A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ II.

(1943. JÚLIUS – 1945. SZEPTEMBER 2.)

A TOTÁLIS HÁBORÚ ÉS AZ ELLENÁLLÁSI MOZGALMAK

A sztálingrádi vereség után a nácik meghirdették a totális háborút. Minden gazdasági és
emberi erőforrást mozgósítottak a győzelem kivívása érdekében. Például a frontszolgálathoz
még túl fiatal diákokat is kiképezték légvédelmi tüzérnek. A munkásoktól elvárták, hogy 14-
16 órát dolgozzanak. Bezárták az éttermeket, áruházakat, hogy az ott dolgozók is katonai
vagy termelő feladatokat lássanak el. Emellett kíméletlen harcot hirdettek valamennyi
„ellenséggel”, így például a zsidókkal szemben is.
A náci terrorra válaszul Európa számos országában megerősödött az antifasiszta ellenállás. A
fegyveres ellenállókat partizánoknak nevezték. Tevékenységük a Szovjetunióban,
Lengyelországban, Franciaországban és Jugoszláviában volt a legjelentősebb. Módszereik
különbözőek voltak: vonatokat, ipari üzemeket robbantottak fel, német katonákat támadtak
meg.

A megszállt szovjet területek nemzetiségi lakossága, de az oroszok közül is sokan kezdetben

rokonszenvvel, sőt felszabadítóként fogadták a németeket, akiknek kegyetlenkedése gyorsan eloszlatta
a kezdeti reményeket. Felülkerekedett a szülőföld szeretete, a lakóhely védelmének „parancsa". A szovjet
területeken harcoló partizánok száma 1943 végére elérte az 1 milliót. Ugyanakkor orosz és ukrán katonai
alakulatok harcoltak a németek oldalán is.
Lengyelország felosztása után általános ellenállás kezdődött. A legfontosabb erő az emigráns kormány
által irányított Honi Hadsereg volt, mely összefogta a különböző partizáncsoportokat. Ennek
ellensúlyozására a szovjetek és az őket kiszolgáló lengyel kommunisták megszervezték a Népi Gárdát,
mely többször is harcba keveredett a Honi Hadsereggel. 1943. április 19. és május 16. között vívták
hősies, de reménytelen harcukat a varsói gettó fegyveres felkelői.
Franciaországban a külföldre kényszerített De Gaulle tábornok vált a lassan kibontakozó ellenállás
vezetőjévé, aki 1944-ben Algírban ideiglenes kormányt alakívott. Egyre erőteljesebbé vált a francia
ellenállás, 1944 nyarán már 200 ezer francia fegyveres harcolt a németek ellen.
Jugoszláviában az ország lerohanásának pillanatában kibontakozott a partizánmozgalom, a kommunista
Josip Broz Tito serege vált a meghatározóvá, aki 1943 végén megalakította az ideiglenes kormányként
tevékenykedő Nemzeti Felszabadító Bizottságot.
A nácik gyakran alkalmaztak megtorlást az ellenállók sikeres akciói után, s ez sokszor ártatlan
személyekre is kiterjedt. Például egy cseh és egy francia falu teljes lakosságát is kiirtották.
A többi harcoló országban is hadigazdaságot alakítottak ki: minden ipari erőforrást a
haditermelésnek rendeltek alá.

AZ EURÓPAI FRONT MEGNYITÁSA – PARTRASZÁLLÁS OLASZORSZÁGBAN

1943. július 9-10-én a szövetségesek partra szálltak Szicíliában, majd rövidesen Dél-
Olaszországban. Ezzel több mint két év múltán ismét megjelentek szárazföldi erőikkel is az
európai kontinensen. Megkezdték az előrenyomulást Olaszország északi része felé. Mussolini
kormánya hamarosan megbukott. Az olasz uralkodó menesztette és elrendelte letartóztatását.
Az új olasz kormány hadat üzent Németországnak, és fegyverszünetet kötött a
szövetségesekkel.
Az olaszok kiválási szándékára a németek azonban gyorsan reagáltak és elfoglalták Észak- és
Közép-Olaszországot. Otto Skorzeny SS-tiszt ejtőernyős különítménye kiszabadította az
Alpokban őrzött Mussolinit. A Duce, ezután megalapította a Salói (Szalói) köztársaságot, egy
németbarát fasiszta bábállamot
Mivel Hitler fontosnak tartotta az olasz frontot, csapatokat küldött az előrenyomuló angol és
amerikai csapatok ellen. A szövetségesek a német ellentámadások miatt lassan haladtak
északra, ezért méltán nevezték ezt a hadjáratot gúnyosan csigaoffenzívának. Monte Cassino
volt az olasz front egyik legvéresebb helyszíne. Végül 1944 májusában sikerült a
szövetségeseknek a német ellenállást megtörni és az offenzívát tovább folytatni.

SZOVJET ELŐRETÖRÉS A KELETI FRONTON

Leningrád sorsa
1941. szeptember 8-án zárta körbe a német hadsereg Leningrádot, ezzel ádáz küzdelem kezdődött az
egykori cári főváros birtoklásáért. A sikertelen ostrom végül 872 napon át – 1944 januárjáig – húzódott,
és becslések szerint kétmillió áldozatot követelt a Leningrádot védő civilek és katonák között. Hitler
elsősorban a város kiéheztetésére törekedett. A védőknek nem volt elég erejük az ostromgyűrű
széttöréséhez, így állóháború kezdődött, mely soha nem látott szenvedést hozott a városban maradottak
számára.
Az éhhalálra ítélt város számára csak az hozott enyhülést, a Ladoga-tavon megnyitották „az élet útját”,
ahol a későbbiek során élelem, elektromos áram és kőolaj juthatott be az ostromlott Leningrádba.
Moszkva és Sztálingrád után aztán idővel Leningrád alatt is megfordult a hadiszerencse: az 1944. január
13-án meginduló offenzíva két héttel később visszavonulásra kényszerítette a német erőket, így 872
nap után a Néva-parti város felszabadult az ostrom alól. A hivatalos szovjet propaganda szerint a
majdnem két és fél évig húzódó ostrom körülbelül 600 000 áldozatot követelt, ám a történészek szerint
ez a szám a valóságban felülmúlhatta a kétmilliót is.

A kurszki csata után a szovjet csapatok gyorsan nyomultak nyugat felé. 1944 nyarára a
Szovjetunió területéről teljesen kiszorították a náci csapatokat, elérték Lengyelországot és
Romániát.

A varsói felkelés
1944. augusztus 1-jén a lengyel Honi Hadsereg London tanácsára Varsóban felkelést robbantott ki. A
felkelés célja a város katonai visszafoglalása volt, valamint a londoni lengyel kormány irányítása alá
tartozó hatalmi szervek megalakítása és nyilvánossá tétele a fővárosban. A tervek szerint mindez a Vörös
Hadsereg Varsóba való bevonulás előtt valósult volna meg. Vagyis azt szerették volna elérni, hogy a
háború után Lengyelország ne a Szovjetunió érdekkörébe tartozzon.
Mivel a szovjet csapatok nem segítettek, a felkelés elbukott. A felkelést brutálisan fojtották el, a szovjet
csapatok szeme láttára mintegy 220 ezer lengyel polgárt és felkelőt mészároltak le a nácik. Varsót a
földdel tették egyenlővé.

A Vörös Hadsereg ezután benyomult Közép-Európa területére. Románia 1944 augusztusában

átállt a Szovjetunió oldalára. Ezzel megnyílt az út Bulgária, Jugoszlávia és Magyarország felé.

A „D NAP” – PÁRIZS VISSZAVÉTELE

Már csak a nagy Nyugat-európai partraszállás előkészítése volt hátra. Churcill, Roosevelt és
Sztálin a nagy partraszállás megbeszélése céljából 1943 november végén találkozott,
Teheránban. (Sztálinnak ez volt az első személyes találkozója az angol-amerikai államfőkkel.)
A konferencián az angol-amerikai partnerek ígéretet tettek arra, hogy 1944 májusában, vagy
júniusában megvalósítják az „Overlord” („Hűbérúr”) fedőnevű hadműveletet: csapataik partra
szállnak Normandiában, majd később kisegítő akcióként Dél-Franciaországban. Az invázió
irányítását Dwight D. Eisenhower amerikai tábornok, a szövetséges erők legfőbb parancsnoka
kapta meg, a szárazföldi hadműveletek vezetőjének pedig Bernard Montgomery brit
tábornokot jelölték ki.
A partraszállás előtti napokban vihar tombolt a térségben, amely június 6-ára rövid időre
elcsitult. Eisenhower kiadta a parancsot a támadásra.
1944. június 6-án az angol–amerikai erők sikeresen szálltak partra Normandiában. A németek
megpróbálták a tengerbe szorítani a szövetséges csapatokat, de kudarcot vallottak.
Az invázió nem csak azért lepte meg a németeket, mert az időjárás viszontagságai alapján azt
kivitelezhetetlennek tartották, hanem azért is, mert nem ott számítottak rá.
Pedig 1944 júniusára a németek is felkészültek egy esetleges támadásra. Bár azt nem tudták,
hogy a szövetségesek partraszállására hol fog sor kerülni, azért elméleteik voltak. Az angolok
mindent elkövettek, hogy megtévesszék a német hírszerzést, és egy teljes hadműveletet
hajtottak végre, hogy azt a látszatot keltsék, a partraszállás Pas de Calais-nál lesz. Dover
környékén még furnérlemezből készült felszereléseket, és felfújható gumi „tankokat” is
felhalmoztak.
A normandiai partraszállás első napjának legfőbb eredménye az volt, hogy közel 170 ezer
katonának sikerült partraszállnia. A sikeresen partot érő katonák valamivel több mint fele volt
amerikai, a többi angol és kanadai zászlók alatt harcolt. Az első napot követő 3 hónapban,
szeptember 15-ig pedig az angol-amerikai erők a partra tettek további 2 millió katonát, akik
közül mindössze 40 ezret veszítettek el.
A normandiai partraszállás után a szövetségesek előrenyomulása a Franciaországban lelassult,
de júliusban új erőre kapott, és augusztus 25-én bevették Párizst. Ebben nagy szerepet
játszott, hogy a francia fővárosban augusztus 20-án fellázadt a lakosság, és a német
helyőrség parancsnoka Hitler utasítása ellenére megadta magát 17 ezer fős haderejével együtt.
Így Párizs aránylag sértetlenül került a francia De Gaulle tábornok és a szövetségesek kezére.

Merénylet Hitler ellen

A normandiai partraszállás után néhány német tábornok végre felismerte, hogy meg kell szabadulniuk
Hitlertől. Egy aktatáskába rejtett bombával próbálták megölni a fanatikus diktátort a keleti front
főhadiszállásán.
A pokolgépet Stauffenberg ezredes vitte be a terembe, majd távozott. Egy másik tiszt azonban a táskát
betolta a vastag tölgyfaasztal alá, így az Hitlertől távolabb robbant fel. Bár a teremben négyen meghaltak,
Hitler apró karcolásokkal megúszta a merényletet.
Az akció kitervelőit később kivégezték, családtagjaikat koncentrációs táborba hurcolták. A
megtorlásoknak esett áldozatul Rommel is, bár ő a merénylet közvetlen előkészítésében, sebesülése
miatt nem is vett részt. Érdemeire és népszerűségére való tekintettel öngyilkossága után háborús
hősként temették el és családja is megmenekült.

AZ EURÓPAI HÁBORÚ BEFEJEZŐDÉSE

Bulgáriát a Vörös Hadsereg elfoglalta, Jugoszlávia felszabadulásában jelentős szerepe volt
a Tito által vezetett partizánmozgalomnak. A keleti front harcai 1944 őszétől 1945
tavaszáig Magyarországon folytak. A németek a Kárpátokban, az Alföldön és végül
Budapesten próbálták feltartóztatni a szovjet csapatokat.
A nyugati fronton Hitler az Ardenneken keresztül indított még egy utolsó támadást, de
kudarcot vallott.

Ellentámadás az Ardenneknél
A támadás 1944 december 16-án indult jelentős német páncélos erők bevetésével. (Körülbelül 1400
harckocsi vett részt a hadműveletben.) A német csapatok átlagosan 25-30 km mélyen nyomultak előre
az amerikai arcvonalak mögé, ám alig 2 hét elteltével az utánpótlási nehézségek és a légi támadások
miatt az offenzíva elakadt. A hadművelet kudarcot vallott, és a háború további részében a németek már
nem is tudtak több ellentámadást indítani a nyugati fronton. A továbbiakban, egészen a front márciusi
összeomlásig, csupán védekező hadműveletekre futotta erejükből.

A szövetségesek utolsó offenzívája 1945 elején indult. A nyugati és a keleti front az Elbánál
1945 áprilisában találkozott egymással.
Olaszországban a népfelkelők elfoglalták a nagyvárosokat, a szeretőjével együtt menekülő
Mussolinit a partizánok elfogták és felakasztották.
1945 áprilisának végén a Vörös Hadsereg körülzárta Berlint. Hitler, nem törődve a német
főváros lakóinak sorsával, parancsot adott az értelmetlen harc folytatására. A végső
ostromban több százezer orosz és német katona halt meg, és a civil áldozatok száma is
rendkívül magas volt.
A kilátástalan helyzetben végül Hitler április 30-án a berlini kancellária titkos bunkerében,
öngyilkosságot követett el, a náci Németország pedig 1945. május 8-án kapitulált, elfogadta
a feltétel nélküli megadást.
1945. május 9-én Európában befejeződött a háború.

JALTA, POTSDAM ÉS KÖVETKEZMÉNYEIK

Arról, hogy mi lesz a legyőzött Németország sorsa a háború után, a győztes nagyhatalmak
vezetői, Roosevelt, Churchill és Sztálin dönthettek. Az 1945 februárjában Jaltában megtartott
értekezletükön már előre elhatározták, hogy Németországot és Berlint megszállási körzetekre
osztják. Arról is döntést hoztak, hogy betiltják a náci párt tevékenységét, a háborús bűnöket
elkövetőket pedig felkutatják és megbüntetik.
A találkozó egyik központi témája a lengyel kérdés volt, amelyben végül biztosították a szovjet
befolyást. A jaltai tárgyalásokon született döntés az Egyesült Nemzetek Szervezete alapító
konferenciájának összehívásáról. Sztálin kötelezettséget vállalt arra, hogy az európai háború
vége után három hónappal hadat üzen Japánnak.

Jalta jelentőségét eltérő módon értelmezik. Egyesek szerint a nagyhatalmak titokban ugyanúgy
felosztották egymás között Európát, mint ahogy Hitler és Sztálin tette hat évvel korábban. Elismerték a
szovjet befolyást és uralmat azokon a területeken, amelyeket a Vörös Hadsereg szabadított fel. Mások
szerint Jaltában még nem dőlt el Közép-Európa sorsa.

1945 nyarán a Berlin melletti Potsdamban a három nagyhatalom vezetője konferenciát tartott.
Ezen Sztálinon kívül már az új amerikai elnök, Truman és az új brit miniszterelnök, Attlee (etlí)
vett részt. (Roosevelt tavasszal meghalt, a háború megnyerésében döntő szerepet játszó
Churchill pedig kikapott az angol választásokon). Az európai hadszíntéren győztes hatalmak
Potsdamból küldött üzenetben felszólították Japánt is a fegyverletételre. A japánok azonban
ezt visszautasították.
Jaltával ellentétben a szövetségesek között ekkor már komoly feszültségek alakultak ki.

JAPÁN LEGYŐZÉSE – A VILÁGHÁBORÚ VÉGE

A japánok még mindig fanatikus harcot folytattak az amerikaiak ellen a Csendes-óceán
szigetein. Kamikaze pilótáik 1944 októbere és 1945 augusztusa között háromszor nagyobb
emberveszteséget okoztak az amerikaiaknak, mint a korábbi három évben. Az amerikai
vezérkar úgy becsülte, hogy akár ötmillió katona és egymillió civil is meghalhat még a teljes
győzelem eléréséig.
Ez volt az egyik fő indoka annak, hogy az USA 1945. augusztus 6-án Hirosimára, augusztus
9-én pedig Nagaszakira bevetette azt a fegyvert, amitől azt remélte, hogy pusztító hatása
megadásra kényszeríti a japánokat. Ez a fegyver az atombomba volt. A hatás leírhatatlan volt,
az ameriakiak nem tévedtek.
A Szovjetunió eközben megsemmisítette az Észak-Kína területén állomásozó Japán
hadseregtestet. A császár ezek után feltétel nélkül kapitulált. 1945. szeptember 2-án véget
ért a II. világháború.