Ady Endre: A magyar ugaron versciklus:

A HORTOBÁGY POÉTÁJA
Kún legény, akit gyötörnek a vágyak, aki addig csordát őrzött, de nekivág a magyar
Hortobágynak. Alkonyatok és délibábok „megfogták százszor is a lelkét”, de a „csordak-
népek” lelegelték ezeket a „virágokat”, vagyis a szép gondolatokat. Pedig sokszor gondolt
csodaszépet, pl. „gondolt halálra, borra, nőre”, s lehet, „más táján a világnak/ dalnok lett
volna belőle”. De ha megnézte a környezetét, akkor végül is eggyé vált vele, „káromkodott és
fütyörészett”

EL A FALUBÓL
A kis harang, a szürkeség is a régi, a kis harang belezúg a csendbe, a szürkeség felé tavasz
emelkedik. Minden a régi, de megkérdezi a lírai én, hogy ő hol van, hol jár, soha nem volt
még ilyen messze. Kiderül, hogy ő ott, a faluból indult el, de ő ebbe belehal, mert ő a
bolondos, „cifra városnak” a „kóbor lelke”, „ne gyalázz meg hát, falu”. Az utolsó szakaszban
a Város már megszemélyesítődik, nagy betűvel mondja neki a lírai én, hogy „óh, kapj fel
innen, Város!”, hogy soha ne térjen haza.
BÚCSÚ SIKER-ASSZONYTÓL
A lírai én azzal indít, hogy nem kell, majd jön, helyette más, „lantot, hitet vígan szegre”
akaszt. Magáról és a Sikerről beszél (nagybetűvel, antropomorf kép), mondja, jöjjenek az
„álparasztok”, a „nyafogó ifjú vének”, „a finom kultúrlegények”, akik majd a helyébe lépnek,
mellettük amúgy sem érne sokat a győzelem. Elmondja a lírai én, hogy ő nem fog futni a
sikerérét, kegyért, majd úri dölyffel megáll mosolyogni, míg a Siker hívja, „a nagy hisztérika”
(a kettőt egymással azonosítja). De nyomában cenkek, s ő ebből nem kér. „Nem, nem.
Köszönöm.”
ÉNEK A PORBAN
A lírai én azzal indít, hogy „roggyant a lába”, „süppedt a melle”, „össze kell esnie”. „Lerogy
vígan”, s ezt a vígságot tükrözi az is, hogy azt mondja, „Lalla, lalla”. „Nagy rokkanása” kinek
se fájna – vagyis ne fájjon senkinek, VAGY nem fog fájni senkinek, mert „Ki magyar tájon
nagy sorsra vágyik, / Lalla, lalla,/ Rokkanva ér el az éjszakáig”. Említi, hogy Zaratusztra itt
(magyar földön) megjárta, aki egy ókori iráni próféta volt, pap, a zoroasztrizmus létrehozója,
dualista, de nem tipikus dualista nézőpont. Utolsó szakaszban azzal zár, hogy „ám néha mégis
szóljon az ének”, hogy csalogasson oda mást is, hogy „rokkanjon más is, pusztuljon más is”.

A TISZA-PARTON
A lírai én mondja, hogy „jöttem a Gangesz partjáról”, ahol álmodozott, a „szíve(m) egy nagy
harangvirág/ S finom remegések az erőm”. A második szakaszban effektív a magyar tájat írja
le négy sorban, olyan értelemben, hogy van „gémes kút, malom alja, fokos,/ Sivatag, lárma,
durva kezek,/ Vad csókok, bambák, álom-bakók.”. Kiderül, a Tisza parton van, de „mit
keresek” – nem tudja, mit keres ott.
KÖLTÖZÉS ÁTOK-VÁROSBÓL
Nekropolisznak nevezi a metropoliszt, ahol zene zendült, „egy süket, őszi napon”. Akkor ő
már halott volt (a lírai én), s feküdt „a vörös ravatalon”. „Sírt az ajtóm.” – belépett valaki az
ajtón, akiért a lírai én is sokat sírt, s akit „halottan is szeretek”. Az megsimogatta a sárga arcát,
„És kacagott, kacagott”, s ezt kérdezte: „Fény-emberem, idekerültél? / Csúf Budapest a
ravatalod?”, s azt is mondja, hogy „Itt Budapesten csúf az élet / S ezerszer csúfabb a halál”.
Aztán elinvitálja a halott lírai ént az „Átok-városból” (ni, a cím is feltűnik), mert ott nem lehet
szépen álmodni, ott nincsen könnyes, nagy szerelem. „S azóta a déli temetőbe/ Készül egy
szegény halott, halott”.

LELKEK A PÁNYVÁN – két szakasz, négy sor

A lírai én azzal a kijelentéssel kezdi, hogy „Kipányvzázták a lelkemet”, pedig igyekezett azt
megregulázni, korbácsolta, űzte, de semmi, „ficánkolt csikói tűzben”. Második szakasz: „Ha
láttok a magyar Mezőn / Véres, tajtékos, pányvás ménet”, felszólít a lírai én, hogy vágjuk el a
kötelét, „Mert lélek az, bús magyar lélek”.

KORÁN JÖTTEM IDE – három szakasz, négy sor

A címmel szemben ellentétesen indít a vers: „Későn jött az az asszony, /Aki néz, akit áldok”,
és akkor rá is tér a lényegre, hogy természetesen megint öli a Puszta (nagybetűvel), szárnyait
már amúgy is annyiszor „sározta, verte, húzta”. (Vagyis akadályozta a szárnyalásban). A lírai
én az utolsó szakaszban „Ténfereg s már az sincsen, / Ami könnyre fakasszon”, mert „Korán
jöttem én ide/ S későn jött az az asszony”.

A KRISZTUSOK MÁRTÍRJA – két szakasz, nyolc sor

A lírai én elmondja, hogy „van, nagyszerű rajongást oltott az Érnek partja” belé, s akkor
„csupa pogányság” volt a lelke, gondatlan volt, s reménykedett. Forgott körülötte nagy
lármával s vadul a világ, és ő kereste „egyre-egyre/ Valami nagy Harmóniát”. Azt mondja a
második szakaszban, hogy ő „Paraszt Apollónak” termett, (Apollón: görög isten, aki a
költészet, a jóslás, a tánc, a zene, a művészetek és az íjászat, meg a gyarmatosítás istene), „ki
dalos, erős és pogány”, és nem veti meg a földi vágyakat sem. De már nem buzog lelke
„Pogány erőtől, daltól, vágytól”, mert megölték az „evangélisták, / az életbölcsek,
krisztusok”.

A LELKEK TEMETŐJE – négy szakasz, négy sor

Mondja a lírai én, hogy „e föld a lelkek temetője”, ahol sok vér ömlött, s emiatt „maggyilkos
méreg lett belőle”. Folytatja, hogy „itt azok éltek, kik nem éltek”, s a boldogságot is
elvetélték. Akkor a harmadik szakaszban megmondja, hogy konkrétan „ez a szomorú magyar
róna, /Halálszagú, bús magyar róna”, ahol halott lelkek sikítottak. Azzal zár, hogy boldogok,
akik nem ott éltek, s szásszor boldog a vetéltek.

IHAR A TÖLGYEK KÖZT – négy szakasz, négy sor

Ihar=juhar. A lírai én azzal indít, hogy „száradjon ki az iharfa, / a büszke fa, a magyar fa”,
amelyik a lírai ént gyökerével beveri, lehúzza, odaláncolja. Levelei elhullását kívánja, hogy
soha ne láthassa a szent Napot (what?). A lírai én szerint a „lombtalan lomb a mi lombunk/
virágölő a virágunk, / árnyéktalan az árnyékunk/ Miért legyen az erdő csúnya?”. Miért is ne
éljenek nyomorultan, lombtalanul, akár a fák, tölgyek között, az Égnek meredten.

ELŰZÖTT A FÖLDEM - hosszúúúú

Azt mondja a lírai én, hogy az ő földje aludni akar, mert ott most „szent, néma árnyak
ingnak”. Őt odaűzték a hegyek, ott álmodozik. Az ő földje aludni akar, pedig ő „ünnepre”
megy oda, fura lányokkal, és nekik rózsa-lugas kell, meg nászágy, ahol megpihenhetnek, s
akkor elmondja, hogy „meddő álmok e sápadt némberek, / Menyasszony mind, az egész
sereg”, ködharangok búgnak, a zene szól, s „Jön a vőlegény a hegyek alól”. Hiába próbálja
felkölteni a földjét a lírai én, aludni akar. Végre felébred a Vén (a föld), és beszélgetni
kezdenek. Hogy mit akar ott az idegen, akkor megmondja a lírai én, hogy ő van otthon, „aki
régen elment”, az a fia, s mondja, a városból jön, s onnan mindig hazavágy. S kérdezi a föld,
mit akar az a cifra sereg (gondolom, a csajok, de nem biztos), s mondja erre a lírai én, hogy az
csak álom, nyári álom, s ez a meddő sereg csodára vár. A Földje azonban kiutasítja a hazatért
lírai ént, „Pusztulj innen város beteg lakója”, „Itt szűz világ van, álomnak szaka,/ S nem
villámfényes nap az éjszaka”. Na, a lényeg, hogy küldi vissza a városba, mert az a táj szűz,
tiszták a csókok. Erre a lírai én „kalásztalan, tiszta lelke” elindult, s ő szállt az álom lányok
csapatával a város fele. Azt is mondja, hogy a „szárnya súlyos, szörnyű nesztelen/ nézem a
várost és nincsen szemem”. Sírna, de nincs könnye, szólna, de nincs szava, s kiakadt, hogy
„előzött a földem”.

TALÁLKOZÁS GINA KÖLTŐJÉVEL (ez Vajda János kell legyen)

Éjszaka van itt is, mondja a lírai én, megintcsak visszatér a „magyar árvaság”, s észreveszi,
hogy „amott jön Gina és a költő”. S kéri, engedje el, mert Gina az övé, akkor hirtelen Léda
után kiált. Csontváz is megjelenik, mindegy, az egész nagyon kísérteties, „magyar titok” zúg.
Csont-kezet érez a homlokán, a Montblank ember simogatja (az eu és az alpok legmagasabb
hegye), az ő szent elődje, rokona.

A magyar ugaron
Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.

Lehajlok a szent humuszig:

E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?

Vad indák gyűrűznek körül,

Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.

Csönd van. A dudva, a muhar,

A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.
Ez a keserű, támadó, nemezetostorozó indulat fejeződött ki a az Új versek legfontosabb, a
többit maga köré szervező ciklusában, A magyar Ugaron-ban. A költő szemében a táj
elátkozott föld, ahol minden és mindenki pusztulásra ítéltetett. A ciklus címadó verse (1905)
nem “tájleírás”, a szimbólumba átváltó metaforák sora nem egy vizuálisan elképzelhető
konkrét tájat ábrázol, sokkal inkább belső látásunkat ragadja meg riasztó látomásként. Feszítő,
cselekvésre izgató ellentétek található a költeményben: az elvadult táj, a vad mező szemben
áll az ős, buja, szűzi földel, a szent humusszal: a szépséget jelképező illatával szerelmesen
bódító virággal pedig a dudva, a muhar, az égig nyúló giz-gazok, a vad indák kerülnek
szembe. A képek és a jelzők egyrészt a nagy lehetőségekre, a föld gazdag termékenységére
utalnak, másrészt az elkeserítően kopár valóság, az eldurvult, műveletlen világ leverő
élményét fejezik ki. A versnek lefelé menő, aláhulló kompozíciója van. Az 1-2. versszakban
még az egyes szám első személy, a lírai alany, az ébresztő, felfedező szándék az aktív, a
cselekvő (gázolok, ismerem, lehajlok).
A halmozott alany indít (a dudva, a muhar, a gaz), s a fokozásos igesor (lehúz, altat, befed) a
vad mező végső győzelmét fejezi ki: az ugar-léttel szemben a virág-létre vágyó lírai én sorsa
az aláhullás, az züllés, a közönségességben való elveszés.
A versben az Ugar Magyarország szimbóluma. Az ugar szót először Széchenyi használta
Magyarországra, hogy kifejezze elmaradottságát, műveletlenségét. Ez az Ugar gazzal és
dudvával van tele, elpusztítja a szépet és a jót, és a vers hősét is, aki a „régmult virágok
illatát” keresi. Azaz a föld termékeny, valaha jó volt itt, de minden tönkrement. Így a vers
idő- és értékszembesítő vers: a jelen reménytelen, hiába a szépséget kereső hős, a
hiábavalóságot mutatja a kacagó szél is, amely a kilátástalan helyzetet jeleníti meg.
A versben a táj csak a kifejezni akart világképet szimbolizálja, semmi kapcsolatban nincs a
valósággal, csak elemenként feleltethető meg. A két világ ellentétes hangulata és értékrendje
az ellentétes elemekből áll össze. Ilyen például az elvadult tájjal szemben az „én” , és az ős,
buja föld.
A DALOLÓ PÁRIS versciklus

EGY PÁRISI HAJNALON

A lírai én feje sugaras, az arca is, amerre jár, elszáll a csönd, mert fölkopogja az alvó Párizst.
Megkérdezi, hogy „Ki vagyok?”, s győzelmes embernek véli magát, aki bevárta a Napot.
Kihangsúlyozza, hogy ő pogány pap. Ő a Napisten. „Szent Napkeletnek mártirja vagyok / aki
enyhülést Nyugaton keres” – na, hát kb. ez a vers lényege is. Kéri a Nyugatot, Párizst, a
napistent, ott mindent, hogy fesse pirosra az arcát, ha sápadt. Gyűlöli a keleti fajtáját, „Keleti
vérem, ez a lomha, /Szomjúhozóan issza Nyugatot”, Nyugat nap, meleggel és fénnyel társul.
„Egy nóta csal. Rég dalolhatta/ Szent Ázsiában szép, vad, barna lány” – na, hát ez meg a 19.
sz. tipikus keleti nép egzoticizálása. „Új, balga Don, modern, bolond lovag” – szóval magát
ott többek között Don Quijotével is azonosítja. Ezzel zár: „Megáldozott a dús Párisnak/
Kövein a legkoldusabb nomád”.

HÁROM BAUDELAIRE-SZONETT
- amint a címből is látszik, ez az, amire gondolunk. Szonettek. Baudelaire-féle cinizmussal,
démonizmussal.
Az elsőben a lírai én elmondja, hogy „Örökönn hajt a Démon”, aki tudja, hogy a lírai én
imádja a Szépet, némbert visz eléje ez a Démon, s itatja. „Isten arcától így visz messzebb,
messzebb.” Egész rémes tára a Pusztulásnak.
A másodikban szenved a lírai én, téli éjszaka van, száll a multaknak árnya, és a harang cseng.
De a lírai én lelke szegény, bús, repedt, s nem tudja elűzni dallal sem a hideg éjek rémét,
mintha a holttestek alatt sebesülten hörögne, ki ott vész kínban, lenyomva örökre.
A harmadikban a lírai én valakiről azt mondja, hogy „Bűvös, szép őszi ég vagy, tündöklés,
rózsaszirom.” De benne „a szomorúság tengere sírva árad”, s hiába keresi a lírai én szeretője a
szívét annak, de azt „az állatok megették”. Azt mondja, hogy „Palota van a szíve, s a tömeg
befertőzte”, s ott most orgiák dúlnak.

JEHAN RICTUS STRÓFÁIBÓL (az a Jehan egy francia költő)

A lírai én az első szakaszban arról beszél, hogy ha egyszer dús lesz, akkor azokat, akikkel
elbánt az Élet (nagybetűvel), na, azokat szépen behívja a palotájába, sereget alkot belőlük.
Egy olyan ház lesz, ami talán kunyhó, de irgalom fog lakozni felette, és ott nem hullik rájuk
megvetés és átok.
(….)

ESTE A BOIS-BAN
A lírai én elmeséli, hogy este lett Párizsban, és eltévedtek a nagy Bois-ban, a kocsija az utat
kereste. Távolról zajt hallottak, lármát, „a fákon át hívtak a mécsek, / Szomorú volt nagyon a
lelkem/ A kocsis nótát fütyörészett”. Mintha csak „új, titkos földre, új időbe, / új létezésbe, új
jelenbe” kerültek volna, szent árnyak voltak körülöttük, mondja a lírai én a kocsisnak, hogy
hajtson „a múltba, ifjúságba”.

A GARE DE L'ESTEN (Vasúti pályaudvar Párizsban, legöregebb és legnagyobb

pályaudvara Párizsnak)
- a lírai én azzal kezdi a költeményt, hogy reggelre ő már messze fut, s „bomlottan sírok
valahol”, mert Párizsban nem mer sírni, mert az dalol. De a vonaton ül hazafele, pedig
Párizsban van a szíve, viszont a vonat viszi az alkonyatba. „Téli sírkert szele jő” holnap,
vagyis amikor hazaérkezik, „Küldi már a csókjait nekem / A magyar Temető”. Ugyan
kijelenti, hogy az élet nem nagy vigalom sehol, de azért ámulni lehet, főleg Párizsban, mert az
az ámulások szent városa. Itt is megjelenik a harmónia, dalol az Öröm, az Öröm=Párizs,
„Idegen fiad/ daltalan tájra megy, szegény”. Mondja, hogy elátkozott hely a hazája, a naptalan
Kelet. Mégis visszamegy, mert a sorsa visszaköveteli, de a halál vár ott rá. Kinyúlik bután és
hidegen, ergo, nem tud fejlődni a magyar földön, de azért szeretné, ha még egyszer csókolná
szemeit a párizsi leány, jobban mondva, ő csókolná le szemeit.

PAUL VERLAINE ÁLMA (francia költő, egyszerre hivatalba járó polgár és lázadó
bohém, komoly családapa és züllött alkoholista, elhagyta családját Rimbaudért,
homoszexuális) – szonett
- a lírai én azzal indítja a versét, hogy álmodik egy nőről, akit nem ismer, „Forró és különös,
áldott, nagy Látomás”, aki őt megérti és szereti, és neki a lírai én bús, áttetsző szíve már nem
talány. „Barna, szőke, vörös?” – nem tudja már, a neve lágyan zendül mélyen, mint
kedveseinké lent a sírban, nézése hallgatag szobrokénak mása, elnémult drága szavak.
A SZAJNA PARTJÁN
- a lírai én azt mondja, hogy a Szajna partján él a Másik, az is én vagyok, vagyis az is ő, s két
életet él egy alakban egy halott. A Duna partján démonok űznek vele csúfot, a Szajna partján
pedig százféle szűz szerelem vár rá. Rákacag Párizs, s a boldog Másik visszakacag. Elmondja,
hogy Párizsban szebb, nemesebb, hősebb, a Duna parton pedig iszik, Céda lányhoz vonzódik.
Mindegy, Párizsban okésabb, sőt, jobb, az a lényeg. (Ez az egyik legszebb verse szerintem).
Ady Endre: A duk-duk affér  Az Új időkben, 1908-ban
- Vaády Imre de genere Bajtsch és Krotein A. Béla – kiszagolták, hogy Budapesten vagyok, s
beállítottak a hotelembe. Komorak voltak. Csak Vaády Imre beszélt, Krostein a beszédhez
gesztusokkal járult hozzá. Vaády felrójja Adynak, hogy azt mondja, megsrétve Magyarország
literáris közegét, hogy nem értik meg a verseit. Erre Ady, hogy nem gondolja egyiket sem
teljesen érthetetlennek. Erre Vaády, hogy pedig Ady fogta magát, s forradalmat, felkelést,
újítást, újulást hirdet, sereget gyűjt, mint Szerbia. Erre Ady, hogy az egyetlen bűne, hogy
létezik. Ady kifejti, hogy ő semmiféle titkos társaság küldöttjének sem tartja magát, nincs
köze a magyar modernekhez, s az ő állítólagos irodalmi lázadása nem lázadás. Melanézában
van egy duk-duk nevű társaság, afféle ősformájú szabadkőművesség, ahol a vezér ritkán tudja
meg, hogy vezér. Ő is ilyen vezér. Mondja, hogy ő nem tud semmiféle leszámolásról, nem
tartja magát jobbnak, okosabbnak, mint Petőfi, Csokonai, s nem vállal semmi közösséget
azokkal, akik elfelejtettek magyarul megtanulni. Vaády azt kéri, legalább magyarázza el
nekik, hogy mit jelent a modernség, a forradalom és a többi. Erre Ady, hogy azt jelenti, hogy
a talentumnak megvan a maga brutális fátuma minden időben, még az aranykorban is. Nem
akarta Ady sem őket, sem a magyar közönséget megsérteni. Mondja, hogy az urak túl
szigorúak hozzá, meg hogy nevében és mellete egy csomó senki mozog, dúl-fúl, harcol és ír,
akihez semmi köze nincs. Inkább akarna főszolgabíró, alispán lenni, mint hírhedt költő.
Shakespeare-i véggel zár: Vannak az Ég alatt becsületes emberek is.

Ady Endre: La femme fatale (1809)

- Fátum – szomorú, tragikus sors, ami elkerülhetetlen
Fatális – végzetes, végzetszerű
Ady elmondj, hogy Noziére valóban párizsi, elmés ember és újságíró, de higgye el, aki akarja
neki, hogy valóban létezik külön asszony-típus: La Femme Fatale. Úgy írja ő is (már Ady),
mint a mai magyar lírikusok szokták. Az Athééne-színházban Noziére nagy asszony-
publikum előtt kedvesen konferált a végzetes, a végzetszerű nőről, de ezzel vége. A fatális nő
francia kitalálmány, szellemes babona, csak annak a bizonyossága, hogy a francia lélek
mindig romantikus marad. Elmondja, hogy az egyik legdivatosabb szó ma már a femme
fatale. Kihangsúlyozza, hogy micsoda hazugsága Párizsnak ez a legújabb hazugság-felöntés,
ezt bizonyítja, hogy Noziére megteszi az első fatális nőnek Évát. Nem igaz, hogy Éva nem az,
Madáchnál is és a Bibliában is, de hogy minden nő az lenne? Mondja Ady, hogy mégiscsak
nagy ember volt Madách, aki röviden és egyszerűen az Asszonyt magát mutatja föl mint
fátumot, mint fatálist – a többi nagy emberi fátum mellett. Minden asszony a férfi fátuma.
Felhívja a figyelmet, hogy ez egy szegényes francia ötlet. Már a görögök is megírták, sőt,
talán tatárul is, hogy a férfi sorsa a nő. La Femme Fatale, valóban csak szamár poéta mondhat
ilyet. Noziére még csak nem is az asszonyt tartjuk fátumnak, hanem azt a természeti
parancsot, hogy a férfinak kell a nő.