PATRICKROTHFUSS

A szél neve
A KIRÁLYGYILKOS KRÓNIKÁJA

ELSŐ NAP G A

BO
 Köszönettel tartozom...
...minden vázlatom minden olvasójának. A számotok légió, túl sok ahhoz, hogy mindenkit felsoroljak, de ahhoz nem, hogy
ne szeresselek benneteket. A ti bátorításotok vett rá, hogy tovább írjak. Bírálataitok segítettek a javításban. Ha nem
lettetek volna, sosem írom meg ezt...

...a Future vita résztvevőinek. Ha nincs ez a műhely, sosem találkozom az antológia 18. kötetének alkotóival, vagy...

...Kevin J. Andersonnal. Az ő tanácsai nélkül nem kötök ki...

...Matt Bialer, a lehető legjobb ügynök mellett. Ha nem ő dirigál, sosem tudtam volna eladni a könyvet...

...Betsy Wolheimnek, szeretett kiadómnak, a DAW elnökének. Nélküle nem tarthatnák a kezükben ezt a könyvet. Talán egy
hasonlót igen, de ez nem létezne.

Végül köszönöm Mr. Bohage-nak, aki a gimnáziumban a történelemtanárom volt. 1989-ben azt mondtam neki, hogy bele
fogom venni az első regényembe. Megtartom az ígéretemet.
 Anyámnak, aki megtanított a könyvek szeretetére, és megnyitotta az ajtót, amelyen át az út
Narniába, Pernbe és Középföldére vezet.

Továbbá apámnak, aki megtanított rá, hogy ha elkezdek valamit, akkor szánjak rá elég időt, és
tisztességes munkát végezzek.
 TARTALOMJEGYZÉK

A SZÉL NEVE..........................................................2
ELŐSZÓ / A HÁROMSZÓLAMÚ CSEND.....................12
ELSŐ FEJEZET / HELY A DÉMONOKNAK...................13
MÁSODIK FEJEZET / EGY SZÉP NAP........................30
HARMADIK FEJEZET / FÁK ÉS SZAVAK....................33
NEGYEDIK FEJEZET / NEWARRE FELÉ FÉLÚTON.......46
ÖTÖDIK FEJEZET / ÜZENETEK................................51
HATODIK FEJEZET / AZ EMLÉKEZÉS ÁRA.................55
HETEDIK FEJEZET / A KEZDETEKRŐL ÉS A DOLGOK
NEVEIRŐL............................................................64
NYOLCADIK FEJEZET / TOLVAJOK, ERETNEKEK,
KURVÁK...............................................................70
KILENCEDIK FEJEZET / UTAZÁS BEN SZEKERÉN.......82
TIZEDIK FEJEZET / ALARÉS KÖVEK.........................88
TIZENEGYEDIK FEJEZET / A VAS MEGKÖTÉSE..........92
TIZENKETTEDIK FEJEZET / A KIRAKÓS ÖSSZEÁLL....99
TIZENHARMADIK FEJEZET / KÖZJÁTÉK — HÚS, ALATTA
VÉR...................................................................110
TIZENNEGYEDIK FEJEZET / A SZÉL NEVE...............116
TIZENÖTÖDIK FEJEZET / ZŰRZAVAROK ÉS BÚCSÚ..126
TIZENHATODIK FEJEZET / REMÉNY.......................132
TIZENHETEDIK FEJEZET / KÖZJÁTÉK — ŐSZ...........141
TIZENNYOLCADIK FEJEZET / UTAK A BIZTONSÁGBA
.........................................................................144 TIZENKILENCEDIK
FEJEZET / UJJAK ÉS HÚROK.......148
HUSZADIK FEJEZET / VÉRES KÉZ FÁJÓ ÖKÖLBEN...153
HUSZONEGYEDIK FEJEZET / PINCE, KENYÉR, VÖDÖR
.........................................................................162
HUSZONKETTEDIK FEJEZET / A DÉMONOK IDEJE....166
HUSZONHARMADIK FEJEZET / A TÜZES KERÉK......177
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET / MINT AZ ÁRNYAK....190
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET / KÖZJÁTÉK — AZ OKOK
KERESÉSE..........................................................192
HUSZONHATODIK FEJEZET / LANRE ÁTVÁLTOZÁSA
.........................................................................195
HUSZONHETEDIK FEJEZET / A FÖLFEDETT ARC......210
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET / TEHLU FIGYELŐ
SZEME...............................................................213
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET / ELMÉM AJTÓI........219
HARMINCADIK FEJEZET / SZAKADT KÖTÉS............222
HARMINCEGYEDIK FEJEZET / A NEMESSÉG
TERMÉSZETE......................................................225
HARMINCKETTEDIK FEJEZET / RÉZPÉNZ, VARGA,
SOKASÁG...........................................................232
HARMINCHARMADIK FEJEZET / A CSILLAGOK
TENGERE...........................................................240
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET / MÉG MEG KELL
TANULNIA..........................................................245
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET / SZÉTVÁLNAK AZ UTAK
.........................................................................249
HARMINCHATODIK FEJEZET / MÍNUSZ TALENTUMOK
.........................................................................252
HARMINCHETEDIK FEJEZET / RAGYOGÓ SZEMMEL.266
HARMINCNYOLCADIK FEJEZET / SZIMPATETIKUS
ELŐADÁS...........................................................278
HARMINCKILENCEDIK FEJEZET / ELÉG KÖTÉL........287
NEGYVENEDIK FEJEZET / SZARVAK KÖZÖTT..........293
NEGYVENEGYEDIK FEJEZET / A BARÁTOM VÉRE....305
NEGYVENKETTEDIK FEJEZET / VÉRTELEN..............311
NEGYVENHARMADIK FEJEZET / PISLÁKOLÓ FÉNYBEN
.........................................................................317
NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET / AZ ÉGŐ ÜVEG........331
NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET / KÖZJÁTÉK — KOCSMAI
MESÉK...............................................................340
NEGYVENHATODIK FEJEZET / AZ ÖRÖKKÉ VÁLTOZÓ
SZÉL..................................................................342
NEGYVENHETEDIK FEJEZET / TÜSKÉK...................354
NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET / KÖZJÁTÉK — EGY
MÁSFAJTA CSEND...............................................357
NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET / A VAD LÉNYEK
TERMÉSZETE......................................................360
ÖTVENEDIK FEJEZET / TÁRGYALÁSOK...................363
ÖTVENEGYEDIK FEJEZET / KÁTRÁNY ÉS BÁDOG.....373
ÖTVENKETTEDIK FEJEZET / GYERTYAGYÚJTÁS.......378
ÖTVENHARMADIK FEJEZET / LASSÚ KÖRÖK..........390
ÖTVENNEGYEDIK FEJEZET / EGY HELY, AHOL
ÉGHESSEK.........................................................397
ÖTVENÖTÖDIK FEJEZET / LÁNG ÉS MENNYDÖRGÉS413
ÖTVENHATODIK FEJEZET / PÁRTFOGÓK, HAJADONOK
ÉS METHEGLIN...................................................414 ÖTVENHETEDIK
FEJEZET / KÖZJÁTÉK — RÉSZEINK,
ALKOTÓRÉSZEINK..............................................425
ÖTVENNYOLCADIK FEJEZET / A KEZDET NEVEI......429
ÖTVENKILENCEDIK FEJEZET / MINDEZ A TUDÁS....439
HATVANADIK FEJEZET / VAGYON.........................440
HATVANEGYEDIK FEJEZET / CSACSI, CSACSI.........454
HATVANKETTEDIK FEJEZET / VIRÁGSZIRMOK........466
HATVANHARMADIK FEJEZET / SÉTÁK ÉS
BESZÉLGETÉSEK.................................................477
HATVANNEGYEDIK FEJEZET / KILENC A TŰZBEN....481
HATVANÖTÖDIK FEJEZET / SZIKRA.......................488
HATVANHATODIK FEJEZET / ILLÉKONYSÁG...........497
HATVANHETEDIK FEJEZET / KÉZÜGYESSÉG DOLGA505
HATVANNYOLCADIK FEJEZET / AZ ÖRÖKKÉ VÁLTOZÓ
SZÉL..................................................................511
HATVANKILENCEDIK FEJEZET / SZÉL, AVAGY NŐI
SZESZÉLY..........................................................522
HETVENEDIK FEJEZET / JELEK..............................537
HETVENEGYEDIK FEJEZET / KÜLÖNÖS VONZÁS.....548
HETVENKETTEDIK FEJEZET / SÜRÜLŐ...................564
HETVENHARMADIK FEJEZET / KUCU.....................586
HETVENNEGYEDIK FEJEZET / JELKŐ......................599
HETVENÖTÖDIK FEJEZET / KÖZJÁTÉK —
ENGEDELMESSÉG...............................................606
HETVENHATODIK FEJEZET / A KÖZÖNSÉGES DRACCUS
PÁRZÁSI SZOKÁSAI............................................607
HETVENHETEDIK FEJEZET / SZIRTEK.....................610
HETVENNYOLCADIK FEJEZET / MÉREG..................629
HETVENKILENCEDIK FEJEZET / ÉDESGETÉS...........634
NYOLCVANADIK FEJEZET / TŰZZEL-VASSAL..........643
NYOLCVANEGYEDIK FEJEZET / BÜSZKESÉG...........652
NYOLCVANKETTEDIK FEJEZET / SZIL ÉS KŐRIS......653
NYOLCVANHARMADIK FEJEZET / VISSZATÉRÉS.....663
NYOLCVANNEGYEDIK FEJEZET / VÁRATLAN VIHAR 665
NYOLCVANÖTÖDIK FEJEZET / ELLENSZAVAZATOK.673
NYOLCVANHATODIK FEJEZET / MAGA A TŰZ.........678
NYOLCVANHETEDIK FEJEZET / TÉL.......................684
NYOLCVANNYOLCADIK FEJEZET / KÖZJÁTÉK —
KERESÉS............................................................689
NYOLCVANKILENCEDIK FEJEZET / EGY KELLEMES
DÉLUTÁN...........................................................708
KILENCVENEDIK FEJEZET / FÉLKÉSZ HÁZAK..........709
KILENCVENEGYEDIK FEJEZET / ÉRDEMES FOLYTATNI
.........................................................................717
KILENCVENKETTEDIK FEJEZET / AZ ELJÁTSZOTT ZENE
.........................................................................721
UTÓSZÓ / A HÁROMSZÓLAMÚ CSEND...................730
előszó / A HÁROMSZÓLAMÚ CSEND

Ismét este volt. Csend honolt a Jelkő fogadóban, és ez a csend három szólamból épült fel.
A legjobban hallható szólam az az üres, visszhangzó némaság volt, amely a dolgok hiányából
ered. Ha fújt volna a szél, az átsuhan a fák között, megnyikorgatja a kampókra függesztett cégért,
végigpörgeti az úton a csendet, mint az őszi avart. Ha többen tartózkodnak az ivóban, még ha csak
maroknyian is, a csend megtelik beszélgetéssel és nevetgéléssel, azzal a zajongással és
csörömpöléssel, amelyet el is várunk egy kocsmától estenden. Ha lett volna muzsika... de
természetesen az sem volt. Semmi nem volt, így hát maradt a csend.
Ketten gubbasztottak a kocsmapult egyik végében. Hallgatag eltökéltséggel ittak, óvakodván
szóba hozni a kínos híreket. így járultak hozzá a maguk mogorva kis hallgatásával a nagyobb,
siketebb némasághoz. Beleolvasztották a saját csendjüket, ellenpontot szolgáltattak hozzá.
 A harmadik csendet nem lehetett ilyen könnyen észrevenni. Legalább egy óráig kellett volna
figyelni ahhoz, hogy meg lehessen érezni a padlódeszka és a pult mögött kerekedő hordók
irányából. Benne volt a kandalló fekete köveinek súlyában, amelyek régen kihamvadt tüzek
emlékét őrizték. Benne volt a fehér törlőkendő mozgásában, ahogy ide-oda siklott a pult erezett
fáján. És benne volt az ember kezében, aki a mahagónit fényesítette, noha az máris ragyogott a
lámpavilágnál.
Ennek az embernek igazi vörös haja volt, olyan rőt, akár a láng. Sötét, egykedvű szeme volt, és
azzal a rejtélyes magabiztossággal mozgott, amit a számtalan dolog tudása ad.
Övé volt a Jelkő fogadó, és övé volt a harmadik hallgatás. Illett hozzá. Ez volt a legnagyobb
csend, amely magába temette a másik kettőt. Mély és széles volt, akár az ősz elmúlása. Súlyos,
mint simára csiszolt kő a folyóban. Olyan csendje volt, mint a vágott virágnak. Az hallgat így, aki
halni készül.
első fejezet / HELY A DÉMONOKNAK

Erdőlés napjának estéje lévén, a szokott kompánia verődött össze a Jelkő fogadóban. Illetve
ötüket nem éppen lehetett kompániának nevezni, de mostanában a Jelkő nemigen látott náluk
több embert.
Az Öreg Csuma éppen a szokásos szerepét alakította, mint mesemondó és tanácsadó. A
kocsmában üldögélő férfiak iszogattak és figyeltek. A helyiség hátuljában a fiatal kocsmáros állt az
ajtó mögött láthatatlanul, és mosolyogva hallgatta az ismerős történet részleteit.
— Ébredés után látja ám a Nagy Taborlin, hogy bezárták egy magas toronyba! Elvették a kardját,
megfosztották mindenétől: krajcár, kulcs, kandeláber egyképpen oda. És tudjátok, nem is ez vót a
legrosszabb... — Csuma hatásszünetet tartott — ...hanem az, hogy a falon a lámpák kék lánggal
égtek!
Graham, Jake és Shep bólintott. A három barát együtt nőtt föl, együtt hallgatták Csuma bá
történeteit, és egyként nem törődtek a tanácsaival.
Csuma rámeresztette a szemét kisded hallgatóságának új tagjára, a kovácsinasra, aki valamivel
figyelmesebb volt, mint a többiek.
— Tudod-e, fiam, hogy ez mit jelent? — A kovácsinast mindenki fiamnak szólította, noha neki
volt a legszélesebb tenyere. A kisvárosok már csak ilyenek. A kovácsinas valószínűleg addig „fiam”
lesz, amíg ki nem serked a szakálla, vagy valakinek be nem veri az orrát tiltakozásból.
A fiú lassan bólintott.
— Chandriant!
— Abbion úgy van! — helyeselt Csuma. — Chandriant. Mindenki tudja, hogy közelségük egyik
jele a kék láng. Tehát ott vót...
 — De hogy találtak rá? — szakította félbe a fiú. — És mért nem ölték meg, holott megtehették
vóna?
— Csönd legyen, a választ megkapod, mielőtt vége a mesének! — felelte Jake. — Engedd, hogy
végigmondja.
— Ugyan már, Jake! — szólt közbe Graham. — A fiú csak kíváncsi. Igyál inkább.
 —
Elfogyott — morogta Jake. — Rám férne egy újabb, de a korcsmáros még mindig a
patkányokat nyúzza a hátsó szobába. — Fölemelte a hangját, és üres korsójával megdöngette a
mahagónipultot. — Hé! Itt szomjas emberek vannak!
Előbukkant a kocsmáros, öt szilkében levest és két meleg kenyeret hozott. Sört csapolt Jake-
nek, Shepnek és az Öreg Csumának. Fürge céltudatossággal mozgott.
A történet félbeszakadt, amíg a férfiak vacsoráztak. Öreg Csuma, az örökös agglegény,
szempillantás alatt behabzsolta a levesét. A többiek még csak fújkálták az ételt, amikor ő már
lenyelte az utolsó falat kenyeret, azután visszatért a történethez.
— Mármost Taborlinnak mindenképpen el kellett menekülnie, de mikor körülnézett, látta, hogy
cellájának nincs ajtaja. Sem ablaka. Körben semmi más, csak csupa sima, kemény kő. Olyan cella
vót ez, amelyből ember el nem menekülhetett!
— Ám Taborlin ismerte minden dolgok nevét, így a dolgok engedelmeskedtek a parancsainak.
Azt mondta a kőnek: Törj meg! — és a kő megtört. A fal széthasadt, akár a papír, és a lyukon át
Taborlin megláthatta az eget, és megtölthette a tüdejét a friss, tavaszi levegővel. A nyílás peremére
állt, lenézett, és gondolkodás nélkül kilépett a levegőbe...
A fiú szeme tágra nyílt.
— Ezt nem tehette!
Csuma komolyan bólintott.
— Zuhanni kezdett, de nem esett kétségbe. Mivel ismerte a nevét, a szél engedelmeskedett
neki. Beszélt a szélhez, az pedig átölelte és végigcirógatta. Olyan gyengéden tette le, mint egy
pitypangpelyhet, még annál is lágyabban, mint amilyen az anya csókja.
— Amikor megtapogatta magát, az oldalán egyetlen karcolást talált a szúrás helyén. Talán csak
szerencséje vót. — Csuma sokatmondóan megkopogtatta az orrát. — De az is lehet, hogy hatott az
amulett, amelyet az inge alatt viselt.
— Miféle amulett? — kérdezte buzgón a fiú, miután bekapott egy kanál levest.
Az Öreg Csuma hátradőlt a székén, és boldogan elmerült a részletekben.
— Néhány nappal annak előtte Taborlin az úton összetalálkozott egy üstfoltozóval. Noha nem
sok ennivalója vót, vacsoráját megosztotta az öregemberrel.
Ésszerűen cselekedett — mondta halkan Graham a fiúnak. — Mindenki tudja: az üstfoltozó
kétszer fizeti vissza a szívességet.
— Nem, nem! — mordult föl Jake. — Helyesen így szól a mondás: Az üstfoltozó tanácsa kétszer
fizetődik ki!
Megszólalt a kocsmáros — most először az este folyamán. — Több, mint a felét elhagytátok a
mondásnak — jegyezte meg a pult mögötti ajtóból.
 —
Az üstfoltozó mindig fizet, ha tartozik:
Egyszer, amikor alkuszik.
Tanácsa kétszer segít.
Háromszor adja vissza, ha
becsületén folt esik.

A férfiak egészen meglepődtek. Hónapok óta minden erdőlés napjának estéjén összejöttek a
Jelkő fogadóban, és Kote még sosem szólt bele a társalgásukba. Nem is várták el tőle. Kote alig egy
éve lakott a helységben, ahol máig idegennek számított. A kovácsinas tizenegy éves kora óta lakott
itt, de még mindig úgy emlegették: „az a rannishi fiú”, mintha Rannish nem az alig harminc
mérföldre levő szomszéd kisváros, hanem egy távoli ország lenne.
— Én így hallottam — mondta Kote szembetűnő zavarral, hogy kitöltse a csöndet.
Az Öreg Csuma biccentett, majd megköszörülte a torkát, és folytatta a mesét.
— Mármost ez az amulett egy egész véka aranydénárt ért, de hálából Taborlin jóságáért az
üstfoltozó eladta neki egy vas-, egy réz- és egy ezüsthatosért. Fekete vót, akár a téli éjszaka, és
hideg, akár a jég, ám ameddig Taborlin nyakában lógott, megvédte őt a rosszaktól. A démonokra
és hasonlókra gondolok.
— Mit nem adnék egy ilyenért — mondta Shep sötéten. Ő ivott legtöbbet, és beszélt
legkevesebbet az este folyamán. Mindenki tudta, hogy valami rossz dolog történt a tanyáján múlt
cendling estéjén, de mivel a barátai voltak, őrizkedtek faggatni, hogy mesélné el a részleteket.
Legalábbis nem ilyen korán este, és nem ennyire józan állapotban.
— Hát igen, ki nem adna érte bármit? — bólintott megfontoltan Öreg Csuma, és egy derekas
korttyal erősítette meg a véleményét.
Nem tudtam, hogy a chandrianok démonok — szólalt meg a fiú. — Azt hallottam...
— Nem démonok! — vágott közbe határozottan Jake. — Hat ember, akik nemet mondtak
Tehlunak, amikor választaniuk kellett két út között, ő pedig megátkozta őket, hogy a világ négy
sarkában...
— Akkor most folytatod, Jacob Walker? — kérdezte Csuma élesen. — Mert ha igen, akkor ne
zavartasd magad.
Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztek. Végül Jake lesütötte a szemét, és motyogott valamit,
amit bocsánatkérésként is lehetett érteni.
Csuma a fiú felé fordult.
— Éppen ez a chandrianok rejtélye — magyarázta. — Honnan jönnek? Hova mennek, miután
elkövetik véres tetteiket? Olyan emberek, akik eladták a lelkűket? Démonok? Szellemek? Senki
 —
nem tudja. — Mérhetetlenül megvető pillantást lövellt Jake felé. — Noha minden féleszű azt
állítja, hogy ő tudja...
A történet ezen a ponton veszekedésbe fulladt. Vitatkozni kezdtek a Chandrian természetéről,
hogy milyen tünemények jelzik a közelségét, és az amulett megvédte-e Taborlint a banditáktól, a
veszett kutyáktól, netán attól, hogy leessen a lováról. Éppen elszabadulással fenyegettek az
indulatok, amikor kivágódott az ajtó.
Jake odanézett.
— Jókor jössz, Carter! Mondd már meg ennek a zápeszűnek, mi a különbség egy démon és egy
kutya között. Mindenki tu... — I orkán akadt a szó. Az ajtóhoz futott. — Az Isten testére! Mi történt
veled?
Carter belépett a világosságba. Az arca sápadt volt, és véres. Ócska lópokrócot szorított a
melléhez, olyan sajátságosán suta kéztartással, mintha egy köteg fát göngyölt volna bele a
takaróba.
Barátai, mikor meglátták, a széküket is felrúgták, úgy siettek hozzá.
— Semmi! — mondta Carter. Lassan elindult befelé az ivóban. A szeme olyan vadul villogott,
hogy kilátszott a fehérje, mint a rémült lovaké. — Semmi!
Semmi!
Az összecsavart takarót a legközelebbi asztalra dobta. Akkorát koppant, mintha kövekkel
töltötték volna meg. Ruháján hosszú szakadások húzódtak. Szürke inge rongyokban lógott, kivéve,
ahol baljós, sötét foltok tapasztották a testéhez.
 Graham le akarta nyomni egy székre. — Isten anyjára! Ülj már le, Carter. Mi történt veled? Ülj
már le!
Carter makacsul rázta a fejét.
— Mondtam, hogy nem történt semmi! Nem esett nagy bajom.
— Hányan vótak? — kérdezte Graham.
— Csak egy vót — felelte Carter. — De nem az történt, amire gondolsz.
— A nyavalyába! Megmondtam neked, Carter! — robbant ki Öreg Csuma azzal a rémült
indulattal, amilyenre csak rokonok vagy közeli barátok képesek. — Már hónapok óta mondom.
Nem szabad egyedül járkálnod. Még Baedn sem biztonságos! — Jake csitítóan rátette a kezét az
öreg karjára.
— Ülj csak le! — mondta Graham, aki továbbra is azon fáradozott, hogy egy székhez terelje
Cartert. — Vegyük le azt az inget, tisztítsuk ki a sebeidet.
Carter a fejét rázta.
— Jól vagyok. Kicsit megsérültem, de a vér nagyobbrészt Nellyé.
Rávetette magát. Két mérfölddel a városon kívül ölte meg, az Öreg Kőhídnál.
Komor hallgatás követte a hírt. A kovácsinas együtt érzőn megfogta Carter vállát.
— A fenébe! Ez szomorú. Szelíd vót az az állat, mint egy kezes bárány. Sosem próbált harapni
vagy rúgni, ha parkoltatni hoztad. A város legjobb lova vót. A fenébe! Én... — Elnémult. — A
fenébe! Nem tudom, mit mondjak. — Tehetetlenül nézett körül.
Csuma végre lerázta magáról Jake-et. — Én megmondtam neked! — ismételte, a mutatóujját
billegetve Carter orra előtt. — Mostanában pár fabatkáért is megölnek, egy lóról és egy szekérről
nem is szólva! Mit csinálsz most? Magad húzod a kocsit?
Pillanatnyi kínos csend támadt. Jake és Csuma egymást bámulták, a többiek nem találtak
kellően vigasztaló szavakat.
A kocsmáros óvatosan megmozdult a csöndben. Ügyesen megkerülte
Shepet, és lerakta a szomszéd asztalra, amit hozott: egy tál forró vizet, ollót, tiszta tépést, két
üvegpalackot, tűt és sodrott belet.
— Meg sem történt vóna, ha hallgatsz rám — dörmögte Öreg Csuma. Jake próbálta
elhallgattatni, de Csuma elhessegette. — Csak az igazat mondom. Igazán kár Nellyért, de most
jobb, ha idehallgat rám, különben ő is otthagyja a fogát. Ilyen népekkel még egyszer nem lesz ilyen
szerencséd!
Carter szája vonallá keskenyedett. Fölemelte a véres pokróc szélét. Ami benne volt, fordult
egyet, azután megakadt a szövetben. Carter keményebben megrántotta a pokróc csücskét. Olyan
csörgés hallatszott, mintha lapos folyami kavicsot szórna az asztalra.
Egy pók volt a pokrócban, akkora, mint egy kocsikerék, és fekete, mint a palakő.
 A kovácsinas hátraugrott, nekiment egy asztalnak, felborította, kevés híján ő is elesett. Csuma
arca megnyúlt. Graham, Shep és Jake tagolatlan, riadt gurgulázással visszahőkölt, kezüket az
arcukhoz kapták. Carter úgy hátrált egy lépést, mintha megránduló idegei löktek volna rajta. A
csönd úgy ütött ki az ivóban, akár a hideg verejték.
A kocsmáros elkomorodott.
— Nem jöhettek el ennyire nyugatra — mondta halkan.
Ha nincs éppen néma csönd, talán meg sem hallják. De így felfigyeltek. Pillantásuk lesiklott az
asztalon heverő valamiről. Némán bámulták a vörös hajú férfit.
Elsőnek Jake találta meg a hangját.
— Te tudod, mi ez?
A kocsmáros hidegen nézte a pókot.
— Scrael — mondta megrendülten. — Azt hittem, hogy a hegyek...
— Scrael? — szakította félbe Jake. — Isten üszkös testére, Kote! Te láttál már ilyet?
— Micsoda? — A vörös hajú kocsmáros olyan szúrós pillantást vetett rá, mintha most ébredt
volna rá, hogy hol van. — Ó, dehogy. Természetesen nem. — Észrevette, hogy ő az egyetlen, aki
még mindig csak karnyújtásnyira van a lénytől. Megfontoltan hátrébb lépett. — Csak hallottam
valamit. — A többiek nagyot néztek. — Emlékeztek a kereskedőre, aki két dekáddal ezelőtt járt
nálunk?
Bólintottak.
— A fattyú tíz garast próbált kérni egy fél font sóért! — vágta rá Csuma, aki legalább századszor
panaszolta el, hogyan járt.
— Bárcsak vettem volna tőle valamicskét — mormolta Jake. Graham némán bólintott.
— Mocskos házaló vót! — acsargott Csuma, aki mintha vigaszra talált volna az ismerős
szavakban. — Két garast is megadtam vóna, de tíz, az rablás!
Akkor nem, ha több ilyen ólálkodik ezen az úton — mondta sötéten Shep.
Minden szempár visszatért az asztalon heverő valamihez.
— Azt mondta, hallott róluk Melcombe-ban — szólt sietve Kote, és a többiek arcát kémlelte,
miközben azok az asztalt bámulták.
— De azt gondoltam, csak az árakat akarja fölhajtani.
— Mit mondott még? — kérdezte Carter.
A kocsmáros egy pillanatig töprengett, azután vállat vont.
— Nem emlékszem az egészre. Alig néhány órát tartózkodott a városban.
— Nem szeretem a pókokat — mondta a kovácsinas, aki egy asztal mögé menekült. — Takard
le!
— Ez nem pók — állapította meg Jake. — Nincs szeme.
 —

— Szája sincs — mutatott rá Carter. — Hogy eszik ez?

— Mit eszik? — kérdezte komoran Shep.
A kocsmáros kíváncsian nézett a lényre. Közelebb hajolt, kinyújtotta a kezét.
A többiek még hátrébb húzódtak.
— Óvatosan! — figyelmeztette Carter. — Olyan élesek a lábai, akár a kés.
— Inkább, mint a borotva — felelte Kote. Hosszú ujjait végighúzta a scrael formátlan, fekete
testén. — Sima és kemény, akár egy cserépedény.
— Ne piszkáld! — intette a kovácslegény.
A kocsmáros óvatosan fölemelte az egyik hosszú, sima lábat, és két kézzel próbálta kettétörni,
mint egy botot. — Ez nem cserép — szögezte le. Az asztal szélének támasztotta a lábat, és teljes
súlyával ránehezedett. A pókláb éles reccsenéssel elpattant. — Sokkal inkább emlékeztet kőre. —
Carterre nézett. — Honnan vannak ezek? — A vékony karcolásokra mutatott a sima felszínen.
— Nelly ráesett — felelte Carter. — Egy fáról vetette rá magát, végigrohant rajta, és
felhasogatta a lábaival. Olyan gyorsan mozgott! Fel se tudtam fogni, mi történik! — Engedett
Graham noszogatásának, és végre leült. — Nelly belegabalyodott a hámba, és rázuhant, le is törte
ennek néhány lábát. Aztán ez engem támadott meg, összevissza mászkált rajtam. — Összefonta
karját véres mellén, és megborzongott. — Sikerült lesöpörnöm magamról, és ráugrottam, olyan
keményen, ahogy csak tudtam. Megint támadott... — Elnémult, hamuszürke lett az arca.
A kocsmáros bólintott, de közben a lényt tapogatta.
— Nincs vére. Sem szervei. Belül csupa szürke. — Egy ujjal bökdöste a valamit. — Olyan, mint
egy gomba.
 —

A magasságos Tehlura, hagyd már békén! — könyörgött a kovácsinas. — A pókok néha még
azután is mozognak, hogy megölöd őket.
— Jobb, ha hallgatsz! — mordult rá Csuma gúnyosan. — A pókok nem nőnek akkorára, mint a
disznók. Magad is tudod. — Körbehordozta a tekintetét, sorra a szemébe nézett mindenkinek. —
Ez egy démon!
A társaság a roncsolt valamit bámulta. — Eh, eredj már! — szólt Jake, aki már csak
megszokásból is ellentmondott Csumának. — Ez nem olyan... — Legyintett. — Egyszerűen nem...
Mindenki tudta, mire gondol. Biztos, hogy a világban élnek démonok. De azok olyanok, mint
Tehlu angyalai. Olyanok, mint a hősök és a királyok. A mesékben a helyük. Mert kintiek. A Nagy
Taborlin a tüzet és a villámot hívta segítségül, hogy elpusztítsa őket. Tehlu a saját kezével
Toppantotta össze, azután elűzte őket, hogy vonítva meneküljenek a névtelen űrbe. De a
gyerekkori barátod nem taposhat agyon egy ilyet, útban Baedn-Byrt felé!
Nevetséges!
Kote beletúrt vörös hajába, azután megtörte a csöndet.
— Erről egy módon bizonyosodhatunk meg. — A zsebe felé nyúlt. — Tűzzel, vagy vassal. —
Elővett egy duzzadó erszényt.
— És Isten nevével — mondta nyomatékosan Graham. — A démonok három dologtól félnek: a
hideg vastól, a tiszta tűztől és Isten szent nevétől.
A kocsmáros annyira összeszorította a száját, hogy még a vonala is alig látszott.
— Természetesen — bólintott, mialatt az erszény tartalmát az asztalra öntötte, és
végigböngészte az érméket: a súlyos ezüsttalentumokat, a vékony ezüsttallérokat, a rézbatkákat, a
repedt félpennyseket, a vasgarasokat. — Van valakinél egy vashatos?
— Használd a garast — tanácsolta Jake. — Az jóféle vasból van.
— Nem jóféle vasra van szükség — felelte a kocsmáros. — A garasban túl sok a szén. Az
majdhogynem acél.
— Igaza van — bólintott a kovácsinas. — Csak nem szén. Kokszot használunk az acélgyártáshoz.
Kokszot és mészkövet.
A kocsmáros tiszteletteljesen bólintott.
— Te tudod jobban, ifjú mester. Végtére is ez a foglalkozásod. — Ujjai végre rátapintottak az
érmék között egy vashatosra. — Nicsak!
— És ez mire jó? — kérdezte Jake.
A vas megöli a démonokat — felelte bátortalanul Csuma —, de ez máris halott. Lehet, hogy
nem is hat rá.
 —

— Csak egy mód van rá, hogy megtudjuk. — A kocsmáros a szemükbe nézett, mintha
mérlegelné őket. Azután elszántan visszafordult az asztalhoz.
Vendégei tovább hátráltak.
Kote rányomta a vasat a lény fekete oldalára. Kurta, éles reccsenés hallatszott, mintha fenyőág
roppant volna el a tűzben. A vendégek összerázkódtak, azután megnyugodtak, mert a fekete lény
nem mozdult. Csuma és a többiek reszketegen mosolyogtak, mint a Fiúk, akik kísértetmesékkel
ijesztgetik egymást. De legott megsavanyodott a mosolyuk, amikor az ivó megtelt a rothadó
virágok édeskés bűzével és az égő haj orrfacsaróan éles szagával.
A kocsmáros az asztalra dobta a vasat. Nagyot koppant a fán.
— Nohát! — mondta, és a kötényébe törölte a kezét. — Ezzel megvolnánk.
Hogyan tovább?

Órákkal később a kocsmáros a Jelkő ajtajában állt, és a sötétségbe bámult, hogy pihentesse a
szemét. A földön lábnyomok ágaztak szét, a fogadóból kiszűrődő lámpafény megvilágította az utat
és a szemközti kovácsműhely ajtaját. Nem volt valami jelentős út, nem is használták sokan. Némely
utakkal ellentétben nem is olyan volt, mintha vezetne valahová. A kocsmáros mélyen beszívta az
őszi levegőt, és nyugtalanul körülnézett, mintha azt várná, hogy történjék valami.
Kote-nak nevezte magát. Gondos megfontolás után választotta ezt a nevet, amikor ide érkezett.
Számos szokásos és némely szokatlan oka volt a névváltoztatásra, többek között az, hogy fontosak
voltak neki a nevek.
Fölnézett az ezernyi ragyogó csillagra a holdtalan éjszaka mélysötét bársonyán. Tudta
mindegyiknek a nevét, a történetét. Közeli kapcsolatban állt velük, olyan bensőségesen ismerte
őket, akár a tenyerét.
Ismét a földre tekintett, öntudatlanul sóhajtott egyet, azután visszament az épületbe. Bezárta az
ajtót, behúzta a fogadó széles ablakain a zsalugátert, mintha el akarná távolítani magát a
csillagoktól és a neveiktől.
Gondosan felsöpörte a padlót, egyetlen sarkot sem hagyott ki. Türelmes hatékonysággal
lemosta az asztalt, a pultot. Egyórai munka után annyira kitisztult a vödörben levő víz, hogy egy
hölgy is kezet moshatott volna benne.
Végül egy széket húzott a pult mögé, és fényesítgetni kezdte a két hatalmas hordó között
sorakozó palackok széles választékát. Ezt a munkát megközelítőleg sem végezte olyan határozottan
és hatékonyan, mint az előzőket. Hamarosan kiviláglott, hogy a palackok fényesítgetése csak
ürügy, hogy megfoghassa őket. Észre sem vette, hogy halkan dúdol a munka mellé.
Ha észreveszi, valószínűleg elhallgat.
Miközben gépiesen forgatta hosszú, keskeny kezében a palackokat, néhány fáradt ránc eltűnt az
arcáról, amitől fiatalabbnak tűnt. Olyan lett, mint aki még nincsen harminc. Közelében sem jár.
Fiatal kocsmárosnak. Fiatal ahhoz az emberhez képest, akinek így is túl sok fáradt redő maradt
meg az arcán.

Kote fölment a lépcsőn, és kinyitotta az ajtót. A szobája egyszerű volt, mármár szerzetesi cellára
emlékeztetett. Középütt fekete kőkandalló, két szék, kis asztal. Keskeny ágy, a lábánál nagy, sötét
láda egészítette ki a berendezést.
Semmiféle dísz nem derítette föl a falakat vagy a deszkapadlót.
A folyosón lépések kopogtak. Egy ifjú lépett a szobába, kezében szilkével, amelyben fűszeresen
illatozó leves gőzölgött. Sötét, kedves arca, furfangos tekintete, mosolyra álló szája volt.
— Hetek óta nem maradtál ilyen hosszan odalent — mondta a szilkét odanyújtva. — Nagyon jók
lehettek a mesék ma este, Reshi!
Reshi a kocsmáros egy másik neve volt a sok között, afféle becenév. Kote szája fanyar mosolyra
húzódott, míg leült a tűz előtt az öblös székbe.
— No és te, Bast, mit tanultál ma este?
— Ma azt, mester, hogy a híres szeretőknek miért jobb a szemük, mint a tudósoknak.
— Miért, Bast? — kérdezte Kote némi derűvel.
Bast becsukta az ajtót és leült a másik székbe, arcát tanára és a tűz felé fordította. Sajátosan
finom bájjal mozgott, szinte táncolt.
— Nos, Reshi, a legjobb könyvek ott találhatók, ahol rossz a világítás. A szép lányok viszont
legtöbbször kimennek a napra, ezért könnyebb tanulmányozni őket anélkül, hogy az ember
szemének baja esnék.
Kote bólintott.
— De egy különösen okos diák ki tudja vinni a könyvet a szabadba, és ilyen módon okosodhat
anélkül, hogy akár a legkisebb károsodástól féltenie kelljen szemének becses világát.
 — Ugyanerre gondoltam magam is, Reshi. Tekintve, hogy különösen okos diák vagyok.
— Természetesen.
— De amikor találtam egy helyet a napon, ahol olvashatok, egy szép lány jött arra, és
megakadályozott az olvasásban! — fejezte be vidáman Bast.
Kote sóhajtott.
— Helyesen feltételezem, hogy ma semmit sem olvastál a Celum Tinturéból?
Bastnak sikerült olyan arcot vágnia, mint aki szégyenkezik.
Kote a tűzbe nézett, és megpróbált szigort erőltetni a vonásaira.
— Ó, Bast, remélem, hogy legalább olyan szép volt, mint a meleg szél az árnyékban. Nevezzenek
rossz tanárnak, de örülök. Pillanatnyilag semmi kedvem a hosszú leckékhez. — Egy pillanatig
hallgatott. — Cartert ma megtámadta egy scrael.
Bast arcáról lehullott a mosoly, mint egy megrepedt álarc. Sápadt döbbenettel nézett Kote-ra.
— A scrael? — Félig fölemelkedett, mintha ki akarna futni a szobából, aztán elrestellte magát és
visszaereszkedett a székbe. — Honnan tudod? Ki találta meg a holttestét?
— Még él, Bast. Ő hozta ide. És csak egy volt.
— Nincs olyan, hogy egy scrael — mondta határozottan Bast.
— Te is tudod.
— Tudom — bólintott Kote. — De ettől még tény, hogy csak egy volt.
— És megölte? — kérdezte Bast. — Akkor nem lehetett scrael. Talán...
— Bast, ez egy scrael volt. Magam láttam. — Kote komoran nézett a fiúra. — Carternek
szerencséje volt. Habár csúnya sebeket kapott. Negyvennyolc öltéssel varrtam össze. Csaknem az
összes fonalamat elhasználtam. — Fölvette a szilkét. — Ha kérdeznék, mondd, hogy a nagyapám
karavánvezető volt, aki megtanított, hogyan kell kitisztítani és összevarrni a sebeket. Ma este
túlságosan meghökkentek, hogy kérdezősködjenek, de holnapra lehetnek olyanok, akikben
feltámad a kíváncsiság. És én nem akarom ezt. — Ráfújt a levesre, amelyből gőz csapott föl, és
körülfelhőzte az arcát.
— Mit tettél a döggel?
— Én semmit — felelte nyomatékosan Kote. — Én csak kocsmáros vagyok.
Az ilyesfajta dolgok nem rám tartoznak.
— Reshi, nem hagyhatod, hogy a maguk tohonya módján próbáljanak kikecmeregni ebből!
Kote sóhajtott.
— Elvitték a paphoz, ő pedig megtett mindent, amit helytelen indokból helyesnek vélt.
Bast kinyitotta a száját, de Kote folytatta, mielőtt bármit mondhatott volna.
— Igen, vigyáztam, hogy elég mély legyen a gödör. Igen, vigyáztam, hogy a tüzet berkenyefából
rakják. Igen, vigyáztam, hogy elég forrón és hosszan lángoljon a tűz, mielőtt elföldelik. És arra is
vigyáztam, hogy senki ne vigyen magával egy darabkát emlékbe. — Elkomorodott, összevonta a
szemöldökét. — Nem vagyok gyengeelméjű.
Bast megkönnyebbülten visszatelepedett a székébe.
— Tudom, hogy nem vagy az, Reshi. De nem bízom benne, hogy ezek az emberek segítség
nélkül képesek szél alá fordulni, amikor vizelniük kell. — Egy pillanatra elgondolkodott. — Nem
értem, miért csak egy volt.
— Talán elpusztult a többi, amíg átjöttek a hegyeken — találgatott Kote. — Ennek az egynek a
kivételével.
— Lehetséges — ismerte el kelletlenül Bast.
— Talán a viharban, ami pár napja tombolt — mutatott rá Kote.
— Igazi kocsiborogató idő volt, ahogy a truppnál neveztük. A szél és az eső okozhatta, hogy ez
elszakadt a falkától.
— Nekem jobban tetszik az első feltételezésed, Reshi — mondta aggodalmasan Bast. — Három
vagy négy scrael úgy hatol át ezen a kisvároson, mint... mint...
— Mint forró kés a vajon?
— Inkább, mint sok forró kés több tucat gazdán — felelte szárazon Bast. — Ezek az emberek
nem tudják megvédeni magukat. Lefogadom, az egész helységben nincs hat kard. Nem mintha a
kard olyan nagy kárt tenne a scraelben.
Hosszú, tépelődő csend következett. Azután Bast fészkelődni kezdett. — Még valami újság?
Kote megrázta a fejét.
— Ma nem jutottak el a hírekig. Még csak mesélgettek, amikor Carter félbeszakította őket. Ez is
valami. Holnap este ismét jönnek. Legalább lesz mit csinálnom.
Lustán kavargatta a levest.
— Meg kellett volna vásárolnom Cartertől a scraelt — mondta tűnődve. — A pénzből vehetett
volna egy új lovat. Tódultak volna az emberek mindenünnen, hogy lássák. Lett volna egy kis
forgalom a változatosság kedvéért.
Bast néma elszörnyedéssel meredt rá.
Kote csitítóan intett a kanállal.
— Csak vicceltem, Bast. — Fanyarul elmosolyodott. — De azért jó lett volna.
— Nem, Reshi, a legnagyobb mértékben rossz lett volna! — mondta Bast nyomatékosan. —
Tódultak volna az emberek mindenünnen! — ismételte gúnyosan. — No de mégse!
— Igenis hogy jó lett volna egy kis forgalom! — vitatkozott Kote.
— Egy kis élet. — Ismét belemerítette a kanalat a levesbe. — Bármi jó lett volna.
Sokáig ültek. Kote a szemöldökét összevonva, révetegen bámulta a két kezében tartott
levesesszilkét. — Borzasztó lehet itt neked, Bast — mondta végül. — Megőrülhetsz az unalomtól.
 Bast vállat vont.
— Akadnak menyecskék. Lányok is. — Gyermeki mosoly öntötte el az arcát.
— Könnyen megtalálom én a magam szórakozását.
— Akkor jó, Bast. — Újabb csend állt be. Kote felkanalazott egy kis levest, bekapta, lenyelte. —
Azt hitték, démon.
Bast megvonta a vállát.
— Az is lehetett volna, Reshi. Alighanem úgy a legjobb, ha ezt gondolják.
— Tudom. Meg is erősítettem őket a hitükben. De hát tudod, mit jelent ez. — Szúrósan nézett
Bastra. — A kovácsnak sok dolga lesz az elkövetkező néhány napban.
Bast óvatosan kifejezéstelenné változtatta az arcát.
— Ó!
Kote bólintott.
— Nem hibáztatlak, ha távozni akarsz, Bast. Jobb helyek is vannak.
Bast döbbenten bámult rá.
— Nem mehetek el, Reshi. — Párszor kinyitotta a száját, de nem talált szavakat. — Ki más
taníthatna engem?
Kote elvigyorodott, és ekkor egy pillanatig elárulta az arca, hogy mennyire fiatal. Ha lehullott
róla a fáradtság és a kocsmároshoz illő nyájaskodás, nem látszott idősebbnek, mint sötét hajú
társa.
— Tényleg, ki? — Az ajtó felé mutatott a kanállal. — Akkor hát eredj, és olvass, vagy kergesd
valaki lányát. Biztosan jobb dolgod is akad, mint hogy azt figyeld, hogyan eszem.
— Ami azt illeti...
— Távozz tőlem, Sátán! — kiáltotta Kote, azután vaskos temiai tájszólásba váltott: — Tehus
antausa eha!
Bast meglepetten fölnyerített, és egyik kezével trágár mozdulatot tett.
Kote lenyelte a levest, és nyelvet váltott.
— Aroi te danna-leyan!
— Eredj már — korholta Bast. Arcáról lehervadt a mosoly. — Ez csak sértegetés.
— A földre és a kőre, megtagadlak! — Kote a mellette levő csuporba mártotta az ujját, és
nagyjából Bast irányába fröccsentett néhány csepp lét. — Távoztassék el a bűbáj!
— Almaborral? — Bastnak sikerült egyszerre derűs és bosszús arcot mutatnia, amíg felitatott az
ingmelléről egy kövér cseppet. — Ajánlom, hogy ne hagyjon foltot!
Kote ismét bekapott egy kanál levest.
 — Eredj, áztasd be. Ha a helyzet kritikus, javaslom, használd a Celum Tincture számos tisztító
varázsigéjének valamelyikét. Azt hiszem, tizenharmadik fejezet.
— Remek. — Bast fölállt, és különös, kecses lépéseivel odament az ajtóhoz.
— Hívj, ha bármire szükséged van! — és becsukta maga mögött az ajtót.
Kote lassan evett, egy falat kenyérrel kitörölte a tálból a leves maradékát. Evés közben kinézett
az ablakon, legalábbis megpróbálkozott vele, mert a sűrűsödő sötétben a lámpafény egyre inkább
tükörré változtatta az üveget.
Pillantása nyugtalanul vándorolt a szobában. A kandalló ugyanabból a fekete kőből készült, mint
a lenti. A szoba közepén állt, ami kisebb mérnöki bravúrnak számított, és Kote büszke is volt rá. A
keskeny ágy alig volt különb egy priccsnél. A matrac olyan vékony volt, hogy szinte nem is létezett.
Tapasztalt megfigyelőnek az is feltűnt volna, hogy van valami, amit Kote pillantása elkerül.
Ugyanúgy, ahogy az ember kerüli a régi szerelme tekintetét egy hivatalos vacsorán, vagy egy régi
ellenségét, aki késő este a zsúfolt söröző túlsó végében ül.
Kote megpróbált ellazulni, de nem sikerült. Izgett-mozgott, sóhajtozott, fészkelődött, és
akaratán kívül mégis rápillantott az ágy lábához állított ládára.
Roahból, a ritka keményfából készült, amely sötét, akár a szén, és sima, akár a csiszolt üveg.
Hüvelykujjnyi darabjáért annyi arannyal fizetnek a parfümkészítők és az alkimisták, amennyit
nyom. Roahból ládát csináltatni akkora pazarlás, amire nincsen is szó.
A ládát háromszoros lakat zárta. Egyike vasiakat volt, a másik a rézlakat, és volt egy harmadik,
amelyet nem lehetett látni. Ezen az éjjelen a fa, a citrusfélék és a vízbe mártott tüzes vas
úgyszólván érzékelhetetlen illatával töltötte meg a szobát.
Amikor Kote pillantása megtalálta a ládát, nem kapta el a szemét. Nem is sandított rá oldalvást,
alamuszin tettetve, hogy nem is oda néz. Ám amíg nézte, arcára visszatértek a redők, amelyeket a
nappal egyszerű örömei fokozatosan elsimítottak. Egy minutum alatt lett semmivé a palackok és
könyvek vigasza, és nem maradt más a szempárban, csak az űr és a bánat.
Egy percig vad vágyakozás és megbánás tusakodott az arcán.
Azután mindez eltűnt, elfoglalta a helyét a kocsmáros fáradt nézése, az emberé, aki Kote-nak
nevezi magát. Öntudatlanul sóhajtott még egyet, azután fölállt.
Hosszú idő telt el, mire odalépett a ládától az ágyhoz. És mikor lefeküdt, sokáig nem bírt
elaludni.

Mint sejtette, vendégei másnap visszatértek a Jelkőbe vacsorára és egy italra. Félszívvel
próbálkoztak a meséléssel, de hamarosan beléjük szakadt a szó. Senki nem volt abban a
hangulatban, hogy mesét hallgasson.
 Így hát még kora este volt, amikor fontosabb témák felé kanyarodott a beszélgetés.
Megcsócsálták a városi pletykákat, amelyeknek zöme aggasztó volt. Resavekben a Vezeklő
Királynak meggyűlt a baja a felkelőkkel. Ez némi nyugtalanságot keltett, de csak nagy
általánosságban. Resavek messze volt, és még Csumát is erősen kellett volna biztatni, hogy
megtalálja a térképen, pedig ő igazán világlátott embernek számított.
Saját nézőpontjukból taglalták a háborút. Csuma megjósolta, hogy aratás után egy harmadik
adót vetnek ki rájuk. Senki sem vitatkozott, noha emberemlékezet óta nem volt év, amelyikben
háromszor nyúzták volna meg őket.
Jake megjegyezte, hogy az aratás elég jó lesz, így a harmadik adó sem teszi tönkre a családok
többségét. Kivéve talán Bentley-éket, de rájuk egyébként is nehéz idők járnak. Aztán ott vannak
Orissonek, akiknek mind egyre eltünedeznek a jerkéik. Meg Bolond Martin, aki az idén csak árpát
vetett. Minden paraszt, akibe legalább némi sütnivaló szorult, babbal foglalkozott. Egy jó dolog van
a harcokban: a katonák babot esznek, így magasra szökik a paszuly ára.
Néhány további pohár után szorongás költözött a hangokba. Szökött katonák és más latrok
hemzsegtek az utakon, emiatt még egy rövid helyváltoztatás is kockázatokkal járt. Az utak
természetesen mindig is rosszak voltak, ahogy a tél is mindig hideg. Az ember panaszkodhat, akár
ésszerű óvintézkedéseket is tehet, mégis az életét kockáztatja.
De most más a helyzet. Az utóbbi két hónapban az utak olyan rizikósak lettek, hogy az emberek
már nem is panaszkodtak. A legutóbbi karavánt két társzekér és négy testőr alkotta. A kereskedő
fél font sóért tíz pennyt kért, egy cukorsüveg tizenötöt kóstált. Egyáltalán nem volt nála bors, fahéj
vagy csokoládé. Mindössze egy kis zsák kávét hozott, de két ezüsttalentumot követelt érte. Az
emberek eleinte kinevették az árai miatt. Azután, mivel nem engedett, kiköptek, és átkozni
kezdték.
Mindez két dekádja: huszonkét nappal ezelőtt történt. Azóta egyetlen komolyan vehető
kereskedő sem érkezett, holott ez volt az üzleti idény. így, bár a harmadik adó lehetősége
fenyegetően nehezedett az emberek elméjére, erszényeiket vizslatták, és azt kívánták, bár vettek
volna egy kis ezt-azt, arra az esetre, ha a hó korán érkezne.
Senki sem beszélt az éjszakáról és a lényről, amelyet elégettek és elföldeltek. Más népek bezzeg
másról sem fecsegtek. A városka zsongott a pletykáktól. Carter sebei szavatolták, hogy a
történeteket legalább félig komolyan vegyék — félig, de nem jobban. Örökké a démon szót
hajtogatták, de közben a tenyerükkel rejtegették a mosolyukat.
Csak a hat barát látta a lényt, mielőtt elégett. Egyikük megsebesült, a többiek pedig ittak. A pap
is látta, de neki az a dolga, hogy démonokat lásson.
A démonok beletartoztak a munkaköri leírásába.
 Persze a kocsmáros is látta. De hát ő kutyakergette volt. Nem ismerhette az igazságot, amely
olyan nyilvánvaló mindenki számára, aki ebben a kisvárosban született és nevelkedett: a meséket
itt mondják el, de azok valahol másutt esnek meg. Ez itt nem démonoknak való hely.
Mellesleg éppen elég baj volt a kívülről jött gondok nélkül is. Csuma és a többiek tudták, hogy
semmi értelme erről beszélni. Ha igyekeznek meggyőzni az embereket, csak kinevetik őket, mint
Bolond Martint, aki évek óta ássa a kutat a saját házában.
Ennek ellenére mindenki vásárolt vasrudat a kovácstól, olyan nehezet, amilyet csak meg tudtak
emelni, és egyikük sem beszélt róla, hogy milyen meggondolásból. Ehelyett sopánkodtak, hogy az
utak rosszak, és egyre romlanak. Kereskedőkről, szökött katonákról, adószedőkről diskuráltak, meg
arról, hogy a só nem tart ki a télen. Emlegették, hogy három éve még senki sem csukta volna be
éjszakára a háza ajtaját, a bezárásról nem is beszélve!
Innentől a beszélgetés egyre halkult, és noha egyikük sem mondta ki, ami a szívét nyomta, az
este elkomorodott. Amilyen idők jártak, a legtöbb este így végződött.
 második fejezet / EGY SZÉP NAP

Egyike volt azoknak a tökéletes őszi napoknak, amelyek olyan mindennaposak a történetekben
és olyan ritkák a való világban. Az idő száraz volt, és meleg, remekül érlelte a mezőn a búzát és a
kukoricát. Az út két oldalán megszínesedett a lomb. A magas nyárfák vajsárgák lettek, a sűrű
szömörcebokrok vörösen virítottak. Csak a vén tölgyeknek nem akaródzott túllépni a nyáron, mert
leveleiken az ezüst keveredett a zölddel.
Az ember nem is kívánhatott szebb napot arra, hogy fél tucat íjat feszítő martalóc kiforgassa
mindenéből.
— Ez nem valami csodálatos állat, uram — mondta a Krónikás.
— Épp csak egy hajszállal különb egy gebénél, és ha elered az eső...
A férfi erélyesen leintette. — Ide figyelj, barátom, a király hada jó pénzt fizet mindenért, aminek
négy lába és legalább egy szeme van. Ha annyira megveszekednél, hogy vesszőparipán nyargalássz
az úton, én arról is leszednélek.
A katonák vezetőjéből sugárzott a parancsnoki tekintély. A Krónikás sejtette, hogy nem is olyan
régen alacsonyabb rangú tiszt volt a seregben.
— Ugorj csak le! — mondta komolyan. — Ha végzünk, máris mehetsz tovább.
A Krónikás lekászálódott a lováról. Nem először rabolták ki, és tudta, hogy semmi haszna a
tiltakozásnak. Ezek a fickók értik a dolgukat. Nem pocsékolják az energiájukat vitatkozásra vagy
üres fenyegetésekre. Az egyik megvizsgálta a lovat, ellenőrizte a patáit, a fogait, a hámot. Két
másik katonás hatékonysággal átkutatta a nyeregtáskákat, és lerakták a földre a Krónikás minden
vagyonát: két takarót, egy csuklyás köpenyt, egy lapos bőrtáskát, és a súlyos, jól megtömött úti
tarisznyát.
— Ez minden, parancsnok — mondta az egyik. — Ezenfelül már csak húsz font zabot találtunk.
A parancsnok letérdelt, kinyitotta a lapos bőrtáskát, belenézett.
— Nincs más abban, csak papír és tollak — jegyezte meg a Krónikás.
A parancsnok ránézett.
— Netán írnok vagy?
A Krónikás bólintott.
— Ebből élek, uram. Te nem sok hasznát veszed annak a holminak. A parancsnok átkutatta a
táskát, majd félretette, mert látta, hogy a Krónikás igazat mondott. Azután kiborította a
szétterített köpenyre a
tarisznyát, és ráérősen turkált benne.
Elvette a só nagyobbik részét, és egy pár cipőfűzőt. Azután a Krónikás elszörnyedésére
fölemelte az inget, amelyet még Linwoodban vásárolt. Finom vászonból készült, mély királykékre
festették, túlságosan szép volt egy ilyen utazáshoz. A Krónikásnak még nem volt érkezése, hogy
fölvegye. Sóhajtott.
A parancsnok mindent otthagyott a köpenyen, és fölállt. A többiek sorra vámolták meg a
Krónikás holmiját.
Ismét megszólalt a parancsnok:
— Janns, ugye, neked csak egy takaród van? — Az egyik martalóc bólintott.
— Fogd az egyiket, kettőre lesz szükséged, mielőtt beköszönt a tél.
— Uram, a köpenye jobb, mint az enyém.
— Akkor vidd, de hagyd itt a tiédet. Rád ugyanez érvényes, Witkins. Hagyd itt az ócska
taplódobozodat, ha elviszed az övét.
— Elvesztettem, uram — felelte Witkins. — Különben itt hagynám.
Az egész eljárás meglepő civilizáltsággal zajlott. A Krónikás egy kivételével elvesztette az összes
tűjét, a tartalék zokniját, egy csomag aszalt gyümölcsöt, egy süvegcukrot, fél palack alkoholt és két
elefántcsont játékkockát. Meghagyták a többi ruháját, a szárított húst és egy szikkadt fél
rozskenyeret.
Lapos bőrtáskájához nem nyúltak.
Míg a martalócok visszarámolták a motyót a tarisznyába, a parancsnok hozzá fordult.
— Akkor hát lássuk az erszényt.
A Krónikás odaadta.
— A gyűrűt.
— Alig van ezüst benne — motyogta a Krónikás, és lehúzta az ujjáról az ékszert.
A nyakadban mi lóg?
Kigombolta az ingét, megmutatta a bőrszíjon lógó, tompa fényű fémkarikát.
— Ez csak vas, uram.
A parancsnok közelebb lépett, megdörgölte a karikát az ujjai között, azután visszaengedte a
Krónikás mellére.
 —
Akkor tartsd meg. Senkit nem akadályozok a hitében — mondta. Az erszényt a tenyerébe
ürítette, és kellemes meglepetéssel horkantott, miután beletúrt a pénzkupacba. — Az írnokság
jobban jövedelmez, mint hittem — mondta, míg nekilátott kiszámolni, mennyi jár az embereinek.
— Nem tarthatok meg egy-két pennyt? — kérdezte a Krónikás.
— Amennyi egy meleg ételre elég?
A hat ember megfordult. Úgy néztek rá, mintha nem hinnének a fülüknek.
A parancsnok elnevette magát.
— Az Isten testére, nem vagy könnyű eset. — Némi kelletlen elismerés volt a hangjában.
— Ésszerűen gondolkodó férfiaknak tűntök — felelte a vállát vonogatva a Krónikás. — És az
embernek muszáj ennie.
A vezér elmosolyodott.
— Ezzel egyetértek. — Kivett két pennyt, fényesre dörgölte, majd visszatette őket a Krónikás
erszényébe. — Itt a két penny. — Odalökte a Krónikásnak az erszényt, és a gyönyörű, királykék
inget a nyeregtáskájába gyömöszölte.
— Köszönöm, uram — mondta a Krónikás. — Szeretném közölni, hogy a palack, amelyet egyik
legényed eltulajdonított, faszeszt tartalmaz, amellyel a tollaimat szoktam tisztogatni. Beteg lesz
tőle, ha beleiszik.
A parancsnok mosolyogva bólintott.
— Látjátok, miért kell az emberekkel tisztességesen bánni? — kérdezte martalócaitól, miközben
lóra szállt. — Öröm volt találkozni veled, írnok uram.
Ha tovább mész ezen az úton, sötétedésre eléred Abbot’s Ford városát.
Mikor a Krónikás hallotta, hogy a patadobogás elhal a távolban, kirámolta a tarisznyáját,
ellenőrizte, hogy minden a helyén van-e. Azután lehúzta az egyik csizmáját, letekerte a kapcáját, és
elővette a lábbeli orrába gyömöszölt pénzes zacskót. Néhány érmét az erszényébe pottyantott.
Megoldotta a nadrágja zsinórját, és újabb zacskót varázsolt elő a több réteg ruha alól. Ebből is
eltett pár érmét.
A dolog nyitja, hogy az ember a megfelelő összeget tartson az erszényében. Ha a pénz túl kevés,
a csalódott rablók tovább kutakodnak. Ha túl sok, föllelkesednek, mohóbbak lesznek tőle.
A harmadik zacskó pénzt a kenyérbe sütötték. Olyan száraz volt, hogy csak a
legkétségbeesettebb útonálló érdeklődését keltette volna fel. Ezt békén hagyta a Krónikás,
csakúgy, mint a tintásüveg mélyére süllyesztett ezüsttalentumot, amelyet szerencsepénznek
tekintett, mert ezekben az években senki sem találta meg.
El kellett ismernie, hogy ez volt a legcivilizáltabb rablás, amelyet elszenvedett. A rablók
udvariasnak, hatékonynak és nem túl okosnak bizonyultak. Kemény csapás volt a ló és a nyereg
elvesztése, de vehet másikat Abbot’s Fordban, és még akkor is elég pénze marad, hogy
 —
kényelmesen megéljen belőle, amíg végére nem jár ennek a bolondságnak, és vissza nem megy
Treyába Skarpihoz.
Szólította a természet. Átfurakodott az út menti vérvörös szömörcebokrok között. Ahogy a
nadrágját gombolta, hirtelen mozgást látott a bozótosban.
Sötét alak vágódott ki valamelyik bokorból.
A Krónikás megtántorodott, riadtan felkiáltott, mielőtt rájött volna, hogy csupán egy szárnyát
csattogtató holló menekül. Kuncogott a saját bolondságán, megigazította a ruháját, és elindult
vissza a szömörcésben az úthoz, láthatatlan pókhálókat törülgetve az arcáról.
Vállára vetette a tarisznyát. Tulajdonképpen nagy kő esett le a szívéről. A legrosszabb már
megtörtént, és nem is volt olyan borzasztó. Szellő járt a fák között, a kátyús földúton pörgött a
nyárfalevelek aranya. Igazán szép nap volt!

harmadik fejezet / FÁK ÉS SZAVAK

Kote lustán lapozgatott egy könyvet, és igyekezett nem törődni a néptelen fogadó csendjével.
Nyílt az ajtó, Graham hátrált be rajta.
— Most lettem kész. — Rendkívül óvatosan mozgott az asztalok útvesztőjében. — Már az este
áthozhattam vóna, de azt gondoltam: Még egy utolsó réteg olaj, bedörzsölöm, és hagyom, hogy
megszáradjon. Nem mondom, hogy sajnáltam rá a fáradságot. Hölgyeim és uraim, ez gyönyörű,
mint minden, amit ezek a kezek alkottak.
Sekély redő tűnt fel a fogadós homlokán a két szemöldök között. Azután meglátta Grahamnél a
csomagot, és felderült.
— Ó! Az alaplap! — Fáradtan mosolygott. — Elnézést, Graham. Olyan rég vártam, hogy szinte
megfeledkeztem róla.
Graham némileg furcsálkodva nézett rá.
— Négy hónap nem olyan nagy idő, ha a fa Aryenből érkezik, főleg mikor az utak olyan
állapotba vannak, mint manapság.
Négy hónap — visszhangozta Kote. Észrevette, hogy Graham figyeli, és gyorsan folytatta: —
Egy örökkévalóság annak, aki vár valamire. — Megpróbált biztatóan mosolyogni, de a kísérlet elég
betegesre sikerült.
Mellesleg Kote is betegesnek tűnt. Nem egészen betegnek, de valahogy üresnek. Halványnak.
Mint egy növény, amelyet nem a megfelelő talajba ültettek, és valami életfontosságú anyag híján
fonnyadni kezd.
Graham figyelmét nem kerülte el a változás. A kocsmáros gesztusai kevésbé voltak szélesek, a
hangja kevésbé mély. Még a szeme sem ragyogott úgy, mint egy hónapja. A színe mintha tompult
volna. Most nem annyira tengerárra vagy zöld pázsitra emlékeztetett; inkább hínárra vagy egy zöld
üvegpalack aljára. Haja, amely régebben
ragyogott, mint a láng, egyszerű vörössé hűlt.
Kote félrehúzta a vásznat, és alánézett. Feketén erezett antracitszürke fa volt, nehéz, akár a vas.
Három pecek sötétlett a beléje vésett szó fölött.
— Oktalanság — olvasta Graham. — Furcsa név egy kardnak.
Kote biccentett, és vigyázott, hogy az arca kifejezéstelen maradjon.
— Mennyivel tartozom? — kérdezte.
Graham gondolkodott egy percig.
— Miután a fa árát már kifizetted... — Ravaszul megvillant a szeme. — Nagyjából egy
harminccal.
Kote két talentumot adott neki.
— Tartsd meg a többit. Nehéz munkád lehetett ezzel a fával.
— Abbiza! — mondta Graham némileg önelégülten. — Mint a kő, olyan vót a fűrész alatt.
Véséskor, akár a vas. És amikor mindezzel végeztem, nem tudtam égetni.
— Észrevettem — felelte Kote. Fellobbant benne az érdeklődés, végigfuttatta az ujját a fába
vésett betűk sötétebb vonalán. — Na és hogyan sikerült megcsinálnod?
— Nohát — fontoskodott Graham — miután fél napot elpocsékoltam vele, átvittem a
kovácsműhelybe. A fiúnak és nekem sikerült izzó vassal elvégezni az égetést. Kis híján két órába
került, hogy a betűk megfeketedjenek. A fa nem füstölt, ellenbe olyan szaga vót, mint az ócska
bőrnek és a lucernának. Átkozott egy munka! Miféle fa az, ami nem ég?
Várt egy percet, de a kocsmároson nem látszott, hogy hallotta a kérdést.
— Akkor hát hova akasztod?
Kote felocsúdott, körülnézett.
— Azt hiszem, ezt a munkát rám bízhatod. Még nem döntöttem el, hova kerül.
Graham letett egy marék vasszöget, és elköszönt. Kote egyedül maradt az ivóban, szórakozottan
végigfuttatta a kezét a fán és a belevésett szón.
Kisvártatva előjött a konyhából Bast, és átnézett tanítójának válla fölött.
Hosszú csönd következett, mintha egy halottnak adnák meg a végtisztességet.
Végül Bast szólalt meg:
— Kérdezhetek valamit, Reshi?
— Mindig, Bast.
— Kínos dolgot is?
— Mást nem is érdemes.
 —
Egy újabb percig bámulták a pulton fekvő tárgyat, mintha az emlékezetükbe próbálnák vésni:
Oktalanság.
Bast egy darabig vívódott. Kinyitotta a száját, tehetetlenül becsukta, azután még egyszer
végigcsinálta ugyanezt.
— Ki vele! — mondta Kote.
— Mire gondoltál? — kérdezte Bast értetlenül, ugyanakkor aggódva.
Kote hosszan hallgatás után válaszolt:
— Bast, én hajlamos vagyok túl sokat töprengeni. A legnagyobb sikereimet olyan döntéseknek
köszönhetem, amelyeket gondolkodás nélkül hoztam, egyszerűen csak tettem, amit helyesnek
véltem. Még akkor is, ha nem volt magyarázat arra, amit cselekedtem. — Sóváran elmosolyodott.
— Még akkor is, amikor nagyon jó okom volt rá, hogy ne azt tegyem, amit tettem.
Bast végigsimított az arcán.
— Akkor hát igyekszel elkerülni, hogy utólag bírálni kelljen magad?
Kote habozott.
— így is mondhatod — ismerte el.
— Én mondhatom, Reshi — vágta rá Bast magabiztosan. — Te viszont szükségtelenül
bonyolítanád a dolgokat.
Kote vállat vont, ismét a fára tekintett. — Azt hiszem, nincs mit tenni, ennek keresni kell egy
helyet.
— Itt? — Bast borzadva nézett rá.
Kote vásottan vigyorgott. Egy kis élet költözött vissza az arcába.
Természetesen! — felelte, láthatóan élvezve Bast szörnyülködését.
Töprengve méregette a falakat, csücsörített. — Egyáltalán, hova tetted?
— A szobámba — vallotta be Bast. — Az ágyam alá.
Kote szórakozottan biccentett, de közben is a falakat szemlélte.
— Akkor hát eredj, hozd ide. — Intett, Bast pedig fancsali képpel elsietett.
A palackok a pulton ragyogtak. Kote éppen felállt a két súlyos tölgyfahordó között a kiürült
polcra, amikor fekete kardhüvelyt lóbálva berontott Bast.
Kote, aki letenni készült a deszkalapot az egyik hordóra, riadtan rákiáltott:
— Óvatosan, Bast! Egy dámát hozol, ne csápolj úgy, mintha holmi fehércseléddel táncolnál
csűrdöngölőt!
Bast megállt, és engedelmesen két kézre fogta a kardot, mielőtt folytatta útját a pulthoz.
Kote két szöget vert be a falba, drótot csavart rájuk, és fölakasztotta a deszkalapot.
— Föladnád? — kérdezte különös megilletődöttséggel.
 Bast két kézzel fölemelte a hüvelybe rejtett pengét. Egy pillanatig fegyvernökre emlékeztetett,
aki átnyújtja a kardot a fényes vértű lovagnak. De itt nem volt lovag, csak egy kocsmáros, egy
kötényes ember, aki Kote-nak nevezte magát. Elvette a kardot Basttól, és kiegyenesedett a pult
mögött, a két hordóra fektetett deszkán.
Egyetlen fölösleges mozdulat nélkül kivonta a pengét. Tompa szürkésfehéren derengett a szoba
őszi fényében. Olyan volt, mintha új lenne. Nem volt csorba, nem volt rozsdás. Fáradt szürkeségén
nem cikáztak ragyogó karcolások. De minden makulátlansága ellenére vén volt. Kétségtelenül
szálfegyver volt, formára mégis szokatlan. Legalábbis ebben a városban annak találták volna. Úgy
festett, mintha egy alkimista lepárolt volna egy tucat kardot, és amikor a tégely kihűlt, ez hevert az
alján. Vékony és kecses volt, és olyan gyilkos, akár az éles kő a sebesen futó víz alatt.
Kote tartotta egy percig. A keze nem remegett.
Azután föltette a deszkalapra. A fém szürkésfehéren fénylett a roahfán. Látszott a markolata, de
annyira sötét volt, hogy valósággal beleolvadt a deszkába. Alatta mintha szemrehányás lett volna a
feketeségen a még feketébb betűkkel írott szó: Oktalanság.
Kote lemászott a polcról. Egy percig álltak egymás mellett, és némán bámultak fölfelé.
Bast törte meg a csendet.
— Hát ez döbbenetes... — mondta olyan hangon, mintha sajnálná, hogy ez az igazság. —
Mégis... — Elhallgatott, a megfelelő szavakat kereste.
Megborzongott.
Kote sajátos vidámsággal hátba vágta.
— Nehogy már elszontyolodj miattam! — Sokkal elevenebbnek tűnt, mintha a tevékenység
erővel töltötte volna el. — Nekem tetszik! — mondta váratlan meggyőződéssel, és felakasztotta a
fekete kardhüvelyt a deszkalapból kiálló egyik pecekre.
Még sok munka várt rájuk. Ki kellett fényesíteni a palackokat, mielőtt visszateszik őket a polcra.
Ebédet kellett főzni. El kellett tüntetni a főzéssel járó rendetlenséget. Egy darabig kellemes
sürgésforgásban telt az idő. Munka közben apróságokról beszélgettek, gondosan kerülve a fontos
kérdéseket. Látszott rajtuk, hogy nem szívesen fejezik be a szorgoskodást, mintha félnének a
pillanattól, amikor vége szakad a munkának, és a csönd ismét betölti a szobát.
Ekkor különös dolog történt. Nyílt a Jelkő ajtaja, és úgy tódult be rajta a lárma, akár egy szelíd
hullám. Beszélgető emberek siettek be a kocsmába, és a padlóra dobták a batyujukat. Asztalt
választottak maguknak, a kabátjukat a székek hátára terítették. Egy férfi, aki súlyos fémgyűrűkből
álló inget viselt, lecsatolta a kardját, és a falnak támasztotta. Ketten-hárman kést hordtak az
övükben. Négyen-öten italért kiáltottak.
Kote és Bast egy pillanatig nézték őket, aztán gyakorlott mozdulatokkal munkába kezdtek. Kote
mosolygott, és kitöltötte az italokat. Bast kirobogott, hogy utánanézzen a lovaknak.
 —
Tíz percen belül a kocsma tökéletesen megváltozott. Pénzdarabok csendültek a pulton. Sajt és
gyümölcs került a tányérokra, nagy rézüst Totyogott a konyhában. Az emberek arrább tolták az
asztalokat és a székeket, hogy kényelmesebben elférjen kis híján tucatnyi főt számláló csoportjuk.
Kote rögtön azonosította őket, mihelyt beléptek. Két férfi, két asszony, fuvarosok, cserzettek a
szabadban töltött sok évtől. Mosolyognak, mert egy éjszakára elfelejthetik a szelet. Három szúrós
tekintetű őr, olyan a szaguk, akár a vasé. Egy pocakos üstfoltozó, akinek sűrűn mosolygó szájában
igen kevés a fog. Két fiatalember, az egyik homokszőke, a másik sötét — elegáns öltözet,
pallérozott beszéd: utazók, akiknek volt annyi eszük, hogy egy népesebb csoporthoz
csatlakozzanak.
Legalább egy-két óráig tartott, mire elhelyezkedtek. Alkudoztak a szállás áráról. Barátságos vita
kezdődött, hogy ki alszik kivel. Apróságokat hoztak be a társzekerekről vagy a nyeregtáskákból.
Fürdőt kértek, vizet kellett melegíteni.
A lovaknak szénát kerítettek, és Kote feltöltötte olajjal a lámpákat.
Az üstfoltozó kisietett, hogy kihasználja a maradék napfényt. Kétkerekű öszvérfogatával bejárta
a városka utcáit. Gyermekek rajzottak körülötte, cukorkát, mesét és aprópénzt követelve.
Amikor kiderült, hogy semmit sem kapnak, legtöbben elveszítették az érdeklődésüket. Körbe
álltak, egy fiú középre ment és tapsolni kezdett, megadva egy gyermekdal ütemét, mely olyan vén
volt, hogy már a nagyszüleik is kántálták:

Mikor a tűz kékre vált,

Mit csinálsz? Mit csinálsz?
Elszaladsz, meg nem állsz.

A középen álló fiú nagy nevetés közepette próbált kitörni a körből. A többiek visszalökdösték.
— Üstfoltozó! — Az öregember hangja zengett, akár a harang. — Fazékdrótozó! Késeket
köszörülő! Fűzfavesszős vízkereső! Dugófaragó!
Selyemsálak! Írópapír! Nyalánkság!
Ez megint felszította a gyermekek érdeklődését. Ismét körülfogták az üstfoltozót, valóságos
processzió követte, ahogy végigvonult az utcákon, és azt kántálta: — Bőrövek! Feketebors! Finom
csipke, ragyogó tollak! Üstfoltozó érkezett a városba, holnap továbbmegy. Végigdolgozza az
alkonyatot! Gyertek, asszonyok! Gyertek, lányok! Van törlőkendőm és rózsavizem! — Pár perc
múlva letelepedett a Jelkő előtt, elővette a köszörűkövét, és élesíteni kezdeti egy kést.
Miközben a felnőttek sorban álltak az üstfoltozónál, a gyerekek folytatták a játékot. Egy kislány
a kör közepén eltakarta a szemét, úgy próbálta elkapni társait, akik szétfutottak, tapsoltak és
énekeltek:

S ha a szeme fekete?
Elrejtőzni lehet-e?
Itt meg ott! Elbújok!

Az üstfoltozó mindenkit sorra vett, néha két-három ügyfelet egyszerre. Aprópénzért tompa
késből éleset csinált. Ollót, tűt, rézedényeket árult, meg apró üvegcséket, amelyeket a feleségek
 —
sietve elrejtettek, mihelyt megvették őket. Gombot, csomagolt fahéjat és sót kínált. Árult Tinueben
termett citromot, tarbeani csokoládét, Aeruehből való csiszolt szarut...
Közben a gyerekek tovább énekeltek:

Ott egy ember, arca nincs!

Jaj, mert rajta a bilincs!
Úgy jön, mint a síri árny,
Mindjárt elkap csandriány!

Kote sejtette, hogy az utazók legalább egy hónapja együtt vannak: ennyi idő elég, hogy
összemelegedjenek, de ahhoz kevés, hogy apróságokon kezdjenek veszekedni. Ló és porszaguk
volt. Úgy szimatolta, mint a parfümöt.
De a legjobb a zaj volt. Bőr nyikorgott. Emberek nevettek. A tűz ropogott és pattogott. Az
asszonyok kacérkodtak. Valaki felborított egy széket. Hosszú idő óta először nem volt csönd a Jelkő
fogadóban. Vagy ha volt is, túl gyenge vagy túlságosan titkos volt ahhoz, hogy érzékelni lehessen.
Kote volt a középpontban, örökké mozgott, mint aki egy nagy, bonyolult gépezetet irányít.
Ahogy kérték, abban a pillanatban vitte az italt, kellő arányban beszélgetett és hallgatott. Nevetett
a tréfákon, kezelt, mosolygott, és úgy kapkodta fel a pultról a pénzt, mintha komolyan szüksége
lenne rá.
Azután, amikor eljött az ideje a nótázásnak, és mindenki elénekelte a kedvencét, de még ez sem
volt elég, a pult mögül vezette a kardalt, és tapsolta hozzá a ritmust. Haja tüzesen ragyogott.
Elénekelte a Cserzővarga és az üstfoltozó nótáját, amelyből mindenkinél több versszakot tudott, de
senki sem orrolt érte.

Órákkal később kedélyes meleg uralkodott az ivóban. Kote a kandalló előtt térdelve a tüzet
rakta, amikor valaki megszólalt mögötte:
Kvothe!
A kocsmáros némileg zavart mosollyal fordult meg:
— Parancsolsz, uram?
Az egyik jól öltözött utas volt. Enyhén imbolygott.
— Te Kvothe vagy.
— Kote, uram — felelte a fogadós azon az elnéző hangon, amelyet az anyák használnak a
gyermekükkel és a kocsmárosok a részegekkel.
 — A Vértelen Kvothe — erősködött az utazó a részegek makacsságával. — Ismerősnek tűntél,
de nem tudtam rájönni, miért. — Büszkén elmosolyodott, megkocogtatta az orrát. — Azután
meghallottam, ahogy énekelsz, és rögtön tudtam, hogy te vagy az. Egyszer hallottalak Imrében.
Utána kisírtam a szemem. Sosem hallottam ehhez foghatót sem előtte, sem utána. Összetörte a
szívemet.
Nyelve akadozott, de az arcából áradt a lelkesedés:
— Tudtam én, hogy nem lehetsz az! Ennek ellenére azt gondoltam, mégis te vagy az.
Mindennek ellenére. Ki másnak van ilyen haja? — A fejét rázta, hasztalanul próbált kijózanodni. —
Láttam azt a helyet, ahol megölted. A szökőkútnál. Összevissza tört az utcakő. — Elkomorodott, a
szemöldökét ráncolta az összpontosítástól. — Összevissza! Állítólag nem is lehet megjavítani!
A szőke ifjú elhallgatott. Hunyorgott, hogy jobban lásson. Különösnek találhatta a kocsmáros
reagálását.
A vörös ember ugyanis vigyorgott.
— Azt mondod, úgy festek, mint Kvothe? Az a Kvothe? Tudtam én mindig!
Van is hátul róla egy rajzom. A kuktám is ezzel szokott bosszantani.
Elismételnéd neki, amit nekem mondtál?
Újabb tuskót dobott a tűzre, azután fölállt. De ahogy arrább lépett a kandallótól, az egyik bokája
kibicsaklott, és ő nagyot esett, még az egyik széket is magával rántotta.
Több utazó is odasietett, de a kocsmáros már fölállt, és elhessegette őket.
— Nem, nem! Semmi bajom. Elnézést, ha valakit megzavartam. — Noha vigyorgott, látszott
rajta, hogy szenved. Az arca megmerevedett a kíntól, és nehézkesen támaszkodott az egyik székre.
— Amikor három nyárral ezelőtt keresztülvágtam az Elden, nyilat kaptam a térdembe. Időnként
felmondja a szolgálatot. — Pofát vágott, búsan: — Ezért mondtam le a vándorok vidám életéről. —
Óvatosan megérintette furcsa szögbe görbült lábát.
— Én borogatást tennék rá — javasolta az egyik zsoldos. — Különben pocsékul feldagad.
Kote ismét megérintette a bokáját, és bólintott.
— Bölcsen szólottál, uram. — A szőke ifjúhoz fordult, aki a tűzhely mellett imbolygott. —
Megtennél nekem egy szívességet, fiam?
A fiatalember némán bólintott.
— Zárd le a füstcsatornát. — A kandalló felé intett. — Bast, fölsegítenél a lépcsőn?
Bast odasietett, megfogta Kote karját, és a nyaka köré kanyarította. Kote minden második
lépésnél súlyosan ránehezedett, amíg kimentek az ajtón, hogy nekivágjanak a lépcsőnek.
— Nyíl a lábadban? — dünnyögte Bast. — Ennyire szégyellsz egy kis esést?
 —
— Hála Istennek, éppen olyan hiszékeny vagy, mint ők — felelte élesen Kote, mihelyt a többiek
nem láthatták őket. Mondott az orra alatt egy cifrát, miközben tökéletesen ép lábával felsietett a
lépcsőn.
Bast szeme kerekre nyílt, azután összeszűkült.
Kote megállt a lépcső tetején, és megdörgölte a szemét.
— Az egyik tudja, ki vagyok. — Elkomorodott. — Gyanítja.
— Kicsoda? — kérdezte Bast egyszerre riadtan és haragosan.
— Zöld ing, homokszín haj. Mellettem állt a kandallónál. Adj neki valamit, amitől elalszik. Máris
ittas. Senki sem fog csodálkozni, ha kiüti magát.
Bast gondolkozott egy kicsit.
— Éji bolondfű?
— Menka.
Bast felvonta a szemöldökét, de bólintott.
Kote kiegyenesedett.
— Nagyon figyelj, Bast.
Bast pislogott, azután bólintott.
— A város fogadott fel kísérőnek — mondta Kote éles, tiszta hangon. — Ralienben. Akkor
sebesültem meg, amikor védtem a karavánt. Nyíl állt bele a jobb térdembe. Három évvel ezelőtt.
Nyáron. Egy hálás cealdi kereskedő pénzt adott, abból vásároltam a fogadót. Deolannak hívják.
Purvisból jöttünk. Ezt csak úgy mellesleg említsd. Megértettél?
Nagyon figyeltem, Reshi — felelte Bast szertartásosan.
— Eredj.

Fél órával később egy tállal lépett be mesterének szobájába, és megnyugtatta, hogy minden
rendben van odalent. Kote bólintott, és szigorúan meghagyta, hogy ne zavarják az éjszaka
hátralevő részében.
Bast gondterhelten csukta be az ajtót. Egy ideig ácsorgott a lépcső tetején, töprengett, hogy mit
tegyen.
Nem is tudta, mi zavarja ennyire. Mesterén nem mutatkozott szembetűnő változás. Talán
kicsivel lassabban mozgott, a szikra, amelyet az esti sürgésforgás gyújtott, mostanra
elhalványodott, már alig látszott, de az is lehet, hogy elhamvadt.
Kote a kandallónál ült, és olyan gépiesen ette a vacsoráját, mintha talált volna magában egy
helyet, amit étellel kell megtölteni. Az utolsó falat után a semmibe révedt. Nem emlékezett, mit
evett, és milyen ízű volt az étel.
 A tűzben felrobbant egy göcs. Kote hunyorgott, körülhordozta a tekintetét. Pillantása a kezére
hullott: az egyik a másikat takarta a térden. Egy perccel később fölemelte őket, és széttárta az
ujjait, mintha melengetni akarná a tűznél. Kecses kézfeje volt, hosszú, finom ujjakkal. Merően
figyelte őket, mintha azt várná, hogy maguktól csinálnak valamit. Azután lehullott a keze. Rátette
az egyiket a másikra, és újból a tüzet bámulta. Addig ült ott élettelen arccal, mozdulatlanul, amíg a
fűzből nem maradt más, mint szürke hamu és fojtottan izzó parázs.
Mialatt vetkőzött, a tűz lángjai a magasba nyúltak. A vörös fény halvány csíkokat fedett föl Kote
törzsén, hátán, karjain. Sima, ezüstös forradások villámai cikáztak a bőrén. Olyanok voltak, akár
egy elhalkult emlékeztető. A fény minden sebet megmutatott, régieket és újakat egyaránt.
Valamennyi heg sima és ezüstös volt, egy kivételével.
A láng hunyorgott, aztán kialudt. Az álom úgy fogadta magába az embert az üres ágyon, mint a
szerető.

Az utazók hajnalban távoztak. Bast szolgálta ki őket, elmagyarázva, hogy gazdájának térde
csúnyán feldagadt, és úgy érzi, ennyire korán nem célszerű lejönnie a lépcsőn. Mindenki
megértette, kivéve a szőke kalmárfit, aki túlságosan kábult volt ahhoz, hogy bármit megértsen. Az
őrök összemosolyogtak, és a szemüket forgatták, az üstfoltozó rövid szentbeszédet tartott a
mértékletességről. Bast néhány fölöttébb kellemetlen gyógymódot javasolt a másnaposságra.
Miután távoztak, rendet tett a fogadóban, bár ez nem jelentett valami nagy munkát, mivel
akkor már nem voltak vendégek. Az idő nagy részét azzal töltötte, hogy elfoglaltságot keressen
magának.
Kevéssel dél után Kote lejött a lépcsőn. Famulusa diót tört a pulton egy bőrkötésű, nehéz
könyvvel.
— Jó reggelt, Bast — üdvözölte Kote. — Van valami újság?
— Beugrott az Orrison fiú. Azt akarta tudni, nincs-e szükségünk birkahúsra.
Kote bólintott, mintha erre számított volna.
— Mennyit rendeltél?
Bast pofát vágott.
— Utálom a birkahúst, Reshi. Olyan íze van, mint a vizes kesztyűnek.
Kote vállat vont, és az ajtóhoz ment. — Van pár elintéznivalóm. Fél szemmel nézz rá a dolgokra,
jó?
— Mindig azt teszem.
A Jelkő fogadó előtt a levegő csöndesen, súlyosan borult a városka központját keresztező
földútra. Az eget egyhangú, szürke felhőtakaró borította. Olyan idő volt, mintha esni akarna, de
nem bírná összeszedni az ehhez szükséges erőt.
 —
Kote keresztülvágott az utcán a kovácsműhelyhez. A kovács rövidre nyírta a haját, a szakálla
sűrű és tüskés volt. Kote figyelte, ahogy óvatosan belever két szöget egy kaszapenge
tartógyűrűjébe, szilárdan hozzáerősítve a vasat a hajlított nyélhez. — Üdvözöllek, Caleb!
A kovács a falnak támasztotta a kaszát. — Miben segíthetek, Kote mester?
— Nálad is járt az Orrison gyerek? — Caleb bólintott. — Még mindig tünedeznek a birkáik?
— Egynéhány előkerült. Iszonyúan megszaggatva, gyakorlatilag foszlányokban.
— Farkasok? — kérdezte Kote.
A kovács vállat vont.
— Nem az az évszak, de hát mi más lehetett? Medve? Asszem, eladták azokat, amelyekre nem
tudtak vigyázni, mert nincs elég emberük.
— Nincs?
El kellett bocsátaniuk a bérest, az adók miatt a legidősebb fiú a nyár eleje óta a király
kenyerét eszi. Most Menatba kergeti a lázadókat.
— Menerasban — helyesbített tapintatosan Kote. — Ha megint látod a fiút, tudasd vele, hogy
legalább három fél birkát vennék.
— Megteszem. — A kovács ravaszul pillantott rá. — Még valami?
— Na szóval. — Kote tőle váratlan pironkodással lesütötte a szemét. — Azon gondolkodtam,
nem volna-e nálad egy használaton kívüli vasrúd. — Nem nézett a kovács szemébe. — Ne gondolj
valami különlegesre. Közönséges nyersvas is megteszi.
Caleb kuncogott.
— Nem tudom, mi tartott ilyen sokáig. Az Öreg Csuma és a többiek még tegnap benéztek. —
Odament egy munkapadhoz, fölemelte a ponyvát. — Biztos, ami biztos, csináltam néhányat.
Kote fölvett egy kétlábnyi rudat, hanyagul megsuhogtatta.
— Okos ember vagy.
— Jól ismerem a mesterségemet — mondta önelégülten a kovács.
— Szükséged van még valamire?
— Ami azt illeti, volna még valami — felelte Kote, és hanyagul a vállának támasztotta a
vasrudat. — Nincs véletlenül egy tartalék kötényed és egy pár öntőkesztyűd?
— Meglehet — válaszolta bizalmatlanul Caleb. — Miért?
— Van egy vén tüskebokor a fogadóm mögött. — Kote a Jelkő felé biccentett. — Azon
studírozok, hogy kiirtom, és jövőre kertet csinálok a helyén. De nem szeretném munka közben
otthagyni a fele bőrömet.
A kovács biccentett, és intett neki, hogy kövesse a műhely végébe.
 — Vóna itt egy ócska készség. — Előkeresett egy pár otromba kesztyűt és egy merev
bőrkötényt. Mindenen zsírfoltok és perzselésnyomok sötétlettek. — Nem túl szemrevaló, de úgy
vélem, a piszkos munkára megfelel.
— Mennyit ér ez neked? — Kote az erszényéért nyúlt.
A kovács megrázta a fejét.
— Egy rézbatka tökéletesen elegendő. Nekem és a fiúnak ez már nem alkalmatos.
A kocsmáros a tenyerébe nyomott egy pénzdarabot, amelyet a kovács egy ócska
vászonerszénybe dobott.
— Biztos, hogy most akarsz nekilátni? — kérdezte. — Darab ideje nem esett.
A tavaszi olvadáskor puhább lesz a talaj.
Kote vállat vont.
— Nagyapó mindig azt mondta, hogy ősszel kell bozótot irtani, ha nem akarod, hogy a
továbbiakban gondot okozzon. — Utánozni kezdte egy öregember reszketeg hangját: — A tavaszi
hónapokban túlságosan tele vannak élettel. Nyáron túlságosan erősek, nem engednek. Ősszel... —
Körbenézett a színes leveleken. — Az ősz az ideje ennek. Ősszel minden fáradt, készül a halálra.

Délután Kote aludni küldte Bastot, azután szórakozottan ténfergett a fogadóban, és az előző
napról maradt csip-csup tennivalókkal foglalta el magát. Nem jött vendég. Amikor leszállt az este,
lámpát gyújtott, és minden érdeklődés nélkül lapozgatott egy könyvet.
Általában az ősz a legforgalmasabb idény, de az utazók mostanában megritkultak. Kote komor
bizonyossággal tudta, milyen lesz a tél.
Korán bezárt, amit eddig még sohasem tett. Azzal sem bajlódott, hogy felsöpörjön. Amúgy sem
volt rá szükség. Szokásától eltérően az asztalokat és a pultot sem mosta le. Egy-két palackot
kifényesített, bezárta az ajtót, és lefeküdt.
Senki sem volt, akinek szemet szúrjon a változás. Senki, Bast kivételével, aki Figyelte a mesterét,
aggódott és várt.
 negyedik fejezet / NEWARRE FELÉ FÉLÚTON

A Krónikás kutyagolt. Tegnap még sántikált, de mára nem volt olyan része a lábának, amelyik ne
fájt volna, akkor meg mi értelme a sántításnak? Keresett lovat Abbot’s Fordban és Rannishban,
hajmeresztő árat kínált a legsilányabb gebékért. Ám az ilyen kisvárosokban az embereknek nincs
tartalék lovuk, különösen, amikor közeledik a betakarítás.
Noha egész nap nem pihent, így is az úton találta a leszálló este, amely az elmosódó alakzatok
akadálypályájává változtatta a kátyúkat. Miután két óra hosszat támolygott a sötétben, villódzó
fényt pillantott meg a fák között, és úgy döntött, hogy tökéletesen jó lesz neki a tanyasi
vendéglátás.
Letért az útról, csörtetni kezdett a fák között a fény irányába. De a tűz messzebb égett, mint
gondolta, és sokkal nagyobb is volt. Nem tanyasi lámpást látott, még csak nem is pattogó
tábortüzet. Máglya bömbölt egy régi ház romjai között, amelyből alig maradt több két omladozó
kőfalnál. A két fal találkozásánál egy férfi kuporgott. Vastag csuklyás köpenybe burkolózott, mintha
tél közepe volna, nem pedig enyhe őszi este.
A Krónikás reményei föléledtek, amikor meglátott egy kis főzőtüzet is, amely fölött bogrács
lógott. Csakhogy amint közelebb ért, a fa füstjével együtt förtelmes büdösség csapta meg az orrát:
perzselt haj és rothadó virágok szaga. A Krónikás gyorsan úgy döntött, hogy nem kér abból, ami
abban a vasbográcsban rotyog. Ám a tűznél még így is jobb, mint az útszélen elvackolni magát.
Belépett a fénykörbe.
— Láttam a tü... — Elnémult, mert az alak egy szempillantás alatt felugrott, két kézzel markolva
kardját. Nem, nem is kard, hanem valami hosszú, sötét dorong, amelynek túlságosan szabályos az
alakja ahhoz, hogy tűzifa legyen.
A Krónikás lépés közben gyökerezett a földbe.
— Csak egy helyet keresek, ahol megalhatok — mondta gyorsan, öntudatlanul megmarkolva a
nyakában lógó vasgyűrűt. — Nem akarok gondot okozni. A vacsorádra sem pályázom. — Hátrált
egy lépést.
Az alak lecsillapodott, eldobta a dorongot, amely fémesen koppant a kövön.
— Isten üszkös testére, mit keresel itt éjnek évadján?
— Newarre-be tartok, és megláttam a tüzed fényét.
— És éjnek évadján egy erdőben odamész egy idegen tüzéhez? — A csuklyás alak a fejét
csóválta. — Akkor akár ide is jöhetsz. — Közelebb intette a Krónikást, aki látta, hogy a férfi vastag
bőrkesztyűt visel.
— Egész életedben így vert-e az Isten, vagy ma éjszakára tartalékoltad az egészet?
 — Nem tudom, kire vársz — mondta a Krónikás, és hátrált még egy lépést. — De bizonyosan
jobb neked, ha egyedül várakozol.
— Pofa be, és figyelj! — förmedt rá a férfi. — Nem tudom, mennyi időnk van. — Lesütötte a
szemét, megdörzsölte az arcát. — Istenem, sosem érzem, mennyit mondhatok el az embereknek.
Ha nem hiszel nekem, azt gondolhatod, hogy megőrültem. Ha hiszel, akkor pánikba esel, márpedig
úgy a haszontalannál is haszontalanabb leszel. — Fölnézett, és látta, hogy a Krónikás nem mozdul.
— A fenébe, gyere már ide! Ha visszamész oda, akkor máris halottnak tekintheted magad.
A Krónikás hátranézett a sötét erdőre.
— Miért? Mi van ott?
A férfi kurtán, keserűen fölnevetett, és elkeseredetten csóválta a fejét.
— Legyek őszinte? — Szórakozottan beletúrt a hajába, amivel lesodorta a fejéről a csuklyát. A
tűz fényében hihetetlenül vörös volt a haja, a szeme pedig elképesztően élénkzöld. A Krónikásra
nézett, mérlegelt. — Démonok — felelte.
— Nagy, fekete pókok képében.
A Krónikás megnyugodott.
— Olyasmi, hogy démon, nem létezik. — Érezni lehetett a hangján, hogy ezt már számtalanszor
elmondta.
A vörös hajú férfi hitetlenkedve fölnevetett.
— Nohát, akkor azt hiszem, mehetünk is haza! — Kergén vigyorgott a Krónikásra. — Ide figyelj,
úgy sejtem, tanult férfiú vagy, amit én méltányolok, és többnyire igazad is van. — Elkomolyodott.
— De itt és most, ma este tévedsz. Tévedsz, amennyire csak tévedni lehet. Ne akarj a tűznek azon
az oldalán állni, amikor erre rájössz!
Olyan egyszerű meggyőződéssel beszélt, hogy a Krónikás hátán végigfutott a hideg. Noha
némileg kellemetlenül érezte magát, óvatosan megkerülte a máglyát.
A férfi végigmérte.
— Gondolom, fegyver nincs nálad. — A Krónikás megrázta a fejét. — Bár nem is számít. A
kardnak nem sok hasznát vennéd. — Átnyújtott neki egy jókora ágat. — Vélhetőleg egyet se tudsz
majd leütni, de azért érdemes megpróbálni. Gyorsak. Ha egy megtámad, csak ess össze. Közben
próbálj ráesni, hogy összetörd a súlyoddal. Gurulj rá! Ha sikerül egyet elkapnod, hajítsd a tűzbe.
Ismét a fejére húzta a csuklyát, és gyorsan folytatta:
— Ha van tartalék ruhád, vedd magadra. Ha takaród, burkolózz...
Váratlanul elhallgatott, és a fénykör mögött figyelt valamit.
— Vesd a hátadat a falnak! — mondta, azután két kézzel fölmarkolta a vasdorongot.
Az írnok is odanézett a máglya mellett. Valami sötét mozgott a fák között.
 Kijöttek a világosba, és a földhöz lapulva kúsztak: soklábú, fekete alakok, akkorák, mint egy
kocsikerék. Egyikük, amelyik gyorsabb volt a többinél, a futó bogarak nyomasztóan hullámzó
mozgásával berontott a tűz fénykörébe.
Mielőtt a Krónikás fölemelhette volna a husángot, a lény megkerülte a máglyát, és egy szöcske
fürgeségével ráugrott. A Krónikás épp akkor emelte föl a kezét, amikor a fekete lény az arcának és
a mellének csapódott. A hideg, kemény lábak kapaszkodót kerestek.
Izzó fájdalom hasított az írnok hátába és karjaiba. Megtántorodott, csizmájának sarka
megcsúszott a kemény földön, ő pedig vadul hadonászva hanyatt esett.
Zuhanás közben egy utolsó pillantást vetett a fénykörbe. Újabb fekete lények rontottak elő a
sötétségből, lábuk staccato ritmusban kopogott a gyökerek, kövek, levelek között. A tűz túloldalán
ott állt a vastag köpenybe burkolt ember, és két kézzel markolta a botot. Szobormereven, némán
várakozott.
A Krónikás elterült, nyakában a sötét lénnyel. Feje tompa robbanásban csapódott a kőfalhoz. A
világ lelassult, elhomályosodott, végül elfeketedett.

Amikor kinyitotta a szemét, lángokat és rengeteg sötét árnyékot látott. Koponyája lüktetett.
Hátát és karját a kín késpengéje hasogatta, a bal oldalába minden lélegzetre belenyilallt a tompa
fájás.
Egy hosszú percig erőltette az összpontosítást, és a világ, homályosan ugyan, de ismét a helyére
zökkent. Mellette ott ült a vastag köpenybe bugyolált ember. Már nem volt rajta kesztyű, köpenye
ernyedt csíkokban lógott, máskülönben sértetlennek tűnt. A csuklya még mindig eltakarta az arcát.
— Magadhoz tértél? — érdeklődött. — Az jó. Sosem lehet tudni, ha az ember beveri a fejét. —
A csuklya kissé félrehajlott. — Tudsz beszélni? Tudod, hogy hol vagy?
— Igen — felelte rekedten a Krónikás, akitől még ez az egy szó is túl nagy erőfeszítést követelt.
— Még jobb. Akkor most jön a harmadik, legfontosabb kérdés. Gondolod, hogy képes vagy
felállni és segíteni nekem? Meg kell sütnünk, azután el kell földelnünk őket.
A Krónikás megmozdította a fejét. Hirtelen megszédült, és hányingere lett. — Mi történt?
— Lehet, hogy eltörtem pár bordádat — felelt a férfi. — Az egyik rád ugrott. Nem volt
választásom. — Megvonta a vállát. — Sajnálom. Már összevarrtam a sebeket a karodon. Szépen be
fognak gyógyulni.
— Elmentek?
A csuklya egyet bólintott.
— A scrael sosem hátrál. Ezek olyanok, mint a darazsak a fészkük közelében.
Addig támadnak, amíg élnek.
A Krónikás iszonyodva nézett rá.
 — Ezeknek még fészkük is van?
— Jóságos ég, dehogy! Ezek csak öten voltak. Mégis meg kell sütnünk és el kell földelnünk őket
a biztonság kedvéért. Már levágtam azokat az ágakat, amelyekre szükségünk van: kőrist és
berkenyét.
A Krónikás elnevette magát, bár a hangja enyhén hisztérikus volt.
— Ahogy a gyerekdal mondja:

Mondd meg nekem, mit tegyek?

Áss egy gödröt, kétszer tízest.
Szil kell, kőris, berkenye...

— Csakugyan — helyeselt fanyarul a csuklyás férfi. — Meglepődnél, ha tudnád, mi minden van

elrejtve a gyerekdalokba. De bár nem hinném, hogy tízlábnyi mélyre kéne ásnunk, nem utasítanék
vissza egy kis segítséget... — Sokatmondóan elhallgatott.
A Krónikás megmozdította a kezét, hogy óvatosan megtapogassa a tarkóját, azután az ujjaira
nézett, és meglepődve látta, hogy nem véresek.
— Azt hiszem, jól vagyok — mondta. Vigyázva felkönyökölt, azután fel is ült. — Van valami... —
Pislogott egyet, elernyedt, hanyatt vágódott. A feje a földhöz csapódott, ugrott egyet, azután
félrebillent, és nem mozdult többé.

Kote néhány percig türelmesen ült, figyelte az ájult embert, de az meg se moccant, csak a
mellkasa emelkedett-süllyedt egyenletesen. Nehézkesen fölállt, letérdelt a Krónikás mellé.
Fölhúzta az egyik szemhéjat, majd a másikat, mordult egyet, de nem csodálkozott különösebben.
— Gondolom, semmi esélye annak, hogy magadhoz térj, ugye? — kérdezte minden bizakodás
nélkül. Könnyedén megpaskolta a Krónikás sápadt arcát. — Nem reménykedhetem. — Vércsepp
jelent meg a Krónikás homlokán, hamarosan követte a másik.
Kote fölegyenesedett. Amennyire tudta, letörülgette a vért az öntudatlan ember arcáról, de
nem végzett valami jó munkát, mert az ő keze is véres volt.
— Bocsánat — mondta szórakozottan.
Mélyet sóhajtott, hátratolta a csuklyáját. Haja csapzottan tapadt a fejéhez, fél arcát alvadt vér
borította. Lassan lehámozta magáról a köpeny rongyait, azután az összevissza hasogatott
kovácskötényt. Ez alatt már csak a szürke, háziszőttes ing volt, amelynek két vállán és bal ujján
sötéten, lucskosan ütött át a vér.
A gombokhoz nyúlt, azután úgy döntött, mégse veszi le. Óvatosan feltápászkodott, fogta az
ásót, és lassan, kínosan ásni kezdett.
 ötödik fejezet / ÜZENETEK

Jócskán elmúlt éjfél, mire Kote visszaért Newarre-be, sérült vállán a Krónikás ernyedt testével. A
házak és boltok sötétek, némák voltak, de a Jelkőből áradt a fény.
Bast az ajtóban szinte táncolt az idegességtől. Ahogy meglátta a közeledő alakot, végigrohant az
utcán, és dühösen lobogtatott egy papírdarabot.
— Üzenet? Elsomfordálsz, és üzenetet hagysz nekem? — Dühösen sziszegett.
— Mi vagyok én? Kikötői kurva?
Kote megfordult, és átlökte Bast karjaiba a Krónikást.
— Előre tudtam, hogy vitatkoznál velem.
Bast úgy tartotta a Krónikást, mintha nem lenne súlya.
— Még csak nem is tisztességes üzenet. „Mire ezeket a sorokat olvasod, én már valószínűleg
halott leszek.” Miféle üzenet ez?
— Azt hittem, reggelig nem találod meg — felelte Kote fáradtan, és elindult az utcán a fogadó
felé.
Bast úgy nézte a karjában levő alakot, mintha most venné észre.
— Ez itt kicsoda? — Megrázogatta, érdeklődve megszemlélte, azután a vállára lódította, mint
egy zsákot.
— Egy balszerencsés seggfej, aki véletlenül rossz időben tartózkodott az úton — felelte Kote
elutasítóan. — De ne nagyon dobáld. Lehet, hogy egy kicsit beverte a fejét.
— Egyáltalán mi a fenéért sompolyogtál el? — kérdezte Bast, mihelyt beléptek a fogadóba. —
Ha már üzenetet hagytál, legalább elmagyaráztad volna, mit... — A szeme kerekre nyílt, amikor
meglátta a világosban Kote arcát, sápadtan, vértől-földtől mocskosán.
— Tessék, aggódhatsz! — mondta Kote. — Pontosan olyan ocsmány, mint amilyennek látszik.
— Rájuk vadásztál, ugye? — sziszegte Bast, azután még nagyobbra nyitotta a szemét. — Nem!
Te eltettél egy darabot abból, amelyiket Carter megölte! Hát ezt nem hiszem! Hazudtál nekem.
Nekem! Kote sóhajtott, és a lépcsőhöz botorkált.
— A hazugságtól vagy ilyen dühös, vagy attól, hogy rajtakaptál? — kérdezte, és elindult fölfelé.
Bast szinte köpte a szavakat.
— Azért vagyok dühös, mert azt gondoltad, hogy nem bízhatsz meg bennem!
Abbahagyták a beszélgetést, amíg bementek az emeleten az egyik üres szobába, levetkőztették
a Krónikást, és elhelyezték a kényelmes ágyban.
Tarisznyáját és táskáját mellette hagyták a padlón.
Mihelyt becsukták az ajtót, megszólalt Kote:
 — Bízom benned, Bast, de nem akartalak veszélybe sodorni. Tudtam, hogy magam is elbánok
velük.
— Segíthettem volna, Reshi — mondta Bast fájdalmasan. — Tudod, hogy megtettem volna!
— Még mindig segíthetsz, Bast — felelte Kote. Belépett a szobájába, leroskadt keskeny ágyának
szélére. — Rám férne egy kis varrás. — Gombolni kezdte az ingét. — Magam is megcsinálhatom,
de a vállamat és a hátamat nehezen érem el.
— Ugyan már, Reshi! Majd én!
Kote az ajtó felé intett.
— A szerszámaim lent vannak a pincében.
Bast megvetően horkantott.
— Köszönöm szépen, de a saját tűimet használom. Tisztességes, jó csont. Nem a te csúf,
fűrészes hegyű vaskóid, amik úgy döfnek, mint a gyűlölet szilánkjai. — Megborzongott. — Víz és
kő! Borzalmasan primitív népek vagytok!
— Kiment, az ajtót nyitva hagyta.
Kote óvatosan levette az ingét. Fintorgott, sziszegett, mert a szövet beleragadt a sebekre alvadt
vérbe. De mire Bast visszatért egy mosdótál vízzel, hogy letisztogassa a sebeket, már ismét üressé
vált az arca.
Előbukkantak az alvadt vér alól a hosszú, egyenes vágások. Vörösen tátongtak a kocsmáros
fehér bőrén, mintha borotvával vagy üvegszilánkkal húzták volna őket. Összesen talán tucatnyi volt
belőlük, a legtöbb a vállon, néhány keresztbe a háton és a karokon. Az egyik Kote feje búbján
kezdődött, és a füle mögött ért véget.
— Azt hittem, Reshi, hogy neked nincs is véred! — mondta Bast.
— Még hogy Vértelen!
— Bast, nem szabad elhinni minden mesét. Hazudnak.
— Feleannyira sem rossz, mint gondoltam — mondta Bast, és megtörölgette a kezét. — Habár
elveszíthetsz egy darabot a füledből. Megsérült valamelyik annyira, mint az, amelyik Cartert
megtámadta?
— Nem láttam ilyet — felelte Kote.
— Hányan voltak?
— Öten.
— Öten? — hüledezett Bast. — És a másik fickó hányat ölt meg?
— Az egyiküket feltartotta egy darabig — felelte nagylelkűen Kote.
— Anpauen, Reshi! — mondta Bast, és a fejét csóválta. Befűzött a csonttűbe valamit, ami sokkal
vékonyabb és finomabb volt a sodrott bélnél. — Halottnak kéne lenned. Kétszeresen is!
Kote vállat vont.
 — Nem ez az első alkalom, amikor meghalhattam volna. De elég ügyes vagyok ahhoz, hogy ezt
elkerüljem.
Bast a munkája fölé hajolt.
— Ez egy kicsit fájni fog. — Óvatosan dolgozni kezdett. — Őszintén szólva, Reshi, nem is értem,
hogy tudtál ilyen sokáig életben maradni.
Kote megvonta a vállát, és lehunyta a szemét.
— Én sem értem, Bast — válaszolta. A hangja száraz volt, és szürke.

Órákkal később nyílt a szoba ajtaja, és Bast kukkantott be rajta. Mivel semmit sem hallott, csak a
lassú, egyenletes lélegzést, halkan beosont. Megállt az ágynál, és az alvó férfi fölé hajolt. Megnézte
az arca színét, beszívta a lélegzetét, könnyedén megérintette a homlokát, a csuklóját és a
mellkasát a szíve fölött. Azután az ágyhoz húzott egy széket, és leült. Nézte mesterét, hallgatta
szuszogását. Valamivel később úgy simította félre Kote arcából a zilált hajszálakat, ahogy az anyák
szokták az alvó gyermekeknél. Azután halkan énekelni kezdett egy altatódalra emlékeztető,
különös, derűs melódiát:

De furcsa látni, hogy a halandó

Fellobban, és napról napra hamvad.
Tudni, hogy ragyogó lelkűk tapló
Szél hordja szerte a kihunyó hamvat.
Kölcsönadhatom ugyan tüzem.
De vajon pisla lángod mit üzen?
Hangja halkult, elnémult. Ült mozdulatlanul a hajnali sötétség hosszú óráiban, figyelte
mesterének lélegzetét.
 hatodik fejezet / AZ EMLÉKEZÉS ÁRA

A Krónikás másnap késő délután jött le a lépcsőn a Jelkő ivójába. Sápadt és reszketeg volt, a
hóna alatt hozta lapos bőrtáskáját.
Kote a pult mögött ült, és egy könyvet lapozgatott.
— Lám, véletlen vendégünk! Hogy van a fejed?
A Krónikás fölemelte a kezét, megérintette a tarkóját.
— Enyhén lüktet, ha túl gyorsan fordítom el, de különben rendben.
— Örömmel hallom — felelte Kote.
— Ez itt... — A Krónikás bátortalanul nézett körül. — Newarreben vagyunk?
Kote bólintott.
— Newarre kellős közepén. — Színpadias mozdulattal körbemutatott. — Virágzó világváros.
Több tucat ember lakja.
A Krónikás a pult mögött álló, vörös hajú férfit bámulta. Az egyik asztalra támaszkodott, hogy el
ne essen.
— Az Isten üszkös testére — suttogta. — Tényleg te vagy az, ugye?
A fogadós nagyot nézett.
— Tessék?
— Tudom, hogy tagadni fogod — mondta a Krónikás. — De amit az éjjel láttam...
A fogadós csitítóan fölemelte a kezét.
— Mielőtt napirendre tűznénk a lehetőséget, hogy megrepedt koponyád összezavarta a
gondolkodásodat, mondd meg nekem, milyen az út Tinue felé?
— Hogy micsoda? — bosszankodott a Krónikás. — Nem Tinue felé tartottam. Én... ó. Hát az út
akkor is pocsék volt, ha nem számítjuk az éjszakát. Abbot’s Fordnál kiraboltak, azóta gyalogszerrel
jövök. De megérte, hiszen csakugyan itt vagy. — A pult fölött lógó kardra sandított, mélyet
lélegzett. — Nem bajkeverőnek jöttem — mondta nyugtalanul. —Nem is azért, mert díjat tűztek a
fejedre. — Ijedten mosolygott. — Nem mintha azt képzelném, hogy zavarhatlak...
— Príma! — vágott közbe a kocsmáros. Elővett egy fehér konyharuhát, és törölgetni kezdte a
pultot. — Egyáltalán ki vagy te?
— Szólíts Krónikásnak.
— Nem azt kérdeztem, hogyan szólíthatlak — mondta Kote. — Mi a neved?
— Devan. Devan Lochees.
Kote félbehagyta a munkáját, fölnézett.
— Lochees? Rokona vagy a herceg... — Elhallgatott, és bólintott.
 — Igen, hát persze. Te nem egy krónikás vagy, hanem a Krónikás. — Szúrós szemmel
végigmérte a kopaszodó embert. — Na lám! A nagy leleplező személyesen!
A Krónikás valamennyire megnyugodott. Szemlátomást hízelgett neki, hogy a hírneve
megelőzte.
— Sose akartam bajt keverni. Évek óta nem gondolok magamra Dévánként.
Rég elhagytam azt a nevet. — Sokatmondó pillantást vetett a fogadósra. — Gondolom, valamit te
is tudsz erről...
Kote elengedte a füle mellett a hangtalan kérdést.
— Évekkel ezelőtt olvastam egy könyvedet. A közönséges draccus párzási szokásai.
Meglehetősen kíméletlenül nyitotta föl egy ifjú szemét, akinek a feje tele volt mendemondákkal. —
Tekintete visszatért a pulthoz, ismét törülgetni kezdte. — Bevallom, csalódott voltam, amikor
megtudtam, hogy sárkányok nem léteznek. Kemény lecke volt egy tudásra szomjas fiatalnak.
A Krónikás elmosolyodott.
— Őszintén szólva én is csalódtam némileg. Egy legenda után nyomoztam, és egy gyíkot
találtam. Bájos gyík volt, de mégiscsak gyík.
— Most pedig itt vagy — szólt Kote. — Be akarod bizonyítani, hogy nem is létezem?
A Krónikás idegesen fölnevetett.
— Nem. Csak hallottuk a pletykát.
— Hallottad? — szakította félbe Kote.
— Útitársa voltam egy régi barátodnak. Skarpi a neve.
— Szóval ő vett a szárnya alá? — kérdezte Kote. — Mi ez? Te Skarpi inasa vagy?
— Valójában inkább kollégák vagyunk.
Kote kifejezéstelen arccal bólintott.
— Sejthettem volna, hogy ő lesz az első, aki rám talál. Mindketten pletykafészkek vagytok.
A Krónikás mosolya megsavanyodott, de lenyelte az első szót, amely a nyelvére kívánkozott. Egy
pillanatig küzdenie kellett, hogy megőrizze a nyugalmát.
— Nos, mit tehetek érted? — Kote félrerakta a törlőkendőt, és a legszebb kocsmárosi
mosolyával nézett rá. — Eszel vagy iszol valamit? Kérsz szobát éjszakára?
A Krónikás habozott.
— Itt mindenből a legjobbat kapod. — Kote teátrálisan mutatott a polcra. — Óbor, fehér és
bársonyos? Méhser? Barna sör? Édes gyümölcslikőr? Szilva? Cseresznye? Zöldalma? Szeder? —
Sorra rábökött a palackokra. — Nosza, rajta, valamit csak kívánsz? — Beszéd közben egyre
szélesebben vigyorgott, kicsivel több fogat villogtatva, mint ahogy egy barátságos fogadóshoz illik,
ugyanakkor a tekintete egyre hidegebb, keményebb, dühösebb lett.
A Krónikás lesütötte a szemét.
 — Azon gondolkoztam...
— Gondolkoztál — vetette oda Kote lenézően. Eltűnt az arcáról a mímelt szívélyesség. — Ebben
kételkedem. Mert arra is gondolhattál volna — jól megnyomta a szót —, mekkora veszélybe
sodorsz engem, ha rám találsz.
A Krónikás egyenletesen vörösödött.
— Azt hallottam, hogy Kvothe nem ismeri a félelmet — válaszolta indulatosan.
A fogadós vállat vont.
— Csak a papok és a bolondok nem ismerik a félelmet, én pedig sosem voltam jó viszonyban
Istennel.
A Krónikás elkomorodott. Tisztában volt vele, hogy heccelik.
— Figyelj — mondta higgadtan — rendkívüli elővigyázattal jártam el. Skarpi kivételével senki
sem tudja, hogy ide jöttem. Senkinek nem említettem a neved. Nem is számítottam rá, hogy
megtalállak.
— Képzelheted, mennyire megkönnyebbültem — felelte Kote gúnyosan.
A Krónikás elbizonytalanodott.
— Én vagyok az első, aki elismerem, hogy talán hiba volt ide jönnöm. — Szünetet tartott, hogy
Kote közbeszólhasson. Nem szólt közbe. A Krónikás halkan, idegesen sóhajtott, azután folytatta: —
De ami történt, megtörtént.
Nem gondolod...
Kote megrázta a fejét.
— Régen volt...
— Még két éve sincs — tiltakozott a Krónikás.
— ...és nem vagyok az, aki voltam — közölte Kote.
— Pontosan mi is voltál?
— Kvothe — felelte a férfi egyszerűen, és nem volt hajlandó részletesebb magyarázatot adni. —
Most Kote vagyok. Ez itt az én fogadóm. Ez azt jelenti, hogy három krajcár a sör, az egyágyas szoba
három rézbatka. — Nekiesett a pultnak, dühödten fényesítette. — Ahogy mondtad: „ami történt,
megtörtént”.
A mesék mennek a maguk útján.
— De...
Kote felnézett, és a Krónikás egy pillanatig látta a szeme tükrén a harag szikrázását. De látta
alatta a fájdalmat is, nyersen és véresen, mint egy sebet, amely túl mély ahhoz, hogy
begyógyuljon. Azután Kote elfordította a tekintetét, és csak az indulat maradt.
— Mit ajánlhatnál nekem, ami ér annyit, hogy emlékezzem?
— Mindenki azt hiszi, hogy meghaltál.
 — Nem érted, mi? — Kote a fejét csóválta, mint aki nem tudja, hogy nevessen-e, vagy
dühöngjön. — Pedig ez a lényeg. Az emberek nem keresik azt, akiről azt hiszik, hogy meghalt. A
régi ellenségek nem próbálják rendezni a számlát. Nem jön senki, hogy meséket követeljen —
folytatta maró gúnnyal.
A Krónikás nem volt hajlandó meghátrálni.
— Mások azt mondják, hogy legenda vagy.
— Az is vagyok — felelte Kote hanyagul, kissé színpadiasan legyintve. — Nagyon különleges
legenda, amely önmagát teremtette. Rólam azok a legjobb hazugságok, amelyeket én találok ki.
— Azt mondják, sosem léteztél — helyesbített szelíden a Krónikás.
Kote közömbösen vállat vont, a mosolya azonban alig észrevehetően megfakult.
A Krónikás rögtön megérezte a gyengeséget.
— Némelyik mesében alig vagy különb egy véres kezű gyilkosnál.
— Az is vagyok. — Kote elfordult, és a pult mögötti palackokat törölgette. Ismét megvonta a
vállát, de nem olyan hanyagul, mint korábban. — Embereket öltem, és olyan dolgokat
pusztítottam el, amelyek többek voltak embernél.
Mindegyik megérdemelte.
A Krónikás lassan ingatta a fejét.
— A mesék gyilkost emlegetnek, nem hőst. Kvothe, az arkanista, és Kvothe, a királygyilkos két
különböző személy.
Kote abbahagyta a pult fényesítését, és hátat fordított az ivónak. Bólintott, de oda se nézett az
írnokra.
— Némelyek egyenesen azt beszélik, hogy új Chandrian született. Új rettegés az éjszakában. A
haja éppen olyan vörös, mint a vér, amit kiont.
— Aki számít, az tudja a különbséget — mondta Kote, mint aki önmagát akarja meggyőzni, de a
hangja fáradt és csüggedt volt, hiányzott belőle a meggyőződés.
A Krónikás halkan fölnevetett.
— Bizonyára. Most. De te tudod a legjobban, milyen vékony a határ az igazság és a meggyőző
hazugság között. A história és a széphistória között. — Kivárt egy percet, hogy a szavai célba
találjanak.
— Te tudod, hogy idővel melyik győz.
A pultra támaszkodó Kote továbbra is a fal felé fordult. A fejét lehajtotta, mintha súly
nehezedne rá. Nem szólt.
A Krónikás érezte, hogy győzelemre áll. Tovább próbálkozott.
— Némelyek azt is mondják, volt egy nő...
 — Ugyan, mit tudnak azok? — Kote hangja vágott, akár a csontba hasító fűrész. — Mit tudnak
arról, ami történt? — Nagyon halkan beszélt, a
Krónikásnak vissza kellett fojtania a lélegzetét, hogy hallja.
— Azt mondják, hogy ő... — Hirtelen kiszáradó torkán akadtak a szavak, mert a szoba
természetellenesen elcsendesedett. Kote háttal állt az ivónak, alakja mozdulatlan volt,
összeszorított fogsora iszonyú kerítésként zárt el minden hangot. Jobbja lassan ökölbe szorult a
fehér törlőruhán.
Nyolchüvelyknyire összetört az egyik palack. Minden megtelt eperillattal és
üvegcsörömpöléssel. Nem volt nagy zaj a hatalmas némasághoz képest, de ennyi is elégnek tűnt.
Elégnek ahhoz, hogy apró, éles szilánkokká zúzza a hallgatást. A Krónikásban meghűlt a vér, amikor
ráeszmélt, milyen veszedelmes játékot játszik. Hát ez a különbség aközött, hogy valaki szerepel-e
egy történetben, vagy csak elmeséli, gondolta zsibbadtan. A félelem.
Kote megfordult.
— Mit tudhat bárki is róla? — kérdezte halkan.
A Krónikásnak elakadt a lélegzete. A kocsmáros nyájas ábrázata olyan lett, mint egy törött álarc.
Kísértetek néztek ki a törésvonalakon. Kote tekintete félig itt volt, félig másutt, az emlékei között.
A Krónikás a történetre gondolt, amelyet hallott. Az egyikre a sok közül. Arról, miként kergette
Kvothe életének legnagyobb álmát. Egy démont kellett lóvá tennie, hogy elérje. De amikor már ott
volt a tenyerén, egy angyallal kellett megküzdenie, hogy megtarthassa. Elhiszem, gondolta a
Krónikás. Korábban csak mese volt, de most már el tudom hinni. Ez egy olyan ember arca, aki
megölt egy angyalt.
— Ki tudhat bármit is rólam? — kérdezte Kote fásult haraggal.
— Mit tudhatnak erről? — Kurta, dühös mozdulataiban minden benne volt: a törött üveg, a
fogadó, az egész világ.
A Krónikás ismét nyeldekelt, mert száraz volt a torka.
— Csak azt, amit hallottak.
Csöpp, csöpp, csöpp. A törött üvegből ritmustalanul folyt a szesz.
— Aha. — Kote nagyot sóhajtott. Csöpp, csöpp, csöpp, csöpp, csöpp.
— Ügyes. A saját legjobb trükkömet fordítod ellenem. A legendámat ejted túszul.
— Igazat fogok mondani.
— Az igazság zúzhat szét engem, semmi más. Mi lehet keményebb az igazságnál? — Gúnyos,
beteg mosoly cikázott az arcán. Egy hosszú percig csak a padlóra hulló cseppek akadályozták meg,
hogy visszatérjen a némaság.
Végül Kote bement a pult mögötti ajtón. A Krónikás kínosan toporgott az üres teremben, nem
tudta, hogy most elbocsátották-e, vagy sem.
 Néhány perccel később Kote egy vödör szappanos vízzel tért vissza. Rá se hederített a
Krónikásra, amíg gyengéden, módszeresen lemosta üvegeit. Letörülgette az aljukról az eperbort,
azután felsorakoztatta őket a pultra maga és a Krónikás közé, mintha a palackok megvédhetnék.
— Tehát egy mítoszt kerestél, és egy embert találtál — mondta színtelen hangon, de föl sem
nézett. — Hallottad a meséket, és most az igazat akarod tudni.
A Krónikásból sugárzott a megkönnyebbülés. Amíg letette a táskáját az egyik asztalra,
csodálkozva állapította meg, hogy enyhén reszket a keze.
— A minapában hallottunk felőled. Csak pletykát. Igazából nem vártam... — Váratlan
félénkséggel elhallgatott. — Azt hittem, idősebb vagy.
— Idősebb is vagyok — mondta Kote. A Krónikás meghökkenten nézett rá, de mielőtt
kinyithatta volna a száját, a kocsmáros folytatta. — Mi hozott ebbe az érdemtelen kis porfészekbe?
— Találkozásom lesz Baedn-Bryt earljével — mondta a Krónikás, és kihúzta magát. — Treyában,
három nap múlva.
A kocsmáros abbahagyta a törölgetést.
— Négy nap múlva akarsz ott lenni az earl udvarházában? — kérdezte halkan.
— Már így is késésben vagyok — ismerte el a Krónikás. — Abbot’s Fordnál ellopták a lovamat.
— Az ablak mögött sötétedő égre pillantott. — De majd takarékoskodom az alvással. Reggel
indulok, és többé nem hallasz felőlem.
— Dehogy akarom elvenni az álmodat — gúnyolódott Kote. A tekintete ismét megkeményedett.
— Elmondhatom az egészet egy lélegzetre. —
Megköszörülte a torkát. — Komédiás voltam, utaztam, szerettem, eltévedtem, bíztam és elárultak.
Ezt írd le, azután égesd el, ha nem tetszik
— Szükségtelen — vágta rá a Krónikás. — Az egész éjszakát rászánhatjuk, ha akarod. És néhány
órát a holnapból is.
— Igazán kegyes vagy — gúnyolódott Kote. — Azt akarod, hogy egyetlen éjszaka meséljem el a
történetemet? Anélkül, hogy összeszedném a gondolataimat? Nem adsz időt, hogy felkészüljek? —
Szája vonallá keskenyedett. — Nem. Eredj, édelegj az earlöddel. Semmi közöm hozzá.
— Ha biztosan szükséges... — kezdte sietve a krónikás.
— Biztosan. — Kote koppanva letett a pultra egy palackot. — Nyugodtan kijelenthetem, hogy
ennél több időre van szükségem. Ma este el sem kezdem.
Egy igazi mese felkészülést igényel.
A Krónikás riadtan ráncolta a szemöldökét, és beletúrt a hajába.
— A holnapot itt tölthetem, hogy meghallgassam a történetedet... — Elnémult, mert látta, hogy
Kote a fejét rázza. Rövid szünet után folytatta, mintha magában beszélne. — Ha találok lovat
Badenben, az egész napot rád szánhatom, továbbá az éjszaka egy részét és még a holnaputánból is
egy darabot. — Megdörgölte a homlokát.
— Utálok éjszaka lovagolni, mégis...
— Három napra van szükségem — szögezte le Kote. — Ez bizonyos.
A Krónikás elfehéredett.
— De... az earl!
Kote legyintett.
— Senkinek nincs szüksége három napra! — mondta határozottan a Krónikás. — Kifaggattam
Oren Velcitert. Oren Velcitert, érted? Nyolcvanéves, és kétszáz évnyit élt. Ötszázat, ha a
hazugságokat is beleszámítjuk. Ő keresett meg engem! — nyomta meg a szót a Krónikás. —
Mindössze két napig tartott.
— Ez az ajánlatom — válaszolta egyszerűen a kocsmáros. — Vagy ennyi ideig beszélek, vagy
meg sem szólalok.
— Várj csak! — A Krónikás felragyogott. — Eleve rosszul kezdtem hozzá! — Pejét csóválta a
saját dőreségén. — Előbb meglátogatom az cárit, aztán visszajövök. Annyi időd lesz, amennyit csak
kívánsz! Még Skarpit is magammal hozhatom!
Kote mélységes undorral nézte.
— Mi indokolja a legcsekélyebb mértékben is azt a benyomásodat, hogy én még itt leszek
akkor? — kérdezte hitetlenül. — Egyáltalán miből gondolod, hogy egyszerűen csak elsétálsz innen,
tudva azt, amit megtudtál?
A Krónikás nagyon elcsöndesedett.
— Te... — Görcsösen nyelt, ismét próbálkozott: — Te most azt mondod, hogy...
— A történet három napba telik — szakította félbe Kote. — Holnap kezdjük.
Én ezt mondom.
A Krónikás behunyta a szemét, végigsimított az arcán. Az earl természetesen dühös lesz. Arról
nem szólva, hogy mi mindent kell megtennie, amíg visszahízelgi magát a kegyeibe. Mégis...
— Ha ez az egyetlen módja annak, hogy megismerjem a történetedet, elfogadom.
— Örömmel hallom. — A kocsmáros megenyhülve mosolygott.
— Ugyan már, három napban csak nincsen semmi rendkívüli!
A Krónikás elkomolyodott.
— Három nap igenis rendkívüli. De hát... — Láthatóan összelappadt a fontoskodása. — De hát...
— Legyintett, mintha itt fölösleges lenne a szó. — Te Kvothe vagy.
A férfi, aki Kote-nak nevezte magát, fölnézett a palackjai mögül. Széles mosolyra húzta a száját.
Szikra lobbant a szemében, és magasabbnak látszott.
— Igen, az vagyok — mondta, és a hangja acélosan csengett.
 hetedik fejezet / A KEZDETEKRŐL ÉS A DOLGOK NEVEIRŐL

A napfény beszivárgott a Jelkőbe. Hűvös, friss fény volt, pontosan kezdetekhez való.
Végigborzolta a molnárt, aki beindította a vízkereket, hogy munkához lásson. Megvilágította a
tűzhelyet, amelyet a kovács éppen begyújtott a négynapi hidegmegmunkálás után. Megérintette a
társzekerek elé fogott igáslovakat. A sarlók pengéi élesen villantak, készen egy újabb őszi napra.
A Jelkőben a fény végigfutott a Krónikás arcán. Itt ugyancsak egy kezdetet talált, egy üres lapot,
amely egy történet első szavaira vár. A fény végigmosta a pultot, ezernyi apró, szivárványos
kezdetet hintett szét a palackok színes oldalán, mielőtt fölkúszott a falon a kardig, mintha a
mindent eldöntő kezdetet keresné.
Ám amikor megérintette a kardot, azon nem talált semmiféle kezdetet. A fény, amelyet a kard
visszavert, fáradt, fátyolos, és mérhetetlenül öreg volt. Láttán a Krónikás arra gondolt, hogy noha
most kezdődik a nap, késő ősz van, és egyre hűl az idő. A kardból az a tudás sugárzott, hogy a
hajnal csak egy apró kezdet ahhoz képest, hogy véget ér egy évszak, véget ér az év.
A Krónikás elkapta a tekintetét a kardtól, mert meghallotta, hogy Kvothe szól hozzá, de nem
értette, mit.
— Bocsánat, mit mondtál?
— Az emberek általában hogyan beszélnek magukról? — kérdezte Kvothe.
A Krónikás vállat vont.
— A legtöbben egyszerűen elmesélik, amire emlékeznek. Utólag a megfelelő sorrendbe rakom
az emlékeket, kirostálom a fölösleges részleteket, letisztázom, egyszerűsítem a szöveget, ilyesmi.
Kvothe elkomorodott.
— Nem hinném, hogy ez menni fog. A
Krónikás bátortalanul mosolygott.
— A mesemondók mások. Jobban szeretik, ha nem nyúlnak a meséikhez. Ugyanakkor kedvelik a
figyelmes hallgatóságot. Én rendszerint csak figyelek, és utólag jegyzem le, amit hallottam.
Úgyszólván tökéletes az emlékezetem.
— Az úgyszólván tökéletes nem elég. — Kvothe az ajkához szorította az ujját.
— Milyen gyorsan tudsz írni?
A Krónikás megértően mosolygott.
— Gyorsabban, mint ahogy egy ember beszélni tud.
Kvothe felvonta a szemöldökét.
— Szeretném látni.
 A Krónikás kinyitotta a táskáját. Elővett egy köteg finom, fehér papírt meg egy tintatartót.
Miután gondosan elrendezte őket az asztalon, megmártotta a tollát, és várakozóan nézett
Kvothéra.
Kvothe előre dőlt a székében, és gyorsan beszélni kezdett.
— Én vagyok. Mi vagyunk. Ő van. Ő volt. Ők lesznek. — A Krónikás tolla táncolt és sercegett a
papíron. Kvothe figyelte. — Én, a Krónikás ezennel bevallom, hogy nem tudok sem írni, sem
olvasni. Gyenge. Tiszteletlen. Csóka. Kvarc. Lakk. Eggoliant. Lhin, ta Lu soren hea. Volt Faetonban
egy ifjú özvegyasszony, erkölcse gránitszikla. Elment, hogy meggyónja, mi a passziója... — Még
közelebb hajolt, úgy figyelte, amit a Krónikás ír. — Érdekes... ó, most már abbahagyhatod.
A Krónikás ismét elmosolyodott, és megtörölte a tollát egy ronggyal.
Érthetetlen jelek egyetlen sora húzódott a papíron.
— Ez valami kód? — találgatta Kvothe. — Igazán ügyesen csináltad. Fogadok, nem sok papírt
kell kidobnod. — Megfordította a lapot, hogy alaposabban szemügyre vegye az írást.
— Sosem dobok ki papírt — felelte a Krónikás gőgösen.
Kvothe föl se nézve bólintott.
— Mit jelent az eggoliant? — kérdezte a Krónikás.
— Mit? Ó, semmit. Most találtam ki. Azt akartam látni, hogy mennyire lassít le egy ismeretlen
szó. — Nyújtózott, közelebb húzta a székét a Krónikáshoz. — Amint megmutatod, hogy kell ezt
elolvasni, máris kezdhetünk.
A Krónikás kétkedve sandított rá.
— Nagyon bonyolult. — Kvothe összevonta a szemöldökét. Az írnok sóhajtott.
— Megpróbálom.
Mély lélegzetet vett, és egy sor jelet írt, miközben beszélt.
— Ötven hangot használunk a beszédben. Mindegyikhez hozzárendeltem egy-egy jelet, amelyek
egy, illetve két vonásból állnak. Minden a hangon múlik.
Valószínűleg le tudnék jegyezni olyan nyelvet is, amit nem ismerek. Ezek — mutatta — a
magánhangzók.
— Csupa függőleges vonal — állapította meg Kvothe, feszülten bámulva a papírt.
A Krónikás elhallgatott, kizökkent a kerékvágásból.
— Hát... igen.
— Akkor tehát a mássalhangzók a vízszintesek? És ilyen módon kombinálod őket? — Elvette a
tollat, néhány jelet írt a lapra. — Okos! Egy szóhoz mindössze néhány vonásra van szükséged.
A Krónikás némán figyelte.
Kvothe észre sem vette, a papírra összpontosított.
 — Ha ez itt az am, akkor ennek kell lennie az ah hangnak. — Egy jelcsoportra mutatott, amelyet
a Krónikás írt. — Ah, ay, aeh, atth. Akkor ez az oh. — Bólintott, és a Krónikás kezébe nyomta a
tollat.
— Mutasd meg a mássalhangzókat.
A Krónikás gépiesen rótta a jeleket, írás közben ki is mondta őket. Valamivel később Kvothe
elvette tőle a tollat, és maga fejezte be a sort, megkérve a hüledező Krónikást, hogy javítsa ki, ha
tévedne.
A Krónikás nézte és hallgatta, ahogy Kvothe befejezi a listát. A művelet mindössze tizenöt percet
vett igénybe. Kvothe egyetlen hibát sem ejtett.
— Csodálatosan hatékony rendszer! — állapította meg elégedetten. — Nagyon logikus. Te
találtad ki?
A Krónikás csak egy hosszú perc után szólalt meg, annyira belefeledkezett a jelek bámulásába,
amelyek a Kvothe előtt levő papíron sorakoztak. Nem a kérdésre válaszolt, hanem ő kérdezett:
— Tényleg egy nap alatt tanultad meg a témát?
Kvothe bágyadtan elmosolyodott, és lesütötte a szemét az asztalra.
— Régi história ez. Már csaknem elfelejtettem. Igazából másfél nap volt.
Miért kérdezed?
— Hallottam róla az Egyetemen. De sosem hittem el. — A papírt nézte, az ő jeleit, amelyeket
Kvothe könnyű keze írt. — Teljesen?
Kvothe meglepődött.
— Tessék?
— Az egész nyelvet megtanultad?
— Természetesen nem! — bosszankodott Kvothe. — Csak egy részét. Pontosabban nagy részét,
de nem hinném, hogy bármit is teljesen meg lehetne tanulni, egy nyelvről nem is beszélve.
Összedörzsölte a két kezét.
— Akkor hát készen állsz?
A Krónikás megrázta a fejét, hogy kitisztuljon, elővett egy újabb papírt, és bólintott.
Kvothe fölemelte a kezét.
— Ezt a történetet még sosem mondtam el, és kétlem, hogy még egyszer sort kerítenék rá. —
Előrehajolt a székben. — Mielőtt elkezdenénk, ne felejtsd el, hogy én Edema Ruh vagyok. Mi már
Caluptena leégése előtt meséltünk. Már azelőtt, hogy könyveket kezdtek volna írni. Hogy lett volna
zene. Amikor az első tüzet meggyújtották, a Ruh már sodorta a mesék szálait a táncoló fényben.
Biccentett az írnoknak. — Hallottam híredet: mesék gyűjtője, események megörökítője vagy. —
A tekintete kemény lett, mint a kovakő, és éles, mint egy üvegszilánk. — Vagyis feltételezhetően
egy szót sem változtatsz azon, amit elmondok. Ha úgy látod, elkalandozom, ha úgy látod, letérek
az ösvényről, emlékezz rá, hogy az igazi történetek ritkán haladnak a legrövidebb csapáson.
A Krónikás ünnepélyesen bólintott, és közben igyekezett elképzelni azt az elmét, amely egy óra
alatt megfejtette az ő jeleit. Az elmét, amely egy nap alatt megtanult egy nyelvet.
Kvothe szelíd mosollyal körülhordozta a tekintetét a szobán, mintha az eszébe akarná vésni. A
Krónikás belemártotta a tollat a kalamárisba, Kvothe annyi ideig nézte összekulcsolt két kezét,
amennyi ahhoz kell, hogy három mély lélegzetet vegyünk.
Azután beszélni kezdett.

— Bizonyos értelemben akkor kezdődött, amikor meghallottam az énekét. A hangja

összefonódott, ötvöződött az enyémmel. A hangja olyan volt, mint a lelke: vad, akár a tűz, éles,
akár az üvegszilánk, édes és tiszta, akár a lóhere.
Megcsóválta a fejét.
— Nem. Az Egyetemmel kezdődött. Odamentem, hogy megtanuljam azt a mágiát, amelyikről a
mesék szólnak. Amit a Nagy Taborlin is használt. Meg akartam tanulni a szél nevét. Tüzet és
villámot akartam. Tízezer kérdésre kerestem választ, be akartam jutni a könyvtárukba. De amit az
Egyetemen találtam, az nagyon különbözött a mesétől, és én kiábrándultam.
— Illetve azt hiszem, a valódi kezdet abban rejlik, ami az Egyetemre vezetett. Váratlan tüzek az
alkonyatban. Egy ember, akinek olyan szeme van, mint a jég a forrás mélyén. A vér és az égő haj
szaga. A Chandrian. — Bólintott. — Igen. Azt hiszem, mindez a kezdetet jelenti. Ez a történet sok
tekintetben a Chandrianról szól.
Megrázta a fejét, mintha sötét gondolatoktól akarna szabadulni.
— Bár úgy vélem, ennél is visszább kell mennem. Ha ez az én tetteim krónikája lesz, rászánom
az időt. Érdemes, amennyiben ettől, ha nem is hízelgően, de legalább némileg pontosan
emlékeznek majd rám.
— De mit is mondana apám, ha azt hallaná, hogy így mesélek? „Kezdd a kezdetnél!” Helyes. Ha
mesélünk, tegyük a megfelelő módon.
Hátradőlt a székben.
— Ha jól tudom, Aleph volt az, aki a kezdet kezdetén előcsévélte a világot a névtelen űrből, és
mindennek nevet adott. Illetve egy másik változatban megtalálta a neveket, amelyek a dolgokhoz
tartoztak.
A Krónikás halkan fölnevetett, de nem nézett föl a papírról, és az írást sem hagyta abba.
Kvothe maga is elmosolyodott, miközben folytatta.
— Látom, nevetsz. Nagyon helyes, az egyszerűség kedvéért tételezzük föl, hogy én vagyok a
teremtés közepe. Ha így cselekszünk, számtalan unalmas történetet hagyhatunk ki: birodalmak
fölemelkedését és bukását, hősi regéket, a tragikus szerelem balladáit. Siessünk előre az egyetlen
meséhez, amely valóban számít. — A mosolya még szélesebb lett. — Az enyémhez.

A nevem Kvothe, úgy ejtik, mint a kvótát. A nevek fontosak, sokat elmondanak egy személyről.
Nekem több nevem volt, mint amennyire jussa van az embernek.
Az ademek Maedre néven ismernek. Az pedig az ejtéstől függően jelentheti azt, hogy láng,
mennydörgés, vagy törött fa.
A Láng nyilvánvaló, ha rám nézel. Tűzvörös a hajam. Ha néhány évszázaddal korábban születek,
valószínűleg megégetnek, mint egy démont. Rövidre vágom, de így is kezelhetetlen. Ha nem
nyúlok hozzá, égnek áll, és olyan leszek, mint akit meggyújtottak.
A Mennydörgés nevet erős baritonomnak és a korán kezdett, rengeteg színpadi gyakorlásnak
tulajdonítom.
A Törött Fát sose tartottam fontosnak. Bár ma már prófétai zöngét vélek hallani benne.
Az első tanítóm E’lirnek hívott, részben azért, mert okos voltam, és ezt tudtam is. Az első igazi
szeretőm Dulatornak hívott, mert tetszett neki ennek a névnek a csengése. Neveztek még
Shadicarnak, Villámharcosnak és Hathúrúnak. Hívtak Vértelen Kvothénak, Arkanista Kvothénak és
Királygyilkos Kvothénak. Mindezeket a neveket kiérdemeltem. Megszereztem őket, megfizettem
értük.
De Kvothénak születtem. Az apám egyszer azt mondta, hogy azt jelenti: tudni.
Természetesen sok másnak is neveztek. A legtöbb név meglehetősen mosdatlan jelentésű, bár
nagyon kevés van, amelyet ne érdemelnék meg.
Hercegnőket loptam vissza sírdombokban alvó királyok mellől. Felégettem Trebon városát.
Felurival töltöttem az éjszakát, majd ép bőrrel és elmével távoztam. Fiatalabban csaptak ki az
Egyetemről, mint amennyi idős korában a többséget odaengedik. Olyan utakon jártam a
holdfényben, amelyekről mások nappal is félnek szólni. Istenekkel beszéltem, asszonyokat
szerettem, olyan dalokat írtam, amelyek hallatán a kobzosok elsírták magukat.
Hallhattál rólam.
nyolcadik fejezet / TOLVAJOK, ERETNEKEK, KURVÁK

Ha ez a történet a tetteim krónikája akar lenni, akkor a kezdeteknél kell kezdenünk. Annak a
lényegénél, aki igazából vagyok. Ehhez észben kell tartanod, hogy mielőtt bármivé lettem volna,
már Edema Ruh voltam.
A közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem minden vándorló színészcsapat tagja a Ruhnak.
Az én társulatom nem holmi szegény ripacsokból állt, akik a keresztutaknál idétlenkednek pár
pennyért, vagy énekelnek egy vacsoráért. Mi udvari előadók voltunk, Greyfallow lord emberei.
Megérkezésünk egy városba majdnem akkora eseményszámba ment, mintha egyszerre tartották
volna meg a Télközépi Mulatságot és a Solinade Játékokat. A társulat rendszerint legalább nyolc
kocsin utazott, és több mint két tucat előadóból állt: színészekből, akrobatákból, zenészekből,
bűvészekből, zsonglőrökből és jokulátorokból. Ők az én családom.
Az apám jobb színész és muzsikus volt, mint akikkel valaha találkozhattál. Anyámnak
természetes adottsága volt a szavakhoz. Mindketten szépek, sötét hajúak voltak, és könnyen jött
náluk a nevetés. Ruh volt minden ízében mindkettő, és ennél többet nem is kell mondani róluk.
Kivéve talán, hogy az anyám nemes leány volt, mielőtt felcsapott színésznek. Mesélte, hogyan
csábította el az apám abból a „nyomorúságos, kietlen pokolból” édes muzsikával és még édesebb
szavakkal. Joggal feltételezem, hogy Three Crossingsra gondolt, mert amikor még nagyon kicsi
voltam, elmentünk oda rokonlátogatóba. Egyszer.
A szüleim sosem házasodtak össze, vagyis nem kerültek hivatalos kapcsolatba semmiféle
egyházzal. Engem ez sose zavart. Ők házasoknak tekintették magukat, és nem sok értelmét látták,
hogy ezt külön bejelentsék valamilyen hivatalnak vagy Istennek. Én ezt elfogadom. Igazság szerint
boldogabbnak tűntek, és hűségesebbek voltak egymáshoz, mint sok hivatalos házaspár, akiket
ismerhettem.
A patrónusunk Greyfallow báró volt, az ő neve pedig sok olyan ajtót megnyitott, amely rendes
körülmények között zárva maradt az Edema Ruh előtt. Hálából az ő színeit viseltük, a zöldet és a
szürkét, és öregbítettük a jó hírét, amerre jártunk. Minden évben két dekádot töltöttünk az
udvarházában, szórakoztattuk őt és háza népét.
Boldog gyermekkorom volt, egyetlen végtelen búcsúban nőttem föl. Míg utaztunk városról
városra, apám nagy monológokat olvasott föl nekem a hosszú utakon. De többnyire emlékezetből
szavalt, és a hangja negyed mérföldnyire is elhallatszott az út mentén. Emlékszem, ahogy olvastam
mellette a mellékszerepeket. Apám bátorított, hogy válasszam ki magamnak a legszebb részeket,
és én megtanultam szeretni a jó szavak érzését.
Anyám és én közösen találtunk ki dalokat. Máskor a szüleim szerelmes párbeszédeket adtak elő,
amelyeket a könyvekből követtem. Akkor ezt játéknak hittem. Nem értem föl ésszel, milyen
agyafúrt módszerekkel tanítottak.
Különös gyerek voltam: gyors a kérdezésre, buzgó a tanulásra. Mivel színészek és akrobaták
voltak a tanítóim, nem csoda, hogy a gyerekek többségétől eltérően én nem szűköltem az óráktól.
Akkoriban az utak biztonságosabbak voltak, de az elővigyázatosabbak óvatosságból szívesen
utaztak a társulatunkkal. Ők egészítették ki az oktatásomat. Egy vándor prókátortól eklektikus
képzettséget szereztem az Államközösség törvényeiből, aki vagy túlságosan öntelt, vagy túlságosan
részeg lévén nem fogta fel, hogy egy nyolcéves gyereket oktat. Egy Laclith nevű erdésztől, aki
csaknem egy évadon keresztül velünk tartott, megtanultam a fafaragást.
 A modegi királyi udvar szennyes praktikáiról is tájékoztatott...
egy kurtizán. Mert ahogy az apám mondta volt: „A filkót hívd filkónak. A pikket pikknek. De egy
kurvát mindig nevezz hölgynek. Kemény élet az, jólesik nekik egy kis udvariasság.”
Az örömlányból enyhe fahéjszag áradt, és kilencéves koromban elbűvölőnek találtam, ámbár
nem tudtam pontosan, hogy miért. Megtanított rá, hogy sose tegyek olyat a magánéletben, amiről
nem szeretném, ha nagydobra ütnék, és óvott attól, hogy álmomban beszéljek.
És ott volt Abenthy, az első igazi tanárom. Ő mindenre megtanított, amit a többiek
elmulasztottak. Ha nincs Abenthy, akkor sosem leszek az, aki vagyok.
Kérlek, ne hibáztasd érte. ő jót akart.
— Menjetek tovább! — mondta a polgármester. — Táborozzatok le a városon kívül, és senki
sem fog háborgatni, amíg nincs verekedés, vagy nem ragad a kezetekhez valami, ami nem a tiétek.
— Jelentőségteljesen sandított apámra.
— Akkor holnap nyugodtan továbbmehettek. Itt nincs előadás. Több a kára, mint a haszna.
— Nekünk engedélyünk van — felelte apám, és a zubbonya belső zsebéből előhúzott egy
összehajtogatott pergamendarabot. — Játszhatunk.
A polgármester megrázta a fejét, nem érdekelte az igazolványunk.
— Felizgatja a népet — közölte határozottan. — Legutóbb is volt egy istentelen sor a játékban.
Túl sokat ittak, túlságosan felfűtötte a kedélyeket. A népek betörték a kocsma ajtaját, szétverték a
berendezést. Az az épület a városé. így a javítás költségeit is a város állta.
Addigra a kocsik fölkeltették a figyelmet. Trip zsonglőrködött, Marion és a felesége rögtönzött
egy bábelőadást. A kocsink hátuljából figyeltem apámat.
— Nem akarunk megbántani téged vagy a pártfogódat — mondta a polgármester. —
Mindazonáltal a város nem engedhet meg magának még egy olyan estét. Jóakaratom jeléül
szívesen fölajánlok egy rézbatkát fejenként, az mondjuk teljes húsz penny, kizárólag azért, hogy
menjetek tovább, és ne csináljatok itt bajt.
Mármost meg kell értened, hogy húsz penny tisztességes pénz holmi toprongyos társulatnak,
amely egyik napról a másikra él. Nálunk azonban egyszerűen sértés volt. A polgármesternek
legalább negyvenet kellett volna ajánlania a fellépésért, azonkívül a városháza nagytermét ingyen,
egy jó étkezést és ágyat a fogadóban. Ez utóbbit udvariasan elutasítottuk volna, mivel az ő ágyaik
nyilvánvalóan tetvesek voltak, a mi lakókocsijaink pedig nem.
Apámon nem látszott sem csodálkozás, sem sértődés.
— Pakolni! — kiáltott hátra.
Trip egyetlen sima mozdulattal zsebre vágta a zsonglőrködéshez használt kavicsait. Városiak
tucatjai lamentáltak, amikor a bábuk tréfa közben megálltak, és csomagolni kezdték őket. A
megkönnyebbült polgármester két ezüstpennyt kapart elő a zsebéből.
 — Gondoskodom róla, hogy a báró tudomást szerezzen a nagylelkűségedről — mondta apám,
amikor már a tenyerében voltak az ezüstök.
A polgármester megállt, mint a cövek.
— Báró?
 —

Greyfallow báró. — Apám hallgatott, figyelte, hogy kigyúl-e a névtől a polgármester

szemében a felismerés szikrája. — A keleti mocsarak, a Thiren menti Hudumbran- és a
Wydecombe-dombság lordja. — Apám a látóhatár felé pillantott. — Ugye, ez a vidék még a
Wydecombe-dombsághoz tartozik?
— Hát igen — bólintott a polgármester. — De Semelan fegyvernök...
— Ó, már Semelan birtokán vagyunk! — kiáltotta apám, és úgy nézett körül, mint aki most
tájékozódik. — Vékony úriember, gondozott, keskeny szakáll? — Az állát dörgölte. A polgármester
némán bólintott. — Elbűvölő fickó, szép énekhangja van. Akkor találkoztam vele, amikor múlt
télközépkor a bárót szórakoztattuk.
— Hát persze. — A polgármester hatásszünetet tartott. — Megnézhetném azt az okmányt?
Figyeltem, ahogy olvas. Némileg meghökkent, mert apám kihagyta a báró címeinek zömét,
például Montrone őrgrófját vagy Trellison urát. De a lényeget nem lehetett félreérteni: való igaz,
hogy Semelan fegyvernök bírja ezt a kisvárost és a környező földeket, ő azonban Greyfallow
hűbérese. Érthetőbben fogalmazva: Greyfallow a hajó kapitánya; Semelan pedig a fedélzetet
sikálja, és tiszteleg.
A polgármester összehajtotta a pergament, és visszaadta apámnak.
— Értem.
Ez volt minden. Emlékszem, mennyire megdöbbentem, mert nem kért bocsánatot apámtól, és
nem is emelte meg az ajánlatát.
Apám is hallgatott, de azután folytatta:
— A várost te vezeted, uram. De mi mindenképpen előadást tartunk. Vagy itt, vagy a határban.
— Nem használhatjátok a kocsmát — mondta határozottan a polgármester.
— Nem hagyom, hogy ismét összetörjék.
— Itt is játszhatunk — mutatott apám a piactérre. — Itt elég hely van, és mindenki marad a
városban.
A polgármester habozott, amit egyszerűen nem értettem. Néha úgy döntöttünk, hogy a
szabadban lépünk fel, mert a helyi épületek túl kicsik voltak. Éppen az ilyen esetekre számítva két
kocsinkat úgy csináltattuk, hogy összetolva színpadot alkossanak. De a két kezemen össze tudtam
volna számolni az alkalmakat, amikor létezésem tizenegy éve alatt arra kényszerültünk, hogy a
szabad ég alatt szerepeljünk. Még sosem játszottunk a határban.
Ám ettől megkíméltek. A polgármester kelletlenül bólintott, és közelebb intette apámat.
Lesiklottam a kocsi végéből, és olyan közel lopóztam, hogy még hallhattam a mondanivalója végét:
 — Itt istenfélő népek laknak. Ne legyen semmi trágárság vagy eretnekség. Épp elég bajt okozott
a legutóbbi trupp: két verekedés volt, lelopták a kötélről a mosott ruhát, és Branstonék egyik lánya
két májra hízik.
Fel voltam háborodva. Vártam, hogy az apám rázúdítsa kíméletlen epéjét a polgármesterre,
elmagyarázva a különbséget holmi tekergő ripacsok és az Edema Ruh között. Mi nem loptunk.
Sosem engedtük ki a kezünkből az irányítást annyira, hogy egy csomó részeg alak rommá verje az
épületet, amelyben játszunk.
De az apám nem tett ilyet, csak bólintott, és visszaindult a kocsinkhoz.
Intett, mire Trip folytatta a zsonglőrködést. A bábok is előbújtak dobozukból.
Mihelyt megkerülte a kocsit, észrevette, hogy ott állok félig-meddig elbújva a lovak mellett.
— Az arcodból úgy sejtem, mindent hallottál — mosolygott fanyarul. — Ne törődj vele, fiam.
Bebizonyította, hogy őszinte, még ha modortalan is. Csak kimondja azt, amit mások a szívükbe
rejtenek. Mit gondolsz, miért írom elő, hogy nagyobb helységekben kettesével járjunk?
Tudtam az igazságot. Mégis, ezt nehéz lenyelnie egy kisfiúnak.
— Húsz penny — mondtam gúnyosan. — Mintha alamizsnát lökne!
Ez volt a legnehezebb abban, ha az ember az Edema Ruhba született. Mindenütt idegenek
voltunk. Egyesek koldusoknak és csavargóknak tartottak, mások úgy kezeltek, mintha tolvajok,
eretnekek vagy kurvák lennénk. Nehéz elviselni az igaztalan vádat, de még ennél is nehezebb, ha
olyan ostobák fitymálnak minket, akik életükben nem olvastak el egy könyvet, és sosem távolodtak
húsz mérföldnél messzebbre a szülőhelyüktől.
Apám elnevette magát, felborzolta a hajam.
— Inkább sajnáld, fiam. Mi holnap tovább megyünk, de neki holtig el kell viselnie ezt a
bárdolatlan bandát.
— Tudatlan fecsegő — mondtam keserűen.
Erélyesen megfogta a vállamat, jelezte, hogy elég volt a beszédből.
Szerintem az egész azért van, mert túl közel kerültünk Aturhoz. Holnap elkanyarodunk
délnek: ott zöldebbek a legelők, kedvesebbek az emberek és csinosabbak a nők. — Füle mellé
görbítette a tenyerét, és oldalba könyökölt.
— Mindent hallottam! — szólt ki bentről anyám édes hangja. Apám elvigyorodott, és kacsintott.
— És mit fogunk játszani? — kérdeztem. — Gondolom, semmi trágárságot.
Merthogy errefelé istenfélő népek laknak.
Rám nézett.
— Te mit választanál?
Egy hosszú percig töprengtem.
 —

— A Ragyogó mező-ciklusból valamit. Előtted az út. Vagy valami hasonlót.

Apám elfintorodott.
— Nem egy jó darab.
Megvontam a vállamat.
— Ezeknek jó lesz. Egyébként minden mondatában Tehlut emlegetik, így senki sem
panaszkodhat, hogy trágár. — Az égre sandítottam. — Csak azt remélem, hogy a felénél nem ered
el az eső.
Az apám fölnézett a felhőkre.
— Elered. De vannak rosszabb dolgok is, mint esőben játszani.
— Mint esőben játszani, veszteséges üzlet után? — kérdeztem. Szapora léptekkel sietett felénk
a polgármester. A verejték fénylő hártyával vonta be a homlokát, és egy kicsit szuszogott is,
mintha futott
volna.
— Beszéltem néhány tanácstaggal, és úgy döntöttünk, hogy nyugodtan használhatjátok a
kocsmát, ha vigyáztok rá.
Apám gesztusai tökéletesek voltak. Világosan kifejezte, hogy megsértették, de túlságosan
udvarias ahhoz, hogy ezt akár csak meg is említse.
— Természetesen nem szeretném...
— Nem, nem! Egyáltalán ne zavartassátok magatokat. Ragaszkodom hozzá.
— Ha ragaszkodsz, akkor rendben van.
A polgármester mosolyogva elsietett.
— Na, így már jobb! — sóhajtott apám. — Még nem kell meghúznunk a nadrágszíjat.
 —
Fél penny fejenként! Ez itt rendben! Akinek nincs feje, ingyen is bemehet.
Köszönöm, uram!
Trip dolgozott az ajtóban, ellenőrizte, hogy mindenki fizessen, aki látni akarja a játékot.
— Fejenként fél penny! A hölgynek, ha orcája rózsáit nézem, másfél fejet is számolhatnék. Nem
mintha közöm lenne hozzá.
Trip nyelve pörgött a legfürgébben a társulatban, vagyis ő volt a legjobb ember, ha ajtót kellett
mutatni azoknak, akik csellel vagy erőszakkal akartak betolakodni. Zöld-szürke zubbonyában
bármit mondhatott, mindig megúszta.
— Szép jó napot, anyuska, a kicsiért nem kell fizetned, de ha nyekeregni kezd, akkor rögvest add
oda neki a cicid, vagy menj ki vele! — kerepelt tovább Trip. — Rendben van, fél penny. Igen uram,
üres fejjel is teljes árat kell fizetni!
Noha mindig jó móka volt Tripet nézni munka közben, engem inkább az a szekér érdekelt, amely
egy fertályórája gördült be a helység túlsó végén. A polgármester összeszólalkozott a bakon ülő
öregemberrel, azután elviharzott. Most megláttam, ahogy megy visszafelé, oldalán egy magas
fickóval. A magas ember hosszú furkósbotot szorongatott, tehát ő volt a csendbiztos, ha nem
tévedek.
Mivel a kíváncsiság a véremben volt, a nyomukba szegődtem, mindent elkövetve, nehogy
észrevegyenek. Mire hallótávolságba értem, a polgármester és az öregember javában veszekedett.
A csendbiztos csak ácsorgott bosszúsan, ugyanakkor valahogy szorongva.
— ...mondtam neked! Nincs engedélyem! Nincs szükségem engedélyre. Egy házalónak talán kell
engedély? Az üstfoltozó mutat engedélyt?
— Nem vagy üstfoltozó — közölte a polgármester. — Ne próbáld annak kiadni magadat!
— Én semminek sem próbálom kiadni magamat! — vágott vissza az öregember. — Én üstfoltozó
vagyok, és házaló, és több is vagyok mindkettőnél.
Arkanista vagyok, te idegbajos idióta!
— Pontosan erről beszélek — makacskodott a polgármester. — Mi itten istenfélő emberek
vagyunk. Nem akarunk belekeveredni semmiféle sötét ügybe, jobb, ha ezekkel nem is próbálkozol.
Nem akarunk olyan bajt, amit a magadfajták hozhatnak ránk.
— A magamfajták? — kérdezte az öregember. — Mit tudsz te a magamfajtákról? Legalább
ötven éve nem járt errefelé arkanista.
Nekünk pont így jó. Fordulj meg, és menj vissza arra, amerről jöttél!
— És ázzam az esőben egy teljes éjszaka hosszat a te nehéz fejed miatt! — vágott vissza izzó
haraggal az öregember. — Nincs szükségem az engedélyedre, hogy szobát béreljek, vagy az utcán
üzleteljek. Most pedig tirhulj innét, különben első kézből szerezhetsz tapasztalatot arról, miféle
gondot okozhat egy magamfajta!
 —

Félelem suhant át a polgármester arcán, amelyet tüstént követett a harag.

Intett a csendbiztosnak.
— Akkor a fogdában töltőd az éjszakát csavargásért és fenyegető viselkedésért. Reggel
kizsuppolunk, és akkor majd megtanulod, hogy okosabb lesz görcsöt kötni arra a pimasz nyelvedre!
A csendbiztos a kocsi felé indult, a bunkót óvatosan leengedte.
Az öregember lekászálódott a szekérről, és fölemelte az egyik kezét.
Mélyvörös fény gyúlt a szekér első két sarkában.
— Ennyi elég — mondta baljós hangon. — Különben elfajulnak a dolgok.
Pillanatnyi álmélkodás után kitaláltam, hogy a különös fény a két varázslámpából jön, amelyeket
az öregember a szekér elejére szerelt. Már láttam ilyeneket Greyfallow lord könyvtárában.
Fényesebben világítottak, mint a gázlámpa, egyenletesebben a gyertyáknál vagy a mécseseknél, és
úgyszólván örökké tartottak. Viszont iszonyúan drágák voltak. Lefogadtam volna, hogy ebben a
kisvárosban nincsen senki, aki valaha is hallott volna róluk, pláne látott volna ilyet!
A csendbiztos megtorpant, amikor a fény felerősödött. De mikor úgy tűnt, hogy ennyiben marad
a dolog, összeszorította a száját, és tovább ment.
Az öregember egyre aggodalmasabb képet vágott.
— De álljunk már meg egy pillanatra! — mondta, amikor a fények halványodni kezdtek. — Nem
akarjuk...
— Fogd be a bagólesődet, vén szaros! — mondta a csendbiztos. Vigyázva fogta meg az
öregember karját, mintha forró kályhához nyúlna. Amikor semmi sem történt, elmosolyodott.
Rögtön megnőtt az önbizalma. — Nehogy azt hidd, hogy nem váglak kupán, ha megpróbálkozol
valami ördöngösséggel!
— Jól csináltad, Tóm! — dicsérte a polgármester. Sugárzott róla a megkönnyebbülés. — Hozzad!
Majd valakit ideküldünk a kocsiért.
A csendbiztos elvigyorodott, és hátracsavarta az öregember karját. Az arkanista meggörnyedt,
és kínosan zihált.
Onnan, ahol álltam, láthattam, hogyan változik az arkanista arca egy másodperc alatt
szorongóból szenvedővé, majd végül haragossá. Láttam, hogy mozog a szája.
Vad szélroham támadt a semmiből, megrázta, két kerékre emelte az öregember szekerét, majd
visszazuhintotta eredeti helyzetébe. A csendbiztos megtántorodott és elesett, mint akit Isten keze
buktatott fel. Én harminclábnyira lapítottam, de olyan erős volt az a szél, hogy még ott is egy lépést
kellett hátrálnom, mintha valaki durván meglökött volna.
 — Távozzatok! — bömbölte fenyegetően az öregember. — Többé ne háborgassatok! Tüzet
gyújtok a véretekben, és jéghez, vashoz hasonlatos félelemmel töltelek el benneteket! — Volt
valami ismerős abban, amit mondott, de nem tudtam rájönni, hogy mi az.
A polgármester és a csendbiztos sarkon fordult, és elinalt. A szemük fehéren villogott, mint a
rémült lovaké.
A szél ugyanolyan gyorsan elállt, ahogy támadt. Alig öt másodpercig tartott. A városiak zöme a
kocsma előtt tolongott, ezért kétlem, hogy bárki is észlelte volna rajtam, a polgármesteren, a
csendbiztoson és az öregember szamarain kívül, akik flegmatikus derűvel ácsorogtak a szekér előtt.
— Hagyjátok el ezt a helyet, tisztítsátok meg ocsmányságotok szennyétől! — motyogta az
arkanista, a távozókat bámulva. — Nevem erejével parancsolom, hogy így cselekedjetek!
Végre rájöttem, honnan ismerősek a szavak. A Daeonica ördögűző jelenetéből idézett. Ezt a
darabot kevesen ismerik.
Az öregember a kocsi felé fordult és rögtönözni kezdett.
— Vajjá változtatlak titeket egy nyári napon! Pap lelkületű költővé változtok!
Megtöltelek benneteket citromsodóval, és kilöklek egy ablakon! — Kiköpött. — Fattyúk!
Láthatólag elpárologott belőle az indulat. Sóhajtott egy nagyot, keserveset.
— No, ennél sokkal rosszabb már nem is lehetett volna — motyogta, azt a karját dörzsölgetve,
amelyet a csendbiztos hátracsavart. ― Mit gondolsz, a csőcselékkel tér vissza?
Egy másodpercig azt hittem, tőlem kérdi. Azután rájöttem az igazságra. Az egyik szamarához
beszélt.
— Én sem gondolom — mondta. — De hát korábban is tévedtem. Maradjunk a város peremén,
azután keressük meg, mi maradt a zabból!
 Bemászott a szekérbe, ahonnan jókora vödörrel és egy csaknem kiürült vászonzsákkal bukkant
elő. A zsák tartalmát a vödörbe borította, és az eredmény elkedvetlenítette. Markolt magának,
mielőtt a vödröt a szamarak elé tolta volna a lábával. — Ne nézzetek így rám
— mondta. — Mindenből kevés a tartalékunk. Mellesleg ti legelhettek is. — Mialatt az állatok a
zabot ropogtatták, megsimogatta az egyiket, azután kiköpött egy szem pelyvát.
Elszomorodtam. Olyan egyedül volt ez az öregember az úton, hogy senkihez sem szólhatott a
szamarain kívül.
— Fiúk, túlságosan messzire vándoroltunk a civilizációtól. Azok a népek, akiknek szükségük van
rám, nem bíznak bennem, akik meg bíznak bennem, azok nem tudnak megfizetni. —
Belekukkantott az erszényébe. — Másfél pennynk van, így a lehetőségeink fölöttébb korlátozottak.
Ma ázunk meg, vagy holnap éhezünk? Itt ugyan nem kötünk üzletet, így valószínűleg bekövetkezik
vagy az egyik, vagy a másik.
A fal mentén odalopakodtam, így el tudtam olvasni, mit írtak a szekér oldalára. Ez állt rajta:
ABENTHY: KÜLÖNLEGES ARKANISTA
Írnok. Varázsvesszős kutató. Kémikus. Fogorvos.
Ritka portéka. Mindenfajta nyavaja gyógyítása.
Elveszett tárgyak felkutatása. Bármi megjavítása.
Semmi horoszkóp. Sem szerelmi bájital. Sem rontás.
Azonnal észrevett, ahogy kiléptem a ház mögül, ahol addig rejtőztem. — Üdvözöllek. Miben
segíthetek?
— Rosszul írtad a nyavalyát — figyelmeztettem.
Meglepődött. — Igazából szójáték — magyarázta.
— Aha. Vaj — bólintottam. — Értem. — Kihúztam a kezem a zsebemből. — Tudsz adni valamit
egy pennyért?
A derű és a kíváncsiság között ingadozott.
— Mire lenne szükséged?
— Szeretnék egy kis lacilliumot. — Az előző hónapban legalább tucatszor mutattuk be a Farién,
a tündér című játékot, amely ifjú elmémet megtöltötte cselszövénnyel és gyilkossággal.
— Arra számítasz, hogy megmérgeznek? — Az arkanista meghökkent.
— Nem igazán. De az a véleményem, hogy ha az ember addig vár, amíg szüksége lesz az
ellenméregre, akkor már valószínűleg késő, hogy beszerezze.
— Azt hiszem, tudok adni egy penny értékben — mondta. — Az éppen elegendő egy akkora
embernek, mint te. De ez önmagában is veszedelmes anyag. Csak bizonyos mérgek ellen hatásos.
Magadnak ártasz, ha nem a megfelelő időben veszed be.
 — Ó! — csodálkoztam. — Ezt nem is tudtam! — A színdarabban általános ellenszerként
szerepelt.
Abenthy elgondolkodva ütögette az ajkát az ujjával.
— Közben válaszolnál egy kérdésemre? — Bólintottam. — Kinek a társulata ez?
— Bizonyos értelemben az enyém — mondtam. — Máskülönben az apámé, mert ő tartja fönt,
és ő szabja meg, hogy merre forduljanak a kocsik. Ugyanakkor Greyfallow báróé is, mert ő a
pártfogónk. Mi Greyfallow uraság emberei vagyunk.
Az öregember vidáman nézett rám.
— Hallottam rólatok. Jó társulat. Jó a híretek.
Bólintottam, semmi okát nem láttam az álszerénységnek.
— Gondolod, hogy az apádat érdekelné némi segítség? — kérdezte. — Nem állítom, hogy
különleges színjátszó tehetség lennék, de a munkálatokba besegíthetek. Ki tudom festeni az arcot,
rúzsom is van, méghozzá olyan, amelyik nincs tele ólommal, higannyal és arzénnel. Tudok gyors,
tiszta és ragyogó fényt kelteni. Ha szükséges, eltérő színűek is lehetnek a lámpák.
Nem sokat töprenkedtem: a gyertya drága, és nem bírja a huzatot, a fáklya kormoz és
veszedelmes. Azt pedig fiatalon megtanuljuk a truppnál, milyen ártalmasak a kendőző szerek. Nem
nagyon lehet valakiből idős, tapasztalt színész, ha háromnaponta méreggel keni be az arcát, ami
huszonöt éves korára acsargó őrültté vadítja.
— Lehet, hogy kicsit túllépem a hatásköröm — mondtam, és kezet nyújtottam. — De hadd
legyek én az első, aki üdvözöllek a társulatban.

Ha ez teljes és őszinte összegezése életemnek és tetteimnek, úgy érzem, meg kell említenem,
hogy amikor meghívtam Bent a társulathoz, nem teljesen önzetlen megfontolásból tettem. Az igaz,
hogy a jó arcfesték és a jó megvilágítás hasznos egy kompániának. Ám az is igaz, hogy sajnáltam az
öregembert, aki egyedül állt az úton.
De mindezek alatt a kíváncsiság mocorgott. Láttam, hogy Abenthy olyat csinált, amit nem
tudtam megmagyarázni, valami különös, csodálatos dolgot. Ez nem olyasmi volt, mint az a trükk a
varázslámpákkal — azt rögtön megismertem: bűvészkedés, blöff, amivel hatni lehet a tudatlan
polgárokra.
Ám amit utána csinált, az egészen más volt. Hívta a szelet, és a szél jött. Ez mágia. Igazi
varázslat. Olyasfajta, amiről a Nagy Taborlin meséiben hallottam. Olyan varázslat, amiben hatéves
korom óta nem hittem. Most pedig nem tudtam, mit higgyek.
Így hát meghívtam a társulathoz abban a reményben, hogy választ kapok a kérdéseimre. Noha
akkor ezt még nem tudtam, a szél nevét kerestem.
 kilencedik fejezet / UTAZÁS BEN SZEKERÉN

Abenthy volt az első arkanista, akivel találkoztam, egy kisfiú szemében különös, izgalmas alak.
Voltak ismeretei a tudomány minden ágáról: növénytanról, csillagászatról, lélektanról,
anatómiáról, alkímiáról, földtanról, vegytanról...
Pocakos ember volt, szeme villogva szökdécselt az egyik dologról a másikra. Tarkóját
sötétszürke haj keretezte, viszont (leginkább ezért emlékszem rá), nem volt szemöldöke.
Pontosabban volt neki, csak alkimista kísérletei következtében az örökös növekedés állapotában.
Ettől a tekintete egyszerre volt meglepett és rejtélyes.
Szelíden beszélt, gyakran nevetett, és sosem használta az eszét mások kárára. Úgy káromkodott,
mint egy törött lábú, részeg tengerész, de kizárólag a szamaraival beszélt így. A nevük Alfa és Béta
volt, Abenthy répával és cukorral etette őket, amikor azt hitte, hogy senki nem látja. A kémia volt
az igazi kedvence, apám azt mondta, sosem ismert senkit, aki ennyire jó lett volna ebben a
tudományban.
Második napja volt nálunk, amikor rákaptam, hogy az ő szekerén utazzam. Kérdéseket tettem
föl, ő pedig válaszolt. Azután dalokat kért tőlem, én pedig kölcsönvettem egy kobozt az apám
szekeréről, és játszottam.
Olykor énekelt is. Fényes, hanyag tenorja volt, mindig elkanyarodott a dallamtól, és rossz helyen
kereste a hangokat. Ilyenkor többnyire abbahagyta az éneklést és jót nevetett magán. Jó ember
volt, hiányzott belőle minden önteltség.
Nem sokkal azután, hogy csatlakozott a társulatunkhoz, megkérdeztem, milyen érzés
arkanistának lenni.
Töprengve nézett rám.
— Ismertél valaha arkanistát?
— Egyet, akinek azért fizettünk, hogy javítson meg egy törött tengelyt. — Elhallgattam,
gondolkoztam. — A szárazföld belsejébe kísért egy társzekér halat.
Abenthy elutasítóan legyintett.
— Nem, nem, fiam! Én arkanistáról beszélek. Nem holmi szegény kóklerről, aki a karavánutakon
lődörögve ajánlgatja, hogy romolhatatlanná teszi a friss húst.
— Mi a különbség? — kérdeztem, mert éreztem, hogy ezt várja tőlem.
— Nos, ezt sokáig tart elmagyarázni...
— Másom sincs, mint időm.
Abenthy latolgatva nézett rám. Erre vártam. Ez a pillantás azt mondta: „Nem is vagy olyan fiatal,
mint amilyennek látszol.” Reméltem, hogy ezt hamarosan megismétli. Fárasztó, ha úgy
magyaráznak neked, mintha kisgyerek lennél, még ha történetesen az is vagy.
 Mély lélegzetet vett.
— Csak azért, mert valaki ismer egy-két trükköt, még nem lesz arkanista. Esetleg tudják, hogyan
kell a helyére rakni egy csontot, vagy képesek elolvasni az Eld Vinticet. Talán még egy kis
kölcsönható varázslatra is képesek.
Mindazonáltal...
— Kölcsönható? — szakítottam félbe a lehető legudvariasabban.
— Nevezheted mágiának is — felelte kelletlenül Abenthy. — Bár valójában nem az.
Vállat vont.
— De még ha ismered is, ez nem jelenti azt, hogy arkanista vagy. Igazi arkanista csakis abból
lehet, aki az Egyetem arkánum szakán tanulja a mesterségét.
Az Arkánum említésére mindjárt két tucat kérdés merült föl bennem. Nem olyan sok ez, mint
gondolnád, de ha hozzáadod azt a félszázat, amelyet magammal hoztam, majd’ szétrobbantam a
kérdésektől. Komoly erőfeszítésembe került némának maradnom, várva, hogy Abenthy folytassa a
mondókáját.
Ö azonban észrevette a reakciómat.
— Egyszóval hallottál már az Arkánumról? Mondd el, mit!
Ez a kis noszogatás volt az a kezdő lökés, ami kellett nekem.
— Temper Glenben hallottam egy fiútól, hogy ha levágják a karodat, az Egyetemen vissza tudják
varrni. Tényleg képesek rá? Mesélik, hogy a Nagy Taborlin oda ment, hogy megtanulja minden
dolog nevét. Van ott egy könyvtár, amelyben ezer könyv van. Tényleg van ott annyi könyv?
Az utolsó kérdésre válaszolt, a többi túl gyorsan követte egymást ahhoz, hogy felelhessen.
— Igazából több mint ezer könyv van ott. Tízszer tízezer. Még annál is több. Egy élet is kevés,
hogy elolvasd őket. — Némi ködös sóvárgást hallottam a hangjából.
Több könyv, mint amennyit el tudok olvasni? Ebben kételkedtem.
Ben folytatta.
— Az emberek, akikkel találkoztál, a karavánokhoz csapódnak, bűbájosok, akik vigyázzák az
ételt, nehogy megromoljon, varázsvesszősök, jövendőmondók, békaevők. Ugyanúgy nem
arkanisták, mint ahogy a vándorszínészek sem azonosak az Edema Ruhval. Lehet, hogy konyítanak
az alkímiához, tudnak egy kis mágiát, egy kis orvostudományt. — Megcsóválta a fejét. — De nem
arkanisták.
— Sok ember tesz úgy, mintha az lenne. Hosszú köntöst hordanak, nagyokat mondanak, hogy
becsapják a tudatlanokat és hiszékenyeket. Megmutatom, miről ismerszik meg az igazi arkanista.
Áthúzott a fején egy apró szemű láncot, és a kezembe nyomta. Először láttam Arkánum-érmet.
Semmi különös nem volt rajta, lapos ólomdarab, amelybe ismeretlen írásjeleket sajtoltak.
 — Ez egy igazi gilthe. Vagy gulden, ha úgy jobban tetszik — magyarázta némileg önelégülten. —
Ez az egyetlen biztos jele annak, hogy ki az arkanista, és ki nem. Az apád megkért, hogy mutassam
be neki, mielőtt engedélyezte, hogy a társulattal utazzam. Ez arra utal, hogy világlátott férfiú. —
Ravaszul mímelt érdektelenséggel figyelt. — Kényelmetlen, mi?
Összeszorítottam a fogam, és bólintottam. A kezem megdermedt, ahogy megérintettem az
érmét. Szerettem volna tanulmányozni az elején és a hátulján levő írást, de egy lélegzetvételnyi idő
alatt vállig érzéketlen lett a karom, mintha elaludtam volna az éjjel. Kíváncsi lettem volna, hogy az
egész testem elzsibbad-e, ha tovább tartogatom.
Nem sikerült megtudnom, mert a szekér döccent egyet, mire zsibbadt kezemből kihullott
Abenthy guldenje, és kis híján lepottyant a deszkára. Az öreg azonban elkapta, és kuncogva a
nyakába vetette a láncot.
— Hogyan tudod elviselni? — kérdeztem, miközben igyekeztem egy kis életet dörgölni a
karomba.
— Csak mások érzik így — magyarázta. — A gazdája csupán egy kis melegséget érzékel. így
ismerheted meg a különbséget a valódi arkanista és olyasvalaki között, aki vizet talál, vagy képes
megjósolni az időt.
— Trip is képes rá — magyaráztam. — Tud heteseket dobni.
— Az egy kicsit más — nevette el magát Abenthy. — Ennél a képességnél nincs érthetetlenebb.
— Arrább fészkelte magát az ülésen.
— Pár száz éve jobb volt meghalnia annak, akinél észlelték. A tehlinek démoni jelnek tartották,
és elégették azokat, akik valamilyen képességgel bírtak. — Elborult az arca.
— Egyszer-kétszer ki kellett hoznunk a fogdából Tripet — mondtam, mert fel akartam deríteni.
— De igazából senki sem akarta megégetni.
Abenthy fáradtan elmosolyodott.
— Gyanítom, hogy Tripnek van két okos kockája, vagy olyan okos készsége, amely a kártyára is
kiterjed. Köszönöm, hogy időben figyelmeztettél, de ez a képesség egészen más.
Nem bírtam elviselni az atyáskodást.
— Trip akkor se csalna, ha az élete múlna rajta — mondtam valamelyest élesebben, mint ahogy
akartam. — És a társulatban bárki meg tudja különböztetni a jó kockát a rossztól. Trip heteseket
dob. Nem számít, kinek a kockáit használja, heteseket gurít. Ha valakivel fogad, akkor is sikerül
neki. Ha meglök egy asztalt, amin kockák vannak, hetes jön ki belőlük.
— Hmm. — Abenthy bólintott. — Elnézést. Ez úgy hangzik, mint egy képesség. Kíváncsi lennék
rá.
Én is bólintottam.
 — Add oda neki a kockáidat. Mi évek óta nem engedjük kockázni. — Eszembe jutott valami. —
Az is lehet, hogy már nem is működik.
Abenthy vállat vont.
— A képességek nem múlnak el ilyen könnyen. Staupi ifjúságomban ismertem egy fiatalembert.
Szokatlanul sikeres volt a növénytermesztésben. — Vigyora elhalványult, olyasmit nézett, amit én
nem láthattam. — A paradicsomai már akkor piroslottak, amikor másoknál még csak az ágak
sarjadtak. Kertjében hatalmasra nőtt a mézízű úri tök, a szőlőjét minél előbb ki kellett sajtolni,
nehogy a tőkén megerjedjen. — Elhallgatott, a tekintete valahol messze járt.
— Megégették? — kérdeztem a gyerekek morbid kíváncsiságával.
— Micsoda? Természetesen nem. Annyira nem vagyok öreg. — Mókás szigorúsággal meredt
rám. — Aszály volt, és ő elmenekült a városból. Szegény anyjának megszakadt a szíve.
Pillanatnyi csönd lett. Két szekérrel előrébb Teren és Shandi a Kondás és csalogányból szavalt.
A maga szórakozott módján mintha Abenthy is ezt hallgatta volna. Miután Teren bakizott Fain
kerti monológjának közepén, visszafordultam, és az öreg szemébe néztem.
— Színjátszást tanítanak az Egyetemen? — kérdeztem.
Abenthyt mulattatta a kérdés. Megrázta a fejét.
— Sok mindent tanítanak, de azt nem.
Ránéztem, és láttam, hogy engem figyel. A szeme táncolt.
— Megtanítanád nekem azokat a dolgokat? — kérdeztem.
Mosolygott. Ennyi volt az egész.

Abenthy rövid áttekintést adott a tudományokról. Noha szerelme a kémia volt, hitt a teljes körű
oktatásban. Megtanultam dolgozni a szextánssal, az iránytűvel, a logarléccel, az abakusszal. De ami
a legfontosabb, arra is megtanított, hogyan boldoguljak nélkülük.
Egy dekádon belül azonosítani tudtam a szekérben levő vegyszereket. Két hónap múlva képes
voltam addig lepárolni a likőrt, amíg ihatatlanul erős nem lett, tudtam sebet kötözni, csontot
helyre tenni, több száz betegséget felismerni a tünetekből. Tudtam, milyen eljárással kell készíteni
négyféle szerelmi bájitalt, háromféle fogamzásgátlót, kilenc elixírt impotencia ellen, és kétféle,
mindközönségesen „hajadonsegítőnek” nevezett philtrumot. Abenthy eléggé ködösen írta le ennek
a két utóbbinak a hatását, de azért erős gyanúm volt a céljukkal kapcsolatban.
Megtanultam tucatnyi méreg és sav, száz gyógyszer és csodaszer képletét. Némelyik még hatott
is. Növénytani ismereteim mennyiségét megdupláztam, noha csak elméletben. Abenthy elkezdett
Rőtnek hívni, én pedig őt Bennek, először bosszúból, aztán barátságból.
Csak most, jóval az események után látom be, milyen gondosan készített föl arra, ami az
Egyetemen várt. Ügyesen dolgozott. Napjában egyszer-kétszer, a normális oktatáson belül kisebb
mentális gyakorlatokat végeztetett velem, amelyeket tökéletesen el kellett sajátítanom, mielőtt
áttértünk volna másra.
Tiranit játszott velem tábla nélkül, a kövek útját fejben kellett követnem. Máskor félbeszakította
önmagát beszélgetés közben, és szóról-szóra el kellett ismételnem, ami az utolsó néhány percben
elhangzott.
Mindez több fokozattal meghaladta a színpadon használt, közönséges memóriagyakorlatokat.
Elmém megtanult más módon dolgozni, megerősödött. Ugyanaz az érzés volt, mint ami egy
favágásban, úszásban vagy szeretkezésben eltelt nap végén önti el az embert: kimerítő, ernyesztő,
mármár isteni. Csak itt az elmém volt fáradt, megviselt, ernyedt, és végül az lett erősebb. Éreztem,
ahogy ébredezik.
Éreztem nekilendülését fejlődésem közben. Olyan volt, mint mikor a víz kezd elmosni egy
homokdombot. Nem tudom, ismered-e a mértani haladvány fogalmát, de azzal írhatom le a
legjobban. Ben tovább tanított a mentális gyakorlatokra, amelyeket, mint erről félig-meddig meg
voltam győződve, merő komiszságból agyait ki.
 tizedik fejezet / ALARÉS KÖVEK

Ben fölemelt egy piszkos követ, valamivel nagyobbat az öklénél.

— Mi történik, ha elejtem ezt a követ?
Egy pillanatig gondolkoztam. A tanórák egyszerű kérdései ritkán bizonyultak egyszerűnek. Végül
megadtam a nyilvánvaló választ:
— Valószínűleg leesik.
Felvonta a szemöldökét. Az utóbbi hónapokban annyi munkát adtam neki, hogy nem volt ideje
leégetni. — Valószínűleg? Úgy beszélsz, fiam, mint egy szofista. Volt már rá eset, hogy nem esett?
Kiöltöttem a nyelvem.
— Ne próbáld szellemeskedéssel kivágni magad! Ez szofizma. Tőled tanultam.
Elvigyorodott.
— Remek. Akkor tehát megfelel a valóságnak a hited, miszerint leeshet?
— Nagyjából.
— Akkor most hidd azt, hogy a kő fölesik, ha eleresztem. — Egyre szélesebben vigyorgott.
Igyekeztem. Olyasmi volt, mint a mentális tornaóra. Egy idő után bólintottam.
— Rendben.
— Mennyire hiszel benne?
— Nem nagyon — ismertem el.
— Én pedig azt akarom, hidd azt, hogy ez a kő lebegni fog. Azzal a hittel higgyed, amely
hegyeket mozgat és fákat tép ki. — Elhallgatott, hogy másunnan közelítsen. — Istenben hiszel?
— Tehluban? Ahogy hinni szoktak.
— Az nem elég. A szüléidben hiszel?
Elmosolyodtam.
— Néha. Most éppen nem látom őket.
Felhorkant és leakasztotta az ostort, amellyel Alfát és Bétát szokta volt nógatni, ha ellustultak.
— Ebben hiszel, E’lir? — Akkor nevezett így, amikor úgy vélte, hogy különös élvezettel
akadékoskodom. Előrenyújtotta az ostort, hogy láthassam.
Rosszindulat villant a tekintetében. Úgy döntöttem, nem kísértem a sorsot.
— Igen.
— Jól van. — A szekér oldalára csapott, az ütés élesen csattant. Alfa egyik füle elfordult a hang
irányába, nem tudta, neki szólt-e.
— Ilyesfajta hitre van szükségem, /lármák hívják: ez az ostornyélhit. Amikor elengedem ezt a
követ, úgy fog lebegni, mint a madár.
 Pattintott az ostorral. — És egy szót se halljak szánalmas filozófiádból, mert különben
megbánod, hogy valaha is föltettél egy rézpiculát arra a játékra.
Biccentettem. Megtisztítottam az elmémet — ez olyan trükk volt, amit már megtanultam —, és
minden erőmmel hinni akartam. Beleizzadtam.
Így telt el tíz perc. Utána biccentettem.
Abenthy elengedte a követ. Leesett.
Megfájdult a fejem.
Fölvette a követ.
— Hiszed-e, hogy lebegett?
— Nem! — morogtam, és megdörgöltem a halántékom.
— Nagyon jó! Nem lebegett. Sose áltasd magad olyan dolgok érzékelésével, amelyek nem
léteznek. Ez a könnyű ösvény, de a szimpatetikus mágia nem a gyenge lelkeknek való.
Ismét kinyújtotta a kezét a kővel.
— Hiszel benne, hogy lebegni fog?
— Nem.
— Nem számít. Próbálkozz ismét. — Megrázta a követ. — Az egymásra hatás alapja az alar. Ha
rá akarod kényszeríteni a világra az akaratodat, akkor neked kell parancsolnod annak, amiben
hiszel.
Újra és újra próbálkoztam. A legnehezebb dolog volt, amit csináltam.
Majdnem az egész délután ráment.
Végül Ben elengedhette a követ, én pedig fenntartottam a levegőben, mert az ellenkező
bizonyítékok dacára elhittem, hogy nem fog leesni.
Hallottam a kő koppanását. Ránéztem Benre.
— Megcsináltam — mondtam flegmán, nem csekély önelégültséggel.
Ügy sandított rám, mintha nem egészen hinné, de ezt nem akarná beismerni. Szórakozottan
piszkálgatta a követ, azután vállat vont, és ismét fölvette.
— Azt akarom, hidd azt, hogy a kő leesik, és mégsem esik le, ha elengedem.
— Vigyorgott.

Este későn feküdtem le. Vérzett az orrom, és elégedetten mosolyogtam. Lazán meg tudtam
tartani az elmémben kétféle hitet. Diszharmonikus énekük ringatott álomba.
Hihetetlenül hatékony, ha két ellentétes dologra tudunk gondolni egyszerre; nagyjából arra
emlékeztet, mint amikor valaki önmagával énekel kánont. Ez lett a kedvenc elmejátékom. Két
napos gyakorlás után triót is tudtam énekelni magammal. Hamarosan képes voltam mentális
kártyatrükkökre és késdobálásra.
Még sokféle dolgot tanultam, de egyik sem volt olyan alapvető fontosságú, mint az alar. Ben
megtanított a kő szívért, egy olyan mentális gyakorlatra, amely segít felülemelkedni az érzelmeken
és előítéleteken oda, ahol olyan világosan gondolkodhat az ember, ahogy akar. Ben azt mondta,
aki mestere a kő szívének, az képes elmenni a nővére temetésére anélkül, hogy könnyet ejtene.
Egy másik játékra is megtanított; az volt a neve, hogy Keresd a követ. Abból állt, hogy az ember
eldug egy képzeletbeli követ egy képzeletbeli szobában, azután az elme egy elkülönített darabja
igyekszik megkeresni.
Ez megtanított az elmém kordában tartására, aminek nagy hasznát vettem. Aki elsajátítja a
Keresd a követ-játékot, az vaskemény alart tud kifejleszteni magában, éppen azt a fajtát, amelyre
nagy szükség van a szimpatetika tudományában.
Habár kimondhatatlanul hasznos, ha az ember két dologra tud gondolni egyszerre, az ehhez
vezető gyakorlatozás jó esetben is csalódásokat okoz, míg máskor eléggé zavarba ejtő.
Emlékszem, egyszer majdnem egy óráig kerestem a követ, mielőtt megkérdeztem volna elmém
másik felét, hova rejtette, és csak ekkor jöttem rá, hogy nem is dugtam el semmiféle követ.
Pusztán arra voltam kíváncsi, mennyi ideig kajtatok utána, mielőtt föladnám a küzdelmet.
Előfordult már veled, hogy egyszerre voltál bosszús és vidám? Legkevesebb, ha azt mondom, hogy
érdekes érzés.
Más alkalommal jelzéseket kértem, és jól kigúnyoltam magam. Nem csoda, hogy számos
arkanista, akivel az ember találkozik, némileg különc, ha ugyan éppen nem kifejezetten bolond.
Ahogy Ben mondta: a szimpatetika művészete nem a gyenge lelkeknek való.
 tizenegyedik fejezet / A VAS MEGKÖTÉSE

Abenthy szekerének végében ültem. Csodálatos hely volt az nekem, sok száz palack és pikszis
fészke, ahol ezernyi illat lengett. Ifjú elmém általában szórakoztatóbbnak találta egy üstfoltozó
kordéjánál, de ma nem ez volt a helyzet.
Előző este zuhogott az eső, az út vastagon sáros dagonyává puhult. Mivel a társulatnak nem volt
különösebb terve, úgy döntöttünk, várunk egy-két napot, hogy az út felszáradhasson. Ez elég
mindennapi esemény volt nálunk, Bennek pedig tökéletes alkalmat szolgáltatott az oktatásomra.
így hát ültem a kocsi végében a deszkaasztalnál, és azon bosszankodtam, hogy elpocsékolom a
napot, hiszen olyasmit magyaráz, amit egyébként is értek.
Láthatta rajtam, mit gondolok, mert sóhajtva leült mellém.
— Nem egészen az, amire számítottál, ugye?
Valamennyire fölengedtem, mert ez a hang azt jelentette, hogy egy időre megszabadultam az
oktatásról. Ben felmarkolta az asztalról a vasgarasokat, és elgondolkodva csörgette őket. Aztán
rám nézett:
— Egyszeriben megtanultál zsonglőrködni? Öt golyót egyszerre? Késeket is?
Belepirultam az emlékbe. Trip először még három labdát sem adott. Kettővel kellet
gyakorolnom. Még így is sokszor elejtettem őket. Elmondtam Bennek.
— Helyes — bólintott Ben. — Sajátítsd el ezt a trükköt, csak azután tanulj másikat. — Arra
számítottam, hogy föláll, és folytatja a tanítást, de nem tette.
Ehelyett odanyújtott egy marék vaspénzt. — Ezekről mit tudsz? — Megcsörgette őket a
markában.
— Milyen értelemben? — kérdeztem. — Fizikai, vegyi, történelmi?
— Történelmi — vigyorgott. — Ejts ámulatba történelmi finomságok iránti érzékeddel, E’lir. —
Egyszer megkérdeztem tőle, mit jelent ez az e’lir. Azt felelte, hogy bölcset, ám csalafinta
somolygása némi kételyt ébresztett bennem.
— Valamikor réges-régen az emberek, akik...
— Milyen régen?
Tréfás szigorúsággal, összevont szemöldökkel néztem rá.
 —
Nagyjából kétezer éve. A nomád népek, amelyek a Shalda-hegység lábánál vándoroltak,
szövetkeztek, és törzsfőnököt választottak maguknak.
— Mi volt a neve?
— Heldred. A fiait Heldimnek és Heldarnak hívták. Meghallgatod a teljes családfát, vagy
folytathatom? — Megsemmisítően mértem végig.
— Bocsánat, uram. — Kihúzta magát a székén, és olyan elragadtatott figyelemmel nézett, hogy
mindketten elvigyorodtunk.
Újrakezdtem.
Heldred kiterjesztette uralmát a Shalda-hegység mentén. Ez azt jelentette, hogy maga a hegység
is az ő fennhatósága alá tartozott. Gabonát vetettek, felhagytak a nomadizálással, lassan
elkezdték...
— A tárgyra térsz? — kérdezte. A pénzdarabokat elém szórta az asztalra.
Igyekeztem rá se hederíteni.
— Messze földön egyedül náluk voltak gazdag és könnyen kitermelhető érclelőhelyek, így
hamarosan ők lettek a fémművesség legügyesebb mesterei.
Ezt az előnyüket kihasználva hatalmas erőre és gazdagságra tettek szert.
— Egészen addig az árucsere volt a kereskedelem legelterjedtebb módja. Néhány nagyobb
városnak volt saját pénze, de ezeken kívül a pénz csak annyit ért, amennyit a benne levő fém
nyomott. A fémrudak sokkal jobbak lettek volna az árucseréhez, de igen kényelmetlen cipelni őket.
Ben a lehető legművészibben utánozta az unatkozó diákot. A hatást csak az rontotta némiképp,
hogy két napja ismét leégette a szemöldökét.
— Ugye, nem akarod részletesen elemezni a rudakat helyettesítő pénz erényeit?
Mély lélegzetet vettem, és elhatároztam, hogy többé nem piszkálom tanítás közben.
— A napjainkban cealdinak nevezett nép, amely akkor már nem nomadizált, elsőként
teremtette meg a szabványosított fizetőeszközt. Kisebb vaspálcákat öt darabra vágtak, így éppen
öt garas keletkezett. — A garasokat ötösével két oszlopba raktam előadásom szemléltetésére.
Apró öntvényekre emlékeztettek.
— Tíz garas megfelel egy rézbatkának; tíz batka...
— Ennyi elég! — Meghökkentő hirtelenséggel félbeszakított. — így hát ez a két garas... —
fölmutatta őket — ...akár ugyanabból a fémpálcából is származhat, nemde ?
Hihetőbb, hogy egyenként öntötték őket... — Elnémított tekintetének súlya. — Hát persze.
— Akkor hát még mindig van közöttük valamilyen kapcsolat, nemde? — ismét rám nézett.
Nem teljesen értettem egyet, de több eszem volt, mintsem hogy ellenkezzem.
— így van.
 —
Mindkettőt letette az asztalra.
— Akkor, ha az egyiket megmozdítom, a másiknak is mozdulnia kell, nemdebár?
A disputa kedvéért egyetértettem, azután nyúltam volna az egyik érméért, ha Ben meg nem
állítja a kezem. Megcsóválta a fejét.
— Először emlékeztetned kell őket. Sőt, meg kell győznöd őket. Elővett egy szilkét, és nyúlós
fenyőszurkot öntött bele. Az egyik pénzdarabot belemártotta, és összenyomta a másikkal,
miközben több szót mondott, amelyeket nem ismertem, végül lassan széthúzta a pénzdarabokat,
amelyek között gyantaszálak keletkeztek.
Az egyiket az asztalra tette, a másikat a kezében tartotta. Motyogott valamit, azután elernyedt.
Fölemelte a kezét, és a pénzdarab az asztalon utánozta a mozdulatot.
Körözni kezdett fölötte. A barna érme a levegőbe ugrált.
Ben rám nézett.
— Az egymásra hatás tudománya a mágia egyik alapja. Azt tanítja, hogy minél nagyobb a
hasonlóság két tárgy között, annál nagyobb a szimpatetikus kötés. Minél nagyobb a kötés, annál
könnyebben hat egyik a másikra.
— Ez tautológia!
Letette a pénzt. A tanári komolyságon áttört egy vigyor. Ronggyal törölgette a kezéről a
fenyőszurkot, de csak részleges sikerrel járt. — Elég haszontalannak tűnik, ugye?
Bátortalanul bólintottam. Oktatás közben elég gyakoriak voltak a beugrató kérdések.
— Inkább azt szeretnéd megtanulni, hogy kell a szelet hívni? — Rám villantotta a szemét. A
szekérponyva suhogni kezdett.
Fülig szaladt a szám a mohó vigyortól.
Nagy kár, E’lir. — Ő is vadul, mohón vigyorgott. — Előbb a betűket kell megtanulnod, hogy
írhass. Előbb a lefogásokat kell megtanulnod a húrokon, hogy muzsikálhass és dalolhass.
Fogott egy papírlapot, egypár szót írt rá.
— A fortély abban áll, hogy mindig ott legyen az elmédben az alar! Hinned kell benne, hogy
kapcsolatban állnak. Tudnod kell, hogy így van. — Odaadta a papírt. — így kell ejteni a szavakat.
Úgy hívják, hogy a párhuzamos mozgások szimpatetikus kötése. Gyakorolj! — Még sohasem
hasonlított ennyire egy deresedő, szemöldök nélküli farkasra.
Elment kezet mosni. Én a kő szívét alkalmazva kiürítettem az elmémet. Hamarosan a szenvtelen
nyugalom tengerén ringatóztam. Összeragasztottam a két pénzdarabot a fenyőszurokkal.
Rögzítettem elmémben az alart, az ostornyélhitet, magamba véstem, hogy ez a két garas
kapcsolatban áll egymással. Elmondtam a szavakat, szétválasztottam a pénzdarabokat, kiejtettem
az utolsó szót, és vártam.
 —
Nem öntött el az erő. Nem volt villanás, sem forró, sem hideg. Nem döftek belém ragyogó
fénysugarak.
Eléggé csalódott voltam. Amennyire csalódott lehet az ember a kő szíve állapotban. Fölemeltem
a kezemben levő pénzdarabot: az asztalon heverő másik érme ugyanúgy megemelkedett. Varázslat
volt, semmi kétség. De engem nem nagyon nyűgözött le. Azt vártam... nem is tudom, mit vártam.
De ez nem az volt.
A nap hátralevő részét azzal töltöttem, hogy gyakoroltam azt az egyszerű szimpatetikus kötést,
amelyet Abenthy tanított. Megtanultam, hogy szinte bármit össze lehet kötni bármivel. Egy
vasgarast egy ezüsttalentummal, egy követ és egy gyümölcsöt, két téglát, egy rögöt és egy
szamarat. Két órát vett igénybe, amíg rájöttem, hogy a fenyőszurok nem szükséges. Amikor
rákérdeztem, Ben elismerte, hogy ez csak segítség az összpontosításhoz. Azt hiszem, meglepte,
hogy az ő magyarázata nélkül is kitaláltam.
Hadd foglaljam össze, mi az egymásra hatás, de csak vázlatosan, mert te feltehetőleg sohasem
kényszerülsz rá, hogy tovább lépj a dolgok működésének alapszintű ismereténél.
Először is energiát nem lehet teremteni, sem elpusztítani. Ha fölemelsz egy pénzdarabot, és a
másik is fölemelkedik az asztalról, akkor kétszeresen súlyosnak érzed a kezedben levő érmét, mert
valójában kettőt markolsz.
 Ez az elmélet. A gyakorlatban úgy érzed, mintha három garast emelgetnél. A szimpatetikus
láncolat nem tökéletes. Minél kevésbé hasonlítanak a tárgyak, annál több energia vész el. Gondolj
egy szivárgó vezetékre, amely vízkereket hajt. Egy jó szimpatetikus láncolatban nagyon kevés lék
van, az energia zömét felhasználod. Egy rossz láncolat tele van lyukakkal; erődnek elenyésző része
kerül oda és úgy, ahogy akarod.
Például, igyekeztem összekötni egy darab krétát egy palack vízzel. A két tárgy között igen kevés
a hasonlóság, a palack víz legföljebb két fontot nyomhatott, de mikor fölemeltem, úgy éreztem,
hogy a kréta legalább hatvan font súlyú. A legjobb kötést egy kettétört gallyban sikerült
létrehoznom.
Miután megértettem az egymásra hatás apró titkait, Ben tovább oktatott. Sok tucat kötést
mutatott. Száz kis fortélyt az energia becsatornázására. Mindegyikhez más szó kellett egy hatalmas
szótárból, amellyel épp, hogy ismerkedni kezdtem. Enyhe kifejezés, hogy ez a munka elég gyakran
unalmas volt.
Noha csak felszínesen, Ben továbbra is oktatott más tudományokra: történelemre, számtanra,
vegytanra. Ám én elsősorban azt jegyeztem meg, amit az egymásra hatásról tanított. Fukaron
mérte felhalmozott tudását; mielőtt tovább lépett volna, ellenőrizte, hogy tökéletesen tudom-e az
addig tanultakat. De mivel nekem a véremben levő tudásszomj mellett külön képességem is volt a
bevésésre, sose kellett sokáig várnom.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ez az út mindig sima volt. Ugyanaz a kíváncsiság, amely
serény tanulóvá tett, meglehetős rendszerességgel bajba kevert.
Egy este éppen a szüleim tüzét raktam, amikor anyám meghallotta, hogy az előző napon hallott
verset kántálom. Nem tudtam, hogy mögöttem áll, ő viszont hallotta, amint egyik ágat a másik
után tördelve szórakozottan hajtogatom a sorokat:

Lacklessné hét dolgot tartogat Hollószín ruhája

alatt:
Egy gyűrűt, amely hordhatatlan,
Egy átkot, amely mondhatatlan,
Ott, hova férje a gyertyáját dugja,
Ajtó van egy, de nincs kallantyúja.
Egy dobozba, melynek se fedele, se zárja
Lacklessné a férje kincsét zárja,
Van titka, amit takargat,
 Álmodik róla, bár nem alhat, Egy úton,
ahol senki sem utazik,
Lacklessné örül, ha titkát megfejtik.

Egy kislány gajdolta ugrókötelezés közben. Csak kétszer hallottam, de megragadt a fejemben.
Könnyen meg lehetett jegyezni, mint általában a mondókákat.
De az anyám is meghallotta, és odalépett a tűzhöz.
— Mit kántáltál, drágám? — A hangja nem volt haragos, de éreztem, hogy nem örül.
— Valamit, amit Fallowsban hallottam — feleltem kitérően. Szigorúan tilos volt városi
gyerekekkel játszanunk. A bizalmatlanság gyakran vezet ellenszenvhez, intette apám a társulat új
tagjait, ezért maradjatok együtt, ha egy településre érkezünk, és legyetek udvariasak. Rátettem a
tűzre egy vastagabb ágat. A lángok nyaldosni kezdték.
Anyám egy darabig hallgatott. Kezdtem reménykedni, hogy ennyiben hagyja a dolgot, de ismét
megszólalt:
— Nem szép dolog ilyet énekelni. Nem gondoltad át, hogy mit jelent?
Tényleg nem. Leginkább halandzsának tűnt a versike. De amikor végigfutottam rajta
gondolatban, felfedeztem a nem is túlságosan leplezett, borsos célzásokat.
— Most már igen. Korábban eszembe se jutott.
Arca megenyhült. Megsimogatta a hajamat.
— Mindig gondolkodj azon, amit énekelsz, drágám.
Úgy tűnt, ezt megúsztam, de nem tudtam magamba fojtani a kérdésemet. — Miért, miben
különbözik ez az Epedő lepedőtől? Amikor Fain a kalapjáról faggatja Perial asszonyt? „Oly sokaktól
hallottam felőle, hogy magam is szeretném megnézni és felpróbálni!” Nem nyilvánvaló, miről
beszél?
Anyám összeszorította a száját. Nem haragudott, de nem is volt elragadtatva. Azután valamiért
megváltozott az arca.
— Mondd meg te, hogy miben más — felelte.
Utáltam a beugrató kérdéseket. A különbség nyilvánvaló volt: az egyik zavarba hozott, a másik
nem. Vártam egy darabig, hogy látsszék rajtam, milyen komolyan megfontolom a kérdést, azután
megráztam a fejem.
Anyám könnyű mozdulattal letérdelt a tűz mellé, és a kezét melengette.
— A különbség... megtennéd, hogy kihozod a háromlábat? — Szelíden megtaszajtott, én pedig
loholtam, hogy elhozzam a kocsi hátuljából, miközben ő folytatta. — Más az, amit egy embernek
mondasz, és más az, amit egy emberről. Az első lehet malac beszéd, de a második mindig
szóbeszéd.
 Elhoztam a háromlábat, segítettem a tűz fölé állítani.
— Perial asszony csak egy színpadi szerep. Lacklessné pedig létező személy, érzésekkel,
amelyeket meg lehet sérteni. — Rám nézett.
— Nem tudtam — tiltakoztam bűntudatosan.
Kellően szánalmas lehettem, mert megölelt, és megcsókolt.
— Emiatt ne keseredj el, drágám. Csak mindig fontold meg, mit csinálsz. — Megsimogatta a
fejemet, és úgy mosolygott, akár a nap.
— Azt hiszem, kiengesztelheted Lacklessnét és engem is, ha keresel édes csalánt, amit estére
megfőzhetek.
Bármilyen ürügy jó volt, hogy elszökjem a dorgálás elől, és játsszam még egy kicsit az út menti
bozótosban. Anyám szinte még be sem fejezte a mondatot, de én már rohantam.

Azt is tisztáznom kell, hogy úgyszólván kizárólag csak a szabadidőmben tanulhattam Bennel,
mert továbbra sem szűnt meg a munkám a társulatnál. Ha kellett, eljátszottam az apródot.
Segítettem díszletet festeni, új jelmezeket varrni. Esténként lecsutakoltam a lovakat, és én ráztam
a bádoglapot a színfalak mögött, ha mennydörgésre volt szüksége.
De nem panaszkodtam a kevés szabadidőm miatt. A gyereknek kifogyhatatlan energiája van, és
én olyan olthatatlanul szomjaztam a tudást, hogy ez volt életem legboldogabb éve.
tizenkettedik fejezet / A KIRAKÓS ÖSSZEÁLL

Nyár vége felé véletlenül kihallgattam egy beszélgetést, amely kifordított az áldott tudatlanság
állapotából. A gyerek ritkán gondol a jövőre. Ennek az ártatlanságnak köszönhetően tudunk úgy
örülni, amire kevés felnőtt képes. Az a nap, amikor a jövőre kezdünk gondolni, egyúttal az a nap,
amikor kilépünk a gyermekkorból.
Este volt, a társulat az út mentén táborozott. Abenthy újabb gyakorlatot agyait ki: a változó
hőmérséklet átalakítása folyamatos mozgássá maximáját.
Ilyesféle bombasztikus címe volt.
Cseles gyakorlat volt, de úgy beugrott a helyére tizenöt perc alatt, mint a kirakós darabkái.
Hangjából ítélve Abenthy arra számított, hogy legalább három-négy óra hosszat elpiszmogok vele.
Így hát elindultam, hogy megkeressem. Részben azért, hogy új feladatot kérjek, részben azért,
mert igen elégedett voltam magammal.
Követtem a szüleim kocsijáig. Jóval előbb hallottam, semhogy láttam volna őket. A hangjuk csak
zsongás volt, távoli zene, mint mikor tőlünk túlságosan messze beszélgetnek ahhoz, hogy érteni
lehessen. Ám ahogy közelebb értem, tüstént kiugrott egy szó: Chandrian.
 Megtorpantam. A társulatnál mindenki tudta, hogy apám egy éneken dolgozik. Egy éve nem
állhattunk meg egy településen úgy, hogy össze ne gyűjtse a helyiektől a régi regéket és
mondókákat.
Hónapokig gyűjtötte a meséket Lanréról. Aztán érdekelni kezdték az ódon tündérmesék, a
legendák a mumusokról és a csoszogárokról. Majd a Chandriant kezdte kutatni.
Ez hónapokkal ezelőtt történt. Fél év óta egyre többet kérdezett a Chandrianról, és kevesebbet
Lanréról, Lyráról meg a többiekről. Apám a legtöbb dalát megírta egy évad alatt, most viszont már
második éve bajlódott vele.
Azt is tudnod kell, hogy apám még egy elsuttogott szóval sem említette a dalait addig, amíg el
nem készült velük. Egyedül anyámat fogadta bizalmába, az ő keze minden dalban benne volt. A
zenei lelemények apámat dicsérték. A legszebb szavakat anyám találta meg.
Ha az ember néhány dekádot vagy hónapot vár egy dalra, a várakozás csak ízesebbé teszi az
eredményt. De itt másfél év telt el, és népek már majd megőrültek a kíváncsiságtól; ez olykor
kemény szavakhoz vezetett, ha valakit rajtakaptak, hogy túl közel somfordál a kocsinkhoz, amikor
apám és anyám dolgozik.
Így hát nesztelen léptekkel osontam oda a szüleim tüzéhez. Szánalmas szokás a hallgatózás, de
azóta rosszabbakra is szert tettem.
— ...sokat róluk — hallottam Bent. — Bár szeretnék.
— Boldog vagyok, hogy tanult emberrel beszélhetek a témáról. — Apám zengő baritonja sarkos
ellentét volt Ben tenorjához. — Unom már ezeket a babonás parasztokat, és a...
Valaki fát tett a tűzre, a ropogás elnyelte a következő szavakat. Úgy siettem, ahogy csak
mertem, és belesimultam a kocsink hosszú árnyékába.
— ...mintha kísértetet kergetnék ezzel a dallal. Eszelős játék összerakosgatni a darabjait. Bár
sose kezdtem volna bele!
— Ostobaság — mondta anyám. — Te is tudod, hogy ez lesz a legszebb munkánk.
— Szóval úgy véled, hogy van egy eredeti történet, amelyből az összes többi származik? —
kérdezte Ben. — Egy alaptörténet Lanréról?
— Minden jel erre utal — felelte apám. — Mintha az ember látna egy tucat unokát, akik közül
tíznek kék a szeme. Ebből tudhatod, hogy a nagymamának is kék volt a szeme. Már csináltam
effélét, jó vagyok a kutatásban. Ugyanígy írtam meg a Fal alattot. is. Ennek ellenére... — Hallottam,
hogy sóhajt.
— Akkor hát mi a gondod?
— A történet régebbi — magyarázta anyám. — Sokkal inkább olyan, mintha ük-ük-ükunokákat
néznél.
 — Akik szétszóródtak a négy égtáj felé — dörmögte apám. — És amikor végre találok egyet, öt
szeme van: két zöld, egy kék, egy barna, és egy halványsárga. A következőnek csak egy szeme van,
viszont annak változik a színe. Hogyan vonhatnék le ebből bármilyen következtetést?
Ben megköszörülte a torkát.
— Zavarba ejtő hasonlat — mondta. — De szívesen rendelkezésedre bocsátom, amit a
Chandrianról tudok. Sok regét hallottam róluk az évek során.
— Az első, amit tudnom kell, hogy igazából hányan vannak — mondta apám. — A legtöbb
mesében heten szerepelnek, de még ebben sincs egyetértés.
Olykor hármat, olykor ötöt mondanak, a Felior bukása egyenesen tizenhármat emleget: Atur
minden pontifetjére jut egy, és ráadásul még egy a fővárosra.
— Talán tudom erre a választ — felelte Ben. — Heten vannak. Ez ugyanis benne van a
nevükben. A chaen, az hét. Chaen-dian annyit tesz: hét van belőle. Chandrian.
— Ezt nem tudtam — felelte apám. — Chaen. Milyen nyelven van ez? Yllin?
— Hangzásra inkább temai — szólt közbe anyám.
— Jó füled van — mondta Ben. — Ez csakugyan téma nyelven van. Legalább ezer évvel régebbi
téma nyelven.
— Nos, ez egyszerűsíti a dolgokat — hallottam apámat. — Bár egy hónappal korábban
kérdeztelek volna. De gondolom, azt nem tudod, hogy miért teszik, amit tesznek? — A hangjából
kihallottam, hogy erre nem vár választ.
— Ez az igazi rejtély, ugye? — kuncogott Ben. — Úgy vélem, ettől lesznek félelmesebbek a többi
rémnél, amelyekről regélnek. A kísértet bosszút akar állni, a démon a lelkedet akarja, a csoszogár
éhes és hideg. Ez enyhíti az iszonyatot. Amit értünk, annak parancsolunk. De a Chandrian úgy
érkezik, mint derült égből a mennykő. Csak rombolnak. Se füle, se farka az egésznek.
— Az én dalomban lesz értelme — felelte apám komor elszántsággal. — Azt hiszem, ez
alkalommal mindennek ellenére leások a gyökerekig. Összeszedek minden szemcsét. Azért
bajlódom ennyit, mert a legnehezebb résszel már készen vagyok, de ezek az apróságok annyira
bosszantanak!
— Úgy véled, ismered az okot? — kíváncsiskodott Ben. — Mi az elméleted?
Apám halkan kuncogott.
— Ó, nem, Ben, várnod kell neked is, akárcsak a többieknek! Túlságosan régen kínlódom ezzel a
dallal ahhoz, hogy eláruljam a lényegét, mielőtt befejezném.
— Ez is csak egy gondosan kitervelt fogás, hogy tovább utazzam veletek — dörmögte Ben
érezhető csalódással. — Nem bírlak elhagyni benneteket, amíg nem hallom a nyomorultat!
 — Akkor segíts, hogy befejezhessük — mondta anyám. — A Chandrian jelenlétének ismérvei
újabb kulcsfontosságú adatot jelentenek, amelyeket nem tudunk tisztázni. Abban mindenki
egyetért, hogy vannak jelek, de abban már nem, hogy melyek azok.
— Hadd gondolkodjam... — válaszolta Ben. — A kék láng, az nyilvánvaló. Mindazonáltal
haboznék ezt a jelenséget kizárólag a Chandrianhoz kötni.
Némely regékben a démonok ismérve. Másokban a tünde népekre vagy valamiféle mágia
jelenlétére utal.
— Az én legendáimban a rossz levegő is szerepet játszik — mutatott rá anyám.
— Tényleg? — kérdezte apám.
Anyám bólintott.
— Amikor a lámpák kék fénnyel égnek, tudhatod, hogy sújtólégtől kell tartanod.
— Jóságos ég, sújtólég a szénbányában van! — felelte apám. — Ha elfújod a lámpát, eltévedsz a
sötétben, ha égve hagyod, akkor az egész mindenség felrobban! Ez minden démonnál rémítőbb!
— Azt is tudni kell, hogy egyes arkanisták alkalmanként preparált gyertyákat vagy fáklyákat
használnak, öregbítendő tekintélyüket a hiszékenyek előtt — mondta Ben, és bűntudatosan
megköszörülte a torkát.
Anyám elnevette magát.
— Ne feledd el, kikkel beszélsz, Ben! Sose ódzkodtunk egy kis hatásvadászattól, sőt. A kéklángú
gyertya épp a megfelelő kellék, amikor legközelebb bemutatjuk a Daeonicát! Ha netán lenne
valahol eldugva néhány preparált gyertyád.
— Meglátom, mit tehetek — felelte vidáman Ben. — Más jelek... állítólag az egyiknek olyan a
szeme, mint a kecskének, vagy nincs szeme, vagy fekete a szeme. Egypárszor hallottam ilyet. Azt is,
hogy a növények meghalnak, amerre a chandrianok járnak. A fa elrohad, a fém megrozsdásodik, a
tégla szétmállik...
— Elhallgatott. — Noha azt nem tudom, hogy ez sok jel-e, vagy egyetlenegy.
— Kezded felfogni, milyen problémával állok szemben — mondta rosszkedvűen apám. — És
akkor még ott a kérdés, hogy egységes tünetek utalnak-e a megjelenésükre, vagy ki-ki egyéni
jelekkel bír?
— De hát már mondtam — szólt kétségbeesetten anyám. — Mindegyiknek megvan a magáé. Ez
a leglogikusabb.
— Ez asszonyfeleségem kedvenc elmélete — jegyezte meg apám.
— Csakhogy ellentmond a történetnek. Némely mesékben az egyetlen jel a kék láng. Másokban
az állatok megőrülnek, viszont nincs kék láng. Ismét másutt szerepel a fekete szemű, és az állatok
megőrülnek, és még kék láng is van.
 —
Már kifejtettem, hogy így is logikus! — felelte anyám. Bosszús hangja elárulta, hogy sokszor
vitatkozhattak ezen. — Nem mindig kell együtt lenniük. Hármasával-négyesével is járhatnak. Ha az
egyiktől kialszik a tűz, ugyanaz lesz a látszat, mintha mindnyájan ki tudnák oltani. Ez magyarázza a
történetek eltéréseit. Változó a létszám, változó jelek mutatják, hogy éppen miként
csoportosulnak.
Apám morgott valamit
— Igazán okos feleséged van, Ari — szólt Ben, hogy oldja a feszültséget. — Mennyit kérsz érte?
— Sajnos, szükségem van rá a munkámhoz. De ha érdekel egy rövid lejáratú kölcsön,
bizonyosan meg tudunk egyezni a... — Puffanás hallatszott, amelyet apám bariton horkantása
követett. — Más jel nem jut az eszedbe?
— Azt mondják, hideg a tapintásuk. Noha fogalmam sincs, hogy ezt honnan lehet tudni.
Hallottam, hogy a közelükben nem ég a tűz. Bár ennek éppenséggel ellentmond a kék láng. Lehet...
Feltámadt a szél, zúgatta a fákat. A lombsuhogás elnyelte Ben hangját.
Kihasználtam az alkalmat, és néhány lépéssel közelebb osontam.
— ...igába fogták az árnyékot, akármit jelentsen is ez — hallottam apám hangját, mihelyt elült a
szél.
Ben morgott.
— Ezt sem mondhatom. Az egyik mesében azért sikerült a menekülés, mert az árnyékuk rossz
irányba, a fény felé mutatott. Egy másikban úgy emlegetik egyiküket: árnyékba igázott. Valami
árnyékba igázott. Viszont süllyedjek el, ha emlékszem a névre...
— Ha már a neveknél tartunk, ezzel is gondban vagyok — mondta apám. —
Legalább tucatnyit összegyűjtöttem, és örülnék, ha véleményt mondanál róluk.
A legtöbb...
— Az a helyzet, Ari — vágott a szavába Ben —, hogy örülnék, ha nem mondanád ki őket
fennhangon. Az a helyzet, hogy a név az ember. Ha tetszik, írd le őket a földre, vagy megyek, hozok
egy palatáblát, de jobban érezném magam, ha nem ejtenéd ki őket a szádon. Jobb félni, mint
megijedni, ahogy mondani szokták.
Mély csönd következett. Mozdulat közben merevedtem meg, fél lábbal álltam a földön, mert
féltem, hogy meghallanak.
— Ne nézzetek így rám! — méltatlankodott Ben.
— Csak meglepődtünk — hallottam anyám szelíd hangját. — Nem tűntél babonásnak.
— Nem is vagyok az — felelte Ben. — Óvatos vagyok. Ami nem ugyanaz.
— Természetesen — nyugtatta meg apám. — Én sosem...
 — Az ilyesmit tartogassátok a fizetővendégeknek, Ari — szakította félbe leplezetlen
ingerültséggel Abenthy. — Túl jó színészek vagytok ahhoz, hogy ne leplezzétek, de én tökéletesen
tisztában vagyok vele, ki hiszi azt, hogy megbuggyantam.
— Csak nem számítottam ilyesmire — mentegetőzött apám. — Te tanult ember vagy, én pedig
unom már, hogy ahányszor szóba hozom a Chandriant, az emberek megérintenek egy darab vasat,
és kilöttyintik a sörüket. Mindössze rekonstruálni akarok egy történetet, nem óhajtok
belekontárkodni a sötét művészetbe!
— Hát akkor figyelj. Mindkettőtöket túlságosan kedvellek, nem tudnám elviselni, hogy vén
bolondnak tartsatok — mondta Ben.
— Mellesleg később közölni akarok valamit, és ahhoz szükségem van arra, hogy komolyan
vegyetek.
A szél ismét feltámadt, és én ezt a hangot használtam ki, hogy megtegyem az utolsó lépéseket.
Elértem a kocsink sarkát, és kikukkantottam a levelek fátyola mögül. A tábortűznél ültek. Ben egy
fatuskón kuporgott, szakadt, barna köpenyébe burkolózva. Közös pokrócba takarózó szüleim vele
átellenben ültek, anyám az apámnak dőlt.
Ben töltött egy cserépkorsóból egy bőrpohárba, és átnyújtotta anyámnak.
Látszott a lélegzete, amikor megkérdezte:
— Mit éreznek Aturban a démonok iránt?
— Félnek tőlük. — Apám a halántékát kopogtatta. — Minden vallásnak megvannak a vakfoltjai.
— Na és Vintasban? — kérdezte Ben. — Ott elég sok a tehliniánus. Ők is így éreznek?
Anyám megrázta a fejét.
— Úgy vélik, hogy ostobaság. Ők átvitt értelemben beszélnek a démonokról.
— Akkor hát mitől félnek éjszaka Vintasban?
— A viliitől — felelte anyám.
— Draugartól — mondta ugyanarra a lélegzetre az apám.
Mindkettőtöknek igaza van, attól függően, hogy az ország mely részében tartózkodtok —
helyeselt Ben. — Itt, az Államközösségben pedig a hasukat fogják mindkét mumus hallatán. — A
körben álló fákra mutatott. — Viszont így őszidőben óvakodnak felhívni magukra a csoszogárok
figyelmét.
— Ilyen az élet — bólintott apám. — Ahhoz, hogy az ember jó színész legyen, legalább
felerészben az kell, hogy ismerjük a közgondolkozást.
— Még mindig azt hiszitek, hogy meglágyult az agyam — mondta vidáman Ben. — Figyeljetek,
ha holnap megérkezünk Birenbe, és valaki azt mondja, hogy az erdőben csoszogárok vannak,
elhiszitek?
— Apám megrázta a fejét. — És ha ketten mondják? — Újabb fejrázás.
 —
Ben előrehajolt a fatuskón. — És mi van, ha tucatnyian állítják halálos komolysággal, hogy a
vidéken csoszogárok ólálkodnak...
— Természetesen akkor sem hinnék nekik — felelte ingerülten apám. — Ez nevetséges.
— Persze hogy az! — helyeselt Ben. Fölemelte a mutatóujját. — Ám a valódi kérdés így hangzik:
Bemennél-e az erdőbe?
Apám egy percre nagyon elcsendesedett. Gondolkozott.
Ben bólintott.
— Bolond lennél, ha elengednéd a füled mellett a fél község figyelmeztetését, még akkor is, ha
nem hiszel abban, amiben ők. Ha nincsenek csoszogárok, akkor mitől félhetsz?
— Medvéktől.
— Rablóktól.
— Teljesen ésszerű félelem egy színtársulatnál — helyeselt Ben.
— Olyan félelmek, amelyeket a falusiak nem éreznek. Minden helynek megvannak a maguk kis
babonái, és mindenki jót nevet azon, amit a folyó túlpartján élő népek gondolnak. — Komolyan
nézett rájuk. — De hallottatok-e egyetlen vidám dalt vagy mesét a Chandrianról? Egy pennyben
mernék fogadni, hogy soha.
Anyám pillanatnyi töprengés után megrázta a fejét. Apám meghúzta a poharát, mielőtt
csatlakozott volna felesége véleményéhez.
— Mármost én nem mondom, hogy a Chandrian valahol odakint ólálkodik, és lecsap, mint
derült égből a mennykő. De a népek mindenütt félnek tőlük.
Ennek pedig rendszerint oka van.
Ben elvigyorodott, megdöntötte cserépkorsóját, és a sör utolját a földre löttyintette. — A nevek
pedig különös dolgok. Veszedelmes dolgok. — Szúrós pillantást vetett rájuk. — Ezt én biztosan
tudom, mert tanult ember vagyok. Ha egy kicsit babonás volnék... — Vállat vont. — Nos, ez az én
választásom. Öreg vagyok. Bocsássatok meg nekem.
Apám tűnődve bólintott.
— Különös, de nekem sose tűnt fel, hogy ennyire egységesen reagálnak az emberek a
Chandrianra. Holott észre kellett volna vennem. — Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. — Azt
hiszem, a nevekre később is visszatérhetünk. Miről is akartál beszélni?
Én már el akartam iszkolni, mielőtt rajtakapnának, de attól, amit Ben mondott, a földbe
gyökerezett a lábam.
— Nektek valószínűleg nehéz meglátnotok, mivel szülők vagytok, meg a többi, de a kis Kvothe
igen eszes gyermek. — Újratöltötte a kupáját, azután apámnak nyújtotta a korsót, de ő elhárította.
— Igazság szerint az „eszes” korántsem fedi a valóságot. Félig sem.
Anyám a pohara pereme fölött az arkanistára nézett.
 — Ben, ezt akárki láthatja, aki egy kis időt tölt vele. Nem is értem, miért kell ezt szóba hozni.
Legkevésbé tőled várnám.
— Nem hinném, hogy pontosan érted a helyzetet — felelte Ben, és majdnem beledugta a lábát
a tűzbe. — Milyen könnyen sajátította el a koboz pengetését?
Apámat némileg meglepte a hirtelen váltás.
— Elég könnyen. Miért?
— Mennyi idős volt akkor?
Apám egy töprengő pillanatig húzogatta a szakállát. Anyám hangja úgy muzsikált a csöndben,
akár a fuvola.
— Nyolcéves.
— Te mikor tanultál meg játszani? Emlékszel rá, mennyi idős voltál akkor? Emlékszel, milyen
nehézségekkel kellett megküzdened? — Apám váltig húzogatta a szakállár, és morfondírozott.
Szeme a távolba révedt.
Abenthy folytatta.
— Fejemet rá, hogy minden akkordot, minden ujjtartást úgy tanult meg, hogy csak egyszer
kellett megmutatni neki. Nem tévesztett, nem nyafogott. És ha hibázott, az sosem fordult elő
egynél többször, ugye?
Apám némileg izgatottnak tűnt.
Általában igen, de azért voltak problémái, mint mindenkinek. Az e-húrral.
Sok gondja volt a bővített és szűkített akkordokkal.
Anyám halkan félbeszakította:
— Én is emlékszem, szívem, de szerintem azt csak az apró keze okozta.
Olyan borzasztóan kicsi volt...
— Lefogadom, nem sokáig akadályozta a méret — mondta halkan Ben. — Csodálatos keze van;
anyám varázsló ujjaknak nevezte az ilyet.
Apám elmosolyodott.
— Az anyjától örökölte: vékony, de erős ujjak. Eszményi eszköz, hogy a lábast kavargassa, igaz,
asszony?
Anyám meglegyintette, azután elkapta apám kezét, és szétnyitotta az ujjait, hogy Ben láthassa.
— Apai örökség a keze: elegáns és gyöngéd. Eszményi eszköz a nemes hajadonok elcsábítására.
— Apám tiltakozott volna, de anyám elengedte a füle mellett. — Amilyen szeme és keze van, egy
nő sem lesz biztonságban tőle, mihelyt hajtani kezdi őket.
— Udvarol nekik, édes — helyesbített apám szelíden.
 —
— Szemantika — vont vállat anyám. — Mindez vadászat, és amikor véget ér a hajtás, sajnálni
fogom a szüzeket, akiknek sikerült elfutniuk. — Nekidőlt az apámnak, a kezét az ölébe vonta, a
fejét kissé hátrahajtotta. Apám elkapta a végszót, és lehajolt, hogy megcsókolja a szája sarkát.
— Ámen! — emelte meg a kupáját Ben.
Apám átkarolta anyámat, és magához szorította.
— Ben, még mindig nem értem, hova akarsz kilyukadni.
— Mindent így csinál, gyors, mint az ostorcsapás, szinte alig hibázik. Fejemet rá, hogy tud
minden dalt, amit valaha énekeltetek neki. Jobban tudja, mi van a szekeremen, mint én magam.
Fölvette a palackot, kihúzta a dugót.
— És nem csak az emlékezete jó. Meg is ért mindent. Azoknak a dolgoknak a felét, amelyekre rá
akartam vezetni, magától kitalálta.
Újratöltötte anyám poharát. — Tizenegy éves. Ismertetek valaha korabeli fiút, aki úgy beszél,
mint ő? Nagyrészt persze annak köszönhető, hogy ilyen felvilágosult légkörben él. — A kocsi felé
intett. — De a tizenegy évesek többségének az jár az eszében, hogy kavicsot szöktessen a vízen,
vagy farkánál fogva forgassa a macskát.
Anyám csengettyű hangon nevetett, ám Abenthy arca komoly maradt. — Ez az igazság,
asszonyom. Voltak idősebb tanítványaim, akik fele ilyen gyorsan sem haladtak. — Elvigyorodott. —
Ha nekem ilyen kezem lenne, és fele ennyi eszem, egy éven belül ezüsttányérból ennék.
Rövid csend lett, anyám törte meg halkan.
— Emlékszem, ahogy totyogott körülöttünk kisbaba korában. Figyelt, mindig csak figyelt. Azzal a
ragyogó, tiszta szemével, amely úgy bámult, mintha el akarná nyelni a világot. — Hangja enyhén
megremegett. Apám átkarolta, ő pedig a férje mellére hajtotta a fejét.
A csönd ezúttal tovább tartott. Megint fontolgattam, hogy elillanok, de most apám törte meg a
csöndet.
— És mit javasolsz, mit tegyünk? — Hangjában mérsékelt aggodalom keveredett az apai
büszkeséggel.
Ben jóságosán elmosolyodott.
— Semmit azon kívül, hogy fontolóra veszitek, milyen lehetőségeket biztosíthattok neki, ha
eljön az ideje. A legjobbak között fogják emlegetni a nevét.
— A legjobb micsodák között? — dörmögte apám.
— Attól függ, mit választ. Ha itt marad, nem kétséges, hogy ő lesz az új
Illien.
Apám elmosolyodott. Illien a társulatok hőse volt; az egyetlen igazán híres Edema Ruh. A
legrégibb, legszebb dalainkat ő szerezte.
 Mi több, ha hinni lehet a legendáknak, Illien találta föl a kobozt. Ő, a virtuóz alakította át az ősi,
törékeny, nehézkes udvari hangszert azzá a csodálatos, sokoldalú, héthúros színházi kobozzá,
amelyet manapság használunk. Ugyané legendák szerint neki magának nyolchúros hangszere volt.
— Illien! Ez tetszik — mondta anyám. — Királyok jönnek majd el sok-sok mérföldről, hogy
hallják, amint az én kis Kvothém muzsikál!
— A zenéje megfékezi a kocsmai verekedőket és a határvillongásokat — mosolygott Ben.
— A vadnők az ölébe szökkennek! — lelkesedett apám. — A fejét a mellükre vonják!
Kijelentését pillanatnyi döbbent csönd követte. Azután anyám megjegyezte, némileg élesen:
— Ugye, úgy értetted, hogy vadállatok hajtják a fejüket az ölébe?
Tényleg?
Ben köhintett, majd folytatta.
— Ha úgy dönt, hogy arkanista lesz, lefogadom, hogy huszonnégy éves korára valamelyik király
mellé kerül. Ha kereskedésre adja a fejét, akkor nem kétlem, hogy a fél világ az övé lesz, mire
meghal.
Apám összevonta a szemöldökét. Ben elmosolyodott, és hozzátette: — Ez utóbbi miatt ne
aggódj. Túl kíváncsi ahhoz, hogy kereskedő legyen.
Elhallgatott, mintha át akarná gondolni, mivel folytassa:
— Fel fogják venni az Egyetemre. Természetesen addig még évek telnek el.
Nagyjából tizenhét évesen mennek oda az ifjak, de nem kétlem...
A folytatást már nem hallottam. Az Egyetem! Kezdtem rá úgy gondolni, ahogy a legtöbb
gyermek a Tündérvárra, egy mesebeli helyre, amelyről álmodni szoktak. Akkora iskola, mint egy
kisváros! Tízszer tízezer könyv!
Emberek, akik tudják a választ minden kérdésre, amelyet csak föltehetek...
Arra figyeltem fel, hogy csend van.
Apám anyámra nézett, aki a karja alá fészkelte magát.
— Mit szólsz hozzá, asszony? Nem lehet, hogy véletlenül valami kósza istennel háltál úgy egy
tucat éve? Ez megoldaná a kisded rejtélyt.
Anyám játékosan meglegyintette, és tűnődve nézett rá.
— Ezen még gondolkodom. Volt egy éjszaka úgy egy tucat éve, amikor találkoztam egy férfival.
Csókokkal és dalokkal halmozott el. Elrabolta az erényemet, aztán engem magamat. —
Elhallgatott.
— De nem volt vörös haja. Tehát nem ő az apa.
Kajánul mosolygott apámra, aki valamelyest zavartnak látszott. Azután anyám megcsókolta. Ő
pedig viszonozta.
Így őrzi őket az emlékezetem. Gondolataim az Egyetem körül kavarogtak, amíg eloldalogtam.
 —
tizenharmadik fejezet / KÖZJÁTÉK — HÚS, ALATTA VÉR

Csönd volt a Jelkő fogadóban, beburkolta a két embert, akik az üres ivó egyik asztalánál ültek.
Kvothe elnémult, színleg összekulcsolt kezét nézte, valójában a tekintete messze járt. Amikor nagy
sokára fölpillantott, mintha meglepődött volna attól, hogy a Krónikás ül vele átellenben, és a toll a
tintatartó fölött lebeg.
Kvothe zavartan fújt egyet, és intett a Krónikásnak, hogy tegye le a tollat. Az engedelmeskedett,
ám előbb egy tiszta ronggyal letörölte a toll hegyét.
— Jólesne egy ital — szólalt meg váratlanul Kvothe. — Nem sokat meséltem mostanában, és
rendkívül kiszáradtam. — Sima mozdulattal fölállt az asztal mellől, és elindult az üres asztalok
útvesztőjében az üres pulthoz. — Szinte mindennel meg tudlak kínálni, barna sör, fehérbor,
fűszeres almabor, csokoládé, kávé...
A Krónikás felvonta a szemöldökét.
— A csokoládé igen finom lenne, ha van. Nem is gondoltam, hogy találok ilyet ennyire messze...
— Udvariasan megköszörülte a torkát. — Nos, mindentől.
— Mindenünk van a Jelkőben — mondta Kvothe, hanyagul körbemutatva a néptelen
helyiségen. — Kivéve természetesen a vendégeket. — A pult alól előhúzott egy agyagkorsót,
letette. Az edény üresen koppant. Kvothe sóhajtott.
— Bast! Hozzál egy kis almabort, jó?
Érthetetlen válasz érkezett a hátsó ajtó irányából.
— Bast! — dorgálta Kvothe, túl halkan ahhoz, hogy hallani lehessen.
— Húzzál le ide, és töltsd ki magad, te balfék! — bömbölt egy hang a pincéből. — Dolgozom!
— Van egy munkásod? — kérdezte a Krónikás.
Kvothe a könyökére támaszkodott, és elnézően mosolygott.
A következő percben keménytalpú csizma kopogott a falépcsőn. Bast az orra alatt morogva
belépett az ivóba.
Egyszerűen öltözött: fekete, hosszú ujjú ingét betűrte fekete nadrágjába, azt pedig puha, fekete
csizmájába. Éles, finom arcát úgyszólván gyönyörűnek lehetett volna mondani, a szeme
döbbenetesen kéklett.
 Odahozott a pulthoz egy korsót. Sajátos, de nem visszatetsző finomsággal szedte a lábát.
— Vendég? — mondta rosszallóan. — Nem tudtad volna magad elintézni? Elvontál a Celum
Tinturétól. Holott csaknem egy hónapja azzal nyúzol, hogy olvassam el!
— Bast, tudod-e, mit csinálnak azokkal a diákokkal az Egyetemen, akik kihallgatják a tanárukat?
— kérdezte ravaszul Kvothe.
Bast a mellére tette a kezét, és ártatlanságát kezdte bizonygatni.
— Bast... — Kvothe szigorúan nézett rá.
Bast becsukta a száját, és egy pillanatig úgy festett, mint aki valamilyen magyarázaton töpreng.
Azután megroskadt a válla. — Honnan tudtad?
Kvothe kuncogott.
— Időtlen idők óta kerülöd azt a könyvet. Vagy hirtelen rendkívül szorgalmas diák lett belőled,
vagy valami disznóságon töröd a fejed.
— Mit csinálnak az olyan diákkal az Egyetemen, aki hallgatózik? — kérdezte kíváncsian Bast.
— Halvány fogalmam sincs. Engem sosem kaptak rajta. Azt hiszem, éppen elég büntetés lesz, ha
leülsz, és meghallgatod a történet hátralevő részét. De megfeledkeztem magamról — mondta
Kvothe, és az ivó felé mutatott. — Magára hagytuk vendégünket.
A Krónikás láthatóan nem unatkozott. Attól kezdve, hogy Bast belépett, a Krónikás falta a
szemével, és ahogy a beszélgetés folytatódott, úgy lett az arca egyre döbbentebb és izgatottabb.
A méltányosság kedvéért szóljunk néhány szót Bastról. Első látásra átlagos, bár jóképű ifjú volt.
Valami azonban mégis megkülönböztette a többi fiatalembertől. Például a puha, fekete
bőrcsizmája. Legalábbis annak látta az ember, ha egyenesen ránézett. De ha történetesen a szeme
sarkából pillantotta meg Bastot, és a megfelelő módon esett az árnyék, akkor egészen mást
láthatott.
És ha az embernek megfelelő értelme volt, olyasfajta, amely lát is, nem csak érzékel,
feltűnhetett neki, milyen különös Bast szeme. Ha annak az értelemnek megvolt az a ritka
adottsága, hogy nem dőlt be a saját elvárásainak, az valami mást is észrevehetett, valami
rendhagyó és csodálatos dolgot.
Mindezen okokból a Krónikás mohón figyelte Kvothe ifjú növendékét; kereste, mi a furcsa rajta.
Mire a beszélgetés véget ért, a Krónikás tekintetét egyáltalán nem lehetett érdeklődőnek
mondani, ellenségesnek annál inkább. Midőn Bast elfordult a pulttól, a Krónikás szeme feltűnően
nagyra nyílt, és egyébként is halvány arca még jobban elhalványodott.
Az inge alá nyúlt, és előhúzott valamit, amit a nyakában viselt. Az asztalra tette, karnyújtásnyira
magától és Basttól, miközben a szemét egyetlen pillanatra sem vette le a pultnál álló ifjúról. Fél
másodpercig tartott az egész. A higgadt arcú Krónikás keményen rányomta két ujjával a
fémkorongot az asztal lapjára.
 — Vas! — mondta. A hangja olyan sajátságosán zengett, mintha parancsot adna, amelynek
engedelmeskedni kell.
Bast összegörnyedt, mint akit gyomron vágtak. Vicsorított és olyan hangot adott, amely félúton
volt a morgás és a sikoly között. Természetellenes rugalmassággal és fürgeséggel mozgott. Egyik
kezét a feje mellé húzta, teste ugrásra készen megfeszült.
Mindez annyi idő alatt történt, ami egy gyors lélegzetvételhez elég. Kvothe hosszú ujjú keze
mégis el tudta kapni Bast csuklóját. Bast nem vette észre, vagy nem törődött vele, a Krónikás felé
vetődött, de visszarándult, mintha Kvothe keze bilincs volna. Vadul küzdött, hogy kiszabadítsa
magát, de a pult mellett álló Kvothe olyan mozdulatlan volt, mintha kinyújtott karja vasból vagy
kőből lenne.
— Állj! — csattant fel Kvothe. Csönd lett. Éles, dühös hangon folytatta: — Nem tűröm, hogy a
barátaim verekedjenek! E nélkül is éppen eleget veszítettem már! — Tekintete a Krónikásra siklott.
— Tedd azt el, vagy én töröm ketté!
A Krónikás megborzongott. A szája mozgott, enyhén remegő ujjai elengedték az asztalon heverő
korongot.
Bastban fölengedett a feszültség. Összecsuklott, egy másodpercig úgy lógott Kvothe markából,
akár egy rongybaba. Utána reszketegen kiegyenesedett, és a pultnak dőlt. Kvothe hosszú, fürkésző
pillantást vetett rá, azután elengedte a kezét.
Bast a székre rogyott, de közben is egyfolytában bámulta a Krónikást.
Óvatosan mozgott, mint aki fájó sebet kapott.
Mindeközben megváltozott. Döbbenetesen tengerkék szemét rászögezte a Krónikásra, amely
most úgy szivárványlott, akár egy drágakő vagy egy tavacska az erdő mélyén, majd puha
bőrcsizmáját kecses vonalú, hasított pata váltotta föl.
Kvothe parancsolóan magához intette a Krónikást, azután megfordult, elvett két vastag poharat,
és látszólag találomra leemelt egy palackot a polcról. A poharakat letette Bast és a Krónikás elé,
akik gyanakodva lesték egymást.
— No mármost — szólt haragosan Kvothe — mindketten érthetően viselkedtetek, de ez
egyáltalán nem azt jelenti, hogy helyesen cselekedtetek.
így akár elölről is kezdhetjük a dolgot.
Mély lélegzetet vett.
— Bast, hadd mutassam be neked Devan Locheest, másik nevén Krónikást, az elismerten kiváló
elbeszélőt, az emlékek gyűjtögetőjét, históriák megörökítőjét! Ezenfelül, hacsak hirtelen el nem
veszítettem az eszem, tudós tagja ő az Arkánumnak, legalább re’lar, és egyike ama legföljebb húsz-
negyven személynek, aki ismeri a vas valódi nevét.
 — Csakhogy — folytatta — mindezeket elismerve is azt kell mondanom, hogy némiképpen
járatlan a világ dolgaiban. Amit azzal is bizonyított, hogy a józan ítélőképesség teljes hiányáról
tanúságot téve csaknem öngyilkos támadásra provokálta egy olyan nép tagját, .»kit életében
alighanem most először volt szerencséje láthatni.
A Krónikás flegmán állta végig a bemutatást, és úgy figyelte Bastot, mintha kígyó lenne.
— Krónikás, szeretném bemutatni neked Bastast, Remmen fiát, a Szürkület Hercegét, a Telwyth
Maelt! A legragyogóbb, illetve az egyetlen tanítványt, akit volt balszerencsém oktatni. Pohármosó,
pincér és nem utolsósorban a barátom.
— Akinek élete százötven éve során, az utolsó két évet nem is említve, amióta a tanítványom,
sikerült elkerülnie, hogy néhány fontos dolgot elsajátítson. Az első: oktalanság megtámadni az
Arkánum egy olyan tagját, aki ismeri a vas megkötését.
— Ő támadott meg engem! — kiáltotta dühösen Bast.
Kvothe hidegen nézett rá.
— Nem azt mondtam, hogy nem volt igazad. Hanem azt, hogy oktalanság volt.
— Győztem volna!
— Nagyon valószínű. De megsebesültél volna, és ő is megsebesült volna, talán meg is hal. Nem
emlékszel, hogy a vendégemként mutattam be?
Bast hallgatott. Továbbra is harciasan bámult maga elé.
— Most már be vagytok mutatva egymásnak — közölte Kvothe merev derűvel.
— Örvendek — mondta jegesen Bast.
— Hasonlóképpen — válaszolta a Krónikás.
— Semmi ok nincs rá, hogy ne legyetek barátok, — folytatta Kvothe némi éllel. — Márpedig
barátok nem így üdvözlik egymást.
Bast és a Krónikás farkasszemet néztek. Egyik sem mozdult.
Kvothe halkabban folytatta:
— Ha nem hagyjátok abba ezt a bolondságot, akkor azonnal távozzatok mindketten! Egyikőtök
egy történet apró szilánkját viheti magával, a másik kereshet magának másik tanárt. Ha van, amit
nem állhatok, akkor az az oktalan, nyakas gőg.
Volt valami halk hangjában, amitől rá kellett nézniük. Amikor odafordultak, úgy rémlett, hogy
egy másik ember áll a pult mögött. A joviális kocsmáros helyét elfoglalta egy sötét és vad lény.
Olyan fiatal, csodálkozott a Krónikás. Nem lehet több huszonötnél. Miért nem vettem észre
korábban? Ketté tudna tömi, mint egy pálcikát. Hogy téveszthettem össze akár egy pillanatra is
egy kocsmárossal?
Azután meglátta Kvothe szemét. Zöldje annyira besötétedett, hogy majdnem feketének tűnt.
Őérte jöttem ide, gondolta a Krónikás, ez az ember adott tanácsokat királyoknak, ez járt vénséges
utakon, és nem volt más vezére a saját eszén kívül. Ez az az ember, akinek a nevét átok és áldás
övezi az Egyetemen.
Kvothe hol a Krónikást nézte, hol Bastot; egyik sem állta sokáig a tekintetét. Némi kínos csönd
után Bast kezet nyújtott. A Krónikás csak egyetlen pillanatig habozott, utána olyan hirtelenséggel
viszonozta a gesztust, mintha tűzbe dugná a kezét.
Semmi sem történt. Ezen mindketten meghökkentek kissé.
— Döbbenetes, mi? — kérdezte maró gúnnyal Kvothe. — Öt ujj, rajta hús, alatta vér. Már-már
hajlamos lennél elhinni, hogy a kéz túlsó végén emberféle van!
Bast és a Krónikás bűntudatosan elengedték egymás kezét.
Kvothe töltött valamit a zöld palackból a két pohárba. Ez az egyetlen mozdulat megváltoztatta.
Mintha megfakult volna: nem sok maradt a sötét szemű alakból, aki még egy perce a pult mögött
állt. A Krónikásba belenyilallt a veszteség érzése, míg a kocsmárosra nézett, akinek egyik kezét
eltakarta a törlőkendő.
— Na! — tolta oda nekik a poharakat Kvothe. — Igyátok ezt meg, üljetek az asztalhoz, és
beszélgessetek. Mire visszajövök, nehogy holtan vagy égve lássam valamelyikőtöket! Világos?
Bast restelkedve mosolygott. A Krónikás fölvette a poharakat, és visszament az asztalhoz. Bast
követte, és már leült volna, de azután inkább visszafordult a palackért.
— Csak ne túl sokat igyatok — intette Kvothe, miközben belépett a hátsó ajtón. — Arra sem
szeretnék visszajönni, hogy a történetemen vihogtok!
Azok az asztalnál akadozó-feszengő beszélgetésbe kezdtek. Kvothe kiment a konyhába. Néhány
perccel később visszajött, sajtot, fekete kenyeret, hideg csirkét, kolbászt, vajat és mézet hozott.
Átültek egy nagyobb asztalhoz. Kvothe tányérokat szedett elő, sürgölődött, minden ízében
kocsmárosként viselkedett. A Krónikás lopva figyelte, és még mindig nehezen tudta elhinni, hogy
ez az ember, aki dúdolva szeleteli a kolbászt, azonos azzal a személlyel, aki alig néhány perce sötét
szemmel, rémítően állt a pult mögött.
Miközben a Krónikás összeszedte a papírját és a tollait, Kvothe elgondolkodva nézte, milyen
szögben hullik be a napfény az ablakon. Végül Basthoz fordult. — Mennyit sikerült kihallgatnod?
— A zömét, Reshi — Bast elmosolyodott. — Jó fülem van.
— Akkor jó. Nincs időnk újrakezdeni. — Mély lélegzetet vett. — Úgy hát folytassuk. Szedjétek
össze magatokat, a történet új fordulatot vesz. Lefelé indul. Sötétebb lesz. Felhők tűnnek fel a
láthatáron.
 tizennegyedik fejezet / A SZÉL NEVE

A tél lassú évszak egy vándorló színtársulat életében, viszont éppen jól jött Abenthynek, aki
nekilátott, hogy amúgy istenigazából megtanítson az egymásra hatás tudományára. De ahogy
gyerekeknél gyakori, a várakozás sokkal izgalmasabb a valóságnál.
Helytelen lenne azt mondanom, hogy csalódtam az egymásra hatás tudományában, de őszintén
szólva tényleg csalódtam. Nem az volt, amit a varázslástól vártam.
Hasznos dolog volt. Nem lehet tagadni. Ben ezt használta, hogy bevilágítsa az előadásainkat.
Tüzet lehetett gyújtani vele kova nélkül, vagy föl lehetett emelni egy nehéz súlyt, ormótlan kötelek
és csigák nélkül.
De én elsőnek azt láttam, ahogy Ben valamiként odahívta a szelet. Ez olyan varázslat volt, mint
amilyen a könyvekben van. Ez volt az a titok, amelyet mindennél jobban meg akartam tanulni.

Már jócskán mögöttünk volt a tavaszi olvadás, a társulat az Államközösség erdőin-mezőin

vándorolt. Ben szekere haladt az élen. A nyár éppen akkor határozta el, hogy bemutatkozik:
körülöttünk minden zöld volt, és burjánzott.
Körülbelül egy óra hosszat békés volt a világ. Ben a bakon szundikált, lazán lógatva a gyeplőt,
amíg a szekér meg nem billent egy kövön, amitől mindketten kizökkentünk álmodozásunkból.
Ben kiegyenesedett és olyan hangon szólt hozzám, amelyet úgy hívtam magamban: a „van egy
meglepetésem számodra” hang.
— Hogyan veszel rá egy üstöt, hogy felforralja a vizet?
Körülnéztem, és megláttam egy nagy sziklát az út mentén. Rámutattam.
— Az a kő fölmelegedett a naptól. Megkötném a vizet az üstben, és ennek a kőnek a melegét
használva fölforralnám.
— A kő nem valami hatékony a vízmelegítéshez — dorgált Ben. — Legföljebb egy tizenötöd
részét tudod fölhasználni.
— De működne.
— Az biztos, de ez akkor is hanyag munka. Tudsz te ennél jobbat is, E’lir.
Kiabálni kezdett Alfával és Bétával. Ez mutatta, hogy jó a kedve. Az állatok rendíthetetlen
flegmával ballagtak tovább, noha Ben olyasmikkel vádolta meg őket, amiket szamár — főleg az
erkölcsileg feddhetetlen Béta — szándékosan bizonyára nem követ el.
Félbeharapta a tirádát, és megkérdezte:
— Hogyan hoznád le azt a madarat? — Egy sólyomra mutatott, amely az út menti gabonatábla
fölött repült tova.
— Valószínűleg sehogy. Nem ártott nekem.
 — Elméletileg.
— Éppen azt mondom, hogy elméletileg nem hoznám le.
Ben kuncogott. — Egy jó pont, E’lir. Egészen pontosan hogyan nem hoznád le? Légy szíves,
részletezd.
— Ha Teren volnék, akkor lelőném.
Tűnődve bólintott.
— Jó, jó. Mindazonáltal itt van ez a dolog a madár és közötted. Az a sólyom ott — mutatott
megbotránkozottan a madárra — valami illetlenséget mondott az anyádra.
— Aha. Akkor a becsületem azt követeli, hogy védjem meg a jó hírét.
— Csakugyan ez a helyzet.
— Tollam van?
— Nincs.
— Tehlu fogja és... — A többit lenyeltem, mert rosszallóan nézett. — Nem könnyíted meg a
dolgomat, mi?
— Bosszantó szokás, akkor veszem elő, ha egy tanítványom okosabb annál, mint az üdvös
lenne. — Abenthy elmosolyodott. — Mit tennél, ha lenne egy tollad?
— Hozzákötném a madárhoz, azután lúgos szappannal kenném be.
Összevonta a szemöldökét, már amennyi maradt belőle.
— Miféle kötéssel?
— Vegyivel. Valószínűleg másodlagos katalízissel.
Töprengett.
— Másodlagos katalízis... — Megvakarta az állát. — Hogy feloldja a zsiradékot, ami a tollakat
simává teszi?
Bólintottam.
Fölnézett a madárra.
— Erre nem gondoltam — mondta egyfajta csöndes csodálattal. Bóknak vettem.
— Csakhogy nincs tollad. — Visszafordult hozzám. — Hogyan hozod le akkor?
Néhány másodpercig töprengtem, de semmi sem jutott eszembe. Úgy döntöttem, hogy
megpróbálok valamicskét változtatni az oktatáson.
— Egyszerűen hívnám a szelet — mondtam hanyagul —, és leütném a madarat az égről.
Ben úgy sandított rám, mint aki pontosan tudja, mire készülök.
— Na és ezt hogyan csinálnád, E’lir?
Úgy ereztem, készen áll rá, hogy végre felfedje a titkot, amelyet a téli hónapokban elhallgatott
előlem. Egyidejűleg megszületett bennem egy ötlet.
 Mély lélegzetet vettem, és kimondtam a szavakat, amelyek összekötötték a tüdőmet feszítő
levegőt a kintivel. Mozdíthatatlanul beékeltem elmémbe az alart, hüvelykés mutatóujjamat
összecsippentettem a szájam előtt, azután kifújtam a két ujj között a levegőt.
Mögöttem könnyű szellő támadt, felborzolta a hajamat. A szekér ekhója egy pillanatra
kidomborodott. Lehetett akár véletlen is, ennek ellenére éreztem, hogy lelkes mosolyra húzódik a
szám. Egy másodpercig semmi mást nem csináltam, csak bolondul vigyorogtam Benre, akinek az
arca belebutult a hitetlenkedésbe.
Utána valami úgy összeszorította a mellkasomat, mintha mély vízbe merültem volna.
Lélegezni akartam. Nem ment. Értetlenül próbálkoztam újra. Ügy éreztem magamat, mintha a
hátamra estem volna, és ettől szaladt volna ki a tüdőmből a levegő.
Most értettem meg, mit műveltem. Kiütött rajtam a hideg verejték, őrjöngve cibáltam Ben
ingét, a mellkasomra, a torkomra, tátogó számra mutogattam.
Ben a megrendüléstől hamuszürkén nézett.
Feltűnt, milyen csönd van. Fűszál sem rezzent. Még a kocsi zörgése is eltompult, valahonnan
messziről hallatszott.
Agyamból minden gondolatot kiszorított a sikongó rémület. A torkomat markolásztam,
feltéptem az ingemet. A koponyámban mennydörgött, a fülem csengett. Kín hasogatta feszülő
mellkasomat, miközben tátogva kapkodtam levegőért.
Bent még sosem láttam olyan gyorsan mozogni. Belemarkolt ingem rongyaiba, és leugrott
velem a bakról. Az út menti fűbe estünk. Ügy földhöz teremtett, hogy ha még lett volna a
tüdőmben levegő, most kifutott volna belőlem.
Könny csörgött az arcomon, vakon salapáltam. Tudtam, hogy meghalok. A szemem forrón,
vörösen égett. Zsibbadt, jéghideg kezem a földet kaparta.
Érzékeltem, hogy valaki felkiált, de ez nagyon távoli hang volt. Ben fölöttem térdelt, ám az ég
homályosodni kezdett mögötte. Szinte szórakozottnak látszott, mintha olyasmire fülelne, amit én
nem hallhatok.
Azután rám nézett, és másra nem is emlékszem, csak a szemére.
Szenvtelen, közömbös és hideg volt, tele borzalmas erővel.
Nézett. A szája mozgott. A szelet hívta.
Valami villant. Összerándultam. És a mennydörgés fekete volt.

Következőnek arra emlékszem, hogy Ben felsegít. Homályosan érzékeltem, hogy a többi kocsi
megáll, kíváncsi arcok merednek ránk. Anyám odajött a kocsinkról, Ben elébe ment, göcögött,
mondott valami vigasztalót. Nem értettem a szavakat, mert túlságosan lekötött, hogy mélyen
beszívjam és kifújjam a levegőt.
 A karaván elvonult. Némán követtem Bent, vissza a szekeréhez. Látványosan sürgölődött,
ellenőrizte a ponyvát feszítő köteleket. Minden erőmet összeszedtem, és tőlem telhetően
segítettem, amíg a társulat utolsó kocsija is el nem haladt mellettünk.
Fölnéztem, és láttam, hogy Ben ölni tudna.
— Mit képzeltél? — sziszegte. — Na? Mit? Mit képzeltél? — Még sosem láttam ilyennek, egész
teste egy göcs volt a dühtől. Valósággal rázta az indulat. Emelte a kezét, hogy megüssön... azután
megtorpant. A következő pillanatban lehanyatlott a keze.
Módszeresen ellenőrizte az utolsó néhány kötelet. Utána fölkapaszkodott a bakra. Mivel nem
tudtam, mit tegyek, követtem.
Ben megrántotta a gyeplőt, Alfa és Béta elindult. Ezúttal mi voltunk a sereghajtók. Mereven
nézett előre. Én az ingem rongyait babráltam. Feszült csönd vett körül.
Utólag rájöttem, milyen mérhetetlen ostobaságot csináltam. Amikor összekötöttem a magamba
szívott levegőt a külsővel, ez lehetetlenné tette, hogy lélegezzem. A tüdőm nem volt elég erős
ahhoz, hogy ekkora légtömeget megmozdítson. Akkora tüdő kellett volna hozzá, mint egy
kovácsfújtató.
Ugyanígy jártam volna, ha egy folyót akarok kiinni, vagy egy hegyet fölemelni.
Két óra hosszat utaztunk kínos csöndben. A nap már a fák tetejére ült, amikor Ben végre vett
egy mély lélegzetet, és hangosan kifújta. Átadta a gyeplőt.
Visszanéztem rá, és először tudatosult bennem, milyen öreg. Mindig tudtam, hogy közeledik a
harmadik húszas végéhez, de azelőtt sosem látszott rajta.
— Hazudtam anyádnak, Kvothe. Csak a végét látta annak, ami történt, és aggódott érted. —
Beszéd közben az előttünk haladó kocsira szögezte a szemét. — Azt mondtam neki, hogy előadásra
készülünk. Jó ember az anyád.
Többet érdemel hazugságoknál.
Végtelen, gyötrelmes csendben haladtunk. Még volt néhány óra naplementéig, amikor a sorból
kiáltozás hallatszott:
— Jelkő!
Szekerünk döcögve kanyarodott le a fűről. Ez kizökkentette Bent a borongásából. Körülnézett, és
látta, hogy a nap még fönt van az égen.
— Miért álltunk meg ilyen korán? Fák dőltek az útra?
— Jelkő. — Előre mutattam, a karaván fölé magasodó sziklára.
— Micsoda?
— Gyakran találkozni velük útközben. — Ismét ráböktem a kőre, amely kimagasodott az
alacsony fák közül. Megközelítőleg tizenkét láb magas volt ez is, mint a jelkövek zöme, szürke
koloncát durván faragott négyzetes oszloppá nagyolták. A köré gyűlt szekerek szinte anyagtalannak
látszottak a tömörsége mellett. — Hallottam olyat is, hogy állókőnek hívják, de sok olyat láttam,
amelyik nem állt, csak feküdt az oldalán. Ha találunk ilyet, arra a napra mindig befejezzük az utat,
hacsak nincs borzasztóan sürgős dolgunk. — Leállítottam magam, mert éreztem, hogy fecsegek.
— Más néven ismerem őket. Jelkövek — szólt halkan Ben. Öregnek, fáradtnak tűnt. Egy pillanat
múlva megkérdezte. — És miért álltok meg, ha találtok egy ilyet?
— Mindig ezt tesszük. Szünetet tartunk utazás közben. — Egy pillanatig törtem a fejemet. — Azt
hiszem, szerencsét jelent. — Szerettem volna, ha többet mondhatnék, hogy ne akadjon el a
beszélgetés, ébren tarthassam Ben érdeklődését, de ennél többet nem tudtam kiötölni.
— Gondolom, ezt jelenthetik. — Alfát és Bétát a kő túloldalára vezette, távolabb a többi
kocsitól. — Gyere vissza vacsorára, vagy valamivel később.
Beszélnünk kell. — Rám se nézve elfordult és nekilátott leszerszámozni Alfát.
Sose láttam még ilyen hangulatban. Aggódtam, hogy tönkretettem a kapcsolatunkat. Ott
hagytam, rohantam a szüleim kocsijához.
Anyám a frissen gyújtott tűz mellett kuporgott, gallyakkal etette a lángot. Apám mellette ült, a
nyakát és a hátát masszírozta. Föltekintettek, amikor meghallották a lábdobogásomat.
— Vacsorázhatok ma Bennel?
Anyám az apámra nézett, azután rám.
— Ne lógj a nyakán, édesem.
— Ő hívott meg. Ha most visszamegyek, még segíthetek elhelyezkednie éjszakára.
Anyám megmozgatta a vállát. Apám ismét masszírozni kezdte.
— Ez nagyon szép, de azért hagyd, hogy lefekhessen éjfél előtt. — Rám mosolygott. — Adj egy
puszit. — Kitárta a karját, én pedig átöleltem és megcsókoltam.
Apám is megpuszilt.
— Vesd le az ingedet. Csinálok vele valamit, amíg anya megfőzi a vacsorát.
— Kifordított az ingemből, megtapogatta a szakadásokat.
— Ezen az ingen több a lyuk, mint kellene.
Magyarázkodni akartam, de leintett.
— Tudom, tudom, a nemes cél érdekében történt. Próbálj jobban vigyázni rá, különben veled
varratom meg. Vegyél ki egy újat a ládádból. Ha már ott vagy, légy oly szíves, hozzál tűt és cérnát.
A kocsi végébe loholtam, kivettem egy új inget. Miközben tűt és cérnát kerestem, hallottam,
hogy anyám énekel:

Este, mikor a nap leszáll,

Fentről nézem, hogy jössz-e már,
 Nálam kellene lenned rég, Hol
szerelmem oltatlan ég

Apám válaszolt:
Mikor a fény belehal az éjbe, Indulhatok
hazafelé végre. Halk szél zúgatja meg a
füzeket, Őrizd nekem a kandallótüzet.

Amikor kiléptem a kocsiból, apám színpadiasan meghajolt, és megcsókolta anyámat. Letettem a

tűt és cérnát az ingem mellé, és vártam. Igazán szép csók volt. Figyelmesen néztem őket, abban a
homályos tudatban, hogy egyszer talán én is meg akarok majd csókolni egy lányt. Ha pedig így lesz,
akkor tisztességes munkát akarok végezni. Egy idő után apám észrevett, és letette anyámat.
— Leselkedő uraság, a látványosság fél pennybe kerül! — nevette el magát. — Mit keresel itt
még mindig, fiam? Lefogadom ebbe a fél pennybe, hogy egy kérdés lassított le.
— Miért állunk meg a jelköveknél?
— Hagyomány, fiam — mondta fontoskodva, és széttárta a karját.
— Továbbá babona. Ami egy és ugyanaz. Azért állunk meg, hogy szerencsénk legyen, és azért is,
mert mindenki élvezi a nem várt szünetet. — Hallgatott kicsit. — Tudtam erről egy verset. Hogy is
van...?

Mint álmaink vonzköve

Az út mentén szikla áll
Mélyebbre visz Tündeföldre
Le a völgybe, fel a hegyre Elvezet... valami
L-be.

Egy-két másodpercig állt, a levegőbe bámult, és az alsó ajkát húzogatta.

Azután megrázta a fejét.
— Nem emlékszem az utolsó sor végére. Istenem, hogy utálom a költészetet! Hogy lehet
megjegyezni szavakat, ha nincs melléjük zene? — A homlokát ráncolva összpontosított, és közben
hangtalanul mozgott a szája.
— Mi az a vonzkő? — kérdeztem.
— A mágnes régi neve — magyarázta anyám. — A csillagvas törmeléke, amelyek minden más
vasat magukhoz vonzanak. Tavaly láttam lodeni követ egy csudás bódéban. — Felnézett apámra,
aki még mindig motyogott. — Ugye, Peleresinben láttuk?
 — Hmm? Micsoda? — A kérdés kizökkentette apámat a töprengésből. — Igen. Peleresin volt. —
Ismét húzgálta az ajkát, és összevonta a szemöldökét. — Emlékezz erre, fiam, még akkor is, ha
minden mást elfelejtesz. A költő olyan zenész, aki nem tud énekelni. A szavaknak az agyat kell
megérinteniük, mielőtt a szívhez érkeznek, de némely ember elméje szánalmasan szűkös. A zene
viszont egyenesen a szívnek szól, nem számít, milyen kicsinyes vagy konok az elme, amelyik
hallgatja.
Anyám halkan horkantott, ami nem nagyon illett egy úrilányhoz.
— Elitista! Egyszerűen csak öregszel. — Színpadiasai! sóhajtott.
— Ez elég tragédia. Másodiknak a memória megy ki a férfiemberből.
Apám sértődötten felfújta magát, de anyám rá se hederített. — Mellesleg egyetlen hagyomány
parancsolja a truppoknak, hogy megálljának a jelköveknél, mégpedig a lustaságé — mondta
nekem. — A versnek valahogy így kéne szólnia:

Akármilyen az idő
Úton talál engemet
Mindig keresek okot
Mágnesvasat, vonzkövet
Hogy lerakjam terhemet

Apám szeme sötéten felvillant, miközben a felesége mögé lépett.

— Öreg? — kérdezte halkan, és ismét masszírozni kezdte anyám vállát. — Asszonyom, kedvem
volna bebizonyítani, hogy tévedsz.
Anyám fanyarul mosolygott.
— Uram, kedvem volna hagynom, hogy bizonyíts.
Úgy döntöttem, hogy otthagyom őket. Eliramodtam Ben kocsija felé, amikor apám utánam
kiáltott:
— Holnap ebéd után skálázás? És a Tinbertin második felvonása?
— Rendben! — Elrobogtam.
Mire visszaértem Ben kocsijához, ő már leszerszámozta Alfát és Bétát, és éppen csutakolta őket.
Tüzet raktam, előbb apró, majd nagyobb ágakból építettem gúlát a száraz levelek köré. Amikor
végeztem, odafordultam Benhez.
Ismét csönd volt. Szinte láttam, ahogy összegyűjti a szavakat, mielőtt megszólalna:
— Mit tudsz apád új énekéről?
— Amelyik Lanréról szól? — kérdeztem. — Nem sokat. Tudod, milyen. Senki sem hallhatja, amíg
nincs készen. Még én sem.
 — Nem magáról a dalról beszélek — mondta Ben. — A mögötte rejlő történetről. Lanre
históriájáról.
Végiggondoltam a tucatnyi regét, amelyet apám gyűjtött össze az elmúlt évben, igyekeztem
elkülöníteni a közös vonásokat.
— Lanre valamilyen fejedelem volt — mondtam. — Vagy király. Valami fontos ember. Olyan
nagy hatalmat akart, amekkora még senkinek se volt a világon. Eladta a lelkét a hatalomért, de
azután valami baj történt, és azt hiszem, később megőrült, vagy nem tudott aludni többé, vagy... —
Elhallgattam, mert láttam, hogy a fejét csóválja.
— Nem adta el a lelkét — mondta Ben. — Badarság! — Nagyot sóhajtott, amitől mintha
leeresztett volna. — Eleve rosszul kezdtem. Felejtsd el az apád dalát. Majd akkor beszélünk róla, ha
befejezi. Ha megismered Lanre történetét, kaphatsz némi távlatot.
Megint sóhajtott egy keserveset, azután újra próbálkozott.
— Tegyük föl, van egy meggondolatlan hatéves fiad. Milyen kárt okozhat?
Hallgattam, nem voltam biztos benne, milyen feleletet vár. Gondoltam, legjobb, ha egyenesen
válaszolok.
— Nem sokat.
— Tegyük föl, húszéves, még mindig meggondolatlan. Akkor mennyire veszélyes?
Úgy döntöttem, azt válaszolom, ami nyilvánvaló.
— Még mindig nem sok kárt okoz, de az előbbinél jóval veszélyesebb.
— Mi lesz, ha adsz neki egy kardot?
Kezdett derengeni, hogy mit akar. Lehunytam a szemem.
— Sokkal, sokkal veszélyesebb lesz. Megértettelek, Ben. Igazán. A hatalom, az rendjén való, és
az ostobaság rendszerint ártalmatlan. De a hatalom és az ostobaság együtt veszélyes.
— Nem beszéltem ostobaságról — helyesbített. — Te okos vagy. Mindketten tudjuk. De
meggondolatlan is. Egy okos, de meggondolatlan ember a legnagyobb szörnyűségek közé tartozik.
És ami még rosszabb, megtanítottalak egynéhány veszedelmes dologra.
A tűzrakásomra nézett, fölvett egy levelet, néhány szót mormolt, és figyelte az ágak meg a
szilánk között felvillanó, pici lángot. Megfordult, rám nézett.
— Megölheted magad egy ilyen aprósággal. — Bágyadtan mosolygott. — Vagy miközben a szél
nevét keresed.
Mondani akart még valamit, de nem szólt, csak megdörgölte az arcát. Nagyot sóhajtott, amitől
ismét úgy hatott, mintha leeresztett volna. — Mennyi idős vagy?
— Jövő hónapban leszek tizenkettő.
Megcsóválta a fejét.
 — Olyan könnyű megfeledkezni erről. Nem a korodnak megfelelően cselekszel. — Egy ággal
megpiszkálta a tüzet. — Tizennyolc voltam, amikor elkezdtem az Egyetemet — mondta. — Húsz,
mire annyit tudtam, mint te most. — A tűzbe nézett. — Sajnálom, Kvothe. Ma éjjel egyedül kell
maradnom.
Gondolkodnom kell.
Némán bólintottam. Odamentem a kocsihoz, elővettem a háromlábat, az üstöt, a vizet és a teát.
Visszavittem hozzá, csöndesen letettem mellé. Még akkor is a tüzet bámulta, amikor eljöttem.
Tudtam, hogy a szüleim nem számítanak rám még egy darabig, így bementem az erdőbe.
Nekem is gondolkodnom kellett. Ennyivel tartoztam Bennek. Bár többet tehettem volna érte!

Egy teljes dekádba került, hogy Ben visszanyerje szokott joviális énjét. Ám kettőnk kapcsolata
nem lett a régi többé. Még mindig jó barátok voltunk, de maradt köztünk valami. Láttam, hogy
szándékosan elhúzódik tőlem.
A leckéim úgyszólván abbamaradtak. Leállította épp hogy elkezdett alkímiai tanulmányaimat,
oktatásomat a kémiára szűkítette. Nem volt hajlandó sigaldriára tanítani, és mindennek a tetejébe
fukaron mért adagokra korlátozta azt a keveset, amit biztonságosnak tartott az egymásra hatás
tudományából.
Dühöngtem az időhúzás miatt, de uralkodtam magamon, bíztam benne, hogy ha felelősnek és
rendkívül óvatosnak mutatkozom, végül fölenged, és a dolgok visszatérnek a kerékvágásba. Egy
családhoz tartoztunk, és tudtam, hogy nálunk előbb-utóbb elsimul minden probléma. Csak időre
volt szükségem.
Nem sejtettem, hogy közös időnk hamarosan véget ér.
tizenötödik fejezet / ZŰRZAVAROK ÉS BÚCSÚ

A helységet Hallowfellnek hívták. Több napra megálltunk, mert volt egy jó bognárjuk, és
csaknem minden kocsinkon akadt javítani vagy szerelnivaló. Várakozás közben Abenthy megkapta
az ajánlatot, amelyet nem bírt visszautasítani.
Az asszony özvegy volt, egész gazdag, egész fiatal, és az én gyakorlatlan szememben egész
csinos. A hivatalos változat szerint nevelőre volt szüksége a kisfia mellé. De aki látta őket együtt
sétálni, tudhatta, mi rejlik a paraván mögött.
A serfőző felesége volt, de a férje két évvel korábban vízbe fúlt. Igyekezett fenntartani a
serfőzdét, amennyire tudta, de nem értett annyira a szakmához, hogy sikeres legyen.
Láthatjátok, hogy Bennek akarva sem állíthattak volna különb csapdát.
 A tervek változtak, a társulat még néhány napig Hallowfellben maradt. Közeledett a
tizenkettedik születésnapom, és ezt összekötöttük Ben búcsúztatójával.
Hogy igazán megértsétek, miről volt szó, tudnotok kell, hogy nincs annak párja
nagyszerűségben, amikor egy társulat tagjai egymásnak játszanak. A jó színészek arra törekszenek,
hogy minden előadásnak meglegyen a maga különlegessége, de nem szabad elfelejteni, hogy a
mutatványt, amelyet láttok, sok százszor eljátszották már, más és más közönség előtt. Még a
legtehetségesebb társulatoknál is becsúszik egy-egy fénytelen produkció, ha tudják, hogy
megúszhatják.
A kisvárosokban, vidéki fogadókban úgysem tudják megkülönböztetni a jó előadást a rossztól.
Színésztársaid viszont meg tudják.
Azután gondoljatok arra, hogyan szórakoztatnátok olyan embereket, akik ezerszer látták az
előadást? Le kell porolni a régi trükköket. Ki kell próbálni néhány újat. Reménykedni kell, hogy
minden a legjobban sikerül. És természetesen a nagy bukások éppen olyan szórakoztatóak, mint a
nagy sikerek.
Az az este olyan volt, mint a meleg szeretet csodálatos, gomolygó felhője, kesernyés
mellékzöngékkel. Hegedűk, kobzok, dobok szóltak, mindenki játszott, táncolt és énekelt tetszése
szerint. Ki merem jelenteni, hogy fölvettük a versenyt bármilyen tündérmulatsággal, ami csak
eszetekbe juthat.
Ajándékokat is kaptam. Trip adott egy kést, bőrrel bevont markolattal, „mert — mondta —
minden Fiúnak szüksége van valamire, amivel megvághatja magát.” Shandi egy szép köpenyt adott,
amelyet ő maga varrt: számtalan apró zsebe volt, amelyekben egy kisfiú a kincseit tarthatja. A
szüleim egy kobozzal, sima, sötét fából készült, gyönyörű hangszerrel ajándékoztak meg.
Természetesen el kellett játszanom egy dalt, és Ben velem énekelt. Néha melléfogtam az
ismeretlen hangszeren, Ben is elkódorgott egyszer-kétszer a dallamtól, de azért szép volt.
Ben felnyitott egy méhseres hordócskát, amelyet „fontos alkalmakra” tartogatott. Emlékszem,
olyan íze volt, mint az én közérzetem. Keserédes és bánatos.
Több szerző együttműködéséből született meg a Ben, a legjobb serfőző balladája. Apám
félhárfával kísérte magát, és olyan komolyan adta elő a dalt, mintha a modegi dinasztia családfáját
zengené. Annyira nevettünk, hogy az oldalunk is belefájdult, és Ben mulatott a legjobban.
Valamikor az éjszaka anyám fölkapott, és keringőt táncolt velem hatalmas körben. Nevetése úgy
trillázott, mint muzsika a szélben. Haja és szoknyája örvénylett körülöttem, ahogy pörgött-forgott.
Olyan vigasztaló volt az illata, amilyen csak az anyáké lehet. Illata, kacagása, röpke csókja jobban
enyhítette a Ben távozása fölött érzett tompa fájdalmamat, mint az egész esti mulatság.
Shandi felajánlotta, hogy lejt egy különleges táncot Bennek, de csak akkor, ha bejön a sátrába,
és ott nézi meg. Bent még sose láttam pirulni, de ezt is jól viselte. Némi tétovázás után
visszautasította, de úgy, mint akinek a fogát húzzák. Shandi tiltakozott, kedvesen mórikálta magát,
arra hivatkozott, hogy milyen sokat gyakorolta a táncot. Végül berángatta az öreget a sátorba, és
amikor eltűntek, az egész társulat éljenzett.
Trip és Teren előadott egy színpadi párbajt, amely részben lélegzetelállító pengeváltás volt,
részben zengzetes monológ (Teren előadásában), részben bohózat, amelyet Trip egész biztosan
akkor rögtönzött. Az egész tábort végigpárbajozták. A viadal során Tripnek sikerült eltörnie a
kardját, és elbújnia egy hölgy szoknyája alatt. Vívott kolbásszal, és olyan fantasztikus
akrobatamutatványokat adott elő, hogy csak a csoda folytán nem tett komolyabb kárt magában.
Bár a nadrágja hátul elrepedt.
Dax felgyújtotta magát, amikor nagyon látványosan akart tüzet fújni; úgy kellett eloltani. Csak a
szakálla pörkölődött meg, és a büszkesége sérült némiképp. De hamar megvigasztalta Ben
kíméletes orvoslása, egy korsó méhser és az emlékeztető, hogy ki lehet bírni szemöldök nélkül is.
A szüleim eldalolták Savien Traliard lovag románcát. Illien írta, mint a legtöbb nagy románcot,
és általában ezt tartják életműve csúcsának.
Gyönyörű dal, és még gyönyörűbbé tette, hogy addig mindössze néhányszor hallottam apám
előadásában. Borzasztóan bonyolult dal, valószínűleg apám volt a társulatban az egyetlen, aki
hibátlanul elő tudta adni. Noha nem látszott rajta, én tudtam, hogy ez még belőle is sokat kivett.
Anyám énekelte a második szólamot, hangja lágyan csengett. Szinte mintha még a tűz is
elhallgatott volna, amikor levegőt vettek. Éreztem, hogy a szívem csapongó szárnyra kel. Legalább
annyira megríkatott a tragikus történet, mint a két hang tökéletes, diadalmas összeolvadása.
Igen, a vége megríkatott. Akkor is, azóta is. Még ha fennhangon olvasom a történetet, akkor is
könnyet csal a szemembe. Véleményem szerint, akit nem indít meg, az belül nem igazán ember.
Amikor befejezték, egy pillanatig csönd volt, miközben az emberek a szemüket törölgették, az
orrukat fújták. Miután eltelt a kellő idő, hogy összeszedhessék magukat, valaki felkiáltott:
— Lan re! Lan re!
Kiáltását többen átvették. — Igen! Lanre!
Apám fanyarul elmosolyodott, és megrázta a fejét. Sosem adott elő egyetlen dalt sem, mielőtt
kész ne lett volna.
— Eredj már, Ari! — kiáltott Shandi. — Épp elég ideig főzöd! Lássuk, mi van a fazékban.
Apám tovább mosolygott, és újból megrázta a fejét.
— Még nincsen kész. — Lehajolt, gondosan elrakta a kobozt a tokjába.
— Csak egy kóstolót, Arlinden! — Ez alkalommal Teren szólalt meg.
— Igen, Ben kedvéért. Nem tisztességes, hogy egész idő alatt hallotta, mit összesutyorognak
róla, és nem kap...
— ...ugyan miket csináltál a feleségeddel a kocsiban, ha nem...
 — Énekelj!
— Lanre!
Trip villámgyorsan egyetlen kántáló-kurjongató kórussá szervezte a társulatot. Apám majdnem
egy percig állta a rohamot, azután lehajolt, és kivette a kobozt a tokjából. Mindenki éljenzett.
A tömeg azonnal elcsendesedett, amikor leült. Felhangolt egykét húrt, noha csak az imént tette
le a hangszert. Megmozgatta az ujjait, fogott néhány halk akkordot, amelyekből simán átváltott a
tulajdonképpeni dallamra. Azután a hangja röpködni kezdett a húrok lüktető zsongása felett:

Üljetek körém, jól figyelmezzetek,

Mondok nektek ősi éneket,
Jöjj most te, kit a világ elfeledett.
Büszke Lanre, erős, mint a kikelet.
Acélt suhogtatott hős keze,
De az árnyék ráborult, elnyelte.
A szerelem lett bajnok Lanre veszte,
Úgy szerette Lanre a hazát,
Úgy szerette asszonyát, Lyrát.
Kelj fel, Lanre, jöjj ki halál kapuján!
Az első szavam neved lészen, szép Lyrám!

Mélyen beszívta a levegőt, elhallgatott, kinyitotta a száját, mintha folytatni akarná. Kajánul
elvigyorodott, azután lehajolt, hogy eltegye a kobozt. Méltatlankodó hangzavar tört ki, habár az
emberek tisztában voltak vele, hogy szerencsésnek tudhatják magukat, amiért ennyit is hallottak.
Valaki rágyújtott egy táncnótára, a tiltakozás elhalt.
A szüleim egymással táncoltak, anyám a férje mellére hajtotta a fejét. Mindketten lehunyták a
szemüket, és tökéletesen elégedettnek tűntek. Ha találtok ilyet, valakit, akit átölelhettek, és
becsukhatjátok a szemeteket a világ elől, akkor szerencsések vagytok. Akár egy percig tart, akár
egy napig. Annyi év után is megőriztem róluk ezt a képet, ahogy együtt mozognak a zene ütemére.
Azután Ben táncolt az anyámmal, méghozzá biztos, kimért lépésekkel. Meglepően jól festettek
együtt, holott Ben öreg, szürke és pocakos volt, az arca ráncos, a szemöldöke égett serte, az anyám
karcsú és üde, sima bőre sápadtan izzott a tűzfényben. Mégis nagyszerűen kiegészítették egymást.
Fájt a szívem, mert tudtam, hogy sosem látom őket együtt még egyszer.
Ekkorra fényesedni kezdett a keleti ér. Mindenki összegyűlt a búcsúzáshoz.
 Nem emlékszem, mit mondtam, mielőtt elindultunk. Tudom, hogy szánalmasan oda nem illőnek
éreztem, de azt is, hogy Ben megértett. Megígértette velem, hogy nem keverem bajba magamat
olyasmikkel, amikre ő tanított.
Kissé lehajolt, megölelt és felborzolta a hajam. Még ez sem zavart. Féligmeddig bosszúból
megpróbáltam lesimítani a szemöldökét, amit mindig is meg akartam tenni.
Az valami csudálatos volt, ahogy meghökkent. Még egyszer átölelt, azután hátralépett.
A szüleim megígérték, hogy ha erre járunk, a város felé terelik a társulatot. A tagok közölték,
hogy nem kell őket terelgetni. De én, bármilyen fiatal voltam, tudtam az igazságot. Sok idő fog
eltelni, amíg újra látjuk egymást. Sok év.
Nem emlékszem, hogyan indultunk el azon a reggelen, ám arra igen, hogy erőltettem az
elalvást, és nagyon egyedül éreztem magam. Tompán, keserű édességgel fájt a szívem.

Amikor délután fölébredtem, egy csomag hevert mellettem. Kockás vászonba göngyölték,
indákkal kötötték át, tetején, a szellő lebegtette cédulán a nevem virított.
Kicsomagoltam, és azonnal felismertem a könyvet a kötéséről. A Retorika és logika volt, ebből
tanított Abenthy vitatkozni. Tucatnyi kötetből álló kicsi könyvtárában ez volt az egyetlen, amelyet
nem olvastam ki. Utáltam.
Kinyitottam, és láttam, hogy valamit írtak a belső borítóra, mégpedig ezt:

Kvothe!
Védd magad ügyesen az Egyetemen. Hadd legyek büszke rád.
Emlékezz apád dalára! Óvakodj az oktalanságtól! Barátod, Abenthy

Sosem beszéltünk róla, hogy az Egyetemre megyek. Természetesen álmodoztam róla. De ezek
olyan álmok voltak, amelyeket még a szüleimmel sem szívesen osztottam volna meg. Egyetemre
járni azt jelentette, hogy elhagyom a szüléimét, a társulatomat, mindenkit és mindent, amit
ismerek.
Őszintén szólva a gondolat megrémített. Milyen lehet egy helyben élni, nem csupán egy estén
át vagy egy dekádig, de hónapokig? Évekig? Többé nem színészkedhetem? Nem mókázhatok
Trippel, nem játszhatom el a pimasz úrfit a Három pennys kívánságban? Semmi lakókocsi? Senkivel
sem énekelhetnék együtt?
Sosem mondtam ki fennhangon, ám Abenthy sejtette. Ismét elolvastam, amit írt, és megígértem
neki, hogy igyekszem.
 tizenhatodik fejezet / REMÉNY

A következőt hónapokban a szüleim mindent megtettek, hogy eltüntessék a Ben után maradt
űrt. A társulat többi tagját is bevonták, megtöltötték a perceimet munkával, hogy ne lógassam a
fejemet.
Az ilyen társulatnál nem a kortól függ, ki mit csinál. Ha elég erős vagy ahhoz, hogy
fölszerszámozd a lovakat, akkor fölszerszámozod a lovakat. Ha a kezed elég fürge, akkor
zsonglőrködsz. Ha simára borotválkozol, és illik rád a ruha, akkor eljátszhatod Rethiel asszonyt a
Kondás és csalogányban. A dolgok rendszerint ilyen egyszerűek.
Így hát Trip megtanított bohóckodni és bukfencezni. Shandi megtanított fél tucat ország udvari
táncaira. Teren hozzámért a kardja markolatához, és úgy találta, elég magas vagyok, hogy
beavassanak a kardforgatás alapjaiba. Ami, sietett közölni, nem elég az igazi küzdelemhez, viszont
pompásan mutat a színpadon.
Ebben az évszakban az utak jók, így remekül haladtunk észak felé az Államközösség területén:
naponta tizenöt-húsz mérföldet tettünk meg, új várost keresve, ahol játszhatunk. Mivel Ben nem
volt velünk, egyre gyakrabban utaztam az apámmal, ő pedig megkezdte színpadi oktatásomat.
Természetesen máris sokat tudtam, de a tudásomat csak úgy találomra, minden rendszer nélkül
szedtem magamra. Apám viszont módszeresen végigvette velem a szakmai fogásokat. Megtanított,
hogy miként lehet a kiejtés vagy a testtartás csekély módosításával érzékeltetni az otrombaságot, a
ravaszságot vagy az együgyűséget.
Végül pedig anyám arra kezdett oktatni, miként viselkedjem előkelő társaságban. Ezt-azt tudtam
már erről, hiszen olykor Greyfallow bárónál időztünk, és úgy véltem, elég udvarias vagyok anélkül
is, hogy megjegyezném a címeket, az asztali etikettet meg a rangsor szövevényes árnyalatait, és ezt
meg is mondtam anyámnak.
— Ki a fenét érdekel, hogy a modegi őrgróf magasabb rangú a vintasi sparathánnál? —
tiltakoztam. — És ki törődik azzal, hogy az egyiknek azt kell mondani: kegyelmes úr, a másiknak
meg azt, hogy nagyuram?
— Ok — felelte anyám határozottan. — Ha előttük lépsz fel, méltósággal kell viselkedned, és
meg kell tanulnod, hogy ha levest eszel, ne úgy tartsd a könyöködet, mint egy kaszáspók!
— Apát nem érdekli, melyik villával kell enni, és ki a rangosabb — duzzogtam.
Anyám elkomorodott, összehúzta a szemöldökét.
— Apád éppen eleget tud ahhoz, hogy boldoguljon — felelte. — És amit nem tud, azt nem
elhanyagolható varázsával leplezi, ezért könnyen napirendre térnek fölötte. — Megfogta az állam,
és maga felé fordította az arcomat. Zöld szemének bogarát aranyszínű gyűrű övezte. — Te is csak
megúszni akarod?
Vagy azt akarod, hogy büszke legyek rád?
Erre csak egy válasz létezett. Nekifeküdtem a tanulásnak. Ez is egyfajta szerepjátszás volt. Egy
újabb szövegkönyv. Anyám versbe szedte a tudnivalókat, hogy jobban megjegyezzem az etikett
értelmetlen szabályait. És együtt írtunk egy malac kis nótát, amely szerint: „A főpap mindig a
királynő alatt”. Egy hónapig nevettünk rajta, de anyám szigorúan megtiltotta, hogy apámnak is
elénekeljem, nehogy egyszer még előadja a nem megfelelő közönség előtt, és komoly bajba
kerüljünk miatta.

— Fa! — hallatszott a sor elejéről. — Nagy tölgy!

Apám megállt a monológ közepén, amelyet nekem szavalt, és bosszúsan sóhajtott. — Akkor hát
ma eddig jutottunk el — morogta, és fölnézett az égre.
— Megállunk? — kérdezte anyám a kocsi mélyéről.
— Újabb fa zárja el az utat — magyaráztam.
— A mindenit! — mondta apám, és az út menti tisztásra kanyarodott a kocsival. — Talán nem a
király útján járunk? Az ember azt hinné, mi vagyunk az egyetlenek, akik ezt az utat használják.
Mikor volt az a vihar? Két dekáddal ezelőtt?
— Nem egészen — feleltem. — Tizenhat napja.
— És még mindig fák torlaszolják el az utat! Azon gondolkodom, hogy számlát küldök a
konzulátusra minden fáról, amelyet föl kell darabolnunk, és félre kell húznunk az útról. Ez újabb
három be nem tervezett óra késlekedés! — Leugrott az éppen megálló kocsiról.
— Szerintem nem baj! — mondta anyám, és előrejött. — Legalább ehetünk valami meleget. —
Beszédes pillantást vetett apámra. — Már kezdett az idegeimre menni, hogy azon éltünk, amit
köröm közé kaphattunk. A test ennél többet kíván.
Apám figyelemre méltóan megenyhült.
— Igazad van — mondta.
— Szívem! — szólt oda nekem az anyám. — Nem keresnél az erdőben egy kis vad zsályát?
— Nem tudom, nő-e errefelé — válaszoltam, kellő bizonytalankodást öntve a hangomba.
— Azért nem árt, ha utánanézel — mondta. Lapos pillantást vetett apámra.
— Ha eleget találsz, hozz legalább egy ölnyit. Majd megszárítjuk.
Most se nagyon számított, találok-e abból, amiért küldenek.
Rákaptam, hogy esténként elkóboroljak a társulattól. Rendszerint valami feladatot kaptam,
miközben a szüleim a vacsorát készítették. De ez csak kifogás volt, hogy megszabaduljunk
egymástól. A vándorlás megnehezíti a magánéletet, holott erre nekik is szükségük volt, nekem is.
így azt sem bánták, ha egy óráig tartott összeszednem egy öl tűzifát. És ha bele sem kezdtek a
vacsorafőzésbe, mire visszaértem, én akkor sem lamentáltam.
 Remélem, kellemesen telt ez az utolsó néhány órájuk. Remélem, nem pocsékolták dibdáb
dolgokra: arra, hogy meggyújtsák az esti tüzet, zöldséget aprítsanak a vacsorához. Remélem, hogy
együtt daloltak, ahogy sokszor tették. Remélem, visszavonultak a kocsinkba, és egymás karjában
töltötték az időt. Remélem, egymás mellett feküdtek, és apróságokról suttogtak. Remélem, együtt
voltak, szerették egymást, amikor eljött a vég.
Szerény reménység ez, és igazából céltalan. így is, úgy is halottak. De én mégis reménykedem.

Ugorjuk át azt az időt, amelyet egyedül töltöttem az erdőben azon az estén, olyan játékokban,
amelyeket a maguk szórakoztatására agyainak ki a gyermekek. Ezek voltak életem utolsó
gondtalan órái. Gyermekkorom utolsó pillanatai.
Ugorjuk át visszatérésemet abban a pillanatban, amikor a nap lenyugodni készült. A törött
bábukra hasonlító holtak látványát. A vér és a perzselt haj szagát. Az én céltalan bolyongásomat,
mert túlságosan megzavarodtam az igazi pánikhoz, túlságosan elzsibbasztott a rémület és az
iszony.
Szívem szerint az egész estét átugranám. Szeretnélek megkímélni titeket ennek a terhétől, ám a
folytatáshoz ismernetek kell ezt is. Márpedig ez rendkívül fontos rész. Ez az a tengely, amelyen
elfordul a történet, mint a nyíló ajtó. Bizonyos értelemben itt kezdődik az én históriám.
Ezért hát vágjunk bele.

Elszórt füstoszlopok nyúltak a magasba a békés estében. Csend volt, mintha a társulat minden
tagja fülelne valamire. Mintha visszafojtanák a lélegzetüket mindahányan. Könnyű szellő
rezegtette a lombot, lusta felhőkben sodorta felém a füstöt. Kiléptem az erdőből, megindultam a
füstben a táborhoz.
A felhőből kilépve megdörzsöltem a szemem, mert marta a füst. Ahogy körülnéztem, megláttam
Trip félig összeomlott sátrát. Belekapott a tábortűz, a ponyva izzott, a füst alacsonyan, csípősen,
szürkén kúszott a talaj szintjén a nyugodt estében.
Megláttam Terent: holtan hevert a kocsija mellett, még akkor is markolta törött kardját. Szürke-
zöld ruhája vörös és lucskos volt a vértől. Egyik lába természetellenesen kicsavarodott, a csont
vége átütötte a bőrét, és nagyonnagyon fehér volt.
Álltam, nem bírtam levenni a szemem Teren szürke ingéről, a vörös vérről, a fehér csontról. Úgy
bámultam, mintha érthetetlen ábra lenne egy könyvben.
Elzsibbadtam. Szirup tapadt az agyamra.
Az elme épen maradt szilánkja felfogta, hogy súlyos sokkot kaptam. Ezt a tényt többször
elismételte. Mindent bedobtam, amit Bentől tanultam, hogy ne vegyek tudomást róla. Nem
akartam arra gondolni, amit láttam. Nem akartam megtudni azt, ami itt történt. Nem akartam
tudni, hogy mit jelent.
Nem tudom, mennyi idő múlva úszott be a látóterembe egy füstpászma. Kábán leültem a
legközelebbi tűzhöz. Shandi tüze volt, kis bogrács függött fölötte, krumpli főtt benne, ami különös
otthonosságot lopott a káoszba.
A bográcsra összpontosítottam. Valami hétköznapi dologra. Egy ággal megbökdöstem a
krumplit. Megfőtt. Hétköznapi módon. Levettem a bográcsot a tűzről, és a földre tettem Shandi
mellé, rongyokban lógott róla a ruha. Ki akartam simítani a haját az arcából, és a kezem ragadós
lett a vértől. Shandi üveges, megtört tekintete visszaverte a lángokat.
Álltam, céltalanul bámészkodtam. Trip sátra már lángolt, Shandi kocsijának egyik kerekét
Marion tüze nyaldosta. A lángok kékek voltak, ami álomszerűvé, irreálissá tette a jelenetet.
Hangokat hallottam. Kilestem Shandi kocsija mögül. Idegen férfiak és nők vettek körül egy tüzet.
A szüleim tüzét. Elfogott a szédülés, kinyújtottam a kezem, hogy megtámaszkodjam a kerékben.
Ahogy hozzáértem a ráfhoz, a vaspánt elmállott, barna rozsdapikkelyek záporoztak a földre. Mikor
elhúztam a kezem, a kerék megnyikordult, aztán repedezni kezdett. Hátráltam. A kocsi szilánkokra
hullott, mintha korhadt vén fatönkből ácsolták volna.
Most tehát ott álltam fedezék nélkül. Az egyik ember hátrabukfencezett, és mire fölpattant, már
a kezében is volt a kirántott kardja. Úgy mozgott, ahogy az edényből kiöntött higany fut végig az
asztalon: simán, hanyagul. Az arca megfeszült az ugrásra kész éberségtől, de az izmai olyan lazák
voltak, mintha csak azért állt volna fel, hogy nyújtózzék egyet.
A kardja sápadt és elegáns volt. Ha megmozdult, rideg füttyentéssel szelte a levegőt. A tél
leghidegebb napjaira kellett gondolnom tőle, amikor fáj lélegezni, és megnémul a világ.
Tíz-egynéhány lábnyira volt tőlem, mégis tökéletesen láttam a fakuló alkonyfényben. Olyan
tisztán emlékszem rá, ahogy az anyámra, néha még jobban is. Keskeny, éles arca olyan hibátlan
szépségű volt, mint a porcelán. Válláig omló haja zúzmaraszínű fürtökben keretezte az arcát.
Téliesen halvány lény volt, mindene hideg, metsző és fehér.
A szeme kivételével. Mert az fekete volt, akár a kecskéé, de hiányzott belőle a szivárványhártya.
Olyan volt a tekintete, mint a kardja, és egyik sem verte vissza sem a tűz, sem az alkonyat lángjait.
Megnyugodott, amikor észrevett. Leengedte a kardja hegyét. Elmosolyodott, kivillantotta
tökéletes, elefántcsontszín fogsorát. Rémálomban látni ehhez fogható mosolyt. Valami szúrós
keresztüldöfte a zűrzavart, amelynek vastag, védelmező pokrócába burkolóztam. Valami belefúrta
a mellembe a kezét, és markolászott. Életemben talán először féltem igazán.
A tűznél felvihogott egy tar fejű, szürke szakállú ember.
— Úgy látom, kifelejtettünk egy nyuszikát! Csak óvatosan, Hamu! Éles lehet a foga.
 A Hamunak szólított alak a hüvelybe lökte a kardját, olyan hanggal, mint mikor letörik a téli
erdőben a faág a jég súlya alatt. Nem jött közelebb, csak letérdelt. Most is a higanyra
emlékeztetett a mozgása. Szemünk egy magasságba került. Arca aggodalmas redőket szőtt a
fénytelen fekete szempár köré. — Mi a neved, fiam?
Csak álltam némán, és dermedten, akár a meglepett őz.
Hamu sóhajtott, és egy percre lesütötte pilláit. Amikor ismét felnézett, a szánalom bámult rám
az üreges szemből.
— Hol vannak a szüleid, fiatalember? — kérdezte. Rövid ideig fogva tartotta a tekintetemet,
azután a tűzre sandított, ahol a társai ültek.
— Tudja valaki, hogy hol vannak a szülei?
Néhányan ridegen mosolyogtak, mintha valami különösen jó tréfát hallottak volna. Egy vagy
kettő még nevetett is. Hamu visszafordult hozzám. A szánalom lehullott róla, mint egy repedt álarc,
de megmaradt a lidérces mosoly.
— Ez a szüleid tüze? — kérdezte borzalmas élvezettel.
Zsibbadtan bólintottam.
A mosoly lassan megfakult. Mélyen belém nézett halott szemével. A hangja csendes, hideg és
metsző volt.
— Valakinek a szülei nagyon rosszfajta dalokat énekeltek! — mondta.
— Hamu! — szólt oda a tűz mellől egy hűvös hang.
A fekete szem bosszúsan összeszűkült.
— Mi az? — sziszegte.
— Kezded kockáztatni a nemtetszésemet! Ez nem csinált semmit. Burkold be könnyű, puha
álomtakaróval, hogy alhasson! — A hűvös hang zökkent egy kicsit az utolsó szóban, mintha
nehezére esne kimondani.
A hangot egy férfi adta, aki a többiektől elhúzódva, árnyékba burkolózva ült a tűz fénykörének
határán. Noha az cg még mindig lángolt az alkonyattól, és őt semmi sem választotta el a lángoktól,
úgy vette körül az árnyék, akár a sűrű olaj. A tűz ropogott, táncolt, eleven volt, és meleg, noha
kékes árnyalatú, de ennek az alaknak egyetlen fényes lobbanás sem férkőzhetett a közelébe. Az
árnyék megvastagodott a fejénél. Láttam egy csuklyát, olyat, amilyet a papok viselnek, de alatta
olyan tömény volt a sötétség, mintha egy kútba néznék éjfélkor.
Hamu egy pillantást vetett az árnyékemberre, azután elfordult.
— Jó kis őr vagy, Haliax! — förmedt rá.
— Te pedig megfeledkezel a feladatunkról — mondta élesebben a sötét férfi. — Céljaid netán
különböznek az enyémektől? — Az utolsó szavakat olyan gondosan hangsúlyozta, mintha
különleges jelentőségük lenne.
 Hamuból úgy tűnt el a pimaszság, ahogy a víz ömlik ki a vödörből.
— Dehogy! — felelte, visszafordulva a tűzhöz. — Nem, természetesen nem!
— Akkor jó. Nagyon nem szeretném, ha hosszú ismeretségünknek vége szakadna.
— Én sem.
— Juttasd már eszembe, Hamu, miben is áll a mi kapcsolatunk? — kérdezte az árnyékember,
türelmes hangján átütött a harag üvegszilánkja.
— Én... a szolgád vagyok... — Hamu engesztelő mozdulatot tett.
— Te eszköz vagy a kezemben — szakította félbe lágyan a sötét alak. — Semmi több.
Árnyalatnyi dac villant át Hamu arcán.
— Én ne... — kezdte volna pillanatnyi hallgatás után.
A halk hang olyan kemény lett, akár az acélrúd.
— Ferula!
Hamu higanyszerű kecsessége eltűnt. Megtántorodott, teste váratlanul megmerevedett a
fájdalomtól
— Eszköz vagy a kezemben — ismételte a hűvös hang. — Mondd ki!
Hamu vadul összeszorította a fogát, azután görcsbe rándult és feljajdult, inkább sebesült állat,
mint ember hangján.
— Eszköz vagyok a kezedben — hörögte.
— Haliax nagyúr.
— Eszköz vagyok a kezedben, Haliax nagyúr — helyesbített Hamu, és reszketve térdre rogyott.
— Ki ismeri neved titkos változatait, Hamu? — Ezt olyan ráérős türelemmel mondta, ahogy az
iskolamester idézi föl az elfelejtett leckét.
Hamu karba fonta reszkető kezét, meggörnyedet, behunyta a szemét.
— Te, Haliax nagyúr.
— Ki mellett vagy biztonságban, ki véd meg Amyrtól? Az Énekesektől? A Sithétől? Mindazoktól,
akik ezen a világon ártani tudnak neked? — Olyan nyugodt udvariassággal kérdezte, mintha
csakugyan érdekelné a válasz.
— Te, Haliax nagyúr — nyöszörögte Hamu elkínzottan.
— És kinek a céljait szolgálod?
— A tieidet, Haliax nagyúr — fuldokolta Hamu. — A tieidet. Senki másét. — A feszültség eltűnt a
levegőből, Hamu összecsuklott.
Kezére támaszkodva előre dőlt, arcának verejtékgyöngyei esőként hullottak a porba. Fehér haja
petyhüdten lógott az arcába. — Köszönöm, nagyuram — zihálta. — Nem fogom még egyszer
elfelejteni.
 — Dehogynem. Túlságosan csüggtök kisded kegyetlenségeiteken. Mindnyájan. — A csuklyás fő
elfordult, mintha végignézne a tűz melletti alakokon. Azok kínosan feszengtek. — Örülök, hogy ma
elkísértelek benneteket. Tévelyegtek, szeszélyeitekben éldelegtek! Úgy látom, egyesek elfelejtették,
mit keresünk, mire törekszünk. — A többiek riadtan mocorogtak a tűznél.
A csuklyás fő visszafordult Hamuhoz.
— De megbocsátok neked. Ha nem volnának ezek az emlékeztetők, én lennék az, aki felejt. —
Az utolsó szó vágott. — Most pedig fejezd be, amit... — A hűvös hang elhalt, a csuklyába rejtőző
ábrázat lassan az ég felé fordult.
Várakozó csönd lett.
A tűz mellettiek elnémultak, mereven bámultak minket. Egyszerre hajtották félre a fejüket,
mintha ugyanazt a pontot figyelnék a szürkülő égen. Mintha valamilyen szagot akarnának elkapni,
amely a széllel érkezik.
Úgy éreztem, mintha figyelnének. Feszültséget éreztem, leheletnyi változást a levegő
összetételében. Erre összpontosítottam, és boldog voltam, hogy történt valami, hálás voltam
mindenért, ami hozzásegít, hogy még legalább néhány másodpercig ne kelljen gondolkodnom.
— Jönnek — mondta csöndesen Haliax, és felállt. Az árnyék sötét ködként fortyogott körülötte.
— Gyorsan! Hozzám!
Az ülő alakok fölemelkedtek. Hamu feltápászkodott, és támolyogva megtette a fél tucat lépést a
tűzig.
Haliax széttárta a karját, és a körülötte gomolygó árnyék kinyílt, akár a virág szirma. A többiek
gyakorlott könnyedséggel megfordultak, egyet léptek, és az árnyék körülfolyta őket. Ahogy földet
ért a lábuk, meglassultak, és puhán szertefoszlottak, mintha homokból lennének, amelyet elfúj a
szél. Egyedül Hamu nézett vissza, rémálomszemében haraggal.
Azután eltűntek.
Nem terhellek titeket azzal, ami ezután következett. Hogyan rohantam őrjöngve holttesttől
holttestig, az életjeleket keresve úgy, ahogy Ben tanított. Hogyan próbálkoztam hasztalanul az
eltemetésükkel. Hogyan kapartam a földet, amíg az ujjaimról lejött a bőr, és vérezni kezdtek.
Hogyan találtam meg a szüleimet...
Az éjszaka legsötétebb órájában leltem rá a kocsinkra. A lovunk csaknem százjardnyira húzta el
az úton, mire elpusztult. Belül olyan rend és nyugalom uralkodott, mintha nem lenne semmi baj.
Döbbenetes volt, hogy a kocsi vége mennyire megőrizte a szüleim szagát.
Minden lámpát és gyertyát meggyújtottam. A fény nem adott vigasztalást, de a tűznek legalább
becsületes aranyszíne volt, nem kékült el. Fölvettem apám kobozának tokját. Befeküdtem a
szüleim ágyába, a kobozt magam mellé tettem. Anyám párnája megőrizte a haja illatát, és az illat
körülvett, mint az ölelés. Nem akartam aludni, de az álom elborított.
 Köhögve ébredtem: körülöttem minden lángolt. Persze a gyertyák miatt. A sokktól zsibbadtan
összeszedtem néhány tárgyat. Bódult lassúsággal mozogtam, akkor sem féltem, amikor Ben
könyvét elvettem égő derékaljamról.
Miféle ijedelmet okozhatott már nekem egy közönséges tűz?
Betettem apám kobozát a tokjába. Úgy éreztem, mintha lopnék, de nem jutott eszembe más,
ami emlékeztetne rájuk. Mindkettejük keze sok-sok ezerszer simította végig ezt a hangszert.
Azután eljöttem. Bevettem magam az erdőbe, és addig gyalogoltam, amíg keleten meg nem
pirosodott az ég. Ahogy rázendítettek a madarak, leraktam a motyómat. Elővettem apám kobozát,
magamhoz szorítottam. Azután játszani kezdtem.
Az ujjaim fájtak, de azért játszottam. Addig játszottam, amíg az ujjaim össze nem vérezték a
húrokat. Addig játszottam, amíg a nap át nem sütött a lombokon. Addig játszottam, amíg meg nem
fájdult a karom. Játszottam, igyekeztem nem emlékezni, végül elaludtam.
tizenhetedik fejezet / KÖZJÁTÉK — ŐSZ

Kvothe odanyújtotta egyik kezét a Krónikásnak, azután a szemöldökét ráncolva fordult a

tanítványához.
— Bastot, ne nézz így rám!
Bast a sírás kerülgette.
— Ó, Reshi... — szólt rekedten. — Erről fogalmam se volt.
Kvothe egy legyintéssel beléfojtotta a többit.
— Semmi ok nem volt rá, hogy tudj, és arra sincs, hogy ez a továbbiakban téma legyen.
— De Reshi...
Kvothe szigorúan végigmérte.
— Mit akarsz, Bast? Sírjak és a hajamat tépjem? Átkozzam Tehlut és az angyalait? Verjem a
mellemet? Nem. Az ripacskodás lenne. — Megenyhült a tekintete. — Méltányolom fájdalmadat,
de ez csak egy része a történetnek, méghozzá nem is a legrosszabb, és nem azért mesélem, hogy
kicsikarjam az együttérzéseteket.
Hátrébb tolta a székét, felállt.
— Mellesleg régen volt. — Elutasító mozdulatot tett. — Az idő begyógyítja a sebeket, s a többi.
Megdörzsölte a kezét.
— Most pedig hozok annyi fát, amennyi elég éjszakára. Ha nem tévedek, hideg lesz. Amíg kint
vagyok, odatehetsz két kenyeret sülni. És próbáld összeszedni magad! Nem vagyok hajlandó
folytatni, amíg ilyen könnyes boci szemekkel bámulsz rám.
Megkerülte a pultot, kiment a konyhán keresztül a fogadó hátsó udvarára.
 Bast gorombán megdörgölte a szemét. Figyelte távozó mesterét.
— Amíg van valami dolga, addig nincs baj — szólt halkan.
— Tessék? — kérdezte gépiesen a Krónikás. Kényelmetlenül fészkelődőn, mintha szeretne
fölállni, de nem jut eszébe udvarias kifogás.
Bast melegen elmosolyodott, a szeme ismét emberi kékre változott.
— Olyan izgatott lettem, amikor meghallottam, ki vagy, és hogy el fogja mondani neked a
történetét! Mostanában nagyon sötét a hangulata, és semmi sem tudta kizökkenteni, csak ült és
borongott. Az emlékezés a szép időkre... — Grimaszolt. — Nem jól csinálom. Sajnálom, ami
történt. Helytelenül gondolkodtam.
— D-dehogyis! — vágott közbe sietve a Krónikás. — Én vagyok a... az én hibám volt, sajnálom.
Bast a fejét rázta.
— Te csak meglepődtél, azért akartál megkötni. — Némileg sértett arcot vágott. — Nem mintha
kellemes lett volna. Olyan, mintha a lábad közé rúgnának, de az egész testedben érzed. Émelyegsz,
elgyengülsz, de ez csak fájdalom. Nem olyan, mint mikor igazi sebet ejtenek rajtad. Én viszont
ennél többet akartam — mondta szégyenkezve. — Talán meg is öltelek volna, mire észbe kapok.
Mielőtt rájuk ülepedett volna a kínos csönd, megszólalt a Krónikás:
— Miért nem hisszük el neki, hogy mindkettőnket elvakított az ostobaság, és hagyjuk a fenébe
az egészet? — Sikerült kikényszerítenie magából egy ványadt mosolyt, amely a körülmények
ellenére szívből jött. — Kössünk békét? — Kezet nyújtott.
— Kössünk. — Kezet ráztak, ezúttal sokkal őszintébb melegséggel, mint az előbb. Ahogy Bast
átnyúlt az asztal fölött, az ingujja felhúzódott, és látszottak a csuklóján a kék foltok.
Zavartan a helyére igazította a kézelőt.
— Attól lett, hogy megragadott — mondta sietve. — Erősebb, mint amilyennek látszik. Ne
mondd meg neki. Csak rosszul érezné magát.

Kvothe kilépett a konyhából, becsukta az ajtót. Körülnézett, csodálkozva megállapította, hogy

kellemes őszi délutánba lépett, és nem történetének tavaszi erdejébe. Megragadta egy kordé
rúdját, és kiballagott a fogadó mögötti erdőbe. Lába alatt ropogott az avar.
Nem túl messze volt a téli tüzelő. A sok-sok öl felmáglyázott tölgy és kőris rézsútos falat alkotott
az erdőben. Kvothe két rönköt hajított a kordéra, amelyek tompán puffantak a leptika alján. Majd
még kettőt. A mozgása kimért volt, az arca sápadt, a nézése zárkózott.
Miközben rakta a kordét, egyre jobban lelassult, mintha lejáróban lenne a gépezet, amely
hajtja. Végül teljesen megállt, egy hosszú percig nem mozdult, merev volt, akár a kő. Azután
megtört mozdulatlansága. Noha senki sem járt arra, aki megláthassa, kezébe rejtette az arcát, és
halkan sírni kezdett. Teste rázkódott a néma zokogás hullámaitól.
 tizennyolcadik fejezet / UTAK A BIZTONSÁGBA

Elménknek talán a legfontosabb tehetsége, hogy képes megbirkózni a fájdalommal. A régi

gondolkodók azt tanítják, hogy az elmének négy ajtaja van, amelyeken át úgy közlekedhetünk,
ahogy a szükség kívánja.
Az első ajtó az alvás. Az alvás lehetőséget kínál, hogy magunk mögött hagyjuk a világot, összes
fájdalmával egyetemben. Az alvás jelzi a múló időt, eltávolít a dolgoktól, amelyek bántottak
bennünket. Aki megsebesül, gyakran elveszíti az eszméletét. Hasonlóképpen, amikor valaki
tragikus hírt hall, gyakran elájul. Az elme átlép az első ajtón, így védi magát a fájdalomtól.
A második ajtó a feledés. Némelyik seb túl mély ahhoz, hogy meggyógyuljon, vagy túl mély
ahhoz, hogy gyorsan gyógyuljon. Ezenfelül sok emlék egyszerűen fáj, és ezeket nem lehet
gyógyítani. Nem igaz a mondás, hogy „az idő minden sebet begyógyít”. Az idő a sebek nagy részét
begyógyítja. A többi a második ajtó mögött rejtőzik.
A harmadik ajtó az őrület. Van, amikor az elme akkora ütést kap, hogy elrejtőzik az őrületbe.
Noha ez talán nem látszik üdvösnek, mégis az. Van, amikor a valóságban nincs más, egyedül csak a
fájdalom. Hogy elmeneküljön a fájdalom elől, az elmének el kell hagynia a valóságot.
Az utolsó ajtó a halál. A végső menedék. Semmi sem árthat nekünk a halál után, legalábbis ezt
hallottuk.

Miután megölték a családomat, bevettem magamat az erdőbe, és elaludtam. A testem ezt

követelte, és az elmém fölhasználta az első ajtót, hogy enyhítsen a fájdalmon. A sebet befedték,
amíg eljön a megfelelő idő a gyógyuláshoz. Önvédelemből elmém egy része egyszerűen leállt —
aludni ment, ha úgy tetszik.
Miközben elmém aludt, az előző nap sok fájdalmas részletét betessékelte a második ajtón.
Persze nem mindent. Azt nem felejtettem el, hogy mi történt, de az emlék elmosódott, mintha
vastag fátyol mögül nézném. Ha akartam, fel tudtam idézni a holtak arcát, a fekete szemű ember
emlékét. De nem akartam emlékezni. Ellöktem magamtól ezeket a gondolatokat, hagytam
porosodni őket elmém valamely ritkán használt szögletében.
Álmodtam, de nem vérről, üveges szemekről és az égő haj szagáról, hanem szelídebb dolgokról.
És a seb lassan zsibbadt...

Azt álmodtam, hogy a rengeteget járom a csúnya Laclithtal, az erdőkerülővel, aki a

társulatunkkal utazott, amikor kisebb voltam. Némán haladt a bozótosban, miközben én nagyobb
zajt csaptam, mint egy sebesült ökör, amelyik egy felfordult szekeret vonszol.
Hosszú, kényelmes hallgatás után megálltam, hogy megnézzek egy növényt.
Hangtalanul mellém lépett.
— Zsályaszakáll — mondta. — A levél széléről ismered meg. — Lenyúlt mellettem, és
gyengédem megsimította a levél megfelelő részét. Tényleg olyan volt, mint egy szakáll.
Bólintottam.
— Ez itt fűzfa. Fájdalom ellen rágcsálhatod a kérgét. — A kéreg keserű volt, kicsit szemcsés. —
Ez viszketőgyökér, ne érj a leveléhez.
— Nem értem hozzá. — Ez itt békabogyó, ha vörös, nyugodtan eheted, de meg se kóstold,
amikor zöldből változik sárgára, azután narancsszínre!
— így tedd a talpadat, ha nem akarsz zajt ütni. — Ettől megfájdult a lábszáram. — így kell
csöndesen szétválasztani a bokrokat, hogy ne vétesd észre magad. így menj, ahol száraz a fa. így
tartsd távol az esőt, ha nincs ponyvád. Ez itt pátergyökér. Megeheted, de pocsék az íze. Ezek itt —
mutatta — az egyenes vessző meg a narancspaszta, sose kóstold meg őket! Amelyiken kis csomók
vannak, az a burrum. Akkor egyél belőle, ha előzőleg olyasmit ettél, mint az egyenes vessző.
Kihánysz tőle mindent, ami a gyomrodban van.
— így csinálod a csapdát, ha nem akarod megölni a nyulat. Ez pedig megöli.
— Egyszer így kötötte a hurkot, aztán amúgy.
Miközben zsinórral bajlódó kezét figyeltem, láttam, hogy már nem Laclith az, hanem Abenthy. A
szekéren utaztunk és arra tanított, hogyan kell tengerészcsomókat kötni.
— Érdekes dolgok a csomók — elmélkedett munka közben. — A csomó lehet a kötél
leggyöngébb és legerősebb része. Minden azon múlik, hogy kötöd meg. — Fölemelte a kezét, és
megmutatta a hihetetlenül bonyolult mintát az ujjai között.
A szeme felvillant.
— Van kérdés?
— Van kérdés? — kérdezte apám. Aznap korán álltunk meg, mert jelkövet találtunk. Leült, a
kobozt hangolta, azután játszani kezdett nekem és anyámnak egy dalt, amelyet régen vártunk. —
Van valami kérdés? — ismételte, miközben a nagy szürke kőnek támaszkodva ült.
— Miért álltunk meg a jelkőnél?
— Főleg a hagyomány miatt. De némelyek azt mondják, hogy ezek jelzik a régi utakat... —
hangja átváltozott Ben hangjává — ...a biztonságos utakat. Az utak néha biztonságba vezetnek,
néha pedig veszélybe. — Ben kinyújtotta a kezét, mintha a tűz melegét élvezné.
— De hatalmuk van. Csak egy bolond tagadhatja.
Azután Ben nem volt sehol, és nem egy kő állt ott, hanem sok. Több, mint amennyit valaha
láttam egyhelyütt. Kettős kört vontak körém. Egy kővel áthidaltak kettőt, a három együtt hatalmas
kaput alkotott, amely alatt mély volt az árnyék. Nyúltam utána, hogy megérintsem...
 És fölébredtem. Elmém száz gyökérrel, bogyóval, négyféle tűzgyújtással, kilencféle, csak vesszőt
és madzagot igénylő csapdával, és az ivóvíz felkutatásának fortélyaival takarta el a friss sebet.
Az álom többi részével nem nagyon törődtem. Ben sohasem tanított nekem tengerészcsomókat.
Az apám sosem fejezte be a dalát.
Leltárt csináltam földi javaimból: egy vászontarisznya, egy kis kés, egy gombolyag spárga, némi
viasz, egy rézpenny, két vaskrajcár, és a Retorika és logika, a könyv, amelyet Ben adott. Ezeken
kívül a rajtam levő ruha és az apám hangszere volt minden vagyonom.
Elindultam, hogy vizet keressek. „A víz az első — mondta Laclith. — Minden más nélkül elvagy
napokig.” Felmértem a terepet, azután elindultam valamilyen csapáson. Mire találtam egy forrás
táplálta tavacskát egy nyírfaligetben, láthattam, hogy az ég szürkületi bíborban izzik a fák mögött.
Borzalmasan szomjas voltam, de győzött az óvatosság, csak egy keveset ittam.
Ezután száraz fát gyűjtöttem az odvakból és a lombkorona alól. Csináltam egy egyszerű csapdát.
Kerestem anyalevelet, a levét rákentem vérző, felszakadt ujjaimra. A csípés segített, elterelte a
figyelmem az emléktől, hogy hol sérültek meg.
Míg vártam, hogy megszáradjon a növényi nedv, szórakozottan körülnéztem. Tölgyek és nyírfák
küzdöttek egymással a helyért. A törzsek felváltva sötétek és világosak voltak az ágak mennyezete
alatt. Sziklák között erecske futott ki a kis tóból kelet felé. Lehet, hogy szép volt a vidék, én észre
sem vettem. Számomra a fák menedéket jelentettek, az aljnövényzet az élelem forrását, a
holdfényt visszaverő tavacska a szomjúságomra emlékeztetett.
A kis tó egyik partján nagy, négyszögletes kő hevert az oldalán. Pár napja még felismertem
volna a jelkövet. Most csupán hatékony szélfogót láttam benne, valamit, aminek a hátamat
vethetem alvás közben.
Láttam a lombkoronán át a csillagokat. Vagyis több óra telt el azóta, hogy kipróbáltam a vizet.
Mivel nem lettem rosszul, úgy döntöttem, hogy biztonságos, és jót ittam belőle.
Ahelyett, hogy felüdített volna, ráébresztett, milyen éhes vagyok. Leültem a vízparti kőre.
Lehántottam a leveleket az anyalevél száráról, és bekaptam egyet. Szikkadt, érdes és keserű volt.
Megettem a többit is, de nem segített. Ismét ittam, azután lefeküdtem aludni, nem érdekelt, hogy
a kő hideg és kemény; vagy legalábbis úgy tettem, mintha nem érdekelne.
Felébredtem, ittam, azután ellenőriztem a csapdáimat. Meglepetésemre az egyikben egy
vergődő nyulat találtam. Elővettem kis késemet, és felidéztem, mikor Laclith megmutatta, hogyan
kell nyulat nyúzni. Azután a vérre gondoltam, és arra, hogy milyen érzés a kezemen. A gyomrom
felfordult, hánytam. Kiszabadítottam a nyulat, visszamentem a medencéhez.
Megint ittam, és leültem a kőre. Valamelyest szédültem, és azon gondolkoztam, hogy nem az
éhség okozza-e.
 Egy idő után kitisztult a fejem, és szidtam magam a bolondságomért. Találtam laskagombát egy
korhadó tönkön. Azt megettem, miután megmostam a vízben. Kemény volt és olyan ízű, mintha
földet ettem volna. Az összest megettem, amit csak találtam.
Új csapdát raktam ki, ezúttal olyat, amely meg is öli az áldozatát. Azután mivel esőszagot
éreztem, visszatértem a szürke sziklához, hogy rejtekhelyet készítsek a koboznak.
tizenkilencedik fejezet / UJJAK ÉS HÚROK

Eleinte olyan voltam, akár egy gép. Gondolkozás nélkül cselekedtem, hogy életben tartsam
magam.
A második nyulat, amelyet elkaptam, meg is ettem. A harmadikat ugyancsak. Egy helyen
szamócát találtam. Gyökereket ástam ki. A negyedik nap végén mindenem volt, amire szükségem
lehetett a túléléshez: kővel kirakott tűzgödröm, rejtekhely a koboznak. Egy kis kupac tüzelőt is
felhalmoztam vészhelyzetekre.
Még valamim volt, amire nem tartottam igényt: időm. Miután gondoskodtam közvetlen
szükségleteimről, rájöttem, hogy nincs semmi tennivalóm. Azt hiszem, elmém egyik apró darabja
akkor kezdett magához térni.
Tévedések elkerülése végett, még nem voltam azonos önmagammal. Legalábbis nem voltam
ugyanaz a személy, aki tíz nappal korábban. Mindent feltétlen odaadással csináltam, hogy ne
hagyjak teret az emlékezésnek.
Egyre vékonyabb és rongyosabb lettem. Aludtam esőben, napon, puha fűben, nedves földön,
éles köveken, és olyannyira hidegen hagyott a dolog, ahogy csak a fájdalomtól sújtott embert
képes. Egyetlen dologra figyeltem a környezetemben, mégpedig az esőre, mert akkor nem
vehettem elő a kobozt, hogy játsszam, és az fájt.
Mert természetesen muzsikáltam. Ez volt az egyetlen menedékem.
Az első hónap végére olyan kőkemény szaru nőtt az ujjaimon, hogy képes voltam órákon át
játszani. Újra és újra eljátszottam az összes dalt, amelyre emlékeztem. Azután eljátszottam a félig
elfeledett dalokat, a hiányzó részeket igyekeztem a legjobb képességeim szerint betölteni.
A végén képes voltam ébredéstől elalvásig zenélni. Már nem játszottam az ismert dalokat,
hanem újakat találtam ki. Korábban is írtam dalokat; még apámnak is besegítettem egy-két versbe.
De most minden figyelmemet ennek szenteltem. Némelyik dal a mai napig velem maradt.
Nem sokkal azután, hogy játszani kezdtem... miként tudnám leírni?
Kezdtem mást is pengetni a dalokon kívül. Ha a nap felmelegíti a füvet, a szellő pedig lehűt, az
egyfajta érzést kelt az emberben. Addig játszottam, amíg vissza nem tudtam adni ezt az érzést.
Addig játszottam, amíg a zene úgy nem hangzott, mint a meleg fű és a hűvös szellő.
 Csak magamnak muzsikáltam, de meglehetősen kritikus közönsége voltam önmagamnak.
Emlékszem, csaknem három napig próbáltam elkapni a szélben pörgő levél hangulatát.
A második hónap végén szinte abban a pillanatban el tudtam játszani a dolgokat, ahogy
megláttam és megéreztem a felhőkbe hanyatló napot, az ivó madarat, a harmatgyöngyös
ölyvharasztot.
Valamikor a harmadik hónapban már kevesebbet néztem kifelé, viszont kezdtem magamba
nézni. Megtanultam eljátszani ilyeneket: kocsikázás Bennel, tűz mellett apámmal, nézem Shandi
táncát, leveleket morzsolok napsütésben, anyám mosolyog...
Szükségtelen közölnöm, hogy ez fájt, de csak úgy, ahogy a húr sérti a puha ujjbegyet. Egy kicsit
véreztem, és reméltem, hogy hamarosan megkeményedem.

A nyár vége felé az egyik húr elpattant, és nem is tudtam megjavítani. A nap nagyobbik részét
néma kábulatban töltöttem, nem tudtam, mihez kezdjek. Elmém még mindig dermedt volt, és a
nagyobbik része aludt. Szokott értelmem sápadt árnyéka próbálkozott a probléma megoldásával.
Miután rájöttem, hogy nem tudok húrt készíteni, sem másikat szerezni, leültem, és megtanultam
hat húron játszani.
Tíz nap után csaknem olyan jó voltam hat húron, mint héten. Három dekád múltán éppen a
várakozás esőben hangulatát próbáltam elkapni, amikor egy második húr is elpattant.
Ezúttal nem haboztam. Leszedtem a hasznavehetetlen húrt, és újból nekifeküdtem a
tanulásnak.
Aratás közepén jártunk, amikor a harmadik húr is elpattant. Fél napig tartó próbálkozás után
beláttam, hogy három elszakadt húr már túl sok. így hát a tompa kis kést, egy fél gombolyag
zsineget, és Ben könyvét beleraktam a kopott tarisznyába. Azután vállamra kaptam apám
hangszerét, és elindultam.
Megpróbáltam dudorászni, hogy hó hullik a késő őszi avarra, kérges ujjak a koboz négy húrján,
de ez nem volt az, mint zenekísérettel.
Azt terveztem, hogy keresek egy utat, és azt követem, amíg egy községhez érek. Fogalmam sem
volt, milyen messze vagyok a lakott helyektől, hogy melyik irányban keressek, vagy milyen nevű
településre tartok. Annyit tudtam, hogy az Államszövetség déli részében vagyok, de a pontos
helyet a többi emlékkel együtt eltemettem, és nem óhajtottam kihantolni.
Az időjárás segített felfrissíteni az emlékezetemet. A hűvös ősz hideg télbe fordult. Tudtam,
hogy a klíma délen melegebb. így hát egyéb terv híján úgy mentem, hogy a nap a bal vállam fölött
legyen, és igyekeztem akkora távolságot megtenni, amekkorát csak tudtam.
A következő dekád valóságos kínszenvedés volt. Az a kevés ennivaló, amelyet magammal
vittem, hamarosan elfogyott, és ha megéheztem, meg kellett állnom, hogy élelmet szerezzek.
Napokig nem találtam vizet, és amikor végül ráleltem, nem volt nálam semmi, amiben tarthassam.
A keskeny csapás egy szélesebb ösvénybe torkollott, amely egy még szélesebb úthoz vezetett.
Lábam felhorzsolódott és fájt a cipőben. Néhány éjszaka kutya hideg volt.
Voltak az úton csárdák, de azt leszámítva, hogy alkalmanként vizet loptam a lovak vályújából,
nagy ívben elkerültem őket. Néhány faluval is találkoztam, de nekem nagyobb településre volt
szükségem. A parasztoknak nincsen kobozra való húrjuk.
Utam elején sántikálva iszkoltam búvóhelyre, ahányszor meghallottam, hogy szekér vagy ló
közeledik. Aznap este óta, amikor a családomat megölték, nem beszéltem emberrel. Sokkal jobban
hasonlítottam vadállatra, mint egy tizenkét éves gyerekre. Végül azonban az út túlságosan
kiszélesedett, és olyan sűrű lett a forgalom, hogy több idő ment el rejtőzésre, mint gyaloglásra.
Bemerészkedtem a forgalomba, és megkönnyebbülésemre a kutya sem törődött velem.

Az egyik reggelen még egy órája sem gyalogoltam, amikor hallottam, hogy szekér közeledik
mögöttem. Az út elég széles volt ahhoz, hogy akár két kocsi elférjen egymás mellett, de azért
letértem a fűbe.
— Hé, fiam! — kiáltott mellettem egy érdes hang. Nem fordultam oda. — Öcskös!
Még jobban eltávolodtam az úttól. Nem néztem hátra, mereven bámultam a földet.
A szekér lassan utolért. A hang kétszer erősebb lett.
— Fiam, fiam!
Fölnéztem, és egy viharvert embert láttam, aki pislogott, mert a nap a szemébe sütött. Valahol
negyven és hetven között járt. Széles vállú, jelentéktelen arcú fiatalember ült mellette. Úgy
sejtettem, apa és fia utazik a szekéren.
— Siket vagy, ecsém? — kérdezte az öregember.
Megráztam a fejem.
— Netán néma?
Ismét csak a fejem ráztam.
— Nem. — Különös érzés volt beszélni valakivel. Különös volt a hangom, nyers és rozsdás a
használatlanságtól.
Végigmért.
— A városba tartasz?
Bólintottam, nem akartam beszélni.
— Akkor hát ugorj föl. — A szekér hátulja felé biccentett. — Samet nem zavarja, hogy egy illen
kutyakölökkel többet köll húznia. — Megveregette öszvére tomporát.
Egyszerűbb volt fölszállni, mint elfutni. És a lábamon, a cipő alatt marta a hólyagokat az
izzadság. A szekér végéhez mentem, és a kobozt magam után húzva fölszálltam. A raktér
háromnegyedéig tele volt nagy zsákokkal. Az egyik nyitott zsákból kigurultak a bütykös, kerek
tökök.
Az öreg megrántotta a gyeplőt.
— Gyí! — és az öszvér kelletlenül elindult. Fölszedtem néhány tököt, és visszagyömöszöltem
őket a zsákba. Az öreg paraszt hátramosolygott rám. — Köszönöm, fiam. Seth vagyok, ez meg itten
Jake. Jobb, ha leülsz, különben egy bucka kirepít a kocsiból. — Leültem az egyik zsákra.
Megmagyarázhatatlan feszültség töltött el, mert nem tudtam, mire számíthatok.
Az öreg gazda átadta a gyeplőt a fiának, és nagy, barna kenyeret vett ki a kettejük közötti
zsákból. Tört belőle egy kiadós darabot, vastagon megkente vajjal, odaadta.
Ennyi közvetlen jóindulattól megfájdult a szívem. Fél éve is múlt, hogy utoljára kenyeret ettem.
Puha és meleg volt, a vaj pedig édes. Egy darabot begyömöszöltem tarisznyámba, hogy később
megegyem.
Egy negyed óráig hallgattunk, azután az öreg félig megfordult.
— Tudsz játszani azon a valamin, fiam? — bökött a koboz tokjára.
Szorosabban magamhoz öleltem a hangszert.
— El van törve.
— Aha — mondta csalódottan. Azt hittem, mindjárt felszólít, hogy szálljak le, de ő
elmosolyodott, és a mellette levő fiúra mutatott.
— Akkor majd mi szórakoztatunk téged!
Belevágott a Cserzővarga, üstfoltozó kezdetű bordalba, ez a dal még Istennél is vénebb. A
következő pillanatban a fia is csatlakozott hozzá. Érdes hangjuk egyszerű harmóniája a szívembe
mart, mert eszembe juttatott más kocsikat, más dalokat, egy félig elfelejtett otthont.
 huszadik fejezet / VÉRES KÉZ FÁJÓ ÖKÖLBEN

Déltájban a szekér fölkanyarodott egy új útra, amely olyan széles volt, akár egy folyó, és
kövekkel rakták ki. Kezdetben csak egy maroknyi utazót és egykét szekeret láttam, de nekem
valóságos tömegnek tűnt a hosszú magány után.
Ahogy beljebb jutottunk a városba, az alacsony házak helyét magasabb boltok és fogadók vették
át. Fák és kertek helyett sikátorokat, árusok kordéit láttam. Az út hatalmas folyama egyre jobban
megtelt és lelassult a sok száz kordé, gyalogos, több tucat társzekér, kocsi, és alkalmanként egy-
egy lovas ember miatt.
A levegő sűrű volt a patadobogástól és a kiabálástól, a sör, a verejték és a kátrány szagától.
Azon tűnődtem, milyen város lehet, és jártam-e itt azelőtt, hogy...
Összeszorítottam a fogamat, és kényszerítettem magam, hogy másra gondoljak.
— Mingyár ott vagyunk! — Seth a lárma miatt fölemelte a hangját. Az út egy piactérbe
torkollott. Távoli mennydörgésre emlékeztető robajjal gördültek a macskakövön a szekerek.
Emberek alkudoztak és veszekedtek. Valahol a távolban gyermek sírt magas, éles hangon.
Céltalanul haladtunk egy darabig, amíg Seth nem talált egy üres sarkot egy könyvesbolt előtt.
Megállította a szekerét, és én kiugrottam. Seth és Jake megropogtatták a hosszú úttól
megmacskásodott izmaikat. Felszólítás nélkül segítettem lerakni és a szekér mellett fölhalmozni a
dudorodó zsákokat.
Fél óra múlva együtt pihentünk a zsákok tornya mellett. Seth rám nézett, a kezével árnyékolva a
szemét.
— Mit keresel a városban, fiam?
— Kobozhúrt kell vennem — mondtam. Ekkor eszméltem rá, hogy nem tudom, hol van apám
hangszere. Rémülten körülnéztem. Nem volt a szekéren, ahol hagytam, nem támaszkodott a
falnak, sem a tököknek. Szikla volt a gyomromban, amíg észre nem vettem egy vászonzsák alatt.
Odamentem, reszkető kézzel fölvettem.
Az öreg paraszt rám vigyorgott, és átnyújtott pár dudoros tököt.
— Örülne az anyád pár finom narancsszínű vajtöknek, aminél fainabb nem terem az Elden
innen?
— Nem fogadhatom el — dadogtam, és kitöröltem emlékezetemből sarat vájó, sebes ujjaimat
és az égő haj szagát. — Én... vagyis máris... — Elnémultam, erősebben a mellemhez szorítottam a
kobozt, pár lépést hátráltam.
Jobban megnézett, mintha most látna először. Hirtelen zavarba estem, elképzeltem, hogy
festhetek: rongyos és kiéhezett vagyok. Magamhoz öleltem a kobozt, és újabb néhány lépést
hátráltam. A paraszt keze lehanyatlott, a mosolya megfakult.
 — Ó, fiam — szólt halkan. Letette a tököket, azután felém fordult, és gyengéd komolysággal
mondta: — Én és Jake itten fogunk árulni napnyugtáig. Ha addig rálelsz arra, amit keresel, akkor
szívesen hazaviszünk a tanyára. Az oldalbordám és én pár napig tudnánk használni egy ügyes
legényt. Nagyon örülnénk neked. Igaz, Jake?
Jake is rám nézett. Becsületes arcára kiült a szánalom.
— A’bbion, tata. ippeg azelőtt mondta, hogy elindultunk vón.
Az öreg gazda továbbra is komolyan nézett rám.
— Ez itten a Tengeri tér — mutatott a lába elé. — Setétedésig itten leszünk, talán még valamivel
tovább is. Gyere vissza, ha akarsz még kocsikázni kicsinyég. — Tekintete aggodalmasan fürkészett.
— Hallod? Visszajöhetsz velünk.
Tovább hátráltam, lassan, lépésenként, magam sem tudtam, miért teszem. Csak azt tudtam,
hogy ha velük megyek, akkor magyarázkodnom kell, emlékeznem kell. Minden csak jobb lehet,
mint kinyitni azt az ajtót...
— Nem, nem, köszönöm — dadogtam. — így is nagyon sokat segítettetek. Nem lesz semmi baj.
— Nekihátráltam egy bőrkötényes embernek. Riadtan megfordultam és elrohantam.
Hallottam, hogy valamelyikük utánam kiált, de a tömeg elállta az útjukat.
Futottam, de a szívem nehéz volt.

Tarbean olyan nagy, hogy gyalogszerrel nem járod meg egyik végétől a másikig. Még akkor sem,
ha sikerül megúsznod, hogy eltévedj vagy megtámadjanak a kanyargós utcák, zsákutcák és
sikátorok útvesztőjében.
Igazság szerint Tarbean túl nagy. Irdatlanul, szinte mérhetetlenül nagy. Embertenger, házak
erdeje, folyam szélességű utcák. Vizelet, verejték, kátrány, szenes kályhák füstjének szaga. Ha
eszemnél vagyok, nem tettem volna be a lábamat ebbe a városba.
Egy idő után eltévedtem. Túl korán vagy túl későn fordultam be, és azzal igyekeztem
helyrehozni, hogy átmentem egy sikátoron, olyan volt, mint két magas épület között egy hasadék.
Egy szakadék, amelyet víz mosott ki, mielőtt tisztább vidékre kanyarodott. A falak tövében sánccá
nőtt a szemét, megtömte a házak közti réseket, és a kapualjakat. Számos kanyar után avas dögszag
ütötte meg az orromat.
Befordultam egy sarkon, és megtántorodtam a fájdalomtól. Szemem előtt csillagfelhő szikrázott.
Egy durva kéz ragadta meg a karomat.
Kinyitottam a szemem, és egy idősebb fiút láttam. Kétszer akkora volt, mint én, sötét haja alól
vad szempár nézett rám. Olyan mocskos volt a képe, hogy szakállasnak látszott, ami különösen
kegyetlenné tette a fiatal arcot.
 Két másik fiú ugrott rám a falról. Felordítottam, amikor az egyik hátracsavarta a karom. A
nagyfiú elmosolyodott, és beletúrt a hajába. — Hát te mit csinálsz itt, komé? Eltévedtél? — Még
szélesebben vigyorgott.
Igyekeztem szabadulni, de az egyik fiú megcsavarta a csuklómat, ettől elakadt a lélegzetem.
— Nem.
— Szerintem eltévedt, Pike — mondta a jobbomon álló fiú. A bal oldali főbe csapott, amitől a
sikátor részegen megdőlt.
Pike röhögött.
— Fafaragót keresek — motyogtam kicsit bután.
Pike arca ocsmányul eltorzult. Megragadta a vállam.
— Kérdeztelek? — ordította. — Mondtam, hogy beszélhetsz? — Lefejelt. Éles reccsenést
hallottam, azután magába szippantott a fájdalom robbanása.
— Hé, Pike! — mondták valami képtelen irányból. Egy láb megbökte, felfordította a
hangszertokot. — Hé, Pike, nézd csak!
Pike lenézett a hangszertokra, amikor az üregesen koppant a földön. — Mit loptál, komé?
— Nem loptam.
Az egyik fiú, aki a karomat markolta, elnevette magát.
— Ha persze, a nagybácsid adta, hogy add el, mert gyógyszer kell a beteg öreganyádnak. —
Ismét röhögött, miközben én a könnyeket próbáltam kipislogni a szememből.
Három kattanást hallottam: a nyíló zárak hangját. Azután a jellegzetes pendülést, ahogy a
kobozt kivették a tokjából.
— Hát komé, öreganyád igencsak megbánja, hogy ezt elvesztetted — mondta halkan Pike.
— Tehlu csapjon ide! — kiáltotta a fiú a jobbomon. — Pike, tudod, mit ér ez?
Aranyat, Pike!
— Ne emlegesd így Tehlut! — mondta a bal oldali fiú.
— Mi van?
— Ne vedd a szádra Tehlu nevét, csak ha nagyon nagy a szükség, mert Tehlu megítéli minden
gondolatodat és tettedet — idézte.
— Tehlu izzó pöcse vizelhet rám, ha ez a dolog itt nem ér meg húsz talentumot. Vagyis Diken
legalább hatot ad rá. Tudod te, hogy az milyen sok pénz?
— Semmit sem tehetsz, ha nem hagyod abba az ilyen beszédet. Tehlu figyel ránk, és bosszúálló!
— mondta a második fiú áhítatos rémülettel.
— Már megint a templomban aludtál, he? Úgy szeded föl a vallást, mint én a bolhát.
— Csomóra kötöm a karodat!
— Az anyád meg egy filléres kurva!
 — Ne anyázz, Lin!
— Csak vasfillérrel fizetik!
Ekkorra sikerült kipislognom a könnyeket a szememből, és láttam, hogy a sikátor kövén
gunnyasztó Pike elbűvölten nézi a kobozomat. Az én szépséges hangszeremet. Almatag tekintettel
fölemelte, megtapogatta retkes mancsával.
A félelem és a fájdalom köde mögött lassan föltámadt bennem a borzalom.
Mögöttem indulatosabb lett a két hang, én pedig éreztem, hogy belsőmet elönti a forró düh.
Megfeszültem. Nem harcolhattam velük, de azt tudtam, hogy ha sikerül kiragadnom Pike kezéből a
kobozomat, és berohannom a tömegbe, akkor egérutat nyerek, és megint biztonságban leszek.
— ...de ő csak pitykézett! Bár most már csak fél pennyt kap egy menetre. Ezért olyan lágy az
agyad. Szerencséd, hogy nem horpadt be a fejed. Szóval ne morogj, ezért megy bele olyan
könnyen a vallás! — fejezte be diadalmasan az első fiú.
Ereztem, hogy a másik megfeszül mellettem. Én is megfeszültem, készen rá, hogy megugorjak.
— De azért köszönöm a figyelmeztetést. Hallom, Tehlu szeret elbújni a jó nagy kupac lócitrom
megé, és a...
Hirtelen kiszabadult mind a két karom, ahogy az egyik fiú nekilökte a másikat a falnak. Három
lépéssel elértem Pike-ot, megragadtam a koboz nyakát, megrántottam.
De Pike gyorsabb és erősebb volt, mint hittem. A koboz nem került át az én markomba. Pike egy
rántással megállított, és ő is felpattant.
Forrt bennem a kétségbeesés és a düh. Elengedtem a kobozt, és Pike-ra vetettem magam.
Vadul belekarmoltam az arcába és a nyakába, de ő túl sok utcai harc veteránja volt ahhoz, hogy
bármilyen fontos testrészét elérhessem. Egyik körmöm fültől állig megvérezte az arcát. Azután már
rajtam is volt, és a sikátor falához nyomott.
Belecsaptam a fejemet egy téglába, el is estem volna, ha Pike nem présel oda a rücskös falhoz.
Levegőért kapkodtam, és ekkor jöttem rá, hogy egész idő alatt ordítottam.
Pike bűzlött a pállott izzadságtól és az avas olajtól. Mancsa az oldalamhoz szorította a karomat,
miközben egyre erősebben nyomott a falnak. Homályosan tudatosult bennem, hogy el kellett
hajítania a kobozt.
Ismét levegő után kaptam, és vakon csapkodtam, ő pedig megint a falba verte a fejemet.
Éreztem, hogy az arcom a vállának nyomódik, és vadul beleharaptam. Éreztem, ahogy fölhasad a
bőre a fogam alatt, és a szám megtelik vérrel.
Pike felordított, hátraugrott. Beszívtam a levegőt, és megvonaglottam, mert fájdalom hasított a
mellembe.
 Mielőtt moccanni vagy akár gondolkodni tudtam volna, ismét elkapott, és egyszer-kétszer a
falhoz kent. Imbolygó fejem pattogott a kövön. Azután torkon ragadott, megcsóvált, és a földhöz
teremtett.
Zajt hallottam, aztán minden megállt.

Miután lemészárolták a társulatot, időnként azt álmodtam, hogy a szüleim élnek és dalolnak.
Álmaimban a haláluk tévedés volt, félreértés, új darab, amelyet próbálni kell. Rövid
megkönnyebbüléshez jutottam a fájdalom takarója alatt, amely csökönyösen szét akart zúzni. A
nyakukba borultam, nevettünk bolondos aggodalmaimon. Velük énekeltem, és egy pillanatig
minden csodálatos volt. Csodálatos.
De mindig fölébredtem, és egyedül voltam a sötétben az erdei tó mellett. Mit keresek én itt?
Hol vannak a szüleim?
Azután minden az eszembe jutott, mintha egy seb szakadna föl. Halottak, és én borzalmasan
egyedül vagyok. A nagy súly, amely egy pillanatra fölemelkedett rólam, ismét szétlapított, és csak
rosszabb lett minden, mert nem voltam rá fölkészülve. Hanyatt fordultam és a sötétséget
bámultam, miközben fájt a mellem, alig kaptam levegőt, és a szívem mélyén tudtam, hogy soha
többé nem áll már helyre a világ.
Amikor Pike a földhöz teremtett, a testem szinte túlságosan elzsibbadt ahhoz, hogy érezzem,
amint az apám koboza összetörik alattam. A hang olyan volt, mintha egy haldokló álmodná, és
ugyanaz a lélegzetet elakasztó, beteg fájdalom hasított tőle a hátamba és a mellembe.
Körülnéztem. Pike zihált és a vállát markolászta. Az egyik fiú a másik mellén térdel. Már nem
verekedtek, engem bámultak megdöbbenve.
Dermedten néztem a kezemet. Vérzett a bőrömet átszúró szilánkoktól.
— Megharapott a kis fattyú — szólt halkan Pike, mintha nem hinné el, ami történt.
— Szállj le rólam! — mondta a hanyatt fekvő fiú.
— Én figyelmeztettelek, hogy nem kéne ilyeneket mondanod. Most nézd meg, mi történt.
Pike pofát vágott, elvörösödött.
— Megharapott! — ordította, és kétszer fejbe rúgott.
Igyekeztem úgy félrehúzódni, hogy ne tegyek több kárt a hangszerben. Egy rúgás a vesémet
érte. Visszarepültem a kobozra, amely még jobban összetört.
— Látod, mi történik, ha hiába veszed Tehlu nevét?
— Ne pofázz Tehluról. Szállj le rólam, és szedd össze azt a vacakot. Talán még mindig ér valamit
Dikennek.
— Nézd, mit csináltál! — Pike tovább üvöltözött velem. Rúgást kaptam az oldalamba, és
félregurultam. A látóterem széle sötétedni kezdett. Majdnem örültem, mert elvonta a
figyelmemet. De a mélyebb kín érintetlenül megmaradt. Ökölbe szorítottam véres kezem, noha
nagyon fájt.
— Ezek a húrfeszítők láthatólag rendben vannak. Ezüstösen csillognak, lefogadom, hogy kapunk
értük valamennyit.
Pike ismét hátrahúzta a lábát. Igyekeztem a kezemmel hárítani, de a két karom csak
megrándult, és Pike gyomron rúgott.
— Kapd csak föl...
— Pike! Pike!
Pike ismét gyomron rúgott, én pedig a kőre hánytam.
— Hé te! Abbahagyni! Városi őrség! — harsant föl egy új hang. Egy szívverésnyi csend után
halkuló lépések kopogtak. Egy másodperccel később súlyos csizmák dübörögtek tova mellettem,
azután ezek is elhalkultak a messzeségben.
Még emlékszem a mellembe hasító fájdalomra. Aztán minden elfeketedett.

Már besötétedett, amikor arra ébredtem, hogy valaki éppen kiforgatja a zsebeimet. Sikertelenül
próbáltam kinyitni a szememet.
Hallottam, hogy valaki dünnyög fölöttem.
— Ez minden azért, mert megmentettem az életedet? Réz és pár garas? Egy esti ital ára?
Értéktelen kis fasz. — Mélyen, harákolva köhögött. Elöntött az áporodott italszag. — Itt sivalkodol
nekem. Ha nem visítasz, mint egy lány, nem futottam volna idáig.
Mondani akartam valamit, de csak nyögni tudtam.
— Na jó, életben vagy. Ez is valami. Gondolom. — Nyögött egyet, ahogy fölállt. Bakancsának
súlyos dobogása fokozatosan elhalt a távolban.
Egy idő után rájöttem, hogy ki tudom nyitni a szemem. A látásom homályos volt, és úgy
éreztem, hogy az orrom nagyobbra nőtt, mint a fejem. Óvatosan végigtapogattam. Eltört. Eszembe
jutott, amit Ben tanított. Megfogtam kétoldalt, és hirtelen mozdulattal a helyére igazítottam.
Összeszorítottam a fogamat, hogy ne üvöltsék, és elöntöttek a könnyek.
Kipislogtam őket a szememből, és megkönnyebbülten láttam, hogy az utcáról feltisztult a
homály. Kis tarisznyám tartalma mellettem hevert: fél gombolyag zsineg, egy rövid, tompa kés, a
Retorika és logika, és annak a kenyérnek a maradéka, amit a paraszttól kaptam ebédre. Mintha egy
örökkévalósággal ezelőtt lett volna.
A paraszt. Eszembe jutott Seth és Jake. Puha kenyér és vaj. Éneklés az úton.
Biztonságos helyet, új otthont ígértek...
A váratlan emléket azonnali, émelyítő pánik követte. Végignéztem a sikátoron, és a fejem
megfájdult a hirtelen mozdulattól. Ahogy turkáltam a szemétben, iszonyúan ismerős fadarabok
kerültek a kezembe. Némán bámultam őket, miközben a világ észrevehetően sötétedett
körülöttem. Fölnéztem az ég keskeny pántlikájára a házak között, és láttam, hogy az alkonyat
bíborlik rajta.
Milyen késő lehet? Összekapkodtam a holmimat. Ben könyvét gyengédebb kézzel fogtam meg,
mint a többi tárgyat. Azután bicegni kezdtem abba az irányba, ahol a Tengeri teret gyanítottam.

Az alkonyat utolsó üszke is kialudt az égen, mire megtaláltam. Páran csellengtek rajta, néhány
szekér gurult lomhán közöttük. Eszeveszetten sántikáltam saroktól sarokig, őrjöngve kerestem az
öreg parasztot, aki megígérte, hogy elvisz. Kerestem-kutattam, hogy merre látom azokat a csúf,
rücskös tököket.
Már lihegtem és támolyogtam, mire megtaláltam a könyvesboltot, ahol Seth szekere állt. Seth
és a szekér nem volt sehol. Leültem a szekér hűlt helyére, és egyszerre hasított belém a tucatnyi
seb, amelyekről eddig nem vettem tudomást.
Végigtapogattam őket. Sok bordám fájt, noha azt nem tudtam, hogy töröttek-e, vagy a porc
mozdult el. Szédültem, émelyegtem, ha túl gyorsan fordítottam el a fejemet, valószínűleg
agyrázkódást kaptam. Az orrom eltört, és számát se tudtam, hány zúzódás meg horzsolás van
rajtam. Éhes is voltam.
Mivel nem tehettem mást, elővettem a maradék kenyeret. Nem volt elég, de a semminél több.
Olyan szomjas voltam, hogy belehörpöltem a lóitató vályúba, és nem érdekelt, hogy a víz sós és
savanykás.
Fontolgattam, hogy elmegyek Tarbeanból, de ez órákba telt volna az akkori állapotomban.
Mellesleg semmi sem várt a városon kívül, csak egyik mérföld a másik után a learatott földek
között. Nincs fa, hogy megfogja a szelet. Nincs fa, hogy tüzet rakjak. Nincsenek nyulak, amelyeket
megfoghassak. Sem gyökerek, amelyeket kiáshassak. Sem hanga, amelyben elalhassam.
Annyira éhes voltam, hogy kemény csomóvá zsugorodott a gyomrom. Itt legalább éreztem,
hogy valahol csirke sül. Elindulhattam volna a szag után, de szédültem, és fájtak a bordáim. Talán
holnap ad valaki enni. Most túlságosan fáradt voltam. Egyetlen vágyam volt: aludni.
A kövekből elszivárgott az utolsó napsugarak melege. Föltámadt a szél. Behúzódtam előle a
könyvesbolt ajtajába. Már majdnem elaludtam, amikor a boltos kinyitotta az ajtót, belém rúgott,
és rám parancsolt, hogy takarodjak, különben hívja az őrséget. Olyan sebesen sántikáltam el,
ahogy bírtam.
Egy sikátorban találtam egy üres ládát. Fáradtan és megvertem összegömbölyödtem mögötte.
Behunytam a szemem és igyekeztem nem emlékezni rá, milyen érzés melegben, tele hassal aludni
olyan emberek között, akik szeretnek.
Ez volt az első éjszakám, amely urán csaknem három évet töltöttem Tarbeanban.
 huszonegyedik fejezet / PINCE, KENYÉR, VÖDÖR

Éppen elmúlt ebédidő. Pontosabban elmúlt az az idő, amikor valamit ettem. A Kereskedők
körénél koldultam, és ezen a napon már összeszedtem két rúgást (egy őrtől, egy zsoldostól),
három lökést (két fuvarostól, egy tengerésztől), egy új káromkodást, amely egészen valószínűtlen
anatómiát követelt (ugyancsak a tengerésztől), és egy köpést egy meglehetősen durva,
meghatározhatatlan foglalkozású vénembertől.
Ezenfelül egy vaskrajcárt. Noha ezt sokkal inkább a valószínűség törvényének köszönhettem,
mint az emberi jóindulatnak. Olykor még a vak tyúk is talál szemet.
Csaknem egy hónapja éltem Tarbeanban, és tegnap próbáltam meg először lopni. Balszerencsés
kezdet volt. Elkaptak, miközben a kezem éppen egy hentes zsebében járt. Ez olyan hatalmas
pofont fialt nekem, hogy még később is szédültem felállás közben, vagy ha gyorsan mozdultam.
Mivel első próbálkozásom a zsebtolvajlás terén nem bizonyult gyümölcsözőnek, úgy döntöttem, a
„mai nap a kéregetésé”. A legtöbb az volt.
Görcsölt a gyomrom az éhségtől, egyetlen garas ára száraz kenyér ezen nem sokat segíthetett.
Éppen azon morfondíroztam, hogy egy másik utcában próbálkozom, amikor láttam, hogy egy
fiúcska fut oda az utca túloldalán kéregető kis koldushoz. Egy darabig izgatottan beszélgettek,
azután elsiettek.
Természetesen követtem őket. Feltámadt bennem régi tüzes kíváncsiságom sápadt kísértete.
Mellesleg akármiért megy is el két gyerek déltájban egy forgalmas utcából, az elég érdekes lehet
ahhoz, hogy utána nézzek. Talán a tehlinek osztanak kenyeret megint.
Vagy felborult egy gyümölcsös kordé. Vagy az őrök akasztanak valakit. Ez megér fél órát az
időmből.
Követtem a fiúkat a kanyargós utcákon, és egyszer csak láttam, hogy befordulnak egy sarkon,
majd lesietnek a lépcsőn egy kiégett ház pincéjébe.
Megálltam, a kíváncsiság gyenge szikráját eloltotta a józan ész.
Valamivel később ismét előbukkantak. Vastag karéj barna kenyeret szorongattak. Figyeltem,
ahogy nevetve, egymást lökdösve elmennek. A kisebbik, aki nem volt idősebb hatnál, észrevett, és
intett.
— Még maradt ekkicsi! — kiáltotta teli szájjal. — De azér' jobb, ha sietsz.
A józan eszem gyorsan hátraarcot csinált, én pedig leóvakodtam. A lépcső alján néhány korhadt
deszkát láttam: ennyi maradt egy betört ajtóból. Mögötte kurta folyosó vezetett egy félhomályos
szobába. Egy kemény tekintetű lány oda se nézve félrelökött. Nála is volt kenyér.
 Beléptem az ajtó roncsain a hideg, nyirkos sötétbe. Tíz-egynéhány lépés után halk nyöszörgést
hallottam, amitől földbe gyökerezett a lábam. Csaknem állati hang volt, de a fülem elárulta, hogy
emberi torokból származik.
Nem tudom, mit vártam, de nem azt, amit találtam. Két ócska halolajlámpás elmosódó
árnyékokat vetett a sötét kőfalakra. Hat priccs állt a szobában, mindegyik foglalt. Két gyerek, akik
alig nőttek ki a babakorból, egy pokróc alatt feküdt a kőpadlón, a harmadik egy rongykupacon
gömbölyödött össze.
Korombeli fiú ült egy sötét sarokban, a fejét a falnak szorította.
Az egyik fiú fészkelődön a priccsen, mintha álmában mocorogna. De valami nem volt rendben a
mozgásával. Túlságosan feszes, túl merev mozdulat volt. Alaposabban megnéztem, és láthattam az
igazságot. Oda volt kötözve a priccshez. Mind oda voltak kötözve.
Megfeszítette a kötelet. Ő adta ki azokat a hangokat, amelyeket a folyosón hallottam. Most még
jobban hallatszott az elnyújtott nyüszítés: — Aaaaaa!
Valósággal rám zúdult az összes mese, amelyet a gibeai hercegről hallottam: húsz teljes
esztendőn át raboltatta el a szolgáival az embereket, kényérekedvére kínoztatta őket, amíg az
egyház közbe nem lépett, és véget nem vetett üzelmeinek.
— Micsoda, micsoda — hallatszott a szomszéd szobából olyan sajátos hanglejtéssel, mintha az
illető nem kérdezni akarna.
A fiú ismét nekifeszült a köteleknek.
— Aaaabeee!
Bejött egy ember, valamit söprögetett rongyos köntösének elejéről.
— Micsoda, micsoda — ismételte ugyanolyan kijelentő módban. A hangja öreg és fáradt volt, de
türelem rejtőzött a mélyén: a nehéz kövek türelme, az anyamacskáé a kölykei iránt. Nem ilyen
hangot vártam Gibea hercegének alteregójától.
— Micsoda, micsoda. Csitt, csitt, Tanee. Nem mentem el, csak odaát voltam. Most pedig itt
vagyok. — Talpa csattogott a csupasz kőpadlón. Mezítláb volt.
Éreztem, hogyan szivárog el belőlem a feszültség. Akármi folyik is itt, az korántsem olyan félelmes,
mint gondoltam.
A fiú nem vergődött tovább, amikor meglátta, hogy az ember közeledik. — Eeeeaa — mondta,
és húzott egyet a kötélen.
— Mi? — Ez alkalommal kérdés volt.
— Eeeeea.
— Hmm. — Az öregember körülnézett, és ekkor vett észre engem. — Ó. Üdvözöllek! — Ismét a
fiúra nézett. — Nohát, milyen okosak vagyunk ma! Tanee hívott engem, mert észrevette, hogy
látogatónk van! — Tanee arca borzalmas vigyorba torzult, és hangosan, tutulva lihegett. A keserves
hang ellenére is világos volt, hogy nevet.
A mezítlábas férfi felém fordult.
— Nem ismerlek. Jártál már itt?
Megráztam a fejem.
— Nohát, van egy kis kenyerem, csak kétnapos. Ha hordasz nekem vizet, akkor annyit ehetsz,
amennyi beléd fér. — Rám sandított. — Rendben van?
Bólintottam. A priccseket leszámítva csak egy hordó, egy szék és egy asztal volt a szobában. Az
asztalon négy nagy kenyér kerekedett.
Ő is bólintott, azután óvatosan elindult a szék felé. Óvatosan járt, mintha fájna a talpa.
Ahogy a székhez ért, beleült és az ajtó melletti hordóra mutatott.
— Az ajtón túl van szivattyú és vödör. Nem kell sietned, ez nem verseny. — Beszéd közben
szórakozottan keresztbe tette a lábát, és vakarni kezdte az egyik lábfejét.
Elégtelen keringés, gondolta elmém egyik, rég nem használt része. A fertőzés fokozódó
kockázata, ezenfelül kellemetlen. A lábat föl kell polcolni, meg kell masszírozni, azután meg kell
áztatni fűzfakéreg, kámfor és nyílgyökér forró főzetében.
— Ne töltsd meg túlságosan a vödröt. Nem akarom, hogy kárt tegyél magadban, vagy kiöntsd.
Amúgy is elég vizes idelent. — A padlóra tette a lábát, majd lehajolt, hogy fölvegye az egyik
apróságot, aki nyugtalanul mocorogott a takaró alatt.
Mialatt töltöttem a hordót, lopott pillantásokat vetettem a férfira. A haja szürkült, lassan,
óvatosan mozgott, mégsem volt túl öreg. Talán negyven volt, talán valamivel kevesebb. Hosszú
köntösén annyi volt a folt és a varrás, hogy fogalmam sincs, milyen lehetett az eredeti színe vagy
szabása. Noha csaknem olyan rongyos volt, mint én, sokkal tisztábbnak tűnt. Bár ez nem volt nagy
teljesítmény.
Trapisnak hívták. A foltos gúnya volt az egyetlen vagyona. Úgyszólván minden percét a nyirkos
pincében töltötte, és gondoskodott az elesettekről, akikkel senki sem törődött. Zömük kisfiú volt.
Némelyiket, mint Taneet, le kellett kötözni, hogy ne tegyen kárt magában, vagy ne guruljon le a
priccsről. Másokat, mint Jaspint, aki két éve őrült meg a láztól, azért kellett lekötözni, hogy ne
tegyen kárt másokban.
Trapis ugyanazzal a végtelen türelemmel bánt a bénákkal, a nyomorékokkal, a katatonokkal, az
eskórosokkal. Sosem hallottam panaszkodni, még a meztelen lába miatt sem volt egy zokszava,
pedig mindig dagadt volt, és folyamatosan fájhatott neki.
Nekünk, gyermekeknek adott mindent, amit adhatott; ha éppen volt neki, megetetett. Az
ételért vizet hoztunk neki, felsúroltuk a padlót, elintéztük, amire megkért, és foglalkoztunk a
kicsikkel, hogy ne sírjanak. Megtettünk mindent, amit kért, és ha nem volt étel, még mindig
kaphattunk vizet, fáradt mosolyt, és azt az érzést, hogy van valaki, aki embernek tekint, és nem
rongyokba burkolt állatnak.
Néha úgy tűnt, hogy Tarbeannak ebben a zugában egyedül Trapis törődik a nyomorultakkal.
Cserébe olyan néma szenvedéllyel szerettük, amilyenre csak az állatok képesek. Ha valaki kezet
emelt volna Trapisra, száz üvöltő gyermek tépi véres cafatokra az utca közepén.
Az első hónapokban gyakran megfordultam a pincében, aztán, .ahogy telt az idő, egyre
ritkábban tértem be hozzájuk. Trapis és Tanee kiváló társaság volt. Egyikünk sem szeretett sokat
beszélni, és ez nekem pontosan megfelelt. Ám a többi utcagyerek kimondhatatlanul idegesített, így
hát ritkábban látogattam oda, kizárólag akkor, amikor rettenetesen szükségem volt segítségre,
vagy ha volt valamim, amit megoszthattam velük.
Noha csak nagy néha kerestem fel őket, jó volt tudni, hogy van egy hely a városban, ahol nem
rúgnak belém, nem kergetnek el, nem köpnek le. Amikor egyedül voltam a háztetőkön, segített
rajtam a tudat, hogy Trapis és a pince még megvan. Szinte olyan volt, mint egy otthon, ahova az
ember visszamehet.
Szinte.
huszonkettedik fejezet / A DÉMONOK IDEJE

Sok mindent megtanultam a tarbeani első hónapokban. Megtanultam, melyik fogadóban és

vendéglőben dobják ki a legjobb maradékot, és hogy a romlott ételt meddig lehet megenni
anélkül, hogy belebetegednék.
Megtanultam, hogy a kikötő közelében a fallal övezett épületkomplexum Tehlu temploma. A
tehlinek néha kenyeret osztottak, de imádkoznunk kellett, mielőtt a markunkba nyomták volna.
Nem bántam. Könnyebb volt a kéregetésnél. Néha a szürke köpenyes papok be akartak hívni a
templomba, hogy ott imádkozzam, de én hallottam pletykákat, és inkább elfutottam, ha ilyesmire
kértek, akkor is, ha még nem kaptam meg a kenyeret.
Megtanultam elbújni. Volt egy titkos helyem egy ócska bőrcserző műhely tetején, ahol három
tető találkozott, itt készítettem magamnak menedéket az eső és a szél ellen. Ben könyvét vászonba
csomagolva eldugtam a gerendák alá. Csak ritkán vettem elő, mintha szent ereklye volna. Ez
maradt egyetlen kézzelfogható darabja a múltamnak, és mindent megtettem, hogy biztonságban
tudjam.
Megtanultam, hogy Tarbean hatalmas. Ezt nem érthetitek meg, ha nem láttátok a saját
szemetekkel. Olyan, mint az óceán. Beszélhetnék nektek a hullámokról és a vízről, de úgysem
fognátok fel a méretét, amíg ott nem álltok a partján. Tulajdonképpen nem is sejthetitek, mi az
óceán, amíg a közepére nem értek, ahol nincs más, csak a végtelen víz minden irányban. Csupán
akkor döbbentek rá, milyen kicsik, milyen gyengék vagytok.
 Tarbean azért is tűnik olyan hihetetlenül nagynak, mert ezernyi apró részből áll, és minden
résznek megvan a maga egyénisége. Van ott Alvég, Hajcsárudvar, Mosoda, Középső város, Faggyús
negyed, Tunning, Dokkok, Kátrányos út, Seamling sugárút... Az ember az egész életét leélheti
Tarbeanban anélkül, hogy minden részét megismerné.
De gyakorlati szempontból Tarbean valójában két részre oszlik: van a Vízfelőli oldal, és a
Hegyfelőli oldal. A Vízfelőli oldal a szegényeké. Itt laknak a tolvajok, koldusok és kurvák. A
Hegyfelőli oldal lakói gazdagok, vagyis prókátorok, politikusok és kurtizánok.
Két hónapja éltem Tarbeanban, amikor először gondoltam rá, hogy megpróbálkozom a
kéregetéssel a Hegyfelőli oldalon. A tél keményen markolta a várost, a télközépi mulatság pedig
még a szokottnál is veszedelmesebbé tette az utcákat.
Ez megdöbbentett. Társulatunk egész ifjú életemben úgy szervezte, hogy a télközépi mulatság
idején valamelyik városban legyünk. Démonmaszkot tettünk, és általános örömre azzal rémítgettük
a polgárokat a Nagy gyász hét napjában. Apám olyan meggyőzően játszotta Encanist, hogy az
ember azt hitte volna, őt magát idéztük meg. Ami ennél is fontosabb, tudott egyszerre ijesztő és
körültekintő lenni. Senki nem sérült meg, ha a mi társulatunk szervezte az ünnepséget.
Tarbeanban ez is másképpen volt. Az ünnepség kellékei ugyanazok voltak. Itt is voltak emberek,
akik rikítóan kifestett démonmaszkban ólálkodtak a városban, és közben helytelenkedtek. Megvolt
Encanis a hagyományos fekete maszkban, aki komolyabb bajokat kevert. És noha nem láttam, nem
kétlem, hogy az ezüst álarcos Tehlu is körbejárt a jobb környékeken, és eljátszotta a maga
szerepét. Ahogy mondtam, a kellékek ugyanazok voltak.
De a játék másképpen zajlott. Egyrészt Tarbean túl nagy volt ahhoz, hogy egyetlen társulat kellő
számú démont szállítson. Még száz társulat sem lett volna elegendő. így tehát, ahelyett, hogy
hivatásosokat fizettek volna meg, amint azt az ésszerűség és a közbiztonság diktálta, a tarbeani
templomok a démonmaszkok árusításának jövedelmezőbb ösvényét választották.
Éppen ezért a nagy gyász első napján tízezer démon szabadult el a városban. Tízezer műkedvelő
démon, aki úgy vélte, elkövethet minden disznóságot, ami eszébe jut.
Talán úgy tűnhet, hogy ez a tökéletes helyzet egy ifjú zsebtolvajnak, de valójában éppen az
ellenkezője igaz. A démonok sűrűje mindig a Vízfelőli oldalon csapódott le. És noha túlnyomó
többségük tisztességesen viselkedett, elmenekült Tehlu nevére, és ésszerű keretek között
latorkodott, sokakról nem mondhatom el ezt. A város a nagy gyász első néhány napján volt a
legveszélyesebb. Ilyenkor időm nagy részét azzal töltöttem, hogy kitértem a veszedelem útjából.
Bár ahogy közeledett a télközép, kezdtek lecsillapodni a kedélyek. A démonok száma gyorsan
apadt: ahogy az emberek elveszítették az álarcukat, belefáradtak a játékba. Semmi kétség, Tehlu is
kivette a részét a rendcsinálásból, de ezüst álarc ide vagy oda, ő is csak egy ember volt. Aligha
tudta volna kézben tartani Tarbeant teljes hét napon át.
 A gyászünnep utolsó napját választottam a Hegyfelőli oldal meglátogatására. A hangulat mindig
magasra hág a télközép napján, és a jó hangulat mindig jó a koldulásra. És ami a legfontosabb, a
démonok száma megcsappant, vagyis újból meglehetős biztonsággal lehetett járkálni az utcán.
Kora délután éhgyomorra vágtam neki az útnak, mert nem találtam egyetlen darab kenyeret
sem, amelyet ellophattam volna. Lappangó izgalommal indultam a Hegyfelőli oldal felé. Énem egy
része talán emlékezett rá, milyen volt télközép családi körben: meleg étel, utána meleg ágy. Talán
megártott az örökzöldek illata, amelyeket feltornyoztak és meggyújtottak Tehlu diadalának
ünnepén.
Ezen a napon két dolgot tanultam meg. Először, hogy miért maradnak a koldusok a Vízparti
oldalon, másodszor, hogy nem számít, amit az egyház mond, a télközép a démonok ideje.

Egy sikátorból bukkantam elő, és azonnal megéreztem, milyen más a levegő ebben a
városrészében, mint ott, ahonnan én jövök.
A Vízfelőli oldalon a kereskedők mézes-mázas szavakkal hízelegnők a vevőknek, hátha
becsalogathatják őket a boltjukba. Ha nem sikerül, harciasak lesznek: átkozzák, esetleg meg is
támadják a vevőt.
Itt a boltosok idegesen tördelték a kezüket. A Vízfelőli oldal brutális valósága után olybá tűnt,
mintha bálba kerültem volna. Mindenki új ruhában pompázott. Mindenki tiszta volt, és mintha
mindnyájan valaminő cirkalmas szalontáncot lejtettek volna.
Bár itt is voltak árnyak. Ahogy az utcán bámészkodtam, észrevettem két embert, akik előttem
osontak be egy sikátorba. Az álarcuk egész jó volt, vérvörös és vad. Az egyiknek tátott szája volt, a
másik hegyes, fehér fogakat vicsorított. Mindketten a hagyományos csuklyás köntöst viselték, amit
helyeseltem. A Vízfelőli oldalon sokan még a megfelelő jelmezzel sem törődtek.
A két démon egy jól öltözött ifjú párt követett, akik kart karba öltve sétáltak az utcán. A
démonok csaknem száz lépés hosszan sompolyogtak utánuk. Ekkor az egyik lekapta az úriember
kalapját, és bedobta a közeli hótorlaszba. A másik durván megragadta a hölgyet, és fölkapta a
földről. A nő sikoltozott, miközben az úriember a sétabotját próbálta visszaszerezni a másik
démontól. Vélhetőleg tökéletesen megzavarta, ami történt.
Szerencsére hölgye nem vesztette el a fejét.
— Tehus, Tehus! — rikoltotta. — Tehus antausa eha!
Tehlu nevére a két vörös álarcos meghátrált, azután megfordultak, és elinaltak.
Mindenki éljenzett. Az egyik boltos segített az úriembernek visszaszerezni a kalapját. Egész
elhűltem ennyi előzékenységtől. Úgy látszik, a város úri részén még a démonok is udvariasak.
 Felbátorított a látvány. Megtekintettem a tömeget, hogy kipécézzem a legjobb zsákmányt, majd
odamentem egy fiatal hölgyhöz. halványkék ruhát viselt fehér szőrme stólával, hosszú, arany haja
művészi gyűrűkben vette körül az arcát.
Ahogy odaléptem, lenézett rám, és megtorpant. Hallottam, ahogy elakad a lélegzete, miközben
a szája elé kapja a kezét.
— Egy pennyt, nagysága! — Nyújtottam, még egy kicsit remegtettem is a kezemet. A hangom is
remegett. — Kérem! — Igyekeztem olyan kicsinek és reménytelennek látszani, amilyennek
éreztem magam. Egyik lábamról a másikra álltam a vékony, szürke hóban.
— Szegény drágám — sóhajtotta olyan halkan, hogy alig hallottam. Az oldalán csüngő erszényen
matatott, miközben nem bírt vagy nem akart a szemembe nézni. Végül talált valamit az
erszényében, és a tenyerembe tette.
Ahogy ráhajtogatta az ujjaimat, éreztem a pénz hideg, megnyugtató súlyát.
— Köszönöm, nagysága! — mondtam gépiesen. Odasandítottam, és láttam, hogy ezüst csillan át
az ujjaim között. Kinyitottam a markom, és egy ezüstpennyt láttam. Egy egész ezüstpennyt.
Eltátottam a szám. Egy ezüstpenny tíz rézpennyt ért, vagy ötven vasat. Ami ennél is fontosabb,
fél hónapra tele hasat ígért. Egy vaspennyért megalhatok éjszaka a Vörös Szem padlóján, kettőért
a kandallónál, az esti tűz parazsa mellett. Vehetek egy rongytakarót, amit elrejtek a háztetőn, hogy
egész télen melegen tartson.
Felnéztem a nőre, aki még mindig engem bámult szánakozva. Nem tudhatta, mit jelent ez
nekem.
— Köszönöm szépen, nagysága! — hálálkodtam rekedten. Eszembe jutott valami, amit akkor
mondtunk, amikor még a társulattal éltem: — Minden történeted legyen vidám, az útjaid pedig
rövidek és simák.
Rám mosolygott, és talán mondani is akart valamit, ám ekkor különös bizsergést éreztem a
tarkómon. Valaki figyelt. Az utcán megtanulunk fokozottan érzékenyek lenni bizonyos dolgokra,
nehogy rövid és nyomorult életünk legyen.
Körülnéztem, és láttam, hogy egy boltos beszélget egy őrrel, miközben felém mutogat. Ez nem
afféle őr volt, amilyenekhez a Vízparti részen szoktam, hanem frissen borotvált, egyenes tartású.
Fémszögekkel kivert, fekete bőrzubbonyt viselt, és akkora rézveretes bunkót lógatott, mint a karja.
Meghallottam, mit mond neki a boltos:
— ...vevők. Ki vásárol csokoládét egy ilyen... — Ismét felém intett, és mondott valamit, amit
nem értettem. — ...fizetnek téged? Ez helyes. Talán megemlíthetném...
Az őr felém fordult. Elkaptam a pillantását. Megpördültem, és elrohantam.
Bevágódtam az első sikátorba. Vékony cipőm megcsúszott a vékony havon. Hallottam, hogy az
őr súlyos csizmája mögöttem dobog, amikor befordultam az első sikátorból leágazó másodikba.
 A lélegzetem perzselte a tüdőmet. Néztem, hova mehetnék, hova bújhatnék. De nem ismertem
a városnak ezt a részét. Itt nem voltak szemétdombok, amelyekbe befurakodhassak, sem kiégett
házak, amelyekben kámforrá válhassak. Egyik cipőm vékony talpát átvágta egy éles, fagyott kavics.
Fájdalom hasított a lábamba, de kényszerítettem magam, hogy tovább fussak.
A harmadik kanyarnál zsákutcába jutottam. Félig már fölkapaszkodtam a falra, amikor egy kéz
megragadta a bokámat, és lerántott.
Fejem a kövezetnek csapódott, a világ szédítően forgott, miközben az őr fölemelt a földről az
egyik csuklómnál és a hajamnál fogva.
— Micsoda okos fiú! — Lihegett, az arcomba fújta forró lélegzetét. Bőr és verejtékszaga volt. —
Elég idős vagy ahhoz, hogy tudjad, most már nem érdemes elszaladni. — Dühösen megrázott, és a
hajamat tépte. Sikoltottam. A sikátor megdőlt.
Gorombán a falnak nyomott.
— Ahhoz is elég okosnak kéne lenned, hogy ne gyere a Hegyfelőli oldalra. — Megrázott. —
Néma vagy te, kölök?
— Nem — feleltem bávatagon, miközben a szabad kezemmel a hideg falat tapogattam. — Nem.
A válaszom valamiért feldühítette.
— Nem? — köpte a szót. — Bajba kevertél engem, kölök! — Megpördített, és földhöz teremtett.
Végigcsúsztam a sikátor nyálkás haván. A könyökömet bevertem a földbe, a kezem elzsibbadt. Az a
kéz, amely egyhavi ételt, meleg takarókat és új cipőt szorított, kinyílt. Elrepült belőle valami drága,
és még csak nem is csendült, .miikor a földre esett.
Alig vettem észre. A levegő fütyült, a bunkó lecsapott a lábamra. Az őr vicsorgott:
— Ne gyere a Hegyfelőli oldalra, megértetted? — A bunkó ismét lecsapott, ezúttal a
lapockámra. — Minden, ami túl van az Ugar utcán, az tiltott terület az ilyen kis kurafiknak.
Megértetted? — Visszakézzel arcul ütött, és én éreztem a vér ízét, miközben a fejem félrebillent a
havas macskakövön.
Labdává húztam össze magamat. Ő sziszegve folytatta:
— És a Malom utca és a Malom piactér is tilos hely, ahol én dolgozom. Ezért soha. Ne. Gyere.
Ide. Még. Egyszer. — Minden szónál lesújtott a bunkóval. — Megértetted?
Reszketve feküdtem a feltúrt hóban, reméltem, hogy ezzel vége. Reméltem, hogy elmegy.
— Megértetted? — A gyomromba rúgott, én pedig éreztem, hogy valami elszakad bennem.
Felsikoltottam, és bizonyára dadogtam valamit. Ismét belém rúgott, amikor nem keltem föl,
utána elment.
Azt hiszem, elájultam vagy elkábultam. Mire magamhoz tértem, alkonyodott. A csontom
velejéig átfáztam. Az ezüstpennyt keresve kúsztam-másztam a sáros havon és a lucskos
szemétben, de az ujjaim annyira megdermedtek, hogy szinte használhatatlanok voltak.
 Az egyik szemem bedagadt, a szájam vérzett, de addig keresgéltem, amíg ki nem hunyt a nappal
utolsó fénye. Szurokfekete volt a sikátor, de én még akkor is matattam a hóban, noha a szívem
mélyén tudtam, hogy ha véletlenül rálelnék, a kezem akkor sem érezné meg a pénzt.
A falnak támaszkodva föltápászkodtam és elindultam. Sebesült talpam lelassított. Minden
lépésnél fájdalom döfött a lábszáramba, igyekeztem a falat mankónak használni, hogy kicsit
könnyítsék a súlyomon.
A Vízfelőli oldal felé tartottam, a városnak abba a részébe, amely sokkal inkább az otthonom
volt, mint bármi más. A lábam egyre dermedtebb és érzéketlenebb lett a hidegtől, és miközben
elmém racionális szilánkja emiatt aggódott, a gyakorlatiasabb részem örült, hogy legalább nem fáj
annyira.
Mérföldek választottak el titkos menedékemtől, a sántikálás miatt lassan haladtam. Valahol
elestem. Nem emlékszem rá, csak arra, hogy a hóban fekszem. Nagyon kényelmes és kellemes
volt. Az álmosság beborított, mint egy takaró, mint a halál.
Behunytam a szemem. Emlékszem, a kihalt utca mély csöndje vett körül. Túlságosan dermedt és
fáradt voltam ahhoz, hogy igazán féljek. Lázálmomban azt képzeltem, hogy a halál nagy madár
(lakjában érkezik, a szárnyai tűzből és árnyékból vannak. Fölöttem lebegett, türelmesen figyelt,
várt rám...
Elaludtam, és a nagy madár betakart izzó szárnyával. Finom meleget álmodtam. Azután belém
vágta a karmait, hogy széttépjen...
Nem, csak sérült bordáim fájtak, amikor valaki a hátamra fordított.
Kinyitottam a fél szemem, és ködösen láttam, hogy egy démon hajol fölém. A maszkos ember
látványa nyomban kizökkentett és felébresztett a zavarodott önámításból. Az imént érzett finom
meleg eltűnt, ott maradtam ernyedt, ólomnehéz testtel.
— Látod? Mondtam én neked! Egy gyerek fekszik itt a hóban! Felemelt.
Most már ébren voltam. Láttam, hogy az álarca tiszta fekete. Ez Encanis, a démonok ura.
Ügyetlenül felállított, és nekilátott, hogy leverje rólam a havat.
A jó szememmel láttam, hogy egy élénkzöld maszka áll mögötte.
— Gyere már...! — sürgette. A női hang üregesen kongott a hegyes fogak mögül.
Encanis nem törődött vele.
— Jól vagy?
Semmilyen válasz nem jutott eszembe, így hát arra összpontosítottam, hogy megőrizzem az
egyensúlyomat, miközben a férfi tovább törölgette rólam a havat sötét köpenyének ujjával. A
távolban kürtök rivalltak.
A másik démon idegesen nézett végig az utcán.
— Ha nem hagyjuk le őket, megnézhetjük magunkat! — sziszegte idegesen.
 Encanis sötét kesztyűs kezével leveregette a havat a hajamról, azután megállt, lehajolt,
alaposabban megnézte az arcomat. A sötét álarc furcsán püffedezett ködös látóteremben.
— Az Isten testére, Holly, valaki ronggyá verte ezt a gyereket! Télközép napján!
— Őr! — károgtam. A beszédtől vérízű lett a szájam.
— Félig megfagytál — mondta Encanis. Dörgölni kezdte a karom és a lábam, hogy megindítsa a
vérkeringést. — Velünk kell jönnöd.
A kürtök közelebbről harsogtak. Halkan morajlott a tömeg.
— Ne légy hülye! — mondta a másik démon. — Nincs olyan formában, hogy átrohanjon a
városon.
— De olyan formában sincs, hogy itt maradjon — vágott vissza Encanis. Gorombán tovább
masszírozta a karom és a lábam. Lassan kezdett visszatérni beléjük az élet, szúrós, viszketős
forróság formájában, amely torzképe volt az elalvás előtti percben érzett, vigasztaló melegnek. Kín
hasogatott, ahányszor hozzáért valamelyik zúzódásomhoz, de túlságosan kimerültem ahhoz, hogy
elhúzódjam.
A zöld álarcú démon közelebb lépett, a barátja vállára tette a kezét.
— Most már mennünk kell, Gerrek! Valaki más majd a gondjaiba veszi. — Megpróbálta
elvonszolni Encanist, de nem járt sikerrel.
— Ha itt találnak vele, még azt hiszik, hogy mi tettük!
A fekete álarcos férfi káromkodott, azután bólintott, és matatni kezdett a köpenye alatt.
— Ne feküdj le még egyszer! — figyelmeztetett nyomatékosan.
— És húzódj fedett helyre! Valahol csak fölmelegedhetsz. — A tömeg már olyan közel járt, hogy
a zsivajból különvált a kiabálás, a paták dobogása és a fa kerekek nyikorgása. A fekete álarcos férfi
felém nyújtotta a kezét.
Beletelt egy darab időbe, mire felfogtam, mi az. Ezüsttalentum volt, vastagabb és súlyosabb a
pennynél, amelyet elvesztettem. Olyan sok pénz, hogy alig bírtam elhinni!
— Rajta, vedd el!
Sötét jelenség volt: fekete csuklyás köpeny, fekete álarc, fekete kesztyű. Maga Encanis állt
előttem, és nyújtogatta a holdfényben villogó ezüstöt. A Daeonica egyik jelenete jutott eszembe,
amikor Tarsus eladja a lelkét.
Átvettem a talentumot, de annyira dermedt volt a kezem, hogy nem is éreztem. Oda kellett
néznem, hogy lássam, fogom-e a pénzt. Azt képzeltem, hogy meleg sugárzik föl belőle a karomba.
Erősebbnek éreztem magam.
Rávigyorogtam a fekete álarcos férfira.
 — Fogd a kesztyűmet is! — Lehúzta, odadobta. Ekkor a zöld álarcos nő magával vonszolta
jótevőmet, mielőtt egy szó köszönetét mondhattam volna. Néztem, ahogy távolodnak. Sötét
ruhájukban olyanok voltak Tarbean szénszürke, holdsütötte utcáján, mint az illanó árnyak.
Alig egy perc múlva befordult a sarkon a fáklyafényes ünneplő menet, amelyben százak daloltak
és rikoltoztak. Addig hátráltam a hangok hullámverésében, amíg a falhoz nem ért a hátam. Utána
addig oldalaztam gyenge lábakon, míg nem találtam egy kapualjat.
Leshelyemről figyeltem a mulatságot. Az emberek kiáltozva, kacagva özönlöttek előttem. Tehlu
magasan és büszkén állt a négy fehér ló vontatta kocsin. Ezüst álarca ragyogott a fáklyafényben.
Szőrmegalléros, prémezett kézelőjű fehér köntöse makulátlan volt. Szürke köpenyes papok
vonultak a szekér mellett, csengettyűket ráztak és kántáltak. Sokan a bűnbánó papok súlyos
vasláncait hordozták. A hangok, a csengők, a kántálás, a láncok csörgése összeolvadt egyfajta
melódiába. Minden szem Tehlura szögeződött.
Senki sem látta, hogy ott állok a kapualj árnyékában.
Kis híján tíz percbe telt, hogy az utolsó is elhaladjon előttem. Csak ekkor léptem elő, és óvatosan
hazafelé indultam. Lassan haladtam, de éreztem, milyen erőt ad a pénzdarab. Tízlépésenként
megnéztem a talentumot, mert szükségem volt a bizonyosságra, hogy zsibbadt kezem még mindig
markolja. Szerettem volna fölhúzni a kesztyűt, amit kaptam, de attól tartottam, hogy elejtem a
pénzt, és elveszítem a hóban.
Nem tudom, mennyi időbe telt, amíg visszaértem. A járás kissé föl melegített, noha még mindig
merevnek, fagyottnak éreztem magam. Amikor hátranéztem, azt láttam, hogy minden második
lépésemet vérfolt jelzi. Ez különös módon megnyugtatott. Egy vérző láb jobb, mint egy keményre
fagyott.
Megálltam az első kocsmánál, amelyet ismertem, Nevető Ember volt a neve. Zúgott a zenétől, a
nótázástól, a vigalomtól. Elkerültem a bejáratot, hátramentem a fekete sikátorban. Két lány a
munkát feledve diskurált a konyhaajtóban.
A falat mankónak használva odasántikáltam hozzájuk. Észre sem vettek, csak amikor már kis
híján odaértem. A fiatalabb rám nézett, eltátotta a száját.
Közelebb léptem.
— Hozna valamelyikőtök ételt és egy takarót? Meg tudom fizetni. — Feléjük nyújtottam a
kezem. Ijesztően reszketett. Az ujjaim véresek lettek, amikor megérintettem az arcomat. A
szájamban felrepedt a hús. Fájt a beszéd. — Kérlek!
Egy pillanatig döbbenten bámultak. Azután összenéztek, és az idősebb intett a fiatalabbnak, aki
szó nélkül eltűnt az ajtóban. Az idősebb, aki talán tizenhat volt, közelebb lépett, tartotta a markát.
Odaadtam a pénzt. Karom nehézkesen lehanyatlott. A lány a pénzre nézett, újabb lapos
pillantást vetett rám, majd eltűnt.
 A nyitott ajtón keresztül hallottam a forgalmas kocsma meleg nyüzsgésének a hangjait: a
beszélgetés halk zsongását, amelyet nevetés ellenpontozott, az üvegpoharak tiszta csendülését, az
asztalra csapott fakorsók tompa dobbanását.
A háttérből pedig koboz zengett, szelíden átszőve dallamával a többi hangot. Halk volt, csaknem
elfojtották a zajok, de ugyanúgy meghallottam, ahogy az anya akár tucatnyi szobán át is megismeri
gyermeke sírását. A zene a család, a barátság, a valahová tartozás emlékét jelentette. A gyomrom
összerándult, a fogamba beleállt a fájás. Egy pillanatra még a kezemet sem hasogatta a hideg,
annyira vágyott a muzsikálás ismerős érzésére.
Lassan, csoszogva léptem egyet. Apránként, a fal mellett araszolva addig távolodtam az ajtótól,
míg nem hallottam többé a zenét. Még egyet léptem. Belemart a kezembe a hideg, és akkor már
csak a törött bordáim fájtak.
Egyszerű kínok, amelyeket könnyebb elviselni.
Nem tudom, mennyi idő múlva jöttek vissza a lányok. A fiatalabb adott egy takarót, valamit
belecsomagoltak. Fájó mellemhez öleltem. Méretéhez képest nehéznek tűnt, bár a karom a saját
súlyát se nagyon bírta, így nem tudhattam, mi húzza le igazából. Az idősebb lány adott egy kicsi,
tömött erszényt. Azt is átvettem, és olyan szorosan markoltam, hogy fagyott ujjaim fájtak.
Rám nézett.
— Van egy sarok a tűz mellett, ha gondolod.
A fiatalabbik bólintott.
— Nattie-t nem zavarja. — Egyet lépett előre, és meg akarta fogni a karom.
Visszahőköltem, majdnem elestem.
— Nem! — Kiáltani akartam, de csak krákogás jött ki a torkomból. — Ne érj hozzám. — A
hangom reszketett, noha nem tudtam volna megmondani, hogy a haragtól-e, vagy a félelemtől. A
falnak tántorodtam. — Nem lesz bajom — mondtam rekedten.
A fiatalabb lány sírni kezdett, a keze lehanyatlott.
— Van hova mennem. — Elfordultam. Olyan sebesen távoztam, ahogy bírtam. Magam sem
tudtam, mi elől futok, talán az emberek elől. Ez is olyan lecke volt, amelyet talán túl jól
megtanultam: az emberek szenvedést jelentenek. Mögöttem fojtottan hüppögtek. Sokáig tartott,
amíg a sarokhoz értem.
Sikerült elvánszorognom a rejtekhelyemre, ahol két épület teteje találkozott egy kinyúló
harmadik alatt. Nem tudom, hogyan sikerült fölkapaszkodnom.
A takaróban volt egy egész palack fűszeres bor, egy friss kenyér, és egy akkora pulykamell, mint
a két öklöm. Beburkolóztam a takaróba, elhúzódtam a szél elől, mert a hóesés átment havas
esőbe. A kémény téglája csodálatosan melegítette a hátamat.
 Az első korty bor tűzként égette a számban a sebeket. A második korty már korántsem volt ilyen
kellemetlen. A kenyér puha volt, a pulyka még meleg.
Éjfélkor felébredtem, mert egyszerre húzták meg a város összes harangját. Az utcákon emberek
futkostak és kurjongattak. A nagy gyász hetedik napja is véget ért. Elmúlt télközép ünnepe. Új év
kezdődött.
 huszonharmadik fejezet / A TÜZES KERÉK

Éjszaka ki se dugtam az orromat. Délelőtt arra ébredtem, hogy görccsé merevedtem a

fájdalomtól. Mivel még volt mit ennem, és maradt némi borom, inkább bevackoltam magamat a
rejtekhelyemre, semhogy kockáztassam a zuhanást, amikor megpróbálok leereszkedni az utcára.
Sötét nap volt, úgy fújt a nyirkos szél, mintha abba se akarná hagyni. A havas eső bevert a tető
alá. A kémény meleg volt mögöttem, de ahhoz nem eléggé, hogy megszárítsa a takarómat, vagy
elűzze a ruháimat átitató, vacogtató nedvességet.
Jókor reggel megittam a bort és megettem a kenyeret, utána azzal ütöttem el az időt, hogy a
pulykacsontokat rágtam volna még tisztábbra, és havat próbáltam olvasztani az üres
borosüvegben, hogy legyen mit innom. Egyikben sem jártam túlzott sikerrel. Végül arra
fanyalodtam, hogy marokszám habzsoljam a kásás havat, amitől kilelt a hideg, és kátrányízű lett a
szám.
Sebeim ellenére átaludtam a délutánt, és késő este ébredtem, pazar melegben. Ledobtam
magamról a takarót, és arrább gördültem a túl forró kéménytől, hogy hajnalban dideregve, bőrig
ázottan riadjak fel. Furcsán éreztem magam, szédültem, zavart voltam. Visszabújtam a kéményhez,
és lázas, nyugtalan félálomban bóbiskoltam végig a napot.
Nem emlékszem, hogyan kerültem le a tetőről, lázas önkívületben, úgyszólván nyomorékon.
Nem emlékszem, hogyan tettem meg a háromnegyed mérföldet a Faggyús és a Ládás negyeden át.
Csak arra emlékszem, hogy az erszényt szorongatva legurulok Trapis pincéjének lépcsőjén.
Miközben reszketve, izzadva hevertem a földön, hallottam meztelen talpának halk csattogását a
kövön.
— Micsoda, micsoda — mondta szelíden, és fölemelt. — Csitt, csitt.
Trapis ápolt a láz hosszú napjaiban. Takarókba csavart, etetett, és amikor a láz nem akart leesni,
a pénzemből keserédes gyógyszert vásárolt nekem. Hideg vízzel borogatta arcomat és kezemet, és
türelmesen, gyengéden mormolta:
— Micsoda, micsoda, csitt, csitt — ha felsikoltottam végeérhetetlen lázálmaimban, amelyekben
a szüléimét, a Chandriant és egy üres szemű embert láttam.

Világos fejjel, hűvös testtel ébredtem.

— Ooooreee! — kiáltotta Tanee a priccsről, amelyhez lekötözték.
— Micsoda, micsoda. Csitt, csitt, Tanee — mondta Trapis. Letette az egyik picit, fölvette a
másikat, aki olyan volt a nagy, sötét szemével, akár egy bagoly, de mintha nem bírta volna tartani a
fejét. Csend volt a szobában.
— Ooooreee — ismételte meg Tanee.
 Köhögtem, hogy kitisztuljon a torkom.
— Van melletted a földön egy csésze — mondta Trapis, miközben megsimogatta a kicsi fejét.
— OOOOO OOOOREEEE EEEHAAA! — bőgte Tanee, furcsa hörgésekkel tagolva az ordítást.
Üvöltése felizgatta a többi gyereket, akik nyugtalanul mocorogtak a priccsükön. A sarokban a
nagyobb fiú a fejéhez kapta a kezét, és felnyögött. Imbolyogni kezdett előre-hátra, először csak egy
kicsit, de azután olyan erősen, hogy a falba verte a fejét.
Trapis mellette termett, mielőtt komoly kárt tehetett volna magában.
— Csitt, csitt, Lőni! Csitt, csitt! — Az imbolygás lassult, de nem szűnt meg. — Tanee, több eszed
lehetne annál, hogy ilyen zajt csapjál! — mondta komolyan, de nem szigorúan. — Miért okozol
gondot nekünk? Loni kárt tehet magában.
— Oooorrahee — mondta halkan Tanee.
— Szerintem mesét akar. — Engem is meglepett, hogy ez jött ki a számon.
— Aaaa — helyeselt Tanee.
— Tényleg mesét szeretnél, Tanee?
— Aaaa.
Pillanatnyi hallgatás következett.
— De én nem ismerek meséket — mondta Trapis.
Tanee konokul hallgatott.
Mindenki tud egy mesét, gondoltam. Mindenki tud legalább egyet.
— Ooooree!
Trapis úgy nézett körül a csendes pincében, mintha kifogást keresne.
— Hát — mondta kelletlenül — jó ideje már annak, hogy mesemondás volt nálunk, ugye? —
Lenézett a fiúra, akit átölelve tartott.
— Loni, te is szeretnél mesét hallani?
Loni olyan erélyesen bólintott, hogy kis híján lefejelte Trapist.
— Jó leszel és nyugton maradsz, hogy mesélhessek?
Loni szinte azonnal felhagyott az imbolygással. Trapis lassan elengedte, hátrább lépett. Egy
hosszú percig figyelte, hogy nem tesz-e kárt magában, majd óvatosan visszatért a karosszékéhez.
— Nohát — motyogta halkan, míg lehajolt a földre tett babáért. — Van-e mesém énnekem? —
kérdezte nagyon halkan a bagolyszemű babától. — Nem.
Nincsen. Emlékszem-e egyre? Azt hiszem, az már menni fog.
Egy hosszú percig ült elmélázó arccal, és dúdolt a karján tartott kicsinek. — Igen, de mennyire.
— Kihúzta magát a székben. — Készen vagytok?
 Ez a mese régen kezdődik. Korábban, mielőtt bármelyikünk megszületett volna. Mielőtt apáink
megszülettek volna. Sokkal korábban. Talán, talán megvan négyszáz éve is annak. Nem, annál is
több idő telt el. Valószínűleg ezer év. Bár talán még ez is kevés.
Gonosz idők jártak a világban. Az emberek éheztek, betegek voltak. Éhínség és járvány
pusztított mindenfelé. Sok háború volt, és más rossz dolgok is, mert senki se volt, aki megálljt
parancsolhasson nekik.
Ám az volt akkor a legrosszabb, hogy démonok csatangoltak a földön. Voltak köztük kicsi
undokok, akik lesántították a lovat, megsavanyították a tejet. De voltak sokkal rosszabbak náluk.
Voltak démonok, akik belebújtak az emberekbe, megőrjítették őket, de még ezek sem voltak a
legrosszabbak. Voltak démonok, .«melyek hatalmas fenevadak képében csaptak le az emberekre,
és felfalták őket elevenen, de nem ők voltak a legrosszabbak. Voltak démonok, akik ellopták az
emberek bőrét, és azt viselték ruha gyanánt, de még csak nem is ők voltak a legrosszabbak.
Volt egy démon, amelyik az összes többi fölött állt. Encanis, a mindent elnyelő sötétség.
Bármerre járt, az arcát árnyék takarta, és olyan gonosz volt, hogy belepusztult az a skorpió,
amelyik őt megszúrta.
Tehlu, a mindenek ura és teremtője figyelte az ember világát. Látta, hogy a démonok csúfot
űznek belőlünk, legyilkolnak, és felfalják tetemeinket. Volt, akit megmentett, de csak keveseket.
Tehlu csak az érdemeseken segít, és akkoriban kevés ember volt jó önmagához, másokról nem is
beszélve.
Tehlu nem örült. Olyan helynek teremtette a világot, ahol jó lesz az embernek élni. Ám egyháza
is megromlott. Meglopták a szegényeket, és nem tartották be a törvényeket, amelyeket ő adott
nekik...
Nem, várjunk csak. Akkor még nem is volt egyháza, és papjai sem voltak. Csak férfiak és
asszonyok, akiknek néhánya tudta, kicsoda Tehlu. De még ezek is bűnösök voltak, így amikor hozzá
folyamodtak, nem volt kedve segíteni rajtuk.
Ám sokévi figyelés és várakozás után meglátott egy tiszta szívű, tiszta elméjű leányt. Perialnak
hívták. Az anyja megismertette vele Tehlut, akit Perial imádott, amennyire szerény körülményei
lehetővé lették. Noha kemény élet jutott neki, Perial mindig csak másokért imádkozott, sohasem
magáért.
Tehlu sok éven át figyelte. Látta, hogy nehéz az élete, csupa balszerencse, gyötrelem, amit a
démonok és a rossz emberek okoznak. Ám Perial sosem káromolta őt, és sosem bánt emberrel
másként, mint gyengéden és tisztelettel.
Aztán az egyik éjszakán Tehlu megjelent neki álmában. Eléje állt, és olyan volt, mintha tetőtől
talpig napsugárba vagy tűz lángjába öltözött volna. Ilyen tündökletesen jött el Perialhoz, és
megkérdezte, tudja-e, ki ő.
 — Bizony tudom — felelte Perial nagyon nyugodtan, mert azt hitte, ez csak valami furcsa álom.
— Tehlu vagy, a nagyúr.
Tehlu bólintott, és megkérdezte, tudja-e miért látogatta meg.
— Tenni akarsz valamit szegény Deborah szomszédasszonyomért?
— kérdezte Perial. Mert érte imádkozott elalvás előtt. — Kezeddel illeted férjét, Loselt, hogy
jobb ember legyen? Mert nem tisztességes, ahogy bánik a feleségével. Férfinak sosem volna
szabad kezet emelni az asszonyra, hacsak nem szerelemből.
Tehlu ismerte Perial szomszédait. Tudta, hogy gonosz emberek, akik bűnös dolgokat
cselekednek. Az egész falu bűnös volt, az egyetlen Perial kivételével.
Az egész világ bűnös volt. Ezt meg is mondta.
— Deborah nagyon kedves és jó hozzám — felelte Perial. — Loselt nem kedvelem, de akkor is a
szomszédom.
Tehlu erre elmondta neki, hogy Deborah összevissza hál mindenféle férfiakkal, Losel pedig a hét
minden napján berúg, még a gyász ünnepe alatt is. Hoppá, várjunk csak — akkor még gyász sem
volt. De Losel mindenképpen sokat ivott. Időnként, ha megdühödött, annyira elverte a feleségét,
hogy Deborah nemhogy a talpán megállni, de még sírni sem tudott a kíntól.
Perial egy hosszú percig hallgatott álmában. Tudta, hogy Tehlu igazat beszél, mert tiszta szívű
volt, de nem bolond. Gyanította, hogy szomszédai mindazokat a bűnöket elkövetik, amelyeket
Tehlu felsorolt. Most már biztosat tudott, de még így is a védelmükre kelt.
— Akkor hát nem segítesz rajtuk?
Tehlu azt felelte, hogy a férj és a feleség éppen megfelelnek egymás büntetésének. Bűnösek, és
a bűnösnek bűnhődnie kell.
Perial őszintén szólott, talán mert azt hitte, hogy álmodik, de talán azért is, mert ébren is
ugyanúgy szólott volna. Kereken kimondta Tehlunak, ami a szívét nyomta.
— Nem az ő hibájuk, hogy a világ tele van nehéz választásokkal, éhséggel és magányossággal.
Mit vársz olyan emberektől, akiknek démonok a szomszédai?
Noha Tehlu nem zárta el a fülét a bölcs szavak elől, azt felelte, hogy az emberiség bűnös, és a
bűnösnek bűnhődnie kell.
— Azt hiszem, te nagyon keveset tudsz arról, mit jelent embernek lenni — felelte a leány. — És
én akkor is segíteni fogok nekik, ha tudok! — tette hozzá elszántan.
— AKKOR SEGÍTS! — mondta Tehlu. Kinyújtotta a kezét, és rátette a tenyerét Perial szívére, aki
ettől úgy érezte, mintha ő egy nagy aranyharang lenne, amely most csendítette az elsőt. Kinyitotta
a szemét és tudta, ez nem közönséges álom volt.
Ezért nem is csodálkozott, amikor fölfedezte, hogy áldott állapotba került. Három hónap múlva
megszülte tökéletes, sötét szemű kisfiát. Mendának nevezte el. Egynaposán Menda már tudott
mászni. Kétnaposán járt. Perial meglepődött, de nem aggódott, mert tudta, hogy a gyermek Isten
ajándéka.
Okos teremtés létére tisztában volt vele azonban, hogy az emberek nem értenék meg. így hát
mindig maga mellett tartotta Mendát, és ha barátai vagy szomszédai látogatóba jöttek, elküldte
őket.
Ám ez csupán rövid ideig mehetett így, mert egy faluban nincsenek titkok. Mindenki tudta, hogy
Perial nincs férjnél. És bár akkoriban mindennaposnak számítottak a házasságon kívül született
kisdedek, az olyan fiúgyermek, aki alig két hónappal a születése után férfivá érik, korántsem
számított annak. Attól féltek, hogy Perial egy démonnal hált, és a gyermek egy démoné.
Azokban a sötét időkben ez sem volt hallatlan ritkaság, és az emberek féltek.
Így hát a hetedik dekád első napján az emberek összegyűltek, és odamentek az apró házhoz,
amelyben Perial egyedül lakott a fiával. A falu kovácsa, egy bizonyos Rengen vezette őket.
— Mutasd meg nekünk a fiút! — kiáltotta. De a házból nem válaszoltak. — Hozd elő a fiút, és
mutasd meg nekünk, hogy csak emberi gyermek, nem más!
A házból nem válaszoltak, és noha sok férfi volt közöttük, senkinek sem akaródzott bemenni a
házba, amelyben akár egy démon gyermeke is várhatja őket. így hát a kovács ismét elkiáltotta
magát:
— Perial, hozd elő a kis Mendát, különben rád gyújtjuk a házat! Nyílt az ajtó, és egy férfi lépett
ki rajta. Egyikük sem ismerte, mert noha csak hét dekád óta vált el az anyaöltől, Menda olyan volt,
mint egy tizenhét éves ifjú. Büszkén kihúzta szálas termetét, a szeme és a haja szénfekete volt.
— Én vagyok az, akit Menda néven ismertek — mondta zengő, mély hangján.
— Mit akartok tőlem?
Bent a kunyhóban Perial lélegzete elállt a hangtól. Nem csak azért, mert Menda most beszélt
először, hanem mert fölismerte a hangot, amely hónapokkal ezelőtt szólott hozzá álmában.
— Nohát, Menda, mégis mit gondolsz, minek tartunk téged? — kérdezte a kovács, szorosan
markolva a pörölyét. Tudta, hogy vannak démonok, amelyek ember képében járnak, vagy úgy
húzzák magukra az emberi bőrt, ahogyan az ember a birkáét.
A gyermek, aki nem volt gyermek, ismét beszélt.
— Perial fia vagyok, de nem vagyok Menda. És nem vagyok démon.
— Akkor hát érintsd meg a pörölyömet! — mondta Rengen, mivel tudta, hogy vannak dolgok,
amelyektől a démonok félnek: ilyen a hideg vas vagy a tiszta tűz. Kinyújtotta súlyos pörölyét.
Reszketett a keze, de ettől még senki sem tartotta hitványabbnak.
Ö, aki nem Menda volt, előrelépett és mindkét kezét a pöröly vasfejére tette. Semmi sem
történt. Anyja, aki a kunyhó ajtajából figyelte, könnyekben tört ki, mert bízott Tehluban, de mégis
féltette a fiát.
 — Nem vagyok Menda, noha az anyám így nevezett el. Én Tehlu vagyok, mindenek ura. Azért
jöttem, hogy megszabadítsalak benneteket a démonoktól és a saját szívetek bűneitől. Én Tehlu
vagyok, ennenmagam fia. Hallják hangomat a bűnösök, és reszkessenek!
És ők reszkettek. Ám néhányan nem voltak hajlandók hinni neki. Ők démonnak nevezték, és
megfenyegették. Kemény, rémült szavakat mondtak.
Egyesek kővel dobták meg, és átkozták.
Ekkor Tehlu megharagudott, és talán le is mészárolja őket, ám Perial odaugrott, és a vállánál
fogva visszatartotta.
— Mit várhatnál tőlük? — kérdezte halkan. — Olyan emberektől, akiknek a szomszédságában
démonok laknak? Még a legjobb kutya is harap, ha eleget rugdossák.
Tehlu megfontolta e szavakat, és látta, hogy Perial bölcs asszony. így hát Rengenre nézett,
mélyen a szívébe nézett, és azt mondta:
— Rengen, Engen fia, te szeretőt tartasz, akinek fizetsz azért, hogy háljon veled. Becsapod vagy
meglopod az embereket, akik munkát hoznak neked, őket. És noha fennhangon imádkozol, nem
hiszel. Én, Tehlu teremtettem ezt a földet, és én figyelek minden élőre!
Amikor ezt Rengen meghallotta, elsápadt, és a földre ejtette pörölyét. Mert amit Tehlu
mondott, az színigaz volt. Tehlu belenézett valamennyi férfiba és asszonyba, aki ott volt. Belenézett
a szívükbe, és elmondta, amit látott. És valamennyien bűnösek voltak, olyannyira, hogy Rengen
volt köztük a legjobb.
Ekkor Tehlu egy vonalat húzott az út porába, így választva el magát azoktól, akik eljöttek hozzá.
— Ez az út olyan, mint az élet kígyózó vonala. Két ösvény halad egymás mellett. Valamennyien
jártatok már az útnak azon az oldalán. Most választanotok kell. Vagy maradtok a saját utatokon,
vagy áttértek az enyémre.
— De az út ugyanaz, ugye? Még mindig ugyanarra a helyre vezet? — kérdezte valaki.
— Igen.
— És hova vezet az út?
— A halálba. Minden élet halállal ér véget, egy kivételével. Ez a mindenek útja.
— Akkor meg mit számít, hogy melyik oldalon jár az ember? — kérdezte Rengen. Nagydarab
férfi volt, egyike a keveseknek, akik még a sötét szemű Tehlunál is magasabbra nőttek. Mégis
reszketett attól, amit az utolsó pár órában látott és hallott. — Mi van az útnak azon az oldalán, ahol
mi vagyunk?
— Fájdalom — felelte kőkemény hangon Tehlu. — Büntetés.
— És a te oldaladon?
— Fájdalom most — felelte ugyanúgy Tehlu. — Büntetés most, azért, amit eddig elkövettetek.
Ezt nem lehet elkerülni. De itt vagyok én is, és ez az én utam.
 — Hogy mehetek át oda?
— Bánd meg bűneidet, vezekelj, és gyere át hozzám.
Rengen átlépte a vonalat, és Istene mellé állt. Ekkor Tehlu lehajolt, és fölvette a pörölyt,
amelyet a kovács elejtett. Ám ahelyett, hogy visszaadta volna, megütötte vele Rengent, úgy,
mintha a pöröly ostor volna. Először. Másodszor. Harmadszor. A harmadik csapástól Rengen
felzokogott, és a fájdalomtól jajveszékelve térdre esett. De a harmadik csapás után Tehlu letette a
kalapácsot, letérdelt, és Rengen szemébe nézett.
— Te voltál az első, aki átlépte a vonalat — mondta halkan, hogy csak a kovács hallja. — Ez
nehéz és vitéz tett volt. Büszke vagyok rád. Nem vagy többé Rengen, mostantól te vagy Wereth, az
út kovácsolója. — Ezután átölelte, és érintése sokat elvett abból a fájdalomból, amely Werethet,
egykor Rengent kínozta. De nem az egészet, mert Tehlu igazat szólott, amikor azt mondta, hogy a
büntetést nem lehet elkerülni.
Sorra átlépték a vonalat, és Tehlu sorra leütötte őket a pöröllyel. De amint egy asszony vagy
férfi elesett, Tehlu letérdelt hozzá, szólott vele, új nevet adott neki, és enyhítette a fájdalmát.
Sok férfiban és asszonyban démon rejtőzött, amelyek visítva menekültek a pöröly ütésétől.
Ezekkel az emberekkel kicsit hosszasabban beszélt Tehlu, de végül mindig átölelte őket, ők pedig
hálásak voltak ezért. Néhányan táncoltak az örömtől, miután megszabadultak a bennük lakozó
gonosztól.
Végül heten maradtak a másik oldalon. Tehlu háromszor kérte meg őket, lépnék át a vonalat, de
ők mindháromszor visszautasították. A harmadik kérés után Tehlu átszökkent a vonalon és egy-egy
hatalmas csapással valamennyiüket a földhöz vágta.
De nem mind voltak emberek. Amikor Tehlu a negyediket ütötte meg, olyan hang hallatszott,
mint amikor a vasat vízben edzik, és égett bőr bűzölgött. Mert a negyedik ember egyáltalán nem
ember volt, hanem emberbőrbe bújt démon. Mihelyt ez kiderült, Tehlu megragadta a démont,
összeroppantotta, átkot mondott a nevére, és visszaküldte a külső sötétségbe, ahol a fajtája
tanyázik.
A megmaradt három hagyta magát leütni. Egyik sem volt démon, noha néhányukból démonok
menekültek ki. Miután végzett, Tehlu nem szólt ahhoz a hathoz, akik nem lépték át a vonalat, nem
is térdelt le, hogy átölelje őket, és enyhítse szenvedésüket.
A következő napon Tehlu befejezte, amit elkezdett. Városról városra járt, és ahol csak
megfordult, ugyanezt a választást ajánlotta az embereknek. Az eredmény mindig ugyanaz volt:
némelyek átlépték a vonalat, némelyek maradtak odatúl, olyik egyáltalán nem ember volt, hanem
démon, ezeket Tehlu elpusztította.
Ám volt egy démon, aki rendre elillant Tehlu elől. Encanis volt az, akinek az arca mindig
árnyékban van. Encanis, akinek a hangja kést forgat az emberek elméjében.
 Akárhol állt is meg Tehlu, hogy fölajánlja az embereknek a választást a két út között, Encanis
már megelőzte, elpusztította a termést, megmérgezte a kutakat. Encanis, aki ráveszi az embereket,
hogy egymást gyilkolják, és éjszaka kilopja a gyermeket az ágyából.
A hetedik év végére Tehlu körbejárta a világot. Elűzte a démonokat, amelyek megszálltak
minket. Valamennyit, egy kivételével, Encanis tombolt, ezer démon munkáját végezte el egymaga,
mindent lerombolt és tönkretett, amerre járt.
Így hát Encanis menekült, Tehlu pedig üldözte. Tehlu hamarosan egy dekádnyira megközelítette
a démont, azután két napra, aztán fél napra. Végül olyan közel ért, hogy megérezte Encanis
hidegét, és láthatta, hova tette kezétlábát a démon, mert fekete zúzmara lepte a nyomát.
Mivel Encanis tudta, hogy üldözik, egy nagyvárosba menekült. A démonok ura összeszedte
minden erejét, és romba döntötte a várost. Abban a reményben tette, hogy feltartóztatja Tehlut,
és így egérutat nyerhet, ám a Vándorló Isten csak azért állt meg, hogy kijelölje a papokat, akik
törődnek a romba döntött város lakóival.
Encanis hat napon át menekült, és hat nagyvárost rombolt le. De a hetedik napon Tehlu már
annyira közel járt hozzá, hogy Encanis nem szedhette össze az erejét, így a hetedik város
megmenekült. Ezért szerencsés szám a hetes, és ezért ünnepeljük a caenint.
Encanis most már kutyaszorítóban volt, minden gondolatát a menekülés töltötte be. Ám a
nyolcadik napon Tehlu nem állt meg, hogy aludjon vagy egyék. így esett, hogy felling napján Tehlu
utolérte Encanist. Rávetette magát a démonra, és a kovácspöröllyel leütötte. Encanis a földre
zuhant, mint egy kődarab, ám Tehlu pörölye is összetört, és lehullott az út porába.
Tehlu egész éjjel hurcolta a démon ernyedt testét, és a kilencedik nap reggelén elérte Atur
városát. Amikor az emberek látták, hogy Tehlu az eszméletlen démonnal érkezik, azt hitték, hogy
Encanis halott. Tehlu azonban tudta, hogy egy ilyen lénnyel nem lehet könnyen elbánni. Nem
ölheted meg közönséges pengével, vagy ütéssel, nincs rács, nincs börtön, amely visszatartsa.
Így hát egyenesen a kovácsműhelybe vitte. Vasat kért és az emberek minden vasukat odavitték.
Noha nem pihent, és egy morzsányi ételt sem evett, Tehlu a kilencedik napot is végigdolgozta.
Miközben az emberek a fujtatót kezelték, Tehlu egy nagy vaskereket kovácsolt.
Egész éjjel dolgozott, és amikor megérintette a tizedik nap első sugára, egy végső csapással
befejezte a kereket. Koromfekete vasból kovácsolta, embernél magasabbra, abroncsát arasznyira,
hat küllőjét pöröly fejénél vastagabbra. Annyit nyomott, mint negyven ember együttvéve, és hideg
volt az érintése.
Nevét senki sem mondhatta ki, mert az maga volt az iszonyat.
Tehlu összegyűjtötte az őket figyelő embereket, és választott közülük egy papot. Azután
elrendelte, hogy ássanak gödröt a város közepén, tizenöt láb széleset, húsz láb mélyet.
 A felkelő nap fényében Tehlu a vaskerékre fektette a démon testét. A vas első érintésére
Encanis mocorogni kezdett álmában. De Tehlu szorosan a kerékhez láncolta, összekovácsolta a
láncszemeket, hogy erősebben zárjanak minden lakatnál.
Azután Tehlu hátralépett, és mindnyájan látták, hogy Encanis újból megrándul, mintha rossz
álom kínozná. Azután megrázkódott, és teljesen felébredt. Nekifeszült a láncoknak, homorított,
rángatta bilincsét. Ahol a vas megérintette a bőrét, az úgy fájt, mint a kesék. tűk és szögek szúrása,
mint a fagynak marása, mint száz légynek csípése. Encanis hánykolódott a keréken, és üvölteni
kezdett, mert a vas égetett, mart és dermesztett.
Tehlunak édes muzsika volt ez a hang. A kerék mellé feküdt a földre, és mélyen elaludt, mert
nagyon fáradt volt.
Amikor felébredt, már este volt a tizedik napon. Encanis még mindig a kerékhez volt láncolva,
de már nem üvöltött és vergődött, mint a csapdába esett állat. Tehlu lehajolt, hatalmas
erőfeszítéssel felemelte a kerék egyik szélét, és egy fának támasztotta, amely ott nőtt. Ahogy
megközelítette Encanist, a démon káromolni kezdte olyan nyelveken, amelyeket senki sem ismert,
karmolt és harapott.
— Ezt magad hoztad magadra — mondta Tehlu.
Éjjel ünnepség volt. Tehlu elküldte az embereket, hogy vágjanak ki tucat fenyőt, és rakjanak
belőlük máglyát a mély gödör alján, amelyet ástak.
A városlakók egész éjjel táncoltak és énekeltek a tűz körül. Tudták, hogy a világ utolsó és
legveszedelmesebb démonát végre elkapták.
Encanis pedig egész éjjel lógott a keréken, és mozdulatlanul figyelte őket, akár egy kígyó.
Amikor felvirradt a tizenegyedik nap, Tehlu harmadszor és utoljára lépett oda Encanishoz. A
démon fáradt volt, és állatias. Csontjai majd átdöfték megsárgult bőrét. Ám a hatalma még mindig
úgy borult rá, mint egy palást, és árnyékba rejtette az arcát.
— Encanis! — mondta Tehlu. — Ez az utolsó alkalmad, hogy beszélj! Tedd meg, tudom, hogy
hatalmadban áll.
— Tehlu nagyúr, én nem Encanis vagyok! — Abban a kurta percben a démon hangja olyan
szánalmas volt, hogy aki hallotta, megsajnálta. De azután olyan hang hallatszott, ahogy edzésnél
süstörög a vízbe mártott vas, és a kerék megkondult, mint a vasharang. Encanis görcsösen
homorított, azután ernyedten lógott, amíg a kongás el nem halt.
— Ne próbálkozz fortélyokkal, sötét lény! Ne szólj hazugságokat! — mondta szigorúan Tehlu,
szeme olyan sötét és kemény volt, mint a kerék vasa.
— Akkor mit akarsz? — sziszegte Encanis, és a hangja olyan volt, mint amikor kő súrlódik kövön.
— Mit? Megkínoztál, összetörtél, mit akarsz még?
 — Az utad nagyon rövid, Encanis. De még mindig megválaszthatod, melyik oldalon akarod
megtenni.
Encanis elnevette magát.
— Ugyanazt a választást hagyod nekem, amit a nyájnak? Igen, akkor átmegyek a te oldaladra!
Bánom bűneimet, veze...
A kerék ismét megkondult, hosszan és mélyen, akár egy hatalmas harang. Encanis teste ismét
nekifeszült a láncoknak, sikolya megrázta a földet, és félmérföldes körben megrepesztett minden
követ.
Elhalkult a kerék zengése és a sikoly, Encanis lihegve és reszketve függött láncain.
— Figyelmeztettelek, Encanis, hogy ne szólj hazugságot! — mondta Tehlu könyörtelenül.
— Akkor hát maradok az utamon! — ordította Encanis. — Nem bánok semmit! Ha megint
választhatnék, csak azon változtatnék, hogy milyen gyorsan fussak. A te embereid barmok, arra
jók, hogy az én népem felfalja őket! Megharaplak, összetörlek, ha csak fél órát adsz, olyanokat
teszek, hogy ezek a nyomorult szájtáti parasztok megőrülnek a félelemtől! A gyermekeik vérét
iszom, asszonyaik könnyében fürdőm. — Még folytatta volna, de kifogyott a szuszból, miközben
tépte a láncait.
— Úgy! — mondta Tehlu, és közelebb lépett a kerékhez. Egy pillanatig úgy rémlett, átöleli
Encanist, de csak a vasküllőket markolta meg. Azután feszülő izmokkal a feje fölé emelte a kereket.
Kinyújtott karral vitte a gödörhöz, és behajította Encanist.
Az éjszaka hosszú óráiban tucatnyi fenyő táplálta a tüzet. A lángok hajnalra kialudtak, csak a
vastag parázsréteg izzott komor fénnyel, ha a szél végigfutott fölötte.
Lezuhant a kerék, és rajta Encanis. Repült a szikra és a hamu, ahogy a kerék több hüvelyk mélyre
süppedt a parázsban. Encanist a vaskerék benne tartotta a tűzben, égette és marcangolta.
Noha maga a parázs nem érinthette, a forróság olyan erős volt, hogy Encanis ruhája feketére
égett, és zsugorodni kezdett anélkül, hogy lángra lobbant volna. A démon vonaglott bilincsében,
amivel még jobban beásta a parázsba a kereket. Sikoltott, mert tudta, hogy hogy még egy démont
is elpusztít a vas és a tűz. És bár hatalmas volt, bilincsbe vertek, és égett. Alatta áttüzesedett a
kerék vasa, feketére égette Encanis karján és lábán a húst. A démon üvöltött, de mikor bőre
füstölni és üszkösödni kezdett, az arcát akkor is eltakarta az árnyék, amely úgy nyúlt ki belőle, mint
egy sötétedő lángnyelv.
Ekkor Encanis elhallgatott; csupán a megfeszülő tagjairól hulló véres verejték sziszegését
lehetett hallani. Egy hosszú percig minden elnémult. Encanis húzta a bilincset, amely a kerékhez
kötötte, és úgy rémlett, izmai annyira megfeszülnek, hogy mindjárt leszakadnak a csontokról és az
inakról.
 Ekkor éles hang hallatszott, mintha egy harang repedt volna meg, és a démon karja elszabadult
a kerékről. Vörösen izzó láncszemek röppentek ki a gödörből, és füstölögve hullottak a földre az
odafent bámészkodók lába előtt.
Encanis eszelős hahotája olyan éles volt, akár az üvegcserép.
Egy szempillantás múlva szabad volt a démon másik keze is, de mielőtt többet tehetett volna,
Tehlu a gödörbe vetette magát, és olyan erővel csapódott be, hogy a vas megkondult. Tehlu
megragadta a démon karjait, és a kerékhez szorította.
Encanis üvöltött a haragról és a hitetlenkedéstől, mert noha visszakényszerítették a tüzes
kerékre, és érezte, hogy Tehlu ereje nagyobb, mint a láncoké, amelyeket ő elszakított, azt is látta,
hogy Tehlut égetik a lángok.
— Ostoba! vonította. — Itt fogsz meghalni velem együtt! Engedj el, és életben maradsz. Engedj
el, és többé nem okozok gondot neked. — A kerék most nem zendült meg, mert Encanis igazán
megijedt.
— Nem! — felelte Tehlu. — A büntetésed halál. És meg is fogod kapni.
— Bolond! Őrült! — Encanis hasztalanul hánykolódott. — Velem együtt égsz el a lángok között,
ugyanúgy meghalsz, mint én!
— A porba térnek vissza minden dolgok, úgyhogy ez a test is elég. Ám én Tehlu vagyok.
Önmagam fia és apja. Léteztem már korábban, és létezni fogok ezután is. Ha áldozat vagyok, akkor
egyedül a magamé. És ha szükség lesz rám, és a megfelelő módon hívnak, akkor ismét eljövök,
ítélek és büntetek.
Így hát Tehlu ott maradt az izzó keréken, és sem a démon fenyegetésétől, sem sivalkodásáról
nem engedett egy jottányit sem. így múlt el Encanis ebből a világból, és vele ment Tehlu is, akit
Mendának neveztek. Mindketten hamuvá égtek Atur tűzgödrében. Ezért viselnek a tehlin papok
hamuszürke köntöst. És ezért tudhatjuk, hogy Tehlu vigyáz ránk, figyel minket és megóv minket a...

Trapis itt elhallgatott, mert Jaspin üvölteni kezdett, és megint tépte a kötelét. Mihelyt nem volt
mese, ami ébren tartson, némán visszasiklottam az öntudatlanságba.
Utána feltámadt bennem a gyanú, nem is hagyott el többé. Trapis vajon nem tehlin pap volt
eredetileg? A köntöse rongyos és mocskos, de valamikor lehetett szürke. Történetének egyes
részei sután botladoztak, de másutt fenségesen íveltek, mintha valami régen elfelejtett emléket
idézett volna fel.
Vagy szentbeszédet? Netán az Út könyvében olvasta?
Sosem kérdeztem meg tőle. És noha a következő hónapokban sűrűn látogattam a pincét, sosem
hallottam, hogy még egyszer mesélt volna.
 huszonnegyedik fejezet / MINT AZ ÁRNYAK

Noha tarbeani időm alatt egyfolytában tanultam, a legtöbb lecke kínos és undorító volt.
Megtanultam koldulni. Ez nagyon gyakorlati alkalmazása volt a színjátszásnak egy nagyon
kritikus közönség előtt. Jól csináltam, de a Vízfelőli oldalon a pénz szűkösen csordogált, és az üres
koldustányér hideg, éhes éjszakát jelentett.
Kockázatos kísérletek és hibák árán, de megtanultam, hogyan kell felhasítani egy erszényt vagy
kiüríteni egy zsebet. Különösen az utóbbihoz értettem. Hamarosan minden zár és lakat kiadta
nekem a titkait. Ügyes ujjaimnak olyan hasznát vettem, amire a szüleim és Abenthy sosem
gondoltak volna.
Megtanultam, hogy fussak mindenkitől, akinek természetellenesen fehér a foga. A
dennergyanta lassan fehéríti ki a fogakat, tehát ha az édességevő olyan sokáig él, hogy a fogai
habfehérek legyenek, addigra nagy valószínűség szerint elkótyavetyélte mindenét. Tarbean tele
van veszedelmes emberekkel, de senki sem olyan veszedelmes, mint egy édességevő, aki
eszelősen vágyik még több gyantára. Két pennyért is öl.
Megtanultam, hogyan csináljak cipőt rongyból. Valódi cipővel csak álmaimban találkoztam. Az
első két évben mintha örökösen fázott, vagy vérzett volna a lábam. Ám a harmadik évre a talpam
olyan lett, akár az ócska bőr. Képes voltam órákig futni a város Jutva kövén, és meg sem éreztem.
Megtanultam, hogy senkitől ne számítsak segítségre. Tarbean rosszabbik felében a segélykérés
ugyanolyan csalhatatlanul vonzotta a ragadozókat, mint a vérszag.
Aludtam, mélyen befészkelve magamat a három tető találkozása alá. Arra ébredtem, hogy lent
a sikátorban röhögnek és lábak dobognak.
A lábdobogás abbamaradt, szövet reccsent, amit még harsányabb röhögés követett. A tető
szélére kúsztam, lenéztem a sikátorba. Nagyfiúk voltak, szinte már férfiak. Úgy voltak öltözve, mint
én, azaz piszokba és rongyokba. Ötenhatan lehettek. Úgy mozogtak a sötétben, mint az árnyak.
Ziháltak a futástól, még a lélegzésüket is hallottam.
Prédájuk, akit kergettek, a sikátor közepén állt. Kisfiú volt, legföljebb nyolcéves. Az egyik suhanc
lefogta. A kisfiú bőre sápadtan derengett a holdfényben. Megint reccsent a szakadó ruha, a fiúcska
halkan feljajdult, majd hüppögni kezdett.
A többiek figyeltek, és közben mohón pusmogtak. Arcukon kemény, éhes mosoly ült.
Engem is megkergettek már éjszakánként. Jó sokszor. Néhány hónapja el is kaptak. Ahogy
lenéztem, meglepődve láttam, hogy a kezem dobásra készen markol egy súlyos, vörös cserepet.
De nem dobtam. Megállt a kezem, és hátranéztem a titkos helyemre. Volt egy rongytakaróm
meg egy fél kenyerem. Itt rejtegettem a vésztartalékomat, nyolc félretett vaspennyt az ínséges
napokra. És itt rejtegettem legdrágább kincsemet, Ben könyvét. Itt biztonságban voltam. Még ha el
is találom valamelyiket, a többiek két perc alatt fönt vannak a tetőn. Akkor pedig, meg ha cl is
menekülök, nem lesz hova mennem.
Letettem a cserepet. Visszamentem arra a helyre, amelyet otthonomnak tekintettem, és
összegömbölyödtem a kiszögellő tetők alatti fészek oltalmában. A takarómat csavargattam,
összeszorítottam a fogam, és igyekeztem kizárni a fülemből a nyers röhögéssel és halk,
reménytelen zokogással tagolt lenti mormolást.
huszonötödik fejezet / KÖZJÁTÉK — AZ OKOK KERESÉSE

Kvothe intett a Krónikásnak, hogy tegye le a tollat. Ujjait összekulcsolta a feje fölött, és
nyújtózkodott.
— Sok idő telt el azóta, hogy ez utoljára eszembe jutott — mondta. — Ha az okokat keresed,
hogyan lett belőlem az a Kvothe, akiről legendákat mesélnek, akkor, azt hiszem, ezt figyelembe
veheted.
A Krónikás a homlokát ráncolta.
— Ezt pontosan hogy érted?
Kvothe egy hosszú pillanatig hallgatott, a kezét nézte.
— Tudod, hányszor vertek meg életemben?
A Krónikás a fejét rázta.
Kvothe föltekintett, elvigyorodott és hanyagul vállat vont.
— Én sem. Gondolhatnád, hogy az ilyesmi megmarad az ember emlékezetében. Vélhetnéd,
hogy nem felejtettem el, hány csontom törött. Hihetnéd, hogy emlékszem az öltésekre és a
kötésekre. — Megrázta a fejét. — Nem emlékszem. Arra emlékszem, ahogy az a kisfiú zokogott a
sötétben. Ez az emlék még ennyi év után is kristálytiszta.
A Krónikás elkomorodott.
— Te magad mondtad, hogy nem tehettél semmit.
— Tehettem volna — felelte komolyan Kvothe —, de nem tettem. Választottam, és ezt a mai
napig restellem. A csontok meggyógyulnak. A szégyen örökre megmarad.
Eltolta a székét az asztaltól.
Azt hiszem, ennyi elég volt Tarbean sötét oldalából. — Fölállt, ismét nyújtózott.
— De miért, Reshi? — robbant ki Bastból. — Miért maradtál ott, ha ilyen szörnyű volt?
Kvothe biccentett, mintha már várta volna a kérdést.
— Hova mehettem volna, Bast? Mindenki halott volt, akit ismertem.
— Nem mindenki — tiltakozott Bast. — Ott volt Abenthy. Elmehettél volna hozzá.
 — Hallowfell sok száz mérföldre van Tarbeantól, Bast — felelte Kvothe fáradtan, míg átballagott
a helyiség túlsó végébe, a pult mögé. — Sok száz mérföldre, és nem voltak nálam apám térképei,
hogy eligazítsanak. Sok száz mérföld kocsi nélkül, amely elvinne, és amelyen alhatnék. Mindenféle
segítség, pénz, cipő nélkül kellett volna odajutnom. Gondolom, nem lehetetlen egy ilyen utazás. De
egy gyereknek, aki még mindig zsibbadt az árvaság sokkjától...
Megrázta a fejét.
— Nem. Tarbeanban legalább koldulhattam vagy lophattam. Az erdőben még nyáron is alig
tudtam életben maradni. Na és télen? — A fejét csóválta. — Éhen haltam vagy megfagytam volna.
A pultnál megtöltötte kupáját, apró tégelyekből fűszereket szórt bele, azután a kandallóhoz
lépett. — Természetesen igazad van — mondta mélán. — Akárhol jobb lett volna, mint
Tarbeanban.
A tűzbe nézett, megvonta a vállát.
— De hát nehéz a megrögzött szokást elhagyni, és túl könnyű megmaradni a magunk
kerékvágásában. Talán még helyesnek is éreztem a dolgot. Ez volt a büntetésem, amiért nem
voltam jelen, és nem segítettem, amikor jött a Chandrian. Ez volt a büntetésem, mert nem haltam
meg, holott azt kellett volna, együtt a családommal.
Bast kinyitotta a száját, azután becsukta, és elkomorodva bámulta az asztallapot.
Kvothe hátranézett, az arcán szelíd mosoly ült.
— Nem azt mondom, Bast, hogy ez ésszerű. Az érzelmek természetüknél fogva nem lehetnek
ésszerűek. Most már nem ezt érzem, de akkor igen. Emlékszem. — Visszafordult a tűzhöz. — Ben
edzése olyan tisztára és élesre csiszolta az emlékezetemet, hogy időnként vigyáznom kell, meg ne
vágjam magamat.
Kivett egy forralókövet a kandallóból, és a fakupába dobta. A kő sziszegve elmerült. Perzselődő
szegfűszeg és szerecsendió illata gomolygott a szobában.
Kvothe egy hosszú nyelű kanállal megkavarta almaborát, majd visszament az asztalhoz.
— Azt se felejtsd el, hogy nem voltam magamnál. Énem egy része még sokkos állapotban volt,
vagy aludt, ha az jobban tetszik. Szükségem volt valamire vagy valakire, hogy fölébresszen.
A Krónikás felé biccentett, aki tollat fogó kezét lengette, hogy ellazuljon, azután leemelte a
fedőt a tintatartóról.
Kvothe hátradőlt a székén.
— Szükségem volt rá, hogy emlékezzem azokra a dolgokra, amelyeket elfelejtettem. Szükségem
volt egy okra, hogy távozzam. Évek teltek el, mire találkoztam valakivel, aki képes volt erre. — A
Krónikusra mosolygott. — Amíg találkoztam Skarpival.
 huszonhatodik fejezet / LANRE ÁTVÁLTOZÁSA
Akkor már évek óta éltem Tarbeanban. Három születésnap suhant tova észrevétlen,
betöltöttem a tizenötöt. Tudtam, hogyan maradjak életben a Vízfelőli oldalon. Képzett koldus és
tolvaj lettem. Zárak és zsebek nyíltak meg az érintésemre. Tudtam, melyik zálogház veszi át
különösebb akadékoskodás nélkül a portékát, amelyet „a bácsikám bízott rám”.
Még mindig rongyos voltam, gyakran koplaltam is, de valódi éhezés nem fenyegetett. Lassan
gyarapodott a vésztartalékom. Noha egy kemény télen sűrűn kellett fizetnem, hogy elalhassak
valami meleg helyen, a megtakarításom így is meghaladta a húsz vaspennyt. Számomra ez felért a
sárkány kincsével.
Kényelmesen berendezkedtem. Ám azon kívül, hogy növeljem a vésztartalékomat, semmi nem
volt, amiért éljek. Semmi sem hajtott. Semmire sem vártam. A napjaim azzal teltek, hogy
lopnivalót és szórakozást kerestem.
Minden megváltozott, amikor egyszer lementem Trapis pincéjébe. Ott egy lány éppen ámulattal
emlegetett egy mesemondót, aki a Dokkfelőli oldalon tanyázik a Félárboc kocsmában, és minden
hatodik harangütéskor elmond egy mesét. Nem lehet olyan mesét kérni tőle, amelyet ne ismerne.
Mi több, újságolta a lány, fogadott a hallgatóságával, hogy ha mégsem ismerné valamelyiket, egy
egész talentumot fizet a kérdezőnek!
Egész nap nem ment ki a fejemből, amit a lánytól hallottam. Nem nagyon hittem neki, ennek
ellenére folyvást azon rágódtam, mi mindent kezdhetnék egy ezüsttalentummal. Vehetnék cipőt,
taIán még egy kést is, adhatnék pénzt Trapisnak, és még így is megduplázhatnám a tartalékomat.
Még ha a lány lódított is a fogadást illetően, akkor is érdekelt a dolog. Nem könnyű szórakozást
találni az utcán. Jött néha valami ripacs társulat, amelyik pojácáskodott a sarkon, vagy
meghallgattam egy hegedűst valamelyik kocsmában. De az igazi szórakozás pénzbe került, és a
fáradságosan szerzett pennyk túl értékesek voltak ahhoz, hogy elszórjam őket.
De volt egy bökkenő. A Dokkfelőli oldal nem volt biztonságos számomra.
Ezt meg kell magyaráznom. Több mint egy éve megláttam Pike-ot, ahogy ment az utcán. Először
találkoztam vele tarbeani első napom óta, amikor a barátaival megtámadott abban a sikátorban,
és összetörte az apám kobozát.
Majdnem egész nap követtem nagy óvatossággal, megtartva a tisztes távolságot, mindig
árnyékban, amíg haza nem tért egy keskeny vakutcába a Dokkfelőli oldalon. Neki ott volt olyan
titkos fészke, mint nekem. Törött ládákból barmolta össze, hogy legyen, ami védje a rossz időtől.
Egész éjjel a tetőn lapulva vártam, hogy reggel távozzon. Akkor leereszkedtem a kalyibához, és
átvizsgáltam. Meghitt kis fészek volt, teletömve a sok év során összegyűjtött himmihummival. Volt
egy üveg söre, amit rögtön megittam. Volt egy fél sajt, azt megettem, meg egy ing, azt elloptam,
mert kicsit kevésbé tűnt rongyosnak az enyémnél.
 Turkáltam tovább, és változatos dolgok kerültek elő: volt ott gyertya, egy gombolyag zsineg,
néhány üveggolyó, és a legmeghökkentőbb lelet: több darab vitorlavászon, amelyekre egy női
arcot rajzoltak szénnel. Csaknem tízpercnyi kurkászás után bukkantam iá arra, amit valójában
kerestem. Legalul rejtőzött a kis fadoboz, amelyen látszott, hogy sokat tartják kézben. Volt benne
egy préselt ibolyacsokor, fehér szalaggal összekötve, egy játék ló, amely nagyobbrészt elhullatta
spárgasörényét, és egy göndör, szőke hajtincs.
Percekig tartott, amíg acéllal-kovával sikerült tüzet csiholnom. Az ibolyacsokor kiválóan
megfelelt taplónak: hamarosan zsíros füstfelhők gomolyogtak az égnek. Félrehúzódtam és
figyeltem, hogyan lesz a lángok martaléka minden, amit Pike szeretett.
De túl sokáig ácsorogtam, élvezve a pillanatot. Pike és barátai fúrva érkeztek a zsákutcába. A
füst csalta oda őket, én pedig csapdába estem. A dühös Pike rám vetette magát. Hat hüvelykkel
magasabb, ötven fonttal nehezebb volt nálam, ráadásul fel is volt fegyverkezve egy kezdetleges
késsel, amelyet egyik végén zsineggel körültekert üvegcserépből fabrikált.
Egyszer megszúrt a combomon, a térdem fölött, mielőtt odacsaptam a kezét a macskakőhöz,
amitől a kése összetört. De így is beverte a szemem, és eltörte néhány bordámat, mielőtt sikerült
akkorát rúgnom a lába közé, hogy elmenekülhessek. Miközben elszáguldottam, utánam sántikált
és azt üvöltötte, hogy ezért megöl.
Hittem neki. Miután bekötöttem a lábam, fogtam az összes tartalék pénzemet, és vettem öt pint
gugyit, olcsó, ronda szeszt, amely olyan erős, hogy hólyagot húz a szájba. Majd átbicegtem a
Dokkfelőli oldalba, és vártam, hogy Pike és a barátai észrevegyenek.
Nem tartott sokáig. Hagytam, hogy ő és két barátja fél mérföld hosszan kövessenek a
Seamlingen, be a Faggyúsba. A főútvonalakon maradtam, mert tudtam, hogy nem mernek
megtámadni fényes nappal, amikor emberek vannak körülöttünk.
De mikor bevágódtam egy sikátorba, azonnal utánam loholtak, mert azt hitték, meg akarok
lógni. Ám a sikátorban nem láttak senkit.
Pike éppen akkor tekintett föl, amikor az alacsony tetőről leöntöttem a vödör pálinkával. Bőrig
ázott az arcára és a mellére zúduló szesztől. Felordított, a szeméhez kapott, és térdre rogyott.
Meggyújtottam egy lopott gyufát, és rádobtam. A hulló gyufaszál sercent egyet, és lángnyelvet
öltött.
Tele voltam tiszta, kemény gyűlölettel, amire csak egy gyerek képes. Reméltem, hogy Pike
lángoszloppá változik. Nem változott, de azért meggyulladt. Ismét felüvöltött, és ide-oda dülöngélt,
miközben a barátai ütögetve-csapkodva próbálták eloltani. Amíg ők ezzel foglalatoskodtak, én
elszeleltem.
Több mint egy év telt el, de azóta nem láttam Pike-ot. Ő nem próbált megkeresni, én pedig távol
tartottam magam a Dokkfelőli oldaltól, néha inkább mérföldeket kerültem, mint hogy
keresztülvágjak rajta. Egyfajta fegyverszünet volt. Mindazonáltal biztosra vettem, hogy Pike és a
barátai megjegyezték a fizimiskámat, és ha kiszúrnak, azon nyomban törleszteni akarnak.
Miután mindezt átgondoltam, úgy döntöttem, hogy a dolog túlságosan veszélyes. A megígért
ingyen mesék és az elnyerhető ezüsttalentum együtt sem jelentett akkora csábítást, ami fölérjen a
veszéllyel, hogy összetűzhetek Pike-kal. Mellesleg ugyan milyen mesét kérhettem volna?
Ezzel a kérdéssel bíbelődtem a következő pár napban. Miféle mesét kérhetek? Nekimentem egy
dokkmunkásnak, aki felpofozott, mielőtt a zsebébe nyúlhattam volna. Miféle mesét? A tehlin
templommal szemközti sarkon kéregettem. Milyen mesét? Loptam hálom kenyeret, kettőt
Trapisnak ajándékoztam. Mi legyen a mese?
Titkos helyemen feküdtem a három tető találkozási pontjánál, és már majdnem
elszenderedtem, amikor eszembe jutott valami. Lanre! Hát persze!
Megkérhetem, hogy mesélje el Lanre igaz történetet. Azt, amelyet apám...
Kalimpált a szívem, mert hirtelen eszembe jutottak olyan dolgok, amelyeket évek óta
elkerültem: apám elmélázva pengeti a kobozt, anyám mellette ül a kocsiban, és énekel.
Ösztönszerűen visszahőköltem ezektől az emlékektől, úgy, ahogy elrántjuk a kezünket a tűztől.
Ám meglepetésemre csak enyhe sajgást okoztak, nem azt a kínzó fájdalmat, amelyre
számítottam. Viszont kirügyezett bennem az izgalom arra a gondolatra, hogy hallani fogok egy
mesét, amelyet az apám is kutatott! Egy mesét, amelyet akár ő is elmondhatott volna.
Közben tudtam, hogy őrültség bemerészkedni a Dokkfelőli oldalra egy mese kedvéért. Minden
kemény gyakorlatiasság, amit a tarbeani évek vertek belém, arra intett, hogy maradjak abban a
zugban, amelyet ismerek, mert ott biztonságban vagyok...

Elsőnek Skarpit láttam meg, amikor beléptem a Félárbocba. A pultnál kuporgott egy magas
széken az öregember, akinek olyan szeme volt, akár a gyémánt, az alakját pedig mintha
uszadékfából tákolták volna össze madárijesztőnek. Cingár, viharvert, ősz ember volt, karját és
arcát sűrűn benőtte a fehér szőr. Ez a sok fehérség olyan élesen elütött a sötétbarna bőrtől, mintha
Skarpin megtapadt volna a hullámverés tajtékja.
Legalább húsz gyerek csücsült a lábánál, néhányan korombéliek, de a többség fiatalabb. Furcsa
volt látni, hogy hozzám hasonlóan koszos, mezítlábas utcakölykök üljenek egész jól öltöztetett,
tisztára csutakolt gyerekek mellett, akiknek feltehetőleg voltak szüleik és otthonuk.
Egyikük sem tűnt ismerősnek, de sohasem tudhattam, melyik lehet Pike barátja. Találtam egy
helyet az ajtó mellett, a hátamat a falnak vetettem, és lekuporodtam.
Skarpi egyszer-kétszer megköszörülte a torkát, de úgy, hogy attól én is szomjas lettem.
Szertartásosan sokatmondó, bús pillantást vetett az előtte álló cserépkupára, majd gondosan lefelé
fordította a pulton.
 Máris futottak a gyerekek, rakták a pultra a pénzt. Gyors számvetést csináltam: két vas
félpennys, kilenc krajcár és egy garas volt nálam. Összesen alig több három államközösségi
vaspennynél. Talán már nem is érvényes az ezüsttalentumos fogadás, sőt, valószínűleg pletyka az
egész.
Az öregember alig észrevehetően bólintott a csaposnak.
— Fallowsi vöröset! — Delejesen mély, zúgó hangja volt. A pult mögött álló kopasz ember
összeszedte a pénzdarabokat, és fürgén megtöltötte borral Skarpi széles szájú cserépkupáját.
— Nos, mit akartok ma hallani? — dörmögte Skarpi. Mély hangja morajlott, mint a távoli
mennydörgés.
Egy pillanatig szertartásos, már-már hódolatteljes csend volt. Azután valamennyi gyermek
egyszerre kezdett el beszélni.
— Tündérmesét!
— ...Oren és a mnati csata...
— Igen, Oren Velcitert! Amelyikben a báróval...
— Lartam...
— Myr Tariniel!
— Illién és a medve!
— Lanre — csúszott ki a számon jóformán akaratlanul.
A kocsma ismét elcsöndesedett. Skarpi ivott egy kortyot. A gyermekek olyan mohó bizalommal
lesték, amit nem értettem. Skarpi nyugodtan trónolt a csönd közepén.
— Valóban? — Hangja lassú hullámokat vetett, akár a sötét méz.
— Jól hallottam, hogy valaki Lanrét mondott? — Egyenesen rám nézett, tiszta, éles kék
szemével.
Biccentettem, bár nem tudtam, mire számítsak.
— Én a száraz földekről akarok hallani a Viharsánc mögött! — nyafogott az egyik kislány. — A
homokkígyókról, amik úgy jönnek ki a föld alól, mint a cápák. És a száraz emberekről, akik a dűnék
alá bújnak, és víz helyett vért isznak. És... — A körülötte ülő gyerekek legalább tucat irányból
rángatták, hogy hallgasson el végre.
Hirtelen csend lett. Skarpi ismét ivott egy kortyot. Néztem, ahogy a gyerekek szeme rátapad az
öregre, és rájöttem, mire emlékeztet: olyan emberre, aki izgatottan lesi az óráját. Sejtettem, hogy
amikor Skarpi bora elfogy, a mese is véget ér.
Ismét ivott egy kortyot, ez alkalommal csak egy aprócskát, azután letette a serleget, és
megfordult a székén, hogy szembenézzen velünk. — Ki szeretné hallani annak az embernek a
történetét, aki elveszítette a szemét, hogy élesebben lásson?
 Volt valami a hangjában vagy a gyerekek viselkedésében, ami elárulta, hogy ez költői kérdés
volt.
— Nohát akkor következzék Lanre és a teremtés háborúja! Ez régi mese ám!
— Tekintetét végighordozta a gyermekeken. — Üljetek le, és hallgassátok, mit mesélek egy
ragyogó városról, amely egyszer volt, hol nem volt, sok évnyiremérföldnyire innen volt...

Egyszer volt, hol nem volt, sok évnyire-mérföldnyire innen volt egyszer egy város, amelyet úgy
hívtak, hogy Myr Tariniel. A ragyogó város. Úgy ült a világ hatalmas hegyei között, mint a drágakő
egy királyi koronában.
Képzeljetek el egy akkora várost, mint Tarbean, de minden utca minden sarkán volt egy
tündöklő szökőkút vagy nőtt egy zöld fa, vagy egy olyan szobor állt, amelynek láttán a büszke
férfiak is könnyekre fakadtak. A házak magasak és kecsesek voltak, magából a hegyből faragták
őket, ragyogó, fehér kőből, amely még jóval a szürkület után is visszaverte a nap sugarait.
Selitos volt Myr Tariniel ura. Elég volt rápillantania egy dologra, és máris tudta a titkos nevét, de
meg is értette. Azidőtt sokaknak volt effajta képessége, de Selitos hatalmasabb névadó volt
minden kortársánál.
Szerették is az emberek, akiket védelmezett. Szigorúan, de igazságosan ítélkezett, senki sem
tántoríthatta meg, sem csalással, sem képmutatással. Ilyen ereje volt a látásának, amellyel éppúgy
tudott olvasni az emberek szívében, mint a betűkkel sűrűn telerótt könyvekben.
Mármost azokban a napokban szörnyű háború tombolt egy hatalmas birodalomban. Ezt a
háborút teremtés háborújának nevezték, a birodalmat pedig Ergennek. Noha senki sem látott még
olyan hatalmas birodalmat vagy olyan szörnyű háborút, manapság mindkettő csak a mesékből
ismeretes. Még a történelemkönyvek is úgy említik, mint mendemondát, olyan régen lettek
semmivé.
A háború annyira sokáig tartott, hogy az emberek alig emlékeztek olyan időre, amikor az ég nem
volt sötét az égő városok füstjétől. Valaha száz büszke város állt a birodalomban. Mostanra csak
holtak és romok maradtak. Éhínség és járvány tombolt mindenfelé, egyes helyeken úgy
eluralkodott a kétségbeesés, hogy az elcsüggedt anyák még nevet sem adtak a gyermekeiknek.
Csak nyolc város maradt, név szerint Belen, Antus, Vaeret, Tinusa, Emién és Murilla meg Murella,
az ikervárosok, és az utolsó, Myr Tariniel, amely valamennyinél nagyobb volt, az egyetlen, amely
épségben kiállta a háború évszázadait. Hegyek és vitéz katonák védelmezték. De Myr Tariniel
igazából Selitosnak köszönhette a békét. Látásának erejét arra használta, hogy őrizzen minden
hágót, amelyek szeretett városához vezettek. Szobái a város legmagasabb tornyaiban voltak, így
előre észrevehetett minden készülődő támadást.
 A másik hét városból hiányzott Selitos hatalma, így másutt kelestek a biztonságot. Vastag
falakba, kőbe és vasba vetették bizalmukat. A karok erejébe, a vitézségbe, az erénybe és a vérbe
vetették bizalmukat. Ezért fordultak Lanréhoz.
Lanre azóta harcolt, hogy fel tudta emelni a kardot, és mire a hangja elmélyült, felért egy tucat
érett férfival. Feleségül vett egy Lyra nevű lányt, akit a dühnél perzselőbb szenvedéllyel imádott.
Lyra félelmetes volt, és bölcs. Hatalma felért férjéével. Lanre ereje a karjában és hűséges
harcosaiban rejlett, Lyra ismerte a dolgok nevét, és puszta hanggal tudott embert ölni, vagy
lecsendesíteni a vihart.
Teltek-múltak az évek. Lanre és Lyra egymás mellett harcolt. Megvédték Belent egy rajtaütéstől,
megmentették a várost az ellenségtől, amely elfoglalta volna. Hadsereget gyűjtöttek, és a városok
fölismerték az összefogás parancsát. Hosszú éveket töltöttek azzal, hogy visszaverjék a birodalom
ellenségeit. Az emberekben, akik elgémberedtek a kétségbeeséstől, fellobbant a remény meleg
lángja. A békében reménykedtek, és pislákoló reményüket Lanréba vetették.
Ezután következett a Drossen Tor blac. Blac az akkori nyelven annyit tesz, hogy csata, és ez a
Drossen Tor volt a legnagyobb és legszörnyűbb csata abban a nagy és szörnyű háborúban. Három
napon át harcoltak szüntelenül a Nap fényében, és három éjszakán át harcoltak szüntelenül a Hold
fényében. Egyik oldal sem tudta megverni a másikat, és egyik sem volt hajlandó meghátrálni.
Magáról az ütközetről egy dolgot érdemes elmondani. Több ember halt meg ott és akkor, mint
amennyi jelenleg él a világon.
Lanre mindig ott volt a csata sűrűjében, ott, ahol a legnagyobb szükség volt rá. Kardja egyetlen
percig sem pihent. Miután minden véget ért, egy vérmezőn nézett szembe a vérben úszó Lanre a
legszörnyűbb ellenséggel, egy hatalmas bestiával. Fekete vaspikkelyek borították a szörnyet, párája
maga volt a sötétség, amely megfojtotta az embereket. Lanre megküzdött vele, és megölte.
Diadalt szerzett magának, de az életével fizetett érte.
Miután a harc véget ért, és az ellenséget a kőajtók mögé zárták, az életben maradottak
megtalálták a levágott fenevad mellett Lanre hideg, élettelen testét. Halálának szélsebesen híre
ment, és a kétségbeesés leple borult a csatatérre. Megnyerték az ütközetet, amely megfordította a
háború menetét, mégis mindnyájan kihűltek belül. A remény örvendezve fogadott, apró lángja
pislogni és fakulni kezdett. A reményeiket Lanréba vetették, ő pedig meghalt.
A nagy csendben Lyra odaállt Lanre mellé, és kimondta a nevét. A szava parancs volt. A szava
acél és kő volt. A szava azt követelte Lanrétól, hogy támadjon fel. De Lanre nem mozdult, mert
meghalt.
A nagy rettegésben Lyra letérdelt Lanre mellé, és a nevét búgta. A szava csábítás volt. A szava
szerelem és vágy volt. A szava arra kérte Lanrét, hogy támadjon fel. De Lanre kihűlt, mert meghalt.
 A nagy bánatban Lyra rárogyott Lanre testére, és a nevét sírta. A szava már csak suttogás volt. A
szava visszhang és űr volt. A szava azért könyörgött, hogy támadjon fel. De Lanre nem lélegzett,
mert meghalt.
Lanre meghalt. Lyra megtörten zokogott, és reszkető kézzel simogatta a férje arcát. Körülötte az
emberek lehajtották a fejüket, mert a vérmező sem volt olyan szörnyű látvány, mint Lyra gyásza.
De Lanre meghallotta a hívást. Megfordult a hangra, asszonya szavára, és visszatért Lyrához. A
halál kapuján túlról jött vissza Lanre. Nevén szólította asszonyát, és átölelte, hogy megvigasztalja.
Kinyitotta a szemét, és ügyetlenül megpróbálta letörölni Lyra könnyeit. Azután mélyen, élő hangon
sóhajtott.
A harc túlélői látták, hogy Lanre megmozdul, és elcsodálkoztak. Forrón fellobbant bennük a
béke reményének pislákoló lángja.
— Lanre és Lyra! — kiáltották mennydörgő hangon. — Urunk szerelme a halálnál is erősebb!
Úrnőnk szava visszahívta őt! Együtt még a halált is legyőzték! Miként lehetnénk mások, mint
győztesek, amíg ők együtt vannak?
Így hát folytatódott a háború, de mivel Lanre és Lyra egymás oldalán harcolt, ez a folytatás
mintha kevésbé komor lett volna. Hamarosan mindenek ismerték a történetet, hogy miként halt
meg Lanre, és miként hozta vissza a halálból a szerelem és Lyra hatalma.
Emberemlékezet óta először merték nyíltan emlegetni a békét anélkül, hogy bolondnak vagy
őrültnek nézték volna őket.
Teltek az évek. A birodalom ellenségei fogyni kezdtek, kétségbeestek, és már a leghitetlenebb
emberek is láthatták, hogy gyorsan közeledik a háború vége.
Ekkor újabb szóbeszéd kapott szárnyra: Lyra beteg. Lyrát elrabolták. Lyra meghalt. Lanre
elmenekült a birodalomból. Lanre megőrült. Némelyek egyenesen azt mondták, hogy Lanre
megölte magát, és elindult, hogy megkeresse feleségét a halottak földjén. Annyi volt a pletyka,
mint a csillag az égen, de senki sem tudta, mi a/ igazság.
Ilyen mendemondák közepette érkezett meg Lanre Myr Tariniel falai elé. Egyedül érkezett,
oldalán ezüst kardjával, fekete vaspikkely páncélingben. Ez a páncél annyira illett rá, mint egy
második árnyékbőr. A Drossen Tornál megölt fenevad lenyúzott bőréből készítette.
Lanre megkérte Selitost, hogy járjanak egyet a városon kívül. Selitos beleegyezett, mert azt
remélte, megtudja, mi nyomja Lanre szívét, és olyan vigaszt nyújthat neki, amire egy barát csak
képes. Gyakran tanácskoztak ők egymással, mivel mindkettő népének ura volt.
Selitos hallotta a híreszteléseket, és aggódott. Féltette Lyra egészségét, de még jobban féltette
Lanrét. Selitos bölcs ember volt. Tudta, hogy a gyász feldúlja a szívet, és jó embereket is az
őrületbe kergethet a szenvedély.
 Együtt ballagtak a hegyi ösvényeken. Lanre ment elöl, amíg egy magas helyre nem értek,
ahonnan be lehetett látni a vidéket. Myr Tariniel büszke tornyai ragyogtak a lenyugvó nap utolsó
fényében.
Selitos törte meg a hosszú csendet:
Borzasztó híreket hallottam a feleségedről.
Lanre semmit sem felelt, és ebből a csendből Selitos már tudta, hogy Lyra halott.
Újabb hosszú hallgatás után ismét próbálkozott.
Noha nincs tudomásom mindenről, MyrTariniel a rendelkezi sedre áll, és én bármit megadok
neked, amit egy barát adhat.
— Már éppen eleget adtál nekem, régi barátom! — fordult hozzá Lanre, és Selitos vállára tette a
kezét. — Silanxi, megkötlek! A kő nevére, légy mozdulatlan, mint a kő. Aeruh, parancsolom a
levegőnek, hogy ólomsúllyal nyomja nyelved! Selitos, kimondom a nevedet! A látás legyen minden
hatalmad!
Selitos tudta, hogy hárman vannak a mindenségben, akik úgy értenek a nevekhez, mint ő:
Aleph, Iax, és Lyra. Lanréból hiányzott a nevek adománya: az ő hatalma a karja erejében rejlett. Ha
ő próbálja megkötni Selitost a nevével, az ugyanolyan hiábavaló erőlködés, mintha egy fakardos
kisfiú támadna egy katonára.
Lanre hatalma mégis nyomasztó súllyal nehezedett rá. Szorította, akár egy acél satu. Nem bírt
szólni, mozdulni, csak állt némán, akár a kőbálvány, és ámuldozott: ugyan hogy tett szert Lanre
ilyen erőre?
Feldúltan, kétségbeesetten nézte, ahogy leszáll az éjszaka a hegyekben. Borzadva látta, hogy a
mindent elöntő feketeség egy része valójában irdatlan hadsereg, amely Myr Tariniel felé tart. Az
volt a legiszonyúbb, hogy nem hallott félrevert harangokat. Selitosnak bénultan kellett néznie,
ahogy a hadsereg egyre közelebb kúszik a városához.
Myr Tariniel leégett, lakóit lemészárolták, jobb nem is beszélni róla. A fehér falak elfeketedtek, a
szökőkutakban vér folyt víz helyett. Egy éjszaka és egy nap állt ott Selitos tehetetlenül, Lanréval az
oldalán, és látnia kellett és hallania kellett a haldoklók sikolyát, a fegyvercsörgést, a széthasadó
kövek roppanását.
Amikor letekintett a város megfeketedett tornyaira a hajnal, Selitos rájött, hogy képes mozogni.
Lanréhoz fordult, és ez alkalommal nem csalta meg a látás. Látta Lanréban a sötétséget és a zavart
elmét. De még mindig érezte az igézés bilincsét. Düh és döbbenet csatázott benne, amikor
megszólalt:
— Mit tettél, Lanre?
Lanre az elpusztult Myr Tarinielre szögezte a szemét. A válla megroskadt, mintha óriási terhet
cipelne. Fáradtan kérdezett vissza:
 — Ugye, Selitos, én jó embernek számítottam?
— A legjobbak egyike voltál. Gáncstalannak tekintettünk.
— Mégis én tettem ezt.
Selitos nem bírta nézni romba dőlt városát.
— Igen, te tetted — mondta. — De miért?
Lanre rövid ideig hallgatott.
— A feleségem halott. Csalárdság és árulás vett rá, de a vére a kezemhez tapad. — Nagyot nyelt,
és elfordult, hogy a vidéket bámulja.
Selitos követte a pillantását. A hegyről látta, hogy sötét füstfellegek emelkednek a magasba a
völgyből. Iszonyú bizonyossággal tudta, hogy nem Myr Tariniel az egyetlen város, amelyik
elpusztult. Lanre szövetségesei romba döntötték a birodalom utolsó bástyáit.
Lanre feléje fordult.
— És engem tartottak a legjobbak egyikének. — Szörnyű volt az arra. Gyász és kétségbeesés
tombolt rajta. — Én, akit bölcsnek és jónak tartottak, én tettem ezt! — Vad taglejtésekkel kísérte
beszédét.
Akkor képzeld el, miféle istentelen dolgokat rejtegethet a szíve mélyén egy kisebb ember. —
Szembenézett Myr Tariniellel, és valami megnyugvásféle öntötte el az arcát. — Számukra legalább
vége van. Biztonságban vannak. Menten a mindennapok ezernyi gonoszságától. Menten a
szenvedéstől és az igazságtalan sorstól.
Menten az örömtől, a csodáktól... — szólt halkan Selitos.
— Nincs öröm! — üvöltötte Lanre félelmes hangon. A kövek megrepedtek üvöltésétől, a
visszhang éle beléjük hasított. — És ami öröm nő itt, azt egykettőre megfojtják a gazok. Nem
vagyok szörnyeteg, aki fajtalan örömét leli a pusztításban! Azért vetek sót, mert csak a gaz és a
semmi között lehet választani. — Selitos semmit sem látott a szemében, csak ürességet.
Lehajolt, fölvett egy fűrészes obszidián szilánkot.
Egy kővel akarsz megölni? — Lanre kongó hangon nevetett.
Azt szerettem volna, hogy megérts, hogy tudd, nem az őrültség vett rá ezekre a tettekre.
Nem vagy őrült — ismerte el Selitos. — Nem látok benned tébolyt.
Abban reménykedtem, hogy talán követsz engem abban, amit t* mii szándékozom — mondta
reménytelen sóvárgással Lanre. — Ez a világ olyan, mint egy halálos sebet kapott jó barát. Csak a
gyorsan adott keserű orvosság enyhíti a kínt.
— Elpusztítani a világot? — kérdezte halkan Selitos. — Nem vagy őrült, Lanre. Ami fogva tart
téged, az rosszabb az őrületnél. Nem tudlak meggyógyítani. — Megtapogatta a tűhegyes szilánkot.
 — Megölsz, hogy meggyógyíts, régi barátom? — Lanre ismét azzal az iszonyú vadsággal
nevetett. Majd váratlan, kétségbeesett remény gyúlt üres tekintetében. — Meg tudod tenni? —
kérdezte. — Csakugyan meg tudsz ölni, régi barátom?
Selitos, akinek szeme előtt nem létezett titok, ránézett. Látta, hogy Lanre, aki csaknem
megtébolyodott a fájdalomtól, valamilyen hatalmat keresett, amely visszahozza az életbe Lyrát.
Ám Lyra szerelméért Lanre olyan tudást is keresett, amit jobb lett volna nem bolygatni, és
borzalmas árat fizetett érte.
De még nehezen megszerzett új hatalmával sem hívhatta vissza Lyrát. Nélküle teher volt
Lanrénak az élet, és a hatalom tüzes késként vagdosta az agyát. A kétségbeeséstől és a kíntól űzött
Lanre megölte magát. Minden ember utolsó menedékéhez folyamodott, hogy kiszökhessen a halál
kapuján.
Ám ahogy a múltban Lyra szerelme hozta vissza a végső kapuból, most a saját hatalma
parancsolta ki az édes felejtésből. Frissen szerzett hatalma visszaégette a testébe, arra
kényszerítette, hogy éljen.
Selitos ránézett Lanréra, és mindent megértett. Látta, hogy mindeme dolgok sötét fátyolként
veszik körül a reszkető Lanrét.
— Meg tudlak ölni — mondta Selitos, de el kellett fordítania a tekintetét, olyan reménység gyúlt
ki Lanre arcán. — Egy órára vagy egy napra. De visszatérnél, akár a vas a vonzkőhöz. Neved izzik a
hatalmadtól. Ugyanúgy nem olthatom ki a tüzét, mint ahogy a Holdat se üthetem le kővel.
Lanre válla megroggyant.
— Pedig reméltem — mondta egyszerűen. — Holott tudtam az igazságot. Többé nem vagyok az
a Lanre, akit ismertél. Új, szörnyű nevem van. Haliax vagyok, és nincs ajtó, amely megállíthatna.
Mindent elvesztettem, nem csupán Lyrát, nemcsak az alvás édes menedékét, nemcsak az áldott
feledést, de túlléptem még a tébolyon is. Hatalmamnak a halál is csak egy nyitott ajtó. Nincs
menekvés. Csupán akkor remélhetem a halált, ha mindenek elmúlnak, és névtelenül hullik le az
égről az Aleu. — Ezt mondván a kezébe temette az arcát, és a teste rázkódott a néma, fuldokló
zokogástól.
Selitos letekintett a vidékre, és felcsillant benne a remény. Hat füstoszlop emelkedett az égre.
Myr Tarinielnek vége, és hat másik város is elpusztult. De ez azt jelenti, hogy nem mind veszett el.
Egy város még maradt...
Mindennek ellenére szánakozva nézte Lanrét, és mély szomorúság volt a hangjában.
— Akkor hát nincs mit tenni? Nincs remény? — Megérintette Lanre karját. —
Azért van öröm is az életben. Mindezek után is segítek neked, hogy rátalálhass.
Próbálkozz!
 — Nem! — rázta meg a fejét Lanre. Kiegyenesedett, és az arca királyi volt a gyászban. — Nincs
öröm. Sóval vetek be mindent, hogy a keserű gaz ki ne nőhessen.
— Sajnálom — mondta Selitos, és ő is kiegyenesedett.
Hatalmas hangon folytatta:
— Látásom még sohasem ködösült el! Nem láttam meg a szíved mélyén az igazságot.
Mély lélegzetet vett.
— Soha többé nem fog megcsalni a szemem... — Fölemelte a szilánkot, és a hegyét a szemébe
nyomta. Sikolyát visszaverték a sziklák. Zihálva térdre rogyott. — Soha többé ne legyek ilyen vak!
Nagy csönd ereszkedett le rájuk, és a varázslat béklyói lehullottak Selitosról.
A szilánkot Lanre lába elé hajította, és azt mondta:
— Megkötlek a tulajdon vérem erejével! A saját neved legyen az átkod!
Kimondta azt a hosszú nevet, amely Lanre szívében rejtőzött, és annak a névnek a hangjára a
Nap elsötétedett, a szél sziklákat szakított ki a hegyoldalból.
Selitos folytatta:
Ez az én ítéletem fölötted! Mindig árnyék takarja az arcod, fekete, mint szeretett Myr
Tarinielem csonka tornyai!
— Ez az én ítéletem fölötted! A saját neved fordul ellened, és nem lelhetsz békét!
— Ez az én ítéletem fölötted, és mindazok fölött, akik téged követnek! Addig tartson, míg
elmúlik a világ, és névtelenül hullik le az égről az Aleu!
Selitos végignézte, ahogy Lanrét körülveszi a sötétségség. Hamarosan semmit sem lehetett látni
a szép arcból, csak az orr, a száj és a szempár sejlett át a homályon. A többi árnyék volt, fekete és
töretlen.
Ekkor Selitos fölállt, és azt mondta:
— Csellel legyőzhettél egyszer, de ez soha többé nem történhet meg. Most még jobban látok,
mint korábban, és visszatért az erőm. Nem ölhetlek meg, de elküldhetlek innen. Távozz! Látványod
annál ocsmányabb, mivel tudom, hogy valaha tiszta voltál.
Ámde keserű szájjal mondott ily szavakat. Lanre, akinek arcát a csillagtalan éjszakánál sötétebb
árnyék borította, szertefoszlott, mint a füst a szélben.
Ekkor Selitos lehajtotta a fejét és forró, véres könnyekkel öntözte a földet.

Amíg Skarpi el nem hallgatott, észre sem vettem, mennyire lenyűgözött a történet. A
mesemondó hátraszegte a nyakát, és az utolsó kortyot is felhajtotta széles szájú cserépkupájából.
Azután lefelé fordította, és tompa, határozott koppanással letette a pultra.
 A gyerekek, akik néma csendben ülték végig a mesét, zsivajogni kezdtek: kérdezgettek,
megjegyzéseket tettek, kértek, hálálkodtak. Skarpi intett a kocsmárosnak, aki csapolt neki egy
korsó sört, miközben a gyerekek kiszállingóztak az utcára.
Vártam, amíg az utolsó is távozik. Csak akkor mentem oda Skarpihoz, aki rám szögezte
gyémántkék szemét. Hebegtem-habogtam.
— Köszönöm. Köszönetét akartam mondani. Apámnak tetszett volna ez a mese. Ez a... —
Félbeharaptam a mondatot. — Szerettem volna ezt odaadni. — Elővettem egy vas félpennyt. —
Nem tudtam, mi lesz, ezért nem fizettem. — A hangom mintha berozsdásodott volna. Valószínűleg
többet beszéltem most, mint máskor két és fél dekád alatt.
Alaposan megnézett magának.
— íme a szabályok. — Elszámlálta őket görcsös ujjain. — Egy: ne beszélj, amikor én beszélek.
Kettő: adj egy kis pénzt, ha megengedheted magadnak.
A pulton heverő fél pennyre sandított.
Nem akartam bevallani, mekkora szükségem lenne rá, inkább másra tereltem a szót.
— Sok mesét tudsz?
Elmosolyodott, a ráncok hálója átrendeződött az arcán, hogy elférjen a mosoly.
— Csak egyet. De gyakran megesik, hogy a kis részek önálló mesének látszanak. — Ivott egy
kortyot. — A mese itt nő körülöttünk. Cealdim udvarházaiban, Cealdar műhelyeiben, túl a
Viharsáncon, a nagy homoktengerben. Adem alacsony kőházaiban, amelyek tele vannak csöndes
beszélgetésekkel. És néha... — Elmosolyodott.
Néha itt, Tarbeanban, a Dokkfelőli oldal mocskos mellékutcáinak kocsmáiban. — Ragyogó
szeme belém látott, mintha könyv lennék, amelyet elolvashat.
— Nincsen olyan jó mese, amely ne érintkezne valahol az igazsággal — ismételtem el azt, amit
az apám mondogatott, főleg azért, hogy betöltsem a csöndet. Különös érzés volt ismét elmondani
valakinek, különös, de kellemes. — Gondolom, ebben is van valami igazság. Elég baj az, hogy a
világ beéri egy kicsivel kevesebb igazsággal, és egy kicsivel több... — Elhallgattam, mert nem
tudtam, mit mondhatnék még. A kezemet bámultam, és nem bántam volna, ha tisztább lenne.
Elém tolta a fél pennyt. Elvettem, ő pedig mosolygott. Érdes keze madárkönnyedséggel
ereszkedett a vállamra.
Mindennap, kivéve bűnbánatot. Hatodik harangütés táján.
Elindultam, azután megálltam.
Igaz? A mese. — Félszegen legyintettem. — Az a része, amelyikei ma mondtál el.
— Minden mese igaz — felelte Skarpi. — De ez valóban megtörtént, ha erre gondoltál. — Újabb
lassú kortyot küldött le a torkán, azután ismét elmosolyodott, ragyogó szeme táncot járt. —
Többékevésbé. Egy kicsit muszáj hazudnod, hogy megfelelően tálalhasd. A túl sok igazság
összezavarja a tényeket. A túl sok őszinteségtől hazugnak tűnsz.
— Apám is ezt mondogatta. — Alighogy kiejtettem a szájamon, érzelmek zűrzavaros
hullámtornya ágaskodott föl bennem. Csak mikor láttam, hogy Skarpi szeme követ, akkor jöttem
rá, hogy riadtan hátrálok a kijárat felé. Megálltam, kényszerítettem magam, hogy sarkon forduljak,
úgy lépjek ki az ajtón. — Eljövök, ha lehet.
Hallottam a mosolyt a hangjában, amikor utánam kiáltott:
— Tudom!
huszonhetedik fejezet / A FÖLFEDETT ARC

Mosolyogva léptem ki a kocsmából, és még az sem érdekelt, hogy a dokkfelőli oldalon vagyok,
ami számomra veszélyes terep. Felvidultam, mert tudtam, hogy hamarosan újabb mesét hallhatok.
Nagyon régen történt meg velem, hogy vártam valamire. Visszatértem az utcasarkomra és három
órán át koldultam, de erőfeszítéseim mindössze egy vékony krajcárt fialtak. Ám még ez sem tudta
elrontani a hangulatom. Holnap bűnbánó nap, de holnapután új mesét hallhatok!
Ám üldögélés közben valami kínos érzés fogott el: az az érzés, hogy elfelejtettem valamit, és ez
tönkretette a ritka boldogságot. Iparkodtam nem figyelni rá, de velem maradt egész nap, sőt
másnap is, gyötört, mint egy szúnyog, amelyet nem látok, így nem is indok agyoncsapni. Estére
biztos voltam benne, hogy valamiről megfeledkeztem. Valamiről, aminek köze van Skarpi
meséjéhez.
Nektek nyilván nem okoz gondot, mivel ti megfelelően átrendezve hallgattátok a történetet. De
ne feledjétek, hogy akkor én már csaknem három éve úgy éltem Tarbeanban, akár egy állat.
Elmém egyes részei még aludtak, fájdalmas emlékeim a port gyűjtöttek magukra a felejtés ajtaja
mögött. Megszoktam, hogy kerüljem őket, úgy, ahogy a nyomorék sem nehezedik rá a sérült
lábára.
Másnap rám mosolygott a szerencse, mert egy szekérről sikerült ellopnom egy rongyosbatyut,
amit négy vaspennyért el is adtam egy rongyszedőnek. Mivel túl éhes voltam ahhoz, hogy a
holnappal törődjem, vettem egy vastag szelet sajtot, egy meleg kolbászt, aztán egy egész friss
kenyeret és egy meleg almás pitét. Végül csak úgy szeszélyből bementem a legközelebbi kocsma
hátsó ajtaján, és az utolsó
pennymet elköltöttem egy korsó erős sörre.
Leültem a kocsmával szemközti pékség lépcsőjére az utca túloldalán, figyeltem a jövés-menést,
és élveztem az ételt, amelyhez foghatót hónapok óta nem ettem. A szürkület hamarosan
sötétséggé változott, a fejem kellemesen zsongott a sörtől. De ahogy az étel elhelyezkedett a
gyomromban, a korábbinál is erősebben tért vissza a kínzó érzés. Elkomorodtam, mert idegesített,
hogy valami elronthatja a máskülönben tökéletes napot.
Addig sötétedett az este, amíg a kocsma valóságos fénytócsában állt. Néhány nő ácsorgott a
bejárat mellett. Halkan pusmogtak, és sokatmondó pillantásokkal méregették az elhaladó férfiakat.
Felhajtottam az utolsó korty sört, és már éppen át akartam menni az úttesten, hogy
visszavigyem a korsót, amikor közeledő fáklyafényt vettem észre. Ahogy végignéztem az utcán,
megláttam a tehlin papok jellegzetes, szürke köntösét, és úgy döntöttem, várok, amíg elmegy a
viselője. Miután bűnbánó napon ittam, ráadásul nemrég loptam, üdvösnek véltem minél
kevesebbet érintkezni a klérussal.
A pap a fejébe húzta a csuklyát, a fáklya kettőnk között lángolt, így nem vehettem ki az arcát.
Odament a nőkhöz, halkan beszélgettek. A pénz jellegzetes csörgését hallottam, és még mélyebbre
húzódtam egy kapualj árnyékába.
A tehlin megfordult, és elindult vissza, amerről jött. Meg se mukkantam, nem akartam fölhívni a
figyelmet magamra, és nem is akartam pityókásan menekülni. Most azonban nem volt köztünk a
fáklya. Amikor felém pillantott, semmit sem láttam az arcából, csak a sötétséget a csuklya alatt.
Csak az árnyékot.
Továbbment. Vagy nem vett észre, vagy nem törődött velem. A csuklyás alak, akinek árnyék rejti
az arcát, felnyitott egy ajtót az elmémben, és előzúdultak az emlékeim. Eszembe jutott egy üres
szemű ember, egy rémálomba illő mosoly, eszembe jutott a vér a kardján. Hamu, akinek olyan
hangja volt, akár a fagyos szél: „Ez a szüleid tüze?”
De nem is rá emlékeztem, hanem a mögötte levő emberre. A csöndes férfira, aki a tűz mellett
ült. Akinek arcát árnyék takarta. Haliaxra. Ez volt az a félig elfelejtett dolog, ami a tudatom
peremén sötétlett, miközben Skarpi meséjét hallgattam.
Sietve felkapaszkodtam a háztetőre, és beburkolóztam rongytakarómba. A mese és az emlékek
kövecsei lassan összeálltak. Kezdtem tudomásul venni a képtelen igazságokat. A Chandrian létezik.
Haliax létezik. Ha Skarpi története igaz, akkor Lanre és Haliax ugyanaz a személy. A Chandrian ölte
meg a szüléimét, a társulatomat. De miért?
Újabb emlékek buggyantak föl a tudat alól. Láttam a fekete szemű Hamut, ahogy előttem térdel.
Az arca kifejezéstelen, a hangja éles és hideg. „Valakinek a szülei nagyon rosszfajta dalokat
énekeltek!”
Azért ölték meg a szüléimét, mert meséket gyűjtöttek róluk. Egy dal miatt ölték meg az egész
társulatot. Álmatlanul gubbasztottam egész éjjel, agyam egyfolytában ezeket a gondolatokat
őrölte. Lassan beláttam, hogy ez az igazság.
Mit csináltam akkor? Megesküdtem, hogy felkutatom és legyilkolom mindet azért, amit
műveltek? Talán. De még ha megtettem is, a szívem mélyén tudtam, hogy ez lehetetlen. Tarbean
megtanított a kemény valóságra. Megölni a Chandriant? Megölni Lanrét? Egyáltalán hol kezdjek
hozzá? Több szerencsével járnék, ha a Holdat akarnám ellopni. Arról legalább tudtam, hol
találhatom éjszaka.
Bár egyvalamit mégis tehetek. Holnap kifaggatom Skarpit a meséi mögött rejtőző valóságról.
Nem sok, de legalább valami. Nem állhatok bosszút, legalábbis most még nem. De még mindig
reménykedtem, hogy megismerhetem az igazságot.
Magamhoz öleltem ezt a reményt az éjszaka sötét óráiban, amíg a Nap föl nem kelt és én el
nem aludtam.
huszonnyolcadik fejezet / TEHLU FIGYELŐ SZEME

Csipás szemmel ébredtem az óraütésre. Négy kondulást számoltam meg, de nem tudtam, hogy
mennyit szalasztottam el alvás közben. Kipislogtam az álmosságot a szememből, és a nap állásából
igyekeztem megbecsülni az időt.
A hatodik harangozás lehetett. Skarpi most kezdi a meséjét.
Végigrohantam az utcákon. Meztelen lábam csattogott az érdes köveken, keresztülfröcsögtem
pocsolyákon, sikátorokon átvágva rövidítettem le az utat. Mellettem összefolyt a világ, miközben
zihálva szívtam be a város nyirkos, áporodott levegőjét.
Beestem a Félárbocba, lekuporodtam az ajtó mellett a falnál. Homályosan érzékeltem, hogy
többen vannak a kocsmában, mint ilyen korai estéken szokás. Azután Skarpi meséje magával
ragadott, és én önfeledten hallgattam mély, zúgó hangját, és néztem ragyogó szemét.

— ...Előlépett Selitos, a Félszemű, és azt kérdezte: — Uram, ha ezt megteszem, lesz-e hatalmam
bosszút állni a ragyogó város pusztulásáért? Meghiúsíthatom-e Lanre és Chandrianja fenekedését,
akik legyilkolták az ártatlanokat, és elpusztították szeretett Myr Tarinielemet?
Aleph azt válaszolta:
— Nem. Minden személyes sérelmedet félre kell tenned, csak azért büntethetsz és
jutalmazhatsz, amit mától látsz.
Selitos fejet hajtott.
— Sajnálom, de a szívem azt mondja, hogy meg kell akadályoznom ezeket a dolgokat, mielőtt
elkövetnék őket, ahelyett, hogy utólag büntetnék.
Néhány ruach helyeslően mormolt e szavak hallatán. Ők Selitos mellé álltak, mert emlékeztek
Myr Tarinielre, és keserű haraggal töltötte el őket Lanre árulása.
Selitos letérdelt Aleph elé.
— Nemet kell mondanom neked, mert nem felejthetek. Ám fölveszem ellene a harcot e hűséges
ruachok segítségével. Látom, hogy tiszta a szívük. Amyr lesz a nevünk az elpusztult város
tiszteletére. Megtörjük Lanrét és minden követőjét. Semmi sem akadályozhat meg minket abban,
hogy győzelemre segítsük a jót.
Ám a legtöbb ruach elhúzódott Selitostól is. Féltek, és nem akartak belekeveredni ilyen
főbenjáró dolgokba.
Tehlu azonban előrelépett, mondván:
— Szívemnek mindennél drágább az igazság. Itt hagyom ezt a világot, hogy téged szolgálván
jobban szolgálhassam az igazságot. — Letérdelt Aleph elé, lehajtotta a fejét, kitárta karjait.
Előléptek mások is. Szálas Kirel, aki megégett, mégis életben maradt Myr Tariniel hamujában.
Deah, aki két férjet vesztett el a háborúban, és akinek az arca, a szája, és a szíve kemény és hideg
volt, akár a kő. Enlas, aki nem fogott kardot, nem ette az állatok húsát, és soha életében nem
mondott kemény szavakat. Szép Geisa, akinek száz kérője volt Belenben, mielőtt a falak
leomlottak. Az első nő, aki megismerte a férfi nem kívánt érintését.
Lecelte, aki könnyen és gyakran nevetett, még akkor is, amikor a szomorúság megnőtt
körülötte. Imet, aki szinte még kamasz volt, de sosem énekelt, és ügyesen, könny nélkül ölt. Ordal,
a legifjabb, aki még semmit sem látott meghalni, bátran állt Aleph előtt, arany hajában tarka
pántlikával. És mellette állt Andan, akinek arca izzó szemű lárva volt, a neve pedig haragot jelent.
Aleph elé álltak, és ő megérintette valamennyiüket. Megérintette a kezüket, a szemüket és a
szívüket. Utolsó érintése kínszenvedés volt, és ekkor szárnyak törtek elő a hátukból, hogy oda
mehessenek, ahova akarnak. Ezek a szárnyak tűzből és árnyékból voltak. Ezek a szárnyak vasból és
üvegből voltak. Ezek a szárnyak kőből és vérből voltak.
Azután Aleph kimondta a hosszú nevüket, mire fehér tűz burkolta be őket. A tűz végigtáncolt a
szárnyukon, és azok gyorsak lettek. A tűz ott villogott a szemükben, és ők az emberek szívének
mélyéig láttak. A tűz megtöltötte a szájukat, és ők a hatalom dalait énekelték. Azután a tűz
megállapodott a homlokukon, mint egy ezüstcsillag, mire ők azonnal igazságosak, bölcsek, és
félelmetesek lettek. Végül a fehér tűz elemésztette őket, és ők örökre eltűntek a halandók szeme
elől.
Senki sem láthatja őket, csupán a leghatalmasabbak, ők is csak nagy nehézségek árán, nagy
kockázatokat vállalva. Igazságot osztanak a világon, és valamennyiük közül Tehlu a
leghatalmasabb.
— Eleget hallottam! — Aki megszólalt, nem beszélt hangosan, mégis mintha kiáltott volna.
Skarpi meséit félbeszakítani olyan érzés volt, mint mikor homokra harapunk a kenyérben.
Az ivó hátuljából két sötét köpenyes ember indult a pult felé: az egyik szálas és büszke, a másik
alacsony és csuklyás. Köpenyük alól elővillant a szürke köntös. Tehlu papok. De ami ennél is
rosszabb volt, még két embert láttam, akik fegyvert viseltek a köpenyük alatt. Amíg ültek, nem
vettem észre, de a mozgásuk elárulta, hogy templomi fogdmegek. Az arcuk komor volt, és a
köpenyük redői elárulták, hogy kardot rejtenek.
Nem én voltam az egyetlen, aki felfigyelt. A gyerekek elszivárogtak. Az okosabbak erőltették az
egykedvűséget, mások viszont már bent a kocsmában futásnak eredtek. De három továbbra is ott
maradt, fittyet hányva a józanságnak: egy csipkés ingű cealdi legényke, egy mezítlábas kislány és
jómagam.
— Azt hiszem, valamennyien eleget hallottunk — mondta csöndes szigorúsággal a magasabbik
pap. Sovány ember volt, mélyen ülő szeme izzott, mint a pernyés parázs. Koromfekete, gondosan
nyírott szakálla még élesebbé tette késpenge arcát.
Odaadta köpenyét az alacsonyabb, csuklyás papnak. A tehlinek halványszürke köntösét viselte
alatta. Nyakában ezüstmérleg lógott. A szívem összeszorult. Nem csak pap, de igazságosztó is! A
másik két gyerek eloldalgott.
Megszólalt az Igazságosztó:
— Megvádollak eretnekséggel Tehlu figyelő szeme előtt!
— Tanúsítom — mondta a másik a csuklya alól.
Az igazságosztó intett a zsoldosoknak.
— Kötözzétek meg.
A zsoldosok durva hatékonysággal dolgoztak. Skarpi derűsen tűrt, és egy szót sem szólt.
Az Igazságosztó egy darabig figyelte, ahogy a testőrei megkötözik Skarpi csuklóját, azután kissé
elfordult, mintha kivetné az elméjéből a mesemondót. Körülhordozta az ivóban a tekintetét, majd
megállapodott a pult mögötti kopasz, kötényes kocsmároson.
— T-Tehlu áldása legyen rajtad! — hebegte sietve a Félárboc gazdája.
 —
Rajtam van — felelte egyszerűen az Igazságosztó. Ismét körbepillantott, aztán a másik
paphoz fordult, aki a pulttól távolabb állt.
— Anthony, lehetségesnek tartod, hogy ilyen jó helyen eretnekek lapuljanak?
— Minden lehetséges, igazságosztó.
— Aha — mondta halkan az Igazságosztó. Tekintete ismét körbejárt, majd ismét visszatért a
pult mögött a kocsmároshoz.
— Megkínálhatom kegyelmességeteket egy itallal? — kérdezte gyorsan a tulajdonos.
Csak a csend válaszolt.
— Mármint... kegyelmességeteket és a testvéreket? Egy fain hordócska fallow-i fehérrel? Csak
hogy kimutassam hálámat. Csak azért maradhatott, mert eleinte érdekesek voltak a meséi. —
Nagyot nyelt, sietve folytatta: — De azután gonosz dolgokat kezdett mondani. Féltem kidobni,
mert nyilvánvalóan őrült, és mindenki tudja, hogy Isten keményen ítéli meg azt, aki elmehunytakra
emel kezet... — Hangja elhalt, a szoba hirtelen elcsöndesedett. A kocsmáros nyelt egyet, és én
hallottam, ahogy a torka szárazon kattan, pedig az ajtó mellett álltam.
— Nagylelkű ajánlat — mondta végül az Igazságosztó.
— Nagyon nagylelkű — visszhangozta kurtább kollégája.
— Mindazonáltal az erős italok olykor bűnös cselekedetekre bujtogatják az embereket.
— Bűnökre — suttogta a másik.
— És egyes testvérek esküvel fogadnak tartózkodást a hús kísértéseitől. Vissza kell utasítanom.
— Az Igazságosztó hangja csöpögött a kegyes sajnálattól.
Sikerült elkapnom Skarpi pillantását. Halvány félmosollyal nézett. A gyomrom fölkavarodott. Az
öreg mesemondónak fogalma sincs, milyen bajba keveredett. Ugyanakkor a lelkem mélyén egy
önző hang azt mondta: bezzeg, ha korábban jöttél volna, és megtudod, amit tudni akartál, akkor,
ugye, hogy most nem sajnálnád annyira?
A csapos törte meg a csöndet.
— Akkor hát elfogadnátok egy hordó bor árát, uraim? Ha már maga a hordó nem kell.
Az Igazságosztó hallgatott, mint aki fontolgatja az ajánlatot.
A gyermekek érdekében — könyörgött a kopasz csapos. — Tudom, hogy rájuk fordítanátok
a pénzt.
Az Igazságosztó csücsörített.
— Jól van — mondta egy pillanat múlva —, a gyermekek érdekében.
— A gyermekekért — mondta valami undok mellékzöngével az alacsony pap.
A tulajdonos zöld arccal mosolygott.
Skarpi rám nézett, és kacsintott.
 —
— Nahát! — Skarpi hangja vastag mézként csurgott. — Az ember azt hinné, ilyen finom
klerikusoknak fontosabb dolga is van, mint hogy mesemondókat tartóztassanak le, és pénzt
zsaroljanak ki becsületes emberekből.
A pult mögött megállt a kocsmáros keze, a pénz nem pengett tovább. Mintha még a szoba is
visszafojtotta volna a lélegzetét.
Az Igazságosztó mesterkélt hanyagsággal hátat fordított Skarpinak, és odavetette az
alacsonyabbik papnak:
— Úgy látom, Anthony, udvarias eretneket találtunk! Mily különös és csodálatos! El kellene
adnunk egy Ruh társulatnak; bizonyos értelemben beszélő kutyára emlékeztet.
Skarpi a pap hátának címezte a szavait:
— Nem mintha arra számítanék, hogy Haliaxot és a Heteket kutatjátok. Kis tett, kis ember,
mindig is ezt mondtam. Szerintem épp az okozza a gondot, hogy kellően kis munkát hajtsanak fel a
magadfajtáknak. Habár ti találékonyak vagytok. Szedhettek szemetet, vagy ellenőrizhetitek, tetves-
e a bordélyban az ágy, ha éppen oda látogattok.
Az Igazságosztó megfordult, fölkapta a cserépkupát a pultról, és fejbe vágta vele Skarpit. A kupa
eltört.
— Ne beszélj a jelenlétemben! — károgta. — Semmit sem tudsz! Skarpi megrázta a fejét,
mintha ki akarná tisztítani. Uszadékfa arcán vékony vörös vonalban csergedezett a vér az egyik
tengerhabszínű
szemöldökre.
— Gondolom, ez igaz lehet. Tehlu mindig azt mondta...
— Ne ejtsd ki a nevét! — ordította az Igazságosztó jajveres ábrázattal. — A szád beszennyezi. A
te nyelveden káromlás!
— Eredj már, Erlus! — dorgálta Skarpi, mint egy kisdedet. — Tehlu még jobban gyűlöl téged,
mint a világ, pedig az sem csekélység.
Halálos csend lett a szobában. Az Igazságosztó elsápadt.
Isten irgalmazzon neked! — mondta hideg, remegő hangon.
Skarpi egy pillanatig némán meredt rá. Azután hahotázni kezdett, harsányan zengő, szívből jövő
hangon.
Az Igazságosztó szeme az egyik fogdmegre villant, aki megkötözte a mesemondót. A komor
pofájú ember figyelmeztetés nélkül megütötte Skarpit.
Egyszer vesén, egyszer tarkón vágta az Öklével.
Skarpi a földre esett. Csend volt a szobában. Testének puffanása a deszkapadlón mintha előbb
elenyészett volna a kacagása visszhangjánál. Az Igazságosztó intett, az egyik őr a tarkójánál fogva
 —
fölrántotta az öreget. Skarpi úgy lógott a mancsában, akár egy rongybaba, a lába nem tartotta
meg.
De nem ájult el, csak elkábult. Szeme ide-oda fordult, az Igazságosztót kereste.
— Irgalmazzon az én lelkemnek! — Rekedt károgása egy jobb napon kuncogás lett volna. —
Nem tudod, milyen mulatságosan hangzik ez a te szájadból.
A továbbiakat mintha a levegőnek címezte volna:
— Fuss, Kvothe! Semmi értelme tengelyt akasztanod ezekkel. Irány a háztető. Maradj egy
darabig ott, ahol senki nem Iát. Vannak barátaim az egyházban, akik segíthetnek rajtam, te viszont
semmit nem tehetsz. Eredj!
Mivel nem nézett rám beszéd közben, pillanatnyi zavar támadt. Az Igazságosztó ismét intett, és
az egyik őr tarkón vágta Skarpit. A mesemondó szeme fennakadt, a feje lekonyult. Kisiklottam az
ajtón az utcára.
Megfogadtam Skarpi tanácsát. Amikor azok kijöttek a kocsmából, én már a háztetőkön
iszkoltam.
 huszonkilencedik fejezet / ELMÉM AJTÓI

Tetőről tetőre szökkenve visszatértem titkos helyemre, beburkolóztam a takarómba és sírtam.

Úgy sírtam, mintha eltört volna bennem valami, és minden kiömlött volna belőlem.
Mélyen benne jártunk az éjszakában, mire belefáradtam a zokogásba. Feküdtem, az eget
bámultam, fáradt voltam, de nem tudtam elaludni. A szüléimre, a társulatra gondoltam, és
meglepetten tapasztaltam, hogy az emlékek kevésbé keserűek, mint korábban.
Évek óta először használtam azt a trükköt, amelyre Ben tanított, hogy megnyugtassam és
élesítsem az elmémet. Nehezebb volt, mint amire emlékeztem, de sikerült.
Ha valaha is átaludtatok forgolódás nélkül egy éjszakát, reggelre az izmaitok megmerevedtek a
mozdulatlanságtól. Ha emlékeztek, milyen volt az az első, egyszerre kellemes és fájdalmas
nyújtózás, talán megértitek, hogy érezte magát annyi év után a tarbeani háztetőn ébredező-
nyújtózkodó elmém.
Az éjszaka hátralevő részét azzal töltöttem, hogy nyitogattam elmém ajtóit. Rég elfeledett
dolgokat találtam odabent: az anyámat, ahogy szemelgeti a szavakat egy dalhoz, egy színpadi
monológot, három altató-idegnyugató teareceptet, skálákat a kobozhoz.
A muzsikám. Tényleg évek teltek el azóta, hogy utoljára koboz volt a kezemben?
Hosszasan töprengtem a Chandrianon. Hogy mit műveltek velem, mit vettek el tőlem.
Emlékeztem a vérre és az égő haj szagára, és mély, konok harag égett a mellemben. Elismerem,
azon az éjjelen sötét, bosszúálló gondolatokat forgattam a fejemben.
De a tarbeani évek vaskemény gyakorlatiasságot kalapáltak belém. Tudtam, hogy a bosszú nem
egyéb gyerekes képzelgésnél. Tizenöt éves voltam. Mit tehettem volna?
Egy dolgot tudtam. Akkor jutott eszembe, amikor feküdtem a tetőn, és emlékeztem. Valami,
amit Haliax mondott Hamunak. Ki mellett vagy biztonságban, ki véd meg Amyrtól? Az Énekesektől?
A Sithétől? Mindazoktól, akik ezen a világon ártani tudnak neked?

A Chandriannak vannak ellenségei. Ha megtalálom őket, akkor segíthetnek. Fogalmam sem volt,
kik azok az Énekesek, vagy a Sithe, de az Amyrokról mindenki tudta, hogy paplovagok, az Aturi
Birodalom erős jobbja voltak. Sajnos azt is mindenki tudja, hogy háromszáz éve nincsenek Amyrok.
Akkor bomlott fel a rendjük, amikor az Aturi Birodalom összeomlott.
Ámde Haliax úgy beszélt róluk, mintha léteznének. És Skarpi meséje azt sejttette, hogy az
Amyrok rendjét Selitos alapította, nem az Aturi Birodalomban jött létre, ahogy én tanultam. Sokkal
több minden rejtőzött ebben a mesében, mint amennyit nekem tudnom kellett.
Minél többet gondolkodtam, annál több kérdés merült föl. A Chandrian természetesen nem
gyilkol le mindenkit, aki a legendáikat gyűjti, vagy dalokat énekel róluk. Mindenki tud egy-két
mesét, minden gyerek törvényszerűen elgajdolja a jeleikről szóló, bugyuta rigmust. Vajon miért
volt annyira más a szüleim éneke?
Kérdéseim voltak. Csak egy helyre mehettem, hogy választ kapjak.
Leltárt készítettem szerény vagyonkámról. Volt egy rongytakaróm és egy vászontarisznyám,
benne egy kevés szalma, hogy párnának tudjam használni. Volt egy parafa dugós pintes üvegem,
félig tele ivóvízzel. Egy darab ponyvám, amelyet téglákkal nyomtattam le, és szélfogónak
használtam hideg éjszakákon. Két kocka só, és egyetlen rongyos cipő, amely túl kicsi volt a
lábamra, de reméltem, hogy elcserélhetem valami másra.
Továbbá huszonhét vaspennym közös pénzben. A vésztartalékom. Néhány napja még hatalmas
összegnek, valóságos talált kincsnek tűnt, de most már tudtam, hogy semmire sem elég.
Ahogy fölkelt a nap, elővettem a Retorikát és logikát a gerenda alatti rejtekhelyről.
Kigöngyöltem a viaszosvászonból, és megkönnyebbülten láttam, hogy száraz és ép.
Megtapogattam a sima bőrkötést. Az arcomhoz tartottam a könyvet, és beszívtam ugyanazt a
szagot, amelyet Ben kocsijának végében éreztem, a fűszer és az élesztő szagát, a sók és a savak
orrfacsaró keserűségét. Ez volt múltam utolsó kézzel fogható emléke.
Kinyitottam az első oldalt, és elolvastam az ajánlást, amelyet Ben három éve írt.

Kvothe!
Védd magad ügyesen az Egyetemen. Hadd legyek büszke rád.
Emlékezz apád dalára! Óvakodj az oktalanságtól!
Barátod, Abenthy

Bólintottam, és lapoztam.
 harmincadik fejezet / SZAKADT KÖTÉS

SZAKADT KÖTÉS, írták az ajtó fölötti cégérre. Jó jelnek tekintettem, és beléptem.

Egy ember ült egy asztalnál, feltételezésem szerint a tulajdonos.
Magas, vékony, gyérülő hajú férfi volt. Jöttömre enyhe bosszankodással pillantott fel a
főkönyvből.
Úgy döntöttem, nincs szükség hosszú bevezetésre. Odamentem az asztalhoz, a kezébe
nyomtam a könyvet.
— Mennyit adnál ezért?
Hozzáértő módon átlapozta, ujjai között morzsolgatta a papírt, megnézte a kötést. Vállat vont.
— Két batkát.
— Annál ez többet ér! — mondtam felháborodottan.
— Annyit ér, amennyit kapsz érte — közölte tárgyilagosan. — Adok másfelet.
— Két talentum, és jogomban áll két hónapon belül visszavásárolni.
Kurtán, vakkantva fölnevetett.
— Ez itt nem zálogház. — Egyik kezével visszatolta az asztalon át a könyvet, a másikkal fölvette a
tollat.
— Húsz nap?
Habozott, azután még egyszer átvizsgálta a könyvet, majd elővette az erszényét. Két súlyos,
ezüsttalentumot vett elő. Ennyi pénzt hosszú-hosszú ideje nem láttam egyben.
Odacsúsztatta az asztallapon. Uralkodtam magamon, hogy ne kapjam föl azonnal, inkább azt
mondtam: — Elismervényt kérek.
Ez alkalommal olyan hosszan és csúnyán nézett rám, hogy némileg ideges lettem. Ekkor
döbbentem rá, hogyan festhetek: egy év szennyétől kérgesen követelek elismervényt egy
nyilvánvalóan lopott könyvért!
Végül udvariasan vállat vont, és valamit körmök egy papírlapra. Az aljára vonalat húzott, elém
tolta, átnyújtotta a tollat: — Itt írd alá.
A papírra néztem. Ez állt rajta:

Alulírott ezennel igazolom, hogy nem tudok sem írni, sem olvasni.
Fölnéztem a tulajdonosra. Szeme se rebbent. Belemártottam a tollat a kalamárisba, és
odakanyarítottam két H betűt, mint egy monogramot.
Megszárította a tintát, azután visszaadta az „elismervényt”.
— Mit jelent az a két H betű? — kérdezte alig észrevehető somolygással.
 — Hatálytalan — mondtam. — Azt jelenti, hogy érvénytelenítettem, ahogy ez a szerződéseknél
szokásos eljárás. A második H pedig Hamis. Azért pedig el lehet tüzelni valakit. — Üresen bámult
rám.
— Junpuiban máglyával büntetik az okirat-hamisítást. Azt hiszem, a hamis elismervény is ebbe a
kategóriába tartozik.
Nem mozdultam, nem vettem át sem a pénzt, sem az elismervényt. Feszült csönd lett.
— Ez itt nem Junpui — mondta mereven.
— Úgy van — ismertem el. — Vagyis van érzéked a hazugsághoz. Talán oda kéne írnom egy
harmadik H-t.
Ugyanolyan szárazon, élesen fölnevetett, azután elmosolyodott.
— Meggyőztél, ifjú mester. — Újabb papírlapot vett elő, és elém tette. — Fogalmazd meg te az
elismervényt, és majd én írom alá.
Fölvettem a tollat, és írni kezdtem. .Alulírott kötelezem magamat, hogy két ezüstpennyért
visszaadom a Kvothe nevű személynek ajánlott Retorika és logika című kötetet az elismervény
felmutatójának.” Fölnéztem.
— Milyen nap van ma?
— Shuden. Harmincötödike.
Már régen felhagytam a dátumok számon tartásával. Az utcákon az egyik nap nagyjából
ugyanolyan, mint a másik, legföljebb heptenkor kicsit többet isznak az emberek, bűnbánatkor
pedig kicsit bőkezűbbek.
De ha harmincötödiké van, akkor nekem csak öt napom maradt, hogy odaérjek az Egyetemre!
Bentől tudtam, hogy a felvételi cendlingig tart. Ha lekésem, két hónapot kell várnom a következő
szemeszter kezdetéig.
Beírtam a dátumot az elismervényre, és egy vonalat húztam, hogy a könyvárus aláírhassa.
Némileg meghökkenten bámult rám, amikor a papírt eléje toltam. Mi több, azt sem vette észre,
hogy az elismervényben penny szerepel talentum helyett. A talentum sokkal többet ért. Vagyis
hajlandó volt kevesebb pénzért visszaadni a könyvet, mint amennyit fizetett érte.
Lelkesedésem némiképp megsavanyodott, ha arra gondoltam, mekkora ostobaság ez az egész.
Két dekád alatt se két pennyt, se két talentumot nem tudok összeszedni a könyv visszavásárlására.
Ha minden jól megy, holnap már nem is leszek Tarbeanban.
Az elismervény, noha semmi hasznát nem vettem, segített tompítani annak a fájdalmát, hogy
gyermekkorom utolsó darabkájától is meg kellett válnom. Megszárítottam a papírt, gondosan
összehajtottam, zsebre dugtam, azután eltettem a két ezüsttalentumot. Meglepetésemre a boltos
kezet nyújtott.
Mentegetőzve mosolygott.
 — Elnézést az első papírért. De nem úgy festettél, mint aki visszajön. — Vállat vont. — Fogjad.
— Egy rézbatkát nyomott a markomba.
Úgy döntöttem, hogy nem is olyan rossz ember. Visszamosolyogtam rá, és egy pillanatra
bűntudatom támadt az elismervény miatt.
Az ellopott három toll miatt is bűntudatom volt, de csak három percig. És mivel kínos lett volna
visszamenni, még egy üveg tintát is loptam, mielőtt távoztam.
 harmincegyedik fejezet / A NEMESSÉG TERMÉSZETE

Megnyugtatóan nehéz volt a két talentum, aminek semmi köze sem volt a tényleges súlyukhoz.
Aki elég hosszú ideig élt pénztelenül, tudja, miről beszélek. Az első befektetésem egy jó bőrerszény
volt. A ruhám alatt hordtam, hogy érezzem a bőrömön.
A következő egy igazi reggeli. Egy tányér forró tojás és egy szelet sonka. Friss, puha kenyér,
vastagon megvajazva-mézezve, és egy bögre tej, amely két napja még a tehénben volt. Öt
vaspennymbe került. Talán soha életemben nem ettem ilyen jót.
Különös volt asztalnál ülni, késsel-villával enni. Különös volt emberek között lenni. Különös volt,
hogy valaki elém tálalja az ételt.
Éppen a reggelim maradékát mártogattam ki a kenyér sarkával, amikor rájöttem, hogy baj van.
Feltűnést keltettem még a Vízfelőli oldalnak ebben a némileg retkes kocsmájában is. Az ingem
ócska zsákból készült, amelyre lyukakat vágtam a karomnak és a fejemnek. Zsákvászon nadrágom,
amelybe többször belefértem volna, bűzlött a füsttől, a zsírtól, az utcai poshadt pocsolyáktól. A
madzagot, amellyel felkötöttem, a szemétből kapartam elő. Mocskos, mezítlábas és büdös voltam.
Vásároljak ruhát, vagy inkább fürödjek? Ha először fürdők, vissza kell vennem a régi ruhámat.
Viszont ha ebben az állapotban próbálok ruhát vásárolni, talán be sem engednek a boltba, az pedig
teljességgel lehetetlen, hogy hajlandók legyenek méretet venni rólam.
Jött a fogadós, hogy elvigye a tányért. Úgy döntöttem, először fürdők, főképpen azért, mert
halálosan untam, hogy olyan szagom van, mint
az egyhetes döglött patkánynak. Rámosolyogtam.
— Lehet itt fürödni a közelben?
— Akár itt is, ha van rá két pennyd. — Megnézett magának. — Vagy inkább, ha ledolgozol
nekem egy órát, egy jó kemény órácskát. A tűzhelyre ráfér egy alapos sikálás.
— Szappan is kellene, meg jó sok meleg víz.
— Akkor két óra. Van elég mosatlan. Először a tűzhely, aztán a fürdő, végül a tányérok.
Rendben?
Nagyjából úgy egy óra múlva fájt a vállam, de a tűzhely ragyogott. A fogadós elvezetett az egyik
hátsó szobába, ahol nagy fakád állt a padlón a kandalló mellett. A ruhákat peckekre lehetett
akasztani, és falra szögezett ónlemez kínált kezdetleges tükröt.
A fogadós hozott kefét, egy vödör gőzölgő vizet és lúgos szappant. Addig sikáltam magam, amíg
a bőröm ki nem pirult és meg nem fájdult. A kocsmáros hozott egy második vödör forró vizet,
azután egy harmadikat. Néma hálaimát rebegtem, mert nem találtam magamon tetűt.
Valószínűleg olyan mocskos voltam, hogy magára valamit is adó tetű nem volt hajlandó
megtelepedni rajtam.
 Ahogy utoljára leöblítettem magam, a földre szórt ruhámra sandítottam. Évek óta nem voltam
ennyire tiszta, hozzá sem akartam nyúlni, pláne, hogy belebújjak! Ha megpróbálom kimosni ezeket
a rongyokat, egyszerűen szétesnek.
Megtörülköztem, a durva kefét végighúzogattam kócos hajamon. Sokkal hosszabbnak tűnt, mint
amikor még mocskos volt. Letöröltem a párát a rögtönzött tükörről, és nagyot néztem. Öregnek
látszottam, mindenesetre öregebbnek. Sőt, úgy festettem, csinos, keskeny arcommal, mint holmi
nemesember fia! A hajamra ráfért volna az igazítás, de vállig ért, és sima volt, az akkori divatnak
megfelelően. Már csak az úri öltözék hiányzott.
Ez adta az ötletet.
Törülközőt csavartam magamra, és csak úgy, pőrén kiléptem a hátsó ajtón. Magammal vittem
az erszényemet, de úgy, hogy ne lássák. Kevéssel délidő után történt, minden tele volt emberrel.
Fölösleges mondanom, hogy számos szempár fordult felém. Nem törődtem velük, szaporán
szedtem a lábamat, eszemben sem volt elbújni. Arcomra fölényes haragot ültettem, és letöröltem
róla a zavar minden jelét.
Megálltam egy apa és a fia mellett, akik zsákokat raktak föl egy szekérre. A fiú legalább négy
évvel idősebb, egy fejjel magasabb és kétszer vállasabb volt nálam. — Fiú! — förmedtem rá. — Hol
lehet itt ruhát venni? — Célzatos pillantást vetettem az ingére. — Mármint tisztességes ruhát —
tettem hozzá.
A suhanc rám bámult, az arcán a düh tusakodott a zavarral. Az apja lekapta a süvegét, és a fia
elé lépett.
— Próbálkozz a Bentley-nél, úrfi! Egyszerű gúnyát árul, de csak egy-két saroknyira van.
Elsötétítettem az arcomat.
— Ez az egyetlen hely a környéken?
Tátogni kezdett.
— Hát... lehet... van egy...
Türelmetlenül leintettem.
— Hol van? Egyszerűen csak mutasd meg az irányt, ha már egyszer cserbenhagyott a
tudományod.
Megmutatta, én pedig elindultam. Menet közben eszembe jutott az apród, akit az egyik
darabban játszottam. Az apródot Dunstey-nek hívták, elviselhetetlenül undok kisfiú volt,
befolyásos apával. Ő tökéletesen megfelelt. Királyian fölszegtem a fejem, kicsinykét másként
tartottam a vállam, lelkileg is felkészültem.
Kivágtam az ajtót, beviharzottam. Bőrkötényes embert találtam odabent, aki, gondolom, csak
Bentley lehetett: negyven körüli, vékony, kopaszodó férfi. Megrázkódott, amikor az ajtó dörrenve a
falnak vágódott, és hitetlenkedve bámult rám.
 — Hozz már egy ruhát, te tökéletlen! Unom, hogy tátott szájjal bámultok, te meg a többi
naplopó, aki úgy döntött, hogy ma tart piacnapot! — Duzzogva belevetettem magamat egy székbe.
Amikor nem mozdult, gyilkosán rámeredtem. — Nem fogalmaztam érthetően? Vagy nem teljesen
világos, mire van szükségem? — Megrángattam a törülközőm szélét, hogy mutassam, miről van
szó.
Tátott szájjal bámult rám.
Fenyegetően lehalkítottam a hangom.
— Ha nem hozol valamit, amit fölvehetek... — felugrottam, átváltottam ordításra: — szétrúgom
ezt a helyet! Apámtól a te boltod köveit kérem télközépre ajándékul! A kutyái elé vettetem a
hulládat! VAN NEKED FOGALMAD ARRÓL, HOGY KI VAGYOK ÉN?
Bentley elrohant, én pedig visszazökkentem a székbe. Egy vevő, akit addig nem vettem észre,
sietve távozott, csak addig fékezett le, amíg meghajolt előttem.
Visszafojtottam a nevethetnékemet.
Ezután meglepően könnyű dolgom volt. Fél óráig ugráltattam Bentley-t, sorra hozattam vele a
ruhákat. Mindegyiknél belekötöttem az anyagba, a szabásba, a varrásba. Röviden, tökéletes kis
takony póc voltam.
Holott nem is lehettem volna elégedettebb. A ruhák egyszerűek, de jó szabásúak voltak. Igazság
szerint ahhoz képest, amit egy órája viseltem, már egy tiszta zsák is nagy haladás lett volna.
Ha még nem töltöttetek sok időt udvarnál vagy nagyvárosokban, akkor nem érthetitek meg,
miért volt olyan könnyű dolgom. Hadd magyarázzam el.
A nemes úrfiak a természeti csapások közé tartoznak, akárcsak az árvíz vagy a forgószelek. Az
átlagember, ha egy ilyen szerencsétlenséggel találkozik, fogcsikorgatva igyekszik megúszni a lehető
legkisebb kárral.
Bentley tudta ezt. Méretet vett az ingről, a nadrágról, azután lesegítette őket rólam.
Visszavettem magamra a tőle kapott hosszú köntöst, ő pedig olyan szélsebesen kezdett varrni,
mintha az ördög sarkantyúzná.
Visszaillegettem magamat a székhez.
— Kérdezhetsz. Látom, majd meghalsz a kíváncsiságtól.
Egy pillanatra fölnézett a varrásból.
— Uram?
— A dolgok környülállása juttatott ilyen ruhátlan állapotba.
— Ó, igen. — Elvarrta a cérnát, majd nekilátott a nadrágnak. — El kell ismernem, némiképp
kíváncsi vagyok. Persze nem jobban, mint illő. Nem ütöm bele az orrom a mások dolgába.
— Aha. — Úgy tettem, mint aki csalódott. — Dicséretre méltó álláspont.
Egy hosszú percig csak a kelmén áthúzott cérna hangját lehetett hallani.
Izegtem-mozogtam. Végül úgy folytattam, mintha kérdezett volna valamit. — Egy kurva ellopta a
ruhámat.
— Csakugyan, uram?
— Igen, és azt mondta, hogy csak az erszényemért adja vissza. A ribanc.
Bentley őszinte kíváncsisággal nézett rám.
— Hát az erszény nem uraságod ruhájában volt?
Megütközve néztem rá.
— Természetesen nem! „Egy úriember sosem távolodik el túlságosan az erszényétől!” Ahogy
apám szokta volt mondani. — A nyomaték kedvéért meglengettem előtte az erszényt.
Észrevettem, hogy a nevetését nyeldekeli, és ettől kicsit jobban éreztem magam. Csaknem egy
órán át keserítettem az életét, az a legkevesebb, hogy olyan történettel ajándékozom meg,
amelyet elmesélhet a barátainak.
— Azt mondta, ha meg akarom őrizni a méltóságomat, akkor adjam oda neki az erszényemet, és
felöltözve térhetek haza. — Megvetően csóváltam a fejemet. — Némber — feleltem neki —, az
úriember méltósága nem a ruhájában van. Ha odaadnám az erszényemet, pusztán azért, hogy
megkíméljem magam a kínos helyzettől, akkor veszíteném el a méltóságomat.
Egy másodpercig mélán bámultam magam elé, azután úgy folytattam, mintha fennhangon
töprengenék.
— Ebből tehát az következik, hogy az úriember méltósága az erszényében van. — Egy hosszú
pillanatig bámultam a kezemben levő erszényt. — Úgy rémlik, a napokban hallottam valami
hasonlót apámtól.
Bentley elnevette magát, amit köhögésnek álcázott, azután felállt, és megrázta az inget meg a
nadrágot.
— Íme, uram, most már úgy illik nagyságodra, mint kézre a kesztyű. — Lappangó mosollyal
nyújtotta felém a ruhadarabokat.
Ledobtam a köntöst, felhúztam a nadrágot.
— Azt hiszem, hazáig megteszi. Mennyivel tartozom a fáradságodért, Bentley? — kérdeztem.
Egy másodpercig gondolkodott.
— Egy és kettő.
Kötözgetni kezdtem az ingem zsinórját, és nem szóltam.
— Bocsánat, uram — mondta gyorsan. — Elfelejtettem, kivel van dolgom. — Nagyot nyelt. —
Egy is tökéletesen elegendő.
Elővettem az erszényt, és egy ezüsttalentumot nyomtam a markába, miközben a szemébe
néztem. — Szükségem lesz némi apróra.
Vékony vonallá keskenyedett a szája, de azért bólintott, és visszaadott két batkát.
 Eltüntettem a batkákat, az erszényt jó erősen felkötöttem az ingem alá.
Jelentőségteljes pillantást vetettem a szabóra, és megütögettem az erszényt.
Bentley ismét somolygott.
— Szép jó napot uraságodnak!
Fölkaptam a törülközőt, és távoztam a boltból, azután jóval kevesebb feltűnéssel visszatértem a
fogadóba, ahol reggelit és fürdőt kaptam.
— Mivel szolgálhatok, fiatalúr? — kérdezte a kocsmáros, amikor a pulthoz léptem. Mosolygott,
és beletörölte a kezét a kötényébe.
— Egy rakás mosatlannal meg egy ronggyal.
Pislogva nézett, azután elmosolyodott, és fölnevetett.
— Azt hittem, pucéran szöksz meg!
— Nem teljesen pucéran. — A pultra fektettem a törülközőt.
— Korábban több volt a piszok, mint a fiú. Lefogadtam volta egy teljes márkába, hogy fekete a
hajad. Tényleg tökéletesen megváltoztál. — Egy másodpercig nem szólt, csak álmélkodott. —
Kéred a régi ruhádat?
Megráztam a fejem. — Dobd ki, illetve inkább égesd el, és vigyázz, nehogy valaki véletlenül
beszívja a füstjét. — Ismét elnevette magát. — Viszont van itt még egy-két ingóságom —
emlékeztettem.
Bólintott, megütögette az orrát.
— Így van. Egy pillanat. — Megfordult, eltűnt a pult mögötti ajtóban.
Körbevándorolt a tekintetem az ivóban. Most, hogy nem vontam magamra az ellenséges
pillantásokat, egész másképp festett a terméskő kandallójával, amelyben fekete üst rotyogott, a
beszélgetés tompa morajával, a politúros fa és a kilöttyintett sör fanyarkás szagával...
Mindig is kedveltem a kocsmákat. Azt hiszem, azért, mert az úton nőttem föl. A kocsma biztos
hely, afféle menedék. Akkor nagyon megnyugtatónak találtam. Eszembe jutott, hogy nem is lenne
rossz élet a kocsmárosé.
— Itt van, tessék. — A kocsmáros elém tett három tollat, egy üveg tintát és a könyvesbolt
elismervényét. — Ezektől legalább annyira meglepődtem, mint attól, hogy csórén futottál világgá.
— Az Egyetemre megyek — magyaráztam.
Felvonta a szemöldökét.
— Némiképp fiatal vagy, nem?
Idegesen megborzongtam a szavaitól, de vállat vontam.
— Felvesznek oda mindenkit.
Udvariasan bólintott, mintha ez indokolná, miért állítottam be mezítláb, a sikátorok
bűzfelhőjében. Miután hiába várta, hogy tovább magyarázzak, töltött magának egy italt.
 — Ne vedd sértésnek, már nem egészen úgy festesz, mint aki mosogatni akar.
Tiltakozásra nyitottam a számat; egy vaspenny órabér forgott kockán. Két pennybe került egy
kenyér, és a számát se tudtam, hányszor voltam éhes az elmúlt évben.
Azután megláttam a kezemet, amely a pulton nyugodott. Olyan rózsaszín és tiszta volt, hogy alig
ismertem föl.
Ekkor jöttem rá, hogy nem akarok mosogatni. Fontosabb dolgom van.
Hátrébb léptem a pulttól, és elővettem egy pennyt az erszényemből.
— Hol van a legjobb hely, ahonnan észak felé indulnak a karavánok? — kérdeztem.
— A Hegyfelőli oldalon, a Kupecek terén. Negyed mérföldnyire van a malmon túl, a Zöld
utcában.
Végigfutott rajtam a hideg a Hegyfelőli oldal említésére, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni.
Bólintottam.
— Igazán szép a kocsmád. Szerencsésnek mondhatom magam, ha felnőtt koromban szert
tehetek egy ilyenre. — Átnyújtottam neki a pennyt.
Széles mosolyra húzta a száját, és visszaadta a pénzt.
— Ilyen szép bók után bármikor szívesen látott vendég vagy nálam.
 harminckettedik fejezet / RÉZPÉNZ, VARGA, SOKASÁG

Még volt vagy egy óra délig, amikor kiléptem az utcára. A nap sütött, a macskakő melegítette a
talpamat. Körülöttem egyenetlen zúgássá erősödött a piaci lárma, és én igyekeztem élvezni a
kellemes érzést, hogy tele a gyomrom, és tiszta vagyok.
De valami szorongásféle mocorgott bennem, mintha valaki a tarkómat bámulná. Miután nem
szabadulhattam tőle, szót fogadtam az ösztöneimnek, és egy halacska fürgeségével besiklottam
egy sikátorba.
Álltam a falhoz lapulva, vártam, és a szorongás elhalványodott. Pár perc múlva már ostobának
éreztem magamat. Bíztam az ösztöneimben, de időnként hamisan riasztottak. A biztonság
kedvéért vártam még néhány percet, azután kiléptem az utcára.
Szinte azon nyomban visszatért a szorongás. Nem törődtem vele, azt igyekeztem kitalálni, mi
okozhatja. Öt perc múlva olyan ideges lettem, hogy le kellett kanyarodnom egy mellékutcába.
Onnan lestem a sokaságot, hogy ki követ.
Senki. Egy idegtépő félórával és két sikátorral később végre megfejtettem, miről van szó.
Szokatlan élmény volt együtt haladni a tömeggel.
Nálam a tömeg az utóbbi két évben hozzátartozott a városi élethez. Fölhasználtam, hogy
elrejtőzzem benne egy őr vagy egy boltos elől. Keresztül is vághattam rajta, ha el akartam érni
valahova. Ugyanabba az irányba is mehettem, de sosem voltam része.
Annyira megszoktam, hogy semmibe vesznek, hogy kis híján elfutottam az első kereskedő elől,
aki el akart adni nekem valamit.
Mihelyt kitaláltam, mi zavar, a szorongásom nagyobb része elszállt. A félelem rendszerint a
tudatlanságból fakad. Mihelyt megtudtam, mi a gond, akkor az már csak gond volt, nem kellett
félni tőle.

Mint említettem, Tarbean két fő részre oszlik: a Hegyfelőli oldalra, és a

Vízfelőli oldalra. A Vízfelőli szegény. A Hegyfelőli gazdag. A Vízfelőli büdös. A Hegyfelőli tiszta. A
Vízfelőliben tolvajok laknak. A Hegyfelőliben bankárok — akarom mondani „betörők”.
Már elmeséltem balvégzetű kalandomat a Hegyfelőli oldalon, így talán megértitek, hogy amikor
a sokaság egy percre szétvált, megleltem, amit kerestem: az őrség egyik tagját. Hevesen dobogó
szívvel ugrottam be a legközelebbi bolt ajtaján.
Odabent nyomatékosan emlékeztettem magamat, hogy nem az a mocskos kis utcagyerek
vagyok, akit évekkel ezelőtt itt vertek össze. Jól öltözött vagyok, tiszta vagyok. Olyan vagyok,
mintha ide tartoznék. De az ember nehezen szabadul a régi szokásaitól. Alig bírtam leküzdeni
vörösen izzó dühömet, de nem tudtam volna megmondani, hogy magamra, az őrre vagy általában
a világra haragszom-e. Valószínűleg mindegyikre.
— Isten hozott! — szólt ki egy vidám hang egy elfüggönyözött ajtónyílásból.
Körülnéztem a boltban. A fényben, ami bejött az utcára nyíló ablakon, zsúfolt munkaasztalt és
egy polcon tucatnyi lábbelit láttam. Ügy döntöttem, hogy rosszabb üzletbe is tévedhettem volna.
— Hadd találgassak... — szólalt meg ismét a háttérből a hang. Nagypapaforma, ősz férfi bukkant
elő a függöny mögül, kezében hosszú bőrdarabbal. Alacsony, hajlott hátú ember volt, de a szája
kimosolygott a ráncai közül. — ...neked lábbelire van szükséged! — Bátortalanul mosolygott,
mintha ez a tréfa egy pár ócska cipő lenne, amelyet régen elnyűtt, de túl kényelmes ahhoz, hogy
eldobja. A lábamra nézett. Akaratom ellenére én is odanéztem.
Természetesen mezítláb voltam. Olyan régen nem viseltem cipőt, hogy nem is gondoltam rá
többé. Legalábbis nyáron. Télen álmodtam róla.
Fölnéztem. Az öregember pillantása úgy szökdécselt, mintha nem tudná eldönteni, hogy a tréfa
nem kerül-e vajon egy vevőjébe.
— Tényleg kellene cipő — ismertem el.
Fölnevetett, egy székhez vezetett, a kezével megmérte meztelen lábamat.
Szerencsére az utca száraz volt, így a lábam csak poros lett a kockaköveken.
Esőben kínosan mocskos lett volna.
— Na lássuk, mit szeretnél, és hogy van-e raktáron a te méretedből. Ha nem, akkor egy órán
belül csinálhatok, vagy átalakíthatok egy párat a lábadra. Nohát mihez kell az a cipő? Járáshoz?
Tánchoz? Lovagláshoz? — Hátradőlt a banklin, és leemelt egy pár cipőt a mögötte levő polcról.
— Járáshoz.
— Én is így gondoltam. — Olyan ügyesen húzott zoknit a lábamra, mintha hozzá rendszerint
mezítláb járnának a vevők, azután rám adott valami fekete, csatos lábtyűt. — Na, milyen?
Nehezedj rá kicsit, hogy biztos legyél benne.
— Én...
— Szorít. Gondoltam. Nincs bosszantóbb egy szoros cipőnél. — Lehúzta, villámgyorsan rám
adott egy másikat. — Na és ez hogy tetszik? — Ez mélybíborban pompázott, és bársonyból vagy
posztóból volt.
— Ez...
— Nem egészen az, amit kerestél? Nem hibáztatlak, nagyon gyorsan elnyűnéd. Bár igen szép a
színe, alkalmas rá, hogy a hölgyek után loholj. — Újabbat húzott a lábamra. — Na és ez?
Egyszerű, sima bőrcipő volt, és úgy illett rám, mintha a varga mértéket vett volna rólam, mielőtt
megvarrta. Leléptem a padlóra. A cipő valósággal magába ölelte a lábamat. Már el is felejtettem,
milyen jó érzés egy pár jó cipő.
 — Mennyi? — kérdeztem aggodalmasan.
Válasz helyett fölállt, nézegetni kezdte a polcokat. — A láb alapján sok mindent meg lehet tudni
egy emberről — mélázott. — Némelyek bejönnek ide, mosolyogva-nevetgélve, a cipőjük tiszta,
fényesre van kefélve, a zokniba púdert szórnak. De mikor lehúzzák a cipőt, a lábuk úgy bűzlik, hogy
az valami borzasztó. Az ilyen emberek valamit dugdosnak. Bűzlő titkaik vannak, és ugyanúgy
igyekeznek dugdosni őket, mint a lábukat.
Felém fordult.
— De sose sikerül. Egyetlen módon szüntetheted meg a lábszagot: szellőztetéssel. Ugyanez a
helyzet a titkokkal. Bár erről nem sokat tudok. Csak a cipőkről.
Kutatni kezdett a munkaasztalon uralkodó káoszban.
— Jönnek ide az udvartól ifjak, az arcukat legyezik, és a legutóbbi tragédiáról nyöszörögnek. A
lábuk pedig puha és rózsaszín. Tudod róluk, hogy soha, sehova se mentek gyalogszerrel. Tudod,
hogy sose fájt semmijük.
Végre megtalálta, amit keresett. A magasba emelt egy pár cipőt, hasonlót ahhoz, ami a lábamon
volt.
— Tessék. Az én Jacobom viselte, amikor annyi idős volt, mint te. — Leült a banklira, kifűzte a
lábamon levő cipőt.
— No mármost — folytatta — neked, ilyen fiatal süvölvényhez képest, öreg a lábad: forradásos,
elszarusodott. Az ilyen láb egész nap elfutkos a köveken, és nem kell neki cipő. Korodbeli fiú csak
egy módon juthat ilyen talphoz.
Kérdőn nézett rám. Bólintottam.
Elmosolyodott, a vállamra tette a kezét.
— Na, milyen?
Fölálltam, hogy kipróbáljam a cipőt. Ez, ha egyáltalán lehetséges, kényelmesebb volt az újnál,
mert már kitaposták valamennyire.
— Ez itt új. — Meglengette a kezében levő cipőt. — Még egyetlen mérföldet sem jártak benne,
márpedig egy ilyen új cipő egy talentumba, vagy egy talentumba és két krajcárba kerül. — A
lábamra mutatott. — Az ott viszont használt cipő, és én nem árulok használtat.
Hátat fordított, és meglehetősen hasztalan elszántsággal próbált rendet tenni a munkaasztalon,
közben magában dudorászott. Pillanat alatt megismertem az üstfoltozó nóta dallamát.
Tudtam, hogy segíteni akar, és egy hete még kaptam volna az alkalmon, hogy ingyen lehet
cipőm. De most valamilyen okból egyáltalán nem éreztem jól magam. Csöndesen összeszedtem a
holmimat, és mielőtt távoztam volna, otthagytam két rézbatkát a banklin.
Hogy miért? Mert a büszkeség különös jószág, és mert a nagylelkűséget nagylelkűséggel illik
viszonozni. De főképpen azért, mert így láttam helyesnek, és ez elég is indoknak.
 — Négy nap. Ha esik, akkor hat.
Roent volt a harmadik fuvaros, akit megkérdeztem, nem az északi Imre felé tart-e, mert ez a
város van a legközelebb az Egyetemhez. Sűrű cealdi ember volt, arcán vad fekete szakáll
burjánzott. Elfordult és siaru átkokat vakkantott oda egy embernek, aki szövetvégeket rakott föl
egy szekérre. Szájából úgy hangzott az anyanyelve, mint egy dühös sziklaomlás.
Morajjá tompította durva hangját, amikor visszafordult felém.
— Két réz. Batka. Nem penny. Utazhatsz a szekéren is, ha marad hely. Alhatsz alatta, ha akarsz.
Esténként velünk eszel. Az ebéd kenyér. Ha a kocsi elakad, segítesz megtolni.
Ismét félbehagyta a beszédet, hogy az embereivel ordítozzon. Volt három társzekér, amelyekre
éppen pakolták az árut, és egy fájóan ismerős formájú negyedik, afféle kerekekre szerelt ház, mint
amilyenen gyerekkoromban utazgattam. Ennek a bakján Roent felesége, Reta ült. Az arca hol
szigorú volt, ha a rakodókat nézte, hol mosolygós, ha a kocsi mellett álló lánnyal diskurált.
Úgy gondoltam, hogy a lány szintén utas. Velem egyidős volt, talán ha egy évvel idősebb, bár
ebben az életkorban egy év nagy különbség. A Tahinak van egy mondása a korunkbeli fiatalokról: A
fiúk megnőnek, a lányok felnőnek.
Utazáshoz öltözött, inget-nadrágot viselt, amit egy ilyen fiatal az illetlenség kockázata nélkül
megtehet. Ám ifjúsága ellenére olyan tartása volt, hogy ha csak egy évvel idősebb, kénytelen
lettem volna hölgynek tekinteni. így viszont, miközben Retával beszélgetett, hol kifinomult
előkelőséget, hol kamaszos szertelenséget tanúsított. Hosszú, sötét haja volt, és...
Röviden szólva gyönyörű volt! Hosszú idő óta először láttam bármit is gyönyörűnek.
Roent követte a pillantásomat, és így folytatta:
— Este mindenki segít tábort verni. Mindenki vállal őrséget. Ha elalszol őrségben, ott hagyunk.
Azt eszed, amit a feleségem főz. Ha nyafogsz, ott hagyunk. Ha vánszorogsz, lemaradsz. Ha zargatod
a lányt... — Keze végigfutott vastag, sötét szakállán. — Akkor csúnya dolgok következnek.
Közbevágtam, hátha másra terelhetem a beszédet:
— Mikor végeznek a rakodással?
— Két óra múlva — felelte komor eltökéltséggel, mint aki azt szeretné, ha a munkásai
ellentmondanának.
Az egyik munkás fölegyenesedett az egyik szekéren, és a szeme fölé tartotta a tenyerét. Akkora
hanggal bőgött, hogy túlharsogta a teret megtöltő lovak, szekerek és emberek lármáját.
— Ne hagyd, hogy megijesszen, fiam! Csak morog, de rendes ember! — Roent szigorúan
fölemelte az ujját, mire a rakodó ismét munkához látott.
Engem nem nagyon kellett meggyőznie. Olyan ember, aki a feleségével utazik, rendszerint
megbízható. Mellesleg az ár is tisztességes volt, és ma akartak indulni. Éltem az alkalommal, hogy
kivegyek két batkát az erszényemből, és odaadjam Roentnek.
 Felém fordult.
— Két óra! — Fölemelte két vaskos ujját. — Ha késel, lemaradsz!
Ünnepélyesen bólintottam.
— Rieusa, tu kialus A'isha tua. Köszönöm, hogy a családod közelébe bocsátasz.
Roent bozontos szemöldöke felszaladt a homlokára. De azért hamar összeszedte magát, és
gyorsan biccentett, sőt mintha kissé meg is hajolt volna.
Körülnéztem a téren, tájékozódni próbáltam.
— Némelyek tele vannak meglepetésekkel! — Odafordultam, és megpillantottam a rakodót, aki
odakiáltott a szekérről. Kezet nyújtott. — Derrik.
Félszegen kezet ráztam vele. Olyan régen szóltam valakihez csak a beszélgetés kedvéért, hogy
furcsán elbizonytalanodtam.
— Kvothe.
Derrik hátrakulcsolta a kezét, és az arcát fintorgatva megropogtatta a hátát. Nálam egy fejjel
magasabb, kétszer vállasabb, szőke, szálas ifjú volt, olyan húszéves. — Most jól zavarba hoztad
Roentet. Hol tanultál meg siaru nyelven?
— Egy arkanista tanított meg egy kevésre — magyaráztam. Figyeltem Roentet, ahogy odamegy
a feleségéhez. A sötét hajú lány felém nézett, és elmosolyodott. Lesütöttem a szememet, mert
nem tudtam, hogy mit csináljak.
Derrik vállat vont.
— Akkor szaladj a motyódért. Roent csak morog, és nem harap, de ha egyszer berakodtunk, egy
percet sem vár.
Bólintottam, noha „motyóm” nem volt. Csak egy kis vásárlást kellett elintéznem. Azt mondják,
Tarbeanban mindent megkaphatsz, ha elég pénzed van. Ez a mondás nagyjából igaz.

Leereszkedtem a lépcsőn Trapis pincéjébe. Furcsa érzés volt cipőben járni. Megszoktam, hogy
amikor hozzá jövök, hűvös, nedves követ érzek a talpam alatt.
Ahogy mentem a rövid folyosón, rongyos fiú lépett ki az egyik szobából, kezében apró téli
almával. Megtorpant, amikor észrevett, résnyire húzott szemmel, gyanakodva sandított rám, majd
a földet bámulva átnyomakodott mellettem.
Gondolkodás nélkül rácsaptam a kezére, amely az erszényemet vette célba. Megfordultam,
rámeredtem. Szólni se bírtam a megdöbbenéstől. A fiú kirontott az utcára. Én ott maradtam,
hüledezve, értetlenül. Egymástól sosem loptunk. Kint az utcán ki-ki magának kapar, de számunkra
Trapis pincéje közelítette meg a legjobban a szentélyt. Olyan volt nekünk, akár egy templom.
Egyikünk sem kockáztatta, hogy ezt a légkört megmérgezze.
 Megtettem az utolsó néhány lépést, amely elválasztott a nagy szobától, és megkönnyebbültem
láttam, hogy minden más normálisnak tűnik. Trapis nem volt ott, valószínűleg adományokat
gyűjtött a gyermekeinek. Hat priccs állt a szobában, mindegyik foglalt, és még többen feküdtek a
padlón. Téli almát szorongató, retkes utcakölykök állták körül az asztalra tett szakajtót.
Megfordultak, és kőkemény gyűlölettel meredtek rám.
Ekkor kezdett derengeni, hogy mi a baj. Egyik sem ismert föl. Tisztán és jól öltözötten úgy
festettem, mintha egy jó családból való gyerek cseppent volna ide. Nem tartoztam közéjük.
Ekkor jött meg Trapis. Az egyik hóna alatt lapos kenyereket, a másik hóna alatt egy bőgő
gyereket szorongatott.
— Ari! — szólt oda az egyik fiúnak, aki a szakajtó mellett állt.
— Gyere, segíts! Van egy új látogatónk, tisztába kell tenni.
A fiú futott, átvette a gyereket Trapistól, ő meg letette a kenyereket az asztalra, a szakajtó
mellé. A gyerekek várakozón néztek rá. A gyomrom összeszorult. Trapis még csak rám sem
pillantott. És ha nem ismer föl? És ha azt mondja, hogy menjek innen? Nem tudtam, el bírnám-e
viselni. Inkább oldalogni kezdtem az ajtó felé.
— Na, lássam csak. — Trapis mindig rámutatott arra a gyerekre, akinek éppen megbízást adott.
— Dávid, engedd le és sikáld le az ivóvizes hordót.
Kezd poshadt íze lenni. Ha végeztél, Náthán megtölti a szivattyúból.
— Vihetek kettőt? — kérdezte Náthán. — A testvéremnek is kellene.
— A testvéred eljöhet a kenyeréért — mondta szelíden Trapis, azután alaposabban megnézte a
fiút, mert megérzett valamit. — Megsebesült?
Náthán bólintott, a földet bámulta. Trapis bátorítóan megfogta a vállát. — Hozd le. Majd
ránézünk.
— A lába! — tört ki Nathanból, akit a sírás kerülgetett. — Forró, és nem tud lépni!
Trapis bólintott és intett a következő gyereknek.
— Jen, segíts Nathannak, hogy lehozhassa a testvérét. — A fiúk kisiettek. — Tam, amíg Náthán
visszajön, te töltőd a hordót.
— Kvothe, szaladj szappanért. — Adott egy fél pennyt. — Márnához menj a mosodába. Jobb
szívvel lesz hozzád, ha megmondod, kinek lesz.
Hirtelen gombócot éreztem a torkomban. Megismert. Nem tudom szavakba önteni, milyen
megkönnyebbülés volt. Trapis közelítette meg a legjobban azt a fogalmat, amelyet a család
jelentett nekem. Iszonyú gondolat volt, hogy talán nem ismer rám.
— Trapis, nincs időm, hogy elintézzem — mondtam bátortalanul.
— Elutazom. Az ország belsejébe, Imrébe.
 — Tehát távozol? — kérdezte, azután elhallgatott, és alaposabban megnézett magának. —
Nohát, úgy látom, csakugyan elmész.
Hát persze. Trapis sosem látta a ruhát, csak a benne levő gyermeket. — Azért jöttem, hogy
elmondjam, hol vannak a dolgaim. A gyertyamártó műhely tetején van egy hely, ahol három tető
találkozik. Van ott pár dolog, egy takaró, egy palack. Nekem nem kellenek többé. Az egy jó száraz
alvóhely, ha valakinek szüksége van rá. Senki nem megy oda... — Elakadt a hangom.
— Ez kedves tőled. Majd odaküldöm az egyik fiút — mondta Trapis. — Gyere ide. — Hozzám
lépett, és félszegen megölelt, szakálla csiklandozta az arcomat. — Mindig örülök, ha
valamelyikőtök elszabadul innen — mondta halkan. — Tudom, hogy te képes vagy megállni a
lábadon, de ide mindig visszajöhetsz, ha akarsz.
A közeli priccsen egy kislány hánykolódni és nyöszörögni kezdett. Trapis elengedett, és
megfordult. — Micsoda, micsoda — mondta. Sietett segíteni, csupasz talpa csattogott a kőpadlón.
— Micsoda, micsoda. Csitt, csitt.
harmincharmadik fejezet / A CSILLAGOK TENGERE

Vállamon úti zsákot lóbálva értem vissza a Kupecek terére. Egy váltás ruha, egy úti kenyér,
szárított hús, egy tömlő víz, tű, cérna, kova, acél, toll és tinta volt benne. Röviden minden, amit egy
értelmes ember minden eshetőségre felkészülve magával visz egy utazásra.
De a legbüszkébb egy sötétkék köpenyre voltam, amelyet egy ócskás kordájánál vettem három
batkáért. Meleg volt, és tiszta, és ha jól ítéltem meg, előttem csak egyvalaki használta.
Hadd mondjak valamit: utazásnál egy jó köpeny többet ér, mint a többi poggyászunk
együttvéve. Ha nincs hol aludni, egyszerre ágy és takaró. Megvédi a hátadat az esőtől, a szemedet
a napsütéstől. Ha az ember ügyes, mindenféle érdekes fegyvert képes elrejteni alatta, ha nem,
akkor valamivel kevesebbet.
Még két erénye van a köpenynek. Először: nincs látványosabb egy patinás köpenynél, ha enyhe
szellő fodrozza. Másodszor: a legjobb köpenyeknek számtalan apró zsebük van, amelyek iránt én
ésszerűtlen és ellenállhatatlan vonzalmat érzek.
Ahogy mondtam, ez egy jó köpeny volt, és számos ilyen zseb gazdagította. Elraktároztam
bennük egy kis spárgát, viaszt, némi szárított almát, egy taplós dobozt, egy tasak sót, sebvarró tűt
és bélből sodrott fonalat.
Gondom volt rá, hogy az utolsó petákig elköltsem türelmesen gyűjtögetett államközösségi
pénzemet, és csak kemény cealdit hozzak az útra. A penny egész jó itt Tarbeanban, de a cealdit
elfogadják a négy szegellet minden országában.
Az utazás előtti végső lázas kapkodásba érkeztem. Roent úgy kerülgette a társzekereket, mint
egy nyugtalan ragadozó, számtalanszor ellenőrzött mindent. Reta a rakodómunkásokat figyelte
zordul, és volt egy szúrós megjegyzése mindenre, amit nem a kedve szerint csináltak. Örvendetes
módon engem senki sem vett észre, amíg el nem indultunk a városból kifelé, az Egyetem irányába.
Ahogy mögöttünk maradtak a mérföldek, mintha lassan leszakadt volna rólam valami nagy súly.
Élveztem, hogy cipőtalpon keresztül érezhetem az utat, élveztem a levegő ízét, a tavaszi búzát
borzoló szél halk suhogását. Arra eszméltem, hogy vigyorgok, holott erre semmi okom sem volt
azon kívül, hogy boldog voltam. Mi, a Ruh, nem arra lettünk, hogy ilyen sokáig vesztegeljünk egy
helyben. Mélyen beszívtam a levegőt, és kis híján fölkacagtam.
Magányosan gyalogoltam, mert nem szoktam meg az emberek társaságát. Roent és a zsoldosok
békén hagytak. Derrik olykor tréfálkozott velem, de túlságosan visszafogott voltam az ő ízléséhez.
Maradt a másik utas, Denna. Csaknem a végéhez ért már az első nap, de még egy szót sem
szóltunk egymáshoz. Az egyik zsoldos mellett baktattam, szórakozottan hántottam le a kérget egy
fűzfavesszőről. Miközben az ujjaim dolgoztak, a lány arcát bámultam, megcsodáltam állának
vonalát és azt az ívet, amellyel a nyak kiemelkedett a vállból. Találgattam, vajon miért utazik
egyedül, és hova tart? Javában töprengtem, amikor Denna felém fordult, és észrevette, hogy őt
bámulom.
— Egy pennyt a gondolatodért! — mondta, és félresöpört az arcából egy kósza tincset.
— Azon gondolkoztam, mit is keresel te itt — feleltem félig őszintén.
Mosolyogva nézett a szemembe.
— Hazug!
Egy régi színpadi fogást dobtam be, nehogy elvörösödjek: a lehető legközömbösebben vállat
vontam, és lenéztem a fűzfavesszőre, amelyet hántottam. Néhány perc múlva hallottam, ahogy
Denna a fuvarosnéval beszélget. Különös módon csalódottnak éreztem magam.
Táborverés után, amikor már főtt a vacsora, a szekereknél csámborogtam, megvizsgáltam a
csomókat, amelyekkel Roent rögzítette a rakományt. Lépéseket hallottam a hátam mögött, és
megfordulva láttam, hogy Denna közeledik. A gyomrom összeszorult, és mélyet lélegeztem, hogy
megőrizzem a nyugalmamat.
Tőlem tíz-egynéhány lépésnyire megállt.
— Kitaláltad már? — kérdezte.
— Tessék?
— Hogy mit keresek itt. — Szelíden elmosolyodott. — Tudod, én egész életemben ezen
töprengtem. Arra gondoltam, talán neked van valami ötleted...
— Fanyar, reménykedő pillantást vetett rám.
Megráztam a fejem, túlságosan kétélű volt a helyzet ahhoz, hogy humort találjak benne.
— Annyit sikerült kitalálnom, hogy valahova mész.
Komolyan bólintott.
 — Ennyit magamtól is sejtettem. — Elhallgatott, a szemhatár körét nézte. A szél belekapott a
hajába, hátrafújta. — Azt is tudod netán, hogy merre tartok?
Éreztem, hogy mosolyra húzódik a szám. Különös érzés volt. Elszoktam a mosolygástól.
— Te tudod?
— Gyanítom. Most azt hiszem, Anilinba. — Átbillent a talpa külső élére, aztán vissza a talpára.
— De máskor is előfordult, hogy tévedtem.
Beállt a hallgatás. Denna a kezét nézte, és a gyűrűjét forgatta. Ezüstcsillanást, sápadtkék követ
láttam. Váratlanul leengedte a kezét, és fölnézett rám. — Te hova tartasz?
— Az Egyetemre.
Felvonta a szemöldökét, amitől tíz évvel idősebbnek tűnt.
— Milyen biztos vagy magadban. — Elmosolyodott, és hirtelen visszafiatalodott. — Milyen érzés
tudni, hogy hova mész?
Nem jutott eszembe semmiféle válasz, de Reta megmentett, mert vacsorázni hívott. Együtt
mentünk vissza a tábortűzhöz.

A másnap reggelt rövid, félszeg udvarlással töltöttem. Mohón kerülgettem Dennát, de úgy, hogy
ne lássék mohóságnak, amíg nem találtam valamilyen ürügyet, hogy vele töltsem az időt.
Denna viszont tökéletesen fesztelennek mutatkozott. A nap hátralevő része úgy telt, mintha régi
barátok lennénk. Tréfálkoztunk, történeteket meséltünk. Megmutattam neki a felhők különböző
típusait, és elmondtam, milyen időt ígérnek, ő pedig megmutatta a bennük rejlő formákat: egy
rózsát, egy hárfát, egy vízesést.
Így múlt el a nap. Később, amikor sorsot húztunk, hogy ki mikor őrködik, Dennára és rám esett
az első két őrség. Meg sem kellett beszélnünk, hogy együtt őrködjük végig ezt a négy órát. Leültünk
a tűzhöz, halkan beszélgettünk, hogy ne ébresszük fel a többieket, és nem nagyon figyeltünk
másra, csak egymásra.
A harmadik nap ugyanilyen kellemesen telt. Nem sokat beszélgettünk, inkább a tájat néztük, és
csupán akkor szóltunk, ha valami az eszünkbe jutott. Éjszakára egy csárdában szálltunk meg, ahol
Reta abrakot és más készleteket vásárolt.
Reta korán visszavonult a férjével, miután közölte velünk, hogy mindenkinek a vacsoráját és az
ágyát elintézte a csárdással. Az előbbi jó volt: húsos szalonna, krumplileves, friss kenyér, vaj. Az
utóbbi az istállót jelentette, de még mindig messze verte azt, amihez Tarbeanban szoktam.
Az ivó bűzlött a füsttől, az izzadságtól és a kilöttyent sörtől. Boldog voltam, amikor Denna
megkérdezte, nem megyünk-e sétálni. Szélcsendes tavaszi éjszaka fogadott. Beszélgetve jártuk a
fogadó mögötti vadont. Egy idő után tisztást találtunk, és a közepén egy erdei tavat.
 A vízparton két jelkő volt. Ezüstösen fénylettek az éjszakai égbolt és a tó fekete háttere előtt. Az
egyik állt, ujjként mutatott az égre. A másik feküdt, benyúlt a tóba, mint egy rövid móló.
Szellő sem borzolta a vizet. Mikor kimentünk a ledőlt jelkő végére, kétszer láttuk a csillagokat:
fent és lent. Mintha csillagtengerben ültünk volna.
Órák hosszat beszélgettünk egészen késő éjszakáig. Egyikünk sem szólt a múltjáról. Éreztem,
hogy vannak dolgok, amelyekről inkább nem beszélne, és mivel Denna sem kérdezett, úgy
sejtettem, ő is így gondolkozik. Ehelyett magunkról beszéltünk, kedves ábrándjainkról, és a
lehetetlen dolgokról. Megmutattam neki az eget, beszéltem a csillagokról és a csillagképekről. Ő
pedig olyan történeteket mesélt, amilyeneket még sosem hallottam.
A szemem mindegyre visszatért hozzá. A térdét átkarolva ült mellettem. A bőre jobban
világított, mint a Hold, a szeme tágabb volt az égnél, mélyebb a víznél, sötétebb az éjszakánál.
Lassan kezdtem felfogni, hogy lehetetlenül hosszú ideje bámulom szótlanul. Elvesztem a
gondolataimban, elvesztem Denna látványában. De az arcán nem látszott sértődés vagy
csúfondárosság. Szinte mintha tanulmányozta volna a vonásaimat. Mintha várt volna valamire.
Szerettem volna megfogni a kezét. Szerettem volna megsimogatni az arcát. Szerettem volna
elmondani neki, hogy három éve ő az első szépség, ami nekem jutott. Már attól a mozdulattól eláll
a lélegzetem, ahogy az ásítását leplezi a keze fejével, és időnként azt se értem, mit mond, mert
inkább hangjának édes fuvolaszavát hallgatom. Szerettem volna elmondani, hogy amikor vele
vagyok, valamiért mindent jónak látok.
Abban az elfúló lélegzetű másodpercben majdnem megkérdeztem. Ereztem, ahogy felbuggyan
bennem a kérdés. Emlékszem, beszívtam a levegőt, azután tétovázni kezdtem — mit mondhatnék?
Gyere velem? Maradj velem? Gyere el az Egyetemre? Nem. Hirtelen bizonyosság hideg marka
szorította össze a mellemet. Mire is kérhetném meg? Mit ajánlhatnék neki? Semmit. Dőreség
lenne minden, amit mondhatnék. Gyermekes ábránd.
Becsuktam a szám, és átnéztem a vízen. Tőlem arasznyira Denna ugyanezt tette. Ereztem teste
melegét. Olyan illata volt, mint az út porának, a méznek, és a levegőnek, amikor már érződik
benne a közeledő nyári zápor.
Egyikünk sem beszélt. Lehunytam a szemem. Közelsége olyan szívet tépően édes volt, amilyet
még sose éreztem.
 harmincnegyedik fejezet / MÉG MEG KELL TANULNIA

Kábán ébredtem kétórai alvás után. Megbújtam az egyik szekéren, és azon szunyókáltam át a
délelőttöt. Csaknem dél volt, amikor észrevettem, hogy az este újabb utas csatlakozott hozzánk a
csárdánál.
Josn volt a neve és Anilinig fizette ki az utat Roentnek. Könnyed fellépése és őszinte mosolya
volt. Becsületes embernek tűnt. Ki nem állhattam.
Ennek egyszerű oka volt. Josn egész nap el se mozdult Denna mellől. Botrányosan hízelgett neki,
tréfásan megkérte, hogy legyen az egyik felesége. Dennán nem hagyott nyomott a kései fekvés.
Üde és ragyogó volt, mint mindig.
Ennek következtében dühös féltékenységben telt a napom, noha adtam a közönyöst. Mivel túl
büszke voltam ahhoz, hogy csatlakozzam a társaságukhoz, inkább magamban duzzogtam. Borús
gondolatokon rágódtam, igyekeztem kizárni a fülemből Josn hangját, és időnként arra
emlékeztem, milyen volt Denna az éjszaka a holdfényes víztükör partján.

Azt terveztem, hogy este megkérem Dennát, sétáljunk egyet, miután mindenki lefeküdt aludni.
De mielőtt megközelíthettem volna, Josn odament az egyik szekérhez, és rézkapcsokkal záródó,
nagy, fekete tokot emelt le róla. A látványtól hatalmasat dobbant a szívem.
Ha az én várakozásomat nem is, de a társaságét érezhette Josn, mert szándékolt lassúsággal
pattintotta fel a rézkapcsokat, majd mímelt nemtörődömséggel elővette kobozát.
Színpadi hangszer volt, hosszú, kecses nyaka, gömbölyded teste fájdalmasan ismerős. Mikor
Josn nyugtázta, hogy mindenki figyel, félrehajtotta a fejét, végigpengette a húrokat, megállt, hogy
ellenőrizze a hangzást. Azután biccentett, és játszani kezdett.
Szép tenorja volt, és egész ügyes keze. Egy balladát játszott, azután egy gyors, könnyű bordalt,
majd egy lassú, szomorú dallamot. A nyelvet nem ismertem, de úgy sejtettem, ylli. Végül
eljátszotta a Cserzővarga, üstfoltozót, amit a hallgatóság vele énekelt. Mindenki, csak én nem.
Néma voltam, mint a kő. Ujjaim sajogtak. Játszani szerettem volna, nem hallgatni. A „szerettem
volna’’ nem elég erős kifejezés. Éhes voltam, ki voltam éhezve. Nem vagyok büszke rá, hogy azt
fontolgattam, ellopom a kobozát, és az éjszaka sötétjében meglógok.
Cikornyás futammal fejezte be a játékot. Roent kétszer tapsolt, hogy figyeljenek rá.
— Ideje aludni! Ha reggel elalusztok...
— ...akkor itt hagyunk! — ugratta nyájas csipkelődéssel Derrik.
— Tudjuk, Roent mester. Hajnalhasadtával készen állunk.
Josn elnevette magát, és a lábával kinyitotta a hangszer tokját. De mielőtt eltette volna,
megszólítottam:
 — Megnézhetném egy pillanatra? — Próbáltam kitörölni a mohóságot a hangomból, meg
akartam játszani, hogy csak kíváncsi vagyok.
Gyűlöltem magam a kérdés miatt. Egy zenésztől elkérni a hangszerét nagyjából felér azzal,
mintha egy férjet arra kérnék, hadd csókoljam meg a feleségét. Aki nem zenész, nem értheti meg.
A hangszer olyan, mint a társ és a szerető, erre az idegenek bőszítő rendszerességgel elkérik, hogy
megfoghassák. Mindezt tudtam, de képtelen voltam ellenállni.
— Csak egy pillanatra!
Láttam, hogy Josn kissé megmerevedik. De a vándor énekesnek legalább olyan fontos a
barátságos légkör, mint maga a zene.
— Természetesen! — mondta olyan vidáman, hogy ennek álságát csak én vettem észre, a
többieket valószínűleg meggyőzte. Odalépett, átnyújtotta. — Óvatosan...
Hátrált néhány lépést, és nagyon ügyesen mímelte, hogy minden rendben. De én láttam,
hogyan áll ott, enyhén behajlított karokkal, hogy ha kell, azonnal előrerontson, és kitépje a
hangszert a kezemből.
Megforgattam a kobozt. Nem volt valami különleges. Apám azt mondta volna róla, hogy csak
egy lépésnyire van a tűzifától. Megérintettem a fáját, a mellemhez öleltem.
Fel se nézve mondtam halkan:
— Gyönyörű. — Hangom rekedt volt a felindulástól.
Gyönyörű volt. A legszebb tárgy, amit három év óta láttam. Gyönyörűbb, mint a tavaszi földek a
város pestises pöcegödrében töltött három év után.
Gyönyörűbb volt Dennánál is. Majdnem.
Őszintén kijelenthetem, hogy még mindig nem voltam önmagam. Alig négy napja hagytam ott
az utcákat. Már nem az voltam, aki a színtársulattal élt, de az sem még, akiről legendákat
hallottatok. Tarbean változtatott meg. Sok dolgot tanultam ott, amelyek nélkül könnyebb életem
lett volna.
De ahogy ültem a tűznél a kobozra hajolva, éreztem, miként hasadozik énemnek az a durva,
kellemetlen része, amelyre Tarbeanban tettem szert. Szétesett, akár a kihűlt vason az agyag
öntőforma, hogy valami tiszta és kemény dolog szülessen meg alóla.
Egyenként pendítettem meg a húrokat. A harmadik valamelyest le volt hangolva. Gondolkodás
nélkül a húrfeszítő csavarhoz nyúltam, és elfordítottam.
— Azt nem kéne piszkálni. — Josn egykedvűen próbált beszélni.
— Elállítod a helyes hangot. — Nem is hallottam, mit mond. Az énekes és a többiek akkor sem
lehettek volna távolabb, ha a Centhe-tenger mélyén ülnek.
Megérintettem az utolsó húrt, és azt is felhangoltam kicsit. Lefogtam egy egyszerű akkordot, és
megpendítettem. Lágyan és igazan zengett. Elmozdítottam egy ujjamat, és az akkord mollba
váltott, ami az én fülemben mindig úgy hangzott, mintha a koboz azt mondaná: bánat. Ismét
megmozdítottam az ujjaimat, és a koboz két akkordot suttogott. Azután játszani kezdtem, magam
sem tudva, mit csinálok.
A húrok különös érzést keltettek az ujjaimban: mintha régi barátok találkoznának, akik már meg
is feledkeztek a közösen eltöltött időről. Puhán és lassan játszottam, nemigen lehetett hallani a tűz
fénykörén kívül. Ujjak és húrok óvatosan beszélgettek, mintha a megszállottság erővonalai mentén
járnák táncukat.
Azután valami elroppant bennem, és a zene kiáradt a csöndbe. Táncoló ujjaim légies, törékeny
csipkével szőtték be a tűzkört. A zene úgy mozgott, akár a puha lehelettől borzolt pókháló, úgy
változott, ahogy a pörögve-libegve hulló levél, és olyan érzést keltett, mint három év Tarbeanban,
a Vízfelőli oldalon, ahol kiég a lélek, és az ujjak fájnak a csikorgó hidegtől.
Nem tudom, meddig játszottam. Tíz perc éppúgy lehetett, mint egy óra. De a kezem elszokott az
erőfeszítéstől. Elcsúszott, és a zene darabokra esett, mint az álom, amikor felébredünk.
Fölnéztem. Mindenki szobormerev volt, arcukról sugárzott a döbbenet. Azután úgy rezzentek
össze, mintha valami varázslatot tört volna meg a tekintetem. Roent fészkelődött. A két zsoldos
összenézett, és felvonta a szemöldökét. Derrik úgy bámult rám, mintha most látna először. Reta
meg sem moccant, kezét a szájára tapasztotta. Denna a tenyerébe temette az arcát, és halkan,
reménytelenül sírni kezdett.
Josn csak állt megrendülten, és az arca olyan vértelen volt, mintha leszúrták volna.
Nyújtottam a kobozt, nem tudtam, hogy megköszönjem-e, vagy bocsánatot kérjek. Zsibbadtan
vette át. Mivel nem tudtam, mit mondjak, egy idő után ott hagytam őket a tűz mellett, és
elindultam a szekerekhez.
Így töltötte Kvothe az utolsó éjszakáját, mielőtt megérkezett az Egyetemre, vállán a köpenyével,
amely egyszerre volt a takarója és az ágya. Mikor lefeküdt, mögötte a tűz fénylett, előtte pedig
palástként terült el az árnyék. A szeme nyitva volt, ez biztos, de ki tudja megmondani, hogy mit
láthatott?
De nézzünk inkább a fénykör felé, és hagyjuk most magára Kvothét. Mindenki megérdemel egy-
két magányos pillanatot. És ha véletlenül legördült az arcán néhány könnycsepp, bocsássuk meg
neki. Végtére is gyerek, és még meg kell tanulnia, hogy mi az igazi fájdalom.
 harmincötödik fejezet / SZÉTVÁLNAK AZ UTAK

Az idő szép maradt, ez azt jelentette, hogy a szekerek éppen alkonyaikor gurultak be Imrébe.
Komor és sértett kedvemben voltam. Denna egész nap egy szekéren utazott Josnnal, és én, a
bolond büszke, nem mentem a közelükbe.
Ahogy megálltunk, lázas tevékenység kezdődött. A szekerek még mozogtak, amikor Roent már
javában vitatkozott egy bársonykalapos, borotvált emberrel. Az alkudozás bevezető csörtéje után
egy tucat munkás elkezdte lerakni a szövetet, a melaszoshordókat és a kávészsákokat. Reta
szigorúan figyelte őket. Josn a munkások körül járkált, nehogy a poggyásza megsérüljön, vagy
meglopják.
Az én holmimra könnyebb volt vigyázni, mivel összesen egy zsákom volt. Kihúztam két vég
vászon közül, arrább mentem a szekerektől, a vállamra kaptam, és Dennát kerestem.
Helyette Retát találtam.
— Nagyon sokat segítettél az úton! — mondta tisztán érthető hangon. Sokkal jobban beszélte
az aturi nyelvet, mint Roent, alig lehetett érezni a kiejtésén a siarui zöngét. — Igazán öröm, ha van
a közelben valaki, aki úgy le tudja szerszámozni a lovat, hogy közben nem kell fogni a kezét. — Egy
pénzdarabot nyújtott felém.
Gondolkodás nélkül elvettem. Ez olyan reflexmozgás volt nálam, amelyet a koldulás évei
oltottak belém. Annak a fordítottja, mint amikor a kezünket rántjuk el a lángtól. Akkor néztem csak
meg, amikor a markomban volt. Egy egész rézbatka, több mint fele annak, amit azért fizettem,
hogy eljussak Imrébe! Amikor ismét fölnéztem, Reta már a szekerek felé tartott.
Nem tudtam, mire értsem a dolgot. Arrafelé csámborogtam, ahol Derrik ült a lóitató peremén.
Amikor rám nézett, egyik kezével elárnyékolta a szemét, mert belesütött az alkonyfény.
— Máris mész? Azt hittem, velünk maradsz még egy darabig.
Megráztam a fejem.
— Reta most adott egy batkát.
Bólintott.
— Nem lep meg. A legtöbb ember csak kolonc az úton. — Vállat vont. — És tetszett neki a
játékod. Nem gondoltál még rá, hogy zenészként keresd a kenyeredet? Azt mondják, erre Imre a
legjobb hely.
Visszatereltem a beszélgetést Retára.
— Nem akarom, hogy Roent megharagudjon. Úgy láttam, ő elég komolyan veszi a pénzt.
Derrik elnevette magát.
— Az asszony talán nem?
 — Én Roentnek fizettem — magyaráztam. — Ha valamennyit vissza akarna adni belőle, akkor
szerintem maga tenné meg.
Derrik biccentett.
— Náluk nem szokás. Férfiember nem ad ki pénzt.
— Én is ezt mondom — feleltem. — Nem akarom, hogy Reta bajba kerüljön.
Derrik integetett, hogy hallgassak.
— Láthatóan nem fogalmaztam érthetően — mondta. — Roent tud róla. Lehet, hogy ő maga
küldte a feleségét. A cealdi férfi azonban nem szívesen ad ki pénzt. Ez olyan asszonyos tempó.
Lehetőleg még azt is elkerülik, hogy vásároljanak. Nem tűnt fel, hogy egypár napja a csárdában
Reta alkudott meg a szállásról és a vacsoráról?
Most, hogy említette, eszembe jutott.
— De miért? — kérdeztem.
Derrik vállat vont.
— Nincs miért. Ők így intézik a dolgokat. Ezért van az, hogy sok cealdi karavánt házaspár irányít.
— Derrik! — csattant Roent hangja a szekerek mögül.
Derrik sóhajtott, föltápászkodott.
— Hív a kötelesség — mondta. — Viszlát.
A zsebembe dugtam a batkát, és azon töprengtem, amit Derrik mondott. Társulatom sosem
jutott el ennyire északra a Shaldba. Idegesítő gondolat volt, hogy talán nem vagyok olyan világ
esze, mint képzeltem.
A vállamra vetettem a zsákomat. Még egyszer körülnéztem, arra gondoltam, hogy talán az
lenne a legjobb, ha mindenféle kínos búcsú nélkül távoznék.
Dennát sehol nem láttam. Akkor hát ez el van intézve. Megfordultam...
...és ott állt mögöttem. Cseppet félénken mosolygott, kezét összekulcsolva a háta mögött. Szép
volt, mint egy virág, és ennek egyáltalán nem volt tudatában. Elakadt a lélegzetem,
megfeledkeztem magamról, haragomról, fájdalmamról.
— Máris mész? — kérdezte.
Bólintottam.
— Velünk kéne jönnöd Anilinba — javasolta. — Azt mondják, ott arannyal vannak kikövezve az
utcák. Megtaníthatnád Josnnak, hogyan kell játszani azon a kobozon, amit magával hurcol. —
Elmosolyodott. — Kérdeztem, azt mondta, nem bánná.
Ez gondolkodóba ejtett. Egy fél szívdobbanásnyi ideig hajlandó lettem volna sutba vágni a
tervemet csak azért, hogy még egy kicsit vele maradhassak. De a pillanat elszállt. Megráztam a
fejem.
 — Ne nézz így — dorgált mosolyogva. — Egy darabig még ott leszek, ha nálad nem úgy
alakulnak a dolgok, ahogy tervezted. — Reménykedve elhallgatott.
Nem tudtam, mit tehetnék én, ha a dolgaim nem úgy alakulnak, ahogy terveztem. Minden
reményemet az Egyetembe vetettem. Mellesleg Anilin sok száz mérföldnyire van. Nekem meg alig
van másom a rajtam levőn kívül. És hogyan találnám meg ott Dennát?
Bizonyára látta az arcomon a gondolataimat. Pajkosan mosolygott.
— Azt hiszem, akkor majd nekem kell eljönnöm, hogy meglátogassalak.
Mi, a Ruh emberei, nagy utazók vagyunk. Az életünk találkozásokból és elválásokból áll,
térközeit rövid életű, színes ismeretségek töltik ki. Éppen ezért tudtam az igazságot. Nyomasztó
bizonyossággal éreztem, hogy soha többé nem fogom látni Dennát.
Mielőtt megszólalhattam volna, idegesen hátranézett.
— Jobb, ha megyek. Akkor hát várj reám. — Rám villantotta pajkos mosolyát, azután
megfordult, elment.
— Azt fogom tenni! — kiáltottam utána. — Ott foglak várni, ahol az utak összeérnek!
Hátranézett, egy pillanatig habozott, azután intett, és elfutott a szürkületben.
harminchatodik fejezet / MÍNUSZ TALENTUMOK

Az imrei határban, a hanga puha ágyán aludtam végig az éjszakát. Későn keltem,
megmosakodtam egy közeli patakban, és elindultam nyugatnak, az Egyetem irányába.
Menet közben folyton azt lestem, mikor bukkan fel a láthatáron az Egyetem legnagyobb
épülete. Ben leírásából tudtam, milyen: jellegtelen, szürke, szögletes, akár egy kocka. Olyan nagy,
mint négy magtár együttvéve. Tízszer tízezer könyv van benne. Ez az Archívum.
Számos ok vezetett az Egyetemre, de ez volt a lényeg. Az Archívumban válaszok vannak, és
nekem sok-sok kérdésem volt. Először is meg akartam tudni az igazat a Chandrianról és az Amyrról.
Tudnom kellett, mennyi az igazság Skarpi meséjében.
Ahol az út keresztezte az Omethi-folyót, vén kőhídhoz értem. Bizonyára ismeritek ezt a fajta
hidat. Egyike azoknak az ősi, hatalmas műtárgyaknak, amelyeket mindenfelé megtalálhattok. Olyan
régiek és olyan szilárdan megépítették őket, hogy beleolvadnak a tájba, mintha mindig is ott lettek
volna. Soha, senki sem firtatta, ki emelte őket, és miért. Ez a különösen tekintélyes híd annak a
szurdoknak a két partját kötötte össze, amelyet az Omethi faragott a sziklába. Kétszáz lábnál
hosszabb volt, és olyan széles, hogy két szekér is elfért rajta egymás mellett. A legmagasabb
pontjáról életemben először megpillantottam nyugaton az Archívumot: úgy emelkedett ki a fák
közül, mint egy hatalmas szürke szikla.

Az Egyetem egy városka szívében áll. Igazából nem is nevezném városnak.

Hiányoznak belőle Tarbean kanyargós sikátorai, szemétbűze.
Sokkal inkább nagyközség: széles utak, tiszta levegő. A kis házakat és boltokat pázsit és kertek
választották el.
Ez a városkát az Egyetem szükségletei hozták létre, amit egy jó megfigyelő meg is állapíthatott a
helyi szolgáltatásokból. Például volt itt két üvegfúvó, három teljesen fölszerelt patika, két
könyvkötő műhely, négy könyvárus, két bordély, és kétségtelenül aránytalanul nagy számban
képviseltették magukat a csapszékek. Az egyiknek az ajtaja fölött nagy fatábla figyelmeztetett:
TILOS A VARÁZSLÁS! Ugyan mit szólhatnak ehhez az intéshez azok a vendégek, akik nem
arkanisták?
Maga az Egyetem körülbelül tizenöt épületből állt, amelyek egyáltalán nem hasonlítottak. A
Mews kerek tengelyéből nyolc szárnyépület ágazott ki sugárirányban, amitől szélrózsára
hasonlított. Az egyszerű, szögletes Hollows festett üvegablakai a hagyományos pózban ábrázolták
Teccamot: mezítláb állt a barlangja szájában, és egy diákcsapatnak magyarázott. A csaknem másfél
hektárt elfoglaló Mains volt a legérdekesebb, mert mintha egy csomó kisebb és össze nem illő
építményből hevenyészték volna.
Közelebbről az Archívum szürke, ablaktalan tömbje még jobban emlékeztetett irdatlan sziklára.
Annyi év várakozás után alig hittem el, hogy végre ideértem. Addig járkáltam körülötte, míg meg
nem találtam a bejáratot, a hatalmas, kétszárnyú kőajtót, amely tárva-nyitva állt. Fölötte a kőbe
mélyen belevésték a Vorfelan Rhinata Morie szavakat. Nem ismertem a nyelvet... nem siaru volt...
talán ylliai vagy temiai. Egy újabb kérdés, amelyre választ akartam.
A kőajtón át egy kis előtérbe jutottam, amelynek egyszerűbb faajtaja volt. Mikor kinyitottam,
megcsapott a hűvös, száraz levegő. A csupasz, szürke kőfalakat a varázslámpák semmivel össze
nem téveszthető, egyenletes, vörös fénye világította meg. Egy jókora faasztalon főkönyvre
emlékeztető, termetes kötetek hevertek kinyírva.
Az asztalnál egy fiatalember ült, jellegzetes, barnapiros arcából, sötét szeméből-hajából ítélve
telivér cealdi.
— Miben lehetek segítségedre? — kérdezte kavicsokat ropogtató siaru kiejtéssel.
— Az Archívumba jöttem — mondtam ostobán. A hátamon hangyák korzóztak. A tenyerem
izzadt.
Rám nézett, nyilvánvalóan a koromat próbálta kitalálni.
— Diák vagy?
— Nemsokára az leszek — feleltem. — Még nem voltam felvételizni.
— Pedig előbb azt kell — mondta komolyan. — Nem engedhetek be akárkit, csak ha benne van
a könyvben. — Az asztalon heverő lajstromokra bökött.
A hangyák megdöglöttek. Nem is próbáltam titkolni a csalódásomat.
 — Semmiképpen nem nézhetek körül legalább egypár percig? Borzasztó hosszú utat tettem
meg... — Ránéztem a helyiségből nyíló két ajtóra. Az egyiken az állt: OLVASÓTEREM, a másikon:
GYŰJTEMÉNY. Az asztal mögött egy harmadik, kisebb ajtó is volt: CSAK KÖNYVTÁROSOKNAK!
Az ifjú kissé megenyhült.
— Nem tehetem. Baj lenne. — Ismét felmért. — Tényleg mész felvételizni? — Még erős
tájszólásán is átütött a kétkedés.
Bólintottam.
— Csak előbb ide jöttem. — Körülnéztem az üres helyiségben, bámultam a csukott ajtókat,
próbáltam kiagyalni valamit, amivel rábeszélhetem, hogy bocsásson be.
Megszólalt, mielőtt bármi is az eszembe jutott volna.
— Ha tényleg azt akarod, sietned kéne. Ma van az utolsó nap. Néha ebéd után már nem is
mennek vissza.
A szívem gyorsabban kezdett verni. Azt hittem, hogy egész nap felvételiztetnek.
— És hol vannak?
— Hollows. — A kijárat felé intett. — Le, aztán balra. Rövid épület... színes ablakok. Elöl... két
nagy fa. — Egy pillanatra elhallgatott. — Juhar? Van ilyen?
Bólintottam, azután kisiettem, és hamarosan az úton loholtam.

Két órával később a Hollowsban voltam. A gyomromat marta a sav, és így kellett föllépnem egy
üres színház színpadára. A széles fénykort leszámítva, amelyben a magiszterek asztala magasodott,
sötét volt a teremben. Megálltam a fénykor határán, és vártam. A kilenc magiszter lassan
abbahagyta a beszélgetést, és felém fordult.
Hatalmas, holdsarló alakú asztalnál ültek. Az asztal egy emelvényen állt, így még ültükben is
lenézhettek rám. Komoly ábrázatú férfiak voltak, akik között a javakorabelitől az aggastyánig
minden nemzedék képviseltette magát.
Csend volt egy hosszú percig, mielőtt a sarló közepén ülő férfi közelebb intett. Sejtettem, hogy ő
a Kancellár.
— Gyere ide, ahol láthatunk. Jól van. Üdvözöllek. Nos, mi a neved, fiam?
— Kvothe, uram.
— És miért vagy itt?
A szemébe néztem.
 —
Szeretnék az Egyetemre járni. Arkanista akarok lenni. — Végighordoztam rajtuk a
tekintetemet. Volt, aki derűsen viszonozta a pillantásomat. Egyik sem látszott különösebben
meglepettnek.
— Ugye, tisztában vagy vele, hogy az Egyetem csupán folytatja a diákok oktatását, amely nem
itt kezdődik? — kérdezte a Kancellár.
— Igen, Kancellár uram, tudom.
— Nagyon helyes — mondta. — Láthatnánk az ajánlóleveledet?
Nem haboztam.
— Fájdalom, uram, azzal nem rendelkezem. Mindenképpen szükséges?
— Az a szokás, hogy mindenkinek van ajánlója — magyarázta.
— Lehetőleg egy arkanista. A levél elmondja, hogy mit tudsz. Miben vagy kiváló, miben gyenge.
— Uram, az arkanistát, akitől tanultam, Abenthyek hívták. De sosem adott ajánlólevelet. Én
nem mondhatnám el?
A Kancellár szigorúan bólintott.
— Sajnos, bizonyíték nélkül nem állapíthatjuk meg, hogy csakugyan egy arkanistától tanultál.
Van valami, amivel alátámaszthatod az állításodat?
Például másfajta levél?
— Uram, kaptam tőle egy könyvet, mielőtt útjaink szétváltak. Nekem ajánlotta, és beleírta a
nevét.
A Kancellár elmosolyodott.
— Az nagyon jó. Nálad van?
— Nincs. — Belekevertem a hangomba pár csepp szívből jövő keserűséget.
— Kénytelen voltam elzálogosítani Tarbeanban.
A Kancellár balján Hemme, a szónoklat magisztere undorodó hangot adott. A Kancellár
bosszúsan nézett rá.
— Ugyan már, Herma! — mondta Hemme, és az asztalra csapott.
— A fiú nyilvánvalóan hazudik. Fontos munkáim vannak délutánra.
A Kancellár nagyon ingerült lett. — Hemme magiszter, nem adtam meg neked a szót! — Egy
hosszú percig farkasszemet néztek, azután Hemme morogva elfordította a tekintetét.
A Kancellár ismét hozzám fordult, de a szeme sarkából mozgást észlelt a magiszterek között.
— Igen, Lorren magiszter?
A magas, vékony magiszter közönyösen nézett rám.
Melyik könyv az?
— A Retorika és logika, uram.
 —
— És hol zálogosítottad el?
— A Szakadt Kötésben, a Tengeri téren.
Lorren a Kancellárra nézett.
— Holnap Tarbeanba indulok a kezdődő szemeszterhez szükséges dolgokért.
Ha ott van az a könyv, elhozom. Akkor ellenőrizhetjük a fiú állítását.
A Kancellár biccentett.
— Köszönöm, Lorren magiszter. — Hátradőlt, összekulcsolta ujjait. — Akkor ez rendben van.
Mit mondana nekünk Abenthy levele, ha megírta volna?
Mély lélegzetet vettem.
— Elmondaná, hogy fejből tudom az első kilencven szimpatetikus kötést. Hogy tudok
kétszeresen lepárolni, titrálni, meszesíteni, szublimálni, oldatot készíteni. Járatos vagyok a
történelemben, a vitatkozás művészetében, a nyelvtanban, az orvostudományban és a mértanban.
A Kancellár mindent elkövetett, hogy ne mosolyogjon.
— Szép lista. Biztos, hogy nem hagytál ki semmit?
Egy pillanatig hallgattam.
— Valószínűleg megemlítené a koromat is, uram.
— Mennyi idős vagy, fiam?
— Kvothe a nevem, uram.
Mosoly villant fel az arcán.
— Kvothe.
— Tizenöt, uram. — Mozgás támadt a magiszterek között, mindegyik csinált valamit,
összenéztek, felvonták a szemöldöküket, a fejüket csóválták. Hemme a szemét forgatta.
Egyedül a Kancellár nem mozdult.
— Pontosan milyen összefüggésben említette volna meg a korodat?
Vékony szájjal mosolyogtam.
— Arra buzdította volna nagyságotokat, hogy ne vegyék figyelembe.
Lélegzetvételnyi csönd lett. A Kancellár sóhajtott, hátradőlt.
— Nagyon helyes. Fölteszünk néhány kérdést neked. Brandeur magiszter, szeretnéd te kezdeni?
— A holdsarló vége felé intett.
Brandeur felé fordultam. Kövér, kopaszodó ember volt, az Egyetem aritmetikusa. — Tizenhárom
unciában hány szemer van?
Hatezer-kétszáznegyven — vágtam rá.
Kissé felvonta a szemöldökét.
 —
— Ha van ötven ezüsttalentumom, és átváltom vintasi pénzre, majd vissza, mennyi pénzem lesz,
amennyiben a cealdi pénzváltó minden alkalommal lecsíp négy százalékot?
Nekiveselkedtem az átváltás fáradságos munkájának, azután elmosolyodtam, mert rájöttem,
hogy szükségtelen.
— Negyvenhat talentum és nyolc garas lesz a végeredmény, ha a pénzváltó becsületes ember.
Ha nem, akkor negyvenhat.
Bólintott, és alaposabban megnézett magának.
— Van egy háromszöged — mondta lassan. — Az egyik oldala hét láb. Egy másik oldala három
láb. Az egyik szöge hatvan fokos. Milyen hosszú a harmadik oldala?
— Ez a két oldal által bezárt szög? — Bólintott. Fél lélegzetvételnyi időre behunytam a szemem,
azután kinyitottam.
— Hat láb, hat hüvelyk. Hajszálpontosan.
Meglepetten hümmögött.
— Egész jó. Arwyl magiszter?
Még oda se fordulhattam, amikor Arwyl már kérdezett:
— Mik a hunyor orvosi tulajdonságai?
— Gyulladáscsökkentő, fertőtlenítő, enyhe nyugtató, enyhe fájdalomcsillapító. Vértisztító —
mondtam a nagypapaforma, szemüveges öregembernek. — Túl nagy adagban mérgező. Viselős
asszonyoknak veszedelmes.
— Nevezd meg a kéz csontjait.
Betűrendben felsoroltam mind a huszonhetet. Azután a legnagyobbtól a legkisebb felé haladva
az izmokat. Gyorsan, szabatosan beszéltem, saját kezemen mutattam meg a pontos helyüket.
Mély hatással volt rájuk a gyorsaság és a pontosság, amellyel válaszoltam. Volt, aki palástolta a
meglepetését, másoknak az arcáról világosan leolvashattam. Épp ez kellett nekem. A Bennel
folytatott beszélgetéseimből tudtam, hogy az ember vagy pénzzel, vagy tudással jut be az
Egyetemre. Minél több van az egyikből, annál kevesebbre van szükség a másikból.
 Így hát csaltam. Egy hátsó ajtón besurrantam a Hollowsba, és eljátszottam a küldönc szerepét.
Azután kinyitottam két zárat és több mint egy óra hosszat hallgattam a többi diák egzaminálását.
Kérdések százait, válaszok ezreit.
Azt is hallottam, milyen magas tandíjakat állapítottak meg nekik. Négy talentum és hat batka
volt az alsó határ, de a legtöbben a kétszeresét fizették. Egynek a tandíja harminc talentum volt.
Előbb szerezhettem volna egy darabot a Holdból, mint egy ekkora összeget.
Két rézbatka cincogott a zsebemben, ezenfelül egy fabatkát sem teremthettem volna elő. így
hát le kellett nyűgöznöm, sőt meg kellett döbbentenem, el kellett kápráztatnom őket az eszemmel.
Befejeztem a kéz izmainak felsorolását, és éppen az inaknak kezdtem volna neki, amikor Arwyl
leintett, és föltette a következő kérdést.
— Mikor véreztetsz ki egy beteget?
Ez váratlan volt.
— Ha meg akarom ölni? — kérdeztem kétkedve.
Bólogatott.
— Lorren magiszter?
A sápadt Lorren magiszter még ülve is rendellenesen magasnak tűnt.
— Ki volt Tarvintas első törvényes királya?
— Posztumusz módon? Feyda Calanthis. Máskülönben a testvére, Jarvis.
— Miért omlott össze az Aturi Birodalom?
Elhallgattam, megdöbbentett a kérdés nagysága. Egyetlen másik diáknak sem tettek fel ilyet.
— Nos, uram — kezdtem lassan, hogy legyen időm rendezni a gondolataimat —, részben azért,
mert Nalto nagyúr ostoba, önző alak volt. Részben azért, mert egyházszakadás következett be, és
lehetetlenné tették az Amyr rendet, holott ez jelentette Atur erejének derékhadát. Részben azért,
mert a hadsereg egyidejűleg három hódító háborúba kezdett, és a magas adók lázadást
robbantottak ki a birodalmi tartományokban.
Figyeltem a magiszter arcát, reméltem, hogy jelezni fogja, ha eleget hallott.
— Ugyanakkor leértékelték a pénzüket, aláásták a vastörvények egyetemességét, és
szembeszálltak az Ademmel. — Vállat vontam.
— Bár természetesen a kérdés ennél is bonyolultabb.
Lorren magiszternek a szeme sem rebbent, de bólintott.
— Ki volt a legnagyobb ember?
Ismét egy szokatlan kérdés. Egy percig gondolkodtam.
— Illién.
Lorren magiszter kifürkészhetetlen arccal pislogott. — Mandrag magiszter?
 Mandrag frissen borotvált, sima arcú férfi volt, a két kezén legalább félszáz színes folttal. Olyan
volt, mintha csupa csontból és ízületből állna.
— Ha foszforra van szükséged, hol keresed?
A hangja annyira emlékeztetett Abenthyére, hogy megfeledkeztem magamról, és gondolkodás
nélkül válaszoltam:
— Gyógyszerésznél. — A másik oldalon ülő magiszterek egyike kuncogott, én pedig
beleharaptam túlságosan fürge nyelvembe.
Mandrag fanyarul mosolygott. Fellélegeztem.
— A gyógyszertár ki van zárva.
— Akkor vizeletből nyerem ki — vágtam rá. — Ha van kemencém, és elég időm.
— Mennyire van szükséged egy uncia tiszta foszforhoz? — Szórakozottan ropogtatta az ujjait.
Gondolkoztam, mert ez is új kérdés volt.
— Legalább negyven gallonra, Mandrag magiszter, az anyag minőségétől függően.
Hosszú ideig csak az ujjait ropogtatta.
— Mi a kémia három legfontosabb szabálya?
Ezt tudtam Bentől.
— Egyértelműen címkézni. Kétszer mérni. Másutt enni.
Ugyanazzal a fanyar mosollyal bólintott.
— Kilvin magiszter?
Kilvin cealdi volt. Araszos vállával, tüskés, fekete szakállával medvére emlékeztetett.
— Helyes! — morogta, és összekulcsolta vastag ujjait. — Hogyan készítenél örökégő lámpát?
A másik nyolc magiszter különböző hangokkal, illetve gesztusokkal adott hangot a
bosszúságának.
— Tessék? — Kilvin ingerülten nézett körül. — Ez a kérdésem.
A válasz is az enyém. — Ismét felém fordult. — Tehát! Hogy csinálnád meg?
— Nos — kezdtem lassan —, valószínűleg egy ingaféleséggel kezdeném.
Azután hozzákötném a...
— Kraem! Nem! Nem így! — Kilvin két szót morgott, és az öklé^ vei az asztalt verte.
Valahányszor lecsapott, vörös fény villant meg a kezében. — Nem egymásra hatással! Nem örökké
izzó lámpára gondoltam. Örökké égőre! — Ismét rám nézett, és úgy vicsorított, mintha meg akarna
enni.
— Lítiumsó? — böktem ki, majd visszakoztam. — Nem, a nátriumolaj, amely egy bezárt helyen
ég... nem, a fenébe is. — Morogtam egy ideig, aztán elhallgattam. A többi jelentkezőnek nem ilyen
kérdésekkel kellett megbirkóznia.
Kurta legyintéssel félbeszakított.
 — Elég! Majd később megbeszéljük. Elxa Dal.
Csak egy pillanat múlva kaptam észbe, hogy ő a következő magiszter. Felé fordultam. Úgy
festett, mint a baljós varázsló őstípusa, aki alapkövetelmény sok rossz aturi darabban. Szigorú,
sötét szempár, vékony arc, kurta, fekete szakáll. Pedig az arckifejezése egész barátságos volt.
— Melyek a szavai az első párhuzamos kinetikai kötésnek?
Elhadartam.
Nem látszott meglepettnek.
— Mi volt az a kötés, amelyet Kilvin magiszter használt az imént?
— Capacatoriális kinetikus világítás.
— Mi a szinodikus periódus?
Furcsálkodva néztem rá.
— A Holdé? — Ez a kérdés kicsit eltért az előző kettőtől.
Bólintott.
— Hetvenkét és egyharmad nap, uram. Kevéssel több vagy kevesebb.
Vállat vont, és fanyarul elmosolyodott, mintha abban reménykedett volna, hogy ezzel az utolsó
kérdéssel megfoghat.
— Hemme magiszter?
Hemme egymásnak támasztott ujjai fölött nézett rám.
— Mennyi higanyból tudsz két gill fehér ként redukálni? — kérdezte nagyképűen, mintha eleve
feltételezné a hibás választ.
Többek között azt tanultam meg az egyórányi tancélú leselkedés közben, hogy ez a Hemme
magiszter a legpiszokabb alak a testületben. Élvezte a diákok zavarát, és mindent megtett, hogy
szekálhassa és idegesítse őket.
Rajongott a beugrató kérdésekért.
Szerencsére ez olyan kérdés volt, amelyet már föltett egy másik diáknak. Tudnotok kell, hogy a
higanyból nem lehet fehér ként redukálni. — Nos... — Jól elnyújtottam a szót, mímelve, mintha a
válaszon törném a fejemet. Hemme öntelt vigyora minden másodperccel szélesebb lett.
— Feltételezve, hogy nagyságod vörös kénre gondolt, akkor úgy negyvenegy unciából. Uram. —
Az összes fogamat kimutattam egy metsző mosolyban.
— A kilenc szofizma nevét! — reccsent rám.
— Egyszerűsítés. Általánosítás. Körkörös okoskodás. Levezetés. Analógia. Hamis okszerűség.
Szemantizmus. Irrelevancia... — Elhallgattam, sehogy sem emlékeztem az utolsóra. Ben és én
Naltnak hívtuk Nalto császár után. Dühített, hogy nem jut eszembe a valódi neve, holott alig
néhány napja olvastam a Retorika és logikában.
 A bosszúságom kiülhetett az arcomra. Miközben hallgattam, Hemme ragyogva nézett rám, és
megjegyezte: — Végtére is nem tudhatsz mindent. — Elégedetten dőlt hátra.
— Nem lennék itt, ha úgy gondolnám, hogy nincs mit tanulnom — mondtam epésen, amikor
ismét tudtam beszélni. Az asztal másik oldalán Kilvin mély hangon kuncogott.
Hemme kinyitotta a száját, de a Kancellár egy pillantással beléfojtotta a szót.
— Akkor hát azt hiszem... — kezdte a Kancellár.
— Én is szeretnék föltenni néhány kérdést — szólalt meg egy férfi a Kancellár jobbján. A
kiejtését nem tudtam hova tenni. Vagy talán a hangjának volt valamilyen mellékzöngéje. Amikor
beszélt, az asztalnál mindenki megrebbent kissé, mint szélben a levél.
— Tessék, Névmester — mondta a Kancellár legalább annyi tisztelettel, mint aggodalommal.
Elodin legalsó hangon tizenkét évvel fiatalabb volt a többieknél. Simára borotvált arc, mélyen
ülő szempár. Középmagas termet, átlagos testalkat. Semmi feltűnő nem volt benne, kivéve azt,
ahogy az asztalnál ült: az egyik pillanatban erősen figyelt, a másikban unatkozva bámulta a magas
mennyezet gerendáit. Már-már olyan volt, mint egy gyerek, aki kénytelen felnőttek között ülni.
Éreztem, hogy Elodin magiszter néz. A szó szoros értelmében éreztem.
Elfojtottam a borzongásomat.
— Sekeheth ka siaru krema’teth tu? — kérdezte. Mennyire érted a siaru nyelvet?
— Rieusa, ta krelar deala tu. — Sajnos, nem valami jól.
Fölemelte a kezét, mutatóujja a mennyezetre mutatott.
— Hány ujjamat emeltem föl?
Egy pillanatig hallgattam, ami látszólag többnek tűnt, mint amennyit a kérdés megkövetelt.
— Legalább egyet — mondtam. — De valószínűleg nem többet hatnál.
Szélesen elmosolyodott, és kivette az asztallap alól a másik kezét, amelyen két ujját emelte föl.
Meglóbálta, hogy a többi magiszter is lássa, miközben szórakozottan, gyerekesen ingatta a fejét.
Azután az asztalra helyezte a kezét, és váratlanul elkomolyodott.
— Ismered azt a hét szót, amelyektől egy nő beléd szeret?
Ránéztem, és törtem a fejemet, hogy mi ebben a beugratás. Mivel semmire sem jutottam,
annyit feleltem:
— Nem.
— Pedig léteznek ezek a szavak — biztosított róla, azután elégedetten dőlt hátra. — Nyelvész
magiszter? — biccentett a Kancellárnak.
— Úgy tűnik, ezzel áttekintettük a tudományok nagy részét — mondta a Kancellár szinte úgy,
mintha fennhangon tűnődne. Az volt a benyomásom, hogy nyugtalanítja valami, de túlságosan
uralkodott magán ahhoz, hogy kitalálhassam, mi az. — Megbocsátasz, ha néhány kevésbé
tudományos természetű kérdést is fölteszek?
 Mivel nem volt választásom, bólintottam.
Olyan hosszan nézett rám, hogy perceknek éreztem az eltelt időt.
— Miért nem küldött veled Abenthy ajánlólevelet?
Haboztam. Nem minden utazó társulat olyan tiszteletreméltó, mint a miénk, így érthető módon
nem is mindenki tiszteli a vándorszínészeket. Ugyanakkor kételkedtem benne, hogy okos dolog
lenne hazudni. — Három éve hagyta el a társulatunkat. Azóta nem láttam.
Az összes magiszter rám nézett. Szinte hallottam, amint fejben kiszámolják, hogy akkor hány
éves lehettem.
— Eredj már — szólt undorral Hemme, és megmozdult, mintha föl akarna állni.
A Kancellár egy sötét pillantással elnémította.
— Miért akarsz az Egyetemre járni?
Bambán álltam. Ez volt az egyetlen kérdés, amelyre egyáltalán nem számítottam. Mit
mondhatnék? Tízezer könyv. Az Archívum. Amikor kicsi voltam, arról álmodtam, hogy itt
olvasgatok. Mindez igaz volt, de túlságosan gyermekes. Bosszút akarok állni a Chandrianon. Ez túl
drámai. Olyan erős akarok lenni, hogy többé senki ne bánthasson. Ez meg túl ijesztő.
Felnéztem a Kancellárra, és ekkor jöttem rá, hogy hosszú ideje hallgatok. Semmi sem jutott
eszembe. Vállat vontam, és azt mondtam: — Nem tudom, uram. Azt hiszem, erre is rá kell még
jönnöm.
A Kancellár valahogy furcsán nézett rám, de rögtön kioltotta a szeméből ezt a pillantást, és
megkérdezte:
— Akarsz mondani még valamit? — Ezt minden jelentkezőtől megkérdezte, de egy sem akart
élni a válasz lehetőségével. Afféle szónoki kérdésnek tűnt, szertartásnak, mielőtt a magiszterek
megbeszélik a tandíjat.
— Igen — válaszoltam. A Kancellár nagyot nézett. — Szeretnék még egy szívességet kérni
azonkívül, hogy felvesznek. — Nagy lélegzetet vettem, kivártam, hogy mind engem figyeljenek. —
Csaknem három évembe került, hogy ide jussak. Lehet, hogy fiatalnak látszom, de legalább annyira
idetartozom, ha nem jobban, mint némelyik uracs, aki nem tudja megkülönböztetni a ciánt az
asztali sótól, amíg meg nem kóstolta.
Szünetet tartottam.
— Mindazonáltal jelen pillanatban összesen két batka van az erszényemben, és az égvilágon
sehonnan sem szerezhetek többet. Semmim nincs, amit eladhatnék azon felül, amit már eladtam.
— Ha ennél a két batkánál többet kell fizetnem a fölvételért, akkor nem látogathatom az
Egyetemet. Vegyenek föl ennyiért, és itt leszek mindennap, éjszaka pedig megkeresek annyit,
amennyiből életben maradhatok, amíg itt tanulok. Elalszom sikátorokban és istállókban,
mosogatok maradékért, koldulok, hogy tollat vehessek.
 Mindent megteszek, amit kell. — Az utolsó szavakat vadul, szinte acsarkodva mondtam.
— De ha ingyen fölvesznek, és adnak három talentumot, hogy megélhessek, és megvehessek
mindent, ami a tanuláshoz kell, akkor olyan diák leszek, amilyent még sose láttak!
Fél lélegzetvételnyi ideig csönd volt, azután Kilvinből kirobbant a mennydörgő nevetés.
— HAHA! — bömbölte. — Ha minden tizedik diákban fele ennyi tűz lenne, akkor ostorral és
székkel tanítanám őket, nem krétával és palatáblával! — Az asztalra csapott.
Ettől mindenki megelevenedett: különböző hangokon, de egyszerre kezdtek el beszélni. A
Kancellár egy kurta intéssel elbocsátott, én pedig leültem a fénykor határán a székre.
Jó sokáig tartott a vita. Bár két-három perc is örökkévalóságnak rémlik, ha tétlenül várjuk, hogy
egy csomó öregember határozzon a jövőnkről. Kiabálás nem volt éppen, viszont volt hadonászás.
Főleg Hemme magiszter hadonászott, aki láthatólag legalább annyira nem kedvelt engem, mint én
őt.
Nem lett volna rossz, ha értem is, amit mondanak, de erre még az én finomra hangolt, kíváncsi
fülem sem volt képes.
Váratlanul elhalt a zsivaj. A Kancellár felém nézett, és intett.
— Rögzíttessék — mondta hivatalos hangon —, hogy Kvothe, aki... — Elhallgatott, kérdőn nézett
rám.
— Arlidén — mondtam. A név különösen csengett ennyi év után. Lorren magiszter felém
fordult, és hunyorgott.
— Arlidén fia caitelyn negyvenharmadikán fölvétetik az Egyetemre, hogy itt folytassa
tanulmányait arkánum szakon, miután bebizonyította, hogy az egymásra hatás tudományának
alapjait elsajátította. Hivatalos kezese Kilvin, a mesterségek magisztere. A tandíja kevesebb mint
három talentum.
Nagy, sötét súly nehezedett rám. Három talentum akár a világ összes pénze is lehetett volna,
amennyi reményem nekem arra volt, hogy még a szemeszter kezdete előtt összeszedjek ennyit. Ha
konyhákon dolgozom, pennykért kifutóskodom, akkor, ha szerencsém van, talán egy év alatt
összekaparhatom.
Volt egy eszelős reményem, hogy zsebmetszéssel is hozzájuthatok ennyihez. De már akkor is
tudtam, hogy csak eszelős remény. Az ennyire módos emberek általában értelmesebbek, hogy
ilyen sok pénzt tároljanak az erszényükben.
Észre sem vettem, hogy a magiszterek otthagyták az asztalt, amíg az egyik oda nem lépett
hozzám. Felnéztem, és láttam, hogy az Archívum magisztere az.
Lorren még magasabbra nőtt, mint hittem, több mint hat és fél lábnyira. Keze és arca olyan
hosszú volt, mintha csigával nyújtották volna őket. Amikor látta, hogy fölfigyelek, megkérdezte:
— Azt mondtad, az apád neve Arlidén?
 Nyugodtan kérdezte, a hangjában nem volt sem rosszallás, sem mentegetőzés. Hirtelen
méregbe gurultam. Eltapossa a reményemet, hogy az Egyetemen tanulhassak, aztán meg képes
idejönni, és olyan félvállról érdeklődik halott apám iránt, mintha azt mondaná, hogy jó napot!
— Igen — feleltem fagyosan.
— Arlidén, a bárd?
Az apám mindig vándorszínésznek tekintette magát. Sosem nevezte magát bárdnak vagy
regösnek. Ettől a titulustól, ha lehet, még jobban a fejembe szökött a vér. Nem méltóztattam
válaszolni, csak hegyesen biccentettem.
Nem mutatta, hogy gorombának találná a válaszomat.
— Azon töprengek, melyik társulatnál volt.
Önfegyelmem vékony rétege elrepedt.
— Ah, szóval ezen töprengett nagyságod! — mondtam, annyi mérget csöpögtetve ezekre a
szavakra, amennyi színjátszásban edzett nyelvemtől telt. — Nos, talán egy darabig még
töprengenie kell, miután engem tudatlanságra ítéltek. Azt hiszem, egy darabig még meg tud
küzdeni a kíváncsiságával. Ha majd megkerestem a három talentumot, és visszatérek, talán ismét
fölteheti a kérdést. — Gyilkos pillantást vetettem rá, mintha szemem sugarával akarnám porrá
égetni.
Szinte nem is reagált. Később tanultam meg, hogy előbb kacsint a kőbálvány, semhogy Lorren
magiszter reagálna valamire.
Először egy picit zavarba jött, azután egy picit meghökkent, majd vékony szájjal elmosolyodott,
és némán átnyújtott egy papírlapot nekem, aki lentről bámultam öldöklő tekintettel.
Széthajtottam, és azt olvastam rajta: „Kvothe. Tavaszi szemeszter. Tandíj: -3 Tln.” Mínusz három
talentum! Hát persze!
Akkora megkönnyebbülés öntött el, hogy hatalmas hulláma kimosta alólam a lábamat.
Lecsúsztam a padlóra, és elsírtam magam.
harminchetedik fejezet / RAGYOGÓ SZEMMEL

Lorren keresztülvezetett egy udvaron.

— Főleg erről zajlott a vita. — A hangja olyan szenvtelen volt, mint egy darab kő. — Tandíjat kell
fizetni. Mindenkinek kell.
Összeszedtem magam, és bocsánatot kértem tűrhetetlen viselkedésemért. Flegmán bólintott,
és felajánlotta, hogy elkísér a kancelláriába, nehogy kalamajka legyen a „tandíjam” miatt.
— Miután eldöntöttük, hogy felveszünk, méghozzá úgy, ahogy javasoltad — rövid, de
jelentőségteljes hallgatásából arra következtettem, hogy egyáltalán nem ment ilyen egyszerűen —,
ott volt a gond, hogy beiratkozó diáknak még sosem folyósítottak pénzt. Nincs rá precedens. —
Ismét szünetet tartott. — Meglehetősen szokatlan dolog.
Bevezetett egy másik kőépületbe, végig egy folyosón, majd le egy lépcsőn.
— Üdv, Riem.
A pénztárnok koros, harapós férfiú volt, aki még harapósabb lett, amikor megtudta, hogy nem
bevennie, de kiadnia kell a pénzt. Miután megkaptam a három talentumot, Lorren magiszter
kivezetett az épületből.
Eszembe jutott valami, és a zsebembe nyúltam. Örültem, hogy másra terelhetem a társalgást.
— Van egy elismervényem a Szakadt Kötésből! — Odaadtam neki a papírt, és azon
morfondíroztam, mit szól majd a tulajdonos, amikor az Egyetem Archívumának magisztere mutatja
be az elismervényt, és váltja ki azt a könyvet, amelyet egy utcagyerektől vásárolt.
— Lorren magiszter, hálás vagyok, amiért nagyságod vállalta, hogy ezt elintézi, és remélem,
nem tart hálátlannak, ha még egy szívességre
kérem...
Lorren a nyugtára pillantott, zsebre gyűrte, azután kíváncsian rám szegezte a tekintetét. Illetve
nem volt kíváncsi. Nem csodálkozott. Egyáltalán semmilyen kifejezés sem volt az arcán. Sem
érdeklődés. Sem harag. Semmi. Ha nem engem nézett volna, akár azt is gondolhattam volna, hogy
megfeledkezett a jelenlétemről.
— Kérjed nyugodtan — mondta.
— Az a könyv. Az minden, ami maradt... életemnek abból a szakaszából.
Nagyon szeretném egyszer visszavásárolni, ha lesz pénzem.
Ugyanolyan kifejezéstelen arccal bólintott.
— El lehet intézni. Arra ne pocsékold az idődet, hogy aggódsz miatta.
Ugyanúgy vigyáznak majd rá, mint az Archívum többi könyvére.
Fölemelte a kezét, intett egy arra haladó diáknak.
A vörösszőke fiú megtorpant, és bátortalanul közelebb jött. Sugárzott belőle a tisztelet. Csak
bólintott, de az majdnem olyan volt, mintha meghajolna az Archívum magisztere előtt.
— Parancsolsz, Lorren magiszter?
Lorren egyik hosszú karjával felém intett.
— Simmon, ez itt Kvothe. Körbe kéne vezetni, megmutatni neki az osztályokat meg a többit.
Kilvin a Műhelyhez akarja csalogatni. Egyébként bízz meg az ítélőképességedben. Megteszed?
Simmon ismét bólintott, és a szeméből félresöpörte a haját.
— Igen, uram.
Lorren szó nélkül megfordult és elment. Olyan hosszúkat lépett, hogy fekete magiszteri köpenye
lobogott mögötte.
 Simmon fiatal volt diáknak, noha pár évvel még így is idősebb lehetett nálam. Fölém
magasodott, de az arca fiús, a viselkedése pedig gyermekesen félénk volt.
— Van már hálóhelyed? — kérdezte, miközben elindultunk. — Fogadói szoba vagy akármi?
Megráztam a fejem.
— Ma érkeztem. Eddig kizárólag azzal foglalkoztam, hogy fölvegyenek.
Simmon kuncogott.
— Tudom, milyen az. Máig megizzadok minden szemeszter elején. — Balra mutatott, egy fákkal
szegélyezett, széles útra. — Először menjünk a Mewsbe.
Megálltam.
— Nincs sok pénzem — vallottam be. Nem terveztem, hogy szobát bérelek. Hozzászoktam, hogy
a szabadban aludjam, és tudtam, hogy a három talentumot félre kéne tennem ruhára, ételre,
papírra és a következő szemeszterre. Nem számíthatok folyamatosan a tanárok nagylelkűségére.
 —

Nem ment valami jól a vizsga? — kérdezte Simmon együttérzőn, miközben megfogta a
könyököm, és egy szürke egyetemi épület felé kormányzott. Kétemeletes, sokablakos ház volt,
amelyből szárnyépületek sugarai indultak ki.
— Emiatt ne rágd magad. Először én is olyan ideges voltam, hogy bepisiltem.
Képes értelemben.
— Nem volt ennyire rossz. — Váratlanul égetni kezdte az erszényemet a három talentum. —
Viszont azt hiszem, magamra haragítottam Lorren magisztert. Egy kicsit mintha...
— Fagyos? — kérdezte Simmon. — Elutasító? Mint egy kőbálvány? — Fölnevetett. — Lorren
mindig ilyen. A pletyka szerint Elxa Dal tíz aranymárkát ajánlott föl annak, aki megnevetteti.
— Ó! — Valamennyire megnyugodtam. — Az jó. Ő az utolsó, akit meg akarok haragítani. Sok
időt akarok tölteni az Archívumban.
— Csak bánj szépen a könyvekkel, és nem lesz semmi baj. Lorren többnyire se lát, se hall, de a
könyvekre nagyon vigyáz. — Felvonta a szemöldökét, megcsóválta a fejét. — Akkor vadabb a
bocsait védő anyamedvénél. Sokkal inkább egy anyamedve, mint hogy Lorren rajtakapjon, amikor
begyűröm egy oldal sarkát!
Belerúgott egy kavicsba, s az végigpattogott a kövezeten.
— Na jó. Itt a Mewsben több választásod van. Egy talentum egy priccs és naponta egy étkezési
jegy a szemeszter végéig. — Megvonta a vállát. — Semmi cifraság, de legalább nem ázol meg. Két
talentumért lakhatsz valakivel közös szobában, háromért egyedül.
— Mi az az étkezési jegy?
— A menzán naponta háromszor adnak enni. — Hosszú, alacsony épületre mutatott a pázsit
túloldalán. — Az abrak nem olyan rossz, ha nem gondolsz rá, mi lehet benne.
Gyors fejszámolást végeztem. Egy talentum kéthavi étkezésért és egy száraz fekhelyért jobb
üzlet volt, mint amit remélni mertem. Rámosolyogtam Simmonra.
— Ez a nekem való!
Bólintott, kinyitotta az ajtót.
— Akkor hát priccs. Gyere, keresünk egy gondnokot, és aláírod az ívet.
Azok a diákok, akik nem arkánumra jártak, a Mews keleti szárnyának második emeletén kaptak
priccset. Ezek estek a legtávolabb a földszinti mosdási lehetőségektől. A körülmények épp olyanok
voltak, amilyennek Sim leírta őket. Semmi cifraság. De a keskeny ágyon tiszta volt a lepedő, és járt
hozzá egy zárható láda, amelyben elhelyezhettem csekélyke motyómat.
Az alsó ágyak már mind foglaltak voltak, így a szoba túlsó végében választottam ki az egyik
felsőt. Innen kiláthattam a keskeny ablakon. Emlékeztetett a tarbeani rejtekemre. Ez a hasonlóság
különös módon megvigasztalt.
 Ebédre egy tál gőzölgő krumplilevest, babfőzeléket, néhány vékony csík húsos szalonnát és friss
barna kenyeret adtak. A terem hosszú deszkaasztalai majdnem félig megteltek: legalább kétszáz
diák ült mellettük. Az ebédlő zsongott a halk beszélgetéstől, amelyet időnként megszakított a
nevetés, vagy az óntányérokhoz ütődő kanalak és villák fémes koccanása.
Simmon a hosszú terem végébe terelt. Közeledésünkre két diák fölemelte a fejét.
Simmon rám bökött, miközben leült a tálcájával.
— Hé, mindenki, ez itt Kvothe! A legújabb harmatos szemű gólyánk. — Először az egyik, majd a
másik társa felé intett. — Kvothe, ezek itt a legpocsékabb diákok, akiket az Arkánum fel tud
mutatni: Manet és Wilem.
— Már találkoztam vele — közölte Wilem. Ő volt a sötét hajú cealdi az Archívumból. — Hát
tényleg elmentél fölvételizni! — mondta enyhe meglepetéssel. — Azt hittem, csak fillentesz
nekem. — Kezet nyújtott. — Hozott Isten!
— Vagy Tehlu — mormolta Manet, és végigmért. Legalább ötven-éves volt, a szakálla szürkült, a
haja égnek állt. Olyan rendetlen volt, mintha csak pár perce kelt volna föl. — Most olyan öreg
vagyok, mint amilyennek érzem magam?
Vagy ő olyan fiatal, amilyennek látszik?
— Mindkettő — felelte Simmon vidáman, míg leült. — Kvothe, Manet régebben van itt az
Arkánumban, mint mi hárman együttvéve.
Manet felhorkant.
— Alábecsülsz. Régebben vagyok az Arkánumban, mint amióta éltek.
— És még mindig e’lir — jegyezte meg Wilem. Vaskos siaru tájszólása miatt nem tudhattam,
hogy most gúnyolódik-e, vagy sem.
Jó dolog e’Iirnek lenni — szögezte le Manet komolyan. — Sajnálni fogjátok, fiúk, amikor
följebb kerültök a ranglétrán. Nekem elhihetitek. Csak több a gond és magasabb a tandíj.
— Érmét akarunk, Manet — felelte Simmon. — Lehetőleg még halálunk előtt.
— Az érmét is túlbecsülitek. — Manet letört egy darab kenyeret, és nekilátott kimártogatni a
levesét. A könnyed évődésből sejtettem, hogy egy szokásos szópárbaj közepébe cseppentem.
— Mennyi lesz? — kérdezte komolyan Simmon Wilemet.
— Hét és nyolc — morogta Wilem.
Simmon megdöbbent.
— Mi történt, az istenért? Leütötted valamelyiküket?
— Eltoltam a számolást — mondta rosszkedvűen Wilem. — Lorren azt kérdezte, hogy hat a
subinfudáció a modegi pénzre. Kilvinnek kellett fordítani.
És még akkor sem tudtam válaszolni.
 —

— A szívem vérzik érted — mondta Sim hanyagul. — A legutóbbi két szemeszterben rám vertél,
attól Féltem, előbb-utóbb feladom. Még öt talentumom van erre a szemeszterre. — Nyújtotta a
kezét.
— Fizess.
Wilem a zsebébe nyúlt, és átadott egy rézbatkát.
Manetre néztem.
— Te nem szálltál be?
A bozontos ember nevetésben tört ki, és megrázta a fejét.
— Nagy tétekkel fogadnának ellenem — mondta tele szájjal.
— Na halljuk — sóhajtott Simmon. — Ez a szemeszter mennyi lesz?
— Egy és hat! — Manet mohón vigyorgott.
Megszólaltam, mielőtt valamelyiknek eszébe jutott volna megkérdezni, hogy mennyi az én
tandíjam.
— Hallottam, hogy van itt olyan, aki harminc talentum tandíjat fizet. Ez a szokás, hogy ilyen
magasra srófolják?
— Nem, ha van annyi józan eszed, hogy nem tolakodsz fölfelé a rangsorban — morogta Manet.
— Csak a nemeseknél — felelte Wilem. — Kraemlish fattyúk, minek itt tanulniuk... Azt hiszem,
azért fizetnek ilyen sokat, hogy sírhassanak.
— Engem nem zavar — jegyezte meg Manet. — Csak szedjék el a pénzüket.
Attól alacsony az én tandíjam.
Összerázkódtam, akkora hanggal csaptak le egy tálcát az asztal másik oldalára.
— Gondolom, rólam beszéltek. — A tálca tulajdonosa jóképű fiatalember volt, a modegiekre
jellemző, magas járomcsonttal. A szeme kék, a szakálla gondosan ápolt. Diszkrét, meleg színekben
pompázott, az oldalán viselt késnek díszes, drótfonatos markolata volt. Ez volt az első fegyver,
amelyet az Egyetemen láttam.
— Sovoy? — hüledezett Simmon. — Mit keresel te itt?
— Én is ugyanezt kérdezem magamtól. — Végignézett a pádon.
— Ezen a helyen nincs egy rendes szék? — Leült. Az udvarképes kecsesség és a merev, sértett
méltóság sajátos keverékével mozgott.
— Remek. Legközelebb vágódeszkáról fogok enni, és a csontokat a hátam mögé hajítom a
kutyáknak.
— Az etikett szerint a bal vállad fölött, méltóságos uram — mondta Manet egy falat kenyérrel a
szájában, és elvigyorodott.
Sovoy szeme dühösen megvillant, de mielőtt bármit mondhatott volna, Simmon elébe vágott:
 — Mi történt?
— A tandíjam hatvannyolc strehlaum! — hangzott a felháborodott felelet.
Simmon tanácstalanul nézte.
— És az sok?
— Az. Sok — felelte gunyorosan Sovoy. — És semmi okuk nem volt rá. Válaszoltam a
kérdéseikre. Ez egész egyszerűen és nyilvánvalóan irigység. Mandrag nem kedvel. Hemme sem.
Mellesleg mindenki tudja, hogy kétszer olyan keményen ítélik meg a nemességet, csontszárazra
facsarnak ki minket.
— Simmon is nemes — bökött rá Manet a kanalával. — De úgy tűnik, egész jól elvan.
Sovoy fújt.
— Simmon apja egy papírherceg, aki egy bádogkirály előtt hajbókol Aturban. Az apám
istállóiban a lovaknak hosszabb a családfájuk, mint az aturi nemesség felének!
Simmon megmerevedett, noha nem nézett föl a tányérról.
Wilem szembefordult Sovoyjal, sötét pillantása megkeményedett. De mielőtt bármit
mondhatott volna, Sovoy válla megroskadt, és az arcát kezdte dörzsölni.
Bocsánatot kérek, Sim, magam és házam nevében. Csak tudod... a dolgok mehettek volna
jobban is ebben a szemeszterben, ehelyett minden rosszabb lett. A járadékom nem fedezi a
tandíjat, és senki sem ad több hitelt. Tudod, hogy milyen megalázó ez? Föl kellett adnom a
szobáimat az Arany Póniban. A Mews második emeletén lakom. Kevés híja, hogy nem kellett
megosztanom a szobát valakivel. Mit szólna hozzá apám, ha megtudná?
Simmon, akinek tele volt a szája, csak vállat vont, és a kanalával tett egy mozdulatot, amit akár
úgy is lehetett érteni, hogy nem haragszik.
— Talán jobban mennének a dolgok, ha nem úgy mennél oda, mint egy páva — jegyezte meg
Manet. — Hagyd otthon a selymet, amikor vizsgázni indulsz.
— Hogy gondolod? — Sovoyból ismét kitört az indulat. — Talán alázzam meg magam? Szórjak
hamut a fejemre? Tépjem meg a ruhámat? — Minél jobban dühbe gurult, annál idegenesebb lett a
kiejtése. — Nem! Semmivel sem különb emberek nálam. Semmi szükség rá, hogy hajbókoljak
előttük.
Percnyi kínos csend lett az asztalnál. Észrevettem, hogy a szomszédos asztaloknál többen a
fülüket hegyezik.
— Hylta tiam! — folytatta Sovoy. — Semmi nincs ezen a helyen, amit ne gyűlölnék. Vad és
civilizálatlan az időjárásotok. A vallásotok barbár és álszent. A kurváitok tűrhetetlenül tudatlanok
és modortalanok. A nyelvetekben alig van annyi kifinomultság, hogy kifejezhessem, micsoda
pocsék hely ez...
Egyre halkult a hangja, végül szinte csak magának beszélt.
 —

— A családom ötven nemzedékre nyúlik vissza, még a fáknál és a köveknél is régibb. És ide
jutok! — A tenyerébe támasztotta a fejét, és az óntálcára bámult. — Árpakenyér. Az istenekre, az
ember azért van, hogy búzakenyeret egyen.
Egy falat barna kenyeret rágcsálva figyeltem. Csodálatosan finom, friss kenyér volt.
— Nem tudom, mit gondoltam — mondta hirtelen Sovoy, és fölállt.
— De nem megy ez nekem. — A tálcát az asztalon hagyva elviharzott.
— Ez Sovoy — mondta Manet hanyagul. — Nem rossz fickó, bár legtöbbször nem iszik annyit,
mint most.
— Modegi?
Simmon elnevette magát.
— Aki tősgyökeresebb, az festi magát, vagy csal!
 —

Nem kéne piszkálnod — mondta Wilem Manetnek. Erős akcentusa miatt nem lehetett tudni,
hogy pirongatja-e az idősebb diákot, de sötét cealdi arca határozott helytelenítést mutatott. Úgy
sejtettem, idegenként együtt érzett Sovoyjal, aki nehezen alkalmazkodott az Államközösség
nyelvéhez és kultúrájához.
— Tényleg nem könnyű neki — ismerte el Simmon. — Emlékeztek, amikor el kellett bocsátania
az inasát?
A teli szájú Manet két kézzel hegedülést utánzott. A szemét forgatta, az arcáról nem sok
rokonszenvet olvashattam le.
— Ez alkalommal el kellett adnia a gyűrűit — tettem hozzá. Wilem, Simmon és Manet kíváncsian
fordult felém. — Világos csíkok vannak az ujjain — magyaráztam, és fölemeltem a kezem, hogy
megmutassam, mire gondolok.
Manet alaposan megnézett magának.
— Nahát! Új cimboránk meglehetősen okosnak tűnik. — Wilemhez és Simmonhoz fordult. —
Srácok, fogadni akarok. Felteszek két batkát arra, hogy az ifjú Kvothe bejut az Arkánumba még a
harmadik szemesztere előtt!
— Három szemeszter? — csodálkoztam. — Nekem azt mondták, csak azt kell bebizonyítanom,
hogy ismerem az egymásra hatás tudományának alapelemeit.
Manet szelíden mosolygott.
— Mindenkinek ezt mondják. Az egymásra hatás alapelvei az egyik tananyag, amelyen át kell
rágnod magad, mielőtt elnyernéd az e’lir címét. — Várakozóan fordult Wil és Sim felé. — Na, mit
szóltok? Két batka?
— Tartom. — Wilem bocsánatkérően mosolygott rám. — Ne haragudj. Csak játszom.
— Akkor hát mit fogsz tanulni? — kérdezte Manet, miután paroláztak.
A kérdés váratlanul ért.
— Azt hiszem, mindent.
— Éppen úgy beszélsz, mint én harminc éve — kuncogott Manet.
— Mivel akarod kezdeni?
— A Chandriannal — mondtam. — Minél többet meg akarok tudni róluk.
Manet elkomorodott, azután nevetésben tört ki. — Na, ez szép és jó! Sim a tündéket és
manókat tanulmányozza. Wil meg hisz mindenféle buta cealdi égszellemben meg hasonlókban. —
Hihetetlenül felfújta magát. — Én magam a koboldokban és a csoszogárokban vagyok jó.
Éreztem, hogy zavaromban elvörösödöm.
Az Isten testére, Manet! — szólt rá Sim. — Mi ütött beléd?
 —

— Csak lefogadtam két batkába egy kölyköt, aki gyerekmeséket akar tanulmányozni — morogta
Manet, és rám bökött a villájával.
— Néprajzra gondolt. Ilyesmire. — Wilem felém fordult. — Az Archívumban akarsz dolgozni?
— Hozzátartozik a néprajz is — füllentettem villámgyorsan, hogy ne csúfoljanak. — Látni
akarom, miként viszonyulnak a különböző kultúrák népmeséi Teccam elbeszélő septagia
elméletéhez.
Sim Manethez fordult.
— Látod? Miért vagy ma ilyen zsémbes? Mikor aludtál utoljára?
— Ne beszélj velem így — nyűgösködött Manet. — Múlt éjjel sikerült néhány órát aludnom.
— És az melyik múlt éjjel volt? — firtatta tovább Sim.
Manet elhallgatott, a tányérjára bámult.
— Felling éjszaka?
Wilem a fejét csóválta, és valamit morgott siaru nyelven.
Simon elhűlt.
— Manet, ma cendling van. Két napja nem aludtál?
— Nemigen — felelte bizonytalanul Manet. — Vizsgaidőszakban mindig elveszítem a fonalat.
Nincsenek órák. Felborul a napirendem. Mellesleg elkezdtem egy munkát a Fisheryben. —
Elhallgatott, végigsimított az arcán, fölnézett rám. — Igazuk van. Kicsit zavaros most a fejem.
Teccam septagiája, néprajz meg ilyesmi. Nekem némiképpen könyvízűnek tűnik, de érdemes
tanulmányozni. Nem akartalak megbántani.
— Semmi baj — feleltem könnyedén, majd Sovoy tálcája felé biccentettem. — Idetolnád azt a
tálcát? Ha ifjú nemesünk nem jön vissza, megeszem a kenyerét.

Miután Simmon elvitt, hogy beiratkozzam az órákra, az Archívum felé vettem az utamat. Alig
vártam, hogy körülnézhessek annyi év álmodozás után.
Ez alkalommal, amikor beléptem az Archívumba, egy fiatal úriember ült az asztalnál, és a
tollával egy papírlapot ütögetett, amelyen rengeteg átírt és kihúzott szó volt. Közeledésemre
savanyú pofát vágott, és kihúzott még egy sort. Az arca arra volt berendezve, hogy savanyú
pofákat vágjon. A keze puha és sápadt volt. Vakító fehér vászoningéből, sötétkék mellényéből
ordított a pénz. Énemnek az a része, amely csak nemrég került el Tarbeanból, szívesen kizsebelte
volna.
Még pár percig ütögette a tollával a papírt, mielőtt mérhetetlenül ingerült sóhajtással letette.
— Nevet — mondta rám se nézve.
— Kvothe.
 Átlapozta a lajstromot, megállt egy oldalnál, összevonta a szemöldökét.
— Nem vagy benne. — Röpke pillantást vetett rám, és megint vágott egy savanyú pofát, mielőtt
visszatért a versírás keserves munkájához. Amikor semmi jelét nem adtam annak, hogy távozni
akarnék, legyintett, mintha bogarat hessegetne.
— Nyugodtan lépj le.
— Én csak...
Ambrose ismét lerakta a tollat. — Ide figyelj — mondta lassan, mintha egy fél kegyel műnek
magyarázna. — Nem vagy benne a könyvben. — Színpadias mozdulattal, egyszerre két kézzel
mutatott a könyvre. — Oda nem jutsz be. — A belső ajtó felé intett. — Ennyi.
— De hát csak most iratkoztam be...
Ingerülten lökte égnek a két kezét.
— Akkor természetesen nem is lehetsz benne a könyvben.
A zsebembe nyúltam a felvételi papírért.
— Ezt maga Lorren magiszter adta nekem.
— Az sem érdekel, ha a hátán hozott idáig — mondta Ambrose, és célzatosan a kalamárisba
dugta a tollat. — Most pedig ne pocsékold az időmet.
Sok a dolgom.
— Ne pocsékoljam a te idődet? — kérdeztem. Kezdtem kijönni a béketűrésből. — Van róla
fogalmad, min mentem át, hogy ide juthassak?
Ambrose rám nézett, és váratlanul felvidult.
— Várj, hadd találgassak — mondta. Az asztalra támaszkodott, felállt. — Mindig okosabb voltál
a többi porontynál Bivalypusztán, vagy hogy hívják azt a sárfészket, ahonnan jöttél. A falusiak csak
tátogtak, hogy milyen jól tudsz írni és számolni.
Hallottam, hogy nyílik és csukódik a külső ajtó, de Ambrose nem figyelt.
Megkerülte az asztalt, nekitámaszkodott.
A szüleid tudták, hogy különleges vagy, így hát néhány évig spóroltak, vettek neked egy pár
cipőt, és felszabták a lótakarót ingnek. — Megfogta új ruhám szövetét, a két ujja között
morzsolgatta.
— Hónapokig gyalogoltál, sok száz mérföldet zötykölődtél öszvér vonta szekerek hátuljában. De
végül... — kitárta két karját: — Hála Tehlunak és minden angyalának! Itt vagy! Ragyogó szemmel,
tele álmokkal!
Nevetést hallottam, és megfordulva láttam, hogy két ifjú és egy lány jött be a tiráda közben.
— Az Isten testére, Ambrose! Mi indított be?
— Átkozott gólyák! — morogta Ambrose, miközben visszament az asztal mögé. — Idejönnek,
mint egy két lábra állt rongybatyu, és úgy tesznek, mintha az övék lenne ez a hely.
 —

A három újonnan jött elindult a GYŰJTEMÉNY feliratú ajtóhoz. Közben tetőtől talpig
végigmértek, én pedig összeszedtem minden erőmet, hogy ne piruljak.
— Áll még a terv, hogy ma este az Eolianba megyünk?
Ambrose bólintott.
— Természeten. Hatodik harangszókor.
— Őket nem nézed meg, hogy benne vannak-e a könyvben? — kérdeztem, amikor becsukódott
mögöttük az ajtó.
Ambrose üvegesen villogó és a legkevésbé sem barátságos mosollyal fordult vissza hozzám.
— Figyelj, adok egy jó tanácsot, még pénzbe se kerül. Otthon különlegesnek számítottál. Itt csak
egy újabb nagyszájú kölyök lehetsz. Úgyhogy szólíts Re’larnak, menj vissza a priccsedre, és köszönd
meg annak a pogány istennek, amelyikhez imádkozol, hogy nem Vintasban vagyunk. Apám és én
karóhoz láncolnánk, mint egy veszett kutyát.
Vállat vont.
— Vagy nem is. Maradj itt. Csinálj jelenetet. Kezdj el sírni. Még jobb, ha rám támadsz. —
Mosolygott. — Akkor elverlek, és a fülednél fogva doblak ki. — Fölvette a tollat, és ismét írni
kezdett.
Elmentem.
Azt gondolhatnátok, hogy ez a találkozás elbátortalanított. Azt is hihetnétek, hogy úgy éreztem:
elárultak, miután ilyen rútul összetörték az Egyetemről szőtt gyermekkori álmaimat.
Éppen ellenkezőleg. Ez ismét magabiztossá tett. Eléggé partra vetett halnak éreztem magamat,
amíg Ambrose a maga sajátos módján nem tudatosította bennem, hogy nincs is olyan nagy
különbség az Egyetem és Tarbean utcái között. Nem számít, hol vagy, az emberek alapjában
ugyanolyanok.
Mellesleg a düh melegen tart éjszaka, a sértett büszkeség pedig csodálatos dolgokra sarkallhatja
az embert.
 harmincnyolcadik fejezet / SZIMPATETIKUS ELŐADÁS

A Mains volt az Egyetem legrégibb épülete. Az évszázadok során szétfolyt minden irányba,
fokozatosan elnyelte a kisebb épületeket és udvarokat. Mint valami ambiciózus moha, amely annyi
hektárt igyekszik elfoglalni, amennyit csak bír.
Itt nehéz volt rálelni a helyes útra. A folyosók furcsa szögekben fordultak, váratlan zsákutcákban
értek véget, vagy hosszan, szeszélyesen, ráérősen kígyóztak. Gyakran húsz percbe is beletelt, míg
az ember az egyik szobából átjutott a másikba, noha még ötvenlábnyira sem voltak egymástól. A
tapasztaltabb diákok természetesen ismerték a legrövidebb utakat, és tudták, milyen műhelyeken
és előadótermeken kell keresztülvágniuk, hogy elérjék útjuk célját.
Legalább egy udvar olyan tökéletesen el volt vágva a külvilágtól, hogy csupán ablakon keresztül
kimászva lehetett megközelíteni. Sőt azt pletykálták, hogy bizonyos szobákat mindenfelől
befalaztak, némelyiket a bennük tartózkodó diákokkal együtt. Éjszakánként a folyosókon
kísértenek, a sorsukat siratják és panaszkodnak a menzakosztra.
Az első órám a Mainsben volt. Szerencsére a szomszéd priccsek lakói figyelmeztettek, hogy a
Mainsben milyen nehéz a közlekedés, így noha eltévedtem, még idejében érkeztem.
Ahogy megtaláltam az osztálytermet, meglepetten láttam, hogy apró színházra hasonlít. Az
ülések félkör alakban, lépcsőzetesen ereszkedtek le egy kis dobogóig. Nagyobb városokban
hasonló helyeken lépett fel a társulatom. A gondolat megnyugtatott, és kerestem hátul egy széket
magamnak.
Lázas izgalommal figyeltem a beszállingózó diákokat. Mindegyik idősebb volt nálam legalább
pár évvel. Miközben jöttek befele az aggodalmas hallgatók, én fejben átvettem az első harminc
szimpatetikus kötést. Összesen voltunk vagy ötvenen, kétharmadáig töltöttük meg a termet.
Néhány diák papírt, kemény fedelű irattartót és tollat is hozott a jegyzeteléshez. Másoknak
viasztáblája volt. Én semmit sem hoztam, de ez nem túlzottan aggasztott. Mindig kiváló volt az
emlékezetem.
Belépett Hemme magiszter. Egyenesen a dobogóhoz ment, és megállt a nagy kő munkaasztal
mögött. Tekintélyes jelenség volt fekete magiszteri köpenyében. Másodpercek alatt elhalt a
csoszogás és a pusmogás.
— Szóval arkanisták akartok lenni? — szólalt meg Hemme. — Varázsolni akartok, ahogy az esti
mesében szoktak. Meghallgattátok a Nagy Táborimról szóló dalokat. Bömbölő máglyák,
varázsgyűrűk, láthatatlanná tevő köpenyek, sose csorbuló kardok, varázsitalok, amelyektől repülni
tudtok. — Undorral megrázta a fejét. — Nos, ha ezt keresitek, máris elmehettek, mert itt nem
fogjátok megtalálni. Ilyesmi nem létezik.
Ekkor bejött egy diák. Látva, hogy elkésett, egy üres szék felé oldalgott.
Hemme azonban észrevette.
— Légy üdvöz’, örülök, hogy mégiscsak meglátogattad az órát. Mi a neved?
— Gél — felelte riadtan a fiú. — Bocsánatot kérek. Kicsit nehéz...
— Gél! — vágott a szavába Hemme. — Miért vagy itt?
Gél egy pillanatig tátott szájjal nézett rá, csak utána sikerült válaszolnia.
— A szimpatetikus alapelvek miatt?
— Az óráimon nem tűröm a késést. Holnapra dolgozatot írsz a szimpatetikus óra működéséről,
meghatározod, miben különbözik a korábbi közönséges óráktól, amelyek az ismétlődő mozgást
használták időmérésre, és kifejted, milyen hatással volt a szimpatetikus óra az új időfelfogásra.
A fiú megvonaglott a székén.
— Igen, uram.
Hemme elégedett volt a hatással.
— Nagyon helyes. Akkor hát mi az egymásra hatás tudománya?
Kemény fedelű irattartót szorongatva besietett egy másik fiú.
Fiatal volt, vagyis alig két évvel látszott idősebbnek nálam. Hemme feltartóztatta, mielőtt
leülhetett volna. — Üdvözöllek — mondta eltúlzott udvariassággal. — Ki vagy?
— Basil, uram — felelte a fiú. Félszegen ácsorgott a széksorok között.
Fölismertem. Meglestem a felvételi vizsgáját.
— Basil, ugye, te nem Yllből származol? — kérdezte metsző mosollyal Hemme.
— Nem, uram.
— Aha — bólintott Hemme színlelt csalódással. — Azt hallottam, hogy az ottani törzsek a Napot
használják időmérésre, így nincs valódi fogalmuk a pontosságról. Mivel nem ylli vagy, nincs
mentséged a késésre. Vagy igen?
Basil szája némán mozgott egy pillanatig, mintha elnézést akarna kérni, azután föladta a
küzdelmet. — Nem, uram.
— Jó. Holnapra írsz egy dolgozatot Yll holdnaptáráról, a pontosabb, civilizált aturi naptárról,
amelyet mostanra illett volna megismerned. Leülhetsz.
Basil némán lerogyott a legközelebbi székre. Úgy festett, mint egy megvert kutya.
Hemme már nem is próbált úgy tenni, mintha előadást tartana. Várta a következőt, aki elkésik.
így az osztály feszült csendben fogadta, amikor bátortalanul belépett.
Fiatal lány volt, úgy tizennyolc éves. Ritka madár. Az Egyetemen a férfi-nő arány tíz az egyhez.
Hemme rögtön megenyhült, amikor a lány belépett. Felsietett a lépcsőn, hogy üdvözölje.
— Ó, kedves! Igazán örülök, hogy még nem kezdtük el a mai disputát! — Megfogta a lány
könyökét, és levezette néhány grádicson az első üres székig.
A lányt észrevehetően zavarta a figyelem.
 — Bocsánatot kérek, Hemme magiszter. Mains nagyobb, mint gondoltam.
— Semmi baj! — fuvolázta Hemme. — Itt vagy, és csak ez számít.
— Figyelmesen segített elrendezni a papírt és a tollat, mielőtt visszatért a dobogóra.
Most már úgy festett, csakugyan elkezdi az órát. Ám előbb visszanézett a lányra.
— Bocsánat, kisasszonyka. — O volt az egyetlen nő a teremben.
— Neveletlen vagyok. Hogy hívnak?
— Ria.
— Ria, a Rian rövidítése?
— Igen. — A lány elmosolyodott.
— Rian, keresztbe tennéd a lábad?
A kérést olyan komolyan adta elő, hogy az osztály még csak nem is kuncogott. Az érteden arcú
Rian keresztbe vetette a lábát.
— Most, hogy a pokol kapui bezárultak, kezdhetjük! — mondta Hemme a szokásos durva
hangján.
És elkezdte, a továbbiakban ügyet sem vetve a lányra. Amivel, ahogy láttam, akaratlan
szívességet tett neki.
Hosszú volt a két és fél óra. Erősen figyeltem, mindig abban reménykedtem, hogy olyasmit
mond, amit még nem tanultam meg Abenthytől. De semmi ilyesmi nem történt. Gyorsan rájöttem,
hogy Hemme nagyon-nagyon elemi szinten beszél a szimpatetika alapelveiről. Kész időpocsékolás
volt ez a kurzus.
Miután elbocsátotta az osztályt, lerohantam a lépcsőn, és éppen akkor kaptam el, amikor ki
akart lépni az alsó ajtón. — Hemme magiszter!
Megfordult. — Ó, a mi csodagyerekünk! Nem is vettelek észre, hogy itt vagy.
Ugye, nem túl gyors neked ez a tempó?
Volt eszem, hogy ne őszintén válaszoljak.
— Magiszterséged nagyon behatóan kifejtette az alapokat. A ma ismertetett elvek kiváló
kiindulást szolgáltatnak a többi diáknak. — A diplomácia fölöttébb fontos egy társulatnál.
Kissé felfújta magát a vélt bóktól, azután figyelmesebben nézett rám. — A többi diáknak? —
kérdezte.
— Attól tartok, uram, én már ismerem ezeket az elveket. Ismerem a három törvényt és a
tizennégy függeléket. Valamint az első kilencven...
— Igen, igen, értem — szakított félbe. — Pillanatnyilag meglehetősen elfoglalt vagyok. Holnap,
óra előtt beszélünk. — Elfordult, és fürgén távozott.
A fél siker is jobb, mint a sikertelenség. Vállat vontam, és elindultam az Archívum felé. Ha nem
tanulhatok semmit Hemme óráin, még mindig elkezdhetem tanítani magamat.
 Ez alkalommal, amikor beléptem az Archívumba, egy lány ült az asztalnál. Döbbenetesen szép
volt hosszú, sötét hajával, tiszta, ragyogó szemével. Óriási előrelépést jelentett Ambrose-hoz
képest.
Elmosolyodott, amikor odamentem az asztalhoz.
— Mi a neved?
— Kvothe — mondtam. — Arlidén fia.
Biccentett, lapozni kezdett a lajstromban.
— És a tied? — kérdeztem, hogy kitöltsem a csöndet.
— Fela — válaszolta fel se nézve. Biccentett, megkopogtatta a jegyzéket. — Tessék, bemehetsz.
Két dupla szárnyú ajtó nyílt az előtérből, az egyikre azt írták: GYŰJTEMÉNY, a másikra:
OLVASÓTEREM. Mivel nem tudtam, mi a különbség, elindultam a GYŰJTEMÉNY feliratúhoz. Ezt
akartam. Könyvek tornyait. Hegyeit. Polcok végtelen sorait, tele könyvekkel.
Már a kilincsen volt a kezem, amikor Fela hangja megállított.
— Ne haragudj. Te, ugye, először vagy itt?
Bólintottam, de nem engedtem el a kilincset. Zárva volt. Most mi lesz?
— A gyűjteményt csak az Arkánum tagjai látogathatják — mondta bocsánatkérően. Fölállt,
megkerülte az asztalt, a másik ajtóhoz ment. — Gyere, körbevezetlek.
Kelletlenül elengedtem a kilincset, és követtem őt.
Két kézzel nyomta be az egyik súlyos ajtószárnyat. Óriási, magas mennyezetű termet láttam,
tele hosszú asztalokkal. A teremben tízegynéhány diák olvasott. Sohasem reszkető lángú
varázslámpák tucatjainak fényében úszott a helyiség.
Fela közelebb hajolt.
— Ez a központi olvasóterem — mondta halkan. — Itt megtalálod az alsóbb évfolyamokban
szükséges köteteket. — Lábával kitámasztotta az ajtószárnyat, és az egyik fal felé mutatott, ahol
hosszú polcokon három-négyszáz könyv sorakozott. Több, mint amennyit egy helyen láttam
valaha.
Fela ugyanúgy folytatta:
— Ez itt csöndes hely. Csak suttogni szabad. — Nekem is feltűnt, hogy úgyszólván
természetellenes csend van a helyiségben. — Ha olyan könyvet akarsz, amelyik nincs itt, akkor adj
le egy kérőlapot annál az asztalnál — mutatta. — Megkeresik, és kihozzák neked.
Odafordultam, hogy kérdezzek valamit, és ekkor döbbentem rá, milyen közel van hozzám. Hogy
észre se vettem magamtól alig arasznyira az egyetem egyik legszebb hallgatónőjét, ez elárulja,
mennyire belepistultam az Archívumba. — Általában mennyi időbe telik, amíg egy könyvet
megtalálnak? — kérdeztem halkan, és igyekeztem, hogy ne meresszem túl feltűnően a szememet
Felára.
 — Az változó. — Hátradobta hosszú, fekete haját. — Olykor több a munkánk, olykor kevesebb.
Van, aki jobban ért a keresett könyvek felkutatásához. — Vállat vont, amitől hajának egy része
visszalendült, és végigcirógatta a karomat. — Rendszerint nem kell több egy óránál.
Bólintottam. Csalódást okozott, hogy nem böngészhetek az egész Archívumban, de még mindig
izgalmas élmény volt, hogy bejutottam. A fél siker is jobb a sikertelenségnél.
— Köszönöm, Fela. — Bementem, ő pedig elengedte, majd rám csukta az ajtószárnyat.
Ám egy pillanat múlva utánam jött. — Még valami — mondta halkan. — Ezt természetesen te is
tudod, de mivel először jársz itt... — Az arca komoly volt. — A könyvek nem hagyhatják el ezt a
helyiséget. Semmit sem szabad kivinni az Archívumból.
— Hát persze — mondtam. — Természetesen. — Valójában ezt sem tudtam.
Fela elmosolyodott, és bólintott.
— Csak a biztonság kedvéért. Két éve volt itt egy ifjú úriember, aki megszokta, hogy elviheti a
könyveket az apja könyvtárából. Még sosem láttam Lorrent dühösnek, és nem hallottam, hogy
fölemelje a hangját. De mikor elkapta a fiút az egyik könyvvel... — A fejét csóválta, mintha nem is
remélné, hogy érzékeltetheti, amit látott.
Igyekeztem elképzelni, amint a magas, méla magiszter dühöng, de nem tudtam.
— Köszönöm a figyelmeztetést.
— Semmiség. — Fela visszament az előtérbe.
Odamentem az asztalhoz, amelyet mutatott.
— Hogyan kérhetek ki könyvet? — kérdeztem halkan a könyvtárost.
Hatalmas regestrumot tolt elém, amelyet félig megtöltöttek a diákok nevei és kérései. Volt, aki
cím vagy szerző szerint tudakozódott, mások inkább általános információt kerestek. Megakadt a
szemem az egyik beíráson: „Basil. Ylli holdnaptár. Az aturi naptár története.” Körülnéztem a
teremben, és megpillantottam a fiút Hemme előadásáról, amint egy könyv fölé görnyedve
jegyzetel.
Beírtam: „Kvothe. A Chandrian története. Beszámolók a Chandrianról, feltűnésük jeleiről: fekete
szem, kék láng stb.”
Következőnek odamentem a polcokhoz, és nézegetni kezdtem a könyveket. Egyet-kettőt
felismertem abból az időből, amikor Bentől tanultam. A teremben kizárólag a papíron percegő
tollak nesze vagy a lapozás halk madárszárnysusogása hallatszott. Érdekes módon sokkal inkább
megnyugtatónak, mint nyugtalanítónak találtam a csöndet. Később megtudtam, hogy az olvasó
beceneve Sír a síri csönd miatt.
Megakadt a szemem egy köteten, amelynek az volt a címe: A közönséges Draccus párzási
szokásai, és odavittem az egyik asztalhoz. Azért választottam, mert a borítójára ízléses sárkányt
domborítottak, de mikor olvasni kezdtem, rájöttem, hogy a közismert legendák tudós elemzését
tartom a kezemben.
A címadó tanulmány felénél tartottam, amely szerint a mitikus sárkány minden valószínűség
szerint a sokkal szürkébb draccusból fejlődött ki, amikor egy könyvtáros tűnt föl mellettem.
— Kvothe? — Bólintottam, és ő átadott egy kék vászonba kötött, kis könyvet.
Ahogy kinyitottam, rögtön csalódás ért. Mesekönyv volt. Átlapoztam, remélve, hogy találok
valami használhatót, de csak sziruposan édeskéskalandos történetek voltak benne a gyerekek
mulattatására. Ismeritek ezt a típust: bátor árvagyerek lóvá teszi a Chandriant, meggazdagszik,
királylányt vesz feleségül, és boldogan él, míg meg nem hal.
Sóhajtva csuktam be a könyvet. Félig-meddig erre számítottam. Amíg a Chandrian meg nem
gyilkolta a szüléimét, úgy gondoltam, ők is csak meselények. Ilyen úton nem jutok sehova.
Az asztalhoz mentem, és egy hosszú pillanatig töprengtem, mielőtt új sort írtam a kérőlistába:
„Kvothe. Az Amyr rend története. Az Amyrok eredete. Az Amyrok szokásai”. Pontot tettem a sor
végére, de ahelyett, hogy újat kezdtem volna, az asztal mögött ülő könyvtárosra néztem.
— Tényleg mindent szeretnék, ami az Amyrokról szól — mondtam.
— Pillanatnyilag kicsit túl sok a dolgunk — felelte, és a teremre mutatott. Újabb tucat diák
érkezett, amióta beléptem. — De amint tudunk, hozunk neked valamit.
Visszatértem az asztalhoz, és ismét átlapoztam a mesekönyvet, azután félretettem a bestiárium
kedvéért. Ez alkalommal sokkal tovább kellett várakoznom, és éppen a susquinian különös nyári
hibernációjáról tájékozódtam, amikor könnyedén megbökték a vállamat. Megfordultam, arra
számítva, hogy a könyvtáros az, egy nyaláb kötettel, vagy talán Basil jött oda, hogy üdvözöljön.
Meghökkenten láttam, hogy Lorren magiszter magasodik fölém sötét köpenyében.
— Gyere! — mondta halkan, és intett, hogy kövessem.
Nem tudtam, mi a baj, de követtem az előtérbe. Elmentünk a könyvtárosok asztala mellett, le
egy lépcsőn egy jellegtelen szobába, ahol egy asztal és két szék állt. Az Archívum tele volt efféle
apró zugokkal, olvasófülkékkel, amelyeket azért létesítettek, hogy az Arkánum tagjai zavartalanul
tanulhassanak.
Lorren az asztalra helyezte az olvasótermi kérőlistát. — Észrevettem a kérésedet, miközben az
egyik új könyvtárosnak tartottam munkaköri eligazítást — mondta. — A Chandrian és az Amyr
érdekel? — kérdezte.
Bólintottam.
— Valamelyik tanárod jelölte ki ezt a témát?
Egy pillanatig fontolgattam, hogy elmondom neki az igazat. Arról, hogy mi történt a szüleimmel.
A meséről, amelyet Tarbeanban hallottam.
 Ámde Manet reagálása a Chandrian említésére megmutatta, hogy ez ostobaság lenne. Ha nem
láttam volna a saját szememmel a Chandriant, magam sem hinnék bennük, és bolondnak tartanék
mindenkit, aki azon erősködne, hogy találkozott velük.
Lorren a legjobb esetben azt gondolná, hogy hazudok, a legrosszabb esetben pedig azt, hogy
kelekótya kölyök vagyok. Hirtelen kínzó erővel tudatosodott bennem, hogy a civilizáció egyik
szegelletkövénél állok, és az Egyetem könyvtáros magiszterével beszélek.
Ez új megvilágításba helyezte a dolgokat. Az öregember meséje a Dokkfelőli negyed egyik
kocsmájában hirtelen nagyon távolinak és jelentéktelennek tűnt.
Megráztam a fejem.
— Nem, uram. Pusztán a kíváncsiságomat akartam kielégíteni.
— Nagyon tisztelem a kíváncsiságot — mondta fahangon Lorren.
— A tiedet talán én is ki tudom elégíteni némileg. Az Amyr az egyházhoz tartozott, amikor az
Aturi Birodalom még erős volt. Hitvallásuk az Ivare Enim Euge volt, ami nyersfordításban annyit
tesz: a legnagyobb közjóért. Félig kóbor lovagok, félig őrzők voltak. Egyaránt bíráskodhattak vallási
és világi ügyekben.
Különböző mértékben valamennyien mentesültek a törvények alól.
Mindezt jórészt én is tudtam.
— De honnan jöttek? — kérdeztem. Ennél közelebb nem merészkedtem Skarpi meséjéhez.
— A vándor bírákból alakultak ki — felelte Lorren. — Azok olyan emberek voltak, akik
településről településre jártak, és elvitték a törvény uralmát az aturi falvakba.
— Akkor hát aturi eredetű a rend?
Rám nézett.
— Honnan máshonnan eredhetett volna?
Nem bírtam bevallani az igazságot, vagyis hogy egy öregember meséje miatt azt gyanítom, hogy
az Amyr gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak az Aturi Birodalomnál. És hogy reményem szerint ma
is létezhet valahol.
Lorren a hallgatásomat válasznak vette.
— Még egy tanács — mondta szelíden. — Az Amyr története tragikus. A fiatalokat vonzza a
tragédia. — A szemembe nézett. — Mindazonáltal egy férfinak, egy arkanistának a mára kell
összpontosítania. Gyakorlati dolgokkal kell foglalkoznia.
Továbbra is farkasszemet nézett velem, úgy folytatta:
— Fiatal vagy. Sokan pusztán ennek a ténynek az alapján ítélnek meg. — Mély lélegzetet
vettem, de ő fölemelte a kezét. — Nem hibáztatlak gyermekes fantáziálgatásodért. Azt tanácsolom
azonban, hogy őrizkedj a gyermekes fantáziálgatás látszatától. — Egykedvűen figyelt, ugyanolyan
kifejezéstelen arccal, mint mindig.
 Eszembe jutott, hogyan bánt velem Ambrose, és bólintottam. Közben éreztem, hogy
elvörösödöm.
Lorren elővett egy tollat, és több vonással áthúzogatta azt az egyetlen sort, amelyet beírtam a
könyvbe.
— Nagyon tisztelem a kíváncsiságot — mondta. — De mások nem úgy gondolkodnak, mint én.
Értelmetlenség szükségtelen bonyodalmakkal nehezítened az első szemeszteredet. Úgy vélem,
nélkülük sem lesz könnyű dolgod.
Fejet hajtottam, és úgy éreztem, hogy valamiképpen csalódást okoztam neki.
— Megértettem. Köszönöm, uram.
harminckilencedik fejezet / ELÉG KÖTÉL

Másnap tíz perccel Hemme előadása előtt már ott ültem az első sorban. Reméltem, hogy
elkapom, mielőtt az óra elkezdődne, és így megkímélem magam attól, hogy egy újabb előadását
kelljen végighallgatnom.
Sajnos, nem jött korábban. Az előadó már tele volt, amikor belépett az alsó ajtón, és fölment a
három grádicson a dobogóra. Körülnézett, engem keresett.
— Ó, igen, a mi ifjú csodagyerekünk. Fölállnál?
Fölálltam, nem tudva, mi következik.
— Kellemes hírt közlök mindenkivel — mondta. — Ez a Kvothe uraság itt biztosított róla, hogy
tökéletesen tisztában van az egymásra hatás tudományának alapelveivel. Továbbá felajánlotta,
hogy segít a mai előadásban. — Széles mozdulattal intett, hogy csatlakozzam hozzá a színpadon.
Rideg szemmel mosolygott rám. — Kvothe úr!
Természetesen gúnyolódott, arra számított, hogy gyáván és megszégyenülten süllyedek vissza a
helyemre.
Csakhogy én eleget verekedtem életemben. így hát fölkapaszkodtam a pódiumra, és kezet
ráztam vele, majd a legjobb színházi hangommal azt mondtam a diákoknak:
— Köszönöm Hemme magiszternek ezt a lehetőséget. Őszintén remélem, hogy segítségére
lehetek a legfontosabb témák megvilágításában.
Miután Hemme kezdte a játékot, nem állíthatott le anélkül, hogy hülyét ne csinált volna
magából. Miközben a kezemet rázta, úgy nézett rám, mint a farkas a fára fölkergetett macskára.
Bazsalyogva lelépett a színpadról, és elfoglalta megürült helyemet. Mivel biztos volt
tudatlanságomban, hagyta, hadd folytatódjon a cirkusz.
Nem jártam volna sikerrel, ha nincs a segítségemre Hemme számos hibája közül kettő is. Az első
az általános ostobasága volt: ezért nem hitte el, amit előző nap mondtam neki. Másodszor pedig
mindenképpen látni akarta, amint a lehető legnagyobb mértékben leégetem magamat.
 Sommásan, adott annyi kötelet, hogy felakaszthassam magam. Láthatóan nem jött rá, hogy ha
egyszer hurkot kötök a kötélre, az ugyanúgy illik az egyik nyakra, mint a másikra.
Szembefordultam az osztállyal.
— Ma egy példával szemléltetem az egymásra hatás törvényeit. De mivel behatárolt az időm,
segítségre lesz szükségem az előkészületekhez. — Találomra rámutattam egy diákra. — Lennél
olyan jó, és idehoznád Hemme magiszter egyik hajszálát?
Hemme eltúlzott udvariassággal nyújtotta át a kívánt hajszálat. Miközben a diák odahozta
nekem, a magiszter őszinte derűvel mosolygott. Bizonyosra vette, hogy minél látványosabban
készülődöm, annál nagyobb lesz a szégyenem.
Ezt a kis közjátékot fölhasználtam, hogy áttekintsem, mivel dolgozhatok. Egy parázstartó állt a
színpad egyik sarkán, a gyors kutatás a munkaasztal fiókjaiban feltárt egy krétát, egy prizmát,
kénes gyufát, egy nagyítóüveget, néhány gyertyát, és egypár különös formájú fémtömböt.
Kivettem három gyertyát, minden mást a fiókban hagytam.
Átvettem Hemme magiszter hajszálát a diáktól, és ekkor láttam, hogy Basil az, a fiú, akit Hemme
előző nap megszégyenített.
— Köszönöm, Basil. Idehoznád azt a parázstartót, és begyújtanád olyan gyorsan, ahogy csak
tudod? — Basil odahozta, és én elégedetten láttam, hogy apró fújtató is tartozik hozzá. Amíg Basil
alkoholt öntött a szénre, és meggyújtotta, én az osztályhoz fordultam.
— Az egymásra hatás fogalmait nem könnyű megérteni. De minden jelenségében három
egyszerű törvény érvényesül.
— Az első a megfelelés tana, amely azt mondja: a hasonlóság fokozza a hatást. A másodig a
rokonság alapelve, amely azt mondja: valaminek egy darabja az egész tárgyat képviselheti. A
harmadik a megmaradás törvénye, amely szerint: energiát nem lehet sem elpusztítani, sem
teremteni. Tehát megfelelés, rokonság, és megmaradás.
Szünetet tartottam, és hallgattam, ahogy félszáz toll jegyzi föl a szavaimat. Mellettem Basil
szorgalmasan dolgozott a fújtatóval. Rájöttem, hogy kezdem élvezni a dolgot.
— Ne nyugtalanítson, ha ezt így értelmetlennek találjátok. A szemléltetés eléggé megvilágítja
majd. — A parázstartóra néztem. Szépen melegedett. Megköszöntem Basilnak a közreműködést,
sekély fémserpenyőt tettem a parázs fölé, majd beledobtam két gyertyát olvadni.
A harmadikat egy tartóba tettem az asztalon, és gyufával meggyújtottam. Ezután a serpenyőt
levettem a parázsról, az olvadt viaszt óvatosan az asztalra öntöttem, a puha masszából ökölnyi
gömböt gyúrtam. A diákokra néztem.
— Az egymásra hatás során nem tesztek mást, mint átirányítjátok az energiát. A szimpatetikus
kötések jelzik az energia útját. — Kihúztam a kanócokat, és nagyjából emberforma alakot gyúrtam
a viaszból. — Az általam említett első szabály, vagyis hogy a hasonlóság fokozza a hatást,
egyszerűen azt jelenti, hogy minél jobban hasonlítanak a tárgyak, annál erősebb lesz közöttük a
szimpatetikus kötés.
Fölemeltem a kezdetleges babát, hogy mindenki lássa. — Ez — mondtam — Hemme magiszter.
— Halk nevetés hullámzott a teremben. — Valójában ez Hemme magiszter szimpatetikus
megjelenítése. Nem akarja kitalálni valaki, hogy miért nem túl hatékony?
Csend lett. Hagytam nyúlni a percet. A közönség hideg volt. Hemme tegnap megfélemlítette
őket, lassan reagáltak. Nagy sokára a terem végében megszólalt egy diák:
— A mérete nem megfelelő?
Bólintottam, és tovább nézegettem a termet.
— A magiszter nincs viaszból.
Ismét bólintottam.
— Az alakban és az arányokban van bizonyos hasonlóság. Mindazonáltal ez nagyon szerény
szimpatetikus hasonlóság. Ezért lesz gyenge minden szimpatetikus kötés, amely ezen alapul. Talán
kétszázalékos a hatékonysága.
Hogyan lehet ezt bebizonyítani?
Újabb csönd következett, de ezúttal rövidebb volt.
— Csinálhatod nagyobbra! — javasolta valaki. Bólintottam, vártam. Más hangok is megszólaltak:
— Rákarcolhatnád Hemme magiszter arcát!
— Fesd ki!
— Adj rá egy kis köpenyt! — mindenki nevetett.
Felemelt kézzel kértem csöndet, és meglepődtem, milyen gyorsan elhallgatnak.
— Tegyük föl, hogy mindezt megcsináltátok. Egy hat láb magas, felöltöztetett, mesterien
megmintázott Hemme magiszter áll mellettem. De még ezek után is legföljebb tíz-tizenöt
százalékos szimpatetikus kötésre számíthattok. Nem túl jó, egyáltalán nem.
— Itt jön be a képbe a második törvény, a rokonság. Könnyebb úgy megjegyezni, hogy egyszer
együtt, mindig együtt. Hála Hemme magiszter nagylelkűségének, rendelkezem egy hajszálával. —
Fölemeltem a hajszálat, szertartásosan belenyomtam a bábu fejébe.
— És ezzel az egyszerű eszközzel olyan szimpatetikus kötést hoztunk létre, amely legalább
harminc-harmincöt százalékos hatékonysággal működik.
Hemmét figyeltem. Noha eleinte némileg gyanakvónak tűnt, ismét önelégült mosoly ült az
arcán. Tudta, hogy hajszál ide vagy oda, a megfelelő kötés és a megfelelően összpontosított alar
híján ez az egész egy hajítófát sem ér.
Bizonyosan bolondnak nézett, amikor a gyertya felé intettem, és megkérdeztem:
— Megengedi magiszterséged? — Nagyvonalú gesztussal megadta az engedélyt, és hátradőlt a
székében, sérthetetlenségének magabiztos tudatában keresztbe fonva a karját.
 Természetesen tudtam a megfelelő kötést. Én megmondtam neki. Tizenkét éves voltam, amikor
Ben megtanított az alarra, az ostornyélhitre.
De egyikkel sem bajlódtam. A bábu lábát a gyertyalángba dugtam, mire az sercegni és füstölögni
kezdett.
Feszült csend lett egy pillanatra. A diákok a nyakukat nyújtogatták, hogy lássák Hemme
magisztert.
Hemme mímelt hüledezéssel vállat vont. Ám a tekintete olyan volt, mint a lecsapódni készülő
lappancsajtó. Gúnyos bazsalygás kunkorította fel a szája sarkát, és már emelkedni kezdett a
székéből.
— Semmit nem éreztem. M...
— Pontosan. — A hangom ostorként pattant, a diákok figyelme ismét rám összpontosult. — És
miért? — Várakozóan néztem a hallgatóságra.
— Mert egy harmadik törvényt is említettem. A megmaradásét. Energiát nem lehet sem
megsemmisíteni, sem teremteni, csak elveszíteni és találni. Ha egy gyertyát tartanék nagyra
becsült tanárunk talpa alá, nem sok minden történne. És mivel a melegnek csak harmincöt
százaléka halad át a kötésen, az eredmény még ennél is szerényebb.
Elhallgattam, hagytam, hadd gondolkodjanak.
— Ez az első probléma az egymásra hatás tudományában. Honnan vegyük az energiát? Itt
azonban a válasz is egyszerű.
Elfújtam a gyertyát, majd újragyújtottam a parázstartóból, és elmormoltam az orrom alatt a
néhány szükséges szót.
— Ha egy újabb kötést hozunk létre a gyertya és egy erősebb tűz között... — elmémet
kettéosztottam, az egyik Hemmét és a babát kötötte össze, a másik a gyertyát és a parázstartót
— ...akkor elérjük a kívánt hatást.
Hanyag mozdulattal a lángba tartottam a viaszfigurát, másfél hüvelykkel a kanóc fölött, mert az
a láng legforróbb része.
Meghökkent kiáltás hallatszott onnan, ahol Hemme ült.
Oda se nézve a legtárgyilagosabb hangon folytattam:
— És ez alkalommal láthatólag sikerrel jártunk. — Az osztály nevetett.
Elfújtam a gyertyát. — Ez jó példa volt arra, milyen erőknek parancsol a jó szimpatetista. Csak
képzeljétek el, mi történt volna, ha az egész bábut dobom a tűzbe. — A parázstartó fölé tartottam
a viaszfigurát.
Mintha ez lett volna a végszó, Hemme fölviharzott az emelvényre.
Lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem, de mintha kissé húzta volna a bal lábát.
 — Ügy tűnik, Hemme magiszter vissza akarja venni oktatásotokat. — Nevetés hullámzott végig a
termen, ezúttal hangosabban.
— Köszönök mindent, kedves hallgatók, barátaim. És ezzel szerény előadásom véget ért.
Ennél a pontnál bevetettem egy színpadi trükköt. Van egy bizonyos hanghordozás és egy
testtartás, amely azt jelzi a közönségnek, hogy tapsoljon. Nem tudom elmagyarázni a pontos
menetét, de eléri a kívánt hatást. Biccentettem nekik, azután Hemme felé fordultam a tapsolás
közben, amely ha nem volt is fülsiketítő, valószínűleg messze több volt, mint amennyi neki valaha
is jutott.
Mikor az utolsó néhány lépést tette felém, kis híján visszahőköltem. Az arca ijesztően vörös volt,
és az erek úgy lüktettek a halántékán, mintha mindjárt szétrobbannának.
A színpadi fegyelem segített megőrizni a nyugalmamat. Közömbösen a szemébe néztem, és
kezet nyújtottam. Nem kis elégtételemre gyors pillantást vetett a tapsoló hallgatóságra, majd nyelt
egyet, és parolázott velem.
A keze fájdalmasan markolta az enyémet. Még jobban is fájhatott volna, ha nem teszek egy
apró mozdulatot a parázstartó felé azzal a kezemmel, amelyben a babát tartottam. Hemme arca
hihetetlen gyorsasággal fakult lángvörösből hamuszürkévé. A szorítása ugyanilyen változáson esett
át, így kiszabadult a kezem.
Még egyszer bólintottam a diákoknak, azután hátra se nézve kimentem az előadóból.
 negyvenedik fejezet / SZARVAK KÖZÖTT

Miután Hemme elbocsátotta osztályát, futótűzként terjedt el a híre az Egyetemen annak, amit
tettem. A diákok viselkedéséből kitaláltam, hogy Hemme magiszter nem különösebben közkedvelt.
Amint ott ültem egy kőpadon a Mews előtt, a jövő-menő diákok rám mosolyogtak. Mások intettek,
vagy nevetve fölemelték a hüvelykujjukat.
Élveztem a hírnevet, de közben szép fokozatosan görcsbe húzta a gyomromat a hideg
szorongás. Ellenségemmé tettem a kilenc magiszter egyikét. Tudnom kellett, mekkora bajba
keveredtem.

A vacsora barna kenyér, vaj, gulyásleves és bab volt. Ott volt Manet, aki loncsos hajával nagy
fehér farkasra hasonlított. Simmon és Sovoy lanyhán zúgolódtak az étel miatt, és komor
feltételezésekbe bocsátkoztak, hogy miféle hús lehet a levesben. Számomra, aki egy dekáddal
ennek előtte Tarbean utcáin laktam, ez az étel mennyei volt.
Mindazonáltal gyorsan elvette az étvágyamat, amit a barátaim mondtak.
— Már ne haragudj — mondta Sovoy —, nem az igazságodat vonom kétségbe, arról szó sincs.
De akkor is... — A kanalát billegette felém. — Ezért felkötnek.
— Ha szerencséje van — mondta Simmon. — Mert itt törvénysértés forog fent, vagy nem?
— Nem ügy — mondtam több magabiztossággal, mint amennyit éreztem. — Kicsit
megpörköltem a talpát.
— Minden ártalmas kötés törvénysértésnek minősül. — bökött rám Manet egy darab kenyérrel.
Tüskés, deres szemöldöke szigorú sarlóvá görbült. — Jobb, ha összeszeded magad, fiam! Lehajtott
fejjel járj a magiszterek között.
Pokollá tudják tenni az életedet, ha egyszer felírnak a fekete táblára!
— Ő kezdte! — mondtam dacosan és babbal teli szájjal.
Lihegő ifjú loholt oda az asztalunkhoz.
— Te vagy Kvothe? — kérdezte tőlem.
Bólintottam. A gyomrom összerándult.
— A Magiszterek csarnokában várnak.
— Az hol van? — kérdeztem. — Még csak két napja vagyok itt.
— Megmutatná neki valaki? — A fiú az asztal társaimra nézett. — Nekem még értesítenem kell
Jamisont, hogy megtaláltam.
— Majd én — mondta Simmon, és eltolta a tányérját. — Amúgy sem vagyok éhes.
Jamison futára elloholt, Simmon feltápászkodott.
— Maradj! — mondtam. Kanalammal a tálcámra mutattam. — Még nem végeztem.
 Simmon aggodalmasan kémlelt.
— Nem tudom elhinni, hogy még eszel! — mondta. — Én nem bírok. Te hogy vagy képes?
— Éhes vagyok — feleltem. — Nem tudom, mi vár rám a Magiszterek csarnokában, de úgy
sejtem, jobb, ha tele gyomorral megyek oda.
— Be kell állnod a szarvak közé — figyelmeztetett Manet. — Ez lehet az egyetlen oka annak,
hogy ilyen későn hívatnak.
Nem értettem, hogy ez mit jelent, de nem akartam elárulni a tudatlanságomat az ebédlő előtt.
— Várhatnak, amíg végzek. — Bekaptam egy újabb kanál levest. Simmon visszaült a székére, és
az ételt piszkálgatta. Az igazat megvallva, én sem voltam már éhes, de bosszantott volna, ha a
tarbeani
koplalások után csak úgy félbehagyok egy étkezést.
Amikor Simmon és én végre fölálltunk, a menza szokásos moraja elcsöndesedett. Mindenki
minket nézett, ahogy távozunk. Tudták, hova megyek.
Odakint Simmon zsebre dugta a kezét, és elindult a Hollowshoz.
— Félretéve a tréfát, ugye, tudod, hogy komoly bajba kerültél?
— Azt reméltem, Hemme elszégyelli magát, és annyiban hagyja a dolgot — ismertem el. — Sok
diákot csaptak már ki? — Igyekeztem úgy beszélni, mintha tréfálnék.
— Ebben a szemeszterben még egyet sem — mondta Sim félénk, harmatos szemű mosollyal. —
De hát még csak második napja tart a tanév. Bizonyos értelemben rekordot döntöttél.
— Ez nem vicces! — mondtam. Ennek ellenére vigyorogtam. Simmon mindig meg tudott
mosolyogtatni.
Mivel ő kalauzolt, sokkal hamarabb értünk oda a Hollowshoz, mint szerettem volna. Fölemelte a
kezét, bátortalanul intett. Aztán bementem.
Odabent Jamison várt. Ő irányított mindent, ami nem tartozott a magiszterek közvetlen
fennhatósága alá: a konyhákat, a mosodát, az istállókat, a raktárakat. Ideges, madárszerű emberke
volt: verébtest, sólyomszem.
Jamison egy nagy, ablaktalan szobába kísért, ahol ismerős, holdsarlót formázó asztal állt. A
Kancellár ült középen, mint a felvételi vizsga idején. Az egyetlen eltérés az volt, hogy az asztal alól
hiányzott az emelvény, a magiszterek egy szinten voltak velem.
Ellenséges tekintetek fogadtak. Jamison a sarló alakú asztal elé kísért. Most már láttam, mit
értettek azon, hogy „szarv közé” kerülök. Jamison visszavonult saját kisebb asztalához, és
belemártotta tollát a tintatartóba.
A Kancellár háztetőt formált az ujjaiból, és bevezetés nélkül beszélni kezdett.
 — Caitelyn negyedikén Hemme összehívta a magisztereket. — Jamison körmök, időnként
belemártotta a tollát az asztali tintatartóba. A Kancellár hivatalos hangon folytatta: — Minden
magiszter jelen van?
— A medicina magisztere, jelentkezem — mondta Arwyl.
— Az archívum magisztere, jelentkezem — mondta Lorren, közömbösen, mint mindig.
— A számolás magisztere, jelentkezem — szól Brandeur, és szórakozottan ropogtatta az ujjait.
— A kézművesség magisztere, jelentkezem — morogta Kilvin, mereven bámulva az asztallapot.
— Az alkímia magisztere, jelentkezem — mondta Mandrag.
— A szónoklattan magisztere, jelentkezem. — Hemme arca dühös volt és vörös.
— Az egymásra hatás tudományának magisztere, jelentkezem — folytatta Elxa Dal.
— A nevek magisztere, jelentkezem. — Elodin rám mosolygott. Nem csak a száját húzta el
gépiesen, de a foga is elővillant a barátságos mosolyban. Reszketegen sóhajtottam. Legalább
egyvalaki nem akar fölakasztani a hüvelykujjamnál fogva.
— És a nyelvészet magisztere ugyancsak jelentkezik — fejezte be a
Kancellár. — Mind a nyolc... — összevonta a szemöldökét. — Bocsánat. Töröld.
Mind a kilenc magiszter jelen van. Add elő panaszodat, Hemme magiszter.
Hemme nem habozott.
— Kvothe első éves hallgató, aki nem tartozik az Arkánumhoz, ma rosszindulatú szimpatetikus
kötést hozott létre rajtam.
— Hemme magiszter két panasszal élt Kvothe ellen — mondta szigorúan a Kancellár, aki
mindeközben nem vette le rólam a szemét. — Az első panasz a szimpatetika engedély nélküli
használata. Mi erre a megfelelő büntetés, archivárius magiszter uram?
— Ha a szimpatetika nem engedélyezett használata testi sértést idéz elő, a vétkes diák
megkötöztessék, hátára kettőtől tízig terjedő korbácsütések méressenek — mondta Lorren,
mintha egy receptet olvasna föl.
— A korbácsütések száma? — nézett Hemmére a Kancellár.
Hemme gondolkodott.
— Öt.
Éreztem, hogy kifut a vér az arcomból. Lassan lélegeztem orron át, így próbáltam lecsillapodni.
— Van ellenvetése valamelyik magiszternek? — kérdezte a Kancellár és végignézett az asztalon,
de minden száj néma maradt, minden tekintet szigorú volt. — A második vád: törvénysértés.
Archivárius magiszter uram?
— Négytől tízig terjedő korbácsütések, és kicsapatás — mondta szárazon Lorren.
— A korbácsütések száma?
Hemme egyenesen rám nézett.
 — Nyolc.
Tizenhárom korbácsütés és kicsapás. Kiütött rajtam a hideg verejték, és émelyegni kezdtem.
Féltem már életemben. Tarbeanban sosem távozott messzire tőlem a félelem. Az tartott életben.
De még sose voltam ilyen nyomorultul tehetetlen. Nemcsak attól féltem, hogy fájni fog, de attól is,
hogy az egész életem romba dől. Szédülni kezdtem.
— Megértetted az ellened felhozott vádakat? — kérdezte szigorúan a Kancellár.
Mély lélegzetet vettem.
— Nem egészen, uram. — Gyűlöltem, hogy a hangom gyönge és reszket.
A Kancellár fölemelte a kezét, Jamison fölemelte a tollát a papírról.
— Ellenkezik az Egyetem törvényeivel, hogy egy diák, aki nem tagja az Arkánumnak,
szimpatetikus kötést alkalmazzon magisztere engedélye nélkül.
Az arca elsötétedett.
— És mindig, ismétlem, mindig tilos ártani a szimpatetikával, különösen egy magiszternek.
Párszáz éve ilyen dolgokért levadászták az arkanistákat, megégették őket. Ilyen viselkedést nem
tűrünk.
Hangjának metsző éléből végre felfogtam, mennyire dühös. Mély lélegzetet vett.
— Most már érted?
Reszketve bólintottam.
Ismét intett Jamisonnak, aki visszatette a tollat a papírra.
— Kvothe, megértetted az ellened felhozott vádakat?
— Igen, uram. — Olyan szilárd hangon beszéltem, ahogy csak tudtam. Minden túlságosan
fénylőnek tűnt, a lábam enyhén remegett. Igyekeztem leállítani a remegést, de nem jártam
sikerrel.
— Fel tudsz valamit hozni a mentségedre? — kérdezte kurtán a Kancellár.
Legszívesebben elmentem volna. A magiszterek tekintete nyomasztó súllyal nehezedett rám. A
kezem nyirkos és hideg volt. Valószínűleg megrázom a fejem, és kisomfordálok, ha a Kancellár nem
szólal meg még egyszer.
— Nos? Nem tudsz védekezni? — kérdezte ingerülten.
Ezek a szavak megmozdítottak bennem valamit. Ugyanezeket a szavakat használta Ben százszor
is, amikor végeérhetetlen gyakorlatokkal tanított vitatkozni. Visszajöttek a szavak, amelyekkel
dorgált: Micsoda? Nem tudsz védekezni? Minden növendékemnek értenie kell hozzá, hogy
megvédje a gondolatait a támadásoktól. Nem számit, mivel töltőd az életed, az eszed gyakrabban
megyéd, mint a kardod. Élesítsd hát!
Ismét mélyet lélegeztem, behunytam a szemem, összpontosítottam. Egy pillanat múlva a kő
szívének közömbössége vett körül. Abbamaradt a remegés.
 Kinyitottam a szemem, és hallottam a saját hangomat:
— Engedélyt kaptam a szimpatetikus kísérletre, uram.
A Kancellár hosszú, kemény pillantással mért végig, mielőtt megszólalt:
— Micsoda?
Ügy burkoltam be magamat a kő szívének nyugalmába, mint egy köpenybe.
— Engedélyem volt Hemme magisztertől, célzás és egyértelmű szavak formájában.
A magiszterek megrezzentek.
A Kancellár nem volt elragadtatva.
— Ezt magyarázd meg.
— Az első előadás után odamentem Hemme magiszterhez, és azt mondtam neki, hogy én már
ismerem mindazt, amiről beszélt. Ő pedig azt válaszolta, hogy másnap beszélünk róla.
— Amikor másnap megérkezett, bejelentette, hogy én tartom meg az órát, amelyen
szemléltetem az egymásra hatás tudományának alapelveit. Miután számba vettem, milyen
anyagok állnak a rendelkezésemre, megismételtem a diákok előtt azt a kísérletet, amelyet a saját
mesterem mutatott. — Ez természetesen nem volt igaz. Mint már meséltem, az első kísérletnél
vasgarasokat használtunk. Hazugság volt, de hihető hazugság.
A magiszterek arcából ítélve ez újság volt nekik. Valahol mélyen a kő szívében engedett bennem
a feszültség, mert ezek szerint az okozta a haragjukat, amivé a dühös Hemme átstilizálta az
igazságot.
— A hallgatók előtt végeztél kísérletet? — kérdezte a Kancellár, mielőtt folytathattam volna.
Hemmére pillantott, azután rám.
Játszottam az ártatlant.
— Csak egy egyszerű kísérlet volt. Ez olyan szokatlan?
— Kicsit sajátos — felelte, és Hemmére nézett. Éreztem, hogy ismét felforr benne a harag, de
ezúttal nem rám irányult az indulat.
— Azt hittem, talán így bizonyíthatom tudásomat, hogy felsőbb osztályba léphessek —
mondtam ártatlanul. Ismét hazugság, de megint hihető.
— Miből állt a szemléltető kísérlet? — kérdezte Elxa Dal.
— Egy viaszbábu szerepelt benne, egy hajszál Hemme fejéről, és egy gyertya. Számos más
kísérletet is végezhettem volna, de nagyon kevés használható anyag állt a rendelkezésemre. Úgy
gondoltam, ez is része a vizsgának, amelyen át kell esnem. — Ismét vállat vontam.
— A kéznél levő anyagok miatt nem jutott eszembe más mód, amellyel szemléltessem a három
alaptörvényt.
A Kancellár ránézett Hemmére.
— Igazat beszél ez az ifjú?
 Hemme kinyitotta a száját, mintha tagadni akarna, azután nyilvánvalóan rájött, hogy egy egész
osztály volt a tanúja a párbeszédünknek. Semmit sem mondott.
 —

Mennydörgettét, Hemme! — tört ki Elxa Dal. — Hagytad, hogy a fiú másolatot készítsen
rólad, azután pedig idecitálod törvénysértésért? — Szinte köpte a szavakat. — Megérdemelted
volna, hogy rosszabbul járj.
— E’lir Kvothe egy gyertyával nem sok kárt tehetett benne — mormolta Kilvin. Olyan feszülten
bámulta az ujjait, mintha fejben akarna megoldani valamit. — Hajjal és viasszal semmiképp. Talán
vérrel és agyaggal...
— Csöndet! — A Kancellár hangja túlságosan halk volt ahhoz, hogy kiáltásnak lehessen nevezni,
de változatlan tekintély csengett benne. Elxa Dalra, majd Kilvinre pillantott. — Kvothe, válaszolj
Kilvin magiszter kérdésére!
— Egy második kötést is létrehoztam a gyertya és egy parázstartó között, hogy bemutassam a
megőrzés törvényének működését.
Kilvin nem nézett föl a kezéről.
— Viasz és haj? — Úgy morgott, mintha nem találná kielégítőnek a magyarázatomat.
Félig meglepett, félig zavart pillantást vetettem rá, és azt mondtam:
— Magam sem értem, uram. Legföljebb tízszázaléknyi átvitelt érhettem volna el. Ez ahhoz sem
lett volna elég, hogy hólyagot húzzon Hemme magiszter lábára, pláne hogy megégessem!
Hemme felé fordultam.
— Igazán nem akartam fájdalmat okozni magiszterségednek — mondtam a legjobb megrendült
hangomon. — Csak éppen meg akartam melegíteni a talpát, hogy ugorjon egyet. A tűz alig tíz
perce égett, nem gondoltam volna, hogy egy friss tűz tíz százaléknál árthat. — Még tördeltem is a
kezem, ahogy az egy kétségbeesett diákhoz illik. Jó előadás volt. Apám büszke lett volna rám.
— Hát pedig ártott — felelte epésen Hemme. — Egyáltalán hol van az átkozott bábu?
Követelem, hogy azonnal add vissza!
— Fájdalom, uram, nem tehetem. Elpusztítottam. Túl veszedelmes volt ahhoz, hogy csak úgy
hagyjam hányódni.
Hemme sunyin sandított rám.
— Ezért nem kell aggódni — dünnyögte.
A Kancellár ismét a kezébe vette az irányítást. — Ez jelentősen változtat a dolgok állásán.
Hemme, még mindig fenntartod a vádjaidat Kvothe ellen?
Hemme vasvillaszemmel nézett, és egy szót sem szólt.
— Én vitatom a két vétséget — szólalt fel váratlanul Arwyl, az öreg orvos. — Ha Hemme
kiszólította az osztály elé, akkor engedélyt adott neki. És nem is törvénysértés, ha te adtad neki a
hajad szálát, és végignézted, amint a bábu fejébe nyomja.
 — Elvártam tőle, hogy jobban kézben tartsa, amit csinál — mondta Hemme, és gyilkos pillantást
vetett rám.
— Ez nem törvénysértés — felelte makacsul Arwyl, és harciasan nézett a pápaszeme mögül
Hemmére. Nagypapás arcán haragos ábrába rendeződtek a ráncok.
— Csupán gondatlanság szimpatetikus kísérlet közben — szólt közbe jeges hangon Lorren.
— Akkor hát töröljük a korábbi két pontot, és változtassuk át a vádat a szimpatetika gondatlan
alkalmazására? — kérdezte a Kancellár, igyekezvén fenntartani a hivatalosság látszatát.
— Igen — helyeselt Arwyl, aki továbbra is fenyegető pillantásokkal méregette Hemmét.
— Ki van mellette? — kérdezte a Kancellár.
Hemme kivételével mindenki helyeselt.
— Ellene?
Hemme most is hallgatott.
— Archivárius magiszter uram, mi a büntetés a szimpatetika gondatlan használatáért?
— Ha emiatt valaki megsebesül, mérettessék legföljebb hét korbácsütés a vétkes diák hátára. —
Ugyan miféle könyvből idézhetett Lorren magiszter?
— A javasolt korbácsütések száma?
Hemme a többi magiszterre pillantott, és rájött, hogy fordult a kocka. — A lábam csaknem a
térdemig hólyagos! — csikorogta.
— Három ütés.
A kancellár megköszörülte a torkát. — Van valamelyik magiszternek ellenvetése?
— Igen! — mondta egyszerre Elxa Dal és Kilvin.
— Ki akarja felfüggeszteni a büntetést? Kézfeltartással szavazzatok.
Elxa Dal, Kilvin és Arwyl keze azonnal a levegőbe repült. Az övéket követte a Kancelláré.
Mandrag nem emelte föl a kezét, Lorren, Brandeur és Hemme sem. Elodin vidáman rám
mosolygott, de ő sem emelte föl a kezét. Szívesen megrugdostam volna magamat az archívumba
tett látogatásom miatt. Rossz benyomást tettem Lorrenre. Ha nem megyek oda, talán a javamra
dönt.
Négy és fél a büntetés felfüggesztése mellett — mondta rövid szünet után a Kancellár. — A
büntetés pedig három korbácsütés holnap Equis harmadikán, délben.
Mivel a kő szíve állapotban voltam, némi analitikus kíváncsiság mocorgott bennem: tudni
szerettem volna, milyen az, amikor az embert nyilvánosan megkorbácsolják. A magiszterek felállni
készültek, hogy távozzanak, de én megszólaltam, mielőtt berekeszthették volna az ülést:
— Kancellár uram!
Mély lélegzetet vett, kifújta.
— Tessék.
 —
— A felvételi vizsgán nagyságod közölte, hogy felvesznek az Arkánumba, amennyiben
bebizonyítom, hogy ismerem a szimpatetika alapelveit. — Csaknem szó szerint idéztem, amit
mondott. — Ez bizonyításnak számít?
Hemme és a Kancellár egyszerre nyitották a szájukat, de Hemme volt a hangosabb:
— Nézd már a kis kutyakölyköt!
— Hemme! — reccsent rá a Kancellár. Azután felém fordult: — Attól tartok, annak a
bizonyítására, hogy bírsz a megfelelő tudással, kevés lesz egyetlen egyszerű szimpatetikus kötés.
— Kettős kötés — helyesbített morogva Kilvin.
Általános meglepetésre közbeszólt Elodin:
— Én el tudom képzelni, hogy most is fölvegyünk egy diákot az Arkánumba, aki képes kettős
kötést létrehozni, arról nem szólva, hogy képes annyi hőt közölni, amennyitől térdig felhólyagzik a
láb. — Már elfelejtettem, hogy Elodin derűs szava mekkora visszhangot ver a szív legmélyebb
barlangjaiban.
Vidáman rám mosolygott megint.
Egy percig mindenki hallgatott és gondolkodott.
— Valóban, ennyi elég — ismerte el Elxa Dal, és figyelmesen megszemlélt.
A Kancellár egy percig bámulta az üres asztalt. Azután vállat vont, felnézett, és meglepően
jókedvű mosollyal mondta: — Kézfeltartással szavazzunk róla, hogy Kvothe első éves hallgatót, akit
gondatlan szimpatetikus gyakorlatban találtunk vétkesnek, fölvegyük-e a szimpatetika alapelveinek
fölényes ismerete folytán?
Kilvin és Elxa Dal egyszerre emelte föl a kezét. Arwyl egy pillanattal később csatlakozott. Elodin
intett. Némi szünet után a Kancellár is fölemelte a kezét, és így szólt: — Öt és fél szavazat amellett,
hogy Kvothét fölvegyük az Arkánumba. Döntés született. A gyűlésnek vége. Tehlu óvjon minket,
akik bolondok és gyermekek vagyunk. — Ez utóbbit nagyon halkan mondta, a homlokához nyomva
a keze tövét.
Hemme, sarkában Brandeurrel, kicsörtetett. Hallottam, ahogy az ajtó előtt Brandeur
megkérdezi:
— Nem volt nálad bagolyborsó?
— Nem! — förmedt rá Hemme. — És ne beszélj úgy velem, mintha az én hibám lenne. Ezzel az
erővel azt is felelősségre vonhatod, akit egy sikátorban leszúrnak, hogy miért nem viselt páncélt.
— Meg kell tennünk minden óvintézkedést — válaszolta Brandeur békülékenyen. — Te is
tudod... — Hangjukat félbevágta egy becsukódó ajtó.
Kilvin fölállt, megropogtatta a vállát, nyújtózott. Rám nézett, töprengő képet vágott, két kézzel
megvakarta tömött szakállát, azután hosszú léptekkel odajött hozzám.
— Tudod már a sygaldryt, E’lir Kvothe?
 Bután bámultam rá.
— A rúnákra gondol nagyságod? Fájdalom, még nem.
Kilvin elgondolkozva turkált a szakállában.
— Ne bajlódj az alapfokú kézművesség kurzussal, amelyre jelentkeztél.
Inkább holnap ugorj be a műhelyembe. Délben.
— Attól félek, Kilvin magiszter, délben egy másik találkozóm lesz.
— Hmm. Igen. — Összevonta a szemöldökét. — Akkor első harangütéskor.
— Tartok tőle, Kilvin, hogy kevéssel a korbácsolás után a fiúnak az enyéimmel lesz légyottja! —
mondta felcsillanó szemmel Arwyl.
— Hozasd be magadat valakivel a Medicába, fiam. Ott majd összevarrunk.
— Köszönöm, uram.
Arwyl bólintott, és távozott.
Kilvin figyelte, ahogy elmegy, azután rám nézett.
— A műhelyemben. Holnapután. Délben. — A hanglejtése nem volt kérdő.
— Megtisztel magiszterséged.
Morgott valamit, azután Elxa Dallal együtt távozott.
Egyedül maradtam a széken ülő Kancellárral. Farkasszemet néztünk, amíg a léptek zaja
fokozatosan elhalt a folyosón. Kiemelkedtem a kő szívéből, és elfogott a félelemmel vegyes
várakozás.
Bocsánatot kérek, uram, hogy máris ennyi gondot okoztam — mondtam bátortalanul.
— Ó? — Most, hogy ketten maradtunk, sokkal kevésbé volt szigorú az arca.
— Meddig óhajtottál várni?
— Legalább egy dekádot, uram. — Valósággal szédültem a megkönnyebbüléstől, amióta
elvonult a fejem fölül a felhő. Nem bírtam letörölni az arcomról a vigyort.
— Legalább egy dekádot — mormolta. Megdörzsölte az arcát, azután felnézett, és
meghökkenésemre fanyarul elmosolyodott. Nem is tűnt annyira öregnek, ha lehullott az arcáról a
szigor pecsétje. Alig múlhatott negyven. — Nem olyannak látszol, mint akit holnap
megkorbácsolnak — szögezte le.
Félretoltam ezt a gondolatot.
— Meggyógyulok, uram. — Azzal a különös pillantással fürkészett, amelyet megszoktam a
társulat felnőttjeitől. Szóra nyitotta a száját, de válaszoltam, mielőtt kimondhatta volna, amit akar.
— Nem vagyok olyan fiatal, uram, mint amilyennek tűnök. Tudom. De szeretném, ha ezzel
mások is tisztában lennének.
 —
— Úgy vélem, egyhamar rájönnek. — Hosszan nézett rám, majd fölállt, és kezet nyújtott. —
Légy üdvözölve az Arkánumban.
Ünnepélyesen paroláztunk, azután eljöttem. Meglepetésemre kint közben éjszaka lett. Mélyen
beszívtam az édes, tavaszi levegőt, és ismét kiült az arcomra a vigyor.
Ekkor valaki megérintette a vállam. Teljes kétlábnyit ugrottam a levegőbe, és csak a hajszál
választott el attól, hogy üvöltve-karmolva-harapva rá ne rontsak Simmonra, hiszen Tarbeanban ez
volt az egyetlen módom az önvédelemre.
Hátrált egy lépést, amikor meglátta az arcomat.
Igyekeztem lelassítani vadul dobogó szívemet:
— Ó, Simmon! Ne haragudj! Csak... máskor csapj egy kis zajt, ha jössz.
Hamar megijedek.
— Én is — mormolta reszketeg hangon, és megtörölte a homlokát. — Nem hibáztatlak. A
szarvak ilyen hatással vannak a legjobbra is. Hogy ment?
— Megkorbácsolnak, és fölvettek az Arkánumba.
Érdeklődve nézett rám, találgatta, nem tréfálok-e.
— Sajnáljam? Gratuláljak? — Bátortalanul mosolygott. — Sebkötözőt vegyek neked, vagy sört?
Visszamosolyogtam rá.
— Mindkettőt.

A Mews negyedik emeletén megelőzött a hír, hogy nem csaptak ki, és fölvettek az Arkánumba.
A hálótársak tapssal fogadtak. Hemme nem volt túlságosan népszerű. Néhány diák tisztelettel
gratulált, Basil tüntetően elém sietett, hogy megrázhassa a kezemet.
Éppen letelepedtem a priccsemre, és magyarázni kezdtem Basilnak a hatágú és az egyágú
korbács különbségét, amikor bejött a második emelet ügyeletese. Utasított, hogy csomagoljak,
mert, mint mondta, az Arkánum hallgatói a nyugati szárnyban laknak.
Minden földi vagyonom elfért a zsákomban, nem volt nagy munka a csomagolás. Mikor az
ügyeletes elvezetett, az elsősök kórusban köszöntek cl tőlem.
A nyugati szárny priccsei ugyanolyanok voltak, mint abban a hálóteremben, ahonnan jöttem. Itt
is sorban álltak a szűk ágyak, de legalább nem rakták őket egymásra. Mindegyikhez tartozott a
ládán kívül egy kis ruhásszekrény és egy asztal. Semmi cifraság, mégis egy lépés fölfelé.
A legnagyobb eltérést a hálótársak viselkedése jelentette. Morogtak, sötéten sandítottak rám,
néhányan levegőnek néztek. Jéghideg fogadtatás volt, főleg, ha összehasonlítottam azzal az
üdvözléssel, amelyben most részesítettek a régi társak, akik nem arkánumra jártak.
Könnyű volt megérteni az okát. A legtöbb diák sok szemesztert kijár, mielőtt fölvennék az
Arkánumba. Itt mindenki kemény munkával verekedte előre magát. Engem kivéve.
 Csak a priccsek háromnegyede volt foglalt. Kiválasztottam egyet a hátsó sarokban, távol a
többiektől. A tartalék ingemet és a köpenyemet beakasztottam a szekrénybe, a zsákomat betettem
az ágy lábánál álló ládába.
Lefeküdtem, és a mennyezetet bámultam. A priccsem kívül esett a többi diák gyertyájának vagy
varázslámpájának fénykörén. Végre az Arkánum tagja voltam, akárhogyan is, de ott voltam, ahova
mindig kívánkoztam.
 negyvenegyedik fejezet / A BARÁTOM VÉRE

Korán keltem, megmosakodtam, ettem valamit a menzán. Azután mivel semmi dolgom nem
volt a déli korbácsolás előtt, céltalanul lődörögtem az egyetem területén. Benéztem néhány
gyógyszertárba és üvegboltba, megcsodáltam az ápolt pázsitot és a kerteket.
Végül megpihentem egy tágas tér kőpadján. Túlságosan izgultam ahhoz, hogy értelmes dolgot
csináljak, így egyszerűen csak ültem, élveztem a jó időt, figyeltem, ahogy a szél görgeti a kövezeten
a papírfoszlányokat.
Hamarosan arra jött Wilem, és kínálás nélkül leült mellém. Jellegzetes sötét cealdi haja-szeme
idősebbnek mutatta Simmonnál vagy nálam, mégis kissé félszegen viselkedett, mint egy fiú, aki
még nem szokott hozzá a felnőtt testhez.
— Szorongol? — kérdezte ropogó siarui kiejtéssel.
— Inkább igyekszem nem gondolni rá — feleltem.
Morgott. Mindketten hallgattunk egy percig, figyeltük az előttünk elhaladó diákokat. Néhányan
félbeszakították beszélgetésüket, és rám mutattak.
Gyorsan meguntam a közfigyelmet.
— Van most valami dolgod?
— Ülök — felelte egyszerűen Wilem. — Levegőzöm.
— Okos válasz. Már értem, miért vagy az Arkánumban. A következő órában van valami dolgod?
Vállat vont, várakozóan nézett rám.
— Megmutatnád nekem, hol találom Arwyl mestert? Azt mondta, hogy nézzek be hozzá...
utána.
— Természetesen — mondta, és az egyik melléképületre bökött.
— A Medica az Archívum másik oldalán van. — Megkerültük az Archívum hatalmas, ablaktalan
épületét. Wilem előre mutatott. — Az ott a Medica. — Nagy, fura formájú épület volt. A Mains
magasabb, kevésbé zegzugos változata.
— Nagyobb, mint hittem — csodálkoztam. — Ilyen sok hely kell az orvostudomány oktatásához?
A fejét rázta.
— Inkább a betegek ápolásához. Sosem küldenek el senkit, mert nem tud fizetni.
— Tényleg? — Ismét a Medica épületét néztem, és Arwyl magiszterre gondoltam. — Meglepő.
— Előre nem kell fizetned — pontosított. — Miután meggyógyultál... — rövid szünetet tartott,
de én tisztán értettem, mire céloz: ha meggyógyulsz. — ...rendezed a számlát. Ha nincs pénzed,
dolgozhatsz, amíg az adósság... — Megint elhallgatott. — Mi is a sheyem? — kérdezte. Tenyérrel
fölfelé fordította két kezét, és úgy mozgatta föl-alá, mint egy mérleg két tányérját.
— Mérlegel? — találgattam.
 Megrázta a fejét.
— Nem. Sheyem. — Megnyomta a szót, és egymás mellé tartotta a két kezét.
— Ó! — Megértettem a mozdulatot. — Kiegyenlít!
Bólintott.
— Addig dolgozol, amíg az adósságod ki nincs egyenlítve. Csak kevesen távoznak anélkül, hogy
megfizetnék a tartozásukat.
Gyászosan kuncogtam. — Nem vagyok meglepve. Mi értelme lenne elszöknöd egy arkanista
elől, akinél ott van néhány csepp véred?
Megérkeztünk egy másik térre. Közepén zászlórúd állt, a tövében kőpad. Nem kellett
találgatom, hogy kit fognak odakötözni egy óra múlva. Legalább száz diák nyüzsgött a közelben,
ami sajátosan ünnepi légkört adott a térnek.
— Rendszerint nincsenek sokan — mentegetőzött Wilem. — De néhány magiszter törölte az
óráját.
— Gondolom, Hemme és Brandeur.
Wilem bólintott.
— Hemme haragtartó. — Hatásszünetet tartott, hogy nyomatékosítsa a szépítő jelzőt. — Itt lesz
az egész sleppje. — Az utolsó szót lassan mondta. — Ez a jó szó? Slepp?
Bólintottam. Wilem egész elégedettnek tűnt, de aztán elkomorodott.
— Erről eszembe jut a nyelvetek egy furcsasága. Folyton a Tinuéba vezető utat firtatják. Folyton
azt kérdezik: „Merre vezet az út Tinuéba?” Ez mit jelent?
Elmosolyodtam.
— Ez egy idiomatizmus. Azt jelenti...
— Tudom, mit jelent — szakított félbe Wilem. — De ez mit jelent?
— Ó! — Enyhe zavarba jöttem. — Csak egy üdvözlés. Olyasféle, mintha azt kérdeznéd: „Hogy
vagy?”, vagy „Hogy megy sorod?”.
— Ez is valami idióma — morgott Wilem. — A nyelvetek tele van butaságokkal. Csodálkozom,
egyáltalán hogy értitek meg egymást. Miért hogy megy sorod? Hova? — A fejét rázta.
— Vélhetőleg Tinuéba. — Rávigyorogtam. — Tuan, volgen oketh alma — sütöttem el egyik
kedvenc siaru idiómámat. Azt jelenti: ne túrj tajtékot miatta.
De szó szerinti fordításban annyit tesz: ne szúrj kanalat a szemedbe miatta!
Kifordultunk a térről, és egy darabig csámborogtunk az egyetem területén. Wilem megmutatott
még néhány nevezetességet, beleértve több jó kocsmát, az alkímiai komplexumot, a ceald
mosodát, a hivatalos és nem hivatalos bordélyokat. Elsétáltunk az Archívum jellegtelen kőfala
mellett, azután egy kádár, egy könyvkötő és egy patika mellett...
Valami eszembe jutott.
 — Értesz a gyógynövényekhez?
Megrázta a fejét. — Inkább kémiával foglalkozom, néha Bábuval kontárkodom az archívumban.
— Kontárkodom. — Megnyomtam az o hangzót. — A kantár valami más. Ki az a Bábu?
Hallgatott.
— Nehéz elmagyarázni. — Egy legyintéssel elütötte a kérdést.
— Majd bemutatom. Miért érdekelnek a gyógynövények?
— Tulajdonképpen nincs rá okom. Megtennél egy szívességet? — Bólintott, én pedig a közeli
patikára mutattam. — Vegyél nekem két szemer nahlroutot.
— Adtam neki két vasgarast. — Ennek elégnek kell lennie.
— De miért én? — kérdezte gyanakodva.
— Mert nem akarom, hogy a benti fickó azt mondja nekem: „borzasztó fiatalnak látszol”. —
Elkomorodtam. — Ma nem akarok még ezen is bosszankodni.
Tűkön ültem, amíg Wilem vissza nem jött.
— Dolga volt — magyarázta, amikor meglátta türelmetlen arcomat. Átadta a kis papírcsomagot,
lepengette a visszajárót. — Mi ez?
— Gyomornyugtató — mondtam. — A reggeli nem valami biztosan ül odabent, és nem
szeretném visszaadni, miközben korbácsolnak.
Vettünk almabort a közeli kocsmában, azzal öblítettem le a nahlroutot, megálltam, hogy ne
fintorogjak a keserű, meszes íztől. Kisvártatva hallottuk, hogy a toronyban elütik a delet.
— Azt hiszem, ideje órára mennem. — Wil megpróbált félvállról beszélni, de úgy jött ki a száján,
mintha fojtogatnák. Zavartan nézett rám, sötét bőre enyhén elsápadt. — Nem szeretek vért látni.
— Didergős mosollyal nézett. — Sem a sajátomat... sem a barátom vérét...
— Nem óhajtok sokat vérezni — mondtam. — De ne aggódj. Átsegítettél a legnehezebb részen.
A várakozáson. Köszönöm.
Elváltunk. Visszaparancsoltam a bűntudat hullámát. Alig három napja ismertem Wilt, mégis a
segítségemre sietett. Választhatta volna a könnyebb utat, mint oly sokan mások; orrolhatott volna
rám, amiért ilyen gyorsan bekerültem az Arkánumba. Ehelyett teljesítette a barát kötelességét,
segített nekem túljutni a nehéz időn, én pedig hazugsággal fizettem érte.

Miközben a zászlórúd felé mentem, éreztem magamon a tömeg tekintetének súlyát. Hányan
lehettek? Kétszázan? Háromszázan? Egy bizonyos ponttól kezdve a szám nem fontos, mert csak az
arctalan tömeg marad.
Színpadi előképzettségemnek köszönhetően nem zavart a figyelem. Határozott lépésekkel
mentem a zászlórúd felé a sutyorgó tengerben. Nem mutattam túlzott gőgöt, mert akkor ellenem
fordulhattak volna. De bűnbánatot sem mutattam. Tisztességesen viselkedtem, ahogy az apám
tanította, sem megbánás, sem félelem nem látszott az arcomon.
Menet közben éreztem, hogy a nahlrout kezdi kifejteni a hatását. Tökéletesen éber voltam,
körülöttem szemfájdítóan ragyogott a világ. Az idő lelassult, ahogy közeledtem a tér közepéhez.
Ahányszor a talpam a követ érte, apró porfelhők bodorodtak alóla. Könnyű szél rángatta a
köpenyem szegélyét, alábújt, hogy lehűtse a lapockáim között kiütő verejtéket. Egy másodpercig
úgy tűnt, hogy ha akarnám, akár meg is tudnám számlálni a tömegben az arcokat, mint egy rét
virágait.
Egyetlen magisztert sem láttam, Hemme kivételével. A zászlórúd mellett állt, önteltségében volt
valami malacszerű. Keresztbe fonta a karját, fekete magiszteri köpenyének ujja lazán lógott. A
szemembe nézett, és a szája gúnyos mosolyra húzódott, amiről csak én tudtam, hogy nekem szól.
Ügy döntöttem, inkább leharapom a nyelvem, mintsem megszerezzem neki azt az örömöt, hogy
rémültnek vagy akár nyugtalannak láthasson. Szélesen, magabiztosan mosolyogtam rá, azután
elfordultam, mintha fikarcnyit sem érdekelne.
Odaértem a zászlórúdhoz. Hallottam, hogy valaki felolvas valamit, de a szavak csak bizonytalan
zúgásként értek el hozzám. Lecsatoltam a köpenyem, és a zászlórúd tövénél álló kőpad támlájára
vetettem. Azután olyan hanyagul kezdtem kigombolni az ingem, mintha fürödni készülnék.
Egy kéz megfogta a csuklómat. Az ember, aki az ítéletet felolvasta, vigasztalónak szánt mosollyal
nézett rám. — Nem kell levenned az ingedet — mondta. — Valamit elvesz az ütés erejéből.
— Nem teszek tönkre egy kifogástalan inget — mondtam.
Furcsálkodó pillantást vetett rám, azután vállat vont, és egy kötelet vezetett át a fejem fölötti
vasgyűrűn.
— Add a kezed.
Egykedvűen néztem rá.
— Nem kell attól tartanod, hogy elszaladok.
— Ez megóv attól, hogy összeess, ha elájulnál.
Szúrósan néztem rá.
— Majd ha elájultam, azt teszel, amit akarsz — közöltem határozottan. — Addig pedig nem
fogsz megkötözni.
Valami volt a hangomban, ami megállította. Nem kezdett vitatkozni, amikor fölkapaszkodtam a
kőpadra, és felnyúltam a rúdba ütött vasgyűrűért. Keményen megmarkoltam a két kezemmel.
Sima és hűvös volt. Erre összpontosítottam, miközben leereszkedtem a kő szívébe.
Hallottam, ahogy az emberek elhúzódnak a zászlórúd tövétől. Azután csönd lett, amelyben a
kigöngyölt korbács halk suhogása és pattogása volt az egyetlen hang. Megkönnyebbülésemre
egyágút használtak. Tarbeanban láttam az iszonyú, véres vagdalt húst, amit a hatágú csinál az
ember hátából.
Hirtelen elnémult a világ. Azután, mielőtt megacélozhattam volna magamat, az iméntieknél
erősebb csattanás hallatszott, és a hátamon tompavörös vonalban futott végig a tűz.
Összeszorítottam a fogamat, de egyáltalán nem volt olyan rossz, mint vártam. Még az
óvintézkedések ellenére is élesebb, vadabb fájdalomra számítottam.
Azután jött a második ütés. A csattanás hangosabb volt, és sokkal inkább a testemmel, mint a
fülemmel érzékeltem. A hátam furcsán elernyedt. Visszafojtottam a lélegzetemet, tudtam, hogy
felhasadt bőröm vérzik. Egy percig vörösbe borult a világ. Nekidőltem a zászlórúd szálkás-szurkos
fájának.
A harmadik ütés korábban jött, mintsem felkészülhettem volna. A szíj megnyalta a bal vállamat,
azután a csípőmig végigvágott. Összeszorítottam a fogamat, pisszenni sem voltam hajlandó. Nem
csuktam be a szememet, néztem, ahogy a világ egy pillanatra elfeketedik a látóterem szélén,
mielőtt ismét felragyogna éles fényben.
Hátam égésével nem törődve felléptem a padra, és ellazítottam görcsös ujjaimat a vasgyűrűn.
Egy fiatalember előreugrott, mintha azt várná, hogy el kell kapnia. Megsemmisítő pillantást vettem
rá, mire elhátrált. Összeszedtem ingemet és köpenyemet, vigyázva a karomra vetettem őket, és
elhagytam a teret, ügyet sem vetve a néma tömegre.
 negyvenkettedik fejezet / VÉRTELEN

— Az biztos, hogy lehetne rosszabb! — A kerek arcú Arwyl magiszter komolyan járkált
körülöttem. — Azt reméltem, hogy csak hurkákat találok. De jobban ismerhettem volna a bőrödet.
A Medica mélyén, egy hosszú asztal szélén ültem. Arwyl óvatosan nyomkodta a hátamat, és
közben egyfolytában beszélt.
— De, ahogy mondtam, lehetne rosszabb. Két vágás, és nem is lehetnének szebbek. Tiszták,
sekélyek, egyenesek. Ha azt teszed, amit mondok, akkor semmi sem marad, csak sima, ezüstszínű
hegek, amelyeket mutogathatsz a hölgyeknek bátorságod jeleként. — Megállt előttem, fehér
szemöldöke lelkesen fölszaladt a pápaszem kerek üveglencséje mögött. — Na?
Mosolyognom kellett rá.
A magiszter az ajtóban álló ifjúhoz fordult.
— Eredj, szólítsd be a lista szerint következő re'larokat! Csak annyit mondj, hogy azt kell hozni,
ami az egyenes vonalú, sekély seb ellátásához kell. — A fiú megfordult és távozott. Lábdobogása
elhalt a távolban.
— Kiváló gyakorlatot jelentesz az egyik re’laromnak — mondta vidáman Arwyl. — A sebed
egyenes, kevés esélye van a szövődménynek, bár ez neked nem sokat jelent. — Ráncos ujjával
megkopogtatta a mellkasomat, és csettintett. — Csupa csont, vékony burkolat. Könnyebb a
dolgunk, mint mikor vastagabb húst kell szabdalnunk.
— De hát semmi sem tökéletes. — Majdnem a füléig felrántotta, azután visszaengedte a vállát.
— Egy ifjú orvosnak elsősorban ezt kell megtanulnia.
Felnézett, mintha választ várna. Komolyan bólintottam.
Úgy tűnt, ezzel beéri. Visszatért hunyorgó mosolya. Megfordult, kinyitotta a fal mellett az egyik
szekrényt. — Egy perc, és máris enyhítem az égést a hátadon. — Zörögtek az üvegek, miközben a
polcokon turkált.
— Semmi gond, Arwyl magiszter — mondtam sztoikusán. — Összevarrhat nagyságod úgy, ahogy
vagyok. — Két szemernyi nahlrout zsibbasztott, és inkább nem kevertem volna a
fájdalomcsillapítókat.
Úgy állt meg, hogy az egyik karja vállig volt a szekrényben. Ki kellett húznia, hogy
megfordulhasson és szembenézhessen velem.
— Varrtak már össze, fiam?
— Igen — feleltem őszintén.
— Fájdalomcsillapítás nélkül?
Ismét bólintottam.
Mivel az asztalon ültem, a szemem valamivel magasabbra került az övénél.
Kétkedve sandított rám.
— Hadd lássam! — mondta, mintha nem igazán hinné el.
Térdnél is feljebb gyűrtem a nadrágszáramat. Összeszorítottam a fogamat, mert a mozgástól
húzódott a hátam. Feltártam egy arasznyi heget a combom külső oldalán a térdem fölött, ami
akkor keletkezett, mikor Pike belém vágott üvegpalack késével Tarbeanban.
Arwyl közelebbről is megnézte, egyik kezével fogva a szemüvegét.
Mutatóujjával gyengéden megbökte, majd fölegyenesedett.
— Trehány! — jelentette ki enyhe undorral.
Én úgy gondoltam, hogy egész jó munka.
— A felénél elszakadt a fonal — mondtam kimérten. — Nem éppen eszményi körülmények
között dolgoztam.
Arwyl egy ideig hallgatott, a felsőajkát simogatta, és félig lehunyt szemmel figyelt.
— És élvezted ezt a munkát? — kérdezte kétkedve.
Elnevettem magam a kifejezés hallatán, de rögtön abba is hagytam, amikor tompa fájdalom
mart a hátamba.
— Nem, magiszter. Csak igyekeztem vigyázni magamra, amennyire tudtam.
Tovább kémlelt, és a felsőajkát simogatta.
— Mutasd meg, hol szakadt el a fonal.
Megmutattam. Ez nem olyasmi, amit az ember elfelejt.
Alaposan megvizsgálta a régi heget, ismét megtapogatta, fölnézett. — Lehet, hogy igazat
mondasz.
— Vállat vont. — De úgy vélem, hogy ha... — Elhallgatott, töprengve nézett.
Odanyúlt, felhúzta az egyik szemhéjamat. — Nézz fölfelé — mondta hanyagul.
Nem tudni, mit látott, de összevonta a szemöldökét. Fölemelte a kezemet, keményen
megnyomkodta az ujjaim hegyét, és egy-két másodpercig feszülten figyelt. Még jobban
elkomorodott. Közelebb lépett, egyik kezével fölemelte az állam, kinyitotta a számat, és
megszagolta a leheletemet.
— Tennasin? — kérdezte, de mindjárt válaszolt a saját kérdésére:
— Nem. Természetesen nahlrout. Alighanem öregszem, hogy nem vettem észre hamarabb. Ez
azt is megmagyarázza, hogy miért nem vérezted össze a szép tiszta asztalomat. — Komolyan
nézett rám.
— Mennyi?
Semmi okát nem láttam, hogy tagadjam.
— Két szemernyi.
 Arwyl egy darabig hallgatott, és figyelt. Egy perc múlva levette a szemüvegét, és vadul dörgölni
kezdte az inge ujjával. Visszatette az orrára, és rám nézett.
— Nem meglepő, ha egy fiú annyira fél a korbácsolástól, hogy begyógyszerezi magát. — Szúrós
volt a szeme. — Ám ha annyira félsz, miért vetted le előtte az ingedet? — kérdezte komoran. — El
fogod magyarázni. Ha hazudtál, valld be, és el van boronálva. Tudom, hogy a fiúk néha kiagyalnak
mindenféle bolondságot.
Szeme villogott az üveglencse mögött.
— De ha most hazudsz, akkor sem én, sem senki az embereim közül nem varr össze. Nem
tűröm, hogy hazudjanak nekem. — Keresztbe fonta a karját. — Nos, beszélj. Nem értem, mi folyik
itt. És ami ennél is rosszabb, egyáltalán nem tetszik.
Nem maradt más választásom, csak az igazság.
— Nevelőm, Abenthy, megtanított nekem az orvostudományból annyit, amennyit tudott —
magyaráztam. — Amikor a tarbeani utcára kerültem, magamnak kellett ellátnom magamat. — A
térdem felé intettem. — Ma pedig azért nem viseltem inget, mert mindössze két ingem van, és
nagyon rég nem volt ennyim.
— Na és a nahlrout? — kérdezte.
Felsóhajtottam.
— Nem való vagyok én ide, uram. Fiatalabb vagyok mindenkinél, és sokan úgy vélik, semmi
keresni valóm itt. Sok diákot felháborítottam azzal, hogy ilyen hamar bejutottam az Arkánumba.
Ráadásul sikerült magam ellen fordítanom Hemme magisztert. Ezek a diákok, Hemme és a
barátaik, mind engem lesnek, várják, mikor mutatkozom gyengének.
Mély lélegzetet vettem.
— Azért ettem nahlroutot, mert nem akartam elájulni. Tudatnom kellett velük, hogy nem
árthatnak nekem. Megtanultam, hogy leginkább akkor vagyok biztonságban az ellenségeimtől, ha
elhitetem velük, hogy sebezhetetlen vagyok. — Rútul hangzott, ahogy kereken kimondtam, de ez
volt az igazság.
Dacosan néztem az öregemberre.
Hosszú csönd következett. Arwyl szeme valamelyest összeszűkült az üveglencsék mögött,
mintha bennem próbálna meglátni valamit. Az ujjával ismét a felsőajkát dörgölte, mielőtt lassan
beszélni kezdett.
— Gondolom, ha vénebb lennék, azt mondanám, hogy nevetséges vagy — szólt olyan halkan,
mintha magában beszélne. — Hogy a mi diákjaink felnőttek, nem pedig örökösen nyafogó-
torzsalkodó kisfiúk.
Megint elhallgatott, szórakozottan simogatta az ajkát. Azután szarkalábak gyűrődtek a szeme
sarkába, és rám mosolygott. — De nem vagyok annyira vén. Hmm. Még nem. Feleannyira sem. Aki
azt képzeli, hogy a fiúk kedvesek és ártatlanok, az sosem volt ilyen, fiú, vagy már elfelejtette,
milyen az. Aki pedig azt hiszi, hogy az emberek nem tudnak kegyetlenek és komiszak lenni, az nem
sokat jár el hazulról. És biztosan sosem volt orvos. Mi mindenkinél gyakrabban találkozunk a
kegyetlenség jeleivel.
Válaszolni akartam, de a szavamba vágott:
— Csukd be a szád, E’lir Kvothe, különben feljogosítva érzem magam, hogy beledugjak valami
undok kanalas orvosságot. Lám, már itt is vannak. — Ezeket az utolsó szavakat a terembe lépő kér
diáknak címezte. Az egyik az asszisztens volt, aki bevezetett, a másik pedig meglepetésemre egy
lány.
— Lám, Re’lar Mola! — lelkesedett Arwyl. Komoly beszélgetésünk minden nyoma eltűnt az
arcáról. — Hallottad, hogy betegünknek két egyenes, tiszta, szakított seb van a hátán. Mit hoztál,
hogy orvosold a helyzetet?
— Kifőzött vásznat, sebvarrótűt, bélfonalat, alkoholt és jódot — sorolta friss hangon a lány.
Fehér arca érvényre juttatta szemének zöld színét.
— Micsoda? — kérdezte Arwyl. — Nem hoztál szimpatetikus viaszt?
— Nem, Arwyl magiszter — felelte a lány, és még jobban elsápadt a magiszter hangjától.
— És miért nem?
A lány habozott.
— Mert nincs rá szükségem.
Arwyl megenyhült.
— Igen. Természetesen nincs rá szükséged. Nagyon jó. Bemosakodtál, mielőtt ide jöttél?
Mola bólintott, kurta, szőke haja meglibbent a mozdulattól.
— Akkor az idődet pocsékoltad — mondta a magiszter szigorúan.
— Csak gondolj bele, hány betegségcsírával találkoztál a hosszú úton, amíg végigjöttél a
folyosón. Mosd meg ismét a kezed, és láss munkához!
A lány gyorsan és alaposan kezet mosott egy közeli lavórban. Arwyl segített hasra fordulnom az
asztalon.
— A beteg el van kábítva? — kérdezte a lány. Noha nem láttam az arcát, hallottam a kétség
árnyát a hangjában.
— Érzéstelenítve — helyesbített Arwyl. — Jó szemed van a részletekhez, Mola. Nem, nincsen.
Mármost mit teszel, ha E’lir Kvothe biztosít róla, hogy nincs szüksége ilyesmire? Azt állítja, olyan
önfegyelme van, mint a gyémántporos acél, és meg sem rezzen, miközben öltögeted. — Komolyan
beszélt, de azért éreztem a felszín alatt a lappangó derűt.
Mola rám nézett, azután Arwylra. — Azt mondanám neki, hogy bolond — felelte rövid szünet
után.
 — És ha továbbra is azt állítja, hogy nincs szüksége fájdalomcsillapítóra?
Mola most hosszabb szünet után válaszolt.
— Mivel úgy tűnik, egyáltalán nem vérzik, elkezdeném a munkát. Ugyanakkor egyértelműen
közölném vele, hogy ha túl sokat mocorog, akkor odakötözöm az asztalhoz, és úgy bánok vele,
ahogy szükségesnek találom a gyógyulása érdekében.
— Hmm. — Arwyl kissé meglepődött a választól. — Igen. Nagyon jó. Nos, Kvothe, még mindig
mellőzni kívánod a fájdalomcsillapítót?
— Köszönöm szépen — feleltem udvariasan. — Nincs szükségem rá.
— Rendben van — mondta Mola, mintha beletörődött volna.
— Akkor először megtisztítjuk és fertőtlenítjük a sebet. — Az alkohol csípett, de ez volt a
legrosszabb része. Igyekeztem ellazulni. Mola végigbeszélte a varrást. Arwyl folyamatosan ontotta
a megjegyzéseket és a tanácsokat. Én más dolgokra gondoltam, és mindent elkövettem, hogy ne
rángatózzam a nahlrouttal tompított tűszúrásoktól.
Mola gyorsan végzett, és csodálatra méltóan hatékony fürgeséggel kötötte be a sebet.
Miközben segített, hogy felüljek, és rám tekerte a pólyát, azon tűnődtem, hogy Arwylnak minden
növendéke ilyen jól képzett-e?
Mola megkötötte a hátamon az utolsó csomót. Ekkor leheletkönnyű simítást éreztem a
vállamon, de olyan légies volt, hogy a nahlrouttól zsibbadtan alig érzékeltem.
— Szép bőre van — jegyezte meg tűnődve, valószínűleg Arwylnak.
— Re’lar! — felelte a magiszter szigorúan. — Ez szakemberhez méltatlan megjegyzés.
Csalódtam a józan eszedben.
— Arra utaltam, hogy milyen természetű lesz a heg — felelte csípősen a lány. — Úgy gondolom,
alig lesz több halvány vonalnál, amennyiben nem szakítja föl a sebet.
— Hmm — hümmögött Arwyl. — Igen, természetesen. És ezt miként kerülheti el?
Mola odajött elém. — Óvakodjék az ilyen mozdulatoktól: — előre nyújtotta a karját —, vagy az
ilyenektől — a feje fölé emelte a két kezét. — Óvakodjék mindenféle gyors mozgástól: ne ugorjon,
ne fusson, ne másszon. A kötést kétnaponta lehet cserélni. Ne vizezze be. — Elfordult tőlem,
Arwylra tekintett.
A magiszter bólintott. — Nagyon helyes, Re’lar. Elmehetsz. — A fiúra nézett, aki némán figyelte
a kezelést. — Te is, Geri. Ha keresnek, a dolgozószobámban leszek. Köszönöm.
Egy perc múlva ismét egyedül voltunk a magiszterrel. Mozdulatlanul állt, egyik kezével eltakarta
a száját, amíg én nagyon óvatosan fölvettem az ingem.
Végül, úgy látszik, döntésre jutott.
— E’lir Kvothe, szeretnél a Medicában tanulni?
— Nagyon, Arwyl magiszter — feleltem őszintén.
 Bólintott, és továbbra is az ajkát babrálta.
— Gyere vissza négy nap múlva. Ha elég okos vagy ahhoz, hogy ne tépd föl a varrataidat, akkor
beveszlek — mondta. A szeme felcsillant.
negyvenharmadik fejezet / PISLÁKOLÓ FÉNYBEN

A nahlrouttól mámorosán indultam az Archívum felé. Alig éreztem a fájdalmat. Mivel most már
tagja vagyok az Arkánumnak, nyugodtan kutathatok a gyűjteményben, márpedig egész életemben
erre vártam.
Még jobb, hogy amíg nem kérek segítséget a könyvtárosoktól, semmit sem írnak be az Archívum
kérőlistájába. Vagyis kedvem szerint nyomozhatok a Chandrian és az Amyr után, és senki, még
Lorren sem szerez tudomást „gyerekes” kutatásomról.
Ahogy beléptem az Archívum vöröses fényű előterébe, az asztalnál egyszerre láttam meg
Ambrose-t és Felát. Ez volt az igazi üröm az örömben.
Ambrose a lány felé hajolt, és halkan beszélt. Fela olyan kényszeredett arcot vágott, amilyet
akkor szoktak a nők, ha tudják, hogy az udvarias visszautasítás lehetetlen. Ambrose az egyik kezét
rátette Fela térdére, a másikkal átnyúlt a lány székének támláján, és fogta Fela nyakát. Mindezt
gyengéd és szenvedélyes gesztusnak szánta, ám Fela izmai úgy feszültek, mint egy riadt szarvasé.
Igazság szerint Ambrose úgy tartotta, ahogy a kutyát szokták a nyakbőrénél fogva, nehogy
elrohanjon.
Ahogy az ajtó becsukódott mögöttem, Fela fölnézett. Pillantása találkozott az enyémmel, azután
lesütötte a szemét. Szégyellte kínos helyzetét. Mintha bármiről is tehetett volna. De sokat láttam
már ezt a tekintetet Tarbean utcáin!
Fellobbantotta bennem a régi haragot.
A szükségesnél nagyobb zajjal mentem oda az asztalhoz. A másik végén egy toll hevert a
tintatartó és egy papírlap mellett, amelyet a háromnegyedéig megtöltöttek az átírt és áthúzgált
sorok. Ambrose láthatólag verset akart írni.
Az asztal szélénél megálltam. Fela mindenhova nézett, csak rám és Ambrose-ra nem. Kínosan
fészkelődött, de láthatóan nem akart jelenetet.
Célzatosan megköszörültem a torkom.
Ambrose savanyúan pillantott föl.
— Förtelmes az időérzéked, E’lir. Gyere később. — Elfordult, mintha nem léteznék.
Felhorkantam, és az asztal fölé hajolva úgy tekergettem a nyakamat, hogy láthassam az
otthagyott papírlapot.
— Nekem rossz az időérzékem? Tizenhárom szótagot írtál egy sorba. — Megkopogtattam az
ujjammal a papírt. — Még csak nem is jambus. Nem tudom, van-e egyáltalán üteme.
 Ingerülten visszafordult.
— Vigyázz a nyelvedre, E’lir! Azon a napon kérek tőled költészeti tanácsot...
— ...amikor lesz két fölös órád — feleltem. — Két hosszú órád, és ez még csak a kezdet.
„Ugyanígy a szerény rigó, amelyet jól ismernek északon?” Azt sem tudom, hol kezdjem a bírálatát!
Gyakorlatilag önmaga karikatúrája.
— Ugyan mit tudsz te a költészetről? — Ambrose annyira se méltatott, hogy rám nézzen.
— Felismerem a sántikáló verssorokat, amikor meghallom őket — feleltem. — De ez még csak
nem is sántikál. A sántikálásnak van üteme. Ez inkább olyan, mintha valaki legurulna egy lépcsőn.
Egy hepehupás lépcsőn. Aminek az aljában trágyadomb van.
— Ez tört ütem — mondta mereven és ellenségesen. — Nem mintha azt várnám, hogy
megérted.
— Tört? — Hitetlenül fölnevettem. — Ha olyan lovat találnék, amelyiknek a lába ennyire eltört,
irgalomból inkább megölném, azután elégetném szegény tetemét, nehogy a helyi kutyák
belekóstoljanak, és felforduljanak.
Ambrose végre felém fordult, és ehhez le kellett vennie a jobbját Fela térdéről. Ez már fél
győzelem volt, de a másik keze még mindig a lány tarkóját fogta, a hanyag cirógatás látszatával
szögezve Felát a helyéhez.
— Gondoltam, hogy ma be fogsz nézni — mondta metsző nyájassággal. — Már ellenőriztem a
listát. Még nem szerepelsz benne. Be kell érned az olvasóteremmel, vagy visszajöhetsz később,
miután frissítették a listát.
— Nem akarnálak megbántani, de megnéznéd még egyszer? Kétlem, hogy bízhatnék
olyasvalakinek az írástudásában, aki képes az „észak” rímet a „fészekkel” leütni. Nem csoda, hogy
úgy kell lefognod a nőket, amíg felolvasod a remekművedet.
Ambrose megmerevedett, a karját levette a szék hátuljáról, és a törzséhez szorította. Csöpögött
belőle az epe.
— Ha idősebb leszel, E’lir, te is érteni fogod, mit csinálnak együtt a férfiak és a nők...
— Micsoda? Az Archívum előterének intim magányában? — Körbemutattam. — Isten testére,
ez nem bordély! És ha nem vetted volna észre, ő hallgató, nem holmi candra, akinél befizettél egy
menetre. Ha mindenáron erőszakoskodni akarsz egy nővel, legyen benned annyi tisztesség, hogy
egy sikátorban csináld.
Akkor legalább indokoltnak érzi, hogy segítségért kiabáljon.
Ambrose jajvörös lett, és egy hosszú pillanatig nem jutott szóhoz.
— Semmit sem tudsz a nőkről.
 — Ebben legalább egyetérthetünk — feleltem hanyagul. — Ami azt illeti, ez az oka, amiért ma
idejöttem. Ezt a témát akarom kutatni. Egy-két könyvet keresek ez ügyben. — Két ujjal keményen
rákoppintottam a listára. — így hát keresd ki a nevem, és engedj be.
Ambrose fölnyitotta a könyvet, kikereste a megfelelő lapot, és felém fordította, hogy én is
láthassam.
— Tessék. Ha megtalálod a neved ezen a listán, akkor kedvedre használhatod a gyűjteményt. —
Mereven mosolygott. — Egyébként nyugodtan gyere vissza egy-két dekád múlva. Addigra frissítjük
a listát.
— Készíttettem a magiszterekkel egy följegyzést arra az esetre, ha valami kavarodás lenne az
Arkánumba történt felvételem körül — mondtam, és a fejemig felhúztam az ingemet, hogy
láthassa a hátamat borító pólyákat. — Le tudod innen olvasni, vagy menjek közelebb?
Ambrose csökönyösen hallgatott, így hát leeresztettem az ingemet, és Felához fordultam,
levegőnek nézve az úrfit. — Kedves könyvtáros kisasszony! — mondtam, és meghajoltam. Igen
apró meghajlás volt, a hátam nem engedett mélyebbet. — Lennél olyan jó, és keresnél nekem egy
könyvet a nőkről?
Elöljáróim utasítottak, hogy műveljem magam ebben a kényes témában.
Fela halványan elmosolyodott, és kissé megnyugodott. Ambrose már elengedte, de ő továbbra
is abban a kényszeredett, merev tartásban ült. Szerintem eléggé ismerte Ambrose természetét, és
tudta, hogy meglakolna érte, ha most elrohanna, és szégyenbe hozná az úrfit.
— Nem tudom, van-e egyáltalán könyvünk erről a témáról.
— Megelégszem valami bevezetővel — mosolyogtam. — Állítólag semmit sem tudok a nőkről,
így akármi gyarapíthatja a tudásomat.
— Valami képeskönyv? — fröcsögte Ambrose.
— Ha ilyen szintre süllyedne a keresésünk, bizonyosan hozzád folyamodom. — Még csak rá sem
néztem. Felára mosolyogtam rendületlenül. — Talán megteszi egy bestiárium is — mondtam
gyengéden. — Azt hallottam, a nők sajátos teremtmények, sokban különböznek a férfiaktól.
Fela arca megelevenedett. Halkan elnevette magát.
— Azt hiszem, körülnézhetünk.
Ambrose savanyú pofát vágott.
A lány engesztelő mozdulatot tett.
— Ambrose, mindenki tudja, hogy fölvették az Arkánumba — mondta. — Mi baj lehet belőle, ha
beengedjük? Ambrose gyilkosán meredt rá.
— Miért nem mész be az olvasóterembe, hogy ott játszd a szorgalmas könyvtáros lányt? —
kérdezte hidegen. — Idekint magam is el tudom intézni az ügyeket.
 Fela mereven fölállt az asztaltól, fogta a könyvet, amelyet olvasni próbált, és a terem felé indult.
Miközben kinyitotta az ajtót, mintha röpke, hálás pillantást küldött volna felém. Bár lehet, hogy
csak a képzeletem játszott velem.
Ahogy az ajtó becsukódott mögötte, a szoba mintha elsötétedett volna. És ezt nem átvitt
értelemben mondom. A fény csakugyan megfakult. Ránéztem az előtér varázslámpáira, és törtem
a fejemet, hogy mi lehet a baj.
De a következő percben égni kezdett a hátam, és az égés lassan kapaszkodott fölfelé. Rájöttem,
mi a baj. A nahlrout hatása mólóban volt.
A legtöbb fájdalomcsillapítónak komoly mellékhatásai vannak. A tennasin olykor önkívületet
vagy ájulást okoz. A lacillium mérgező. Az ophalumra nagyon rá lehet szokni. A mhenka talán a
legerősebb, de nem véletlenül nevezik ördöggyökérnek.
A nahlrout nem olyan erős, mint ezek, viszont sokkal biztonságosabb. Enyhe fájdalomcsillapító,
élénkítő és érösszehúzó hatása van, ezért nem véreztem, mint a leszúrt disznó, amikor
megkorbácsoltak. És ami a legfontosabb, nincsenek súlyosabb mellékhatásai. De az árat mindig
meg kell fizetni. Ha egyszer elmúlik a hatás, testi-lelki fáradtság marad utána.
Ettől függetlenül látni akartam a gyűjteményt. Most már az Arkánum tagja voltam, és nem
óhajtottam távozni, amíg be nem jutok az Archívumba.
Elszántan fordultam vissza az asztalhoz.
Ambrose hosszú, mérlegelő pillantást vetett rám, majd felsóhajtott.
— Jól van — mondta végül. — Mi lenne, ha üzletet kötnénk? Te hallgatsz arról, amit ma láttál,
én pedig megszegem a szabályokat, és beengedlek, noha hivatalosan még nem szerepelsz a listán.
— Némileg idegesnek tűnt. — Mit szólsz?
Miközben ő beszélt, belőlem egyre jobban elpárolgott a nahlrout pezsgése. A testemből lomha,
súlyos tönk lett, a gondolataim sziruposan vánszorogtak. Meg akartam dörgölni az arcom, de
megvonaglottam, mert a mozdulattól húzódni kezdtek az öltések a hátamon.
— Rendben van — mondtam rekedten.
Ambrose kinyitotta az egyik könyvet, és sóhajtozva lapozott.
— Mivel először vagy a tulajdonképpeni Archívumban, ki kell fizetned a gyűjtemény használati
díjat.
Furcsa citromízű volt a szájam. Ben sosem említette ezt a mellékhatást. Ez idegesített. Egy
perccel később észrevettem, hogy Ambrose várakozva figyel.
— Mi?
Sajátságosán sandított rám.
— A gyűjteményhasználati díjat.
— Korábban nem volt semmilyen díj — feleltem. — Amikor az olvasóteremben voltam.
 Ambrose úgy mért végig, mintha gyengeelméjű lennék.
— Azért, mert ez a gyűjteményhasználati díj. — Megint belenézett a listába. — Normális
körülmények között az Arkánum első tandíjával együtt fizeted. De mivel elénk ugrottál a
rangsorban, most kell lerónod.
— Mennyi az? — kérdeztem, és keresgélni kezdtem az erszényemet.
— Egy talentum — felelte. — És azelőtt kell kifizetned, hogy bemennél.
Szabály, az szabály.
Miután kifizettem a priccsemet, egész megmaradt vagyonom alig egy talentum volt. Egy
pillanatra sem felejtettem el, hogy takarékoskodnom kell a következő szemeszter tandíjára. Amint
nem tudok fizetni, el kell hagynom az Egyetemet.
De mindez csekély árnak tűnt azért, amiről életem nagyobbik részében álmodoztam. Elővettem
egy talentumot és odaadtam.
— Alá kell írnom?
— Nincs szükség efféle formaságokra — felelte Ambrose. Kihúzott egy fiókot, és elővett egy
apró fémkorongot. Annyira elbutultam a nahlrout mellékhatásától, hogy csak egy pillanattal
később fejtettem meg mi az: kézi varázslámpa.
— A gyűjtemény nincs kivilágítva — mondta tárgyilagosan Ambrose. — Túl nagy a tér, és a
könyveknek árt a hosszas megvilágítás. A kézilámpás másfél talentum.
Haboztam.
Ambrose bólogatott és töprengett.
— Sokan leégnek az első szemeszter végére. — Belenyúlt az egyik alsó fiókba, és hosszasan
kotorászott. — A kézilámpás másfél talentum, ezen nem segíthetek. — Elővett egy négyhüvelykes
gyertyát.
— De ez csak fél penny.
Fél penny egy gyertyáért figyelemre méltóan szerény ár. Elővettem egy pennyt.
— Adj kettőt.
— Ez az utolsó — vágta rá Ambrose. Idegesen körülnézett, azután a kezembe nyomta a
gyertyát. — Tudod mit? Ezt ingyen elviheted. — Mosolygott. — Csak ne szólj róla senkinek. Legyen
a mi kis titkunk.
Hüledezve vettem át a gyertyát. Úgy tűnik, jól ráijesztettem hangzatos fenyegetőzésemmel.
Vagy erről van szó, vagy ez a bárdolatlan, beképzelt nemes úrfi félig sem olyan mocsok, mint
amilyennek hittem.
 Ambrose szélsebesen bevitt a gyűjteménybe, még arra sem hagyott időt, hogy meggyújtsam a
gyertyámat. Amikor az ajtó becsukódott, olyan sötétben maradtam, hogy megállt volna benne a
kanál, csak a varázslámpák derengő vöröse szivárgott át a mögöttem levő ajtó hasadékain.
Mivel nem volt nálam gyufa, a szimpatetikához kellett folyamodnom. Rendszerint egy
szempillantás alatt meg tudtam csinálni, de nahlrouttól kába agyam alig volt képes a szükséges
összpontosításra. Összeszorítottam a fogamat, rögzítettem az alart, és néhány másodperc múlva
éreztem, ahogy hideg piócák szívják az izmaimat. A saját testemből csiholtam elég meleget,
amellyel életre keltettem a gyertya sercegő kanócát.
Könyvek.
Mivel nem voltak ablakok, amelyeken a napsugár behatolhasson, sűrű sötét volt, leszámítva
gyertyám puha fényét. Ebben a sötétben könyvespolc könyvespolc után nyúlt el a messzeségbe.
Főbb könyv volt itt, mint amennyit egyetlen nap alatt akár csak végignézhettem volna. Több könyv,
mint amennyit egész életemben el tudtam volna olvasni.
Régi bőr, pergamen és elfelejtett titkok szaga lengedezett a hűvös, száraz levegőben. Lanyhán
tűnődtem, hogy vajon mivel tartják frissen a levegőt egy ablaktalan épületben?
Egyik kezemmel a lángot védve elindultam a polcok mentén, élveztem a pillanatot, magamba
szívtam a légkört. Gyertyám lobogó lángja szilajon szökdécselő árnyakat vetített a mennyezetre.
A nahlrout hatása ekkorra múlt el végleg. A hátam lüktetett, a gondolataim ólmosan nehezek
voltak, mintha magas lázam lenne, vagy keményen főbe csaptak volna. Tisztában voltam vele, hogy
nem sokáig olvasgathatok, mégsem tudtam magam rávenni, hogy máris távozzam. Azután nem,
hogy mindenemet kockáztattam a bejutás érdekében.
Talán negyed órát töltöttem céltalanul bolyongó felfedezéssel. Láttam sok kis kőfalú szobát,
amelyekben asztalok voltak, és súlyos ajtóval záródtak. Nyilvánvalóan azt a célt szolgálták, hogy
kisebb csoportok találkozhassanak és beszélgethessenek anélkül, hogy megzavarnák a könyvtár
nyugalmát.
Találtam fölfelé és lefelé vezető lépcsőket. Az Archívum ötemeletes volt, de nem tudtam, nem
nyúlik-e le a föld alá is. Vajon milyen mélyre építették? Hány tízezer könyv várakozik a talpam
alatt?
Alig tudom elmondani, milyen kellemes volt a hűvös, nyugodt sötétségben. Tökéletesen
boldoggá tett, hogy a könyvek végtelen sorai között bolyonghattam. Biztonságban éreztem
magam, mert tudtam, hogy valahol itt rejlik a válasz minden kérdésemre.
Merő véletlenségből bukkantam rá a négylemezes ajtóra.
Tömör, szürke kőből készült, ugyanolyan szürkéből, mint a fal. Nyolc hüvelyk széles volt a tokja,
amelyet ugyancsak egyetlen darab szürke kőből faragtak. Az ajtó és a tok olyan szorosan
illeszkedett, hogy egy tű sem fért volna bele a köztük levő résbe.
 Az ajtónak nem voltak csuklópántjai. Kilincse sem. Nem volt rajta ablak, sem félretolható lap.
Négy kemény rézlemez volt az egyetlen jellegzetessége. A rézlemezek egy szintben voltak az
ajtóval, amely egy szintben volt a tokkal, amely egy szintben volt a fallal. Ha végighúztátok a
kezeteket az egyik szélétől a másikig, alig éreztétek az ajtó vonalait.
A feltűnő hiányosságok ellenére ez a terjedelmes kőtömb kétségtelenül ajtó volt. Közönséges
ajtó. Minden rézlemez közepén rés tátongott, és noha az alakjuk egyáltalán nem volt
hagyományos, kétségtelenül kulcslyukként szolgáltak. Az ajtó néma volt, akár egy hegy, néma és
közömbös, mint a tenger egy szélcsendes napon. Ezt az ajtót nem arra szánták, hogy kinyissák.
Ennek az ajtónak zárva kellett maradnia.
Középre, a makulátlan rézlemezek közé egy szót véstek mélyen a kőbe:
VALARITAS.
Voltak más bezárt ajtók is az Egyetemen, amelyeknek rejtekében veszedelmes dolgok,
elfelejtett ősi talányok aludták álmukat. Ajtók, amelyeket tilos volt felnyitni. Ajtók, amelyeknek
küszöbét senki sem lépte át, amelyek kulcsai elpusztultak, elkallódtak, vagy maguk dugták el
magukat a biztonság érdekében.
De ezek semmik voltak a négylemezes ajtóhoz képest. Ráfektettem tenyeremet a hűvös, sima
felszínre, és megnyomtam, mert minden valószínűség ellenére abban reménykedtem, hogy kinyílik
az érintésemre. Szilárd és mozdíthatatlan maradt, akár egy jelkő. Megpróbáltam belesni a
rézlemezbe vágott kulcslyukon, de semmit nem láttam magános gyertyám fényénél.
Rettenetesen szerettem volna bejutni. Ez valami eltévelyedés lehet nálam, hogy noha végre
bent voltam az Archívumban, ahol a titkok végtelen sokasága vett körül, engem az egyetlen zárt
ajtó kísértett. Talán az emberi természetből fakad a vonzalom a rejtett dolgok iránt. Vagy talán
csak én vagyok ilyen.
Ekkor láttam meg egy varázslámpa rezzenetlen, vörös fényét, amely a polcok között közeledett.
Ez volt az első jele annak, hogy más hallgatók is vannak itt. Hátraléptem, vártam. Arra gondoltam,
hogy akárki jön, megkérdezem tőle, mi van az ajtó mögött, és mit jelent az a szó, hogy Valaritas?
Erősödött a vörös fény, és két könyvtáros fordult be a sarkon. Földbe gyökerezett a lábuk, majd
az egyik hozzám rohant, kitépte a kezemből a gyertyát, és eloltotta, ráfröccsentve az ujjaimra a
forró viaszt. Arca akkor sem lehetett volna rémültebb, ha egy frissen levágott fejjel a kezemben
állok ott.
— Mit keresel itt nyílt lánggal? — kérdezte a leghangosabb suttogással, amit életemben
hallottam. Letompította a hangját, és megfenyegetett a kioltott gyertyával. — Az Isten üszkös
testére, mi ütött beléd?
 Kapirgáltam a forró viaszt a kezem fejéről, és igyekeztem világosan gondolkozni a fájdalom és a
kimerültség ködében. Hát persze! Eszembe jutott Ambrose mosolya, ahogy a gyertyát a markomba
nyomja, és betuszkol az ajtón. „A mi kis titkunk. ” Hát persze! Tudnom kellett volna!

Az egyik könyvtáros kivezetett a gyűjteményből, miközben a másik elrohant Lorren

magiszterért. Amikor kiléptünk az ajtón, Ambrose képes volt érteden és megbotránkozott
pillantást vetni rám. Túljátszottá a szerepét, de az engem kísérő könyvtárost meggyőzte.
— Mi folyik itt?
— Bent kódorgott — magyarázta a könyvtáros. — Gyertyával!
— Micsoda? — Ambrose maga volt a szörnyülködés. — Hát pedig én nem engedtem be! —
mondta. Kinyitotta az egyik lajstromot.
— Nézd meg magad!
Mielőtt akárki akármit mondhatott volna, berontott Lorren, rendes körülmények között
szenvtelen arcán gyilkos haraggal. Kiütött rajtam a hideg verejték, és arra gondoltam, amit Teccam
írt a Theophaniában: „Három dolog van, amelytől minden bölcs fél: a viharzó tenger, a holdtalan
éjszaka és a szelíd ember dühe.”
Lorren már az asztal mellett toronylott.
— Magyarázatot! — parancsolta a könyvtárosnak. A hangjában robbanni készült a düh.
— Micah és én pislákoló fényt láttunk a gyűjteményben, és bementünk, hogy utánanézzünk,
elromlott-e valamilyen lámpás. Ezzel találtuk a délkeleti lépcső közelében! — Fölemelte a gyertyát.
A keze kissé reszketett Lorren pillantásától.
A magiszter az asztal felé fordult, ahol Ambrose ült.
— Hogyan történt ez, Re’lar?
Ambrose tehetetlenül emelte föl a kezét.
— Korábban már járt itt, de nem engedtem be, mert nem szerepel a listában. Veszekedtünk is
egy darabig, a nagyobb részét Fela is hallotta. — Rám nézett. — Végül felszólítottam, hogy
távozzon. Akkor surranhatott be, amikor bementem a hátsó szobába tintáért. — Vállat vont. —
Vagy talán az olvasóterem asztala mellett osont át.
Csak álltam és hüledeztem. Elmémnek az a csekély része, amelyik nem volt ólomnehéz a
kimerültségtől, a hátamat hasogató fájdalommal foglalkozott.
— Ez... ez nem igaz! — Lorrenre néztem. — Ő engedett be! Elküldte Felát, azután beengedett!
 —
Micsoda? — Ambrose tátott szájjal meredt rám, a szava is elakadt. Bármennyire utáltam, el
kellett ismernem, hogy ez mesteri alakítás volt. — Az Isten nevére, miért tettem volna ilyet?
— Mert leégettelek Fela előtt — válaszoltam. — Ő adta el nekem a gyertyát is. — Megráztam a
fejem, hátha kitisztul. — Illetve ingyen adta.
Ambrose álmélkodott. — Odanézzenek! — Elnevette magát.
— Ivott a kis kutyakölyök, vagy mi?!
— Most korbácsoltak meg! — tiltakoztam. A hangom hasogatta a dobhártyámat.
— Elég! — bömbölte Lorren, aki úgy magasodott ott, mint a düh oszlopa.
Hangjától a könyvtárosok elsápadtak.
Elfordult tőlem, és kurtán, megvetően legyintett az asztal felé.
— Re’lar Ambrose-t hivatalos megrovásban részesítem kötelességmulasztás miatt!
— Micsoda? — Ambrose ezúttal nem színlelte a méltatlankodást.
Lorren gyilkosán meredt rá, mire Ambrose becsukta a száját.
A magiszter felém fordult: — E’lir Kvothe ki van tiltva az Archívumból. — Elsöprő mozdulatot
tett.
Próbáltam kisütni valamit a védelmemre.
— Magiszter uram, nem szándékoztam...
Lorren megpördült. Máskor higgadt arcán olyan hideg, szörnyű harag ült, hogy akaratlanul
hátráltam egy lépést.
— Szándékoztál? — kérdezte. — Nem érdekelnek a szándékaid, E’lir Kvothe, akár becsaptak,
akár nem. Csakis a tetteid számítanak. A te kezedben volt a tűz. Te vagy a hibás. Ezt minden
felnőttnek meg kell tanulnia.
A lábamat bámultam, és kétségbeesetten kerestem valamit, amit mondhatnék. Valamiféle
bizonyítékot, amelyet felajánlhatnék. Gondolataim még akkor is reménytelenül cammogtak
ólomlábukon, amikor Lorren kisietett az előtérből.
— Nem értem, miért engem büntetnek az ő ostobaságáért — zúgolódott Ambrose a másik két
könyvtárosnak, miközben zsibbadtan támolyogtam az ajtó felé. Elkövettem azt a hibát, hogy
visszafordultam és ránéztem. Az arca komoly volt, gondosan fegyelmezett.
Ám a szeme kacagott.
Komolyan, kisfiam! — szólt utánam. — Nem is értem, mit gondoltál. Az ember azt képzelné,
hogy az Arkánum tagjának több esze van!

A menza felé baktattam. Gondolataim kerekei lassan forogtak menet közben. Az étkezési jegyet
az egyik tompa fényű óntálcára dobtam, és összeszedtem az adagomat: a gőzölgő pudingot,
 —

kolbászt meg az örökös babot. Addig bámészkodtam bambán, míg fel nem fedeztem Simmont és
Manetet a szokásos helyükön, az északkeleti sarokban.
Meglehetős figyelem kísérte utamat az asztalhoz. Érthető, hiszen alig két óra telt el azóta, hogy
ott álltam a zászlórúdnál, és nyilvánosan megkorbácsoltak.
Hallottam, amint valaki azt súgja:
— ...nem vérzett a korbácstól! Ott voltam. Egy csöpp vére sem hullott.
Hát persze. Ez a nahlrout hatása. Amiatt nem véreztem. Akkor jó ötletnek véltem. Most
kicsinyes bárgyúságnak tűnt. Ambrose sosem húzhatott volna csőbe ilyen könnyen, ha eleve
gyanakvó természetem nem zavarodik össze. Ha eszemnél vagyok, találtam volna valamilyen
módot, amivel kimagyarázom magam Lorren előtt.
Útban a sarok felé rájöttem az igazságra. Egy kis hírnévért eladtam a jussomat az Archívumra.
Itt nincs mit tenni, jó képet kell vágnom hozzá. Ha csak egy kis hírnevet nyertem a bukáson, meg
kell tennem mindent a gyarapítására. Kihúztam magam, miközben keresztülvágtam a termen.
Letettem a tálcámat Simmon és Manet asztalára.
— Ugye nincs itt olyasmi, hogy gyűjteményhasználati díj? — kérdeztem halkan, miközben
leültem és igyekeztem nem fintorogni a hátamba hasító fájdalomtól.
Sim értetlenül nézett rám.
— Gyűjteményhasználati díj?
Manet belevihogott a babjába.
— Jó pár éve nem hallottam ilyet. Amikor könyvtárosként dolgoztam, akkor találtuk ki, hogy az
elsőévesektől kértünk egy pennyt, hogy beléphessenek az Archívumba. Ezt hívtuk
gyűjteményhasználati díjnak.
Sim megrovó pillantást vetett rá.
— Ez borzasztó.
Manet védekezően emelte föl a kezét.
Csak egy kis ártalmatlan tréfa. — Rám nézett. — Ezért lóg az orrod? Valaki megvágott egy
garasra?
Megráztam a fejem. Nem akartam nagydobra verni, hogy Ambrose egy egész talentumot csalt
ki belőlem.
— Találjátok el: kit tiltottak ki az Archívumból?
Bután néztek rám. Egy perc múlva Simmon föltette a nyilvánvaló kérdést.
— Ööö... téged?
 —

Bólintottam, és kanalazni kezdtem a babot. Nem voltam igazán éhes, de reméltem, hogy ha egy
kis étel kerül a gyomromba, az segít fölrázni a nahlrout tompaságából. Mellesleg ellenkezett volna
a természetemmel, hogy kihagyjak egy alkalmat, amikor ehetek.
— Az első napon felfüggesztettek? — kérdezte Simmon. — Ez ugyancsak megnehezíti, hogy
tanulmányozd a Chandriannal kapcsolatos babonákat.
Felsóhajtottam.
— Így is mondhatjuk.
— Mennyi időre függesztettek föl?
— Azt mondta, ki vagyok tiltva — feleltem. — Időt nem említett.
— Kitiltva? — Manet felnézett rám. — Egy tucat éve nem tiltott ki senkit. Mit csináltál?
Rávizeltél egy könyvre?
— Egy könyvtáros gyertyával a kezemben talált odabent.
— Kegyelmes Tehlu! — Manet letette a villáját, és most először komolyodott el az arca. —
Akkor az öreg Lorren ugyancsak őrjönghetett.
— Az őrjöngés a találó kifejezés — mondtam.
— Mi a fene ütött beléd, hogy nyílt lángot használtál? — kérdezte Simmon.
— Nem tudtam kifizetni egy kézilámpást — feleltem. — így hát az ügyeletes könyvtáros gyertyát
adott helyette.
— Nem tehette — szólt Sim. — Egy könyvtáros nem...
— Hallgass! — vágott közbe Manet. — Sötét hajú fickó volt? Jól öltözött? így ráncolta a
szemöldökét? — Ecetes pofát vágott.
Fáradtan bólintottam.
— Ambrose. Tegnap találkoztunk. Eleve rosszul indult a kapcsolatunk.
— Őt nehéz elkerülni — mondta óvatosan Manet, és nyomatékos pillantást vetett a
szomszédainkra. Észrevettem, hogy többen is fülelnek a beszélgetésünkre. — Valakinek
figyelmeztetni kellett volna, hogy nagy ívben kerüld — tette hozzá halkabban.
Istennek anyja! — fohászkodott Simmon. — Ő az utolsó, akit szabad lett volna szívatnod...
— Hát, megtörtént — válaszoltam. Kezdtem ismét a régi bőrömben érezni magam, kevésbé volt
ködös és fáradt a fejem. Vagy a nahlrout mellékhatása csökkent, vagy a dühöm kezdte átégetni a
 —

kimerültség páráját. — Majd rá fog jönni, hogy versenyt tudok én szívatni a szakma legjobbjaival.
Megbánja még, hogy találkoztunk, azt meg pláne, hogy beleártotta magát a dolgaimba!
Simmon némileg idegesnek tűnt.
— Nem illik más diákokat fenyegetni — heherészett, mint aki megpróbálja tréfálkozásnak
beállítani a kijelentésemet. Halkabban folytatta: — Nem érted.
Ambrose egy vintasi báróság várományosa.
— Elbizonytalanodva nézett Manetre. — Jaj istenem, hogy kezdjek hozzá?
Manet előrehajolt, és ugyancsak lehalkította a hangját: — Nem afféle tucatmágnás, mint akik itt
téblábolnak egy-két szemesztert, aztán eltakarodnak. Évek óta itt van, felverekedte magát re’larrá.
És nem is afféle hetedik gyerek. Elsőszülött, örökös. Az apját a tizenkét leghatalmasabb vintasi közé
számítják.
— Pontosabban a tizenhatodik az arisztokraták között — mondta Sim szárazon. — Mert ott a
királyi család, a régensherceg, Maer Alveron, Samista hercegnő, Aculeus és a Makulátlan Meluan...
— Manet úgy nézett rá, hogy Sim befogta a száját.
— Tele van pénzzel — mondta egyszerűen Manet — és pénzen vásárolható barátokkal.
— És rengetegen keresik az apja kegyét — tette hozzá Simmon.
— A lényeg — mondta komolyan Manet —, hogy ne akarj belekötni. Elsőéves korában az egyik
alkimista tengelyt akasztott vele. Ambrose felvásárolta az összes tartozását az imrei
pénzkölcsönzőtől. Amikor aztán a fickó nem tudott fizetni, becsukták az adósok börtönébe. —
Kettétörte a kenyerét, és vajat kent rá. — Mire a családja kiszabadította, tüdőbajos lett.
Emberroncs. Sosem jött vissza, hogy befejezze a tanulmányait.
— És a magiszterek hagyják? — kérdeztem.
— Minden tökéletesen törvényes — mondta Manet még mindig halkan. — Egyébként is
Ambrose nem volt olyan hülye, hogy személyesen vásárolja föl a fickó adósságait. — Legyintett. —
Valaki mással csináltatta meg, de mindenki tudta, hogy ő áll a dolog mögött.
Aztán ott volt Tabetha — mondta sötéten Sim. — Micsoda felhajtást csapott, hogy Ambrose
házasságot ígért neki! Aztán eltűnt.
Ez megmagyarázza, miért nem merte Fela megsérteni az uraságot.
Engesztelőn intettem Sim felé.
— Nem fenyegetek én senkit! — mondtam ártatlanul, fölemelve a hangom, hogy hallhassák a
fülelők. — Csak idéztem az egyik kedvenc olvasmányomból.
Tarsus mondja a Daeonica negyedik felvonásában:
 —

Elküldöm hozzá az éhséget, a tüzet.

Hogy ne lásson mást, csak pusztulást,
Hogy megrendüljenek mind a démonok,
S elismerjék a külső sötétségben, Hogy a
bosszúállás az emberé!

Pillanatnyi döbbent csend támadt a közelben. Ez a csend szélesebb gyűrűket vetett a menzán,
mint vártam. Láthatólag alábecsültem a hallgatózók számát. Ismét az evésre összpontosítottam, és
úgy döntöttem, ennyi elég lesz. Fáradt voltam, fájt a hátam, és aznapra nem kívántam újabb bajt
magamnak.
— Erre az információra most egy darabig nem lesz szükséged — mondta halkan Manet,
hosszabb hallgatás után. — Mivel kitiltottak az Archívumból, meg minden. Mégis, úgy gondolom,
tudnod kell róla... — Kényelmetlenül köszörülte a torkát. — Nem kell fizetned a kézilámpásért.
Fölveszed az asztalnál, és visszarakod, amikor végeztél. — Aggodalmasan kémlelt, hogy mit szólok
ehhez.
Fáradtan bólintottam. Igazam volt. Ambrose nem félig annyira mocsok, mint gondoltam, hanem
tízszerte mocsokabb.
 negyvennegyedik fejezet / AZ ÉGŐ ÜVEG

A Fisheryben készült az egyetemi felszerelések zöme. Az épületben volt műhelye az

üvegfúvóknak, asztalosoknak, fazekasoknak és üvegeseknek. Olyan öntödével és kovácsműhellyel
dicsekedhetett, amilyeneket csak egy fémműves álmodhat magának.
Kilvin műhelye az ipari részlegben, ismertebb nevén a Fisheryben volt. Belső tere vetekedett egy
magtáréval, két tucat robusztus munkaasztalán megszámlálhatatlan tervezet és eszköz hevert. Ez a
műhely volt a Fishery szíve, Kilvin pedig a műhely szíve.
Amikor megérkeztem, Kilvin éppen egy megcsavarodott vasrudat hajlítgatott megfelelőbb
formába. Észrevette, hogy leselkedem, rögzítette az asztalon a rudat, és elindult felém, kezét az
ingébe törölgetve.
Kritikusan végigmért.
— Jól vagy, E’lir Kvothe?
Korábban csavarogni voltam, és találtam rágni való fűzfakérget. A hátam még mindig égett és
viszketett, de ki lehetett bírni.
— Elég jól, Kilvin magiszter.
Bólintott.
— Helyes. Korodbéli fiúknak nem kell izgulniuk ilyen apróság miatt.
Hamarosan ismét makkegészséges leszel.
Éppen valamilyen udvarias választ próbáltam megfogalmazni, amikor valami fölkeltette a
figyelmemet a magasban.
Kilvin követte a pillantásomat, hátranézett. Látva, mit bámulok, szája vigyorra húzódott széles,
szakállas arcában.
— Aha! — mondta atyai büszkeséggel. — A kedveskéim!
A magasban félszáz üveggömb lógott láncon a gerendákról. Eltérő méretűek voltak, noha egyik
sem volt sokkal nagyobb egy ember fejénél.
És valamennyi világított!
Kilvin intett.
— Gyere! — Szűk öntöttvas lépcsőhöz vezetett. A tetején kiléptünk egy vas gyaloghídra,
azoknak a keskeny pallóknak az egyikére, amelyek a földtől huszonöt lábnyira hálót szőttek a tető
vaskos tartógerendái közé. Egy darabig manővereztünk a vas és fa útvesztőjében, és már meg is
érkeztünk a függő üveggömbökhöz, amelyeknek a belsejében tűz égett.
— Ezek az én lámpáim! — mondta Kilvin.
 Csak ekkor döbbentem rá, mit Iátok. Némelyik gömbben kanóc úszott folyadékban, akárcsak a
közönséges lámpáknál, de a többségük egészen rendkívüli volt. Az egyikben szürke füst kavargott,
amely olykor felvillant. Egy másik gömbben az ezüstdrótra függesztett kanóc az üres levegőben
lógott, és egyenletes fehér lánggal világított, látszólag minden éghető anyag nélkül.
Két szomszédos gömb egyformának tűnt, csak az egyikben kék láng égett, a másikban olyan
narancsszín, mint a kovácsműhely tüze. Volt akkorka, mint egy szilva, és volt dinnyenagyságú. Az
egyikbe mintha egy darab fekete szenet és egy darab fehér krétát zártak volna, és ahol ezek
összeértek, dühös vörös láng futott szét minden irányba.
Kilvin hagyta, hogy kedvemre bámészkodjam, mielőtt közelebb ment. — A cealdiak között
legendák élnek az örökégő lámpákról. Azt hiszem, valaha megvolt hozzá a tudásunk. Tíz éve
kutatok. Sok lámpát készítettem, némelyik nagyon jó, sokáig ég. — Rám nézett.
— De egyik sem ég örökké.
Végigment a soron, rámutatott az egyik gömbre.
— Tudod, mi van ebben, E’lir Kvothe? — Ebben nem volt más, csak egy zöldesszürke viaszrög,
amelyből zöldesszürke láng csapott ki. Megráztam a fejem.
— Hmm. Pedig kéne. Fehér lítiumsó. Három dekáddal azelőtt készítettem, hogy megérkeztél.
Huszonnégy napja ég, és arra számítok, hogy még sokkal tovább is fog. Meglepődtem, amikor épp
arra az anyagra tippeltél, amelyen én tíz éve töröm a fejem. A második próbálkozásod, a
nátriumolaj, nem olyan jó.
Egy éve kipróbáltam. Tizenegy napig égett.
Végigment a soron, és rámutatott az üres gömbre, amelyben mozdulatlan, fehér láng izzott.
— Hetven nap! — mondta büszkén. — Nem remélem, hogy ez az igazi, a reménykedés ostoba
játék. De ha még hat napig működik, akkor a tíz év legjobb lámpája lesz!
Egy darabig nézte, sajátosan ellágyult arccal. — De nem reménykedem — mondta határozottan.
— Új lámpákat készítek, és méréseket végzek. Ez az egyetlen módja annak, hogy előbbre jussak.
Szótlanul visszavezetett a műhely földszintjére. Odalent szembefordult velem. — A kezedet! —
parancsolta. Várakozóan kinyújtotta hatalmas tenyerét.
Nem tudván, mit akar, magam elé tartottam a kezem. Megfogta, döbbenetesen finom
érintéssel. Megfordította, alaposan szemügyre vette. — Cealdi kezed van — közölte kelletlen
elismeréssel. Fölemelte a magáét, hogy jól lássam. Széles tenyere, vaskos ujjai voltak. Amikor
ökölbe szorította, inkább buzogányra emlékeztetett.
— Sok évembe telt, amíg ezek a kezek megtanulták, mit jelent cealdi kéznek lenni. Te
szerencsés vagy. Itt fogsz dolgozni. — Csak amikor kérdőn félrehajtotta a fejét, akkor jöttem rá,
hogy a nyers mordulás meghívást jelent.
— Ó, igen! Mármint köszönöm, uram! Megtisztel nagyságod...
 Türelmetlen mozdulattal félbeszakított.
— Gyere hozzám, ha bármilyen ötleted van az örökégő lámpával kapcsolatban. Ha a fejed is
olyan okos, mint amilyennek a kezed látszik... — A sűrű szakáll elrejtette a mosolyt, de az ott
ragyogott a sötét szempárban, miközben a magiszter gonoszkodva, már-már játékosan habozott.
— Ha! — ismételte, és fölemelte az egyik ujját, amelynek a hegye majdnem akkora volt, mint egy
kalapács feje.
— Akkor én és az embereim mindenfélét mutatunk neked.

— Ki kell találnod, kinek hízelegj — mondta Simmon. — Egy magiszterre van szükséged, aki
segít, hogy re’lar legyél. Tehát kiválasztasz egyet, aztán rátapadsz, mint szar a cipőtalpra.
— Gyönyörű — jegyezte meg szárazon Sovoy.
Felling éjszakáján Sovoy, Wilem, Simmon és én egy félreeső asztalnál ültünk a Horgony mélyén,
távol a tömegtől, amelynek beszélgetése tompa morajjal töltötte meg a kocsmát. Két napja
szedték ki a varrataimat, és most ünnepeltük első dekádomat az Arkánumban.
Nem voltunk különösebben ittasak, de különösebben józanok sem. Fölösleges lett volna
betájolni, pontosan hol vagyunk a két szélsőség között, úgyhogy nem pocsékolok időt rá.
— Én egyszerűen arra összpontosítok, hogy kiváló legyek — mondta Sovoy.
— Azután kivárom, hogy a magiszter észrevegye.
— Mandraggal hogy oldod meg? — kérdezte Wilem mosolyogva, ami nála ritkán fordult elő.
Sovoy sötét pillantást vetett rá.
— Mandrag egy ló!
— Ez megmagyarázza, miért fenyegetted lovaglóostorral — mondta Wilem.
Befogtam a számat, hogy elfojtsam a nevetésemet.
— Tényleg megtetted?
— Nem mondják el neked az egész történetet — mondta sértődötten Sovoy. — Kihagyott az
előléptetésből egy másik diák kedvéért. Visszatart, így cselédnek használhat, ahelyett, hogy
felminősítene re’larrá!
— Te pedig megfenyegetted lovaglóostorral.
— Vitatkoztunk — mondta flegmán Sovoy. — Történetesen lovaglóostor volt a kezemben.
— Fenyegetted vele — szögezte le Wilem.
— De hát lovagoltam! — felelte Sovoy ingerülten. — Ha éppen kurvától jöttem volna órára, és
egy fűzővel integetek neki, akkor senkinek sem lett volna hátsó gondolata!
Pillanatnyi csönd ereszkedett az asztalra.
— Nekem most sincs — mondta Simmon, azután Wilemmel együtt nevetésben törtek ki.
 Sovoy lappangó mosollyal fordult felém.
— Símnek egyben igaza van. Egy dologra kell összpontosítanod. Különben úgy végzed, mint
Manet, az örök e’lir. — Kiegyenesedett, eligazította a ruháját.
— Na, hogy festek?
A szó szoros értelmében nem volt divatos, mert a modegi módit tartotta, nem a helybélit. De az
tagadhatatlan, hogy igen hatásos volt diszkrét árnyalatú, finom selymeiben, velúr cipőjében.
— Ugyan mit számít? — kérdezte Wilem. — Símmel akarsz kacérkodni?
Sovoy elmosolyodott.
— Sajnos, most itt kell hagynom titeket. Találkám van egy hölggyel, és kötve hiszem, hogy utunk
a városnak ebbe a felébe vezetne ma éjjel.
— Nem mondtad, hogy találkád van! — tiltakozott Sim. — Hárman nem kártyázhatunk.
Sovoy már azzal is engedményt tett, hogy egyáltalán velünk volt. Kicsit húzta a száját, amikor
Wilt és Sim kiválasztotta a kocsmát. A Horgony elég hitvány intézmény volt, így az italt olcsón
mérték, ugyanakkor elég jó, hogy ne kelljen attól félnünk, hogy valaki belénk köt vagy lehány.
 —
Jó barátok és jó cimborák vagytok — mondta Sovoy. — De egyikőtök sem nőnemű, és
Simmon kivételével nem is elég csinos.
— Rákacsintott Simre. — De most őszintén, közületek ki nem hagyná ott a társaságot, ha egy nő
várja?
Kelletlenül morogva igazat adtunk neki. Elmosolyodott; a fogai nagyon fehérek és egyenletesek
voltak. — Ideküldöm a lányt egy újabb kör itallal — mondta, miközben megfordult, hogy távozzék.
— Hogy enyhítsem a távozásom okozta keserűséget.
— Nem rossz fiú — elmélkedtem, miután elment. — Mágnás létére.
Wilem bólintott.
— Mintha tudná, hogy különb nálad, de nem néz le emiatt, mert tudja, hogy nem a te hibád.
— Egyszóval kihez fogsz csapódni? — kérdezte Sim, az asztalra könyökölve.
— Úgy sejtem, nem Hemme lesz az.
— Vagy Lorren — mondtam epésen. — Legyen tizenkétszeresen átkozott Ambrose. Szerettem
volna az archívumban dolgozni.
— Brandeur is kiesik — mondta Sim. — Ha Hemme orrol valakire, Brandeur még fóti.
— Na és a Kancellár? — kérdezte Wilem. — A nyelvészet? Máris beszéled a siarut, még ha
barbár is a kiejtésed.
Megráztam a fejem.
— Mi van Mandraggal? Sokat kísérleteztem a kémiával. Ez egy kis lépés az alkímia felé.
Simon elnevette magát.
— Mindenki azt hiszi, hogy a kémia és az alkímia nagyon hasonlítanak, pedig ez nem igaz. Közük
sincs egymáshoz. Véletlenül vannak ugyanabban az épületben.
Wilem lassan bólintott. —
Szépen fogalmaztál.
— Mellesleg — folytatta Simmon — Mandrag a múlt szemeszterben fölvett húsz új e’lirt.
Hallottam panaszkodni, mert olyan sokan vannak.
— Ha átmész a Medicába, hosszú távra tervezz — mondta Wilem.
— Arwyl makacs, mint egy öszvér. Nem hagyhatsz ki semmit. — Beszéd közben olyan
mozdulatokat tett, mintha szeletelne. — Hat szemeszterig e’lir vagy. Nyolc szemeszterig re’lar. Tíz
szemeszterig el’the.
Mola már csaknem három éve re’lar nála — tette hozzá Simmon.
Próbáltam kigondolni, hogy miként szedhetnék össze hat évre való tandíjat.
— Lehet, hogy nincs annyi kitartásom — mondtam.
 —
A felszolgáló lány italt hozott egy tálcán. Csak fél ház volt a Horgonyban, de így is eleget
futkosott ahhoz, hogy rózsapírba boruljon az arca.
— Úriember barátotok fizeti ezt a kört és a következőt — mondta.
— Egyre jobban kedvelem ezt a Sovoyt — mondta Wilem.
— Viszont! — folytatta a lány, és olyan messze tartotta Wil italát, hogy a cealdi ne érhesse el. —
Azért nem fizetett, hogy megfoghassa a farom. — A szemünkbe nézett. — Bízom benne, hogy ti
hárman távozás előtt rendezitek az adósságát.
Sim bocsánatkérően dadogott.
— Ö... ő nem úgy gondolta... Az ő kultúrájukban az ilyesmi megengedett.
A lány a szemét forgatta, az arca meglágyult.
— Nohát, ebben a kultúrában egy tisztességes borravaló megfelelő bocsánatkérésnek számít. —
Odaadta Wilnek az italát, megfordult, és az üres tálcát a csípőjének támasztva elsietett.
Néztük, ahogy megy, és ki-ki elmerült a gondolataiban.
— Észrevettem, hogy Sovoy visszaszerezte a gyűrűit — mondtam végül.
— Kiválóan ment neki a játék tegnap éjjel — felelte Simmon.
— Sorozatban hatszor volt duplája, bankot robbantott.
— Sovoyra! — emelte föl Wilem az ónkupáját. — Tartson ki a szerencséje az órákon, és a miénk
ivás közben. — koccintottunk és ittunk, azután Wilem visszaterelt minket a korábbi témához. —
Akkor csak Kilvin és Elxa Dal marad.
— Felmutatta két ujját.
— És mi van Elodinnal? — vágtam közbe.
Értetlenül néztek rám.
— Hogyhogy mi van? — kérdezte Simmon.
— Elég rendesnek látszik — mondtam. — Nem tanulhatnék az ő irányításával?
Simmon nevetésben tört ki, Wilem szája egy tőle ritka mosolyra húzódott. — Mi van? —
kérdeztem.
— Elodin nem tanít semmit — magyarázta Sim. — Kivéve talán az emelt szintű kukoriságot.
Valamit csak kell tanítania! — tiltakoztam. — Végtére is magiszter, vagy nem?
— Simnek igaza van. Elodin lúgos. — Wilem megütögette a halántékát.
— Flúgos — helyesbített Simmon.
— Flúgos — ismételte meg Wil.
— Egy kicsit... különösnek tűnik — mondtam.
— Gyorsan fogod a helyzetet — jegyezte meg szárazon Wilem.
— Nem csoda, hogy ily zsenge korban bejutottál az Arkánumra.
 —
— Nyugi Wil, alig egy dekád óta van itt. — Simmon felém fordult. — Elodin volt öt éve a
Kancellár.
— Elodin? — Nem tudtam palástolni hitetlenkedésemet. — De hát olyan fiatal, és... —
Elhallgattam, nem akartam kimondani az első szót, amely az eszembe jutott: bolond.
Simmon befejezte a mondatomat.
— ...ragyogó. És nem is olyan fiatal, ha hozzászámítod, hogy akkor vették föl az Egyetemre,
amikor betöltötte a tizennégyet. Tizennyolc éves korában képesített arkanista volt. Azután néhány
évig tanársegéd.
— Az mi? — kérdeztem.
— Olyan arkanista, aki az Egyetemen marad — magyarázta Wil.
— A tanársegédek sokat segítenek az oktatásban. Ismered Cammart a Fisheryben?
Megráztam a fejem.
— Magas, forradásos. — Az arcára mutatott. — Félszemű.
Komolyan bólintottam, Cammart nehéz lett volna összetéveszteni. Bal orcáját beszőtte a
sugárirányban szétfutó sebhelyek pókhálója, amely kopasz csíkokat húzott fekete hajába és
szakállába. Bal szeme helyén szemtapaszt viselt. Két lábon járó intés volt, arra figyelmeztetett,
milyen veszedelmes lehet a munka a Fisheryben.
— Láttam már. Végzett arkanista?
Wil bólintott.
— Kilvin helyettese. Az újoncoknak ő tanítja a sygaldryt.
Sim a torkát köszörülte.
— Ahogy mondottam, Elodin volt a legfiatalabb hallgató, a legfiatalabb arkanista és a
legfiatalabb kancellár.
Akkor is — szóltam közbe. — El kell ismerned, kicsit különös, hogy ő legyen a Kancellár.
— Akkor nem volt különös — mondta szárazon Simmon. — Ez még azelőtt volt, hogy az
megtörtént.
Miután nem folytatta, nógattam.
— Az?
Wil vállat vont.
— Valami. Nem mondják, hogy mi. Bezárták a Cserepesbe, amíg vissza nem jött a sütnivalója.
— Nem szeretek erre gondolni — mondta Simmon, és kényelmetlenül fészkelődött. — Mert
ugye minden szemeszterben megőrül néhány diák. — Wilemre nézett. — Emlékszel Slyhthre? —
Wil komoran bólintott. — Bármelyikünkkel megtörténhet.
 —
Percnyi csönd támadt. Szopogatták az italukat, és a semmibe bámultak. Szerettem volna
megkérdezni a részleteket, de biztos voltam benne, hogy érzékeny pontot érintettem.
— Mindenesetre — folytatta halkan Sim — én úgy hallottam, hogy nem engedték ki a
Cserepesből. Megszökött.
— Magára valamit adó arkanistát nem lehet bezárni egy cellába — jegyeztem meg. — Ez nem
meglepő.
— Voltál te már ott? — kérdezte Simmon. — Azért épült, hogy arkanistákat zárjanak bele.
Vegyes kőből. Őrök az ajtókban, ablakokban. — A fejét rázta. — Nem tudom elképzelni, hogy tud
kijutni onnan valaki, még akkor is, ha magiszter.
— Ez nem tartozik a témához — mondta Wilem határozottan.
— Kilvin örülne neked a Fisheryben. Ha kedvező benyomást teszel rá, az a legjobb alkalom, hogy
re’lar legyél. — Egyikünkről a másikunkra pillantott. — Megegyeztünk?
— Megegyeztünk — felelte Simmon.
Bólintottam, de a kerekek tovább forogtak az agyamban. Nagy Taborlinra gondoltam, aki tudta
minden dolog nevét. A mesékre gondoltam, amelyeket Skarpi mesélt Tarbeanban. Nem említette
az arkanistákat, kizárólag névmestereket.
Elodinra gondoltam, a nevek magiszterére, és arra, hogyan közeledhetnék hozzá.
 negyvenötödik fejezet / KÖZJÁTÉK — KOCSMAI MESÉK

Kvothe intésére a Krónikás letörölte a tolla hegyét, és megrázogatta az ujjait.

Bast a magasba lökte karjait, és ültében hatalmasat nyújtózott.
— Szinte elfelejtettem, milyen gyorsan történt — mélázott Kvothe.
— Valószínűleg ezek voltak az első legendák, amelyeket mesélni kezdtek rólam.
— Az Egyetemen máig emlegetik őket — jegyezte meg a Krónikás. — Három változatban
hallottam az előadásodat. A korbácsolást is. Akkor neveztek el Vértelen Kvothénak?
Kvothe bólintott.
— Alighanem.
— Ha már a kérdéseknél tartunk, Reshi — szólalt meg félénken Bast —, nem értem, miért nem
kerested meg Skarpit?
— Mit tehettem volna, Bast? Mázoltam volna feketére az arcomat lámpakorommal, hogy
megpróbálkozzam egy éjszakai szöktetéssel? — Kurtán, humortalanul fölnevetett. —
Eretnekségért vitték el. Csak abban reménykedhettem, hogy tényleg vannak barátai az egyházban.
Mélyen beszívta a levegőt, sóhajtott. — Azt hiszem, a legegyszerűbb ok az, amelyik a legkevésbé
tetszik. Az igazság a következő: nem egy mesében éltem.
— Nem hinném, hogy értelek, Reshi — csodálkozott Bast.
— Gondolj a mesékre, amelyeket hallottál. A főhős egy fiúgyermek. Megölték a szüleit. Bosszúra
vágyik. Mi történik ezután?
Bast tétován, értetlenül hallgatott. Helyette a Krónikás válaszolt.
— Segítőre talál. Egy okos, beszélő mókusra. Egy vén, részeges kardmesterre. Egy bolond
remetére az erdőben. Ilyesmit.
Kvothe bólintott.
— Pontosan! Megtalálja a bolond remetét az erdőben, méltónak bizonyul a segítségre,
megtanulja minden dolgok neveit, ahogy Nagy Taborlin. Miután megszerzi ezt a hatalmas
varázserőt, mihez kezd?
A Krónikás vállat vont.
— Felkutatja a latrokat, és megöli őket.
— Hát persze — felelte elégedetten Kvothe. — Tiszta, gyors és könnyű, mint minden hazugság.
Már az elején tudjuk a végét. Ezért szeretjük a meséket. Megtalálható bennük az a világosság és
egyszerűség, ami a való életből hiányzik.
Előrehajolt.
— Ha ez holmi kocsmai mese volna, tele féligazságokkal és hajmeresztő kalandokkal,
elregélném, hogy egyetemi éveim fanatikus céltudatosságban teltek. Megtanultam a szél örökké
változó nevét, kilovagoltam, és bosszút álltam a Chandrianon. — Csettintett az ujjával. — Ilyen
egyszerű.
— Ez lehet szórakoztató mese, de nem az igazság. Az igazság a következő: három éven át
gyászoltam a szüleim halálát, közben a fájdalom tompa sajgássá enyhült. — Mereven mosolygott.
— Nem hazudok. Voltak álmatlan éjszakák, amikor nyomorult magányban feküdtem a Mews
keskeny priccsén, voltak idők, amikor olyan végeláthatatlanul és üresen telepedett rám a gyász,
hogy azt hittem, megfojt.
— Előfordult, hogy láttam egy anyát, karján gyermekével, vagy egy apát, amint együtt nevetgél
a fiával, mire megrohant a vér és az égő haj szaga, és izzón, őrjöngve föllángolt bennem a düh.
Vállat vont.
— De sok minden más is volt az életemben a bosszún kívül. Nagyon konkrét és szorongató
akadályokat kellett leküzdenem. A szegénységet. Egyszerű származásomat. Egyetemen szerzett
ellenségeim több veszélyt jelentettek rám nézve, mint az egész Chandrian.
Intett a Krónikásnak, hogy vegye föl a tollat.
— De majd meglátjuk, hogy még a legfantasztikusabb mesében is van egy szemernyi igazság,
mert találtam valamit, ami nagyon közel áll az erdők bolond remetéjéhez. — Elmosolyodott. — Én
ugyanis szentül eltökéltem, hogy megtanulom a szél nevét.
negyvenhatodik fejezet / AZ ÖRÖKKÉ VÁLTOZÓ SZÉL

Elodinról kiderült, hogy igen nehéz megtalálni. Volt egy irodája a Hollowsban, de úgy tűnt, sose
tartózkodik ott. Amikor végigolvastam a tantárgyak listáját, láttam, hogy csak egyetlen előadása
van: a valószínűtlen matematika. De ezzel a legkevésbé sem jutottam előbbre, mert amikor
megnéztem az előadás idejét, ott az állt „most", a helyénél pedig: „mindenütt”.
A vakszerencse műve volt, hogy mégis megláttam, amint keresztülvág egy zsúfolt udvaron.
Fekete magiszteri köpenyét viselte, ami meglehetősen ritkán fordult elő nála. Éppen a Medica felé
tartottam, de úgy döntöttem, inkább elkésem az előadásról, mintsem elszalasszam a lehetőséget,
hogy beszéljek Elodinnal.
Mire keresztülnyomakodtam a délidei tömegen és utolértem, az Egyetem északi végében
jártunk egy széles földúton, amely az erdőbe vezetett.
— Elodin magiszter! — mondtam, miközben odarohantam hozzá.
— Régóta reménykedem, hogy beszélhetek nagyságoddal!
— Szomorú kis remény — mondta, de nem lassított, rám se nézett. — Magasabb célokat tűzz
magad elé. Egy ifjút a fennkölt becsvágynak kell fűtenie.
— Akkor hát abban reménykedem, hogy megtanulhatom a nevek tudományát — mondtam, és
hozzáigazítottam a lépteimet.
 — Ez meg túl nagyravágyó — mondta tárgyilagosan. — Próbálkozz újra.
Valahol a kettő között. — A földút kanyarodott, mögöttünk fák takarták el az Egyetem épületeit.
— Abban reménykedem, hogy elfogad a diákjának — próbálkoztam ismét. — És megtanít
mindarra, amit jónak vél.
Elodin megtorpant, és felém fordult.
— Remek! — mondta. — Eredj, keress három fenyőtobozt. — Kört formált a hüvelykés
mutatóujjából. — Ilyen nagy legyen, és egyetlen pikkely se hiányozzék róla. — Leült az út
közepére, és elhessegetett. — Rajta. Siess.
Berobogtam a fák közé. Öt percbe telt, amíg találtam három megfelelő tobozt. Mire visszaértem
az útra, kimelegedtem, összecsikartak a tüskék.
Elodint sehol sem láttam.
Bután bámultam, azután elkáromkodtam magam, földhöz vágtam a tobozokat, és futva
indultam tovább az észak felé vezető úton. Elég hamar utolértem Elodint, aki ráérősen őgyelgett,
és a fákat bámulta.
— No mit tanultál? — kérdezte Elodin.
— Hogy nagyságod magára akar maradni?
— Fürge az eszed. — Színpadiasan széttárta a kezét, és megzengette a hangját: — Hát itt ért
vala véget a lecke! Hát így ért vala véget tutorságom E’lir Kvothe mellett!
Sóhajtottam. Ha most elmegyek, még elérem az előadást a Medicában, de valahol úgy
sejtettem, hogy ez valamiféle vizsga. Talán Elodin egyszerűen meg akar bizonyosodni
érdeklődésem őszinteségéről, mielőtt elfogadna a diákjának. A mesékben rendszerint így történik:
az ifjú bizonyítani köteles elszántságát az erdei remetének, aki másképp nem veszi a szárnyai alá.
— Válaszolna nagyságod néhány kérdésre? — kérdeztem.
— Hát persze — mondta. Fölemelte a kezét, amelyen behajlította a mutató és hüvelykujját. —
Három kérdésre. Ha beleegyezel, hogy utána békén hagysz.
Egy pillanatig gondolkodtam.
— Miért nem akar engem tanítani?
— Mert az Edema Ruh kivételesen rossz diákokat ad — mondta nyersen. — A magolásban
kiválóak, de a nevek tudománya olyan szintű odaadást követel, amire ritkán tudjátok rávenni
magatokat.
Olyan erővel lángolt föl bennem a düh, hogy éreztem, amint a bőröm kivörösödik. A pír az
arcomon kezdődött, azután a mellem és a karom is égni kezdett tőle. A karomon felborzolódott a
szőr.
Mély lélegzetet vettem.
 — Sajnálom, hogy nagyságod előtt híjával találtatott a Ruh — mondtam óvatosan. — De hadd
biztosítsam...
— Istenek! — sóhajtott utálattal. — Még talpnyaló is! Belőled hiányzik a szükséges gerinc és a
férfias erély, hogy tanítsalak!
Szavai úgy zubogtak a torkomban, mint a forró víz. Lenyeltem őket. Fel akar bosszantani.
— Ez nem az igazság — szögeztem le. — Miért nem akar tanítani magiszterséged?
— Ugyanazon okból, amiért nincs szükségem kiskutyára! — kiáltotta, és úgy hadonászott, mint a
gazda, amikor a varjakat hessegeti a földjéről. — Mert túlságosan alacsony vagy névmesternek. A
szemed túl zöld. Nem megfelelő az ujjaid száma. Gyere vissza, ha magasabb leszel és találsz
tisztességes árnyalatú íriszt!
Sokáig farkasszemet néztünk. Végül vállat vont, és elindult.
— Jól van. Megmutatom, miért.
Mentünk észak felé. Elodin lassacskán ballagott, köveket szedett föl, és a fák közé hajította őket.
Fel-felszökkent, hogy leveleket tépjen a lecsüngő ágakról, ilyenkor magiszteri köpenye
nevetségesen felpüffedt. Egyszer megállt, és csaknem fél órán át mozdulatlanul figyelte a szélben
imbolygó páfrányt.
De megfékeztem a nyelvem. Nem kérdeztem: „Hova megyünk?”, vagy „Mit néz nagyságod?”
Száz történetet ismertem fiúkról, akiknek kérdései vagy vágyai pocsékba mentek a fölös
fecsegéstől. Két kérdésem maradt, és én gondosan vigyáztam rájuk.
Végül kiértünk az erdőből, az út ösvénnyé keskenyedett, amely egy hatalmas udvarházhoz
vezetett a széles pázsiton át. Az elegáns, piros cseréptetős, oszlopos ház nagyobb volt a
műhelyeknél. Magas ablakai, boltíves ajtói voltak. Szökőkutak, virágok, sövények vették körül...
De valami nem volt rendben vele. Minél közelebb értünk a kapuhoz, annál inkább kételkedtem
benne, hogy ez egy nemesi fészek volna. Talán a kerttervezés tette, vagy az a tény, hogy a
kovácsoltvas kerítés majdnem tíz láb magas volt, és az én rutinos tolvajszemem
megmászhatatlannak minősítette.
Két szigorú képű ember nyitotta ki a kaput. Továbbmentünk az úton a bejárathoz. Elodin rám
nézett.
— Hallottál valaha a Menedékről?
Megráztam a fejem.
— Más nevei: Varjútanya, Cserepes...
Az egyetem tébolydája.
— Hatalmas! Hogyhogy... — Leállítottam magam, mielőtt föltettem volna a kérdést.
Elodin elvigyorodott, mert tudta, hogy most majdnem falhoz állított.
 — Jeremy! — szólt oda a tagbaszakadt férfinak, aki az ajtó előtt állt. — Ma hány vendégünk
van?
— Az ügyeletes megadhatja az összesítést, uram — feszengett Jeremy.
— Csak egy becslést kérek — mondta Elodin. — Barátok közt vagyunk.
— Háromszázhúsz? — vonogatta a vállát Jeremy. — Háromszázötven?
Elodin megkopogtatta a vaskos faajtót. Jeremy sietett kinyitni.
— Szükség esetén mennyit tudnánk még befogadni? — kérdezte Elodin.
— Százötvenet simán — felelte Jeremy, és kitárta a hatalmas ajtót.
— Gondolom, vészhelyzetben valamivel többet.
— Látod, Kvothe? — kacsintott rám Elodin. — Készen állunk. Óriási, boltíves
előcsarnok ásított előttünk, ablakaiba festett üveget foglaltak. A padló márványát
tükörfényesre csiszolták.
Kísérteties csend volt. Nem értettem. Nagyságra a tarbeani Reftwiev tébolyda töredéke csak
ennek, mégis akkora hanggal voltak benne, mint mikor a bordélyban összeverekszenek a dühös
cafkák. Mérföldnyire a várostól is hallani lehetett.
Elodin odament egy óriási asztalhoz, amelynél egy fiatal lány állt.
— Miért nincs senki odakint, Emmie?
A lány kínosan mosolygott.
— Ma túlságosan vadak, uram. Vélhetőleg vihar közeledik. — Levett egy lajstromot a polcról. —
A Hold nemsokára megtelik. Tudja nagyságod, hogy van.
— Persze, hogy tudom. — Lekuporodott, elkezdte kifűzni a cipőjét. — Ez alkalommal hova
tettétek Whint?
A lány elfordított néhány lapot.
— Második emelet, keleti szárny. 247.
Elodin fölállt, a cipőjét az asztalra tette.
— Fél szemed tartsd rajta, jó? — A lány tétován mosolygott, és bólintott.
Ismét magamba fojtottam egy csomó kérdést.
— Ügy tűnik, az egyetem félelmesen sokat költ erre — jegyeztem meg.
Elodin nem törődött velem. Megfordult és úgy, zoknisan fölment egy széles márványlépcsőn.
Azután egy hosszú, fehér folyosóra kerültünk, ahol faajtók sorakoztak. Először hallottam olyan
hangokat, amelyekre egy ilyen helyen számítani lehet. Nyögés, sírás, szüntelen karattyolás,
sikoltozás, de mindez nagyon halkan.
Elodin futott néhány lépést, aztán megtorpant, zoknis talpával csúszott tovább a sima
márványpadlón, magiszteri köpenye lobogott. Ezt többször megismételte: néhány gyors lépés,
azután hosszú csúszás, miközben két kitárt karjával egyensúlyozott.
Én tovább gyalogoltam mellette.
 —
Azt hiszem, a magiszterek szívesen fordítanák tudományosabb célra az egyetemi alapokat.
Elodin rám sem nézett. Lép. Lép, lép, lép. — Úgy akarsz válaszokat kiszedni belőlem, hogy nem
kérdezel. — Csúsz. — Nem fog menni.
— Be akar ugratni, hogy kérdezzek — mutattam rá. — Még szép, hogy így viselkedem.
Lép, lép, lép. Csúsz. — Egyáltalán mi az ördögnek zargatsz? — kérdezte. — Kilvin nagyon kedvel.
Miért nem kötöd a lovadat az ő szekeréhez?
— Ügy vélem, nagyságod olyasmiket tud, amit másutt nem tanulhatok meg.
— Milyesmiket?
— Dolgokat, amelyeket azóta szeretnék tudni, amióta láttam vahkit, hogyan szólítja a szelet.
— Csakugyan a szelet szólította? — Elodin fölvonta a szemöldökét. Lép. Lép. Lép-lép-lép. — Az
rázós. — Csúúúúúsz. — Miből gondolod, hogy nekem bárminemű sejtelmem van a szél
szólításáról?
— Kizárásos alapon — feleltem. — Egyik magiszter sem foglalkozik ilyesmivel, így az nagyságod
illetékességi körébe tartozik.
— A logikád szerint akkor az én illetékességi körömbe tartoznak a solinade táncok, a kézimunka
és a lólopás is.
Elértük a folyosó végét. Csúszás közben Elodin csaknem átesett egy hatalmas, széles vállú férfin,
aki kemény fedelű jegyzettartót szorongatott.
— Bocsánat, uram — mentegetőzött, holott nyilvánvalóan nem az ő hibája volt.
— Timothy! — mutatott rá hosszú ujjával Elodin. — Gyere velünk.
Sok rövidebb folyosón mentünk végig Elodin nyomában. Megérkeztünk egy nehéz faajtóhoz,
amelyen szemmagasságban volt egy eltolható lap. Elodin félrehúzta, benézett. — Hogy van?
— Nyugodt — mondta az emberhegy. — Nem hinném, hogy sokat aludt volna.
Elodin megnyomta a kilincset, azután komoran fordult a széles vállú férfihoz.
— Bezártátok?
Timothy legalább egy fejjel magasabb volt Elodinnál, és kétszer annyit nyomhatott, mégis
elvértelenedett az arca a cipődén magiszter nézésétől.
— Nem én, Elodin magiszter. Ez...
Elodin nyers mozdulattal belefojtotta a magyarázatot.
Nyisd ki!
Timothy egy kulcskarikával matatott.
Elodin továbbra is megsemmisítően nézte.
— Alder Whint tilos bezárni. Jöhet-mehet kedve szerint. Az ételébe tilos bármit belekeverni,
hacsak nem ő maga kéri. Téged teszlek ezért felelőssé, Timothy Generoy. — Megbökte hosszú
 —

ujjával az emberhegy mellkasát. — Ha rájövök, hogy Whint lenyugtattátok, vagy korlátoztátok a

mozgásban, a nyakadba ülök, és te pucéran nyargalsz végig velem az imrei utcákon, mint egy kis
rózsaszín póni. — Vasvillaszemmel nézett Timothyra. — Tűnés.
A fickó olyan sebesen távozott, ahogy tudott anélkül, hogy futott volna.
Elodin felém fordult.
— Bejöhetsz, de ne csapjál zajt, ne tegyél hirtelen mozdulatot. Ne szólj, ha nem szól hozzád. Ha
beszélsz, csak halkan. Megértetted?
Bólintottam. Elodin kinyitotta az ajtót.
A szoba nem olyan volt, mint amire számítottam. Magas ablakok engedték be a napfényt, egy
nagy ágyat, asztalt, székeket világított meg. A falakat, a mennyezetet, a padlót vastag fehér
vászonnal párnázták ki, amely letompította a folyosóról beszűrődő hangokat. A takarókat lehúzták
az ágyról. Harminc körüli, sovány férfi burkolózott beléjük, aki a fal mellett kuporgott.
Elodin becsukta az ajtót, mire az egérszerű ember összerezzent.
— Whin! — szólt halkan Elodin, és közelebb lépett. — Mi történt?
Alder Whin úgy hunyorgott rá, mint egy bagoly. Botsovány ember volt, a felsőteste meztelen a
takaró alatt, a haja égnek állt, szemét tágra meresztette. Halkan, kissé rekedten beszélt. — Jól
voltam. Jól éreztem magamat. De az a sok emberi beszéd, kutyák, kockakövek... Ezt most nem
tudom elviselni.
A falhoz tapadt, a takaró lecsúszott csontos válláról. Megdöbbenten láttam az ólomérmet a
nyakában. Vagyis képzett arkanista.
Elodin bólintott.
— Miért ülsz a padlón?
Whin az ágyra sandított, szemében pánik szűkölt.
— Leesem — mondta halkan, az iszonyat és a szégyenkezés között imbolygó hangon. — És
rugók és lécek vannak ott. Szögek.
— Most hogy vagy? — kérdezte Elodin gyengéden. — Nem akarsz visszajönni velem?
Neeeem. — Whin reménytelenül, kétségbeesetten nyüszített. Szorosan behunyta a szemét,
és összehúzta magán a takarót. Vékony, reszketeg hangja sokkal fájdalmasabbá tette könyörgését,
mintha üvöltött volna.
— Jól van. Maradhatsz — mondta halkan Elodin. — Majd visszajövök, meglátogatlak.
Whin erre kinyitotta a szemét, és felindultan nézett rá.
 —
— Ne hozzál mennydörgést! — parancsolta. Vékony karját kinyújtotta a takaró alól, és
megmarkolta Elodin ingét. — De szükségem van egy macskasípra, kékenyre és csontokra is! —
mondta türelmetlenül. — Sátorcsontokra.
— Mindent elhozok — ígérte Elodin és intett, hogy jöjjek ki a szobából.
Engedelmeskedtem.
Elodin komoran csukta be az ajtót.
— Whin akkor tudta meg, mibe keveredett, amikor a tanársegédem lett. — Megfordult,
visszafelé indult a folyosón. — Te nem tudod. Nem tudsz semmit az Egyetemről. Beleértve a
kockázatokat. Azt hiszed, ez a hely tündérország, játszótér. Pedig nem az.
— Ügy van — vágtam vissza. — Ez egy játszótér, és az összes gyerek engem irigyel, mert azt
kellett játszanom, hogy véresre vertek, és kitiltottak az Archívumból, őket meg nem.
Elodin megállt, felém fordult.
— Jól van, bizonyítsd be, hogy tévedek. Bizonyítsd be. hogy átgondoltad ezt a dolgot. Vajon
miért van szüksége egy ezerötszáz diákot oktató egyetemnek olyan tébolydára, amely királyi
palota is lehetne?
Pörgött az agyam.
— A legtöbb diák tehetős családból származik — mondtam. — Könnyű élethez szoktak. Amikor
arra kényszerülnek...
— Téves — legyintett Elodin. Elfordult, folytatta útját a folyosón.
— Az oka az, amit tanulnak. Amilyen mozgásra késztetjük az agyat.
— Szóval a számtan és a nyelvtan megőrjíti az embereket — mondtam, vigyázva, hogy
megmaradjak kijelentő módban.
Elodin megállt, kinyitotta a legközelebbi ajtót. Halálra rémült sikoly tört ki a folyosóra.
— ...BENNEM! ITT VANNAK BENNEM! ITT VANNAK BENNEM! ITT VANNAK BENNEM! — A
nyitott ajtóból egy fiatalembert láttam. Rángatta a bőrszíjakat,
amelyek a csuklójánál, derekánál, nyakánál és bokájánál fogva az ágyhoz erősítették.
— A trigonometria és a diagrammatikus logika nem képes ilyesmire — mondta Elodin a
szemembe nézve.
— ITT VANNAK BENNEM! ITT VANNAK BENNEM! ITT VANNAK... — A sikoltozás folytatódott,
mint egy összefüggő kántus, mint a kutya értelmetlen, végeérhetetlen ugatása az éjszakában.
— ...BENNEM! ITT VANNAK BENNEM! ITT VANNAK BENNEM! ITT VANNAK... Elodin becsukta az
ajtót. Noha a vastag fán is átszűrődött a tompa hang, a csend mégis megdöbbentett.
— Tudod, miért hívják ezt a helyet Varjútanyának? — kérdezte Elodin.
Megráztam a fejem.
— Mert aki ide jön, az károgni kezd. — Eszelősen mosolygott. Borzalmas volt a nevetése.

Folyosókon át elvezetett a Cserepes egy másik szárnyába.

Mikor befordultunk egy sarkon, valami újat láttam: egy színtiszta rézből készült ajtót.
Elodin elővett a zsebéből egy kulcsot, és kinyitotta.
— Szívesen beugróm ide, ha a környéken járok — mondta hanyagul. — Megnézem a postámat.
Meglocsolom a növényeket, s a többi.
Lehúzta az egyik zokniját, csomót kötött rá, beékelte a nyitott ajtó alá.
— Kellemes hely, ha csak látogatóba jössz, de tudod... — Behúzta az ajtót, ellenőrizte, hogy
véletlenül sem csapódhat-e be. — Soha többé.
Elsőnek azt vettem észre, hogy valami furcsa van a szoba levegőjében. Kezdetben azt hittem,
hangszigetelt, mint Alder Whin szobája, de ahogy körülnéztem, láttam, hogy a falak és a
mennyezet csupasz szürke kőből készült. A következő gondolatom az volt, hogy talán nem
szellőztetnek, de amikor szimatoltam, levendula és tiszta vászon szagát éreztem. Mintha víz alatt
lettem volna, olyan nyomás nehezedett a fülemre, holott itt szó sem volt vízről. Meglengettem a
kezemet, már-már azt vártam, hogy ellenállásba ütközöm, de nem így történt.
— Idegesítő, mi? — Odafordulva láttam, hogy Elodin figyel engem. — Ámulatba ejt, hogy
megérezted. Nem sokan képesek.
Ez a szoba határozottan különb volt Alder Whinénél. Baldachinos ágy, kárpitozott dívány, egy
üres könyvespolc meg egy nagy asztal, számos székkel. A legfeltűnőbbek a hatalmas ablakok
voltak, amelyek a pázsitra és a kertekre nyíltak. Volt kint egy erkély is, de oda nem lehetett kijutni.
— Ezt nézd meg! — mondta Elodin. Fölkapta az egyik egyenes hátú széket, két kézre fogta,
megcsóválta, keményen az ablaknak vágta. Összerázkódtam, de az iszonyú csörömpölés helyett
csak a fa recsegett tompán. A székből egy deszka és rongykupac maradt a földön.
— Ezt csináltam órákon át — mondta Elodin. Mélyet lélegzett, és szeretettel nézett körbe a
szobában. — Szép idők voltak.
 Odamentem az ablakokhoz. Vastagabb üveg volt bennük a szokásosnál, de annyival azért nem
vastagabb. Közönséges üvegnek látszottak, csak éppen valami halványvörös erezet szőtte be őket.
A keretre néztem. Rézből volt. Lassan körüljártattam a tekintetemet, megbámultam a terméskő
falakat, éreztem a különös, súlyos levegőt. Észrevettem, hogy az ajtón nincs kilincs, zárról nem is
beszélve. Miért venné magának a fáradságot akárki, hogy tömör rézajtót készítsen?
Elhatároztam, hogy elsütöm a második kérdésemet.
— Hogy jutott ki innen?
— Na végre — mondta Elodin enyhe ingerültséggel.
A díványra rogyott.
— Tudod, valamikor bezárták a Nagy Elodint egy magas toronyba! — Körbemutatott. —
Megfosztották mindenétől: krajcár, kulcs, kandeláber egyképpen oda. Továbbá a cellának nem volt
ajtaja. Sem ablaka, amit betörhetett volna. — Legyintéssel nyomatékosította mindeme
hiányosságokat.
— Még a szél nevét is elrejtették előle rabtartóinak fortélyos mesterkedései.
Fölállt, járkálni kezdett.
— Semmi sem volt körülötte, csak sima, kemény kő. Olyan cellában volt, ahonnan ember nem
menekülhetett.
Megállt, színpadiasan fölemelte az ujját.
— Ám a Nagy Elodin ismerte minden dolgok nevét, így a dolgok engedelmeskedtek a
parancsainak. — Szembefordult az ablak mellett a szürke fallal. — Azt mondta a kőnek: TÖRJ MEG!
és a...
Elhallgatott, kíváncsian oldalra hajtotta a fejét. A szeme összeszűkült — A mindenit,
megváltoztatták — mondta halkan. — Huh! — Közelebb lépett a falhoz, rátette a kezét.
Elcsámborogtak a gondolataim. Wilnek és Simnek igaza volt, ez az ember flúgos. Mi történne,
ha kiszaladnék a szobából, kirántanám a zoknit, és bevágnám az ajtót? Megköszönnék a
magiszterek?
— Ó! — Elodin váratlanul fölnevetett. — Egész ötletes húzás volt tőlük. — Két lépést hátrált. —
CYAERBASALIEN.
Láttam, hogy a fal megmozdult. Hullámzott, akár a szőnyeg, amelyet porolnak. Azután
egyszerűen... leomlott. Mintha sötét víz bugyogna egy edényből, tonnányi finom szemcséjű, szürke
por zuhogott a padlóra, csaknem térdig elnyelve Elodint.
Napfény és madárcsicsergés tört be a szobába. Ahol lábnyi vastag kemény kő szürkéllett, most
akkora lyuk tátongott, hogy egy szekér is befért volna rajta.
De a lyuk nem volt teljesen tiszta, mert valami zöld anyag vonta be. Mocskos, gyűrött hálónak
rémlett, de ahhoz túl szabálytalan volt. Inkább mintha vastag, tépett pókszövedék lett volna.
 — Ez korábban nem volt itt — mondta bocsánatkérően Elodin, miközben kiszabadította a lábát
a porból. — De biztosítlak róla, első alkalommal sokkal drámaibb volt a hatás.
Csak álltam ott elhűlve. Ez nem szimpatetika volt. Ehhez foghatót még sosem láttam. Csak arra a
félig elfelejtett, száz mesére tudtam gondolni: És a Nagy Taborlin azt mondta a kőnek: TÖRJ MEG!
Az pedig megtört...
Elodin kicsavarta a törött szék lábát, és azzal csapkodta a gyűrött zöld hálót, amely elzárta a
lyukat. Némelyik darabja könnyen szétszakadt, vagy lepattogzott. Elodin a széklábat használta
emelőként, hogy félrehajtsa a vastagabb részeket. A törések és a szakadások villogtak a
napfényben. Ez is réz, gondoltam. Rézerek szövik át a falat alkotó köveket.
Elodin ledobta a széklábat, és átbújt a nyíláson. Az ablakból láttam, hogy rátámaszkodik az
erkély mellvédjére.
Követtem. Amint kiléptem az erkélyre, a levegő már nem volt olyan furcsán nyomasztó és
mozdulatlan.
— Két évig — mondta a kertet bámulva. — Kiláttam az erkélyre, de nem állhattam idekint.
Láttam a szelet, de nem hallottam, nem éreztem az arcomon. — Egyik lábát átvetette a
kőperemen, ráült, azután leugrott a párlábnyival mélyebben levő, lapos tetőre. Keresztülvágott
rajta, eltávolodott az épület központjától.
Magam is leugrottam a könyöklőről, és követtem őt a tető széléig. Alig húsz láb magasan
voltunk, ennek ellenére csodálatos kilátásunk nyílt a kertekre és a szökőkutakra. Elodin
veszélyesen közel állt a tető széléhez, magiszteri köpenye úgy csapkodott, mint egy sötét zászló.
Nagyon méltóságteljes jelenségnek lehetett mondani, ha eltekintettünk attól, hogy csak fél zoknit
visel.
Odamentem, megálltam a tető peremén. Tudtam, hogy most következik a harmadik kérdés.
— Mit kell tennem, hogy nagyságod megtanítson a nevekre?
Higgadt, bíráló tekintettel mért végig.
— Ugorj — mondta. — Ugorj le a tetőről.
Csak ekkor jöttem rá, hogy mindez egy vizsgához tartozott. Elodin már akkor tudta, hányadán áll
velem, mikor találkoztunk. Kelletlen tiszteletet keltett benne a kitartásom, és meglepte, hogy
észrevettem valami különöst a szobája levegőjében. Már-már elfogadott a tanítványának.
De még valamire szüksége volt, mégpedig az elszántságom bizonyítására.
Egy demonstrációra. Egy ugrással kellett bizonyítanom a hitemet.
Ahogy álltam, eszembe jutott egy meserészlet. Taborlin zuhanni kezdett, de nem esett
kétségbe. Mivel ismerte a szél nevét, a szél engedelmeskedett neki. Átölelte, végigcirógatta, és
olyan gyengéden tette le, mint egy bogáncspelyhet, sőt még annál is lágyabban, mint amilyen az
anya csókja.
 Elodin tudta a szél nevét.
Meg mindig a szemébe nézve leléptem a tetőről.
Elodin arckifejezése csodálatos volt. Még sosem láttam embert így megdöbbenni. Esés közben
kissé elfordultam, így továbbra is a látóteremben maradt. Láttam, amint fölemeli a kezét, mintha
megkésve próbálna elkapni.
Súlytalan voltam, mintha lebegnék.
Azután földet értem. Nem puhán, mint egy tollpihe. Keményen. Ahogy a tégla csapódik az
utcakőre. A hátamra érkeztem, a bal kezem alám gyűrődött. Mikor a tarkóm a földnek csapódott,
elsötétedett előttem a világ, és minden levegő kiszaladt belőlem.
Nem ájultam el. Csak feküdtem, nem bírtam lélegezni, mozogni. Emlékszem, komolyan
fontolóra vettem a lehetőséget, hogy meghaltam. Vagy csak megvakultam.
Végül visszatért a látásom, és hunyorognom kellett a kék ég váratlan ragyogásától. Fájdalom
hasított a vállamba, vér volt a számban. Nem tudtam levegőt venni. Megpróbáltam legurulni a
karomról, de a testem nem engedelmeskedett. Eltört a nyakam... a gerincem...
Egy hosszú, borzalmas pillanat után képes voltam egy pihegő lélegzetvételre, aztán még egyre.
Sóhajtottam a megkönnyebbüléstől, és rájöttem, hogy mindennek a tetejébe legalább egy bordám
eltört. Viszont mikor megmozgattam a kezem, majd a lábam ujjait, működtek. Mégsem tört el a
gerincem.
Ahogy ott feküdtem, és számolgattam, hogy mit úsztam meg, és mim tört el, Elodin lépett a
látóterembe.
Lenézett rám.
— Gratulálok — mondta. — Ez volt a legostobább cselekedet, amit valaha is láttam. — Arcán a
megilletődés keveredett a hitetlenséggel.
Ekkor határoztam el, hogy a kézművesség nemes tudományának szentelem magamat. Nem
mintha olyan sok választásom lett volna. Elodin, miközben segített elsántikálnom a Medicába,
egyértelműen közölte: aki elég ostoba ahhoz, hogy leugorjon egy letöröl, az túlságosan
meggondolatlan. Ő ugyan egy kanalat sem bízna az illetőre, nemhogy olyan „mélységes és
megfoghatatlan” tudományt, mint a neveké.
Ennek ellenére sem sújtott porba az elutasítása. Mesevarázs ide vagy oda, nem nagyon
igyekeztem olyan embertől tanulni, akinek első órája három törött bordát, enyhe agyrázkódást és
egy kifordult vállízületet eredményezett.
 negyvenhetedik fejezet / TÜSKÉK

A nehéz kezdet után az első szemeszterem meglehetősen simán telt. A Medicán

tanulmányoztam az emberi testet meg a gyógyítás módjait. Wilemmel gyakoroltam a siaru nyelvet,
cserébe csiszoltam aturi tudását.
Csatlakoztam a kézművesekhez, megtanultam az üvegfúvást, ötvözeteket kevertem, drótot
húztam, véstem fémet, faragtam követ.
A legtöbb este visszamentem Kilvin műhelyébe dolgozni. Levertem az öntőformát a
bronzöntvényekről, üveget mostam, és ércet őröltem az ötvözetekhez. Nem volt valami bonyolult
tevékenység, de Kilvin minden dekádra adott egy rézbatkát, néha kettőt is. Gyanúm szerint nagy
rovástábla volt abban a módszeres elmében, amelyen gondosan számon tartotta embereinek
minden ledolgozott óráját.
Kevésbé tudós dolgokat is tanultam. Valamelyik arkanista évfolyamtárs megtanított egy
kutyaszusz nevű kártyajátékra. Cserébe rögtönzött leckét adtam neki valószínűségszámításból,
lélektanból, és kézügyességből. Kis híján két talentumot nyertem, mire észbe kaptak, és nem
hívtak kártyázni többé.
Nagyon összebarátkoztam Wilemmel és Simmonnal. Volt még néhány barátom, de nem túl sok,
és egyik sem állt olyan közel hozzám, mint Wil és Sim. Gyors fölemelkedésem az e’lir rangjára
elidegenítette tőlem a legtöbb diákot. Irigyeim és csodálóim egyformán távol tartották magukat
tőlem.
És ott volt még Ambrose. Ha annyit mondanék magunkról, hogy egyszerű ellenségek voltunk,
sokat elvennék viszonyunk zamatából. Sokkal inkább olyanok voltunk, mint akik azért léptek üzleti
kapcsolatra, hogy minél hatékonyabban gyűlölhessék egymást.
De még az Ambrose ellen forralt bosszúterveim mellett is rengeteg időm maradt. Mivel nem
járhattam az Archívumba, ezt az időt arra fordítottam, hogy bimbózó hírnevemet ápolgattam.
Mert tudjátok, drámai berobbanásom az Egyetem életébe meglehetős visszhangot keltett. A
szokásos három szemeszter helyett három nap alatt jutottam el az Arkánumba, amelynek csaknem
két éve nem volt nálam fiatalabb hallgatója. Nyíltan szembeszálltam az egyik magiszterrel az
osztálya előtt, mégis megúsztam a kizárást. Amikor megkorbácsoltak, nem jajgattam, és nem is
véreztem.
Ezen fölül sikerült olyan indulatba hoznom Elodin magisztert, hogy lehajított a Cserepes
tetejéről. Hagytam, hogy ezt a változatot kapja fel a szóbeszéd, mert sokkal hasznosabb volt, mint
a kínos igazság.
 Mindez együtt elég volt, hogy meginduljon a pletyka körülöttem, és úgy határoztam, hogy ebből
előnyt kovácsolok. A hírnév olyan fegyver, amellyel szükség esetén hadonászhatsz. Ha már
arkanista leszek, legyek közismert arkanista!
Így hát kiszivárogtattam néhány részletet: ajánlólevél nélkül vettek föl. A magiszterek, ahelyett,
hogy tandíjat kértek volna, három talentumot adtak, hogy ide járhassak. Évekig éltem Tarbean
utcáin, ahol csak az eszemnek köszönhetően sikerült megmaradnom.
Szárnyra bocsátottam még tökéletesen sületlen pletykákat is, olyan égbe kiáltó hazugságokat,
amelyeket az emberek akkor is tovább adnak, ha köszönő viszonyban sincsenek az igazsággal.
Démonvér folyik bennem. Látok a sötétben. Éjszakánként csak egy órát alszom. Teliholdkor valami
különös nyelven beszélek álmomban, amit senki nem ért.
Basil, aki korábbi hálótársam volt a Mewsben, segített felröppenteni ezeket az álhíreket. Én
kitaláltam a történeteket, ő továbbadta néhány diáknak, azután együtt figyeltük, amint
futótűzként terjed a szóbeszéd. Szórakoztató időtöltés volt.
De mindennél inkább öregbítette hírnevemet állóháborúm
Ambrose-zal. Mindenkit elképesztett, hogy nyíltan merészelek dacolni egy hatalmas főnemes
elsőszülött fiával.
Számos látványos összecsapásunk volt ebben az első szemeszterben. Nem untatlak a
részletekkel. Találkoztunk, és ő félvállról odavetett valami megjegyzést, amit a teremben mindenki
hallhatott. Vagy egy bók álcája alatt igyekezett belém marni. — Igazán el kell mondanod, ki vágja a
hajadat...
Akinek szemernyi józan esze van, tudja, hogy kell bánni a pimasz nemességgel. A szabó, akit úgy
megrémítettem Tarbeanban, tudta, mi a teendő. Az ember meghunyászkodik, lehajtja a fejét, és
olyan gyorsan elfelejti a dolgot, ahogy csak tudja.
Én azonban mindig visszavágtam, és noha Ambrose értelmes és aránylag jó svádájú fiatalember
volt, nem ért föl színtársulatban edzett ékesszólásommal.
Engem a színpadon neveltek, és éles Edma Ruh-nyelvem gondoskodott róla, hogy mindig én legyek
a győztes az összekoccanásainkban.
Ennek ellenére sem hagyott békén. Olyan volt, akár a kutya, amelyik túl ostoba ahhoz, hogy
kikerülje a tarajos sült. Odakapott, mire a pofája tele lett tüskékkel. Ahányszor elváltunk,
mindannyiszor egy kicsivel jobban gyűlöltük egymást.
Ez persze feltűnt, és a szemeszter végére elterjedt rólam, hogy oroszlánszívű vagyok. Holott
egyszerűen csak nem féltem.
A kettő nem ugyanaz. Tarbeanban megtanultam, mi az igazi félelem. Féltem az éhségtől, a
tüdőgyulladástól, az őröktől, akik szeges talpú csizmában járnak, az idősebb fiúk üvegszilánk
késétől. Ahhoz, hogy összecsapjak Ambrose-zal, nem kellett különösebb merészség. Egyszerűen
nem mutattam félelmet.
Felfuvalkodott pojácának tartottam. Azt gondoltam, hogy ártalmatlan.
Ostoba voltam.
 negyvennyolcadik fejezet / KÖZJÁTÉK — EGY MÁSFAJTA

CSEND

Bast ott ült a Jelkő fogadóban, és igyekezett mozdulatlanul tartani ölében heverő kezét. Tizenöt
lélegzetvételt számolt meg azóta, hogy Kvothe kimondta az utolsó szót. A tiszta csend, amely
tócsaként terjedt szét a három ember körül, kezdett másfajta csenddé sötétedni. Bast még egy
lélegzetet vett — tizenhat —, és megacélozta magát a következő pillanatra, amelytől félt.
Nem válna Bast dicséretére, ha azt mondanánk, hogy semmitől sem fél, mert csak a bolondok
és a papok nem félnek soha semmitől. De csakugyan igen kevés dologtól riadozott. A magasságtól
például, mert azt nem szerette. És nem szerette a nagy nyári viharokat sem, amelyek errefelé
feketítik el az eget, és tövestül csavarják ki a tölgyeket, mert kínosan kicsinek és tehetetlennek
kellett éreznie magát tőlük.
Ezeket leszámítva semmi sem rettentette meg igazán, se vihar, se magas létra, de még a scrael
sem. Bast bátorsága főleg a rettenthetetlenségéből fakadt. Semmitől nem sápadt el, de ha mégis,
ez a sápadtság nem sokáig tartott.
Ó, bizonyosan nem volt ínyére a gondolat, hogy valaki bánthatja! Megszurkálja hegyes vassal,
megégeti forró parázzsal, meg a többi. De csak mert nem volt ínyére a gondolat, hogy vérét
onthatják, ez még nem azt jelenti, hogy félt az ilyesmitől. Csak nem akarta, hogy ilyesmi történjék.
Az igazi félelemhez olyan ok szükséges, amelyik sokáig lefoglal. És mivel csapongó elméjét semmi
sem foglalhatta le hosszasan, a szíve mélyén semmitől sem félt igazán.
Ám a szív változik. Tíz éve az ág mellé nyúlt egy magas rennelfán, azért mászott föl rá, hogy a
barátnőjének gyümölcsöt szedjen.
Miután megcsúszott, egy hosszú percig lógott fejjel lefelé a zuhanás előtt. Abban a hosszú
percben gyökeret vert benne egy kis félelem — azóta sem hagyta el.
Mostanában megtanult egy új félelmet. Egy éve még olyan rettenthetetlen volt, mint amilyen
bármelyik épeszű ember szeretne lenni, de mostanában megtanult félni a csendtől. Nem a
közönséges csendtől, amely a mozgás, a hang hiányából fakad. A mély, fáradt csendtől félt, amely
időnként láthatatlan szemfödélként burkolta be a mesterét.
Ismét beszívta a levegőt — tizenhét. Igyekezett nem mozdítani a kezét, miközben várta, hogy a
mély csend elöntse a szobát. Várta, hogy kikristályosodjék, rájuk vicsorítsa a fogát a Jelkövet
elöntő hideg némaság tavának partjáról. Tudta, hogy úgy érkezik, mint a téli földből felbuggyanó
fagy, amely jéggé változtatja a korai olvadás nyomán maradt tiszta vizet a kátyúban.
 De mielőtt újabb lélegzetet vett volna, Kvothe kiegyenesedett a székében, és intett a
Krónikásnak, hogy tegye le a tollat. Bast majdnem elsírta magát, mert érezte, hogy a csend
felröppen, mint a megijesztett, sötét madár.
Kvothe sóhajában ugyanannyi volt a bosszúság, mint a belenyugvás.
— Bevallom — mondta —, magam sem tudom, miként kezdjek hozzá a történet következő
részéhez.
Bast közbevágott, mert tartott attól, hogy a csönd túl hosszúra nyúlik:
— Miért nem azzal kezded, amit a legfontosabbnak tartasz? Ha kell, onnan még
visszakanyarodhatsz más kérdésekhez.
— Mintha az olyan egyszerű lenne — mondta élesen Kvothe.
— Mi a legfontosabb? A mágiám vagy a muzsikám? A győzelmeim vagy az ostobaságaim?
Bast lángvörös lett, és az ajkába harapott.
Kvothe szusszantott egyet.
— Ne haragudj, Bast. Ez ugyanolyan jó tanács, mint amilyennek máskori kolontos tanácsaid
bizonyultak. — Hátratolta a székét. — De mielőtt folytatnánk, kénytelen vagyok engedni a való
világ bizonyos hívásának. Ugye, megbocsátotok egy pillanatra?
A krónikás és Bast ugyancsak fölállt. Megmozgatták a lábukat, és ők is követték a természet
szavát. Bast meggyújtotta a lámpákat, Kvothe sajtot, kenyeret, csípős szárazkolbászt vett elő.
Ettek, némi erőfeszítést tettek az udvarias társalgásra, de az elméjük másutt járt, a történeten
időzött.
Bast mindennek felfalta a felét. A Krónikás is kitett magáért, noha meg sem közelítette Bastot.
Kvothe egy-két falatot evett, azután megszólalt:
— Tehát folytassuk. Muzsika és mágia. Győzelem és oktalanság. Gondolkodjatok. Mi kell még a
történetünkbe? Milyen létfontosságú elem hiányzik?
— A nők, Reshi — vágta rá Bast. — Kimondott hiány mutatkozik nőkben.
Kvothe elmosolyodott.
— Nem nők, Bast. Csak egy nő. A nő. — A Krónikásra nézett. — Te már kétségtelenül hallottál
ezt-azt. Elmondom az igazságot róla. Bár tartok tőle, hogy nem vagyok elég ehhez a kihíváshoz.
A Krónikás fölvette a tollát, de mielőtt megmárthatta volna a tintában, Kvothe fölemelte a
kezét. — Hadd mondjak valamit, mielőtt elkezdem. Sokat meséltem a múltban, festettem képeket
szavakból, mondtam szörnyű hazugságokat és még szörnyűbb igazságokat. Egyszer színekről
énekeltem egy vak embernek. Hét óra hosszat játszottam, de végül azt mondta, látja őket, a
zöldet, a vöröset és az aranyat. Azt hiszem, akkor könnyebb dolgom volt, mint most. Igyekszem
megértetni veletek, milyen volt, és erre nincs más eszközöm, csak a szavak. Ti sose láttátok, sose
hallottátok a hangját. Nem ismerhettétek.
 Intett a Krónikásnak, hogy vegye föl a tollat.
— Mégis megpróbálkozom vele. Már a kulisszák mögött áll, ott várja a végszót. Készítsük föl a
színpadot az érkezésére...
 negyvenkilencedik fejezet / A VAD LÉNYEK TERMÉSZETE

Mint minden vad lényhez, ehhez is óvatosan kell közeledni. A lopakodás hasztalan. A vad lények
fölismerik a lopakodást, a hazugságot és a csapdát. A vadak szeretnek lopakodni; előfordul, hogy
közben áldozatul esnek más lopakodóknak, de igazából sose lehet elfogni őket.
Nos tehát. Lopakodás helyett inkább körültekintő lassúsággal közelítsünk egy bizonyos nő
témájához. Annyira vad, hogy félek gyorsan közelíteni hozzá még egy mesében is. Ha hebehurgyán
mozgok, még a gondolati képét is elriaszthatom.
Így hát a körültekintő lassúság jegyében elmesélem, hogyan találkoztunk. És ezenközben
beszélnem kell azokról az eseményekről, amelyek akaratom ellenére átvittek a folyón, Imre
városába.

Három ezüsttalentummal és egyetlen batkával fejeztem be a szemesztert. Nem is olyan régen

ez a világ összes vagyonának tűnt volna a szememben; most csak abban reménykedtem, hogy futja
belőle még egy szemeszter tandíjára és egy priccsre a Mewsben.
Az Egyetemen minden szemeszter utolsó dekádja vizsgaidőszak. Nincs előadás, a magiszterek
naponta számos órát töltenek vizsgáztatással. Az eredményünktől függ a következő szemeszter
tandíja. Sorshúzás határozza meg, hogy melyik napon vizsgázunk.
Sok minden múlik ezen a rövid meghallgatáson. Néhány hibás válasz könnyen megduplázhatja a
tandíjat. Ezért minél később, annál jobb, mert így több ideje marad a diáknak a felkészülésre.
A sorshúzás után kezdődik a vizsgaidőpontok börzéje. Pénz és szívességek cserélnek gazdát,
mert mindenki szeretné megszerezni a legmegfelelőbb időpontot.
Olyan szerencsés voltam, hogy egy déli időpontot húztam cendlingkor, az utolsó napon. Ha
akartam, eladhattam volna a sorsjegyemet, de inkább tanulásra használtam föl az így nyert időt.
Tudtam, hogy remekelnem kell, mivel több magiszter most már sokkal kevésbé volt elragadtatva
tőlem. A korábbi kémkedésről szó sem lehetett. Ma már tudtam, hogy kicsapás jár érte, és azt nem
kockáztathattam.
Habár hosszú napokat tanultam át Willel és Símmel, a vizsga nehéz volt. Számos kérdést
kiráztam a kisujjamból, ám Hemme nyíltan ellenséges volt, olyan kérdéseket tett föl, amelyekre
több válasz létezett, így hát mondhattam akármit, semmi sem volt jó neki. Rázós volt Brandeur is,
aki nyilvánvalóan fűtötte Hemme rosszindulatát. Lorrenen nem lehetett elmenni; az arcán nem
látszott a helytelenítés, de azért éreztem.
Vizsga után idegesen toporogva vártam, hogy a magiszterek megbeszéljék a tandíjamat. Eleinte
nyugodt, fojtott hangjuk egyszer csak felerősödött. A végén Kilvin fölugrott, az ujját rázta Hemme
felé, közben ordított, és a másik kezével az asztalt verte. Hemme sokkal inkább megőrizte a
flegmáját, mint én tettem volna, ha egy métermázsás, ordító mesteremberrel kerülök szembe.
Miután a Kancellár visszaragadta a dolgok irányítását, szólítottak, és átadták a nyugtát. „E’lir
Kvothe. Őszi szem. 3 Tln. 9 K. 7 Fe.”
Nyolc batkával több mint amennyivel rendelkeztem. Kivonultam a Magiszterek csarnokából, és
az émelygésemet figyelmen kívül hagyva próbáltam kiagyalni, hogyan szerzem meg a többi pénzt
másnap délig.
Benéztem két cealdi pénzváltóhoz a folyón innen. Ahogy sejtettem, egy cincogó krajcárt sem
adtak kölcsön. Noha nem lepődtem meg, az élmény kijózanító volt, ismét eszembe juttatta,
mennyire különbözöm a többi diáktól. Nekik volt családjuk, hogy fizessék a tandíjukat, rendszeres
apanázst kaptak a kiadásaikra. Tiszteletreméltó nevükre azonnal folyósítottak kölcsönt. Voltak
ingóságaik, amelyeket zálogba tehettek, vagy eladhattak. Ha minden rosszra fordult, volt otthonuk,
ahova hazamehettek.
Én mindezekből kimaradtam. Ha nem tudok még nyolc batkát összeszedni, nem lesz hova
mennem széles e világon.
A legegyszerűbb megoldásnak az tűnt, hogy kölcsönkérjek egy barátomtól, de túl sokra
becsültem maroknyi barátomat, hogysem pénz miatt kockáztassam kapcsolatunkat. Ahogy apám
mondta: „Két biztos módja van, hogy elveszítsd a barátodat: az egyik, ha kölcsönkérsz tőle, a
másik, ha kölcsönadsz neki.”
Mellesleg mindent megtettem, hogy eltitkoljam szegénységemet. A büszkeség bolondság, mégis
hatalmas ereje van. Nem akartam pénzt kérni tőlük, amíg volt más lehetőség.
Darab ideig fontolgattam, hogy zsebmetszéssel próbálkozom, de tudtam, hogy ez rossz ötlet. Ha
elkapnak, amint valakinek a zsebében matatok, nem úszom meg egy nyaklevessel. Jó esetben
bebörtönöznek, és a vastörvény szerint ítélnek felettem. Rosszabb esetben a szarvak közé kerülök,
és kicsapnak az Arkánum tagjához méltatlan viselkedés miatt. Ezt ugyancsak nem kockáztathattam.
Egy gaeletre volt szükségem, egy olyan veszélyes egyénre, aki mindenre elszánt embereknek ad
kölcsönt. Talán hallottátok, hogy romantikusan rézkeselyűnek is nevezik az efféléket, pedig inkább
kupori, filléres huncut a nevük. Akárhogy hívják is őket, mindenütt ott vannak. Roppant nehéz
rájuk találni. Meglehetősen zárkózottak, mivel a szakmájuk jó esetben is csak félig törvényes.
De a tarbeani élet megtanított egy s másra. Pár órát eltöltöttem az Egyetem vacakabb
kocsmáiban, ráérősen beszélgettem, félvállról föltettem néhány kérdést. Azután meglátogattam
egy Görbe Penny nevű zálogházat, és föltettem néhány célzatosabb kérdést. Végül megtudtam,
hova menjek. A folyón át Imrébe.
 ötvenedik fejezet / TÁRGYALÁSOK

Imre valamivel több, mint két mérföldnyire van az Egyetemtől az Omethi folyó keleti partján.
Mivel gyorskocsival alig kétnapnyira esik Tarbeantól, sok gazdag nemes, politikus és udvaronc
költözött ide. Kényelmes közelségben van az Államközösség kormányzati központjához, de
megfelelő távolságban a rohadó halnak, a forró kátránynak és a részeg matrózok hányadékának a
szagkeverékétől.
Imre a művészetek menedéke. Laknak ott zenészek, drámaírók, szobrászok, táncosok és száz
más kisebb művészeti ág — köztük a leglenézettebb, a költészet — művelői. Az előadók azért
jönnek, mert Imre olyasmit kínál, amire a művészeknek a legnagyobb szükségük van — műértő és
gazdag közönséget.
A város az Egyetem közelségéből is hasznot húzott. Levegőjét javította a csatornázás és a
varázslámpák bevezetése. Könnyen hozzá lehetett jutni minőségi üveghez, így teljesen közönséges
dolognak számított az üvegezett ablak és a tükör. Volt választék szemüvegben és más csiszolt
lencsékben is, bár ezek meglehetősen drágák voltak.
Mindennek ellenére a két város nem nagyon kedvelte egymást. Az imrei polgárok zöme nem
örült a gondolatnak, hogy ezernyi elme ártja bele magát olyan erőkbe, amelyeket jobb békén
hagyni. Az átlagpolgárt hallva könnyen el lehetett felejteni, hogy a világnak ezen a részén
háromszáz éve nem égettek meg arkanistát.
A tisztesség kedvéért meg kell említeni, hogy az Egyetem lakói ugyancsak lenézték kissé Imre
lakóit, puhánynak és dekadensnek tartották őket. Az Imrében magasztalt művészeteket az
Egyetem polgárai ledérnek vélték. Átment a folyón — mondogatták az olyan diákokra, akik
otthagyták az
Egyetemet; ezen azt kellett érteni, hogy mivel túl kevés az eszük a tudományokhoz, kénytelenek
beérni a
művészkedéssel.
Végső soron mindkét parton képmutatók laktak. Az egyetemi diákok leszólták a frivol
zenészeket és a kelekótya színészeket, viszont előadás előtt sorban álltak a jegyért. Imre lakossága
ijedezett, hogy tőlük alig két mérföldnyire sötét praktikákat űznek, de ha egy vízvezeték
összeomlott, vagy valaki hirtelen megbetegedett, azonnal az Egyetemen képzett mérnököt és
orvost hívtak.
Mindent összevéve tartós és kényszeredett béke uralkodott; mindkét fél zúgolódott, de
kénytelen-kelletlen tűrte egymást. Végül is azokat is lehet használni valamire, csak össze ne kelljen
sógorodni velük...
 Mivel Imre a muzsika és a dráma menedéke volt, azt hihetnétek, sok időt töltöttem ott, holott
mi sem áll távolabb a valóságtól. Csak egyszer jártam ott. Wilem és Simmon elvitt egy fogadóba,
ahol egy tanult trió muzsikált: koboz, fuvola, dob. Vettem egy pohár sört fél pennyért, és
lazítottam, azzal a szándékkal, hogy eltöltők a barátaimmal egy kellemes estét.
De nem töltöttem. Alig néhány perccel azután, hogy a zene elkezdődött, gyakorlatilag
elmenekültem az ivóból. Kétlem, hogy megértenétek, miért.
Gondolom, el kell magyaráznom.
Nem bírtam megmaradni a zene közelében, ha nem én játszhattam. Olyan ez, mint figyelni,
ahogy egy nő lefekszik valaki mással. Nem. Nem igazán.
Olyan...
Mint az édességevők, akiket Tarbeanban láttam. A dennerfa gyantája persze tilalmas anyag, de
a város nagyobb részét ez nem érdekelte. Viaszos papírba csomagoltan árulták, mint a nyalókát
vagy a karamellát. Aki elrágcsálta, azt öröm töltötte el. Gyönyör. Elégedettség.
De néhány óra múlva reszketni kezdett, és elfogta az eszeveszett éhség a gyantára, amely annál
kínzóbb lett, minél régebben használta a szert. Egyszer láttam Tarbeanban egy lányt, nem lehetett
több tizenhatnál: jellegzetes karikás szeme és természetellenesen fehér fogsora mutatta, hogy
gyógyíthatatlan gyantafüggő. Egy matróznak könyörgött a gyantáért, de a tengerész ingerkedőn
tartotta a magasba. Azt mondta, a lánynak adja, ha levetkőzik és pucéran táncol neki az utcán.
A lány megtette, nem érdekelte, ki nézi, és hogy majdnem télközép van, négyhüvelyknyi hóban
áll. Levetette a ruháját, és kétségbeesetten táncolt. Savószín, vékony lába reszketett, a mozdulatai
szánalmasak és szögletesek voltak. Miután a matróz csak nevetett, és a fejét rázta, térdre esett a
hóban, sírt és könyörgött, őrjöngve ölelte át a férfi térdét, és mindent, mindent megígért neki,
amit csak kíván...
Így éreztem én is, ahogy a zenészeket figyeltem. Nem tudtam elviselni. A mindennapi zenélés
hiánya olyan, mint a fogfájás, amihez hozzászokik az ember. Tudtam így élni. De hogy az orrom elé
tartsák, amire vágyom, ez több volt, mint amit elviselhettem.
Így hát kerültem Imrét, amíg a második szemeszter tandíjának gondja ismét át nem
kényszerített a folyón. Megtudtam, hogy Devi az, akihez a legreménytelenebb helyzetben is
fordulhatunk kölcsönért.

Átkeltem a Kőhídon, és elindultam Imrébe. Devi irodája egy sikátor végében volt, ahol egy
hentesüzlet mögött föl kellett menni egy nyitott lépcsőn. Imrének ez a része Tarbean Vízfelőli
oldalára emlékeztetett. Avasodó zsír émelyítő szaga áradt a hentesüzletből, és én hálás voltam a
hűvös őszi szellőért.
 A súlyos ajtó előtt habozni kezdtem, végignéztem a sikátoron. Veszedelmes üzletbe
keveredtem. Egy cealdi pénzkölcsönző bíróság elé idéztethet, ha nem fizeted meg a tartozásod.
Egy gaelet egyszerűen megveret, kiraboltat, vagy mindkettő. Nem volt okos dolog. A tűzzel
játszottam.
Csak éppen nem maradt választásom. Mély lélegzetet vettem, kihúztam magam, és
kopogtattam.
Verejtékező tenyeremet a köpenyembe töröltem, és reméltem, hogy kellően száraz lesz, amikor
megrázom Devi kezét. Tarbeanban megtanultam, hogy az ilyesfajta emberrel szemben a
legelőnyösebb viselkedés a magabiztos önérzet.
Ezeknek az üzlete abból áll, hogy kihasználják a mások gyengeségét.
Elhúztak egy súlyos reteszt, azután kinyílt az ajtó, és megláttam egy kis koboldot, pofikáját
egyenes szálú, vörösesszőke haj keretezte. Ennivalóan mosolygott.
— Tessék!
— Devit keresem — mondtam.
— Már meg is találtad — felelte hanyagul. — Gyere be!
Beléptem, ő pedig bezárta az ajtót, és a helyére tolta a vasreteszt.
A szoba ablaktalan volt, de világos és levendulaillatú, aminek nagyon örültem a sikátor bűze
után. A falakon kárpitok lógtak, de bútornak igazából csak egy kis asztalt, egy könyvespolcot és egy
összehúzott függönyű, baldachinos nagy ágyat lehetett nevezni.
— Tessék! — intett az asztal felé. — Foglalj helyet.
Ö is leült, és keresztbe fonta a karját az asztallapon. Viselkedése miatt kénytelen voltam ismét
fölbecsülni a korát. Apró termete vezetett félre, de még így is legföljebb a húszas évei elején
járhatott. Nem őrá számítottam.
Devi aranyosan rezegtette a pilláit.
— Kölcsönre volna szükségem — mondtam.
— Először is hogy hívnak? — Elmosolyodott. — Te már ismered az én nevem.
— Kvothe.
— Csakugyan? — Felvonta a szemöldökét. — Hallottam már rólad egyetmást. — Végigmért. —
Magasabbnak gondoltalak.
Ezt én is elmondhatnám. A helyzet megzavart. Izomagyú bűnözőre számítottam, alig leplezett
fenyegetésekkel tűzdelt, hőbörgő tárgyalásra. De nem tudtam, hova tegyem ezt a mosolygó
lidérkét.
— Mit hallottál? — kérdeztem, hogy megtörjem a csöndet. — Remélem, semmi rosszat.
— Jót, rosszat. — Elvigyorodott. — De semmi unalmasat.
Összekulcsoltam az ujjaimat, hogy ne kezdjek el babrálni valamit.
 — Akkor hát hogyan fogjunk hozzá?
— Nem szereted az évődést? — kérdezte kurta, csalódott sóhajjal.
— Rendben, térjünk rá az üzletre. Mennyire van szükséged?
— Alig egy talentumra — mondtam. — Pontosabban nyolc batkára.
Komolyan megrázta a fejét, vörösesszőke haja suhogott. — Attól tartok, nem megy. Fél penny
kamatért nem érdemes dolgoznom.
Elkomorodtam. — És mennyiért éri meg?
— Négy talentum — mondta. — Ennyi a minimum.
— És a kamat?
— Minden második hónapban ötven százalék. így hát, ha a lehető legkisebb kölcsönt akarod,
akkor két talentum a szemeszter végén. Ha tetszik, egészben is kifizetheted a hat talentumot. De
amíg vissza nem kapom a törzstőkét, addig minden második hónapban két talentum a kamat.
Bólintottam, nem voltam túlzottan meglepve. Ez durván a négyszerese annak, amit a
legkapzsibb kölcsönző kért volna. — De hát így kamatot fizetek olyan pénz után, amire igazából
nincs is szükségem.
— Nem — mondta komolyan. — Olyan pénz után fizetsz kamatot, amit kölcsönvettél. Ez a
megállapodás.
— És mi lenne, ha két talentumot kérnék? Akkor a végén... Devi egy
legyintéssel félbeszakított. — Nem alkudozunk. Csak
ismertettem veled a kölcsön feltételeit. — Bocsánatkérően mosolygott. — Sajnálom, hogy nem
közöltem mindjárt az elején.
Figyeltem a válla tartását, a nézését.
— Jól van — mondtam elszántan. — Hol írjam alá?
Enyhén meglepve nézett rám, és kissé összevonta a szemöldökét.
— Semmit sem kell aláírnod. — Kihúzott egy fiókot, elővett egy üvegdugós, apró, barna
üvegcsét. Hosszú tűt fektetett mellé az asztalra. — Csak egy kevés vérre van szükségem.
Megfagytam ültömben, a karom ernyedten lógott.
— Ne aggódj! — biztatott. — A tű tiszta. Elég lesz három nagy csepp.
Végre szóhoz jutottam.
— Ugye, te viccelsz?
Félrehajtotta a fejét, halvány mosoly jelent meg a szája sarkában.
— Te nem tudtad? — kérdezte meglepetten. — Ritkán jön hozzám olyasvalaki, aki ne lenne
tisztában az eljárással.
— Nem hinném, hogy bárki... — keresgéltem a szavakat.
 — Nem bárki — felelte. — Én rendszerint diákokkal és volt diákokkal üzletelek. Az innenső
parton a népek boszorkánynak, démonnak vagy más efféle sületlenségnek tartanának. Az Arkánum
tagjai pontosan tudják, miért akarom a vért, és mit tehetek vele.
— Te is tagja voltál az Arkánumnak?
— Régebben — mondta, és a mosolya megfakult. — Re’lar voltam, amikor eljöttem. Eleget
tudok, így pár csepp vérrel biztosítom, hogy ne bújhass el.
Bárhol megtalálhatlak.
— Egyebek között — mondtam elképedve. Eszembe jutott a viaszbaba, amelyet Hemméről
mintáztam a szemeszter elején. Az csak haj volt. A vér sokkal hatékonyabb egy kapcsolat
megteremtésében. — Akár meg is ölhetsz.
Őszintén nézett rám.
— A legjobb úton vagy ahhoz, hogy az Arkánum fényes új csillaga légy. Gondold végig. Ha
törvénysértéssel foglalkoznék, megmaradhatnék ebben az üzletben?
— A magiszterek tudnak erről?
Elnevette magát.
— Az Isten testére, természetesen nem! Sem a csendbiztosok, sem a püspök, sem az anyám. —
A fiókra mutatott, azután meg rám. — Én tudom, és te tudod. Ennyi rendszerint elég egy jó
munkakapcsolathoz.
— És mi van, ha nem rend szerint történik valami? — kérdeztem.
 Mi van, ha nincs meg a pénzem a szemeszter végére? Akkor mi lesz?
Széttárta a karját, hanyagul vállat vont.
— Akkor kialakítunk valamilyen megoldást. Értelmes emberek módjára. Talán dolgozol nekem.
Titkokat mondasz el. Szívességeket teszel. — Elmosolyodott, lassú, buja pillantást vetett rám,
azután kinevette a zavaromat. — Ha bekövetkezik a legrosszabb, és egyáltalán nem vagy hajlandó
együttműködni, akkor valószínűleg eladom a véredet valakinek, hogy fedezzem a veszteséget.
Mindenkinek vannak ellenségei. — Könnyedén vállat vont.
— De ilyen szintig még sosem jutottam. A fenyegetés rendszerint elég, hogy az emberek
kijózanodjanak.
Meglátta az arcomat, és egy kicsit összehúzta a vállát.
— Eredj már! — mondta gyengéden. — Idejövet holmi vastagnyakú, sebhelyes mancsú gaeletre
számítottál. Hajlandó lettél volna üzletet kötni valakivel, aki szivárványszínűre ver, ha egy napot
késel. Azért az én módszerem jobb. Egyszerűbb.
— Ez őrültség — mondtam, és fölálltam. — Szó sem lehet róla.
Devi arcán megfakult a nyájasság.
— Térj már magadhoz! — mondta, és tisztán hallatszott a hangjából a növekvő indulat. — Úgy
csinálsz, mint a paraszt, aki attól fél, hogy megveszem a lelkét. Csak egy kis vérre van szükségem,
hogy szemmel tarthassalak. Az üzlettel jár. — Egyszerre két kézzel intett, mintha a levegőt
simogatná. — Jól van, mondok valamit. A minimum összeg felét adom kölcsön. — Várakozóan
nézett rám. — Két talentum. Ez megkönnyíti a döntésedet?
— Nem — feleltem. — Sajnálom, hogy rám pocsékoltad az idődet, de ezt nem tehetem. Van
más gaelet rajtad kívül?
— Természetesen — mondta hidegen. — De nem érzek különösebb késztetést, hogy efféle
adatokat szellőztessek. — Kérdőn félrehajtotta a fejét. — Mellesleg ma cendling van, igaz? Nem
holnap délig kell kifizetned a tandíjadat?
— Majd megtalálom a módját! — fortyantam fel.
— Olyan okos fiú, mint te, biztosan megtalálja. — Intett. — Nem tartóztatlak. Gondolj rám
szeretettel, amikor két hónap múlva majd egy akasztófavirág rugdossa ki a fogakat a csinos
fejecskédből.
Miután ott hagytam Devit, nyugtalanul, haragosan talpaltam Imre utcáin, megpróbálva rendet
tenni a gondolataimban. Valamilyen kiutat kerestem a csávából.
Tűrhető esélyem volt rá, hogy kifizessem a két talentumos kölcsönt. Reménykedtem benne,
hogy hamarosan följebb lépek a Fishery ranglétráján. Amint megengedik, hogy a saját terveimet
valósítsam meg, attól fogva elkezdhetem az igazi pénzkeresést. Csak annyira volt szükségem, hogy
elég ideig maradhassak hallgató. Az időn múlott
 —
minden.
Tehát valójában ez volt az, amit kölcsön akartam kérni: időt. Még egy szemesztert. Ki tudja,
milyen lehetőségek várnak rám a következő két hónapban?
De bármennyire ámítottam volna magamat, tudtam az igazságot. Ez rossz ötlet volt. Csak a bajt
hoztam volna magamra. Hát majd lenyelem a büszkeségemet, és puhatolózom, hogy Wil, Sim,
vagy Sovoy nem tudná-e kölcsönadni azt a hiányzó nyolc barkát. Sóhajtva belenyugodtam, hogy
egy szemeszterben a csillagokkal takarózzam, és a szemétből egyek. A tarbeani időknél csak jobb
lehet.
Már éppen indultam volna vissza az Egyetemre, amikor nyughatatlan lépéseim elvittek egy
zálogház kirakata mellett. Ujjaimban feltámadt a régi sajgás....
— Mennyibe kerül az a héthúros koboz? — kérdeztem. Máig nem emlékszem, hogy jutottam be
a boltba.
— Pontosan négy talentum! — mondta a tulajdonos ragyogva. Ügy sejtettem, hogy vagy új a
szakmában, vagy ivott. A zálogházasok sosem nyájasak, még az olyan gazdag városokban sem, mint
Imre.
— Aha — mondtam, meg sem próbálva titkolni a csalódottságomat. — Megnézhetem?
Odaadta. Nem sok néznivaló volt rajta. A fa egyenetlen volt, a lakkozás silány és karcos. A bélből
készült érintők csere után kiáltoztak, de ez kevéssé érdekelt, mert amúgy is érintők nélkül
játszottam. A test rózsafából készült, így a hangzás nem lehet valami kifinomult. Másrészt a rózsafa
alkalmasabb a zsúfolt ivókhoz, a hangja jobban keresztülhasít a fecsegésen. Egyik ujjammal
megütögettem a testet, mire visszhangosan zsongani kezdett. Tartós darab, ha nem is szép.
Hangolni kezdtem, hogy legyen ürügyem a maradásra.
Lemehetek három és félre — mondta az ember a pult mögött.
Hegyeztem a fülem, mert meghallottam valamit a hang mögött:
a mohóságot. Egy csúnya, használt kobozt nem nagyon lehet eladni egy olyan városban, amely
tele van nemesekkel és gazdag zenészekkel.
Megráztam a fejem.
— A húrok régiek. — Igazából nem volt semmi bajuk, de reméltem, hogy a zálogos ezt nem
tudja.
— Ez igaz. — Bólintással bizonyította tudatlanságát. — Viszont a húr olcsó.
— Gondolom — jegyeztem meg kétkedve. Minden húrt elhangoltam egy picit, aztán lefogtam
egy akkordot. Repedtfazék hangja volt. Savanyú töprengéssel néztem a hangszert. — Azt hiszem, a
nyaka meg van repedve. — Lefogtam egy moll akkordot, még rondábban szólt. — Nem úgy
hangzik, mintha meg volna repedve? — Ismét megpendítettem, ezúttal erősebben.
— Három talentum két batka? — Reménykedő volt a hangja.
 — Nem nekem lesz — igazítottam ki. — Az öcsémnek. A kis taknyos nem hagyja békén az
enyémet.
Ismét megpendítettem, és elfintorodtam.
— Lehet, hogy nem vagyok odáig a kis pimaszért, de nem vagyok olyan kegyetlen, hogy repedt
nyakú kobozt vegyek neki. — Jelentőségteljesen elhallgattam. Mivel nem kaptam választ,
befejeztem a mondatot. — Legalábbis ennyiért.
— Három? — kérdezte reménykedve.
Látszólag nemtörődöm hanyagsággal lógattam a kobozt. Lélekben azonban görcsösen,
elfehéredő ujjakkal markoltam. Nem remélem, hogy képesek vagytok megérteni. Amikor a
Chandrian megölte a társulatomat, családom minden tagját és az általam ismert egyetlen otthont
is elpusztították. De valahogy még ennél is rosszabb volt, amikor az apám koboza összetört
Tarbeanban. Olyan volt, mint elveszteni egy végtagomat, a szememet, vagy más életfontosságú
szervemet. A zene nélkül áttengődött tarbeani években csupán félig éltem, mint holmi nyomorék
obsitos vagy egy élőhalott.
— Ide figyelj — mondtam őszintén —, két talentumot, és két batkát tudok adni. — Előhúztam
az erszényemet. — Fogadd el, különben ez a csúfság még vagy tíz évig gyűjti a port az egyik felső
polcon.
A szemébe néztem, gondosan vigyázva, hogy ne mutassam, mennyire vágyom a hangszerre.
Bármit megtettem volna, hogy az enyém legyen a koboz. Meztelenül táncoltam volna a havon.
Reszketve ölelgettem volna a zálogos térdét, és mindent, az égvilágon mindent megígértem
volna...
Leszámoltam a két talentumot és két batkát kettőnk közé, ez volt szinte minden pénzem, amit
félretettem tandíjra. Minden érme keményen koppant a pulton.
Hosszú, mérlegelő pillantást vetett rám. Még egy batkát letettem a többi mellé. És vártam.
Amikor végre elém tartotta a markát a pénzért, az arcán ugyanaz a mohóság ült, amelyet
megszoktam a zálogosoknál.

Devi ajtót nyitott, és elmosolyodott.

— Nahát, komolyan azt gondoltam, hogy nem látlak többé. Gyere be! — Bezárta mögöttem az
ajtót, és az asztalhoz ment. — Mindazonáltal nem mondanám, hogy csalódott vagyok. —
Hátranézett, pajkosan elmosolyodott. — Nagyon szívesen kötök veled üzletet. — Leült. — Akkor
hát két talentum?
— Igazából mind a négy kéne — mondtam. Ez éppen csak elég lesz a tandíjra meg egy priccsre a
Mewsben. Én alhatok szélben és esőben. De a koboz különb bánásmódot érdemel.
— Remek — mondta, miközben előhúzta a palackot és a tűt.
 —
Az ujjaim hegyére szükségem volt, így a kézfejembe szúrtam. Belehullattam három gömbölyű
vércseppet a kis barna üvegcsébe. Odaadtam Devinek.
— Dobd bele a tűt is.
Beledobtam.
Devi bekente a palack dugóját valami világos anyaggal és belenyomta az üveg szájába. — Ezt az
ügyes kis ragasztót a barátaid csinálják a túlparton — magyarázta. — így nem nyithatom ki az
üveget anélkül, hogy össze ne törném. Amikor kifizeted az adósságodat, érintetlenül adom át
neked, és nyugodtan alhatsz abban a tudatban, hogy nincs nálam semmi.
— Hacsak nincs meg nálad az oldószere — mutattam rá.
Éles pillantást vetett rám.
— Te aztán gyanakvó vagy, hm? — A fiókban turkált, elővett egy darab pecsétviaszt, és
melegíteni kezdte az asztali lámpája lángjánál.
— Gondolom, van pecsétnyomód vagy gyűrűd, vagy ilyesmi. — kérdezte, miközben szétkente a
viaszt az üveg dugóján.
Ha lenne eladni való ékszerem, akkor nem lennék itt — mondtam őszintén, majd
belenyomtam az ujjam a viaszba. Tisztán látható nyomot hagytam benne. — Ez is megteszi.
Devi egy gyémánthegyű íróvesszővel egy számot karcolt az üveg oldalába, azután elővett egy
papírdarabot. írt rá valamit, és a kezével legyezgette, hogy megszáradjon.
— Ezt bármelyik pénzkölcsönzőnek átadhatod a folyó két partján — mondta vidáman, ahogy a
kezembe nyomta. — Öröm veled üzletet kötni. Ne légy már ennyire kimért!

Pénzzel az erszényemben tértem vissza az Egyetemre. A vállamat biztatóan húzta a koboz szíja.
Használt volt, és csúnya, és nagyon sokba került nekem pénzben, vérben és lelki békességben.
Olyan volt nekem, mint egy gyermek, mint a lélegzetem, mint a saját jobb kezem.
 ötvenegyedik fejezet / KÁTRÁNY ÉS BÁDOG

A második szemeszter elején Kilvin engedélyezte, hogy sygaldryt tanuljak. Néhányan felvonták
erre a szemöldöküket, de az egész Fisheryben nem volt nálam keményebb munkás és
figyelmesebb diák.
A sygaldry nem más, mint az erők csatornázására szolgáló eszköz. Afféle szilárd szimpatetika.
Például ha egy téglába belevésed az ule rúnát, egy másikba a doch rúnát, a két rúnától a téglák
úgy összetapadnak, mint a habarcstól.
Ám ez nem ilyen egyszerű. A valóságban az történik, hogy a két rúna darabokra töri a téglákat a
vonzerejével. Ennek megelőzésére mindkét téglára rá kell karcolni az aru rúnát. Az aru az agyag
rúnája, az majd összetapasztja a két agyagtárgyat, nincs több probléma.
Csakhogy az aru és a doch nem férnek meg egymással. Rossz az alakjuk. Hogy ezen segíteni tudj,
kiegészítő rúnákat kell felvésni: a geát és a tehet. Azután az egyensúly végett a másik téglára is rá
kell tenned őket. Utána már tapadnak, de nem törnek a téglák.
De csupán akkor, ha agyagból készültek. Márpedig a zöme nem abból készül. Mert a tégla jobb,
ha vasport kevernek az anyagába, mielőtt kiégetnék. Ami természetesen azt jelenti, hogy az aru
helyett a fehr rúnát kell használni. Utána felcseréled a tehet és a geát, és végre megfelelően
összetapad a két tégla...
Mint látjuk, a malter egyszerűbb és sokkal megbízhatóbb módszer a téglák összeragasztására.
Cammar irányításával tanultam a sygaldryt. A forradásos, félszemű ember
Kilvin ajtónállója volt. Csak miután töviről hegyire megtanulta tőle az ember a sygaldryt, akkor
állhatott be inasnak valamelyik képzettebb mester mellé. Segíthetett neki a munkájában, ő pedig
beavatta művészetének titkaiba.
Százkilencvenhét rúna létezik. Mintha egy új nyelvet tanultunk volna, csak ehhez majdnem
kétszáz ismeretlen betűt is el kellett sajátítani, és sok esetben a szavakat is magunknak kellett
kitalálnunk. A diákok zöme legalább egy
hónapig tanult, mielőtt Cammar méltónak találta őket a továbblépésre.
Némelyeknek egy egész szemeszter kellett hozzá.
Nekem elejétől végéig hét napba telt.
Hogyan?
Először is hajtottam. Más diákok megengedhették maguknak, hogy ellötyögjék a tanulást, hiszen
a szüleik állták a költségeket. Viszont nekem gyorsan kellett előrejutnom a Fishery ranglétráján,
hogy a saját munkáimmal pénzt kereshessek. Többé nem a tandíj jelentette számomra az
elsőrendű problémát, hanem Devi.
Másodszor kiváló voltam. Nem szabványosan. Én kivételesen kiváló voltam.
Végül szerencsés voltam. Csak így.

Nyakamban a kobozzal végigmentem a Mains toldott-foldott tetején. Fátyolos, felhős félhomály

volt, de mostanra ismertem az utat. Megmaradtam a kátrányon és a bádogon, mert a vörös cserép
vagy a szürke pala csúszós és álnok.
A Mains átalakításánál az egyik udvart teljesen lezárták. Csak úgy lehetett bejutni ide, ha
kimásztunk az egyik tanterem magas ablakán, vagy, amennyiben a tetőről jöttünk, leereszkedtünk
egy göcsörtös almafán.
Azért jártam ide, hogy gyakoroljak a kobozon. A hálóterem a Mewsben nem volt megfelelő.
Nem csupán azért, mert a folyó innenső oldalán ledérségnek számított a zene; még több
ellenséget szereztem volna magamnak, ha akkor zenélek, amikor hálótársaim éppen aludni vagy
tanulni próbálnak. így hát ide jártam. Tökéletes, elszigetelt hely volt, gyakorlatilag karnyújtásnyira.
A sövények elvadultak, a pázsiton eszeveszetten burjánzott a gaz és a virág. De az almafa alatt
volt egy pad, és ez teljes mértékben kielégítette az igényeimet. Rendszerint késő éjszaka jöttem,
amikor a Mains bezárva, kihaltan állt. De ma theden volt, vagyis ha gyorsan megvacsoráztam,
csaknem egy órám maradt Elxa Dal órája és a Fisheryben elvégzendő munkám között. Épp
elegendő idő némi gyakorlásra.
Csakhogy mikor az udvarhoz értem, fényt láttam az ablakokban. Brandeur órája ma sokáig tart.
Így hát fönnmaradtam a tetőn. Az előadóterem ablakait becsukták, így nem sok esélye volt,
hogy meghalljanak.
A legközelebbi kéménynek támasztottam a hátam, és játszani kezdtem. Tíz perc múlva kialudtak
a fények, de úgy döntöttem, inkább maradok, ahol vagyok, mint hogy a lemászással pocsékoljam
az időmet.
Éppen a Tíz óncsap közepén tartottam, amikor a nap előbukkant a felhők mögül. Arany fény
borította el a tetőt, és lecsurgott az ereszen az udvar keskeny szeletébe.
 Ekkor hallottam meg a zajt. Váratlan surrogás volt, mintha megriadt állat lenne az udvarban. De
volt még valami más is, olyan hang, ami nem jellemző a sövényben motozó mókusra vagy nyúlra.
Kemény zaj volt, némileg fémes, mintha valaki elejtett volna egy nehéz vasrudat.
Félbeszakítottam a játékot, a félig lejátszott dallam még ott lebegett a fejem körül. Vajon egy
másik diák jár ide hallgatózni? Mindenesetre letettem a kobozt, mielőtt a tető szélére mentem,
hogy lenézzek.
Nem láttam át a sűrű sövényen, amely benőtte az udvar keleti szélét. Valaki lemászott volna az
ablakon át?
Az alkony sebesen fakult. Mire leértem az almafán, az udvar nagyobb része árnyékba került.
Innen láthattam, hogy a magas ablak zárva van; arról senki nem jöhetett. Noha gyorsan sötétedett,
a kíváncsiság legyőzte az óvatosságot.
Áttörtettem a sövényen.
Jó sok hely volt itt. Itt-ott csaknem tövig kipusztult a sövény, az eleven, zöld ágak kagylójában
kényelmesen le lehetett kuporodni.
Megjegyeztem magamnak, hogy itt lehet aludni, ha nem lesz elég pénzem a következő
szemeszterben a Mewsre.
Még a gyengülő fényben is megállapíthattam, hogy egyedül vagyok. Nyúlnál nagyobb lény nem
tudott volna elbújni. A félhomályban olyasmit sem láttam, aminek fémes hangja lett volna.
A Tíz óncsap kórusának fülbemászó dallamát zümmögve kúsztam a sövény túlsó vége felé. Csak
amikor kijutottam, akkor vettem észre a csatornanyílást. Hasonlóval mindenfelé találkoztam az
egyetem területén, de ez itt régibb és nagyobb volt a többinél. Akkora volt a nyílása, hogy ember is
beférhetett rajta, ha fölemelte a rácsot.
Habozva megmarkoltam az egyik hideg vasrudat, és meghúztam. A súlyos rács egy csuklópánton
elfordult, emelkedett úgy háromhüvelyknyit, aztán megállt. A gyenge fényben nem láttam, mitől
akadt meg. Keményebben húztam, de nem mozdult. Végül feladtam, és visszaejtettem a helyére.

Keményen, fémesen koppant. Mintha valaki egy súlyos vasrudat ejtett volna el.
Azután az ujjam megérzett valamit, amit a szemem nem vett észre: vésetek szövevénye
borította a rudak felszínét. Alaposabb vizsgálat után felismertem néhány rúnát azok közül,
amelyeket Crammartól tanultam: az ulét. és a dochot.
Valami kattant a fejemben. A Tíz óncsap kardala hirtelen összeilleszkedett a rúnákkal, amelyeket
az utóbbi napokban tanulmányoztam Cammar segítségével.

Ule és doch
Kötésre való.
 Reh a keresés,
Kel a meglelés,
Gea a kulcs,
Teh a lakat,
Víz a Pesin, Kő a
Resin.

Mielőtt folytathattam volna, hatot harangoztak. A hang kizökkentett elmélkedésemből. De

amikor meg akartam támaszkodni, nem a levelekre és a földre tapintottam, hanem valami kemény,
kerek, sima tárgyra: egy zöld almára.
Kimásztam a sövény mögül, és elindultam az északnyugati sarokba, ahol az almafa állt. A földön
egyetlen almát sem találtam. Ehhez túl korán volt. Mi több, a vasrács a kicsiny udvar ellenkező
oldalán volt. Odáig el sem gurulhatott. Oda csak vihették.
Nem tudtam, mit gondoljak, de mivel tudtam, hogy mindjárt lekésem a Fisheryben az esti
műszakot, felkapaszkodtam az almafára, fölkaptam a kobozt és futtában indultam Kilvin
műhelyéhez.
Késő este végeztem a maradék rúnák megzenésítésével. Ráment néhány óra, de amikor
befejeztem, mintha egy lapra írtam volna fel őket az agyamban.
Másnap Cammar két óra hosszat vizsgáztatott kíméletlenül, és én átmentem.
A Fisheryben ezután úgy folyt az oktatásom, hogy beosztottak inasnak Manet, a torzonborz
öregdiák mellé, akivel egyetemi első napjaimban ismerkedtem össze. Csaknem harminc éve járt az
egyetemre, és mindenki úgy ismerte, mint az örök e’lirt. De bár nem emelkedett a ranglétrán,
sokkal több gyakorlati tapasztalatot szerzett a Fisheryben, mint tucatnyi magasabb rangú diáktársa
együttvéve.
Türelmes, körültekintő ember volt. Erősen emlékeztetett volt tanáromra, Abenthyre. Ben
azonban nyughatatlan üstfoltozóként csavargott a világban, míg Manetről mindenki tudta, hogy
élete végéig itt akar maradni az Egyetemen, ha lehetséges.
Az alapokkal kezdte: megmutatta azokat az igéket, amelyekkel hőcsatornákat és kétszeres
keménységű üveget lehet előállítani. Vezetésével ugyanolyan gyorsan megtanultam az ipar
fortélyait, mint minden mást, és nemsokára olyan összetett feladatokra dolgoztuk ki a magunk
módszerét, mint a hőevők és a varázslámpák.
A varázsórához vagy a fortunátorhoz hasonlóan magas szintű tárgyak még meghaladták a
képességeimet, de tudtam, hogy ez már csak idő kérdése.
Sajnos kiderült, hogy szűkében vagyok az időnek.
 ötvenkettedik fejezet / GYERTYAGYÚJTÁS

A koboz gazdájaként visszakaptam a zenémet, viszont elmaradtam három év gyakorlással. Az

utóbbi hónapok műhelymunkája megerősítette a kezem, de nem egészen a kívánatos értelemben.
Sok kétségbeejtő napomba került, mire kielégítően tudtam játszani legalább egy órán át.
Gyorsabban is haladhattam volna, ha nem foglalnak le annyira egyéb tanulmányaim.
Mindennap két órát voltam a Medicában, ezt a két órát vagy végigültem, vagy végigszaladgáltam,
átlagban két órát töltöttem matematikával, és három órán át a Fisheryben, Manetnél tanultam a
szakma fogásait.
Ott volt még Elxa Dalnál az emelt szintű szimpatetika. Dal kedves, szelíd ember volt, olykor
enyhén nevetséges, ha éppen rájött a hoppáré. De ha tanított, valahol félúton járt az őrült próféta
és az evezősgályák dobosa között. Naponta három óra időt és legalább öt órára való energiát
égettem el az előadásán.
Ha ehhez hozzávesszük a munkát, amit pénzért végeztem Kilvin műhelyében, alig maradt időm
enni, aludni, tanulni, pláne kobozon gyakorolni.
A zene büszke, vérmes szerető. Ha rászánod a kellő időt és a megérdemelt figyelmet, a tiéd lesz.
Ha nem kapja meg, eljön a perc, amikor hívod, és nem válaszol. így hát kezdtem kevesebb időt
fordítani az alvásra, hogy megadhassam a zenének, ami neki jár.
Ilyen napirenddel egy dekád után elfáradtam. Három után is megvoltam, de csak a komor,
összeszorított fogú elszántság tartott meg a lábamon. Valahol az ötödik dekádnál kezdtem
egyértelműen kimerülni.
Az ötödik dekádra esett az a ritka közös ebéd, amelyet együtt élvezhettem Wilemmel és
Simmonnal. Ők a közeli kocsmából hozták az ételt. Én nem engedhettem meg magamnak, hogy
egy egész garast fizessek egy almáért és egy húsos lepényért, így hát a menzáról csempésztem ki
az árpakenyeret és a mócsingos kolbászt.
A kőpadon ültünk a zászlórúd alatt, ahol megkorbácsoltak. Ez a hely a korbácsolás óta félelmet
keltett bennem, mégis megparancsoltam magamnak, hogy ide jöjjek. Amikor már nem féltem tőle,
azért ragaszkodtam hozzá, mert szórakoztatott diáktársaim bámulása. Most pedig már azért ültem
itt, mert kényelmes ülés esett a pádon. Ez az én helyem volt.
És mivel tetemes időt töltöttünk együtt, ez lett Wilem és Simmon helye is.
Lehet, hogy sajátosnak tartották a választásomat, de nem hozták szóba.
— Nem sokat láttunk mostanában, — mondta Wilem egy falat húsos lepénnyel a szájában. —
Beteg voltál?
— Hát persze — mondta epésen Simmon. — Egy egész hónapig. Wilem csúnyán nézett
rá, és morgott. Egy pillanatig Kilvinre emlékeztetett.
 Simmon elnevette magát.
— Wil udvariasabb, mint én. Lefogadtam volna, hogy minden szabad idődben ingázol Imre és az
Egyetem között, és valami elbűvölően tüneményes ifjú szirénnek udvarolsz. — A koboz tokjára
bökött, amely mellettem hevert.
— Úgy fest, mint aki beteg. — Wilem bíráló tekintettel nézett.
— A nőd nem ápol téged.
— Szerelmi betegség — fontoskodott Simmon. — Nem tudsz enni. Nem tudsz aludni. Rá
gondolsz, amikor a matematikát kellene bifláznod.
Nem tudtam, mit mondjak.
— Látod? — szólt oda Simmon Wilnek. — Nemcsak a szívét lopta el, de a nyelvét is. Minden
szava az övé. Nekünk semmi sem maradt.
— Időt sem pocsékol ránk — mondta Wilem, miközben habzsolta a húsos lepényt.
Természetesen mindez igaz volt — a barátaimat még jobban elhanyagoltam, mint magamat.
Elvörösödtem a bűntudattól. Nem mondhattam el nekik a teljes igazságot, vagyis hogy mindent ki
kell hoznom ebből a szemeszterből, mert nagy valószínűséggel ez lesz az utolsó. Le voltam égve.
Ha nem értitek, miért nem mondtam el nekik, akkor kétlem, hogy voltatok-e valaha igazán
szegények. Kétlem, hogy képesek lennétek felfogni, mennyire kínos, amikor az embernek csak két
inge van, maga vágja a haját, amennyire tudja, mert nem engedheti meg magának a borbélyt. Ha
elvesztettem egy gombomat, egy fityinget sem költhettem másikra. Ha kiszakadt a nadrágom
térde, elütő cérnával kellett megvarrnom. Nem vehettem sót az evéshez, vagy egy italt a ritka
alkalmakkor, amikor a barátaimmal voltam.
A pénz, amit Kilvin műhelyében kerestem, alapvető dolgokra kellett: tintára, szappanra,
húrokra... az egyetlen, amit megengedhettem magamnak, a büszkeség volt. Nem tudtam volna
elviselni a gondolatot, hogy a két legjobb barátom megtudja, milyen szorult helyzetben vagyok.
Ha rendkívüli szerencsém lesz, ki tudom fizetni Devinek a két talentum kamatot az adósságom
után. De isteni beavatkozás kellett volna ahhoz, hogy mellette még pénzt tehessek félre a
következő szemeszter tandíjára. Fogalmam sem volt, mihez kezdek, miután kifizettem az
adósságomat Devinek, ha egyszer el kell hagynom az Egyetemet. Talán szedem a sátorfámat, és
elindulok Anilinba, hogy megkeressem Dennát.
Csak néztem rájuk, nem tudtam, mit mondjak.
— Wil, Simmon, sajnálom. Egyszerűen túl sok a dolgom mostanában.
Simmon egy kicsit elkomolyodott, és láttam, hogy őszintén bántja megmagyarázhatatlan
távollétem.
— Nekünk is sok a dolgunk ám! Felvettem a szónoklást, a kémiát és a siarut. — Csúnyán nézett
Wilre. — Tudnod kell, hogy kezdem megutálni a nyelvedet, te filléres huncut!
 — Tu krealim — felelte az ifjú cealdi barátságosan.
Simmon felém fordult, és feltűnő hévvel folytatta:
— Csak arról van szó, hogy szeretnénk néha hosszabb ideig is látni, mint mikor a Mainsból
átrohansz a Fisherybe. A lányok csodálatosak, ezt el kell ismernem, de ha a barátaidat is
elhanyagolod, kezdek féltékennyé válni. — Váratlan, ragyogó mosollyal nézett rám.
— Persze nem azért, mintha úgy gondolnék rád.
Olyan gombóc nőtt a torkomban, hogy alig tudtam nyelni. Nem emlékeztem, mikor hiányoztam
utoljára valakinek. Forró könnyek égették a torkomat.
— Igazából nem lányról van szó. Komolyan. — Nagyot nyeltem, igyekeztem összeszedni magam.
— Sím, azt hiszem, valamit kihagytunk. — Wil furcsán sandított rám. — Nézd csak meg
alaposan.
Simmon ugyanolyan fürkészve bámult. Kettejük tekintete annyira idegesített, hogy visszarántott
a sírás széléről.
— Na! — kezdte Wilem, mintha előadást tartan. — Hány szemesztert töltött a mi ifjú e’lirünk az
egyetemen?
Megértés öntötte el Sim becsületes arcát.
— Aha.
— Valaki lenne szíves felvilágosítani? — nyűgösködtem.
Wilem elengedte a füle mellett a kérdésemet.
— Milyen előadásokra jársz?
— Mindegyikre — feleltem boldogan, hogy van végre ürügyem a panaszkodásra. — Mértan,
gyakorlat a Medicában, haladó szimpatetika Elxa Dallal, ezenfelül gyakornokoskodás Manet mellett
a Fisheryben.
Simmon elhűlt.
— Nem csoda, ha úgy festesz, mint aki több dekád óta nem aludt.
Wilem bólintott.
— És még Kilvin műhelyében is dolgozol, igaz?
— Minden este két órát.
Simon szörnyülködött.
— És még zenélni is tanulsz? Örült vagy.
— A zene az egyetlen dolog, ami egyben tart — mondtam, és megérintettem a kobozomat. —
És nem tanulok zenélni. Csak gyakorolok.
Wilem és Simmon összenézett.
— Mit gondolsz, mennyi ideje van?
Simmon megszemlélt.
 — Maximum másfél dekád.
— Ezt hogy értitek?
Wilem előre hajolt.
— Előbb-utóbb mindnyájan túl sokat markolunk. De néhányan nem tudják, hogy köpjék ki a túl
nagy falatot. Kiégnek. Abbahagyják vagy elhasalnak.
Egyesek begolyóznak. — Megkocogtatta a fejét.
— Rendszerint az első évben történik. — Jelentőségteljes pillantást vetett rám.
— Én nem haraptam túl nagyot — tiltakoztam.
— Nézz a tükörbe — javasolta komolyan Wilem.
Kinyitottam a szám, hogy biztosítsam őket, miszerint rendben vagyok, ám ekkor ütött az óra, és
nem maradt időm másra, csak egy sietős búcsúzásra. Még így is futnom kellett, hogy időben érjek
oda a haladószimpatetika-órára.

Elxa Dal két közepes parázstartó között állt. Ápolt szakállával, magiszteri köpenyében most is a
gonosz varázslóra emlékeztetett, aki olyan gyakran jelenik meg az aturi fércművekben.
— Mindnyájatoknak azt kell megjegyeznetek, hogy a szimpatetikus össze van kötve a lánggal —
mondta. — Urai és szolgái vagyunk.
Kezét a köpeny hosszú ujjába rejtette, és megint járkálni kezdett.
— Urai vagyunk a tűznek, mert uralkodunk fölötte. — Rácsapott .íz egyik parázstartóra, fémje
halkan felcsendült. A szenet nyaldosó lángok éhesen kinyúltak. — Minden dolog energiája az
arkanistáé. Parancsolunk a tűznek, és az engedelmeskedik. — Lassan átment a szoba túlsó sarkába.
Mögötte a parázstartó fénye elhomályosult, míg az, amelyikhez közeledett, életre kelt és fellángolt.
Méltányoltam az előadást.
A magiszter megállt, és az osztály felé fordult.
— Ugyanakkor szolgái is vagyunk a tűznek. Mert a tűz a legközönségesebb formája az
energiának, és energia nélkül nem sok hasznát vehetjük szimpatetikai tudásunknak. — Hátat
fordított az osztálynak, és képleteket kezdett írni a táblára. — Szedjétek össze az anyagot, és
meglátjuk, ma ki csap össze E’lir Kvothéval. — Felkrétázta a diákok nevét a táblára. Az enyém volt
legfölül.
Három dekáddal korábban Dal versenyeztetni kezdett minket. Ezt párbajnak hívta. Noha
kellemes változatosságot vitt az oktatás egyhangúságába, mostanában felbukkant benne egy baljós
elem.
Minden évben száz diák hagyta el az Arkánumot, akiknek úgy a negyede kapta meg az
ólomguldent. Vagyis évente százzal gyarapodott a világon azoknak a száma, akiket kiképeztek az
egymásra hatás tudományának használatára. Ezekkel az emberekkel egyszer majd össze kell
mérnem valamilyen okból a képességeimet. Noha Dal sosem mondta, tudtuk, hogy az
összpontosításon és a leleményességen felül még valami másra is megtanít: a harcra.
Aggályos figyelemmel kísérte az eredményeket. A harmincnyolc fős osztályban én maradtam az
egyetlen veretlen. Ekkorra a legkorlátoltabb és legsértődősebb hallgatóknak is el kellett ismerniük,
hogy volt a vakszerencsén kívül más oka is annak, hogy ilyen gyorsan bekerültem az Arkánumba.
A párbajozáson még nyerni is lehetett a titkos fogadásokkal. A saját párbajainknál Sovoy és én
egymásra fogadtunk. Bár én általában nem sok pénzt tudtam feltenni.
Meglöktük egymást, miközben összeszedtük anyagainkat. Az asztal alatt odacsúsztattam neki
két barkát.
Rám se nézve a zsebébe dugta.
— Jó ég — mondta halkan. — Valaki nagyon magabiztos ma.
Hanyagul vállat vontam, noha igazából ideges voltam némileg. Egy fillér nélkül kezdtem a
szemesztert, és azóta is tengődtem. Ám előző nap Kilvin fizetett a Fisheryben végzett dekádnyi
munkámért: két teljes barkát! Ez volt minden pénzem.
Sovoy egy fiókban kotorászott. Előrámolt szimpatetikus viaszt, zsineget, néhány fémdarabot.
— Nem tudom, mire leszek képes. Az esélyek nem jók. Úgy gondolom, három az egyhez a mai
arány. Még ilyen alacsony odds mellett is érdekel a dolog?
Felsóhajtottam. Miután veretlen voltam, egyre csökkent a tét. Előző nap kettő az egyhez volt,
vagyis két pennyt kellett kockáztatnom, hogy egyet nyerjek.
— Van egy kis tervem — mondtam. — Ne fogadj, amíg nem tudjuk a feltételeket. Akkor
legalább három az egyhez fogadj ellenem.
— Ellened? — motyogta, miközben felnyalábolta a holmiját. — Nem, hacsak nem Dallal
párbajozol. — Elfordítottam az arcomat, mert nem akartam mutatni, hogy enyhén elpirultam a
bóktól.
Dal tapsolt, mire mindenki a helyére sietett. Egy Fenton nevű vintasi fiúval kerültem párba.
Eggyel mögöttem állt a rangsorban. Tiszteltem, mert egyike volt a keveseknek, akik megfelelő
helyzetben igazi kihívást jelentettek.
— Nos hát! — szólt Elxa Dal, és lelkesen dörzsölte a tenyerét. — Fenton, te vagy hátrább a
rangsorban, te válassz fegyvert.
— Gyertyák.
— A kötelék? — kérdezte Dal szertartásosan. Ez a gyertyák esetében vagy viasz, vagy kanóc.
— Kanóc. — Fölemelte, hogy mindenki láthassa.
Dal felém fordult.
— Kötelék?
A zsebembe nyúltam, és teátrális mozdulattal előrántottam a saját kötelékemet.
 — Szalma. — Mormolás futott végig az osztályon. Nevetséges kötelék volt. Legföljebb három-,
talán ötszázalékos hatásfokra számíthattam. Fenton kanóca tízszer hatékonyabb volt.
— Szalma?
— Szalma — feleltem több önbizalommal, mint amennyit éreztem. Ha ez nem emeli meg a
téteket, nem tudom, mi fogja.
— Akkor hát szalma — mondta könnyedén Dal. — E’lir Fenton, mivel Kvothe veretlen, neked
kell megválasztanod a forrást. — Halk nevetés hullámzott végig a termen.
Összeszorult a szívem. Erre nem számítottam. Rendesen akárki kezdte a játékot, mindig a másik
választott forrást. Azt terveztem, hogy a parázstartót választom, mert a hő mennyisége segít
behozni a magam vállalta hátrányt.
Fenton elvigyorodott. Tudta, hogy előnybe került.
— Nem kell forrás.
Grimaszoltam. A saját testhőnket kell használnunk. Ez még legjobb körülmények között sem
könnyű, arról nem is beszélve, hogy egy kicsit veszélyes.
Itt nem győzhettem. Nemcsak hogy elvesztem a veretlenségemet, de semmivel nem jelezhetek
Sovoynak, hogy ne tegye föl az utolsó két batkámat. Próbáltam a szememmel figyelmeztetni, de ő
akkor már fülig elmerült a halk és heves eszmecserébe, amelyet több diáktársunkkal folytatott.
Fenton és én némán leültünk egy munkaasztal két végére. Elxa Dal két vastag gyertyacsonkot
tett elénk. A feladat az volt, hogy gyújtsuk meg az ellenfél gyertyáját, de ne engedjük, hogy
meggyújtsa a mienket. Ehhez két részre kellett osztani az elmét, az egyikbe beleültetve az alart,
hogy a mi kanócunk (vagy hülyeségünket bizonyító szalmánk) azonos a meggyújtandó gyertya
kanócával, majd a saját forrásunkból elvont energiával lángra kellett lobbantanunk a kanócot.
Közben az elme másik fele makacsul igyekezett fenntartani azt a gondolatot, hogy az ellenfél
gyertyájának kanóca nem azonos a mienkével.
Ha ez nehéznek tűnik, higgyétek el nekem, hogy félig sem tudjátok, mennyire volt az!
Mintha ez nem lett volna elég, egyikünknek sem volt könnyű energiát nyerni. Az ember csak
óvatosan használhatja önmagát forrásnak. A testünk nem ok nélkül meleg, és megviseli, ha
elvonják belőle a hőt.
Elxa Dal intésére elkezdtük a párbajt. Azonnal arra összpontosítottam, hogy megvédjem a saját
gyertyámat, és közben eszeveszetten gondolkodtam. Itt nem nyerhetek. A legügyesebb
fegyverforgató is veszít, ha csak egy fűzfaággal védekezhet az ellenfél acélkardja ellen.
Alámerültem a kő szívébe. Azután, miközben elmém nagyobb része még mindig a gyertyámat
védelmezte, motyogó kötést hoztam létre a két gyertya között. A gyertyámért nyúltam,
felborítottam. Fentonnak a sajátja után kellett kapnia, mielőtt az is felborult és elgurult volna.
 Igyekeztem gyorsan kihasználni Fenton zavarát, hogy meggyújtsam a gyertyáját. Nekifeszültem
a feladatnak. Szalmaszálat tartó jobb kezemből elindult fölfelé a karomban a fagy. Semmi sem
történt. Fenton gyertyája hideg és sötét maradt.
Tenyeremmel eltakartam Fenton elől a gyertyám kanócát. Olcsó trükk volt, gyakorlott mesterrel
szemben hatástalan, de ez volt az utolsó reményem, hogy megbonthassam Fenton
összpontosítását.
— Te Fen! — mondtam. — Hallottad már a történetet az üstfoltozóról, a tehlinről, a
parasztlányról és a vajköpülőről?
Nem válaszolt. Sápadt arca merev volt az összpontosítástól.
Felhagytam a zaklatásával, mert nem jártam sikerrel. Fenton túl okos volt ahhoz, hogy ilyen
módon járjak túl az eszén. Egyébként is nehezemre esett fenntartanom a szükséges
összpontosítást, ami a gyertyámat védte. Mélyebbre merültem a kő szívébe, és a világ megszűnt.
Csak a két gyertya, a kanóc és a szalmaszál maradt.
Egy perccel később kiütött rajtam a ragacsos, hideg verejték. Dideregtem. Fenton látta ezt, és
vértelen ajka mosolyra húzódott. Megkettőztem erőfeszítéseimet, de Fenton gyertyája nem vett
tudomást az igyekezetemről.
Eltelt öt perc, síri csend telepedett az osztályra. A legtöbb párbaj nem tartott tovább egy-két
percnél, valamelyik félről gyorsan kiderült, hogy okosabb vagy erősebb az akarata. Már mindkét
karom kihűlt. Láttam, hogy Fenton nyakán görcsösen ráng egy izom, mint a ló horpaszán a bőr,
amikor a csípős pőcsiket hajtja el magáról. Egész testét megmerevítette az akarat, hogy ne
dideregjen.
A gyertyám kanócából vékony füstpántlika pöndörödött.
Lecsaptam. Lélegzetem fütyült összeszorított fogaim között, vadul vicsorogtam. Fenton mintha
észre sem vette volna. Szeme olyan lett, akár a tejüveg. Ismét végigfutott rajtam a hideg, olyan
erősen, hogy alig vettem észre Fenton kezének reszketését. A feje egyre mélyebben lehorgadt. A
szemhéja lecsukódott. Összeszorítottam a fogamat, és láthattam, amint vékony füst pöndörödik
osztálytársam gyertyájának kanócából.
Fenton fásultan odanézett, de ahelyett, hogy minden erejével védekezett volna, ólomnehéz,
lomha mozdulattal legyintett, és a karjára hajtotta a fejét.
Nem nézett föl akkor sem, amikor mellette a gyertya sercegvepattogva életre kelt. Az
eredményt rövid, szórványos taps és hitetlen kiáltások fogadták.
Valaki hátba vágott.
— Hát ezt hogy csináltad? Kikészültél?
 — Dehogy — mondtam rekedten, és átnyúltam az asztalon. Ügyetlenül széthajtogattam a
kanócot szorító ujjakat, és láttam, hogy Fenton keze véres. — Dal magiszter! — mondtam olyan
sietve, ahogy csak tudtam. — Elkapta a reszketés! — Beszéd közben éreztem, milyen hideg a szám.
Dal már ott is volt, takaróba burkolta Fentont.
— Te! — mutatott az egyik fiúra. — Hozz valakit a Medicából. Mozgás! — A diák elrohant. —
Micsoda ostobaság. — Dal magiszter mormolt egy kötést, hogy hőt csiholjon. Rám nézett. —
Neked meg járkálnod kéne. Te sem festesz különbül.
Aznap nem volt több párbaj. Az osztály többi tanulója végignézte, ahogy Elxa Dal felügyelete
mellett Fenton lassan magához tér. Mire egy idősebb el’the megérkezett a Medicából, Fenton már
eléggé fölmelegedett, hogy hevesen borzongani tudjon. Negyed óra múlva a meleg takaróknak és
a gondos szimpatetikus ápolásnak köszönhetően képes volt meginni valami forró italt, noha a keze
még mindig reszketett.
Már majdnem harmadikat harangoztak, mire megnyugodtak a kedélyek. Dal magiszternek
sikerült a helyére ültetni és elég időre elhallgattatni az összes diákot, hogy mondhasson egypár
szót.
— Amit ma láttatok, az a legjobb példája volt a kötés okozta kihűlésnek. A test kényes dolog, és
néhány fokos hőveszteség gyorsan megzavarja az egész rendszert. Enyhe esetben csak reszketéssel
jár. De szélsőséges esetben sokkhoz és kihűléshez vezethet. — Körülnézett. — Meg tudja mondani
nekem valaki, hogy mi volt Fenton hibája? — Pillanatnyi csönd után egy kéz emelkedett a
levegőbe.
— Nos, Brae?
— Vért használt. Amikor a meleg távozik a vérből, a test egyetlen egységként hűl le. Ez nem
mindig előnyös, mivel a végtagok nagyobb lehűlést bírnak ki, mint a belső szervek.
— Akkor hogyan gondolhat bárki is a vér használatára?
— Mert gyorsabban és nagyobb hőt lehet vele fejleszteni, mint a hússal.
— Mennyit lehet biztonságosan kivonni? — Dal körülnézett a teremben.
— Két fokot? — találgatott valaki.
— Másfelet — helyesbített Dal, és néhány egyenletet írt föl a táblára, szemléltetve, mennyi hőt
lehet ezzel nyerni. — Láttátok a tüneteket. Mi a véleményetek, Fenton hány fokkal hűtötte le
magát?
Hallgatás követte a kérdést. Végül megszólalt Sovoy:
— Nyolc vagy kilenc fokkal.
— Nagyon jó — mondta Dal kelletlenül. — Igazán szép, hogy legalább egyikőtök veszi a
fáradságot az olvasáshoz. — Elkomorodott.
 — A szimpatetika nem való a gyönge lelkeknek, de a túlzottan magabiztosaknak sem. Ha nem
vagyunk itt, hogy a szükséges ápolásban részesítsük Fentont, akkor csöndesen elalszik, és meghal.
— Elhallgatott, kivárta, hogy felfogjuk a szavait. — Jobb, ha pontosan ismeritek a határt, mintsem
hogy túlbecsüljétek magatokat, és elveszítsétek az uralmatokat az események fölött.
Felhangzott a harmadik harangszó, a terem megtelt hirtelen robajjal: a diákok fölálltak, hogy
távozzanak. Dal magiszter fölemelte a hangját, hogy hallani lehessen a zajban.
— E’lir Kvothe, lennél szíves maradni egy pillanatig?
Pofát vágtam. Sovoy elment mellettem, a vállamra csapott és annyit motyogott:
— Szerencse. — Nem tudtam, a győzelmemre utal-e, vagy bátorít.
Miután mindenki távozott, Dal megfordult, letette a táblatörlő rongyot.
— Nos, hogy állnak a tétek? — kérdezte hanyagul.
Nem lepett meg, hogy tud a fogadásokról.
— Tizenegy az egyhez — vallottam be. Huszonkét batkát nyertem. Valamivel több mint két
talentumot. Megmelegített, hogy pénz van a zsebemben.
Töprengő pillantást vetett rám.
— Hogy vagy? Kicsit elsápadtál a végére.
— Lehűltem egy cseppet — hazudtam.
Igazából a Fenton rosszullétét követő zűrzavarban kiosontam, és néhány rettenetes percig
toporogtam egy hátsó folyosón. A reszketéstől, amely közel járt az eskóros rángáshoz, alig bírtam
talpon maradni. Szerencsére senki sem látott meg, ahogy reszketek a folyosón, miközben a
fogaimat annyira összeszorítottam, hogy attól féltem, letörnek.
De senki sem látott meg. A hírnevem ép maradt.
Dal olyan pillantást vetett rám, amely elárulta, hogy gyanítja az igazságot.
— Eredj oda — intett az egyik parázstartóra. — Nem árt egy kis meleg.
Nem vitatkoztam. A kezem a tűz fölé tartottam, és éreztem, hogy valamelyest fölengedek.
Hirtelen megrohant a fáradtság. Szemem viszketett a kialvatlanságtól. A testem súlyos volt, mintha
a csontjaim ólomból lennének.
Kelletlen sóhajjal visszahúztam a kezem és kinyitottam a szemem. Dal közelről kémlelte az
arcom.
— Mennem kell — mondtam némi sajnálattal. — Köszönöm, hogy használhattam a tüzet.
— Mindketten szimpatetikusok vagyunk — mondta Dal és barátságosan intett, miközben
összeszedtem a holmimat. — Mindig szívesen látlak.

Wilem ajtót nyitott a Mewsban, amikor bekopogtam.

— A fenébe! — mondta. — Kétszer egy napon. Minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést?
 — Szerintem tudod — morogtam, és benyomakodtam a cellaszerű kis szobába. A kobozt a
falnak támasztottam, és egy székre rogytam. — Kilvin kitiltott a műhelyből.
Wilem felült az ágyon.
— És miért?
Célzatos pillantást vetettem rá.
— Véleményem szerint azért, mert te és Simmon benéztetek hozzá, és ezt javasoltátok.
Egy pillanatig bámult, azután vállat vont.
— Hamarabb rájöttél, mint gondoltam. — Megdörgölte az arcát.
— Látom, nem vagy túlságosan kiborulva.
Tajtékzottam. Éppen amikor fordulóban volt a szerencsém, kénytelen voltam otthagyni az
egyetlen munkát, amellyel pénzt kerestem, mert a jóakarattól túláradó barátaim beavatkoztak a
dolgomba. De ahelyett, hogy rájuk rontottam és mindennek elmondtam volna őket, inkább
felmásztam a Mains tetejére és egy darabig zenéltem, hogy lehűtsem a fejemet.
A zene megnyugtatott, mint mindig. Muzsikálás közben végiggondoltam a dolgot. Jól
teljesítettem Manet inasaként, de egyszerűen túl sok mindent kellett megtanulnom: miként
gyújtsam be az olvasztókemencét, miként húzzak drótot, hogy a megfelelő állagú legyen, milyen
ötvözetet keverjek a kellő hatásfokhoz? Nem remélhettem, hogy olyan gyorsan keresztülcsörtetek
ezen a szakaszon, mint ahogy a rúnákat megtanultam. Annyi pénzt nem kereshettem Kilvin
műhelyében, hogy a hónap végén fizethessek Devinek, arról nem is szólva, hogy a tandíjra sem volt
elegendő.
— Valószínűleg az voltam — ismertem el. — De Kilvin odavitt egy tükörhöz.
— Fáradtan mosolyogtam. — Szép zöld vagyok.
— Ronda zöld — helyesbített tárgyilagosan, azután zavartan elhallgatott. — Örülök, hogy nem
vagy kiborulva.
Simmon kopogtatott, bejött. Bűntudat és meglepetés kergetőzött az arcán, mikor látta, hogy ott
ülök.
— Nem voltál, öö, a Fisheryben? — kérdezte siralmasan.
Elnevettem magam. Simmon megkönnyebbülését szinte tapintani lehetett.
Wilem levett egy halom papírt egy másik székről, és Simmon belerogyott.
— Minden meg van bocsátva — mondtam nagylelkűen. — Csak annyit kérek:
meséljetek el mindent az Eolianról.
 ötvenharmadik fejezet / LASSÚ KÖRÖK

Az Eolian az a hely, ahol régóta hiányolt szereplőnk várakozik a színfalak mögött. Nem
felejtettem el, hogy ő az, aki felé tartok. Ha úgy tűnik, hogy lassú körökben kerülgetem a
célpontot, ez pontosan így helyes, mert ő és én mindig is lassú körökben közeledtünk egymáshoz.
Szerencsére Wilem is, Simmon is járt már az Eolianban. Ketten együtt elmondták azt a keveset,
amit még nem tudtam.
Sok imrei helyen lehet zenét hallgatni. Szinte minden fogadóban, kocsmában és panzióban
dobol, sípol vagy dalol valaki a háttérben. De az Eolian egészen más kategória. Ott lépnek fel a
város legjobb muzsikusai. Ha meg tudtad különböztetni a jó zenét a rossztól, akkor tudhattad, hogy
az Eolian a legjobb.
Egy teljes batkába került a belépés. Ám ha az ember bejutott, addig maradt, ameddig akart, és
annyi zenét hallgathatott, amennyit csak akart.
De ha valaki kifizette a belépti díjat, ez még nem jogosította föl, hogy zenélhessen is az
Eolianban. Ha egy zenész arra a kiváltságra vágyott, hogy a lábát az Eolian színpadára tegye, akkor
fizetnie kellett: egy egész ezüsttalentumot. Igen, az embernek fizetnie kellett azért, hogy
játszhasson az Eolianban, másképpen nem ment.
Hogy miért fizetett bárki is egy ilyen égbe kiáltó összeget pusztán azért, hogy játszhasson? Nos,
némelyek azért, mert felfuvalkodott pénzeszsákok voltak. Számukra egy talentum nem volt túl
nagy ár azért, hogy ilyen előkelő színpadon mutogathassák magukat.
Ám a komoly muzsikusok is fizettek. Ha az előadás nagyon tetszett a közönségnek és a
tulajdonosoknak, akkor a fellépő kapott egy jelvényt: parányi ezüstsípokból álló sorozatot, amelyet
kitűzőn vagy nyakláncon lehetett viselni. Ezeket a sípokat az Imrétől számított kétszáz mérföldes
sugarú körben elfogadták a tehetség kitüntető jelének a legnívósabb fogadókban.
Akinek voltak ilyen sípjai, azt ingyen engedték be az Eolianba, és akkor játszott, amikor kedve
tartotta.
A sípokkal egyetlen felelősség járt: a fellépés. Aki ember elnyerte a sípokat, azt felszólíthatták,
hogy játsszék. Ez rendszerint nem volt túl nagy teher, mivel az Eoliant látogató nemesség, pénzzel
vagy ajándékokkal jutalmazta az előadókat, akik elnyerték tetszését. A felső osztályoknál ez felelt
meg annak, amikor a nép fizet egy italt a hegedűsnek.
Némelyik zenésznek nem sok reménye volt rá, hogy elnyerje a sípokat. De azért fizettek, mert az
ember sosem tudhatta, ki esik be a kocsmába aznap este, hogy zenét hallgasson. Egyetlen ügyesen
előadott dalt még nem okvetlenül díjaztak sípokkal, viszont szerezhetett gazdag pártfogót.
Egy pártfogót.
 — Úgyse találod ki, mit hallottam — mondta Simmon egy este, amikor a szokásos padunkon
ültünk a zászlórúd előtt. Kettesben voltunk, mert Wilem a Horgonyban szemezett az egyik
pincérlánnyal.
— A diákok éjszakánként mindenféle furcsát hallanak a Mains felől.
— Nahát! — feleltem mímelt érdektelenséggel.
— Igen — folytatta Simmon — Egyesek szerint egy diák kísértete az, aki eltévedt az épületben,
és éhen halt. — Ujjával megütögette az orrát, mint egy mesélő öregapó. — Állítólag azóta is ott
bolyong a termekben, mert nem találja a kiutat.
— Aha.
— Mások szerint egy haragos szellem. Azt mondják, állatokat kínoz, különösen macskákat. Ezt
hallják éjnek évadján a diákok: a nyaggatott macskabél hangjait. Az valami félelmetes, mint nekem
mondták!
Ránéztem. Majd’ megpukkadt a visszafojtott nevetéstől.
— Ó, ki vele! — mondtam tettetett szigorúsággal. — Folytasd! Megérdemled, ha már ilyen
borzasztóan szellemes vagy. Még akkor is, ha mainapság senki sem használ bélhúrt.
Önelégülten vihogott. Fölkaptam az egyik süteményét, és enni kezdtem, remélve, hogy
emlékezetes leckét adok neki alázatból.
— Szóval még mindig gyakorolsz?
Bólintottam.
Megkönnyebbülten nézett rám.
— Azt hittem, megváltoztattad a terveidet. Mostanában már a kobozt sem látom nálad.
— Nem szükséges — magyaráztam. — Most, hogy van időm gyakorolni, nem kell kihasználnom
minden percet.
Diákcsoport ment el mellettünk, egyikük intett Simmonnak.
— Mikor teszel próbát?
— Böjtnapkor — feleltem.
— Olyan hamar? — kérdezte. — Két dekádja még attól féltél, hogy berozsdálltak az ujjaid. Ilyen
gyorsan visszajött a tudásod?
— Egyáltalán nem — ismertem el. — Évekbe telik, amíg visszajön. — Vállat vontam, az utolsó
falat süteményt is a számba hajítottam.
— De ismét könnyen játszom. A zene nem áll meg többé a kezemben, hanem... — Erőlködtem,
hogy elmagyarázzam, aztán csak vállat vontam. — Készen állok.
Őszintén szólva szerettem volna még egy hónapig gyakorolni, még egy évet gyakorolni, mielőtt
egy egész talentumot kockáztatok, de nem volt időm. A szemeszter a vége felé járt. Pénzre volt
szükségem, hogy megadjam a tartozásomat Devinek, és a következő szemeszter tandíját is
kifizessem. Nem várhattam tovább.
— Biztos vagy benne? — kérdezte. — Hallottam olyan emberekről, akik igazán jók voltak, mégis
elvesztegették a talentumukat. A szemeszter elején egy öregember énekelt egy dalt... erről a
nőről, akinek a férje elmegy a háborúba.
— A falusi kovácsműhely — mondtam.
— Biztos — legyintett. — Az, mondom, igazán jó volt. Nevettem és sírtam és fájt mindenem. —
Aggodalmasan sandított rám. — Mégsem kapta meg a sípokat.
Mosoly mögé rejtettem a szorongásomat.
— Még nem hallottál játszani, ugye?
— Nagyon jól tudod, hogy nem — mondta zsémbesen.
Elmosolyodtam. Nem voltam hajlandó játszani nekik, amíg nem gyakoroltam eleget. A
véleményük csaknem olyan fontos volt
számomra, mint az Eoliané.
— Nos, bűnbánatkor lesz rá alkalmad — ugrattam. — Jössz?
Simmon bólintott. — Wilem is. ha törik, ha szakad.
Fölnéztem a naplemente fényére.
— Mennem kell — mondtam és fölálltam. — A gyakorlat teszi a mestert.
Sim intett, én pedig elindultam a menza felé, ahol csak annyi időre ültem le, hogy fölkanalazzam
a babot, és elrágjak egy szelet kemény, szürke húst. Kis kenyeremet magammal vittem. Néztek is a
szomszéd asztaloknál!
A priccsemhez mentem, elővettem az ágy lábához tett ládából a kobozt. Azután, tekintettel a
pletykákra, amelyekről Sim beszélt, az egyik legtrükkösebb úton indultam el a Mains tetejére: egy
rejtett zsákutcából kapaszkodtam föl egy sor esőcsatornán. Senki figyelmét nem akartam fölhívni
az éjszakai ténykedésemre.
Teljesen besötétedett, mire leereszkedtem az almafán az elzárt udvarra. Egy ablakban sem
égett világ. Lenéztem a tető pereméről, de semmit nem láttam, csak árnyékokat.
— Auri! — szólítottam. — Itt vagy?
— Késtél — jött a valamelyest nyűgös válasz.
— Bocsánat — feleltem. — Ma este följössz?
Rövid szünet.
— Nem. Gyere le te.
— Nem túl erős a holdfény ma éjjel — mondtam a tőlem telhető legbátorítóbb hangon. —
Biztos, hogy nem akarsz feljönni?
 Hallottam, hogy lent susog a sövény, azután megláttam, hogy Auri mókusként surran föl a fán.
Futva megkerülte a tető szélét, majd tőlem néhány tucat lábnyira felhúzódzkodott.
Külsőre legföljebb néhány évvel lehetett idősebb nálam, de bizonyosan nem múlt még el húsz.
Tagjai kilátszottak rongyos gönceiből, és majdnem lábnyival alacsonyabb volt nálam. Vékony volt,
részben filigrán alkata miatt, de nem csak azért. Az arca beesett, csupasz karjáról szánalmasan
leapadt a hús. Hosszú haja olyan finom szálú volt, hogy szállt mögötte, felhőként lebegett a
levegőben.
Hosszú ideig tartott, míg kicsalogattam a rejtekhelyéről. Gyanítottam, hogy az udvarból valaki
hallgatja a gyakorlásomat, de csaknem két dekád telt el, mire sikerült megpillantanom. Látva, hogy
éhezik, kezdtem odahordani mindent, amit elhozhattam a menzáról, és ott hagytam neki. Még így
is beletelt egy dekádba, mire csatlakozott hozzám a tetőn, miközben a kobozzal gyakoroltam.
Az utolsó pár napban meg is szólalt. Arra számítottam, hogy zsémbes és gyanakvó lesz, de mi
sem állhatott távolabb az igazságtól. Ragyogott a szeme a lelkesedéstől. Noha folyton a tarbeani
énemre kellett gondolnom, valahányszor megpillantottam, valójában nem sok hasonlóság volt
köztünk.
Auri aggályosán tiszta volt, és túláradt a derűtől.
Nem szerette a nyílt eget, az éles fényeket vagy az embereket. Gyanítottam, hogy diák, aki
megkompolyodott, de a föld alá menekült, mielőtt elvihették volna a Menedékbe. Nem sokat
tudtam meg róla, mert még mindig félénk és vadóc volt. Amikor megkérdeztem, hogy hívják, ész
nélkül visszabújt a föld alá, és napokig nem mutatkozott.
Így tehát elneveztem Aurinak. A szívem mélyén azonban úgy gondoltam rá, hogy az én apró
holdtündérem.
Néhány lépéssel közelebb jött, megállt, várakozott, majd ismét közelebb merészkedett. Ezt
többször megismételte, míg végül ott állt előttem. Nem mozdult, a haja dicsfényként vette körül a
fejét. Két kezét összeillesztette az álla alatt, utána kinyújtotta az egyiket, megrángatta vele az
ingem ujját, visszahúzta.
— Mit hoztál nekem? — kérdezte izgatottan.
Elmosolyodtam.
— Te mit hoztál nekem? — ugrattam szelíden.
Elmosolyodott, előre lökte a kezét. Valami megvillant a holdfényben. — Egy kulcsot! — mondta
büszkén, és a tenyerembe nyomta.
Átvettem. Kellemes súlya volt a markomban.
— Nagyon szép — mondtam. — Mit nyit?
— A Holdat — felelte komolyan.
— Akkor nagyon hasznos lehet — feleltem, és ránéztem.
 — Én is így gondolom — mondta. — Ha van egy ajtó a holdon, akkor ki tudod nyitni vele. —
Keresztbe tett lábbal leült a tetőre, és felmosolygott rám. — Nem mintha ilyen meggondolatlan
tettre bátorítanálak.
Lekuporodtam, és kinyitottam a koboz tokját.
— Hoztam egy kis kenyeret. — Odaadtam neki a vászonba csomagolt, barna árpakenyeret. — És
egy palack vizet is.
— Ez is nagyon szép — mondta kegyesen. Az üveg furcsán nagynak tűnt a kezében. — Mi van a
vízben? — kérdezte, miközben kihúzta a dugót, és belekukkantott a palackba.
— Virágok — feleltem. — És a Holdnak az a része, amelyik nem látszik ma este. Azt is
beletettem.
Fölnézett.
— A Holdat már mondtam! — figyelmeztetett enyhe rosszallással.
— Akkor csak virágok. És a fény egy szitakötő hátáról. Egy darab Holdat akartam, de csak a
szitakötő kék ragyogásához jutottam hozzá.
Megdöntötte a palackot, ivott egy kortyot.
— Szép — mondta, és néhány hajtincset félresöpört az arcából. Auri széthajtogatta a vásznat,
és enni kezdett. Apró darabokat tört a kenyérből, és olyan finoman majszolt, hogy az egész
folyamat igen
előkelőnek tűnt.
— Szeretem a fehér kenyeret — mondta csevegő hangon két falat között.
— Én is — helyeseltem, miközben leültem. — Amikor megengedhetem magamnak.
Bólintott, fölnézett a csillagos égre és a Holdra. — Szeretem azt is, amikor felhős az ég. De ez is
jó. Barátságos. Mint az Odalent.
— Odalent? — kérdeztem. Ritkán volt ilyen beszédes.
— Szeretem Odalent — mondta könnyedén. — Mindenhova elvezet.
— Szeretsz lent élni?
Auri szeme felvillant.
— Istenem, igen! Az csodálatos! Nem lehet betelni vele. — Felém fordult. — Híreim vannak —
mondta pajkosan.
— És mik? — kérdeztem.
Bekapott egy újabb falatot, és megrágta, mielőtt válaszolt.
— Múlt éjjel kimentem. — Ravaszul elmosolyodott. — Föl, a dolgok tetejére.
— Tényleg? — mondtam nem is titkolt meglepetéssel. — És hogy tetszett?
 — Szép volt. Azért mentem, hogy körülnézzek — felelte, és igen elégedett volt magával. —
Láttam Elodint.
— Elodin magisztert? — kérdeztem. Bólintott. — Ő is a tetőn volt?
Megint bólintott, és a kenyeret majszolta.
— Ő is látott téged?
Ismét felragyogott a mosolya, ettől inkább nyolcévesnek tűnt, mint tizennyolcnak.
— Engem senki sem lát! Mellesleg szorgalmasan hallgatta a szelet. — Csövet formált a két
tenyeréből, és belehuhogott. — Jó hallhatós szél fújt az éjszaka — tette hozzá bizalmasan.
Miközben igyekeztem valami értelmet találni abban, amit mond, Auri bekebelezte az utolsó
falatot, majd izgatottan tapsolt.
— Most játssz! — repeste. — Játssz! Játssz!
Elvigyorodtam, kivettem a kobozt a tokjából. Aurinál lelkesebb hallgatóságban nem is
reménykedhettem.
 ötvennegyedik fejezet / EGY HELY, AHOL ÉGHESSEK

— Egész másképp nézel ki ma — jegyezte meg Simmon. Wilem helyeslően morgott.

— Másképp is érzem magam — vallottam be. — Jól, de másképp. Az imrei úton
kutyagoltunk. Meleg, derűs idő volt, nem nagyon siettünk.
— Olyan... nyugodtnak látszol — folytatta Simmon, és beletúrt a hajába. — Szeretnék olyan
nyugodt lenni, mint amilyennek téged látlak.
— Én meg szeretnék olyan nyugodt lenni, mint amilyennek látszom — mormoltam.
Simmon nem tágított.
— Sokkal komolyabbnak tűnsz. — Grimaszolt. — Nem. Inkább... feszesnek.
— Feszesnek? — Idegességemben elnevettem magamat, utána fölengedtem kissé. — Hogy
tűnhet valaki feszesnek?
— Hát csak úgy. — Vállat vont. — Mint egy összenyomott rugó.
— Attól, ahogy tartja magát. — Wilem megtörte szokásos elmélkedő hallgatását. — Egyenesen
áll, a nyaka nem hajlik, a vállát kihúzza. — Darabos mozdulatokkal szemléltette kijelentését. —
Amikor lép, az egész talpát leteszi a földre. Nem a lábfejét, mintha futna, és nem is a sarkát,
mintha tétovázna.
Lerakja a talpát, mintha azt állítaná, hogy az a földdarab az övé.
Egy félszeg percig megpróbáltam figyelni magamat, ami nálam mindig is kárba veszett
erőfeszítés volt.
Simmon laposan nézett Wilre.
— Valaki sok időt töltött a Bábuval, mi?
Wilem bizonytalan helyesléssel vállat vont, azután egy kavicsot hajított az út menti fák közé.
— Ki ez a Bábu, akit folyton emlegettek? — kérdeztem, részben azért, hogy ne én legyek végre a
téma. — Belehalok a kíváncsiságba!
— Ha valaki belehalhatna, akkor az te lennél — felelte Wilem.
— A legtöbb időt az Archívumban tölti — mondta óvatosan Sim, mert tudta, hogy ez kényes
téma. — Nehéz lenne bemutatni neked, mivel... tudod...
Megérkeztünk a Kőhídhoz, az ódon szürke ívhez, amely az Omethi fölött feszült az Egyetem és
Imre között. A kétszáz lábnál hosszabb és az ív csúcspontján hatvan lábnál magasabb hídhoz több
mese és legenda fűződött, mint bármely más nevezetességhez az Egyetem környékén.
— Köpjetek, hogy szerencsétek legyen — javasolta Wilem, miközben fölfelé kapaszkodtunk az
egyik oldalon, és rögtön meg is fogadta saját tanácsát.
Simon gyerekes lelkesedéssel követte a példáját.
 Majdnem a fejükre olvastam Arwyl magiszter szigorú szavait: „A szerencsének ehhez semmi
köze!”, már ezerszer hallottam tőle a Medicában. Egy pillanatig kóstolgattam őket, azután
elbizonytalanodtam, és inkább én is köptem.

Imre szívében volt az Eolian, a kikövezett főtérről nyílt. A téren voltak padok, néhány virágzó fa,
és egy márvány szökőkút, amelynek párájában szatír üldözött egy csoport félig öltözött nimfát, bár
a nimfák menekülési kísérlete legjobb esetben is csak jelképesnek volt nevezhető. Jól öltözött
emberek járkáltak a téren, csaknem egyharmaduk valamilyen hangszert vitt. Legalább hét kobozt
számoltam össze.
Ahogy odamentünk az Eolianhoz, az ajtónálló megbökte széles karimájú kalapját, és bólintott. A
napégette bőrű, izmos férfi legalább hat és fél láb magasra nőtt.
— Egy barka lesz, úrfi — mosolygott Wilemre, amikor az átadta a pénzt.
Ugyanolyan sugárzó mosollyal fordult felém. Észrevette a koboz tokját, és felvonta a
szemöldökét.
— Jó látni egy új arcot. Ismered a szabályokat?
Bólintottam, és adtam egy batkát.
Befelé mutatott.
— Látod a pultot? — Nehéz is lett volna nem észrevenni a terem túlsó végében az ötven láb
hosszan ívelő, mahagónisáncot. — Látod azt a végét, ahol elfordul a színpad felé? — Bólintottam.
— Látod azt az embert a bárszéken? Ha úgy döntesz, hogy megpróbálod megszerezni a sípokat,
akkor vele beszélj. Stanchionnak hívják.
Egyszerre fordultunk el a teremtől. Feljebb rántottam a kobozt a vállamon.
— Köszönöm. — Elhallgattam, mert nem tudtam a nevét.
— Deoch. — Megint olyan barátságosan mosolygott.
Hirtelen felbuzdulással kinyújtottam a kezem.
— Deoch annyit jelent: inni. Meghívhatlak később egy italra? Hosszasan nézett,
azután elnevette magát. Közvetlen, vidám, szívből jövő hang volt. Nyájasan
parolázott velem.
— Elképzelhető.
Elengedte a kezemet.
— Simmon, te hoztad magaddal?
— Igazából ő hozott engem. — Simmont mintha meghökkentette volna kurta eszmecserém az
ajtónállóval, bár fogalmam sem volt, hogy miért. — Nem hinném, hogy bárki idehozhatta volna. —
Adott egy batkát Deochnak.
— Hiszek neked — mondta Deoch. — Van benne valami, ami tetszik nekem.
Egy kis lidérces. Remélem, játszik nekünk ma este.
— Én is remélem — feleltem. Azután bementünk.
Olyan fesztelenül néztem körül az Eolianban, ahogy csak tudtam. Az ívelő bárpulttal átellenben
magasított körszínpad ugrott ki a falból. Csigalépcsők vezettek az erkélyszerű galériára. Fölötte
mezzaninra emlékeztető kisebb karzat futott körbe a helyiség falán.
A termet megtöltötték az asztalok, amelyeket zsámolyok és székek vettek körül. A fali fülkékben
padok álltak. Gyertyák és varázs lámpák adták a természetes fényt, anélkül, hogy füsttel
szennyezték volna a
levegőt.
— Hát ezt ügyesen csináltad — sziszegte Simmon. — Kegyelmes Tehlu, figyelmeztess, mielőtt
újabb trükkel próbálkoznál, jó?
— Micsoda? — kérdeztem. — Az ajtónállóra gondolsz? Simmon, te olyan hisztis vagy, mint egy
kamasz kurva. Barátságos ember. Rokonszenves. Mi baj származhat abból, ha meghívom egy
italra?
— Deoch a tulajdonos! — mondta élesen Simmon. — És roppantul utálja, ha a zenészek
megpróbálnak törleszkedni. Két dekáddal ezelőtt kivágott innen valakit, aki le akarta pénzelni. —
Szúrósan nézett rám. — Szó szerint kihajította! Majdnem beleesett a szökőkútba.
— Ó! — hápogtam. Lopva Deochra sandítottam, aki az ajtóban évődött valakivel. Láttam a
karján a vaskos izmok hullámzását, ahogy kifelé int. — Szerinted megharagudott? — kérdeztem.
— Nem. Ez a legfurább.
Odajött Wilem.
 —
Ha nem locsogtok tovább, mint két halaskofa, és odajöttök az asztalhoz, akkor én fizetem az
első kört, Ihin? — Odamentünk az kiválasztott asztalhoz, nem túl messze a pultnál ülő
Stanchiontól.
— Mit isztok? — kérdezte Wilem. Simmon és én leültünk, a negyedik székre a koboz tokját
tettem.
— Fahéjas méhsert — vágta rá Simmon.
— Kislány — mondta Wilem némileg vádló hangon, azután felém fordult.
— Almabort — mondtam. — Könnyűt.
— Két kislány — felelte, majd odament a pulthoz.
Stanchion felé biccentettem.
— Na és ő? — kérdeztem Simmontól. — Én azt hittem, övé a hely.
— Kettejüké. Stanchionra tartozik a zenei rész.
— Van valami, amit tudnom kell róla? — kérdeztem, mert nyomasztott, hogy Deochnál
majdnem leszerepeltem.
Simmon megrázta a fejét.
— Azt hallottam, barátságos ember a maga módján, de még sosem beszéltem vele. Ha semmi
ostobaságot nem csinálsz, akkor minden rendben lesz.
— Kösz — mondtam gunyorosan. Hátratoltam a székem, fölálltam.
A középtermetű Stanchion elegáns mélyzöld-fekete ruhát viselt.
Kerek, szakállas arca volt, és kezdődő pocakja, de az alighanem csak azért látszott, mert ült.
Mosolygott, és közelebb intett azzal a kezével, amelyik nem a tekintélyes méretű korsót
szorongatta.
— Hé, te! — mondta vidáman. — Olyan reménykedő a pillantásod. Azért jöttél, hogy játssz ma
este? — Kérdőn felvonta a szemöldökét. Közelebbről észrevettem, hogy a haja mélyvörös, amit
csak akkor lehet látni, ha megfelelő szögben esik rá a fény.
— Ebben reménykedtem, uram — feleltem. — Noha azt terveztem, hogy várok egy kicsit.
— Hát persze. Különben sem engedjük meg senkinek, hogy naplemente előtt próbára tegye a
talentumát. — Elhallgatott, ivott egy kortyot, és ahogy elfordította a fejét, láttam, hogy
aranysípocskák lógnak a füléből.
Sóhajtott, elégedetten beletörölte a száját a zekéje ujjába.
— Akkor hát min játszol? Kobozon? — Bólintottam. — Van valami fogalmad arról, mit kell
tenned, hogy elnyerd a tetszésünket?
Attól függ, uram. Előadta valaki mostanában Savien Traliard nagyúr balladáját?
Stanchion felvonta a szemöldökét, és megköszörülte a torkát.
 —
— Nem — válaszolta a szakállát simogatva. — Valaki megpróbálkozott vele néhány hónapja, de
nagyobb volt a szeme, mint a szája. Párszor melléfogott, aztán feladta. — Megrázta a fejét. —
Egyszóval nem. Mostanában nem.
Ismét meghúzta a korsóját, csak azután folytatta: — A legtöbb embernek az a véleménye, hogy
kevésbé nehéz dallal is meg tudja mutatni a képességeit — fogalmazott óvatosan.
Megértettem a kimondatlan jó tanácsot, és nem húztam fel az orromat. A Savien nagyúr a
legnehezebb ének, amit életemben hallottam. A társulatban apám volt az egyetlen, aki elő tudta
adni, és ő is csak négyszer-ötször lépett föl vele közönség előtt. Mindössze tizenöt percig tart, ám
gyors, pontos lefogásokat igényel, és ha a muzsikus jól csinálja, a kobozból két hang énekel: a
dallam és a kíséret.
Ez is rázós, bár semmi olyan nincs benne, amit egy gyakorlott kobzos ne tudna lejátszani.
Csakhogy a Savien nagyúr ballada és a vokális részében van egy ellenszólam, amelynek az üteme
szembemegy a kobozéval. Ez pedig nehéz. És ha a balladát megfelelően adják elő, azaz egy férfi és
egy nő válaszolgat egymásnak, a dallamot még bonyolultabbá teszi a refrénben a női szólam
ellenharmóniája. Ha jól csinálják, a hallgatóságnak a szíve is megszakad. Sajnos, kevés előadó
képes megőrizni a hidegvérét a hangoknak ebben a viharában.
Stanchion ismét meghúzta a korsót, és a zekéje ujjába törölte a szakállát.
— Egyedül énekelsz? — kérdezte. Látszott rajta, hogy a félig-meddig kimondott figyelmeztetése
ellenére is izgalmasnak találja vállalkozó kedvemet. — Vagy hoztál magaddal valakit, aki az
ellenszólamot énekli? Kasztrált talán valamelyik fiú azok közül, akikkel jöttél?
Elképzeltem Wilemet szopránt énekelni. Lenyeltem a nevetésemet, és megráztam a fejem. —
Nincs olyan barátom, aki el tudná énekelni. Meg akarom ismételni a harmadik refrént, hogy valaki
beléphessen mint Aloine.
— Színtársulati stílusban? — Komolyan nézett rám. — Fiam, semmi közöm hozzá, de csakugyan
olyasvalakivel akarod megszerezni a sípjaidat, akivel sose gyakoroltál együtt?
Biztosítottam róla, hogy tisztában vagyok vele, milyen nehéz dolgom lesz.
Nagyjából hány sípos jön el ma este?
Kis ideig gondolkodott.
— Nagyjából? Nyolc. Talán egy tucat.
— Akkor minden valószínűség szerint lesz közöttük legalább három nő, aki bizonyította a
talentumát.
Stanchion bólintott, és érdeklődve nézett rám.
— Nohát, ha igaz, amit hallottam, vagyis hogy csak az igazi kiválóságot jutalmazzák a sípokkal,
akkor valamelyik nő tudni fogja Aloine szólamát — mondtam kimérten.
 —
Stanchion ismét meghúzta az italt, miközben engem figyelt a korsó pereme fölött. Leengedte a
korsót, de most elfelejtette megtörölni a szakállát.
— Büszke vagy, mi? — kérdezte kereken.
Körülnéztem a teremben. — Ez itt nem az Eolian? Azt hallottam, ez az a hely, ahol a büszkeség
ezüstöt fial, a játék pedig aranyat.
— Ez tetszik — dünnyögte az orra alatt Stanchion. — A játék aranyat fial. — Lecsapta a pultra a
korsót, gejzírként lövellt belőle a magasba valamilyen habos ital. — A mindenit, fiam, remélem,
éppen olyan jó vagy, mint amilyennek tartod magad! Tudnék használni itt valakit, akiben megvan
Illien tüze. — Beletúrt vörös hajába, hogy mutassa szavainak kettős jelentését.
— Remélem, ez a hely éppen olyan jó, mint amilyennek tartják — mondtam komolyan. — Kell
nekem egy hely, ahol éghessek.

— Nem zavart el — csipkelődött Simmon, ahogy visszaértem az asztalhoz. — Gondolom, nem

ment olyan rosszul, mint mehetett volna.
— Azt hiszem, minden rendben — mondtam szórakozottan.
— Bár nem vagyok biztos benne.
— Hogyhogy nem? — kérdezte Simmon. — Láttam, hogy nevet. Ez azt jelenti, hogy rendben
van.
— Nem szükségszerűen — szólt közbe Wilem.
— Igyekszem emlékezni mindenre, amit mondtam neki — vallottam be. — Néha a szám
magától elkezd járni, és az agyamnak utána kell szaladnia.
— Gyakran megesik, ugye? — kérdezte Wilem az egyik ritka, csöndes mosolyával.
Kötözködésük megnyugtatott.
— Egyre többször — ismertem el vigyorogva.
 Ittunk, és apróságokról tréfálkoztunk: kicseréltük a pletykákat a magiszterekről, és arról a kevés
hallgatónőről, aki felkeltette a figyelmünket. Megbeszéltük, kiket kedvelünk az egyetemen, de
sokkal többet kérődztünk azon, kiket és miért nem állhatunk, és hogy mit tennénk velük, ha
lehetne.
Ilyen az emberi természet.
Ilyesmikkel múlattuk az időt, míg az Eolian lassan megtelt.
Simmon engedett Wilem nyaggatásának, és megkóstolta a Shalda-hegység lankáin termesztett
scuttent, az erős, sötétvörös bort, ismertebb nevén farkvágót.
Szinte azonnal látszott rajta a hatás: hangosabban nevetett, szélesebben vigyorgott, izgett-
mozgott a székén. Wilem ugyanúgy hallgatott, akár a csuka. Én fizettem a következő kört,
mindhármunknak nagy korsó könnyű almabort. Wilem morgására azt feleltem, hogy ha ma este
rászolgálok a talentumomra, farkvágóban úsztatom őt hazáig, de ha előtte berúgnak, akkor
személyesen tángálom el és dobom be őket a folyóba. Ettől megnyugodtak, és elkezdtek trágár
szövegeket kitalálni a Cserzővarga, üstfoltozó dallamára.
Hagytam őket, elmerültem a töprengésben. Tudatom előterében az a gondolat hullámzott, hogy
talán érdemes lenne megfogadni Stanchion kimondatlan jó tanácsát. Más dalokat kerestem,
amelyek elég nehezek, hogy bemutathassam velük képességeimet, de elég könnyűek, hogy helyet
hagyjanak a virtuóz rögtönzésekre.
Simmon hangja rántott vissza a valóságba.
— Igazán, te úgy értesz a rímekhez... — nógatott.
Visszajátszottam beszélgetésük utolsó, félig-meddig hallott részét.
— Próbálkozz a tehlini talárral — javasoltam szórakozottan. Túl ideges voltam, nem
magyarázhattam el, hogy apámnak a disznó kínrímek kedvelése volt az egyik vétkes szenvedélye.
Élvezettel kuncogtak, én pedig próbáltam felkutatni egy másik dalt. Nem sok szerencsével
jártam, mert most Wilem zavart meg.
— Mi van! — förmedtem rá dühösen. Azután megláttam a szemében azt a kifejezést, ahogy
kizárólag akkor néz, ha komolyan nem tetszik neki valami. — Mi van? — ismételtem meg, sokkal
higgadtabban.
— Valaki van itt, akit mindnyájan ismerünk és szeretünk — mondta sötéten, és az ajtó felé
biccentett.
Nem láttam senki ismerőst. Az Eolian csaknem megtelt, egyedül a földszinten több mint százan
nyüzsögtek. A nyitott ajtóban látszott, hogy kint beesteledett.
— Háttal áll. Egy szép fiatal hölgynél veti be síkos bűbáját, aki bizonyára nem ismeri... a vörösbe
öltözött kerek úriember jobbján — terelt a megfelelő irányba Wilem.
— Az ebfajzat! — mondtam. Annyira elhűltem, hogy nem találtam igazi szaftos káromkodást.
 — Részemről mindig úgy véltem, hogy inkább a sertésekkel tart rokonságot — mondta szárazan
Wilem.
Simmon pislogott, mint egy bagoly.
— Mi? Ki van itt?
— Ambrose.
— Az Isten golyóira! — mondta Simmon roskatagon. — Már csak ez kellett.
Nem tudtok megférni egymástól?
— Én megférnék! — tiltakoztam. — De ahányszor meglát, nem tudja megállni, hogy belém ne
kapjon.
— A veszekedéshez két ember kell — jegyezte meg Simmon.
— De mennyire — vágtam vissza. — Engem nem érdekel, hogy kinek a fia. Nem fogok pitizni
előtte, mint egy kutyakölyök. Ha elég bolond ahhoz, hogy böködjön, akkor leharapom a böködős
ujját. — Mélyet lélegeztem, hogy megnyugodjam, igyekeztem ésszerűen érvelni. — Végül meg
fogja tanulni, hogy jobb, ha békén hagy.
— Megtehetnéd, hogy átnézel rajta — mondta Simmon meglepő józansággal.
— Ha nem ugrasz, előbb-utóbb megunja.
— Nem — feleltem komolyan, és a szemébe néztem. — Nem, nem unja meg! — Szerettem
Simmont, de időnként borzasztóan naiv volt. — Ha egyszer úgy gondolja, hogy gyenge vagyok,
akkor kétszeres erővel támad. Ismerem a fajtáját.
— Itt jön — jegyezte meg Wilem, és közömbösen elfordította a tekintetét.
Ambrose előbb vett észre, mintsem odaért volna a mi térfelünkre. A szemünk találkozott, és a
nézéséből megállapíthattam, hogy nem számított rám itt. Mondott valamit örökké rajta csüggő
talpnyalói egyikének, mire azok szétrajzottak, hogy asztalt keressenek. Ambrose szeme rólam
Wilemre, őróla Simmonra, őróla a kobozomra ugrott, végül visszatért hozzám. Utána elfordult, és
odament az asztalhoz, amelyet a barátai lefoglaltak. Mielőtt letelepedett volna, meg egyszer rám
nézett.
Idegesített, hogy el sem mosolyodik. Korábban mindig mosolygott rám, eltúlzottan búbánatos
mosollyal, gunyoros szemmel.
Azután észrevettem valamit, amitől még idegesebb lettem. Zömök, szögletes dobozt hozott
magával.
— Ambrose lantol? — kérdeztem csak úgy általában.
Wilem vállat vont. Simmon láthatóan kínosan érezte magát.
— Azt hittem, tudod — mondta halkan.
— Láttad már itt? — kérdeztem. — Játszott?
 — Inkább csak kísérte magát. Verseket mondott. Szavalt, és közben pengette a lantot. —
Rémült nyúlra emlékeztetett, aki menekülni szeretne.
— Na és tehetséges? — kérdeztem sötéten. Úgy döntöttem, hogy ha Ambrose tagja ennek a
társaságnak, akkor már nem is akarok bekerülni.
— Nem — nyöszörögte Simmon. — Erőlködött pedig, de... — Elnémult, és még rémültebben
nézett.
Wilem csitítóan tette a kezét a karomra. Mély lélegzetet vettem, igyekeztem megnyugodni.
Apránként beláttam, hogy az egész nem számít. Legföljebb emelem a tétet ma este. Ambrose
semmivel sem zavarhatja meg a játékomat. Kénytelen lesz figyelni és hallgatni. Végighallgatja,
amint eljátszom Savien Traliard nagyúr balladáját, mert most már nem kérdés, hogy azt fogom
előadni.

Az esti műsort egy tehetséges zenész nyitotta meg a közönség soraiból. Kobza volt, és
bebizonyította, hogy játszik olyan színvonalon, mint bármelyik Edema Ruh. Még jobb volt a
második dala, mint amelyet először hallottam.
Tíz perc szünet után újabb tehetséges művészt szólítottak a színpadra, hogy énekeljen. Pánsípja
volt, és úgy játszott rajta, ahogy még senkit sem hallottam játszani. Utána behízelgő magasztalást
zengett mollban, hangszeres kíséret nélkül. Magas, tiszta hangja úgy csapongott, mint korábban a
pánsíp futamai.
Örültem, mert úgy találtam, hogy csakugyan olyan tehetségesek az itteni zenészek, mint
pletykálták róluk. Ugyanakkor egyre nőtt az aggodalmam. A kiválónak csakis a kiváló lehet a társa.
Ha még nem döntöttem volna el kizárólag bosszúból, hogy Savien Trailard nagyúr balladáját
játszom, ezek az előadók meggyőztek volna döntésem helyességéről.
Ismét öt perc szünet következett. Megértettem, hogy Stanchion szándékosan tart szüneteket;
kell, hogy a hallgatóságnak legyen ideje mozogni és beszélgetni a dalok között. Ez az ember érti a
szakmáját. Lehet, hogy társulatnál volt korábban?
Ezután következett az első versenyző. Stanchion egy harminc körüli, szakállas férfit hívott a
színpadra, és bemutatta a hallgatóságnak. A férfi fuvolán játszott. Méghozzá jól. Két rövidebb dalt
adott elő, amelyeket már ismertem, meg egy harmadikat, amelyet nem. Összesen talán húsz
percet játszott, és amennyire hallottam, csupán egyszer hibázott.
A taps után a fuvolás a színpadon maradt, miközben Stanchion körbejárt, és közvélemény-
kutatást tartott. Egy pikolófiú egy pohár vizet vitt a fuvolásnak.
Végül Stanchion visszatért a színpadra. A terem elcsöndesedett, amikor a tulajdonos odament
az előadóhoz, és ünnepélyesen kezet rázott vele. A zenész arca megnyúlt, de sikerült halványan
elmosolyodnia, és főhajtással üdvözölnie a közönséget. Stanchion lekísérte a színpadról, és fizetett
neki valamit, amit magas korsóban szolgáltak föl.
Pompásan öltözött, arany hajú fiatal nő volt a következő, aki megkísértette a szerencséjét.
Miután Stanchion bemutatta, egy áriát énekelt olyan tiszta, csillogó hangon, amelynek
bűvöletében kis időre megfeledkeztem a szorongásomról. Néhány áldott pillanatra
elfeledkezhettem magamról, és csak őt hallgattam.
Túl hamar ért véget, szívemben megindulást, szememben gyanús viszketést hagyva. Simmon
szipogott kicsit, és szégyenlősen dörgölte az arcát.
Egy második dalt is énekelt, amelyet félhárfával kísért. Mohón figyeltem, és be kell vallanom,
hogy most nem csak a zenei tehetsége miatt. Hajának színe olyan volt, mint az érett gabona.
Harminclábnyira ültem tőle, de így is láthattam szeme kékjét. Gömbölyű karja volt, kicsi kacsója
kecsesen futkosott a hárfa húrjain. Ahogy pedig a hárfát a két lába közé fogta, arról arra kellett
gondolnom... nohát arra, amin a tizenöt éves fiúk esze jár, mondhatni folyamatosan.
A hangja most olyan behízelgően szép volt, hogy megfájdult tőle az ember szíve. Sajnos, a hárfát
nem kezelte úgy, mint a hangját. A második dal közepén falsokat fogott, ettől elbizonytalanodott,
de az előadás végére összeszedte magát.
Hosszabb szünet következett, Stanchion körbejárt. Sorra vette az Eolian három szintjét, beszélt
mindenkivel, fiatallal, öreggel, muzsikussal, laikussal.
Ambrose egyszer csak szemezni kezdett a színpadon álló nővel, és rámosolygott azzal a
mosolyával, amelyet én zsírosnak találok, a nők viszont elbűvölőnek. Azután a tekintete otthagyta
a nőt, és az asztalomra vándorolt. Farkasszemet néztünk. Ambrose mosolya megfakult. Egy hosszú
pillanatig bámultuk egymást kifejezéstelen arccal. Egyikünk sem mosolygott gúnyosan, a szánk sem
formált hangtalan sértéseket. Mindazonáltal ebben a néhány percben ismét lobot vetett füstölgő
ellenségeskedésünk. Meg nem tudnám mondani, melyikünk fordult el hamarabb.
Újabb tizenöt perc telt el a vélemények felmérésével. Stanchion ismét felkapaszkodott a
színpadra. Odament az arany hajú nőhöz, és megszorította a kezét, éppúgy, mint az előző
muzsikusét. A nő arca éppúgy megnyúlt. Stanchion lekísérte a színpadról, és megrendelte neki,
gondolom, a vigaszkorsót.
A kudarc után újabb tehetséges zenész következett hegedűvel; éppen olyan remekül játszott,
mint a két korábbi. Azután egy idősebb férfit engedett a színpadra Stanchion, mintha ő is
próbálkozni akarna. Az őt üdvözlő taps azonban arra utalt, hogy máris ugyanolyan népszerű, mint
az előtte fellépő muzsikusok.
Megböktem Simmont.
— Ki ez? — kérdeztem, miközben a szürke szakállú férfi a lantját hangolta.
 — Threpe! — súgta Simmon. — Pontosabban Threpe gróf. Évek óta lép fel itt. A művészetek
nagy pártfogója. És évek óta felhagyott azzal, hogy a sípokért küzdjön. Most már csak játszik.
Mindenki szereti.
Threpe rázendített, és azonnal megértettem, miért nem nyerte el soha a sípokat. A hangja
recsegett és tremolázott, miközben a lantot pengette. Helyenként a ritmust is megváltoztatta, és
nehezen lehetett megállapítani, mikor fog falsot. A dal, amely nyilvánvalóan a saját kútfejéből
származott, meglehetősen egyértelmű célzásokat tett egy helyi nemesember szokásaira. A
klasszikus előadói erények hiánya ellenére azt vettem észre, hogy a hallgatóság többi részével
együtt hahotázom.
Amikor befejezte, vastapsot kapott, voltak, akik az asztalt csapkodták, vagy dobogtak. Stanchion
rögtön felment a színpadra, és kezet rázott a gróffal, ám Threpe egy cseppet sem volt csalódott.
Stanchion, miközben lekísérte, lelkesen hátba vágta.
Eljött az idő. Fölálltam, fogtam a kobozt.
Wilem megszorította a karomat, Simmon vigyorogva próbálta leplezni, hogy majdnem rosszul
van, annyira izgul értem. Némán bólintottam nekik, és elindultam Stanchion üres széke felé, amely
ott állt, ahol a színpad felé kanyarodott a pult.
A zsebemben lapuló súlyos, vastag ezüsttalentumot babráltam. Valamilyen értelmetlen részem
szerette volna megmarkolni és félretenni későbbre. Ám tudtam, hogy néhány napon belül semmit
nem érek egyetlen talentummal. Ha megszerzem a tehetséget jelző sípokat, akkor játszhatom a
helyi kocsmákban. Ha olyan szerencsés vagyok, hogy fölkeltem egy pártfogó figyelmét, akkor
eleget kereshetek ahhoz, hogy megadjam a tartozásomat Devinek, és kifizessem a tandíjamat.
Kockáztatnom kellett.
Stanchion visszajött.
— Én próbálkoznék, uram. Ha kegyelmednek nincs ellenvetése.
— Csak azt reméltem, hogy nem ül ki az arcomra az idegességem. Kobozt markoló kezem
csúszott az izzadságtól.
Mosolygott.
— Jó szemed van a közönséghez, fiam. Mostanra megérett egy szomorú dalra. Még mindig azt
tervezed, hogy a Saviem adod elő?
Bólintottam.
Leült, felhajtott egy italt.
— Nos, adjunk nekik néhány percet, hadd zajongjanak és nyüzsögjenek.
Megint bólintottam, és a pultnak támaszkodtam. Azzal ütöttem el az időt, hogy olyasmiken
rágódjam, amiken úgysem tudtam segíteni. A koboz egyik hangkulcsa meglazult, és nincs pénzem
megjavíttatni. Még mindig nem mutatkozott olyan tálentumos nő, amilyenre szükségem lenne.
Kínosan borzolódtak az idegeim a gondolatra, hogy épp ez lesz az az este az Eolianban, amikor
egyetlen tehetséges muzsikus sem ismeri Aloine szólamát.
Nagyon rövidnek tűnő idő múlva Stanchion fölállt, és kérdőn felvonta a szemöldökét.
Biccentettem, fogtam a koboz tokját. Felmentünk a lépcsőn.
Ahogy a lábam megérintette a színpadot, elcsöndesedett a zsongás. Ugyanakkor elhagyott az
idegesség, kiégett a tömeg figyelmétől. Mindig így történik. Színpadon kívül ideges vagyok,
verejtékezem. Ha fellépek a deszkákra, nyugodt vagyok, mint a szélcsendes téli éjjel.
Stanchion bemutatott, előadta, hogy én is beneveztem a tehetségkutató versenyre.
Szertartásos szavai megnyugtattak. Amikor intett nekem, nem csattant föl az ismerős taps:
várakozó csend fogadott. Láttam magamat a közönség szemével. Nem voltam olyan elegáns, mint
a többi jelentkező, tulajdonképpen egy hajszál választott el attól, hogy rongyosnak lehessen
nevezni. Fiatal voltam, szinte kölyök. Ereztem, hogy kíváncsiságuk közelebb hozza őket hozzám.
Hagytam, hadd sűrűsödjék a csend. Kicsatoltam a viharvert hangszertokot, elővettem ócskásnál
vett zeneszerszámomat. Éreztem, ahogy élesedik a figyelmük az ismerős látványtól.
Megpendítettem néhány halk akkordot, próbálkoztam, hallgatóztam, azután bólintottam.
A színpadot kivilágították, ezért a terem többi része sötétebbnek tetszett.
Ahogy kitekintettem, ezer szem nézett rám vissza. Simmon és Wilem, Stanchion a pulttól, Deoch az
ajtóból. A gyomrom kissé megemelkedett, mert észrevettem, hogy Ambrose figyel, és olyan
fenyegető a nézése, akár a füstölgő parázs.
Elfordítottam a tekintetemet róla. Láttam egy vörös ruhás, szakállas embert, láttam Threpe
grófot, egy öreg házaspárt, akik egymás kezét fogták, egy szépséges, sötét szemű lányt...
A hallgatóim. Rájuk mosolyogtam. A mosoly még közelebb hozta őket hozzám, és én dalolni
kezdtem.

Üljetek le! Csöndesen! Soká kell hallgatnotok,

Bizony nagy soká kellene várakoznotok,
Míg ily édesded dallamot ismét hallotok.
Maga Illien remekelte valaha,
Szóljon Savienről eme ballada,
S Aloinról, ki a hősnek lett asszonya.

Vártam, hogy a susogás végigfusson a közönségen. A dal ismerői halkan fölkiáltottak, míg azok,
akik nem ismerték, szomszédaikat faggatták, hogy mi ez az izgalom.
A húrokhoz emeltem a kezem, amivel ismét magamra vontam a figyelmüket.
A terem elcsöndesedett, én pedig játszani kezdtem.
 Minden erőlködés nélkül áradt belőlem a zene. A koboz emberi hangon dalolt. Ujjaim futkostak,
és a húrokon megszólalt egy harmadik melódia. Büszke, erőteljes hangon zengtem Savien
Traliardot, az Amyr legnagyobb hősét. A hallgatóság úgy hajladozott a muzsikától, mint a szélfújta
fű. Énekeltem Savien nagyúrról, és éreztem, hogy a közönség kezd megszeretni, ugyanakkor fél
tőlem.
Kis híján elfelejtettem megismételni a harmadik refrént, annyira megszoktam, hogy egyedül
énekelek. Az utolsó pillanatban jutott eszembe, és azonnal kiütött rajtam a hideg verejték. Ez
alkalommal éneklés közben kinéztem a hallgatóságra, hátha meghallok végre egy hangot, amely
válaszol nekem.
Megnyújtottam a refrént Aloine első stanzája előtt. Keményen pendítettem meg az első
akkordot, és vártam. A hang halkulni kezdett. Senki sem válaszolt. Nyugodtan, várakozón néztem
rájuk. Minden másodperccel nőtt bennem a megkönnyebbülés, nőtt bennem a csalódás...
És ekkor fellebegett a színpadra egy tollpihe gyöngédségével simogató hang, amely azt
énekelte:

Miből tudhattad, ó, Savien,

Hogy e percben jöhetsz érettem?
Emlékezel-e még, ó, Savien,
Vígan tékozolt szép közös napokra?
Milyen ügyes varázslat okozta,
Hogy szívem s elmém őriz azóta?

Ő Aloine szólamát énekelte, én Savienét. A refréneknél körülfont, megkettőzte a dallamot,

átszőtte az enyémet. Szerettem volna megtalálni a hallgatóságban, hogy lássam az arcát a nőnek,
akivel közösen énekelek. Egyszer próbálkoztam, de rögtön melléfogtam, miközben kerestem a
nekem válaszoló, hideg, holdfényes hanghoz illő arcot. Megzavarodtam, melléfogással törtem meg
a melódiát.
Apró hiba. Összeszorítottam a fogam, és a játékra összpontosítottam. Elfojtottam a
kíváncsiságomat és lehajtottam a fejem, hogy csak az ujjaimat lássam, vigyáztam, nehogy
elcsússzanak, amikor lefogják a húrokat.
És énekeltünk! Visszhangoztam hangjának izzó ezüstjét. Savien versei olyan tömörek és
erőteljesek voltak, mint egy vénséges tölgyfa ágai, és Aloine, akár a csalogány, merészen körözött a
kevély korona fölött.
Már csak ködösen érzékeltem a hallgatóságot és a verejtékezésemet. Olyan mélyen elmerültem
a zenében, hogy nem tudtam volna megmondani, hol szakadt meg, és hol serkedt ki a vérem.
 Mert megszakadt a dal. Két versszakkal a befejezés előtt elkövetkezett a vég. Lefogtam Savien
versének első akkordját, és éles pendülést hallottam, úgy tépett ki a zenéből, ahogy a halat rántják
ki a mély vízből.
Elszakadt egy húr. Fent, a koboz nyakánál pattant el. Végigvágott a kezemen, vékony, vörös csík
maradt utána.
Zsibbadtan néztem. Nem lett volna szabad elpattannia. Egyik húrom sem volt ennyire elnyűtt.
Mégis elpattant, és az utolsó hangok belevesztek a csöndbe. A hallgatóság fészkelődött. Ők is
kikerültek az éber álomból, amelyet az ének szálaiból szőttem köréjük.
Úgy éreztem, hogy ebben a csöndben minden összeomlik. A hallgatóságot durván fölverték
álmából, nekem minden munkám romba dőlt, kárba veszett.
És közben ott égett bennem a dal, a dal. A dal!
Öntudatlanul visszatettem az ujjaimat a húrokra, és mélyen elmerültem magamban, vissza az
évekbe, amikor kőkemény bőrkeményedések nőttek az ujjaimon, és a zene olyan könnyen jött,
akár a lélegzet. Vissza oda, ahol hat húron muzsikáltam a szélben sodródó levél dallamát.
Játszani kezdtem. Lassan, azután egyre sebesebben, ahogy a kezem emlékezett. Fogtam a dal
foszladozó szálait, és gondosan visszaszőttem őket oda, ahol egy másodperce voltak.
Nem lett tökéletes. Nem lett olyan szövevényes, mint amilyen hét húron lehet a Savien nagyúr.
De egész volt, hallatán a közönség felsóhajtott, összerezzen, és lassan visszasüllyedt a
varázslatomba.
Szinte észre sem vettem őket, és egy perccel később megfeledkeztem a létezésükről. A kezem
táncolt, azután futott, valósággal elmosódott a húrokon, miközben azért küzdöttem, hogy a koboz
két hangja együtt daloljon az enyémmel. Majd őket is elfelejtettem, és már csak az az egy
foglalkoztatott, hogy befejezhessem a balladát.
A refrén következett, utána ismét Aloine. Nekem ő sem volt ember vagy hang, csak része a
bennem égő dalnak.
Aztán véget ért. Olyan volt fölemelni a fejemet és ránézni a közönségre, mint mikor áttörjük a
víz felszínét, hogy levegőt vegyünk. Felocsúdtam, érzékeltem, hogy a kezem vérzik, a bőröm
verejtékes. Azután szíven ütött, hogy vége a balladának, mert ez mindig szíven üt, mindegy, hol és
mikor hallom.
Eltakartam az arcom, és sírtam. Nem egy elszakadt húr és a lehetséges kudarc miatt. Még csak
nem is a kisfiúért, aki évekkel korábban az erdőben tanult meg játszani a hathúros kobozon. Savien
nagyurat és Aloine-t sirattam, az elveszített, megtalált, majd ismét elveszített szerelmet, a sors
kegyetlenségét és az emberi oktalanságot. Egy időre beletemetkeztem a gyászba, és nem tudtam
semmiről.
 ötvenötödik fejezet / LÁNG ÉS MENNYDÖRGÉS

Néhány percig csak Savient és Aloine-t gyászoltam. De mivel tudtam, hogy még mindig a
színpadon vagyok, összeszedtem magam, kiegyenesedtem, és a közönségre néztem. Néma
közönségemre.
Az, aki játssza, másképp hallja a zenét. Ez a muzsikusok átka. Még a színpadon ültem, de a
rögtönzött vég máris halványulni kezdett az emlékezetemben. Azután megjött a kétség. Mi van, ha
nem is volt olyan egész, mint amilyennek tűnt? Mi van, ha a befejezés rajtam kívül senkivel sem
éreztette meg a szörnyű tragédiát? Mi van, ha a könnyeimben csak egy gyerek válaszol a
balsikerre?
Azután a várakozás közben hallottam, ahogy ömlik belőlük a csend. A hallgatóság feszülten
hallgatott, mintha a dal jobban megperzselte volna őket, mint a láng. Mindenki bezárkózott
önmagába, és úgy szorította magához a fájdalmat, mint egy drága kincset.
És felhangzott a szabadjára engedett, menekülő zokogás. A könnyek sóhaja.
A mozdulatlanságból kitört testek suttogása.
Végül pedig a taps. Robajlott, akár az égre szökkenő láng, akár a mennydörgés a villámlás után.
ötvenhatodik fejezet / PÁRTFOGÓK, HAJADONOK ÉS

METHEGLIN

Elraktam a kobozt. Stanchion közvélemény-kutatása elég nagy zajjal járt. Kezem végigcsinálta a
szokott mozdulatokat, levettem az elpattant húrt. Közben magamat emésztettem. Most, hogy a
taps elmúlt, ismét megrohant a kétség. Elég egy dal, hogy bemutassam a képességeimet? Mi van,
ha a hallgatóság reagálása sokkal inkább a ballada hatalmának, mint az én játékomnak szólt?
Hogyan hatott a rögtönzött befejezés? Talán csak nekem tűnt egésznek a dal...
Ahogy eltávolítottam a szakadt húrt, véletlenül ránéztem, és minden aggodalmam kiesett az
agyamból.
A húr nem volt kopott vagy hibás, ahogy gondoltam. Az szakadt vég olyan tiszta volt, mintha
késsel vagy ollóval vágták volna el.
Egy percig csak bámultam bután. Valaki hozzápiszkált a hangszeremhez? Az lehetetlen. Egy
pillanatra sem tévesztettem szem elől. Mellesleg ellenőriztem a húrokat, mielőtt elindultam és
mielőtt fölmentem a színpadra. Akkor hogy lehet ez?
 Ilyen gondolatok kergetőztek az agyamban, amikor feltűnt, hogy a tömeg elcsöndesedik. Éppen
idejében néztem oda, hogy lássam a színpadra lépő Stanchiont. Sietve fölálltam, hogy
szembenézzek vele.
Az arca szívélyes volt, egyébként kifürkészhetetlen. A szívverésem meglódult a közeledésétől,
aztán elállt, mert Stanchion ugyanúgy nyújtott kezet nekem, mint a másik két zenésznek, akik
könnyűnek találtattak.
A legszebb mosolyomat parancsoltam az arcomra, amikor kezet nyújtott. Az apám fia és színész
vagyok. Az Edema Ruh méltóságával fogadom a visszautasítást. Előbb nyílik meg a föld, előbb nyeli
el ezt a cifra, fontoskodó helyet, minthogy én kimutatnám a kétségbeesésemet!
Valahol a tömegben ott les Ambrose. Előbb nyeli el a föld az Eoliant, Imrét, sőt magát a Centhe-
tengert, mielőtt egy szemernyi okot adnék neki a kárörömre!
Így hát fölragyogtattam a mosolyomat, és megragadtam Stanchion kinyújtott kezét. Miközben
megráztam, valami nyomást éreztem a tenyeremen.
Odanéztem, és csillogást láttam. A tehetség sípjai voltak!
Nagyon nevetséges arcot vághattam. Felnéztem Stanchionra, aki kacagó szemmel kacsintott
egyet.
Megfordultam, és a magasba emeltem a sípokat, hogy mindenki lássa. Az Eolian ismét
felmorajlott. Ez alkalommal helyeslően.

— Meg kell ígérned, hogy soha többé nem játszol ilyen dalt úgy, hogy nem figyelmeztetsz előre!
— mondta komolyan a vörös szemű Simmon. — Soha!
— Olyan rossz volt? — Kábán mosolyogtam.
— Nem! — Ezt majdnem kiáltotta. — Ez... én soha... — Egy pillanatig küzdött a szavakkal, azután
a tenyerébe hajtotta az arcát, és reménytelenül sírni kezdett.
Wilem átkarolta, ő pedig restelkedés nélkül borult a barátunk vállára. — A mi Simmonunknak
lágy a szíve — szólt gyengéden Wilem. — Szerintem azt akarta mondani, hogy nagyon tetszett.
Észrevettem, hogy az ő szemhéja is vörös. Simmon vállára tettem a kezem.
— Amikor először hallottam, rám is így hatott — mondtam őszintén. — Kilencéves koromban a
szüleim adták elő a télközépi ünnepségen, és utána két óra hosszat használhatatlan voltam. Ki
kellett hagyniuk a részemet a Kondás és csalogányból, mert nem voltam színpadképes.
Simmon bólintott, és mintha azt jelezte volna egy mozdulattal, hogy nincs semmi baja, de
egyhamar nem fog szóhoz jutni, de ettől függetlenül én folytassam csak nyugodtan, amit csinálok.
Wilemre néztem.
— Elfelejtettem, hogy ez a ballada így hat az emberekre — mondtam siralmasan.
 — Javaslom a scuttent — mondta nyersen Wilem. — Vagy ha ragaszkodsz a népies
kifejezésekhez, a farkvágót. De nekem úgy tűnik, mintha azt ígérted volna, hogy ma éjjel boron
hajózunk haza, ha megkapod a sípokat. Elég baj az neked, mert ma este az ólom ivócsizmám van
rajtam.
Stanchion kuncogott mögöttem.
— Ezek azok a kasztrálatlan barátok? — Simmon annyira elhűlt a kifejezéstől, hogy
valamennyire magához tért, és a zekéje ujjába törölte az orrát.
 —
Wilem, Simmon, ő Stanchion. — Simmon bólintott. Wil mereven biccentett. — Stanchion
uram, segítenél a pultnál? Megígértem, hogy fizetek nekik egy italt.
— Okat — helyesbített Wilem. — Italokat.
— Bocsánat, italokat! — nyomtam meg a többes számot. — Nem lennék itt, ha ők nincsenek.
— Aha! — vigyorodott el Stanchion. — Pártfogók! Tökéletesen megértelek!

A győzelmi korsóról kiderült, hogy ugyanaz van benne, mint a vigaszkorsóban. Már készen várt,
amikor Stanchion segített átnyomakodni a sokaságon a pultnál sorakozó székeinkhez. Még ahhoz
is ragaszkodott, hogy ő fizesse a scuttent Simmonnak és Wilemnek, mondván, hogy a pártfogóknak
is joguk van a győzelmi díjhoz. Komolyan, gyorsan vékonyodó erszényem mélyéből mondtam
köszönetét neki.
Miközben az italra vártunk, kíváncsiságból megpróbáltam belekukkantani a korsómba, és
rájöttem, hogy ehhez föl kell állnom a székemre.
— Metheglin — közölte Stanchion. — Kóstolj bele, később majd megköszönheted. Ahol készül,
ott azt mondják, az ember a halálból is visszajön, hogy ezt ihassa.
Megemeltem előtte képzeletbeli kalapom.
— Szolgálatodra, uram.
— A tiédre és családodéra — felelte udvariasan.
Ittam egy kortyot a magas korsóból, hogy összeszedhessem magamat, és akkor csoda történt a
számban: hideg tavaszi méz, szegfűszeg, kardamom, fahéj, mazsola, sült alma, édes körte és tiszta
forrásvíz keveredett az ínyemen. Ennyit tudok mondani a metheglinről. Ha nem kóstoltátok, akkor
őszintén sajnálom, hogy nem tudom jobban leírni. Ha pedig igen, akkor szükségtelen
emlékeztetnem rá, hogy milyen.
Megkönnyebbülésemre a farkvágó józanul méretezett korsókban érkezik, Stanchion magának is
hozott. Ha az enyémhez hasonló korsókban kapják a sötétvörös bort, akkor talicskával kellett volna
áttolnom őket a folyó másik partjára.
— Savienre! — emelte meg a korsóját Wilem.
— Úgy legyen! — Stanchion is megemelte a poharát.
Savienre... — próbálkozott Simmon, elcsukló zokogásra emlékeztető hangon.
— ...és Aloine-ra — mondtam. Úgy manővereztem a hatalmas korsóval, hogy koccinthassak
velük.
Stanchion olyan hanyagul hajtotta fel a scuttenjét, hogy a látványától könnybe lábadt a
szemem.
 —
— Na! Mielőtt magatokra hagynálak, hogy agyondicsérhessétek versenyzőtöket, kérdeznem
kell valamit. Hol tanultad ezt? Mármint azt, hogy kevesebb húron játssz?
Egy pillanatig töprengtem.
— A hosszabb vagy a rövidebb változatra vagy kíváncsi?
— Most megteszi a rövidebb is.
Elmosolyodtam.
— Nos, ebben az esetben csak úgy rám ragadt a képesség. — Tétova mozdulatot tettem, mintha
valamit eltolnék magamtól. — Eltékozolt ifjúságom maradványa.
Stanchion derűsen megszemlélt.
— Azt hiszem, ezt megérdemeltem. Legközelebb a hosszabb változatra leszek kíváncsi. —
Mélyet lélegzett, körülnézett a teremben.
Himbálózó arany fülbevalója visszaverte a fényt. — Megyek, elvegyülök a tömegben. Elejét
veszem, hogy egyszerre akarjanak megrohanni.
Megkönnyebbülten elvigyorodtam.
— Köszönöm, uram.
Megcsóválta a fejét, és intett valakinek a pult mögött, aki azonnal hozta a korsóját.
— Az este korábbi részében tökéletesen megfelelt az „uram”. De most már a Stanchion járja. —
Hátranézett rám. Mosolyogva bólintottam. — És téged hogy nevezhetlek?
— Kvothének — feleltem. — Csak Kvothének.
— Csak Kvothéra! — köszöntötte rám italát Wilem.
— És Aloine-ra! — tette hozzá Simmon, azután a karjára hajtotta a fejét, és halkan sírni kezdett.

Elsőnek Threpe gróf jött oda. Közelről alacsonyabbnak és öregebbnek tűnt.

De a szeme fényesen kacagott, miközben a dalomat méltatta.
És akkor elpattant! — mondta vadul hadonászva. — Én pedig nem tudtam másra gondolni:
Csak most ne! Ne majdnem a végén! De megláttam a vért a kezeden, és ettől megállt bennem az
ütő! Fölnéztél ránk, azután le a húrokra, és egyre nagyobb lett a csönd. Azután visszatetted a kezed
a kobozra, én pedig nem tudtam másra gondolni: Ez egy bátor gyerek. Túlságosan az. Nem tudja,
hogy nem lehet helyrehozni egy megszakadt dalt egy elszakadt húrral. De te képes voltál! — Úgy
nevetett, mintha ez lett volna a világ legjobb vicce, majd fürgén dzsiggelni kezdett.
Simmon, aki már abbahagyta a sírást, és a legjobb úton volt, hogy beszívjon, együtt nevetett a
gróffal. Wilem nem nagyon tudta hova tenni, csak nézte komor szemmel.
 —
— Egyik nap játszhatnál nálam — mondta Threpe, azután gyorsan fölemelte a kezét. — Ezt most
nem beszéljük meg, és nem akarok még többet lefoglalni az estédből. — Elmosolyodott. — De
mielőtt távoznék, föl kell tennem egy utolsó kérdést. Hány évet töltött Savien az Amyrnál?
Ezen nem kellett gondolkodnom.
— Hatot. Három évig bizonyította érdemét, három évig tanult.
— Ez a hatos jó számnak tűnik?
Nem tudtam, mire akar kilyukadni.
— A hat nem különösebben szerencseszám — köntörfalaztam. — Ha jó számot akarnék, inkább
felmennék hétig. — Vállat vontam. — Vagy le a hármasig.
Threpe az állát ütögette, és töprengett.
— Igazad van. De az Amyrban töltött hat év azt jelenti, hogy a hetedikben tért vissza Aloine-hoz.
— A zsebébe nyúlt, elővett egy marok pénzt, amelyben legalább három ország fizetőeszközei
képviseltették magukat. Kibogarászott belőle hét talentumot, és meghökkent markomba nyomta.
— De uram! — dadogtam. — Nem fogadhatom el a pénzedet. — Nem maga a pénz döbbentett
meg, hanem az összeg.
Threpe zavarba jött.
— És miért nem?
Kicsit eltátottam a szám. Egyike volt azoknak a ritka alkalmaknak, amikor nem találtam szavakat.
Threpe kuncogott, és ráhajtogatta az ujjaimat a pénzre.
Ez nem jutalom a játékodért. Na jó, az is, de sokkal inkább biztatás, hogy gyakorolj, legyél
még jobb. A zene kedvéért adom.
Vállat vont.
— Nézd, a babérnak eső kell, hogy növekedjen. Ezen nem segíthetek, de talán megvédhetem
némely zenészek fejét az esőtől, nem igaz? — Csalafintán mosolygott. — Isten gondot visel a
babérfákra, és nedvesen tartja őket. Én pedig gondoskodom a zenészekről, és szárazon tartom
őket. Nálam okosabb elmék pedig majd kitalálják, hogyan lehet a kettőt összhangba hozni.
Egy pillanatra elnémultam.
— Azt hiszem, sokkal bölcsebb vagy, mint amilyennek mutatod magad.
— Nehogy elterjesszétek! — figyelmeztetett palástolni próbált elégedettséggel. — Különben az
emberek majd elkezdenek nagy dolgokat várni tőlem. — Megfordult, gyorsan eltűnt a tömegben.
Zsebre vágtam a hét talentumot. Hatalmas kő esett le a szívemről. Mintha egy kivégzés maradt
volna el. Talán a szó szoros értelmében, mert nem tudtam, hogy Devi mivel noszogatott volna
adósságom kifizetésére. Két hónap óta először lélegezhettem szabadon. Jó érzés volt.
 —
Miután Threpe távozott, az egyik tehetséges zenész jött oda, hogy gratuláljon. Utána egy cealdi
pénzkölcsönző rázta meg a kezem, és fölajánlotta, hogy fizet egy italt.
Öt egy alacsonyabb rangú nemes, egy újabb zenész, és egy csinos ifjú dáma követte, akiről azt is
gondolhattam volna, hogy ő az én Aloine-om, amíg meg nem hallottam a hangját. Egy helyi
pénzkölcsönző lánya volt, apróságokról csevegtünk egy darabig, mielőtt tovább ment. Kevés híján
megfeledkeztem a jólneveltségről, de még idejében kezet csókoltam neki.
Egy idő után összefolytak az emberek. Sorra járultak hozzám, hogy kifejezzék elismerésüket,
bókoljanak, kezet rázzanak velem, tanácsot adjanak, irigykedjenek és csodáljanak. Noha Stanchion
állta a szavát, és igyekezett megakadályozni, hogy tömegestől zúduljanak rám, hamarosan
nehezemre esett a társalgás. A metheglin sem segített éppen.
Nem is tudom, mikor jutott eszembe, hogy Ambrose nincsen sehol. Miután végignéztem a
termen, oldalba könyököltem Simmont. Felnézett a partiból, amelyet Wilemmel játszottak garasos
alapon.
— Hol van legjobb barátunk? — kérdeztem.
 Simmon értetlenül meredt rám. Túlságosan belefeledkezett a kupájába ahhoz, hogy felfogja az
iróniát.
— Ambrose — segítettem. — Hol van Ambrose?
— Lelépett — közölte Wilem némileg harciasan. — Amint befejezted a játékot. Még mielőtt
megkaptad a sípjaidat.
— Tudta. Tudta! — kuncogott vidáman Simmon. — Tudta, hogy megszerezted őket, és nem
bírta volna végignézni, ahogy megkapod.
— Rondán festett, amikor távozott — jegyezte meg csöndes kajánsággal Wilem. — Sápadt volt,
és reszketett. Mintha akkor jött volna rá, hogy valaki egész este belehugyozott a poharába.
— Talán valaki meg is tette — szólalt meg Simmon, rá nem jellemző rosszindulattal. — Én
megtettem volna.
— Reszketett? — kérdeztem.
Wilem bólintott.
— Reszketett. Mintha gyomorszájon vágták volna. Linten támogatta ki az ajtón.
A tünetek ismerősen hangzottak. Ez a szimpatetikusok reszketése. Gyanút fogtam. Láttam
magam előtt Ambrose-t, amikor felhangzik a világ legszebb dala, és ő megérti, hogy el fogom
nyerni a sípokat.
Semmi feltűnőt nem csinálhatott, de talán lelt egy laza fonalat, vagy egy hosszú szálkát az
asztalban. Úgy az egyik, mint a másik elég gyatra szimpatetikus kötés a kobozom húrjához: egy
százalék, de lehet hogy csak tizede.
Elképzeltem, ahogy Ambrose fölhasználja a saját teste melegét, hűlő végtagokkal összpontosít.
Láttam, ahogy reszketni kezd, nehezen veszi a levegőt, míg végül a húr elpattan...
...Én pedig ennek ellenére befejezem a dalt. Erre a gondolatra elvigyorodtam. Természetesen
mindez feltételezés, de valami bizonyosan elszakította a koboz húrját, és egy másodpercig sem
kételkedtem benne, hogy Ambrose megpróbálkozott valamivel. Ismét Simmonra figyeltem.
— ...odamegyek, és azt mondom: Dehogy haragszom, amiért az olvasztótégelynél
összekeverted a sóimat, és kis híján egy napig vak voltam. A, dehogyis! Igyál csak nyugodtan!
Haha! — kacagott Simmon, aki elmerült bosszúvágyának színes álomvilágában.

A jókívánságok áradata lanyhult: jött egy másik kobzos, a színpadon hallott tehetséges sípos,
egy helyi kereskedő. Egy erősen beillatosított, vintasi kiejtéssel beszélő úriember, akinek hosszú,
pomádés haja volt, hátba vágott és adott egy pénzes erszényt „új húrokra”, ahogy mondta. Nem
tetszett, de az erszényét megtartottam.
— Miért jönnek mindig ezzel? — kérdezte Wilem.
— Mivel?
 — Azoknak a fele, akik idejönnek kezet rázni, a szép énekhez gratulál. A másik fele alig említi a
dalt, és arról beszél, hogyan játszottál tovább, amikor elszakadt a húr. Mintha nem is hallották
volna az éneket!
— Az első fele alig ért a zenéhez — mondta Simmon. — Csupán akik komolyan veszik, azok
méltányolják a mi kis e’lirünk teljesítményét a mai estén.
Wilem töprengve mordult egyet.
— Szóval ez olyan nehéz?
— Én eddig csak olyanokat láttam, akik még a Mókucii se tudták elpengetni hétnél kevesebb
húron — felelte Simmon.
— Te viszont úgy csináltad, hogy könnyűnek tűnt — szögezte le Wil. — Mivel végre megjött az
ép eszed, és félretoltad azt az ylliai sörbetet, megengeded, hogy fizessek neked egy finom, sötét
scuttent, a cealdi királyok italát?
Felismerem a bókot, amikor meghallom, de nem szívesen ittam volna, mert ismét szédülni
kezdtem.
Szerencsére a visszautasítástól megmentett, hogy Marea odajött gratulálni. O volt az a
szépséges, arany hajú hárfás, aki megpróbálkozott a sípok megszerzésével, de kudarcot vallott. Egy
pillanatig arra gondoltam, hogy ő lehetett az én Aloine-om hangja, de miután egy percig
hallgattam, rájöttem, hogy megint tévedek.
Pedig Marea nagyon csinos volt. Még szebb, mint a színpadon, pedig ez ritkaság. Csevegés
közben megtudtam, hogy az egyik imrei tanácsnok lánya. Köntösének gyengéd kékje sötétarany
hajzuhatagba foglalt szemének sötétkékjét tükrözte.
Bármilyen szép volt, nem szenteltem neki annyi figyelmet, amennyit megérdemelt. Alig vártam,
hogy ott hagyhassam a pultot, és megtalálhassam azt a hangot, amely Aloine-t énekelte velem.
Beszélgettünk egy darabig, mosolyogtunk, kedves szavakkal búcsúztunk, és megígértük
egymásnak, hogy majd beszélgetünk még. Marea elbűvölően hullámzó domborulatokkal olvadt
vissza a tömegbe.
— Mi volt ez a szégyenletes viselkedés? — kérdezte Wilem, ahogy a lány eltűnt.
— Micsoda? — kérdeztem.
— Micsoda?! — gúnyolódott. — Még csak színlelni is ehhez fogható otrombaságot! Ha egy ilyen
széplány csak fél szemmel nézne rám úgy, mint ez rád kettővel... Mostanra már szobán lennénk,
finoman szólva.
— Csak barátságos volt! — tiltakoztam. — És beszélgettünk. Megkérdezte, nem mutatnék-e
neki néhány fogást a hárfán, de én már régen nem hárfáztam.
— És még sokáig nem fogsz, ha ilyen alkalmakat szalasztasz el — mondta gorombán Wilem. —
Mindent megtett, éppen csak ki nem gombolkozott a kedvedért.
 Sim előrehajolt, és egy őszintén aggódó barát mozdulatával tette a vállamra a kezét.
— Kvothe, már gondolkoztam rajta, hogy beszélek veled erről a problémáról. Ha tényleg nem
vetted észre, hogy mennyire érdekled Mareát, akkor el kell ismerned, hogy hihetetlenül buta vagy
a nőkhöz. Esetleg nem kéne papnak menned?
— Mindketten részegek vagytok! — mondtam, hogy leplezzem pirulásomat.
— Véletlenül nem jöttetek rá a beszélgetésünkből, hogy egy tanácsnok lánya?
— Véletlenül nem vetted észre, hogy néz rád? — kérdezett vissza Wil ugyanolyan hangon.
Tudtam, hogy sírni valóan nem értek a nőkhöz, de nem akartam elárulni. így hát ellegyintettem
a megjegyzést, és lekászálódtam a székemről.
— Valamiért kételkedem benne, hogy az járt volna a fejében, miként rángasson be a pult mögé.
— Ittam egy kis vizet, megigazítottam a köpenyemet. — Most pedig mennem kell, hogy
megkeressem az én Aloineomat, mert komolyan meg akarom köszönni, amit tett. Hogy festek?
— Ugyan mit számít? — kérdezte Wilem.
Simmon megérintette a könyökét.
— Nem látod? Sokkal veszedelmesebb vadat hajt holmi tanácsnok urak mélyen kivágott
ruhaderekú lányainál.
Utálkozó legyintéssel hátat fordítottam nekik, és elindultam a zsúfolt teremben.
Igazából fogalmam sem volt róla, hogy fogom megtalálni. Énemnek valami bolondos,
romantikus része úgy vélte, rá fogok ismerni, ha meglátom. Ha csak fele olyan szép, mint a hangja,
akkor úgy fog világítani, mint gyertya a sötét szobában.
De alig gondoltam ezt végig, énem értelmesebbik fele sutyorogni kezdett a másik fülembe. Ne
reménykedj, mondta. Ne is merd remélni, hogy földi nő tud olyan fényesen ragyogni, mint az a
hang, amely Aloine szólamát énekelte. Bár ez a hang nem volt valami biztató, tudtam, hogy igaza
van. Megtanultam, hogy hallgassak rá, mert Tarbean utcáin ez segített életben maradni.
Végigjártam az Eolian földszintjét, keresgéltem, azt se tudva, kit. Olykor rám mosolyogtak, vagy
integettek. Öt perc alatt megnéztem az összes lenti arcot, és elindultam az emeletre.
Ez valójában egy átalakított karzat volt, de székek helyett lépcsőzetesen elhelyezett asztalok
sorakoztak benne, amelyektől le lehetett látni a földszintre. Miközben Aloine-t keresve kígyóztam
az asztalok között, agyam okosabb fele folyvást azt pusmogta: Ne reménykedj. Csakis csalódás
érhet.
Nem lesz olyan szép, mint amilyennek képzeled, aztán majd jól kétségbeesel.
Ahogy befejeztem a kutatást a galérián, újabb félelem szállt meg. Lehet, hogy távozott,
miközben én a pultnál ültem, nyakaltam a metheglint és dicsekedtem! Rögtön őt kellett volna
felkutatnom, hogy fél térdre ereszkedjek előtte, és tiszta szívből mondjak köszönetét. Mi lesz, ha
elment? Mi lesz, ha senki sem tudja, ki ő, vagy hogy hova tűnt? Idegesen reszkető gyomorral
indultam el az Eolian felső karzatának lépcsőjén.
Na látod, mire mentél a reménykedéssel, mondta a hang. Elment, és csak egy ragyogó,
bolondos ábrándképet hagyott itt, hogy azzal gyötörd magad.
Az utolsó szint volt a legkisebb, alig több egy három falat magába kanyarító, vékony karéjnál,
magasan a színpad fölött. Itt kevésbé szűkén álltak az asztalok meg székek, és kevesebben
tartózkodtak idefent. Megfigyeltem, hogy ezen a szinten főleg párok vannak, és úgy éreztem
magam, ahogy asztaltól asztalig jártam, mint aki leselkedni jött.
Egykedvűséget erőltetve nézegettem az üldögélők, beszélgetők, iszogatok arcát. Egyre közelebb
jutottam az utolsó asztalhoz, és egyre idegesebb lettem.
Az ott ülő pár, egy szőke meg egy sötét hajú, a hátát fordította felém.
Ahogy közeledtem, a szőke felnevetett, és egy pillanatra láthattam egy büszke, finom vonalú
arcot. Férfi volt. Figyelmemet a sötét, hosszú hajú nőre összpontosítottam. Ő volt az utolsó
reményem. Tudtam, hogy ő az én Aloineom.
Mihelyt megkerültem az asztalt, láthattam a lány arcát. Illetve a férfiét. Mert mindketten férfiak
voltak. Az én Aloine-om eltávozott. Elvesztettem, és ettől a tudattól úgy éreztem, hogy szívem
kiugrik a helyéből, és lezuhan a lábam mellé.
Föltekintettek, a szőke rám mosolygott.
— Nézd már, Thria, az ifjú hathúros idejött, hogy tiszteletét tegye nálunk. — Végigmért. —
Igazán helyes fiú vagy. Csatlakozol hozzánk egy italra?
— Nem — mormoltam zavartan. — Csak keresek valakit.
— Nos, találtál valakit — mondta könnyedén, és megérintette a karomat. — A nevem Falion, ő
meg itt Thria. Gyere, igyál velünk egyet. ígérem, megfékezem Thriát, ha megpróbál hazavinni. A
zenészek a gyengéi. — Elbűvölően mosolygott rám.
Dünnyögtem valami kifogást és eliszkoltam. Túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy azon
rágódjam, hülyét csináltam-e magamból.
Miközben magányosan baktattam vissza a lépcsőhöz, bölcs énem kihasználta az alkalmat a
feddésre: Ez sül ki a reménykedésből, mondta. Semmi jó. így is a jobb, hogy elveszítetted. Sosem
fog fölérni a hangjához. Az a hang olyan tiszta és döbbenetes, mint az izzó ezüst, mint a holdfény a
folyami kavicson, mint az ajkadat súroló tollpihe.
A lépcső felé fordultam, a földre szegeztem a szemem, hogy ne szólítson meg senki
Ekkor egy hangot hallottam, és az a hang olyan volt, akár az izzó ezüst vagy egy csók a fülemre.
Fölnéztem, a szívem szárnyra kelt, és tudtam, hogy megtaláltam Aloine-t. Fölnéztem, megláttam,
és csak arra tudtam gondolni, hogy gyönyörű.
Gyönyörű!
 ötvenhetedik fejezet / KÖZJÁTÉK — RÉSZEINK,

ALKOTÓRÉSZEINK

Bast ráérősen nyújtózkodott, és körülnézett az ivóban. Egyszer csak elfogyott a „tűröm”-olaja.

— Reshi!
— Hmm? — Kvothe ránézett.
— Mi történt aztán, Reshi? Beszéltél vele?
— Természetesen beszéltem vele. Nem is lenne mese, ha nem így történt volna. Ezt a részt
könnyű elmondani. De először le kell írnom. Márpedig nem tudom, hogy csináljam.
Bast fészkelődött.
Kvothe nevetett, a rokonszenv letörölte az arcáról a bosszúságot.
— Szóval neked ugyanolyan könnyű leírni egy gyönyörű nőt, mint ránézni?
Bast lesütötte a szemét, és elvörösödött, Kvothe mosolygó gyengédséggel a karjára tette a
kezét.
— Az a gond, Bast, hogy ő fontos. Nagyon fontos a történetben. Nem tudom elképzelni, hogyan
írhatnám le hiba nélkül.
— Azt... azt hiszem, értelek, Reshi — mondta Bast engesztelő hangon. — Én is láttam. Egyszer.
Kvothe meglepetten dőlt hátra a székében.
— Tényleg láttad. El is felejtettem. — Ajkához nyomta az ujját.
— Akkor hát hogy írnád le?
Bast felragyogott. Kiegyenesedett, és egy pillanatnyi töprengés után azt mondta:
— Tökéletes füle volt! — Puha mozdulatot tett a kezével. — Tökéletes kicsi füle, mintha
kifaragták volna... valamiből.
A Krónikás elnevette magát, azután meghökkent képet vágott, mintha a nevetése őt magát is
zavarba hozta volna.
— A füle? — kérdezte, mintha nem hallotta volna jól.
— Tudod, milyen nehéz egy csinos lányt találni, akinek megfelelő a füle — mondta tárgyilagosan
Bast.
A Krónikás ismét elnevette magát. Másodszorra könnyebben ment.
— Nem — mondta. — Nem nagyon tudom.
Bast mély sajnálattal nézett a mesegyűjtőre.
— Akkor hát fogadd el a szavamat. Az ő füle kivételesen finom volt.
 — Jó helyen tapogatózol, Bast — mondta derűsen Kvothe. — Az a baj — folytatta rövid
hallgatás után, lassan, révedezve —, hogy senkire nem hasonlít, akit ismertem. Volt benne valami
megfoghatatlan. Valami ellenállhatatlan, mint a tűz melege. Volt benne valami kellem, egy szikra...
— Görbe volt az orra, Reshi — szakította félbe Bast a mester álmodozó monológját.
Kvothe ránézett. Homlokán feltűnt egy ingerült barázda.
— Micsoda?
Bast védekezőn emelte föl a kezét.
— Csak mert észrevettem, Reshi. A te mesédben minden nő szép. Ezt nem vitathatom, mivel
egyiküket sem láttam. De őt igen. Az orra kicsit görbe volt. Ha őszinték akarunk lenni, az arca is túl
keskeny volt az én ízlésemnek.
Semmilyen értelemben nem volt tökéletes szépség, Reshi. Én csak tudhatom.
Folytattam tanulmányokat a témában.
Kvothe sokáig nézte mozdulatlan komolysággal a tanítványát.
— Bast, többek vagyunk a részeinknél, amik bennünket alkotnak — mondta cseppnyi
rosszallással.
— Nem azt mondom, Reshi, hogy nem volt szép! — sietett leszögezni Bast.
— Rám mosolygott. Az... olyan volt... valahogy úgy átment rajtad, ugye, érted.
— Megértelek, Bast. De akkor is, én ismertem. — Kvothe a Krónikásra nézett.
— Tudod, az összehasonlítás okozza a gondot. Ha azt mondom: sötét volt a haja, akkor azt
gondolhatod: „ismerek sötét hajú nőket, némelyik igen szép”. Pedig távol járnál az igazságtól, mert
a te sötét hajú nődnek semmi köze sem lenne hozzá. A te nődből hiányozna az ő fürge esze,
természetes bája. Nem hasonlított senkire...
Hangja elhalt, összekulcsolt ujjait nézte. Olyan sokáig hallgatott, hogy Bast fészkelődni kezdett,
és nyugtalanul nézett körül.
— Azt hiszem, semmi értelme aggodalmaskodni — mondta végül Kvothe.
Felnézett, intett a Krónikásnak. — A világot úgyse érdekli, ha ezt is elrontom.
A Krónikás fölvette a tollát, de mielőtt megmárthatta volna, Kvothe beszélni kezdett:
— A szeme sötét volt. Sötét, mint a csokoládé, sötét, mint a kávé, sötét, mint apám kobzának
lakkozott fája. Ez a szempár egy fehér, tojásdad arcban ült.
Mint egy könnycsepp.
Elnémult, mintha kifogyott volna a szavakból. A csönd olyan váratlan és tömény volt, hogy a
Krónikás felpillantott a papírról. Ezt eddig még nem csinálta. De éppen amikor fölnézett, újabb
szóáradat zúdult elő Kvothéból:
— Könnyed mosolyával meg tudta állítani a férfiak szívverését. A szája piros volt. Nem olyan
rikító, festett vörös, amivel sok-sok nő képzeli kívánatossá tehetni magát. Az ő ajka mindig piros
volt, éjjel-nappal piros. Mintha találkozásotok előtt alig pár perccel evett volna édes bogyót, vagy
ivott volna a szív véréből.
— Állhatott akárhol, mindig ő volt a középpont. — Kvothe a szemöldökét ráncolta. — Ne érts
félre. Sosem volt hangos vagy hivalkodó. A tüzet azért nézzük, mert lobog, mert izzik. A fény fogja
meg a szemünket, de amitől a férfi közel hajol a tűzhöz, annak semmi köze a lángok piros
alakjához. A tűzhöz az a meleg vonz, amit akkor érzel, ha mellé ülsz. Ugyanez érvényes Dennára.
Beszéd közben az arca eltorzult, mintha minden szó jobban fájna az előzőnél. A szavak tiszták
voltak, mégis annyira illettek az elbeszélő arcához, mintha mindegyiket durva ráspollyal horzsolták
volna fel, mielőtt kijött Kvothe szájából.
— Ő... — Annyira lehajtotta a fejét, mintha ölében heverő kezének beszélne. — Mit művelek?
— Olyan gyönge volt a hangja, mintha szürke hamuval tömték volna tele a száját. — Mi jó
származhat ebből? Miként értethetném meg veled őt, mikor én sem értettem soha a legapróbb
porcikáját sem?
A Krónikás majdnem az egészet leírta, mire észbe kapott, hogy Kvothe ezt valószínűleg nem neki
szánta. Egy pillanatra megdermedt, de aztán csak befejezte a mondatot. Várt egy hosszú, néma
percig, mielőtt lopott pillantást mert volna vetni Kvothéra.
Ám Kvothe figyelt. Olyan sötét volt a szeme, amilyennek korábban látta a Krónikás. Olyan szeme
volt, mint egy haragos istennek. A Krónikás alig bírta megállni, hogy vissza ne hőköljön. Jeges volt a
csönd.
Kvothe fölállt, és a Krónikás előtt heverő papírra mutatott.
— Húzd ki — mondta reszelős hangon.
A Krónikás elsápadt. Olyan döbbent volt az arca, mintha beledöftek volna.
Amikor nem mozdult, Kvothe odanyúlt, és nyugodtan kihúzta a félig teleírt papírt a Krónikás
tolla alól.
— Ha nem vagy hajlandó áthúzni... — Lassan, gondosan eltépte a papírt. A Krónikás arca
elvértelenedett a hangtól.
Kvothe rémítően kimért mozdulattal fölemelt egy üres lapot, és a megrökönyödött írnok elé
tette. Hosszú ujjával rábökött az elszakított papírra, amelyen elmázolódott a nedves tinta.
— Másold át eddig — mondta olyan hideg és mozdulatlan hangon, akár a vas. Vas volt a
szemében is, kemény, sötét vas.
Itt nem lehetett vitatkozni. A Krónikás szótlanul másolt odáig, ahol Kvothe ujja az asztalra
szorította a papírt.
Amikor végzett a másolással, Kvothe olyan élesen és hidegen kezdte pattogtatni a szavakat,
mintha egy jégtömbből harapdálna le szilánkokat.
 — Hogy milyen értelemben volt gyönyörű? Belátom, hogy ezt nem tudom elmondani. Nos,
miután nem tudom elmondani, legalább tartózkodom tőle, hogy túl sokat mondjak.
— Maradjunk annyiban, hogy sötét volt a haja. Tessék. Hosszú és sima. Sötét volt a szeme,
világos a bőre. Tessék. Az arca tojásdad, álla határozott és finom.
Maradjunk annyiban, hogy kecses és elegáns volt. Ennyi.
Mély lélegzetet vett, mielőtt folytatta volna.
— Végül maradjunk annyiban, hogy gyönyörű volt. Ennyit nyugodtan el lehet mondani.
Gyönyörű volt a csontja velejéig, minden hibájával vagy hiányosságával egyetemben. Gyönyörű
volt, legalábbis Kvothénak. Legalábbis? Kvothénak ő volt a leggyönyörűbb a világon. — Egy
pillanatra megfeszültek az izmai, mintha rögtön felugrana, és ezt a papírt is kitépné a Krónikás
kezéből.
Azután elernyedt, mint a vitorla, ha eláll a szál.
— De ha őszinte akarok lenni, azt is meg kell mondanom, hogy másoknak is gyönyörű volt...
ötvennyolcadik fejezet / A KEZDET NEVEI

Szép lenne azt mondani, hogy találkozott a tekintetünk, és én odasuhantam mellé. Szép lenne
azt mondani, hogy mosolyogtam, és kellemességeket zöngtem gondosan esztergált, rímes
párversekben, mint a szőke herceg némely mesében.
Sajnos az életet ritkán írják meg tisztességesen, így csak álltam. Denna volt az, a lány, akivel
Roent karavánjában találkoztam számos hónapja.
Ha belegondolok, alig fél éve. Nem olyan sok, ha mesében halljuk, de az életben nagyon hosszú,
főleg egy fiatalnak. És mi mindketten nagyon fiatalok voltunk.
Akkor vettem észre, amikor fellépett az utolsó lépcsőfokról a második emeletre. A szemét
lesütötte, az arca elgondolkodó, csaknem szomorú volt.
Megfordult, elindult felém, de föl sem nézett a padlóról, nem vett észre.
Az eltelt hónapok megváltoztatták. Ahol korábban csinos volt, mostanra szép lett. Talán csak
annyi volt az eltérés, hogy nem azt az úti ruhát viselte, amelyikben megismertem, hanem hosszú
estélyit. De kétségtelenül Denna volt. Még a gyűrűt is megismertem az ujján, azt a halványkék
köves ezüstgyűrűt.
Amióta elváltunk, szívem titkos rejtekébe zártam a Dennával kapcsolatos buta, vágyódó
gondolatokat. Olyasmikről képzelegtem, hogy elmegyek Anilinba, megkeresem, összefutok vele az
úton, vagy ő jön ide, meglátogatja az Egyetemet. Ám tudtam, hogy ez nem több gyermekes
álmodozásnál. Tisztában voltam az igazsággal: sosem látom többé.
Mégis ő volt az, és erre nem készültem fel. Egyáltalán emlékszik rám, a félszeg fiúra, akit néhány
napig ismert valamikor régen?
 Alig tíz lépésre volt tőlem, amikor felnézett, és meglátott. Arca felragyogott, mintha valaki
gyertyát gyújtott volna benne, és ő annak a fényétől izzana.
Repült hozzám, három gyors szökkenéssel áthidalta a köztünk levő távolságot.
Egy darabig úgy nézett, mintha a karjaimba akarná vetni magát, de az utolsó másodpercben
visszakozott, miután egy pillantást vetett a körülöttünk ülő emberekre. Az utolsó fél lépésnél
szemérmesen tartózkodó üdvözléssé változtatta át az örvendező rohanást. Kecsesen csinálta, de
még így is ki kellett nyújtania a kezét, hogy megtámaszkodjon a mellemen, különben belém szaladt
volna a hirtelen fékezéstől.
Rám mosolygott. Meleg, édes, félénk mosoly volt, mint a nyíló virág; barátságos, őszinte, kissé
zavart. Amikor rám mosolygott, éreztem...
Őszintén bevallom, nem tudom, hogyan írjam le. Könnyebb volna hazudni. Száz meséből
lophatnék, és olyan komfortos hazugságot tálalhatnék nektek, hogy bevennétek tokostul-vonóstul.
Mondhatnám, hogy a térdem elgyengült. Hogy a lélegzetem elakadt. De ez nem lenne igaz. A
szívem nem vert erősebben, nem állt meg, nem kalimpált. Ez is csak a mesékben létezik.
Ostobaság. Túlzás. Sületlenség. Mégis...
Menjetek ki a szabadba a tél elején, az első hideghullám után. Keressetek egy tavacskát,
amelynek a tetején még friss, új, és üvegtiszta a jég. A partnál megtart. Menjetek beljebb. Beljebb.
Végül találtok egy helyet, ahol már alig bírja el a súlyotokat. Ott fogjátok úgy érezni magatokat,
ahogy én. A jég meghasad a lábatok alatt. Lenéztek, és láthatjátok a fehér repedéseket, amelyek
szédítő sebességgel cikáznak végig a jégen, bonyolult pókhálót szőnek rá. Mindez néma csendben
történik, a talpatok mégis érzi a váratlan, heves remegést.
Ugyanez történt, amikor Denna rám mosolygott. Nem arra célzok, hogy úgy éreztem magam,
mintha vékony jégen állnék, amely mindjárt beszakad alattam. Nem. Úgy éreztem magam, mint a
hirtelen meghasadó jég. Onnan futottak szét bennem a rianások, ahol megérintette a mellemet.
Kizárólag azért maradtam egyben, mert a darabkák egymásra támaszkodtak. De attól féltem, ha
megmozdulnék, széthullnék.
Talán elég lesz annyit mondanom, hogy belemerevedtem egy mosoly fogságába. Habár ez úgy
hangzik, mintha egy mesekönyvből vettem volna, nagyon közel jár az igazsághoz.
Nekem sosem jelentettek gondot a szavak. Épp az ellenkezője igaz — gyakran túlságosan is
könnyen mondtam ki őket, és ebből lett a baj. De most, mikor Dennával szemben álltam,
túlságosan döbbent voltam ahhoz, hogy megszólaljak. Akkor sem tudtam volna kinyögni egy
értelmes szót, ha az életem múlik rajta.
Viszont gondolkodás nélkül előjött belőlem az udvari modor, anyám nevelése. Sima mozdulattal
megfogtam Denna kezét, mintha szándékosan nyújtotta volna felém. Azután egy lépést hátráltam,
és elegánsan meghajoltam.
Egyidejűleg a szabad kezemmel megragadtam és hátracsaptam a köpenyem szegélyét. Hízelgő,
civilizált bók volt, hiányzott belőle minden nevetséges formalitás, és nagyon jól megfelelt a
nyilvánosság előtt.
Hogyan tovább? A kézcsók bevett dolog, de milyen kézcsók legyen? Aturban csak bólintunk
egyet a kéz fölött. A cealdi hölgyek, mint a pénzkölcsönző lánya, akivel korábban beszélgettem,
elvárják, hogy könnyedén súrold az ajkaddal az ujjperceiket, és közben cuppantsál. Modegben a
saját hüvelykujjadat csókolod meg.
Mi azonban az Államközösségben voltunk, és Denna beszédében sem fedeztem föl idegen ízt.
Akkor hát legyen egyszerű csók. Ajkamat gyengéden a kézfejéhez szorítottam egy gyors sóhaj
idejéig. A bőre meleg volt, és könnyű hangaillatot árasztott.
— Szolgálatodra, hölgyem — mondtam. Kiegyenesedtem, és elengedtem a kezét. Életemben
először átláttam az efféle szertartásos üdvözletek értelmét.
Időt ad, hogy az ember kitalálja a folytatást, ha fogalma sincs, mit mondjon.
— Hölgyem? — visszhangozta Denna kissé meglepve. — Jól van, ha ragaszkodsz hozzá. — Egyik
kezével felfogta a ruhája szegélyét, és pukedlizett, egyszerre tudta kecsesen, csúfondárosan és
játékosan csinálni. — A hölgyed. — Ahogy meghallottam a hangját, tudtam, hogy helyesen
gondoltam. O az én Aloine-om.
— Mit csinálsz itt a harmadik szinten egyedül? — Körülpillantott a félhold alakú erkélyen. —
Egyedül vagy?
— Egyedül voltam — feleltem. Majd mivel nem jutott eszembe semmi más, kölcsönvettem egy
sort a dalból, amely még frissen élt az emlékezetemben: — De váratlan mellettem áll Aloine.
Elmosolyodott a hízelgésre.
— Hogyhogy váratlan? — kérdezte.
— Már-már meggyőztem magam, hogy elmentél.
— Nem sokat tévedtél — mondta Denna pajkosan. — Két órán át vártam, hogy megérkezzen az
én Savienem. — Tragikusan sóhajtott, és az égre emelte a szemét, mint egy szentszobor. — Végül
kétségbeeséssel eltelve úgy döntöttem, hogy ezúttal legyen Aloine az, aki kutat, és vigye el az
ördög a mesét. — Vásottan mosolygott.
— így hát lámpátlan hajók voltunk az éjben... — idéztem.
— ...tudatlan úsztunk egymás mellett tova — fejezte be Denna.
— Felward bukása — mondtam elismerően. — A többség nem ismeri ezt a darabot.
— Én nem vagyok többség — felelte.
— Ezt nem fogom elfelejteni. — Túlzott hódolattal hajtottam meg a fejem. — Nem
köszönhetem meg eléggé, hogy segítettél nekem ma este.
— Tényleg nem? — kérdezte. — Hát az baj. És mennyire tudod megköszönni?
 Gondolkodás nélkül a köpenyem gallérjához nyúltam, és levettem az ezüstsípokat.
— Ennyire — feleltem, és odanyújtottam neki az ékszert.
— Én... — Denna tétovázott. — Nem mondhatod komolyan...
— Nélküled nem nyertem volna el őket — mondtam. — És nincs más értékem, amelyet neked
adhatnék, hacsak nem kéred a kobozt.
Denna sötét szeme az arcomat tanulmányozta, mintha nem tudná eldönteni, hogy viccelek-e,
vagy sem.
— Nem hinném, hogy megválhatnál a sípoktól...
— Pedig megválhatok — feleltem. — Stanchion említette, hogy ha elveszítem őket, vagy
elajándékozom, ki kell érdemelnem a következőt. — Megfogtam a kezét, széthajtottam az ujjait, és
a tenyerére tettem az ezüstsípocskákat. — Ez azt jelenti, hogy azt csinálok velük, amit akarok, és
én azt akarom, hogy a tiéid legyenek.
Denna megszemlélte a tenyerén levő sípokat, azután engem fürkészett úgy, mintha korábban
nem láthatott volna elég jól. Fájón éreztem, milyen lehetek: a köpenyem elkopott, és még a jobbik
ruhámban is közel álltam ahhoz, hogy toprongyosnak nevezhessenek.
Ismét lesütötte a szemét, és lassan a markába fogta a sípokat. Azután kifürkészhetetlen arccal
tekintett föl rám.
— Te igazán csodálatos ember lehetsz — mondta.
Mély lélegzetet vettem, ám Denna megelőzött.
— Mindazonáltal ez túl nagy köszönet. Nagyobb fizetség, mint amit bármilyen segítségért
megérdemlek. A végén én lennék a te adósod. — Megragadta a kezem, beletette a sípokat. —
Inkább te legyél az enyém. — Váratlanul fülig szaladt a szája. — így te tartozol nekem egy
szívességgel.
A terem észrevehetően elcsöndesedett. Zavartan néztem körül, mert elfelejtettem, hol vagyok.
Denna az ajkára tette az ujját, és a korláton át lemutatott a színpadra. Közelebb léptünk a
korláthoz, és megláttunk egy fehér szakállas öregembert, aki éppen kinyitott egy furcsa formájú
hangszertokot. A lélegzetem is elállt, amikor megláttam, mi van benne.
— Mi az? — kérdezte Denna.
— Egy régi udvari koboz! — válaszoltam leplezetlen álmélkodással. — Még sosem láttam ilyet!
— Ez koboz? — súgta Denna. — Huszonnégy húrt számoltam meg. Hogy működik? Némelyik
hárfán sincs ennyi.
— Ilyeneket csináltak sok-sok éve, mielőtt feltalálták a fémhúrt, és rájöttek, mivel merevítsék a
hosszú nyakat. Hihetetlen! Több mérnöki lelemény van abban a hattyú nyakban, mint három
székesegyházban. — Figyeltem az öregembert, ahogy félretolja a szakállár az útból, és letelepedik
— Remélem, felhangolta, mielőtt a színpadra lépett — mondtam halkan. — Máskülönben egy órát
is elbabrál a kulcsokkal. Ahogy apám mondta: a régi regösök két napig húroztak és két óra hosszat
hangoltak, hogy két percet muzsikálhassanak az ilyen öreg udvari kobozon.
Az öregembernek elég volt öt perc a hangoláshoz. Azután játszani kezdett.
Szégyellem bevallani, de semmire nem emlékszem a dalból. Noha csakugyan nem láttam és
nem hallottam még udvari kobozt, elmémben annyira viharzottak a Dennával kapcsolatos
gondolatok, hogy másnak nem maradt hely. Lopott pillantásokat vetettem rá a szemem sarkából,
miközben egymás mellett könyököltünk a korláton.
Nem szólított a nevemen, nem hozta szóba találkozásunkat Roent karavánjában. Vagyis nem
emlékszik rám. Gondolom, nem túl meglepő, hogy elfelejtett egy rongyos fiút, akit néhány rövid
napig látott út közben. Kicsit azért bántott a dolog, mivel én hónapokig szövögettem róla gyengéd
ábrándokat. De ezt nem lehetett szóba hozni anélkül, hogy bolondnak ne nézzen. Jobb, ha elölről
kezdem, és reménykedem, hogy másodszor emlékezetesebbé teszem magam.
A dal véget ért, mire észbe kaptam, így hát lelkesen tapsoltam, hogy ne legyen feltűnő a
figyelmetlenségem.
— Azt hittem, tévedésből ismétled meg a refrént — mondta Denna, miután elült a taps. — Nem
tudtam elhinni, hogy tényleg egy idegen segítségére van szükséged, ilyesmivel legföljebb
tábortüzeknél találkoztam.
Vállat vontam.
— Mindenkitől azt hallottam, hogy itt vannak a legjobb zenészek. — Lendületesen átfogó
mozdulatot tettem. — Bíztam benne, hogy valaki tudja a szólamot.
Felvonta a szemöldökét.
— Nem sokon múlott — mondta. — Vártam, hogy valaki majd csak beugrik.
Cseppet féltem elvállalni.
Meglepődtem.
— De miért? Szép hangod van.
Szégyellősen grimaszolt.
— Eddig összesen kétszer hallottam ezt a dalt. Nem tudhattam, emlékszeme mindenre.
— Kétszer?
Denna bólintott.
— Másodszor alig tíz napja. Egy házaspár adta elő egy aetniai díszvacsorán, ahol én is jelen
voltam.
— Ezt komolyan mondod? — hitetlenkedtem.
Úgy billegette előre-hátra a fejét, mint akit füllentésen kaptak. Sötét haja az arcába hullott,
szórakozottan félresöpörte.
— Na jó, belehallgatóztam a próbába is a vacsora előtt...
 A fejemet csóváltam. Ezt alig tudtam elhinni.
— Döbbenetes! Ez egy borzasztóan bonyolult dallam. És hogy az egész szövegre emlékszel... —
Az ámulat elnémított egy pillanatra. — Döbbenetes füled van!
— Nem te vagy az első férfi, aki megállapítja — mondta fanyarul Denna. — De te vagy az első,
aki közben csakugyan a fülemet bámulja. — Célzatosan lesütötte a szemét.
Éreztem, hogy lángvörös leszek. Abban a percben ismerős hangot hallottam a hátam mögül.
— Hát itt vagy! — Megfordultam, és Sovoyt, az én magas, jóképű barátomat láttam, aki
cinkosom volt az emelt szintű szimpatetikán.
— Itt vagyok — válaszoltam csodálkozva, hogy ugyan miért keresett? De még inkább
csodálkoztam ezen a modortalanságon, hogy akkor zavar meg, amikor egy ifjú hölggyel diskurálok.
— Mind itt vagyunk — mosolygott rám Sovoy. Odajött, hanyagul átkarolta Denna derekát, és
tréfás rosszallással nézett rá. — Átfésülöm a földszintet az énekesed után, közben idefönt lapultok
összebújva!
— Összefutottunk — mondta Denna, és megfogta a csípőjén pihenő kezet. — Tudtam, hogy
visszajössz, ha másért nem, az italodért... — A közeli asztal felé biccentett, amely üres volt,
leszámítva két borospoharat.
Megfordultak, és kart karba öltve visszamentek az asztalukhoz. Denna hátranézett rám, és
felrántotta a szemöldökét. A leghalványabb fogalmam sem volt, hogy mit üzen az arca.
Sovoy intett, hogy csatlakozzam hozzájuk, és az asztalhoz húzott egy széket, hogy leülhessek.
— Ezt nem hiszem, hogy te voltál ott lent — mondta. — Bár ismerős volt a hangod, mégis... —
Az Eolian felső erkélyére mutatott.
— A harmadik kör kényelmes menedéket nyújt ifjú szerelmeseknek, a kilátást illetőleg hagy
kívánni valót maga után. Nem is tudtam, hogy zenélsz. — Átfogta hosszú karjával Denna vállát, és
kék szemű ártatlansággal mosolygott.
— Hébe-hóba — feleltem hetykén, miközben leültem.
— Szerencséd, hogy az Eoliant választottam ma esti szórakozásunkhoz — mondta Sovoy. —
Máskülönben csak a visszhang és a tücskök kísértek volna.
— Akkor adósod vagyok — mondtam tiszteletteljes bólintással.
— Törleszd azzal, hogy Simmonnal társulsz a legközelebbi kártyapartiban — felelte. — Akkor te
fizetsz, ha az a kelekótya licitál.
— Rendben — mondtam. — Bár az sokba lesz nekem. — Dennához fordultam. — No és te? Egy
nagy szívességgel tartozom neked. Hogyan egyenlíthetnék? Kérj bármit, és megkapod,
amennyiben megvan hozzá a képességem.
— Bármit, amihez megvan a képességed? — ismételte játékosan.
 — Akkor mit adhatnál nekem, persze azon kívül, hogy úgy muzsikálsz, hogy Tehlu és angyalai is
elsírják magukat a hallatán?
— Azt hiszem, képes lennék mindenre — mondtam hanyagul.
— Ha te kéred.
Elnevette magát.
— Veszedelmes ilyet mondani egy nőnek — figyelmeztetett Sovoy.
— Különösen neki. Még elküld, hogy hozz neki egy levelet az éneklő fáról, ami a világ végén nő.
Denna hátradőlt a székén, és veszedelmesen nézett. — Egy levél az éneklő fáról — tűnődött. —
Szép is lenne egy ilyen. Hoznál egyet?
— Hoznék! — vágtam rá a szín igazat.
Egy kicsit töprengett a válaszon, azután pajkosan megrázta a fejét.
— Nem bírnálak olyan messzire küldeni. Elteszem a kérésemet egy másik napra.
Sóhajtottam.
— Akkor adósod maradok.
— Ó, ne! — kiáltotta. — Egy újabb teher Savienem szívén...
— A szívem azért olyan nehéz, mert attól félek, sosem tudom meg a neved. Gondolhatok rád
úgy, mint Felurira — mondtam. — De az kínos zavarokhoz vezethet.
Elismerően nézett.
— Felurira? Tetszene, ha nem hinném, hogy hazudós vagy.
— Hazudós? — méltatlankodtam. — Amikor megláttalak, első gondolatom az volt: Feluri! Mit
tettem? Csak az időmet fecséreltem, midőn társaim rajongását élveztem odalent! Bár
emlékezhetnék a könnyelműen eltékozolt pillanatokra, bár remélhetném, hogy okosabban
tölthetem el őket, bár melegedhetnék a napvilággal vetekedő fénynél!
— Tolvaj és hazug — mosolygott Denna. — Ezt a Daeonica harmadik felvonásából loptad.
A Daeonicát is ismeri?
— Bűnös vagyok — ismertem el őszintén. — De ez még nem cáfolja szavaim igazságát.
Denna rámosolygott Sovoyra, azután visszafordult hozzám.
— A hízelgés jó és szép dolog, de nem szerzi meg neked a nevemet. Sovoy említette, hogy egy
szakra jártok az Egyetemen. Azaz olyan sötét erőkbe ártod magadat, amelyeket jobb békén hagyni.
Ha megmondom neked a nevem, borzasztó hatalmat nyersz fölöttem.
— A szája komoly volt, de a szeme sarkában, fejének félrehajtásában mosoly bújócskázott.
— Tökéletesen igaz — mondtam ugyanolyan komolysággal. — De köthetünk egy üzletet.
Cserébe én is megmondom a nevem. Akkor neked is ugyanolyan hatalmad lesz fölöttem.
— Azt akarod rám sózni, ami az enyém — felelte. — Sovoy tudja, hogy hívnak. Ha pedig esetleg
még nem mondta volna meg nekem, akkor is játszi könnyedséggel kiszedném belőle.
 — Milyen igaz — helyeselt Sovoy, mert láthatólag örült, hogy eszünkbe jut a létezése. Fölemelte
Denna kezét, és megcsókolta a kézfejét.
— Elmondhatja neked a nevemet — mondtam elutasítóan. — De nem adhatja neked, azt csak
én tehetem meg. — Rátettem a kezemet az asztalra. — Áll az ajánlatom: a nevem a nevedért.
Elfogadod? Vagy kénytelen leszek mindig Aloine-ként gondolni rád, és sohasem a saját neveden?
A szeme kacagott.
— Nagyon helyes — mondta. — Akkor tiéd az elsőbbség.
Előrehajoltam, és intettem, hogy tegye ugyanezt. Elengedte Sovoy kezét, és felém fordította a
fülét. Kellő komolysággal belesuttogtam a nevemet:
— Kvothe. — Gyönge virágillata volt, gondolom, parfüm, de alatta ott lappangott az igazi illata.
Olyan volt, mint a zöld pázsit, mim a földút egy könnyű tavaszi zápor után.
Utána hátradőlt, és egy pillanatig töprengett.
— Kvothe — mondta végül. — Illik hozzád. Kvothe. — A szeme felcsillant, mintha lenne egy
féltve őrzött titka. Lassan, ízlelgetve mondta, azután biccentett. — És mit jelent?
— Sok mindent — feleltem a legjobb Nagy Taborlin-hangomon.
— De azért ilyen könnyen nem szabadulsz tőlem. Fizettem, most már a hatalmadban vagyok.
Megmondanád nekem a neved, hogy én is azon szólíthassalak?
Elmosolyodott, ismét előrehajolt, én ugyancsak. Oldalra fordítottam a fejem, éreztem egy kóbor
hajfürt cirógatását. — Dianne. — Meleg lehelete olyan volt, mintha tollpihe simogatná a fülem. —
Dianne.
Mindketten hátradőltünk. Amikor nem szóltam, nógatni kezdett. — No?
— Megvan — biztosítottam. — Ugyanúgy ismerem, mint a magamét.
— Akkor mondd ki.
— Takarékoskodom vele — válaszoltam mosolyogva. — Az ilyen ajándékot nem fogom
eltékozolni.
Rám nézett.
Meghátráltam.
— Dianne — mondtam. — Dianne. Hozzád is illik a neved.
Egy hosszú percig néztük egymást, azután észrevettem, hogy Sovoy nem valami jóindulatúan
fixíroz.
Vissza kell mennem a földszintre — mondtam, és gyorsan fölálltam. — Fontos emberekkel kell
találkoznom. — Titokban megrándultam, olyan idétlenül jöttek ki belőlem ezek a szavak, de nem
tálaltam kevésbé idétlen módját a távozásnak.
Sovoy fölállt, kezet rázott velem. Semmi kétség, alig várta, hogy megszabaduljon tőlem.
Jó voltál ma, Kvothe. Viszlát hamar.
 Ahogy odafordultam, láttam, hogy Denna is áll. A szemembe nézett, és elmosolyodott.
Remélem, én is látlak még. — Kezet nyújtott.
A legszebb mosolyommal néztem rá vissza.
Mindig van remény. — Tréfának szántam, de teljesen otromba módon sült el. Távoznom kellett,
mielőtt még nagyobb ökröt csitulok magamból. Gyorsan megráztam a kezét. Hűvös volt. Azonkívül
puha, finom és erős. Nem csókoltam meg, mint Sovoy, hiszen • • i barátom volt, és az ember nem
csinál ilyet a barátaival.
ötvenkilencedik fejezet / MINDEZ A TUDÁS

Kellő idő múlva, Deoch és Wilem hathatós segítségével leittam magam.

Így esett, hogy három diák némileg bizonytalan lábakon indult vissza az Egyetemre. Nézzétek
őket, ahogy mennek: csak egy kicsit kacskaringóznak. Csönd van, amikor a toronyban elütik a késő
órát, a harangszó nem annyira megtöri a csöndet, inkább hangsúlyozza. A tücskök is tisztelik a
csöndet. Ciripelésük olyan, mint a gondos öltések a szöveten: olyan aprók, szinte nem is látszanak.
Az éjszaka meleg bársonnyal borul rájuk. A felhőtlen égen égő csillagok gyémántjai
ezüstszürkére festik az utat a lábuk alatt. Az Egyetem és Imre a megértés és a művészet szíve, a
civilizáció négy szegelletének legerősebbike. Itt, az úton a kettő között nincs más, csak öreg fák és a
szélben hajlongó, magas fű. A maga vad módján tökéletes, már-már ijesztően szép éjszaka.
A három fiú, egy fekete, egy szőke és egy — jobb szó híján — tüzes, nem veszi észre az éjszakát.
Egy részük talán igen, de hát fiatalok, ittasak és a szívük mélyén meg vannak győződve róla, hogy
sosem fognak megöregedni vagy meghalni. Azt is tudják, hogy barátok, és olyan szeretet köti őket
össze, amely sose múlik el. A fiúk sok mindent tudnak még, de semmi más nem tűnik olyan
fontosnak, mint ez. Talán igazuk is van.
hatvanadik fejezet / VAGYON

Másnap elvonultam életem első macskajajával a vizsga sorsolására. Fáradtan, enyhén

émelyegve beálltam a legrövidebb sorba, és igyekeztem kizárni a fülemből a hemzsegő, vásároló,
csereberélő és a kisorsolt időpontokra panaszkodó diákok százainak lármázását.
— Kvothe, Arlidén fia — mondtam, amikor rám került a sor. Az unott arcú nő felírta a nevem, én
pedig húztam egy szelvényt a fekete bársonytasakból. Az volt ráírva: HEPTEN, DÉL. Öt nap, bőven
lesz időm a felkészülésre.
De ahogy mentem visszafelé a Mewsbe, eszembe jutott valami. Valójában mennyi felkészülésre
van szükségem? Ami ennél is fontosabb, miféle teljesítményt nyújthatok így, hogy nincs bejárásom
az Archívumba?
 Mindezt átgondolva a fejem fölé tartottam a kezemet, kinyújtottam a hüvelykés a középső
ujjamat, jelezve, hogy mától öt napra van időpontom, amit eladok.
Hamarosan odajött egy ismeretlen diáklány.
— Négy nap — mutatta a szelvényét. — Adok egy batkát a cseréért. — Megráztam a fejem. A
lány vállat vont és tovább ment.
Odajött Galven, egy re’lar a Medicából. Mutatóujjával jelezte, hogy aznap délutánra szól a
szelvénye. A szeme alatti karikákból, és aggodalmas ábrázatából úgy gondoltam, nem szívesen
vizsgázna ilyen korán. — Odaadod öt batkáért?
— Inkább egy talentumot szeretnék...
Bólintott, meglobogtatta ujjai közé csippentett szelvényét. Tisztességes ár volt. Senki sem szeret
az első napon vizsgázni.
— Talán később. Még körülnézek.
Figyeltem, ahogy távozik, és közben azon tűnődtem, milyen sokat számít egyetlen talentum.
Tegnap öt batka a világ minden pénzét jelentette volna. De ma tömött volt az erszényem...
Azon méláztam lustán, hogy tulajdonképpen mennyit is kerestem az éjszaka, amikor
megpillantottam a közeledő Wilemet és Simmont. Wil mintha némileg megfakult volna bőrének
cealdi sötétsége alatt. Sejtésem szerint ő is az éjszakai tivornyától szenvedett.
Sim bezzeg üde és vidám volt, mint rendesen.
— Találgass, ki húzta a ma délutánt? — A vállam fölött hátramutatott. — Ambrose és számos
barátai. Ennyi elég, hogy higgyek egy igazságos világegyetemben.
Megfordultam, a tömeget vizslattam. Előbb hallottam Ambrose hangját, mielőtt megláttam:
— ...ugyanabból a tasakból, ami azt jelenti, hogy silány munkát végeztek a keveréssel. Újra
kellene kezdeni az egész gyalázatos mindenséget, és...
Ambrose, akit jól öltözött barátok kísértek, szemével a tömeget pásztázta, fölemelt kezet
keresve. Tőlem tízlábnyira végre letekintett, és rájött, hogy a fölemelt kéz bennem végződik.
Megtorpant, összevonta a szemöldökét, azután felröhögött.
— Te szegény fiú, a világ minden ideje a tiéd, és nem tudod mivel eltölteni?
Lorren nem engedett még vissza?
— Ördög és pokol — mondta mögöttem Wil elgyötörtén.
Ambrose rám mosolygott.
— Tudod, mit? Adok neked fél pennyt meg egy ócska ingemet a szelvényedért. így legalább
fölvehetsz valamit, amíg a másikat kimosod a folyóban. — Mögötte felvihogott néhány barát, és
végigmértek.
Közömbösen néztem rájuk, nem akartam örömöt szerezni Ambrose-nak. Én is tisztában voltam
vele, hogy összesen két ingem van, és miután két szemeszter óta egyfolytában őket viselem,
kezdenek elkopni. Nagyon elkopni. Sőt: csakugyan a folyóban mostam őket, mert sosem volt annyi
pénzem, hogy mosodára költsem.
— Ezt kihagyom — feleltem könnyedén. — Az inged alja egy kicsit ordenáré árnyalatú az én
ízlésemnek. — Megrángattam a saját ingemet, hogy világossá tegyem, miről beszélek. A ktizelben
néhány diák elnevette magát.
— Ezt nem értem — jegyezte meg halkan Sim Wilnek.
— Arra céloz, hogy Ambrose megkapta... — Wil gondolkozott. — Edamete tass, ez egy olyan
kór, amit a kurváktól kap az ember. Van egy ilyen váladék...
— Jó, jó! — mondta Sim gyorsan. — Értem. Pfuj! Ambrose ráadásul zöldet visel!
Ambrose kínosan együtt heherészett a tömeggel a tréfámon.
— Azt hiszem, ezt megérdemeltem — mondta. — Jól van, néhány pennyt a szegényeknek. —
Elővette az erszényét, megrázta. — Mennyit akarsz?
— Öt talentumot — feleltem.
Rám meredt, keze, amellyel éppen széthúzta az erszény száját, mozdulat közben dermedt meg.
Ez hallatlan ár volt. Néhány néző oldalba könyökölte egymást, nyilván azt szerették volna látni,
milyen disznósággal ugratom be Ambrose-t, hogy fizesse ki szelvényem valóságos értékének
sokszorosát.
— Sajnálom — mondtam. — Segítsek átszámolni? — Ambrose-nak köztudottan gondjai voltak a
számtannal a legutóbbi vizsgáján.
— Öt talentum nevetséges ár — felelte. — Szerencsédnek tarthatod, ha egyet kapsz.
Kényszerítettem magam, hogy hanyagul vállat vonjak.
— Akkor legyen négy.
— Egyet kapsz — makacskodott Ambrose. — Nem vagyok hülye.
Mély lélegzetet vettem, lemondóan kifújtam.
— Nem hinném, hogy többet kérhetnék, mint... egy talentum négy batka? — kérdeztem
undorítóan rimánkodó hangon.
Ambrose úgy mosolygott, mint egy cápa.
— Tudod, mit? — mondta nagylelkűen. — Adok egy talentumot és három batkát. Időnként
hajlamos vagyok a jótékonykodásra.
— Köszönöm, uram — mondtam alázatosan. — Hálás vagyok kegyességed morzsáiért. —
Éreztem, hogy a tömeg csalódott, amiért kutyaként vetem rá magamat Ambrose pénzére.
— Ugyan már — mondta Ambrose önelégülten. — Mindig örömmel segítek a szűkölködőn.
— Ez vintasi pénzben két lázsiás, hat tallér, két penny és négy krajcár.
— Magam is át tudom váltani! — reccsent rám. — Atyám kíséretében gyermekfővel bejártam a
világot. Tudom, hogy kell kiadni a pénzt.
 — Természetesen — bólintottam. — Én ostoba. — Kíváncsian felnéztem. — Akkor netán
Modegben is jártál?
— Természetesen — felelte szórakozottan, miközben az erszényében turkált, és sorra
szedegette elő a pénzeket. — Udvari fogadáson is voltam Cershaenben. Kétszer is.
— Tényleg igaz, hogy a modegi nemesség megvetendőnek tartja, ha előkelő születésű ember
üzletelésre adja a fejét? — kérdeztem ártatlanul. — Mint hallottam, ez biztos jele annak, hogy
valakiben közönséges vér folyik, vagy nagyon kétségbeesett helyzetben van...
Ambrose fölnézett rám, abbahagyta a pénz számolását. A szeme elkeskenyedett.
— Mert ha ez igaz, akkor borzasztó kedves tőled, hogy leereszkedsz hozzám egy kis üzlet
kedvéért — vigyorogtam rá. — Mi, vándorszínészek, szeretünk üzletelni. — Halk nevetés
hullámzott végig az összeverődött csoporton. Addigra több tucatnyian voltak.
— Szó sincs róla — mondta Ambrose.
Aggódó arcot öltöttem.
— Ó, bocsánat, kegyelmes uram. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen kemény idők járnak rád...
— Néhány lépéssel közelebb mentem, nyújtogattam a szelvényemet. — Tessék, fél pennyért
odaadom. Magam is hajlok a jótékonykodásra. — Eléálltam, feltartottam a szelvényt. — Kérlek,
vedd el, ragaszkodom hozzá, mindig örömmel segítek a szűkölködőn!
Ambrose dühösen meredt rám.
— Tartsd meg, és fulladj meg! — sziszegte halkan. — És emlékezz erre, amikor babot eszel, és a
folyóban mosod a ruhádat. Én még akkor is itt leszek, amikor elmész, és nem lesz a zsebedben
semmi, a kezeden kívül. — Sarkon fordult, távozott. Maga volt a sértett méltóság.
A tömegben tapsoltak. Színpadiasan hajlongtam a szélrózsa összes irányába.
— Hogy pontoznád őket? — kérdezte Wil Símtől.
— Kettő Ambrose-nak, három Kvothénak. — Sim rám nézett.
— Nem ez volt a legjobb fellépésed.
— Keveset aludtam az éjszaka — ismertem el.
— Valahányszor ilyet csinálsz, csak rosszabb lesz a visszavágás — mondta Wil.
— Csak kaffoghatunk egymásra — mondtam. — A magiszterek gondoskodnak róla. Aki ezen
túlmegy, azt kizárják az Arkánum tagjához méltatlan viselkedésért. Mit gondolsz, miért nem tettem
pokollá az életét?
— Lusta vagy? — kérdezte Wil.
— A lustaság az egyik legrokonszenvesebb jellemvonásom — feleltem könnyedén. — Ha nem
lennék lusta, akkor talán nekifeküdnék az Edamete tass lefordításának, és nagyon megsértődnék,
amikor kiderülne, hogy azt jelenti: Edema-folyás. — Ismét fölemeltem a kezem, kinyújtva
hüvelykés középső ujjamat. — Ehelyett feltételezem, hogy magát a betegséget jelenti: nemserria,
ilyen módon elhárítva minden feszültséget, amely barátságunkat fenyegetné.
Végül eladtam a szelvényemet egy Jaxim nevű kétségbeesett re’larnak a Fisheryből. Keményen
alkudoztam, hat barkát kértem a szelvényért meg egy szívességért, amit később nevezek meg.
A vizsgák körülbelül olyan jól zajlottak, ahogy számítottam is rá, tekintve, hogy nem tudtam
tanulni. Hemme még mindig neheztelt. Lorren hideg volt. Elodin az asztalra hajtotta a fejét, és
mintha aludt volna. A tandíjam teljes hat talentumra rúgott, ami érdekes helyzetbe hozott...

Az imrei hosszú út majdnem kihalt volt. A nap átsütött a fák között, a szélben volt egy cseppnyi
a hidegből, amelyet hamarosan meghoz az ősz. Először az Eolianba mentem a kobozért. Stanchion
ragaszkodott hozzá az éjszaka, hogy hagyjam ott, nehogy eltörjön hosszú, mámoros hazautamon.
Ahogy közelebb értem az Eolianhoz, láttam, hogy Deoch a bejáratnál ácsorog, és egy pénzérmét
táncoltat az ujjai között. Elmosolyodott, amikor meglátott.
— Hahó! Azt hittem, hogy a barátaiddal együtt a folyóban végzitek, olyan imbolyogva
távoztatok az éjszaka.
— Más-más irányba imbolyogtunk — magyaráztam. — így kiegyensúlyoztuk egymást.
Deoch el nevette magát.
— Itt van bent a hölgyed.
Majdnem elvörösödtem. Ugyan miből tudja, hogy azt reméltem, itt találom Dennát?
— Nem tudom, hogy hölgyemnek szólíthatom-e. — Végtére is Sovoy a barátom.
Vállat vont. — Nevezd akárhogy, Stanchion behurcolta a pult mögé. Ki kellett szednem a
markából, mielőtt belefeledkezett volna az ujjgyakorlatokba.
Fellángolt bennem a harag. Alig bírtam visszanyelni az indulatos szavakat. A koboz! Arról beszél!
Gyorsan bementem a kocsmába. Minél kevesebbet Iát Deoch az arcomból, annál jobb.
Végigjártam az Eolian három szintjét, Dennát sehol nem találtam.
Beleszaladtam Threpe grófba, aki lelkesen odahívott az asztalához.
— Ugye, nem valószínű, hogy mostanában rábeszélhetlek otthonom meglátogatására? —
érdeklődött félénken. — Arra gondoltam, hogy adok egy kis vacsorát, és meghívok néhány embert,
akik szeretnének találkozni veled. — Kacsintott. — Máris elterjedt a híre az előadásodnak.
Belém nyilallt a szorongás, de hát tudtam, hogy a nemességhez dörgölőzni szükséges rossz.
— Igazán megtisztelsz, nagyuram.
Threpe elfintorodott.
— Szükség van erre a nagyuramra?
A társulati életnek fontos része a diplomácia, annak pedig fontos összetevője a ragaszkodás a
címekhez és rangokhoz. — Az etikett miatt,
nagyuram — mondtam sajnálkozva.
— Szarok az etikettre — felelte nyűgösen Threpe. — Az etikett csak egy csomó szabály, amit az
emberek arra használnak, hogy gorombáskodhassanak egymással a nyilvánosság előtt. Én
elsősorban Dennaisnak születtem, másodsorban Threpének, és csak harmadsorban grófnak. —
Könyörögve nézett rám. — Lehet Denn a rövidség kedvéért.
Haboztam.
— Legalább itt! — kérlelt. — Úgy érzem magam, mint a dudva a virágágyban, ha valaki elkezd itt
nagyuramozni.
Megnyugodtam.
— Ha ez boldoggá tesz, Denn.
Elpirult, mintha megdicsértem volna.
— Akkor hát mesélj egy keveset magadról. Hol laksz?
— A folyó másik partján — feleltem kitérőn. A Mews priccsei nem tüntetnek előkelőségükkel.
Amikor Threpe értetlenül nézett rám, folytattam: — Az Egyetemre járok.
— Az Egyetemre? — kérdezte meghökkenve. — Most már zenét is oktatnak?
Csaknem elnevettem magam a gondolatra.
— Nem, nem! Az Arkánumba.
Azonnal megbántam a szavaimat. Hátradőlt, és kényelmetlen sandított rám.
— Boszorkánymester vagy?
— Eh, dehogy! — legyintettem. — Csak tanulok. Nyelvtant, matematikát... — A két lehető
legártalmatlanabbul hangzó tantárgyat választottam. Threpe megkönnyebbült valamelyest.
— Azt gondoltam, hogy... — Elhallgatott, megcsóválta a fejét.
— Miért tanulsz ott?
Ez váratlan kérdés volt.
— Mert... mindig azt akartam. Olyan sok mindent lehet tanulni.
— De hát nincs szükséged rá! Úgy értem... — Keresgélte a szavakat. — Ahogy játszol. A
pártfogód bizonyára arra bátorít, hogy a zenédre összpontosíts...
— Nekem nincs pártfogóm, Denn — feleltem félénk mosollyal.
— Nem mintha kifogásolnám a gondolatot.
Egyáltalán nem úgy reagált, ahogy vártam.
— A fene a balszerencsémet! — Jó keményen az asztalra csapott.
— Azt hittem, valaki szégyenlősködik, azért titkol téged. — Ököllel verte az asztalt. — A fenébe!
A fenébe! A fenébe!
Kicsit összeszedte magát, rám nézett.
— Sajnálom. Csak... — Tehetetlen haraggal legyintett, sóhajtott.
 — Nyilván ismered a mondást: Egy feleség boldoggá tesz, kettő fáraszt...
Bólintottam. — ...három egymást utálja...
— ...négy téged utál — fejezte be Threpe. — Nos ugyanez kétszeresen igaz a pártfogókra és a
zenészekre. Éppen most vettem föl a harmadikat, egy tengődő fuvolást. — Sóhajtott, a fejét
csóválta.
— Úgy marakodnak, mint a macskák, folyton azon nyűglődnek, hogy nem kapnak tőlem elég
Figyelmet. Ha tudtam volna, hogy megjelensz, inkább várok!
— Te hízelegsz, Denn.
— A fejem verem a falba, hogy ezt tettem — sóhajtott bűntudatosan. — Ez nem tisztességes.
Sephran igazán ért ahhoz, amit csinál. Valamennyien jó zenészek, és úgy ajnároznak, mint a valódi
feleségek. — Bocsánatkérően nézett rám. — Ha megpróbálnálak fölvenni, az ugyancsak sokba
kerülne. Máris hazudnom kellett a csekélyke ajándék miatt, amit az éjszaka adtam.
— Akkor hát a szeretőd vagyok? — Elvigyorodtam.
Threpe kuncogott. — Ne vigyük ilyen messzire a hasonlatot. Inkább én leszek a házasságszerződ.
Segítek neked megfelelő pártfogót találni. Ötven mérföldön belül ismerek mindenkit, akinek a
származása vagy a pénze lehetővé teszi, úgyhogy nem lesz nehéz dolgom.
— Az igazán nagy segítség volna — mondtam komolyan. — Rejtélyt jelentenek számomra a
különböző társasági körök a folyó innenső oldalán. — Eszembe jutott valami. — Ha már itt tartunk,
az éjjel találkoztam egy ifjú hölggyel, de nem sokat tudok róla. Ha ismerős vagy a városban... —
Reménykedve hallgattam el.
Mindentudó pillantást vetett rám.
— Aha, értem!
— Nem, nem, nem! — tiltakoztam. — Ez a lány az, aki együtt énekelt velem.
Az én Aloine-om. Csak azt reméltem, hogy tiszteletemet tehetem nála.
Úgy nézett rám, mint aki nem hisz nekem, de hát ő úgyse pletykálna ki.
— Természetesen. Mi a neve?
— Dianne. — Threpe láthatólag többet várt. — Ez minden, amit tudok.
Felhorkant. — Hogy néz ki? Énekeld el, ha kell.
Lángba borult az arcom.
— Sötét haja nagyjából eddig ér — mutattam valamivel a vállam alatt. — Fiatal, fehér bőrű. —
Threpe várakozott. — Csinos.
— Értem. — Tűnődve dörgölte az ajkát. — Vannak ezüstsípjai?
— Nem tudom. Talán.
— A városban él?
Ismét csak a vállamat vonogattam, és egyre hülyébbnek éreztem magam.
 Threpe elnevette magát.
— Ennél azért többet kéne mondanod. — Valamit nézett mögöttem. — Várj, ott van Deoch! Ha
valaki megtalál neked egy lányt, akkor ő az. — Fölemelte a kezét. — Deoch!
— Igazán nem olyan fontos — mondtam sietve. Threpe nem törődött velem, odaintette a vállas
embert az asztalunkhoz.
Deoch hozzánk sietett, az asztalnak támaszkodott.
— Mit tehetek érted?
— Ifjú énekesünknek lenne szüksége némi információra egy hölgyről, akivel az éjjel találkozott.
— Nem mondhatnám, hogy túlzottan meglep, egész csokor szépség volt itt.
Egy-kettő érdeklődött is irántad. — Rám kacsintott.
— Kin akadt meg a szemed?
— Nem erről van szó — tiltakoztam. — Ő az, aki az este együtt énekelt velem. Szép hangja van,
azt reméltem, hogy megtalálom, és énekelhetünk még együtt.
— Azt hiszem, ismerem a dalt, amiről beszelsz. — Szélesen, megértőén mosolygott.
Éreztem, hogy vérvörös leszek, és ismét tiltakozni kezdtem.
— Ó, nyughass már, az ilyesmit megtartom magamnak. Még Stanchionnak sem mondom meg,
hiszen az annyi, mintha kidoboltatnám. Ha ivott egy kupával, úgy pletykálkodik, akár egy iskolás
lány. — Várakozóan nézett rám.
— Karcsú volt, a szeme sötétbarna, mint a kávé — csúszott ki a számon, mielőtt
belegondolhattam volna, hogyan hangzik ez. Sietve folytattam, mielőtt Threpe vagy Deoch
tréfálkozhatott volna a rovásomra. — A neve Dianne.
— Aha. — Deoch lassan bólintott, mosolya valamivel fanyarabb lett. — Gondolhattam volna.
— Itt lakik? — kérdezte Threpe. — Kétlem, hogy ismerném.
— Akkor emlékeznél rá — felelte Deoch. — De nem, nem hiszem, hogy a városban lakik. Hol
felbukkan, hol eltűnik. Utazgat, mindig visszajön, aztán újra elmegy. — Megdörgölte a tarkóját,
gondterhelt mosollyal nézett rám. — Nem tudom, hol kereshetnéd. Légy óvatos, fiam, az a lány
ellopja a szívedet. A férfiak úgy hullanak előtte, mint búza a sarlótól.
Vállat vontam, mintha ilyesmi meg sem fordult volna az elmémben, és boldog voltam, amikor
Threpe másra terelte a szót, és elmondott egy pletykát az egyik tanácsnokról. Addig nevetgéltem a
huzakodásukon, amíg el nem fogyott az italom. Utána búcsút mondtam nekik, és ott hagytam őket.

Fél órával később a lépcsőn álltam Devi ajtaja előtt, és igyekeztem nem figyelni a lenti
hentesbolt émelyítő bűzére. Harmadszor számoltam át a pénzemet, és a lehetőségeimet
latolgattam. Kifizethetem az egész adósságomat, és még mindig futja a tandíjra, de akkor egy
vasam sem marad. Más adósságaimat is meg kell adnom, és noha szerettem volna szabadulni Devi
markából, nem kockáztathattam, hogy a szemesztert egy fillér nélkül kezdjem el.
Hirtelen nyílt az ajtó. Összerezzentem. Devi gyanakodva kikukkantott a keskeny résen, aztán
megismert, és ragyogóan elmosolyodott.
— Hát te mit lappangsz itt? — kérdezte. — Úriember kopogtatni szokott. — Szélesre tárta az
ajtót, beengedett.
— Csak a lehetőségeimet latolgattam — feleltem, amikor az ajtó becsukódott mögöttem. A
szoba ugyanolyan volt, mint korábban, csak ma fahéjtól illatozott, nem levendulától. — Remélem,
nem okoz kényelmetlenséget, ha ez alkalommal csak a kamatot fizetem ki.
— Egyáltalán nem — válaszolta kegyesen. — A magam részéről inkább úgy gondolok erre a
pénzre, mint befektetésre. — A szék felé intett. — Mellesleg ez azt jelenti, hogy látlak még.
Meglepődnél, ha tudnád, milyen kevés látogatót kapok.
— Ez valószínűleg sokkal inkább a helynek szól, mint a személyednek — feleltem.
Fintorgott.
— Tudom. Elsősorban azért költöztem ide, mert olcsó. Most pedig már kénytelen vagyok
maradni, mert az üzletfeleim tudják, hogy itt találhatnak meg.
Két talentumot tettem az asztalra, és elé csúsztattam.
— Megenged egy kérdést?
Pajkos izgalommal nézett rám.
— Illetlen?
— Némiképp — ismertem el. — Próbált már följelenteni valaki?
— Nohát! — Előrehajolt a széken. — Ezt sokféleképpen lehet érteni. — Felvonta szemöldökét
jéghideg kék szeme fölött. — Most fenyegetsz vagy kíváncsi vagy?
— Kíváncsi vagyok — feleltem gyorsan.
— Mondok neked valamit. — A koboz felé biccentett. — Játssz nekem egy dalt, és megmondom
az igazat.
Rámosolyogtam, kinyitottam a hangszertokot, elővettem a kobozt.
— Mit szeretnél hallani?
Egy percig töprengett.
— Tudod azt, hogy Hagyd el a várost, üstfoltozó?
Gyorsan és könnyedén eljátszottam. Lelkesen belevágott a refrénnél, és a végén mosolyogva
tapsolt, mint egy kislány.
Így visszanézve úgy sejtem, nem is volt más. Akkor viszont magabiztos, tapasztalt, érett nő volt.
Bár én sem töltöttem még be a tizenhatot.
 — Valamikor — felelt a kérdésemre, mihelyt letettem a kobozt, — két évvel ezelőtt egy e’lir úrfi
úgy döntött, inkább értesíti a csendbiztost, mintsem kifizetné az adósságát.
Ránéztem.
— És?
— Ennyi volt. — Hanyagul vállat vont. — Eljöttek, kérdéseket tettek föl, átkutatták a szobát.
Természetesen semmiféle bűnjelet nem találtak.
— Természetesen.
— Másnap az úrfi elismerte az igazságot a csendbiztos előtt. Az egészet azért agyalta ki, mert
gorombán visszautasítottam érzelmes közeledését. — Elvigyorodott. — A csendbiztos nem találta
mulatságosnak. Az ifjoncot pénzbírságra ítélték, amiért megrágalmazott egy városi úrinőt.
Akaratom ellenére elmosolyodtam.
— Nem mondhatnám, hogy borzasztóan... — Elhallgattam, mert valamit észrevettem. A
könyvespolcára mutattam. — Az ott a Minden anyag alapja Malcaftól?
— Igen — felelte büszkén. — Új. Törlesztési részlet. — A polc felé intett. — Vedd le nyugodtan.
Odamentem, kihúztam a többi közül.
— Ha ebből tanulhattam volna, akkor ma tudtam volna válaszolni az egyik kérdésre a vizsgán.
— Én azt hittem, dúskálhatsz az Archívum könyveiben — szólt mérhetetlen irigységgel.
Megráztam a fejem.
— Ki vagyok tiltva — mondtam. — Összesen két órát töltöttem ott, és a második közepén a
fülemnél fogva hajítottak ki.
Devi lassan bólintott.
— Hallottam, de sosem tudhatom, melyik pletyka igaz. Akkor hát ugyanabban a csónakban
evezünk.
— Szerintem te valamivel jobban állsz — mondtam, és a polcaira néztem. — Megvan Teccamtól
a Heroborica. — Végignéztem a címeket, hátha látok valamit az Amyrral vagy a Chandriannal
kapcsolatban, de nem találtam semmi ígéreteset. — Megvan A közönséges draccus párzási
szokásai is. Félig kiolvastam, mire kidobtak.
— Ez a legutolsó kiadás — mondta büszkén. — Új metszetek vannak benne, és egy fejezet a
Faen-Moite-ról.
Végigfuttattam az ujjaimat a könyvek gerincén, azután hátrébb léptem.
— Igazán szép gyűjtemény.
— Hát, ha megígéred, hogy rendszeresen mosol kezet — évődött velem —, akkor eljöhetsz, és
alkalmanként olvasgathatsz nálam. Ha eljössz és játszol a kobozon, akkor esetleg egy-két könyvet
kölcsön is adok, amíg rendesen visszahozod őket. — Behízelgő mosollyal nézett rám. — Mi,
száműzöttek, tartsunk össze.
 Az Egyetem felé vezető hosszú úton azon tűnődtem, vajon Devi most kacérkodott velem, vagy
barátságos. A három mérföld végéig nem tudtam eldönteni. Azért említem ezt, hogy valamit
tisztázzak. Okos voltam, egy jövendő hős, akinek az alkarja kemény, mint egy acélrúd. De
elsősorban és legfőképpen tizenöt éves gyerek voltam, a nők kérdésében tudatlanabb, mint a
szamár.

Kilvint az irodájában találtam. Rúnákat vésett egy üveg félgömbre, amely egy újabb varázslámpa
része volt. Halkan kopogtattam a nyitott ajtón.
Feltekintett.
— E’lir Kvothe, jobban nézel ki!
Persze. Majdnem el is felejtettem, hogy három dekáddal ezelőtt Wilem közbenjárására ő tiltott
ki a Fisheryből.
— Köszönöm. Jobban is érzem magam.
Alig észrevehetően félrehajtotta a fejét.
Kezemet az erszényemre tettem.
— Szeretném megfizetni az adósságomat.
Kilvin felmordult.
— Nekem nem tartozol semmivel. — Tekintete visszatért a kezében tartott tárgyhoz.
— Akkor azt, amivel az üzemnek tartozom — folytattam. — Mert már régóta visszaélek
nagyságod jó természetével. Mennyivel tartozom az anyagokért, amelyeket elhasználtam Manettel
folytatott tanulmányaim során?
Kilvin tovább dolgozott.
— Egy talentum, hét batka, és három garas.
Az összeg pontossága meghökkentett, mert nem láttam főkönyvet a raktárban. Hátborzongató,
hogy ez a medveszerű ember mi mindent tárol a fejében! Kiolvastam a megfelelő összeget az
erszényemből, és letettem az asztal egyik sarkára, ahol viszonylag kisebb volt a rendetlenség.
Kilvin a pénzre nézett.
— E’lir Kvothe, remélem, hogy ezt a pénzt tisztességes úton szerezted. — A hangja olyan
komoly volt, hogy mosolyognom kellett.
— Tegnap éjjel játszottam Imrében, azzal kerestem.
— Ilyen jól fizetik a zenét a folyó túlpartján?
Továbbra is mosolyogtam, és hanyagul vállat vontam.
— Nem tudom, hogy minden éjjel ennyit lehet-e keresni. Végül is számomra ez volt az első
alkalom.
 Kilvin olyan hangot adott, amely átmenet volt a horkantás és a fújás között, aztán folytatta a
munkáját.
— Kezd lekopni rólad Elxa Dal gőgje. — Óvatosan húzott egy vonalat az üvegen. — Helyesen
feltételezem, hogy többé nem óhajtasz nekem dolgozni esténként?
Annyira elhűltem, hogy csak hápogni tudtam.
— E-én nem... Én azt akartam megbeszélni magiszterségeddel... hogyan jöhetek vissza a
műhelybe. — Meg sem fordult a fejemben, hogy ne dolgozzam tovább Kilvinnek.
— A zenéd láthatóan többet hoz a konyhára, mint az itteni munka. — Kilvin sokatmondó
pillantást vetett az asztalon heverő pénzre.
— De én szeretnék itt dolgozni! — hebegtem szánalmasan.
Kilvin arcán felragyogott a széles, fehér mosoly.
— Jól van. Én sem örültem volna, ha elnyel a túlsó part. A zene jó dolog, de a fém tartósabb. —
Véleményének nyomatékosítására megkoppantotta az asztalt két hatalmas ujjával. Azután
hessegető mozdulatot tett azzal a kezével, amelyik a félig kész üveggömböt tartotta. — Eredj! De
ne késs a munkából, különben még egy szemeszteren át fényesítheted a palackokat és darálhatod
az ércet!
Elmenőben Kilvin szavain töprengtem. Mindama dolgok közül, amelyeket tőle hallottam, ez volt
az első, amivel nem tudtam feltétlenül egyetérteni. A fém rozsdásodik, gondoltam, a zene örök.

Miután elhagytam a Fisheryt, meg sem álltam a Négyesfogatig, a legjobb fogadónak tartják a
folyó innenső partján. Caverinnek hívták a kopasz, pohos kocsmárost. Megmutattam neki a
sípokat, és tizenöt kellemes percen át alkudoztunk.
A végeredmény az lett, hogy dekádonként három este játszhatok ingyen koszt-kvártély fejében.
A Négyes konyhája pazar volt, a kvártélyom valóságos lakosztály: hálószoba, öltözőszoba, nappali.
Hatalmas lépés a Mews priccséhez képest.
Ami ennél is fontosabb, két ezüsttalentumot kapok minden hónapra. Csaknem képtelen összeg
valakinek, aki olyan hosszú ideig volt szegény, mint én. És ezenfelül az enyém minden ajándék és
borravaló, amit a gazdag vendégek adnak.
Itt játszom, a Fisheryben dogozom, gazdag pártfogó a láthatáron, többé nem kell
nyomorognom. Képes leszek megvenni azokat a dolgokat, amelyekre olyan nagyon szükségem
van: még egy öltözet ruhát, néhány tisztességes tollat, papírt, új cipőt...
Ha nem nyomorogtatok még, akkor kétlem, hogy megértenétek a megkönnyebbülésemet.
Hónapok óta vártam, melyik kis katasztrófa lesz az, ami tönkretesz. De mostantól nem kell
mindennap azon ennem magamat, hogy miből teremtem elő a tandíjamat a következő
szemeszterre, vagy hogyan fizetem ki Devinek a kamatokat. Többé nem fenyegetett az a veszély,
hogy kidobnak az Egyetemről.
Remek vacsorát ettem, vadsültet fejes salátával meg egy tányér jól fűszeres paradicsomlevest.
Továbbá friss barackot, szilvát és fehér kenyeret édes vajjal.
Noha nem kértem, felszolgáltak egy palack kiváló vintasi bort is.
Azután visszavonultam összes termeimbe, és akkorát aludtam pihe-puha új ágyamban, mint a
mormota.
hatvanegyedik fejezet / CSACSI, CSACSI

Miután letudtam a vizsgákat, nem maradt dolgom az őszi szemeszter kezdetéig. A közbeeső időt
azzal múlattam, hogy pótoltam a lemaradásomat alvásból, bejártam Kilvin műhelyébe, és élveztem
új, fényűző lakosztályomat a Négyesfogatban.
Tetemes időt töltöttem az Imrébe vezető úton, rendszerint azzal az ürüggyel, hogy
meglátogatom Threpét, vagy élvezem a muzsikusok közösségét az Eolianban. Mindezek mögött
persze az volt az igazság, hogy Dennával szerettem volna találkozni.
Kitartásom azonban nem hozott eredményt. Denna mintha nyomtalanul elpárolgott volna a
városból. Megkérdeztem néhány embert, akiknek titoktartásában megbízhattam, de egyikük sem
tudott többet Deochnál. Rövid ideig fontolgattam, hogy megkérdem Sovoyt, de aztán elvetettem
az ostoba ötletet.
Miután a hatodik imrei kirándulás sem járt eredménnyel, úgy döntöttem, hogy fölhagyok a
kutatással. A kilencedik után meggyőztem magam, hogy csak pocsékolom a drága időmet. A
tizennegyedik után beláttam, hogy nem fogom megtalálni. Csakugyan elment. Ismét.

Az egyik ilyen eredménytelen eoliani kiruccanáson aggasztó hírt hallottam Threpe gróftól.
Ambrose, a gazdag és hatalmas Jakis báró elsőszülött fia olyan szorgosan röpködött az imrei
társaságban, akár egy méhecske. Pletykákat terjesztett, fenyegetőzött, és általában ellenem
fordította a nemességet. Noha zenésztársaim megbecsülését nem sikerült elvennie tőlem, sikerült
megakadályoznia, hogy gazdag pártfogót találjak. Ekkor kaptam az első kóstolót abból, mennyi kárt
okozhat Ambrose egy olyan embernek, mint én.
Threpe rosszkedvű volt, és mentegetőző. Én fortyogtam az indulattól. Ketten együtt annyi bort
ittunk, hogy az már nem szolgált a javunkra, és együtt szidtuk Ambrose Jakist. Végül Threpét
fölhívták a színpadra, ahol saját költésű, fullánkos és trágár versikével szurkálta az egyik tarbeani
tanácsnokot. Nagy nevetés és taps jutalmazta produkcióját.
Innen már csak egy lépés kellett ahhoz, hogy írjunk egy hasonlót Ambroseról. Threpének, mint
megrögzött hírharangnak, határozott tehetsége volt az ízléstelen célzásokhoz, nekem pedig a
fülbemászó dallamokhoz. Egy óra alatt összehoztuk mesterművünket, amelynek a szeretetteljes
Csacsi, csacsi címet adtuk.
Első hallásra disznó dalocska volt egy szamárról, amely arkanista akar lenni. Hihetetlenül briliáns
szellemességünk a hasonló hangzáson alapult.1 Akinek legalább fél cédulája volt, rögtön tudta, ki az
emlegetett szamár.
Későre járt, amikor Threpe és én a színpadra léptünk, és nem mi voltunk a legrészegebbek. A
hallgatóság többsége mennydörgő nevetésben és tapsban tört ki. Újrázást követeltek.
Megismételtük a dalt, refrént a közönség is énekelte.
A dal sikerének kulcsa egyszerűségében rejlett. Lehetett fütyülni vagy dúdolni. Akinek legalább
három ujja volt, le is játszhatta, akinek volt fél füle és egy rocskája, verhette hozzá a ritmust.
Fülbemászó, ordenáré és rosszindulatú volt. Futótűzként terjedt el az Egyetemen.

Kinyitottam az Archívum ajtaját, és beléptem az előtérbe. Szemem fokozatosan alkalmazkodott

a varázslámpák vörhenyes fényéhez. A száraz, hűvös levegő szaglott a portól, a bőrtől és a régi
tintától. Úgy szívtam be a szagot, mint az éhező a pékség illatát.
Wilem volt az ügyeletes. Tudtam, hogy ő lesz bent. Ambrose nem tartózkodott az épületben.
— Azért jöttem, hogy Lorren magiszterrel beszéljek — mondtam sietve.
Megnyugodott.
— Most éppen van nála valaki. Egy kicsit várnod...
Az asztal mögötti ajtót kinyitotta egy magas, vékony cealdi. A legtöbb honfitársától eltérően
borotválta az arcát, és hosszúra növesztett haját lófarokba kötötte. Foltozott vadászruhát, kifakult
úti köpenyt és magas szárú csizmát viselt. Mindenét belepte az út pora. Míg becsukta az ajtót, keze
öntudatlanul elkapta a kardja markolatát, hogy ne ütődjön az asztal oldalának.
— Tetalia tu Kiaure edgan A'siath — mondta siaru nyelven, Wilem vállára csapott, miközben
kijött az asztal mögül. — Vorelan tua tetam.
Wil elmosolyodott, ami nagy ritkaság volt nála.

1 Vagyis a jackass (csacsi) és a Jakis hasonlóságán (A ford.)

 —

Lhinsatva. Tita kverein.

A férfi elnevette magát, és míg megkerülte az asztalt, láttam, hogy a kardon kívül egy hosszú kés
is lóg az övén. Még sosem láttam senkit az Egyetemen, aki ennyire föl lett volna fegyverezve. Ügy
illett az Archívumba, mint birka a királyi udvarba. Holott annak az embernek a magabiztos
fesztelenségével viselkedett, aki otthon van itt.
Megállt, amikor észrevett. Oldalra hajtotta a fejét.
— Gyae tsien?
Nem ismertem föl a nyelvet.
— Tessék?
— Ó, bocsánat! — mondta hibátlan aturi nyelven. — Ylliainak véltelek. A vörös haj csapott be.
— Közelebbről is megnézett. — De nem az vagy, ugye? Ruh vagy. —
Előrelépett, kezet nyújtott. — Egy család.
Gondolkodás nélkül paroláztam vele. A keze kőkemény volt, a szokottnál is sötétebb, napégette
cealdi bőre még feltűnőbbé tette a világos forradásokat az ujjpercein és a karján.
— Egy család — visszhangoztam. Annyira megdöbbentem, hogy semmi más nem jutott az
eszembe.
— Ritkán kerül ide valaki a családból — vetette oda hanyagul, míg odament mellettem a külső
ajtóhoz. — Megállnék egy pletykálkodásra, de még naplemente előtt el kell érnem Evesdownt,
különben itt hagy a hajóm. — Kinyitotta az ajtót, beengedte a szobába a napfényt. — Majd
találkozunk, ha ismét erre járok. — Intett, és elment.
Wilemhez fordultam.
— Ki volt ez?
— Lorren egyik tanársegédje — mondta Wil. — Viari.
— Könyvtáros? — hitetlenkedtem. A csöndes, sápadt diákokra gondoltam, akik az Archívumban
dolgoznak, szortírozzák, iktatják, hozzák-viszik a könyveket.
Wil a fejét rázta.
— A beszerzési osztályon van. A világ minden részéből hozzák a könyveket.
Egész másfajta.
— Vettem észre — mondtam, és az ajtóra sandítottam.
Ő volt Lorrennél, így hát most már bemehetsz. — Wil fölállt, kinyitotta a hatalmas faasztal
mögött az ajtót. — A folyosó végén van. Az ajtón réztábla. Odakísérnélek, de minket rövid pórázon
tartanak. Nem hagyhatom el az asztalt.
 —

Bólintottam, és elindultam a folyosón. Elmosolyodtam, amikor hallottam, hogy Wil a Csacsi,

csacsi dallamát dudorássza. Azután az ajtó tompán becsapódott mögöttem, és a folyosó
elcsendesült. Csak a lélegzetemet hallottam. Mire elértem a megfelelő ajtót, a kezem nyirkos volt
az izzadságtól.
Kopogtam.
— Tessék! — mondta bent Lorren. A hangja, akár egy darab sima, szürke pala. Semmi
hanglejtés vagy érzelem.
Benyitottam. Lorren egy hatalmas, félkör alakú asztalnál ült. A könyvespolcok a padlótól a
mennyezetig értek. A szoba annyira tele volt könyvekkel, hogy talán ha tenyérnyi helyen látszott a
fal.
Lorren hidegen nézett rám. Még ülve is csaknem olyan magas volt, mint én.
— Jó napot.

— Tudom, hogy ki vagyok tiltva az Archívumból, magiszter uram — mondtam sietve. —

Remélem, azzal nem követek el szabálysértést, hogy felkeresem magiszterségedet.
— Nem, amennyiben jó okod volt rá.
— Némi pénzhez jutottam. — Elővettem az erszényemet. — És azt remélem, hogy
visszavásárolhatom a Retorika és logika kötetet.
Lorren biccentett, és fölállt. Hosszú termetével, borotvált arcával, sötét magiszteri köpenyében
a számos modegi színdarabban felbukkanó, rejtélyes hallgatag doktorra emlékeztetett. Elfojtottam
a borzongásomat, igyekeztem nem törődni a ténnyel, hogy a doktor feltűnése mindig a következő
felvonásban bekövetkező katasztrófa előhírnöke.
Lorren odament az egyik polchoz, és kihúzott egy kis kötetet. Azonnal fölismertem. Sötét folt
volt a borítón abból az időből, amikor megázott egy tarbeani zivatarban.
Az erszényemben kotorásztam. Meglepetésemre kissé remegett a kezem.
— Úgy rémlik, két ezüstpennybe került.
Lorren bólintott.
Felajánlhatok még valamennyit? Ha magiszterséged nem váltja ki nekem, akkor örökre
elveszítem. Arról nem is beszélve, hogy nagyságod vásárlásának köszönhetem a felvételemet.
— Két ezüstpenny elegendő lesz.
 —

Letettem a pénzt az asztalára. Halkan koppant, ez is attól volt, hogy reszkettek az ujjaim. Lorren
átnyújtotta a könyvet, én pedig az ingembe töröltem izzadó tenyeremet, mielőtt megfogtam.
Kinyitottam Ben ajánlásánál, és elmosolyodtam.
— Köszönöm, hogy magiszterséged vigyázott rá. Nagy érték ez nekem.
— Nem gond nekem eggyel több könyvre vigyázni — mondta Lorren, és visszaült a székébe.
Vártam, hátha folytatja. De nem tette.
— Én... — A hang elakadt a torkomban. Nyeltem egyet, hogy folytatni tudjam. — Szerettem
volna azt is elmondani, hogy sajnálom... — óvakodtam attól, hogy kiejtsem a számon a szavakat:
nyílt lángot használtam az Archívumban. — ...amit korábban tettem — fejeztem be ügyetlenül.
— Elfogadom a bocsánatkérésedet, Kvothe. — Visszamerült a könyvbe, amelyet belépésemkor
olvasott. — Jó napot.
Ismét nyeltem egyet, mert kiszáradt a szám.
— Azon is gondolkoztam, mikor reménykedhetem abban, hogy ismét beléphetek az
Archívumba.
Lorren rám nézett.
— Nyílt lánggal kaptak rajta a könyveim között — mondta, és az indulat olyan volt a hangjában,
mint az alkonyfény rőt csilláma a palaszürke felhő mögött.
Elszállt a fejemből az egész gondosan felépített terv a meggyőzésre.
— Lorren magiszter! — könyörögtem. — Aznap korbácsoltak meg, nem voltam a legjobb
formában. Ambrose...
Hosszú ujjú kezét fölemelte az asztalról, és tenyérrel előre felém fordította. A kimért mozdulat
gyorsabban belém fojtotta a szót, mint egy pofon. Az arca kifejezéstelen, üres lap volt.
— Kinek higgyek? Egy re’larnak, aki három éve itt van, vagy egy e’lirnek, aki két hónapja? Egy
könyvtárosnak, az alkalmazottamnak, vagy egy ismeretlen hallgatónak, akit a szimpatetika
gondatlan használatában találtak bűnösnek?
Sikerült valamennyire összeszednem magam.
Megértem a döntését, Lorren magiszter. De nincs-e valami, amivel elnyerhetem a
bebocsátást? — Képtelen voltam kilúgozni a hangomból a kétségbeesést. — Inkább vállalnám
ismét a megkorbácsolást, minthogy még egy szemeszterben ki legyek tiltva! Odaadnám az összes
pénzem, noha az nem valami sok. Sok-sok órát dolgoznék könyvtárosként fizetés nélkül azért a
kiváltságért, hogy bebizonyíthassam érdememet! Tudom, hogy munkaerőhiánnyal küzd a
vizsgaidőszakban...
 —

Rám nézett egykedvűen, már-már kíváncsian. Akaratlanul azt éreztem, hogy a könyörgésem
hatott rá.
— Mindezt megtennéd?
— Meg! — feleltem ünnepélyesen. Szilaj hullámokat vetett bennem a remény. — Mindezt, és
minden büntetést elviselek, amit rám mér!
— Mindössze egy dologra van szükség, hogy visszavonjam a tilalmat — mondta Lorren.
Vigyáztam, nehogy eszelősen vigyorogjak.
— Bármit megteszek!
— Bizonyítsd be a türelmedet és körültekintésedet, ami eddig hiányzott belőled — mondta
színtelen hangon. Visszafordult a könyvhöz, amely kinyitva feküdt előtte az asztalon. — Jó napot.

Másnap Jamison küldönce vert fel mély álmomból a Négyesfogat hatalmas ágyában. Közölte,
hogy dél előtt négy órával a szarvak közé kell állnom. Az Arkánum tagjához méltatlan viselkedéssel
vádolnak. Eszerint Ambrose végre hallotta a dalom.
Órákig küzdöttem a szorongással. Pontosan ezt szerettem volna elkerülni, hogy Ambrose-nak és
Hemmének alkalma legyen leszámolni velem. De az a legrosszabb, hogy bármi legyen a kimenetel,
Lorren még kevesebbre fog tartani.
Korán érkeztem a Magiszterek csarnokába, és megkönnyebbülten láttam, hogy a légkör sokkal
lazább, mint amikor Hemme vádolt meg törvénysértéssel. Arwyl és Elxa Dal rám mosolygott, Kilvin
bólintott. Örültem, hogy akadnak barátaim a magiszterek között, mert ellensúlyozzák azokat,
akiket én tettem saját magam ellenségévé.
— Nos tehát! — szólalt meg éles hangon a Kancellár. — Tíz percünk van a felvételi vizsga előtt.
Nem gondolom, hogy fel kéne rúgnunk a napirendet, így
hát igyekezzünk gyorsan túlesni rajta. — Végignézett a magisztereken, akik valamennyien
bólogattak. — Re’lar Ambrose, add elő az ügyet! Egy perced van rá.
— Kaptak egy példányt a dalból — mondta dühösen Ambrose.
— Ez becsületsértő. Bemocskolja tisztes nevemet. Szégyenletes ez a viselkedés az Arkánum egy
tagjától. — Nagyot nyelt, összeszorította a száját.
— Ez minden.
A Kancellár felém fordult.
— Van valami, amit elmondhatsz a védelmedben?
— Nem vall jó ízlésre a dal, Kancellár úr. De nem számítottam rá, hogy így felkapják.
Egyetlenegyszer énekeltem el.
— Még szép. — A Kancellár az előtte heverő papírra nézett. Megköszörülte a torkát.
— Re’lar Ambrose, te szamár vagy?
Ambrose megmerevedett.
— Nem, uram — felelte.
— No, és bírsz te... — Megköszörülte a torkát, és felolvasta a papírról: — ...görbedt silány
kukaccal? — Néhány magiszter a mosolyát próbálta visszafojtani. Elodin leplezetlenül vigyorgott.
Ambrose elvörösödött.
— Nem, uram.
— Akkor attól tartok, nem értem, mi a gondod — mondta a Kancellár kurtán, és a papírt
visszatette az asztalra. — A méltatlan viselkedés vádját illetlen csínytevésre módosítom.
— Helyeslem! — vágta rá Kilvin.
— Mindenki egyetért? — Minden kéz a levegőbe repült, Hemméé és Brandeuré kivételével. — A
kérdés eldőlt. A büntetés egy hivatalos bocsánatkérő levél, amely...
— Az Istenért, Arthur! — szakította félbe Hemme. — Legalább nyilvános legyen a levél.
A Kancellár rámeredt, azután vállat vont.
— ...hivatalos bocsánatkérő levél, amely nyilvánosságra hozandó még az őszi szemeszter előtt.
Mindenki egyetért? — Minden kéz a levegőbe emelkedett. — A kérdés eldőlt.
A Kancellár az asztalra könyökölt, előrehajolt és Ambrose-ra nézett.
— Re’lar Ambrose, a jövőben tartózkodj attól, hogy mondvacsinált vádakkal pocsékolod az
időnket.
Ereztem, hogyan sugárzik Ambrose-ból a düh. Mintha tűz mellett álltam volna.
— Igen, uram.
Mielőtt eltelhettem volna magammal, a Kancellár felém fordult.
— Te pedig, E’lir Kvothe, a jövőben tanúsíts több ildomosságot.
 Szigorú szavainak hatását némileg rontotta, hogy mellette Elodin vidáman dúdolni kezdte a
Csacsi, csacsi dallamát.
Lesütöttem a szemem, és mindent megtettem, hogy ne mosolyogjak.
— Igen, uram.
— Távozhattok.
Ambrose sarkon fordult és kiviharzott, de mielőtt bevághatta volna az ajtót, Elodin dalolni
kezdett:

Jó vérből való segg, látszik a járásán.

Fél pennyért elvisz akárkit a hátán!

Bőszített, hogy nyilvános levélben kell bocsánatot kérnem. De mint mondják, a legjobb bosszú a
jó élet. így hát elhatároztam, hogy nem veszek tudomást Ambrose-ról, inkább élvezem a fényűzést
a Négyesfogatban.
Ám csak két napig élvezhettem. A harmadik napon a Négyesfogatnak új gazdája lett. Az
alacsony, vidám Caverin helyét átvette egy keszeg égimeszelő, közölte, hogy a továbbiakban nem
tartanak igényt a szolgálataimra, és felszólított, hogy alkonyatig ürítsem ki a lakosztályomat.
Ez dühítő volt, ám tudtam, hogy még legalább négy-öt hasonló szintű fogadó van az innenső
parton, amelyek ugrani fognak a lehetőségre, hogy egy ezüstsípos zenészt alkalmazzanak.
De a Magyalbokor tulajdonosa szóba sem állt velem. A Fehér Szarvasban és a Királynő
Koronájában elégedettek voltak a zenészeikkel. Az Arany Póniban több mint egy órán át vártam,
mire rájöttem, hogy udvariasan levegőnek néznek. Mikor a Királyi Tölgyben is ajtót mutattak, már
tajtékoztam.
Ambrose keze volt a dologban. Nem tudtam, hogyan csinálta, de azt igen, hogy ő áll mögötte.
Talán vesztegetett, talán csak felröppentett egy hírt, miszerint aki egy vörös hajú zenészt
alkalmaz, .íz számos gazdag és előkelő vendégét veszítheti el.
Így hát végigjártam az innenső part összes kocsmáját. Az első osztályúakban már elutasítottak,
de még mindig sok tisztességes hely maradt. Az elkövetkező számos óra folyamán bekopogtattam
a Pásztorpihenőbe, a Vaddisznófejbe, a Sinkoránba, a Donga fogadóba, a Lajbiba. Ambrose alapos
munkát végzett; egyiket sem érdekeltem.
Beesteledett, mire az Ankerhez értem, addigra már csak fekete dühöm hajtott. Elhatároztam,
hogy minden egyes kocsmát kipróbálok a folyó innenső oldalán, mielőtt hajlandó lennék befizetni
egy priccsre és a menzára.
 Amikor odaértem a fogadóhoz, maga Anker állt előtte egy létrán, és egy hosszú cédruslécet
szögezett vissza a helyére. Akkor tekintett le rám, amikor már csaknem a létra lábánál álltam.
— Szóval te vagy az — mondta.
— Tessék? — kérdeztem értetlenül.
— Benézett egy pofa, és azt mondta, hogy igen nagy kellemetlenséget szereznék magamnak, ha
felfogadnék egy fiatal, vörös hajú zenészt. — A koboz felé biccentett. — Csak te lehetsz.
— Akkor hát... — Megigazítottam a hangszertokot a vállamon.
— Nem is rabolnám az idődet.
— Még nem rabolod. — Lemászott a létráról, az ingébe törölte a kezét. — A helyre ráférne egy
kis muzsika.
Kérdően nézem rá.
— És nem aggódsz?
Kiköpött. — Rohadt kis pőcsikek azt hiszik, hogy a Napot is megvehetik az égről!
— Ez a példány valószínűleg megengedheti magának — feleltem komoran. — És a Holdat is, ha
azt akarná, hogy a könyveit a másik oldalról is tartsa valami.
Megvetően horkantott.
— Ugyan mit tehet ellenem? A fajtája nem ide jár, így hát nem ijesztheti el az ügyfeleimet. Én
magam vagyok ennek a helynek a tulajdonosa, így nem veheti meg, és nem köthet útilaput a
talpamra, mint szegény öreg Caverinnek...
— Valaki megvásárolta a Négyesfogatot?
Anker fürkészve nézett.
— Nem is tudtad?
Lassan csóváltam a fejem, és egy percig emésztettem ezt a hírt. Ambrose megvásárolta a
Négyesfogatot, hogy elüssön a munkától. Nem, ehhez ő túl ravasz. Valószínűleg kölcsönadta a
pénzt egy barátjának, és beállította a dolgot üzleti vállalkozásnak.
Vajon mennyibe került? Ezer talentumba? Ötezerbe? Még csak találgatni sem tudtam, hogy
mennyit érhet egy olyan fogadó, mint .» Négyesfogat. A legijesztőbb az a gyorsaság, amellyel
elintézte.
Ez szemfájdítóan éles megvilágításba helyezte a dolgokat. Tudtam, hogy Ambrose gazdag, de
őszintén szólva, hozzám képest mindenki gazdag volt. Sosem találgattam, hogy mennyire gazdag,
vagy miként tudja felhasználni a vagyonát ellenem. Most leckét kaptam abból, mekkora befolyása
van egy gazdag báró elsőszülött fiának.
Ez volt az első alkalom, hogy örültem az egyetemi szigorú etikettnek. Ha Ambrose képes volt
idáig elmenni, képzelhető, milyen drasztikus lépéseket tenne, ha nem kellene őriznie a civilizált
viselkedésnek legalább a látszatát.
 Akkor zökkentem ki töprengésemből, amikor egy fiatalasszony hajolt ki a fogadó bejáratán.
— A fene beléd, Anker! — kiáltotta. — Nem fogok húzni, miközben te odakint vakarod a segged.
Befelé!
Anker morgott valamit az orra alatt, fölkapta a létrát, és bevitte a fogadó mögé, a sikátorba.
— Egyáltalán mit csináltál ezzel a fickóval? Meghágtad a mamáját?
— Csak egy dalt írtam róla.
Ahogy Anker kinyitotta a kocsma ajtaját, beszélgetés halk zsongása tódult ki az utcára.
— Kíváncsi lennék egy ilyen dalra. — Elvigyorodott. — Miért nem jössz be, miért nem játszod
el?
— Biztos, hogy ezt akarod? — Alig hittem a szerencsémnek. — Bajod lesz belőle.
— Bajom! — kuncogott. — Ugyan mit tudhat egy ilyen fiú arról, mi a baj? Már akkor bajban
voltam, amikor te megszülettél. Akkor bajban voltam, amikor te még beszélni sem tudtál. — Még
mindig a küszöbön állva szembefordult velem. — Jó ideje nem volt itt tisztességes zenész. Nem
szeretek zenész nélkül működni. Egy tisztességes kocsmához hozzátartozik a zenész.
Elmosolyodtam.
— Ebben egyetértünk.
— Az igazság az, hogy már csak azért is fölveszlek, hogy megpöcköljem annak a gazdag
fattyúnak az orrát — mondta Anker. — De ha csak fele olyan jól játszol... — Szélesebbre tárta az
ajtót, és beinvitált. Ereztem a fűrészpor, a becsületes verejték és a sülő kenyér szagát.
Az este végére mindent megbeszéltünk. Dekádonként négy éjszakán fellépek, cserébe kapok
egy apró szobát az emeleten, és a lehetőséget, hogy ha idejében érkezem, nekem is jut abból, ami
a tűzhelyen fő. Anker így tulajdonképpen bagóért jutott képzett zenészhez, mégis boldogan a
markába csaptam. Minden jobb a Mewsnél és a hálótársak néma ellenszenvénél.
Két sarokban rézsútosan lejtett a mennyezet, amitől kicsi szobám még kisebbnek tűnt.
Túlzsúfolt lett volna, ha még valamivel kiegészítik a szegényes bútorzatot. Apró asztal, szék, fölötte
egyetlen polc. Az ágy keskeny és lapos, mint a priccsek a Mewsben.
Letettem a polcra a Retorika és logika kicsit megviselt kötetét. A koboz kényelmesen
támaszkodott a sarokban. Az ablakból a hűvös őszi levegőben éppen ráláthattam az Egyetem sose
remegő fényeire. Otthon voltam.

Visszatekintve szerencsésnek mondhatom magam, hogy az Ankerben kötöttem ki. Az igaz, hogy
a közönség nem volt olyan gazdag, mint a Négyesfogatban, de úgy értékeltek, ahogy a nemesurak
soha.
Lakosztályom a Négyesfogatban fényűző volt, az Anker apró cellája viszont kényelmes. Olyan
értelemben, ahogy egy cipő. Az ember nem a lehető legnagyobbat veszi meg. Olyat keres, amelyik
illik a lábára. Idővel ez a pici szoba az Ankerben sokkal inkább az otthonom lett, mint bármi más a
világon.
De abban a pillanatban dühöngtem, amiért Ambrose ilyen sokba került nekem. így amikor
leültem, hogy papírra vessem a nyilvános bocsánatkérő levelet, csak úgy csöpögött belőlem a
gyilkos őszinteség. Mestermunka lett. A mellemet vertem a bűnbánattól. Jajgattam, a fogamat
csikorgattam, amiért megbántottam diáktársamat. Csatoltam a levélhez a dal teljes szövegét, két
új versszakkal és kottával kiegészítve. Azután aprólékos részletességgel mentegetőztem minden
egyes közönséges, ocsmány célzásért.
Utána kiadtam négy drága batkát papírra és tintára, és szóltam Jaximnak, aki még tartozott egy
szívességgel, amiért az én kései időpontomban vizsgázhatott. Volt egy barátja, aki egy nyomdában
dolgozott, és az ő segítségével több, mint száz példányt nyomtattunk a levélből.
Azután az őszi szemeszter kezdetét megelőző éjszakán Wil, Sim és én kiragasztottuk a levelet
minden lapos felületre a folyó két partján. Remek, alkimista ragasztót használtunk, amelyet
Simmon külön erre az alkalomra kotyvasztott. Úgy lehetett kenni, akár a festéket, száradás után
tiszta volt, mint az üveg és kemény, mint az acél. Aki el akarta volna távolítani a plakátokat, annak
vésőt és kalapácsot kellett volna használnia.
Mára belátom, hogy ostobaság volt hergelni egy dühös bikát. I la jól sejtem, épp ez a pimasz
húzás lett a fő oka, hogy Ambrose később megpróbált megöletni.
 hatvankettedik fejezet / VIRÁGSZIRMOK

Miután többen is nyomatékosan figyelmeztettek, a következő szemeszterben három tárgyra

korlátoztam tanulmányaimat. Továbbra is eljártam haladó szimpatetikára Elxa Dalhoz, lenyomtam
egy műszakot a Medicában, és folytattam az inaskodást Manet mellett. Kellemesen ki volt töltve a
napom, de nem vállaltam túl magamat, mint az előző szemeszterben.
A legnagyobb kitartással a mesterségeket űztem. Mivel hiába kerestem pártfogót, tudtam, hogy
az önellátásra akkor lesz a legnagyobb esélyem, ha képzett kézművessé válók. Folyamatosan
dolgoztam Kilvinnél, ahol viszonylag alantas munkákat végeztem viszonylag alacsony bérért. De ha
egyszer befejezem a tanoncidőmet, ez is jobbra fordul. Az lesz a legjobb, hogy a saját terveimet
valósíthatom meg, azután eladhatom őket.
Ha! Ha képes leszek megadni az adósságomat Devinek. Ha továbbra is összekaparom a tandíjat.
Ha be tudom fejezni az inaskodást Manet mellett anélkül, hogy megöljem magam, vagy
lerokkanjak a veszedelmes munkában, amelyet nap mint nap végzünk a Fisheryben...

Negyvenen-ötvenen gyűltünk össze a műhelyben, vártuk az új szállítmányt. Volt, aki a kő

munkaasztalra telepedett, hogy jobban lásson; tucat-egynéhány diák felkapaszkodott a
tetőjárókra, Kilvin lámpásai közé.
Megláttam odafönt Manet égnek álló haját, őszbe csavarodott szakállát. Nehéz is lett volna nem
észrevenni őt, aki háromszor idősebb volt bármelyik diáknál. Fölkapaszkodtam a lépcsőn,
odamentem mellé. Elmosolyodott, és a vállamra csapott.
— Hát te mit csinálsz itt? — kérdeztem. — Azt hittem, ez csak a zöldfülűket érdekli, akik még
nem láttak ilyet.
— Úgy döntöttem, ma eljátszom a felelősségteljes tutort. — A vállát vonogatta. — Mellesleg ez
érdekes lesz. Már az arcok látványa is megéri.
Nagyjából négy láb magas és kétlábnyi átmérőjű, vaskos henger állt a műhely egyik robusztus
munkaasztalán. Szélein nem húzódtak kövér hegesztési varratok, tompa, barnás színéből arra
kellett következtetnem, hogy nem közönséges acél.
Tekintetem körbejárt a teremben. Meglepetésemre Fela is ott állt a tömegben, és a diákokkal
együtt várta a bemutatót.
— Nem is tudtam, hogy Fela itt dolgozik — mondtam Manetnek.
Manet bólintott.
— Hát persze. Hogy is... már két szemeszter óta.
— Csodálom, hogy észre sem vettem — tűnődtem, miközben azt figyeltem, ahogy egy másik
lánnyal beszélget.
 — Én is — bólintott Manet halk, mindentudó kuncogással. — De nem túl gyakran jön. Farag,
azonkívül csempével, üveggel dolgozik. Az eszközök vonzzák, nem a sygaldry.
A harangtoronyban elütötték az órát. Kilvin körbehordozta a tekintetét, belenézett minden
arcba. Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy megjegyezte, ki hiányzik.
— Több dekádig itt lesz a műhelyben — mondta egyszerűen, és a közelében álló fémtartályra
mutatott. — Csaknem tíz gallon illékony vivőanyag: regim ignaul neratum.
— Ő az egyetlen, aki így nevezi — mondta halkan Manet. — Ez csontkátrány.
— Csontkátrány?
Bólintott.
— Maró anyag. Ha a karodra ömlik, tíz másodperc alatt átrágja magát a csontig.
Kilvin a figyelő szemek kereszttüzében vastag bőrkesztyűt húzott, és egy unciányi sötét
folyadékot eresztett a tartályból egy üvegfiolába.
— Fontos, hogy töltés előtt lehűtsétek a fiolát, mert az anyag szobahőmérsékleten felforr.
Gyorsan lezárta a fiolát, és fölemelte, hogy mindenki lássa. — A túlnyomásos hűtősapka is
alapvető fontosságú, mert a folyadék rendkívül illékony. Gázként olyan felületi feszültsége és
viszkozitása van, mint a higanynak. Súlyosabb a levegőnél és nem diffundál. Egybetapad.
Minden további magyarázat helyett egy közeli tűzgödörbe dobta a fiolát. Széttörő üveg roppant
tisztán, élesen. A magasból azt is láttam, hogy a tűzgödröt alaposan kitakarították erre az
alkalomra. Semmi sem volt a sekély kőgyűrűben.
— Kár, hogy ilyen kevés komédiásvér szorult belé — jegyezte meg halkan Manet. — Elxa Dal
kicsivel több felhajtással csinálta volna.
Harsány sziszegés-ropogás töltötte meg a műhelyt. A sötét folyadék fölmelegedett a tűzgödör
kövén, és forrni kezdett. A magasból láttam a sűrű, olajos füstöt az üreg mélyén. Nem úgy
viselkedett, mint a köd vagy a közönséges füst. Nem rojtolódott ki a széleken. Összesűrűsödött,
akár egy sötét, kicsi felhő.
Manet megveregette a vállam, és én éppen idejében néztem rá, hogy ne vakítson el a kilövellő
láng. A felhő tüzet fogott. A műhely felhördült. Erre nem számítottak a nézők. Manet vigyorgott, és
cinkosan kacsintott.
— Kösz! — mondtam, és visszafordultam, hogy figyeljek. Harsogó narancsszín, fűrészes
lángnyelvek táncoltak a felhő felszínén. Az újabb hőmennyiségtől a sötét köd még gyorsabban
forrt, és annyira felpüffedt, hogy a lángok a derékig érő tűzgödör peremét nyaldosták. Még a
tetőjárón is éreztem az arcomon az enyhe melegséget.
— Ezt mi a fenének neveznéd? — kérdeztem halkan. — Tűzfelhőnek?
— Annak is nevezhetjük — felelte Manet. — Kilvin valószínűleg atmoszferikusan aktivált
öngyulladásnak mondaná.
 A tűz lobbant egyet, és váratlanul kihunyt. Forró kő csípős szaga töltötte meg a műhelyt.
— Azonkívül, hogy nagyon erős maró hatása van — folytatta Kilvin — légnemű
halmazállapotban ez a reagens gyúlékony. Ha eléggé fölmelegszik, a levegővel érintkezve meggyúl.
Az így felszabadult hő kaszkád típusú exoterm reakciót idézhet elő.
— Kaszkád típusú bazi nagy tűzvihart — mondta Manet.
— Jobb vagy, mint egy kórus — feleltem halkan, és igyekeztem komoly pofát vágni.
— Ezt a tartályt — mutatta Kilvin — arra tervezték, hogy az anyagot hidegen és nyomás alatt
tartsa. Vigyázzatok, amíg a műhelyben van. A közvetlen közelében ne használjatok nyílt lángot. —
Ezzel megfordult, és visszaindult az irodájába.
— Ennyi? — kérdeztem.
Manet vállat vont.
— Mi mást lehet még mondani? Kilvin senkit se enged ide dolgozni, csak ha óvatos, és most
mindenki tudja már, hogy mitől óvakodjon.
— Egyáltalán minek van itt? — kérdeztem. — Mire jó?
— Összecsinálják tőle magukat az elsőévesek — vigyorgott Manet.
— Ezen túl van valami konkrét haszna?
— A félelem kellően konkrét haszon — mondta. — De használhatod arra, hogy újfajta
sugárszórót készíts varázslámpákhoz. A szokott vörhenyes helyett kékes lesz a fénye. Kicsit
kellemesebb a szemnek. Iszonyú pénzeket lehet elkérni érte.
Lenéztem a műhelybe, de sehol nem láttam Felát. Visszafordultam Manethez.
— Nem akarsz felelősségteljes tutor lenni, és megmutatni nekem, hogy hogyan?
Szórakozottan beletúrt bozontos hajába, és vállat vont:
— Dehogynem!

Este Ankernél játszottam, amikor megláttam hátul, az egyik zsúfolt asztalnál egy gyönyörű lányt.
Feltűnően hasonlított Dennához, de tudtam, hogy csak a képzeletem játszik velem. Annyira
szerettem volna találkozni vele, hogy mindegyre ő villant fel a látómezőm szélén.
A második pillantás elárulta az igazságot...
Denna volt az, aki az Anker közönségével együtt fújta a Fuvaroslányt.
Észrevette, hogy arra nézek, és intett.
Annyira megdöbbentem, hogy elfelejtettem a következő lefogást, és belesültem a dalba.
Mindenki hahotázott, én pedig mély meghajlással álcáztam zavaromat. Legalább egy percig
éljeneztek és huhogtak. Jobban élvezték a hibámat, mint a dalt. Ilyen az emberi természet.
Megvártam, amíg mással kezdenek foglalkozni, azután odaballagtam Dennához.
Fölállt, hogy üdvözöljön.
 — Hallottam, hogy a folyó innenső partján játszol — mondta.
— De nem értem, miként maradhatsz meg az állásodban, ha zavarba jössz, ahányszor egy lány
rád kacsint.
Kissé elpirultam.
— Nem olyan gyakori az.
— A kacsintás vagy a melléfogás?
Képtelen voltam válaszolni, csak még jobban elvörösödtem, ő pedig nevetett.
— Meddig játszol ma? — kérdezte.
— Nem sokáig — hazudtam. Legalább még egy órával tartoztam Ankernek.
Felragyogott.
— Jól van. Utána gyere velem, szeretnék sétálni.
Alig bírtam elhinni, hogy ilyen szerencsés lehessek. Meghajoltam.
— Természetesen állok szolgálatodra. De most hadd fejezzem be. — A pulthoz nyomakodtam,
ahol Anker és két pincérlány szorgalmasan töltögetett.
Mivel nem tudtam mással felhívni magamra a gazda figyelmét, megragadtam a kötényét, ahogy
elsietett mellettem. Megtorpant, közben majdnem ráöntött egy tálcára való italt a vendégek
asztalára.
— Az istenit, kölyök! Mi a fene van veled?
— Anker, el kell mennem. Ma nem maradhatok zárásig.
Savanyú képet vágott.
— Ilyen tömeg nem jön minden füttyentésre. Nem maradnak itt ekkis nóta vagy efféle
szórakozás nekűl.
— Még egy dalt elénekelek. Egy hosszút. De azután mennem kell. — Kétségbeesetten néztem
rá. — Esküszöm, bepótolom!
Figyelmesebben megnézett.
— Baj van? — Megráztam a fejem. — Akkor hát lányról van szó. — Az italt követelő hangok felé
fordította a fejét, azután elhessegetett. — Jól van, eriggy!
De ne felejtsd el, jó hosszú dal legyen! És tartozol is nekem!
A terem elejére mentem, és összeütöttem a tenyeremet, hogy figyeljenek rám. Amikor
viszonylag csönd lett, rázendítettem. Mire a harmadik akkordot játszottam, már mindenki tudta,
mi az: „Cserzővarga, üstfoltozó”. A világ legöregebb nótája. Levettem a kezem a kobozról, és
tapsolni kezdtem. Hamarosan mindenki egyszerre ütötte a ritmust, lábbal a padlón vagy korsóval
az asztallapon.
Mondhatni, fülsiketítő zaj volt, de kellőképpen elhalkult, amikor elénekeltem az első versszakot.
Utána átvezettem a vendégeket a refrénbe, amelyet mindenki együtt énekelt, volt, aki saját
szöveggel, volt, aki saját dallamra. Egy közeli asztalhoz léptem, ott fejeztem be a második
versszakot, azután jött megint a refrén.
Utána biztatóan intettem az asztal felé, hogy most énekeljenek ők. Két másodpercig tartott,
amíg megértették, mit akarok, de az egész kocsma várakozása elég kurázsit öntött az egyik
pityókásabb diákba, hogy elbőgje a saját változatát. Mennydörgő tapsot és éljenzést kapott.
Azután mindenki együtt fújta a refrént, én pedig egy másik asztalhoz léptem, és megismételtem a
produkciót.
A nekibátorodott közönség hamarosan a saját átköltését fújta minden egyes refrén után.
Odamentem a várakozó Dennához, és együtt léptünk ki az estébe.
— Ezt ügyesen csináltad — mondta. — Mit gondolsz, meddig folytatják?
— Minden attól függ, hogy Anker milyen gyorsan tudja kihordani az italt. — Megálltam a
sikátornál az Anker és a szomszéd pékség között. — Ha megbocsátasz egy pillanatra, leraknám a
kobozt.
— Egy sikátorban? — kérdezte.
— A szobámban. — Könnyedén felrugaszkodtam a magasba: jobb lábammal az esővizes
hordóra támaszkodtam, a ballal az ablak párkányára, bal kezemmel megragadtam a vas
ereszcsatornát, és fellendültem a földszinti tetőre. Onnan átszökkentem a sikátoron keresztül a
pékség tetejére, és lemosolyogtam Dennára, akinek elakadt a lélegzete. Nekifutottam,
visszaugrottam az Anker emeletének tetejére. Kinyitottam az ablakomat, benyúltam, óvatosan
letettem a kobozt az ágyra, azután ugyanúgy tértem vissza, ahogy felmentem.
— Anker egy pennyt követel a lépcsőhasználatért? — kérdezte Denna, mikor földet értem.
Leugrottam az esővizes hordóról, és a nadrágomba töröltem a kezem. — Rendszertelen
időpontokban jövök-megyek — magyaráztam hanyagul, míg a nyomába szegődtem. — Jól
értettelek, hogy egy úriembert kerestél az esti sétádhoz?
Mosolyogva nézett a szeme sarkából.
— Azt.
— Hát ez balszerencse — sóhajtottam. — Mert én nem vagyok úriember.
Még szélesebben mosolygott. — Azt hiszem, azért elég közel állsz hozzá.
— Szeretnék közelebb jutni.
— Akkor sétálj velem.
— Ezt igazán nagy örömmel teszem. Mindazonáltal... — Lelassítottam, a mosolyom
elhalványult. — Mi van Sovoyjal?
Elhúzta a száját.
— Netán tulajdonjogot jelentett be rám?
— Hát, nem egészen. De vannak bizonyos szabályok...
 — Úriemberek egyezsége? — kérdezte savanyúan.
— Inkább zsiványbecsület, ha jobban tetszik.
A szemembe nézett.
— Kvothe — mondta komolyan —, lopjál el.
Meghajoltam, széles ívben meglendítettem a karomat.
— Parancsodra. — Tovább sétáltunk, a Hold ragyogott, sápadtra, tisztára mosdatta a házakat és
a boltokat. — Egyáltalán hol van Sovoy? Egy ideje nem láttam.
Legyintett, mintha elkergetné még a gondolatát is.
— Én sem. Nem mintha olyan nagyon megerőltette volna magát.
Némileg javult a hangulatom.
— Tényleg?
A szemét forgatta.
— Rózsák! Esküszöm, ti férfiak valamennyien ugyanabból az elnyűtt könyvből tanuljátok a
romantikát. A virág szép dolog, kedves ajándék egy hölgynek. Na de mindig rózsa, mindig vörös, és
mindig az a tökéletes, melegházi fajta! — Felém fordult. — Ha rám nézel, rózsák jutnak az
eszedbe?
Elég eszem volt, hogy mosolyogva megrázzam a fejem.
— Akkor mi? Ha nem rózsa, akkor mi?
Csapdába estem. Egyszer végigjártattam rajta a tekintetemet, mintha erre lenne szükség a
döntéshez.
— Hát... — mondtam vontatottan. — Légy elnéző hozzánk, férfiakhoz. Nem könnyű olyan
virágot szakítani, amelyik illik egy lányhoz, már bocsánat a fogalmazásért...
Fintorgott.
— Virágot szakítani. Most az egyszer megbocsátok.
— A gond az, hogy ha virágot ajándékozol egy lánynak, sok minden befolyásolhatja a
döntésedet. Egy férfi adhat rózsát azért, mert szép vagy, esetleg mert azt képzeli, hogy az
árnyalata vagy a puhasága hasonló az ajkadéhoz. A rózsa drága virág, és ő talán azt akarja kifejezni
egy értékes ajándékkal, milyen érték vagy neki.
— Jó ügyvédje vagy a rózsának — mondta. — Ám én még ettől sem szeretem. Szakíts másik
virágot, amelyik illik hozzám.
— De mi illik? Ha egy férfi rózsát ajándékoz neked, megtörténhet, hogy nem azt látod, amit ő
gondol. Hiheted, hogy kifinomultnak vagy törékenynek vél. Talán nincs tetszésedre az olyan
udvarló, aki csak édesnek tart, semmi többnek. Talán tüskés a szár, mire feltételezed, hogy lovagod
azt hiszi, te is megsebzed a túl merész kezet. De ha levágja a tüskéket, azt is gondolhatod, hogy
nem szereti az olyanokat, akik meg tudják védeni magukat a tövisekkel. Olyan sokféleképpen lehet
értelmezni a dolgokat — mondtam. — Mit tegyen egy óvatos férfi?
Laposan nézett rám.
— Ha az a férfi te vagy, akkor azt hiszem, még tovább facsarja a szót abban a reményben, hogy
közben feledésbe merül az eredeti kérdés. — Oldalra hajtotta a fejét. — Pedig nem. Szóval milyen
virágot adnál nekem?
— Jól van na, hadd gondolkodjam. — Ránéztem, aztán elfordultam. — Készítsünk listát. A
pitypang jó; ragyogó, és benned is van ragyogás. De a pitypang egyszerű, te pedig nem vagy
egyszerű egyéniség. A rózsákat már elintéztük és elvetettük. Csucsor, na nem. Csalán... talán.
Haragos képet vágott, és nyelvet öltött.
Az ajkamat ütögettem, mint aki a kérdést fontolgatja.
— Igazad van: nem illik hozzád. Persze a nyelvedet kivéve.
Sértődötten összefonta a karját.
— Vadzab! — kiáltottam, és így kicsaltam belőle egy nevetést.
— A vadság illik hozzád, de annak apró, szégyenlős virágai vannak. Ezért és más okokból... —
megreszeltem a torkom — ...nyilvánvalóbb okokból azt hiszem, hagyhatjuk a vadzabot.
— Kár — mondta.
— A százszorszép jó lenne — folytattam elszántan, nem hagyva, hogy megzavarjon. — Magas,
karcsú, megél az út szélén. Életerős növény, nem túl érzékeny. A százszorszép magabiztos. Azt
hiszem, illik hozzád... De lássuk csak, mi van még a listán. Nőszirom? Túlságosan fennhéjázó. A
bogáncs túlságosan elutasító. Az ibolya túl kurta. Trillium? Hmm. Az már jobb. Tisztességes virág.
Nem kíván gondozást. A szirmok textúrája... — Ifjú életem legmerészebb mozdulatára vetemedve
gyöngéden megsimítottam két ujjammal a nyakát — ...olyan sima, hogy fölér a bőröddel, bár
épphogy csak!
Viszont túl közel van a földhöz.
— Valóságos csokrétát hoztál nekem — mondta kedvesen. Öntudatlanul a nyakához nyúlt, oda,
ahol megsimítottam, egy pillanatig rajta tartotta a kezét, aztán elvette.
Jó jel ez, vagy rossz? Letörölte az érintésemet, vagy magához szorította? Még jobban
elbizonytalanodtam, és megfogadtam, hogy mostantól óvakodom a túlzott kockázattól.
Megálltam.
— Selas virág!
Ő is megállt, rám nézett. — Ennyi virág után olyat szakítasz, amelyiket nem ismerem? Mi az a
selas? És miért?
— Mélyvörös virág, egy erős indán nő. A levelei sötétek és finomak. Legjobban az árnyékos
helyeken nő, de a virág a betévedő napsugárnak tárja ki szirmait. — Ránéztem. — Ez illik hozzád.
Sok van benned az árnyékból és a fényből is. Erdő mélyén nő, és ritka; csak ügyes emberek
képesek otthon nevelni anélkül, hogy kárt tennének benne. Csodálatos illata van, sokan keresik, és
kevesen találnak rá. — Elhallgattam, tüntetően megszemléltem őt.
— Igen, ha kénytelen vagyok választani, akkor a selas mellett maradok.
Rám nézett. Lesütötte a szemét.
— Túl sokra tartasz.
Elmosolyodtam.
— Talán te tartasz túl keveset magadról.
Átvette a mosolyomat, és visszasugározta.
— Inkább menj vissza a listádon. A százszorszép egyszerű és kedves. A százszorszép nyeri el a
szívemet.
— Emlékezni fogok rá. — Ismét elindultunk. — Te milyen virágot hoznál nekem? — kérdeztem
ingerkedve, mert azt hittem, hogy most majd elakad a szava.
— Fűzfavirágot — vágta rá másodpercnyi habozás nélkül.
Egy hosszú percig töprengtem. — Van a fűzfának virága?
— Nem hinném — mondta tűnődve.
— Akkor ugyancsak ritka ajándék. — Kuncogtam. — Miért éppen fűzfavirág?
— Mert fűzfára emlékeztetsz — felelte könnyedén. — Erős, a gyökerei mélyek, és rejtőzködő.
Meghajolsz, ha jön a vihar, de mindig csak annyira, amennyire te akarsz.
Fölemeltem a kezem, mintha kardvágást hárítanék.
— Elég ezekből az édes szavakból — tiltakoztam. — Igyekszel a saját akaratod szerint hajlítani,
de nem fog menni. Hízelgésed csak szélfúvás nekem!
Egy darabig figyelt, mintha azt nézné, befejeztem-e a tirádát. Mosolyra húzta szépen ívelt száját.
— Minden fák között a fűz engedelmeskedik a legjobban a szél óhajának.

A csillagok állása szerint öt óra telt el. Mégis úgy rémlett, hogy egy perc alatt elértük az imrei
Tölgyfa Evezőt, ahol Denna lakott. Az ajtóban volt egy óráig tartó pillanat, amelyben azt
fontolgattam, megcsókoljam-e. Már az úton, beszélgetés közben is tucatszor megkísértett a
gondolat: amikor megálltunk a Kőhídon, hogy nézzük a folyót a holdfényben, vagy a hársfák alatt
egy imrei parkban...
Egész idő alatt éreztem, hogy nő köztünk a feszültség. Olykor szinte tapintani lehetett. Ha a
szeme sarkából figyelt azzal a talányos mosollyal, ha félrehajtotta a fejét, mindig arra kellett
gondolnom, hogy most azt reméli, csinálni fogok... valamit. Átkaroljam? Megcsókoljam? Honnan
tudhatnám? Hogy lehetnék biztos benne?
 Nem lehettem. így hát ellenálltam a vonzásának. Nem akartam elbizakodott lenni, nem akartam
megsérteni, magamat szégyenbe hozni. Ráadásul Deoch intése is elbátortalanított. Amit érzek,
talán nem több, mint Denna természetes vonzása, karizmája.
Mint minden korombeli fiú, hülye voltam a nőkhöz. Az különböztetett meg a többiektől, hogy én
kínzó tudatában voltam a fogyatékosságomnak, míg az olyanok, mint Simmon, bátran
idétlenkedtek, és gátlás nélkül csináltak magukból szamarat a bumfordi udvarlásukkal. Nem
tudtam volna rosszabbat elképzelni annál, hogy Denna visszautasítsa a közeledésemet, és
kikacagja esetlen próbálkozásomat. Semmit sem gyűlölök annyira, mint rosszul csinálni valamit.
Így hát elköszöntem, és vártam, hogy bemenjen a Tölgyfa Evezőbe. Mélyet sóhajtottam, és alig
bírtam megállni, hogy ne kezdjek nevetni és táncolni. Annyira tele voltam vele, az illatával, amelyet
a haján átfújó szél sodort felém, a hangjával, és azzal, ahogy a holdfény árnyékokat rajzolt az
arcára!
Lassan visszaereszkedtem a földre. Mielőtt hat lépést tettem volna, lelappadtam, mint vitorla a
szélcsendben. Ballagtam hazafelé a városon át az alvó házak, sötét kocsmák között, és a
hangulatom három lélegzetvételnyi idő alatt változott át ujjongásból kételkedéssé.
Úgy láttam, hogy mindent elrontottam. Minden, amit mondtam, és ami akkor szellemesnek
tűnt, valójában a legnagyobb ostobaság volt, ami kijöhet egy ütődött alak száján. Odabent az
Evezőben most nyilván egy nagyot sóhajt, mert végre megszabadult tőlem.
De hát mosolygott! Nevetett!
Nem emlékezett az első találkozásunkra a tarbeani úton. Ennyi benyomást sem tettem rá.
Lopj el, mondta.
Merészebbnek kellett volna lennem, a végén meg kellett volna csókolnom. Óvatosabbnak kellett
volna lennem. Túl sokat beszéltem. Túl keveset mondtam.
 hatvanharmadik fejezet / SÉTÁK ÉS BESZÉLGETÉSEK

Wilem és Simmon már nekilátott az ebédnek, mire megérkeztem szokott terünkre.

— Bocsánat — mentegetőztem, és lefektettem a kobozt a pad mellett a macskakőre. — Kicsit
sokáig tartott az alkudozás.
A túlparton vettem egy csepp higanyt és egy zacskó tengeri sót. Az utóbbi sokba került, de ez
alkalommal nem érdekelt a pénz. Ha rám mosolyog a szerencse, hamarosan följebb lépek a Fishery
ranglétráján, vagyis hamarosan megszűnnek az anyagi gondjaim!
Az imrei vásárlás közben teljesen véletlenül odavetődtem Denna fogadójához, de nem volt sem
ott, sem az Eolianban, sem a parkban, ahol éjszaka megálltunk beszélgetni. Ám ez nem rontotta a
kedvemet.
Lefektettem a hangszertokot, és kinyitottam, hogy a napfény megmelegítse, és feszesebbé
tegye az új húrokat. Utána letelepedtem a kőpadra a zászlórúd alá, két barátom mellé.
— Hol jártál az éjjel? — kérdezte Simmon kissé túl hanyagul.
Csak akkor jutott eszembe, hogy azt terveztük, összejövünk
Fentonnal, és kártyázni fogunk. Denna látványa tökéletesen kivert a fejemből minden
programot.
— Istenem, Sim, ne haragudj. Mennyit vártatok rám?
Végigmért.
— Sajnálom — ismételtem, és reméltem, hogy látszik is rajtam a bűntudat.
— Elfelejtettem.
Sim vigyorogva vállat vont.
— Nem nagy ügy. Amikor rájöttünk, hogy nem fogsz felbukkanni, elmentünk a Könyvtárba, hogy
igyunk, és a lányokat bámuljuk.
— Fenton haragudott?
— Tombolt — mondta flegmán Wilem, aki most szólt először. — Azt mondta, ha legközelebb
lát, megpofoz.
Sim még szélesebben vigyorgott.
— Azt mondta, hogy habókos e’lir vagy, aki nem tiszteli a nála különbeket.
— Kijelentéseket tett felmenőidről, és állatokkal kapcsolatos nemi tévelygésekről — mondta
Wilem fapofával.
— ...tehlini talárban! — Énekelte Simmon tele szájjal. Azután elnevette magát, és köhögni
kezdett. Hátba vágtam.
— Hol voltál? — kérdezte Wilem, miközben Sim levegőért kapkodott. — Anker azt mondta,
korán távoztál.
 Valamilyen okból nem szívesen beszéltem volna Dennáról.
— Találkoztam valakivel.
— Valaki fontosabb nálunk? — kérdezte Wilem színtelen hangon, amely nála éppúgy
jelenthetett száraz humort, mint kritikát.
— Egy lány — vallottam be.
Felvonta a szemöldökét.
— Az, aki után loholtál?
— Senki után nem loholtam — tiltakoztam. — Ő talált meg Ankernél.
— Jó jel — helyeselt Wilem.
Simmon bölcsen bólintott, azután dévajul felcsillant a szeme.
— Netán zenéltetek? — Oldalba könyökölt, a szemöldöke föl-le járt. — Egy kis duett?
Túlságosan mulatságos volt ahhoz, hogy megsértődjem.
— Nem volt zene. Csak azt akarta, hogy valaki hazakísérje.
— Hazakísérted? — kérdezte jelentőségteljesen, és ismét felvonta a szemöldökét.
Ez alkalommal kevésbé volt mulatságos.
— Sötét volt — mondtam komolyan. — Csak visszakísértem Imrébe.
— Ó — sóhajtott csalódottan Sim.
— Korán hagytad ott Ankert — mondta lassan Wil. — Mi pedig egy órán át vártunk. Ez azt
jelenti, hogy két órádba került eljutni Imrébe és vissza?
— Hosszú séta volt — ismertem el.
— Milyen hosszú? — kérdezte Simmon.
— Néhány órás. — Elfordítottam a tekintetemet. — Hatórás.
— Hat óra? — kérdezte Sim. — Eredj már, azt hiszem, jogom van hallani néhány részletet,
miután két dekád óta egyfolytában róla delirálsz.
Kezdtem megmérgedni.
— Én nem delirálok! Csak sétáltunk. Beszélgettünk.
Sim kétkedve sandított rám.
— Hagyjál már! Hat órán át? Wilem
megütögette a vállát.
— Igazat mond.
Simmon rápillantott.
— Ezt miért mondod?
— Most sokkal őszintébb a hangja, mint mikor hazudik.
— Ha egy percig csöndben maradtok, akkor elmondok mindent. Rendben? — Bólintottak. A
kezemet néztem, igyekeztem összeszedni a gondolataimat, de sehogy sem akartak ésszerű
mintába rendeződni. — A hosszú úton mentünk vissza Imrébe, megálltunk egy időre a Kőhídon.
Kimentünk a városi parkba. Leültünk a folyónál. Beszélgettünk... tulajdonképpen semmi
érdekesről. Helyekről, ahol jártunk. Dalokról... — Rájöttem, hogy összevissza hablatyolok, és
befogtam a számat. A következő szavakat gondosan megválogattam. — Azt gondoltam, hogy több
lesz sétánál és beszélgetésnél, de hát... — Elhallgattam.
Fogalmam sem volt, mit mondjak.
Egy pillanatig hallgattak.
— Nahát — csodálkozott Wilem. — A hatalmas Kvothe meghátrál egy nőtől.
— Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy megijedtél — mondta Simmon nem egészen
komolyan.
— Rohadtul igazad van, megijedtem — mondtam halkan, és idegesen beletöröltem a
tenyeremet a nadrágomba. — Ti is megijednétek, ha találkoznátok vele. Most azért ülök itt, hogy
ne rohanjak át Imrébe, mert hátha meglátom egy bolt ablaka mögött, vagy összefutok vele az
utcán. — Reszketegen vigyorogtam.
— Akkor eredj — somolygott Simmon, és megbökött. — Jó utat. Ha én ismernék ilyen nőt, akkor
nem itt ebédelnék két ilyen pofával. — Félresöpörte a haját a szeméből, a másik kezével ismét
meglökött. — Eredj!
Maradtam.
— Ez nem ilyen egyszerű.
— Veled semmi sem olyan egyszerű — morogta Wilem.
— Természetesen ilyen egyszerű — nevetett Simmon. — Indulj már, neki mondd el, amit
nekünk!
— Jól van — feleltem sötét gúnnyal. — Mintha olyan egyszerű lenne, mint énekelni. Mellesleg
nem is tudom, meg akarja-e hallgatni. Olyan különleges...
Mit akarhat tőlem?
Simmon nagyot nézett.
— Eljött, hogy találkozzon veled! Nyilvánvalóan akar valamit.
Pillanatnyi csönd után sietve másra tereltem a szót, amíg megtehettem.
— Manet engedélyezte, hogy elkezdjem a mestermunkámat.
— Máris? — aggodalmaskodott Sim. — És Kilvin bele fog egyezni? Nem szereti, ha levágják a
kanyarokat.
— Én nem vágom le a kanyarokat! — tiltakoztam. — Csak gyorsabban fogom föl a dolgokat.
Wilem gunyorosan horkantott, Sim közbevágott, mielőtt veszekedni kezdtünk volna.
— Na és mit fogsz csinálni? Varázslámpát?
— Mindenki lámpát csinál — jegyezte meg Wilem.
 Bólintottam.
— Valami mást akartam, talán fortunátort, de Manet azt mondta, maradjak a lámpánál. — A
toronyban négyet harangoztak. Fölálltam, fogtam a hangszertokot. Indulni akartam az osztályba.
— Meg kéne mondanod neki — vélte Simmon. — Ha szeretsz egy lányt, akkor tudatnod kell
vele.
— Na és nálad eddig hogy jött be? — érdeklődtem. Bosszantott, hogy éppen Sim akar lelki
tanácsokat adni. — Hatalmas tapasztalataid szerint statisztikai értelemben milyen gyakran jön be
ez a stratégia?
Wilem tüntetően elfordult, miközben Sim és én egymást fixíroztuk. Elsőnek én sütöttem le a
szememet. Bűntudatom volt.
— Egyébként sincs mit mondani — morogtam. — Szeretem vele tölteni az időmet, és most már
tudom, hogy hol lakik. Ez azt jelenti, hogy megtalálhatom, ha keresem.
hatvannegyedik fejezet / KILENC A TŰZBEN

A következő nap úgy hozta a szerencse, hogy Imrében legyen dolgom. Ha már úgyis a közelben
jártam, beugrottam a Tölgyfa Evezőbe.
A gazda nem tudott semmiféle Dennáról vagy Dianne-ról, de volt egy szállóvendége, Dinnah
névre hallgató, szép, sötét hajú lány. Most éppen nincs itthon, de ha akarok üzenetet hagyni...
Elhárítottam az ajánlatot, de megvigasztalt a tény, hogy most már tudom Denna imrei címét, és
viszonylag könnyen megtalálom.
Ám a következő két napban sem sikerült találkoznom vele a Tölgyfa Evezőben. A harmadik
napon a tulajdonos közölte, hogy Denna éjnek évadján távozott a motyójával, és nem fizette ki a
számláját. Visszamentem az Egyetemre, és nem tudtam, hogy aggódjam, vagy dühöngjek.
Újabb három nap, öt eredménytelen út Imrébe. Sem Deoch, sem Threpe nem hallott róla.
Deoch azt mondta, Denna ilyen természet, hogy eltünedezik. Őt keresni ugyanolyan céltalan, mint
egy macskát hívogatni. Tudtam, hogy ez jó tanács, csak nem fogadtam meg.

Kilvin irodájában ültem, és igyekeztem flegma képet vágni, amíg a hatalmas, bozontos magiszter
a varázslámpámat forgatta lapáttenyerében. Ez volt az első önálló munkám. Magam öntöttem a
lapokat, magam csiszoltam a lencséket. Én töltöttem fel a sugárszórót anélkül, hogy
arzénmérgezést kaptam volna. Főleg pedig az enyém volt az alar és a bonyolult sygaldry, amely
működő varázslámpában
egyesítette az alkatrészeket.
Ha Kilvin jóváhagyja a munkát, akkor eladja, és a pénz egy részét én kapom meg mint jutalékot.
De ennél is fontosabb, hogy önálló kézműves leszek, még ha csak kezdő is. Sokkal nagyobb
szabadságom lesz a saját terveim kivitelezésére. Nagy ugrást is jelent a Fishery rangsorában,
közelebb kerülök a re’lar címhez, mindenekelőtt pedig megalapozhatom az anyagi
függetlenségemet!
A magiszter nagy sokára fölnézett.
— Szépen megcsináltad, E’lir Kvothe — mondta. — De ez nem a szokott modell.
Bólintottam.
— Néhány változtatást eszközöltem rajta, uram. Ha nagyságod bekapcsolja, akkor meglátja...
Kilvin olyan hangot adott, ami derűs kuncogás éppúgy lehetett, mint ingerült morgás. Az
asztalra tette a lámpát, körbement a szobában, és egy kivételével minden lámpát elfújt.
— Tudod-e, E’lir Kvothe, hány varázslámpa robbant föl a kezemben?
Nyeltem egyet, megráztam a fejem.
— Hány?
— Egy sem — mondta komolyan. — Mert mindig óvatos vagyok. Mindig tökéletesen biztos
vagyok abban, hogy mit tartok a kezemben. Türelmet kell tanulnod, E’lir Kvothe. Egy pillanat az
elmében többet ér, mint kilenc a tűzben.
Lesütöttem a szemem, és igyekeztem kellően bűntudatosnak tűnni.
Kilvin eloltotta az egyetlen megmaradt lámpát is, ettől csaknem teljes sötétség lett a szobában.
Kis idő múlva jellegzetes vörös fény hullott a kézilámpásból a falra. Nagyon gyönge volt, egyetlen
gyertya is erősebben világított volna.
— A kapcsoló állításával növelni lehet a fényerőt — mondtam gyorsan. — Igazából inkább
szabályozó, mint kapcsoló.
Kilvin bólintott.
— Ügyes. Ilyesmivel nem sokan bajlódnak ilyen kis lámpánál. — A fény erősebb lett,
halványodott, ismét erősödött. — A sygaldry egész jónak látszik — mondta vontatottan Kilvin,
miközben lerakta a lámpát az asztalra. — De a lencséd gyújtópontja hibás. Nagyon kevéssé szórja a
fényt.
Ez volt az igazság. Az én lámpám, ahelyett, hogy az egész szobát bevilágította volna, csak egy
keskeny szeletét emelte ki: a munkaasztal sarkát és a falnak támasztott nagy, fekete palatábla
felét. A helyiség többi része sötét maradt.
— Ez szándékos — mondtam. — Vannak ilyen lámpások. Például az ökörszemlámpa.
Kilvinből csak egy sötét árnyék látszott az asztal túloldalán.
 —

Ezt magamtól is tudom, E’lir Kvothe. — Csipetnyi rosszallás volt a hangjában. — Igen
felkapottak kétes körökben. Olyanokban, amelyekkel arkanista nem közösködhet.
— Azt hittem, a tengerészek használják — mondtam.
— Betörők — mondta Kilvin komoran. — És kémek meg más ilyen népek, akik nem akarják
mutatni, hogy min mesterkednek az éj sötétjében.
Szétfolyó aggodalmamnak váratlan pólusa lett. Azt hittem, hogy ez a megbeszélés pusztán
formaság. Tudtam, hogy ügyes kézműves vagyok, különb sokaknál, akik régebben dolgoznak Kilvin
műhelyében. De most szorongani kezdtem, hogy talán hibát követtem el, amikor csaknem
harmincórai munkát pocsékoltam a lámpa készítésére, arról nem is szólva, hogy a saját pénzemből
egy egész talentumot fektettem be az alapanyagokba!
Kilvin érthetetlenül hümmögött és motyogott. A féltucatnyi olajlámpa sercegve életre kelt, és
természetes fénnyel töltötte be a szobát. Csak ámultam, hogy a magiszter milyen hanyagul valósít
meg egy hatszoros kötést.
Fogalmam sem volt, honnan vette hozzá az energiát.
— Ez csak azért van, mert első munkának mindenki varázslámpát választ — mondtam, hogy
kitöltsem a csöndet. — Mindenki a régi tervrajzot követi. Én valami mást szerettem volna csinálni.
Azt akartam látni, tudok-e valami újat készíteni.
— Én úgy vélem, hogy te a rendkívüli eszedet akartad mutogatni — felelte Kilvin tárgyilagosan.
— Nem csupán felére próbáltad rövidíteni az inaskodás bevett idejét, de a saját tökéletesített
terveid alapján akartál lámpát készíteni. Legyünk őszinték, E’lir Kvothe. Ez a lámpás egy kísérlet,
amely azt van hivatva bizonyítani, hogy különb vagy a közönséges inasoknál. Ugye? — Beszéd
közben a szemembe nézett, és egy időre eltűnt a tekintetéből a lappangó szórakozottság.
Kiszáradt a szám. A bozontos szakáll és a darabos kiejtéssel beszélt aturi mögött Kilvin agya
olyan, mint a gyémánt. Miből képzeltem, hogy büntetlenül becsaphatom?
— Természetesen imponálni akartam magiszterségednek — mondtam, és lesütöttem a
szememet. — Azt hiszem, ez természetes.
— Ne alázatoskodj — intett. — Az álszerénység nekem nem imponál.
Fölnéztem rá, kihúztam magam. — Legyen hát, Kilvin magiszter: én jobb vagyok. Gyorsabban
tanulok. Keményebben dolgozom. A kezem ügyesebb. Az elmém kíváncsibb. De ezt nagyságod
anélkül is tudja, hogy mondanám.
Kilvin bólintott.
— Ez már jobb. És igazad van, én is tudom. — Kapcsolgatta a lámpát, ideoda világított vele a
szobában. — Ha őszinte akarok lenni, mély benyomást tett rám az ügyességed. A lámpa rendesen
van összerakva. A sygaldry agyafúrt. A csiszolás pontos. Ügyes munka.
 —

Elpirultam az örömtől.
— De a kézművességhez más is kell egyszerű ügyességen kívül — folytatta Kilvin. Letette a
lámpát az asztalra a két óriási mancsa közé. — Nem adhatom el ezt a lámpát. Okvetlenül eljutna a
rossz emberekhez. Ha egy betörőt elkapnának egy ilyen eszközzel, az minden arkanistára rossz
fényt vetne. Befejezted inasidődet, bizonyítottad kiváló képességeidet. — Kicsit megnyugodtam. —
De még mindig kételkednem kell a józan ítélőképességedben. Azt hiszem, a lámpát beolvasztjuk.
— Be akarja olvasztani a lámpámat? — Egy teljes dekádon át dolgoztam rajta, és csaknem
minden megtakarított pénzemet a nyersanyagokra költöttem. Arra számítottam, hogy tetemes
hasznom lesz belőle, ha Kilvin eladja, de most...
— E’lir Kvothe, valamennyien felelősek vagyunk azért, hogy megőrizzük az Egyetem jó hírét —
mondta határozottan. — Egy ilyen tárgy, ha nem a megfelelő kezekbe kerül, rossz fényt vethet
mindannyiunkra.
Törtem a fejemet valamin, amivel eltéríthetem a szándékától, de ő az ajtó felé hessegetett.
— Eredj, vidd meg Manetnek a jó hírt!
Csüggedten baktattam ki a műhelybe, ahol száz dolgos kéz hangja köszöntött: fát faragtak,
követ véstek, fémet kalapáltak. A levegő sűrű volt a maráshoz használt savtól, a forró vastól és a
verejtéktől. Manet a sarokban éppen csempét rakott be egy égetőkemencébe. Megvártam, hogy
becsukja az ajtót. Hátralépett, inge ujjával letörölte a verejtéket a homlokáról.
— Na, hogy ment? — kérdezte. — Átmentéi, vagy még egy szemeszteren át kell fognom a
kezed?
— Átmentem — feleltem elutasítóan. — Igazad volt a változtatásokkal kapcsolatban. Nem volt
odáig tőlük.
Mondtam neked — felelte minden önelégültség nélkül. — Nem szabad elfelejtened, hogy
régebben vagyok itt, mint tíz diák együttvéve. Amikor azt mondom neked, hogy a magiszterek a
szívük mélyén konzervatívak, nem csak úgy beszélek bele a világba. Tudom. — Lustán végighúzta
kezét torzonborz, szürke szakállán, míg a forróságtól hullámzó levegőt figyelte a téglakemence
mellett. — Van valami ötleted, hogy mit fogsz csinálni mint szabad mesterlegény?
— Arra gondoltam, hogy készítek egypár kék fényű sugárvetőt — mondtam.
— Az jó pénz — mondta lassan Manet. — Csak kockázatos.
— Tudod jól, hogy óvatos vagyok — nyugtattam meg.
— A kockázat, az kockázat — felelte. — Talán tíz éve tanítottam itt egy fickót, mi is volt a
neve...? — A homlokát kocogtatta egy darabig, azután vállat vont. — Elkövetett egy apró hibát. —
Hangosan csettintett az ujjával. — De hát épp annyi kell. Csúnyán megégett, és elveszítette néhány
ujját. Azután nem lehetett többé kézműves.
 Cammarra néztem a termen át, hiányzó szemére, kopasz, heges fejére. — Talált. —
Gondterhelten ökölbe szorítottam az ujjaimat, és a barnás fémtartályra sandítottam. Kilvin
bemutatója után egy-két napig riadoztak tőle, de mostanra beolvadt a felszerelések közé. A
Fisheryben legalább tízezer módja volt annak, hogy az elővigyázatlan ember meghaljon. A
csontkátrány csak a legújabb és legizgalmasabb eszközt szolgáltatta az öngyilkossághoz.
Elhatároztam, hogy másra terelem a szót. — Kérdezhetek valamit?
— Ugorj bele — mondta, és a kemencére sandított. — Vetted? Ugorj bele.
A szememet forgattam.
— Elmondhatod magadról, hogy ugyanolyan jól ismered az Egyetemet, mint akárki?
Bólintott.
— Legalább annyira. Minden piszkos kis titkával egyetemben. Halkabban folytattam. — Akkor,
ha akarod, el tudod mondani nekem, hogy lehet bejutni az Archívumba észrevétlenül?
Manet szeme összeszűkült.
— Megtehetném — felelte —, de nem teszem.
Még valamit mondtam volna, de ingerülten belém fojtotta a szót.
— Ide figyelj, fiam, erről már beszéltünk. Légy türelmes! Adj még időt Lorrennek, hogy
lehiggadjon. Alig egy szemeszter telt még el...
 —
Fél év!
A fejét csóválta.
— Csak azért tűnik hosszúnak, mert fiatal vagy. Hidd el, még friss a dolog Lorren elméjében.
Még egy szemesztert szánj rá, hogy jó benyomást tegyél Kilvinre, azután megkérheted, hogy járjon
közbe az érdekedben. Bízz bennem.
Működni fog.
Olyan esdeklőn néztem rá, ahogy csak tudtam.
— De hát te...
Határozottan megrázta a fejét.
— Nem. Nem. Nem. Nem fogom megmutatni. Nem árulom el. Nem rajzolok térképet. —
Megenyhült az arca, és a vállamra tette a kezét. Bizonyára azért, hogy enyhítse a nyers elutasítás
csípését.
— Tehlura, minek ez a sietség? Fiatal vagy. A világ összes ideje a tiéd.
— Rám szegezte az ujját. — De ha kicsapnak, az örökre szól. És ez történik, ha rajtakapnak,
amint az Archívumban settenkedsz.
Csüggedten megrogyasztottam a vállam.
— Azt hiszem, igazad van.
— Bizony. Igazam van — felelte, és visszafordult a kemencéhez.
— Most pedig tűnés. Gyomorfekélyt kapok tőled.
Elkullogtam, és közben eszeveszetten törtem a fejemet Manet intésén, meg azon, amit
kiszűrhettem beszélgetésünkből. Tudtam, hogy általánosságban jó tanácsot adott. Ha egy-két
szemeszteren át jól viselkedem, akkor beengednek az Archívumba. Ez a legbiztonságosabb,
legegyszerűbb út oda, ahova el akarok jutni.
Sajnos nem engedhettem meg magamnak a türelmet. Tisztában voltam vele, hogy ez lehet az
utolsó félévem, amennyiben nem szerzek hamarosan sok pénzt. Nem. A türelmet nem
választhatom.
Kifelé menet benéztem Kilvin irodájába. Láttam, hogy az asztalánál ül, és kapcsolgatja a
lámpámat. Megint olyan szórakozott volt az arca. Agyának hatalmas gépezete legalább fél tucat
dolgot őrölhetett egyszerre.
Kopogtam az ajtófélfán, hogy felhívjam magamra a figyelmét.
— Kilvin magiszter!
Nem nézett rám.
— Tessék!
 Megvásárolhatom én a lámpát? — kérdeztem. — Olvashatnék éjszaka. Most mindig pénzt
kell költenem gyertyákra. — Egy pillanatig fontolgattam, hogy ne tördeljem-e a kezem, aztán
másként döntöttem. Ripacskodás lenne.
Kilvin egy hosszú percig töprengett. A lámpa kapcsolója halkan kattogott.
— Nem veheted meg azt, amit magad készítettél — mondta. — Az idő és az anyag, amit
ráfordítottál, a tiéd. — Nyújtotta a lámpát.
Bementem éne a szobába, de a magiszter visszahúzta a kezét, és a szemembe nézett.
— Egy dolgot tisztázzunk — mondta komolyan. — Ezt itt nem adhatod el és nem adhatod
kölcsön. Olyannak se, akiben megbízol.
Ha ez elkallódik, előbb-utóbb rossz kezekbe kerül, és a sötétben ólálkodó latrok használják majd
becstelenségekre.
— Szavamat adom, Kilvin magiszter. Senki sem fogja használni rajtam kívül.
Vigyáztam, hogy faarccal hagyjam el a műhelyt, de magamban szélesen, elégedetten
mosolyogtam. Manet pontosan azt mondta el, amit meg akartam tudni. Van egy másik út is az
Archívumba. Egy rejtett út. Ha létezik, meg is találhatom.
 —

hatvanötödik fejezet / SZIKRA

Potya ital ígéretével csaltam el Wilt és Simet az Eolianba. Ez volt az egyetlen gavalléria, amelyet
megengedhettem magamnak.
Ambrose elüthetett a gazdag arisztokrata pártfogótól, de még így is maradt elég egyszerű
zenebarát, aki több italt fizetett, mint amennyit meg tudtam volna inni.
Két egyszerű megoldás kínálkozott erre a problémára. Lehettem iszákos, vagy úgy
szervezhettem meg a dolgot, ahogy kocsmák és zenészek időtlen idők óta szokták. Figyeljetek,
mert fellebbentem a fátylat egy ősi muzsikus titokról...
Mondjuk, elmentek egy fogadóba. Hallgattok engem, ahogy játszom. Nevettek, sírtok, ámultok
a tehetségemen. Utána meg akarjátok mutatni, mennyire tetszett a produkció, de ahhoz nem
vagytok elég gazdagok, hogy igazán jelentős ajándékkal vagy summával kedveskedjetek, mint
valami gazdag kereskedő vagy mágnás. Tehát fizettek egy italt.
Én azonban már ittam egy pohárral. Vagy több pohárral. De az is lehet, hogy józan akarok
maradni. Utasítsam vissza az ajánlatot? Természetesen nem. Csak elpocsékolnám az értékes
lehetőséget, és nagy valószínűséggel úgy éreznétek, hogy gorombán leráztalak benneteket.
Ehelyett kegyesen elfogadom, és megkérem a csapost, hogy adjon egy pohár Greysdale
méhsert. Vagy egy Sountent. Vagy valami különleges fehérbort.
Az ital neve nem fontos. Az a fontos, hogy ne létezzen. A csapos vizet ad.
Kifizetitek az italt, én kegyesen megköszönöm, és mindenki boldog. Később a csapos, a
kocsmáros és a zenész háromfelé osztja a pénzt.
Nívósabb intézményekben megengedik, hogy egyfajta hitelalapot képezz az italokból. Az Eolian
ilyen hely volt.
Így tehát ínségem ellenére kihozathattam egy egész palack scuttent az asztalhoz, ahol Wil és
Sim várakozott.
Wil elismerően méregette a bort.
— Milyen különleges alkalomból jöttünk ide?
Kilvin elfogadta a varázslámpámat. Az Arkánum legújabb mesterlegényét látjátok —
mondtam kissé öntelten. A legtöbb diák legalább három-négy szemesztert húz le a műhelyben,
mire befejezi inaskodását. Azt nem közöltem velük, hogy a lámpával elég vegyes sikert értem el.
— Ami az időt illeti... — mondta Wil szárazon. — Meddig tartott, majdnem három hónapig?
Kezdenek olyanokat pusmogni rólad, hogy elveszítetted a képességeidet.
 — Azt hittem, jobban fogtok örülni! — mondtam, miközben lehántottam a viaszt a palack
szájáról. — Vége felé járnak filléres napjaim.
Sim elutasítóan morgott.
— Elég jól megállód a helyed — mondta.
— Arra iszom, hogy sikeres kézműves legyél — mondta Wil, és felém tolta a poharát.
— Tudom, hogy ez további italokat jelent.
— Ráadásul — mondtam, miközben eltávolítottam az utolsó viaszgöböt — mindig fennáll a
lehetőség, hogy ha eléggé berúgsz, akkor beengedsz majd egy napon az Archívumba, amikor te
vagy az ügyeletes. — Elővigyázatból kedélyes hangot ütöttem meg. Felnéztem, hogy mit szól
ehhez.
Wil lassan ivott egy kortyot. Nem nézett a szemembe.
— Nem tehetem.
Csalódott savak marták a gyomromat. Legyintettem, mintha nem tudnám elhinni, hogy
komolyan vette a tréfát.
— Ó, tudom én...
— Fontolgattam — szakított félbe Wilem. — Mivel egyáltalán nem érdemled meg a kapott
büntetést, továbbá azt is tudom, mennyire bánt. — Ivott egy kortyot. — Lorren olykor felfüggeszt
diákokat. Pár napra, ha túl hangosan beszélgetnek a Sírban. Pár dekádra, ha nem vigyáznak egy
könyvre. De a kitiltás más dolog. Ez évek óta nem fordult elő. Ezt mindenki tudja. Ha bárki meglát
ott... — Megrázta a fejét. — Elveszítem könyvtári állásomat.
Mindkettőnket kicsaphatnak.
— Ne rágd magad — feleltem. — Már maga a tény, hogy fontolóra vetted, azt jelenti...
— Egyre érzelgősebbek leszünk itt! — vágott közbe Sim, és az asztalhoz ütötte a poharát. —
Bontsd ki a palackot, és igyunk erre: imponálj annyira Kilvinnek, hogy szóljon az érdekedben, és
Lorran vonja vissza a kitiltásodat a Levéltárból!
Elmosolyodtam, belenyomtam a dugóhúzót az üvegbe. — Van egy jobb tervem — mondtam. —
Arra szavazok, hogy igyunk egy bizonyos Ambrose Jakis örökös kalamitásaira és égedelmeire!
— Azt hiszem, ebben megegyezhetünk — mondta Wil, és fölemelte a poharát.
— Nagy Isten — súgta Simmon. — Nézzétek, mit talált Deoch!
— Mi az? — kérdeztem, arra összpontosítva, hogy egyben húzzam ki a dugót.
— Sikerült megint kifognia a helység legszebb lányát — morogta Sim rá nem jellemző epével. —
Ennyi elég, hogy megutálj valakit.
 —

— Sim, a te ízlésed a nők terén a legjobb esetben is kérdéses. — A dugó kellemes cuppanással
kiszabadult. Diadalmasan eléjük tartottam. Egyikük sem figyelt rám, a szemüket az ajtóra
szegezték.
Megfordultam. Megállt bennem az ütő.
— Ez Denna.
Sim felém fordult, nagyot nézett.
— Denna?
Összevontam a szemöldököm. — Dianne. Denna. Róla beszéltem a múltkor.
Ő az, aki együtt énekelt velem. Sokféle nevet használ. Nem tudom, miért.
Wilem lapos pillantást vetett rám.
— Ez a nőd? — kérdezte a legnagyobb hitetlenséggel.
— Deoch nője — helyesbített tapintatosan Simmon. Láthatólag így volt. Deoch, a jóképű atléta
a maga fesztelen módján társalgón vele. Denna kacarászott, és hanyagul átölelte. Ólomsúly
nehezedett a mellemre, miközben figyeltem a csevegésüket.
Azután Deoch megfordult, és mutatott valamit. Denna abba az irányba nézett. Találkozott a
tekintetünk, Denna szeme felragyogott, és rám mosolygott. Csak ösztönből viszonoztam a
mosolyát. A szívem ismét verni kezdett. Intettem neki. Denna gyorsan mondott valamit Deochnak,
majd elindult a tömegen át felénk.
Sietve meghúztam a scuttent. Simmon megfordult, és mondhatni hódolatos hitetlenkedéssel
nézett rám.
 Eddig csak úti ruhában láttam Dennát. De ma este sötétzöld köntöst viselt, amely szabadon
hagyta a karját és a vállát. Döbbenetes volt. Tudta is magáról, hogy az. Mosolygott.
Mindhárman fölálltunk, ahogy közelebb ért.
— Reméltem, hogy itt talállak — mondta.
Kissé meghajoltam.
— Reméltem, hogy megtalálsz. íme a két legjobb barátom. Simmon. — Sim napfényes mosollyal
nézett a lányra, és félresöpörte a haját a szeméből. — És Wilem. — Wil bólintott. — ő Dianne.
Denna letelepedett egy székre.
— Ilyen csinos fiatalemberek mit keresnek ma este a városban?
— Összeesküdtünk ellenségeink vesztére — felelte Simmon.
— És ünnepelünk is — tettem hozzá sietve.
Wilem megemelte a poharát.
— Ellenségünk vesztére!
Simmon és én követtük a példáját, de nekem megállt a kezem, mert észbe kaptam, hogy
Dennának nincs pohara.
— Bocsánat — mondtam. — Meghívhatlak egy italra?
— Azt reméltem, hogy fizetsz nekem egy vacsorát — mondta.
— De bűntudatom lenne, ha elragadnálak a barátaid közül.
Elmém száguldott, Hogy kitaláljon valami tapintatos módot a távozásra.
— Abból a feltevésből indulsz ki, hogy szükségünk van rá — mondta Wilem rezzenéstelen
arccal. — Szívességet tennél nekünk, ha elvinnéd.
Denna mohón előrehajolt. Mosoly incselkedett szája rózsaszín sarkában.
— Csakugyan?
Wilem komolyan bólintott.
— Még többet iszik, mint amennyit beszél.
Denna játékos pillantást vetett rám.
— Olyan rengeteget?
— Mellesleg — szólt közbe Simmon ártatlanul — napokig borong, ha nem lehet veled. Teljesen
megkukul, ha most itt hagyod nekünk.
Égett az arcom, és hirtelen kedvem támadt megfojtani Simet. Denna édesdeden nevetett.
— Gondolom, akkor jobb, ha magammal viszem. — Olyan mozdulattal állt föl, ahogy a fűzfaág
hajlik meg a szélben, és nyújtotta a kezét. Megfogtam. — Remélem, találkozunk még, Wilem,
Simmon.
Integettek, mi pedig elindultunk az ajtóhoz. — Rokonszenves fiúk — mondta.
— Wilem kő a mély vízben. Simmon olyan, mint egy patakban fröcskölő kisfiú.
Ez olyan találó leírás volt, hogy fölnevettem.
— Magam sem mondhattam volna szebben. Valami vacsorát említettél?
— Hazudtam — mondta vidáman. — De azt szeretném, ha meghívnál egy italra.
— Mit szólsz a Csaphoz?
Elfintorodott.
— Túl sok az öregember, és nincs elég fa. Ma elég szép az éjszaka ahhoz, hogy szabad ég alatt
töltsük.
Az ajtó felé intettem.
— Vezess.
Megtette. Sütkéreztem a fényében, és a férfiak irigy bámulásábán. Ahogy elhagytuk az Eoliant,
mintha még Deoch is egy kicsit féltékeny lett volna. De mikor elmentem mellette, valami mást is
megpillantottam a szemében.
Szomorúságot? Sajnálatot?
Nem volt erre időm. Dennával voltam.

Vettünk egy barna kenyeret meg egy palack Avennish eperbort. Azután kerestünk egy meghitt
zugot az egyik olyan parkban, amilyenek mindenfelé megtalálhatók Imrében. Mellettünk az első
őszi levelek pörögtek az utcákon. Denna lehúzta a cipőjét, és légiesen táncolt az árnyak között,
élvezte a fű selymét a talpa alatt.
Letelepedtünk egy padra egy hatalmas koronájú fűzfa alatt, azután otthagytuk, mert
kényelmesebb ülés esett a földön, a fa tövében. Kiadós darabokat téptünk a vastag, sötét
kenyérből, hogy legyen, ami lefoglalja a kezünket. A bor édes és világos volt, és miután Denna ivott
a palackból, az ajka egy órán át nedves maradt.
Olyan bánat ült mindenen, mintha ez lenne az utolsó meleg éjszaka. Mindenről és semmiről
beszéltünk, és én végig alig kaptam levegőt Denna közelségétől, a mozgásától, és attól, ahogy a
hangja megérinti az őszi levegőt.
— Milyen távoli a tekinteted — mondta. — Mire gondolsz?
Vállat vontam, hogy nyerjek egy kis időt. Nem mondhattam el az igazat. Tudtam, hogy minden
férfi bókol neki, elborítják rózsaillatnál is
töményebb hízelgéssel. Ravaszabb megközelítést választottam.
— Azt hallottam az Egyetem egyik magiszterétől, hogy hét szó van, amitől a nők belénk
szeretnek. — Látványos hanyagsággal megvontam a vállam. — Azon tűnődtem, hogy melyek azok.
— Ezért beszélsz olyan sokat? Hátha véletlenül kimondod őket?
 Kinyitottam a számat, hogy visszavágjak, de megláttam a szemében táncoló fényt, mire inkább
összeszorítottam az ajkamat, és igyekeztem nem elpirulni. Kezét a karomra tette. — Miattam ne
hallgass, Kvothe — mondta gyengéden.
— Hiányzik a hangod.
Ivott a borból.
— Mindenesetre ezen kár tépelődnöd. Kimondtad már őket, amikor először találkoztunk. Azt
mondtad: Azon gondolkoztam, mit is keresel te itt. — Kacéran intett. — Attól a pillanattól vagyok a
tiéd.
Gondolataim egy villanással visszaszálltak Roent karavánjához. Elhűltem.
— Nem hittem, hogy emlékszel rá.
Éppen tépett magának a barna kenyérből. Megállt a keze, kérdőn nézett rám.
— Mire emlékszem?
— Rám. Arra, hogy találkoztunk Roent karavánjában.
— Eredj már — csipkelődött. — Hogy felejthettem volna el a vörös hajú fiút, aki otthagyott
engem az Egyetemért?
Megdöbbenésemben arra sem hívtam fel a figyelmét, hogy nem hagytam ott. Nem igazán.
— Sosem említetted.
— Te sem — vágott vissza. — Talán azt gondoltam, hogy te felejtettél el engem.
— Téged? Hogyan felejthettelek volna el?
Mosolygott, de aztán lesütötte a szemét.
— Meglepődnél, ha tudnád, mi mindent elfelejtenek a férfiak — mondta. Derűsebben folytatta:
— Bár az is lehet, hogy nem. Nem kétlem, hogy te is felejtesz el dolgokat, hiszen magad is férfi
vagy.
— Emlékszem a nevedre, Denna. — Azért mondtam ki, mert jólesett. — Miért vettél föl újat?
Vagy a Dennát csak az anilini úton használtad?
— Denna — mondta halkan. — Már csaknem elfelejtettem. Ostoba lány volt.
— Olyan volt, mint egy feslő bimbó.
— Úgy tűnik, már évek óta nem vagyok Denna. — Megdörzsölte meztelen karját, és körülnézett,
mintha hirtelen attól tartott volna, hogy valaki felfedez minket.
— Akkor hát Dianne-nak szólítsalak? Azt jobban szereted?
A fűzfaágak megborzongtak a széltől. Denna fölvetette a fejét, rám nézett. Haja utánozta az
ágak mozgását. — Kedves vagy. Azt hiszem, miattad jobb szívvel gondolok Dennára. Másképpen
hangzik, amikor te ejted ki. Gyengéden.
— Akkor hát Denna — mondtam határozottan. — Egyáltalán mi történt Anilinban?
Alávitorlázó levél ült meg a haján. Szórakozottan lesöpörte.
 — Semmi kellemes — felelte, és nem nézett a szemembe. — Ugyanakkor semmi váratlan.
Nyújtottam a kezem, ő pedig odaadta a kenyeret.
— Nos, boldog vagyok, hogy visszajöttél — mondtam. — Aloine-om.
Olyan hangot adott, ami határozottan nem illett egy úrinőhöz.
— Kérlek, ha kettőnk közül valaki Savien, az inkább én vagyok. Én voltam az, aki megkeresett —
mutatott rá. — Kétszer!
— Én is kerestelek — tiltakoztam. — Csak úgy látszik, hiányzik belőlem a tehetség, hogy rád
találjak. — Denna drámaian forgatta a szemét. — Ha tudsz ajánlani megfelelő időt és helyet,
amikor keresselek, mindjárt egészen más lenne a helyzet... — Tapintatosan elhallgattam, azután
föltettem egy kérdést.
— Talán holnap?
Denna mosolyogva figyelt a szeme sarkából.
— Mindig olyan óvatos vagy — mondta. — Még sosem láttam férfit, aki ilyen óvatosan haladna.
— Úgy nézte az arcomat, mintha kirakós lenne, amit meg kell fejteni. — Az hiszem, holnap délben
megfelelő lenne az idő. Az Eolianban.
Meleg izzás töltött el a gondolatra, hogy ismét találkozhatom vele.
— Azon gondolkoztam, mit is keresel te itt — idéztem föl mélán a régi találkozást. — Utána
hazugnak neveztél
Előrehajolt és vigasztalóan megérintette a kezem. Eperillata volt, az ajka veszedelmesen
pirosnak tűnt még a holdfényben is.
— Milyen jól ismertelek, már akkor is!
Végigbeszélgettük az éjszaka hosszú óráit. Óvatos körökben kerülgettem érzelmeimet,
tartózkodtam a túlzott merészségtől. Azt hiszem, ő is ugyanezt tehette, bár ebben nem lehetek
biztos. Mintha cirkalmas táncot jártunk volna a modegi udvarban, ahol a táncosok ujjnyira állnak,
de — ha ügyesek — sosem érintik egymást.
Ilyen volt a mi beszélgetésünk. És nemcsak hogy nem érintettük meg egymást, de furcsa módon
még mintha süketek is lettünk volna. így hát nagyon óvatosan táncoltunk, mert nem tudhattuk,
milyen zenét hall a másik, sőt azt sem tudhattuk, táncol-e egyáltalán.

Deoch az ajtóban állt, mint mindig. Intett, amikor meglátott.

— Kvothe úrfi! Sajnos, elszalasztottad a barátaidat.
— Én is így gondoltam. Milyen régen mentek el?
— Alig egy órája. — Nyújtózkodott, grimaszolt, azután fáradt sóhajtással leengedte a karját.
— Mérgesek voltak, amiért itt hagytam őket?
Elvigyorodott.
 — Nem különösebben. Találtak maguknak két csinos lányt. Természetesen nem olyan szépeket,
mint a barátnőd. — Kényszeredett arcot vágott, aztán olyan lassan kezdett beszélni, mintha
mérlegre tenne minden szót. — Nézd... Kvothe. Tudom, nem az én dolgom, és remélem, nem
veszed rossz néven. — Körülnézett, váratlanul kiköpött. — A nyavalyába! Nem vagyok én jó az
ilyesmiben.
Ismét felém fordult, és határozatlanul intett.
— Nézd, a nők olyanok, mint a tűz, mint a láng. Némelyik, akár a gyertya, fényes és barátságos.
Némelyik olyan, akár a szikra vagy parázs vagy a tűzbogár, amit kergetünk nyári éjszakán. Van
olyan, mint a tábortűz, csupa fény és meleg egy éjszakára, de aztán már jönnénk is el. Van olyan,
mint a kandalló tüze, nem feltűnő, de melegen piroslik benne a parázs, és hosszúhosszú ideig ég.
— Hanem Dianne... Dianne olyan, akár egy szikrazuhatag, amilyent Isten keze fakaszt a
köszörűkőhöz szorított éles késből. Nézned kell, kívánnod kell. Akár meg is érintheted egy
pillanatra. De nem foghatod meg. Összetöri a szívedet...
Túl friss volt az este emléke, hogy sokat törődjem Deoch figyelmeztetésével.
Elmosolyodtam.
— Deoch, az én szívem az üvegnél erősebb anyagból van. Ha megüti, majd rájön, hogy
keményebb, mint a rézzel és arannyal és gyémántporral ötvözött acél. Ne képzeld, hogy mit sem
sejtő, riadt szarvas vagyok, amelynek földbe gyökerezik a Iába, ha meghallja a hallalit. Inkább ő
vigyázzon, mert ha lesújt, szívem olyan szépet, fényeset zendül, hogy szárnyakon kell
visszarepülnie hozzám.
Deoch elnevette magát.
— Te aztán bátor fickó vagy! — Megcsóválta a fejét. — És fiatal is. Bár olyan bátor és fiatal
lennék, mint te. — Még mindig mosolyogva belépett az Eolianba.
— Akkor hát jó éjt.
— Jó éjszakát.
Deoch azt szeretné, ha jobban hasonlítana rám? Ez olyan bók volt, amilyet még senkitől sem
kaptam.
Ennél is jobban esett, hogy vége azoknak a napoknak, amikor hiába kerestem Dennát. Holnap
délben találkozunk az Eolianban: — ...ebédelünk, beszélgetünk, sétálgatunk — ahogy mondta. A
gondolat szédítő izgalommal töltött el.
Milyen fiatal voltam. Milyen bolond. Milyen bölcs.
 hatvanhatodik fejezet / ILLÉKONYSÁG

Másnap korán ébredtem, és annyira izgultam a Dennával közös ebéd kilátásától, hogy mivel
úgyse bírtam volna visszaaludni, elindultam a Fisherybe. Az éjszakai dőzsölés egész pontosan
három pennyt hagyott a zsebemben, és alig vártam, hogy hasznot húzzak új keletű tisztségemből.
Rendszerint éjszaka dolgoztam a Fisheryben, egészen más hely volt, mint nappal. Csak
tizenöten-húszan dolgoztak. Esténként kétszer ennyien voltak. Kilvin, mint mindig, az irodájában
ült, de a légkör sokkal nyugodtabb volt: szorgos, nem kapkodó.
Még Felár is ott láttam a műhely sarkában. Cipó méretű obszidiánt nagyolt gondosan. Nem
csoda, hogy eddig nem találkoztam vele, ha mindig ilyen korán jár be.
Manet figyelmeztetése ellenére elhatároztam, hogy elsőre kék sugárszórókat készítek. Trükkös
munka, mivel csontkátrányt kell használnom hozzá, viszont gyorsan találok rá vevőt, és csupán
négy-öt óra körültekintő munkát igényel. Nemcsak hogy befejezhetem, mire az Eolianban
találkozom Dennával, de talán még egy kis előleget is kapok Kilvintől, így nem kell üres erszénnyel
pironkodnom.
Összeszedtem a szükséges eszközöket, és elindultam a keleti fal mellett sorakozó
füstelszívókhoz. Az egyik öblítő közelében választottam magamnak helyet. Öblítőnek hívták azokat
a kétszeres keménységű üvegből készült, ötszáz gallonos tartályokat, amelyek egyenletesen el
voltak osztva a műhelyben. Ha magunkra öntöttünk valami veszélyes anyagot munka közben, csak
meg kellett húznunk az öblítő karját, és már meg is tisztított a hűvös áradat.
Természetesen eddig sosem volt szükségem az öblítőre, mert óvatosan dolgoztam. De azért jó
érzés volt közel tudnom magamat hozzá.
Miután kinyitottam az elszívót, odamentem az asztalhoz, amelyen a csontkátrány állt. Bár
tudtam, hogy nem veszélyesebb egy kőfűrésznél vagy a tömörítő keréknél, idegesített a barna
fémtartály.
És ma valahogy másmilyen volt. Odaszóltam az egyik legtapasztaltabb kézművesnek, amikor
elment mellettem. Jaxim olyan nyúzott volt, mint általában az iparosok, ha valami nagy munka
kellős közepén tartanak, és addig mellőzik az alvást, amíg nem végeznek.
— Ennek ilyen deresnek kell lennie? — kérdeztem a kátrányostartályra mutatva. A peremét a
dér finom csipkéje borította, mintha apró bokrok nőttek volna rajta. A levegő valósággal remegett
a hidegtől körülötte.
Jaxim ránézett, és vállat vont.
— Jobb, ha túl hideg, mintha nem lenne elég hideg — mondta humortalan nevetéssel. — Hehe.
Bumm.
 Kénytelen voltam egyetérteni vele. Köze lehetett a dologhoz annak is, hogy ennyire korán a
műhely is hidegebb volt a megszokottnál. Még egyik olvasztókemencét sem gyújtották be, a
legtöbb kovácstűz még csak parázslott.
Végigfuttattam magamban a letöltés fázisait, hogy nem felejtettem-e el valamit. Olyan hideg
volt, hogy a lélegzetem fehér páraként gomolygott a levegőben. Verejtékes ujjaim ráragadtak a
tartály zárószerkezetére, mint a kíváncsi kisgyerek nyelve a kút kifolyójára télvíz idején.
Egy csöppet fejtettem le a sűrű, olajos folyadékból a nyomásálló fiolába, azután gyorsan
elzártam a csapot. Visszamentem a füstelszívóhoz, és összeszedtem az anyagokat. Néhány
idegtépő perc után belekezdtem a kék sugárszórók elkészítésének hosszú és aprólékos munkájába.
Két órával később kizökkentett egy hang. Nem volt különösebben erős, de annyira komolyan
beszélt, hogy azt a Fisheryben nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
— Ó, Istenem — mondta mögöttem ez a hang.
Munkám miatt elsőnek a csontkátrány tartályára néztem, és kivert a hideg verejték. Fekete
folyadék szivárgott belőle, lefutott a munkaasztal lábán, és tócsába gyűlt a földön. Már csaknem
szétrágta a vastag asztalláb fáját. Halk roppanásokat és pukkanásokat hallottam: a tócsa fortyogni
kezdett a padlón. Csak arra tudtam gondolni, amit Kilvin mondott a demonstráción: Ha eléggé
fölmelegszik, a levegővel érintkezve meggyúl...
Ebben a pillanatban a láb megroppant, az asztal dőlni kezdett. A barna fémtartály lebucskázott
róla. Annyira lehűlt, hogy mikor a kőhöz csapódott, nem megrepedt vagy behorpadt, hanem
szilánkokra tört, mintha üvegből lett volna. Több gallon sötét folyadék robbant ki belőle hatalmas
sugárban, és szétfolyt a műhely padlóján. A helyiség megtelt harsány sercegésselpattogással: a
szétfröccsent csontkátrány forrni kezdett a meleg kőpadlón.
Az az okos ember, aki valamikor régen megtervezte a Fisheryt, két tucat nyelőt foglalt a műhely
kőpadlójába a takarítás megkönnyítésére és a kiloccsant folyadék elvezetésére. Sőt: voltak a
padlón alacsony bordák és sekély vájárok is, amelyek a lefolyókhoz terelték a kiömlött szereket.
Tehát amint a tartály széttört, kétfelé kezdett rohanni a csontkátrány. Közben is forrt, és maró,
sűrű, szurokfekete felhőkbe tömörült a talaj szintjén, amelyek bármikor lángra lobbanhattak.
És ott állt a sötét köd két polipkarjának csapdájában Fela, aki magánosan dolgozott egy félreeső
asztalnál a műhely egyik sarkában. Szája félig kinyílt a sokktól. Praktikus munkaruhát viselt: könnyű
nadrágot könyökben összefogott, vékony lenvászon inggel. Hosszú, sötét haját hátrakötötte
lófarokba, de még így is a derekáig ért. Úgy fog égni, mint egy fáklya.
Vad lárma tört ki a műhelyben, mikor az emberek észbe kaptak. Parancsokat kiabáltak, vagy
egyszerűen csak félelmükben ordítottak. Eldobták szerszámaikat, leverték a félkész munkákat a
tolongásban.
 Fela nem sikoltozott segítségért, vagyis rajtam kívül senki nem vette észre, milyen nagy bajban
van. Ha hitelt adhatok Kilvin demonstrációjának, nem egészen egy perc múlva a maró köd és a láng
tengere önti el az egész műhelyt. Nem volt idő...
A közeli munkaasztalon szétszórt tárgyakra pillantottam, kerestem valamit, amivel segíthetek.
De nem volt ott semmi: kőtömbök, rézdrót tekercsek, egy félig teleírt üveggömb, amelyet
valószínűleg Kilvin egyik lámpásába szántak...
És máris tudtam, mi a teendő. Fölkaptam az üveg félgömböt, és odavágtam az egyik
kőtömbhöz. Széttört, és lett egy görbe, vékony üvegcserepem, körülbelül akkora, mint a tenyerem.
A másik kezemmel lekaptam az asztalról a köpenyemet, és rohantam a füstelnyelőhöz.
Hüvelykujjamat az üvegcserép széléhez nyomtam, kellemetlen húzást éreztem, azután éles
fájdalmat. Sikerült vért fakasztanom. Szétkentem az ujjammal az üvegen és kötést mondtam. Az
öblítőhöz ugrottam, a földre dobtam az üvegcserepet, összpontosítottam, és rátapostam,
szétroppantottam a talpam alatt.
Elképzelhetetlen hideg hasított belém. Nem egyszerű hideg volt, amit az ember a bőrén és a
végtagjaiban érez egy téli napon. Úgy csapott belém, akár a villám. Éreztem a nyelvemben, a
tüdőmben, a májamban.
De elértem, amit akartam. A tartály kétszeres keménységű üvegén pókhálószerű repedések
nyíltak szét ezernyi hasadékká. Abban a pillanatban hunytam be a szemem, amikor szétrobbant.
Ötszáz gallon víz csapott le rám, mint egy hatalmas ököl, hátralökött, bőrig átáztatott.
Eliramodtam, futni kezdtem az asztalok között.
Akármilyen gyors voltam, nem lehettem elég gyors. Vakító bíborszínű villám lobbant a műhely
sarkában. A köd tüzet fogott, furcsán szögletes, dühös, vörös lángnyelveket lőtt a magasba. A tűz
föl fogja melegíteni a maradék kátrányt, amitől az majd még gyorsabban forr, még több lesz a köd,
a tűz és a hő.
Miközben rohantam, a tűz elharapózott. Követte a csontkátrányt, amely két patakban futott a
legközelebbi csatornanyílások felé. Ijesztő vadsággal csaptak föl a lángok, kettős tűzfüggönnyel
zárva el a műhely sarkát. Máris olyan magasak voltak, mint én, és egyre nőttek.
Fela kivergődött az asztala mögül, és a fal mentén futott az egyik lefolyó felé. Mivel a
csontkátrány lezúdult a rácson, itt a falnál rés nyílt a ködben és a lángokban. Fela éppen itt akart
kitörni, amikor a csatorna sötét felhőt böffentett. Fela rémült, kurta sikollyal hátrált. A felbuggyanó
köd azonnal meg is gyulladt, és mindent elnyelt vonagló lángjaival.
Végre elmaradt az utolsó asztal. Visszafojtottam a lélegzetemet, behunytam a szememet, és
lassítás nélkül átugrottam a ködöt, hogy az iszonyú, maró anyag ne érjen hozzá a lábamhoz.
Pillanatnyi erős hőség csapta meg a kezemet és az arcomat, de vizes ruhám megakadályozta, hogy
megégjek vagy tüzet fogjak.
 Mivel csukva volt a szemem, ügyetlenül értem földet, beleütöttem a csípőmet egy munkaasztal
kőlapjába. Nem törődtem vele, rohantam Felához.
A műhely falához hátrált a lángok elől, de most meredten bámult rám, és védekezőn fölemelte
a kezét.
— Engedd le a kezed! — ordítottam futás közben, és széttártam nedvesen csöpögő
köpenyemet. Nem tudom, meghallott-e a lángok bömbölésén keresztül, de megértette, mit
akarok. Leeresztette a kezét, és a köpeny felé lépett.
Az utolsó szökkenésnél hátranéztem, és láttam, hogy a tűz gyorsabban növekszik, mint
gondoltam. Több mint lábnyi vastag, szurokfekete köd fedte a padlót. A lángok olyan magasra
nyúltak, hogy nem láttam a túlsó falat, és nem is sejtettem, milyen vastag lett a tűzfal.
Mielőtt Fela belépett volna a köpenyem szárnyai közé, olyan magasra rántottam a szövetet,
hogy eltakarja a fejét. — Ki kell vinnem téged! — üvöltöttem, miközben bebugyoláltam a
köpennyel.
— A lábad megég, ha gyalog jössz! — Valamit válaszolt, de hangját letompította a lucskos
szövet; nem hallhattam a lángok bömbölésétől.
Fölkaptam, nem a karjaimban tartva, ahogy a szőke herceg szokta a mesekönyvekben, hanem a
vállamra lódítottam, mint egy zsák krumplit. Ahogy a csípője a vállamhoz csapódott, már
nyargaltam is a tűz felé. Szabad karomat az arcomhoz kaptam, hogy védjem a támadó forróságtól,
és imádkoztam, hogy átázott nadrágom legalább a maró köd vastagjától védje meg a lábamat.
Mély lélegzetet vettem, mielőtt belerohantam a tűzbe, de a levegő mart és csípett. Ösztönösen
köhögtem, újabb kortyot nyeltem az égő levegőből, éppen amikor a lángfalba léptem. Köd marta a
lábszáramat, körülöttem lángokban állt a világ. Rohantam, köhögtem, egyre rosszabb levegőt
szívtam be. Szédültem, ammóniaízű lett a szám. Elmém ésszerűen gondolkozó része leszögezte
valahol a távolban: hát persze, az teszi illékonnyá.
Azután már nem gondoltam semmit.

Amikor magamhoz tértem, elsőnek egyáltalán nem az jutott eszembe, amire gondolnátok.
Másrészt lehet, hogy nem is lepődtök meg annyira, ha voltatok valaha fiatalok.
— Mennyi az idő? — kérdeztem rémülten.
— Délután, első harangszó — felelte egy női hang. — Ne próbálj fölkelni!
Visszarogytam az ágyra. Egy órával korábban kellett volna találkoznom Dennával az Eolianban.
Nyomorúságosán néztem körül. Kő volt a gyomromban. A fertőtlenítőszagból tudhattam, hogy
valahol a Medicában vagyok. Az ágy is árulkodott: elég kényelmes volt az alváshoz, de a
lustálkodáshoz már nem.
 Elfordítottam a fejem, és megláttam egy döbbenetesen zöld szempárt, kurtára nyírt, szőke
fürtök keretében.
— Ó! — Visszadőltem a párnára. — Üdv, Mola!
Mola a szobát szegélyező magas pultok egyikénél állt. A Medica munkásainak jellegzetes, sötét
viselete még jobban érvényre juttatta bőrének fehérségét.
— Üdv, Kvothe — mondta, és tovább írta a jelentését.
 —

Hallottam, hogy végre előléptettek, el’the lettél — mondtam.

— Gratulálok. Mindenki tudja, hogy már régen megérdemelted.
Fölpillantott, halvány ajkán mosoly játszott.
— Látom, a hőség nem vette el a nyelvedről a mézet! — Letette a tollat. — A többi részed hogy
érzi magát?
— A lábam rendben van, csak elzsibbadt, ebből arra következtetek, hogy megégett, csak ti már
csináltatok vele valamit. — Fölemeltem a takarót, alánéztem, utána gondosan visszagyűrtem a
helyére.
— Továbbá a lecsupaszodás előrehaladott állapotában vagyok. — Hirtelen megrémültem. —
Fela jól van?
Mola komolyan bólintott, és közelebb jött az ágyhoz.
— Lett egy-két zúzódása, amikor ledobtad, és megpörkölődött a bokája. De jobban jött ki a
dologból, mint te.
— És a többiek a Fisheryben?
— Mindent összevéve meglepően jól vannak. Pár égés, tűztől vagy savtól. Egy fémmérgezés, de
enyhe eset. A tüzeknél a füst csinálja az igazi nagy bajt, de akármi ég ott, nem gerjeszt füstöt.
— Ammóniás füst keletkezett. — Kísérletképpen mélyeket lélegeztem. — De úgy tűnik, a tüdőm
nem égett meg! — folytattam megkönnyebbülten. — Csak háromszor szippantottam belőle,
mielőtt elájultam.
Kopogtattak. Sim bedugta a fejét az ajtón.
— Ugye, nem vagy meztelen?
— Nagyobbrészt igen — feleltem. — De a legkényesebb részletek le vannak takarva.
Simet a kínosan feszengő Wilem követte.
— Korántsem vagy olyan rózsaszín, mint voltál — mondta. — Úgy gondolom, ez jó jel.
— A lába még egy darabig fájni fog, de nem szenvedett maradandó sérülést — mondta a lány.
— Hoztam tiszta ruhát — jelezte vidáman Sim. — Ami rajtad volt, az tönkrement.
— Remélem, valami megfelelőt választottál hatalmas ruhatáramból. — jegyeztem meg
csípősen, hogy palástoljam zavaromat.
Sim vállat vont.
— Kénytelen leszel cipő nélkül mászkálni, mert nem találtam másikat a szobádban.
— Mert nincs másik — feleltem, miközben átvettem a ruhákat.
— Semmi baj. Jártam én már mezítláb.
 Különösebb sérülés nélkül úsztam meg a kalandot. Mindazonáltal nem volt olyan részem,
amelyik ne fájt volna. Kézfejemet és a nyakamat megkapták a lángok, enyhe savmarás keletkezett
a lábszáramon, amikor átrohantam a tűzkődön.
Ennek dacára végigsántikáltam a három hosszú mérföldet a folyón át Imréig, minden
valószínűség ellenére abban reménykedve, hogy Denna még vár rám.
Deoch töprengve figyelt, ahogy a téren át az Eolianhoz jöttem. Tetőtől talpig végigmért.
— A mindenit, fiam! Úgy festesz, mint aki leesett a lóról. Hol a cipőd?
— Jó reggelt neked is — feleltem gúnyosan.
— Jó napot — helyesbített, és jelentőségteljes pillantást vetett a Napra. El akartam surranni
mellette, de megállított. — Sajnos elment.
— A fekete... fenébe! — Még ahhoz is fáradt voltam, hogy tisztességesen káromkodjak.
Deoch együttérző fintort vágott.
— Kérdezett felőled — mondta vigasztalóan. — És várt is jó sokáig, csaknem egy órán át. Még
sosem láttam, hogy ilyen sokáig megmaradjon egy helyben.
— Volt vele valaki, amikor elment?
Deoch a kezét nézte, egy rézpennyt táncoltatott ujjai között.
— Nem az a fajta lány, aki sok időt tölt egyedül... — Sajnálkozó pillantást vetett rám. — Párat
elküldött, de végül elment egy fickóval. Nem hinném ugyan, hogy tényleg elment vele, ha érted,
hogy gondolom. Pártfogót keresett, és ez az alak annak tűnt. Fehér hajú, gazdag, ismered a
fajtáját.
Felsóhajtottam.
— Ha történetesen meglátod, mondd meg neki... — Elhallgattam, törtem a fejem, hogyan
írhatom le, ami történt. — Meg tudod fogalmazni valamivel költőiebben azt, hogy közbejött valami
kivédhetetlen?
— Asszem. Leírom neki bánatos arcodat és cipőtlen állapotodat. Az embernek jól meg kell
alapoznia az engesztelést.
Akaratom ellenére elmosolyodtam.
— Kösz.
Iszol valamit? — kérdezte. — Nekem kicsit még korai, de barátnál mindig kivételt teszek.
Megráztam a fejem.
— Vissza kell mennem. Még sok a dolgom.

Visszasántikáltam Ankerhez, és arra érkeztem, Hogy a kocsma csak úgy zsong az izgatott
emberekről, akik mind a Fisheryben pusztító tűzről beszélnek. Mivel nem akartam kérdésekre
 —
válaszolni, lerogytam egy félreeső asztalnál, és megkértem az egyik pincérlányt, hogy hozzon egy
tál levest és kenyeret.
Evés közben hallgatózásra edzett fülem begyűjtötte, mi mindent mesélnek az emberek. Csak így
másoktól hallva fogtam fel igazán, hogy mit tettem.
Megszoktam, hogy emlegetnek. Mint már mondtam, szorgosan építettem magam is a
hírnevemet. De ez más. Ez igazi volt. Máris kiszínezték, összekeverték a részeket, de a lényeg
megmaradt. Megmentettem Felát, lángokon vágtam át, hogy biztonságba helyezhessem. Mint a
szőke herceg a mesékben.
Akkor ízleltem meg először, milyen érzés hősnek lenni. Jó volt!
 hatvanhetedik fejezet / KÉZÜGYESSÉG DOLGA

Miután megebédeltem az Ankerben, elhatároztam, hogy visszatérek a Fisherybe, és megnézem,

mennyi kár keletkezett. A kihallgatott karattyolásból arra következtettem, hogy a tüzet elég
gyorsan eloltották. Ebben az esetben talán még be is fejezhetem a kék sugárszórókat! Ha nem,
legalább visszaszerezhetem elhagyott köpenyemet.
Meglepő módon a Fishery nagyobb része különösebb kár nélkül vészelte át a tüzet, de az
északkeleti negyede gyakorlatilag elpusztult. Semmi sem maradt, csak kőtörmelék, üvegcserép és
hamu. Rézvörös és ezüstfehér pecsétek ragyogtak az összetört asztallapokon és a padlón, ahol a
különböző fémeket összeolvasztotta a tüzes forróság.
A pusztulásnál is nyomasztóbb volt, milyen kihalt a műhely. Még sosem láttam ennyire
kihaltnak. Kopogtattam Kilvin irodájának ajtaján, azután belestem. Üres volt. Bár ez logikus. Kilvin
nélkül senki sem képes megszervezni a takarítást.
A sugárszórók elkészítése órákkal tovább tartott, mint gondoltam. Sebeim fájtak, bepólyált
hüvelykujjam kissé lelassított. A legtöbb iparosmunka két ügyes kezet követel. Nagyon hátráltatja
még egy ilyen semmiség is, mint egy kötés.
Ennek ellenére sikerült baleset nélkül végeznem a munkával. Éppen ki akartam próbálni a
sugárszórókat, amikor meghallottam a folyosóról Kilvin siaru nyelvű káromkodását. Amikor
hátranéztem, még láttam, amint bedübörög az ajtón, és az irodája felé csörtet, sarkában Arwyl
magiszter egyik tanársegédével.
Lezártam a füstelnyelőt, és elindultam Kilvin irodájához, alaposan megnézve, hova teszem a
csupasz talpamat. Az ablakon át láttam, hogy Kilvin úgy hadonászik, ahogy a paraszt kergeti a
varjakat. Két karja csaknem könyékig be volt kötve.
— Elég! — mondta. — Majd én ellátom!
A tanársegéd elkapta Kilvin egyik karját, és megigazította a kötést. Kilvin lesöpörte magáról a
medicus kezét, és a magasba emelte a karját, hogy ne lehessen elérni.
Lhinsatva! Ami sok, az sok! — A tanársegéd mondott valamit, de túl halk volt ahhoz, hogy
halljam, Kilvin azonban tovább rázta a fejét. — Nem! És elég volt a mákonyotokból. Éppen eleget
aludtam!
Intett, hogy jöjjek be.
— E’lir Kvothe! Beszédem van veled!
Nem tudtam, mire számítsak, de azért bementem. Fenyegetően nézett. — Látod, mit találtam,
miután a tüzet elfojtottuk? — kérdezte, és a munkaasztalán heverő, sötét rongykupacra mutatott.
Bekötött kezével óvatosan megemelte a szövet egyik csücskét, és én fölismertem a köpenyem
 —
elszenesedett maradványait. Kilvin megrántotta a rongyot. A köpenyből kihullott a kézilámpám, és
nehézkesen végiggurult az asztallapon.
— Alig két napja beszéltünk a tolvajlámpádról. Ma mégis megtalálom: itt hányódott, ahol
minden kétes alak magához vehette! — Gyilkosán meredt rám.
— Mit hozol fel a védelmedre?
Tátva maradt a szám.
— Igazán sajnálom, Kilvin magiszter. Én csak... nálam volt...
Változatlan szigorral nézett a lábamra.
— És miért vagy meztélláb? Még egy e’lirnek is több esze lehetne, mint hogy cipő nélkül
mászkáljon egy ilyen helyen! Elég felelőtlen vagy mostanában. Meg vagyok döbbenve!
Miközben valami magyarázaton törtem a fejem, Kilvin komor ábrázata váratlan mosolyra
húzódott.
— Természetesen csak tréfáltam! — mondta jóságosán. — Fölöttébb hálás vagyok, amiért
Re’lar Felát kihoztad a tűzből. — Meg akarta veregetni a vállamat, de meggondolta magát, mert
eszébe jutott a kötés.
Elernyedtem a megkönnyebbüléstől. Fölvettem a lámpát, megforgattam.
Semmi baja nem lett a tűzben, és a csontkátrány sem marta szét.
Kilvin elővett egy zacskót, és az asztalra tette.
— Ezek is a köpenyedben voltak — mondta. — Sok minden. Olyan tömöttek voltak a zsebeid,
mint az üstfoltozó zsákja.
— Úgy látom, jó hangulatban van, Kilvin magiszter — mondtam óvatosan.
Ugyan milyen fájdalomcsillapítót adhattak neki a Medicában?
— Ez az igazság! — felelte vidáman. — Ismered a mondást: Chan Vaen edan Kote?
Megpróbáltam kitalálni.
 —
Hét év... nem tudom, mi az a Kote.
— Heted évre várd a bajt! — felelte. — Régi mondás, de milyen igaz! Már két éve időszerű volt.
— Bekötött kezével a műhely romjaira mutatott. — Ez, ami beütött, nem is volt olyan nagy baj. A
lámpáim épek. Senki nem halt meg. A sebesülések között az enyém a legsúlyosabb, ahogy annak
lennie kell.
Ránéztem a kötésekre. A szívem összeszorult a gondolattól, hogy baja eshetett ügyes kezének.
— Hogy van nagyságod? — kérdeztem óvatosan.
— Másodfokú égés — mondta, és már akkor legyintett, amikor még ki sem jött a szájamon az
aggodalmas kiáltás. — Csak hólyagok. Fáj, de a hús nem égett üszkösre, rövidesen visszanyerem a
mozgékonyságomat. — Bosszúsan fújt egyet. — De akkor is rohadt nehéz lesz most három dekádig
a munka!
— Ha segítségre lenne szüksége, számíthat rám nagyságod.
Elismerően bólintott.
— Nagylelkű ajánlat, E’lir. Ha csak a kézről lenne szó, el is fogadnám. De sok munkám olyasfajta
sygaldryt kíván, amelyekkel...
— körültekintően megválasztotta a szavait — ...nem lenne bölcs dolog kapcsolatba hozni egy
e’lirt.
— Akkor nevezzen ki re’larnak, Kilvin mester — mosolyogtam.
— Hogy jobban szolgálhassam nagyságodat.
Mély hangon kuncogott.
— Még az is lehet. Ha továbbra is ilyen jól dolgozol.
Úgy döntöttem, másra terelem a szót, nem kísértem tovább a jó szerencsét.
— Mi volt a baj a tartállyal?
— Túl hideg volt — felelte. — A fém csak egy héj, amely a belső üvegtartályt őrzi, és alacsonyan
tartja a hőmérsékletet. Gyanítom, a tartály sygaldryja sérült meg, így folyamatosan hűlt és hűlt. És
amikor a reagens megfagyott.
Végre megértettem.
— Megrepedt az üvegtartály — bólogattam. — Ahogy az üveg sör, ha szétfagy. Azután pedig a
vegyszer átrágta magát a fémen.
Kilvin bólintott.
— Jaxim azóta is roskadozik nemtetszésem súlya alatt — mondta sötéten. — Tőle hallottam,
hogy felhívtad a figyelmét a hibára.
— Biztosra vettem, hogy az egész épület porig ég — mondtam.
Fel nem foghatom, hogyan voltak képesek ilyen könnyen megfékezni a tüzet.
 —
— Könnyen? — kérdezte gunyorosan. — Gyorsan, azt igen. De arról nem tudok, hogy könnyű
lett volna.
— Hogyan sikerült?
Mosolygott.
— Jó kérdés. Te mit gondolsz?
— Nos, az egyik diáktól azt hallottam, hogy magiszterséged kirontott az irodájából, és elkiáltotta
a tűz nevét, mint a Nagy Táborim. Azt mondta: Tűz, csitulj!, és a tűz engedelmeskedett.
Kilvin hahotázott.
— Tetszik ez a mese — mondta. Szája széles vigyorra húzódott a szakállában. — De kérdeznék
valamit. Hogyan jutottál át a tűzön? A reagens nagyon magas hőmérsékleten ég. Hogyhogy nem
égtél össze?
— Megáztattam magamat az egyik öblítőből, Kilvin magiszter.
Tűnődve nézett rám.
— Jaxim látta, ahogy átugrasz a tűzön, alig néhány másodperccel az után, hogy a reagens
kifolyt. Az öblítőből gyorsan folyik a víz, de azért nem ennyire.
— Sajnos, széttörtem a tartályt, Kilvin magiszter. Ez látszott az egyetlen megoldásnak.
Kilvin hunyorogva kinézett az irodája ablakán, és összevonta a szemöldökét. Aztán kiment a
műhelybe, és elindult az összetört tartályhoz. Letérdelt, bekötözött ujjaival fölvett egy fűrészes
üvegszilánkot. — Hogy az ördögbe sikerült összetörnöd az öblítőmet, E’lir Kvothe?
Annyi érteden csodálkozás volt a hangjában, hogy elnevettem magam. — Nos, Kilvin magiszter,
a diákok szerint félelmetes kezem egyetlen csapásával zúztam szét.
Kilvin ismét elvigyorodott.
— Ez sem rossz mese, csak nem tudom elhinni.
— Megbízhatóbb források szerint feszítővasat használtam, amit az egyik közeli asztalról kaptam
föl.
Kilvin megcsóválta a fejét.
— Okos fiú vagy, de ezt a kétszeres keménységű üveget a saját kezemmel készítettem. Az
araszos vállú Cammar sem bírná széttörni. Még pöröllyel sem. — Eldobta az üvegcserepet, fölállt.
— A többiek csak hadd mesélgessenek, de közöttünk ne legyen titok.
— Nem nagy titok — ismertem el. — Tudom a kétszeres keménységű üveg sygaldryját. Amit
meg tudok csinálni, azt el is tudom törni.
— De mi volt a forrásod? — kérdezte Kilvin. — Ilyen rövid idő alatt nem juthattál olyan
forráshoz... — Fölemeltem bepólyált hüvelykujjamat. — Vér! — mondta megdöbbenten. —
Vérünk melegét használni hebehurgyaság, E’lir Kvothe. És a megkötés utáni reszketés? És ha
hipothermiás sokkot kapsz?
 — Kevés választásom volt, Kilvin magiszter — feleltem.
Töprengve bólintott.
— Ez imponáló: puszta vérrel oldani azt, amit megkötöttem. — Bele akart túrni a szakállába, és
haragosan összevonta a szemöldökét, mert a pólyáktól nem tehette.
— No és magiszterséged? Mivel sikerült megfékeznie a tüzet?
— Nem használtam a tűz nevét — ismerte el. — Ha Elodin itt lett volna, akkor minden sokkal
egyszerűbb. De a tűz nevét nem ismerem, így csak a saját eszközeim álltak a rendelkezésemre.
Gyanakodva sandítottam rá, hogy most tréfál-e, vagy sem. Kilvin száraz humorát néha nehéz
volt felismerni.
— Elodin tudja a tűz nevét?
Kilvin bólintott. — Akad még két-három ember az Egyetemen, de Elodin ért hozzá a legjobban.
— A tűz neve — mondtam lassan. — Szólíthatták volna, a tűz pedig hajtott volna a szavukra,
úgy, mint Nagy Táborimnál?
Ismét bólintott.
— De hát ezek csak mesék! — tiltakoztam.
Kajánul nézett rám.
— Mit gondolsz, E’lir Kvothe, honnan jönnek a mesék? Minden mesének mély gyökere van
valahol.
— De miféle név az? És hogyan működik?
Egy pillanatig habozott, azután megrántotta hatalmas vállát.
— Ezt nehéz elmagyarázni ezen a nyelven. Vagy bármilyen nyelven. Kérdezd Elodint, ő szokott
ilyesmit tanítani.
Közvetlen tapasztalatom volt Elodin segítőkészségéről.
— Akkor hát hogyan állította meg a tüzet?
Nem boszorkányság — felelte. — Számítottam efféle balesetre, és az irodámban volt egy kis
fiola reagens. Ezt használtam köteléknek, és elvontam a hőt a kiömlött anyagból. A reagens túl
hideg lett ahhoz, hogy felforrjon, a köd pedig kiégett. Az anyag oroszlánrésze lefolyt a nyelőkön;
közben Jaxim és a többiek meszet és homokot szórtak szét, hogy megfékezzék azt, ami maradt.
— Ezt nem mondhatja komolyan — vitatkoztam. — Valóságos kemence volt itt. Ilyen sok thaum
hőt nem mozdíthatott el. Hova tette?
— Van egy üres hőcsapdám, éppen ilyen vészhelyzetekre. A tűz még az egyszerűbb balesetek
közé tartozik azok közül, amelyekre felkészültem.
Legyintettem.
— Ez akkor sem megy. Ehhez... — Elkezdtem számolni, hogy ehhez mennyi hőt kellett volna
mozgatnia, de elakadtam, mert nem tudtam, hol kezdjem.
 —
— Becslésem szerint nyolcszázötvenmillió thaum volt — mondta Kilvin. — Noha a pontosabb
adatokhoz meg kellene vizsgálnunk a hőcsapdát.
Elakadt a szavam.
— De hát... hogyan?
— Gyorsan. — Jelentőségteljesen intett bekötözött kezével. — De nem könnyen.
hatvannyolcadik fejezet / AZ ÖRÖKKÉ VÁLTOZÓ SZÉL

A következő napot mezítláb, köpeny nélkül trappoltam végig, és nagyon komor gondolataim
voltak az életemről. Hősi nimbuszom gyorsan megszürkült ebben a helyzetben. Egy rongyos ruhám
maradt. Az égéseim jelentéktelenek voltak, de állandóan fájtak. Nem volt pénzem
fájdalomcsillapítóra vagy új ruhára. Fűzfakérget rágcsáltam, ugyanolyan keserű volt, mint a
hangulatom.
A szegénység úgy lógott a nyakamban, akár a malomkő. Még sohasem horzsolt ennyire a tény,
hogy más vagyok, mint a többi diák. Az egyetem összes hallgatójának volt biztonsági hálója. Sim
szülei aturi nemesek voltak. Wil gazdag shaldi kereskedőcsaládból származott. Ha a dolgok rosszra
fordultak, kölcsönt vehettek föl családjuk számlájára, vagy írtak egy levelet haza.
Én viszont nem engedhettem meg magamnak még egy pár cipőt sem. Egyetlen ingem volt.
Miként remélhetem így, hogy addig maradhatok az Egyetemen, amíg teljes jogú arkanista leszek?
Miként remélhettem, hogy feljebb jutok a rangsorban, amikor nincs bejárásom az Archívumba?
Délre sikerült olyan fekete hangulatba kerülnöm, hogy ráreccsentem Simre az ebédnél, és úgy
veszekedtünk, mint egy öreg házaspár. Wilem nem nyilvánított véleményt, az ételre
összpontosított. Végül látványos kísérletet tettek a felvidításomra, és meghívtak, hogy másnap
este nézzük meg a Hárompennys kívánságot a túlparton. Beleegyeztem, amikor meghallottam,
hogy a színészek Feltemi eredeti darabját adják elő, és nem valami felhígított változatot. Ez kell
most nekem: akasztófahumor, tragédia és árulás.
Ebéd után kiderült, hogy Kilvin már el is adta a sugárszóróim felét. Mivel jó ideje nem lehetett
ilyeneket kék színben kapni, szépen megfizették őket, és nekem valamivel több, mint másfél
talentum jutott. Szerintem Kilvin egy kicsit meg is tetézte az árat, ami horzsolta a büszkeségemet,
de nem voltam abban a helyzetben, hogy belenézzek az ajándék ló szájába.
De még ez sem javított a hangulatomon. Most már vehettem magamnak cipőt és használt
köpenyt. Ha a szemeszter hátralevő részében úgy robotolok, mint egy rabszolga, talán eleget
kaparok össze ahhoz, hogy kifizessem a kamatot Devinek, és a tandíjat is. Ez a gondolat sem töltött
el különösebb
örömmel. Idegtépőén tisztában voltam helyzetem ingatagságával. Hajszál választ el a
katasztrófától.
Olyan meredeken zuhant a kedvem, hogy kihagytam a haladó szimpatetika előadást, inkább
átmentem a túlpartra, Imrébe. Csak az javíthatott volna a hangulatomon, ha találkozom Dennával.
Még mindig tartoztam neki a magyarázattal, hogy miért nem voltam ott a megbeszélt ebéden.
Útban az Eolian felé vásároltam egy magas szárú bakancsot, amelyben jól lehetett gyalogolni, és
elég meleg volt, hogy télen se fázzam. Ezzel úgyszólván ki is ürült az erszényem. Borúsan
számolgattam a pénzemet, ami az ócskásbolt meglátogatása után maradt: három batka és egy
garas. Tarbean utcáin több pénzem volt...

— Ma jól időzítettél — mondta Deoch, ahogy felbukkantam az Eolianban. — Van itt valaki, aki
téged vár.
Ereztem, hogy fülig szalad a szám a kelekótya vigyortól. Hátba vágtam Deochot, mielőtt
besiettem.
Denna helyett Felát láttam, egyedül ült egy asztalnál. Stanchion a közelében állt, beszélgettek.
Amikor észrevett, intett, és visszatért a szokott helyére, a pulthoz. Mikor elment mellettem,
barátságosan megveregette a vállam.
Láttomra Fela felpattant, és hozzám sietett. Egy másodpercig azt hittem, hogy a nyakamba veti
magát, mintha újra egymásra találó szerelmespár lennénk egy túljátszott aturi tragédiában. De ő
egy hajszállal előbb lefékezett. Sötét haja meglibbent. Szép volt, mint mindig, ám
egyik arccsontján széles, szederjes zúzódás sötétlett.
— Jaj, ne! — mondtam, és együttérzőn az arcomhoz kaptam.
— Ezt akkor szerezted, amikor elejtettelek? Ne haragudj!
Hitetlenkedő pillantást vetett rám, azután nevetésben tört ki.
— Azért kérsz bocsánatot, mert kiszabadítottál abból a tüzes pokolból?
— Csak azért a részéért, amikor elájultam, és elejtettelek. Minden a butaságom miatt volt.
Elfelejtettem visszafojtani a lélegzetemet, és beszívtam egy keveset a mérgező levegőből.
Megütötted magadat még valahol?
— Olyan helyen sehol, amit nyilvánosság előtt megmutathatnék — felelte apró fintorral, és úgy
riszálta a csípőjét, hogy azt vérforralónak találtam.
— Remélem, semmi komoly.
Fenyegető arcot vágott:
Hát igen, elvárom, hogy legközelebb jobb munkát végezz! Egy lány, akinek megmentik az
életét, gyengédebb bánásmódra tart igényt.
— Jogos — mondtam földerülve. — Akkor tekintsük ezt gyakorlatozásnak.
 —

Szívdobbanásnyi ideig hallgattunk, Fela mosolya egy picit megfakult.

Kinyújtotta a kezét, azután elbizonytalanodott, leengedte.
— Komolyan, Kvothe. Én... ez volt életemben a legszörnyűbb pillanat.
Mindenütt az a tűz...
Lesütötte a szemét, pislogott.
— Tudtam, hogy meg fogok halni. Biztos voltam benne. Csak álltam ott, mint egy rémült
nyulacska. — Könnyesen hunyorogva felnézett, ismét rám ragyogtatta kápráztató mosolyát. — És
akkor jöttél te, áttörve a lángokon. Ez volt a legdöbbenetesebb dolog, amit megéltem. Olyan volt,
mint... nem láttad véletlenül a Daeonicát?
Mosolyogva bólintottam.
— Mintha azt láttam volna, ahogy Tarsus kirobban a pokolból! Áttörtél a tűzön, és tudtam, hogy
minden rendben lesz. — Fél lépést tett felém, és megfogta a karomat. Éreztem keze melegét az
ingemen át. — Tudtam, hogy meg fogok halni... — zavartan elhallgatott.
— Ismétlem magam.
Megráztam a fejem.
— Ez nem igaz. Láttalak. Próbáltál kijutni.
— Dehogy! Csak álltam ott. Mint azok a buta lányok azokban a bárgyú mesékben, amelyeket
anyám olvasott nekem. De utáltam őket! Folyton ilyeneket kérdezgettem: de hát miért nem lökték
ki a banyát az ablakon? Miért nem kevertek mérget az óriás ételébe?
— Most a lábát szemlélgette, előre hulló haja eltakarta az arcát. A hangja annyira elhalkult,
hogy alig volt több sóhajnál. — Mit ülnek ott, mit várják, hogy valaki megmenti őket? Miért nem
mentik meg saját magukat?
Rátettem a kezemet a kezére, vigasztalónak szánt mozdulattal, és ekkor észrevettem valamit.
Nem az a finom, törékeny kacsó volt, amilyenre számítottam, hanem erős, kérges; egy szobrász
keze, amely keményen dolgozik órákon át a kalapáccsal és a vésővel.
— Ez nem egy szende szűz keze — mondtam.
Fölnézett rám, szeme ragyogott a készülődő könnyektől. Meglepetten elnevette magát, de félig
mintha hüppögés lett volna.
Én... micsoda?
Elvörösödtem zavaromban, amikor rájöttem, hogy mit mondtam, de azért folytattam:
— Ez nem holmi ájuldozó hercegkisasszony keze, aki csipkét ver, várva, hogy a herceg
megmentse. Ez olyan nő keze, aki képes a hajából font kötélen megszökni, vagy megöli az óriást
 —

álmában. — A szemébe néztem. — Olyan nő keze, aki akkor is kivágta volna magát a tűzből, ha
nem vagyok ott. Talán megpörkölődik, de kiszabadul.
A számhoz emeltem a kezét, és megcsókoltam. Valahogy ez látszott megfelelőnek. — Mégis
boldog vagyok, hogy segíthettem. — Elmosolyodtam.
— Szóval... mint Tarsus?
Megint elkápráztatott a mosolyával.
— Mintha Tarsust, a szőke herceget és Oren Velcitert gyúrták volna egybe! — válaszolta
kacagva. Megragadta a kezemet. — Gyere, nézd meg, mit hoztam neked!
Visszahúzott az asztalához, és a markomba nyomott egy batyut.
— Megkérdeztem Wilt és Simet, hogy mivel ajándékozhatnálak meg, és ez valahogy
megfelelőnek tűnt... — Váratlan félénkséggel elhallgatott.
Köpeny volt, sötét lombzöld színű, erős szövetből varrott, jó szabású köpeny. És nem ám valami
ócskás kordéjáról. Az a fajta ruha, amelyet álmomban sem engedhettem volna meg magamnak.
— Meghagytam a szabónak, hogy jó sok zsebe legyen! — mondta bátortalanul. — Wil és Sim
említette, hogy ez milyen fontos.
— Gyönyörű! — mondtam.
I Ismét felragyogott a mosolya.
— A méreteket csak úgy találomra adtam meg — vallotta be.
— Lássuk, jó-e rád! — Kivette a köpenyt a kezemből, közelebb lépett, és a vállamra terítette egy
már-már ölelésforma mozdulattal.
Úgy álltam ott, Fela szavaival élve, akár egy rémült nyulacska. Olyan közel volt hozzám, hogy
éreztem testének melegét, és amikor előrehajolt, hogy megigazítsa a vállamon a szövet esését, a
melle súrolta a karomat. Álltam mozdulatlanul, mint a kőbálvány. Fela válla fölött láttam, hogy a
terem túloldalán az ajtófélfának támaszkodó Deoch szélesen vigyorog.
Fela hátrált, bíráló szemmel méregetett, azután ismét közelebb lepett, és igazított elöl valamit a
kapcsokon.
Illik rád — mondta. — A színe kiemeli a szemedet. Nem mintha szükség lenne rá. Soha nem
láttam még ilyen zöldet. Akár egy darab tavasz.
Ahogy hátralépett, hogy megszemlélje a keze munkáját, észrevettem, hogy egy ismerős alak
távozik az első ajtón az Eolianból. Denna. Csak egy pillanatra láttam az arcát, de éppen úgy nem
téveszthettem el, mint ahogy megismertem volna a tenyeremet. Hogy mit látott, és abból milyen
következtetést vont le, azt csak sejthettem.
 —

Az első gondolatom az volt, hogy utánarohanok az ajtóhoz. Elmagyarázom, hogy miért nem
jöttem el tegnapelőtt a találkára. Bocsánatot kérek érte. Tisztázom, hogy a lány, aki átölelt, csupán
ajándékot adott, semmi más nem történt.
Fela lesimította a köpenyt a vállamon, és rám nézett szép szemével, amelyben alig pár perce a
készülődő könnyek ragyogtak.
— Mintha rám öntötték volna — mondtam. Megfogtam a köpeny két szárnyát, széttártam. —
Sokkal jobb, mint amit megérdemlek, és nem kellett volna fáradnod vele, de azért köszönöm.
— Szerettem volna megmutatni, mennyire méltányolom azt, amit tettél. — Ismét megérintette
a karomat. — Ez igazán semmi. Ha bármit tehetek érted, csak szólj! Bármilyen szívességet.
Beugorhatnál... — Elhallgatott, kérdően nézett rám. — Valami baj van?
Az ajtóra sandítottam. Denna mostanra akárhol lehet. Sosem érném utol.
— Semmi az égvilágon — hazudtam.

Fela meghívott egy italra, és egy ideig apróságokról beszélgettünk.

Meglepetten hallottam, hogy Elodinnal dolgozott az utóbbi hetekben. Valamilyen szobrot készített
neki, cserébe a magiszter alkalmanként tanítgatta. Fela a szemét forgatta. Elodin fölverte az
éjszaka közepén, elvitte a várostól északra fekvő, elhagyott kőbányába. Nedves agyagot tett Fela
cipőjébe, és egész nap azon kellett járnia. Sőt még... elvörösödött, a fejét csóválta, és nem mesélt
tovább. Kíváncsi voltam, de nem akartam kényelmetlen helyzetbe hozni, tehát nem faggattam.
Megegyeztünk egymás között, hogy a magiszter nem is félbolond.
Egész idő alatt az ajtóval szemben ültem, de hiába reménykedtem benne, hogy Denna visszatér,
és kimagyarázkodhatom.
 Végül Fela elindult vissza az Egyetemre, ahol absztrakt matematikát hallgatott. Én ott maradtam
az Eolianban, egy pohár italt szopogattam, és igyekeztem kitalálni, hogyan tisztázhatnám a
helyzetet Dennával. Szerettem volna rendes, érzelgős részeg lenni, de nem engedhettem meg
magamnak, így hát napnyugtakor lassan visszasántikáltam a túlpartra.
Csak mikor szokásos utamra készültem a Mains tetején, akkor döbbentem rá, milyen hatásokkal
járhat, amit Kilvin mondott. A csontkátrány lefolyt a nyelőkön...
Auri. Az Egyetem alatti járatokban él. Eliramodtam a Medica felé, olyan gyorsan, ahogy bírtam,
fáradtan, fájós lábbal. Olyan szerencsém volt, hogy félúton megláttam Molát, éppen
keresztülvágott az udvaron. Kiabáltam és integettem, hogy felkeltsem a figyelmét.
Mola gyanakodva figyelte, ahogy közeledem.
— Ugye, nem akarsz szerenádot adni?
Bűntudatosan megigazítottam a kobozt, és megráztam a fejem.
— Szeretném, ha tennél nekem egy szívességet — mondtam neki.
— Van egy barátom, aki lehet, hogy megsebesült.
Fáradtan sóhajtott.
— El kéne...
— Nem mehetek a Medicába segítségért. — Némi szorongást kevertem a hangomba. — Kérlek,
Mola! Ígérem, nem tart tovább fél óránál, de most kell indulnunk. Félek, hogy talán máris késő.
Valami volt a hangomban, ami meggyőzte.
— Mi a baja a barátodnak?
— Talán égés, talán savmarás, talán füstmérgezés. Akárcsak azoknak, akik tegnap a Fisheryben
tartózkodtak. De lehet, hogy még rosszabb.
Mola elindult.
— Hozom a felszerelést a szobámból.
— Ha nem bánod, itt megvárlak. — Leültem egy közeli padra.
— Csak hátráltatnálak.
Leültem, és igyekeztem nem törődni különböző égéseimmel és zúzódásaimmal. Mola visszatért,
és én odavezettem a Mains délnyugati oldalához, ahol három díszes kémény magasodott egymás
mellett. — Ezeken följuthatunk a tetőre.
Furcsálkodva nézett rám, de nem kérdezett semmit.
A kiugró terméskövekre lépve lassan kapaszkodni kezdtem a kéményen. így lehetett a
legkönnyebben feljutni a Mains tetejére. Részben azért választottam, mert nem tudtam, mennyit
ért Mola a falmászáshoz, részben pedig, mert a sebeim miatt én sem voltam valami erős.
 Mola követett a tetőn. A Medica sötét egyenruháját viselte, de egy szürke köpenyt is hozott a
szobájából. Kerülő utat választottam, hogy a Mains biztonságosabb oldalán maradhassunk.
Felhőtlen éjszaka volt, szilánknyi holdsarló világította meg utunkat.
— Ha nem ismernélek jobban — szólalt meg Mola, míg megkerültünk egy magas téglakéményt
— azt hinném, valamilyen baljós célból csalsz el egy néptelen helyre.
— Miből gondolod, hogy nem ez a helyzet? — kérdeztem hanyagul.
— Nem látszol olyanfajtának — felelte. — Mellesleg alig tudsz járni. Ha bármivel próbálkoznál,
lelöknélek a tetőről.
— Ne kíméld az érzékenységemet — kuncogtam. — Még ha nem lennék ilyen kripli, akkor is le
tudnál lökni.
Megbotlottam egy észre nem vett gerincen, és kis híján elestem, mert megviselt testem lassan
reagált. Leültem egy olyan tetőszakaszra, amely kicsivel magasabban volt a többi résznél, és
vártam, hogy elmúljon pillanatnyi szédülésem.
— Jól vagy? — kérdezte Mola.
— Valószínűleg nem. — Fölálltam. — Már csak a következő tetőig kell menni. Talán jobb lenne,
ha egy kicsit lemaradnál, és csendben várnál. Csak óvatosságból.
Odamentem a tető szélére. Lenéztem a sövényre és az almafára. Az árnyékok sötétek voltak.
— Auri! — kiáltottam halkan. — Itt vagy? — Vártam, percről percre jobban izgultam. — Auri,
megsebesültél?
Semmi. Halkan elkáromkodtam magam.
Mola összefonta a karját.
— Azt hiszem, idáig nagyon türelmes voltam. Megmondanád, hogy mi folyik itt?
— Kövess, elmagyarázom. — Elindultam az almafához, és óvatosan leereszkedtem rajta. A
sövényt megkerülve odamentem a vasrácshoz. Gyengén, de makacsul párolgott a csatornából a
csontkátrány ammóniaszaga.
Megrántottam a rácsot, néhány ujjnyira fölemeltem, amíg el nem akadt valamiben. — Pár hónapja
összebarátkoztam itt valakivel — mondtam, és türelmetlenül benyúltam a rudak közé. — Idelent
él. Aggódom, hogy megsebesülhetett. A Fisheryből sok reagens folyt le a csatornába.
Mola kis ideig hallgatott.
— Komolyan beszélsz? — Körbetapogattam a sötétben a vasrács alatt, igyekeztem kitalálni,
hogy zárta le Auri. — Miféle ember lakna odalent?
— Egy megrémített ember — válaszoltam. — Egy olyan ember, aki fél a lármától, a többiektől, a
nyílt égtől. Csaknem egy hónapomba került, amíg kicsalogattam az alagutakból, és még több
időbe, amíg rávettem, hogy szóba álljon velem.
Mola felsóhajtott.
 — Ha nem haragszol, leülök. — A pádhoz ment. — Egész nap talpon voltam.
Tovább tapogattam a rács körül, de bármennyire igyekeztem, sehol nem találtam zárat. Egyre
nyugtalanabb lettem. Megragadtam a rácsot, vadul rángattam. Kongott és kótogott, de nem nyílt.
— Kvothe! — Fölnéztem a tető peremére, és megláttam Auri árnyalakját.
Selyemhaja felhőként vette körül a fejét.
— Auri! — A feszültség kiment belőlem. Lelappadtam, elernyedtem. — Hol jártál?
— Felhős volt az ég — mondta egyszerűen, miközben körbement a tetőn az almafához. — így
hát feljöttem, hogy a dolgok tetején keresselek. De a Hold előbújt, tehát visszajöttem.
Leereszkedett a fán. Visszahőkölt, amikor megpillantotta Mola köpenyes alakját a pádon.
— Elhoztam egy barátomat látogatóba — mondtam a lehető leggyengédebben. — Remélem,
nem haragszol.
Hosszú szünet.
— Kedves fiú?
— Lány. És kedves.
Auri némileg megnyugodott, néhány lépéssel közelebb jött.
— Hoztam neked egy tollat, tele a tavaszi széllel, de mivel elkéstél... — komolyan nézett rám —
pénzt kapsz helyette. — Hüvelykés mutatóujja közé fogva tartotta felém. — Vigyáz rád éjszaka.
Már amennyire bármi is vigyázhat. — Olyan volt, mint egy aturi búcsúfillér, de ezüstösen csillogott
a holdfényben.

Még sosem láttam ilyet.

Letérdeltem, kinyitottam a koboz tokját, kivettem belőle egy kis csomagot. — Hoztam néhány
szem paradicsomot, babot, és valami különlegességet. — Nyújtottam az apró zsákot, amelyre a
pénzem javát költöttem, mielőtt elkezdődtek a bajok. — Tengeri só.
Auri átvette a bőrszütyőt, belenézett.
— Nahát, ez igazán szép, Kvothe. Mik élnek a sóban?
Ásványi nyomelemek, gondoltam. Króm, hassal, málium, jód... minden, amire a szervezetednek
szüksége van, de valószínűleg nem kapod meg az almából és kenyérből meg abból, amit még
sikerül összeszedned, valahányszor nem talállak.
— A hal álmai — mondtam. — És a tengerész dalai.
Auri elégedetten bólintott, leült, leterítette a kendőcskét, és a szokott gonddal elrendezte rajta
az ételt. Enni kezdett, a zöldbabot megmártotta a sóban, mielőtt harapott belőle. Nem tűnt
betegnek, bár a sápadt holdfényben ezt nehéz volt megítélni. Meg kellett bizonyosodnom róla.
— Jól vagy, Auri?
Kíváncsian, félrehajtott fejjel nézett.
 — Nagy tűz volt. Sok lejutott belőle a rácsokon. Láttad?
— Szent Isten, igen! — mondta kerekre nyílt szemmel. — Mindent elöntött, és a cickányok és a
mosómedvék összevissza futottak, igyekeztek kijutni.
— Téged elért? — kérdeztem. — Megégtél?
Megrázta a fejét, ravasz gyermekmosoly jelent meg az arcán.
— Ó, dehogy. Engem nem érhetett el.
— Mennyire voltál közel a tűzhöz? — kérdeztem. — Belélegezted a füstöt?
— Miért lélegeztem volna be? — kérdezte, mintha az ilyen egyszerű lenne. — Most az egész
Odalent úgy bűzlik, mint a macskahúgy. — Fintorgott. — Kivéve az Alantit és a Lentit!
Valamennyire megnyugodtam, de láttam, hogy Mola mocorogni kezd a pádon.
— Auri, közelebb jöhet a barátom?
Auri, éppen egy babot emelt a szájához, megdermedt. Azután megnyugodott, és bólintott.
Selyemhaja örvénylett körülötte.
Intettem Molának, aki lassan elindult felénk. Kicsit tartottam találkozásuk kimenetelétől. Egy
hónapomba került, hogy kiédesgessem Aurit az Egyetem alatti alagúthálózatból, ahol élt.
Aggódtam, hogy Mola valamilyen elhibázott lépésétől megrémülve visszamenekül a föld alá, ahol
nem találhatom meg többé.
Molára mutattam.
— Ő a barátom, Mola.
— Üdvözöllek, Mola. — Auri fölnézett, elmosolyodott. — Olyan napos hajad van, mint nekem.
Szeretnél egy almát?
Mola elővigyázatosan kifejezéstelen arccal nézte.
— Köszönöm, Auri. Szeretnék.
Auri felugrott, és odafutott, ahol az almafa koronája felnyúlt a tetőre. Azután visszafutott, a haja
zászlóként lobogott mögötte. Adott Molának egy almát.
— Ebben van egy kívánság — mondta tárgyilagosan. — Jól gondold meg, mit szeretnél, mielőtt
beleharapsz. — Leült, csipegetni kezdett egy babot.
Mola hosszan nézte az almát, mielőtt beleharapott.
Auri hamarosan befejezte az evést, és bekötötte a sós tasak száját.
— Most játssz! — mondta izgatottan. — Játssz!
Mosolyogva elővettem a kobozt, és végigsimítottam a húrokat. Szerencsére sérült ujjam azon a
kezemen volt, amellyel lefogtam a húrokat, így viszonylag kevés kellemetlenséget okozott.
Molára néztem, miközben hangoltam.
— Ha akarsz, elmehetsz — mondtam. — Véletlenül sem szándékozom szerenádot adni neked.
 — Ó, nem szabad elmenned! — fordult Auri Molához, halálosan komoly arccal. — A hangja
olyan, mint a mennydörgés, a keze ismer minden titkot, ami a hűvös, sötét Föld mélyén rejtőzik!
Mola elmosolyodott.
— Azt hiszem, ezért érdemes maradni.
Így hát játszottam nekik, miközben fölöttünk a csillagok tovább járták kijelölt pályájukat.

— Miért nem mondtad el senkinek? — kérdezte Mola, míg keresztülvágtunk a tetőn.

— Nem hinném, hogy bárkinek köze lenne hozzá — feleltem. — Ha azt akarná, hogy mások
tudják, hol van, gondolom, ő maga mondaná el nekik.
— Tudod, hogy értem — bosszankodott Mola.
— Tudom, hogy érted — sóhajtottam. — De mi jó származna belőle? Boldog ott, ahol van.
— Boldog? — hitetlenkedett Mola. — Rongyos, kiéhezett. Segítségre van szüksége. Ruhára és
élelemre.
— Hozok neki élelmet — mondtam. — És ruhát is, amint... — Haboztam, nem akartam
beismerni siralmas szegénységemet, legalábbis minél kevesebbet szerettem volna beszélni róla. —
Amint megengedhetem magamnak.
— De miért várnál? Ha szólnál valakinek...
— Hát persze — feleltem gúnyosan. — Jamison egész biztos iderohanna egy doboz
csokoládéval, és egy tollas ággyal, ha megtudná, hogy egy éhező, félbolond diák él az Egyetem
alatt. Te is tudod, hogy bedugnák a Cserepesbe!
— Nem szükségszerűen... — Nem is fejezte be a mondatot. Tudta, hogy az igazat mondom.
— Mola, ha az emberek keresnék, egyszerűen bevenné magát az alagutakba. Elijesztenék, és
akkor még ilyen keveset sem segíthetnek rajta.
Rám nézett, keresztbe fonta a karját.
— Jó. Egyelőre. De később vissza kell hoznod ide. Hozok neki a ruháimból.
Nagy lesz neki, de annál jobb, amit most visel.
Megráztam a fejem.
— Nem működne. Két dekáddal ezelőtt hoztam neki egy használt ruhát. Azt mondja, a másét
viselni piszkos dolog.
Mola zavarba jött.
— Nem tűnik cealdinak. Fikarcnyit sem.
— Talán csak így nevelték.
— Jobban érzed magad?
— Igen — hazudtam.
 — Reszketsz. — Kinyújtotta a kezét. — Gyere, támaszkodj rám.
Szorosan magamra csavartam új köpenyemet, belekaroltam, és lassan elindultam vissza az
Ankerbe.
hatvankilencedik fejezet / SZÉL, AVAGY NŐI SZESZÉLY

A következő két dekádban az új köpeny tartott melegen, amikor alkalmanként átmentem

Imrébe, ahol folyamatosan és sikertelenül nyomoztam Denna után. Mindig találtam valamilyen
ürügyet, hogy átkeljek a folyón: kölcsönkértem Devitől egy könyvet, együtt ebédeltem Threpével,
játszottam az Eolianban. Ám Denna volt a valódi ok.
Kilvin eladta a többi sugárszórót, és a hangulatom úgy javult, ahogy az égéseim gyógyultak.
Annyi pénzem lett, hogy megengedhettem magamnak olyan fényűzési cikkeket, mint a szappan
meg egy második ing, amellyel az elégettet pótoltam. Aznap azért indultam Imrébe, hogy
beszerezzek némi bassalreszeléket az aktuális munkámhoz. Nagy varázslámpát készítettem két
sugárszóróval, de ezeket félretettem magamnak. Azt reméltem, hogy szép hasznom lesz rajta.
Különösnek tűnhet, hogy mindig a túlsó parton szereztem be a hozzávalót a munkáimhoz, de az
Egyetem közelében a kereskedők gyakran kihasználták a diákok lustaságát, és felemelték az
áraikat. Nekem megérte a séta, ha megtakaríthattam vele két pennyt.
Miután megvettem, amit akartam, az Eolianba indultam. Deoch a szokásos helyén támasztotta
az ajtófélfát.
— Fél szemmel mindig a barátnődet lesem — mondta.
Dühített, milyen átlátszó vagyok.
— Nem a barátnőm — motyogtam.
Deoch a szemét forgatta. — Jól van. Akkor a nőt. Dennát, Dianne-t, Dyanaet... vagy hogy hívja
magát manapság. Színét sem láttam. Kicsit még érdeklődtem is utána, de senki nem látta egy teljes
dekád óta. Ez azt jelenti, hogy valószínűleg elhagyta a várost, így szokta. Se szó, se beszéd, eltűnik.
Igyekeztem leplezni csalódottságomat.
— Nem kéne ezzel bajlódnod — mondtam. — De azért köszönöm.
— Nem miattad teszem — vallotta be Deoch. — Magam is kedvelem.
— Tényleg? — kérdeztem olyan semleges hangon, ahogy tudtam.
— Ne nézz így rám. Nem vagyok vetélytárs. — Fanyarul mosolygott. — Most semmi esetre.
Lehet, hogy nem tartozom az egyetemi barátaid közé, de azért felhőtlen éjjelen meglátom a
Holdat. Elég értelmes vagyok ahhoz, hogy ne dugjam kétszer a kezemet ugyanabba a tűzbe.
Iparkodtam fegyelmezett képet vágni, mert ugyancsak zavarba jöttem.
Rendszerint nem hagyom, hogy az érzelmeim az arcomon masírozzanak.
 — Akkor hát te és Denna...
— Stanchion egyfolytában kárpál. Hogy minek futok olyan lány után, aki feleannyi idős, mint én.
— Restelkedve megvonta a vállát.
— Tulajdonképpen most is kedvelem. Bár manapság inkább a legkisebb húgomra emlékeztet.
— Mióta ismered? — kérdeztem mohón.
— Azt nem mondhatnám, fiam, hogy ismerem. De mikor is volt, hogy megismerkedtem vele?
Két éve? Nem, annyi nem lehet, talán egy éve és egypár hónapja... — Két kezével beletúrt szőke
hajába, homorított, hatalmasat nyújtózott, karjának izmai megfeszültek az inge alatt. Utána nagyot
sóhajtott, elernyedt, és kinézett a csaknem üres térre. — Még órákig nem lesz forgalom. Gyere, adj
ürügyet egy öregembernek, hogy leüljön és igyon egy pohárral! — A pult felé biccentett.
Ránéztem Deochra. Szálas, izmos, napbarnított.
— Öregember? Még megvan minden szál hajad és az összes fogad. Hány éves vagy? Harminc?
— Semmi sem érezteti meg jobban az emberrel a korát, mint egy fiatal lány. — A vállamra tette
a kezét. — Gyere, igyunk! — Odamentünk a hosszú, mahagóni bárpulthoz. Deoch dünnyögve
végignézte az üvegeket. — A sör eltompítja az emlékezetet, a pálinka felgyújtja, a bor a legjobb a
szívfájdalom gyógyítására. — Elhallgatott, felém fordult, összevonta a szemöldökét. — Nem
emlékszem a folytatásra. Te?
— Még sosem hallottam — feleltem. — De Teccam azt állítja, hogy minden ital közül egyedül a
bor illik az emlékezéshez. Azt mondja, a jó bor lehetővé teszi a tisztaságot és az összpontosítást,
ugyanakkor vigasztaló árnyalatot ad az emlékeknek.
— Jól hangzik — mondta. Végignézte a polcokat, kivett egy palackot, a lámpa elé tartotta,
átnézett rajta. — Nézzük rózsaszín üvegen át, jó? — Fogott két poharat, és a terem sarkában levő
bokszhoz vezetett.
— Szóval már régen ismered Dennát — szólaltam meg, miután kitöltötte a két pohárba a
halványpiros bort.
A falnak dőlt.
— Többé-kevésbé. Őszintén szólva inkább kevésbé.
— Milyen volt akkortájt?
Deoch hosszú percekig fontolgatta a választ. Komolyabban vette a kérdést, mint vártam.
Kortyolt a borából.
— Ugyanolyan — mondta végül. — Persze, fiatalabb, bár nem mondhatnám, hogy most öreg
lenne. Mindig olyan benyomást tett rám, mintha idősebb lenne éveinek számánál. — Összevonta a
szemöldökét. — Nem öreg, inkább...
— Érett?
A fejét rázta.
 — Nem. Nem ismerek rá jó szót. Olyan ez, mint mikor ránézel egy nagy tölgyfára. Nem azért
becsülöd, mert idősebb a többi fánál, vagy magasabb. Van valami benne, ami a fiatalabbakból
hiányzik. Bonyolultság, szilárdság, jelentőség. — Bosszúsan elhúzta a száját. — Süllyedjek el, ha
nem ez a legrosszabb hasonlat, amelyet valaha kitaláltam!
Elmosolyodtam.
— Öröm látni, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nehezen tudja szavakba zárni.
— Öt nem nagyon lehet bezárni — helyeselt Deoch, és megitta a maradék borát. Fölvette a
palackot, megkocogtatta az üveg szájával a poharamat.
Felhajtottam az italt, ő pedig töltött mindkettőnknek.
Majd így folytatta: — Akkor is nyughatatlan és vad volt. Ugyanilyen szép, hogy tágra nyíljon tőle
a szem, és kalimpáljon a szív. — Megint vállat vont. — Mondom, nagyjából ugyanilyen volt. Szép
hang, könnyű láb, fürge nyelv. Akkor is nagyjából egyenlő arányban imádták a férfiak és utálták a
nők.
— Utálják? — kérdeztem.
Deoch úgy nézett rám, mint aki nem érti a kérdésemet.
— A nők gyűlölik Dennát — mondta egyszerűen, mint aki köztudott tényt ismétel.
— Gyűlölik? — Elhűltem. — De miért?
Deoch hitetlenkedve nézett rám, azután nevetésben tört ki.
— Jó ég, te tényleg nem sokat tudsz a nőkről, igaz? — Rendszerint megsértődöm az ilyen
megjegyzésektől, ám Deochban nem volt más, csakis jóindulat. — Gondolkozz már! Szép és
elbűvölő. A férfiak úgy tülekednek körülötte, mint a szarvasbikák bőgéskor. — Frivol mozdulatot
tett. — A nők okvetlenül megorrolnak az ilyesmiért.
Eszembe jutott, amit Sim mondott Deochról nem egészen egy dekáddal korábban: Sikerült
megint kifognia a helység legszebb lányát. Ennyi elég, hogy megutálj valakit.
— Én mindig úgy éreztem, hogy magányos — mondtam. — Talán ez az oka.
Deoch komolyan bólintott.
— Ez az igazság. Sosem láttam női társaságban, a férfiaknál viszont annyi szerencséje van,
mint... — elhallgatott, hasonlatot keresett. — Mint... a fenébe!
— Bosszúsan sóhajtott.
— Tudod, mit mondanak: megfelelő hasonlatot találni olyan nehéz, mint... — Töprengő képet
vágtam. — Olyan nehéz, mint... — Belemarkoltam a levegőbe.
Deoch elnevette magát, és ismét töltött. Kezdtem fölengedni. Van egy ritka válfaja a
bajtársiasságnak, csak olyan férfiak között létezik, akik közös ellenséggel harcoltak, és ugyanazokat
a nőket szerették.
— Akkor is hajlamos volt eltünedezni? — kérdeztem.
 Bólintott. — Minden figyelmeztetés nélkül, csak úgy. Olykor egy dekádra. Olykor
hónapokra.
— „Semmi sem olyan állhatatlan, mint a szél vagy a női szeszély” — idéztem. Mélának szántam,
epés lett. — Van valami sejtelmed arról, hogy miért teszi?
— Gondolkodtam rajta — felelte filozofikusan Deoch. — Úgy vélem, részben ilyen a természete.
Lehet, hogy egyszerűen csavargó vér van benne.
Ingerültségemet lehűtötték ezek a szavak. Annak idején apám megmegcsinálta, hogy
fölszedette a társulattal a sátorfát, és elhagyta a várost, noha örömmel fogadtak, és bőkezű volt a
polgárság. Később gyakran azzal magyarázta a döntését, hogy csúnyán nézett rá a csendbiztos,
vagy túlságosan epekedve sóhajtoztak a menyecskék...
De néha nem volt oka. Mi, a Ruh, arra lettünk, hogy vándoroljunk, fiam. Ha a vérem azt
mondja, hogy ideje továbbállni, akkor tudom, hogy megbízhatom benne.
— Nagyobbrészt a körülményei a felelősek — folytatta Deoch.
— Körülményei? — kérdeztem kíváncsian. Denna sosem beszélt a múltjáról, én pedig
óvakodtam faggatni. Tudtam, milyen az, amikor az ember nem akar túl sokat beszélni a múltjáról.
— Nincsen családja, amely támogassa. Nincsenek régi barátai, akik, ha kell, kisegítsék a bajból.
— Az nekem sincs — morogtam. A bor valamelyest megsavanyodott a számban.
— Azért az egész más — jegyezte meg némi rosszallással Deoch.
— Egy férfinak sokkal több módja van, hogy utat törjön magának a világban. Bejutottál az
Egyetemre, és ha nem sikerült volna, akkor is maradnának lehetőségeid. — Ravaszul nézett rám. —
De milyen lehetőségei vannak egy csinos lánynak, ha nincsen családja? Sem hozománya? Sem
otthona?
Egyenként emelte föl az ujjait.
— Koldulás, kurvaság. Vagy lehet úri meretrix, ami kicsit másféle szelete ugyanannak a
tésztának. Márpedig a mi Dennánkat nem abból a fából faragták, hogy ágyas vagy szajha legyen.
— Biztosan van más munka is — mondtam, és most én kezdtem el sorolni. — Varrónő, szövőnő,
felszolgáló...
Deoch lenézően horkantott.
— Eredj már, öcsém, ennél te okosabb vagy. Tudod, miféle helyek azok. Azt is tudod, hogy egy
magányos szép lányt ugyanolyan gyakran kihasználnak, mint egy kurvát, csak kevésbé fizetik meg
érte.
A szokottnál is jobban elvörösödtem erre a rendreutasításra, mert már éreztem a bor erejét.
Szájam és az ujjaim hegye kezdett zsibbadni a szesztől.
Deoch ismét megtöltötte a poharamat.
 — Ne nézd le azért, mert arra megy, amerre a szél fújja. Ott kell megragadnia a lehetőséget,
ahol találja. Ha alkalma van olyanokkal utazni, akik szívesen hallgatják az énekét, vagy egy
kereskedővel, aki azt reméli, hogy Denna szép arcával könnyebben elsózhatja az áruját, ki
hibáztathatja azért, mert szedi a sátorfáját és elmegy?
— És ha olykor a bubáját is piacra dobja, azért sem nézem le. A fiatalemberek körüludvarolják,
ajándékot, ruhát, ékszert vesznek neki. — Megvonta széles vállát. — Ha eladja ezeket a dolgokat,
hogy legyen miből élnie, abban sincs semmi rossz. Az ajándékokat önként adták, azok az övéi, azt
csinál velük, amit akar.
Rám szögezte a szemét.
— De mit tehet, ha egy úriember túlságosan bizalmaskodó? Vagy feldühödik, mert megtagadják
tőle, amit ő a megvásárolt tulajdonának tekint? Olyankor kihez fusson Denna? Nincsen családja,
nincsenek barátai, nincs tekintélye. Nincs választása. Csak azt teheti, hogy odaadja magát akarata
ellenére... — Deoch elkomorodott.
— Vagy távozik. Kereket old, és várja a jobb időt. Csoda-e, hogy nehezebb megfogni, mint a
szélfútta levelet?
Megrázta a fejét, és az asztalra nézett.
— Nem, nem irigylem az életét. És nem is ítélem el. — Mintha kimerítette és enyhe zavarba is
hozta volna saját ékesszólása. Nem nézett rám, miközben tovább beszélt: — Éppen ezért mindig
segítek rajta, ha megengedi. — Szomorúan mosolygott. — De ő nem az a fajta, akit ki lehet
sajátítani. Fikarcnyit sem. Hajszálnyit sem. — Felsóhajtott, és az utolsó cseppig széttöltötte a
maradék bort a poharainkba.
— Új fényben mutattad meg őt nekem — mondtam őszintén.
— Szégyellem, hogy mindezt nem láttam meg magamtól.
— Nos, nekem előnyöm volt veled szemben — felelte félvállról.
— Régebbről ismerem.
— Azért köszönöm — emeltem meg a poharam.
Ö is fölvette a magáét.
— Dyanaera — mondta. — A szépségesre.
— Dennára, a gyönyörűségesre.
— A fiatalra és hajlíthatatlanra.
— A szépre és a ragyogóra.
— Az örök kívánatosra és az örök magányosra.
— A bölcsre és a bolondra — mondtam. — A vidámra és a szomorúra.
— Atyáim istenei — szólt Deoch tisztelettel —, tartsátok meg mindig ilyennek őt, akit nem
érhetek föl ésszel, és óvjátok minden bajtól.
 Ittunk, letettük a poharainkat.
— Hadd fizessem én a következő üveget! — mondtam. Ezzel ugyan megcsapoltam
szorgalmasan gyűjtögetett hitelemet az Eolianban, de egyre jobban megkedveltem Deochot, és
gondolatnak is bőszítő lett volna, hogy nem tudom kifizetni a magam körét.
— A patakra, a kőre és az égre! — mordult föl, és megdörgölte az arcát. — Nem merek többet
inni. Még egy üveg, és a folyóban vágjuk föl az ereinket, mielőtt a nap lemegy.
Intettem a pincérlánynak.
— Ostobaság — feleltem. — Legföljebb átváltunk valamire, ami bornál kevésbé érzékenyít el.

Nem vettem észre, hogy követnek, miközben megyek vissza az Egyetemre. Talán a fejem volt
túlságosan tele Dennával, így kevés hely maradt benne másnak. Talán olyan régóta éltem civilizált
helyen, hogy fakulni kezdtek a túlélés reflexei, amelyeket a tarbeani kemény iskolában tanultam.
Valószínűleg a szederpálinkának is lehetett szerepe a dologban. Deoch és én hosszan
beszélgetünk, és közben megittunk fél üveggel. A maradékot magammal hoztam, mert tudtam,
hogy Simmonnak ízleni fog.
Bár gondolom, nem érdekes, miért nem vettem észre őket. Az eredmény ugyanaz. Az Újpalota
köz hiányosan megvilágított szakaszán mentem, amikor valami lecsapott a tarkómra. Félájultan
hurcoltak be egy közeli sikátorba.
Csak egy pillanatra kábultam el, de mire összeszedtem volna magam, egy otromba kéz befogta
a számat.
— Jól van, tökfej — szólt mögöttem a drabális ember. — Van egy késem a számodra. Ha
rugdosol, beléd nyomom. Erről van nagyba szó. — Bökést éreztem a bal hónom alatt a bordáimon.
— Nézd meg a keresőt — mondta a társának.
A sikátor félhomályában csak egy magas alakot láttam. Lehajtotta a fejét, a tenyerében nézett
valamit.
— Nem látom!
— Akkor gyúccsál gyufát. Biztosra kell menni.
Szorongásom kezdett átcsapni pánikba. Ez nem közönséges sikátori verekedés. Még csak át sem
kutatták a zsebeimet pénzért. Valami másról van szó.
— Tudjuk, hogy ő az — türelmetlenkedett a magas alak. — Lássunk neki, essünk túl rajta.
Fázom.
— A nyavalyát. Most rögtön nézd meg, amíg itt van. Már kétszer elszalasztottuk. Nem akarom
most is eltolni, mint Anilinba.
— De utálom ezt! — mondta a magas, miközben átkutatta a zsebeit, feltehetőleg gyufát
keresett.
 — Idióta vagy — mondta, aki mögöttem állt. — így sokkal tisztább. Egyszerűbb. Nincsenek
zavaros leírások. Nincsenek nevek. Nem kell álruhák miatt izgulni. Kövesd a tűt, keresd meg az
emberünket, intézd el.
Megrémített száraz hangjuk. Ezek hivatásosok. Cáfolhatatlan bizonyossággal éreztem, hogy ez
Ambrose műve. Végül csak intézkedett, hogy ne hergelhessem többé.
Agyam vadul pörgött egy pillanatig, azután megtettem az egyetlent, amit ki tudtam találni:
elejtettem a félig teli pálinkásüveget. Összetört a kövezeten, tömény szederszaga lett az
éjszakának.
— Óriási! — szisszent föl a magas. — Mi lenne, ha engednéd, hogy be is csengessen valahova?
A mögöttem álló ember keményebben megszorította a nyakamat, és gorombán megrázott. Csak
egyszer. Mint egy helytelenkedő kutyakölyköt.
— Elég ebből! — mondta mérgesen.
Elernyedtem, hogy lóvá tegyem, azután összpontosítottam, és egy kötést motyogtam vaskos
tenyere alatt.
— Szar ügy! — felelte. — Ha üvegbe léptél, a saját keeee... — Felüvöltött a megdöbbenéstől,
mert lábunk körül tüzet fogott a pálinka.
A pillanatnyi meglepetés előnyével élve kitéptem magamat. De nem voltam elég gyors. Kése a
fájdalom égő barázdáját szántotta a bordáimra, mielőtt eliramodhattam volna a sikátorban.
Nem menekülhettem messzire. A sikátor zsákutca volt, téglafalban ért véget. Nem voltak rajta
sem ajtók, sem ablakok, semmi, ami mögé elbújhattam, vagy amiről felrugaszkodhattam volna a
falra. Csapdába estem.
Szembefordultam a két emberrel, akik eltorlaszolták a sikátor száját. A behemót dühösen
csapkodta a lábát, hogy eloltsa a tüzet.
Az én bal lábam is égett, de gondolatot sem pazaroltam rá. Egy csekélyke égés lesz a legkisebb
bajom, ha nem csinálok sürgősen valamit. Ismét körülnéztem, de a sikátor őrjítően üres volt. Még
tisztességes hulladékot sem láttam, amit alkalmi fegyverként használhattam volna. Sebesen
átkutattam köpenyem zsebeit, eszeveszetten igyekeztem kitalálni valamit. Néhány használhatatlan
rézdrót; só, amit a szemükbe szórjak? Nem. Aszalt alma, toll és tinta, egy üveggolyó, zsineg, viasz...
A behemót végre eloltotta a tüzet. Lassan elindultak a sikátorban. Késük megvillant az égő
pálinka lángjainak fényében.
Még mindig zsebeim sokaságában kotorászva rábukkantam valamire, amit nem ismertem föl.
Azután eszembe jutott — egy zacskó bassalreszelék, amelyet a varázslámpához vásároltam!
A bassal bizonyos ötvözetekhez használt, könnyű, ezüstös fém. Manet, aki nagyon
lelkiismeretes tanár volt, elmagyarázta minden alapanyag veszélyeit.
Ha a bassalt kellően fölhevítik, forró, fehér lánggal elég.
 Sietve kioldottam a zacskót. A gond az volt, hogy nem tudtam, működik-e a dolog. A kanóc vagy
az alkohol könnyen meggyullad. Csupán rájuk kell összpontosítani a hőt. A bassallal más a helyzet.
Sok hő szükséges a meggyújtásához, ezért vághattam zsebre nyugodt lélekkel.
A támadók tettek még néhány ráérős lépést, én pedig széles ívben szórtam rájuk a
bassalreszeléket. Próbáltam az arcukba vágni, de nem nagyon reménykedtem a sikerben. Ennek a
reszeléknek annyi súlya volt, mintha egy marék porhavat szórtam volna.
Leengedtem egyik kezem a lábamat nyaldosó lánghoz és összpontosítottam az alaromat. Az égő
pálinkatócsa kialudt a támadók mögött, a sikátor szuroksötétbe borult. Ám még ez sem volt elég
meleg. A kétségbeesés vakmerővé tett. Megérintettem véres oldalamat, összpontosítottam, és
éreztem a belém maró, borzalmas hideget, ahogy kivontam a meleget a véremből.
Vakító fehér láng lobbant a sötét sikátorban. Behunytam a szemem, de a szemhéjamon át is
kápráztatott az égő bassal fénye. Az egyik ember magas, rémült hangon felsikoltott. Amikor
kinyitottam a szemem, csak táncoló, kék kísérteteket láttam.
A sikoly nyögéssé tompult. Puffanást hallottam. Az egyik megbotlott, elesett.
A magas ember rémülten dadogva-szepegve hablatyolta:
— Jajistenem, Tam, a szemem! Megvakultam!
Addigra a látásom eléggé kitisztult, hogy érzékeljem a sikátor elmosódó körvonalait. Láttam a
két sötét árnyékot is. Az egyik térdelt, a kezét az arcához szorította, a másik, valamivel távolabb,
mozdulatlanul hevert a földön. Vélhetőleg fejjel nekiment egy alacsony gerendának a sikátor
szájánál, és kiütötte magát. A bassal maradványai apró, kékesfehér csillagokat köpködtek a
kövezeten.
A térdelő embert csak a villanás vakította el, ám az néhány perc alatt elmúlik: ennyi elég, hogy
lelépjek. Óvatosan megkerültem, vigyázva, hogy halkan járjak. A szívem a torkomban dobogott,
amikor ismét megszólalt:
— Tam! — nyüszítette rémülten. — Tam, esküszöm, megvakultam! Ez a kölyök lehívta rám a
villámot! — Négykézlábra állt, tapogatózni kezdett. — Igazad vót, nem kellett vóna idejönnünk.
Csak rossz sülhet ki belőle, ha ilyenekkel közösködünk.
Villám! Hát persze! Semmit sem tudnak a valódi mágiáról. Erről eszembe jutott valami.
Mélyet lélegeztem, hogy megnyugodjanak az idegeim.
— Ki küldött? — kérdeztem a lehető legjobb Nagy Taborlin-hangomon. Nem sikerült olyan
szépre, mintha apám szavalta volna, de azért nem volt rossz.
A nagydarab kínosan felnyögött és abbahagyta a tapogatózást.
— Ó, uram. Ne tegyen semmit...
— Nem kérdezem meg még egyszer! — szakítottam félbe dühösen. — Mondd meg, ki küldött!
Tudni fogom, ha hazudsz!
 — Nem tudok semmilyen nevet — mondta gyorsan. — Csak egy fél pénzt és egy hajszált
kaptunk. Neveket nem tudunk. Valójába nem is találkoztunk.
Esküszöm...
Egy hajszál. Amit keresőnek hívtak, valószínűleg valamiféle varázsvesszős iránytű lehet. Noha én
nem jutottam még ilyen messzire a tanulásban, azért az alapelvet ismertem. Ha van egy hajszáluk,
az mindig felém mutat, akárhova fussak.
— Ha még egyszer meglátlak benneteket, sokkal rosszabbat hozok rátok, mint a tűz és a villám!
— mondtam fenyegetően, miközben a sikátor bejárata felé igyekeztem. Ha meg tudnám szerezni a
keresőjüket, akkor nem kéne aggódnom, hogy ismét rám találnak. Sötét volt, és a fejemre húztam
a köpeny csuklyáját. Talán még azt sem tudják, hogy nézek ki.
— Köszönöm, uram — dadogta. — Esküszöm, színünket sem látja ezek után.
Köszönöm...
Lepillantottam a földön heverő emberre. Egyik sápadt kezét láttam, de az üres volt.
Körülnéztem, találgattam, elejtette-e. Valószínűbb, hogy eltette. Még közelebb léptem,
visszafojtottam a lélegzetem. A köpenye után nyúltam, meg akartam tapogatni a zsebeit, de a
köpeny a teste alá gyűrődött. Óvatosan megfogtam a vállát, lassan megmozdítottam...
Abban a pillanatban halkan felnyögött, és magától hanyatt fordult. Karjával a kövekre csapott,
és eltalálta a lábamat.
Szeretném azt mondani, hogy egyszerűen arrább léptem, tudván, hogy a magas ember még
kábult és félvak. Szeretném azt mondani, hogy higgadt maradtam, és mindent elkövettem, hogy
még jobban megrémítsem őket, vagy legalábbis mondtam valami drámait vagy vicceset, mielőtt
eltávoztam.
De ez nem lenne igaz. Az igazság az, hogy elszáguldottam, akár egy rémült szarvas. Csaknem
negyed mérföldet futottam, amikor a sötétségtől és a saját káprázó szememtől megtévesztve
egyenesen nekirohantam egy lókikötő oszlopnak, és összeestem, mint egy zsák. Fájó zúzódásokkal,
véresen, félvakon hevertem a földön. Csak ekkor kaptam észbe, hogy nem is üldöznek.
Feltápászkodtam, és szidtam magam bolondságomért. Ha nem vesztem el az eszem, akkor
megtalálhattam volna a kereső iránytűt, és most biztonságban lennék. így azonban más
óvintézkedéseket kellett tennem.
Visszatámolyogtam az Ankerhez, de mire megérkeztem, a fogadó minden ablaka sötét volt, az
ajtót bezárták. így hát félrészegen, sebesülten fölmásztam az ablakomhoz, meghúztam a zárat,
benyomtam az ablakot... de nem nyílt.
Legalább egy dekád óta nem tértem vissza olyan későn a kocsmához, hogy az ablakon át kelljen
közlekednem. Talán berozsdásodott a zsanér?
 A falnak dőltem, előhúztam a kézilámpámat és a leghalványabbra állítva bekapcsoltam. Ekkor
láttam, hogy valamit beszorítottak az ablakkeret hasadékába. Talán Anker ékelte ki?
De amikor megérintettem, rájöttem, hogy nem fából van. Papírdarab volt, sokszorosan
összehajtogatva. Kitéptem, és az ablak simán kinyílt. Bemásztam. Az ingem tönkrement, de amikor
levettem, megkönnyebbültem a látványtól. A vágás nem volt különösebben mély — persze fájt és
vérzett, de nem volt komolyabb a korbács tépte sebeknél. Dühítő módon Fela köpenye is
elszakadt. De ahogy mondják, könnyebb lesz megvarrni, mint a vesémet. Az eszembe véstem, hogy
majd meg kell köszönnöm Felának, amiért ilyen szép, vastag szövetet választott.
A varrás várhat. A két ember már magához térhetett a rémületből, amelyet okoztam nekik. Akár
máris kereshetnek a varázsiránytűvel.
Az ablakon át távoztam, a köpenyt hátrahagytam, nehogy véres legyen. Reméltem, hogy a kései
óra és természetes érzékem a lopakodáshoz megóv attól, hogy észrevegyenek. Nem is akartam
belegondolni, milyen pletykák kelnének szárnyra, ha valaki meglátna, amint késő éjszaka
félmeztelenül és véresen futkosok a tetőkön.
Markoltam az avarból, majd fölkapaszkodtam egy béristálló tetejére, amely az Archívum
melletti zászlórudas térre nézett.
A hályogos holdfényben láttam a tér szürke kövén pörgő levelek sötét, formátlan árnyékát.
Végiggereblyéztem ujjaimmal a hajamat, olyan gorombán, hogy néhány hajszál a kezemben
maradt. Utána felkapartam a tetőről egy kis szurkot, és a hajszálakat az egyik levélhez
ragasztottam. Ezt vagy tucatszor megismételtem, azután ledobtam a leveleket a tetőről, és
figyeltem, ahogy a szél fölkapja, és eszeveszett táncba viszi őket a téren.
Elmosolyodtam. Most próbáljon megtalálni valaki varázsiránytűvel, most próbálja megfejteni a
tucatnyi irányban pörgő-forgó levelek ellentmondásos jelzéseit!
Azért jöttem erre a térre, mert a szél itt különös módon viselkedik. Csak akkor vettem észre,
amikor hullani kezdtek a levelek. Bonyolult, zűrzavaros táncot jártak a köveken. Előbb erre, majd
arra. Sohasem rendeződtek kiszámítható mintába.
Ha egyszer az ember észrevette a szél sajátos örvényeit, nehéz volt figyelmen kívül hagyni őket.
Innen a tetőről nézve szinte delejező volt ez a mozgás. Ugyanúgy megigézte a szemet, mint a
tábortűz lángjai vagy a víz hömpölygése.
Megnyugtatott, mikor fáradtan, sebzetten figyeltem azon az éjszakán. Minél tovább néztem,
annál kevésbé tetszett zavarosnak. Sőt: kezdtem megérezni egy nagyobb mintát abban, ahogy a
szél keresztülfújt a téren. Csak azért látszott zagyvának, mert hallatlanul összetett volt. Mi több,
folyamatosan változott. Változó minták alkotnak egy mintát. Olyan volt...
— Borzasztóan késő van a tanuláshoz — szólalt meg mögöttem egy halk hang.
 Ahogy kizökkentem az álmodozásból, testem izmai menekülésre készen megfeszültek. Hogy
sikerült úgy feljönni ide valakinek, hogy nem vettem észre?
Elodin volt az. Elodin magiszter. Foltozott nadrágot, bő inget viselt. Lustán intett felém, azután
keresztbe tett lábbal leereszkedett a tető szélére olyan fesztelenül, mintha egy italra jöttünk volna
össze a kocsmában.
Lenézett a térre.
— Ma éjszaka különösen jó, igaz?
Összefontam a karom, hasztalanul igyekeztem eltakarni fedetlen, véres mellemet. Csak ekkor
vettem észre, hogy a vér megszáradt a kezemen. Mióta ülök itt mozdulatlanul a szelet bámulva?
— Elodin magiszter — kezdtem, aztán elhallgattam. Fogalmam sem volt, mit mondjak ilyen
helyzetben.
— Kérlek, itt mindenki barát. Nyugodtan szólíts az utónevemen: magiszternek. — Lustán rám
vigyorgott, aztán lenézett a térre.
Nem vette volna észre, milyen állapotban vagyok? Vagy udvarias volt?
Talán... megráztam a fejem. Vele kapcsolatban semmi értelme a találgatásnak.
Mindenkinél jobban tudtam, hogy Elodinnak erősen lóg egy deszkája.
— Valamikor réges-régen — kezdte Elodin bizalmasan, egyfolytában a teret bámulva —, amikor
az emberek még másként beszéltek, Quoyan Hayelnek hívták. Később Kérdező csarnok lett a neve,
és a diákok azzal szórakoztak, hogy kérdéseket írtak cédulákra, azután a papírokat elengedték a
téren. — Rámutatott a térből kiinduló utakra. — Igen. Nem. Talán. Máshol. Hamarosan.
Vállat vont.
— Ez azonban tévedés volt. Félrefordítás. Azt hitték, a Quoyan eredeti töve a quetentan: a
kérdés. Pedig ez téves. Quoyan azt jelenti: szél. A helyes név tehát a Szél Háza.
Vártam egy pillanatig, akar-e még valamit mondani. Miután hallgatott, lassan föltápászkodtam.
— Ez érdekes, magiszter... — Haboztam, nem tudtam, mennyire komolyan beszélt az előbb. —
De mennem kell.
Elodin szórakozottan bólintott, és úgy intett, hogy az félig búcsú volt, félig hessegetés. Tekintete
rátapadt a térre, követte az örökké változó szelet.

A szobámban, az Ankerben egy hosszú percig ültem a sötétben, és igyekeztem eldönteni, mit
tegyek. A gondolataim tompák voltak. Fáradt, sérült és enyhén ittas voltam. Az adrenalin, amely
korábban talpon tartott, lassan elszivárgott, az oldalam égett, sajgott.
Mélyet lélegeztem, igyekeztem összpontosítani. Mostanáig ösztönszerűen cselekedtem, de
most nagyon alaposan végig kell gondolnom a dolgokat.
 Kérhetek-e segítséget a magiszterektől? Egy pillanatig a remény dagasztotta a mellem, azután
elszállt. Nem. Nincs rá bizonyítékom, hogy Ambrose a felbujtó. Mi több, ha elmondom nekik a
történetet, el kell ismernem, hogy szimpatetikát alkalmazva vakítottam el és sebesítettem meg
támadóimat. Önvédelem ide vagy oda, amit tettem, kétségtelenül törvénysértés. Ennél
kevesebbért is csaptak ki diákokat, hogy megvédjék az Egyetem jó hírét.
Nem. Azt nem kockáztatom, hogy ezért kicsapjanak. És ha elmegyek a Medicába, akkor túl sok
kérdést fognak föltenni. Márpedig ha odamegyek összevarratni magamat, azonnal elterjed a hír,
hogy megsebesültem. Vagyis Ambrose megtudja, milyen közel járt a sikerhez. Jobb, ha azt a
benyomást keltem, hogy sértetlenül úsztam meg.
Fogalmam sem volt, hogy Ambrose bérgyilkosai mióta követtek. Egyikük azt mondta: „Már
kétszer elszalasztottuk.” Tehát ismerhetik ezt a szobát az Ankerben. Lehet, hogy itt sem vagyok
biztonságban.
Bezártam az ablakot, behúztam a függönyt, csak azután kapcsoltam be a kézilámpást. A fényben
megláttam az ottfelejtett papírlapot, amit beszorítottak az ablakrésbe. Széthajtottam, és
elolvastam:

Kvothe!
Ide felkapaszkodni majdnem olyan jó szórakozás volt, mint végignézni a te előadásodban.
Mindazonáltal eltartott egy darabig, amíg kinyitottam az ablakot. Mivel nem találtalak itthon,
remélem, nem bánod, hogy kölcsönvettem papírt és tintát ennek az üzenetnek a megírásához.
Tekintve, hogy nem zenélsz odalent, és nem is alszol békésen az ágyadban, egy cinikus egyén
elgondolkodna azon, vajon mit csinálsz ilyen kései órán, de akármit is, az nem lehet tisztességes.
Sajnos ma este úgy kell hazamennem, hogy nem élvezhetem a kíséretedet vagy a társaságod
örömét.
A múltkor nem találkoztam veled az Eolianban, de noha megfosztottál a társaságodtól, a
jószerencse hozzásegített, hogy megismerkedjem egy nagyon érdekes emberrel. Elég sajátságos
fickó, alig várom, hogy elmeséljem, amit megtudtam róla. Amikor legközelebb találkozunk.
Jelenleg az imrei Hattyú és Gödör (Vödör?) fogadóban lakom. Kérlek, keress meg még e hó 23-a
előtt, és akkor megehetjük az ebédet, amelyet lekéstél.
Utána üzleti ügyben távozom.
Barátod és betörőinasod: Denna

Utóirat — Kérlek, hidd el, hogy észre sem vettem az ágynemű szégyenletes állapotát, és
eszemben sincs ebből következtetéseket levonni a jellemedre nézve.
 Huszonnyolcadika volt. A levelet nem keltezték, de valószínűleg legalább másfél dekád óta
lehetett az ablakban. Denna alig egypár nappal a Fisheryben kiütött tűz után távozhatott.
Kis ideig törtem a fejem, hogy mit is érezzek most. Hízelegjen a tény, hogy keresett? Dühöngjek,
amiért mostanáig nem leltem meg az üzenetet? Ami a „fickót” illeti, akivel Denna találkozott...
Túl sok volt ez ahhoz, hogy ilyen fáradt, sebesült, beszeszelt állapotban foglalkozzam vele.
Inkább gyorsan megtisztítottam a mosdótálamban a sekély sebet, már amennyire tudtam.
Összevarrhattam volna, de rossz szögben ért a penge. Mivel ismét vérezni kezdett, amúgy is
ronggyá ment ingem tisztább részéből levágtam egy darabot, és kötést rögtönöztem.
Vér. Azoknak, akik megpróbáltak megölni, még mindig a birtokukban van az iránytű, és
kétségtelenül maradt egy kevés vérem a támadó késén. A vér jóval hatékonyabb egy ilyen
szerkezetben, mint a közönséges hajszál; vagyis akkor is megtalálnának minden óvintézkedésem
ellenére, ha netán nem tudnák, hol lakom.
Gyorsan körbejártam a szobában, minden értéktárgyamat belegyömöszöltem az úti zsákomba,
mert nem tudhattam, mikor lesz biztonságos visszatérnem. Egy papírköteg alatt találtam egy kis
bicskát, már megfeledkeztem róla, miután kártyán elnyertem Símtől. Közelharcra úgyszólván
alkalmatlan volt, de a semminél azért többet ért.
Fölkaptam a kobozt meg a köpenyt, és lelopóztam a konyhába, ahol szerencsére találtam egy
széles szájú Welegen boroskorsót. Csekély szerencse volt, de akkor mindennek örülni tudtam.
Kelet felé fordultam, átkeltem a folyón, de nem mentem el Imréig. Inkább délnek kanyarodtam,
és leballagtam oda, ahol néhány rakpart, egy hitvány fogadó és néhány ház állt a széles Omethi
folyó partján. Ez volt Imre kis kikötője, olyan kicsi, hogy még saját névvel sem dicsekedhetett.
Véres ingemet belegyömöszöltem a széles szájú borosedénybe, és egy darab szimpatetikus
viasszal szorosan lezártam. Azután az Omethibe dobtam, és figyeltem, amint lassan bukdácsol az
áramlatban. Ha a véremet használják a keresésemre, azt fogják látni, hogy dél felé menekültem.
Remélem, arrafelé követnek.
hetvenedik fejezet / JELEK

Reggel hirtelen ébredtem. Nem tudtam, hol vagyok, csak azt, hogy nem ott, ahol lennem
kellene, és valami baj van. Bujkálok. Valaki üldöz.
Egy apró szoba sarkában húztam össze magamat. Egy pokrócon feküdtem, a köpenyembe
bugyoláltan. Ez egy fogadó... Lassan felocsúdtam. Kivettem egy szobát egy fogadóban, az imrei
kikötő közelében.
Föltápászkodtam, óvatosan nyújtóztam, nehogy feltépjem a sebet. A komódot a szoba egyetlen
ajtajához toltam, az ablakkilincset madzaggal bekötöztem, noha olyan kicsi volt, hogy egy felnőtt
ember be sem fért volna rajta.
 Némileg elszégyelltem magamat, ahogy megláttam a reggel hűvös, kék fényében az
óvintézkedéseimet. Nem emlékeztem rá, hogy az orgyilkosoktól vagy a poloskáktól való
félelmemben aludtam-e a földön. Akármelyik volt is az oka, látszott, hogy a hajnal előtti órákban
nem gondolkoztam túl világosan.
Fogtam a zsákom és a kobozt, elindultam lefelé. Ki kellett találnom valamit, de előbb reggelire
és fürdőre volt szükségem.

Mozgalmas éjszakám ellenére alig valamivel napkelte után ébredtem, így könnyen bejutottam a
fürdőházba. Miután megtisztálkodtam, és kicseréltem a kötést az oldalamon, ismét majdnem
embernek éreztem magam. Egy tányér tojás, egy pár kolbász és némi sült krumpli után úgy
találtam, hogy újra képes vagyok ésszerűen átgondolni a helyzetemet. Megdöbbentő, mennyivel
könnyebb tele hassal az értelmes gondolkodás.
A kis kikötői kocsma hátsó sarkában ültem, és frissen préselt almalevet ittam korsóból. Már
nem féltem attól, hogy előugranak a bérgyilkosok, és megtámadnak. Mégis úgy ültem, hogy háttal
legyek a falnak, és jól lássam az ajtót.
Az előző nap főleg azért rázott meg annyira, mert olyan felkészületlen voltam. Tarbeanban nap
mint nap számíthattam rá, hogy valaki megöl, így kellett élnem. Az Egyetem civilizált légköre,
álságos biztonsága elaltatta éberségemet. Egy éve még nem kaphattak volna el. Bizonyosan nem
lepődtem volna meg attól, hogy rám támadhatnak.
A tarbeani kemény iskolának köszönhető beidegződések azt követelték, hogy meneküljek.
Hagyjam itt ezt a helyet. Hagyjam itt Ambrose-t és bosszúhadjáratát. Ám lényemnek ez az állati
vetülete csak a biztonsággal törődött. Terve, az nem volt.
Nem távozhattam. Túl sok mindent fektettem be itt. A tanulmányaimba. Komolytalan
reményeimbe, hogy találok egy pártfogót, és komolyabb reményeimbe, hogy bejuthatok az
Archívumba. Kevés barátomba, akik drágák nekem. Dennába...
Egyre több hajós és dokkmunkás tért be reggelizni a fogadóba. A termet lassan betöltötte a
beszélgetés halk zümmögése. A távolban halkan megkondult egy harang. Erről eszembe jutott,
hogy egy óra múlva kezdődik a műszakom a Medicában. Arwyl okvetlenül észreveszi, ha távol
maradok, és az ilyesmit nem szokta megbocsátani. Legszívesebben visszarohantam volna az
Egyetemre, de elfojtottam magamban a késztetést. Mindenki tudta, hogy a sokat hiányzó diákokat
magasabb tandíjjal büntetik a következő szemeszterben.
Hogy gondolkozás közben lefoglaljam magamat valamivel, elővettem a köpenyemet, a tűt és a
cérnát. Az éjszaka a kés kétarasznyi, egyenes vágást ejtett a szöveten. Elkezdtem összevarrni, apró
öltésekkel, hogy kevésbé legyen feltűnő.
 Miközben a kezem mozgott, a gondolataim is beindultak. Felelősségre vonhatom Ambrose-t?
Megfenyegethetem? Nem valószínű. Tudja, hogy úgyse járnék eredménnyel, ha megvádolnám. De
talán néhány magiszternek elmondhatom, hogy mi történt. Kilvin mérhetetlenül felháborodna,
hogy bérgyilkosok használnak szimpatetikus iránytűt, és talán Arwyl is...
— ...csupádon-csupa kék tűz! Mind meghóttak, széjjelgórták őket, mint a rongybubákat, a ház
pedig romba dűlt körülöttük. De örültem, hogy láthattam annak a háznak a vesztit! Ennyit
mondhatok.
Megszúrtam az ujjamat, amikor kiszűrtem a terem alapzajából ezt a beszélgetést. Néhány
asztallal arrább két ember ivott: az egyik magas, kopaszodó, a másik rőt szakállú és kövér.
— Olyan vagy, mint egy vénasszony! — nevette el magát a kövér.
— Mindenféle pletykát elhiszel.
A magasabbik komolyan csóválta a fejét.
— Ott vótam a kocsmába, amikor hírit hozták. Fuharosok, nékik kellett elszállítani a hóttakat.
Mind meghótt, aki ott vót azon a lakadalmon. Több mint harminc embert úgy kibeleztek, akár a
malacot, osztán pedig kék lánggal felégették a házat. És még csak nem is ez vót a legfuribb... —
Lehalkította a hangját, úgyhogy a morajban nem hallottam a folytatást.
Nyeltem egyet, mert hirtelen kiszáradt a torkom. Lassan elvarrtam az utolsó öltést, majd
letettem a köpenyt. Észrevettem, hogy vérzik az ujjam, és szórakozottan szopogatni kezdtem. Mély
lélegzetet vettem. Ittam egy kortyot.
Azután odamentem az asztalhoz, ahol a két ember ült és beszélgetett. — Urak, véletlenül nem
folyásirányból jöttetek?
Leplezetlen bosszúsággal néztek föl rám, hogy miért zavarom őket. Hiba volt az urak, cimborát
vagy komát kellett volna mondanom. A kopasz bólintott.
— Marrow-ból? — kérdeztem, találomra kiválasztva egy északi várost.
— Nem — felelte a kövér. — Trebonból.
— Jaj de jó! — mondtam, és közben lázasan törtem a fejemet, hogy kitalálhassak valami hihető
hazugságot. — A családom odavalósi, most akarom meglátogatni őket. — Mindenképpen rá
akartam kérdezni az imént hallott esemény részleteire, de kiürült az agyam.
Megizzadt a tenyerem.
— Még csak készülődnek az aratási ünnepre, vagy ezt már elszalasztottam?
— nyögtem ki végül szánalmasan.
— Még csak készülődnek — felelte a kopasz, és tüntetően hátat fordított.
— Hallottam, hogy valami baj volt egy esküvőn arrafelé...
A kopasz visszafordult, végigmért.
 — Hát nem tudom, hogy hallhattál róla. Mert ez tennap éccaka történt, és mi még csak tíz perce
kötöttünk ki. — Keményen nézett rám. — Nem tudom, mit árulsz, fiam. De mi nem veszünk
semmit. Tűnj innét, mer megcsaplak.
Visszamentem az asztalomhoz. Tisztában voltam vele, hogy kibogozhatatlanul
összegubancoltam a dolgokat. Leültem, az asztalra tenyereltem, hogy ne reszkessen a kezem. Egy
csomó embert brutálisan lemészároltak. Kék tűz. Furcsa dolgok...
A Chandrian.
Nem egészen egy napja Trebonban járt a Chandrian.
Gépiesen felhajtottam a maradék italomat, azután fölálltam, és odamentem a pulthoz.
Gyorsan elemeztem a helyzetet. Sok év után végre lehetőségem van, hogy megtudjak valamit a
Chandrianról. Méghozzá nem valami papírszagú lepréselt megjegyzést egy archívumi könyv lapjai
között. A tulajdon szememmel láthatom, mit műveltek. Ez soha vissza nem térő lehetőség!
De el kell jutnom Trebonba minél előbb, amíg a részletek frissek az emberek emlékezetében.
Még mielőtt a kíváncsi vagy babonás falusiak minden nyomot megsemmisítenek. Fogalmam sem
volt, mire számíthatok, de akármit tudok is meg a Chandrianról, az több lesz a mostani
tudásomnál. És ha valami használható adatot akarok, olyan hamar oda kell érnem, ahogy csak
lehet. Még ma!
A reggeli tömeg lefoglalta a kocsmárosnét, egy vasgarast kellett letennem a pultra, hogy
egyáltalán figyeljen rám. Miután egyágyas szobát vettem ki, ma pedig reggeliztem és fürödtem, ez
a vasgaras a vagyonom jelentős részét képezte, így hát rajta tartottam egy ujjamat.
— Ide mit adhatok? — kérdezte a kocsmárosné, mikor odajött hozzám.
— Milyen messze van Trebon? — kérdeztem.
— Árral szembe? Két nap.
— Nem azt kérdeztem, hány nap. Azt akarom tudni, milyen messze... — Az utolsó szót jól
megnyomtam.
— Nem muszáj ám így pattogni — mondta az asszony, és megtörölte a kezét piszkos
kötényében. — A folyón negyven-egynehány mérföld. Valamivel több, mint két nap, amíg odaérsz,
attól függ, hogy bárkán vagy vitorlás teherhajón mész-e, meg attól, hogy milyen az időjárás.
— Szárazon milyen messze? — kérdeztem.
— Kutya legyek, ha tudom — dünnyögte, azután odakiáltott a csaposnak. — Rudd, milyen
messze van Trebon a szárazon?
— Három-négy nap — felelte egy viharvert alak anélkül, hogy felnézett volna a korsójából.
— Azt kérdeztem, milyen messze! — förmedt rá a csaplárné.
— Hosszabb, mint a folyón?
— Egy nyavalyát. Szárazon vagy huszonöt Iégua. De az út nehéz, hegynek föl vezet.
 Az Istenért, ki az, aki manapság léguában méri a távolságot? Attól függően, hogy a fickó hol
nevelkedett, a légua ugyanúgy lehet két mérföld, mint három és fél, meg még ami a kettő közé
esik. Apám azt állította, hogy a légua nem is mértékegység, csak egy mód, hogy a parasztok
valamilyen számhoz kössék a becslésüket.
Annyit azért megtudtam, hogy Trebon innen északra lehet, nagyjából ötvennyolcvan mérföld
távolságra. Leghelyesebb a legrosszabbat feltételezni, vagyis legalább hetven mérföldet.
Az asszony visszafordult hozzám.
— Na tessék. Most már adhatok valamit?
— Szükségem lenne egy vizestömlőre, ha van itt ilyen, vagy egy palack vízre, ha nincs. Aztán
kéne némi elemózsia. Szárazkolbász, sajt, lepénykenyér...
— Alma? — kérdezte. — Reggel hoztak szép Vörös Jennyt. Jól jöhet.
Bólintottam. — És minden mást, ami olcsó, és megfelel az útra.
— Egy garasért nem jutsz messzire... — mondta, és a pultra sandított. Megráztam az
erszényem, és meglepetten láttam, ahogy előbújik négy garas és egy réz félpennys, amelyekre nem
is számítottam. Valósággal gazdag voltam!
A kocsmárosné besöpörte a pénzem, és visszament a konyhába. Belém hasított a kínos tény,
hogy megint nincstelen vagyok, de kiparancsoltam a gondolataimból, inkább gyorsan
felleltároztam, mi van a zsákomban.
A kocsmárosné két lepénykenyérrel, egy rúd vastag, kemény, fokhagymaszagú kolbásszal,
viaszburkolatú kis sajttal, fél tucat csodásán ragyogó piros almával, továbbá egy zacskó karottával
és krumplival tért vissza.
Hálásan megköszöntem neki, majd a zsákomba dugtam a csomagot.
Hetven mérföld. Meg tudnám tenni még ma, ha lenne egy jó lovam. De hát a jó ló pénzbe
kerül...

Pállott faggyúszagban kopogtattam Devi ajtaján. Egy perce ácsorogtam a küszöbén, alig bírtam
uralkodni magamon, hogy ne toporogjak idegességemben. Fogalmam sem volt, hogy ébren van-e
ilyen korán, de ezt a kockázatot vállalnom kellett.
Kinyitotta az ajtót, és elmosolyodott, amikor meglátott.
 —
Lám, micsoda meglepetés! — Szélesebbre tárta az ajtót. — Gyere be, ülj le!
A legszebb mosolyomat vettem elő.
— Devi, én csak...
A szemöldökét ráncolta.
— Gyere be! — mondta parancsolóbb hangon. — Nem üzletelek az ajtóban.
Beléptem, ő pedig becsukta az ajtót mögöttem.
— Foglalj helyet. Ha csak nem akarsz leheveredni kicsinyég! — Pajkosan bólintott a szoba
sarkában álló hatalmas, mennyezetes ágy felé. — Nem fogod elhinni, mit hallottam ma reggel! —
Nevetés bujkált a hangjában.
Bármennyire siettem is, kényszerítettem magam, hogy kiengedjek. Devit nem lehet sürgetni, ha
ezzel próbálkozom, csak megharagítom. — Mit?
Leült az asztal mellé, összekulcsolta ujjait.
— Éjszaka két bandita megtámadott egy ifjú diákot, és el akarták venni az erszényét. Ám
legnagyobb rémületükre kiderült, hogy az ifjú nem más, mint a következő Taborlin! Lehívta rájuk a
tüzet és a villámot! Az egyiket megvakította, a másiknak akkorát vágott a fejére, hogy még mindig
nem tért magához.
Hallgattam, amíg feldolgoztam magamban ezt az adatot. Egy órája még ez lett volna a legjobb
hír. Most alig volt több egy kínos mozzanatnál. Mégis, bármennyire sürgetett a távlati feladat, nem
hagyhattam ki a lehetőséget, hogy részleteket tudjak meg a közelebbi válságról.
— Nem csak rabolni akartak — mondtam.
Devi elnevette magát.
— Tudtam, hogy rólad van szó! Semmit sem tudtak a diákról, csak azt, hogy vörös a haja. De
nekem ennyi is elég volt.
— Tényleg megvakítottam az egyiket? — kérdeztem. — És a másik még mindig nem tért
magához?
— Őszintén szólva nem tudom — vallotta be Devi. — A hírek gyorsan járnak a hozzám
hasonlóan rosszhírű személyek között, de zömük pletyka.
Agyam sebesen forgott, őrölte az új tervet.
— Lennél olyan kedves te magad elterjeszteni egy újabb pletykát? — kérdeztem.
— Az attól függ — felelte huncut mosollyal. — Nagyon izgalmas?
Dobd be a nevem — mondtam. — Hadd tudják pontosan, ki volt a diák. Hadd tudják, hogy
tombolok dühömben, és legközelebb megölöm, aki engem akar megtámadni. Kiirtom a
bérgyilkosokat, a megbízójukat, a közvetítőt, a családjukat, a kutyáikat, mindenkit.
Devi ujjongó derűje megfakult; ezt az arckifejezést inkább viszolygónak nevezhettem volna.
 —
— Ez egy kicsit durva, nem gondolod? Méltányolom, hogy ragaszkodsz az erszényedhez —
mondta huncut pillantással —, végeredményben kinnlevőségeim vannak benne. Attól
függetlenül...
— Ezek nem tolvajok voltak — feleltem. — Azért bérelték fel őket, hogy megöljenek. —
Kétkedve sandított rám. Felhúztam az ingem csücskét, hogy lássa a kötést. — Komolyan beszélek.
Meg tudom mutatni, hol vágott meg az egyik, mielőtt elmenekültem.
Elkomorodva fölállt, megkerülte az asztalt.
— Jól van, mutasd!
Haboztam, azután úgy döntöttem, hogy jobb, ha a kedvében járok, hiszen szívességet akarok
kérni tőle. Levettem az ingemet, letettem az asztalra.
— Ez a kötés piszkos! — mondta úgy, mintha őt sértettem volna meg. — Szedd le! — Odament
a szoba hátuljában egy szekrényhez, fekete orvosi táskával és mosdótállal jött vissza. Megmosta a
kezét, azután az oldalamat nézte. — Még csak össze se varrtad? — hitetlenkedett.
— Meglehetősen sok dolgom volt — feleltem. — Futottam, mint a nyúl, azután egész éjjel
bujkáltam.
Nem törődött velem. Olyan hideg hatékonysággal tisztította ki a sebet, amit csak a Medicában
tanulhatott. — Elég vacakul fest, de nem mély — mondta. — Helyenként át sem vágta a bőrt. —
Fölállt, néhány tárgyat kivett a táskából. — De azért kell néhány öltés.
— Magam is megcsináltam volna — mondtam. — De...
— ...de egy idióta vagy, aki még azzal sem törődött, hogy rendesen kitisztítsa a sebet — fejezte
be a mondatot. — Megérdemelnéd, hogy elfertőződjön.
Befejezte az oldalam tisztogatását, és leöblítette a kezét a lavórban.
— Légy szíves, vedd tudomásul, hogy azért csináltam, mert a csinos fiúk, a szellemileg
visszamaradottak és az adósaim jelentik a gyengémet. A befektetésemet védem.
Igenis, hölgyem! — Felszisszentem, amikor a fertőtlenítőt rákente a sebre.
— Azt hittem, te nem vérzel — mondta tárgyilagosan. — Egy újabb legenda, ami hamisnak
bizonyult.
— Ha már itt tartunk... — A lehető legóvatosabban mozogva előhúztam egy könyvet a
zsákomból, lefektettem az asztalára. — Visszahoztam A közönséges draccus párzási szokásait.
Igazad volt, a rajzok sokat segítettek.
— Tudtam, hogy tetszeni fog. — Percnyi csönd lett, amíg varrta a sebemet. Amikor ismét
megszólalt, majdnem teljesen eltűnt a hangjából a dévajság. — Kvothe, tényleg arra bérelték fel
ezeket a fickókat, hogy megöljenek?
Bólintottam.
 —

— Szimpatetikus iránytűjük volt. A hajammal. Onnan tudják, hogy vörös vagyok.

— Az összes fűzfán fütyülő szentekre! Ettől tombolna csak Kilvin! — A fejét csóválta. — Biztosan
nem azért bérelték fel őket, hogy megrémítsenek? Hogy egy kicsit megruházzanak, amiből
megtanulod, hol a helyed? — Félbehagyta az öltögetést, felnézett. — Ugye nem voltál annyira
ostoba, hogy pénzt kérj Heffrontól és a fiaitól?
Megráztam a fejem.
— Nekem te vagy az egyetlen vérszipolyom, Devi. — Elmosolyodtam. — Tulajdonképpen ma is
ezért jöttem...
— És én még azt gondoltam, hogy csupán a társaságomra vágytál. — Folytatta a varrást.
Csakugyan volt a hangjában egy csepp ingerültség? — Először hadd fejezzem be ezt.
Hosszasan rágódtam azon, amit Devitől hallottam. A magas ember azt mondta: „Lássunk neki!”,
de ez akármit jelenthetett.
— Talán nem akartak megölni — szóltam vontatottan. — De azért volt kése a támadónak. Ha
valakit meg akarsz verni, ahhoz nem kell kés.
Devi felhorkant.
— Nekem sem kell vér, hogy az emberek megadják a tartozásukat. De bizonyosan nem árt.
Ezen tűnődtem, míg ő csomót kötött az utolsó öltésre, majd rám csavarta a tiszta pólyát. Talán
tényleg csak egyszerű verésre készültek. Névtelen levél Ambrose-tól, hogy gondoljam meg jól, mit
teszek. Talán szimpla megfélemlítési kísérlet. Sóhajtottam, azon igyekezve, hogy ne nagyon
mozogjak közben.
Szeretném hinni, hogy erről van szó, de valójában nem hiszem. Szerintem tényleg vért
akartak. Az ösztöneim ezt súgják.
Devi elkomolyodott lett.
— Ebben az esetben elterjesztem a pletykát — mondta. — A kutyákkal kapcsolatos részben
nem vagyok biztos, de bedobok egyetmást a pletykamalomba, hogy az emberek kétszer gondolják
meg, mielőtt ilyen munkára vállalkoznak. — Mély torokhangon kuncogott. — Tulajdonképpen már
az éjszaka óta is meggondolják kétszer. Hát ettől a hírtől majd háromszor meggondolják.
— Méltányolom a segítséget.
— Nem nagy ügy — felelte elutasítóan, miközben fölállt, és lesöpörte a térdét. — Csekély
szívesség egy jó barátnak. — Megmosta a kezét, azután hanyagul beletörölte az ingébe. — Akkor
halljam! — Visszaült az asztalhoz, felöltötte a hivatalos arcát.
— Pénzre van szükségem, hogy vegyek egy gyors lovat — mondtam.
 —
— Elhagyod a várost? — Felvonta világos szemöldökét. — Sosem gondoltam volna, hogy így
megfutamodsz.
— Nem futok el — mondtam. — Csak meg kell tennem egy utat. Hetven mérföldre kell
eljutnom még ma délután.
Devi szeme kikerekedett.
— Olyan ló, amelyik ennyire képes, az sokba kerül — mondta.
— Miért nem váltasz jegyet a postakocsira, amelyik minden állomáson lovakat cserél? Gyorsabb
és olcsóbb.
— Arrafelé, ahova megyek, nem jár postakocsi — feleltem. — Először a folyó mentén fölfelé,
aztán be a hegyekbe. Egy Trebon nevű mezővárosba.
— Jól van — felelte. — Mennyire lenne szükséged?
— Annyira, hogy alkudozás nélkül vehessek egy gyors lovat. Aztán ott a szállás, az étel, talán
kenőpénz... Húsz talentum.
Kacagni kezdett, azután elkomolyodott, és eltakarta a száját.
— Nem. Sajnálom, de nem. A hozzád hasonlóan elbűvölő ifjak jelentik a gyengémet, de erről szó
sem lehet.
— Itt a koboz — mondtam, és a lábammal előretoltam a hangszertokot. — Fedezetnek.
Ezenfelül bármim, ami itt van. — Letettem a zsákomat az asztalra
Lélegzetet vett, mintha visszautasításhoz készülne, azután vállat vont, és kotorászni kezdett a
zsákban. Kivette a Retorika és logikát, majd a kézi
varázslámpát. — Nini! — mondta kíváncsian. Bekapcsolta a lámpát, a falra vetítette a fényét. — Ez
érdekes.
Grimaszoltam.
— Bármit, csak ezt nem — válaszoltam. — Megígértem Kilvinnek, hogy sosem adom ki a
kezemből. Megtartom a szavam.
Nyíltan nézett rám.
— Hallottad valaha a mondást, hogy koldus ne válogasson?
— Szavamat adtam — ismételtem meg. Levettem a köpenyemről az ezüstsípokat, és az asztalon
odacsúsztattam a Retorika és logika mellé. — Ezeket nem adják ingyen.
Devi ránézett a kobozra, a könyvre és a sípokra, azután lassan, hosszan beszívta a levegőt.
— Kvothe, látom, hogy ez fontos neked, de még így sem jön ki az összeg. Ennyi pénzre nem vagy
jó nálam. Te a négy talentum adósságodra is alig vagy jó.
Ez fájt, főleg, mert tudtam, hogy az igazat mondja.
Devi még egy másodpercig töprengett, azután határozottan megrázta a fejét.
— Már csak a kamat miatt sem... két hónap múlva több mint harmincöt talentummal tartoznál.
— Vagy valami más, hasonló értékű csereáruval — jegyeztem meg.
Szelíden mosolygott. — És mid van neked, ami ér harmincöt talentumot?
— A bejutás az Archívumba.
Devi leült. Enyhén leereszkedő mosolya az arcára fagyott.
— Hazudsz.
Megráztam a fejem.
— Tudom, hogy van még egy út, ahol be lehet jutni. Még nem találtam meg, de meg fogom.
— Kicsit sok a ha. — Devi hangja kétkedő volt. Ám a szeme tele volt valamivel, ami többnek
tetszett egyszerű kívánságnál. Közelebb állt az éhséghez vagy a gerjedelemhez. Tudtam, hogy
éppen annyira szeretne bejutni az Archívumba, mint én. Talán még jobban.
— Ezt ajánlhatom föl — mondtam. — Ha vissza tudom fizetni az adósságomat, megteszem. Ha
nem, amint megtalálom a bejáratot az Archívumba, neked is megmutatom.
A mennyezetre nézett, mintha az esélyeket latolgatná.
— Mindezekért a holmikért, amelyek itt maradnak foglalónak, és a lehetőségért, hogy
bejuthatok az Archívumba, tizenkét talentumot tudok adni neked.
Fölálltam, a vállamra vetettem a zsákot.
— Attól tartok, nem kötünk üzletet — mondtam. — Csak tájékoztattalak, milyen feltételek
mellett akarok kölcsönt fölvenni. — Bocsánatkérően mosolyogtam. — Húsz talentum, vagy nem
kell. Elnézést, hogy nem tisztáztam már az elején.
 hetvenegyedik fejezet / KÜLÖNÖS VONZÁS

Három perccel később a legközelebbi béristálló kapujához közeledtem. Jól öltözött cealdi
mosolygott rám. Elém jött, hogy üdvözöljön. — Ó, ifjú uraság! — Kezet nyújtott. — A nevem
Kaerva. Megkérdezhetem...
— Lóra van szükségem — mondtam, és gyorsan paroláztam vele.
— Egészséges, pihent, jól táplált állatra. Olyanra, amelyik ma elvisel hatórai kemény lovaglást.
— Persze, persze! — bólogatott Kaerva, és a tenyerét dörzsölte.
— Isten akaratából minden lehetséges. Boldogan...
Ismét a szavába vágtam:
— Ide figyelj! Sietek, így hát ugorjuk át a bevezetést. Nem teszek úgy, mintha közömbös lenne
számomra a kérdés. Te nem pocsékolod az időmet gebék és bérlovak mutogatásával. Ha nem
leszek képes tíz percen belül vásárolni egy lovat itt, akkor elmegyek, és másutt veszem meg. — A
szemébe néztem. — Lhinsatva?
A cealdi meghökkent.
— Uram, lovat nem szabad kutyafuttában vásárolni. Feleséget sem tíz perc alatt vesz az ember,
és az úton a ló sokkal fontosabb, mint a feleség. — Szemérmesen bazsalygott. — Isten sem...
Ismét félbeszakítottam.
— Nem Isten vásárol ma lovat, hanem én.
A vékony cealdi elhallgatott, összeszedte a gondolatait.
— Jól van — mondta halkan, inkább magának, mint nekem.
— Lhin, jöjj, nézd meg, mink van.
Odavezetett az istálló mögött egy kis cserényhez. A kerítés közelében álló kabolára mutatott.
— Az az almásszürke kanca kitartó, épp olyan, amilyenre szükséged van.
Elvisz...
Nem figyeltem rá. Megszemléltem a féltucatnyi lovat, amelyek lustán ácsorogtak a kerítésen
belül. Noha nem óhajtottam lovat tartani, okom sem volt rá, meg tudtam különböztetni a jót a
rossztól, és itt nem láttam megfelelőt.
Tudjátok, a társulatok élete vagy halála a lovaktól függ, amelyek a kocsikat húzzák, és a szüleim
e téren sem hanyagolták el a nevelésemet. Nyolcéves koromra meg tudtam állapítani, melyik a jó
ló. A falusiak rendszeresen megpróbáltak ránk sózni félhalott vagy felkokszolt gebéket, mert
tudták, hogy mire fölfedezzük a hibát, napokkal és mérföldekkel odébb leszünk. Megnézhette
magát, aki a szomszédját csapta be valamilyen virslinek valóval, de ugyan miért ne tették volna
lóvá a mocskos, tolvaj Ruh fajzatokat?
 Összevont szemöldökkel néztem az istálló tulajdonosára.
— Már két értékes percemet pocsékoltad el, amiből úgy sejtem, még mindig nem érted, mit
mondtam. Hadd fogalmazzak olyan érthetően, amennyire lehetséges. Egy gyors lóra van
szükségem, amelyik kibírja, hogy még ma meghajtsam. Ezért azonnal fizetek, jó pénzzel, alku
nélkül. — Megemeltem frissen elnehezült erszényemet, és megráztam, mert tudtam, hogy az
istállótulajdonos felismeri a jóféle cealdi ezüst csengését.
— Ha olyan lovat adsz el nekem, amelyik lerúgja a patkóját vagy lesántul, vagy megriad minden
árnyéktól, egy értékes alkalmat szalasztók el. Vissza nem térő alkalmat. Ha ez megtörténik, nem
fogok visszajönni, hogy kárpótlást követeljek. Nem szaladok a csendbiztoshoz. De még az éjjel
Imrében leszek, és felgyújtom a házadat. Azután, amikor te kirohansz az ajtón hálóingben és
hálósipkában, megöllek, megsütlek és megeszlek. Ott a gyepen, a szomszédaid szeme előtt.
Halálos komolysággal néztem rá.
— Ilyen üzletet javaslok, Kaerva. Ha nem tetszik, mondd meg, megyek máshova. Úgyhogy ne
igavonó barmokat mutogass, hanem igazi lovat.
Az alacsony cealdi nagyot nézett. Sokkal inkább meghökkent, mint megrémült. Láttam rajta,
hogyan igyekszik megmagyarázni magának az ábrát. Bizonyára azt gondolta, hogy vagy sültbolond
vagyok, vagy valami nagyúr fia.
Esetleg mindkettő.
— Jól van — mondta mézesmázos bűbájolgás nélkül. — Ez a meghajtás mennyire lenne
kemény?
— Nagyon — feleltem. — Hetven mérföldet kell ma megtennem. Földutakon.
— Nyeregre és lószerszámra is szükség van?
Bólintottam.
— Ne legyen cifra. Ne legyen új.
Mélyet sóhajtott.
— Jól van, és mennyit óhajtasz minderre költeni?
Merev mosollyal megcsóváltam a fejem. — Mutasd meg a lovat, és mondj árat. Vaulder jó
lenne. Az se baj, ha valamelyest szilaj a csődör; ez azt jelenti, hogy lesz energiája az útra. Jófajta
Vaulder félvér vagy khershaeni is megteszi.
Kaerva bólogatott, és visszavezetett az istálló széles ajtajához.
— Van egy khershaenim. Telivér. — Intett az egyik lovásznak.
— Vezesd ki a mi fekete úriemberünket, de ízibe. — A fiú elloholt.
Az istállótulajdonos visszafordult hozzám.
— Nagyszerű állat. A biztonság kedvéért megjárattam, mielőtt megvettem. Egy teljes mérföldet
vágtáztam rajta, és épphogy izzadt. Bársonysima a járása, és e tekintetben biztosan nem hazudnék.
 Bólintottam. Egy telivér khershaeni pontosan megfelelt a céljaimnak. Legendás a kitartásuk, de
az áruk is ennek megfelelő. Egy jól kiképzett hátas megér tucatnyi talentumot is.
— Mennyit kérsz érte?
— Két márkát — mondta minden mézeskedés vagy mentegetőzés nélkül.
Jóságos Tehlu, húsz talentum! Ennyi pénzért ezüstből kell lennie a patkóinak!
— Nincs hangulatom a hosszas alkudozáshoz, Kaerva — mondtam kurtán.
— Teljes mértékben megérttetted velem, nagyuram — mondta.
— Becsületes árat mondtam. Tessék. Magad szemével láthatod.
A fiú egy ragyogó szőrű bestiával tért vissza. Legalább tizennyolc markos 2, büszkén fölvetett fejű
állat volt, az orra hegyétől a farka végéig szénfekete. — Szeret futni — mondta Kaerva őszinte
szeretettel. Megsimogatta a fényes fekete nyakat. — És nézd ezt a színt! Egyetlen világos szál
sincsen a bajuszában, és éppen ezért ér meg éppen húsz talentumot, egy garassal sem kevesebbet.
— A színe mindegy nekem — mondtam szórakozottan, miközben az esetleges sérülések nyomát
és a kor jegyeit kerestem az állaton. Semmit sem találtam. Ragyogó, fiatal, erős mén volt. —
Csupán gyorsan akarok haladni.
— Megértem — felelte bocsánatkérően Kaerva. — De én nem tekinthetek el a színtől. Ha várok
egy-két dekádot, jön valami ifjú uraság, aki épp az elegáns külsejéért lesz hajlandó ennyit fizetni.
Tudtam, hogy igazat mond.
— Neve van? — kérdeztem, és lassan odamentem a fekete lóhoz. Megszagoltattam vele a
kezem, hogy hozzám szokjon. Üzletet lehet gyorsan kötni, de lóval barátságot nem. Csak a bolond
nem törődik azzal, milyen benyomást kelt egy tüzes khershaeni csődörben.
— Olyan nincs, ami illene hozzá — mondta.
— Mi a neved, fiam? — kérdeztem gyengéden, csak hogy az állat szokja a hangomat. Puhán
ráfújt a kezemre, megnézett nagy, értelmes szemével. Nem hőkölt, de nyilvánvalóan nem is volt
nyugodt. Egyfolytában beszélve közelebb mentem hozzá, azt reméltem, hogy a hangom
megnyugtatja. — Jó nevet érdemelsz. Nagyon nem szeretném, ha holmi észfogyatékban szenvedő
uracs valami borzalmas nevet ragasztana rád, olyasfélét, mint Éjfél, Kormos vagy Nyuszifül.
Közelebb léptem, kezem a nyakára tettem. A bőre megrezzent, de nem rántotta el magát.
Ellenőriznem kellett a vérmérsékletét és a szívósságát. Nem kockáztathattam, hogy egy ijedős ló
hátán zötyögjek. — Valami féleszű még felékesítene a Szurokkal vagy a Szellővel, de ezek nem
szerencsés nevek. Esetleg megkapnád a Palát, ami lomha állatnak való. Az isten mentsen attól,
hogy Setét legyél, ez nem illik olyan királyfihoz, mint te.

2 A lovaknál használt mértékegység, a marmagasságot mérik vele. Egy marok kb. 10 cm. (A ford.)
 Apám mindig így szólt az új lovakhoz, egyenletes hangon, duruzsolva. A csődör nyakát
simogattam, és egyfolytában beszéltem hozzá, nem törődve a szavak jelentésével. A szavak nem
számítanak a lovaknak, a hang a fontos.
— Nagy utat tettél meg. Büszke névre lesz szükséged, hogy ne tévesszenek össze a közönséges
lovakkal. Előző gazdád cealdi volt? — kérdeztem. — Ve vanaloi. Tu teriam keta. Palan te?
Éreztem, hogy kicsit megnyugszik az ismerős nyelvtől. A másik oldalára kerültem, szemügyre
vettem, ráérősen, hogy szokjon hozzám. — Tu Ketha? — kérdeztem. Szén vagy? — Tu mahne? —
Árnyék vagy?
Alkonyt szerettem volna mondani, de nem jutott eszembe a siaru szó. Ettől nem hallgattam el,
tovább halandzsáztam, amennyire tudtam, és közben megvizsgáltam a patáit, hogy nincs-e rajtuk
csorba vagy repedés. — Tu KethSelhan? Éjkorány vagy?
A nagy, fekete állat lehajtotta a fejét, megszimatolt.
— Ez tetszik, ugye? — mondtam, és fölnevettem, mert tudtam, hogy valójában az aszalt almás
csomag illatát érzi. A köpenyem egyik zsebébe dugtam. A legfontosabb, hogy most már érez
valamit velem kapcsolatban. Ha elég nyugodt ahhoz, hogy ennivalót keressen nálam, akkor elég
jóban vagyunk ahhoz, hogy megtehessünk együtt egy kemény utat.
— Úgy tűnik, a Keth-Selhan megfelel — fordultam Kaervához.
— Van még valami, amit tudnom kell?
Kaerva mintha zavarban lett volna.
— Cseppet bokros jobb felől.
— Cseppet?
— Csak egy cseppet. Amiből következik, hogy esetleg ki is rúghat azon az oldalon, bár én még
nem tapasztaltam.
— Hogy idomították? Rövid száron vagy társulati módra?
— Rövid száron.
— Jól van. Éppen egy perc maradt, hogy nyélbe üssük az üzletet.
Jó állat, de nem fizetek érte húsz talentumot — mondtam határozottan, bár nem sok
reménnyel. Nagyszerű ló volt, a színe miatt is megért húszat. Mégis folytattam az előadást, hátha
sikerül lealkudnom az árat tizenkilenc talentumra. Akkor legalább annyi pénzem marad, hogy
koszthoz-kvártélyhoz jussak Trebonban.
— Jól van — mondta Kaerva. — Tizenhat.
Csak a sokéves színpadi rutin mentett meg attól, hogy le ne essen az állam a váratlan
engedménytől.
— Tizenöt — mondtam, bosszúságot mímelve. — És ebben benne van a nyereg, a lószerszám,
meg egy zsák zab. — Belemarkoltam az erszényembe, mint aki ezzel befejezte az alkudozást.
 Hihetetlen módon Kaerva bólintott, és odakiáltotta az egyik lovászt, hogy hozzon nyerget és
lószerszámot.
Leszámoltam a markába a vételárat. Közben a szolga fölnyergelte a nagy, fekete állatot. A
cealdinak valahogy nem akaródzott a szemembe néznie.
Ha nem ismertem volna annyira a lovakat, azt gondolhattam volna, hogy becsapott. Talán
lopták a lovat, vagy Kaervának iszonyú szüksége volt a pénzre.
Nem érdekelt az ok. Igazán járt már nekem egy kis szerencse. Az benne a legjobb, hogy ha
Trebonban esetleg eladom a lovat, még nyerhetek is az üzleten! Bár akkor is el kell adnom, ha
veszítek a bolton. Ilyen állat istállózása, takarmányozása, ápolása napi egy penny. Nem
engedhetem meg magamnak, hogy megtartsam.
A zsákomat betettem az egyik nyeregtáskába, ellenőriztem a haslót és a kengyeleket, azután
felszökkentem Keth-Selhan hátára. Kicsit jobbra táncolt, alig várta, hogy indulhasson. Mindketten
alig vártuk. Meghúztam a szárat, útnak indultunk.

A lovak legtöbb problémájának semmi köze a lovakhoz. A lovas tudatlansága a bűnös. Rosszul
patkoltatják meg az állatot, rosszul nyergelik, keveset adnak neki enni, aztán nyavalyognak, hogy
egy sánta, bizonytalan járású, rossztermészetű gebét sóztak rájuk.
Én ismertem a lovakat. Szüleim megtanítottak a lovaglásra és a lóápolásra. Noha a legtöbb
tapasztalatomat alacsonyabb lovakkal szereztem, amelyeket inkább igavonásra, mint versenyre
tenyésztettek, azért tudtam, hogyan menjek gyorsan, ha kell.
A legtöbb ember, ha siet, túl hamar és túl kíméletlenül meghajtja az állatot. Rögtön az
eszeveszett vágtával kezdik, és egy óra múlva egy félhalott, sánta lovon találják magukat. Puszta
ostobaságból. Csak egy alávaló féreg bánik így a lóval.
Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy én is halálra lovagoltam volna KethSelhant, ha az időben
elvitt volna Trebonba. Olykor hajlamos vagyok féreg módra viselkedni. Akár egy tucat lovat is
megöltem volna, ha ezzel többet tudok meg a Chandrianról, főleg pedig arról, hogy miért ölték
meg a szüléimét.
Persze fölösleges ilyeneket gondolni. Egy halott ló nem vitt volna Trebonig.
Egy élő viszont igen.
Így hát lépésben indultam el Keth-Selhannal, hogy bemelegedjen. Alig várta, hogy gyorsítsunk,
valószínűleg megérezte a türelmetlenségemet, és ez jó is lett volna úgy három mérföldre. De
legalább ötvenet, sőt lehet, hogy hetvenet kellett megtennem a hátán, és ehhez türelem kellett.
Kétszer is vissza kellett fognom lépésbe, mire belenyugodott a lassúságba.
Egy mérföld után egy keveset vágtáztunk. A járása még egy khershaenihez képest is sima volt,
de ügetésnél minden ló ráz, ami megviselte frissen összevarrt oldalamat. Egy újabb mérföld után
könnyű vágtába ugrattam. Csak amikor már három-négy mérföldnyire távolodtunk Imrétől, és jó,
egyenletes, sima terepen jártunk, akkor gyorsítottam igazi vágtára.
Most, hogy volt alkalma volt futni, valósággal megugrott. A nap éppen ekkor szívta föl a hajnali
harmatot, a parasztok, akik búzát és árpát arattak a mezőkön, felnéztek, amikor
elmennydörögtünk mellettük. Keth-Selhan gyors volt, olyan gyors, hogy köpenyem zászlóként
lobogott a szélben. Bár tudtam, milyen hatásosan festek, gyorsan meguntam, hogy a köpeny a
nyakamat rángatja. Kikapcsoltam, belegyömöszöltem a nyeregtáskába.
Ha erdősávon vágtunk keresztül, ügetésre lassítottam Selhant. így pihenhetett, és nem
kockáztattuk, hogy egy kanyarban belebotlunk egy ledőlt fába vagy egy cammogó szekérbe. Ha
kiértünk egy rétre, ahol világosan láthattuk az utat, ismét vágtázni kezdett. Valósággal repültünk.
Másfél óra múlva Selhan oldala habos lett, és nehezen lélegzett, de még mindig jobb állapotban
volt, mint én. A lábam mintha gumiból lett volna. Egészséges és fiatal voltam, de évek óta nem
ültem lovon. A lovaglás egészen más izmokat mozgat meg, mint a gyaloglás, és a vágta legalább
olyan fárasztó, mint a futás, hacsak nem akarod, hogy a lovad kétszer annyit dolgozzon minden
mérföldért.
Fölösleges mondanom, hogy nagyon örültem a következő erdősávnak. Leugrottam a nyeregből,
és gyalog mentem, így mindketten kiélvezhettük a jól megérdemelt pihenőt. Kettévágtam egy
almát, Selhannak adtam a nagyobbik felét. Úgy számoltam, hogy legalább harminc mérföldet
tettünk meg, és a nap még nem hágott delelőre.
— Hát ez könnyen ment — mondtam neki, és gyengéden megveregettem a nyakát. — Istenem,
de szép vagy! Nem nagyon fáradtál el, igaz?
Úgy tíz percig sétálhattunk, amikor szerencsére egy patak keresztezte az utunkat. Fahíd vezetett
át rajta. Egy percig itattam a lovamat, azután elhúztam a víztől, nehogy túlzásba vigye az ivást.
Utána visszaültem rá. Elindultunk, és fokozatosan felgyorsítottam vágtáig. A lábam égett és
sajgott, miközben Selhan nyakára hajoltam. A patadobogás olyan volt, mint egy ellenpont a
fülemet bizsergető szél ráérős dalához.
Az első bökkenő egy óra múlva jelentkezett, amikor egy széles folyón kellett átkelnünk. A meder
semmilyen tekintetben nem volt veszélyes, de le kellett szerszámoznom Selhant. Inkább magam
vittem át a nyerget és a lószerszámot, mint hogy vizes legyen. Nedves lószerszámmal nem
vágtázhatunk órákon át.
A másik parton ledörgöltem Selhant a takarómmal, és újra fölszerszámoztam. Fél óráig tartott,
vagyis lovam ezalatt ismét lehűlt, ezért óvatosan kellett bemelegítenem: először lépés, aztán
ügetés, aztán könnyű vágta. Ez a folyó mindent összevéve egy órámba került. Aggódtam, hogy
nem vette-e bele magát a hideg Selhan izmaiba? Mert ha igen, akkor maga Tehlu sem tudja
rávenni, hogy ismét vágtázni kezdjen.
 Egy órával később keresztülvágtunk egy falun. Alig volt több mint egy templom és egy kocsma,
amelyek történetesen egymás mellett álltak. Szünetet tartottam annyi ideig, amíg Selhan ivott egy
vályúból. Kinyújtóztattam zsibbadt lábamat, és aggodalmasan néztem föl a napra.
Ezután megritkultak és egyre messzebb kerültek egymástól a szántóföldek és a tanyák. A fák
egyre vastagabbak lettek, és egyre sűrűbben nőttek. Az út viszont keskenyebb lett, és nem nagyon
javították; bizonyos pontokon tele volt kövekkel, másutt teknőket vájt rajta a víz. Egyre lassabban
haladtunk. Az igazat megvallva sem bennem, sem Selhanban nem sok erő maradt a vágtázáshoz.
Végül újabb folyó keresztezte az utat. Nem volt mélyebb egy lábnál. Orrfacsaró szagából
megállapíthattam, hogy följebb a folyás mentén tímárműhely vagy valamilyen finomító van. Nem
lévén híd, Keth-Selhan lassan átkelt rajta, kényesen rakosgatva a lábát. Lustán tűnődtem, hogy
mennyire eshet jól neki? Felér azzal, amikor mi áztatunk lábat az egész napos gyaloglás után?
A folyócska nem nagyon lassított le, de annyira kacskaringózott, hogy a következő fél órában
még három helyen kellett rajta átkelnünk. Mindez inkább csak kényelmetlenség volt, mivel a
mélység sehol sem haladta meg a másfél lábat. Minden alkalommal pocsékabbul bűzlött.
Oldószerek és savak. Ha nem finomító, akkor legalábbis bánya. Markoltam a gyeplőn, hogy
visszatartsam Selhant, ha inni akar, de ő okosabb volt ennél.
Hosszabb ügetés után egy dombtetőre értem, és lenéztem egy kis, füves völgyre, ahol egy út
keresztezte a miénket. Az útjelző tábla mellett üstfoltozó állt két szamárral: az egyik úgy meg volt
púpozva csomagokkal és zsákokkal, hogy úgy festett, mintha mindjárt orra bukna, a másikon
viszont semmi sem volt. A földút szélén legelészett, mellette halomban állt a rakománya.
Az üstfoltozó búsan ült az út mentén, egy sámlin. Felragyogott az arca, amikor meglátta, hogy
lefelé lovagolok a domboldalon.
Ahogy közelebb értem, elolvastam az útjelző táblát. Északon
Trebon következett. Délre volt Temfalls. Meghúztam a gyeplőt. Keth-Selhan és én egyaránt
örültünk egy kis pihenésnek, és annyira nem siettem, hogy udvariatlan legyek egy üstfoltozóval.
Szó sem lehet róla. Ha mást nem, azt megmondhatta, hogy mennyit kell még mennem Trebonig.
— Hahó! — mondta, és felnézett rám, a tenyerével védve a szemét a naptól. — Olyan
legénynek látszol, aki akar valamit. — Idősebb, kopaszodó, barátságosan kerek arcú férfi volt.
Elnevettem magam.
— Sok mindent akarok, kolompár uram, de nem hinném, hogy nálad bármi is megtalálható
belőle.
Behízelgően mosolygott.
— Nohát, nem kéne előre feltételezni mindenfélét... — Elhallgatott, egy pillanatig töprengve
nézte a földet. Amikor ismét találkozott a tekintetünk, ugyanolyan barátságosan, de jóval
komolyabban nézett. — Ide figyelj, fiam, őszinte leszek hozzád. Az én kis szamaramnak egy kövön
megsérült a patája, és nem bírja tovább vinni a terhét. Itt ragadtam, amíg nem érkezik segítség.
— Normális körülmények között mi sem tenne boldogabbá, mint hogy segíthessek rajtad —
mondtam. — De most olyan gyorsan kell eljutnom Trebonba, ahogy csak tudok.
— Nem járna sok fáradsággal. — Az északi dombtető felé biccentett. — Alig fél mérföldnyire
vagy tőle. Ha a szél dél felé fúj, akár érezheted is a füstszagot.
Arrafelé néztem, amerre mutatott, és észrevettem, hogy a dombtető mögül kiáll egy füstölgő
kémény. Hatalmas megkönnyebbülés öntött el. Itt vagyok, és alig egy órával múlt el dél!
Az üstfoltozó folytatta.
— El kell jutnom az evesdowni kikötőbe. — Kelet felé biccentett.
— Elintéztem, hogy hajóval mehessek lefelé a folyón, és nagyon szeretném elérni a bárkámat.
— Sokatmondóan méregette a lovamat.
— De egy új málhás állatra lesz szükségem, hogy a holmimat odavihessem...
Úgy tűnt, a szerencsém végre megfordult. Selhan pazar állat, de itt, Trebonban csak a szűk
anyagi forrásaimat apasztaná.
Mindazonáltal nem bölcs dolog kimutatni, mennyire kapóra jön valamilyen üzlet.
— Ez a csődör túl jó málhás állatnak — mondtam, és megveregettem KethSelhan nyakát. —
Telivér khershaeni, és annyit mondhatok, még sosem láttam nála különb lovat.
Az üstfoltozó kétkedve sandított Selhanra.
— Kifacsart szivacs ez! — mondta. — Már egy mérföld sem maradt benne.
Leugrottam a nyeregből, és megtántorodtam, mert a térdem kis híján összecsuklott.
— Méltányolhatnád, üstfoltozó. Reggel Imréből indultunk.
Az üstfoltozó kuncogott.
— Nem hazudsz rosszul, fiam, de tudnod kéne, hol hagyd abba. Ha a csalétek túl nagy, nem
harap a hal.
Nem kellett színlelnem az elszörnyedést.
— Bocsáss meg, nem mutatkoztam be. — Kezet nyújtottam. — A nevem Kvothe. Társulati tag
voltam, az Edema Ruhból származom. Nem jöhet olyan gyásznap, hogy hazudjak egy
üstfoltozónak.
Megrázta a kezemet.
— Nohát! — álmélkodott. — Bocsánatot kérek tőled és a családodtól. A te néped ritkán jár
egyedül az úton. — Kritikusan megszemlélte Selhant. — Azt mondod, egyenesen Imréből? —
Bólintottam.
— Csaknem hatvan mérföldet? Jókora út... — Ravasz mosollyal sandított rám.
— A lábad hogy van?
 Vigyorogtam.
— Mondjuk úgy, nagyon boldog vagyok, hogy ismét a földön járhatok. Azt hiszem, a lóban van
még vagy tíz mérföld. Magamról nem biztos, hogy elmondhatom ugyanezt.
Ismét végignézett a lovon, és hatalmasat sóhajtott.
— Nos ahogy mondtam, ugyancsak kutyaszorítóba kerültem. Mennyire tartod?
— Hát... — tűnődtem. — Ez Keth-Selhan kershaeni telivér, a színe pedig gyönyörű, el kell
ismerned. Nincs egy körömnyi hely rajta, ami ne volna fekete.
Nincs egy szál a bajuszában...
Az üstfoltozó nevetésben tört ki.
— Visszavonom! — mondta. — Borzasztó hazug vagy.
— Nem értem, mi olyan mulatságos — szóltam kissé mereven.
Furcsán nézett rám. — A bajuszában nincsen fehér. — Selhan hátulja felé biccentett. — De ha
teljesen fekete, akkor én Oren Velciter vagyok.
Megfordultam és láttam, hogy Keth-Selhan bal hátsó lába kesely az egész csánkján. Döbbenten
hátramentem, és lehajoltam, hogy jobban lássam. Nem volt tiszta fehér, inkább az a sokszor
mosott, szürkésre fakult árnyalat. Éreztem a folyócska szagát, amelyen utunk végső szakaszában
áttocsogtunk: oldószeres volt.
— Az a szemétláda! — hitetlenkedtem. — Festett lovat adott el nekem!
— A névből nem fogtál szagot? — vihogott az üstfoltozó. — KethSelhan?
Fiam, valaki ugyancsak kifigurázott téged!
— A neve alkonyt jelent — magyaráztam.
Az üstfoltozó megrázta a fejét.
— Rozsdás a nyelvtudásod. Ket-Selem, az lenne az éjkorány. Selhan annyit jelent, hogy zokni. A
lovad neve Zokni!
Eszembe jutott, hogyan reagált az istálló tulajdonosa, amikor nevet választottam. Nem csoda,
hogy zavartnak tűnt. Nem csoda, hogy olyan gyorsan és könnyen engedett az árból. Azt hitte,
rájöttem kis titkára.
Az üstfoltozó jót nevetett az arcom láttán, és a vállamra csapott.
— Ne edd magad, fiam. Ez még a legjobbakkal is megesik. — Elfordult, turkálni kezdett a holmija
között. — Azt hiszem, van valamim, ami tetszeni fog neked. Hadd ajánljam föl cserébe. —
Visszafordult, felém nyújtott valamit:
fekete és göcsörtös volt, mint egy darab uszadékfa.
Elvettem tőle, alaposan megnéztem. Nehéz volt és hideg.
— Salakvas? — kérdeztem. — Varázsbabod nincs?
 Az üstfoltozó egy tűt fogott a másik kezébe. Tenyérnyire tartotta a kőtől, aztán eleresztette. A
tű, ahelyett, hogy a földre esett volna, odatapadt a fekete vaskolonchoz.
Elismerően sóhajtottam.
— Lodeni kő? Még sosem láttam ilyet.
— A szó szoros értelmében treboni kő — mondta tárgyilagosan. — Noha sosem járt Loden
közelében, azért nem tévedtél sokat. Mindenféle népek akadnak arra Imre felé, akiket érdekelne
ez a szépség...
Szórakozottan bólintottam, közben a kezemben forgattam a vasdarabot. Gyerekkorom óta
szerettem volna látni vonzkövet. Elhúztam a tűt, és közben éreztem a különös vonzást, amelyet a
sima, fekete fém gyakorol rá. Nem győztem ámulni. Egy darab csillagvasat tartok a kezemben!
— Mit gondolsz, mennyit érhet? — kérdeztem.
Az üstfoltozó kicsit szívta a fogát.
— Nos, úgy számolom, hogy itt és most egy telivér kershaeni málhás öszvért...
Forgattam a csillagvasat, elhúztam a tűt, aztán hagytam, hogy ismét magához rántsa.
— Baj van, kolompár, eladósodtam egy veszedelmes nőnél, hogy megvehessem ezt a lovat. Ha
nem tudom jól eladni ezt itt, akkor ugyancsak bajba kerülök.
Bólintott.
— Ha egy ekkora égi vasért elfogadsz kevesebbet tizennyolc talentumnál, akkor lyukat vághatsz
az erszényedbe. Megveszik az ékszerészek vagy a gazdagok, akik fizetnek az érdekességekért. —
Megütögette az orrát. — De még jobban jársz, ha az Egyetem felé veszed az utad. A kézművesek
nagyon szeretik a lodeni követ. Az alkimisták is. Ha jó hangulatban találod valamelyiket, még
többet is ad érte.
Jó ajánlat volt. Manettől tanultam, hogy a lodeni kő nagyon értékes, és nehéz hozzájutni.
Nemcsak galvanikus tulajdonságai miatt, de azért is, mert az ilyen csillagvasak gyakran
tartalmaznak ritka fémeket. Nyújtottam a kezem.
— Megegyeztünk!
Ünnepélyesen paroláztunk, azután, mikor az üstfoltozó a szárért nyúlt volna, megkérdeztem:
— Na és mit adsz a nyeregért és a lószerszámért?
Némileg aggódtam, hogy megsértődik az erőszakosságom miatt, de ő furfangosan
elmosolyodott.
— Okos fickó vagy — kuncogott. — Szeretem azokat, akik nem félnek még egy kis hasznot
kipréselni. Mit szeretnél? Van egy szépséges gyapjú takaróm. Vagy egy darab jó kötelet? — Elővett
egy kötéltekercset. — Mindig jól jön egy darab kötél. Vagy mit szólnál ehhez? — Palackkal a
kezében fordult vissza, és kacsintott. — Van finom avennishi gyümölcsborom. Mind a hármat
neked adom a lószerszámért.
 — Hasznát venném egy tartalék takarónak — ismertem el. Azután eszembe jutott valami. —
Nincs valami ruhád a méretemre? Mostanában meglehetősen rájár a rúd az ingeimre.
Az öregember megtorpant, kezében a kötéllel és a borospalackkal. Azután vállat vont és turkálni
kezdett a csomagok között.
— Hallottál mostanában egy esküvőről, amelyet errefelé tartottak? — kérdeztem. — Az
üstfoltozók füle éles.
— A Mauthenékéről? — Bekötötte az egyik batyut, turkálni kezdett egy másikban. — Sajnos,
lekésted. Tegnap volt.
Elállt a szívverésem a közönyös hangtól. Ha valamilyen vérengzés történt volna, az üstfoltozó
hallott volna róla. Az a szörnyű gondolatom támadt, hogy fülig eladósodtam, a hegyek lábáig
rohantam, és mindezt hiába. — Voltál ott?
Nem történt semmi különös?
— Meg is van! — Az üstfoltozó ismét megfordult, és egy egyszínű, szürke háziszőttes inget
emelt a magasba. — Fájdalom, nem valami különös, de új.
Illetve újszerű. — A mellemhez mérte. — Na és a
lakodalom? — nógattam.
— Micsoda? Dehogy. Nem voltam ott. De tudok róla. Mauthen egyetlen lánya ment férjhez, és a
família ugyancsak kitett magáért. Hónapok óta tervezgették.
— Akkor hát nem is hallottál róla, hogy valami különös történt? — kérdeztem. Kő volt a
gyomromban.
Vállat vont.
— Ahogy mondtam, nem voltam itt. Az utolsó két napban fönt jártam a hutáknál. — Nyugat felé
biccentett. — Kereskedni szoktam az aranymosókkal, és azokkal a népekkel a hegytetőkön. — A
homlokára csapott. — Erről jut eszembe, némi papramorgót is találtam odafönt. — Tovább turkált,
és elővett egy lapos, vaskos palackot.
— Ha nem szereted a bort, talán egy pirinkót erősebb...?
Már éppen megráztam volna a fejem, de rájöttem, Hogy egy kis házi pálinka nem árt, ha este ki
kell tisztítanom a sebemet. — Talán... — mondtam. — Attól függ, mi a végső ajánlatod.
— Becsületes ifjú úriember vagy — mondta nagylelkűen. — Odaadom a takarót, a két palackot,
és a kötéltekercset.
— Igazán bőkezű vagy, kolompár. De nagyobb szükségem van az ingre, mint a gyümölcsborra. A
palackok csak holtsúlyt jelentenek a zsákomban, és még sok gyaloglás vár rám.
Kicsit savanyú lett a képe, de vállat vont.
— Természetesen te választasz. Takaró, ing, pálinka, és három batka.
 Kezet ráztunk, utána segítettem fölmálházni Keth-Selhant, mert volt egy olyan homályos
érzésem, hogy megsértettem, amikor elutasítottam első ajánlatát. Tíz perccel később ő már kelet
felé kocogott, én pedig északnak mentem a zöld dombon át Trebon felé.
Örültem, amiért gyalog tehetem meg a fél mérföldet, mert ez segített kidolgozni a merevséget a
lábamból és a hátamból. Ahogy feljutottam a tetőre, megpillantottam odalent a dombok közötti
sekély völgyben Trebont. Egyáltalán nem volt nagy település, talán száz épület álldogált
szétszórtan tucatnyi kanyargós földút mentén.
Társulati ifjúkoromban megtanultam, hogy mérjek föl egy várost. Nagyon hasonlít arra, amikor a
közönséget mérjük fel, ha egy kocsmában játszunk. A tétek természetesen magasabbak, mert ha
nem a megfelelő nótát fújjuk a kocsmában, a közönség legfeljebb kifütyül, de ha egy egész várost
ismerünk félre, annak sokkal csúnyább következményei lehetnek.
Így hát felmértem Trebont. Távol a főútvonalaktól, félig falu, félig bányászváros. Nem valószínű,
hogy azonnal gyanakszanak az idegenre, de elég kicsi, hogy mindenki ismerje a másikat, és rögtön
meglássák rajtam, hogy nem tartozom ide.
Meglepetten láttam, hogy a treboniak szalmával tömött csoszogár bábukat akasztanak ki a
házaikra. Vagyis Imre és az Egyetem közelsége ellenére Trebon igazi isten háta mögötti fészek.
Minden községnek van valamiféle aratási ünnepe, de manapság a legtöbb helyen csak raknak egy
máglyát, és jól berúgnak. Ha Trebon népe tartja a régi hagyományokat, akkor babonásabbak, mint
vártam.
Ennek ellenére örültem a szalmabábuknak. Szeretem a hagyományos aratóünnepeket, minden
babonaságukkal együtt. Egyfajta színház mindegyik.
A helység legszebb épülete a tehlinek kétemeletes, terméskő temploma volt. Ebben eddig nem
volt semmi különös, ám a magasba, a főbejárat fölé a legnagyobb vaskereket szerelték, amit
valaha láttam. Igazi vasból készült, nem festett fából. Tíz láb magas volt, legalább kétezer fontot
nyomhatott. Rendes körülmények között idegesített volna a látvány, de mivel Trebon bányászváros
volt, gyanúm szerint a kerék inkább a polgári büszkeséget jelképezte, mint a vakbuzgó hitet.
Egyébként Trebonban főleg alacsony rönkházak álltak, amelyeknek tetejét cédrusfa zsindely
borította. Viszont a fogadó tiszteletre méltó, emeletes épület volt, vakolt falakkal, vörös
cseréptetővel. Ott bizonyára lesz valaki, aki tud valamit az esküvőről
Alig maroknyi vendég tartózkodott odabent, ami tökéletesen érthető, hiszen az aratás derekán
jártunk, és még öt-hat órányi világosságra számíthattunk aznap. A legjobb aggodalmas arcomat
öltöttem fel, miközben odamentem a pultot támasztó kocsmároshoz.
— Bocsánat — mondtam. — Igazán nem szeretnék zavarogni, de keresek valakit.
A kocsmáros sötét hajú, mogorva férfi volt. — Kit keresel?
 — Az unokatestvérem ide jött egy lakodalomra — feleltem —, de azt hallottam, hogy valami baj
történt.
A lakodalom szóra a kocsmáros komor képe szinte megkövült. A pult végében a két ember nem
nézett rám. Éreztem, mennyire őrizkednek még csak felém is fordulni. Tehát igaz. Valami
szörnyűség történt.
Láttam, hogy a kocsmáros rátenyerel a pultra. Csak egy másodperc múlva jöttem rá, hogy a
pultba ütött vasszög fejét érintette meg.
— Rossz dolog — mondta kurtán. — Inkább nem mondok semmit.
— Kérem! — mondtam hangzatos nyugtalansággal. — Temfallsban jártam rokonoknál, amikor
rebesgetni kezdték, hogy valami történt. Mivel ott mindenki a gabona utolját aratja, megígértem,
hogy eljövök, és megnézem, mi volt a baj.
A kocsmáros végigmért. Egy szájtátit elzavarhatott volna, de nem vitathatta, hogy jogom van
tudni, mi történt a rokonommal.
— Odafönt van valaki, aki ott volt — mondta kurtán. — Nem idevalósi. Talán ő az
unokatestvéred.
Egy tanú! Kinyitottam a szám, hogy tovább kérdezősködjem, de megrázta a fejét.
— Semmit sem tudok — mondta határozottan. — És nem is érdekel. — Elfordult, gyorsan
munkát keresett magának a söröshordók csapjai körül. — Fönt a folyosó végén. Balra.
Keresztülvágtam az ivón, fölmentem a lépcsőn. Éreztem, hogy most már minden tekintet engem
kerül. A hallgatásuk és a kocsmáros hangja világossá tette, hogy akárki van is odafönt, az nem egy
a sok közül, hanem az egyetlen.
Az egyetlen túlélő.
Végigmentem a folyosón, és bekopogtattam. Először halkan, aztán hangosabban. Lassan
nyitottam az ajtót, hogy ne ijesszem meg, aki bent van.
Keskeny szoba volt, keskeny ággyal. Az ágyon egy nő feküdt, felöltözve. A fél karja be volt kötve.
A feje az ablak felé fordult, így csak az arcélét láttam.
Mégis felismertem Dennát.
Valamilyen zajt kelthettem, mert megfordult és rám nézett. Hatalmasra nyílt a szeme, és ez
egyszer ő volt az, aki nem jutott szóhoz.
— Hallottam, hogy bajba kerültél — mondtam fesztelenül.
— Gondoltam eljövök, segítek.
A szeme tágra nyílt, azután összeszűkült.
— Hazudsz — mondta fanyar fintorral.
— Igen — ismertem el. — De szép hazugság. — Beléptem a szobába, halkan becsuktam az ajtót.
— Jöttem volna, ha tudtam volna.
 — Akárki megkockáztatná az utat egy ilyen hír után — mondta elutasítóan.
— Külön emberfajta kell ahhoz, hogy akkor jöjjön, amikor nem tud a bajról. — Felült, és felém
fordította az arcát, miközben a földre tette a lábát.
Most láttam, hogy nemcsak a karja van bekötve, de a halántékán is van egy zúzódás. Újabb
lépést tettem felé.
— Jól vagy? — kérdeztem.
— Nem — válaszolta nyersen. — De sokkal rosszabbul is lehetnék. — Lassan állt föl, mint aki
nem biztos benne, hogy megtartja-e a lába. Óvatosan tett egykét lépést, és többé-kevésbé
elégedett volt az eredménnyel.
— Igen. Tudok járni. Tűnjünk innen.'
hetvenkettedik fejezet / SÜRÜLŐ

Ahogy kiléptünk a szobából, Denna balra fordult, nem jobbra. Először azt gondoltam,
megzavarodott, de amikor odament a hátsó lépcsőhöz, rájöttem, hogy úgy akar távozni, hogy ne
kelljen keresztülvágnia az ivón. Megtalálta a sikátorba nyíló mellékajtót, de az zárva volt.
Így hát előre mentünk. Amint beléptünk az ivóba, azonnal éreztem, hogy mindenki minket
figyel. Denna célba vette a bejáratot, és egy viharfelhő lassú elszántságával vonult feléje.
Már csaknem kint voltunk, amikor a pult mögötti ember felkiáltott:
— Hó! Hé már!
Denna szeme felvillant. A szája vonallá keskenyedett, azután úgy ment tovább az ajtó felé, mint
aki semmit sem hallott.
— Majd én elintézem — mondtam halkan. — Várj meg. Egy perc múlva itt leszek.
Odasiettem a mogorva csaplárhoz.
— Szóval ő az unokatestvéred? — kérdezte. — A csendbiztos megengedte, hogy elmenjen?
— Azt hittem, semmiről sem akarsz tudni — mondtam.
— Persze, hogy nem. De használta a szobát, evett, és kihívtam a doktort, hogy bekötözze.
Keményen néztem rá.
— Ha egy doktor egy ilyen városban fél pennynél többet ér, akkor én vagyok Vint királya.
— Összesen fél talentumot költöttem rá! — makacskodott. — A kötés nincs ingyér, és
felfogadtam egy asszonyt, hogy vigyázzon rá, amíg magához nem tér.
Erősen kételkedtem benne, hogy akár a felét is kiadta ennek az összegnek, de tényleg nem
akartam összeakaszkodni a csendbiztossal. Semmit nem akartam, ami késleltetne. Ismerve Denna
szokásait, aggódtam, hogy ha nem tartom rajta a szemem, elillan, mint a hajnali harmat.
Elővettem az erszényemből öt batkát, és a pultra szórtam.
— A dögnyúzók haszna a pestisből — mondtam maró gúnnyal, majd távoztam.
 Nevetségesen nagy megkönnyebbülést éreztem, amikor megláttam, hogy Denna a lókikötő
oszlopnak dőlve vár odakint. Lehunyta a szemét, az arcát odatartotta a napnak. Elégedett sóhajjal
fordult felém, amikor meghallotta közeledő lépteimet.
— Ilyen rossz volt? — kérdeztem.
— Eleinte elég rendesek voltak — ismerte el Denna, és intett bekötött kezével. — De az a
satrafa örökösen ellenőrzött. — Komoran hátradobta hosszú, fekete haját, így jól láthattam a
szederjes véraláfutást, amely a halántékától a hajvonaláig ért. — Ismered a fajtáját: szigorú
tekintetű vénlány, a szája olyan, mint a macska segge.
Nevetésben törtem ki, és Denna váratlan mosolya olyan volt, mintha a Nap lesne ki egy felhő
mögül. Azután ismét elsötétedett az arca.
— Folyton csúnyán nézett rám. Mintha az lett volna a kötelességem, hogy együtt haljak meg a
többiekkel. Mintha mindez az én hibám lett volna.
A fejét rázta.
— De még ő is jobb volt a vénembereknél. A csendbiztos a lábam fogdosta! — Megborzongott.
— Még a polgármester is eljött, ciccegett, mintha aggódna, de csak azért jött, hogy kérdésekkel
zaklasson. „Mit csináltál ott? Mi történt? Mit láttál...?”
A hangjából csorgó epe miatt olyan sietve nyeltem vissza a saját kérdéseimet, hogy majdnem a
nyelvembe haraptam. Pedig nekem a természetemhez tartozik, hogy kérdezősködöm, arról nem is
beszélve, hogy az egész őrült száguldás a hegyek lábához azért volt, mert ki akartam nyomozni, mi
történt.
Denna hangja azonban félreérthetetlenül közölte velem, hogy pillanatnyilag nincs válaszolgatós
hangulatban. Följebb rántottam a zsákot a vállamon, és ekkor eszembe jutott valami.
— Várj! A holmid! Mindent ott hagytál a szobában.
Denna egy szívverésnyi ideig habozott.
— Nem hinném, hogy maradt ott valamim — mondta, mintha eddig ez eszébe sem jutott volna.
— Biztos, hogy nem akarsz visszamenni, és ellenőrizni?
Határozottan megrázta a fejét.
 —

Elmegyek onnan, ahol nem látnak szívesen — mondta szárazon. — Mindent pótolhatok
útközben.
Lefelé indult az utcán, én pedig követtem. Lekanyarodott egy nyugati irányba tartó, szűk
mellékutcába. Elhaladtunk egy öregasszony mellett, aki zabszalmából készült bábut akasztott föl a
házára. A figura kezdetleges szalmakalapot, zsákvászon nadrágot viselt.
— Hova megyünk? — kérdeztem.
— Meg kell néznem, hogy ott vannak-e még a dolgaim a Mauthen tanyán — mondta. — Utána
nyitott vagyok bármilyen javaslatra. Hova indultál, mielőtt találkoztunk?
— Őszintén szólva magam is éppen a Mauthen tanyára indultam.
Lapos pillantást vetett rám.
— Értem. Alig mérföldnyire van. Még világosban odaérhetünk. Trebon körül változatos volt a
vidék: nagyobbrészt sűrű erdők övezték, amelyeket sziklás foltok tagoltak. Egy-egy kanyar után
gyönyörű, tökéletes kicsi mezőkön aranylott a gabona az erdők tenyerében, vagy a magas, sötét
sziklaszálak gyűrűjében. Parasztok és napszámosok dolgoztak a földeken, a szálló törek felhőiben.
Azoknak az embereknek a fáradt megfontoltságával mozogtak, akik tudják, hogy még hátra van a
nap nagyobbik része.
Alig egy perce gyalogoltunk a mezőn, amikor ismerős lódobogást hallottunk. Megfordultam, és
láttam, hogy nyitott szekér közeledik lassan. Denna és én félreálltunk a bokrok közé, mert a szekér
is épp hogy csak elfért a keskeny úton. Egy görnyedt, sovány paraszt a gyeplőt fogta, gyanakodva
sandított ránk a bakról.
— A Mauthen tanyára tartunk — szólította meg Denna, amikor a szekér közelebb ért. —
Elvinnél egy darabon?
A paraszt komoran megszemlélt minket, azután a szekere hátulja felé biccentett.
— Elmék az öreg Sürülő mellett. De onnantul magatok mentek tovább.
Fölkapaszkodtunk a szekérre, leültünk menetiránynak háttal, és lóbáltuk a lábunkat.
Némán utaztunk. Denna nem akart beszélni a paraszt előtt, én pedig örültem, hogy zavartalanul
átgondolhatom a dolgokat. Azt terveztem, hogy minden hazugságot megengedek magamnak, ha
ezzel információkat tudok kicsalni a tanúkból. Denna viszont bonyolítja az esetet. Neki nem akarok
hazudni, viszont nem kockáztathatom, hogy túl sokat mondjak. Az utolsó, amit magamnak kívánok,
hogy bolondnak nézzen, aki hetet-havat összehord a Chandrianról...
 —

Így hát szótlanul ültünk. Jó volt mellette. Nehéz elhinni, hogy egy kötésekkel bebónyált,
feketére vert szemű lány szép lehet, mégis ez volt az igazság. Szép volt, mint a Hold: talán nem
folttalan, de tökéletes.
A paraszt hangja zökkentett ki az álmodozásból.
— Ehun a Sürülő.
Körülnéztem, hogy van-e erre patak. Nem láttam. Ez elég baj volt, mert egyáltalán nem bántam
volna egy kis hideg vizet, és mosakodni sem lett volna rossz. Az órákig tartó lovaglás után
verejtékes és lószagú voltam.
Megköszöntük a fuvart, leugrottunk a szekér végéből. Denna előre ment a dűlőn, amely ide-oda
kanyargott a domboldalon, kerülgetve a fákat és az idő mállasztotta, sötét sziklakitüremléseket.
Erősebbnek tűnt, mint mikor elhagytuk a kocsmát, de egyfolytában a földet figyelte, és óvatosan
lépkedett, mint akinek bizonytalan az egyensúlya.
Hirtelen eszembe jutott valami.
— Nálam van az üzeneted. — Elővettem az összehajtogatott cédulát a köpenyem zsebéből. —
Ezt mikor hagytad nekem?
— Csaknem két dekáddal ezelőtt.
Pofát vágtam.
— Az éjjel találtam meg.
Bólintott.
— Aggódtam is, amikor csak nem bukkantál föl. Azt hittem, talán elveszett vagy elázott, és nem
tudtad elolvasni.
— Mostanában nem használtam az ablakot — mondtam.
Közömbösen vállat vont.
— Butaság is volt feltételeznem, hogy használni fogod.
Törtem a fejemet, mit mondjak még, valamit, hogy megmagyarázzam, mit láthatott az
Eolianban, amikor Fela rám terítette a köpenyt. De semmi sem jutott eszembe.
— Elnézést, hogy lekéstem az ebédünket.
Denna derűsen nézett rám. — Deoch azt mondta, bent rekedtél valami tűzben, vagy ilyesmi. Azt
mondta, határozottan nyomorúságosán festettél.
Úgy is éreztem magam — feleltem. — De sokkal inkább azért, mert elszalasztottalak, mint a
tűz miatt...
 A szemét forgatta.
— Nem kétlem, hogy borzasztóan fel voltál dúlva. Bizonyos értelemben szívességet tettél
nekem. Miközben ott üldögéltem... magányosan ...
búslakodva...
— Mondtam, hogy elnézést!
— ...odajött egy idősebb úr, és bemutatkozott. Beszélgettünk, megismerkedtünk... — Vállat
vont, és csaknem szégyenlősen elfordította a tekintetét. — Azóta találkozgatunk. Ha semmi sem
jön közbe, azt hiszem, a pártfogóm lesz, mielőtt véget érne az év.
— Csakugyan? — kérdeztem. A megkönnyebbülés úgy csapott át rajtam, mint a hideg víz. —
Hát ez remek, és már régen esedékes volt! Ki ő?
Megrázta a fejét, sötét haja lengett az arca körül.
— Nem árulhatom el. Megszállottan őrzi kilétének titkát. Több mint egy dekádon át nem
mondta meg a valódi nevét. Most sem tudom biztosan, hogy igazán úgy hívják-e.
— Ha nem vagy biztos benne, hogy kicsoda, honnan tudod, hogy úriember?
— kérdeztem vontatottan.
Ostoba kérdés volt. Mindketten tudtuk a választ, de azért csak kimondta.
— Pénz. Ruházat. Viselkedés. — Vállat vont. — Még ha csak gazdag kereskedő, akkor is lehet jó
pártfogó.
— Noha nem valami ragyogó. A kereskedőcsaládokban nincs meg az az állandóság...
— ...és a nevüknek nincs akkora súlya — fejezte be, és még egyszer megvonta a vállát. — Egy fél
szelet kenyér jobb, mint a semmilyen, és belefáradtam abba, hogy nem jut kenyér. — Sóhajtott.
— Keményen dolgoztam, hogy kifogjam magamnak. De nagyon körmönfont... Sosem
találkoztunk kétszer ugyanazon a helyen, és sosem nyilvánosan. Néha megbeszélt velem egy
találkát, aztán el sem jött. Nem mintha ez akkora újdonság volna nekem...
Megbotlott, mert egy kő elbillent a talpa alatt. Elkaptam a karját és a vállát, mielőtt elesett
volna. Egy pillanatra összesimultunk. Érezhettem magamon a testét, amíg visszanyerte az
egyensúlyát.
Szétváltunk. De mikor már biztosan állt a lábán, a kezét akkor is a karomon nyugtatta. Óvatosan
mozogtam, mintha egy vadmadár ereszkedett volna le rám, minden erőmmel arra vigyáztam,
nehogy megriasszam, és elröppenjen.
Fontolgattam, hogy átkarolom, részben azért, hogy támogassam, részben más, nyilvánvalóbb
okokból, de gyorsan elvetettem az ötletet. Még emlékeztem rá, milyen arccal beszélt a
csendbiztosról, aki megfogta a lábát.
Mit csinálok, ha ugyanígy válaszol az én érintésemre?
 —

Dennát körülrajzották a férfiak, és beszélgetéseinkből tudtam, milyen fárasztónak tartja őket.

Nem bírtam volna elviselni, hogy ugyanezeket a hibákat kövessem el csak azért, mert nem jut jobb
az eszembe. Okosabb, ha nem bántom meg, jobb a biztonság.
Mentünk a kanyargós ösvényen, egyre magasabbra kapaszkodott a hegyoldalon. Csönd volt,
csak a szél motoszkált a magas fűben.
— Egyszóval titoktartó? — nógattam szelíden, mert féltem, hogy a csönd hamarosan kínossá
válik.
— A „titoktartó” félig sem fejezi ki a viselkedését — forgatta a szemét. — Egyszer egy asszony
pénzt kínált, hogy információkat adjak róla. Ostobának tettettem magam, majd amikor később
beszámoltam ismerősömnek, azt felelte, hogy ez csak próba volt, mennyire vagyok megbízható.
Máskor valakik megfenyegettek. Úgy sejtem, ez is csak egy újabb próba volt.
Elég hátborzongatónak találtam ezt a frátert: mintha a törvény üldözné, vagy a családja elől
bujkálna. Éppen meg akartam említeni Dennának, amikor észrevettem, hogy aggodalmasan
kémlel. Attól félt, kisebb lesz a szememben azért, mert kiszolgálja egy üldözési mániában szenvedő
uracs szeszélyeit.
Eszembe jutott, amit Deoch mondott. Bármilyen nehéz is a helyzetem, Dennáé kétségtelenül
nehezebb. Mit tennék én, hogy megszerezzem egy főnemes pártfogását? Mit vállalnék azért, hogy
találjak valakit, aki pénzt ad a koboz húrjaira, gondoskodik a ruházkodásomról, az étkezésemről, és
megvéd az olyan aljas kis viperáktól, mint Ambrose?
Magamba fojtottam a megjegyzéseimet, és megértően elmosolyodtam. — Remélhetőleg elég
gazdag ahhoz, hogy megérjen neked ennyi fáradságot — mondtam. — Legyen sok zsák pénze. Sok-
sok fazékkal!
Denna mosolyra húzta a száját. Éreztem, ahogy elernyed. Örült, hogy nem ítélkezem fölötte. —
Nos, ez hamarosan kiderül, nemde? — Szeme azt ragyogta: igen!
Miatta vagyok itt — folytatta. — Azt mondta, hogy jöjjek el erre az esküvőre. Sokkal
parasztosabb volt, mint amire számítottam, mégis... — Újból vállat vont, szótlanul jelezve, mi a
véleménye a nemesség érthetetlen kívánságairól. — Arra számítottam, hogy leendő pártfogóm itt
lesz... — Megállt, kacagott. — Van ennek valami értelme?
— Adjál már neki valamilyen nevet — javasoltam.
— Válassz egyet — felelte. — Nem nektek tanítanak az Egyetemen névtant?
— Annabella! — javasoltam.
 Kacagott.
— Nem fogom Annabellaként emlegetni lehetséges pártfogómat!
— Pénz herceg.
— Csak bosszantasz! Próbálkozz újra.
— Szólj, ha eltaláltam a gusztusod... Pimasz Pál. Frank. Feran. Forue.
Fordale...
Csak rázta a fejét. Megmásztuk a dombot, a tetőn belénk kapott a szél. Denna megragadta a
karomat, hogy visszanyerje az egyensúlyát, én pedig a kezemmel védtem a szemem a portól és a
levelektől. A szél egyenesen a számba röpített egy levelet, fuldokolni és köpködni kezdtem.
Denna ezt nagyon viccesnek találta.
— Remek! — feleltem, amikor végre kiköptem a levelet. Sárga volt, az alakja lándzsahegyre
emlékeztetett. — A szél döntött helyettünk. Kőris mester.
— Biztos, hogy nem Szilfa mester? — kérdezte a levelet nézegetve.
— Gyakran összetévesztik őket.
— Olyan íze volt, mint a kőrisnek — mondtam. — Mellesleg a szilfa olyan nőies.
Komolyan bólogatott, noha a szeme pajkosan csillogott.
— Akkor hát Kőris!
Ahogy kiléptünk a fák alól, és lefelé indultunk, a szél ismét feltámadt, és újabb törmeléket
vágott hozzánk, majd elállt. Denna egy lépéssel arrább húzódott, motyogott, a szemét dörgölte.
Hirtelen nagyon hideg lett a karom azon a helyen, ahol korábban fogta.
— A rézangyalát! — mondta az arcát törölgetve. — Pelyva szállt a szemembe.
 —

Nem pelyva — mondtam, és végignéztem a dombtetőn. Nem egészen kilencvenlábnyira

üszkös épületcsoport állt. Ez lehetett a Mauthen tanya. — Hamu.

Egy kis facsoporthoz vezettem, amely felfogta a szelet, és eltakarta a tanyát. Odaadtam neki a
vizespalackomat, leültünk egy kidőlt fára, és pihentünk, miközben kimosta a szemét.
— Nem muszáj odajönnöd — mondtam bátortalanul. — Megkereshetem a holmidat, ha
elmagyarázod, hol keressem.
A szeme kissé összeszűkült.
— Nem tudom eldönteni, hogy vajon tapintatos vagy leereszkedő vagy...
— Nem tudom, mit láttál az éjszaka. így hát azt sem tudom, milyen tapintatosnak kell lennem.
— Nem szükséges túlzásokba esned — mondta kurtán. — Nem vagyok pirulós százszorszép.
— A százszorszép nem pirulós.
Vörös szemmel hunyorgott rám.
— Valószínűleg a szerény ibolyára, vagy a pirulós szűzre gondoltál. A százszorszép fehér. Nem
tud pirulni...
— Ez leereszkedő volt — mondta színtelen hangon.
— Gondoltam, ismertetem veled, milyen a százszorszép — feleltem. — Összehasonlításképpen.
Hogy kevesebb legyen a zűrzavar, miközben igyekszem tapintatosan viselkedni.
Kis ideig mereven bámultuk egymást. Végül elfordította a tekintetét, és a szemét törölgette.
— Nagyon helyes — ismerte el. Hátrahajtotta a fejét, ismét vizet locsolt az arcára, közben vadul
pislogott.
— Igazából nem sokat láttam — mondta, miközben az inge ujjával törülgette az arcát. —
Játszottam az esküvő előtt, majd megint, amikor a vacsorához készültek. Egyfolytában az én... —
sápadtan mosolygott — ...Kőris mesterem felbukkanására vártam, de nem mertem kérdezősködni
utána. Az egész lakodalom is lehetett egy újabb próba.
Elhallgatott, a szemöldökét ráncolta. — Volt egy jele, amellyel tudatta, hogy megérkezett.
Kikérezkedtem, és megtaláltam a csűrben. Az erdőbe mentünk, és kérdéseket tett föl. Ki volt ott,
hányan voltak, hogy néztek ki az emberek.
Most, hogy visszagondolok, tényleg vizsga lehetett. Azt akarta tudni, milyen jó megfigyelő vagyok.
— Ez úgy hangzik, mintha kém lenne — tűnődtem.
Denna vállat vont.
— Fél órán át járkáltunk és beszélgettünk. Akkor meghallott valamit, és azt mondta, várjam
meg. Elindult a tanya felé, és eltűnt.
— Mennyi időt vártál rá?
 —
— Tíz percet? — Vállat vont. — Tudod, hogy van ez, amikor várunk valakire.
Sötét és hideg volt, megéheztem. — Keresztbe fonta a karját, előredőlt. — Istenem, most is éhes
vagyok. Bárcsak...
Elővettem a zsákból egy almát, odaadtam neki. Csodálatos alma volt, vörös, mint a vér, édes és
ropogós. Ilyen almáról álmodik az ember egész évben, de csak ősszel eheti néhány hétig, Denna
kíváncsian nézett.
— Sokat utazom — magyaráztam, miközben magamnak is elővettem egyet. — És valamikor
sokat koplaltam. így hát rendszerint viszek magammal elemózsiát. Igazi vacsorát készítek neked, ha
tábort verünk éjszakára.
— Főzni is tud... — Beleharapott az almába, leöblítette egy korty vízzel. — Mindenesetre úgy
rémlett, hogy ordítást hallok, így hát a tanya felé indultam. Amikor kijöttem egy szikla mögül, már
nem lehetett félreismerni a sikoltozást és az,ordítást. Még közelebbről megéreztem a füstszagot.
És megláttam a tűz fényét a fák között.
— Milyen színű volt? — kérdeztem almával teli szájjal.
Szúrósan nézett rám, az arca hirtelen gyanakvó lett.
— Miért kérdezed?
— Bocsáss meg, hogy félbeszakítottalak — mentegetőztem, és lenyeltem az almát. — Előbb
fejezd be, azután elmondom.
— Rengeteget beszéltem — mondta. — Te pedig még nem árultad el, mit keresel a világnak
ebben az eldugott sarkában.
— A magiszterek az Egyetemen furcsa szóbeszédeket hallottak, és ide küldtek, hogy nézzek
utána, mi az igazság, — feleltem. Tétovázás nélkül, tökéletes természetességgel jött ki belőlem a
hazugság. Még csak nem is terveltem ki. Gyorsan kellett döntenem, mert nem mondhattam el
Dennának, hogy a Chandriant keresem. A gondolatát sem bírtam volna annak, hogy bolondnak
nézzen.
Az Egyetem ilyesmikkel foglalkozik? — kérdezte. — Azt hittem, csak ültök ott, és könyveket
olvastok.
— Vannak, akik olvasnak — ismertem el. — De amikor furcsa szóbeszédeket hallunk, valakinek
oda kell mennie, hogy kiderítse, mi történt. Ha megerősödik a babonaság, az emberek az
Egyetemre néznek, és ilyeneket gondolnak: Kik is azok, akik sötét erőkkel trafikálnak, amiket jobb
lenne békén hagyni? Kit is kellene rádobnunk egy ropogó nagy máglyára?
— Sokszor csinálsz ilyet? — intett felém az almájával, amelynek már csak a fele volt meg. —
Mármint hogy nyomozol?
A fejem ráztam.
 — Mindössze magamra haragítottam egy magisztert, így hát gondoskodott róla, hogy én
húzzam a rövid szalmaszálat, amikor el kellett dönteni, ki utazzék. — Nem volt rossz hazugság
ahhoz képest, hogy akkor szoptam az ujjamból. Érdemes lesz ragaszkodnom hozzá, ha Denna
kérdezősködik, mivel egy része igaz volt. Ha a szükség megköveteli, kiválóan hazudok. Nem
túlságosan fennkölt képesség, de hasznos. Közel áll a színjátszáshoz és a mesemondáshoz.
Mindhármat apámtól tanultam, aki mestere volt mindháromnak.
— Egy nagy lószart — mondta Denna szárazon.
Az alma megállt a számban. Leengedtem a kezemet. A gyümölcs piros héján ott volt a fogaim
fehér sarlója.
— Tessék?
Vállat vont.
— Ha nem akarod elmondani, rendben van. De ne találj ki meséket csak azért, hogy
megnyugtass, vagy felvágj előttem.
Mély lélegzetet vettem, aztán lassan kifújtam a levegőt.
— Nem akarok hazudni arról, hogy miért vagyok itt — mondtam.
— De félek attól, amit gondolnál, ha bevallanám az igazságot.
Denna szeme sötét, elgondolkodó és kifürkészhetetlen volt.
— Ez jó — mondta, és alig észrevehetően biccentett. — Ezt elhiszem.
Harapott az almájából, és míg majszolta, egyfolytában engem figyelt. Az ajka nedves volt, és
vörösebb, mint az alma.
— Hallottam pletykákat — mondtam végül. — És tudni akartam, mi történt itt. Ez az igazság. Én
csak...
— Figyelj, Kvothe, elnézést kérek. — Sóhajtott, beletúrt a hajába.
 —

Nem kellett volna faggatnom téged. Nem rám tartozik. Tudom, milyen az, amikor az
embernek titkai vannak.

Akkor kevés híján kitálaltam mindent. Az egész történetet a szüléimről, a Chandrianról, a fekete
szemű Hamuról, lidércnyomásos mosolyáról. Mégis féltem, mert úgy tűnhetett volna, mintha egy
hazugságon kapott gyerek menekülne újabb hazugságokba. A gyávábbik utat választottam, és
hallgattam.
— így sosem fogsz találkozni az igaz szerelemmel — mondta Denna.
Fölrezzentem a révedezésből.
— Bocsánat, mit mondtál? — kérdeztem zavartan.
— Megetted az alma magházát — mondta vidáman. — Körberágtad a gyümölcsöt, azután
alulról fölfelé haladva megetted a csutkáját. Még sose láttam ilyet.
— Szokás — mondtam elutasítóan, nem akartam elárulni az igazságot. Hogy volt idő, amikor
legföljebb a csutka jutott nekem az almából, és még azzal is boldog voltam. — Mire céloztál?
— Sosem játszottad ezt a játékot? — Fölemelte a saját almacsutkáját, és két ujjal megfogta a
szárát. — Gondolj egy betűre, és pörgesd meg. Ha a szár nem szakad el, akkor gondolj egy másik
betűre, és ismét pörgesd meg. Amikor a szár elszakad... — az övével éppen ez történt — ...akkor
megtudod, milyen betűvel kezdődik annak a személynek a neve, akibe bele fogsz szeretni.
Lenéztem a kezemben levő maradványra. Nem volt elég arra, hogy megpörgessem. Bekaptam a
falatkát, és elhajítottam a szárat.
— Talán arra ítéltettem, hogy szerelem nélkül éljek.
— Ez ismét hét szó — mosolygott. — Tudod, hogy folyton ezt csinálod?
Legalább egy percig tartott megfejtenem, mire céloz, de mire válaszolhattam volna, ő már
folytatta is:
— Azt hallottam, hogy a magok ártalmasak — mondta. — Arzén van bennük.
— Pletyka — mondtam. Ez is közte volt a tízezer kérdésnek, amelyeket föltettem Bennek, míg a
társulattal utazott.
— Nem arzén. Cián, és ekkora mennyiség nem árthat meg, legföljebb, ha vödörszám falod az
almát.
— Ó. — Denna töprengve nézte az almacsutkát, azután alulról kezdve nekilátott, hogy megegye.
 Éppen azt mesélted volna, mi történt Kőris mesterrel, amikor neveletlenül félbeszakítottalak
— nógattam olyan szelíden, ahogy csak tudtam.
Vállat vont.
— Nem sok mondanivaló maradt. Megláttam a tüzet, közelebb mentem, még hangosabb lett az
ordítás, nagyobb a zűrzavar...
— És a tűz?
Habozott.
— Kék volt.
Sötét előérzetem támadt. Felvillanyozott, hogy közelebb jutottam a ponthoz, ahol válaszokat
kaphatok a Chandriannal kapcsolatos kérdéseimre, ugyanakkor féltem ettől a közelségtől.
— Azok hogy néztek ki, akik rád támadtak? Hogy menekültél meg?
Keserűen fölnevetett.
— Senki sem támadott meg. Alakokat láttam kirajzolódni a lángok hátterére, és ettől úgy
elrohantam, mint a nyúl. — Fölemelte bekötött kezét, megérintette a halántékát. — Nyilván fejjel
mentem neki egy fának, és kiütöttem magam.
Reggel tértem magamhoz.
— Ez a másik ok, ami miatt vissza kellett jönnöm — folytatta.
— Nem tudom, hogy Kőris mester itt van-e még valahol. Senkitől nem hallottam a városban,
hogy találtak volna egy ismeretlen holtat, de nem kérdezgethettem végig mindenkit, mert gyanút
keltettem volna vele.
— Ő pedig nem szeretné ezt — mondtam.
Bólintott.
— Semmi kétség, egy újabb vizsga ez is, hogyan tudom tartani a szám. — Jelentőségteljesen
nézett rám. — Ha már erről van szó...
— Borzasztóan meglepődnék, ha bárkit is találnánk itt — mondtam. — Ne aggódj.
Idegesen mosolygott.
— Köszönöm. Nagyon remélem, hogy él. Két teljes dekádot fektettem bele a meghódításába. —
Még egy kortyot ivott a palackból, azután visszaadta. — Menjünk, nézzünk körül, jó?
Imbolyogva fölállt. Miközben visszadugtam a palackot a zsákba, őt figyeltem a szemem
sarkából. Csaknem egy teljes évet húztam már le a Medicában. Denna olyan kemény ütést kapott a
bal halántékára, hogy fekete lett a szeme alja, és a fülétől a hajvonaláig érő véraláfutás sötétlett a
bőrén. A jobb keze be volt kötve, a mozgásából úgy sejtettem, hogy csúnyán megzúzódhatott a bal
oldala, ha ugyan el nem tört néhány bordája.
Ha egy fának rohant neki, az ugyancsak furcsa formájú fa volt.
Ettől függetlenül ráhagytam. Nem erőltettem a dolgot.
 —
Hogyan is tehettem volna? Nagyon jól tudtam, milyen az, ha az embernek titkai vannak.
A tanya korántsem volt olyan félelmes, mint amilyen lehetett volna. A csűrből nem maradt más,
csupán hamu és néhány deszka. Oldalt egy vályú állt egy üszkös szélmalom mellett. A szél próbálta
forgatni a vitorlát, de csak három maradt, azok pedig csak hintáztak előre-hátra.
Hullák nem voltak, csak mély kátyúk, a szekerek nyoma, amelyekkel elszállították a tetemeket.
— Hányan voltak a lakodalmon? — kérdeztem.
— Huszonhatan, ha beleszámoljuk az újházasokat is. — Arrább rúgott egy elszenesedett
fadarabot, amely félig elmerült a leégett csűr hamujába. — Szerencse, hogy itt esténként elered az
eső, különben a dombnak ez az oldala mostanra leégett volna...
— Nincs mögötte valamilyen lappangó viszály? — kérdeztem.
— Családi háborúság? Egy másik kérő, aki bosszút áll?
— Hát persze — felelte hanyagul. — Az ilyen kisvárosokat ez tartja egyensúlyban. Errefelé akár
ötven évig is képesek haragudni azért, amit az ő Tömjük mondott a mi Karinkra. — Megrázta a
fejét. — De ilyesmiért nem gyilkolnak. Ezek épeszű emberek.
Épeszűek, de gazdagok, gondoltam, miközben a tanya felé tartottunk. Olyasfajta ház volt,
amilyet csak gazdag családok engedhetnek meg maguknak. Az alapok és a földszint falai tömör,
szürke kőből épültek. A felső szintet fából ácsolták és bevakolták, de a sarkokat ott is kővel
erősítették meg.
Most mégis annyira megdőltek befelé a falak, hogy majdnem összeomlottak. Az ablakok és az
ajtók üresen tátongtak, a kereteket korom sötétítette el. Belestem az ajtón, és láttam, hogy a
szürke kőfal feketére égett. Törött edények hevertek a bútorok roncsai között, az elszenesedett
padlódeszkákon.
— Ha itt volt a holmid, akkor nyugodtan úgy veheted, hogy az oda — mondtam Dennának. —
Bemehetek, hogy körülnézzek...
— Ne légy ostoba — felelte. — Ez az egész bármikor összeomolhat.
— Megkocogtatta az ajtófélfát. Üresen kongott.
 Olyan furcsa hang volt, hogy odamentem megnézni. Megpiszkáltam az ajtótokot. Simán le
tudtam feszíteni róla egy ujjhosszúságú szilánkot.
— Ez sokkal inkább uszadék, mint épületfa — mondtam. — Miután ennyi pénzt öltek bele, miért
ilyen hitvány az ajtókeret?
Denna vállat vont.
— Talán a forróság okozta?
Szórakozottan bólintottam. Tovább járkáltam, nézelődtem. Lehajoltam, fölvettem egy
elszenesedett zsindelyt, dünnyögve kötést mondtam rá. Karomat végigborzongatta a hideg, és a
szilánkos fadarabból máris kicsapott a láng.
— Ilyet se mindennap látni — jegyezte meg Denna. A hangja egykedvű volt, de erőltette a
flegmát, mint aki nagyon igyekszik félvállról beszélni.
Nem is értettem azonnal, hogy mit mond. Egyszerű szimpatetikus kötés volt, az Egyetemen
közönséges dolog, nekem meg eszembe sem jutott, hogy milyen hatással van másokra.
— Csak egy kicsit belekontárkodtam a sötét erőkbe, amelyeket jobb békén hagyni — mondtam
foghegyről, és fölemeltem az égő lécet. — A tűz kék volt az este?
Bólintott.
— Olyan, mint a széngáz lángja. Mint az Anilinben használt lámpák.
A léc a rendes, vidám, narancsszínű lánggal égett. Nyoma sem volt benne kékségnek, de ettől az
éjszaka még éghetett kéken. A földre dobtam, széttapostam.
Ismét körbejártam a házat. Valami zavart, de nem tudtam rájönni, mi az. Be akartam menni,
hogy körülnézzek.
— A tűz igazából nem lehetett ilyen pusztító! — kiáltottam Dennának. — Mit hagytál bent?
— Nem olyan pusztító? — hitetlenkedett, mikor befordult a sarkon. — Ez a hely csak falakból
áll.
Fölmutattam.
— A kémény környékének kivételével a tető nem égett ki. Vagyis a tűz nem tehetett nagy kárt
az emeletben. Mid maradt ott?
— Ruhák és egy lant, amit Kőris mester vett nekem.
— Te tudsz játszani lanton? — Meg voltam lepve. — Hány húros?
— Hét. Most tanulok játszani. — Kurtán, humortalanul nevetett. — Tanultam.
Vidéki lakodalomhoz képest azért elég jól tudok.
— Ne pocsékold a képességeidet a lantra — mondtam. — Ódon hangszer, nem ad teret a
kifinomultságnak. Nem mintha fitymálni akarnám a választásodat — tettem hozzá gyorsan. — Csak
hát a te hangod különb kíséretet érdemel, mint amire egy lant képes. Ha kézben hordozható húros
hangszert akarsz, válassz félhárfát.
 — Drága vagy — mondta. — De nem én választottam. Kőris úr. Legközelebb hárfát kérek tőle.
— Céltalanul körülnézett, és felsóhajtott. — Már ha még életben van.
Bekukkantottam az egyik tátongó ablaknyíláson, hogy körülnézzek, mire letört egy darab a
párkányból, amelyre támaszkodtam.
— Ez is szétrohadt — mondtam, és összemorzsoltam.
— Pontosan. — Denna megfogta a karom, és arrább húzott az ablaktól. — Ez a hely csak arra
vár, hogy rád dőljön. Nem érdemes bemenni. Ahogy mondtad, az csak egy lant.
Hagytam, hogy húzzon.
— A pártfogód is odafönt lehet.
Denna megrázta a fejét.
— Nem az a fajta, aki berohan egy égő házba, csak hogy ott csapdába essék.
— Szúrósan nézett rám. — Egyáltalán mit vársz, mit fogsz odabent találni?
— Nem tudom — ismertem el. — De ha nem megyek be, akkor nem tudom, hol másutt
kereshetném meg annak a nyomát, hogy mi történt itt.
— Egyáltalán miféle pletykákat hallottál? — kérdezte.
— Nem sokat. — Arra gondoltam, amit a bárka matróza mondott. — Egy csomó embert
legyilkoltak egy lakodalmon. Mindenki meghalt, széttépték őket, mint a rongybabákat. Kéken égett
a láng.
— Nem tépték szét — helyesbített Denna. — Abból, amit a városban hallottam, arra
következtetek, hogy késsel és karddal dolgoztak.
Amióta a városban tartózkodtam, még egy övbe tűzött kést sem láttam. Leginkább a mezőn
dolgozó parasztok sarlói és kaszái közelítették meg a fegyvert. Visszanéztem a roskatag tanyaházra,
és biztosra vettem, hogy valamiről elfeledkeztem.
— Mit gondolsz, mi történt itt? — kérdezte Denna.
— Nem tudom — feleltem. — Félig-meddig arra számítottam, hogy nem találok semmit. Tudod
jól, hogy a szóbeszéd milyen mértékben túloz. — Körülnéztem. — A kék lángról szóló pletykát el
sem hittem volna, ha meg nem erősíted.
— Mások is látták az éjjel — mondta. — Még parázslóit a tűz, amikor idejöttek a tetemekért, és
akkor találtak meg engem is.
Bosszúsan körülnéztem. Még mindig úgy rémlett, hogy elmulasztottam valamit, de egy világért
sem jutott volna eszembe, hogy mi lehet az.
— A városban mit gondolnak? — kérdeztem.
— A népek nem voltak valami beszédesek velem — felelte epésen.
— De hallottam valamennyit a csendbiztos és a polgármester beszélgetéséből. Az emberek
démonokról suttognak. A kék tűz miatt egészen bizonyosak benne. Mások szerint a csoszogárok
műve. Azt hiszem, az idén sokkal hagyományosabb lesz az aratási ünnep. Sok tűzzel, almaborral és
szalmaemberekkel...
Ismét körülnéztem. Az összeomlott csűr romjai, egy szélmalom három vitorlával, egy ház kiégett
héja. Tehetetlen haraggal túrtam bele a hajamba. Még mindig biztos voltam benne, hogy valami
elkerülte a figyelmemet. Egyre azt vártam, hogy találok... valamit. Bármit.
Pedig milyen bolondos ez a remény. Miben reménykedtem, hogy mit találok? Egy lábnyomot?
Egy rongyot valamelyik köpenyből? Összegyűrt följegyzést egy rendkívül fontos adattal, amit direkt
azért írtak le, hogy én megtaláljam?
Ilyesmi csak a mesékben van.
Előhúztam a vizesüveget, és kiittam.
— Nos, én végeztem itt — mondtam, és odamentem a vályúhoz.
— Mit tervezel, mihez kezdesz most?
— Keresgélni akarok — felelte. — Van még rá esély, hogy a pártfogóm kint fekszik valahol
sebesülten.
Végignéztem a hullámzó dombokon, zöldre festették a legelők és a fenyvesek, bearanyozták az
őszi lombok és a gabonatáblák, sötét sebeket ütöttek rajtuk a sziklák.
— Itt bizony sok rejtekhely van... — mondtam.
Lemondóan bólintott.
— Legalább meg kell próbálnom.
— Szükséged van segítségre? — kérdeztem. — Értek egy keveset az erdőléshez...
— Bizony nem bánnám a társaságot — felelte. — Különösen, ha azt a lehetőséget is figyelembe
veszem, hogy démonok csatangolhatnak errefelé.
Egyébként is fölajánlottad, hogy vacsorát készítesz nekem ma este.
— Csakugyan. — Odamentem a kiégett szélmalom mellett a szivattyús kúthoz. Megragadtam a
karját, rátámaszkodtam, és megtántorodtam, amikor eltört a tövénél.
Rámeredtem a szivattyú karjára. Teljesen elrozsdásodott, érdes pelyhekben pergett róla a vörös
rozsda.
Hirtelen belém hasított az emlék, amikor sok éve hazatértem, és holtan találtam a társulat
tagjait. Emlékszem, rátámaszkodtam egy kerékre, hogy ne essek el, és a ráf erős vasa
szétrozsdállott. A kemény, tömör fa darabokra hüllőn, ahogy megérintettem.
— Kvothe! — Denna arca közel volt az enyémhez. Aggodalmasan kémlelt. — Jól vagy? A
megfeketedett Tehlura, ülj le, mielőtt összeesnél! Megsérültél?
Arrább mentem, hogy leüljek a vályú szélére, de a vastag deszka úgy besüppedt alattam, mint
egy korhadt fatuskó. Engedtem a nehézkedési erőnek, lerogytam a fűre.
Fölmutattam Dennának a rozsdás vaskart, hogy ő is lássa. Elkomorodva nézte.
 — Ez a kút új volt. Az örömapa azzal dicsekedett, milyen sokba került kutat fúratni a domb
tetején. Azt hajtogatta, hogy az ő lánya ugyan ne cipelje fel a vödröket napjában háromszor a
dombtetőre.
— Mit gondolsz, mi történt itt? — kérdeztem. — De őszintén.
Körülnézett. Halántékának zúzódása nagyon sötét volt a fehér bőrön. — Azt hiszem, amikor
végeztem a pártfogóm keresésével, lerázom a cipőmről ennek a helynek a porát, és hátra se nézek
többé.
— Ez nem válasz — mondtam. — Mit gondolsz, mi történt?
Hosszú hallgatás után válaszolta:
— Valami rossz. Sosem láttam démont, nem is számítok rá, hogy fogok. De hát Vint királyát sem
láttam...
— Ismered a gyerekdalt? — Értetlenül nézett rám, így hát énekelni kezdtem.

Mikor a tűz kékre vált,

Mit csinálsz? Mit csinálsz?
Elszaladsz, meg nem állsz.
Rozsda lesz a fényes kard, Ki véd
meg, ki marad?
Jelkő vagy, egymagad.

Denna elsápadt, amikor megértette, mire célzok. Bólintott, és halkan átvette a refrént:

Ott egy asszony halovány!

Némán lengő síri árny!
Mit forralnak, mit akarnak?
Mindjárt elkap csandriány!

Denna és én az őszi fák foltos árnyékában ültünk, ahonnan már nem látszott a romos tanya.
Chandrian. Tényleg ők jártak itt. Még akkor is a gondolataimat próbáltam összeszedni, amikor
megszólalt.
— Erre számítottál? — kérdezte.
— Erre számítottam — feleltem. Alig egy napja járt itt a Chandrian. — De arra nem, hogy meg is
találom. Mármint amikor az ember még csak kisgyerek, és elrejtett kincsek után kutat, nem számít
rá, hogy talál is. Az erdőben mindig villiket és tündéket keres, de nem talál. — Megölték a
társulatomat, és megölték a lakodalmi vendégeket. — A pokolba, hiszen téged is folyton kereslek
Imrében, mégsem számítok rá, hogy meg is talállak... — Elhallgattam, mert most kaptam észbe,
miket karattyolok.
Dennában engedett valamit a feszültség, elnevette magát. Nevetésében nem volt gúny, csak
vidámság.
— Na és én elásott kincs vagy delinke vagyok?
— Mindkettő. Titkos, becses; sokat keresett, szinte soha meg nem talált. —
Fölnéztem rá. Az eszem úgyszólván teljesen levált arról, ami kijött a számon: — Sok van benned a
tündékből is. — Mégis léteznek. Létezik a Chandrian. — Sosem vagy ott, ahol kereslek, azután
teljesen váratlanul felbukkansz. Mint a szivárvány.
Az elmúlt évben néma félelem rágott a szívem mélyén. Olykor attól tartottam, hogy a társulat
pusztulásának és a Chandriannak az emléke csupán a bánat álma, az elmém teremtette, hogy
kibírjam egész világom elvesztését. Ám most van a kezemben valami bizonyítékféle. Léteznek. Az
emlékeim valósak. Nem őrültem meg.
— Amikor gyerek voltam, egy este órákon át üldöztem a szivárványt. Eltévedtem az erdőben. A
szüleim magukon kívül voltak. Azt hittem, el tudom érni. Láttam, hogy hol támaszkodik a földre.
Ilyen vagy te is...
Denna megérintette a karomat. Keze sütötte a bőrömet az ingemen át. Mélyen belélegeztem
naptól meleg hajának illatát, tiszta verejtékének, leheletének, a fűnek és az almáknak az illatát.
Szél sóhajtott a fák között, Denna libbenő haja megcsiklandozta az arcomat.
Csak a tisztást elborító csendből jöttem rá, hogy percekig fecsegtem ész nélkül. Zavartan
elvörösödtem, körülnéztem, és eszembe jutott, hol vagyok.
— Némiképp vad volt a tekinteted — mondta gyengéden. — Még sosem láttalak ennyire
haragosnak.
Ismét sóhajtottam.
— Pedig mindig ilyen vagyok — feleltem. — Csak nem mutatom.
— Akárcsak én. — Hátrált egy lépést, lassan végigsimította a karomat, aztán leengedte a kezét.
— Akkor most mi történt?
— Én... fogalmam sincs. — Céltalanul körülnéztem.
— Ez sem úgy hangzott, mintha te mondanád — állapította meg.
— Szeretnék egy kis vizet inni — mondtam, aztán szégyenlősen elmosolyodtam, olyan
gyerekesen hangzott.
Mosolygott.
— Kezdetnek ez is valami — ugratott. — Azután?
 — Szeretném tudni, hogy miért támadott itt a Chandrian.
— Mit forralnak, hm? — Komolyan nézett rám. — Nálad nincs középút, mi? Nem kívánsz mást,
csak egy ital vizet és feleletet egy kérdésre, amelyre az emberek már... nos, ősidők óta csak
találgatják a választ.
— Mit gondolsz, mi történt itt? — kérdeztem. — Ki ölte meg ezeket az embereket?
Összefonta a karját.
— Nem tudom — mondta. — Lehetett mindenféle... — Elhallgatott, beharapta az alsóajkát. —
Nem. Ez hazugság. — Leült. — Furcsán hangzik, de azt hiszem, ők voltak. Úgy hangzik, mint egy
mese, így nem is akarom elhinni. Mégis elhiszem. — Szorongva tekintett rám.
— Ettől jobban érzem magam. — Fölálltam. — Azt gondoltam, hogy talán egy kicsit
meghibbantam.
— Ettől függetlenül még lehetsz hibbant — felelte. — Nem vagyok illetékes arra, hogy
megítéljem az elmeállapotodat.
— Te őrültnek érzed magad?
Megrázta a fejét, halvány mosoly jelent meg a szája sarkában.
— Nem. És te?
— Nem különösebben.
— Hogy ez jó vagy rossz, az attól függ. Mit javasolsz, hogy oldjuk meg az ősidők talányát?
— Ezen még gondolkodnom kell — válaszoltam. — Közben keressük meg a te rejtélyes Kőris
mesteredet. Szeretnék föltenni neki néhány kérdést, hogy mit látott a Mauthen tanyán.
Denna bólintott.
— Arra gondoltam, hogy visszamegyek a szikla mögé, ahol hagyott, azután megnézem a szikla és
a tanya közé eső területen. — Vállat vont. — Nem valami nagy terv...
— Kiindulásnak elég — mondtam. — Ha visszatért, és észrevette, hogy elmentél, talán hagyott
nyomot, amit követhetünk.
Denna vezetett az erdőn át. Itt melegebb volt. A fák felfogták a szelet, a nap is besütött, mert az
ágak egy részéről már lehullott a levél. Csak a szálas tölgyek ragaszkodtak sörényükhöz, mint az
öntudatos öregemberek.
Gyaloglás közben azon törtem a fejemet, mi oka lehetett a Chandriannak, hogy megölje ezeket
az embereket. Mi a hasonlóság a lakodalom és az én társulatom között?
Valakinek a szülei nagyon rosszfajta dalokat énekeltek...
— Mit énekeltél az este? — kérdeztem. — A lakodalmon.
— A szokásost — mondta, és felrúgott egy avarkupacot. — Vidám dolgokat.
Filléres furulya, Gyere mosni a folyóra, Rézfenekű fazék. — Kuncogott. — Emme néni kádja...
— Nem mondod! — hüledeztem. — Egy lagziban?
 — Egy részeg nagytata kérte — vonta meg a vállát, miközben átfurakodott a sárguló békabogyó
kusza bozótján. — Néhányan csodálkoztak, de nem voltak túl sokan. Errefelé egyszerű népek
élnek.
Kis ideig hallgattunk. A magasban a szél zúgatta az ágakat, de hozzánk csak suttogás jutott le. —
Ezt a Gyere mosnit még nem is hallottam...
— Gondoltam... — Denna hátranézett rám. — így akarsz rávenni, hogy énekeljek neked?
— Természetesen.
Megfordult. Melegen mosolygott, a haja az arcába hullott.
— Talán később. A vacsorámért énekelek. — Megkerültünk egy sötét kőszálat. Itt hűvösebb
volt, mert nem sütött be a nap. — Azt hiszem, itt hagyott — mondta. Tétován körülnézett. —
Nappal minden másmilyennek tűnik.
— Azt akarod, hogy a tanya felé menjünk, vagy inkább körözzünk?
— Körözzünk — mondta. — De meg kell mutatnod, hogy mire figyeljek.
Városi lány vagyok.
Röviden összefoglaltam neki azt a keveset, amit az erdőkerülésről tudtam. Megmutattam,
miféle talajon hagy nyomot a lábbeli. Megmutattam, miként változott meg az avarkupac attól,
hogy átgázolt rajta, hogyan törtek el a békabogyó vesszői attól, hogy átfurakodott közöttük.
Együtt maradtunk, mert négy szem többet lát, mint kettő, és egyikünk sem sietett elszakadni a
másiktól. Ide-oda jártunk, egyre szélesebb köröket írtunk le a szikla körül.
Öt perc múlva kezdtem belátni, hogy hasztalan fáradozunk. Túl nagy volt az erdő. Nem
kételkedtem benne, hogy Denna is hamarosan erre a következtetésre jut. Sehogy sem bukkant föl
az a nyom, amelyik a mesékben mindig előkerül. Nem lógtak rongyok a tüskékről, egyetlen
csizmanyomot vagy kihűlt tábortüzet sem találtunk. Viszont annál több gombára, makkra,
szúnyogra és mosómedveganajra leltünk, mely utóbbi leleményesen el volt rejtve a tűlevél
szőnyege alá.
— Hallod a vizet? — kérdezte Denna.
Bólintottam.
— Igazán jólesne inni — mondtam. — És mosakodni sem ártana. Némán folytattuk a kutatást,
egyikünk sem akarta elismerni, hogy szívesen föladnánk. A csontjainkban éreztük, milyen
hiábavaló az egész. Követtük a vízcsobogást a domb lábáig. Ott keresztülvágtunk egy sűrű
fenyősávon, és alig húszlábnyira szép, mély patakra leltünk.
Ebben nyoma sem volt az öntödei szennyvíznek, így hát ittunk, és megtöltöttem a palackomat.
Ismerem a meséket. Ha egy ifjú pár egy patakhoz ér, meghatározott rend szerint történik
minden. Denna fürödni megy a legközelebbi fenyőfa túloldalán, ahol senki sem láthatja a rövid
homokparton. Én tapintatos távolságban ereszkedem bele a vízbe, ahol nem láthatjuk, de azért
hallhatjuk egymást. És ekkor... valaminek történnie kell. Megcsúszik, kimarjul a bokája, vagy
megvágja a lábát egy éles kövön, én pedig kénytelenségből odafutok. És azután...
De ez nem két ifjú szerelmes története, akik összetalálkoznak a patak partján. így hát lemostam
az arcomat, és egy fa mögött inget váltottam. Denna a csermelybe mártotta a fejét, hogy lehűljön.
Ragyogó haja koromfekete volt, amíg ki nem facsarta belőle a vizet.
Azután leültünk egy kőre, belelógattuk a lábunkat a vízbe, pihentünk, és élveztük egymás
társaságát. Megosztoztunk egy almán, felváltva haraptunk belőle, ami már közel jár egy csókhoz,
ha az ember még sosem csókolózott.
Némi gyengéd nógatás után Denna elénekelt nekem egy verset a Gyere mosniból. Még sose
hallottam, gyanítom, ott helyben találta ki. Nem ismétlem itt meg, mert nekem énekelte, és nem
nektek. Es mivel ez nem olyan mese, amelyben két szerelmes találkozik a folyónál, ennek nincs is
különösebb jelentősége, ezért megtartom magamnak.
hetvenharmadik fejezet / KUCU

Miután az alma elfogyott, Denna és én kihúztuk a lábunkat a vízből, és felkészültünk az útra.

Fontolgattam, hogy nem húzom föl a bakancsomat, hiszen olyan lábat, amely megszokta a
futkosást a tarbeani tetőkön, nemigen érhet meglepetés a legkeményebb erdei talajon sem. De
nem akartam civilizálatlannak mutatkozni, így hát felhúztam a zoknimat, noha nedves és ragacsos
volt az izzadságtól.
Éppen a bakancsomat fűztem, amikor neszt hallottam az erdőből, egy sűrű fenyőfacsoport
mögül.
Csöndesen kinyújtottam a kezem, figyelmeztetőn megérintettem Denna vállát, azután az
ajkamra illesztettem az ujjamat.
Mi van? — kérdezte hangtalanul.
Óvatosan közelebb léptem, igyekeztem a lehető legkevesebb zajt csapni.
— Úgy rémlik, hallok valamit — mondtam a füléhez hajolva.
— Megyek, megnézem.
— Nem mész sehova — suttogta. Az arca sápadt volt a fenyők árnyékában. — Kőris ugyanezt
mondta, mielőtt az éjjel eltűnt. Süllyedjek el, ha hagyom, hogy te is eltűnj itt nekem.
Mielőtt válaszolhattam volna, ismét mozgást hallottam a fák közül. Susogtak a bokrok, élesen
reccsent egy faág. Ahogy a zajok erősödtek, már hallottam, hogy valami fújtat. Valami nagy. Azután
fojtott röffenés hallatszott.
Nem ember. Nem a Chandrian. Megkönnyebbülésem rövid életű volt, mert az a valami ismét
röffentett, majd szimatolt. Vaddisznó, feltehetőleg inni megy.
 — Állj mögém! — mondtam Dennának. A legtöbb ember nincs tisztában vele, milyen
veszedelmes lehet egy vaddisznó, különösen ősszel, amikor a kanok küzdenek az uralomért. Ilyen
helyzetben a szimpatetikának semmi haszna. Nincs forrás, nincs kapcsolat. Még egy vastag botom
sem volt. El tudom terelni a néhány megmaradt almámmal?
A vad a vállával félrelökte a legközelebbi fenyő lelógó ágait, röfögött és szuszogott. Legalább
kétszer annyit nyomhatott, mint én. Torokhangon röffentett, amikor fölnézett, és meglátott
minket. Fölemelte a fejét, ormánya ide-oda mozgott, igyekezett elfogni a szagunkat.
— Ne szaladj el, mert üldözőbe vesz — mondtam halkan, és lassan Denna elé léptem. Mivel
nem volt jobb fegyverem, elővettem a bicskámat, és kipattintottam a pengét a hüvelykujjammal.
— Hátrálj bele a vízbe. Ezek nem valami híres úszók.
— Kétlem, hogy veszélyes lenne — mondta Denna nyugodtan.
— Sokkal inkább kíváncsinak tűnik, mint haragosnak. Nem mintha nem méltányolnám nemes
kiállásodat.
Másodszor is odanéztem az állatra, és láttam, hogy Dennának igaza van. Először is koca volt,
nem kan. És a sár kérge a házi disznó rózsaszín bőrére tapadt, nem a vaddisznó barna sörtéjére.
Már meg is unt minket. Lehajtotta a fejét, és turkálni kezdett a fenyőfák között, a bokrok alatt.
Csak ekkor jöttem rá, hogy behajlítottam a térdemet, és az egyik kezemet előrenyújtom, mint a
birkózók. A másik kezemben szánalmas bicskámat tartottam, amelynek olyan kurta volt a pengéje,
hogy még egy testesebb alma elfelezésének is többször kellett nekirugaszkodnia. És ami a
legszörnyűbb: csak az egyik bakancs volt rajtam. Nevetségesen festettem: olyan háborodottnak,
mint Elodin a legrosszabb napjaiban.
Az arcom égett. Tudtam, hogy lángvörös lehet.
— Szentséges Tehlu, de ostobának érzem magam!
— Valójában inkább hízelgő — mondta Denna. — Néhány bosszantó kocsmai pózolást
leszámítva nem tudom, volt-e példa rá, hogy valaki tettleg is a védelmemre keljen.
— Hát persze. — Makacsul a földet bámulva felhúztam a zoknim és a cipőm. Annyira zavarban
voltam, hogy nem mertem Denna szemébe nézni. — Minden lány álma, hogy megmentsék
valakinek a kedvenc házi malacától.
— Komolyan beszéltem. — Föltekintettem, és szelíd derűt láttam az arcán. Gúnynak nyoma sem
volt. — Olyan... vadnak látszottál. Mint a farkas, amikor fölmered a nyakán a szőr. — Elhallgatott, a
hajamat nézte. — Vagy mondjuk, a róka. Túl vörös vagy farkasnak.
Egy kicsit megnyugodtam. Egy támadó róka sokkal jobb, mint egy félig mezítlábas elmebeteg.
— A késedet viszont rosszul tartottad — mondta tárgyilagosan, és a kezem felé biccentett. — Ha
tényleg meg akarsz szúrni valakit, így elcsúszhat a penge, és a saját hüvelykujjadat vágod meg. —
Megfogta az ujjaimat, kissé arrább tolta őket. — Ha így fogod, biztonságban lesz a hüvelykujjad. A
hátránya az, hogy így sokkal kevésbé mozgékony a csuklód.
— Sok késpárbajban vettél részt? — kérdeztem bután.
— Nem olyan sokban, mint gondolnád — felelte pajkos mosollyal. — Újabb lap abból a nyűtt
könyvből, amelyet ti, férfiak, olyan szívesen használtok az udvarláshoz. — Bosszúsan forgatta a
szemét.
— Számát se tudom a férfiaknak, akik úgy igyekeztek lecsalogatni az erény ösvényéről, hogy
különböző fogásokat tanítottak erényeim védelmére.
— Sosem láttam nálad kést — mondtam. — Miért?
— Miért viselnék én kést? — kérdezte Denna. — Én az éteri virág vagyok, s a többi. Olyan nő,
aki késsel szaladgál, maga keresi magának a bajt. — Mélyen benyúlt a zsebébe és elővett egy
hosszú, vékony fémdarabot, egyik oldala véges-végig villogó élből állt. — Ám az a nő, aki kést tart
magánál, az felkészült a bajra. Általában jobb ártalmatlannak tűnni. Kevesebb bajjal jár.
Csak azért nem hápogtam, mert olyan tárgyilagosan beszélt. Kése nem sokkal volt hosszabb az
enyémnél, bár nem is bicska volt. Az egyenes penge markolatát vékony bőrrel tekerték körül.
Láthatóan nem arra szánták, hogy egyenek vagy a tábortűz mellett farigcsáljanak vele. Sokkal
jobban emlékeztetett a Medica borotvaéles késeire.
— Hogy tárolod a zsebedben anélkül. Hogy össze ne vagdosd magad? — kérdeztem.
Denna oldalt fordult, hogy megmutassa.
— A zsebem alul föl van hasítva. A kést a lábamhoz szíjazom. Ezért olyan lapos. így nem látszik,
hogy kés van nálam. — Megfogta a bőrmarkolatot, és elém tartotta a kését, hogy láthassam. —
így. A lapjára szorítod a hüvelykujjadat.
— Úgy akarsz elcsábítani, hogy megtanítasz, miként védjem meg az erényemet? — kérdeztem.
— Mintha neked lenne olyanod — nevette el magát. — Attól igyekezlek megóvni, nehogy
megvágd a csinos kacsódat, ha legközelebb meg akarsz menteni egy lányt egy disznótól. —
Félrehajtotta a fejét.
— Ha már itt tartunk, tudtad, hogy amikor dühös vagy, a szemed...
— Nyeee, kucu! — hallatszott a fák közül egy hang, amelyet tompa kalamolás kísért. — Kucu,
kucu, kucu...
A nagy koca felkapta a fejét, és keresztülcsörtetett a bozótoson a hang irányába. Denna egy
pillanat alatt eltüntette a kést, én pedig fölkaptam a zsákomat. Bementünk a disznó nyomában a
fák közé, és megláttunk lentebb a pataknál egy embert és vagy fél tucat nagy kocát. Egy vén, sörtés
kan is volt velük, és számtalan csimota hemzsegett körülöttük.
A kondás gyanakodva nézett ránk.
— Hóhahó! — harsogta. — Ne fíjjetek! Nem harapnak!
 Tüskés szakállú ember volt, szikkadtra aszalta a nap. Hosszú botjáról kezdetleges bronzkolomp,
válláról rongyos tarisznya lógott. Nem volt olyan büdös, mint vártátok volna, mert a ridegen tartott
disznók tisztábbak azoknál, amelyeket az ólba zárnak. De még ha olyan büdös lett volna, akkor sem
szólhattam volna egy szót se, hiszen életem számos pontján jómagam sokkal büdösebb voltam
nála.
— Mintha danolást hallottam vóna odalentrűl — mondta olyan , szalonnás kiejtéssel, hogy az
ember szinte érezte az ízét. Anyám völgykatlan akcentusnak nevezte az ilyet, mert csak olyan
falvakban hallani, amelyeknek nincs sok kapcsolatuk a külvilággal. Mainapság már a Trebon-féle
mezővároskákban sem beszélnek így. Mivel sokáig éltem Tarbeanban és Imrében, évek óta nem
hallottam ilyen vaskos tájszólást. Ez a fickó ugyancsak isten háta megetti helyen nőhetett föl,
vélhetőleg bent, a hegyek között.
Odajött hozzánk. Szeme gyanakodva hunyorgott viharvert arcában.
— Mit kerestek tik ideki? — kérdezte bizalmatlanul. — Mintha danolást hallottam vóna.
— Az a unokatesvírem vót — mondtam, és Denna felé biccentettem. — Szíp hangja van,
messzire szól, ügyi? — Nyújtottam a kezem.
— Örülök a tanálkozásnak, uram. Éngemet Kvothénak hínak.
Meglepődött a hangom hallatán. Arcáról lehámlott a gyanakvás vastagja.
— Hát örülök is, Kvothe úrfi — mondta, és kezet rázott velem.
— Igazán ritkaság olyan emberrel tanálkozni, aki tisztessígesen beszíl.
Errefelé úgy beszílnek, mintha csepű vóna a szájukba.
Elnevettem magam.
— Apámuram monta: Csepű a szádba, csepű a fejedbe. Vigyorgott, még egyszer megrázta a
kezem.
— Éngemet úgy hínak, hogy Skoivan Schiemmelpfenneg.
— De jó hosszú név, elég lenne egy királynak — mondtam. — Nagyon megsértenélek, ha
lekurtítanám Schiemre?
— Minden barátom így hí — vigyorgott rám, és hátba vágott. — A Schiem nagyon jó lesz olyan
helyes fijataloktul, mint tik vagytok. — Szeme ide-oda járt Denna és közöttem.
Dennának, meg kell hagyni, pillája se rebbent hirtelen tájszólásomtól. — Mán bocsánatot kírek
— intettem felé. — Schiem, ő a kedvenc hugám.
— Dinnaeh — mondta Denna.
Színpadi suttogássá tompítottam a hangomat:
— Kedves kislyány, csak borzasztó fílős. Attul tartok, nem sok szót fogol hallani tűle.
 Denna habozás nélkül beugrott a szerepbe: a lábát nézte, és riadtan összekulcsolta az ujjait.
Csak annyi időre pillantott föl, amíg rámosolygott a kondásra, azután ismét lesütötte a szemét
olyan félénk szemérmességgel, hogy még engem is csaknem elbolondított.
Schiem udvariasan megérintette a homlokát, és bólintott:
— Örülök az ösmereccségnek, Dinnaeh. Még sose hallottam égisz íletembe ilyen szíp hangot —
mondta, és megbökte formátlan tökfedőjét. Mikor Denna még erre sem nézett fel, ismét hozzám
fordult.
— Fájin nyáj — biccentettem a fák között szétbogárzott disznók felé.
Kuncogva csóválta a fejét.
— E nem nyáj. A bürge vagy a tehen legel nyájba, csordába. A gyisznyó, az konda.
— Télleg? — csodálkoztam. — Oszt nem-e lehetne, Schiem barátom, hogy vennék tűled egy
fájintos süldőt? A hugám meg én még nem ebédeztünk ma...
— Lehetne — mondta tartózkodóan, az erszényemet kémlelve.
— Ha el is kíszítenéd, négy batkát adnák érte — mondtam. Ez igazán gavalléros ajánlat volt. —
De csak akkor, ha megteszed azt a szívessíget, hogy harapol vílünk pár falatot.
Ez óvatos felderítés volt részemről. Az olyan magányos szakmák művelői, mint a juhászok vagy a
kondások, vagy nagyon zárkózottak, vagy ki vannak éhezve egy kis beszélgetésre. Reméltem, hogy
Schiem az utóbbiak közé tartozik. Adatokra volt szükségem a lakodalommal kapcsolatban, és a
treboniak nemigen fognak beszélni.
Ravasz vigyorral benyúltam a zsákomba, és kivettem az üstfoltozótól vásárolt üveg pálinkát.
— Vóna még ekkis gugyim, hogy jobban megaggyuk az ízit. Ha nincs ellenvetísed, hogy ilyen
korán elfogaggyál pár csöppet két vadidegentűl...
Denna vette a végszót. Éppen idejében nézett föl, hogy félénken rámosolyoghasson Schiemre,
majd ismét lesütötte a szemét.
— Jó nevelíst kaptam idesanyámtul — mondta ájtatosan a kondás, és a mellére tette a tenyerét.
— Nem iszok, csak ha szomjas vagyok, vagy ha a szél fú. — Látványos mozdulattal lekapta
tökfedőjét, és nagyjából meghajolt.
— Rendes nípeknek láccotok. Szívesen megosztom víletek az estebídet.

Schiem elkapott egy süldő malacot, elcipelte, leölte és a tarisznyájából elővett késsel
feldarabolta a vacsorához. Félresöpörtem a leveleket, és néhány kőből tűzhelyet építettem.
Egy perc múlva odajött Denna egy nyaláb száraz rőzsével.
— Gondolom, kipréselünk a fickóból minden értesülést, amit tudunk? — szólt halkan.
Bólintottam.
— Bocsáss meg a félénk unokahúgért, de...
 — Nem, az jó ötlet volt. Nem beszélek folyékonyan tahóul, ő pedig sokkal nagyobb
valószínűséggel nyílik meg olyasvalakinek, aki tud a nyelvén. — Rám villant a szeme. — Már
majdnem megfőzted.
— Elment a folyó felé.
Orv szimpatetikával meggyújtottam a tüzet. Denna két nyársat faragott villás fűzfaágakból.
Schiem visszatért a négybe vágott malaccal.
Körbeadtam a pálinkáspalackot, miközben a malac a tűzön pirult, sercegő gyöngyöket hullatva a
parázsba. Úgy tettem, mintha innék, fölemeltem a palackot, megnedvesítettem vele a számat.
Denna is megdöntötte, amikor rá került a sor, és egy kis pír költözött az arcára. Schiem szavának
állt, és mivel fújt a szél, hamarosan vidám piros lett az orra.
Apróságokról diskuráltunk Schiemmel, amíg a malac ropogósra nem sült. Minél tovább
figyeltem, annál jobban lesüllyedt Schiem tájszólása a tudatom alá, annál kevésbé kellett figyelnem
a magaméra. Mire a malac elkészült, szinte észre se vettem, hogyan beszélek.
— Ügyesen bánsz a késsel — bókoltam Schiemnek. — Habár meg vagyok lepve, hogy ippeg itten
belezted ki a kis komát a többi gyisznyó mellett...
Megrázta a fejét.
— A gyisznyók gonoszok. — Az egyik emsére mutatott, amelyik a zsigerek fele ügetett. — Látod?
Oda megy, ahun eztet kipucultam. A gyisznyó okos állat, de nem picsog.
Kijelentette, hogy a malac mindjárt kész, elővett egy kerek parasztkenyeret, és háromfelé vágta.
— Bürge — morogta. — Ki akar bürgét, amikor ilyen szíp sodort ehet? — Fölállt, szeletelni
kezdte a malacot hosszú késével. — Méket kírnéd, kisasszonka? — kérdezte Dennától.
— Nincsen níkem kírísem — felelte Denna. — Áztat eszem, améket aggyá.
Nagyon örültem, hogy Schiem nem nézett rám, miközben Denna beszélt. A kiejtése nem volt
tökéletes, túlságosan elnyújtotta az z-ket, de azzal együtt is egész jól sikerült neki.
— Nem kell szígyellősködni — biztatta Schiem. — Van itten elég, jut is, marad is.
— Mindig szíveltem a hátsó ríszit — mondta Denna, azután elvörösödött, és lesütötte a szemét.
Ezúttal jobbak voltak az z-k.
Schiem, mint egy igazi úriember, tartózkodott az otromba megjegyzésektől.
Lekanyarított egy darab gőzölgő húst, rátette Denna kenyerére.
— Vigyázzál az ujjadra. Haggyál rá nehány percet, hadd hűjjík.
Mindenki letelepedett. Schiem tálalt másodszor, majd harmadszor. Hamarosan már csak a zsírt
szopogathattuk az ujjunkról. Úgy döntöttem, hogy a tárgyra térek. Ha Schiem most sem kész egy
kis pletykálkodásra, akkor sose lesz az.
— Csudálom, hogy ilyenkor is itten és kinn vagy, mikor olyan rossz dógok esnek.
— Milyen rossz dógok? — kérdezte.
 Még nem tud a lakodalmi vérengzésről. Tökéletes. Ugyan nem szolgálhat részletekkel a
támadásról, viszont készséggel fog tájékoztatni a lakodalom előzményeiről. Még ha a treboniak
nem rémültek volna halálra, akkor se nagyon találtam volna valakit, aki hajlandó lett volna
őszintén beszélni.
• — Azt hallottam, hogy valami baj vót a Mauthen tanyán — mondtam. Igyekeztem a lehető
legáltalánosabb és legártalmatlanabb stílusban fogalmazni.

Felhorkant.
— Hát nem mondhatom, hogy a legkisebb mértékbe is meg vónék lepve.
— Hogyhogy?
Köpött egyet.
— Ezek a Mauthenék olyan kapcabetyárok, hogy akasztottak mán külömbet is nálok. — Ismét a
fejét csóválta. — Én a közelibe se jövök a Sürülőnek, mer anyám ippeg elég eszet vert belém.
Mauthennek meg még sütnivalója sincs.
Nem értettem meg igazán a domb nevét, amíg Schiem ki nem mondta a maga zsíros
tájszólásában. Nem Sürülő volt. Sírdűlő.
— A gyisznyókat a közelibe se hajtom, ez az ostoba kócipor meg házat ípít rája... — Undorodva
csóválta a fejét.
— És senki se állottá ebbe úttyukat? — kérdezte Denna.
A kondás morrant egyet.
— Mauthen nem hallgat senkire. Semmit se hall a füle, csak a píz csengísit.
— Na de hát az csak egy ház — vetettem oda. — Nem sok bajt okozhat.
— Az ember fájin házat akar a lyányának, szíp kilátással, ez rendbe is vóna — elmélkedett
Schiem. — De mikor az alapját ássák, oszt előkerülnek azok a csontok, oszt mégse haggyák abba...
hát az olyannak korpa van a fejibe.
— De csak nem! — kiáltotta döbbenten Denna.
Schiem bólintott, előrehajolt.
— És még csak nem is e vót a legrosszabb. Tovább ásnak, köveket tanálnak. Akkor tán
abbahaggyák? — Horkantott. — Hát nem kirángassák őket, oszt beípítik az alabba!
— Oszt mér ne ípíthették vóna abbul a kűbűl az alapot? — kérdeztem.
Úgy nézett rám, mintha én is bolond lennék.
— Te tán ípítenél házat sírkövekből? Te tán adnál a lyányodnak olyan móringot, amit a sírbul
ástál ki?
— Tanált valamit? Oszt mi vót az? — kérdeztem, és odaadtam neki a bütyköst.
 — Na hát ez az a rohatt nagy titok, ügyi — mondta epésen Schiem, és ivott egy kortyot. —
Ahogy hallottam, ássa ottan a Mauthen az alapokat, rángassa ki a köveket. Egyszer csak tanál egy
kűfalú kis kamorát, amék le van pecsítelve. De mindenkivel titoktartást fogattatott, hogy el ne
mongyák, mi van benne, mer eztet szánta a nagy meglepetísnek a lakadalomra.
— Valami kincs? — kérdeztem.
— Nem píz — rázta meg a fejét. — Mauthen a felől nem hallgatott von.
Inkább affíle... — Szája kinyílt, becsukódott, kereste a megfelelő szót. — ...hogyan is mongyák
aztat, amit a gazdag nípek a pócra pakulnak, hogy mutogassák a módos barátajiknak?
Vállat vontam.
— Ereklye? — szólalt meg Denna.
Schiem az orrára koppintott az ujjával, azután mosolyogva rámutatott a lányra.
— Az a. Valami fínyes, amivel fel lehet vágni a nípek előtt. Mauthen egy kivagyi kócipor.
— Akkor hát senki se tuggya, mirűl is van szó? — kérdeztem.
Schiem bólintott. — Csak az az egy maroknyi ember tuggya.
Mauthen, a tesvére, a két fija és tán még az ódalborda. Vagy fél éve fitogtassák a nagy titkukat,
és tisztára asziszik, ők ültettík a Fijastyúkot.
Ez mindent új megvilágításba helyezett. Vissza kell térnem a tanyára, hogy ismét átkutassam.
— Nem láttál errefelé valakit márna? — kérdezte Denna. — Idesbátyámat keressük.
Schiem a fejét rázta.
— Sajna nem szógálhatok jó újsággal.
— Úgy fíltem — próbálkozott ismét Denna.
— Nem fogok hazudni neked, ides — felelte a kondás. — Minden okod meg is van a fílelemre,
ha a bácsikád egyedül van ezekbe az erdőkbe.
— Tán rossz nípek járnak erre? — kérdeztem.
— Nem olyanok, amékekre gondolsz — válaszolta. — Magam le nem megyek oda, csak évente
eccer, őszkor. A kucukat megíri odale makkoltatni, de máskor osztán nem! Füri dógok vannak
ezekbe az erdőkbe. Főleg arra északon. — Dennára sandított, azután lesütötte a szemét, mint aki
nem tudja, folytassa-e.
Pontosan ilyeneket akartam megtudni tőle, így hát bedobtam egy provokáló megjegyzést:
— Ne má, hogy tündérmesíkkel etess minket, Schiem.
Összevonta a szemöldökét.
— Két iccakával ezelőtt, amikor férevonultam... — elbizonytalanodott, megint
Dennára sandított — ...szóval szemílyes dologba, fínyeket láttam arra északon. Nagy kik tüzet.
Akkora vót, mint egy máglya, de olyan hirtelen jött, mint a derült ígbűl a lúrúgás. — Csettintett az
ujjaival. — Osztán semmi. Ezt háromszor így csinálta. De vígig is futott a girincemen a hideg.
 — Két iccakával ezelőtt? — kérdeztem. A lakodalom csak tegnap este volt.
— Két iccakát mondtam, nem? — morogta Schiem. — Azóta folyton délnek megyek. Közelibe se
akarok lenni olyannak, ami ilyen kik tüzet csinál iccaka.
— De igazán, Schiem. Kik tűz?
— Fijam, én nem affíle hazug Ruh vagyok, aki mesketílíssel csajja ki a pízedet! — válaszolta
leplezetlen haraggal. — Itt íltem égisz íletembe a hegyek között. Mindenki tuggya, hogy van valami
az északi kűsziklák megett. Ezért tartyák távol magukat onnat a nípek.
— Arrafelé nincsen tanya? — kérdeztem.
— Nincs hely tanyának a kűsziklák közt, hacsak nem akarsz követ vetni — felelte indulatosan. —
Tán asziszed, nem ismerek meg egy gyertyát vagy egy tábortüzet? Ez kik vót, én mondom. És ilyen
magosra fölcsapott. — Karjával széles mozdulatot tett. — Mint mikor pályinkát öntesz a tűzbe.
Ennyiben hagytam a dolgot, és másra tereltem a beszélgetést. Nem sokkal később Schiem
nagyot sóhajtott, és feltápászkodott.
— A gyisznyók mostanra tisztára ettík a környíket — mondta. Fölvette a botját, megrázta a
kezdetleges kolompot. Mindenfelől előkocogtak az engedelmes disznók. — Nyeeee, kucu! —
ordította Schiem. — Kucu, kucu, kucu! Gyertek, gerófok!
Elcsomagoltam egy darab zsákvászonba a sült malac maradékát. Denna több fordulót tett a
vizespalackkal, és lelocsolta a tüzet. Mire végeztünk, Schiem összeszedte a kondát. Nagyobb volt,
mint gondoltam. Több mint két tucat koca, a malacok, és a szürke, sörtés hátú kan. Schiem kurtán
intett, és minden további szószaporítás nélkül elindult kolompoló botjával a lökdösődő konda élén.
— Hát, nem voltál valami rettenetesen kifinomult — jegyezte meg Denna.
— Kénytelen voltam megszorongatni — mondtam. — Babonás népek nem beszélnek
olyasmiről, amitől félnek. Meg kellett tudnom, mit látott az erdőben, mielőtt begombolkozott
volna.
— Én kiszedhettem volna belőle — felelte Denna. — Mézzel több legyet lehet fogni, s a többi.
— Valószínűleg. — Vállamra vetettem a zsákomat, elindultam. — Mintha azt
mondtad volna, hogy nem tudsz tahóul beszélni.
— Jó fülem van — felelte közömbös vállvonogatással. — Gyorsan fölszedem az ilyesmit.
— Fölöttíbb meg vagyok lepve... — Köptem egyet. — A nyavalyába. Egy dekádba is beletelik,
amíg megszabadulok ettől a tájszólástól. Mintha porcogó ment volna a fogam közé!
Denna csüggedten nézte a környéket.
— Hát, úgy vélem, vissza kell mennünk átfésülni a bozótost. Én a pártfogómat keresem, te pedig
néhány választ.
— Igazából semmi értelme — mondtam.
— Tudom, de nem adhatom föl egy utolsó próbálkozás nélkül.
 — Nem erre gondoltam. Nézd... — Mutattam, ahol a konda kutatott az avarban valami ehető
után. — A disznók mindent széttúrtak. Még ha lett volna is nyom, nem találnánk meg.
Fáradtan sóhajtott. — Van még valami abban a palackban? — kérdezte elgyötörtén.
— Még mindig fáj a fejem.
— Ostoba vagyok — mondtam. Körülnéztem. — Bár előbb emlí. tetted volna, hogy mi a bajod.
— Odamentem egy fiatal nyírfához, hosszú csíkokat vágtam a kérgéből, odavittem Dennának. — A
belseje jó fájdalomcsillapító.
— Igazán használható fickó vagy. — Körmével lehántott egy keveset a kéregből, és a szájába
tette. Elfintorította az orrát. — Keserű.
— Ebből látszik, hogy valódi gyógyszer — mondtam. — Ha édes lenne, cukorkának hívnák.
— Hát nem ugyanígy működik a világ? — kérdezte. — Az édes dolgokat szeretjük, de a
kellemetlenekre van szükségünk. — Mosolygott, miközben mondta, de csak a szájával. — Jut
eszembe, hogy fogom megtalálni a pártfogómat? Várom a javaslataidat.
— Van egy ötletem — mondtam, és ismét a vállamra kaptam a zsákot. — De előbb vissza kell
mennünk a tanyára. Van ott valami, amit még egyszer meg kell néznem.
Elindultunk vissza a Sírdűlő tetejére. Már láttam, miért kapta ezt a nevet. Furcsa, szabálytalan
púpok meredtek ki a földből, noha a közelben nem voltak sziklák. Ha egyszer tudtuk, mit
keressünk, lehetetlen volt eltéveszteni.
— Mit kellett látnod? — kérdezte Denna. — Tisztában vagy vele, hogy ha megpróbálsz bemenni
a házba, lehet, hogy kénytelen leszek erőszakkal visszatartani téged?
— Nézz rá a házra — feleltem. — Most nézd meg azt a kőszálat, amelyik mögötte ugrik ki a fák
közül. — Megmutattam. — Az a szikla sötét...
— ...a ház kövei pedig szürkék — fejezte be.
Bólintottam.
Várakozóan nézett rám.
— És ez pontosan mit jelent? Mint a kondás említette, sírköveket találtak.
— Errefelé nincsen kripta — válaszoltam. — Kriptákat Vintasban építenek, ahol ez hagyomány,
vagy olyan mocsaras mélyföldeken, ahol nem lehet gödröt ásni. Valószínűleg legalább ötszáz
mérföldre vagyunk egy valódi sírkamrától.
Közelebb mentem a tanyaházhoz.
— Mellesleg nem követ használnak hozzájuk. Vagy ha igen, akkor sem ilyen szabályosra faragott
tömböket. Ezeket messziről hozták. — Megsimítottam a fal sima, szürke kövét. — Mivel valaki
valami tartósat akart. Valami szilárdat. — Denna felé fordultam. — Azt hiszem, itt egy régi hegyi
erőd romjai rejtőznek a föld alatt.
Denna egy pillanatig töprengett.
 — De miért hívnák Sírdűlőnek, ha nincsenek is sírok errefelé?
— Valószínűleg azért, mert az itteniek sosem láttak igazi sírboltot, csak meséket hallottak róla.
Amikor találtak egy dombot, nagy földpúpokkal... — A furcsa buckákra mutattam. — Kész a
Sírdűlő.
— De hát itt nincs semmi. — Céltalanul nézelődött. — Ez itt a világ vége...
— Most — mondtam. — De amikor építették? — Egy nyiladékra mutattam a fák között, amely
északra volt a leégett tanyaháztól. — Gyere csak ide egy percre. Valami mást akarok megnézni.
Kiléptünk a fák közül az északi gerincre. Döbbenetes kép tárult elénk: lélegzetelállító sárga-
vörös erdők, néhány csűr és tanya az arany gabonatáblák vagy a legelésző juhnyájaktól fehér
foltos, halványzöld mezők közepén. Azt a patakot is láttam, ahol Denna és én áztattuk a lábunkat.
Ahogy észak felé fordultam, felfedeztem a szirteket, amelyeket Schiem említett. Arrafelé
nehezebbnek tűnt a terep.
Bólintottam.
— Innen minden irányban elláthatsz vagy harminc mérföldnyire. Az egyetlen csúcs, ahonnét
még jobb a kilátás, ott van. — Magas dombra mutattam az északi sziklák előterében. — De az
valóságos hegyben végződik. Túl kevés rajta a hely egy erődítménynek.
Denna elgondolkozva körbehordozta a tekintetét, azután bólintott.
— Igaz lehet, meggyőztél. Itt egy hegyi erőd volt. És most?
— Szeretném látni annak a dombnak a tetejét, mielőtt tábort ütünk éjszakára. — A magas,
keskeny csúcsra mutattam, amely a szirtek egy részét eltakarta a szemünk elől. — Alig egy-két
mérföld, és ha van valami furcsa. — Rövid ideig gondolkoztam. — És ha Kőris itt van valahol húsz
mérföldön dolog az északi sziklák között, onnan tisztábban láthatjuk belül, megláthatja a tüzünket,
és odajöhet hozzánk. Ha annyira észrevétlen is akar maradni, hogy nem megy be a
kisvárosba, attól egy tűzhöz még odajöhet.
Denna bólintott.
— Kutya nehéz lehet a bozótosban botladozni.
— Időnként vannak jó ötleteim — mondtam. Széles mozdulatot tettem lefelé.
— Hölgyeké az elsőbbség.
hetvennegyedik fejezet / JELKŐ

Noha fáradtak voltunk, sikerült odaérnünk az északi domb tetejére abban a pillanatban, amikor
a nap lenyugodott a hegyek mögött. A magaslatot benőtték a fák, de a csúcsa pilises volt, mint a
barátok koponyája. Minden irányba elláttunk róla, és a panoráma döbbenetes volt. Csak azt
sajnáltam, hogy miközben kapaszkodtunk fölfelé, a felhők elborították az eget, így az olyan szürke
és unalmas lett, akár a pala.
 Déli irányban maroknyi apró tanya állt. Néhány patak és keskeny út kanyargott a fák között. A
nyugati hegyek olyanok voltak, mint egy távoli fal. Délen és keleten füst szállt a magasba, és
idelátszottak Trebon alacsony, barna házai.
Mikor észak felé néztem, meggyőződhettem róla, hogy a kondás igazat mondott. Abban az
irányban semmi sem utalt emberi életre. Nem voltak sem utak, sem tanyák, nem füstöltek
kémények, nem volt más, csak az egyre zordabb vidék, csupasz kövek, sziklákba kapaszkodó fák.
A domb tetején mindössze néhány jelkő szürkéllett. Három vaskos hasábból gigászi kaput
építettek valakik. Két másik az oldalán hevert, mintha pihennének a dús fűben. Úgy megvigasztalt a
látványuk, mint mikor régi barátokkal találkozunk váratlanul.
Denna az egyik ledőlt jelkőre telepedett, én pedig fölálltam rá, hogy körülnézzek. Eső szemetelt,
az arcomba vágott. Morogva felhúztam a csuklyámat.
— Nem tart sokáig — biztosított Denna. — Ugyanígy volt tegnap és tegnapelőtt este is.
Befelhősödik, fél óráig esik, kitisztul.
— Az jó — mondtam. — Utálok esőben aludni.
Letettem a zsákot az egyik jelkő szélvédett oldalára, és nekiláttunk tábort verni. Úgy dolgoztunk,
mintha már sok százszor csináltuk volna. Denna megtisztított egy területet a tűznek, és köveket
gyűjtött. Én összeszedtem egy öl fát, és gyorsan tüzet gyújtottam. A második menetben téptem
zsályát, és felszedtem némi vadhagymát, amelyet idejövet vettem észre a domboldalon.
Az eső egy darabig zuhogott, aztán lecsendesedett, és épp akkor állt el, amikor vacsorát
kezdtem készíteni. Kicsiny lábasomban levest főztem a malac maradékából, amihez némi répát,
krumplit és hagymát adtam. Sóval, borssal, zsályával fűszereztem, a tűz mellett felmelegítettem
egy lepénykenyeret, felhasítottam a sajton a viaszburkolatot. Végül két almát dugtam a tűztől
fölhevült kövek közé. Éppen időre sül meg, hogy legyen desszertünk.
Mire a vacsora készen lett, Denna összeszedett egy boglyára való tűzifát. Szétterítettem a
takarómat, hogy leülhessen. Elégedett csettintéssel méltányolta az ételt.
— Egy lány meg tudja szokni az ilyen bánásmódot — mondta, miután végeztünk az evéssel.
Elégedetten támaszkodott az egyik kőnek. — Ha itt lenne a kobozod, akkor álomba énekelhetnél,
és az este igazán tökéletes lenne.
— Ma reggel találkoztam egy üstfoltozóval, aki rám akart sózni egy palack gyümölcsbort —
mondtam. — Bár elfogadtam volna az ajánlatát!
— Szeretem a gyümölcsbort — mondta. — Eper volt?
— Azt hiszem.
— így jár, aki nem hallgat a vándor üstfoltozókra — dorgált. Laposakat pislogott. — Pedig egy
ilyen okos fiú elég mesét hallhatott, hogy... — hirtelen felült, és mutatott valamit a vállam fölött.
— Nézd!
 Megfordultam. — Mit nézzek? — Az eget elborították a felhők, a környék elsüllyedt a
feketeségben.
— Csak figyelj! Talán megint... Ott!
Megláttam. Kék fény villant a távolban. Fölálltam, hátat fordítottam a tűznek, így nem
kápráztatott a lángja. Denna odaállt mellém, és lélegzet-visszafojtva vártunk egy percig. Újabb kék
láng csapott föl, ezúttal erősebben.
— Szerinted mi az? — kérdeztem.
— A vasbányák innen nyugatra vannak — mondta Denna. — Azok tehát nem lehetnek.
Újabb villám lobbant. Mintha a szirtekből jött volna, azt jelentette, hogy ha itt tűz ég, akkor az
meglehetősen nagy. Többszöröse a mienknek.
— Azt mondtad, a pártfogód jelezni szokott neked — mondtam vontatottan.
— Nem akarok kíváncsiskodni, de nem...
— Nem. Neki semmi köze holmi kék tüzekhez. — Halkan kuncogott a zavaromon. — Ez
túlságosan félelmes, még neki is.
Még egy kis ideig figyeltük, de nem lobbant fel többé. Fogtam egy ágat, nem vastagabbat a
hüvelykujjamnál, kettétörtem, azután egy kővel mindkettőt bevertem a földbe, mintha
sátorcövekek lennének. Denna kérdőn felvonta a szemöldökét
— A fény felé mutat — magyaráztam. — Ebben a sötétben nincs tájékozódási pontom, de
reggel láthatjuk, melyik irányban lobbant fel a láng.
Visszatértünk a tűzhöz, ismét megraktuk. Szállt a szikrazápor, a magasban kialudt. —
Egyikünknek ébren kell maradnia, hogy vigyázzon a tűzre — mondtam. — Hátha jön valaki.
— Amúgy sem alszom át az éjszakát — mondta Denna. — így ez nem lesz gond.
— Rossz alvó vagy?
— Álmodom — mondta olyan hangon, amely egyértelműen közölte, hogy ebben a témában
nincs több mondanivalója.
Leszedtem néhány koldustetűt a köpenyem szegélyéről, és a tűzbe dobtam őket. — Azt hiszem,
van valami elképzelésem arról, hogy mi történt a Mauthen tanyán.
Felfigyelt.
— Mondd.
— A kérdés az: miért támadta meg a Chandrian éppen azt a helyet és éppen akkor?
— Nyilvánvalóan az esküvő miatt.
— De mi volt a gond ezzel az esküvővel? És miért éppen ezen az éjszakán?
— Miért nem mondod meg te? — kérdezett vissza Denna, és megdörgölte a homlokát. — Ne
próbálj rávezetni a hirtelen felismerésre, mintha a tanítóm lennél.
Ismét kigyúlt az arcom a zavartól.
 — Elnézést kérek.
— Ne kérj. Normális körülmények között őszintén élvezem ezeket a szópárbajokat veled, de
hosszú volt a nap, és fáj a fejem. Ugorjunk a végére...
— Az ok az, amit Mauthen talált, miközben felásta az ősi hegyi erődöt építőkőnek — mondtam.
— Talált a romok között valamit, és hónapokig hetvenkedett vele. Ez pedig a tudomására jutott a
Chandriannak, tehát beállítottak, hogy elrabolják — fejeztem be némi nagyképűséggel.
Denna elkomorodott.
— Ez nem áll össze. Ha azt a tárgyat akarták, kivárhatták volna, amíg véget ér a lagzi, hogy csak
az ifjú párt kelljen legyilkolniuk. Sokkal kényelmesebb lett volna.
Ez egy kicsit lelapasztotta az önérzetemet.
— Igazad van.
— Sokkal logikusabb válasz, hogy meg akartak szabadulni mindenkitől, aki tudott a dologról.
Mint Vén Célon király, amikor azt képzelte, hogy elárulja a helytartója. Megölette az ipse egész
családját, és felperzselte a birtokát, hogy senki se tudjon meg semmit, és ne maradjon bizonyíték.
Dél felé mutatott.
— Mivel mindenki, aki ismerte a titkot, itt van a lagziban, a Chandrian lecsaphat, megölhet
mindenkit, aki bármiről is tudott, és ellophatja vagy megsemmisítheti azt az akármicsodát. —
Tenyerét vízszintesen elhúzta előttem. — Tiszta munka.
Döbbenten ültem. Nem is attól, amit Denna mondott, és ami természetesen sokkal ésszerűbb
volt az én találgatásomnál. Arra emlékeztem, ami a társulatommal történt. Valakinek a szülei
nagyon rosszfajta dalokat énekeltek! De nemcsak a szüléimét ölték meg. Mindenkit, aki elég közel
volt, hogy akár egy részét is hallhassa a dalnak.
Denna magára csavarta a pokrócot, és hátat fordított a tűznek.
— Engedélyezem, hogy csodáld villám eszemet, amíg alszom. Kelts fel, ha valami mást is ki kell
találnod.
Leginkább akaraterőből maradtam ébren. Hosszú, fárasztó nap volt mögöttem, hatvan
mérföldet lovagoltam, további hatot gyalogoltam. Ám Denna megsebesült, több szüksége van az
alvásra. Mellesleg fél szemmel azt is figyelni akartam, nem villan-e föl ismét a kék fény északon.
De nem villant. Tápláltam a tüzet, és azon töprengtem, hogy vajon Wil és Sim az Egyetemen
aggódik-e váratlan eltűnésem miatt. Hát Arwyl, Elxa Dal, Kilvin? Találgatják-e, mi történt velem?
Üzenetet kellett volna hagynom...
Nem tarthattam számon az idő múlását, mert a csillagokat eltakarták a felhők. De legalább
hatodszor vagy hetedszer raktam a tűzre, amikor észrevettem, hogy Denna megmerevedik, azután
felriad. Nem ült föl, de a lélegzete elakadt, és láttam, hogy sötét pillantása vadul cikázik, mintha
nem tudná, hol van.
 — Bocsánat — mondtam, főleg azért, hogy legyen valami ismerős, amire figyelhessen. —
Felvertelek?
Megnyugodott, felült.
— Nem, én... nem. Egyáltalán nem. Aludtam egy keveset. Te nem akarsz? — Megdörgölte a
szemét, rám nézett a tűz fölött. — Ostoba kérdés. Pokolian festesz. — Nekilátott, hogy kigöngyölje
magát a pokrócból. — Tessék...
Legyintettem.
— Tartsd meg. A köpenyem tökéletesen megfelel. — A fejemre húztam a csuklyát, és
lefeküdtem a fűbe.
— Micsoda úriember — csipkelődött gyengéden, és visszacsavarta magára a takarót.
A karomra hajtottam az arcomat, és valami szellemes válaszon törtem a fejem, de közben
elaludtam.

Zűrzavaros álmomban egy zsúfolt utcán sodródtam a tömeggel. Denna fölém hajló arcának
látványa ébresztett: rózsaszín volt, sarkos árnyékokat vetett rá a tűz. Mindent összevéve nagyon
kellemes ébredés volt.
Éppen mondani akartam valamit, amikor a számra tette az ujját. Ezzel roppant zavarba hozott.
— Csönd — mondta. — Figyeld!
Felültem.
— Hallod? — kérdezte egy perc múlva.
A fülemet hegyeztem.
— Csak a szél...
Megrázta a fejét, egy intéssel félbeszakított.
— Ott!
Meghallottam. Először mintha egy kődarab gurult volna le a domboldalon, de nem lehetett az,
mert nem halkult el, ahogy távolodott; sokkal inkább úgy hangzott, mintha fölfelé vonszolnának
valamit.
Fölálltam, körülnéztem. Miközben aludtam, a felhők szétoszlottak, a Hold sápadt ezüst fénnyel
világította meg a környéket. Széles tűzgödrünk tele volt izzó parázzsal.
Aztán valamivel lentebbről meghallottam... ha azt mondanám, hogy a szétroppanó ág hangját,
akkor félrevezetnélek benneteket. Ha ember mozog az erdőben, és rátapos egy gallyra, az kurtán,
élesen pattan. Azért, mert az ember súlyától szétroppanó fadarab vékony, tehát gyorsan törik.
Ez nem gally volt. Hosszasan recsegett. Mintha legalább karnyi vastag ág törne le a fáról:
reeeecccs.
Épp mikor Denna felé fordultam, meghallottam a másik hangot. Miként írhatnám le?
 Kicsikoromban anyám elvitt a senarini állatseregletbe. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor
oroszlánt láttam, és hallottam a bömbölését. A tömegben a gyerekek megrémültek, én azonban
vidáman nevetgéltem. A hang olyan mély és fojtott volt, hogy éreztem, amint morajlik a
mellkasomban. Tetszett ez az érzés, megmaradt bennem az a nap.
A Trebon melletti dombtetőn hallott hang nem oroszlánbőgés volt, de a mellemben ugyanúgy
rezonált. Jobban hasonlított a távoli mennydörgésre.
Újabb ág tört el, de ez már csaknem a domb tetején. Arrafelé néztem, és egy hatalmas valamit
láttam a halvány tűzfényben. A föld remegett a lábam alatt.
Denna felém fordult, szeme tágra nyílt a rémülettől.
Megragadtam a karját, és a dombtető másik vége felé száguldottam. Denna eleinte lépést
tartott velem, aztán, mikor látta, hova igyekszem, lecövekelt.
— Ne légy már ilyen ostoba! — sziszegte. — Kitörjük a nyakunkat, ha itt lerohanunk ebben a
sötétben! — Riadtan cikázó tekintete a közeli jelkőre villant. — Dobjál föl oda, aztán felhúzlak.
Bakot tartottam neki, és amikor a tenyerembe lépett, valósággal fölrepítettem a magasba, hogy
elkaphassa a kőgerenda szélét. Kivártam, hogy átvesse rajta a lábát, azután a zsákomat a vállamra
lódítottam, és felrugaszkodtam a tömör kőoszlopon.
Illetve felrugaszkodtam volna a tömör kőoszlopon. A sok-sok év olyan simára koptatta, hogy
nem találtam rajta támaszt a kezemnek vagy a lábamnak.
Visszacsúsztam a földre, hiába próbáltam kapaszkodni.
Átrohantam a kőkapu másik oldalára, felpattantam az egyik fekvő oszlopra, onnan szöktem még
följebb.
Teljes testhosszammal a kőnek csapódtam. Kiment belőlem a szufla, bevertem a térdem. Ujjaim
elkapták a kőgerenda tetejét, de nem leltek kapaszkodót...
Denna kapott el. Ha ez hősi rege volna, akkor elmondanám, miként fogta vasmarokkal a kezem,
miként rántott föl a biztonságba. De az igazság az, hogy egyik kezével az ingemet fogta, a másikkal
a hajamba markolt. Megtartott annyi ideig, amíg jobb fogást találtam, és fölevickélhettem a
keresztgerendára.
Hevertünk lihegve, és leselkedtünk. Lent a dombtetőn a homályos árnyék belépett a tüzünk
fénykörébe. Félig elrejtette a sötétség, de nagyobbnak rémlett minden állatnál, amit valaha láttam:
akkora volt, mint egy megrakott társzekér. Fekete, sűrű teste akár egy bikáé. Furcsán csoszogva
közeledett. A szél felszította a tüzet, és láttam,
hogy az otromba test közel van a földhöz, gyíkéhoz hasonló lábak tartják.
Amikor közelebb jött a fényhez, még kiáltóbb lett a hasonlóság. Irdatlan gyík volt. Nem hosszú
kígyó, hanem zömök salaktégla. Vastag nyakon ülő feje olyan volt, mint egy tömör, lapos ásó.
 Egyetlen szökkenéssel tette meg annak a távolságnak a felét, amely elválasztotta a dombtető
szélét a tüzünktől. Ismét felmordult, mélyen, mint a mennydörgés, és a hang ismét megrezgette a
mellkasomat. Ahogy elment a fűben heverő jelkő mellett, láthattam, hogy nem csapott be a
szemem. Nagyobb volt a kőnél. A marmagassága hat láb, a hossza tizenöt. Akkora volt, mint egy
társzekér. A tömege felért tizenkét bikáéval.
Ide-oda ingatta óriási fejét. Széles szájával tátogva kóstolgatta a levegőt.
Azután kék láng tört ki belőle. A hirtelen fény elvakított. Hallottam, ahogy Denna fölkiált
mellettem. Lebuktam, és éreztem, ahogy átsöpör fölöttünk a forróság.
Megdörgöltem a szemem, ismét lenéztem, és láttam, hogy a lény közelebb megy a tűzhöz.
Tömör testét fekete pikkelyek borították. Ismét felmorajlott, mint a mennydörgés, azután
lehajtotta a fejét, és újabb kék lángcsóvát fújt.
Egy sárkány volt.
hetvenötödik fejezet / KÖZJÁTÉK — ENGEDELMESSÉG

A Jelkő fogadóban Kvothe várakozón elhallgatott. A pillanat addig nyúlt, amíg a Krónikás föl nem
nézett a papírról.
— Lehetőséget adok, hogy mondj valamit — szólt Kvothe. — Valami olyasmit, hogy „Ez nem
lehetséges!” vagy „Sárkányok nem léteznek...” A Krónikás megtörölte a tolla hegyét.
— Nem az én dolgom, hogy megjegyzéseket fűzzek a történetedhez — mondta flegmán. — Ha
azt mondod, hogy láttál egy sárkányt. .. — vállat vont.
Kvothe mély csalódottsággal nézett rá.
— És ezt az mondja nekem, aki A közönséges draccus párzási szokásait írta?
A nagy mítoszromboló Devan Lochees?
— Az a Devan Lochees, aki beleegyezett, hogy nem szakít félbe, és egyetlen szót sem változtat a
történeten. — Letette a tollat, a kezét masszírozta. — Mert ezek voltak a feltételek, hogy hallhassa
az olyannyira hallani vágyott mesét.
Kvothe egykedvűen nézett rá.
— Hallottad valaha azt a kifejezést, hogy fehér lázadás?
— Hallottam — felelte a Krónikás fanyar mosollyal.
— Én kimondom, Reshi — jelentkezett ragyogva Bast. — Én nem egyeztem bele semmibe.
Kvothe hol az egyikre, hol a másikra nézett, azután felsóhajtott.
— Kevés émelyítőbb dolog van a feltétlen engedelmességnél — mondta. — Okosabb, ha
mindketten megjegyzitek. — Intett a Krónikásnak, hogy vegye föl a tollat. — Jól van... egy sárkány
volt.
 hetvenhatodik fejezet / A KÖZÖNSÉGES DRACCUS PÁRZÁSI

SZOKÁSAI

— Ez egy sárkány! — suttogta Denna. — Tehlu vigyázzon és óvjon minket. Ez egy sárkány!
— Nem sárkány — mondtam. — Sárkány nem létezik.
— Nézz már rá! — sziszegte. — Ott van! Nézz rá arra az istenverte, böhöm sárkányra!
— Ez egy draccus — mondtam.
— Rohadt nagy! — felelte Denna egy árnyalatnyi hisztériával.
— Rohadt nagy sárkány. Idejön, és megesz.
— Nem eszik húst — válaszoltam. — Növényevő. Olyan, mint egy óriás tehén.
Denna rám nézett, és elnevette magát. Nem hisztérikus nevetés volt, hanem olyan emberé, aki
olyan vicceset hallott, hogy akaratlanul kirobban belőle a hahota. A kezét a szájára tette, és
rázkódott, így csak szuszogás jött ki az ujjai között.
Lentről újabb kék láng villant. Denna megdermedt nevetés közben, levette a kezét a szájáról.
Rám nézett, a szeme nagyra nyílt, és halkan, kissé remegő hangon megszólalt:
— Múúúú.
Olyan gyorsan jutottunk át a rettegésből a megnyugvásba, hogy a megkönnyebbüléstől közel
álltunk a nevetőgörcshöz. Denna ismét fetrengeni kezdett, miközben befogta a száját, hogy
tompítsa a hangot. Én is elnevettem magam, de olyan görcsös igyekezettel próbáltam csendben
maradni, hogy reszkettek a hasizmaim. Hasaltunk ott, mint két vihogó gyerek, miközben alattunk a
hatalmas fenevad szimatolt és röfögött a tűz körül, olykor megeresztve egy lángnyelvet.
Hosszú percek múlva tértünk magunkhoz. Denna megdörgölte könnyes szemét, és mélyen,
reszketegen sóhajtott. Közelebb húzódott hozzám, bal oldala a jobb oldalamhoz simult.
— Ide figyelj — mondta halkan, miközben lefelé bámultunk a kőről. — Az a lény ott nem legel.
Irtóztató nagy. Sosem ehetné tele magát. És nézd meg a száját. A fogait.
— Pontosan. Laposak, nem hegyesek. Fákat eszik. Egész fákat. Nézd, mekkora! Hol találna elég
ételt? Mindennap fel kéne falnia tíz szarvast. Aligha maradhatna életben.
Felém fordult.
— Honnan az ördögből tudod ezt?
— Az Egyetemen olvastam. — feleltem. — Van egy könyv, az a címe, hogy A közönséges draccus
párzási szokásai. A tüzet a násztánchoz használja. Olyan, mint a madaraknál a tollruha.
— Úgy érted, az a lény odalent... — kereste a szavakat, szája némán mozgott egy pillanatig
— ...megpróbálja majd meghágni a tábortüzünket? — Egy percig úgy festett, mintha ismét
hahotázni akarna, ám végül csak sóhajtott egy nagyot, és megnyugodott. — Hát ez olyasmi, amit
látnom kell...
Alattunk megremegett a kő. A talaj rezgését továbbította. Ugyanakkor észrevehetően sötétebb
lett.
Lenéztünk és láttuk, hogy a draccus a tűzben hempereg, mint a disznó a dágványban. A föld
rázkódott a hánykolódásától, amellyel eloltotta a tüzet.
— A súlya lehet... — Denna elakadt.
— Talán tízezer font — találgattam. — Legalább annyi.
— Ránk támadhat. Fölboríthatja ezeket a köveket.
— Ezt nem tudom. — Mímelt magabiztossággal rácsaptam a kőre. — Jó régen itt vannak már
ezek. Biztonságban vagyunk.
A nagy tűzgödrünkben hempergő draccus teleszórta égő ágakkal a dombtetőt. Odament egy
félig elégett, üszkös tuskóhoz. Megszagolta, azután beletiporta a földbe. Visszahúzta a lábát, ismét
megszagolta a tuskót, és enni kezdte. Nem rágta. Bekapta egészben, ahogy a béka a tücsköt.
Ezt többször megismételte, körbejárva a félig-meddig kioltott tüzet. Megszaglászta az égő
ágakat, gurigázott velük, azután, mikor kialudtak, megette őket.
— Azt hiszem, ez logikus — mondta Denna. — Lángot fúj, és az erdőben él. Ha nem lenne
valami a fejében, ami ráveszi, hogy kioltsa a tüzeket, nem sokáig maradna életben.
— Valószínűleg azért van itt — bólintottam. — Meglátta a tüzünket.
Hosszú percekig tartó szaglászás és gurigázás után a draccus visszatért a tüzünkből maradt
parázsszőnyeghez. Néhányszor körbejárta, azután rálépett, és belefeküdt. Riadtan meglapultam,
de a draccus csak forgolódott, mint a kotlós a fészekben. Most már csak a sápadt Hold világította
meg a dombtetőt.
— Hogyhogy én még sosem hallottam erről? — kérdezte Denna.
— Ezek a lények nagyon ritkák — feleltem. — Az ember öldösi őket, mert nem képes felfogni,
hogy viszonylag ártalmatlanok. És nem valami gyorsan szaporodnak. Ez itt valószínűleg kétszáz
éves, ennyi idő alatt érik el a teljes nagyságukat. — Csodálattal néztem a draccust. — Lefogadom,
hogy ekkorából legfeljebb kétszáz él az egész világon.
Néhány percig még figyeltünk, de odalent megszűnt a mozgás. Denna hatalmasat ásított.
— Istenem, de elfáradtam! Nincs jobb altató, mint a saját halálod tudata. — Hanyatt fordult,
azután az oldalára, majd ismét felém, igyekezett kényelmesebben elhelyezkedni. — Micsoda hideg
van idefönt! —
Megborzongott. — Már értem, miért feküdt bele a tüzünkbe.
— Lemehetünk a takaróért — javasoltam.
Felhorkant.
 — Nem valószínű. — Didergett, keresztbe fonta a karját.
— Tessék. — Fölálltam, levettem a köpenyemet. — Burkolózz bele. Nem sok, de a puszta kőnél
jobb. Figyellek, amíg alszol, nem hagyom, hogy leess.
Egy hosszú pillanatig nézett, félig-meddig arra számítottam, hogy könyörögnöm kell neki. Ő
azonban elvette a köpenyt, és beleburkolózott.
— Kvothe mester, te aztán értesz hozzá, hogy a lányok jól érezzék magukat melletted.
— Várj csak holnapig! — mondtam. — Csak most kezdek belelendülni.
Mozdulatlanul ültem, igyekeztem nem vacogni. Denna lélegzése elcsitult, szabályos lett. Annak
a fiúnak a nyugodt elégedettségével vigyáztam az álmát, akinek Fogalma sincs, milyen bolond, vagy
hogy milyen váratlan tragédiákat hoz a holnap.
hetvenhetedik fejezet / SZIRTEK

Úgy ébredtem, hogy nem emlékeztem rá, mikor aludtam el. Denna rázogatott gyengéden.
— Ne tégy hirtelen mozdulatokat — intett. — Hosszú az út lefelé.
Lassan kiegyenesedtem. Testemnek szinte minden izma panaszkodott amiatt, ahogy előző nap
bántam vele. A combom, a lábszáram tele volt fájó göcsörtökkel.
Csak ekkor vettem észre, hogy ismét rajtam a köpeny.
— Felébresztettelek? — kérdeztem. — Nem emlékszem...
— Bizonyos értelemben igen — mondta. — Elszundítottál, és rám borultál. Még csak meg sem
rezzentél, amikor lelöktelek magamról. — Elhallgatott, nézte, ahogy kínosan föltápászkodom. — Jó
ég, úgy festesz, mint valakinek a csúzos nagypapája!
— Tudod, hogy van az — feleltem. — Az ember mindig ébredés után a legmerevebb.
Somolygott.
— Nekünk nőknek nincsenek ilyen gondjaink. — Mind jobban elkomolyodott, ahogy figyelt. —
Ekkora a baj?
— Tegnap hatvan mérföldet lovagoltam, mielőtt találkoztunk — mondtam. — Nem igazán
vagyok hozzászokva. És amikor az este ugrottam, elég csúnyán nekimentem a kőnek.
— Megsérültél?
— A legnagyobb mértékben — válaszoltam. — Különösen mindenhol.
— Ó! — Elakadt a lélegzete, a szájához kapta a kezét. — Az a gyönyörű kezed!
A kezemre néztem. Tegnap este intézhettem el, amikor eszeveszetten próbáltam felkapaszkodni
a kőre. Az ujjaim begyét eléggé megvédte a zenéléstől nőtt szaru, de az ujjperceimről rendesen
lenyúztam a bőrt: véres kéreg száradt rajtuk. Más részeim annyira fájtak, hogy ezt eddig észre sem
vettem.
 A szívem összeszorult a látványtól, de amikor ökölbe szorítottam, majd szétnyitottam az
ujjaimat, láthattam, hogy ezek csak horzsolások, noha fájdalmasak, a kezemnek nincs nagyobb
baja. Muzsikus létemre mindig aggódtam a kezem épségéért, és a műhelymunkám még meg is
duplázta ezt az aggodalmat.
— Rosszabbnak látszik, mint amilyen — mondtam. — Mikor távozott a draccus?
— Legalább két órája. Nem sokkal napkelte után.
Lenéztem a szürke, sziklamagaslesről. Az este sima zöld gyepszőnyeg borította a dombtetőt. Ma
reggel olyan volt, akár egy csatatér. A fű helyenként ki volt taposva, másutt csonkig égett. Mély
árkok húzódtak a földben, ahol a gyík hempergett, vagy végigvonszolta nehéz testét a füvön.
Nehezebb volt leereszkedni a kőkapuról, mint fölkapaszkodni. A keresztgerenda legalább
tizenkét lábnyira volt a földtől, túl magasan ahhoz, hogy nyugodtan le lehessen ugrani róla.
Normális körülmények között nem aggasztott volna, de ebben az elmerevedett, zúzódásos
állapotomban attól féltem, hogy ügyetlenül érek földet, és kimarjul a bokám.
Végül csak sikerült: a zsákom hevederéből rögtönöztünk kötelet. Denna minden erejét
összeszedve tartotta, én pedig leereszkedtem. A zsák természetesen kiszakadt, a holmim
szétszóródott, de egy fűfoltnál nagyobb kár nem esett bennem a földet érésnél.
Ezután Denna megkapaszkodott a szikla szélében, és lelógatta a lábát. Megfogtam, és
segítettem, hogy lassan lecsúszhasson. Noha elöl tele voltam zúzódással, ez az élmény sokat
javított a hangulatomon.
Összeszedtem a holmimat, és tűvel-cérnával a kezemben leültem, hogy megvarrjam a zsákot.
Egy perc múlva Denna, ahogy visszatért a fák közé tett rövid kirándulásából, megállt, és fölemelte a
takarót, amelyet éjjel a földön hagytunk. Néhány hatalmas hasíték jelezte a pokrócon
végiggyalogoló draccus karmainak nyomát.
— Láttál már ilyet? — kérdeztem, és feléje nyújtottam a kezem.
Felvonta a szemöldökét.
— Hányadszor hallom ezt? — Vigyorogva odaadtam neki az üstfoltozótól kapott, fekete
vaskoloncot. Kíváncsian bámulta. — Ez egy vonzkő?
— Csodálkozom, hogy felismerted.
— Ismertem valakit, aki ilyet használt levélnehezéknek. — Lenézően fújt egyet. —
Szántszándékkal, éppen azért, mert a loden tényleg nagyon ritka és drága. — Felhorkant. —
Seggfej volt. Van nálad vas?
— Keresgélj. — Rámutattam a körülöttem heverő tárgyakra. — Valami csak akad.
Leült az elhevert jelkőre, és játszani kezdett a lodennel meg egy törött vascsattal. Megjavítottam
a zsákomat, visszavarrtam rá a hevedert, nagyon erősen, hogy jól tartson.
Dennát teljesen elbűvölte.
 — Hogy működik? — kérdezte. Arrább húzta a csatot, aztán hagyta, hogy a vonzkő magához
rántsa. — Honnan ered a vonzás?
— Egyfajta galvanikus erő — feleltem. Elbizonytalanodtam. — Ami annak a megszépítő
kifejezése, hogy fogalmam sincs.
— Kíváncsi lennék, azért szereti-e a vasat, mert vasból van — tűnődött
Denna. Hozzányomta ezüstgyűrűjét a vonzkőhöz, de nem járt eredménnyel. — Vajon ha találnának
egy sárgaréz lodent, az a sárgarezet vonzaná magához?
— Inkább a vörösrezet és a cinket — válaszoltam. — Mert a sárgaréz abból készül. —
Átfordítottam a zsákot a visszájából a színére, és visszaraktam bele a dolgaimat. Denna visszaadta a
követ, és bejárta a széttaposott tűzgödör környékét.
— Minden fát megevett, mielőtt elvonult — mondta.
Odamentem, hogy megnézzem. A tűzhely környéke fel volt dúlva. Mintha egy légiónyi lovas
vágtázott volna arra. Megböktem a bakancsom orrával egy jókora kifordult fűcsomót, azután
lehajoltam, és fölvettem valamit.
— Ezt nézd.
Közelebb jött, én pedig odatartottam eléje, hogy jobban lássa. A draccus egyik pikkelye volt,
sima és fekete, könnycsepp formájú, nagyjából akkora, mint a tenyerem. Középütt negyedhüvelyk
vastag, a szélei felé elvékonyodott.
Denna elé tartottam.
— A kegyedé, hölgyem. Emlék.
Átvette.
— De nehéz! — mondta. — Megyek, keresek egyet neked... — Visszatért a tűzgödörhöz,
turkálni kezdett benne. — Azt hiszem, a fával együtt köveket is evett. Tudom, hogy az este sokkal
többet szedtem össze.
— A gyíkok eszik a köveket — mondtam. — Azokkal emésztik meg az ételt. A kövek őrlik meg az
ételt a gyomrukban. — Denna kétkedve sandított rám. — Pedig igaz. A csirkék is ezt teszik.
Megcsóválta a fejét, és elfordította a tekintetét, miközben a vájatokban kapirgált.
— Tudod, eleinte abban reménykedtem, hogy dallá bűvölöd ezt a találkozást. De minél többet
beszélsz, annál kevésbé vagyok meggyőződve róla. Tehenek és csirkék. Hova lett a drámai
érzéked?
— Nem túlzók, de egész jól megvan — válaszoltam. — Az a pikkely nagyobbrészt vasból van, ha
jól sejtem. Hogyan tehetném ezt még drámaibbá?
Fölemelte a pikkelyt, jól megnézte.
— Viccelsz.
Rávigyorogtam.
 — A sziklák körülöttünk tele vannak vassal — mondtam. — A draccus megeszi a sziklát, az lassan
szétporlik a bendőjében. A fém beépül a csontjaiba és a pikkelyeibe. — Fogtam a pikkelyt,
odamentem az egyik jelkőhöz. — Évről évre levedli a bőrét, azután megeszi, hogy a vas
visszakerüljön a szervezetébe. Kétszáz év után... — Odaütöttem a pikkelyt a kőhöz. Élesen
csengett, olyan hangon, amely félúton volt a harangé és a mázas cserépé között.
Visszaadtam Dennának a pikkelyt.
— A korszerű bányászat kialakulása előtt valószínűleg a vas miatt vadászták. Ügy sejtem, az
alkimisták még ma is jó pénzt adnak a pikkelyeiért és a csontjaiért. A szerves vas igazi ritkaság. Sok
mindenre fölhasználhatják.
Denna a kezében levő pikkelyt nézte.
— Te győztél. írhatod a diadaléneket. — A szeme felragyogott az ihlettől. — Hadd lássam a
lodeni követ!
Előkapartam a zsákomból. Odatartotta a lodenhez a pikkelyt, azok ketten pedig ugyanazzal a
különös, cserépszerű csendüléssel összetapadtak. Denna elvigyorodott, odament a tűzgödörhöz,
és pikkelyeket keresve húzgálni kezdte benne a mágnest.
Az északi sziklák felé néztem.
— Nem szeretek a rossz hír hozója lenni — mutattam a fák közül felszálló, sápadt füstpamatra
—, de ott ég valami. A jelzőcövekeim eltűntek, de azt hiszem, ugyanarra van a füst, ahol éjszaka
láttuk a kék lángokat. Denna ide-oda mozgatta a lodeni követ a tűzhely romjai fölött.
— A draccus nem felelős azért, ami a Mauthen tanyán történt. — Rámutatott a feltépett földre
és gyepre. — Ott nem látunk ilyesfajta pusztítást.
— Nem is a tanyára gondoltam — feleltem. — Valakinek a pártfogója járt az eszemben, aki az
éjszaka egy vidám kis tűz mellett ücsörgött...
Megnyúlt az arca.
— És a draccus meglátta.
— Én nem aggódnék — mondtam gyorsan. — Ha olyan agyafúrt, mint ahogy állítottad, akkor
valószínűleg ugyanolyan biztonságban van, mintha bezárkózott volna a házába.
— Mutass nekem egy házat, amely biztonságban van ettől a lénytől — mondta Denna komoran,
és visszaadta a követ. — Gyerünk, nézzük meg.

Tőlünk alig néhány mérföldnyire emelkedett a magasba a sápadt füstoszlop, mégis soká tartott,
míg odaértünk. Fájt mindenünk, elfáradtunk, és egyikünk sem táplált vérmes reményeket azt
illetőleg, hogy mi vár ránk a célban.
Menet közben megosztottuk az utolsó almát, és kettétörtük az utolsó lepénykenyeret. Csíkokat
vágtam a nyírfa kérgéből, hogy elrágcsáljuk őket.
Úgy egy óra múlva lábizmaim fölengedtek annyira, hogy ne fájjon a gyaloglás.
Minél közelebb voltunk, annál inkább lelassultunk. A dombok hullámait éles szirtek,
törmeléklejtők váltották föl. Kapaszkodnunk kellett, vagy nagy kerülőket tettünk, néha vissza is
kellett fordultunk, mert nem találtuk az utat.
És volt, ami elterelje a figyelmünket. Rábukkantunk egy érett édesbogyóbozótra, amely legalább
egy teljes órával lassított le. Nem sokkal utána patakot találtunk, ahol megálltunk inni, pihenni,
mosakodni. Reményeim a mesekönyvbe illő dévajkodásra ismét elfonnyadtak, mert a patak alig
hat hüvelyk mély volt. Nem éppen a legjobb hely fürdésre.
Kora délután lett, mire odaértünk a füstoszlop helyére, és egyáltalán nem az fogadott, amire
számítottunk.

Elzárt völgy bújt meg a szirtek között. Völgyet mondok, de igazából sokkal jobban hasonlított
gigászi grádicsra az előhegyekben. Az egyik oldalán a magasba szökkent, a másikon függőlegesen
zuhant a mélybe a sötét szikla. Kétfelől próbálkoztunk hasztalanul a megközelítésével, mire
megtaláltuk az utat. Szerencsére nem fújt szél, így a füst nyílegyenesen emelkedett a tiszta, kék ég
felé. Ha nem irányított volna minket, aligha jutunk el ide.
Valamikor valószínűleg kies erdőcske állt itt, de most mintha forgószél tombolt volna benne. A
fák kifordult gyökerekkel, derékba törten, megperzselve hevertek a földön. Mindenfelé hatalmas
árkok szántották a földet és a sziklákat, mintha egy óriás szántóvető megőrült volna.
Két napja nem is sejtettem volna, mi képes ilyen pusztításra. De azután, amit éjszaka láttam...
— Mintha azt mondtad volna, hogy ártalmatlan? — fordult felém Denna. — Itt ugyancsak
tombolhatott.
Elindultunk a pusztulásban. A fehér füst egy mély lyukból áradt, amelyet egy hatalmas, kitépett
juharfa hagyott maga után. A tűzből már
csak néhány zsarát maradt a gödör mélyén, ott, ahol a gyökerek voltak.
Bakancsom orrával néhány göröngyöt rúgtam a gödörbe.
— Nos, a jó hír, hogy a párfogód nincs itt. A rossz... — Elhallgattam, beszívtam a levegőt. —
Érzed?
Mélyet lélegzett, azután fintorogva bólintott.
Fölkapaszkodtam a kidőlt juharfa törzsére, és körülnéztem. A szellő megfordult, sokkal
erősebben lehetett érezni a halál és rothadás szagát.
— Úgy emlékszem, azt mondtad, nem eszik húst — mondta Denna, és idegesen nézett körül.
Leugrottam a fáról, visszatértem a sziklafalhoz. Rátaláltam egy pozdorjává zúzott rönkházra.
Még erősebb lett az oszlás szaga.
— Na jó. — Denna a romot nézte. — Ez egyáltalán nem tűnik ártalmatlan dolognak.
 — Nem tudjuk, hogy a draccus-e a felelős — mondtam. — Ha a Chandrian járt erre, akkor lehet,
hogy a draccust a tűz csalta ide, és tűzoltás közben vert szét mindent.
— Gondolod, hogy a Chandrian tette? — kérdezte. — Ez nem illik ahhoz, amit hallottam róluk.
Azt mondják, hogy lecsapnak, mint a villám, azután eltűnnek. Nem jönnek vizitbe, nem raknak
tüzet, nem térnek vissza később, hogy elintézzenek néhány komissziót.
— Nem tudom, mit gondoljak. De két elpusztított ház... — Elkezdtem átkutatni a romokat. —
Logikusnak tűnik a két eset összekapcsolása.
Denna felhördült. Követtem a tekintetét, és megláttam két súlyos rönk között a kilógó kart.
Közelebb mentem. Felröppenő legyek zúgtak. Eltakartam a szám, de hasztalanul próbáltam
menekülni a bűztől. — Legalább két dekád óta halott. — Lehajoltam, fölvettem valamit, ami vasból
és fából lehetett valamikor. — Nézd csak!
— Hozd ide, akkor megnézem.
Visszamentem hozzá. A tárgy annyira összetört, hogy alig lehetett felismerni.
— Számszeríj.
— Nem sok hasznát vette — válaszolta.
— A kérdés az, hogy egyáltalán miért volt nála? — Ránéztem a vastag, kék acélra, amely a
számszeríj teste volt. — Ez nem afféle vadászíj. Ezt arra tervezték, hogy páncélosokat öljenek vele.
Törvény tiltja.
Denna felhorkant.
— Az ilyesfajta törvényeket itt nem tartják be. Te is tudod.
Vállat vontam.
— Attól még tény marad, hogy ez egy drága eszköz. Miért élne valaki földpadlós vityillóban,
amikor van egy tíz talentumot érő fegyvere?
— Talán tudott a draccusról — mondta Denna, továbbra is idegesen fürkészve a környéket. —
Én most nem a számszeríjjal törődnék.
Megráztam a fejem.
— A draccus félénk. Távol tartja magát az emberektől.
Végigmért, és gunyorosan rábökött a szétvert házra.
— Gondolj az erdei vadakra — mondtam. — Minden vadállat kerüli az embert. Magad
mondtad, hogy még sosem hallottál a draccusról. Ez volt az oka.
— Talán megveszett?
Megdöbbentem.
— Ijesztő gondolat. — Végighordoztam a tekintetemet a tönkretett vidéken. — Hogy a fenébe
jut ilyesmi az eszedbe? Egyáltalán egy gyík elkaphatja a vízkórt?
Denna kínosan toporgott, a tekintete idegesen röpködött.
 — Van még valami, amit meg akarsz nézni? Mert én végeztem ezzel a hellyel. Nem szeretnék itt
lenni, amikor ez a lény visszajön.
— Úgy érzem, ez a fickó talán megérdemelne egy tisztességes temetést...
Denna a fejét rázta.
— Nem maradok annyi ideig. Beszélhetünk valakivel a városban, és majd ők gondoskodnak róla.
Bármelyik percben visszatérhet.
— De miért? — kérdeztem. — Miért jönne ide vissza? — Előre mutattam. — Az a fa ott legalább
tíz napja halott, amazt viszont alig néhány napja döntötték ki...
— Mit törődsz vele? — kérdezte Denna.
— A Chandrian — mondtam határozottan. — Tudni akarom, miért jártak itt.
Képesek parancsolni a draccusnak?
— Nem hinném, hogy itt jártak — felelte Denna. — A Mauthen tanyán talán. De ez itt csak egy
veszett tehéngyík műve. — Hosszan, fürkészve nézett. — Nem tudom, mit keresel itt. De nem
hiszem, hogy megtalálod.
Megráztam a fejem.
— Úgy érzem, kapcsolatban van a tanyával.
— Szerintem te akarod, hogy kapcsolatban legyen — mondta szelíden. — De ez a fickó már
régebben halott. Magad mondtad. És emlékszel az ajtókeretre és a szivattyú karjára? — Lehajolt,
megütögette a lerombolt kunyhó egyik rönkjét. Keményen koppant. — És nézd meg ezt a
számszeríjat, a fém nem rozsdás.
Nem jártak itt.
Összeszorult a szívem. Tudtam, hogy igaza van. A lelkem mélyén tudtam, hogy egy utolsó
szalmaszál után kapkodok. Mégis úgy éreztem, hiba lenne föladni, amíg minden lehetséges
dologgal meg nem próbálkozom.
Denna megfogta a kezem.
— Gyere. Menjünk. — Elmosolyodott, maga után húzott. A keze hűvös és sima volt az
enyémben. — Van érdekesebb dolog is a vadászatnál...
Hangos reccsenés hallatszott a fák közül: reccs-reccs. Denna elengedte a kezem, és visszafordult
arra, ahonnan jöttünk.
— Nem... — mondta. — Nem, nem, nem...
A draccus hirtelen fenyegetése magamhoz térített.
— Nincs baj — mondtam és körülnéztem. — Nem tud mászni. Túl nehéz.
— Hova mászna? Egy fára? Ezeket játékból döntötte ki!
— A sziklákra! — A szirtekre mutattam, amelyek a kis erdőfoltot szegélyezték. — Gyerünk!...
 Odavergődtünk a szirtfal tövéhez, árkokban bukdácsoltunk, átugráltuk a kidőlt fatörzseket.
Mögöttünk felhangzott a robajló, mennydörgő morgás. Megkockáztattam egy pillantást hátra, de a
draccus még valahol a fák között volt.
Elértük a szirtfal tövét, keresni kezdtem egy helyet, ahol fel tudunk mászni. Percnyi
kétségbeesett küzdelem után kiverekedtük magunkat egy sűrű szömörcésből egy feltúrt földsávba.
A draccus ásott itt.
— Nézd! — mutatott Denna egy repedésre a sziklán. Körülbelül két láb szélességű volt, elég
nagy, hogy egy ember átszuszakolhassa magát rajta, de túl szűk az óriásgyíknak. Éles karmok
nyomát láttuk a szirtfalon, kőtörmelék keveredett a kifordult göröngyökkel.
Bepréseltük magunkat a hasadékba. Sötét volt, a magasban a vékony kék csík jelentette az
egyetlen fényt. Egyes helyeken oldalt kellett fordulnom, hogy átférjek. Amikor levettem a kezem a
falról, fekete korom volt a tenyeremen.
Miután nem juthatott tovább, a draccus tüzet fújt be a résbe.
Tíz-egynéhány lépés után a hasadék némileg kiszélesedett.
— Van itt egy létra — mondta Denna. — Fölmegyek. Ha ez a lény lángot fúj, az úgy rohan itt
végig, mint az esővíz a csatornán.
Fölkapaszkodott, én pedig követtem. A létra kezdetleges volt, de erős. Húszlábnyi kapaszkodás
után kijutottunk egy lapos területre. Három oldalról sötét kőfal vett körül, de a mélyben jól
láthattuk a romos házat és az elpusztított fákat. Deszkaláda állt a fal mellett.
— Látod? — nézett le Denna. — Ne mondd, hogy hiába lett plezúros a térdem a sietségtől!
Tompa duhogást hallottam. Forró léghullám csapott fel mögöttem. A draccus ismét mordult
egyet, és újabb tűzáradat futott végig a hasadékon. Hirtelen fülsértő csikorgás hallatszott, mint
mikor a körmünk végigszalad a palatáblán.
A draccus eszeveszetten kaparta a sziklafal tövét.
Denna kajánul nézett rám.
— Ártalmatlan.
— Nem minket keres — mondtam. — Láthatod. Már jóval azelőtt is kaparta a falat, hogy
idejöttünk.
Denna leült. — Mi ez a hely?
— Valamilyen magasles — mondtam. — Az egész völgyet belátni innen.
— Persze hogy az. — Sóhajtott. — Én az egész helyről beszéltem.
Kinyitottam a sziklafalnak támaszkodó ládát. Egy gyapjútakaró volt benne, egy teli vizestömlő,
némi szárított hús és tucatnyi rosszképű nyílvessző a számszeríjhoz.
— Nem tudom — vallottam be. — Talán valamilyen szökevény volt a fickó.
 A zaj elhallgatott odalent. Denna és én lenéztünk az elpusztított völgybe. A draccus végre
otthagyta a sziklafalat. Lomhán cammogott, hatalmas teste szabálytalan kátyút vájt a talajba.
— Egyáltalán nem mozog olyan gyorsan, mint az éjjel — mondtam. — Talán beteg.
— Talán elfárasztotta, hogy egy teljes napja próbál becserkészni és megölni minket. — Felnézett
rám. — Ülj már le! Idegesítesz. Egy darabig úgyse megyünk sehova.
Leültem, és figyeltem, ahogy a draccus végigszántja a völgy mélyét.
Feltámaszkodott egy legalább harminc láb magas fára, és simán kidöntötte.
Azután nekilátott, hogy megegye. A levelekkel kezdte. Majd elropogtatott akkora ágakat,
amelyek olyan vastagok voltak, akár az alkarom, de úgy harapta őket, ahogy a birka legeli a füvet.
Azt hittem, leáll, mihelyt a törzset letarolta, ám ő óriási, lapos szájával egyszerűen beleharapott a
törzs egyik végébe, és elfordította izmos nyakát. A törzs megrepedt, eltört, és a draccus többé-
kevésbé rágás nélkül leküldött egy vaskos rönköt.
Denna és én kihasználtuk az alkalmat, és mi is megebédeltünk: egy kis lepénykenyeret, kolbászt
és a maradék répát. Haboztam, nem tudtam, megbízhatom-e a ládában talált élelmiszerben,
hiszen könnyen lehet, hogy ez a fickó őrült volt.
— Még mindig megdöbbent, hogy senki sem látta errefelé — mondta Denna.
— Valószínűleg látták egy-egy pillanatra — feleltem. — A kondás azt mondta, mindenki tudja,
hogy valami veszedelmes él az itteni erdőkben. Csak nyilván démonnak vagy más ilyen
ostobaságnak hitték.
Denna rám nézett, és derűsen elmosolyodott.
— Mondja az az ipse, aki azért jött a városba, hogy a Chandrian után kutasson.
— Az más! — tiltakoztam hevesen. — Én nem karattyolok tündérekről, és nem hadonászok
varázsvesszővel! Azért vagyok itt, hogy megtudjam az igazságot. Hogy olyan hírekhez jussak,
amelyek megbízhatóbbak, mint a harmadkézből való mesék!
— Nem akartalak megbántani — hőkölt vissza Denna. Lenézett a mélybe. — Valóban elképesztő
állat.
— Amikor olvastam róla, nem hittem el, hogy igazán tüzet fúj — ismertem el.
— Enyhe túlzásnak tartottam.
— Nagyobb túlzásnak, mint hogy egy gyík akkora lehet, mint egy társzekér?
— Az csak méret kérdése. De a tűz nem természetes dolog. Minden egyebet leszámítva hol
keletkezik? Nyilvánvalóan nem ég a belsejében.
— És az a könyv, amelyet olvastál, nem ad magyarázatot? — kérdezte Denna.
— A szerző csak találgatott. Nem foghatott el egyet, hogy felboncolja.
— Érthető — mondta Denna, miközben nézte, amint a draccus hanyagul kidönt egy újabb fát, és
azt is fölfalja. — Milyen háló vagy ketrec tartaná vissza ezt?
 — Mindazonáltal volt néhány érdekes elmélete — folytattam. — Tudod, hogy a tehéntrágya
olyan gázt tartalmaz, amelyik éghető?
Denna felém fordult, és elnevette magát.
— Dehogy. Tényleg?
Vigyorogva bólintottam.
— A parasztgyerekek szikrát csiholnak a friss tehénlepény fölött, és figyelik, ahogy ég. A
parasztoknak ezért kell vigyázniuk a trágyadombbal. Ha felhalmozódik a gáz, berobbanhat.
— Városi lány vagyok — kuncogott. — Mi sosem játszottunk ilyet.
— Lemaradtatok egy jó mulatságról — feleltem. — A szerző felvetette, hogy a draccus
valamilyen hólyagban gyűjtheti össze ezt a gázt. Már csak az a kérdés, hogyan gyújtja meg. A
szerző fortélyos elmélete szerint arzénnal. Ami kémiailag lehetséges. Az arzén és a széngáz
felrobban egymástól. így gyullad meg a mocsárgáz a lápokban. De úgy vélem, ez egy kicsit
ésszerűtlen. Ha a draccusnak ennyi arzén lenne a szervezetében, belehalna.
— Hmm — hümmögött Denna, miközben továbbra is a draccust bámulta.
— Viszont ha belegondolsz, mindössze egy kicsi szikra kell, hogy begyújtsa a gázt — mondtam.
— És nagyon sok állat van, amely egy szikrához elegendő galvanikus erőt képes fejleszteni. Például
a villámangolnában annyi van, hogy egy embert is megölhet, pedig mindössze két láb hosszú. — A
draccusra mutattam. — Egy ekkora lény biztosan képes fejleszteni egy szikrára valót.
Reméltem, hogy Dennát lenyűgözi a tájékozottságom, de őt sokkal jobban érdekelte, ami lent
zajlott.
— Ugye, ide sem figyelsz?
 —
Nem nagyon. — Felém fordult, elmosolyodott. — Hiszen ez tökéletesen ésszerű. Fát eszik. A
fa ég. Miért ne fújhatna lángot?
Erre próbáltam találni valamilyen választ, amikor lemutatott a völgybe. — Nézd csak azokat a
fákat. Nem különösek?
— Azon túl, hogy kidöntötték és nagyjából megették őket? — kérdeztem. — Nem
különösebben.
— Nézd csak a mintájukat. Nehéz meglátni, mert nagy a zűrzavar, de mintha sorokban nőttek
volna. Mintha valaki ültette volna őket.
Most, hogy megmutatta, láttam, hogy az erdőcske nagy része csakugyan sorokban nőtt, mielőtt
a draccus megérkezett. Tizenkét sor, mindegyikben húsz fa. Zömük helyén már csak tönk vagy egy
üres gödör maradt.
— Miért ültetne fát bárki is egy erdő közepében? — tűnődött Denna. — Ez nem kert... Láttál
bármiféle gyümölcsöt?
Megráztam a fejem.
— És a draccus csak ezeket a fákat ette — folytatta Denna. — Ott van középen az a nagy, üres
folt. A többieket csak kidönti, de ezeket kidönti és megeszi. — Hunyorgott. — Milyen fát eszik
most?
— Innen nem tudom megmondani — feleltem. — Juharfát? Lehet, hogy édesszájú?

Figyeltünk még egy darabig, azután Denna föltápászkodott.

— Hát, a legfontosabb, hogy nem rohan ránk, és nem fuj lángot a hátunkba. Nézzük meg, mi
van a keskeny ösvény túlsó végén. Úgy sejtem, van egy másik kijárat.
Visszatértünk a létrához, azután elindultunk a szűk hasadék aljában a keskeny, kanyargós úton.
Még legalább húsz láb hosszan kígyózott és tekergőzött, mielőtt kivezetett egy apró szurdokba,
amelyet minden oldalról magas szirtfalak zártak el.
Innen nem volt kiút, mégis látszott, hogy valamire használták. A növényeket kiirtották, a csupasz
földet ledöngölték. Két hosszú tűzgödröt ástak bele, és a gödrök fölött széles vastálak álltak tégla
tűzhelyeken. Azokra a kádakra emlékeztettek, amelyekben a dögnyúzók olvasztják a faggyút.
Csakhogy ezek szélesek, laposak és sekélyek voltak, mintha irdatlan pitékhez készültek volna.
— Csakugyan édesszájú! — nevetett Denna. — Ez a fickó juharcukrot főzött itt. Vagy szirupot.
Odamentem, hogy közelebbről is megnézzem. Körös-körül vödrök voltak, olyasfélék,
amilyenekben a forralandó juharlét szállítják. Benyitottam egy rozzant kis pajtába, ahol újabb
vödrök voltak, hosszú fakanalak a lé kevergetéséhez, kaparok, amelyekkel kiszedik a serpenyőkből
a kész anyagot...
 —
De valahogy nem stimmelt a dolog. Az erdő tele volt juharfával. Semmi értelme külön plántálni.
És minek ez az eldugott hely?
Lehet, hogy egyszerűen bolond volt. Gépiesen fölvettem az egyik kaparót, megnéztem. Az élét
sötét maszat borította, mintha kátrányt kapartak volna vele...
— Pfuj! — szólalt meg Denna mögöttem. — Keserű. Azt hiszem, odaégették.
Megfordultam, és láttam, hogy az egyik tűzgödör mellett áll. Kifeszegetett az egyik serpenyő
aljából egy ragacsos nagy korongot, és harapott belőle egy falatot. Fekete volt, nem olyan sötét
borostyánszínű, mint a juharcukor.
Rádöbbentem, mi folyt itt.
— Ne!
Elcsodálkozott.
— Annyira nem rossz... — Kásásán beszélt, mert a szája tele volt a ragacsos anyaggal. — Furcsa,
de nem igazán kellemetlen.
Odaugrottam, kivertem a kezéből. A szeme dühösen megvillant.
— Köpd ki! — reccsentem rá. — Azonnal! Méreg!
Dühe villámgyorsan csapott át rémületbe. Kinyitotta a száját, és kiköpte a fekete falatot. Azután
sűrű, fekete nyálat köpködött. A kezébe nyomtam a vizespalackot. — Öblítsd ki a szádat! —
mondtam. — Öblíts, és köpd ki!
Átvette a palackot. Akkor jutott csak eszembe, hogy üres. Ebéd után ittuk ki.
Elszáguldottam, keresztülnyomakodtam a keskeny hasadékon. Felrohantam a létrán, felkaptam
a vizestömlőt, azután visszamásztam a nyiladékba.
Denna a földön ült, nagyon sápadt volt, a szeme tágra nyílt. A kezébe nyomtam a tömlőt, ő
pedig olyan gyorsan ivott, hogy félrenyelte a vizet.
Öklendezett és köpködött.
Belefúrtam a kezemet a tűzgödör hamujába, olyan mélyre, hogy elérjem az el nem égett fát.
Markoltam belőle, kihúztam, megráztam a kezemet, hogy leszórjam róla a hamut, azután Denna
elé tartottam a fekete faszenet. — Edd meg! — mondtam.
Értetlenül meredt rám.
Gyerünk! — Megráztam a szenet az orra előtt. — Ha nem rágod szét, és nem nyeled le,
akkor leütlek, és lekényszerítem a torkodon!
— Bekaptam egy keveset.
— Nézd, milyen finom! Csak tedd, amit mondtam. — A hangom ellágyult, inkább könyörögtem,
mint parancsoltam. — Denna, bízz bennem!
Elvett egy kevés szenet, és a szájába dugta, az arca sápadt volt, a szeme könnybe lábadt.
Csikorogva rágta össze, azután fintorogva leöblítette egy korty vízzel.
 — Itt azt az átkozott ophalumot szüretelték — mondtam. — Milyen bolond vagyok, hogy nem
vettem észre előbb.
Denna valamit mondani akart, de nem hagytam.
— Ne beszélj! Csak egyél! Amennyit elbír a gyomrod.
Nagy szemekkel, komolyan bólintott. Rágcsált, öklendezett egy kicsit, újabb korty vízzel lenyelt
még egy adag szenet. Gyors egymásutánban tizenkét maroknyi faszenet rágott el, azután
kiöblítette a száját.
— Mi az az ophalum? — kérdezte halkan.
— Kábítószer. Azok ott dennerfák. Éppen most tömted tele a szádat dennergyantával. —
Leültem mellé. A kezem reszketett. A földre tenyereltem, hogy ne lássa.
Ettől elhallgatott. Mindenki ismeri a dennergyantát. Tarbeanban a dögnyúzók szedik össze a
túladagolt édességevők merev hulláját a Dokkfelőli oldal sikátoraiban és kapualjaiból.
— Mennyit nyeltél le? — kérdeztem.
— Csak rágcsáltam, mint a karamellát. — Ismét elsápadt. — Még mindig van egy kevés a fogaim
között.
Megérintettem a tömlőt.
— Öblögess. — Felváltva fújta fel a két orcáját, öblögetett, köpött, kezdte elölről.
Megpróbáltam kikövetkeztetni, mennyi kábítószer juthatott be a szervezetébe, de túl sok változó
tényező volt; nem tudtam, mennyit nyelt le, mennyire finomították a gyantát, már ha egyáltalán
volt szűrés és tisztítás.
Végighúzta nyelvét a fogain.
— Jól van, tiszta vagyok.
Kényszerítettem magam, hogy nevessek.
— Bárminek inkább lehet nevezni, mint tisztának — mondtam. — Fekete a szád. Olyan vagy,
mint egy gyerek, aki a szenes pincében játszott.
 —

Te sem vagy szebb — mondta. — Úgy festesz, mint egy kéményseprő. — Megérintette
meztelen vállam. Bizonyára a sziklákon szakítottam el az ingemet a nagy rohanásban a
vizestömlőért. Sápadtan elmosolyodott, bár a szeme rémült maradt. — Miért is kotyog a
gyomromban a szén?
— A faszén vegyi szivacs — mondtam. — Fölszívja a kábítószereket és a mérgeket.
Valamelyest felderült.
— Az egészet?
Volt eszemben, hogy hazudok, aztán mégsem tettem.
— Nagyobbrészt. Gyorsan megtömted vele a hasadat. így egy csomót felszív abból, amit
lenyeltél.
— Mennyit?
— Úgy hat tizedét — feleltem. — Remélhetőleg valamivel többet is. Hogy érzed magad?
— Rémültnek — mondta. — Reszketegnek. De ezt leszámítva ugyanolyannak. — Idegesen
fészkelődött, közben megfogta a ragacsos gyantakorongot, amelyet korábban vertem ki a kezéből.
Arrább lökte, és riadtan a nadrágjába törölte a kezét. — Mennyi időbe telik, amíg megtudjuk?
— Nem tudom, mennyire volt finomítva — válaszoltam. — Ha még nyers, akkor sokkal később
kezd hatni a szervezetedben. Es ez jó, mert sokkal hosszabb időbe telik amíg hat.
Megtapintottam az érverést a nyakán. Gyors volt, ami nem mondott semmit.
Az enyém is gyors volt.
— Nézz föl — intettem. Figyeltem a szemét. A pupillák lomhán reagáltak a fényre. A kezem a
fejére tettem és azzal az ürüggyel, hogy felhúzom a szemhéját, erősen megnyomtam a halántékán
levő zúzódást. Meg sem rezzent, semmilyen jelét nem adta, hogy fájna neki.
— Korábban azt hittem, csak képzelődöm — mondta Denna, és fölnézett rám. — De a szemed
tényleg változtatja a színét. Normális körülmények között élénkzöld, belül arany gyűrűvel...
— Anyámtól örököltem — mondtam.
— De figyeltem. Amikor tegnap letörted a szivattyúkart, akkor tompa, iszapszínű zöld lett.
Amikor pedig a kondás megjegyzést tett a ruhokra, akkor egy pillanatra elsötétedett. Azt
gondoltam, hogy a fény az oka, de most már látom, hogy tévedtem.
Meglep, hogy észrevetted — feleltem. — Az egyetlen, akinek valaha feltűnt, a tanítóm volt.
De ő arkanista, vagyis a munkájához tartozik a dolgok megfigyelése.
— Nos, az én munkám pedig az, hogy a te részleteidet figyeljem. — Kissé oldalra hajtotta a fejét.
— Az embereket valószínűleg zavarja a hajad. Úgy ragyog. Olyan szép... zavarba ejtően az. Az
arcod pedig igazán kifejező. Képes vagy mindig fegyelmezni, még a szemedet is. De nem a színét.
— Bágyadtan mosolygott. — Most éppen sápadt. Akár a zöld zúzmara. Borzasztóan megijedhettél.
— Én azt hiszem, ez inkább közönséges bujaság — mondtam a legérdesebb hangomon. —
Ritkán esik meg, hogy egy gyönyörű lány ilyen közel engedjen magához.
— Mindig a legszebb hazugságokat mondod — mondta, és a kezét nézte. — Meghalok?
— Nem — feleltem elszántan. — Szó sincs róla.
— Lehetne... — fölnézett rám, ismét mosolygott, a szeme párás volt, de nem könnyes. —
Hangosan is kimondanád?
— Nem fogsz meghalni — mondtam, és fölálltam. — Gyere, nézzük meg, hogy gyík barátod
elment-e.
Azt akartam, hogy mozogjon, és másra figyeljen, így hát ittunk egy keveset, és elindultunk vissza
a kilátóba. A draccus a napon szundikált.
Kihasználtam az alkalmat, hogy a zsákomba gyömöszöljem a takarót meg a szárított húst.
— Korábban nem engedte a bűntudatom, hogy meglopjunk egy halottat — mondtam. — De
most...
— Most legalább tudjuk, hogy miért bujkált itt a semmi közepén egy számszeríjjal és
magaslessel meg minden — jegyezte meg Denna.
— Egy kisebb rejtély megoldódott.
Elkezdtem volna felcsatolni a zsákomat, aztán eszembe jutott, hogy el tegyem a számszeríj
nyílvesszőit is.
— Ezek meg mire kellenek? — kérdezte.
— Valamennyit csak érnek — válaszoltam. — Eladósodtam egy veszedelmes egyénnél. Minden
pennyre szükségem van... — Elhallgattam, csak az agyam járt.
Denna rám nézett, és láttam, hogy ugyanarra a következtetésre jutott. — Tudod, hogy mennyit
érhet ez a gyanta? — kérdezte.
— Nem igazán — mondtam, és a harminc serpenyőre gondoltam:
mindegyiknek az aljára odadermedt egy vékony, fekete, ragadós gyantaréteg, akkora, mint a lapos
tányér. — De gyanítom, hogy sokat. Félelmesen sokat.

Denna az egyik lábáról a másikra állt.

— Kvothe, nem tudom, mint gondoljak. Láttam lányokat, akik a rabjai lettek. Pénzre van
szükségem. — Keserűen fölnevetett. — Most éppen egy váltás ruhám sincsen. — Aggodalmasan
kémlelt. — De nem tudom, tényleg olyan nagy szükségem van-e rá.
 —
— A patikusokra gondolok — mondtam gyorsan. — Gyógyszert finomítanak belőle. Erős
fájdalomcsillapítót. Az ára meg sem fogja közelíteni azt, amit a másfajta emberek adnának érte,
mégis, egy fél kenyér...
Denna szélesen elmosolyodott.
— Szeretnék egy fél kenyeret. Különösen mivel úgy tűnik, rejtelmes seggfej pártfogóm
felszívódott.
Visszamentünk a szurdokba. Mikor most kibukkantam a hasadékból, egészen más fényben
láttam a serpenyőket. Most mindegyik egyenlő volt egy szép vastag pénzzel a zsebemben. Jut a
következő félévi tandíjra, új ruhákra, megszabadulok Devi kölcsönétől...
Láttam, hogy Denna ugyanolyan elbűvölten figyeli a serpenyőket, noha az ő tekintete
némiképpen üvegesebb az enyémnél.
— Ennyiből egy évig kényelmesen elélhetnék — mondta. — És nem lennék senkinek a
lekötelezettje.
Odamentem a szerszámos kamrához, és mindkettőnknek hoztam egy kaparót. Pár perces
munkával akkora gömböt gyúrtunk a fekete ragacsos lapokból, mint egy édesdinnye.
Denna megborzongott, azután mosolyogva nézett rám. Az arca kivörösödött.
— Hirtelen olyan jól érzem magam. — Keresztbe tette a két kezét, dörgölni kezdte a karjait. —
Igazán, de igazán jól. Nem hinném, hogy a pénz az oka.
— A gyanta miatt van — magyaráztam. — Az jó jel, hogy ilyen hosszú idő múlva hat. Aggódtam
volna, ha korábban jelentkezik. — Komolyan néztem rá. — Most pedig figyelj. Szólj nekem, ha
bármiféle súlyt érzel a melledben vagy nehezen tudsz lélegezni. Amíg nincs ilyen gondod, addig
rendben vagy.
 —
Denna bólintott. Mély lélegzetet vett, kifújta.
— Édes Ordel angyal az égben, remekül vagyok. — Riadt szemmel nézett rám, de továbbra is
vigyorgott. — Rászoktam?
Megráztam a fejem, ő pedig sóhajtott a megkönnyebbüléstől.
— Tudod, mi a legrohadtabb? Félek, hogy rákapok, de nem érdekel, hogy félek. Még sosem
éreztem így magam. Nem csoda, hogy jókora pikkelyes barátunk folyton visszatér egy újabb
adagért...
— Kegyelmes Tehlu! — mondtam. — Még csak eszembe se jutott. Hát ezért igyekezett utat
kaparni magának ide! Érzi a gyanta szagát. Két dekádja eszi a fákat, naponta hármat, négyet.
— Ő a legnagyobb édességevő, aki visszatér az adagjáért. — Denna elnevette magát, azután
elszörnyedt. — Hány fa maradt?
— Kettő-három — mondtam. A gödrökre és a fatuskókra gondoltam. — De lehet, hogy még
egyet megevett, amíg mi hátul voltunk.
— Láttál már édességevőket, amikor rajtuk van az éhség? — kérdezte Denna döbbent arccal. —
Megőrülnek.
— Tudom — feleltem. Eszembe jutott a Tarbeanban látott lány, ahogy meztelenül táncol a
hóban.
— Mit gondolsz, mit csinál, ha kifogy a fákból?
Egy hosszú percig gondolkodtam.
— Újakat keres. És mindenre el lesz szánva. Tudja, hogy az utolsó helynél, ahol fák nőttek, volt
egy kis ház, amelynek emberszaga volt... Meg kell ölnünk.
— Megölni? — Elnevette magát, azután a szája elé kapta a kezét.
— Amikor nincs másunk, mint az én szép énekhangom és a te férfias virtusod? — Gátlástalanul
vihogni kezdett, noha egyszerre két kézzel fogta be a száját. — Istenem, Kvothe, ne haragudj!
Meddig leszek ilyen állapotban?
— Nem tudom. Az ophalum mámoros ujjongást okoz...
— Vettem észre — kacsintott rám vigyorogva.
— Ezután mániákus szakasz következik; ha az adag elég nagy volt, akkor őrjöngés, azután
kimerültség.
— Talán végre átalszom egyszer az éjszakát — mondta. — Nem gondolhatod komolyan, hogy
megölöd ezt a jószágot. Mit használsz hozzá? Hegyes botot?
Nem hagyhatom, hogy szabadon futkározzon. Trebon alig öt mérföldnyire van innen. És
néhány kisebb tanya ennél is közelebb van. Gondolj bele, milyen kárt okozhat.
— De hogyan? — ismételte. — Hogy ölsz meg egy ilyen lényt?
A pajta felé fordultam.
 — Ha szerencsénk van, a fickónak volt annyi esze, hogy vásárolt egy tartalék számszeríjat... —
Kutatni kezdtem, dobáltam ki az ajtón a tárgyakat: keverőkanalakat, vödröket, kaparókat, ásókat,
újabb vödröket, egy hordót...
Körülbelül akkora volt, mint egy söröshordócska. Kivittem a pajta elé, lefeszítettem a fedelét. Az
alján, viaszosvászon zsákban legalább négyszer annyi fekete dennergyanta volt, mint amennyit
Denna és én összekapartunk.
Kivettem a zsákot, és letettem a földre. Széthúztam a száját, hogy Denna is láthassa a tartalmát.
Belenézett, eltátotta a száját, azután ugrálni kezdett.
— Most már egy pónit is vásárolhatok! — mondta kacagva.
— A pónit nem tudom — mondtam, miközben fejszámolást végeztem. — De azt hiszem, mielőtt
megfeleznénk a pénzt, vennünk kell neked belőle egy jó félhárfát. Nem holmi szánalmas lantot.
— Igen! — kiáltotta, azután szilajon, boldogan megölelt. — Neked pedig... — Kíváncsian nézett
rám, kormos arca alig ujjnyira volt az enyémtől. — Mit akarsz?
Mielőtt bármit mondhattam vagy tehettem volna, a draccus felbődült.
hetvennyolcadik fejezet / MÉREG

A draccus bőgése olyan volt, mintha trombita szólna, ha el tudtok képzelni egy háznagyságú
trombitát, amelyet kőből, mennydörgésből és olvadt ólomból készítettek. Nem a mellemben
éreztem: a lábamban, mert beleremegett a föld.
A bömböléstől majd’ kiugrottunk a bőrünkből. Denna feje orron talált. Megtántorodtam,
elvakított a fájdalom. Denna észre sem vette, mert megbotlott, és elesett. A földön fetrengett, és
rúgkapált a nevetéstől.
Miközben talpra segítettem, távoli recsegést hallottunk, így hát óvatosan visszamásztunk a
kilátóba.
A draccus... ficánkolt. Ugrabugrált, akár egy részeg kutya, és úgy rugdosta a fákat, mint egy
kölyök a mezőn a kukoricaszárakat.
Lélegzet-visszafojtva figyeltem, ahogy nekiront egy ősöreg tölgynek. Százéves volt, tömör, akár
egy jelkő. A draccus hátrált, belekapaszkodott az egyik alsó ágba, mintha föl akarna mászni rá. Az
ág maga is olyan vastag volt, akár egy fatörzs, valósággal szétrobbant.
A draccus ismét hátrált, azután vadul nekirontott a fának. Biztosra vettem, hogy felnyársalja
magát a törött ágra, de a szilánkos végű karó mindössze behorpasztotta a gyík mellkasát, mielőtt
szétforgácsolódott. A draccus a törzsnek vágódott, és az, noha nem tört ketté, végighasadt, akkora
hanggal, mint az égzengés.
 —
A draccus félreugrott, elesett, végiggurult a sziklasarkantyúkon. Hatalmas lángnyelvet
böffentett, azután újból nekiesett a meghasadt tölgynek, lecsapott rá óriási, ék alakú fejével, és
ezúttal kidöntötte. Föld és szikla repült a levegőbe, a gyökerek kifordultak a földből.
Csak arra tudtam gondolni, milyen hasztalan vállalkozás lenne a harc ezzel a teremtménnyel.
Több erő van benne, mint amennyit én valaha is össze tudnék gyűjteni.
— Nem ölhetjük meg — mondtam. — Olyan lenne, mintha a vihart akarnánk megrohanni. Mivel
árthatnánk neki?
— Idecsaljuk a leánykát a sziklafalhoz — mondta Denna tárgyilagosan.
— Leánykát? — kérdeztem. — Honnan tudod, hogy az?
Miből gondolod, hogy fiú? — vágott vissza. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. — Nem
érdekes, ne törődj vele. Tudjuk, hogy vonzza a tűz. Rakunk egyet, és lelógatjuk egy ágról. — A
szakadék fölé csüngő fákra mutatott. — Azután, amikor idejön, hogy eloltsa... — két kézzel jelezte,
hogy valami lehullik.
— Gondolod, hogy ez árthatna neki? — kérdeztem kétkedve.
— Hát — mondta Denna — ha lepöccintesz egy hangyát az asztalról, semmi baja nem lesz, noha
neki az olyan, mintha egy kőszálról esne le. De ha mi ugranánk le egy kőszálról, összevissza
zúznánk magunkat, mert mi nehezebbek vagyunk. Az a lényeg, hogy a nagyobb dolgok nagyobbat
esnek. — Lenézett a draccusra. — Nála nagyobb dolgot nemigen találsz errefelé.
Természetesen igaza volt. A négyzetköb arányról beszélt, noha nem tudta, mi a neve.
— Legalábbis megsebesül — folytatta Denna. — Azután nem is tudom... talán sziklákat
dobálhatnánk rá. — Rám nézett. — Na? Mi a baj az ötletemmel?
— Nem valami hősies — mondtam elutasítóan. — Valami vérpezsdítőbbre gondolnék.
— A páncélomat és a paripámat sajnos otthon hagytam — jelezte.
— Csak azért fújsz, mert egyetemen képzett mérhetetlen agyad nem tud előhozakodni
semmivel, az én tervem pedig ragyogó. — Hátrafelé bökött, az apró szurdok irányába. — Az egyik
olyan fémserpenyőben rakunk tüzet.
Szélesek, sekélyek, tartják a hőt. Volt kötél a kunyhóban?
— Én... — Ismerős szorítást éreztem a belsőmben. — Nem. Nem volt.
Denna megpaskolta a karom.
— Ne vágj ilyen képet. Mihelyt elmegy, átkutatjuk a romos házat. Lefogadom, hogy ott lesz
kötél. — A draccusra nézett. — Őszintén szólva tudom, hogy érzi magát. Én is szeretnék futkosni és
mindenfélét hajigálni.
— Ez a mániás szakasz, amelyről beszéltem — mondtam.
 Negyedóra múlva a draccus elhagyta a völgyet. Csak ekkor bújtunk elő a rejtekhelyünkről, én az
úti zsákomat cipeltem, Denna a nehéz viaszosvászon tasakot, benne nagyjából vékányi gyantát, az
összest, amit találtunk.
— Add ide a vonzkövet — mondta, mikor lerakta a zsákot. Odaadtam. — Keress valamilyen
kötelet. Megyek, hozok neked ajándékot. — Vidáman tovaszökdécselt, sötét haja lobogott.
Fürgén átkutattam a házat, közben lehetőleg visszafojtva a lélegzetemet. Találtam egy fejszét,
törött edényeket, egy hordó férges lisztet, egy dohos szalmazsákot, egy gombolyag spárgát, de
kötelet nem.
Denna jókedvűen kiáltott a fák közül. Hozzám futott, és egy fekete pikkelyt nyomott a kezembe.
Átmelegedett a naptól, valamivel nagyobb volt az övénél, viszont az alakja sokkal inkább
hasonlított tojásra, mint könnycseppre.
— Igazán köszönöm, hölgyem!
Elbűvölő pukedlivel, széles mosollyal bólintott.
— Kötél?
Fölemeltem a gombolyag durva madzagot.
— Ez áll a legközelebb hozzá. Sajnálom.
Denna elkomorodott, azután vállat vont.
— Na jó. Akkor a te terved következik. Tanultál valami különös és csodálatos varázslatot az
Egyetemen? Holmi sötét erő bevonásával, amelyet tanácsosabb békén hagyni?
Forgattam a pikkelyt, és gondolkoztam. Volt nálam viasz, és ez a pikkely van olyan jó kötelék,
mint egy hajszál. Készíthetek másolatot a sárkányról, de aztán mihez kezdek? Egy megpörkölt láb
aligha zavar egy olyan teremtményt, amelyik kényelmesen hentereg egy parázságyon.
De vannak félelmesebb dolgok is, amit egy bábuval lehet művelni. Olyan dolgok, amelyekre egy
jó arkanistának még csak gondolnia sem szabad. Olyasmik, amiket tűkkel vagy késekkel lehet
csinálni, és amitől egy ember vérezni kezd akkor is, ha mérföldekkel arrább van. Ez az igazi
törvénysértés.
A pikkelyt bámultam, és gondolkoztam. Nagyobbrészt vasból van, a közepén vastagabb, mint a
tenyerem. Még ha bábut és tüzet használok, akkor sem tudhatom, hogy a pikkelyen keresztül
árthatok-e a teremtménynek.
Legrosszabb, hogy még azt sem tudtam, működne-e. Tűrhetetlen gondolat, hogy tétlenül üljek
egy tűz mellett, tűket szurkáljak egy viaszbabába, miközben mérföldekkel távolabb egy
kábítószertől begőzölt draccus éppen egy ártatlan család tanyájának lángoló romjain hentereg.
— Nem — mondtam. — Nem tudok kitalálni semmilyen mágiát.
— Szólhatunk a csendbiztosnak, hogy küldjön ki tucat íjászt, és öljék meg ezt a háznagyságú
elszállt sárkánytyúkot.
 —
Akkor villant belém.
— Méreg! — mondtam. — Meg kell mérgeznünk.
Netán van nálad fél gallon arzén? — kérdezte szkeptikusan. — Elég az egy ekkora állatnak?
— Nem arzénra gondoltam. — Lábammal megböktem a viaszosvászon zsákot.
Lenézett.
— Ó — mondta lesújtottan. — Mi lesz a pónimmal?
— Valószínűleg mellőznöd kell a pónidat — feleltem. — De annyi marad, amiből egy félhárfát
vehetsz. Sőt le merem fogadni, hogy a sárkányból még több pénzt tudunk csinálni. A pikkelyek
sokat érnek. Az egyetemi természettudósok boldogok lesznek...
— Nem nekem kell eladnod — vágott közbe. — Tudom, hogy ez a helyes. — Rám nézett,
elmosolyodott. — Mellesleg hősök leszünk, és sárkányt ölünk. A haszon már csak ráadás.
Fölnevettem.
— Jól van — mondtam. — Azt hiszem, vissza kell mennünk a jelköves dombra, és tüzet kell
raknunk, hogy odacsaljuk.
Denna meglepődött.
— Miért? Tudjuk, hogy visszatér ide. Miért nem itt táborozunk le, és várjuk meg?
Megráztam a fejem.
— Számold csak össze, hány dennerfa maradt.
Körülnézett.
— Mindet megette?
Bólintottam.
— Ha ma este megöljük, éjszakára visszaérhetünk Trebonba. Unom, hogy a szabad ég alatt
aludjak. Fürödni akarok, meleg ételre, igazi ágyra vágyom.
— Már megint hazudsz — közölte vidáman. — Jobban adod elő, de nekem olyan átlátszó vagy,
mint egy sekély patak. — Ujjával megbökte a mellemet. — Mondd meg az igazat.
— Vissza akarlak vinni Trebonba — mondtam. — Arra az esetre, ha több gyantát ettél, mint
amennyi beléd fér. Nem bízom semmiféle ottani doktorban, de valószínűleg akad gyógyszerük,
amit fel tudok használni. Fő a biztonság.
— Én hősöm. — Denna mosolygott. — Drága vagy! De jól érzem magam!
Keményen megpöcköltem a fülét.
Felháborodottan kapott oda.
— Auu! — Értetlenül nézett rám.
— Egyáltalán nem fájt, ugye?
— Nem.
 — Ez az igazság — mondtam komolyan. — Szerintem rendbe fogsz jönni, de ezt nem
jelenthetem ki feltétlen bizonyossággal. Nem tudom, mennyi anyag került be a szervezetedbe. Egy
óra múlva többet fogok tudni, de ha valami baj történne, szívesebben lennék egy órával közelebb
Trebonhoz. — A szemébe néztem. — Nem kockáztatom azoknak az életét, akik fontosak nekem.
Borús arccal hallgatta, amit mondok. Azután ismét felragyogott a mosolya.
— Tetszik nekem ez a férfias virtus — mondta. — Csak így tovább!
 hetvenkilencedik fejezet / ÉDESGETÉS

Két órába telt, amíg visszajutottunk a jelköves dombhoz. Gyorsabban is elérhettük volna, ám
Denna állapota romlott, és viharos energiája inkább hátráltatott, mint segített. Borzasztóan
szétszórt lett, és hajlamos volt elcsángani, ha valami érdekeset látott.
Átkeltünk ugyanazon a kis patakon, mint jövet, és noha alig ért bokáig, Denna mindenáron
fürdeni akart benne. Csaptam egy macskamosdást, azután illő távolságból hallgattam, amint
meglehetősen malac dalocskákat énekel. Továbbá többször hívogatott nem is túlságosan
kétértelmű szavakkal, hogy csatlakozzam hozzá a vízben.
Szükségtelen közölnöm, hogy tartottam a távolságot. Vannak nevek a férfiakra, azokéi, akik
visszaélnek a nők helyzetével, amikor azok nincsenek teljesen maguknál, de azok a nevek sosem
illettek rám.

A dombtetőn munkába fogtam Denna fölös energiáit, vagyis elküldtem őt fáért, én pedig a
korábbinál sokkal szélesebb tűzgödröt készítettem. Minél nagyobb a tűz, annál jobban vonzza a
draccust.
Leültem a viaszosvászon zsák mellé, kinyitottam. A gyantának olyan szaga volt, mint a földnek,
mint az édeskés, füstös avarnak.
Denna visszaért a dombtetőre, ledobott egy nyaláb fát.
— Mennyit akarsz fölhasználni? — kérdezte.
— Azt még ki kell számítanom — feleltem. — Becslést kell csinálnom.
— Adjuk oda neki mindet — javasolta. — Jobb biztosra menni.
Megráztam a fejem. — Semmi okunk az ilyen túlzásokra. Csak pocsékolás lenne. Mellesleg a
gyanta erős fájdalomcsillapító, ha megfelelően finomítják. Az emberek gyógyszernek
használhatják...
— ...rád pedig rád fér a pénz — fejezte be a mondatot.
— Rám — ismertem el. — De őszintén szólva, sokkal inkább a te hárfád foglalkoztat. A lantod
odaveszett abban a tűzben. Tudom, milyen az, amikor az ember hangszer nélkül marad.
— Hallottad valaha a történetet a fiúról, akinek aranynyila volt? — kérdezte Denna. — Mindig
nagyon zavart, amikor kicsi voltam. Borzasztóan meg akarhatsz ölni valakit, ha aranynyíllal lősz rá.
Miért nem tartotta meg az aranyat, és miért nem ment egyszerűen haza?
— Ez kétségtelenül új megvilágításba helyezi a mesét — mondtam, és a zsákra néztem.
Becsléseim szerint ennyi dennergyanta legalább ötven talentumot ér egy gyógyszerésznek. Bár
akár százat is érhet, attól függően, hogy mennyire finomították.
 Denna vállat vont, és visszament a fák közé, hogy újabb köteg tűzifát hozzon, én pedig
belevágtam a keserves munkába, hogy kiszámítsam, mennyi gyantára van szükség egy tízezer font
súlyú gyík megmérgezéséhez.
Őrjítő munka volt. Még tovább nehezítette, hogy nem végezhettem pontos méréseket. Akkora
darabkából indultam ki, mint a kisujjam utolsó íze: úgy sejtettem, Denna ennyit nyelhetett le.
Csakhogy Denna rögtön teletömte magát szénnel, ami a felére csökkentette a gyanta
hatékonyságát. Maradt tehát egy gyöngyöcske, nem nagyobb egy borsószemnél.
Ennyi szer azonban csak arra elég, hogy egy lány elteljen ujjongó energiával. Viszont én meg
akartam ölni a draccust. Ezért megháromszoroztam az adagot, majd a biztonság kedvéért még
egyszer megháromszoroztam. Kaptam egy nagy, duzzadt, érett szőlőszemet.
Tízezer fontra becsültem a draccust. Denna száztizenkét fontot nyomhat, legföljebb
százhuszonhatot, de közelebb van a száztizenkettőhöz. Vagyis a draccus megöléséhez legalább
százszoros adagra van szükség. Gyúrtam tíz szőlőszem nagyságú golyót, aztán egybegyúrtam őket.
Akkora lett, mint egy sárgabarack. Gyúrtam még kilenc sárgabarackot, beletettem őket a rocskába,
amelyet a dennerfa ültetvényről hoztunk.
Denna ledobott egy újabb rakomány fát, és belenézett a rocskába.
— Ennyi? — kérdezte. — Nem tűnik soknak.
Igaza volt. Nem tűnt soknak a draccus tömegéhez képest. Elmagyaráztam, hogyan számoltam ki
az adagot. Bólintott.
— Azt hiszem, jól számoltál. De ne felejtsd el, hogy majdnem egy hónapja eszik dennerfákat.
Valószínűleg hozzászokott.
Bólintottam, és újabb öt barackot dobtam a rocskába.
— És ellenállóbb lehet, mint gondolod. A gyanta másképp hathat egy gyíkra.
Ismét bólintottam, és újabb öt barackot vetettem a rocskába. Némi gondolkodás után még
egyet.
Ezzel együtt huszonegy — magyaráztam. — Jó szám. Háromszor hét.
— Nem baj, ha a szerencsét a magad oldalára állítod — helyeselt Denna.
— Azt is akarjuk, hogy gyorsan pusztuljon el — mondtam. — Ez sokkal humánusabb az ő
szempontjából, és biztonságosabb a miénkből.
Rám nézett.
— Akkor duplázzuk meg? — Bólintottam. Visszament az erdőbe, én pedig gyúrtam még
huszonegy gombócot, és belepottyantottam őket a rocskába. Denna akkor tért vissza az újabb
rakománnyal, amikor az utolsó gombócot gömbölyítettem.

—
 Szétnyomkodtam a gyantát a rocska alján.
— Ennek több mint elégnek kell lennie — mondtam. — Ennyi ophalum kétszer elpusztíthatná
Trebon egész lakosságát.
A rocskára néztünk. A talált gyantának legalább az egyharmada benne volt. Ami a viaszosvászon
szütyőben maradt, abból megvehetjük Dennának a félhárfát, kifizethetem az adósságomat
Devinek, és még mindig gond nélkül élhetünk hónapokig. Arra gondoltam, hogy veszek új ruhát,
egy teljes húrkészletet a kobozomra, egy üveg Avennish gyümölcsbort...
A draccusra gondoltam, ahogy legázolja a fákat, mint a gabonát, oda se nézve tördeli őket a
súlyával.
— Még egyszer meg kéne duplázni — visszhangozta a gondolataimat Denna.
— A biztonság kedvéért.
Ismét megdupláztam a mennyiséget, újabb negyvenkét golyót gyúrtam a gyantából, miközben
Denna hozott még egy öl fát.
Éppen akkor gyújtottam meg a fát, amikor eleredt az eső. Nagyobb tüzet raktunk a tegnapinál,
hátha az erősebb fény gyorsabban csalja ide a draccust.
Szerettem volna mielőbb Trebon viszonylagos biztonságában tudni Dennát.
Utolsónak a kunyhóban talált kisfejszét és madzagot felhasználva összebarmoltam egy
kezdetleges létrát. Csúnya volt, de a célnak megfelelt. A kőkapunak támasztottam. Ez alkalommal
Dennának és nekem könnyű utunk lesz a biztonságba.

A vacsoránk messze nem volt olyan pompás, mint a tegnapi. Be kellett érnünk az immár pimpós
lepénykenyér utoljával, szárított hússal és hamuban sült krumplival.
Evés közben elmeséltem Dennának a Fisheryben kiütött tűz történetét. Részben azért, mert
fiatal voltam, férfi voltam, és kétségbeesetten próbáltam felvágni előtte, de ugyanakkor azt is
tisztázni akartam, hogy rajtam kívül eső okok miatt maradtam el a megbeszélt ebédről. Denna
tökéletes közönség volt, figyelmes, a megfelelő pillanatokban pedig eltátotta a száját.
Többé nem aggódtam, hogy túladagolta a kábítószert. Miután felhalmozott egy kisebb hegyre
való fát, a mániás pezsgés elégedett, csaknem álmatag letargiává lanyhult. Viszont tudtam, hogy
kimerült és gyenge lesz az ophalum utóhatásától. Egy treboni ágy biztonságában akartam tudni őt,
amíg össze nem szedi magát.
Vacsora után odamentem hozzá. Az egyik jelkőnek támaszkodva ült.
Feltűrtem az ingujjamat.
— Na jó, most meg kell vizsgálnom téged — közöltem fontoskodva.
Lustán rám mosolygott. Pillái félárbocra csúsztak.
— Te aztán tényleg tudod, hogy kell édesgetni egy lányt, igaz?
 Megtapintottam karcsú nyakának gödrében az érverést. Lassú volt, de szabályos. Kissé
visszahőkölt.
— Csiklandozol!
— Hogy érzed magad? — kérdeztem.
— Fáradtan — felelte kásás hangon. — Jól vagyok, elfáradtam, és egy cseppet fázom...
Számítottam erre, de azért meglepődtem, hiszen alig néhány lépésnyire lángolt a máglya.
Elővettem a tartalék takarót a zsákomból, odavittem hozzá.
Beleburkolózott.
Közel hajoltam, hogy a szemébe nézhessek. A pupillája még mindig tág volt, és lomhán reagált,
de nem annyira, mint korábban.
Kinyújtotta a kezét, megérintette az arcomat.
— Neked van a legédesebb arcod — mondta álmatagon. — Olyan, mint a tökéletes konyha.
Igyekeztem nem mosolyogni. Hallucinál. Magához fog térni, aztán visszaesik, és ez így lesz, amíg
a kimerültség le nem rántja az öntudatlanságba. Ha láttok egy értelmetlenül zagyváló embert egy
tarbeani sikátorban, jó esély van rá, hogy nem bolond, hanem édességevő, akit tönkretett a túl sok
dennergyanta.
— Konyha?
— Igen — bólintott. — Minden összeillik, a cukortartó éppen ott van, ahol lennie kell.
Hogy állsz a lélegzéssel? — kérdeztem.
— Normális — felelte hanyagul. — Valamennyire nehéz, de normális.
A szívverésem meglódult.
— Ezt hogy érted?
— Nehéz a lélegzés — mondta. — A mellem összeszorul néha, és úgy érzem, mintha krémen
keresztül lélegeznék. — Elnevette magát.
— Krémet mondtam? Melaszra gondoltam. Mintha édes melaszkrémen keresztül venném a
levegőt.
Dühösen emlékeztetni akartam, hogy egyszer már szóltam, okvetlenül jelezze, ha nehezére esik
a lélegzés, de inkább leküzdöttem az indulatomat.
— Most is nehéz?
Közömbösen vállat vont.
— Meg kell hallgatnom a tüdődet — mondtam. — De nincs semmiféle eszközöm, ezért légy
szíves, gombold ki egy kicsit az ingedet. Rá kell szorítanom a fülemet a mellkasodra.
Denna a szemét forgatta, és sokkal jobban kigombolta a blúzát, mint kellett.

—
 — Teljesen új módszer — jegyezte meg pajzánul, egy pillanatra visszazökkenve szokott
modorába. — Ezzel még senki sem próbálkozott.
Elfordultam, a mellcsontjára szorítottam a fülemet.
— Milyen a szívverésem? — kérdezte.
— Lassú, de szabályos — feleltem. — Egészséges szív.
— Mond valamit?
— Semmit sem hallok — válaszoltam.
— Akkor hallgasd erősebben.
— Sóhajts mélyen néhányszor, és ne beszélj — mondtam. — Meg kell hallgatnom a
lélegzetedet.
Füleltem. A levegő beömlött a tüdőbe. Denna melle a karomhoz nyomódott.
Kilélegzett. Meleg pára birizgálta a tarkómat. Tetőtől talpig libabőrös lettem.
Szinte láttam Arwyl rosszalló pillantását. Lehunytam a szemem, igyekeztem arra
összpontosítani, amit csinálok. Kilégzés, belégzés, mintha a fák között futó szelet hallgatnám. Ki-
be, halk susogás, mintha papírt gyűrnének össze. Mint egy halk sóhaj. De semmi nyálka. Semmi
buborékolás.
— Nagyon finom illatú a hajad — mondta.
Felegyenesedtem.
— Semmi bajod — mondtam. — Kérlek, szólj, ha rosszabbul érzed magad, vagy ha megváltozik
a közérzeted.
Barátságosan bólintott, álmatagon elmosolyodott.
Újabb köteg fát dobtam a tűzre. Dühös voltam, mert nem jött a draccus. Kitekintettem az északi
ormokra, de csak a fák és a sziklák körvonalait láttam a tűz fényében.
Denna váratlanul elnevette magát.
— Mondtam már, hogy az arcod olyan, mint egy cukortartó, vagy ilyesmi? — Rám nézett. —
Van valami értelme annak, amit mondok?
— Csak egy kicsit hallucinálsz — biztosítottam. — Amíg el nem alszol, így fogsz ki-be járni a
tudatosság határán.
— Remélem, te is olyan jól szórakozol, mint én — mondta, és összébb húzta magán a takarót.
— Olyan, mint egy gyapotszöszös álom, csak nem olyan meleg.
Fölkapaszkodtam a létrán a keresztgerendára, ahova a holminkat tettük. Markoltam a
dennergyantából, levittem, és a tűz szélére dobtam. Nehezen gyulladt meg. A szél elvitte a csípős
füstöt északnak, nyugatnak, a láthatatlan szirtek irányába. Remélhetőleg a draccus megérzi a
szagát, és rohanva érkezik.
 — Tüdőgyulladásom volt pici koromban — mondta Denna fahangon. — Ezért nem tökéletes a
tüdőm. Borzalmas érzés, ha az ember nem tud levegőt venni.
Félig lehunyt szemmel folytatta, mintha magában beszélne.
— Két percre abbahagytam a lélegzést, és haldokoltam. Néha arra gondolok, hogy az egész
talán csak félreértés. Talán meg kellett volna halnom. De ha nem félreértés, akkor bizonyára van
valami oka annak, hogy itt vagyok. De ha van is oka, én azt nem ismerem.
Talán nem is tudja, hogy beszél. Még hihetőbb, hogy agyának fontosabb részei már alszanak, és
reggel semmire nem fog emlékezni. Mivel nem tudtam, mit válaszoljak, csak bólintottam.
— Ez volt az első dolog, amit mondtál nekem: Azon gondolkozom, mit is keresel te itt. Az én hét
szavam. Én is ugyanezen gondolkoztam, de milyen régen!
A felhőkbe hanyatló nap végre eltűnt a nyugati hegyek mögött. Ahogy a táj elmerült a
sötétségben, olyan lett a kis dombtető, mint apró sziget az éjszaka óceánjában.
Denna kezdett elbólintani. Feje lassan a mellére csuklott, azután fölemelkedett. Odamentem,
megfogtam a kezét
Gyere, a draccus hamarosan itt lesz. Föl kell kapaszkodnunk a kőre.
Biccentett, a takarót maga köré csavarva fölállt. A létrához kísértem. Lassan, támolyogva
fölkapaszkodott a kőgerendára.
Dermesztően hideg volt a kövön, távol a tűztől. A szél is föltámadt, ami még keményebbé tette
a hideget. Letemettem az egyik takarót a kőre. Denna a másik pokrócba burkolózva leült. A hideg
magához térítette valamelyest.
Nyűgösen, dideregve nézett körül.
— Átkozott tyúk! Gyere már, edd meg a vacsorát! Fázom.
— Azt reméltem, hogy mostanra bedughatlak egy treboni puha ágyba — mondtam. — Ennyit
ragyogó tervemről.
— Mindig tudod, mit csinálsz — mélázott. — Parancsoló vagy a zöld szemeddel, úgy nézel velük
rám, mintha jelentenék valamit. Nem baj, hogy vannak fontosabb dolgaid. Elég, hogy megkaplak
néha. Hébe-hóba. Tudom, milyen szerencsés vagyok, hogy kapok belőled egy icipicit.
Bólogattam, és közben a domboldalt figyeltem, hogy lássam, ha közeledik a draccus. Ültünk a
kövön, bámultunk a sötétbe. Denna rövid ideig bóbiskolt, majd ismét kihúzta magát, és
összeborzongott.
— Tudom, nem gondolsz rám... — Elnémult.
Okosabb, ha felvidítjuk a delirálókat, különben erőszakosak lehetnek. — Denna, én mindig rád
gondolok — mondtam.

—
 — Ne veregesd a vállam! — zsémbelt, azután ismét ellágyult a hangja. — Te nem így gondolsz
rám. És ez jó. Ha te is fázol, akkor idejöhetsz és átkarolhatsz.
De csak egy kicsit.
A szívem a torkomban dobogott. Közelebb húzódtam, mögé ültem, átkaroltam.
— Ez jó — mondta ernyedten. — Úgy érzem, mintha mindig fáztam volna.
Ültünk és észak felé néztünk. Nekem dőlt, befészkelte magát a karjaimba.
Óvatosan lélegeztem, hogy ne zavarjam.
Mocorgott, és azt dünnyögte:
— Olyan gyengéd vagy. Sosem tolakszol... — Ismét elhallgatott, még erősebben rám dőlt.
Azután összeszedte magát. — Azért, tudod, lehetnél tolakodóbb. Valamicskével.
Ültem a sötétben, öleltem magamhoz alvó testét. Puha volt, és meleg, leírhatatlanul drága. Még
sosem fogtam nőt a karomba. Néhány perc múlva a hátam fájni kezdett, mivel a saját súlyom
mellett az övét is tartanom kellett. A
lábam elzsibbadt. A haja az orromat csiklandozza. Mégsem mozdultam, féltem, hogy elrontom
életem legcsodálatosabb pillanatát.
Denna fészkelődött álmában, elkezdett oldalra csúszni, és egy rándulással fölébredt.
— Feküdj le — mondta kitisztult hangon. Babrált a takaróval, kihúzta közülünk. — Gyere. Te is
átfázhattál. Nem vagy pap, nem lehet bajod belőle. Jól megleszünk. Jut némi jó a hidegben.
Átkaroltam, ő pedig magunkra terítette a takarót.
Az oldalunkon feküdtünk, mint a kanalak a fiókban. Fejét ráhajtotta karom párnájára. Olyan
természetes könnyedséggel simult belém, mintha erre mintázták volna.
Fektemben rájöttem, hogy tévedtem az előbb. Ez életem legcsodálatosabb pillanata.
Denna mocorgott álmában.
— Tudom, hogy nem gondoltad komolyan — mondta.
— Mit? — kérdeztem halkan. A hangja megváltozott, már nem volt álmatag és fáradt. Vajon
álmában beszél?
— Korábban. Azt mondtad, hogy leütsz, és megtömsz a szénnel. Te sosem ütnél meg. —
Valamelyest elfordította a fejét. — Ugye, nem? Még a saját érdekemben sem?
Végigfutott rajtam a hideg.
— Miről beszélsz?
Hosszú szünet következett. Már azt hittem, elaludt, amikor ismét megszólalt.
— Nem mondtam el mindent. Tudom, hogy Kőris nem halt meg a tanyán. Amikor a tűz felé
indultam, megtalált. Visszajött, azt mondta, hogy mindenki meghalt. Azt mondta, az emberek
gyanakodni fognak, ha én leszek az egyetlen túlélő...
Éreztem, ahogy emelkedik bennem a kemény, sötét düh. Tudtam, mi következik, de hagytam,
hadd beszéljen. Nem akartam hallani, de tudtam, hogy el kell mondania valakinek.
— Nem csak úgy leütött — mondta. — Meggyőzött róla, hogy akarjam. Tudtam, hogy nem lenne
meggyőző, ha én csinálnám magamnak. Gondoskodott róla, hogy akarjam. Rávett, hogy én kérjem
a verést. Csak a biztonság kedvéért.
— Igaza volt. — Beszéd közben meg sem moccant. — Még így is azt hitték, hogy közöm volt
hozzá. Ha nem teszi meg, mostanra talán börtönben vagyok.
Föl is akaszthattak volna.
Felfordult a gyomrom.
— Denna — mondtam — olyan ember, aki ezt képes tenni veled, nem éri meg az idődet.
Egyetlen pillanatodat sem. Nem az vele a baj, hogy csak fél kenyér. Ez férges. Te jobbat érdemelsz.
— Ki tudja, hogy mit érdemiek? — kérdezte. — Nem a legjobb karéj kenyerem. De ez van. Vagy
ő, vagy az éhezés.
 — Van más választásod — mondtam, azután elhallgattam, mert eszembe jutott a Deochhal
folytatott beszélgetés. — Neked... neked ott van...
— Nekem itt vagy te — mondta révetegen. Hallottam a meleg, álomittas mosolyt a hangjában.
Olyan volt, mint a gyermek, mikor elhelyezkedik éjszakára az ágyban. — Leszel az én sötét szemű
szőke hercegem, aki megvéd a disznóktól? Aki énekel nekem? Fölrepít a magas fákra... —
Elnémult.
— Leszek — mondtam, de a súlyból, amellyel a karomra nehezedett, tudtam, hogy elaludt
végre.
 nyolcvanadik fejezet / TŰZZEL-VASSAL

Álmatlanul feküdtem, Denna lélegzete puhán legyezte a karomat. Akkor sem aludtam volna el,
ha akarok. Közelsége friss energiával, simogató meleggel, szelíd zsongással töltött el. Álmatlanul
feküdtem, kiélveztem minden egyes pillanatot, olyan becsesek voltak nekem, mint a drágakövek.
Azután hallottam, hogy a távolban megreccsen egy ág. Majd még egy. Korábban semmit sem
kívántam jobban, mint hogy a draccus siessen a tüzünkhöz. Most viszont odaadtam volna a jobb
kezem még öt ilyen percig.
De hát jött. Gyengéden elhúzódtam Dennától. Szinte meg se moccant álmában.
— Denna! — Kíméletesen megráztam. Azután keményebben. Semmi. Nem lepett meg.
Mélységben kevés dolog mérhető az édességevő álmához.
Betakartam, azután megtámasztottam az egyik oldalról az utazózsákommal, a másik oldalról a
viaszosvászon szütyővel, mintha könyv lenne egy polcon. Ha elfordul álmában, nekimegy
valamelyiknek, ami megállítja, mielőtt túl közel kerülne a kőgerenda széléhez.
A kő másik oldalára kúsztam, és észak felé néztem. A felhők még mindig vastagon borították az
eget, így semmit sem láttam a tűz fénykörén kívül.
Óvatosan körbetapogattam, megtaláltam a spárgát, majd végigvezettem a kövön. A másik vége
rá volt kötve a rocska kötélből készült fogantyújára. A rocska félúton állt a tűz és a jelkő között. Az
volt a legnagyobb félelmem, hogy a draccus véletlenül összetöri az edényt, mielőtt megérezné a
szagát. Azt terveztem, hogy ha ilyesmi fenyegetne, biztonságba helyezem a rocskát, azután ismét
leeresztem.
Denna kikacagta a tervemet, amit csirkehalászatnak nevezett.
A draccus elérte a domb tetejét, zajosan törtetett át a bozótoson. A tűzfény határán állt meg.
Sötét szeme vörösen izzott, a pikkelyei is rőten csillogtak. Mély hangon horkantott, és elkezdte
körbejárni a tüzet, közben lassan ingatta a fejét. Széles tűzcsóvát fújt: vagy üdvözlés volt, vagy
kihívás.
A tűz felé lódult. Noha volt alkalmam huzamosabb ideig megfigyelni, még mindig meglepett,
hogy milyen gyorsan képes mozogni ez az irdatlan állat.
Szempillantás alatt a tűznél termett, ismét horkantott egyet, azután a vödörhöz rúgtatott.
Noha a rocska tömör fából készült, kétgallonos készség volt, teáscsészévé töpörödött a draccus
roppant feje mellett. Újra megszagolta, azután megbökte az orrával, mire a rocska felborult.
Félkörben gurigázott, de én alaposan belenyomkodtam az aljába a ragacsos gyantát. A draccus
újabb lépést tett, megint horkantott, és az egészet bekapta.
 Annyira megkönnyebbültem, hogy kevés híján elfelejtettem elengedni a spárgát. De úgyis
kitépte volna a kezemből. A draccus rágcsálta egy kicsit a rocskát, aztán összeroppantotta
hatalmas állkapcsaival, végül a fejét föl-le mozgatva letuszkolta az egész ragacsot a torkán.
Fújtam egyet mérhetetlen megkönnyebbülésemben. Leültem és figyeltem, ahogy a tüzet
kerülgeti. Fújt egy kék lángcsóvát, majd még egyet, azután megfordult, belehenteredett a tűzbe,
fetrengett, szétnyomta a földön.
Miután szétlapította a tüzet, ugyanazt tette, mint korábban. Megkereste a szétszóródott, égő
fadarabokat. Rájuk feküdt, és amikor kialudtak, megette őket. Szinte láttam, ahogy minden ág és
rönk mélyebbre gyömöszöli a gyomrába a gyantát, megkeveri, kényszeríti, hogy feloldódjon.
Negyed óra telt el, mire befejezte a kört. Azt vártam, hogy mostanra mutatkozik a gyanta
hatása. Ha jól számoltam, a halálos adag hatszorosát ette meg. Gyorsan át kell esnie az ujjongáson
és a dühöngésen. Azután következik a delírium, a bénulás, a kóma és a halál. Számításaim szerint
mindennek egy órán belül be kell következnie, de abban reménykedtem, hogy még addig sem kell
várnunk.
Egy pillanatra megsajnáltam, ahogy tiporta az égő ágakat. Fenséges állat volt. Még a hatvan
talentumot érő ophalum elvesztegetését se bántam annyira, mint azt, hogy meg kell ölnöm. De
nem áltathattam magamat, hogy mi fog történni, ha nem avatkozom be. Nem akartam, hogy az én
fejemre szálljon az ártatlanok vére.
Hamarosan abbahagyta az evést. Csak fetrengett a szétszórt ágakon, eloltotta őket. Hevesebben
dobálta magát, ez biztos jele annak, hogy kezd hatni a gyanta. Fojtott, mély hangon felmordult.
Morr. Morr. Kék lángcsóva.
Hencser. Morr. Hencser.
Végül nem maradt több némi izzó zsarátnál. Akárcsak tegnap, a draccus ráfeküdt a parázsra,
amivel minden fényt kioltott a domb tetején.
Egy percig mozdulatlanul feküdt. Azután ismét felmordult. Morr. Morr. Tűzcsóva. Mélyebben
belefúrta a hasát a parázsba, csaknem úgy, mintha nyugtalanul fészkelődne. Ha ez a dühöngés
kezdete, akkor túlságosan lassú az én ízlésemnek. Azt vártam, hogy mostanra delirálni fog.
Alábecsültem volna az adagot?
Ahogy a szemem lassan hozzászokott a sötéthez, rájöttem, hogy van még egy fényforrás.
Először azt hittem, a felhők szakadtak fel az égen, és a Hold leselkedik a látóhatárról. De amikor
elfordultam a draccustól, megpillantottam az igazságot.
Délnyugaton, alig két mérföldnyire fényárban úszott Trebon. És nem csak holmi gyertyák
pislákoltak az ablakokban: magas lángok nyaldosták az eget mindenfelé. Egy percig azt hittem,
kigyulladt a város.
 Azután megértettem, mi történik: aratási ünnepet tartanak! A város közepén hatalmas máglya
ropogott, és még kisebb tüzek is égtek a házak előtt, ahol almaborral fogadják a fáradt
munkásokat. Isznak, és tűzre vetik a szalmacsoszogárokat. Búza és árpakalászból, szalmából,
pelyvából készítették őket, hogy hirtelen lobbanjanak fel és nagy lánggal égjenek. Ezzel a
szertartással ünnepük az év végét, mert hitük szerint ez távol tartja a démonokat.
Hallottam, hogy mögöttem morog a draccus. Lenéztem rá. Még mindig az északi fekete szirteket
figyelte, nem Trebont.
Nem vagyok vallásos ember, de bevallom, akkor imádkoztam. Buzgón imádkoztam Tehluhoz és
minden angyalához, kértem, hogy pusztuljon el a draccus, csöndesen aludjon el, és múljon ki a
világból anélkül, hogy megfordulna, és meglátná a városka fényeit.
Hosszú percekig vártam. Először azt hittem, elaludt, de ahogy a szemem alkalmazkodott a
sötéthez, észrevettem, hogy ingatja a fejét: előre-hátra, előre-hátra. És minél jobban
alkalmazkodtam az éjszakához, annál vakítóbbnak rémlettek Trebon fényei. Már fél órája, hogy
megette a gyantát. Miért nem pusztult még el?
Szerettem volna ledobni neki a maradék gyantát, de nem mertem. Ha a draccus felém fordul,
akkor dél felé fog nézni, a város irányába. Még ha egyenesen elé dobom is a zsákot, akkor is
megfordulhat, hogy kényelmesebben elhelyezkedjen a parázson. Talán ha...
Ekkor felbődült, ugyanazon a mély, hatalmas hangon. Nem kétséges, hogy
Trebonban is meghallották. Nem lettem volna meglepve, ha kiderül, hogy még
Imrében is. Dennára pillantottam. Mocorgott álmában, de nem ébredt föl
A draccus felszökkent a parázságyról. Pontosan úgy viselkedett, mint egy kajla kutyakölyök. A
parázs helyenként még izzott, elég fényt adott, hogy lássam, amint a hatalmas fenevad hentereg.
Beleharap a levegőbe.
Megfordul...
— Ne! — mondtam. — Nem, nem, nem!
Trebon felé nézett. Láttam, ahogy visszatükröződnek hatalmas szemében a városban felszökő
lángok. Széles ívű, kék tűzcsóvát fújt. Ugyanazt jelentette, mint az előzők: üdvözlést és kihívást.
Azután elrohant, eszement tombolással törtetett le a domboldalon.
Hallottam, ahogy recsegnek és törnek a fák. Megint elbődült.
Bekapcsoltam varázslámpámat, odafutottam Dennához, gorombán megráztam.
— Denna. Denna! Kelj föl! Szinte meg
sem moccant.
Fölhúztam a szemhéját, megnéztem a pupilláját. Nyoma sem volt a korábbi lomhaságnak:
rögtön összehúzódott a fényre. Vagyis a dennergyanta végre kiürült a szervezetéből. Ez egyszerű
kimerültség. Hogy biztos legyek benne, mindkét szemhéját fölhúztam, úgy vizsgáltam meg a
pupilláit.
Igen. A pupilláknak kutya bajuk. Neki is kutya baja. Mintha a véleményemet akarná
megerősíteni, bőszen ráncolta a szemöldökét, elfordult a fénytől, és kásásán motyogott valamit,
ami határozottan nem illett úrinő szájába. Nem értettem az egészet, de mintha benne lett volna,
hogy „kurvapecér” és „húzd el a beled”.
Takaróstul felnyaláboltam, óvatosan leereszkedtem vele a földre. A kapu két oszlopa között
ismét bebugyoláltam. Miközben körülötte sürögtem, mintha valamennyire magához tért volna. —
Denna!
— Mikő? — motyogta álomittasan. A szeme alig mozdult a szemhéja alatt.
— Denna! A draccus elindult Trebon felé! Muszáj...
Elhallgattam. Részben azért, mert visszasüllyedt az öntudatlanságba, de azért is, mert magam
sem tudtam, mit kell tennem.
Mert valamit tennem kellett. Normális körülmények között a draccus elkerüli a várost, de
fogalmam sem volt, hogy kábítószertől őrjöngve mit fog csinálni az aratási ünnep máglyáinak
láttán. Ha szétrúgja a várost, az az én hibám lesz.

Valamit tennem kell.

Felrohantam a kőkapu tetejére, összemarkoltam a csomagokat, ismét lemásztam. Kiborítottam
az úti zsákot a földre. Felkaptam a számszeríj nyílvesszőit, rongyos ingembe göngyöltem, azután
visszadobtam őket a zsákba. Utánuk hajítottam a kemény vaspikkelyt, belegyömöszöltem a
pálinkásüveget a viaszosvászon szütyőbe, azután azt is belenyomtam a zsákba tölteléknek.
A szám kiszáradt, így hát gyorsan ittam egy kortyot a tömlőből, majd bedugaszoltam, és ott
hagytam Dennának. Borzalmasan szomjas lesz, ha felébred.
A vállamra kanyarítottam a zsákot, szorosra húztam a hevedert. Azután fogtam a lámpát,
fölkaptam a fejszét, és futni kezdtem.
Meg kellett ölnöm a sárkányt.
Ész nélkül rohantam át az erdőn, lámpám fénye eszelősen ugrált, alig néhány percet hagyva az
akadályok kikerülésére. Nem csoda, hogy elestem a domboldalon, és nadrágféken értem le.
Amikor fölálltam, simán megtaláltam a lámpát, de elhagytam a fejszét, mert úgyis tudtam, hogy a
draccus ellen nem használhatom.
Még kétszer estem el, amíg megtaláltam az utat, azután leszegtem a fejem, mint egy futó, és
rohantam a város távoli fényei felé. Tudtam, hogy a draccus nagyobb sebességre képes nálam, de
abban reménykedtem, hogy lelassítják a fák, vagy eltéved. Ha előbb leszek ott a városban, legalább
figyelmeztethetem őket, hogy készüljenek...
 De ahogy az út kiért az erdőből, rögtön láttam, hogy a fények erősebbek, vadabbak. Házak
égtek. Hallottam a draccus szinte folyamatos bőgését, amelyen átütött az ordítás és a fülsértő
sikolyok.
Kocogásra lassítottam Trebon előtt, hogy ismét kapjak levegőt. Azután fölkapaszkodtam egy ház
oldalán a csekély számú emeletes épületek egyikének tetejére, hogy jobban lássam, mi történik.
A város főterén gyújtott máglyát szétszórták. Sok közeli ház és bolt megrogyott, mint a szúette
hordó, és legtöbbjük lobogó lánggal égett. Ugyancsak lángok vibráltak néhány zsindelytetőn. Ha
nincs az esti eső, akkor nem csak pár elszórtan épült ház, de az egész város lángokban állna. De így
is csak idő kérdése a tűzvész.
Nem láttam a draccust, de hallottam a ropogást, amellyel egy égő ház romjai között forgolódott.
Láttam, hogy kék lángnyelv lövell a magasba a háztetők fölött, majd ismét felhangzott a bőgése.
Ettől a hangtól kivert a verejték. Ki tudja, mi járhat most attól a drogtól megzápult agyában?
Mindenfelé embereket láttam. Egyesek csak álltak hűdötten, mások pánikba esve futottak a
templom felé, remélve, hogy a magas kőépület, vagy a ráerősített hatalmas vaskerék védelmet
nyújt a démonok ellen. De a templom ajtói zárva voltak, így kénytelenek voltak máshova
menekülni. Volt, aki rémülten sírva bámult ki az ablakából, viszont meglepően sokan nem
veszítették el a fejüket: éppen szervezték a vödörláncot a városháza tetején levő ciszternától a
legközelebbi égő házig.
Már tudtam, mit kell tennem. Mintha hirtelen kiléptem volna egy színpadra. Elhagyott a félelem
és a habozás. Nem volt más dolgom, mint hogy eljátsszam a szerepemet.
Átugrottam a szomszédos tetőre, onnan végigrohantam számos másikon, míg oda nem értem
egy olyan épülethez a főtér közelében, amelyen a szétszórt parázs meggyújtotta a tetőt.
Kifeszítettem egy vastag zsindelyt, amelynek az egyik vége lángolt, majd átrohantam a városháza
tetejére.
Csak kéttetőnyire voltam tőle, amikor megcsúsztam. Későn jöttem rá, hogy a fogadó tetejére
ugrottam, és ez nem zsindelyes volt, hanem cserepes, és csúszott az esőtől. Esés közben görcsösen
markoltam az égő zsindelyt, nem akartam elengedni, hogy fékezzem magam. Csaknem a tető
széléig csúsztam, mire sikerült megállnom. A szívem a torkomban dobogott.
Hevertem levegőért kapkodva, és lerúgtam a bakancsomat. Ahogy megéreztem kérges talpam
alatt az ismerős „talajt”, futásnak eredtem, ugrottam, nyargaltam, elcsúsztam, ismét ugrottam,
majd fél kézzel egy esőcsatornába kapaszkodva átlendültem a városháza lapos tetejére.
Az égő zsindelyt markolva fölkúsztam a ciszterna oldalára szerelt lépcsőn, és néma hálát
rebegtem annak az akárkinek, aki nyitottra tervezte a medencét.
 Míg odafent futottam, a zsindely lángja kialudt, csak egy vékony csík parázs maradt a szélein.
Addig fújkáltam, amíg ismét lángra kapott, hamarosan vidáman égett. Középen kettétörtem, és az
egyik felét ledobtam a lapos tetőre.
Megfordultam, végignéztem a városon. Számba vettem a legnagyobb tüzeket. Hat különösen
veszedelmes volt, vakítóan izzottak a sötét ég alatt. Elxa Dal mindig azt mondta, hogy minden tűz
egy tűz, és a szimpatetikus parancsol minden tűznek. Nagyon jó, tehát minden tűz egy tűz. Ez a tűz.
Ez az égő zsindely. Kötést mormoltam, összpontosítottam az alaromat. A hüvelykujjam körmével
sietve egy ule rúnát véstem a fába, azután egy dochot majd egy pesint. Egy pillanat múlva az egész
zsindely parázslani-füstölni kezdett, sütötte a kezem.
Egyik lábamat beakasztottam a létrába, mélyen behajoltam a ciszternába, és a vízbe nyomtam a
zsindelyt. Egy pillanatig éreztem a kezem körül a hideg vizet, azután gyorsan melegedni kezdett.
Noha a zsindely a víz alatt volt, láttam, hogy a szélein még mindig halványvörösen izzik.
Másik kezemmel előhúztam a bicskámat, a ciszterna deszkafalához szögeztem vele az izzó
zsindelyt, rögzítve a rögtönzött sygaldryt a víz alatt. Az biztos, hogy ennél gyorsabban még senki
sem hevenyészett hőevőt.
Kiegyenesedtem a létrán, és körülnéztem az üdítően elsötétült városon. A lángok
elhomályosodtak, a legtöbb helyen mogorva parázzsá roskadtak. Nem oltottam el a tüzet, csak
annyira lelassítottam, hogy a városlakóknak legyen esélyük a vödreikkel.
De még csak félig végeztem. Leugrottam a tetőre, és felkaptam az eldobott másik fél zsindelyt.
Lesiklottam egy esőcsatornán, és nyargalni kezdtem a sötét utcákon, a város főterén keresztül a
tehlin templom elé.
Megálltam a hatalmas tölgy alatt, amely a bejáratnál nőtt, és még viselte dús őszi
lombkoronáját. Letérdeltem, kibontottam a zsákomat, előrántottam a viaszosvászon szütyőt a
maradék gyantával. Ráöntöttem a pálinkát, és meggyújtottam az égő zsindellyel. Gyorsan lángra
kapott, és fanyarédes füstöt eregetett.
Ekkor a fogam közé haraptam a zsindely tompa végét, felugrottam egy alacsony ágra, és
kapaszkodni kezdtem a fán. Könnyebb volt, mint egy ház oldalán mászni, és olyan magasra
jutottam, ahonnan át tudtam ugrani a templom emeleti ablakának széles párkányára. Letörtem
egy gallyat a tölgyfáról, a zsebembe dugtam.
Végigaraszoltam az ablakpárkányon odáig, ahol a fal köveihez pántolt, hatalmas vaskerék lógott.
Ezen még könnyebb volt felkúszni, mint egy létrán, habár vizes kezem megdöbbentően hidegnek
találta a vasküllőket.
Fölkúsztam a kerék tetejére, onnan fel rugaszkodtam a város legmagasabb épületének tetejére.
A tüzek többsége még mindig sötét volt, az ordítás hüppögéssé és a hadaró, türelmetlen beszéd
fojtott morajává tompult.
Kivettem a parázsló zsindelyt a számból, és addig fújtam, amíg ismét lángolni kezdett.
Összpontosítottam, újabb kötést motyogtam, és a tölgy ágát a láng fölé tartottam. Kinéztem a
városra, és láttam, hogy a zsarát izzása még jobban elhalványult.
Eltelt egy perc.
Alattam a tölgyfa vakító lángokat lövellt. Fényesebben világított, mint ezer fáklya, minden levele
egyszerre fogott tüzet.
A váratlan világosságban megláttam, hogy kétutcányira fölemeli a fejét a draccus. Elbődült, és
kék lángfelhőt fújt, miközben ügetni kezdett a tűz irányába. Olyan gyorsan fordult be a sarkon,
hogy nekicsapódott egy bolt falának, és keresztül is ment a nem túl sok ellenállást tanúsító házon.
Lassított, amikor a fához ért. Újra és újra lángot okádott. A levelek fellobbantak, majd
megfakultak, semmi sem maradt utánuk, csak ezernyi zsarátnok, amitől olyan lett a fa, mint valami
gigászi, eloltott gyertyacsillár.
A tompavörös fényben a draccus alig volt több árnyéknál. De még így is láttam, hogy valami
mást figyel, miután a káprázatos lángok elhalványodtak. Ék alakú roppant feje ide-oda ingott.
Halkan elkáromkodtam magam. Nem volt elég közel...
Azután akkorát horkantott, hogy meghallottam, holott százlábnyival mélyebben volt nálam. Feje
egy rándulással elfordult: megérezte az égő gyanta édes szagát. Nyoma sem volt benne a korábbi
gyanakvásnak: valósággal ráugrott, és hatalmas, tátott szájába kapta a füstölgő zsákot.
Mélyet lélegeztem és megráztam a fejem, hogy kiűzzem belőle a kábultságot. Gyors
egymásutánban végeztem két meglehetősen igényes szimpatetikus cselekményt, és elég kutyául
kimerültem.
De ahogy mondani szokták, három a tánc. Kettéosztottam az elmémet, azután némi fáradsággal
háromfelé. Ez alkalommal háromszoros kötést kellett létrehoznom.
Miközben a draccus mozgó állkapcsokkal igyekezett lenyelni a ragacsos gyantát, előkotortam
zsákomból a súlyos, fekete pikkelyt, azután kivettem a köpenyem zsebéből a loden követ.
Kimondtam a kötés formuláit, és összpontosítottam az alart. Addig közelítettem magam előtt a
pikkelyt és a követ, amíg meg nem éreztem, hogy vonzani kezdik egymást.
Összpontosítottam.
Elengedtem a lodeni követ. Nekicsapódott a vaspikkelynek. A lábam alatt szinte szétrobbant a
kő, ahogy az óriási vaskerék kiszabadult a templom falából.
Kétezer font öntöttvas hullott a mélybe. Ha bárki figyeli, láthatta volna, hogy a kerék
gyorsabban zuhan, mint ahogy az a tömegvonzás alapján várható lenne. Azt is észrevehette volna,
hogy ferdén esik, minta valami a sárkányhoz vonzaná. Mintha maga Tehlu irányította volna a
fenevad felé bosszúálló kezével.
 De senki sem volt, aki lássa, mi történt igazából. És nem volt isten sem, aki irányíthatta volna.
Csak én voltam ott.
 nyolcvanegyedik fejezet / BÜSZKESÉG

Lenéztem, és láttam, hogy a draccust a földhöz szögezi a hatalmas, öntöttvas kerék.

Mozdulatlanul, sötéten hevert a templom előtt, és a történtek ellenére belém hasított a szánalom,
amiért megöltem szegény fenevadat.
Egy hosszú percre eltöltött a kimerült elégedettség. Az őszi levegő a füst ellenére friss és édes
volt, a templom kőteteje hűtötte a talpamat. Meglehetős dölyffel raktam el a pikkelyt és a
vonzkövet. Mélyet sóhajtottam, és végignéztem a városon, amelyet megmentettem.
Aztán recsegést hallottam, és éreztem, hogy a tető megmozdul alattam. Az épület homlokzata
megroggyant, omladozni kezdett, én pedig megtántorodtam, amikor a világ kicsúszott alólam.
Néztem, hol egy biztonságos tető, amelyre átugorhassak, de nem volt elég közel. Hátrafelé
evickéltem, de a tető törmelékesővé hullott.
Kétségbeesésemben átszökkentem a tölgyfa elszenesedett koronájába. Megragadtam az egyik
ágat, de letört a súlyom alatt. Zuhantam az ágak között, bevertem a fejem, és eltűntem a
sötétségben.
nyolcvankettedik fejezet / SZIL ÉS KŐRIS...

Ágyban ébredtem. Szobában voltam. Egy fogadóban. A többi nem volt világos abban a
pillanatban. Pontosan úgy éreztem magam, mintha valaki egy templommal vágott volna fejbe.
Megmostak, bekötöztek. Nagyon alaposan. Valakinek gondja volt minden sérülésemre, még a
legapróbbra is. Fehér pólya fedte a fejemet, a mellemet, a térdemet, és az egyik lábamat. Valaki
megtisztogatta és bekötötte még a kezem csekély zúzódásait és azt a háromnapos vágást is,
amelyet Ambrose brávójától kaptam.
A fejemen levő dudor tűnt a legkomolyabb sérülésnek. Lüktetett, és valahányszor fölemeltem a
fejem, megszédültem. A mozgás lecke volt a büntető anatómiából. Letettem a lábamat az ágyról,
és elfintorodtam: mély szöveti sérülés a jobb lábszár izomzatának közepén. Felültem:
harántrándulás az alsó bordákat összekötő porcban. Fölálltam: kisebb ficam a sub... trans... a
nyavalyába, hogy is hívják? Elképzeltem Arwyl arcát, ahogy rosszallóan néz kerek pápaszeme
mögül.
A ruháimat kimosták, megvarrták. Felöltöztem, lassan mozogva, hogy kiélvezhessem testem
izgalmas üzeneteit. Örültem, hogy nincs tükör a szobában, mert tudtam, hogy ugyancsak ütött-
kopott lehet a külsőm. Meglehetősen idegesített a fejemre csavart kötés, de úgy döntöttem,
otthagyom. Ahogy éreztem magam, még az is lehetséges, hogy egyedül a pólya tartja össze a
koponyámat, nehogy számos darabra essen szét.
 Az ablakhoz mentem. Borús volt az ég, és a szürke fényben szörnyen festett a város. Korom és
hamu mindenfelé. Az utca túloldalán levő bolt összelapult, mint a babaház a katonák bakancsa
alatt.
Az emberek lassan bóklásztak a romok között. A felhők olyan vastagon borították az eget, hogy
nem tudtam megállapítani, mennyi az idő.
Gyenge huzat jött be a nyíló ajtón. Megfordulva láttam, hogy fiatal lány áll a küszöbön. Fiatal,
csinos, jelentéktelen, az a fajta lány, aki mindig az ilyen kis fogadókban szolgál: egy Nellie. Nell. Az
a fajta, aki egész életét reszketésben tölti, mert a fogadósnak rossz a természete, éles a nyelve, és
nem átall lekeverni egy-egy taslit. Tátott szájjal bámult, nyilvánvalóan megdöbbentette, hogy
fölkeltem.
— Meghalt valaki? — kérdeztem.
Megrázta a fejét.
— A Liram fiúnak csúnyán eltört a karja. És pár ember megégett, meg ilyesmi... — Elernyedtem
a megnyugvástól. — Nem volna szabad fönt lenned, uram. A doktor azt mondta, hogy alkalmasint
föl sem kelsz többé. Pihenned kellene.
— Az... unokatestvérem visszajött a városba? — kérdeztem. — A lány, aki ott volt kint a
Mauthen tanyán. Ő is itt van?
A szolgáló megrázta a fejét.
— Csak te, uram.
— Mennyi az idő?
— A vacsora még nincs készen, uram. De hozhatok valamit, ha kívánod.
A zsákom ott várt az ágy mellett. Különös érzés volt a vállamra kapni, mert nem volt benne
semmi, csak a pikkely és a lodeni kő. A bakancsomat kerestem, míg eszembe nem jutott, hogy az
éjjel lerúgtam, amikor azt akartam, hogy ne csússzon a lábam a tetőkön.
Kimentem a szobából, és az ivóba indultam. A lány követett. Ugyanaz a fickó állt a pult mögött,
és ugyanolyan keserves képet vágott.
Odaléptem hozzá.
— Az unokatestvérem a városban van? — kérdeztem.
A csaplár mogorván nézett rólam a mögöttem levő ajtóra, mert éppen akkor lépett be a lány.
— Nell, mi az istent művelsz, hogy hagyod fölkelni? Esküszöm, neked annyi eszet sem adott az
Isten, mint egy kutyának.
Egyszóval tényleg Nellnek hívják. Más körülmények között szórakoztatónak tartottam volna.
A kocsmáros felém fordult, és elmosolyodott, de még a mosolya is ecetes volt.
— A mindenit, fiam, fáj az arcod? Mert azt fáj látnom! — Horkantva nevetett a saját tréfáján.
Rászegeztem a szemem.
 — Az unokatestvérem felől kérdeztelek.
Megrázta a fejét.
— Nem jött vissza. Azt mondanám, örüljünk, hogy megszabadultunk a balszerencsétől.
— Hozz kenyeret, gyümölcsöt és valami húst, ami készen van — rendelkeztem. — És egy üveg
Avennish gyümölcsbort. Ha lehet, eprest.
A pultra tenyereit, és felvonta a szemöldökét. Vállveregető mosolyba idomította a vonásait.
— Semmi értelme sietni, fiam. A csendbiztos beszélni akar veled, lévén, hogy magadhoz tértél.
Összeszorítottam a fogam, nehogy kimondjam az első szavakat, amelyek az eszembe jutottak, és
mély lélegzetet vettem.
— Ide figyelj, volt néhány rendkívül idegesítő napom, a fejem úgy fáj, hogy azt te fel sem tudod
fogni, és van egy barátom, aki talán bajban van. — Jeges nyugalommal meredtem rá. — Nem
akarom, hogy a dolgok rosszra forduljanak. Ezért hát szépen megkérlek, hogy hozd, amit
rendeltem. — Elővettem az erszényemet.
— Kérlek.
Rám nézett, ábrázatán lassan szétterült a harag.
— Nagypofájú kis piperkőc pöcs. Ha nem viselkedsz tisztességtudóan, leültetlek és a székhez
kötözlek, amíg megjön a csendbiztos.
Egy vasgarast dobtam a pultra. A másikat az öklömbe szorítottam.
Mogorván bandzsított a pénzre.
— Mi ez?
Összpontosítottam, és éreztem, ahogy hűlni kezd a karomban a vér. — Ez a borravalód —
mondtam. A garasból vékony füstpántlika pöndörödött. — A gyors és udvarias kiszolgálásért.
A garas körül fekete gyűrűben bugyborékolni és szenesedni kezdett a politúr.
A kocsmáros néma iszonyattal bámulta.
— Most pedig hozd, amit kértem — mondtam a szeme közé nézve. — És egy tömlő vizet is.
Különben felégetem a kocsmádat, aztán táncolok egyet a hamun és a szenes csontjaidon.

Tele hátizsákkal érkeztem a jelköves domb tetejére. Mezítláb voltam, kifulladtam, a fejem
lüktetett. Dennát sehol sem láttam.
Gyors kutatást végeztem, és megtaláltam a holmimat. Mindkét takarót. A vizestömlő majdnem
kiürült, de minden más megvolt. Denna talán csak engedett a természet hívásának.
Vártam. Tovább vártam, mint amennyit az ésszerűség diktált. Azután hívni kezdtem, először
halkan, azután hangosabban, holott a fejem lüktetett, ha ordítottam. Végül csak ültem. Nem
tudtam másra gondolni, csak Dennára, ahogy felébred: egyedül van, fáj mindene, szomjazik, össze
van zavarodva. Mit gondolhatott?
 Ettem valamicskét, törtem a fejemet, hogy mihez kezdjek. Fontolgattam, hogy felbontom a
palack bort, de tudtam, hogy nem lenne jó ötlet, mivel kétségtelenül enyhe agyrázkódást
szenvedtem. Megküzdöttem ésszerűtlen szorongásommal, azt suttogta, hogy Denna zavarodottan
bolyong az erdőben, meg kell keresnem. Nem kéne tüzet gyújtanom? Meglátná, visszatérhetne...
A, nem. Tudtam én, hogy egyszerűen csak elment. Fölébredt, látta, hogy nem vagyok ott, mire
távozott. Ő maga mondta, amikor elhagytuk a treboni kocsmát. Elmegyek onnan, ahol nem lámák
szívesen. Mindent pótolhatok útközben. Talán azt hitte, hogy elhagytam?
A csontjaimban éreztem, hogy rég elment. Becsomagoltam a zsákomba. Azután arra az esetre,
ha mégis tévedtem volna, írtam neki egy üzenetet, amelyben elmagyaráztam, mi történt, és hogy
egy napig várni fogom Trebonban. Egy elszenesedett ággal felírtam a nevét az egyik jelkőre, azután
egy nyíllal jelöltem, hol hagytam egy palack vizet, egy takarót és minden magammal hozott ételt.
Utána eljöttem. Nem voltam jókedvemben. A gondolataim nem voltak sem szelídek, sem
kedvesek.

Amikor visszaértem Trebonba, az alkony már magába zárta a várost. Ez alkalommal a szokottnál
körültekintőbben mozogtam a háztetőkön. Nem bízhatok az egyensúlyérzékemben, amíg a fejem
néhány nap alatt helyre nem jön.
Mindazonáltal nem volt különösebb bravúr visszamenni a fogadóhoz a bakancsomért. Erről a
magaslatról gyászos képet nyújtott a város. A templom eleje ledőlt, az épületek egyharmada
károsodott. Egyes házak csak megpörkölődtek, másokból alig maradt több hamunál és salaknál.
Úgy látszik, minden erőfeszítésem ellenére a tűz ismét tombolni kezdett, miután elveszítettem az
eszméletemet.
Észak felé néztem, ahol a jelköves csúcs volt. Reménykedtem, hogy tűzfény vibrálását látom, de
természetesen semmi ilyesmi nem történt.
Folytattam utamat a városháza lapos tetejére, és a létrán fölkapaszkodtam a ciszternához.
Csaknem üres volt. Pár lábnyi víz fodrozódott az alján, jóval mélyebben a bicskámnál, amely egy
égett zsindelyt szögezett a falhoz. így már érthető, miért van ilyen állapotban Trebon. Amikor a
vízszint a rögtönzött sygaldry alá süllyedt, a tűz ismét fellángolt. De még így is lelassult a terjedése.
Ha nem így történt volna, nem sok marad a városból.
A fogadóban komor és kormos emberek gyűltek össze inni és pletykálkodni. Morcos barátom
nem volt látható, de a pultot sokan támasztották, és izgatottan tárgyaltak valamit, aminek
szemtanúi voltak.
A polgármester és a csendbiztos is ott volt. Amint észrevettek, bevittek egy szobába, hogy
szóljanak velem.
 Összeszorított szájjal, sötéten néztem rájuk, az utóbbi pár nap eseményei után nem
különösebben ijedtem meg két pocakos öregembertől. Látták rajtam, és ez idegessé tette őket.
Fájt a fejem, és nem óhajtottam magyarázkodni, viszont kiválóan tűrtem a kényelmetlenül
hosszúra nyúló csöndet. Éppen ezért ők beszéltek, föltették a kérdéseiket, közben nagyobbrészt
elmondták mindazt, amit tudni akartam.
Szerencsére nem esett nagy kár a városban. Mivel éppen az aratást ünnepelték, igen kevesen
aludtak. Sok volt a zúzódás, az égett haj, az emberek több füstöt lélegeztek be, mint amennyi
egészséges, de néhány csúnya égés mellett az volt az egyetlen komoly baj, hogy egy embernek
összezúzta a karját egy lezuhanó gerenda.
Szentül hitték, hogy a draccus démon volt. Egy hatalmas, fekete démon, amely tüzet és mérget
okádott. Ha volt is bennük szikrányi kétely, azt is eltörölte a tény, hogy magának Tehlunak a vasa
ölte meg a gonoszt.
Abban is feltétlen egyetértés uralkodott, hogy a démoni bestia a felelős a Maurhen tanya
pusztulásáért. Ez ésszerű következtetés volt, csak éppen velejéig hamis. Ezzel együtt csak az
időmet vesztegettem volna, ha megpróbálom meggyőzni őket az ellenkezőjéről.
Engem eszméletlen állapotban találtak meg a vaskeréken, amely elpusztította a démont. A helyi
kirurgus annyira-amennyire befoltozott, és mivel nem tudhatott koponyám szokatlan
vastagságáról, komolyan kétségbe vonta annak lehetőségét, hogy valaha is magamhoz térek.
Eleinte az volt a közvélekedés, hogy csak egy balszerencsés szájtáti vagyok, vagy hogy én
feszegettem ki valahogy a kereket a templom falából. Viszont csodálatos felépülésem és a pultba
égetett lyuk hatására végre odafigyeltek arra, amit egy kisfiú és egy idős özvegyasszony naphosszat
hajtogatott: amikor fáklyaként lobbant fel a vén tölgy, látták, hogy egy alak áll a templom tetején.
Megvilágította a mélyben égő tűz. A karját úgy nyújtotta ki, mintha imádkozna...
Végül a polgármester és a csendbiztos kifogyott a csendet kitöltő szavakból.
Csak ültek, és aggodalmasan pislogtak hol rám, hol egymásra.
Eszembe jutott, hogy nem egy ágrólszakadt, rongyos fiút látnak, hanem egy titokzatos, viharvert
alakot, aki megölt egy démont. Nem láttam okát, hogy kiábrándítsam őket. Éppen ideje volt, hogy
egy kis szerencsém is legyen ebben az ügyben. Ha valamiféle szentnek vagy hősnek tekintenek, az
még jól jöhet.
— Mit tettetek a démon testével? — kérdeztem, és láttam, hogy megnyugszanak. Addig
legföljebb ha tucatnyi szót mondtam, legtöbb bátortalan kérdésükre mord hallgatással
válaszoltam.
— Emiatt ne aggódj, uram — felelte a csendbiztos. — Tudjuk, mit kell vele tenni.
A gyomrom görcsbe rándult. Még el se mondták, de már tudtam: elégették és eltemették.
Természeti tünemény volt, és ezek elégették és elásták, mint egy darab szemetet. Ismertem
természetbúvár könyvtárosokat az Archívumból, akik levágatták volna a fél kezüket, hogy egy ilyen
ritkaságot tanulmányozhassanak. A szívem mélyén abban reménykedtem, hogy ha ezzel
ajándékozom meg őket, talán segítenek visszajutni az Archívumba.
És a pikkelyek meg a csontok. Sok száz font denaturált vas, amelyért verekednének az
alkimisták...
A polgármester buzgón bólogatott, és hozzátette:
— Ástunk egy tízszer kettes gödröt. Kőrist és szilfát is tettünk ám bele! — A torkát köszörülte. —
Bár persze ennél nagyobb gödörre lett szükség. Mindenki ásott egy sort, hogy minél gyorsabban
végezzünk. — Fölemelte a kezét, büszkén mutatta a vízhólyagokat.
Lehunytam a szemem. Nagyon szerettem volna szétverni a szobát, és nyolc nyelven megátkozni
őket. Ez megmagyarázza, miért van még mindig ilyen siralmas állapotban a város. Mindenki
buzgón égette és temette azt a lényt, amely értékesebb volt az igazgyöngynél.
De már nem volt mit tenni. Kétlem, hogy új hírnevem elég lett volna a védelmemre, ha
rajtakapnak, amint éppen kiásom a maradványokat.
— A lányt, aki túlélte a Mauthen tanyán történt vérengzést — szólaltam meg — látta ma valaki?
A polgármester kérdőn nézett a csendbiztosra.
— Nem hallottam ilyet. Gondolod, hogy valamiképpen kapcsolatban áll a fenevaddal?
— Hogy micsoda? — Olyan ostoba kérdés volt, hogy először nem is értettem. — Dehogy. Ne
legyél nevetséges. — Csúnyán néztem rá. Arra végképp nincsen szükségem, hogy még Dennát is
belekeverjék. — Segített nekem a munkámban — mondtam, ügyelve, hogy homályosan
fogalmazzak.
A polgármester gyilkosán meredt a csendbiztosra, azután visszafordult hozzám.
— És ez a te... munkád véget ért? — kérdezte óvatosan, mintha attól félne, hogy megsért. —
Igazán nem akarom beleütni az orrom a dolgodba... mégis...
— Idegesen megnyalta az ajkát. — Miért történt ez? Biztonságban vagyunk?
— Olyan biztonságban, amilyent meg tudtam teremteni — feleltem kétértelműen. Úgy
hangzott, mint valami hősi merény. Ha nem nyerek mást ezen a dolgon, mint némi hírnevet, akkor
azt így kell csinálni.
Támadt egy ötletem.
— Hogy biztos legyen a biztonságotok, még valamire szükség van. — Előrehajoltam,
összekulcsoltam az ujjaimat. — Tudnom kell, mit ásott ki Mauthen a Sírdűlőn.
Összenéztek, és láttam, hogy azt gondolják: Honnan tud ez erről?
Hátradőltem a székben, és megparancsoltam magamnak, hogy ne vigyorogjak, mint fabicska a
búzakenyérben.
 — Ha megtudom, mit talált odafönt Mauthen, akkor lépéseket foganatosíthatok, hogy ez ne
ismétlődhessen meg. Tudom, hogy titkolták, de valakinek kell tudnia róla a városban. Terjesszétek
el, hogy aki tud róla akármit, jöjjön el hozzám, és beszéljünk róla.
Simán fölálltam. Fegyelmeznem kellett magamat, hogy ne szisszenjek fel változatos
rándulásaimtól és zúzódásaimtól. — De siessetek. Holnap délután távozom. Sürgős ügyek
szólítanak délre.
Ezzel kivonultam az ajtón, színpadiasan meglobogtatva köpenyemet. A csontom velejéig színész
voltam, és tudtam, hogyan kell lelépni, ha vége a jelenetnek.

A következő napot azzal töltöttem, hogy finomakat ettem, és a puha ágyban szundikáltam.
Megfürödtem, gyógyítgattam különböző sebeimet, általában élveztem a jól megérdemelt pihenőt.
Néhány ember benézett, hogy elmondja, amit már tudtam. Mauthen sírköveket ásott ki, és közben
talált valamit, amit oda rejtettek. Hogy mi volt az? Hát valami. Senki sem tudott ennél többet.
Az ágyam mellett ültem, és azzal az ötlettel játszadoztam, Hogy írok egy dalt a draccusról,
amikor félénken kopogtak. Alig hallottam, olyan gyönge volt.
— Tessék.
Kinyílt az ajtó, először csak résnyire, majd arasznyira. Tizenhároméves-forma leányka kukkantott
be riadtan, azután beosont, és nesztelenül becsukta az ajtót. Göndör, egérszínű haja volt, sápadt
arcán két vörös folt égett. Sötét szeme karikás volt, mintha sokat sírna, vagy keveset aludna, vagy
mindkettő.
— Tudni akarod, mit ásott ki Mauthen? — nézett rám, aztán lekapta rólam a pillantását.
— Hogy hívnak? — kérdeztem szelíden.
— Verainia Greyflock — felelte szolgálatkészen. Sietve pukedlizett, közben a padlót bámulta.
— Szép név — mondtam. — A verian egy kis piros virág. — Rámosolyogtam, igyekeztem
megnyugtatni. — Láttál már ilyet? — Megrázta a fejét, de a szemét föl nem emelte volna a
padlóról. — Azonban úgy sejtem, senki nem hív Verainiának. Nina vagy?
Erre már fölnézett. Bágyadt mosoly jelent meg rémült arcán.
— A nagyi így hív.
— Gyere, ülj le, Nina. — Az ágy felé bólintottam, mivel más ülőalkalmatosság nem volt a
szobában.
Leült, a két keze idegesen izgett-mozgott az ölében.
— Láttam. Azt a dolgot, ami előkerült a sírból. — Fölnézett, de rögtön lesütötte a szemét. —
Jimmy, Mauthen legkisebbik fia mutatta meg.
Gyorsabban vert a szívem. — Mi volt az?
 — Egy nagy, cifra fazék — mondta halkan. — Ilyen magas lehetett. — A földtől háromlábnyira
tartotta a karját. A keze reszketett. — Mindenféle írás és kép volt rajta. Igazi cifra. Ilyen színeket
még sosem láttam. És voltak olyan festékek, amik úgy ragyogtak, mint az ezüst és az arany.
— Milyen képek voltak? — kérdeztem erőltetett hanyagsággal.
— Emberek — mondta. — Főleg emberek. Volt egy asszony, akinek törött kard volt a kezében,
meg egy ember egy halott fa mellett, meg egy másik, akinek kutya harapdálta a lábát... — elhalt a
hangja.
— Volt egy olyan, amelyiknek fehér volt a haja és fekete a szeme?
Tágra nyílt szemmel bólintott.
— Nagyon megijedtem. — Megborzongott.
A Chandrian. Az edény a Chandriant és a jelképeit ábrázolta.
— Emlékszel még valamire? — kérdeztem. Megrázta a fejét. — És milyen volt az írás?
Megrázta a fejét.
— Idegen. Semmit nem értettem belőle.
— Mit gondolsz, le tudnád rajzolni valamit az írásból?
Megint csak megrázta a fejét.
— Csak egy fél pillanatig láttam — mondta. — Jimmy és én tudtuk, hogy nagyon megraknak
minket, ha a tatája rajtakap. — Könnyek szöktek a szemébe. — Most engem is elvisznek a
démonok, amiért láttam?
Megnyugtatóan ráztam a fejem, Nina mégis sírva fakadt. — Annyira félek, amióta az történt
odakint, Mauthenéknél! — zokogta.
— Olyan rosszakat álmodok! Tudom, hogy eljönnek értem!
Odamentem, leültem mellé az ágyra, átkaroltam, vigasztalóan duruzsoltam.
A zokogás lassan csitult.
— Semmi sem jön el érted, és nem visz el!
Fölnézett rám. Már nem sírt, de láthattam az igazságot a szemében. A szíve mélyén továbbra is
félt. Nem volt olyan szelíd szó, amely megnyugtatta volna.
Fölálltam, odamentem a köpenyemhez.
— Hadd adjak neked valamit — mondtam, és a zsebembe nyúltam. Elővettem egy alkatrészt az
egyik varázslámpából, a Fisheryben dolgoztam még rajta, egy csillogó fémkorongot, melynek egyik
oldalát bonyolult sygaldry borította.
Odaadtam Ninának.
— Ezt az amulettet Veloranból hoztam. Az messze túl van a Viharsánchegységen. A lehető
legjobb védelem a démonok ellen. — Megfogtam a kezét, és a tenyerébe nyomtam.
Nina a korongot nézte, azután engem.
 — Neked nincs rá szükséged?
Megráztam a fejem.
— Én másképpen is meg tudom védeni magam.
Összezárta a markát, és ismét döntötték a szemét a könnyek.
— ó, köszönöm! Mindig magamnál fogom tartani. — Úgy szorította, hogy kifehéredtek az
ujjpercei.
El fogja hagyni. Nem azonnal, de egy, két vagy tíz éven belül. Ilyen az emberi természet, és ha ez
megtörténik, akkor rosszabbul fogja magát érezni, mint most.
— Erre semmi szükség — mondtam gyorsan. — Megmutatom, hogy működik. — Megfogtam
korongot markoló kezét, ráborítottam a magamét. — Hunyd le a szemed!
Lehunyta, én pedig lassan elmondtam a Ve valora sartane első tíz sorát. Nem nagyon illett ide,
de akkor ez jutott az eszembe. A temai nagyon hatásosan zengő nyelv, különösen, ha az embernek
jó drámai baritonja van, mint nekem.
Befejeztem, Nina kinyitotta a szemét. A tekintete most csodálattal és nem könnyekkel volt tele.
— Most már rád van hangolva — mondtam. — Történjék akármi, legyen akárhol, védeni fog, és
biztonságban leszel. Akár el is törheted, be is olvaszthatod, a varázslat akkor is hatni fog.
Átkarolt, és megcsókolta az arcom. Azután hirtelen elpirulva fölállt. Már nem volt sápadt és
rémült. A szeme ragyogott. Korábban észre sem vettem, hogy milyen szép.
Nemsokára elment, én meg csak ültem ott és gondolkodtam.
Az elmúlt hónapban kimentettem egy lányt az égő pokolból. Tüzet és villámot hívtam le
orgyilkosokra, és megszöktem tőlük. Még meg is öltem valamit, ami éppúgy lehetett sárkány, mint
démon, ez csak nézőpont kérdése.
De először abban a szobában éreztem magamat hősfélének. Ha tudni akarod, hogyan lettem az,
aki vagyok, ha a kezdetet keresed, abban a szobában keresd.
nyolcvanharmadik fejezet / VISSZATÉRÉS

Este összeszedtem a holmimat, és leballagtam az ivóba. A treboniak megbámultak, és izgatottan

sutyorogtak. Míg odamentem a pulthoz, hallottam néhány megjegyzést. Tegnap persze félig
bepólyálva láttak, amit ki tudja, minő szörnyű sebek tettek szükségessé. Mára a kötések eltűntek,
és mindössze néhány kisebb zúzódás bíborlott rajtam. Újabb csoda. Alig tudtam visszafojtani a
mosolygásomat.
A duzzogi kocsmáros közölte, hogy esze ágában sincs pénzt kérni tőlem, tekintve, hogy az egész
város az adósom, meg minden. Én ragaszkodtam hozzá, hogy fizessek. Nem, nem. Szó sem lehet
róla. Meg sem hallgat. Bár lenne még valami, amivel kimutathatná a háláját.
 Töprengő arcot vágtam. Most, hogy említi, mondtam, ha történetesen lenne még egy üveg
abból a finom eperborból...
Elmentem az evesdowni kikötőbe, és fölültem egy bárkára, amely lefelé tartott a folyón.
Várakozás közben megkérdeztem a dokkmunkásokat, nem láttak-e egy lányt az utóbbi két napban.
Sötét hajú, csinos...
Láttak. Előző nap délután jött ide, és ugyancsak lefelé hajózott a folyón. Bizonyos mértékben
megkönnyebbültem. Denna ép és viszonylag egészséges. De ezt leszámítva nem tudtam, mit
gondoljak. Miért nem jött Trebonba? Azt hitte, hogy ott hagytam? Emlékezett bármire is abból,
amiről azon az éjszakán beszélgettünk, amikor egymás mellett feküdtünk a jelkövön?
Pár órával hajnal előtt érkeztünk Imrébe. Egyenesen Devihez mentem. Némi parázs alkudozás
után átadtam neki a vonzkövet és egyetlen talentumot, ő pedig ennek fejében törölte a húsz
talentumos gyorskölcsönt. Az eredeti összeggel még mindig tartoztam, de végtére is egy
négytalentumos adósság már nem olyan rettenetesen nyomasztó, még akkor sem, ha erszényem
már megint kongott az ürességtől.
Egy darabig eltartott, amíg visszazökkentem a régi életembe. Csak négy napig voltam oda, de a
legkülönbözőbb embereknél kellett mentegetőznöm és magyarázkodnom. Kihagytam egy
találkozót Threpe gróffal, két estét Manettel, egy ebédet Felával. Anker két estén zenész nélkül
maradt. Még Auri is gyengéden pirongatott, amiért nem látogattam meg.
Mulasztottam Kilvin, Elxa Dal, és Arwyl óráiról, de ők kegyes rosszallással elfogadták
bocsánatkérésemet. Tudtam, hogy amikor a következő félévi tandíjat számolják ki, meg fogok
fizetni váratlan és megmagyarázhatatlan távollétemért.
A legfontosabb Wil és Sim volt. Hallottak valami pletykát egy diákról, akit megtámadtak egy
sikátorban. Miután látták, hogy Ambrose a szokottnál is pökhendibb pofát vág, úgy vélték,
elmenekültem a városból, vagy ami még rosszabb, kővel a nyakamban fekszem az Omethi mélyén.
Egyedül nekik árultam el, hogy valójában mi történt. Noha nem mondtam el a teljes igazságot
arról, hogy miért érdekel a Chandrian, híven elmeséltem nekik a történetet, és megmutattam a
pikkelyt. Kellően álmélkodtak, aztán keresetlen szavakkal közölték, hogy legközelebb hagyjak nekik
valamilyen üzenetet, különben kutya világ lesz.
Dennát is kerestem, hogy neki is előadhassam a legfontosabb magyarázatot.
De most is hiába kutattam utána.
 nyolcvannegyedik fejezet / VÁRATLAN VIHAR

Persze megtaláltam Dennát, de puszta véletlenségből.

Siettem, a fejem tele volt mindenfélével, és amikor befordultam egy sarkon, le kellett fékeznem,
nehogy nekirohanjak.
Fél percig csak álltunk, döbbenten és némán. Noha napok óta minden árnyékban és
hintóablakban őt kerestem, mégis elámultam a láttán. Emlékeztem szemének vágására, de
tekintetének súlyára nem. A sötétségére igen, a mélységére nem. Közelségétől elakadt a
lélegzetem, mintha váratlanul víz alá nyomtak volna.
Hosszú órákat töltöttem el azzal, hogy elképzeljem, milyen lesz a találkozásunk. Gondolatban
ezerszer eljátszottam a jelenetet. Attól féltem, hogy távoli, fensőbbséges lesz. Hogy gorombán
elzavar, amiért egyedül hagytam az erdőben. Hogy némán, barátságtalanul, sértetten hallgat.
Szorongtam, hogy talán sírni fog, elátkoz, vagy egyszerűen sarkon fordul, és faképnél hagy.
Denna vidáman mosolygott.
— Kvothe! — Elkapta a kezemet, két tenyere közé szorította. — Hiányoztál!
Merre jártál?
Elgyöngültem a megkönnyebbüléstől.
— Ó, hát tudod, hogy van az. Erre, arra. — Hanyagul intettem.
— Mindenfelé.
— Szépen szárazon hagytál a dokkban! — mondta mímelt haraggal. — Én meg csak vártam, de
nem jött a dagály!
Éppen el akartam magyarázni, mi történt, amikor a mellette álló férfira mutatott.
— Bocsáss meg neveletlenségemért, Kvothe, ő itt Lentaren. — Még csak észre sem vettem
addig a kísérőjét. — Lentaren, ő Kvothe.
Lentaren magas, karcsú férfi volt. Kellően izmos, kellően elegáns, kellően jó modorú. Szabályos
fehér fogazata volt, és akkora álla, mint egy kaptafa. Éppen úgy festett, mint a szőke herceg a
mesekönyvből. Pénztől szaglott.
Fesztelenül, barátságosan mosolygott rám.
— Örülök az ismeretségnek, Kvothe. — Kecsesen meghajolt.
Gépiesen viszonoztam a meghajlását, és a legelbűvölőbb mosolyommal néztem rá.
— Szolgálatodra, Lentaren.
Ismét Dennához fordultam.
— A napokban ebédelhetnénk együtt — mondtam vidáman, és közben egy hajszálnyira
felvontam a szemöldököm, amivel azt kérdeztem: ez Kőris mester?
Sok érdekes mesélnivalóm van ám!
 — Jó ötlet. — Alig észrevehetően megrázta a fejét: nem. — Elmentél, mielőtt az utolsó mesét
befejezted volna. Borzasztóan csalódott voltam, hogy nem tudtam meg a végét. Vagyis inkább fel
voltam dúlva!
— Eh, azt már százszor hallottad — mondtam. — szőke herceg megöli a sárkányt, de elveszti a
kincset és a lányt.
— Ó, tragédia! — Lesütötte a szemét. — Nem ilyen végben reménykedtem, de azt hiszem,
ilyesmire számítottam.
— Ha ezzel érne véget, csakugyan tragédia lenne. — Attól függ, honnan nézzük — válaszolt. —
Jobb szeretek úgy gondolni rá, mint egy olyan históriára, amelyik kellően szívderítő folytatással bír.
Kocsi dübörgött végig az utcán, Lentaren, miközben kitért az útjából, véletlenül súrolta Dennát.
A lány szórakozottan karon fogta.
— Általában nem kedvelem a sorozatokat — mondta. Arca komoly és kifürkészhetetlen lett egy
pillanatra. Azután vállat vont, és fanyarul elmosolyodott. — Bár ezzel kapcsolatban megváltozott a
véleményem, falán meggyőzöl róla, hogy így jobb.
A vállamon lógó koboz felé intettem.
— A legtöbb estén még mindig az Ankerben játszom, ha esetleg arra jársz...
— Azt fogom tenni. — Denna felsóhajtott, és Lentarenre nézett.
— Máris késésben vagyunk, ugye?
A férfi hunyorogva nézett föl a Napra. Bólintott.
— Igen. De még utolérjük őket, ha sietünk.
Denna felém fordult.
— Sajnálom, de lovagolni megyünk.
— Nem is álmodom róla, hogy feltartsalak titeket — mondtam, és udvariasan félreálltam az
útjukból.
Lentaren és én jól nevelten biccentettünk egymásnak.
 —
Nemsokára megkereslek — nézett rám Denna, mikor elhaladtak mellettem.
— Jó utat — biccentettem abba az irányba, amerre tartottak.
— Ne késsetek el miattam.
Megfordultak, és elmentek. Figyeltem, ahogy lépkednek Imre macskakövén.
Együtt.

Wil és Sim már vártak. Lefoglaltak egy padot az Eolian előtt, ahonnan jó kilátás nyílt a
szökőkútra. A vízsugarak között a szatír üldözte a nimfákat.
A hangszertokot a pad mellé tettem, és gépiesen kinyitottam, hadd sütkérezzenek a húrok. Nem
is várom, hogy egy nem zenész, megértse ezt.
Wil adott egy almát, mikor leültem melléjük. A szél végigsöpört a téren, fátyol függönnyé
változtatta a szökőkút vizét. Néhány vörös juharlevél járta körtáncát a kövezeten. Figyeltem, ahogy
ugrálnak, pörögnek, furcsa, bonyolult mintát rajzolnak a levegőben.
— Jól sejtem, hogy megtaláltad Dennát? — kérdezte egy idő múlva Wilem.
Bólintottam, de a szemem nem vettem le a levelekről. Nem éreztem úgy, hogy
magyarázkodnom kéne.
— Onnan gondolom, mert olyan csöndes vagy — mondta.
— Nem volt kellemes? — kérdezte szelíden Sim.
— Nem úgy sikerült, ahogy reméltem.
Bölcsen bólintottak, és ismét hallgattunk.
— Gondolkodtam azon, amit meséltél — szólalt meg Wil. — Amit a Dennád mondott. Van egy
lyuk a történetében.
Sim és én kíváncsian néztünk rá.
— Azt mondta, hogy a pártfogóját kereste — mutatott rá Wilem.
— Azért kísért el, hogy őt megtalálja. Később viszont bevallotta, hogy tudja, hogy annak az
embernek nincsen semmi baja, mert...
— hatásszünetet tartott — ...találkozott vele, amikor az égő tanya felé tartott. Ez nem logikus.
Miért kereste, ha egyszer tudta, hogy biztonságban van?
Ez nem is jutott eszembe. Mielőtt kiagyalhattam volna valamilyen választ, Simmon megrázta a
fejét.
— Egyszerűen csak kifogás kellett neki, hogy Kvothéval tölthesse az időt. — Úgy mondta, mintha
napnál világosabb lenne.
Wilem kissé összevonta a szemöldökét.
Sim hol rá nézett, hol rám, láthatóan csodálkozott, hogy magyaráznia kell.
— Nyilvánvaló, hogy fontos vagy számára. — Számolni kezdett az ujjain. —
Rád talál az Ankerben. Azon az estén, amikor együtt iszogatunk, megkeres az Eolianban. Kieszel
egy ürügyet, hogy néhány napig veled csavaroghasson a semmi közepén...
— Sim! — mondtam kétségbeesetten. — Ha tényleg érdekelném, akkor nem egyhavi keresgélés
után találnám meg!
— Hamis érvelés! — csapott le Sim. — Álokoskodás. Mindez csak azt bizonyítja, hogy rosszul
kerested, vagy hogy nehéz megtalálni. Azt nem, hogy ne érdeklődne irántad.
— Sőt miután ő gyakrabban talál rád, hihetőleg sok időt tölt a kereséseddel — mutatott rá
Wilem, aki Simmon mellé állt a vitában.
— Téged sem könnyű meglelni. Ez az érdeklődés jele.
Denna üzenetére gondoltam, és egy pillanatra megörültem, hogy Simnek igaza lehet. Halvány
remény csillant fel bennem. Eszembe jutott az éjszaka, amelyen egymás mellett feküdtünk a
jelkövön.
Majd az jutott eszembe, hogy Denna azon az éjszakán félrebeszélt. És az, ahogy Lentaren
karjába kapaszkodott. A magas, jóképű, gazdag Lentarenre gondoltam, és arra a számtalan férfira,
aki tudott ajánlani Dennának valami értékeset. Valamit, ami több a szép hangnál és a férfias
virtusnál.
— Tudod, hogy igazam van! — Simmon félresöpörte a haját a szeméből, és gyerekesen
vihogott. — Nem tudsz vitatkozni velem! Nyilvánvalóan bolondul utánad. És mivel te is bolond
vagy, összeilletek.
Sóhajtottam.
— Sim, örülök, hogy a barátja lehetek. Bűbájos egyéniség, és én boldogan töltöm vele az
időmet. Ennyi van közöttünk. — Kellően kedélyes nemtörődömséget kevertem a hangomba, hogy
Sim higgyen nekem, és mellőzze egy időre a témát.
Egy darabig nézett rám, azután vállat vont.
— Ha már itt tartunk, Fela folyton téged emleget — mondta egy darab csirkesülttel hadonászva.
— Fantasztikus pofának tart. Ráadásul ez az életmentés! Biztos, hogy van nála esélyed!
Megvontam a vállamat, és figyeltem a mintákat, amelyeket a szél fújt a szökőkút vizéből.
Azt kéne... — Simnek elakadt a szava. Mellettem bámult valamit, az arcáról eltűnt minden
kifejezés.
Odafordultam, hogy lássam, mit néz, és észrevettem, hogy a koboz tokja üres. Eltűnt a koboz!
Fejvesztetten körülnéztem, máris ugrani akartam, hogy rohanvást induljak a keresésére. Ám erre
nem volt szükség. Pár lépésre ott állt néhány barátjával Ambrose, és hanyagul lógatta a kezében a
kobozt.
— Kegyelmes Tehlu! — motyogta mögöttem Simmon. Hangosan folytatta: — Add vissza
Ambrose!
 —
— Csönd, E’lir! — förmedt rá Ambrose. — Neked ehhez semmi közöd.
Fölemelkedtem. Egyfolytában őt néztem, és a hangszeremet. Úgy emlékeztem, hogy Ambrose
magasabb nálam, de amikor fölálltam, egy' szintbe került a szemünk. Mintha Ambrose is
meghökkent volna.
— Add ide! — mondtam, és kinyújtottam a kezem. Csodálkozásomra nem remegett. Belül
reszkettem: félig a félelemtől, félig a dühtől.
Énem két része egyszerre próbált beszélni. Az egyik azt kiáltotta: Kérlek, ne csinálj vele semmit!
Ne kezdd újra! Ne törd el! Kérlek, add vissza! Ne úgy fogd a nyakát! A másik fél azt kántálta:
Gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek! — úgy, mintha alvadt vért köpködne.
Egyet léptem feléje. — Add ide! — Furcsa volt a hangom. Fakó és élettelen.
Már nem reszkettem belülről.
Volt valami a hangomban, amire Ambrose nem számított. Éreztem kínos zavarát. Nem úgy
viselkedtem, ahogy várta. Mögöttem Wilem és Simmon visszafojtotta a lélegzetét. Ambrose
barátai hirtelen elbizonytalanodtak.
Aztán Ambrose elmosolyodott, felvonta a szemöldökét.
— De hát én írtam neked egy dalt, és ahhoz kíséret kell! — Durván megragadta a kobozt, és
végighúzta az ujjait a húrokon, nem törődve sem a ritmussal, sem a dallammal. Az emberek
megálltak, figyelték, ahogy rázendít:

Volt egyszer egy Kvothe bolond, A nyelve

fürgén gúnyolódott. Azt hitték a magiszterek,
hogy okos, De jutalmul neki csak ostor jutott.

Több járókelő is megállt, mosolyogtak és nevettek a kiselőadáson. Ambrose vérszemet kapott,

mélyen meghajolt.
 —
Mindenki énekeljen! — kiáltotta. Fölemelte a kezét, mint egy karmester, és vezényelni
kezdett a kobozzal.
Még egyet léptem.
— Add vissza, vagy megöllek. — Ezt is akartam tenni.
Ismét elnémult a világ. Látván, hogy nem éri el nálam a kívánt hatást, Ambrose
nemtörődömséget mímelt.
— Egyeseknek nincs humorérzékük — mondta sóhajtva. — Nye!
Odadobta, de hát a koboz nem arra való, hogy dobálják. A hangszer nehézkesen átfordult a
levegőben, és amikor utánakaptam, semmi sem maradt a kezemben. Hogy aztán Ambrose
ügyetlen volt vagy kegyetlen, az nekem nem számított. A hangszer a testével csapódott a
kövezethez, és reccsent egyet.
Erről eszembe jutott a szörnyű hang, amellyel apám koboza tört össze alattam egy tarbeani
szennyes sikátorban. Lehajoltam, hogy fölvegyem, és a hangszer úgy sikoltott, mint egy sebesült
állat. Ambrose félig megfordult, visszanézett, és láttam, hogy boldog.
Kinyitottam a szám, hogy ordítsak, üvöltsék, elátkozzam. De valami más robbant ki a torkomon,
egy szó, amit nem ismertem, és amire nem emlékeztem később.
Azután már csak a szél hangját hallottam. Váratlan viharként süvöltött a téren. A közelben egy
kocsi megcsúszott, a lovak pánikba esve ágaskodtak. Valakinek a kezéből kirepült a kotta, a lapok
úgy cikáztak körülöttünk, mint különös villámok. Előretántorodtam. Mindenki megtántorodott,
kivéve Ambrose-t, aki úgy hentergett a földön, mintha az Úr keze sújtotta volna le.
Azután ismét elcsöndesedett a világ. A papírlapok pörögve lehullottak, mint az őszi levelek. Az
emberek szédelegtek, a hajuk kócos volt, a ruhájuk rendetlen. Sokan dülöngéltek, mert eltűnt a
szél, amelynek támaszkodtak.
Fájt a torkom. A kobozom eltörött.
Ambrose feltápászkodott. Sután tartotta a karját, a fejéből ömlött a vér. Eszelősen rettegő,
értetlen nézése pillanatnyi édes gyönyörrel ajándékozott meg. Fontolgattam, hogy ismét ráordítok.
Mi történne? Ismét megjönne a szél?
Fölkapná a földről?
Egy rémült ló nyihogását hallottam. Az emberek kitódultak az Eolianból és a tér többi házából. A
zenészek riadtan nézegettek, mindenki egyszerre beszélt.
— ...volt ez?
...csupa kotta. Segíts, mielőtt...
— ...csinálta. Az ott, az a vörös...
— ...démon. Egy széldémon és...
 —
Néma zavartsággal bámészkodtam, amíg Wilem és Simmon el nem vonszolt onnan.

— Nem tudtuk, hova vigyük — mondta Simmon Kilvinnek.

— Mondjátok el ismét! — szólt nyugodtan Kilvin. — De ez alkalommal csak egy beszéljen. —
Wilemre mutatott. — Próbáld sorba rakni a szavaidat.
Kilvin irodájában voltunk. Az ajtót bezártuk, a függönyöket összehúztuk. Wilem magyarázni
kezdte, mi történt. Ahogy belemelegedett, átváltott siarura. Kilvin elgondolkodó arccal bólogatott.
Simmon feszülten figyelt, alkalmanként közbeszúrt egy-két szót.
Mellettük ültem egy széken. Agyamban félbetört kérdések zűrzavaros örvénye kavargott. Fájt a
torkom. A testem kifáradt, tele volt csípős adrenalinnal. Valahol mélyen, a mellkasom közepén úgy
izzott egy rész, mint a vörösre hevített faszén a kohóban. Körülöttem elzsibbadt a világ, mintha tíz
hüvelyk vastag viasszal öntöttek volna körbe. Nem létezett Kvothe, csak a zűrzavar, a harag, és a
mindent elborító dermedtség. Olyan voltam, akár a viharba került veréb, amely nem talál ágat,
hogy belekapaszkodhasson. Nem tudtam szabályozni bukdácsoló repülésemet.
Wilem éppen végére ért a magyarázatnak, amikor belépett Elodin. Nem kopogott, nem
jelentette be magát. Wilem elhallgatott. Rásandítottam a nevek magiszterére, azután ismét az
ölemben heverő, törött kobozt bámultam. Míg forgattam, az egyik éles szilánk megvágta az ujjam.
Bambán bámultam a vért, ahogy kiserked, és a földre hull.
Elodin elém állt, nem fárasztotta magát azzal, hogy máshoz szóljon.
— Kvothe!
— Nincs jól, magiszter — mondta Simmon riadtan fűrészelő hangon. — Teljesen lebénult. Úgyse
fog beszélni. — Hallottam a szavakat, tudtam, hogy van jelentésük, ismertem is a hozzájuk tartozó
jelentést, mégse mondtak semmit.
— Azt hiszem, beverte a fejét — szólalt meg Wilem. — Ránéz az emberre, de nem látja. Olyan a
szeme, mint a kutyáké.
Kvothe! — ismételte meg Elodin. Amikor nem válaszoltam, még csak föl sem tekintettem a
kobozról, gyengéden megemelte az államat, amíg a szemébe nem néztem. — Kvothe!
Pislogtam.
Rám nézett. Sötét pillantása valahogy megerősített. Lassította a bennem tomboló vihart.
— Aerlevsedi — mondta. — Halljam!
— Tessék? — szólalt meg valahol a háttérben Simmon. — Szél?
— Aerlevsedi — ismételte Elodin türelmesen. Sötét szemét rám szögezte.
— Aerlevsedi — mondtam zsibbadtan.
 —
Elodin rövid időre lehunyta a szemét. Mintha valami zenét akart volna elkapni, amely szelíden
lebeg a szellő szárnyán. Mivel nem láttam a szemét, sodródni kezdtem. Megint a kezemben levő,
törött kobozra néztem, de mielőtt túl messzire bujdosott volna a tekintetem, Elodin ismét
megfogta az államat, és fölemelte az arcomat.
Pillantása nem engedett el. A zsibbadás múlni kezdett, ám a fejemben tovább tombolt a vihar.
Ekkor Elodin szeme megváltozott. Nem rám nézett, hanem belém. Másképpen nem tudom leírni.
Mélyen belém nézett, nem a szemembe, hanem a szememen át. A pillantása belém hatolt, meg
sem állt a mellkasomig, mintha a két kezét fúrta volna a húsomba, hogy kitapogassa a tüdőmet,
szívemnek verését, dühöm hevét, a bennem tomboló vihar mintázatát.
Előre hajolt, ajka a fülemet súrolta. Éreztem a leheletét. Megszólalt... és a vihar elcsöndesedett.
Helyet találtam, ahova leszállhassak.
Van egy játék, amelyet előbb-utóbb minden gyerek kipróbál. Kitárjuk a karunkat, forogni
kezdünk, és figyeljük, ahogy összefolyik a világ. Először szédülünk, de ha elég hosszú ideig forog, a
környezet feloldódik, és már nem szédülünk az elmosódott világban.
Azután megállunk, és a világ visszazökken a szokott formájába. A szédülés villámként sújt le
ránk, minden csúszkál, omlik. A világ megbillen körülöttünk.
Ez történt velem, amikor Elodin lecsendesítette a fejemben tomboló vihart. Annyira szédültem,
hogy felkiáltottam. Kinyújtottam a karomat, hogy ne essek oldalra, fölfelé, befelé. Karok kaptak el,
mert a lábam beleakadt a szék lábába, és le akartam borulni a padlóra.
Borzasztó érzés volt, de elmúlt. Mire magamhoz tértem, Elodin elment.
 nyolcvanötödik fejezet / ELLENSZAVAZATOK

Simmon és Wilem felvittek a szobámba az Ankerben. Ledőltem az ágyra, és a következő

tizennyolc órát átaludtam. Amikor másnap fölkeltem, meglepően jól éreztem magam, leszámítva,
hogy ruhában aludtam, és úgy éreztem, hogy a hólyagom akkorára püffedt, mint egy édesdinnye.
A szerencse rám mosolygott, elég időt adott, hogy ehessem és fürödhessek, mielőtt Jamison
küldönce megtalált. A Magiszterek csarnokában vártak. Fél órán belül jelenésem volt a szarvak
között.

Ambrose és én ott álltunk a magiszterek asztala előtt. Törvénysértéssel vádolt. Én pedig

viszontváddal éltem, lopás, magántulajdon rongálása és az Arkánum tagjához méltatlan viselkedés
miatt. A szarvak között szerzett tapasztalataimon felbuzdulva beható jártasságra tettem szert a
Rerum Codexben, az Egyetem törvénykönyvében. Kétszer is elolvastam, hogy biztos legyek benne,
miként zajlanak itt a dolgok. Úgy ismertem a paragrafusait, mint a tenyeremet.
Sajnos ez azt is jelentette, hogy pontosan tudtam, mekkora bajban vagyok. A törvénysértés
komoly vád. Ha úgy találják, hogy szándékosan bántottam Ambrose-t, akkor megkorbácsolnak, és
kicsapnak az Egyetemről.
Az nem volt kétséges, hogy bántottam Ambrose-t. Tele volt zúzódásokkal, és sántikált. Jajvörös
horzsolás húzódott a homlokán. A karját is felkötötte, bár ezt egész biztosan ő találta ki a hatás
kedvéért.
Csak az volt a baj, hogy egyáltalán nem tudtam, mi történt.
Senkivel sem beszélhettem. Még Elodinnak sem köszönhettem meg, hogy előző nap segített
rajtam Kilvin műhelyében.
A magiszterek engedélyezték, hogy kifejtsük álláspontunkat. Ambrose a legjobb modorát vette
elő, vagyis nagyon udvarias volt, amikor egyáltalán megszólalt. Egy idő után gyanítani kezdtem,
hogy lomhasága a túlságosan bőkezűen adagolt fájdalomcsillapítók következménye lehet. A szeme
csillogásából laudánumra tippeltem.
— Tárgyaljuk meg a sérelmeket, komolyságuk szerint — mondta a Kancellár, miután ki-ki
előadta a történteket.
Hemme magiszter intett. A Kancellár egy bólintással megadta neki a szót.
— Mielőtt szavaznánk, össze kell vetnünk a vádakat — mondta.
— E’lir Kvothe panasza értelmetlen. Nem lehet megvádolni egy diákot azzal, hogy ellopott és
tönkretett valamilyen ingóságot. Vagy az egyik, vagy a másik.
— Ezt miért mondja magiszterséged? — kérdeztem udvariasan.
 — A lopás értelme az, hogy egy ingóság valaki másnak a birtokába kerüljön — mondta Hemme
flegmán. — Minek birtokolnál valamit, ha aztán tönkreteszed? A két vád közül az egyiket vissza kell
vonni.
A Kancellár rám nézett.
— E’lir Kvothe, vissza akarod vonni valamelyik panaszodat?
— Nem, uram.
— Akkor szavazást indítványozok a lopás vádjának elvetéséről — mondta Hemme.
A Kancellár megsemmisítően végigmérte, amiért engedély nélkül megszólal, azután felém
fordult:
— A makacsság az ésszerűséggel szemben aligha dicséretes, E’lir. Hemme magiszter
meggyőzően érvelt.
— Hemme magiszter hibásan érvelt — feleltem egyszerűen. — A lopás annyit jelent, hogy
megszerezzük valaki másnak az ingóságát. Nevetséges feltételezni, hogy az ember nem
pusztíthatja el azt, amit ellopott.
Láttam, hogy néhány magiszter bólint, de Hemme nem adta be a derekát.
— Lorren magiszter, mi a lopás büntetése?
— Legfeljebb két korbácsütés — idézte Lorren. — És vissza kell származtatnia az ingóságot, vagy
ki kell fizetnie az árát, és azon felül egy ezüsttalentum bírságot.
— És mi a büntetése az ingó vagyon tönkretételének?
— A hallgatónak ki kell fizetnie az ingóság pótlását vagy javíttatását.
— Látjátok? — szólt Hemme. — Így fennáll a lehetőség, hogy kétszer fizettessük meg ugyanazt a
kobozt. Ez nem igazságos. Kétszer büntetnénk ugyanazért a vétségért.
— Nem így van, Hemme magiszter — vetettem közbe. — Büntetés jár a lopásért és a más ingó
vagyonának a tönkretételéért. — A Kancellár ugyanúgy nézett rám, mint az engedély nélkül
megszólaló Henrimére, de én folytattam: — Egy dolog az, ha kölcsönadom neki a kobozt, és eltöri.
Más dolog, ha ellopja ugyan, de nem tesz kárt benne. Itt nincs egyik, vagy másik. Mindkét vád
megáll.
A Kancellár kopogott az asztalon, hogy elhallgattasson.
— Tehát nem vonod vissza egyik vádat sem?
— Nem vonom vissza.
Hemme fölemelte a kezét.
— Szavazásra teszem fel a javaslatot, hogy a lopás vádját töröljük.
— Mindenki egyetért? — kérdezte a Kancellár fáradtan. Hemme fölemelte a kezét. Brandeur,
Mandrag és Lorren úgyszintén. — Öt és fél négy ellenében: a vád marad.
Folytatta, mielőtt bárki közbeszólhatott volna:
 — Ki találja bűnösnek Re’lar Ambrose-t ingó vagyon megrongálásában? — Mindenki felemelte a
kezét Hemme és Brandeur kivételével. A Kancellár rám nézett. — Mennyit fizettél azért a
kobozért?
— Kilenc talentumot és hat garast — hazudtam, mert tudtam, hogy ez valós ár.
Ambrose fölhorgadt:
— Eredj már! Egész életedben nem volt tíz talentumod.
A Kancellár bosszúsan kopogott. Ám Brandeur fölemelte a kezét, és beszélni kezdett.
— Re’lar Ambrose érdekes kérdést vetett föl. Egy diák, aki nincstelenül érkezett hozzánk,
honnan jutott ennyi pénzhez?
Néhány magiszter gyanakodva nézett rám. Lesütöttem a szemem, mintha zavarban lennék.
— Kártyán nyertem, uram.
Derűs pusmogás támadt. Elodin felkacagott. A Kancellár megkopogtatta az asztalt.
— Re’lar Ambrose kilenc talentumot és hat garast fizet. Valamelyik magiszternek van
ellenvetése?
Hemme fölemelte a kezét, a döntés ellen szavazott.
— Akkor a lopás vádja következik. Hány korbácsütés?
— Egy se — mondtam. Többen felvonták a szemöldöküket.
— Ki találja bűnösnek Re’lar Ambrose-t lopásban? — kérdezte a Kancellár.
Hemme, Brandeur és Lorren nem emelték föl a kezüket.
— Re’lar Ambrose tíz talentum és hat garas bírságot fizet. Van valakinek ellenvetése?
Ez alkalommal a duzzogó Hemme sem jelentkezett.
A Kancellár nagyot sóhajtott.
— Az Archívum magisztere közölje, mi a büntetése annak, aki az Arkánum tagjához nem méltó
viselkedést tanúsít?
— A vád súlyosságától függően bírság, az arkánumi tagság felfüggesztése vagy kicsapatás —
mondta egykedvűen Lorren.
— Javaslat a büntetésre?
— Az arkánumi tagság felfüggesztése — mondtam, mintha ez lenne a világ legésszerűbb
javaslata.
Ambrose magabiztos közönye megtört.
— Micsoda? — hüledezett.
Hemme felcsattant.
— Herma, ez egyre nevetségesebb!
A Kancellár cseppnyi rosszallással nézett rám.
 — Attól tartok, egyet kell értenem Hemme magiszterrel, E’lir Kvothe. Kétlem, hogy ennyi
elegendő lenne a felfüggesztéshez.
— Nem értek egyet nagyságoddal — mondtam. Igyekeztem bevetni minden ékesszólásomat. —
Gondolja végig nagyságod, amit hallott. Ambrose, akinek nem volt más oka az irántam táplált
ellenszenven kívül, nyilvánosan kigúnyolt, miután ellopta és összetörte az egyetlen
értéktárgyamat.
— Talán így kell viselkednie az Arkánum egy tagjának? Erre a magatartásra akarják buzdítani
nagyságtok a többi re’lart? Netán helyeslendő ez a kicsinyes, gyűlölködő cudarság azokban a
hallgatókban, akik arkanisták akarnak lenni? Kétszáz év telt el azóta, hogy utoljára égettek
arkanistát. Ha ilyen vezetőket adnak az ifjúságnak — intettem Ambrose felé —, akkor e hosszú
béke és biztonság alig néhány éven belül megszűnik.
Meginogtak. Láttam az arcukon. Ambrose idegesen toporgott mellettem, a szeme arcról-arcra
járt.
Pillanatnyi csönd után a Kancellár szavazásra tette föl a kérdést.
— Kik vannak Re’lar Ambrose felfüggesztése mellett?
Arwyl keze a levegőbe repült, őt követte Lorrené, Elodiné, Elxa Dalé... Feszült pillanat volt.
Kilvinről a Kancellárra néztem, remélve, hogy valamelyikük keze csatlakozik a többiekéhez.
Elmúlt a pillanat.
— A javaslatot elvetettük. — Ambrose nagyot sóhajtott. Csak kicsit voltam csalódott. Igazából
már az is meglepett, hogy ennyit sikerült elérnem.
— Nos — szólalt meg ismét a Kancellár, mint aki nehéz munkára készül — áttérünk E’lir Kvothe
törvénysértésének vádjára.
— Négytől tizenötig terjedő korbácsütés, és azonnali kicsapatás az Egyetemről — idézte Lorren.
— A korbácsütések száma?
Ambrose rám nézett. Láttam, hogyan forognak a kerekek az agyában, igyekszik kiszámolni,
mekkora árat fizettessen velem, amit a magiszterek is hajlandók jóváhagyni.
— Hat.
Ólmos félelem töltött el. A korbácsütésekkel fikarcnyit se törődtem. Akár tucatnyit is elviseltem
volna, csak ne csapjanak ki az Egyetemről. Ha kidobnak, vége az életemnek.
— Kancellár úr! — szólaltam meg.
Fáradt jóindulattal nézett rám. A szeme azt mondta, megért, de nincs választása. Tekintetének
szelíd sajnálata megrémített. Tudta, hogy mi következik.
— Igen, E’lir Kvothe?
— Mondhatok néhány szót?
— Már beszéltél a védelmedben — mondta határozottan.
 — De hát azt sem tudom, mit csináltam! — robbantam ki. A pánik átgázolt az önuralmamon.
— Hat korbácsütés és kicsapatás — folytatta a Kancellár hivatalos hangon, elengedve a füle
mellett a kitörésemet. — Mindenki egyetért?
Hemme fölemelte a kezét. Brandeur és Arwyl követte a példáját. A szívem összeszorult, amikor
láttam, hogy a Kancellár is fölemeli a kezét, azután Lorren, Kilvin és Elxa Dal. Utoljára maradt
Elodin, aki lustán mosolygott, és úgy mozgatta fölemelt ujjait, mintha integetne. Mind a kilenc kéz
ellenem szavazott. Kicsapnak az Egyetemről. Vége az életemnek.
nyolcvanhatodik fejezet / MAGA A TŰZ

— Hat korbácsütés és kicsapatás — mondta komoran a Kancellár. Kicsapatás, gondoltam

zsibbadtan, mintha először hallanám ezt a szót. Kicsapatás, kivettetés. Ambrose-ból sugárzott a
boldogság. Egy pillanatig attól féltem, hogy rosszul leszek ott, mindenki előtt.
— Van valamelyik magiszternek kifogása a döntés ellen? — kérdezte a Kancellár szertartásosan,
miközben én a lábamat bámultam.
— Nekem — ez a kötözködő hang csakis Elodiné lehetett.
— Ki szavaz a kicsapatás felfüggesztésére? — Éppen idejében néztem föl, hogy meglássam
Elodin kezét. Aztán Elxa Dalét. Kilvinét, Lorrenét, a Kancellárét. Az összes kezet, Hemméé
kivételével. Kevés híján felkacagtam megrendült hitetlenkedésemben. Elodin kisfiúsán mosolygott
rám.
— Kicsapatás törölve — mondta határozottan a Kancellár. Ambrose boldogsága lekókadt és
kipukkadt. — Van még valamilyen kérdés? — Sajátos mellékzöngéje volt a hangjának. Még várt
valamire.
Ismét Elodin szólalt meg.
— Javaslom, hogy Kvothe kapja meg a re’lar rangot.
— Mindenki egyetért? — Hemme kivételével valamennyi kéz egyszerre röppent a levegőbe. —
Fallow ötödikén Kvothe a re’lar rangra emelkedik, Elodin tutorsága mellett. Az ülést bezárom. — A
Kancellár fölállt az asztaltól, elindult az ajtó felé.
— Micsoda? — rikoltotta Ambrose, és úgy nézett körül, mint aki nem tudja eldönteni, kihez
intézze a kérdését. Végül Hemme után iramodott, aki éppen akkor távozott a Kancellárral és a
magiszterek többségével. Megfigyeltem, hogy korántsem sántikál annyira, mint a tárgyalás
kezdetén.
Bambán álltam, amíg Elodin oda nem jött és meg nem rázta ernyedt kezemet.
— Megzavarodtál? — kérdezte. — Gyere, kísérj el. Mindent megmagyarázok.
 A Hollows árnyas hűvössége után valóságos megrázkódtatás volt a ragyogó délutáni napfény.
Elodin ügyetlenül lehúzta magáról a magiszteri köpenyt. Alatta egyszerű fehér inget és
meglehetősen vacak nadrágot viselt, öv helyett foszlott zsinórral felkötve. Csak most láttam, hogy
mezítláb jár. Lábfejének ugyanolyan egészséges, napbarnított színe volt, mint a karjának és az
arcának.
— Tudod, hogy a re’lar mit jelent? — kérdezte hanyagul.
— Úgy fordítanám le, hogy beszélő — feleltem.
— De azt tudod, hogy mit jelent? — nyomta meg az utolsó szót.
— Nem igazán — ismertem el.
Mély lélegzetet vett.
— Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Egyetem. Egy régebbi Egyetem élettelen romjaira
épült. Nem volt valami nagy, összesen talán ötven emberből állt. Mégis, ez volt a legjobb Egyetem
sok-sok mérföldes körben, így az emberek odajöttek, tanultak, aztán elmentek. De volt egy kis
csoport, amelyik ott maradt. Olyan emberek, akiknek a tudása meghaladta a matematikát, a
nyelvtant és a szónoklattant.
— Ezek egy még kisebb csoportot alakítottak ki az Egyetemen belül. Arkánumnak hívták, és ez
egy nagyon kicsiny, nagyon titkos társaság lett. Rangsort állítottak föl maguk között, és ebben a
rangsorban csakis bravúrral lehetett följebb lépni, semmi mással. Az léphetett be a csoportba, aki
bebizonyította, hogy úgy látja a dolgokat, amilyenek azok valójában. E’lirek lettek, ami azt jelenti,
hogy látó. Mit gondolsz, hogy lettek re’larok? — Várakozóan nézett rám.
— Beszéd útján.
Elnevette magát.
— Helyes! — Megállt, felém fordult. — De mit mondtak? — A szeme fényesen ragyogott.
— Szavakat?
— Neveket! — mondta izgatottan. — A nevek adnak formát a világnak, és az, aki képes
kimondani őket, úton van a hatalom felé. A kezdet kezdetén az Arkánum az olyanok kis csoportja
volt, akik megértették a dolgokat. Embereké, akik hatalmas neveket ismertek. Kevés diákot
tanítottak, lassan, gondosan terelgették őket a hatalom és a bölcsesség felé. Na és a mágia felé. Az
igazi mágia felé. — Végignézett az épületeken és a hemzsegő diákokon. — Azokban a napokban az
Arkánum erős szesz volt. Manapság jól felvizezett bor.
Vártam, amíg biztos nem lettem benne, hogy befejezte.
— Elodin magiszter, mi történt tegnap? — Visszafojtottam a lélegzetemet, és mindennek dacára
reméltem, hogy érthető választ kapok.
Meglepetten nézett rám.
— Kimondtad a szél nevét — felelte, mintha mi sem lenne természetesebb.
 — De hát mit jelent ez? És mit ért nagyságod név alatt? Olyasféle nevet, mint a Kvothe, vagy az
Elodin? Vagy inkább olyasmit, hogy „Taborlin ismerte sok dolog nevét”?
— Mindkettőt — felelte, és integetett egy csinos lánynak, aki egy emeleti ablakon nézett ki.
— De hogy lehet ilyen neveket alkotni? A Kvothe és az Elodin csak hangok, amelyeket ha
kiejtünk, nincs bennük hatalom.
Elodin felvonta a szemöldökét.
— Tényleg? Figyelj. — Végignézett az utcán. — Náthán! — kiáltotta. Egy fiú felénk fordult.
Fölismertem Jamison egyik küldöncét.
— Náthán, gyere ide!
A fiú hozzánk futott.
— Igen, uram!
Elodin odaadta neki a magiszteri köpenyt.
— Náthán, elvinnéd ezt a szobámba?
— Természetesen, uram. — A fiú átvette a köpenyt, és elsietett.
Elodin rám nézett.
— Láttad? A nevek, amelyeken egymást hívjuk, nem Nevek. Mindazonáltal van bizonyos
hatalmuk.
— Ez nem mágia — tiltakoztam. — Engedelmeskednie kellett nagyságodnak.
Hiszen nagyságod magiszter.
— Te pedig re’lar vagy — mondta kérlelhetetlenül. — Hívtad a szelet, és a szél
engedelmeskedett.
Ezzel a gondolattal meg kellett birkózni.
— Azt mondja, hogy a szél eleven?
Legyintett.
— Bizonyos értelemben. A legtöbb dolog bizonyos értelemben él.
Más irányból próbálkoztam.
— Hogy hívhatom a szelet, ha nem is tudom, hogyan kell?
Elodin összecsapta a kezét.
— Ez az igazán kiváló kérdés! A válasz az, hogy mindnyájunknak két elménk van: egy éber elme
és egy alvó elme. Az éber elménk az, amelyik gondolkodik, beszél, érvel. De az alvó elme az
erősebb. Mélyen a dolgok szívébe lát. Ez a részünk az, amelyik álmodik. Mindenre emlékszik.
Megérzéseket ad nekünk. Az éber elméd nem érti meg a nevek természetét. Az alvó igen. Máris
sok mindent tud, amit az éber nem.
Rám nézett.
 — Emlékszel, hogy érezted magad, miután kimondtad a szél nevét?
Bólintottam, noha nem élveztem az emléket.
— Amikor Ambrose eltörte a kobozt, ezzel fölébresztette alvó elmédet. Mintha egy téli álmát
alvó, hatalmas medvét bökött volna meg egy égő ággal, az pedig fölágaskodott és elbömbölte a
szél nevét. — Hevesen kitárta a karját, furcsálkodó pillantásokra bírva az arra járó diákokat. —
Utána az éber elméd nem tudta, mit tegyen. Egyedül maradt egy dühös medvével.
— Mit tett velem? Nem emlékszem, mit súgott a fülembe.
— Egy név volt. Egy név, amely lecsillapította a dühös medvét, és segített neki, hogy újra
elaludjék. De most már nem alszik olyan mélyen. Lassan föl kell ébresztenünk, meg kell
szelídítened.
— Ezért szavazott a kicsapatásom felfüggesztésére?
Legyintett.
— Egyáltalán nem fenyegetett a kicsapás. Nem te vagy az első diák, aki dühében kimondja a szél
nevét, bár sok éve nem fordult elő.
Vannak olyan heves indulatok, amelyek fel szokták kelteni az alvó elmét. — Elmosolyodott. —
Én akkor mondtam ki, amikor Elxa Dallal vitatkoztam. Amikor elordítottam, a parázstartói
felrobbantak, és felhőkben szállt az izzó parázs meg a pernye. — Kuncogott.
— És mi dühítette föl ennyire?
— Nem volt hajlandó megtanítani a haladó kötésekre. Alig tizennégy éves voltam és e’lir. Azt
mondta, várjak, amíg re’lar leszek.
— Vannak haladó kötések?
Vigyorgott.
— Titkok, Re’lar Kvothe. Ezt jelenti arkanistának lenni. Most, hogy re’lar lettél, jogod van
bizonyos dolgokra, amelyeket eddig megtagadtunk tőled. A haladó szimpatetikus kötésekre, a
nevek természetére. Belekóstolhatsz gyanúsabb rúnákba, ha Kilvin úgy dönt, hogy felkészültél.
Dagadozott bennem a remény.
— Ez azt jelenti, hogy most már bejuthatok az Archívumba?
— Á — felelte Elodin. — Nem. A legkevésbé sem. Tudod, hogy az Archívum Lorren birodalma, az
ő királysága. Azok a titkok nem az enyémek, hogy neked adhassam őket.
A titkok említése felszínre hozott bennem egyet, amely hónapok óta izgatott.
Az Archívum szívében rejlő titok.
— Mi az a kőajtó az Archívumban? — kérdeztem. — Amelyiken négy rézlap van. Most, hogy
re’lar vagyok, beszélhet magiszterséged arról, mi van mögötte?
Elodin elnevette magát.
 — Ó, dehogy. Nem, nem! Te aztán nem vacakolsz apró titkokkal, igaz? — Hátba vágott, mintha
valami különösen jó viccet mondtam volna. — Valaritas!
Istenem. Máig emlékszem, milyen volt ott állni, az ajtót bámulni és találgatni!
Ismét elnevette magát.
— Kegyelmes Tehlu, majdnem belepusztultam. — A fejét csóválta.
— Nem. Nem juthatsz be a rézlapos ajtó mögé. De... — Cinkosan sandított rám. — Mivel most
már re’lar vagy... — jobbra-balra nézett, mintha attól félne, hogy kihallgatnak. Közelebb hajoltam
hozzá. — Mivel re’lar vagy, elismerem, hogy létezik. — Ünnepélyesen kacsintott.
Bármilyen csalódott voltam, nem tudtam nem mosolyogni. Egy darabig némán ballagtunk,
elmaradt a Mains, az Anker.
— Elodin magiszter!
— Igen? — A szeme egy mókust követett, amely átfutott az úton, föl egy fára.
— Még mindig nem értem ezt a dolgot a nevekkel.
— Majd megtanítom neked, hogy megértsd — mondta félvállról.
— A nevek természetét nem lehet leírni, csak átélni és megérteni.
— Miért nem lehet leírni? — kérdeztem. — Ha megért valamit az ember, akkor le is írhatja.
— Mindent le tudsz írni, amit megértesz? — sandított rám.
— Természetesen.
Előre mutatott.
— Milyen színű az inge annak a fiúnak?
— Kék.
— Mit értesz azon, hogy kék? Írd le!
Egy pillanatig próbálkoztam, aztán feladtam.
 —
Akkor hát a kék, az egy név?
— Egy szó. A szavak az elfelejtett nevek fakó árnyai. Ahogy a neveknek van hatalmuk, úgy a
szavaknak is van. A szavak tüzet gyújtanak az emberek elméjében. A szavak könnyet facsarnak a
legkeményebb szívből. Van hét szó, amelyektől valaki beléd szeret. Van tíz szó, amelyek a
legerősebb ember akaratát is megtörik. De a szó nem más, mint festett tűz. A név pedig maga a
tűz.
A fejem zúgni kezdett.
— Még mindig nem értem.
Megfogta a vállam.
— Szavakról beszélni szavakkal olyan, mint mikor ceruzát rajzolsz a ceruzával. Lehetetlen.
Zavarba ejtő. Dühítő. — Kezét a feje fölé emelte, mintha az égig akarna nyúlni. — De vannak más
útjai is a megértésnek! — kiáltotta, és úgy kacagott, mint egy gyerek. Ölelésre tárta karját a
felhőtlen égbolt felé, és még mindig nevetett.
— Nézd! — kiáltotta, és hátraszegte a fejét. — Kék! Kék! Kék!
 —

nyolcvanhetedik fejezet / TÉL

— Hát elég habókos — mondtam Simmonnak és Wilemnek később, amikor ugyanazon a

délutánon találkoztunk az Ankerben.
— Magiszter — felelte Sim tapintatosan. — És a tutorod. Abból, amit mondtál, úgy tűnik, ő
akadályozta meg, hogy kicsapjanak.
— Nem azt mondtam, hogy nem értelmes, és láttam olyasmit csinálni, amire nincs
magyarázatom. De ettől tény marad, hogy lóg egy deszkája. Körkörösen beszél nevekről, szavakról
és hatalomról. Jól hangzik, amikor mondja. Csak nincs semmi értelme.
— Elég a panaszkodásból — intett Simmon. — Mindkettőnket megelőzve lettél re’lar, még
akkor is, ha a tutorod hangyás. És ezüsttel fizetnek érte, hogy eltörted Ambrose karját. Szabad
vagy, mint a madár. Fele ennyi szerencsét kívánok magamnak.
— Nem egészen szabad — feleltem. — Még így is meg fognak korbácsolni.
— Micsoda? — kérdezte Sim. — Mintha azt mondtad volna, hogy felfüggesztették a büntetést?
— A kicsapatásomat — feleltem. — Nem a korbácsolást.
Simmon álla leesett.
— Miért nem?
— A törvénysértés miatt — mondta halkan Wilem. — Nem engedhetik, hogy egy diák csak úgy
megússza, miután bűnösnek találták törvénysértésben.
— Elodin is ezt mondta. — Ittam egy pohárral. Aztán még eggyel.
— Nem érdekel — indulatoskodott Simmon. — Ez barbárság. — Az utolsó szónál az asztalra
csapott az öklével, felborította a poharát, és kiömlött belőle a sötét scutten. — A francba! —
Föltápászkodott, a kezével tartotta volna vissza a bort, hogy ne csorogjon a földre.
Annyira hahotáztam, hogy könnyek szöktek a szemembe, és megfájdult a hasam. Úgy éreztem,
mintha nagy súly esett volna le a mellemről, és végre szabadon lélegezhetek.
— Imádlak, Sim! — mondtam komolyan. — Néha úgy érzem, te vagy az egyetlen becsületes
ember, akit ismerek.
Rám nézett.
Be vagy rúgva.
— Nem, ez az igazság. Derék ember vagy. Jobb, mint amilyen én valaha is leszek. — Olyan
pillantást vetett rám, mint aki nem tudja, hogy most csúfoljáke, vagy sem. Odajött az egyik
pincérlány egy vizes ronggyal, és néhány fullánkos megjegyzés kíséretében tisztára törölte az
asztalt. Sim annyira rendes volt, hogy mindnyájunk nevében restelkedett.

Sötét volt, mire visszaértem az Egyetemre. Kis időre megálltam az Ankerben, hogy magamhoz
vegyek néhány dolgot, azután elindultam a Mains tetői felé.
Meglepetésemre Auri már várt, pedig nem is volt felleges az ég. Alacsony téglakéményen ült, és
lustán lóbálta a lábát. Haja légies felhőként vette körül pici alakját.
Amikor meglátott, leugrott a kéményről, és egy kis lépést tett oldalra, ami már-már olyan volt,
mint egy pukedli.
— Jó estét, Kvothe.
— Jó estét, Auri — feleltem. — Hogy vagy?
— Szép vagyok — mondta határozottan —, és ez egy szép éjszaka. — Két kezét a háta mögé
rejtette, és topogott.
— Mit hoztál nekem ma este? — kérdeztem.
Napsugaras mosollyal nézett rám.
— Te mit hoztál nekem?
Elővettem a köpenyem alól egy lapos palackot.
— Egy kis mézbort.
Két kézzel ragadta meg.
— Nahát, ez igazán fejedelmi ajándék! — Csodálattal nézett rá.
— Gondolj csak a becsípett méhecskékre! — Kihúzta a dugót, beleszimatolt a palackba. — Mi
van benne?
— Napfény — feleltem. — Mosoly és egy kérdés.
A füléhez emelte a palackot, és vigyorgott.
— A kérdés a legalján van — mondtam.
— Súlyos kérdés — válaszolta, majd kinyújtotta a kezét. — Hoztam neked egy gyűrűt.
Langyos, sima fából volt.
— Mit tud? — kérdeztem.
— Titkokat tartani — felelte.
A fülemhez szorítottam.
Auri komolyan megrázta a fejét. Haja örvénylett.
— Nem mondja el őket, inkább megtartja. — Közelebb lépett, megfogta a gyűrűt, és az ujjamra
húzta. — Az épp elég, ha van titkunk — dorgált szelíden.
— Ennél több már mohóság lenne.
— Illik az ujjamra — csodálkoztam.
 —

— A te titkaid vannak benne — mondta, mintha egy gyereknek magyarázna.

— Ki másra illene?
Hátradobta a haját, és megint tett oldalra egy olyan különös kis lépést. Majdnem mint egy
pukedli vagy egy miniatűr tánc. — Azon gondolkodtam, Kvothe, velem vacsoráznál-e ma este —
kérdezte komolyan. — Hoztam almát és tojást. Továbbá van finom mézborom.
— Boldogan vacsorázom veled, Auri — feleltem illedelmesen. — Én kenyeret és sajtot hoztam.
Fürgén lemászott az udvarba, ahonnan néhány perc múlva felhozott nekem egy áttetsző
porcelán teáscsészét. Mindkettőnknek töltött a mézborból, cseppenként itta a magáét egy ezüst
koldusbögréből, alig volt nagyobb egy gyűszűnél.
Leültem a tetőn, és megosztottuk az ételt. Én egy nagy barna rozskenyérrel szálltam be, és egy
cikkely kemény, fehér dalonir sajttal, Auri érett almával és fél tucat barna pöttyös tojással,
amelyeket valamilyen módon sikerült megfőznie. Só a köpenyem egyik zsebéből kerülközött a
kemény tojáshoz.
Evés közben nagyobbrészt hallgattunk, élveztük egymás társaságát. Auri keresztbe tett lábbal,
egyenes háttal ült hajának fátyolfelhőjében. Aggályos választékossága most is olyanná varázsolta
ezt a pikniket a háztetőn, mintha egy nagyúr csarnokában költenénk el a díszvacsorát.
— A szél mostanában leveleket hoz Odalentre — mondta könnyedén a vacsoránk vége felé. —
A rácsokon és az alagutakon át. Összegyűlnek a Lentiben, úgyhogy ott most nagy a zörgés.
— Csakugyan?
Bólintott.
— És beköltözött egy anyabagoly is. Ott fészkel Szürke Tizenkettő közepén.
Ilyen vakmerőséget!
— Akkor ő ritka vendég?
Bólintott.
A legnagyobb mértékben. A baglyok bölcs állatok. Óvatosak és türelmesek. A bölcsesség
kizárja a vakmerőséget. — Ivott a csészéjéből, a fülét finoman tartotta a hüvelykés mutatóujja
között.
— Ezért aztán a baglyok nem valami nagy vitézek.
A bölcsesség kizárja a vakmerőséget. Treboni kalandjaim után nem tudtam nem egyetérteni
vele.
— Ez viszont egy kalandor? Egy felfedező?
 — Ó, igen! — Tágra nyílt a szeme. — Nem ismeri a félelmet. Olyan arca van, mint egy csintalan
holdnak.
Ismét megtöltötte ezüstcsészéjét mézborral, a maradékot az én teáscsészémbe öntötte. Azután
lefelé fordította a palackot, csücsörített, és kétszer átfújt az üveg szája fölött. A keletkező hang
emlékeztetett a bagolyhuhogásra.
— Hol van a kérdésem? — követelőzött.
Haboztam, mert nem tudhattam, hogyan reagál.
— Azon gondolkoztam, Auri, hogy megmutatnád-e nekem, mi van Odalent?
Hirtelen riadalommal fordította el a fejét.
— Kvothe, azt hittem, hogy te úriember vagy! — Szégyenkezve rángatta rongyos ingét. — Ilyet
kérni egy lánytól, hogy mutassa meg, mi van odalent! — Lehajtotta a fejét, haja elrejtette az arcát.
— Auri — kérdeztem —, te most tréfálsz velem?
Fölnézett, és elvigyorodott.
— Igen! — mondta büszkén. — Hát nem csodálatos?

A kihalt udvar súlyos vasrácsán vitt le Odalentre. Elővettem a kézilámpásomat, hogy

megvilágítsam az utat, Auri is világított valamivel, amit kinyújtott tenyerének öblében vitt, és ami
puha zöldeskékben derengett.
Kíváncsi voltam, mi lehet az, de nem akartam egyszerre túl sok titkát kitudni.
Az Odalent eleinte pontosan olyan volt, mint amire számítottam. Alagutak, csövek.
Szennyvíznek, ivóvíznek, gőznek, széngáznak. Nagy, fekete öntöttvas csövek, akkorák, hogy egy
ember is elférhetett bennük, fényes kis rézcsövek, nem vastagabbak a hüvelykujjamnál. Kővel
kifalazott járatok roppant útvesztője, amelynek ágai sajátos szögekben váltak szét és találkoztak.
Ha volt is benne valami rendszer, én nem találtam.
Auri tartott egy villám idegenvezetést, büszkén, mint egy ifjú anya, izgatottan, mint egy kislány.
Lelkesedése ragadós volt, hamarosan magam is engedtem a pillanat lázának, nem törődtem vele,
hogy eredetileg fel akartam deríteni az alagutakat. Nincs még egy olyan gyönyörűséges titok, mint
amit a saját pincénkben találunk.
Három fekete öntöttvas csigalépcsőn ereszkedtünk le a Szürke Tizenkettőbe. Mintha egy
szakadék mélyén álltunk volna. Ahogy fölnéztem, láttam messze fönt a csatornarácsokon
leszűrődő, halvány holdfényt. Az anyabagoly nem volt ott, de Auri megmutatta a fészket.
Minél mélyebbre mentünk, annál furcsábbak lettek a dolgok. A csövek és vezetékek kerek
alagútjai eltűntek, szögletes járatok, törmelékkel teleszórt lépcsők váltották fel őket. Korhadt
faajtók lógtak rozsdás sarokvasakon, székek és asztalok penészedtek félig romba dőlt szobákban.
 —

Az egyik szobának két befalazott ablaka volt annak ellenére, hogy számításaim szerint legalább
ötvenlábnyira lehettünk a föld alatt.
Még mélyebbre ereszkedve leértünk a Mindenek Aljára. Akkora terem volt, mint egy
székesegyház, sem Auri kék fénye, sem az én vörös lámpám nem érte el a mennyezet legmagasabb
pontjait. Körülöttünk roppant, ódon gépezetek álltak. Némelyik széthullott: embernél magasabb
fogaskerekeik eltörtek, hajtószíjaik törékenyre száradtak a kortól, irdatlan gerendáikon fehér
sövénnyé nőttek a gombák.
Más gépezetek épek voltak, csak a több évszázados állás nyűtte el őket. Odamentem egy
vaskolonchoz, amelyik akkora volt, mint egy tanyaház, és levesestányérnyi rozsdapikkelyt törtem
le róla. Alatta nem volt más, csak még több rozsda. A közelben három nagy oszlopot olyan
vastagon lepett a rézrozsda, hogy mohának lehetett nézni. Sok hatalmas gépet föl sem lehetett
ismerni: ezek mintha inkább megolvadtak, mint el rozsdásodtak volna. De láttam valamit, ami
vízkerék lehetett: a három emelet magas szerkezet egy száraz csatornában hevert, amely
szakadékként húzódott végig a terem közepén.
Csak halvány sejtelmem volt róla, hogy melyik gépet mire használhatták. Azt végképp nem
tudtam, miért hevernek itt, mélyen a föld alatt, megszámlálhatatlan évszázad óta. Nem
látszottak...
 nyolcvannyolcadik fejezet / KÖZJÁTÉK — KERESÉS

Súlyos bakancsok dobogtak a deszkajárdán. A Jelkő fogadóban a három ember fölrezzent a

meséből. Kvothe mondat közben felugrott, és mire beléphetett volna az első esti vendég, ő már
majdnem a pultnál járt.
— Éhes emberek jöttek, Kote! — kurjantotta a küszöbről Csuma, akit Shep, Jake és Graham
követett.
— Van itt hátul egy kis falnivaló — felelte Kote. — Máris futok és hozom, hacsak nem akartok
előbb inni valamit. — Baráti kórus harsogta az igent, a vendégek helyet foglaltak a pultnál a
székeken. A kis eszmecserét olyan kényelmesre koptatta az idő, mint egy jól kitaposott lábbelit.
A Krónikás meredten bámulta a pult mögött álló, vörös hajú férfit. Semmi sem maradt benne
Kvothéból. Egyszerű kocsmáros volt: barátságos, szolgálatkész és annyira szerény, hogy szinte már
láthatatlan.
Jake leküldött egy kiadós kortyot. Csak ezután figyelt fel a terem túlsó végében ülő Krónikásra.
— Nimá, Kote! Új vendég! A fenébe, igazán szerencsés, hogy talált magának ülőhelyet.
Shep kuncogott. Csuma megfordult a székén, és megbámulta az asztalt, amelynél Bast és a
Krónikás ültek. A Krónikás tolla ugrásra készen várakozott a papír felett.
— Táncsak nem skribler vagy efféle?
— Az bizony — vágta rá Kote. — Tegnap éjszaka érkezett a városba.
Csuma kacsintott.
— Oszt mit ír?
Kote valamelyest lehalkította a hangját, hogy törzsvendégei ne az idegenre, hanem rá
figyeljenek. — Emlékeztek Bast baedni útjára? — A vendégek buzgón bólogattak. — Nohát, most
derült ki, hogy megkapta ott a himlőt, és azóta is gyengélkedik. Ügy gondolta, testamentumot írat,
amíg még megteheti.
— Ez bizony értelmes dolog manapság — mondta sötéten Shep. Felhajtotta a söre maradékát,
az üres korsót a pulthoz koccintotta.
— Még egyet kérek ebből.
Ami pénzt megtakarítok holtomig, azt mind az özvegy Zsályánéra hagyom! — szavalta Bast
a szoba túlsó végében. — Hogy fölnevelhesse és kistafírozhassa három lányát, akik hamarosan
feladósorba kerülnek. — Gondterhelten sandított a Krónikásra. — Az jó úgy, hogy feladósorba?
— Abbion, a kis Katié jól megnőtt az idén — mélázott Graham. A többiek bólintottak.
— Munkaadómra hagyom a legszebb csizmámat — folytatta Bast nagylelkűen. — És azt a
nadrágomat, amelyet megfelelőnek talál.
 — Ugyancsak szép csizsmái vannak a fiúnak — mondta Csuma Kote-nak. — Mindig is így
gondoltam.
— Mert gondom van hallatlan lelkemre, meghagyom Leoden atyának, hogy világi javaim
fennmaradt részét ossza szét az egyházközség tagjai között.
Nekem nincs több szükségem rájuk.
— Úgy érted, hogy halhatatlan? — tétovázott a Krónikás Bast vállat vont.
— Pillanatnyilag ennyi jut eszembe. — A Krónikás bólintott, és gyorsan eltüntette a papírt, a
tollakat és a tintát a lapos bőriszákban.
— Gyere mán ide! — kurjantott Csuma. — Ne üljél külön! — A Krónikás egy pillanatra
megdermedt, azután lassan odament a pulthoz.
— Hogy hínak, fiam?
— Devan — felelte az írnok. Összerezzent, krákogott. — Bocsánat.
Carverson. Devan Carverson.
Csuma bemutatta a Krónikást a kompániának, majd megkérdezte:
— Osztán honnan jöttél, Devan?
— Abbott’s Ford felől.
— Mi újság arrafelé?
A Krónikás kényelmetlenül fészkelődön. Kote sötéten figyelte a pult mögül.
— Hát... az utak meglehetősen rosszak...
Ez elindította a hasonló panaszok áradatát, és a Krónikás megnyugodott. A nagy zsörtölés
közben nyílt az ajtó, és belépett a kisfiús arcú, de araszos vállú kovácsinas. Hajában füstszagot,
vállán hosszú vasrudat hozott. Megtartotta az ajtót, hogy Carter is bejöhessen.
— Tiszta bolond vagy, fiam — morogta Carter. Lassan, óvatosan mozgott a friss sebei miatt. —
Mindenfelé hurcolászod ezt, aztán majd téged is úgy fognak emlegetni, mint Bolond Martint. Te
leszel az a rannishi bolond kölyök.
Ezt akarod hallgatni a következő ötven évbe?
A kovácsinas restelkedve fogást váltott a vasrúdon.
— Csak beszéljenek! — motyogta cseppnyi kihívással. — Amióta kinn vótam, hogy eltakarítsam
Nellyt, folyton arról a pókfajzatról álmodok. — Megrázta a fejét. — Asziszem, inkább neked is
ilyennel kéne járnod. Az a bestye megölhetett vóna.
Carter nem törődött vele. Merev arccal, óvatosan araszolt a pult felé.
— Jó látni, hogy ismét fönn vagy, Carter! — szólt oda Shep, és megemelte a korsóját. —
Aszittem, még egy-két napig nemigen látunk itten.
— Egy-két őtésnél több kell ahhoz, hogy ágyba tartson — felelte Carter.
 —

Bast a székét ajánlotta fel a sebesültnek, azután sietve arrább húzódott, és a lehető legtávolabb
ült le a kovácsinastól. Barátságos dünnyögés köszöntötte az új vendéget.
A kocsmáros bement a hátsó szobába, ahonnan néhány perc múlva meleg kenyérrel és gőzölgő
levesestányérokkal megrakott tálcával tért vissza.
Addigra mindenki a Krónikást hallgatta.
— ...ha jól emlékszem, Kvothe éppen Severenben járt, amikor ez történt.
Hazafelé tartott...
— Ez nem Severenbe vót! — helyesbített Csuma bá. — Az Egyetemen.
— Lehet — engedett a Krónikás. — Mindenesetre késő este ment hazafelé, és valamilyen
banditák megtámadták egy sikátorban.
— Fényes nappal vót! — zsörtölődött Csuma. — A város közepin. Mindenki látta.
A Krónikás makacsul megrázta a fejét.
— Én sikátorra emlékszem. Nos tehát, a banditák megtámadták Kvothét. A lovát akarták. —
Elhallgatott, ujjai hegyével a homlokát gyömöszölte. — Várjunk, ez nem jó. Nem lehetett lova
abban a sikátorban. Talán a severeni úton történt.
— Mondtam mán, hogy nem Severenbe vót! — Csuma haragosan verte a pultot. — Tehlura,
haggyad abba! Mindent összekeversz.
A Krónikás zavartan elvörösödött.
— Csak egyszer hallottam, évekkel ezelőtt.
Kote sötéten sandított a Krónikásra, és lecsapta a tálcát a pultra. A mese átmenetileg
félbeszakadt. A vén Csuma úgy habzsolt, hogy majd’ megfulladt, és egy kiadós korty sörrel küldte
le az ételt.
Mivel te még eszel — vetette oda a Krónikásnak, miközben beletörölte a száját az inge
ujjába —, nem fogsz haragudni, ha folytatom a történetet? Csak hogy ez a gyerek itten hallja?
— Hát ha biztos vagy benne, hogy tudod... — tétovázott a Krónikás.
— Persze hogy tudom! — felelte Csuma, és megfordult a székén, hogy szemben legyen a
hallgatóságával. — Jól van. Valamikor régesrégen, amikor Kvothe még csimota vót, elment az
Egyetemre. De nem úgy élt az Egyetemen, ahogy szoknak, tudjátok, mint a közönséges népek.
Nem engedhette meg magának azt a nagy cifrálkodást, ami ott megy.
— Hogy lehet ez? — kérdezte a kovácsinas. — Magad mondtad, hogy Kvothe olyan okos vót,
hogy még ők fizettek, csak maradjon, pedig csak tízéves vót. Adtak neki egy erszény aranyat meg
egy akkora gyémántot, mint az öregujja, meg egy vadonatúj lovat, vadonat nyereggel,
lószerszámmal, frissen parkolva, meg egy zsák zabot meg minden.
Csuma békülékenyen bólintott.
— Igaz, igaz. De ez egy-két évvel azután vót, hogy Kvothe mindezt megkapta. Meg tudod, abból
az aranyból sokat odaadott ám valami szegény embereknek, akiknek leégett a házuk.
— A lakodalmukon égett le — szólt közbe Graham.
Csuma bólintott.
— És hát Kvothénak is kellett enni, szobát bérelni, zab is kellett a lovának.
Szóval addigra mind elfogyott az aranya. így hát...
— És a gyémánttal mi lett? — kérdezte a fiú.
A vén Csuma nagyon csúnyán nézett rá.
— Ha tudni akarod, azt a gyémántot egy nagyon jó barátjának adta. Egy nagyon jó
barátnőjének. De az egy másik történet, nem az, amit most mesélek. — Olyan gyilkosán
meresztette a szemét a fiúra, hogy az bűntudatosan lehajtotta a fejét, és bekapott egy kanál levest.
Csuma folytatta a mesét:
— Mivel Kvothe nem engedhette meg magának az egyetemi gazdagok életét, inkább a
szomszéd városba lakott, améket úgy hívtak, hogy Amary. — Hegyes pillantást vetett a Krónikásra.
— Vót egy szobája egy fogadóba, ahol ingyen lakhatott, mer akié a kocsma vót, egy özvegyasszony,
igen megkedvelte, és munkát adott neki, hogy fönntarthassa magát.
— Zenélt is ottan — tette hozzá Jake. — Nagyon ügyesen játszott a kobzán.
 —

Jacob, te csak tömjed a lepénylesőd, és hagyd, hogy én mondjam! — reccsent rá Csuma. —

Mindenki tudja, milyen jól muzsikált Kvothe. Az özvegy főleg ezér kedvelte meg, és a zenélés
benne vót a munkába.
Ivott egy kortyot, és folytatta:
— Na szóval egy napon Kvothe éppen az özvegy ügyeit intézte, amikor egy fickó kést rántott, és
aszondta, hogy ha nem adja oda az özvegy pénzét, akkor kiontja a bélit, ott az utcán. — Fenyegető
képpel rászögezett egy képzeletbeli kést a kovácsinasra. — Mármost nem szabad elfelejtened, ez
akkor történt, amikor Kvothe még csimota vót. Nem vót kardja, de még ha lett vóna, akkor se
tanult meg vívni Ademtől.
— Akkor hát mit tett? — kérdezte a kovácsinas.
— Nohát! — Csuma hátradőlt. — Ez délbe történt, Amary város főterén.
Kvothe éppen hívta volna a csendbiztost, de hát mindig jó megfigyelő vót.
Észrevette, hogy a fickónak nagyon fehérek a fogai...
A fiú szeme tágra nyílt.
— Édességevő vót?
Csuma bólintott.
— Ami még rosszabb, a fickóról dőlt a víz, mint egy lehajszolt lóról, a szeme vadul villogott, a
keze... — Tágra nyitotta a szemét, kinyújtotta, sőt meg is remegtette a kezét. — Ebből Kvothe
tudta, hogy ki van éhezve, és a saját anyját is leszúrná egy pennyért. — Ismét meghúzta a sörét,
hogy fokozza a feszültséget.
— Mit csinált? — kiáltotta Bast rémülten a pult végénél, és színpadiasán tördelte a kezét. A
kocsmáros gyilkos pillantást lövellt a diákjára.
Csuma folytatta:
— Nohát, először habozott, és az az ember közelebb lépett a késsel, és Kvothe látta, hogy nem
fogja még egyszer kérni. így hát fekete mágiát használt, amit egy titkos könyvbe tanált, ami az
Egyetemen vót elzárva. Három szörnyű, titkos szót mondott, és odahívott egy démont...
— Egy démont? — A kovácsinas majdnem kiáltott. — Olyat, mint...
Csuma lassan csóválta a fejét.
— Á, dehogy, az egyáltalán nem vót pók. Rosszabb vót. Tiszta árnyékból vót, és amikor
rávetette magát a fickóra, belemart a mellyébe, egyenesen a szívébe, és úgy kiszívott belőle
minden vért, ahogy te szívod ki a lét a szilvából.
Minden megfeketedett kézre, Csuma! — mondta szemrehányóan Carter. — Ráhozod a
lidércnyomást erre a kölyökre. Még egy év múlva is magával fogja hurcolni ezt a vasdarabot, ha
teletömöd a fejét ezzel a sok ostobasággal.
 — Én nem így hallottam — mondta lassan Graham. — Úgy hallottam, hogy egy asszony rekedt
bent egy égő házba, és Kvothe egy démont szólított, védené meg a tűztől. Azután berohant, és
kihozta a hölgyet a tűzből, és egyáltalán nem égett meg.
— Hallanotok kéne magatokat — mondta Jake undorral. — Mint a gyerekek télközépkor. „A
démonok ellopták a babámat! A démonok kiöntötték a tejet!” Kvothe nem trafikált démonokkal.
Az Egyetemen mindenféle neveket tanult, világos? A fickó késsel támadt rá, ő pedig hívta a tüzet
és a villámot, úgy, ahogy a Nagy Taborlin.
— Démon vót, Jake! — vágott vissza dühösen Csuma. — Máskülönben a történetnek semmi
értelme. Egy démont hívott, és az kiitta a fickó vérét, és mindenki, aki látta, reszketni kezdett.
Valaki szólt a papnak, a pap elment a csendbiztosért, az pedig odament, és éjnek évadján elfogta
az özvegy kocsmájába. Fogdába vágták, mert sötét erőkkel trafikált, meg ilyesmi.
— Az emberek nyilván a tüzet látták, arról hitték, hogy démon — ragaszkodott az igazához Jake.
— Tudod, milyenek a népek.
— Nem tudom, Jacob. — Csuma keresztbe fonta a karját, és a pultnak dőlt. — Mér nem
mondod el nekem, milyenek a népek? Mér nem állsz elém, és mondod el ezt az egész rohatt
történetet, miközbe...
Elnémult, mert meghallotta, hogy nehéz bakancsok dobognak a deszkajárdán. Szünet
következett, aztán matatni kezdtek a záron.
A fejek kíváncsian fordultak az ajtó felé, mivel a törzsvendégek már mind itt voltak.
— Két új arc egy napon — mondta tapintatosan Graham, tudva, hogy fájó pontot érint. — Úgy
fest, Kote, vége a szűkös napjaidnak.
— Nyilván nagyobb a rend az utakon — mondta Shep két korty között, valamivel derűsebben.
— Ideje is, hogy legyen már némi szerencsénk.
Kattant a kilincs, az ajtó lassan kinyílt. Azután leírt egy ugyanolyan lassú ívet, és a falnak
koppant. Egy ember ácsorgott a kinti sötétben, mintha azon tűnődne, bejöjjön-e, vagy se.
— Isten hozott a Jelkőben! — kiáltotta oda a kocsmáros a pult mögül. — Segíthetek valamiben?
A férfi belépett a fénybe. Rögtön lelohadt a gazdák lelkesedése, amikor meglátták a zsoldos
katonára valló bőrpáncélt és a súlyos kardot. Egy magányos zsoldos sosem biztató látvány, még a
legjobb időkben sem. Mindenki tudta, hogy a munkanélküli zsoldost és az útonállót csak némi idő
választja el egymástól.
Ráadásul az is látszott, hogy erre rossz idők járnak. Nadrágja szárához, nyersbőr cipőfűzőjéhez
bogáncsok tapadtak. Királykékre festett ingének finom vásznát sár szennyezte, és megtépték a
tüskék. Haja zsíros csomókba csapzott. Szeme alatt árkok sötétlettek, mintha napok óta nem aludt
volna.
Néhány lépést tett befelé, az ajtót nyitva hagyta maga mögött.
 —

— Látom, jó ideje úton vagy — mondta nyájasan Kvothe.

— Óhajtasz egy italt vagy valami vacsorát? — Amikor a jövevény nem válaszolt, így folytatta: —
Senki sem hibáztatna, ha előbb aludnál egy keveset. Láthatólag nehéz napok állnak mögötted. —
Bastra pillantott, ő lesiklott a székről, és ment, hogy becsukja a kocsma ajtaját.
A zsoldos lassan végignézett mindenkin, aki a pultnál ült, majd odament az üres helyre a
Krónikás és Öreg Csuma között. Kvothe felöltötte legszívélyesebb kocsmárosi mosolyát, miközben
a zsoldos nehézkesen a pultnak dőlt, és valamit motyogott.
Bast, kezével a kilincsen, megmerevedett az ivó másik végében.
— Parancsolsz? — hajolt előre Kvothe.
A martalóc föltekintett. Szeme találkozott a kocsmároséval, azután végigjárta a pult mögötti
részt. Olyan lomhán mozgott a szemgolyója, mintha fejbe vágták volna.
— Aethin tseh chistok schtaiven vei.
Kvothe előrehajolt.
— Bocsánat de hogy volt ez? — Mivel az ember meg se mukkant, Kvothe a pultnál ülő
vendégekhez fordult. — Értette ezt valaki?
A Krónikás merőn bámulta a zsoldost, felmérte a páncélt, az üres tegezt, a finom, kék
vászoninget. Az meg se rezzent a tolakodó figyelemtől.
— Siaru nyelven beszél — fontoskodott Csuma bá. — Fura. Pedig nem úgy fest, mint egy shim.
Shep nevetve csóválta meg a fejét.
— Nemá! Részeg. A nagybátyám beszélt így. — Oldalba könyökölte Grahamet. — Emlékszel
Tam bácsira? Istenem, sosem láttam embert úgy inni.
 Bast vadul mutogatott az ajtó mellől, de Kvothe a zsoldossal volt elfoglalva.
— Beszélsz aturi nyelven? — kérdezte tagoltan. — Mit akarsz?
A martalóc tekintete egy pillanatra megállapodott a kocsmároson.
— Avoi — kezdte, azután behunyta a szemét, és félrehajtotta a fejét, mint aki fülel valamire.
Kinyitotta a szemét. — Én... akarok... — kezdte kásásán. — Én... keresek... — Elakadt, zavaros
pillantása céltalanul bolyongott az ivóban.
— Én ismerem — szólalt meg a Krónikás.
Mindenki ránézett.
— Micsoda? — kérdezte Shep.
A Krónikás dühös volt.
— Ez a fickó és négy cimborája raboltak ki öt napja. Először nem ismertem meg. Akkor simára
volt borotválva. Mégis ő az.
A zsoldoskatona mögött Bast még hevesebben hadonászott, igyekezett felhívni magára mestere
figyelmét, de a kocsmáros csak a zavart emberrel törődött.
— Biztos vagy benne?
A Krónikás szárazon, humortalanul nevetett.
— Az én ingemet hordja. Tönkretette. Egy egész talentumba került. Egyszer sem volt rajtam!
— Akkor is így viselkedett?
A Krónikás megrázta a fejét.
— Korántsem. Útonállóhoz képest mondhatni kulturált volt a modora. Úgy véltem, alacsonyabb
rangú tiszt lehetett, mielőtt megszökött.
Bast föladta az integetést.
— Reshi! — kiáltotta már-már elkeseredetten.
— Egy pillanat, Bast! — Kvothe még mindig a zsoldost próbálta magához téríteni. Elhúzta a
kezét a jövevény szeme előtt, csettintett az ujjával. — Hé!
A zsoldos követte a pillantásával Kvothe kezét, de mintha ez lett volna az egyetlen, amit érzékelt
a világból.
— Én... most... keresem... — mondta lassan. — Én keresem...
— Mit? — kérdezte mogorván Csuma. — Mit keresel?
— Keresem... — visszhangozta tétován a zsoldos.
— Úgy vélem, a lehetőséget keresi, hogy visszaadhassa a lovamat
— mondta nyugodtan a Krónikás. Odalépett a zsoldoshoz, megragadta a kardja markolatát, és
hirtelen mozdulattal kirántotta, illetve megpróbálta kirántani. Ám a penge, ahelyett, hogy
könnyedén kisiklott volna a hüvelyből, félúton elakadt.
 — Ne! — kiáltotta Bast a terem túlsó végéből.
A zsoldos révetegen bámult a Krónikásra, de meg sem próbált tiltakozni. Az írnok sután állt,
kezében a kardmarkolattal. Erősebben megrántotta, lassan kihúzta a kardot. A széles pengét
rozsda és vér mocskolta.
Az írnok hátrált egy lépést. Már visszanyerte a hidegvérét. Rászegezte a kardot a katonára.
— A lovam csak a bevezető! Gondolom, annak a módját is keresi, miként adja vissza a
pénzemet, hogy utána elbeszélgethessen a csendbiztossal!
A martalóc rámeredt a kardja bizonytalanul remegő hegyére. Sokáig figyelte a billegést.
— Hagyd békén! — csattant fel Bast. — Kérlek!
Csuma bólintott.
— Igaza van a fiúnak, Devan. Ennek a kóficnak nincs valami rendbe a fejébe.
Ne bökdöss felé azzal. Még a végén elájul itt.
A zsoldoskatona szórakozottan fölemelte a kezét.
— Keresem... — mondta, és félreütötte a kardot, mint egy ágat. A Krónikás felhördült, és
elrántotta a vasat, mert a zsoldos végighúzta a kard élén a kezét, és kiserkedt a vére.
— Látod? — kérdezte Öreg Csuma. — Mit mondtam? Önmagára veszélyes.
A zsoldos félrehajtotta a fejét. Fölemelte a kezét, vizsgálgatni kezdte. A vér összegyűlt a
hüvelykujja tövénél, ahonnan sötét cseppekben hullott a padlóra. Mély lélegzetet vett, homályos,
mélyen ülő szeme hirtelen visszanyerte a fényét.
Szélesen rámosolygott a Krónikásra, arcából eltűnt a tétovaság.
— Te variyn aroi Seathaloi vei mela — mondta mély hangon.
— Nem... nem értem — mondta zavartan a Krónikás.
A jövevény szájáról lehervadt a mosoly. A nézése keményebb és dühösebb lett.
— Te-tauren sciyrloet? Amauen.
— Nem értem, hogy mit mondasz — felelte a Krónikás. — De nem tetszik, ahogy beszélsz. —
Följebb emelte a vasat. A kard hegye a zsoldos mellére mutatott.
Az lenézett a súlyos, csorba pengére, bután ráncolta a homlokát. Arca váratlanul felragyogott a
megértésről, és visszatért a szájára a széles mosoly.
Hátraszegte a fejét, és fölnevetett.
Nem emberi hangon. Vad és ujjongó hang volt, mint a sólyom éles vijjogása.
Fölemelte sebzett kezét, és megmarkolta a kard hegyét. Olyan gyorsan mozgott, hogy a vas
tompán megzendült az érintésétől. Rendíthetetlen mosollyal fogta a pengét, és elgörbítette. Vér
csurgott a markából, végigfutott a penge élén, lecsöpögött a padlóra.
Az ivóban mindenkinek elállt szeme-szája. Csak azt a halk nyiszorgást lehetett hallani, amellyel a
kardvas karistolta az ujjak csontjait.
 A zsoldoskatona farkasszemet nézett a Krónikással, fordított egyet a csuklóján. A kard olyan
hanggal tört ketté, mint mikor megreped a harang. Miközben a Krónikás dermedten bámulta a
törött fegyvert, a zsoldos előrelépett, és üres kezét hanyagul rátette az írnok vállára.
A Krónikás fojtottan felkiáltott, és úgy ugrott hátra, mintha tüzes piszkavassal égették volna
meg. Eszeveszetten meglendítette a törött kardot, félrecsapta a zsoldos kezét, belehasított a
karjába. Annak az arca nem árult el sem fájdalmat, sem félelmet. Mintha nem is érezte volna a
vágást. Szorongatta vérző markában a kard hegyét, és még egyet lépett a Krónikás felé.
Akkorra Bast is odaért. Olyan erővel lökte fel a zsoldost, hogy az összetörte az egyik súlyos
bárszéket, majd a mahagónipultnak vágódott. Bast eltorzult arccal vicsorított, kegyetlenül
odacsapta a martalóc fejét a mahagónihoz: egyszer, kétszer...
Olyan ricsaj támadt az ivóban, mintha Bast támadása kellett volna ahhoz, hogy magukhoz
térjenek. Csuma ellökte magát a pulttól, és hátrálás közben felborította a székét. Graham valamit
ordított a csendbiztosról. Jake az ajtó felé iramodott volna, de megbotlott Csuma felborult
székében, és elesett. A kovácsinas a vasrúdja után kapott, de elejtette, és a rúd begurult az egyik
asztal alá.
Bast ijedten felkiáltott. Átrepült az ivón, rázuhant az egyik tömör asztalra, rögtön össze is tört
alatta. Bast elterült, szétlökte a tagjait, mint egy rongybaba. A zsoldoskatona feltápászkodott.
Arcának bal feléből ömlött a vér, de láthatólag észre sem vette. A Krónikás felé fordult. Még mindig
fogta a kard letört hegyét.
Mögötte Shep felmarkolt egy kést a megkezdett sajtkorong mellől. Közönséges konyhakés volt,
a pengéje legfeljebb arasznyi. A gazda elszántan odalépett a zsoldos mögé, és nagy lendülettel
tövig döfte a rövid pengét oda, ahol a váll átolvad a nyakba.
Ám ahelyett, hogy összeesett volna, a zsoldos megpördült, és a törött pengével végigvágott a
paraszt arcán. Vér fröccsent, Shep az arcához kapott. Ekkor a zsoldoskatona szélsebesen
belenyomta a törött pengét a gazda mellébe. Shep a pultnak tántorodott, azután összerogyott.
Bordái közül kimeredt a törött penge.
A zsoldos hátranyúlt a válla fölött, érdeklődve megérintette a lapockái között a kés nyelét.
Inkább meglepett, mint haragos volt az arca, ahogy próbálta kihúzni. Mikor a kés nem mozdult,
megint olyan nevetésben tört ki, amely madárvijjogásra hasonlított.
Ügyet sem vetett a padlón hörgő-vérző emberre, mintha már elfelejtette volna, mit csinált.
Tekintete lomhán végigsiklott a törött asztalokon, a fekete kőkandallón, a hatalmas tölgyfa
hordókon, végül megállapodott a pult mögött álló, vörös hajú férfin. Kvothe nem sápadt el, nem is
hőkölt hátra.
Farkasszemet néztek.
 A zsoldos tekintetébe visszatért az értelem, vérben úszó arcára kiült a széles, humortalan,
hátborzongató mosoly.
— Te aithiyn seaghaoli? — kérdezte. — Te rhintae?
Kvothe szinte oda se figyelve levett egy sötét palackot a polcról, és meglendítette a pult felett. A
palack szájon találta a katonát és összetört. A levegő megtelt a bodza erős illatával, a szesz
eláztatta a martalóc fejét és vállát.
Kvothe belemártotta az ujját a pulton szétfreccsent folyadékba. Motyogott valamit, homloka
ráncokba gyűrődött az összpontosítástól. Farkasszemet nézett a pult másik oldalán álló zsoldossal.
Semmi sem történt.
A martalóc átnyúlt a pulton és elkapta Kvothe ingujját. A kocsmáros csak állt, és abban a
pillanatban nem volt az arcán sem harag, sem félelem, sem meglepetés, csak fáradtság, fásultság,
csüggedés.
Mielőtt a zsoldos megmarkolhatta volna Kvothe karját, megtántorodott. Bast hátulról rávetette
magát, hátrarántotta egyik karjával a nyakát, végigkarmolta az arcát. A zsoldoskatona elengedte
Kvothét, két kézzel megmarkolta a nyakának feszülő kart, le akarta tépni magáról. Bast arca
eltorzult az érintésétől. Vicsorított, és belekapott a martalóc szemébe.
A pult végénél a kovácsinas végre meglelte a vasrudat az asztal alatt, és fölegyenesedett.
Rohanni kezdett a felborult székek és a padlóra került emberek között. Üvöltve fölemelte a
vasrudat.
A zsoldoson lógó Bast szeme tágra nyílt a rémülettől a közeledő kovácsinas láttán. Elengedte
ellenfele nyakát, hátrálni kezdett. Hátrálás közben a lába beleakadt az összetört bárszékbe.
Hanyatt esett, azután ész nélkül eliszkolt.
A martalóc megfordult. Meglátta a támadó, szálas termetű fiút. Mosolyogva kinyújtotta véres
kezét. A mozdulat kecses, már-már lusta volt.
A kovácsinas félreütötte a kart. A zsoldos szájáról eltűnt a mosoly, amikor a vas lesújtott.
Elkapta a kezét, sziszegett és köpködött, akár a dühös macska.
A fiú ismét meglendítette a vasrudat, és rácsapott a zsoldos bordáira. Az eltántorodott a pulttól,
összerogyott. Négykézláb állva sivított, mint vágáskor a bárány.
A kovácsinas két kézre fogta a rudat, és lecsapott a martalóc hátára, mintha fát hasogatna.
Csikorogva törtek a csontok. A vasrúd halkan megkondult, mint egy távoli, ködbe fúlt harang.
A véres ember törött gerinccel kúszott a kocsma ajtaja felé. Az arca kifejezéstelen volt, a száját
fojtott vonításra tátotta. Hangja olyan kitartó és értelmetlen volt, mint a szél süvöltése a téli fák
között. A kovácsinas újra és újra lecsapott, olyan könnyedén suhogtatta a nehéz vasrudat, akár egy
fűzfavesszőt. Mély árkot vájt a deszkapadlóba. Eltört egy lábat, egy kart, még több bordát, de a
zsoldos csak vonszolta magát az ajtó felé. Közben visított és nyöszörgött, sokkal inkább állati, mint
emberi hangon.
Végül a fiú fejen találta, és a martalóc elernyedt. Egy pillanatig halálos csend lett, azután a
zsoldos mély, nyálkás hangon harákolt, és valami ocsmány, kátránysűrű és koromfekete lét
okádott.
A fiú még egy darabig csépelte a mozdulatlan tetemet, aztán megállt, a vállára vetette a
vasrudat, és lihegve, vadul körülnézett. Amikor elcsendesedett a lihegése, halk ima hallatszott az
ivó másik végéből, ahol Öreg Csuma lapult a kandalló fekete kövéhez.
Néhány perc múlva még az ima is abbamaradt, és a csönd visszatért a Jelkő fogadóba.
A következő néhány órában a Jelkő volt a kisváros figyelmének középpontja. Az ivó megtelt
pusmogással, dünnyögő kérdésekkel, elcsukló zokogással. A kevésbé kíváncsi vagy illedelmesebb
emberek a széles ablakokon kukucskáltak be, és pletykálkodtak.
Még nem születtek legendák, egyelőre csak a zagyva szóbeszéd fortyogott. A halott egy bandita,
aki a kocsmát akarta kirabolni. Azért jött, hogy bosszút álljon a Krónikáson, aki megbecstelenítette
a lányát Abbott’s Fordban. Favágó volt, megveszett. A kocsmáros régi ismerőse, és valami tartozást
akart behajtani. Egykori katona, aki megőrült, miközben a lázadókkal harcolt Resavekben.
Jake és Carter felhívták a figyelmet a zsoldos mosolyára, mivel azonban a dennerfüggőség
nagyvárosi probléma volt, az itteniek eddig csak hallottak az édességevőkről. Háromujjú Tóm
ismerte ezeket a dolgokat, mert csaknem harminc éve katonáskodott az öreg király alatt.
Elmagyarázta, hogy négy szemernyi gyantától az embernek cseppet se fáj, mikor levágják a lábát.
Nyolc szemer után maga fűrészeli el a csontot. Tizenkét szemer után pedig jót nevet a dolgon, és
elénekli a Cserzővarga, üstfoltozót.
Shep testét letakarták pokróccal, és a pap imádkozott fölötte. Később a csendbiztos is
megnézte, de ez nem az ő terepe volt; azért nézte meg, mert úgy vélte, ezt kell tennie, és nem
azért, mert valamit keresett.
A tömeg egy óra múlva ritkulni kezdett. Megjöttek Shep testvérei, hogy szekéren elvigyék a
holtat. Vörösre sírt szemük olyan fenyegetően nézett, hogy a szájtátik zöme elkotródott.
De még mindig sok tennivaló maradt. A csendbiztos a tanúk kihallgatásával és a beszédesebb
bámészkodók segítségével igyekezett összerakni az események mozaikját. Egyórai spekulálás után
kezdett összeállni a történet. Abban egyeztek meg, hogy egy dennerfüggő szökött katona érkezett
a kisvárosba, és éppen itt tébolyodott meg.
Mindenki előtt világos volt, hogy a kovácsinas helyesen, sőt hősiesen járt el. De a vastörvény
akkor is előírja a tárgyalást, úgyhogy lesz is egy a jövő hónapban, mihelyt erre jön a vándorbíró.
A csendbiztos hazament a feleségéhez és a gyermekeihez. A pap elvitte a zsoldos tetemét a
templomba. Bast eltakarította a bútorok roncsait, szépen fölmáglyázta őket a konyhában
tüzelőnek. A kocsmáros hétszer mosta föl a kocsma keményfa padlóját, egészen addig, amíg
öblítésnél nem színeződött vörösre a víz. Végül a legarcátlanabb szájtátók is elsomfordáltak, csak a
felling estéjén megszokott társaság maradt, immár egy fővel csökkent létszámban.
Jake, Csuma és a többiek akadozva beszélgettek. Mindenről szó esett, csak arról nem, ami az
előbb történt. Egymás társaságából igyekeztek vigaszt nyerni.
A fáradtság sorra űzte el őket a Jelkőből. Utolsónak a kovácsinas maradt, aki mélyen
belefeledkezett a markában szorongatott kupába. A vasrúd mellette hevert a mahagónipulton.
Csaknem fél óra telt el egyetlen szó nélkül. A Krónikás egy közeli asztalnál ült, és úgy tett,
mintha egy tányér levest enne. Kvothe és Bast tett-vett, mímelték, hogy nagyon sok a dolguk. Az
ivóban nőtt a feszültség. Lopva pillogtak egymásra, és várták, hogy mikor távozik már a kovácsinas.
A kocsmáros odament a fiúhoz, miközben egy tiszta konyharuhával törölgette a kezét.
— Nohát, fiam, azt hiszem...
— Aaron — vágott közbe a kovácsinas, de föl sem nézett a kupájából. — Aaron a nevem.
Kvothe komolyan bólintott.
— Akkor hát Aaron. Ügy vélem, megérdemled, hogy a neveden szólítsunk.
— Nem hiszem, hogy a denner vót — mondta váratlanul Aaron.
Kvothe meghökkent.
— Tessék?
— Nem hiszem, hogy a fickó édességevő lett vóna.
— Akkor hát Csumának adsz igazat? — kérdezte Kvothe. — Szerinted veszett volt?
— Szerintem démon lakozott benne — felelte a fiú megfontoltan, mintha sokat gondolkodott
volna ezeken a szavakon. — Korábban hallgattam, mert nem akartam, hogy a népek azt higgyék,
valami hibázik a fejembe, mint Bolond Martinnak. — Fölnézett a kupájából. — Mégis asziszem,
hogy démon lakozott benne.
Kvothe szelíden elmosolyodott, és Bast meg a Krónikás felé intett.
— És attól nem félsz, hogy mi is ugyanezt gondoljuk?
Aaron komolyan megrázta a fejét.
 —

Tik nem idevalósik vagytok. Mindenféle helyeken jártatok. Tudjátok, mi minden van a
világba. — Egykedvűen nézett Kvothéra. — Ügy vélem, te is tudod, hogy démon vót.
Bast a kandalló mellett söprögetett, hirtelen nagyon elcsendesedett. Kvothe kíváncsian
félrehajtotta a fejét, miközben le nem vette a szemét a fiúról.
— Miért mondod ezt?
A kovácsinas a pult mögé bökött. — Tudom, hogy van ott egy nagy tölgyfa bunkó a részeg
vendégek lenyugtatására. Meg hát... — Szemét a kardra villantotta, amely fenyegetően függött a
pult felett.
— Csak egy oka lehet szerintem, hogy mért ragadtál palackot ahelyett ott ni. Nem a fickó fogait
akartad kiverni. Fel akartad gyútani. Csak persze nem vót nálad gyufa, és a közeibe se vót gyertya.
— Anyuskám sokat olvasott nekem az Út könyvéből — folytatta.
— Az tele van démonokkal. Némelyik úgy búvik bele az emberbe, ahogy mink húzzuk magunkra
a birkabőrt. Asziszem, ez egy közönséges ember vót, akibe démon bútt. Ezért nem tudtunk ártani
neki. Csak olyan vót az, mintha valakinek az ingét lyuggatnád. Azér nem vót magánál.
Démonbeszéddel beszélt.
Aaron a kupára nézett, és bólintott.
— Minél többet gondolkodok, annál több az értelme. Tűz és vas. A démonok ellenszere.
— Az édességevők erősebbek, mint gondolnád — szólalt meg Bast az ivó másik oldalán. —
Egyszer láttam...
— Igazad van — bólintott Kvothe. — Démon volt.
Aaron ránézett a kocsmárosra. Bólintott, és ismét az italát bámulta. — Te pedig hallgatsz, mert
új vagy a városba, és amúgy is nehezen megy a bót.
Kvothe biccentett.
— És nem válna javamra, ha elmondanám a népeknek, igaz?
Kvothe mélyet sóhajtott, aztán lassan kiengedte a levegőt.
— Nemigen.
Aaron megitta az utolsó korty sörét, és arrább lökte a kupát a pulton.
— Jól van. Csak ezt akartam hallani. Tudnom kellett, hogy nem őrültem meg.
Fölállt, a vállára vetette a súlyos vasrudat, majd az ajtó felé fordult. Senki sem szólt, miközben
átvágott a kocsmán. Kiment, becsukta az ajtót. Súlyos bakancsai üresen dobogtak a deszkajárdán,
azután csönd lett.
Több van benne, mint gondoltam — szólalt meg Kvothe.
 —
— Mert olyan nagy — mondta Bast tárgyilagosan, és már nem is tettette a söprögetést. —
Benneteket, embereket olyan könnyen megtéveszt a látszat. Egy ideje rajta tartom a szemem.
Okosabb, mint hiszik róla. Mindig mindent megnéz, és kérdezget. — Visszavitte a seprűt a pulthoz.
— Idegesít.
Kvothe mulatva nézett rá.
— Idegesít? Téged?
— A fiú csak úgy bűzlik a vastól. Egész nap azzal foglalkozik, égeti, beszívja a füstjét. Azután
idejön az okos szemével. — Bast mélységesen helytelenítő képet vágott. — Ez nem természetes.
— Természetes? — szólalt meg végre a Krónikás, csipetnyit hisztérikusan. — Mit tudsz te a
természetesről? Most néztem végig, hogyan ölt meg egy démon egy embert, az talán
természetes? — Kvothe felé fordult.
— Egyáltalán mit csinált ez itt? — kérdezte.
— Úgy tűnik, keresett valamit — felelte Kvothe. — Ennyit tudok. Veled mi a helyzet, Bast? Te
értetted, miről van szó?
Bast megrázta a fejét.
— Leginkább a hangzást ismertem fel, Reshi. A mondatfűzés nagyon régi, archaikus. De semmi
értelmeset nem tudtam kihámozni belőle.
— Jó. Keresett — vágott közbe a Krónikás. — Mit?
— Valószínűleg engem — felelte komoran Kvothe.
— Reshi! — dorgálta Bast. — Te most érzelegsz. Nem a te hibád.
Kvothe hosszú, fáradt pillantást vetett tanítványára.
— Jobban tudod te ezt, Bast. Minden az én hibám. A serael, a háború. Minden az én hibám.
Bast úgy nézett rá, mintha vitatkozni akarna, de nem találta a szavakat.
Csüggedten elfordította a tekintetét.
Kvothe sóhajtva rákönyökölt a pultra.
— Egyáltalán, mit gondolsz róla?
Bast megrázta a fejét.
— Nekem úgy tűnik, Reshi, hogy Mahael-uret volt. Egy bőrtáncoltató. — Elborult az arca,
miközben kimondta a szót.
Kvothe felvonta a szemöldökét.
— Nem a te fajtád?
Bast általában nyájas ábrázata elsötétült.
Nem az én fajtám — mondta sértődötten. — A Maelnek semmi köze hozzánk! Olyan messze
esik tőlünk, amennyire csak lehet a Faeben!
 —
Kvothe mentegetőzve bólintott. — Csak azért gondoltam, mert tudtad, hogy micsoda. És nem
haboztál megtámadni.
— Minden kígyó harap, Reshi. Nem szükséges ismernem a nevüket, anélkül is tudom, hogy
veszedelmesek. Fölismertem, hogy a Maelből való. Ennyi elég.
— Akkor tehát bőrtáncoltató? — tűnődött Kvothe. — Nem azt mondtad, hogy azok időtlen idők
óta eltűntek?
Bast bólintott.
— Ráadásul valahogy... butának tűnt. Meg sem próbált átmenekülni egy új testbe. — Vállat
vont. — És még mindig élünk. Ez arra utal, hogy valami másról van szó.
A Krónikás hitetlenül hallgatta a beszélgetést.
— Vagyis egyikőtök sem tudja, mi volt? — kérdezte Kvothétól.
— A fiúnak azt mondtad, hogy démon!
— A fiú számára démon — felelte Kvothe —, mert így értheti meg a legkönnyebben, és ez áll a
legközelebb az igazsághoz. — Lassan fényesíteni kezdte a pultot. — A városban mindenki másnak
édességevő, így az éjjel nyugodtan tudnak majd aludni.
— Nos, akkor számomra is démon — mondta élesen a Krónikás.
— Mert a vállam, ahol megérintett, olyan, mint a jég.
Bast odasietett.
— El is felejtettem, hogy megfogott. Hadd nézzem!
Kvothe behúzta a zsalugátereket, miközben a Krónikás levette az ingét. Két karján be voltak
kötözve a sebek, amelyeket korábban a serael ejtett rajta.
Bast megvizsgálta az írnok vállát.
— Tudod mozgatni?
A Krónikás bólintott, körözött a karjával.
— Borzalmasan fájt, amikor megérintett. Olyan volt, mintha odabent elszakadt volna valami. —
Haragosan megrázta a fejét a saját fogalmazásától. — Nem, egyszerűen csak furcsa érzés volt.
Dermesztő. Mintha elaludt volna a karom.
A szkeptikus képű Bast megbökte az ujjával az írnok vállát.
A Krónikás Kvothe felé fordult.
Ugye, a fiú igazat mondott a tűzről? Amíg nem hozta szóba, nem is értett... aaaaaaaaa! —
ordított, és elrántotta magát Bast keze ügyéből. — Az Isten szerelmére, mi ez?
— Úgy vélem, a brachialis idegközpontod — mondta szárazon Kvothe.
 —
— Meg kellett bizonyosodnom felőle, hogy milyen mélyre hatolt a baj — mondta Bast flegmán.
— Reshi! Hoznál nekem egy kis libazsírt, fokhagymát, mustárt... Van abból a zöld anyagból,
amelynek olyan szaga van, mint a hagymának, de nem az?
Kvothe bólintott.
— Keveral? Azt hiszem, maradt egy kevés.
— Akkor hozd, és pólyát is. Erre írt kell tennem.
Kvothe bólintott, majd kiment a pult mögötti ajtón. Amint hallótávolságon kívülre került, Bast a
Krónikás füléhez hajolt.
— Ne kérdezd erről! — sziszegte. — Egyáltalán ne is említsd!
A Krónikás meghökkent.
— Miről beszélsz?
— A palackról. A szimpatetikus kötésről, amivel próbálkozott.
— Szóval csakugyan megpróbálta meggyújtani? Miért nem működött? Mi...
Bast szorítása erősödött, hüvelykujját belevájta a kulcscsont mögötti mélyedésbe. Az írnok
ismét feljajdult.
— Ne beszélj erről! — sziszegte a fülébe Bast. — Ne kérdezgess! — Megfogta az írnok két vállát,
és úgy rázta, mint a dühös szülő a makacs gyereket.
— Jó ég, Bast! Ide hallatszik a bőgése! — kiáltott Kvothe a konyhából. Bast fölállt, és eligazgatta
az írnokot, hogy egyenesen üljön a székében, mire Kvothe belép az ivóba. — Tehlura, fehér, mint a
hó. Rendbe jön?
— Annyira komoly, mint egy fagyás — felelte Bast lenézően.
— Nem az én hibám, ha sivalkodik, mint egy kislány.
— Azért csak légy óvatos — mondta Kvothe. Letett az asztalra egy fazék zsírt és egy maroknyi
fokhagymagerezdet. — Még legalább két napig szüksége lesz arra a karra.
Kvothe meghámozta és összetörte a fokhagymát. Bast megkeverte az írt, rákente a pocsék
szagú kotyvalékot az írnok vállára, azután bekötözte. A Krónikás nagyon mozdulatlanul ült.
— Gondolod, hogy ma este tudsz még egy keveset írni? — kérdezte Kvothe, miután a Krónikás
belebújt az ingébe. — Még napokra vagyunk az igazi
befejezéstől, de szeretnék néhány szálat elvarrni, mielőtt elköszönünk éjszakára.
— Még órákat kibírok. — A Krónikás sietve kirakta a holmiját a táskából, és közben igyekezett
nem nézni Bastra.
— Én is! — Bast lelkesedéstől ragyogó arccal fordult Kvothe felé. — Tudni akarom, hogy mit
találtál az Egyetem alatt!
Kvothe arcán földerengett egy mosoly árnyéka.
— Gondoltam, Bast. — Az asztalhoz ment, leült. — Az Egyetem alatt megtaláltam azt, amit
kerestem, de az nem az volt, amire számítottam. — Intett a Krónikásnak, hogy vegye föl a tollat. —
Ahogy ez gyakran megesik, ha teljesül az ember vágya.
 nyolcvankilencedik fejezet / EGY KELLEMES DÉLUTÁN

Másnap megkorbácsoltak a széles, macskaköves téren, amelyet Quoyan Hayelnek hívtak. A Szél
Házának. Sajátosan találónak éreztem a nevet.
Ahogy sejtettem, nagy tömeg jelent meg az eseményen. A sok száz diák alig fért el a téren. Az
ajtókból, ablakokból bámultak. Néhányan még a tetőkre is fölkapaszkodtak, hogy jobban lássanak.
Nem hibáztattam őket. Nehéz kihagyni az ingyen szórakozást.
Hat korbácsütést mértek a hátamra. Nem akartam csalódást okozni. Olyasmit nyújtottam nekik,
amiről beszélhettek. Felújított előadást. Nem jajdultam fel, nem véreztem, nem ájultam el. A saját
lábamon, emelt fővel távoztam.
Miután Mola ötvenhét nett öltéssel összevarrta a hátam, vigaszképpen elmentem Imrébe, ahol
elköltöttem Ambrose pénzét egy különlegesen jó kobozra, magamnak két rend mutatós használt
ruhára, a saját vérem kicsiny fiolájára és egy meleg ruhára Aurinak.
Mindent összevéve kellemes délután volt.
kilencvenedik fejezet / FÉLKÉSZ HÁZAK

Minden éjjel felfedező útra indultam Aurival a föld alatti világba. Sok érdekes dolgot láttam,
némelyikhez később talán visszatérek, de most legyen elég annyit mondanom, hogy az összes
hatalmas és változatos zugot megmutatta Odalent. Elvitt az Alantiba, a Szökkenésbe, a
Rengetegbe, az Üregbe, a Tücskölő erecskéhez, a Tízeshez, a Gyertyatartályhoz...
Amint láttam ezeket a helyeket, azonnal tökéletesek lettek Auri kezdetben értelmetlennek tűnő
elnevezései. A Rengeteg egyáltalán nem emlékeztetett erdőre, mert roskatag csarnokok és szobák
füzére volt, viszont rengeteg vastag gerendával dúcolták föl a mennyezetet. A Tücskölő Erecskénél
vékony sugárban csordogált az egyik falon a víz. A nedvesség odacsalta a tücsköket, és
megtöltötték a szobát halk cirpelésükkel. A Szökkenés egy szűk folyosó volt, amelyet három mély
hasadék keresztezett. Akkor értettem meg a nevet, amikor Auri gyors egymásutánban átszökkent a
hasadékokon.
Csak több nap múlva vitt el a Lennlevőbe, az egymást metsző alagutak útvesztőjébe. Noha
legalább százlábnyira lehettünk a föld színétől, a járatokban egyfolytában surrogott a por és
bőrszagú szél.
Ez a szél volt a végszó, ami kellett nekem. Tudatta velem, hogy közel járok ahhoz, amit keresek.
Csak az idegesített, hogy nem értem a hely nevét.
Tudtam, hogy elnézek valamit.
— Miért hívod ezt Lennlevőnek? — kérdeztem Aurit.
 — Hát mert ez a neve — mondta hanyagul. Vékony szálú haja légies lobogóként lengett a
szélben. — A dolgokat a nevükön kell nevezni. Erre valók a nevek.
Akaratlanul elmosolyodtam.
— De miért ez a neve? Itt minden lenn van, nem?
Megfordult, félrehajtott fejjel nézett rám. Két kézzel hátrasimította arcába hulló haját. — Nem
lennlevő — mondta. — Lembető.
Nem értettem.
— Talán rengető? — Ügy tettem, mintha rángatnék valamit.
Auri töprengett egy darabig, aztán rám nézett, és megcsóválta a fejét. — Ez nem jó. Ez csendes
hely. — Megfogta pici kezével a köpenyem szegélyét. A lassú szél belekapott, felpuffasztotta, mint
a vitorlát.
Auri rám nézett, és úgy mosolygott, mintha valami bűvészfortélyt mutatott volna.
Lebbentő! Hát persze. Visszanevettem rá.
Miután ezt az apró titkot megfejtettük, lelkiismeretesen átkutattuk a Lebbentőt. Számos óra
után kezdtem átlátni a helyet, megértettem, merre kell mennem. Már csak a járatot kellett
megtalálnom, amely oda vezet.
Őrjítő volt. Az alagutak kígyóztak, széles, értelmetlen kanyarokat írtak le. Ha nagyritkán találtam
olyat, amely egyenes volt, akkor azt eltorlaszolta valami. Sok járat merőlegesen vezetett lefelé
vagy fölfelé, ezért nem követhettem őket. Az egyiket vastag vasrudak zárták el, amelyeket mélyen
beágyaztak a kőbe. A másik addig keskenyedett, míg arasznyivá szűkült. A harmadik egy földdel és
gubancos gyökerekkel tömött barlangba vitt.
Több napi kutatás után rátaláltunk egy vénséges, penészes ajtóra. A nyirkos fa szétmállott,
amikor nyitni próbáltam.
Auri fintorogva rázta a fejét.
— Fel fogom horzsolni a térdemet!
Bevilágítottam varázslámpámmal a romos ajtón, és láttam, mire gondol. A mennyezet
rézsútosan lej tett, a helyiség túlsó végében háromlábnyira volt a padlótól.
— Megvársz itt? — kérdeztem, miközben levettem a köpenyem, és feltűrtem az ingem ujját. —
Nem vagyok biztos benne, hogy nélküled visszatalálok a felszínre.
Auri aggodalmasnak tűnt, de bólintott.
— Tudod, hogy befelé könnyebb, mint kifelé. Vannak szűk helyek.
Beszorulhatsz.
Igyekeztem nem gondolni erre.
— Csak körülnézek. Fél óra múlva visszajövök.
Félrehajtotta a fejét.
 — És mi van, ha nem?
Elmosolyodtam.
— Akkor utánam jössz, és megmentesz.
Bólintott, az arca olyan ünnepélyes volt, mint egy komoly gyermeké.
A számba vettem a lámpámat, belevilágítottam a vörös fénnyel a szuroksötétségbe.
Négykézlábra ereszkedtem, és elindultam az érdes kőpadlón.
Néhány forduló után a mennyezet még alacsonyabb lett, már a mászáshoz sem volt elég hely.
Lehasaltam, és tovább nyomakodtam, a lámpát magam előtt toltam. Minden mozdulatnál
húzódtak a hátamban az öltések.
Ha még sosem voltatok a föld mélyén, kétlem, hogy megérthetnétek, milyen az. A sötétség
teljes, szinte tapintható. A fénykörön kívül lappang, várja, hogy ránk zúdulhasson, mint az árvíz. A
levegő mozdulatlan és állott. Hang nincs, azon kívül, amit mi adunk. A lélegzés felhangosodik. A
szív dübörög. És mindezeken fölül ott van még a nyomasztó tudat, hogy milliónyi font kő és föld
nehezedik rád.
Mégis tovább araszoltam. A kezem mocskos lett, izzadság csöpögött a szemembe. A féreglyuk
még jobban összeszűkült, és én bolond fejjel hagytam, hogy az egyik karom a testem mellé
szoruljon. Elöntött a hideg verejték, pánikba estem. Vergődve próbáltam magam elé nyújtani a
karomat...
Iszonyú perceket éltem át, mire sikerült kiszabadítanom. Egy percig reszkettem a sötétben,
azután tovább furakodtam.
És megtaláltam, amit kerestem....

Miután kijöttem Odalentről, egy ablakon és egy zárt ajtón keresztül belopakodtam a Mews női
szárnyába. Halkan kopogtattam Fela ajtaján, nem akartam, hogy valaki véletlenül fölébredjen.
Férfiaknak tilos volt kíséret nélkül mászkálniuk a Mews női szárnyában, különösen ilyen későn.
Háromszor kopogtattam, míg végre halk motoszkálást hallottam a szobából. Egy perc múlva Fela
kinyitotta az ajtót. Borzas volt, mint a böjti boszorkány. Félig csukott szemmel, értetlenül nézett ki
a folyosóra. Hunyorgott, mikor meglátott, mintha azt várta volna, hogy nem lesz ott senki.
Meztelen volt a nagyjából magára tekert lepedő alatt. Elismerem, hogy ifjú életem egyik
legbujább élménye volt a telt keblű Fela, ahogy ott állt isteni félmeztelenségében.
— Kvothe? — kérdezte imponáló hidegvérrel. Igyekezett jobban betakarózni, de az eredmény
nem volt tökéletes. A nyakáig húzta a lepedőt, így viszont hosszú, formás lábából mutatott meg
botrányosan sokat. — Mennyi az idő? Mit csinálsz te itt?
— Azt mondtad, hogy ha bármire szükségem van, akkor segítesz — mondtam nyomatékosan. —
Komolyan gondoltad?
 — Na igen. Természetesen — felelte. — Istenem, hogy nézel ki! Mi történt veled?
Végignéztem magamon, és akkor jöttem rá, milyen állapotban vagyok. Retkes voltam, elöl csupa
föld lettem a kúszás-mászástól. Az egyik térdemen elszakadt a nadrág, és mintha még vérzett volna
is a lábam. De olyan izgatott voltam, hogy észre se vettem, és eszembe se jutott átöltözni az egyik
új ruhámba, mielőtt odamentem.
Fela hátralépett, szélesebbre tárta az ajtót, és félreállt, hogy beléphessek. A nyíló ajtó apró
szelet kavart, a szél rátapasztotta Felára a lepedőt, és egy pillanatra tökéletesen kirajzolta
meztelenségét.
— Bejössz?
— Nem maradhatok — feleltem gondolkodás nélkül, és mindent elkövettem, hogy ne tátsam rá
a szájamat. — Szeretném, ha találkoznál egy barátommal az Archívumban holnap este. Az ötödik
harangszókor, a négy rézlapos ajtónál.
Menni fog?
— Órám van — mondta. — De ha fontos, kihagyhatom.
— Köszönöm — mondtam halkan, és távoztam.
Sokat elárul az Egyetem alatti járatokban talált valami horderejéről, hogy már félúton jártam
Ankerben levő szobám felé, amikor észbe kaptam, hogy visszautasítottam a mondhatni meztelen
Fela ajánlatát, és nem mentem be a szobájába.

Másnap Fela kihagyta a Haladó Mértant, és elindult az Archívumba. Leereszkedett több lépcsőn,
végigment folyosók és fülkék útvesztőjén, amíg meg nem találta az épületben azt az egyetlen
kőfalat, amelyet nem borítottak könyvek. A négylapos ajtó volt az, mozdulatlan és néma, akár egy
hegy:
Valaritas.
Fela idegesen körülnézett, egyik lábáról a másikra állt.
Egy hosszú perc múlva csuklyás alak lépett ki a sötétből Fela lámpájának vöröses fényébe.
Fela riadtan mosolygott.
— Üdv — mondta halkan. — Egy barátom kért meg... — Elnémult, kissé lehajtotta a fejét, hogy
lássa az arcot a csuklya árnyékában.
Nyilván nem csodálkoztok el, ha megtudjátok, kit látott.
— Kvothe! — kiáltotta hitetlenkedve. Rémülten körülnézett. — Istenem, mit csinálsz te itt?
— Sétálgatok — feleltem hetykén.
Megragadta a kezem, és addig vonszolt a polcok labirintusában, amíg meg nem érkeztünk az
egyik olvasófülkéhez, amilyenekkel tele volt lyuggatva az egész Archívum. Belökött, ránk csukta az
ajtót, neki támaszkodott.
 — Hogy kerültél ide? Lorren fel fog robbanni! Azt akarod, hogy mindkettőnket kicsapjanak?
— leged nem fognak — feleltem hanyagul. — Te legföljebb előre megfontolt összejátszásban
lehetsz bűnös. Azért pedig nem csaphatnak ki. Megúszod némi bírsággal, mivel nőket nem
korbácsolnak
.meg. — Megmozgattam a vállam, és éreztem, ahogy a hátamon húzódnak az öltések. — Ami
némileg tisztességtelen, ha engem kérdezel.
— Hogy kerülsz ide? — ismételte meg a kérdést. — Elosontál az ügyeletes mellett?
— Jobb neked, ha nem tudod — kerteltem.
Természetesen a Lebbentőn át. Amint megéreztem a régi bőr és a por szagát a huzatban,
tudtam, hogy nem járok messze célomtól. Mélyen az alagutak útvesztőjében rejtőzött egy ajtó,
amely a polcok legalsó sorához vezetett. Arra szolgált, hogy a könyvtárosok könnyen elérjék a
szellőztető rendszert. Természetesen zárva volt, de a bezárt ajtók sosem jelentettek akadályt
számomra.
Mindezt azonban nem mondtam el Felának. Tudtam, hogy a titkos út addig működik, amíg
titokban marad. Nem lett volna jó ötlet elmondani egy könyvtárosnak, még egy olyannak sem, aki
a lekötelezettem.
— Ide figyelj — mondtam gyorsan. — Ez a hely biztonságos. Órák óta itt vagyok, és senki se jött
még a közelembe sem. Mindenki lámpával közlekedik, így könnyű elkerülni őket.
— Csak meglepődtem — mondta Fela, és hátradobta sötét haját.
— Mindazonáltal igazad van, valószínűleg nagyobb biztonságban vagy odakint. — Megnyitotta
az ajtót, kinézett, meggyőződött róla, hogy tiszta a levegő. — A könyvtárosok szúrópróbaszerűen
ellenőrzik az olvasófülkéket, hogy nem alszanak vagy szeretkeznek-e bennük.
— Micsoda?
— Sok minden van, amit nem tudsz az Archívumról. — Elmosolyodott, kitárta az ajtót.
— Ezért van szükségem a segítségedre — mondtam, míg elindultunk a polcok között. — Nem
tudok eligazodni ezen a helyen.
— Mit keresel? — kérdezte Fela.
— Ezernyi dolgot — feleltem őszintén. — Kezdetnek az Amyr történetét. Vagy bármit a
Chandrianról, ami nem mese. Mindkettőről bármit. De eddig képtelen voltam bármit is megtalálni.
Nem is próbáltam leplezni a keserűségemet. Annyi idő után végre bejutok az Archívumba, őrjítő
módon mégsem lelek választ a kínzó kérdésekre.
— Azt hittem, hogy azért itt a dolgok jobban meg vannak szervezve — zsörtölődtem.
Fala mély torokhangon kuncogott
— Pontosan hogyan csinálnád? Mármint a szervezést.
— Épp ezen törtem a fejemet az utóbbi két órában — feleltem.
 — A legjobb lenne téma szerint csoportosítani a könyveket. Tudod: történelem, emlékiratok,
nyelvkönyvek...
Fela megállt, nagyot sóhajtott.
— Azt hiszem, ezen át kell esnünk. — Találomra levett egy vékony kötetet a polcról. — Mi
ennek a könyvnek a témája?
Kinyitottam, belepillantottam. Régies, nehezen olvasható, szarkalábas betűk.
— Emlékiratnak tűnik.
— Milyen emlékirat? Milyen kapcsolatban van a többi emlékirattal?
Tovább lapoztam, találtam egy gondosan rajzolt térképet.
— Talán inkább útleírás.
— Remek — mondta. — Hova tennéd az emlékirat-útleírás szekcióban?
— Földrajzi alapon szervezném meg. — Kezdtem élvezni a játékot. Lapoztam. — Atur, Modeg
és...Vint? — Összevontam a szemöldököm, megnéztem a könyv gerincét. — Milyen régi ez? Az
Aturi Birodalom már vagy háromszáz éve magába olvasztotta Vintet.
— Több mint négyszáz éve — helyesbített. — Nos, hova sorolnál be egy útleírást, amely már
nem létező helyekre hivatkozik?
— Inkább a történelmi részlegbe — feleltem habozva.
— És ha nem pontos? — makacskodott Fela. — Sokkal inkább szóbeszéden alapul, mint
személyes tapasztalatokon? És ha az egészet csak kitalálták?
Kétszáz éve igen divatosak voltak Modegben a regényes útleírások.
Becsuktam a könyvet, lassan visszatettem a polcra.
— Kezdem megérteni a problémát — mondtam elgondolkodva.
— Dehogy kezded — torkolt le Fela. — Csak a peremét láttad.
— A körülöttünk magasodó polcok felé intett. — Mondjuk, holnaptól te vagy az Archívum
magisztere. Mennyi időbe telne mindezt rendbe rakni?
Végighordoztam tekintetemet a sötétségben elmerülő számtalan polcon.
— Egy élet munkájába.
— A tények arra utalnak, hogy ehhez egy élet munkája sem elég — mondta szárazon Fela. —
Egy és háromnegyedmillió kötet van itt, és akkor még nem számoltam az agyagtáblákat és
tekercseket vagy a caluptenai töredékeket.
Elutasítóan intett.
— Éveket kellene áldoznod csak a tökéletes szervezési elvek kidolgozására, amelyeknek
köszönhetően a megfelelő helyre kerülhet a te történelmiregényes-útleírás-életrajzod. Te és a
könyvtárosok évtizedeket töltetek azzal, hogy lassan azonosítjátok, besoroljátok, újrarendezitek a
sok tízezer könyvet.
— A szemembe nézett. — Aztán meghalsz. Akkor mi történik?
Kezdtem látni, hova akar kilyukadni.
— Nos, egy tökéletes világban a következő magiszter folytatja a munkát ott, ahol én
abbahagytam — mondtam.
— Éljen a tökéletes világ! — felelte gúnyosan Fela, azután elfordult, és tovább vezetett a polcok
között.
— Ügy sejtem, az Archívum új magiszterének rendszerint megvannak a saját ötletei a
szervezésről, ugye?
— Nem rendszerint — mondta Fela. — Néha többen is követik egymást, akik ugyanarra a
rendszerre törekszenek. De előbb-utóbb jön valaki, aki meg van győződve róla, hogy ő tudja
jobban, és akkor kezdődik minden elölről.
— Hány rendszer volt már itt? — Tompavörös fény bólogatott a távoli polcok között.
Rámutattam.
Fela irányt változtatott, hogy elkerüljük a lámpást és a kezet, amely fogja.
— Attól függ, hogy számolod — mondta halkan. — Az elmúlt háromszáz évben legalább kilenc.
Ötven éve volt a legrosszabb, amikor öt-öt éven belül négy magiszter követte egymást. Az
eredmény három frakció lett a könyvtárosok között, eltérő katalógusrendszereket használtak, és
mindegyik meg volt győződve róla, hogy az övé a legjobb.
— Úgy hangzik, mint egy polgárháború — mondtam.
— Szent háború — helyesbített Fela. — Nagyon csöndes, óvatos keresztes hadjárat, amelyikben
minden oldal biztosra veszi, hogy ő védelmezi az Archívum halhatatlan lelkét. Képesek voltak
lopkodni egymástól a katalogizált könyveket. Eldugdosták őket egymás elől, vagy felforgatták a
polcok rendjét.
— Meddig tartott ez?
— Csaknem tizenöt évig — válaszolta. — Még ma is tartana, ha Tőlem magiszter
könyvtárosainak nem sikerült volna ellopniuk és elégetniük Larkin katalógusait. Utána a larkinisták
nem tudták folytatni a munkát.
— Az erkölcsi tanulság pedig az, hogy a könyvek feltüzelik az embereket? — csipkelődtem
szelíden. — Azért kell ellenőrizni az olvasófülkéket?
Fela nyelvet nyújtott.
— Az erkölcsi tanulság az, hogy itt iszonyú nagy a rendetlenség. Gyakorlatilag „elvesztettünk”
csaknem kétszázezer könyvet, amikor Tőlem elégettette Larkin katalógusait. Azokat a könyveket
egyedül a larkini katalógusokban tartották nyilván. Öt év múlva Tőlem meghal. Találd ki, mi
történik ezután?
— Az Archívum új magisztere tabula rasát csinál?
 — Olyan ez, mint a félkész házak végeérhetetlen láncolata — mondta indulatosan. — A régi
rendszerben könnyű megtalálni a könyveket, így beépítik őket az újba. Akárki dolgozik az új házon,
a faanyagot a régebben felhúzott épületből lopja. Máig itt vannak szétszórva a régi rendszer
roncsai. Máig találunk könyvzárványokat, amelyeket a könyvtárosok sok éve dugtak el egymás elől.
— Látom, ez az érzékeny pontod — mondtam mosolyogva.
Lépcsőhöz értünk, Fela felém fordult. — Érzékeny pontja ez minden könyvtárosnak, aki két
napnál többet töltött az Archívumban — felelte. — Az olvasóteremben panaszkodnak, hogy miért
tart egy óráig kihozni a kért könyvet. Nem fogják fel, hogy nem olyan egyszerű odamenni az „Amyr
története” polchoz, és levenni egy könyvet.
Megfordult, kapaszkodni kezdett a lépcsőn. Szótlanul követtem, méltányolva az új rálátást.
kilencvenegyedik fejezet / ÉRDEMES FOLYTATNI

Kialakult az őszi szemeszter kényelmes rutinja. Fela fokozatosan megismertette velem az

Archívum boszorkánykonyháját. Minden szabad időmben az Archívumban ólálkodtam, kerestem a
válaszokat ezernyi kérdésemre.
Elodin csinálta, amit ő feltehetőleg tanításnak tekintett, de az idő nagy részében sokkal inkább
arra törekedett, hogy zavarba hozzon, minthogy megvilágítsa a nevek természetét. Olyan
elhanyagolható volt a haladásom, hogy időnként azt sem tudtam, lehet-e haladni ebben a
tárgyban.
Ha nem tanultam, és nem az Archívumban voltam, az imrei úton dacoltam a közelgő tél
szelével. Az Eolian volt a legvalószínűbb hely, ahol megtalálhattam Dennát; minél jobban elromlott
az idő, annál gyakoribb vendég lett náluk. Mire leesett az első hó, legalább minden harmadik imrei
utamon sikerült találkoznom vele.
Sajnos, ritkán lehetett csak az enyém, mert általában kísérővel volt. Mint Deoch mondta, Denna
nem az a fajta, aki sokáig van egyedül.
Mégis odajártam. Miért? Mert valahányszor meglátott, kigyúlt benne valamilyen fény, és
felragyogtatta egy pillanatra. Felpattant, futott hozzám, megragadta a karomat. Azután
mosolyogva odavitt az asztalához, és bemutatott a legújabb fogottjának.
A legtöbbjüket alkalmam volt megismerni. Egyik sem volt elég jó hozzá, így hát megvetettem és
gyűlöltem őket. Cserébe ők is gyűlöltek, és féltek tőlem.
De azért kellemkedtünk egymásnak. Mindig. Egyfajta játék volt. A férfi meghívott az
asztalukhoz, én fizettem nekik egy italt.
Hármasban beszélgettünk, és a férfi tekintete lassan elsötétült, mert látta, hogy mosolyog rám
Denna. A szája elkeskenyedett, mikor hallotta, hogy nevet Denna a tréfáim, az adomáim, a dalaim
hallatán...
 Mindig ugyanúgy reagáltak: apró eszközökkel próbálták mutatni a tulajdonjogukat. Megfogták a
kezét, megcsókolták, vagy túlzott hanyagsággal fogták át a vállát.
Kétségbeesett makacssággal kapaszkodtak belé. Voltak, akik csak orroltak a jelenlétem miatt,
versenytársat láttak bennem. Másoknak a szeme mögött viszont kezdettől ott lapult a rettegő
tudás. Tudták, hogy Denna elmenőben van, és nem tudták, miért. így hát kapaszkodtak belé, mint
a hajótörött tengerészek a sziklába, noha épp azon zúzzák halálra magukat. Majdnem sajnáltam
őket. Majdnem.
Így hát gyűlöltek, és ez égett a szemükben, amikor Denna nem nézett rájuk. Felajánlottam, hogy
én fizetem a következő kört, de a férfi ragaszkodott hozzá, hogy ő fizessen, én pedig kegyesen
elfogadtam, megköszöntem, és mosolyogtam.
Én régebben ismerem, mondta a mosolyom. Az igaz, hogy te voltál a karjai között, ízlelted a
száját, érezted a melegét, és ez olyasmi, amit én sosem kaptam meg. De van egy olyan része,
amelyik csak az enyém. Te azt nem érintheted, akárhogy igyekezzél. És miután elhagy téged, én
még mindig itt leszek, és megnevettetem. Az én fényem ragyog benne. Még akkor is itt leszek,
mikor neked már a neved is elfelejti.
Nem kevesen voltak. Denna úgy futott végig rajtuk, ahogy a toll a nedves papíron. Csalódottan
hagyta el őket. Vagy ők hagyták el tehetetlen dühükben.
Ilyenkor fájt a szíve, szomorkodott, de annyira soha, hogy sírt volna.
Egyszer-kétszer láttam a könnyeit. De nem a férfiakat siratta, akik elhagyták, vagy azokat, akiket
ő hagyott el. Önmagáért sírt csöndes könnyeket, mert volt benne valami mély seb. Nem tudtam,
mi az, és nem mertem megkérdezni. Ehelyett olyasmit mondtam, amivel elűzhettem a fájdalmát,
és segíthettem neki, hogy becsukhassa a szemét a világra.

Néha beszéltünk róla Wilemmel és Simmonnal. Mivel igaz barátok voltak, nagyjából azonos
arányban kaptam tőlük józan tanácsokat és együttérző rokonszenvet.
Az együttérzést méltányoltam, de a tanácsok tökéletesen használhatatlanok voltak. Folyton arra
biztattak, hogy tárjam fel a szívemet Denna előtt.
Udvaroljak neki. írjak hozzá verseket. Küldjék rózsákat.
Rózsákat. Nem ismerték. Denna fogottjaitól, noha gyűlöltem őket, olyan leckét kaptam, amit
másképp sose tanultam volna meg.
— Azt nem érted — magyaráztam Simmonnak egy délután, amikor a zászlórúd alatt ültünk —,
hogy örökké futnak utána a férfiak. Tudod, milyen érzés ez neki? Hogy mennyire fárasztja? Egyike
vagyok kevés barátainak. Ezt nem kockáztatom. Nem fogom letámadni. O nem akarja. Nem leszek
a századik bociszemű udvarló, aki ott liheg körülötte, mint egy szerelmes birka.
— Csak azt nem értem, mit találsz benne — felelte óvatosan Sim.
 — Tudom, hogy elbűvölő. Varázslatos, meg minden. De úgy tűnik, hogy eléggé... — Habozott. —
...hogy kegyetlen.
Bólintottam.
— Az.
Simmon várakozóan nézett rám, aztán végül kibökte:
— Hogyhogy? Nem is véded?
— Nem. A kegyetlen éppen a megfelelő szó rá. Habár azt hiszem, te kegyetlent mondasz, de
másra gondolsz. Denna nem gonosz, nem aljas, nem gyűlölködő. Csak kegyetlen.
Simon sokáig hallgatott, mielőtt válaszolt volna:
— Azt hiszem, a kegyetlenségen kívül ezekből a dolgokból is lehet benne valami.
Drága, becsületes, szelíd Sim! Sosem tudta rávenni magát, hogy rosszat mondjon egy másik
emberről, legföljebb célzott rá. Még akkor is, ha ez nehezére esett.
Felnézett rám.
— Beszéltem Sovoyjal. Még mindig nincs túl rajta. Tudod, ő igazán szerette. Úgy bánt vele, mint
egy hercegnővel. Bármit megtett volna érte. Mégis elhagyta minden magyarázat nélkül.
— Denna vad lény — magyaráztam. — Akár egy ünő vagy a nyári vihar. Ha a vihar lecsap a
házadra, vagy kidönt egy fát, te se mondod, hogy a vihar aljas volt. Kegyetlen volt. Nem adhatott
mást, csak mi lényege, és sajnos ezt meg kellett szenvednie valaminek. Ugyanez a helyzet
Dennával.
— Mi az az ünő?
— Szarvas.
— Én azt gondoltam, hogy az a bika.
— Az ünő a szarvas nősténye. A vad szarvasé. Tudod, mi értelme egy ilyen vad lényt üldözni?
Semmi. Csak a baj van vele. Elriasztod. Annyit tehetsz, hogy szelíden állsz, és reméled, hogy
egyszer majd odajön hozzád.
Sim bólintott, bár biztos voltam benne, hogy nem érti.
— Tudtad, miért hívták ezt a helyet Kérdező csarnoknak? — tereltem másra a beszélgetést. — A
diákok cédulákra írták a kérdéseiket, és elengedték a szélben. Különböző válaszokat kaphattál attól
függően, hogy a cédula melyik úton hagyta el a teret. — Végigmutogattam a szürke épületek
közötti hézagokat, úgy, ahogy nekem Elodin.
— Igen. Nem. Talán. Máshol. Hamarosan.
A toronyban elharangozták az órát. Simmon sóhajtott, érezte, hogy fölösleges folytatni a
beszélgetést.
— Kártyázunk ma este?
 Bólintottam. Miután elment, a köpenyemért nyúltam, és elővettem a cédulát, amelyet Denna
hagyott az ablakomban. Lassan elolvastam. Azután vigyázva letéptem az alját, ahol a neve volt.
Összehajtottam a keskeny papírcsíkot a nevével, megcsavartam, és átadtam a soha el nem ülő
szélnek, hogy együtt pörgesse a néhány megmaradt őszi levéllel.
A papír végigtáncolt a macskakövön. Körözött, kígyózott, olyan szilaj és bonyolult mintákat írt le,
amelyeket nem fejthettem meg. De bár addig vártam, amíg besötétedett, nem vitte magával a szél.
Amikor elmentem, a kérdésem még mindig ott vándorolt a Szelek Házában, és nem válaszolt, csak
célozgatott: Igen. Nem. Talán. Máshol. Hamarosan.
Befejezésül még valamit az Ambrose-zal való viszályomról. Mindennap borotvaélen táncoltam,
vártam, hogy bosszút áll. De teltek a hónapok, és semmi sem történt. Végül arra a következtetésre
jutottam, hogy nagy sokára megtanulta a leckét, és a jövőben békén hagy.
Természetesen tévedtem. Teljesen és tökéletesen. Ambrose csupán azt tanulta meg, hogy
kivárja az idejét. Várt a bosszúval, és amikor lecsapott, készületlenül ért, és nekem el kellett
hagynom az Egyetemet.
De, ahogy mondani szokták, ez már egy másik nap története.
kilencvenkettedik fejezet / AZ ELJÁTSZOTT ZENE

— Azt hiszem, mára ennyi elég! — mondta Kvothe, és intett a Krónikásnak, hogy tegye le a
tollat. — Elvégeztük az alapozást. Kész a fundamentum, amelyre fölépülhet a ház.
Fölállt, kifeszítette a vállát, nyújtózkodott.
— Holnap jön néhány kedvenc történetem. Utazásom Alveron udvarába.
Hogyan tanultam meg harcolni az Ademtől. És Feluri...
— Elvett egy tiszta konyharuhát, és a Krónikáshoz fordult. — Szükséged van valamire, mielőtt
eltesszük magunkat éjszakára?
A Krónikás megrázta a fejét. Fölismerte az udvarias elbocsátást, ha hallotta.
— Köszönöm, nem. — Mindent beletett lapos bőrtáskájába, és fölment a szobájába.
— Te is, Bast — mondta Kvothe. — Majd én takarítok. — Hessegető mozdulattal elejét vette
tanítványa tiltakozásának. — Eredj. Szükségem van némi időre, hogy átgondoljam a holnapi
történetet. Tudod, hogy ezek maguktól nem öltenek formát.
Bast vállat vont, és ő is fölfelé indult a lépcsőn. Lába keményen kopogott a deszka grádicsokon.
Kvothe elkezdte az esti szertartást. Kilapátolta a hamut a hatalmas kandallóból, fát hozott a
másnapi tűzhöz. Kiment, hogy eloltsa a lámpákat a Jelkő cégére mellett, és ekkor vette észre, hogy
meg sem gyújtotta őket. Bezárta a fogadót, és pillanatnyi töprengés után a zárban hagyta a
kulcsot, hogy a Krónikás kimehessen, ha reggel korán kel.
 Azután módszeres hatékonysággal felsöpörte a padlót, lemosta az asztalokat és letörölgette a
pultot. A végére maradt a palackok fényesítése. Miközben a keze mozgott, a tekintete a távolba
révedt, emlékezett. Nem dúdolt, nem fütyörészett. Nem is énekelt.

A Krónikás nyugtalanul tett-vett a szobájában. Fáradt volt, de túlságosan eltelt ideges

energiával, ezért kerülte az álom. Kivette a teleírt lapokat a táskájából, áttette őket a nehéz, fiókos
szekrénybe. Azután letakarította összes tollának hegyét, és kitette őket száradni. Vigyázva
leoldotta a válláról az undorítóan bűzlő kötést, az éjjeliedénybe dobta, befedte, majd lemosta a
vállát a lavórban.
Ásítva ment az ablakhoz és kinézett a városkára, de nem volt mit nézni. Se fény, se mozgás.
Résnyire nyitotta az ablakot, hogy beengedje a friss őszi levegőt. Összehúzta a függönyt,
levetkőzött, ruháját a szék karfájára tette. Befejezésül leakasztotta a nyakából a sima, egyszerű
vaskarikát, és az éjjeliszekrényre helyezte.
Ahogy az ágya felé fordult, meglepetten látta, hogy valamikor napközben tisztát húztak. A
ropogós lenvászon kellemes levendulaillatot árasztott.
Pillanatnyi habozás után odament a szoba ajtajához, és bezárta. A kulcsot az éjjeliszekrényre
tette. Elkomorodott, fölemelte a stilizált vaskereket, visszaakasztotta a nyakába, elfújta a lámpát,
és ágyba bújt.
Csaknem egy óra hosszat forgolódott álmatlanul az édesen illatozó ágyban. Végül felsóhajtott,
félrelökte a takarót. Kénes gyufával ismét meggyújtotta a lámpát, és kikecmergett az ágyból.
Odament az ablaknál álló, súlyos, fiókos szekrényhez, és tolni kezdte. Először nem akart mozdulni,
de amikor a hátát vetette neki, sikerült lassan arrább tolnia a sima deszkapadlón.
Egy perc múlva a nehéz bútor a szoba ajtaját támasztotta. A Krónikás visszamászott az ágyba,
leoltotta a lámpát, és hamarosan mély álomba merült.

Szuroksötétség volt a szobában, amikor a Krónikás arra ébredt, hogy valami puha nyomja az
arcát. Vadul hánykolódott, de inkább gépiesen, mint azért, mert menekülni akart volna. Riadt
ordítását elfojtotta a
szájára szorított kéz.
A kezdeti pánik után a Krónikás lecsöndesedett, és elernyedt. Nehezen szuszogott, és tágra nyílt
szemmel bámulta a sötétet.
— Csak én vagyok — suttogta Bast, anélkül, hogy a kezét elvette volna.
A Krónikás fojtottan motyogott
— Beszélnünk kell. — Az ágyon térdelő Bast lenézett a takarókba gabalyodott Krónikás sötét
árnyára. — Meggyújtom a lámpát, te pedig nem fogsz zajt ütni. Rendben?
 Az írnok bólintott Bast keze alatt. A következő percben gyufa lobbant. Vibráló vörös fény, szúrós
kénszag töltötte be a szobát. Utána kigyúlt a lámpa szelídebb fénye. Bast megnyalta az ujjait,
eloltotta a gyufát.
A kötésig meztelen Krónikás kissé reszketve ült föl az ágyban, és a falhoz húzódott. Valamelyest
restelkedve csavarta a derekára a takarót, és az ajtóra sandított. A nehéz, fiókos szekrény a helyén
volt.
Bast követte a pillantását.
— Ez néminemű rosszhiszeműségre vall — jegyezte meg szárazon.
— Okosabban tetted volna, ha nem karistolod össze a padlóját. Nagyon fel tud dühödni az
ilyesmin.
— Hogy kerülsz ide? — kérdezte a Krónikás.
Bast vadul salapált az orra előtt.
— Hallgass! — sziszegte. — Csöndben kell lennünk. Olyan füle van, mint egy sólyomnak.
— Hogy... — kezdte halkan a Krónikás, aztán megállt. — A sólymoknak nincs fülük.
Bast értetlenül nézett rá.
— Micsoda?
— Azt mondtad, olyan füle van, mint a sólyomnak. Ez badarság.
Bast rosszkedvűen legyintett.
— Tudod, hogy értettem! Nem tudja, hogy itt vagyok. — Leült az ágy szélére, és öntudatlanul
megigazította a nadrágját.
A Krónikás összébb húzta magán a takarót.
— De miért vagy itt?
— Ahogy már mondtam, beszélnünk kell. — Komolyan nézett az írnokra. — Beszélnünk kell
arról, miért vagy itt.
— Azért, amit csinálok — felelte ingerülten a Krónikás. — Mondákat gyűjtök. És ha tehetem,
utánanézek a furcsa szóbeszédnek, hogy van-e igazság mögötte.
— Kíváncsi lennék, milyen pletykát hallottál? — kérdezte Bast.
— Láthatólag leittad magad a sárga földig, és elkotyogtál valamit egy fuvarosnak — felelte a
Krónikás. — Mindent összevéve meglehetős felelőtlenség volt.
Bast mérhetetlenül szánakozó pillantást vetett rá.
— Nézz rám — mondta, mintha gyerekhez beszélni. — Gondolkozz. Le tud itatni engem holmi
furmányos? Engem?
A Krónikás kinyitotta a száját. Aztán becsukta.
— Akkor...
 — Üzenet volt a palackban, nem más. Egy a sok közül. Történetesen te voltál az első, aki
megtalálta, és eljött, hogy ellenőrizze.
A Krónikás egy hosszú percig emésztette ezt az információt.
— Én azt gondoltam, hogy ti ketten bujkáltok.
— Hát persze, hogy bujkálunk — felelte keserűen Bast. — Olyan jól el vagyunk dugva, hogy ő
gyakorlatilag eltűnt a semmiben.
— Megértem, hogy te nem érzed jól magad itt — mondta a Krónikás. — De őszintén szólva nem
értem, mitől van a mestered olyan hangulatban, hogy a tej is megsavanyodik, ha ránéz.
Bast szeme dühösen megvillant.
— Mindentől megsavanyodik itt a tej! — sziszegte a foga között.
— Nála pedig sokkal többről van szó, mint rossz hangulatról, te tudatlan, szánalmas anhaut-
fehn. Ez a hely megöli.
A Krónikás elsápadt Bast kitörésétől.
— Én... én nem...
Bast lehunyta a szemét, mélyet lélegzett, hogy visszanyerje az önuralmát.
— Nem érted, mi folyik itt — mondta inkább magának, mint a Krónikásnak. — Azért jöttem,
hogy elmagyarázzam. Hónapok óta várom, hogy jöjjön valaki.
Akárki. Ennél a lassú halódásnál még az is jobb lenne, ha beállítanának a régi ellenségek, hogy
rendezzék a számlát.
Te jobb vagy, mint amit remélni mertem. Tökéletes vagy.
— Tökéletes, de mire? — kérdezte a Krónikás. — Még csak azt sem tudom, mi a baj.
— Ez olyan... ismered Maszkacsináló Márton meséjét? — A Krónikás megrázta a fejét. Bast
bosszúsan sóhajtott. — Hát a drámairodalmat? A kísértet és a libapásztorlány? A Félpennys király?
Láttad őket?
A Krónikás összevonta a szemöldökét.
— Amelyikben a király eladja a koronáját egy árva fiúnak?
Bast bólintott.
— És a fiú jobb király lesz, mint az eredeti. A libapásztorlány kiöltözik, mint egy grófnő, és
mindenki elájul kecsességétől és bűbájától. — Habozott, keresgélte a szavakat. — Nézd, van valami
alapvető kapcsolat a látszat és a lét között. Minden fae gyermek tudja, viszont ti halandók, úgy
tűnik, egyáltalán nem értitek. Mi megértjük, milyen veszedelmes lehet egy álarc. Mindnyájan azzá
leszünk, aminek megjátsszuk magunkat.
A Krónikás némileg megnyugodott. Ez ismerős terep.
— Elemi szintű lélektan. Öltöztess egy koldust szép ruhába, úgy bánnak vele, mint egy úrral, és ő
úgy fog élni, ahogy elvárják tőle.
 — Ez a dolog legkisebb része — mondta Bast. — Az igazság ennél mélyebben van. Ez... — Egy
pillanatra belegabalyodott a mondanivalójába. — Ez olyan, hogy magában mindenki mesél egy
mesét. Mindig. Folyton. Ez a mese tesz azzá, aki vagy. Ebből a meséből építjük föl magunkat.
A Krónikás összevonta a szemöldökét, szóra nyitotta a száját, de Bast fölemelte a kezét, hogy
hallgasson.
— Nem, figyelj! Már megvan. Találkozol egy félénk, jelentéktelen lánnyal. Ha azt mondod neki,
hogy szép, akkor azt fogja gondolni, hogy milyen kedves vagy, de nem hisz neked. Tudja, hogy csak
hazudsz, amikor szépnek nevezed.
— Vállat vont. — Néha ez is elég.
A szeme felragyogott — De van jobb módszer. Megmutatod neki, hogy szép. A szemed tükörré
lesz, a kezed zsolozsmát zeng a testéhez. Nehéz, nagyon nehéz, de ha tényleg hisz neked... —
Izgatottan hadonászott. — Hirtelen megváltozik a fejében a mese, amelyet magának mesél.
Átalakul. Nem úgy tekint magára, mint akit szépnek látnak. Ő szép, akit éppen ezért mindenki
meglát.
— Mi az ördögöt jelent ez? — szólt közbe türelmetlenül a Krónikás. — Most már hetet-havat
összehordasz!
— Amit mondok, annak több az értelme, mint amennyit felfogsz belőle — vágott vissza Bast
ingerülten. — De elég közel vagy az én szempontomhoz. Gondolj arra, amit ma mondott. Az
emberek hősnek látták, ő pedig eljátszotta ezt a szerepet. Álarcként viselte, de végül maga is
elhitte. A látszat igazsággá vált. Most azonban... — Elhalkult a hangja.
— Most az emberek fogadósnak látják — fejezte be a mondatot a Krónikás.
— Nem — feleire halkan Bast. — Az emberek egy éve látták fogadósnak. Levette az álarcot,
mihelyt a vendégek kihúzták a lábukat az ajtón. Most azonban ő látja magát fogadósnak,
méghozzá olyannak, aki leszerepelt az üzletben. Láthattad, milyen volt, amikor Csuma és a többiek
bejöttek az este.
Láttad azt az elmosódó emberi árnyékot a pult mögött. Valamikor szerep volt...
Bast izgatottan nézett föl.
— Te tökéletes vagy. Segíthetsz neki, hogy eszébe jusson, mi is ő. Hónapok óta nem láttam ilyen
elevennek. Tudom, hogy képes vagy megcsinálni.
A Krónikás elkomolyodott.
— Nem vagyok biztos benne...
— Tudom, hogy működni fog — mondta mohón Bast. — Két hónapja próbálkoztam hasonlóval.
Rávettem, hogy írja meg az emlékiratait.
A Krónikás fölkapta a fejét.
— Megírta az emlékiratait?
 — Elkezdte — helyesbített Bast. — Olyan izgatott volt, napokig erről beszélt. Fontolgatta, hol
kéne kezdenie. Az első este után olyan volt, mint régen. Három lábbal magasabbnak tűnt, és
mintha villámot hordozott volna a vállán. — Sóhajtott. — De történt valami. Másnap elolvasta,
amit írt, és visszaesett a búskomorságba. Azt állította, hogy ennél rosszabb ötletet még nem
hallott.
— És mi lett azokkal a lapokkal, amelyeket teleírt?
Bast úgy tett a kezével, mintha összegyűrne valamit, azután elhajította a képzeletbeli galacsint.
— Mit írt le? — kérdezte a Krónikás.
Bast megrázta a fejét.
— Nem dobta ki. Csak... eldobta őket. Hónapok óta az asztalán hevernek.
A Krónikás kíváncsiságát szinte tapintani lehetett.
— Nem lehetne... — billegette az ujjait. — Nem csinálhatnál rendet?
— Anpauen. Nem! — Bast döbbenten meredt rá. — Dühös volt, miután elolvasta őket. —
Megborzongott. — Te nem tudod, milyen, amikor igazán dühöng. Több eszem van annál, hogy
ilyesmiben magamra haragítsam.
— Gondolom, jól ismered — mondta a Krónikás szkeptikusan.
Bast határozottan bólintott.
— Igen. Ezért jöttem ide, hogy beszéljek veled. Mert jobban ismerem nálad. Meg kell
akadályoznod, hogy a sötét dolgokra összpontosítson. Ha nem... — Vállat vont, megismételte a
gyűrő és hajító mozdulatot.
— De én az életének történetét írom! A valódi történetet! — A Krónikás tehetetlenül legyintett.
— A sötét részek nélkül olyan lenne, mint valami ostoba t... — Belé szakadt a szó, riadtan lesütötte
a szemét.
Bast elvigyorodott, mint a gyerek, aki káromkodáson kapta a papot.
— Folytasd! — biztatta. A szeme vidáman, keményen és félelmetesen ragyogott. — Mondd ki!
— Mint valami ostoba tündérmese — fejezte be a Krónikás. A hangja vékony és fakó volt, akár a
papír.
Bast szélesen elmosolyodott.
— Semmit sem tudsz a tündérekről, ha azt képzeled, hogy a mi meséinknek nincsen sötét
oldaluk. De mindezt leszámítva ez csakugyan egy tündérmese, mert nekem írod.
A Krónikás nagyot nyelt, összeszedte magát.
— Ami azt jelenti, hogy a valódi történetet fogja elmesélni, és a valódi történetnek vannak
kellemetlen részei. Úgy sejtem, az övé nagyobbrészt ilyenekből áll. Az ilyen történetek piszkosak,
gubancosak és...
 — Tudom, hogy nem hagyhatod ki ezeket a részeket — bólintott Bast. — De siettetheted.
Segíthetsz neki, hogy hosszasabban időzzön a jó dolgoknál: a kalandjainál, a nőknél, a harcnál, az
utazásainál, a zenénél... — Hirtelen elhallgatott. — Nos... a zenét hagyjuk. Ne kérdezd róla, és arról
se, hogy miért nem űz mágiát többé.
A Krónikás értetlenül nézett rá.
— Miért ne? Úgy tűnik, a zenéje...
Bast elkomorodott.
— Mert ne! — felelte határozottan. — Ezek meddő témák. Már korábban leállítottalak —
ütögette meg sokatmondóan a Krónikás vállát —, mert azt akartad kérdezni, mi sikerült félre a
szimpatetikában. Akkor nem tudhattad, mi a helyzet. Most már tudod. Összpontosíts a
hősiességére, az eszére. Ilyesmikre.
— Nem az én dolgom, hogy terelgessem — mondta mereven a Krónikás. — Én följegyzem a
történetet. Amiatt vagyok itt. Végtére is a történet a fontos.
— Nem érdekel a történeted — felelte élesen Bast. — Azt teszed, amit mondok, különben
kettétörlek, mint a gyújtóst.
A Krónikás megdermedt.
— Azt mondod, hogy neked dolgozom?
— Azt mondom, hogy az enyém vagy. — Bast halálos komolysággal nézett rá. — A csontod
velejéig. Azért csaltalak ide, hogy a céljaimat szolgáld. — A Krónikás meztelen vállára mutatott. —
Ettél az asztalomnál, és megmentettem az életedet. Háromszorosan is az adósom vagy. Emiatt
vagy az enyém. A kívánságom eszköze. Azt csinálod, amit mondok.
A Krónikás fölszegte az állát, az arca megkeményedett.
— Azt teszem, amit helyesnek tartok — mondta, és lassan a csupasz mellére lógó fémdarabhoz
emelte a kezét.
Bast szeme fölvillant.
— Azt képzeled, hogy játszadozom? — hitetlenkedett. — Azt képzeled, a vas megment? —
Előrehajolt, félrecsapta a Krónikás kezét, és megmarkolta a sötét fémkarikát, mielőtt az írnok
megmozdulhatott volna. A karja azonnal megmerevedett, a szemét lehunyta, fájdalmasan
elfintorodott. Amikor ismét kinyitotta a szemét, az sötétkék volt, mint a mély víz vagy az éjszakába
hajló égbolt.
Előrehajolt, odatolta arcát a Krónikáséhoz. Az írnok rémülten próbált kievickélni az ágyból, de
Bast megragadta a vállát, és kemény kézzel tartotta.
— Ide figyelj, emberizing! — sziszegte. — Ne tévesszen meg az álarcom. Te csak a vízen táncoló
fényt látod, megfeledkezel a mély, hideg sötétségről, amely alatta rejtőzik. — Kezében ropogtak az
inak, ahogy szorosabban markolta a vasgyűrűt. — Figyelj. Te nem árthatsz nekem. Nem futhatsz és
nem rejtőzhetsz el. Engem nem lehet visszautasítani.
Beszéd közben a szeme folyamatosan világosodott, amíg olyan azúrkék nem lett, mint az ég
délidőben.
— Esküszöm a sóra, ami bennem van: ha ellenem szegülsz, nyomorúságok sorozata lesz a
hátralevő kurta halandó életed. Esküszöm a kőre, a tölgyre, a szilre: űzött vadat csinálok belőled.
Láthatatlanul követlek, és csírájában irtom ki minden örömödet. Nem ismerheted az asszonyok
érintését, a lélegzetvételnyi pihenőt, nem lesz egy perc lelki nyugalmad.
Szeme a villám kékesfehérjévé világosodott, a hangja vad lett és könyörtelen.
— És esküszöm az éjszakai égre és az örökké mozgó Holdra: ha kétségbeesésbe hajszolod a
mesteremet, felhasítlak, és tocsogok benned, mint a gyerek a sáros pocsolyában. Hegedűhúrt
csinálok a beleidből, és kényszerítlek, hogy azon húzzad nekem a talpalávalót, amíg én táncolok.
Még közelebb hajolt. Alig ujjnyira volt egymástól az arcuk. Szeme fehér volt, mint a tejopál,
fehér, mint a telehold.
— Művelt ember vagy. Tudod jól, hogy nem léteznek démonok.
— Iszonyú mosollyal nézett az írnokra. — Csak az én fajtám. — Még közelebb hajolt, virágillatú
lehelete megcsapta a Krónikást. — Nem vagy elég bölcs ahhoz, hogy annyira félj tőlem, amennyire
félned kellene. Egy hangját sem ismered annak a zenének, amelyikre én járom.
Ellökte magát a Krónikástól, és néhány lépést hátrált. Megállt a gyertya fénykörének határán,
kinyitotta a markát, leejtette a vaskarikát. Az tompán csendült a deszkapadlóra. Egy pillanat múlva
Bast lassan, mélyen beszívta a levegőt, és beletúrt a hajába.
A Krónikás fakón verejtékezett az ágyban.
Bast fölvette a vaskarikát, ügyesen összecsomózta a szakadt zsinórt.
— Ide figyelj, semmi ok rá, hogy ne legyünk barátok — mondta tárgyilagosan, amikor
megfordult, hogy átadja a kereket az írnoknak. A szeme ismét emberi kék volt, a mosolya meleg és
elbűvölő.
— Semmi ok rá, hogy ne kapja meg mindenki azt, amit akar. Te megkapod a históriádat. Ő
elmondhatja. Te megtudod az igazságot. Neki eszébe jut, milyen volt valójában. Mindenki csak
nyer rajta, aztán elválnak útjaink, és mindenki örvendezik.
A Krónikás kinyújtotta remegő kezét a karikáért.
— És te mit kapsz? — súgta szikkadt hangon. — Te mit akarsz nyerni ezen?
Bast mintha nem számított volna a kérdésre. Némán és ügyefogyottan állt egy pillanatig,
illékony kecsessége eltűnt. Váratlanul úgy festett, mint aki rögtön elsírja magát.
— Mit akarok? Csak vissza akarom kapni az én Reshimet — mondta csendes boldogtalansággal.
— Vissza akarom kapni olyannak, amilyen volt.
 Pillanatnyi félszeg csend lett. Bast két kézzel megdörgölte az arcát, görcsösen nyelt.
— Túl messzire mentem — mondta hirtelen. Az ablakhoz sietett, kinyitotta. Fél lábbal fellépett a
párkányra, azután visszanézett a Krónikásra. — Hozhatok neked valamit, mielőtt elaszol?
Hálósipkát? Még takarót?
A Krónikás dermedten megrázta a fejét. Bast intett, a másik lábát is kihúzta a szobából, és
halkan betette maga után az ablakot.
utószó / A HÁROMSZÓLAMÚ CSEND

Ismét éjszaka volt. Csend honolt a Jelkő fogadóban, és ez a csend három szólamból épült föl.
A legjobban hallható szólam az az üres, visszhangzó némaság volt, amely a dolgok hiányából
ered. Ha lovak lettek volna az istállóban, akkor azok dobrokolnak, hersegtetik a zabot. Ha sok a
szállóvendég, ha akár csak egy maroknyi tér is be éjszakára, nyugtalan szuszogásuk, sokszólamú
hortyogásuk a meleg tavaszi szél szelídségével kioltja a csendet. Ha lett volna muzsika... de
természetesen az sem volt. Semmi sem volt, így hát maradt a csend.
A Jelkőben egy ember bújt meg a puha, illatos ágyban. Mozdulatlanul várta az álmot, nyitott
szemmel feküdt a sötétségben. így járult hozzá a maga riadt kis hallgatásával a nagyobb, siketebb
némasághoz. Beleolvasztotta saját csendjét, harmonizált vele.
A harmadik csendet nem lehetett ilyen könnyen észrevenni. Legalább egy óráig kellett volna
figyelni ahhoz, hogy meg lehessen érezni az üres kocsma vastag kőfalaiban és a pult mögött
felfüggesztet kard sima, szürke acéljában. Benne volt a sápadt gyertyalángban, amely szökdécselő
árnyékokkal töltötte meg az egyik emeleti szobát. Benne volt az asztalra dobott emlékirat gyűrött
ráncainak bolond mintájában. És benne volt az asztalnál ülő ember kezében, aki szándékosan nem
vett tudomást a lapokról, amelyeket ő írt tele, és régen elfelejtett.
Ennek az embernek igazi vörös haja volt, olyan rőt, akár a láng. Sötét, egykedvű szeme volt, és
azzal a fáradt magabiztossággal mozgott, amit a számtalan dolog tudása ad.
Övé volt a Jelkő fogadó, és övé volt a harmadik hallgatás. Illett hozzá. Ez volt a legnagyobb
csend, amely magába temette a másik kettőt. Mély és széles volt, akár az ősz elmúlása. Súlyos,
mint simára csiszolt kő a folyóban. Olyan csendje volt, mint a vágott virágnak. Az hallgat így, aki
halni készül.