Pál József (szerk.

): VILÁGIRODALOM
Tékajegyzék

Kánon → Az akkád eredetű görög szó nádat, majd mértéket, „mérőrúd”-at jelentett. Jelölte a
szóban forgó mű (szöveg) magas szellemi minőségét, illetve hitelesnek való elfogadottságát.
A valamely közösség által végzett hitelesítésnek mind tartalmi, mind formai kritériumai
voltak. A kanonizáció első nagy központja az Alexandriai (Észak-Egyiptom) Múzeum és
Könyvtár volt (Kr. e. 4/3. század fordulójától). Itt rögzült és hagyományozódott tovább
napjainkig az ókor irodalmi alkotásainak nagy része (pl. Homérosz-corpus). A könyvtárosok
és filológusok lényegében a ma is alkalmazott szövegkritikai módszerekkel, rendszerezéssel
dolgoztak. Nemcsak a klasszikus, hanem a héber nyelvű írásokat is vizsgálat alá vonták. Itt
készült el az Ótestamentum ún. Hetvenes (Septuaginta, LXX) görög fordítása (kb. Kr. e. 275).
1. Ókori irodalom
Időmértékes verselés → A görög verselés időmértékes verselés, vagyis a rövid és hosszú
szótagok szabályszerű váltakozásán alapul. Az időmértékes verselés „szótag” fogalmán a
magánhangzótól a következő magánhangzóig tartó hangcsoportot értjük. Rövid az a szótag,
amelyben a magánhangzó rövid, s a magánhangzót legföljebb egy mássalhangzó követi; jele:
∪. Hosszú az a szótag, amelyben hosszú a magánhangzó vagy a rövid magánhangzó után
legalább két mássalhangzó áll; jele: –. A szótagok visszatérő ritmikai képletekbe
rendeződnek, melyeket verslábaknak nevezünk. A leggyakoribb verslábak: jambus ∪ –,
trocheus – ∪, daktilus – ∪ ∪, anapesztus ∪ ∪ –, spondeus – – Az ismétlődő verslábak
jellegzetes sorfajtákat hoznak létre. Ilyen például a hexameter: ez hat daktilusból áll, a hatodik
daktilus csonka; képlete: –∪ ∪ | – ∪ ∪ | – ∪ ∪ | –∪ ∪ | –∪ ∪ | – ∪. A daktilus helyett állhat
spondeus is, az ötödik verslábban ritkán. A sánta jambus versképlete: ∪ – ∪ – ∪ – ∪ – ∪ – –
∪.
1.6.1.1. A homéroszi eposzok
Grammaticus → Az ókori görög és római grammaticust nem lehet sem egyszerűen nyelv-,
sem nyelvtantanárnak fordítani, ahogy megfelelő magyar szakkifejezés hiányában gyakran
értelmezik, hiszen az ilyen személy hivatásszerűen tanította az irodalmat is, különösen a
költészetet, s az irodalmon keresztül gondja volt arra is, hogy a család mellett ő is
megismertesse a gyermekekkel az alapvető erkölcsöt. Rómában ez a képzési forma nagyjából
a Kr. e. 2/1. században jelentkezett, s attól kezdve a felsőbb körökhöz tartozó fiúgyermekek
számára a képzés első fokát biztosította, megtanítva őket a helyes és pontos latin
nyelvhasználatra, ami az ars grammatica révén történt, kialakítva e célra a kellő
kézikönyveket. Az ilyen ismeretek elsajátítása (vö. regulae, natura linguae) alapvetően a
költői szövegek sorról sorra való értelmezésével történt, nagy súlyt fektetve ugyanakkor a
gyakorlat segítségével az önálló fogalmazási és megnyilatkozási készség kialakítására is, még
mielőtt a gyermekek a rhetor keze alá kerültek volna, aki tulajdonképp a felsőfokú oktatást
képviselte, amely az ókorban alapvetően a rhetoricára épült. A közép- és a felső szint azonban
a klasszikus antikvitásban nem mindig különült el egymástól, főleg vidéken és a
provinciákban, mert gyakran ugyanaz a személy látta el mindkét szintet. A korai időkben
általában rabszolgák és szabadon bocsátottak végezték el a grammaticusi feladatokat, de
később már honestiores is gyakorolták őket, kiváltságokat kaptak (állami fizetés,
adókedvezmény), s öntudatos hivatásfelfogásukat Florus fogalmazta meg először a Kr. u. 2.
század elején a Vergilius szónok-e vagy költő? című munkájában. A megjelölés maga görög
eredetű volt, grammatikosz „tanult ember”, s a kritikosz terminus technicusszal együtt ez az
elnevezés járt ki az ókori filológusnak is, aki a szöveget széles körű, átfogó ismeret alapján
nemcsak értelmezte, de javította, eredeti formájában igyekezett is helyreállítani. Az első
római grammaticusok maguk is görögök lehettek, s a kezdeti képzés ennek megfelelően
bizonnyal kétnyelvű volt, ami azonban a birodalom latin nyelvű körzetében egyöntetűen latin
nyelvűvé vált.
1.7.4. A késő antikvitás és a korai keresztény irodalom
Zarándoklat → A vallási antropológia általános jelensége a főként gyalogszerrel megtett
utazás ama helyhez, ahol a hívő ember kapcsolatba kerülhet a megszentelttel. A kereszténység
történetében a szentek földi maradványai vagy fontos események, csodák végbemenetelének
helyei válhattak ilyen központokká. Az egyik első római-latin peregrinus vagy peregrina
(„olyan idegen, aki elhagyta hazáját”, majd általában „vallási utazó”) Nagy Konstantin
édesanyja, a Krisztus sírjához elmenő Szent Ilona volt. A középkori Európában a szó jelentése
némiképpen megváltozott; a peregrinatio önként vállalt száműzetést, aszketikus gyakorlatot –
amellyel a hívő megszabadult a bűnöktől –, illetve a csodálatos gyógyulás reményét jelentette.
A muzulmán hatalom alá kerülő Szentföld a nehezebbé váló körülmények ellenére továbbra is
a zarándoklatok legfőbb célpontja maradt, a hívő a megváltás Krisztussal közös útjára
léphetett. A pálmások megkülönböztető jegye a ruhájukra varrt kereszt volt. A 11. század
utolsó harmadától kezdődően a szentföldi felfegyverzett zarándoklattá változott, amelynek
célja a kereszténység par excellence szent helyének muzulmán uralom alóli felszabadítása
volt. A Bouillon Gottfried vezette lovagok birtokukba vették Jeruzsálemet (1099), s 88 évig
meg is tartották azt. Majd a keresztesek újabb hadjáratai következtek. Közben számos relikvia
Nyugatra került: Szent Lajos király például Krisztus töviskoronájának a fogadására építtette
párizsi palotájában a Sainte-Chapelle-t.
A középkor másik jelentős zarándokútja az apostolfejedelmek sírjához, Rómába vezetett. A
sírok fölé hatalmas bazilikákat emeltek, közülük a legfontosabb a vatikáni San Pietro és a
falakon kívüli San Paolo székesegyház. A 7. századtól kezdődően ez a peregrináció az európai
vallásos élet jellemző, sőt majdhogynem kötelező eleme lett. A rómások fogadására a
minimálisan megfelelő körülmények biztosítottak voltak. Nemzetek szerint zarándokházak
készültek, ahol iskolák és anyanyelvű gyóntatók is rendelkezésre álltak. 1300 jelentős
változást hozott a működő rendszer intézményesítésében. VIII. Bonifác pápa jubileumi bullája
teljes bűnbocsánatot helyezett kilátásba azok számára, akik harminc (rómaiak), illetve tizenöt
(idegenek) egymást követő napon imádkoztak mindkét említett főtemplomban.
Az északnyugat-spanyolországi Santiago de Compostela a legenda szerint Krisztus társa,
Szent Jakab csontjait őrzi. A rendszeres zarándoklatok a 10. században kezdődtek, ámbár az
utazásokat a szaracénok állandóan veszélyeztették: a keresztényeket megtámadták, épületeiket
lerombolták. Az Arlesból, Le Puyből (Cluny), Vézelay-ből és Tours-ból (Párizs) induló, a
Pireneusokon átvezető négy híres út Pamplonánál egyesült. A kagylósok (vagy egyszerűen
zarándokok) menetét szerzetesrendek segítették és szervezték, elsősorban a Cluny kolostor.
Az utak mentén templomok, kolostorok épültek, s bizonyos fokú védelemről is gondoskodtak,
megjelentek az énekmondók, akik a szaracénok ellen harcoló keresztény hősök nagyságát és
dicsőségét mondták el, megteremtve az anyanyelvi hősi epika, a lovagregény alapjait.
Rendkívül jelentős irodalmi utóélete van a Thomas Becket canterburyi sírjához vezető
zarándoklatnak, amely több mű számára szolgáltatott egységes keretet (Chaucer: Canterbury
mesék, The Canterbury Tales, 1387).
2. A középkor irodalma
Egyetemek → Az iskolai oktatás első formája a város fő templomához, a székesegyházhoz
kapcsolódó iskola volt. (A katedrális görög eredetű szó, a kata és a hédra „szék” összetétele.
A középkorban a katedra „püspöki széket” jelentett, majd emelvényre helyezett tanári
ülőalkalmatosságot is.) Ezeknek az iskoláknak a működését az egyházkerület vezetői
(püspök) felügyelték, s általában ők biztosították a szükséges feltételeket is. A tanítási és
nevelési feladatokat magiszterek látták el. Az oktatás ingyenes és a lakosság számára nyitott
volt, a tanulók többsége azonban egyházi pályára készült. Főleg Franciaországban terjedtek
el, ahol az itáliaiénál gyengébb volt a városi és kereskedő társadalom. Chartres (jelentős
költőkkel), Orléans és Párizs iskoláiban híressé vált a teológia és a filozófia oktatása. Az
1215-ös lateráni zsinat a püspöki székhelyek számára kötelezően előírta az iskolaalapítást,
ezzel előmozdította a felsőfokú oktatás elterjedését is. A katedrák egy része studium
generalévá, azaz egyetemmé vált. A két iskolatípus számos területen hasonlóképpen
működött.
Az egyetemek azonban, az előbbiektől eltérően, mint testületek szerveződtek. Ezeket a
céheket (olaszul arti, ugyanezzel a szóval jelölték az iskolai oktatás alapját képező szabad
művészeteket, tudományokat) a tanárok és a tanulók közössége szervezte és irányította. Az
intézmény fenntartásához, a tanárok javadalmazásához szükséges pénzt a hallgatók, a városok
költségvetése vagy az uralkodó fizették, de leggyakoribb a költségmegosztás volt. A tudás
korporációja vagy céhe kulturális, tudományos és szakmai ismereteket teremtett és
közvetített; a tanulmányok befejezésekor bizonyítványt adott ki (licentia docendi). A
legfontosabb karok a teológia, a filozófia, a jog és az orvostudomány voltak. Az egyetem
alapítása megváltoztatta a városok életét: általában dinamizmust, gazdasági fellendülést, új
viselkedési szokásokat hozott. A legrégibb egyetemnek a salernóit (orvostudomány, 11.
század) tartják, a középkor leghíresebb egyetemei és reprezentatív karai: Párizs (teológia),
Montpellier (orvostudomány), Oxford, Cambridge, Bologna (hallgatói testületként született,
jog), Padova (filozófia, természettudományok).
2. A középkor irodalma
Lovag, lovagság, lovagrendek → A latin caballarius (lovász, lovas) szóból származó
provençal cavalier, francia chevalier, olasz cavaliere szó korabeli jelentésének magyar
fordítása lovag. A feudális arisztokrácia páncélba öltözött, harci ménnel és nagy társadalmi
presztízzsel rendelkező tagjait jelölte. A lovag fő erényei: mértéktartás, állhatatosság, hűség,
bőkezűség, becsületesség, bátorság. A belépést ünnepélyes ceremónia előzte meg: a beöltözés
és a fogadalomtétel, arra, hogy a lovag betartja az előírt viselkedési szabályokat, védelmezi a
szegényeket, az özvegyeket, az árvákat és az egyházat. Szorosan követi a becsületkódexet,
keresi a kalandot (latin ad-ventura, „dolgok, amelyek eljönnek”), ezáltal bizonyságot tehet
erkölcsi és katonai készségeiről, és zarándoklatot folytat.
A katonai és vallási (ordo militum) funkciót ellátó lovagok részt vettek a muzulmánok által
elfoglalt Spanyolország visszafoglalásában, a Reconquistában és a szentföldi keresztes
háborúkban. Erős összetartozástudat élt bennük, bizonyos fokú függetlenséget élveztek a
többi politikai és katonai hatalommal szemben. A legismertebb lovagrend a Templomosoké
volt (1119-től), amelyik a katonai tevékenység mellett sikeres gazdaságit és bankit is
folytatott. A meggazdagodott rend kivívta mind a pápák, mind a francia király, Szép Fülöp
rosszallását. A rend működését felfüggesztették, az eretneknek bélyegzett Jacques de Molay
nagymestert kivégezték (1314). A jeruzsálemi Szent János-kórház egyesüléséből alakult
(1113), máig működő Johanniták (másként kórházasok vagy ispotályosok), a szent sír lovagjai
székhelyüket Jeruzsálemből Rodosz (1309), majd Málta (1529) szigetére tették át. 1190-ben
jött létre a Teuton vagy német lovagrend. A lovagok nevelése céljából Ramón Llull egy kis
kézikönyvet írt katalán nyelven: A lovagság rendjéről (Llibre del Ordre de Cavayleria, 1275
k.). Egy remeteségbe visszavonult öreg lovag képében a filozófus leírta a rend létrejöttének
okait, célját, társadalmi elhelyezkedését, sőt fegyverzetének szimbolikus értelmét is.
A későbbi korok tipikus jelensége a csapatától elvált, de fogadalmához hűen kalandot kereső
vándorlovag (Cervantes regényében Don Quijote).
2. A középkor irodalma
Román nyelvek → A latinon alapuló egységes nyelvi terület megjelölésére a késő antik
korszakban a Románia főnevet használták. Azokat az országokat és népeket jelölte, amelyek
Róma nyelvén fejezték ki magukat. A klasszikus latin folyamatos megszűnése a használatban
és köznyelvi változatának fejlődése eredményeképpen a romanice határozó a római eredetű
lakosság beszélt nyelvét jelentette (romanice loqui, „római módon beszélni”),
megkülönböztetve a barbár hódítók idiomáitól. A Karoling-korszaktól kezdve használt
romana lingua elhatárolta az új nyelvi formákat mind a klasszikus latintól (latina lingua),
mind a germán eredetű nyelvektől (teudisca lingua). A romanicéből és a romancium főnévből
származik a régi franciában és provençalban a romanz terminus, amely lényegét tekintve
azonos a vulgáris latinnal. A sermo vulgaris, vulgo loqui a latin sajátos változatát jelentette
már a republikánus korban. A birodalom szellemi elitje irodalmi és elegáns latinjával szemben
a középosztály használta, s ez lett a provinciák közötti kommunikáció fő eszköze is. A
középkori Itáliában a volgare a tömegek által beszélt olasz.
A régi francia romans, romant, romanz szóval jelölték az antik vagy lovagi témáról írt, oïl
nyelvű verses elbeszéléseket, pontosan azért, mert ezek voltak az új nyelv legismertebb
irodalmi alkalmazásai. A szó szemantikai tartománya hamarosan kiterjedt nagyobb lélegzetű,
leginkább lovagi tematikájú eseményeket elbeszélő művekre.
A lovagi téma „kifáradása” után a szó a kalandos és fantáziadús formákat jelentette,
szembeállítva az igazi történeti elbeszélésekkel (a történelem igazsága szemben áll a regény
fikciójával). A 18–19. században a regény volt a legnyitottabb műfaj, amely megengedte a
témákkal, módszerekkel való kísérletezgetéseket. Az angol romance-t főleg a középkori
hagyományt valamiképpen folytató idilli és fantasztikus narratív formák számára tartották
fent, míg a társadalmi élet realisztikus ábrázolása felé forduló modern regényt a novel, esetleg
a fiction jelölte.
A 19. századtól kezdődően a nyelvtörténeti kutatások speciális területét ezzel a kifejezéssel
definiálták: fr. philologie romane, német romanische Philologie, angol romance philology, ol.
filologia romanza.
A legtöbb neolatin nyelv a feudális korszakban alakult ki. Ezek:
dalmát, Dalmáciában és az Adriai-tenger szigetein beszélték, mára kihalt;
olasz, elsősorban az Appennini-félszigeten használt;
szárd, Szardíniában önálló nyelvként fejlődött ki, a szárazfölddel való gyér kapcsolatok miatt
eléggé archaikus;
rétoromán vagy ladin, főleg az egyik svájci tartományban, illetve az Alto Adige néhány
völgyében és Friuliban beszélték;
provençal vagy oc-nyelv vagy okszitán, a Dél-Franciaországban, Gascogne-tól Provence-ig
beszélt nyelv a 11–12. században különösen jelentős, autonóm irodalmat hozott létre, mára a
francia saját uralma alá hajtotta;
francia, eredeti formája, a lingua d’oïl lényegesen különbözött a moderntől;
katalán, az Ibériai-félsziget keleti részén használt;
kasztíliai (modern spanyol) az Ibériai-félsziget és a világ (egyik) legelterjedtebb nyelve;
portugál, Portugálián kívül a világ számos országában használják. Az Északnyugat-
Spanyolországban beszélt galegót ma többen önálló nyelvnek tekintik;
román, főleg a Kárpát-medence keleti részén elterjedt nyelv, a legrégebbi dokumentumok is
meglehetősen későn keletkeztek.
(A szaktudomány nem teljesen egységes abban a kérdésben, hogy a fenti területeken található
számos dialektus közül melyiket lehet önálló neolatin nyelvnek tekinteni, pl. a friulit?)
2.1. A barbár népek romanizálódása, a latin fennmaradása
Germán nyelvek → A germán nyelvek az indoeurópai nyelvcsaládba tartoznak. Krisztus
előtt a II. évezredben kezdtek kiválni az indoeurópai ősnyelvből, és a különválási folyamat
több évszázadon keresztül tartott. Legjellegzetesebb változás az ún. I. hangeltolódás, amely a
Kr. előtti évszázadokban fejeződött be.
A germán nyelvek három nagy csoportra oszthatók: az északi germán vagy skandináv, a déli
vagy nyugati germán és a keleti germán nyelvekre.
Az északi germán nyelvek nyugati csoportjába tartozik az izlandi, a färöi (vö. 6.8.) és a
norvég nyelv, a keleti csoportba pedig a dán és a svéd nyelv.
A nyugati germán nyelvek csoportja további három részre tagozódik: az északi-tengeri
germán, a vezera-rajnai germán és az elbai germán nyelvek csoportjára. Ezeket a rómaiak
ingveon, istveon és herminon néven ismerték.
Az északi-tengeri germán nyelvcsoportból fejlődött ki az ún. angolszász, illetve az angol
nyelv és a fríz nyelv, valamint a vezera-rajnai behatással a németalföldi (illetve flamand) és
ebből az afrikaans nyelv, továbbá az ún. alnémet nyelv a vezera-rajnai frank behatásával.
A vezera-rajnai nyelvcsoportból jöttek létre a középnémet dialektusok, az elbai germán
nyelvcsoportból pedig az alemann, a bajor és a longobárd dialektus, amely utóbbi az idők
folyamán kihalt. Azt is mondhatni, hogy az elbai germán nyelvcsoport nyelvei az ún. felnémet
dialektusok. A felnémet és a középnémet dialektusok együttesen az ún. irodalmi német
nyelvet jelentik. Az irodalmi német nyelv fő jellegzetessége az, hogy itt végbement a II.
hangeltolódás (kb. Kr. u. 450–1200), amely az irodalmi német és az alnémet nyelv fő
különbségét jelenti. Az alnémet nyelvben ugyanis nem történt meg ez a hangváltozás, ahogy a
skandináv nyelvekben és az északi tengeri germán nyelvekben sem. Ezért hangzásra az
alnémet nyelv közelebb áll a skandináv nyelvekhez, de különösen a németalföldi és az angol
nyelvekhez.
A keleti germán nyelvek három csoportra oszthatók: a burgundiai, a gót és a vandál
nyelvekre. Ezek már mind kihaltak. A gót nyelv három további nyelvre szakadt: a nyugati gót,
a keleti gót és a krími gót nyelvre.
2.1.1. A gót bibliafordítás
Hagiográfia → A görög eredetű szó a hágiosz („szent”) és a grafía („írás”) összetétele.
Minden olyan szöveget jelöl, amely a szentek vagy más, vallási szempontból megbecsülésre
méltó alak életének eseményeit mutatja be. Témájában az ókeresztény mártírakták (Acta
martyrum) hagyományát folytatta. Ez a fajta irodalom elvárja, hogy az olvasó teljes
bizalommal legyen a narrátor iránt, s tisztelje azt a személyt, akiről szó van. A publikumnak
el kell hinnie a legfurcsább történeteket, a szent jelleme pedig a tökéletesség követendő
példája. A nép épülésére szolgáló műfaj az új, vulgáris nyelvű irodalom első és rendkívül
elterjedt formája volt. Némi fenntartással ugyan, de az egyház is támogatta, hatása kiterjedt
más, gyakran igen távoli műfajokra is (pl. az epikus hős idealizálása, a költő imádott
hölgyének szentként való meghatározása). A középkor egyik legnagyobb bestsellere Iacopo
da Verazza (Jacobus de Voragine) latinul írt Arany legenda (Legenda aurea, 1261–1266) című
hagiográfiája, amelyet azután számos nyelvre lefordítottak és kiegészítettek újabb részekkel.
A szerző a legendákat a szentek ünnepeinek (naptári) rendjében közölte, az adventi idő
kezdetétől (András, november 30); összesen közel kétszáz olvasni való életrajzot írt. A
könyvnyomtatás feltalálása (1455) újabb lökést adott a műfaj elterjedésének, hiszen a szentek
élete történetének a publikálása biztos kiadói sikert jelentett. A jezsuita korszakban új típusú,
tudományos hagiográfia terjedt el, amely nem a legendás és csodás elemekre koncentrált,
hanem az életrajzi adatok pontosítására, rekonstruálására törekedett.
2.2. A bizánci irodalom korszakai
Szláv nyelvek → A szláv nyelvek az indoeurópai nyelvek egyik fő ágát alkotják. A
hagyományos felfogás szerint a szlávok nyelve az indoeurópai nyelvek keleti csoportjához
tartozik, bár közös vonásokat mutat a nyelvcsalád északi ágával is. A szláv nyelvek és
dialektusaik az ún. ősszláv nyelvből (Прacлαвᴙнский ᴙɜык, Urslavische Sprache, le Slave
Commun) fejlődtek ki a szlávság őshazájában. A különböző dialektusokból álló ősszláv nyelv
valamivel Hermanarich dél-oroszországi gót államának hunok által való megdöntése után
(375) bomlott fel, amikor is megkezdődött a szláv törzsek szétvándorlása. Jordanes gót
történetíró Getica című művében a szlávság három nagy csoportját sorolta fel (Venethi,
Antes, Sclavini), ami többé-kevésbé megfelel a szláv nyelvek mai felosztásának. Földrajzi
kritériumok alapján, amelyekkel bizonyos nyelvi sajátságok is egybeesnek, a szláv nyelveket
három csoportra oszthatjuk: keleti, nyugati és déli szláv nyelvekre.
A keleti szláv nyelvek viszonylag a legegységesebbek, amit azzal magyaráznak, hogy egy
keleti szláv alapnyelvből (óorosz) fejlődtek ki, amely a 14. századra felbomlott. A keleti szláv
nyelvek csoportját az orosz, ukrán és belorusz alkotják.
A nyugati szláv nyelvek csoportjához a következő nyelvek sorolhatók: a lengyel, amelynek
egyik dialektusává vált az egykor önálló kasub, a cseh, a szlovák és a Német Szövetségi
Köztársaságban beszélt felső szorb (központja: Bauken, Budysin), az alsó szorb (központja:
Cottbus, Chosebur). Kihalt nyugati nyelvek a poláb, a pomerán (a 18. században halt ki) és a
szlovinc, amelyet kb. 1900-ig beszéltek. A déli szláv nyelvek csoportját a bolgár, a szerb, a
horvát, szlovén és macedón nyelvek alkotják. Újabban a bánáti ruszinok nyelvét is önálló
nyelvnek tekintik.
A délszláv nyelvek közé tartozott a Szaloniké környéki dialektus, amelyre a szláv írásbeliség
megteremtői, Konsztantinosz és Methodiosz a bizánci egyház liturgikus könyveit
lefordították. Ez a nyelv, amelynek bolgár/nem bolgár jellegéről napjainkban sem szűntek
meg a viták, lett a szlávság első liturgikus és irodalmi nyelve, amelyet ószlávnak nevezünk
(altkircheslavische Sprache).
Az ószláv nyelvből fejlődtek ki az ortodox szlávoknál és a horvátok egy részénél az ún.
egyházi szláv nyelvek különböző változatai. Ezeket a 17–18. században a moszkvai típusú
egyházi szláv nyelv szorította ki. Az egyházi szláv nyelv komoly hatással volt az ortodox
szlávság irodalmi nyelvének kialakulására is. Van modern egyházi szláv nyelv is, de az
irodalmi nyelvekre tett hatása igen csekély.
2.2.2.1. Az ún. „sötét kor” irodalma
Renovatio → A renovatio, „megújulás” kifejezés többé-kevésbé egységes és ismétlődő
politikai és kulturális mozgalom megjelölésére szolgált a középkorban. Az első, az ún.
Karoling-reneszánsz (8–9. század) a romanizált frankok kísérlete, hogy földjükön
visszaállítsák az egykori Római Birodalom hatalmát. Nagy Károly a translatio imperiihez
(hatalom átruházása) hozzákapcsolt egy kulturális programot is, a translatio studiit (tudás
átruházása), amely célul tűzte ki a latin nyelv használatának tisztább és ellenőrzöttebb
formáját is. A klasszikus pogány szerzők nagy része karoling vagy posztkaroling kéziratban
maradt fenn. Alcuinus, a császár angolszász származású tudós főtanácsadója (praeceptor
imperii Francorum) kijelentette: nemcsak Róma, hanem talán az új Athén is megvalósul
Franciaországban (Forsan Athenae nova perficeretur in Francia).
A megújulás kevésbé jól megszervezett programja volt az ezredforduló táján az „Ottó-féle
reneszánsz”. III. Ottó rövid uralkodása alatt a birodalom renovatióját az egyház
megreformálásával együtt képzelte el. A birodalom és az egyház szorosabb
együttműködésének kedvező pillanata jött el, hiszen Szent Péter trónján olyan hatalmas
klasszikus és keresztény erudícióval rendelkező szerzetes ült, mint II. Szilveszter (Gerbert
d’Aurillac), aki korábban a gyermek Ottó nevelője volt.
Az előbbiektől lényegesen különböző harmadik kulturális megújulási törekvés a 12. századra
esett. Főleg a chartres-i iskolában gazdag és eredeti latin nyelvű irodalom alakult ki, ez volt
talán a nemzetközi költészet utolsó nagy százada. Szintén Franciaországban önálló
jelentőségre emelkedett a dialektika, amely racionalizmusával hamarosan az egyetemek
vezető diszciplínájává vált, s megvetette az alapjait a kialakuló filozófiai skolasztikának.
Megmaradt a latin nyelvűség, de ez a renovatio saját kulturális gyökereit már távol Rómától
kereste, és elsősorban Arisztotelész filozófiájában találta meg, amely főleg arab közvetítéssel,
új fordításokban terjedt el.
2.6.1. A 8–9. századi vallásos költészet
Trubadúr/jokulátor/vándor klerikus → A költői tevékenység megjelölésére a régi
provençal nyelven a trobar („felfedezni”, „megtalálni”, „összerakni”) igét használták, ami
főnévi értelemben verset, költeményt jelentett. Eredete a középkori latin zenei és liturgikus
nyelvezet tropus (2.6.1.) szavára vezethető vissza, ami az egyik zenei sorról a másikra való
átvitelt, illetve a mise énekes részeihez való bármiféle szöveges hozzátételt jelentett. A trobar
szó tehát zenei összefüggésre utal; a provençal trubadúrok számára a költői tevékenység
lényegében zenei komponálásnak számított. A középkori latin tropator (pr. trobador, ol.
trovatore) a zenei trópusok szerzőjére utal. A régi francia nyelv erre a trover, troveor szót
használta, jelentése: oïl (francia) nyelven alkotó, főleg 13–14. századi lírai költő (mai fr.
trouvère, ol. troviero).
Az udvarokban a trubadúrok együtt éltek a jokulátorokkal, tevékenységük egymáséit
egészítette ki. Általában a trubadúr által írt verset a jokulátor adta elő, de a feladatkörök össze
is mosódhattak.
A provençal joglar, a régi francia jogler, joculer (mai jongleur), az olasz giullare a latin
ioculator szóból származik (iocus „játék”). A jokulátorok a játék és a (ma úgy mondanánk)
performance nagymesterei voltak, akik a városokat járva tornamutatványokkal, beszéddel,
szavalással, énekkel, zenével és tánccal szórakoztatták az utcák és a terek közönségét. Mivel
előadásaikban a sikerért számos ősi, folklór, obszcén elemet is alkalmaztak, ezért hivatalos
részről általában elítélték őket. Kihasználva versmondási és éneklési tehetségüket, a
jokulátorok szóban terjesztették a vulgáris nyelvű költészetet. Később írott szövegeket
használtak, sőt ők maguk is elkezdtek verselni. Tevékenységük olyannyira népszerű volt,
hogy a 12–13. századtól kezdődően jelentősen megnőtt kulturális tekintélyük. Az írásbeliség
és a humanista mentalitás erősödésével kultúrateremtő jelentőségük azonban csökkent vagy
megszűnt. A „zsonglőr” szó szemantikája magában foglalta a különböző udvari, városi vagy
falusi spektákulumok szereplőit, még az (udvari) bolondot is.
A jokulátorokhoz hasonló tevékenységet folytattak az egyházhoz lazán kapcsolódó vándor
klerikusok. A clerici vagantes a kapcsolatok és az emberek közötti kommunikáció új hálózatát
alakították ki. Ez az értelmiségi réteg a latin kultúrát megpróbálta az udvari és a városi
igényekhez igazítani.
2.10.4. A trubadúrlíra
Manierizmus → A manière (mód, modor) szóból származó manierizmus a 16. század
második felében megjelenő művészet- és irodalomtörténeti irányzatot jelöl. Az eredetileg
társasági viselkedésre vonatkozó kifejezést az életrajzíró Giorgio Vasari (1550, 1568) már a
festők, a szobrászok és az építészek stílusára vonatkoztatta. Irányzat értelemben csak az 1920-
as évek után kezdték el használni, mára kissé háttérbe szorult. A manierizmust a reneszánsz
negyedik, utolsó szakaszának tekintik, mintegy „utóvédharcnak” az előző 150–200 év
értékeinek védelmében (és megújításáért) a tridenti zsinat után hivatalos részről támogatott
barokk ellen. Legfontosabb poétikai tételei ezért műfaji, illetve tematikai kérdések körüli
vitákban bontakoztak ki. A korszerűség elvét a manierizmus hívei védték, míg ellenfeleik a
régi normákhoz ragaszkodtak. A drámavita kirobbanására okot Giambattista Giraldi-Cinzio
(Orbecche) és Sperone Speroni (Canace) 1540-es évek elején bemutatott (felolvasott), a
borzalmakat közvetlenül ábrázoló tragédiája szolgáltatott. Az előbbi a senecai hagyományt
kívánta folytatni, s isteneket is szerepeltetett, az utóbbi vérfertőző testvérszerelemről szólt. A
másik vita Ariosto Orlandója kapcsán folyt, a mű, mondták, regény, nem felel meg az eposz
(epopeia) követelményeinek. A harmadikra okot Michelangelo remekműve, az Utolsó ítélet
adott, amely teológiai szempontból (pl. angyalok erőlködnek, a feltámadás nem egy pillanat
alatt megy végbe, hanem folyamat, Krisztus szakáll nélküli stb.) hagyott maga után
kívánnivalókat.
Az ottima maniera megvalósításához ideára, fantáziára, egyéni arcélre, gráciára, mélyebb
ismeretekre van szükség. A platóni ideatan és az arisztotelészi miméziselv egyensúlyát
megvalósító Quattrocento után itt az előbbi került túlsúlyba, s végül eljutott „a
szabálytalanság szabálya” végpontra. A művészi alkotásokban megengedhető az expresszív
torzítás, a rettenetes ábrázolása, a fantázia szabad áradása (Giuseppe Arcimboldo). A 16.
század estéjének szomorú embereit sorolják közéjük, az elborult elmével meghaló Tassót,
Góngorát és El Grecót, a szkepszisbe menekülő Montaigne-t, a megégetett Brunót, a
némaságba zárkózó Shakespeare-t és John Donne-t.
3. Reneszánsz
Barokk → A szó valószínűleg a portugál baroco főnévből ered, amely egyfajta – látszatra
logikus, de tartalmában gyenge – szillogizmusra utal. A 19. század második felének
művészettörténészeti kutatása (Heinrich Wölfflin) fedezte fel az 1600-as években meglévő
egységet, az így megalkotott fogalmat később az irodalmárok is használták. A barokk a 17.
század uralkodó stílusirányzata és világképe, amelynek hátterét történelmi-társadalmi-
ideológiai tényezők együttes megjelenése határozta meg. Ezek közül a legfontosabbak: az
ellenreformáció (vagy katolikus megújulás) utáni katolikus egyház hegemón törekvései; a
politikai-társadalmi visszamaradottság (különösen Spanyolországban és Itáliában); a
változékonyságot sugalló tudományos és földrajzi felfedezések kiváltotta életérzés. Fő témái:
a látszat és a valóság szembeállítása; az objektív valóság relativizálása, átmenetisége; az
illúzió; az akarat és a hősiesség kultusza; a (vallási) eksztázis stb. Általános stílusjegyei a
lenyűgözésre törekvő monumentalitás, a nagy mesterségbeli tudáson alapuló rafinált
ábrázolásmód. A barokk jellegzetességei a megelőző századok hagyományában gyökereznek.
Míg a reneszánsz a harmónia, az arány, a mérték és a letisztult, emberi léptékű irodalmi és
művészi ábrázolás diadalát mutatta, addig a szintén Itáliában létrejövő barokk célja a
dinamikus, az állandó mozgás hatását keltő, pazar, teátrális, határokat nem ismerő, látszatra
minden korábbi szabálynak ellentmondó, kontrasztokon alapuló ábrázolás.
Oscar Walzel (1923) öt pontban határolta el egymástól a reneszánsz és a barokk művészeti
stíluskategóriákat (az előbbi lineáris, felületszerű, zárt építkezésű, sokaságra törekvő,
egységesen megvilágított; az utóbbi festői, mélységszerű, nyitott átlós formát alkalmaz,
egység irányába halad és csak részlegesen megvilágított). A barokk építészet kánoni
jelentőségű alkotása a római jezsuiták temploma (itt van Szent Ignác sírja), a Giacomo
Barozzi Vignola tervei alapján készül Il Gesù (1568–1573). A legjelentősebb barokk szobrász
és építész Lorenzo Bernini (1598–1680). Az Apolló és Daphné szoborcsoportja a merész
időbeliséget, a Szent Teréz eksztázisa a vallási önkívületet ábrázolja, legismertebb építészeti
alkotása, a San Pietro előtti négyes oszlopsor a perspektíva alkalmazásának csúcspontja.
Rembrandt, Rubens, Velázquez művei mellett a barokk festészet kimagasló alkotása Andrea
del Pozzo freskója, a Szent Ignác apoteózisát ábrázoló freskó a római Sant’Ignazio-templom
mennyezetén. A zenében tipikusan barokk műfaj a több érzékszervhez szóló opera: a
zenetörténészek általában Claudio Monteverdit, Henry Purcellt, Heinrich Schützöt, Johann
Sebastian Bachot, Georg Friedrich Händelt, Antonio Vivaldit tekintik az irányzathoz
tartozónak.
A barokk író vagy költő az ékesszóló gyönyörködtetés révén meg akar győzni, és el akar
kápráztatni. Az irányzat stílusjegyei az olasz irodalomban a marinizmus (vö. 3.1.2.2.), a
spanyolban a conceptismo és a culteranismo fogalmakkal értelmezhetők. A conceptismo a
költői, művészi gondolkodásnak az a folyamata, amikor a művész agudezája (elmeél,
éleselméjűség) révén sajátos képzettársításokat hoz létre két vagy több, látszólag egymással
semmi kapcsolatban sem álló fogalom között, melyeket csak a szintén kellő elmeéllel
megáldott közönség képes kellő mélységében felfogni és értelmezni. A culteranismo a nyelvi
szintet, a kifejezést érinti, amely természetesen a költői eszközökre, képekre is vonatkozik,
egyben a nyelv latinizáló jellegét is jelenti. E gondolkodás és nyelvi kifejezés metaforikus
játékában áll az esztétizálásra és moralizálásra hajló barokk irodalom lényege.
3. Reneszánsz
A neoklasszicizmus (klasszicizmus, klasszika) → A classicus „első osztályú polgár” latin
szó eredetileg adózási kategóriát jelentett (ellentéte a proletarius), majd, még mindig az
ókorban, mintaként tekintett írót vagy költőt. A klasszicizmus későbbiekben leginkább idézett
teoretikusa Horatius (Ars poetica) volt. A szó a középkorban kiegészült az iskolai jelentéssel
(a tanulók kezébe adható mű), illetve az antiquior elhagyásával a nemzeti jelzővel. Elsősorban
esztétikai minőséget jelöl, s csak másodsorban időhatárok közé szorítható irodalomtörténeti
irányzatot (ezt is igen különbözően). A leggyakrabban a 17. századi francia irodalomra
alkalmazzák: az akadémia által terjesztett szemléletben, a drámaírók és Boileau műveiben és
poétikáiban, Charles Perrault épületein, Nicolas Poussin festményein fellelhető közös elemek
alapján lehet klasszicizmusról beszélni. (Ez időben nagyjából egybeesett az olasz és spanyol
barokkal.) Az irányzat, lényegében hasonló elvekkel, a következő században is hosszan
megmaradt (Voltaire). A 18. század nyolcvanas éveiben nagy erővel jelentkező, a korábbit
megújító irányzatot nevezzük neoklasszicizmusnak. A terminus a 20. századi olasz
irodalomtudományban alakult ki, innen terjedt el Európában mindenütt. A német
irodalomtudományban főleg a (weimari) klasszika kifejezést használják.
A poétikák történetében a neoklasszicizmus két hagyomány ötvözete: egyrészről folytatta az
említett francia irányzat képviselőinek az arisztotelészi miméziselvet megújító, modernizáló
törekvéseit, másrészről szintetizálta – vagy legalábbis erre törekedett – annak
természetelvűségét az autonóm művészi alkotás teljes szabadságának platóni eredetű
eszméjével. A művészi eszme és a dolgok örök, általános lényege közötti tökéletes azonosság
feltételezésével az ellentétes teóriák közötti szintézis még elméleti szempontból is
fönntartható volt. Alapelveit legpontosabban Goethe határozta meg. Winckelmann elmélete, a
görög (római) szobrászat és a reneszánsz festészet alapján megfogalmazott Egyszerű
természetutánzás, manír, stílus (1788) című tanulmánya a korlátozott jellegű esztétikai
objektivizmus, illetve a valóságtól elforduló szubjektivizmus fölé helyezte a kettő szintézisét
és meghaladását, a stílust, amely „az ismeret legmélyebb sarkkövén nyugszik, a dolgok
lényegén, amennyiben látható és fogható formákban megismerhetjük”. A „belső” és a „külső”
mély azonossága, egysége alapján lehetővé vált az egyéni indulat és a klasszikus
természetutánzás szabályainak összekapcsolása, másként: „új gondolatokra írunk antik
verseket” (André Chénier).
Az irányzat az európai irodalmak jelentős részén kívül megjelent a képzőművészetben is (a
francia David, az olasz Canova, a dán Thorvaldsen, Ferenczy István). Az írók és költők egy
részénél az emocionális kezdet után következett be a neoklasszikus fordulat (Goethe, Schiller,
Ugo Foscolo, Kazinczy). A 19. század elején, a romantika elterjedésével párhuzamosan,
mindenütt felerősödtek az idealisztikus tendenciák, a szubjektivizmus mellett azonban
érvényben maradt az antik inspiráció és modell Hölderlin, Shelley, Keats, Leopardi,
Berzsenyi költészetében.
3. Reneszánsz
Rokokó → Az irányzatot a barlangokat vagy mesterséges sziklákat díszítő alakzatra utaló
francia rocaille (kagyló) szó alapján nevezték el, amely jól szemlélteti aprólékos, finom és
árnyaltan cizellált dekoráció jellegét. A házak, az intérieurök, a bútorok és a mindennapi élet
más területein használták a csigavonalra, lágy hajlításokra épülő és gyakran variált díszítő
formát. A megnevezés általában elítélő szándékot fejezett ki. A 18. század közepe táján
jelentkező irányzatot többen a barokkot záró periódusnak, az arisztokrácia utolsó, egyetemes
érvényű európai stílusának tartják, amely kifejezi az élet élvezésének és a pompára való
törekvésnek a vágyát. A legegységesebb rokokó városkép a római Sant’Ignazio tér
épületegyüttese. A festészetben François Boucher, Jean Honoré Fragonard, Antoine Watteau
képei számítanak rokokó alkotásoknak. A francia irodalomban a régenskor és XV. Lajos
idejének egyik költői tendenciáját határozzák meg vele (Antoine Bertin), az olaszban a Paolo
Rolli, Ludovico Savioli „kámea-kövek” inspirálta poézisét. Legfőbb, szinte egyetlen témája a
hedonizmus, a szerelem, a finom és elegáns erotika. Nem a tárgyszerűségre törekszik, inkább
a dekoratív, naiv jelleget hangsúlyozza, és stilizált kifejezésmódjával sem elsősorban a mély
és emelkedett érzelmeket ábrázolja, hanem az élet derűs oldalát, s mindezt áthatja az intim,
kecses, kifinomult érzékiség. Kedveli az anakreóni, a bukolikus költészetet, a mitológiai
jelenetek idillikus ábrázolását és az árnyaltan frivol erotikát. Társadalmi költészetének témáit
az akkori polgári életből meríti: szerelem, evészet-ivászat, barátság, természet. A német
irodalomban főbb képviselői Lessing, az ifjú Goethe, Wieland, Gellert és Geßner.
4.1. Poétikai irányzatok
Sturm und Drang → A világirodalomban jellegzetesen egyedülálló korszaka a német
irodalomnak. A zsenikornak is nevezett időszak kezdetét 1767-re – Herder Töredékek
(Fragmente) című írásának megjelenési éve –, végét pedig többnyire a klasszika
kibontakozásához kötve 1785-re datálják. Hőskora azonban Herder és Goethe 1770–1771-es
strasbourgi találkozásától, illetve Goethe Götz von Berlichingen című drámájának 1773-as
megjelenésétől 1784-ig tart. A Sturm und Drang Maximilian Klinger eredetileg Der Wirrwarr
(A zűrzavar, 1776) címen megjelent darabjáról kapta a nevét, melyet Ch. Kaufmann keresztelt
át Sturm und Drangra, ami körülbelül azt jelenti: „vihar, ostrom” és „törekvés,
előrenyomulás”. A fiatal polgári értelmiségiek és művészek lázadó korszaka radikálisan
elutasítja a felvilágosodás észuralmát, helyette a szenvedélyes érzelmek, a szabadon szárnyaló
képzelet és a lélek fontosságát hangsúlyozza. Az új életérzést a „túlcsorduló szív”, az
érzelmek szabadsága, a sejtelmek és ösztönök jellemzik. A mozgalom szellemi elődei: a
pietizmus, a szentimentalizmus, Rousseau természetimádata, Klopstock lírája, Hamann
misztikus irracionalizmusa, mellyel a teremtő alkotás teljességére és a kifürkészhetetlen
megismerésére tör, valamint Lavater pietista lélekkutatása. A 20–30 éves nemzedék az élet
minden területén lázad a tekintély és a hagyomány ellen – így a politikai életben is, de abba
nincs beleszólása, ezért főleg a szellemi élet és az irodalom területén fejtheti ki hatását. Saját
képességét túlbecsülve, kizárólag a zseniális teremtőerőben bízva elvet minden szabályt és
törvényt. A felvilágosodással szemben új, meghitt érzelmi kapcsolatot teremt a természettel.
Elveti a kultúra, a társadalom kényszerét, ezért eleve pusztulásra van ítélve. Kultúra- és
civilizációellenesség és természetimádat jellemzi. Legkedveltebb műfaja a dráma.
Legjelentősebb drámaelméleti írásai: Lenz Megjegyzések a színházról (Anmerkungen übers
Theater, 1774) és Schiller A színház mint morális intézmény (Die Schaubühne als moralische
Anstalt, 1784). A drámák fő konfliktusa: a természetes lángelme (Naturgenie) és a fennálló
világrend ellentéte, melyben a prométheuszi, cselekvő hős lázadóként, bűnözőként jelenik
meg, akár politikai szabadságért küzd, mint Goethe Götz von Berlichingenje vagy Schiller
Karl Moorja a Haramiákban, akár a rendi különbségek ellen és a szerelem szabadsága mellett
harcol (Schiller: Ármány és szerelem; Lenz: Katonák), akár egy erkölcsi világrendért száll
síkra (Schiller: Haramiák). A Sturm und Drang drámáinak formai példaképe nem a francia
klasszicista dráma, hanem Shakespeare, akit többek között Herder és Goethe is himnikus
hangon magasztal (Herder: Shakespeare; Goethe: Shakespeare születésnapjára, Zum
Shäkespears Tag). Dramaturgiájára a gyakori jelenetváltások, a mozgalmas epizódok és
tömegjelenetek jellemzőek. Nyelvezete szenvedélyes, a népies durva kifejezésektől sem riad
vissza. Lírája személyes érzelmi költészet, tárgya a költő élete, kedvelt formája a dal, mely a
természetes és egyszerű népdalt utánozza, de az emelkedett himnusz, óda és az eredetileg
ugyancsak népköltészeti ballada is. A próza kevésbé kedvelt műfaja, bár a Sturm und Drang
legjellegzetesebb, legismertebb, a német irodalom első, valóban világhírű alkotása éppen
regény, Goethe Az ifjú Werther szenvedései (Die Leiden des jungen Werthers, 1774, illetve
Die Leiden des jungen Werther, 1787) című levélregénye. Óriási hatása volt a romantikára, a
realizmusra, a naturalizmusra s még az expresszionizmusra is.
4.1. Poétikai irányzatok
Pietizmus → A latin pius (jámbor, kegyes) szóból származó kifejezés azt a német protestáns
egyházi szellemi-lelki mozgalmat jelöli, amely 1670 és 1740 között érte el csúcsát. A
hivatalos, megmerevedett egyházi ortodoxiával szemben az érzelmek és a fantázia, az egyéni
hit, az Isten bensőséges átélésének, a Biblia közvetítők nélküli hozzáférhetőségének és
értelmezhetőségének, a lelki rezzenések megfigyelésének hangsúlyozásával a misztikát
eleveníti fel. Az út Istenhez nem a Szentírás betűjébe vetett hiten, hanem szüntelen, szigorú
erkölcsi önvizsgálat mellett az istenhittel áthatott lelken át vezet, vagyis a dogmatizmussal
szemben egyfajta gyakorlatias, a „szív hangjára figyelő” kereszténységet jelent. Bár
szembefordul a felvilágosodás abszolút racionalizmusával, az ortodoxia elutasításával
(Lavater) rokon vonások fedezhetők fel benne a vallási tolerancia eszméjével. Megalapítója
Philipp Jakob Spener, legfontosabb képviselői: August Hermann Francke, Nikolaus Ludwig
Graf von Zinzendorf. Jelentős egyházi énekköltészete, vallomásos, erős érzelmi töltésű,
bensőséges önéletrajzi irodalma, mely nem sokkal később termékenyítően hatott a modern
levélregény kialakulására. Világi irodalmi hatása elsősorban az érzelmek felfedezésében, a
külvilág lelki átszellemítésében mutatkozik meg. A pietizmus nélkül elképzelhetetlen a német
szentimentalizmus vagy a Sturm und Drang. Különösen nagy hatással volt többek között
Klopstockra, Lenzre, Herderre, Hamannra és Goethére, de még a 20. században Hessére is. A
pietizmusnak világszerte óriási szerepe volt az egyházi és a világi irodalom, a lelki és szellemi
megújulás területén. Magyarországon egyik legjelentősebb képviselője Medgyesi Pál.

4.5. A 18. század német irodalma (felvilágosodás, Sturm und Drang és weimari klasszika)
A német idealizmus → A materializmussal ellentétes filozófiai irányzat, mely a 18. és 19.
században Goethe korának szellemi hátterét alkotta. Áttörésére a Sturm und Drangban kerül
sor, virágkorát a klasszicizmus idején éri el, széles körű hatása és felfokozott formában való
megnyilvánulása a romantika korszakára jellemző. Az idealizmus a szellemet tekinti a lét
eredetének, állandó hátterének és végső értelmének. Központi ereje, amely a szervesen
elgondolt világrendszert harmonikus egységben tartja össze: az akarat, ami Fichténél pozitív,
Schopenhuernél negatív értelemben jelenik meg. Az idealizmus az érzelmekkel és a
fantáziával szemben háttérbe helyezi a világ racionalista megértését. Az organizmussal
kapcsolatos elképzelését és fejlődéstanát – ami Hegelnél tézis és antitézis szintézisben való
megszüntetve-megőrzését, Schellingnél és Goethénél pedig a világ állandó átalakulását jelenti
– az emberre is érvényesnek tartja. Művelődési eszménye az egymást kölcsönösen kiegészítő
erők fejlesztése révén elérendő tökéletes harmónia: az emberi legfőbb megjelenési formája
maga a humanitás és a művészet. Korff különbséget tesz az anyag és szellem feszültségével
jellemezhető ún. „ész-idealizmus” (Kant, Schiller) és a teremtés egységét fémjelző ún.
„természet-idealizmus” (Herder, Goethe) között. A német idealizmus a felvilágosodásból az e
világi szemléletű emberképet és a tolerancia gondolatát veszi át. Az isteni kinyilatkozása a
földiekben érhető tetten: az egységben, a harmonikus szépségben, a szabadságban és a
szeretetben. Kantnál ez a tökéletességbe vetett hitként és erkölcsi önmeghatározásként jelenik
meg, Schellingnél egy olyan szellemfelfogásként, mely szerint a szellem a láthatatlan
természet, Hegelnél pedig az ész uralmát jelenti. Legjelentősebb költői megnyilvánulása
Goethe Faust című drámai költeménye.

4.5. A 18. század német irodalma (felvilágosodás, Sturm und Drang és weimari klasszika)
Biedermeier → A politikailag elkötelezett Vormärz és a Junges Deutschland mellett az
apolitikus, alapvetően elégedett és idillikus polgári magatartásformát és életmódot jelöli a
Napóleon bukása utáni bécsi kongresszus (1814–1815) és az 1848-as forradalom, illetve az
azt követő restauráció közötti időszakban. Az elnevezés Ludwig Eichrodt német költő
Gottlieb Biedermaier sváb tanítónak és barátjának, Horatius Treuherznek költeményei
(Gedichte des schwäbischen Schullehrers G. B. und seines Freundes H. T., 1850–1857) című
paródiája nyomán terjedt el. Eleinte a kor lakáskultúrájára, aztán a zsánerfestészetére
vonatkozott, majd kiterjedt az egész kispolgári kultúra és művészet megjelölésére, így az
irodalomra is. A Napóleon elleni felszabadító harcok hazafias költészete, a kibontakozó
realizmus, a még jelen lévő romantika, a Vormärz és a Junges Deutschalnd elkötelezett,
forradalmi lírája és kritikus hangú zsurnalizmusa mellett a biedermeier mindenfajta lázadást,
hősiességet és politikumot mellőző polgári költészet. Részben követi a klasszika
hagyományait és a realista ábrázolásmódot. Hajlamos az idealizmusra is, miközben látja és
elfogadja a valóságot. E miatt a kettős látásmód miatt sokszor melankólia is jellemzi. Kerüli a
szélsőséges érzelmek, szenvedélyek, a démoni erők ábrázolását, vagy legalábbis szigorú
erkölcsi eszmék alá rendeli őket. Kedveli a természetet, de annak is apró, idillikus oldalát
hangsúlyozza. A prózában a kis formákat – vázlat, hangulatkép, mese, novella – részesíti
előnyben. Líráját az epikus formák jellemzik: kedveli a balladát és az elbeszélő költeményt.
Ebben az időszakban terjednek el a zsebkönyvek, az almanachok, lexikonok. Sokszor nehéz
az egyes írók besorolása. Elsősorban a sváb és osztrák irodalomban voltak biedermeier
költők: Ludwig Uhland, Eduard Mörike, Anette von Droste-Hülshoff, Karl Immermann,
Franz Grillparzer, Adalbert Stifter, Nikolaus Lenau, Ferdinand Raimund.
5.1.1. A klasszicizmus és a romantika határán
Junges Deutschland → Politikailag erősen elkötelezett német irodalmi mozgalom 1830 és
1850 között. Bár képviselői (többek között a névadó Ludolf Wienbarg, Karl Gutzkow,
Heinrich Laube, Georg Herwegh) hasonló gondolkodásúak, csak laza szálak fűzik őket
egymáshoz. Egy 1835. november 11-diki rendelet betiltotta írásaikat. A Junges Deutschland
költői elutasították az abszolutista államot, az ortodox egyházat, az erkölcsi és társadalmi
konvenciókat, és síkra szálltak az individualizmus, a gondolatés szólásszabadság, a
szocializmus, a nők emancipációja és a szabad szerelem mellett. Eszmeiségük részben a
felvilágosodás erkölcsi normáiból, a kora romantikából, Lessing és Herder
humanitásfelfogásából, részben a liberalizmusból és a francia forradalom radikalizmusából
táplálkozott. A klasszicizmussal ellentétben nem a politikától független és örök érvényű
művészetre törekedtek, hanem tendenciózus költészetet képviseltek, melyet a napi politikai
küzdelmek szolgálatába kívántak állítani. A Junges Deutschland kedvelt irodalmi műfajai a
tárca, az útirajz és a politikai költemény. Irodalmi szempontból nem alkotott maradandót,
viszont hozzájárult a realista stílus kialakulásához és a publicisztikai formák gazdagításához.
Heine és Börne, bár rokonszenvezett a mozgalommal, nem tartozott hozzá.
5.1.1. A klasszicizmus és a romantika határán
Töredék (fragmentum) → 1. műalkotás, amely nem maradt fenn az utókor számára teljes
egészében (Arisztotelész: Poétika). 2. A szerző szándéka ellenére – pl. halála miatt –
befejezetlenül maradt mű (Novalis: Heinrich von Ofterdingen), vagy a szerző életében
különböző okok – az alkotó művészi fejlődésének, érdeklődésének változása, a tervezett
anyag jellegéből fakadó megvalósíthatatlansága (Musil: A tulajdonságok nélküli ember, Der
Mann ohne Eigenschaften, 1930–1943; Th. Mann: Egy szélhámos vallomásai, Betrachtungen
eines Unpolitischen, 1919) – miatt befejezetlenül maradt mű. 3. A szándékosan töredékes
formában „befejezett” mű csak utalhat az anyag vagy a téma végtelen voltára, mivel a
végtelen eszmét a véges anyag képtelen teljességében ábrázolni, nyitottságával csupán
érzékeltetheti azt. A töredék a német kora romantika programszerű prózai műfaja, bár
művelői mást és mást értenek rajta: Fr. Schlegel sündisznóhoz hasonlítja, és apró, zárt,
mindazonáltal tökéletes műalkotásnak tekinti, míg Novalis formailag ugyancsak zárt és
egységes, tartalmilag viszont a formát szétfeszítő, a végtelenre táguló, transzcendens
honvágyat kifejező eszmeiséget kíván megfogalmazni benne. (Egyik híres töredéke
szemléletes példa erre: „A filozófia voltaképpen honvágy – belső ösztönző erő, hogy
mindenütt otthon legyünk.”)
5.1.2. A jénai vagy kora romantika
Amerikai transzcendentalizmus → A transzcendentalizmus – pontosabb megjelölésként, a
klasszikus német idealizmus kanti-neokantiánus válfajától megkülönböztetendő: új-angliai
transzcendentalizmus (New England Transcendentalism) – a megkésett amerikai romantika
leginkább egyedi szellemi terméke. A mozgalomként is felfogható iskola központja a
Massachusetts államban levő Concord nevű városka, mely fontos szerepet játszott az USA 19.
századi irodalmi kultúrájában. Szellemisége ötvözte a platonizmus (meghatározóan Platón
ideatana), a neoplatonizmus (elsősorban Plotinosz misztikus filozófiája), a klasszikus német
idealista filozófia (I. Kant, J. G. Fichte, F. W. J. Schelling), a keleti vallási miszticizmus
(elsősorban a buddhizmus és a hinduizmus), a kvékerizmus vallásfilozófiája (a „belső
megvilágosodás” koncepciója) és egyház-berendezkedése, a „szellemlátó” teozófus E.
Swedenborg (vö. 4.) misztikus filozófiája, a felvilágosodás deista istenfelfogása, a
szentháromság elvét tagadó brit-amerikai unitarizmus stb. mindazon elemeit az éppen aktuális
társadalmi reformmozgalmakkal (pl. az abolicionizmus, a nők választójoggal való
felruházása), melyek megfeleltek a puritán predestináció szűk determinizmusával és a
felvilágosodás racionalizmusával szembeforduló idealizmus és parttalan optimizmus új
kívánalmainak. Bár mint filozófiai és vallási eszmék eklektikus foglalata az új-angliai
transzcendentalizmus meglehetősen rendszertelen, logikátlan, misztikus, fogalmilag
bizonytalan és gyakran félreértett értelmezésben átvett tanok tarka egyvelege volt, amerikai
szószólói és követői egyetértettek abban, hogy a valóság elsődlegesen nem anyagi, hanem
szellemi eredetű és természetű. Az út az igazság megismeréséhez nem a ráción, a logikai
okfejtésen és a korábban szerzett-felhalmozott ismereteken, hanem az egyén intuícióin át
vezet, és hogy a világ lényege a valóságnak az érzékek számára hozzáférhetetlen, a tapasztalat
határain túli („láthatatlan”, érzékfeletti, metafizikus, transzcendens) szférájában ragadható
meg. A nyugati civilizáció intézményes egyházainak a természet felett álló, antropomorf
Isten-kép(zet)e helyett – jórészt a keleti vallások mintájára – egyfajta panteista, mindent
átfogó, a világegyetemet életre keltő, mindenben immanensen jelen lévő legfőbb szellemben,
természet-lélekben (Over-Soul, azaz legfőbb lélek, világlélek) hittek, melyben – Emerson
megfogalmazása szerint – „a Természet Nem-Énje és a Szubjektum Énje összeforr”.
Továbbá: tagadták a bűn létezését, bibliájuknak a természetet tekintették, és az egyéni
öntökéletesedés határtalanságát hirdették. Az amerikai transzcendentalizmus fő szószólója
Ralph Waldo Emerson volt; az irányzat meghatározó szövegei – elsősorban esszék – is az ő
tollából származnak: A természet (Nature, 1936; innen számítjuk a mozgalom kezdetét), The
Over-Soul (1841), Önbizalom (Self-Reliance, 1841), Kompenzáció (Compensation, 1841), Az
amerikai tudós (The American Scholar, 1837). Az Emerson és Thoreau pároson kívül ismert
transzcendentalisták voltak még a társadalmi reformer W. E. Channing és A. B. Alcott, a
germanista G. Ripley, az amerikai feminizmus előfutárának tekinthető Margaret Fuller stb. Fő
intézményük a Transcendental Club, kiadványuk az évente négyszer megjelenő The Dial,
ismert vállalkozásuk a Brook Farm néven híressé lett utópista kommuna. A mozgalomnak a
polgárháború kitörése vetett véget. A transzcendentalizmus eszmeisége kimutatható nyomokat
hagyott az irodalomban (Emerson, Thoreau, Whitman, J. Steinbeck, W. Stevens stb.);
közvetett hatása fellelhető a pragmatizmus filozófiájában.

5.3.3. Az első jelentős művek (Cooper, Poe és a transzcendentalisták)

Gesamtkunstwerk → Az „összes”, de legalábbis minél több művészetet: költészetet, zenét,
mimikát, táncot, festészetet és építészetet egyesíteni s ezzel a teljességet és tökéletességet
nagyszabású, sokszor mámoros-orgiasztikus jelenetekben, a kép és hang eszközeivel
ábrázolni kívánó műfaj. Mivel a különböző hatások egymás mellé rendelésével nem jön létre
minőségileg új egység, valamelyik művészeti ágazat uralkodó szerepet tölt be. Kezdetei
megtalálhatók az archaikus, szakrális drámában, a középkori drámairodalomban, majd a
barokk ünnepi játékokban. A modern korban Wagner zenedrámáiban, kultikus ünnepi
játékaiban teljesedik ki. A wagneri Gesamtkunstwerk a germán és a középkori mondavilág
felelevenítésével a romantikus hagyományok modernizálásával, többek között még Fr.
Schlegel kora romantikus, az egyetemesség haladó költészete túlszárnyalásával is új, totális
művészetet kíván teremteni. Wagnernél a monumentális zenei elemek az uralkodóak, melyek
többnyire elfedik a szövegkonstrukció hiányosságait. A fiatal Fr. Nietzsche (A tragédia
születése a zene szelleméből, Die Geburt der Tragödie aus dem Geiste der Musik, 1872) a
wagneri Gesamtkunstwerkben látta megvalósulni az európai kultúra csúcsát jelentő attikai
tragédiát, melyben a két ellentétes princípium: a szelíd, a rettenetes valóságot elkendőző, a
szép látszatot képviselő s ezt a költészetben kifejező mértékletes Apolló egyesül a mámorittas,
táncban és zenében önmagát kifejező Dionüszosszal.

5.6.4. A lengyel dráma (Słowacki, Krasiński)

Szecesszió → A 19–20. század fordulóján jelentkező irányzat először a díszítő- és
iparművészetben, illetve az építészetben jelentkezett. A főleg az Osztrák–Magyar Monarchia
terültén használt megjelölés eredetileg a latin „eltávozás, félrevonulás” (secessio) szóból
származik, amellyel az antik Rómában a környező dombokra kimenő plebs tiltakozott.
Később egyszerűen kivonulást jelentett, főleg politikai értelemben (észak-amerikai
szecessziós polgárháború, 1861–1865, német liberális pártcsoport, 1880). A
művészettörténetben a konzervatív akadémizmus ellen tiltakozók vonultak ki (München,
1892; Párizs, 1894). Ugyanerre az irányzatra a francia az Art nouveau-t, az olasz a Stile
Libertyt, a német a Jugendstilt használja. Közvetlen előzményei az angol preraffaelita
művészeti-költői mozgalom (Dante Gabriel Rossetti, Edward Burne-Jones), a brüsszeli
„Húszak” csoportja (Henry van de Velde), a francia Revue Blanche (1891) című folyóirat
(Maurice Maeterlinck, Emile Verhaeren) voltak. Az ősi, ösztönös és tudattalan lelki rétegek
élményeit felszínre engedő (S. Freud) stílust külsőleg az algákra és liánokra emlékeztető,
hullámszerű görbe vonal alkalmazása, a dekoratív pompa és a stilizált elegancia (high life)
jellemzi. Fontos témája a szerelmi szenvedély és a (gyakran vele összekapcsolt) halál. A
zenében Gustav Mahler, Claude Debussy, Arnold Schönberg, az építészetben a katalán
Antoni Gaudí (Barcelona, Szent Család), a belga Victor Horta (Brüsszel, Nép háza), Lechner
Ödön (Budapest, Iparművészeti Múzeum), a díszítőművészetben az ún. Tiffany-vázák, a
festészetben Gustave Moreau (Salomé) és Gustav Klimt (Judith, Vízisiklók), a szobrászatban
Rodin egyes művei mutatják a szecesszió színvonalát és nemzetközi elterjedtségét, amelyhez
hozzájárult Szergej Gyagilev (és mások) pétervári folyóirata (Mir Iszkusztva) és híres párizsi
oroszbalett-rendezése (1912) Mallarmé Egy faun délutánja művéből. Az irodalomban Oscar
Wilde (Salomé, Dorian Gray arcképe), Stefan George, Rilke, D’Annunzio, Ady Endre
tartoznak a legjelentősebb szerzők közé, akik életművének egyik vonulata mutatja a
szecesszió megkülönböztető jegyeit.
A szót a magyar irodalomtudományban Halász Gábor Vázlat a szecesszióról (1939) című
esszéje alapján használjuk.

6.1.2.3. A preraffaeliták és a századvég költői

Karnevál, karnevalizáció → Mihail Bahtyin a François Rabelais-ről írt monografikus
feldolgozásában (Tvorcsesztvo Franszua Rable i narodnaja kultura szrednyevekovja i
reneszansza, 1965) fejtette ki elméletét a karnevál képzete köré fűzhető kultúrafelfogásra
vonatkozóan. Röviden összefoglalva, Bahtyin a karnevállal összefüggő népi nevetéskultúráról
emlékezik meg. A karnevál az esztendő meghatározott időszakára esik, és a hivatalos tudat
fenségességével, komolyságával, pátoszával szemben a nem hivatalos tudat tiszteletlenségét,
a groteszk előtérbe állítását és a vígjáték-, bohózatjelleget fogadtatja el. Egy feje tetejére
állított világ képe bontakozik ki a karneválban, a fent és a lent helyet cserélnek egymással,
amelynek során a fent lévő megaláztatik, a lent lévő fölemeltetik, miközben a kirobbanó
jókedv áttöri a korlátokat, szabad utat engedve az ösztönszerűnek és elsöpörve az akadályokat
a testi, az obszcén, a tudattalan megnyilatkozásai elől. Mindezek során pedig olyan műfajokat
hagyományoz a századokra, amelyekben ez a népi ösztönvilág, ez a túláradó vidámság ölt
alakot. Ilyen például a népi burleszk, amely az ukrán alsópapság közvetítésével Gogolig,
Dosztojevszkijig, majd az orosz szimbolista regény néhány képviselőjéig és Bulgakovig ér.
Nem csekély a szerepe a valóságos és a jelképes értelmű tűzvésznek vagy a cirkusznak is,
mely utóbbi kabarészerű, groteszk jelenete Bulgakov regényében az egyszerre szó szerinti és
allegorikus értelmű általános lemeztelenedést, az átváltozások fantasztikusnak tűnő játékát is
képviseli. De ugyanígy a karneváli kultúra továbbélését példázza a népi misztika vagy a
mágia is. Mindezek fontos jellemzője, hogy csak a karnevál időtartama alatt léteznek. A
karnevál elmúltával újból helyre áll a régi rend. Az antik kultúrában hagyományos
Dionüszosz-ünnepek, bacchanáliák és szaturnáliák szolgálnak előzményül, amelyek mellé
Bahtyin egy Rabelais–Sterne–Gogol ívet vázol föl. A Mester és Margaritában Wolandnak és
kíséretének moszkvai megjelenésével kezdődik a regénybeli karnevál, amelynek Wolandék
távozása vet véget. E két esemény között eltelt időben történnek meg a meghökkentő
események.
6.4.3. Gogol
Avantgárd → Az avant-garde (francia szó jelentése: előörs, élcsapat) a modernség
szellemében fogant a 20. század első évtizedeiben. Az elégtelennek tartott hagyományos
művészi alapelvekkel és formákkal tudatosan szakítani akaró mozgalom képviselői a nagyobb
kifejezőerő elérése érdekében újakkal kísérleteztek.
Az első ilyen mozgalom, -izmus a futurizmusé (az olasz jövő szóból) volt. Manifesztumát az
olasz Filippo Tommaso Marinetti (1876–1944) fogalmazta meg a francia Le Figaro című
párizsi napilap 1909. február 20-i számában. Az újak készek lerombolni a múzeumokat,
könyvtárakat, akadémiákat, hogy az ipari forradalom korának megfelelő eszközökkel,
gépekkel, dinamizmussal helyettesítsék őket. A futurizmushoz a költő Aldo Palazzeschi, a
festők közül Umberto Boccioni, (a később metafizikus irányba forduló) Carlo Carrà, Gino
Severini (a későbbi kubista) is kapcsolódott. Jelentős volt az önálló útra térő orosz
(kubo)futurizmus is: a többek között Viktor Vlagyimirovics Hlebnyikov (1885–1922) és
Vlagyimir Vlagyimirovics Majakovszkij (1893–1930) és más költők által is aláírt kiáltvány
(1912) provokatív címe: Pofonütjük a közízlést (Poscsocsina obscsesztvennomu vkuszu) volt.
Hlebnyikov Nevetővarázs (Zaklatyije szmehom, 1910) című verse egyetlen szót variál
tizenegy soron keresztül. Később a nonkonform csoport messianisztikus-anarchisztikus
elképzelései megvalósítását látta az októberi forradalomban, amely Majakovszkij több művét
is inspirálta, 1924-ben poémát írt V. I. Leninről. Az olasz futuristák egyes tagjai a
fasizmushoz, az oroszok a kommunizmushoz közeledtek. Az „október megtisztította”
futurizmus eredménye a LEF (Levij front iszkussztva, Művészeti Balfront) szovjet
irodalompolitikai mozgalma (1923–1929).
A főként német és képzőművészeti eredetű expresszionizmus (lat. „kifejezés”) közvetlenül az
első világháború előtt és alatt jött létre mint szakszó, az impresszionizmus ellentéteként.
Pszichológiai szempontból az ösztönök, a szenvedély, az erósz közvetlen megjelenítését
akarta. Politikai célja a (kapitalista) hatalom- és bürokráciaellenesség, antropológiai pedig a
társadalmi kötöttségektől, materialista egoizmustól mentes természetes emberideál
megteremtése. Előfutárai: Georg Büchner, August Strindberg, Georg Wedekind, Van Gogh,
Edvard Munch a Die Brücke (A híd) nevű drezdai, majd berlini művészcsoport. Elméleti
alapműveit Hermann Bahr (1916) és Kazimir Edschmid (1917) készítette. Az írók és költők
közül Georg Trakl, Georg Heym, Gottfried Benn, Franz Werfel, a fiatal Bertolt Brecht, Alfred
Döblin (Berlin-Alexanderplatz, 1929), valamint a zenész Alban Berg és a festő Vaszilij
Kandinszkij egyes művei képviselik az irányzatot.
Az első világháború éveiben a békés Zürichben Tristan Tzara vezetésével létrejött a
dadaizmus (a véletlenszerűen választott dada szóból, amely a francia gyermeknyelven
„lovat”, több más nyelven a da „igent” jelent, 1916–1921). Tzara szerint a korábbi korszak
nagy eszméi kiürültek, az sem érdekli, mondta, hogy voltak-e egyáltalán előtte emberek. A
csoport tagjai leginkább meghökkentő előadásaikkal (a Cabaret Voltaire kávéházban, az
ugyanilyen és a Dada című folyóiratban) hívták fel magukra a figyelmet. Dadaista
csoportosulások alakultak Berlinben és Párizsban is. Hasonló törekvéseket mutat a
fotóművészetet megújító New York-i iskola, amelynek a vezetője A. Stiglitz volt.
A dadaizmushoz kapcsolódott a szürrealizmus (kb. „valóságon fölüliség”), amelynek
programnyilatkozatát André Breton írta (1924), az elutasításon és a nevetségessé tevésen
túlmenően új ember- és társadalomképet igyekezett kialakítani. A szürrealizmus alappillére
Karl Marx történetszemlélete, osztályharcelmélete és Sigmund Freud teóriái az álomról, a
tudatalatti jelentőségéről és megjelenéséről. Az értelem ellenőrzését ki kell kapcsolni a
művészi alkotás folyamatából (automatikus írás), szabad teret kell engedni a tudat
önkifejezésének (nietzschei irracionalizmus). Nem utasította el a múltat, elődei között tartotta
számon Dantét és Shakespeare-t is. A szürrealizmushoz kapcsolódtak Paul Éluard, Louis
Aragon francia írók, a festők közül a német Max Ernst, a spanyol Pablo Picasso, Juan Miró és
Salvador Dalí, a fotográfus Man Ray és René Clair, Luis Buñuel filmrendezők.