technikával, agyaggal tapasztott sövényből készültek (paticsfal);

az agyagot a nap keményre szárította, de az időjárás mállasztó ha­

tásának természetesen ki voltak téve. A másik fontos jellegzetes­
ség, ami a tellek nagy magasságához hozzájárult, a hosszú ideig
tartó folyamatos megtelepedés. A tellek nagyon termékeny sík­
ságokon, gyakran kiszáradt tómedrekben vagy a folyók árterüle­
tein fekszenek. A körülöttük fekvő földek valószínűleg viszony­
lag rövid parlagperiódusokkal vagy néhány esetben talán megsza­
kítás nélkül voltak művelhetők - annak a valószínűsége is fennáll,
hogy a rézkor végére már a vetésforgó valamilyen formáját is al­
kalmazták. Akárhogy is, a parlagon hagyás elég rövid volt ahhoz,
hogy mindig legyen elérhető távolságon - valószínűleg egy vagy
két kilométeren - belül elegendő művelhető földterület. Annak
lehetősége is felmerült, hogy a telieket periodikusan elhagyták,
és a lakosság átköltözött egy másik, közeli telire, ahol a földek
már elég régóta parlagon hevertek. Ez szintén lehetséges. De az
mindenesetre világos, hogy mindegyik teli sokkal hosszabb ideig
és sokkal gyakrabban volt lakott, mint a közép-európai földmű­
vesek települései.
A Marica-völgy telijei egyes állítások szerint 4-5 kilométeres
távolságokra fekszenek egymástól, de további terepmunkára van
még szükség, hogy ezt megfelelőképpen dokumentálják. így - ha
egy időben lakják őket - minden területre 15 négyzetkilométer
juthat, és így legfeljebb 10 fő/km2 népsűrűséget kapunk. A nép­
rajzi párhuzamok bizonyítják, hogy egy termékeny síkságon ilyen
népsűrűség eltartásához nem lehetett szükség nagyon intenzív
földművelési módszerekre.
A lakosság olyan vegyes agrárgazdálkodást folytatott, amely el­
sősorban búza, árpa és lencse termesztésén, valamint szarvasmar­
ha, juh és sertés tartásán alapult. Földművesszerszámokat, köz­
tük sarlókat is találtak. Kétségkívül voltak helyi ellenségeskedé­
sek, de erődítésekkel egészen a korszak végén történő északnyu­
gat-bulgáriai megjelenésükig nem találkozhatunk.
Mindaz, amit erről a társadalomról tudunk, azt sugallja, hogy
alapvetően egalitárius lehetett. Egyetlen tárgyat sem tudunk -
talán az észak-bulgáriai Hotnica teli településének negyvennégy
arany amulettjén és -függőjén kívül - kiemelni, amely önmagában
alkalmas lett volna a főnöki hatalom megjelenítésére. Semmi
olyat, amely a mükénéi aknasíros temetkezések pompájához

190
vagy a kora bronzkori Trója arany kincseihez lenne hasonlítható.
Ez természetesen nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy ilyen
pompa múlandó anyagokból ne létezett volna: de erre sem utal
egyetlen jel sem.
Amit észlelhetünk, az ennél sokkal szerényebb. A szobrocs­
kákra fordított nagy gond, valamint némelyikük impozáns mére­
te azt sugallja, hogy ezek többek voltak egyszerű játékoknál vagy
haszontalanságoknál: arra ösztönöznek minket, hogy sokkal ko­
molyabb szerepet tulajdonítsunk nekik, legyen az akár társadal­
mi, akár vallási, akár a kettő együtt. Ahogy Peter Ucko brit antro­
pológus emlékeztetett minket, a néprajzi párhuzamok az ilyen
szobrok nagyon széles körű felhasználásáról tanúskodnak. A ren­
delkezésre álló bizonyítékok alapján minden kísérlet, hogy vala­
mi speciális jelentéssel lássuk el őket - amint például a régészek
egy korábbi generációja tette, akik a Nagy Földanya ábrázolásai­
nak tartották ezeket -, elővigyázatlanság lenne. Mégis úgy vélem,
tekinthetjük őket hitre és talán olyan valóságra összpontosító te ­
vékenységre utalóknak, amelyek ha nem is szükségszerűen ter­
mészetfelettiek (az istenségek értelmében), de legalább ember­
felettiek, és az emberek csoportjaihoz - korcsoportokhoz, rokoni
kapcsolatokhoz vagy szövetségekhez -, esetleg törzsi egységek­
hez vagy területekhez kapcsolódnak.
Azt is figyelembe kell vennünk továbbá, hogy erre utaló bizo­
nyítékokat a korábbi korokból is ismerünk. Szobrocskákat talál­
tak a Starcevo-kultúrában is, és az észak-görögországi korai neoli­
tikus lelőhely, Nea Nikomédeia egy érdekes magyarázattal is
szolgált. Ennek a radiokarbonévekben kr. e. 6000 körűire keltez­
hető lelőhelynek közvetlenül nincs jelentősége a 2000 évvel ké­
sőbbi balkáni rézkorra vonatkozóan. Mégis, az itt talált kerámiák
és szobrocskák annyira hasonlítanak az északabbra fekvő korai
Starcevo-lelőhelyeken előkerültekre, hogy valószínűnek tűnik,
hasonló leletek fognak előkerülni a Balkán korai neolitikumából
is. Nea Nikomédeia első fázisából négy darab négyzetes, körülbe­
lül 8 méter széles és 8-11 méter hosszú, egy kicsivel nagyobb
épület köré csoportosuló ház maradványai kerültek elő. (A tele­
pülésnek csak egy kis részét tárták fel, és az eredeti falu kétségkí­
vül négynél jóval több házból állt.) A központi épület méretei
meghaladták a 12x12 métert, és különleges jelentőségét a benne
talált tárgyak is kihangsúlyozták. Ezek között voltak kövérkés női

191
agyagszobrocskák, túlm éretezett zöld szteatitbalták, agyagbal­
ták, kovapengék, valamint a lelőhely egyéb részein szokatlan for­
májú agyagedények. Az ásató, Robert J. Rodden az épületet szen­
télyként említi, és a megnevezés nem teljesen alaptalan. Termé­
szetesen a házat tarthatnák a falu vezetője lakóhelyének is, de
ugyanakkor a leletek egy további, kultikus funkcióra utalnak. Ha
feltételezzük, hogy ez egy központi épület volt, ahol a közösség
tagjai, akik nem mind a telepen éltek, társadalmi és feltehetőleg
vallási céllal időről időre összegyűltek, valószínűleg nem járunk
messze az igazságtól.
Ez az első alkalom, hogy elkezdhetünk gondolkodni azon, mi a
magyarázata az idolok későbbi bőségének és az „írás” megjelené­
sének a rézkorban. Semmiféle bizonyítékot sem találunk ezeken
a szilárd, állandó településeken, amely arra utal, hogy versengtek
volna egymással: nincsenek nagy megalit építmények, melyek a
közösség sikereit hirdetnék vagy területi igényekre utalnának.
Arról sincs semmiféle bizonyítékunk, hogy az egyes falutelepülé­
sek olyan főnökségi szervezetbe tömörültek volna, amelyet Mál­
ta vagy a késő neolit Britannia (11. fejezet] esetében feltételez­
hetünk. Nincs bizonyítékunk a korai bronzkori görögországihoz
hasonló redisztribúciós rendszerre (10. fejezet), ahol a pecséte­
lők és a pecsétnyomók valós gazdasági jelentőséggel bíró funkcio­
nális tárgyak voltak. A balkáni szobrocskák ehelyett a vallási élet
nagyon reális, mindent átfogó hatásáról tanúskodnak: és ez az a
közeg, amelyben a táblák és agyaglapok jeleit értelmeznünk kell.
Véleményem szerint ez az „írás” vallási, és nem gazdasági közeg­
ben alakult ki. Ezért nincs bizonyítékunk rá, hogy a jelek egy ért­
hető kodifikált rendszer elemei lettek volna, ahogy az elvárható
lenne az igazi írások esetében, amelyeket arra szántak, hogy min­
denki, aki el tudja olvasni, megértse őket. Valószínűleg csak azok
számára hordoztak jelentést, akik jelen voltak, amikor készítet­
ték őket. Azt, hogy a jelek szimbólumok voltak, senki sem von­
hatja kétségbe, és valószínűleg vallási ceremóniák során készítet­
ték őket. Itt valaki rögtön az észak-amerikai Délnyugat navaho
indiánjainak híres homokfestményeire gondolhat. Ezeket a bo­
nyolult, de szigorú konvenciókat követő kivitelű és gazdag szim-
bolikájú ábrázolásokat egy-egy szertartás alatt, adott céllal ké­
szítették, és a ceremónia után elpusztították őket. Ha állandó
közegben készültek volna —a balkáni táblákhoz hasonlóan —a

192
szimbolikus információ maradandó tárházaként, valójában az írás
egy formája lehettek volna.
Azok a ritka, de meggyőző jelek, melyek szerint talán a Nea
Nikomédeia-ihoz hasonló kultusz- vagy gyűlésházak léteztek a
Balkán késő neolitikumában és rézkorában, ezen a ponton nagyon
fontosakká válnak. Segítenek megteremteni azt a rituális vagy
vallási kontextust, amelyben egyéb leleteket is megmagyarázha­
tunk. Az észak-bulgáriai Hotnicán egy kicsi, négyméteres oldalú
négyzetes ház maradványait tárták fel, amely a telep többi házá­
tól eltérően kemencét, gabonatároló gödröket, tűzhelyet vagy a
háztartási élet egyéb jeleit nem tartalmazta. Mindazonáltal elő­
került innen negyvennégy darab, összességében több mint 300
grammot nyomó aranydísz, melyek közül négyben sematikus
emberalakot fedeztünk fel. Bolgár tudósok feltételezték, hogy
ez a kis épület valamely különleges kultikus jelenséggel bírt, és
hogy az aranydíszek valamilyen romlandóbb anyagból készült
szobrocskát vagy kultuszszobrot díszítettek volna. Ezt bebizo­
nyítani ma nem tudjuk, de az ötletet alátámasztja egyes kis
csontszobrocskáknak miniatűr rézgyűrűkkel és kis amulettekkel
való díszítése, amelyek a hotnicai aranygyűrűk miniatűr változa­
tai lehetnek.
A kontextus, amelyben a fentiekben leírt gradesnicai bekar­
colt lapot (8. kép) találták, hasonló benyomást kelt. A lelőhely
egy olyan épület volt, amelyet az ásató Bogdan Nikolov szavaival
élve „nagyobb mérete különböztetett meg az addig előkerült há­
zaktól. Osztófallal elválasztott két szobából állt. A lapot a déli fe­
lében találták egy jó állapotban fennmaradt agyagszobrocskával
és két agyagedénnyel együtt. Ezek közül az egyik aljára egy csípő­
re te tt kezű emberalak volt bekarcolva. A másik edény alját be­
karcolt jelek díszítették.”71
A kultikus asszociációk fontosak, mivel kapcsolatot terem te­
nek a szobrocskák és a lapok között, valamint speciális funkciója
mindkettőt az épületekhez kapcsolja. Segítenek a szobrocskák és
a bekarcolt jelek közötti funkcionális kapcsolat megítélésében,
és így minden, létüket külső hatással magyarázó elméletet fölös­
legessé tesznek.

193
Szimbolizmus és írás a neolit társadalmakban

Az őskori balkániak nem voltak egyedül azok között az egyszerű

földművesközösségek között, amelyek bonyolult szimbolizmus­
sal rendelkező élénk vallási életet éltek. Valójában már Lepenski
Vir ugyanezen a területen található „mezolitikus” falvának is jól
meghatározható temetkezési szokásai és radiokarbon-években
kr. e. 5500 körűire datálható kőből faragott lenyűgöző fejszobrai
voltak. Úgy tűnik, hogy ez nem földműves, hanem a dunai halá­
szattól függő település volt, és a fejek némelyikének kifejezetten
hal jellegű megjelenése egy magukhoz a halakhoz kötődő hit­
rendszer irányába mutat. Itt tehát egy nem mezőgazdasági közös­
ségben találkozhatunk gazdag vallási élet jeleivel, amelyeket ösz-
szevethetünk a múlt századi északnyugat-amerikai indián nootka
és kwakiutl, valamint rokon törzsekével. Ezek gazdasága szintén
nagyban a halászaton alapult, és szimbólumrendszerük gazdagsá­
gára totemoszlopaik és egyéb művészetük utal.
A földművelő közösségek közül az amerikai délnyugat pueblói
szolgáltatják a balkáni rézkor legérdekesebb párhuzamait. A hopi
falvak, amelyek mezőgazdaságból, gyakran öntözéses földműve­
lésből éltek, ma átlagban 300 lelket számlálnak, bár sok közülük
eredetileg jóval nagyobb lehetett. Annak ellenére, hogy viszony­
lag sűrű közösségekben csoportosulnak - a hopiknak semmilyen
központosított politikai szervezetük sem volt -, Marshall Sahlins
szavaival élve „egy olyan társadalom, amely laza kötelékekben
működik, csak az irányítás és szerveződés egyszerűbb formáira
alkalmas... a falun kívül nincs is más szervezettsége”.72
Ami azonban ebben az esetben különösen érdekel minket, az a
hopik rituális vagy ceremoniális élete, „intenzív ceremonializmu-
sa”. Úgy tartották, hogy az emberek jóléte és a termés a rituálék
bonyolult körétől függ. Az ünnepségek legtöbbjét kivákban, az
egyes rituálékért felelős klánokhoz vagy közösségekhez tartozó
külön épületekben tartották, amelyekből egy-egy faluban általá­
ban több is rendelkezésre állt. Különös festmények díszítették
őket, és a papok és tisztségviselők ide vonulhattak vissza, de egy­
ben találkozóhelyül szolgáltak a közösség tagjai számára is. Ma­
guk a szertatások amelyeken a közösség bonyolult maszkokat vi­
selő tagjai az ősöket és állatok szellemeit jelenítették meg, na­
gyon bonyolultak voltak. A földművelés minden fázisának külön

194
rítusa volt, amelyeket a hopik egy pontos, a kelő napnak a hori­
zonton elfoglalt helyén alapuló naptár segítségével követtek. (58.
ábra].
Itt természetesen egyetlen elemet sem lehet közvetlenül a
délkelet-európai rézkorra vonatkoztatni, bár a pueblo házak (39.
ábra) a padló speciális területébe ágyazott gabonaőrlő köveikkel
és szépen díszített kerámiájukkal a balkáni házakéhoz figyelem-
reméltóan hasonló alaprajzot mutatnak. Az összehasonlítás célja
mindössze annyi, hogy hangsúlyozzuk, milyen kicsi és alapvetően
egalitárius földművesközösségek is kialakíthatnak egy intenzív és
formalizált szertartásrendszert a maga kifejező és diszkrét szim­
bolizmusával, illetve speciális épületekkel és a gyakorláshoz szük­
séges kellékekkel.

39. ábra Egy hopi ház belseje az Egyesült Államok délnyugati részéről.
Agyagfalaikkal, lapos tetejükkel, külön gabonaőrlő résszel (őrlőkövekkel) és dí­
szesen festett kerámiájukkal a hopi házak nagyon hasonlítanak a rézkori Balkán
házaira (C D. Forde nyomán)

1 9 5
40. ábra A Húsvét-sziget rongo rongo írása. Egy fatábla négy sora mutatja e
függetlenül létrehozott írásjeleit (J. Macmillan Brown nyomán)

A rézkori Balkán rituális kelléktárának mindössze egyetlen ele­

me szorul további megjegyzésekre. Bár a pueblo indiánok nem
mutattak a Vinca-szobrocskákban tükröződő hasonló szobrászati
érdeklődést, de ennek megfelelőit kiváik falainak díszítésében
vélhetjük megtalálni. A pueblo szimbolizmus és művészi kifeje­
zés azonban nem foglalta magába az írás használatát. Foglalkoz­
tunk azonban már egy olyan földműves társadalommal - a hús-
vét-szigetivel amely ezt megtette.
A Húsvét-sziget társadalma minden bizonnyal sokkal kifeje­
zettebb társadalmi hierarchiával rendelkezett, mint a pueblo in­
diánok vagy a rézkori Balkán népei, és így sokkal célszerűbbnek
tűnt műemlékeit a máltaiakkal összehasonlítani. Azok az embe­
rek azonban, akik a rongo rongo írást készítették és használták,
nem voltak hivatásosabb specialisták, mint a pueblo indiánok
papjai és tisztségviselői vagy az őskori Balkán elképzelt kultusz­
vezetői.
Ma a rongo rongo írás (40. ábra) jelentését sajnálatos módon is­
meretlenné tévő egyedisége ellenére bizonyos jellegzetességei vi­
szonylag világosak és jól kifejezést nyertek A. Metraux etnológus
munkájában. Elsőként említendő, hogy tabuk által körülvett, ki­
vételesen szent tárgyak voltak. A korai adatközlők az eléjük he­
lyezett táblákat - anélkül, hogy megpróbálták volna az egyes jele­
ket kiejteni - intonálva „kántálták”. Routledge asszony, az utolsó
nyugati kutató, aki beszélt valakivel, aki még tudta „olvasni” a
táblákat, megfigyelte, hogy „a jelek semmi esetre sem értelmez­
hetők egyes, elkülönült szavakként”. Ezek és más megfontolások

196
is lehetővé tették Metraux számára, hogy egy összességében elfo­
gadható következtetésre jusson:
„A rongo rongo vagy húsvét-szigeti dalnokok fatáblákat hasz­
náltak, hogy recitálásuk elemeit kiemeljék. Ezeken a táblákon a
bekarcolt szent szimbólumok - a maori orátorok tábláinak vése-
teihez hasonlóan - eredetileg a memória segédeszközei lehettek;
később a jelek dekoratív vagy misztikus aspektusa felülkereke­
dett piktografikus jelentőségükkel szemben... Feltételezhetjük
tehát, hogy a jelek tetszőlegesen az ének egyes szakaszaihoz kap­
csolódtak, és minden szimbólum egy-egy fontos szót, egy kifeje­
zést, egy mondatot, sőt egy egész verset is jelölhetett!”73
Természetesen abszurd lenne azt feltételeznünk, hogy a hús­
vét-szigeti rongo rongo táblák magyarázatának akár a legcseké­
lyebb közvetlen hatása is lehetne az őskori Balkán jeleire. Az
összehasonlítás mégis, két szempontból is, gyümölcsöző. Először
is emlékeztet minket arra, hogy a balkáni jelek írásnak nevezése
olyan funkciójukra is utalhat, amit nem is szolgálhattak. A kerá­
miajegyek, hasonlóképpen más lelőhelyek és más korok - mint
például Phülakopi a Kükládokon Kr. e. 2000 körül - kerámiaje­
leihez, valószínűleg egy magánkód részei voltak, és csak a kerá­
miát készítő fazekas számára jelentettek valamit. A lapok vagy
„táblák” jelei pedig - amelyeket nagy biztonsággal kapcsolhatunk
valamely rituális funkcióhoz - valószínűleg legfeljebb emlékezte­
tő értékkel bírtak, ha egyáltalán többek voltak mint invokációk,
amelyek csak leírásuk pillanatában rendelkeztek jelentéssel.
Másodsorban a húsvét-szigeti táblák megmutathatják nekünk,
hogyan alakulhat ki egy jelrendszer - sokkal bonyolultabb, mint
amit eddig a Balkánról egyáltalán ismerünk - egy viszonylag kis
társadalomban, amelynek hierarchiája ellenére nem volt állandó
központi bürokráciája, és nem voltak főfoglalkozású specialistái.
Számomra a tartariai táblák és a „proto-literátus” sumer írás
jelei közötti összehasonlítások nem sok bizonyító értékkel bír­
nak. Ezek mind egyszerű piktogramok, és a kecske jele az egyik
kultúrában valószínűleg hasonlóképpen fog kinézni, mint a kecs­
ke jele a másik kultúrában. E balkáni jelek írásnak nevezése ter­
mészetesen azt feltételezi, hogy ezeknek független, önmagukhoz
való jelentőségük volt, és hogy beszédbeli kapcsolat nélkül is ért­
hetőek voltak egy másik személy számára. Ezt azonban én két­
lem. Úgy tűnik, hogy még a rongo rongo táblákat is lényegében

197
egy orális tradícióban mint emlékeztető segédeszközöket hasz­
nálták egy olyan szöveghez, amelyet más módon kellett megta­
nulniuk. A közel-keleti írás a krétaihoz hasonlóan egy másik kon­
textusban, nevezetesen a fejlődő palotagazdaságban alakult ki,
ahol szükség volt a be- és kifizetések nyilvántartására, valamint a
tulajdon megjelölésére. Ezek után, amíg abban egyetérthetünk
a bolgár tudóssal, Vladimir Georgiewel, hogy e balkáni jelek ere­
dete önálló, és hogy valós jelentéssel bírtak azok számára, akik
készítették őket, addig pontos meghatározás nélkül írásról be­
szélni valószínűleg helytelen.
Mindentől függetlenül rendelkezésünkre áll tehát a rézkori
művészet és jelek egy hihető társadalmi kontextusa. A néprajzi
párhuzamok jelentőségét azonban nem szabad túlértékelnünk;
azok egyszerűen csak emlékeztetnek bennünket arra a szertartás­
beli bonyolultságra, amelyet technikailag egyszerű, néhány eset­
ben pedig egalitárius társadalmak is létre tudtak hozni. Rekonst­
rukciónk alapvető bizonyítékának azonban magukból az őskori
emlékekből kell származniuk. Ez, bár még nem teljes, mégis vi­
szonylag összefüggő képet szolgáltat.

Az újítás befogadása

Ez az a társadalmi közeg, amelyben ezek után elhelyezhetjük a

balkáni fémművesség kialakulását. Mivel a korai fémművesség
kialakulása nem pusztán technológiai probléma, a kézműipar és
társadalmi szerveződés egyéb kérdéseit is figyelembe kell ven­
nünk. Ebben az esetben a pusztán rituális célból készített szob­
rok mintázatának technikai fejlődése is nagyon tanulságos. Mint
azt korábban láttuk, ez egy - a bulgáriai és romániai tellek által jól
dokumentált - egészséges mezőgazdasági kultúra volt, amely
ugyanezen terület kerámiája révén bizonyítékát szolgáltatta a bo­
nyolult és elegáns tárgyak iránti vonzalmának.
Általánosságban minden nagyobb technikai újításhoz - csak­
úgy, mint a kifejlesztését lehetővé tévő technikai vívmányokhoz
- szükség van az adott társadalomban a befogadásukhoz nélkü­
lözhetetlen kedvező feltételekre is. A legtöbb preindusztriális
társadalom azonban sok tekintetben konzervatív. Sikeresen mű­
ködnek olyan hagyományos módszerek alkalmazásával, amelyek

198
hatékonyságát már több generáció kipróbálta és bizonyította.
Többnyire ezek a megalapozott viselkedési minták - társadalmi
és vallási viselkedés csakúgy, mint a mezőgazdasági és kézműipari
hagyományok - azok, amelyek egy adott társadalmi csoport
egyediségét adják, ami pedig belőlük a tárgyaikban ránk maradt,
az az egyik régészeti kultúrának a másiktól való megkülönbözte­
tésére szolgál. A túlélés érdekében a társadalomnak bizonyos fo­
kig olyan rendszerként kell működnie, amely minden változás­
nak ellenáll, és így minden újítást, még a potenciálisan hasznosa­
kat is, hajlamos gyanakvással figyelni. Amit tehát egy őskori tár­
sadalomban meg kell magyaráznunk, az nem elsősorban az, hogy
egy hasznos újítás miért nem volt sikeres akkor, amikor először
elérhetővé vált, hanem inkább az, hogy azok az újítások, melye­
ket befogadtak, valójában hogyan tudták legyőzni azt a lényegi el­
lenérzést és gyanakvást, amellyel először fogadták őket. E kon­
zervativizmus egy jó példáját szolgáltatta a kis réztárgyak nagyon
korai, jóval Kr. e. 6000 előtti közel-keleti megjelenése. Bizonyí­
tékaink vannak rá, hogy (Jatal Hüyükön már ekkor olvasztottak
rezet. Ezek után mindenki jogosan feltételezhetne az ezt követő
évszázadokban egy a fémművességben bekövetkezett viszonylag
gyors fejlődést, a nagyobb és sokkal hatékonyabb szerszámok ön­
tésével - ahogy azt a balkáni rézkorban és az égeikumi kora
bronzkorban láttuk. Ezzel szemben azonban közel két évezredig
nincs látható nyoma a fejlődésnek. Ennek pontos okát még nem
látjuk, de az egyértelmű, hogy az új vívmányok kiaknázásában be­
következett hiba vagy idegenkedés is szerepet játszott benne.
A Balkán rézkori kultúráinak két további jellegzetessége ját­
szott fontos szerepet az újítások ottani befogadásában: a kézmű­
ipari specializáció nyilvánvaló mértékének megjelenése és a lu­
xus-, illetve presztízstárgyak kereskedelmének kialakulása.
A kézműipari specializáció azt jelenti, hogy egy kézműves mun­
kával töltött idejének egy részét vagy egészét termékek olyan bi­
zonyos csoportjának előállításával tölti el, amely speciális szaktu­
dást igényel. Már a grafitdíszes kerámia előállításához szükséges
bonyolult és különleges kiégetési eljárások is ilyen jellegű szaktu­
dásra utalnak. Rendelkezésünkre áll továbbá a specializáció egy­
két további bizonyítéka is. Ezek közül a legnyilvánvalóbb a Hot-
nicán feltárt, csontszobrocskák előállítására szolgáló műhely. Ezek
a szobrocskák kis, legfeljebb nyolc centiméter hosszú lapos em­

199
beralakok, amelyek a GumelnRa-kultúra Duna-völgyi lelőhelyei­
ről kerültek elő. Az egyik hotnicai házban - amely tűzhelyével és
kézi gabonaőrlő köveivel máskülönben egy teljesen átlagos lakó­
hely volt - e tárgyaknak az egyszerű elnagyolt lapos csontoktól a
teljes szoboralakokig terjedő egész sorozata került elő. Mellettük
egy kőbaltát, szép kovapengéket, valamint a csiszolásra szolgáló
nagyobb kő- és csontszerszámokat találtak. A házat egyértelmű­
en e tárgyak gyártására szakosodott csontfaragó lakta, bár ez két­
ségkívül csak részidős specializáció lehetett.
Hasonló, de kagyló karkötőket előállító műhely került elő egy
Fekete-tenger parti teilen is. Robert Evans most a balkáni rézkor
kézműves specializációjának ezen kérdésével foglalkozik, és nyo­
mon követ egyéb lehetőségeket, köztük a kovaszerszámok sza­
kosított előállítását is. Mindazonáltal még a fémművességhez
kapcsolódó nélkül is elegendő bizonyíték áll rendelkezésünkre,
amely a kézműipari specializáció korabeli kialakulására utal.
Pontosan ez az a közeg, amelyben egy valamivel bonyolultabb
iparág, mint például a fémművesség kialakulását elvárhatnánk.
Még annak a lehetőségét sem szabad kizárnunk, hogy az egyik
iparág művelői egy másik iparágban is aktívak lehettek. A piro-
technológiai szaktudás olyan valami, amit a fazekas és a rézmű­
ves közösen alkalmaz. Mint azt már említettük, a kis csontfigu­
rák némelyikét fémgyűrűvel díszítették - amelyek közül mind­
kettő ismét ugyanannak a szakosodott rézművesnek a terméke
lehetett.
A kultúra másik jellegzetessége, amely különösen fontos a fém­
művesség fejlődése szempontjából, a látványos és vonzó megjele­
nésű tárgyak kereskedelmének kialakulása volt. A már említett
csontszobrocskák és talán a kerámia egy része is kétségkívül a
cserét szolgálta. Messze a legegyértelműbb bizonyíték azonban
a kagyló karperecek és gyűrűk kereskedelméből származik. Ezek a
tárgyak gyakori leletek a bulgáriai, romániai és jugoszláviai rézko­
ri telepeken csakúgy, mint az itt feltárt temetőkben, és még észa­
kabbra a magyarországi rézkori temetőkben és Németország ko­
rai neolitikumi leleteiben is előfordulnak. Régóta tudott volt,
hogy ezek közül sokat a Spondylus gaederopus tengeri kagylók­
ból faragták, amelyről úgy vélték, hogy a Fekete-tengerből vagy a
Földközi-tengerből származik. Dr. Nicholas Shackleton oxigén­
izotópos vizsgálatai azonban minden kétséget kizáróan bebizonyí­

200
tották, hogy a kagylók a Földközi-tengerből származnak - amely a
legtöbb esetben az Egei-tengert jelenti - így a Fekete-tengert most
már kizárhatjuk. Mint azt már korábban említettük, az észak-gö­
rögországi Szitagroi Cumelni^a-kultúra rétegeiből az ilyen karpe-
receknek és gyűrűknek számos példánya került elei, így valószí­
nűleg itt lehetett a kereskedelem vagy cserekor egyik kiinduló­
pontja.
A néprajzi párhuzamok arra utalnak, hogy az egyes cserék leg­
gyakrabban viszonylag kis területen - egy-egy alkalommal általá­
ban nem több mint ötven kilométeren belül - fordulnak elő, de a
tárgyakat ezután egy újabb cserében továbbadhatják. Egy hosz-
szabb időszak alatt lejátszódó számos ilyen csere eredménye a ré­
gészetiig megfigyelhető elterjedési övezet lehet. Mindazonáltal
fennáll annak a lehetősége is, hogy a szakosodott kézművesek al­
kalmanként leutaztak az Égei-tengerhez, hogy alkalmas nyers­
anyagot szerezhessenek.
Ez és egyéb bizonyítékok arra utalnak, hogy már ekkor igény
támadt az ilyen presztízsjavak iránt, hogy ezekkel komoly távol­
ságokra kereskedtek, és hogy néhány esetben szakosodott kéz­
művesek készítették ezeket.
Mindez bizonyítható a fémre való közvetlen utalás nélkül. Ha
azonban ismét megvizsgáljuk a fémtárgyakat, megfigyelhetjük,
hogy legalábbis a sokkal robosztusabb nyéllyukas szerszámok ki­
alakulásáig sok közülük inkább nevezhető dekoratívnak, mint­
sem hasznosnak. Az első réztárgyak gyöngyök voltak, mint pél­
dául a Kr. e. 4500 előttre datálható Szitagroi „gyöngyei” vagy
Cernica hasonló korú ércgyöngyei. Az is említésre méltó továb­
bá, hogy Spondylus-kagy lógyöngyőket találtak az utóbbi lelőhely
temetőjében. Rézfüggőket és dupla spirál gyöngyös tűket széles
körben találhatunk, és a többi korai réztárgy - mint például hor­
gászhorgok és árak - legtöbbjét is aligha lehet forradalmian hasz­
nosnak nevezni.
Azokon a területeken, ahol a temetőben való temetkezés kü­
lönösen elterjedt volt - mint például Magyarországon és Dél-
Szlovákiában -, a sírok gyakran tartalmaznak rézékszereket. Egy
fontos szlovákiai temetőben a legtöbb sírban találtak nyéllyukas
rézbaltát, és úgy tűnik, hogy ez volt az egyik legtöbbre tartott sze­
mélyi tulajdon. Az ilyen sírmellékletek társadalmi jelentőségé­
nek megfelelő interpretációja összetett kérdés. Az azonban már

201
most is világos, hogy a réztárgyak, köztük a nyéllyukas balták, el­
sősorban mint presztízstárgyak és nem mint puszta használati
tárgyak képviseltek értéket.
A réztárgyak tényleges kereskedelmének világos bizonyítéka
Ukrajnából származik, ahol a leletek akár 200 kilométeres távol­
ságra is eshetnek a nyugatra, a Kárpátokban fekvő legközelebbi
érclelőhelyektől. Egy említésre méltó lelet, a Karbunában talált
kincs több mint 400 réztárgyat, valamint kő kalapácsbaltákat,
Spondylus-kagylókat és egyéb tárgyakat tartalmazott.
Ezek után elkezdhetünk gondolkodni azon, vajon hogyan tör­
tént, hogy a hőkezelés, vagy olvasztás, öntés, vagy akármi kezdeti
véletlen felfedezése - amely először a kerámiakészítés közben
bekövetkezett véletlen lehetett - után az új nyersanyag iránt
megnövekedett a kereslet. Bár az új tárgyak kezdetben semmivel
sem voltak hatékonyabbak, mint az egyéb anyagokból készültek
(a réz ugyanis sokkal puhább, mint a kő), újdonságokkal kombi­
nált tetszetősségük mégis nagyon keresett presztízsjavakká tette
őket. A Hotnica-kincsből arra következtethetünk, hogy vallási
célokra is használták őket.
Ez azonban kétségkívül több évszázaddal azelőtt történt, hogy
a valóban hatékony szerszámok, mint például a nyéllyukas balták
és csákánybalták kialakultak volna. De a késő rézkori ipart és a
vele járó specializációt, illetve befektetést drámaian dokumen­
tálják a közelmúltban, 1970-ben a kelet-szerbiai Rudna Glava ős­
kori lelőhelyén előkerült leletek. Itt újabban számos bányaaknát
tártak fel, amelyeket a kerámialeletek segítségével nagy bizton­
sággal a Vinca-kultúra korára, és így több évszázaddal Kr. e. 4000
előttre keltezhetünk. A járatokat rézérc kitermelésére ásták, és
húsz-huszonöt méter mélységig is követik a kalkopirit teléreket.
Kilencet fedeztek eddig fel, de még sokkal több lehet. A felfede­
zés jelentős meglepetést váltott ki, mivel általánosan elfogadott
nézet volt, hogy a rézércet sokkal könnyebben elérhető, felszíni
forrásokból termelték ki. Pillanatnyi tudásunk alapján ezek a vi­
lág legkorábbi bányái. Természetesen az is várható, hogy hasonló
leletek egyszer majd a Közel-Keletről is előkerülnek, de ez az ér­
dekes felfedezés világossá tette számunkra, hogy a Balkánon a
fémművesség kialakulása milyen korán ment végbe, és hogy e vi­
rágzó „rézkorban” mindez milyen komoly vállalkozás volt.
A diffuzionisták elmaradott és „primitív” társadalma helyett,

202
amelyet a Balkán neolit népei külső hatás nélkül hozhattak volna
létre, most egy teljesen eltérő és régészeti emlékek által nagyon
is jól dokumentált kép áll rendelkezésünkre. A rézkori balkáni
társadalmat a kialakuló kézműipari szakosodás, a kereskedelem
és csere valós rendszere (amely azonban nagyrészt az ajándékok
kölcsönös cseréjén alapult), intenzív ceremonializmus jellemez­
te, ahol új formák és kétségkívül új megfigyelések is folyamato­
san szerepet játszottak. Ugyanakkor a kerámia kiégetésének korai
fejlődése megteremtette a fémművesség technikai alapjait. Pon­
tosan ez az a közeg, amelyben az új technikák kialakulásuk után
gyökeret is ereszthetnek, és az újítások elfogadhatókká válnak.
A Kr. e. ötödik évezredben a Balkán társadalma, rítusaival, mű­
vészetével, fémművességével és „írásával” ugyanolyan összetett
és változatos társadalom volt, mint az összes többi a világon. Nem
volt szüksége közel-keleti „segítő küldetésre”, hogy ezeket a sajá­
tosságokat kialakítsa; nem érzünk továbbá meglepetést, hogy
ezek egy részét először a Balkánon fedezték fel, másokat pedig
helyben fejlesztettek ki. Ezek a vívmányok fektették le az ezt kö­
vető európai bronzkor alapjait, amelyet újfent elsősorban csak
európai keretek között érthetünk meg.

203
10. Az európai civilizáció kialakulása

Európa első valódi civilizációja az Égeikumban jött létre Kr. e.

2000 körül. Először Krétán, a minószi néven ismert kultúrában,
majd a szárazföldi Görögországban a mükénéinek nevezett kul­
túra településein találkozhatunk palotákkal, képzett kézművesek
kidolgozott termékeivel, valamint az általunk civilizációnak ne­
vezett összetett és magasan szervezett társadalom számos egyéb
jelével.
E görögországi fejlődésre vonatkozó hagyományos elképzelés
kétségkívül az volt, hogy e kultúrákat vagy közel-keleti migráció
vagy kulturális diffúzió hozta létre. A radiokarbon-dátumok fa-
évgyűrűs kalibrálásának pedig gyakorlatilag semmilyen hatása
sem volt a minószi-mükénéi civilizáció keltezésére. Kronológiája,
amelyet a számos egyiptomi import és az Egyiptomban előkerült
mükénéi leletek felhasználásával gondosan építettek fel, szoro­
san kapcsolódik a hagyományos egyiptomi kronológiához. Mint
azt az 5. fejezetben már láttuk, ez utóbbit a kalibráció lényegé­
ben változatlanul hagyta, mivel a kalibrált radiokarbon-dátumok
elég pontosan egybeesnek a hagyományos dátumokkal.
Am, a diffuzionista rendszer többi területen való összeomlása
felbátorít minket arra, hogy néhány olyan feltételezés nélkül,
amely más esetekben félrevezetőnek bizonyult, újra megvizsgál­
juk az égéi civilizációk eredetét. A feltételezett migrációkat és
közel-keleti hatásokat, amelyekről az elfogadott kézikönyvek be­
szélnek, sokkal szkeptikusabb szemmel kell vizsgálnunk. Nem
vonhatjuk kétségbe, hogy kb. Kr. e. 3000-től kapcsolatok álltak
fenn Kréta, valamint a Levante és Egyiptom között, de a kritikai
vizsgálatok kétségessé teszik, hogy gyakorolhattak-e egyáltalán
komoly hatást a helyi társadalomra. Én valójában úgy vélem,
hogy ez az első európai civilizáció elsősorban önálló európai kép­

204
ződmény volt, és legtöbb jellemvonása nem a kétségkívül korábbi
közel-keleti, hanem a helybeli előzményekre és az Égeikumban
az előző évezredben lejátszódott folyamatokra vezethető vissza.
A „civilizáció” a „kultúrához” hasonlóan olyan szó, amelyet
gyakran használunk, de ritkán magyarázunk. Nagyon általános ér­
telemben véve használhatjuk a nagy építményekkel és szobrok­
kal rendelkező máltai és húsvét-szigeti társadalmakra vagy Vinca
díszes kultuszszobrocskákkal és fémművességgel rendelkező la­
kóira. A civilizáció azonban, ahogy azt itt jeleztük, és ahogy a leg­
több régész is meghatározza, ennél valamivel többet jelent. Egy
sokkal összetettebb társadalmat tételez fel, jól meghatározott
társadalmi rétegződéssel - általában uralkodókkal és papokkal,
hivatásos és fejlett fogyasztási cikkek egész skáláját előállító kéz­
művesekkel, valamint állandó, gyakran írásbeliséggel is rendelke­
ző, az uralkodó palotáján, a papok templomán vagy egy városban
élő városi közösségen alapuló központi szervezettel. Az ember új
környezetet terem tett magának, amely függetleníti a természeti
erők közvetlen hatásától (legalábbis azokat, akik jó helyet foglal­
nak el a társadalmi hierarchiában) és a vadászra, illetve az egysze­
rű, létfenntartó földművesre nehezedő kényszerítő nyomástól.
Ahogy Robert Redfield amerikai antropológus fogalmazott: „Az
emberiség által végigélt változások fordulópontja a precivilizált-
ból a civilizált életbe való átmenet volt.”74
Amikor eldöntik, hogy egy bizonyos korai kultúra civilizáció­
nak tekintendő-e vagy sem, a régészek bizonyos alapvető jellem­
vonások között a következő hármat veszik figyelembe: komoly
népsűrűségre utaló városokat, monumentális építményeket, mint
például a templomok vagy paloták és az írást. A legtöbb társada­
lomnak, amelyet civilizációnak szeretnénk nevezni, ezek közül
legalább kettővel kell rendelkeznie. Mezopotámia sumer civilizá­
ciója, a legkorábbi a világon, mindhárommal rendelkezett. A ko­
rai Egyiptomban csakúgy, mint a közép-amerikai maja civilizá­
cióban vagy Krétán azonban nem voltak nagyvárosok; a perui inka
civilizációból hiányoztak a tartós írott feljegyzések. Ennek elle­
nére társadalmi szervezetük és technikai vívmányaik folytán
mégis biztosan a civilizációk sorába kell sorolnunk őket. Amint
azt látni fogjuk, a minósziak és mükénéiek társadalma hasonló­
képpen egy új és bonyolultabb életformát jelentett az Egeikum­
ban. Egy a „civilizáció” szemantikája feletti vita csak akkor hasznos,

205
ha mindezt bemutatja, miközben hangsúlyozza, hogy az öntözé­
ses mezőgazdaságot és nagyobb városokat is nélkülöző korai égéi
civilizációk a sumertól sok tekintetben eltérő civilizációk voltak.

A minószi-mükénéi civilizáció

A minószi-mükénéi civilizáció magja a palota volt. Knósszoszban,

az őskori Kréta elsődleges középpontjában Sir Arthur Evans egy
ötven m éter hosszú, kikövezett központi udvar köré csoportosu­
ló látványos épületegyüttest tárt fel (41. ábra). Rögtön arra a kö­
vetkeztetésre jutott, hogy ez csak a legendás Minósz király ottho­
na lehet, és az általa felfedezett eddig ismeretlen civilizációt
„minószinak” nevezte el. A sötét és bonyolult átjárók és raktár­
termek, amelyeket Evans feltárt, rögtön azt a „labirintust” idéz-

41. ábra A krétai Knósszosz késő minószi palotájának alaprajza (]. D. Pendle-
bury nyomán). A skála métereket jelöl

206
ték fel, amelyben Minósz király az óriás Minotauruszt őrizte. A gö­
rög legenda szerint a hős Thészeusz itt ölte meg a szörnyet, majd
az Ariadné hercegnőtől kapott fonalgombolyag segítségével köny-
nyűszerrel kijutott a labirintusból.
A kamrák és átjárók e sorozata valójában a palota pincerésze
volt, kiterjedt tárolókapacitással rendelkező raktárkörzet a gabo­
na és a hatalmas, akár másfél méter magas edényekben tárolt olí­
vaolaj számára. Most már láthatjuk, hogy ez volt a palotagazdaság
ütőere, amely egy sokkal szisztematikusabban szervezett módon
- de ugyanazzal az alapelvvel, amely fenntartotta a polinéziai fő­
nökségeket - a központi újraelosztás alapján működött.
Ezek fölött a sötét kis szobák fölött voltak az első szint tágas
termei, a herceg csodálatos lakosztályait tartalmazó piano nobile
és a nagy köztermek (42. ábra). Ezek közül sokat ragyogó színű
falfestmények díszítettek. Díszes növényeikkel, repülő madara­
ikkal és tengeri állataikkal a minósziak festményei és vázái szak­
értő szemekre, és a természet életteli befogadására utalnak. A fal­
festményeken egyes embereket és csoportos jeleneteket is látha­
tunk, valamint a bikaugrás rítusának vagy sportjának képeit,
amelyeken fiatal férfiak és nők ugranak, illetve állnak kézen az
öklelő bika hátán.

42. ábra A mükénéi palota udvarának rekonstrukciója magában Mükénében

(A. J. Wace nyomán)

207
 J m T1 * -■' • i ' 1 ■ ----------- ■■■ —

43. ábra A palotaelszámolások: minószi lineáris B írással írt agyagtábla

A krétai paloták - összesen négy palotát és számos villát isme­

rünk, de lehet, hogy még több is volt - egyértelműen egy maga­
san rétegzett társadalomra utalnak. A bonyolult újraelosztási
(redisztribúciós) rendszer ellenőrzéséhez szükséges szervezet
bonyolultságára pedig az írott táblák (43. ábra) és pecsétnyoma­
tok utalnak. Minden, a palotának szánt árutételt agyagbullával
zártak le, melybe a küldő személyes pecsétjét nyomták. Az átvé­
teleket, illetékeket, valamint kiadásokat a palota írnokai agyag­
táblákra rögzítették. A minószi írásban az egyszerű piktografikus
jeleken kívül egy bonyolultabb rendszert is használtak, melyben
a nyelv minden szótagjának saját jele volt. Ennek az írásnak késői
változatát Michael Ventris fejtette meg briliánsán, és a nyelvet
sikeresen azonosította a görög nyelv egy korai formájával.
Végül a minószi Kréta néhány szembeötlő jellegzetességét kör­
vonalazva, hangsúlyoznunk kell a kézműipar meglepően magas
színvonalát. Ez az, ami az iraklioni múzeum látogatójára Krétán
olyan lenyűgöző hatást gyakorol. A minósziak már az első krétai
paloták Kr. a 2000 körüli megalapítása előtt is jártasak voltak a
kőmegmunkálásban.
A különféle látványos kövekből készült tálaik és vázáik, vala­
mint aprólékos gonddal faragott gemmáik és pecsétlő köveik
művészete a késő minószi korban, Kr. e. 1500 körül ért csúcs­
pontjára. Fémművességük - bonyolult és csodálatos aranyéksze-
reikkel, gazdagon domborított tálaikkal és berakással díszített
fegyvereikkel - szintén pompás volt. A legművészibben azonban
az importált elefántcsontot munkálták meg. E szakosodott ipari
tevékenységek központjai a paloták voltak, amelyek maguk,
grandiózus koncepciójukkal, gondosan faragott köveikkel, csa­
tornázott szennyvízelvezetésükkel és életteli díszítésükkel, a mi­
nószi civilizáció szívét képezték.
A görög szárazföld kapcsolódó civilizációját Mükéné nagy, fal­
lal kerített citadellája után mükénéinek nevezték el. Felemelke­
dése későbbre esik, mint a minószi civilizációé, mivel az első pa­

208
loták Krétán Kr. e. 2000 körűi jelentek meg, míg a szárazföldön
hasonló kézművességnek Kr. e. 1600 körűiig nincs nyoma. A ci­
tadellák, a mükénéi civilizáció legfontosabb jellegzetességei egy
kicsivel később kezdődhettek. A mükénéi civilizáció egyértelmű­
en ugyanazoknak a hagyományoknak a terméke, mint a minószi,
és sokat köszönhet Krétának. Megvannak azonban a saját, egyedi
jellegzetességei is. Krétán például nem voltak védelmi rendsze­
rek, nem voltak hatalmas kőtömbökből rakott nagy falak. Müké­
né, Tirünsz és a többi szárazföldi központ masszív erődítményei
egy eltérő és jellegzetesen harcias társadalomra utalnak.
Ezek az erődítmények a krétai palotákhoz hasonlóan a terület
mezőgazdasági szervezetének és a termékek redisztribúciójának
a központjai voltak, egy harcban edzett hatalmas úr által ellenőr­
zött területeikkel valamiképpen a nagy középkori várakhoz ha­
sonlítottak. A mükénéi civilizáció további jellegzetességei a
Krétáról is ismert, kőből épült álkupolasírok voltak. A neolit Eu­
rópában már évezredekkel korábban találkoztunk álboltozatos
kőépítményekkel. A mükénéieknek azonban megvolt az az elő­
nyük, hogy fémszerszámokkal faraghatták a kőtömböket, amely
falazás végső formájában még a legszebb nyugati neolit sírokat is
fölülmúlja. „Átreusz kincsesházának” központi kamrája például
13 méter magas, és falai nagyon finoman hajlanak felfelé és befe­
lé (5. ábra). Ez az őskori építészet egyik remekműve.
Ezek a sírok tartalmuk minden képzeletet felülmúló gazdagsá­
gával is különböztek Nyugat-Európa kőkori sírjaitól. „Átreusz
kincsesházát” (amely valójában kétségkívül egy sír volt) már az
ókorban kirabolták. Találtak azonban érintetlen sírokat is. Magá­
ban Mükénében Heinrich Schliemann, az eltökélt és nagyon sze­
rencsés ásató az álkupolasíroknál egy kicsit korábbra datálható
korszakból fejedelmi aknasírok egész sorát tárta fel, melyek tar­
talma - ma az athéni Nemzeti Múzeum kiállításán - összességé­
ben lélegzetelállító. Fegyverek, gyönyörűen kidolgozott fém- és
kőedények, gemmák és gyűrűk, valamint számos arany arcmaszk
került elő. A jól ismert történet szerint amikor Schliemann meg­
találta a legszebb maszkot, ezt a táviratot küldte Görögország ki­
rályának: „Ma Agamemnón arcába nézhettem”. Ma már tudjuk,
hogy ezek a leletek korábbi korból származnak, mint amelyben
Agamemnón, a trójai háború legendás győztese élt. Ez azonban
nem csökkenti e csodálatos kincsek feletti ámulatunkat.

209
Az Égeikum a civilizáció előtt

Schliemann 1876-os nagy felfedezéséig gyakorlatilag semmit

sem tudtunk erről az őskori civilizációról, amely egyből a müké­
néi nevet kapta. Számos tudós valóban elutasította Schliemann
véleményét, amely szerint ezek a leletek jóval Kr. e. 1000 előtt-
re, vissza az Égeikum őskorába, a homéroszi eposzokban ábrázolt
„hőskorra” keltezhetők. Ellenvéleményüket hangsúlyozta az az
elutasítás, mely szerint nem hitték, hogy az őskori Európában
ilyen bonyolult tárgyak egyáltalán készülhettek. E tárgyak mégis
egyértelműen különböztek a klasszikus Görögország stílusában
készültektől. Következésképpen egyes érvelések szerint a kelták
művei kellett hogy legyenek (akik ugyan barbárok voltak, de
nagy fémművestudásukat feltehetően a kortárs görögöktől tanul­
ták), vagy későbbi barbároké - gótoké, avaroké, hunoké -, akik
képesek voltak a klasszikus világ oly sok vívmányából profitálni.
Ernst Curtius, az olümpiai nagy klasszikus szentély köztisztelet­
ben álló ásatója odáig ment, hogy „Agamemnón maszkját” egy bi­
zánci korból származó Krisztus-portréval azonosította. Sok régész
számára a leletek pedig egyszerűen „keletiek”-nek minősültek.
Ezek a reakciók érthetőek voltak, hiszen alig tudtak valamit a
mükénéiek elődeiről, így e csodálatos tárgyak felfedezése a görög
őskorban összességében meglepő lehetett. Schliemann azonban
ragaszkodott véleményéhez, mely szerint e tárgyakat mükénéi-
eknek kell tartanunk, és véleményét lassanként elfogadták. De
sem ő, sem a kor más számottevő tudósa sem kérdőjelezte volna
meg, hogy az a szakmai tudás, amelyre ezek a tárgyak utalnak, és
a kultúra általánosan magas színvonala végső soron ne a Közel-
Keletről származna.
A mükénéi civilizáció, mint azt ma már tudjuk, számos olyan
jellemvonást mutat, amely a minószi hatásnak tulajdonítható,
más vonásai pedig korábbi égeikumi fejlődés eredményei. A pa­
lotaszervezet, mind a minószi, mind a mükénéi civilizáció köz­
pontja, Krétán kétségkívül sokkal korábban kikristályosodott.
Hogy eredetét megértsük, meg kell vizsgálnunk Kréta megelőző
korszakát.
Szerencsénkre Knósszosz lelőhelye egy teli - egy domb, amely
a lelőhely egymást követő megtelepedéseinek romjaiból keletke­
zett. Az utolsó palota látványos maradványai alatt az első palota

210
korának Kr. e. 2000 körűiről származó romjai voltak. Ez alatt he­
lyezkedtek el a korai minószi korként vagy korai bronzkorként is­
mert periódus rétegei, amelyben a fémet már használták, de a
palotaszervezet még nem alakult ki teljesen. A korai minószi ré­
tegek alatt a krétai neolitikum további 7 méter vastag rétege fe­
küdt. Ásatója, Sir Arthur Evans így képes volt arra, hogy Kréta
őskori betelepülésének minden fázisából rekonstruáljon valamit.
Ez az egyedülálló rétegsor nemcsak a krétai kutatások, hanem az
egész európai őstörténet gerincévé vált. A második fejezetben
már láttuk, hogy az Egyiptom és Kréta közötti keresztdatálás ho­
gyan tette lehetővé az égeikumi kronológia felépítését. E krono­
lógia természetesen Kréta egyenként is három fő alkorszakra osz­
ló három periódusának (korai, középső és késő minószi) rétegso­
rától függött. S ahogy azt már láttuk, a Krétával vagy az Egeikum
egyéb területeivel feltételezett kapcsolatokat használták az ősko­
ri Málta, Vinca, a nyugat-európai megalitok és valójában az euró­
pai őskor egészének datálására. Minket azonban most magának a
krétai civilizációnak a fejlődése érdekel, és az, hogy mit tudha­
tunk meg róla Knósszosz hosszú rétegsoraiból.
A neolit rétegek egy fém használata nélküli egyszerű, vegyes
mezőgazdasági kultúrát tártak fel. A kerámiát sohasem festették,
de a fényesre csiszolt barna felszínt néha bekarcolással díszítet­
ték. Művészetük gyakorlatilag kis agyag-, és ahogy azt ma már
tudjuk, kőszobrocskák készítésére korlátozódott. Evans szerint a
neolit Krétát „egy kiterjedt anatóliai kultúrprovincia szigeti fejlő­
désváltozatának tarthatjuk”. Ma nem szállnánk túl élesen vitába
ezzel, bár meg kell jegyeznünk, hogy Kréta neolit kultúrája helyi
adaptáció volt, és kétségkívül sok tekintetben különbözött ana­
tóliai elődjétől.
Evans és azóta az összes minószi kutató számára az ezt követő
korai minószi rétegek annyira eltérőek voltak, hogy magyarázatá­
ra egy csaknem teljes kulturális törést javasoltak. A kerámia már
szépen festett volt, és fémtárgyak, elsősorban tőrök is felbukkan­
tak. A kézműipar valóban sokat fejlődött a korai minószi perió­
dusban (amelyet ma Kr. e. 3000 előttől röviddel Kr. e. 2000
előttig datálnak). Ekkor fordult elő először az épített sírokba való
temetkezés, melyek közül sok, kerek alaprajzú, Dél-Krétán elő­
került sír nagyon gazdag sírmellékletekkel rendelkezett. Sőt már
ebben a korai periódusban is bizonyítékait találjuk mind az egyip-

211
tömi civilizációval, mind a Közel-Kelettel fennálló kapcsolatok­
nak. Egyiptomi, korai dinasztikus kővázák kerültek elő Knósz-
szoszból, és elefántcsont pecsételőket is gyakran találnak korai
minószi kerek sírokban. Természetesen nem éltek elefántok
Krétán, így az elefántcsontot valószínűleg Szíriából importálták.
A régészeti gondolkodásban uralkodó korszellem szerint ter­
mészetes volt, hogy a civilizált Kelettel fennálló említett kapcso­
latok döntőnek bizonyultak. Ahogy Evans látta, „a Nílus egyre
erősödő hatása áthatotta a durva szigeti kultúrát, és átalakította”
a minószi civilizációvá. O valójában a predinasztikus egyiptomiak
egy valós vándorlását feltételezte, és a legtöbb új jellemvonást
egyiptomi eredetűnek tartotta. Gordon Childe viszont a korai
minószi Krétának a sumer civilizációhoz való kötődését hangsú­
lyozta.
Egy fejlettebb népesség a korai bronzkor kezdetén Krétára tör­
tént betelepülésének képét hamar kiterjesztették az Égeikum
egészére, ahol a szárazföldi Görögország „korai helládikus” kul­
túrája és a Kükládok szigeteinek „korai kükládikus kultúrája” az
Égeikum közepén hasonlóképpen rendelkezett festett kerámiá­
val és gyakorolta a fémművesség mesterségét. Wace és Biegen, a
két nagy égeikumi régész 1918-ban a következőket javasolta:
„További kutatás és tanulmányok valószínűleg be fogják bizonyí­
tani, hogy ez a hármas felosztás, korai helládikus, korai küklá­
dikus és korai minószi ugyanannak a nagy anyatörzsnek a hajtásai,
melyek párhuzamos, de többé-kevésbé független úton fejlőd­
tek.”75 Sokkal később a tudomány elfogadta e nézetet. Emily
Vermeule standard kézikönyve hasonló képet fest: „különféle
vándorlások indultak Anatóliából az égeikumi szigetekre... Kré­
tára valószínűleg anatóliai tengerészek egy csoportja érkezett, és
minden bizonnyal anatóliaiak telepítették be Macedónia és Thesz-
szália nagyrészt feltáratlan halmait is. Nem voltak ugyanannak a
népnek a leszármazottai, ...nem teljesen ugyanazon nyelvet be­
szélték, és nem teljesen ugyanazokat a tárgyakat készítették.”76
Számára a döntő, új jellemvonás az új népesség betelepülése volt.
Az események ezt követő sorát úgy tekintették, mint nagyon
erős egyiptomi és közel-keleti hatással jellemezhető helyi fejlő­
dést a civilizáció elemei diffúzió útján érkeztek, de helyi megjele­
nési formát nyertek Krétán. A Dawn-ban (1925) Gordon Childe
így írt: „Láthattuk, hogy a minószi civilizáció szorosan kötődött

212
úgy Mezopotámiához, mint Egyiptomhoz. Most ki kell jelente­
nem, hogy egyiknek sem egyszerű másolata, hanem eredeti és
kreatív erő volt.”77 Ugyanebben a művében a következőket írta:
„Kontinensünk korai lakói igazán és jellegzetesen kreatívak vol­
tak, és a második évezred vége előtt túlszárnyalták mestereiket,
és megteremtették saját civilizációjukat. Ez azonban nem egy
csodálatos születés gyümölcse, hanem a Kelet felfedezései diffú­
ziójának és adaptációjának eredménye volt...”78
Tíz évvel később Childe gazdasági fogalmak olyan formájába
ágyazva, amelyet még ma is csaknem kizárólagosan elfogadnak,
nagyon impozáns módon fejlesztette tovább a diffúzió és égeiku-
mi adaptáció ezen elméletét. Könyvében, a M an Makes H im ­
self-ben (Az ember önmaga alkotója) terjesztette elő eredeti öt­
letét, a közel-keleti „városi forradalom” elméletét. Rámutatott,
hogy az Ovilág három legkorábbi civilizációja - Sumerben, Egyip­
tomban és az Indus-völgyben - a nagy folyók árterületein össz­
pontosult, és öntözőcsatorna-rendszert épített ki. Ügy érezte,
hogy ezek a civilizációk az öntözéses mezőgazdaságból származó
és a király, illetve a papság kezében összpontosuló élelmiszerfe­
leslegre épültek. Ez a többlet adta meg nekik a templomok és pa­
loták építéséhez, specializált foglalkozási ágak eltartásához és a
kereskedelmi expedíciókhoz szükséges tőkét. Ez az egyszerű és
meggyőző kép szolgáltatta csaknem az összes későbbi, a keleti ci­
vilizáció, illetve az Újvilág öntözéses civilizációinak eredetét tag­
laló tárgyalás alapját.
Childe nagyon eredeti módon terjesztette ki modelljét, hogy
megmagyarázza azt is, amit ő a civilizáció e keleti központokból
való terjedésének vélt. Magyarázata egy mechanizmust, a kap­
csolatok és hatások okát tartalmazza, és egyben a diffuzionista
gondolatvilág klasszikus és legmeggyőzőbb érvelését jelenti:
„Miután az újgazdaság kialakult a három elsődleges központ­
ban, elterjedt a másodlagos központokban is, hasonlóképpen,
mint ahogy a nyugati kapitalizmus terjedt a gyarmatokon és a
gazdasági függésben lévő területeken. Először Egyiptom, Babiló­
nia és az Indus-völgy határain - Krétán, a görög szigeteken, Szíriá­
ban, Asszíriában, Iránban és Beludzsisztánban -, majd távolabb, a
görög szárazföldön, az Anatóliai-fennsíkon és Dél-Oroszország-
ban láthattuk, ahogy a falvakból városok lettek, és az önellátó éle­
lemtermelők az ipari specializáció és a külkereskedelem felé for-

213
dúltak. A folyamat állandóan bővülő körökben megismétlődött
minden másodlagos és harmadlagos központ körül ... A második
forradalmat nyilvánvalóan a diffúzió segítette; a másodlagos köz­
pontok városi gazdaságát az elsődleges központok inspirálták
vagy hozták létre. Azt is könnyű bebizonyítanunk, hogy a folya­
mat elkerülhetetlen volt ... így vagy úgy, a sumer kereskedelem
és az általa inspirált imperializmus elterjesztette a fémművessé­
get és az azt alkalmazó új gazdaságot... Ezek a másodlagos és har­
madlagos civilizációk nem eredetiek, hanem a korábbi közpon­
tokból származó hagyományok és ötletek adaptációjának, illetve
diffúzió révén kapott fejlődésnek az eredményei. Minden falu,
amelyet e terjedés várossá alakított, egyből a fertőzés újabb köz­
pontja lett.’’79
Érdekes megjegyeznünk, hogy az új gazdaság terjedésének e
leírása néhány módosítással sok tekintetben milyen frappánsan
alkalmazható a gabonatermesztő mezőgazdaság és a neolit élet­
forma európai terjedésére. Ahelyett a túlságosan is egyszerű né­
zet helyett, mely szerint földműves telepesek kerekedtek fel a
Közel-Keletről, magukkal hozva földműves kultúrájuk minden
elemét, itt a helyi feltételek által meghatározott helyi adaptáció
elméletével találkozhatunk. Legutolsó mondatában Childe vilá­
gosan utal a betegségek terjedésének modelljére, amely ma ha­
tással van azokra, akik a gabonatermesztés elterjedését tanulmá­
nyozva a „fejlődés hullámáról” beszélnek. Am mint az égéi civili­
záció eredetének modellje, ez többé nem fogadható el. Túlérté­
keli a Közel-Kelet és az Égeikum között fennálló kapcsolatokat,
félreérti a közöttük lévő kereskedelem természetét, és feltétele­
zi, hogy az Égeikum gazdasági és létfenntartási alapjai hasonlóak
voltak, mint Sumeré. Úgy vélem, hogy most bemutathatunk egy
eltérő modellt, amely sokkal pontosabban harmonizál mindazzal,
amit ma a korai Krétáról és az Egeikumról tudunk.

A civilizáció irányába mutató folyamatok

Az új magyarázat - az előző fejezetekben bemutatottakhoz ha­

sonlóan - sokkal inkább a helyi fejlődés társadalmi és gazdasági
következményein alapul. Elutasítja két különböző terület közötti
hasonlóságoknak - mint a közöttük lévő kapcsolatok vagy hatá-

214
sok jeleinek - az elfogadását, hacsak nem áll rendelkezésre az
ilyen kapcsolat megfelelő és szilárd bizonyítéka. A kereskedelmi
kapcsolatoknak, még ha bizonyítottak is, nem kell feltétlenül irá­
nyító szerepet tulajdonítani az események menetében. A helybe­
li „barbárok” és kedvező feltételek közötti kreativitásuk eredeti­
ségét ezzel szemben sokkal többre kell értékelnünk. A kérdés
kulcsa mindössze annyi, hogy meg kell határoznunk, mik voltak
ezek a „kedvező feltételek”. A tengerentúli kereskedelem és az
Egeikumon kívüli újítások beáramlása természetesen hozzájárul­
hatott a folyamathoz, de nem szabad automatikusan meghatáro­
zó szerepet tulajdonítanunk nekik.
Olyan úttörők, mint Evans és Schliemann, valamint utódaik
munkája révén többet tudunk az őskori Égeikumról, mint Euró­
pa többi területeiről, és talán többet, mint az őskori világ bármely
más régiójáról. Ez kivételes lehetőséget biztosít számunkra, hogy
a kulturális változásokat irányító emberi aktivitás különféle té ­
nyezőit és területeit - például a népesség, földművelési techni­
kák csakúgy, mint a társadalmi szervezet és a kézműipari techno­
lógia - vizsgáljuk. A valódi probléma annak megértésében áll,
hogy ezek a különféle tényezők hogyan játszottak össze - hogy
például a népességnyomás váltotta-e ki a mezőgazdaság változá­
sát, vagy a földművelés fejlődése okozta-e a népességnövekedést,
továbbá hogy vajon a fémművesség és a fegyverek fejlődése ked­
vezett-e a harcias főnökök felemelkedésének, vagy megfordítva.
Az első dolog, amit hangsúlyoznunk kell az Égeikum minden
területén, az a késő neolitikum és a korai bronzkor közötti általá­
nos kontinuitás. Számos ok folytán a régészek csak az utóbbi idő­
ben kezdték el az Evans, Biegen és más kutatók által már régóta
felfedezett és tanulmányozott korai minószi, korai helládikus és
korai kükládikus kultúrákat közvetlenül megelőző korszakból
származó rétegeket feltárni. Krétán úgy tűnik, az volt ennek az
oka, hogy az első paloták építői teljesen elsimították a talajt, és
Knósszosznál elhordták az akkori teli tetejének legnagyobb részét
- a késői neolitikus rétegeket. Ez a tény a régészeti rétegekben
egy űrt eredményezett. Ezután az adott hiátus következtében
természetesnek tűnt, hogy a korai minószi leleteknek teljesen el­
térőnek kellett látszaniuk azoktól a több évszázaddal korábbi le­
letektől, amelyek e hiátus elejét képezték. Am a legutóbbi idők­
ben a Knósszoszt ásató John Evans professzor feltárt olyan, a „ké­

215
 sói neolitikum” és a korai minószi I. periódus közötti rétegeket,
amelyek sokkal nyilvánvalóbbá tették a kontinuitást.
Úgy tűnik, ugyanez a helyzet a félsziget területén is, ahol
Caskey professzornak a nagyon fontos Lerna lelőhelyen végzett
ásatásán ugyanerre a korra számottevő hiátus mutatkozik. Egy­
két lelőhely azonban ma már bebizonyította, hogy milyen hosszú
idő telt el az általunk „korai bronzkornak” nevezett kor kezdete
előtt. Valójában lehetővé vált, hogy egy új, a régi „késői neoliti­
kum” és korai bronzkor között több évszázadig tartó végső neoli-
tikumról beszéljünk. Az észak-görögországi Szitagroi és a Kelet-
Égeikumban, Khiosz szigetén lévő Emborio lelőhelyen hosszú ré­
tegsorok tanúskodnak e korszakról.
A radiokarbon-dátumok szintén segítségünkre vannak. Itt az új
kalibráció sem okoz eltérést. Természetesen az összes dátumot
korábbra helyezi, de amíg egy kr. e. 2400-as dátumot csak kb.
600 évvel helyez korábbra, addig Suess kalibrációs adatai alapján
egy kr. e. 3100-as dátum akár 1100 évvel korábbra is kerülhet,
így egy radiokarbonévekben 700 éves periódus naptári években
akár 1200 évvé is válhatott (vö. 14. ábra). Valójában úgy tűnik,
hogy Kr. e. 4100 és kb. Kr. e. 3300 között azonosíthatunk egy kb.
800 év hosszú, új, végső neolit korszakot.
A fémművesség már e végső neolit korszakban megjelent az
Égeikum minden területén: leletek állnak rendelkezésünkre Kré­
táról, a szárazföldről és távolabb, északról is. Mint azt az előző fe­
jezetben láttuk, a Görögországból addig előkerült legkorábbi
fémlelet, egy az észak-görögországi Szitagroiban talált rézgyöngy,
valójában radiokarbonévekben kr. e. 3800 körűire, naptári évek­
ben Kr. e. 4700 körűire datálható. E lelőhelyet nagyon erős
szálak kötik a Balkánhoz, és nagyon valószínűnek tűnik, hogy a
fémművesség új technikája onnan érte el először Eszak-Görögor-
szágot. Más területeken helyben alakulhatott ki, de a további fej­
lődésük kétségkívül mindenhol lokális volt.
Egyéb fontos fejlődés is végbement ebben az alig ismert kor­
szakban. Már Diminiben, a görög szárazföld középső részén is ta­
lálkozhatunk egy viszonylag bonyolult erődítésrendszerrel. Knósz-
szoszban pedig a késői vagy végső neolit település kifejezetten
nagy volt - mérete az első palotáéhoz hasonlítható -, és épületei
sűrűn helyezkedtek el.
Mindezek együttesen arra ösztönöznek bennünket, hogy na­

216
gyón komolyan megkérdőjelezzük a régi elméletet, mely szerint
a korai bronzkor elején új bevándorlók, olyan, valamely fejlet­
tebb területről származó telepesek érkeztek az Égeikumba, akik
minden bizonnyal észrevehetően felgyorsították a kulturális fej­
lődést. Az egyiptomi bevándorlók eredeti ötlete nem tartható to­
vább, és aligha akad egy-két ember, aki közvetlen közel-keleti be­
vándorlók mellett érvelne. Egyszerűen nincsenek olyan bizonyí­
tékok Krétán vagy máshol az Égeikumban, amelyek meggyőző
hasonlatosságú párhuzamokként vethetők össze a közel-keleti le­
letekkel, s így alátámasztanák ezt az elméletet. Kréta kétségkívül
importált már kőtálakat Egyiptomból, és rövidesen elefántcson­
tot a szíriai partvidékről, de úgy tűnik, ez volt a kapcsolatok ma­
ximális köre. Az Égeikum más területein ilyen kapcsolatoknak
egyáltalán nincs nyoma.
A bevándorláselmélet átdolgozott változata, mint azt már ko­
rábban láttuk, az anatóliai bevándorlók tézise volt. És mivel Tö­
rökországnak kiterjedt égéi partvidéke van, ez nagyon valószínű
lehetett. Am a gyakorlati bizonyítékok, ha ismét részleteiben
vizsgáljuk őket, nagyon szegényesek. Dr. David French anatóliai
szempontból nagyon gondosan analizálta az adatokat, de az ered­
mények nem győzték meg. Továbbá, még ha volt is ilyen vándor­
lás, nagyon kis hatással lett volna a civilizáció eredetének kérdé­
sére, mivel Anatólia ebben a korszakban aligha lehetett fejlettebb
az Égeikum többi területénél. Ellenkezőjére vonatkozó megfele­
lő bizonyítékok hiányában ma úgy tűnik, hogy Kréta néhány ke­
leti kereskedelmi kapcsolatának mellékes hatásától eltekintve, a
neolitikumból a bronzkorba való átmenet Égeikum-szerte töret­
len folyamat volt.
Ez a következtetés a Kr. e. 3. évezred rákövetkező eseményeit,
az égeikumi korai bronzkort természetesen teljesen más fénybe
helyezi. Ezek az események pedig, amint azt mindenki mindig is
hangoztatta, nagyon jelentősek voltak. Úgy vélem, ezt a korsza­
kot valójában az égéi civilizáció kialakulása korának tekinthetjük,
amelyben legtöbb jellegzetessége formát öltött. A négy legfonto­
sabb körzet egy-egy lelőhelyének segítségével fogjuk mindezt be­
mutatni.
Krétán, az egyik legkorábbi régészeti ásatás során, Vaszilikiben
feltártak egy szépen kivitelezett „kúriát”, amely szabályosságával
és alaprajzának harmóniájával egyértelműen a rákövetkező perió-

217
dús palotáit vetíti előre. Fémművesség nyomai kerültek elő a le­
lőhelyen, és a Kelet-Kréta ugyanezen körzetének sírjaiból elő­
került pecsételőkövek és ékszerek bizonyítják azt a magas szín­
vonalat, amelyet a minósziak erre a korra a kézművességben már
elértek.
Görögország szárazföldi területein Caskey professzor lernai
ásatásai során egy az ott talált tetőfedő anyagok után a „Cserepek
házának” elnevezett hasonló, pontosan egykorú épület került elő.
A települést bástyákkal megerősített falak védték. A „Cserepek
házában” talált nagyszámú pecsétlenyomat a pecsételőkő-faragás
magas színvonaláról (és alább tárgyalandó fontos társadalmi vál­
tozásokról) tanúskodik.
A Kükládok szigeteinek lelőhelyei, mint például Khalandriani
Szüroszon, szintén erődítettek voltak. Fémművesség nyomait is
feltárták itt. A tem ető sírjainak egy része a világi javak számotte­
vő bőségére utalt, míg más sírok sokkal szegényebbek voltak.
Ésszerűnek tűnik feltételeznünk, hogy a sírmellékletekben meg­
mutatkozó eltérés a görög neolitikumra vonatkozó általunk el­
képzelt egalitárius törzsi társadalommal élesen szemben álló tár­
sadalmi rétegződés bizonyos fokára utal.
Végül pedig az északnyugat-anatóliai Trójában, Schliemann
1870-es, első sikeres ásatásának színhelyén az előbb említett le­
lőhelyekkel egykorú, erősen megerősített citadellát (44. ábra)
láthatunk. A citadellában Schliemann feltárt egy arany és ezüst
ivócsészékből, ékszerekből, ünnepi harci baltákból és más míves
tárgyakból álló fényes kincset, amely csakis egy komoly gazdag­
sággal és befolyással rendelkező vezetőhöz tartozhatott.
Ez a négy lelőhely elegendő arra, hogy bemutassa azt a kulturá­
lis színvonalat, amelyet az Égeikum erre a korszakra elért, és a
protourbánusnak is nevezhető települések természetét. Lakossá­
guk csak százakban és nem ezrekben volt mérhető, de erődítmé­
nyeikkel és specializált szerepeikkel, valamint társadalmi szerve­
zetük kialakuló összetettségével ezek a települések már kezdték
egy városi társadalom némely jellegzetességét mutatni. Ezenfelül
most már egyértelműen bizonyított, hogy kereskedelmi kapcso­
latok is összekötötték őket. A kőnek mint nyersanyagnak már a
neolitikumban kiterjedt kereskedelme alakult ki. Hirtelen inten­
zívvé válását most már sok helyi típus széles körű elterjedése jel­
zi. Minden típus világosan egy bizonyos területről ered: az egyér-

218
44. ábra Trója II. városa Kr. e. 2500 körüli korai bronzkori citadellájának
alaprajza 0- Mellaart nyomán)

telműen a kükládikus formákat utánzó krétai és szárazföldi gö­

rögországi kis márványszobrocskák már az Egeikum legtöbb terü­
letén megtalálhatók voltak (4. kép). Ez különösképpen igaz a
fémformákra, melyek közül némelyik kizárólagosan az Égei-
kumhoz köthető. Beszélhetünk a korabeli Égeikumban kialakuló
nemzetközi szellemről, amely egyértelműen a bronzművesség
fejlődése által gerjesztett kereskedelem eredménye volt. Ez a
felfokozott fejlődés magán az Égeikumon belül és nem azon kívül
ment végbe - tehát nem létezett a „durva szigeti kultúrát” átható
„felgyorsító nílusi impulzus”.
A bizonyítékok valójában bőven elegendők ahhoz, hogy lehe­
tővé tegyék számunkra a sokkal elvontabb gazdasági és társadal­
mi kategóriákban való gondolkodást. Az Egeikum számos terüle-

219
B E C S Ü L T N É P E S S É G /1 0 0 0 N É G Y Z E T K IL O M É T E R

45. ábra Görögország különböző területei népsűrűségének a neolitikum és a

bronzkor folyamán végbement becsült növekedése. A népességnövekedés volt
az egyik oka és az egyik következménye is az égeikumi civilizáció kialakulásának

tén már a terepbejárások is lehetővé teszik, hogy képet alkossunk

a lakott települések koronkénti sűrűségéről, bár a felszíni lelete­
ken alapuló következtetések sohasem lehetnek túl pontosak. Azt
azonban megfigyelhetjük, hogy minden területen több a korai
bronzkori, mint a neolit település, amely már önmagában is na­
gyobb arányú népességnövekedésre utal. A 45. ábra három régió
neolitikuma, korai, középső és késő bronzkora népsűrűségének
terepbejárási adatokból származó számos következtetés felhasz­
nálásával kiszámolt hipotetikus becsléseit mutatja. Dél-Görög-

220
országban (Krétán és a Kükládokon) a növekedés sokkal erőtelje­
sebbnek mutatkozik, mint északon, Macedóniában.
Csábító lehetőség, hogy e déli népességnövekedés és egy ilyen
éles változás hiányát északon a földművelés pontosan erre a korra
tehető további fejlődésével hozzuk összefüggésbe. A neolitikus
lelőhelyekről származó növényi maradványok és csontok term é­
szettudományos vizsgálata a neolit földművelés csaknem teljes
képét tárja elénk. A korai neolitikumban a legfontosabb gabona­
félék az egyszerű búzák, a tönkebúza és az alakor voltak. Néhány
hüvelyes növény, például a bükköny segített a fehérjeellátásban.
A legfontosabb tenyészállat a juh volt, amely a kecskével együtt
az egész állatállomány 80%-át szolgáltatta. A maradék 20% szar­
vasmarhából és sertésből állt.
A neolitikum egy későbbi korszakában megnövekedett a gabo­
natisztaság - csak az egyik vagy a másik fajtát termesztették egy
adott parcellán, és nem mind a kettőt vegyesen. Fejlettebb gabo­
nafajták alakultak ki: a kenyérbúza, egy hatsoros búza, amely már
széles körben elterjedt például a tönkebúza helyett. Növények új
csoportját használták fel, köztük a babot és a gyümölcsféléket,
különösen a fügét és a szőlőt északon.
Mindezek együttesen, valamint az állattartásban megmutatko­
zó nagyobb rugalmasság és specializáció minőségi előrelépést
eredményeztek, és valószínűleg hozzájárultak egy nagyobb né­
pesség eltartásához. Am a borszőlő és az olajbogyó kulcsfontossá­
gú háziasításáig - amelyre a korai bronzkorból vannak bizonyíté­
kaink - a mezőgazdaság képe nem alakult át gyökeresen.
A korai bronzkor kezdetén egy új típusú mezőgazdaság vált le­
hetővé, amely már nem függött kizárólagosan a közel-keleti ga­
bonaféléktől. Ez volt az, amit a földrajztudomány a mediterrán
triászon - búzán, olajbogyón, szőlőn - alapuló mediterrán poli-
kultúrának nevez. A két új fás növénynek - az olajbogyónak és a
szőlőnek - nagy előnye volt, hogy olyan területeken is nőttek,
amelyek nem voltak túlságosan alkalmasak a búza és az árpa ter­
mesztésére. Mivel nem álltak versenyben a földért az eredeti
élelmiszernövényekkel, a földterület eltartóképességének abszo­
lút növekedését eredményezték. Továbbá nem igényelnek fi­
gyelmet a búza és az árpa csúcsidőszakában, a vetés és különösen
az aratás idején. így a földműves fenntarthatta ugyanazt a gabo­
natermesztést, miközben az új terményekkel is foglalkozott.

221
 Úgy vélem, Dél-Görögországban e mediterrán polikultúra ki­
alakulása legalább olyan fontos volt a civilizáció felemelkedése
szempontjából, mint az öntözéses földművelés a Közel-Keleten.
Ezt a nézetet támasztja alá továbbá a minószi-mükénéi civilizáció
elterjedése is, amely pontosan egybeesik az igazi mediterrán ég­
hajlatú területekkel, ahol a szőlő és még inkább az olajbogyó nő.
Nem könnyű megbizonyosodni afelől, hogy vajon a neolitikum
folyamán bekövetkezett népességnövekedés volt-e az, amely az
elérhető élelmiszerforrásokra nehezedő népességnyomást ered­
ményezett, és így a vadon termő fás növények egyre növekvő ki­
használásához, végül pedig háziasításához vezetett. Ennek ellen­
kezője ugyanúgy tartható: a fás növények a neolitikum késői sza­
kaszában bekövetkezett és háziasításukban kicsúcsosodó kihasz­
nálása megemelte azt a népességplafont, amelyet a korlátozott
élelmiszer-ellátás jelentett, és így lehetővé tette a népességnöve­
kedést. Valószínűleg mindkét folyamat egyszerre ment végbe,
hogy modern zsargont használjunk, egyfajta visszacsatolásos rend­
szerben: ugyanabban az időben a népesség növekedése a fás nö­
vények felhasználásával való kísérletezésre ösztönzött, és az első
sikerek elősegítették a népességnövekedést.
A másik, körülbelül ugyanekkor végbement nagy fejlődés a réz
bronzzá való ötvözésének felfedezése volt. E célra az arzént és az
ónt is használták. A rezet az Egeikumban természetesen már
több mint ezer éve ismerték, de leginkább csak ékszerek és kis
szerszámok készítéséhez használták. A bronz felfedezésével hasz­
nálható szerszámok, és ami még fontosabb, használható fegyve­
rek készítése vált lehetővé. Egy tőr valaki szomszédjának a kezé­
ben csak egyetlen választási lehetőséget kínált: hogy ő maga is
szerezzen egy tőrt. Valószínűleg létezett egyfajta őskori fegyver­
kezési verseny, amelyben egy tőr birtoklása legalább olyan fontos
volt, mint az automata fegyvereké vagy tankoké manapság. Min­
denesetre a tőrök rövid időn belül az Égeikum minden területén
megjelentek. Kétségkívül ez volt az egyik tényező, amely a keres­
kedelem már említett kiterjedéséhez vezetett. Ahhoz sem férhet
kétség továbbá, hagy ez a tényező segít megmagyarázni az erődí­
tett települések számának erőteljes növekedését is.
A fémművesség kialakulásának valószínűleg köze lehetett a fő­
nökségek Egeikum-szerte ekkor megfigyelhető felemelkedésé­
hez is. A különböző területek temetői nagyon sokatmondó képet

222
festenek a sírmellékletek eltéréseiben megnyilvánuló személyes
státusról. A fémtárgyak nagy része - például az arany boroscsé­
szék és a diadémek - egyértelműen státusszimbólumok voltak.
Amennyire a fémműveseknek szükségük volt a főnök gazdagsá­
gára, hogy finanszírozza szebb termékeiket, úgy a főnök is rá volt
utalva a fémművesekre, akik azokat a jelképes tárgyakat készítet­
ték, amelyekkel a főnök kinyilváníthatta és fokozhatta is presztí­
zsét és státusát.
Egy főnökségi társadalom legfontosabb alapja - ahogy azt a 8.
fejezetben láttuk - a javak újraelosztásának, redisztribúciójának
rendszere, amelyet maga a főnök szervezett és ellenőrzött. Ez
természetesen működhet egy olyan társadalomban is, ahol az
emberek legnagyobb része ugyanazokat a növényeket termeszti,
de gazdaságilag sokkal hatékonyabb ott, ahol több növényfajtát
termesztenek. A mediterrán polikultúrából eredő egyfajta di-
verzitás - amelyben egyik embernek több olívaolaja van, mint
amennyit fel tud használni, de kevés a búzája, a másiknak pedig
rengeteg szőlője van, de több húst szeretne - kétségkívül szüksé­
gessé tesz egyfajta újraelosztási rendszert.
Pontosan ez volt az a szerep, amelyet a minószi-mükénéi civili­
záció palotái betöltötték: átvették és elraktározták a legkülönbö­
zőbb földekről, kertekből és legelőkről származó termékeket,
amelyek Dél-Görögországban még a legkisebb területeken is
megtalálhatók voltak. A palota állandó szervezete a javak ilyen
formájú és a főnök által ellenőrzött redisztribúcióján alapult,
amely lehetővé tette a főnök számára, hogy udvarában szakoso­
dott kézműveseket foglalkoztasson.
Valami hasonló fejlődés már a korai bronzkorban elkezdődött,
ahogy azt a lernai „Cserepek házának” agyag pecsétlenyomatai,
illetve a korai minószi Kréta pecsételőkövei bizonyítják, mivel a
pecsét funkciója az volt, hogy személyes jelet rakjon olyan tulaj­
donra, amely elkerül tulajdonosa közvetlen tulajdonából. Ez a
művelet nem szükséges egy kompenzációs üzletben, vagyis köz­
vetlen árucserében, de egyértelműen kívánatos, ha valaki adót
juttat el a központi hatalomhoz.
Már a fémművesség kiemelkedő színvonala is megtestesít egy­
féle kézműipari szakosodást, amelyet kétségkívül olyan fontos
települések, mint Trója főnökei szponzoráltak; s valóban van is rá
néhány közvetlen bizonyítékunk. Egy lernai agyagkemence egy

223
díszes pecséthenger lenyomatát viseli, amelyet a környék két
másik településén is használtak nagy agyagedények díszítésére.
Mivel ezek az edények biztosan nem vándoroltak, a pecsétnek
kellett ezt tennie: minden valószínűség szerint egy olyan speciali­
zált fazekas kezében, akinek a mai Kréta fazekasaihoz hasonlóan
faluról falura kellett vándorolnia, hogy ezeket a nagy edényeket
elkészítse.
Természetesen sok más egyéb fejlődés és technológiai haladás
is végbement. Ezek közül az egyik az akár harminc evezős által is
hajtott és Polinézia (különösen Uj-Zéland) harci kenuihoz ha­
sonló hosszú hajók építése volt. Ez a korszak minden bizonnyal a
rivális közösségek közötti megnövekedett ellenségeskedés kora is
volt. A fémtárgyak gazdag zsákmányát remélhették, ha az ellen­
ség védműveit hatalmukba kerítették, tőreit és lándzsáit pedig
elháríthatták. Ez lehetett a magyarázata az összességükben túl
könnyen hozzáférhető kükládikus települések a középső bronz­
kori népességadatokból (45. ábra) kikövetkeztethető hirtelen
visszaesésének. A kalózkodás is elterjedt lehetett, és a középkor­
hoz hasonlóan a kalózok szörnyű pusztítást vihettek véghez Kré­
ta, nagy és biztonságos belső területeivel, megmenekülhetett a
legrosszabb elől. A kis szigetek és a kiszolgáltatott parti sávok
azonban ennek következtében még a neolitikumi betelepültség­
nél is sokkal ritkábban lakottak lehettek.
Csaknem mindennek, amit a teljesen kifejlődött minószi-mü-
kénéi civilizáció palotaközösségeiben láthatunk, e kulcsfontossá­
gú formatív korszakban találhatjuk meg az előképét. A minószi
épületek szabályosságát már a korai minószi Vasziliki és a korai
helládikus lernai „Cserepek háza” is előrevetíti. A bronzszerszá­
mok egyre növekvő bősége lehetővé tette a kőfaragást, így a palo­
ták már faragott kőtömbökből épültek. Ugyanígy a mükénéiek
álkupolás sírjai is - melyek valószínűleg a korai minószi Kréta ke­
rek sírjainak közvetlen leszármazottai - szépen faragott kövekből
készültek.
A mükénéi aknasírok nagy gazdagságát és a paloták kézműipa­
rának kiválóságát már a Trójában talált kincsek és a korai minószi
Kréta kiemelkedő pecsételőkő-vésése és kőcsiszolása előrevetí­
tette. A jelentéssel bíró szimbólumokkal bevésett pecsételőkö­
vek használata egyértelműen a szimbolikus kommunikáció felé
tett első lépés, amely már nem áll távol a szimbólumoknak egy

224
piktografikus írásban - mint például a közép-minószi Krétán -
való használatától. Krétán valójában az írás helyi kialakulásának
az esete ismerhető fel, mivel a palota egyre összetettebb rediszt-
ribúciós rendszere minden bizonnyal szükségessé tette az írásbe­
liséget. Ez azonban nem szükségszerű része az érvelésnek. Még
mindig komolyan fennáll annak a lehetősége, hogy az írás gondo­
latát és a falfestés néhány technikai fogását a Közel-Keletről hoz­
ták, amellyel Kréta e periódus korai korszakában egyre növekvő
kereskedelmet folytatott. Egyes újításokat természetesen a ten­
gerentúlról inspiráltak. Véleményünk szerint azonban ezeknek
nem volt kulcsjelentősége sem a minószi Kréta és a mükénéi Gö­
rögország gazdasága, sem társadalmi rendszere szempontjából,
így nem helyes, ha a minószi-mükénéi civilizációt másodlagos, a
Közel-Keletről származó vagy onnan inspirált kultúrának tekint­
jük. Pontosan annyira ősi és eredeti görög fejlemény volt, mint a
sumer civilizáció Mezopotámiában vagy az olmék civilizáció Me­
xikóban.
Az égéi civilizáció felemelkedésének ez az alternatív képe, úgy
vélem, jobban összecseng a leletekkel, mint Childe modellje,
amely nagy hangsúlyt fektetett arra a kereskedelemre, amelyben
a gyarmatosító Sumer nyersanyagokat kapott a mezopotámiai ci­
vilizáció néhány luxuscikkéért cserébe. A korai bronzkorban
Kréta természetesen kapott elefántcsont és kő ékszereket Egyip­
tomból és Szíriából, de ennek a kereskedelemnek a volumene na­
gyon kicsi volt. Akármit jelentett is a személyes kapcsolatok,
gondolatok és újítások áramlása szempontjából (én úgy vélem,
nem jelentett sokat), gazdasági szempontból még akkor is aligha
lehetett nagy jelentősége, ha elfogadjuk azt a tételt, mely szerint a
romlandó importcikkeknek az értéke sokkal nagyobb volt, mint
a ránk maradt, nem romlandó importcikkeké.
A levantei és egyiptomi partvidéken középső bronzkori minó­
szi kerámia került elő, és a késői bronzkor (Kr. e. 1600-tól) folya­
mán nagy mennyiségű mükénéi kerámia található a Közel-Kele­
ten. A leggyakrabban előkerülő edényforma a „kengyelkancsó”
és a „zarándokkulacs” - mindkettő folyadékok számára. Ez a fo­
lyadék valószínűleg olívaolaj volt, amelyet egy elfogadható véle­
mény szerint gyakran illatosítottak. Egyiptomi sírfestmények is
kiterjesztik ezt a képet, amikor „adóvivő” minósziakat mutatnak
- mely gazdasági szempontból valószínűleg a cserére szánt áru­

225
cikkeket jelentette. Ezek elsősorban textilek és késztermékek
voltak. Cserébe az Egeikum fémet kapott, bár más importcikke­
ket is találtak. Nagy réz és bronz öntecslapok széles körben is­
mertek az Egeikumból, és a Gelidónia-foknál, az Égei-tenger dél­
keleti csücskében előkerült hajóroncs bizonyítja, hogy ezeket
ciprusi vagy közel-keleti ónnal együtt importálták. Az előbbiek
alapján egy korlátozott léptékű, de virágzó kereskedelem képe
bontakozik ki előttünk.
Ez a kereskedelem azonban teljesen ellenkező képet fest, mint
amit Childe lefestett. Legjobb tudomásunk szerint az Egeikum
importálta a nyersanyagokat, főleg a fémet. És az Egeikum volt
az, amely késztermékeket - kerámiát, illatos olajat és textíliákat —
exportált. Valójában sokkal több égéi kerámia került elő Levan-
téból és Egyiptomból, mint a közel-keleti Krétáról.
A bizonyítékok egyszerűen nem támasztják alá Childe elméle­
tét, mely szerint az Egeikum egy elmaradott, fejletlen „nyers­
anyagszállító” lett volna. A bizonyítékok épp az ellenkezőjét su­
gallják, hogy a tengerentúli kereskedelemnek az Egeikum szem­
pontjából egészen addig nem volt nagy gazdasági jelentősége, míg
az Egeikum önmaga nem szorult rá nyersanyag-utánpótlásra,
amelyet a Közel-Keletről és valószínűleg Itáliából szerzett be.
Ennek következtében szerintünk a tengerentúli kapcsolatok
nem voltak kulcsfontosságúak az égeikumi civilizáció felemelke­
désében, bár számos új ötlet kétségkívül a tengerentúlról szárma­
zott. J. W. Graham ugyanerre a következtetésre jutott a krétai
palotaépítészet genezisének vizsgálata során, és szavait a minószi
civilizáció egészére nézve is érvényesnek tarthatjuk: „nincs ko­
moly okunk rá, hogy egy olyan, szigeten kívüli kultúra erős for-
matív hatását keressük, amely fejlődésének bármely stádiumá­
ban hatással lehetett volna a krétai palotaépítészetre... Am bizo­
nyos elszigetelt luxuselemek, mint például a díszítés részletei,
vagy olyan látványos jellegzetességek, mint például a monumen­
tális fogadó, illetve ünnepi termek idegen eredete nem csak le­
hetséges, de valószínű”.80
Itt láthatjuk tehát az első európai civilizáció teljes kialakulását,
mely lényegét tekintve helyi égeikumi folyamat volt, és csak a
kor gazdaságának, technológiájának és társadalmi szervezetének
keretében érthetők meg. Childe-nak igaza volt, hogy nem szabad
e civilizáció genezisének folyamatát mint valami csodát („csodás

226
születés gyümölcsét”) elutasítanunk, és ezzel megkerülnünk to­
vábbi magyarázatának szükségességét. Am ahelyett, hogy első­
sorban a diffúzió és idegen újítások átvétele jegyében gondolkod­
nánk, fontolóra kell vennünk a népsűrűség növekedését, a mező-
gazdasági művelés típusainak változásait, a technológiai haladás
és a társadalmi szervezet fejlődését, amelyet égeikumi keretek
között kell tanulmányozni és magyarázni. Én bízom benne, hogy
néhány éven belül, amikor az ilyen elméleteket további ásatások
és kutatások segítségével már ellenőrizték, képesek leszünk az
európai civilizáció önálló kialakulásának egy sokkal meggyőzőbb
és tényekkel, bizonyítékokkal jobban alátámasztott magyarázatát
adni, szemben a ma széles körben elfogadott diffuzionista elmé­
lettel.

227
11. Stonehenge és a korai bronzkor

Stonehenge a dél-britanniai Salisbury-síkságon álló nagy szürke

homokkő tömbökből épült hatalmas és problematikus műemlék,
amely mindig különös vonzerőt gyakorolt a régiségbúvárokra, és
élénk hatással volt képzeletükre. A nagy vízszintes kőtömböket
tartó hasonlóképpen nagy állókövek alapgondolata nagyon egy­
szerű. Az építmény hatalmas arányai - több mint 30 m éter átmé­
rőjű és vagy 4,5 m éter magas -, a díszítetlen kövek tökéletes egy­
szerűsége valahogy, erőtől duzzadó és rusztikus megjelenést köl­
csönöznek neki. Am ugyanakkor a kövek minden daru, csigasor
vagy hasonló mechanikus segédeszköz nélküli odaszállításának,
faragásának és mindenekfölött felállításának tisztán praktikus
problémája még ma is komoly nehézséget jelentene. A középkori
szemlélő számára az egész jelenség csodás lehetett, és maga a
név, Stonehenge - „függő kövek” - is tükröz valamit az általa ki­
váltott csodálkozásból. Geoffrey of Monmouth, a 12. századi
krónikás úgy vélte, hogy a köveket Arthur király hivatalos varázs­
lója, a nagy Merlin által gyakorolt mágia céljaira hozták Írország­
ból, és állították fel itt. Nemrégiben még úgy vélték, hogy
Stonehenge építői azok a korai bronzhasználó emberek voltak,
akiknek temetkezési halmai oly sűrűn sorakoznak a Salisbury-
síkságon. E halmok közül sok tartalmazott csodálatos aranydísze­
ket csakúgy, mint borostyángyöngyöket, és a Bush Barrow halma
alatt eltemetett főnöknek egy rangjelző buzogányhoz hasonló
tárgya is volt. Ezek a leletek - wiltshire-i és dorseti elterjedésük
folytán - régészetileg a „Wessex-kultúra” nevet viselik.
Ez akkor történt, amikor a baltikumi borostyán a mükénéi ak­
nasírok kora körül először jelent meg az Egeikumban. Amint azt
az 5. fejezetben láttuk, ezek a mükénéi leletek, gazdag aranymű-
vességükkel és tökéletes kézműiparukkal, maguktól értetődő ki­

228
indulópontot jelentettek minden régész számára, aki a Wessex-
kultúra kincsei javának mediterráneumi eredete után kutatott.
Az elméletet kidolgozták, és az európai őstörténet egyik alapté­
telévé vált, hogy Közép- és Eszak-Európa korai bronzkora a civili­
zált mükénéi világ hatásának eredménye volt. Ennélfogva éssze­
rűnek tűnt feltételezni, hogy Stonehenge végleges építménye
magának a mükénéi építészeti szaktudásnak az eredménye lehe­
tett. Ez sokkal meggyőzőbb válasz volt Stonehenge rejtélyére,
mint a Merlin mágiájára való hivatkozás.
A radiokarbon-dátumok faévgyűrűs kalibrálása ezt a Stone-
henge-re vonatkozó diffuzionista magyarázatot teljesen tartha­
tatlanná tette: az építésére vonatkozó korrigált radiokarbon-dá­
tumok most jóval korábbra helyeződtek, mint a mükénéi civilizá­
ció felemelkedése. Mint azt látni fogjuk, az egész koncepció és a
kivitelezése is helyi, brit inspirációjú kellett hogy legyen. És bár
érvelhetünk azzal, hogy Stonehenge már az aranykedvelő Wes-
sex-törzsfőnökök kora előtt elkészült, ők szintén nem sokat kö­
szönhettek a mükénéi világnak. Ez ismét egy olyan lehetséges kö­
vetkeztetés, amelyet - bár a kérdés ma is heves viták tárgyát ké­
pezi - az észak-európai radiokarbon-dátumokból vonhatunk le.
Mielőtt megpróbálnánk számba venni az érveket és egy új el­
méletet felállítani, fontos, hogy a kialakítandó képet szélesebb,
európai kontextusába helyezzük. A Dél-Britannia kerek tumu-
luszai alatt található gazdag tőrös sírok például sokkal szélesebb
körben lezajlott változásokra utalnak. A tőrök Európa legna­
gyobb részén röviddel a kora bronzkori Wessex előtt jelennek
meg, és a korábbi évszázadok ötvözetlen rezét felváltó bronzmű-
vesség fejlődése is ekkor veszi kezdetét. Ugyanekkor történik,
hogy Közép- és Észak-Európa nagy részén a sírokhoz a történe­
lemben először gazdag sírmellékletek társulnak. A lengyelorszá­
gi, észak-németországi és bretagne-i, valamint britanniai sírok
gazdag sírmellékleteikkel jogosan viselhetnék a „fejedelmi te­
metkezés” titulust; Dél-Németországban, Csehországban és
Szlovákiában, az Unétice- (Aunjetitz-) kultúra területén is ha­
sonlóan gazdag temetkezések találhatók; hasonló szokással talál­
kozhatunk Dél-Franciaországban is. Ennek következtében elvé­
gezhetünk néhány, csaknem az egész mérsékelt éghajlatú Európa
területére érvényes általánosítást. E fejlődés magyarázatát az elő­
ző két fejezetben tárgyaltakhoz hasonló típusú demográfiai, gaz­

229
dasági és társadalmi folyamatokban kell keresnünk. Ebben a feje­
zetben először teszünk előzetes kísérletet arra, hogy ezt a vizsgá­
latot Britanniára vonatkozóan elvégezzük.

Stonehenge és kora

A Stonehenge rejtélyes építésére az egymást követő évszázadok­

ban felállított elméletek kiválóan tükrözik a régiségbúvárok gon­
dolatvilágának fejlődését. A 12. századi Geoffrey of Monmouth
csak a mágiára hivatkozott. 1620-ban az építész Inigo Jones, I. Ja­
kab király utasítására, elkészíttette a műemlék alaprajzát, és úgy
vélte, hogy az egy római templom volt. Kétségkívül teljesen
ésszerűen gondolta hogy csak a rómaiak emelhettek egy ilyen
építményt. Az első komoly stonehenge-i terepmunkát 40 évvel
később John Aubrey végezte, aki felfedezte a töltésen belül lévő,
és ma Aubrey-lyukakként ismert mélyedéseket. Feltételezését,
mely szerint ez egy druida templom volt, nagy lelkesedéssel ka­
rolta fel William Stukeley régiségbúvár, aki 1740-ben publikálta
Stonehenge, a Temple Restored to the Druids (Stonehenge, a drui­
dáknak visszaadott templom) című művét. Ezek az emberek győ-
zelemittasan hirdették a műemlék rómaiak előtti eredetét. Tel­
jesen érthetően annak az egyetlen, a római hódítás korában léte­
ző vallásos szervezetnek tulajdonították az építményt, amelyről
Julius Caesar írásai nyomán közvetlen információink vannak.
Csak jóval később, a 19. században, amikor az őskori múltnak
neolitikumra, bronzkorra és vaskorra való felosztása általános
gyakorlattá vált, jöttek rá széles körben, hogy az eredeti konst­
rukció egy a vaskori druidák koránál sokkal korábbi periódushoz
kell hogy tartozzon.
Minőségi, stratigráfiai ásatások csak az elmúlt húsz év folya­
mán tárták fel Stonehenge építésének különböző fázisait. Stuart
Piggottnak és Richard Atkinsonnak sikerült bebizonyítania, hogy
az építmény a késői neolitikumban egy Britannia egyéb lelőhe­
lyeiről is jól ismert sokkal egyszerűbb szerkezetből nőtt és fejlő­
dött ki. A kék kövekből épült dupla kört csak a II. fázisban állí­
tották fel. Ezt követően, a III. fázisban ezt a kék kőkört lebontot­
ták, és a „függő” gerendákkal ellátott szürke homokkő tömbök­
ből álló nagy kőkört állították a helyére (14. kép).

230
 Ezen a körön belül öt különálló „trilithonból” - egy szemöl­
dökkövet tartó két állókoből - álló patkó alakot hoztak létre. Ké­
sőbb a kék köveket, a nagy szürke homokkövekből álló fő rend­
szeren belül egy kör és patkó formájában, a ma is elfoglalt he­
lyükre újra felállították (46. ábra).
Az I. fázis elsősorban egy közel száz m éter átmérőjű, földből és
mészkőből épült kör alakú töltésből állt. Eredetileg körülbelül
két méter magas lehetett, és a körülötte húzódó szabálytalan ala-
Napkelte
nyári napéj-egyenlőségkor

• •
Szürke
X

kő
hiányzó kő,
ledőlt kő
vagy lyuk
0 5 10 15 20 m
1 ,i i . 1 —I
szemöldökkő
hiányzó
szemöldökkő

46. ábra Stonehenge III. fázisának a szürke homokkő kört és trilithon patkót,
valamint a kék kőkört és patkót mutató diagramja (G. Hawkins nyomán)

231
kú árokból kitermelt földből épült. Az északkeleti oldalon a töl­
tésben és az árokban is egy-egy kaput hagytak a töltésűt bejáratá­
nak. Az árok és a kör kerületén kívül, e töltésűt vonalában állt az a
három kő, amelyről biztosan tudjuk, hogy az első Stonehenge ré­
szét képezte. Közülük is a legfontosabb a Sarokkő (Heel Stone)
volt, amely a kör közepéről nézve egyértelműen nagyjából a nyári
napforduló idején felkelő nappal egy vonalba nézett.
Négy másik kő, az ún. Állomáskövek (Station Stones) is ebben
a korai fázisban kerülhettek felállításra. Önmagukban nem túl
nagy hatásúak, de mint azt később látni fogjuk, komoly jelentősé­
gük lehetett.
Stonehenge I. fázisának egy másik fontos komponense az első­
ként John Aubrey régiségbúvár által a 17. században megfigyelt
„mélyedések” vagy gödrök sora volt. Az ásatásokból világossá
vált, hogy összesen 56 ilyen Aubrey-lyuk volt, amelyek egy pon­
tos kört formáltak a töltés belső oldalán. Szélességük akár két
méter is lehetett, mélységük néha az egy métert is meghaladta,
oldaluk lejtős, aljuk sima volt. Legtöbbjük elhamvasztott emberi
csontokat tartalmazott, amelyből arra következtethetünk, hogy a
helyet hamvasztásos temetőnek használták. Az ásatások során
elég kerámia került ahhoz elő, hogy ennek a tevékenységnek a
korát a késő neolit periódusra datálhassuk.
Mindez nagyon pontosan illik a korabeli Britannia azon hasonló
építményeiről ismert képbe, amelyeknek hasonlóképpen volt
egy kerek töltésük és egy körárkuk. Ezeket Stonehenge tisztele­
tére „henge” építményeknek nevezik, és a néhányukban talált
gerendalyukakból világos, hogy gyakran körkörös gerendaszer­
kezeteket foglaltak magukba. Atkinson szerint ebben a korban
Stonehenge közepén is egy ilyen gerendaszerkezet állhatott. A leg­
nagyobb ilyen henge-ek, a Stonehenge-hez hasonlóan Wiltshire-
ben található Marden és Durrington Walls átmérője meghaladja
az 550 métert. A legkisebb ismert henge mindössze tíz méter
széles. Méretbeli eltéréseik ellenére számos közös jellemvonásuk
van, és általánosan elfogadott feltételezés, hogy rituális jelentő­
ségük volt. Stonehenge I. egyetlen különlegessége a Sarokkő
(Heel Stone) és valószínűleg az Allomáskövek (Station Stones)
voltak, melyeknek asztronómiai jelentőségük lehetett.
A II. fázis legfontosabb változása a kék kövek ideszállítása, és
nem messze attól a kék kőkörtől, ahol ma állnak, két koncentri­

232
kus körben történt felállításuk volt. A kövek e nagyon általános
elrendeződése is ismert egyéb henge-építményekből, mint pél­
dául a Wiltshire-ben, Stonehenge-től 25 mérföldre északra talál­
ható Avebury nagy lelőhelyétől egészen fel, a Skócia északi
csücskén túl fekvő Orkney-szigeteken lévő Stones of Stennessig
(Stenness kövei) és Ring of Brodgarig (Brodgar gyűrűje). A kor
kerámiájából, a serlegként (beaker) ismert edényekből származó
cserepeket is találtak. Ezek a nagyon jellegzetes edények, a Bri­
tannia neolitikuma legvége új kulturális hagyományának védje­
gyei, segítenek Stonehenge II. fázisát és számos más henge-et vi­
lágos kulturális kontextusba helyezni.
A szürke homokköveket a III. fázisban állították fel. Valószí­
nűleg egy Avebury közelében lévő helyen fejtették őket, és von­
tatták közel negyven kilométeren keresztül Stonehenge-hez, bár
az is lehet, hogy már a jégkorszaki gleccserek lehozták őket a
Salisbury-síkságra. A legnehezebb kövek körülbelül 50 tonnát
nyomnak, és az építésbe fektetett munkának kolosszálisnak kel­
lett lennie. Atkinson számításai szerint a legnehezebb köveknek
fonott bőrszíjakkal és fagörgőkkel való vontatásához körülbelül
1100 ember kellett. Egyetlen, Aveburyból jövő kőtömb útja hét
hetet vehetett igénybe. A kőtömböknek kizárólag kőkalapácsok­
kal és kőpörölyökkel történő faragása nagyon hosszadalmas mű­
velet lehetett, amelyet a mindenek között leglenyűgözőbb moz­
zanat, az állókövek és tetejükre a „függő” szemöldökkövek felállí­
tása követett.
Az állóköveket úgy állították a helyükre, hogy egy megfelelő
méretű gödröt ástak, a követ addig húzták, amíg fölé nem lógott,
majd a távolabbi végénél húzva, valószínűleg emelőbakok segít­
ségével állították fel. Körülbelül 200 emberre lehetett szükség
e művelet végrehajtásához. A legnehezebb feladat kétségkívül a
szemöldökkőnek a két állókő tetejére való felhelyezése volt. En­
nek egyik módja egy földtöltés építése lehetett. Atkinson azon­
ban leírta, hogy hogyan lehetett ehelyett egy olyan gerendaáll­
ványzatot használni, amelynél egymás után egyre több gerendát
helyeznek a kő alá, amíg az az így épült platformon el nem éri a
kívánt magasságot (27. ábra). Ez gyakorlatilag ugyanaz, a 7. feje­
zetben leírt alapelv, amelyet, úgy tűnik, a Húsvét-szigeten is
használtak a szobrok felállítására, bár ott a támasztó építmény in­
kább kőből, mintsem fából készült.

233
 Ennek a híres építménynek a keltezése kerámia vagy más tár­
gyak hiányában, azaz közvetlenül a III. fázishoz kapcsolódó di­
rekt régészeti emlékanyag nélkül problémát okozott. Hosszú
ideig csak a közelben található kerek sírhalmok nagy csoportja
bírt e szempontból jelentőséggel. Ezeket egzotikus sírmelléklete­
ikkel a korai bronzkori Wessex-kultúrával hozták kapcsolatba,
amelyet viszont, ahogy azt láttuk, hagyományosan a mükénéi
Görögországgal fennálló kapcsolatai révén Kr. e. 1550 és 1400
körűire datáltak. 1953-ban azonban nagyon érdekes, keltező ér­
tékű bizonyítékokat fedeztek fel némely állókövön található vé-
setek formájában, amelyek eddig elkerülték a figyelmet. Tőrök
és balták voltak a kövekbe vésve, és az egyik tőr az állítások sze­
rint egy jól ismert mükénéi forma volt. Ezt egyértelműen a kövek
felállítása után vésték be, és az építmény ezen fázisának Kr. e.
1500 körűire, vagy nagyon röviddel ezutánra történő datálására
használták.
Végül 1959-ben közzétették az első stonehenge-i radiokar­
bon-dátumokat. A III. fázis egyik trilithonjának felállítására egy
mintából (agancscsákány) egy kr. e. 1720 ± 1 5 0 éves dátumot
kaptak. Ez éppen csak egy kicsivel volt korábbi, mint ahogy azt
régészeti alapokon előre megjósolták. Ez 95%-os valószínűséget
jelentett arra nézve, hogy a kérdéses radiokarbon-dátum kr. e.
2020 és 1420 közé esik, így nem állt szükségszerűen ellentétben
a korábban javasolt Kr. e. 1500 körüli dátummal. A későbbiek­
ben azonban látni fogjuk, hogy a faévgyűrűs kalibráció lényege­
sen megváltoztatta ezeket a következtetéseket.
A tőrvésetek váratlan, 1953-as felfedezése azonban nem az
utolsó meglepetés volt, amelyet Stonehenge tartogatott. Már
régóta feltételezték, hogy Stonehenge tengelye egybeesett a nyá­
ri napforduló napjának napfelkeltéjével (bár afelől kétség merült
fel, hogy a „napfelkelte” a nap első sugarát, a napkorong felének
megjelenését, vagy pedig a nap teljes felbukkanását jelentette-e -
ugyanis mindegyikük a horizont egy más pontján volt megfigyel­
hető). 1963-ban Gerald Hawkins, egy amerikai asztronómus a
Nature folyóiratban megjelent Stonehenge Decoded (A megfej­
tett Stonehenge) című cikkében a stonehenge-i kövek között egy
sor további, asztronómiailag fontos egybeesésre hívta fel a figyel­
met. Egy számítógép segítségével kiszámítva a Napnak, a Hold­
nak és a csillagoknak a Salisbury-síkságon Kr. e. 1500 körül elfog-

234
Iáit helyét, továbbá minden kőpárnak jelentést tulajdonítva azt
állította, hogy a köveket nem csak a nyárközepi napkeltére, ha­
nem más fontos Nap- és Hold-jelenségekre is utalva állították fel
(47. ábra).
A nyári napforduló természetesen azt jelentette, amikor a Nap
útja során elérte legészakabbi pontját. Ezután minden nap a
szemlélő szemszögéből egy kicsit délebbre kel, míg a téli napfor­
duló napján eléri legdélebbi pontját, hogy azután újra északra in­
duljon. Az őskori ember számára ez a körforgás, illetve az évsza­
koknak ehhez való kapcsolódása minden bizonnyal komoly jelen­
tőséggel bírt, így nem meglepő, hogy a Sarokkő felállításával meg
kellett jelölnie a nyári napforduló napjának irányát.
A Hold mozgása már sokkal bonyolultabb. A Naphoz hason-
+24
+29
------ ► Napkelte
------ >■ Holdkelte
A
\
t
1Sarokkő^
° + 19
M ." ■ Naplemente \ Á
AO
-----Holdlemente
+29 Téli Hold legnagyobb
magassága
+24 Nyári Nap magassága
+ 19 Nyári Hold legnagyobb
magassága
-19 Nyári Hold legnagyobb
magassága
-24 Téli Nap magassága
-29 Nyári Hold legalacsonyabb
magassága

► -29

47. ábra Stonehenge I. fázisának diagramja, amelyen a kövek elrendezésé­

ben felfedezhető Nap- és Hold-egybeesések láthatók (G. Hawkins nyomán)

235
loan a nyári napforduló napjáig egyre északabbra kel és nyugszik,
utána pedig ismét délre vonul. Ennek a mozgásnak szélső pontjai
azonban évről évre módosulnak, s egy 18,6 éves ciklust követve
mozdulnak el. A Holdnak ekként kettő helyett négy szélső pozí­
ciója van. így a nyári napfordulóhoz kapcsolódó és a téli napfor­
dulóhoz kapcsolódó kelésének is van egy északi és egy déli szélső
pontja. Hawkins szerint a négy Allomáskövet olyan módon állí­
tották fel, hogy azok az általuk alkotott négyszög hosszú oldalai,
illetve átlói mentén figyelve egy vonalba estek a Hold nyárközepi
kelésének két szélső értékével; a négyszög rövid oldalai a nap
nyári napforduló idején történő kelésének irányára néztek.
Hawkins felfedezése előtt és tőle függetlenül C. A. Newham
is ugyanezekre a következtetésekre jutott, ám tanulmányát ma­
gánkiadásban nyomtatták ki (1964), és így nem kapott olyan szé­
les körű publicitást.
Hawkins feltételezése, mely szerint az Allomáskövek Stone­
henge I. fázisának építményei közé tartoztak, lehetséges, még­
sem bizonyított. A III. fázis nagy körgyűrűjének annak ellenére,
hogy építészetileg lenyűgöző, asztronómiailag nem volt jelentő­
sége; Hawkins szerint azonban a III. fázis építményének nagy,
központi, patkó alakját formáló öt trilithonja mindegyikének a
Nap és a Hold mozgásának nyári, illetve téli napforduló idején el­
ért szélső pontjain megfigyelhető kelését és nyugvását kellett
volna kereteznie. Más szóval, amíg a régészek korábban leginkább
építészeti terminusokban gondolkodtak, ő az egész építménynek
asztronómiai jelentőséget tulajdonított.
Richard Atkinson egy ragyogó, éleshangú recenziót írt Haw­
kins Stonehenge Decoded című könyvéről. Az Antiquityben pub­
likált, Moonshine on Stonehenge (Stonehenge holdfényben) című
szellemes cikkében meggyőző kritikával m utatott rá Hawkins
okfejtésének számos következetlenségére, illetve régészeti isme­
reteinek fogyatékosságaira. Atkinson idézi a könyv egyik fontos
szakaszát: „Amennyiben Stonehenge különböző részein én a kö­
vek elhelyezésének bármiféle rendszerét, bármilyen általános
összefüggést vagy felhasználási módot is fel tudok fedezni, ugyan­
ezek a tények az építők számára is ismertek kellett hogy legye­
nek. Ez a felfedezés számos hihetetlen nehézségen segített en­
gem keresztül.” Ehhez Atkinson így csatlakozott: „A »hihetetlen«
jelző valóban a lehető legmegfelelőbb megfogalmazás.”81

236
 Az egész kérdés annak a számos kis heves vitának az egyikévé
alakult át, amelyre a régészet egyébként is hajlamos. A Nature-
ben Hawkins könyvét Atkinson „tendenciózusnak, önteltnek, fe­
lületesnek és nem meggyőzőnek”82 jellemezte, és néhány szem­
pontból igaza is volt: Hawkins tálalása feltűnést keltő és öntelt
volt, és keveset tett az ügy előrevitele érdekében. Mindamellett
legalábbis egyes kősorok esetében érveit széles körben elfogadták,
és az is világos, hogy Stonehenge-et a Hold, valamint a Nap moz­
gásának megfigyelésére használták: valóban obszervatórium volt.
A Stonehenge vita azonban tovább él. Közvetlen érdeklődé­
sünk mégis inkább építésének idejére korlátozódik, mivel egy ko­
rai dátum kizárhatja a mükénéi Görögország feltételezett civili­
zációs hatását. Mivel Stonehenge datálása hagyományosan a
Wessex-kultúrán keresztül történt, amellyel Stonehenge III. fá­
zisa egykorú lehetett, a továbbiakban ezzel kell foglalkoznunk.
Csak 1938-ban történt meg, hogy Stuart Piggott egy összefog­
laló tanulmányában a gazdag wiltshire-i és dorseti bronzkori te ­
metkezésekről meghatározta azt a késő bronzkori halomsíros
kultúrát, amelyet ő „Wessex-művelődésnek” nevezett el. Meg­
győző érvrendszert állított fel a Wessex és a mükénéi világ között
fennálló kapcsolatokra. A baltikumi borostyánt ismerjük a müké­
néi aknasírok korának Görögországából, továbbá Krétán egy
aranypántra erősített példányt és két, wiltshire-ihez hasonló bo­
rostyánkorongot találtak. Még a wessexi aranyművesség és egy
korabeli, a cornwalli Rillatonban talált aranycsésze (11. kép) is
mükénéi hatásra utalt. Amint azt az 5. fejezetben láttuk, Piggott
így összegezte érveit: „Ilyen hasonlóságok egyenként véletlenek
is lehetnének, ám együttes hatásuk túl feltűnő ahhoz, hogy elves­
sük.”83Amint láttuk, ez volt az őskori Európa hagyományos datá-
lási rendszerének harmadik fontos kapcsolata.
Későbbi kutatók nagyban tovább fejlesztették Piggott elméle­
tét, és a Wessex-kultúra korát általánosságban Kr. e. 1600 kö­
rűitől Kr. e. 1400 körűiig terjesztették ki. A különleges kis kék,
bordázott alakú fajanszgyöngyök - mint a Wessex-sírok egyedüli,
a Mediterráneumból Britanniába közvetlenül importáltnak tart­
ható tárgyai - különösen érdekesek voltak. Eredetük megállapí­
tása érdekében kémiai vizsgálatokat végeztek a bennük lévő
nyomelemek (a kevesebb mint egy vagy két százalékos koncent­
rációban jelen lévő elemek) mennyiségének meghatározására.

237
Bár az 1956-ban közzétett eredmények nem voltak perdöntőek,
a munka a modern tudományos módszereknek az ilyen jellegű
anyag vizsgálatára történt érdekes alkalmazását reprezentálta.
Maga Piggott később sokkal óvatosabb lett a Wessex-kultúra
és a mükénéi világ közötti közvetlen kapcsolatok kiterjedésére
vonatkozóan. Az uralkodó véleményrendszerben még magához a
Stonehenge III. fázisához való közvetlen mükénéi hatást is fonto­
lóra vették. A Richard Atkinson Stonehenge-éből származó spe­
kulatív szakasz - az építmény máig legjobb elérhető leírása és tár­
gyalása - példázza az 1956-ban uralkodó általános gondolatrend­
szert (természetesen én, a szerző tudatában voltam annak, hogy
ez spekuláció, és elválasztottam a rendelkezésre álló bizonyíté­
kok korábbi tárgyalásától):
„És vajon ezek a Wessex-főnökök voltak egymagukban felelő­
sek Stonehenge eme legutolsó és legnagyobb építményének ter­
vezéséért és megépítéséért? Minden nyilvánvaló hatalmuk és
gazdagságuk, továbbá minden kiterjedt kereskedelmi kapcsola­
tuk ellenére ezek az emberek lényegében barbárok voltak. Mint
ilyenek létrehozhattak-e segítség nélkül egy ilyen műemléket,
amely egyedülállóan felülmúlta Britannia, sőt Európa Alpoktól
északra fekvő területének minden más összehasonlítható épít­
ményét, továbbá az elgondolás és a technika annyi finomságát
reprezentálja? Úgy tűnik számomra, hogy ezekért a különleges és
páratlan jellegzetességekért feltételezhetjük olyan kizárólagos
korabeli európai kultúrák befolyásának létezését, amelyekben
már a puszta konstrukciójával eltérő építészet régóta élő hagyo­
mány volt; ezek a Közép-Mediterráneum mükénéi és minószi ci­
vilizációi voltak. Kétségtelen, Stonehenge nem minden finomsá­
ga állítható részleteiben párhuzamba a mükénéi és minószi építé­
szettel. .. Azonban... a Közép-Mediterráneum építészete szolgál­
tatja az egyedüli külső forrást a Stonehenge-nél megfigyelhető
bonyolult építészeti megoldásra. Láttuk, hogy a kereskedelem
már megteremtette a nélkülözhetetlen mediterráneumi kapcso­
latokat. Ha valaki óhajtja, a Stonehenge-tőrt tekintheti úgy is,
mint a Mükéné irányába mutató közvetlen bizonyítékot... Még
ezután sem hisszük el, hogy Stonehenge építészének magának is
mükénéinek kellett lennie, vagy pedig úgy gondoljuk, hogy a
műemléket minden egyedülálló és bonyolult részletével együtt
pusztán barbárok tervezték és állították fel?”84

238
48. ábra Fajanszgyöngyök a brit korai bronzkorból: a legelterjedtebb a tagolt
forma (balra), míg a csillag és lapos karika alakú gyöngyöket főként Skóciában
találták (Evans 1908 nyomán; az eredetinél nagyobb méret)

Jómagam sokkal optimistább vagyok az „egyszerű barbárok”

lehetséges vívmányaival kapcsolatban, és más szemszögből tekin­
tek mind a Wessex-leletekre, mind Stonehenge-re. Néhány rész­
letesen kidolgozott érv is ezt támasztja alá.
A fajanszgyöngyökön kívül nincs a Wessex-kultúra sírjaiban
más tárgy, amelyeket biztonsággal tarthatnánk a Mediterráneum-
ból származó valós importcikkeknek. A gyöngyök (48. ábra) Bri-
tannia-szerte ismertek, bár két forma - a lapos karika és a csillag­
gyöngy - elsősorban északon került elő nagy mennyiségben. Ezek
már nem párosíthatok olyan jól a Mediterráneummal, mint a
bordázott gyöngyök. Am még a bordázott gyöngyök is nagyon rit­
kák Közép-Európában, és ha pusztán az elterjedés alapján érvel­
nénk, jogosan állíthatnánk, hogy a lapos karikákkal és csillaggyön­
gyökkel együtt a Brit-szigeteken készítették őket. Az 1956-os
nyomelem-analízis egy közelmúltbeli statisztikai vizsgálata is
megerősítette ezt a feltételezést. A brit gyöngyök magasabb ón-
és alumíniumtartalommal rendelkeznek, mint az a vizsgált medi-
terráneumi mintákban szokásos. Természetesen több analízisre
van szükség - melyek egy része már folyamatban van -, és továb­
bi magyarázatok is születtek már; most azonban már feltételez­
hetjük, hogy a gyöngyök helyben készültek egy olyan módszerrel,
amelyhez nem volt szükség fejlettebb technikára, mint az e kor­
ban már széles körben gyakorolt bronzöntés. A kiinduló ötlet, va­
lamint az előállítás technikája és a gyöngyök formája természete­
sen származhatott a Kelet-Mediterráneumból. Am ha így lenne
is, a prototípusok Kr. e. 2500-ra elérhetők a Mediterráneumban,
így ha a Wessex-kultúrát szeretnénk az eddigieknél korábbra
239