J.L.

Borges: KÉT KIRÁLY ÉS KÉT ÚTVESZTŐ

Szavahihető emberek mesélik (de Allah többet tud), hogy az idők kezdetén élt egy király Babilónia
szigetein, aki egybehívatta építészeit és mágusait, s megparancsolta: építsenek egy olyan bonyolult és
ravasz labirintust, hogy a legeszesebb férfiak se merészeljenek oda belépni, és azok, akik belépnek,
odavesszenek. Megbotránkoztató alkotás volt ez, mert a zűrzavar és a csoda az isten sajátos kiváltsága, nem
az embereké. Idő múltán udvarába érkezett az arabok királya, és Babilónia királya (hogy csúfot űzzön
vendége együgyűségéből) bevezettette a labirintusba, ahol az zavarodottan és megszégyenülten bolyongott
az est leszálltáig. Akkor isteni segítségért imádkozott, és megtalálta a kaput. Ajkát panaszos szó el nem
hagyta, csak annyit mondott Babilónia királyának, hogy Arábiában neki is van labirintusa, és hogy, isten
akaratával, jönne el egyszer, hogy megismerje. Azután visszatért Arábiába, összehívta kapitányait és
elöljáróit, s oly csodás szerencsével szorongatta meg Babilónia tartományait, hogy lerombolta annak
kastélyait, megtörte embereit, és foglyul ejtette magát a királyt is. Egy gyors teve hátára köttette, és elvitte a
sivatagba. Három napon át ügettek, s akkor azt mondta neki: "Ó, idők királya, századok értelme és
rejtjegye, Babilóniában el akartál veszejteni sokfalú és soklépcsőjű bronzlabirintusodban; a Mindenható
úgy akarta, hogy most én mutassam meg az enyémet, amelyben nincsenek lépcsők, melyeken fel kellene
menned, nincsenek ajtók, melyeket be kellene törnöd, nincsenek fáradságos folyosók, melyeket végig
kellene járnod, és nincsenek falak, melyek elzárják utadat."

Azzal kioldozta kötelékeit, és otthagyta őt a sivatag közepén, ahol éhen és szomjan veszett. Dicsőség
annak, ki meg nem hal.

Hargitai György fordítása

J.L.Borges: KÉT KIRÁLY ÉS KÉT ÚTVESZTŐ

Szavahihető emberek mesélik (de Allah többet tud), hogy az idők kezdetén élt egy király Babilónia
szigetein, aki egybehívatta építészeit és mágusait, s megparancsolta: építsenek egy olyan bonyolult és
ravasz labirintust, hogy a legeszesebb férfiak se merészeljenek oda belépni, és azok, akik belépnek,
odavesszenek. Megbotránkoztató alkotás volt ez, mert a zűrzavar és a csoda az isten sajátos kiváltsága, nem
az embereké. Idő múltán udvarába érkezett az arabok királya, és Babilónia királya (hogy csúfot űzzön
vendége együgyűségéből) bevezettette a labirintusba, ahol az zavarodottan és megszégyenülten bolyongott
az est leszálltáig. Akkor isteni segítségért imádkozott, és megtalálta a kaput. Ajkát panaszos szó el nem
hagyta, csak annyit mondott Babilónia királyának, hogy Arábiában neki is van labirintusa, és hogy, isten
akaratával, jönne el egyszer, hogy megismerje. Azután visszatért Arábiába, összehívta kapitányait és
elöljáróit, s oly csodás szerencsével szorongatta meg Babilónia tartományait, hogy lerombolta annak
kastélyait, megtörte embereit, és foglyul ejtette magát a királyt is. Egy gyors teve hátára köttette, és elvitte a
sivatagba. Három napon át ügettek, s akkor azt mondta neki: "Ó, idők királya, századok értelme és
rejtjegye, Babilóniában el akartál veszejteni sokfalú és soklépcsőjű bronzlabirintusodban; a Mindenható
úgy akarta, hogy most én mutassam meg az enyémet, amelyben nincsenek lépcsők, melyeken fel kellene
menned, nincsenek ajtók, melyeket be kellene törnöd, nincsenek fáradságos folyosók, melyeket végig
kellene járnod, és nincsenek falak, melyek elzárják utadat."

Azzal kioldozta kötelékeit, és otthagyta őt a sivatag közepén, ahol éhen és szomjan veszett. Dicsőség
annak, ki meg nem hal.

Hargitai György fordítása

1
Borges: ASZTERIÓN HÁZA

Marta Mosquera Estmannak

És a királynő fiúgyermeket szült,

kit Aszteriónnak neveztek.
Apollodórosz: KÖNYVTÁR, III. 1.

Tudom, hogy gőggel, talán embergyűlölettel és talán őrültséggel vádolnak. Az ilyesféle

vádaskodás (melyet a maga idején meg fogok torolni) nevetséges. Igaz, hogy nem lépek
ki házamból, de az is igaz, hogy kapui (melyeknek száma végtelen)[1] éjjel-nappal nyitva
állnak az emberek előtt és az állatok előtt is. Lépjen be, aki akar. Nem talál itt asszonyi
pompát, sem palotába illő káprázatos berendezést, de nyugalmat és magányosságot igen.
Olyan házra lel, melyhez hasonló nincs a föld kerekén. (Hazudnak, akik azt állítják, hogy
Egyiptomban van hasonló.) Még rágalmazóim is elismerik, hogy nincs egyetlen bútor
sem a házban. Az is nevetséges, hogy én, Aszterión, fogoly volnék. Ismételjem, hogy
nincs egyetlen bezárt ajtó, hozzátegyem, hogy nincs egyetlen zár sem? Meg aztán egyszer
alkonyattájt az utcára is kiléptem; igaz, még az éj beállta előtt visszatértem, mert
félelemmel töltött el a népség tenyérsima, vértelen arca. Már lenyugodott a nap, de egy
gyermek gyámoltalan sírása és a sokaság durva rimánkodása elárulta, hogy felismertek.
Az emberek imádkoztak, menekültek, leborultak; egyesek a Fáklyák templomának
kerengőjére kapaszkodtak, mások köveket halmoztak rakásra. Azt hiszem, valaki a tenger
alá rejtőzött. Nemhiába volt királynő az anyám; nem tudok elvegyülni a közönséges
emberek között, holott szerénységem ezt kívánná.

Az a helyzet, hogy egyedülálló vagyok. Nem érdekel, hogy mit nyújthat egy ember
másoknak; mint a filozófus, úgy gondolom, semmi sem közölhető az írásművészet révén.
Nagyra termett lelkemben nincsen helye bosszantó és közönséges apróságoknak;
sohasem jegyeztem meg, hogy mi a különbség két betű közt. Valami nemes
türelmetlenség nem engedte, hogy megtanuljak olvasni. Néha sajnálom, mert hosszúak az
éjszakák és a nappalok.

Persze nincs hiányom szórakozásban. Mint az öklelni készülő kos, rohangálok a

kőgalériákon, míg szédülten a földre nem bukom. Egy ciszterna árnyékába rejtőzöm vagy
egy folyosókanyarba, és azt játszom, hogy keresnek. Vannak tetőteraszok, amelyekről
annyiszor vetem le magam, míg csupa vér nem leszek. Bármikor játszhatom azt, hogy
alszom, szemem lehunyom, és mélyeket lélegzem. (Néha valóban elalszom, néha színt
vált a nappal, mire kinyitom a szemem.) De annyi játék közül azt játszom legszívesebben,
hogy egy másik Aszterión vagyok. Úgy teszek, mintha látogatóba jönne, és én
megmutatnám neki a házat. Mélyen hajlongva azt mondom neki: Most visszatérünk az
előbbi kereszteződéshez, vagy Most egy másik udvarba lépünk, vagy Mondtam én, hogy
tetszeni fog a csatorna, vagy Most olyan ciszternát fogsz látni, mely homokkal van tele,
vagy Meglátod, hogy ágazik el a pince. Néha eltévesztem, s akkor jókat nevetünk.

Nemcsak ezeket a játékokat találtam ki, a házon is sokat töprengtem. A ház valamelyik
része sokszorosan megvan, bármely hely egy másik hely. Nem egy ciszterna, egy udvar,

2
egy itató, egy jászol van; tizennégy (végtelen sok) jászol, itató, udvar, ciszterna van.
Akkora a ház, mint a világ, jobban mondva: maga a világ. Fáradságosan mégis
átvergődtem ciszternás udvarokon és szürke kőből emelt, poros galériákon, s elértem az
utcát, megláttam a Fáklyák templomát és a tengert. Ezt sehogy se értettem, míg csak egy
éjszakai látomás meg nem világította számomra, hogy a tengerek és a templomok száma
is tizennégy (végtelen). Minden sokszoros, tizennégyszeres, de van két dolog a világon,
mely csak egyszerinek látszik: odafent a kusza nap; idelent Aszterión. Talán én alkottam
a csillagokat és a napot és a mérhetetlen házat, de erre már nem emlékszem.

Minden kilenc esztendőben kilenc ember lép a házba, hogy megszabadítsam őket minden
bajtól. Hallom lépteiket vagy hangjukat a kőgalériák mélyén, és örvendezve sietek
elébük. A szertartás alig néhány perc. Sorra felbuknak, egyik a másik után, be se vérzem
a kezem. Ott maradnak, ahol elestek, s a tetemek hozzásegítenek, hogy
megkülönböztessem az egyik galériát a másiktól. Nem ismerem őket, de azt tudom:
egyikük megjövendölte halála óráján, hogy egyszer eljő az én megváltóm. Azóta nem fáj
a magányosságom, mert tudom, hogy él a megváltóm, és végül kiemelkedik a porból. Ha
elérne fülemhez a világ valamennyi zaja, felismerném lépteit. Bárcsak elvinne valahová,
ahol nincs annyi galéria, és nincs annyi kapu. Milyen lesz az én megváltóm? - töprengek.
Bika lesz vagy ember? Talán emberarcú bika? Vagy olyan lesz, mint én?

A reggeli napfény megcsillant a bronzkardon. Már egyetlen csepp vér sem volt rajta.

- Mit szólsz hozzá, Ariadné? - kérdezte Thészeusz. - A Minótaurosz alig védekezett.

Hargitai György fordítása

Aszterión (görög): csillag, csillagos. A krétai Minótaurosz -egy férfifejű, bikatestű lény-
másik neve, aki az emberi racionalitás és az állati ösztönök együttes jelenlétét
szimbolizálta. A mítosz szerint földalatti labirintusba zárva élte életét, mindaddig, amíg
Ariadné fonala segítségével Thészeusz rá nem talált és meg nem ölte. Háza a helyes és
helytelen döntések folyamata, a forduló, a figyelem, az összeszedettség, a jelek világa, a
keresés maga, szellemi és fizikai ösvény a középpontba, ahol, és ahonnan átláthatóvá és
érthetővé válik a rejtvény (Darányi Sándor)