Professional Documents
Culture Documents
században
A nagy földrajzi felfedezések és a gyarmatosítás következményei
A monopolkapitalizmus jellemzése
Az ipari forradalom egyik feltétele a mezőgazdasági termelés átalakulása volt. Ennek során
kevesebb munkás egyre több városi lakos eltartására volt képes. Ezzel együtt járt a lakosság
számának növekedése illetve a bérmunkásréteg kialakulása. Az új iparágak és a
tömegtermelés egy ideig felszívták a mezőgazdaságból felszabaduló munkaerőt, de a kialakult
munkaerő-felesleg először olcsóbb munkaerőhöz, majd munkanélküliséghez vezetett.
Új társadalmi rétegek jöttek létre, a tőkés nagypolgárság és a városi munkásosztály. Az
egész folyamat végül a gyermekek és a nők foglalkoztatásához vezetett, akik munkaereje
olcsóbb volt a férfiakénál.
A kapitalizmus kohója
Miben tértek hát el itt a feltételek, illetve mi volt az, ami eredetileg, indulásakor az európai
fejlődést jellemezte? E kérdésekkel is több jeles hazai és külföldi szakember foglalkozott.
Francia kutatások eredményeiből kiindulva Makkai László úgy próbálta meghatározni az
európai fejlődés eredeti jellegzetességeit, hogy a feudalizmus kialakulásának első, korai
szakaszát vette vizsgálat alá. Azt, amelyben az új földesuraság kialakulása, illetve gazdasági
és politikai hatalomátvétele, a feudális struktúrák létrehozása az antik világ lehanyatlása
után végbement. Szerinte az európai feudalizmus igazi, tiszta modellje az antik (görög-
római) és a barbár (főleg germán) elemek találkozásából, megfelelő arányú vegyülékéből
keletkezett, és eleve magában hordta a kapitalizmus felé mutató, tehát a feudalizmust
meghaladó tendenciákat. Ahol a keveredési arány nem bizonyult egészen megfelelőnek, mert
túl sok vagy túl kevés volt akár az antik, akár a barbár alkotóelem, ott - ennek következtében -
már a feudalizmus sem tiszta, hanem többé-kevésbé hiányos formában jelentkezett, és így a
benne rejlő kapitalista irányú tendencia lefékeződött.
A hazai fejlődés sorsát sem pusztán és kizárólag az döntötte el már az induláskor, hogy
honfoglaló őseink, nem bírván megszerezni a több antik elemmel kecsegtető Lombardiát,
onnan visszatérve, időszámításunk 900. esztendejében elfoglalták a szerényebb múltú
Pannóniát, vagyis a Dunántúlt. De hivatkozhatnánk Svédország még szembetűnőbb példájára
is a skandináv peremzónában, amely a 10-11. századi nagy belső európai expanzió idején
aligha állt magasabb szinten, mint Magyarország a Duna-medencében, sőt annál
nyilvánvalóan még kevesebb antik, római előzménnyel rendelkezett, de a 20. századra más
folyamatok eredményeként a fejlett európai országok szintjére emelkedett és nemrég
nehézségek nélkül tagja lett az Európai Uniónak.
Az európai kultúra fejlődése egyébként sem lineárisan, egyenes vonalban haladt a korai
századoktól napjainkig. Alapvető tendenciái felismerhetők, de érvényre jutásuk változó
ütemben, hullámvonalakban, visszaesések, válságok, újabb nekilendülések során át ment
végbe. A sötétnek nevezett középkor a 13. században, a katedrálisok korában látványos
felfutással jelentős eredményeket ért el építészeti technikában, népességszámban, városi
fejlődésben, a rendi politikai struktúrák kialakításában és sok más területen egyaránt. Főleg
Nyugaton, ahol viszont ezután szinte két évszázadon át válságos időszak következett,
gazdasági visszaeséssel, népességcsökkenéssel, pestisjárvánnyal (ami a válságnak nem kiváltó
oka, hanem velejárója volt), külső és belső háborúkkal. A 14-15. századi Franciaországban,
amelyet belső zavarok és angol hódítók is gyötörtek, keservessé vált az élet.
Európa expanziója
További jellemző vonása az európai kultúrának a terjeszkedés, az expanzió, amely egy időre
szinte uralmi pozíciót biztosított számára a nagyvilágban. Valamiféle terjeszkedési törekvés
természetesen - gazdasági, vallási vagy politikai motívumokkal színezetten - jelentkezett más
jellegű kultúrákban is. Elég itt az iszlámra, az arab kereskedőkre vagy éppen az ázsiai nomád
hódító birodalmakra utalnunk. Európa expanzióját tehát nem maga a terjeszkedés ténye,
hanem elsősorban az különböztette meg más kultúrákétól, hogy messzebb érő, szerteágazóbb
és tartósabb volt, mint azok. Olyannyira, hogy ez kontinensünk kis méreteivel szinte nem is
állt arányban. Meg talán azzal a viszonylag szegényes, szerény színvonallal sem, amely
Európát a kezdeti időszakban jellemezte. Az iszlám (arab) világ a 8-9. században még
felkészültebbnek, gazdagabbnak tűnhetett. S az aranyért, amely innen, dél felől érkezett,
Európa akkoriban, más csereérték híján, emberekkel, rabszolgákkal fizetett. E kereskedelem
Nyugaton úgy működött, hogy például verduni kereskedők a mai Csehország területéről
szállították az eladó emberanyagot Hispániába a móroknak, akiket csak egy emlékezetes
katonai vereség (732) akadályozott meg abban, hogy Franciaországot is uralmuk alá vessék.
Az arab-perzsa krónikákból tudjuk, hogy szerényebb méretekben ilyesmivel próbálkoztak
Etelközben a honfoglalás előtt a magyarok is, akik keleti szláv foglyaikat adták el
nemesfémért a Fekete-tenger kikötőiben.
A középkor további századaiban viszont Európa fejlődése oly mértékben felfutott, hogy
megkezdődhetett a terjeszkedése. Először egy nagy belső expanzió indult kelet felé: nyugat
felől főleg német telepesek érkeztek Skandináviába, illetve a Visztula és a Duna vidékére.
Nemcsak Buda vagy Pozsony, hanem Stockholm régi városlakói is németek voltak. Ezt
követte a 15. századtól kezdve a külső expanzió az Újvilág és Ázsia felé. A világ más kultúrái
között, amelyek addig inkább csak közvetlen szomszédságukkal érintkezve élték a maguk
külön életét, nagyrészt az európaiak közvetítésével jött létre kapcsolat. Aminek voltak olyan
semleges” velejárói, hogy nemcsak áthozták az Újvilágból a kukoricát, dohányt és a
burgonyát, hanem odavitték - máshonnan - a gyapotot, a cukornádat és a rizst. De voltak
brutális, embertelen megnyilvánulásai is, mint a rabszolga-kereskedelem, amely Fekete-
Afrikából szállította a munkaerőt az Újvilág ültetvényeire.
Az európai - főleg a francia - felvilágosodás politikai írói viszont már nemcsak több
együttérzéssel fordultak a távoli kolóniák népei felé, hanem a tapasztalatok tanulságait is
megfogalmazták: az Európán kívüli világ alávetésében és kifosztásában egymással versengő
hatalmakat olyan éles kritikával illették, amely e hatalmak hazai szerepét is megkérdőjelezte
azzal, hogy a külső hódítások veszélyesen hatnak vissza Európa saját politikai rendszerére. Ez
természetesen nem akadályozta a terjeszkedés erőit abban, hogy folytassák akcióikat. Az
angol gyarmatbirodalom növekedésében az észak-amerikai kolóniák elvesztése, függetlenné
válása, az Egyesült Államok megszületése (1783) is csak átmeneti megtorpanást jelentett.
Európa azt vitte szét a világba, amivel éppen rendelkezett. Fejlettebb haditechnikával győzte
le Latin-Amerika helyi civilizációit. Később gazdasági behatolással, kereskedelemmel,
kapitalista módszerekkel vette ellenőrzése alá a világ különböző pontjait. S itt vissza kell
térnünk a kapitalizmus kialakulására. Feudalizmusról, pontosabban kiváltságokra épült
társadalmi-politikai rendszerekről, amelyek többé-kevésbé a feudalizmus fogalma alá
sorolhatók, Európán kívüli országok esetében is beszélhetünk. A kapitalizmus - tehát a polgári
gazdasági és társadalmi rendszer - azonban spontán módon, belső feltételekből, úgy látszik,
csak Európában, közelebbről annak nyugati epicentrumában, fejlettebb zónájában született
meg. Másutt már e kialakult kezdeményezés kihívására, tehát annak következményeként jött
létre, majd terjedt el a nagyvilágban. Elvileg persze feltételezhetjük, hogy ez a társadalmi
átalakulás esetleg hosszabb idő múltán máshol is végbemehetett volna, így például Japánban
bizonyos fokig megvoltak a későbbi spontán változás feltételei. Ez a feltevés azonban nem
változtat a történelmi tapasztalaton és tényeken. A kapitalizmussal Ázsia feudális államai is
mint idegen, európai hatalmak módszerével találkoztak először. Ezzel persze összefért, ha
kellett, az erőszak alkalmazása is, tehát nemegyszer súlyos konfliktusok sora. De végső fokon
együtt járt e találkozásokkal a feudalizmust meghaladó, új társadalmi rend politikai eszméinek
és intézményeinek terjedése is.
Mindez elősegítette azt is, hogy más kultúrák különböző országai - amelyek elég erősnek
bizonyultak e feladathoz - az európai behatolást kivédve, szintén továbbfejlődjenek. Európa
tehát expanziója során - igaz, olykor keserves beavatkozással - azt is elősegítette, hogy a
nagyvilág különböző kultúrái hasonló civilizációs technikákkal, módszerekkel lássák el
magukat, és kialakulhasson egy többé-kevésbé közös nemzetközi jogrend. Nem szólva arról,
hogy az Amerikai Egyesült Államok, amely eredetileg az európai kultúra átültetett részeként
született, függetlenségi harcával, politikai eszméivel már a 18. század végén kezdett a vén
kontinensre visszahatni. A 20. századra pedig oly jelentős szerephez jutott Európával
kapcsolatban is, hogy most már euroatlanti kultúráról, hatalmi együttesről beszélhetünk.