A felfedezések első száz évében a spanyolok és portugálok nagy tengeri fölénye miatt

csak néhány vakmerő (kalóz)hajó merte használni útvonalaikat. Ez új utak keresésére

ösztönözte az angolokat, franciákat és a hollandokat. Az Atlanti-óceán északi térségében
kutatták az északnyugati, ill. északkeleti átjárót, de hamarosan be kellett látniuk, hogy a kor
technikájával a Jeges-tengeren keresztül nem juthatnak át Kelet-Ázsiába. Mégsem kellett
lemondaniuk a mesés Kelettel folytatott közvetlen kereskedelemről. Amikor 1580-ban a
spanyolok bekebelezték Portugáliát, képtelenek voltak a keletre vezető tengeri útvonalak
átvételére és megvédésére. Ez jó alkalmat jelentett a hollandoknak és az angoloknak, hogy
átvegyék a helyét, és ezzel meg is szűnt az érdeklődésük az északi átjárók iránt, ami egyben a
nagy felfedezőutak több mint egy évszázados abbamaradását is jelentette.

Holland felfedezések
Willem Barents holland hajós és felfedező, az északi sarkvidéki expedíciók úttörője volt,
aki Szibériától északra kereste a feltételezett Északkeleti átjárót. Északról akarta megkerülni
Novaja Zemlja szigetét. Barents útjai során fedezte fel 1596-ban a Spitzbergákat, majd utolsó
útján életét vesztette.
A Holland Kelet-indiai Társaság megbízásából az északkeleti átjárót kereső Henry Hudson 1607-
ben felfedezte a Jan Mayen-szigetet. 1609-ben Észak-Amerika felé fordult: fölfedezte a
Manhattan-szigetet és behajózott a később róla elnevezett Hudson-folyó torkolatába.
Végighajózott Észak-Amerika partvidékén Új-Skóciától a Chesapeake-öbölig.

Angol felfedezések
A két Cabot (apa és fia) az északnyugati átjárót keresve felderítette (1497–1517) Észak-
Amerika partvidékét a Hudson-öböltől Észak-Karolináig. Sebastian Cabot az északkeleti átjárót
keresve Novaja Zemljáig jutott el (1553-ban).
Martin Frobisher három expedíciója (1576, 1577, 1578) közül az elsőn az északnyugati átjárót
keresve a Baffin-szigettől délre fölfedezte a róla elnevezett Frobisher-öbölt.
6.dia Francis Drake 1578-ban végighajózott a Magellán-szoroson, Amerika partjai mentén
észak felé Oregonig jutott, majd átkelt a Csendes-óceánon, és a Szunda-szigeteket érintve, majd
a Jóreménység fokát megkerülve tért haza. Feltérképezte a mai Brit Columbiát és Alaszka déli
partjait.
Humphrey Gilbert második expedícióján, 1583-ban elérte Új-Fundland partjait, és ezt a földet
az angol királynő nevében formálisan birtokba is vette.
John Davis 1585–1587 között három expedícióján jórészt felderítette Grönland nyugati partjait,
felfedezte a róla elnevezett Davis-szorost és a Baffin-öböl déli részét; 1592-ben pedig a
Falkland-szigeteket.
Sir Walter Raleigh és Richard Grenville 1585-ben újabb területet fedezett fel Észak-Amerika
keleti partvidékén. Az itt alapított gyarmatot I. Erzsébet tiszteletére Virginiának nevezték el.

Francia felfedezések

1524-ben a firenzei származású, de francia szolgálatban hajózó Giovanni da Verrazzano

elsőként hajózta végig Észak-Amerika keleti partvidékét, Észak-Karolinától egészen Új-
Brunswickig.
1534-től 1541-ig Jacques Cartier a Szent Lőrinc-öblöt kutatta, ő volt az első európai, aki
felhajózott a Szent Lőrinc-folyón a mai Montréalig.
9.dia 1604-től 1609-ig Samuel de Champlain a szárazföldön bejárta Kanada keleti partvidékét,
és 1608-ban megalapította Québecet, valamint róla nevezték el a Champlain-tavat.
1608-tól 1633-as haláláig Étienne Brûlé a szárazföldön bejárta többek között az Nagy-tavakat és
Ontario teljes területét.

11.dia A felfedezések következményei

A világkereskedelem kialakulása

A 16–17. században Londonnak és további kikötővárosoknak (például Lisszabon,

Sevilla, Antwerpen, Amszterdam) a szerepe felértékelődött, és kialakult az óceánokat
behálózó világkereskedelem. A 16. század első harmadától Amerikából rendszeressé vált a
nemesfémek, különböző nyersanyagok beérkezése Európába. Eközben előbb portugál, később
holland, angol és francia hajósok Afrika megkerülésével Ázsiából luxustermékeket (például
fűszer, tea, selyem) hoztak be. Az átalakuló nyugat-európai gazdaság ipari késztermékeit a 17.
századtól az Újvilágban kialakított gyarmatok, illetve az Ázsiában létesített kereskedőtelepek
fogadták.

Az addig meghatározó szerepet játszó levantei útvonal elveszítette jelentőségét, míg

a Hanza-városok a Nyugat-Európába irányuló lengyelországi gabonaszállítmányok miatt
átmenetileg talpon tudtak maradni. A spanyol és a portugál távolsági kereskedelem főleg
uralkodói monopólium volt, ahol a bevétel nagy részét a „világbirodalom” működtetésére, illetve
fényűző udvartartásra költötték el. Az Európába beérkező többlettermékeket holland, francia és
angol közvetítő kereskedők értékesítették a kontinensen. Idővel az egyes térségekkel kialakított
kereskedelem megszervezésére szabadalmazott kereskedőtársaságok vállalkoztak, amelyek
tagjai főleg a nagypolgárság soraiból kerültek ki. A vállalkozók pénzügyi
befektetéseik mértékének megfelelően részesedtek a haszonból. Biztos bevétel származott az
Amerika, Európa és Afrika közötti „háromszög” működtetéséből, de a legjövedelmezőbbnek az
Ázsia felé irányuló kereskedelem bizonyult (például az Angol Kelet-indiai Társaság, 1600 és a
Holland Kelet-indiai Társaság, 1602).

Az árforradalom

A nagy földrajzi felfedezések gyökeresen átalakították Nyugat-Európa gazdaságát.

A spanyol hajók évről évre mind nagyobb mennyiségű nemesfémet szállított Európába. A bőség
hatására az arany és ezüst, illetve a nemesfémből vert pénz értéke visszaesett. A 16. században
újrainduló demográfiai növekedés folyamatosan emelte az élelmiszerek iránti
keresletet, ezekért egyre többet kellett fizetni. A pénz értékének romlása árforradalomhoz
vezetett, ami leginkább a gabona és az élő állat drágulásában mutatkozott meg. Az árak ilyen
jellegű általános és tartós emelkedését inflációnak nevezzük (a latin inflatio szó jelentése:
'felfúvódás'). Könnyen érthető, hogyha egy terméket egyszerre több ember kíván megvásárolni
(azaz növekszik iránta a kereslet), akkor a vevők egymásra fognak licitálni, így az eladó
magasabb áron tudja kínálni termékét. Szintén hasonló hatást vált ki, ha a pénz mennyisége
jelentősen megnő. Az adott terméket áruló kereskedő érzékelni fogja, hogy a vásárlók
könnyebben fizetnek többet egy termékért, hiszen több pénz (beáramló arany és ezüst) kerül
forgalomba, így logikus módon megemelik az árakat.

A pénzbőség és a növekvő kereslet tehát természetszerűen emeli az árakat, azaz

hozzájárul az inflációhoz. Az agrárárak növekedésétől jócskán elmaradt az ipari termékek árának
növekedése. Nyugat-Európa lakosságának élelmiszer-ellátását egyre gyakrabban behozatalból
fedezték, és a szükséges élelmiszert Közép-Európából szerezték be.
 A gabona iránti igény (gabonakonjunktúra) az ottani területeken a mezőgazdasági
termelés fokozásához vezetett. Így alakult ki az ún. európai munkamegosztás, amelynek
eredményeképpen Nyugat-Európában megindult a tőkefelhalmozás, és az ipar, kereskedelem,
valamint a pénzügyi tevékenységek domináltak, míg Közép- és Kelet-Európában továbbra is
a mezőgazdaság maradt a meghatározó gazdasági szektor.

Kapitalizmus kialakulása

Mindezek után több, egymásra is ható folyamat eredményeképpen alakult ki

a tőkés/kapitalista gazdálkodás. (A latin caput: ’fej’ kifejezés az ókori Rómában pénzügyi
fogalomként használva a pénzeknek a „fő” részét, azaz a tőkét jelentette. Így a capitalis: 'tőkéhez
tartozó' jelentéssel bír.) Hozzájárult ehhez a fejlődő bankrendszer és hitelezés is, amelynek a
korszakban zajló reformáció teremtette meg az alapjait, ugyanis a protestáns etika már nem
tartotta bűnös dolognak a hitelért szedett tisztes kamatot. Szintén kedvezően hatottak az ekkor
lassan megjelenő első papírpénzek (azaz a váltók) is.

Mindez maga után vonta a nagyobb méretű befektetéseket, hiszen bőségesen

rendelkezésre állt az ehhez szükséges mennyiségű pénz, vagy hitel. Az így szerzett tőkét pedig
nagy haszon reményében lehetett akár a fejlődő kézműiparba, akár a többek között annak
termékeit immár távoli kontinensekre is elszállító kereskedelembe fektetni. Ennek
eredményeképpen a keletkező hasznot ismét be lehetett fektetni, így növekedett egyre inkább a
rendelkezésre álló tőke. Ezt, az alapvetően Nyugat-Európában lejátszódó folyamatot
nevezzük tőkefelhalmozásnak. A kialakuló új gazdasági berendezkedést
pedig kapitalizmusnak, ugyanis immár nem a földtulajdon, hanem a befektetett tőke vált a
gazdaság központi elemévé. (Mivel a föld is tekinthető tőkének, így a mezőgazdaságban is
megindulhatott a tőkés termelés, ám ennek jövedelmezősége jóval csekélyebb volt, mint akár az
ipari, akár a kereskedelmi befektetéseké.)

A manufaktúrák kialakulása

A tőkés tulajdonosok számára kedvező volt az akár igen csekély fizetésért is

dolgozó bérmunkás. Emellett adott volt a bővülő igény (kereslet, piac) is, hiszen a világ
minden tájára lehetett szállítani a termékeket. Így tehát immár nem kellett korlátozni az iparosok
közötti versenyt és a termelés mennyiségét, hiszen már nemcsak az adott város ellátására
termeltek, hanem távoli piacokra is.

Ennek megfelelően alakult ki egy új, hatékonyabb üzemszervezési forma,

a manufaktúra. Mivel a céhek szigorú szabályai nem kötötték őket, a sok tőkével rendelkező
befektetők nagy méretű üzemeket hoztak létre. A termelési folyamatot részekre bontották, így
egy-egy embernek csak egy-egy munkafázist kellett ismernie, tehát sokkal kevésbé képzett, ezért
olcsóbban felbérelhető munkásokkal is elvégezhető volt a feladat. Az egyszerűbb módon zajló
termelés a céhekhez képest ugyan kevésbé jó minőségű árukat hozott létre, de sokkal nagyobb
mennyiségben és jóval olcsóbban tudta előállítani a termékeket.