RENESZÁNSZ – TÖRTÉNELMI HÁTTÉR

A polgárosodás kezdetei
A reneszánsz alapja az érett középkorban kibontakozó gazdasági-társadalmi fejlődés volt. E
fejlődés legkorábbi jelei az 1300-as évektől mutatkoztak a földközi-tengeri kereskedelemben
vezető szerepet játszó észak-itáliai városállamokban. Közülük különösen Firenze
emelkedett ki. A virágzó kereskedelem, a városiasodás és a korai kapitalista termelési formák
megjelenése következtében megváltozott a társadalom. Megjelent a polgárság,
megkezdődött a városállamok önállósodása. Mindez a feudális kötöttségek fellazulásához
vezetett. A reneszánsz polgár sok tekintetben másként szemlélte a világot, mint a középkor
embere. Munkájához is másfajta ismeretekre volt szüksége. Érdeklődése a való világ, a
természet törvényszerűségei felé fordult. Bár továbbra is érvényes maradt a kereszténység
világmagyarázata, megkezdődött a közgondolkodás profanizálódása (elvilágiasodás). Az
ember figyelme nem irányult kizárólag a halál utáni létre. A számára adott e világi életet
igyekezett kényelmesebbé, szebbé, élhetőbbé tenni.

A reneszánsz érvényessége
Európában a reneszánsz időben széthúzódva, az egyes kultúrákban, valamint a művészeti
ágakban sajátosan jelentkezett, és felbomlása sem egy időben ment végbe. Itáliában például
a gótika korlátozott jelenléte és a latin hagyományok továbbélése is segítette elterjedését.
Franciaországban vagy a német területeken a virágzó gótika inkább késleltette
megjelenését. Angliában, Németalföldön és a német fejedelemségekben a reneszánsz XVI.
századi kibontakozása és fénykora az útjára induló reformációval is összekapcsolódott.
Európa más térségeiben, így például Közép-Európában a humanista kultúra megjelenése
királyi vagy fejedelmi udvarokhoz, egyházi központokhoz kötődött. E területeken a
reneszánsz társadalmi alapját a reformáció századában (XVI. század) sem képezhette a terület
gyengén fejlett polgársága. Magyarországon még a XVII. század elején is készültek
reneszánsz alkotások.
A reneszánsz kort általában három nagy szakaszra bontják: Trecento (XIV. század
vége – a megismerés kora), Quattrocento (XV. század – a valóság realisztikus
ábrázolásának kora), Cinquecento (XVI. század – a kiteljesedett, érett reneszánsz
művészet).
 RENESZÁNSZ – MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI HÁTTÉR

A reneszánsz önértelmezése
A reneszánsz követendő mintát, folytatható hagyományt talált az antikvitásban, melyet a
műveltség normájának tartott. Úgy vélte, hogy a középkor eltávolodott az antikvitás örökségétől,
és a hanyatlás barbár, sötét korszaka volt. Önértelmezésében az új korszak feladata, hogy ismét
érvényt szerezzen az antik kultúra eszményeinek. A vele való folytonosságot hangsúlyozta
azzal is, hogy a megelőző korszakot középkornak nevezte el. A reneszánsz önértelmezése
azonban nem felel meg teljesen a valóságnak. Bár a reneszánsz a középkorhoz képest eltérő
vonásokat is mutat, nem értelmezhető annak teljes ellentéteként. Számos vonatkozással
kapcsolódik ugyanis a középkori hagyományokhoz. A reneszánsz éppen úgy, mint a középkor,
a keresztény Európa művészeti korszaka. A középkorhoz hasonlóan idegen tőle az antik
többistenhit és az anyagelvű gondolkodás. Téves az az állítás is, hogy a középkorban feledésbe
merült az antik kultúra, ugyanakkor tény, hogy azokat az antik műveket gyakran elutasította,
amelyeket a keresztény tanításokkal összeegyeztethetetlennek ítélt. Összegezve azt mondhatjuk,
hogy a korszakváltás jelentős tartalmi-szemléleti elemei már a középkorban kialakultak. Az
azonosságon belül viszont az e világi célok és értékek váltak hangsúlyosabbá. Tágabb
értelemben a reneszánsz az európai kultúrának olyan szintézisét teremtette meg, amely az
antikvitásból és a középkori kereszténységből megőrizte és egységesítette a saját világképének
és értékrendjének megfelelő elemeket.

A természettudomány
A világhoz és az emberhez való újfajta viszonyulás megkérdőjelezte a világról való tudás
összeegyeztethetőségét a hittel, a teológiai tudással. Így a hit és az ember megismerő
tevékenységéből fakadó tudás a reneszánszban gyakran összeütközésbe került egymással. A XV.
század végén és a XVI. században megszületett az újkori természettudományos gondolkodás.
Megszületett a heliocentrikus (napközpontú) világkép, bár az új csillagászati rendszert a hit
oldaláról még továbbra is támadások érték.

A humanizmus
A reneszánsz korai időszakának legfontosabb szellemi áramlata és tudományos
magatartásformája a humanizmus volt. A görög-római világ megismerésére és felújítására való
tudományos törekvés, a klasszikus műveltségen alapuló tudós magatartás jellemezte. A humanista
embereszmény a sokoldalúan képzett, kíváncsi ember, aki az élet minden területén képes
tevékenyen helytállni.

RENESZÁNSZ – MŰVÉSZETTÖRTÉNETI HÁTTÉR

Esztétikai gondolkodás
A reneszánsz esztétikai gondolkodása Arisztotelész utánzáselméletét újította fel. A művészi
tevékenységet gyakran a tükörmetaforával érzékeltette. Úgy vélte, hogy a művészi tudat
nem gépiesen, hanem válogatva és értelmezve tükrözi vissza a valóságot. A reneszánsz
természetelvűséggel összefüggésben a művészetfelfogás központi elve a természet
egyetemes törvényszerűségeként értelmezett harmónia és arányos megformálás lett. Az
eszményítés művészeti elvét a platonizmus is befolyásolta.

A reneszánsz zene
A reneszánsz a kórusművészet aranykora, énekes (vokális) korszak. Az „a capella” (kíséret
nélküli) énekkari szerkesztés máig élő hagyománya ekkor virágzik ki Európában. A XV.
században jelenik meg a kórus. Ezek igen kis létszámú együttesek, mindössze nyolc-tizenkét
énekest számlálnak. A közkedvelt kóruséneklés ebben a korban helyet kap a templomban, a
színpadon, az utcán, egyszóval mindenütt. Hangszereket is alkalmaztak szólójátékra,
vagy énekszólam kíséretére. Sokféle fúvós, vonós és billentyűs hangszert ismertek, ez
utóbbiak közé tartozott az orgona, mely a barokk zenében kap majd nagy szerepet. A
reneszánsz legjellegzetesebb és legkedveltebb hangszere mégis a lant, amelynek szerepe a
későbbi századokban „házi” hangszerré vált zongoráéhoz volt hasonló.
A zene terjedésében döntő szerepet játszott az első zenei nyomdák megjelenése. Az
eddig csak egyes kéziratos példányokból ismert kompozíciók közkinccsé váltak.
A XIV. század végén Párizs zenei vezető szerepe hanyatlóban van. Új központja a
kultúrának a Burgundi hercegség, mely haszonélvezője volt a hosszú háborúnak. A XV.
századi Németalföld magába foglalta a Burgundi hercegségen kívül a mai Belgiumot,
Hollandiát, Luxemburgot és Lotharingia területét. Ennek a területnek a zenéje több mint száz
éven át vezető szerepet vitt a zene fejlődésében.