A világgazdaság története

Učebný materiál bol napísaný a vydaný s finančnou podporou EÚ

v rámci projektu s názvom:
"Zvyšovanie kvality vzdelávania tvorbou a inováciou študijných programov,
rozvojom ľudských zdrojov a podporou
kariérneho poradenstva"
(ITMS: 26110230108)
spolufinancovaného z Európskeho sociálneho fondu.

Az oktatási segédanyag
"Az oktatás minőségének növelése a tanulmányi programok kialakításával és
innovációjával, továbbá az emberi erőforrások és a karrier-tanácsadás
fejlesztésével"
(ITMS: 26110230108)
projekt keretén belül jött létre. A projekt európai uniós források felhasználásával
valósult meg.

Moderné vzdelávanie pre vedomostnú spoločnosť/Projekt je

spolufinancovaný zo zdrojov EÚ

Projekt je spolufinancovaný z Európskeho sociálneho fondu.

 Jobbágy István
A világgazdaság története

Selye János Egyetem Tanárképző Kara

Komárom, 2015
 Lektorálta
Mgr. Timea Verešová, PhD.
Ďurdík Ladislav, PhD.

© Jobbágy István, PhD, 2015

© Selye János Egyetem, Komárom, 2015

ISBN 978-80-8122-165-1
 Tartalom

Előszó

1. A modern nagyipar hajnala

2. Az atlanti-térség iparosodása a 19. században

3. Későn jövő és lemaradó iparosítók a 19. században

4. Magyarország a 19. században

5. Gazdasági fejlődés a 19. században: intézményi keretek: szabadkereskedelem és

aranystandard

6. Az I. világháború és a nemzetközi gazdasági dezintegráció korszaka (1914-1933)

7. A két világháború közötti Magyarország és Csehszlovákia gazdasága

8. A II. világháború utáni európai gazdaság újjáépítése

9. A szovjet blokk kialakulása: Magyarország (1945-1989)

10. A szovjet rendszer bukása és az Európai Unió kialakulása

11. Felhasznált irodalom

 Előszó

A jegyzet a modernizációs folyamatok kezdetétől az Európai Unió létrejöttéig tekinti

át az egyetemes gazdaságtörténet főbb folyamatait. Előzményként kitér a proto-
indusztrializációs időszakra, az ekkor létrejött szervezeti keretekre, melyek nélkül nem érthető
meg a modern világgazdaság és a modern ipari társadalmak kialakulása.
A jegyzet a téma jellegéből adódóan kronologikus felépítésű, a tematikus tagolás az
egyes nagyobb fejezeteken belül érvényesül. A gazdasági folyamatokat az élenjárók (pl.
Nagy-Britannia), későn jövők (pl. Németország) és lemaradók klasszikus felosztásában
vizsgálja. A jegyzet nagy figyelmet fordított arra, hogy ne csak a nagyhatalmak szerepeljenek
benne, de a kis területű, ám gazdaságilag sikeres államok (pl. Belgium, Svájc) vagy egy-egy
áttekintés erejéig akár olyan országok is, mint Románia vagy Görögország. Más tankönyvek
Európa- (és USA-) centrikus megközelítésével szemben itt Japán és Kína gazdasági, történeti
fejlődéséből is ízelítőt kapnak a hallgatók. A szerző igyekezett elérni, hogy a köztörténet,
gazdaságtörténet, technikatörténet, valamint a gazdaságelmélet és a demográfia
eredményeiből koherens kép rajzolódjék ki az Olvasó számára. A szövegben elhelyezett
keretes írások, hol fontos történelmi hátteret vázolnak fel, hol további gazdasági-
gazdaságtörténeti adatokkal, egy-egy technikai eljárás leírásával egészítik ki a főszöveg
mondanivalóját. A két világháború közötti magyar és csehszlovák gazdaság történetét egy
fejezetben, bár elkülönülten tárgyalja a jegyzet, hiszen a szlovákiai magyar hallgatók számára
mindkettő kiemelt jelentőséggel bír.
A tankönyv nagy előnye, hogy a szerző – mint a tárgy felelős oktatója – igyekezett
olyan szöveget alkotni, amely a Selye János Egyetemen folyó oktatás struktúrájához és
hallgatók felkészültségi szintjéhez szabta az anyagot. Így a különböző középiskolai
intézményekből – eltérő szintű történeti-társadalomtudományi tudásanyaggal kikerülő –
hallgatók egyaránt tudják használni a tankönyvet.
 1. A modern nagyipar hajnala

A modern ipari társadalom előzményei messzi évszázadokig visszavezethetők. A

strukturális jellemzői azonban a 18. század folyamán kezdtek kirajzolódni, és a 19-20.
században bontakozott ki teljes terjedelmében.
Természetesen már az ókori társadalmakból is ismerünk beszámolókat több száz vagy
akár ezer embert is foglalkoztató üzemektől, de ezekről minden esetben elmondható, hogy
csupán munkaerő-koncentrációt valósítottak meg, és a gépi berendezések használata pedig
kezdetleges szinten maradt.

A proto-indusztrializáció

Először Flandriában, a piacvárosok (pl. Ghent) körül alakult ki falusi háziipar,

amelyben egy-egy család végezte a munkát, de e mellett még kisebb földterületen is
gazdálkodtak. Ez a fajta „elő-iparososdás” az angliai Lancashire-i pamutipar kezdeteinél is
megfigyelhető volt, másutt (pl. flamand lenipar) nem figyelhető meg hasonló átmenet. A
proto-indusztralizációnak nevezett gazdasági-pénzügyi struktúra a következő jellemzőkkel
rendelkezett:
a) helyileg szétszórt;
b) a munkaerőt falusiakból állt össze;
c) városi kereskedők-vállalkozók irányították és látták el nyersanyaggal;
d) a készterméket távoli piacokon értékesítik.
A fentiekben leírt üzemszervezet már korábban is létezett viszont akkor a helyi igényeket
elégítette ki. A 18. századra az angol vagy flamand háziipar tudott alkalmazkodni akár a
fizetőképes spanyol kereslethez is.
Mielőtt rátérnénk a modern gyáripar tárgyalására, tisztázni kell, hogy milyen
szervezeti és iparszervezési struktúrák léteztek a korábbi évszázadokban, amelyek egészen a
19. század második feléig jelen voltak Európában. A 18-19. században még egymás mellett
éltek a régi és az új struktúrák is.
Régi és új szervezeti keretek

A hierarchikus szervezeti felépítésű céhek a középkori városokban jöttek létre. A

tagok szigorú rangsorban – gyakran családi kötelékkel megerősítve - foglalták el helyüket:
mestereket, legények és inasok. Az elöljáróságot a céhmester vezette, s rajta kívül még
néhány mester és egy vagy két öreglegény foglalt helyet a vezetésben. Egyfajta
monopolszervezetként saját érdekeiknek megfelelően korlátozták az iparűzés szabadságát.
Ennek megfelelően csak azon mesterek űzhettek valamely ipari foglalkozást, kereskedelmi
tevékenységet, akik az adott céh tagjai közé tartoznak. A kontárokat - céhen kívülieket -
igyekeztek távol tartani a piacuktól. A kereslet-kínálat egyensúlyát úgy biztosították, hogy
szigorúan korlátozták a céhhez tartozó mesterek létszámát. A minőségi követelményeket
pedig úgy érték el, hogy csak jóhírű mester fogadtak a céh tagjainak sorába. A szakmájában
való jártasságát a jelölt megfelelő mestermunkával bizonyította, mellyel bizonyította, hogy a
termék minden egyes munkafolyamatát megfelelő szinten elsajátította. Szigorúak voltak a
kiképzés, az inaskodás, legénykedés, vándorlás, valamint a próbaidő szabályai. A
legényeknek általában előírták, hogy vándorlegényként külföldön is gyakorlatot szerezzenek.
Alkalmanként meghatározták a célpiacokat és az egyes készítmények árát és minőségét.
A manufaktúrák először a kora újkor Angliájában alakultak ki, ahol elsőként
teremtődtek meg feltételek: a tőke és a bérmunka megfelelő koncentrációja. Az ún.
bekerítéssel - vagyis a termőföldeket elkerítésével -, legelőket alakítottak ki, amelyeken
juhtenyésztéssel keztek el foglalkozni.
 1. kép: Bekerítés közép-angliai Ilmingtonban (1778), amely még az 195O-es
években készült fényképen is jó kivehető

Az innen nyert gyapjú révén a textilipar erőteljes fejlődésnek indulhatott, amely

azonban már a manufaktúrák munkaszervezési módszereit használta. A bekerített földekről
elkergetett parasztok lettek az újonnan alakult manufaktúrák bérmunkásai. Franciaországban a
manufaktúraalpításba az állam is beszállt, hogy pótolja a tőkehiányt. A manufaktúrák lényege,
hogy bennük a képesítés nélküli bérmunkások munkamegosztásban dolgoznak, s ezért a
termék készítésének csak egyes részfolyamatát, részmunkáját végezték, ami nagyobb
mennyiségű, de – a céhes iparral összevetve - általában rosszabb minőségű készterméket
eredményezett. Az érdekvédelem hiánya és az anyagi kiszolgáltatottság miatt a napi
munkaidó meghaladhatta a 14 órát is. A manufaktúrák számának robbanásszerű növekedése
lehetővé tette a piaci verseny kialakulását, s ez elvezetett a céhek fokozatos megszűnéséhez.
A manufaktúrában általában a tőkés vállalkozó volt a tulajdonos és menedzser egy
személyben, hiszen az ő tulajdonában állt minden termelőeszköz és általában személyesen
intézte a beszerzéseket és az eladásokat is. A termelékenyebb üzemszervezet és a verseny
miatt a manufaktúra árai sokkal alacsonyabbak voltak a céhes ipar - munkaigényes és egyedi -
termékeinél. Hosszú távon a termékek minősége nem szükségképpen volt rosszabb a
manufaktúra esetében, hiszen a munkamegosztás miatt egy-egy munkafolyamatot tökélyre
fejleszthetett az arra szakosodott, betanított munkaerő. A manufaktúrában több munkás
dolgozott, ami több a terméket is eredményezett, s ez megnyitotta az utat a tömegtermelés
felé.

A modern nagyipar jellemzői

Az ipar, valamint a hozzá kapcsolódó szolgáltatások nyersanyag és munkaerő-szükséglete

megkövetelte, hogy a mezőgazdaság termelékenységét párhuzamosan növeljék az ipari
termelés felfutásával. A fenti folyamat Angliában a 18. és a 20. század eleje között zajlott le,
melynek jellemző vonásai a következők voltak:
a) a gépi erő széleskörű alkalmazása;
b) új ásványi anyagok (pl. szén) alkalmazása fűtő és hajtóanyagként;
c) új szintetikus – természetben nem található - anyagok előállítása (pl. szintetikus
festékek)
d) nagyvállalatok kialakulása.
Az eljárások-technológiák leírása a legtöbb esetben már az ókortól ismert volt. A technika
forradalmát az újszerű meghajtási mód (pl. gőzgép), illetve annak szállításra való alkalmazása
(pl. vasút) tette lehetővé. E mellett természetesen az olyan új eljárásokra is szükség volt, mint
például kéregöntési technika, amely vasgyártásnál ellenállóbbá tette a készterméket és
alkalmassá tette megnövekedett igénybevétellel szemben (pl. vasúti kerék).

Az ipari forradalom, mint vitatott kifejezés

Az angol nyelvterületen az 1880-as évektől kezdték használni az ipari forradalom

szókapcsolatot, annak a robbanásszerű változásnak a leírására, amelyet a gőzgép
elterjedésének tulajdonítottak. Az egyes szerzők 1760 és 1820 közé tették a folyamat
kezdetét. A legelterjedtebb évszám mégis az 1780-as lett, nem utolsó sorban W. W. Rostow
munkásságának, köszönhetően, aki 1783 és 1802 közé tette az „ipari forradalom” kezdeti
szakaszát. A legújabb gadaságtörténeti szakirodalom azonban azon az állásponton van, hogy
maga a „forradalom” legalább 200 évig tartott, és legalább ilyen hosszú bevezető időszak
előzte meg. E mellett legalább olyan fontosságot tulajdonítanak az átalakulás társadalmi
következményeknek (pl. nagyvárosi életkörülmények), mint a technikai-technológiainak (pl.
gőzgép).
Az iparosítás előfeltételei

Az iparosítás előfeltételei természetesen szellemiek voltak, de ez nem olyan módon

jelentkezett, mint ahogyan manapság elképzelnénk. Tehát nem az elméleti, illetve
„alapkutatásoknak” köszönhetően lódult meg a technológiai fejlődés szekere. Ahogyan már
említettük a kiinduló helyzetet a mezőgazdaság termelékenységének növelése alapozta meg,
amely több tényezőből állt össze. A technológiai hatékonyság (pl. vetésforgó) mellett legalább
ilyen fontos volt az üzemméret optimális méretűre való növelése. Ez nem jelentett mást, mint
a már említett „bekerítések” folyamatát, amely az angol vidéken már a középkor végétől
megfigyelhető volt. Morus Tamás Utópia című műve, amely 1516-ban keletkezett, így
foglalta össze a folyamat pusztító következményeit: „A juhok megeszik az embert.” Itt a
juhok tulajdonképpen a korai tőkés viszonyokat jelképezték, ami rávilágított a paraszti földek
- gyapjú árának emelkedése miatti - kisajátítására. A földjeikről elűzött parasztokból
bérmunkások lettek, akik az egyre szaporodó manufaktúrákban találtak munkát.
A leginkább feszültségekkel terhelt időszakok egyike az 1760 és 1815 közötti időszak
volt. Az ekkor felgyorsult átalakulás következtében a bekerített földek aránya elérte az 50
százalékot. Ez azt is jelentette, hogy a hagyományosan nyitott falvak helyett 40-120 hektáros
bekerített farmgazdaságok létesültek. 1851-ben a 40 hektárnál kisebb birtokok már csak 22
százalékban voltak jelen. Ennek következtében a vidék eltartó képessége jelentősen csökkent,
mivel a kisbirtokok jellemzően családi alapon működtek, ami egyben kisebb tőkeerőt és
alacsonyabb gépesítési szintet is jelentett. A mezőgazdaságban dogozók aránya a 19. század
elején még kb. 36 százalék volt, ami a 20. század elejére 10 százalékra csökkent. A teljes
képhez az is hozzátartozik, hogy a 19. század közepéig a mezőgazdaságban foglalkoztatottak
száma abszolút mértékben növekedést mutatott.
Visszatérve a fejlődés kérdésére: az angol technológiát a kísérletező szellem vitte a
leginkább előre, amelyre kiváló példát szolgáltat a vetésforgóval való kísérletezés. Az
ugaroltatás helyett a szántóföldi növények helyes sorrendjének megtalálásával, valamint a
trágyázás növelésével ugrásszerű növelni lehetett a földkihasználást, az állatállományt és a
termésátlagokat. A bekerítések segítették az állatállomány nemesítését is, mivel a
nagybirtokok megengedhették maguknak az erre specializálódott szakemberek alkalmazását,
és az állatok elkülönítése is hatékonyabban sikerült, összehasonlítva az egykori falusi
legelőkkel. A gépesítésben csak a 19. század második felében figyelhető meg áttörés (pl.
cséplőgép). Ennek következtében megállt az a folyamat, amely a mezőgazdaságban
foglalkoztatottak számát abszolút mértékben növelte.
 Az angol vidék parasztsága is fokozatosan felhagyott az önellátásra való termeléssel,
és egy-egy mezőgazdasági termékre, illetve annak feldolgozására szakosodott. Az angol
mezőgazdaság 1660 és 1760 között még lépést tudott tartani a lakosság növekedési ütemével,
sőt még exportálható többletet is termelt. Az 1688 és 1801 közötti időszakban a
mezőgazdaság relatív részesedése a nemzeti jövedelemből 40-ről fokozatosan 32,5 százalékra
csökkent, míg az ipar részesedése 21-ről 24 százalékra nőtt. Mindeközben a kereskedelem és
szállítás növekedése 50 százalékos volt.

A bankszektor kialakulása

London mint nagyváros az 1666-os tűzvész után kezdett gyors ütemű fejlődésnek.
Nem utolsó sorban éppen annak „köszönhetően”, hogy a belvárost a tűz nagyrészt
felemésztette. A fából épült szegénynegyedek nagy része megsemmisült. Az újjáépített
főváros magja (City of London) lett a modern pénzügyek fellegvára.
A bankszektor kialakulásának hajnalán az aranyművesek kezdték nagyobb léptékben a
„betétek” gyűjtését, mivel a kereskedők és a pénzügyekkel foglalkozók számára egyszerűbb
volt letétbe helyezni pénzüket, és az érte kapott nyugtát használták fel a kifizetéseknél. Az
aranyért kapott letéti jegyek lényegében már papírpénzként működtek, mivel ekkorra már
szinte nem volt olyan területe a gazdasági életnek, ahol nem ezekkel egyenlítették ki a
nagyobb számlákat. Az aranyművesek a náluk elhelyezett pénzt kamat fejében
kikölcsönözték, s így a hitelélet virágzásnak indult. A középkori egyházi tiltások ekkorra már
erkölcsi-etikai síkon sem jelentettek akadályt, mivel a reformáció (Kálvin János) a 16.
században lényegében feloldotta a kamattilalmat, amennyiben kimutatható gazdasági
teljesítmény volt a kamat mögött.
1694-ben magánbankként megalakult a Bank of England, amely monopolizálta a
bankjegykibocsátást, s ezzel lényegében létrejött a kétszintű bankrendszer, mivel az
aranyművesek (kereskedelmi bankok) ezek után már nem voltak jogosultak letéti jegy
kibocsátására.
Az infrastruktúra fejlődése

Anglia szerencsés helyzetben volt, mivel tagolt, szigetországi tengerparttal és rengeteg

kikötővel rendelkezett, ami biztonságossá és olcsóvá tette a hajóval elérhető területek közötti
szállítást. A szárazföld belseje felé azonban már nem volt ilyen kedvező a kép, mert a
hajózható folyószakaszok hatóköréből kieső területeken nehézkes volt a szállítás. Első körben
tehát a hajózható folyószakaszokat csatornákkal egészítették ki, s így szinte minden
gazdaságilag jelentős települést be tudtak kapcsolni a gazdasági vérkeringésbe. Az egyes
csatornaszakaszok gazdasági vállalkozásként épültek. Mivel a csatornákhoz zsilipek alagutak
is tartoztak, ezeket folyamatosan működtetni, illetve karban kellett tartani. A kiépített vizi
útvonalak használatért minden igénybe vevőnek díjat kellett fizetni. 1750 után a
csatornaépítés felgyorsult és a vasút megjelenéséig (1830-as évek) kb. 6600 km hosszú
hálózat épült ki.
Az elmaradott és rossz állapotú szárazföldi úthálózaton lassú volt a szállítás. Ez
főként annak volt köszönhető, hogy az egyes útszakaszokat kényszermunka igénybevételével
tartották fenn. 1690-ben az angol parlament trösztöt hozott létre, amely szárazföldi utak
építésével foglalkozott. Az egyes szakaszok kb. 50 km-ig terjedtek, s több útvonalon még a
gyalogosok számára is díjfizetési kötelezettség volt. A rövid szakaszokból az 1830-as évek
közepéig – vasút előretöréséig – kb. 35500 km hossz épült meg. 1822-től kezdték építeni a
skót McAdam mérnök nevéről makadám nevezett úttípust, amely különböző nagyságú
zúzottkő-rétegekből állt össze. A technológia lényege az volt, hogy legalulra a legdurvább
réteg terítették, majd finomabb rétegek következtek. Legfelül 6-8 cm átmérőjű homokkal és
vízzel kevert réteg volt, amelyet hengereltek. Ez az eljárás sem sokáig állt ellent az
időjárásnak, s ezért gyorsan megjelentek a kátyúk és ráadásul száraz időszakban rendkívül
nagy port vert fel a forgalom. A hiányosságok kiküszöbölésére már 1832-ben megszületett az
aszfaltút, de a vasút előretörése ennek tömeges használatát a 20. századig késleltette.

Az ipari technológia fejlődése

A gépek tömeges méretű elterjedésének elsőrendű feltétele az volt, hogy tömegessé

váljon a vas- és acélgyártás, amely a gépgyártás alapanyagát szolgáltatta. A 18. század elején
(1709) kezdték használni a kokszot a vaskohászatban, amely fokozatosan felváltotta a
faszenet. Az Abraham Darby nevéhez fűződő eljárás tisztább végterméket eredményezett,
mivel a szennyeződések kiégtek és gáz formájában távoztak.
 Ugyancsak nagy technológiai előrelépést jelentett 1784-85-ben Henry Cort
kavarókohós és rúdhengerelési módszere, amely tisztább vasat eredményezett. Lényegében ez
az eljárás szorította ki véglegesen a faszenet, mivel 1750-ben – Darby találmánya ellenére - a
koksz felhasználási aránya még csak 5 százalék volt. A 1800 körül már 200 ezer tonna
kokszot állítottak elő, amit az is elősegített, hogy a faszén - a felfutó kereslet miatt - a 18.
század folyamán egyre drágább lett.
A gőzgép feltalálása és tökéletesedése hozta meg azt az áttörést, amely a gépek
tömeges elterjedéséhez vezető utat kikövezte. Az egyre mélyebbre hatoló bányászat a gyakori
vízbetörések miatt szinte megoldhatatlan problémával került szembe. A víz kiszorítására erős
szivattyúkat kellett üzemeltetni, amihez azonban már megbízható gépi meghajtásra lett volna
szükség. 1698-ban Thomas Savery gőzzel hajtott szivattyúja ugyan ideig-óráig megoldást
kínált, de a gyakori robbanások miatt nem volt üzembiztos. 1712-re Thomas Newcomen
vaskereskedő-bádogos továbbfejlesztette Savery gépét, és hideg-meleg vizes eljárással hozott
létre a meghajtáshoz szükséges vákuumot. Ennek hátránya a nagy méretében és az
„energiapazarló” működésben volt. A háznagyságú gép ugyanis „zabálta” a szenet, s így
lényegében csak az olcsó szénnel rendelkező bányákban volt gazdaságos.
A skót James Watt felkérésnek engedve 1769-re tökéletesítette Newcomen gépét,
amelyet többek között ellátott sebességszabályzóval is. Így lehetővé vált a gép alkalmazása a
textil- és malomiparban, valamint a vasúti vontatásban is. A vasúti alkalmazás meglehetősen
sokáig váratott magára, mivel maga Watt is ellenezte a gép veszélyessége miatt. Meg kellett
ugyanis oldani egy sor műszaki problémát a mozdony, a kerek és a pálya teherbíró
képességének növelése terén. A kísérletek ugyanis azon buktak el, hogy a mozdonyok túl
súlyosak voltak és azért a sínpálya nem bírta a terhelést. A fejlesztési próbálkozások 1800
után sűrűsödtek meg, mivel ekkor járt le Watt szabadalmi oltalma, amelyet a gőzsűrítőre
kapott. Végülis 1825-ben George Stephenson-nak sikerült megalkotni egy olyan modellt,
amellyel 1830-ban megnyílhatott a Liverpool-Manchester vonal.
A textilipar területén jóval hamarább tudták kamatoztatni a gőzgép erejét. 1785-ben
már üzemelt az első gőzgéppel hajtott fonoda, amely drámai változásokat hozott a termelés
szerkezetében és legfőképpen a termelékenység növekedésében.

Az angliai textilipar

A textilipar mély középkori gyökerekkel rendelkezett Angliában, ami főként a gyapjú-

alapanyag feldolgozását jelentette. A céhes szabályrendszer és egyéb jogi háttér meglehetősen
behatárolták az iparág fejlődését, s így nem meglepő, hogy a középkori keretekből kimaradó
pamut- és selyemipar vált a robbanásszerű fejlődés területévé a 18-19. században. Ez a két,
külföldi alapanyagból dolgozó iparág nem kellett, hogy szembenézzen a középkori eredetű
jogi és társadalmi kötöttségekkel, s így szinte korlátlan szárnyalásba kezdhetett, amikor a
technológiai és alapanyag-ellátási feltételek azt lehetővé tették.
Már a 18. század harmincas éveitől kezdve az angliai Lancashire lett az egyik
legfontosabb gócpontja a textilgyártásnak. Az első újítások ugyanis ettől az évtizedtől
kezdődően egyre nagyobb számban jelentkeztek az iparágban. John Kay (1733) által feltalált
repülő vetélő két ember munkáját volt képes egyszerre végezni. 1764-ben jelentkezett James
Hargreaves a „fonó jenny” nevű találmányával, amely még mindig messze állt a gépi
berendezések termelékenységétől, de már lehetővé tette, hogy egy helyett egy egész sor orsót
lehessen üzemeltetni. Gépi meghajtást még ugyan nem igényelt Hargreaves gépe, de itt is nőtt
a termelékenység, mivel több ember munkáját helyettesítette az újítás. Richard Arkwright
(1769) vízzel hajtott gépe újabb lépést tett a nagyipari felhasználást felé. A gép hátránya az
volt, hogy vízienergiát igényelt, ami csak egyes vidéki helyszíneken volt hozzáférhető.
Előnyére vált azonban, hogy női- és gyerekmunkával is ki lehetett szolgálni a gépet, s így a
tulajdonos jelentős bérköltséget takarított meg. Samuel Crompton 1774 és 1779 között
kifejlesztett gépe az „öszvér” fonógép, Hargreaves (fonó jenny) és Arkwright (water)
berendezéseit egyesítette, amely finomabb és erősebb szálak gyártását is lehetővé tette. A
születőben lévő nagyiparnak azonban olyan berendezésre és energiaforrásra volt szüksége,
amely nem ütközik földrajzi és energetikai korlátokba. A folyók vízszintjének ingadozása és
főként az egy adott helyhez való kötöttség viszonylag erős gátja maradt a tömeges
gépesítésnek. Ezt a problémát oldotta meg Watt gőzgépe, amelyet 1790-től kezdtek Crompton
„öszvérére” szerelni. Ezzel megszületett a nagyipari és nagyvárosi környezetet kiszolgáló
fonógép prototípusa.
Az iparági áttörést jól jellemzi Manchester példája, ahol 1782-ben még mindössze két
pamutgyár működött. Húsz év elteltével azonban már 52 pamutgyárat találunk a városban. A
fonóipar a 18. század végétől egyre nagyobb volumenben ontotta a fonalat, de mivel a szövés
gépesítése még több évtizedig elhúzódott, ezért az igazi áttörésre még várni kellett. Edmund
Cartwright ugyan már 1785-ben megoldotta a szövés gépesítésének legfőbb problémáit, de
működőképes berendezések csak 1820 után készültek nagyobb számban.
Gyapotimport és rabszolgaság

A pamutipar fejlődésének a technológiai újítások mellett elengedhetetlen feltétele volt

a folyamatos és biztonságos alapanyag-ellátás biztosítása. A gyapot a 18. század elején még
főként Indiából és a Földközi-tenger levantei partvidékéről származott, amely azonban nem
elégítette ki a megnövekedett igényeket. Az angol gyapotimport ugrásszerűen növekedett,
mivel 1700-ban még csak 500 tonna körül volt a behozott mennyiség, majd ez a mennyiség
70 év múlva már elérte a 2500 tonnát, a század végén (1800) pedig tízszeresére növekedett
(25000 t). Ennek kiszolgálására a Karibi-térségben és az észak-amerikai brit gyarmatok déli
területein hoztak létre nagy gyapotültetvényeket. A monokultúrás ültetvényeket Afrikából
behurcolt fekete rabszolgákkal műveltették meg. A rövidszálú amerikai gyapot feldolgozását
nehezítették a benne maradt magok. Ez a problémát oldotta meg Eli Whitney
gyapotmagtalanító gépe. Ez további lökést adott az amerikai gyapot angliai kivitelének, amely
az USA polgárháborújának előestéjén (1860) elérte 0,5 millió tonnát.

1. grafikon: A rabszolgák számának alakulása az Amerikai Egyesült Államokban

(1790–1860)

A rabszolgák behozatala a megnövekedett igények szerint alakult, mivel 1790 körül

kb. 700 000 főt számlált a gyarmatokra behozott feketék száma. 1860-ra ez a szám elérte a 3,9
milliót, s így az egyik legfőbb gyúanyagot szolgáltatta az 1861 és 1865 között zajlott amerikai
polgárháborúnak. A rabszolgák döntő többsége Fekete-Afrika nyugati partvidékéről (pl.
Szenegambia, Sierra Leone, Benin) származott. Az Fekete-Afrikába induló hajók az atlanti
háromszög kereskedelembe szervezve óriási profitra tettek szert: a rabszolgákat Afrikából
Amerikába szállították, s ott eladták őket. Ezt követően a hajók megrakodtak mezőgazdasági
terményekkel az amerikai ültetvényekről (melasz, cukor, rum, gyapot, dohány), amelyekkel
visszahajóztak Európába. Majd a folyamat újraindult, amikor a készterméket hozták Afrikába
eladni, a rabszolgák csereértékeként. Így egy hajóúton háromszor cseréltek „árut”, nem volt
üresjárat.

1. táblázat: Rabszolgakereskedelem (1501-1866)

Spanyolo./ Portugália/ Nagy- Dánia /
Hollandia USA Franciao. Összes
Uruguay Brazília Britannia Baltikum
1501-
119,962 154,191 1,922 1,365 0 66 0 277,506
1600
1601-
146,270 1,011,192 428,262 219,931 4,151 38,435 27,391 1,875,631
1700
1701-
10,654 2,213,003 2,545,297 330,014 189,304 1,139,013 67,334 6,494,619
1800
1801-
784,639 2,469,879 283,959 3,026 111,871 203,890 16,316 3,873,580
1866
Összes 1,061,524 5,848,265 3,259,440 554,336 305,326 1,381,404 111,041 12,521,336

A portugálok voltak a legnagyobb rabszolga-kereskedők az atlanti térségben, akik

1501 és 1866 között kb. 5,8 millió fekete rabszolgát szállítottak – főként az Újvilág –
rabszolgapiacaira. Ebből a mennyiségből kb. 2,5 millió esett az 1800 és 1866 közötti
időszakra. A brit hajók „mindössze” 3,3 millió rabszolgát szállítottak ebben az időszakban. A
„lemaradás” annak tulajdonítható, hogy a Brit Birodalomban 1833-ban betiltották
rabszolgaságot. A harmadik helyet e nem túl fényes listán a spanyolok szerezték meg, akik
kb. 1 millió rabszolgát szállítottak el Afrikából.

Regionális eltérések

A 18. század folyamán a brit szigetek egyes grófságai és városai egyre nagyobb
regionális különbségekkel mutattak, mivel a tőkeáramlás és az ezt követő beruházási hullám
egyre erősebb különbségeket eredményezett.
 Északnyugat-Anglia és Wales déli része nagy ütemben iparosodtak, főként a
vasércbányászat fejlődött. De mivel a vasércet nagyrészt exportálták, számottevő helyi
feldolgozóipar nem alakult ki. Anglia déli és keleti körzetei megőrizték túlnyomóan
mezőgazdasági jellegüket. A főváros, London a 17-18. századtól egyre jobban kiemelkedett
az ország többi városai közül. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a város kiemelkedő politikai
és gazdasági központtá vált Európában, és a gyarmatbirodalom központjaként a világ
sorsának alakításában is egyre nagyobb befolyásra tett szert. Kitüntetett szerepét a fekvésének
köszönhette, mivel utak és átkelők kereszteződésénél helyezkedett el, illetve a Temzén
felhajózva tengerjáró hajóval is meg lehetett közelíteni. London lakossága 1700 körül már fél
milliót számlált, ugyanakkor a többi városban 30000 lakosnál többet nem találunk. A főváros
lakosságának gyarapodása szédületes iramú volt, mivel 1801-ben már meghaladta az 1 millió
főt, s ezzel az ókor vége óta Európában az első milliós lélekszámú metropolisszá vált. (A
császárkor végi Róma is becslések szerint 1 millió lakossal rendelkezhetett.) Csak
összehasonlításként, Párizsnak ebben az időben „mindössze” 546 ezer lakosa volt, s csak
1846-ra haladta meg az 1 millió főt. A további robbanásszerű gyarapodásnak köszönhetően
London lakossága 1901-re már a 6,2 milliót számlált. Más városoknak is óriási
népességrobbanással kellett, hogy szembe nézni. A 19. századi angol kapitalizmus „névadó”
városa, Manchester például 1700-ban még csak falu méretű volt. 1770-re azonban már elérte a
25 000 főt, majd a 19. század közepére már a 300 000 főt is meghaladta a város lakossága.
Liverpool, Birmingham és a két skóciai nagyváros Glasgow és Edinburgh irányítóinak
hasonló mértékű népességrobbanással kellett szembenézni ebben az időszakban. A népesség
számának gyarapodása mellett szembe kellett nézni mindazokkal a problémákkal, amit az
utak, közművek (pl. ivóvíz, csatornák) és szolgáltatások (pl. szemétszállítás) hiánya okozott.
Skócia 1707-ben parlamenti döntéssel csatlakozott Angliához. Az ország jelentős
szénbányászattal, fejlett bankrendszerrel és oktatással rendelkezett. A skótok jelentős számú
tudóst, gondolkodót (pl. Adam Smith) és mérnököt (pl. John Loudon McAdam) képeztek ki,
akik országos, sőt nemzetközi jelentőségre tettek szert.
Írország a 19. században nem volt ilyen szerencsés helyzetben, mivel meghódított
mezőgazdasági jellegű tartományként igazgatták angol urai. Az Egyesülési törvénnyel (1800)
a Nagy-Britanniához csatolt ír sziget nem tudott megbékélni az angol uralommal, amit
felkelések sorozata bizonyított. A 19. századot megelőző időszakban mély kulturális és
gazdasági törésvonal keletkezett a bevándorolt brit protestánsok és az ír katolikusok között. A
19. századon végighúzódó – hol nyílt, hol pedig lappangó brit-ír viszálynak az állatorvosi lova
is lehetne a bugonyavész nyomán kitört a nagy éhínség (Famine).
 Sok egyidejüleg fellépő negatív körülmény eredményezte az írországi éhínséget. Az
1780 és 1840 közötti időszakban népességrobbanás következett be, mivel a lakosság száma
kb. 300 százalékkal nőtt. Angliában és Walesben ezzel szemben csak 88 százalékos volt ez a
növekedés. Ekkora népességet azonban a gyér írországi ipar (pl. Ulsterben) nem tudott
felszívni, a tengeren túlra való kivándorlás (USA, Ausztrália) sem volt elég intenzív, pedig
1815 és 1845 között már kb. 1 millió ír hagyta el a szigetországot.
A gondok 1845-ben jelentkeztek először, amikor a burgonyakórt (Phytophthora
infestans) elpusztította az ország krumplitermését. Ebben az időszakban a burgonya volt az ír
parasztság fő tápláléka, és takarmányként is használták, ezért az ország élelem nélkül maradt.
A katolikusok a földeknek mindössze 5 százalékát birtokolták, ezért az éhínségért és a
fizetésképtelenné vált parasztok elűzéséért az angol és a protestáns ír földesurakat, valamint a
londoni kormányt tették felelőssé.
Az éhezés és a nyomában fellépő betegségek miatt 1846 és 1851 között kb. 1 millió
ember halt meg. A kérdéssel foglalkozó szakirodalom nagy része egyet ért azzal, hogy a
londoni kormány liberális hozzáállása is felelős azért, hogy nem tudták érdemben csökkenteni
az éhínség pusztító társadalmi hatásait. Az élelmiszer kivitelt az éhínség megjelenésekor le
kellett volna állítani, és ezzel párhuzamosan az „ingyenkonyha” rendszert meg kellett volna
erősíteni, vagy vészmegoldásként erőteljesen támogatni kellett volna a gyarmatokra való
kivándorlást. Ezzel szemben a korabeli leírások tanúsága szerint országszerte temetetlenül
hevertek a hullák, s a menhelyeken gyerekek haltak meg, a gabonát pedig – katonai őrizet
alatt – továbbra is szállították ki Angliába.
 2. Az atlanti-térség iparosodása a 19. században

Nagy-Britannia

Nagy-Britannia a napóleoni háborúkat követően (1815) a világ első ipari hatalmává

vált. A világ ipari össztermékének kb. negyedét adta. Itt természetesen a modern ipari
termelésről van szó, mivel a világ háziipari termelését – főként az indiait és a kínait - nem
számítjuk ide. A britek kereskedelemben elfoglalt pozíciói is megerősödtek, s így kb. ¼-1/3
részt tudtak kihasítani a nemzetközi áruforgalomból. Ezt az előnyös helyzetét Nagy-Britannia
az 1870-es évekig tudta tartani, utána fokozatosan csökkeni kezdett az előnye, mivel az ipari
össztermelésben először az Egyesült Államok (1880-as évek), majd pedig a 20. század elején
Németország előzte meg. A világkereskedelemben még 1914-ben is a briteké volt az elsőség,
de már csak 1/6-át adták a világkereskedelemnek, s a versenytársak (USA, Németország)
szorosan követték. Az angol ipari termelés zöme pamutszálból, szövetből, vasból, szénből és
gépi berendezésekből tevődött össze. A brit kohók a 1870-ben még a világ nyersvas-
termelésének felét adták, de 1890-re az USA átvette az iparágban a vezetést, majd
Németország is leelőzte a briteket. Széntermelésben a brit bányászat a 20. század elejéig
őrizte elsőségét.
A tengeri szállítást is átalakította a gépgyártás, mivel a gőzhajók aránya egyre nagyobb
arányt képviselt a hajóparkban. Igaz, 1870-ig a gőzhajók tonna tartalma még nem haladta meg
a vitorlásokét, de a századfordulón (1900) már csak az új hajók 5 százalékát adták a
vitorlások. A britek főlénye nyomasztó volt a hajógyártásban, mivel az 1880-1890-es években
a világ hajógyártásának 80 százalékát tartották ellenőrzésük alatt. Ennek kb. egyharmada-
egyhatoda külföldön talált gazdára. Fontos megjegyezni, hogy a brit külkereskedelem ebben
az időszakban is negatív volt. A hiány kiegyenlítéséhez a külföldi befektetések mellett, főként
a kereskedelmi flotta jövedelme járult hozzá.
A vitathatatlan mennyiségi és műszaki fejlődés ellenére a nagy áttörésre csak az 1870-
es évek után került sor, miután a gépi berendezéseket tömegével állították üzembe. A 19.
századi fejlődés vontatottságát mi sem jellemezi jobban, hogy 1851 és 1921 között a legtöbb
munkást a brit mezőgazdaság foglalkoztatta, és a statisztikák kétszer annyi patkolókovácsot
mutattak ki, mint kohómunkást. A brit gazdaság 1850 és 1870 között élte virágkorát, mivel
ekkorra elérte az évi átlag 2,5 százalékos GDP növekedést. Az I. világháborúig ez a
teljesítmény kb. 1,9 százalékra csökkent.
A brit gazdaság 1870 után relatív tekintetben leszállóágba került. Ezt leginkább a
vállalkozói dinamika csökkenése mutatta, ami az új műszaki eljárások bevezetésének átfutási
idejében is megmutatkozott. Még ha a britek is adták a legtöbb újítást ebben az időszakban, de
a bevezetés terén már késlekedés mutatható ki. A brit társadalmon a „jóllakottság” jelei
mutatkoztak, ami például a felsőoktatásban a műszaki, mérnöki képzés elhanyagolását
jelentette. A viktoriánus brit társadalom ebben az időszakban konzervatívabb lett a
kontinentális Európánál, illetve az Egyesült Államoknál, ami szintén fékező hatást gyakorolt a
gazdasági folyamatokra. Mindezek ellenére a 19. század második fele sikertörténetként
könyvelhető el a britek számára, mivel a reáljövedelmek 2,5 százalékkal növekedtek, s
érezhetően mérséklődtek a társadalmi egyenlőtlenségek is.

Egyesült Államok

Az Egyesült Államok a 19. századi gyors nemzetgazdasági növekedés szemléletes

példájaként vonult be a gazdaságtörténetbe. A 18. század végére a 13 észak-amerikai brit
gyarmat kivívta függetlenségét, amelyet Nagy-Britannia (1783) is kénytelen volt elismerni. A
francia forradalmat követő európai háborúkat az USA kiválóan használta ki területének
növelésére (Luisiana 1803, évi megvásárlása Napóleontól). Ez a folyamat nagyjából Alaszka
1867. évi megvásárlásáig tartott, amikor a terjeszkedés befejeződött a nyugati partot.
Az Egyesült Államok termelési tényezők szempontjából kivételes helyzetben volt,
mivel a föld, bányák tekintetében szinte kimeríthetetlen tartalékokkal rendelkezett. Amiben
hiányt szenvedett az a tőke és a munkaerő volt. Így a 19. századot felfoghatjuk a
tőkebeáramlás és a munkaerő-toborzás századának is. Ez utóbbi folyamat a bevándorlási
hullámok során valósult meg. Az USA ugyanis rendkívül liberális bevándorlási politikával és
magasabb bérekkel már a 18. században elkezdte a képzett (brain drain - agyelszívás) és
képzetlen munkaerő elszívását Európából. Valószínűsíthető, hogy az Egyesült Államokban
1783 és 1861 közötti időszakban megduplázódott az egy főre eső jövedelem. (Az USA ezt a
szívó hatás a képzett munkaeró tekintetében egészen a 21. századig fent tudta tartani.) A
népesség 4 millióról (1790) 40 millióra (1870) növekedett néhány évtized alatt. A bevándorlás
dinamikájának felgyorsulását mutatja, hogy míg 1820 és 1825 között évente 10 ezer főnél
kevesebbet fogadtak be, addig a 20. század elején már éves szinten 1 milliónál több
bevándorló érkezett. Az európai demográfiai trendeket is jól mutatja, hogy 1890-ig főként
Nyugat- és Észak-Európából érkeztek a bevándorlók (pl. angolok, írek, skótok, németek,
skandinávok). A századfordulón megindult az olasz és a közép-európai (Osztrák-Magyar
Monarchia népei) bevándorlók áradata.
 A gyors gazdasági növekedésben a termelési tényezők (tőke, munkaerő, termőföld)
mellett az európai technológia, valamint az üzem- és piacszervezési elvek szinte akadálytalan
átvétele is előnyt jelentett. Az USA ugyanis mentes volt a középkori európai céhes ipar
társadalmi és jogi kötöttségektől.
A függetlenségi háború végén az Egyesült Államok mezőgazdasági ország képét
mutatta, mivel a lakosság 90 százaléka ebben a szektorban szerezte megélhetését. De már a
18. század végén (1789) megjelent az első ipartelepítés Rhode Island-on, majd Eli Whitney
gyapotmagtalanító gépe (1793) utat nyitott a déli ültetvények felvirágzásához, ami néhány
éven belül Nagy-Britannia egyik legnagyobb nyersanyagellátójává tette a déli államokat.
Az USA megalakulása után heves vita alakult ki az ipari és kereskedelmi érdekek
képviselői között. A. Hamilton – az USA első pénzügyminisztere – a védővámok híveként az
északi államok „növendékiparát” védelmezte az angol áruk dömpingjével szemben. Ezzel
szemben T. Jefferson – az USA első külügyminisztere, 1801-től elnök - a déli ültetvényesek
gazdasági érdekeit tartotta szem előtt, amikor a szabadkereskedelem mellett érvelt. A déli
ültetvényeseknek ugyanis elemi érdeke volt, hogy az angol textilipar alapanyagául termelt
gyapot vámmentesen jusson be a szigetországba. 1820-ra az északi ipari lobbinak sikerült
védővámos elképzeléseit átültetni a gyakorlatba, s így Új-Angliában az 1860-as évekre
jelentős pamutipari központ jöhetett létre. Ugyancsak jelentős méretűre nőtt az Eli Whitney
találmányán alapuló cserélhető alkatrészes lőfegyverek iparága.
Az Egyesült Államok gazdasági fejlődésének kulcsfontosságú kérdése lett az
infrastruktúra fejlesztése. A területi gyarapodással párhuzamosan ez egyre nagyobb kihívást
jelentett. A függetlenség elnyerése után a gazdasági élet még az atlanti partvidéken
összpontosult, ahol a szállítás viszonylag olcsón megoldható volt tengeri és folyami hajókkal.
A szárazföldi szállítás és közlekedés azonban az európainál is problematikusabb volt. Ennek a
problémának a kezelésére 1830-as évekig nagyarányú csatornaépítkezések indultak be (kb.
6500 km), főleg állami forrásokból. A vasút térhódítása miatt ezek a beruházások nem tudta
nyereségesre fordulni. Ugyanebben az időszakban kb. 18 000 km út épült az északi és
középső területeken. 1840 után kezd felfutni a vasútépítkezés, de igazán jelentős sebességre a
technológiai nehézségek leküzdése után kapcsolt az ipar. A polgárháború (1861-1865) előtt a
vas- és acélipar a faszenes technológiát használta, s rendkívül szórt területi elhelyezkedés volt
rá jellemző. Így nem csoda, hogy a sínek jelentős része ekkor még Nagy-Britanniából
érkezett. A kokszos technológia előretörése felgyorsította a transzkontinentális vasút építését,
ami rendkívül jelentős keresletet indukált az amerikai pamut- és cipőipar felé is.
 Mindezekkel együtt az I. világháborúig az Egyesült Államok döntően vidékies jellegű
ország képét mutatta. Nagyipar inkább csak az olcsó-, (vízi) energiában és szénlelőhelyekben
gazdag régiókba települt. Az 1880-as években azonban az ipar egyre több mutatóban (pl.
foglalkoztatottak aránya) múlja fölül a mezőgazdaságot. A gyorsuló iparosodás és a szinte
korlátlan erőforrások 1890-re az Egyesült Államokat az első ipari hatalommá tették.

Belgium

Belgium területe meglehetősen gyakran cserélt gazdát az egyes nagyhatalmak között a

18-19. század fordulóján. A 18. század végén a még az osztrák Habsburgok birtokában volt a
terület. Majd a nagy francia forradalmat követően - 1795 és 1814 között - Párizs birtokolta a
Németalföld déli részét. A bécsi kongresszus (1815) határozatai alapján Hollandia részévé
vált (1814-1830), ahonnan az 1830-as európai forradalmi hullám hátán került ki az ország. A
belga iparosítás a 19. századi Európa egyik sikertörténete, amely azért is figyelemre méltó,
mivel ezt egy viszonylag kisterületű és -lakosságú ország vitte véghez.
Belgium gazdasági és pénzügyi sikere természetesen rendkívül mély és eleven
középkori gyökerekre vezethetők vissza. Flandria már a középkorban is a posztóipar és
kereskedelem központja volt, amihez jelentős fémművesség is társult. Ez utóbbi főként a
Sambre- és Meusse-völgyében helyezkedett el. Belgium sikerének titka legfőképpen abban
lehet megtalálni, hogy elsőként tudta adaptálni az angol ipari modellt. Ehhez nagy segítség
volt a természeti kincsekkel (pl. szén, vasérc, ólom, cink) való ellátottság, amelynek földrajzi
elhelyezkedése nagyban megegyezett az angliaival. Nem elhanyagolhatók a jó piaci
kapcsolatok sem, amelyek elsősorban – Franciaországhoz és Angliához – kapcsolták a
kedvező földrajzi elhelyezkedéssel bíró országot.
A belgiumi iparvállalatok gyorsan adaptálták a legújabb angol műszaki újításokat. Jól
illusztrálja ezt a Newcomen-szivattyúk gyors térhódítása: 1789-ben már 60 darab működött.
A belga ipar teljesítményét jól mutatja az is, hogy Franciaország felé irányuló szénexportban
1830-ra megelőzte Nagy-Britanniát is. Ezt jelentős mértékben annak is köszönhette, hogy a
viziutak, csatornák rendkívül jó és olcsó összeköttetést biztosítottak Franciaország felé.
A legújabb ipari technológiák bevezetésében az „ipari kémkedés” és a szerencsés
politikai környezet is közre játszott. 1801-ben Lievin Bauwens egy elhagyott kolostorban
helyezte üzembe az Angliából kicsempészett Crompton-féle öszvér fonógépét, amelyhez
munkásokat is szerződtetett. A napóleoni kontinentális zárlat (1806-1814) az angol áruk
kitiltásával mesterséges konjunktúrát eredményezett Bauwens befektetésének, amely így nagy
fejlődési ívet járhatott be. Így nem meglepő, hogy 1810-re már 10 ezer munkást
foglalkoztatott, főleg nőket és gyerekeket. Belgium az 1820-as években már át tudott állni a
faszénről a koksztüzelésű technológiára a vasgyártásban. 1807-ben a brit W. Cockerill cége
megjelent Belgiumban, amit a holland kormány többször nagy összegű hitellel
megtámogatott. A beruházás 1830-ra integrált nagyvállalattá fejlődött, amelyhez szénbányák,
nagykohók, finomítók, hengerdék és gépészműhelyek tartoztak. A munkások létszáma
megközelítette a 2000-t, s így abban az időben a kontinens iparvállalatának számított.
A vállalatok pénzügyi hátterének biztosításához megfelelően feltőkésített
bankszektorra is szükség volt. 1822-ben alakult meg a Société Generale nevű bank, amely - a
franciaországi Rothschield-okkal együttműködve – jelentős beruházási hullámot indított el.
1835 és 1836 között sorra alakultak a bank érdekeltségi körébe tartozó üzemek. Ugyancsak
francia tőkével alapították Banque de Belgique-t (1835), amely rövidesen a Société Generale
versenytársa lett, mivel rövid idő alatt 24 ipari és kereskedelmi társaságot alapított. A francia
érdekeltségi körbe tartozó bányák a kivitelük nagy részét Franciaország felé realizálták. A
belga nyersvas 30 százalékát szintén francia megrendelőknek szállították.
A hagyományos nehézipar mellett világszínvonalra fejlődött a gépgyártás, főként a
keskeny nyomtávú villamosok és vasúti szerelvények piacán. A belga vegyipar is jelentős
kapacitásokkal járult hozzá a nemzeti jövedelemhez. 1840-re Belgium a kontinens
legiparosodottabb országává vált, s az 1 főre jutó ipari termelésben egészen az I.
világháborúig a legjobb teljesítmény nyújtotta Európában.

Franciaország

A modern francia gazdaság fejlődése szintén a 18. században gyorsult fel, de többi
fejlett gazdasághoz képest megkülönböztető jegyekkel rendelkezett. Ez a külön út nagyban
köszönhető a 1793 és 1815 között zajlott sorozatos háborúknak, amelyek igénybe vették a
munkaerő jelentős részét. (Csak az 1812-es – Napóleon vezette - oroszországi hadjáratban kb.
580 ezer katona vett részt, amelyből megközelítőleg 300 ezer volt francia. A Grande Armée
állományából mindössze 20 ezer katona tért vissza szervezett alakulatokban.) Ezzel szemben
például Nagy-Britannia szárazföldön alig harcolt, s a tengeri hadviselésben elszenvedett
emberveszteségei pedig nem voltak súlyosak. A hadiipari konjunktúra ugyan jelentős
kapacitásokat hozott létre Franciaországban, de ezek még - a nagy számba gépeket nem
alkalmazó -, hagyományos iparszerkezethez tartoztak.
 1815 után azonban új pályára állt át a francia gazdaság, mivel erős beruházási hullám
indult el. Felgyorsult a csatornaépítés, majd az 1830-as évek után a vasútra helyeződött a
hangsúly. A beruházási kedvet jól jellemezte a répacukor-finomítók számának ugrásszerű
növekedése. 1812 és 1827 között egyről 100-ra emelkedett a gyárak száma.

Répacukor gyártása: A Napóleon által meghirdetett kontinentális zárlat éveiben (1806-

1814) – amely a gyarmatokban termesztett nádcukrot csaknem kiszorította az európai piacról
– a répacukor-gyárak kifizetődővé váltak. Ennek köszönhetően egyre több gyárat alapítottak
Franciaországban, a német területeken és Oroszországban. A zárlat megszűnése után a
legtöbb gyár bezárta kapuit, s csak a francia üzemek, amelyekben több fontos újítást is
bevezettek, tudtak tovább működni. 1835-ben már 33 millió kg cukorra futott fel az éves
termelés. Franciaországból a megújított cukorgyártási technológia lassan átterjedt a
szomszédos német területekre, majd pedig Közép-Európára.

Az 1848-ban kitört újabb párizsi forradalom rövid megingásokkal jelezte hatását az

ipari termelésben is, mivel például a széntermelésben 20 százalékos visszaesést regisztráltak.
A 19. század középén állt át a francia vasgyártás a koksztüzelésre, majd az 1860-as évek után
sorra vezették be a jobb minőségű acélt eredményező eljárásokat (pl. Bessemer-Martin
eljárás). Az újításoknak és a vasútépítési láznak köszönhetően a vastermelés négyszeresére
növekedett, a század második felében a francia vasutak hossza 3000-ról 27 ezer km-re bővült.
1851 és 1881 között Franciaország – Anglia mögött – a világ második kereskedelmi
hatalmává küzdötte fel magát, ami 11 százalékos részesedést jelentett. A francia vasgyártásra
nagy csapást jelentett az 1871 után a porosz-francia háborút követően elvesztett elzász-
lotharingiai vasgyártási kapacitás.
1882 után sorozatos válságok jelentkeztek a pénzügyek terén és gazdaságban is.
Járványos betegségek tizedelték meg a francia szőlőültetvényeket (filoxéria), illetve a
selyemhernyó termesztést.

Filoxéria: A szőlő-filoxéra a törpetetvek családjába tartozó faj. Az amerikai kontinensről

származó rovar először 1863-ban bukkant fel Franciaországban. Az európai fajtákat termesztő
gazdák sokáig nem tudtak védekezni a kártevő ellene. A kártevőnek kb. 30 év kellett ahhoz,
hogy elpusztítsa a kontinens kötött talajra települt szőlőkultúráját. Ennek eredményeként a
szőlők mintegy 2/3-ad részét újra kellett telepíteni.
 A francia fejlődésnek speciális jelleget kölcsönzött a viszonylag alacsony urbanizációs
ráta és népességnövekedés. Ugyancsak francia sajátosságnak számított a mezőgazdasági
népesség magas aránya, amely az I. világháborút megelőző utolsó békeévben még kb. 40
százalék volt. Ez azt eredményezte, hogy Franciaország volt az egyetlen jelentős európai
hatalom, amely önellátó volt mezőgazdasági termékekből.
Ugyancsak francia sajátosságként könyvelhető el, hogy az országban sok volt a kis- és
családi vállalkozás: a vállalkozások 71 százaléka nem rendelkezett bérfizetéses alkalmazottal.
A nagyvállalati szektorban 574 nagy olyan cég - főként a bányászatban, fémfeldolgozásban és
textiliparban - alakult, amely több mint 500 alkalmazottat foglalkoztatott, de ezek
vállalkozások csak az ipari munkaerő 10 százalékának adtak munkát. A francia iparosodás
tehát következő jellemző vonásokkal rendelkezett:
a) kis üzemméret;
b) az ipari területek széttagoltsága, mivel az üzemek regionális energiaforrásokhoz
települtek;
c) magas hozzáadott érték a termékekhez (pl. luxuscikkek gyártása).

A nehézipar több ponton eltért az európai versenytársakétól, mivel például a francia

széntermelés a német harmadát és a brit termelésnek pedig csak negyedét tudta produkálni.
Ennek legfőbb oka a bányát földrajzi szétszórtságában (közép- és dél-Franciaországi
lelőhelyek) keresendők, valamint 19. század első felének gyér infrastrukturális ellátottságával.
1840-es évekre tárták fel Belgiumba és a német területekre átnyúló szénmezőket, amelyek
már alkalmasak voltak jelentősebb acélipar kiépítésére is. Mindezek ellenére a francia
gazdaság a 19. század folyamán a szénszükségleteinek harmadát csak behozatalból tudta
fedezni. A kieső szénmennyiséget a francia ipar vizienergia fokozottabb felhasználásával
pótolta. A vizienergia 1860-ig kétszer akkora lőerő-teljesítmény adott, mint a gőzgépek.
A Franciaország versenyképességi problémáira az 1871-es porosz-francia háború
élesen rávilágított.

Az Eiffel- torony: A torony eredetileg 1889. évi párizsi világkiállításra készült, s a tervek
szerint a kiállítás után lebontották volna. A porosz-francia háborúban elszenvedett megalázó
vereség és Elzász-Lotaringia elvesztése után alakult, de még gyenge harmadik köztársaság
(1870-1914) a nagy francia forradalom 100. évfordulójára valami nagyszabású emlékművel
szeretett volna előállni. A francia kormány 1878-ban kezdett hozzá a szervezési
munkálatokhoz: a kiállítás megnyitóját 1889. május 5-ére tervezték. A francia ipar
nagyszerűségét volt hivatva demonstrálni a 10 100 tonna acél felhasználásával épült torony,
amelyet elérte 300 méteres magasságot. Az anyagválasztás tehát célzatos volt, mivel például
az 1885-ben épített Washington D.C.-beli obeliszket még hagyományos kőműves
„technológiával” emelték, igaz az csak 169 méter magasra nyúlt.

Németország

Az egykori Német-római Császárság területe a harmincéves háborút (1618-1648) lezáró

vesztfáliai békében kb. 300 kisebb-nagyobb államra tagolódott, nem utolsó sorban a francia
diplomáciának köszönhetően.

A Német-római Császárság széttagozódásának folyamata: A 962-ben alapított császárság

a közékor végére egyre erősebb centrifukális hatásoknak volt kitéve. A német Aranybulla
(1356) után belpolitikai, majd az augsburgi vallásbéke (1555) után vallási függetlenséget
kaptak a fejedelmek. A vesztfáliai békét követően (1648) a részállamok megkapták a
külpolitikai függetlenséget is. Az összbirodalmi érdekeket képviselő császár ezután csak a
fejedelmek beleegyezésével adhatott ki birodalmi törvényt, vethetett ki adót, üzenhetett hadat
vagy köthetett szerződést. A birodalom hivatalosan 1806-ban szűnt meg, amikor a
Habsburgok az austerlitzi csatavesztés után kénytelenek voltak lemondani a német-római
császári címről. Napóleon ugyanis önmagát és a Francia Császárságot tekintette az egykori
birodalom egyedüli örökösének.

A napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus (1815) némileg tömörítette a német

területeket, mivel kb. 30 állam és szabad város (Német Szövetség néven) helyezkedett el a
később Németországnak nevezett területen. Az 1815 és 1866 közötti időszakban Poroszország
és Ausztria versengett egymással a német vezető szerep betöltéséért. Mindkét német hatalmat
több Franciaországtól elszenvedett politikai és katonai verség késztette arra, hogy elindítsa,
illetve részt vegyen a német egység felé vivő folyamatban. A kezdeményező szerep
mindvégig Poroszországnál maradt, amely 1807-ben - a jénai csatavesztést követően -
jelentős politikai és társadalmi reformokat vezetett be. Ilyen intézkedés volt többek között a
jobbágyság rendszerének eltörlése, a nemesi és nem nemesi tulajdonformák közötti különbség
eltörlése, a céhek felszámolása és a modern közoktatás megteremtése.
A Német Vámszövetség (Zollverein)

A német egység felé vezető út egyik legfontosabb állomása a német államok gazdasági
egységének megteremtése volt, amely már 1818-ban megindult azzal, hogy Poroszország és a
kisebb szomszédos államok egységes vámokat léptettek életbe. 1833-ra – Ausztria kivételével
– a nagyobb német államok (pl. Bajorország, Würtemberg) is csatlakoztak a gazdasági
tömörüléshez. A csatlakozott államok kialakították a német közös piacot, mivel eltörölték az
egymás közti vámokat, és egy külső vámfalat hoztak létre. 1834 után az ún. második
Zollverein idején lényegében minden német nyelvű állam – Ausztria és Svájc – kivételével
csatlakozott vámszövetséghez. Legutoljára a katonai erővel Dániától megszerzett Schleswig-
Holstein (1867) lett része vámuniónak, majd ez porosz-francia háború után kiegészült Elzász-
Lotharingiával.
A német közös piac az infrastruktúra terén is együttműködést kívánt, amelynek kiváló
példája lett a vasútépítés. Ennek eredményeképpen a széttagolt politikai keretekben létező
német államokban gyorsabb lett a vasúti hálózat kiépítése, mint az egységes nemzetállamként
funkcionáló Franciaországban.

A Ruhr-vidék

A 19. század közepéig a Ruhr-vidék iparosodása lassan haladt, mivel a

szénkészletekhez való hozzáférés nagy tőke és technológia igénnyel bírt. A század második
felében azonban francia, angol és belga befektetőknek köszönhetően egyre nagyobb
mértékben futott fel a szén-, acél- és nem utolsó sorban a vegyipari termelés. A lassú
technológiai átmenetet mutatta, hogy az 1840-es évekig még középkorban meghonosodott
technológiákkal is működtek olvasztókemencék. 1855-ig még ötször annyi faszenes
technológiával működő kohó volt, mint kokszos. Az 1860-as évektől már egyre gyorsabb
ütemben honosodtak meg a legújabb eljárások. 1863-ban a Bessemer-eljárás, 1881-ben pedig
a Gilchrist-Thomas-eljárást vezették be. Ez utóbbi eljárás biztosította, hogy a nagy
foszfortartalmú lotharingiai vasércből is kíváló acélt lehetett gyártani.

Bessemer eljárás: A Henry Bessemer által feltalált szélfrissítéses eljárást 1855-ben

szabadalmaztatták. Ennek lényege az volt, hogy a folyékonnyá vált nyersvasat egy körte
formájú konverterbe öntötték, majd alulról levegő fújtattak át a nyersvasrétegen. Az oxigén
hatására kiégett a szén, a szilícium és a mangán. Az eljárás egyik legfőbb hozadéka az volt,
hogy nem igényelt külön tüzelőanyagot, mivel a folyamatok hőtermelők, s ezért nagy a
termelékenységre lehetett vele szert tenni.

Thomas eljárás: A módszer Sidney Gilchrist Thomas nevéhez kötődően terjedt el a világon
(1878). A Bessemer-eljáráshoz hasonlóan a nyersvasat itt is konverterbe öntötték, de ennek
falazatát bázikus tűzálló téglákból - magnezitből és dolomitból - építették. Az újításnak
köszönhetően a módszer alkalmassá vált a betét foszfortartalmának csökkentésére is. Az öntés
során bázikus salakképzőt - általában égetett meszet – kevertek a nyersvashoz. A művelet
sikerességét segítette az is, hogy vasoxid képződött, ami szintén szerepet játszott a
foszfortalanítás folyamatában. Hamarosan arra is rájöttek, hogy a képződött salak és a falazat
megőrlése után foszfortartalmú műtrágya gyártható. Az ilyen és ehhez hasonló eljárásoknak
köszönhetően a német vegyipar is gyors fejlődésnek indult.

Az 1871-ben véget ért porosz-francia háború nagy gazdasági fellendülés kezdete volt
az egyesült Németországban, amiben jelentős szerep jutott a franciák által fizetett 5 milliárd
frankos jóvátételnek is. A fellendülés csak rövid időre törte meg az 1873-as válság, mivel az
ezt követő évtizedekben példa nélküli módon nőtt a német gazdaság. 1870-től az I.
világháborúig a német acéltermelés évi 6 százalékkal növekedett, ami az eredményezte, hogy
ebben a mutatóban már 1895-ben felülmúlta Nagy-Britanniát, s 1914-re pedig már a brit
termelés kétszeresét is elérte a német kibocsátás. A belga mintát követve gyorsan végbement
a német vállalatok vertikális integrációja. Ennek köszönhetően a vállalati méretek is óriásit
fejlődtek, mivel a 20. század elejére az egy német vállalatra jutó átlagtermelés kétszeresen
haladta meg az angliait. Az 1883 és 1913 közötti időszakban a német gazdaság évi 3
százalékos bruttó nemzeti termék (GNP) növekedést ért el, ami 1 főre számítva 2 százalékos
növekedésnek felelt meg.

A német ipar a szénbányászat, vas- és acélkohászat, az ehhez kapcsolódó vegyipar és

az villamos-ipar terén teljesített kiválóan. Az olyan fogyasztási cikkek esetében, mint a textil,
ruha, bőr és élelmiszer jelentős lemaradása volt még Franciaországgal szemben is. A német
vegyipar az 1860-as évektől kezdett szárnyalásba, főként az ipari vegyszerekre (lúgok, savak)
alapozott termékek futottak fel. A vegyipar alapanyagainak jelentős rész a bányászat és
kohászat (pl. kokszgyártás mellékterméke kőszénkátrány) révén bőségesen rendelkezésre
álltak. Olyan jelenetős találmányoknak köszönhetően, mint például a műtrágyagyártás a
termelés ugrásszerűen növekedett.

A moder vegyipar kialakulása: August Wilhelm von Hoffmann (1818-1892) német

kémikus volt a 19. század egyik jelentősebb német vegyésze. Főképpen szerves kémiával
foglalkozott. Elsőként Hoffmann dolgozta ki a kőszénkátrány vegyipari feldolgozásának
számos elemét, különösen a szintetikus színezőanyagok gyártását. Hoffmann az 1850-es
években a londoni College of Chemistry-ben oktatott. Itt lett tanítványa William Henry
Perkin (1838-1907), aki kátrányból kivont anyagokkal kísérletezett. Perkin a kálium-
dikromáttal végzett oxidációs kísérlet során ibolyavörös kristályokat kapott, amelyek fénynek
és mosásnak is ellenálltak. 1856-ban szabadalmaztatták a Perkin-féle ibolyaszínt, amely az
első mesterséges textilszínezék lett. Ezt követően a Perkin-család üzemet nyitott ennek a
szintetikus színezéknek a gyártására.

Hoffmann 1864-es - Angliából való - hazatérése után kutatóbázisok alakultak

Németországban, amelyek alap ás alkalmazott kutatásokkal segítették a német vegyipar I.
világháborúig tartó töretlen fejlődését.

A megkésett német fejlődésnek nemcsak hátrányai voltak (pl. a fejlettebb és olcsóbb

angol termékek konkurenciája elleni küzdelem), de előnyei is. A megkésettségből az új
iparágak profitáltak, mivel nem kellett megküzdeniük a régebbi technológiai gátjaival. A
villamos ipar például a megszületése után szárnyalásba kezdhetett, mivel – Angliával
ellentétben – nem kellett megküzdenie a gázvilágítással a városi világítási piacon. A 20.
század elején már komoly konkurenciát támasztottak a villanymeghajtáson alapuló
berendezések az elterjedtebb technológiának számító gőzgépnek.

A vegy- és villamosiparban az óriásvállalati méret vált meghatározóvá, mivel például

a Siemens gyára már az I. világháborút megelőzően 80 ezer munkást foglalkoztatott. Nagy
méret okaként a költségmegtakarítás jelent meg, mivel jelentős költséghatékonyságot lehetett
elérni. Ezt a tendenciát erősítette gyáripar és a bankrendszer összefonódásának folyamata is.
A német fejlődésre a 19. század második felében a kartellek alakulása is jelentősen hatott.
1875-ben még csak 4, az I. világháborút megelőzően azonban már 1000-re növekedett a
számuk.
A kartell: A kartell egymással versengő vállalatok megállapodása a piaci verseny
korlátozásáról. A felek úgy kötnek egymással megegyezést, hogy jogi önállóságukat nem
adják fel. Ennek célja, hogy a felek magasabb árakat és profitot realizálhassanak. A gyakorlat
azt mutatta, hogy általában az árak meghatározásán és a piac felosztásán keresztül tartják
kézben az értékesítési folyamatokat. Előre eldöntik, hogy ki melyik piaci szegmenst
birtokolhatja, illetve ki melyik pályázatot nyeri meg. Az értékesítésre kerülő mennyiségeken
csökkentik, s ezáltal a növelik profitjukat. Az első kartellellenes-törvényeket az Egyesült
Államokban fogadták el 1890-ben (Sherman-törvény) és 1914-ben (Clayton-törvény).
Németországban, illetve Európában 1945-ig nem hoztak jelentősebb kartellellenes-
törvényeket.

Németország esetében a kartellek inkább pozitív hatást gyakoroltak a fejlődésre. A

magas árak korlátozták a hazai piacon való eladást, de ez arra ösztönözte a német vállalatokat,
hogy növeljék exportjukat. Az esetleges exportveszteségeket a hazai eladások fedezték. A
német kormány 1879-től protekcionista politikával, védővámokkal segítette a hazai
termelőket. Ezzel párhuzamosan az állami vasúti tarifákkal az exportot ösztönözte, mivel a
külföldre menő szállítási tarifákat előnyösebbre szabták, mint a hazaiakat. A német kivitel
gyorsan nőtt a 19. század második felében. Még a szabadkereskedelem apostolának számító
Nagy-Britannia kénytelen volt büntető intézkedések bevezetésére a német import
megfékezésére.
3. grafikon: A világ ipari termelésének relatív megoszlása (1750-1900)
 3.Későn jövő és lemaradó iparosítók a 19. században

A világelső Nagy-Britannia valamint a szorosan mögötte haladó Németország, USA és

Franciaország adták a modern ipar és kereskedelemhez a hajtóerőt. Európa kisebb
országainak és később iparosodó birodalmainak alkalmazkodni kellett a kialakult
világgaydasági viszonyokhoz.
A későn iparosodott európai kis országok és birodalmak helyzete megegyezett abban,
hogy nem rendelkeztek nagy szén- és vasérclelőhelyekkel a 19. század folyamán.
(Oroszországnak például hatalmas készletei voltak, de az I. világháború előtt ezekből
keveset tárt fel és hasznosított.) A felzárkózók az alábbi csoportokba oszthatók:
1. Nyugat- és észak-európai kisállamok: Svájc, Hollandia, skandináv országok
2. Dél-európai államok és a Balkán: Olaszország, Spanyolország, Portugália
3. Közép- és Kelet-Európa birodalmai: Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia
(ez utóbbit külön fejezetben tárgyaljuk)
4. Ázsia: Japán

Nyugat- és észak-európai kisállamok

A sikeres felzárkózási modellt alkalmazó Svájc, Hollandia és skandináv államok

rendkívül eltérő földrajzi és demográfiai adottságokkal rendelkeztek, de több közös vonás
megfigyelhető a fejlődési pályájukban. Ebben a tekintetben például Hollandia
gazdaságtörténeti fejlődési íve, inkább hasonlít a skandináv államokéra, mint a
szomszédos Belgiuméra. A fenti csoportba tartozó államok kulturális-vallási szempontból
többségében protestáns vallásúak voltak. Ez a kulturális-vallási jelleg főként az
írástudatlanság alacsony szintjében érhető tetten, ami döntő jelentőségre tett szert a 19.
század második felében.

Svájc

Svájc leginkább abban tűnik ki a többiek közül, hogy „személyre szabott” gazdasági
modellt alakította ki a maga számára. Az ország népessége a 19. század elején 2 millió
alatt volt, de az I. világháború előestéjére már elérte a 4 milliót. 1850-ben a munkaerő kb.
57 százaléka a mezőgazdaságban talált magának munkát, a gyáriparban mindössze a
munkások 4 százaléka dolgozott. A 19. század közepéig a legalapvetőbb intézményi
feltételek sem voltak meg a modern ipar és kereskedelem számára. Hiányzott például a
kantonok közötti vámunió, egységes súly- és mértékrendszer és a központi postarendszer.
Akkor mégis mi volt a svájciak titka? Az alpesi ország gazdasági vezetői és szereplői -
nagyon bölcsen - nem az élenjárókat kezdték szolgai módon utánozni, hanem az általuk
hagyott ipari és kereskedelmi réseket töltötték ki. A svájciak mesteri ügyességgel
kapcsolták össze a fejlett technikát és a meglévő munkaigényes helyi iparokat. Ez a
párosítás nagy hozzáadott értékű speciális termékeket eredményezett. Ilyen termékké
nőtték ki magukat a svájci órák, a luxustextilek, nagy értékű gépi berendezések és
minőségi élelmiszerek (pl. csokoládé, sajt).
A pamutiparban is a minőségi termékek (pl. hímzett anyagok) felé mozdultak el, mivel
a brit pamutipar versenyét más módon nem lehetett kivédeni. A svájciak szintén áttértek a
fonás gépesítésére, de a gőzgép helyett a vízi meghajtást alkalmazták. Ugyancsak a vízi
meghajtásra épült a gépipar, amely külföldről behozott nyersvasra támaszkodott. A
középkori faszenes vasgyártás a 19. század elejére gyorsan gazdaságtalanná vált. S így
választani kellett a behozatal és a saját ipar kiépítése között. A nagy költségek miatt a
behozatal mellett döntöttek, ami egyben importfüggőséget is jelentett. A svájci gépipar
rendkívül magas szintet ért el a vízikerekek, szivattyúk és szelepek gyártásában. A 19.
század második felében folyamatosan előtérbe kerülő villamos energiához gyorsan tudták
adaptálni a berendezéseket, és zökkenőmentes tudtak átállni a gőzmeghajtásról.
Az 1859 után meghonosodó szintetikus festékgyártás szintén a különleges festékek
gyártására szakosodott, mivel hamar rájöttek, hogy csak így tudnak talpon maradni a
német festékgyárak mellett. Ezt olyan sikeresen tették, hogy a 19. század végére a svájci
festékipar termékeinek 90 százaléka külföldön talált vevőre. A vegyipar megjelenésével
rohamosan fejlődni kezdett a gyógyszergyártás, amely a svájci ipar húzóágazata lett. A 20.
század elejére a 10 ezer alkalmazottat foglalkoztató gyógyszeripar adta a kivitel 5
százalékát.
Az előzőekben vázolt gazdasági szerkezetben egyre nagyobb súlyt kaptak a
szolgáltatások. Az 1870-es évektől a turizmus, majd az I. világháború kitörését követően a
banki és pénzügyi szolgáltatások váltak jelentős méretűvé. Nagy-Britanniából több bank
és biztosító tette át pénzügyi központját a semleges Svájcba és az – 1917-ig nem hadviselő
- Egyesült Államokba.
Svájcban - a fentiekben már említett – magas szintű írás és olvasás szintre nagy
hatékonyságú tanoncképzési rendszert lehetett felépíteni. Sőt. 1851-ben a Svájci Műszaki
Főiskola is megkezdhette működését, és mérnökgenerációk sorát nevelte ki a svájci ipar
számára.

Hollandia és a skandináv államok

Hollandia, amely 1830-ban elvesztette Belgiumot, ezzel együtt a jelentősebb szén- és

vasérclelőhelyeket is veszített. Így tehát Hollandiának - skandináv országokhoz hasonlóan
- a hagyományos iparosodási modell helyett más utat kellett találnia. A növekedéshez
tehát – Svájchoz hasonlóan - alternatív forrásokat kellett lelnie ennek az országcsoportnak
is.
A demográfiai mutatók tekintetében nem túl jelentős gazdasági régiókkal
számolhatunk a 19. század elején, mivel például Norvégia és Dánia népessége nem érte el
az 1 milliót, míg Svédország és Hollandia népessége 2,5 millió alatt volt. Ráadásul
Norvégia és Svédország népsűrűsége még Oroszországnál is alacsonyabb volt. 1870 után
azonban az egy főre eső növekedés rendkívül magas volt. Svédországban például 2,3
százalék volt, de még a sereghajtó Norvégia is elért az 1,4 százalékot, ami megegyezett a
korabeli Franciaország teljesítményével. A gyors gazdasági fejlődés is nagy szerepet
játszott abban, hogy mindegyik ország megduplázta lakosságszámát a századfordulóra.
Svájchoz hasonlóan Norvégiában és Svédországban jelentős volt a vízienergia
kihasználás, amelyet 1890 után villamos áram termelésére is ki tudtak használni. A négy
ország közül Svédországnak volt jelentősebb vasércipara. 1890 után Svédország lett az
első olyan ország, ahol tömeges mennyiségben olvasztottak villamos áram segítségével
vasat. Az elektromos áram tette azt is lehetővé, hogy szénbányászat és nyersfémgyártás
nélkül ki tudják építeni saját gépipari kapacitásukat.
Hollandia és Dánia még a vizi energiára sem támaszkodhattak tömeges mértékben a
kezdeti időkben, s így más bevételi forrást kellett találni. A hagyományos hajózási szektor
kínálta magát kitörési pontként. A holland és dán kikötők rendkívül jó földrajzi
adottsággal bírtak, s csak az új körülményekhez igazodó szerepüket kellett megtalálni. A
gőzhajók megjelenése külön felkészültséget igényelt a kikötők részéről, amelynek
Amszterdam és Rotterdam tudott leginkább megfelelni. Ezek lettek a Közép-Európa felé
menő közvetítőkereskedelem kapui. Itt jöttek be az amerikai és más kontinensről
származó gyarmatáruk (pl. dohány, kakaó), nyersanyagot és élelmiszerek (pl. gabona). A
dán kereskedelemre rendkívül jó hatást gyakorolt a Sundon átmenő kereskedelem
vámmentessé tétele. Dánia ugyanis 1857-ben - 63 millió dán korona fejében - lemondott
az 1497 óta fennálló vámszedési jogáról. Ez önmagában megnövelte a koppenhágai kikötő
forgalmát. Dánia a mezőgazdasági többletében találta meg a növekedési forrást.
Kihasználva Nagy-Britannia viszonylagos közelségét és az olcsó szállítási lehetőségeket,
a brit élelmiszer-behozatal egyik kulcsországává nőtte ki magát. Dánia a 20. század
elejére mezőgazdasági termékeinek 63 százalékát értékesítette külföldön. A brit vajimport
40 százaléka például Dániából származott. Norvégia természeti adottságait kihasználva a
kontinens legnagyobb fa- és halszállítója lett, majd a század második felére Nagy-
Britannia után a második legnagyobb flottát építette ki.
A 19. század utolsó harmadára mind a négy ország erősen függővé vált az exporttól és
a hajózással kapcsolatos jövedelmektől. Norvégiában például a 20. század elejére az
exportból származó jövedelmek adták a nemzeti jövedelem több mint 30 százalékát, és a
tengeri szállítás adta egymaga a külföldről származó bevételek 40 százalékát.
Hollandiában hasonlóan fontos szerepet töltöttek be a hajózással kapcsolatos bevételek.
Az I. világháborút megelőző években a szolgáltatási szektor adta a holland nemzeti
jövedelem 57 százalékát, és a foglalkoztatottak 38 százaléka itt talált munkát.

Dél-Európa államai és a Balkán

Az európai dél államai is meglehetősen nagy tarkaságot mutattak a földrajzi,

demográfiai és gazdasági lehetőségeket tekintve. Alaposabb vizsgálat után azonban
néhány szembetűnő jellegzetességet fel lehet fedezni. Ilyen például a humán tőke állapota,
amely fontos tényező volt a mérnök és szakmunkásképzés megteremtésénél. A 19. század
közepén Olaszországban és Spanyolországban mindössze 25 százalék körül volt az írni-
olvasni tudók aránya, s a század végére is 52, illetve 44 százalékra tudták javítani a
statisztikát. (Ha ezt összevetjük a skandináv államok hasonló adataival, akkor azt látjuk,
hogy ott már 1850 körül 90 százalékos volt ez az arány, és a század végéig még néhány
százalékot javítani is tudtak.) Ugyancsak jól illusztrálta a dél-európai humán tőke
alacsony színvonalát a hivatali szaktudás alacsony szintje és korrupció magas foka.
Az agrárszektor erős elmaradottsága szintén mindegyik térségbeli államra jellemző,
volt, ami szinte leküdhetetlen gátként állt a régió iparosítása előtt. A mezőgazdaság
termelékenységének növekedése ugyanis megteremthette volna az urbanizáció
előfeltételeit, illetve az innen felszabaduló munkaerő átáramoltatható lett volna a modern
ipari üzemekbe. Ha megnézzük az élenjáró Nagy-Britanniában a mezőgazdaságban
foglalkoztatottak arányát, akkor a 19. század közepén már csak 20 százaléka a
foglalkoztatottaknak található ebben a szertorban. Ugyanez a szám az olasz területeken
60, Spanyolországban több mint 70, a Balkánon pedig elérte a 80 százalékot.
Természetesen a térség összes államában voltak modernizációs szigetek, amelyek
kiemelkedtek az elmaradottságból, de ezek nem tudtak érdemi módon javítani az általános
elmaradottságon. Így nem meglepő, hogy a dél-európai és balkáni országok az I.
világháborúig nem vállalkoztak jelentősebb iparosításra.

Spanyolország és Portugália

A korábbi évszázadok két nagy gyarmatosító hatalma a napóleoni háborúk után

meglehetősen lesújtó képet mutatott. Forradalmak, polgárháborúk, parasztlázadások és
gyakori kormányváltások nehezítették a gazdasági fejlődést. A korábbi évszázadok
jelentősebb gyarmatai és ezzel a bevételek is elvesztek.

Latin-amerikai spanyol és portugál gyarmatok függetlenné válása: Az ún.

félszigeti háború (1808-1814) után, amelynek során Napóleon francia seregei megszállták
az Ibériai-félszigetet, Spanyolország és Portugália a teljes gazdasági és katonai
kimerültség állapotában volt. Ezt használták ki a spanyol gyarmatok, amelyek a 19. század
első felében függetlenségi háborúk során nyerték el szabadságukat. A függetlenségi
mozgalmakat Simón Bolívar és José de San Martín irányították. A portugál gyarmaton,
Brazíliában IV. Péter (a portugál király fia) 1822-ben kikiáltotta az ország függetlenségét,
s így ő lett Brazília első császára. 1823-ban az Egyesült Államok az ún. Monroe-elvben
kinyilvánította, hogy Spanyolország próbálkozásait gyarmatai visszaszerzésére nem fogja
eltűrni. Ennek a fenyegetésnek a brit flotta adott súlyt, mivel az új független államok
behatolási lehetőséget jelentettek London számára. Így Spanyolország számára - a
spanyol-amerikai háborúig (1898) - Kuba, Puerto Rico és a Fülöp-szigetek maradtak meg
az egykori fényes gyarmatbirodalomból. Portugália gyarmatbirodalma is a kisebb
jelentőségű az afrikai és ázsiai birtokokra (pl. Angola, Makaó) szűkült.

A spanyol mezőgazdaság elmaradottságán a kormányzat agrárreformmal próbált

javítani oly módon, hogy elkobozta az egyházi birtokokat és az ellenséges arisztokraták
földjeit. Az eredeti szándék az volt, hogy a parasztság között osztják ki a földeket, de az
államkassza hiánya miatt végül is az árverés mellett döntöttek. Így csak tulajdonosváltás
ment végbe, de jelentősebb tőkebevonás, gépesítés vagy hatékonyságjavulás nem történt.
A két ország mezőgazdaságának húzóágazatát a bortermelés adta. Portugáliában Portó
környéke, Spanyolországban pedig Andalúzia termett külföldön is keresett borokat és
borpárlatokat. A 19. század közepén a spanyol export 28 százalékát adta a bor és
borpárlatok külföldi kivitele, de a század végi filoxéria-járvány ezeket a régiókat is
megtizedelte, s így a I. világháború előtt már csak kivitel 13 százalékát adta ez a szektor.
A spanyol ipar Barcelonában rendelkezett modern pamutipari kapacitásokkal, amely a
védővámoknak - és a megmaradt néhány kisebb gyarmat piacának - köszönhetően,
jövedelmezően tudott termelni. Az 1820-as években megélénkült a spanyol bányászat. A
tömbólom kivitele 1827-ben elérte az export 8 százalékát. Az 1868-ban elfogadott spanyol
bányatörvénynek köszönhetően külföldi beruházók segítségével újabb ólom, réz és
vasbányákat nyitottak, ami a század végére az ásványi kincsek arányát egyharmadra
tornászta fel a kivitelen belül. Spanyolország rendelkezett némi szénkészlettel is, de ennek
elhelyezkedése nem tette lehetővé nagy feldolgozó-ipar kialakulását. A 19 század végére
Spanyolország északi régiójába (Bilbao) alakult ki acél, fémáru és gépgyártásra
szakosodott ipar, amely a környék fémbányáira és kokszbehozatalra építette a termelését.
A vasútépítést mindkét országban kudarcok sorozata kísérte. A 19. század második
felében – főkét francia tőkével – meginduló építkezések még állami garanciával is csak
vontatottak folytak. A külföldi tőkével, mérnökökkel és alapanyaggal épített vasútvonalak
nem tudtak visszahatni az ország iparszerkezetére, nem tudtak lökést adni a nehézipar
fejlődésének.

Olaszország

1860 előtt nem létezett olasz gazdaság, mivel az itáliai-félsziget a teljes széttagoltság
állapotában volt. Ellentétben a szintén széttagolt Németországgal (zollverein, 1833), itt
nem sikerült vámuniót, gazdasági egységet sem kovácsolni. Ez nagyrészt annak volt
köszönhető, hogy a külföld túl nagy befolyással rendelkezett a névleg független
fejedelemségekre (Szicíliai Kettős Királyság, Pápai Állam). A legnagyobb szava az itáliai
ügyekben a Habsburg Birodalomnak volt, amely a legfejlettebb két tartományt,
Lombardiát és Velencét gazdasági értelemben is leválasztotta, mivel ezek a tartományok
az osztrák vámterülethez tartoztak
A félsziget egyetlen ténylegesen független állama a Szárd Királyság volt, amely
viszont a 19. század közepén kb. 5 milliós népességgel rendelkezett. Bár mezőgazdaság
termelékeny termelékenysége északon magasabb volt, és némi ipart is találunk az északi
régiókban, a modernizáció még igencsak gyerekcipőben járt, összehasonlítva az elöljáró
államokkal.
Az 1820-1830-as években és az 1848-1849-es forradalmi hullámban is rendre
megtörtek az egyesítési kísérletek a Habsburg Birodalom ellenállásán és katonai erején.
1850-es évektől egyre nagyobb szerepet töltött be az egyesítési mozgalomban „Itália
Poroszországa”, a Szárd Királyság. 1852-től Cavour gróf lett az ország miniszterelnöke.
Már 1850-ben, kereskedelmi miniszter korában egyezményeket kötött a kontinens összes
jelentősebb államával, s ennek eredményeként az import háromszorosára nőtt, míg az
export csak 50 százalékkal tudott nőni. Az így keletkező hatalmas deficitet a francia tőke
befektetései egyensúlyozták ki, amely - hasonlóan az Ibériai-félszigethez - főleg vasutakat
épített és bankokat alapított. 1859-ben szintén francia anyagi segítséggel sikerült
kiszorítani a Habsburgokat a félsziget nagyobb részéről. A solferinó-i csata után
meggyengült osztrákokhoz hű fejedelmeket és politikai vezetést Cavour népfelkelésekkel
szervezése után űzette el az itáliai kisállamokból. Velence tartománya csak az 1866-os
porosz-osztrák háború után került az egyesült Olaszországhoz.
Az 1861-ben létrejött 22 milliós népességgel rendelkező egységes olasz állam azonban
korántsem volt olyan kedvező helyzetben. A fejlődés kulcsát jelentő nehézipar
kiépítéséhez ugyanis hiányoztak a szén- és vasércbányák. Az infrastruktúra kiépítetlen
volt, az iskolázottsági szint messze elmaradt a fejlett ipari országok szintjétől. A
munkaerő többsége az alacsony termelékenységű mezőgazdaságban dolgozott, s így az
nem tudott kellő alapot szolgáltatni az urbanizáció felgyorsításához, és így a nagyipar
munkaerő-szükségletét sem lehetett kielégíteni. Az olasz iparosodás 1890-es évek végén –
német tőkebehatolásnak köszönhetően – kapott nagyobb lendületet, de az I. világháborúig
komolyabb eredményeket így sem sikerült felmutatni.

A Balkán

A balkáni kis államok (Románia, Szerbia, Bulgária, Görögország) hasonló elmaradott

társadalmi és gazdasági viszonyok között éltek, mint az Ibériai-félsziget. A délkelet-
európai régió helyzetét súlyosbította az Oszmán Birodalom öröksége, amely kulturálisan,
vallásilag és gazdaságilag is rányomta a bélyegét a félszigetre. Európa „beteg emberének”
kikiáltott Oszmán Birodalom agonizált a 19. század folyamán, s így lehetőség nyílott az
egykori történeti balkáni nemzetek függetlenedésére.
 Görögország
Az Oszmán Birodalom a már 14-15. századtól fogva uralta az egykori bizánci
birodalom balkáni területeit is. Konstantinápoly 1453-as elfoglalása után - az egykori
görög nyelvű bizánci főváros – Isztambulként élt tovább. A 19. század elejére a gazdag
görögök kereskedői réteg eléggé megerősödött ahhoz, hogy sikerre vigye a korábban
többször elbukott görög függetlenség ügyét. Erre azonban csak az 1821 és 1831 között
megvívott szabadságharc után nyílott lehetőség.
A felkelés és szabadságharc 1821 márciusában orosz területről indult. A felkelők a
román fejedelemségeken keresztül nyomultak be az oszmán területekre. Az oszmán
haderő kezdettől fogva döntő fölénnyel rendelkezett, mivel albán, egyiptomi és tuniszi
területekről is érkezett erősítés.
A felkelés sorsát a Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország beavatkozása
döntötte el, amikor 1827 októberében megsemmisítette az oszmán hajóhadat a
Navarinonál. Az oszmánokat a Pelloponészoszon is sikerült visszaszorítani, s így Athént
is el tudták foglalni a görög felkelők. Az újonnan létrejött állam azonban az 50 ezer
négyzetkilométert sem érte el, s lakossága (752 ezer) nagyjából megegyezett a korabeli
Isztambuléval. Az oszmán területeken maradt görögök száma kb. 2 millió volt, ami előre
vetítette a további ellenségeskedés Görögország és az Oszmán Birodalom között.

Románia

Már a 18. század óta egyre intenzívebb török-orosz háborúk sorában kiemelkedő
jelentőségre tett szert az 1768–1774 közötti ellenségeskedést lezáró kücsük-kajnardzsi
béke (1774). Ennek értelmében az oszmánok elismerték az Orosz Birodalom védnökségét
a két román fejedelemség, Moldova és Havasalföld fölött. A békekötés után a cári
Oroszország jogot formált az ortodox hitű keresztények védelmére az Oszmán
Birodalmon belül, ami állandó beavatkozási indokot szolgáltatott a török belügyekbe.
Moldva és Havasalföld az orosz protektorátus segítségével lazították függőségüket a
Isztambultól, ami – a soron következő török-orosz háború (1806-1812) után - a bukaresti
békét (1812) követően elvezetett az autonómiájukhoz. A krimi háborúban (1853-1856) a
fejedelemségek előbb orosz, majd 1854-től három évre osztrák-török megszállás alá
kerülnek. A háborút lezáró párizsi béke (1856) megteremtette a lehetőséget a két
fejedelemség egyesülésére, ami 1859-ben be is következett. A nagyhatalmak Romániát
ütköző államnak szánták a gyengülő Oszmán Birodalom és az egyre agresszívabban
terjeszkedő Oroszország közé. 1859-ben A. I. Cuzát választották meg közös – moldvai-
havasalföldi – fejedelemnek. Az ő uralkodása alatt (1859-1866) indulhattak el komolyabb
a modernizációs folyamatok, aminek első lépése a jobbágyfelszabadítás volt, majd ezt
követte a polgári államszervezet kiépítése.

Szerbia és Bulgária

A szerb területek még a román fejedelemségeknél is szorosabban kötődtek az Oszmán

Birodalomhoz, s így csak 1830-ra sikerült autonómiát kiharcolni: a szultán ugyanis ekkor
ismerte el Szerbiát mint a birodalmon belüli autonóm fejedelemséget. A török helyőrség –
orosz diplomáciai nyomásnak engedve - azonban csak 1867-ben távozott a szerb
fővárosból, Belgrádból. Szerbia 1878-ban – az 1877-es orosz-török háborút lezáró - a San
Stefano-i békében nyerte el függetlenségét. Az 1878-as San Stefano-i békével jött létre ún.
Nagy-Bulgária is, amely a még inkább magán viselte a török uralom nyomait. Az oszmán
fővároshoz közeli bolgár területekre ugyanis rengeteg idegen oszmán alattvaló települt be.
A nagyhatalmak - Nagy-Britannia, Frannciaország, Németország és Ausztria-
Magyarország - azonban nem egyeztek bele egy orosz védnökség alatt megalakuló Nagy-
Bulgáriába, ezért összehívták a berlini kongresszust. Itt erősítették meg Szerbia,
Montenegró és Románia függetlenségét, és három részre darabolták a San Stefano-i Nagy-
Bulgáriát. E mellett az Osztrák-Magyar Monarchia megszállhatta Boszniá-Hercegovinát
és a Novi Pazar-i szandzsákot, ami elválasztotta Szerbiát Montenegrótól.
Az I. világháború előtti utolsó háborús felvonásra az I. és a II. balkáni háborúban,
(1912-1913) került sor. Ennek eredményeként az Oszmán Birodalom szinte teljesen
kiszorult Európából, és csak Isztambult és Trákia egy részét tarthatta meg balkáni
területeiből.

Gazdasági tekintetben a Balkán államai hasonló gondokkal küzdöttek, mivel a 19.

század elején a mezőgazdaság foglalkoztatta a lakosság 70-80 százalékát. Ezt tükrözte a
gazdaság termékszerkezete is, mivel az agrártermékek adták ennek a túlnyomó részét.
Románia és Bulgária kivitelének zömét (kb. 70 százalék) a búza adta. Szerbia elegendő és
jó minőségű termőföld hiányában a sertésexportra szakosodott. A szintén
termőföldhiánnyal küszködő Görögország az Ibériai-félsziget államaihoz hasonlóan szólő,
mazsola, bor és borpárlatok exportjára szakosodott.
 Az egy főre jutó átlagjövedelem kb. a németországi egyharmadát tette ki. Kisebb
regionális eltérések természetesen előfordultak, mivel a román fejedelemségek némileg
jobb gazdasági eredményeket produkáltak. A 19. század közepétől népességrobbanás volt
tapasztalható a balkáni területeken is. A földterületek elégtelen volta és az alacsony
technikai színvonal miatt az egyes országok nem tudtak megbirkózni a feszítő társadalmi
problémákkal. A túlnépesedett területekről (pl. Görögország) lakossága jobb híján a
kivándorlást választotta.
1885-re Románia, Szerbia, Bulgária és Görögország létrehozta a bankrendszer alapjait,
ami magába foglalta az önálló jegybankot is. A francia és német tőkéből létesült bankok
azonban nem a termelő beruházásokra költötték kölcsönökből beáramló pénz zömét,
hanem a bürokrácia eltartására és főként hadfelszerelésre. Ez oda vezetett, hogy 1898 után
az összes balkáni ország – Románia kivételével – nagyhatalmi ellenőrzés (nemzetközi
pénzügyi bizottság) alá került eladósodás és a kusza pénzügyek miatt. A vasútépítés is
lassan bontakozott ki, mivel 1870-ben még csak 500 km vasút volt az egész Balkánon, s
ez a hossz az I. világháború előestélyéig (1912) 8000 km-ig bővült. A vasutakat főként az
állam által felvett külföldi hitelekből finanszírozták. Szintén az Ibériai-félszigetre utaló
tendencia, hogy a vasútépítés folyamán nem épült ki számottevő háttéripar, s így nem
tudott kedvezően visszahatni a hazai iparstruktúra megteremtésére. A szén- és
fémbányákat csak elszórtan lehet találni a régióban, ami nem tette lehetővé jelentősebb
nehézipari kapacitások létrejöttét. Egyedül Romániában indult jelentősebb – német
befektetésekből finanszírozott - olajkitermelés a 19. század végén. Elmondható, hogy a
Balkán problémái sokban megegyeztek Dél-Európa más régióinak gazdasági-szerkezeti
gondjaival, s ezért 1914-ig itt sem jutott előbbre az iparosítás menete.
1. térkép: A Balkán-félsziget (1878-1914)
Oroszország

Oroszország iparosításának kezdeteit általában Nagy Péter cárig vezetik vissza a

szakirodalomban. De ezzel kapcsolatosan meg kell említeni, hogy a 18. századi üzemek
nagy része állami megrendelésre dolgozott, és ezért gazdaságilag nem voltak
versenyképesek. 1830 körül már észrevehető jelei mutatkoztak az orosz iparosításnak, de
a munkásság száma még ekkor sem érte el a 100 ezer főt. A leggyorsabban a Moszkva
környéki pamutipar fejlődött, majd e mögött messze lemaradva az ukrajnai
répacukorgyártás következett. Szentpéterváron és az oroszok által birtokolt lengyel
részeken - főként Varsótól nyugatra - pamutgyárakkal és nehéziparral is lehetett talákozni.
Az orosz iparosítás egyik kerékkötője a mezőgazdaság volt, amelynek mély szerkezeti
reformokra volt szüksége. Oroszország a 19. század folyamán is agrárország maradt, és a
munkaerő több mint kétharmada itt talált magának megélhetést. A mezőgazdaság
termelékenysége rendkívül alacsony volt, főként az elmaradott technikai színvonal volt
okolható. Ez pedig rávilágított az orosz gazdaság tőkeszegénységére, amely állandó
kerékkötője volt a fejlődésnek. E mellett a birodalom politikai és gazdaságirányítási
rendszere is reformokra szorult. Az 1853 és 1856 között zajlott krími háború elvesztése
rávilágított az orosz haderő gyengeségére, valamint a gazdaság sebezhetőségére és
versenyképtelenségére.
1855-ben II. Sándor cár került hatalomra, aki reformok sorozatát vezette be. A
jobbágyok felszabadításra azonban egészen 1861-ig várni kellett, igazából a nemesség és
a parasztság is elégedetlen volt. A felszabadított jobbágyok tiltakoztak az ellen, hogy
fizetniük kellett földért, míg a földbirtokosok szintén érdekeik elárulásával vádolták a
kormányzatot. Az elégedetlenség 1861 tavaszán egészen a zavargásokig fajult. A
közoktatás színvonalának emelését és elterjesztését célozta meg a közoktatási reform.
Ennek köszönhetően egyre több vidéken hozzáférhetővé vált az alapfokú oktatás:
szépséghibája az volt, hogy fizetni kellett érte és csak az elemi ismeretek oktatására
szorítkozott. 1864-ben fogadták el a törvényszéki reformot, amely biztosította a pártatlan
bíráskodást, élethosszig kinevezett bírák segítségével. Mihail Reutern (1862-1878)
pénzügyminiszter bevezette Oroszországban a központi költségvetés intézményét és
modernizálta az adóbehajtást. E mellett Reutern megalapította az Állami Bankot, amely
elkezdte hitelezni az új üzleti és ipari vállalkozásokat.
Az orosz kormány külföldi tőkére és technológiára alapozva felgyorsította a
vasútépítést. A reformok eredményei az 1880-as évek közepén kezdtek megmutatkozni,
ami tovább gyorsult a következő évtizedben. Az 1891-ben kezdődött el a transzszibériai
vasút építése, amely állami tulajdonú vállalkozás volt. A vasútépítési láz jövedelmezővé
tette a Donyeck-medence vaskohászatának kiépítését a külföldi tőke számára. A Krivij rog
környékén feltárt vasérctelepeket vasúttal összekötötték az 500 km-re lévő doni
szénmezőkkel. 1870-ben még csak a hazai vas- és szénigények 40 százalékát tudták
kielégíteni. 1890-re ez az arány kétharmadra szökött fel sokkal nagyobb szénfelhasználás
mellett. Az 1890-es években az orosz ipari termelés évente átlagban 8 százalékkal nőt,
ami meghaladta a korabeli nyugat-európai ütemet is.
Az orosz ipar fejlődését a kormány vámrendeletekkel is segítette. A vas- és fémárukat
magas behozatali vámok terhelték, míg a nehézipar fejlesztéséhez szükséges berendezések
behozatalát megkönnyítették. Az orosz kormány távol maradt a 19. század
szabadkereskedelmi megállapodásaitól, amely kedvezőtlen hatást gyakorolt volna a
„növendékiparok” fejlődésére.
A 19. század végén az orosz gazdasági potenciál - bruttó gazdasági mutatókban -
hatalmasnak látszott, mivel – az USA, Németország, Nagy-Britannia és Franciaország
után – az ötödik gazdasági hatalommá küzdötte fel magát. Sőt, a 19. század végén
kőolajtermelésben még az addig világelső Egyesült Államokat is megelőzte. Ezek a
statisztikai adatok azonban félrevezetőek, mivel eltakarták az orosz gazdaság szerkezeti
hiányosságait, amit például az egy főre eső szénfogyasztás és -termelés már jobban
érzékeltett.
A fellendülés a 20. század elején megtört, majd az orosz-japán háború és az 1905-
1906-os forradalom miatt visszaesésbe ment át. Az orosz gazdaság és társadalom
szerkezeti sebezhetőségét az I. világháború érzékletesen szemléltette. Az 1917-es
novemberi forrdalom után Oroszország felhagyott a nyugati gazdasági és társadalmi
modellek másolásával, és önálló fejlődési pályát kezdett.

Japán

Japán a 19. század közepéig más ázsiai országokhoz hasonlóan az elzárkózás

politikáját folytatta a nyugati behatolással szemben. A 17. században Tokugava-
kormányzat betiltotta a külkereskedelemet, s ezért a nyugati hajók csak ritkán és szigorú
ellenőrzés mellett köthettek ki a szigetországban. A japánoknak tilos volt külföldre utazni,
s a társadalom is meglehetősen merev struktúrát mutatott, ami a középkori európai
feudalizmussal állítható leginkább párhuzamba.
 A japán gazdasági élet azonban a technikai elmaradottság ellenére működőképes
piaccal és hitelrendszerrel rendelkezett. E mellett az analfabetizmus szintje sem volt túl
magas. Ebben a mutatóban jobban teljesített, mint a korabeli Ibériai-félsziget vagy a
Balkán országai.
Az első - Kína ellen viselt - ópiumháború (1839-1842) sikere után csak idő kérdése
volt, hogy a nyugati hatalmak mikor kezdik el Japán „feltörését”. A változást Metthew
Perry tengernagy flottája kényszerítette ki, aki 1853-ban a Tokiói-öbölben azzal
fenyegette meg a japán-kormányzatot, hogy szétlöveti a várost, amennyiben a sógun nem
létesít diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatokat az Egyesült Államokkal. Az USA-t
hamarosan több más nagyhatalom is követte, s így japán kénytelen volt több „egynlőtlen
szerződést” aláírni. Ezekben a nyugati hatalmak kikötötték, hogy 5 százaléknál nagyobb
vám nem szabható ki termékeikre. A külföldiek kiharcolták maguknak a
területenkívüliség jogát is, ami gyakorlatilag mentesítette őket a japán jog hatálya alól.
A nyugati befolyás erősödése lázadásokhoz és a Tokugava-kormánnyal szembeni
ellenpárt kialakulásához vezetett. Az új párt visszahelyezte a hatalom középpontjába a
császárt, aki korábban csak ceremoniális funkciókat töltött be. Az új uralkodó, Macuhito
uralkodásával (1868-1912) kezdetét vette a Meidzsi-korszak (felvilágosult kormányzat).
Az eredetileg idegenellenes jelszavakkal sikert elért párt a hatalomba kerülés után
módosított beállítottságán. Az új kormányzat nem kiűzni akarta az idegeneket, hanem a
japán érdekek figyelembe vételével együttműködni, és elsajátítani a nyugati tudást.
A japánok gyorsan felszámolták a régi feudális társadalmi berendezkedést, ami az élet
minden területére óriási hatást gyakorolt. A kormány fiatal japánokat küldött ki a nyugati
politikai, gazdasági és társadalmi minták tanulmányozására. Így mindenből a legjobbat
próbálták meg átvenni: a politikai rendszert - francia mintára - erősen központosított
módon szervezték újjá, a hadseregben porosz mintát követtek, a flottánál a brit szervezési
elveket valósították meg, míg a gazdasági és pénzügyi szektort főként amerikai minta
alapján szervezték újjá. E mellett nyugati típusú iskolákat alapítottak, ahová
szakembereket is hívtak.
Az állam által elindított reformokhoz pénzre volt szükség, amelyet csak a
mezőgazdaságból lehetett „átszivattyúzni”. Az 1873-ban bevezetett földadó állandó
bevételi forrást jelentett, mivel nem a termőképességet vette alapul. Ez azzal is járt, hogy a
földek átkerültek a hatékonyabb technikával termelő tulajdonosokhoz, mivel csak ők
voltak képesek megfizetni az adókat.
 A japán pénzügyek rendezését szolgálták a bankrendszer átalakítását célzó reformok,
amelyek több téves megoldás után elvezettek az új központi bank, a Japán Bank
megalapításához. Ezt a Belga Nemzeti Bank mintájára hozták létre, ami azt jelentette,
hogy a többséget magánbefektetők adták, de ezek szigorú állami felügyelet mellett
működhettek. Ezek után már csak ez a bank adhatott ki bankjegyeket, a többi
kereskedelmi-letéti funkcióban működött tovább. A nyugati technológiát az állam
importálta és honosította meg. Az állam megvárta amíg a beruházások működni kezdtek,
majd – sokszor áron alul – túladta őket magánvállalkozóknak, s csak a katonai célokra
termelő üzemeket hagyta meg állami kézben. A leggyorsabb eredményt a
pamutfonalgyártás területén érték el, amely már az 1890-es évekre el tudta látni a hazai
piacot. A századfordulóra már az export 13 százalékát adták a pamuttermékek, s főleg
Koreába és Kínába szállítottak.
Az egyenlőtlen szerződések 30 év után, 1898-ban jártak le, ami lehetővé tette a
nehézipar fejlődését is, mivel a Japán-kormány magas vámokkal és erős támogatási
politikával segítette az ágazat fejlődését. Az I. világháború előtt Japán önellátóvá vált vas-
, acél-, gép- és vegyipari termékekből. A háború kifejezetten jót tett a japán gazdaságnak,
mivel az európai nagyhatalmak háborús termelésre való átállása miatt több külföldi piacot
is meg tudtak hódítani. Az 1880-as évek 6-7 százalékáról 1915-re 22 százalékra ugrott az
export részesedése a bruttó nemzeti termékből. A japán gazdaság növekedése 1870 és
1914 között évi átlagban 3 százalék körül volt, ami még súlyos visszaesések alkalmával
sem ment át recesszióba.
Japán a szűkös nyersanyagkészlet biztosítására területszerző háborúkat kezdett
Kínával szemben, melynek eredményekét – az 1894-195-ös háború után – elfoglalta
Koreát és Északkelet-Kínát, illetve megszállta Tajvant is. Korea azonban nemcsak
gyarmatot és nyersanyagforrást jelentett Japán számára, hanem az ország előretolt
védőbástyája is volt.
Az orosz–japán háború (1904-1905) elsődleges célja a Távol-Kelet feletti ellenőrzés
megszerzése volt. A nyugati nagyhatalmak – főként Nagy-Britannia – Japán mögött álltak
(Németország volt az egyetlen kivétel), mivel érdekeltek voltak Oroszország távol-keleti
pozícióinak meggyöngítésében. A fő csaták Port Arthur kikötő-erődítményénél és
Csuzima-szigeténél zajlottak. A japán csapatok elfoglalták az oroszok fő erősségét Port
Arthurt és Csuzimánál a felmentésre küldött balti-tengeri orosz flottát is szétverték. A
háború lezárásaként Japán véglegesen megkapta Koreát, Mandzsúriát és Szahalin-sziget
déli részt. A japán gazdaság óriási nyersanyagforráshoz és piachoz jutott, amelyet az I.
világháború idején a távol-keleti német gyarmatokkal ki tudott egészíteni. Japán már
1914-ben belépett az antant oldalán a háborúba és megszerezte a csendes-óceáni Mariana-
, a Karolina- és a Marshall-szigeteket, valamint Csingtao német gyarmatvárost Kínában.
Nagyobb ellenállás német részről csak ez utóbbi elfoglalásakor volt.
 4.Magyarország a 19. században

Politika és gazdaság

1848 februárjában a francia forradalom hatására egész Európán forradalmi hullám söpört
végig. A leggyorsabban éppen az epicentrumban, Franciaországban csendesedtek el az
események, míg a legtovább a feszültségekkel leginkább terhelt közép-európai térségben
hullámzottak. 1848 márciusában Bécsben, majd Pesten is megmozdulásokra került sor.
Mindezek az események nagy nyomást fejtettek ki a Pozsonyban ülésező magyar
országgyűlésre, és a törvényeket szentesítő uralkodóra és környezetére. 1848 áprilisában
elfogadta a magyar országgyűlés a modern Magyarország megteremtéséhez szükséges
alapvető törvényeket, amelyek gyökeresen alakították át a politikai és gazdasági környezetet
az országban. Az áprilisi törvények szellemében alakult meg a Batthyány-kormány, amely
felelősséggel tartozott az őt ellenőrző parlamentnek. A törvénykezés lerakta az alapjait a
harmadik hatalmi ág, a polgári bíróságok működésének törvényi alapjait is. A forradalmi
események és az 1848 szeptemberétől állandósuló fegyveres konfliktus az uralkodő és magyar
kormány között ellehetetlenítette az áprilisi törvények teljeskörű kidolgozását és
végrehajtását. Így a politikai és gazdasági átalakulást segítő törvények gyakorlatba ültetése az
1849 őszén levert magyar forradalom és szabadságharc után kinevezett kormányok feladata
lett.
Az 1849 őszétől 1850 nyara között Haynau táborszernagy uralta Magyarországot, aki
véres megtorlással számolt le a császár ellen lázadókkal. Az ezt követő Bach-korszak (1850-
59) már jóval „szelídebb” eszközökkel próbálta meg konszolidálni a magyarországi helyzetet:
besúgói hálózatot építettek ki, a közigazgatási nyelv német lett, ezzel párhuzamosan az
osztrák iskola- és jogrendszert vezettek be. Megjelenik a kötelező és ingyenes népoktatás, de
a közteherviselést is az osztrák adórendszer átültetésével oldották meg. Az önkormányzati
vármegye-rendszert központosított igazgatású kerületekbe szervezték át. Ez azt is jelentette,
hogy Magyarország területi egysége megszűnt, mivel Erdélyt, a Vajdaságot és Horvátországot
leválasztották, és a maradék területet pedig 5 kerületre osztották.
A gazdasági életben is több nagy horderejű döntés született. Az 1853. úrbéri pátens
szabályozta az 1848-as jobbágyfelszabadítás utáni földbirtokviszonyokat. Kármentesítésként
1855-ig a földesurak előleget kapnak, és ezután fele készpénz, fele államkötvény kaptak az
államtól elvesztett földjeikért. A bíróságok az egyenlő jogképesség alapján ítélkeztek, és a
közteherviselést is osztrák mintára szervezték meg. A Mária Terézia idején meghúzott belső
vámhatárok eltörölték. Az egyenes (jövedelemi) és közvetett (forgalmi) adókat, valamint az
illetékek nagyságát a sokszorosára emelték.
Az 1859-es Solferino-i osztrák vereség megmutatta, hogy túlságosan költséges
rendőrállami eszközökkel elnyomni a birodalom felét kitevő Magyarországot. Ez hatalmas
összegeket vont el többek között a hadseregtől, amely így vereséget szenvedett Észak-
Itáliában, s az osztrák birodalomnak le kellett mondani értékes területekről. A bécsi udvar
alkotmánytervezetekkel próbálta megnyerni a magyar politikai elit többségét, amely 1849
őszétől passzív ellenállást tanúsított a központi kormányzattal szemben. Ez természetesen azt
is jelentette, hogy Alexander Bach rendszere megbukott, akinek a helyét Anton Schmerling
államminiszter vette át.
1860 októberében az ún. októberi diploma kínált megoldást a két országrész feszült
viszonyaira. Ez tulajdonképpen nem volt más, mint a közeledés első lépése, amelyet
abszolutisztikus, föderalisztikus és alkotmányos elemeket ötvöző alaptörvényként lehet
elkönyvelni. E szerint a tartományok részt vehettek a törvényhozásban, és a legfontosabb
ügyeket birodalmi tanács intézte. 1861 februárjában látott napvilágot a Februári Pátens, amely
Bécsben ülésező közös parlament ígért. A tanácsban összesen 360 képviselő foglalhatott
helyet, s ebből Magyarországot 85, Erdélyt 26 fő képviselhette volna. A diplomát és a pátenst
nemcsak a magyarok, de lényegében az összes érintett nemzetiség elutasította. A magyar
politikai elit egységes volt a bécsi engedmények visszautasításásban, de a módban már nem
volt egyetértés. Ennek a politikai törésnek lett a terméke az a két párt, amely az 1861
áprilisában összehívott országgyűlésen kristályosodott ki.
a) A Felirati Párt - Deák Ferenc vezetésével – a feliratküldés mellett állt ki, amely a
megszokott törvényes utat jelentette, s ez egyben azt is jelentette, hogy a párt elismerte az
uralkodót törvényes magyar királynak. Ezzel mintegy megelőlegezte a magyar királyi
címet a megkoronázatlan Ferenc Józsefnek.
b) A Határozati Párt - Teleki László vezetésével - a határozatküldés mellett szállt síkra,
ami egyben távolságtartást is jelentett, mivel előfeltételekhez kötötte a további közeledést.
Teleki azonban a szavazás előtt öngyilkosságot követett el, s így Deák minimális
többséggel, de el tudta érni, hogy feliratot küldjenek. Ferenc József azonban a felirat
elutasítása mellett döntött és ezzel egyben az országgyűlést is feloszlatta. 1861 és 1865
között az ún. Schmerling-provizórium alatt visszaállították az abszolutizmust, ami ugyan
nyílt önkényuralmat jelentett, de ezt már a kortársak is átmenetinek tekintették.
Mindeközben az osztrák külpolitika mozgástere – főként a német egység kérdésében - egyre
szűkült, s így elodázhatatlanná válik a magyarokkal való kiegyezés. A kiegyezés alapjait
Deák Ferenc 1865-ös húsvéti cikke tárta a magyar és osztrák nyilvánosság elé, aminek a
lényege az volt, hogy a magyar alkotmányosság és a birodalom érdekei összhangba hozhatók.
A bécsi udvar álláspontjának közeledését közeledését jelezte, hogy Schmerlinget 1865 nyarán
menesztették. A magyarokkal való kiegyezés felé a végső lökést az 1866. évi porosz-osztrák
háborúban Königgrätznél elszenvedett osztrák vereség adta meg.

1867. évi osztrák-magyar kiegyezés

A kiegyezés az 1722-23-ban megalkotott Pragmatica Sanctio alapjaira épült, amely többek

között előírta a közös védelem szükségességét a két országrész között. Erre alapították a
közös ügyek rendszerét, amely a közös kül- és hadügyminisztériumot írt elő, valamint az ezen
tárcák ellátást megteremtő pénzügyminisztériumot. A nem közösügyes, azaz nemzeti
minisztériumok pénzügyeit külön pénzügyminisztérium intézte Bécsben és Budapesten. A
kiegyezéssel visszaállt Magyarország alkotmányos önállósága, és így gróf Andrássy Gyula
vezetésével felelős magyar kormány alakulhatott. Az osztrák-magyar kiegyezést követte a
horvát-magyar kiegyezés (1868), amely belső autonómiát adott Horvátországnak. Ugyancsak
1868-ban fogadták el a nemzetiségi törvényt, amely széleskörű nyelvhasználati jogokat
garantált a magyarországi nemzetiségeknek.
A két ország gazdasági viszonyait nem lehetett levezetni a Pragmatica Sanctio-ból, ezért
erre 10 évre szóló szerződést kötöttek. A kiegyezés után meginduló gazdasági fejlődés miatt
csak a harmadik hosszabbítás idején voltak nagyobb viták a két országrész között. Az 1867-
ben megkötött egyezség 30-70 százalékos magyar-osztrák részesedést írt elő a közös ügyek
finanszírozásában. Ez később –Magyarország gazdasági súlyának növekedésével - 36-64
százalékra módosult. Ebből a hozzájárulásból fizették többek között a közös hadsereget, és a
közös külpolitika költségeit. A közös gazdaságpolitika megkövetelte a pénzügyek és
kereskedelem összehangolását. 1878-ban jött létre az Osztrák-Magyar Bank, amely
meghatározta a birodalom pénzforgalmát. 1892-ben e pénzintézet hajtotta végre az áttérést az
ezüstalapú forintról az aranyalapú koronára, amely nélkülözhetetlen előfeltétele volt a
nemzetközi aranystandardhoz való csatlakozásnak. A közös kereskedelempolitika előfeltétele
a belső vámhatárok megszüntetése, és a birodalom külső határain meghúzott külső vámhatár.
A magyar kormány első intézkedései között átvállalt az osztrák államadósságból 29,2 millió
forintot, ez egyfajta méltányossági gesztus volt, mivel többek között ebből a felhalmozott
adósságból fedezték az ország korábbi elnyomását. A két országrész gazdasági
integrációjának része volt az is, hogy Magyarország elfogadta az osztrák adórendszer
érvényességét.

A malomipar

Magyarország gazdaságát a kiegyezés után kb. háromnegyed részben a mezőgazdaság

határozta meg, ami azt is jelentette, hogy az ipar fejlődése is erről a bázisról kellett, hogy
elrugaszkodjon. A birtokstruktúrában a nagybirtok volt a meghatározó, mivel a parasztság a
földek kb. 40 százalékát kapta meg a jobbágyfelszabadítás után. Ez a részesedés jóval kisebb
volt annál, amekkora területet művelt 1848 előtt. A saját tulajdonba került föld megnövelte a
termelési kedvet, ami megmutatkozott a hozamokban is. A nagybirtok a gépesítéssel tudta
növelni a kibocsátását. A termékstruktúra meglehetősen egyoldalúvá vált a 19. század végére,
mivel eluralkodott a szántóföldi termelés, s ezen belül kb. 70 százalékban a gabonatermesztés
vált meghatározóvá. A gabonatermesztés terjedését és piacra jutását a folyólecsapolások és –
szabályzások, valamint a vasút kiépülése is nagyban elősegítette. A malomipar kibontakozását
az Egyesült Államokban zajló polgárháború (1861-1865) is segítette, mivel az amerikai
gabona kiesése miatt nagy kereslet bontakozott ki a magyar gabona iránt. Az
állattenyésztésben lassabban honosodtak meg a nyugati minták, mivel például a hagyományos
szürke marhát csak lassan szorították ki a jobban tejelő nyugati fajták.
Az adottságok tehát egyértelműen a malomipar kifejlődésének kedveztek, ami egyben az
iparosítás első hullámát is jelentette. A gabonatermesztés túlsúlya mellett fontos volt a vasút
koncentráló szerepe is, amely abban nyilvánult meg, hogy viszonylag nagy területről
megfizethető áron Budapestre és környékére (pl. Kecskemét, Cegléd) lehetett szállítani az
ország gabonatermésének jelentős részét. Európai méretekben is hatalmas malomipari
kapacitás fejlődött ki Magyarországon a 19. század második felében. Ez azonban azt is
jelentett, hogy a gyengébb években kihasználatlanok voltak a kapacitások. Erre a helyzetre
dolgozták ki az ún. őrlési forgalmat, amely lehetővé tett külföldi gabona behozatalát őrlési
célokra. Ezt az jelentette, hogy a behozott mennyiséget (100 kg gabona = 70 kg liszt) ki
kellett vinni, s így nem jelenhetett meg a belföldi piacon. A szabályozás azonban nem
tartalmazott időbeni megkötést, s így a malmok visszatarthattak mennyiséget a magas hazai
árak letörésére. A termelők és a malmok közötti állandósult érdekellentét miatt a kormányzat
1900-ban eltörölte az őrlési forgalmat.
Szintén a mezőgazdaság által nyújtott kedvező feltételek mentén fejlődött a szesz- és
cukoripar, amelynek viszont szembe kellett nézni a fejlettebb cseh és osztrák gyárak
konkurenciájával. A közös vámterület miatt nem lehetett behozatali vámokkal helyzetbe hozni
a hazai gyárakat, ezért a kormányzat az 1880-as években ún. iparpártoló törvényeket
fogadtatott el. Ez lényegében azt jelentette, hogy adópolitikán keresztül a hazai termelők
extraprofitra tettek szert, s ezt visszaforgatták a termelés korszerűsítésére. Ebben az
időszakban óriási kapacitások alakultak ki például Budapesten és Győrben. Ebben az
időszakban települ meg Magyarországon az osztrák Dréher-gyár is, amely a magyar
sörgyártás egyik zászlóshajójává válik. A kőbányai telep nem sokkal később a legfontosabb
telepe lett a kiépülő cégbirodalomnak (Schwechat, Trieszt).

2. Térkép: Ausztria-Magyarország a 19. század végén

A hitelezés és banktőke
A vasút és az ehhez szükséges bányászati, kohászati háttér kiépítéséhez külföldi tőkére
volt szüksége az országnak. Ez azonban az ingatag belpolitikai helyzet miatt a kiegyezés előtt
csak kis tételekben csordogált az országba. A kiegyezéssel megteremtődött a „tőkebarát”
politikai és gazdasági környezet, amelyet lényegében a tőke kényszerített ki azzal, hogy nem
volt hajlandó finanszírozni Bécs neoabszolutista politikáját Magyarországgal szemben.
 A tőke beáramlását bankalapítási hullám jelezte, mivel többek között ekkor jöttek létre a
korszak meghatározó pénzintézetei. A 19. század első felében viszonylag kevés és tőkében
nem túl jelentős bankok alakultak. Ilyen volt például az 1842-ben alapított Pesti magyar
Kereskedelmi Bank, amely az 1848-49-es szabadságharc idején a ún. Kossuth-bankók
kibocsátást intézte. A kiegyezés után alakult bankok nagy része a birodalom nyugati részéből
települ át, és kezdi meg magyarországi befektetéseit.
A legjelentősebben voltak a Magyar Jelzálogbank, Magyar Leszámítoló- és Pénzváltó
Bank és a Magyar Általános Hitelbank (MÁH). Ez utóbbi 1867. október 1-jén kezdte meg
tevékenységét. A Magyar Általános Hitelbank a kiváló pozícióját nemcsak a rendelkezésére
álló jelentékeny tőkének köszönhette, hanem annak is, hogy egyedüli magyarországi tagja
volt Közép-Európa leghatalmasabb pénzügyi csoportjának, a Rothschild-hitelintézeti bankár-
csoportnak. Ennek az összeköttetésnek köszönhetően a bank nagy szerepet vitt a magyar
pénzügyek és vállalkozások történetében, mivel alig néhány kivételével, minden nagyobb
pénzügyi műveletet, melyet Magyarország 1867 után foganatosított, ez a csoport hajtott
végre.
A magyarországi vasúti hálózat jelentékeny részéhez ez a csoport szerezte be az építési
tőkét, mint például az alföld-fiumei vasút, arad-temesvári vasút, budapest-pécsi vasút, magyar
nyugati vasút. A magyar állam egyik legjelentősebb pénzügyi művelete, melyeket a MÁH
hajtott végre, a keleti vasúti kötvények, a magyar vasúti kölcsön kibocsátása, valamint az
1878-as boszniai okkupáció hiteleinek beszerzése voltak. Az iparfinanszírozás terén egy
pénzintézet sem közelítette meg azt a nagy tevékenységet, melyet a Magyar Általános
Hitelbank kifejtett, mivel többek között ez a csoport alapította a Drasche-féle gyárat, a szegedi
gáztársulatot, a fiumei rizshántoló- és rizskeményítő-gyárat, a fiumei kőolaj-finomítót, a
magyar cukoripar részvénytársaságot, a brassói cellulóza-gyárat, a magyar fém- és lámaáru-
gyárat. De ezen túl később még szövetségre lépett a Ganz és társa vasöntő- és gépgyár
társasággal is, melynek villamos osztályát bővítette ki.
Az 1870-es évekre Magyarországot is elérte a világ több részén is megfigyelt
monopolizáció, amely többek között azt jelentette, hogy 5 fővárosi bank kezében
összpontosult a hitelintézeti vagyon 58%-a. A magyarországi tőke olyan finánctőkés
csoportok, intézmények kezében volt, mint például Lánczy Leó, Weiss Fülöp, Konfeld
Zsigmond vezette pénzintézmények. Elmondható, hogy kb. 50 család kezében összpontosult a
banktőke 20, és jövedelmek 50 százaléka.
A vasút kiépítése
A vasútépítés éppen ebben az időszakban élte virágkorát az európai kontinensen és az
Egyesült Államokban. Ez főképpen annak volt köszönhető, hogy a vasút gyorsabb és
megbízhatóbb volt, mint a közúti vagy vízi szállítás. A belvízi 3-4-szer, míg a szárazföldi
szállítás 10-szer volt drágább a vasútinál.
Baross Gábor közmunka- és közlekedésügyi miniszter munkássága: Az áruszállítás
mellett egyre nagyobb jelentősére tett szert a személyszállítás, főképpen, miután 1889-ben
bevezették Baross Gábor miniszter nevéhez fűződő vasúti zónatarifa-rendszert. Baross
ötletére a vasúti hálózatot távolsági zónákra osztották, a szomszédos zóna állomásai között
lényegesen leszállították a díjtételeket, s így 225 kilométer felett egy végtelen zónát hoztak
létre, ahol nem emelkedett a viteldíj. Budapestről Brassóba (731 km) ugyanannyiba került az
útiköltség, mint Nagyváradra (249 km). Brassóból Budapestre a 32 forintos jegy árát 7
forintra csökkentette az új tarifa. Megvalósulhatott Baross híres, sokat idézett mondása: „Azt
akarom, hogy a brassói ténsasszony is Budapestre jöjjön kalapot venni!” Ennek köszönhetően
ugrásszerűen megnőtt a vasúton utazók száma, mivel míg a bevezetés előtt a magyar vasutak
6,1 millió utast szállítottak, addig 1891-ben (3 évvel később) ez a szám már elérte a 26,7
milliót.
A dualizmus alatt kiépült vasúti hálózat az I. világháború előtt elérte 21200 km-t, amelyből
18933 km volt a Magyar Államvasutak (MÁV) kezelésében.
A vasút fejlesztésének – a tőkeerő mellett – voltak technikai, technológiai és logisztikai
előfeltételei. Elsősorban a bányászati és kohászati kapacitásokat kellett ugrásszerűen
megnövelni, hogy lépést tudjon tartani a nyersanyag és alapanyag-kereslettel. A vasúthálózat
építésével párhuzamosan nehézipari központokat kellett létrehozni. A legjelntősebb
bányászati központok Erdélyben (resica-dománi feketeszén bánya, petrozsényi szénmedence)
és Pécs környékén voltak. A szén- és vastermelés már 1873-ra megduplázódott, ami nem
utolsó sorban a nehézipar egyre nagyobb koncentráltságának is köszönhető volt. Ebben az
időszakban a vastermelés 97 százalékát 3 nagyvállalat szolgáltatta (Rimamurány-salgótarjáni
Vasmű, Osztrák-Magyar Vasúttársaság resicai üzeme, vajdahunyadi és tiszolci állami
vasművek).
A tőkebeáramlás gyáralapítási hullámot indított el, illetve a meglévő gyárak mérete és
technikai színvonala is emelkedett. A dualizmus idején nagyvállalati méretet elért üzemek
közül is kiemelkedett a Ganz és Társa Rt, amelyet 1845-ben alapított a svájci származású
Ganz Ábrahám.
 A gyár egyik legsikeresebb terméke a kéregöntésű vasúti kerék volt, amelyből 1867
novemberéig már 100 000 darabot leszállított a különféle vasúttársaságoknak. Ez az újítás
megnövelte a vasúti szerelvények megbízhatóságát és teherbíró képességét. A gyár a
malomipari berendezések terén nagy sikereket ért el, amelyek közül kiemelkedett Mechwart
András acélhengerszéke, amely a korábbi kőőrlési technikánál jobb minőségű lisztet adott.
Mechwart András 1878-ban megalapította a Ganz-gyár elektromos osztályát. Ekkor került
a gyárhoz Zipernowsky Károly, aki átvette az elektromos részleg vezetését, és megkezdte
váltakozó áramú kísérleteit. Hozzá csatlakozott két kiemelkedő műszaki újító Déri Miksa és
Bláthy Ottó Titusz. A gyárban született meg 1885-ben hármójuk világszabadalma, amely
megoldotta a transzformátoron alapuló villamosenergia-elosztásnak és energiaátvitelnek
kérdését. Ez tette lehetővé a későbbiek folyamán a fogyasztóhelyek függetlenítését
egymástól.
Szintén kiemelkedő helyet vívott ki magának a magyar iparfejlődésben a csepeli Weiss
Manfréd Művek, amely az 1890-es évekre lett meghatározó hadiipari vállalattá.
A textil- és cipőipar a dualista korszak egészében jelentéktelen volumenben termelt, mivel
képtelen volt megbirkózni a birodalom nyugati felében termelő osztrák és cseh üzemekkel.
A magyarországi gazdasági fejlődés gyors, de egyenlőtlen volt. Ez főként a területi és
térszerkezeti egyenlőtlenséget jelentett. Az ipar túlnyomó része Budapesten és környékén
koncentrálódott. E mellett a Felvidék középső részén és Dél-Erdélyben létesültek jelentősebb
ipari központok. Az nagyobb része (pl. Alföld, Dél-Dunántúl) csak szigetszerűen
elhelyezkedő kisebb kapacitásokkal rendelkezett.

Társadalmi tagozódás

Az Osztrák-Magyar Monarchia 52,7 millió (1914) lakosával a korabeli Európa egyik

legnagyobb belső piacával rendelkező állam volt. Ebből kb. 21 millió lakosa volt a Magyar
Királyságnak, amely viszony nemzetiségileg és vallásilag is meglehetősen vegyes volt. Ebben
jelentősen különbözött Európa jóval homogénabb politikai és gazdasági vezető hatalmaitól
(Nagy-Britannia, Franciaország, Németország). Az 1910-es népszámlálás alapján a
magyarság adta a népesség 54,5 százalékát, majd románok (16 százalék) és a szlovákok (10
százalék) következtek. A maradék részarányon a ruszinok, szerbek, németek, és horvát
osztoztak.
A felekezeti megoszlás legalább ilyen tarka képet mutatott, amely keresztbe metszette a
nyelvi-kulturális választóvonalakat. A katolikus adták a lakosság 48 százalékát, akik főképpen
a magyar, szlovák., német és horvát ajkúak köréből kerültek ki. A görög-katolikus kb. 11
százalékát jelentették a népességnek, és főképpen az északkelet-magyarországi ruszinok és
erdélyi románok tartoztak ide. A reformátusok 15 százalékát adták a népességnek és néhány
apró kivételt (pl. Kassa környéki szlovák reformátusság) leszámítva, magyar anyanyelvűek
alkották. Az evangélikus egyház a lakosság 7,8 százalékát tömörített, és főképen szlovák és
német anyanyelvűek voltak tagjai. Az ortodox (görög-keleti) felekezetnek szinte kizárólag (14
százalék) román és szerb hívei voltak. A zsidóság 5 százalékban volt jelen a magyarországi
társadalomban, és leginkább magyar vagy német nemzetiségűnek vallotta magát.
A szociális kérdések az 1848-as jobbágyfelszabadítás nem tudta orvosolni, mivel a
parasztság tömegei nem jutottak földhöz, így zsellérként vagy cselédként volt kénytelen
eladni munkaerejét. A vidéki zsellérek életét tovább nehezítette, hogy a polgári földtulajdon
bevezetésével kiszorultak egy sor közösségi haszonvételből, amelyet a faluközösség vagy a
földbirtokos jóvoltából élveztek. Az erről a kényszerpályából való kitörést jelentette az 1867
után meginduló iparosodás és városiasodás, amely megélhetést kínált az új építkezéseken –
főképpen Budapesten - és ipartelepeken a vidékről beáramló népességnek. A magyar
társadalom egyik akut problémáját jelentette a dzsentrik (elszegényedő nemesek) duzzadó
rétege, amely a közigazgatásban, állami állásokban próbált magának elfogadható jövedelmet
biztosítani. A magyarországi városi létnek s így polgárosodásnak az egyik meghatározó
vonása a külföldiek, illetve idegen anyanyelvű és kultúrájú beáramló népesség általi
meghatározottság lett. A Magyarországra települő németek és a német anyanyelvű zsidóság
adta a polgári réteg legbefolyásosabb rétegeit, legyen szó iparról vagy pénzügyekről. Ez a
meghatározottság az I. világháború után törésvonalként mutatta meg magát a különféle
társadalmi mozgalmakban.
 1. ábra: Az osztrák-magyar kiegyezés (1867) magyarázó sémája

osztrák császár (Ferenc József ) magyar király

osztrák parlament osztrák kormány magyar parlament magyar kormány

Közös ügyek: hadügy, külügy és pénzügy (pénzügy csak az előző két tárca
finanszírozására)
Delegációk 60-60 küldött a két parlamentből a közös ügyek ellenőrzésére
(közös parlament helyett)
 5.Gazdasági fejlődés a 19. században: intézményi keretek,
szabadkereskedelem és aranystandard

A 15. század végéig a Földközi-tenger medencéje (Mediterráneum) és az Európa

északi partvidékén húzódó Hanza-kerskedelem jelentette a fő távolsági kereskedelmi
útvonalakat. Míg a déli útvonalon Ázsia - főként Kína és India - árui jutottak el Európába, az
északi útvonal Oroszországot és a balti régiót kapcsolta be a kereskedelmi vérkeringésbe.
1492, Amerika felfedezése után azonban Európa kerekedelme áttevődött az Atlanti-
óceán térségébe, és kialakult az Európa-Afrika-Amerika háromszögkereskedelem. A
hagyományos európai kereskedelmi hálózat hanyatlását jól érzékelteti a Hanza-városok
gyűlése 1669-ben, amelyen Lübecken, a székvároson kívül már cask 5 másik város
képviseltette magát, míg a fénykorában 220 részvevő is volt.
A világkereskedelem atlanti központúsága a 19. századtól válik teljesen egyértelművé,
amikor a két korábbi központ India és Kína fokozatosan elveszti addig még megmaradt
befolyását a világkereskedelemre. Indiában a brit térnyerés fokozatos volt, s már a 17.
századtól jelentős befolyással voltak az indiai szubkontinens kereskedelmére. Az indiai brit
uralom hivatalos kezdete (1757) után a brit Kelet-indiai Társaság egyre nagyobb kereskedelmi
forgalmat bonyolított, amely révén pénzt veretett és hadsereget is fent tudott tartani. Kínát
ezután az indiai katonai és kereskedelmi bázisokról sikerült térdere kényszeríteni az első
(1839-1842) és második (1856-1860) ópiumháborúban. Kína alávetettségét a kikötők
megnyitása mellett leginkább az előnytelen kereskedelmi szerződések és a deficits
külkereskedelm jelezték. A 19. század első évtizedeiben Kína kereskedelmi többlete még 26
millió dollárt tett ki, ezzel szemben 1828 és 1836 között mintegy 38 millió dollár deficitet volt
kénytelen elviselni a kínai állam kereskedelme. Az ópiumkereskedelem tehát inkább a
deficitnövelő volta miatt lett háborús ok, mintsem az emberre való egészségpusztító hatása
miatt. 1853-1854-ben – ahogyan már korábban szó esett róla – Perry sorhajókapitány
diplomáciai manőverei után az elzárkózó Japánt is sikerült “feltörni” az USA-nak, mely
megnyitotta a szigetországot a Nyugat kereskedői előtt.
A 19. század negyvenes évei után Nagy-Britannia és a Nyugat hatalmai előtt már
szinte semmiféle akadály sem volt a világkereskedelem megszervezése előtt. Ekkorra már
elhárultak a természetes és mesterséges akadályok, amelyek fékezték a bővülést.
a) a magas szállítási költségeket a gőzhajó és a vasút megoldotta;
b) a protekcionizmust pedig fokozatosan számolták fel.
A 19. század folyamán Angliában egyre inkább a szabadkereskedelem hívei kerültek
többségbe. A 18-19. század fordulóján erős támogatást kaptak a születőben lévő
közgazdaságtan tudományától is. Adam Smith (1776) és David Ricardo (1819) munkássága
nyomán a “komparatív előnyök” tana egyre inkább elfogadottá vált és a protekcionizmus
feladására ösztönözte a brit gazdaságpolitika irányítóit. Ricardo a konzervatív tory part
földbirtokos lobbiját tette felelőssé a magas gabonavámokért, amelyek fékezik a profit
képződést és ezzel az össztársadalmi jólétet is. A Peel-kormány az írországi burgonyavész
ürügyén fogadtatta el a gabonavámok eltörlését. Az 1850-es években fokozatosan építették le
a vámokat, s így 1860-ra már cask néhány behozatali vám maradt életben, amelyek nem brit
termékeket érintettek (pl. kávé, tea, fűszerek). Az intézkedések végeredményeként 1860-ban
több vámbevétel folyt be az államkasszába, mint 1842-ben, pedig a vámok többségét
megszűntették, illetve egyes tételeknél csökkentették.

A brit- francia egyezmény (1860)

A szabadkereskedlemhez vezető út első jelentős állomása a Cobden-Chevalier

szerződés volt, amelyet Nagy-Britannia és Franciaország kötött. Franciaországban 1860 előtt
hagyámányosan az erős vámvédelem hívei voltak többségben, ezért csak azután sikerült
elfogadtatni a szerződést, hogy az 1851-ben puccsal hatalomra került III. Napóleon a
parlament megkerülésével saját hatáskörében kötötte meg a szerződést. A szerződés – francia
részről - a M. Chevalier-ről kapta a nevét, aki a Collége de France tanáraként jelentősen
hozzájárult a szerződés megszületéséhez. A britek lényegében eltörölték az összes vámtételt, s
csak egy kis százalékot hagytak, amely az állami kiadásokat fedezte. A franciák 15 százalékra
csökkentették az angol textiltermékekre kirótt illetéket.
A brit-francia egyezmény egyik legmaradandóbb eleme a legnagyobb kezvezmény
elvének alkalmazása volt, ami azt jelentette, hogy ha felek bármelyike egy harmadik
országgal kedvezőbb megállapodást köt, akkor az automatikusan érvényesül kettejük
kereskedelmében is.
Az 1860-as években sorra születtek a kereskedelmi szerződések Franciaország és a
jelentősebb európai országok között. A legnagyobb kereskedelmi egyezmény itt is
alkalmazásra került, s így sorra épültek le a vámok. A protekcionizmus feladását csak a fejlett
iparral és mezőgazdasággal rendelkező országok engedhették meg maguknak, s így nem
meglepő, hogy a nagyhatalmak között leginkább sérülékeny és fejlettlen ipari háttérrel
rendelkező Oroszország mindvégig távol tartotta magát a szabadkereskedelem teljes
elfogadásától. Az 1870-es évekre Európa fejlett országai szabadkerskedelemre tértek át, ami
alkalmazkodásra késztette minden országban a termelőket. Ennek következtében az
áringadozások fokozatosan globális méreteket öltöttek, mivel nem álltak meg egy-egy ország
vámhatárain. A válságok globális jellege ezek után méginkább nyilvánvalóvá vált, mivel a
közgazdászok számára rövid, közepes és hosszútávú ciklusok formájában megfigyelhetővé
vált.
A 19. század szinte mindegyik évtizedére jutott hosszabb vagy rövidebb ideig tartó
válság, amelyet reális (pl. technikai újítások, hatékonyságjavulás) és monetáris okokkal
magyaráztak. A napóleoni háborúk végén a háborús hiányok miatt tetőztek az árak, majd
1850-ig fozatosan csökkent az árszinvonal, amit főként a technikai újítások bevezetésének,
tömeges alkalmazásának tulajdonítanak (pl. gőzgép). Az arany mennyisége is nagymértékben
befolyásolta a ciklusokat, s így nem meglepő, hogy a kaliforniai (1849) és ausztráliai (1851)
aranybányák felfedezése után esni kezdtek az árak. 1873-ban a bécsi és New York-i
tözsdepánikot követően újabb áresési hullám volt tapasztalható az 1890-es évek közepéig. A
századforduló tájékán újabb aranylelőhelyekre bukkantak (Alaszka, Kanada, Dél-Afrika,
Szibéria), ami az I. világháborúig újra lefelé vitte az árakat.
Az 1860-as éveket követően az ipari tőke a szabadkerskedelmi egyezményeknek
tulajdonította az áreséséket, ami annyiban igaz volt, hogy a szállítási költségek esésével
korábban elképzelhetetlen távolságokból is érkezett versenytermék Európába. Az amerikai
polgárháborút követően megjelent Európában az észak-amerikai gabona. Ez főként
Németországban okozott elégedetlenséget, ahol a junkerek az ipari lobbi támogatásával
kersztül tudták vinni a vámtörvények szigorítását. 1879-ben új vámtörvényt fogadtak el
Németországban, amelyet több más európai ország is követett. Franciaország például 1881 és
1882-ben fogadott el törvényeket, igaz ezek jóval enyhébbek voltak a németországinál. Ez
azonban nem tudta megakadályozni a francia-olasz vámháborút (1887-1898). Oroszország a
korszak egészében megmaradt a protekcionizmus talaján, ami 1892 és 1894 között német-
orosz vámháborúhoz is vezetett. Az Osztrák-Magyar Monarchia mint az európai gazdasági
térség közepesen fejlett országa általában óvatosan kötött kereskedelmi szerződéseket, és fel
is mondta azokat, ha érdekei úgy kívánták. Az Egyesült Államok 1865-ben véget ért a
polgárháború, amely a protekcionizmus győzelmét hozta, ami leginkább a győztes észki
államok iparfejlesztési politikáját támogatta.
A szabadkereskedelem elvének alkalmazása Nagy-Britanniában töretlen maradt a
versenytársak vámtörvényei után is. A külföldi, főleg német árukkal szemben fogadták el az
ún. védjegytörvény (Merchandise Mark Act) 1887-ben, amely kötelezte a származási ország
feltüntetését a termékeken. Tehát a német áruk megjelölésének kötelezettsége már az I.
világháború előtt megjelent, s nem a világháborús bojkott terméke volt. A brit kormány a brit
fogyasztók hazfiasságát próbálta segítségül hívni a protekcionizmussal szemben. A kísérlet
azonban ellenkező hatással járt, mivel a “Made in Germany” felirat éppen a német áruk
megbízhatóságra hívta fel a figyelmet, s így nemsokkal ezután már a gyártók önkéntes alapon
látták el ilyen cimkével termékeiket, hogy megkülönböztessék azokat a versenytárs országok
gyártóitól. Dánia a brittekhez hasonlóan maradt a szabadkereskedelem mellett, mivel éppen
ebben az időszakban tért át az ország az intenzív állattartásra, s ezért az alacsony amerikai
takarmánygabona-árak éppen, hogy segítették a dán termelőket.
A fenti nehézségek ellenére a nemzetközi kereskedelm évi 4,5 százalékos növekedést
ért el az I. világháború előtti két évtizedben. Nagy-Britannia, Franciaország és Németország
nemzeti össztermékének 15-20 százalékát adta az export, míg a kisebb országok még jobban
függtek a kiviteltől. A századfordulón már nagy belső piaccal rendelkező USA szintén
erőssen kitett volt a nemzetközi kereskedelemnek. A nemzetközi kerekedelem 1860 és 1913
közötti felfutása példanélküli volt, s csak a II. világháború után kialakuló nemzetközi
gazdasági integrációban elért eredményekkel vethető össze.

A nemzetközi aranystandard-rendszer

Az I. világháború előtti szabadkereskedelem példátlan bővülését a szakirodalom

összefüggésbe hozta az aranystandard-rendszer megteremtésével, amely egyenértéket adott a
benne résztvevő országok pénznemeinek. A történelem folyamán különböző egyenérték-alap
(pl. föld, állat, termény, nemesfém) biztosította a csere zökkenőmentes lebonyolítását. A
nemesfémek közül az arany és az ezüst volt a leggyakoribb cserealap, amelyek nemcsak
anyagi, de a hagyományos világképben erős spirituális tartalommal is bírtak. Az arany és
ezüst a hagyományos világképben a hétbolygó-rendszer két legfontosabb bolygóját, a Napot
és a Holdat jelképezte. Ugyanakkor ez a két égitest jelenítette meg a férfi (termető) és a női
(befogadó) princípiumokat is.
A középkor folyamán az aranyat és ezüstöt párhuzamosan használták a legtöbb
országban. A középkori Angliában például egy font sterling 0,45 kg ezüstnek felelt meg. A
papírpénz forgalom előretörése után a forgalomban lévő pénznek nemesfém fedezete volt,
amelyet a keseskedelmi bankokban (aranyművesek), illetve 1694 után az angol jegybankba
(Bank of England) nemesfémre lehetett cserélni. A pénzrendszerbe a háborúk zavart hoztak,
mivel a jegybank a háború ideje alatt nem váltotta be a papírpénzt, s így kényszer-
bankjegyforgalmat erőltetett a gazdaság szereplőire. David Ricardo a liberális párthoz (whig)
szoros szálakkal kötődő közgazdász többek között erre vezette vissza a brit gazdaság
válságának okát a napóleoni háborúkat követő időszakban.
1815 után a brit kormány a gazdasági válságok hatásainak kiküszöbölésére bevezette
az arany alapú fontot, amelyet parlamenti törvénnyel is megerősített. Egy aranyfont 7,3225 g
aranynak felelt meg, de ehhez még három feltétel kapcsolódott, amely stabilizálta az
aranyalapú pénzforgalmat.
1. A Királyi Pénzverde köteles volt rögzített áron korlátlan mennyiségű arany vételére
és eladására;
2. A jegybank – és a kereskedelmi bankok – köteles volt átváltani a monetáris
kötelezettségeket (pl. bankjegyeket, számlakövetelések);
3. Fel kellett oldani minden akadályt, amely korlátozta az arany behozatatlát és
kivitelét.
A fentiekből következően a jegybank aranykészletéhez igazodott a pénzforgalom nagysága és
a hitelkínálat szintje. A törvényből az is nyilvánvalóvá vált, hogy az arany ki- és beáramlása
az országba érzékelhető ingadozást hozott az árak szintjébe. Az árszinvonal ugyanis abban az
esetben volt stabil, ha a be- és kiáramlás kiegyensúlyozott volt. A 19. században felfedezett új
aranylelőhelyek (pl. Kalifornia, Ausztrália) – a fentiek tükrében – erős ingadozást idéztek elő
a pénzforgalomban, mivel rengeteg arany áramlott be.
Kaliforniai aranyláz (1848–1855): Az aranyláz 1848 januárban kezdődött, amikor egy
colomai fűrészmalom (Sutter's Mill – Sacramento-tól 70 km-re) mellett az egyik munkás
aranyat talált. A felfedezés híre gyorsan terjedt, annak ellenére, hogy a terület tulajdonosa
titokban akarta tartani. Az arany és meggazdagodás utáni vágy kb. 300 ezer embert vonzott
Kaliforniába az Amerikai Egyesült Államok más területeiről, valamint külföldről. A mai
értéken számítva is több milliárd dollárnyi aranyat termeltek ki a vállalkozó szellemű
bevándorlók, ami fordulópontot jelentett a régió fejlődésében. Sacramento, - de főként San
Francisco - pár faházból álló telepből virágzó várossá nőtte ki magát. Az egykori határvidéken
(Frontier) gyorsan megjelentek a civilizáció vívmányai, illetve kiépült a közigazgatás,
melynek következményeként 1850-ben Kalifornia az USA tagállama lett.
Ezzel ellentétes folyamatként a hirtelen aranykivitel deflációhoz vezetett és pénzpiaci
pánikhoz.
A 19. század első felében a legtöbb iparosodó országban ezüst vagy bimetál (arany-
ezüst) alapú pénzrendszer működött. A brit gazdaság meghatározó pénzügyi ereje miatt
érzékelni lehetett az aranystandard-rendszer kilengéseit az egész világon.
 A Nagy-Britannia versenytársainak kihívást jelentett az aranystandard-rendszer, ezért
különféle stratégiák mentén eltérő válaszok születtek. Franciaország a Latin Monetáris Unió
(1865-1927) létrehozásával kívánta kivédeni az aranyfont kedvezőtlen hatásait. A francia
frank blokkhoz a frankofón országok (Belgium, Svájc), a dél-európai latin régió (pl.
Olaszország, Spanyolország) és a Balkán országai (pl. Görögország, Szerbia és Románia)
csatlakozott. Az Osztrák-Magyar Monarchia nem lett tag, de részt vett a pénzrendszerben. Az
aranystandardhoz hasonlóan rögzítették az árfolyamot, ebben az esetben bimetál (arany-ezüst)
alapon.
A bevezetés utáni néhány évvel már problémák jelentkeztek: a nemesfémek piacának
árváltozásai, a papírpénzforgalom elterjedése és különösen az I. világháború szétzilálta a
pénzrendszer. Az 1870-es években Kaliforniában az arany mellett jelentős ezüstkészleteket is
feltártak, ami megingatta az ezüst árfolyamát. Az 1870-1871-es porosz-francia háború után
Németország – nem utolsó sorban a Franciaországtól kapott jelentős hadisarcból –
másodikként állt át az aranystandardra. Ezt követte több más állam átállása is az aranyalapra,
ami hatalmas mennyiségű ezüstöt zúdított a piacra, mivel az ezüstalapot elhagyó országok
többé nem kívántak tartalékolni ebből a nemesfémből. Ez 1873-tól végleg mélypontra küldte
az ezüst árfolyamát. Az árinfláció kivédése miatt a tagállamok először korlátozták, majd
beszüntették az ezüstvásárlást. A rendszer tehát megingott ezért nem jelentett komoly kihívást
a britek által kezdeményezett aranyalapú valutára. Ezután a nagyobb országok sorra
jelentették be csatlakozási szándékukat az aranystandard-rendszerhez. 1879-ben az Egyesült
Államok, majd az Osztrák-Magyar Monarchia (1892) és Oroszország (1897) is áttért az
aranyalapra.

Nemzetközi migráció és tőkebefektetések

A 18-19. században egyre jellemzőbb lett a termelési tényezők (tőke, munkaerő)

mobilissá válása. A gyarmati területeken – elsősorban Észak-Amerikában – hatalmas szabad
és termékeny területek vártak arra, hogy újonnan érkezett telepesek népesítsék be. A 18.
század végén még a brit szigetekről áramlott a legtöbb bevándorló az Újvilágba és más
gyarmati területekre. Ahogy a modern ipari és mezőgazdasági technika és a vele járó
népességrobbanás keletre tolódott, úgy nőtt idővel a Közép- és Észak-Európa felől érkező
kivándorlók száma. A 19. század közepén már a németek és a skandinávok, majd a 19-20.
század fordulóján az olaszok és Közép-Európa többi népe, köztük a magyarok és szlovákok.
Így Európa egy-két állam kivételével (pl. Franciaország) évente százezreket bocsátott ki az
Amerikába. A 19. század folyamán kb. 60 millió ember vándorolt ki az Újvilágba (pl. USA
területe 35 millió, Brit Birodalom 10 millió, Latin-Amerika 10-15 millió) Csak a
századfordulón (1890 után) - az első bevándorlást korlátozó intézkedésekig (1921) - kb. 19
millió bevándorló érkezett az Egyesült Államokba.
A munkaerő - addig példátlan mértékű mozgása mellett - a tőkekivitel is rendkívül
nagymértékben megnőtt. A tőkekivitelnek főként két formája volt jellemző: külföldi
befektetések és az ún. láthatatlan export. A külföldre irányuló befektetések forrása nagyrészt
az exportból származó bevétel volt, míg a láthatatlan exportba a tengeri fuvarozásból, a
nemzetközi bankügyletekből, biztosításból és a kivándorlók hazaküldött pénzeiből származó
nyereség tartozott. A 19. században épült ki az a nemzetközi pénzügyi infrastruktúra (pl.
tőzsdék, kereskedelmi bankok), amely lehetővé tette a tőke gyors és kis költségű mozgatását.
Az I. világháború előtt Nagy-Britannia volt a legnagyobb befektető, mivel a világgazdaság
összbefektetésinek 43 százalékát (kb. 20 milliárd dollár) adta. A londoni befektetők 1848 előtt
főként a kontinensen (pl. Franciaország) fektettek be a nagy infrastrukturális beruházásokba
(pl. csatornák, vasutak). A 19. század második felében a befektetések súlya eltolódott a
gyarmatbirodalom (pl. telepes gyarmatok 37 százalék, India 9 százalék) és más Európán
kívüli területek felé (pl. USA 21 százalék) felé, s így Európára már csak 5 százaléknyi
befektetés maradt. A telepes gyarmatokon eszközölt befektetések olyan virágzó ágazatokat
hoztak létre, mint például az ausztrál és új-zélandi juhtenyésztés, a kanadai búzatermesztés.
Közép- és Dél-Amerikában a befektetések tovább erősítették a monokultúrás mezőgazdasági
termelést (pl. kávé, gumi). A britek annak ellenére voltak a legnagyobb befektetők, hogy
külkereskedelmi mérlegük 1870 után évről-évre negatív volt. Ezt azonban ellensúlyozni
tudták a láthatatlan exportból származó (pl. hajózás, osztalék) származó bevételekből.
Franciaország az I. világháború előtti befektetői rangsorban a második helyet szerezte
meg kb. 10 milliárd dollár kihelyezésével. A 19. század elején még a napóleoni háborúk
költségeinek finanszírozására kölcsönöket vettek fel a francia kormányok. 1870 után azonban
az áruexportból befolyt bevételek hatalmas tőkéket akkumuláltak, amelyeket már francia
területeken kívül is befektettek. A főbb befektetési célországok kezdetekben a szomszédok
voltak (pl. Spanyolország, Belgium, nyugati német területek). Majd az Oszmán Birodalom és
Egyiptom (pl. Szuezi-csatorna) is befektetési célponttá váltak. 1894 után az Orosz Birodalom
is befektetési célterületté lépett elő. A francia gyarmatokra áramló befektetése kb. 10
százalékot tettek ki, ami jóval kisebb hányadot képviselt, mint a Brit Birodalom esetében.
Németország is nettó adósból küzdötte fel magát tőkeexportőr országgá. A főbb befektetési
célpontjai az Osztrák-Magyar Monarchia és más közép-európai országok voltak. A
századfordulón a Drang nach Osten (törekedés kelet felé) eszméje jegyében a német kül- és
kereskedelmi politika Közép- és Kelet-Európán keresztül a Közel-Keletet célozta meg. 1898-
ban II. Vilmos meglátogatta az Oszmán Birodalmat és Jeruzsálembe is „elzarándokolt”. A
német uralkodó világossá tette, hogy a német birodalom határai nem érnek véget Közép-
Európában, hanem más földrészekre is kiterjednek. Ennek demonstrálásaként még a látogatás
évében elkezdték építeni a Berlin - Bagdad vasútvonalat.
A kisebb európai országok (Belgium, Hollandia, Svájc) tőkekivitele elérte 6 milliárd
dollárt, amely csak kis mértékben maradt el a német tőkeexporttól. Az Osztrák-Magyar
Monarchia főként a szomszédos balkáni országokban eszközölt befektetéseket, de ezzel nem
tudott kikerülni a nettó adós pozícióból, melyet az I. világháborúig megtartott. Az Egyesült
Államok 1890 után kezdett tőkekiviteli expanzióba 7 milliárd dollárral. Addig az egyik
legnagyobb befektetési célpontnak számított. Oroszország a 19. század második felére az
egyik legnagyobb tőkeimportőr országgá lépett elő. A külföldi tőke leginkább az
infrastruktúra (vasút) és a nehézipari komplexumok (pl. Donyecki-szénmadence, Krivoj Rog-i
acélgyártás) kiépítésében vett részt.
 6.Az I. világháború és a nemzetközi gazdasági dezintegráció korszaka (1914-1933)

Az I. világháborútól a békekötésig

Az I. világháború, mint minden nagy modernkori fegyveres konfliktus átrendezte az

addig fennálló nemzetközi politikai és gazdasági kapcsolatrendszert, struktúrát. A háború után
- Európa katonailag és szociálisan leginkább kivérzett országaiban (Németország, Ausztria-
Magyarország, Oroszország) - az évszázados monarchikus berendezkedés összeomlott és
köztársasági államformának adta át a helyét. E mellett óriási területi átrendeződések jöttek
létre, amelyek új államokat szültek, illetve a vesztesek gyarmati területeit a győztesek
szerezték meg.
A nemzetközi gazdasági kapcsolatok I. világháború előtti rendje szükségképpen
felborult a háborús blokád és az infrastuktúra pusztulása miatt. A Központi Hatalmak
beszorultak az európai szárazföldre – főleg a német export-import kiesése okozott ellátási
gondokat –, míg az Antant hatalmak a korlátlan tengeralattjáró háború miatt vesztettek
rengeteg hajót. A német kereskedelmi flotta a hazai kikötőkben vesztegelt a blokád miatt,
majd pedig a háború után jóvátételeként a győztesekhez került. E mellett áthelyeződtek a
fontosabb hajózási útvonalak, amit követett a biztosítási piac is. Londonból Svájcba, illetve
New York-ba tették át székhelyüket a nagy biztosítótársaságok, ezzel együtt az ebből befolyt
nyereség is ezekben az országokban realizálódott.
A külföldi beruházások terén is nagy átrendeződésre került sor, mivel a legnagyobb
befektetők, Németország, Nagy-Britannia és Franciaország kedvezőtlen helyzetbe kerültek.
Németország befektetései háborús jóvátételként lefoglalásra kerültek, ugyanígy elveszett az
oroszországi francia befektetések nagy része, amelyet az 1917-es forradalom után foglaltak le,
s így ezen a téren összességében kb. 50 százalékos veszteséget kellett Franciaországnak
elszenvednie. De még a brit külföldi beruházások értéke is 15 százalékkal csökkent, ami azért
jelentett nagy gondot, mivel a kereskedelmi mérleg negatív voltát egyebek között a külföldi
beruházások jövedelme segített pótolni.
Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államok nettó adósból nettó hitelezővé lépett elő,
amit főként a háborús szállításoknak volt köszönhető. Az USA mellett több olyan ország is
előretört, amely a korábbi európai dominancia idején csak másodlagos szerepet töltött be a
világkereskedelemben és tőkeáramlásban. Az Európán kívüli világban főleg a brit gyarmatok,
domíniumok erősítették meg helyzetüket (Ausztrália, India, Dél-Afrika), de Japán és Dél-
Amerika is nagyban profitált az európai versenytársak meggyöngüléséből. Európában a
semleges országok (pl. Svédország, Svájc, Spanyolország, Portugália) is nagy hasznot húztak
a háborús megrendelésekből.
Az I. világháború olyan nagy méreteket öltött, hogy a hadigazdaság bevezetése nélkül
gyorsan kimerültek volna a hadviselő felek. A háborús tervgazdálkodás az üzem- és
nyersanyagokat érintette leginkább, de az élelmiszerellátás folyamatosságának biztosítása
érdekében a mezőgazdaság is állami ellenőrzés alá került. Ennek ellenére a háború végére
megjelent az éhínség, és ennek kísérőjelenségeként a járványok is szedni kezdték
áldozataikat. Gazdasági kísérőként megjelent a magas infláció, amely főként a bérből és
fizetésből élőket sújtotta.
Először a legkevésbé teherbíró politikai és gazdasági rendszerrel rendelkező
Oroszország hullott ki a háborús gépezetből, de csak azért, hogy a húszas évek elejéig
polgárháborús viszonyok között folytatódjon az öldöklés. A forradalmi hullám, amely - a
háború végén hazatérő oroszországi hadifoglyokkal együtt – megjelent a Központi Hatalmak
országaiban, elsöpörte az évszázadok óta fennálló monarchikus berendezkedést. Az
oroszországi Romanovok dinasztia után kénytelenek volt megválni évszázados trónjától a
németországi Hohenzollern-, és az osztrák-magyar Habsburg-dinasztia is. A forradalmi
hangulattal párhuzamosan megerősödtek a bal- és jobboldali politikai szélsőségek, amelyek
Magyarországon és Németországban jelentkeztek a leghevesebben. A szélsőséges baloldali
programmal fellépő magyar és bajor tanácsköztársaság mindösszesen néhány hetet, hónapot
ért meg, de maradandó nyomot hagyott a politikai terror eszközeinek alkalmazása által.
Ugyancsak a politikai terror eszközeit alkalmazta a szélsőjobb, amely a baloldali kísérletek
összeomlása után magához ragadta hatalmat. A szélsőséges bal- és jobboldali mozgalmak
belső harcai 1918-1919 fordulóján Közép-Európát polgárháborús viszonyok közé lökték.
Tanácsköztársaság: A tanácsköztársaságok az oroszországi mintára szerveződtek. Először a
Magyar Tanácsköztársaságot kiáltották ki 1919. március 21-én, amely - Kun Béla vezetésével
- 133 napjával a leghosszabb kísérletnek számított Közép-Európában. A magyar Vörös
Hadsereg felvidéki hadjáratát követően – amelynek legfőbb stratégiai célja a szovjet-
oroszországgal való kapcsolat megteremtése volt – született meg június 16-án a Szlovák
Tanácsköztársaság. Ez azonban július 7-én a magyar csapatok visszavonulása után megszűnt.
A legnyugatabbi kísérletnek a Bajor Tanácsköztársaság számított, amelyet 1919. április 7-én
kiáltottak ki Münchenben. A bajor tanácskormány május 3-ig tudott működni, mivel ekkor
zárták körül a szociáldemokrata berlini központi kormány és a jobboldali Freikorps csapatai.
A tanácskormányok a rendelkezésükre álló időben csak az irányvonalakat tudták
kijelölni. Ez nagy léptékben megegyezett a Szovjetunióban, illetve az 1945 után végrehajtott
intézkedésekkel: ipari vállalatok, bankok államosítása, nagybirtok-rendszer megszüntetése és
a parasztság termelő szövetkezetekbe való kényszerítése.
A háború után berendezkedő polgári kormányoknak Európa majd minden országában
politikai és szociális engedményeket kellett tenni a munkásság és a parasztság felé, amelyek a
forradalmi mozgalmak táptalaját adták. Ekkor vált általánossá a napi 8 órás munkanap, a
fizetett szabadság, munkanélküli segély, betegbiztosítás, illetve a parasztság mozgalmait
lecsillapító földbirtokreform. A polgárháborús helyzetet sok országban tovább súlyosbították
az egykori birodalmak helyén keletkező új államok harcai az új államhatárok
megszilárdításáért (pl. szovjet-lengyel háború, magyar-román küzdelem Erdély és a Partium
birtoklásáért).
Az Európán kívüli világban is nagy átrendeződések mentek végbe. Az Antant
hatalmak megszerezték a Németország és Törökország egykori gyarmati területeit. Ezzel
párhuzamosan azonban számolniuk kellett a nemzeti felszabadító mozgalmak
megerősödésével is, ami egyre magasabb adminisztrációs költségeket jelentett a gyarmati
uralom fenntartásában. A két világháború közötti korszakban viszonylag kevés ország vívta ki
a függetlenségét (pl. Írország, 1921), de ekkor teremtődtek meg azok a politikai és szervezeti
tapasztalatok (pl. Indiai Nemzeti Kongresszus), amelyek 1945 után sikerre vitték ezen
mozgalmak harcát.
Indiai Nemzeti Kongresszus: Az 1885-ben alapított Indiai Nemzeti Kongresszus az 1920-as
évektől Mahatma Gandhi vezetésével egy új, erőszakmentes, de hatékony módszert vezetett
be a brit uralom megtörésére, ami 1947-re elvezetett India függetlenségéhez.
AZ I. világháborút lezáró Versailles-i békerendszer sem hozott tartós megnyugvást,
mivel a háború költségeit szinte teljes mértékben a legyőzött országokkal akarták
megfizettetni.

A húszas évektől a Nagy Válságig (1920-1929)

Az európai népesedési mutatók a háború, és azt követő éhínség és járványok miatt

visszaestek, amit tovább fokozott a Dél-Amerika felé megindult kivándorlási hullám. Az
európai gazdaságok állami szabályozása fokozatosan visszaszorult, és visszaállt a háború
előtti szint. A gazdaság élénkítését szolgálták azok a találmányok, amelyek sok esetben éppen
a háborús fejlesztéseknek (pl. repülés) köszönhették alkalmazhatóságukat a tömeggyártásban.
„Robbanásszerű” változást hozott a robbanómotorok elterjedése az iparban és
mindennapokban. Az utakon megjelenő személy- és tehergépkocsik nemcsak a gépipart
sarkalták jobb és nagyobb volumenű termelésre, de a kőolajipart is határtalan fejlődéssel
kecsegtették. A modern világgazdaság ekkor tért rá az olaj, mint meghatározó energiaforrás
kihasználására. Ezzel párhuzamosan szorult vissza a gőzgépek és szén felhasználása. A
fentiek ellenére a szén, mint energiaforrás – az atomenergia megjelenéséig – meghatározó
szerepet töltött be a villamos erőművek fűtőanyagaként, s így továbbra is stratégiai fontosságú
energiahordozó maradt.
Szintén óriási átalakulást hozott a villamos energia térhódítása a mindennapokba. Az
1920-as években a háztartásokba is fokozatosan elérhetővé vált a villamos áram, ami magával
hozta a villamos fogyasztók rohamos elterjedését. Az ipari vállalatok addig meglévő
szigetszerű áramfejlesztő telepeiket – kormányzati segítséggel – országos rendszerekbe
kapcsolták. A szabványok egységesítése és a villamos hálózat bővülése fokozatosan
csökkentette a nagyfogyasztói és a lakossági áram árát.
Új anyagok jelentek meg az építőiparban, ezzel párhuzamosan a vasbeton egyre
inkább a nagyszabású építkezések alapanyagává vált, ami meggyorsította és olcsóbbá is tette
az építkezéseket. A vegyiparban megjelent a szintetikus kaucsuk és festékek tömeggyártása,
ami további lendületet adott a kőolajalapú anyagok térhódításának. A mezőgazdaság
gépesítése és kemizálása is nagy lendületet kapott: ekkor álltak munkában az első kombájnok
és a műtrágya-felhasználás is nagyban fokozta a termésátlagokat. A technikai fejlődésben a
nagy tőkeerővel, tömegtermeléssel és nagy belső piaccal rendelkező országoknak kaptak
kiemelkedő szerepet, ami előre vetítette az I. világháború után megerősödött Egyesült
Államok gazdasági szárnyalását a 20. század folyamán. Ezt előlegezték az 1929-ig lezajlott
folyamatok is, mivel a világ ipari termelése összességében 50 százalékkal haladta meg az I.
világháború előtti szintet. Ezzel egyidőben ebben a mutatóban az USA teljesítménye 80
százalékos volt, míg Európában Német- és Franciaország teljesítménye 20-20 százalék volt,
Nagy-Britanniának viszont csak az 1913-as év szintjéig sikerült feltornásznia magát.
A két világháború közötti időszakot több rövid távú gazdasági ciklus tagolta: az 1920-
21-es évek főleg az USA-ban (Európában jóval kisebb volt a recesszió) hozott nagy
visszaesését, ami a háborús konjunktúra megszűnésével magyarázható. Ezután újra
növekedési pályára állak a fejlett gazdaságok, ami egészen az 1929-es New York-i
tőzsdekrachig tartott. Újabb fellendülés csak a II. világháború előtti években jelentkezett, ami
már a háborús konjunktúrával hozható összefüggésbe. A Szovjetunió a világgazdaságtól való
elszigeteltsége miatt kevésbé érezte meg a konjunkturális ciklusok hatását.
 Az 1929-33-as válság következtében az ipari termelés visszaesése elérte a 37
százalékot, míg a munkanélküliek száma elérte a 30 milliót. Mindezeket súlyosbította a
mezőgazdaság válsága, amely magával hozta az árak esését és az agrárolló szétnyílását.
A világkereskedelem a gazdasági nehézségek miatt a harmadára esett vissza, amivel
párhuzamosan járt a tőkekivitel és a nemzetközi hitelezés rendszerének szétesése. Az I.
világháború után nagy nehézségek árán újrateremtett aranystandard rendszer megkapta a
kegyelemdöfést, és ennek következtében különféle elszámolási blokkok jöttek létre (pl. font
övezet Nagy-Britannia és gyarmatai, arany: Franciaország, dollár: USA, clearing:
Németország és Közép-Európa). 1937-re már világviszonylatban érzékelhető volt a válság
hullámainak csillapodása, mivel az ipari termelés volumene kb. negyedével haladta meg az
1929-es szintet. De ahogyan korábban az egyes nemzetgazdaságot most is más és más
alkalmazkodási képességet mutattak. Míg Németország és Nagy-Britannia viszonylag gyorsan
jött ki a válságból, addig Franciaország nem tudta elérni a válság előtti szintet. A Távol- Kelet
felemelkedő nagyhatalmát, Japánt kevésbé érintette a visszaesés, mivel éppen egy hódító
háborúval volt elfoglalva Kínában, amely kellő megrendelést jelentett gazdasága számára,
illetve a meghódított területeken (Mandzsúria) új nyersanyaglelő forrásokhoz jutott.
Az USA az ipari termelés tekintetében éppen, hogy vissza tudta magát tornászni a
válság előtti szintre. Az Egyesült Államok egyébként egészen a II. világháborúba való
belépésig nem tudta megoldani a gazdasági gondokat - 1937-38-ban visszaesés következett be
-, többek között a munkanélküliség jelentette szociális feszültségeket.
Az Egyesült Államok

Az USA már 1914 előtt a legnagyobb ipari és mezőgazdasági termelő gazdasággá

lépett elő. A háború után ehhez megszerezte a legnagyobb exportőr címet is, ami magával
hozta a tőkekivitel növekedését is. Tehát az Európával szembeni adós szerep átalakult
hitelezői szereppé.
Az 1920-21-es válság leépítette azokat a kapacitásokat, amelyek főként a háborús
konjunktúrának köszönhették létüket. Ez a mezőgazdaságban farmok csődhullámát idézte elő,
ami kihatott a termőterületek csökkenésére is. Addig nem látott munkanélküliség alakult ki,
ami a politika szintjén úgy jelentkezett, hogy 1921 és 1924 között megszigorították a
bevándorlási feltételeket. A háború utáni dekonjunktúra viszonylag rövid életű volt, mivel
1923 után ismét gyors növekedés kezdődött, amely egészen 1929 kitartott. A húzóerőt az új
iparágak (gépipar, autóipar, repülőgépgyártás, elektromos ipar, vegyipar) jelentették,
amelyeket már nem lehetett a régi módszerekkel irányítani, ezért rohamosan terjedni kezdtek
az új műszaki megoldások (szalagmunka) és irányítási módszerek (menedzsment),
amelyekkel már bonyolult folyamatokat is nagy biztonsággal lehetett felügyelni. A fentiek
lehetővé tették az üzemméret további növekedését, ami az árak csökkenését és, ezzel kereslet
növekedését.
Fordizmus és Taylorizmus: Henry Ford 1913-ban tervezte meg az első futószalagot, amely
forradalmasította az autógyártást. A tervezés és a munkaszervezés során többek között
felhasználták F. W. Taylor menedzsment tanait is, amelyek 1911-ben láttak napvilágot „Az
üzemirányítás” és a „A tudományos irányítás alapelvei” című művekben. Az első sorozatban
gyártott autó - a magyar Galamb József, Farkas Jenő és az amerikai Childe Wills - által
tervezett T-modell lett. A korábbiakkal összehasonlítva négyszer gyorsabban készült el egy
autó, s így egy munkanap 10 másodpercenként gördült le egy késztermék. Ford a T-modell
árát 1925-re 250 dollárra (1908-ben még 850 dollár volt) tudta csökkenteni, miközben a
munkásai minimális napi bérét kétszeresére, 5 dollárra emelte.
Nem véletlen tehát, hogy az 1929-ben kirobbant válság epicentruma éppen az USA-
ban volt található. Az újabb gazdasági zuhanás maga alá temette az építőipart, amely szinte
teljesen leállt, míg a feldolgozó ipar 48 százalékkal, a nehézipar pedig 38 százalékkal
csökkent. A munkanélküliség újra az egekbe szökött, mivel az állástalanok száma elérte a 13
milliót. A pénzügyi szektorban tömeges volt a bankcsődök száma, a mezőgazdaság, amely
még az évtized elejének visszaesését sem heverte ki ismét mélypontra került. 1929 után a
termelők az áresését a termelés volumenének fokozásával akarták pótolni, ami olyan
visszásságokhoz vezetett, hogy miközben milliók éheztek az országban, addig a mozdonyokat
gabonával fűtötték.
A szociális feszültség soha nem látott hullámokat vetett és már-már forradalommal
fenyegette az amerikai társadalmat. Ennek leküzdésének programjával lépett hivatalba 1933-
ban F. D. Roosevelt, ami nem jelentett mást mint határozott állami beavatkozást a piaci
mechanizmusokba. A New Deal néven ismerté vált program az alábbiakban foglalható össze:
a) a bankszektor állami felügyelet alá helyezése és annak részleges átszervezése,
állami támogatás a bajbajutott pénzintézményeknek, a tőzsde felügyelet alá helyezése;
b) a dollár 41 százalékos leértékelés és az aranyra való átválthatóságának
megszüntetése;
c) a farmerek támogatása és kárpótlása: a termelés visszafogása, szántóföldek
átalakítása rétekké, erdőkké, az állatállomány csökkentése;
 d) az ipar újjáépítésének terve: a tisztességes verseny feltételeinek biztosítása állami
garanciák erősítésével, a túltermelés állami segédlettel való lefaragása, a minimális árak
megállapítása;
e) a munkavállalók jogainak garantálása: a minimálbérek a munkaidő rögzítése, a
szakszervezetek elismerése, jog a kollektív szerződésre és sztrájkjog;
f) közmunkák szervezése szövetségi forrásokból a munkanélküliség csökkentésére:
főként infrastrukturális beruházások (pl. utak, autópályák, repterek, kikötők, villamos hálózat
kiépítése) és folyószabályozás, erdősítés stb.
Az 1930-as évek közepére a válság és a feszültség kezelhető szintre mérséklődött, s
így a reformpolitika is össztűz alá került. A Legfelsőbb Bíróság 1935 és 1936 folyamán több
törvényt alkotmányellenesnek, illetve az addigi versenytörvényekbe ütközőnek nyilvánított.
Ugyanakkor a minimális árakról hozott szabályozást helybenhagyta. Ugyancsak megmaradt a
országos szinten működő állami intézményrendszer és apparátus is, amely a New Deal
megvalósítására állt fel. Az iparban viszonylagos sikereket ért el a reformprogram, de
mezőgazdaságban, ahol a túltermelést csak mérsékelni tudták, mivel a farmergazdaságok
kisebb területen is tudtak nagy hozamokat elérni. A fentiekkel együtt meglehetősen lassan
javult a helyzet, mivel 1937-re csak az 1929-es szintet sikerült elérni. A magas
munkanélküliséget csak lassan tudták lefaragni, főként azután, hogy 1937-38-ban az ipar
újabb visszaesést szenvedett el.

Nagy-Britannia

Nagy-Britannia annak ellenére, hogy I. világháború győztesei közé tartozott nem tudta
megtartani a világgazdaságban - a megelőző korszakokban elért - előkelő helyét. Bár az
ország területén nem alakult ki nagy veszteségekkel járó állóháború az anyagi károk
meglehetősen magasra rúgtak. A brit kereskedelmi flotta 40 százalékos veszteséget
szenvedett, miközben a külföldön beruházott tőke jelentős részét veszteségként kellett leírni
az államadósság pedig óriási mértéket öltött. Nagy-Britannia világexportban elért első helye is
elveszett, de az európai tőkekivitelben megőrizte vezető szerepét. A font inflációs leértékelése
megingatta annak a világban addig betöltött vezető szerepét. A háború azonban területi
gyarapodást is hozott a Brit Birodalom számára, mivel mandátum terület címszó alatt
megszerezte az egykori német és török gyarmatok jelentős részét.
Mandátum terület: A Nemzetek Szövetsége megbízást adott az I. világháború győztes
hatalmainak a volt német és török gyarmati területek fölötti gyámságra. Ilyen brit gyámsági
terület volt például Irak, Német Délnyugat-Afrika (mai Namíbia), Palesztina stb.
A birodalom falain azonban már megjelentek az első komoly repedések, amelyek
előrevetítették annak agóniáját. A háború utáni válság mélyen érintette a brit gazdaságot, s így
1929-ig csak a háború előtti szintre tudta magát visszatornászni az ipar, miközben a
hagyományos iparágnak számító textilipar, szénbányászat, kohászat még ezt a szintet sem
tudta elérni. A szintén magas színvonalon teljesítő gépgyártás nem tudta felvenni a versenyt a
kontinentális Németországgal és a tengerentúli USA-val. Ez nagyrészt abból adódott, hogy a
brit tőkének kifizetődőbb volt külföldön befektetni és a nyereséget hazahozni. A brit
mezőgazdaság a háborús konjunktúrát követően visszaesett. A gazdaság teljesítőképességét
nem segítette a szabadkereskedelemhez való görcsös ragaszkodás, amely 1921-ben csak egy
minimális vámvédelmet engedélyezett a brit áruk részére. Ugyancsak ezt a folyamatot
segítette az angol font felértékelése a háború előtti szintre, amely az export helyett az importot
erősítette.
Az 1929-ben kezdődő nagy válság a versenytársakhoz képest kisebb mértékben vetette
vissza a brit gazdaságot, de így is lehangoló volt a kép, mivel az ipari termelés 20 százalékkal
esett vissza a munkanélküliek száma pedig átlépte a 3 milliót. A mezőgazdaság kis hányada
miatt az agrárválság kevésbé éreztette pusztító hatását.
A válság mélyen érintette a pénzügyi folyamatokat is, mivel 1931 végén a britek
kénytelenek voltak feladni az aranystandard-rendszert, amivel párhuzamosan 40 százalékot
esett az angol font árfolyama. A londoni kormány a válság hatására a világméretű
szerepvállalást regionális keretek közé szorította és létrehozta a font övezetet, amelyben a
részvevő országok angol fontban számoltak el egymás között. Ide tartozott a Brit Birodalom
és néhány társult ország (pl. Portugália, Görögország, skandináv államok). Így a válság
ellenére brit font pozíció stabilizálódtak, és a világkereskedelem 40-50 százaléka ebben az
övezetben realizálódott.
A gazdasági gondok a londoni vezetést a szabadkereskedelem dogmájának
újraértékelésére ösztönözte, s így a Brit Birodalom országainak 1932-es ottawai
konferenciáján a protekcionizmus útjára léptek. A birodalmon belül preferenciális
vámövezetet hoztak létre, amely az övezeten kívüli országokat magas vámokkal sújtotta.
Ezzel ismét megszilárdultak a hagyományos gyarmati kereskedelmi útvonalak: nyeranyagok
behozatala a gyarmatokról, domíniumokból és késztermék kivitele az anyaországból. A fenti
intézkedéssorozat annyira sikeres volt, hogy Nagy-Britannia 1936-37-re kb. negyedével
túlszárnyalta a válság előtti ipari termelés szintjét. Természetesen ebben az időszakban már
egyre inkább éreztette hatását a háborús konjunktúra szele, amely a hadiiparban nagy
keresletet támasztott. A birodalmi preferenciális övezet sikerének volt köszönhető az is, hogy
a londoni kormány kevésbé volt rákényszerítve a nyílt állami beavatkozás politikájára a
gazdaságban.

Franciaország

A nyugat-európai nagyhatalmak közül arányaiban a legtöbbet Franciaország szenvedte

el ember, illetve anyagi veszteségben egyaránt. Az ország egyik, legfejlettebb ipari és
mezőgazdasági – északkeleti - része többéves lövészáron-háború martaléka lett. A
veszteségekét csak szerény kárpótlást jelentett az, hogy ismét visszakerült Elzász-Lotharingia,
és Németország kénytelen volt 15 évre átengedni a Saar-vidék szénvagyonát. Franciaország a
háború során erősen eladósodott – a frankot jelentősen le kellett értékelni -, és így elvesztette
korábbi hitelezői-tőkekihelyezői pozícióit a világban.
Így a háború utáni újjáépítéshez és struktúraváltáshoz tőkét külföldi hitelekből és
inflációs finanszírozásból tudták biztosítani, ami a nehézipar korszerűsítését tudta elvégezni.
A könnyűipar aránya csökkent, de még mindig jelentősebb arányt képviselt a versenytárs
gazdaságokéhoz képest. A mezőgazdaság megtartotta kistermelői túlsúlyát, annak ellenére,
hogy a nagyobb gazdaságok aránya növekedett. Ezzel együtt technikai szinvonala sem
emelkedett olyan gyorsan, mint a legfejlettebb országokban.
Az 1929-es válság hatása nem volt olyan erős, - mint például az USA-ban vagy
Németországban – köszönhetően az erős vámvédelemnek, viszont nagyon hosszan elhúzódott,
mivel egészen 1935-ig erősen éreztette hatását. A munkanélküliségi helyzet azonban
kezelhető szinten maradt, mivel sok munkavállaló visszatért a vidéki kistermelői szektorba,
illetve a külföldi vendégmunkások nagy része elhagyta az országot. Ezzel együtt a gazdasági
kilátások Franciaországban voltak a legborúsabbak a harmincas évek közepén. Az elhúzódó
válsággal függött össze a baloldal megerősödése is, amely Népfront néven - a
szakszervezetek, szocialisták, radikálisok és kommunisták - erős politikai gyűjtőszervezetet
alakított ki. Az 1936-os választásokon a baloldali tömörülés kormányt (szocialisták,
radikálisok) alakított, amelyet a kommunisták kívülről támogattak. Az új kormány könnyítette
a munkavállalók helyzetét, azzal, hogy a heti munkaórák számát 40-re csökkentette és a
fizetett szabadság idejét egyről két hétre emelte. Ezzel párhuzamosan a kormány a fizetéseket
7-15 százalékkal emelte, a nyugdíjasok és háborús rokkantak helyzetét pedig érzékelhetően
javította. A szakszervezeteteket elismerték a munkavállalók érdekeit képviselő szervezetként,
a kollektív szerződések megsértése pedig szankciókkal volt sújtható. Ugyancsak ebbe az
intézkedéssorozatba illik a vasutak, repülőgép- és hadiipar államosítása. A mezőgazdaságot
megemelt és stabilizált felvásárlási árakkal segítették, amelyben meghatározó szerepet vállalt
az állam.
A nagytőke „idegesen” reagált a baloldali fordulatra, és a befektetési kedv jelentősen
csökkent, ami az árak emelkedését és a versenyképesesség csökkenését is magával hozta. A
tőke menekülésével együtt újra nőtt a munkanélküliség. A kormány 1937-ben a költségvetési
gondokat adóreformmal próbálta orvosolni, amit az év végén beköszöntött újabb válság
teljesen reménytelenné tett. A baloldali vezetés ennek köszönhetően 1938 tavaszán kénytelen
volt beadni a lemondását.

Németország
Németország anyagi és szociális erőforrásai teljes kimerültek, s így fegyverszünetet,
majd egy megalázó békét kellett kötnie Versailles-ben. Ehhez járult még 1918 novemberében
a forradalom, amely véget vetett a császárságnak. A háborús vereségből felálló weimari
köztársaságnak szembe kellett nézni az ország területének 13 százalékos csökkenésével,
amely többek között a vasércbányászat háromnegyedének, a nyersvas-termelés
egyharmadának és a feketeszén egynegyedének elvesztését is jelentette. E mellett elkobzásra
kerültek a tengeren túli gyarmatok és befektetések, valamint háborús jóvátételként
lefoglalásra került a német hajópark, vasúti kocsik és mozdonyok. Ugyancsak háborús
zsákmány lett a német festékipar és a vegyianyag-készlet fele. Ugyancsak jóvátételként óriási
mennyiségű szenet, vegyi anyagot és hajót kellett leszállítani, legyártani. A jóvátétel összege
132 milliárd arany márkára rúgott, amelynek 52 százaléka Franciaországot, 22 százaléka
pedig Nagy-Britanniát illette, míg a maradékon a többi győztes osztozott. A győztesek a
német fegyverkezést is szoros korlátok közé szorították: megtiltották a nehézfegyverek,
légierő és haditengerészt fejlesztését, és a német haderő tétszámát 100 ezer főben állapították
meg.
Köszönhetően annak, hogy Németország területén nem volt nagyobb arányú háborús
pusztítás a termelés helyreállítása már gyakorlatilag 1922-re megtörtént, mivel a német
gazdaság képes volt a háború előtti termelésének 95 százalékára. Ennek ellenére az
életszínvonalon ez nem igazán látszott, mivel a megtermelt javak döntő része jóvátétel címén
külföldre vándorolt. A gazdasági helyzet súlyosbodására hivatkozva a német kormány
késleltette a jóvátételi szállításokat. Erre válaszul Franciaország és Belgium megszállta a
Ruhr-vidéket. A válság következtében a német gazdaság a teljes bénultságot mutatta, aminek
jó mutatója volt a márka elértéktelenedése. A konfliktus megoldásában az Egyesült Államok
és Nagy-Britannia részt kért, nem utolsó sorban, azért mert a német jóvátételi fizetések
leállása egész Európa gazdasági vérkeringését érintette.
1924 augusztusára a felek megállapodásra jutottak, amely Dawes-tervkét került a
nyilvánosság elé. A főként USA tőkéből finanszírozott terv lehetővé tette a német márka
stabilizálását, új beruházásokat, miközben a jóvátétel mértékét mérsékelték. (1930 folyamán
az ún Young-terv tovább csökkentette a jóvátételi terheket.) A gazdasági kiegyezés
megnyitotta az utat a tőkeáramlás előtt is. 1929-ig kb. háromszor annyi tőke áramlott az
országban, mint amennyi jóvátétel címén távozott. Így nem volt akadálya annak, hogy a
német gazdaság újra Európa vezető erejévé váljék a nagy válság előestéjén.
A nagy válság különösen erősen érintett Németországot, nem utolsó sorban a külföldi
tőkebefektetések meghatározó volta miatt. Az ipari termelés 1929-ben 41 százalékkal
csökkent az előző évihez képest, ami kb. 6 millió munkanélkülit eredményezett. A szociális
feszültségek újra az egekbe szöktek és ennek eredményekét a szélsőjobb színeiben A. Hitler
jutott hatalomra. A gazdasági gondok megoldásra korlátozták a sztrájkjogot, a szabad
munkaerő-áramlás, és négyéves tervet dolgoztak ki a gazdaság rendbetételére. A lényeg
azonban itt is a nyílt állami beavatkozás volt a gazdaságba. Államilag finanszírozott
közmunkák szervezése, amely főkét az infrastruktúra fejlesztését célozta meg (pl. utak,
autópályák építése). A német gazdaságban erőltetett kartellizáció ment végben, mivel
megtiltották az 500 márkánál kisebb tőkével történő vállalatok alapítását, a kisebb
vállalkozásokat pedig erőltett egyesülésre kényszerítették. A mezőgazdaságban szintén a
nagyobb üzemméretet támogatták, mivel nem engedték az örökség útján való
birtokaprózódást. 1935-től a fegyverkezés beindulásának köszönhetően újabb
megrendelésekhez jutott a német ipar.
A német ipar érdekeit szolgálta a közép- és kelet-európai országokkal kötött gazdasági
szerződések, amelyek fokozatosan a német gazdasági élettér (Lebensraum) részévé tették a
térséget függetlenül attól, hogy az I. világháború győztesei vagy vesztesi voltak.
Az intézkedés-sorozat 1937-re rendkívüli sikereket hozott, mivel többek között fél
millió alá csökkent a munkanélküliek száma az ipari termelés volumene pedig kb. negyedével
meghaladta az 1929-es szintnek. A fejlett nyugati gazdaságokban 1937 végén megjelent
válság Németországban nem érzékeltette hatását. A német vezetés sorozatos
területszerzésekkel (Rajna-vidék remilitarizálása, Saar-vidék megszállsa, Ausztria
bekebelezése, Szudéta-vidék megszerzése) növelni tudta gazdasági potenciálját, amely 1939.
szeptember 1-jére meggyózte a német vezetést arról, hogy készen áll egy újabb háború, a II.
világháború megvívására.
 7.A két világháború közötti Magyarország és Csehszlovákia gazdasága

A békeszerződés és következményei

A Magyar Királyság az I. világháborúból nagy terület- (72 százalék) és

lakosságvesztéssel (64 százalék) került ki. Ezt tovább súlyosbította a háborút követő román
megszállás.
A fenti adatokból úgy tűnik, mintha a győztes Antant hatalmak a magyar kormányt és
társadalmat akarták büntetni a háborús pusztításokért, mivel még a fő ellenfél Németország is
kisebb veszteségekkel írta alá a békeszerződést. A nagy csonkítás azzal magyarázható, hogy
az Osztrák-Magyar Monarchiát a győztesek mindenképpen fel akarták számolni, ami
önmagában is területváltozással járt volna. Ezt súlyosbította a nagyhatalmak érzéketlensége a
magyar történeti és etnikai érvekre, illetve az utódállamok mohósága területi kérdésekben.
A területelcsatolással járt a szellemi és anyagi infrastruktúra szétesése, megcsonkulása,
illetve újrastrukturálásának kényszere, amely nagy anyagi terheket rótt a megmaradt
országrészre, de a területből részesült győztes utódállamokra is.

Infrastrukturális veszteségek:
a) Fiume tengeri kikötő elvesztése, megszűnt a tengeri hajózás (549 hajó elvesztése)
b) belvízi hajózható folyószakasz 35 százalékra csökkent (a Duna kiemelt fontosság miatt
határfolyó lett, s így itt mellőzték az etnikai szempontokat)
c) a magyar repülés lényegében megszűnt (románok: 629 repülő vittek el, antant: maradék
69 leszerelését írta elő)
d) vasúti pályaszakasz 42 százaléka, mozdonyok (31 százalék), teherkocsik (17 százalék)
maradt az országban a román megszállás után
e) az új északi határ mentén például 3-8 km-re húzódott a csehszlovák oldalon a vasúti pálya,
ami katonai mozgósítás esetén döntő fontossággal bírt volna, itt ezért mellőzték az etnikai
szempontokat.

A Horthy-korszak megszilárdulása (1919-1921)

A kezdeti hónapok után Teleki Pál miniszterelnök (1920-1921) személyében egy

tekintélyes politikus került a kormányrúdhoz, aki tudományos pályát is mag mögött tudhatott.
Programjának legfontosabb pontjai közé tartozott a jogrend (pl. fehérterror felszámolása),
szociális helyzet és a gazdaság megszilárdítása.
Az új gazdasági keretek katasztrofálisan hatottak a külkereskedelem alakulására, ami
1918 előtt a nemzeti jövedelemnek mindössze 13%-át adta, s ez inkább a belső felesleg
levezetésére szolgált. A magyar mezőgazdasági kivitel 80-100 százaléka a monarchis nyugati
tartományokba talált vevőre. Míg például a magyar behozatal könnyűipari termékekből (pl.
cipő, textil) 80-100 százaléka származott a nyugati tartományokból. A fentiekből következően
a magyar gazdaság újrastrukturálása elkerülhetetlenné vált, már csak azért is, mivel az ipar a
háború előtti termelés mindössze 35-40 százalékát tudta teljesíteni. Az új struktúra
kialakításához az alábbi intézkedésekre volt szükség:
a) importpótló iparosítás (pl. cipő-és textilipar)
b) túlméretezett kapacitások leépítése (vasúttat kiszolgáló ipar szinte teljesen megmaradt, de
a pályaszakasznak csak kb. 38-40 százaléka, malomipar kapacitása kb. 65 millió mázsa
volt, de csak 20-28 mázsa termett)
c) mezőgazdaság a háború előtti termelés 50-60 százalékára zsugorodott (szántóterület
aránya 45-ről 60%-ra nőtt, erdőterület lecsökkent, pl. tűlevelű 3%-a maradt)
A magyar gazdaság újjáélesztéséhez azonban mindenekelőtt a pénzügyi rendszert kellett
működő képes állapotba hozni, mivel a háborút követő infláció bénítóan hatott a gazdaság
szereplőire.

Az infláció alakulása 1919 és 1923 között Magyarországon:

1919 augusztusa: 100 korona-12 svájci frank
1923 vége: 100 korona - 0 svájci frank

Az első próbálkozás a pénzügyi folyamatok rendbe tételére Hegedűs pénzügyminiszter

nevéhez kötődött kísérlet 1920 tavaszán. Ez a következő elemeket tartalmazta:
a) pénzfelülbélyegzés;
b) fedezetlen kibocsátás megszüntetése;
c) új adónemek;
d) vagyonváltság 5-20%-os (24 milliárd tervezett bevétel);
e) 1000 holdon felüli birtokok dézsmája (500 000 hold).
Ez a belső forrásokra alapozott stabilizáció azonban néhány hónap alatt megbukott. A
sikertelenségben közrejátszott a tőke ellenállása a vagyondézsmával szemben, s így csak kis
része folyt be. De ennek a befolyt összegnek is nagy része folyó kiadásokra ment el (pl. az
újonnan alakult szomszédos országokból menekülők megsegítése). Az elégtelen források
miatt az infláció újra megugrott, amit csak a második, Kállay pénzügyminiszter által felügyelt
kísérletben, 1923 tavaszán sikerült megfékezni. A sikeres stabilizációért már nagyobb
társadalmi áldozatokat kellett hozni, de az is nyilvánvaló lett, belső erőforrások nem
elégségesek, külső forrás kell, amit a Népszövetség biztosított. A Népszövetségi kölcsön 250
millió aranykoronára rúgott és 7,5 százalékos kamattal kellett 20 év alatt visszafizetni, ami kb.
600 millió visszafizetését jelentette. A korban ez meglehetősen előnytelen kölcsönnek
számított, amihez erős nemzetközi ellenőrzés is társult. Ehhez több belső intézkedés társult,
amely főként a szegényebb rétegeket és a középosztályt sújtotta.
a) adóreform: szegényebb rétegeken több teher;
b) kb. 11 000 állami alkalmazott elbocsátása, majd 1924-25-ben újabb 35 000 állami
alkalmazott elbocsátása (még így is sok maradt: 1/3 ország, 50% alkalmazott);
c) bérek 37-72%-os csökkentése, elbocsátások egy része nyugdíjazással történt,
nyugdíjak 40%-os csökkentése;
d) 1924-ben megalapították a Magyar Nemzeti Bank alapítása (kormánytól formálisan
független magánbank).
A fenti intézkedéssorozatból nyert források már alkalmaznak bizonyultak egy stabil pénzügyi
rendszer megteremtésére, amit az 1927. január 1-jén, Pengő néven bevezetett új fizetőeszköz
fémjelzett. Ezt tekinthetjük a stabilizáció utolsó lépésének.
A magyar társadalomnak óriási árat kellett fizetni a pénzügyi stabilizációért, amely
főleg középrétegektől (pl. alkalmazottak, tisztviselők) kívánt nagy lemondást. Nem véletlen
tehát, hogy az elkeseredett emberek keresték a felelősöket a háborúért és az életkörülményeik
erős romlásáért, s így gyorsan nőtt a radikális eszmék népszerűsége.
A háború kitöréséért és az utána következő zűrzavarért a magyar társadalom radikális
hangadói a zsidóságot tették felelőssé, mivel a magyar társadalomban meglévő arányukhoz
képest kiemelt szerepet játszottak a háborút követő két forradalomban, és az ország területi
megcsonkításában. Ezzel párhuzamosan a zsidó származású tőketulajdonosok húzták a
legnagyobb hasznot a háborús szállításokból (pl. Weiss Manfréd Művek). Az ilyen kollektív
felelősségkeresés természetesen nem vette figyelembe, hogy a zsidóság tömegei éppen úgy
áldozatai voltak az 1914 utáni történéseknek, mint a más származásúak. A zsidóság bűnbakká
válásának egyéb okait is meg lehet nevezni. Így például azt, hogy a megkisebbedett magyar
állam lakossága kb. 92%-ban magyar lett, míg 1918 előtt csak 54% körül mozgott ez az
arány. Ebből adódóan nem volt szükség kb. 5%-nyi zsidóság támogatására.
A Numerus clausus

A hangadók (pl. Fajvédő Párt) egyik követelése a zsidók számarányának csökkentése volt
bizonyos pályákon, ahol túlreprezentáltnak tartották jelenlétüket. Ilyen területek voltak a
kereskedelem és bankszektor, ahol az alkalmazottak 70-80 százalékban voltak zsidó
származásúak. De például az ügyvédek 50, újságírók és orvosok 33 százaléka volt zsidó
származású. Egyedül a munkások között volt kimutatható a számaránynak megfelelő 5
százalék. A magyar parlament 1920-ban fogadta el a Numerus Clausus (zárt szám) néven
ismertté vált felsőoktatási törvényt, amely nem tért ki külön a zsidóságra, de kikötötte, hogy
minden népfaj csak saját arányszáma szerint járhat egyetemre. Ebből adódóan a zsidóság
aránya 34%-ról 8-11%-ra csökkent a magyar felsőoktatásban, s így ez elsősorban a
szegényebbeket sújtotta, mivel a tehetősebben megengedhették maguknak, hogy külföldi
egyetemekre iratkozzanak be.

Nagyatádi-féle földreform (1920)

A parasztságot, amely továbbra is társadalom perifériáján (pl. orvosi ellátás, mobilitás)

helyezkedett el nem lehetett a forradalmak kirobbantásával közvetlenül megvádolni, de ennek
ellenére sokkal nehezebb volt kielégíteni az innen eredő követeléseket, mivel az a földkérdés
rendezésére irányult A trianoni Magyarország lakosságából kb. 4,5 millió volt a parasztsághoz
sorolható, ami a népesség kb. 50 százalékát jelentette.
Az 1920. évi Nagyatádi-féle földreform során az ország termőterületének 8,5 százalékát
osztották ki, ami fél millió birtokosnak kb. 1,7 holdat juttatott átlagosan. Az intézkedés
politikai szinten lehetett csak értelmezni, mivel gazdaságilag nem oldotta meg az agrárszektor
egyik alapvető problémáját. Nevezetesen azt, hogy életképes parasztgazdaságok jöjjenek léte,
mivel e helyett megmaradtak nadrágszíj-parcellák, amelyek nem tették lehetővé a tisztességes
megélhetést. A parasztság megoldatlan problémái továbbra is táplálták a radikalizálódás
tűzfészkeit, amelyek főként az 1929-es nagy válság idején lobbantak fel újra (pl.
kaszáskeresztes mozgalom). Ha összehasonlítjuk a Nagyatádi-féle földreform által felosztott
terület nagyságát a szomszédos országokban, a hasonló földreformok által igénybe vett terület
nagyságával, akkor meglehetősen szerénynek nevezhetjük a magyar földreform során
kiosztott területet. A szomszédos országok közül Romániában például 27 százalék, míg
Csehszlovákiában 16 százalék volt a kiosztott földek aránya. Ennek magyarázatát abban
találjuk meg, hogy a szomszédos országokban a földreform nemcsak szociális, hanem nemzeti
célokat is szolgált. Az új nemzeti elitek – román és csehszlovák – a földreformot kitűnő
alkalomnak vélték arra, hogy megszabaduljanak a régi földbirtokos arisztokráciától, amely
döntő mértékben magyar volt ezekben az országokban. Ezt a feltevést látszik megerősíteni
Lengyelország példája, ahol fölterületek mindössze 10 százalékát osztották fel, mivel az itteni
földbirtokos réteg hazai, lengyel származású volt.
A Teleki-kormány külpolitikai bonyodalmak miatt volt lemondaani, amely összefüggött
az ún. első királypuccs-csal (1921. március 21.), amikor IV. Károly az utolsó magyar király
megkísérelte visszatérést Magyarországra. Ez erős külpolitikai reakciót váltott ki az
utódállamokból, ami 1921-ben a kisantant nevű Magyarország ellenes szövetség
(Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia) létrejöttéhez vezetett. A királypuccs kudarca egyben
Teleki bukását is jelentete.
 2. Térkép: Katonai erőviszonyok az I. világháború után Közép-Európában

A Bethlen-éra (1921-1931)
A valódi politikai és gazdasági stabilizáció Bethlen István tíz éves
miniszterelnökségének első felében valósult meg Magyarországon. Többek között ez a
körmány szembesült a trianoni béke aláírásából eredő következményekkel, illetve az 1921.
októberében lezajlott második királypuccsal, amelyben IV. Károly király visszatérési kísérlete
ismét kudarcba fulladt. A második kudarc nagy külpolitikai hullámokat vetett, főként a
kisantant országaiban, amelyek követelésére 1921. november 6-án kimondták a Habsburg-ház
trónfosztását. Így Horthy Miklós kormányzó pozíciói is megerősödtek. Bethlen
miniszterelnök ezt megtámogatta egy erős kormánypárt létrehozásával, amely a
Kisgazdapártból és Kerestény Nemzeti Egyesülés Pártjából (KNEP) állt össze és a
Keresztény-Keresztyén Földmíves-, Kisgazda- és Polgári Párt (rövidebb néve: Egységes Párt)
nevet kapta. A választójogi törvény módosításával a KNEP megnyerte az 1922-es
választásokat, és az az 1944-es nyilas hatalomátvételig meg tudta őrizni vezető pozícióját.
 A berendezkedő új kormányzatnak ki kellett egyezni a magyar társadalmat alkotó két
legszámosabb réteggel, a munkássággal és a parasztsággal. A munkássággal a kormány 1921-
ig „hadiállapotban” volt, mivel a forradalmak felelősének – a zsidóság mellett - ezt a réteget
tartotta. Az 1921-es ún. Bethlen-Peyer-paktum ezt a társadalmi feszültséget kívánta kezelhető
szintre mérsékelni, amikor a munkásság politikai és szerveződési (szakszervezeti) jogait
visszaállította, még ha bizonyos korlátokat szabott is (pl. korlátozott gyülekezési jog). A
Szociáldemokrata Pártot törvényesen elismerte a hatalom, amely így indulhatott a parlamenti
választásokon, de a párt ennek fejében korlátozta tevékenységének intenzitását (pl. sztrájkok,
tüntetések).
A Bethlen-kormány az 1920-as évek során szívós munkával tágította a trianoni
kötöttségek között vergődő ország mozgásterét. 1922-ben Magyarország csatlakozott a
Népszövetséghez, s így zöld utat kapott az ország pénzügyi stabilizációjához
elengedhetetlenül szükséges nemzetközi kölcsönhöz. 1927-ben sikerült megkötni a magyar-
olasz örök barátsági és együttműködési szerződés, amely végleg kiemelte az országot az I.
világháború utáni külpolitikai elszigeteltségből.
A két világháború közötti korszak nagy politikai sikerének számított a Klebelsberg Kúnó által
levezényelt intézményi reform, amely elsősorban az oktatási és kulturális szférát érintette. A
kultusztárca részesedése a költségvetésbõl némely években (1928-29) elérte 10,5 százalékot
is, amely egy háború utáni, területileg megcsonkított ország esetében rendkívüli
teljesítménynek számít. Klebelsberg minisztersége alatt sikerült megerősíteni a tanyai iskolák
hálózatát. Ehhez járult a polgári iskolák, leányközépiskolák és a Szegedi Tudományegyetem
felállítása. A kulturális intézmények közül a legjelentősebb hatással a bécsi, berlini és római
magyar intézeteket voltak, amelyek tudós- és művészgenerációk sorának adtak otthont.

Gazdasági világválság hatása

1929. október 24. összeomlott a New York-i tőzsde, amely hetek alatt fizetési válságot
generált az egész világon. A válság nagyobb hamar éreztette hatását Magyarországon is. 1930
májusa-szeptembere már tüntetésektől volt hangos, mivel a munkanélküliség, valamint az
ennek következtében kialakuló éhínség és nyomor hatalmas tömegeket vitt ki az utcára. A
népszerűtlen politikai és gazdasági intézkedések meghozatalának nem lehetett halogatni,
amelyeket azonban Bethlen István nem vállalja fel, inkább lemondott. Utóda Károlyi Gyula,
majd pedig Gömbös Gyula lett.
 A legsúlyosabb helyzet a mezőgazdaságban alakult ki, mivel agrárárak esése teljesen
ellehetetlenítette a gazdálkodókat. A búza áresése elérte 60-70 százalékot, míg a többi
termény esetében az 50 százalékot. Az ipari termékek árai kisebb mértékben estek vissza,
ezért agrárolló alakult ki, ami további problémák forrását jelentette. A legkisebb visszaesést a
bőr- és textiliparban regisztrálták, ami az importhelyettesítő iparosításnak volt köszönhető.
Ezek az iparágak a Horthy-korszakban fejlődtek fel, egy viszonylag védett piacon.
A pénzügyi helyzet súlyosbodásával 1931-ben bankzárlatot kellett elrendelni, hogy
kivédjék az államcsődöt. Ez a következő intézkedés sorozat meghozatalával járt:
a) a bankbetétek 5 százalékát lehetett kifizetni (max. 1000 pengő);
b) kötött devizagazdálkodás az MNB engedélyével;
c) adóságok, jóvátételek fizetésének leállítása;
d) felárrendszer bevezetése;
e) protekcionozmus (Boletta néven gabonajegy bevezetése: 3-6 pengős árkiegészítés,
többi termék esetében is volt támogatás);
f) szállítási költségek csökkentése (10-20%-kal);
g) agrárolló „zárása”, ipari termékek árcsökkentése (pl. rézgálic, műtrágya,
gyógyszerek);
h) gazdaadósságok állami átvállalása;
k) vámvédelem erősítése.
A fenti intézkedéseket egészítette ki az ún. egykezek (monopolszervezetek, állami támogatású
szövetkezetek) felállítása, amelyek állami ellenőrzés alá vették a korábban főként zsidó
terménykereskedők által ellenőrzött szektort. A politikai szintéren Gömbös Gyula kormányra
lépésekor a Nemzeti Munkaterv 95 pontja jelenítette meg a magyar társadalom számára a
kibontakozás lehetőségét. Gömbös törekvéseinek átmenetileg egymással szembenálló
társadalmi csoportokat is sikerült megnyerni. Ezek közé tartozott az ún. népi baloldal egy
része, a 1930-as években meginduló falukutató mozgalom több reprezentánsa, de
szélsőjobboldali csoportokat is fel tudott sorakoztatni a program mögé. De ahogyan a
programról kiderült, hogy csak ígéret marad a társadalmi támogatottság is egyre csökkent.

A győri program

A gazdasági fellendülést végül a háborús konjunktúra előszelének fuvallatai hozták

meg, amely győri programban öltött testet. Darányi Ignác miniszterelnök Győrben jelentette
be azt az intézkedéscsomagot, amely 1 milliárd pengő beruházását jelentett a magyar ipar
számára. Ennek 60 százaléka közvetlen védelmi kiadás (pl. fegyverek, hadfelszerelés), ami
1939-re 800 millióra nőtt. Az összeg 40 százaléka a háborús készülődéshez kapcsolható
infrastruktúra (pl. út, vasút). A kiadásokhoz szükséges összeg nagyobbik részét inflációs
finanszírozásból teremtették elő. A gazdasági csomag már 1939-ben éreztette hatását, amikor
21 százalékos növekedés hozott az iparban.

Csehszlovákia a két világháború között

Csehszlovákia 1918 októberében jött létre a győztes antant hatalmak jóvoltából, hiszen
az új állam területe az egykori Osztrák-Magyar Monarchiából szakadt ki. A monerchia
területének 21 százalékát (140 ezer km2), míg a lakosság kb. 25 százalékát “örökölte” meg.
Az 1921-es népszámlálás alapján 13,6 millió lakos tartozott a csehszlovák állam kereteibe,
meglehetősen asszimetrikus eloszlásban, mivel míg a cseh országrészekben 10, addig
Szlovákiában minössze 3 millió lakos élt. A nemzetiségi megoszlás még ennél is meglepőbb
képet mutatott, mivel a nemzetállamnak kikiáltott Csehszlovákia vezető nemzete a cseh volt,
amely a lakosság kb. 50 százalékát tette ki (Csehországban 65 százalék). Az 1920-as években
a szlovákság aránya Szlovákiában kb. 65 % volt. Így az a furcsa helyzet állt elő, hogy a két
világháború közötti Csehszlovákiának több német nemzetiségű állampolgára lett, mint
szlovák. Ennek elfedésére hozták létre a csehszlovák nemzet fogalmát, amelyet azonban nem
tudtak megtölteni tartalommal, mert a szlovákság döntő része elutasította a
csehszlovakizmust.
Csehszlovákia területére került az egykori monarchia iparának 60 százaléka. Az új
államban leginkább a könnyűiparnak (pl. textil, üveg-kerámia, cipőipar) voltak erős bázisai,
míg a nehéziparból (pl. gépgyártás) arányaiban kisebb kapacitások jutottak. Ennek ellenére
elmondható, hogy az ipar struktúrája teljes skálát mutatott, ami kapacitásfelesleget is
eredményezett, mivel a monarchia idején a csehországi ipar belföldre termelt. Az új határok
megvonása után azonban a piacok külföldre kerültek, s ez állandó piacra jutási problémát
eredményezett.
A másik szerkezeti problémát Csehország és Szlovákia (és Kárpátalja) ipari
fejlettségében megmutatkozó aránytalanságok jelentették, mivel az ipari potenciál 92
százaléka és nyersanyagforrások források nagy része Csehországban volt. A mezőgazdaság
területén is hatalmas eltérések voltak, mivel az agrárnépesség aránya kb. kétszerese volt
Szlovákiában (61 százalék). Ezen túl Csehszlovákia behozatalra szorult agrártermékekből (pl.
kenyérgabona, hús, zsír), mivel a mezőgazdasági termelésnek csak 27 százalékát kapta a
monarchia egykori termeléséből.
Az ipar és mezőgazdaság új struktúrájának megteremtése mellett újjá kellett szabni az
infrastruktúrát is, mivel például a vasút esetében a két országrész közötti összeköttetés
elégtelen volt. Ez annak volt köszönhető, hogy a monarchia út- és vasúthálózata a két
birodalmi főváros, Bécs és Budapest köré szerveződött.
Fontos mozzanata volt az új állam gazdasági önállósodásának az 1919 februárjában
megkezdődött pénzreform, amely a csehszlovák koronát tette meg fizetőeszközzé. Az első
lépésben lebélyegezték a monarchia egykori fizetőeszközét, s egy részét ki is vonták a
forgalomból. Ez kedvezően befolyásolta az inflációt, amely így kevésbé volt pusztító, mint a
szomszédos országokban. Ennek egyik oka éppen az időben végrehajtott pénzreform volt,
mivel a lebélyegezetlen pénz elkezdett áramlani a késlekedő országokba. Az árszínvonal
1921-ben így is 12-szerese volt az 1914-esnek.
A háború utáni feszült szociális helyzetet különféle törvényekkel csillapították.
Egyebek között törvény született a nyolcórás munkanapról, munkanélküli segélyről, gyermek-
és női munka szabályozásáról és a földreformról.

Nosztifikáció és földreform

A nosztifikáció és földreform az ún. nemzeti-demokratikus forradalom részét képezte,

amely fő célja az volt, hogy a nem „csehszlovák” tőke pozícióit meggyöngítse, és megerősítse
az új államhoz hű elit gazdasági pozícióit, illetve behatolási lehetőséget kínáljon a győztes
antant szövetségesek tőkéjének. Korabeli becslések szerint az ún. nemzeti tőke aránya
Csehországban egyharmad, míg Szlovákia területén egytized körül mozgott. A nosztfikáció
lényegét az adta, hogy az állam előírta a vállalatok számára, hogy központjukat helyezzék át
csehszlovák területre. A legtöbb vállalat és bank központja ugyanis a birodalmi fővárosokban,
Bécsben és Budapesten volt. A székhelyáthelyezés természetesen részvénycserével is járt,
amelyben a törvények a csehszlovák tőkét támogatta, s így a legtöbb nagyvállalat csehszlovák
bankok felügyelete alá került, illetve francia és angol tőke szerzett bennük meghatározó
részvénycsomagot (pl. Škoda Művek). A nosztifikáció 2 milliárd korona tőkeértékben 235
vállalatot érintetett Csehországban, és 52-őt Szlovákiában. Ennek a folyamatnak az egyik
nagy nyertese a Živnostenská banka volt, amely így a nagybankok közé emelkedett.
Szlovákiában a magyar tőkepozíciókat – szlovák tőke híján – a cseh tőke szerezte meg.
 A földreform végrehajtása az agrárpárt kezében került, amely 3,6 millió hektár (26
százakéka az államterületnek) földet vett igénybe. A földreform alapját a 215/1919. számú ún.
lefoglalási törvény adta meg, amely a nagybirtokosoknak 150 (szántó), illetve 250 hektár
(vegyes: szántó legelő, erdő) föld erejéig engedte megtartani birtokukat. Az állam a keret
fölötti részt megvásárolta. Ehhez járult a 81/1920. számú ún. kiutalási törvény, amely
meghatározta az igényjogosultak kategóriáit (kisbirtokosok, zsellérek, kisiparosok,
mezőgazdasági és erdőmunkások, föld nélküli nincstelenek, a csehszlovák fegyveres erők
tagjai és azok leszármazottjai).
A törvényi szabályozás nem tartalmazott nemzetiségekre nézve diszkriminatív
elemeket, mivel megfelelt az állampolgári egyenlőség kritériumainak. A végrehajtás során
azonban már erős nemzetiségi alapú megkülönböztetéssel találkozunk. A nagybirtokosok
döntő többsége magyar nemzetiségű volt Szlovákia területén, mind a szlovák, mind pedig a
magyar nyelvterületen, ami a korábbi évszázadok társadalomfejlődésének volt köszönhető. Az
I. világháború után a magyar földesúri réteg vagyondézsmáját a szlovákiai magyar kisebbség
döntő többsége is elfogadta. Azt azonban már nehéz volt elfogadni, hogy a döntően magyar
többségű területeken nem a helyi lakosság részesült a földreform során kiosztott földek
zöméből. A kiutalási törvény alapján ugyanis a dél-szlovákiai földek 79,37%-át szláv
telepesek kapták, s csak 20,63%-a került magyarokhoz. Ezt tovább súlyosbította az a
körülmény, hogy a földek egy jelentős részét csak bérlet formájában művelhették magyar
földművesek. Az országos adatokból is hasonló képet kapunk, mivel az 1927. október 1-ig
kiutalt földekből 74,6% szlovák, 22,7% cseh, 1,7% ruszin, 0,6% német és mindössze 0,4 %
magyar volt. Miközben az 1921-es népszámlálás alapján Szlovákiában 21,7% volt a
magyarok aránya.
A csehszlovák kormány a földreform során telepesfalvak hálózatát hozta létre Dél-
Szlovákiában, amelyek célja a magyar nyelvterület etnikai fellazítása és az asszimiláció
felgyorsítása volt. Az egyes szlovák nacionalisták tervei (Ivan Daxner) szerint Dél-
Szlovákiába telepíthető akár 500-800 ezer „szláv nemzetiségű” személy is, de még az
óvatosabb becslések is 24-120 ezer személy letelepítésével számoltak. A valóság
természetesen határt szabott a merész nacionalista álmoknak, de még így is kb. 3300 szláv
család letelepítését sikerült megoldani, ami kb. 20 ezer személy átköltöztetését jelentette.
Ezzel párhuzamosan az egykori nagybirtokhoz kapcsolódó magyar paraszti népesség
(cselédek, bérlők, beszállítók) egy jelentős része teljesen ellehetetlenült, mivel a régi
munkahelyek, kapcsolatok megszűntek, s újak az idegen népesség betelepítése miatt nem
létesültek. A hivatalos beszámolók arról tanúskodnak, hogy az új telepesek és régi birtokosok
között éveken keresztül fagyos volt a viszony, ami abban is testet öltött, hogy nem
kereskedtek egymással, mégha az gazdaságilag kifizetődő is lett volna. A földreform során
hozott törvények ráadásul nem tették lehetővé a telepes birtokok eladását, ami a szabad
földforgalmat akadályozta. Kijelenthetjük tehát, hogy a földreform szétverte az 1918-ig létező
birtokrendszert, de életképes új rendet nem tudott létrehozni, amit az 1929-es világgazdasági
válság hozott felszínre. Ekkor a törvényi tiltás ellenére sokan hagyták el a dél-szlovákiai
kolóniákat, s költöztek vissza eredeti lakóhelyükre.
A szlovák mezőgazdaság problémáit a földreform és a kolonizáció sem tudta
megoldani, mivel a kb. 498 ezer ha lefoglalt föld felét kapták kisbirtokosok (198 786 fő), ami
azt jelentette, hogy átlagosan 1,2 ha földet vehettek birtokba. Ez a földmennyiség nem volt
elegendő a termelés modernizálására, s így a legjobb esetben is csak a családok túlélését
segítette. Ennek is volt köszönhető a nagyarányú kivándorlás (kb. 120 000) a tengerentúlra,
amit csak az USA bevándorlási kvótaszűkítései vetettek vissza.

A fejlődés szakaszai

A háború utáni évek nehézségeit leginkább 1919 és 1921 között voltak érzékelhetők,
amely után - 1921 és 1923 között - a gazdasági válság okozott nehézségeket. A csehszlovák
kormány deflációs politikája (1922) meglehetősen megnehezítette egyes szektorok
jövedelmezőségét, mivel egy év alatt háromszorosára emelkedett a csehszlovák korona
árfolyama. A defláció nyertesei mindenképpen a behozatalban érdekelt ágazatok voltak, ide
számíthatjuk a nosztifikáció során beáramlott külföldi tőkét is. A deflációnak köszönhetően
kb. 40 százalékos áresés következett be, ami nagyarányú nominálbér-csökkenéssel és
munkanélküliséggel járt együtt. Ezt követően azonban - 1923 és 1929 között - a korona stabil
árfolyammal rendelkezett (100 korona = 2, 96 US dollár).
Az ipar 1925-re tért magához, amikorra elérte a háború előtti termelés színvonalát,
majd 1929-re 25 százalékkal haladta meg azt. A húszas évek második felében voltak a
legjobbak a gazdasági körülmények, amelyek a munkásjóléti törvényekben is tükröződtek.
Ebben az időszakban foglalták törvénybe a fizetett szabadságot (6-8 nap évente), időskori és
rokkantsági biztosítást (nyugdíjat). A 19. század végétől ugyanis csak betegségre és
balesetekre vonatkozó biztosítások léteztek. Mindezek mellett növekedett az életszínvonal,
amely a bérekben is megnyilvánult. 1928-ban például egy munkás átlagosan évi 7400 koronát
keresett.
 A húszas évek második felében nemcsak a nosztifikáció folyamata zajlott, hanem
ezzel párhuzamosa a monopolizáció is újabb szakászába lépett. A cseh tőke mellett főleg az
angol és francia tőke szerzett érdekeltségeket az egykori osztrák-magyar vállalkozásokban.
A nagy világgazdasági válság (1929-1933) Csehszlovákiában mélyebb volt, ha az
európai vagy világátlaghoz hasonlítjuk. A válság s mélypontot később érte el, s így a
kilábalásra is egészen 1936 első negyedévéig kellett várni. Az ez követő évben már
érzékelhető lett a fellendülés, amely azonban ekkor már a háborús konjunktúrához
kapcsolódott. Az állami beavatkozás mértéke viszonylag nagy méreteket öltött. Az iparban a
legjelentősebb intézkedés a vállalati összeolvadások (kartellek alapítása) kényszere volt. A
mezőgazdaságban intézkedéseket hoztak a termelés visszafogására, illetve növelték a hazai
áruk vámvédelmét. Az export növelését az „Export Hivatal” felállításával is támogatták,
illetve a korona kétszeri (1934 és 1936), kb. 30 százalékos leértékelése is a kivitel elősegítését
célozta meg. Ez azonban csak átmeneti könnyítéseket jelentett a gazdaság szereplőinek, mivel
1937 végén újabb válság köszöntött be. Bár a csehszlovák gazdaság struktúrájának változása
követte a világtrendeket, és a gyáripari termelés, szolgáltatások egyre nagyobb szerepet
kaptak a mezőgazdasággal és hagyományos iparágakkal szemben, de a változás viszonylagos
lassúsága miatt a világgazdasági pozíciók terén visszalépés történt.
A válság szociális következményei 1933 elején jelentkeztek a legélesebben, mikor 920
ezer munkanélkülit regisztráltak. 1933-1935-ben a munkásság körében 30 százalékos
munkanélküliséget mértek, amit még súlyosbított a bérek vásárlóerejének csökkenése is.
Vidéken sokan vesztették el földjeiket, házukat, amit az is mutatott, hogy 1931 és 1934 között
6 millió végrehajtást regisztráltak. A kormány időleges moratóriummal próbálta
megakadályozni a szociális feszültségek túlzott megnövekedésének. A válság leginkább – a
döntően németek lakta - cseh határvidéken (Szudéta-vidék) és Szlovákiát érintette, ami a
revizionizmus és szeparatizmus felerősödését eredményezte.

Ipari termelés

Az ipar több olyan problémával küzdött, amely részben a háborús állapotokkal,

részben pedig a monarchia szétesésével volt kapcsolatos. 1921-re sikerült elérni a háború
előtti ipari termelés ¾-ét, de ezt követően beköszöntött a háború utáni válság, amely
negyedével vetette vissza a termeléstés és kb. 440 munkanélkülit teremtett. A válság együtt
járt a nagykereskedelmi árak esésével, csődhullámmal és az ezzel járó tőkekoncentrációval. A
háború utáni időszak (nosztifikáció) együtt járt a vállalatok, bankok költözésével is, főképpen
az egykori birodalmi központok felé irányulva. Az 1920-as évek fellendülése összefüggött a
Ruhr-vidékkel kapcsolatos nemzetközi konfliktussal, mivel a csehszlovák vállalatok a kieső
szén és egyéb nehézipari termékek megnövekedett keresletét ki tudták használni. Az 1924 és
1929 közötti időszakban a fellendülés főként a termelés tárgyi feltételeit javította, mivel nagy
beruházásokat eszközöltek a gépek és épületek korszerűsítésében. Ebben az időszakban
kezdték el rohamléptekben kiépíteni a villamoshálózatokat, -erőműveket. Ezzel
párhuzamosan vegyiparban, járműgyártásban és cementiparban is óriási előrelépések
történtek.
Az ipar 1925-ben érte el a háború előtti szintet, majd 1929-ig 25 százalékkal haladta
meg azt. A legnagyobb fejlődést az építőiparban és vasgyártásban érték, de néhány
hagyományosnak számító ágazat (pl. barnaszén-bányászat, pamutipar, sör- és cukoripar) még
az 1913. évi szintet sem tudta teljesíteni.
A nagy gazdasági válság mélyen érintette az országot, amit az is mutatott, hogy míg a
fejlett gazdasággal rendelkező európai országokban az ipari termelés éves indexe 1928 és
1929 között 28 százalékkal csökkent, addig Csehszlovákiában a legnagyobb csökkenés 1933-
ban következett be, amikor 40 százalékos visszaesést regisztráltak. A munkanélküliek száma
meghaladta az 1 millió főt. A válság mélységének és elhúzódását abban lehet megtalálni,
hogy az ország meglehetősen függött a világkereskedelem alakulásától, mivel rendkívül
fontos volt az export alakulása. A belső keresletet a – gazdaság szerkezetében viszonylag
jelentős méretű - agrárszektor mély és elhúzódó válsága is csökkentette.
1933-ra megszűnt a visszaesés, de 1936 elejéi nem mutatkozott a fellendülés. Ekkor a
kormányzati intézkedéseknek is köszönhetően érzékelhető fellendülés vette kezdetét.
a) a korona kétszeri leértékelése (1934, 1936), adókönnyítések, állami
kezességvállalás az exportkölcsönökért, az „Export Hivatal” tevékenysége;
b) háborús konjunktúra: fegyvergyártás, erőd- és infrastruktúraépítés és egyéb
fegyverkezéssel kapcsolatos állami megrendelések. Mint Európa legtöbb országában
Csehszlovákiában is állami kölcsönökből történt a fentiek finanszírozása.
Mielőtt még teljesen kilábalt volna a válságból a gazdaság 1937-1938-ban egy újabb
válsághullám érte el az országot. Elmondható, hogy a csehszlovák ipar struktúrájának
erőteljes átalakulása ellenére a két világháború között a fogyasztási termékek gyártása volt
meghatározó (kb. 50 százalék). Az ipar 92 százaléka a cseh országrészekben koncentrálódott,
s így mindössze 8 százalék jutott Szlovákiára.
Szlovákia iparszerkezete az I. világháború után meglehetősen csonkának tekinthető,
főként a gépipar volt elmaradott a modern iparágak közül. Ezen nem is lehet csodálkozni,
hiszen sem az 1918 előtti magyarországi elit, sem pedig az I. világháború utáni cseh elit nem
tekintett Szlovákiára úgy, mint önálló nemzetgazdaságra. Mindkét korszakban egy nagyobb
gazdasági tér integráns részét képezte ez a terület. Ezért fordulhatott elő, hogy 1918 után
Szlovákia ipartalanítása került előtérbe azokba a szektorokban (pl. vas- és fémipar, textilipar),
ahol a fejlettebb és tőkeerősebb cseh ipar jelentősebb kapacitásokkal rendelkezett. Az 1920-as
évek második felében a hagyományosnak számító élelmiszeripar, fémipar és az új iparágak
közül a cemetipar rendelkezett jelentősebb kapacitásokkal. Az iparban foglalkoztatottak
száma így is csak 1929-re érte el az 1913-as szintet.
A gazdasági válság enyhébb formában és később jelentkezett Szlovákiában, mint a
cseh országrészekben. Ez köszönhető volt a 1930-as évek első felében végrehajtott
ipartelepítésnek, amely katonai-stratégiai megfontolásokból a Vág-völgyét (pl. Máriatölgyes,
Vágbeszterce, Simony, Svit, Trencsén) célozta meg. Ez 1937-re azt eredményezte, hogy az
iparban foglalkoztatottak száma 18 százalékkal meghaladta az 1929 előtti szintet. Ezzel
sikerült meghaladni az I. világháború előtti szintet is.

Mezőgazdaság

Csehszlovákia agrárgazdasága (Kárpátalja nélkül) 7,9 millió ha mezőgazdasági

földterülettel rendelkezett, amiből kb. 5,7 millió ha volt szántóföld. A mezőgazdaság
struktúrájában (1930) a paraszti gazdaságok voltak túlsúlyban, mivel a 20 ha-ig terjedő
birtoknagyság 64 százalékban volt jelen. Az 50 ha feletti birtoknagyság csak 1 százalékát
jelentette a birtokoknak, viszont a termelés 20 százalékát adták.
A termelés szerkezetében arányaiban kiegyensúlyozott képet mutatott a
növénytermesztés és az állattenyésztés. A növénytermesztésben egyre inkább előtérbe került a
búza, burgonya és takarmánynövények termesztése, és háttérbe szorult a például cukorrépa.
Az állattenyésztésben a szarvasmarha állomány és ezzel együtt a tejtermelés jelentősége
növekedett meg, míg a hagyománynak mondható juh-, kecske, lótenyésztés visszaszorult. Ez
utóbbi főként a gépjárművek gyors térhódítása miatt vesztett jelentőségéből.
A termelés a két világháború közötti korszakban állandóan emelkedett, a háború előtti
szintet az 1925-re érte el. A növekedés a termelés intenzifikálásából adódott, ami magasabb
hektárhozamokat eredményezett. A műtrágya-felhasználás terjedése, új (jövedelmezőbb)
állatfajták beszerzése és modern gépek alkalmazása jelentette a kitörési pontokat. A munka
termelékenységét főképpen a villamos meghajtású gépek elterjedése segítette elő, amit az tett
lehetővé, hogy 1929-re a települések 55 százaléka bekapcsolódott a villamos hálózatban. A
hazai termelőket segítette az 1925-1926-ban bevezetett magasabb vámvédelem, amely
visszafogta az élelmiszer-behozatalt.
1929 után a mezőgazdaságban is jelentkezett a válság, amelynek következtében a
termelők nagy áresést szenvedtek el. Ennek ellenére a termelés tovább nőtt – hasonlóan más
országokban tapasztaltakhoz -, mivel a termelők ezzel akarták kompenzálni a bevételkiesést.
Ez azonban nem tudta megakadályozni a főként kistermelőket érintő csődhullámot. A
kormány a válság mélyülésével rákényszerült a piaci viszonyokba való erős beavatkozásokra.
Először a vámvédelmet erősítették, majd, 1934 folyamán bevezették az ún. gabona-
monopóliumot, melynek végrehajtását a Csehszlovák Gabonatársaság kapta feladatul. A
társaság kizárólagos jogot kapott a gabona, takarmány és tejtermékek felvásárlására és
forgalmazására, e mellett meghatározta a felvásárlási és eladási árakat. Ezzel a világpiaci
árszint fölött sikerült stabilizálni a gabonaárakat, a többi termény esetében azonban
megmaradtak a válság idején kialakult árak egészen a II. világháborúig.
Szlovákia 30-70 éves elmaradást mutatott a kulönféle mutatókban a cseh
országrészekkel szemben. Egy négyhektáros csehországi birtok átlagos termelése megfelelt
egy tízhektáros szlovákiai birtokénak. Csehszlovákia agrártermélése az egész korszakban
növekedést mutatott, de ez nem terült el egyenletesen az egész ország területén. Szlovákia
részesedése a termelésből abszolút mértékben csökkent, és 1936-ban kb. 23 százalék volt. A
vidék eltartóképessége nem tartott lépést a születések számával, ezért az égész korszakra
jellemző volt a lakosság elvándorlása. A két világháború közötti korszakban kb. 400 ezer
ember vándorolt ki jobb élet reményében, ebből 230 ezer Szlovákiából.

Külkereskedelem

A két világháború közötti Csehszlovákia nagyban függött az export mértékének

alakulásától, mivel az ipari és mezőgazdasági termelés negyede-harmada került kivitelre.
Néhány ágazat (pl. mezőgazdasági gépek, ruházat, textil, porcelán, üveg, cukor) még inkább
függött az export alakulásától. A csehszlovák gazdaság teljesítménye és kivitel között nagy
együttjárás volt, s ezért a világgazdaság konjunkturális ciklusait gyorsan megérezte az ország.
A külkereskedelmi mérleg általában pozitív volt a korszak nagy részében.
A csehszlovák gazdaság főként nyersanyagokat hozott be, és késztermékeket exportált.
Az első helyen a textilipari termékek szerepeltek, mind a kiviteli, mind pedig a behozatali
listákon. Előkelő helyen szerepeltek az élelmiszeripari termékek a kivitelben (pl. söripari
alapanyagok: komló, árpa és cukor) és a behozatalban (pl. búza) is. Érdekes módon a gépipari
termékek esetében a csehszlovák kereskedelmi egyenleg negatív volt.
A külkereskedelem érzékenyen követte a világgazdaság konjunkturális mélypontjait,
mivel például 1929 után az ipari termelés 40 százalékkal esett, ami egy 71 százalékos
külkereskedelmi forgalom csökkenést generált. Az ipari termelés 1937-ben érte el a válság
előtti szint 96 százalékát, amit azonban már csak 57 százalékos külkereskedelmi bővülés
követte. Tehát az ország viszonylag nagy veszteségeket szenvedett el a világpiaci
pozíciókban.
Az export szerkezete is nagy változásokon ment keresztül, de még 1937-ben is a
fogyasztási termékek tették ki a kivitel 45 százalékát. A textilipari termékek kivitele állandó
csökkenést mutatott, míg a fémipari termékek elérték a 19 százalékos részesedést. A gépipar –
ahogyan már korábban említettük – meglehetősen szerényen teljesített (7 százalék).
A külkereskedelem földrajzi szerkezete is nagy változáson ment keresztül. Míg az
1920-as években a főbb kereskedelmi partnerek a monarchia utódállamai, valamint Olasz- és
Németország volt, addig a harmincas évekre a távolabbi országok felé tolódott el a hangsúly.
Míg 1924-ben a fent említett közeli országok együttesen 64 százalékát alkották a
külkereskedelmek, addig ez az arány 1937-re 29 százalékra csökkent. A tengertúli országok
részesedése 28 százalékot tett, s ebből az USA 9 százalékot jegyzett. A Szovjetunóval
folyatott kereskedelem 2 százalék alatt maradt az égész korszakban.
A két világháború közötti Csehszlovákia Európa középmezőnyében helyezkedett el az
ipari, mezőgazdasági és társadalmi mérőszámokat tekintve.
 8.A II. világháború utáni európai gazdaság újjáépítése

1945-ben Európa nagy része romokban hevert. A gazdasági kapcsolatok

szétzilálódását, amit még a semleges országok is erősen megéreztek. Európa a II. világháború
előtt nettó importőrnek számított, de a hiányt tudta pótolni a külföldi beruházások, szállítási,
biztosítási és egyéb pénzügyi műveletek jövedelmeiből. A háborús műveletek alatt a
szembenálló felek kereskedelmi flottái nagyrészt megsemmisültek vagy károkat szenvedtek,
vesztesek külföldi beruházásait jóvátétel fejében lefoglalták a pénzügyek pedig teljes
mértékben szétzilálódtak.
A győzteseknek szembe kellett nézni a tartós hiánnyal és nyomorúsággal. A rendkívül
nehéz gazdasági viszonyokon csak Európán kívüli források bevonásával lehetett javítani. A
helyzet komolyságát a II. világháború legfőbb győztese az Egyesült Államok is felismerte, s
így megfelelő forrásokat szabadított fel. A harcok befejeződésével megindult a felszabadított
és megszállt területek lakosságának segélyezése, amit a frissen alakult világszervezet, az
Egyesült Nemzetek égisze alatt végeztek. Az ENSZ Segélyezési és Újjáépítési Igazgatósága
(UNRRA) 1945 és 1946 folyamán 1 milliárd dollárnak megfelelő segély osztott szét,
amelyben 20 millió tonna élelmiszer, gyógyszer, ruha és egyéb közszükségleti cikk volt
található. A segélyek kétharmadát az Egyesült Államok, míg a maradék egyharmadot a többi
háborútól megkímélt ENSZ tagállam fedezte. Összességében 1945 és 1947 nyara között 7
milliárd dollár segély osztott szét az ENSZ. Ebből 4 milliárd jutott Európára.
A II. világháború utáni világgazdaságban azok az államok indultak előnyös
pozícióból, amelyek területén nem folytak hadműveletek (pl. Kanada, latin-amerikai
országok), ugyanakkor a háborús konjunktúrát ki tudták használni. 1948-ra némileg romlott a
világgazdaság helyzete, mivel az árak megduplázódtak, de a termelésben nem következett be
zuhanásszerű visszaesés. A meghatározó gazdaságok - okulva az I. világháború utáni
tapasztalatokból – igyekeztek enyhíteni azokat a szociális feszültségeket, amelyek a háború
végét követték. A keynes-i gazdaságpolitika elveivel megegyezően az állam nagyobb szerepet
kapott a piaci viszonyok és a szociális viszonyok szabályozásában. Az Európában - főként
Franciaországban és Olaszországban - megerősödött baloldal is nagy nyomás alá helyezte az
európai kormányokat, s így nem meglepő, hogy sorra születtek az egészségbiztosítást és a
munkanélküliséget szabályzó törvények. 1946-ban még a legkedvezőbb helyzetben lévő
Egyesült Államokban is megalkották az Alkalmazotti Törvényt, amelynek célja a magas
foglalkoztatottság fenntartása volt a háborús konjunktúrát követően. Az USA-ban ugyanis
még elevenek voltak a nagy válság okozta társadalmi sebek, amelyek csak az 1940-es évek
háborús fellendülése tudott orvosolni.

A háború utáni világgazdaság intézményei

1941 augusztusában Európában már javában folytak a II. világháború csatái, amikor
Roosevelt és Churchill személyében megbeszélést folytatott az Egyesült Államok és Nagy-
Britannia. Ekkor az USA még nem lépett be a háborúba, de természetesen érdekelt volt annak
számára kedvező lefolyásában, ami egyben a Hitler-ellenes koalíció győzelmét is jelentette.
Már ezen a találkozón – amelynek határozatai az Atlanti Charta néven vonult be a
történelemkönyvekbe - is terítékre került a világkereskedelem multilaterális jellegének
visszaállítása. A két világháború között ugyanis nem sikerült szilárd alapokra helyezni a
nemzetközi kereskedelmet, és emiatt a kétoldalú kapcsolatok domináltak benne.
A háború befejező szakászában - 1944 júliusában - újra összeültek a szövetséges
nagyhatalmak, ezúttal a New Hampshire-i Bretton Woods-ban. Itt többek között megegyezés
született Nemzetközi Valutaalap (IMF) felállításáról, amelynek feladata az átmeneti fizetési
zavarba került országok kisegítse lett. Ugyancsak itt született döntés a Világban (IBRD)
felállításáról, amely a háború utáni újjáépítést szolgálta. A későbbiekben a fejlődő országok
hitelezése, segélyezése lett a fő feladata. A nemzetközi kereskedelem akadályainak
eltüntetését az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) kapta feladatul,
amely 1947-tól több fordulót rendezett, ahol a kvóták, vámok és egyéb korlátozások leépítése
volt a cél. Az eredeti célt, nevezetesen, hogy egy állandó szervezet intézze a nemzetközi
kereskedelem ügyeit csak 1995-re sikerült elérni, amikor megalakult a Világkereskedelmi
Szervezet (WTO).

A Marshall-terv

1947 februárjában aláírták a II. világháború vesztes országaival – Bulgária,

Finnország, Magyarország, Olaszország, Románia - a békeszerződéseket. Németország
további sorsáról nem sikerült megegyezni.
1947 márciusában a Szovjetunió az agresszív balkáni fellépésére válaszul az Egyesült
Államok védelmébe vette – a két fenyegettet államot - Görögországot és Törökországot.
Truman amerikai elnök meghirdette (Truman-doktrína) a Szovjetunió feltartóztatásának
politikáját, ami röviden annyit jelentett, hogy Moszkva nem lépheti át az 1945 májusáig
elfoglalt területek határát. Ez lényegében a háborúban kivérzett Nagy-Britannia balkáni
pozícióinak átvételét is jelentette. Egyben az is világossá vált, hogy az USA – az I.
világháborúval utáni helyzettel ellentétben – nem vonul ki Európából, s kész a globális
szerepvállalásra.
1947 derekára Nyugat-Európa országai kezdtek magukhoz térni a háború utáni
gazdasági letargiából. A legtöbb országban elérték a háború előtti termelési szinteket, a
mezőgazdaságot sújtó aszály miatt azonban ellátási gondokkal kellett szembenézni. A
behozatalt azonban akadályozta a dollárhiány és a kötött devizagazdálkodás. A helyzeten az
sem segített, hogy az Egyesült Államok és Kanada 5 milliárd dolláros hitelt nyújtott Nagy-
Britanniának, amelynek be kellett volna indítani az európai külkereskedelmet. Ez azonban
nem következett be, s így az újjáépítés megtorpant.
A Truman-doktrína politikai állásfoglalását a Marshall-terv támogatta meg gazdasági
oldalról. 1947 júniusában George C. Marshall, az USA külügyminisztere segélyprogramot
hirdetett meg minden olyan háborús károkat szenvedett európai államnak, amely az
újjáépítésben kész volt az Amerikai Egyesült Államokkal együttműködni. A Szovjetunió
lényegében megtiltotta az általa megszállt vagy felszabadított országoknak a Marshall-tervben
való részvételt, mivel Moszkva – nem ok nélkül – a segélyezési akció mögött gazdasági
behatolási szándékot is sejtett.
A Marshall-terv nyomán 1947. július 12-én megalakult az Európai Gazdasági
Együttműködés Bizottsága (CEEC). Ez rövidesen átalakult az Európai Gazdasági
Együttműködés Szervezetévé (OEEC). Az Egyesült Államok az európai segélyezési
politikában is a multilaterális keretek kialakítását tartotta szem előtt, amelyek könnyen
illeszthetőek lettek az 1944-ben Bretton Woods-ban kialakított globális rendszerhez. Az USA
a segélyezési politikán keresztül tudta rávenni az egymást is féltékenyen figyelő európai
államokat az együttműködésre. Franciaország például Németország gazdasági újjáélesztést
kívánta megakadályozni, míg Nagy-Britannia kétoldalú megállapodásokra törekedett. A
Marshall-terv keretein belül 1947 és 1952 között kb. 13 milliárd dollár áramlott Európába. Az
első évben főleg élelmiszert, takarmányt, műtrágyát szállítottak Európába, majd a későbbi
években már a kivitel helyreállítását célzó beruházási javak.
Németország jövőjét 1945 és 1947 között nem sikerült rendezni. Az 1945 májusában
összeült Potsdami értekezleten a győztes nagyhatalmak csak annyiban tudtak megegyezni,
hogy meghosszabbítját megszállás. A két angolszász hatalom Franciaországnak átengedett
megszállási zónával lényegében negyedik félként bevette Párizst is a német kérdés
rendezésébe. Így tehát négy területre osztották fel az egykori Németországot és két
nagyvárosát, Berlint és Bécset.

3. térkép: Németország felosztása megszállási zónákra

A Szovjetunió az általa ellenőrzött keleti német zónában megkezdte a gyárak és ipari

berendezések teljes leszerelését, amelyekből hamarosan „szovjet” gyárak, márkák lettek.

Moszkvics autógyár születése: 1945 májusát követően a Szovjetunió az elpusztult

kapacitásait a háborús jóvátétel érvénysítésével próbálta pótolni. Ez azt jelentett például, hogy
a megszállt kelet-németországi területekről minden épen maradt gyárat, üzemet elszállítottak:
jóvátételt az anyagi és szellemi javakra egyaránt kiterjesztették. A gépek, berendezések,
műszaki tervek mellett sok-sok szakember, kutatómérnök került a Szovjetunióba
„hadizsákmányként”. Az Opel brandenburgi gyáregységét - amelyben a Blitz teherautókat
gyártották - szintén leszerelték. A gyár 1945. június 14-én indult útnak Moszkva felé, egy 56
vagonból álló szerelvényen. Az Opel lebombázott rüsselsheimi gyárból – az azt felügyelő
amerikai szerveken keresztül - sikerült megszerezni az Opel Kadett K38 tervrajzait is. A
DKW F8 modell tervei hasonló módon jutottak el a Szovjetunióba, ahol a „Moszkvai”
gyártása 1947 áprilisában indult meg.

A keleti szovjet szektor, illetve az ebből alakult Német Demokratikus Köztársaság

kifosztása 8 éven keresztül töretlenül folyt. Főként ennek köszönhetően 1953. június 17-én
kirobbant a kelet-berlini felkelés, amelynek célja a Walter Ulbricht pártfőtitkár vezette
rendszer megdöntésére volt. A Kelet-Berlinbe vezényelt kb. 20 000 fős szovjet hadsereg
azonban – tankok bevetésével – egy nap alatt eltiporta a felkelést.
A nyugatnémet zónákban berendezkedő három hatalom viszonylag gyorsan rájött,
hogy nem érdeke az általa ellenőrzött terület destabilizálása. Ebből adódóan a leszerelések
sokkal kisebb mértékűek voltak, mint a szovjet zónában. Az 1947 márciusától egyre inkább
elhidegülő szovjet-amerikai viszony miatt megkezdődött a nyugati övezetek megerősítése,
összevonása. 1946-ban az amerikai és brit zónából megalakult a Bizónia, majd 1948 folyamán
a francia övezet csatlakozásával a Trizónia. 1948 júniusában a nyugati zónában
valutareformot hajtottak végre. Az új márkát 1:10 arányban váltották át, ami véget vetett a
feketekereskedelemnek. A valutareform a potsdami határozatok megsértését is jelentette,
mivel a Szovjetunióval nem konzultáltak a kérdésről.
A nyugati hatalmak döntését jelentősen befolyásolta az a tény, hogy Csehszlovákiában
- 1948 februárjában - sikeres kommunista puccsot hajtott végre - a moszkvai befolyás alatt
álló - csehszlovák kommunista párt. Ez jelentős geopolitikai sikernek számított, mivel
Csehszlovákiában – ellentétben a többi közép-európai országgal – ekkor már nem
állomásoztak szovjet csapatok.
 4. térkép: A berlini blokád és légihíd

Moszkva a válasszal nem késlekedett. 1948 júniusában blokád alá vonta Berlin
nyugati szektorait, ahol szintén be akarták vezetni az új márkát. Ezzel a szovjetek ki akarták
kényszeríteni a városrész nyugati feladását. A Nyugat azonban válaszolt a kihívásra, s egy
éven át légihídon látta el Nyugat-Berlin 3 millió lakosát. Moszkva látva az Egyesült Államok
eltökéltségét 1949 májusában megszüntette a blokádot. Németország szétszakításának
befejező aktusaként 1949 májusában megalakult a Német Szövetségi Köztársaság, majd 1949
októberében a Német Demokratikus Köztársaság. Az NSZK-t bevonták a Marshall-tervbe és
az európai együttműködési programokba. Nyugat-Európa gazdaságai stabilizálódtak, még ha
mélyreható együttműködés nem is jött létre az egyes országok között.
A II. világháború utáni években a dollárhiány miatt a kereskedelem bilaterális jellege
nem változott, s így a nyugat-európai országok egymásközti és tengeren túli kereskedelme
zárt keretek között mozoghatott. Az Egyesült Államok 1950 júniusában 500 millió dolláros
alappal létre hívta az Európai Fizetési Uniót (EPU). Az alap az Európai Gazdasági
Együttműködési Szervezetbe tartozó (OEEC) országok közötti multilaterális kereskedelmet
volt hivatott finanszírozni. A rendszer alapja a havi elszámolás volt, amit egy központi
számlán követtek. A hónap végén mérleget vontak, s az adósok tartozásukat dollárban vagy
aranyban egyenlíthették ki. A hitelekhez szükséges pénz is a központi számláról származott, s
így lehetővé vált a dollárövezetben gyártott áruk és szolgáltatások megvásárlása. Az EPU
létrejötte segítette az egymás közti kereskedelmet, és csökkentette az övezeten kívülről
származó importot. Az övezet megalakulása utáni 20 évben a világkereskedelem példa nélküli
– évi 8 százalékos - felfutása volt megfigyelhető. A növekedés súlypontja Európára esett, ahol
1958-ban megteremtődött a valuták konvertibilitásának és a teljes multilaterális kereskedelem
feltétele. Ezzel az OEEC beteljesítette európai küldetésének legfontosabb pontjait és átalakult
Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetévé (OECD). A szervezet további
feladatai közé felvették a fejlődő országok gazdasági fejlődésének elősegítését és a
gazdaságpolitikák koordinálását.
Az 1950 és 1973 közötti évtizedek gazdasági aranykorszakként vonult be az Egyesült
Államok által ellenőrzött térség országainak gazdaságtörténetébe. Az egy főre jutó GDP-
növekedés átlaga elérte a 4,5 százalékot. A fejlődés természetesen nagy szórást mutatott,
mivel míg például Nagy-Britanniában 2,2, addig Japánban 7,3 százalékos évi növekedést is
regisztráltak. A legintenzívebben azok az országok tudtak növekedni, amelyekben volt szabad
vagy felszabadítható munkaerő. Franciaországban és Japánban a mezőgazdaságból
„áramoltatták” át a dolgozókat az iparba, míg az NSZK-ban a keleti területekről elmenekült
vagy kitelepített milliók adták a munkaerő-tartalék zömét a kezdeti években.

Az 1945. évi potsdami konferencián a nagyhatalmak jóváhagyták a közép- és kelet-európai

németség kitelepítését, elűzését, amely már a döntés előtt megindult. Ennek alapján például
1946 elejétől hivatalosan is megindult a németek kitelepítése Csehszlovákiából, amelynek
hatására szinte teljesen felszámolódott a 3 milliós csehországi német etnikum. Az 1939-es
adatok szerint Németország 1945-ös határain kívül élő 16.9 millió németből - 3.2 milliós
háborús veszteség mellett - a kb. 12 millió menekült-áttelepült érkezett Közép- és Kelet-
Európából. A menekültek jelentősen felduzzasztották a német tartományok lakosságát. A
szovjet megszállási zónában – a későbbi NDK területén belül - 1945-1962 között 12-42
százalékát adták a lakosságnak. Például Mecklenburg területére 871 ezer (41,7 százalék),
Brandenburgba pedig 530 ezer (20,8 százalék) menekültet kellett befogadni. Hasonló volt a
helyzet a nyugati zónákban (NSZK) is, mivel például Bajorországba 1,9 millió (21 százalék)
Schleswig-Holsteinbe 856 ezer (33,0 százalék) keletről menekült német került.

Az 1960-as évek elejétől már - európai gazdasági periféria gazdaságaiból érkező -

bevándolókra is szükség volt az ipar kimeríthetetlennek tűnő munkaerőszükséglete miatt.

1961. október 31-én az NSZK és Törökország munkaerő-toborzási egyezményt írt alá, amely
több millió török vendégmunkást ösztönzött németországi bevándorlásra. Hasonló
egyezmények születtek Görögországgal, Olaszországgal és Spanyolországgal is. 1969-ig több
mint egymillió török vendégmunkás érkezett Németországba, hogy a befogadó ország ipari
övezeteiben dolgozzon. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a török munkások két év után
visszatérnek hazájukba, de 1964-ben az úgynevezett „rotációs záradék”-ot kivették az
egyezményből. A német ipari szektor ugyanis nem akarta fizetni az új munkások folyamatos
képzésének költségét. Ennek következményeként Németországban több millió török kapott
letelepedési engedély, majd állampolgárságot, ennek minden későbbi társadalmi, kulturális és
vallási következményével együtt.

Az Egyesült Államok és Kanada lassabban növekedett, mint Európa vagy Japán, de

még így is jobb átlagokat produkáltak és hosszabb ideig meg tudták őrizni a növekedési
lendületet. A periférián és fél-periférián lévő országok (pl. Olaszország, Spanyolország,
Görögország) fejlődése az előbbieknél is lassúbb volt, de ezekben az államokba rendkívül
sikeres gazdasági éveket zártak, amennyiben a megelőző évtizedek teljesítményével vetjük
össze a fejlődésüket.

Gazdasági „csodák” és a jóléti állam kialakulása (1948-1973)

Az 1948-as német valutareform mérföldkőnek számított Európa gazdaságainak

történetében. Itt tehát nemcsak a német gazdaságról volt szó, mivel Nyugat-Németország
egyfajta mozdonyként húzta maga után a többi országot is. Fel lehet tenni a kérdést, hogy mi
volt a háttere a kb. negyed évszázadig tartó töretlen fejlődésnek?
 Mint minden folyamat az európai újjáépítés is több tényezőből állt össze. Ezek a
következő voltak:
1. Egyesült Államok gazdasági segítsége (Marsall-terv)
2. A háborús újjáépítés lendülete
3. Megtakarítások magas aránya
4. Beruházási kedv
5. Fogyasztás fokozatos növekedése
Önmagában egyik tényezővel sem lehet a gazdasági sikert magyarázni, mivel az USA –
politikai és gazdasági hátsó-udvarában – Latin-Amerikában is próbálkozott pénzügyi
segítséggel beindítani a gazdasági fejlődést.

A Békehadtest-program (későbbi nevén: Szövetség a haladásért): Kennedy amerikai elnök

1961. április 17-én a kommunista Kuba elleni sikertelen Disznó-öböl-beli partraszállást
követően hirdette meg. Az USA ennek keretében gazdasági segítséget nyújtott azoknak a
latin-amerikai országoknak, amelyek elutasították a kommunizmus eszméjét. A program célja
a latin-amerikai térség gazdasági növekedésének felgyorsítása az Egyesült Államok
tőkeerejének segítségével. Ehhez még nemzeti és nemzetközi fejlesztési programokat is
társítottak. Latin-Amerika USA-barát övezetében évente 2,5 százalékos növekedést szerettek
volna elérni az egy főre jutó bruttó hazai termék tekintetében. A program azonban nem
váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mivel a növekedési ütem messze elmaradt a tervezettől,
és az egyes területeken mért fejlődés meglehetősen egyenlőtlen volt. A régió iparának és a
mezőgazdaságának fejlődése ellentmondásosan ment végbe. Az egészségügy helyzete pedig
egyenesen romlott, ami összefüggést mutatott népesedési problémákkal, amelyek szintén
megoldatlanok maradtak.

Az európai gazdaság sikeres talpra állítását az Egyesült Államoknak nemcsak segélyekkel és

hitelekkel segítette. Az anyagi támogatás előfeltétele a multilaterális együttműködés volt, ami
– a programok beindulása után - multiplikátor hatást gyakorolt a nemzetközi kereskedelemre
és gazdasági fejlődésre.
Az európai beruházások a két világháború között elhanyagolt területeket – a kutatást-
fejlesztést, technológiát és oktatást - célozták meg. Mindezekkel együtt a fogyasztás és
beruházás aránya többször felborult és inflációt gerjesztett, de ez nem okozott olyan
problémákat, mint a megelőző korszakban. Az állam, szakszervezetek és munkaadók hármasa
sikeresen működött együtt a társadalmi béke megteremtésében és fenntartásában. Ebben nagy
szerepet játszott a szociális juttatások rendszere, az egészség- és nyugdíjbiztosítás
kiterjesztése. Az állami újraelosztás elérte a GDP 25-30 százalékát, de ez nem volt túlzott
teher, mivel a magánszektor felét sem érte el.

A szocialista világ kialakulása

A II. világháború végén a Szovjetunió volt a leginkább kivérzett ország Európában. Az

emberveszteségei elérték 20,6 millió főt (ebből 13,6 millió katona és 7 millió civil áldozat) az
anyagi javak 30 százaléka pedig megsemmisült. Ezzel egyidőben 25 millió ember volt
kénytelen elhagyni otthonát. A hatalmas veszteségek ellenére a Szovjetunió a háború végére
európai hatalommá, majd a hidegháborúban világhatalommá vált.
A Szovjetunió minden – két világháború közötti – igyekezete ellenére is elmaradott
ország volt a Nyugat vezető hatalmaihoz képest. 1946-ban a háborús lendületet követve
elindították a negyedik ötéves tervet, amely az elfoglalt területekről elhurcolt hadizsákmányt,
jóvátételt és az atomenergiát állította középpontba. A háború után folytatódott az
átszervezések és tisztogatások sztálini politikája, amely már nem állt meg a Szovjetunió
határainál. A felszabadított és elfoglalt közép-európai országokban hasonló módszerekkel
folyt a szocialista gazdasági rendszer „megszilárdítása”.
A Szovjetunióbeli terror fennmaradása részleges magyarázatot adhat a nemzetközi
helyzet „fokozódása”. Az atombomba 1949-ig amerikai monopólium volt, s az 1945
augusztusában Japánban bevetett új fegyver valósággal sokkolta a Sztálint és környezetét.
Megerősödtek azok a hangok Moszkvában, melyek szerint a Nyugat egy végső háborúval, a
III. világháborúval el akarja törölni a kommunista berendezkedést. Ezt csak – állandó
készültséggel - hadigazdálkodás kiépítésével lehet elkerülni. Ez azt jelentette, hogy a szovjet
zóna országainak lakosságából erővel kellett kikényszeríteni a szükséges forrásokat
a hadiipari fejlesztésekhez. A hadigazdaság az utasíthatóságon alapult, s drasztikus büntetés
helyeztek kilátásba, ha valaki nem teljesíti az előre meghatározott terveket. A legmagasabb
vezető posztokig bezárólag mindenki ki volt téve annak, hogy ha a terv teljesítése késlekedik,
akkor szabotőrnek nyilvánítják, ami akár halálbüntetést is vonhatott maga után. Ebből
következően általában minden tervfeladat papíron teljesült, még ha a gyakorlat nagy
lemaradásokat is mutatott.
Sztálin 1953 márciusában bekövetkezett halála után az első vonal pártelitje emelkedett
a legfelső hatalomba. A „kollektív vezetésből” Hruscsov tört a csúcsra, aki megkezdte a
rettegés légkörének felszámolását. 1956 februárjában a Szovjetunió Kommunista Pártja
(SZKP) XX. kongresszusán elhangzott Hruscsov beszéd leleplezte a sztálini terrort, s ezzel
egy új alap teremtődött a politikai és gazdasági reformok számára.
Az új irány kijelölésére óriási szükség volt, mivel a gazdaság helyzete katasztrofális
volt az erőltetett iparosítás, és háborús készülődés miatt. Az 1955-ben véget ért ötödik ötéves
terv a hivatalos megfogalmazás szerint teljesítették, de a valóságban minden szektorban
egyharmados lemaradást regisztráltak. A kollektív vezetés egyik erős emberének,
Malenkovnak sikerült a nehézipar súlyát némileg csökkenteni, s így a fogyasztási cikkek
gyártása és a lakosság ellátása nagyobb hangsúlyt kapott, e mellett a falu kizsákmányolásának
enyhítését is javasolta.
A szovjet mezőgazdaság a kollektivizálás beindítása óta mély válságban volt, mivel
megszüntek az ösztönzők a termelésre. Az ipar fejlesztési forrásait – nem lévén egyéb forrás –
a mezőgazdaság kirablásából fedezte a szovjet rendszer. A parasztság munkakedve az ún.
háztáji földekre korlátozódott, ami az összterület kb. 3 százalékát jelentett, de innen került ki a
tejnek 20, a húsnak pedig 33 százaléka. Hruscsov a Szovjet-Közép-Ázsiában lévő ún.
szűzföldek feltörésével próbálta növelni a rendelkezésre álló földek arányát, ami a mennyiségi
szemlélet jegyében érintetlenül hagyta a mezőgazdaságban uralkodó viszonyokat. De a
kísérlet látványos kudarccal végződött. Ez oda vezetett, hogy 1960-tól a Szovjetunió aranyért
volt kénytelen gabonát vásárolni a világpiacról (pl. USA, Kanada, Ausztrália). Pedig néhány
évtizeddel korábban a cári Oroszország még nettó gabonaexportőrnek számított.

Közép-Európa szovjetizálása

Az 1945 februárjában már kirajzolódott a II. világháború vége. Az Egyesült Államok,

Nagy-Britannia és a Szovjetunió részvételével lezajlott jaltai konferencián – egyebek mellett –
döntöttek a Vörös Hadsereg által felszabadított és megszállt közép-európai államok sorsáról
is. A Szovjetunió vállalta, hogy demokratikus választásokat tarthatnak a térség országai. Ezt
az ígéretet azonban Moszkva csak Csehszlovákia és Magyarország esetében tartotta be.
Ezekben az országokban is meglehetősen szűk politikai tér és idő állt rendelkezésre a nem
kommunista irányultságú erőknek. 1945 őszén Magyarországon parlamenti többséget szerző
Kisgazda Pártot nagykoalícióra kényszerítette a szovjet megszálló hatóság, majd az 1947-es
ún. kékcédulás, elcsalt választásokon a nem Moszkva-barát erőket kisebbségbe szorították.
1948 nyarán a Magyar Dolgozók Párja megalakulásával kialakult az egypártrendszer, amely
egyenes leképződése volt a moszkvai akaratnak. Hasonló folyamatok zajlottak le a
felszabadított Csehszlovákiában, ahol 1946-ban tartott országos választásokon a kommunista
párt többséget szerzett. Az 1948 februárjában végrehajtott parlamentáris puccs után
Csehszlovákiában kialakították az egypártrendszert.
Lengyelország, amelyet a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió a Molotov-
Ribbetrop-paktum 1939 augusztusi megkötése után lerohant és felosztott, nem kapta vissza
háború előtti határait. Sztálin ugyanis ragaszkodott az 1939-ben megszerzett lengyel
területekhez, s így az ún. Curzon-vonal maradt Lengyelország keleti határa. Sztálin
Németország rovására kárpótolta Lengyelországot, amely ilyen módon egyes területeken 500
km-re is nyugatabbra csúszott a II. világháborút megelőző határaihoz képest. Moszkva
hivatkozva Vörös Hadsereg a keleti német zónába vezető utánpótlási vonalaira,
Lengyelországot 1945-től megszállva tartotta. Lengyelország esetében a szovjet vezetés a
stratégiai fontosság miatt nem tartotta be a szabad választásokra tett ígéretét.
A két legyőzött balkáni állam – Románia és Bulgária - esetében Moszkva a magyar
példát követte, azzal a különbséggel, hogy nem engedélyezte a demokratikus választások
megtartását. Finnország, bár legyőzött állam volt, nem került szovjet megszállás alá, s így
megtarthatta a magántulajdonon alapuló gazdasági rendszerét és társadalma szovjetizálását is
elkerülte. Finnországnak „mindössze” 300 millió dolláros jóvátételt kellett fizetnie, és
külpolitikáját egyeztetnie kellett Moszkvával. A szovjet engedékenység valószínűleg
összefüggött az 1939 decembere és 1940 márciusa között lezajlott ún. téli szovjet-finn
háborúval, amelyben Moszkva formálisan győzött, de hatalmas veszteségeket szenvedett el a
Vörös Hadsereghez képest kis létszámú finn haderőtől. A balti államok kérdése nem szerepelt
a II. világháború utáni rendezésben. Litvánia, Lettország és Észtország 1939 után szovjet
tagköztársaságok lettek, ennek minden politikai és kulturális, társadalmi vonzatával.
A szovjet zóna országai 1949-ben megalakították a Kölcsönös Gazdasági Segítség
Tanácsát (KGST), amely kétoldalú szerződéseken alapult. A gazdasági kapcsolatok egyfajta
fordított gyarmati függés szerint alakultak, mivel a „gyarmattartó” Szovjetunió adta a
nyersanyagokat (pl. olaj, vasérc) a szatelit országok pedig késztermékkel fizettek. A
gazdasági fejlődés extenzív korszakát visszatérő gazdasági és politikai robbanások kísérték a
zónán belül. 1956 októberében Magyarországon, 1968 tavaszától Csehszlovákiában, 1980-ban
pedig Lengyelországban tört ki rendszerellenes lázadás, megmozdulás. A tervutasításon
alapuló gazdasági modell 1980 évek második felére a kifáradás jeleit mutatta.
Kína

Kína agóniája, amely az ópium háborúk korszaka (1839-1860) óta egyre gyorsuló
iramot mutatott, 1949 októberében fordulóponthoz érkezett. Mao Ce-tung és Csou En-Laj
vezetésével megalakult a Kínai Népköztársaság. Ez egyben a Csang Kaj-sek vezette
nacionalista irányvonal vereségét is jelentette. A nacionalisták Tajvan szigetére menekültek,
ahol amerikai védnökség alatt egy különálló államot rendeztek be. A Kínát érő gazdasági és
társadalmi katasztrófák nem értek véget, mivel 1953-ban végrehajtották a mezőgazdaság
kollektivizálásat és az ipar államosítását. Az 1958-as „Nagy ugrás” a fejlett Nyugat utolérését
megcélzó erőltetett - extenzív növekedésen alapuló - programja kudarccal és éhínséggel ért
véget. Az 1966-ban meghirdetett „nagy kulturális forradalom” az értelmiség megbélyegzését,
a nyugaton szerzett tudás és a hagyományok üldözését hozta.
1960-ban elhidegültek a szovjet-kínai kapcsolatok, amelyek egészen odáig romlottak,
hogy a két ország között határincidensek robbantak ki. 1964-ben Kína belépett az
atomfegyverrel rendelkező nagyhatalmak sorába, ami megerősítette Peking nemzetközi
pozícióit. 1971-től látványosan javulni kezdtek a kínai-amerikai kapcsolatok, amelyek
lehetővé tették, a népi Kína elfoglalja ENSZ BT-beli helyét, s ezzel diplomáciai pozícióit is
megerősítse. 1980 után Teng Hsziao-ping veztése alatt Kína a maói örökséget folytatva
hangsúlyozta a mezőgazdaság elsőbbségét, de pártállami eszközök helyett az anyagi
motivációkat helyezte előtérben. Ez azt jelentette, hogy a parasztok piacra vihették
termékeiket, s így plusz jövedelemhez juthattak. Az ún. népi kommunák helyett átengedték a
kezdeményezést a családi gazdaságoknak, amelyek kötelezettséget vállaltak meghatározott
mennyiségű termény (főleg rizs) szabott áron való beszolgáltatására. Az ezen felüli részt
értékesíthették a szabad piacon. Kína exportorientált könnyűipari szektorokba fektetett be,
melynek hasznát visszaforgatták fejlett technológiák vásárlására. Teng részlegesen feloldotta
a maoizmus elzárkózó politikáját, s ablakot nyitott a nagyvilágra. Peking a külföldi
vállalatokat Különleges Gazdasági Övezetekbe csábította, ahol erőteljesen támogatták a
külföldi befektetéseket és engedélyezik a teljes piaci liberalizációt.
 9.A szovjet blokk kialakulása: Magyarország (1945-1989)

1944 őszétől Magyarország területe hadszíntérré vált, ami a megyorsította a háborúból

való kiválás folyamatát. Horthy Miklós 1944. október 15-i sikertelen kiugrási kísérlete,
egészen 1945 áprilisáig elodázta a háborús cselekmények befejeződését.
1945 januárjában véglegesítette a Szovjetunió a fegyverszüneti feltételeket, amelyben
a legfőbb pontjai következők voltak: az országot a vesztesek közé sorolták és visszaállították
Magyarország trianoni határait. A Vörös Hadsereg a front előrehaladtával folyamatosan
szállta meg az országot, ami azt is jelentette, hogy a német katonai megszállás helyébe (1944.
március 19.) a szovjet lépett. A szovjet katonai jelenlét már a kezdetektől beárnyékolta a
demokratikus politikai és gazdasági kibontakozás esélyeit, ami legfőképpen az 1945
februárjában megkötött jaltai nagyhatalmi egyezményen nyugodott. A nyugati nagyhatalmi
jelenlétet Magyarországon a Szövetséges Ellenőrző Bizottságban (SZEB) helyet foglaló
amerikai és brit küldöttek jelentették, de ez csak formális jelentőségű volt, mivel a magyar
eseményekbe a szovjet vezetés ritkán engedett beleszólást.
A háborús események elmúltával a legfőbb feladat az ország közigazgatásának
újjászervezése volt, amelynek keretein belül a politikai életet is újjászervezték. 1945-ös
fegyverszüneti egyezmény egyik alapfeltétele az volt, hogy csak azon a politikai erők
indulhatnak a választásokon, amelyek nem kompromitálódtak a német megszállás alatt, és az
azt megelőző Horthy-korszakban. A két világháború közötti politikai élet szereplőinek
jelentős része visszavonult, emigrált vagy eltűnt. Bethlen István egykori miniszterelnököt a
szovjet csapatok hurcolták el, míg Bajcsi-Zsilinszky Endrét a nyilas hatalom ítélte el és
végezte ki a háború utolsó hónapjaiban. A nem kompromitálódott polgári politikusokat 1945
és 1948 között a szovjet irányítás alatt álló politikai rendőrség (ÁVÓ) folyamatosan szorította
ki a politikai életből. A Péter Gábor irányítása alatt működő szervezet – székhelyét az egykori
nyilas-központban az Andrássy út 60.-ban rendezte be - kényszervallatással és bebörtönzéssel
iktatta ki a Moszkva számára elfogadhatatlan szereplőket a magyar politikai életből.
Így az 1945 őszén négy jelentősebb politikai párt kapott lehetőseget a
megmérettetésre, amelyek megalakították a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontot. A
Kisgazdapárt (FKGP), a Szociáldemokrata Párt (SZDP), a Magyar Kommunista Párt (MKP)
és a Nemzeti Parasztpárt (NPP) állíthattak jelölteket az 1945. november 5-ére kiírt parlamenti
választásokra.
A Vörös Hadsereg miatt - a moszkvai igényeket leginkább kiszolgáló Magyar
Kommunista Párt – volt a legjobb helyzetben. A párt veztőit a Moszkvából importálták a
magyar politikai életbe, s így egyenesen Sztálin akaratának letéteményesei voltak. Rákosi
Mátyás, Gerő Ernő, Nagy Imre és a többi kommunista vezető a nemzetközi
“munkásmozgalom” kipróbált emberei voltak, s így Moszkva bátran építhetett hűségükre.

Az 1945-ös földosztás

A Magyar Kommunista Párt választási esélyeit volt hivatva elősegíteni az 1945

tavaszán – nagy sietséggel megkezdett és végrehajtott – földosztás. A Nagy Imre kommunista
politikus nevével fémjelzett földosztás elsődleges indítéka politikai jellegű volt, mivel így
akarták helyzetbe hozni a Magyaroszágon 1945-ig betiltott pártot. A fő cél tehát a
szavazatszerzés volt, amiből egyesen következett a földek kis darabban való kiosztása. Tehát
sok birtokos jutott földhöz, de ez kis területű volt, és nem hozott megoldást a parasztság
alapvető szociális problémáira. A földosztás egyik legfőbb hozadéka a nagybirtok
felszámolása volt, amely – amellett hogy a baloldali erők egyik régi célkitűzését szolgálta –
szétverte a magyar mezőgazdaság hagymányos struktúráját. A két világháború között ugyanis
kialakult a kis- és középbirtok, valamint a nagybirtok szerves együttműködése, amelyben a
kisebb földbirtokokon termelték meg a több előmunkát igénylő terményeket (pl.
kapásnövények), míg a nagybirtok a monokultúrás gabonatermelés fő területévé vált. A
nagybirtokon képződött annyi tőkeerő, amely elégséges volt a legalapvetőbb gépi
berendezések megvásárláshoz.

Az 1945 novemberr 5-én megtartott parlamenti választások

A Magyar Kommunista Párt és szovjet megbízóik elszámították magukat, mivel az

erőfeszítések mértékéhez képest az 1945 őszén lezajlott választások csak nagyon szerény
eredményt hoztak. A Kisgazdaspárt (FKGP) a parlamenti helyek 57 százalékát szerezte meg.
A nem kommunista erők ugyanis ebben a pártban tömörültek, s így a szavazatok nem
szóródtak szét. Az MKP 20 százalékot kapott, ami messze elmaradt a moszkvai
várakozásoktól. Rákosi Mátyás ugyanis biztosra ígérte a választások megnyerését. Moszkva
nyomásgyakorlással oldotta meg a számára kellemetlen helyzetet. Kihasználva a Vörös
Hadsereg jelenlétét – ugyanis a szovjet erők ellenőrizték az ország közlekedési hálózatát és
élelmiszerellátását – nyomás alá helyezte a Kisgazdapártot. Így a győztes FKGP kénytelen
volt koalíciós társként bevenni a kormányba a másik három pártot, pedig az eredmények
alapján bőven rendelkezésre állt a kényelmes parlamenti többség.
 A Kisgazdapárt vezetőinek lényegében nem volt más választása, mivel Magyarország
1947 szeptemberéig, a békeszerződés érvénybe lépéséig nagyhatalmi felügyelet alatt volt. A
Szövetséges Ellenőrző Bizottság két angolszász tagjának nem volt beleszólása a szovjet
döntésekbe. Tiltakozásaik ugyanis hatástalanok maradtak. (A teljes képhez az is
hozzátartozik, hogy a nyugati hatalmak által legyőzött és megszállt Olaszországban hasonló
volt a helyzet, csak ott a szovjet küldöttek voltak “megfigyelői” szerepre kárhoztatva.) A nem
kommunista erőket az is felháborította, hogy az MKP kapta a kulcstárcákat (pl. belügy,
közlekedés). A későbbi események azt mutatták, hogy az SZDP és az NPP is tele volt
kommunista “szimpatizánsokkal”, s így Moszkva rajtuk keresztül is befolyásolni tudta az
eseményeket.

A jóvátétel

A magyarországi SZEB egyik fő feladata a jóvátétel ellenőrzése volt, melyenek

teljesítését a háborús vesztesek a fegyverszüneti egyezményben kellett vállalni. A
Magyarországra kirótt fizetési kötelezettség 300 millió dollárt tett ki, ami megegyezett a
román és finn háborús “hadisarc” összegével. Az összegből 200 milliót kapott a Szovjetunió,
míg a “kis” győtesek közül Csehszlovákia 30 milliót, Jugoszlávia pedig 70 millió dollárt
kapott. A két kis győztes részesedését a jóvátételből nemzetközi jogi értelemben nehezen
lehetett indokolni, mivel Magyarország hadba lépésekor már egyik ország sem létezett. A
budapesti SZEB kirendeltséghez a jóvátétel ellenőrzése miatt csehszlovák és jugoszláv
küldöttek is csatlakoztak, s így kb. 1000 főre duzzadt szövetséges intézmény önmagában is
óriási megterhelést jelentett a lerombolt és kivérzett fővárosnak.
A jóvátételben meghatározott összeg hatalmas tehertétel volt a romokban heverő
országnak, E mellett el kellett látni a 1-1,5 milliós nagyságú megszálló erőket, a Vörös
hadsereget. Az 1945-ös Potsdami Konferencia döntése alapján Moszkvát illette a
Magyarországon lefoglalható német vagyon, amelybe beletartozott a kb. 200 millió dolláros
német követelés is. Ugyanakkor a Magyarországnak járó 182 milliós német tartozást a
győztesek lényegében törölték, mivel ez az ő németországi alapjukat csökkentette volna,
amelyet viszont maximálisan ki akartak használni. A fentiek miatt 1945 után a német
gazdasági befolyás helyébe egy tollvonással a szovjet lépett, mivel a Magyarország
gazdaságának kulcspozíciói Moszkva irányítása alá kerültek.
A magyarországi németek kitelepítése és a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény

Szintén hatalmas gazdasági terhet jelentett a II. világháború utáni kitelepítési hullám,
amely újabb terheket rótt az országra. A Potsdami Konferencia ugyanis jóváhagyta a német
lakosság kitelepítését a közép-európai országokból. Magyarország azonban – ellentétben
például Csehszlovákiával és más országokkal – nem kérte német nemzetiségű vagy
anyanyelvű polgárainak kitelepítését. Ez a csehszlovák diplomáciának volt köszönhető, amely
rávette a nagyhatalmakat, hogy Magyaroszágot kötelezzék erre. Ennek hátterében az állt,
hogy Csehszlovákia így akart helyet csinálni a Szlovákiából kitelepítendő felvidéki magyarok
számára. Erre utalt az is, hogy a szövetséges hatalmak 500 ezer magyarországi német
kitelepítésére utasították a budapesti körmányt. De az 1941-es népszámlálás alapján összesen
nem volt ennyi német anyanyelvű állampolgára az országnak. A II. világháborút követően kb.
200 ezer magyarországi németnek kellett Németország nyugati, illetve keleti zónáiba
áttelepülni.
1945 tavaszától megfogalmazódtak a csehszlovák igények a felvidéki magyarok
kitelepítésére, ami szintén óriási gazdasági terheket rótt Magyarországra. Az 1945-ös
Potsdami Konferencia - angolszász tiltakozásra – nem hagyta jóvá a csehszlovákiai magyarok
kitelepítését. Kompromisszumos javaslatként utasították Csehszlovákiát és Magyarországot,
hogy folytassanak kétoldalú tárgyalásokat a kérdésről. Prága kihasználva a háború utáni
győztes pozícióját és a szovjet támogatást, nyomást gyakorolt a budapesti vezetésre és el
akarta érni a 500-600 ezer felvidéki magyar “kicserélést”, kb. 100 ezer főt számláló
magyarországi szlovákságra. A magyar kormány csak az időhúzás taktikájához
folyamodhatott, de a folyamatos csehszlovák és szovjet nyomásnak engedve 1946. február 27-
én aláírta az ún. lakosságcsere egyezmény.
A csehszlovák hatóságok, hogy nyomást gyakoroljanak a budapesti kormányzatra,
elkezte a Dél-Szlovákiában élő magyarok deportálását a kiürített csehországi Szudéta-vidékre.
A korabeli leírások szerint a bevagonírozott magyarokat rabszolgavásárhoz hasonló módon
válogatták ki a csehországi gazdák. A csehországi deportálásokat a rendkívüli hidegben (- 20
C) sem állították le, hogy ezzel kényszerítsék ki Budapest beleegyezését a lakosságcsere
kérdésében. 1945-ben kb. 80 ezer magyart deportáltak csehországi kényszermunkára, akik
nagy része cask 1948 után térhettet haza.
1947 márciusi Truman-doktrina bejelentése után fél év sem kellett ahhoz, hogy
megtörténjen a teljes szakítás a Nyugat és a Szovjetunió között. A deportálások és
kitelepítéseket leállítását a hidegháború kezdete kényszerítette ki, mivel a Szovjetunió
rákényszerült az érdekkörébe tartozó “népi demokratikus” országok viszonyának rendezésére.
Így 1948-ra rákényszerítette csatlósait vitás ügyeik lezárására, amelyben természetesen nagy
súllyal szerepeltek a kitelepítések. A szlovákiai magyarok ügyének rendezése 1948-1949
történt meg, amikor visszakapták állampolgári jogaikat Csehszlovákiában, és magyar
kulturális szervezetet (Csemadok) és napilapot (Új Szó), valamint alap- és középfokú
iskolákat is alapíthattak.
1947 tavaszán a hidegháború kitörése azt is jelentette, hogy a II. világháború győztes
koalíciójában részt vevő szövetségesek sorra rúgták fel a háború utáni rendezésre vonatkozó
megegyzéseket. A Szovjetunió 1947 tavasza után megkezdte a nem kommunita erők
kiszorítását a politikai életből. Ez szolgálta a Magyar Kommunista Párt által alkalmazott ún.
szalámi taktika, amelynek széles repertoárja volt: a szovjet hatóságok által nem kedvelt
politikusok elhurcolás, kocepciós per vagy politikai zserolás. Nagy Ferenc kisgazda párti
miniszterelnököt például egy külföldi útja során fenyegették meg, s így az jobbnak látta, ha
emigrációba vonul.
Az egypárt-rendszer működése

1948 nyarára a II. világháború után kialakult politikai rendszert szétzilálta az MKP
aknamunkája és a szovjet nyomás. Az MKP-n kívüli nem kommunista vezető politikusok
döntő többsége börtönbe került vagy emigrációba kényszerült. A magyarországi politikai élet
teljes szovjetizálása 1948 nyarára - az SZDP és az MKP egyesítését követően - a Magyar
Dolgozók Pártja (MDP) megalakításával befejeződött. A korszak formális lezárását az 1949-
ben elfogadott sztálini alkotmány jelentette, amely egyben deklarálta a Magyar
Népköztársaság megalakítását.

A pártállami diktatúra kiépítése

Az MDP vezetője Rákosi Mátyás lett, aki ezzel egyben az ország első számú veztői
posztját is betöltötte, mivel az egypártrendszer viszonyai között a párt döntései határozták
meg kormányzat minden lépését. A legjelentősebb kormány- és pártbéli posztokat a
Moszkvából haztért “megbízható” káderek kapták. Az új irányvonal számára megbízhatatlan
elemek eltávolításra kerültek a politikai élet, közigazgatás és hadsereg alsóbb szintjeiről is.
A pártállami diktatúra 1945 és 1949 között teljes eszköztárával kiépült
Magyarországon. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a hatalmi ágak szétválasztása
(kormány, parlament, bíróságok) megszűnt, és minden hatalom letéteményese a párt lett.
Formálisan megmaradtak az intézmények, de például a kormányban nem születtek érdemi
döntések, mivel azokat a part legfelső köreiben hagyták jóvá. Így tehát a kormány a
pártközpontból érkező utasításokat hajtotta végre. A parlament formális “szavazógéppé”
degradálódott, amelyben már törvényeket sem kellett alkotni, mivel bevezették a törvényerejű
rendeletet, amelyet utólag is jóvá lehetett hagyatni. A bíróságok függetlensége megszűnt,
mivel eszközként szolgáltak a hatalom ellenfeleinek eltüntetésében. A hatalom által előre
megírt ún. koncepciós perek először a nem kommunista ellenzék felszámolását célozta meg,
majd sorra kerültek a párt “belső ellenségei” is. 1949-ben a Rajk-per mutatta meg a szocialista
“igazságszolgáltatás” kendőzetlen arcát, amikor koholt vádak alapján kivégezték az MDP
politikájának egyik leghűségesbb kiszolgálóját Rajk Lászlót.
Az igazi hatalom tehát a Magyar Dolgozók Párja struktúráiban összpontosult. Ennek a
fő intézményi gerincét a Politikai Bizottság (PB), a Központi Vezetőség (KV) és a
kongresszus adta. A Politikai Bizottság (9-17 fő) adta a legbelső kört, amely így lényegében
átvette a kormányzati feladatokat. A legfontosabb döntések ugyanis a PB-ben hozták, amely
hetenként ülésezett. A PB három csoportra bomlott:
1. Moszkoviták (pl. Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Révai József, Farkas Mihály, Nagy
Imre): Moszkva számára a legmegbízhatóbb személyek tartóztak ide, akik épp ezért a
legbefolyásosabb párt és kormányzati funkciókat kapták. Őket közvetlenül a front elvonulása
után Moszvából ültették be a magyar politikai életbe. A Rákosi (politika)-Gerő (gazdaság)-
Farkas (ÁVH) voltak a PB-n belüli fő döntéshozók. Nagy Imre már a korszak elején
kegyvesztett lett, mivel ellenezte a mezőgazdaság erőszakos kirablását.
2. Hazai kommunisták (pl. Kádásr János, Rajk László): A II. világháborút és a két
világháború közötti időszakot Magyarországon vészelték át. Éppen ezért a szovjetek számára
kevésbé voltak megbízhatóak.
3. Egykori SZDP-tagok (pl. Szakasits Árpás, Marosán György):
A Központi Vezetőség (kb. 70 fő) már egy kibővített döntéshozó szervenek felelt meg.
Viszonylag ritkán ülésezett, ezért a PB hozta meg az érdemi döntések zömét. A kongresszus
adta a nagyobb pártnyilvánosságot, amelyen kb. 1000 küldött vett részt, és 3 évenként hívták
össze. Az itt elhangzott felszólalások, beszédek már a két szűkebb vezetői szerv által
jóváhagyott irányvonalat tükrözte. A kongresszus egyfajta szavazógépként jóváhagya a
Moszkvában eldöntött és Budapesten formában öntött irányvonalat.
A politikai ellenfelek “leszalámizása” együtt haladt a gazdaság bedarálásával, mivel
már a forint 1946-os megteremtésekor kitűzték azt a célt, hogy a háborús tervgazdaságot
fokozatosan szocialista tervgazdasággá kell átalakítani. Ez nem jelentett mást, mint az állami
ellenőrzés végletekig való fokozását, ami elvezetett az árak és a kereslet-kínálat
elszakításához.

A hároméves terv

Az 1947 és 1949 között lezajlott hároméves terv alapvető feladata az ország

újjáépítése volt a háborús pusztításból. A hidegháborús viszonyok miatt a legnagyobb
támogatást a nehézipar és hadsereg fejlesztése kapta. Miután a Szovjetunió – Moszkvából
telepített politikai ügynöket révén – teljesen átvette a magyar politikai élet irányítását,
megkezdte az ország beillesztését a hidegháborús viszonyokba.
A hadsereg háború után létszáma az engedélyezett 70 ezer főről rövidesen 300 ezerre
duzzadt. Ez a létszám nagyobb volt, mint az Osztrák-Magyar Monarchia békeállománya,
amelynek eltartásához viszont jóval kevesebb erőforrás állt rendelkezésére a trianoni területre
zsugorodott országnak.
A K. u. K. haderőnek 414 679 főnyi békelétszáma volt, de hadiállománya elérte 1 800 000 főt,
amelynek kb. 30%-át a Magyar Szent Korona országai adták.
1950 és 1952 között a nemzeti jövedelem 25 százalékát fordították honvédelemre. Ez
azt jelentette, hogy a hadsereg 1 évi fizetése megfelelt az oktatásban beruházott 5 éves
költségeknek. Így például a hadsereg híradós részlegére többet költöttek, mint a civil
postaszolgálatra 5 év alatt.
A hadsereg fejlesztése megkövetelte a nehézipar fejlesztését, de ehhez nem voltak meg
a gazdasági feltételek, mivel sem kokszolható szén, sem pedig vasérc nem állt rendelkezésre
megfelelő mennyiségben. Így nagyon drágán behozatalból kellett teljesíteni a kitűzött célokat.
A mielőbbi siker – háborús készülődés befejezése – miatt rendkívül magas, 20-36 százalék
közötti részt költöttek erre a területre. Csak összehasonlításként, az 1938-ban meghirdetett
győri programban ez az arány mindössze 7 százalék volt. 1950 és 1954 között a beruházások
47 százalékát fordították az iparra, ezek belül is a nehéziparra (pl. bányászat, kohászat,
vegyipar). Az élelmiszer- és könnyűipar az összberuházások 2-2 százalékát kapták, amit
leginkább a lakosság érzett meg az üres boltokon és akadozó ellátáson keresztül. Ezekben az
években építették fel a nehézipar fellegvárait Sztálinváros (mai Dunaújváros), Miskolc,
Kazincbarcika és Ózd gyártelepeit.
A mezőgazdaság kollektivizálása

Az erőltetett iparosítás tőkeigényét – nem lévén sem belső, sem pedig külső forrás -
szovjet mintára a mezőgazdaság kirablásából fedezték. Az 1945-ös földosztás után
termelőkedvében és földállományában megerősödött parasztságot fokozatosan törték meg. A
mezőgazdaságot sújtó adókat és beszlgáltatási terheket évről-évre növelték. Az árrendszer
teljesen felborult, mivel a parasztság a termelési költségeit sem tudta előteremteni az irreális
felvásárlási árak miatt. Voltak olyan évek, amikor például a búza mázsánkénti önköltsége 280
Ft volt, s ezt 300 Ft-ért lehetett a szabad piacon eladni. A beszolgáltatási kötelezettség miatt
azonban a gazdák cask 60 Ft-ot kaptak. Ezt a rendszert természetesen csak terrorral lehetett
fenntartani, amihez a hatalom az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) egységeit használta fel.
Amennyiben egy gazda nem tudta teljesíteni a rá kirótt beszolgáltatási kötelezettséget, és a
padláson sem találtak rejtett tartalékokra, akkor akár a gazdaságát is elárverezhették. A
magyar jogrendben megjelent a “közellátási bűntett” fogalma, amellyel a nem teljesítőket
marasztalták el. Ez kb. a magyar parasztság 1/3-t (400 ezer főt) érintett.
Szintén szovjet mintára alakították ki az ún. kulák besorolást, amelybe azok a
módosabb gazdák tartoztak, akik 25 holdnál több földdel rendelkeztek. A kulákokat a nép
ellenségeinek kiáltották, akik kizsákmányolják a szegényparasztság kiszolgáltatott rétegeit.
Valójában a falvak legjobban gazdálkodó és ezért példaadó rétegét akarták ily módon
megtörni, hogy a termelőszövetkezetek (TSZ) szervezése minél gördülékenyebben follyék le.
Az 1949-ben megindult TSZ-szervezés óriási nyomás alá helyezte a parasztságot, amelynek
jelentősebb tömegei elfogadták a tagságot. Főként a fiatalabb generációk a városokba
menekültek, ahol az erős munkaerőkereslet kiutat kínált falusi megaláztatásokból. A vidékről
a szocilaista iparvárosokba menekült tömegek adták a hétvégi ingázók gyökértelen tömegei,
amelyet a hatalom könnyebben tudott a saját képére formálni, mint a falu konzervatívabb
népét. Ebben időszakban a mezőgazdaság kirablását jól jelezte az is, hogy a nemzeti
jövedelem 29-36 százalékát megtermelő mezőgazdaság, mindössze a beruházások 14
százalékát kapta.

Az 1953-as júniusi határozatok

A túlpörgetett iparosítás és a mezőgazdaság kollektizálás robbanásközeli állapotba

hozta a magyar társadalmat, amelyet Moszkvában is érzékelni kezdtek. A korrekcióra Sztálin
1953 márciusában bekövetkezett halála után kerülhetett sor. A hatalom csúcsára került
kollektív vezetés több tagja jól érzékelte, hogy a tömb több országában - például Kelet-
Berlinben 1953 nyarán - óriási feszültségek gyűltek fel. A Szovjetunióban is lépések történtek
a lakossági igények kielégítésére, a könnyűipar és a fogyasztási javakat gyártó üzemek
többletforrásokhoz jutottak.
A szovjet fővárosban történt hatalmi átrendeződés személycserék formájában
csapódott le Magyarországon. 1953 júniusában röved úton eltávolították Rákosi Mátyást,
akinek a helyébe Nagy Imre került. Nagy kis híján Rajk László sorsára jutott 1949-ben, de
éppen ezért volt alkalmas a feszültségoldó politikai személyiség szerepére.
A MDP Központi Vezetősége is megtárgyalta az új helyzetet és az addig követett
gazdaságpolitikát felülvizsgálták. Számos nagyberuházást (pl. diósgyőri Lenin Kohászati
Művek, budapesti metró) leállítottak. A beruházásokat összességében is csökkentették 16,8-
ról (1953) 11,8 milliárd forintra. Ezen belül a nagyberuházások részesedését 46-ról 35
százalékra mérsékelték. A nehézipar részesedését 10 százalékkal kurtították meg, míg a
mezőgazdaságra fordított hányadot 13-ról 24 százalékra növelték. A lakásépítésre fordított
részesesét is majdnem megduplázták, 6-ról 11 százalékra növelték.
A mezőgazdaságban is nagy változásokat hoztak a júniusi határozatok, mivel
beszolgáltatási rendszert kiszámíthatóvá és elviselhetővé tették. Nem utolsó sorban azzal,
hogy 10-25 százalékkal csökkentették a beszolgáltatandó termények mennyiségét. Az új vonal
lehetővé tette a TSZ-ekből való kilépést, amellyel a tagság 39 százaléka élt is, s így a
szövetkezeti tagság 370 ezerről 230 ezerre csökkent. A terrort is látványosan csökkentették,
mivel a 2 évnél rövidebb időre elítélt személyeket amnesztiával szabadon bocsátották. A
terrort kézben tartó ÁVH vezetőjét Péter Gábort letartóztatták.
Nagy Imre 1955 elejéig élvezte a moszkvai támogatást. A nemzetközi helyzet - az
NSZK 1954 októberi NATO-ba lépésével - újra élesebbé vált, s ezért a Kremlben újra a
keményvonalasok kerültek előtérbe. A moszkvai fordulatot kihasználva a Rákosi-Gerő páros
ellentámadásba lendült, és elérték, hogy Nagy Imrét 1953 márciusában leváltották és
elszigetelték. A politikai nyomás és a mindennapos terror újra megerősödött. Újabb enyhülést
csak 1956 februárjában az SZKP XX. kogresszusán Hruscsov által elmondott desztalinizációs
beszéd hozott, ami Nagy Imre irányvonalát erősítette meg.
Az MDP KV 1956. július 18-21-én leváltotta Rákosi Mátyást az első titkári posztról,
aki nem sokkal ezután a Szovjetunióba száműztek. Helyére Gerő Ernő került, aki lényegében
folytatta előde irányvonalát. Így a társadalmi feszültség nem csökkent. A társadalmi
robbanáshoz csak egy szikra kellett, amelyet a 1956 júniusi poznani munkásfelkelés adott
meg.
 A lengyelországi felkelés hire őszre forradalmasította a magyarországi helyzetet. 1956.
október 22-én a Műegyetemen fogalmazták meg a követeléseket, melyek nagy része politikai
jellegű volt (például a szovjet csapatok kivonása). De már az itt megfogalmazott pontok
között is feltűnik egy olyan követelés, amelyben a magánparasztok elleni atrocitások
megszüntetését követeli. 1956. október 23-án a Magyar Rádió ostromával elindultak a
fegyveres összeütközések is a szovjet rendszer ellenzői és haszonélvezői között.
Magyarország az 1945 után szovjet zónaként elismert közép-európai régióba tartozott,
ezért az események kimenetele kizárólag Moszkvától függött. Az Egysült Államok az 1947
márciusában a Truman-doktrinában meghirdetett feltartóztatási elv szerint csak ott avatkozott
be, ahol Moszkva átlépte az 1945 májusáig elfoglalt zónahatárt. Magyarország így egy
elvtelen alku részévé vált, mivel 1956. október 29-én tört ki a Szuezi-válság. Itt Nagy-
Britannia, Franciaország és Izrael – a Szovjetunió lekötöttségét kihasználva – háborút indított
Egyiptom ellen a Szuezi-csatorna birtoklásáért. Az akciót a Szovjetunió mellett az Egysült
Államok is elítélte. Így az a hallgatólagos egyezség született, hogy Magyarországon Moszkva
Egyiptomban pedig Washington tesz rendet. Ezután 1956. november 4-én a szovjet tankok
USA biztosítékkal a hátuk mögött taposhatták el a magyar forradalmat a Forgószél nevű
hadművelete keretein belül.

A Kádár-korszak

Az 1956-os forradalmat követően véres megtorlás következett, amely nemcsak lelki,

de gazdasági nyomokat is hagyott. A forradalom alatti harcokban több ezren haltak meg vagy
sebesültek meg, és jelentős volt a harcok által okozott anyagi kár is. A megtorlás keretein
belül 229 embert végeztek ki, és kb. 22 ezret börtönöztek be. A megtorlás elől vagy a szabad
élet reményében kb. 170 ezer ember hagyta el az országot, amelynek zöme soha sem tért
vissza. A veszteségek leginkább a fiatal korosztályokat érintettte, amely nem elhanyagolható
gazdasági és demográfiai erőt is jelentettek.
A Kádár János vezetése alatt újjászerveződött az egypártrendszer. Az új párt
elnevezése a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) lett. A politikai ellenfelekkel és a
fegyveres ellenállókkal kíméletlenül leszámolt az újonnan felállt kommunista vezetés. A
hallhatag többséget, amely kimaradt a forradalomból, a rendszer gazdasági előnyök
biztosításának ígéretével igyekezett megnyerni.
a) A hatalom új birtokosai a munkásságot a bérek 10-30 százalékos emelésével
igyekeztek lenyugtatni. A munkahelyeken lehetőség volt teljesítménybérezés és
nyereségrészesedés elérésére is. Mivel az árak lényegében nem változtak, ezért érzékelhető
reálbérnövekedés volt tapasztalható az ipari üzemekben.
b) A parasztságot is gazdasági eszközökkel igyekeztek megnyerni. A beszolgáltatási
rendszert eltörölték. Ezzel párhuzamosan ésszerű felvásárlási árakat alakítottak ki, amelyre
garanciát is vállaltak. A földek adás-vételét 5 holdig újra engedélyezték. A TSZ-rendszer
1956 végére lényegében összeomlott, mivel csak a parasztság 6 százaléka maradt tag, ami a
földek mindössze 10-12 százalékát jelentette. A vidék szocializálásának szándéka azonba nem
került a történelem süllyesztőjébe, mivel – moszkvai nyomásra – már 1957 nyarán
újraindították a TSZ-k szervezését. 1958 végéig nem sok sikert hozott az agitátorokra
alapozott kampány. Ezután azonban “kemény” gazdasági eszközöket vetettek be. A fő
hangsúly a meggyőzésen volt, ezért nem az 1950-es évek kényszerintézkedései köszöntek
vissza, hanem a “mézesmadzag”-elv került előtérbe. A parasztság leggazdagabb és
legbefolyásosabb részének vezetői posztokat, adóelengedést, beteg- és balesetbiztosítás és
nem utolsó sorban nyugdíjat ígértek és adtak. Egy 1960-ban kiadott kormányrendelettel
például 260 forint járt azoknak a TSZ-tagoknak, akik betöltötték 65. (nők), illetve 70. (férfiak)
életévüket. Ezekkel az intézkedésekkel gyökeres fordulatot tudtak elérni, mivel 1958 és 1961
között a parasztság 75 százaléka TSZ-tag lett, és mindössze 6 százalék maradt magángazda.
Az elért normalizációs “sikereket” jelezte, hogy 1960 áprilisában részleges amnesztiát
hirdettek, ami a 6 évnél rövidebb időre ítéltek szabadulását hozta. 1963 márciusában
közkegyelmet adtak a forradalom azon résztvevőinek, akiket nem fegyveres ellenállásért
ítéltek el. Így több mint 20 ezer ember nyerte vissza a szabadságát. 1963 nyarán U Thant,
ENSZ főtitkár Magyarországra látogatott, ami lehetővé tette a diplomáciai és gazdasági
kapcsolatok helyreállítását a nyugati országokkal. Ezzel a Kádár-rendszer stabilizációja
megtörtént. Ez abból is világosan kitűnt, hogy 1964 októberében Hruszcsov bukása után
Kádár János magyarországi pozíciója szilárd maradt.

Az új gazdasági szerkezet kialakítása

A új gazdasági mechanizmus egyik fő jelszavát Kádár János fogalmazta meg, mikor

kijelentette, hogy nem a rendszer rossz, hanem annak menedzselés. Éppen a menedzsment
ismeretek és más modern tudományos ismeret elsajátításának céljával küldtek több száz
magyar kutatót és tudóst nyugati egyetemekre és kutatóintézetekbe.
 A fogyasztás lett a Kádár-rendszer egyetlen legitimizációs eszköze, hiszen egy
letaposott forradalom után, szovjet tankok segítségével jutott hatalomra. A fogyasztás
fenntartása és növelése elvezetett a tervgazdaság ésszerűsítéséhez.
a) A beruházások hányadát 30-ról 20 százalékra csökkentették;
b) Az ipar részesedése lecsökkent 47-ről 35-37 százalékra;
c) A mezőgazdasára fordított beruházások aránya 10-13-ról 18 százalékig emelkedett.
Az átstrukturált beruházásokat ésszerűbben tervezték meg, és így hasznot is hoztak. Ez pedig
automatikusan emelte az életszinvonalat is. A bruttó nemzeti termék (GNP) évi 7-8
százalékkal nőtt a korszakban, ami meghaladta a dualizmus korának évi 5-6 százalékos
növekményét. De ennek a növekedésnek megvoltak a korlátai, mivel főleg extentenzív jellegű
volt. A forrást ugyanis a mezőgazdaság adta, ahonnan átáramoltatták a munkaerőt és a tőke
jelentős részét. A tőke kivonását az agrárszektorból elviselhető mértékűre csökkentették 1956
után. A termelékenység azonban a magyar gazdaság kb. 50 százalékkal maradt el a nyugat-
európai mögött.
A magyar mezőgazdaság a Kádár-rendszer legitimizációs alapjának megtámasztásában
kulcsszerepet kapott, ami a magángazdaságok megerősősítését vagy legalábbis a
működésükhöz szükséges „semleges” környezet megteremtését kívánta volna meg. Ideológiai
okok miatt azonban Moszkva ragaszkodott a mezőgazdaság kollektivizálásához, ami 1960 és
1962 között ellátási zavarokhoz vezetett volna. A Szovjetunió azonban kölcsönökkel
megtámogatta a kanadai magyar gabonabehozatalt. Ezután azonban a magyar mezőgazdaság
egyre inkább magára talált, mivel egy ésszerű struktúrát sikerült kialakítani. A két
világháború közötti termelési rendhez hasonlító szerkezet – nagybirtok (TSZ) és kisbitok
(háztáji) - jött létre. Azzal a különbséggel, hogy hiányzott a középparaszti birtok, amely a két
világháború között a 35 százalékát jelentette a birtokstruktúrának.
A kisbirtok szerepét betöltő háztáji a nagy élőmunkát igénylő termények (pl.
kapásnövények, szőlő) termelte meg. Az állattenyésztésben a baromfi és sertéstenyésztés
jelentős hányadát szintén a magángazdaságok adták, amelyek átlagosan 1 katasztrális holdon
gazdálkodtak. Az 1960-as években az összterület kb. 10-12 százaléka tartozott a háztáji
kategóriába, majd a későbbi évtizedekben csökkeni kezdett ez az arány. 1990-ben már csak
kb. 4 százalék volt ez az arány. Az 1960-as évek második felében az államilag felvásárolt
termények 22 százalékát már a kisgazdaságok adták. Ezzel párhozamosan a kapásnövények
aránya 27-ről 40 százalékra nőtt, míg a kenyérgabona részesedése 26-ról 18 százalékra
csökkent.
 Az 1960-as évek a nagybirtok szerepét betöltő termelő szövetkezetekben
robbanásszerű fejlődés indult be. A gépesítés és a nagyüzemi technológiák (pl. műtrágyázás,
új növényfajták) alkalmazása tömegessé vált, így az átlaghozamok rohamosan nőttek. A
műtrágyafelhasználásban – köszönhetően a magyar vegyiparnak – a magyar mezőgazdaság az
európai élvonalba kerül. Magyarországnak a gépesítés terén is sikerült felküzdenie magát az
európai közpémezőnybe.
A TSZ-ek száma fokozatosan alkalmazkodott a termelési struktúrához. 1961 és 1978
között 4600-ról 1600-ra csökkent a számuk.
A magyar mezőgazdaság az 1970-es évekre a világelsők közé emelkedett. Ezt mutatta
például az egy főre eső hústermelésben elért második hely. A gabonafélék termésátlagában
1980-ban 4790 kg-os átlagot sikerült elérni. Ekkor a KGST 1800, az Európai Közösség 4460,
az USA 3770, a világátlag pedig 2150 kg volt. Főleg a TSZ-ekben történt nagy előrelépés
ebben a korszakba. A háztájiban maradt azonban a zöldség 75, a gyümölcs 59, a
setésállomány 56 és a baromfiállomány 43 százaléka.

Az új gazdasági mechanizmus (1968)

A mezőgazdaság fejlődését az irányítási rendszer modernizálása, liberalizálása is

segítette. 1968. január 1-jével – Nyesr Rezső és Fehér Lajos irányítása alatt – bevezetésre
került az ún. új gazdasági mechanizmus, ami három területen hozott változást.
1) A központi tervezés szerepének csökkentése és a vállalati önállóság növelése.
2) Az árrendszer reformja: a korábbi reformoktól abban különbözött, hogy
hozzányúltak a fogyasztói árakhoz is.
3) A bérek- és jövedelmek rendszerének átalakítása.
A legfelsőbb gazdasági tervezésben továbbra is alkalmazták az 5 éves tervek
rendszerét, de ezek nem kerültek lebomtásra a vállalati szintig. A direkt utasítás helyett -
adókkal, hitelekkel, támogatásokkal és egyéb - szabályzókkal ösztönözték a gazdasági
szereplőket a terv teljesítésére. A vállalatok nagyobb szabadságot kaptak termékstruktúrájuk
kialakításában, s ezért jobban tudtak alkalmazkodni a keresleti (piaci) elvárásokhoz.
Az árrendszert kettősség jellemezte, mivel egymás mellett élt az államilag szabályozot
(kötött) és szabadpiaci ár. A termelői szférában például a nyersanyagok és energiahordozók
70 százaléka a rögzített csoportba tartozott. Ezzel szemben a feldolgozóiparban a
félkésztermékek 80 százaléka szabadáras volt. A mezőgazdaságban 60 százalékban a
rögzítették az árakat, mivel a Kádár-rendszer legitimizációjának legfontosabb pillére az
élelmiszerellátás volt. A későbbiekben a szabadáras termékek aránya elérte az 50 százalékot,
de az alapvető élemiszerek (pl. kenyér, liszt, tejtermékek) ára, amely a forgalom 20 százalékát
jelentette továbbra is rögzített kiskereskedelmi áron került a polcokra.
Az új gazdasági mechanizmus megszüntette a bérek mindenre kiterjedő központi
szabályozását, amely korábban vállalatok és szakmák szerint osztotta szét a béreket. A
vállalatok ezután elvileg szabadon dönthettek a bérek elosztásáról, de a béradó miatt itt is
rákényszerültek kompromisszumokra. A munkanélküliség megszüntetése a szovjet zóna
országainak egyik dogmatikus elve volt, ezért el kellett tűrni a vállalatoknak a “kapun belüli”
munkanélküliséget. A teljes foglalkoztatottság dogmája miatt minden vállalatnak fel kellett
venni ún. vattaembereket, akikre ugyan nem volt szükség, de a központi szabályzók és adók
miatt nem tehettek mást. A kötöttségek ellenére a bérek mozgásba lendültek és tükrözni
kezdték a valós teljesítményeket, beosztást vagy szaktudást. A segéd-, betanított és
szakmunkások bérezésében jól érzékelhető különbségek jelentek meg. Egy vállalati veztő
például 3-3,5-szer többet keresett, mint beosztottjai.
Bábolnai Állami Gazdaság: Burgert Róbert vezérigazgató tevékenysége nyomán alakult ki
az iparszerű baromfi-hús-tojás termelési rendszer Bábolnán. A nagyobb öállóságra szert tett
vezetés kutatási bázist alakított ki, amelynek eredménye leginkább az új állathibridekben
(baromfi, sertés, juh) testesült meg. Burgert kezdeményezte az iparszerű kukoricatermelést és
korszerű termelésszervezést. Az új gazdasági szabályzókat kihasználva alakult meg az 1945
utáni első amerikai-magyar vegyesvállalat, az Iparszerű Kukoricatermelési Rendszer (Corn
Production System Inc., 1971.). A bábolnai sikerek országos hírnevet kölcsönöztek Burgert
Róbertnek, aki 1986-ban a Magyar Televízió közönségszavazatainak köszönhetően az Év
Embere lett.
A 1968 után kialakult struktúra a tervgazdaság és a pici automatizmusok ötvözete lett,
ami meghaladta a szovjet tömb országainak gazdasági hatékonyságát, de a piacgazdaság
hatékonyságától még mindig messze elmaradt.
 10.A szovjet rendszer bukása és az Európai Unió kialakulása

A szovjet rendszer Sztálin alatt épült ki és érte el hatalma csúcspontját. 1945 májusában
Moszkva az Orosz Birodalom méreteit meghaladó területekre terjesztette ki ideológiáját és
ellenőrzését. Sztálin, a „gazda” 1953-ban bekövetkezett halála után azonban egyre sűrűbben
jelentkeztek a repedések a kommunista világbirodalom falain. 1953-ban Kelet-Berlinben,
majd 1956 nyarán és őszén Lengyelországban, illetve Magyarországon törtek ki fegyveres
lázadások. 1968-ban pedig Csehszlovákia következett. Minden esetben a szovjet hadseregre,
majd pedig a pártállami elnyomó rendszerre volt szükség, hogy a lázongó országokat a
szovjet zónán belül tudják tartani. Az 1968-as Prágai Tavasz leverése után a szovjet
pártvezetés megfogalmazta az ún. Brezsnyev-doktrínát, amely jogalapot szolgáltatott
Moszkvának a katonai beavatkozásra, ha veszélyben látta a szövetségi rendszeréhez tartozó
államokban a szocialista rendszer stabilitását. A doktrína alapelveit a következő képen
fogalmazta meg a névadó, L. Brezsnyev 1968. novemberében:
„Ha a szocializmussal szemben ellenséges erők egyes szocialista országokat a kapitalista
fejlődés irányába kényszerítenek, az nem csak az adott szocialista ország problémája, hanem
az egész szocialista táboré.”
Az 1968-as változások lezárták azt a korszakot, amely Sztálin halála és Ny. Hruscsov
1964-es megbuktatása között jellemezte a Szovjetuniót. Az új vezető L. Brezsnyev lett, aki
két évtizedig uralkodott a szocialista táboron belül. Brezsnyevi érát leginkább a pangás
címszóval jelölik a korszakkal foglalkozó gazdaságtörténeti munkák. Az 1965-ben
megindított gazdasági „reform” ugyanis megfeneklett a felduzzasztott bürokrácia ellenállásán,
s utána szépen ellaposodva el is halt.
 6. térkép: A Szovjetunió az 1980-as években

Brezsnyev a gazdaságirányítás terén elkövetett hibákat megfejelte külpolitikai

kalandorakciókkal is, amelyek közül az afganisztáni „kaland” végzetessé vált. A 1979-ben
szovjet hadsereg a Brezsnyev-doktrína értelmében megszállta a szomszédos Afganisztánt,
mivel ott veszélybe kerültek a Moszkva által támogatott rezsim pozíciói.

Az Egyesült Államok katonai és technológiai kihívása - a feltartóztatási politika

Az 1950-es évek második feléig az amerikai feltartóztatási politika eszköztárában

kiemelkedő szerepet játszott a kezdeti nukleáris fölény. Az atomparitás (1949) és a nukleáris
fegyvereket célba juttatni képes hordozóeszközök terén elért sikerek (1957, Szputnyik)
azonban a Szovjetuniónak magabiztosságot kölcsönöztek, s ez a korábbinál erőteljesebb
expanzió végrehajtását tette lehetővé a hruscsovi vezetés számára. Az 1962-es kubai
rakétaválságban a Fehér Ház azonban világossá tette, hogy nem riad vissza semmilyen eszköz
alkalmazásától - beleértve a nukleáris fegyvereket is – a szovjet terjeszkedés
megakadályozásában.
 A hatvanas évek második felére azonban az Egyesült Államok egyre inkább
belebonyolódott a vietnami háborúba, amely óriási anyagi és erkölcsi veszteséget okozott
számára. 1971-ben a vietnami háború költségei miatt az Egyesült Államok költségvetése
erősen megrendült, amit jól jelzett az is, hogy Nixon elnök megszüntette a dollár aranyra
válthatóságát. A gazdasági bajok nagyságát az is mutatta, hogy az amerikai kormány 90 napra
befagyasztotta az árakat és béreket, hogy megakadályozza az infláció elszabadulását. E
mellett az importvámot is megemelte 10 százalékkal. Az erőforrások erőteljes megcsappanása
és a Kínával egyre intenzívebbé váló kapcsolatok a Henry Kissinger vezette amerikai
külpolitikát az enyhülés elfogadására ösztönözte. Az amerikai kormány 1972. májusában
aláírta a SALT–1 egyezményt a Szovjetunióval, amelyben mindkét szembenálló hidegháborús
fél vállalta, hogy a rakétavédelmi erejét a szerződésben vállat korlátok között tartja.

A Nixon-kormányzat (1969-1974) a nagyhatalmak közötti geopolitikai egyensúlyozásra

építve kívánta csökkenteni a nemzetközi kapcsolatokban meglévő feszültségeket. A
„mézesmadzag és furkósbot” elnevezéssel illetett kissingeri politika, amely gazdasági
eszközökkel kívánta Moszkvát jutalmazni, illetve büntetni, lényegében kudarcot vallott. A
Szovjetunió ugyanis az enyhülés időszakát erőtartalékainak feltöltésére használta ki. 1973 és
1980 között a nominális olajárak 4,75-ről 37,42 dollárra nőttek, ami óriási bevételeket
jelentett Moszkva számára. Az erőtartalékokban megerősödött és magabiztos szovjet vezetés
minden korábbinál grandiózusabb terjesztési politika előkészítését határozta el. 1975-ben
Moszkva közvetett módon beavatkozott az egykori portugál gyarmat, Angola
polgárháborújába. Szovjet katonai szállítógépek kubai csapatokat szállítottak Angolába,
melyek rövidesen megszerezték az ellenőrzést az ország kulcsfontosságú részei és erőforrásai
fölött. Az angolai terjeszkedés veszélyeztette a nyugati - Perzsa-öbölből kiinduló -
olajszállítási útvonalakat, s ezért az amerikai kormányzatottól határozott választ kívánt.

A szovjet expanzió megállításában a Carter-kormány (1977-1981) az emberi jogokat

központi helyre állító külpolitkája, nem tudott áttörést hozni. Az 1979-es afganisztáni szovjet
bevonulás világossá tette az amerikai külügyi vezetés számára, hogy a hidegháborús
szembenállásban egy új, határozottabb kül- és biztonságpolitikára van szükség.

Az amerikai külpolitika fordulata még a Carter-kormányzat ideje alatt elkezdődött, a

Carter-doktrina bejelentésével. Az afganisztáni szovjet bevonulásra válaszolva Washington
kinyilvánította, hogy „bármely külső erőnek a Perzsa-öböl fölötti ellenőrzés megszerzésére
irányuló kísérletét az Egyesült Államok létfontosságú érdekei ellen irányuló támadásnak
minősíti, és minden szükséges eszközzel megtorolja azt, beleértve a katonai erő alkalmazását
is.”

A Szovjetunió nukleáris fegyverkezésben támasztott kihívására (1977-ben az SS-20-as

szovjet közép-hatótávolságú rakéták telepítése) a NATO az 1979. évi ún. „kettős”
határozatával válaszolt. A Pershing-II-es és a cirkálórakéták telepítésével kívánta
„helyrebillenteni” a Moszkva által Európában megbontott egyensúlyt. Ázsiában a kínai-
amerikai viszony javításával próbálta meg a Fehér Ház a Kreml pozícióit gyöngíteni.
Moszkva afganisztáni „kalandja” ugyanis megerősítette a pekingi vezetésben azt a gyanút,
hogy a szovjet vezetés Kína bekerítésén fáradozik. Erre utalt a Szovjetunió India – és
Vietnam-barát politikája, valamint a kínai-szovjet határon felvonultatott óriási haderő.
Mindezek a lépések azonban csak követték a szovjet terjeszkedést: az előretörést
megakadályozni, illetve visszaszorítani azonban nem tudták.

Az 1981-ben hivatalba lépő republikánus Reagan-kormányzat (1981-1989) új

feltartóztatási politikát hirdetett meg. Szakított a Carter-kormányzat vietnami háború utáni
külpolitikájával, és expanzióba kezdett. Az új republikánus vezetés két fő célt tűzött ki a
külpolitikában: demokrácia egész világra történő kiterjesztését és a totalitárius rendszerek
teljes megsemmisítését. Reagan kijelentette, hogy a Szovjetunió „ördögi hatalom“, „ ... a
modern világ minden ördögi vonatkozásának központja, ... Nyugat nem csupán feltartóztatja,
hanem meg is haladja ... és a „történelem szemétdombjára veti a kommunizmust”.

A kis hidegháborúra keresztelt korszak republikánus kormányzata azokból – az utóbb

beigazolódott – CIA-jelentésekből indult ki, melyek azt állították, hogy a Szovjetunió a
túlterhelés határán van és a gazdasági csőd szélén áll. A szovjetnél kétszer nagyobb
teljesítményt nyújtó amerikai gazdaság végső kihívást intézett ellenfeléhez. A Fehér Ház
elképzelései szerint a „felpörgetett” fegyverkezési hajszának azzal az eredménnyel kellett
végződnie, hogy a kommunista tömb fő gazdasági ütőerei megszakadnak, és ez a Szovjetuniót
a teljes kimerülés állapotába süllyeszti, s így az rákényszerül szuperhatalmi státuszának
feladására.

1983. március 23-án, a Szovjetuniót „az ördög birodalmának” kikiáltó beszéde után
jelentette be Ronald Reagan a Stratégiai Védelmi Kezdeményezést (SDI). A „csillagháborús”
amerikai kezdeményezés nehéz helyzetbe hozta Moszkvát, mivel azzal fenyegetett, hogy a
hetvenes évek elejére óriási áldozatok árán megteremtett nukleáris paritást semmissé teheti.
Az SDI felboríthatta volna a Kölcsönösen Biztosított Megsemmisítés (MAD) doktrínájára
épített stratégiát, mely a nukleáris elrettentésre alapozta a szuperhatalmak biztonságát.
 Az amerikai vezetés Moszkva olajbevételeit is erősen visszavetette, mivel 1980 és
1988 között a nominális olajárak 37,42-ről 14,87 dollárra csökkentek. Az USA ezt a lépést
a kulcsfontosságú és szövetséges olajtermelőkkel (pl. Szaúd Arábia) való megegyezés és
a dollár mint egyedüli világpénz árfolyamának változtatásával viszonylag könnyen meg tudta
valósítani.

A nyolcvanas évek elejére az elaggott szovjet vezetés a hagyományos módon próbált

meg válaszolni a Nyugatról érkező kihívásra: nagyobb sebességre kapcsolt a fegyverkezési
versenyben. A Cservonyenko – és Andropov-éra (1982-1985) néhány éve alatt azonban rá
kellett döbbenni a Kreml urainak, hogy képtelenek az Egyesült Államok által diktált
fegyverkezési verseny új minőséget jelentő feltételeinek megfelelni. Az 1983-ban a Moszkva
által – a Pershing II-es rakéták és a robotrepülőgépek európai telepítése miatt – megszakított
fegyverzetcsökkentési tárgyalásokhoz a szovjet delegációnak vissza kellett térnie. Ez a lépés
már jelezte, Moszkva felismerte, hogy az évtizedek óta egyre mélyülő gazdasági és társadalmi
válságának kezelése nélkül reménytelen helyzetbe kerülhet ellenfelével szemben. Gorbacsov
1985-ös hatalomra kerüléséig azonban semmi sem utalt arra, hogy gyökeres változások
lennének készülőben.

Gorbacsov és a peresztrojka

1985-re, amikor az elaggott szovjet csúcsvezetésbe a viszonylag fiatal M. Gorbacsovot

megválasztották már kikerülhetetlenekké váltak a mélyreható változások.
Az új pátfőtitkár a glasznoszty és a peresztrojka címszavakkal határozta meg a változás
irányát. A glasznoszty (nyíltság) lehetőséget adott a nyílt társadalmi vitákra, s így a
problémák valódi, dogmatikus kommunista elvektől mentes megtárgyalására. A peresztrojka
(átépítés) kifejezés már nehezebben volt értelmezhető – legalábbis a hivatalos
megnyilvánulásokból -, mivel például a „demokratikus centralizmus és az önigazgatás”
kombinációjáról beszélt, ami a fogalmi képtelenség kategóriájába tartozik. A konkrétumok
szintjén annyit lehetett kihámozni a korabeli írásokból és beszédekből, hogy a vállalatok
jövedelmezőségét szerették volna elérni. Ez alaposabb költségszámítással járt volna, illetve
feltételezte a vállalatoknak nyújtott anyagi támogatások átszervezését és csökkentését. E
mellett a szubszidiaritás elvének alkalmazása is megjelenik, ami annyit jelentett, hogy a
gazdasági döntéseket mindig a felmerülő problémáknak megfelelő szinten kell meghozni.
Azaz a minisztériumokból a gazdasági tervezés döntő részét át kell adni a vállalati szintnek.
Ez egy olyan gazdaságot sejtetett, ahol az állam megtartja a gazdasági kulcspozíciókat, de a
mezőgazdaság, ipar és főként a szolgáltatások területén bizonyos területeket átenged a magán
szférának. A kezdeti időkben a kiskereskedelemben, a fogyasztási cikkek előállításában és a
mezőgazdaságban akkor engedték a magánvállalkozókat dolgozni, ha volt bejelentett
főállásuk egy állami vállalatnál.
A szovjet rendszer kilátástalansága elől a lakosság jelentős része az alkoholba, az egyetlen
legális „tudatmódosító szerbe” menekült. Így nem meglepő, hogy csődöt mondott Gorbacsov
alkoholellenes kampánya is. A peresztrojka és glasznoszty kudarcát leginkább az 1986
áprilisában - a Csernobili Atomerőműben - bekövetkezett nukleáris balesett mutatta, melynek
során robbanás következett be az erőmű 4-es reaktorában. A szovjet pártvezetés hetekig
titkolta saját lakossága elől is a baleset tényét, s ezáltal elmulasztotta egy sor ellenintézkedés
végrehajtását. Ez önmagában hiteltelenné tette az új vezetés további ténykedését és
szavahihetőségét.
A gazdasági reformok kivívták a konzervatív erők – a KGB és a hadsereg vezető köreinek
- haragját, akik 1991 augusztusában puccsal megbuktatták Gorbacsovot. A változásoknak
azonban már nem lehetett gátat vetni. Az országszerte kirobbant tömegmegmozdulásoknak is
köszönhetően három nap elteltével Gorbacsov visszatért Moszkvába. Az események
felgyorsultak, s elvezettek a Szovjetunió széthullásához. A Szovjetunió határain belül
megmaradt államok 1991 decemberében megalakították a Független Államok Közösségét
(FÁK), amely inkább hasonlított egyfajta szabadkereskedelmi övezetre, mint egységes
államra. A gorbacsovi időszak felgyorsította a közép-európai szatelit államok elszakadási
folyamatait is.

Közép-Európa pártállamainak összeomlása

1980-ban ismét Lengyelországban forrósodott fel a politikai és gazdasági légkör. A

gazdasági nehézségek, amelyek a napi ellátási gondokban is megnyilvánultak, kiélezték a
lengyel pártállam és a munkásságra támaszkodó ellenzék viszályát. Lech Walesa vezetésével
megalakult a Szolidaritás, amely a pártállamtól független szakszervezetként tényleges
veszélyt jelentett a lengyelországi kommunizmusra. 1981 decemberében a szovjet
beavatkozás megelőzésére bevezették a rendkívüli állapotot, és bebörtönözték a
szakszervezeti vezetőket. A lengyel társadalmat átható feszültség azonban nem szűnt meg és
egészen 1989 tavaszáig mindennaposak voltak a zavargások és tiltakozások. A feszültséget
csak a demokratikus választások tudták mérsékelni, amelyek elvezettek a pártállami rendszer
lebontásához.
A lengyel események felgyorsították a magyarországi rendszerváltás folyamatát is. Ebben
jelentős szerepet kapott a Magyarországon tartózkodó kelet-német turisták kiengedése
Ausztriába. Ez megingatta az NDK pártvezetés, addig sem túl erős pozícióit, s így 1989.
november 9-én leomlott a berlini fal, amely jelképévé vált a két német állam
megosztottságának. 1989 végéig Közép-Európa valamennyi országán végigsöpört változás
szele, amely eltakarította a II. világháború után kialakult pártállami rendszereket.
A témával foglalkozó szakirodalom legelterjedtebb nézetei strukturális változásokkal
magyarázzák Moszkva kül- és belpolitikájának földrengésszerű átrendeződését. Ha elfogadjuk
azokat az elemzéseket, melyek az amerikai erőpolitikának és a kényszerítő világgazdasági
folyamatoknak tulajdonítják a szovjet magatartás megváltozását, akkor sem kapunk teljes
választ egy sor kérdésre. A strukturális elemzések ugyanis nem adnak magyarázatot arra,
hogy a Szovjetunió miért választotta a nyitás és a politikai liberalizálódás útját. Elvileg
ugyanis lehetősége lett volna – a kínai példa alapján – tisztán technokrata reformok
megvalósítására, amelyek biztosíthatták volna a gazdasági, technológiai felzárkózást,
ugyanakkor érintetlenül hagyták volna a parancsuralmi politikai rendszert.

Az Európai Unió kialakulása

Nyugat-Európát már a középkor folyamán egyfajta hatalmi megosztottság jellemezte,

amikor a pápai és a császári hatalom két erőközpontot hozott létre. Ellentétben Bizánccal,
ahol a cezaropapizmus uralmi struktúrái szerint a császár volt a legfőbb szakrális és világi
hatalom letéteményese egy személyben. A középkor végén a protestantizmus, majd a
nacionalizmus megjelenése tovább darabolta az európai univerzalismus (pl. katolikus vallás,
latin nyelv és műveltség) alapjait. Ebből adódóan egy-egy nemzeti alapokon nyugvó
próbálkozás volt a 19-20. folyamán Európa politikai és gazdasági egységének
megteremtésére. Ilyen nemzeti alapokon nyugvó kezdeményezés volt a forradalmi-napóleoni
Franciaország (1792-1815) és a hitleri Németország (1939-1945) kísérlete, arra, hogy egy
központba gyűjtse az európai erőforrásokat. Ezek a katonai erőre alapozott egyesítési
kísérletek azonban rendre elbuktak.
A nemzetközi együttműködésre támaszkodó kísérletek is párhuzamosan jelen voltak az
európai diplomácia történetében. A harmincéves háborút lezáró vesztfáliai béke (1648), majd
a bécsi kongresszus (1815) rendelkezései még nem haladták meg a klasszikus nagyhatalmi
diplomácia kereteit (pl. vesztesek féken tartása, az erőforrások újraosztása). Az I. világháború
után megjelenő népszövetségi rendszer azonban már liberális elképzelések szerint egyfajta
állandó fórumot (a szervezet székhelyén, Genfben állandó képviseletet tartottak a tagállamok)
teremtett a konfliktusba került országok számára, hogy rendezni tudják vitás kérdéseiket. A
Népszövetség rendszere az 1930-as évek második felében kudarcot vallott. Ez azonban nem
akadályozta meg a II. világháború győztes koalícióját (USA, Nagy-Britannia, Szovjetunió),
hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) keretei belül újraalkossanak egy hasonló
rendszert. Természetesen beépítve a két világháború közötti nemzetközi viszonyokból leszűrt
tanulságokat.
A nemzetközi és a szupranacionális szervezetek között meglehetősen nagy a különbség,
mivel míg az előbbi nem követeli meg tagjaitól szuverenitásuk feladását (pl. ENSZ), addig az
utóbbi (pl. Európai Unió) annak érdekében, hogy hatékonyabban végre tudja hajtani a
döntéseket, szuverenitást von el a tagállamoktól. A II. világháború után Nyugat-Európa
fokozatosan elmozdult a szupranacionális együttműködés felé. Ez a folyamat politikai és
gazdasági alapokon nyugodott. Az európai államok közötti további háborúkat és
összecsapásokat csak, akkor lehet a jövőben kiküszöbölni, ha valamilyen érdekegyeztetés
alapján egyesítik az erőiket. A gazdasági elemzők a nagyobb piaci mérettel, a verseny
erősödésével és a hatékonyság javulásával érveltek az integráció elmélyítése mellett.
Az első konkrét lépés az európai gazdasági egyesülés felé a Benelux államok tették meg,
amikor 1947-ben megkötötték a Benelux Vámuniót, amely viszonylag kis területre és
lakosságszámra vonatkozott, de modellértéke miatt túlmutatott a méreteken. Szintén 1947-ben
hozták létre Európai Gazdasági Együttműködési Szervezetet (OEEC), amely USA
kezdeményezésre jött létre a Marshall-segély koordinálására.
Minden igyekezet ellenére sem jöhetett létre mély és őszinte európai együttműködés
addig, amíg a kontinens évszázadok óta vetélkedő két nagyhatalma – Franciaország és
Németország – nem viszi nyugvópontra viszályát. A németekkel szembeni francia kétségeket
Robert Schuman francia külügyminiszter próbálta feloldani a Montánunióra tett javaslatával.
Ennek következtében a francia és nyugat-német szén- és acélipart egyesítették, és
szupranacionális szervezetek felügyeletére bízták. Ez a nagypolitika nyelvére lefordítva
annyit jelentett, hogy Franciaország csak akkor tudja elfogadni az NSZK iparának
újraindítását és feltőkésítését, ha garanciákat kap annak ellenőrzésére. Az NSZK a
szerződésben lehetőséget látott a II. világháború utáni politikai és gazdasági elszigeteltségből
való kitörésre, míg a Benelux államok és Olaszország gazdasági gondjainak megoldását várta
a szerződéshez való csatlakozástól. Nagy-Britannia szén- és acéliparának döntően állami
tulajdona miatt, és az akkor még meglévő gyarmatbirodalmán belüli speciális gazdasági
érdekei miatt távol maradt a szerződéstől. Az 1951-ben aláírt Európai Szén- és Acélközösség
(ESZAK) alapító szerződésében a felek felállították a végrehajtási jogkörrel megbízott
Főhatóságot, a tagállamok érdekeit védő Miniszteri Bizottságot, a tanácsadói jogkörrel bíró
Közgyűlést, és a vitás kérdéseket eldöntő Bíróságot.
Az 1950-es évek eleje a hidegháború első szakaszába esett, s így megkerülhetetlenné
váltak a katonai együttműködés kérdései. A Montánubió aláírását követően robbant ki az
Észak- és Dél-Korea közötti háború, amely azzal kezdődött, hogy a kommunista észak
lerohanta az USA által patronált déli államot. A nyugat-európai vezetők éles párhuzamot
láttak a kettéosztott Korea és Németország között. Az Egyesült Államok azonban csak akkor
volt hajlandó fenntartani, illetve növelni az Európa védelmére áldozott erőforrásokhoz, ha
maga az érintett is hozzájárul saját védelméhez. Ez nem jelentett mást, mint azt, hogy
Európának 60 hadosztályt kellett felállítania, s ebből 10 hadosztálynak németnek kellett
lennie. Az NSZK újrafelfegyverzése a II. világháború után érzékenyen érintette
Franciaországot, ahol 1954-ben le is szavazták az Európai Védelmi Közösségre (EVK) tett
javaslatot, amely a Montánunió keretein belül rendezte volna az európai védelem kérdéseit.
Így végülis az 1949-ben alapított Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) keretein belül
állították fel a nyugat-német haderőt.
Az Európai Védelmi Közösség megteremtésének kudarca nem állította le az európai
egyesülés folyamatát. Az együttműködés hívei 1957-ben Rómában elfogadtak két további
egyezményt. Az atomenergia békés célú felhasználását az Európai Atomenergia Közösség
(EURATOM) koordinálta, illetve aláírták az Európai Gazdasági Közösség (EGK) alapító
szerződését is, amely a későbbiekben Közös Piac néven vált ismertté. Az EURATOM és az
EGK szerveit 1965-ben összeolvasztották a már meglévő szupranacionális intézményekkel.
Ezután kezdték az Európai Közösség elnevezést használni a Közös Piac országai. Az EGK
további célokat is megfogalmazott, amely a gazdasági és pénzügyi integráció elmélyítése felé
vitte a résztvevőket. E mellett a közlekedéssel, társadalombiztosítással és mezőgazdasággal
kapcsolatos kérdéseket is összehangolták. A Közös Piac célul tűzte ki a külső vámok
egységesítését, valamint a belső vámok és nem vámjellegű akadályok leépítését. Az
intézkedések bevezetésére 12-15 évet adtak a tagországoknak. Fontos kitétel volt még, hogy
nem lehetett egyoldalúan felmondani a szerződéseket. A pesszimista várakozásokra rácáfolva
már 1968. július 1-jére - a kitűzött határidő előtt - sikerült eltörölni az összes belső vámot.
 Nagy-Britannia hasonlóan az előző szerződésekhez, óvatosan közelített a Közö Piac
tervéhez. Hamarosan kiderült, hogy London számára túl sok a Római Szerződésben foglalt
szuverenitásfeladás. E miatt a brit gazdasági diplomácia egy a Közös Piacnál lazább
gazdasági tömörülés létrehozásába kezdett. Az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (EFTA)
néven közismertté vált társulás az ún. külső hét államot tömörítette (Nagy-Britannia,
skandináv államok, Svájc, Ausztria, Portugália), amelyek csak az ipari termékek vámját
törölték el az egymás közötti kereskedelmi kapcsolatokban. Az EFTA keretein belül közös
külső vámokról, a mezőgazdaságról, társadalombiztosításról nem volt szó, s így egy sokkal
kevésbé szoros gazdasági együttműködés bontakozott ki a Közös Piac határai mentén
elhelyezkedő országokban.
Látva a Közös Piac sikereit Nagy-Britannia fontolgatni kezdte a belépést, de az 1961 után
megindult tárgyalások rendre zátonyra futottak. Kétszer maga De Gaulle francia elnök vétózta
meg a brit csatlakozási szándékot. Csak De Gaulle 1969-es visszavonulása után indulhattak
újra a tárgyalások, amelyek 1973. január 1-jétől tették lehetővé Nagy-Britannia, Dánia és
Írország csatlakozását. A nyolcvanas években Európa déli része is engedélyt kapott a
csatlakozásra, s így 1981-ben Görögország, majd 1986-ban Spanyolország és Portugália is tag
lett.
A II. világháború után az európai országok prioritásként kezelték az élelmiszerkérdést.
Nevezetesen azt, hogy a kontinens önellátó legyen az élelmiszertermelés terén, és ne
fordulhasson elő olyan helyzet, amelyben Európa államai az éhínség szélére sodródnak. A
közösség országai biztosítékot adtak a mezőgazdasági termelőknek a garantált árakra, s így
nagyon gyorsan fel tudták számolni az ellátási gondokat. A mezőgazdaság és a vidék
problémáit a Közös Agrárpolitika (KAP) keretein belül egységesen kezelték. Az intézkedések
túl jól sikerültek, mivel hamarosan a túltermelés problémájával kellett szembenézni. Vajból,
borból, cukorból és egyéb termékekből készlethegyek halmozódtak fel, amelyek raktározása
többletköltséggel terhelte meg az európai adófizetőket.
A bővítési hullám után 1986-ban az Egységes Európai Okmány (EEO) aláírásával kapott
újabb lendületet az integráció továbbvitele. Az EEO kb. 300 intézkedést írt elő annak
érdekében, hogy a tagállamok közötti fizikai, technikai és pénzügyi határok megszűnjenek.
Az Egységes Európai Okmány 1992 végéig adott időt a tagállamoknak és a közösség
szerveinek a reformok végigviteléhez. Az integráció hivatalos jelképekkel gazdagodott, mivel
önálló zászlaja (kék alapon 12 sárga csillag) és himnusza (Beethoven Örömódája) lett. Az
EEO aláírói ezzel is jelezni akarták, hogy a közösséget szupranacionális szintre kívánják
emelni, amely mint új nemzetközi entitás önálló jelképeket érdemel.
 Az 1989 utáni közép- és kelet-európai változások megkérdőjelezték az európai integráció
további irányát és sebességét is, hiszen az európai államok együttműködése egyfajta válasz
volt – a vélt vagy valós - szovjet fenyegetésre. A tagállamok külső fenyegetés megszűnte után
is az integráció elmélyítése és az újabb tagok felvétele mellett döntött. 1992. februárjában a
hollandiai Maastrichtban elfigadták az ún. Maastricht-i szerződést, amely az alábbi főbb
pontokat tartalmazta:
a) az európai pénzunió terve (euró bevezetése);
b) közös kül- és biztonságpolitika kialakítása;
c) vízumpolitika összehangolása;
d) az Európa Parlament és Európai Bizottság szerepének kiszélesítése;
e) névváltoztatás: az Európai Közösségről Európai Unióra (EU) változott az integráció
elnevezése, ez jelezte az együttműködés elmélyülését.
1995-ben az egykori EFTA tagok, Ausztria, Finnország és Svédország is beléptek az EU-
ba. Ezt követően indultak meg a csatlakozási tárgyalások a volt keleti tömbhöz tartozó
országokkal.
1995-ben lépett életbe az ún. schengeni szerződés, amely lebontotta a határokat a
magánszemélyek számára is, így a tagállamok határain megszűnt a személyek ellenőrzése.
Ezzel párhuzamosan a külső uniós határok védelmét megerősítették. Nagy-Britannia és
Írország nem csatlakoztak a schengeni egyezményhez, míg az unión kívüli Norvégia és Izland
a skandináv kapcsolataik megőrzése miatt tagokká váltak.
2002-ben a tagállamok közül 12 megszüntette saját valutáját, s január 1-jén bevezette
helyette az eurót.
Az Európai Unió 2000 decemberében megtartott nizzai csúcsértekezlet döntött az új tagok
felvételéről. 2004-ben 10 állam, köztük Szlovákia és Magyarország csatlakozhatott. 2007-ben
pedig Románia és Bulgária kapott zöld utat.
Az 2007-re az Európai Unió a világ legnagyobb gazdasági egységévé vált, s népessége
megközelítette az 500 milliót, s így megelőzte nagy vetélytárs Egyesült Államok 300 millió
körüli lakosságszámát is.
 11.Felhasznált irodalom

Cameron, Rondo: A világgazdaság története a kőkorszaktól napjainkig. Maecenas Könyvek,

Budapest –Talentum Kft., 1998.

Gunst Péter: Magyarország gazdaságtörténete (1914-1989). Nemzeti Tankönyvkiadó,

Budapest, 1999.

Faltus, Jozef - Krajniková, Emília - Prucha, Václav: Všeobecné hospodárske dejiny 19. a 20.
storočia. Ekonom, Bratislava, 1999.

Gyönyör József: Terhes örökség. Madách-Posonium, Pozsony, 1994.

Honvári János (szerk.): Magyarország gazdaságtörténete. A honfoglalástól a 20. századig.

Aula Kiadó, Budapest, 2000.

Horváth Gábor: A feltartóztatási politika az amerikai külpolitikában, 1945-1960. In:

Külpolitika, 1996. 2. szám

Horváth Gábor: A feltartóztatási politika az amerikai külpolitikában, 1961-1977, In:

Külpolitika, 1997. 3. szám

Jobbágy István: Etnikai (kisebbségi) pártok a két világháború közötti Csehszlovákiában a

parlamenti választások eredményeinek tükrében. In: Egry Gábor – Feitl István: A Kárpát-
medence népeinek együttélése a 19-20. században. Napvilág Kiadó, Budapest, 2005.

Jobbágy István: Válogatott tanulmányok Szlovákia gazdaságtörténetéhez. Pont Kutatóintézet,

Komárom, 2004.

Jordán Gyula - Tálas Barna: Kína a modern civilizáció útján a XIX-XX. században. Napvilág
Kiadó, Budapest. 2005.

Kaposi Zoltán: A 20. század gazdaságtörténete. Dialóg Campus, Budapest-Pécs, 2004.

Kaposi Zoltán: A gazdasági fejlődés fő vonásai a 18-20. században. Janus Pannonius
Tudományegyetem, Pécs, 1994.

Kissinger, Henry: Diplomácia. Panem- McGraw-Hill-Grafo, Budapest, 2008.

Kozma Ferenc: Külgazdasági stratégia. Aula, Budapest 1996.

Lipták, Lubomír: Slovensko v 20. storočí. Kalligram, Bratislava, 2000.

Popély Gyula: Ellenszélben. A felvidéki magyar kisebbség első évei a Csehszlovák

Köztársaságban (1918-1925). Kalligram, Pozsony, 1995.

Rothschild, Joseph: Csehszlovákia története a két világháború között. JATE Történész

Diákkör Kiadványa, Szeged, 1995.

Simon Attila: Elképzelések és tervek Dél-Szlovákia szláv betelepítésére az első

köztársaságban lezajlott földreform keretén belül. In: Fórum Társadalomtudományi Szemle,
2003/2. szám.

Simon Attila: A nemzetállami szempontok érvényesülése az első csehszlovák köztársaságban

lezajlott földreform során (különös tekintettel a Dél-Szlovákiában lezajlott telepítésekre). In:
Jobbágy István (szerk.): Válogatott tanulmányok Szlovákia gazdaságtörténetéhez. Pont
Kutatóintézet, Komárom, 2004.

Szakács Sándor: Gazdaságtörténet I. Számalk, Budapest, 1998.

Szakács Sándor: Gazdaságtörténet. II. Számalk, Budapest, 2006.

Internettes források:

A magyar honvédség az első világháborúban: http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/54.html

A nemzetközi rabszolgakereskedelemmel foglalkozó honlap:
http://www.slavevoyages.org/tast/index.faces
 Univerzita J. Selyeho
Pedagogická fakulta
Bratislavská cesta 3322
SK-945 01 Komárno
www.ujs.sk

Jobbágy István
A világgazdaság története

Első kiadás

Terjedelem: 8,25 szerzői ív

Példányszám: 80

Kiadta: Selye János Egyetem, Komárom, 2015

Jobbágy István
Dejiny svetového hospodárstva

Prvé vydanie

Rozsah: 8,25 AH
Počet výtlačkov: 80

Vydala: Univerzita J. Selyeho, Komárno, 2015

ISBN 978-80-8122-165-1