A nagy földrajzi felfedezések és következményei 

 
1. A változás kényszere és lehetősége 
A XV. században fejlődésnek induló nyugat-európai gazdaság nagy mennyiségben
igényelte a nemesfémekből vert pénzérméket. A keletről érkező árucikkek (mezőgazdasági
termékek) fogyasztása nőtt, és mivel ezek ellentétele többnyire a pénz volt, a Kelet szinte
kiszivattyúzta Európából a nemesfémeket.  
A levantei kereskedelem költségeit tovább növelték a térséget uraló oszmán-törökök által
megemelt adók. Nehezítette a helyzetet, hogy a korszakban kezdtek kimerülni a
magyarországi és csehországi nemesfém bányák. 
A gondokkal– a reneszánsznak is köszönhetően – egy új, és a problémák megoldására
nyitottabb Nyugat-Európa nézett szembe. Fejlődött a tudományos élet. Ptolemaiosz és más
ókori görög földrajztudósokat felidézve a Földet ismét sokan gömb alakúnak tartották (pl.
Toscanelli, 1474). A levantei térség és a Hanza közötti tengeri összeköttetés olyan technikai
újításokat tett szükségessé, amelyek megteremtették az óceáni hajózás előfeltételeit.
Ilyenek például a jól kormányozható, magas oldalfalú, nagy vitorlafelületű hajók (karavella),
a tájékozódás új eszközei (tájoló, Jákob botja). Nem mellékes, hogy a tapasztalt, a messzi
vizeknek bátran nekivágó hajósok száma is nőtt. 
 
2. A portugál és spanyol felfedezések 
A portugál hajósok már a XV. század közepétől egyre távolabb merészkedtek Afrika partjai
mentén az arany és a fűszerek megszerzésének reményében. Egyre délebbre hajóztak az
ismeretlen vizeken. Bartolomeo Diaz elérte Afrika legdélibb pontját, a Jóreménység fokát
(1487), majd Vasco da Gama Afrika megkerülése után eljutott Indiába (1498). 
A portugálok kereskedelmi telepeket hoztak létre Indiában, majd keletebbre hatolva Kínában
is (Macao). Nagyobb területeket nem vehettek birtokba, mivel az európaiak még hosszú ideig
nem tudták alávetni sem gazdaságilag, sem katonailag Ázsia népes és fejlett országait. 
Óriási jövedelemre tettek szert azonban a levantei kereskedelem megkerülésével, mert így
az araboktól magukhoz ragadták fűszerkereskedelem hasznát. A keleti luxuscikkekért
Indiában és Kínában az európaiak továbbra is csak nemesfémmel tudtak fizetni. 
A tudomány állításain fellelkesülve, a technika eredményeit felhasználva, a spanyol királynő
támogatásával indult el a mesés Kelet felé az olasz tengerész, Kolumbusz Kristóf. A
passzátszelet kihasználva két hónapos – fárasztó és egyre reménytelenebbnek tűnő – út után,
1492- ben elérte az amerikai kontinens előterében fekvő Bahama-szigeteket. További
útjai során felfedezte Kubát és Hispaniolát, majd a közép amerikai partvidéket. Abban a
hitben halt meg, hogy Indiába érkezett. Honfitársa, a kontinensnek nevet adó Amerigo
Vespucci ismerte fel, hogy új földrészt fedeztek fel. 
A mesés haszon reményében az első felfedezőket sokan követték. A Föld első
körülhajózására a fűszerszigetek felé rövidebb utat kereső Magellán tett kísérletet (1519–
1521). A kapitányt a bennszülöttek a Fülöp-szigeteken megölték, de egyik hajója Afrika
megkerülésével visszajutott Európába. 
Amerika felfedezése óriási jelentőséggel bírt: itt bontakozott ki a gyarmatosítás. Az új
kontinensen – ellentétben Afrikával – természetes állapotban és tömegesen fordultak elő a
nemesfémek. Hatalmas ültetvények kialakítására alkalmas földek álltak rendelkezésre.
(Az ültetvény nagy terület, amelyen egyféle évelő növényt termesztenek.) S mindez az
európaiak számára – Ázsiával ellentétben –birtokba vehető volt. Az itt található kultúrák
technikai és társadalmi szempontból sokkal alacsonyabb szinten álltak (a legfejlettebbek is
csak az egyiptomi Óbirodalom fokán), mint az európaiak. Ugyanakkor fejlettebbek voltak
Afrika törzseinél, melyek felett a korszakban nem tudták kiépíteni gyarmati rendszerüket a
hódítók. 
 
3. Az indián kultúrák és meghódításuk 
Az amerikai kontinenst a mongoloid rasszhoz tartozó indiánok népesítették be még az utolsó
jégkorszak végén. Az indián népesség különböző szintű kultúrákat hozott létre a
kontinensen. 
 A közép-amerikai Yukatán-félszigeten egykor virágzó maja kultúra (piramisok,
fejlett matematikai és csillagászati ismeretek) az európaiak érkezése idejére már
lehanyatlott. 
 Az aztékok a XV. században hozták létre a Közép-Amerika nagy részére kiterjedő
birodalmukat. Intenzív földművelést folytattak, kukoricát, babot, tököt, paradicsomot,
kakaót, gyapotot és dohányt termesztettek. Fővárosukban, Tenochtitlánban hatalmas
épületeket emeltek. A despotikus állam a meghódított népektől emberadót követelt a
tömegesen bemutatott áldozati szertartásokhoz. 
 Az inkák az Andok hegyeiben teraszos, öntözéses művelést folytattak. Fejlett
építészettel és matematikai ismeretekkel rendelkeztek. Államukat a Nap fiaként tisztelt
inka vezette. A despotikus uralkodó hatalmas birodalmat hozott létre, de fegyvereik fából
és kőből készültek. 
A kontinenst elsőként birtokba vevő spanyol hódítók, a konkvisztádorok (hódítók) elsöprő
katonai fölény birtokában (az indiánok nem ismerték a fémeket, a puskaport, sőt a lovat sem)
kis csapatokkal is gyorsan elfoglalták az őslakók hatalmas birodalmait. Néhány évtized
alatt elpusztították a magas szintű indián kultúrákat. Cortez ötszáz katonával hódoltatta az
Azték Birodalmat (1519–1521). Az inkákat pedig 
Pizarro mindössze 150 emberrel igázta le. 
A spanyolok (és Brazíliában a portugálok) bányákat és ültetvényeket létesítettek. A
kegyetlen bánásmód, s még inkább az európaiak által behurcolt betegségek (ezekkel szemben
az őslakók szervezete nem tudott védekezni) az indián népesség tömeges pusztulásához
vezettek. A munkaerőt Afrikából elhurcolt feketékkel biztosították. 
 
4. A világkereskedelem kibontakozása 
Az Újvilágból Európába beáramló nagy mennyiségű nemesfém az arany és az ezüst
leértékelődéséhez vezetett. Több arany- és ezüstérme került forgalomba. Mindezek hatására
emelkedtek a mezőgazdasági és az ipari termékek árai (ún. árforradalom). A piacok
bővülése és az árak növekedése ugyanakkor jelentős mértékben ösztönözte a termelést és a
kereskedelmet. 
Amerikából nemesfémet és gyarmatárut (gyapot, cukor, dohány) szállítottak Európába, míg az
„öreg kontinensről” elsősorban iparcikkekkel megrakott hajók indultak visszafelé. Európából
a cukorból készített alkoholt és iparcikkeket exportáltak Afrikába. Ezekért ott rabszolgákat
vásároltak, akiket Amerikába, az ültetvényekre szállítottak. Ez a gazdasági körforgás vált a
kibontakozó világkereskedelem motorjává. 
Az Ázsiával régóta folytatott kereskedelem az óceánon át szintén fellendült, a kapcsolat
lényege azonban nem változott. Európa aranyat adott a keleti fűszerekért és luxuscikkekért
(kínai selyem, porcelán stb.). Az új tengeri útvonalak új kikötők virágzását indították el:
ilyen pl. Lisszabon és Amszterdam. A kereskedelem megkönnyítésére létrejöttek a tőzsdék
(pl. Antwerpen, 1531). Ezekben az intézményekben nagy tételben, áruminták alapján lehetett
üzletet kötni. 
A levantei kereskedelem lassú hanyatlásnak indult, s fokozatosan átalakult. A XVII. századtól
a távol-keleti fűszerek helyett már a Közel- Kelet nyersanyagai vándoroltak Európába,
iparcikkekért cserébe. A Hanza forgalma fellendült, s áruösszetétele sem változott: Kelet-
Európából élelmiszereket (gabona) és nyersanyagokat (fa) szállítottak a nyugati
iparcikkekért cserébe. 
Új termények jelennek meg: a kukorica, a dohány, a burgonya, a paprika, a paradicsom, a
napraforgó, az ananász, a tök, a gyapot, a vanília, a kaucsuk, a kakaó, indigó.  
 
5. Európa gazdasága a felfedezések után 
Kialakul a centrum (Nyugat Európa, ipari termékeket állítanak elő és felvásárolják a
perifériáról származó nyersanyagokat és élelmiszereket) és a periféria (Közép és Kelet-
Európa, a nyersanyagok és az élelmiszerek szállítói nyugatra. A centrumtól vásárolják fel az
iparcikkeket) 
Megjelenik a tőkés üzemi forma. A centrumban az ipari termelés manufaktúrákban folyik
(munkamegosztás- egy munkafolyamatot egy ember végez), minőség helyett mennyiség,
bérmunkások /. Megjelenik a tőkés üzemi forma. 
A centrumban a textilipar bizonyul a legjobb befektetésnek. A földesurak az eddig
mezőgazdaságra használt földeket elveszik a parasztoktól és juhtenyésztésre használják →
bekerítések / lásd: Anglia / 
Átalakulnak a kereskedelmi útvonalak is, a kereskedelem központja Európa lesz, fontos
kikötő Anvertben. 
 
Gazdaságpolitika: (közgazdaság) 
  Eredeti tőkefelhalmozás: olyan történelmi folyamat, amelyben feudális kötöttségek,
fellazulásával létrejön a termelési eszközöktől megfosztott bérmunkás, aki arra kényszerül,
hogy eladja a munkaerejét. És a tőkés vállalkozó réteg, amely rendelkezik a termeléshez
szükséges feltételekkel (pénz, munkaeszköz, föld) 

A tatárjárás és az ország újjáépítése IV. Béla uralkodása idején 

 
1. Politikai előzmények 
Az Árpád-házi királyok hatalmának alapja a királyi vármegyerendszer volt, amelyet még I.
(Szent) István király épített ki. Ez adta a jövedelmet és a hadsereget. A várakban szolgáló
várkatonák és tisztjeik, a várjobbágyok, valamint a király fegyveres kíséretét alkotó
szerviensek (királyi „szolgák”, vitézek) adták a hadsereg gerincét. 
A XII. században az országban uralkodó anarchia idején a királyok csak úgy tudták a maguk
számára a nagybirtokosok támogatását megnyerni, ha részükre nagy birtoktesteket
adományoztak, néha egész vármegyéket. A szabad elemek királyi függésbe kerültek. Ez IV.
Béla apja, II. András (1205-1235) idején öltött nagyobb méreteket. 
A birtokok eladományozásával a földesúri hatalom egyre nőtt, a királyi hatalom pedig egyre
csökkent. Az adományozással elégedetlenkedők pedig királyellenes mozgalomba kezdtek,
melyek végeredménye az Aranybulla kiadása 1222-ben. A királyi hatalom gyengesége miatt
azonban nem tudott érvényt szerezni a törvénynek. 
 
2. A belpolitikai helyzet 
II. András halála után az apja politikáját élesen bíráló IV. Béla lépett a trónra (1235–1270).
Arra törekedett, hogy visszaállítsa a királyi hatalom tekintélyét, ezért hozzálátott az apja
által eladományozott királyi birtokok visszavételéhez. Nem volt tekintettel senkire, sorra
kerültek a báróknak, a szervienseknek, sőt a várjobbágyoknak adományozott birtokok is. A
vezető réteg mindegyik csoportjával szembekerülő uralkodó támasz nélkül maradt. Fokozta
az iránta érzett ellenszenvet néhány olyan intézkedése, amely a királyi tekintélyt formálisan
erősítette. A királyi tanácsban elégettette a bárók székeit, így a főpapok és hercegek
kivételével senki sem ülhetett le a király jelenlétében. Míg korábban a bárók előzetes
bejelentés nélkül a király elé járulhattak, Béla kérelemhez kötötte ezt. 
Amikor Julianus barát hírt hozott a közelgő tatár (mongol) veszedelemről (1237), Béla a
védelem érdekében leállította a birtokvisszavételeket. A bárók, sőt a szerviensek jelentős
része azonban továbbra is ellenségesen viszonyult az uralkodóhoz. 
Fokozta a belső feszültséget, hogy a tatárok elől menekülő kunok egy része bebocsátást
kért az országba. Az uralkodó nehéz helyzetbe került. Visszautasítás esetén számíthatott
erőszakos betörésükre. Ha viszont befogadja a kb. 40 000 kunt, szembe kell néznie a
nomádok és a letelepült magyarok között esetleg kialakuló viszályokkal. Miután az ország
védelme érdekében szüksége volt a kun könnyűlovasságra, Béla a bebocsátás mellett döntött.
A kun király, Kötöny népével együtt névleg keresztény hitre tért, és az Alföld ritkábban lakott
területeire vonult. A kunok azonban nomád módon éltek (lovaik lelegelték a vetést, nőket
raboltak el feleségnek), ami folyamatosan összeütközésekhez vezetett a magyar lakossággal.
A király a vitás ügyekben – nem dönthetvén másként – többnyire a kunok pártját fogta, így
tovább mélyült a király és az alattvalói közötti ellentét. 
 
3. A tatárjárás (1241–1242) 
Amikor a tatárok Kijevet is elfoglalták (1240), Béla segítségért fordult Európa keresztény
uralkodóihoz. Ám azokat egymással folytatott küzdelmeik, belső problémáik kötötték le, és
nem érezték fenyegetve országukat. Egyedül az osztrák őrgróf érkezett meg, kisebb
erőkkel. 
1241-ben a tatárok három irányból törtek Magyarországra. A Vereckei-hágón érkező
mintegy 60 000 fős hadat Batu kán vezette. A jobbszárny Lengyelországot, majd
Morvaországot dúlva északnyugatról, balszárnyuk Erdélyen át tört az ország belseje felé. 
Béla fegyverbe szólította az országot (körülhordozták a véres kardot). A királlyal elégedetlen
magyar előkelők azonban csak lassan gyülekeztek (bárói és főpapi bandériumok, a vármegyék
hadereje, szerviensek). Batu a Vereckei-hágónál elsöpörte a magyar védőket, s
akadálytalanul vonult az ország szíve felé. 
Eközben Pesten a tatároktól való rettegés a tömegzavargásokat eredményezett. A nép nem tett
különbséget a nomád kunok és a tatárok között. A kunokat tatár kémeknek tartó tömeg
legyilkolta Kötönyt királyt és kíséretét. A kunok dél felé indulva, rabolva, pusztítva
kivonultak az országból. Emiatt tovább gyengült a magyar védelem. 
A tatár előőrsök Pestig törtek előre, majd a Sajóig csalták a Pest alatt összegyűlt magyar
sereget. Muhi közelében, 1241. április 11-én a tatárok megsemmisítő vereséget mértek a
magyar hadseregre. Az elesett katonákon kívül a csatatéren veszett el az ország vezetőinek
jelentős része. A király is csak nehezen, kísérete önfeláldozása árán tudott elmenekülni a
harcmezőről. Előbb osztrák földön keresett menedéket. Ám az osztrák őrgróf kihasználva a
magyar uralkodó szorult helyzetét, elvette kincseit és néhány megye átadására kényszerítette.
Béla Dalmáciába menekült tovább, ahol a szigetre épült Trau várába zárkózott. A vereség és
a király távozása nyomán az ország védtelenül, kiszolgáltatva állt a tatár hadak előtt. 
A nép mocsarakban, erdőkben keresett menedéket az öldöklő és pusztító tatárok elől. A jól
megerősített kővárak (Trencsén, Pozsony, Komárom, Fülek) védelmet nyújtottak az oda
menekülőknek. A tatárok a tél beálltával a Dunántúlra törtek. Központi irányítás hiányában itt
is csak néhány kővár tudott ellenállni (Esztergom, Székesfehérvár, Pannonhalma). 1242
márciusában a tatárok– foglyok tömegét magukkal hurcolva –váratlanul kivonultak az
országból. 
 
4. A pusztítás mértéke–az ország etnikai viszonyai 
A tatárjárás óriási emberveszteséget okozott. Természetesen pontos adatok nem állnak
rendelkezésünkre, de a történeti demográfia 50 és 20% közöttire becsüli a veszteséget (az
ország lakossága megközelítette a két millió főt a tatárjárás előtt). 
A pusztítás a hadak vonulása mentén volt a legnagyobb. Mivel elsősorban a magyarság élt
ezeken a vidékeken, a tatárjárás kedvezőtlenül hatott az ország nemzetiségi összetételére
(etnikai viszonyaira) is. 
A népességveszteség pótlását IV. Béla jelentős mértékben külföldiek behívásával oldotta meg
(második honalapító). A következő évszázadokban a lakosságon belül a magyarság arányát
80% körülire becsülik. Magyarországon már a tatárjárás előtt is éltek nemzetiségek. 
Az északi hegyekben szlávok (a későbbi szlovákok ősei), a Szepességben és Dél-Erdélyben
szászok. Szétszórtan keletről betelepült nomádok (besenyők, kunok) helyezkedtek el, akik
gyors ütemben összeolvadtak a magyarsággal. Ugyanakkor a magyarság egyre inkább
benépesítette a Kárpát-medence lakatlan szélső területeit. 
A tatárjárás veszteségei megállították a magyarság vándorlását a peremterületekre. E
vidékekre bevándorlókat telepítettek: északon cseheket és lengyeleket, Erdélyben
románokat. Az Alföld benépesítése érdekében IV. Béla visszahívta a kunokat (Nagy-
kunság, Kis-kunság), s ekkor települtek le a jászok a Jászságban. A kunok és jászok – a
korábbi nomád népekhez hasonlóan – egy-két évszázad alatt beolvadtak a magyarságba. 
 
5. Béla politikája a tatárjárást követően 
IV. Béla tartott a tatárok újabb támadásától, ezért szakított korábbi politikájával, s a
megbékélést kereste az előkelőkkel. A birtokvisszavételek helyett jelentős adományokat
juttatott híveinek. A korábban tiltott várépítés feltétele lett a birtokadományoknak, hogy
minél több kővárat emeljenek. A tatárjárás alatt ugyanis bebizonyosodott, hogy a várak
hatékony védelmet nyújtanak. S valóban, tömeges várépítés indult meg az országban. Hasonló
okokból támogatta a király a városfejlődést, s a városok kőfallal történő megerősítését
(Buda). 
Külpolitikájában ugyancsak döntő fordulat állt be. Mivel a tatárjárás idején meggyőződött
arról, hogy nyugati segítségre nem számíthat, a tatárok fenyegette halicsi fejedelemmel, és a
lengyelekkel lépett szövetségre. 
Ugyanakkor törekedett a nagybirtokosokkal szembenálló rétegeket támogatni – megerősíti a
szerviensek jogait. 1267. évi törvényben megújította az Aranybullát. Ebben megerősítette a
nemesek jogait és először ismeri el a nemesi megyét, azonban nem biztosítja őket a bárói
hatalom ellen.  
A városok kiváltságlevelet, néhánynak pedig vámmentes kereskedelem jogot adott. Selmec-
és Besztercebánya jelentőssé válik (ezüst- és rézbányászat). A városok támogatása és kőfallal
való körül vétele is fontos mozzanat a politikájában. 
A szerviensek megyénként 2-3 választott képviselőt küldhettek az Országos Törvénykezési
Napokra (Székesfehérvár). 
A közép- és kisbirtokosok nagy része függő viszonyba került a nagyuraktól. A hűbéri
szolgálatot vállaló közép-és kisbirtokosokat familiárisoknak nevezték. (Ez a familiárisi
kapcsolat nagyon hasonlított a nyugati feudalizmus hűbérúr-vazallusi viszonyához, ám itt a
bárók megnövekedett hatalma követelményeként alakult ki, és nem volt örökíthető). 

Az ókori demokrácia – Athén 

Görög földön a földrajzi tényezők nem segítették elő egységes, központosított állam
létrejöttét. A térségben elsőként Krétán alakult ki fejlett civilizáció, mely hasonlított az ókori
Keleten megismert társadalmi és gazdasági berendezkedésre. A mükénéi kor bronzkori
kultúra, amely keleti jegyeket mutatott. 
A mükénéi kultúra pusztulásával eltűntek a keleti típusú államok, s kialakultak a poliszok
(városállamok). E sajátos politikai, vallási és kulturális közösség tagjai a földtulajdonosok,
akik polgárjoggal rendelkeztek. A polisz a várost és közvetlen környezetét foglalta magába.
A poliszok önálló államként működtek, saját törvénykezéssel és igazgatással. Kezdetben
királyok vezették a poliszokat. Hatalmuk rövidesen megszűnt vagy névlegessé vált. Az
irányítás a nagyobb birtokkal rendelkező arisztokrácia kezébe került. Ezt a hatalmi
berendezkedést arisztokratikus köztársaságnak nevezzük. A kézművesek, kereskedők,
parasztok alkották a szabad lakosság nagyobb részét, a démoszt. 
 
A görög gyarmatosítás (Kr. e. VIII-VI. század) 
A Kr. e. VIII. századra Hellász túlnépesedett. Emiatt, s részben az elszegényedés
(adósrabszolgaság) elől a lakosság egy része kivándorolt, s új városokat hozott létre. A
gyarmatosítás három fő iránya: északkelet (Dardanellák, Márvány-tenger, Boszporusz,
Fekete-tenger), nyugat (Dél-Itália, Szicília) és dél (Afrika). 
A gyarmatvárosokkal folytatott kereskedelem fejlesztette az anyavárosok mezőgazdaságát,
iparát és kereskedelmét. Megjelent a pénz. A társadalomban megnőtt a démosz (a
kereskedő- és iparos réteg) befolyása. Sok városállamban egyeduralom
(zsarnokság/türannisz) jött létre. 
 
I. Az arisztokrácia és a démosz polgárjogi küzdelme Athénban 
A királyság megszűnését követően Athénban az arkhónok (először egy, majd három, s végül
kilenc) rendelkeztek a legfőbb hatalommal. Kezdetben életük végéig, majd tíz évre, később
évente választották őket. Az arkhóni tisztséget csak arisztokraták tölthették be. A legfőbb
bírói testületet, az Árész domb tanácsát (Areiposzpagosz) is az egykori arkhónok alkották. Az
arisztokratikus köztársaság nem biztosított politikai jogokat a démosz számára, így a
meggazdagodott kereskedőknek és iparosoknak sem. Ez belső ellentétekhez vezetett. A
földművesek jelentős csoportjai továbbra is nehéz helyzetben éltek, és az adósrabszolgaság
réme fenyegette őket. Így a démosz szembekerült az arisztokráciával. 
1. Drakón 
Az ellentétek csillapítását szolgálta a szokásjog írásba foglalása, ami a törvényhozással
megbízott Drakón (magyarul sárkány) nevéhez fűződik (Kr. e. 621). A rendkívül szigorú
rendelkezések – innen a „drákói szigor” kifejezés – továbbra is elsősorban az arisztokrácia
érdekeit védték. A törvényesség kialakítása azonban gátat szabott a politikai hatalmat
birtokló arisztokrácia önkényének (mindenki hivatkozhatott az írott törvényekre). 
2. Szolón  
A harcmodor átalakulása is erősítette a démosz vagyonos tagjait. Az arisztokráciának
főszerepet biztosító lovas harcmodorral szemben a Kr. e. VI. századra megnőtt a démosz
soraiból toborzódó nehézgyalogosok (hopliták) és a flotta szerepe. 
A továbbra is fennálló belső ellentétek levezetése Szolón arkhón nevéhez fűződik (Kr. e.
594). Szolón törvényeiben teljesítette a szegénység legfontosabb követelését: eltörölte az
adósrabszolgaságot, és elengedte az adósságokat. Ez sok paraszt számára a föld megtartását
jelentette. 
A politikai jogok alapjává a származás helyett a vagyont tette. A lakosságot vagyoni
helyzet alapján csoportokba osztotta. Meghatározta az egyes csoportokba tartozók katonai
szerepét (fegyvernemek) és azt, hogy milyen hivatalokat tölthetnek be. Az első három
osztály tagjai ettől fogva hivatalt viselhettek, a vagyontalanok pedig a népgyűlésen és a
bíróságokban vehettek részt. Így a démosz vagyonos tagjai is jelentős politikai szerephez
juthattak. Ugyanakkor növelte a népgyűlés hatáskörét: ezen a legszegényebb polgárok is
részt vehettek, ahogyan az általa létrehozott népbíróságok tagjai közé is bekerülhettek. 
Intézkedéseivel Szolón megteremtette a demokrácia (népuralom) alapját. A demokrácia
olyan politikai berendezkedés, amelyben az államhatalom (törvényhozás, kormányzás,
bíráskodás) nem az uralkodó vagy egy kiváltságos réteg, hanem a nép kezében van. Csak az
athéni születésű férfiak vehettek részt a politikai életben, az egyre nagyobb számban
betelepülő idegenek (metoikoszok) nem. 
3. Peiszisztratosz 
Szolón reformjait követően az ellentétek nem csitultak. Az arisztokraták túl soknak, míg a
démosz vezetői túl kevésnek tartották az engedményeket. Az egyre élesebb politikai
küzdelmet Athénban az arisztokrata származású Peiszisztratosz használta ki. Fegyvereseket
toborzott és megszerezte az egyeduralmat (Kr. e. 560–527). Athénban ötven évig maradt
fönn a zsarnokság rendszere (türannisz). 
Peiszisztratosz elsősorban a szegényebb rétegekre támaszkodott. Az ellenálló arisztokraták
földjeit – akiket megöltek, vagy külföldre menekültek – kiosztotta a földnélküliek között,
hogy támogatóinak számát növelje. A jövedelem alapján évi adót vezetett be, amelyből
fedezte nagyszabású építkezéseit (templomok, kikötők, vízvezetékek, városfalak) Az
építkezések erősítették tekintélyét, és növelték támogatói számát a démosz körében, mivel
megrendeléseket jelentettek a kézműveseknek és munkát a szegényeknek. 
Peiszisztratosz idején jelentősen fejlődött Athén gazdasága. Ezt segítették a türannosz
intézkedései is (kereskedelmi kapcsolatok kiépítése, jó minőségű pénz kiadása). Athén ekkor
emelkedett a legtekintélyesebb görög poliszok közé. A gazdaság fejlődése megerősítette a
démoszt, amelynek egyre terhesebbé vált az egyeduralom. Peiszisztratosz halála után fiai már
nem tudták sokáig megőrizni a hatalmat (Kr. e. 510). 
4. Kleiszthenész reformjai (Kr. e. 508)  
A türannisz fölszámolása után a démosz hangadói olyan intézményrendszer kialakítását
szorgalmazták, amely kizárja a zsarnokság visszatérését, és minden szabad athéni
polgárnak esélyt ad a hatalom ellenőrzésére. A változtatás joga ismét egy tekintélyes férfiú,
Kleiszthenész kezébe került. 
Az új berendezkedés az új elvek szerint kialakított területi egységeken nyugodott. A
lakosság korábbi származási, majd vagyoni alapon történő besorolása helyett ezek váltak a
tisztségek betöltésének, a katonáskodásnak és a közigazgatásnak az alapjává. A területi
felosztás biztosította a szélesebb demokráciát, mivel megszüntette a szabad polgárok
közötti jogi különbségeket. 
A legfőbb hatalom a népgyűlés kezébe került, melynek munkájában minden athéni polgár
részt vehetett. A népgyűlés hozta a törvényeket, döntött a háború és a béke kérdéséről.
Általában minden fontos ügyben a döntő szót e szervezet mondta ki. Amikor a népgyűlés nem
ülésezett, továbbra is a tanács vitte az ügyeket. A már Szolón idejében is létező testület
létszámát felemelték (ötszázak tanácsa), s tagjait a területi felosztás alapján sorsolták. A
tanács törvényjavaslatokat tett a népgyűlésnek, s kisebb jelentőségű kérdésekben dönthetett is.
Nem szüntették meg a volt arkhónok tanácsát, az Areioszpagoszt sem, de feladata a
tisztviselők ellenőrzésére szűkült. A katonai vezetők (sztratégoszok), akiket nem sorsoltak,
hanem választottak, az athéni állam tényleges irányítói lettek, mivel a más tisztségekkel
szemben egy éves hivatali idejük többször meghosszabbítható volt. 
Kleiszthenész a zsarnokság újjáéledését a cserépszavazás bevezetésével kívánta
megakadályozni. Ha valakiről a polgárok úgy vélték, hogy zsarnokságra tör,
cserépszavazással tíz évre elűzhették Athénból. 
 
II. A görög–perzsa háborúk (Kr. e. 492–448) 
A hatalmas Perzsa Birodalom több hadjárata kudarcot vallott a hazájukat védő görögök hősies
ellenállása következtében. A támadások visszaverése után a háborút a keleti kereskedelemben
érdekelt poliszok, így elsősorban Athén folytatni kívánta. Kr. e. 478-ban megkötötték a
déloszi szövetséget. A háborút lezáró béke biztosította a görögség további fejlődését,
elsősorban a kereskedelem virágzását. 
 
III. Az athéni demokrácia fénykora  
1. A periklészi demokrácia 
A Kr. e. V. század közepe a demokrácia virágkora Athénban. A fénykor összekapcsolódik
Periklész nevével, aki 15 éven át Athén tényleges vezetője volt – évről évre megválasztották
sztratégosznak. 
Periklész korára a jogi egyenlőség a szabad polgárok számára már megvalósult. A
továbbfejlődést az jelentette, hogy a politikában, a közéletben való részvételt a
gyakorlatban is biztosították mindenki számára. A szegényebbek ugyanis korábban nem
engedhették meg maguknak az időigényes közéleti szereplést, mert dolgozniuk kellett a
mindennapi megélhetésért. (A tisztségviselők nem kaptak fizetést.) Ezért bevezették a
napidíjat. Napidíj járt az esküdtbíróságokon végzett munkáért, majd később a görög politikai
életben sajátos szerepet játszó színházi előadások látogatásáért is. 
 
Gazdasági fellendülés – társadalmi átrendeződés 
A Kr. e. V. század közepén Athén gazdasága virágzott. Fejődött a fazekasság, a fémipar, a
hajóépítés, és a nagy építkezések az építészetet is önálló iparággá tették. A leggyorsabban
fejlődő ágazattá a kereskedelem vált.  
Növekedett az athéni behozatal és a kivitel, de fontos volt a közvetítő kereskedelem is,
amelyet Athén tengeri fölénye biztosított. Az iparban a fejlődés együtt járt a szakosodással és
a nagyobb műhelyek létrejöttével. Ezekben egyre nőtt a rabszolgamunka aránya. 
Így az athéni államnak nem okozott nagy megterhelést a napidíjak rendszere. A polgárok
nem fizettek adót, de a felszabadított rabszolgák és a polgárjoggal nem rendelkező szabadok
(metoikoszok) igen. Jelentős jövedelem folyt be a kereskedelemből, a kikötői forgalomból, a
bírságokból és a laurioni ezüstbányákból. 
Athén lakosságának közel felét a virágkorban is a polgárjoggal rendelkezők és családtagjaik
tették ki. Ám a gazdasági fejlődés a vagyoni különbségek növekedésével járt. Ez
veszélyeztette azt a viszonylagos vagyoni egyensúlyt (nincsenek nagyon gazdagok, de
nagyon szegények sem), amely a politikai jogok egyenlősége mellett lehetővé tette, hogy az
athéni állam egy-két nemzedék idejére ténylegesen biztosítsa a demokráciát. 
 
Az athéni demokrácia és a modern demokrácia közötti különbségek: 
 Athénban többnyire sorsolás útján neveztek ki tisztségeket, ma választással 
 Athénban nemek szerinti megosztás: a nők nem szavazhattak, ma igen 
 ma szervezettebb a forma (mandátumok), csak az írott törvények a mérvadóak 
 ma fontos a megfelelés elve (felelős minisztérium) 
 az Agorára csak 5-6 ezer ember fért be, ezáltal korlátozott a közgyűlés, ma ilyen
korlátok nincsenek 
 Athénban közvetlenül, ma közvetett módon érvényesíthetik az állampolgárok a
jogaikat 
 hatalmi ágak szétválasztása:  
 igazságszolgáltatás: esküdt bíróság 
 törvényhozás: népgyűlés 
 végrehajtás: 500-ak tanácsa 
 
Alapfogalmak: 
arisztokrácia (az arisztoi [= a legjobbak] görög szóból): a görög társadalom nagybirtokos,
vezető rétege a Kr. e. V. század elejéig. Később tágabb értelemben az országok földbirokos
vezető rétegét jelölte e fogalom. 
arkhón: az arisztokratikus köztársaság idején az állam élén álló, arisztokrata származású
hivatalnokok elnevezése Athénban. Hivatali idejük után tagjaivá váltak az arkhónok
tanácsának, az Areioszpagosznak 
cserépszavazás (osztrakizmosz): eljárás, amelyet Kleiszthenész vezette be (Kr. e. 508) a
zsarnokság megelőzésére. Később Athén belpolitikai harcainak egyik eszközévé vált, a
politikai ellenfeleket ezzel a módszerrel lehetett eltávolítani. 
demokrácia: népuralom. Olyan államforma, amelyben a hatalmat nem egy személy, vagy egy
kisebbség, hanem elvben az állampolgárok többsége gyakorolja. Athénban fokozatosan
teremtődtek meg a demokrácia feltételei (Szolón–Kleiszthenész–Perikész): a lakosság egyre
nagyobb része jutott politikai jogokhoz, s kialakultak azok az intézmények (népgyűlés, tanács,
népbíróság), amelyeken keresztül élhetett is jogaival. 
démosz (görög nép szóból): a görög társadalom egyik rétege(kereskedők, kézművesek,
parasztok). Fokozatosan politikai jogot nyertek, és kivívták a demokráciát. 
ekklészia: a népgyűlés elnevezése Athénban. 
görög gyarmatosítás: a Kr. e. VIII–VI. század között lejátszódó történelmi folyamat. A
görög poliszok lakosságának egy része kivándorolt, és új településeket, ún. gyarmatvárosokat
hozott létre, amelyek nem függtek az anyavárosoktól.  
népbíróság (esküdtbíróság, héliaia): az igazságszolgáltatással foglalkozó testület Athénban.
Szolón vezette be. 6000 tagja volt, s kis létszámú tanácsokban ülésezett. A polgárok sorsolás
útján vettek részt munkájában. 
népgyűlés: eredetileg a törzsi-nemzetségi társadalmakban működő döntéshozó szerv. Az
ókori államokban mindenpolgárjoggal rendelkező férfi részt vehetett munkájában 
polisz: görög városállam. A városból és közvetlen környezetéből álló kisméretű államok
elnevezése. A poliszok a Kr. e. XII és VIII. század között alakultak ki, ésa klasszikus kor
politikai kereteit adták. A hellenizmuskorában önállóságuk megszűnt 
sztratégosz: a hadsereg vezetői Athénban. Fontosságát mutatja, hogy a 10 sztratégoszt még
Periklész idején is választották, mikor a többi hivatalt sorsolással lehetett elnyerni. 
türannisz: az egyeduralom, a zsarnokság görög elnevezése. A királysággal ellentétben az
egyeduralkodó (a 
türannosz) a hatalmat törvénysértő módon, többnyire erőszakkal szerzi meg, és tartja fenn. 

A középkori város 
 
Gazdasági fellendülés 
A kora középkorban meginduló mezőgazdasági fejlődés (új eszközök, két- és
háromnyomásos gazdálkodás) az ezredfordulót követően Európa egyre nagyobb térségeire
terjedt ki. A folyamatot segítette az éghajlat melegebbé válása, mely az északabbi tájakon is
javította a termelés feltételeit. A növekvő hozamok következtében gyorsan nőtt a kontinens
népessége (a XI. századi 38 millióról a XIII. század végére 75 millióra). A módszerek
terjesztésében jelentős szerepet játszottak fejlett, a túlnépesedő   területekről kivándorló
telepesek, a hospesek (vendégek). Segítségükkel jutottak el a magasabb szintű termelési
ismeretek a ritkán lakott vidékekre. 
Mivel a mezőgazdaságban egyre több lett a felesleg, ismét meghatározó vált a gazdasági
életben az árutermelés és a pénzgazdálkodás. Ez ösztönzést adott az iparnak is, s a XI–XII.
században valóságos „technikai forradalom” bontakozott ki. Széles körben elterjedtek a
vízimalmok. A víz energiáját azonban nem csak gabona őrlésére használták. A vízikerék
forgó mozgását egyenes vonalú mozgássá átalakító találmányokkal (pl. a bütykös tengely)
lehetővé vált, hogy a vízikerék erőgépként a kézműves műhelyekben is üzembe álljon:
kalapácsokat, fűrészeket mozgatott, fújtatókat üzemeltetett. 
 
A városok születése 
Az ókori városok a népvándorlás korában jórészt elpusztultak. A királyi és az egyházi
központok körül ugyan sokan letelepedtek, de ezek a települések nem rendelkeztek
semmiféle önállósággal. A hűbéri társadalomban a világi ember vagy a jobbágyok vagy a
nemesek közé tartozott. 
Miután a távolsági kereskedelem a kora középkorban sem szűnt meg, először a távolsági
kereskedők alapítottak közösségeket személyük és áruik védelme érdekében. Ezekhez, a
bizonyos önállósággal rendelkező telepekhez csatlakoztak az árutermelés következtében
szaporodó kézművesek. A kereskedők vezetésével új, szervezettebb közösségeket,
kommunákat hoztak létre. A kommunák a földbirtokosokkal szemben pénzzel, s ha kellett
erővel is kiharcolták önállóságukat, a városi önkormányzatot. 
 
A városi önkormányzat 
A városi önkormányzat kivívása lényegében olyan kiváltságok megszerzését jelentette,
amelyek függetlenítették a városlakókat a feudális rendszer jobbágy–földesúr közötti
kötöttségeitől. A város jogilag is elkülönült környezetétől. A városi polgárok szabadon
választhatták bíráikat, vagyis saját joghatóságot hozhattak létre. Egy összegben rótták le
adójukat földesuruknak és a királynak. Maguk választhatták plébánosukat. A nagyobb
városok rövidesen csak az uralkodótól függtek. Az önkormányzat révén a városi polgár
köztes helyet foglalt el a középkor társadalmában: nem volt nemes, de jobbágy sem. 
A város élén a bíró vagy a polgármester állt, akit a városi tanácsválasztott. Kezdetben a
tanácsban csak a leggazdagabb réteg (patríciusok), a kereskedők képviseltethették magukat.
A polgárság zömét alkotó – házzal és műhellyel rendelkező –iparosmesterek a XIII. századra
kivívták, hogy beleszólhassanak a város irányításába. 
A városlakók többségét a városi politikából kizárt szegények (plebs) alkották. Alkalmi
munkából éltek, és soraikat folyamatosan gyarapította a jobb megélhetés reményében a
falvakból beköltöző jobbágyság. 
 
A céhek 
A kézművesek szakmánként (takácsok, pékek, szabók stb.) érdekvédelmi szervezeteket,
céheket hoztak létre. A céhek teljes jogú tagjai az önálló műhellyel rendelkező mesterek. A
mesterré válás hosszú folyamat eredménye volt. Először évekig kellett inasként szolgálni,
egy mester mellett, aztán legényként dolgozni a mester műhelyében. Ha a legény kitanulta a
szakma fortélyait, hosszú vándorúton, idegen városok mestereinek a tudását is el kellett
sajátítania. A mestervizsgát „remekmunka” elkészítéséhez kötötték, ami nagy
felkészültséget igényelt. (Helyenként a kötelezően előírt lakoma költségei is nehezítették a
mesterré válást.) E bonyolult rendszer megakadályozta a mesterek számának túlzott
növekedését, de a szakmai színvonalat is biztosította. 
A céhek termékeinek zömét a város és a közvetlen környék (a vonzáskörzet) lakossága
vásárolta. Korlátozni kellett a megtermelhető áru mennyiségét, hogy minden mester meg
tudjon élni. Igyekeztek kiküszöbölni a céhen belüli versenyt, ezért aprólékosan
szabályozták a munkaidőt, a munkafolyamatot (felhasznált anyagok, szerszámok,
alkalmazottak száma) és az árakat. Mindez szigorú minőségi előírásokat is jelentett. A céhen
kívüli iparűzőket, az ún. kontárokat üldözték. A piac bővülését a céhek úgy követték, hogy
az anyacéhekből kiváltak a specializálódó szakmák (pl. kovácsmesterségből a tűkészítő
mesterség). 
A céhek fontos szerepet játszottak a város életében. Vállalták egy-egy városfal-szakasz
őrzését, a rend fenntartását a városban, ünnepeken céhenként vonultak fel, támogatták a városi
egyházat. Szociális feladatokat is elláttak, például gondoskodtak az elhunyt céhtagok
családjáról. 
 
Élet a városban 
A városokat védelmi célokból fallal vették körül. (A városfal építése is a kiváltságok egyike
volt.) A falakkal határolt szűk területen emeletes házakat építettek, melyek között keskeny
sikátorok kanyarogtak. Ugyanakkor a korszakban nem alkalmaztak csatornázást, az állatok
és az emberek szennyét legfeljebb az eső takarította el. A falak közé zsúfolt lakosságot ezért
járványok tizedelték. 
A XI. századtól a városok száma Nyugat-Európában és Itáliában gyorsan nőtt. A XIII.
században már Közép-Európában is megjelentek a városok. A nyugati városok elsősorban a
környéküket látták el, ezért – szemben a Kelet távolsági kereskedelemre épült
metropoliszaival –közepes méretűek voltak. Az átlagos lakosságszám 4-5000 körül mozgott.
A távolsági kereskedelembe is bekapcsolódó, árumegállító joggal rendelkező nagyvárosok
10-15 000 embernek adtak otthont. Nyugat-Európában a városok jelentőségét növelte, hogy
minden vidéken viszonylag egyenletesen helyezkedtek el. 
 
A kereskedelem 
A középkorban a helyi kereskedelem szorosan kapcsolódott a termelőkhöz. Az
élelmiszereket a parasztok maguk vitték a városokba, és árulták a helyi piacokon. A
kézművesek szintén a piacokon vagy műhelyeikben értékesítették termékeiket. Az áruk ezüst-
és aranypénzekért cseréltek gazdát. 
A korszak kereskedői alapvetően a távolsági kereskedelmet bonyolították. Ez nagy
kockázattal járt, de busás hasznot eredményezhetett számukra. A szárazföldi közlekedés
kezdetlegessége és kockázatos volta miatt ahol lehetett, továbbra is vízen szállították az
árukat. A kereskedelmi útvonalak kialakulásához jelentős mértékben hozzájárultak a
zarándokútvonalak, amelyeknek szállás- és vásárhelyei biztonságot és egyben piacot
biztosítottak. 
A középkorban is a kelettel folytatott levantei kereskedelem volt a legnagyobb jelentőségű.
Ezt az útvonalat a keresztes hadjáratok során az itáliai városok, elsősorban Velence és
Genova uralták. Európa gazdasági megerősödését jelzi, hogy a keleti fűszerek és
luxuscikkek ellentételeként az arany mellett kisebb mértékben iparcikkek is megjelentek
(fegyverek, posztó, bársony). 
Jelentős kereskedelmi útvonal jött létre a Balti-tenger térségében. A fejletlenebb északi és
keleti vidékekről nyersanyagokat és élelmiszert (heringet, prémeket, gabonát, viaszt,
kátrányt, fémeket, borostyánt) vittek nyugatra. Ezen áruk ellenértékeként Észak-Németország
és Flandria városaiból iparcikkeket (posztó, fegyverek, szerszámok) szállítottak. Egyre
nagyobb jelentőségűvé vált az Angliából szállított gyapjú, mely a flandriai textilipar
legfontosabb alapanyagává vált. A balti kereskedővárosok érdekeik biztosítására szövetségre
léptek egymással (Hanza szövetség, 1161). 
A két tengeri útvonalat (Levante, Hanza) a szárazföldi kereskedelem kötötte össze.
Kezdetben az útvonal megkerülte az Alpokat, és az árucikkek a Párizstól keletre elhelyezkedő
terület, Champagne vásárain cseréltek gazdát. Később, az Alpok hágóinak (Szent Bernát-
hágó) megnyitása után a délnémet városok (pl. Augsburg) piacai is megélénkültek. Közép-
Európa szintén a német városokon (Bécs) keresztül kapcsolódott a távolsági
kereskedelemhez. 

 Szent István államszervező tevékenysége 

 
I. Előzmények: 
A magyarság éghajlati és egyéb hatásokra áttért a nomád életmódra, és Kr. e. 500 táján kivált
az ugor környezetből. A pusztán főként török népek környezetében alakult ki a magyar nép. 
Eleink Levédiában szoros kapcsolatba kerültek a kazárokkal, akik jelentősen hatottak törzsi
szervezetükre és gazdaságukra. A 830-as években Etelközbe húzódtak, és a vérszerződéssel
erősítették meg a magyar törzsszövetséget. Árpád vezetésével őseink Etelközből kiindulva két
szakaszban foglalták el a Kárpát-medencét. A bajor ellentámadások visszaverésével vált
befejezetté a Kárpát-medence meghódítása. 
A kalandozások zsákmányszerző hadjáratok voltak. Sikereiket a hűbériség miatti
széttagoltság tette lehetővé. A Német-római Birodalom megerősödése véget vetett a
kalandozásoknak. 
 
II. Géza fejedelemsége (972-997) 
A kalandozások lezárulása után a magyarság válaszút elé került. Az egyik lehetőséget a
nomád életmódot megőrző népek (hunok, avarok) sorsa jelentette: rövid tündöklés után a
szétszóródás, az enyészet. A másik lehetőség: csatlakozás a kialakuló keresztény, feudális
Európához, a keresztény magyar királyság megszervezése. Ez biztosíthatta a megmaradást. 
A törzsszövetség élén két méltóság (fejedelem) állt. A tudósok vitatkoznak arról, hogy Árpád
vajon a kündü vagy a gyula tisztséget töltötte be. Tény, hogy vezértársa (Kurszán) halála után
(904), megszűnt a kettős fejedelemség. A vezetés Árpád és utódainak a kezébe került. Árpád
utódai a nomád öröklési rend szerint követték egymást. Mindig a nemzetség legidősebb
férfitagja örökölte a hatalmat (szeniorátus). Így került a fejedelmi székbe 972-ben Árpád
dédunokája, Géza. 
Géza nevéhez fűződik a törzsfők hatalmának fegyveres megtörése. A céltudatos fejedelem
házasságával is hatalma megszilárdítását segítette elő. Az erdélyi Gyula leányát, Saroltát vette
feleségül, megszerezve ezzel a keleti országrészek támogatását. 
Felmérve országa változó külpolitikai helyzetét, a keresztény szomszédok megerősödését,
igyekezett kivédeni a várható nyugati támadásokat. 973-ban elküldte követeit a Német-római
Birodalom császárhoz, I. (Nagy) Ottóhoz Quedlingburgba. Hittérítőket kért az uralkodótól
népének, majd lemondott a Lajtán túli magyar területekről. Az engedmények meghozták a
kívánt eredményt. Fia, Vajk, a későbbi Szent István számára sikerült megszerezni feleségül
Gizella bajor hercegnőt. A hercegnő révén az Árpádok rokonságba kerültek a császári
uralkodócsaláddal (Szász dinasztia). A Gizellával magyar földre érkező lovagok tovább
erősítették a fejedelmi hatalmat. Lányait a környező keresztény hatalmak családjaival
házasította (dinasztikus házasságok). 
 
III. István (997-1038) 
Géza halálakor (997) már az Árpádok kezében volt az ország nagy része. Azonban a családon
belül Géza fiával szemben hatalmi igényekkel lépett fel Koppány, aki István nagybátyja volt.
A Géza által bevezetett új öröklési rend ellen lázadó Koppányt az idegen lovagok segítségével
István legyőzte, így hatalma megszilárdult. A helyzet megérett arra, hogy a fejedelem a
nagyobb tekintélyt biztosító királyi címért folyamodjon. II. Szilveszter pápától koronát kapott,
amellyel 1000 és 1001 fordulóján Istvánt Esztergomban megkoronázták. Magyarország a
keresztény királyságok közösségébe lépett. 
Az ifjú királynak azonban további harcokat kellett vívnia azért, hogy az ország egész területe
az ellenőrzése alá kerüljön. Erdélyből kiszorította anyai nagybátyját, Gyulát. Majd a Temes és
a Maros vidékének birtokosát, Ajtonyt győzte le. Ezzel István az egész Kárpát-medence
egyedüli urává vált. Hatalma az ország kétharmadára kiterjedő földbirtokain nyugodott – ez
volt az alapja az új, feudális állam működésének is. A következő évtizedekben István
kiépítette a magyar államszervezetet és – ezzel szoros összefüggésben – megszervezte a
magyar katolikus egyházat. 
 
1. A magyar egyházszervezet kiépítése 
I. (Szent) István (997–1038) a trónért folytatott harcokban kiterjesztette hatalmát az egész
országra, s a földek jelentős része (közel kétharmada) királyi birtok lett. A mélyen vallásos
István tudta, hogy Magyarországot elsősorban a kereszténység kapcsolja Európához, ezért a
trón biztosítása után hozzákezdett a nyugati típusú (latin) egyházszervezet kialakításához. A
kereszténység terjesztése, az egyházszervezet kialakítása szorosan összefonódott az új
államszervezet kiépítésével. 
Az egyházmegyék (püspökségek) kialakítása már közvetlenül István megkoronázása után
megkezdődött. A király az egyházat hatalmas földadományokkal erősítette meg, és
törvényeiben biztosította a működési feltételeit. Előírta a tized megfizetését, vagyis a termés
egy tizedét a püspökségek szedték be. Elrendelte, hogy minden tíz falu építsen templomot. A
pogány hitétől, szokásaitól nehezen elszakadó lakosságot törvény erejével is rászorította a
keresztény vallásgyakorlatra (böjtök, gyónás, részvétel a vasárnapi misén). 
Az esztergomi püspökséget a pápa érsekséggé emelte, s ezzel a magyar egyházszervezet
függetlenné vált a német birodalmi egyháztól. A magyar katolikus egyház élén az esztergomi
érsek állt. Később Kalocsa is érseki rangra emelkedett, s ezután a két érseki tartományhoz
tartoztak a püspökségek. (Alapításuk valószínű sorrendje: Veszprém, Győr, Pécs, Eger,
Gyulafehérvár, Csanád, Várad, Vác.) 
A térítéssel és tanítással is foglalkozó Benedek-rend már István apja, Géza idejében betelepült
az országba. Az egyházszervezés idején sorra létesültek a bencés kolostorok (Pannonhalma,
Pécsvárad), s István kiváltságokkal segítette a szerzetesi élet felvirágzását (pl. hatalmas
területen a pannonhalmi apátság szedhette be a tizedet). 
Fokozatosan Magyarországon is létrejöttek a püspöki székesegyházak mellett működő
káptalanok. Ezek a testületek (tagjai a kanonokok) a püspökök munkáját segítették
(szertartások lebonyolítása, írásos tevékenység, oktatás). Magyarországon sajátos szerepet is
betöltöttek a káptalanok: az oklevélkiadásban hiteles helyként a korszak
„közjegyzőségeiként” működtek. 
 
2. A királyi vármegyék  
A nemzetségi-vérségi alapon működő hatalmi berendezkedés szétzúzása után a király területi
alapon nyugvó közigazgatási egységeket hozott létre: a vármegyéket. Ezek a hatalmát
biztosító királyi várak körül alakultak ki, először az ország középső területén, majd a királyi
hatalom megerősödésével párhuzamosan a peremterületeken is. 
A királyi várak a hozzájuk tartozó királyi birtokokkal alkották a várispánságokat, élükön az
ispánnal. Az ispán rendelkezésére álltak a szolgaállapotú várnépek és a katonáskodó
várjobbágyok. (Ők tulajdonképpen a vár ellátását és katonai feladatokat is végző várnépek
tisztjei voltak.) A várispánságok látták el a királyi udvartatást is: a király időnként felkereste a
várakat, és kíséretével felélte a birtok terményeit. Természetesen volt királyi székhely is. A
központ Esztergom volt, majd a későbbiekben Fehérvár. Itt építette fel a királyi bazilikát. A
későbbiekben itt tartották az éves „törvénynapot” is. 
A fontosabb királyi várak lettek a vármegyék központjai. A vármegye olyan területi egység,
amely a királyi birtokok mellett magába foglalta az egyházi és a magánföldesúri birtokokat is.
A vármegyék élén a megyés ispánok álltak. (A megyésipán a megye központját jelentő vár
ispánja.) A vármegyének nem volt külön apparátusa, működését a királyi birtokok szervezete
(várak, várispánságok) biztosította, ezért királyi vármegyének nevezték. 
Az ispánok és a megyésispánok személyesítették meg helyi szinten a királyi hatalmat:
bíráskodtak, kezelték a királyi jövedelmeket (a jövedelem harmadát megkapták) és katonai
vezetők voltak. 
Az ispánok– amennyiben a király közelében tartózkodtak –a főpapok mellett részt vettek a
király munkáját segítő legfőbb hatalmi testületben, a királyi tanácsban. A legmagasabb világi
méltóság a királyi udvar ispánja, a nádorispán volt. 
A királyi hadsereg alapját a királyi várak fegyveresei jelentették (várjobbágyok, várnépek),
akiket ispánjuk vezetett a királyi hadban. Rajtuk kívül a vármegyék területén éltek olyan
szabad birtokosok, akik nem tartoztak az ispán alárendeltségébe. Ezt a királynak közvetlenül
alárendelt réteget vitézeknek, később a király szolgáinak (szervienseknek) nevezték. 
A gazdasági ügyekkel a kincstár (camara vagy fiscus) foglalkozott. Minden jövedelmet
idehordtak, ami a királyság fenntartását szolgálta. Az adók legnagyobb részét természetben
fizették. Másfajta jövedelmei is voltak a királynak: vámok (folyami-, rév-, vásár-, híd-,
határvámok), áruk kivitele (só, ló, ökör, ezüst), sómonopólium, pénzverés, ezüstbányászat és
bírságok. István már koronázására veretett pénzt. A magyar király pénzverőhelye kezdettől
fogva Esztergom volt. 
 
3. A törvénykönyvek 
István az új rendet és szervezetet törvényekkel is igyekezett megerősíteni. Két törvénykönyvét
ismerjük. Az első egy büntető törvénykönyv, a második az elsőnek a kiegészítése. A
törvénykönyvek tartalma: 
• „Ki-ki ura legyen az ő tulajdonának” 
• élet és tulajdon védelme 
• függőségi viszonyok szabályozása 
• öröklési rend 
• vasárnapi munkaszünet, misehallgatási kötelezettség (kivéve a betegek és a tűz őrzői) 
• vallási ünnepek és a böjt megtartása 
• keresztény házasodási és családi szokások 
• templomépítés (minden 10 falu köteles egy templomot építeni) 
• az egyház és a papság helyzetét szabályozó törvények 
• pogány rítusok és hagyományok üldözése és kiirtása 
 
4. A trónutódlás kérdése 
Szent István államszervező munkáját segítette a kedvező külpolitikai helyzet. Keletről a
nomád besenyők támadásai lassan csillapultak, és egyre többször kisebb csoportokban
települtek be az országba. A Német-római Birodalmat István felesége, Gizella révén rokoni
dinasztia vezette. Amikor egy másik uralkodóház került hatalomra, német támadás érte az
országot. István a „felégetett föld” taktikáját alkalmazta, és sikerült visszavernie a németeket
(1030). 
István államépítő tevékenységét váratlan esemény sodorta veszélybe. A trónörökös, Imre
herceg vadkanvadászaton lelte halálát (1031). Istvánnak így új utódról kellett gondoskodnia,
olyanról, aki folytatja állam- és egyházszervező munkáját. Nővére gyermekét, a Velencében
nevelkedő Orseolo Pétert jelölte ki utódjának. A már nagybeteg uralkodó megvakítatta
unokatestvérét, Vazult, hogy mint uralkodásra alkalmatlan személyt, kizárja őt az öröklésből.
Vazul három fia, András, Béla és Levente elmenekültek az országból.  
Államalapító királyunk 1038. augusztus 15-én hunyt el. Halála előtt a legenda szerint Szűz
Mária oltalmába ajánlotta az országot. Ez a mai napig élő hagyomány mélyen beépült a
magyarság kultúrájába. 1083-ban avatták szentté I. Szent László király szorgalmazására. 

A középkori magyar állam megerősödése I. Károly idején 

 
Károly Róbert 
1. Harc a trónért 
Az Árpád-ház kihalását követően újult erővel folytatódtak a trónharcok. A számos leányági
trónkövetelő közül a nápolyi Anjou-házhoz tartozó I. Károly került ki győztesen, akit a
magyar történelemben Károly Róbertként is számon tartunk. 
A kamasz Anjou Károly a délvidéki tartományurak támogatásával már 1301-ben
Esztergomban megkoronáztatta magát. Ügyes politikai érzékkel a tartományúri hatalom
felszámolásában érdekelt főpapokra és a nemességre támaszkodott, és – országos tisztségek
fejében – néhány kiskirály is elismerte hatalmát (Aba Amadé, Borsa Kopasz, Csák Ugrin).
Később a pápa nyomására újabb tartományurak fogadták el uralkodónak (Csák Máté, Kőszegi
Henrik). Az 1308-ban Pesten tartott gyűlés királlyá választotta, s rá egy évvel Budán
megkoronázták. 
Ezután azonban még egy koronázás következett (1310), mert a XIII. századra kialakult a
koronázási rend szerint csak azt ismerték el egyértelműen királynak, akinek
Székesfehérváron, az esztergomi érsek tette fejére a Szent Koronát. 
 
2. A tartományúri hatalom felszámolása 
I. Károly (1308–1342) csak fokozatosan, a tartományúri hatalom felszámolásával tudta
uralmát megszilárdítani. Ebben a hosszú küzdelemben a főpapságra, a nemességre és
néhány város polgárságára támaszkodhatott. 
Károly a helyzethez igazította a módszereit. A legerősebb tartományurakat (pl. Csák Mátét)
nem háborgatta, viszont akiket lehetett, kijátszott egymás ellen. Másokat rászedett (pl. Kán
Lászlótól a vajdai méltóság ígéretével szerezte meg a koronát). Gyarapodó híveit gazdagon
megjutalmazta. Ha alkalom kínálkozott, fegyverhez is nyúlt. Az erősödő Károlyhoz egyre
többen csatlakoztak a tartományurak familiárisai közül. Amikor a kassaiak
szembekerültek az Abákkal, nem habozott az uralmát egyébként elismerő tartományúrral
szemben a város mellé állni. A rozgonyi csatában a szász polgárokkal összefogva győzte le
az Abákat (1312). Károly fokozatosan kiterjesztette hatalmát az egész országra. Fegyverrel
törte meg a Kőszegiek és a tiszántúli Borsa Kopasz hatalmát. A tartományurak nem fogtak
össze ellene, ezért sorra legyőzte őket. Legjelentősebb ellenfele, Csák Máté földjére
azonban csak annak halála után tehette rá a kezét (1321). 
 
3. A királyi hatalom politikai alapjai 
Károly a tartományurak leverésével megnövelte a királyi birtokállományt. Ugyanakkor
adományokkal az őt támogató familiárisokból új, a személyéhez hű bárói réteget hozott
létre (Garaiak, Laczfiak). Az új főnemeseket nemcsak a hála kötötte az uralkodóhoz. A bárók
jövedelmének nagyobbik része a király által nekik adományozott méltóságokból (nádor,
vajda, tárnokmester stb.) származott. Ezekkel a méltóságokkal ugyanis együtt járt bizonyos
királyi várak és földek birtoklása (ún. honor birtokok = szolgálati birtok arra az időre, amíg
a hivatalt betölti). Mivel e méltóságokat gyakran újraosztotta az uralkodó, a bárók
jövedelmei jelentős részben az uralkodó kegyétől függtek. A hűséges bárók és Károly
familiárisai élvezhették a királyi udvar fényét, lovagi külsőségeit. 
Károly erős királyi bandériumot tartott fenn hatalmának biztosítására. Az ország hadereje a
királyi had mellett a bárói és a vármegyei bandériumokból, valamint a kun könnyűlovasságból
állt. 
 
4. Károly gazdasági reformjai 
A királyi udvar és a hadsereg költségei egyaránt megkövetelték a jövedelmek növelését. A
regálékból (regálé: királyi jogon szerzett jövedelem) származó bevételek emelését az ország
gazdasági fejlődése és ásványkincsekben (arany, só) való gazdagsága tette lehetővé. 
Károly a nemesfémbányászat fellendítése érdekében bányászokat telepített az országba. A
földbirtokosokat is érdekeltté tette a bányászatban. A korábbi gyakorlattal ellentétben
földesúri birtokon is engedélyezte ércbányák nyitását. (Régebben az terület, amelyen
bányát fedeztek fel, csere útján a királyé lett.) A földbirtokosok így bányáikból megkapták a
bányászok által fizetett bányabér, az urbura (általában a kitermelt fém tizede) harmadát. (A
bányabér kétharmada továbbra is a királyt illette.) 
A legnagyobb hasznot a királyi nemesfém-monopólium biztosította a király számára.
Nemesfémmel csak a király kereskedhetett. A kitermelt nemesfémet ezért nyers állapotban
be kellett szolgáltatni a királyi kamarákhoz (kincstári hivatalok), ahol vert pénzt adtak érte
cserébe. A pénzérmékkel azonban jóval kevesebb (40-50%-kal) nemesfémet adtak vissza, a
beszolgáltatottnál. 
Károly intézkedései nyomán fellendült a bányászat a Garam mentén elterülő városokban:
Körmöcbányán, Selmecbányán, Besztercebányán. 
Magyarország Európa fő aranytermelőjévé vált. Az uralkodó pedig hatalmas jövedelmekhez
jutott, s értékálló aranypénzt (aranyforint) verethetett. Az értékálló pénz megjelenésével a
király elvesztette az évenkénti pénzbeváltásból származó bevételt (kamara haszna). Ennek
pótlására kivetette a kapuadót (1336), melyet a jobbágyok portánként (kapunként) fizettek
(18 dénár). 
A pénzben fizetendő adó bevezetését az tette lehetővé, hogy a jobbágy már el tudta adni
terménye egy részét a piacon. Az árutermelés kibontakozásával és a pénzgazdálkodás
fejlődésével megerősödtek a városok is. Magyarországon kevés nyugati típusú város jött
létre (olyan, amelyben megjelentek a céhek). Ilyenek voltak a nagy önállósággal rendelkező,
fallal körülvett szabad királyi városok és a bányavárosok.  
A szabadkirályi városok csak a király alá tartoztak, és hasonló kiváltságokkal rendelkeztek,
mint nyugat-európai társaik. Számtalan joggal rendelkeztek a lakói: polgármester, városi
tanács, bíró, plébános választása; vásártartási jog, városfal építése, a királynak adóztak.
Magas volt a mezőgazdaságból élők száma. Lakossága polgárokból állt: elsődlegesen
kereskedők, kézművesek. Pl.: Buda, Pozsony, Kassa, Eperjes, Bártfa.  
A bányavárosok: az ásványkincsekben (só, arany, ezüst, réz) gazdag Magyarország
bányászatának fellendítésében is döntő szerepet játszottak a hospesek. Az árucsere a politikai
központok közelében kibontakozó vásárokon bonyolódott le. A távolsági kereskedelmet és a
pénzügyleteket izmaeliták, böszörmények és zsidók végezték. Jelentősebb bányavárosok pl.:
Besztercebánya, Körmöcbánya, Selmecbánya, Rudabánya stb. 
A városok zömét a földesúri joghatóság alatt álló mezővárosok alkották. Ezek
mezőgazdasági jellegű városok, korlátozott önállóságuk legfőbb eleme az egy összegben
történő adófizetés volt. Saját bírót választhattak. A lakosság továbbra is döntő mértékben
mezőgazdasággal foglalkozott, de már éltek itt kézművesek, s jelentős volt a kereskedelmi
forgalom. 
A gazdaság fejlődése biztosította a távolsági kereskedelmet megadóztató harmincadvám
sikerét. A külkereskedelemben a beérkező iparcikkekért (szövetek, fegyverek, egyéb
fémáruk) Magyarország döntő mértékben aranypénzzel és részben élelmiszerekkel
(élőmarha, bor) fizetett. 
 
5. Károly külpolitikája 
Károly megkísérelte az Árpádok korában a magyar királyságtól függő tartományok felett
visszaszerezni a hatalmat. Kiterjesztette a befolyását a Duna menti várakra (Nándorfehérvár),
Havasalföldön azonban kudarcot vallott (1330). 
Igyekezett rokoni kapcsolatokat kiépíteni az európai uralkodócsaládokkal, és jó viszonyt
ápolni Magyarország szomszédaival. A lengyel Łokietek Ulászló leányát, Erzsébetet vette
feleségül. A visegrádi királytalálkozón (1335) megbékítette a cseh (Luxemburg János) és
lengyel (Łokietek Kázmér) királyt: a lengyelek elismerték Szilézia elvesztését. Visegrádon a
cseh uralkodóval megállapodott az árumegállító joggal rendelkező Bécset elkerülő
kereskedelmi útvonal megnyitásáról. A terv azonban jórészt meghiúsult, mert a kereskedelmi
útvonalak kialakulásában gazdasági és földrajzi tényezők, és nem a politikai döntések
játszottak szerepet. 
Dinasztikus politikája eredményeként Károly biztosította, hogy elsőszülött fia, Lajos
örökölje a lengyel trónt. Kisebbik gyermeke, András igényét a nápolyi trónra házassági
szerződéssel alapozta meg. 
 
Nagy Lajos  
1. Külpolitikája 
A trónt serdülőként elfoglaló I. (Nagy) Lajosra (1342–1382) hű bárókat és telt kincstárat
hagyott Károly király. Azonban már uralkodása kezdetén rászakadt az atyjától örökölt
dinasztikus politika gondja. 
Hatalmas összeget kellett fizetnie azért, hogy az avignoni pápai udvar elismerje öccsét,
Andrást a nápolyi trón örökösének. Ám Andrást felesége Itáliában meggyilkoltatta. Lajos
két hadjáratot (1347–1348, 1350–1352) indított Nápolyba. A nápolyi örökségért
folytatott küzdelem kimerítette a királyi kincstárat. 
Hosszú uralkodása alatt Lajos számos háborút viselt (Velence, Havasalföld, Moldva stb.).
Ezek eredményeképpen az országot délen és keleten hűbéres államok vették körül. A
hadjáratokban a királyi haderő mellett a bárói bandériumok is részt vettek, így megerősödtek
a bárói családok. Ugyanakkor a bárók Lajoshoz haláláig teljes mértékben hűek maradtak. 
III. Kázmér halálával (1370) Lajosra szállt a lengyel trón. A két ország között
perszonálunió jött létre: csak a király személye volt közös, egyébként a két állam mindenben
önálló maradt (saját főméltóságok, törvények, közigazgatás stb.). Lajos a lengyel bárókkal
együtt kormányzott. Megerősítette a lengyel nemesség jogait (kassai privilégiumok, 1374),
hogy támogassák őt. 
Az uralkodó a pápa felkérésére a Balkánon a bogumil eretnekek ellen küzdött. A
bogumilok elleni szellemi harchoz kapcsolódik az első magyar egyetem alapítása Pécsett
(1367). 
 
 
2. Az 1351-es törvények 
Az eredménytelen itáliai hadjáratok és a katonák által Magyarországra behurcolt pestis okozta
belső feszültség levezetésére Lajos 1351-ben országgyűlést hívott össze. Megújították a
nemesség Aranybullában megfogalmazott szabadságjogait (adómentesség, törvényes ítélet
nélkül nem fogható el, háza sérthetetlen, csak az ország védelmére köteles hadra kelni). 
Egy ponton azonban változtattak az Aranybulla rendelkezésén: a szabad örökítés
(végrendelkezés) jogát elvették. Ellenkezőleg, a birtokot tilos volt elidegeníteni, az a
nemzetségen belül apáról fiúra szállt. A Lajos által törvényesített ősiség védte a nemesi
birtok egységét, és megóvta attól, hogy esetleg bárók kezére jusson. A fiúágon kihalt
nemzetségek birtokai a háramlási jog révén a királyra szálltak vissza. Így az új rendelkezés
biztosította a királyi földbirtokállomány folyamatos utánpótlását. A későbbiekben ez tette
lehetővé az uralkodóknak, hogy híveiket birtokokkal jutalmazzák. 
Az 1351-es törvények a kilenced (kilencedik tized) bevezetésével egységesítették a
jobbágyok földesúri szolgáltatását. A törvény minden földesurat kötelezett a kilenced
beszedésére. Így biztosította a nemesség számára a jobbágyok munkaerejét, mivel ezután a
nagybirtok nem tudta kedvezményekkel elcsábítani jobbágyaikat. 
Kimondták az „egy és ugyanazon nemesi szabadság” elvét. Ennek értelmében jogilag
egyenlő lett volna báró és nemes. A rendelkezésnek soha nem tudtak érvényt szerezni, de
hozzájárult a nemesség öntudatának növekedéséhez. 
Az 1351-es törvények évszázadokra meghatározták a magyar jog fejlődését. A törvények
tükrözik, hogy a magyar társadalom már alapvetően a nyugati mintákhoz hasonult. A papság
mellett jól meghatározhatóan körvonalazódott a bárók és a nemesség csoportja.
Befejeződött a jogilag egységes, szabad költözésű jobbágyság kialakulása.  

A felvilágosult abszolutizmus Magyarországon (Mária Terézia és II. József

uralkodása) 
 
1. III. Károly 
a. Az udvar és a rendek erőviszonyai 
III. Károly (1711–1740) megtartotta a szatmári békében rögzítetteket. A Magyarországon
érvényesülő rendi jogok és kiváltságok elvileg biztosították Magyarország különállását a
birodalmon belül. Ugyanakkor nőtt az udvar befolyása a rendekre. Ez tükröződött a szatmári
béke utáni pozsonyi országgyűlésen (1712–1715). A rendek megvédték alapvető
kiváltságaikat. Azonban adómentességük fejében lemondtak az önálló magyar hadsereg
felállításáról. Megelégedtek azzal a joggal, hogy az adók és az újonclétszám megszavazása
révén megőrizték befolyásukat a hadsereggel kapcsolatos kérdésekben. III. Károly
rendeletben szabályozta a protestánsok helyzetét (Carolina Resolutio, 1731). A rendelet
csak meghatározott helyeken és korlátozott mértékben engedélyezte vallásgyakorlatukat, s
tiltotta az áttérést a protestáns hitre. A rendelet jelentős mértékben hozzájárult a katolicizmus
további előretöréséhez.  
b. A nőági örökösödés elismerése  
Miután III. Károlynak sem született fiúgyermeke, a Habsburg-házat a kihalás veszélye
fenyegette. Emiatt az uralkodó országai rendjeivel elfogadtatta a nőági örökösödés szabályát
(Pragmatica Sanctio). Az 1722–1723-as országgyűlésen a nőági örökösödés elismerése
fejében a magyar nemesek ismételten megerősítették rendi jogaikat és Magyarország
különállását a birodalmon belül. Bevették az okmányba a közös védelem kötelezettségét
valamint, hogy a két birodalomfél (az örökös tartományok és Magyarország) csak
együttesen öröklődik.  
c. Magyarország államszervezete 
Azt az ellentmondást, hogy Magyarország a birodalom része volt, ugyanakkor elvben
független államként működött, a rendi dualizmus rendszere oldotta fel. A rendi felfogás
értelmében a had-, a pénz- és külügyek felségjogok voltak. Az országgyűlésen és a
középszintű közigazgatást kezében tartó vármegyékben azonban a rendek akarata
érvényesült.  
A középkorban kialakult magyar államszervezetet a dinasztia modernizálni kívánta. Az
időlegesen működő bíróságok helyett állandó, székhellyel rendelkező és egymásra épülő–
tehát a fellebbezést biztosító –bíróságok jöttek létre. Kormányszékek: a magyar
közigazgatás fő szervei, nem tartoznak felelőséggel az országgyűlésnek. Magyar Királyi
Udvari Kancellária: Bécsben működött, továbbította az uralkodó rendeleteit a magyar
helytartótanácshoz, kancellárok a magyar katolikus főpapok voltak. Helytartótanács:
Pozsonyban, majd Budán működött, elnöke a nádor, végrehajtó hatalom, belső közigazgatást
irányította, törvények végrehajtása. Magyar Királyi Udvari Kamara: Pozsonyban működött,
feladata a kincstári birtokok, pénzügyek intézése, közvetlenül alá volt rendelve a bécsi
kamarának. Országgyűlés (diéta): Részei: Felsőtábla: főnemesek, főpapok, elnöke a nádor,
Alsótábla: 52 vármegye és a szabad királyi városok képviselői, a király hívta össze évente,
feladata az adók megszavazása, katonaállítás és a törvényalkotás: az Alsótábla javaslatát
üzenet formájában elküldte a Felsőtáblához, majd a törvényjavaslatot közös megegyezéssel,
közös felirat formájában elküldték a királyhoz. Ha a király szentesítette, akkor törvény lett
belőle, ha nem akkor leírat formájában visszaküldték. Állandó hadsereget hozott létre. 
 
2. Mária Terézia  
a. A rendekkel való együttműködése  
III. Károly halála után a szomszédos dinasztiák rátörtek a birodalomra (osztrák örökösödési
háború, 1740–1748). II. (Nagy) Frigyes porosz király seregei elfoglalták Sziléziát, a bajorok
Felső-Ausztriában és Csehországban nyomultak előre. Az örökös tartományok egy része már
elveszni látszott. A vészhelyzetben Magyarország rendjeinek támogatása szilárdította
meg a Habsburg-dinasztia helyzetét. A magyar rendek megszavazták a háborúhoz
szükséges újoncokat és adót. Az osztrák örökösödési háborúban elvesztett Sziléziát
azonban a hétéves háborúban (1756–1763) a magyar katonák vitézsége ellenére sem
sikerült visszaszerezni.  
Mária Terézia törekedett arra, hogy a magyar arisztokráciát és a nemességet érzelmileg
is a dinasztiához kösse. Hangsúlyozta, hogy magyar királynő, többször járt Magyarországon,
új kitüntetéseket alapított (pl. Szent István-rend), hazahozatta Dalmáciából (Raguza) Szent
István király ereklyéjét, a Szent Jobbot. A magyar nemes ifjak nevelésére alapított bécsi
Theresianum (1749) és a nemeseket az udvari élethez szoktató magyar nemesi testőrség
(1760) egyaránt a magyar nemesség hivatali és a katonai előmenetelét segítette.  
 
 
b. Rendeletei 
A nagyhatalmi állást biztosító állandó hadsereg fejlesztése hatalmas összegeket emésztett
fel. Égető szükséggé vált az állami jövedelmek erőteljes növelése. A királynő a reformok
útjára lépett. Átszervezésekkel olcsóbbá és észszerűbbé kívánták tenni az állam
működését. Csehországban és Ausztriában a rendekkel elismertették a kiváltságos
rétegek adóztatását.  
Magyarországon a királynő kezét megkötötte az ország rendi különállása. A rendek az
országgyűlésen (1751) visszautasították a nemesi adófizetést. Az uralkodónő így közvetett
módon, 1754-es vámrendeletében csapolta meg a magyar nemesség jövedelmeit. A
kiadott vámrendelet két vámhatárt hozott létre. A birodalom külső határain a gazdaság
fejlesztése érdekében merkantilista jellegű szabályozás lépett életbe (a nyersanyagok
behozatalát, a késztermékek kivitelét támogatták). Ausztriában eltörölték a belső vámokat,
Magyarország és Ausztria között azonban megmaradt egy vámhatár. Ennek alapvetően az volt
a célja, hogy az adómentességet élvező, és e kiváltságához ragaszkodó magyar nemességet a
vámok révén közvetett módon megadóztassák. 
Rendelete ellentétes hatásokat váltott ki a magyar gazdaságban, de fejlődését semmiképpen
nem akasztotta meg. Különösen a mezőgazdaságnak biztosított jó lehetőségeket. A
mezőgazdasági kivitel emelkedése elsősorban a nagybirtokok majorságainak volt köszönhető.
Emiatt a birtokosok igyekeztek növelni majorsági földjeiket a közös földek és a
jobbágytelkek rovására. Miután a majorságokat a jobbágyok robotmunkájával műveltették
meg, ez a robotterhek növelésével járt együtt. Az úrbéres földek (jobbágytelkek)
csökkenése, ill. a jobbágyok fokozott megterhelése komolyan sértette állam érdekeit. A
nemesi adómentesség miatt ugyanis a majorsági földek adómentesek voltak, csak a
jobbágytelkek (úrbéres föld) után szedték az állami adót. Miután az országgyűlés
visszautasította a kérdés rendezését (1764), a királynő 1767-ben rendeletben (Urbárium)
maximálta a jobbágyi szolgáltatásokat: egész telek után heti egy nap igás- (igásállatokkal
végzett), vagy két nap gyalogrobot (kézirobot) engedélyezett. Rögzítette a majorsági és az
úrbéres földek arányát is. Ezzel gátat szabott a jobbágyi terhek emelkedésének, és egyben
az adóalap (ekkor az úrbéres földek) csökkenésének.  
A társadalmi-gazdasági felzárkózást (modernizációt) szolgálta a királynő tanügyi rendelete
(Ratio Educationis, 1777). Egységes, a népiskolától az egyetemig felépülő iskolarendszert
álmodtak meg. Államilag előírt tanterveket vezettek be, s ezekben megfogalmazták, hogy az
oktatás fő célja az államhoz hűséges és hasznos polgárok nevelése. Előtérbe kerültek a
korszakban modernnek számító tantárgyak, mint a történelem és a földrajz, másrészt a
gyakorlati ismeretek. Az oktatás ugyan jórészt az egyházak kezében maradt, de a tantervek
révén érvényesült az állami ellenőrzés. A rendelet a feltételek híján nem mondhatta ki az
általános tankötelezettséget, de elősegítette, hogy minél több 6 és 12 év közötti gyermek
járhasson iskolába.  
 
3. II. József (1780–1790) – a felvilágosult zsarnok  
Mária Terézia fia, József a felvilágosodás eszméitől áthatva már édesanyja életében
reformtervekkel ostromolta a kormányzatot. A trónörököst hosszú utazásokra küldték.
Országai helyzetét megismerve József újabb reformokkal állt elő. Így amikor átvette a
hatalmat, nem koronáztatta meg magát magyar királynak (Kalapos király), hogy ne
kényszerüljön esküt tenni a rendi jogok tiszteletben tartására.  
Abszolút hatalmát elképzelései megvalósítására kívánta felhasználni. Egységes, az alattvalók
számára jólétet biztosító birodalom lebegett a szeme előtt. Céljai megvalósítása érdekében
rendeletek ezreit zúdította a birodalom népeire (tíz év alatt hatezret). Ezek végrehajtása
megoldhatatlan feladatot jelentettek a kis létszámú államapparátus számára. A
világmegváltók türelmetlensége jellemezte: számos rendelete feleslegesen sértette meg a nép
hagyományait (pl. a drága koporsó helyett a halottat vászonba csavarva kellett eltemetni;
korlátozta az egyházi körmeneteket).  
a. József rendeletei  
II. József nem volt vallásellenes, de az egyházat is reformjai szolgálatába kívánta állítani. A
tanítással és betegápolással foglalkozó rendek kivételével feloszlatta a szerzetesrendeket
(1782). Vagyonukból vallásalapot hozott léte, amelyből gyarapította a nép körében
tevékenykedő plébániák számát és növelte a plébánosok jövedelmét.  
Türelmi rendeletével (1781) az evangélikusok, a kálvinisták és a görögkeletiek számára a
korábbiaknál szabadabb vallásgyakorlatot biztosított. Fontos, hogy a rendelet értelmében e
vallásúak is minden állami hivatalt betölthettek.  
II. József az Erdélyben kitört véres román parasztfelkelés (1784) tanulságaiból kiindulva adta
ki jobbágyrendeletét (1785). A rendelet megszüntette – a jobbágyság egy részét sújtó –
röghöz kötést. A szabadon költöző parasztok mesterséget tanulhattak. Ezzel az uralkodó az
iparfejlődés számára kívánt szabad munkaerőt biztosítani.  
Az egységes birodalom eszméje és az ésszerűség vezette Józsefet a nyelvrendelet kiadásakor
(1784). A Magyarországon hivatalos latin nyelv helyett a birodalmi vezető réteg körében
elterjedt német nyelvet tette meg államnyelvvé. Tehát nem a mindennapi életben, hanem a
közigazgatásban kívánta bevezetni a németet. A nyelvrendelet nem várt felháborodást
váltott ki a nemesség körében. Így József szándékaival ellenkezőleg a rendelet nem az
egységesítést szolgálta, hanem a magyar rendi ellenzékiséget közelítette a modern nemzeti
azonosságtudat fontos eleméhez, az anyanyelvhez. Az anyanyelv használata a rendi
ellenállás gondolatkörébe kerülve divattá, mozgalommá vált, és ez jelentős politikai és
anyagi támogatást jelentett a kibontakozó magyar nyelvművelés számára. A magyarságtudat
egyéb külsőségekben is megmutatkozott: terjedt a magyar ruha, a magyar tánc.  
A rendi jogokat megsértő uralkodóval szembeni ellenállás tovább fokozódott, mikor az
uralkodó a rendiség fő bástyája, a nemesi megyék önkormányzata ellen indított támadást.
Az országot tíz igazgatási területre osztotta, amelyek élére királyi biztosokat nevezett ki
(1785). A nemesség megadóztatásának előkészítése érdekében elrendelt népszámlálás és
birtokösszeírás (1784, 1786) ellen már hevesen tiltakoztak. Az abszolutizmusnak még volt
ereje az összeírás végrehajtására, de az ellentétek pattanásig feszültek a rendek és az uralkodó
között.  
 b. II. József kudarca  
A XVIII. század második felében hazánkban is megjelent az új korszellem, a felvilágosodás.
Magyarországon az állam, a dinasztia közvetítő szerepet játszott. Így a felvilágosodás első
magyar hívei a kormányzat szolgálatában álló arisztokraták lettek. Az új eszmékhez a
nemesség számára is Bécsen át vezetett az út. A magyar felvilágosodás kezdetét a testőrként
szolgáló Bessenyei György Ágis tragédiájának megjelenésétől számítja az irodalomtörténet
(1772). A kultúra felemelésén fáradozó alkotók hamarosan az anyanyelv fejlesztését
tekintették fő feladatuknak.  
II. Józsefnek hazánkban csak a csekély számú felvilágosult nemesi értelmiségiből
(jozefinisták – pl. Széchényi Ferenc, Kazinczy Ferenc) álló tábora alakult ki. Őket erősítette
a néhány nem nemesi származású értelmiségi (honorácior), mint Hajnóczy József. Körükben
II. Józsefet népszerűvé tették felvilágosult rendeletei (pl. a cenzúra megszüntetése, a
halálbüntetés eltörlése). A politikát meghatározó rétegek azonban nem szimpatizáltak vele.  
A türelmi rendelet a katolikus egyházat, a rendi jogok megsértése a nemességet, míg a
nyelvrendelet a jozefinisták jelentős részét is szembeállította az uralkodóval. Mikor II. József
orosz szövetségben háborút indított a Török Birodalom ellen, a sikertelen háború terhei
(újoncozás, élelmiszer-rekvirálások) nyomán az elégedetlenség szinte az egész lakosságra
kiterjedt. Ennek ellenére az uralkodó eltökélten, rugalmatlanul folytatta
reformpolitikáját. A szervezkedő rendek már a Habsburgok riválisával, a porosz udvarral is
felvették a kapcsolatot.  
A válságot a francia forradalomhíre tetőzte be. József számára nyilvánvalóvá vált, hogy
lezárult a felvilágosult abszolutizmus időszaka. A török háborúban megbetegedő császár,
hogy birodalmát mentse, halálos ágyán három kivételével (türelmi, jobbágy- és az
alsópapságra vonatkozó rendelet) minden rendelkezését visszavonta, ez volt a nevezetes
tollvonás. József azonban elkésett, a mozgásba lendülő politikai erők már többet akartak. A
magyar rendek nem elégedtek meg az alkotmány korábbi biztosítékaival, a jozefinisták
viszont a reformok polgári irányú továbbfejlesztéséről ábrándoztak.  

A három részre szakadt Magyarország és végvári küzdelmek 

 
1. A királyi hatalom összeomlása 
II. (Jagelló) Ulászló (1490–1516) nem szedhetett rendkívüli hadiadót, megfogadta, hogy saját
költségén védi meg az országot és a rendekkel együtt kormányoz. Nem csupán a király
erélytelenségén múlott, hogy nem tudta megerősíteni a királyi hatalmat. Mátyás uralmát
követően egyetlen társadalmi csoport sem volt igazán érdekelt ebben. Mátyás magas adói
kimerítették az ország gazdaságát. A királyi jövedelmek rövid idő alatt 200 000 aranyforintra
apadtak, a királyi birtokok területe tovább csökkent. A fekete sereget nem tudták
eltartani, mire zsoldos haderő felbomlott. 
 
2. A végvári vonal összeomlása 
A magyar királyi hatalom meggyengülése miatt a végvárak állaga egyre romlott, és a
fizetetlen katonák szétszéledtek. Amíg a Török Birodalmat a keleti terjeszkedés kötötte le,
portyákon kívül nem érte támadás az országot, és a Mátyás idejében kötött békét többször
megújították. 
II. (Jagelló) Lajos (1516–1526) udvara az állandósult a belpolitikai zűrzavarban nem
fordított kellő gondot a török veszély diplomáciai elhárítására (a békét sem újította meg).
I. Szulejmán támadott, és hadai elfoglalták Nándorfehérvárt (1521. augusztus 29.). Az
ország nyitva állt a török előtt. 
A magyarok egyetlen hatásos védelmi intézkedését az jelentette, hogy Tomori Pál kalocsai
érseket kinevezték a Délvidék („Alsó- Magyarország”) főkapitányává. A harcos főpap kisebb
sikereket elért, ám a katonai helyzetet nem tudta megfordítani: sorra kerültek török kézre
a délvidéki végvárak (pl. Orsova, Szörény, Pétervárad). 
1526-ban Szulejmán 60 000 katonával ismét támadást indított. A király harcba hívta az
ország nemeseit, de a bárók és a köznemesség csak lassan gyülekezett. A mohácsi síkon
Tomori Pál vezetésével a 20-25 000 fős magyar sereg – nem várva be a horvátországi és a
cseh segédhadakat és Szapolyai Szegednél állomásozó seregét – kísérletet tett a török
megállítására. 1526. augusztus 29-én a csata néhány óra alatt a magyarok teljes
vereségével végződött. A katonai veszteségeken kívül a magyar bárók és főpapok jelentős
része is elesett a harcban. A király menekülés közben a Csele-patakba veszett. 
Szulejmán a csatát követően bevonult a védtelenül hagyott Budára. Csapatai a várat
kirabolták, a várost felégették. A törökök útjába kerülő nép fejvesztve menekült. Mivel Buda
megtartása költséges, és katonai szempontból veszélyes lett volna (a szultán tudott pl.
Szapolyai seregéről), Szulejmán még ebben az évben elvonult, foglyok tízezreivel. Az ország
azonban király és végvári vonal híján kiszolgáltatottan állt a török hódítással szemben. 
 
3. Az ország kettészakadása 
II. Lajos halála után a magyar trónra több jelentkező is akadt. Először Szapolyai János
szerezte meg a koronát (1526–1540), a rákosi végzésre hivatkozva, a köznemességre, saját
hadára és birtokaira támaszkodva. Majd a bárók megválasztották I. (Habsburg)
Ferdinándot (1526–1564). Döntésüket az is befolyásolta, hogy a Habsburg uralkodótól külső
segítséget reméltek a török ellen. 
I.Ferdinánd a bátyjától, V. Károlytól kapott segélyen zsoldosokat toborzott és Szapolyait
Lengyelországba űzte. Ám a pénz elfogyott, Ferdinánd zsoldosai szétszéledtek, Szapolyai
pedig visszatért Erdélybe. Az ország kettészakadt. Szapolyai a töröktől kért és kapott
támogatást. A magyar történelemben először fordult elő, hogy a belső harc során az egyik fél
a törökhöz fordul. A szultán beavatkozása a magyar belügyekbe megerősítette az ország
kettéosztottságát. 
 
4. A hatalmi egyensúly terhe alatt 
Szulejmán 1529-ben hadjáratot indított Ferdinánd ellen. A hűbéresévé vált Szapolyainak
átadta az elfoglalt budai várat. Ezután sikertelen kísérletet tett Bécs bevételére. A
következő török hadjárat ismét Bécs ellen irányult (1532). V. Károly ekkor Ferdinánd
segítségére sietett, s jelentős birodalmi erők gyülekeztek Bécs alatt (100 000 zsoldos).
Szulejmán nem mert megütközni a császári haddal. Hogy leplezze erőtlenségét, egy hónapon
át ostromolta Kőszeget, amelynek várát a Jurisics Miklós és maroknyi katonája védte
hősiesen. Károly zsoldosai nem mozdultak Bécs alól. Az 1532-es hadjárat egyértelművé tette,
hogy a két nagyhatalom nem bír egymással. Nem képesek kiszorítani egymást
Magyarországról. Miután azonban egyikük sem mondott le az országról, a harc állandósult. 
A bárók és a köznemesség alkalmazkodott a helyzethez: hol az egyik, hol a másik
vetélkedő fél pártjára álltak attól függően, hol látták biztosítva a jövőjüket. A két király, I.
Ferdinánd és Szapolyai János Váradon megállapodást kötött (1538). Ebben elismerték
egymás királyságát. Ugyanakkor Szapolyai az utódai nevében lemondott a hatalomról,
hogy az ország egyesülhessen a Habsburgok jogara alatt. Az megállapodás titkos volt, hiszen
a szultán nem fogadta volna el, hogy a Habsburgok egyesítsék Magyarországot. 
 
5. Az ország három részre szakadása 
Szapolyai János halálát követően hívei, Fráter György és Török Bálint az elhunyt uralkodó
fiát, a csecsemő János Zsigmondot választották királlyá. Ferdinánd a váradi egyezségre
hivatkozva magának követelte az egész országot. Ismét fellángoltak a harcok. Ferdinánd
hadvezére Budát is megostromolta, de a török segítség közeledtére elvonult (1541). A vár alá
érkező Szulejmán nem bízott abban, hogy a csecsemő király és hívei hosszú távon meg
tudják tartani az országot, ezért 1541. augusztus 29-én serege megszállta Budát. Az ország
középső része közvetlen török uralom alá került. János Zsigmondnak a szultán átengedte a
Tiszától keletre eső országrészeket. Magyarország három részre szakadt. 
 
6. Kísérletek az ország egyesítésére – a várháborúk 
Buda eleste a „törökös” politikát folytató magyar vezetők kudarcát jelentette. Legjelentősebb
képviselőjük, az ország keleti felét irányító Fráter György menteni próbálta a helyzetet. Azt
remélte, hogy a másik utat követve, a Habsburgokra támaszkodva helyreállíthatja az
ország egységét. Ennek érdekében megállapodott a nyugati és északi területeket birtokló
Ferdinánddal a keleti országrész átadásáról (gyalui egyezmény, 1541). Feltételként Buda
visszafoglalását szabta. Amennyiben Ferdinánd erre képes, úgy a keleti országrészt is meg
tudja tartani a törökkel szemben. Ferdinánd hadai azonban vereséget szenvedtek, sőt a török
foglalt el egy sor várat (Esztergom, Székesfehérvár). 
Egy évtized múltán Fráter György – feltételét feladva– mégis megkezdte a keleti országrész
átadását. Ferdinánd azonban ekkor sem tudott megfelelő erőket felvonultatni. Fráter
György ezért leplezni próbálta terveit a török előtt. Ferdinánd zsoldosai ezt árulásnak vélték,
és meggyilkolták őt. 
Fráter György halálát követően rövid időre Ferdinánd irányítása alá került a keleti
országrész. A szultán ebbe nem nyugodott bele, s hadjáratot indított a török uralom
visszaállítására. A török haderő 1552-ben a Tiszántúlt kívánta elfoglalni, hogy jobban
elválassza egymástól a nyugati és a keleti területeket. A hadjárat jórészt elérte célját: török
kézbe került Nógrád megye (pl. a Szondi György védte Drégely), a Temesköz (a Losonczy
István védte Temesvár) és a Tisza középső vidéke (Szolnok). Csak Eger hős védői tudták
Dobó István vezetésével a török sereg támadását visszaverni. A védők önfeláldozása sehol
sem volt hiábavaló. A török főerők a nagy távolság miatt Magyarországon korlátozott ideig
hadakozhattak, így minden várvívásra fordított nap növelte a következő vár esélyét az
ellenállásra, és minden vár megtartása egy kisebb országrész megmenekülését jelentette. 
 
7. Az állandósult egyensúly 
Az 1552-es hadjárat után – kisebb támadásokat követően –1566-ban indított hadjáratot a
török a magyarországi hadszíntéren. Az egyik sereg Gyula ellen vonult, a fősereggel pedig
Szulejmán a mocsarak által védett Szigetvárat zárta ostromgyűrűbe. A várat Zrínyi Miklós
horvát bán hősiesen védte, s csak hosszú ostrom után került török kézre. Zrínyi hősi halált
halt, de az ostrom ideje alatt elhunyt az idős szultán is. Szulejmán halálával lezárult az
Oszmán Birodalom nagy hódításainak kora. Utóda belátta, hogy nem képes kiszorítani az
országból a Habsburgokat. Így a két nagyhatalom megkötötte a drinápolyi békét (1568),
mely szentesítette Magyarország megosztottságát, és a fennálló katonai erőviszonyokat. A
Habsburg uralkodónak azonban a békességért évi adót kellett fizetnie a szultánnak. 
 
8. Végvári élet 
A háborúk és a békés éveket jellemző portyázó hadviselés a társadalom minden rétegének
életmódjára kihatottak. A halál, a pusztítás a mindennapok tapasztalatává vált. Másfél
évszázadon át nemzedékek építő munkája időről-időre a háborúk martalékává vált. A
társadalmi megaláztatás rég elfeledett formái váltak ismét fenyegető valósággá a
kortársak számára. Magyar családok tízezreit hurcolták el, s adták el – a családtagokat
egymástól elszakítva – a Török Birodalom rabszolgavásárain. 
Sajátos életformát alakított ki a háborúk által életre hívott vitézlő rend. A végvári katonák
elsősorban a hódoltságból menekült nemességből toborzódtak. Megélhetésüket a
katonáskodás jelentette, ugyanakkor a zsoldot csak elvétve kapták meg (se pénz, se posztó).
Emiatt a töröktől eltanult portyázó taktika a megélhetésüket szolgálta. Sokszor cselt
vetettek a töröknek, az egykori földbirtokosok megbízásából beszedték a hódoltságiaktól az
adót. Éhezés, halál és gyakorta a fogság jellemezte mindennapjaikat. A katonák közül sokan a
kezdetleges orvosi ellátás miatt nem élték túl a kisebb sebesüléseket sem. A belső szerveket
ért sérülések a biztos halált jelentették. Az életben maradt, de rokkanttá vált katonák pedig
nem tudták eltartani magukat. 
 
A polgári forradalom, az áprilisi törvények  
 
I. Előzmények 
 Az Ellenzéki Nyilatkozat: jobbágyfelszabadítás, közteherviselés és az ősiség eltörlése  
 az utolsó rendi országgyűlés 1847-48-ban Pozsonyban volt  
 Március 3.-ára a párizsi forradalom híre eljutott Pozsonyba  
 Kossuth megfogalmazta felirati javaslatát, melyben jobbágyfelszabadítást,
közteherviselést és független felelős nemzeti kormány követel 
 A javaslatot egy országgyűlési küldöttség vitte Bécsbe 
 március 13-án Bécsbe is kitört a forradalom, aminek hatására V. Ferdinánd aláírta a
felirati javaslatot.  
 
II. A pesti forradalom 
 Pesten március 15-én a márciusi ifjak megmozdulást szervezett.  
 maguk mellé állították az egyetemistákat, a város lakosságát  
 Landerernél a cenzúra mellőzésével kinyomtatták a 12 pontot és a Nemzeti dalt 
 Pesten létrehozták a Közcsendi Bizottmányt  
 
III. A felelős kormány megszületése 
 István nádor kinevezte Batthyány Lajost magyar miniszterelnökké  
 a felelős magyar kormányban a miniszterelnök Batthyány Lajos, igazságügy-miniszter
Deák Ferenc, belügyminiszter Szemere Bertalan, vallás- és közoktatási miniszter Eötvös
József, a király személye körüli miniszter Esterházy Pál Antal, pénzügyminiszter Kossuth
Lajos, földművelés-, ipar-, és kereskedelemügyi miniszter Klauzál Gábor,
hadügyminiszter Mészáros Lázár, közmunka- és közlekedésügyi miniszter Széchenyi
István. 
 
1. Az áprilisi törvények 
 Az uralkodó szentesítette a reformokat, melyek lerakták Magyarországon a polgári
átalakulás alapjait (április 11.).  
 felszámolták a feudális és rendi jellegű kiváltságokat, felszabadították a
jobbágyságot.  
 A jobbágyok úrbéres földjeik (a jobbágytelkek) tulajdonosaivá váltak, s az állam
kötelezettséget vállalt a földesurak kárpótlásáért. Az azonnali jobbágyfelszabadítás állami
támogatással (kötelező örökváltság) történt meg.  
 Eltörölték a tizedet, az úriszéket és az ősiséget 
 Magyarország alkotmányos királysággá vált. Kormányát a király nevezte ki, de az a
törvényhozásnak volt felelős.  
 a rendi gyűlést népképviseleti országgyűlés váltotta fel, cenzusos választójog alapján
(vagyon, műveltség).  
 Kimondták Magyarország és Erdély egyesülését (unió).  
 Az Ausztriához fűződő viszonyt nem szabályozták egyértelműen. A külügy, a hadügy
és a pénzügyek terén voltak ellentétek  
  A végrehajtó hatalom a felelős magyar kormány kezébe került,  
 Bécs a külügyet, a hadügyet és az ezekhez tartozó pénzügyeket királyi felségjognak
tekintette. 
 évenként Pesten országgyűlést tartsanak népképviseleti alapon;  
 a költségvetést az országgyűlés hagyja jóvá;  
 nemzetőrséget állítsanak fel.  
 A közteherviselést bevezették.  
 A cenzúrát eltörölték. A sajtószabadságot bevezették.  
 
Előzmények 
Az 1840-es évek közepére Magyarországon mind a maradi, mind a haladó erők pártokba
tömörültek. Először 1846-ban az udvar politikáját támogatók pártja, a konzervatív párt jött
létre Gróf Apponyi György vezetésével. 1847-ben megalakult az ellenzéki párt is Gróf
Batthyányi Lajos vezetésével. Az Ellenzéki Nyilatkozatban a jobbágyfelszabadítást, a
közteherviselést és az ősiség eltörlését követelték. A két párt erőpróbája az utolsó rendi
országgyűlésen volt 1847-48-ban Pozsonyban, ahol csak mérsékelt reformok születtek.
Március 3.-ára a párizsi forradalom híre eljutott Pozsonyba, ahol Kossuth megfogalmazta
felirati javaslatát, melyben jobbágyfelszabadítást, közteherviselést és független felelős
nemzeti kormány követel. A javaslatot mind az alsó, mind a felsőtábla is elfogadta és egy
országgyűlési küldöttség vitte Bécsbe. Közben március 13-án Bécsbe is kitört a forradalom,
aminek hatására V. Ferdinánd aláírta a felirati javaslatot.  
 
A pesti forradalom 
A bécsi forradalom hírére Pesten március 15-én a márciusi ifjak (Petőfi Sándor, Vasvári
Pál, Irinyi József, Jókai Mór) –megmozdulást szervezett. A fiatalok maguk mellé állították az
egyetemistákat, majd a város lakosságát és a József-napi vásárra érkező vidékiek tömegeit.
Landerernél a cenzúra mellőzésével – a sajtószabadságot megvalósítva –kinyomtatták a
követeléseiket tartalmazó 12 pontot és Petőfi Sándor mozgósító versét, a Nemzeti dalt. A
délután folyamán a siker hatására csatlakozott Pest város vezetése, majd a megrettent és a
Budára vonuló tömeg ellen a helyőrséget bevetni nem merő Helytartótanács. Szabadon
bocsátották börtönéből Táncsics Mihályt. Este a korábban betiltott Bánk bánt játszották a
Nemzeti Színházban. Pesten a rend fenntartása és a tulajdon védelme érdekében létrehozták
a Közcsendi [közbiztonsági] Bizottmányt, melyben a márciusi ifjak átengedték a vezetést a
városi elöljáróságnak és a liberális nemeseknek.  
 
A felelős kormány megszületése 
Az V. Ferdinánd helyett döntő államkonferencia még szorult helyzetében sem akarta
elfogadni a felirati javaslatot. István nádor közvetíteni próbált, de az egyik fél sem engedett.
A nádor az államkonferencia kikerülésével felhatalmazást kért az uralkodótól a
magyarországi ügyek intézésére, majd kinevezte Batthyány Lajost magyar
miniszterelnökké (március 17.). Az április elejére megalakuló felelős magyar kormányban
a magyar politikai élet valamennyi irányzata képviselte magát, a konzervatívoktól
(Esterházy Pál) a liberális centralistákig (Eötvös József). A többséget azonban a Kossuth
mögött felsorakozó liberális nemesek alkották (Batthyány Lajos, Deák Ferenc, Klauzál Gábor,
Szemere Bertalan). Miniszterelnök Batthyány Lajos, igazságügy-miniszter Deák Ferenc,
belügyminiszter Szemere Bertalan, vallás- és közoktatási miniszter Eötvös József, a király
személye körüli miniszter Esterházy Pál Antal, pénzügyminiszter Kossuth Lajos,
földművelés-, ipar-, és kereskedelemügyi miniszter Klauzál Gábor, hadügyminiszter
Mészáros Lázár, közmunka- és közlekedésügyi miniszter Széchenyi István. 
 
Az áprilisi törvények 
Az uralkodó szentesítette a rendi országgyűlés által kidolgozott reformokat, melyek
lerakták Magyarországon a polgári átalakulás alapjait (április 11.). Az áprilisi törvények
felszámolták a feudális és rendi jellegű kiváltságokat, felszabadították a jobbágyságot. A
jobbágyok úrbéres földjeik (a jobbágytelkek) tulajdonosaivá váltak, s az állam
kötelezettséget vállalt a földesurak kárpótlásáért. Az országgyűlés azonban ennek kifizetését a
következő évre halasztotta. Eltörölték a tizedet és az úriszéket is. A magyar kormány a
jobbágyfelkelés elkerülése érdekében azonnal életbe léptette a jobbágyfelszabadítást (az
úrbéri szolgáltatások megszűntetését). Ezzel kívánta megakadályozni, hogy az udvar
felhasználhassa ellene a magyar és a nemzetiségi jobbágyok tömegeit. Az összes követelést a
kormány nem teljesíthette, mert ezzel azt kockáztatta volna, hogy elveszíti a nemesség
támogatását.  
Az áprilisi törvények eredményeként Magyarország alkotmányos királysággá vált.
Kormányát a király nevezte ki, de az a törvényhozásnak volt felelős. A törvényhozásban a
rendi gyűlést népképviseleti országgyűlés váltotta fel, cenzusos választójog alapján (vagyon,
műveltség). Kimondták Magyarország és Erdély egyesülését (unió). Az Ausztriához
fűződő viszonyt nem szabályozták egyértelműen– az lényegében közelített a
perszonálunióhoz. Magyarországot csak a közös uralkodó személye kötötte össze a birodalom
másik felével. A külügy, a hadügy és a pénzügyek terén lévő ellentétek feloldását mindkét
fél a következő évektől s az erőviszonyok alakulásától várta. A magyar vezető réteg nem
akart elszakadni a birodalomtól, de alkotmányos viszonyok között a birodalmi érdekeket
nem lehetett a régi módon érvényesíteni. A végrehajtó hatalom a felelős magyar kormány
kezébe került, s így ellentéthez vezetett, hogy Bécs a külügyet, a hadügyet és az ezekhez
tartozó pénzügyeket továbbra is királyi felségjognak tekintette. 
 
Az áprilisi törvények 
Április 11-én V. Ferdinánd szentesítette a törvényeket, s ezzel megszületett a polgári és
alkotmányos Magyarország. A törvények három nagy csoportba oszthatók:   
Az ország önrendelkezéséről szóló törvények:  
független magyar felelős kormányt állítsanak fel;  
évenként Pesten országgyűlést tartsanak népképviseleti alapon;  
a költségvetést az országgyűlés hagyja jóvá;  
nemzetőrséget állítsanak fel.  
A feudalizmus lebontását és a polgári átalakulást célzó törvények:  
Felszámolták a rendi kiváltságokat.  
Az azonnali jobbágyfelszabadítás állami támogatással (kötelező örökváltság) történt meg.  
Az ősiséget eltörölték.  
A közteherviselést bevezették.  
A cenzúrát eltörölték.  
A sajtószabadságot bevezették.  
Törvénybe iktatták a népképviseletet.  
Az országnak a birodalmon belüli önállóságát deklaráló törvények:  
Magyarország alkotmányos monarchiává vált: Ausztriával elméletileg csak a közös uralkodó
kötötte össze. Perszonáluniót határoz tehát meg, ahol a király jogkörét távollétében a nádor
látja el (miniszteri ellenjegyzés).  
Külügyek és hadügyek terén továbbra is a királyé maradt a rendelkezési jog.  
A dinasztia helyzetét további törvényekkel pontosítják majd.  
A Magyar Királyság egyesül Erdéllyel. (A Határőrvidék katonai közigazgatásának
megszűnése azonban tisztázandó kérdés még.)  
 
Az áprilisi törvényekben elért eredmények:  
Az érdekegyesítés jegyében a jobbágyság 80%-a földhöz jutott ugyan (még a házas zsellérek
is a közös legelőkből), de csak a telki állomány alapján. Feszültség alakul ki a földet nem
kapók körében (parasztfelkelés, nemzetiségi lázadás).  
A földesurak kárpótlását későbbre halasztották. (Az volt a terv, hogy a kincstári birtokok
áruba bocsátásából fedezik majd.) Az önkényuralom időszakában születnek meg majd a
vonatkozó törvények (1853).  
A magyar jobbágyfelszabadítás kedvező volt a jobbágyság számára, mert nem vették el
földjeik egy részét (mint Poroszországban), és nem volt hosszú ideig fizetendő adósság (mint
Oroszországban).  
A magyarországi jobbágyfelszabadítás következtében ment végbe a morvaországi és ausztriai
jobbágyfelszabadítás is.  
Létrejött a népképviseleten alapuló alkotmányos állam, ahol – a kor szokásainak megfelelően
– a választójogot cenzus korlátozta.  
Létrejött a felelő kormány, az uralkodó jogköre pedig korlátozott.  
Helyreállt Magyarország egysége, uniója Erdéllyel (és Partiummal), a Határőrvidéket
(Magyarországon állomásozó katonaságot) is Magyarország alá rendelték.  
 
Lezárás, összegzés  
Magyarországon a polgári átalakulás tehát vérontás nélkül lezajlott. A Kossuth felirati
javaslatában megfogalmazott pontok közül a népképviselet, az örökváltság és a
közteherviselés megvalósult. Az április 11-én a rendi országgyűlésen elfogadott törvények
értelmében a diéta feloszlott, és a júniusi választások után összeült a népképviseleti
országgyűlés.  
A Birodalom tartományainak alkotmányosságát és az Ausztriához fűződő viszonyt azonban
nem tudták egyértelműen rendezni.  
Még mindig a Pragmatica Sanctio határozza meg a közjogi viszonyt, amelyet a kor
követelményeihez kellett volna igazítani. Az 1791. X. tc. által szabályozott független rendi
berendezkedés most polgári parlamentáris berendezkedéssé alakult, de a közjogi viszonyt nem
tisztázhatta ez sem.  
Súlyosan terhelte az udvar és a magyar kormány kapcsolatát az önálló magyar hadsereg és
külképviseletek hiánya, a vám- és valutakérdés megoldatlansága.  
A liberálisok eredendően nem kívántak elszakadni a Birodalomtól, céljuk a tartományi
érdekek összhangja alapján biztosítani az önállóságot, de ez egy alkotmányos rendszerben
sem tűnt működőképesnek 1848-ban.  

 A kiegyezés előzményei 
 
I. Az önkényuralom kora 
1. A megtorlás és a birodalmi célok  
A levert forradalmak után Ferenc József nyílt önkényuralmat vezetett be, ezért a korszakot
újabszolutizmusnak (neoabszolutizmus) nevezik. A rendszer bázisa a hadseregre, a
hivatalnokrétegre és a birodalmi arisztokrácia egy részére szűkült. 
 
2. A nyílt önkény korszaka 
Az 1850-es években a birodalmi kormányzat Magyarország birodalomba történő teljes
beolvasztására és németesítésére törekedett. Az időszakot a belügyminiszterről Bach-
korszaknak is nevezik (1851–1859). 
Magyarországról leválasztották Erdélyt, Horvátországot és az újonnan kialakított Szerb
Vajdaságot. A megmaradt területet öt kerületre osztották fel. A megyék és a városok
önkormányzatát eltörölték, a közigazgatás, a hivatalok a központi akarat végrehajtói lettek.
Miután a korábbi hivatalnoki kar egy része nem működött együtt a hatalommal, a
hivatalnokok harmadát Ausztriából hozták Magyarországra. (Őket magyaros viseletük után
gúnyosan Bach-huszároknak nevezték.) 
Az újabszolutizmus megkezdte a polgári állam kialakítását, a kiterjedtebb állami irányítás
bevezetését. Életbe léptették az osztrák polgári törvénykönyvet, egységesítették a
mértékrendszereket és az oktatást: ekkor született a nyolcosztályos gimnázium és az érettségi
vizsga. Az újabszolutizmus nem merte és nem is akarta a polgári átalakulás egyik
sarkkövét, a jobbágyfelszabadítást megkérdőjelezni. A jobbágyfelszabadításról és a
nemesség kártalanításáról kiadott császári rendelkezés (úrbéri pátens, 1853) szerint a
végrehajtás a jobbágyok számára az áprilisi törvények alapján történt.  
 
3. A gazdaság és az államháztartás helyzete 
Az 1850-es években folytatódott az előző évtizedben meginduló gazdasági fellendülés,
elsősorban az ipar és a vasútépítés területén. A fejlődésnek számos tényező adott
ösztönzést: például a külföldi tőke beáramlása, a jobbágyfelszabadítás, a háborúk idején
kibontakozó gabonakonjunktúra. A kormányzat néhány intézkedése szintén ösztönzőleg
hatott. Mindenekelőtt az Ausztria és Magyarország közötti vámhatár megszüntetése
(1850), mely az egységes birodalmi piac kialakulását szolgálta. Ezáltal a magyar
mezőgazdasági termékek versenyelőnybe kerültek a birodalmon kívüli szállítókkal. 
A gazdaság eredményeiből a kormányzat politikai tőkét akart kovácsolni önmagának.
Az önkényuralom ugyanakkor gátolta is a fejlődést. Társadalmi támogatottság nélkül a
hatalom csak nagy katonai erővel, vidéken karhatalommal (zsandárság) és széles besúgói
hálózatot működtető titkosrendőrséggel tudta a rendszert fenntartani. Az elnyomás óriási
költségeit pedig magas adókkal, az államadósság növelésével és az állami vagyon egy
részének kiárusításával tudták csak fedezni, s mindez hátrányos volt a gazdaság számára. 
 
II. Az ellenállás formái 
A magyar vezető réteg az udvarhű arisztokrácia kivételével elutasította az újabszolutizmust,
és szembeszállt azzal. Az ötvenes évek elején még kísérletek történtek a fegyveres harc
újrakezdésére (pl. Noszlopy Gáspár gerillaharca a Dunántúlon), és összeesküvések
szervezésére. A hatalom azonban a zsandárság és a titkosrendőrség révén megakadályozta
jelentősebb ellenállási mozgalom kibontakozását.  
Az ország legjelentősebb politikai ereje, az egykori birtokos köznemesség zöme a passzív
ellenállást választotta. Nem vállaltak közösséget a hatalommal, nem töltöttek be a
hivatalokat. Bojkottálták a kormányzat rendezvényeit, ahol lehetett, kijátszották intézkedéseit,
nem fizettek adót. 
A passzív ellenállás vezéralakja Deák Ferenc volt. Deák 1848 végéig mindent megtett az
áprilisi törvényekhez ragaszkodó magyar vezető réteg és az udvar megbékélése érdekében. A
kudarcot tapasztalva visszavonult birtokára, így az egyetlen jelentős reformpolitikus volt, aki
az ötvenes években is hallathatta hangját. Deák a király által szentesített 1848. áprilisi
törvényekhez ragaszkodva, alkotmányos alapon utasította el az együttműködést. Nem
lévén gyermekei, évjáradék fejében eladta zalai birtokait (azokat Széchenyi vette meg). A
pesti Angol Királynő Szállodában rendezkedett be (1854), és rövidesen a magyar politikai élet
vezéralakjává vált. 
A passzív ellenállás bizonytalanná tette a kormányzat helyzetét. Azonban nyilvánvaló
volt, hogy a szegényebb, birtoktalan nemesség és az értelmiség nem követhette ezt a
magatartást, s kénytelen volt hivatalt vállalni. A jobbágyi szolgáltatások kiesése és a
kártalanítás elhúzódása miatt a birtokosok számára is az államigazgatásban betöltött állások
jövedelme biztosíthatta volna a fennmaradást. Emiatt a passzív ellenállás fegyverét nem
lehetett a végtelenségig folytatni. 
Az ellenállás sajátos formáját jelentette az emigráció. Az emigránsok zöme közvetlenül a
katonai vereség után hagyta el az országot. Az emigráció– mint minden száműzött csoport –
számos irányzatra oszlott, de döntő többségük a harc újrakezdésén dolgozott. Amikor úgy
tűnt, a nemzetközi helyzet lehetővé teszi az újrakezdést, egységesen léptek fel (pl. francia–
olasz–osztrák háború). Az osztrák kormányzatnak számolnia kellett azzal, hogy minden
nemzetközi konfliktust felhasználnak a magyar ügy érdekében. A kormányok támogatását
nem sikerült megszerezni, de a Kossuth vezette emigráció rokonszenvet ébresztett a magyar
szabadságkövetelések iránt az európai közvéleményben. Bár az emigránsok látványos
eredményeket nem értek el, fellépésük súlyt adott az otthoni passzív ellenállásnak. 
 
III. Út a kiegyezéshez 
1. Az újabszolutizmus kül- és belpolitikai kudarca 
A forradalmak leverése után Ausztria nagyhatalmi külpolitikát folytatott. Az 1850-es évek
eseményei folyamatos kudarcokat hoztak. A krími háborúban elvesztették egyetlen jelentős
szövetségesüket, Oroszországot. Az 1859-es francia–piemonti–osztrák háborúban Itáliában
súlyos vereséget szenvedtek.  
A külpolitikai kudarcok és a pénzügyi csőd megrendítették a kis belső támogatottsággal bíró
önkényuralmi rendszert. Az uralkodónak változtatnia kellett, ha meg akarta előzni az
összeomlást. Ferenc József menesztette Bachot (1859) és az ötvenes években egyedüliként
szabadon politizáló konzervatív arisztokrácia felé nyitott (vezetőjük Apponyi György gróf
volt). Az ő elképzeléseik tükröződtek az októberi diplomában (1860. október), mely az 1848
előtti berendezkedést állította vissza, de a magyar önállóságot annál jelentőseben korlátozta
(pl. az országgyűlésnek még az adók megszavazása sem tartozott a jogkörébe). A próbálkozás
azonban teljes kudarcot vallott. Deák és nyomában a magyar vezető réteg ragaszkodott az
1848-as törvényekhez és egyértelműen visszautasította az uralkodó javaslatát. 
Látva a konzervatívok gyengeségét, Ferenc József a centralizációt akaró liberális osztrák-
német polgárság felé fordult. Az októberi diplomát módosító februári pátens (1861)
erősítette a birodalmi központosítást és az alkotmányos vonásokat. Magyarország
tartományként – súlyához mérten alulértékelten – képviseltethette volna magát a birodalom
törvényhozó testületében, a birodalmi gyűlésben. 
A pátens értelmében helyreállították a vármegyei önkormányzatot, a magyar államnyelvet és
országgyűlési választásokat tartottak. A képviselők azonban egyöntetűen elutasították a
februári pátensben foglaltakat. Mind az alkotmányosság korlátozását, mind a birodalom
föderális (szövetségi) felépítését, amely Magyarország önállóságát jelentősen korlátozta.
Megtagadták képviselők küldését a birodalmi gyűlésbe. 
Az elutasítás formájában az országgyűlés egységén törés mutatkozott. Deák és hívei
feliratban kívánták megfogalmazni álláspontjukat (Felirati Párt). Ez Ferenc József uralkodói
jogainak elismerését jelentette volna, vagyis közvetve – bár a ’48-as alapról – tárgyalási
szándékot fejezett ki. Az országgyűlés másik csoportja határozatban (Határozati Párt)
akarta kinyilvánítani véleményét, mely az uralkodó teljes elutasítását jelentette. Vezetőjük az
emigrációból kalandos úton erőszakkal hazahozott és amnesztiában részesített Teleki László
volt. A Határozati Párt minimális többséggel rendelkezett. Ám a döntő szavazás előtt Teleki
László öngyilkos lett. Így Deákék szereztek többséget, ami azt bizonyítja, hogy Teleki
pátjából is sokan tárgyalni akartak. 
 
2. A provizórium (1861–1865) 
Az elutasítást tartalmazó feliratra válaszul az uralkodó feloszlatta az országgyűlést, és ismét
felfüggesztette az alkotmányos intézmények (pl. a vármegye) működését. Azonban a
Schmerling nevéhez kapcsoló „átmeneti” korszak (provizórium) már nem tért vissza az 1850-
es évek erőszakos módszereihez. 
Az 1860-as évek eseményei és folyamatai mind az uralkodót, mind a magyar vezető réteget a
megegyezésre sarkallták. Ferenc József külpolitikai elszigeteltsége növekedett, egyre
nyilvánvalóbbá vált, hogy a német és az olasz egységmozgalmakkal szemben a Habsburg
Birodalom tehetetlen. Ausztria a létrejövő erős nemzetállamokkal szemben csak szilárd
belső viszonyok esetén tarthatta meg nagyhatalmi állását. Deák és köre számára is
egyértelművé vált, hogy a magyar vezető réteg nem bírja sokáig a passzív ellenállást. Ez
pedig veszélyeztette volna a kedvező megegyezés lehetőségét. Azt is sokan vallották, hogy
Oroszország és Németország hatalmi törekvései között a birodalom szavatolhatja a
legnagyobb mozgásszabadságot, s a birodalom védheti meg a magyarság vezető szerepét a
nemzetiségek erősödő mozgalmaival szemben. 
 
IV. A kiegyezés 
Az uralkodó és a magyar vezető réteg legfőbb kérdése az volt, hogyan lehet olyan
kompromisszumot találni, amelyben a birodalom annyira egységes, hogy megtarthatja
nagyhatalmi állását, de emellett biztosítva van Magyarország viszonylagos önállósága is.
A megoldás alapját a konzervatívok (Apponyi György) dolgozták ki. Javasolták, hogy a
vitatott ügykörök (külügy, hadügy és pénzügy) legyenek közös ügyek. Ezek alkotmányos
felügyeletét – a magyar fél számára elfogadhatatlan közös törvényhozó gyűlést kiküszöbölve
– a két független törvényhozás által kiküldött ún. delegációkra bízták. A terv elfogadásához
kölcsönös engedményeken keresztül vezetett az út. 
Az események akkor gyorsultak fel, mikor az uralkodó közeledési szándékára válaszul Deák
Ferenc megírta híres húsvéti cikkét (1865). Felvetette, hogy amennyiben az
alkotmányosságot visszaállítják, a birodalom egységének fenntartása érdekében a magyarság
hajlandó törvényes keretek között engedni a ’48-as alapból a közös külpolitika, a védelem
és az ezek fedezését szolgáló pénzügyek tekintetében. 
Az uralkodó menesztette Schmerlinget, s összehívták az országgyűlést.  
Miután Deák nyomására a porosz–osztrák háború idején (1866) az országgyűlés nem
használta ki az uralkodó szorult helyzetét, Ferenc József elhatározta magát a megegyezésre.
Ismét visszaállították a megyei önkormányzatokat, hatályba léptették a 48-as törvényeket. A
kiegyezésről létrejött megállapodás után az uralkodó kinevezte Andrássy Gyula grófot
miniszterelnökké (1867. február). Ezt követően az országgyűlés elfogadta a közös ügyeket
tartalmazó kiegyezési törvényt, majd magyar királlyá koronázták Ferenc Józsefet (1867.
június). 

A Párizs környéki békék

 
1. Hatalmi érdekek 
 A győztesek hatalmi érdekeik megvalósítására törekedtek. Az 1919 januárjában
Párizsban összehívott békekonferencián a döntéseket alapvetően a franciák
(Clemanceau) és az angolok (Lloyd George) hozták, mivel az Egyesült Államok (Wilson)
nem volt igazán érdekelve a térségben, az olaszok (Orlando) pedig nem tudták
érvényesíteni érdekeiket. A franciák elsősorban Németországot kívánták
alkalmatlanná tenni a visszavágásra, míg a briteket leginkább a gyarmati kérdések
motiválták. A veszteseket csak a békeokmányok aláírására hívták meg. 
 A francia törekvéseket a hatalmi egyensúlyban érdekelt angolok tompították.
Németország jelentős, de nem alapvető területi veszteségeket szenvedett. Katonai erejét
 meg akarták törni, így megtiltották az általános hadkötelezettséget és a modern
fegyvernemek rendszerben tartását. Jelentős hadisarcot, jóvátételt róttak ki rá.
Németországot tehát megalázták, de potenciálisan Európa egyik legerősebb hatalma
maradt, ami kiszámíthatatlanná tette a jövőt. 
 Kezdetben nem volt a nyugati hatalmak célja a Monarchia felosztása, hiszen létét az
európai egyensúly talpkövének tekintették. A háború során álláspontjuk lassan módosult.
A hadba lépés fejében az olaszoknak és a románoknak jelentős területeket ígértek,
utóbbinak Erdélyt és Kelet-Magyarországot, egészen a Tiszáig. A háború végére alakult ki
az új Közép-Európa-koncepció. A franciák a rendezéskor két szempontot vettek
figyelembe: egyrészt a francia vezetést elismerő szövetséges államok létrehozását a
németek hátában, másrészt a bolsevik világforradalom megállítását. Az új
Csehszlovákia, Jugoszlávia, Lengyelország és a megnövelt Románia alkalmasnak
látszottak e szerepekre. Franciaország támogatására szorultak a németekkel szemben, és a
legmerészebb nemzeti álmok megvalósításával kívánták a tömegeket elfordítani a
bolsevik eszméktől. 
 A rendezés egyik alappillére a francia nagyhatalmi befolyás volt, a másik a térség
új államainak az ereje. Természetesen felmerült, hogy a széttagolt Közép-Európa nem
jelent majd kellő ellensúlyt Németországgal szemben és nem tudja föltartóztatni a
bolsevizmust, ám az új államok létrehozói, mint Masaryk is, a jövőbeni gazdasági és
politikai együttműködést vázolták fel. Már az új Ausztria létrehozásakor kiderült, hogy
repedések vannak a rendszeren. A közép-európai birodalomból kiváló német Ausztria
ugyanis egyesülni kívánt Németországgal (Anschluss), ezért a saint-germaini békében
ezt meg is tiltották. 
 Az Oszmán Birodalommal kötött békében (Sevres) a nemzeti önrendelkezés elve
mögé rejtve a győztesek hatalmi érdekei jelentek meg. Az arab területeket francia és brit
protektorátus (védnökség) alá helyezték, vagyis gyarmataikká tették. Jelentős területek
átadásával a törökök rovására akarták kielégíteni a görögöket és az olaszokat is. A békét
elfogadni kész szultáni kormányzattal szemben a katonatisztek felkelést robbantottak ki,
és kikiáltották a köztársaságot. A Kemál pasa vezette nemzeti mozgalom egyrészt
modernizálta Törökországot (állam és egyház szétválasztása, parlamentarizmus, a nők
egyenjogúsága, európai szokások és a latin ábécé bevezetése), másrészt fegyveresen
szállt szembe a béke értelmében megjelenő antant csapatokkal. 
 Mivel a nyugati hatalmak – az orosz forradalomhoz hasonlóan – nem tudtak bevetni
jelentős erőket, a helyzetet a helyi erőviszonyok döntötték el. Az olaszok eleve
meghátráltak, a görögök pedig véres háborúban szenvedtek vereséget.  
2. Kisebbségvédelem 
 A Párizs-környéki békék kisebbségvédelmi intézkedéseket kényszerítettek az új
államokra, mivel a nemzetiségek elnyomása nem szűnt meg, sőt brutálisabbá vált. A
rendelkezések tiltották a nemzetiségi alapon történő hátrányos megkülönböztetést,
előírták a szabad nyelvhasználatot a magán-, az üzleti és a vallási életben, valamint a
sajtóban. Az utódállamok az elemi szintű anyanyelvi oktatás támogatására is
kötelezettséget vállaltak. A kisebbségeknek jogában állt panaszaikkal a Népszövetséghez
fordulni.  
 
 
I. A trianoni békeszerződés  
1. A békeszerződés aláírása 
 A magyar békedelegáció már 1920 elején kiutazott Párizsba. Köztük a földrajztudós és
politikus Teleki Pál, akinek a nevéhez fűződik a Kárpát-medence etnikai viszonyait
bemutató „vörös térkép”. A delegáció célja az volt, hogy etnikai, történeti, geográfiai,
közlekedési és gazdasági érvekkel bizonyítsa be a történelmi Magyarország egységét.  
 A vesztes Magyarországot a döntéshozatal során nem kérdezték meg, csak közölték
a feltételeket, hiszen a győzteseket az utódállamok megerősítésének szándéka vezette.
Egyes vitás területeknél kilátásba helyezték a népszavazás lehetőségét, de erre csak az
Ausztriának ítélt Sopron és közvetlen környéke esetében került sor (1921. december),
ahol a lakosság Magyarország mellett döntött. Ezután kapta Sopron a „leghűségesebb
város” címet.  
 Magyarország képviselői 1920. június 4-én, a versailles-i Trianon-palotában írták
alá a békediktátumot. A történelmi Magyarország 282 000 km2-es területéből csak 93
000 km2 maradt meg, vagyis az ország korábbi területének kétharmadát elcsatolták.
A Kárpátok hegyvidéke teljes mértékben az utódállamokhoz került, de a Kisalföld északi
részét és a Nagyalföld déli és keleti területeit is elvették.  
2. Etnikai vonatkozások 
 A békekötés révén a zömében nemzetiségek lakta területek az utódállamokhoz
kerültek. Az akkor kb. 10 millió főt számláló magyarság harmada is idegen
fennhatóság alá kényszerült. A kisebbségbe került magyarság jelentős része színmagyar
területeken, közvetlenül a trianoni országhatár túloldalán élt. A kisebbségi magyarság
helyzete bizonytalan volt, atrocitások érték, emiatt a négyszázezret is elérte a szülőföldjét
elhagyók száma. Az új határok közé szorított Magyarország ellenben nemzetállammá
vált, mert lakóinak 92%-a magyar volt.  
 Az etnikai elvek figyelmen kívül hagyása és a jelentős nemzeti kisebbségekkel
rendelkező új államok törekvése a nemzetállam kialakítására előrevetítette annak
árnyékát, hogy a béke következtében a térség népei közötti szembenállás nem csökken,
hanem fokozódik majd.  
3. A béke gazdasági hatásai 
 A béke évszázados gazdasági kapcsolatokat szakított szét. Magyarország
nyersanyagforrásokat (fa, szén, vas stb.), veszített el, ugyanakkor egyes ágazatokban a
korábbi országterületre méretezett ipari kapacitásai maradtak kihasználatlanul.
Különösen igaz ez Budapestre. Szinte az egész ország a világváros vonzáskörzetébe
került, ami egészségtelen irányba terelte a magyar településhálózat fejlődését.
Nagyvárosok vesztették el vonzáskörzetüket, váltak határ menti, fejlődésképtelen
településekké. A borsodi iparvidéken Magyarországé maradtak a szénbányák,
Csehszlovákiáé lettek a vasérctelepek.  
 A magyar vasúthálózat jelentős része az utódállamokhoz került, ezáltal több helyen
megszűnt vagy bonyolulttá vált egyes országrészek között a vasúti kapcsolat. A
vasútvonalak a határ meghúzásában is szerepet játszottak. A számos probléma közül
kiemelhetjük a vízgazdálkodást, az árvízvédelmet: a folyók felső szakaszait elcsatolták,
emiatt az alsó szakaszokon jelentkező gondokat csak együttműködéssel lehetett volna
megoldani.  
 Gazdasági szempontból azonban a legnagyobb csapást az egységes birodalmi piac
szétesése jelentette, ami nemcsak hazánkat, de az új államokat is kedvezőtlenül érintette.
A gazdasági széttagoltság az egész térség fejlődését visszavetette. Megszűnt a jelentős
piac, a tőke és a munkaerő szabad áramlása. A problémát fokozta, hogy az utódállamok
mindegyike az önálló, s gyakran az önellátó gazdaság létrehozásával kívánta
megerősíteni önmagát. Az elzárkózást fokozták a politikai ellentétek. Az elcsatolt
területek magyar és nem magyar lakóinak helyzetét tovább rontotta, hogy az utódállamok
hosszú távon az újonnan megszerzett területek rovására fejlesztették törzsterületüket.  
4. Katonai előírások 
  A trianoni béke alkalmatlanná kívánta tenni az országot a katonai visszavágásra.
Megtiltották az általános hadkötelezettséget, s maximálták a toborzott hadsereg létszámát
(35 000 fő), megtiltották a modern fegyvernemek (páncélosok, repülők) rendszerben
tartását. Még azt is figyelembe vették, hogy az új államhatárok jobban védhetőek
legyenek az utódállamok felől. A rendelkezések és a szomszédok erőteljes
fegyverkezése következtében Magyarország haderejét az utódállamok hadseregei külön-
külön is többszörösen felülmúlták.  
5. Revízió 
 A béke nyilvánvaló igazságtalanságai megnehezítették az azóta is „trianoni
traumának” nevezett problémakör feldolgozását. Magyarországon egyetlen politikai erő
sem fogadta el a békét, hanem saját szempontjai, eszme- és érvrendszere alapján ítélte el.
Hangoztatták gazdasági hátrányait, a nemzeti önrendelkezés megsértését, vagy akár mint
imperialista békét bélyegezték meg Trianont. A béke felülvizsgálatának, revíziójának az
igénye általános volt.  
 Tömegesen alakultak a civil szervezetek, melyek a béke ellen agitáltak. A kormányzat
aláírta a békét, ezért nyíltan nem léphetett fel ellene, de támogatta a szervezkedéseket, és a
kormánytagok révén ezek a szervezetek sokszor komoly befolyásra tettek szert.  
 A revízió módját és mértékét illetően már nem volt egység. A helyzetből fakadóan
is nyilvánosságot elsősorban a békés revízió gondolata kapott, bár az utódállamok
magatartása ennek realitását megkérdőjelezte. A beszédekben, kiáltványokban és
plakátokon hol a teljes revíziót, vagyis az egész történelmi Magyarország
visszaállítását, hol csak a béke igazságtalanságainak korrigálását, a magyarlakta
területek visszacsatolását követelték.  
 A hatalomra kerülő politikai elit gyakran használta fel a revízió kérdését a polgári
demokratikus vagy baloldali erők háttérbe szorítására, máskor a belső feszültségek
elkendőzésére.  

A kommunista diktatúra kiépülése és a Rákosi-rendszer

I. A kommunista diktatúra kiépítése és működése:

1. Előzmények:

A II. Világháború után Magyarországon borzasztó állapotok uralkodtak. A Független

Kisgazda, Szociáldemokrata, Nemzeti Parasztpárt, Magyar Kommunista Párt és Polgári
Demokrata Párt megalapította a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontot, majd 1944.
december 21-22-én Debrecenben az Ideiglenes Nemzetgyűlést, majd az Ideiglenes Nemzeti
Kormányt, Dálnoki Miklós Béla vezetésével. Az új kormány 1945 márciusában kihirdette a
földreformrendeletet. Az országot a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) ellenőrizte,
gyakorlatilag a szovjetek döntenek minden fontosabb probléma esetén.

1945. november 4-én megtartott - általános, egyenlő, titkos, nőkre is kiterjedő - parlamenti
választásokon a Független Kisgazdapárt nyert, de a SZEB befolyása miatt koalíciós kormány
alakult (Független Kisgazdapárt, Szociáldemokrata Párt, Nemzeti Parasztpárt, Magyar
Kommunista Párt). A miniszterelnök a kisgazda politikus, Tildy Zoltán lett; majd 1946.
február 1-én, amikor kikiáltották a második Magyar Köztársaságot, Tildyt köztársasági
elnökké választották. A kormány irányítását a kisgazda Nagy Ferenc vette át. Kommunista
irányítás alá került a kulcsfontosságú Belügyminisztérium: Rajk László, a rendőrség
Államvédelmi Osztálya, ÁVO: Péter Gábor; Gazdasági Főtanács: Vas Zoltán; Közlekedési
tárca: Gerő Ernő vezetésével. A külügyet és a pénzügyet kisgazda politikusok irányították.

A háborús pusztítások, a szovjet megszállás és a jóvátételi kötelezettségek következtében

Magyarország gazdasága katasztrofális helyzetbe került. A pengő elértéktelenedése miatt
(infláció) 1946. augusztus 1-jén bevezették a forintot. Államosították a szénbányákat és a
nehézipari üzemeket.

2. „Szalámi-taktika”: a Kommunista Párt törekvése a politikai ellenfelek, demokratikus pártok

meggyengítésére, felbomlasztására és kiszorítására a hatalomból. Ez a politika fogja
meghatározni a következő esztendőket hazánkban:

· Előkészítése: 1946 márciusában létrehozták a Baloldali Blokkot, a baloldali pártok, baloldali

irányzatok és szakszervezetek szövetségét. Felülvizsgálták az állami és közigazgatási
hivatalokat, ezt nevezzük „B-listák”-nak. Kizártak 20 kisgazda képviselőt, köztük Sulyok
Dezsőt a pártból. 1946-os VII. törvénycikkben leírták a köztársaság és államrend védelméről
szóló törvényt. Lényege: a felforgató tevékenységek és propaganda büntetése, illetve azokat is
megbüntették, akik tudtak ilyenről, de nem jelentették. Az ÁVO beszüntette a cserkészetet és
a KALOT-ot (katolikus ifjúsági egyesület), helyüket a kommunista ifjúsági mozgalmak vették
át. Ilyen volt a kisdobodmozgalom és az úttörőmozgalom, Dolgozó Ifjúsági Szövetsége
(DISZ).

· 1. Szakasz: 1947 első felében a cél a Független Kisgazdapárt megtörése volt, januárban
„köztársaság-ellenes összeesküvést” leplezetek le a kommunisták. Minden vezetőt
kompromittáltak, hamis adatok alapján letartóztatták őket – Nagy Ferenc miniszterelnököt és
Kovács Béla főtitkárt, képviselőket zártak ki a kormánypártból. Varga Béla az országgyűlés
elnöke emigrált. Az új kormányfő Dinnyés Lajos lett. 1947-ben bevezették a hároméves
tervet: fejlesztések főleg a nehéziparban és a mezőgazdaságban. 1947. február 10-én aláírták a
párizsi békét. 1947 tavaszán visszautasították a Marshall-segélyt, korlátozták a választójogot.
1947. augusztus 31-én új választásokat írtak ki: „kékcédulás- választások”. A koalíciós
pártok: baloldali: MKP (22,3%), SZDP (15,1%) és FKGP (14,9%), ill. ellenzék: DNP (16%)
(Demokrata Néppárt, Barankovics István) és MFP (13,4%) (Magyar

Függetlenségi Párt, Pfeiffer Zoltán) egy listán indultak. A választási csalások segítségével a
baloldali pártszövetség nyert.

1947. szeptember végén alakult meg szovjet kezdeményezésre a Kommunista és

Munkáspártok Tájékoztató Irodája (Kominform), amelyen keresztül Moszkva szorosabban
igyekezett kontrollálni a közép-európai kommunista pártokat.

· 2. Szakasz: 1947 második fele és 1948 első fele között a kommunisták célja az ellenzék és
az SZDP megsemmisítése volt. Szabálytalanságokra hivatkozva megsemmisítették az MFP
mandátumait. Megszabadultak a kommunista ellenes szociáldemokratáktól. Dinnyés Lajos
kormánya államosította a hitelintézeteket, gyárakat és az üzemeket (100 főig). 1948. június
12-én a kommunista és szociáldemokrata párt egyesült (pártfúzió), létrejött a Magyar
Dolgozók Pártja (MDP). Erősen centralizált, kommunista vezetésű párt. Elnöke Szakasits
Árpád, a főtitkár pedig Rákosi Mátyás lett.

· 3. Szakasz: Kommunista egypártrendszert (hegemóniát) hoztak létre. Az FKGP és a NPP

átvették az MDP programját. Megszüntették a DNP-t és a Keresztény Női Tábort (Schlachta
Margit). Tildy Zoltánt lemondatják, helyette Szakasits Árpád lett a köztársasági elnök. 1948
decemberében megalakul Dobi István kormánya. A belügyminiszter Kádár János lett (az
ÁVO-ból, Államvédelmi Hatóság: ÁVH lesz). Államosították az egyházi iskolákat, az
egyházak ellen harc indult, őrizetbe vették a katolikus egyházfőt, Mindszenty Józsefet. 1949
februárjában létrehozták a Magyar Függetlenségi Népfrontot (a „szövetséges” pártok
beolvasztásával). 1949. május 15-én csak a Népfront jelöltjei indulhattak a választásokon.
1949. augusztus 20-án bevezették a Népköztársaságot.

Szovjet minta átvétele alapján megszületett a proletárdiktatúra, létrejött az egypártrendszer.

Megvalósult a pártállam – a hatalmi ágak egy kézbe kerültek, nem ellenőrizték egymást. A
párt vezetője az állam vezetője is volt egyben!

A köztársasági elnöki hivatal megszűnt, helyébe az Elnöki Tanács lépett, ami törvényerejű
rendeletével gyakorolta a törvényhozói jogkört. A parlament megszűnt, az országgyűlés
évente csak 2-3-szor ült össze.

Az ország tényleges irányítója a párt főtitkára volt: Rákosi Mátyás.1949-1953-ig tartó uralma
alatt bár a hatalom a Rákosi-Gerő-Farkas triumvirátus kezében összpontosult, mégis
elmondható, hogy Rákosi volt az abszolút vezető. Legfontosabb vezetőtársai Gerő Ernő
(gazdaságpolitika), Farkas Mihály (hadseregfejlesztés), Révai József (művelődésügy), fontos
szerepe volt még Rajk Lászlónak és Kádár Jánosnak is.

Rákosi vaskalapos kommunista volt és ez elveiben és cselekedeteiben is egyértelműen

látszódott. Változások:

· Közigazgatás: önkormányzatok felszámolása, helyette tanácsok létrehozása,

· Igazságszolgáltatás: a bíróságok új elnevezései:

o Kúria => Legfelsőbb Bíróság,

o Ítélőtábla => Megyei Bíróság

- ezeknek a szervezeteknek semmi függetlensége nem volt, úgy, mint a szakszervezeteknek,

kulturális intézményeknek és oktatási intézményeknek sem!

II. A TOTÁLIS DIKTATÚRA KIÉPÍTÉSE:

Az egypártrendszer kiépülésével párhuzamosan felgyorsították a gazdaság államosítását is.

1948 júniusában került sor az iskolák államosítására (csak néhány intézmény maradhatott az
egyházak kezén). Mindszenty Józsefet börtönbüntetésre ítélték (1949). Rövidesen több

egyházi vezető is hasonló sorsra jutott, pl.: Ravasz László református püspök és Ordas Lajos
evangélikus püspök.

Befejeződött a civil szervezetek és a többpártrendszer felszámolása. A pártok végleges

megszűnését az 1949-ben létrehozott Magyar Függetlenségi Népfrontba történő beolvadásuk
jelentette (1954-től Hazafias Népfront). Az 1949-ben tartott „egypárti” választáson az MDP
„megszerezte” a szavazatok 96%-át: Magyarországon létrejött a proletárdiktatúra!
Új alkotmányt fogadtak el, amely rögzítette a kommunista párt, vezető szerepét és azt, hogy
Magyarország népköztársaság. A köztársasági elnök szerepét az Elnöki Tanács vette át, az
önkormányzati rendszer helyett kiépült a központi akaratot végrehajtó tanácsrendszer (1950).

1. A FÉLELEM SZEREPE:

A diktatúra valóságos támogatóinak köre egyre szűkült!

A korábban a Belügyminisztériumhoz tartozó Államvédelmi Osztályt (ÁVO) függetlenítették

Államvédelmi Hatóság (ÁVH) néven (1948). A hírhedt és kegyetlen szervezet vezetője Péter
Gábor lett, aki közvetlenül a párt első emberétől, Rákosi Mátyástól kapta az utasításokat. A
kiterjedt besúgóhálózat folyamatosan gyűjtötte az információkat. Koholt vádak alapján bárkit
letartóztathattak. Internálótáborokat (Kistarcsa) és büntetőtáborokat (Recsk) hoztak létre.
Ezeken a helyeken szörnyű körülmények között kellett élniük, ill. dolgozniuk – az általában
ártatlanul – elítéltek, ill. családjaiknak is! Az „osztályidegenként” megbélyegzett családokat
kitelepítették távoli falvakba, vagy a Hortobágyra.

A terror elérte a párttagságot, sőt a párt több vezetőjét is.

2. „VAS ÉS ACÉL ORSZÁGA”:

Magyarországon 1950-ben indult el az első ötéves terv. A terveket a politikailag kitűzött

célokhoz igazították. A tervszámok állandóan változtak.

A nehézipar fejlesztését tűzték ki célul. Óriási áldozatok árán korszerűtlen, alacsony

hatékonyságú ipart hoztak létre. Kizárólag belső forrásokból finanszírozták: a forrásokat a
mezőgazdaság, az infrastruktúra és az életszínvonal rovására teremtették meg. Az Országos
Tervhivatal határozta meg a gazdaság fejlődését. 1952-re a termelés visszaesett, az emberek
életszínvonala süllyedt.

3. A MEZŐGAZDASÁG KOLLEKTIVIZÁLÁSA:

A kommunisták a földosztást kezdettől csak politikai manővernek tekintették, ezért hatalomra

kerülése után az MDP meghirdette a kollektivizálást, majd megkezdte ennek erőszakos
végrehajtását.

A parasztság ragaszkodott földjéhez. A szovjet típusú szövetkezetek alakítása – mivel ezek a

tagokat teljes mértékben megfosztották a tulajdonuktól – merev ellenállásba ütközött.
Erőszakos módszerekkel is csak a parasztok harmadát tudták szövetkezetekbe kényszeríteni,
ugyanakkor a mezőgazdasági termelés jelentősen visszaesett.

A mezőgazdaságban is állami tulajdont erőltették, ugyanakkor meg kívánta törni a

magántulajdona révén még független parasztság ellenálló erejét. Gazdasági szempontból a
téeszesítés elsősorban az iparosítást szolgálta, megkönnyítette az erőforrások elvonását, illetve
biztosította az extenzív iparfejlesztés döntő forrását: a munkaerőt.

Az egyéni gazdálkodókat még a kötelező beszolgáltatás is sújtotta (termény- és állatbeadás,

baromfi- és tojásbeadás, tejbeadás).
A parasztság köréből súlyos üldöztetésben volt részük a kulákoknak (kuláklisták). Az orosz
eredetű szóval a vagyonosabb parasztokat jelölték meg, akikről feltételezték, hogy a rendszer
ellenségei.

4. KULTÚRPOLITIKA ÉS SZEMÉLYI KULTUSZ:

Az osztályharcos szemléletet képviselte. Fontos szerepet játszott a tömegtájékoztatás teljes

ellenőrzése. A Szovjetunióbeli személyi kultuszt követve Magyarországon is bevezették
Sztálin és Rákosi Mátyás dicsőítését. Az osztálytermektől a közlekedési eszközökig
mindenhol ott függtek portréik, a szobrászoktól a színészekig a művészek kénytelenek voltak
a két vezért istenítő alkotásokat készíteni, és a tudományos művekben is rájuk kellett
hivatkozni. Rákosi személyi kultusza 60. születésnapján érte el csúcspontját, amikor
ünnepségek százai zengték „a dicső vezér” nagyszerűségét. Kisiskolások írtak hozzá verseket,
dalokba foglalták nevét.

„Gyertek lányok, öltözzetek fehérbe/ Szórjunk rózsát Rákosi Mátyás elébe/ Hadd járjon ő a
rózsában bokáig/ Éljen, éljen Rákosi elvtárs sokáig!” „Megy Rákosi a Tanácsba/ Körülötte
fia-lánya/ Hangja cseng, mint ezüstharang/ Feje fölött békegalamb./ Jobbján munkás, balján
paraszt.” (Gyermekversek)

III. RÁKOSI BUKÁSA – NAGY IMRE MINISZTERELNÖKSÉGE:

1953-ban meghalt Sztálin, s a hatalmi harcból győztesen kikerülő Hruscsov a sztálinizmus

visszaszorítására tett kísérletet. Ezért Moszkvába rendelték a magyar pártvezetést, és
utasították a hibák (személyi kultusz, kuláklisták, erőltetett iparosítás) kijavítására. Rákosi
megtartotta pártfőtitkári tisztségét, de helyette Nagy Imre lett a miniszterelnök.

Az enyhülés kilátásba helyezte az országgyűlés szerepének növelését, az aránytalan, és az

ország adottságaitól idegen iparfejlesztési politika korrigálását, a téeszesítés visszafogását és a
törvénytelenségek megszüntetését. Az életszínvonal javítását szolgálta, hogy a béreket
némileg emelték, bizonyos létszükségleti cikkek árát leszállították. Nagy Imre kormányának
legfontosabb intézkedése mindezeken túl egy széles körű – de nem mindenkire vonatkozó –
amnesztia végrehajtása volt, illetve az ÁVH tevékenységének visszafogása.

A vezető politikai erő, természetesen továbbra is a Párt maradt.

Rákosi – jelentős aknamunkával – elérte Nagy Imre menesztését 1955-ben). A hatalom ismét
Rákosi kezébe került, melynek az SZKP (Szovjet Kommunista Párt) XX. Kongresszusának új
szellemisége vet véget (1956).

A szövetségi rendszerek kialakulása 

 
Ahogy fogytak a gyarmatosítás folyamán a szabad területek, a nagy terjeszkedők már egymás
birtokaira is szemet vetettek. Így a nemzetközi konfliktusok is egyre élesebbé váltak. 
A szövetségépítő-folyamatokat a németek és a franciák közötti feszült viszony indította el. Az
1870-es vereség miatt a franciák revansra, visszavágásra vágytak. 
A német egység megvalósítása után Bismarck célja a fennálló helyzet megőrzése volt. Ennek
érdekében hozta létre 1873-ban a három császár szövetségét: Németország, az Osztrák-
Magyar Monarchia és Oroszország történelmi dinasztiáinak egyezményét. 
 A szövetség két tagja, Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia között azonban
ellentét feszült a Balkán kérdésben. 
Az Oszmán Birodalom hanyatlását kihasználva Oroszország meg akarta szerezni a
Földközi-tengerre való kijutást biztosító tengerszorosokat (Boszporusz,
Dardanellák), illetve befolyási övezetét tágítandó támogatta a Balkán jobbára szláv és
ortodox népeinek önállósági törekvéseit. 
Erre alkalmat teremtett a bolgár felkelés: Oroszország beavatkozásával a törökök
vereséget szenvedtek, és beleegyeztek Nagy-Bulgária létrehozásába (san stefanoi béke). 
Az 1878-as berlini kongresszuson azonban Németország az Osztrák-Magyar
Monarchiát támogatva megakadályozta Oroszország túlzott térnyerését: mégsem
jöhetett létre Nagy-Bulgária, sőt az orosz térnyerés ellensúlyozására az Osztrák-Magyar
Monarchia megszállhatta Bosznia-Hercegovinát. 
A szövetségesei között választásra kényszerült Németország 1879-ben az Osztrák-
Magyar Monarchiával kötött katonai védelmi egyezményt: orosz, ill. francia támadás
ellenében ígértek kölcsönös védelmet egymásnak (kettős szövetség). 
1882-ben Olaszország csatlakozásával hármas szövetséggé bővült az egyezmény.
Olaszország elsősorban a franciákkal folytatott észak-afrikai gyarmati versengése miatt
kereste Németország védelmét. 
 
II. Vilmos trónra lépésével és Bismarck menesztésével a századfordulón agresszívebbé vált a
német külpolitika: nagyszabású flottafejlesztés kezdődött és a gyarmatosításba is
bekapcsolódtak. 
1893-ban ennek hatására Franciaország és Oroszország között katonai védelmi
egyezményt egy esetleges német vagy osztrák-magyar támadás esetére. Ezt megelőzte a
politikai ellentéteken (demokratizálódó köztársaság és abszolút monarchia ellentéte)
átlépő gazdasági együttműködés: a francia tőke nagyarányú beáramlása Oroszországba. 
Miután Franciaország engedett Nagy-Britanniának a gyarmati konfliktusokban (pl.
fashodai incidens során lemondott a Nílus völgyéről Nagy-Britannia javára), 1904-ben
németellenes barátsági egyezményt kötöttek, az entente cordiale-t (szívélyes
megegyezés), amely véglegesen elhatárolta gyarmati igényeiket. 
1905-ben az első marokkói válság idején ezért Nagy-Britannia már Franciaországot
támogatta Németország ellenében (Marokkó francia gyarmat lett). 
Az 1904-05-ös orosz-japán háborúban Oroszország csúfos vereséget szenvedett, így már
nem tűnt fenyegetésnek Nagy-Britannia ázsiai gyarmataira. 
Francia közvetítésre így 1907-ben brit-orosz barátsági egyezményt is aláírtak. Ez
szintén csupán barátsági egyezmény volt a gyarmati igények elhatárolására. Ezzel
létrejött a hármas antant. 
A 20. század elejének konfliktusai tovább erősítették a két szövetségi rendszert. 
1908-ban az Osztrák-Magyar Monarchia német támogatással és orosz tiltakozás ellenére
hivatalosan is területéhez csatolta Bosznia-Herzegovinát. 
1911-ben a második marokkói válságban ismét Németország került szembe
Franciaországgal és Nagy-Britanniával. 
Végül az 1912-13-as két Balkán-háborúban megszűnt az Oszmán Birodalom európai
jelenléte. 
Az első háborúban az egyesült szerb-bolgár-görög seregek legyőzték a törököket.  
A felszabadított területek elosztása miatt azonban kitört a második háború, melyben
Bulgária vereséget szenvedett a szerb-görög-román-török csapatoktól. 
A Balkán (lőporos hordó) tartós konlfiktusgóccá vált, a kis államok pedig nagyhatalmi
támogatást kerestek: Szerbia Oroszország szövetségesévé vált. 
 Petőfi Sándor (1823-1849) forradalmi látomásköltészete 
 
Petőfi költészetében 1846-tól fölerősödik a politikai líra, művészi
forradalmisága megtelik politikai forradalmisággal. Ilyen tárgyú verseit az a hit
járja át, hogy az emberiség egyenletesen, törés nélkül halad végső célja, az
általános boldogság felé, a cél elérésének eszköze pedig a szabadság. Ezt a
szabadságot egy utolsó, kegyetlen, véres háború fogja megszülni, melyben
a rab népek leszámolnak a zsarnokaikkal. 
E verstípus jelentőségét mutatja, hogy mintegy harminc vers sorolható ide. A
legjelentősebbek – mint az Egy gondolat bánt engemet… (1846. december),
vagy a XIX. század költői (1847. január) és Az ítélet (1847. április?) – nemcsak
a látnoki gesztus jelenik meg, hanem a látomás is. A jövendölés-versek nem
alkalomszerűek, politikai jelentésük mégis nyilvánvaló: a szabad és boldog
jövő megteremtésére mozgósítanak. Leggyakrabban visszatérő, alapvető
elemeik a következők: 
1. a világszabadság (Egy gondolat bánt engemet…) 
2. a jók és a gonoszak harca (Világosságot, Az ítélet) 
3. a világot megtisztító vérözön (Levél Várady Antalhoz, Az ítélet) 
4. az eljövendő Kánaán (A XIX. század költői, de utalásszerűen megjelenik a
többiben is). 
 
Az egyik legjelentősebb látomásvers az Egy gondolat bánt engemet (1846).
1846 végén írta, szilveszteri vers. Az esztendő utolsó napján a költői én
eltöpreng a jövőről. Műfaja rapszódia: csapongó, változó ritmika jellemzi,
hangulatok, érzelmek áradata (elégikus, szenvedélyes, szentimentális). 
A vers két kulcsszava a világszabadság és a halál; a világszabadságért folyó
küzdelemben a költő a hősi harcot és a halált is vállalja. 
1-12. sor: Témája a halál. Kétféle halál lehetőségét állítja szembe egymással.
Az első 8 sor lassú, hétköznapi, fájdalmas halált ír le. Hasonlatai: a féreg rágta
lassan pusztuló virág, üres szobában álló, lassan elégő gyertyaszál. De ezeket
elutasítja: negatív töltésű szavak, kétszeres tiltó felkiáltás. A 9-12. sorban az
előző statikus képekkel szemben a gyors, erőszakos halál víziója jelenik meg,
metaforái a villám sújtotta fa, a vihar kicsavarta fa, a mennydörgés ledöntötte
szikla 
13-30. sor: egyetlen hömpölygő feltételes összetett mondat. Témája: a világ
népeinek ütközete a szabadságért, melyben a költő az életét adja. A mondat
eleje a feltételeket bontja ki: mikor szeretne ő meghalni. A hegyi táj eltűnik,
egy óriási síkság látomása jelenik meg; mely egy harcmező, ahol a világ
 minden szolga népe elfér; ezek felsorakozva indulnak a világszabadságot
kivívni. A főmondat: az a vágya, hogy ő is a csatamezőn szeretne lenni, és az
életét szeretné feláldozni ebben a csatában. Ez a vers érzelmi csúcspontja: itt
teljesedik be az életáldozat. A hangokkal („harsog, kiáltás, acél zörej,
ágyúdörej”), dinamikus mozgásokkal és a színekkel (főként vörös) válik a
jelenet képszerűvé. 
A 3. szerkezeti részben (31-36. sor) a csatazajt felváltja az ünnepélyes, lassú
gyászzene, a vörös színt a fekete. A harcmezőn elesettek temetésének látomása
zárja a verset. A rapszódiát a világszabadság jelszavával fejezi be. 
 
A XIX. század költői (1847) 
Műfaja ars poetica, programvers; a költő eszmei, politikai, művészi eszményét
közli. 
Cím: kortársaihoz, tehát a reformkori magyar költőkhöz szól 
Szerkezet: 
1. a történelem-vérfolyam metafora 
2. a beszélő lelkiállapota: rettegés és ujjongás 
3. látomásos rész: a világméretű küzdelem kirobbanása a jók és gonoszok között 
1. vsz.: a költő hisz abban, hogy a költőnek küldetése van, és a művészek által
jobbá lehet tenni a társadalmat, ezért figyelmezteti arra kortársait, hogy nagy a
felelősségük. A lant, a húr a versírás metaforái.  
2. vsz.: bibliai utalás: Mózest párhuzamba állítja a költőkkel: mindkettő
próféta, akinek az a feladata, hogy elvezesse népét a Kánaánba. Tehát a költő
népvezér!!! Nekünk, magyaroknak a Kánaán a szabadság kivívását jelenti.  
3. vsz.: a költő elutasítja a gyáva és lusta költő társait, akik nem harcolnak a
néppel együtt  
4. vsz.: megátkozza a hazug költőket, akik szerint nekünk megfelel a Habsburg
Birodalomtól való függés  
5. vsz.: Kánaán földjének leírása. Akkor nyugodhatunk meg, ha elértük a
Kánaánt. Ennek három feltétele van, 
1. vagyoni egyenlőség 
2. jogi egyenlőség 
3. tudáshoz való jog egyenlősége. 
5. vsz.: a költő sorsa: küzdeni mindhalálig, és akkor nyugodt lelkiismerettel
halhat meg. 
 
 
IDÉZNI! 

Radnóti Miklós eclogái (1909-1944) 

 
Születésekor 2 halott mellől jött világra, mert édesanyja ès ikertestvére is meghalt
ekkor. Eredeti neve Glatter Miklós, a Radnótit később vette fel. 1926-ban, középiskolás
korában ismerkedett meg Gyarmati Fannival, a diákszerelemből bontakozott ki a nagy
szerelem. Fanni volt a forrása hitvesi lírájának. 1935. augusztus 11-én összeházasodtak. A
numerus clausus („zárt szám”: a vallási és nemzetiségi kisebbséghez tartozó felvehető tanulók
számát az illető vallás, nemzetiség arányszámához kötötte) miatt nem vették fel a pesti
egyetemre, ezért Szegeden tanult magyar-francia szakon. A tanári oklevelet megszerezte, de
állást nem kapott, írói tiszteletdíjakból, magánórák adásából élt. 
 Utolsó éveiben Radnóti lírájának tartalma és lényege: küzdelem a költészet
eszközeivel a megtébolyult embertelenség ellen. Egy sajátos antik műfajt újít fel és honosít
meg a háborús esztendőkben: az eklogát. 1938-ban jelent meg a Pásztori Magyar Vergilius
címmel a Vergilius latin költő 10 eclogája, amit az Officina kiadó vállalat adott ki. E kötet
számára fordította le Radnóti a IX. eclogát. A polgárháborúk alatt született latin vers
világában saját helyzetére, életének, sorsának veszélyeztetettségére ismert rá. Ekkor fogant
meg benne további eclogák írásának szándéka. Az emberi méltóságot megsemmisíteni akaró
barbársággal szegül szembe bennük a művészet és a szellem ereje. Az ecloga egy ókori
műfaj. Bukolikus, azaz a pásztori életet idillikusan megéneklő költemény, gyakran
párbeszédes formájú. Vergilius mintájára 10 eclogából álló ciklust tervezett, de csak terv
maradt korai halála miatt, 6 eclogát írt, de a 6. hiányzik. 
Első ecloga: (1938) 
A cím műfajjelölő. Versformája párbeszédes. Egy pásztor és egy költő beszélget, de valójában
nem két különböző ember, hanem egy ember, tehát a költő két énje kérdez és válaszol. Ezt
nevezzük lírai dialógusnak. Arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi lesz a költő sorsa
ebben az irgalmatlan világban. Idilli hangvétellel, egy tavaszi tájképpel indul a vers. De ez a
tavasz valójában hazug, áltavasz, mert tragédiát hordoz: a költő egy keserű ítéletet fogalmaz
meg a világról. „megszoktam e szörnyű világot… undorom csak.” A pásztor a spanyol
polgárháború szörnyűségeiről beszél, és megkérdezi a költőt, hogy tud-e valamit a spanyolok
egyik legnagyobb költőjéről, Federico Garcia Lorcaról (ejtsd: Federíkó Gárszia Lorka). A
költő elmondja, hogy meghalt és megfogalmazza a költők sorsát háborús időkben: elfelejtik
őket. Ahogy József Attilát is. „a drága Attila… nemet intett folyton e rendre, de mondd, ki
siratja,” A vers egy fa-hasonlattal ér véget: ahogy a fát megjelölik egy fehér kereszttel
kivágás előtt, úgy a zsidó származású költő is meg van jelölve (sárga csillag). Ezzel az Arany
János-i költői magatartást fejezi ki: halálraítéltsége ellenére is ír, ameddig teheti, nem
szabad feladnia. 
A költő igazi szenvedéstörténete a második világháborúban kezdődött: többször behívták
munkaszolgálatra, ahol nehezen viselte a megerőltető robotot és a megszégyenítő
megaláztatásokat.  
Negyedik ecloga: (1943) 
A versforma itt is párbeszédes, a költői én belső vitáját láthatjuk. A verskezdet a költő
élettörténetébe utal.  Születésekor elvesztette édesanyját és ikertestvérét. A költői én dühös,
nem érti, hogy miért ő maradt meg. „Üvöltöttem, nem kell a világ!” A hang próbálja
megnyugtatni a költőt, de sikertelenül. Emlékezteti a költőt, hogy milyen sok szép dolgot is
megélt a rosszak mellett. Azonban a költőnek csak egy vágya van: szabad ember akar lenni.
Úgy gondolja, hogy ebben a korban származása miatt ő csak halálraítélt lehet, soha nem lehet
szabad ember, amíg él. Vagyis a szabadságot csak a halál hozhatja el számára. Az érett
gyümölccsel azonosítja magát: ő a halálra ért meg. „érett gyümölcsök ingnak az ágakon…/ A
fák között már fuvall a halál…/ már tudom, halálra érek én is,”A hang ezek ellenére arra
ösztönzi, hogy ne adja fel az írást: „az égre írj, ha minden összetört!”  
Hetedik ecloga: (1944) 
Utolsó munkaszolgálata: 1944 tavaszán vasúton szállították a szerbiai Bor bányavárosába. A
bori lágerben írt első verse ez. A mű a feleségéhez szól, levélnek is hívják, mert neki írta,
többször is megszólítja, pl.: „Látod-e drága, mondd”.    
1.vszk: A sötétség adja azt az illúziót, hogy nincs egy szögesdróttal körbezárt táborban a
költő. Álom-metafora: „az álom, a szép-szabadító” a foglyok álmukban szabadok és otthon
vannak.  
2-4.vszk:  Azt a költői kérdést teszi fel feleségének, hogy megvan-e még az otthonuk. 
Részletesen bemutatja az életkörülményeit a táborban, így azt is, hogyan tud verset írni.
„Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,/ úgy írom itt a homályban a verset,…”
Felsorolja, hogy milyen sok féle ember van ott, de a származásuk és a sorsuk is közös. 
5.vszk.  A többiek alszanak éjszaka, de a költő ébren van és verset ír. Metonímia: „alszik a
tábor”. A hold fénye megvilágítja a szögesdrótot, így véget ér az az illúzió, hogy nincs tábor.
”A tájra / rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,”     
6.vszk.  Újabb álom-metafora: „álom, az enyhetadó”. Ezzel a metaforával keretbe zárja a
verset a költő. Úra megszólítja a nejét, újra elmondja hogy csak ő van ébren, mert nem jön 
álom a szemére, amely enyhítené a szenvedését. Szerelmi vallomással zárul a vers, mely egy
Horatius idézetre utal: „nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.” 
Nyár végén a németek felszámolták a tábort a szovjet csapatok közeledésének hírére, Radnótit
és társait pedig gyalog indították el a magyar határ felé. A többhetes gyaloglás alatt teljesen
legyengült, végül lelőttek.   
 

Móricz Zsigmond újszerű parasztábrázolása

Móricz Zsigmond (1879 – 1942) a nyugat első nemzedékének kiemelkedő prózaírója. 
A Szatmár megyei Tiszacsécsén született kisparaszti családba. Az első sikert hozó novellája a
Hét krajcár, amely a Nyugatban jelent meg (1908). 
Eleinte a naturalista, majd a kritikai realista irányzat kiemelkedő képviselője volt.
Elbeszéléseiben és regényeiben, majd drámaírói munkásságában a magyar élet minél teljesebb
bemutatására törekedett. Jellegzetes műfajai a novella és a hosszabb elbeszélés, a regény, a
társadalmi dráma. Jelenetős az irodalomszervező és szerkesztői tevékenysége is, rövid ideig
Babitscsal együtt a Nyugat szerkesztője, majd Kelet Népe néven folyóiratot alapított, ezzel
vált a népi írók csoportjának szervezőjévé és vezéralakjává. 
Parasztábrázolása a novellák tükrében 
Móricz korai elbeszélései (1910-es évek) azért keltettek nagy feltűnést, mert a magyar falu
életének újszerű, valósághű ábrázolását adják. Szakított a parasztság idillikus, romantikus
ábrázolásával, feltárta a falun belül megfigyelhető ellentéteket, a falusi szegénység és a
gazdag parasztok szembenállását, s bemutatta a földesúr és a vele szembenálló, földért
harcoló parasztság világát is korai elbeszéléseiben. A naturalista szemléletmód és stílus
hatását fedezhetjük fel ezekben az írásokban.  
Naturalista ábrázolásmód: valósághű, aprólékosan részletező, minden részletre kiterjedő
ábrázolásmód. Móricz írásában a tájszavak és a tájnyelvi ejtést utánzó helyesírás a naturalista
stílus legjellemzőbb jegyei. Elbeszéléseire a drámaiság jellemző. Kevés az elbeszélő és leíró
elem. Az elbeszélések főleg párbeszédekre épülnek. A drámaiság másik forrása a kiélezett
konfliktushelyzet, ami minden elbeszélésének meghatározó eleme. 
Az 1909-ben megjelent Tragédia című novellája címe műfajt, illetve esztétikai minőséget
jelent. A klasszikus tragédiában a köznapi mértéket meghaladó hős küzd a köznapi mértéket
meghaladó értékekért, mely értékek a tragédiában általános emberi értékként mutatkoznak. 
Ebben az elbeszélésben a szegény ember és a gazdag paraszt kibékíthetetlen ellentétét jeleníti
meg. A napszámos, Kiss János, aki egész életében éhezett, gyűlölettel tekint a gazdára, aki
éhbérért dolgoztatja, hallatlan bosszú munkál benne, de mivel csak egyetlen dolog érdekli –
az evés –, a bosszút is csak egyféleképpen tudja elképzelni, ki akarja enni a vagyonából
Sarudyt, a gazdag parasztot. A gazda a lánya lakodalmára meghívja a napszámosokat. Kiss
János egy napon és egy éjszakán át készül a bosszúra, amely kisszerű és nevetséges. Elérkezik
a lakodalom napja, és Kiss János már a második fogás után rögtön jóllakott. Kétségbeesett
gyűlölettel tömi magába az ételt, küzdelme az étellel halállal végződik. Úgy halt meg, ahogy
élt, senki nem veszi észre. Groteszk befejezés ez, Kiss János egyszerre nevetséges és tragikus
alak, harcot vív, a szegény ember harcát a gazdag ellen, de a harcnak egy kicsinyes és
nevetséges módját tudja csak választani, az evést. Életét egyetlen ösztön irányította, az éhség,
nincsenek érzései, gondolatai, egész élete csak az éhezés körül forog. Kiss János alakjában a
nyomor jellemtorzító hatását ábrázolta Móricz. A neve beszélő név, a főszereplő kisszerűségét
mutatja. A novellát a drámai szerkesztésmód jellemzi, az eseményeket másfél napba sűrítette
az író, a főszereplő életének sorsdöntő fordulatát mutatja be, de tömör utalások segítségével
megismerteti az olvasóval előéletét, családi körülményeit is. A naturalista stílus módszerét
alkalmazza az író, tájszavakat használ, tájnyelvi kiejtést utánzó helyesírást alkalmaz. 
 Kiss Jánosnak még a vágyai sem lépik túl az ösztönélet szintjét, bukása és halála éppoly
kisszerű és észrevétlen, mint élete. Az éhség a korai Móricz-novellák egyik jellegzetes
motívuma (Egyszer jóllakni). 
A Barbárok (1931) Móricz egyik legkiérleltebb művészi teljesítménye. Kései elbeszélései
közé tartozik. Balladás hangon, tömören, népmesei motívumokat is felhasználva, tragédiát
idéző szerkesztéssel mesél el egy epizódot a ridegpásztorok életéből, akik sajátos, öntörvényű
világban élnek, távol minden civilizációtól. Az elbeszélés dialógusokra épül, csak rövid leíró
és elbeszélő részeket alkalmaz az író. Móricz nem éli bele magát a szereplők lelkivilágába,
nem magyarázza az eseményeket, csak szűkszavúan közli a tényeket. 
A novella három része a drámai események három "felvonása". Az első és az utolsó rész
legfeljebb pár órát, a középső több mint egy évet ölel fel.  
 Az első rész, az első szerkezeti egység Bodri juhász meg a kisfia megölése, kegyetlenül
meggyilkolták a vendégségbe érkező juhászok, és elhajtják 300 birkáját. A két vadember a
rézzel kivert szíj megvásárlása ürügyén köt bele Bodri juhászba, aki nem akar megválni tőle,
mivel magának és a fiának készítette. A hirtelen beállott sötétségben pillanatok alatt zajlik le a
kettős gyilkosság. Az első rész feszültségekkel teli. 
A második rész központi alakja az asszony, a meggyilkolt juhász felesége, aki ételt és tiszta
ruhát hoz. Nem találja a férjét és a fiát, ezért elindul a pusztába megkeresni őket. Ez a rész
bizonyítja, hogy a kultúra alatti létben szépségek is vannak: az a fekete asszony, aki tíz nap
múlva fehér vászonruhában keresi emberét, a hűség megtestesítője. A veres juhász félrevezető
hazudozásai nyomán elindul "napszállat felé", hogy megkeresse férjét és fiát. Télire
hazamegy a falujába, de tavasszal újra kimegy a nagy vadkörtefához, s nem tud elszakadni
attól a helytől, ahol az ura legeltette nyáját. Augusztusban a puli fia talált rá a sírra, s az
asszony tíz körmével kaparja ki szerettei holttestét. Férjének nyakán volt a rézveretes szíj.
Ezzel és a gyilkosság hírével megy el Szegedre. 
A harmadik rész az asszony fáradhatatlan kutatásának eredményéről szól, hogy megleli az ura
és fia holttestét, és feljelentést tesz. A veres juhászra lassan rengeteg lopás és gyilkosság
igazolódott, de a Bodri juhász meggyilkolását nem vállalja. Makacsul tagad, mert érzi, hogy
ez volt élete legnagyobb bűne. A vizsgálóbíró ugyanolyan nyelven beszél, ugyanolyan
kifejezéseket használ, mint a veres juhász. Nagyon jól ismeri a pusztai emberek lelkivilágát,
babonás hiedelmeit. S ezt kihasználva akasztja a rézveretes szíjat a kilincsre, s végül ez töri
meg a rablógyilkost: mindent beismer, mert primitív ember lévén, félt az áldozat szellemének
visszatérésétől. → a népi hitvilágot is ábrázolja 
A mű két központi helyén, a címben, illetve a novella utolsó mondatában hangzik el a
kulcsszó: barbárok. A bíró lassan, eltűnődve mondja a távozó ember után: "Barbárok". A
természetes igazságérzet ítéletét mondja ki a bíró: nem az indulat szülte, inkább a
szomorúság. A gyilkosok olyanok, mint a vademberek, de nem minden pusztai ember ilyen,
hiszen pl. a meggyilkolt Bodri juhász vagy a felesége magatartásában sok az értékes
tulajdonság. Őket rokonszenvesnek találjuk, részvéttel figyeljük. A gyilkosokat
embertelenségükért elítéljük. A pusztai ember babonás hite is megfigyelhető a zárójelenetben,
a makacsul tagadó gyilkos, mintha a halottak bosszúját látná a szíjban, megtörik és ráébred
rettenetes bűnére. 
A rézveretes szíjnak jelképes szerepe van.  Az első fejezetben ez a gyilkosság ürügye, a
második egységben a veres juhász lelkiismeret furdalásának a jele és egyben a bűntény döntő
bizonyítéka is. 

Örkény István egyperces novellái (1967) 

 
Örkény Istvánt (1912-1979) a magyar drámairodalom megújítójaként, illetve a
groteszk jelenségek ábrázolójaként tartják számon. Az ellentmondásokra, sokféleségekre,
ésszerűtlenségre hívja fel a figyelmet. Mellőzi a részletezést, vagyis a történéseknek csak a
lényegét ragadja meg, a történetet pedig példázattá sűríti. Még egy értelmetlennek látszó
mozzanatból is a mély igazságok felé mutat. Ábrázolásmódjának kialakításában Kafka és a
„pesti” fekete humor játszott jelentős szerepet. 
Az egyperces novella megnevezése és műfaja Örkénytől származik. Az egyperces
jelző a művek terjedelmére utal: egyetlen perc alatt elolvashatók, néhány sortól 2-3 oldalig
terjedhetnek, kevés szóval sokat akarnak mondani. Többféle műfajt képviselnek: vicc,
anekdota, példázat, mese, újsághirdetés. Nincs bennük sorsfordulat vagy megoldás, csupán
leírnak, közölnek. Maga a szerző matematikai egyenletekhez hasonlította az egyperceseket: az
egyik oldalon az írói közlés minimuma áll, a másikon pedig az olvasói képzelet maximuma
– tehát a novellák kétszemélyesek (író és olvasó).  
A szerző maga jellemzi az egyperceseit a kötetet bevezető Használati utasítás című
novellájában. Felhívja a figyelmet az abszurd viselkedésre, megpróbálja elviselhetővé tenni a
tragikumot. A Használati utasítás arra is felhívja a figyelmet, hogy a művek rövidségük
ellenére is teljes értékű írások, amelyeknél fontos a címadás. Tehát a művek rövidsége miatt
nagy szerepet kapnak a címek. Az egypercesekben több jelentésréteg épül egymásra, ezáltal
nem biztos, hogy az olvasó könnyen vagy egyből megérti a mű mondanivalóját. Ezért ajánlott
újraolvasni a műveket. „Figyelem! Aki valamit nem ért, olvassa el újra a kérdéses írást. Ha
így sem érti, akkor a novellában a hiba. Nincsenek buta emberek, csak rossz Egypercesek!” 
Az egyperces novellákra a groteszk látásmód jellemző: rejtélyesek, talányosak, tehát
az egyperces novellák stílusa groteszk: az olasz grotte („barlang”) szóból származik. A
komikum egyik formája. Szélsőségesen össze nem illő elemeket társít, nevetséges és
borzongató hatást elérve. Minden lehetséges benne: reális és irreális, látszat és való,
komikum és tragikum. Gyakran ábrázol visszataszító, undort keltő elemeket. Életre hívója
az elidegenedettség, melyből következik a szorongás, a félelem. Örkény maga is
megfogalmazza saját groteszk-felfogását az Arról, hogy mi a groteszk című novellájában:
értelmezésében a groteszk a hétköznapi nézőpont megváltoztatása, mely révén a világ
jelenségei, az emberi magatartásformák új arcukat mutatják. „Szíveskedjék terpeszállásba
állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni:
Köszönöm. Most nézzünk körül, adjunk számot a látottakról. Íme, a világ fejtetőre állt.” Tehát
ebben az esetben a fejjel lefelé érzékelt világ ad egy groteszk látásmódot. Két szerkezeti
egységre lehet bontani ezt a művet: az első rész egyértelműen komikus, a második rész,
amelyben a temetés leírását kapjuk, groteszk. Ugyanis a tragikus téma (temetés) a komikus
látószöggel (fejjel lefelé) találkozik, és ez eredményezi a groteszk stílust. 
Nászutasok a légypapíron: Egy átváltozásról szól, ugyanúgy, mint Kafka műve.
Örkény is meghagyja a valóság és a fantasztikum világát, vagyis az emberi és az állati
jelentéssíkot, melyek folyton egymásba játszanak. Már a címben is megjelenik ez a kettősség:
a „nászutasok” az emberi, a „légypapíron” kifejezés az állati jelentésréteget hívja elő: egy
légy párról lesz szó a műben. A szereplők elnevezése („férj”, „asszonyka”) az emberi
jelentésréteget képviseli. Hasonlít egy állatmeséhez, ahol állatok vannak felruházva emberi
tulajdonságokkal. Az elbeszélői közlésből megtudjuk az alaphelyzetet: nászutasok nászút
nélkül, mivel beleragadnak egy légypapírba. Dámaivá válik a szituáció, hiszen ez hamarosan
bekövetkező halálukra utal. A mű tehát az ifjú házasok utolsó párbeszéde. A dialógus arról
szól, hogy mennyire nem értik meg egymást, hogy elbeszélnek egymás mellett. A feleség
mindenképpen el akar menni otthonról szórakozni, a férj viszont otthon maradna. Ellentétes a
légypapírba ragadáshoz való hozzáállásuk is: a feleséget egyáltalán nem érdekli, nem vesz
róla tudomást, a férj viszont felismeri a helyzet tragikumát. A kezdetben ott a vég is, mivel a
közös életük kezdete egyben a haláluk is. A légypapír szimbolikusan értelmezve jelentheti a
mindennapokat, a hétköznapok szürkeségét, amelybe az emberek belefásulnak, amelybe egy
idő után minden házaspár beleragad. Úgy, mint a legyek a légypapírba. 
In memoriam dr. K. H. G.: A novella témája a munkaszolgálat. A monogram K. Havas Géza
kritikus, újságíró nevét rejti, aki koncentrációs táborban halt meg. Egy magyar fogoly németül
kezdeményez beszélgetést a német őrrel a német irodalomról. Az őr azonban műveletlen és
nem hogy válaszolni nem tud, de még a kérdéseket sem érti. A hatalom hierarchiájában az őr
áll felül, az intelligencia tekintetében azonban dr. K.H.G. van magasabb szinten. Ez az
egyperces novella is két ellentétes embertípust mutat be: az egyik a művelt és kulturált ember,
a másik a műveletlen és erőszakos, gyilkos. Az elbeszélés nemcsak két konkrét személy
ellentétét fejezi ki, hanem rajtuk keresztül a német kultúra és a német barbárság kettősségét is.
A novella tragikus véget ér: az őr lelövi dr. K. H. G.-t. A groteszk jelleget az adja, hogy a
fogoly a kérdéseivel saját sírját ásta meg. Az elbeszélő nem ad magyarázatot a történésekhez
(írói közlés minimuma). Két minősítő mondatot tartalmaz a mű, amelynek megfejtése az
olvasóra vár. Az egyik: dr. K. H. G „Nagyon szeretett magyarázni.”, a másik: az őr
„paprikavörös” lett. Az előbbi indokolhatja a fogoly faggatózását, az utóbbi kifejezhet
szégyent és vagy dühöt, ami magyarázat lehet a gyilkosságra. (Tehát az őr szégyenérzetből
vagy dühből lőhette le a foglyot.)     

A Biblia 
 
Az ókori keleti irodalmakból az egész későbbi európai kultúrát, gondolkodást, vallást
meghatározó hatása miatt kiemelkedő szerepe lett a Bibliának. A Biblia a keresztény és a
zsidó vallás szent könyve. Görög eredetű szó, melynek jelentése könyvek, könyvecskék.  
A Bibliának két fő része van az Ószövetség és az Újszövetség. Ennek a
megnevezésnek az alapja, hogy a bibliai őstörténet szerint Isten a kiválasztott nép őseivel:
Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal szövetséget kötött, szigorú törvények sokaságát írta elő
számukra. Ezt a szövetséget Mózessel (a zsidó népet ő vezette ki Egyiptomból) újra
megerősítette Isten, és nekik ígérte a Kánaánt. A zsidóság azonban megszegte az isteni
törvényeket. Jeremiás már egy új szövetségről adott hírt. A kereszténység szerint Isten ezt az
új szövetséget Jézus Krisztus által kötötte meg, aki Isten fiaként kínhalálával megváltotta az
emberiséget. A zsidó vallás viszont tagadja, hogy Jézus a próféták által megígért Messiás,
hiszen a Megváltótól azt várták, hogy békét és dicsőséget hoz e Földre. Így a zsidók a
Bibliának csak az ószövetségi részét fogadják el.  
Az Ószövetség kb. ezer év irodalmát tartalmazza a Kr.e. 12. századtól a Kr.e. 2.
századig. Nyelve a héber, de néhány mű arámi. A történeteket kiválogatták és kialakították a
szövegek végleges formáját. Ezt a folyamatot kanonizálásnak nevezzük. Egyes alkotásokat
elfogadták, másokat mellőztek. A vallás felfogása szerint Isten a maga akaratát
kinyilatkoztatás által közli. Az Ószövetség jelentős része a zsidóság őstörténetét dolgozza
fel. Az első öt könyv Mózes könyve (Tóra). Az első könyv a Teremtés könyve (Genesis). A
Genesis első 11 fejezete a világ teremtését és az emberiség őstörténetét mondja el. Két
teremtéstörténetet dolgoz fel, ezen kívül még megtalálható a Bűnbeesés, Káin és Ábel, az
Özönvíz és József története.  
 A keresztény kánon szerint négy nagy próféta - Izajás, Jeremiás, Ezékiel, Dániel -
terjedelmes könyve és 12 kis próféta szerepel a Bibliában. A próféták Isten szavának a hírnöki
vagy magyarázói voltak és hittek küldetésük isteni eredetében. A kis próféták közül
kiemelkedik Jónás könyve. Isten azzal bízza meg Jónást, hogy menjen el Ninive városába
prédikálni az ő üzenetét, de ehelyett hajóra száll, el akar menekülni a feladat elől. Miatta Isten
vihart támaszt a tengeren, erre a hajósok tengerbe dobták, egy nagy hal bekapta őt, 3 napig
imádkozott Istenhez a hal gyomrában, majd a hal a partra vetette. Jónás elment Ninivébe, és
elmondta, hogy ha a város lakói nem térnek meg, akkor Isten 40 nap múlva elpusztítja a
várost. A király leszállt a trónjáról és népével együtt megtért. Isten megkegyelmezett nekik és
nem pusztította el Ninivét. Jónás előbb menekülni akart a rábízott feladat elől, aztán
panaszkodik Istennek a prédikációja által elért váratlan siker miatt. Az olvasmány egyrészt azt
bizonyítja, hogy az Isteni küldetéstől nem lehet megszabadulni, másrészt a türelmet és a
megbocsájtást hirdeti. 
Az Újszövetség az ókeresztény irodalom alkotásait foglalja magába. Kr. u. 1. század. Nyelve
görög. Az első részét a négy evangélium alkotja. Az evangélium görög szó, mely örömhírt
jelent. Az apostolok (Jézus tanítványai) az ő élettörténetét nevezték örömhírnek. A négy
evangélista Máté, Márk, Lukács, János, mindnyájan Jézus születését, életét, szolgálatát,
tanításait és beszédeit, keresztre feszítését, feltámadását írják le. Mátét, Márkot és Lukácsot
szinoptikusoknak, azaz együttlátóknak nevezzük, mert úgy mutatják be Jézust, mint aki
messiási hivatással rendelkezik. János úgy írt Jézusról, mint a testet öltött Istenről, aki a
csodák által bizonyítja isteni lényét. 
Az evangéliumok jellegzetes műfaja a példázat. Lukács evangéliumából való A
tékozló fiú példázata. A példázat tanmesét jelent: általában költött, de az emberek életéből,
helyzetéből kiragadott elbeszélés, amely vallási és erkölcsi tanulságokat tartalmaz. A
családban a fiatalabb fiú a tékozló, mert távoli idegen országban eltékozolja apai örökségét,
vagyonát, és testi és lelki nyomorba süllyed. Az idősebb fiú otthon maradt és mintaszerű
életet élt, szorgalmas dolgozott. A tékozló fiú hazatér és bocsánatot kér a családjától. Új és
szokatlan az apa magatartása, mert a vallási hagyományokkal szemben egy másfajta erkölcsöt
képvisel: súlyos vétkei ellenére örömmel és szeretettel fogadja bűnbánó fiát. Az idősebbik fiú
haragszik, ellenséges öccsével, így a kicsinyességet és a féltékeny önzést jelképezi. Az apa őt
is örömre szólítja fel, de az elbeszélésből nem derül ki, hogy megbocsájt-e az idősebb testvér. 
Az Újszövetség további könyvei: Az apostolok cselekedetei, Pál 14 levele, a 7
katolikus levél, Jelenések könyve.   
A Biblia keletkezésétől kezdve egészen napjainkig érezteti hatását, ismerete
hozzátartozik az általános műveltséghez. A Bibliát több száz nyelvre lefordították. Utóélete,
hatása a művészetekre szinte felmérhetetlen. A Biblia sok költőt, írót megihletett. Például:
Madách Imre: Az ember tragédiája, Karinthy Frigyes: Barabás, József Attila: Betlehemi
királyok, Petőfi Sándor: Az ítélet, Jacopone da Todi: Stabat Mater. 
   
Szophoklész (Kr. e. 496-406): Antigoné c. tragédiája 
  
A görög színház és színjátszás: 
Az ókori Görögországban a művek előadására – rendszerint domboldalakon - félkör 
alakú  színházakat építettek, a nézők számára lépcsőzetesen kiemelkedő padsorokat
képeztek  ki. 20-30 ezer ember befogadására volt alkalmas a nézőtér. A szereplők keveset
mozogtak, elsősorban vitáztak egymással. Az előadások reggel kezdődtek és a természetes
világításnál egész nap folyamatosan tartottak. A színészek álarcot viseltek, ez tette lehetővé,
hogy a női szerepeket is férfiak alakították, illetve egy színész több szerepet is játszott. A
kórus (kar), mely énekkel (kardal), fuvolakíséretre lejtett tánclépésekkel kísérte és
magyarázta a mű cselekményét. A  kardalok és a dialógusok váltakozásából épült fel minden
görög színpadi mű, így az „Antigoné” is. 
 
A görög dráma jellegzetes vonásai: 
Szophoklész görög drámaíró volt, aki élete során több mint 120 darabot írt, de csak 7
tragédiája maradt ránk. Antigoné című tragédiája, melyet Kr.e. 440-es években mutattak be, a
thébai mondakörhöz kapcsolódik. Az események színhelye egyetlen tér, a thébai királyi
palota előtti terület. A mű konfliktusok sorozatából áll, melyek viták, szócsaták formájában
valósulnak meg. A valóságos tettek nem a színpadon zajlanak. Ezekről az őrök, illetve a
hírnökök elbeszéléséből értesülünk. A tragédia időtartama csupán néhány óra. Az
„Antigonéban” az egyes kardalok nemcsak elválasztják, de össze is kapcsolják az egymás után
következő párbeszédes jeleneteket. 
 
Szerkezet: 
Expozíció: az olvasó vagy néző a drámai szituációt ismeri meg itt. Két törvény áll egymással
szemben, az egyik az istenek ősi, íratlan törvénye, mely szerint a halottakat el kell temetni. A
másik törvény Kreón király parancsa, miszerint a hazaáruló Polüneikészt sem eltemetni, sem
megsiratni nem szabad, a parancs megszegőjére pedig halálbüntetés vár. Antigoné
lelkiismerete szavára hallgat,  vagyis az istenek törvényét követi, de húga, Iszméné nem mer
szembeszállni Kreón parancsával. 
A bonyodalom kezdete: Kreón jellemébe világít be. A király a hatalomtól megrészegedve
mondja el trónbeszédét, uralkodói programját (béke megteremtése, megtorlás az ellenséggel
szemben), majd első rendeletét: Polüneikészt tilos eltemetni. Ezt – az őr jelenti – szinte
azonnal megszegik. (Antigoné eltemette bátyját, Polüneikészt.) Uralkodói gőgje és sértett
hiúsága bosszúra sarkallja. 
A drámai harc fokozódása: a két főszereplő, Antigoné és Kreón összecsapása. A király
abban reménykedik, hogy Antigoné tagadni fogja tettét, vagy pedig nem is tudott a tilalomról.
A fiatal nő azonban határozottan és büszkén vállalja tettét. Ekkor Iszméné is megjelenik, és
nővére példáját látván ő is vállalja a halált. Antigoné ezt visszautasítja, hiszen Iszméné nem
segített eltemetni bátyjukat. Itt derül ki, hogy Antigoné Kreón fiának, Haimónnak a
menyasszonya. 
Késleltető mozzanat: megjelenik Haimón, aki alázattal könyörög apjának menyasszonya 
életéért. De hiába. Haimón végül öngyilkossággal fenyegetőzik - „Mást is megöl halála,
hogyha meghal ő.”-, de apja ezt félreérti, és azt hiszi, hogy a saját fia megfenyegette őt. A
drámai feszültség fokozódása: Antigonét elhurcolják, sírva búcsúzik az élettől. 
Krízis vagy tetőpont: A vak jós, Teiresziász tisztábban lát, mint a látó Kreón. A jós arra kéri
a királyt, hogy tegye jóvá tévedését, ne makacskodjon tovább. Kreón durván, pökhendien
támad a jósra. A megsértett jós baljós szavakkal válaszol: a király a halottakért váltságul fiát
fogja elveszíteni. Erre Kreón megtörik, zavart lesz és bizonytalan. A karvezetőhöz fordul
tanácsért, aki azt mondja, hogy bocsássa szabadon Antigonét, és temettesse el Polüneikészt.
Így Kreón visszavonja parancsait.    
Végkifejlet: Kreón megbánta tetteit, de bűneinek következményétől nem menekülhet.
Hírnökök jelentik Antigoné, Haimón és Eurüdiké (Kreón felesége) halálát, öngyilkosságát.
Kreón erkölcsileg összeomlik. 
 
Az „Antigoné” központi kérdése, hogyan kell dönteni, ha szembekerül az istenek ősi
törvénye a zsarnoki hatalom törvényével. Antigoné lelkiismerete szavára hallgat, követi az
istenek törvényét. Antigoné tragikus hős. Iszméné később kész feláldozni életét, hajlandó
vállalni a halált,  de döntése legfőbb oka a rettegés. Haimón is eldobja életét, éles vitába 
keveredik  apjával,  de  nem  az isteni törvényért küzd, hanem szerelméért. Kreón a negatív
hős: gőgös, hiú, képmutató zsarnok. Összeomlása nem tragikus bukás, hanem jogos büntetés. 
Antigoné hősi példája arra tanít, hogy embertelenséget még parancsra sem szabad
elkövetni. 
 
Franz Kafka: Az átváltozás  
 
Kafka német nyelvű, zsidó származású író volt. Prágában született az Osztrák-Magyar
Monarchia állampolgáraként, de a csehek között német, a németek között pedig zsidó volt,
így mindenhol idegen maradt. Kafka az elidegenedés, a magányérzet, a szorongó
létbizonytalanság világirodalmi klasszikusa, mivel első írásától fogva egyetlen témát variált:
az egyén helyzetét a neki idegen világban. Egy különös, furcsa világ tárul fel műveiben. Több
írása kezdődik a felébredés motívumával (mint Az átváltozás is), de maga az ébrenlét válik
egy lidérces rémálommá. A világot egy kiismerhetetetlen útvesztőnek tünteti fel, ahonnan
hősei nem találják a kiutat, és szoronganak, félnek egy felsőbb hatalomtól, legyen az egy
zsarnok apa vagy egy szigorú főnők. Így hősei teljesen kiszolgáltatottak, hiszen ez a felsőbb
hatalom elnyomás alatt tartja őket.      
1. Cím: metamorfózis -> Gregor Samsa egy reggel arra ébred, hogy féreggé változott.  
2. Stílus, ábrázolásmód: 
 kronologikusan, vagyis időrendi sorrendben követik egymást az események. 
 az egyetlen fantasztikus elem az átváltozás, ezután a cselekmény úgy halad tovább,
mintha minden a lehető legtermészetesebb lenne  
 a mű alaphelyzete groteszk  
 sőt Kafka túllép a groteszken és az abszurd felé viszi el művét 
 abszurd az, ami képtelenség, lehetetlenség, gyakran kelt utálatot, szánalmat, undort 
 aprólékosan kidolgozott, részletes, naturalisztikus ábrázolást ad 
 nincs írói kommentár, az elbeszélői magatartás személytelen, vagyis hűvös
távolságtartással számol be Gregor gyötrelmeiről 
3. Szereplők, jellemek: 
Gregor Samsa: 
 főszereplő 
 utazó ügynök 
 5 éve dolgozik egy kereskedelmi cégnél alkalmazottként 
 szorgalmas, becsületes, bár nem szereti munkáját 
 apja adóssága köti ehhez a munkahelyhez: Gregor fizeti apja csődbe jutott üzlete után
az adósságot 
 ő tartja el a családot; szüleit és húgát 
átváltozás előtt: 
 csak a munkájának élt 
 hajnalban kelt, hogy elérje a vonatot 
 esténként sohasem mozdult ki otthonról: újságot, menetrendet olvasgatott 
 családja nem foglalkozott vele 
 fokozatosan elidegenedett a családjától  
átváltozás után: 
1. csodálkozik csúf testén és álomnak hiszi („Mi volna, ha még egy kicsit tovább
aludnék, és elfelejteném ezt az egész ostobaságot?”)   
2. lekési a vonat, csak nagy nehézségek árán tud kikecmeregni az ágyból, akkor
felismeri, hogy ez a valóság 
3. alkalmazkodik, beletörődik 
 átváltozását a családja sokkal tragikusabban éli meg, mint maga a főszereplő 
  rovar-alakban Gregor egyre többet tűnődik, töpreng régi életén 
 aggódik a családjáért, hogy kereső nélkül maradtak 
 önvádat érez, hogy húgát nem küldheti zeneiskolába, ahogy korábban tervezte 
 féreg alakban is maga elé helyezi a családot  
 mindent megtesz, hogy a többieket megkímélje saját látványától, pl. elbújik az
ágy alá húga elől, hogy ne keltsen undort 
 bár a teste eltorzult, emberi tudata, emberi személyisége megmaradt 
 beszéde már nem emberi beszéd, ezért családjával nem tud kommunikálni,  
 nem tudja közölni gondolatait, vágyait, érzéseit 
 de rovar létében tud azonosulni emberi énjével! 
 húga hegedűjátéka őt meghatja, de a többiekre semmilyen hatással nincs 
4. feladja a küzdelmet 
- magára marad, nem foglalkoznak vele, nem veszik emberszámba, szobája
lomtárrá alakul 
- Gregor éhen halt, mert elhatározta, nem akar tovább élni 
Apa: 
- eladósodott ember  
- semmit nem törődött a fiával, nem segített neki az adósság törlesztésében 
- kényelmesen élt: órákig reggelizett köntösben, esténként felolvasott a két nőnek 
- sírógörcsöt kapott, mikor az átváltozás reggelén meglátta fiát-  
átváltozás után: 
 bankszolga lett 
 kiderült, hogy van félretett pénze, tartaléka 
 később dühöt érez a féreg iránt 
 belerúg a fiába, almákkal dobálja, az egyik belefúródik a hátába, ami testi és lelki
fájdalmat is okoz Gregornak 
 megutálta a fiát, mert féreg lett 
Anya: 
 első reakciója az ájulás 
 az egyetlen, aki reménykedik a visszaváltozásban 
 az átváltozás után fehérneműt varr  
Grete: 
 első reakciója az átváltozásra a döbbenet és a szánalom 
 ő áll legközelebb Gregorhoz, így ő tudja a legnagyobb fájdalmat okozni neki 
 mikor hegedűn játszik az albérlőknek, Gregort elővarázsolja a zene, előbújik a
szobából és ezzel leleplezi magát az albérlők előtt 
 ő is talál munkát: eladónő lesz 
 először gondoskodik Gregorról, majd később belefárad és elfordul tőle, sőt, ő mondja
ki a halálos ítéletet -> jellemfordulat („meg kell próbálni megszabadulni tőle”) 
Összegzés: miután már minden családtagnak lett munkája, egyre kevésbé számít nekik
Gregor, végül teher lesz számukra. 
Szerkezet: 
1. Az átváltozás megtapasztalása 
2. Megváltozott családi helyzet bemutatása 
3. Gregor utolsó napjai 
 
Mondanivaló: Miért változott féreggé Gregor? Gregor az átváltozás előtt lélekölő munkát
végzett évekig. Egyhangú és örömtelen élete volt. Családja adóssága tette kiszolgáltatottá.
Örökös rettegésben teltek napjai: félt a főnökétől, a cégvezetőtől, apjától. Családja élősködött
rajta, pénzkereső eszközként tekintették, pedig képesek lettek volna dolgozni, gondoskodni
magukról. Az átváltozás személyisége betegségét fejezi ki: Gregor évek óta egy elgépesített
életformát folytatott, melynek során feladta egyéniségét, személyiségét, és így elvesztette
emberi méltóságát. 

William Shakespeare (1564-1616): Rómeó és Júlia c. tragédiája 

 
William Shakespeare az angol irodalom legjelentősebb drámaírója, emellett színész
és a londoni Globe Színház főrészvényese volt. Színházában hivatásos színtársulat játszott,
akik a többemeletes, de felül nyitott színházépületben adták elő Shakespeare egyik
legismertebb művét, a „Rómeó és Júliát”. A színpad hármas beosztású volt. Az előszínpadon
adták elő a sok szereplőt felvonultató jelneteket, mint például a „Rómeó és Júlia” báli jelnetét.
A hátsó színpadon a szobákban történő eseményeket vitték színre, például a kriptajelenetet. A
felső színpad a „Rómeó és Júlia” erkélyjelenetének színhelye volt.     
A „Rómeó és Júliát” 1594 körül írta meg, nyomtatásban először 1597-ben jelent meg.
Műneme dráma, műfaja tragédia. Shakespeare szinte összes művének története más
forrásból ered, ez a történet is eredetileg egy olasz mese volt. Két olasz helyszíne: Verona és
Mantova. A tragédiát a dramaturgiai és a nyelvi megformálás tette világsikerré. 
A „Rómeó és Júlia” egy reneszánsz tragédia. A reneszánsz szó jelentése újjászületés,
az antik kultúra újjászületésére utal. A két főszereplő, Rómeó és Júlia e kor megtestesítői. Ez
a mű az angol reneszánsz első olyan tragédiája, amelynek középpontjában a szerelem áll: az a
hitvesi szerelem, melynek alapja a kölcsönös vonzalmon alapuló szabad párválasztás. A
boldogság keresése, az érzelmek felfedezése és az emberi kapcsolatok fontossága jellemző a
korra, csak úgy, mint a fiatal párra. Rómeó és Júlia szembekerülnek a régi, feudális
erkölcsökkel, mert a reneszánsz szabadságvágyat képviselik.   
Szerkezet: Expozíció: prológussal indul a tragédia, amely előre sejteti a tragikus
végkifejletét. Az alapszituáció ebben az esetben a két család, a Montague és a Capulet család
ősi viszálya, amelyet előbb a szolgák tréfás kötözködése, majd Tybalt és Benvolio párbaja
mutat be.  
Bonyodalom kezdete: a konfliktus alapja a két fiatal megismerkedése és egymás
iránti szerelme. Capuleték bálján találkozik Rómeó és Júlia, akik első látásra egymásba
szeretnek. Rómeó azért ment el a bálba, mert megtudta, hogy ott lesz akkori szerelme, Roza.
A tragédiában fontos szerepet játszanak a véletlenek és ez már az első felvonásban is
megmutatkozik, ugyanis a két főszereplő puszta véletlenből találkozott, nem ismerték a
másikat, azt, hogy melyik családból származnak. Rómeó Roza iránti szerelme ott ki is huny,
és fellobban egy másik, az akkor még ismeretlen Júlia iránt. Júlia az erkélyen vallja meg
érzéseit, amelyet Rómeó kihallgat és viszonozza azt. Megbeszélik, hogy másnap
összeházasodnak, amelyben Lőrinc barát és Júlia dajkája segít nekik. Az utóbbi üzenetet
közvetít, az előbbi megesketi őket. A konfliktust az adja, hogy két értékrend, két világ áll
egymással szemben a műben: a régi világ erkölcsi rendje szemben áll az új, reneszánsz
erkölcsi renddel. A régit Júlia szülei képviselik a szülői önkénnyel, az újat a szerelmesek az
érzelmek szabadságával. Ezért a fiatalok titokban kötnek házasságot. A második felvonást a
„vihar előtti csend” uralja. Itt még boldogok, de már érezhető, hogy ez a boldogság nem tart
sokáig. 
Fordulópont: nem várt esemény, amely problémákat eredményez. Ez jelen esetben
Mercutio, majd Tybalt halála. Mercutio és Tybalt vívni kezdenek, Rómeó pedig közéjük áll,
hogy csillapítsa a kedélyeket, de miatta Mercutio nem tudja kivédeni a halálos szúrást. Barátja
halála miatt áll bosszút Rómeó azzal, hogy megöli Tybaltot. Ekkor Verona hercege száműzi
a városból Rómeót. A barátság eszméje itt bukik el. A negyedik felvonás a reményé, mivel
úgy tűnik, Lőrinc barát tudja a megoldást a fiatalok problémájára.  Kísérletet tesz arra, hogy a
pár meg tudjon szökni. „Hamis mérget” ad Júliának, ami 42 órára mély álomba taszítja, de
külső szemmel olyan mintha halott lenne. Elmondja neki, hogy hitesse el szüleivel azt, hogy
beleegyezik a házasságba Páris gróffal. Júlia így is tesz és az esküvőt korábbra hozzák. Júlia
már a mennyasszonyi ruhájában van, amikor beveszi a „hamis mérget”. A mű középpontjába
ekkor Júlia kerül. Ő árnyaltabb, kidolgozottabb jellem Rómeónál. Egyedül kell döntenie
sorsáról. Kétfajta hűség csap össze benne: a családja iránti és a férje iránti hűség. Véletlenek
sorozata: a műben a véletlenek meghatározó szerepet játszanak. Véletlen, hogy Lőrinc barát
levele nem jut el Rómeóhoz Mantovába, vagy az, hogy Rómeó előbb ér a kriptához, mint
Lőrinc barát vagy, hogy Júlia később ébred, mint ahogy Rómeó érkezik.    
Végkifejlet vagy katasztrófa: Rómeó visszajön Veronába szerelme halálhírére, nem
tudva, hogy a lány csupán mély álomba szenderült. A kriptánál megöli Parist, majd
megmérgezi magát Júlia ravatala mellett. Ezt követően Júlia felébred és a halott Rómeó láttán
ő is megöli magát (szíven szúrja magát férje tőrével). Ekkor bukik el az igaz szerelem. A két
család gyermekeik elvesztése után békét köt egymással. 
Itt is, mint minden tragédiában, a hős bukása törvényszerű. A művet a véletlenek
irányítják, így a vége is a sors által elrendeltetett. A kor eszméi: a szerelem és a barátság
megsemmisült.  

Cegléd kulturális arculata

1. Patkós Irma (1900-1996) – színésznő (C. Fehér Ferenc könyve alapján)

Cegléden született szegény családba, édesapja kereskedő volt, édesanyja cseléd,

majd háztartásbeli. 7-en voltak testvérek, 3 bátyja és 3 nővére volt Irmának, tehát ő
volt a legfiatalabb. „A polgári iskolában kötelező volt a német nyelv. A tanárnő
érdekes gyakorlatot talált ki nekünk. A labdát dobtuk, utána ugrottunk, és közben a
szöveget mondtuk. Alighogy megtanultam a feladatot az első órán, máris kiszólított
engem. Jól sikeredett, amit előadtam. Szelíden megsimogatta a fejem, és azt
mondta: Patkós, neked színésznőnek kell lenni. Tanárnő, kérem, én az is leszek –
válaszoltam némi fensőbbséggel. De talán bocsánatos bűnnek számított ez a
felelőtlen kijelentés egy tizenkét éves lánytól.” Irma 3 évig járt zeneiskolába, ahol
ének- és zongoraórákat kapott.

1918 őszén felvették Eszter nevű nővérével együtt az Országos Színészegyesület

színiiskolájában, szüleik tudta nélkül. 1919-ben a Vígszínházban lépett először
színpadra statisztaként. 1920-ban Irma drámai színész oklevelet szerzett, és a
következő években az ország különböző színházaiban volt primadonna. Friss
diplomásként Nyíregyházára szerződött, de a színház néhány hónap múlva
tönkrement. Aztán Békéscsabán szerepelt, majd Szegedre szerződött hosszabb
időre. A kor híres, ünnepelt színészei voltak a kollégái: Bilicsi Tivadar, Dajka
Margit, Jávor Pál, Kiss Manyi, Páger Antal. Amikor Szent-Györgyi Albertet
Nobel-díjjal tüntették ki, díszelőadást tartottak a tiszteletére telt ház előtt. Az
előadás után személyesen Irma gratulált neki a társulat nevében. Itt, Szegeden
találkozott egyszer a Tisza kávéházban Juhász Gyulával: „Irma, maga gyönyörűen
énekel és olyan szépen játszik, hogy az ember szíve szerint megkönnyezné. Ezzel
meghajolt és szégyenlősen elment.” 1923-ban ismerte meg Sziklai Jenőt, a
budapesti Városi Színház táncos komikusát, akinek rövid időn belül a felesége lett.
1924-ben egy hónapig Cegléden szerepelt a társulata: kibérelték az Uránia
filmszínházat. Ekkor láthatták a szülei először színpadon. „Természetesen engem
színésznőként nem ismertek a városban. Cegléd szülöttjére, az ifjú hölgyre is
kevesen emlékeztek már. Talán csak az utcabeliek. Lehettem bárhol, a
gyökereimmel szorosan kötődtem ide.”

A budapesti Operett Színháznak is a tagja volt 1931 és 1941 között. 1939-ben

Pestre költözött, mert férje a fővárosi Operettszínház társigazgatója lett. 1944-ben
vesztette el a férjét, akit zsidó származása miatt munkatáborba vittek, innen soha
nem tért haza. Irmát 1945-ben hadiözveggyé nyilvánították. Budapest ostromát
(1944 karácsonya) a színház pincéjében vészelte át egyik nővérével. Cegléden lévő
testvéreihez előbb német, majd orosz katonák kvártélyozták be magukat. Túlélte a
család a háború iszonyatát.

„Szerződés nélkül maradtam. Ha a rádióban és a filmgyárban nem kapok egy-egy

feladatot, akkor bizony éhen haltunk volna a nővéremmel… Mészáros Ági bevitt a
Nemzetibe, ahol akkor Major Tamás vezette a társulatot.” A Nemzeti Színházban
együtt játszott Gobbi Hildával, Kállai Ferenccel, Várkonyi Zoltánnal. 1950-től a
Magyar Néphadsereg Színházába kapott szerződést, itt kollégái voltak Tolnay
Klári, Komlós Juci, Ruttkai Éva. 1961-ben ment nyugdíjba, és végleg hazaköltözött
Ceglédre a szülői házba.

Jelentősebb filmjei:

Több filmben is szerepelt: az első filmszerepe az 1948-ban készült Mágnás Miska

c. filmben volt. 1965-ben felkérték, hogy egy magyar filmben játsszon el egy
nagymamát. Ezután sorra jöttek a felkérések, főszerepet kapott a Sárika drágám!
című filmben. „Ezért az alakításomért nívódíjat kaptam. Miután a Sárika,
drágámat! a tévé is bemutatta, ez megnyitotta számomra a lehetőségek kapuját.”

1971-ben dokumentumfilm készült az életéből Primadonna címmel.

Később Latinovits Zoltánnal játszott együtt A legszebb férfikor című filmben. „Az
idővonat hihetetlen gyorsasággal robogott velem. S ezt észre sem vettem. Alighogy
befejeztem az

egyik felvételt, már készülhettem a másikra. Nem kevesebb, mint 28 tévéfilmben,

illetve filmben foglalkoztattak 1976 és 1980 között… 1974-ben a Szófiában
megrendezett nemzetközi tévéfilmszemlén elnyertem a legjobb női alakítás díját, a
Lázadókban Reza néni szerepében nyújtott teljesítményemmel.”

1984-ben Bacsó Péter filmjében, a Te rongyos életben öltöztetőnőt alakított Kern

András és Udvaros Dorottya társaságában.
Cegléd városáért sokat tett: ünnepségeken, rendezvényeken lépett fel verssel,
szavalattal. 1985-ben fellépett a Kossuth Művelődési Központ színháztermének
megnyitóján: Kárpáti Aurél: A vándor és Baranyi Ferenc: Üzenet Ceglédre című
írását adta elő.

Patkós Irma emlékét őrzi a Kossuth Múzeumban található állandó kiállítása, a

ceglédi Patkós Irma Művészeti Iskola. Városunk kulturális egyesülete, a Cegléd
Barátainak Köre ápolja a helyi irodalmi, művészeti, tudományos értékeket, többek
között a színésznő emlékét is.

Fontosabb kitüntetései:

1983., 1990.: Cegléd Városért emlékérem,

1989.: Cegléd Város díszpolgára,

1995.: Magyar Köztársaság Érdemrend középkeresztje.

2. Rátóti Zoltán (1960-) – Jászai Mari - díjas színész

Cegléden született, a Kossuth Lajos Gimnáziumban érettségizett, utána elvégezte a

Színház- és Filmművészeti Főiskolát. Jelenleg a Nemzeti Színház színésze, a
kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatója.

Patkós Irma 95. születésnapján kiállítást rendeztek a színésznő tiszteletére a

Kossuth Múzeumban, fényképekkel villantották fel az életútját. A tárlatot Rátóti
Zoltán nyitotta meg. Azt kérte a színésznőtől beszédében, hogy tanítsa meg az ifjú
színészeket a szerénységre, a szakma és a közönség iránti alázatra. Legutóbb 2013-
ban a magyar kultúra napján láthattuk Cegléden, Szabó Lőrinc verseit szavalta.

3. Írók, költők Ceglédről

Ceglédet az Alföld kapujaként és Kossuth városaként emlegetik. 1848-ban Jókai

Mór újságíróként elkísérte Kossuth Lajost alföldi toborzókörútjára, így Ceglédre is.
Egy dal keletkezéstörténete című cikkében leírta az 1848. szeptember 24-i beszédét
és a Kossuth-nóta keletkezését: „Cegléd vásárterén már egy felzúgó tenger várt reá,
férfi fők tengere… Egy óra múlva Cegléd minden férfi lakója talpra lett állítva, a
vezérek kinevezve, a tömeg csapatokra osztva;”

Toldy Ferenc (1805-1875) - író, orvos

Bár orvos volt, Kazinczy közvetítésével kapcsolatba került Pesten a magyar

reformkor irodalmáraival. A magyar irodalomtörténet-írás atyjának nevezik. A
Magyar Tudományos Akadémia titkára, a Kisfaludy Társaság egyik alapítója,
később titkára.
A Schedel Ferenc néven született német fiú Cegléden tanult meg magyarul. Szülei
8 évesen ide íratták be első osztályba kifejezetten azért, hogy megtanuljon
magyarul. Az író így emlékezett vissza erre az egy tanévre: ”Ez életem
legnevezetesebb éve. Ekkor lettem magyarrá.” (A ceglédi kórház névadója.)

Juhász Gyula egyetlen látogatása alkalmával a Gubody parkról írt egy verset A
ceglédi parkban címmel.

Az arany ősz bűvölten mosolyog. A szobor előtt ifjak a padon, Egy lány meg egy
fiú, egymásra dőlve A napon szenderegnek édesen. A lány hajának bronza csillog,
élő, Bús ragyogással és az őszi nap Csókolja őket záporozva most.

E délután a nyarat hozza vissza És elveszett tavaszom tüzeit. Lábujjhegyen megyek

előttük el, Mint tolvaj, aki kincseket lesett. Megsimogatom fél tekintetemmel Az
álmatag lányt és boldog fiút S szeretném megállítni a napot, Hogy diadallal süssön
még reájuk Soká, soká. De mindjárt este lesz.

Kárpáti Aurél (1884-1963) – Kossuth –díjas író, költő, kritikus, színháztörténeti

szakíró

Cegléden született, és 15 évet élt itt. Boldogan emlékszik vissza több művében
szülővárosára: „Cegléd – bölcsőm neve ez a név. Álomba ringató és sírig elkísérő,
szinte egy velem.”

Verseket, irodalmi és színházi kritikákat írt a Nyugatba, a Pesti Naplóba. Mint

kritikus, a korabeli színházi és irodalmi életben jelentős szerepet töltött be.
Szépirodalmi művei közül a Bihari remete c. elbeszélése az egyik
legemlékezetesebb alkotása.

Három régi esztendő c. regényét (1918) így dedikálta a ceglédi múzeumnak:

„Szülővárosomnak, Ceglédnek – a fészeknek, amely melengetett, s megtanított
magyarnak lenni.”

Emlékét a Kárpáti Aurél Irodalmi Asztaltársaság és egy, az ő nevét viselő utca őrzi.

Kiskun Farkas László (1934-1995) – pedagógus, költő

Nem Cegléden született, de ceglédinek vallja magát. 1949-től a Dózsa György

kollégiumban lakott, amíg a Kossuth Lajos Gimnázium diákja volt. Miután
középiskolai tanári diplomát kapott, Cegléd azonnal visszafogadta: a gimnázium
tanára lett. „A város kulturális élete, ha nem is nagyon magas színvonalú, de
bensőséges, otthonias volt akkor is, az ötvenes-hatvanas évek fordulóján.
Különösen a művelődési házban működő irodalmi kör, később Kárpáti Aurél
Irodalmi Asztaltársaság jelentett vigasztalást… Valójában Cegléd adta a
feleségemet is: egy csemői parasztlányt.”
Több versében is megemlékezik városunkról: Cegléd, Városok, Cegléd útján,
Kossuth hitével.

„Kossuth a zászlót magasra tűzte:

Dereng a lázas, tegnapi fény.” /Cegléd/

„Nagy csönd van, mégis mintha hallanám

- a szél beszél? -: Szeretni kell e várost!” /Cegléd útján/

Baranyi Ferenc (1937-) – Kossuth - és József Attila - díjas költő, író, műfordító

Magyar, olasz és francia szakos tanár. Több mint félszáz könyvet írt, ebből 31
verseskötet. Cegléden két osztályt járt a Táncsics Mihály Általános Iskolában, itt
kezdett el zenét tanulni, az operát az itteni zeneiskola szerettette meg vele.

„Engem a zene, az irodalom varázsfuvallata Cegléden legyintett meg először – írta.

Bármennyire mezítlábas volt ez a vidék, bármennyire is volt századokon át csak

koldusa a szépségnek az itteni nép: én itt találkoztam először indulatokat nemesítő
muzsikával, képzeletet kigyújtó költeményekkel, töprengésre késztető
mozifilmekkel és – nem utolsó sorban – a szépre és igazra fogékony tisztességgel…
Most már adjuk meg magunkat a művészetnek… Fogyasszuk egészséggel, amit
mindig kínálni fog, hízzék tőle lelkünk, méghozzá lefelé: mélységeiben
gyarapodjon.” (Üzenet Ceglédre)

Baranyi Ferenc: Talány (részlet)

„Elért az Ősz és súgott valamit,”

/Ady: Párisban járt az Ősz/

Kis rőzse-dalok dallamát

Milyen halálvágy intonálja

Ha kún legényt a nagyvilágba

Gyalog bocsát a Hortobágy?

Cegléd felől suhan, kelet,

Szélszárnyas expresszvonatán,
S mindig felkavaró talány

marad a súgott üzenet.

"A czeglédi választó kerület mai napon országgyűlési képviselő választására

gyűlvén össze, örök hálájának kifejezést adandó, Önt, mélyen tisztelt hazafi,
egyhangú lelkesedéssel képviselőnek megválasztá." (Távirat Kossuth Lajos Úrnak
Turinba 1876 decemberében.)

Mit hittek a ceglédi százak? Hogy az elaggott száműzöttből a tisztes távirat nyomán
vad ifjú erők gejzírje tör föl?

Hogy a hiúságát legyintő szellő után a bujdosó majd újabb üzenetnek beillő
orkánsodrású választ sóhajt?

Avagy csupán annyit reméltek, hogy egy jelkép a testületben vétózhatatlan ellenérv
lesz az egyezkedés vádja ellen?

Szép volt a gesztus akkor is, ha együgyű hit vagy sanda szándék vezette: színleg
visszahívta a színre azt, ki rég lejátszott. /Torino, 1876/

Reményi Tibor (1942-) – író, mérnök

Ceglédi születésű szépíró. Állandó munkatársa és publikálója a Liget című

folyóiratnak és a Ceglédi Kék Újságnak. A családi, baráti kötelékeken és
emlékeken túl ide köti a Cegléd Barátainak Köre és a Kossuth Gimnázium
Öregdiák Egyesülete is, melynek hosszú évek óta

szintén tagja. Író-olvasó találkozókra szokott Ceglédre látogatni. A ceglédi

származású mérnök-írónak legutóbb 2019-ben jelent meg kötete Mi marad?
címmel.

Reményi Tibor: Ceglédi álmok (részletek)

Gubody nem alkudott: villanyfényt

varázsolt a por és a sár fölé

Apáink álmodtak ide

mocsaras mező helyén repülőteret,

új iskolákat, törvényhatóságot,
sportpályákat és új modern templomot,

a hosszú utcákra csilingelő villamost…

hagyott itt nyomot

szépség, szellem és alkotó erő,

sok fénylő lélek itt talált célt

és ide látott jobb jövőt.

Néhány idézetet tanuljatok meg!!!

Ady Endre (1877-1919) magyarság versei 

 
A Nyugat első nemzedékének meghatározó tagja, szimbolista és küldetéses költő.
Költői pályájának kezdetétől foglalkoztatta, hogy vajon a magyarság fent tud-e a maradni a
népek közötti versengésben, vagy névtelenül eltűnik a harcokban. A nemzetféltés, a
szorongás váltotta ki Adyból a keserű, átkozódó, ostorozó költeményeket, az ún. magyarság
verseket. Ady Endre korszaknyitó verseskötete volt az „Új versek”, melyben egy új
nemzetszemlélettel jelentkezett: a kritikai jellegű hazaszeretettel. Ezeknek a verseknek az a
nyugtalanító tapasztalat a forrása, hogy a magyarság képtelen következetes, kemény
akaratkifejtésre, erőfeszítésre. A költő szerint nemzeti vétek a tenni nem tudás, a dicsekvés, a
„patópálos” tehetetlenség. Veszélyeztetett népnek tartotta saját népét, mert attól tartott, hogy a
magyarság annyira elszigetelődik nyelvileg és kulturálisan is, hogy nem tud fennmaradni a
népek közötti versengésben. Ugyanakkor mindezt nem kívülállóként tette, hiszen azonosult
nemzetével, vállalta a magyarsággal a sorsközösséget. 
Góg és Magóg fia vagyok én… (1905): ez a vers Ady ars poeticája (költői hitvallása).
Az 1906-ban megjelent Új versek című kötetben jelent meg. 1905-ben írta, mikor kétlaki
életet élt: Budapest és Párizs között ingázott Léda miatt. Párizs új távlatokat nyitott életében, a
nagyszabású és modern Párizs szembekerült a maradi, régimódi Budapesttel. A versnek nincs
címe, vagyis az első sor van kiemelve címnek. Anonymus szerint Gógról és Magógról
nevezték el a pogány magyar népet, így a költői én a magyar nép fiának nevezi magát. 
Az 1. versszakban már megnyilvánul Ady nemzetféltése: „Hiába döngetek, kaput,
falat”. Szerinte népünket egy kapu, egy fal választja el a fejlett, modern nyugati világtól.
Mintha a Kárpátok hegyei egy választóvonal lenne, amin nem tudunk áttörni. Ezért siratja
saját népét a költő. A 2. versszak megint úgy indul, hogy a költő magyarnak vallja magát:
„Verecke híres útján jöttem én,”. Ez a honfoglalásra utal. Az „ősmagyar dal” jelkép, azt
szimbolizálja, hogy a lírai én ismeri a magyar hagyományokat, szokásokat, de ő már valami
újjal szeretne jelentkezni: „Szabad-e Dévénynél betörnöm / Új időknek új dalaival?”. Ady
egy újfajta költői szemlélet és magatartás képviselője akar lenni Magyarországon, ezért még
azt is elviseli, ha a maradi gondolkodásúak megharagszanak rá. A 3. strófában Ady Vazullal
azonosul, mert ő is fellázadt a meglévő rend ellen. Ahogy Vazult el kellett tiporni, úgy a lírai
ént is el kell tiporni, mert sosem adja fel a küzdelmet. A 4. strófában azt hangsúlyozza ki,
hogy akkor is írni fog, ha ez a maradi felfogású magyaroknak nem tetszik: „Mégiscsak száll
új szárnyakon a dal”.  „Pusztaszer” az elmaradottságot jelképezi a versben. Ady tehát nem a
régi eltörlésével akar újat hozni a magyar irodalomba, hanem a régire, a hagyományokra
építkezve: ősmagyar dal- új dal. A vers kulcsszava a 6-szor ismétlődő „új”, mert új idők
eljövetelét hirdeti Magyarországon. A versben megjelenik a „mégis-morál”: A költő annak
ellenére is vállalja a küzdelmet, hogy tudja, reménytelen ez a harc. Szerinte minden újra
törekvés halálra van ítélve Magyarországon. 
Legkönyörtelenebb nemzetostorozó verse a Nekünk Mohács kell (1908). A nemzetéért
való aggódása “fordított himnusz” írására sarkallta: ez azt jelenti, hogy szerinte a magyarság
csak állandó sorscsapások közepette képes fennmaradni, ezért Isten ne áldást szórjon ránk,
hanem verést. „Ne legyen egy fél percnyi békességünk, / Mert akkor végünk, végünk.” Ezt a
cím is sugallja: Mohács nemzeti vereségünk jelképe. (1526. augusztus 29-én súlyos vereséget
szenvedtünk I. Szulejmán török seregétől.) Az erős indulat, a vádló keserűség alakítja a
költemény nyelvi anyagát. A párhuzamosan felépített három strófa ugyanazzal a feltételes
mondattal kezdődik: „Ha van Isten,..”, akkor ne könyörüljön rajtunk, és ne sajnáljon minket.
Az 1. strófában két érve van e mellett: az egyik, hogy veréshez szokott nép vagyunk, a másik,
hogy siheder, széthúzó nép vagyunk. A 2. strófában a békét utasítja el: „galambja nehogy
zöld ágat hozzon”. A nemzetostorozást egyben önbírálatként formálja meg, a költő ebben a
versben is kihangsúlyozza magyarságát: „Én magyarnak születtem”. Ady azonosul népével,
maga is vállalja a sújtó csapásokat: „Rángasson minket végig”. Ady kétségbeesetten vívódott
ugyanúgy, mint egykor Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály a
nemzethalál ijesztő gondolatával. Az írói hivatás szerves részévé vált a váteszi magatartás.
Ez a jövőbe látó képesség, prófétai szerep jósoltatja meg vele a magyarság pusztulását,
szétszóródását.  
Ady vállalta magyarságát népének hibáival együtt. Hazájához való sorsszerű
kötődésének egyik legszebb vallomása: A föl-földobott kő. 1909 nyarán írta, mikor félévi
párizsi tartózkodás után újra hazatért Pestre. A vers címe egy csonka metafora: a föl-földobott
kő a gravitáció miatt mindig visszahullik a porba, vagyis a kő a determináltságot, a végleges
helyhez kötöttséget hangsúlyozza. A kő a hazaszeretet visszahúzó erejét érzékelteti. A vers
ellentétekre építkezik: fönt-lent, távol- itthon, hűtlenség-hűség, elvágyódás-ragaszkodás.
Ellentétes irányú a költeményben az érzelmek mozgása, és feszültséget teremt a messze távol
és a közel, a fent és a lent világa. A lélek szándéka a menekülés, hiszen a költői én
vágyakozik, elvágyódik Magyarországról: „Messze tornyokat látogat sorba”. De aztán
„Szédül, elbusong s lehull a porba”, azaz visszatér a hazai földre. Szeretetét fejezi ki a
kedveskedő megszólítás: ”Kicsi országom”. A megváltoztathatatlan elrendelést fejezi ki a
„százszor” kétszeres számnévi túlzás az utolsó versszakban. „Százszor földobnál, én
visszaszállnék / Százszor is, végül is.”Ha nem is büszkén, nem is dicsekedve, ha csak
meghasonlottan és szomorúan is, de a költő megvallotta magyarságát, hazája iránti hűségét.
Az utolsó strófa feljajdulása a végzetszerűséget fejezi ki. Eldőlt a széthúzó erők és vágyak
harca, és győzött a hazához való eltéphetetlen ragaszkodás.    Idézni! 

Babits Mihály halál-versei 

Babits Mihály  
A Nyugat első, nagy nemzedékének egyik legjelentősebb és legsokoldalúbb alkotója, hosszú
éveken át a lap meghatározó főszerkesztője (1929-1933. Móriczcal közösen, majd egyedül
1941-ig, haláláig).  
Nagy műveltséggel rendelkezett – eredeti nyelven olvasta végig csaknem a teljes európai
irodalmat.  
Lírája a gondolati-filozófiai mélység, a töprengő, a kérdező és kétkedő eszmélkedés
élményének kifejezése.  
Felfogása szerint a költő klasszikus hagyományok és értékek őrzője, ugyanakkor merít a
világirodalom ösztönző hatásaiból is. Öröksége erősen hatott a későbbi nemzedékek
költészetére is. 
A halállal való szembenézés költészete 
Babits nehézlégzésére 1934 vége felé felesége és barátai figyeltek fel. 1937-ben gégerákot
diagnosztizáltak nála. 1941-ben bekövetkező haláláig fájdalmas kezelésekkel, gyötrelmekkel
teli időszak következett az életében, amely a költészetére is hatással volt 
Ősz és tavasz között (1936) 
A költemény már a halál rettenetében fogant. A költő a verssel úrrá lett a halál miatti
rettegésén. 
Témája: nem általában a halál, hanem az egyéni elmúlással való kérlelhetetlen szembenézés. 
A vers uralkodó poétikai eszköze: az ősi hasonlat, a példázat. 
Szerkezete: az évszakváltás rendje szabja meg. 
1. 1-2. vszk.: A szüret utáni ősz természeti képeivel indul. A strófazáró hasonlat azonban
már beleviszi a halál rémületét, s ezzel szimbolikussá teszi a megelőző képet: 
 „rothad, /mint mezítelen teste egy halottnak.”  
Ettől kezdve minden kép, hasonlat, utalás a halál felé mutat. 
2. 3-4. vszk.: A silány földet betakaró hó gyermeki emlékeket idéz, vidám hancúrozást,
de belejátszik már a halottas ágy képzelete is. 
3. 5-6. vszk.: Óév és újév fordulója, de nem a vidám szilveszteri hangulatot kelti, hanem
az idő megállíthatatlan múlásának élményét. A jövő reménye fel sem merül, csak egy
Arany János-i panasz tör fel a költői énből: Az jut eszébe, hogy véges az ideje és, hogy
milyen sok munkáját nem tudta befejezni. „Mennyi munka maradt végezetlen!/S a
gyönyörök fája megszedetlen…”  
4. 7-8. vszk.: Az eddigi többes számú általános alanyt (mi) az egyes szám első személyű
(én) váltja fel a tavasz képeivel. A vers hangneme elégikussá, személyessé válik. Ezt a
fordulatot jelzi a két önrímmel kiemelt sor is: „Olvad a hó, tavasz akar lenni./Mit tudom
én, mi szeretnék lenni!” Az évszakváltás innentől kezdve nem áll párhuzamban az emberi
léttel: a tavasz nem újjászületést hoz, hanem a tél elmúlásával az élet pusztulását. A
hasonlatok helyett itt már a metaforák kerülnek túlsúlyba. Az eddigi általános elmúlás-
gondolatot a személyes halál döbbenete erősíti fel. A nyolcadik versszakban háromszor tér
vissza az „én” személyes névmás. 
5. 9-10. vszk.: A vers zárlatában fogalmazódik meg a költőben a felismerés: a halállal
mindenkinek egyedül kell szembenéznie. Az utolsó vszk.-ban a halál iszonyata némileg
oldódik az „asszonyi jóság” népdalszerű szimbolikájával. A költő fél, hogy halálával nem
csak őt, de költészetét is elfelejtik: „Ami betüt ágam irt a porba,/a tavasz sárvize
elsodorja.”  Keretes szerkezetű a vers, mert a szőlőtőke motívuma újra megjelenik a vers
végén. A „kiszáradt” szőlőtő mondanivalója, hogy minden hiábavaló, nincs többé remény.
A halál iszonyata azonban feloldódik a rózsa képével, mert a rózsa az „asszonyi jóság”
szimbóluma. (Feleségére gondol, aki végig mellette volt.)   
A verset a refrének tagolják 5 szerkezeti egységre. Ez szokatlan forma, mivel csak minden
2. sor végén van refrén. A refrén fájdalmat és félelmet közvetít, egyben a szakaszok
tetőpontja is, így a szerkezet íve végig emelkedő. 
A vers egyik szervező elve a hasonlat, a másik a metafora. (Pl. „Most oly fehér, mint
szobánkban este/ fekhelyünk, ha készen vár megvetve”.) Alliterációk is találhatók a
versben „már magunkat megcsalni”, „mennyi munka maradt”, „öreg öröm”. 
Versformája: dalszerű, népdalokat idéz. Babits kései költeményeire (erre is) jellemző a
versnyelv és versforma egyszerűsödése, klasszicizálódása. 
 A versszakok 6 sorosak, páros ríműek, ütemhangsúlyos verselésűek, amelyekben
trochaikus, ereszkedő lejtés is érződik. 
Szimbólumrendszere: elemei az emberi élet szakaszait szimbolizáló időtoposzok. 
 Évszaktoposzok: három már a címben szerepel: ősz, tavasz, a tél pedig névutóval
megjelölve (között) = meghalástól újjászületésig 
 Időtoposzok: este = haláljelkép 
                újév = számvetésszimbólum 
A költemény végkövetkeztetése: bár a mulandóság közös emberi sors, az elmúlással való
szembenézés tragikuma nagyon is egyedi, mindig az egyes ember belső küzdelme. 
 
Balázsolás (1937) 
Amikor a verset írta, lélekben már felkészült a rettegett műtétre, de ténylegesen csak hónapok
múlva szánta rá magát. 
Vershelyzet: A beszélő szorongva, a zsoltárokra jellemzően fordul Szent Balázshoz, a
torokbetegségek, a torokbetegek védőszentjéhez. A tapasztalaton túli erő segítségét kéri. Arra
keresi a választ, hogyan viselhető el méltósággal a szenvedés, hogyan vehető tudomásul a
halál. 
Műfaja: könyörgés 
A vers szerkezete: 
A szöveg kisebb egységei a gyermek-felnőtt fogalompárok köré épülnek. 
1. egység: finom iróniával idézi meg a gyermekkori Balázs-áldást /Szt. Balázs napján a
gyermekeket áldásban részesítették, hogy Istentől védelmet nyerjenek a torokbetegségek
ellen/.  Az irónia jelölhet távolságtartást a felidéző és felidézett, a felnőtt és a gyermek között,
de szólhat a visszamenekülés vágyáról is.  
2. egység: A felnőtt léthelyzetét érzékelteti. Úgy érzi, a felnőttek is gyermekek. A szertartás
reményt kelt benne, a szenvedés méltóságteljes elviseléséért és a halállal való megbékélésért
könyörög.  
3. egység: Őszinte vallomással tárja fel a felnőtt ember testi-lelki kínjait. A kétségbeesett
segélykérést a ritmus felgyorsulása, a mondategységek széttöredezettsége fejezi ki. A
verszárlatban a mondatformálás ismét szabályossá, tagolttá válik. A beszélő, a lírai én
önmagához fordul, szembenéz a halállal. 
 
Babits Mihály végül hosszú szenvedés után 1941-ben hunyt el. Halála egyben a Nyugat c.
folyóirat végét is jelentette. 

József Attila (1905-1937) szerelmi költészete 

 
József Attila műveiben különös kapcsolatot találhatunk férfi és nő között. A költő életéből
hiányzott a szülői háttér, egy biztos állás és a házasság. Elképzeléseit, terveit a szerelemben
sem tudta megvalósítani. 
1928-ban ismerkedett meg Vágó Mártával, házasságot terveztek, de a lány szülei Mártát
egy évre Londonba küldték tanulni. József Attila ekkor került először szanatóriumba
idegösszeomlással. 
Klárisok (1928) – címzett: Vágó Márta (viszonzott szerelem). 
József Attila húszas évek végi költészetének meghatározó szerelmes verse. (A vers közvetlen
élményhátteréről Vágó Márta írt a könyvében: „Mi ez a nyakadban? - kérdezte hirtelen.
Nagyanyámtól örökölt korall nyaklánc volt rajtam, homokszínű vászonruhához hordtam.
Másnap írta meg, azt hiszem, a Klárisokat.”) A hagyományos szerelmi költészet eszközeit
nem találjuk meg ebben a verseben, de szokatlan asszociációkat, merész képeket, a szerelmi
élmény expresszív kifejezőeszközeit annál inkább. Ez egy groteszk udvarló vers. Habár a
vers témája a szerelem, de a költő szerelmi vágyakozását furcsa, taszító képekkel fejezi ki.
Ellentétek szervezik a verset. Egyszerre van jelen a harmónia és a diszharmónia, az idill és
a groteszk, a szép és a csúnya, a szerelem és a halál. A vers alapellentéte a „klárisok”
(gyöngysor) és a „kenderkötél”. A költő tekintete végigfut kedvese nyakán, mellén, derekán,
végül szoknyás lábain. A női szépség ellenpontjai az olyan szokatlan képek, mint a „békafej”
és a „bárányganéj”. A költő ékszerrel („Klárisok a nyakadon”), dekoratív ruhadarabokkal
(„aranyöv derekadon”) feldíszítve ábrázolja kedvesét. A költő nyakában azonban nem
klárisok vannak, hanem kenderkötél. Ez a durva ellentét kifejezheti a köztük lévő társadalmi
különbséget, vagyis a költő szegénységét, de utalhat öngyilkossági szándékára is. Stílusa
teljesen nominális: kizárólag névszókból áll, nincs benne ige. A vers állóképszerű, rendkívül
tömör, és emiatt többértelmű.  
1930-tól Szántó Judittal élt élettársi kapcsolatban 6 éven át. Az irodalomtörténeti
források szerint egyetlen vers szól a nőhöz, az is a szakítások után keletkezett. (Judit, 1936) 
1933-ban József Attila Lillafüreden vett részt egy írói kongresszuson. Itt kötött ismeretséget
azzal a nővel, akinek személye az Óda c. verset ihlette.  
Óda (1933) – címzett: Marton Márta (rövid fellángolás, viszonzatlan). 
Egy hétköznapi helyzetképpel indul a vers: egy sziklatetőn ülő, magányosan tűnődő férfi
alakjával. A költői én álmodozik, mindenhol és mindenben a szeretett nőt látja. A vers
általánosságban szól arról a szerelmi érzésről, mikor az egész világ kivirul. A szerelmes költői
én számára a másik jelenti a mindenséget, minden a másikról szól. A 2. részben hangzik el a
szenvedélyes szerelmi vallomás: „Oh, mennyire szeretlek téged”.  Ettől a szerelemtől várj,
hogy magányát feloldja, mert retteg a magánytól. József Attila sohasem tudta kiheverni anyja
elvesztését, szerelmes verseiben gyakran jelenik meg az anya képe, ugyanis szerelmeitől
valamiféle anya-szerepet várt. Ebben a versben is megjelenik az anya-kép: „édes mostoha”
(oximoron), „Szeretlek, mint anyját a gyermek” (hasonlat). A 4. rész naturalisztikus leírás:
egy nagy biológiai látomás során bejárja kedvese belső szervrendszerét. Számára a
szerelem éltető erő. A vers érzelmi csúcspontja az 5. rész kétségbeesett felkiáltása a szeretett
nő után: „te lágy/bölcső, erős sír, eleven ágy,/ fogadj magadba!”. A vers zárlata már egy
hétköznapi kép, mely az otthon nyugalmáról, az óvó-féltő szeretet reményéről szól. A
Mellékdalt a költő már Szántó Juditnak írta vigasztalásul, aki a verset olvasván
öngyilkosságot kísérelt meg, de megmentették.    
József Attila az 1930-as évek közepétől gyakran járt pszichiátriai kezelésre. 1935-36-ban
Gyömrői Edit kezelte a költőt. 
Gyermekké tettél (1936)-címzett: Gyömrői Edit (viszonzatlan, Attila pszichoanalitikusa) 
 A betegségből menekül a szerelembe a költő. A vers címe és első mondata a mondanivalót
fogalmazza meg. Arról szól a vers, hogy ez a szerelem milyen kiszolgáltatottá teszi a költőt,
Olyan kiszolgáltatottnak érzi, magát, mint egy gyerek. „Hozzád vonszolnak, löknek
tagjaim.” Tehát a vers egyik meghatározó motívuma a gyermekség. Ez József Attila
költészetében a félelem, a magány, az elhagyatottság kifejezője: „Mondd, - távozzon tőlem a
félelem”. A gyerek-motívumhoz szorosan kapcsolódik az árvaság: a költőt előbb az apja
hagyta el, majd az anyját vesztette el betegségben. Itt is megjelenik az anya-kép, vagyis a
szerelmes szinte azonosul az anyával: „Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom”. A költő
könyörög szerelmének, hogy fogadja be („Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.”), és fogadja
el, vagyis szeresse viszont. 
A költő utolsó szerelme Kozmutza Flóra volt. Lényegi különbség van az Edit és Flóra
kapcsolat között és versek között. Az előbbiben csak kezelő-beteg viszony a meghatározó, a
Flóra-kapcsolat két ember normális, szokásos ismerkedése egymással. 
Flórának (1937) – címzett: Kozmutza Flóra (viszonzott, Attila pszichológusa) 
A vers azzal az erőteljes kijelentéssel indul, hogy ha Flóra nem szeretné, akkor ő
meghalna. Majd a 2. versszakban azzal -az olvasó számára- megdöbbentő gondolattal
folytatja, hogy: „jó meghalni”. József Attila sokat várt ettől a kapcsolattól, ám ekkoriban már
állandóan a halál képzetével viaskodott. Így a versben egyenrangúan jelenik meg az élet és a
halál. A vers érdekessége, hogy itt a halál nem egy fenyegető, sötét kép, sőt: a halál egy
elfogadható állapot a költő számára. Nem éleződik ki a „Szeress vagy meghalok!”
feszültsége, mert a költőnek a halál békét, nyugalmat hozna, így a halál is megoldás a költő
léthelyzetére, meg az életet adó szerelem is. „Mert jó meghalni”, de jó élni is: „Mert
szeretsz s nyugton alhatom”. A 4. versszaktól egy kamaszkori emléket idéz fel a lírai én:
hajósinas volt egy vontatógőzösön. Ez egy idillikus kép, mert egy kivételes, boldog időszakot
jelentett az életében. Az emlékezés átvált egy színes vízióba (6-9. versszak): egy meseszerű,
színes világba. Ehhez kapcsolja a szeretett nőt, és a kék színt rendeli hozzá, mely a tisztaság
és a hűség szimbóluma: „milyen kéken ég/ az ég, mely hozzád illenék”. Az utolsó két versszak
a viszonzott szerelem adta nyugalomról, boldogságról szól.  

Balassi Bálint (1554-1594) vitézi költészete 

 
Balassi Bálintot tekintjük a magyar nyelvű irodalom első klasszikusának,
világirodalmi szintű költőjének. A reneszánsz korszak legnagyobb magyar képviselője.
Jelentősége, hogy ő teremtette meg a magyar irodalomban a szerelmi lírát, a hazafias lírát, és
ő rendezte először ciklusba verseit. A Balassa-kódexben találunk szerelmes verseket, vallásos
énekeket és vitézi, hazafias verseket. Vitézi versei közül részletesen bemutatom az Egy
katonaének című versét, és megemlítem az Ó én édes hazám, te jó Magyarország…
kezdetű versét.  
 
A korabeli európai humanista költészetben a vitézi ének ismeretlen volt, csak a mi
irodalmunkban lett lírai témává a hazáért és a kereszténységért vívott harc. A XVI.
században eddig csak históriás énekek szóltak a katonákról, ezek anyagát alakítja át Balassi
vitézi verseiben. A versek témája: a végvári vitézek dicsérete, a vitézi élet bemutatása. 
Magyarország 1541-ben három részre szakadt, a magyarokat a német és a török is
sanyargatta, a török további terjeszkedésével szemben elszánt védekezés folyt. Balassi Bálint
maga is katonáskodott: harcolt az erdélyi fejedelem ellen, hadnagyként szolgált Egerben és
Érsekújváron. Végül Esztergom ostromakor kapott halálos sebet, vagyis hősi halált halt a
török ellen vívott csatában. Balassi olyan pontos és hiteles képet tudott festeni a végvárak
életéről, hogy hadtörténészek forrásmunkaként tartják számon vitézi verseit.  
 
Egy katonaének 
 1589-ben írta, mikor elhagyni kényszerült Magyarországot. Teljes címe: „Egy
katonaének - a végek dicséretére.” Uralkodó szerkesztési elve a hármas szám. Minden
versszak 3 soros, összesen háromszor három, tehát 9 strófából áll. A vers Balassi-strófában
íródott: minden verssor 3 egységre tagolódik a belső rímek által, így egy sor 6-6-7 szótagos
egységekből áll. „Ho-lott ki-ke-let-kor az sok szép ma-dár szól, ki-vel em-ber u-gyan él;” A
vers 3 pillérre épül. Ez a 3 pillér az 1., az 5. és a 9. versszak. 
Első pillér: A 150 éve török uralom idején kétféle fegyvernem alakult ki: a gyalogos
hajdúké és a lovas huszároké. A vers megszólítottjai a lovas katonák. Egy költői kérdéssel
indul a vers, vagyis a kérdés magába foglalja a választ is: a végvéri életformánál nincs szebb
dolog a világon. Az olvasónak, a ma emberének ez egy abszurd dolog, hiszen 16. századi
védelmi rendszerünk minden volt, csak szép nem. Védelmi rendszerünk az ország
határvidékein várakból, megerősített nemesi udvarházakból és templomokból alakult ki,
bűzös várárkaival és az ellenség karóba húzott tetemeivel nem a szépségéről volt híres. A 2.
és 3. sorban a költő a természet szépségét emeli ki. 
 A 2-4. versszakban a vitézi életforma mellett érvel Balassi. A valóságot eltúlozza,
kiszínezi, mikor azt írja, hogy „párduckápákat”(párducbőrből készült csuklya) és „fényes
sisakokat” hordtak a katonák. Valójában ezekre nem telt egy szegény, sokszor nyomorgó
vitéznek. A fegyverek közül a „lobogós kopját” és a „szablyát” említi. A kopja egy
lándzsaszerű szúrófegyver, a szablya hajlított pengéjű kard. A versben kiemelt szerepet kap a
ló. A ló kincset ért gazdájának, hiszen az életét is megmenthette. A versben „szerecsen lovak”
ugrálnak a vitézek alatt trombitaszóra. Ez egy újabb költői túlzás, mert arab telivérekre sem
telt egy egyszerű magyar vitéznek. A 4. versszakban egy harci taktikát olvashatunk:
„nyugszik reggel, hol virradt, / Midőn éjten éjjel csataviseléssel mindenik lankadt s fáradt”.
Ez azt jelenti, hogy a végváriak kihasználva a hazai terep előnyeit gyakran támadtak lesből a
törökre, és sokszor harcoltak éjjel. 
Második pillér (5. versszak): a katonák erkölcsi nagyságát hirdeti, emberségüket és
vitézségüket (=bátorság) dicséri a költő. Példaképül állítja őket mindenki elé. 
6-8. versszak: egy újabb harci taktikáról szól a 6. strófa. A magyarok megrohamozzák
az ellenséget előrefeszített kopjáikkal, de ha a roham sikertelen, megfutamodást színlelnek és
egy váratlanul ellentámadással meglepik az ellenséget. Ezután a vitézi élet nehézségei,
árnyoldalai jelennek meg. A katonák járják a vidéket, be-betörnek az ellenséges végvárakba,
hogy nyugtalanítsanak, folytonos életveszélyben élnek. A csaták között gyakran a puszta
földön alszanak, tűrniük kell az éhséget, a szomjúságot. Csak a nagyobb csaták után ástak
tömegsírokat, mert féltek a döghaláltól, de egyébként a temetetlen holtakat a farkasok és a
dögevő madarak intézték el. 
Harmadik pillér: (9. versszak) megszólítással kezdte, és azzal is zárja versét a költő.
Búcsúzik katona-társaitól, és sok zsákmányt, vagyis hadi szerencsét kíván nekik. (A
„szerencse” szó itt zsákmányt jelent.) 
 
A Balassa-kódex 66. verse az Ó én édes hazám, te jó Magyarország… kezdetű verse.
Ezt is 1589-ben írta, és ez is búcsúvers. A haza eddig hiányzott költői szótárából, a
szülőhazája most felmagasztosul szép hazává, jó Magyarországgá. Minden versszakban
elbúcsúzik valakitől vagy valamitől: az országtól, az egri vitézektől (2. versszak), a lovaktól
(3.), a szép környezettől (6.), rokonaitól, barátaitól (7.), Júliától („szerelmes ellenségem”). A
versből hiányzik a remény egy jobb jövőre, csak a marasztaló emlékek maradnak.       
 
Fontos: Ne maradjanak el az idézetek!!!    

A „Himnusz”(1823) és a „Szózat”(1836) összehasonlítása

Kölcsey Ferenc (1790-1838) és Vörösmarty Mihály (1800-1855) romantikus költők,

kortársak. Kölcsey országgyűlési követ, a reformkori ellenzék vezérszónoka; a
„Himnuszt”1823. január 22-én fejezte be a korai romantika idején, mikor még nem kezdte
meg politikai szerepét. Vörösmarty író, lapszerkesztő; a „Szózatot”1836-ban írta, mikor a
nemzet reményei szétfoszlani látszottak. Mindkét verset a hazaszeretet és a nemzetféltés
ihlette, mindkettő a magyarság múltjáról és jelenéről szól, és történelmi személyekre,
eseményekre hivatkozik (pl. Árpád, Hunyadiak). Mindkét költő ünnepélyes hangnemben ír, a
versek műfaja óda. Mindkettő keretes szerkezetű: a „Himnusz”keretét az áldás és fohász adja:
„Isten, áldd meg a magyart”illetve ”Szánd meg isten a magyart”, a „Szózatban”az első kettő
és az utolsó kettő versszak adja a keretet. Mindkét költemény hangvétele pesszimista és
panaszos. A két versszámos különbséget is mutat, keletkezésük és megszólítottjaik
különbözők. A „Himnusz”megírásának fő oka a nemzet elégedetlensége volt a hatalommal
szemben, a „Szózat”az 1832-1836-os reformországgyűlés diktatorikus feloszlatása alkalmából
született. A „Himnusz”megszólítottja Isten, aki kérlelhető és befolyásolható. A
„Szózat”megszólítottja a magyar nép. A „Himnusz”teljes címe: „Hymnus a magyar nép
zivataros századaiból”, a költő kéziratán ez olvasható. A „zivataros századok” véres
századokat jelentenek és a török hódoltság idejére (16-17. század) vonatkoznak. A
„Szózat”jelentése: felhívás, kiáltvány a magyar nemzethez. A „Himnuszban”két idősík jelenik
meg: a múlt és a jelen, a jövőre csak a „jövendő”szó utal. A „Szózatban”mind a három idő
megjelenik. A „Himnusz”felépítése, gondolatmenete sajátos történelemszemléletén alapul,
amit a jeremiádokból (siralmas énekek) vett át Kölcsey: eszerint Isten a történelem irányítója,
tőle kaptuk ajándékba a hazánkat; de ezt nem becsültük meg, bűnöket követtünk el, ezért Isten
megbüntet minket. Kölcsey „Himnusza”ellentétre épül: a dicső múlt és a sivár jelen
ellentétére. A Kölcsey-művet három szerkezeti egységre lehet felbontani. I. 1. és 8. versszak
hasonló: az első sorokban, a szórendben és az igében van eltérés, a 2. és 4. sorok nem
egyeznek, a 3., 7., 8. sor megegyezik. A költő szerint csak akkor van esélye a magyar népnek,
ha Isten megszánja, hisz a magyarok bűne, hogy nem becsülték meg egymást és a hazát. A
költő szerint annyit szenvedett már a népünk, hogy nemcsak a múltat, hanem a jövendőt is
megbűnhődtük. II. 2-3. versszak: ez a két strófa a magyar nép múltjából néhány sikert,
pozitívumot emel ki (dicsőmúlt), amelyek Isten ajándékai: honfoglalás, sikeres megtelepedés,
termékeny föld(„Ért kalászt, Tokaj szőlővesszein”). A nemzeti dicsőség példái hun Attila,
Árpád és Hunyadi Mátyás. A 4. és 5. versszak a múltunk sorscsapásait részletezi, amelyek
Isten büntetései: tatárjárás, török hódoltság, belviszályok, testvérháborúk.(A bűneink nem
derülnek ki, de a büntetéseinket részletezi a költő.) A 6. versszakban a háború
következményeit írja le Kölcsey: sokan elbujdostak, földönfutók lettek. Paradoxon: „Szerte
nézett s nem lelé / Honját a hazában.”A magyar nem érezheti otthon magát. AIII. szerkezeti
egység a 7. strófa, tele van ellentétekkel: „Vár-kőhalom, szabadság-rabság, kedv, öröm-
halálhörgés”. A múlt dicső, a jelen sivár. Hiába haltak meg annyian, nem tudtuk kivívni a
szabadságunkat: „szabadság nem vírul/a holtnak véréből”.
Vörösmarty verse még hatalmasabb ellentétek között mozog, válaszhelyzetben mutatja a
nemzet sorsát. A „Szózat”felépítése szónoki beszédre emlékeztet: a hazaszeretetre való
felhívása mű elején megjelenik („Hazádnak rendületlenül/Légy híve,”), majd egy érvsorozat
következik, végül újra elhangzik a felhívás paranccsá erősödve („Légy híve
rendületlenül/Hazádnak,”). Egyes szám 2. személyben szólítja meg a költő a népét, mert így
közvetlen, személyes kapcsolatot teremt az olvasóval. A művet négy szerkezeti egységre lehet
tagolni. I. A 2. és a 14. versszak megegyezik, az 1. és 13. versszak hasonló: szórendcsere, a 3.
és 4. sor más. II. A 3.-5. versszak a dicső múltat, honfoglaló őseinket és hősi halált halt
hőseinket eleveníti fel: "Árpádnak hadai"; "Szabadság!". III. A 6.-9. versszak a magyar nép
jelenéről szól, a költő szerint: "Megfogyva bár, de törve nem/Él nemzet e hazán."Vörösmarty
a dicső múlt folytatásaként látja a jelenünket, mert továbbra is küzdünk a szabadságunkért. A
jelen tehát nem szemben áll a múlttal (mint a „Himnuszban”), hanem annak egyenes
folytatása. Vörösmarty más nemzeteket is megszólít: ítélje meg a világ, hogy mi legyen a
sorsunk. Szerinte lehetetlen, hogy annyi múltbeli szenvedés hiábavaló volt. IV. 10.-12.
versszak: kétféle jövőképet ír le, az egyik a „jobb kor”, a másik a nemzethalál víziója. Ez a
halál azonban nem az erkölcsileg züllött magyar nép halála, mint Kölcsey és Berzsenyi
verseiben, hanem egy tiszta erkölcsű, harcos magyar nemzet halála, akit megsirat a világ.
A „Himnusz”versformája tagolt, 8 versszak, 8 sorosak, keresztrímű. A „Szózat”versformája
skót balladaforma, 14 versszak, 4 sorosak, 8 és 6 szótagos sorok váltakoznak, félrímű.
Kölcsey Ferenc szerint a sorsunkon csak Isten változtathat, Vörösmarty Mihály szerint a
sorsunkat csak mi változtathatjuk meg. Mindkét mű megzenésítésére pályázatot hirdettek. A
„Szózatot”1843-ban Egressy Béni, a „Himnuszt”1844-ben Erkel Ferenc zenésítette meg, amit
azonban Kölcsey már nem érhetett meg