11.

tétel A magyar helyesírás alapelvei

A helyesírás fogalma – a magyar helyesírás jellegzetességei és alapelvei

A helyesírás (ortográfia) a beszéd lejegyzésére alkalmazott írás normarendszere. A társadalmi

közmegegyezést a Magyar Tudományos Akadémia Helyesírási Bizottsága által
megállapított szabályok biztosítják. Az érvényben lévő helyesírási szabályzatot 2015-ben
vezették be, ma a 12. kiadás (példaanyagában és szójegyzékében megújított) lenyomatát
használjuk. A magyar helyesírás jellemzői: (1) betűíró (legkisebb egységei a hangokat jelölő
betűk); (2) latin betűs (a sajátos magyar betűkészlet a latin betűsorból alakult ki: mgh.-oknál
mellékjelek, msh.-oknál betűkapcsolatok alkalmazása a latintól eltérő hangok jelölésére); (3)
hangjelölő (a leírt betűk legtöbbször a szóelemekben valóban kiejtett hangokra utalnak); (4)
értelemtükröző (a magyar nyelv rendszerének tükrözése: megkülönbözteti a köz- és
tulajdonneveket; megkülönbözteti a szóösszetételek és szókapcsolatok írását stb.).
Az értelemtükrözés arra szolgál, hogy az írott alak hordozzon minél több olyan információt,
ami a szöveg gyors, pontos megértéséhez szükséges. Például: Kovács – kovács; Jácint –
jácint. A szótagolás szerinti elválasztásnak is vannak olyan szabályai, amelyek célja az
értelemtükrözés. Összetett szavak elválasztásakor „tiszteletben tartjuk” a morfémahatárokat.
Például: fel-e-mel;; rög-esz-me, kép-í-rás

A magyar helyesírás alapelvei (azon eljárásai, amelyek szerint szavainkat és szóalakjainkat

leírjuk): (1) a kiejtés szerinti írás elve: a kiejtett hangot a neki megfelelő betűvel jelöljük a
köznyelvi formát véve alapul; (2) a szóelemző írásmód elve a több szóelemből álló szóalakok
írását szabályozza úgy, hogy általában feltüntetjük a toldalékos és összetett szavakat alkotó
elemeket; (3) a hagyomány elvének segítségével egy korábbi (a kiejtési formával nem egyező)
írásképet őrzünk meg pl. a régies családnevek esetében, vagy az ly használatában; (4) az
egyszerűsítés elve a hangtorlódásokból adódó helyzetek megoldását teszi lehetővé pl. a hosszú
többjegyű mássalhangzók esetében.
A kiejtés szerinti írásmód: a morfémákat alkotó hangsorokat a sztenderd kiejtést követve
írjuk le. A kiejtés elvének érvényesítéséhez két dologra van szükség: a hallásunkra, valamint
arra a tudásra, hogy a magyarban milyen fonémát milyen betűvel írunk le. Ez a legegyszerűbb
alapelv: amikor megtanultunk írni, tulajdonképpen ezzel ismerkedtünk meg. Pl. ablak, asztal,
szék. A kiejtés szerinti írásmódot alkalmazzuk az írásban jelölt teljes hasonulások esetében.
Például: darab + -val → [darabbal] → darabbal; olaj + -vá → [olajjá] → olajjá; űz + -je →
[űzze] → űzze. Ugyanígy a kiejtés szerint írjuk a szó(tő)záró hanghoz hasonult -val/-vel (és -
vá/-vé) toldalék alakjait is.
A szóelemző írásmód: leírt toldalékos és/vagy összetett szavakban egyértelműen el tudjuk
különíteni egymástól az alkotó tagokat (szótövet, toldalékokat, előtagot, utótagot). Pl.
barát+ság; köz+ség; bont+ja hagy+ juk; Például: csekk + kérés → [csekkérés] → csekk-
kérés; stressz + szerű → [stresszerű] → stressz-szerű Például: Babett + -vel → [babettel]
→ Babett-tel; Adrienn + -vel → [adriennel] → Adrienn-nel; Papp + -val → [pappal]
→ Papp-pal
A hagyomány elve Jól ismert megnyilvánulása a j hangot jelölő ly. Egykor a j és az ly között
ejtésbeli (fonémikus) különbség volt – sőt van olyan nyelvjárás, amelyben
az ly (lágyított l hang) még ma is megvan –, az írott alakok ma is őrzik ezt a különbséget. A
hagyományos írásmód tetten érhető bizonyos család- és utónevek írásakor is (pl. Kossuth,
Andrássy, Dessewffy, Sigray, Attila).
Az egyszerűsítő írásmód A mássalhangzók időtartamának írásbeli jelölésekor két alapvető
esetben alkalmazzuk az egyszerűsítés elvét:
• a többjegyű betűk kettőzésekor (pl. vissza, meggy); Figyeljünk oda az egyszerűsítő
írásmód helyes alkalmazására a dz és a dzs kettőzésekor is (pl. eddzen, briddzsel)!
• három azonos mássalhangzó találkozásakor tő- és
toldalékhatáron (pl. hallak, szebbé).
Nem egyszerűsítünk:
• elválasztáskor (ész-szel);
• összetett szavak határán (kulcscsomó, balett-táncos);
• a -szerű és a -féle utótagok esetében (észszerű);
• tulajdonnevek toldalékolásakor (Kiss-sel, Ivett-tel, Tallinn-nál).