20. tétel: Középkor művészete: romanika és gótika. A középkori értelmiség, skolasztika.

Az ezredforduló táján kialakuló és viszonylag gyorsan egész Európában elterjedő

művészetet a szakirodalom romanikának nevezi.

Marosi Ernő szerint: a romanikát egyszerre jellemzi a tartalmi irracionalitás és az elvont

formarend.
A romanika művészetének a hordozója, az ókeresztény művészethez hasonlóan, a templom.

Ez az egységes műalkotás, amelyben egyszerre vesz részt a szobrász, az építész, a festész és

az iparművész.
Az építészet a meghatározó, minden más ennek van alárendelve.

A kor legnagyobb építészeti problémája a boltozat kérdése.

Sokáig nem tudták megoldani ezt a kérdést, mert a korai boltozatok sokszor beomlottak.

A faszerkezetek sem voltak jók mert tűzveszélyesek voltak.

A boltozat mégis gyorsan elterjedt, előbb a hevedívekkel tagolt dongaboltozat, majd a

keresztboltozat, végül a XII. században a bordás keresztboltozat. A román templomokra a
tömbszerű, súlyos formák, hatalmas zárt felületek, kicsiny ablakok a jellemzőek. A nagy
falfelületeket párkányokkal, vakárkádokkal, emeleti galériákkal tagolták. A boltozat
megkövetelte a négyzethálós tagolást. Franciaországban a szentélykörüljárós,
kápolnakoszorús templom, Németországra a kétszentélyű, kétapszisú, két keresztházú
alaprajzok voltak a jellemzőek. Jellemző a váltakozó támrendszer, amelyel a belső tér
egyhangúságát kívánták feloldani. Viszont az épület statikája, a boltozat is megkívánta a
tömörebb, a vaskosabb és a karcsúbb pillérek váltakozását.
Példák:
Franciaország: Dijon, Cluny. Arles, Caen templomai
Németország: Speyer, Worms, Mainz templomai
Itália: pisai dóm
Spanyolország: Santiago de Compostella bazilikája
Külön csoportot alkotnak a cisztercita templomok, minden külső és belső díszítést elutasító
építészetével.

A gótikus építészet a XII. században az Ile - de - France területén alakult ki. 1140-es
években Suger apát átépítette a Saint Denis apátságot, stílusát a környék többi temploma is
követte. A XIII. században épült fel a gótikus stílus három legjelentősebb tempolma: a
chartres - i, a reimsi és az amiens - i katedrális.
A legfontosabb új szerkezeti elemek: csúcsíves, bordás keresztboltozat, támpillér és a támív.
Ezekkel a megoldásokkal mentesítették a falakat a boltozat súlyától, lehetővé vált a nagy
ablakok beépítése. A romanika vízszintes tagolása helyett a vertikális, függőleges tagolás lett
az uralkodó. Alkalmazni kezdték a színes üvegablakokat, megváltozott az építészet és a
gótika viszonya, meszűnt a korábbi alárendeltség. A többi művészeti ág egyenrangú lett az
építészettel. A szobrászatban az alakok felveszik reális arányaikat, érzelmeket, gesztusokat
fejeznek ki, nem szímbólumok és típusok többé.
 A XI. század egy új korszakot hozott Európa kultúrtörténetében. Lényegét a következő
személet alkotta: a kor tudományos világa elfogadta az antik előzményeket, de már nem csak
másolásukra törekedett, inkább egyes elemeit próbálta beilleszteni az új kultúrába. A
kialakuló új kultúra csúcspontját a XII – XIII. században érte el.
Az egyetem elnevezés a latin universitas szóból származik, ami egyetemesség,
összesség jelentéssel bír, miután a középkor egyetemei a tanárok és diákok közösségét,
összességét jelentették. Az első ezredforduló után az európai oktatás rendszerében is
változások kezdődtek. A szerzetességen belüli megújulások nem kedveztek a monostori
iskoláknak, szerepük fokozatosan csökkent. Az egyetemek, bár városi iskolák voltak, nem a
polgárság iskoláiból, hanem a székesegyházi, káptalani iskolákból fejlődtek ki. A leghíresebb
iskolák a következő városokban létesültek: Salerno, Reggio, Padova (1222), Siena (1246),
Piacenza (1248), Tours, Orléans, Lyon, Reims, Párizs, Bologna (1154), Salmanca (1254),
Alcala, Prága (1347), Krakkó (1364).
Az universitas szó a korban több dolgot jelölt egyszerre. Kezdetben a közös érdekű, és
jogi státuszúak csoportját, vagy testületét jelentette, valamint a tanárok és diákok
csoportosulását. A mai felfogást jobban tükrözi a studium generale kifejezés. Első utalások e
szóra 1225 – ben IV. Ince. pápa által jelentek meg, ő már ekkor alapított egy ilyen iskolát
Rómában, valamint már IX. Gergely pápa is használta ezt a kifejezést. Az intézmények
alapítási joga pápai, később pedig uralkodói előjog volt.
Az egyetem elsősorban vallásos testület volt. Az oktatók nem mindig voltak
felszentelve, de minden esetben klerikusok voltak. Így világos, hogy a római egyház
igazságszolgáltatása alá tartoztak. A szervezet jól elkülönült, egyetlen korábbi városrészhez
sem tudták besorolni.
Az egyetemi testület szervezete
A szervezet bemutatásánál a párizsi egyetemet vesszük alapul.
Ez az intézmény már a XIII. században kialakította adminisztratív és szakmai
szervezetét. Az egyetemen négy kar működött:
1. Szabad művészetek kara
2. Orvostudományi kar
3. Teológiai kar Kánonjogi kar
A karok az egyetemen belül külön testületet alkottak.
A kánonjogi, valamint az orvostudományi karok élén ún. címzetes mesterek
(régensek) álltak, legfelsőbb vezetőjük pedig a dékán volt. A szabadművészetek kara a
legnépszerűbb karnak számított és az ún. nationés rendszerén alapult. Ez az akadémiai
nemzetek rendszerét jelentette. A mestereket és diákokat nagyvonalakban, származásuk
szerint osztották be.
A négy akadémiai nemzet a következők voltak: francia, pikárdiai, normandiai,
valamint az angol. Élükön a prokurátorok álltak, akik a rektorok munkáját segítették. A négy
karnak kevés közös ügye volt, így a közös szervezetek köre is szűknek bizonyult. Mégis egy
ilyenről tudunk, ez pedig a Pré – aux – Clers volt. Ez egy játékmező volt a városfalakon kívül.
Minden kar használhatta. A karok nagygyűléseiket általában templomokban kolostorokban
tartották (pl.: Saint Julien – le – Paure)
A században fokozatosan kiemelkedett a szabad művészetek kara. A rektor hatásköre
hamarosan az egész egyetemre kiterjedt. A fent részletezett szervezés érvényesült a legtöbb
európai egyetemen, esetleges árnyalatnyi változásokkal. Oxfordban például a vezető
elnevezése kancellár volt, nem rektor, valamint 1274 – re eltűnt a hallgatók nationés
rendszere. Valószínűleg a kevés érdeklődő miatt. Az egyetemi testület hatalmának alapját
három tényező képezte. A jogi autonómia, mely persze csak az egyház keretein belül
érvényesült, fellebbezéssel pedig a pápához fordulhattak. A sztrájk, valamint a secessio joga.
Végül pedig az egyetemi fokozat odaítélésének joga.
Az oktatási rend
Az egyetemi életet a statútumok rendszere szabályozta. Ezek egyfajta
szabálygyűjteményt jelentettek. Megszabták egyes studiumok időtartamát, tananyagát, és a
vizsgakövetelményeket egyaránt. Ezen előírások azonban nem minden esetben jelentették a
pontos gyakorlati módot is.
Problémát jelentett, hogy a középkorban nem váltak szét pontosan az oktatás
fokozatai. Így a tanulmányok előzményei nem voltak pontosan megállapíthatók. A helyzetet
csak bonyolította, hogy az egyetemeken belül működtek a középfokú oktatás intézményei is.
Valamint a collegiumok rendszere, ahol is már nyolc éves kortól engedélyezték a bentlakást.
Az oktatás a hét szabad művészet (Septem artes liberales) tanításán alapult.
Ez két szakaszból állt össze. I. Trivium (Hármas út)
1. Grammatika
2. Retorika
3. Dialektika
A második szakasz a II. Quadrivium (Négyes út ) volt
1. Astronomia (csillagászat)
2. Aritmetika ( Számtan)
3. Geometria ( Mértan)
4. Musica (Zene)19
Az ismeretek elsajátítása hat évig tartott. Ez pedig általában tizennégy és húsz év közt
volt lehetséges. Ezt Robert De Courcon párizsi statútumai alapján tudjuk. A hat év során két
fokozat különült el.
● Baccalaureatus (Ez egyfajta vizsga volt, melyre a második év végén került sor.)
● Doctoratus (Erre a tanulmányok végén került sor.)
Csak ezek után következhetett a jogi, orvostudományi, vagy teológiai oktatás.
Példaként hozhatjuk fel ismét Párizst. Itt egy hatéves képzés után ún. artes fokozatot
kaptak a hallgatók. Teológiai képesítés pedig nyolc éves képzés, valamint a doctorátusi vizsga
teljesítése után kaphattak. Így az alsó korhatár harmincöt év lett.

A tananyag
Az oktatás tulajdonképpen különböző szövegek magyarázatát jelentette. (Ezen művek
jegyzékét is a statútumok tartalmazták.) A művek persze értelem szerűen helyenként, és
időszakonként változtak. Párizsban a logikát és dialektikát Arisztotelész művei alapján tudta
elsajátítani a hallgatóság. Bolognában a retorikai tanulmányok Cicero munkásságán alapultak,
a matematikával és asztronómiával pedig Eukleidész és Arisztotelész művein keresztül
ismerkedhettek meg.
 Az orvostudomány alapját Constantinus Africanus műve képezte. Ez az Arc
Medicinae címet viselte, és a XI. században terjedt el. A mű egyfajta összefoglalónak
tekinthető. Hippokratész és Galeanus műveit foglalta össze.
A teológiai tanulmányok során elsajátítandó ismereteket három mű tartalmazta. Az
egyik A Biblia volt. Másik kettő pedig Petrus Lombardus Szementenciák könyve, valamint
Petrus Comester Historica Scholastica c. műve.
A vizsgák
A vizsgák és címek elnyerésének egyetemenként változó szabályrendszere volt.
Bolognaban két fokozatú doktorátus történt.
1. Tényleges vizsga (exam privatum)
2. nyilvános vizsga (conventus publicus)
Ez utóbbi egyfajta kinevezési szertartásként funkcionált. A vizsga után a jelöltet az
akadémiai nemzete vezetőjéhez kísérték. Itt a prokurátor jelenlétében esküt tett, melyben
megfogadta, hogy eleget tesz minden feltételnek, valamint vizsgáztatóit semmilyen formában
nem próbálja megvesztegetni. Az esküt követően két kommentálandó szöveget kapott,
melyekre otthon készülhetett fel. Ezt követően a vizsgabizottság és a főesperes jelenlétében
adja elő érveit.
A döntés többségi vélemény alapján születik, melyet a főesperes hirdet ki. A
rendezvény keretein belül részt vesz első egyetemi vitáján, majd megkapja mestersége
jelvényeit, melyek a következők voltak: katedra, nyitott könyv, aranygyűrű, tanári sipka.
A skolasztika
A skolasztikus filozófia vagy skolasztika a középkorban a nyugati civilizáció
legmeghatározóbb, a katolikus egyházhoz és ennek iskoláihoz szorosan kötődő filozófiai
irányzata, mely a Szentíráson, azaz a Biblián kívül elsősorban a nagy ókori görög filozófus,
Platón, majd később Arisztotelész s még inkább kommentátorainak munkásságára épít. A
skolasztikus, skolasztika kifejezések maguk is a latin schola („iskola”) szóból származnak,
mivel ebben az időszakban főleg az (egyházi) iskolák és egyetemek foglalkoztak ezzel az
erősen teológiai alapokon álló filozófiai rendszerrel. A skolasztikus filozófia ismertetőjelei
tehát a közös és jellemző intézményrendszer és az ezzel járó oktatási módszer, azon kívül a
tananyag, amely bizonyos meghatározó tekintélyek műveinek feldolgozásából áll, ezek
nagyfokú tisztelete és a gondolataikra irányuló kritika meglehetős hiánya mellett.
A skolasztikát tekintélyelvűség jellemezte, azaz a Szentírás, az egyházatyák, a zsinati
határozatok, valamint a „Filozófus”, azaz Arisztotelész tisztelete (bár a 12. század végéig még
Platón tanai is elevenen hatottak). Éppen ez az említett tekintélyekre alapozott tanítási és
kutatási (vitatkozási) módszer az egyik kapocs, ami a skolasztikus filozófia sokféle irányzatát
a közös intézményrendszer szempontján túl tartalmilag és módszertanilag egybekapcsolja.
Részletesebben szólva, a fenti módszerek a következők voltak:
 Minden tantárgy tanítása egy-egy híres és tekintélyesnek tartott tudós, az auctor (a
latin szó fordítása: „szerző”) egy-két művének részletes és vizsgálódó, boncolgató
tanulmányozására épült. Így a skolasztikus tudomány gyakorta abból állt, hogy a
szerző műveit lábjegyzetekkel, kommentárokkal látták el. Ez bizonyos mértékben
akadályozta a fejlődést, hisz nem születtek igazán új, a szerző tanaival radikálisan
szakító elméletek.
 A tanárok (magistri scholae) és a tanítványok (scholastici) a lectiokon (előadások) és
a disputatiokon (viták) formálták ki, illetve fejlesztették tovább filozófiai tanaikat.
  A keresztény filozófián kívül a skolasztikában jelentős szerepet kapott az arisztotelészi
és sztoikus logika tanulmányozása és továbbfejlesztése is, ami a skolasztikus logika és
vitatkozástan (dialektika) kialakulásához vezetett. Ez nemcsak tartalmi, hanem
módszertani jellemző is, hiszen a viták és vitairatok a fentebbi elméletek keretében
kidolgozott, elég határozott szabályok szerint épültek fel.
Irányzatai, iskolái
A skolasztika fő iskolái részben személyekhez, részben szerzetesrendekhez kötődnek:
• domonkos bölcseleti iskola – tomizmus: Aquinói Szent Tamás (Thomas Aquinas)
nevével fémjelzett iskola, mely arisztoteliánus beállítottságú, ebből származik a skotistákkal
szembeni nézetkülönbsége is.
• ferences bölcseleti iskola – skotizmus: Scotus Szent János (Duns Scotus) nevével
fémjelzett iskola, mely platonikus beállítottságú, ebből származik a tomistákkal szembeni
nézetkülönbsége is.
• jezsuita bölcseleti iskola – molinizmus: Luis de Molina nevével fémjelzett iskola,
mely elsősorban megigazulástani kérdésekben került szembe a klasszikus tomizmussal. Míg a
molinisták a szabad akaratot hangsúlyozzák az üdvösségben, addig a tomisták a kegyelmet. A
16-17. századi vitában a molinisták kriptokálvinizmussal vádolták a kor tomistáit, míg őket
semi-pelagianizmussal hozták összefüggésbe a tomista domonkosok.
A skolasztika irányzata időben elsősorban az 1100-1500 közti időszakban volt
uralkodó nyugaton, kezdetben sokat merített az arab és zsidó arisztoteliánus filozófiából is; és
a történelem során maga is változott. Három nagy korszakát tartjuk számon: a realizmus, a
nominalizmus és a mérsékelt realizmus. Legjelesebb képviselői Aquinói Szent Tamás,
Albertus Magnus és Roger Bacon voltak.