A középkori kultúra

A skolasztika

A kora középkori visszaesés után a cluny mozgalom hatására a szellemi élet fellendült, arab
közvetítéssel egyre többet ismertek meg az ókori filozófusok művei közül. Elsősorban
Arisztotelész gondolatai hatottak termékenyítőleg a középkori tudományokra. A klasszikus
középkor tudománya a skolasztika, vagyis az a tudomány, amit az iskolában, az egyetemeken
tanítottak. Legfőbb törekvése az antik (pogány) filozófia (Arisztotelész) összeegyeztetése a
keresztény hitelvekkel.

Előzményei

A XII. századra arab közvetítéssel újra széles körben ismertté váltak Arisztotelész munkái,
továbbá a mohamedán Averroes Arisztotelész műveihez írt kommentárjai. Ezekkel újra
megjelent a logika tisztelete, ugyanakkor a kételkedés és az okok keresése is.

A kora középkorban az egyházatyák (Szt. Ágoston, Nagy Szent Gergely) műveinek

tanulmányozása folyt az iskolákban. Szent Ágoston életének utolsó esztendeiben már tartott a
római birodalom bomlásának folyamata és az V. századra szét is esett. Az egykori provinciák
területét germán törzsek népesítették be. Ezekben az országokban egy magasabb rendű
társadalmi rend, a feudalizmus bontakozott ki. Úgy tartották, hogy a lélek megtisztulásához
aszkétikus életmód vezet. Keményen üldözték a hitetleneket, ezért sokan a legszigorúbb
formáját választották az aszkézisnek és remeteként éltek, elvonulva a világ elől. Később az
egyházszervezet kialakulása után a keresztény vallás államvallássá lett.

A középkorban az egyház szigorúsága és merevsége miatt a tudomány háttérbe szorult, hiszen

úgy tartották, hogy Isten mindennél és mindenkinél feljebbvalóbb, így nincs szükség
tudományokra. A hit és a tudás között a kényes egyensúlyt Aquinói Szt. Tamás (1225-74)
találta meg. Néhány évig Albertus Magnus tanítványa volt, aki a kor legjelentősebb
rendszerezőjének számított. Fő teljesítménye az arisztotelizmus és az Augusztinusztól eredő
keresztény filozófia összekapcsolása. Életművét a XIX. században a katolikus egyház a
keresztény filozófia alapjának nyilvánította. Fő művében a Summa teologiae-ban
szétválasztotta az isteni kinyilatkoztatáson alapuló teológiát és az emberi értelemmel
vizsgálódó filozófiát. Rámutatott, hogy nincsen ellentétben az értelemmel, sőt segítik
egymást, a hit révén felismert igazságok hozzájárulnak az értelem megvilágosodásához. Szt.
Tamás szerint a hit és a tudás nem mondhat egymásnak ellent, mivel mindkettő Istentől ered.
Ezért a filozófia és a teológia sem juthat különböző igazságra. A módszerben azonban
különböznek: a filozófia a teremtett dolgokból indul ki és így jut el Istenhez, míg a teológia
Istentől veszi kezdetét. Az elsőbbséget a hittudománynak tartotta fenn. Ezzel megvédte a
tudományokat a vallási indíttatású támadásoktól, és biztosította fejlődésüket. Aquinói Szent
Tamás gondolatai elősegítették a skolasztika továbbfejlődését.
Kolostori iskolák

Minden kolostorban folyt olvasástanítás. A nagy kolostorokban általában két iskola működött:
egy belső iskola a leendő szerzetesek számára és egy külső a világi papok képzésére. Ez
utóbbiban tanultak azok is, akiket szüleik szerzetesnek taníttattak ugyan, de nem szánták őket
egyházi pályára. A kolostorok alapításával indult meg az olvasástanulásnak az első nagy
hulláma, a rendtagok ugyanis mindenkit szívesen maguk közé fogadtak. A szerzetesek egy
része kiemelkedett a kolostorok zárt közösségéből. Püspökként vagy állami tisztségviselőként,
államférfiként a feudális államrendszerben jelentős szerepre tettek szert. Ehhez a klerikus
műveltség magasabb szintjét is el kellett sajátítaniuk.

Klerikusoknak nevezték a VI-XVI. században azokat a férfiakat, akik az egyházi rendbe

(klérus) tartoztak. Igen összetett volt ez a réteg: az egyszerű falusi paptól kezdve az érsekekig,
a püspökökig ide tartozott mindenki, aki az egyházhoz szorosabb-lazább szállal kapcsolódott.
Volt köztük alapvető ismereteket birtokló szerzetes és nagy műveltségű tudós. Ők töltötték be
a korabeli világi „értelmiségi” funkciókat is (kancellária, hiteles helyek, törvényhozás,
jogalkotás, közigazgatás). Feladatuk volt a gyerekek oktatása és nevelése is. A IX. századra
Nagy Károly egy olyan széles körű iskolarendszert teremtett, melynek alapja a területi elv
volt. Minden plébániával rendelkező településen létrehozták az alapvető klerikus ismereteket
(olvasás, éneklés) oktató plébániai iskolákat és minden területi központban a kolostori és
székesegyházi iskolák tették lehetővé a magasabb ismeretek elsajátítását. A XI. század
folyamán kialakult az iskolai oktatás maihoz hasonló rendje. A tanulócsoportok tervszerűen
foglalkoztak a pontosan meghatározott tananyaggal. Kibontakoztak a pontosan körülhatárolt
tartalmú tantárgyak. Tankönyvek készültek és klerikus tanárok tanítottak. Nyugat Európában
tehát a XI. század folyamán alakult ki az oktatási-nevelési intézményrendszer alapszerkezete:
a kolostori és székesegyházi iskolák a kor műveltségének közép- és felsőszintű elsajátítására
nyújtottak lehetőséget, a plébániai iskolák pedig az alapismeretek oktatását végezték. A Frank
Birodalom mintájára szerveződött Európában a klerikusképzés egészen a XVI. század első
évtizedéig. Ezek a későbbi egyetemek elődei voltak.

Egyetemek

Az egyetem (universitas) a tanárok és diákok testületét jelentette, akik kiváltságokkal

(immunitásokkal) rendelkeztek:

 Az egyetemeken az állam tisztségviselői nem járhattak el.

 Az egyetemi polgárok (tanárok és hallgatók) az egyetem vezetőjének, a rektornak a
bírói hatalma alá tartoztak.
 Az egyetem maga alkotta meg a szabályzatát is és az ügyeket saját választott
tisztségviselők intézték.
 Az egyetemeknek ezen szabadságukat a helyi püspökökkel és királlyal vagy várossal
szemben kellett kivívniuk.
 A tanárok és hallgatók is klerikusnak számítottak és a papi rend tagjainak tartottál
őket, az egyetemek a pápa védelmét élvezték.
 Az egyetem ALMA MATER, amely a hallgatókat tudománnyal táplálja.
Az egyetemek kialakulásával új korszak vette kezdetét a műveltség elsajátításának
történetében. A XII. században némelyik székesegyházi iskolában a nevesebb tanárok közé az
ifjak tömegei sereglettek, hogy előadásaikat hallgassák. Főleg azokat a tanárokat részesítették
előnyben, akik praktikus ismeretanyagot dolgoztak fel (jog, orvoslás). A fokozott érdeklődés a
tanárok „kiválogatódását” és ezzel együtt a színvonal emelkedését eredményezte.
Fokozatosan létrejött a hallgatók és a tanárok szabad egyesülete, az „universitas”, azaz a mai
egyetem őse. A szó a testület egységét jelenti. Az intézmény neve ekkor még studium generale
volt. Az első ilyen létesítmény Bolognában jött létre 1088-ban. Párizsban a XII. század első
felében a Notre-Dame székesegyház és a Szent Genovéva-kolostor iskolájának
összeolvadásából keletkezett az egyik legjelentősebb egyetem, a Sorbonne, amely nevét
Robert de Sorbon XIII. századi teológusról kapta, aki IX. Szent Lajos francia király
gyóntatója volt.

A párizsi egyetemnek, amely a középkori egyetemek „prototípusának” tekinthető, négy kara

(fakultása) volt. Három felsőbb: teológiai, jogi, orvosi, és egy alsóbb: a filozófiai kar (facultas
artium). Ez utóbbi előkészítő szerepet töltött be, itt sajátították el a hallgatók az alapvető
tudományos műveltséget, a 7 szabad művészetet:

trivium:

 grammatika
 retorika
 dialektika (logika, vitatkozás, érvelés)

quadrivium:

 aritmetika (számtan)
 geometria
 asztronómia
 muzsika

Szükség is volt erre, mivel az Európa különféle országaiból egybesereglett tanulni vágyó nem
rendelkeztek egységes tudásanyaggal. A középkori egyetemek nem kizárólag felsőoktatási
intézmények voltak. Az egyetem ellenőrzése alatt történt az alsó- és felsőoktatás jelentős
része. A kollégiumokban a gyerekek már 8 éves koruktól tanulhattak.

A tipikus egyetemi stúdiumok a következőképp alakultak: A facultas artium első esztendei

alatt latin grammatikát majd logikát tanultak a hallgatók, ha ezekből sikeresen levizsgáztak a
baccalaureatus fokozatot kapták meg. Arisztotelész természetbölcseleti művei következtek
ezután, ennek befejezésével nyerték el a licentiatust. Végezetül Arisztotelész fő etikai művét
tanulmányozták és ezután került sor a magiszterré avatásukra. Magiszterként maguk is
tarthattak előadásokat bármely egyetem filozófiai fakultásán. Csak a filozófiai kar elvégzése
után léphettek a hallgatók orvosi, jogi vagy teológiai fakultásra.

Az orvosi karon Hippokratész és Galenus kivonatos műveit tanulták. Jogi karon pedig
egyházjogot és világi jogot (római jog) tanítottak. A teológiai kar adta a legmagasabb
képesítést, Bibliát és egyházi műveket (A. Szt. Tamás: Summa teologiae) tanítottak. A
középkori egyetemek polgárai általában 6-10 év szaktudományos stúdium után nyerték el a
doktori címet. A fakultás élén a dékán állt, az egész egyetem vezetője pedig a rektor volt.

Az egyetemek 2 típusba sorolhatók:

 Párizsi típusú egyetem: Az egyetem rektorát a tanárok választották, de az egyházi

hatóság (az egyetem kancellárja) erősítette meg tisztségben. Ilyenek voltak a francia,
az angol és a német egyetemek.
 Bolognai típusú egyetem: Itt az egyetemi polgárok választották maguk közül a rektort
1-2 évre. Rektor csak egyházi rendhez tartozó (klerikus) lehetett, olyan, aki tisztes
erkölcsű, higgadt és igazságos, legalább 25 éves és nőtlen férfi. Tanítási jogot
adományozhatott. Az itáliaiak és a spanyolok követték ezt a mintát és a krakkói
egyetem.

A XII. század második felében a bolognai (Barbarossa Frigyes), a párizsi /1156/ és az

oxfordi /1167/ egyetemeket alapították. A XIII. században a cambridge-it/1209/ és a
padovait/1222/, 1348-ban a prágait, 1364-ben a krakkóit, 1365-ben a bécsit, 1367-ben a pécsit
(Nagy Lajos) és 1395-ben az Óbudait.

A lovagi kultúra

A páncélos lovagi hadviselés a kora középkorban alakult ki és a keresztes háborúk korában

élte virágkorát. A XIV-XV. században a tűzfegyverek és a zsoldos hadviselés lassan
kiszorította. A lovaggá válás hosszú tanulási folyamat eredménye volt. A nemes ifjak
gyermekként apródnak álltak egy nagyúr udvarába, ahol elsajátították a fegyverek használatát
és a lovagi élet szabályait. A fegyverhordozó kamasz már elkísérhette urát a csatába. A
lovaggá avatás ünnepélyes szertartás. amelyen a jelölt urától megkapta fegyvereit és esküt tett
a lovagi szabályok betartására. A lovag egész élete a harc gyakorlásával telt. A háborúk
szüneteiben a vadászatok és a lovagi tornák szolgálták ezt a célt. A nyugat-európai nagyúri
udvarokban alakult ki a lovagi életideál.

Fő erények:

 erő
 bátorság
 ügyesség
 hűség
 az egyház hatására: a gyengék, nők és elesettek védelme

A lovagias viselkedés szabályai a hétköznapokban csak ritkán érvényesültek, mégis

előrelépést jelentettek a nyers erő kultuszához képest. A lovagi ideálok jelentek meg a
költészetben, amelynek témái a hősi önfeláldozás, az eszményi hölgy szépségének és
jóságának dicsérete. Kialakult a trubadúrlíra, ezen belül a hajnaldalok (más néven albák). A
lovagok majdnem mindig férjes asszonynak udvaroltak. A hajnal közeledtével a lovag őrködő
barátja elénekelt egy dalt, amivel figyelmeztette a szerelmeseket, hogy ideje búcsúzni. A
másik jelentős lovagkori műfaj pedig a lovagregény vagy lovageposz. A középkorban, a
keresztes háborúk idején a lovagi kultúra teremtette meg a lovageposzt és a lovagregényt.
Elsősorban francia és német nyelvű művek maradtak ránk a középkorból. A lovagi epika
feltámasztotta és felújította a korábbi évszázadokból származó hősmondákat.

Kialakultak a lovagrendek is, miután 1071-ben a szeldzsuk törökök bevették Jeruzsálemet,

Európában mozgalom kezdődött a Szentföld visszaszerzésére. A pápa felhívására számos
országból indultak el katonák a Szent föld felszabadítására. A keresztes hadjáratok ugyan nem
érték el céljukat, de megismertették Európával az iszlám kultúrát. A Szentföldön maradt
keresztesek pedig keresztény államokat hoztak létre. A Jeruzsálembe induló zarándokok
védelmére katonai szerzetesrendek alakultak.

Legismertebb lovagrendek:

 A Templomos rend -1119

 A Német Lovagrend (Teuton Rend) -1192
 Ispotályos rend (betegápolás) -1137

Szerzetesi létforma

A szerzetesek a bűnös világ csábításai ellen csendesen tiltakozva remeteként folytatták

életüket. Tiszta, személyes vallási élményre vágyakoztak így elvonultak a világ elől. A VI.
század elején jöttek létre az első kolostor jellegű közösségek. Az egymást kölcsönösen segítő
remeték kolóniái Egyiptom területén alakultak ki a III. században. Szent Antal szervezte őket
a rákövetkező évszázadban kifejezetten kolostori közösségekké. Az első olyan kolostort,
melyben a szerzetesek életét szabályzat (regula) irányította, Szent Pakhomiosz alapította Dél-
Egyiptomban. A IV. századtól kezdve a római birodalomnak nemcsak a keleti, hanem nyugati
részén is létrejöttek az első kolostorok. Szent Ágoston is meglátogatott néhányat Itáliában,
majd afrikai szülővárosába, Tagastéba visszatérve maga is alapított kolostort.

Bencés rend

A nyugati szerzetesség igazi megalapozójának Nursiai Benedeket tartják, aki 529 táján Róma
és Nápoly között, Monte Cassino hegyén alapított kolostort. Nővére, Szent Skolasztika
követte példáját, zárdát hozott létre a közeli Piumarolában. Monte Cassino kolostorából
rajzottak ki hosszú időn keresztül a bencés (azaz: Benedek-rendi) szerzetesek, hogy újabb és
újabb kolostorokat hozzanak létre Európa-szerte. Így jutottak el hazánkba is a X. század
végén.

Szent Benedek kolostorának életét olyan jól kidolgozott, szigorú szabályzattal irányította,
mely hosszú időre példaképül szolgált más kolostorok számára. A "Regulá"-ból kitűnik, hogy
a szerzeteseknek a nap bizonyos időszakában fizikai munkát kellett végezniük, máskor pedig
a Szentírás és a szent könyvek tanulmányozása volt feladatuk. Ezekkel összefüggésben
lehettek a kolostoraik a kora középkori oktatás és latin írásbeliség továbbéléseinek keretei.
Hétköznapjaik az „imádkozz és dolgozz”(ora et labora) mottó jegyében teltek. Naponta
kétszer étkeztek, az egyik szerzetes felolvasása kíséretében. Húst csak a betegek
fogyaszthattak. Az apát számukra is kiszabott olyan könnyebb munkát, mely megóvta őket a
bűnre csábító tétlenségtől. A középkori világ rendjéből adódóan e szerzetesrendek elsődleges
feladata a másokért és önmagukért végzett rendszeres közösségi imádkozás volt. A
környeztükben élők adományokkal támogatták őket, aminek különleges formája volt, ha egy-
egy család valamelyik gyerekét szerzetesnek ajánlotta, aki egy éven át jelöltként (novícius) élt
a közösségben, mielőtt szerzetessé avatták.

A bencéseknek további feladatuk volt a hittérítés, jelentős szerepet játszottak az ír

szerzetesség kialakulásában. Az V. században alapította Szent Patrik meg Írországban a
szerzetességet, amely egy évszázaddal később intenzív térítő munkát folytatott a kontinensen.
A XI. században a clunyi reformok sikerességét segítették a bencések, belőlük fakadt a római
katolikus egyház VII. Gergely pápához köthető megújulása. Sokan túl fényűzőnek tartották a
bencés kolostorokat, ezért az érett középkorban új szerzetesrendek alakultak ki (bencés
kolostorok Pannonhalmán, Tihanyban, Pécsváradon és Bakonybélben találhatóak
Magyarországon).

Ciszterciek:

A 11. században számos mozgalom indult el a nyugati szerzetesek körében. Ezeknek

kezdeményezői és résztvevői szabadulni akartak a feudális társadalom szorításától, hátat
fordítottak a világnak, elhagyták mindazt az előnyt és kényelmet, amit elődeik megszereztek.
Az apostolokat követve szegénységben, egyszerűségben, remeteségben, testvéri
szeretetközösségben akartak élni. Törekvésük igazolására a Bibliára és a Regulára
hivatkoztak. Az új szerzetesi mozgalmak közül a legeredményesebbnek és a legidőállóbbnak
Cistercium alapítóinak vállalkozása bizonyult. Róbert francia apát Szent Benedek Reguláját
követő remetékkel 1075-ben Burgundiában megalapította a Molesme-i apátságot. Néhány év
alatt azonban az adományok, a tizedjövedelmek, amelyeket nehéz lett volna visszautasítani,
ezt az apátságot is jólétre vezették, ezért Róbert a szerzetesek egy csoportjával ismét új
alapításra határozta el magát. Ő és húsz társa Molesme-től délre mintegy 110 km-re 1098-ban
megalapították az Új Monostort, amely Cistercium, francia nyelven Cîteaux néven vált
nevezetessé. Cîteauxban Róbert alapító társai közül előbb Alberiket , majd a rendkívül
művelt, angol származású Harding Istvánt választották a szerzetesek apátjuknak. István három
irányban meghatározta Cistercium jövőjét. Az istentiszteletben, zsolozsmában igyekezett a
leghitelesebb szövegeket összegyűjteni és visszaállítani, a lelkiélet elmélyítésére művésziesen
díszített kódexeket másolt és másoltatott, legfőképpen pedig megalkotta és megalapozta
Cîteaux, valamint az onnan alapított új apátságok szervezetét és életrendjét. 1119-ben már
saját szabályaik voltak. Később valószínűleg István apát foglalta össze az apátok gyűlése,
káptalanja által hozott határozatokat a Charta Caritatis-ban, a szeretet okmányában, amely a
Cistercium-ot követő monostorok összetartozását biztosította, és ciszterci rend alapokmánya
lett.

Belső életrendjükben a ciszterciek visszaállították az imádság és a munka egyensúlyát.

Elvetettek minden kényelmet és engedményt, amely ellenkezett a Regula által megkívánt
szegénységgel és egyszerűséggel. Saját kezük munkájából akartak megélni. Ezért kezdetben
elutasítottak minden olyan jövedelmet, járadékot, tizedet, amelyért nem ők dolgoztak meg.
Monostoraikat a lakott helyektől távol építették, és gyakran olyan földeket tettek
termékennyé, amelyek még sohasem voltak megművelve.

Magyarországon II. Béla terve volt a ciszterciek letelepítése, de ezt csak fia, II. Géza (1141–
1162) valósíthatta meg. A heiligenkreuzi szerzeteseket 1142-ben királyi birtokon, Cikádoron,
a mai Bátaszéken telepítette le. Ezután azonban nincs jele a ciszterciek újabb alapításának
egészen III. Béla (1172-1196) uralkodásáig. III. Béla egymaga öt ciszterci monostort létesített,
s mindegyikbe franciaországi szerzetesek települtek. A király udvarában érvényesülő erőteljes
francia művelődési és művészeti hatás elterjedésében fontos szerepet játszott az a tény, hogy
az uralkodó mindkét felesége francia volt, így a francia–magyar kapcsolatokat erősítették az
ide érkező ciszterci szerzetesek. Megtelepedésüket nagymértékben előmozdította, hogy 1183-
ban Péter, a rend első és legfontosabb monostorának, Cisterciumnak apátja fényes kísérettel
eljött Magyarországra, hogy az uralkodótól személyesen kérje a ciszterci szerzetesek
védelmét. III. Béla oklevélben biztosította a magyarországi cisztercieknek ugyanazokat a
szabadságjogokat, amelyeket a rend Franciaországban már elnyert.

Premontreiek:

A premontrei kanonokrend a katolikus egyház egyik szerzetesrendje, amely Szent Ágoston

reguláját követi. Fehér kanonokok néven is ismerik őket (rendi öltözetük színe alapján). A
rendet Szent Norbert 1120-ban alapította a Laon melletti Prémontrében. Norbert nem sokkal
később Magdeburg érseke lett. A premontrei rend rövidítése: O. Præm. A szerzetesi közösség
Szent Ferenc és Szent Domonkos előfutárának tekinthető, mivel az őket megelőzően alapított
rendek a településektől távol, a világtól elzárkózva éltek és imádkoztak. A premontreiek,
monostoraikat városokban vagy forgalmas helyek közelébe építették és a szemlélődő
életformát összekötötték a papi tevékenységgel. 1126-ban, amikor megkapta a pápai
jóváhagyást, már kilenc ház tartozott a rendhez, majd ezt követően gyorsan elterjedt egész
Nyugat-Európában, így a 14. század közepére már több mint 1300 férfi és 400 női közösség
alakult meg. A premontreiek kiemelt szerepet játszottak a vendek megtérítésében az Elbán és
az Oderán túli területeken.

Az ősi hagyomány szerint a fehér kanonokok II. István király (1116-1131) hívására
Prémontréból érkezetek Magyarországra, és Nagyvárad városától északra, a Kőrös jobb
partján emelkedő dombtetőn emeltek monostort Szent István első vértanú tiszteletére, 1130-
ban. A Képes krónika szerint itt temették el, rendi ruhában II. Istvánt.

Karthauziak:
1085-ben Kölni Szent Brúnó, a karthauzi rend alapítója, hat társával vonult La Chartreuse-be,
egy egyedülálló hegységbe a franciaországi Grenoble mellett. Nemsokára további férfiak
csatlakoztak hozzájuk, megnőtt a közösség létszáma és a La Grande Chartreuse, a Nagy
Karthauzi Kolostor lett a karthauzi rend anyakolostora, és innen kapta a nevét a rend. Miután
más országokban is csatlakoztak férfiak a karthauziak életmódjához, a karthauziak
életszabályait már írásban is le kellett rögzíteni. 1127-ben Szent Guigo de Chastel, aki 1109 és
1136 között volt a Nagy Karthauzi Kolostor perjele, írta meg a Consuetudines Cartusiae c.
művében a karthauziak életszabályait. 1133-ban II. Ince pápa elfogadta a regulát. 1170-ben
III. Sándor pápa a közösséget szerzetesrenddé nyilvánította.

A rend a virágkorát a késő középkorban a misztika idején élte (1480 körül). Különös hatással
volt a rend fejlődésére a devotio moderna (modern jámborság/lelkiség; a katolikus egyház
belső, lelki erkölcsiségének megújulása a 14-15. században) mozgalom, amelynek kapcsán
megjelentek a városlakó karthauzi szerzetesek is. Karthauzi kolostorokat egészen eddig távoli,
félreeső helyeken építettek, mostantól azonban városi új alapítások is kialakultak, például
London és Köln. Ezek a városi karthauzi kolostorok a humanizmus központjaivá lettek. A
XVI. századi reformáció a rend hanyatlásához vezetett protestáns területeken. Azóta a
karthauzi szerzetesek száma stagnált illetve folyamatosan csökkenő tendenciát mutatott.

Ma a karthauzi rend az egyetlen olyan rend, amely egy szigorúan szemlélődő élet késő
középkori eszményével a mai napig fenn tudott maradni. Más szemlélődő rendek, mint a
bencések és a ciszterciek nyitottabbak lettek a világ felé és a feladatukat mindenekelőtt az
oktatásban és a lelkipásztorkodásban határozták meg.

Ferences rendi

A rendet 1223-ban alapítja Assisi Szent Ferenc, III. Ince pápa jóváhagyásával. Az alapító egy
forrongó történelmi korban mutatja meg az Úr, hogyan kell az evangélium szerint élnie. A
XIII. századot egyes történészek a "világiak százada" néven emlegetik. A világiak számára
hozzáférhetővé válik a kultúra, a tudás, és megújuló hévvel kutatják az evangéliumi
tökéletesség számukra járható útjait is. Szent Ferenc harmadik rendjének közvetlen
előzményét azok a vallási társulások jelentik, amelyek nagy számban alakultak a XII. század
végén, családos és egyedül élő, városi és falusi emberekből. Velük újjáéledt az Egyházban a
"vita poenitentiae", a bűnbánó élet mozgalma. A "penitentia" (bűnbánat) kifejezés a középkor
szava a megtérésre. III. Ince pápa nyitott volt e mozgalom csoportjai iránt, és meglátta,
milyen nagy a jelentőségük. Több ilyen csoport életmódját hagyta jóvá. 1206-ban
bekövetkezett megtérése óta Szent Ferenc is a világi bűnbánók széleskörű mozgalmán belül
keresi az evangéliumi tökéletességet. Az Úr megmutatja neki, "hogyan kezdje el a
bűnbánattartást", majd hozzáteszi: "Utána egy kevés ideig vártam; azután elhagytam a
világot". Nem marad tehát otthon, hanem remeteként él. Két év múlva assisibeli polgárok
csatlakoznak hozzá: "Példájára néhányan elkezdtek bűnbánatot tartani". Mint sok más
korabeli remete, Ferenc is városról városra járva prédikál, megtérésre buzdítva a környék
lakóit. Egyéniségének hatása nem marad el, minden társadalmi réteget megérint. Sokan
otthonukban maradva követték felhívását az evangéliumi életre, önmegtartóztatásban éltek
tovább. A rend a 16. század folyamán (1517) három ágra válik szét: obszervánsok (Luther
tanait követik), minoriták (iskolák fenntartása) és kapucnisok (önálló renddé válik). A
leghíresebb ferences kolostor Szécsényben és Esztergomban található hazánkban.

Domonkos rend

A Domonkos-rend vagy dominikánus rend, azaz magyarul Prédikátor Testvérek Rendje. III.
Honorius pápa által 1216-ban szentesített prédikáló- és koldulórend. A prédikálás meggyőző
erejében hívő Szent Domonkos alapította egy évvel korábban, 1215-ben Toulouse-ban. Első
szabályzatuk szerint a domonkosoknak (dominikánusoknak) nem lehetnek sem egyéni, sem
közösségi vagyontárgyai, és koldulással tartják fenn magukat. Tevékenységük és hivatásuk a
keresztény hit védelme és terjesztése, amit oktatással, igehirdetéssel és prédikálással érnek el.
Mindez a keresztény tanítások mély ismeretét követeli meg, ezért a domonkosok
tanintézményeket nyitottak a nagyobb városokban, és azokban képezték rendjük tagjait is.

A Rend jelszava: Laudare - Benedicere - Preadicare (Istent dicsérni, áldást mondani és az igét
hirdetni). Tudásuk és képzettségük okán többnyire a domonkosok közül kerültek ki az
inkvizítorok. Ezzel a rend alapítójának munkásságát folytatták: az albigens keresztes
háborúban és utána Szent Domonkos vezette az eretnekek ügyeit kivizsgáló bírósági
eljárásokat, amelyeken az áttérni nem hajlandó katharokat máglyahalálra ítélték, vagyonukat
pedig elkobozták.

Magyarországon 1221-ben Boldog Magyar Pál alapította meg a Domonkos-rendtartományt.

Az első kolostorokat Győrben (1225), Esztergomban (1225), Székesfehérvárott (1230 körül),
Pécsett (1238) és Budán építették fel. Leghíresebb magyar domonkos apácáink voltak Ráskai
Lea, aki több kódexet másolt és írt, illetve Szent Margit is.

Pálos rend

A rend keletkezését csak a Vitae fratrumból ismerjük. Özséb és a veszprémi egyházmegyéből

több perjel és remete IV. Orbán pápához fordult, hogy engedélyezze részükre az ágostonos
regulát. 1263-ban a pápa megbízta Pál veszprémi püspököt, hogy ha a remeték anyagi
ellátását biztosnak találja, engedélyezze számukra a regula követését. Pál püspök csekélynek
ítélte a rend vagyonát, így a pápától nyert felhatalmazás alapján ő maga adott szabályokat a
közösség számára, és elrendelte, hogy csak a meglevő és megnevezett 7 remeteségben
lakhatnak az általa adott szabályok szerint. A pécsi és az egri egyházmegye remeteségeit
föltehetően csak fokozatosan tudták egységbe tömöríteni a keresztúri barátok. 1290 körül már
Erdélyben és Horvátországban is állnak pálos kolostorok. 1291-ben kérték szabályaik
megerősítését Benedek veszprémi püspöktől és Lodomér esztergomi érsektől. Lodomér a
szabályokat kibővítette, és 1297-ben András egri püspök is átírta és megerősítette.1328-ban
kapták meg az első pápai kiváltságlevelet Károly Róbert kérésére.