11.

tétel: Városok kialakulása a középkorban, privilégiumok, a városi társadalom

A kora középkorban kibontakozó mezőgazdasági fejlődés, mely technikai és módszerbeli

újításokat hozott (nehézeke szügyhám, borona) a XI-XII. században kiteljesedett.

A gabona terméshozama két-háromszorosára emelkedett.

Ennek legjobb fokmérője, s egyben a fejlődés egyik mozgatója a népesség számának

nagymértékű emelkedése volt.

A növekvő és biztosabb termés csökkentette az éhínségek lehetőségét, a jobban táplálkozó

emberek szervezete könnyebben ellenállt a betegségeknek.

Európa lakossága az ezredfordulótól a XIII. század végéig közel kétszeresére emelkedett. A

lakosság gyarapodása nagy vándormozgalmat indított el.

Az addig lakatlan területeket vették birtokba, tömegek indultak Közép-Európa szabad földjei
felé

A mezőgazdasági árutermelés fejlődése felesleget hozott létre, ismét megjelent a

pénzforgalom.

Mindez elősegítette a városok kialakulását.

A városlakó, a polgár sajátos helyet foglalt el a középkor társadalmi szerkezetében; szabad

ember volt.

A polgár minden megkötöttség nélkül rendelkezett tulajdonával, szabadon adhatta-vehette.

Számára ezt a városi önkormányzathoz való tartozás biztosította, aminek fő jellemzői a

szabad bíróválasztás és a bíráskodás; saját adószedés; saját igazgatás és szabad plébános
választás.

E jogokat pénzzel és sokszor harcok árán lehetett csak megszerezni a város birtokosától.
Közösségeik megszervezését a távolsági kereskedők kezdték meg, személyük és áruik
biztonsága céljából ún. gildékbe tömörültek.

A kereskedők telepeihez sokan csatlakoztak, akik között egyre nagyobb számban voltak
kézművesek.

A kereskedők vezetésével szervezett közösségekbe, ún. kommunákba tömörültek

érdekeik védelmében.

A városokat rendszerint fallal vették körül. Az utcák szűk sikátorokká váltak, s mivel nem
volt csatornázás, az állatok és emberek szennye is ott hevert, s legfeljebb az eső takarította el.
Az összezsúfolt városi népesség ki volt téve a járványoknak, betegségeknek, ami magas
halandósághoz vezetett.
A város vezetésével, így a főbírói vagy polgármesteri tisztet a patríciusok tartották kezükben.
A patríciusok általában a vagyonos távolsági kereskedők közül kerültek ki. Az ő házaik
övezték a város központját, a főteret, ahol a városháza és a templom is épült.

A polgárság zömét a házzal és műhellyel rendelkező iparosmesterek alkották.

A mesterek szakmánként céhekbe tömörültek.

A céhek érdekvédelmi szerveződések voltak.

Biztosították a piac szabályozását.

Korlátozták az iparűzők számát: csak annyi mester felvételét engedték ugyanis a céhbe,
amennyi meg tudott élni a szakmájából a városban. A céhen kívüli iparűzőket, az ún.
kontárokat üldözték.

Az ipar fejlődésével a szakmák egyre inkább elkülönültek.

A lakosság nagy részét a polgárjoggal nem rendelkező plebs alkotta. A városi szegénység
alkalmi munkából, gyakran a polgárok város környéki földjeinek megműveléséből élt.
Folyamatos volt a jobbágyok bevándorlása: a városban eltöltött egy év és egy nap elteltével
ura nem követelhette vissza jobbágyát.

Az árutermelés és a pénzgazdálkodás kibontakozása az iparban is technikai fellendülést

indított el. Nagy lendületet vett a vízi energia alkalmazása, a vízimalmok elterjedése. Malmok
végezték a gabona őrlését, a fák fűrészelését; hajtották a kovácsok fújtatóit, kalapácsait. A
textiliparban a posztó tömörítését végezték a kallómalmok. A XIII. századra az araboktól
átvett szélmalom terjedt el. Megjelent a textiliparban a lábítós szövőszék és a fonást
meggyorsító rokka. Az érett középkorban fellendülő európai ipar már exportra is termelt,
megjelent a posztó, selyem, s a bársony. Az ezüstpénz mellett újra megjelenő aranypénz
segítette, hogy Nyugat-Európa aktívan bekapcsolódhatott a világkereskedelembe.

A közlekedés kezdetlegessége miatt a távolsági kereskedelem luxuscikkek szállítását

bonyolította, elsősorban vízi úton. A távoli Kelet fűszereit és iparcikkeit a Földközi-tengeren
szállították Nyugat-Európába, s onnan nemesfémet szállítottak cserébe. Jelentős kereskedelmi
útvonal alakult ki a Balti- és az Északi-tenger térségében. Keletről heringet, prémeket,
gabonát, viaszt, borostyánt és egyéb nyersanyagokat hoztak, cserébe Nyugatról iparcikkeket
(posztó, fegyverek, szerszámok), bort s délről beszerzett keleti árukat szállítottak nagy
teherbírású hajóikon, a koggokon. E kereskedelmi útvonalat az észak-német (Rostock,
Lübeck, Hamburg, Bréma) és flandriai (Brügge, Gent) városok uralták. Szövetséget hoztak
létre, melyből a XIII. században a Hanza szövetség fejlődött. A két nagy régió között
szárazföldi összeköttetés alakult ki. Itáliai kereskedők áruikat Champagne vásárain adták el az
északi kereskedőknek. A zarándokutak mentén szálláshelyek, vásárhelyek láncolata jött létre.

5. tétel: a középkori ipar és kereskedelem

Az ipar fellendülése:

Az árutermelés és a pénzgazd. kibontakozása az iparban is technikai fejlődést indított el. A

középkorban használtak először nagyobb mértékben nem emberi vagy állati erővel hajtott
gépeket, részben a rabszolgatartó termelési mód hiánya miatt. Vízi energia felhasználása így a
vízimalmok elterjedése nagy lendületet vett (már ókorban is ism) Sok területen alkalmazták
erőátvitelnek köszönhetően. Pl gabonaőrlésre, fűrészelésre, kovácsok fújtatóihoz, és
kalapácsaikhoz használták. A textiliparban is hasznos szolgálatot tett. A bütykös
forgótengellyel szakaszos mozgássá tudták alakítani a malmok körmozgását. A 13. sz-ra
elterjedt a szélmalom a vízi energiával nem rendelkező helyeken. Megjelent a textiliparban a
lábítós szövőszék, ami az emberi erő hatékonyabb felhasználását jelentette mert a láb
szakaszos mozgás helyett körmozgást végez és a fonást gyorsító rokka. Az érett középkorban
fellendülő ipar már exportra is termelt. Megjelent a posztó a selyem, és az európai találmány,
a bársony. Újra megjelent az aranypénz ezért tudott Ny-Eu újra bekapcsolódni a
világkereskedelembe.

A céhek (az árutermelés és a pénzgazdálkodás kialakulása)

Az új keletű középkori városokban hamar kialakult az a gyakorlat, hogy a város kézművesei a
várost környező vidék parasztságának adták el termékeiket, akik ennek fejében élelmiszereket
szolgáltattak a polgároknak. A városi ipar tehát kezdetben csupán a város piackörzetének
termelt: azaz a kézműves áruk megjelenési helye inkább a hetipiac, mint az országos vásár
volt. Egy-egy iparág kézművesei a XII. századtól kezdve megkísérelték monopolizálni a
városok zárt piackörzeteit. Az idegen árukkal szemben és a minőség védelmében éppen ezért
érdekvédelmi szervezetekbe, céhekbe tömörültek. A céhek kiváltságait a városi tanács is
elismerte. A céhek elérték, hogy a városi piacon csak a városi céhekbe tartozók
értékesíthessék termékeiket, s lehetetlenné tették a céhen kívüli kézművesek – a kontárok –
működését.

A kereskedelem újjászületése a különböző adottságú régiókban

Hanza
A Baltikum a 11. század végétől számára előnyös helyzetbe kerül. Ennek egyik oka, hogy a
német uralkodó hatalma nem volt teljes a térségben, ezért a barbárok elleni védekezést a
városokra bízták, amiért cserébe kiváltságokat kaptak. A másik ok, hogy ide futottak be a
különböző országokból érkező termékek, nyersanyagok.
A városok ezt felismerve közösséget, Hanzát hoztak létre érdekei védelmére. A szövetséget
1161-ben Wisby-ben alapították, a vezető város azonban Lübeck lett.

1300-ban 19-en voltak, 1400-ra azonban több száz tagja volt már. Akaratuknak akár
erőszakkal is érvényt szereztek, konkurenseikkel kíméletlenül leszámoltak. Kiterjedt tengeri
kereskedelmet folytattak új típusú hajóikon, a koggékon.

1369-ben Ligát hoztak létre, amit vezető polgárok családi kapcsolatokkal is megerősítettek.
Hadseregükkel legyőzték a dán királyt, akinek el kellett fogadnia, hogy hajóik szabadon
haladhassanak át a szoroson. A liga a 14. században élte virágkorát, ám a 15. Században lassú
hanyatlásnak indult, mert nem bírták tartani a versenyt az akkora már megerősödött Angliával
és Német-alfölddel.
Flandria
Flandria kedvezőtlenebb területen feküdt: egy mocsaras vidéken, ami mezőgazdasági
termelésre alkalmatlan, viszont megél rajta a birka, és sok rajta a jól hajózható vízi út. A 11.
Században megindult a gyapjú tömeges feldolgozása, és a flandriai gyapjú kevésnek bizonyult
a hatalmas kereslet kielégítésére, ezért nagy mennyiségben kellett importálni. A városok
lakosságának fele a textiliparban dolgozott, gyakran bérmunkásként. Sűrű városhálózat
alakult ki, amely ellátta Európát posztóval, ugyanekkor Európának valósággal etetni kellett
őket. A városokban a hatalom a kereskedők társulásainak, a gildéknek a kezében volt, akik
egyben a kereskedelmet is ellenőrizték. A szövetek többsége Champagne híres vásárain talált
vevőre, ami elősegítette Franciaország északi részének a kereskedelembe való
bekapcsolódást.
A Rajna-vidék
Az itt lévő települések többsége püspöki központ volt, mely elkerülte a hanyatlást. Ezen
civitasok körül hozták létre kereskedelmi telepeiket a kereskedők. A kereskedők kezdetben a
városfalakon kívül éltek, és működtették szövetkezeteiket, ám ez a gyakran kényszerű
együttélés feszültségekhez vezetett: a megerősödött polgárság gyakran fellázadt a püspöki
hatalom ellen. A polgárok a királyhoz fordultak, aki felismerte a városokban rejlő
lehetőségeket, és támogatta a kommunákat követelő mozgalmakat.
A városiak első szövetkezési formájánál, a gildénél szorosabb együttműködésre volt szükség,
így alakultak ki a kommunák. Ez azt jelentette, hogy a polgárok egy választott testület által
maguk intézik az ügyeiket, tehát kialakult az önkormányzat. Élén a polgármester állt, akit a
szenátus segített. Az önkormányzattal együtt különböző kiváltságokat is kaptak. A 12.
Századra Nyugat- és Észak-Európában is elterjedt a kommuna-mozgalom.
Észak-Itália
Észak-Itália városai is a római civitasokból jöttek létre, ám fejlődésük eltér a Rajna-
vidékiekétől, innen ugyanis hiányzott a politikai hatalom, ezért a városok saját erejükre voltak
utalva. A városok között ritkán volt béke, csak alkalmi szövetségeket hoztak létre. A
nemeseket itt a városon belülre tudták szorítani, míg más régiókban ez nem volt jellemző. A
legfejlettebb területnek Lombardia számított. Itt már a 11. Század közepén megjelentek a
kommuna-mozgalmak, létrejött a váltó- és hitelrendszer. A pénzügyek mellett a városok
iparral és kereskedelemmel foglalkoztak. A városokat elsősorban gazdag kereskedő- és
bankárcsaládok irányították.