28.

A humanizmus és reneszánsz
A humanizmus

A XIV. századtól kezdődően megfigyelhetők azok a társadalmi és gondolkodásbeli

változások, amelyek a világszemlélet átalakulásához vezettek. A megerősödött városi
polgárság egyre inkább függetlenítette magát az egyháztól. Zömében az ő körükből kerültek
ki a XIV-XV. Század humanistái, akik az új művelődés és művészet létrehozói voltak.

A középkori gondolkodók istent helyezték a gondolkodás középpontjába. A humanisták

figyelmét azonban egyre inkább az evilági élet és az ember kötötte le. A középkorban az
egyén véleménye alárendelődött a testületi érdekeknek. A különféle egyházi társulatokban és
a világi intézményekben – például a céhekben – csak azt a gondolatot fogadták el
mérvadónak, amely a közösségnek is megfelelt. A humanisták ezzel nem értettek egyet.
Rajongtak és harcoltak az egyén szabad vélemény formálásáért. Az általuk képviselt
filozófia, a humanizmus a személyes szabadság, a függetlenség eszményét sugározta.

A humanisták az ókori görög és római művészekben és tudósokban találták meg

példaképeiket. Szerintük a középkor „sötétsége, barbársága” megszüntette a
szabadgondolkodást, visszavetette az irodalom és a művészetek fejlődését. A középkori
kötelékek lazulása idején úgy tűnhetett, hogy mindaz, amit a középkor jelentett, az antik
Róma szellemiségének feltámadásával szűnik meg. Meg voltak győződve arról, hogy az antik
Róma csak akkor támadhat föl, ha újjászülethet és fölvirágozhat az antik irodalom és az
antik képzőművészet. A humanista mozgalom nélkül nem jöhetett volna létre az új
művészet.

A humanizmus Észak-Itáliában született. Egyik első képviselője Dante Alighieri (1265-1321)

az Isteni színjáték című művében leírja utazását a Pokolban, a Purgatóriumban (tisztítótűz)
és végül a Paradicsomban, ahol találkozott kedvesével, Beatricével.

Őt követően Petrarca (1304-1374) és Boccaccio (1313-1375) még egyértelműbben fejezik ki

az antik világban elfogadott érzések és szabadabb életforma utáni vágyakozást. Boccaccio
műve, a Decameron a pestisjárványok elől egy Firenze melletti villába költözött. Unalmukat
zenével, tánccal, szerelemről és erotikáról szóló történetek előadásával űzték el. A világi élet
szépségéről, izgalmairól szóló mű elnyerte a városi polgárok érdeklődését, „kivívta” viszont
az egyháziak ellenszenvét.

A reneszánsz művészet

A francia renaissance szó „újjászületést” jelent. Ezzel a szóval jelöljük azt a XV-XVI.
Századi európai művészetet, amelyben a kortársak az ókori görög-római művészet
újjászületését látták. A reneszánsz művészet nem csupán az ókori épületek, szobrok,
festmények utánzását jelentette. Benne rejlett a klasszikus kultúra ösztönző ereje: a haladás
eszménye is. A XV. Századi itáliai művészek az ókori történetírók szövegeit tanulmányozva
arra lettek figyelmesek, hogy a művészet a versengés által fejlődik. Az egykori szövegek és
saját meggyőződésük alapján hangoztatták, hogy a művészek közötti verseny a minél
„elevenebb” természetábrázolásért folyik.

Az új művészet nem ismert korlátokat. A firenzei Cimabue [csimabue] (1250-1302) és

Giotto [dzsotto] (1267-1337), a sienai Simone Martini (1284-1344) és a Lorenzetti
[lorencetti] testvérek képei fölszabadították a festészetet a merev, szigorúan szabályozott
bizánci művészet hatása alól. A szintén festő Masaccionak [maszaccso] (1401-1428) és Piero
della Francescának [piero della francseszka] (1415-1492) köszönhetően az emberi test
tanulmányozása a művészet kulcsfeladatává vált. (Előfordult, hogy az egyház szigorú tilalma
ellenére holttesteket csempésztek ki a kórházból, és felboncolták azokat.) A XV. Század
végén a reneszánsz művészet a firenzei Botticelli (1445-1510) festészetében mutatta föl
értékeit. A festő művei a mitológiai érdeklődés és a valósághű ábrázolás jeles példái.

A humanista szellemi szabadságvágyát a művészet önmagában igen ritkán tudta kielégíteni.

Ezért a nagy reneszánsz művészek az alkotáson kívül még sok mindennel foglalkoztak.
Leonardo da Vinci [da vincsi] (1452-1519) ünnepségeket rendezett, muzsikált, orvosi
kísérleteket végzett, hadi eszközöket (pl. harckocsit) tervezett és a repüléssel is kísérletezett.
Michelangelo [mikelandzselo] (1475-1564) verseket írt, Raffaello (1483-1520) a festő,
épületeket tervezett.

Művészeti akadémiák

A humanisták a művészképzés új formáját szorgalmazták. Marsiglio Ficino [ficsino] egy

firenze melletti villában a platóni hagyományok alapján felújította a vitatkozva tanulás – a
disputáció – módszerét. Ehhez a körhöz kapcsolódott a másik híres firenzei neoplatonikus
filozófus Pico della Mirandola is.

Az új oktatási intézmény alapelveit az építészek, a festők és a szobrászok is szívesen

fogadták. Az elméleti kutatást előtérbe helyező akadémia a reneszánsz idején már versengett
a csupán mesterségbeli tudást követelő céhekkel, amelyek gátolták az egyéniség szabad
kibontakozását.

A reneszánsz versengés példái

A műalkotásokat létrehozó középkori mesterember a reneszánsz idején vívta ki szabadságát.

Mesterből már-már külső korlátozás nélkül alkotó művésszé vált. Az ókori görög
művész-versenyek példája nyomán egyre több művész mérte össze – egy-egy hasonló feladat
megoldásával – felkészültségét. Maguka megrendelők is jó néven vették, ha a művész
demonstrálja tudását. Lorenzo Ghiberti (1378-1455) Brunelleschivel [brunelleszki]
(1377-1446) versengett, s az előbbi elnyerte a megrendelőtől a firenzei keresztelőkpolna
egyik bronzkapujának kivitelezési jogát. Később Ghiberti megmintázta azt az ószövetségi
jelenetekkel díszített kapuzatot, amelyet a kortársak „Paradicsom kapujának” (Porta del
Paradiso) neveztek. Brunelleschi a firenzei dóm kupolájának megépítésével kárpótolta magát.
Az itt alkalmazott építészettechnika vívmányait egész itália ünnepelte.

Leonardo da Vinci és Michelangelo 1504-ben, a firenzei városháza nagytermének díszítésekor

szintén összemérte tudását.