TRYPHENA L.

YEBOAH
ELS Ő KÉP
https://www.narrativemagazine.com/issues/stories-week-2019-2020/story-week/first-light-
tryphena-l-yeboah

A VELEM EGYKORÚ GYEREKEK mindig a legbárgyúbb kérdéseket teszik fel—

milyen magasan van a fejünk fölött az ég? És ha elég magasra nyújtozkodunk, akkor el tudjuk
érni? Először egy pilóta akartam lenni, de mostmár kétségtelen, hogy egy ápoló szeretnék lenni
és semmi más. A napjaim tabletták színek szerinti kategorizálásával töltöm és már ismerek olyan
szavakat, mint a demencia, roham, és a zavarodottság. Pontosan tudom mit kell tennem, amikor
Apunak rohamja van az éjszaka közepén és Anyám a kocsmában van az énekes barátaival, vagy
épp a rendőrségen ittas vezetés miatt…vagy egy másik férfi házában. Mindig nagy küszködés az
elején, de aztán sikerül kigombolnom az ingjét és az oldalára fordítanom, hogy felszabadítsam a
légutait. Aztán lekapok egy kabátot az ajtó hátáról és a feje alá tűröm.
Ma levest főzök Apunak, amint egy sámlin állok és hunyorítva olvasom Anyám
macskakaparás kézírásával írt receptet. Hagyma, felaprított fokhagyma gerezdek és pitypang
levelek—az egyetlen étel, amit Apu meg tud enni anélkül, hogy felöklendezné. Az ablakon
keresztül a barátaim látom a suliból, ahogy kint játszanak. Egy törött cső körül futkorásznak,
csuromvizesen. Ebben a játékban az a fiú nyer, aki a legkevésbé ázik el a spricceléstől. Vannak
olyan napok, amikor járjuk a szomszédságot, és a földben ásva keresünk laza csöveket, amiket
kövekkel megrepeszthetünk. Olyan buta játék, mégis utálom azt, hogy ebben a konyhában
ragadva levest kevergetek.
Ahogy azt tanították kimerek két kanál levest abba a kínai csontporcelán tányérba, amit a
szüleim az ötödik évfordulójukra kaptak, és végigsétálok a folyosón, miközben azon képzelődök,
hogy a tányéron, az aranyozott vonások mintái apró kígyókká alakulnak. A képzeletemben ezek
belesiklanak a levessel teli medencébe és a felszínén lebegnek.
Besétálok Apu szobájába, ami most az én szobám is, és leteszem a tányért az
éjjeliszekrényére. Fél éve nem aludtam a saját ágyamban. A szoba rengeteget változott Apu
betegsége óta. A csiszolatlan keményfapadlón világos foltok vannak Apu hányásától, és a szoba
távoli végébe egy szőnyeg van feltekerve. Minden alkalommal, amikor Anyám azt mondja, hogy
,,Majd kigurítjuk, amikor apád jobban lesz”, azon tűnődök, hogy komolyan gondolja-e. Az ágy
irányába sétálok és azt látom, hogy Apu szeme még mindig csukva van. Tudom, hogy azt várja,
hogy megérintsem az arcát. Én is azt várom. Ez volt a kedvenc része a napomnak. Nézni, ahogy
kinyitja a szemeit rám. Értem. Apu mindig azt mondja nekem, hogy:,,Kanea a w’ani di kan tua
no na ehia. Az első kép a legfontosabb amit látsz.”
–Hogy van ez én nagyfiam? – a gyenge hangja járja át a fülem, amint épp elnézni
próbálok.
–Jól – mondom – csináltam neked levest és a fiúk kint játszanak.
Meglepődöttségében a tekintete eszelős lett, mint mindig, amikor megemlítem neki a
dolgokat amikről lemaradok amíg itthon ülök.
–Mit csinálsz még itt? A kicsi fiúknak kint kell lenniük. Futniuk kell és játszaniuk.
Kergetve valamit, akármi is legyen az.
Minden alkalommal ugyanezt a reakciót kapom, már kívülről tudom. Segítek neki felülni
a kemény ágyán és odanyújtok egy kanálnyi levest az ajkaihoz.
–Egyél Apu – erre ő kissé kinyitja a száját, hogy megetethessem.
Vannak napok amikor az első képemnek egy friss vizes záport akarok egy törött csőből,
mindegy, hogy nyerek, vagy vesztek. Sokszor gondoltam arra, hogy a tűzhelyen hagyjam
odaégni a levest és nézzem, ahogy a kígyók megfulladnak a hőben. Többször akartam az ajtóban
állni és nézni, ahogy Apu rohamjai megrázzák a szobát, de semmit se tenni. Anyámat pedig
feltekerném a pazar szőnyegbe, hogy sose láthassam többé. De nem futok el. Talán azért, mert
több félelem van bennem, mint bátorság, vagy ugyanannyi mindkettőből. Ez ebben a szobában
tart engem, amíg Apu testét mosom egy nedves törölközővel, letörölve a habot a szája széléről,
és minden alkalommal más nevet mondva, amikor rámnéz és megkérdezi:
– Ki vagy te?