MA​RÍA DU​EÑAS – ÖL​TÉ​SEK KÖZT AZ IDŐ

Nemzetközi sikerkönyv egy látszólag hétköznapi asszonyról, aki tehetségét és bátorságát

arra használja fel, hogy elismert divattervezővé, majd a második világháború alatt a
szö​vet​sé​ge​sek tit​kos ügy​nö​ké​vé küzd​je föl ma​gát.
A máris európai bestsellernek számító Öltések közt az idő azok közé a ritka, gazdag
szövetű regények közé tartozik, amelyek az utolsó oldalig fogva tartják az olvasót. María
Du​eñas meg​mu​tat​ja, mi​lyen az, ami​kor egy mes​te​ri me​sé​lő ma​gá​val ra​gad​ja az em​bert.

Az if​jú​ság és a fel​nőtt​kor kö​zött…

Sira Quiroga tizenkét éves korában annak a stúdiónak a padlóját söprögeti, ahol
egyedülálló édesanyja varrónőként dolgozik. Tizennégy évesen csöndesen megkezdi
tanoncidejét. Huszonéves korára kitanulja a szakma csínját-bínját, és eljegyzi magát egy
szerény kormánytisztviselővel. De minden megváltozik, amikor két karizmatikus férfi robban
be váratlanul takarosan eltervezett életébe: egy vonzó kereskedelmi ügynök és az apa, akit
még so​sem lá​tott.

Há​bo​rú és béke kö​zött…

A Madridban készülődő spanyol polgárháború árnyékában Sira elhagyja édesanyját és
vőlegényét, és hirtelen felindulásból jóképű szeretőjével Marokkóba utazik. Ott azonban
nemsokára egy fillér nélkül magára marad összetört szívvel egy egzotikus országban. A
kontinensen egyre súlyosbodó politikai helyzet miatt ott rekedt európaiak különös
gyülekezetében Sira feltalálja magát, és az egyetlen olyan képességéhez folyamodik, amely
meg​ment​he​ti őt: a gyö​nyö​rű ru​ha​kre​á​ci​ók irán​ti te​het​sé​gé​hez.

Sze​re​lem és kö​te​les​ség kö​zött…

Miközben Anglia, Németország és a többi nagyhatalom belesodródik a második
világháború irtózatos konfliktusába, Sirát meggyőzik, hogy térjen vissza Madridba, ahol új
személyazonosságot vesz fel, hogy karrierje legveszedelmesebb vállalkozásába fogjon. A
náci tisztségviselők feleségeiből álló, mohó klienskör vezető divattervezője belekeveredik a
kémkedés és a politikai konspiráció szerelemmel, intrikával és árulással teli, félhomályos
vi​lá​gá​ba.
 MA​RÍA DU​EÑAS
ÖL​TÉ​SEK KÖZT AZ IDŐ
El Ti​em​p o Ent​re Cos​t u​ras
For​dí​t ot​t a: Cser​há​t i Éva
 Első rész
1
Egy írógép fordított a sorsomon. Hispano-Olivetti volt, és heteken
át csupán a kirakatüveg választott el tőle. Ha ma visszanézek az
eltelt évek emelte barikád mögül, nehéz elhinnem, egy egyszerű
készülékben elég erő volt hozzá, hogy eltérítsen kijelölt
életpályámról, és néhány nap alatt felrobbantson minden tervet, ami
rajta tartott. így történt azonban, és képtelen voltam másképp
cse​le​ked​ni, ami​vel mind​ezt meg​aka​dá​lyoz​hat​tam vol​na.
Igazából akkoriban nem dédelgettem nagy terveket. Csupán
közeli, mondhatni házi vágyakról volt szó, melyek megfeleltek a tér
és idő koordinátáinak, amelyekben élnem adatott; jövőbeni célokról,
melyeket könnyen megkaparinthattam az ujjam hegyével, hacsak
kicsit is nyújtóztam utánuk. Akkoriban egész világom néhány
meghatározó alak körül forgott szép lassan, akiket biztosnak és
öröknek hittem. Anyám jelenléte bizonyult a legszilárdabbnak mind
közül. Varrónő volt, és segédként dolgozott egy előkelő
megrendelői kört kiszolgáló divatszabóságon. Nagy tapasztalattal
rendelkezett és jó ítélőképességgel, de soha nem vitte többre
egyszerű, fizetett varrónőnél; bérmunkás volt, mint annyi nő, napi tíz
órában sorvasztotta a körmét, a két szeme világát, szabott, varrt,
próbált és igazított ruhákat mások testére, mások tekintetéhez,
melyek csak nagy ritkán állapodtak meg az ő személyén. Akkoriban
keveset tudtam apámról. Szinte semmit. Soha nem volt a
közelemben, éppen ezért nem bántott a hiánya. Nem is ébredt
bennem különösebb kíváncsiság, hogy többet tudjak meg róla, amíg
anyám – talán nyolc vagy kilenc éves lehettem – meg nem
kockáztatta, hogy néhány morzsát vessen róla tájékoztatásul. Hogy
apámnak van egy másik családja, és hogy nem élhet velünk. A
morzsákat éppoly gyorsan nyomtam le a torkomon és éppoly kevés
étvággyal, ahogy az utolsó néhány kanalat az elém rakott böjti
főzelékből: annak az idegen lénynek az élete jóval kevésbé érdekelt
an​nál, mint​hogy mi​ha​ma​rabb a tér​re sza​lad​has​sak ját​sza​ni.
1911 nyarán születtem, abban az évben, mikor a népszerű
flamenco táncosnő, Pastora Imperio hozzáment a Ka​kas​hoz, a híres
torreádorhoz, Mexikóban világra jött az énekes Jorge Negrete, és
Európában lehanyatlott egy korszak csillaga, melyet Bel​le
époque-nak neveztek. Messziről már idehallatszott a dobszó, mely
majd az első nagy háborút kíséri; a madridi kávéházakban a
Vi​ta​la​pot és a Hír​nö​köt olvasták akkoriban, miközben a színpadon
La Che​li​to hoz​ta láz​ba a fér​fi​a​kat, sze​mér​met​le​nül rin​gat​va csí​pő​jét a
kupié ritmusára. XIII. Alfonz két szerető között szakított rá időt, hogy
ezekben a hónapokban összehozza ötödik törvényes lányát.
Kormányát eközben a liberális Canalejas irányította, aki nehezen
jósolhatta volna meg, hogy alig egy év múlva, miközben a San
Martin könyvesbolt újdonságait mustrálja gyanútlanul, egy különc
anar​chis​ta vé​gez vele, két lö​vést mér​ve a fe​jé​re.
Mérsékelten boldog környezetben nőttem fel, ahol több volt a
szükség, mint a felesleg, de se nagyobb nélkülözésektől, se
súlyosabb lemondásoktól nem szenvedtünk. Egy jellegzetesen
madridi negyed szűk utcácskájában nevelkedtem a Paja tér mellett,
két lépésre a Királyi Palotától. Egy kőhajításnyira a város szívének
fékezhetetlen forgatagától, száradó ruhák, lúgszag, fecsegő
szomszédasszonyok és napozó macskák közt. A közeli alagsorban
működtetett, igénytelen iskolába jártam: a kétszemélyes padokba
négyesével zsúfolódtak be itt a kölykök, egymás hegyén-hátán,
tolakodva, hogy onnan kántálják kórusban A kalóz dalát és a
szorzótáblát. Ott tanultam meg írni, olvasni és elboldogulni a négy
alapművelettel, valamint fejből fújni a falon lógó, elsárgult térképet
barázdáló folyók nevét. Tizenkét évesen fejeztem be
tanulmányaimat, és ekkor vettek fel tanoncnak a szabászatba, ahol
anyám dol​go​zott. Sor​som ter​mé​sze​tes med​rét kö​vet​te.
Donã Manuela Godina üzletében, aki a tulajdonos volt, évtizedek
óta születtek a gondosan elkészített, kitűnően szabott és varrt, egész
Madridban nagyra becsült darabok. Nappali kosztümök,
koktélruhák, kabátok és pelerinek, melyekben előkelő hölgyek
feszítettek a Castellana sétányon korzózva, a Lóversenypályán és a
Puerta de Hierrón nyílt lovaspólótéren, ebben mentek teázni az
előkelő Sakuskába, vagy misére a talmin csillogó templomokba.
Eltelt némi idő, mire magam is ismerkedni kezdtem a varrás
rejtelmeivel. Eleinte amolyan mindenes voltam a műhelyben: aki a
szenet élesztgette a parázstartóban, és összesöpörte a padlóról a
levágott maradékokat, aki a vasalókat forrósította a tűznél, és
lélekszakadva rohant cérnát vagy gombot venni a Pontejos térre. Akit
megbíztak, hogy a frissen elkészült modelleket nagy, barna
vászonzsákokba csomagolva juttassa el az előkelő villákba: ez volt a
kedvenc feladatom, kezdő pályám legizgalmasabb szórakozása. így
ismertem meg a legrangosabb birtokok kapusait és sofőrjeit, a
leggazdagabb családoknál szolgáló szobalányokat, házvezetőnőket és
komornyikokat. Anélkül, hogy észrevették volna, megbámulhattam a
legkifinomultabb hölgyeket lányaik és férjük körében. És mint néma
tanú lopakodhattam be a nagypolgári otthonokba, nemesi palotákba
és patinás épületek fényűző lakásaiba. Megtörtént néha, hogy nem
jutottam tovább a cselédlakásoknál, mert a személyzetből bíztak meg
valakit, hogy átvegye az általam hozott öltözéket; máshol, épp
ellenkezőleg, biztattak, hogy kerüljek csak beljebb egész az
öltözőszobákig, bejártam hát a folyosókat, és belestem a
szalonokba, tekintetem falta a szőnyegeket, csillárokat,
bársonyfüggönyöket és hosszú zongorákat, melyeken néha játszott
valaki, néha nem, és azon tűnődtem, milyen különös lehet az élet egy
ilyen vi​lág​egye​tem​ben.
 Napjaim minden feszültség nélkül teltek e két világ között, szinte
tudomást sem vettem a köztük tátongó szakadékról. Ugyanolyan
természetességgel közlekedtem a vonuló kocsik és a hatalmas
kapuzatok jelölte, széles utakon, ahogy lakónegyedem kacskaringós
sikátorokból összebarkácsolt, hóbortos hálózatán jártam-keltem,
melyet tócsák, szemét, árusok kiáltozása és éhező kutyák éles
ugatása árasztott el folyamatosan; utcáin az alakok mindig szapora
léptekkel haladtak, és ha felhangzott: „Vigyázat víz!”, jobban tette az
ember, ha behúzódott valahová, hogy elkerülje a felfröcskölő
húgycseppeket. Mesteremberek, kiskereskedők, alkalmazottak és a
fővárosba nemrég érkezett napszámosok töltötték meg a bérházakat,
és adták a negyed falusias hangulatát. Sokan alig tették ki a lábukat
innen, hacsak nem kényszerültek rá; anyám és én azonban minden
reggel korán indultunk, szorosan egymás mellett sietve, hogy
átkeljünk a Zurbano utcába, és késedelem nélkül lássunk neki a napi
te​en​dők​nek Donã Ma​nu​e​la sza​bó​mű​he​lyé​ben.
Már jó néhány év eltelt azóta, hogy beléptem a divatszabóságba,
mikor anyám és Donã Manuela megegyeztek, itt az ideje, hogy
megtanuljak végre varrni. Tizennégy évesen a legegyszerűbbel
kezdtem: bújtatok, eltisztázás, fércelés. Később jöttek a
gomblyukak, simaöltés és felszegés. Apró háncsszékeken ülve
dolgoztunk, a térdünkre fektetett, vastag deszkák fölé görnyedve –
erre helyeztük a munkadarabokat. Donã Manuela a megrendelőkkel
foglalkozott, átszabott, próbált, igazított. Anyám méretet vett, és a
többi teendőt intézte: a legkényesebb darabokat ő varrta, kiosztotta a
feladatokat, ellenőrizte elvégzésüket, vezényelte a ritmust, és
fegyelmet tartott a kis regimentben, mely fél tucat idősebb varrónőt
számlált, négy vagy öt fiatalabbat és néhány cserfes tanoncot, akiket
jobban izgatott a pletyka és a tréfa, mint tisztán a munka. Egyesek jó
kezű varrónőnek bizonyultak, mások nem voltak ügyesek, és arra
ítéltettek, hogy örökre a leghálátlanabb feladatokat lássák el. Ha egy
elment, másik jött a helyére ebbe a felfordulásba, mely annyira nem
illett a felhőtlen jólétet sugárzó homlokzathoz és a napfényes szalon
visszafogottságához, ahova csak a megrendelők léphettek be. Csak
ők ketten, Donã Manuela és anyám élvezhették sáfrányszín szövettel
tapétázott falait; csak ők közelíthették meg a mahagónibútorokat,
léphettek a tölgyfapadlóra, melyet mi, a legfiatalabbak fényeztünk
pamutronggyal. Csak ők fürödhettek egyszer-egyszer az utcára néző,
négy magas erkélyablakon át beáradó napfényben. Mi, a kis sereg
többi része, mindig a hátországban maradtunk: ebben a télen
dermesztően hideg, nyáron pokolian meleg műhelyül szolgáló
gü​na​ke​ion​ban, a szür​ke hát​só trak​tus​ban, ahon​nan két apró ab​lak nyílt
a sötét belső udvarra – dúdolva, ollócsattogás mellett repültek az
órák.
Gyorsan tanultam. Fürge ujjaim hamar megszokták a tű alakját és a
szövetek tapintását. Méret, ruhadarab, az anyag tartása. Szabásminta
eleje, mellbőség, lábhossz. Karkivágás, kézelő, szálirány. Tizenhat
voltam, mikor megtanultam különbséget tenni a szövetek között,
tizenhét évesen már meg tudtam becsülni minőségüket és felmérni,
milyen lehetőségeket rejtenek. Krepdesin, selyemmuszlin, zsorzsett,
Chantilly-csipke. Teltek a hónapok a taposómalomban: ősszel jó
minőségű gyapjúszövetből készültek a kabátok, tavasszal könnyű
ruhákat varrtunk a nekünk oly távolinak tűnő, hosszú nyaralásra,
melyet mások majd a Kantábriai partokon töltenek, a La Conchán és
az El Sardinero üdülőnegyedben. Betöltöttem a tizennyolcat, aztán a
tizenkilencet. Lassanként beavattak a szabás titkaiba és a
legkényesebb darabok elkészítésébe. Megtanultam álló nyakat és
hajtókát összeállítani, előre meglátni, milyen lesz a ruha esése, és
hol fog a leghamarabb elhasználódni. Szerettem a munkámat,
élvezetet nyújtott. Donã Manuela és anyám egyszer-egyszer kikérte a
véleményem, kezdtek megbízni bennem. „Ennek a lánynak jó keze és
jó szeme van hozzá, Dolores – mondta Donã Manuela. – Ügyes, és
még ügyesebb lesz, csak el ne kallódjon. Még nálad is többre viszi,
ha nem vigyázol.” Anyám, mintha mit sem hallott volna, csak a
dolgára figyelt. Én sem emeltem fel a tekintetem a deszkáról, úgy
tettem, mintha nem érdekelt volna. Azonban titkon rásandítottam és
lát​tam, hogy gom​bos​tű​ket szo​rí​tó aj​kai közt hal​vány mo​soly fa​kad.
Teltek az évek, múlt az élet. Változott a divat, és diktálásához
igazodott a szabóság munkája. Az európai háború után az egyenes
vonal lett a keresett, a fűzőket sutba dobták, és a nők a szégyenérzet
legcsekélyebb jele nélkül kezdték villogtatni a lábuk. Azonban,
mikor véget értek a boldog húszas évek, a ruhaderék visszacsusszant
természetes helyére, a szoknya hossza megnyúlt, és újra a szemérem
parancsolt a dekoltázsok, ruhaujjak és vágyak felett. Új évtizedre
ébredtünk, mely további változásokat hozott. Sokat egyszerre,
váratlanul és rakásra. Betöltöttem a húszat, kikiáltották a
köztársaságot, és megismertem Ignaciót, egy szeptemberi
vasárnapon a Bombillá-ban; egy zajos táncesten varrólányok,
kicsapott diákok és eltávozáson lévő bakák között. Felkért táncolni,
és meg​ne​vet​te​tett. Két hét múl​va már az es​kü​vőt ter​vez​get​tük.
Ki volt Ignacio, és mit jelentett nekem? Életem szerelmét,
gondoltam akkor. Egy nyugodt fiút, akiről úgy sejtettem, hogy jó apja
lesz gyermekeimnek. Olyan korba értem, amikor a hozzám hasonló
lányoknak, akiknek nagyjából se mestersége, se kilátása nem volt,
nem sok lehetősége maradt a házasságon kívül. Anyám példája, aki
egyedül nevelt fel, és éjt nappallá téve dolgozott értem, soha nem
tűnt igazán kívánatosnak. És Ignacióban megtaláltam az alkalmas
jelöltet, hogy ne kelljen a nyomdokaiba lépnem: valakit, aki mellett
eltölthetem majd felnőtt életem hátralevő részét anélkül, hogy
reggelente a magány ízével a számban ébrednék. Nem felkavaró
szenvedély vezetett a karjaiba, hanem odaadó szeretet és a
bizonyosság, hogy mellette napjaim nagyobb keserűségek és
he​ve​sebb ér​zel​mek nél​kül fog​nak tel​ni, éde​sen, mint egy puha pár​na.
 Úgy hittem, Ignacio Montes lesz a gazdája annak a karnak,
amelybe kapaszkodhatok ezer és egy sétán, ő lesz a közeli jelenlét,
mely biztonságot és menedéket nyújt majd nekem örökre. Két évvel
idősebb volt nálam, sovány, kedves, és amilyen közvetlen, olyan
gyengéd. Termetre csinos, ugyan kevés volt a fognivaló rajta,
viselkedése jól nevelt, és a szívében az irántam való szeretet mintha
óránként megsokszorozódott volna. Egy kasztíliai özvegy fia volt,
kinek matraca alatt szépen gyűltek a bankók; időről időre hitvány
panziókban lakott; hivatásos bürokratának készült lelkesen, és ő volt
az örökös pályázó bármely minisztériumba, amely élete végéig tartó
fizetéssel kecsegtette. Legyen az a honvédelmi, a közigazgatási vagy
a pénzügyi. Álma évi háromezer peseta volt, havonta
kettőszáznegyvenegy: biztos fizetés örökre azért cserébe, hogy
hátralévő napjait az ügyosztályok és előszobák, itatósok, fényezett
papírívek, okmánybélyegek és tintatartók alázatos világának
szenteli. Arra alapoztuk a jövőnket, hogy majd a köztisztviselőség
szélcsendes vizein ringatózunk, amely azonban pályázatról
pályázatra tagadta meg makacsul, hogy az én Ignacióm részese
lehessen. Ő azért kitartott rendületlen. Februárban az igazságügyi
minisztériumban próbálkozott, júniusban a mezőgazdaságiban, aztán
kezd​te elöl​ről.
És miközben ugyan nem engedhetett meg magának költséges
örömöket, a lelkét kitette, hogy boldoggá tegyen, Ignacio szerény
ajándékokkal kényeztetett, mindennel, amit üresen tátongó zsebe
lehetővé tett számára: egy doboz selyemhernyóval,
eperfalevelekkel, egy tölcsér sült gesztenyével és a viadukt alatti
gyepen elrebegett ígéretekkel az örök szerelemről. Együtt hallgattuk
a rezesbandát a Nyugati park zenepavilonjában, és vasárnap
délelőtt, ha sütött a nap a Retiro tavára jártunk evezni. Nem volt
olyan búcsú hintával és verklivel, amin ne vettünk volna részt, sem
német polka, amit ne roptunk volna óramű pontossággal. Hány
délutánt töltöttünk a Las Vistillas kertjeiben, hány filmet néztünk meg
külvárosi mozikban egy ötvenért! Egy pohár valenciai mandulatej
már fényűzésnek számított, a taxi pedig elérhetetlenebb volt, mint a
délibáb. Ignacio gyöngédsége nem volt ugyan fárasztó, de
kimeríthetetlennek bizonyult. Én voltam számára a napsugár és a
csillagok, a legcsinosabb, a legjobb. A hajam, az arcom, a szemem.
A kezem, az ajkam, a hangom. Én jelentettem számára a
felülmúlhatatlant, minden öröme forrását. Én pedig csak hallgattam,
azt dünnyög​tem, bu​tus​kám, és hagy​tam, hogy sze​res​sen.
Azonban a műhelybeli élet akkoriban kezdett ritmust váltani.
Kemény lett, és kiszámíthatatlan. A második köztársaság szele némi
nyugtalanságot keltett a kényelmes jólét világában, melyben
megrendelőink köre élt. Madrid fékezhetetlenül forrongott, és
politikai feszültség itatta át minden szegletét. A jó nevű családok a
végtelenségig nyújtották a nyaralást az északi tengerpartokon azzal a
céllal, hogy minél távolabb tartsák magukat a nyughatatlan és
lázongó fővárostól, melynek terein a Mun​kás​vi​lág számait
hirdették a rikkancsok, miközben a peremkerületek nincstelen
proletárjai nem átallották bemerészkedni egészen a Puerta dél Sol
teréig. A nagy magánautók lassan eltünedeztek az utcákról, az
utcabálok egyre gyakoribbak lettek. A gyászruhás, idős hölgyek a
kilencedet imádkozták, hogy Azana kormánya mihamarabb bukjon
meg, és a lövések zaja általánossá vált alkonyaikor, mikor
felvillantak a gázlámpák. Az anarchisták templomokat gyújtogattak, a
Falange hívei pedig kihívóan rántották elő pisztolyuk. Az
arisztokraták és a nagypolgárok közül egyre többen takarták le a
bútorokat lepedővel, bocsátották el a személyzetet, reteszelték el a
spalettákat, vették sürgősen külföldre az útjuk, és hordták ki
tonnaszám az országból ékszereik, félelmeik és bankóik, vágyakozva
a száműzött király és egy engedelmes Spanyolország iránt, mely még
vá​ra​tott ma​gá​ra.
 Donã Manuela szabóságát egyre kevesebb hölgy kereste fel,
kevesebb megrendelés készült, és kevesebb volt a tennivaló is.
Keservesen húzódozva, de először a tanoncoknak kellett menniük,
aztán a többi varrónőnek, míg végül csak a tulajdonos maradt, anyám
és én. És amikor befejeztük Entrelagos márkinő utolsó öltözetét, és a
rákövetkező hat napot rádióhallgatással töltöttük ölbe tett kézzel,
anélkül, hogy egy árva lélek bekopogtatott volna, Donã Manuela
nagy sóhajtások közepette bejelentette, hogy nem lát más megoldást,
mint be​zár​ni a bol​tot.
E zavaros idők forgatagában, mikor politikai összecsapásoktól
remegtek a színházak páholyai, és a kormányok három miatyánknyi
ideig sem tartottak, alig volt alkalmunk rá, hogy megsirassuk e
veszteséget. Három hétre rá, hogy beköszöntött kényszerű
tétlenségünk, Ignacio egy csokor ibolyával állított be, és a hírrel,
hogy végre megkapta az állást. Az egyszerű esküvő gondolata
elfeledtette az általános bizonytalanságot, míg a parázstartós asztal
mellett ülve tervezgettük az eseményt. Ugyan a köztársaság új szele a
polgári házasságot hozta divatba, anyám, akinek lelkében a
legkisebb kényelmetlenség nélkül megfért a leányanyaság, a buzgó
katolikus szellem és a leváltott királyság iránt érzett nosztalgikus
hűség, rábeszélt, hogy egyházi esküvőt tartsunk a közeli Szent
András-templomban. Ignacio és én beleegyeztünk, hogy is tehettünk
volna másképp, ha nem akartuk felborítani az akaratok rangsorát,
melyben ő teljesítette minden vágyam, én pedig anyám elvárásainak
feleltem meg ellenvetés nélkül. Különben sem találtam rá súlyosabb
érvet, hogy megtagadjam: igen szerény lelkesedéssel töltött el az
esküvő megrendezése, és mindegy volt, hogy egy oltár mellett
zajlik-e reverendás pappal, vagy éppen nemzeti szín zászló
dí​szí​tet​te te​rem​ben.
Így aztán felkészültünk, hogy kitűzzük az időpontot ugyanazzal a
plébánossal, aki huszonnégy évvel azelőtt, június 8-án, a szentek
kalendáriuma alapján a Sira nevet adta nekem. Sabiniana, Victorina,
Gaudencia, Heraclia vagy Fortunata lett volna a többi lehetőség
össz​hang​ban az az​nap ün​ne​pelt név​na​pok​kal.
„Sira legyen, atyám, legyen csak Sira, ha már az a legkurtább.” Ez
volt anyám dön​té​se egye​dül​ál​ló anya​ként. És Sira let​tem.
Az esküvőt családi körben és néhány baráttal készültünk
megtartani. Nagyapámmal, akinek se lába, se józan esze nem volt
már, a Fülöp-szigeteki háborúban lett csonka testben és lélekben, és
néma, hintaszékes figurája hozzátartozott az ebédlőből nyíló
erkélyhez. Ignacio anyjával és nővéreivel, akik feljönnek majd
faluról. Szomszédainkkal, Engraciával és Norbertóval, és az ő
három szeretetre méltó, szocialista fiukkal a szemben lévő lakásból,
akiket olyan közel éreztünk magunkhoz, mintha mindenkiben ugyanaz
a vér csörgedezne az emeleten. Donã Manuélával, aki újra tűt
ragadott, hogy nekem ajándékozza utolsó művét menyasszonyi ruha
formájában. A vendégeket habos süteménnyel, malagaborral és
vermuttal készültünk kínálni, talán felfogadhatjuk a negyed egyik
muzsikusát, aki tud pasodoblét játszani, egy vándor fényképész majd
levesz bennünket, és a kép dísze lesz otthonunknak, amivel még nem
ren​del​kez​tünk, és pil​la​nat​nyi​lag anyám​mal osz​tot​tuk meg.
Ekkor történt, miközben lázasan terveztünk és ügyeskedtünk, hogy
Ignaciónak az az ötlete támadt, készüljek fel a versenyvizsgára, hogy
hozzá hasonlóan én is köztisztviselő lehessek. Újdonsült állásában a
közigazgatási osztályon új világ nyílt meg előtte, a köztársaság
ügyvitele, olyan környezet, amelyben a nők számára is elérhetővé
vált, hogy hivatásuk több legyen, mint a tűzhely, a mosóteknő és a
kézimunka; ahol a női nem a férfiakkal vállvetve törhetett utat
egyenlő feltételek mellett és azonos célokba vetett hittel. A
képviselőházban már helyet foglaltak az első nők, a közéletben
meghirdették a nemek egyenlőségét, elismerték jogunkat a munkához
és az általános választói joghoz. Még így is, ezerszer inkább tértem
volna vissza a varráshoz, ugyan Ignaciónak három délután is elég
volt rá, hogy meggyőzzön. A szövetek és a láncöltés idejétmúlt
világa letűnt, és új világegyetem nyitotta meg kapuit előttünk – ehhez
kellett alkalmazkodni. Ignacio maga vállalkozott a felkészítésemre;
megvolt neki az összes tétel, és bőven rendelkezett tapasztalattal a
pályázás művészetében, és abban, hogyan lehet tucatszám megbukni
anélkül, hogy megadnánk magunkat a kétségbeesésnek. Én részemről
ehhez a tervhez annyit tettem hozzá, hogy tisztában voltam vele,
megfeszített erővel kell dolgoznunk, hogy boldoguljon az a kis
csapat, amelyet az esküvő után mi ketten, anyám, a nagypapa és a
majd érkező utód alkot. így aztán beadtam a derekam. Miután
meghoztuk a döntést, már csak egy eszköz hiányzott: egy írógép, amin
megtanulhatok gépelni és felkészülni az elkerülhetetlen gépírói
vizsgára. Ignacio éveket töltött idegen gépeken való gyakorlással,
kálváriát járva tömény zsír-, tinta- és verítékszagú, nyomorúságos
iskolákban: nem akarta, hogy én is végigjárjam ezt a viszontagságos
utat, ezért igyekezett mindenáron saját felszerelésre szert tenni. A
következő hetekben nyakunkba vettük a várost, mintha életünk
leg​na​gyobb be​fek​te​té​sé​ről lett vol​na szó.
Áttanulmányoztunk minden lehetőséget, és végtelen hosszan
számolgattunk. Én nem nagyon értettem hozzá, mit tud nyújtani egy
írógép, de úgy gondoltam, egy kisalakú és könnyű modell lenne a
legmegfelelőbb számunkra. Ignaciónak mindegy volt a méret,
viszont szőrszálhasogató aprólékossággal vizsgálta az árakat,
részlet-fizetési lehetőségeket és szerkezeteket. Felkerestük az összes
madridi elárusítóhelyet, hosszú órákat töltöttünk a kirakatok előtt, és
megtanultuk kiejteni a messzi vidékek és filmszínészek nevét idéző,
idegen márkákat: Remington, Royal, Underwood. Akár egyik, akár
másik mellett döntünk, ugyanaz lett volna a végeredmény; ugyanazt
kaptuk volna, ha amerikai cégtől vásárolunk, vagy ha némettől, de
végül egy olasz Hispano-Olivetti mellett döntöttünk a Pi y Margall
utcai boltban. Honnan tudhattuk volna előre, hogy ezzel az egyszerű
gesztussal, azzal a lépéssel, mellyel átléptük a küszöbét, közös
életünk halálos ítéletét írtuk alá, és visszafordíthatatlanul
meg​vál​toz​tat​tuk a jö​ven​dőnk raj​zo​la​tát?
 2
– Nem me​gyek hoz​zá Igna​ci​ó​hoz, anyám.
A tűt próbálta befűzni, és szavaimra megdermedt a cérnaszálat két
ujja közé csip​pent​ve.
– Mit beszélsz, te lány? – suttogta. Hangja szakadozva tört fel,
za​var​tan és hi​tet​len​ked​ve.
– Hogy el fo​gom hagy​ni. Be​le​sze​ret​tem va​la​ki​be.
A legsúlyosabb szemrehányásokat vágta a fejemhez, ami csak a
száján kifért, az éghez fohászkodott a szentek gyülekezetének
közbenjárásáért könyörögve, és tucatnyi érvvel próbált meggyőzni,
hogy álljak el szándékomtól. Amikor rájött, hogy minden hiába, leült
a másik hintaszékbe, nagyapám mellé, a kezébe temette az arcát, és
sír​va fa​kadt.
Hamis határozottsággal tartottam magam e percben, azon
igyekezve, hogy erélyes szavak mögé rejtsem idegességemet. Féltem
anyám kifakadásától, mert számára Ignacio a soha meg nem született
fiúgyermek volt, alakja pótolta kicsiny családunkban a férfi hiányát.
Sokat beszélgettek, jól kijöttek, és megértették egymást. Anyám azt
főzte neki, amit szeretett, kipucolta a cipőjét, és kifordította a zakóit,
amikor az idő vasfoga már lerágta róluk a tekintélyes külsőt. Ignacio
cserébe bókolt neki, ha látta, kiöltözött a vasárnapi misére,
édességet hozott, és félig tréfásan, félig komolyan néha azt
mon​do​gat​ta, hogy anyám még ná​lam is csi​no​sabb.
Tisztában voltam vele, hogy merészségem tönkreteszi ezt a
kényelmes együttélést, tudtam, hogy nemcsak saját, de mások
életének állványzatát is összedöntöm, de képtelen voltam másképp
cselekedni, amivel ezt elkerülhettem volna. Döntésem sziklaszilárd
volt: nem lesz se esküvő, se pályázás, nem fogok megtanulni gépelni
a parázstartós asztalon, és soha nem lesznek Ignacióval közös
gyermekeink, ágyunk és örömünk. El fogom hagyni, és nincs olyan
le​hen​ger​lő erő, amely el​ha​tá​ro​zá​som​tól el​té​rít​het​ne.
 A Hispano-Olivetti márkaboltnak két nagy kirakata volt, mely
büszkeségtől ragyogva mutatta be a járókelőknek termékeit. Köztük
nyílt az üvegajtó, rajta keresztben fényesre csiszolt bronzrúd
ékeskedett. Ignacio meglökte, és beléptünk. Csengettyűszó jelezte
érkezésünk, de egyelőre senki nem sietett elénk. Néhány percig
tartózkodóan várakoztunk, tiszteletteljes pillantásokat vetve a
kiállított tárgyakra anélkül, hogy akár érinteni mertük volna a
polírozott bútorokat, melyeken a gépírás csodás készülékei
nyugodtak – közülük választjuk majd ki a céljainknak
legmegfelelőbbet. A tágas kiállítóhelység mélyén irodát sejtettünk.
Irá​nyá​ból több fér​fi​hang ér​ke​zett.
Nem kellett sokat várnunk, a hangok tudták, hogy ügyfél jött, és
elénk sietett közülük egy, melyet feketébe öltözött, pocakos test
takart. A nyájas eladó köszönt, és megkérdezte, miben segíthet.
Ignacio belevágott, hogy leírja, pontosan mit szeretne, tájékoztatást
kért és ajánlatokat. Részletekbe menően, szabatosan és
szakszavakkal, olyan precízen és egyhangúan, hogy húsz perc múlva
szinte elaludtam az unalomtól. Eközben Ignacio mind az öt érzékével
szívta magába az adatokat, távol tőlem és mindentől, ami nem az
éppen felkínált termék felmérésére vonatkozott. Úgy döntöttem, hogy
messzebb állok, mert ez egy cseppet sem érdekelt. Amit Ignacio
választ, az jól ki lesz választva. Nekem tényleg egyre megy a
le​ütés​szám, a sor​vál​tó​kar meg a sor​vég​jel​ző csen​gő.
Így hát bejártam a kiállítóterem többi szegletét valami olyasmit
keresve, amivel elűzhetem az unalmam. Megbámultam a hatalmas
plakátokat, melyek a falon hirdették a cég termékeit színes rajzokkal
és számomra érthetetlen, idegen nyelvű feliratokkal, aztán a
kirakathoz léptem, és az utcán siető gyalogosokat figyeltem. Egy idő
múl​va ked​vet​le​nül for​dul​tam vissza az üz​let bel​se​je felé.
Az egyik fal egy részét termetes szekrény fedte üvegajtókkal.
Megnéztem benne a tükörképem, észrevettem, hogy egy-két fürt
kiszabadult a kontyomból, és a helyükre igazítottam őket; ha már itt
voltam, megcsipkedtem kicsit az arcomat, hogy unott tekintetemnek
némi színt kölcsönözzek. Aztán komótosan átnéztem az öltözékem,
hiszen vettem a fáradtságot, hogy a legjobb ruhámban jöjjek, végül is
ez a vétel különleges alkalomnak számított. Feszesebbre húztam a
harisnyám bokától kezdve felfelé haladó mozdulatokkal, kimérten
eligazítottam a szoknyát a csípőmön, derekamra passzítottam a
blézert, és lesimítottam nyakamon a gallért. Újból átfésültem a
hajam, megnéztem magam szemből és profilból, nyugodtan
szemlélve a tükrös szekrényről visszaverődő másolatot
önmagámról. Ilyen-olyan pózokba vágtam magam, tettem egy-két
tánclépést, és felnevettem. Amikor beleuntam saját magam
szemlélésébe, tovább bóklásztam a teremben, hogy elüssem az időt,
miközben kezemet lassan végighúztam a felületeken, és bágyadtan
kerülgettem a bútorokat. Alig figyeltem arra, ami miatt valójában
idejöttünk, számomra ezek a gépek csupán méreteikben tértek el.
Voltak köztük nagyok és testesek, meg kisebbek is, egyesek
könnyűnek tűntek, mások súlyosnak, de szememben egyik sem volt
több egy halom legcsekélyebb vonzerővel sem bíró, otromba
masinánál. Kedvetlenül álltam meg az egyik előtt, mutatóujjamat a
billentyűzethez közelítettem, és úgy tettem, mintha a személyemhez
legközelebb álló betűket ütném le. S, i, r, a. „Sira” ismételtem
sut​tog​va.
– Gyö​nyö​rű név.
A férfihang a hátam mögül szólalt meg, olyan közelről, hogy
szinte éreztem gazdája leheletét a bőrömön. Különös borzongás
fu​tott vé​gig a ge​rin​ce​men, ri​ad​tan for​dul​tam hát​ra.
– Ramiro Arribas – mondta a férfi, és kezet nyújtott. Kis időmbe
került, hogy válaszoljak, talán mert nem voltam hozzászokva, hogy
valaki ilyen szertartásosan mutatkozzon be, vagy talán nem voltam
képes feldolgozni a hatást, amelyet ez a váratlanul megjelenő alak
kel​tett ben​nem. Ki volt ez a fér​fi, és hon​nan ke​rült elő?
Ő maga vi​lá​go​sí​tott fel, szem​bo​ga​rát az enyém​re sze​gez​ve.
– Az üzletvezető vagyok. Elnézést kérek, hogy az előbb nem
szol​gál​tam ki önö​ket, de tá​vol​sá​gi hí​vást bo​nyo​lí​tot​tam.
És egyébként magát lestem az irodát a kiállítóteremtől elválasztó
redőny takarásában – ezt még hozzátehette volna. Nem tette, de
sejtettem, hogy így volt. Megéreztem pillantása mélységéből,
határozott hangjából, abból a tényből, hogy elsőként hozzám jött oda,
és nem
Ignacióhoz, és hogy valamivel hosszabban szorította meg a kezem.
Tudtam, hogy meglesett, bámulta, ahogy a helységben kószálok
céltalan. Látta, hogyan tettem rendbe magam az üveges szekrény
előtt, igazítottam meg a frizurám, passzítottam alakomra a ruha
varrását, és simítottam ki a harisnyám, a lábszáramon végighúzva a
kezem. Irodája rejtekébe húzódva szívta magába testem ringását,
minden egyes mozdulatom lassú ritmusát. Felbecsülte, megtaksálta
sziluettem formáit és arcvonásaim. Éles szemmel mért végig, mint
aki pontosan tudja, mit szeret, és megszokta, hogy céljait
haladéktalan érje el, ahogy a vágya diktálja. És úgy határozott, hogy
ezt ki is mutatja. Soha életemben nem tapasztaltam hasonlót egyetlen
férfinál sem, soha nem hittem volna, hogy képes leszek bárkiben is
ilyen testi vágyat ébreszteni. Azonban, ahogy az állatok
megszagolják az eleséget vagy a veszélyt, ezzel az elemi ösztönnel
éreztem a zsigereiben, hogy Ramiro Arribas, akár egy farkas,
el​dön​töt​te, hogy zsák​má​nyul ejt.
– A ked​ves fér​je? – kér​dez​te Igna​ci​ó​ra mu​tat​va.
– A vő​le​gé​nyem – si​ke​rült ki​nyög​ni.
Talán csak a képzeletem játszott velem, de mintha a szája
sar​ká​ban meg​elé​ge​dett mo​soly vil​lant vol​na fel.
– Nagy​sze​rű. Tart​son ve​lem, ké​rem.
 Előre engedett, miközben tenyerét fesztelenül a derekamra
illesztette, mintha egész életében erre a mozdulatra várt volna.
Rokonszenvesen köszönt, az eladót visszaküldte az irodába, és olyan
könnyedén vette át az ügy irányítását, mint aki tapsol egyet a
levegőbe, és zajára felröppennek a galambok. Brillantinnal lekent
hajú bűvész volt, kinek arcvonásai jellegzetesen szögletesek,
mosolya széles, nyaka erőteljes és kiállása olyan lenyűgöző, férfias
és elszánt, hogy mellette az én szegény Ignaciómnak legalább egy
év​szá​zad kel​lett vol​na, hogy ilyen tett​erős fér​fi vál​jon be​lő​le.
Mikor megtudta, hogy abból a célból szeretnénk írógépet venni,
hogy megtanuljak gépelni, úgy dicsérte az elgondolást, mintha
valami zseniális ötletről lett volna szó. Ignacio szemében pedig
hozzáértő szakembernek bizonyult, aki beszámolt a technikai
részletekről, és előnyös fizetési feltételeket kínált. Számomra
azonban ő több volt: áramütés, mágneses vonzerő, bizonyosság. Jó
ideig maradtunk, mire megkötöttük az üzletet. Eközben Ramiro
Arribas szüntelen küldte a jeleket. Egy váratlan érintés, egy tréfa,
egy mosoly, kétértelmű szavak és pillantások, amelyek dárdaként
hullottak bensőm legmélyére. Ignacio, aki teljesen a vásárlásba
merült, észre sem vette, mi folyik a szeme előtt, és végül egy
hordozható Lettera 35-ös mellett döntött, melynek fehér és kerekded
billentyűin oly elegánsan díszelegtek az ábécé betűi, mintha vésővel
ci​zel​lál​ták vol​na.
– Kiváló döntés – állapította meg az üzletvezető Ignacio
körültekintését dicsérve. Mintha szegény vőlegényem ura lett volna
akaratának, és nem az ő remek eladói mesterkedésének lett volna
köszönhető, hogy éppen e modell mellett döntött. – A legjobb
választás olyan szépen formált ujjak számára, mint a
menyasszonyáé. Engedje meg, hogy egy pillantást vessek rájuk,
kis​asszony, ké​rem.
Félénken nyújtottam a kezem. Előtte futólag Ignacio tekintetét
kerestem, hogy a beleegyezéséért folyamodjak, de nem találtam,
figyelmét újra a gép szerkezete kötötte le. Ramiro Arribas
vőlegényem jóhiszemű nemtörődömsége mellett arcátlanul lassan
simította végig egyik ujjam a másik után, olyan érzékien, hogy
libabőrös lettem, és a lábam úgy remegett, mint a nyári szélben
megrebbenő levelek. Csak akkor engedett el, amikor Ignacio
elfordította tekintetét a Lettera 35-ösről, és felvilágosítást kért a
vásárlás további menetéről. Megegyeztek, hogy aznap délután az ár
ötven százalékát teszi le előlegben, és másnap egyenlíti ki a tartozás
töb​bi ré​szét.
– Mi​kor vi​het​jük el? – kér​dez​te Igna​cio.
Ram​iro Ar​ri​bas az órá​já​ra né​zett.
– A raktáros fiú éppen kézbesít, és ma délután már nem jön vissza.
At​tól fé​lek, hogy hol​na​pig már nem tu​dunk má​si​kat ho​zat​ni.
– És ez? Nem vihetjük el ezt a gépet? – erősködött Ignacio, aki
kész volt minél előbb pontot tenni az ügyintézés végére. Ha egyszer
eldöntötte, melyik modell legyen, minden más csak bosszantó
nyűg​nek tűnt szá​má​ra, ami​vel mi​előbb sze​re​tett vol​na vé​gez​ni.
– Szó sem lehet róla, kérem. Nem egyezhetek bele, hogy Sira
kisasszony olyan írógépet használjon, amit már összetapogattak a
vásárlóink. Holnap reggel nyitáskor itt lesz az új, tokkal együtt,
becsomagolva. Ha megadja a címét – fordult felém –, személyesen
fogok gondoskodni róla, hogy még tizenkettő előtt az otthonában
le​gyen.
– Majd mi érte jövünk – vágtam a szavába. Sejtettem, hogy ez a
férfi mindenre képes, és elöntött a félelem, ha arra gondoltam, hogy
be​ál​lít anyám​hoz en​gem ke​res​ve.
– Én nem tudok estig visszajönni, mert dolgozom – jelentette ki
Ignacio. És ahogy kimondta, láthatatlan kötél csavarodott szép
lassan a nyaka köré, hogy bármely pillanatban megfojtsa. Ramirónak
alig kel​lett meg​eről​tet​nie ma​gát, hogy ránt​son raj​ta egyet.
 – És ön, kis​asszony?
– Én nem dol​go​zom – mond​tam ke​rül​ve a te​kin​te​tét.
– Akkor rendezze ön a számlát – javasolta könnyed hangon. Nem
találtam rá szavakat, hogy kibújjak alóla, és Ignacio még csak nem is
sejtette, hogy ez a látszólag semmitmondó indítvány hova vezet.
Ramiro Arribas az ajtóig kísért, és olyan melegen búcsúzott, mintha
az üzlet mindenkori, legkedvesebb ügyfelei lettünk volna. Bal
kézzel erőteljesen meglapogatta vőlegényem hátát, a jobbal az én
kezemet szorította meg újra. És mindkettőnk számára volt néhány
sza​va.
– Remek döntést hozott, hogy a Hispano-Olivetti márkaboltot
kereste fel, Ignacio, higgye el nekem. Biztosíthatom, hogy még
so​ká​ig nem fog​ja el​fe​led​ni ezt a na​pot.
– És ön, Sira, ké​rem, jöj​jön úgy ti​zen​egy kö​rül. Vár​ni fo​gom.
Az éjszakát hánykolódva töltöttem az ágyamban, képtelen voltam
elaludni. Teljes őrületnek tűnt az egész, és még időben meg tudtam
volna szökni előle. Csak el kellett volna határoznom, hogy nem
megyek vissza a boltba. Otthon maradhatnék anyámmal, segítenék
kirázni a matracokat és felsikálni a padlót lenolajjal; fecsegnék a
szomszédasszonyokkal a téren, aztán lemennék a Cebada piacra egy
negyed font csicseriborsóért és egy szelet tőkehalért.
Megvárhatnám, hogy Ignacio hazajöjjön a minisztériumból, és hogy
ígéretemnek nem tettem eleget, valami hazugsággal ütném el, hogy
fájt a fejem, vagy azt hittem, esni fog. Ebéd után ledőlnék egy
percre, aztán órákig bizonytalan kimenetelű rosszullétet tettetnék.
Akkor Ignacio egyedül menne el, rendezné a fizetést az
üzletvezetővel, felvenné az írógépet, és ezzel vége lenne az
egésznek. Soha többet nem hallanánk Ramiro Arribasról, útjaink nem
kereszteznék egymást. Neve lassanként feledésbe merülne, mi pedig
folytatnánk hétköznapi kis életünk. Mintha Ramiro soha nem
simogatta volna meg ujjaim kitörni készülő vágyakozással, mintha
soha nem falt volna fel tekintetével a redőny takarásában. Ilyen
egy​sze​rű volt, ilyen könnyű. És én tisz​tá​ban vol​tam vele.
Tisztában voltam vele, de úgy tettem, mintha nem tudnám. Másnap
megvártam, amíg anyám elmegy otthonról a dolgát intézni, nem
akartam, hogy lássa, mit veszek fel: gyanút fogott volna, hogy
valami szokatlan dologra készülök, ha meglát kora reggel így
kiöltözve. Amint meghallottam, hogy az ajtó becsukódik mögötte,
sietve készülődni kezdtem. Megtöltöttem vízzel a mosdótálat
tisztálkodáshoz, meghintettem magam levendulavízzel, a tűzhelyen
felmelegítettem a hajsütő vasat, kivasaltam az egyetlen
selyemblúzomat, és leszedtem a harisnyámat a drótról, ahol az
éjszaka hűvösében száradt. A tegnapi harisnyát, mivel nem volt
másik. Nyugalmat erőltettem magamra, és óvatosan húztam fel,
nehogy a nagy kapkodásban felfusson rajta a szem. És aznap minden
egyes, a múltban ezerszer megismételt, gépies mozdulatnak először
az életben volt egy határozott címzettje, célja és tárgya: Ramiro
Arribas. Neki öltöztem ki, neki illatosítottam magam, hogy lásson,
érezze az illatom, megérintsen újra és újra, tekintete az enyémbe
szédüljön. Neki hagytam csillogó, dús, hátközépig érő, hosszú
hajam kibontva. Neki szorítottam darázsderekat, erősen meghúzva
szok​nyám övét, hogy alig kap​tam le​ve​gőt. Neki, min​dent csak neki.
Határozottan vágtam át az utcákon, kerülve a sóvárgó
pillantásokat és a szemtelen bókokat. Kényszerítettem magam, hogy
ne gondolkozzam, elhessegettem a késztetést, hogy tettem
jelentőségét számítgassam, és nem akartam megtorpanni, hogy
kitaláljam, vajon ez az út a paradicsom ajtajába vezet, vagy
egyenesen a mészárszékre. Végigmentem a Costanilla de San
Andrésen, átvágtam a Carros téren, és a Cava Baján át a Plaza
Mayor felé vettem az irányt. Húsz perc alatt a Puerta del Sol terén
vol​tam; szűk fél óra alatt el​ér​tem cé​lo​mat.
Ramiro már várt. Ahogy alakom felderengett az ajtóban, lezárta a
beszélgetést egyik beosztottjával, és a bejárat felé indult, útközben
felkapva kalapját és ballonkabátját. Amikor mellém ért, azzal
akartam indítani, hogy a zsebemben a pénz, Ignacio az üdvözletét
küldi, és még aznap délután belefogok a gépírástanulásba. Nem
hagyott szóhoz jutni. Szinte nem is köszönt. Csak mosolygott az ajka
közt cigarettával, megérintette a derekamat, azt mondta, menjünk. És
én vele tar​tot​tam.
A választott hely nem lehetett volna ártatlanabb: a Svájci
kávéházba vitt. Megkönnyebbülve állapítottam meg, hogy a
környezet biztonságos, és ezért azt hittem, hogy még lesz időm ebből
kimenekülni. Az is eszembe jutott, miközben ő asztalt keresett és
hellyel kínált, hogy meglehet e találka mögött nincs is hátsó szándék,
csupán egy vevő iránt tanúsított figyelem. Mi több, lassan arra
jutottam, hogy az arcátlan udvarlás csak túlzott képzelőerőm
gyümölcse volt. Ez azonban nem bizonyult igaznak. Az ártalmatlan
miliő ellenére második találkozásunk újból a szakadék szélére
so​dort.
– Mióta tegnap elmentél, egy percre se tudtam másra gondolni,
csak rád – súg​ta a fü​lem​be, alig​hogy le​ül​tünk.
Úgy éreztem, képtelen vagyok erre felelni, a szavak nem értek a
számig, hanem, mint cukor a vízben, feloldódtak agyam egyik
homályos szegletében. Újból megfogta a kezem, és simogatni kezdte,
ahogy elő​ző nap, mi​köz​ben le nem vet​te róla a sze​mét.
– Milyen érdes, mondd, mivel foglalkoztak ezek az ujjacskák,
mi​előtt az én ke​zem​ben kö​töt​tek ki?
Hangja közelről szólt és érzékien, elszakadva a minket körülvevő
zajoktól, az üveg és a porcelán csörrenésétől az asztalok
márványlapján, a délelőtti csevegések morajától és a pultnál
ren​de​lé​sü​ket le​adó pin​cé​rek hang​já​tól.
– Varrtam – suttogtam anélkül, hogy felemeltem volna a
te​kin​te​tem az ölem​ből.
 – Ezek sze​rint var​ró​nő vagy.
– Voltam. Már nem vagyok. – Végül felnéztem. – Az utóbbi
idő​ben nincs sok mun​ka – tet​tem hoz​zá.
– Ezért aka​rod most meg​ta​nul​ni az író​gép hasz​ná​la​tát.
Cinkos, bensőséges hangot ütött meg, mintha ismerne, mintha az ő
lel​ke és az enyém az idők kez​de​te óta vár​ná​nak egy​más​ra.
– A vőlegényem ötlete volt, hogy készüljek fel a versenyvizsgára,
és pályázzak köztisztviselőnek, mint ő – mondtam kicsit
szé​gyen​kez​ve.
Az italok érkezése megszakította a társalgást. Nekem egy csésze
csokoládé. Ramirónak kávé, éjfekete. A szünetet kihasználtam, hogy
megfigyeljem őt, miközben néhány szót váltott a pincérrel. Előző nap
másik öltönyt viselt, és egy másik kifogástalan inget. Modora
elegáns volt, és ugyanakkor testének minden pórusából a
környeztemben lévő férfiaktól oly idegen, kifinomult férfiasságot
árasztott, ahogy dohányzott, megigazította a nyakkendője csomóját,
elő​vet​te zse​bé​ből a tár​cát, vagy szá​já​hoz emel​te a csé​szét.
– És vajon egy ilyen nő, mint te, miért szeretné az életét egy
minisztériumban tengetni, már ha nem veszed tolakodásnak a
kér​dést? – kér​dez​te az első korty kávé után.
Meg​von​tam a vál​lam.
– Azért, hogy job​ban él​jünk, fel​té​te​le​zem.
Lassan közelebb hajolt, és forró hangon megint a fülembe
sut​to​gott.
– Va​ló​ban sze​ret​nél job​ban élni, Sira?
Nagyot hörpintettem a csokoládéból, hogy ne kelljen
vá​la​szol​nom.
– Össze​ken​ted ma​gad, hagyd, hogy le​tö​röl​jem – mond​ta.
Kezét az arcomhoz emelte, és tenyerébe fogta az államat, szorosan
a csontokra illesztve, mintha ez lett volna és nem más, az öntőforma,
mely egykor megalkotta. Aztán a hüvelykujját a feltételezett foltra
rakta, a szájam szegletéhez közel. Lágyan dörzsölte meg, nem
kapkodva. Hagytam, a rémület és gyönyörűség keveréke
meg​bé​ní​tott, hogy moz​dul​ni sem tud​tam.
– Itt is összekented magad – mormolta rekedt hangon hüvelykujját
kicsit elmozdítva. A következő állomás a felső ajkam egyik sarka
volt. Újabb simítás. Még lassabb, még gyöngédebb. Borzongás
futott végig a hátamon, az ujjaim a szék bársonyhuzatába
mé​lyesz​tet​tem.
– És itt is – mondta újra. Most végigsimította az egész szájam,
milliméterről milliméterre, egyik sarkától a másikig, egyre lassúbb
és lassúbb ütemben. Egy perc és valami lágy kútba süllyedek, amit
nem tudtam meghatározni. Nem érdekelt, hogy az egész egy
hazugság, és az ajkamon nyoma sem volt a csokoládénak. Nem
érdekelt, hogy a szomszédos asztalnál három tiszteletre méltó öregúr
felfüggesztette a társalgást, és tüzes tekintettel bámulták a jelenetet,
azt kí​ván​va, bár​csak har​minc év​vel ke​ve​seb​bet szám​lál​hat​ná​nak.
Egy csapat nagyhangú diák csődült a kávéházba, lármájuk és
kacagásuk megtörte a perc varázsát, mint ahogy elpattan egy
szappan-buborék. És hirtelen, mintha álomból ébrednék, egyszerre
több dolog is szemet szúrt, hogy a padló nem olvadt el, hanem
szilárdan áll a talpam alatt, hogy egy ismeretlen férfi éppen az ujját
készül a számba dugni, hogy a bal combomat egy sóvárgó kéz
markolássza, és már csak egy arasz választ el, hogy fejjel vessem
magam a szakadékba. Kijózanodva pattantam fel, és ahogy a táskám
után kaptam, feldöntöttem a pohár vizet, amit a pincér a
cso​ko​lá​dé​hoz szol​gált fel.
– Itt a pénz az írógépre. Ma délután zárás előtt a vőlegényem majd
érte megy – mond​tam a már​vány​lap​ra csap​va a kö​teg bank​je​gyet.
Meg​ra​gad​ta a csuk​lóm.
– Ne menj el, Sira, ne ha​ra​gudj rám.
Kitéptem magam. Rá se néztem, el sem köszöntem, csak hátat
fordítottam, és méltóságot erőltetve magamra elindultam a kijárat
felé. Csak ekkor vettem észre, hogy magamra öntöttem a vizet, és
jobb lá​bam csö​pög a ned​ves​ség​től.
Nem jött utánam, valószínűleg sejtette, hogy semmire nem menne
vele. Ülve maradt, és amikor elindultam, hátamba lőtte az utolsó
nyíl​vesszőt.
– Gye​re vissza bár​mi​kor. Tu​dod, hol ta​lálsz.
Úgy tettem, mintha nem hallanám, megszaporáztam lépteim a
zsi​bon​gó di​á​kok közt, és el​tűn​tem az utca for​ga​ta​gá​ban.

Nyolc napon át feküdtem le azzal a reménnyel, hogy a következő

hajnal más lesz, és nyolc reggelen ébredtem ugyanazzal a
rögeszmével a fejemben: Ramiro Arribasszal. Emléke meg-
megrohant a nap minden pillanatában, és egy percre sem tudtam
kiverni a fejemből, akár ágyaztam, vagy kifújtam az orrom,
narancsot hámoztam, vagy egyesével szedtem a lépcsőfokokat,
em​lé​ke a re​ti​nám​ra égett.
Ignacio és anyám eközben lázasan dolgoztak az esküvő
előkészítésén, de képtelenek voltak elérni, hogy osztozzam
lelkesedésükben. Semmi sem okozott örömet, és nem ébresztett
bennem a leghalványabb érdeklődést sem. Érthető idegesség,
gondolták. Én pedig megpróbáltam kiverni a fejemből Ramirót, hogy
ne idézzem fel újra és újra hangját a fülemben, ujjának simítását az
ajkamon, kezének érintését a combomon és utolsó szavait, melyeket
dobhártyámra vésett, mikor a kávézóban hátat fordítottam neki
meggyőződve róla, hogy távozásommal véget vetek ennek az
őrü​let​nek. Gye​re vissza bár​mi​kor, Sira. Gye​re vissza.
Minden erőmmel harcoltam, hogy ellenálljak. Harcoltam, és
vesztettem. Semmit sem tudtam tenni, hogy némi ésszerűséget vigyek
a Ramiro keltette, fékezhetetlen vonzalomba. Hiába néztem körül,
képtelen voltam bármilyen eszközt, erőt vagy fogódzkodót találni,
amit megragadhattam volna, hogy ne sodorjon magával. Nem volt
elég sem jövendőbeli férjem, akivel kevesebb mint egy hónapon
belül készültem egybekelni, sem talpig tisztességes anyám, aki annyit
erőlködött, hogy belőlem becsületes és felelősségteljes asszonyt
faragjon. A bizonytalanság sem tartott vissza, hogy alig tudtam, ki ez
az ide​gen, és a sors mit tar​to​gat szá​mom​ra az ol​da​lán.
Kilenc nappal a Hispano-Olivetti márkaboltban tett első látogatás
után, visszamentem. Akárcsak az előző alkalmakkor az ajtóban
csengettyűszó köszöntött. Nem a kövér eladó sietett elém, nem a
rak​tá​ros fiú vagy más al​kal​ma​zott. Ha​nem maga Ram​iro.
Előrementem igyekezve, hogy léptem határozottan koppanjon,
szavaimat előre megfogalmaztam. Nem tudtam elmondani. Nem
hagyta. Ahogy a közelébe értem, megragadta a tarkómat, és olyan
erőteljes, érzéki csókot nyomott hosszan az ajkamra, hogy a testem
meg​le​pe​té​sé​ben egy tó​csa me​lasszá ol​vadt.
Ramiro Arribas harmincnégy éves volt, sokat látott, sok mindent
tapasztalt, és olyan vonzerővel rendelkezett, amelynek egy betonfal
sem tudott volna ellenállni. Vonzalom, kételyek és szorongás elsőre.
Szakadék és szenvedély másodjára. Csak úgy ittam a levegőt, amit
kilehelt, és oldalán két arasszal az utcakövek felett lebegtem.
Kiönthettek a folyók, összedőlhettek az épületek, és felszívódhattak
az utcák a térképről, összeérhetett föld és ég, és az egész
világegyetem a lábaimhoz omolhatott volna, én kibírom, ha Ramiro
mel​let​tem áll.
Ignacio és anyám sejteni kezdték, hogy valami nincs rendben
velem, valami, ami túlmutatott a küszöbön álló esküvő keltette
idegességen. Mégsem tudták kitalálni, mi az oka izgatottságomnak, és
nem találtak magyarázatot egész nap körüllengő titkolózásomra, se
rend-szertelen eltűnéseimre, se a hisztérikus nevetésre, amit néha
képtelen voltam magamba fojtani. Csak néhány napig tudtam
fenntartani e kettős életet, éppen csak annyi időre, hogy lássam,
miként billen el a mérleg nyelve percenként egyre jobban, hogyan
süllyed egyre mélyebbre Ignacio tányérja és emelkedik fel Ramiróé.
Szűk egy hét alatt rájöttem, hogy szakítanom kell mindennel és
belevetni magam az ismeretlenbe. Eljött a perc, hogy lekaszáljam,
ami a múl​tam volt. Tö​vig.
Igna​cio dél​után ér​ke​zett meg.
– Várj meg a té​ren – súg​tam a né​hány cen​ti​re nyi​tott ajtó ré​sén.
Anyám ebédkor tudta meg, nem tarthattam őt sem tudatlanságban.
Öt perc múlva lesiettem kirúzsozott szájjal, egyik kezemben új
táskám, a másikban a Lettera 35-ös. Ignacio a szokásos pádon várt,
azon a darabka hideg kövön, melyen annyi órát töltöttünk közös
jö​vőn​ket ter​vez​ve, ami​ből már soha nem lesz sem​mi.
– Találtál magadnak valaki mást, igaz? – kérdezte, amikor leültem
mellé. Nem nézett rám, tekintetét a földre szegezte, a porkupacra,
ami​nek össze​hú​zá​sá​ról ci​pő​or​ra gon​dos​ko​dott.
Bólintottam. Határozott igen volt ez, szavak nélküli. Ki az,
kérdezte. Megmondtam. Körülöttünk nem hallgattak el a megszokott
zajok: a gyerekek, a kutyák, a kerékpárok csengője, a San Andrés-
templom misére hívó harangszava, az utcaköveken megcsikorduló
szekérkerekek, a nap végére elfáradt öszvérek léptei. Ignacio sokáig
nem szólalt meg. Döntésemben olyan eltökéltséget, olyan
bizonyosságot sejtett, hogy nem mutatta ki zavarodottságát. Nem
csinált jelenetet, nem követelt magyarázatot. Nem tett
szemrehányást, nem kérte, hogy még egyszer tegyem mérlegre
érzéseim. Csak egy mondatot mondott, lassan, mintha cseppenként
mér​né.
– Soha nem fog annyi​ra sze​ret​ni, mint én.
És csak ezután állt fel, fogta az írógépet, és megindult vele a
semmi felé. Utánanéztem, ahogy eltávolodott az utcalámpák zavaros
fénye alatt, meglehet visszafogta magát, hogy ne vágja földhöz. Nem
vettem le róla a tekintetem, végignéztem, ahogy kisétál a térről, amíg
alakja el nem tűnt a messzeségben, amíg fel nem szívódott a korai,
őszi estén. És szerettem volna megsiratni a hiányát, fájlalva e kurta,
szomorú búcsút, vádolva magam, hogy véget vetettem ábrándos
jövőnknek. De nem voltam rá képes. Nem ejtettem egyetlen
könnycseppet, a leghalványabb szemrehányást sem tettem
magamnak. Egy percre rá, hogy alakja szertefoszlott, felálltam a
pádról én is, és elindultam. Magam mögött hagytam örökre a
negyedet, ahol éltem, az embereket, egész világom. Hátramaradt a
múltam, miközben én életem új szakaszába léptem, melyet
ragyogónak képzeltem, és a közvetlen jelenben nem ismertem
na​gyobb bol​dog​sá​got, mint me​ne​dék​re lel​ni Ram​iro kar​ja​i​ban.
 3
Ramiro mellett új életformát ismertem meg. Megtanultam, hogyan
legyek anyámtól független nő, hogyan éljek együtt egy férfival, és
hogyan tartsak cselédet. Hogyan tegyek kedvére páromnak minden
pillanatban, és ne legyen más célom az életben, mint őt boldoggá
tenni. És feltárult számomra egy másik Madrid, az előkelő mulatók
és divatos szórakozóhelyek, a színházak, éttermek és az éjszakai élet
városa. A Negresco, a Granja del Henar és a Bakanik koktéljai.
Filmbemutatók a Real Cinemában moziorgonával, Mary Pickforddal
a vásznon, és Ramiróval, aki bonbont tuszkol a számba, és én
ajkaimmal megérintem az ujjbegyét – szinte elolvadok a
szerelemtől. Carmen Anaya a Fontaiba színházban, Raquel Mellera
Maravillasban. Flamenco a Villa Rosában, kabaré a Jégpalotában.
Zsivajgó, forrongó Madrid, ahol Ramiro és én úgy jártunk-keltünk,
mintha nem létezett volna sem tegnap, sem holnap. Mintha minden
pillanatban a világmindenséget kellett volna magunkba szívnunk,
at​tól tart​va, hogy eset​leg soha nem jön el a hol​nap.
Mi volt Ramiróban, és mit adott nekem, hogy alig néhány hét alatt
feje tetejére állította az életem? Még ma is, annyi év után, csukott
szemmel is képes vagyok összeállítani a listát mindarról, ami oly
csábító volt alakjában, és biztos vagyok, hogyha százszor születtem
volna, akkor százszor szerettem volna bele újra és újra, ahogy akkor
tettem. Ramiro Arribas, az ellenállhatatlan, a nagyvilági, az őrülten
jóképű. Gondosan hátranyalt, gesztenyeszín hajával, szédítően
férfias kiállásával, optimizmust és biztonságot sugározva a hét
minden napjának mind a huszonnégy órájában. Szellemes és érzéki, a
korszak keserű politikájával szemben közömbös, mintha az ő
ki​rály​sá​ga nem e vi​lág​ból való len​ne. Min​den​ki ba​rát​ja anél​kül, hogy
bárkit valaha is komolyan venne, nagyra törő tervek kovácsa, aki
mindig megtalálja a pillanathoz legjobban illő szót, a
legmegfelelőbb arckifejezést. Lendületes, ragyogó, a kényelmesség
ellensége. Ma egy olasz írógépeket forgalmazó bolt üzletvezetője,
tegnap német autókat adott el, tegnapelőtt – hát nem mindegy? –, a
jövő hónapban meg isten tudja. Mit látott bennem Ramiro, miért
bolondult bele egy egyszerű varrólányba, aki egy minden
becsvágytól mentes köztisztviselőhöz készült hozzámenni? Ez volt
élete első igaz szerelme, esküdött meg ezerszer is. Előttem voltak
más nők is, ter​mé​sze​te​sen. Hány? – kér​dez​tem. Egy pár, de egyik sem
volt olyan, mint te. Ilyenkor megcsókolt, és én úgy éreztem, hogy
ájulás környékez. Nem jelent különösebb nehézséget az sem, hogy
leltárba vegyem, mi volt a benyomása rólam – mindenre pontosan
emlékszem. Szinte gyermeki naivság és istennői külső robbanó
elegye, mondogatta. Csiszolatlan gyémánt, tette hozzá. Néha úgy bánt
velem, mint egy gyerekkel, ilyenkor a tíz év korkülönbség
századoknak tetszett. Szeszélyeimet kitalálta, és váratlan
szellemességeivel újra és újra meglepett. Kaptam harisnyát a Lyon
selyemáruboltból, krémeket, parfümöket, kimért csirimojós, mangós
és kókuszos fagyit. Oktatott, megmutatta, hogyan használjam az
evőeszközöket, hogyan vezessem Morris márkájú kocsiját, hogyan
igazodjak el az étlapokon, és dohányzáskor hogyan szívjam tüdőre a
füstöt. Mesélt múltbéli alakokról és művészekről, akikkel valaha
találkozott, felidézte a régi barátokat, és előre örült a remek
lehetőségeknek, amelyek meglehet csak ránk várnak a földgömb
valamely távoli pontján. Világtérképeket rajzolt, és én felnőttem
mellette. Időnként azonban a kislány eltűnt, és felbukkant helyette a
kész nő, ilyenkor egy cseppet sem érdekelte, hogy kevesebbet tudok
és tapasztaltam nála, úgy kívánt és imádott, amilyen voltam, és úgy
ragaszkodott hozzám, mintha a testem az egyetlen kötél lenne, amibe
lé​té​nek vi​ha​ro​san hul​lám​zó ten​ge​rén ka​pasz​kod​hat.
Az első nap beköltöztem a Salesas tér mellett álló
agglegénylakásába. Alig vittem valamit magammal, mintha
újrakezdeném az életet, mintha más ember lennék, mintha
újjászülettem volna. Elrabolt szívem és még néhány apróság volt
minden tulajdonom, amivel az otthonába érkeztem. Nagy ritkán
meglátogattam anyám, aki akkoriban otthon varrt megrendelésre,
semmiségeket, amivel csak éppen annyit keresett, hogy megéljen.
Semmire sem tartotta Ramirót, és elítélte, ahogy velem viselkedett.
Azzal vádolta, hogy puszta szeszélyből sodort magával, kihasználta a
korát és befolyását, hogy elcsavarja a fejem, és arra kényszerített,
hogy feladjak minden biztos kikötőt. Nem tetszett neki, hogy
házasság nélkül élek vele együtt, hogy elhagytam Ignaciót, és már
nem a régi voltam. Bármennyire is igyekeztem, soha nem tudtam
meggyőzni róla, hogy nem azért cselekedtem így, mert Ramiro
nyomást gyakorolt rám, hanem egyszerűen a feltartóztathatatlan
szerelem ragadott magával. Vitáink napról napra hevesebbek lettek,
kegyetlen szemrehányásokat vágtunk egymás fejéhez, és egymás
belsőjébe martunk. Minden támadására kitöréssel válaszoltam,
minden bírálatára még vadabb megvetéssel. Ritka volt az a
látogatás, ami nem könnyekkel, kiabálással és ajtócsapkodással
végződött, és a találkozók egyre rövidebbek, egyre hidegebbek
let​tek. Anyám és én egy​re job​ban el​ide​ge​ned​tünk.
Míg végül részéről érkezett a közeledés. Ugyan csak mint
közbenjáró személy kezdeményezte, ez igaz, de ez a lépése – ahogy
azt sejthettük volna – új fordulatot jelentett utunkon. Egy nap
megjelent az új lakásomon, késő délelőtt volt. Ramiro már elment, és
én még aludtam. Előző este szórakozni voltunk, a Vígszínházban
Margarita Xirgút néztük meg, és aztán beültünk a Le Cockba.
Legalább hajnali négy felé járt, mire ágyba kerültünk, én olyan
kimerültén, hogy nem volt erőm lemosni magamról a sminket, amit az
utóbbi időben rendszeresen használtam. Félálomban hallottam, hogy
Ramiro elmegy úgy tíz óra körül, félálomban hallottam, hogy
megjön Prudencia, a cselédlány, aki a lakást uraló
összevisszaságban készült rendet tenni. Félálomban hallottam azt is,
hogy lement tejért és kenyérért, és félálomban hallottam, hogy
valamivel később kopognak az ajtón. Először halkan, aztán
határozottabban. Azt hittem, hogy Prudencia megint itthon felejtette a
kulcsát, ahogy ez megtörtént vele hébe-hóba. Kábán keltem fel, és
pocsék hangulatban válaszoltam a kitartó kopogásra kiáltva, „Már
megyek!”. Nem zavartattam magam, hogy bármit is magamra kapjak,
az ostoba Prudencia nem érte meg a fáradtságot. Álmosan nyitottam
ajtót, de nem Prudencia állt előttem, hanem anyám. Nem tudtam, mit
mondjak. Eleinte ő sem. Egyszerűen végigmért tetőtől talpig,
pillantása először kócos fejemen állapodott meg, aztán az arcomon
szétkenődött szempillafestéken, rúzstól maszatos számon és a kihívó
hálóingen, ami több meztelenséget mutatott, mint amit
szeméremérzete el tudott viselni. Nem tudtam állni a tekintetét, nem
tudtam vele felvenni a harcot. Talán, mert még mindig kába voltam
az éj​sza​ká​zás​tól. Ta​lán, mert le​fegy​ver​zett hig​gadt szi​go​ra.
– Gyere be, ne állj az ajtóban – mondtam, igyekezve, hogy
lep​lez​zem a vá​rat​lan lá​to​ga​tá​sa kel​tet​te za​va​ro​dott​sá​gom.
– Nem, nem akarok bemenni, sietek. Csak azért jöttem, hogy
át​ad​jak egy üze​ne​tet.
A helyzet annyira feszült és különös volt, hogy soha nem hittem
volna, megtörténhet velem, ha nem magam állok ott aznap délelőtt
egyes szám első személyben. Anyám és én, akik annyi mindent
éltünk át együtt, és olyan sok dologban annyira egyformák voltunk,
hirtelen vadidegenek lettünk, akik bizalmatlan pillantásokkal,
gya​nak​vó​an mé​re​ge​tik egy​mást, mint a kó​bor ebek.
Ott állt az ajtó előtt, komolyan, egyenes háttal, szoros kontyba
fésült hajjal, amelyben már fel-fel bukkantak az első szürke szálak.
Méltóságteljesen magasodott előttem, szögletes szemöldöke még
erőteljesebbé tette helytelenítő pillantását. Elegáns volt egyszerű
öltözéke dacára. Mikor végre befejezte alapos vizslatásomat,
megszólalt. Azonban, habár én erre számítottam, szavaiban nem volt
bí​rá​ló szán​dék.
– Üzenetet hoztam. Egy kérést közvetítek, nem az enyémet.
Elfogadhatod vagy nem, majd te eldöntőd. Ugyan én azt gondolom,
igent kel​le​ne rá mon​da​nod. Gon​dold meg, jobb ké​sőbb, mint soha.
Nem lépte át a küszöböt, és a látogatás alig egy percet tartott még,
csak annyi ideig, míg megadott egy címet és egy időpontot aznap
délutánra, aztán hátat fordított a búcsú minden külsősége nélkül.
Furcsállottam, hogy nem osztott ki, de nem kellett sokáig várnom,
hogy meg​kap​jam a ma​ga​mét. Csak amíg a lép​cső​höz ért.
– Aztán mosd meg az arcod, fésülködj meg, és vegyél fel valamit,
úgy né​zel ki, mint egy rossz​nő.
Ebédkor Ramirónak is elmeséltem a meglepő látogatást. Nem
láttam semmi értelmét, és nem tudtam, mi lehet egy ilyen váratlan
megbízás mögött: gyanakodtam. Könyörögtem, hogy kísérjen el.
Hova? Megismerni az apámat. Miért? Mert ezt kérte tőlem. Minek?
Ha tíz évig töröm rajta a fejemet, sem lettem volna képes kitalálni a
leg​ha​lo​vá​nyabb in​do​kot sem.
Abban maradtam anyámmal, hogy kora délután találkozunk a
megadott címen: Hermosilla utca 19. Nagyon jó nevű utca, nagyon jó
nevű ház; egy azok közül, melyeket a régi időkben felkerestem
frissen varrt ruhákat cipelve. Nagy gondot fordítottam
megjelenésemre a találkozón, kék gyapjúruhát választottam
hozzáillő kabáttal és egy három tollal díszített kalapkát, amit
bájosan a bal fülemre húztam. Mindent Ramiro fizetett
természetesen, az első olyan ruhadarabok érintették testem, melyet
nem az anyám vagy én magam varrtam. Magas sarkú cipőt viseltem,
és a hajam leeresztve a hátamon; alig festettem ki magam, nem
akartam ma délután is szemrehányásokat kapni. Indulás előtt
megnéztem magam a tükörben. Egész alakosban. Ramiro arcát verte
vissza mö​göt​tem mo​so​lyog​va, en​gem cso​dált zseb​re du​gott kéz​zel.
– Fan​tasz​ti​ku​san né​zel ki. Le fo​god nyű​göz​ni.
 Próbáltam hálásan mosolyogni a biztatásért, de nem sikerült
teljesen. Szép voltam, ez igaz, szép és idegen, annyira más ember,
mint aki alig néhány hónapja voltam. Szép, idegen és ijedt, mint egy
kisegér, a félelemtől félholt, és már sajnáltam, hogy igent mondtam
erre a szokatlan kérésre. Ahogy megérkeztünk, anyám pillantásából
láttam, hogy egyáltalán nem töltötte el örömmel, hogy Ramiro is
megjelent az oldalamon. Amikor rájött, hogy együtt szándékozunk
be​men​ni, ke​re​ken meg​til​tot​ta.
– Ez csa​lá​di ügy. Ha nem ha​rag​szik, maga most itt ma​rad.
És anélkül, hogy választ várt volna, megfordult, és belépett a
tekintélyes kovácsoltvas és üveg kapun. Én azt szerettem volna, ha
Ramiro elkísér, szükségem volt a támogatására és erejére, de nem
mertem anyámmal szembeszegülni. Csak odasúgtam Ramirónak,
hogy job​ban te​szi, ha ha​za​megy, és anyám után ered​tem.
– Senor Alvaradóhoz jöttünk. Már vár – közölte a kapussal. Az
bó​lin​tott, és egy szó nél​kül mel​lénk lé​pett, hogy a lift​hez kí​sér​jen.
– Nem szük​sé​ges, kö​szön​jük.
Végigmentünk a széles kapualjon, és felfordultunk a lépcsőházba,
anyám ment elöl határozott léptekkel, könnyedén súrolva a fényesre
csiszolt karfát, olyan kosztümöt viselt, melyet nem ismertem. Én
félénken követtem, és úgy kapaszkodtam a korlátba, mint viharos
éjszakán a mentőövbe. Mindketten némák voltunk, akár a sír.
Minden lépcsőfokkal egyre vadabbul zsivajogtak fejemben a
gondolatok. Első forduló. Miért mozog anyám ilyen otthonosan ezen
az idegen helyen? Félemelet. Milyen lesz a férfi, akivel most
ta​lál​kozunk? Mire fel ez a hir​te​len buz​gó​ság, hogy meg​is​mer​jen annyi
év után? Főemelet. A többi gondolat elmém tornácán ragadt, nem
volt rájuk időm: megérkeztünk. Jobbra hatalmas ajtó nyílt, anyám
magabiztosan nyomta meg a csengőt mutatóujjával, az elfogódottság
leghalványabb jele nélkül. Azonnal nyílt az ajtó, és egy
meglehetősen öreg cseléd fogadott, összeaszott teste fekete
egyen​ru​há​ban, ma​ku​lát​lan fő​kö​tő alatt.
– Jó napot, Servanda. Az úrhoz jöttünk. Gondolom, a könyvtárban
van.
Servandának leesett az álla, benne ragadt a köszönés, mintha kí-
sértetet látott volna. Amikor végre összeszedte magát, és úgy nézett
ki, képes lesz kibökni valamit, egy másik hang hallgattatta el.
Re​kedt, erős fér​fi​hang a la​kás mé​lyé​ről.
– Jöj​je​nek bel​jebb.
A cseléd félreállt, még mindig zavarodottan, idegesen. Nem
kellett megmutatnia az utat, anyám nagyon jól ismerte. Széles
folyosón haladtunk végig szalonok mellett, a szövettel bevont falakat
szőnyegek és családi portrék díszítették. Egy kétszárnyú ajtóhoz
értünk, amely balra nyílt, anyám arra fordult. Ekkor láttuk meg a
testes férfialakot, aki a helység közepén várt minket. És újra
meg​szó​lalt az erő​tel​jes hang.
– Tes​sék!
Nagy dolgozószoba a nagy embernek. Papírokkal borított nagy
íróasztal, könyvekkel megrakott nagy szekrény, egy nagy ember, aki
engem néz, először a szemembe, aztán lejjebb siklik a tekintete,
aztán feljebb megint. Mintha felmérne. Nyelt egyet, nyeltem én is.
Tett néhány lépést felénk, kezét a karomra helyezte, és
megszorította, de nem erősen, mintha meg akarna bizonyosodni
felőle, hogy tényleg létezem. Halványan félig elmosolyodott, mélyén
bús​ko​mor​ság ér​ző​dött.
– Ép​pen úgy né​zel ki, mint anyád hu​szon​öt év​vel ez​előtt.
Rajtam felejtette a szemét, miközben megszorította a karom egy
másodpercre, kettőre, háromra, tízre. Aztán anélkül, hogy elengedett
volna, elfordította a tekintetét, és anyámra szegezte. A lankadt,
ke​se​rű mo​soly megint ki​ült a szá​já​ra.
– Mennyi idő, Do​lo​res! Mennyi idő!
Anyám nem válaszolt, de nem is kerülte a pillantását. Ekkor apám
levette kezét a karomról, és felé nyújtotta, nem köszönni akart,
hanem valami kapcsolatot, érintést, mintha azt várta volna, hogy
anyám ujjai elé sietnek. O azonban mozdulatlan maradt, nem
válaszolt a hívásra, végül mintha apám feleszmélt volna a
varázslatból, megköszörülte a torkát, és figyelmes, de ugyanakkor
eről​te​tet​ten sem​le​ges han​gon hellyel kí​nált min​ket.
Nem a nagy dolgozóasztal felé indult, melyen rakásban álltak a
pa​pí​rok, ha​nem a könyv​tár má​sik sar​ká​ba irá​nyí​tott min​ket. Anyám az
egyik fotelbe ült, ő pedig vele szembe. Én egyedül maradtam a
kanapén, kettőjük közt, középen. Kényelmetlenül feszengtünk
mindhárman. Apám egy szivar meggyújtásával vacakolt. Anyám
kihúzta magát, térde összeszorítva, háta egyenes. Én pedig
mutatóujjammal a kanapé borvörös damasztkárpitját kapirgáltam, e
tevékenységre összpontosítva minden figyelmem, mintha a fonalak
közt lyukat akartam volna ásni, és fürge gyíkként kiszökni rajta. A
levegő megtelt füsttel, és megint torokköszörülés hallatszott mintegy
bevezetőül a felszólaláshoz, de még mielőtt belevághatott volna,
anyám ragadta magához a szót. Hozzám beszélt, de szemét apámon
nyugtatta. Hangja arra késztetett, hogy végre kettőjükre emeljem a
te​kin​te​tem.
– Nos, Sira, ő az apád, végre megismerheted. A neve Gonzalo
Alvarado, mérnök, egy vasöntöde tulajdonosa, és egész életében
ebben a házban lakott. Azelőtt mint fiú, most mint a ház ura, így
múlik az élet. Valamikor régen idejártam varrni az édesanyja
számára, akkor ismerkedtünk meg, és, nos, három év múlva
megszülettél te. Ne valami olcsó ponyvaregényre gondolj, amelyben
a gátlástalan úrfi becsapja a szegény varróleányt, vagy valami
hasonló. Viszonyunk kezdetén én huszonkettő voltam, ő pedig
huszonnégy, mindketten pontosan tudtuk, kik vagyunk, honnan jöttünk
és minek nézünk elébe. O nem csapott be, én pedig nem ringattam
magam a kelleténél több ábrándba. Ez a kapcsolat azért ért véget,
mert nem vezetett sehova, mert soha nem lett volna szabad
elkezdődnie. Én döntöttem úgy, hogy lezárom, nem ő hagyott el
téged és engem. És az is én voltam, aki ragaszkodott hozzá, hogy ne
legyen köztetek semmilyen kapcsolat. Apád megpróbált nem
elveszteni minket, eleinte kitartóan, később lassanként
alkalmazkodott a helyzethez. Megházasodott, és gyerekei lettek, két
fia. Már régóta nem hallottam felőle, de tegnapelőtt üzenet érkezett.
Nem mondta el, hogy miért akar téged annyi idő után megismerni,
majd most meg​tud​juk.
Miközben beszélt, apám figyelmesen hallgatta, komoly
nagyrabecsüléssel tekintetében. Mikor anyám elhallgatott, várt
néhány másodpercet, mielőtt átvette a szót. Mintha minden mondatát
megfontolná, mérlegre tenné, hogy pontosan fejezzék ki
mondanivalóját. Kihasználtam a pillanatot, hogy alaposan
megnézzem, és az első dolog, ami eszembe jutott róla, hogy ilyen
apát soha nem képzeltem volna magamnak. Barna voltam, anyám is
barna volt, és ha életem során nagy ritkán megidéztem
képzeletemben nemzőmet, mindig olyannak festettem, mint mi
vagyunk, napbarnított arcú, sötét hajú, törékeny csontozatú. Az
apafigurát különben is a környezetemben élők külsőjével
társítottam, azzal, ahogy a szomszédunk, Norberto nézett ki, a
barátnőim apjai, a bárokat és a negyed utcáit megtöltő férfiak.
Hétköznapi emberek hétköznapi apjai: postai dolgozók, eladók,
hivatalnokok, kávéházi pincérek, vagy legfeljebb újságosbódé,
rövidáru-kereskedés vagy a Cebada piac egyik zöldséges pultjának
tulajdonosai. Azok az uraságok, akiket jártomban-keltemben láttam
Madrid gazdag negyedeiben Donã Manuela szabóságának
megrendeléseit kézbesítve, számomra más világból való lények
voltak, más fajhoz tartozó szerzetek, akik egyáltalán nem illettek a
fejemben kialakult apafigura kategóriájába. Most azonban azokból a
teremtményekből állt előttem itt egy példány. Egy ugyan túlzottan
testes, de még jóképű férfi, egykor talán szőke, ma már őszülő hajú,
kissé kivörösödött mézszín szemmel, sötétszürkébe öltözve, egy
hatalmas ház és egy távollévő család feje. Egy a többiekétől annyira
különböző apa, aki most végre beszélni kezdett, váltakozva
anyámhoz és hozzám intézve szavait, néha mindkettőnkhöz
egy​szer​re, néha egyi​künk​höz sem.
– Lás​suk csak, ez bi​zony nem könnyű – mond​ta be​ve​ze​tés​képp.
Mélyet lélegzett, nagyot szippantott a szivarból, és kilehelte a
füstöt. Felemelte a tekintetét, végre a szemembe nézett. Aztán
anyáméba. Megint az enyémbe. Végre belevágott, szünetet sem
tartva oly hosszú és feszült órákon át, hogy mire felocsúdtam, már
majdnem ránk sötétedett, testünk árnyékká vált, és az egyetlen fény,
ami még velünk maradt, a zöld, tulipánernyős lámpa távoli, gyenge
csil​lo​gá​sa volt az író​asz​tal fe​lől.
– Azért kerestelek meg titeket, mert attól félek, bármikor
végezhetnek velem. Vagy én magam végzek valakivel, és
bebörtönöznek, ami annyi, mintha élő halott lennék, nincs különbség.
A politikai helyzet bármely pillanatban robbanhat, és ha ez
meg​tör​té​nik, csak a jó​is​ten tud​ja, mi lesz ve​lünk.
A szemem sarkából anyámat figyeltem, mit gondol róla, de
arckifejezése a nyugtalanság leghalványabb jelét sem mutatta,
mintha a fenyegető halál jóslata helyett azt közölték volna vele, hány
óra van, vagy borult időnk lesz. Apám balsejtelmeit taglalta, és csak
úgy csör​gött be​lő​le a ke​se​rű​ség.
– És mivel tudom, hogy a napjaim meg vannak számlálva,
nekiláttam, hogy leltárba vegyem az életem, és mit fedeztem fel, mi
javaim nagy része? Pénz, igen, pénz. Ingatlanok. És egy vállalat
kétszáz alkalmazottal, amiért vért izzadtam három évtizeden
keresztül, ahol, ha egy nap nem szerveznek sztrájkot ellenem, akkor
megaláznak vagy arcul köpnek. Hozzá egy feleség, aki látva, hogy
felgyújtottak egy-két templomot, fogta magát és az anyjával meg a
nővéreivel együtt a francia Saint-Jean-de-Luzbe menekült
rózsafüzért imádkozni. Két fiú, akiket nem értek, két semmirekellő,
akikből fanatikus lett, és álló nap csak a tetőkön lövöldöznek, és
Primo de Rivera megvilágosult fiáért rajonganak, aki a nemzeti
szellem jelentőségéről szőtt, romantikus sületlenségeivel teletömte
Madrid összes ficsúrjának a fejét. Én meg elvittem őket az
öntödébe, hogy húzzanak le ott tizenkét órát, aztán majd kiderül, hogy
a nemzeti szellem újjáéled-e bennük, ha szorgosan kalapácsolják az
ül​lőt.
Nagyot változott a világ, Dolores, te nem így látod? A
munkásoknak már nem elég, ha elmehetnek a Szent Kajetán búcsúba
és bikaviadalra a Carabanchelre, ahogy a nóta zengi. A csacsijukat
kerékpárra cserélték, szakszervezeti tagok lettek, és ha egy kicsit is
kimutatják a foguk fehérjét, azzal fenyegetik a munkaadót, hogy
golyót eresztenek a két szeme közé. Valószínűleg van rá okuk bőven,
mert senki sem szeret állandóan szükséget szenvedni és dolgozni
látástól vakulásig, mióta csak az eszét tudja. De itt ennél sokkal
többre van szükség: azzal, hogy az öklüket rázzák, gyűlölik a
feljebbvalójuk és az In​ter​na​ci​o​ná​lét kántálják, nem sokra fogják
vinni. Egy országot nem lehet a himnusz ritmusára megváltoztatni.
Hát okuk az van bőven fellázadni, mert itt századok óta tart az
éhínség, és sok az igazságtalanság, de nem az a megoldás, hogy
belemarsz a kézbe, amely enni ad. Ahhoz, mármint az ország
korszerűsítéséhez bátor vállalkozók kellenek, és szakmunkások,
megfelelő közoktatás, és elkötelezett kormány, akik elég időt
töltenek hatalmon. De ez itt egy rakás szerencsétlenség, mindenki
csak a saját dolgával törődik, és senki nem töri magát, hogy
komolyan tegyen azért, hogy szakadjon már vége a sok
visszaélésnek. A politikusok, az egyik oldalon meg a másikon is,
kirohanásokkal meg mívesre csiszolt szónoklatokkal vesztegetik a
napot a parlamentben. A király jó helyen van, ahol van, már jó ideje
el kellett volna tűnnie. A szocialisták, anarchisták és kommunisták a
saját embereikért harcolnak, ez a dolgok rendje, de legalább tennék
ezt józanul és fegyelmezetten, anélkül, hogy állandóan dühbe
gurulnának, és szabadjára engednék az indulataik. A tehetősebbek
meg a királypártiak közben szépen kisompolyognak külföldre. És így
egymás között majd csak elérjük, hogy egy szép napon fellázadjon a
katonaság, és kaszárnyaállamot teremtsen, akkor aztán
sopánkodhatunk. Vagy polgárháborúba sodródunk, egymásra fogunk
lő​döz​ni, és test​vér​gyil​kos​ként vé​gezzük.
Erélyesen beszélt, szünet nélkül. Hirtelen látszólag visszatért a
valóságba, és észrevette, hogy úgy anyám, mint én, ugyan mit sem
vétve a tökéletes jó modor ellen, de alaposan meghökkentünk, mivel
nem tudtuk, hova akar kibukkanni ezzel a csüggesztő kifakadással, és
hogy va​jon mi kö​zünk van ne​künk eh​hez a nyers szó​ára​dat​hoz.
– Bocsássatok meg, hogy ilyen hevesen adtam elő mindezt, de már
sokat gondolkodtam rajta, és azt hiszem, eljött a perc, amikor lépni
kell. Ez az ország az összeomlás szélén áll. Kész őrület, teljes
képtelenség, ami itt folyik, és engem, ahogy már mondtam, bármikor
megölhetnek. A világ kereke nagyot fordult, és nehéz alkalmazkodni
hozzá. Harminc éven keresztül dolgoztam, mint egy állat,
iparkodtam a cég érdekében, és igyekeztem megfelelni a
kötelességeimnek. De vagy már más idők járnak, vagy valami
nagyon komoly dologban tévedtem, mert végül mindenki hátat
fordított nekem, és az élet hirtelen bosszút esküdött ellenem. A fiaim
kicsúsztak a kezemből, a feleségem elhagyott, és a cégnél a
mindennapok pokolivá váltak. Egyedül maradtam, nem
támaszkodhatom senkire, és meg vagyok róla győződve, hogy a
helyzet csak rosszabb lehet. Erre készülök, rendbe teszem az
ügyeim, a papírokat, a számlákat. Elkészítettem a végakaratomat, és
igyekszem, hogy mindent rendben hagyjak, ha netán egy nap nem
jövök haza. És ahogy az üzleti ügyeimben, úgy rendet rakok az
emlékeim és érzelmeim között is, még maradt néhány, ha nem is sok.
Minél sötétebben látok mindent magam körül, annál többet
kutakodom az érzéseimben, és kimentem az emlékeim közül mindazt
a jót, amit az élet nyújtott; és most, hogy fogytán vannak napjaim,
rádöbbentem, hogy az egyik abból a kevés dologból, amiért igazán
megérte, tudod mi volt, Dolores? Te. Te és a lányunk, aki élő
másolatod azokból az évekből, amiket együtt töltöttünk. Ezért
akar​ta​lak lát​ni ti​te​ket.
Gonzalo Alvarado, az apám, akinek végre volt arca és neve, most
már nyugodtabban folytatta. Mondandója közepén hirtelen
felderengett a férfi, akinek a mindennapokban lennie kellett, kivéve
ma – magabiztos, arckifejezése és szava meggyőző, irányításhoz
szokott, és neki van igaza. Megszenvedett vele az elején, nem
lehetett kellemes negyedszázad után szembenézni elveszett
szerelmével és ismeretlen lányával. Azonban, mikor a találkozó
ehhez a ponthoz ért, már teljesen visszatért régi higgadtsága, és ura
volt a helyzetnek. Beszéde határozott volt, őszinte, sallangoktól
men​tes, mint azo​ké, akik​nek nincs vesz​te​ni​va​ló​juk.
– Tudod, Sira, én igazán szerettem az édesanyádat, nagyon
szerettem, rettenetesen, bárcsak minden másképp történt volna,
bárcsak mindig magam mellett tudhattam volna. Azonban sajnos nem
így tör​tént.
Elfordította tőlem a tekintetét, és megint anyámra nézett. Varrásba
fáradt, mandulaszín szemébe. Ékszer és cicoma nélküli, érett
szép​sé​gé​re.
– Keveset harcoltam érted, igaz Dolores? Képtelen voltam
szembeszállni az enyéimmel, és nem voltam hozzád méltó. Aztán a
többit már tudod, megalkudtam a tőlem elvárt élettel, megszoktam
egy má​sik asszonyt, egy má​sik csa​lá​dot.
Anyám csendben hallgatta, látszólag szenvtelenül. Nem tudnám
megmondani, hogy elrejtette-e érzéseit, vagy a szavak teljesen
hidegen hagyták. Testtartása megmerevedett, mozdulatlanul ült,
megfejthetetlen gondolatokkal, szálfaegyenesen a kitűnő szabású
kosztümben, amelyet én sohasem láttam, és minden valószínűséggel
egy másik asszony maradék anyagából készült, akinek több szövet és
szerencse jutott osztályrészül, mint neki. Apám viszont, akit távolról
sem tor​pan​tott meg kö​zöm​bös​sé​ge, to​vább foly​tat​ta.
– Nem tudom, hogy hisztek-e nekem, vagy sem, de most, hogy
tudom, közel a vég, szívből sajnálom, hogy annyi év telt el anélkül,
hogy gondoskodtam volna rólatok, anélkül, hogy akár megismertelek
volna, Sira. Kitartóbbnak kellett volna lennem, és nem feladni a
vágyat, hogy a közelemben tudjalak titeket, de a dolgok úgy álltak,
ahogy álltak, és te, Dolores, túl tisztességes voltál, nem egyeztél
volna bele, hogy csak az életem morzsáit kapjátok. Ha nem lehetett
minden, akkor ne legyen semmi. Anyád kemény, lányom, nagyon
kemény és sziklaszilárd. Én pedig valószínűleg egy gyáva, ostoba
fa​jan​kó vol​tam, de vé​gül is ezt most már kár si​rat​ni.
Néhány másodpercig hallgatott, elgondolkozva, ránk se nézve.
Aztán orrán át mélyen beszívta a levegőt, erőteljesen kifújta, és
testtartást változtatott, hátával már nem a fotel támlájának dőlt,
hanem előrehajolt, mintha közvetlenebbnek szeretett volna
mutatkozni, mintha most már valóban hozzáfogna ahhoz, amit
ténylegesen el akart nekünk mondani. Úgy tűnt végre kész volt
elszakadni a keserű sóvárgástól, amely végigrepítette a múlton, és a
je​len evi​lá​gi kö​ve​te​lé​se​i​vel fog​lal​koz​ni.
– Nem akarlak tovább feltartani titeket a mélabúmmal, elnézést.
Térjünk a lényegre. Azért hívtalak ide titeket, hogy elmondjam a
vég​aka​ra​tom. Azt ké​rem mind​ket​tő​tök​től, hogy ne ért​se​tek fél​re, és ne
magyarázzátok teljesen helytelenül. A célom nem az, hogy
kárpótoljalak titeket azokért az évekért, amiket nem szenteltem
nektek, sem az, hogy juttatásokkal mutassam ki megbánásomat, és a
legkevésbé sem akarom most megvásárolni a szeretetetek. Azt az
egyetlen egy dolgot szeretném, hogy el legyenek kötve a szálak,
melyeket törvényesen, úgy hiszem, el kell kötni, mielőtt ütne az
utol​só órám.
Mióta leültünk először emelkedett fel a fotelből, és az
íróasztalhoz lépett. Követtem a tekintetemmel, figyeltem széles
hátát, mellénye tökéletes szabását, testessége dacára könnyű járását.
Aztán a hátsó falon lógó portréra néztem, amely felé tartott,
lehetetlen volt nem észrevenni nagysága miatt. A század eleji
divatnak megfelelően öltözött, elegáns hölgyet ábrázolt, se szép nem
volt, se az ellenkezője, rövid, hullámos haján tiarát viselt, szigorú
pillantással meredt ránk az aranyfüsttel keretezett olajfestményről.
Vissza​né​zett, és ál​lá​val a kép​re mu​ta​tott.
– Anyám, a nagy Donã Carlota, a nagyanyád. Emlékszel rá,
Dolores? Hét éve hunyt el, de ha ezt huszonöt évvel ezelőtt teszi,
akkor minden bizonnyal, te, Sira, ebben a házban születtél volna.
Hagy​juk, a ha​lot​tak nyu​god​ja​nak bé​ké​ben.
Már nem nézett ránk, hanem az asztal mögött tennivalóival
foglalatoskodott. Fiókokat húzogatott, tárgyakat vett elő, papírok közt
turkált, és tele kézzel jött vissza közénk. Anyámról le nem vette a
sze​mét.
– Még mindig csinos vagy, Dolores – jegyezte meg, mikor leült.
Már nem tűnt feszültnek, kezdeti feszengése csak emlék volt. –
Bocsássatok meg, nem kínáltalak meg titeket semmivel, kértek
valamit inni? Azonnal hívom Servandát… – Már éppen
fel​emel​ke​dett vol​na, de anyám fél​be​sza​kí​tot​ta.
– Nem kérünk semmit, Gonzalo, köszönjük. Végezzünk ezzel
mi​ha​ma​rabb, kér​lek.
– Emlékszel Servandára, Dolores? Leselkedett utánunk, követett,
hogy aztán rohanjon anyámhoz pletykálkodni. – Hirtelen elnevette
magát rekedten, kurtán, keserűn. – Emlékszel, amikor rajtakapott,
hogy bezárkóztunk a vasalószobába? És most képzeld el, micsoda
fintora a sorsnak, anyám teste már a temetőben porlad, én meg itt
maradtam Servandával, az egyetlen lénnyel, aki foglalkozik velem,
micsoda szánalmas végkifejlet. El kellett volna küldenem anyám
halála után, de hát hova is mehetett volna a szerencsétlen, öregen,
süketen és család nélkül. Különben is, valószínűleg nem
cselekedhetett másképp, mint ahogy anyám parancsolta: nem lehetett
csak úgy elveszteni egy munkahelyet, mintha mi sem történt volna,
akkor is ha Donã Carlota természete kiállhatatlan volt, és alaposan
megkeserítette a személyzet életét. Ha nem kértek semmit, akkor én
sem. Foly​tas​suk.
A fotel szélén ült, nem dőlt hátra, széles kezét az íróasztalról
idehozott halmon nyugtatta. Papírok, csomagok, tokok tornyosultak
előtte. Zakója belső zsebéből előhúzott egy fémkeretes szemüveget,
és az or​rá​ra iga​zí​tot​ta.
– Nos, ak​kor lás​suk a do​log gya​kor​la​ti ré​szét. Ha​lad​junk sor​ban.
Először egy csomagot emelt fel, amely valójában két nagy, vastag
bo​rí​ték volt kö​zé​pen gu​mi​sza​lag​gal össze​köt​ve.
– Ez a tiéd, Sira, hogy megtaláld az utad az életben. Nem az egy-
harmad része a vagyonomnak, ahogy az igazság szerint megilletne,
mint három utódom egyikét, de ez minden, amit most készpénzben
adni tudok. Alig tudtam eladni valamit, nem jó idők járnak,
bármilyen üzletről is legyen szó. És nem vagyok olyan helyzetben
sem, hogy ingatlant hagyhassak rád, nem vagy törvényesen elismert
lányom, a vagyonadó felfalna, és ehhez még örökös pereskedésbe
bonyolódnál a fiaimmal. De végül is itt van majdnem százötven
pe​se​ta.
Okosnak látszol, mint az anyád, biztosan jól be tudod majd
fektetni. Azt szeretném, ha ebből az összegből róla is gondoskodnál,
ügyelj rá, hogy ne nélkülözzön semmiben, és ha egy nap rászorul,
akkor viseld gondját. Igazából két részre akartam osztani ezt a pénzt,
felét-felét kettőtöknek, de mivel tudom, hogy Dolores soha nem
fo​gad​ná el, ezért rád bí​zom az egé​szet.
Felém nyújtotta a csomagot, és mielőtt átvettem volna, anyámra
pillantottam zavartan, nem tudva, mi tévő legyek. Kurta biccentéssel
adta tud​tom​ra be​le​egye​zé​sét. Csak ek​kor nyúj​tot​tam ki érte a ke​zem.
– Na​gyon kö​szö​nöm – re​beg​tem apám​nak.
Ko​mo​ran el​mo​so​lyo​dott, mi​előtt vá​la​szolt vol​na.
– Nincs mit, lá​nyom, nincs mit. Ak​kor foly​tas​suk.
Aztán a kék bársonnyal bevont tokot vette kézbe, és kinyitotta.
Aztán egy másikat, gránátvöröset és valamivel kisebbet. Azt is
kinyitotta. És még öt másikat. Az asztalra tette az összesei. Az
ékszerek nem ragyogtak, kevés volt a fény, de ettől még sejteni
le​he​tett, mennyi​re ér​té​ke​sek.
– Ez az anyámé volt. Több is van, de María Luisa, a feleségem
magával vitte őket az ájtatos száműzetésbe. Itt hagyta azonban a
legértékesebbet, minden bizonnyal azért, mert ez a leginkább
feltűnő. A tiéd, Sira. Nagyon valószínű, hogy soha nem fogod őket
viselni, amint látod, elég hivalkodóak. Azonban el tudod őket adni,
vagy elzálogosítani, ha szükséged lenne rá, és több mint tekintélyes
össze​get kap​hatsz ér​tük.
Nem tud​tam, mit mond​jak, de anyám igen.
– Szó sem le​het róla, Gon​za​lo. Ez mind a fe​le​sé​ge​det il​le​ti.
– Kizárt – vágott a szavába apám. – Ez itt, kedves Dolores, nem a
feleségem tulajdona, ez itt mind az enyém, és én azt akarom, hogy
tő​lem a lá​nyom​ra száll​jon.
– Ezt ak​kor sem le​het, Gon​za​lo, nem le​het.
– De​hogy​nem.
– De nem.
– De igen.
A vita itt halt el. Dolores elhallgatott, mint aki ütközetet vesztett.
Apám szép sorban lecsukta a dobozokat. Aztán szabályos piramisba
rakta őket, a legnagyobbat alulra, a legkisebbet a tetejére. A rakás
dobozt felém tolta végigcsúsztatva az asztal viasszal bevont lapján,
és amikor kikötöttek előttem, újból papírjaiba merült. Kihajtogatta
őket, és meg​mu​tat​ta.
– Ezek az ékszerek bizonyítványai, leírással, becsült értékkel, és
mindennel, ami szükséges lehet. És van egy közjegyzői okirat is,
amely igazolja, hogy ez az én tulajdonom, és saját akaratomból adom
át neked. Jól fog jönni, ha egyszer igazolnod kell, hogy a te
ékszereid, remélem, hogy senki előtt nem kell soha semmit se
bi​zo​nyí​ta​nod, de sose le​het tud​ni.
Összehajtogatta a papírokat, egy dossziéba tette, piros szalaggal
ügyesen átkötötte, és elém rakta ezt is. Aztán elővett egy borítékot, és
kihúzott néhány bélyeggel, aláírással és egyéb formasággal ellátott
ok​ira​tot.
– Van itt még egy dolog, majdnem az utolsó. Lássuk csak, hogy is
magyarázzam el. – Szünet, belégzés, kilégzés. – Ezt az okiratot az
ügyvédem és én fogalmaztuk, és jegyző hitelesítette. Egyszerűen
összefoglalva az áll benne, hogy én az apád vagyok, te pedig a
lányom. Mire lehet jó neked? Alighanem semmire, mert ha egy nap
követeléssel lépnél fel az örökségemet illetően, akkor azt találnád,
hogy még életemben két féltestvéredre hagytam mindenem, ami azt
jelenti, hogy soha több hasznod nem fog ebből a családból
származni, mint amit ma magaddal viszel, mikor elhagyod ezt a
házat. Számomra azonban igenis értékes, azt jelenti, hogy
nyilvánosan elismerek valamit, amit sok-sok évvel ezelőtt meg
kellett volna tennem. Itt áll, hogy mi köt össze téged és engem, és
most azt csinálsz vele, amit akarsz, mutogathatod a fél világnak, vagy
ezer da​rab​ra tép​he​ted és tűz​re vet​he​ted, ez már nem tő​lem függ.
Összehajtogatta az okiratot, eltette, átnyújtotta a borítékot, amiben
feküdt, és az asztalról felvette a következőt, az utolsót. Az előző
nagyalakú volt, jó papírból készült, elegáns szépírással és
közjegyzői fejléccel. Ez a másik kicsi volt, sötétbarna, durva
tapintású, és úgy nézett ki, mintha több ezren tapogatták volna végig,
mi​előtt a mi ke​zünk​be ke​rült.
– Mindjárt befejezem – mondta anélkül, hogy felemelte volna a
fe​jét.
Kinyitotta, elővette a tartalmát, és röviden átlapozta. Aztán egy szó
nélkül, a fejem felett, átadta anyámnak. Majd felállt, és az egyik
erkélyhez lépett. Csendben nézett kifelé, nekünk háttal, kezét
nadrágzsebébe csúsztatva, a délutáni fényeket bámulta, vagy a
semmit, nem tudom. Anyám ajándéka egy kis halom fénykép volt.
Régi, megbámult, rossz minőségű felvételek, melyeket utcai
fényképész készített három tízfilléresért egy tavaszi délelőttön több
mint két évtizede. Fiatal pár, csinos, mosolygós. Cinkos és
bensőséges, egy hatalmas, de elitélendő szerelem sérülékeny
hálójának foglyai, akik nem tudják, hogy sok távol töltött év után,
mikor újra együtt néznek szembe a múlt e bizonyítékával, a férfi
majd az erkély felé fordul, hogy ne lássa az asszony arcát, aki pedig
össze​szo​rít​ja a fo​gát, hogy ne fa​kad​jon sír​va előt​te.
Dolores egyenként végignézte a képeket. Aztán anélkül, hogy rám
nézett volna, odanyújtotta nekem. Hosszan bámultam őket, majd
visszasüllyesztettem a borítékba. Apám visszajött hozzánk, leült, és
foly​tat​ta a be​szél​ge​tést.
– Ami az anyagi kérdéseket illeti, ezzel be is fejeztük. Most
jönnek a tanácsok. Nem mintha most valami erkölcsi hagyatékot
szeretnék rád taksálni, lányom, nem vagyok számodra a
legbizalomgerjesztőbb személy, és nem is akarok példát mutatni, de
nem hiszem, hogy nehezedre esne még egy-két percet rám szánni
annyi év után. így van?
Bó​lin​tot​tam.
– Lássuk, a tanácsom a következő: hagyjátok el a várost minél
hamarabb. Mindketten, és jó messze menjetek Madridtól, minél
messzebbre, annál jobb. Ha lehet, hagyjátok el Spanyolországot is.
De ne Európába menjetek, mert ott sem fest rózsásan a helyzet.
Menjetek Amerikába, vagy ha az nagyon távolinak tűnik, akkor
Afrikába. Marokkóba, a Protektorátusba, ott jól lehet élni. Nyugodt
hely, ahol az arabokkal folytatott háború óta soha nem történt
semmi. Kezdjetek új életet, messze ettől a megtébolyodott országtól,
mert amikor a legkevésbé számítunk rá, valami rettenetes fog itt
tör​tén​ni, és sen​ki nem fog​ja ép bőr​rel meg​úsz​ni.
Nem tud​tam tar​tóz​tat​ni ma​gam.
– És maga mi​ért nem megy el?
Keserűen mosolyodott el megint. Széles kezét az enyém felé
nyújtotta, és erősen megszorította. Meleg volt. Nem eresztett el, úgy
foly​tat​ta.
– Mert nekem már nem kell a jövő, lányom, én felégettem magam
mögött a hajókat. És ne magázzál, tedd meg nekem ezt a szívességet.
Az én időm már lejárt, talán egy kicsit túl korán, nekem azonban már
sem kedvem, sem erőm, hogy egy új életért küzdjek. Ha valaki
ekkora vállalkozásba fog, akkor kell, hogy legyenek álmai és
reményei, illúziói. Ha e nélkül indulsz el, az csak szökés, és nekem
nem áll szándékomban sehova se menekülni, inkább itt maradok, és
farkasszemet nézek azzal, aminek jönnie kell. De te, Sira, te fiatal
vagy, családot kell alapítanod és gondoskodni róla. Spanyolország
nagyon rossz hellyé kezd válni. Ezért, mint apád és barátod, azt
tanácsolom, menj el innen. Vidd magaddal anyád, hogy lássa felnőni
az uno​ká​it. És vi​gyázz rá, ami​re én kép​te​len vol​tam, ígérd meg.
Mélyen a szemembe nézett, amíg nem látta igenlő mozdulatomat.
Nem tudtam, hogyan gondolta, hogy én gondoskodjam anyámról, de
nem mer​tem mást ten​ni, mint bó​lin​ta​ni.
– Nos, ak​kor azt hi​szem, ez​zel vé​gez​tünk is – je​len​tet​te ki.
Fel​állt, és mi kö​vet​tük.
– Szedd össze a dol​ga​i​dat – mond​ta.
Engedelmeskedtem. Minden befért a táskámba, kivéve a
leg​na​gyobb do​bozt és a pén​zes bo​rí​té​ko​kat.
– És most hagyd, hogy megöleljelek először és alighanem
utol​já​ra. Erő​sen két​lem, hogy még ta​lál​koz​nánk az élet​ben.
Vékony testemet robosztus termete betakarta, ahogy erősen
magához szorított, aztán nagy kezébe fogta az arcom, és csókot lehelt
a hom​lo​kom​ra.
– Olyan gyönyörű vagy, mint az anyád. Sok szerencsét az életben,
lá​nyom. Is​ten áld​jon.
Szerettem volna valamit válaszolni, de nem tudtam. A hang
megakadt valahol a torkomban, a szavak és a nyál kaotikus
szövedékében, könnyek gyűltek a szemembe, és nem voltam többre
képes, megfordultam, kiléptem a folyosóra a kijáratot keresve,
botladozva, elhomályosult tekintettel és zsigereimben egy csipet
fe​ke​te bá​nat​tal.
Anyámat a lépcsőházban vártam meg. Az utcai kapu félig nyitva
maradt, és láttam, hogy Servanda baljós figurája lesi a távolból,
miközben kilép a lakásból. Anyám arca kigyúlt, szeme könnybe
lábadt, arca végre felindulást tükrözött. Nem voltam jelen, hogy
lássam, szüleim hogyan viselkedtek, és mit mondtak egymásnak
abban az utolsó öt percben, de mindig úgy hittem, hogy ők is
meg​ölel​ték egy​mást, és bú​csút vet​tek egy​más​tól örök​re.
Úgy ballagtunk lefelé, ahogy feljöttünk, anyám elöl, én mögötte.
Némán. Táskámban az ékszerekkel, okiratokkal és fényképekkel,
hónom alatt a százötven pesetával, miközben sarkam végigkopogott a
márvány lépcsőfokokon. A félemeletre érve nem bírtam tovább,
megragadtam anyám karját kényszerítve, hogy megálljon és rám
néz​zen. Arca az enyém​mel szem​ben, han​gom alig hall​ha​tó sut​to​gás.
– Tény​leg meg fog​ják ölni, anya?
 4
Kiléptünk az utcára, és hazafelé tartottunk egy szó nélkül. Anyám
gyorsabban kapkodta a lábát, és én igyekeztem vele tartani, jóllehet a
kényelmetlenség és frissen debütált cipőm magas sarka néha
megnehezítette, hogy tartsam hosszú léptei ritmusát. Néhány perc
múlva meg mertem szólalni, még mindig megrendülten, mintha össze
kel​le​ne be​szél​nünk.
– Most mit csi​nál​jak, anyám, mind​ez​zel?
Nem állt meg, hogy vá​la​szol​jon.
– Őrizd biz​ton​sá​gos he​lyen – hang​zott a ta​nács.
– Az egé​szet? És ne​ked nem kell sem​mi?
– Nem, ez mind a tiéd, te vagy az örökös, különben is felnőtt nő
vagy, én nem szólhatok bele, hogy ezentúl mit kezdesz azokkal a
ja​vak​kal, me​lyek​ről apád úgy dön​tött, rád hagy​ja.
– Biz​tos vagy ben​ne, anyám?
– Biztos, lányom, biztos. Ha gondolod, adj egy fényképet,
bármelyiket, nem kell több, csak egy emlék. Minden egyéb a tiéd, de
az isten szerelmére kérlek, Sira, az isten szerelmére és a
Szű​z​anyá​ra, hogy jól fi​gyelj rám, te lány.
Végre megállt, és egy utcalámpa zavaros fénye alatt mélyen a
szemembe nézett. Mellettünk ezer irányba tartottak a gyalogosok,
tá​vol a za​va​ro​dott ér​zés​től, amit a ta​lál​ko​zó kel​tett mind​ket​tőnk​ben.
– Vi​gyázz ma​gad​ra, Sira. Vi​gyázz ma​gad​ra, és légy meg​fon​tolt
– mondta halk hangon, sietősen formálva a szavakat. – Ne csinálj
semmi őrültséget, mert amit most kaptál, az sok, rengeteg, sokkal
több, mint amiről valaha is álmodni mertél az életben, úgyhogy, az
is​ten sze​rel​mé​re, lá​nyom, légy óva​tos, légy óva​tos és meg​fon​tolt.
Csendben folytattuk utunk, amíg el nem váltunk. Anyám hazament
üres otthonába, nélkülem, ahol nagyapám néma társasága várta, aki
soha nem tudta meg, ki nemzette az unokáját, mert Dolores makacsul
és büszkén örökre megtagadta, hogy elárulja a nevét. Én pedig
Ramiróhoz tértem meg. Cigarettázva várt otthon, miközben rádiót
hallgatott a nappali homályában, aggódva várta, hogy megtudja, hogy
si​ke​rült a ta​lál​ko​zás, és ké​szen állt va​cso​ráz​ni in​dul​ni.
Elmeséltem a látogatás összes részletét, hogy mit láttam, mit
hallottam apámtól, hogy éreztem magam, és mit tanácsolt. És
megmutattam neki, mit hoztam magammal abból a házból, ahová
va​ló​szí​nű​leg soha nem té​rek vissza töb​bet.
– Ez ren​ge​te​get ér, drá​gám – sut​tog​ta az ék​sze​re​ket bá​mul​va.
– És még van több is – mondtam, elé rakva a bankjegyekkel teli
bo​rí​té​kot.
Vá​la​szul füttyen​tett egyet.
– De mit fogunk mi ezzel kezdeni, Ramiro? – kérdeztem az
ag​go​da​lom​tól el​szo​ru​ló to​rok​kal.
– Akarod mondani, mihez kezdesz vele te, angyalom, ez mind a
tiéd. Megtehetem, ha szeretnéd, hogy utánanézek, hol lenne a
legjobb megőrizni. Talán a legjobb ötlet az lenne, ha az irodám
pán​cél-szek​ré​nyé​be he​lyez​nénk el.
– Mi​ért nem visszük a bank​ba?
– Nem hi​szem, hogy okos gon​do​lat len​ne, ami​lyen idők jár​nak.
Néhány éve összeomlott a New York-i tőzsde, a politikai helyzet
nagyon ingatag, ezek és még egy sor más ok, ami engem egyáltalán
nem érdekelt, szolgált magyarázatul, mellyel javaslata mellett
érvelt. Alig figyeltem rá, akármit is döntött, helyeseltem, csak azt
akartam, hogy mielőbb találjon menedéket a kezemet égető
va​gyon​nak.
Más​nap pa​pí​rok​kal és ívek​kel meg​rak​va ál​lí​tott be mun​ka után.
– Megállás nélkül csak a te dolgodon töröm a fejem, és azt
hiszem, megtaláltam a megoldást. A legjobb lenne, ha üzleti
vál​lal​ko​zást ala​pí​ta​nál – je​len​tet​te ki, alig​hogy be​lé​pett.
Nem tettem ki a lábam otthonról, mióta felkeltem. A délelőttöt
feszülten és idegesen töltöttem, az előző délután járt a fejemben, és
még mindig annak a különös érzésnek a hatása alatt voltam, amit a
tudat keltett, hogy van apám, akinek van kereszt- és vezetékneve,
vagyona és érzelmei. Ramiro váratlan javaslata csak növelte
za​va​ro​dott​sá​gom.
– Mi​nek ne​kem egy vál​lal​ko​zás? – kér​dez​tem ré​mül​ten.
– Mert így a pénzed nagyobb biztonságban lenne. És van egy
má​sik oka is.
Elmesélte, hogy gondokkal küzd a boltban, feszültség támadt az
olasz főnökökkel, és mennyire bizonytalan a külföldi cég helyzete ez
idő tájt a forrongó Spanyolországban. És hogy milyen ötletei
vannak, erről is mesélt, tervek egész lajstromát tárta fel előttem,
melyekbe addig sosem vont be. Mindegyik újító, ragyogó, céljuk az
ország korszerűsítése külföldi találmányokkal, és utat nyitni a
modernség felé. Angol aratógépek importja Kasztília földjeire,
amerikai porszívók takarosan csillogó-villogó városi otthonok
ígéretével, és kabaré berlini mintára, amelyhez már kinézett egy
helyet a Valverde utcában. Egy terv azonban még fényesebben
ra​gyo​gott, mint a töb​bi: a Pit​man Aka​dé​mi​ák.
– Hónapok óta jár a fejem ezen a lehetőségen, mióta egyik régi
ügyfelünknek hála kapott a cég ismertetőt róla, de mint üzletvezető
úgy éreztem, nem lenne célszerű, ha személyesen keresném meg őket.
Ha viszont alapítunk egy vállalkozást a nevedre, minden sokkal
egyszerűbb lesz – jelentette ki. – A Pitman Akadémiák teljes gőzzel
működnek Argentínában, több mint húsz fiókkal, ezernyi tanulóval,
akiket arra készítenek fel, hogy el tudjanak helyezkedni
vállalatoknál, bankokban és hivatalokban. Forradalmi módszerekkel
tanítanak gépírást, gyorsírást, könyvelést, és a diákok tizenegy
hónap múlva hónuk alatt oklevéllel távoznak, tettre készen, hogy
felfalják a világot. És a vállalkozás nőttön-nő, folyamatosan új
fiókokat nyit, bővíti az alkalmazottak körét, és bevételt termel.
Megcsinálhatnánk itt ugyanezt, megalapítjuk a Pitman Akadémiákat
az óceánnak ezen az oldalán. És ha úgy vetjük fel az ötletet az
argentinoknak, hogy már van egy törvényesen bejegyzett
vállalkozásunk, megfelelő tőkével, akkor jóval több esélyünk lenne,
mint​ha mint egy​sze​rű ma​gán​sze​mé​lyek ke​res​nénk meg őket.
A leghalványabb elképzelésem sem volt, hogy ez egy józan terv
volt-e, vagy éppen a legőrültebb ötlet, Ramiro azonban olyan
magabiztosan beszélt, olyan meggyőző erővel és tárgyismerettel,
hogy egy percig nem kételkedtem, kiváló elgondolásról van szó.
Továbbrészletezte a tervet, és minden egyes szótag újabb és újabb
meg​le​pe​tést je​len​tett szá​mom​ra.
– Másrészt, azt hiszem, hogy el kellene gondolkoznunk apád
javaslatán, hogy elhagyjuk Spanyolországot. Igaza van, itt túl sok a
feszültség, bármikor kitörhet valami rettenetes, és nem ez a legjobb
perc új üzletbe fogni. Éppen ezért úgy hiszem, hogy a legjobb lenne,
ha megfogadnánk a tanácsát, és Afrikába mennénk. Ha minden jól
megy, és a helyzet rendeződik, akkor majd visszatérünk a
félszigetre, és egész Spanyolországban fogunk terjeszkedni. Adj egy
kis időt, hogy a nevedben felkeressem a Pitman tulajdonosait
Buenos Airesben, és meggyőzzem őket a tervünkről, hogy jelentős
fiókot nyitnánk Marokkóban, majd meglátjuk, hogy Tangerben vagy a
Protektorátusban. Maximum egy hónap, és befut a válasz. És ha
megjött, akkor ar​ri​ve​der​ci Hispano-Olivetti, elmegyünk, és
be​le​vá​gunk a vál​lal​ko​zás​ba.
– De mi​nek akar​ná​nak az ara​bok gép​írást ta​nul​ni?
Ramiro elsőre hangosan, teli szájjal nevetett fel. Aztán eloszlatta
tu​dat​lan​sá​gom.
– Hát miket nem gondolsz, aranyom! A mi akadémiánk a
Marokkóban élő, európai lakosságot fogja kiszolgálni. Tanger
nemzetközi város, szabad kikötő, ahova Európa minden pontjáról
érkeznek emberek. Rengeteg külföldi cég dolgozik ott,
külképviseletek, bankok és mindenféle pénzügyi vállalkozások,
végtelen számú munkalehetőség kínálkozik, és mindenhol szükség
van jól képzett alkalmazottakra, akik értenek gépeléshez,
gyorsíráshoz és könyveléshez. Tetuan-ban más a helyzet, de
lehetőség ott is van bőven, ugyan a lakosság kevésbé nemzetközi,
mert ez a spanyol Protektorátus fővárosa, de teli van
hivatalnokokkal és hivatalnokjelöltekkel, és most már te is tudod,
életem, hogy mindannyiuknak szüksége van arra a felkészültségre,
amit a Pit​man Aka​dé​mi​ák biz​to​sít​hat​nak ne​kik.
– És mi van, ha az ar​gen​ti​nok nem egyez​nek bele?
– Ezt erősen kétlem. Vannak kiváló kapcsolatokkal rendelkező
barátaim Buenos Airesben. Meglesz, majd meglátod. Át fogják adni
a módszert és a szükséges ismereteket, és küldenek majd
kép​vi​se​lő​ket, akik ki​kép​zik az al​kal​ma​zot​ta​kat.
– És te mit fogsz csi​nál​ni?
– Én egyedül semmit. Mi ketten sok mindent. Mi fogjuk vezetni a
cé​get. Te és én, együtt.
Válaszomat ideges mosoly előzte meg. A Ramiro festette kép nem
lehetett volna valószerűtlenebb: a szegény, munkanélküli varrólány,
aki néhány hónapja még arra készült, hogy majd gépelni tanul, mert
olyan szegény volt, mint a templom egere, most hirtelen csodák
csodájára át fog változni egy lenyűgöző jövő előtt álló cég
ve​ze​tő​jé​vé.
– Azt szeretnéd, hogy én vezessem a céget? De hát, Ramiro,
ne​kem a leg​hal​vá​nyabb el​kép​ze​lé​sem sincs sem​mi​ről.
– Hogy-hogy nincs? Nekem kell elmondanom, milyen sokat érsz?
Az az egyetlen gond, hogy soha nem volt lehetőséged ezt
megmutatni, a fiatalságod egy odúba zárva fecsérelted el mások
számára varrva rongyokat, és anélkül hogy lehetőséged nyílt volna
va​la​mi jobb​ra. A te időd, a te va​ló​di időd még csak most jött el.
– És mit fognak mondani a Hispano-Olivettinél, hogy el akarsz
men​ni?
 Kó​pés​an el​mo​so​lyo​dott, és pu​szit nyo​mott az or​rom he​gyé​re.
– A His​pa​no-Oli​vet​ti, szí​vem, fel​for​dul​hat.

Pitman Akadémiák vagy légvárak, nekem mindegy volt, ha

Ramiro szájából hangzott el az ötlet, ha lázas lelkesedéssel
fejtegette terveit, miközben a kezemet szorongatta, és tekintete a
lelkem mélyére hatolt, ha újra és újra elmondta, mennyit érek, és
hogy milyen jól fog sikerülni minden, ha együtt fogadunk a jövőre.
Pitman Akadémiák vagy a pokol bugyrai – bármit javasolt, az
szá​mom​ra szent volt.
Másnap elhozta a tájékoztató füzetet, ami annyira felgyújtotta
képzeletét. Hosszú bekezdésekben foglalták össze a cég történetét,
mely 1919 óta működött, mikor a három társtulajdonos, Allúa,
Schmiegelon és Jan megalapította. Az angol Isaac Pitman által
kitalált gyorsírásrendszeren alapult. Csalhatatlan módszer, szigorú
tanárok, teljes körű felelősségvállalás, személyre szabott oktatás, az
oklevél megszerzése után ragyogó jövő. Az ígéretek valódiságát
mosolygó fiatalok fényképei előlegezték meg, akik mintha már most
ízlelgetnék a ragyogó karrier lehetőségét. A reklámszöveg olyan
diadalmasan zengett, hogy akár a leghitetlenkedőbb zsigereit is
megmozgatta volna: „Az élet ösvénye hosszú és meredek. Nem
mindenki jut el a hőn vágyott út végére, ahol a siker és a vagyon vár.
Sokan csak félútig jutnak: az állhatatlanok, a gyenge jelleműek, a
hanyagok, a tudatlanok, akik csak a szerencsében bíznak, és
elfelejtik, hogy a legzajosabb és legpéldásabb győzelmek a tanulás, a
kitartás és az akarat erejéből kovácsolódtak össze. És minden ember
sa​ját sor​sá​nak ko​vá​csa. Le​gyen a dön​tés az ön ke​zé​ben!”
Aznap délután meglátogattam anyámat. Fazékban forralt kávét, és
miközben iszogattuk nagyapám vak, néma alakja mellett kucorogva,
beszámoltam neki terveinkről, és megemlítettem, hogy amint
letelepedtünk Afrikában, esetleg odaköltözhetne hozzánk. Ahogy azt
előre sejtettem, egy cseppet sem tetszett neki az ötlet, és abba sem
egye​zett bele, hogy el​kí​sér​jen.
– Semmi okod rá, hogy engedelmeskedj apádnak, vagy hogy akár
elhiggyed, amit mondott. Az hogy gondjai merültek fel az üzemben,
még nem jelenti azt, hogy nekünk is bántódásunk fog esni. Minél
többet töröm rajta a fejem, annál inkább úgy érzem, hogy eltúlozta a
dol​got.
– De ha ő meg van ijedve, anyám, akkor annak csak van valami
oka, nem ki​ta​lál​ta…
– Fél, mert parancsoláshoz van szokva, és hogy senki nem beszél
neki vissza, és most megzavarta, hogy a munkások először az
életben elkezdték felemelni a szavuk, és jogokat követelnek
maguknak. Az az igazság, hogy állandóan azt kérdezem magamtól,
nem volt-e kész őrültség elfogadni ezt a hatalmas összeget, és főleg
az ék​sze​re​ket.
Őrültség volt, vagy nem, de tény, hogy ettől kezdve a pénz, az
ékszerek és terveink szép kényelmesen, súrlódás nélkül illeszkedtek
be min​den​nap​ja​ink​ba, jól​le​het min​dig ott vol​tak a gon​do​la​ta​ink​ban és
a beszélgetésekben. Ahogy azt előre látni lehetetett, Ramiro vállalta,
hogy utá​na​jár a cég​ala​pí​tás​hoz szük​sé​ges in​téz​ke​dé​sek​nek, és én csak
aláírtam az elém tolt papírokat. És ettől kezdve az élet olyan volt,
ami​lyen ed​dig: moz​gal​mas, szó​ra​koz​ta​tó, sze​rel​mes és csor​dul​tig tele
os​to​ba jó​hi​sze​mű​ség​gel.
A látogatás Gonzalo Alvaradónál arra jó volt, hogy anyám és én
lecsiszoljuk kapcsolatunk érdes részeit, ugyan útjaink
jóvátehetetlenül elváltak. Dolores nyújtotta, amíg lehetett, a Donã
Manuélától elhozott, utolsó szövetmaradékokat, hébe-hóba varrt
valamit egyikmásik szomszédasszonynak, de ideje nagy részében
ölbe tett kézzel ült. Az én világom ellenben már egy másik volt,
olyan miliő, amelyben nem volt helye szabásmintáknak, se
betétvászonnak, amelyben alig maradt valami a fiatal varrólányból,
aki egy​kor vol​tam.
A marokkói út még halasztódott néhány hónapig. Ezalatt Ramiro és
én sokat jártunk el mindenhova, nevettünk, dohányoztunk, bolondul
szeretkeztünk, és hajnalig jártuk a cariocát. Körülöttünk a politikai
helyzet egyre tüzesebbé vált, sztrájkok, munkahelyi összetűzések és
utcai erőszak vált a megszokott környezetté. Februárban a Népfront
baloldali szövetsége nyerte a választásokat; a Falange válaszul még
agresszívabbá lett. A politikai vitákban a pisztoly és az ököl vette át
a szó helyét, a feszültség a végsőkig fokozódott. Mégis, mit érdekelt
minket mindez, hiszen alig néhány lépés választott el egy új
kor​szak​tól.
 5
Madridot 1936 március vége felé hagytuk el. Egy délelőtt
elmentem harisnyát venni, és mire hazaértem, a lakás a feje tetején
állt, Ram​iro meg bő​rön​dök és uta​zó​lá​dák kö​zött.
– In​du​lunk. Ma dél​után.
– Már válaszoltak a Pitmantól? – kérdeztem ideges csomóval a
gyomromban. Rám se nézett, úgy válaszolt, nadrágokat és ingeket
akaszt​va ki a szek​rény​ből, ami​lyen gyor​san csak bír​ta.
– Nem közvetlenül, de megtudtam, hogy komolyan fontolóra
vették a javaslatunk. Úgyhogy azt hiszem eljött a perc, hogy szárnyra
kel​jünk.
– És a mun​kád?
– Felmondtam. Ma. Már elegem volt belőlük, tudták, hogy csak
napok kérdése, és megyek. Hát akkor, viszlát, Hispano-Olivetti,
sohanapján. Egy új világ vár ránk, aranyom, bátraké a szerencse, na,
kezdd össze​kap​ni a hol​mid, mert mind​járt in​du​lunk.
Nem válaszoltam, és némaságom arra kényszerítette, hogy
megszakítsa lázas tevékenységét. Megtorpant, rám nézett és
elmosolyodott, ahogy észrevette zavartságom. Hozzám lépett,
átkarolta a derekam, és egy csókkal gyökerestül kitépte minden
félelmem, és annyi életerőt ömlesztett át belém, hogy képes lettem
vol​na Ma​rok​kó​ig re​pül​ni.

A nagy sietségben csak néhány percem maradt, hogy elbúcsúzzam

anyámtól, alig futotta többre, mint egy sietős ölelésre szinte az
ajtóban, és hogy ne aggódj, majd írok. Hálás voltam, hogy nem volt
idő hosszúra nyújtani a búcsút, sokkal fájdalmasabb lett volna.
Vissza se néztem, miközben levágtattam a lépcsőn, bármennyire is
erős volt, tudtam, hogy majdnem elsírja magát, és nem ez volt a
megfelelő perc holmi érzékenykedésre. Teljes öntudatlanságomban
úgy sejtettem, hogy a távoliét nem fog sokáig tartani, mintha Afrika
könnyen elérhető lenne, egy-két utcával odébb, és az utazás nem
tar​ta​na majd to​vább né​hány hét​nél.
Tangerben szálltunk partra egy kora tavaszi, szeles délelőttön.
Magunk mögött hagytuk a szürke és mogorva Madridot, és
megszálltunk egy különös, elkápráztató, színekkel és kontrasztokkal
teli városban, ahol az arabok dzsellabába bújtatott, turbános, sötét
arca keveredett a már megtelepedett európaiakkal és másokkal, akik
a múlt elől menekülve útközben voltak ezer végcél felé, kétes
álmokkal teli bőröndjeik mindig félig becsomagolva. Tanger, a
tizenkét nemzetközi zászló, a tengerpart, a burjánzó pálma- és
eukaliptuszfák, a mór negyed sikátorai és az új sugárutak, melyeken
fényűző gépkocsik futottak, a CD – corps diplomatique – jelzést
viselve. Tanger, ahol a mecsetek minaretjei és a fűszerillat minden
feszültség nélkül élt együtt a konzulátusok, bankok, a kabriókban
furikázó, kacér külföldi asszonyok, a szőke dohány és az adómentes,
párizsi kölnik aromájának világával. A kikötői fürdőszállók teraszai
a tengeri szélben hullámzó napernyőkkel fogadtak, távolban a
Malabata-fokkal és a spanyol partokkal. A világos és könnyű
viseletbe öltözött európaiak a napszemüvegek és rugalmas kalapok
védelmében aperitifet szopogattak, miközben a nemzetközi sajtót
lapozgatták keresztbe tett lábbal és lusta nemtörődömséggel. Egy
részük az üzleteléssel töltötte az idejét, mások a hivatalokban,
legtöbbjük azonban színlelt gondtalanságban tengette semmittevő
életét. Előjátéka volt ez valami bizonytalannak, ami még nem
köszöntött be, és amit a legmerészebbek sem tudtak volna
meg​jó​sol​ni.
A Pitman Akadémiák vezetőségének válaszára várva a
Continental Hotelben szálltunk meg a kikötő felett, az óváros szélén.
Ramiro kábelezett az argentin cégnek, hogy megváltozott a címünk,
és én vállaltam, hogy naponta megérdeklődöm a szállóportásoktól,
megérkezett-e a közös jövőnk kezdetét kitűző levél. Ahogy megjön a
válasz, el fogjuk dönteni, hogy Tangerben maradunk-e vagy a
Pro​tek​to​rá​tus​ban te​lep​szünk-e le. És mi​köz​ben az ér​te​sí​tés va​la​hol az
Atlanti-óceán vizein időzött, elkezdtük bejárni a várost felkeresve a
hozzánk hasonló kivándorlók köreit, hozzácsapódtunk a homályos
múlttal és beláthatatlan jövővel rendelkező lények tömegéhez, akik
szívvel-lélekkel szentelték magukat a fecsegés, ivás, táncolás
tikkasztó munkájának, a Cervantes Színház előadásainak és annak,
hogyan játsszák el kártyán a jövendőt. Képtelenek voltak kideríteni,
hogy mit tartogat számukra az élet, csillogó sorsot vagy baljós véget
va​la​mi lyuk​ban, mely​ről még csak el​kép​ze​lé​sük sem volt.
Olyanná kezdtünk válni, mint ők, és új időszakba léptünk, ahol
minden volt, kivéve nyugalom. Voltak szerelemtől roskadozó órák a
Continental szobájában, miközben tengeri szellő lebegtette a fehér
függönyöket, volt őrült szenvedély a légkavaró vitorlájának
egyhangú surrogása mellett, melybe elakadó lélegzetünk ritmusa
vegyült, sós ízű veríték csurgott a bőrünkön, az összegyűrt lepedő
lefolyt az ágyról, és végigömlött a padlón. Sokat jártunk el, éltük az
utca életét éjjel-nappal. Eleinte kettesben, mivel nem ismertünk
senkit. Néha, olyankor, ha nem fújt erősen a keleti szél, eljártunk a
Diplomata Liget strandjára; délutánonként az újonnan épített Pasteur
körúton sétáltunk, amerikai filmeket néztünk a Florida Kursaal és a
Capitol moziban, vagy beültünk a Kis Piactér egyik kávézójába, a
város lüktető szívébe, ahol az arab és az európai világ sikkesen és
ké​nyel​me​sen si​mult egy​más​ba.
Az elszigeteltség azonban alig néhány hétig tartott, Tanger kis
helynek bizonyult, Ramiro pedig rendkívül könnyen barátkozott, és
akkoriban látszólag mindenkinek mérhetetlen szüksége volt rá, hogy
minél több emberrel ismerkedjen meg. Hamarosan már köszöntünk
bizonyos arcoknak, megtanultunk néhány nevet, és csatlakoztunk az
asztaltársasághoz, ha betértünk valahová. Ebédelni és vacsorázni a
Bretagne-ba, a Roma Parkba vagy a Brasserie de la Plage-ba
jártunk, esténként pedig a Bar Russóba, a Chathamba, a Francia téri
Detroitba vagy a Centrálba, ahol magyar varietéművészek
dolgoztak, vagy beültünk egy előadásra a M’salah Music Hall
széles üvegpavilonjába, melyet csurig töltöttek a franciák, angolok
és spanyolok, vegyes nemzetiségű zsidók, marokkóiak, németek és
oroszok, akik táncoltak, ittak és politizáltak itteni és ottani ügyekről
vitatkozva bábeli zűrzavarban, harsány zenekari aláfestéssel. Néha a
Café Haifában kötöttünk ki a tenger mellett, sátrak alatt heverve
hajnalig. Földre dobott matracokon, ahol az emberek hasist szívtak
és teát szürcsölgettek hozzá. Gazdag arabok, bizonytalan
egzisztenciájú európaiak, akik egykor talán szintén vagyonosak
voltak. Csak ritkán jutottunk ágyba virradat előtt ezekben a zavaros
időkben, melyet megosztott a várakozás az Argentínából érkező
hírekre és a késlekedés miatt ránk kényszerített henyélés. Lassan
megtanultunk közlekedni az új európai városrészben, és kószálni az
arab negyedben, együtt élni a bevándorlók és helyiek különös
elegyével. Ott sétáltatták uszkárjukat a viaszfehér arcbőrű, széles
szalmakalappal és gyöngyökkel cicomázott hölgyek, és dolgoztak a
szabad ég alatt özönvíz előtti szerszámaikkal a sötétbőrű borbélyok.
Utcai árusok kínálgatták a kenőcsöt és balzsamot, a diplomaták
makulátlan öltözetben feszítettek, kecskenyáj vonult át, majd
muzulmán nők szinte arctalan, tünékeny, rebbenő alakja haikba és
kaf​tán​ba bur​ko​lóz​va.
Naponta érkeztek hírek Madridból. Időnként a spanyol helyi lapok
kerültek a kezünkbe, a De​mok​rá​cia, az Afrikai Hírmondó vagy a
köztársaságpárti A Jövő. Máskor egyszerűen a rikkancsok szájából
hallottuk az eseményeket, akik a Kis Piactéren kiáltották szét a
főcímeket bábeli nyelvzavarban: La Vedetta di Tangeri olaszul, Le
Journal de Tangier franciául. Hébe-hóba kaptam levelet anyámtól,
kurta, szűkszavú, távolságtartó írásokat. így tudtam meg, hogy
nagyapám némán halt meg, hintaszékében mozdulatlan, és a sorok
között megéreztem, hogy egyre keservesebbé válik számára napról
nap​ra meg​él​ni.
A felfedezések időszaka is volt ez. Megtanultam néhány mondatot
arabul, keveset, ám hasznosat. Fülem hozzászokott más nyelvek – a
francia, az angol – zenéjéhez, és anyanyelvem különböző
kiejtéséhez, mint a ha​ke​tía, amit a marokkói szefárd zsidók
beszéltek, ahol az óspanyol alapokba arab és zsidó szavak
keveredtek. Felfedeztem, hogy vannak olyan vegyületek, amelyeket
szívnak, befecskendeznek vagy orron keresztül szippantanak fel, és
megzavarják az érzékelést, hogy létezik olyan ember, aki képes az
anyját is eljátszani a baccaratasztal mellett, és hogy előfordul olyan
testi szenvedély, amely több lehetőséget tart megengedhetőnek, mint
amire egy férfi és egy nő képes a matrac vízszintesében.
Megtanultam néhány dolgot a nagyvilág eseményeiről, melyekről az
alagsori iskolában soha nem esett szó; megtudtam, hogy évekkel
ezelőtt hatalmas háború dúlta fel Európát, hogy Németországot egy
Hitler nevű alak kormányozza, akit egyesek imádtak, mások féltek, és
hogy akiről egyik nap még úgy tűnt hosszasan időzik majd egy
helyen, másnap már elillanhat, hogy mentse a bőrét, és ne terítsék ki,
vagy hogy ne azzal fizessen egy a legbaljósabb rémálmainál is
rosszabb he​lyen.
És felfedeztem azt is, ami iszonyatos aggodalommal töltött el, hogy
bármely pillanatban és látható ok nélkül mindaz, amit biztosnak
hiszünk, kibillenhet, letérhet az útról, irányt változtathat, és
elkezdhet átalakulni. Ellentétben azokkal az ismeretekkel, amiket
egyesek és mások szenvedélyeiről, az európai politikáról és a
minket körülvevő emberek hazájának történelméről tanultam, ezt a
leckét nem úgy sajátítottam el, hogy valaki elmesélte, hanem mert
saját bőrömön tapasztaltam. Nem emlékszem a pillanatra, sem arra,
pontosan hogyan történt, de egy meghatározhatatlan pillanatban a
vi​szony Ram​iro és köz​tem egy​szer​re vál​toz​ni kez​dett.
 Először csupán szokásaink kezdtek eltérni. Egyre jobban
bevonódtunk mások életébe, és határozottan vonzóvá vált ide vagy
oda beülni. Már nem bóklásztunk ráérősen, nem hagytuk magunkat
sodródni, ahogy az első napokban. Én jobban szerettem az előző
időszakot, mikor egyedül voltunk, senki más, csak ő meg én, és
köröttünk az idegen világ, de megértettem, hogy Ramiro lehengerlő
személyiségével sokak rokonszenvét megnyerte. És bármit tett, az
úgy volt jó, ezért aztán egy szó nélkül tűrtem az idegenek
társaságában töltött, végtelen órákat, annak ellenére, hogy az esetek
több​sé​gé​ben azt sem ér​tet​tem, hogy mit be​szél​nek, egy​szer azért, mert
nem az én nyelvemen folyt a társalgás, másszor, mert számomra még
ismeretlen helyeket és ügyeket emlegettek: koncessziók, nácizmus,
Lengyelország, bolsevikok, vízumok, kiadatás. Ramiro közepesen
elboldogult franciául és olaszul, törte az angolt, és tudott néhány
kifejezést németül. Dolgozott nemzetközi cégeknek, tartotta a
kapcsolatot külföldiekkel, és ha nem volt mondanivalójára pontos
szava, akkor gesztikulált, körülírta, vagy magától értetődőnek vette.
Semmi gondot nem jelentett, hogy megértesse magát, és rövidesen a
kivándorlók körének népszerű alakja lett. Nehezen eshetett meg,
hogyha beléptünk egy étterembe, ne köszönjünk két vagy három
asztalnál is, vagy ne akart volna valamely társaság bevonni az élénk
csevegésbe, ha megjelentünk az El Minzah Szálló bárjában vagy a
Tingis kávézó teraszán. Ramiro úgy beilleszkedett, mintha egész
életében ismerte volna őket, én pedig hagytam, hogy magával
ráncigáljon mindenhova, az árnyékává lettem, szinte mindig néma
alakká, akit minden közömbösen érint, csak őt magam mellett
tudhassam, szimpla függelék lettem, személyének mindig szolgálatra
kész ki-ter​jesz​té​se.
Volt egy időszak, körülbelül a tavasz, amíg össze tudtuk
egyeztetni életünk e két arcát, és fenntartottuk az egyensúlyt. Óvtuk a
bensőséges perceket, a kizárólag magunknak szentelt órákat. Óvtuk a
madridi napok lángját, és ugyanakkor nyitottunk az új barátok felé,
hátára kapott a helyi élet hullámzása. Eljött a perc azonban, mikor a
mérleg nyelve elkezdett kibilleni. Lassan, apránként, de
visszafordíthatatlanul. A társaságban töltött órák beszivárogtak
meghitt perceink terébe. Az ismerős arcok már nem egyszerűen
anekdotákban gazdag beszélgetőtársak voltak, hanem múlttal, jövőre
vonatkozó tervekkel rendelkező és kapcsolatokat alakító
személyekké kezdtek válni. Előbukkant egyéniségük a névtelenség
ködéből, egyre erőteljesebben körvonalazódott, érdekesnek,
vonzónak bizonyultak. Még mindig emlékszem egy-két kereszt- és
vezetéknévre; még őrzöm emlékeimben arcuk, melyek már
valószínűleg koponyák, és távoli származási helyük, melyet akkor
nem tudtam a térképen megtalálni. Iván, az elegáns és hallgatag
orosz, sovány, mint egy sétabot, félénk tekintetű, zakózsebében
örökösen zsebkendő virult, mint egy szezonon kívül nyíló
selyemvirág. A lengyel báró, akinek a neve már kiment a fejemből,
és aki fűnek-fának hirdette állítólagos vagyonát, miközben csak egy
ezüstfogantyús sétabotra és két ingre futotta, melyek nyakát
szakadtra dörzsölték az évek. Isaac Springer, a nagy orrú, osztrák
zsidó, arany cigarettatárcával. A horvát párocska, Jovovicék,
mindkettő gyönyörű, olyan egyformák és látszatra két-neműek, hogy
néha szeretőknek nézték őket, néha testvéreknek. Az izzadós olasz,
aki állandóan rám szegezte zavaros tekintetét, Mariónak hívták, igen,
talán Mariónak, már nem tudom. Ramiro egyre meghittebb
kapcsolatot ápolt velük, megosztották vele minden vágyuk és
szorongásuk, tényleges résztvevője lett terveiknek. És én láttam,
ahogy napról napra szelíden, nagyon szelíden, de egyre közelebb
ke​rül hoz​zá​juk, és tá​vo​lo​dik el tő​lem.
A Pitman Akadémiák vezetőinek értesítése mintha soha nem akart
volna megérkezni, és legnagyobb megdöbbenésemre a késlekedés
látszólag nem keltett semmi nyugtalanságot Ramiróban. Egyre
kevesebb időt töltöttünk kettesben Continentalbeli kis szobánkban.
Egyre kevesebbet suttogott a fülembe, egyre ritkábban utalt arra, ami
addig úgy lenyűgözte bennem. Alig említette, amiért azelőtt
bolondult, és nem tudta elégszer elszámlálni: ragyogó bőröm,
istennői csípőm, selymes hajam. Elvétve hangzott el bók bájos
kacagásomról, fiatal frissességemről. Szinte soha nem nevetett már
azon, amit az én áldott ártatlanságomnak nevezett, és éreztem, hogy
egyre kevesebb érdeklődést, kevesebb cinkosságot, kevesebb
gyengédséget keltek benne. Ekkor történt, ezekben a szomorú
napokban, mikor az elbizonytalanodás fenyegetően kezdte megülni
lelkiismeretem, hogy kezdtem rosszul érezni magam. Nemcsak
lelkileg, hanem testileg is. Rosszul, nagyon rosszul, pocsékul,
rettenetesen. Talán a gyomrom nem szokott még hozzá az új
ételekhez, melyek annyira különböztek anyám főztjétől és a madridi
vendéglők egyszerű fogásaitól. Meglehet a nyár eleji sűrű, nedves
meleg volt az oka növekvő gyengeségemnek. A nappali fény túl
heves volt, az utcai szagok undort és hányingert keltettek. Csak nagy
üggyel-bajjal tudtam kikecmeregni az ágyból, az öklendezés a
legváratlanabb pillanatokban kapott el, és állandóan álmosság vett
rajtam erőt. Néha – ez volt a ritkább -Ramiro látszólag aggódott
értem, mellém ült, kezét a homlokomra tette, és édesen dünnyögött.
Máskor – ez volt a gyakoribb – nem figyelt, nem volt velem. Rám se
he​de​rí​tett, már messze járt.
Többet nem jártam el vele éjszakánként, alig volt bennem erő és
kitartás, hogy talpon maradjak. Egyedül maradtam a szállóban
hosszú, sűrű, fojtogató órákra; ragacsos párában hosszúra nyúlt órák,
mikor a lég sem rezdült, mintha nem is élne. Úgy képzeltem, hogy
Ramiro ugyanazt csinálja, mint az utóbbi időben és ugyanazzal a
társasággal: ital, biliárd, fecsegés és még fecsegés, szedett-vedett
cetlikre firkantott számlák és térképek a kávézók fehér
márványasztalán. Azt hittem, hogy ugyanazt teszi, amit azelőtt velem,
csak most nélkülem, és képtelen voltam megjósolni, hogy más
irányba haladt tovább, hogy volt valami több, már átlépte a
barátkozás jelentette társadalmi élet határait, és új terepre hatolt be,
amely nem volt teljesen ismeretlen előtte. Felmerültek más tervek,
igen. Voltak játékbarlangok, vad pókercsaták, és virradatig tartó
mulatságok. Fogadások, erőfitogtatás, sötét ügyletek és esztelen
ötletek. Hazugságok, nagyzolás, és egyéniségének hónapokig rejtve
maradt oldala bukkant fel. Ramiro Arribas, az ezerarcú férfi, eddig
csak egyet mutatott meg. Nem kellett soká várnom, hogy a többit is
meg​is​mer​jem.
Esténként egyre később és egyre rosszabb állapotban jött haza. Az
inge kicsúszott a nadrág derekából, a nyakkendő csomója a
mellkasát verdeste, túlontúl izgatott volt, dohánytól és whiskytől
bűzlött, kásás hangon hebegett bocsánatért, ha még ébren talált. Néha
hozzám sem ért, csak bedőlt az ágyba, mint egy zsák, és azonnal
elaludt, hangos szuszogása nem hagyott pihenni a reggelt megelőző,
szűk néhány órában. Máskor ügyetlenül megölelt, nyálasan lihegett a
nyakamba, letépte a ruhát, ami gátolta, és rám mászott, hogy köny-
nyítsen magán. Én hagytam szemrehányás nélkül, anélkül, hogy
értettem volna, mi történik velünk, és képtelen voltam nevet adni
en​nek az ér​zé​ket​len​ség​nek.
Volt olyan éjszaka, hogy haza se jött. Azok voltak a
legrosszabbak, a virrasztás hajnalig az öböl fekete vizein tükröződő
móló sárga fényeit bámulva, pirkadat könnyeimet tenyeremmel
törölgetve és a keserű sejtelem, hogy talán az egész tévedés volt,
ha​tal​mas té​ve​dés, amit már nem le​het vissza​csi​nál​ni.
A vég nem váratott sokat magára. Készen állva, hogy végre
utánajárjak rosszullétem okának, egy kora reggel, mivel nem
akartam ezzel Ramirót aggasztani, elsétáltam az Estatuto utcában
lévő orvosi rendelőbe. „Doktor Bevilacqua, általános orvos,
zavarok és betegségek”, állt az ajtót díszítő, aranyozott táblán.
Meghallgatott, megvizsgált, kikérdezett. És nem kellett hozzá
békapróba, sem más eljárás, hogy biztosítson afelől, amit már
sejtettem, és mint később megtudtam, Ramiro is. Összezavarodott
érzelmekkel tértem vissza a szállóba. Öröm, szorongás, boldogság,
félelem. Arra számítottam, hogy még ágyban lesz, és csókokkal
ébresztem, hogy elmondjam a nagy hírt. De soha nem tudtam
megtenni. Soha nem volt alkalmam elmondani, hogy gyermekünk
lesz, mert mire visszaértem, ő már nem volt ott, és hűlt helyén csak a
felforgatott szobát találtam, a tárva-nyitva hagyott szekrényajtókat, a
he​lyük​ről ki​rán​ga​tott fi​ó​ko​kat és a föl​dön szét​szórt bő​rön​dö​ket.
Ki​ra​bol​tak, ez volt az első gon​do​la​tom.
Levegőért kapkodtam, és le kellett rogynom az ágyra. Becsuktam a
szemem, és mélyet lélegeztem, egyet, kettőt, hármat. Amikor újból
kinyitottam, végignéztem a szobán. Egyetlen gondolat dübörgött a
fejemben: Ramiro, Ramiro, hol van Ramiro? És ekkor, ahogy a
tekintetem végigtévelygett a szobán, hirtelen megállapodott az én
ágyrészemnél álló éjjeliszekrényen hagyott borítékon. A lámpa
talpának támasztva, rajta a nevem nagybetűkkel írva, lendületes
vo​ná​sok​kal, amit fel​is​mer​nék akár a vi​lág​vé​gén is.

Drá​ga sze​rel​mem, Sira!

Mielőtt elolvasnád ezt a levelet, szeretném, ha tudnád, hogy
imádlak, és emléked velem lesz mindig, amíg élek. Mikor ezeket a
sorokat olvasod, én már messze járok, új útra keltem, és ugyan ez
minden vágyam, attól tartok, hogy pillanatnyilag nem lehetséges,
hogy neked és a gyermeknek, akit úgy sejtem, szíved alatt hordasz,
he​lye le​gyen ben​ne.
Szeretnék bocsánatot kérni azért, ahogy az utóbbi időben
viselkedtem, hogy nem gondoskodtam rólad; bízom benne, hogy
megérted, a bizonytalanság, amelyet a Pitman Akadémiák
válaszának késlekedése okozott, arra sarkallt, hogy más utakat
keressek, melyekben több a jövőre nyíló lehetőség. Sokféle út
felvetődött, és egyet választottam; lenyűgöző és egyszersmind
ígéretes kalandról van szó, azonban testestül-lelkestül ennek kell
szentelnem magam, és ezért a mostani körülmények között nem
mér​le​gel​he​tem, hogy te il​lesz-e bele.
Nincs afelől a legcsekélyebb kétségem sem, hogy az a terv,
amibe ma belefogok, teljes siker lesz, de pillanatnyilag kezdeti
állapotában tetemes befektetést kíván, amely túlszárnyalja
pénzügyi kereteimet, éppen ezért, bizalmadat megelőlegezve
kölcsönvettem a pénzt és az apád ékszereit, hogy ki tudjam
egyenlíteni a kezdetben felmerülő költségeket. Remélem, egy nap
vissza tudok adni mindent, amit most kölcsönként magammal
viszek, hogy majd az évek múltával továbbadhasd utódaidnak,
ahogy apád tette veled. Bízom abban is, hogy anyád
áldozatkészségének és kitartásának emléke, ahogy felnevelt,
éle​ted el​kö​vet​ke​ző sza​ka​szá​ban erőt ad majd.
Visz​lát, éle​tem. Örök​ké a tiéd
Ram​iro

U. I. Azt tanácsolom, hogy hagyd el Tangert a lehető

leggyorsabban; nem jó hely ez egyedülálló nőknek, és még
kevésbé a te állapotodban. Attól tartok, hogy lesznek néhányon,
akiknek érdekükben áll, hogy rám találjanak, és ha engem nem
lelnek, akkor lehetséges, hogy a te nyomodba erednek majd.
Amikor elhagyod a szállót, igyekezz azt diszkréten tenni és kevés
csomaggal: ugyan mindenképpen rajta leszek, de mivel igen
sürgősen kell távoznom, nem tudom, hogy lesz-e alkalmam
kiegyenlíteni az utóbbi hónapok számláját, és nem tudnám
megbocsátani magamnak, ha ez téged valamiképp kellemetlenül
érin​te​ne.
 Nem emlékszem, hogy mire gondoltam. Fejemben érintetlenül
őrzöm a jelenet képét: a felforgatott szoba, az üres szekrény, a
nyitott ablakon beáramló, vakító fény és alakom a vetetlen ágyon,
egyik kezemben a levél, másikban a frissen megerősített
terhességem, miközben a halántékomon sűrű verítékcseppek
gyöngyöznek. Azonban a fejemen átfutó gondolatok vagy soha nem
léteztek, vagy nem hagytak nyomot, mert nem tudtam többé felidézni
őket. Azt viszont biztosan tudom, hogy úgy láttam neki a munkának,
mint egy éppen bekapcsolt gép, mely sietős mozdulatokkal tesz-vesz,
de töprengésre és érzelemkifejezésre képtelen. A levél tartalma
ellenére, és ugyan már messze járt, Ramiro továbbra is
meghatározta cselekedeteim ritmusát, és én nem tettem mást, csak
engedelmeskedtem. Kinyitottam egy bőröndöt, és két marokra
dobáltam bele, ami a kezembe akadt, anélkül hogy megálltam volna
végiggondolni, mit lenne érdemes magammal vinni, és mi maradhat
hátra. Néhány ruha, egy hajkefe, egykét blúz és pár már lejárt képes
újság, egy adag fehérnemű, rosszul párosított cipők, két
kosztümkabát a hozzájuk tartozó szoknyák nélkül és három szoknya
kabát nélkül, az íróasztalon hagyott, szétszórt papírok, fürdőszobai
flakonok, egy törülköző. Amikor a ruhadarabok és egyéb holmik
egyvelege megtöltötte a bőrönd minden zugát, akkor lezártam, és
ma​gam mö​gött be​csap​va az aj​tót el​in​dul​tam.
A déli jövés-menésben, az ebédlőből ki- és beáramló
szállóvendégek, a hangoskodó pincérek, az egymást keresztező
lépések között és a számomra érthetetlen nyelvek hangzavarában
látszólag senki nem vette észre távozásom. Csak Hamid, a
gyerekképű, de már nem gyerek kifutófiú lépett hozzám készségesen,
hogy átvegye a csomagom. Egy szó nélkül visszautasítottam, és
kiléptem a szállóból. Megindultam, lépésem nem volt se határozott,
se erőtlen, se az ellenkezője, nem volt a leghalványabb
elképzelésem se, hogy merre tartsak, és nem is izgatott. Emlékszem,
hogy végigmentem a rue de Portugál lejtőjén, fejemben él a Kinti
Piac árusoktól, állatoktól, kiáltásoktól és dzsellabáktól nyüzsgő
képe. Céltalan bolyongtam, és gyakran kellett félrehúzódnom a
falhoz egy-egy gépkocsi tülkölését vagy egy áruját szaladva cipelő
ma r o kkó i balak, balak figyelmeztetését hallva. Zaklatott
kóborlásom során jártam az angol temető, a katolikus templom
mellett, végigmentem a Siagin és a Marina utcán, érintettem a Nagy
Mecsetet. Mintha örökkön, meghatározhatatlan ideig gyalogoltam
volna, nem éreztem se fáradtságot, nem érzékeltem semmit, idegen
erő mozgatott, hajtotta előre a lábam, mintha más testhez tartoztak
volna, nem az enyémhez. Sokkal tovább is gyalogolhattam volna:
órákig, éjszakákon át, talán heteken, éveken, hosszú éveken
keresztül, a világ végéig. De nem tettem, mert a Cuesta de la Playa
utcában, amikor kísérteiként vonultam végig a Spanyol Iskolák előtt,
meg​állt mel​let​tem egy taxi.
– Szeretné, ha elvinném valahova, ma​de​mo​i​sel​le? – kérdezte a
so​főr spa​nyol és fran​cia ke​ve​rék​nyel​ven.
Azt hiszem, bólintottam. A bőrönd miatt azt hihette, hogy utazni
ké​szü​lök.
– A ki​kö​tő​be, a vas​út​hoz, vagy busz​ra száll?
– Igen.
– Igen, mi​cso​da?
– Igen.
– Igen, busz​ra száll?
Intettem, hogy igen, mindegy volt, hogy busz vagy vonat, hajó vagy
a szakadék mélye. Ramiro elhagyott, és nem volt hová mennem, így
aztán bárhova is jutok, éppoly rossz lesz az egyik, mint a másik.
Vagy még rosszabb.
 6
Egy hang próbált ébresztgetni, és végtelen erőfeszítéssel sikerült
kinyitni a szemem. Két alakot láttam derengeni magam mellett,
eleinte homályosan, aztán élesen. Egyikük egy ősz hajú férfi volt,
elmosódott arca ismerősnek rémlett. A másik sziluett egy apácát
takart makulátlan tiszta fityulában. Próbáltam rájönni, hol vagyok, de
csak magas mennyezetet láttam a fejem felett, két oldalon ágyakat a
terjengő gyógyszerszagban és az ablakokon beömlő napfényben.
Végre rájöttem, hogy kórházban vagyok. Az első elsuttogott
sza​vak​ra ma is em​lék​szem.
– Haza aka​rok men​ni.
– És hol van a haza, lá​nyom?
– Mad​rid​ban.
Úgy tetszett, a két alak gyors pillantást vált. Az apáca megfogta a
ke​zem, és lá​gyan meg​szo​rí​tot​ta.
– Azt hi​szem, az egye​lő​re nem le​het​sé​ges.
– Mi​ért nem? – kér​dez​tem.
A férfi válaszolt: – A Gibraltári-szoroson felfüggesztették a
köz​le​ke​dést. Ha​di​ál​la​po​tot hir​det​tek.
Nem értettem, hogy ez mit jelent, alig jutottak el a szavak a
fülemig, visszahullottam a gyengeség és a végtelen álom mély
kútjába, és napokig nem ébredtem fel belőle. Amikor végre
magamhoz tértem, még egy ideig a kórházban kellett maradnom. A
tetuani polgári kórházban töltött hetek mozdulatlanságra kárhoztatva
arra szolgáltak, hogy valamiféle rendet tegyek az érzelmeimben, és
hogy mérlegeljem, milyen következményei lehetnek az elmúlt
hónapok eseményeinek. Ez azonban már csak a vége felé volt így, az
utolsó napokban, mert eleinte, délelőtt és délután, hajnalban, az
engem nem érintő látogatási időben és ételosztáskor, amit képtelen
voltam megkóstolni, csak egyetlen dolgot tettem: sírtam. Nem
gondolkodtam, nem töprengtem, még csak nem is emlékeztem. Csak
sír​tam.
Néhány nap múlva, mire minden könnyem elzokogtam, és már nem
maradt bennem több sírás, ágyamhoz sorjáztak milliméter pontos
ritmusban az emlékek. Szinte láttam, ahogy ostromolnak, egyenként
lépve be a kórházépület hatalmas, fénnyel teli csarnokába. Élő,
önálló, kisebb-nagyobb emlékek, akik egymás után léptek közel és
ugrottak a matracra, felmásztak a testemen, hogy aztán a fülemen, a
körmöm alatt, a pórusaimon át behatoljanak az agyamba, és
kegyetlenül gyötörjék képekkel és pillanatokkal, melyeket
szándékom szerint soha többet nem akartam felidézni. És mikor az
emlékek csapata még folyamatosan özönlött hozzám, de jelenlétük
már nem volt olyan harsány, hideg kegyetlenséggel, mint a himlő,
kezdett felkúszni rajtam a szükség, hogy mindennek a mélyére
tekintsek, hogy megtaláljam életem utolsó nyolc hónapjában minden
egyes történés okát és indokát. Ez az időszak volt a legrosszabb, a
legkeményebb, a legviharosabb. A legfájdalmasabb is. És ha nem is
tudnám kiszámítani, mennyi ideig tartott, azt tudom teljes
biz​ton​ság​gal, hogy egy vá​rat​lan lá​to​ga​tás zár​ta le vé​gül.
Eddig napjaim gyermekágyas nők, irgalmas nővérek és fehérre
festett fémágyak között teltek. Néha megjelent egy orvos fehér
köpenye, és meghatározott időben bejött a többi beteg családja,
suttogva beszélgettek, dédelgették az újszülötteket, és vigasztalták
azokat, akik mint én, félúton elmaradtak. Ebben a városban egy
lelket sem ismertem, soha senki nem jött meglátogatni, és nem is
vártam soha senkit. Az sem volt teljesen világos számomra, hogy én
magam mit keresek ezen az idegen helyen, csak valami zavaros
emlékem maradt idekerülésem körülményeiről. Sűrű
bizonytalanságban úszó, fehér folt foglalta el emlékeztemben azt a
helyet, ahol az engem ide vezető, ésszerű indokoknak kellett volna
lenniük. Azokon a napokon csak a zavaros gondolatokkal kevert
emlékek kísértek, az apácák tapintatos jelenléte, és a félig sóvárgó,
fé​lig fé​lel​mes vágy, hogy mi​nél előbb vissza​tér​hes​sek Mad​rid​ba.
Egy reggel azonban magányom váratlanul megtört. Virtudes nővér
kerek, fehér alakja mögött megjelent az a férfiarc, aki néhány nappal
az​előtt el​ej​tett egy-két szót a há​bo​rút il​le​tő​en.
– Látogatót hoztam, lányom – jelentette az apáca. Kedvesen
éneklő hangjából könnyű aggodalmat éreztem kiütközni. Amikor a
jö​ve​vény be​mu​tat​ko​zott, ér​tet​tem meg, mi​ért.
– Claudio Vázquez rendőrkapitány, asszonyom – mondta az
is​me​ret​len kö​szö​nés he​lyett. – Vagy kis​asszony?
Haja szinte teljesen fehér volt, ruganyos termetét világos nyári
öltöny fedte, napbarnított arcában sötét, eleven tekintet villant. Még
mindig erőtlenség vert le, és nem tudtam eldönteni, hogy egy fiatalos
tartású, érett férfit látok, vagy egy korán megőszült fiatalembert.
Mindenesetre ez nem volt most érdekes, sokkal sürgetőbb volt a
kérdés, hogy megtudjam, mit akar tőlem. Virtudes nővér a fal mellett
álló székre mutatott, és ő lendületesen ágyam jobb széléhez emelte.
Kalapját a lábához tette, és leült. Kedves, de tekintélyt parancsoló
mo​sollyal je​lez​te az apá​cá​nak, hogy jobb sze​ret​né, ha el​vo​nul​na.
A kórterem széles ablakain csak úgy ömlött be a fény. Mögöttük a
kert pálma- és eukaliptuszfáit ringatta a szél ragyogó, kék éggel a
háttérben, tanúsítva, hogy gyönyörű, nyári nap virradt mindenkire,
akinek nem kellett azt kórházi ágyban tölteni egy rendőrkapitány
társaságában. A gondosan kifeszített, makulátlan fehér lepedőkkel
fedett ágyak két oldalamon, szinte mindegyik, üresen álltak. Amikor
a nővér kivonult bosszankodását palástolva, hogy nem lehet a
találkozó tanúja, csak a rendőrkapitány és én maradtunk a
kórteremben, néhány távolabb fekvő alak és egy fiatal apáca
társaságában, aki csendben mosta fel a padlót valamivel arrébb. Én
alig bírtam felülni, a lepedő mellemig takart, szabadon hagyva
csupasz, egyre soványabb karom, csontos vállam és a fejem.
Hajamat egyik oldalon összefontam, arcom beesett volt,
ha​mu​szür​ke, meg​tört, ki​me​rült.
– A nővér azt mondta, hogy már jobban van, így hát beszélnünk
kell, rend​ben?
Csak bólintással jeleztem beleegyezésem, sejtelmem sem volt,
hogy ez a férfi miről akar tárgyalni velem, nem volt róla
tudomásom, hogy a reményvesztettség és a zavarodottság sérti a
törvényt. A rendőrkapitány kisalakú jegyzettömböt vett elő zakója
zsebéből, és tanulmányozni kezdte. Valószínűleg nemrég futotta át,
mert nem kellett lapoznia, hogy megtalálja, csak rápillantott az első
lapra, és ott volt az orra előtt minden feljegyzés, amire látszólag
szük​sé​ge le​he​tett.
– Lássuk csak, először felteszek néhány kérdést, válaszoljon
egyszerűen igennel vagy nemmel. Ön Sira Quiroga Martin, született
Mad​rid​ban, 1911. jú​ni​us 25-én, így van?
Udvariasan beszélt, de ettől még hangja határozottan csengett,
vallatóan. Állapotom miatt némi engedékenység lágyította a
találkozó hivatalos hangnemét, de nem fedte el teljesen. Egy
bic​cen​tés​sel meg​erő​sí​tet​tem sze​mé​lyes ada​ta​im hi​te​les​sé​gét.
– És Te​tu​an​ba jú​li​us 15-én ér​ke​zett Tan​ger​ből.
Újabb bó​lin​tás.
– Tangerben március 23-tól kezdve a Continental Szállóban
la​kott.
Újabb meg​erő​sí​tés.
– Önnel tartózkodott – pillantott újra a jegyzeteibe – Ramiro
Ar​ri​bas Qu​e​rol, szü​le​tett Vi​to​ri​á​ban 1901. ok​tó​ber 23-án.
Megint bólintottam, de most lesütött szemmel. Először hallottam a
nevét annyi idő után. Vázquez rendőrkapitányt látszólag nem
zavarta, hogy belőlem kifutott az erő, vagy talán igen, de nem akarta,
hogy észrevegyem, akárhogy is volt, folytatta a kihallgatást,
tu​do​mást sem véve róla, mi​ként érint en​gem.
– És a Continental Szállóban önök ketten egy kifizetetlen számlát
hagy​tak há​rom​ezer-hét​száz​nyolc​van​ki​lenc fran​cia frank ér​ték​ben.
Nem válaszoltam. Csak elfordítottam a fejem a pillantását
ke​rül​ve.
– Néz​zen a sze​mem​be! – mond​ta.
Nem en​ge​del​mes​ked​tem.
– Nézzen a szemembe! – ismételte. Hangja semlegesen csengett,
nem volt türelmetlenebb, mint elsőre, se kedvesebb, se
követelődzőbb. Egyszerűen ugyanolyan volt. Nyugodtan várt egy-két
percig, amíg végre megadtam magam, és ránéztem. De nem
válaszoltam. Újrafogalmazta a kérdést anélkül, hogy kijött volna a
sod​rá​ból.
– Van róla tudomása, hogy a Continental Szállóban kifizetetlen
számlát hagytak háromezer-hétszáznyolcvankilenc francia frank
ér​ték​ben?
– Azt hiszem, igen – rebegtem alig hallhatóan. Elkaptam róla a
te​kin​te​tem, és el​for​dí​tot​tam a fe​jem. Sír​va fa​kad​tam.
– Néz​zen a sze​mem​be! – szó​lí​tott fel har​mad​szor​ra is.
Várt egy kicsit, amíg rá nem ébredt, hogy ez alkalommal már nem
volt bennem meg sem a szándék vagy az erő vagy a szükséges
bátorság, hogy a szemébe nézzek. Hallottam, hogy feláll a székről,
megkerüli az ágy végét, és a másik oldalról lép mellém. Leült a
szomszéd ágyra, amit meredten néztem, teste megtörte a lepedő sima
vo​na​lát. Mé​lyen a sze​mem​be né​zett.
– Segíteni próbálok, asszonyom. Vagy kisasszony, nekem mindegy
– jelentette ki határozottan. – Nyakig ül egy rémes ügyben, habár
világos előttem, hogy nem saját jószántából. Azt hiszem, tudom,
hogyan történt, de szükségem van az együttműködésére. Ha ön nem
se​gít ne​kem, ak​kor én sem fo​gok tud​ni se​gí​te​ni ön​nek. Érti?
Nagy erő​fe​szí​tés​sel ki​nyög​tem egy igent.
– Nagy​sze​rű, ak​kor hagy​ja abba a sí​rást, és vág​junk bele.
Letöröltem a könnyeim a lepedő csücskével. A rendőrkapitány
hagyott nekem egy szűk percet. Ahogy érezte, hogy a sírás csillapult,
lel​ki​is​me​re​te​sen foly​tat​ta fel​ada​tát.
– Ké​szen áll?
– Ké​szen – sut​tog​tam.
– Nézze, a Continental Szálló vezetése azzal vádolja, hogy nem
fizettek ki egy igen magasra rúgó számlát, és ez még nem minden. A
helyzet, sajnos, sokkal bonyolultabb. Megtudtuk, hogy a Hispano-
Olivetti cég feljelentést nyújtott be ön ellen csalásért huszonnégy-
ezer-nyolc​száz​ki​lenc​ven pe​se​ta ér​ték​ben.
– De hát én…
Egy legyintéssel félbeszakította mentegetőzésem, volt még a
tar​so​lyá​ban kö​zöl​ni​va​ló.
– És körözés van érvényben ön ellen egy madridi magánlakásból
szár​ma​zó, nagy ér​té​kű ék​szer el​tu​laj​do​ní​tá​sa mi​att.
– De hát, de hát, hát…
A hallottak hatására megbénult minden gondolatom, és
meggátolta, hogy szavaim mondatokká rendeződjenek. A
rend​őr​ka​pi​tány lát​va fel​in​du​lá​so​mat pró​bált meg​nyug​tat​ni.
– Tudom, tudom. Csillapodjék, ne erőltesse meg magát.
Elolvastam minden papírt, amit a bőröndben magával hozott, és a
segítségükkel össze tudtam rakni körülbelül az eseményeket.
Megtaláltam az írást, amit hátrahagyott a férje, vagy a barátja vagy a
szeretője, vagy akárki is legyen ez a bizonyos Arribas, és olvastam
az ékszerek adományozását bizonyító, az ön javára szóló igazolást is,
valamint a levelet, ami tanúsítja, hogy az ékszerek előző tulajdonosa
tu​laj​don​kép​pen az ön édes​ap​ja volt.
Nem emlékeztem, hogy magammal hoztam volna azokat a
papírokat, nem tudtam, hogy mi lett a sorsuk, mióta Ramiro elrakta
őket, ha az én holmijaim közé kerültek, minden bizonnyal csak azért
történhetett, mert induláskor öntudatlan felmarkoltam őket a
hotelszobában. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor felfogtam,
hogy ez le​het meg​vál​tá​som kul​csa.
– Be​szél​jen vele, ké​rem, be​szél​jen az apám​mal – kö​nyö​rög​tem.
– Mad​rid​ban él, a neve Gon​za​lo Al​va​ra​do, Her​mo​sil​la utca 19.
– Nem áll módunkban értesíteni. Pocsék az összeköttetés
Madriddal. A főváros teljesen felfordult, rengeteg ember tűnt el,
sokakat letartóztattak, mások elmenekültek, vagy úton vannak,
bujkálnak, vagy halottak. Ráadásul az ön esete még összetettebb,
mert a feljelentést Alvarado fia tette, Enrique, ha jól emlékszem a
nevére, az ön féltestvére, nem? Enrique Alvarado, igen – erősítette
meg, miután belenézett a jegyzeteibe. – Úgy néz ki, hogy egy cseléd
értesítette néhány hónapja, hogy ön ott járt, és igen felindultan
távozott néhány csomaggal megrakva; feltételezik, hogy abban
voltak az ékszerek, és hogy valószínűleg az idősebb Alvarado
zsarolás áldozata lett, vagy más módon került sor a kifosztására.
Egyszóval, ez egy nagyon csúnya ügy, ugyan ezek a papírok, úgy
tet​szik, fel​men​tik önt a vá​dak alól.
Zakója külső zsebéből előhúzta a dokumentumokat, melyeket apám
né​hány hó​nap​pal ez​előtt adott át lá​to​ga​tá​som​kor.
– Szerencséje, hogy Arribas nem vitte magával az ékszerekkel és a
pénzzel egyetemben, feltehetőleg azért, mert gyanúba keverhette
volna. El kellett volna tüntetnie, hogy minden oldalról biztosítsa
magát, de mivel annyira sietett, hogy olajra lépjen, nem tette.
Köszönje neki, mert egyelőre csak ez menti meg a börtöntől – tette
hozzá gúnyosan. Aztán behunyta a szemét egy pillanatra, mintha
szerette volna visszaszívni utolsó szavait. – Bocsásson meg, nem
akartam megsérteni, gondolom, nincs olyan hangulatban, hogy
bár​mit meg​kö​szön​jön an​nak a fic​kó​nak, aki így el​bánt ön​nel.
Nem válaszoltam a bocsánatkérésére, de hebegve tettem fel a
kér​dést.
– Most hol van?
– Arribas? Nem tudjuk teljes bizonyossággal. Lehet, hogy
Brazíliában, vagy talán Buenos Airesben. Az is meglehet, hogy
Monte-videóban. Egy argentin zászló alatt hajózó óceánjáróra szállt,
de sok kikötőben kiszállhatott. Minden jel arra vall, hogy három
másik fickó társaságában utazott, egy orosz, egy lengyel és egy olasz
alak​kal.
– És nem fogják körözni? Semmit nem tesznek, hogy a nyomára
akad​ja​nak, és el​fog​ják?
– Attól tartok, hogy nem. Alig tudunk mit felhozni ellene, csupán
csak egy önnel közös, kifizetetlen számlát. Hacsak nem akarja ön
feljelenteni az ellopott ékszerek és a pénz miatt, de ha őszinte
akarok lenni, nem hiszem, hogy érdemes lenne. Igaz, hogy minden az
öné volt, de az eredetük némileg homályos, és önt éppen emiatt
jelentették fel. Röviden, azt hiszem, aligha fogjuk megtudni a
tartózkodási helyét, ezek a fickók nagyon ravaszak, igen dörzsöltek,
és tudják, hogyan kell köddé válni, és újjászületni két nap alatt a
földteke bármely másik pontján olyan alakban, amiről sejtelmünk
sem le​het.
– De hát új életet akartunk kezdeni, vállalkozásba fogni, csak az
ér​te​sí​tés​re vár​tunk – he​beg​tem.
– Az írógépekre gondol? – kérdezte, és újabb borítékot vett elő a
zsebéből. – Nem tehették volna, nem volt rá jogosultságuk. A
Pitman Akadémiák tulajdonosait Argentínában egy cseppet sem
érdekelte kiterjeszteni vállalkozásuk az Atlanti-óceán másik
partjára, és erről küldtek is értesítést áprilisban. – Észrevette, hogy
ér​tet​len​ség ült ki az ar​com​ra. – Ar​ri​bas nem szólt róla, ugye?
Felidéztem napi látogatásomat a szálló recepcióján, tele
reménykedéssel, sóvárogva, hogy megérkezzen végre az a levél, ami,
úgy hittem, meg fogja változtatni az életünk, és ami már hónapok óta
Ramirónál volt, anélkül hogy valaha is közölte volna velem. A
mentségek, amit felhoztam védelmére, egyszerre semmivé
foszlottak, füstté lettek. Fogyatkozó erőmmel kapaszkodtam az
utol​só re​mény​ség​be, ami még ma​radt.
– De hát ő sze​re​tett…
A rendőrkapitány elmosolyodott egy csepp keserűséggel, amibe
va​la​mi rész​vét​hez ha​son​ló ve​gyült.
– Ezt mondja mindegyik, akit ilyen fából faragtak. Figyeljen rám,
kisasszony, ne áltassa magát, az olyan fickók, mint Arribas csak
saját magukat szeretik. Lehetnek kedvesek, és tűnhetnek
nagylelkűnek, általában elbűvölök, de ha üt az igazság órája, akkor
csak a saját bőrük mentik, és ahogy beborul felettük az ég, lelépnek,
mint akit puskából lőttek ki, és átgázolnak mindenen, ha szükséges,
csak hazugságon ne kapják őket. Ez alkalommal ön látta kárát,
balszerencse, bizony az. Nem kétlem, hogy szerette önt, de egy szép
nap valami jobbat kínált a sors, és maga puszta teherré vált, amit már
nem állt érdekében tovább hurcolni. Ezért hagyta el, ne törje rajta
tovább a fejét. Nem a maga hibája volt, de aligha tehetünk többet,
hogy jó​vá​te​gyük a hely​re​hoz​ha​tat​lant.
Nem akartam mélyebben vájkálni benne, mennyire volt őszinte
Ram​iro sze​rel​me, túl​sá​go​san fáj​dal​mas lett vol​na szá​mom​ra.
– És a Hispano-Olivetti ügye? Mit gondolnak, mi közöm van
ne​kem eh​hez az egész​hez?
Mélyen beszívta a levegőt, és erőteljesen kifújta, mintha
fel​ké​szül​ne, hogy va​la​mi szá​má​ra igen kel​le​met​len do​log​ba fog​jon.
– Ez az ügy még zavarosabb, ha lehet. Egyelőre nem áll
rendelkezésünkre semmilyen hitelt érdemlő bizonyíték, ami
felmentené önt, de én személyesen úgy sejtem, hogy a férje, vagy
barátja, vagy akárki is ez az Arribas, megint kijátszotta önt. A
történések hivatalos változata az, hogy ön cégtulajdonosként felvett
nagy mennyi​sé​gű író​gé​pet, me​lyek soha nem let​tek ki​fi​zet​ve.
– Az ő ötlete volt, hogy céget alapítson a nevemre, de én nem
tud​tam… nem tud​hat​tam… én nem…
– Hát el is hiszem önnek, hogy nem tudta, mit ügyködött önt
használva fedezéknek. Elmondom, hogy sejtésem szerint mi történt
valójában, a hivatalos változatot már hallotta. Javítson ki, ha
té​ved​nék: ön édes​ap​já​tól ék​sze​re​ket és pénzt ka​pott. így van?
Bó​lin​tot​tam.
– És aztán Arribas felajánlotta, hogy céget jegyeztet be az ön
nevére, és megőrzi a pénzt és az ékszereket a vállalat
pán​cél​szek​ré​nyé​ben, ahol dol​go​zott. Igaz?
Megint bó​lin​tot​tam.
– Nos, ezt nem tette meg. Vagy pontosabban megtette, de nem úgy,
mint saját nevére szóló letétet. Az ön pénzével a saját cége számára
vásárlást bonyolított le, azt színlelve, hogy egy import-export
vállalat megbízását hajtotta végre, aminek a nevét most
megmondom, Quiroga írógépek, amelyben ön tulajdonosként
szerepelt. Pontosan fizetett az ön pénzével, és a Hispano-Olivetti
semmit sem sejtett: újabb megrendelés, nagy és jól intézett, és kész.
Arribas pedig szépen továbbadta az írógépeket, hogyan és kinek, azt
nem tudom. Eddig minden rendben lett volna a Hispano-Olivetti
szempontjából a könyvelést illetően, és meglehetősen sikeres volt
Arribas számára is, aki anélkül, hogy egy fillért is befektetett volna a
saját tőkéjéből, remek üzletet csinált saját magának. Na most,
néhány hét múlva újabb nagy megrendelést kezdeményezett az ön
nevében, amelyet ezúttal még készségesebben teljesítettek. Ez a
megrendelés nem lett azonnal kiegyenlítve, csak az első részlet
átutalása érkezett meg, de mivel ön már jól fizető ügyfélként
szerepelt, senki nem gyanakodott, azt gondolták, hogy a fennmaradó
összeg megfelelő módon lesz kiegyenlítve a megszabott feltételek
mellett. A gond az, hogy ez az utalás nem érkezett meg soha: Arribas
megint eladta az árut, felvette a hasznot, és lelépett önnel és az ön
gyakorlatilag érintetlen tőkéjével együtt, és hozzá még jókora
summával, amit az újraeladásból és az elmaradt fizetésből
kanyarított ki magának. Nagyszerű trükk, igen uraim, de valaki
gyaníthatott valamit, mert ha jól értem, akkor Madridot némileg
kap​kod​va hagy​ták el. Így van?
A hirtelen fényben eszembe jutott, mikor hazaértem Salesas téri
otthonunkba azon a márciusi reggelen, Ramiro ideges hevessége,
ahogy a ruhát rángatta elő a szekrényből, és dobálta a bőröndbe,
ahogy sürgetett, hogy segítsek, egy percet sem veszítve. Fejemben
ezek a képek kavarogtak, amikor megerősítettem a rendőrkapitány
fel​te​vé​sét. Ő foly​tat​ta.
– Így aztán végül Arribas nem csak a pénzére tette rá a kezét,
hanem arra használta önt, hogy még nagyobb hasznot hajtson saját
ma​gá​nak. Na​gyon élel​mes fic​kó, két​ség sem fér hoz​zá.
Megint könnyek gyűl​tek a sze​mem​be.
– Ugyan hagyja már. Ne kezdjen el sírni, tegye meg ezt a
szívességet nekem. Nem érdemes zokogni, az csak eső után
köpönyeg. Nézze, valójában mindez a legrosszabb pillanatban
tör​tént, a leg​na​gyobb fel​for​du​lás​ban.
Nyeltem egy nagyot, sikerült uralkodnom magamon, és elértem,
hogy tud​jak a be​szél​ge​tés​re fi​gyel​ni.
– És mi van a há​bo​rú​val, amit a múlt​kor em​lí​tett?
– Még nem lehet tudni, hogy mindez hova vezet, egyelőre a
helyzet hihetetlenül összetett. Fél Spanyolország a felkelők kezén
van, a másik fele hű maradt a kormányhoz. Rettenetes a zűrzavar,
félrevezető a tájékoztatás, nincsenek hírek, egyszóval kész
ka​taszt​ró​fa.
– És itt? Itt hogy áll​nak a dol​gok?
– Most viszonylag nyugalom van, egy-két hete sokkal nagyobb volt
a forrongás. Itt kezdődött az egész. Vagy nem tudja? Innen indult a
felkelés, innen Marokkóból indult el Franco tábornok, és itt
mozgósították a csapatokat. Volt bombázás is az első napokban, a
felkelésre válaszul a köztársasági légierő megtámadta a Főbiztosi
Hivatalt, de balszerencséjükre eltévesztették a célpontot, és az egyik
Fokker számos polgári sebesültet okozott, néhány arab gyerek
halálát, és lerombolt egy mecsetet, ennek köszönhetően a
muzulmánok ellenük irányuló támadásnak értelmezték, és
automatikusan a felkelők mellé álltak. Ugyanakkor a köztársaság
számos védelmezőjét, a felkelés ellenzőit letartóztatták vagy
kivégezték, az európai börtön dugig van, és az El Mogotén
valamiféle fogolytábort emeltek. Végül a Sania Ramel repülőtér
elestével, ehhez a kórházhoz közel, a kormány minden védőbástyája
leomlott a Protektorátusban, így hát most egész Észak-Afrika a
katonai felkelők ellenőrzése alatt áll, és a helyzet többé-kevésbé
nyu​godt. A ke​mény me​net most a fél​szi​ge​ten zaj​lik.
Bal keze hüvelyk- és mutatóujjával megdörzsölte a szemét, aztán
szép lassan felemelte a tenyerét, végighúzta a szemöldökén,
homlokán, haján, feje tetején és a tarkóján, egészen a nyakáig.
Hal​kan dünnyög​te mint​egy ön​ma​gá​nak.
– Hogy len​ne en​nek az egész​nek vége már, a fe​né​be…
Én riasztottam fel gondolataiból, de képtelen voltam még egy
perc​re el​tűr​ni a bi​zony​ta​lan​sá​got.
– De én azért el tu​dok majd utaz​ni, vagy nem?
Alkalmatlankodó kérdésem visszarántotta a valóságba. A rideg
va​ló​ság​ba.
– Nem. Semmiképp sem. Nem fog tudni sehova sem elutazni, és
még kevésbé Madridba. Ott még áll a köztársaság kormánya, a nép
tá​mo​gat​ja, és arra ké​szül​nek, hogy ki​tar​ta​nak a vég​ső​kig.
– De nekem vissza kell mennem – ragaszkodtam hozzá erőtlenül. –
Ott van az édes​anyám, az ott​ho​nom…
Türelmetlenségét féken tartva fordult hozzám megint.
Önfejűségem egyre jobban bosszantotta, ugyan igyekezett nem
bántani egészségi állapotomra való tekintettel. Eltérő körülmények
kö​zött va​ló​szí​nű​leg nem mu​ta​tott vol​na irán​tam ennyi kí​mé​le​tet.
– Nézze, én nem tudhatom, hogy maga melyik lábára sánta, hogy a
kormánnyal érez, vagy a felkelőkkel. – Hangja újból szigorúan
csengett, egy pillanatnyi elernyedés után azonnal visszanyerte erejét,
valószínűleg az elmúlt napok ólmos fáradtsága és a feszültség ütött
ki rajta egy percre. – Ha igazán őszinte akarok lenni, azok után, amit
az elmúlt hetekben végig kellett csinálnom, az ön álláspontja a
legkevésbé sem érdekel, sőt, nem is szeretném megtudni. Én csak a
munkámat végzem, és azon vagyok, hogy a politikai kérdéseket
mellőzzem, vannak elegen sajnos, akik csak ezzel törődnek. A sors
iró​ni​á​ja azon​ban, hogy a sze​ren​cse már megint ön mel​lé sze​gő​dött, ha
nehezére is esik elhinni. Itt Tetuanban, a felkelés gyújtópontjában
teljes biztonságban lesz, mert rajtam kívül senki az égvilágon nem
fog az ön törvényes ügyeivel foglalkozni, amelyek, higgye el, eléggé
zavarosak. Csak éppen annyira, hogy rendes körülmények között jó
idő​re rács mögé ju​tas​sák önt.
Próbáltam tiltakozni rémülten és pánikba esve. Nem hagyta, egy
kéz​moz​du​lat​tal le​fé​kez​te in​du​la​ta​i​mat, és foly​tat​ta a mon​dan​dó​ját.
– Feltételezem, hogy Madridban fel fogják függeszteni a
rendőrségi eljárások nagy részét, minden nem politikai színezetű és
nem nagy horderejű bírósági pert. Ami ott a nyakukba zuhant, azzal
nem hinném, hogy bárki is fél Marokkón át kívánná üldözni egy
írógépforgalmazó cég vélt megkárosítóját és a feltételezett tolvajt,
aki saját bátyja feljelentése szerint ellopta apja vagyonát. Akár csak
néhány héttel ezelőtt ez közepesen komoly ügynek számított volna,
azonban most jelentéktelen história ahhoz képest, ami a fővárost
fe​nye​ge​ti.
– És ak​kor mi lesz? – kér​dez​tem el​bi​zony​ta​la​nod​va.
– Akkor az lesz, hogy ön meg se fog moccanni, a legszerényebb
kísérletet sem teszi, hogy elhagyja Tetuant, és elkövet mindent, hogy
ezentúl a legapróbb gondot se okozza nekem. Az én feladatom, hogy
biztosítsam a felügyeletet és a közbiztonságot a Protektorátus
területén, és nem hinném, hogy ön súlyos veszélyt jelent erre nézve.
De mivel sose lehet tudni, nem akarom szem elől veszíteni. Úgyhogy
itt fog szépen maradni egy ideig, és azon lesz, hogy semmilyen bajba
ne keveredjen. És ezt most ne jó tanácsként vagy javaslatként
értelmezze, mert ez szabályos parancs. Szokatlan jellegű
letartóztatás ez, nem vetem börtönbe, nem kötelezem házi őrizetre,
így viszonylagos mozgásszabadságot élvezhet. Azonban kimondottan
megvonom öntől a jogot, hogy a várost elhagyhassa az én előzetes
en​ge​dé​lyem nél​kül. Vi​lá​gos?
– Meddig? – kérdeztem anélkül, hogy bólintottam volna a
kérdésére. A merő gondolat, hogy bizonytalan időre egyedül
maradjak az idegen városban, szememben a lehető legrosszabb
ki​lá​tás​nak tűnt.
– Amíg nem rendeződik a helyzet Spanyolországban, és majd
meglátjuk, hogyan oldódnak meg a dolgok. Akkor majd azt is
meglátom, mit tehetek önért, pillanatnyilag se időm, se lehetőségem
az ön ügyeivel foglalkozni. Az egyetlen sürgős elintéznivaló,
ren​dez​ni tar​to​zá​sát a tan​ge​ri szál​ló​val.
– De nekem nincs miből fizetnem ezt az összeget… –
ma​gya​ráz​kod​tam a sí​rás ha​tá​rán megint.
– Tudom, kívül-belül átvizsgáltam a csomagját, és néhány begyűrt
ruhadarabon és egy-két papíron kívül megállapítottam, hogy nem
hozott magával semmi mást. Azonban, egyelőre ön az egyetlen
felelős, aki a kezünkben van, és ebben az esetben éppúgy nyakig
hibás, mint Arribas. Ebből következik, hogy az ő távollétében önnek
kell eleget tenni ennek a keresetnek. És ez alól, attól tartok, nem
fogom tudni felmenteni, mert Tangerben tudják, hogy már
meg​ta​lál​tam, és a tar​tóz​ko​dá​si he​lye tö​ké​le​te​sen is​mert.
– De hát Ramiro magával vitte minden pénzem… –
ma​kacs​kod​tam sí​rás​tól el​csuk​ló han​gon.
– Ezt is tudom, és a fenébe, hagyja már végre abba a sírást!
Levelében maga Arribas magyaráz meg mindent, saját szavaival
mondja el, micsoda gazember, és hogy szántszándékkal hagyta
cserben, egyetlen fillér nélkül, miután ellopta minden vagyonát. És
egy terhességet cipelve, amit azonnal el is vesztett, ahogy leszállt a
busz​ról, és be​tet​te a lá​bát Te​tu​an​ba.
Az arcomra kiülő értetlenség könnyel, fájdalommal és
csalódottsággal keveredve arra késztette, hogy rákérdezzen: – Hát
nem emlékszik? Én vártam ott. Figyelmeztetés érkezett a tangeri
csendőrségről, hogy nemsokára érkezik. Állítólag a hotel egyik
kifutófiúja értesítette a szállodavezetőt az ön sietős távozásáról, úgy
látta, hogy ön meglehetősen felindult állapotban van, és leadta a
vészjelzést. Ekkor fedezték fel, hogy a visszatérés szándéka nélkül
hagyták el a szobájukat. Mivel igen jelentős összeggel tartoztak,
értesítették a rendőrséget, megtalálták a taxist, aki kivitte a La
Valenciana buszállomásra, és kiderítették, hogy onnan ide tart.
Rendes körülmények között valamelyik emberem küldtem volna
önért, de amilyen felfordult ez a világ az utóbbi időben, szeretek
mindent magam felügyelni, hogy megspóroljak néhány kellemetlen
meglepetést, ezért úgy határoztam, hogy személyesen megyek ki.
Alig​hogy le​szállt a busz​ról, a kar​ja​im​ba ájult, én ma​gam hoz​tam ide.
Fejemben lassanként alakot öltött néhány elmosódott emlékkép. A
fojtogató meleg az autóbuszban, amit valóban mindenki La Valen-
cianának hívott. A mindet betöltő hangzavar, a csirkeketrecek, a
veríték és a testek kipárolgása, az utasok, arabok és spanyolok
fuvarozta csomagok. Ragadós nedvesség a két combom közt.
Végtelen gyengeség, mikor Tetuanba érve leszállók, a rémület, hogy
valami meleg folyadék csurog végig a lábszáramon. A sűrű, fekete
csík, amit magam mögött húztam, ahogy lábam az új város aszfaltját
érte, egy férfihang a karimás kalap árnyékában rejtőző arc felől.
„Sira Quiroga? Rendőrség. Jöjjön velem, kérem.” Abban a
pillanatban iszonyatos bágyadtság vett erőt rajtam, éreztem, hogy a
fejem elsötétül, és kifut a lábam alól a talaj. Elvesztettem az
eszméletem, és most hetekkel később előttem állt megint az az arc,
akiről még mindig nem tudtam, hogy hóhérom lesz-e, vagy
meg​men​tőm.
– Virtudes nővér vállalta, hogy beszámol állapota alakulásáról.
Napok óta szerettem volna beszélni önnel, de egészen mostanáig
megtagadták a látogatást. Azt mondták, hogy vészes
vérszegénységben szenved, és néhány más dologban is.
Mindenesetre úgy látom, hogy már jobban van, ezért engedélyezték,
hogy ma meg​lá​to​gas​sam, és pár nap múl​va tá​voz​hat a kór​ház​ból.
– És hova fogok menni? – Szorongásom éppoly végtelenre nőtt,
mint félelmem. Képtelennek éreztem magam, hogy egyedül nézzek
szembe az ismeretlen valósággal. Soha semmit nem csináltam
segítség nélkül, mindig volt valaki, aki ügyelte lépteimet: anyám,
Ignacio, Ramiro. Tehetetlennek, alkalmatlannak tartottam magam,
hogy egyedül álljak az élet és a kihívások elé. Képtelen voltam
túlélni egy határozottan vezető kéz vagy fej nélkül, ami dönt
helyettem. Valakinek a közelsége nélkül, akiben megbízhatok, akitől
függ​he​tek.
– Hát, éppen azon vagyok – mondta –, hogy helyet találjak
magának, ne higgye, hogy könnyű, ahogy a dolgok állnak.
Mindenesetre szeretnék még egy-két dolgot megtudni a történetéről,
ami eddig elkerülte a figyelmem, éppen ezért, ha úgy érzi, van hozzá
elég ereje, akkor szeretném holnap is felkeresni, hogy ön foglalja
össze, mi is történt pontosan, hátha van olyan részlet, amely segíthet
megoldani ezt a bonyodalmat, amit köszönhet a férjének,
ba​rát​já​nak…
– Vagy akárki is legyen ez a szélhámos – fejeztem be a mondatát
egy erőt​len, de ke​se​rű​en gu​nyo​ros gri​masszal.
– Há​za​sok? – kér​dez​te.
Meg​ráz​tam a fe​jem.
– Jobban járt vele – jelentette ki kereken. Aztán az órájára
pillantott. – Nos, nem szeretném kifárasztani – mondta és felállt –,
azt hiszem, ennyi elég volt mára. Holnap visszajövök, nem tudom,
pon​to​san hány​kor, ha lesz egy kis időm, nya​kig ülünk a mun​ká​ban.
Utána néztem, miközben a kórterem kijárata felé tartott sietős
léptekkel, ruganyosán és határozottan, mint aki nincs ahhoz szokva,
hogy vesztegesse az idejét. Előbb vagy utóbb, ha egyszer
felépültem, ki kell derítenem, hogy ez az ember tényleg bízik-e az
ártatlanságomban, vagy csak meg akart szabadulni a súlyos tehertől,
ami személyemben zuhant a nyakába a lehető legalkalmatlanabb
pillanatban. De akkor nem tudtam ezen törni a fejem: kimerült
voltam és megfélemlített, és egyetlen vágyam az volt, hogy mély
álom​ba zu​han​jak, meg​fe​led​kez​ve min​den​ről.
Vázquez rendőrkapitány visszajött másnap este, hét vagy talán
nyolc körül, amikor a forróság már nem volt olyan heves, és szűrt
fény világított. Ahogy láttam belépni a kórterem másik végén nyíló
ajtón, feltámaszkodtam a könyökömre, és nagy erőfeszítéssel, szinte
vonszolva magam, feltápászkodtam. Ugyanabban a székben foglalt
helyet, mint előző nap. Nem is köszöntem neki. Csak
megköszörültem a torkom, felkészítettem a hangom, és belekezdtem,
hogy el​me​sél​jek min​dent, amit hal​la​ni akart.
 7
A második találkozó don Claudióval egy augusztus végi pénteken
történt. Hétfő késő délelőtt értem jött, mert talált egy helyet, ahol
megszállhatok, és személyesen akart gondoskodni a kíséretemről és
az újabb költözésről. Más körülmények között ez a látszólag
lovagias viselkedés eltérő magyarázatot is kaphatott volna, de akkor
se ő, se én nem kételkedtünk benne, hogy irántam tanúsított
érdeklődése annak az elintézendő személynek szól, akit ez esetben
jobb volt biztonságos helyen tudni, további bonyodalmakat
meg​elő​zen​dő.
Mikor megérkezett, már felöltözve talált. Egymástól elütő
darabokban, amelyekből ki is fogytam, hajam szigorú kontyba
fésülve, a már bevetett ágy szélén kucorogva. Lábamnál fekvő
bőröndöm a hajótörés nyomorúságos roncsaival tele, csontos kezem
ölemben összekulcsolva pihent, minden erőmmel azon voltam, hogy
erőt gyűjtsék. Sikertelenül. Közeledtére próbáltam felállni, de ő csak
intett, hogy maradjak ülve. Lehuppant a szemben lévő ágy szélére, és
azt mond​ta: – Vár​jon egy per​cet. Be​szél​nünk kell.
Néhány pillanatig csak nézett szemembe fúrva sötét pillantását.
Ekkora már rájöttem, hogy nem volt sem őszülő fiatal, sem fiatalos
öreg, hanem negyven és ötven közötti férfi, modora jól nevelt,
mun​ká​já​ban so​kat lá​tott, jó ki​ál​lá​sú, lel​ke kény​sze​rű​en meg​edző​dött a
mindenféle gazemberekkel való munkában. Olyan ember, akivel
sem​mi​képp nem len​ne jó, ha bár​mi gon​dom akad​na.
– Nézze, általában nem ezt az eljárást szoktuk követni a rendőr-
kapitányságon, a pillanatnyi állapotokra való tekintettel önnel most
kivételt teszek, de azt akarom, hogy egészen világos legyen a
számára, mi az ön valós helyzete. Meglehet, személy szerint azt
hiszem, hogy ön nem több, mint egy gazember jóhiszemű áldozata, de
ezeket az ügyeket bírónak kell hatályon kívül helyeznie, nem nekem.
Azonban, ahogy a dolgok állnak a mostani felfordulásban, attól
tartok, hogy a tárgyalás elképzelhetetlen. És nem sokat nyernék vele,
ha isten tudja meddig tartanánk őrizetben, egy cella mélyén. Ezért,
ahogy azt már mondtam, szabadon fogom hagyni, de vigyázat,
ellenőrzés alatt áll, és csak megszorításokkal mozoghat. És hogy
elejét vegyem a kísértéseknek, nem adom vissza az útlevelét.
Továbbá, azzal a feltétellel maradhat szabadlábon, hogy amint
teljesen felépül, utánanéz, hogy tudná eltartani magát, és
összespórolni annyit, hogy kiegyenlítse a tartozását a Continental
felé. Az ön nevében egy év haladékot kértem, hogy kifizesse a
számlát, és elfogadták, úgyhogy most aztán összekaphatja magát, és
ha kell, akár a föld alól is előkerítse ezt a pénzt, de tiszta
ügy​le​tek​kel, csak sem​mi ügyes​ke​dés. Meg​ér​tet​te?
– Igen, uram – he​beg​tem.
– És nehogy csalódnom kelljen önben. Meg se próbáljon
kijátszani, és nehogy arra kényszerítsen, hogy a nyomába eredjek,
mert ha kihúzza a gyufát, akkor működésbe hozom a gépezetet,
felteszem az első hajóra Spanyolország felé, amelyikre tudom, és hét
évet fognak a nyakába sózni a Quinones női börtönben, mielőtt még
ész​be kap​na. Vi​lá​gos?
A baljós fenyegetésre nem tudtam összefüggően válaszolni, csak
bólintottam. Felállt, és én néhány másodperccel később követtem. O
fürgén pattant fel, ruganyosán, én hihetetlen erőfeszítéssel
kény​sze​rí​tet​tem a tes​tem, hogy kö​ves​sem a moz​gá​sát.
– Akkor indulhatunk – zárta le a beszélgetést. – Hagyja csak, majd
én viszem a bőröndjét, annyi élet se pislákol önben, hogy az
árnyékát maga után húzza. A gépkocsim az ajtó előtt áll, búcsúzzon
el az apácáktól, köszönje meg, hogy ilyen jól bántak önnel, és
gye​rünk.
Végigsuhantunk a kocsival Tetuanon, és most először fel tudtam
mérni részben a várost, amely bizonytalan ideig a lakhelyem lesz. A
Polgári Kórház a külvárosban volt, és szép lassan gurultunk befelé.
Ahogy beljebb haladtunk, egyre sűrűbb lett a járókelők tömege. Az
utcák tele voltak ezen a déli órán. Alig jártak még gépkocsik, és a
rendőrkapitány kénytelen volt szakadatlan dudálni, hogy utat törjön
az ezer irányba komótosan lépegető gyalogosok között. Férfiak
világos lenvászon öltönyben és panamakalapban, futkározó rövid-
nadrágos lurkók és spanyol asszonyok karjukon zöldségekkel rakott
bevásárlókosárral. Turbános muzulmánok csíkos dzsellabában és
arab asszonyok terjedelmes lepedőkbe bugyolálva, melyből csak a
szemük és a lábfejük látszott ki. Egyenruhás katonák és lányok
virágos nyári ruhában, baromfi között játszadozó, mezítlábas arab
gyerekek. Különböző hangok, arab és spanyol mondatok, szavak
keveredtek a rendőrkapitánynak szóló köszönésekkel, mikor
felismerték a kocsiját. Nehéz volt elhinni, hogy ebből a miliőből
támadt alig néhány hete, amiről már akkor sejteni lehetett, hogy
pol​gár​há​bo​rú lesz.
Egész úton nem szóltunk egymáshoz, a helyváltoztatás célja nem
kellemes séta volt, hanem egy intézkedés szigorú teljesítése, amely
szükségesnek találta, hogy engem egyik helyről másikba helyezzen.
Alkalmanként azonban, ha a rendőrkapitány úgy érezte, hogy ami a
szemem elé bukkan, talán idegennek vagy újdonságnak tűnik
számomra, állával odabökött, és mereven előretekintve szűkszavú
leírást adott róla. Emlékszem, így mondta, „Asszonyok Rifből”, egy
csapat marokkói nőre mutatva, akik hosszú, csíkos szoknyát viseltek
és hatalmas szalmakalapot, melyről színes bojtok csüngtek alá. A
szűkös tíz vagy tizenöt perc, amíg az út tartott, elég volt magamba
szívni a formákat, felfedezni a színeket és megtanulni néhány alak
nevét, akikkel életemnek ebben az új szakaszában nap mint nap
együtt kell majd élnem. A Főbiztosi Hivatal épülete, a kaktuszfüge, a
kalifa palotája, a vízhordó csacsik, az arab negyed, a Dersa- és a
Gor​gu​es-hegy, a ba​ka​li​tók, az arab ve​gyes​bol​tok, a men​ta.
Az Espana téren szálltunk ki a kocsiból, egy-két arab kölyök
rohant felénk repülve, hogy átvegyék a csomagom, és a
rendőrkapitány hagyta. Befordultunk a La Luneta utcába, a zsidó
negyed és az arab óváros határán. La Luneta lett az első utcám
Tetuanban: szűk, zajos, girbegurba és zsibongó, emberekkel,
bárokkal, kávézókkal és tömött bazárokkal zsúfolt, ahol minden
kapható volt. Egy kapuhoz értünk, beléptünk, és felmentünk a
lép​csőn. A rend​őr​ka​pi​tány be​csön​ge​tett az első eme​le​ten.
– Jó napot, Candelaria. Itt hozom a megbízást, amit már várt. -A
kövér, vörösbe öltözött asszonyság orra előtt, aki ajtót nyitott,
kí​sé​rőm egy fej​moz​du​lat​tal bö​kött fe​lém.
– De hát miféle megbízás ez, drága biztos uram? – feleselt az
vissza csípőre tett kézzel, öblösen kacagva. Majd félreállt, hogy
beengedjen. A lakás napfényes volt, szerénységében is ragyogó,
ugyan ízlése némileg közönséges. Az asszony látszólag természetes
könnyedséggel viselkedett, de azért sejteni lehetett, hogy a rendőr
lá​to​ga​tá​sa erős nyug​ta​lan​ság​gal töl​töt​te el.
– Különleges megbízás. Tőlem – tette világossá Vázquez,
miközben a bőröndöt a kis előtérben hagyta a Szent Szívet ábrázoló
naptár alatt. – Egy időre szállást kell nyújtania a kisasszonynak, és
egyelőre egy krajcár fizetség nélkül, majd kiegyenlítik a számlát
ma​guk kö​zött, ahogy a kis​asszony mun​kát ta​lál.
– Hogyisne! Hisz dugig tele a ház, az isten szerelmére! Naponta
vagy fél tu​cat em​ber ál​lít be, akit nincs hova te​gyek!
Nyilvánvalóan hazudott. A barna asszonyság füllentett, és a
rend​őr​ka​pi​tány tisz​tá​ban volt vele.
– Nekem ne jöjjön a nyomorával, Candelaria, amit mondtam,
meg​mond​tam, el kell he​lyez​nie, és kész.
– De hát, don Claudio, a felkelés óta tömegestül érkeznek a
szál​lás​ke​re​sők! Már mat​ra​co​kat kel​lett a pad​ló​ra ten​nem!
– Sok a hadoválásból, Candelaria, hetek óta felfüggesztették a
közlekedést a Gibraltári-szoroson, és errefelé mostanában a madár
se jár. Akár tetszik, akár nem, el kell vállalnia, amit kérek, írja csak
a számlához, amin a maga tartozásai sorakoznak. És nemcsak
szállást kell adnia, hanem segítenie is kell. A kisasszony senkit sem
ismer Tangerben, és nagyon csúnya ügybe keveredett, úgyhogy
legjobb lesz, ha talál neki egy lyukat, ahol tud, mert mostantól
kezd​ve itt la​kik. Vi​lá​gos?
Candelaria a lelkesedés minden jele nélkül válaszolt: – Mint a
nap, biz​tos uram, olyan vi​lá​gos, mint a nap.
– Akkor ezennel biztonságba helyezem magánál. Ha bármi gond
merülne fel, tudja, hol talál. Egy cseppet sem örülök neki, hogy itt
kell maradnia, már megpróbálták rossz útra téríteni, és magától sem
fog sok jót ta​nul​ni, de hát mit van mit ten​ni…
Némi gúnnyal a hangjában, de látszólag ártatlanul az asszonyság a
sza​vá​ba vá​gott.
– Csak nem gya​nak​szik rám most is, don Cla​u​dio?
A rendőrkapitány nem hagyta becsapni magát az andalúz matróna
csip​ke​lő​dé​sé​től.
– Én min​dig min​den​ki​re gya​nak​szom, Can​de​la​ria, ezért fi​zet​nek.
– De ha olyan züllöttnek tart, akkor mi a szentséges úristennek
hoz​za ide ne​kem ezt a gyöngy​sze​met, drá​ga biz​tos uram?
– Mert, ahogy azt már mondtam, a dolgok mai állása szerint nincs
hova máshova vigyem, nehogy azt higgye már, hogy kedvemre
cselekszem. Mindenesetre ezentúl maga felelős érte, találjon ki
valamit, hogy megkeresse a betevőre valót, nem hiszem, hogy jó
ideig vissza tudna menni Spanyolországba, és pénzt kell keresnie,
mert van egy függőben lévő ügye, amit ki kell egyenlíteni. Hátha
eléri, hogy felvegyék eladónak valamelyik üzletbe vagy fodrászatba,
valami tisztességes helyre, azt magára bízom. És legyen olyan jó, ne
hívjon többet „drága biztos uramnak”, már szóltam érte vagy
ezer​szer.
Ekkor az asszonyság végigmért, mintha csak most vett volna
észre. Tetőtől talpig, sietve és érdektelenül, mintha csak felmérné,
mek​ko​ra súlyt sóz​tak ve​lem a nya​ká​ba.
Aztán visszafordult kísérőm felé, és beletörődve elfogadta a
megbízást, de ékesen hozzátette: – Megnyugodhat, don Claudio, majd
Candelaria gondoskodik mindenről. Meglátom, hova zsúfolom be, de
nyugodtan alhat, úgyis tudja, hogy olyan élete lesz énnálam, mint a
he​te​dik menny​or​szág​ban.
A panziótulajdonos égi ígéretei nem hangozhattak valami
meggyőzően a rendőrkapitány fülének, mivel szükségét érezte, hogy
kicsit jobban megszorongassa, mielőtt lezárja a tárgyalást ottlétem
feltételeiről. Némileg változtatva a hangnemen, mutatóujját az
orrához emelve még egyszer figyelmeztette, és ezúttal nem ismert
tré​fát.
– Legyen résen, Candelaria, legyen résen és nagyon vigyázzon,
mert nagyon zűrzavaros időket élünk, és nem akarok több gondot,
mint ami okvetlenül szükséges. És csak azt lássam meg, hogy
belekeveri őt is valamelyik sötét ügyletébe. Egy fikarcnyit nem
bízom egyikükben sem, úgyhogy egész közelről fogom figyelni
magukat. És ha egyszer tudomásomra jut valami gyanús mozgás,
akkor behurcolom mindkettőjüket a kapitányságra, és onnan ki nem
hoz​za ma​gu​kat az atya​úr​is​ten sem. Meg​ér​tet​ték?
Mind​ket​ten meg​szep​pent „igen, uram”-ot he​beg​tünk.
– Akkor rendben is volnánk, szedje össze magát, aztán amint tud,
néz​zen mun​ka után.
Búcsúzóul a szemembe nézett, és mintha egy percre
elbizonytalanodott volna, hogy kezet nyújtson-e, vagy sem. Végül
nem tette, és a találkozót négy szóba sűrített tanáccsal és egyben
ígérettel zárta: „Vigyázzon magára, még beszélünk.” Kilépett a
lakásból, és fürgén szaladt le a lépcsőn, miközben a kalapot
tenyerébe ragadva a fejébe nyomta. A küszöbön állva néztünk utána
némán, amíg el nem tűnt a szemünk elől, és már éppen indultunk be a
lakásba, amikor hallottuk, hogy a földszintre ér, és hangja
vissz​han​got vert a lép​cső​ház​ban.
– Mindkettőjüket sittre vágom, ha nem vigyáznak, és onnan ki nem
hoz​zák ma​gu​kat a cso​da​té​vő szen​tek sem!
– Hogy állna beléd a nyavalya, paraszt! – Ez volt Candelaria első
mondata, amint termetes hátsójával becsapta mögöttünk az ajtót.
Aztán rám nézett, és kedvetlenül elhúzta a száját, igyekezett
csillapítani zavarom. – Pokoli egy alak, az agyamra megy, nem
tudom, hogy csinálja, de semmi el nem kerüli a figyelmét, és rajtam a
sze​me egész ál​dott nap.
Olyan mélyet sóhajtott, hogy húsos keblei a magasba emelkedtek,
aztán lesüllyedtek, mintha két léggömböt rejtegetne a perkál-ruha
szo​rí​tá​sá​ban.
– Na, kerülj csak beljebb, virágszálam, a hátsó szobák egyike lesz
a tiéd. Atkozott felkelés, hogy mindent a feje tetejére állított, az
utcában csak a perpatvar folyik, a laktanyákban pedig a vér! Majd
meglátjuk, hamar vége lesz-e ennek a ribilliónak, és visszazökken-e
minden a régi kerékvágásba. Most elmegyek itthonról, mert van
néhány apróság, amit el kell rendeznem, te itt maradsz
berendezkedni, és ha visszajöttem ebédre, akkor majd szépen
min​dent el​me​sélsz ne​kem.
Aztán arabul egy barna kislány után kiáltott, aki alig volt tizenöt,
és a konyha felől érkezett futva, kezét egy rongyba törölgetve.
Nekiálltak, hogy kipakolják a limlomot, aztán ágyneműt cseréltek az
aprócska kamrában, ami attól az estétől kezdve hálószobám lesz.
Beköltöztem hát, anélkül hogy akár halvány sejtelmem lett volna
róla, mennyi ideig fog tartani ottlétem, és hogy jövőm folyama
mi​lyen me​der​ben höm​pö​lyög majd to​vább.
Candelaria Ballesteros, aki Tetuanban csak a seftes Candelaria
néven volt ismeretes, negyvenhét éves volt, és ahogy ő maga
felhívta rá a figyelmem, hétpróbás nőszemély. Özvegynek mondta
magát, de ő maga sem tudta, hogy a férje ténylegesen meghalt-e
számos spanyolországi útja egyikén, vagy az értesítés, amit hét éve
kapott Malagából a tüdőgyulladás okozta halálesetről, nem volt-e
puszta rászedés, amellyel az a szégyentelen úgy lépett le a színről,
hogy soha többet senki ne is keresse. Az andalúz földek
olajfaültetvényein dolgozó napszámosok nyomora elől menekülve, a
házaspár 1926-ban telepedett le a Protektorátusban, a Rifben zajló
háborút követően. Ettől kezdve nagy erővel fogtak a legkülönfélébb
üzletekbe, melyek szerencsecsillaga alig pislákolt, és ami szűkös
hasznot hajtottak, azt a férj fektette be, ahogy azt illik, harsány
mulatozásba, bordélyokba és néhány hatalmas pohár Fundador
konyakba. Nem született gyerekük, és mikor Francisco elpárolgott,
magára hagyta nejét, azok nélkül a spanyolországi kapcsolatok
nélkül, melyek segítségével tovább tudta volna folytatni a
csempészáruval való feketézést, így Candelaria elhatározta, hogy
házat bérel, és szerény panziót alakít ki benne. De azért továbbra is
szakadatlan igyekezett adni, venni, árulni, feke-tézni, csencselni és
seftelni mindennel, ami csak a keze közé került. Érme,
cigarettatárca, bélyeg, töltőtoll, harisnya, karóra, öngyújtó, valahol
fél​úton a ho​má​lyos szár​ma​zá​si és a ké​tes ren​del​te​té​si hely kö​zött.
A La Luneta utcai házban az arab óváros és a spanyol negyed
között szállást adott kivétel nélkül mindenkinek, aki bekopogtatott
fekvőhelyet keresve, többnyire olyan embereknek, akik híján voltak
minden vagyonnak, és még inkább a becsvágynak. Belőlük és
mindenből, ami a szeme elé került, megpróbált üzletet csinálni:
eladom neked, megveszem tőled, fizetek; tartozol nekem, tartozom
neked, most te fizetsz. Mindezt nagy körültekintéssel tette, mindig
óvatosan, mert a seftes Candelaria, amazon termete, zavaros
ügyletei és hetykesége mellett – amellyel látszólag a legelszántabb
alakot is le tudta hengerelni –, nem volt egy cseppet sem ostoba, és
tudta, hogy Vázquez rendőrkapitánnyal nagyon csínján kell bánni.
Belefér egy tréfa itt, egy kis gúnyolódás ott, de nehogy Vázquez
rajtakapja, amint áthágja a törvény megengedte határt, mert akkor
nem csak azt kobozza el, amit éppen a közelében talál, hanem,
Can​de​la​ria sa​ját sza​va​i​val élve, „ha egy​szer meg​lát​ja, hogy vaj van a
fü​lem mö​gött, ak​kor be​visz az őrs​re, és szí​jat ha​sít a há​tam​ból”.
A kedves, arab lányka segített berendezkednem. Együtt pakoltuk ki
kevéske holmimat, és drótfogasra aggattuk abban a
szekrénykezdeményben, ami csupán egy fadoboz volt egy függöny
gyanánt szolgáló darabka szövettel eltakarva. Ez a bútordarab, egy
csupasz körte és egy öreg kecskeszőr matracos ágy volt a helyiség
minden berendezése. Egy lejárt naptár fülemülés képpel, az El Siglo
borbélyüzlet figyelmessége, volt az egyetlen színfolt a fehérre
meszelt falon, melyet egyébként számos beázás foltja díszített. Az
egyik sarokban egy utazóláda állt, tetején néhány ritkán használt
eszköz sorakozott: egy szalmakosár, egy csorba mosdótál, két vagy
három éjjeliedény, melyekről helyenként lepattogzott a zománc, és
egy pár rozsdás drótkalitka. A kényelmet tekintve igen puritán
szobácska volt, már-már nyomorúságos, de tisztának látszott, és a
fekete szemű lány, miközben segített elrakni a csomó összevissza
begyűrt ruhadarabot, ami tulajdonom egészét képezte, lágy hangon
biztatott: – A kisasszony nem aggódik, Jamila mos, Jamila vasal a
kis​asszony ru​há​ja.
Erőnek még mindig igencsak híján voltam, és a túlzott iparkodás,
amivel behoztam a bőröndöt és kipakoltam a tartalmát, elég volt
hozzá, hogy kénytelen legyek támasz után nézni, elkerülendő az újabb
szédülést. Az ágy lábához ültem, becsuktam a szemem, és kezembe
temettem az arcom könyökömet a térdemre támasztva. Egykét perc
múlva visszanyertem az egyensúlyom, megint jelen voltam, és
észrevettem, hogy a fiatal Jamila továbbra is aggodalmasan figyel.
Körülnéztem. Köröttem a szoba sötét és szegényes, mint egy
egérlyuk, gyűrött ruhám a fogasokon lóg, a kibelezett bőrönd a
padlón hever. És a bizonytalanság ellenére, mely attól a naptól
kezdve szakadékként tátongott előttem, bizonyos
megkönnyebbüléssel gondoltam, hogy bármilyen rosszul is mennek a
dol​gok, leg​alább van egy lyuk, ahol meg​húz​ha​tom ma​gam.
Candelaria alig egy óra múlva ért haza. Valamivel előtte és utána
szivárogtak be a panzió soványka vendéglistáját alkotó lakók, akik itt
menedéket és ellátást kaptak. Az ügyfélkört egy
fodrászkellékügynök, egy postai hivatalnok, egy nyugdíjas tanító, két
már koros és mint a szárított hal, olyan összeaszott nővér jelentette,
valamint egy kövérkés özvegy a fiával, akit kis Paquitómnak hívott a
fiatalember öblösödő hangja és pelyhedző álla ellenére.
Mindannyian udvariasan köszöntöttek, amikor a tulajdonosnő
bemutatott, aztán csendben leültek az asztal köré, mindenki a neki
kijelölt helyre: Candelaria az asztalfőre, a többiek két oldalra. „Te a
másik végére”, utasított. Elkezdte kiosztani a ragut, és közben
szakadatlan hajtogatta, hogy felment az ára a húsnak, azonban az idén
remek a dinnyetermés. Senkihez sem intézte a szavait, és mégis úgy
tűnt, hogy semmi meg nem állítja ezt a lendületes szóáradatot,
jóllehet mondanivalója igen köznapi volt, az asztaltársak figyelme
pedig igen csekély. Egy hangot sem ejtve mindenki nekilátott
elpusztítani az ebédet, ritmikusan emelgetve az evőeszközt a
tányértól a szájukig. Nem hallatszott más, csak a tulajdonosnő
hangja, a kanalak csörrenése a porcelánon és a ragut nyeldeklő
torkok mormogása. Azonban Candelaria figyelme egy pillanatra
kihagyott, és ekkor megértettem a szüntelen fecsegés okát: amint rést
hagyott a szószátyár csevegésen – mivel Jamilát kellett az ebédlőbe
hívnia –, az egyik nővér azonnal kihasználta, hogy éket verjen bele,
és egyszerre megértettem, Candelaria miért ragaszkodott annyira
hozzá, hogy ő vigye a szót, a beszélgetést határozott kézzel
kor​má​nyoz​va.
– Azt beszélik, hogy elesett Badajoz. – A két érett nővér közül a
fiatalabb sem címezte szavait kimondottan senkinek, talán a vizes
korsónak, lehet hogy a sótartónak, az ecetesüvegnek vagy az Utol​só
va​cso​rát ábrázoló képnek, amely kissé csálén tekintett le a falról.
Hangja igyekezett közömbösen csengeni, mintha a napi
hőmérsékletről vagy a zöldborsó ízéről tett volna megjegyzést. De én
azonnal tudtam, hogy ez a közbeszúrás épp olyan ártatlan volt, mint
egy két​élű tőr.
– Micsoda balszerencse! Bizonyára sok drága ifjú áldozta életét a
Köztársaság törvényes kormányának védelmében. Mennyi eltékozolt
fiatal, életerős ember! És mennyi örömet tudtak volna szerezni egy
olyan kí​vá​na​tos asszony​nak, mint maga, Sag​ra​rio.
A maró gúnnyal teli válasz az ügynöktől származott, és a
férfitársaság többi tagja közt meglehetős visszhangot váltott ki
röhögés formájában. Ahogy Donã Herminia észrevette, hogy a
pomádé-vigéc elméssége kedvező fogadtatásra talált az ő kis
Paquitójánál is, akkora nyaklevest kevert le neki, hogy annak
kivörösödött a tarkója. Ekkor józan hangon az idős tanító sietett a fiú
segítségére. Tekintetét a tányérról fel sem emelve jelentette ki: – Ne
nevess, Paquito, azt mondják, hogy a nevetés kiszárítja az ember
agyát.
Alig fejezhette be a mondatot, mert a fiúcska anyja így vágott
vissza: – Na, éppen ezért kellett a hadseregnek fellázadni, hogy vége
legyen már a nagy nevetésnek, vidámságnak meg szabadosságnak,
ami a pusz​tu​lás felé so​dor​ta Spa​nyol​or​szá​got…
És mintha ekkor feloldották volna a tilalmat. A három férfi az
egyik oldalon, a három nő a másikon szinte egyszerre rikkantotta el
magát hat hangon ebben a baromfiólban, ahol senki nem hallgatott
meg senkit, és mindenki rekedtre kiabálta magát, sértéseket és
szidalmakat vágva egymás fejéhez. Züllött vörös, vén szentfazék,
Lucifer fattya, savanyú vénlány, elfajzott istentagadó, és még vagy
tucatnyi ócsárló jelző robbant a levegőben, kereszttűz alá véve a
szemben ülő asztaltársakat. Csak ketten hallgattunk, Paquito és
jómagam: én, mert még új voltam, se tudásom, se véleményem nem
volt a harc kimenetelét illetően, Paquito pedig valószínűleg
felpaprikázott anyja pofonjaitól tartott, aki ebben a percben
krumplival teli szájjal és olajtól maszatos állal utálatos
szabadkőművesnek és a sátán imádójának titulálta a tanítót. Az
asztal másik végén közben Candelaria egyik percről a másikra
indulatba jött, a harag csak még jobban megnövelte mellbőségét, és
arca, mely egy pillanattal előbb még barátságos volt, vörösödni
kezdett, és mikor már nem bírta visszafogni magát, hatalmasat vágott
ököllel az asztalra, olyan erővel, hogy a bor kiloccsant a
poharakból, a tányérok összeütődtek, és a térítőn habot vetett a
ki​folyt ra​gu​szósz. Hang​ja, mint a menny​dör​gés emel​ke​dett a má​sik fél
tu​cat fölé.
– Ha még egyszer valaki beszélni merészel erről a kurva
háborúról ezen a szent helyen, akkor az utcára rakom mindannyiukat,
a bő​rön​dö​ket meg az er​kély​ről bo​rí​tom ma​guk után!
Kénytelen-kelletlen, gyilkos pillantásokat lövellve, de mindenki
visszavonulót fújt, és nekiláttak, hogy bekanalazzák az első fogást,
nagy nehezen fojtva csak vissza dühüket. A második, a sült makréla
elfogyasztása már majdnem csendben telt, a desszertként felszolgált
görögdinnye rejtett némi veszélyt vörös húsa miatt, de a feszültség
nem robbant. Az ebéd nagyobb villongások nélkül ért véget, a
következő találkozóig csak a vacsorát kellett kivárnom.
Étvágygerjesztőül megint gúnyos tréfák és kétélű megjegyzések
szolgáltak, aztán a méregbe mártott nyilak, majd istenkáromlás
követte innen és keresztvetés onnan, végül fedezék nélkül kilőtt
sértések és repülő kenyér-galacsinok az ellenség szemébe célozva.
Záradékul pedig Candelaria azonnali kilakoltatással fenyegető
ordítása, mely minden vendéget érint, aki továbbra is ragaszkodik
hozzá, hogy csatatérré változtassa a térítőt. Megállapítottam tehát,
hogy ez volt a panzióban felszolgált három étkezés természetes
rendje minden áldott nap. A tulajdonosnő mégsem szabadult meg
soha egyetlen szállóvendégétől sem, annak ellenére, hogy
mindannyian ébren tartották a harci kedvet, élesen tartották a
nyelvük és a tekintetük, hogy könyörületet nem ismerve bármikor
tüzet nyithassanak az ellenséges táborra. A seftes Candelaria élete
nem úgy állt abban az időben, mikor szűkösen megyegetett csak a
bolt, hogy önként lemondjon arról, amit ezek az otthontalan és biztos
pont nélküli, szegény ördögök fizettek az ellátásért, szállásért és a
heti egyszer járó fürdésért. így hát a fenyegetések dacára ritka volt az
olyan nap, hogy az asztal egyik vagy másik feléről ne repültek volna
gyalázatos megjegyzések, olajbogyómagok, politikai kirohanások,
banánhéjak és a legforróbb pillanatokban néhány köpés vagy egy-két
vil​la. Maga a nagy élet zaj​lott itt házi ki​vi​tel​ben.
 8
Így teltek első napjaim a La Luneta utcai panzióban a többiekkel,
akikről soha nem tudtam meg többet, mint a keresztnevük, és csak
na​gyon fe​lü​le​te​sen an​nak okát, hogy mi​ért itt száll​tak meg. A ta​ní​tó és
a hivatalnok, két idősödő agglegény már régóta itt laktak; a nővérek
július közepe táján érkeztek Soriából egy rokon temetésére, de a
Gibraltári-szoros forgalmát lezárták, még mielőtt vissza tudtak
volna térni szülőföldjükre; valami hasonló történhetett a
fodrászkellékekkel kereskedő ügynökkel is, aki szintén akarata
ellenére ragadt a Protektorátusban a felkelés miatt. Az anya és fia
indítéka ennél valamivel homályosabbnak tűnt, ugyan mindenki azt
feltételezte, hogy egy viszonylag illékony férj és apa nyomában
járnak, aki egy szép reggelen lement a toledói Zocodover térre
dohányért, és úgy döntött, nem tér vissza többet otthonába. Szinte
napi csetepaté közepette éltem, miközben a valódi háború
könyörtelenül haladt előre a nyárban, melynek minden mozzanatát
milliméterről milliméterre követték ezek a helyüket vesztett, könnyen
dühbe guruló és rémült emberek, akikkel együtt éltem, lassan
megszokva a helyet és annak sajátos miliőjét, és egyre szorosabb
kapcsolatot kialakítva a panzió tulajdonosával, ami a vendégeket
nézve, azt gondoltam, vajmi kevés hasznot hajthatott Candelaria
kony​há​já​ra.
Keveset jártam el otthonról ezekben a napokban, mert nem volt
hova mennem, nem volt kit meglátogatnom. Általában egyedül
maradtam, vagy Jamilával vagy Candelariával, ha valamiért otthon
ragadt, ami nem történt meg sűrűn. Néha, mikor nem sietett
valahová, és nem is sürgött-forgott, ragaszkodott hozzá, hogy
elkísérjem, és együtt keressünk valami munkát számomra, mert aztán
meg fogsz itt nekem sárgulni, te lány, ha nem ér egy szemernyi
napfény sem, mondogatta. Néha képtelennek éreztem magam, hogy
elfogadjam a hívását, még híján voltam az erőnek, máskor azonban
beadtam a derekam, és ilyenkor mindenhova magával hurcolt, végig
az arab negyed sikátorainak ördögi labirintusán, és a spanyol
kerület merőleges, korszerű útjain, szép házak és jól öltözött lakók
közt. Minden boltban, aminek a tulajdonosát ismerte, érdeklődött,
hogy nem tudnának-e felvenni, vagy hogy ismernek-e valakit, akinél
van szabad állás egy olyan dolgos és éjjel-nappal dologra kész lány
számára, mint amilyen, feltételeztem, én vagyok. Nehéz idők jártak
azonban, és ugyan a lövések tőlünk messze dördültek, mindenkit
aggodalommal töltött el a harcok bizonytalan végkimenetele,
nyugtalankodtak a szülőföldjükön ragadt szeretteikért, vajon hol
lehetnek, hol tarthat a front, ki maradt életben, és kit ragadott el a
háború, és vajon mi vár még ránk. Ilyen körülmények között aligha
állt vol​na bár​ki ér​de​ké​ben, hogy bő​vít​se az üz​le​tét, vagy ép​pen újabb
alkalmazottat szerződtessen. És ugyan ezeket a sétákat egy pohár
arab teával szoktuk megfejelni, és egy adag nyárson sülttel az
Espana tér egyik kávézójában, minden kudarcba fulladt kísérlet csak
újabb lapáttal tett szorongásomra, és ugyan nem hangoztatta,
Candelariába újra meg újra belemart az aggodalom. Egészségi
állapotom olyan tempóban javult, mint a lelki, csigalassúsággal. Még
mindig csont és bőr voltam, és hullaszín arcom elütött környezetem
nyári nap barnította bőrétől. Érzékeim még mindig meg voltak
bénulva, a lelkem összetörve, akárcsak az első nap, olyan erővel
éreztem, hogy Ramiro cserbenhagyása kettéhasított. Hiányzott a
gyermek, akinek létezéséről csak néhány órán át volt tudomásom, és
felemésztett a gyötrelem, ha anyám sorsán töprengtem az ostrom alatt
álló Madridban. Továbbra is rémülettel töltött el a személyem
elleni két feljelentés és don Claudio figyelmeztetése, a puszta
gondolat is félelemmel töltött el, hogy nem tudom majd kiegyenlíteni
a függőben lévő számlát, és a lehetőség, hogy börtönben végzem.
Egyet​len tár​sam a fé​le​lem volt, és se​be​im ve​szet​tül sa​jog​tak.
Az őrült és elvakult szerelem egyik hatása, hogy eltompítja az
érzékeket, és az ember nem tudja felfogni, mi történik körülötte.
Tövig lenyesi az érzékenységet, a felfogóképességet. Arra
kényszerít, hogy csak egyetlen lényre összpontosíts, aki elszigetel a
világegyetem többi részétől, páncélba zár, és a valóság mellékessé
válik, mintha arcodtól kétarasznyira történne minden. Amikor
minden összedőlt, jöttem rá, hogy az a nyolc hónap, amit Ramiro
mellett töltöttem, olyan felfokozott időszak volt, hogy alig tartottam a
kapcsolatot másokkal. Csak ekkor tudtam felfogni magányom
nagyságát. Tangerben nem vettem a fáradtságot, hogy kapcsolatot
ápoljak bárkivel is, senki nem érdekelt Ramirón és az ő dolgain
kívül. Tetuanban azonban ő már nem volt velem, és vele együtt
hagyott el minden fogódzkodóm és viszonyítási pontom, éppen ezért
kellett megtanulnom egyedül élni, magamra gondolni és küzdeni,
hogy hiányának súlya egyre kevésbé legyen pusztító. Ahogy azt már a
Pitman Akadémiák prospektusa is megmondta: az élet ösvénye
hosszú és me​re​dek.
Vége lett az augusztusnak, és beköszöntött a szeptember, az egyre
rövidülő délutánokkal és hűvösebb reggelekkel. A napok szép
lassan teltek a mindig nyüzsgő La Lunetában. Az emberek ki-be
jártak a boltokba, kávézókba és bazárokba, jártak-keltek az utcán,
megálltak a kirakatok előtt, és ismerősökkel beszélgettek a sarkon.
Miközben őrtornyomból figyeltem a fény változását és e
fékezhetetlen ritmust, teljesen tisztában voltam vele, hogy egyre
sürgetőbbé válik bennem a szükséglet, hogy mozgásba lendüljek én
is, valami hasznos dologba fogjak, végre ne Candelaria nyakán
élősködjek, és kezdjem összerakni a pénzt tartozásom
meg​vál​tá​sá​hoz. Azon​ban nem tud​tam ki​ta​lál​ni, ho​gyan is ér​het​ném ezt
el, és hogy kiegyenlítsem valamelyest tétlenségem és nulla
hozzájárulásom a háztartás költségeihez, iparkodtam legalább részt
venni a házimunkában, hogy megkönnyítsem a dolguk, és hogy ne
tűnjek olyan semmirevaló tehernek, mint egy kiselejtezett
bútordarab. Krumplit pucoltam, megterítettem az asztalt, és
kiteregettem a ruhákat a tetőteraszon. Segítettem Jamilának port
törölgetni és üveget tisztítani, megtanultam tőle néhány szót arabul,
és élveztem, ha megajándékozott örökös mosolyával. Öntöztem a
cserepes növényeket, kiráztam a szőnyegeket, és igyekeztem
megtalálni az apróbb tennivalókat, amit előbb vagy utóbb valakinek
el kell majd végeznie. A hőmérséklet változásával harmóniában a
panzió is felkészült az őszre az én részvételemmel. Rendbe tettük az
ágyakat minden szobában, kicseréltük a huzatokat, beszedtük a nyári
takarókat, és lehoztuk a padlásról a téli paplanokat. Észrevettem,
hogy az ágynemű nagy része sürgős foltozásra szorul, így hát egy
nagy kosár huzattal az erkélyajtó mellé telepedtem, és nekiláttam
összevarrni a hasadásokat, megerősíteni a szegéseket és rendbe
ten​ni a ki​roj​to​so​dott sze​gé​lye​ket.
Ekkor valami teljesen váratlan dolog történt. Soha nem gondoltam
volna, hogy az érzés, megint tűt tartani az ujjaim közt, ekkora örömet
fog szerezni. Az érdes takarók és durva tapintású vászonlepedők oly
messze voltak Donã Manuela műhelyének selymeitől és
muszlinjaitól, és a hibák javítása fényévekre volt a finom öltésektől,
ami egykor feladatom volt Madrid előkelő asszonyainak ruháit
varrva. Candelaria szegényes ebédlője sem hasonlított Donã
Manuela szabóságához, sem az arab kislány alakja, sem a kötekedő
vendégek szüntelen jövés-menése nem emlékeztetett egykori
munkatársaimra és az előkelő ügyfélkörre. Viszont a csuklómozdulat
ugyanaz volt, és a tű megint szaladt a szemem előtt, ujjaim azon
buzgólkodtak, hogy pontosan öltsenek, ahogy azt tették éveken át, nap
mint nap egy másik helyen, más célok által vezérelve. A varrás olyan
örömteli elégedettséggel töltött el, hogy néhány órára boldogabb
időkbe repített vissza, és egy időre eloszlatta saját nyomorom ólmos
sú​lyát. Mint​ha ha​za​ér​tem vol​na.
Beesteledett, és már alig pislákolt valami kis fény, mire
Candelaria hazaért szokásos körútjáról. Ott talált egy halom frissen
fol​to​zott ágy​ne​mű kö​ze​pén, ke​zem​ben az utol​só előt​ti tö​rül​kö​ző​vel.
– Na, ne mondd, lá​nyom, hogy tudsz varr​ni!
Válaszom e szokatlan köszönésre hosszú idő óta először volt
igenlő, szinte győzedelmes mosoly. A gazdasszony pedig
megkönnyebbülve, hogy végre valami hasznát látja ennek a
koloncnak, amit személyem jelentett, magával vitt a hálószobájába,
és ne​ki​lá​tott, hogy az ágy​ra do​bál​ja szek​ré​nye tar​tal​mát.
– Ezt a ruhát ereszd le egy kicsit, a kabátnak fordítsd ki a nyakát, a
blúz​nak tedd rend​be a var​rá​sát, a szok​nyá​ból meg en​ged​jél ki egy-két
ujjnyit csípőnél, az utóbbi időben felszedtem néhány kilót, és
egy​sze​rű​en nem tu​dom be​le​pré​sel​ni ma​gam.
Meg sem állt, amíg nem feküdt egy nagy halom öreg ruhadarab a
karomban, hogy el se fért szinte. Egy délelőtt alatt megoldottam
elhordott ruhatárának hibáit. Candelaria hatékonyságommal
elégedetten és elszánva, hogy teljességében méri fel a bennem rejlő
lehetőségeket, aznap délután egy háromnegyedes kabátra való vég
hal​szál​ka​min​tás che​vi​o​ttel ál​lí​tott be.
– Angol gyapjú. Gibraltárból hoztuk, mielőtt még kitört volna a
dá​ri​dó, hi​he​tet​le​nül ne​héz​zé vált tú​lad​ni raj​ta. Bele mersz vág​ni?
– Szerezzen nekem egy jó ollót, két méter bélésanyagot, fél tucat
teknőspáncél gombot és egy spulni barna cérnát. Most azonnal
le​ve​szem a mé​re​te​ket, és hol​nap reg​gel​re már kész is van.
Hitvány eszközeimmel és az ebédlőasztalt használva a különböző
műveletekhez, vacsorára már az első próbára kész volt a
megrendelés. Reggeli előtt elkészültem vele teljesen. Alighogy
kinyitotta a szemét, még csipásan, hajhálóval a kontyán Candelaria
felkapta a hálóingre a kabátot, és hitetlenkedve csodálta a hatást a
tükörben. A válltömés hibátlanul illeszkedett termetére, a hajtókák
tökéletes szimmetriában nyíltak két oldalra, jótékonyan álcázva
hatalmas mellbőségét. A fazont széles öv tette kecsessé, a jól
eltalált szabásnak hála, az anyag esése elrejtette kancára
emlékeztetően széles csípőjét. A kabátujj széles, elegáns hajtásai
zárták le művem Candelaria karján. Az eredmény nem lehetett volna
kielégítőbb. Megnézte magát szemből, oldalról, hátulról és félig
elfordulva. Egyszer, még egyszer, most begombolva, aztán
kigombolva, felhúzott gallérral, lehajtott gallérral. Bőbeszédűségét
visszafogva, művem pontos felbecsülésére összpontosított. Megint
szem​ből, az​tán ol​dal​ról. És vé​gül az íté​let.
– Anyám ne sirass… De hát, hogy a fenébe nem szóltál eddig, te
lány, hogy ilyen ke​zed van?
Két új szoknya, három blúz, egy ingruha, néhány kosztüm, egy
kabát és egy téli pongyola kerültek szépen egyenként a szekrény
vállfáira aszerint, hogy Candelaria milyen újabb és újabb darab
szövetre tett szert az utcán, a lehető legkisebb költségbe verve
ma​gát.
– Kínai selyem, tapogasd csak meg, no, tapogasd meg. Két
amerikai öngyújtót húzott ki belőlem a lenti bazár boltosa, hogy
csapna bele a szapora fosás. Még jó, hogy volt nálam tavalyról
kettő, mert a gazember már csak hassani pénzt akart elfogadni. Az a
pletyka járja, hogy a köztársaság pénzét bevonják, és be lehet majd
cserélni a nacionalisták bankóira, micsoda esztelenség! – mesélte
feldühödve, miközben kinyitotta a csomagot, és néhány méter
láng​szín anya​got te​rí​tett elém.
A következő útjáról egy fél vég gabardint hozott magával – a
legjobb fajta, fiam, a legfájintosabb. Másnap egy darabka
gyöngyházfényű atlaszselyem érkezett a hozzátartozó mesébe
csomagolva beszerzése kalandos körülményeiről, megfűszerezve a
vásárt csináló zsidó édesanyját emlegető, kevéssé tiszteletteljes
meg​jegy​zé​sek​kel.
Maradék vékony gyapjúszövet, karamellszín, egy kiszabott vég
alpaka, hét arasz imprimé szatén – így csereügyletek és seftelés
útján mintegy tucat szövetre tettünk szert, amit én szabtam ki és
varrtam meg, Candelaria pedig felpróbálta a készterméket, és
dicsérte. így ment, amíg ki nem fogyott az ötletekből, hogyan tegyen
szert újabb szövetekre, vagy amíg azt nem gondolta, hogy most már
szépen ki van stafírozva a ruhatára, vagy amíg el nem határozta, hogy
most már ide​je más fel​ada​tok​nak szen​tel​nie ma​gát.
– Amit eddig varrtál, azzal kiegyenlítetted a felém való tartozásod
a mai nappal bezárólag – jelentette ki. És anélkül, hogy egy
pillanatot is engedett volna, hogy ízlelgessem a megkönnyebbülést,
folytatta: – Most pedig beszéljünk a jövőről. Nagyon tehetséges
vagy, fiam, és ezt nem szabad elvesztegetni, és legkevésbé most,
mikor olyan égető szükséged van néhány vaskos köteg bankóra, hogy
ki​másszál eb​ből a csá​vá​ból, ami​ben nya​kig ülsz még min​dig. Azt már
magad is láthattad, hogy valami jó állást találni hihetetlenül nehéz,
ezért az a meglátásom, hogy a legjobban azt teszed, ha házalni
kezdesz a varrással. De ahogy a dolgok ma állnak, nem hiszem, hogy
az emberek csak úgy egyszerűen kitárják neked az otthonukat. Saját
helyet kell keresned, saját szabászatot nyitni, és még így sem lesz
könnyű ügy​fe​le​ket ta​lál​ni. Ezt ala​po​san vé​gig kell gon​dol​nunk.
A seftes Candelaria ismert Tetuanban mindenkit, aki él és mozog,
de hogy felmérje, hogyan állnak a dolgok a varrást illetően, és az
ügyet alaposan górcső alá vegye, kellett néhány kört futnia,
megmozgatni a kapcsolatait mindenfelé, és higgadtan becsülni fel az
anyagköltséget. Néhány nappal azután, hogy ez az ötlet kipattant a
fejéből, már száz százalékosan megbízható áttekintés volt a
kezünkben. Megtudtam, hogy két-három már bejáratott, tekintélyes
divatszabóság működik a városban, amihez a magas rangú katonák,
néhány jó nevű orvos és vastag tárcájú üzletemberek feleségei és
lányai járnak. Egy fokkal lejjebb áll négy-öt megbízható női szabó,
akik utcai ruhát, vasárnapi kabátot készítenek a közigazgatásban
dolgozó legjobban fizetett alkalmazottak családanyái számára. És
végül egy maroknyi jelentéktelen varrónő, akik házról házra jártak,
perkálpongyolát szabtak, vagy megöröklött darabokat igazítottak át,
felhajtották, amit kell, és megfoltozták a zokni sarkán tátongó lyukat.
A kilátás nem volt az eszményi: erős versenyre kellett számítanom,
valahogy mégis ki kellett ókumlálnom, hogyan nyissak rést a piacon,
ahol be​sur​ran​ha​tok.
Habár, ahogy háziasszonyom állította, a szabászmesterség egyik
képviselője sem volt minden szempontból lenyűgöző, de nagy
részük számomra ismerős, szinte családi kört alkotott ügyfeleivel, és
nem lett volna helyes lebecsülni őket: egy varrónő, ha jól dolgozik,
ké​pes sí​rig tar​tó hű​sé​get ki​har​col​ni meg​ren​de​lő​i​től.
A gondolat, hogy újra dolgozni kezdjek, ellentmondásos
érzelmeket keltett bennem. Egyrészt újra reménnyel kecsegtetett, amit
réges-rég nem éreztem. Ez volt a legjobb, ami történhetett velem,
hiszen így majd pénzt keresek, és eltartom magam, képes leszek
megadni a tartozásom olyasmivel foglalkozva, amit szeretek, és
amiről tudom, hogy jól csinálom. Másrészt azonban, ha az érme
másik oldalát néztem, a szorongás és a bizonytalanság sötét
éjszakaként borult rám. Hogy saját üzletet nyithassak, legyen az
nagyon szerény és igen kicsi, kezdő tőkére volt szükségem, ami nem
állt a birtokomban, kapcsolatokra, amivel nem rendelkeztem, és
sokkal több szerencsére, mint amit az élet az utóbbi időben kimért
nekem. Nem lesz könnyű feladat egyszerű varrónőként helyet
har​col​ni ki ma​gam​nak, és ha hű​sé​ges ügy​fe​le​ket aka​rok el​csá​bí​ta​ni és
új megrendelőket nyerni, akkor nagyon találékonynak kell lennem,
kilépni a már megszokott keretekből, és képesnek lenni valami
tel​je​sen mást kí​nál​ni.
Miközben Candelaria és én azon voltunk, hogy megtaláljuk az
útját-módját, hogyan vágjak bele, barátnői és ismerősei szép
számmal kezdtek bejárni a panzióba, hogy ezt-azt rendeljenek: csak
egy blúzt, kedvesem, légy olyan jó; csak a gyerekeknek egy kabátot,
mielőtt ránk köszönt a hideg idő. Többnyire egyszerű asszonyok
voltak, és pénzügyi lehetőségeik ezzel álltak összhangban. Sok
gyermekkel érkeztek és kevés szövettel, aztán leültek Candelariával
fecsegni, amíg én varrtam. Sóhajtoztak a háború folyásán,
pityeregtek Spanyol-országban maradt szeretteik sorsa felett, a
ruhaujjba gyűrt zsebkendő sarkával törölgetve könnyeiket.
Panaszkodtak, hogy ínséges időket élünk, és szorongva kérdezték,
hogyan fogják eltartani a gyerekeket, ha a válság tovább folytatódik,
vagy ha egy ellenséges golyó leteríti a férjüket. Keveset fizettek és
megkésve, néha soha, legjobb szándékuk szerint. Mindenesetre a
szűkölködő ügyfelek és a szegényes megrendelések ellenére a tény,
hogy visszatértem a varráshoz, elvette kétségbeesésem élét, és rést
ütött, ahol be​ku​kucs​kál​ha​tott az első ha​lo​vány nap​su​gár.
 9
A hó vége felé esni kezdett egyik délután, a másikon, a
harmadikon is. A nap alig bújt elő három napig, zengett az ég,
cikáztak a villámok, őrülten fújt a szél, és falevelek borították a
vizes utakat. Továbbra is a szomszédasszonyok által rám bízott
megrendeléseken dolgoztam, minden kecs és kellem nélküli ruhák
voltak ezek, durva szövésű posztóból varrt darabok, egyetlen céljuk
megvédeni a testet az időjárás viszontagságaitól, a szépségnek igen
csekély figyelmet szentelve. Amíg egy szép napon a
szomszédasszony unokájának készülő kabátka és a portárs lányának
rakott szoknyája között be nem állított Candelaria szenvedélyesen
fel​in​dul​va, ahogy szo​kott.
– Már meg​van, fiam, meg​van, min​den rend​ben lesz!
Az utcáról lépett be új cheviotkabátjában, derekán szorosra húzott
övvel, fején a kendő elcsúszott, kopott, félretaposott sarkú cipőjét
sár borította. Miközben lélegzetet sem véve hadart, nekiállt
leráncigálni magáról a ruhadarabokat és részletekbe menően
elmesélni a nagy felfedezést. Széles mellkasa ritmikusan emelkedett
és süllyedt, erőteljesen lihegve, sorjában beszámolt a hírekről, és
egyik réteget a másik után fejtette le magáról, mint a hagyma
le​ve​le​it.
– A fodrászatból jövök, ahol az én komaasszonyom, Remedios
dolgozik, volt némi elintéznivalóm vele, és akkor ott volt ugye
Re​me​di​os, és ép​pen da​u​e​rolt egy köl​ni​vi​rá​got…
– Egy mit? – vág​tam a sza​vá​ba.
– Egy kölnivirágot, affektált spinét, egy francia nőcskét, na –
világosít fel hadarva, mielőtt folytatta volna. – Szóval úgy nézett ki,
mint egy kölnivirág, de aztán rájöttem, hogy nem francia, hanem egy
német, akit nem ismertem, mert a konzul feleségét, Gumpert meg
Bernhardt nejét, ja és a Langenheimét, aki nem is német, hanem
olasz, azokat nagyon is jól ismerem, volt néhány ügyletünk. Na, hol
is tartok, szóval miközben fésülte neki a frizurát a Reme
megkérdezte tőlem, hogy hol csíptem meg ezt az osztályon felüli
kabátot, és akkor az a spiné, akiről később kiderült, ahogy már
mondtam, hogy nem francia volt, hanem német, rám pillogott
egyszer, aztán megint, és végül beszédbe elegyedett velünk, azzal a
fura kiejtéssel, mintha nem is hozzád beszélne, hanem át akarná
harapni a torkod, na szóval, azt mondja erre ez a nőci, hogy neki
kellene valaki, aki varr, de hogy nagyon jól varrjon ám, hogy nem
ismerünk-e jó minőségű divatszabóságot, de tényleg baromi jó
minőségűt, mert nemrég érkezett Tetuanba, és itt fog maradni egy
időre, és hát szüksége van valakire. Na ennyi. És akkor én azt
mond​tam…
– Hogy jöjjön ide, és majd én varrók neki – előlegeztem meg a
mon​dan​dó​ját.
– Még mit is nem, fiam, hát teljesen elmentek neked otthonról?!
Hogy a fenébe fogadhatnék itt egy ilyen naccságát, ezek a spinék a
tábornoknékkal meg az ezredesnékkel járnak össze, és máshoz
vannak szokva, más helyekhez, elképzelésed sincs, milyen puccos
volt ez a né​met, van ott do​hány, a fe​je​met rá.
– Hát ak​kor?
– Hát akkor, nem tudom, mi ütött belém, de hirtelen azt
válaszoltam, hogy azt hallottam, hogy első osztályú divatszabóságot
fog​nak nyit​ni Te​tu​an​ban.
Nyel​tem egy na​gyot.
– És fel​te​szem, ezt ve​zet​ném én?
– Hát per​sze, ked​ve​sem, ki ha nem te?
Próbáltam megint nyelni egyet, de ezúttal nem sikerült teljesen. A
tor​kom hir​te​len ki​szá​radt, ér​des lett, mint a re​sze​lő.
– De hát hogy tudnék én divatszabóságot nyitni, Candelaria? -
kér​dez​tem ré​mül​ten.
Az első válasz öblös nevetés volt. A második három oly
fesz​te​le​nül oda​vá​gott szó, hogy két​ség​nek sem ha​gyott he​lyet.
– Ve​lem, fiam, ve​lem.
Végigfeszengtem a vacsorát, zsigereimben cigánykereket hánytak
az idegek. Előtte háziasszonyom nem tudott több felvilágosítást adni,
mert ahogy tudtomra adta a hírt, beléptek az ebédlőbe a nővérek
boldogan fecsegve a toledói Alcázar felszabadításáról. Hamarosan
megérkeztek a többiek is, egyik párt kicsattanó örömmel, a másik
bosszúsan mérgelődve. Jamila megterítette az asztalt, és Candelaria
kénytelen volt kisietni a konyhába, hogy előkészítse a vacsorát:
pirított karfiol és egy tojásból rántotta, minden olcsó, minden puhára
főzve, nehogy a vendégeknek kedve támadjon megismételni a
fronton történt hőstetteket, sült bordát vágva dühödten egymás
fe​jé​hez.
A vacsora igen paprikás hangulatban ért véget a már megszokott
összecsapások után, és a vendégek iparkodtak elhagyni az ebédlőt.
Az asszonyok és a pufók Paquito a nővérek szobájába tartottak, hogy
meghallgassák a Sevilla Rádión Queipo de Llano lelkesítő
beszédét. A férfiak pedig elmentek a Kereskedelmi Kaszinóba, hogy
még egy utolsót kávézzanak, és megtárgyalják a többiekkel a háború
folyását. Jamila leszedte az asztalt, és én nekiláttam, hogy segítsek
elmosogatni a halom edényt, amikor Candelaria barna arcán
pa​ran​cso​ló ki​fe​je​zés​sel a fo​lyo​só felé bö​kött.
– Menj a szo​bád​ba, és várj meg, mind​járt me​gyek én is.
Alig néhány percre volt szüksége, és már be is lépett, csak amíg
hálóinget és pongyolát kapott magára, meggyőződött róla, hogy a
három férfi már messze jár az Intendencia utca magasságában, és
hogy az asszonyokat kellően rabul ejtette a felkelő tábornok őrülten
szószátyár rádióbeszéde: „Szép estét, uraim! Emeljük fel
szívünket!”. Én az ágy legszélén kuporogva vártam villanyt sem
gyújtva, nyugtalanul, idegesen. Megkönnyebbülten hallottam, hogy
már ér​ke​zik.
 – Beszélnünk kell, fiam. Nagyon komoly beszédem van veled -
mondta suttogva, miközben mellém telepedett. – Kezdjük az elején.
Készen állsz rá, hogy műhelyt nyissál? Készen állsz rá, hogy te
legyél a legjobb divatszabó Tetuanban, és olyan göncöket varrjál,
amit itt még soha sen​ki?
– Ké​szen áll​ni, per​sze ké​szen ál​lok, Can​de​la​ria, de…
– Csak semmi de. Most hallgass ide, de nagyon figyelmesen, és ne
vágj a szavamba. Na, miután a komaasszony fodrászatában
beszéltem a német nővel, kicsit utánakérdeztem itt meg ott, és
kiderült, hogy az utóbbi időben Tetuanban olyan alakok bukkantak
fel, akik előtte nem itt laktak. Ahogy az ugye veled is történt, meg
ezzel a két gyöngyszem nővérrel, Paquitóval meg a hájas anyjával,
meg ugye aztán ezzel a pomádés Matíasszal, hogy a felkelés miatt itt
rekedtetek, mint patkány a csapdában, és nem tudtok átkelni a
szoroson, hogy hazatérjetek. Nos, vannak mások is, akikkel többé-
kevésbé ugyanez történt, de azok persze nem egy csapat éhenkórász,
mint akikhez nekem lett szerencsém, hanem a helyzet az, hogy ezek
tehetős emberek, akik azelőtt nem voltak itt, most meg itt vannak.
Érted, szívem, hogy mit magyarázok? Van itt például egy híres
szí​nész​nő, aki tár​su​lat​tal ér​ke​zett, az​tán itt re​kedt. Az​tán van itt egy jó
marék külföldi spiné is, főleg németek, akikről az a szóbeszéd járja,
hogy a férjeik meglehetős segítséget nyújtottak a hadseregnek, hogy
Franco csapatai átjussanak Spanyolországba. És így tovább, vannak
még néhányan, nem sokan, az igaz, de épp elegen ahhoz, hogy
munkát adjanak neked egy jó időre, ha sikerül megnyerned őket
ügyfélnek, merthogy azt számításba kell venned, hogy ők nem
hűségesek itt egyik női szabóhoz sem, mivel nem idevalósiak. És azt
is hozzá kell tennem, és ez a legfontosabb, hogy van nekik mit a
tejbe aprítani, és mivel külföldiek, a háború aztán teljesen hidegen
hagyja őket, vagyis, táncra fog állni a lábuk, és nem fogják
rongyokba öltözve kivárni, amíg tart a felfordulás, és azon
emészteni magukat, hogy ki nyeri az egyes ütközeteket. Figyelsz,
egyet​le​nem?
– Fi​gye​lek, hogy​ne fi​gyel​nék, Can​de​la​ria, de…
– Csitt! Mondtam már, hogy csak semmi „de”, amíg be nem
fejeztem. Lássuk csak, amire neked most szükséged van, még pedig
most azonnal, máról holnapra, az egy príma kis üzlethelyiség, ahol a
megrendelők a legelsőrangúbb kiszolgálást kapják. így görbüljek
meg, ha az életben láttam valakit úgy varrni, ahogy te, úgyhogy nem
vesztegethetjük többet az időt. És persze azt is tudom, hogy nincs egy
va​sad sem, de erre itt van a jó öreg Can​de​la​ria.
– De hát magának sincs egy fillérje sem, álló nap mást se csinál,
csak pa​nasz​ko​dik, hogy alig fut​ja ne​künk a be​te​vő​re.
– Csak tengődök, mint a korpás kutya, fiam, az utóbbi időben
egyre nehezebb áruhoz jutni. A határátkelőkön állig felfegyverzett
osztagokat helyeztek el, és nincs az az isten, hogy sikerüljön
átsurranni, és eljussak Tangerbe áruért, hacsak nem kapott az ember
vagy száz menlevelet, amit az én szerény személyemnek a kutya se
adna. Gibraltár felé meg még bonyolultabb az ügy, mivel a
szorosban lezárták a forgalmat, az alacsonyan repülő harci
repülőgépek meg készek bármit lebombázni, ami él és mozog. Van
nálam viszont valami, amivel elő tudjuk teremteni a bolt nyitásához
szükséges pénzmagot; valami, ami ebben a rohadt életben először
úgy került hozzám, hogy nem én mentem utána, és amiért szinte a
lá​ba​mat se kel​lett ki​ten​nem itt​hon​ról. Gye​re kö​ze​lebb, meg​mu​ta​tom.
A szoba sarkához ment, ami tele volt dobálva hasznavehetetlen
lim​lom​mal.
– Addig járj csak egyet a folyosón, és ellenőrizd, hogy a
nő​vé​rek​nél még min​dig szól-e a rá​dió – uta​sí​tott sut​tog​va.
Mire visszaértem megerősítve, hogy még rádióznak, már elhúzta a
helyéről a kalitkákat, a kosarat, az éjjeliedényeket és a mosdótálat.
Csak az uta​zó​lá​da fe​küdt előt​te.
 – Csukd be jól az ajtót, reteszeld is el, kapcsold fel a villanyt, és
gyere ide – rendelkezett erélyesen, anélkül hogy egy kicsit is jobban
meg​emel​te vol​na a hang​ját a kel​le​té​nél.
A csupasz villanykörte erőtlen fénnyel töltötte meg a helyiséget.
Mire mellé léptem, éppen felhajtotta a láda fedelét. A mélyén egy
darab összegyűrt, mocskos takaró hevert. Óvatosan libbentette fel,
szin​te mű​gond​dal.
– Ha​jolj csak kö​ze​lebb!
A szavam is elállt a látványtól, kihagyott a szívem, megállt
bennem az ütő. A deszkalapon tíz, tizenkettő, talán tizenöt, vagy
meglehet húsz pisztoly feketéllett egymás hegyén-hátán, a csövek
ide-oda néz​tek, mint egy raj alvó bér​gyil​kos.
– Láttad? – susogta. – Akkor visszacsukom. Adogasd ide a
hol​mi​kat, hadd rak​jam rá vissza, az​tán kap​csold le a vil​lanyt.
Candelaria hangja halkan ugyan, de úgy szólt, mint mindig, azt
soha nem tudtam meg, az én hangom, hogyan csengett volna, mert az
imént feltáruló látvány egy jó időre tökéletesen megnémított.
Vissza​men​tünk az ágy​hoz, és ő foly​tat​ta a sug​do​ló​zást.
– Van, aki még mindig azt hiszi, hogy a felkelés
meglepetésszerűen tört ki, de ez akkora hazugság, mint ez a ház. Van,
aki csak körülbelül, és van, aki pontosan tudta, hogy valami nagyon
durva dolgot forralnak. Ez már régóta érett, és nemcsak a
kaszárnyákban és a Llano Amarillón. Azt beszélik, hogy a Spanyol
Kaszinó pultja mögött kész arzenált rejtegettek, fene se tudja, hogy
igaz-e, vagy sem. Július első heteiben ebbe a szobába szállásoltam
el egy sorsára hagyott vámőrt, vagy legalábbis ő ezt mondta. Nekem
bűzlött kicsit az egész, minek hazudnék, mert ide nekem a rozsdás
bökőt, hogy az a fickó nem volt sem vámőr, se ahhoz hasonló, na
mindegy, de hát én ugye soha nem kérdezek semmit, mert én se
szeretem, ha valaki az én üzletembe üti az orrát, rendbe tettem neki a
szobát, raktam elé egy tál meleg ételt, aztán a többi az ő dolga.
Július 18-a után nem láttam többet. Vagy csatlakozott a felkeléshez,
vagy meglépett a kabil törzsek uralta földeken keresztül a francia
felségterület irányába, vagy elhurcolták a Monté Hacho erődjébe, és
hajnalban végeztek vele; elképzelésem sincs, mi lett vele, és nem is
akartam kutatni utána. Annyi történt, hogy négy vagy öt nap múlva
ideküldtek nekem egy hadnagyocskát a cuccaiért. Én meg átadtam
neki azt a keveset, amit a szekrényben őrzött, mondtam neki, menjen
isten áldásával, és ezzel részemről vége volt a vámőr ügyének. De
ahogy Ja​mi​la ta​ka​rít​ja a szo​bát a kö​vet​ke​ző ven​dég​nek, és az ágy alól
söprögeti ki a port, hallom, hogy egyszer csak felsikolt, mintha
ördögöt látott volna kezében a vasvillával vagy akármivel, mit
tudom én, mi van a muzulmán ördögök kezében. Elég az hozzá, hogy
egy szép kis ha​lom pisz​tolyt se​per​ge​tett össze a sa​rok​ba, oda ni.
– És akkor maga megtalálta, és megtartotta? – kérdeztem
el​vál​to​zott han​gon.
– És mit tehettem volna? Majd persze a hadnagy keresésére
in​du​lok a zász​ló​alj​hoz, ami​lyen idő​ket élünk?!
– Rá​bíz​hat​ta vol​na a rend​őr​ka​pi​tány​ra.
– Kire? Don Cla​u​di​ó​ra? Meg vagy te buggyan​va, te lány?
Most én kezdtem el erélyesen pisszegni, hogy csendre intsem és
diszk​ré​ci​ó​ra.
– Már hogy az istenbe adnám én át a pisztolyokat don
Claudiónak? Mit akarsz, hogy lecsukjon örök életemre, amennyire a
bögyében vagyok? Megtartottam, mert az én házamban találtam,
egyébként is a vámőr tizenöt nap tartozással lépett le, úgy vettem hát
a fegyvereket, mintha mondjuk természetben fizetett volna. Mert ez itt
piszkos sokat ér, angyalom, és most még többet, amilyen idők
járnak, úgyhogy a pisztoly, az mind az enyém, és azt csinálok velük,
amit jó​nak lá​tok.
– És el akar​ja adni? De hát az na​gyon ve​szé​lyes le​het.
– Hát ez a nagy kibaszás, persze, hogy veszélyes, de kell a
do​hány, hogy üz​le​tet nyis​sunk ne​ked.
– Ne mondja már, Candelaria, hogy miattam ilyen ügyekbe
bo​nyo​ló​dik…
– Dehogy is miattad, fiam, dehogy is – szakított félbe. – Mindjárt
megmagyarázom. Ebbe az ügybe nem egyedül bonyolódom, hanem
mind a ketten benne leszünk nyakig. Én vállalom, hogy keresek
valakit, aki megveszi az árut, és amit azon nyerek, abból
di​vat​sza​lont nyi​tunk ne​ked, és az​tán fe​les​ben osz​tozunk a hasz​non.
– És mi​ért nem ad raj​ta túl maga, és el​él​de​gél ab​ból, amit kap érte,
ahe​lyett hogy ne​kem nyit be​lő​le üz​le​tet?
– Mert az egyszer hopp, másszor kopp, és engem jobban érdekel
az olyan üzlet, ami hosszú távon hoz a konyhára. Ha most eladom a
cuccot, és két vagy három hónap alatt elfőzöm, amit kapok érte,
ak​kor mi lesz ve​lem, ha a há​bo​rú hosszú​ra nyú​lik?
– És ha raj​ta​kap​ják, ami​kor sef​tel​ni akar a pisz​to​lyok​kal?
– Akkor azt mondom don Claudiónak, hogy ebben mindketten
ben​ne va​gyunk, és együtt me​gyünk, aho​va küld.
– A bör​tön​be?
– Vagy a köz​te​me​tő​be, meg​lát​juk, mek​ko​ra sze​ren​csénk lesz.
Habár ezt a baljós képet cinkos kacsintással kísérte, pánikszerű
rémületem percről percre nőtt. Vázquez rendőrkapitány acélos
tekintete, komoly figyelmeztetése még friss volt emlékeimben.
Tartsa távol magát minden sötét ügytől, eszébe ne jusson kijátszani,
viselkedjen rendesen. A száján kiejtett szavak egy sor nem
kívánatos dolgot takartak. Rendőrség, női börtön. Lopás, csalás,
tartozás, feljelentés, bíróság. És most, ha még nem lett volna elég,
fegy​ver​csem​pé​szet.
– Ne keveredjen ebbe bele, Candelaria, ez nagyon kockázatos -
kö​nyö​rög​tem a ré​mü​let​től fél​hol​tan.
– És ak​kor mi​hez kez​dünk? – ha​dar​ta sut​tog​va. – Le​ve​gő​ből élünk?
Majd a taknyunkat szopogatjuk? Egy kanyi vas nélkül érkeztél,
nekem meg már nincs bőröm, amit lenyúzzak. A többi vendég közül
csak az anya, a tanító és a távírász fizet, és majd meglátjuk, meddig
tudják húzni azzal a kevéssel, ami még van nekik. A másik három
szerencsétlennek meg neked már nem maradt, csak egy szál inge, de
nem rakhatlak ki titeket az utcára, őket irgalomból nem, téged meg,
mert csak az hiányzik, hogy don Claudio a nyakamra járjon
magyarázatot követelve. Úgyhogy akkor most mondd meg, hogy mit
ta​lál​jak még ki.
– Én majd továbbra is varrók ezeknek az asszonyoknak, többet
dolgozom, egész éjszaka fennmaradok, ha szükséges. Mindent
el​osz​tunk egy​más közt, amit ke​re​sek…
– És az mennyi? Hát mit képzelsz, mennyit keresel azzal, hogy
rongyokat fércelsz a szomszédoknak? Egy-két fillért, de azt is
szűkösen mérve? Elfelejtetted már, hogy mennyivel tartozol
Tangerben? Itt akarod leélni az életed ebben a sötét lyukban? –
Bugyborékolva ömlött belőle a szó, és sisteregve áradt szerte. –
Ide​fi​gyelj, lá​nyom, ne​ked a ke​zed​ben olyan kincs van, amit sen​ki nem
hagyna parlagon heverni, és halálos bűn, ha nem élsz vele, ahogyan
kell. Tudom, hogy az élet keményen elbánt veled, hogy a barátod
csúnyán elintézett, hogy olyan városban laksz, ahol nem akarsz élni,
szülőföldedtől, családodtól messze, de most ez van, ami elmúlt,
elmúlt, az idő kereke nem forog visszafelé. Előre kell nézned, Sira.
Bátornak kell lenned, kockáztatni és kiállni magadért. Amilyen
peches vagy, az biztos, hogy nem kopogtat majd a szőke herceg az
ajtón, hogy szeretne lakást tolni a segged alá, az is biztos, hogy egy
ilyen tapasztalat után, nem hinném, hogy egy jó ideig vonzana a
lehetőség, hogy megint egy férfitől függjél. Nagyon fiatal vagy, és a
te korodban még van időd arra törekedni, hogy magad alakítsd az
életed magadnak, valamivel jobbat, mint hogy a legszebb éveidben
egy lyukban hervadozz, felhajtásokat varrogatva és számos
vesz​te​sé​ged fö​lött só​haj​toz​va.
 – De hát a pisztolyok, Candelaria, eladni a pisztolyokat… –
nyö​szö​rög​tem gyá​ván.
– Hát pedig ez van, fiam, ez van nekünk, és itt teszem le a
nagyesküt, hogy én ebből kihozom a lehető legnagyobb hasznot. Mit
képzelsz, hogy én nem szeretném, ha valami tisztább ügy lenne, ha
pisztolyok helyett egy jó adag svájci órát vagy üvegszálas harisnyát
hagytak volna itt nekem? Hát persze hogy szeretném. De most az a
helyzet, hogy pillanatnyilag csak fegyvereink vannak, és az a
helyzet, hogy éppen háború van, és az a helyzet, hogy van, akit
ér​de​kel​het ez a vá​sár.
– De mi van, ha el​kap​ják? – kér​dez​tem újra bi​zony​ta​la​nul.
– Jaj, hogy mindig ugyanazon bakot nyúzza! Hát, ha lefülelnek,
akkor majd sűrűn imádkozunk Szent Antalhoz, hogy don Claudió-ban
gyúljon szikrája a könyörületnek, egy ideig majd a hűvösön ülünk,
aztán itt a vége, fuss el véle. Egyébként meg emlékeztetni
szeretnélek, hogy már csak tíz hónapod maradt az adósságod
kifizetésére, és ha ilyen iramban haladsz, akkor nem fogod tudni
rendezni húsz év alatt sem a komaasszonyoknak varrogatva. Na
mármost, akármilyen becsületes is szeretnél lenni, ha tovább
makacskodsz, akkor az őrangyalod se ment meg a tömlöctől. Vagy
attól, hogy valami rossz hírű kupiban nyitogasd a lábad, és a frontról
visszatérő, elkínzott katonák keressenek nálad megkönnyebbülést,
ami szin​tén egy mér​le​gel​ni való le​he​tő​ség az ese​ted​ben.
– Nem tu​dom, Can​de​la​ria, iga​zán nem tu​dom. Na​gyon fé​lek…
– Én is halálosan fosok, fiam, nehogy már azt hidd, hogy engem
gipszből ragasztottak. Nem ugyanaz seftelni, feketézni, mint túladni
másfél tucat revolveren háborús időkben. De nincs más esélyünk,
ara​nyom.
– És hogy in​téz​né?
– Te azzal ne is törődj, majd én megmozgatom a kapcsolataimat.
Nem hiszem, hogy egy-két nap alatt ne adnám tovább az árut. És
akkor majd keresünk neked egy üzlethelyiséget Tetuan legjobb
ne​gye​dé​ben, be​ren​dezzük szé​pen, és te be​le​vágsz.
– Hogyhogy „belevágsz”? És maga? Maga nem lesz velem ott a
mű​hely​ben?
Can​de​la​ria hal​kan fel​ne​ve​tett, és meg​ráz​ta a fe​jét.
– Nem, lányom, nem leszek. Gondoskodom róla, hogy
megszerezzem az első pár hónap bérleti díjához kellő összeget, és
beszerzek mindent, amire szükséged lehet. És amikor minden kész
lesz, akkor te szépen elkezdesz dolgozni, én pedig itthon maradok a
panzióban a hó végét várva, hogy megosszuk a hasznot. Különben
sem előnyös, ha velem hoznak összefüggésbe, én nem vagyok
valami jó hírű ném-ber, és nem tartozom azokhoz a hölgyekhez,
akiket ügyfélnek szeretnék megnyerni. Úgyhogy én vállalom, hogy
belerakom a kezdő tőkét, te pedig a két kezed munkáját. Aztán majd
osz​tozunk. Ezt ne​ve​zik be​fek​te​tés​nek.
A sötét szobában hirtelen a Pitman Akadémiák és Ramiro
terveinek könnyű aromáját éreztem terjengeni, és majdnem
visszahullottam életem egy korábbi korszakába, amit egyáltalán nem
szerettem volna újra átélni. Láthatatlan legyintésekkel hessegettem el
az ér​zést, és vissza​tér​tem a je​len​be, to​váb​bi ma​gya​rá​za​tot kér​ve.
– És ha nem keresek semmit? És ha nem tudok megrendelőket
ta​lál​ni?
– Hát akkor megszívtuk. De be ne dobd nekem a törülközőt idő
előtt, hitetlen Tamás. Nem szabad a legrosszabbra készülni, bízni
kell és elég tökösnek lenni, fiam. Senki ide nem jön, hogy megoldja
nekünk ezt a nyomorúságos életet, így hát vagy odatesszük
magunkat, vagy nem marad más lehetőség, mint pofonnal hessegetni
el az éh​sé​get.
– De hát én szavamat adtam a rendőrkapitánynak, hogy nem
ke​ve​re​dem sem​mi​be.
Candelariának türtőztetnie kellett magát, hogy ne nevessen fel
han​go​san.
– Nekem is megígérte az én Franciscóm a szülőfalum plébánosa
előtt, hogy tisztelettel bánik majd velem életem utolsó napjáig, aztán
a gazember gyakrabban porolt el, mint rendes háziasszony a
szőnyeget, hogy a ragya verné ki a pofáját. Fel nem foghatom,
lányom, hogy lehetsz még mindig ilyen naiv, mikor annyiszor
odasózott neked a szerencse az utóbbi időben. Gondolj magadra,
Sira, gondolj magadra, és feledkezz el minden másról, mert ilyen
nehéz időkben, amiket élünk, aki maga is nem fal, azt felfalják.
Egyénként pedig nem olyan súlyos ez az ügy, te meg én nem
lövöldözni készülünk, hanem csak piacra dobunk egy árut, amire
nincs szükségünk, a többi meg se ingem, se gatyám. Ha minden jól
megy, akkor don Claudio már csak a kész üzletet nézheti meg,
berendezve, tisztán, csilli-villin, és ha egyszer megkérdezi, hogy
honnan szerezted hozzá a dohányt, akkor majd azt mondod, hogy én
adtam kölcsön a spórolt pénzemből, és ha nem hiszi el, vagy nem
tetszik neki az ötlet, akkor hagyott volna téged a kórházban az
irgalmas nővérekkel, ahelyett hogy idecipelt, és rám bízott volna. A
kapitány állandóan nyakig van a munkában, és nem akar még több
problémát, ezért ha szép csendben intézünk mindent, akkor nem
fogja azzal vesztegetni az idejét, hogy nyomozni kezdjen. Én
mondom neked, és jól ismerem, mert már régóta mérjük össze az
erőn​ket, úgy​hogy emi​att az​tán nyu​godt le​hetsz.
Sajátosan szemtelen életfilozófiájával, tudtam, hogy
Candelariának igaza van. Akármennyit is rágjuk még ezt az ügyet,
akárhogy is forgatjuk, nézzük alulról, nézzük felülről, jobbról vagy
balról, összegezve, ez a kétségbeesett terv nem volt egyéb, mint egy
józan megoldás, mely segítene két szegény, egyedülálló nő
nyomorán, akik senkire sem számíthatnak, és e zavaros időkben
szurokfekete múltat hurcolnak magukkal. Az egyenesség és a
becsület szép fogalmak, de nem lehet velük jóllakni, nem fizetik ki a
számlákat, és téli estéken nem melegítenek. Az erkölcsi elvek és a
feddhetetlen viselkedés másnak marad, nem ennek a két boldogtalan,
csorbalelkű nőnek, akik voltunk. Hallgatásomat Candelaria
be​le​egye​zés​nek vet​te.
– Ak​kor mi le​gyen? Kezd​jem hol​nap moz​gat​ni az árut?
Úgy éreztem, hogy vakon egyensúlyozok a szakadék szélén. A
távolból érkező rádióhullámokon recsegve érkezett Queipo rekedtes
hangja Sevillából. Mélyet sóhajtottam. Hangom végre biztosan és
ha​tá​ro​zot​tan csen​gett. Vagy majd​nem.
– Vág​junk bele!
Jövendőbeli üzlettársam elégedetten csípte meg az arcom,
mosolygott és indulni készült. Elrendezte magán a pongyolát, kihúzta
termetes alakját az elnyűtt posztópapucsban, mely valószínűleg fél
életén át elkísérte a túlélés zsonglőrjét. Az opportunista, kötekedő,
szégyentelen és melegszívű, seftes Candelaria már az ajtóban állt a
folyosó felé tartva, mikor halkan, de feltettem utolsó kérdésem.
Valójában nem sok köze volt ahhoz, amit aznap este beszéltünk, de
kí​ván​csi​ság éb​redt ben​nem, hogy meg​tud​jam a vá​laszt.
– Can​de​la​ria, maga ki​vel van a há​bo​rú​ban?
Meglepetten fordult vissza, de egy percig sem habozott, és
ha​tá​ro​zot​tan oda​súg​ta: – Én? Az​zal, aki meg​nye​ri. Mind​ha​lá​lig.
 10
Az estét követő napok, amikor megmutatta nekem a pisztolyokat,
rettenetesek voltak. Candelaria lótott-futott, izgett-mozgott meg nem
állva, mint egy harsány, termetes gyík. Egy szó nélkül, eltökélten
viharzott át szobájából az enyémbe, az ebédlőből az utcára, az
utcáról a konyhába, miközben zavaros litániát dünnyögött egyszerre
morogva és dorombolva, aminek értelmét senki nem tudta
megfejteni. Nem zavartam meg jövés-menését, nem kérdeztem meg
azt sem, hogyan áll az üzlet, tudtam, ha minden meglesz, akkor majd
be​szá​mol róla, hogy áll​nak a dol​gok.
Egy hét is eltelt majdnem, mire végül volt miről beszélnie. Aznap
este kilenc után ért haza, amikor már az üres tányérok előtt
üldögéltünk csak rá várva. A vacsora úgy telt, ahogy mindig,
viharos harciassággal. Ahogy vége lett, és miközben a vendégek
szétszéledtek a panzióban utolsó teendőiket befejezni, mi együtt
kezdtük leszedni az asztalt. Mialatt kivittük az evőeszközöket, a
piszkos edényt és a szalvétákat, Candelaria cseppenként, szép
lassan elsuttogta nekem, miként alakultak a tervei: ma este végre
megoldódik ez a kis ügy, fiam, már eladtam az összes halat, holnap
leggel elkezdjük a tiédet kitalálni, hú de várom, lelkem, hogy vége
le​gyen már en​nek az egész cir​kusz​nak, a fe​né​be is.
Alighogy befejeztük a rendrakást, mindenki bezárkózott a saját
szobájába, és egy szót sem váltottunk többet. A csapat többi része
közben megszokott esti tevés-vevéssel készült zárni a napot :
eukaliptuszos toroköblítés és rádió, hajcsavarók a tükör előtt vagy
séta a kávézóba. Igyekeztem úgy tenni, mintha mi sem történt volna,
hangos jó éjszakát kiáltottam mindenkinek, és lefeküdtem. Egy ideig
ébren voltam, amíg a jövés-menés hangjai lassanként el nem ültek.
Az utol​só, amit hal​lot​tam, Can​de​la​ria volt, aki el​hagy​ta a szo​bá​ját, és
szinte nesztelenül becsukta maga mögött a bejárati ajtót. Elaludtam,
alig néhány perccel azután, hogy elment. Napok óta először nem
hánykolódtam órákig az ágyban, és nem bújtak takaróm alá az előző
éjszakák baljós előjelei: börtön, rendőrkapitány, letartóztatás,
holtak. Mintha a szorongás végre pihenőt engedélyezett volna,
tudva, hogy ez a sötét ügy a végéhez ért. Mély álomba merültem,
összebújva azzal az édes illúzióval, hogy másnap reggel tervezni
kezdjük a jövőt, anélkül hogy a pisztolyok fekete árnyéka lebegne
fe​let​tünk.
Azonban a pihenés nem tartott sokáig. Nem tudtam, hány óra van,
kettő vagy talán három, amikor valaki a vállamba markolt, és
eré​lye​sen meg​rá​zott.
– Éb​resz​tő, ara​nyom, éb​resz​tő.
Fé​lig fel​ül​tem, ká​bán, még szin​te fél​álom​ban.
– Mi történt, Candelaria? Mit csinál maga itt? Már visszaért? -
he​beg​tem.
– Szörnyű balszerencse, fiam, akkora balszerencse, mint egy
hegy​om​lás – pus​mog​ta Can​de​la​ria.
Az ágyam mellett állt, és a rám boruló, álmos ködben széles
alakja kövérebbnek tűnt, mint valaha. Tágas, hosszú köpenyt viselt
nyakig begombolva. Kapkodva kezdte kicsatolni, miközben sietősen
magyarázta: – A hadsereg ellenőrzése alatt tartja az összes utat
Tetuanba, és akik Larachéből jöttek volna felvenni az árut, nem
akartak idáig merészkedni. Majdnem hajnali háromig várakoztam, de
nem jött senki, végül üzentek egy kis arab kölyökkel a kabiloktól,
hogy a bejövő utakon sokkal szigorúbb az ellenőrzés, mint ahogy azt
ők gondolták, és attól félnek, hogy nem ússzák meg ép bőrrel, ha
még​is be​jön​né​nek a vá​ros​ba.
– Hol kellett volna találkozniuk? – kérdeztem azon iparkodva,
hogy el​he​lyez​zem tér​ben a tör​tén​te​ket.
– A Su​i​ca len​ti ré​szén, az óvá​ros​ban, egy szén​ke​res​ke​dés mö​gött.
Nem ismertem a helyet, amiről beszélt, de nem kérdeztem vissza.
Még tompa agyamban hirtelen vastag vonalakkal rajzolódott ki
kudarcunk nagysága: isten veled üzlethelyiség, isten veled
di​vat​sza​bó​ság.
Üdvözöllek újra szorongó nyugtalanság, hogy nem tudom, mi lesz
ve​lem hol​nap, hol​nap​után.
– Szóval mindennek vége – mondtam szememet dörzsölve, hogy
el​il​lan​jon vég​re az álom utol​só nyo​ma is.
– Hogyisne, fiam – tiltakozott erélyesen háziasszonyom, miközben
megszabadult végre a köpenytől. – A terv változott, de az anyám
sírjára esküszöm, hogy még ma este elhúznak ebből a házból a
pisztolyok. Úgyhogy kapd össze magad, aranyom, tessék felkelni,
nincs vesz​te​ni való időnk.
Egy kis időbe telt, mire megértettem, mit mond, figyelmemet
különös látvány kötötte le: Candelaria kibontotta a formátlan gúnyát,
amit a köpeny alatt viselt, durva gyapjúból szőtt pongyolaszerűség
volt ez, mely alatt aligha lehetett sejteni teste dús formáit.
Döbbenten meredtem rá, ahogy levetkőzik, fel nem fogva, mi
értelme ennek, és képtelen voltam megfejteni, hogy minek
köszönhető ez a sietős vetkőzés az ágyam előtt. Amíg le nem vette a
szoknyáját, és el nem kezdett valamit előhúzni kemény húsának
hajlatai közül. Akkor megértettem. Négy pisztolyt viselt a
harisnyakötőjén, hatot a ruhaderekában, kettőt a melltartópántban és
néhányat a hónaljába erősítve. A maradék öt a retikülben rejtőzött
kendővel átkötve. Tizenkilenc összesen. Tizenkilenc puskatus és
tizenkilenc cső hagyta el rövidesen e robosztus test melegét, hogy
más célt ke​res​sen, amit eb​ben a perc​ben kezd​tem csak gya​ní​ta​ni.
– De hát mit akar, mit csi​nál​jak? – kér​dez​tem ré​mül​ten.
– Elviszed a fegyvereket a vasútállomásra, hat előtt átadod őket,
és elhozod azt a kilencezer- ötszáz pesetát, amennyiben
megállapodtam az áruért. Tudod, hol az állomás? Nem? Átkelsz a
Ceuta felé vezető országúton, és ott van a Gorgues-hegység lábánál.
Ott fel tudják venni az emberek anélkül, hogy be kellene jönniük
Tetuanba. Lejönnek a hegyről, és érte mennek közvetlenül virradat
előtt, és ak​kor nem kell be​ten​ni​ük a lá​buk a vá​ros​ba.
– De miért nekem kell odavinni? – Hirtelen olyan ébernek
éreztem magam, mint egy bagoly, a rémület gyökerestül tépte ki az
ál​mot a sze​mem​ből.
– Mert a Suicából visszafelé nagyot kerültem, és miközben azon
törtem a fejem, hogy hozzam össze a találkozót az állomáson, az a
kurva Palomares épp akkor tette ki a redves lábát az El Andaluzból,
ahol már zártak, és megállított közvetlen a Hadbiztosi Hivatal
mellett, és azt mondta, lehet, hogy belefér neki, hogy még ma éjszaka
ki​jöj​jön a pan​zi​ó​ba, és ház​ku​ta​tást tart​son.
– Ki ez a Pa​loma​res?
– A leg​ro​ha​dék​abb rend​őr Ma​rok​kó spa​nyol ré​szén.
– Don Cla​u​dio em​be​re?
– Elvileg ő a parancsnoka. Ha a kapitány jelen van, akkor a főnök
seggét nyalja, ha viszont szabadon garázdálkodhat, akkor a mocsok
előtt nem áll meg senki, előveszi a legszemetebb formáját, fél
Tetuant tartja rettegésben azzal, hogy nyakukba varrja az
élet​fogy​tig​la​nit.
– És mi​ért ál​lí​tot​ta meg ma​gát ma éj​sza​ka?
– Mert kedve szottyant rá, mert ilyen egy rohadt gazember, és
szereti sakkban tartani az embert, ijesztgetni, főleg az asszonyokat,
évek óta ezt csi​nál​ja, most meg fő​leg.
– De gya​ní​tott va​la​mit a pisz​to​lyok​ról?
– Nem, lányom, nem. Szerencsére nem kérte, hogy nyissam ki a
táskám, és nem mert hozzám érni. Csak a nyálas hangján azt mondta,
hová, hová seftes Marcsa, csak nem valami rosszban sántikál,
üzérkedő picsa, én meg odavágtam neki, hogy egy
komaasszonyomnál voltam, don Alfredo, mert vesekő kínozza. Nem
bízom benned, vén boszorka, mert nagy disznó vagy te és nagy
ravasz, mondta aztán a féreg, én meg az ajkamba haraptam, nehogy
visszaszóljak, pedig már a nyelvem hegyén volt, hogy elmész te a
büdös picsába, inkább hónom alá szorítottam jó erősen a táskám,
megszaporáztam a léptem, és a Szűzanya oltalmába ajánlottam
magam, nehogy elmozduljanak a pisztolyok a testemen, aztán mikor
magam mögött hagytam, hallom a retkes hangját megint, hogy később
lehet, benézek majd a panzióba, és házkutatást tartok nálad, te
ri​banc, majd meg​lát​juk, mit ta​lá​lok.
– És gon​dol​ja, hogy tény​leg ide fog jön​ni?
– Az is lehet, hogy igen, az is, hogy nem – válaszolta megvonva a
vállát. – Ha fel tud szedni magának valami szerencsétlen lányt, aki
jól elintézi, és ettől lenyugszik, akkor az is lehet, hogy teljesen
elfeledkezik rólam. De ha cigányútra fut neki az este, akkor nem
lennék meglepve, ha nemsokára bekopogna, kitenné a vendégeket a
lépcsőházba, és könyörtelenül felforgatná az egész házat. Nem ez
len​ne az első al​ka​lom.
– Akkor maga már nem teheti ki a lábát a panzióból hajnalig, mert
hát​ha… – sut​tog​tam las​san.
– Ahogy mon​dod, ara​nyom – bó​lin​tott.
– És a pisztolyoknak azonnal fel kell innen szívódniuk, hogy
Pa​loma​res rá​juk ne akad​jon – tet​tem hoz​zá.
– Pon​to​san, fiam, pon​to​san.
– És még ma meg kell történnie az átadásnak, mert a vevők
számítanak a fegyverekre, és az életükkel játszanak, ha be kell
jön​ni​ük Te​tu​an​ba.
– Vi​lá​go​sab​ban nem is mond​hat​tad vol​na, an​gya​lom.
Egy pillanatra elhallgattunk farkasszemet nézve, feszülten,
felindulva. Candelaria félig meztelenül állt, a derekán és a melltartó
mellett hatalmas redőket vetett a húsa; én felhúzott lábbal ültem, még
az ágyban, hálóingben, kócosán és összeszorult szívvel. Körülöttünk
pe​dig fe​ke​te pisz​to​lyok he​ver​tek min​den​fe​lé.
Végül Candelaria szólalt meg, kemény szavakkal toldva meg a
bi​zo​nyos​sá​got.
– Ne​ked kell el​vál​lal​nod, Sira. Nincs más meg​ol​dás.
– Én ezt nem tu​dom, én nem, én nem… – da​dog​tam.
– Meg kell tenned, lányom – ismételte sötét hangon. – Ha nem,
ak​kor min​dent el​vesz​tünk.
– De hát jusson eszébe, Candelaria, hogy már mi minden van a
nyakamban: a szállónak a tartozás, a cég és a féltestvérem
fel​je​len​té​se. Ha en​gem most el​kap​nak, ak​kor vé​gem.
– Akkor lesz csak jó végünk, ha ma este Palomares idejön, és itt
talál minket ezzel itt a szobában – vágott vissza a fegyverekre
pil​lant​va.
– De Can​de​la​ria, hall​gas​son meg… – erős​köd​tem.
– Nem, te hallgass meg engem, fiam, és most jól figyelj ide -
mondta parancsolóan. Erősen sziszegett, és tágra nyitotta a szemét.
Lehajolt, hogy egy magasságban legyen velem, aki még az ágyon
ültem. Erélyesen megragadta a két karom, és kényszerített, hogy a
szemébe nézzek. – Én mindent megpróbáltam, vért izzadtam, hogy
meglegyen, és nem jött össze – mondta. – Ilyen rohadt kutya ez a
szerencse: néha hagyja, hogy nyerjél, máskor az arcodba köp és
vesztésre ítél. És ma éjszaka azt mondta nekem, hogy itt rohadsz te
meg, seftes Candelaria. Nekem már nincs mit ellőni, Sira, én már
eb​ben a tör​té​net​ben ki​ég​tem. De te nem. Most te vagy az egyet​len, aki
még elérheti, hogy ne bukjunk el, az egyetlen, aki oda tudja vinni az
árut, és felvenni a pénzt. Ha nem lennénk rászorulva, isten az atyám,
hogy nem könyörögnék. De nincs más esélyünk, Sira, össze kell
szedned magad. Nyakig benne vagy te is, akárcsak én, ez
mindkettőnk ügye, és rengeteg múlik rajta. Az egész jövőnk, lelkem,
az egész jövőnk. Ha nem szerezzük meg azt a pénzt, akkor soha nem
emeljük ki a fejünket a szarból. És most minden a te kezedben van.
Meg kell ten​ned. Ma​ga​dért és ér​tem, Sira. Ket​tőn​kért.
Továbbra is ellen akartam állni, tudtam, hogy nyomós okom van
nemet mondani, hogy szó sem lehet róla, elképzelhetetlen.
Ugyanakkor azonban tisztában voltam vele, hogy Candelariának
igaza van. A saját döntésem volt, hogy belekezdek ebbe a sötét
játszmába, senki nem kényszerített. Egy csapatot alkottunk, amiben
eleinte mindenkinek megvolt a maga szerepe. Candelaria feladata
volt először nyélbe ütni az üzletet, az enyém, hogy aztán munkához
lássak. Azonban mindketten tudtuk, hogy a határok néha rugalmasak,
ingatagok, hogy elmozdulhatnak, elmosódhatnak vagy teljesen
feloldódhatnak, mint a tintacsepp a vízben. Candelaria teljesítette,
ami az ő ré​sze volt az egyez​ség​ben, és meg​tett min​den tőle tel​he​tőt. A
szerencse hátat fordított neki, és nem sikerült befejeznie, de még nem
játszottunk el minden esélyt. Úgy volt az igazságos, hogy most én
vi​gyem vá​sár​ra a bő​röm.
Néhány pillanatig hallgattam, szükségem volt rá, hogy
elhessegessem a fejemből a fenyegető képeket, melyek mintha a
torkomnak készültek volna ugrani: a rendőrkapitány, a tömlöc, annak
a Pa​loma​res​nek az is​me​ret​len arca.
– Kitalálta, hogy mit kellene tennem? – kérdeztem végül
el​vé​ko​nyo​dott han​gon.
Candelaria hatalmasat fújt megkönnyebbülten, mint akibe
vissza​tért a lé​lek.
– Mi sem egyszerűbb, aranyom. Várj csak egy percet, mindjárt
jö​vök és el​mon​dom.
Félig meztelenül kirohant a szobából, és alig egy perc múlva már
vissza is jött, karján valamivel, amit egy hatalmas, fehér
vá​szon​le​pe​dő​nek néz​tem.
– Beöltözöl arab asszonynak haikba – közölte, miközben becsukta
maga mögött az ajtót. – Ebbe az egész világegyetemet bele lehet
szu​sza​kol​ni.
Efelől nem volt kétségem. Naponta láttam arab asszonyokat
ezekbe a formátlan, bő kendőkbe bugyolálva, hihetetlen széles
köpeny-jellegű lepedőkbe, amelyek eltakarták a fejük, karjuk és
teljes alakjuk, elől és hátul is. Alatta aztán valóban azt rejtett el az
ember, amit akart. Egy szövetdarab fedte a szájuk és az orruk, és a
fejkendőt szemöldökig húzták a homlokukba. Csak a szemük,
bokájuk és lábfejük maradt szabadon. Jobb öltözék arra, hogy egy
kész fegyvertárral a ruhám alatt sétáljak végig az utcán, soha
eszem​be nem ju​tott vol​na.
– De előtte még vár ránk egy feladat. Vackolódj már ki az ágyból,
fiam, mert mun​ka van.
Egy szó nélkül engedelmeskedtem, hagyva, hogy ő legyen a
parancsnok. Letépte az ágyról a lepedőt, és a szájához emelte. Egy
vad harapással letépte róla a hímzett szegélyt, és elkezdett tépést
gyár​ta​ni a szö​vet​ből, egy-két arasz szé​les, hosszú csí​ko​kat ha​sít​va.
– Csináld ugyanezt a huzattal – utasított. Foggal, marokkal tépve
egy-két perc alatt az ágyneműmet néhány tucat hosszú pamutcsíkra
szabdaltuk. – Most pedig ezeket a tépéseket rád tekerjük, és
odarögzítjük velük a pisztolyokat. Emeld fel a karod, kezdem az
el​ső​vel.
Anélkül, hogy a hálóingemből kibújtam volna, a tizenkilenc
pisztoly egyik a másik után került fel a testemre, szorosra meghúzott
lepedőcsíkokba tekerve. Minden egyes tépésbe egy fegyver került:
Candelaria először bepólyálta a pisztolyt egy darab anyagba, aztán a
testemre illesztette, és kétszer, háromszor átcsavarta rajta a tépést. A
két vé​gé​re pe​dig ke​mény cso​mót kö​tött.
– Csupa csont és bőr vagy, lányom, nincs rajtad hús, hova tegyem
a kö​vet​ke​zőt? – só​haj​tot​ta, mi​után te​le​rak​ta a tör​zsem elöl, há​tul.
– A com​bom​ra – aján​lot​tam.
Úgy is tett, amíg a teljes rakomány nem talált helyet elosztva a
mellem alatt, a bordáimon, a vesémen és a lapockámon, az
oldalamon, a karomon, csípőmön és a lábszáram felső részén. Úgy
néztem ki, mint egy múmia, fehér lepedőbe pólyálva, mely alatt a
félelmes és súlyos fegyverzet rejtőzött, ami akadályozta minden
moz​du​la​tom, de amellyel azon​nal meg kel​lett ta​nul​nom jár​ni.
– Bújj bele ebbe a papucsba, Jamiláé – mondta, lábam elé ejtve
egy pár elnyűtt, barna bőrpapucsot. — És most vedd rá a haikot -
folytatta kezében a széles, fehér szövettel. – Így-így, takard be
ma​gad a fe​jed búb​já​ig, hadd lás​sam, hogy fes​tesz.
Fél​mo​sollyal né​zett vé​gig raj​tam.
– Tökéletes arab asszonyka. Mielőtt elindulsz, el ne felejtsd, hogy
a fátylat az arcod elé kell igazítanod, hogy eltakarja a szád és az
orrod, gyerünk, kifelé, most gyorsan el kell magyaráznom neked,
hogy mer​re is men​jél.
Nehezen tudtam lépni, és csak nagy üggyel-bajjal voltam képes a
testem elfogadható ritmusban mozgatni. A pisztolyok ólomsúllyal
húztak, és kénytelen voltam félig terpeszben poroszkálni, a karomat
könnyedén elemelve a törzsemtől. Kiléptünk a folyosóra,
Candelaria előttem, én utána esetlenül botladozva, mint egy
hatalmas batyu, mely ide-oda csapódik a falak, bútorok és az
ajtófélfák között. Végül észre se vettem, nekimentem egy polcnak, és
a padlóra borítottam mindent, egy talaverai dísztányért, egy
petróleumlámpát és a háziasszony egyik rokonának megbámult
fényképét. A kerámia, a képtartó üvege és a lámpabúra diribdarabra
tört, ahogy a padlócsempére csapódott, és a csattanás után beálló
csöndben hallottuk, hogy megzavartuk a vendégek álmát, és a
szom​szé​dos szo​bák​ban meg-nyi​kor​dul​nak a sod​rony​be​té​tek.
– Mi tör​tént? – ki​a​bált ki a há​jas anya az ágyá​ból.
– Semmi, csak kicsúszott a vizes kancsó a kezemből. Aludjon csak
min​den​ki – vá​la​szol​ta Can​de​la​ria te​kin​tély​pa​ran​cso​ló han​gon.
Megpróbáltam lehajolni, hogy összeszedjem a romokat, de nem
tud​tam elő​re​gör​nyed​ni.
– Hagyd, lányom, hagyd, majd én összeszedem később – mondta,
és ar​rébb rú​gott né​hány szi​lán​kot.
 Ekkor váratlanul alig három méterre tőlünk kivágódott egy ajtó.
Hajcsavarókkal a fejében Fernanda, az idős nővérek fiatalabbika
lépett elénk. Mielőtt még alkalma nyílt volna, hogy megkérdezze, mi
történt, és mit keres itt egy haikos arab a folyosó bútorzatát
borogatva ilyen kora hajnali órán, Candelaria akkorát szúrt oda neki,
hogy tor​kán akadt a szó, és moz​dul​ni se tu​dott.
– Ha most azonnal nem bújik vissza az ágyába, holnap alighogy
felkelek, elmondom Sagrariónak, hogy péntekenként találkája van a
ren​de​lő gya​kor​no​ká​val a me​re​dek par​ton.
A rémület, hogy jámbor nővére tudomást szerezhet kalandjáról,
erősebb volt, mint a kíváncsiság, és anélkül hogy válaszolt volna,
Fer​nan​da vissza​sur​rant a szo​bá​já​ba, mint egy an​gol​na.
– Igyekezzél, aranyom, mert aztán késő lesz – biztatott Candelaria
suttogva, de eltökélten. – Jobb, ha senki nem látja, mikor kilépsz a
házból, nehogy aztán a Palomares már errefelé bóklásszon, és akkor
szarhatjuk az egészet, mielőtt még belekezdtünk volna. Úgyhogy
gye​rünk ki.
Kiléptünk az épület háta mögötti, aprócska kertbe. A szurokfekete
éjszaka, egy göcsörtös szőlőtő, egymásba gabalyodott vesszők és a
távírász ócska biciklije fogadott. Behúzódtunk az egyik sarok mögé,
és újra sut​to​gás​ba fog​tunk.
– És most ho​gyan to​vább? – súg​tam.
Úgy tűnt, hogy Candelaria már mindent jó előre kigondolt,
nyu​godt han​gon, el​szán​tan be​szélt.
– Fellépsz erre a kőpadra, és átmászol a kertfalon, de nagyon
óvatosan, nehogy a haik beakadjon a két lábad közé, és orra bukva
érj föl​det a má​sik ol​da​lon.
Felnéztem a körülbelül két méter magas kőfalra és az aljába
épített padra, amire fel kell kapaszkodnom, hogy a tetejére fel tudjak
mászni, és átugorjak a túloldalra. Inkább fel sem tettem a kérdést
magamban, hogy képes leszek-e végigcsinálni a pisztolyok súlyával
megterhelve és több méter vászonba bugyolálva, ezért csak a
to​váb​bi te​en​dő ér​de​kelt.
– És on​nan?
– Miután átugrottál, don Leonardo borkimérésének udvarában
találod magad. Ott, ha felmászol a kiselejtezett ládákon és
hordókon, könnyen át tudsz mászni a szomszéd udvarba, ami a zsidó
Menahen cukrászműhelyéhez tartozik. Annak a sarkában nyílik egy
kis fakapu, ami egy apró keresztutcára vezet, ott szokta behordani a
liszteszsákokat a konyhára. Ahogy kiértél, felejtsd el, ki vagy,
alaposan burkolózz be, húzd össze magad, és indulj el a zsidó
negyed felé, onnan lépsz majd be az arab óvárosba. De nagyon-
nagyon vigyázz, angyalom, ne siess, és a falhoz húzódva haladj,
csoszogva egy kicsit, mintha vénasszony lennél, meg ne lásson senki
délcegen lépkedni, még valami taszító alak megpróbálkozna veled,
van itt elég spanyol ficsúr, akiket megbabonázott a muzulmán lányok
va​rá​zsa.
– És az​tán?
– Amikor megérkezel az arab negyedbe, akkor tégy néhány kört az
utcáin, és bizonyosodj meg róla, hogy senki nem figyel, és nem jár a
nyomodban. Ha jön valaki szembe, akkor lopva változtass irányt, és
távolodj el a lehető legmesszebb. Ha eltelt egy kis idő, akkor lépj ki
a La Luneta-kapun, és ereszkedj le a parkig, tudod, hogy miről
be​szé​lek, nem?
– Azt hiszem, igen – mondtam azon iparkodva, hogy vakon
raj​zol​jam meg ma​gam​ban az út​vo​na​lat.
– Ha odaértél, akkor már látni fogod szemben a vasútállomást.
Kelj át a Ceuta felé vezető országúton, és menjél be, ahol nyitva
találod az ajtót, lassan és gondosan bebugyolálva. A
legvalószínűbb, hogy nem találsz ott senki mást, csak egy-két
hortyogó katonát, akik le se fognak szarni, biztosan lesz ott néhány
marokkói a ceutai vonatra várva, a keresztények csak jóval később
fog​nak ér​kez​ni.
– Hány​kor in​dul a vo​nat?
– Fél nyolckor. De tudod, az arabok másképp állnak a
menetrendhez, úgyhogy senki nem fogja furcsállani, ha már hat előtt
ott kó​szálsz.
– Én is száll​jak fel, vagy mit kell ten​nem?
Candelaria egy pillanatra gondolataiba merült, mielőtt válaszolt
vol​na, és meg​érez​tem, hogy ed​dig ter​ve​zett, és nem to​vább.
– Nem, elvileg neked nem kell felszállni a vonatra, amikor
megérkezel az állomásra, akkor ülj le néhány percre a menetrendek
alá, hagyd, hogy ott észrevegyenek, és innen fogják tudni, hogy te
ho​zod az árut.
– Ki​nek kell meg​lát​nia?
– Az már mindegy, akinek meg kell látnia, majd meglát. Húsz perc
múlva állj fel a pádról, menj be a söntésbe, és valahogy érd el, hogy
a csa​pos meg​mond​ja, hol kell hagy​nod a pisz​to​lyo​kat.
– Csak így? – kérdeztem ijedten. – És ha a csapos nincs ott, vagy
ha szóba sem áll velem, vagy ha nincs módom szóba elegyedni vele,
ak​kor mit csi​ná​lok?
– Pssszt! Ne emeld fel a hangod, még csak az kéne, hogy
meghalljanak. Ne izgulj, majd megtudod valahogy, mit kell tenni -
mondta türelmetlenül, mert nem tudott magára parancsolni, hogy
szavaiban magabiztosság csendüljön, lévén nem sok volt neki. Úgy
döntött, hogy őszinte lesz. – Figyelj ide, lányom, a ma este olyan
rémesen sikerült, hogy nem tudtak többet közölni velem, csak ennyit:
a pisztolyok reggel hatkor az állomáson legyenek, aki a fegyvereket
hozza, üljön le húsz percre a menetrendek alá, és majd a csapos
fogja megmondani, hogy történik az átadás. Többet nem tudok, Sira,
nagyon sajnálom. De te ezen egy percig ne gyötörd magad,
meg​lá​tod, ha oda​ér​tél, min​den rend​ben lesz.
Azt akartam mondani, hogy azt nagyon kétlem, de aggódó
arckifejezése azt sugallta, hogy ne tegyem. Mióta ismertem, először
láttam, hogy a seftes Candelariát cserbenhagyta elszántsága és
eltökéltsége, amivel mindig kikerült a legkeményebb
kutyaszorítóból is. Azt is tudtam azonban, hogyha ő lett volna abban
a helyzetben, hogy cselekedjen, akkor nem riadt volna vissza, odaért
volna az állomásra, és teljesítette volna az ígéretét, bármily
ravasznak is kellett volna lennie. A gond az volt, hogy
háziasszonyom kezei meg voltak kötözve, nem moccanhatott a
házból a rendőri házkutatástól való félelmében, amiből vagy lesz
valami még aznap éjszaka, vagy nem. Tisztában voltam vele, hogyha
most nem tudok azonnal cselekedni, és megragadni a gyeplőt, az
mindkettőnk bukását jelenti. így aztán erőt gyűjtöttem onnan is, ahol
nem volt, és össze​szed​tem min​den bá​tor​sá​gom.
– Igaza van, Candelaria, majd megtalálom én a módját, erre ne
le​gyen gond​ja. De még előt​te mond​jon meg ne​kem va​la​mit.
– Amit csak akarsz, an​gya​lom, de az​tán igye​kezz, már csak szűk két
óra van reggel hatig – tette hozzá, megkönnyebbülését álcázva, hogy
kész va​gyok to​vább​küz​de​ni.
– Hova ke​rül​nek majd a fegy​ve​rek? Kik a la​ra​chei em​be​rek?
– Az neked csak legyen édes mindegy, fiain. Az a fontos, hogy a
megadott órában a megadott helyen legyenek. Ahol mondják, ott
lerakod, aztán felveszed a pénzt, amivel tartoznak: kilencezer-öt-száz
pesetát, jól jegyezd meg, és számold meg a bankókat egytől egyig.
Az​tán pe​dig szé​pen ide vissza​jössz, én meg vár​lak ébe​ren.
– Nagy veszélyeknek tesszük ki magunk, Candelaria – tartottam ki
kérdésem mellett. – Legalább azt tudjam, hogy kiért visszük vásárra
a bő​rünk?
Mélyet lélegzett, és hatalmas mellkasa, melyet alig takart el a
kopott pongyola, amit utolsó percben dobott magára, újból
fel​emel​ke​dett és le​süllyedt, mint​ha fúj​ta​tót kö​töt​tek vol​na rá.
– Szabadkőművesek – súgta a fülembe, mintha félne kiejteni az
elátkozott szót. – Arra számítottunk, hogy ma éjszaka érkeznek egy
kis teherautóval Larachéból, a legvalószínűbb, hogy már Buselmal
forrásai közt bujkálnak vagy a Martin folyó menti veteményesekben.
A kabilok földjén keresztül érkeztek, nem mernek országúton utazni.
Valószínűleg felveszik a fegyvereket ott, ahol te lerakod, és fel sem
szállnak a vonatra. A vasútállomásról, szerintem, visszatérnek a
városukba, átkelve a kabilok földjén és elkerülve Tetuant, hacsak el
nem kapják őket előbb, isten ne adja. De mindenesetre ezek csak
feltevések, mert az az igazság, hogy a leghalványabb elképzelésem
sincs, hogy ezek a fér​fi​ak mire ké​szül​nek.
Mé​lyet só​haj​tott sem​mi​be me​re​dő te​kin​tet​tel, és to​vább sut​to​gott.
– Csak azt tudom, aranyom, mert azt mindenki tudja, hogy a
felkelők kegyetlenül elbántak mindenkivel, akinek bármi köze volt a
szabadkőművességhez. Volt, akit a négy fal között lőttek főbe, ahol
gyülekezni szoktak, a szerencsésebbek elmenekültek, ahogy csak
bírtak, Tangerbe vagy a francia zónába. Másokat az El Mogotén lévő
táborba hurcoltak, és bármikor kivégezhetik őket, azoknak aztán
befellegzett. És meglehet, hogy vannak jó néhányan, akik a
pincékben rejtőzködnek, padlásokon és kamrákban, állandó
rémületben, hogy valaki egy nap köp, és akkor puskatussal verik
majd ki őket rejtekhelyükről. Ezért nem találtam senkit, aki meg
merte volna venni az árut, de aztán innen-onnan megszereztem a
larachei kapcsolatot, és innen tudom, hogy oda fognak kerülni a
pisz​to​lyok.
Most a szemembe nézett komoly, sötét tekintettel, amilyennek még
soha nem lát​tam.
– Nagyon csúnyán állnak a dolgok, lányom, rettentő csúnyán -
morogta a fogai közt. – Nincs itt se könyörület, se részvét, és ha
valaki egy fikarcnyit is számít, azt úgy elviszik, hogy nyikkanni se
tud. Már sok szerencsétlen ördög esett áldozatul, rendes emberek,
akik a légynek sem ártottak soha, senki kárára nem voltak. Legyél
na​gyon óva​tos, lá​nyom, ne te le​gyél a kö​vet​ke​ző.
Összeszedtem maradék bátorságom, hogy meggyőzzük magunkat
va​la​mi​ről, ami​ben jó​ma​gam sem hit​tem.
– Maga csak ne féljen, Candelaria, meglátja majd menni fog
min​den, mint a ka​ri​ka​csa​pás.
Aztán egy szó nélkül a kőpad felé indultam, és mászni kezdtem a
bőrömre rögzített, lehető legbaljósabb rakománnyal. Magam mögött
hagytam a seftes Candelariát, aki a lugas alól nézett, és sűrűn szórta
magára a keresztet szőlővenyigék és suttogások között. Az Atya, a
Fiú és a Szentlélek nevében, a Csodatévő Szűz Mária legyen veled
mindenkor, lelkem. Az utolsó, amit hallottam, a keresztbe tett ujjaira
mért csattanós csók volt az ima végén. Egy pillanattal később
eltűntem a kertfal mögött, és a borkimérés udvarára zuhantam, mint
egy zsák.
 11
Kevesebb mint öt perc alatt elértem a cukrász Menahen kapuját.
Útközben számtalanszor akadtam bele a sötétben nem látható
szögekbe és szálkákba. Egyik csuklómat lehorzsoltam, ráléptem a
haikra, megcsúsztam, majdnem elvesztettem az egyensúlyom, és a
hátamra estem, miközben a fal mellé dobált, üres ládákon másztam
felfelé. Ahogy a kapuhoz értem, első teendőm volt megigazítani a
kendőt, hogy az arcomból csak a szemem látszódjon ki. Aztán
el​húz​tam a rozs​dás re​teszt, mé​lyet lé​le​gez​tem, és ki​lép​tem a ka​pun.
A sikátorban egy lélek sem volt, se egy árnyék, se egy nesz.
Kísérőmül csupán a felhők között szeszélyesen táncoló hold
szegődött. Elindultam lassan ballagva, a bal oldalra húzódva, és
szinte azonnal a La Luneta utcára érkeztem. Mielőtt végigmentem
volna rajta, megálltam, hogy felmérjem a helyzetet. Az utcát
keresztező vezetékekről sárgás fények lógtak utcai lámpaként.
Jobbra néztem, aztán balra, és azonosítottam a most alvó, de nappal
élettől zsibongó épületeket. A Victoria Szállót, a Zurita patikát, a
Levante bárt, ahol gyakran énekeltek flamencót, a Galindo trafikot és
a sóraktárt. A Nemzeti Színházat, a helyiek boltjait, a négy vagy öt
kocsmát, aminek nem tudtam a nevét, a Cohen testvérek La Perla
ékszerüzletét, és a La Espiga de Oro pékséget, ahol reggelente a
kenyeret vettük. Minden mozdulatlan, minden zárva. Csendes és
nyugodt, mint a halottak. Befordultam a La Luneta utcába arra
törekedve, hogy lépteim ritmusát a rakomány súlyához idomítsam.
Végigmentem egy szakaszon, aztán befordultam a mellahba, a zsidó
negyedbe. Szűk utcáinak egyenes vonalai megnyugtattak, tudtam, nem
lehet benne elveszni, mivel a zsidó negyed tökéletes négyzethálót
alkot, amelyben lehetetlen volt eltéveszteni az irányt. Miután
beértem az óvárosba, eleinte minden jól ment. Bejártam az utcákat,
és számomra ismerős helyeken vágtam át: a kenyérpiacon és a
húspiacon. Senkivel nem találkoztam, kutya sejárt arra, egy lélek
sem, még egy alamizsnáért könyörgő, vak koldussal sem akadtam
össze. Csak papucsom csattogása hallatszott a kövezeten, és egy
messzi forrás távolba vesző morajlása. Éreztem, hogy egyre
kevésbé esik nehezemre a pisztolyokat cipelni, hogy testem lassan
hozzászokik új kiterjedéséhez. Néha-néha megtapogattam magam itt-
ott, hogy még a helyén van-e minden: most a két oldalam, aztán a
karom, a csípőm. Nem tudtam ellazulni, továbbra is teljes
feszültségben voltam, de legalább látszólagos nyugalommal
bandukoltam a sötéten tekergő utcákon, a fehérre meszelt falak és
nagy fejű szö​gek​kel ki​vert fa​ka​puk közt.
Hogy elhessegessem szorongásom, megpróbáltam elképzelni, hogy
milyenek lehetnek az arab házak belülről. Azt hallottam, hogy
szépek és szellősek, a belső udvar és a kutak körül mozaikburkolat
díszeleg, csempével burkolt, nyitott folyosó fut körbe faragott
famennyezettel, és a napfény cirógatja a tetőteraszt. Mindez az
utcáról, melynek a ház csak meszelt falait mutatja, egyáltalán nem
sejthető. Gondolataimba merülve sétáltam, amíg bizonyos idő
elteltével úgy nem éreztem, hogy már eleget bóklásztam, és száz
százalékig biztos nem lettem, hogy a leghalványabb gyanút sem
keltettem, ekkor végre a La Luneta-kapu felé vettem az utam. És
éppen ebben a pillanatban egyszer csak néhány felém igyekvő alak
hívta magára a figyelmem a sikátor mélyén. Két katona volt, két
bricsesznadrágos tiszt, derekukon díszövvel és a fejükön a spanyol
hadsereg marokkói közlegényeinek jellegzetes, piros sapkájával. Két
pár élénk léptű láb, az utcaköveken dobbanó csizmák zaja
összekeveredett a köztük folyó, ideges pusmogással. Visszafojtottam
a lélegzetem, miközben ezernyi baljós kép robbant az agyamban,
mint a puskák lobbanása a kivégzőfal előtt. Hirtelen úgy éreztem,
hogy mikor elhaladnak mellettem, az összes pisztoly kioldódik majd
a kötésekből, és csörögve potyognak a földre, elképzeltem, hogy
egyiküknek eszébe jut lerántani rólam a kapucnit, hogy felfedje az
arcom, rám parancsolnak majd, beszéljek, és rájönnek, hogy spanyol
állampolgár vagyok, aki fegyvert csempész nemkívánatos
személyeknek, és nem egy bennszülött arab asszony, aki céltalan
bo​lyong.
Amíg a két férfi elhaladt mellettem, amennyire csak tudtam a
falhoz lapultam, de a sikátor olyan szűk volt, hogy majdnem súroltuk
egymást. Azonban rám se hederítettek. Tudomást sem vettek a
jelenlétemről, mintha láthatatlan lettem volna, és szapora léptekkel
folytatták az útjuk és a beszélgetést. Különítményekről és
munícióról tárgyaltak, olyan dolgokról, amihez nem értettem, és nem
is akartam érteni. Kétszáz vagy maximum kétszázötven, mondta az
egyik, mikor mellém ért. Ugyan már, öregem, ugyan már, én
mondom, hogy nem, válaszolt a másik hevesen. Nem láttam az
arcuk, és nem mertem felemelni a tekintetem, de amikor hallottam,
hogy a csizmák dobogása lassan elhal a messzeségben,
megszaporáztam a lépteim, és végre megkönnyebbülten sóhajtottam
fel.
Egy perc múlva azonban rájöttem, hogy jobb, ha csak nyugtával
dicsérem a napot: ahogy feltekintettem, döbbentem fedeztem fel,
hogy nem tudom, hol vagyok. Ahhoz, hogy ne veszítsem el az irányt,
jobb​ra kel​lett vol​na for​dul​nom há​rom vagy négy sa​rok​kal elő​rébb, de
a katonák váratlan felbukkanása annyira megzavart, hogy nem így
tettem. Hirtelen ott álltam elveszetten, és a hideg futkosott a
hátamon. Rengetegszer jártam végig az óváros utcáit, de nem
ismertem titkait, rejtett átjáróit. A nappali fények és a megszokott
je​le​ne​tek, za​jok hi​á​nyá​ban el​kép​ze​lé​sem sem volt, mer​re jár​ha​tok.
Elhatároztam, hogy visszafordulok, és végigjárom az utat elölről,
de nem sikerült. Amikor azt hittem, hogy egy ismerős terecskére
fogok kibukkanni, egy árkád alatt találtam magam; ha átjárót
reméltem, akkor egy mecset emelkedett a helyén, vagy hosszú
lépcsősor. Esetlenül keringtem a kacskaringós utcákon kényszerítve
magam, hogy az egyes szegleteket összekössem a nappali
jelenetekkel, és ez alapján tájékozódni tudjak. Azonban ahogy
haladtam előre, egyre elveszettebbnek éreztem magam az utcák
kuszaságában, mely szembeszállt az ésszerűség minden törvényével.
Az alvó mesterek bezárt műhelyei között nem tudtam eldönteni, hogy
az üstfoltozók. vagy a bádogosok negyedében vagyok-e, vagy már ott
járok, ahol naponta dolgoznak a fonók, a szövők és szabók. Ott, ahol
máskor napfényben fürdenek a mézes sütemények és aranyló
kalácsok, hegyekben áll a fűszer és a tucatnyi csokor bazsalikom,
melyek mind segítettek volna eligazodni, most csak elreteszelt
kapukat találtam és beriglizett zsalugátereket. Az idő mintha megállt
volna, üresen tátongott a színpad az árusok és a vásárlók kiáltozása
nélkül, nem voltak ott az egymás mögé kötött csacsik hátukon
gyékénykosarakkal, sem a földön kuporgó, Rifből érkezett
asszonyok zöldségek és narancsok között, amit talán soha nem adnak
el. Szorongásom egyre nőtt, nem tudtam, hány óra van, de azt
éreztem, hogy egyre kevesebb idő marad hatig. Gyorsabban szedtem
a lábam, kiléptem az egyik sikátorból, befordultam a másikba, a
következőbe, egy harmadikba, visszafordultam, és haladtam tovább
egyenesen. Semmi. Se egy nyom, se egy jel, az óváros hirtelen
ör​dö​gi út​vesz​tő​vé vál​to​zott, amely​ből nem ve​ze​tett kiút.
Bizonytalan lépteim végül egy épület közelébe vezettek, melynek
ajtaja felett hatalmas lámpa lógott. Váratlanul nevetés, lárma,
zavaros hangok ütötték meg a fülem, Az én lovam című nótát kántál-
ták kórusban hamis zongorakísérettel. Közelebb merészkedtem,
valamilyen támpont után sóvárogva, ami segítene újra
tájékozódnom. Alig néhány méter volt hátra, és odaérek, amikor egy
spanyolul beszélő pár lépett ki dülöngélve az ajtón: a férfi szemmel
láthatóan ittasan kapaszkodott egy már éltes, szőkére festett nőbe, aki
tele szájjal kacagott. Csak ekkor jöttem rá, hogy egy bordélyház előtt
ácsorgok, de már túl késő volt hajlott korú asszonyságnak tettetni
magam, mert a pár alig néhány lépésre tőlem megállt. Te kis arab
cica, gyere velem, na gyere, aranyom, van itt valami, amit szívesen
megmutatok, nézd, nézd, te kis arab macska, hadarta a férfi nyáladzó
szájjal, miközben egyik kezét felém nyújtotta, a másikkal pedig
trágár mozdulatot tett az ágyéka felé. A nő próbálta visszatartani,
nevetve szorította le a karját, miközben én elugrottam előle, és őrült
vág​tá​ba kezd​tem a ha​i​kot min​den erőm​mel tes​tem​re szo​rít​va.
Magam mögött hagytam a kaszárnyacsőcselékkel teli
bordélyházat, ahol kártyáztak, nótákat gajdoltak, és hevesen
markolászták a nőket, megszökve néhány pillanatra a bizonyosság
elől, hogy bármikor eljöhet a nap, amikor át kell kelniük a
Gibraltári-szoroson, hogy szembetalálják maguk a háború véres
valóságával. És miközben lélekszakadva menekültem a lebuj
közeléből szaporán csattogó papucsban, a szerencse végre mellém
szegődött, és hirtelen az egyik sarok mögül a Foki Piactér bukkant fel
előt​tem.
Megkönnyebbültem, hogy megint tudok tájékozódni, végre tisztán
látom, hogyan lehet kijutni a ketrecből, amivé az óváros vált. Az idő
repült, és nekem sem maradt más választásom. Olyan hosszú és
fürge léptekkel haladva, amit csak vértezetem megengedett, néhány
perc múlva elértem a La Luneta-kaput. Ott azonban újabb ijedtség
várt: előttem emelkedett az egyik rettegett, katonai ellenőrzőpont,
ami megakadályozta, hogy a laracheiek bejöjjenek Tetuanba.
Néhány katona, védősorompó és egy-két jármű elég létszámban
ahhoz, hogy elrémítsen bárkit, aki nem egészen tiszta szándékkal
készül belépni a városba. Éreztem, hogy kiszárad a torkom, de
tudtam, hogy nem kerülhetem el, hogy átmenjek előttük, és meg sem
állhatok gondolkodni, így hát tekintetem a földre szegezve,
elhatároztam, hogy folytatom az utam fáradtan csoszogva, ahogy azt
Candelaria tanácsolta. A vér a halántékomban dobolt, és
visszatartottam a lélegzetem, miközben átkeltem az ellenőrzési
ponton, számítva rá, hogy bármikor megállíthatnak és
megkérdezhetik, merre tartok, ki vagyok, és mit rejtegetek.
Szerencsémre alig pillantottak rám. Egyszerűen nem vettek rólam
tudomást, ahogy előzőleg a két tiszt sem, akikkel a szűk sikátorban
futottam össze. Ugyan milyen veszélyt jelenthet a dicsőséges
felkelésre ez az arab némber, aki kimerültén vonszolja magát, mint
egy ár​nyék a haj​na​li ut​cá​kon?
A park nyílt terepére értem, és nyugalmat erőltettem magamra.
Színlelt higgadtsággal vágtam át az alvó árnyakkal teli kerteken,
melyek oly szokatlanok voltak e nagy csendben lármázó gyerekek, a
szökőkutak és pálmafák közt sütkérező szerelmespárok és öregek
nélkül. Ahogy közelebb értem, az épület körvonalai egyre élesebben
rajzolódtak ki szemem előtt. Az óváros alacsony házikói után a
vas​út​ál​lo​más pom​pás​nak és egy​szer​re nyug​ta​la​ní​tó​nak tűnt fé​lig arab,
félig andalúz stílusával, négy sarkán tornyocskákkal, zöld
tetőcserepekkel és csempékkel, és a bejárat előtt emelkedő,
hatalmas boltívekkel. A homlokzatot számos erőtlen fényű
utcalámpa világította meg, és sziluettje kirajzolódott a Gorgues-
hegység sziklás, tekintélyparancsoló tömbje előtt – elvileg onnan
ereszkednek majd le a larachei emberek. Csak egyszer jártam a
vasútállomás közelében, amikor a rendőrkapitány gépkocsiján a
kór​ház​ból a pan​zi​ó​ba szál​lí​tott. Egyéb​ként csak messzi​ről lát​tam a La
Luneta kilátójából, és nem tudtam felmérni nagyságát. Aznap este,
mikor szemtől szemben álltam vele, méretei olyan fenyegetőnek
tűntek, hogy azonnal hiányozni kezdtek az arab negyed barátságosan
szűk si​ká​to​rai.
Most azonban nem engedhettem meg magamnak, hogy a félelem
megint rám vicsorítson, ezért aztán összeszedtem minden merszem,
és átkeltem a ceutai országúton, ahol e korai órában a por sem szállt.
Igyekeztem bátorságot önteni magamba az időt számolgatva, és azt
mondogattam, hogy már kevesebb van hátra, és vége az egésznek,
hogy már a dandárját teljesítettem. Jó érzéssel töltött el, hogy
nemsokára megszabadulok a szorító kötésektől, a testemet törő
pisztolyoktól és ettől a köntöstől, amiben olyan idegenül éreztem
ma​gam. Már ke​vés volt hát​ra, na​gyon ke​vés.
Be​lép​tem az ál​lo​más tár​va-nyit​va álló fő​be​já​ra​tán. Sem​mi​be ömlő,
hideg fény fogadott, mely egyáltalán nem illett az imént magam
mögött hagyott, sötét éjszakához. Az első, amin megragadt a
tekintetem, egy nagy falióra volt, ami háromnegyed hatot mutatott. Az
arcomat takaró kendő alatt felsóhajtottam, nem késtem túl sokat. Az
előcsarnokon szándékos lassúsággal poroszkáltam végig, miközben a
kapucni takarásából gyors pillantással felmértem a helyzetet. A
pénztárak zárva voltak, és csak egy öreg muzulmán feküdt az egyik
pádon, lábánál a batyuja. A terem végében két széles ajtó nyílt a
peronra. Balra egy harmadik, amely fölött a felirat ékesen hirdette,
hogy ez a söntés. Szememmel a menetrendeket kerestem, és meg is
találtam jobbra. Nem álltam meg tanulmányozni őket, hanem szépen
leültem az alattuk álló padra, és vártam. Ahogy megéreztcm a
faülőkét, jóleső érzés futott végig minden tagomon a fejem búbjától a
lábam hegyéig. Eddig nem is éreztem, milyen fáradt vagyok,
mennyire kimerített az erőlködés, hogy megállás nélkül gyalogoljak,
ma​ga​mon ci​pel​ve mint egy ólom​pán​cél​za​tot a fé​lel​me​tes súlyt.
Jóllehet senki nem lépett az előcsarnokba egész idő alatt, míg
mozdulatlan ültem, fülemmel felfogtam neszeket, amiből
megértettem, hogy nem vagyok egyedül. Kintről a peron felől
érkeztek. Férfi lépések és hangok, néha visszafogottak, máskor
erőteljesebbek. Fiatal hangok voltak, feltételeztem, hogy az állomás
felügyeletével megbízott katonák hangja, és próbáltam elhessegetni a
gondolatot, hogy nagy valószínűséggel parancsba kapták, hogy
habozás nélkül lőjenek mindenre, ami gyanús. A söntés felől is
érkeztek hangok hébe-hóba. Bátorítóan hatottak, legalább azt
megtudtam, hogy a csapos a helyén van, és dolgozik. Hagytam, hogy
elteljen tíz perc gyötrelmes lassúsággal – nem volt idő, hogy
kivárjam a húszat, amit Candelaria mondott. Amikor az óra mutatója
öt perc múlva hatot mutatott, összeszedtem minden erőm,
ne​héz​ke​sen fel​áll​tam, és cé​lom felé vet​tem az utam.
A söntés tágas volt, és legalább egy tucat asztal állt benne,
mindegyik üresen, egyet kivéve, amin egy férfi hortyogott fejét a
karjába fúrva, mellette egy üres boros korsó díszelgett. A pulthoz
léptem papucsomban csoszogva, anélkül hogy a leghalványabb
elképzelésem lett volna, mit kellene mondanom, vagy mit kellene
hallanom. A söntéspult mögött egy barna, szikár férfi félig égő
csikkel a szájában tányérokat és csészéket próbált halomba
rendezni, látszólag ügyet sem vetve arra az elkendőzött arcú nőre,
aki egyértelműen felé igyekezett. Amikor látta, hogy a pult elé érek,
még mindig cigarettával a szájában, hangosan és feltűnően
kijelentette: fél hétkor, fél hétig nem indul el a vonat. Aztán halkan
hozzátett néhány szót arabul, amit nem értettem. Spanyol vagyok, nem
értem, suttogtam a kendőn keresztül. Eltátotta a száját, nem tudta
elrejteni döbbenetét, és a csikk maradéka az óvatlan mozdulattól a
padlóra esett. Akkor elhadarta az üzenetet: menjen a peronon lévő
vi​zel​dé​be, csuk​ja be maga mö​gött az aj​tót, már vár​ják.
Visszafordultam, és ahogy jöttem, visszamentem az előcsarnokba,
onnan pedig kiléptem az éjszakába. Előtte összehúztam magamon a
haikot, és feljebb rántottam a kendőt, hogy szinte súrolta a
szempillámat. A széles peron látszólag üres volt, és szembe vele
nem volt más, csak a Gorgues sziklás tömbje emelkedett sötéten és
hatalmasan. A katonák – összesen négy – egy csoportba verődve
álldogáltak, a vágány felé vezető egyik boltív alatt dohányozva és
beszélgetve. Összerázkódtak, mikor meglátták, hogy egy árny
közeledik, láttam, hogy megfeszülnek, összeütik a csizmájuk,
ki​húz​zák ma​guk, és meg​iga​zít​ják vál​lu​kon a pus​kát.
– Megállj! – kiáltott fel az egyik, ahogy észrevett. Éreztem, ahogy
a tes​tem görcs​be rán​dul a rám erő​sí​tett fegy​ve​rek fém​bo​rí​tá​sa alatt.
– Hagyjad már, Churruca, hát nem látod, hogy ez csak egy
bok​szos képű arab? – szólt rá azon​nal egy má​sik.
Megdermedtem: se előre, se hátra. Ők sem léptek közelebb,
maradtak, ahol voltak, húsz-harminc méter távolságra, azon
vi​tat​koz​va, hogy mit csi​nál​ja​nak.
– Nekem aztán olyan mindegy, hogy arab-e vagy keresztény. Az
őr​mes​ter azt mond​ta, hogy iga​zol​tat​ni kell min​den​kit.
– Baszd meg, Churruca, de egy hülye vagy. Már vagy tízszer
elmondtuk, hogy mindenkit kell igazoltatni, aki spanyol, de nem a
muzulmánokat, hogy ez nem fér a fejedbe, öregem – világosította fel
a má​sik.
– A ti fe​je​tek​be nem fér. Lás​suk, asszo​nyom, ké​rem a pa​pí​ro​kat.
Azt hittem, hogy össze fog csuklani a lábam, és elájulok. Biztos
voltam benne, hogy ez itt az elkerülhetetlen vég. Visszatartottam a
lélegzetem, és éreztem, hogy hideg veríték önti el a bőröm minden
haj​la​tát.
– De baromi ostoba vagy, Churruca – szólalt meg a háta mögött
egy má​sik tár​sa. – A nők​nek itt nin​csen iga​zol​vá​nya, mi​kor fo​god már
fel, hogy ez itt Af​ri​ka és nem a szü​lő​fa​lud fő​te​re.
Túl késő volt, a kötekedő katona már alig két lépésre állt tőlem,
egyik kezét előrenyújtva a papírokért, miközben a tekintetem kereste
a min​dent be​fe​dő ken​dő rán​cai kö​zött. Nem ta​lál​ta meg azon​ban, mert
én a földre szegeztem, erősen összpontosítva sártól ragacsos
csizmájára, széttaposott papucsomra és a szűk fél méterre, ami
el​vá​lasz​tot​ta a lá​ba​ink.
– Ha az őrmester fülébe jut, hogy egy gyanún felül álló, marokkói
asszonyt zaklattál, akkor majd kapsz a nyakadba, öregfiú, három nap
el​zá​rást a ci​ta​del​lá​ban.
A büntetés sötét árnya végül jobb belátásra térítette Churrucát.
Nem tudtam megnézni megmentőm arcát, tekintetem továbbra is a
földre sütöttem. Az elzárással való fenyegetés azonban hatásosnak
bizonyult, és az aggályoskodó, makacs katona, néhány szorongtató
másodpercnyi gondolkodás után, elhúzta a kezét, megfordult és
odébb sé​tált.
Áldottam az őt megfékező katonatárs józan eszét, és amikor a négy
katona megint egy csoportban álldogált a boltív alatt, megfordultam
és újra elindultam anélkül, hogy tudtam volna, merre tartsak. Szép
lassan elkezdtem végigmenni a peronon, céltalanul, próbálva
visszanyerni a lélekjelenlétem. Amint sikerült, végre képes voltam
minden erőmet a vizelde megtalálására fordítani. Ekkor figyeltem
csak meg, mi is van körülöttem: egy-két arab szendergett a földön
ülve, hátukat a falnak vetve, és egy vézna kutya kelt át a síneken.
Nem tartott soká, hogy ráakadjak utam céljára, szerencsémre
majdnem a peron legvégén volt, pont az ellenkező irányban, mint
ahol a katonák álltak. Lélegzetem visszafojtva löktem be a
katedrálüveges ajtót, és egy folyosószerűségre léptem. Alig
derengett valami kis fény, de nem akartam megkeresni a kapcsolót,
inkább megvártam, amíg a szemem hozzászokik a sötéthez.
Homályosan ki tudtam venni a férfimosdó jelét balra, a nőiét jobbra.
A folyosó mélyén, a falhoz tapadva, mintha egy kupac rongyot
láttam volna, ami most egyszerre megmozdult. A rongykupacból egy
kapucnival eltakart fej emelkedett ki óvatosan, és farkasszemet
né​zett ve​lem a fél​ho​mály​ban.
– Hozta az árut? – kérdezte egy hang spanyolul. Határozottan
be​szélt, pat​to​gó​sán.
Bólintottam, és a rongykupac vigyázva felegyenesedett, amíg egy
férfi alakja nem bontakozott ki belőle, aki hozzám hasonlóan arab
öl​tö​zé​ket vi​selt.
– Hol van?
Leeresztettem a kendőt, hogy könnyebben tudjak beszélni,
ki​nyi​tot​tam a ha​i​kot, és meg​mu​tat​tam kör​be​pó​lyált tes​tem.
 – Itt.
– Uramisten – suttogta. Ebben a szóban érzelmek egész sora
keveredett: döbbenet, szorongás, sürgetés. Mély hangon beszélt, jól
ne​velt fér​fi​nak tűnt.
– Le tud​ja szed​ni őket egye​dül? – kér​dez​te.
– Idő​re van szük​sé​gem – sut​tog​tam vissza.
A női mosdóra mutatott, és beléptünk mindketten. A hely szűkös
volt, egy apró ablakon keresztül bevilágított a hold maradéka,
elég​sé​ges fényt szol​gál​tat​va ah​hoz, hogy ne kell​jen vi​lá​got gyúj​ta​ni.
– Sietnünk kell, nem veszthetünk egy percet sem. A reggeli
őrségváltás mindjárt itt lesz, és átfésülik az állomást kívül-belül,
mielőtt elindul az első vonat. Segítenem kell magának – közölte, és
be​húz​ta maga mö​gött az aj​tót.
Hagytam, hogy a haik a padlóra csússzon, és keresztbe tettem a
karom, hogy az ismeretlen elkezdhesse végigtapogatni a tagjaim,
kikötni a csomókat, letekerni a tépéseket, és kiszabadítani testem a
félelmes páncélzat alól. Mielőtt nekilátott volna, hátravonta a
dzsellaba kapucniját, és egy többnapos borostával fedett,
középkorú, spanyol férfi arca tárult elém. Göndör, gesztenyebarna
haja összekócolódott a ruha alatt, amivel valószínűleg már jó ideje
álcázta magát. Ujjai munkához láttak, de a feladat nem bizonyult
könnyűnek. Candelaria lelkiismeretes munkát végzett, és egyetlen
fegyver sem mozdult el a helyéről, de a csomók olyan szorosak
voltak, a lepedőcsíkok pedig olyan hosszúak, hogy kiszabadítani
aló​luk a tes​tem hosszabb időt vett igény​be, mint amit az is​me​ret​len és
én szerettünk volna. Mindketten hallgattunk, fehér csempéktől
körülvéve csak a török vécé lapja derengett alattunk, lélegzetünk
ütemes hangja és egy-két elejtett mondat adta a munka ritmusát: ez
megvan, most itt, forduljon egy kicsit, jól haladunk, emelje
magasabbra a karját, vigyázzon. Ugyan szorított az idő, a larachei
férfi végtelen tapintattal nyúlt hozzám, szinte szégyenlősen, mindent
megtett, hogy elkerülje az inti-mebb hajlatokat, és hogy megérintse
meztelen bőröm akár egy milliméterrel arrébb, mint ahol feltétlenül
szükséges. Mintha attól félt volna, hogy a tisztaságom mocskolja be a
kezével, mintha a testemre rögzített rakomány különleges
selyempapír lett volna, és nem gyilkolásra szánt eszközök fekete
páncélzata. Egy pillanatig sem érintett kényelmetlenül testi
közelsége, se akaratlan érintései, se szinte összetapadt testünk
bensőséges közelsége. Ez volt, kétség sem fér hozzá, az éjszaka
legkedvesebb pillanata, nem, mert egy férfi keze futott végig a
testemen hosszú hónapok után először, hanem, mert azt hittem, hogy
ez​zel kez​de​tét vet​te a tör​té​net vége.
Minden jól haladt. Egyik pisztoly a másik után került elő
rejtekhelyéről, és halomba gyűlt a padlón. Már alig volt hátra
néhány, kettő-három, nem több. Úgy számítottam, hogy öt, vagy
maximum tíz percen belül mindennek vége. És ekkor, váratlanul,
valami megzavarta nyugalmunk, belénk fojtotta a lélegzetet, és
mozdulatlanná dermesztett. Kintről, egyelőre messziről, izgatott
sür​gés-for​gás lár​má​ja ér​ke​zett.
A fér​fi erő​tel​je​set só​haj​tott, és a zse​bé​ből egy órát vett elő.
– Már itt van a váltás, előbb jöttek – közölte. Megtört hangjából
szorongás, nyugtalanság csendült, és a szándék, hogy ne keltsen
ben​nem ijedt​sé​get.
– Most ho​gyan to​vább? – sut​tog​tam.
– Minél előbb ki kell jutnunk innen – vágta rá azonnal. – Öltözzön
fel, gyor​san!
– És a ma​ra​dék pisz​toly?
– Az nem érdekes. Egy teendőnk van: menekülni. A katonák
mind​járt itt lesz​nek, hogy el​len​őriz​zék, min​den rend​ben van.
Miközben remegő kézzel tekertem magamra a haikot, a férfi
leoldott a derekáról egy mocskos vászonzsákot, és beledobálta a
pisz​to​lyo​kat.
 – Mer​re? – sut​tog​tam.
– Arra – emelte fel a fejét, és állával az ablak felé bökött. –
Először maga ugrik ki, aztán kidobom a pisztolyokat, és én is
kiugróm. De most jól figyeljen ide, ha én nem tudnék maga után
menni, akkor fogja a fegyvereket, rohanjon előre a sínek mellett, és
hagyja őket az első megállóhelyet vagy állomást jelző tábla alatt,
amit talál, majd valaki értük megy. Ne forduljon vissza, ne várjon,
csak rohanjon, meneküljön. Gyerünk, akkor most másszon ki, egyik
lá​bá​val lép​jen a ke​zem​re.
Az ablakra néztem, magas volt és szűk. Elképzelhetetlennek
tartottam, hogy kiférnénk rajta, de nem szóltam semmit. Annyira meg
voltam ijedve, hogy inkább engedelmeskedtem vakon megbízva
ennek az ismeretlen szabadkőművesnek a döntéseiben, akinek a
ne​vét sem tud​tam meg soha.
– Várjon egy percet! – szólalt meg hirtelen, mintha elfelejtett
vol​na va​la​mit.
Feltépte az ingét, és előhúzott egy vászonzacskót, amolyan
er​szény​fé​lét.
– Először ezt tegye el, ez a megbeszélt összeg. Ha netán odakint
na​gyon meg​ne​he​zed​ne a dol​gunk.
– De hát még vannak pisztolyok… – dadogtam, és közben végig-
la​po​gat​tam a tes​tem.
– Nem baj. Maga már teljesítette a dolgát, jár a fizetség – mondta,
miközben a nyakamba akasztotta az erszényt. Hagytam mozdulatlan,
szinte érzéketlenül. – Gyerünk, nincs egy perc vesztegetni való időnk
sem.
Végre megmozdultam. Egyik lábammal keresztbe tett kezére
lép​tem, és len​dü​le​tet vet​tem, hogy fel​tol​jam ma​gam a pár​ká​nyig.
– Nyissa ki, gyorsan! – parancsolta. – Nézzen ki! Mondja
gyor​san, mit lát és mit hall!
Az ablak a sötét földekre nézett, a mozgolódás lármája a
látóteremen kívül eső irányból érkezett. Motorberregés,
kerékcsikorgás a sóderen, dobogó léptek, szalutálás, parancsszavak,
utasításokat osztogató, erélyes hangok. Hevesen, lendületesen,
mint​ha mind​járt össze​dől​ne a vi​lág, pe​dig még reg​gel​re sem vir​radt.
– Pizarro és García a söntésbe. Ruiz és Albadalejo a
pénztárakhoz. Ti az irodákba, ti pedig a vizeldékbe. Gyerünk,
futólépésben! – ordította valaki ellentmondást nem tűrő
eré​lyes​ség​gel.
– Sen​kit nem lát​ni, de erre tar​ta​nak – mond​tam ki​ló​gó fej​jel.
– Ugor​jon! – pa​ran​csol​ta.
Nem tettem. A nyugtalanító magasság miatt először ki kellett
másznom teljes testtel, öntudatlanul is megtagadtam, hogy egyedül
meneküljek. Azt akartam, hogy a larachei férfi biztosítson róla, hogy
ve​lem jön, hogy ké​zen fog​va visz ma​gá​val, amer​re men​ni kell.
Az izgatott lárma egyre közelebbről hallatszott: a padlón meg-
nyikorduló csizmák zaja, a célpontokat kiosztó hangos
vezényszavak. Quintero, a női mosdóba, Villarta, a férfibe.
Egyértelmű volt, hogy nem néhány tespedt baka igyekszik felénk,
hanem friss, tettre kész férfiak őrjárata, akik csak arra várnak, hogy
va​la​mi iz​gal​mas do​log​gal kez​dőd​jön a nap.
– Ugorjon és rohanjon! – ismételte a férfi keményen, megragadta a
lá​bam, és fel​fe​lé lö​kött.
Kiugrottam. Kiugrottam, elestem, és rám esett a pisztolyokkal
rakott zsák. Alig értem földet, amikor meghallottam a berúgott ajtók
baljós reccsenését. Az utolsó, ami a fülembe ért, a durva kiáltozás
volt, ami​vel a fér​fi​ra tá​mad​tak, akit soha töb​bet nem lát​tam.
– Te meg mit csinálsz a női mosdóban, büdös arab? Mit dobtál ki
az ablakon? Villarta, szedd a lábad, nézd meg, hogy kidobott-e
va​la​mit az ab​la​kon.
Rohanni kezdtem. Vakon, eszeveszetten. Az éjszaka sötétjébe
veszve, magam mögött húzva a fegyverekkel teli zsákot, süketen,
érzéketlenül, anélkül hogy tudtam volna, követnek-e, és hogy
feltettem volna a kérdést magamnak, miként végezhette a larachei
férfi a katona rászegezett puskája előtt. Leesett az egyik papucsom,
és az utolsó pisztolyok közül egy leoldódott a testemről, de nem
álltam meg, hogy összeszedjem, ami elveszett. Csak rohantam a
szuroksötétben a sínek vonalát követve, félig mezítláb, megállás
nélkül, gondolkodás nélkül. Nyílt mezőkön vágtattam keresztül,
veteményeseken, nádasokon és kisebb ültetvényeken. Elbuktam,
felálltam és szaladtam tovább lélegzetvételnyi megállás nélkül, és
nem számolva, mekkora távolságot futottam be. Egyetlen élőlénnyel
sem találkoztam, és lépteim összevissza ritmusát semmi nem
akasztotta meg, amíg az árnyak között végre felfedeztem egy
betűkkel telepingáit táblát. Malalien megállóhely, hirdette. Az én
vég​cé​lom.
A megállóhely mintegy száz méterre feküdt a jelzőtáblától, csak
egy utcalámpa sárgás fénye világította meg. Még mielőtt a közelébe
kerültem volna, megálltam az őrült futásban, alighogy az előtte álló
táblához értem. Sietve körülnéztem minden irányban, hátha már vár
ott valaki, akinek átadhatom a fegyvereket. A szívem majd’ kiugrott,
kiszáradt szám szénporral és homokkal lett tele, megpróbáltam a
lehetetlent is, hogy elnémítsam szaggatott fújtatásom. Senki nem várt.
Sen​ki nem vár​ta az árut. Ta​lán majd ké​sőbb jön​nek érte, ta​lán soha.
Alig egy perc alatt hoztam meg a döntést. A földre dobtam a
zsákot, lelapogattam, hogy a lehető legkevésbé látszódjon, és kisebb
szikladarabokkal takartam be, lázasan kapkodva, marokkal ástam a
földet, dobáltam rá a rögöket, köveket és gazokat, hogy félig-meddig
elfedjem. Amikor már úgy éreztem, hogy nem gyanúsan feltűnő a
ha​lom, ott​hagy​tam.
Alig volt időm lélegzethez jutni, futni kezdtem arrafelé, ahol
Tetuan fényei pislákoltak. Miután a rakomány nagy részétől már
megszabadultam, úgy határoztam, hogy ledobom magamról a többi
súlyt is. Kinyitottam a haikot, és anélkül hogy megálltam volna, nagy
nehezen sikerült kibogoznom az utolsó csomókat. A három még rám
kötözött pisztoly egyenként zuhant az útra, először egy, aztán még
egy, és végül az utolsó. Mire a város közelébe értem, testemen már
csak kimerültség, csüggedtség és sebek hagytak nyomot. A
fegy​ve​rek​nek híre-ham​va se ma​radt.
Felléptem a ceutai országút mentén futó árok szélére, és lassú
ballagásra váltottam. A másik papucsot is elhagytam, ezért újra a
mezítlábas, elfátyolozott arab asszony alakját öltöttem magamra
álcaként, aki nehézkesen baktat felfelé a La Luneta-kapuhoz. Már
nem kellett tettetnem a fáradt vánszorgást: a lábam egyszerűen nem
volt többre képes. Éreztem, hogy tagjaim elzsibbadtak, minden
porcikám tele volt hólyagokkal, zúzódásokkal és mocsokkal, és
vég​te​len erőt​len​ség jár​ta át a csont​ja​im.
Mire a városba értem, az árnyak már világosodni kezdtek. Az
egyik közeli mecsetben felhangzott a müezzin éneke az első imára
hívva a muzulmánokat, és a Hadbiztosság kaszárnyájának kürtje
ébresztőt fújt. Az Afrikai Hírmondó szerkesztőségéből még
melegen indultak útjukra a napilapok. A cukrász Menahen már
begyújtotta a kemencét, és don Leonardo a borkimérés áruját
pa​kol​gat​ta de​re​kán a szo​ros​ra hú​zott bőr​kö​ténnyel.
Ezek a hétköznapi jelenetek úgy futottak át szemem előtt, mint
valami távoli esemény, ami nem kíván figyelmet, ami nem hagy
nyomot. Tudtam, hogy Candelaria boldog lesz, mikor átadom neki a
pénzt, és azt fogja tartani, hogy emlékezetes hőstettet vittem véghez.
Én ellenben egy cseppnyi örömöt se éreztem magamban, se valami
ah​hoz ha​son​lót. Csak a vég​te​len el​ke​se​re​dés mar​do​sott sö​té​ten.
Amíg őrülten rohantam, miközben a körmömmel kapartam a
földet, hogy a zsákot befedjem, amíg az országúton poroszkáltam, a
hosszú éjszaka utolsó eseményei alatt fejemben ezernyi kép pörgött
sok​fé​le sor​ba ren​de​ződ​ve, me​lyek​nek egy fő​sze​rep​lő​je volt csu​pán: a
larachei férfi. Az egyiken a katonák rájönnek, hogy nem dobott ki
semmit az ablakon, hogy vaklárma volt az egész, hogy ez az alak,
csak egy álmos és megzavarodott arab; ekkor szabadon engedik,
hiszen a sereg parancsot kapott, hogy ne zaklassa a helyi lakosságot,
ha nem sejt valami nyugtalanító dolgot. Egy másikban, alighogy
kitárul a vizelde ajtaja, a katona rájön, hogy spanyolt rejt az álruha,
beszorítja a latrina sarkába, kétarasznyira a fejétől ráfogja a puskát,
és erősítésért kiállt. Azok odafutnak, kihallgatják, talán azonosítják
is, talán a kaszárnyába hurcolják, talán megpróbál megszökni, és
hátba lövik, mikor a síneken ugrik át. A két megérzés közé még
ezernyi képsor fért, de tisztában voltam vele, hogy soha nem fogom
meg​tud​ni, me​lyik áll a leg​kö​ze​lebb az igaz​ság​hoz.
Kimerültén és félelemmel telve vánszorogtam be a kapun.
Ma​rok​kó he​gyei fe​lett új nap vir​radt.
 12
A panzió ajtaját tárva-nyitva találtam, a vendégeket pedig ébren,
az ebédlőbe zsúfolódva. Az asztalnál, ahol naponta sértéseket és
káromkodásokat vágtak egymás fejéhez, most a nővérek ültek
pongyolában és hajcsavarókkal, zokogva és szipogva, miközben a
tanító, don Anselmo próbálta vigasztalni őket, halkan mormolva a
szavakat, amit nem hallottam. Paquito és az utazóügynök az Utol​só
va​cso​ra képét szedték fel a padlóról, és készültek visszarakni a
falra. A távírász pizsamanadrágban és kisingben idegesen
dohányzott az egyik sarokba húzódva. A hájas anya pedig egy csésze
hársfateát próbált hűteni könnyedén fújogatva. Minden fel volt
forgatva, semmi nem maradt a helyén, a padlót törött üveg- és
cse​rép​da​ra​bok bo​rí​tot​ták, a füg​gö​nyö​ket is le​tép​ték a kar​ni​sok​ról.
Senki nem furcsállotta, hogy ilyen korán egy arab lány állít be,
bizonyára azt hitték, hogy Jamila az. Néhány másodpercig a
felfordulásra meredtem, még mindig a haikba burkolózva, amíg
hirtelen hangos pisszegés nem vonta magára figyelmem a folyosó
felől. Arra fordítottam a fejem, és láttam, hogy Candelaria az
szélesen gesztikulálva, mint egy megszállott, egyik kezében a
sep​rű​vel, má​sik​ban a la​pát​tal.
– Jaj, aranyom, gyere be már, gyere! – sürgetett izgatottan. –
Gyere és mesélj, mert már megbolondulok az aggodalomtól, hogy azt
sem tu​dom, mi tör​tént.
Elhatároztam, hogy megtartom magamnak a legkeményebb
részleteket, és csak a végeredményt közlöm vele. Hogy a pisztolyok
már nincsenek nálam, de a pénz igen: ezt akarja Candelaria hallani,
én pedig ezt fogom mondani neki. A történet többi részét elég, ha én
tu​dom.
Miközben levettem a fejemről a kendőt, odasúgtam neki: –
Min​den rend​ben.
– Jaj, lelkem, aranyom, hát gyere csak ide, hadd öleljelek meg! Az
én kis Sirám többet ér Peru minden aranyánál, ez a kislány nagyobb,
mint az úrnapi körmenet! – rikoltotta a seftes Candelaria. A padlóra
dobott seprűt, lapátot, a keblére ölelt hevesen, és elborított
han​go​san cup​pa​nó csó​kok​kal.
– Hallgasson, az isten szerelmére, Candelaria, hallgasson már,
még meghallják! – csitítottam még mindig rémülettel a
zsigereimben. Ügyet se vetett rám, hanem a nagy ujjongásból sűrű
átkozódásba csapott át, ami a rendőrséget illeti, akik az éjszaka a
feje te​te​jé​re ál​lí​tot​ták az egész há​zat.
– Mit érdekel engem, ha meghallják utólag! Hogy a mennykő ütne
beléd, Palomares, beléd és a tieidbe hetedíziglen! Hogy verne ki a
ra​gya, de nem fog​tál ki raj​tam!
Sejtettem, hogy ennek az érzelemkitörésnek a hosszú, izgalommal
teli éjszaka után nem fog egykettőre végeszakadni, ezért Candelariát
a karjánál fogva megragadtam, és berángattam a szobámba,
mi​köz​ben ő vál​to​zat​lan hév​vel böm​böl​te vi​lág​gá szit​ka​it.
– Hogy rohadnál meg, ahol vagy, a kurva anyádat! Dögölj meg,
Palomares, hogy semmit nem találtál nálam, de felborogattál minden
bú​tort, és fel​ha​sí​tot​tad még a mat​ra​ca​i​mat is!
– Hallgasson már el, Candelaria, hallgasson már el! – szóltam rá
újra. – Felejtse már el Palomarest, nyugodjon meg, és hagyja, hogy
el​me​sél​jem, hogy ment!
– Persze, lelkem, mesélj csak el szépen mindent — mondta, és
végre megpróbált lehiggadni. Erősen lihegett, pongyolája
félregombolva, és az elcsúszott hajhálóból rebellis tincsek
kun​ko​rod​tak elő.
Annak ellenére, hogy szánalmasan nézett ki, lelkesedés áradt
be​lő​le.
– De hát az állatja hajnali öt órakor állított be, és parancsolt ki
mindenkit az utcára, az a mocsok… hát… hát… Na jól van,
spongyát rá, ami történt, megtörtént. Mesélj most te, aranyom, mondj
el min​dent szé​pen sor​já​ban.
Szűkszavúan meséltem el neki a kalandot, miközben leoldottam a
pénzes erszényt, amit a larachei férfi a nyakamba akasztott. Nem
említettem az ablakon keresztül való menekülést, sem a katonák
fenyegető üvöltését, sem a Malalien megállóhely magányos táblája
alatt hagyott pisztolyokat. Csak átadtam neki az erszény tartalmát,
az​tán el​kezd​tem ki​búj​ni a ha​ik​ból és az alat​ta vi​selt há​ló​ing​ből.
– Rohadj meg, Palomares! – kiáltott fel nevetve, és a levegőbe
dob​ta a bank​je​gye​ket. – Ro​hadj meg a po​kol​ban, hogy nem kap​tál el!
Ekkor félbeszakadt a lármázás, de nem azért, mert Candelaria
hirtelen kijózanodott, hanem, mert a szeme elé táruló látvány
be​lé​foj​tot​ta a to​váb​bi üdv​ri​val​gást.
– Jézus szíve, lelkem, de el vagy kínozva! Mint az öt szent sebből
vérző Krisztus! Isten az atyám, éppen úgy nézel ki! – kiáltott fel,
ahogy meg​lát​ta mez​te​len tes​tem. – Na​gyon fáj, ara​nyom?
– Egy kicsit – motyogtam, miközben félholtan hanyatlottam az
ágy​ra. Ha​zud​tam. Va​ló​já​ban, a lel​kem is ha​so​ga​tott.
– És olyan koszos vagy, mintha szemétdombon hemperegtél volna
– mondta most már teljesen higgadtan. – Megyek és melegítek a
tűzön egy-két fazék vizet, aztán készítek neked egy jó meleg fürdőt.
Meg egy kis ke​nő​csös bo​ro​ga​tást is te​szünk a se​bek​re, és…
A többit már nem hallottam. Mielőtt Candelaria befejezhette
vol​na a mon​da​tot, mély álom​ba zu​han​tam.
 13
Ahogy a házat rendbe raktuk, és visszatértünk a régi
kerékvágásba, Candelaria belevetette magát, hogy üzletnek való
la​kást ke​res​sen az új vá​ros​rész​ben.
Tetuan új negyede, mely annyira más volt, mint az arab óváros,
európai kívánalmaknak megfelelően épült, hogy ellássa a spanyol
Protektorátus minden szükségletét, helyet adjon polgári és katonai
létesítményeinek, lakó- és üzlethelyiségeket biztosítson a
Spanyolországból érkező családoknak, hiszen Marokkó lassanként
állandó tartózkodási helyükké vált. A fehér homlokzatú, egyszerre
modern és arabos hangulatú, új épületek emelkedtek díszes
erkélyeikkel a széles utcákon és szellős tereken harmonikus
rácsozatot alkotva. Frissen fodrászolt hölgyek, kalapos urak,
egyenruhás katonák, az európai divat szerint öltöztetett gyerekek és
jegyespárok sétáltak útjain. Trolibuszok és néhány gépkocsi suhant
rajtuk, cukrászdák, vadonatújan csillogó kávézók nyíltak,
választékos és modern ízlésű üzletek kínálták portékáikat. Rend
uralkodott és nyugalom, merőben eltérő világ volt ez az óváros
nyüzsgő, illatoktól és hangoktól terhes, tarka piacaitól, a múltból itt
maradt, fallal körülvett enklávétól, mely hét kapun át tekintett a
külvilágra. És e két kozmosz, az arab és a spanyol közt, szinte
határvonalként húzódott a La Luneta utca, amelyet most elhagyni
ké​szül​tem.
Amint Candelaria talál lakást, hogy berendezzem divatszalonom,
életem újabb fordulóponthoz érkezik, és nekem megint idomulni kell
hozzá. Ezt megelőzendő, úgy határoztam, hogy megváltozom,
teljesen újjászületek, megszabadulok a régi ballasztoktól, és a
nulláról kezdem. Szűk néhány hónap alatt becsaptam múltam orra
előtt az ajtót; egyszerű varrólányból sokféle más nővé alakultam át,
hol váltogatva játszottam a szerepeket, hol párhuzamosan. Voltam
kezdő pályázó köztisztviselői állásra, nagyiparos vagyonának
kedvezményezettje, szégyentelen fickó világjáró szeretője, egy
argentin cég vezetéséről ábrándozó jelölt, egy meg nem született
gyermek kudarcot vallott anyja, csalás és rablás nyakig adósságban
ülő gyanúsítottja, és alkalom szülte fegyvercsempész ártatlan, arab
asszony álruhájában. Még rövidebb idő alatt kellett most új
egyéniségre szert tennem, mert az előzőekből már egyik sem volt
használható. Régi világom háborúban állt, szerelmem pedig
elpárolgott, magával ragadva minden vagyonom és illúzióm. A meg
nem született gyermek vértócsává folyt össze, mikor leszálltam a
buszról, két ország három városának rendőrkapitányságán tartották
nyilván minden adatom, és a fegyverszállítmány, amit testemre
rögzítve csempésztem ki, talán már követelt áldozatot. Hátat akartam
fordítani ennek a szánalmas batyunak, elhatároztam hát, hogy
jövendőmmel a biztonság és bátorság álarca mögül nézek szembe,
hogy sejteni se lehessen mögötte félelmeim, fájdalmaim és a még be
nem gyó​gyult tőr​dö​fést a lel​ke​men.
Úgy döntöttem, a külsőmmel kezdem, egy nagyvilági, független nő
álcáját öltöm magamra, mely mögül nem sejlik fel egy gazember
áldozatának valósága, sem a nyitásra váró üzlet sötét származása.
Ehhez némileg át kellett festeni a múltat, sürgősen új jelent találni ki
és eltervezni egy amennyire hamis, olyannyira ragyogó jövőt. És
nagyon gyorsan kellett cselekedni, belevágni azonnal. Nincs több
könnycsepp, nincs több panaszkodás. Se egy ellágyult pillantás a
múltba. Csak a jelen számít, csak a ma. Ehhez új egyéniséget
választottam, amit a ruhaujjamból kaptam elő, mint a bűvész a
zsebkendőfüzért vagy a kör ászt. Elhatároztam, hogy átváltozom, és
választásom egy eltökélt, megbízható, sokat tapasztalt nő alakjára
esett, melyet magamévá tettem. Igyekeznem kell majd, hogy
tudatlanságom gőgnek lássék, bizonytalanságom édes
nemtörődömségnek. És hogy félelmeim még csak ne is gyanítsák, egy
pár magas sarkú cipő eltökélt kopogása és határozottan elszánt
megjelenés mögé kell rejtenem. Senki se sejthesse azt a végtelen
erő​fe​szí​tést, ami​vel nap mint nap úrrá kell len​nem csüg​ge​dé​se​men.
Első teendőm arra irányult, hogy átalakítsam stílusom. Az utóbbi
idők bizonytalansága, a vetélés és a lábadozás miatt vesztettem
testsúlyomból legalább hat vagy hét kilót. A keserűség és a kórház
áldozatává esett csípőm kerekdedsége, mellem gömbölyűsége,
combom egy része és bármi kis háj, ami a derekam körül valaha is
lehetett. Nem igyekeztem ezt visszanyerni, kezdtem kényelmesen
érezni magam új alakomban: egy lépéssel előrébb léptem.
Felidéztem, milyen stílusban öltözködtek a külföldi nők Tangerben,
és elhatároztam, hogy ehhez igazítom szűkös ruhatáram, itt-ott
átszabva néhány kiegészítővel. Kevésbé leszek visszafogott, mint
honfitársaim, de kacérabb igen, ugyan soha nem illetlen vagy kihívó.
A legfeltűnőbb árnyalatok, a legkönnyebb anyagok kellenek. A
blúzok valamivel mélyebben kigombolva, a szoknyák hossza
kicsivel rövidebbre hagyva. Candelaria szobájának repedezett
tükrében ismételtem, próbálgattam és sajátítottam el az előkelő
mozdulatot, ahogy a nők keresztbe dobják a lábuk, amit mindennap
megfigyeltem az esti aperitif alatt a kávézók teraszán; elegáns
járásukat, ahogy kecsesen vonulnak végig a Boulevard Pasteur
széles járdáján; és frissen manikűrözött ujjaik bájos tartását, amivel
a francia divatlapot fogják, a gin fizzt vagy a török cigarettát
ele​fánt​csont szip​ká​ban.
Három hónap óta először foglalkoztam a kinézetemmel, és
rájöttem, hogy sürgős polírozásra szorul. Egyik szomszédasszonyom
kiszedte a szemöldököm, a másik rendbe tette a kezem. Kifestettem
magam újra, miután hónapokig csak szappannal mostam az arcom,
most nagy gonddal választottam ki az ajakceruzát, hogy
körberajzoljam a szám, rúzst, hogy kifessem, színt a szemhéjamra,
pirosítót az arcomra, kihúzót és festéket a szempillámra. Megkértem
Jamilát, hogy a varróollóval vágja le a hajam, milliméterről
milliméterre követve egy régi Vogue címlapfotóján látható frizurát,
amit magammal hoztam a bőröndben. A hátam közepéig érő, sűrű
barna hajzat fürtjei élettelenül hullottak a konyha padlójára, mint
döglött varjak szárnyai, míg állvonalban egyenesre vágott frizura
nem kerekedett belőle, sima esésű, oldalra fésült, mely engedetlenül
állandóan a jobb szemembe akart lógni. A pokolba a meleg
takaróval, ami annyira lenyűgözte Ramirót! Nem tudnám
megmondani, hogy az új frizura jobban állt-e, vagy sem, de
könnyedebbnek éreztem magam tőle, és szabadabbnak. Új ember
voltam, végre elszakadtam a Continental szállóbéli szobánk
ventilátora alatt eltöltött délutánoktól, a végtelen óráktól, melyeken
nem volt más takaróm, csak Ramiro fonódó teste, és hatalmas
haj​za​tom, mely ta​ka​ró​ként te​rült el a le​pe​dőn.
Alig néhány nap múlva Candelaria vágya testet öltött. Először
talált három ingatlant az új negyedben, amelyet azonnali bérlésre
hirdettek. Részletekbe menően beszámolt mindháromról, együtt
tár​gyal​tuk meg, mi az elő​nyük, mi a hát​rá​nyuk, és vé​gül dön​töt​tünk.
A lakás, amit Candelaria először említett, első pillantásra a
tökéletes helynek tűnt: tágas, modern, vadonatúj, közel a postához és
a Spanyol Színházhoz. „Még egy mozgatható zuhany is van, pont
olyan, mint egy telefon, aranyom, csak ugye nem a beszélő hangja jön
belőle, hanem a vízsugár, amit oda irányítasz, ahova csak akarod”,
magyarázta Candelaria e csodás eszköztől elbűvölten. Mégsem erre
esett a választásunk. Az volt az indok, hogy egy üres telekkel volt
határos, ahol a szemétdombok között gebe macskák flangáltak. Az új
negyed folyamatosan nőtt, de itt-ott még akadt néhány beépítetlen
terület. Úgy véltük, hogy ez nem tenne jó benyomást a kifinomult
ügyfélkörre, akiket szerettünk volna megnyerni, így hát elvetettük a
zu​hany​te​le​fo​nos sza​bá​szat le​he​tő​sé​gét.
A második ajánlat Tetuan főutcáján helyezkedett el, ami akkor még
a Köztársaság útja nevet viselte, egy gyönyörű ház volt két sarkán
tornyokkal a Muley-el-Mehdi térhez közel, ami hamarosan Primo de
Rivera nevét kapta meg. A hely első ránézésre minden szükséges
feltételnek megfelelt: szellős volt, előkelőnek tűnt, és beépítetlen
telek sem volt a szomszédságban. A sarokház két központi és nagy
forgalmú út találkozásánál emelkedett. Innen viszont az egyik
szomszéd rettentett el minket, mivel a következő házban lakott a
város egyik legjobb divatszabója, egy koros és nagy tekintélyű
varrónő. Mérlegeltük a helyzetet, és úgy határoztunk, hogy elvetjük
ezt a la​kást is, mert jobb, ha az em​ber nem zar​gat​ja a kon​ku​ren​ci​át.
Így hát a harmadik lehetőség maradt. Az ingatlan, amely végül
majd munka- és lakóhelyem lesz, egy tágas lakás volt a Sidi Mandri
utcának az egyik csempedíszes homlokzatú épületében, közel a
Spanyol Kaszinóhoz, a Benarroch közhöz és a Nemzeti Szállóhoz, de
nem volt messze az Espana tértől, a Főbiztosi Hivatal épületétől és a
kalifa palotájától sem, melynek bejáratát tekintélyparancsoló őrök
vigyázták, egzotikus turbánok és gazdag köpenyek árja lebegett a
szélben. Candelaria megkötötte az üzletet a zsidó Jacob
Benchimollal, aki ettől kezdve lett végtelenül visszafogott háziuram,
cserébe a havi pontosan háromszázhatvanöt pesetáért. Három nap
múlva, én, az új Sira Quiroga – átváltozva e kitalált személlyé, aki
nem én voltam, de talán egy nap majd leszek elfoglaltam a
he​lyi​sé​get, és ki​tár​tam az aj​tóm éle​tem egy új sza​ka​sza előtt.
– Men​jél be, de egye​dül – mond​ta Can​de​la​ria a ke​zem​be nyom​va a
kulcsot. – Jobb lesz, ha mostantól kezdve nem nagyon látnak minket
együtt. Kis idő múl​va én is utá​nad me​gyek.
Utat törtem magamnak a La Luneta nyüzsgő tömegében, magamon
érezve a férfiak pillantását. Nem emlékeztem, hogy az előző
hónapokban akár negyed ennyit is kivívtam volna, mikor még tétova,
fiatal lánynak néztem ki, esetlen kontyba fogott hajjal, aki erőtlenül
húzta magát régi göncöket és sebeket viselve magán a múltjából,
amit el akart felejteni. Most színlelt fesztelenséggel mozogtam, arra
törekedve, hogy minden lépésemből áradjon az önérzet és a sa​vo​ir-
fa​i​re, amit sen​ki fel nem té​te​le​zett vol​na ró​lam alig né​hány hete.
Ugyan próbáltam lépteim ritmusát nyugodtra fogni, de nem telt
bele tíz perc, máris célba értem. Soha nem figyeltem meg jobban ezt
az épületet, jóllehet alig néhány méterre feküdt a spanyol negyed
főutcájától. Örömmel töltött el, hogy első ránézésre megfelelt az
általam kívánatosnak tartott minden feltételnek: kiváló helyen
feküdt, és kívülről jó benyomást keltett, a homlokzat csempedísze
arab egzotikát sugárzott, belső elosztása pedig európai
visszafogottságot. A bejárat közös részei elegánsak voltak,
beosztásuk megfelelő, a lépcsőház nem volt túlságosan széles, de
kovácsoltvas korlátja bájosan kanyargóit felfelé a lépcsőkarok egyes
sza​ka​szai kö​zött.
A bejárat nyitva állt, ahogy akkoriban minden kapu. Feltételeztem,
hogy van házmester, de nem mutatkozott. Idegesen mentem felfelé,
szinte lábujjhegyen, igyekezve elnémítani lépteim zaját. Kifelé úgy
látszott, mintha több magabiztosságra és némi előkelőségre tettem
volna szert, belül azonban ugyanolyan riadt maradtam, és amennyire
lehetséges volt, jobb szerettem észrevétlen maradni. Felértem az
emeletre, de senkivel nem futottam össze, és ott két tökéletesen
egyforma ajtót találtam. Balra és jobbra, mindkettő be volt zárva. Az
előbbi szomszédjaim lakásába nyílt, akiket még nem ismertem. A
második volt az enyém. Kivettem a kulcsot a táskából, idegesen
remegő ujjakkal bedugtam a zárba, és elfordítottam. Belöktem
félénken, de néhány másodpercig még nem mertem belépni, csak
tekintetemmel végigfutottam az ajtónyíláson keresztül láthatóvá vált
téren. Tágas előszoba csupasz falakkal, geometrikus mintájú, fehér
és grá​nát​szín kő​la​pok​kal bur​kol​va. Jobb​ra nagy nap​pa​li.
Az évek hosszú sora alatt sokszor megesett, hogy a sors váratlan
fordulatot tartogatott a számomra, meglepetést és előre nem látható
változást, melynek lóhalálában kellett megfelelnem, ahogy érkezett.
Egyszer készen álltam a sorsfordulóra, máskor nem. Azonban soha
nem voltam annyira tudatában, hogy új szakaszba léptem, mint azon
az októberi délelőttön, mikor lábam végre át merte lépni a küszöböt,
és cipőm visszhangot vert a bútorozatlan lakás öblében.
Szövevényes múltat hagytam hátra, és mintha jóslat lenne, előttem
puszta, tágas tér nyílt, amit majd az idő tölt meg. Mivel? Ezzel-
azzal, érzelmekkel. Pillanatokkal, benyomásokkal és emberekkel –
élet​tel.
A nappali felé indultam a félhomályban. Három zárt, zöldre festett
fazsalugáterrel védett erkély fékezte meg a napsugarakat. Egyenként
tártam ki őket, és a marokkói ősz beomlott a lakásba, édes
elő​je​lek​kel tölt​ve meg az ár​nya​kat.
Ízlelgettem a csendet és a magányt, és vártam néhány percet a
teendőkkel. Közben nem csináltam semmit, csak álltam az üresség
közepén, szokva új helyem a világban. Egy kis idő múlva, mikor úgy
véltem, már itt az ideje búcsút mondani a csüggedésnek,
összeszedtem egy jó adag elszántságot, és nekiláttam a munkának.
Donã Manuela régi szabászatát véve alapul jártam be az egész
lakást, és fejben felosztottam területekre. A nappali lesz a nagy
fogadószoba, a megrendelőkkel itt tárgyalom meg az elképzeléseket,
együtt nézzük meg a szabásmintákat, választunk anyagot és fazont, és
veszem fel a rendelést. A nappalihoz legközelebb eső szoba, egy
ebédlőféleség nagy sarokablakkal lesz kialakítva próbaszobának. A
folyosó felénél fellógatott függöny fogja elválasztani a külső
te​rü​le​te​ket a la​kás töb​bi ré​szé​től. A fo​lyo​só kö​vet​ke​ző sza​ka​sza és az
arra nyíló szobák már a munkaterülethez fognak tartozni: lesz
mű​hely, rak​tár, va​sa​ló​szo​ba, lesz gard​rób a kész ru​hák​nak, és jut hely
a reményeknek is, és mindennek, ami még idefér. A harmadik
szakasz, a lakás hátsó, legsötétebb és a legkevésbé vonzó része lesz
az enyém. Ott kap majd teret valós egyéniségem, a megbántott,
száműzetésre kényszerít ett, adóságokkal, feljelentésekkel és
bizonytalansággal küzdő én. Akinek minden vagyona egy félig üres
bőrönd volt, és egy messzi városban az életben maradásért
magányosan harcoló anya. Aki tudta, hogy az üzlet megalapításához
egész halom pisztoly árára volt szükség. Ez lesz a menedékem,
legbensőbb terem. Innen kifelé – ha végre elérem, hogy a szerencse
ne fordítson nekem hátat – fog játszódni a spanyol fővárosból
érkezett varrónő mindenki számára nyilvános élete, aki azzal a
céllal jött, hogy a Protektorátus legelőkelőbb divatszalonját nyissa
meg, amit e vá​ros va​la​ha is lá​tott.
Visszamentem a bejárathoz, és hallottam, hogy valaki kopogtat az
ajtón. Azonnal kinyitottam, tudtam, ki lehet. Candelaria úgy tekergeti
be, mint egy tes​tes gi​lisz​ta.
– Mit szólsz, lelkem? Tetszik? – kérdezte nyugtalanul. Kiöltözött
az alkalomra, az általam varrt egyik kosztümöt viselte, tőlem örökölt
pár cipőt, ami két számmal kisebb volt rá, és látványos frizurát, amit
a komaasszonya, Remedios fésült neki hamarjában. Az esetlenül
felkent szempillafesték alól kivillanó, sötét tekintetének lelkesedése
rám is átragadt. Ez a nap különleges volt a seftes Candelaria
számára is, valami új és ismeretlen dolog kezdete. A megnyitás előtt
álló üzlet tétje nagy volt, viharos életében először és talán utoljára
kockáztatott ekkorát. Meglehet, ez az új időszak kárpótolja majd a
gyerekkori éhezésért, a férjétől elszenvedett ütlegekért és a
rendőrség szájából évek óta hallgatott fenyegetőzésekért. Élete
háromnegyede csupa vesződés volt, furfang és mesterkedés, előre
menekülés és birkózás a balszerencsével, most talán eljött a perc,
hogy le​ül​jön meg​pi​hen​ni.
Nem válaszoltam azonnal a kérdésre, hogy tetszett-e a helyiség.
Előtte a szemébe néztem egy-két pillanatig, és végiggondoltam, mi
mindent tett értem ez az asszony, mióta a rendőrkapitány lerakott az
ott​ho​ná​ban, hogy meg​sza​ba​dul​jon a nem​kí​vá​na​tos te​her​től.
Csendben néztem, és váratlanul elsuhant előtte anyám árnya.
Doloresben és a seftes Candelariában vajmi kevés közös volt.
Anyám maga volt a szigorú józanság, Candelaria a színtiszta
dinamit. Természetük, erkölcsi törvényeik, és ahogy a sors
kihívásaival néztek szembe, alapvetően különböző volt, mégis
először életemben rokonságot fedeztem fel kettejük között.
Mindegyik a maga módján és a maga világában, de a bátor és harcos
nők nemzetségébe tartoztak, akik képesek utat törni az életben azzal a
kevéssel, amit a sors kimért nekik. Magam miatt és miattuk, minden
bá​tor nő mi​att kell küz​de​nem, hogy ez az üz​let si​ke​res le​gyen.
– Nagyon tetszik – válaszoltam végül mosolyogva. – Tökéletes,
Can​de​la​ria, jobb he​lyet kép​zel​ni sem tud​tam vol​na.
Visszamosolygott, és megcsipdeste az arcom, szeretet és
bölcsesség volt benne, öreg, mint az országút. Mindketten sejtettük,
hogy mostantól kezdve minden másként lesz. Ezentúl is találkozunk
majd, de csak ritkán és titokban. Nem osztozunk többé egy otthonon,
nem tűrjük együtt a terítő fölött zajló háborút, nem szedjük le az
asztalt vacsora után, és nem pusmogunk hosszan nyomorúságos
szobám sötétjében. Útjaink most elválnak, ez tény. Mindketten
tudtuk azonban, hogy életünk végéig összeköt valami, amiről soha
sen​ki​nek nem fo​gunk be​szél​ni.
 14
Egy hét sem kellett hozzá, és a divatszalon készen állt. Candelaria
biztatására a tereket felosztottam, bútorokat, készülékeket és
szerszámokat rendeltem. O pedig elintézett mindent ravaszsággal és
ropogós bankókkal, készen arra, hogy akár a vérét ontsa még
ho​má​lyos jö​vő​jű vál​lal​ko​zá​sun​kért.
– Csak egy szavadba kerül, lelkem, mert én a büdös életben nem
láttam nagy szabászatot, úgyhogy fogalmam sincs, milyen
berendezést kíván meg egy hasonszőrű üzlet. És ha ez az átkozott
háború nem lenne, akkor te meg én elmennénk szépen Tangerbe, és
vennénk egy-két francia csodát a Le Palais du Mobilier-ben, és ha
már ott vagyunk, beugranánk vagy fél tucat bugyiért a La Sultanába,
de mivel Tetuanban veszteglünk jó asszonyok módjára a tűzhely
mellett, és nem akarom, hogy a személyedet velem kössék össze, a
legjobb, amit tehetünk, ha te szépen megmondod, mit akarsz, én meg
majd megtalálom a módját, hogy megszerezzem a kapcsolataimon
keresztül. Na, most engedd szabadjára a fantáziád, és csak sorold,
mit kell be​sze​rez​nem, és mi le​gyen az első.
– Először is kezdjük a nappalival. Ez adja meg az első benyomást
a divatszalonról, ezért eleganciát és jó ízlést kell tükröznie –
kezdtem, felidézve magamban Donã Manuela szabóságát, és a
kézbesítések alkalmával megismert, előkelő házakat. Jóllehet a Sidi
Mandri utcai lakás, amely a kisváros arányainak megfelelően épült,
megjelenésében és méreteiben sokkal kevésbé volt jelentős, mint
Madrid előkelő házai, a régi idők emlékei mégis jó példával
szol​gál​tak, hogy fel​épít​sem a je​lent.
– És mi​vel ren​dezzük be?
– Egy isteni kanapé kell ide, két pár jó minőségű karosszék, egy
széles kávézóasztal, és két-három kisebb asztalka kiegészítésül.
Súlyos damasztfüggönyök az erkélyek elé, és egy nagy lámpa.
Egyelőre ennyi elég is. Csak néhány dolog kell, de az nagyon ízléses
le​gyen, és ki​vá​ló mi​nő​sé​gű.
– Egyelőre fogalmam sincs, hogy fogom én ezt mind beszerezni,
lányom, mert ugye Tetuanban nincsenek ilyen puccos boltok. Hadd
gondoljam csak végig, igen, hát van nekem egy barátom, aki fuvaros,
lehet, hogy sikerül rávennem egy menetre… Na, te csak egyet se félj,
majd én ezt elintézem valahogy, és ha valami másod- vagy
harmadkézből van, de jó, a legjobb minőségű, akkor nem hiszem,
hogy az nagyon zavarna, nem igaz? Legalább úgy fog kinézni, mintha
pa​ti​nás sza​lon len​ne. Na foly​tasd csak, fiam!
– Szabásminták, külföldi divatlapok. Donã Manuélánál hegyekben
álltak, és amikor kezdtek elöregedni, akkor nekünk ajándékozta, én
ha​za​vit​tem, és soha meg nem un​tam azo​kat né​ze​get​ni.
– Hát ezt is ördöngösség lesz beszerezni, tudod, hogy a felkelés
óta a határok zárva vannak, és nagyon kevés dolog érkezik kívülről.
De az is igaz, hogy tudom, kinek van menlevele Tangerbe, majd
kipuhatolom, hogy tudna-e hozni egy párat szívességből, sommás
számlát fog érte benyújtani utólag, de hát, ugye csak az isten a
tu​dó​ja…
– Talán szerencsénk lesz. És figyeljen, hogy legyen egy csomó a
legjobbakból. – Felidéztem néhány nevét, amit magam is megvettem
tangeri tartózkodásom alatt, amikor Ramiro kezdett kevesebbet
törődni velem. Egész estéket töltöttem csodás rajzaikat és
fényképeiket bújva. – Az amerikai Harper’s Bazaar, Vogue és
Va​nity Fair, meg a francia Ma​dame Fi​ga​ro – soroltam. – Amit csak
ta​lál.
– Rend​ben, foly​tasd. Mi van még?
– A próbaszobába egy háromrészes állótükröt. És még két
ka​ros​szé​ket. Meg egy kár​pi​to​zott pa​dot, ami​re a ru​há​kat tesszük.
– To​vább.
– Szövetek. Három-négy arasznyi darabok a legjobb anyagokból
mintának, de nem teljes vég vásznak, amíg nem látjuk, hogyan
ala​kul​nak a dol​gok.
– A legjobbat a La Caraquena textilkereskedésben árulják, de szó
sem lehet arról, amit az arabok árulnak a piac mellett a
burraquiában, a használt ruha boltban, azok nem annyira elegánsak.
Majd utánanézek, hogy mit tudnak nekem beszerezni a helyiek a La
Lunetában, mert azok nagyon életrevalóak, és a hátsó traktusban
mindig rejtegetnek valami különlegeset. És jó kapcsolataik vannak a
francia területtel is, lehet, hogy onnan is tudunk valami izgalmas
dol​got sze​rez​ni. Mond​jad csak to​vább, ara​nyom.
– Egy varrógép, lehetőleg amerikai Singer. Ugyan majdnem
minden munkát kézzel végzek, de azért jól jönne egy a műhelyben.
Egy jó vasaló és hozzá deszka. Egy pár próbababa. A többi eszközt
beszerzem én egy perc alatt, csak azt mondja meg, hol találom a
leg​jobb rö​vid​áru-ke​res​ke​dést.
Így haladtunk a berendezkedéssel. Én először megrendeltem,
aztán Candelaria a hátországban fáradhatatlanul vetette be minden
seftelő művészetét, hogy beszerezze, amire szükségünk lehetett.
Olykor szokatlan időben olajbarna arcú férfiak cipeltek be hozzám
plédekkel álcázott darabokat. Időnként a jövés-menés a nappali
órákban zajlott, és megbámulhatta az utcán minden járókelő.
Érkeztek bútordarabok, szobafestők és villanyszerelők, kaptam
csomagot, munkaeszközöket és végtelen számú különféle
küldeményt. Elejétől a végéig én felügyeltem a folyamatot, magas
sarkú cipőmben kopogva, magamra öltve újdonsült egyéniségemet: a
nagyvilági, glamouros, fesztelen nő maszkját. Eltökéltséget
sugározva, festéktől feketéllő szempillákkal és szüntelen dobálva a
hajam, megszellőztettem, ahol alkalmasnak gondoltam, hogy mennyi
váratlan kiadásom adódott, és ismertté váltam a szomszédok között
is. Mindenki tapintatosan köszönt, ahányszor összefutottam velük a
kapualjban vagy a lépcsőházban. A földszinten működött egy
kalapos és egy trafik, az emeleten pedig, velem szemben egy
gyászruhás öregasszony lakott, és egy dundi, szemüveges
fiatalember, akiről úgy sejtettem, a fia. Feljebb két család élt egy
rakás gyerekkel, akik megpróbáltak a lehető legtöbbet kiszimatolni,
hogy ki​de​rít​sék, ki lesz az új szom​széd.
Minden kész lett néhány nap alatt, már csak az hiányzott, hogy
tudjunk mihez kezdeni vele. Mintha csak tegnap lett volna, úgy
emlékszem az első éjszakára, amikor ott aludtam, egyedül,
félelemmel telve, alig hunytam le egy percre a szemem. A késő
éjszakai órákban hallottam a szomszédos lakások otthoni zajait:
gyereksírást, rádiót, szemben az anya és a fiú hangos veszekedését, a
porcelán csörömpölését és a csapból folyó víz zubogását, miközben
valaki elmosogatta a kései vacsora utolsó edényeit. Hajnaltájt az
idegen hangok elültek, és képzeletbeli zajok vették át a helyük; úgy
éreztem, hogy a bútorok szokatlanul sokat nyikorognak, hogy a
folyosó kőlapjain léptek dobbannak, és hogy árnyak lesnek a frissen
festett falakról. Még sejteni sem lehetett az első napsugarat, amikor
felpattantam, túlcsordult bennem a szorongás. Átmentem a
nappaliba, kinyitottam a zsalugátere-ket, és kihajolva vártam a
virradatot. Az egyik mecset minaretjéből ideszállt a fadzsr, a
hajnali ima hangja. Még senki nem volt az utcákon, és a Gorgues-
hegység, mely alig derengett a félhomályban, lassan teljes
fenségében bontakozott ki a pirkadatban. Lassanként, ráérősen a
város mozgásba lendült. Az arab szolgálók érkeztek haikba és
nagykendőbe burkolózva. A férfiak pedig, éppen fordítva, munkába
indultak otthonról, és asszonyok keltek útra fekete fátyolban,
kettesével, hármasával a reggeli istentiszteletre sietve. Az iskolába
siető gyerekeket már nem láttam, sem azt, hogyan nyitnak a boltok és
irodák, sem a reggeli fánkért kiszaladó cselédeket, sem a
családanyákat úton a piacra, hogy kiválasszák az árut, amit majd
arab lurkók cipelnek haza nekik gyékénykosarukat a hátukra véve.
Még előtte visszahúzódtam a nappaliba, és leültem vadonatúj,
gránátszínű taftkanapémra. Minek is? Arra várva, hogy sorsom
vég​re új irányt ve​gyen.
Jamila korán érkezett. Idegesen mosolyogtunk össze, ez volt az
első nap mindkettőnknek. Candelaria átengedte őt szolgálatomra, és
én hálás voltam ezért a figyelmességért, hiszen nagyon
összemelegedtünk, és a fiatal lány igazi szövetségesemmé vált,
kishúgommá. „Én egy perc alatt találok itt egy másik Fatimát, ha kell,
te meg csak vidd magaddal Jamilát, nagyon jóravaló leányzó, és
meglátod nagy segítségedre lesz”. Így hát velem jött az édes Jamila,
örömmel, hogy megszabadult a panzióbeli megerőltető munkától, és
az ő meg a si​no​ri​ta új dologba fognak, ami lehetővé teszi, hogy
ke​vés​bé fá​rasz​tó le​gyen az éle​te, hi​szen most fi​a​tal.
Megérkezett Jamila, de utána nem jött senki. Sem első nap, sem
másnap, sem harmadnap. Mindhárom reggel pirkadat előtt pattant ki
a szemem, és ugyanolyan gondossággal készítettem elő magam.
Kifogástalan öltözék, és kifogástalan frizura, a lakás makulátlan
tiszta, a glamourt árasztó divatlapok címlapján elegáns nők
mosolyognak, a szerszámok rendben várakoznak a műhelyben,
minden tökéletesen kiszámítva milliméterre pontosan arra várva,
hogy valaki a szolgáltatásom keresse. Látszólag azonban ez senkinek
nem állt a szán​dé​ká​ban.
Hébe-hóba zaj, léptek, hangok szűrődtek be a lépcsőházból.
Ilyenkor lábujjhegyen szaladtam az ajtóhoz, és idegesen
kukucskáltam ki a kémlelőlyukon, de a hangok soha nem nekem
szóltak. Szememet a kerek nyílásra tapasztva láttam lármázó
gyerekek alakját, igyekvő asszonyokat, és kalapos apákat, cipekedő
cselédeket, kézbesítőfiúkat, a házmestert és lapátját, a köhögő
postást, és még rengeteg más statisztát. De nem jött senki, hogy
ru​ha​tá​rat ren​del​jen a sza​bá​sza​tom​ban.
Hezitáltam, hogy értesítsem-e Candelariát, vagy várjak tovább
türelmesen. Vacilláltam egy napot, kettőt, hármat, már számon sem
tudtam tartani, hány nap telt el. Végre elhatároztam, hogy elmegyek a
La Lunetába, és megkérem, hogy izzítsa be kapcsolatait, mozgasson
meg minden követ, hogy a lehetséges ügyfelekhez eljusson, a szalon
már működik. Vagy sikerül elérni őket, vagy ebben a tempóban
vállalkozásunk elbukik, mielőtt még elindult volna. Azonban nem
nyílt alkalmam ezt a lépést megtenni, és a seftes Candelaria
közbenjárását kérni, mert éppen aznap reggel végre megszólalt a
csen​gő.
– Guten Morgen. A nevem Frau Heinz, új vagyok Tetuanban, és
szük​sé​gem len​ne né​hány új da​rab​ra.
Kosztümben fogadtam, amit néhány nappal azelőtt én magam
varrtam. Ólomkék, hosszú csőszoknya, szűk, mint egy ceruza, testhez
álló blézer, blúz nélkül, melynek első gombja pontosan egy
milliméterrel azelőtt a pont előtt zárul, ahonnan a nyakkivágás már
nem lenne illedelmes. Az együttes rendkívül elegánsan hatott.
Ékszernek egy hosszú ezüstláncot akasztottam a nyakamba, amely
szintén ezüst, antik ollóban végződött, vágni már nem lehetett vele,
olyan ócska volt, de egy régiségkereskedő bazárjában találtam
lámpa után kutatva, és azonnal elhatároztam, hogy új imázsom része
lesz.
Az újonnan érkezett ügyfél alig nézett a szemembe, miközben
bemutatkozott, tekintete inkább azt igyekezett felmérni, mennyire
előkelő a divatszalon, hogy biztos lehessen benne, igényeinek
megfelelő kiszolgálást remélhet. Könnyen megtaláltam vele a
hangot, csak azt kellett elképzelnem, hogy én nem önmagam vagyok,
hanem Donã Manuela reinkarnációja egy vonzó és hozzáértő,
külföldi nő alakjában. Egy-egy karosszékben foglaltunk helyet a
nappaliban, ő némileg férfias fesztelenséggel huppant le, én pedig az
ezerszer elpróbált mozdulattal dobtam keresztbe a lábam. Tört
spanyolsággal előadta, mit szeretne. Két kosztümöt, két estélyit. És
egy te​nisz​ru​ha-együt​test.
 – Nem gond – fül​len​tet​tem.
A leghalványabb elképzelésem sem volt, hogy nézhet ki egy
együttes ilyen jellegű tevékenységhez, de akkor sem ismertem volna
el tudatlanságom, ha kivégzőosztag előtt állok. Végignéztük a
képeslapokat, és tanulmányoztuk a ruhafazonokat. Estélyinek két
modellt választott az akkoriban híres divattervezőktől, Marcel
Rochas-tól és Nina Riccitől, melyeket egy francia haute couture
divatlap 1936-os őszi-téli számából nézett ki. A kosztümökhöz az
amerikai Harper’s Bazaar magazinban talált ötleteket: Harry
Angelo nevével fémjelzett két modellt, amit én az életben nem
hallottam említeni, de rendkívül vigyáztam, hogy ennek ne adjak
hangot. Lenyűgözve a birtokomban lévő divatlapkínálattól, a német
nő mindenáron meg akarta tudakolni kezdetleges spanyolsággal, hogy
hol szereztem őket. Úgy tettem, mint aki nem érti a kérdést; ha első
ügyfelem rájött volna, seftelő üzlettársam micsoda fortélyokkal tett
rájuk szert, akkor menekülőre fogta volna abban a minutumban, és a
lábát be nem teszi hozzám többet. Aztán az anyagok kiválasztására
került a sor. Bemutattam neki a különböző kereskedésektől kapott
mintákat, egész szövetkatalógust, egyenként magyarázva el neki a
szí​nek és a mi​nő​ség je​len​tő​sé​gét.
Viszonylag gyorsan sikerült döntést hoznia. Az estélyikhez sifon,
bársony és organza; flanel és kasmír a kosztümökhöz. A
teniszegyüttes fazonjáról és anyagáról nem esett szó, azt majd én
kitalálom, ha eljön az ideje. A látogatás jó óra hosszát tartott. A
közepe táján csendesen megjelent Jamila türkizkék kaftánban, kohllal
kihúzott, fekete szemmel, kezében egy polírozott tálcával, amelyen
arab süteményeket és édes mentateát szolgát fel. A német nő el volt
bűvölve, én pedig alig észrevehető, cinkos kacsintással fejeztem ki
hálám újdonsült szolgálómnak. Az utolsó feladat a méretvétel volt.
Fürgén feljegyeztem az adatokat egy bőrkötésű füzetbe: Donã
Manuela kozmopolita verziója, amivé átalakultam, igen
praktikusnak bizonyult. Az első ruhapróbát öt nappal későbbre
tűztük ki, és a legválasztékosabb jó modorral köszöntünk el. A
viszontlátásra, Frau Heinz, hálásan köszönöm, hogy felkereste
szalonunkat. Viszontlátásra, Fräulein Quiroga, részemről a
szerencse. Becsuktam az ajtót, és a szájam elé kaptam a kezem, hogy
visszafojtsam ujjongásom, és a padlóra szorítottam a lábam, hogy ne
toporzékoljak veszett örömömben, mint egy csikó. Ha szabad folyást
engedhettem volna érzelmeimnek, akkor ömlött volna belőlem a
lelkesedés, mivel tisztában voltam vele, hogy első megrendelőm már
be​kap​ta a hor​got, és in​nen nincs vissza​út.
A következő napokban reggeltől estig dolgoztam megállás nélkül.
Ez volt az első alkalom, hogy ilyen komoly ruhadarabokat szabtam ki
teljesen egyedül, anyám vagy Donã Manuela ügyelő tekintete nélkül.
Ezért minden porcikámmal, árgus szemekkel figyeltem, de a
félelemtől, hogy kudarcot vallók, nem tudtam megszabadulni egy
percre sem. Fejemben darabokra szedtem a divatlapok modelljeit, és
amikor a képekből már nem tudtam meg többet, akkor szabadjára
engedtem a fantáziám, és kitaláltam, ami rejtve maradt előttem.
Szabókrétával az anyagra rajzoltam a szabásmintát, és a lehető
legnagyobb pontossággal, rettegve vágtam körbe az egyes
darabokat. Betettem a szabóvásznat, kivettem, megint betettem.
Férceltem, eltisztáztam, összeraktam a próbababán, leszedtem róla,
amíg nem voltam elégedett a végeredménnyel. Sokat változott a
divat, mióta én mozogni kezdtem a cérnák és szövetek világában.
Amikor a húszas évek közepén beléptem Donã Manuela műhelyébe,
akkor a laza vonalak voltak az uralkodó irányzat, a leeresztett derék,
nappalra a rövid ruhahosszak, estére pedig a világos szabású,
könnyű esésű, egyszerűségükben is finom tunikák. A harmincas
években megnyúlt a ruha hossza, a derék újra passzentossá vált,
divatba jött a harántszabott anyag, a feltűnő válltömések és a buja
sziluettek. Változott a divat, ahogy változtak az idők, és velük együtt
az ügyfelek elvárásai és a divatszabók módszerei is. Én azonban
tudtam alkalmazkodni. De jó lett volna, ha magánéletemben is
elérem azt a könnyedséget, amivel a Párizs diktálta irányzatok
leg​újabb sze​szé​lye​i​hez ido​mul​tam!
 15
Az első napok nagy kavarodásban teltek. Pihenés nélkül
dolgoztam, és nagyon keveset jártam el otthonról, éppen csak annyit,
hogy tegyek egy rövid sétát alkonyaikor. Ilyenkor néha
összetalálkoztam valamelyik szomszéddal, az anyával és fiával a
szemben lévő lakásból kart karba öltve, két-három kölyökkel a felső
szintről lefelé vágtatva a lépcsőn, vagy valamelyik asszonnyal, aki
hazafelé sietett vacsorát adni a családnak. Csak egy dolog
árnyékolta be az első hét teendőit: az átkozott teniszruha. Végül
elhatároztam, hogy üzenetet küldök Jamilával a La Lunetába:
„Teniszruhás képeket tartalmazó képes újságokra van szükségem. Az
sem baj, ha ré​gi​ek”.
– Si​no​ra Can​de​la​ria mond, hogy Ja​mi​la hol​nap vissza​megy.
És Jamila másnap visszament a panzióba, és egy újabb akkora
kö​teg di​vat​lap​pal ál​lí​tott be, hogy alig fért el a hóna alatt.
– Sinora Candelaria mond, hogy sinorita Sira először megnéz
új​sá​gok – kö​zöl​te lágy han​gon, ked​ve​sen tör​ve a spa​nyolt.
Kipirosodott a nagy igyekezetben, lelkes volt, és csordultig tele
izgalommal. Bizonyos értelemben saját magamra emlékeztetett a
Zurbano utcai műhelyben töltött első években, amikor csak az volt a
feladatom, hogy ide-oda futkossak, üzenetet hoztam-vittem,
kézbesítettem a megrendeléseket, fürgén és gondtalan jártam az
utcákat, mint egy kóbor macskakölyök, és bármely apró mulatság
képes volt elvonni figyelmem, amivel néhány perccel eltolhattam a
visszaérkezés időpontját, és minél későbbre halaszthattam a percet,
amikor újra négy fal közé zárva kell dolgozni. A nosztalgia
ostorcsapása fenyegetett, de még időben kitértem előle, és kivédtem
könnyedén elhajolva: már megtanultam alkalmazni a menekülés
mű​vé​sze​tét, ha érez​tem a vé​sze​sen fe​nye​ge​tő me​lan​kó​li​át.
Izgatottan vetettem magam a képes újságokra. Mindegyik régi szám
volt, legtöbbje agyonfogdosott, némelyiknek a címlapja is hiányzott.
Kevés volt a divatlap, többsége általános témakörben mozgott. Volt
néhány francia, nagy részük spanyol vagy a Protektorátusban
megjelenő lapok: A Földgömb, Fehér és Fekete, Új Világ, Képes
Marokkó, Ketama. Sok lapnak be volt hajtva a sarka, valószínűleg
Candelaria már végigfutotta őket, és néhány oldalt megjelölt nekem.
Fellapoztam őket, és amit először megláttam, nem az volt, amit
vártam. Az egyik fényképen két lenyalt hajú, teljesen fehérbe
öltözött úr egymás jobbját szorongatta, miközben baljukban
teniszütőt tartottak. Egy másik képen elegáns hölgyek csoportja
tapsolt a díjátadáskor egy férfi teniszjátékosnak. Ekkor esett le, hogy
rövid üzenetemben nem részleteztem Candelariának, hogy női
teniszruháról van szó. Már éppen vissza akartam küldeni Jamilát,
hogy tegyen újabb látogatást a La Lunetába, amikor örömömben
felkiáltottam. A harmadik bejelölt képes lapban szemem elé ötlött
pontosan, amit kerestem. Hosszú riport mutatott be egy teniszezőnőt
világos felsőrészben és egy különlegesen összetett szoknyában,
amely félig a hagyományos ruhadarabra emlékeztetett, félig inkább
bő szárú nadrágra, ilyet még életemben nem láttam, és nagy
valószínűséggel a képes lap olvasói sem, abból ítélve, hogy a
fény​ké​pek arány​ta​la​nul nagy fi​gyel​met for​dí​tot​tak a te​nisz​ru​há​ra.
A szöveg franciául szólt, és alig-alig értettem, de a hivatkozások
kézenfekvőnek bizonyultak: Lili Álvarez teniszezőnő, Elsa
Schiaparelli divattervező és egy Wimbledonnak nevezett hely.
Kezdeti örömömbe, hogy találtam valamiféle viszonyítási pontot,
amiből kiindulhatok, azonnal nyugtalanító érzés keveredett.
Becsuktam a képes lapot, és alaposan megvizsgáltam. Öreg volt és
elsárgult. Megkerestem a dátumot: 1931. Hiányzott a hátsó borítója,
a lapok szélén nedvesség foltok terjengtek, és néhány oldal be volt
tépve. Kezdett az aggodalom úrrá lenni rajtam. Ilyen ócska lapot nem
nyomhattam német ügyfelem kezébe, hogy kikérjem véleményét az
együttesről, akkor aztán sutba dobhatom választékos ízlésű, az
utolsó irányzatokat követő divatszabász imázsomat. Idegesen
köröztem a lakásban, hogy valami kiutat találjak ebből a helyzetből,
valami stratégiát, akármit, amivel legyőzhetem ezt a nem várt
nehézséget. Miután több tucatszor végigkopogtam a folyosó
kőpadlóján, az egyetlen, ami eszembe jutott, az volt, hogy majd én
lemásolom a modellt, és megpróbálom eladni mint saját eredeti
ötletem, de elképzelésem sem volt a rajzolásról, és az eredmény
olyan esetlen lett volna, hogy a ranglétrán jó néhány fokot süllyed
látszólag tekintélyes szalonom. Képtelen voltam megnyugodni, úgy
dön​töt​tem hát, hogy megint Can​de​la​ria se​gít​sé​gé​ért fo​lya​mo​dom.
Jamila elment otthonról, az új háztartás nem megerőltető feladata
sok pihenőidőre adott lehetőséget, ami régen elképzelhetetlen volt a
panzió megkívánta, kemény munka mellett. Hogy visszanyerje az
elvesztegetett időt, a lány kihasznált minden percet, hogy kitehesse a
lábát bármilyen apró megbízás ürügyével. „A sinorita kér Jamilát,
hogy szotyola vegyen? Igen?” És még mielőtt választ kaphatott
volna, már lefelé vágtatott a lépcsőn szotyoláért, kenyérért,
gyümölcsért vagy csak friss levegőért és néhány perc szabadságért.
Kitéptem a képes lap oldalait, a táskámba rejtettem, és úgy
határoztam, hogy magam megyek a La Lunetába, de mikor odaértem,
nem találtam otthon Candelariát. A házban csak az új cseléd
dolgozott a konyhában, és az ablak mellett a tanító küzdött kemény
meg​fá​zás​sal. Ked​ve​sen kö​szön​tött.
– Lám, lám, de jó dolgunk van, mióta vackot váltottunk –
gú​nyo​ló​dott új meg​je​le​né​se​men.
Alig fi​gyel​tem a sza​vá​ra, ki​sebb dol​gom is na​gyobb volt an​nál.
– Nem tudja véletlenül, don Anselmo, hogy merre járhat
Can​de​la​ria?
– Elképzelésem sincs, lányom, tudod, hogy hol itt van, hol ott,
ug​rál ál​lan​dó​an, mint a gyík far​ka.
Idegesen tördeltem a kezem. Szükségem volt rá, szükségem volt
egy meg​ol​dás​ra. A ta​ní​tó meg​érez​te nyug​ta​lan​sá​gom.
– Va​la​mi baj van, lá​nyom?
Két​ség​be​esé​sem​ben hoz​zá for​dul​tam.
– Maga nem tud jól raj​zol​ni, ugye?
– Én? A pont, pont vesszőcskét sem. Az egyenlő oldalú
há​rom​szög​nél to​vább nem lá​tok.
Nem értettem, hogy az mi lehet, de mindegy is volt, annyi a
lényeg, hogy panzióbéli, régi lakótársam nem tudott segíteni. Megint
tör​del​ni kezd​tem az uj​ja​im, és ki​néz​tem az er​ké​lyen, hát​ha lá​tom
Candelariát hazajönni. Néztem az emberektől nyüzsgő utcát, és
közben akaratlanul is idegesen toporogtam. Az idős republikánus
meg​szó​lalt a há​tam mö​gött.
– Mi​ért nem mon​dod meg, mit ke​re​sel, hát​ha se​gít​he​tek?
Meg​for​dul​tam.
– Szükségem van valakire, aki jól rajzol, hogy kimásoljon nekem
né​hány mo​dellt egy ké​pes új​ság​ból.
– Ak​kor menj Ber​tu​chi is​ko​lá​já​ba.
– Ki​nek az is​ko​lá​já​ba?
– A festő Bertuchiéba. – Arckifejezésem elárulta tudatlanságom. –
De hát lányom, már három hónapja laksz Tetuanban, és még mindig
nem tudod, kicsoda Bertuchi mester? Mariano Bertuchi Marokkó
leg​na​gyobb fes​tő​mű​vé​sze.
Nem tudtam, ki ez a Bertuchi, és nem érdekelt egy cseppet sem. Én
csak azon​na​li meg​ol​dást ke​res​tem ége​tő gon​dom​ra.
– És ő le tudja nekem rajzolni, amire szükségem van? – kérdeztem
szo​ron​gón.
Don Anselmo nevetése rekedt köhögésbe fulladt. A három doboz
To​le​do ci​ga​ret​ta egy​re sú​lyo​sabb szám​lát nyúj​tott be.
– De hát hova gondolsz, Sirita, kislányom? Már hogy is ülne neki
Bertuchi szabásmintát pingálni neked? Don Mariano művész,
festészetét magas szinten művelő ember, akinek célja életben tartani
e vidék hagyományos művészetét, Marokkó nagyságát határain túl is
terjeszteni, de semmi szín alatt sem megrendelésre dolgozó piktor. A
rajziskolában viszont találsz majd egy csomó embert, aki a
segítségedre lehet, fiatal festőket, akiknek alig van munkájuk,
lá​nyo​kat és fi​ú​kat, akik fes​té​sze​tet ta​nul​nak az órá​in.
– És hol van az iskola? – kérdeztem, miközben fejembe nyomtam a
ka​la​pom, és si​et​ve fel​kap​tam a tás​kám.
– A Pu​er​ta de la Re​i​na mel​lett.
Az arcomra kiülő bizonytalanság valószínűleg meghatotta, mert
megint felnevetett rekedten, elkapta a köhögés, aztán felkecmergett a
szék​ből, és meg​szó​lalt.
– Na men​jünk, el​kí​sér​lek.
Kiléptünk a La Lunetába, és bekanyarodtunk a mellahba, a zsidó
negyedbe, átkeltünk szűk, de rendezett sikátorain, miközben
magamban némán felidéztem bolyongásom a fegyverek éjszakáján.
Azonban minden másnak látszott a nappali fényben nyüzsgő
boltokkal és nyitva lévő pénzváltóhelyekkel. Aztán az arab negyed
sikátorai következtek, ez a szövevényes útvesztő, amelyben még
mindig nehezen tájékozódtam. A magas sarkú cipő és a csőszoknya
szorítása ellenére próbáltam szaporán kapkodni a lábam a
kövezeten. Meglett kora és a köhögés azonban megakadályozta don
Anselmót, hogy tartsa velem a ritmust. Meglett kora, a köhögés és
hozzá a nem szűnő fecsegés Bertuchi képeinek színeiről és
fényeiről, az olajfestményekről, akvarellekről és tollrajzokról és a
festőművész egyéb tevékenységeiről, aki kezdeményezte egy nép- és
szép​mű​vé​sze​ti is​ko​la meg​ala​pí​tá​sát is.
– Küld​tél va​la​ha le​ve​let Te​tu​an​ból Spa​nyol​or​szág​ba? – kér​dez​te.
Anyámnak adtam fel levelet természetesen. Ugyan erősen
kételkedtem benne, hogy amilyen idők járnak, megérkeztek volna a
cím​zett​hez, Mad​rid​ba.
– Nos, a Protektorátus szinte minden bélyegét az ő rajzai alapján
nyomtatták. Alhucemas, Alcazarquivir, Xauen, Larache, Tetuan
szerepel például a képeken. Tájak, emberek, hétköznapi jelenetek,
min​den új​já​szü​le​tik az ecset​vo​ná​sai nyo​mán.
Folytattuk az utat, neki be nem állt a szája, én meg próbáltam
kap​kod​ni a lá​bam, mi​köz​ben rá fi​gyel​tem.
– És a turizmust reklámozó plakátokat meg hirdetményeket, azokat
sem láttad? Nem hiszem, hogy ezekben a szörnyű időkben bárkinek is
a szándékában állna csak úgy felkeresni Marokkót, az azonban tény,
hogy éve​ken át Ber​tu​chi mű​vé​sze​te vit​te hí​rét e föld szép​sé​ge​i​nek.
Tudtam, melyik plakátokról beszél, sok helyen voltak
kifüggesztve, naponta láttam őket. Képei Tetuan, Ketama, Arcila és a
vidék más szegleteit ábrázolták. Alattuk a szöveg így szólt: „A
Spanyol Köztársaság Marokkói Protektorátusa”. Nemsokára ez a név
is meg​vál​to​zik.
Hosszú gyaloglás után értünk el úti célunkhoz kerülgetve a
piacokon nyüzsgő népet, kecskéket és gyerekeket, zakókat és
dzsellabákat, a kofák alkudozása, elfátyolozott asszonyok, kutyák,
tócsák, tyúkok között, koriander és menta, kemencében sült cipó és
olívabogyó fűszereinek illatában, egyszóval, ahol csak úgy
bugyborékolt az élet. Az iskola a város határán feküdt, egy régi
erődítmény falához tapasztott épületben. A környéken volt némi kis
élet, fiatalok jártak ki-be, egyesek magányosan, mások csoportba
verődve beszélgettek, némelyek nagy mappát hurcoltak a hónuk alatt,
má​sok nem.
– Megérkeztünk. Most itt hagylak, ha már eljöttem idáig, akkor
kihasználom, és megiszom egy bort a Suicában lakó barátaimmal. Az
utóbbi időben alig járok el otthonról, és ha kiteszem a lábam az
ut​cá​ra, ak​kor ki kell él​vez​nem az al​kal​mat.
– És hogy jutok majd vissza? – kérdeztem tétován. Egyáltalán nem
figyeltem, merre kanyargott az út, azt hittem ugyanis, hogy a tanító
vissza​fe​lé is ve​lem tart majd.
 – Ezen ne aggódj, bármelyik fiú boldog lesz, ha segíthet neked.
Sok sze​ren​csét a raj​zok​hoz, majd el​me​sé​led, mi​lyen si​ker​rel jár​tál.
Megköszöntem a kíséretet, felmentem a lépcsőn, és beléptem az
épületbe. Éreztem, hogy hirtelen számos tekintet állapodott meg
rajtam, azokban az időkben nem nagyon lehettek szokva hozzám
hasonló nők jelenlétéhez a rajziskolában. A bejárat feléig jutottam,
de ott megtorpantam nem tudva, hogyan tovább, kinél érdeklődjek.
De időm se volt, hogy ki​ta​lál​jam a kö​vet​ke​ző lé​pést, ami​kor egy hang
szó​lalt meg a há​tam mö​gül.
– No lám, no lám, az én szép​sé​ges szom​széd​asszo​nyom.
Elképzelni sem tudtam, hogy ki ejthette ki a szavakat, de
megfordultam, és a velem egy emeleten lakó fiatalemberrel találtam
szemben magam. Ott állt előttem, ezúttal egyedül. Jóval több kiló és
kevesebb haj volt rajta, mint ami a kora szerint járt volna,
valószínűleg még nem érte el a harmincat. Azt sem hagyta, hogy
szóhoz jussak. Hálás voltam érte, mert nem tudtam volna mit
mon​da​ni.
– Mint​ha kis​sé el len​ne vesz​ve. Tu​dok va​la​mi​ben se​gí​te​ni?
Ez volt az első alkalom, hogy megszólított. Ugyan mióta ott
laktam, már többször összefutottunk, de mindig anyja társaságában.
Ilyenkor hármunk közül egyikünk sem mormolt mást egy udvarias jó
napoton kívül. Ugyanakkor ismertem a hangjuk egy kevésbé
kellemes árnyalatát is, ami áthallatszott szinte minden éjszaka,
amikor anya és fia késő éjjelig tartó heves és viharos veszekedésbe
kezdtek. Úgy döntöttem, nincs rejtegetni valóm előtte, semmilyen
ki​bú​vó​val nem ké​szül​tem, és arra sem, hogy most ki​ta​lál​jak egyet.
– Szük​sé​gem van va​la​ki​re, aki né​hány raj​zot ké​szít ne​kem.
– És azt le​het​ne tud​ni, hogy mi​ről?
Hangjában nem csengett gúny, csak kíváncsiság. Kíváncsi volt,
közvetlen és kissé modoros. Sokkal fesztelenebbnek tűnt egyedül,
mint any​ja tár​sa​sá​gá​ban.
 – Van néhány pár éves fényképem, és azt szeretném, ha valaki
modelleket rajzolna nekem ezek alapján. Bizonyára tudja, hogy
divatszabász vagyok. A modellt egy megrendelőmnek kell
meg​varr​nom, de előt​te be kell mu​tat​nom neki, hogy jó​vá​hagy​ja.
– Ma​gá​val hoz​ta a fény​ké​pe​ket?
Rö​vi​den bic​cen​tet​tem.
– Meg​mu​tat​ná? Le​het, hogy tu​dok se​gí​te​ni.
Körülnéztem. Nem voltak túl sokan, de éppen elegen, hogy
kínosnak érezzem csak úgy előkapni a lapkivágásokat. Nem kellett
mon​da​nom, meg​sej​tet​te.
– Men​jünk ki?
Az utcára érve kivettem a táskámból a régi újságoldalakat, egy szó
nél​kül át​nyúj​tot​tam neki, és ő fi​gyel​me​sen meg​néz​te.
– Schiaparelli, a szürrealisták múzsája, milyen érdekes. Imádom a
szür​re​a​liz​must, maga nem?
Elképzelésem sem volt, miről beszél, viszont rettentő sürgősen
meg kellett oldanom a problémát, így aztán más mederbe tereltem a
be​szél​ge​tést, tu​do​mást sem véve a kér​dés​ről.
– Is​mer va​la​kit, aki le tud​ná raj​zol​ni ne​kem?
Rám nézett rövidlátó szemüvege mögül, és összezárt ajakkal
el​mo​so​lyo​dott.
– Mit gon​dol, én le​het​nék a szol​gá​la​tá​ra?
Még aznap este áthozta a vázlatokat, nem gondoltam volna, hogy
ilyen hamar elkészül. Már éppen befejezettnek nyilvánítottam a
napot, hálóinget vettem, és rá egy hosszú bársony pongyolát, amit én
magam varrtam magamnak, hogy elüssem valamivel az időt az üres
napokon az ügyfelekre várva. Éppen befejeztem a vacsorát egy
tálcáról a nappaliban, de szerény étkezésem maradéka még ott
virított: egy fürt szőlő, egy darabka sajt, egy pohár tej, néhány darab
kétszersült. Már minden elcsendesedett és elsötétült, csak az
állólámpa égett az egyik sarokban. Furcsállottam, hogy este
tizenegykor kopogjanak az ajtón, a kémlelőlyukhoz siettem, épp
annyira ijedten, mint kíváncsian. Amikor megláttam, ki az, elhúztam
a re​teszt, és ki​nyi​tot​tam az aj​tót.
– Jó es​tét, ked​ves. Re​mé​lem, nem za​va​rom.
– Sem​mi gond, még fenn vol​tam.
– Hoztam valamit – közölte, meglebbentve előttem a finom
kar​ton​la​po​kat, ami​ket háta mögé du​gott ke​zé​ben tar​tott.
Nem adta át, hanem félig elrejtve kecsegtetett vele, és várta, hogy
mit lé​pek. Ha​boz​tam egy-két pil​la​na​tig, hogy be​in​vi​tál​jam-e eb​ben az
alkalmatlan időpontban. Közben ő szenvtelenül várakozott a
küszöbön, úgy tartva munkáját, hogy ne lássam, és arcára látszólag
ár​tat​lan mo​soly ült ki.
Megértettem az üzenetet. Nem állt szándékában egy centimétert
sem meg​mu​tat​ni be​lő​le, amíg be nem en​ge​dem.
– Ke​rül​jön bel​jebb, ké​rem – en​ged​tem vé​gül.
– Köszönöm, köszönöm – suttogta könnyedén, nem is rejtve
elégedettségét, hogy elérte célját. Utcai nadrágot és inget viselt egy
nemez házikabáttal a tetején. És pápaszemet. És hozzá némileg
modoros pózt öltött. Arcátlanul végigmérte az előszobát, és
be​nyo​mult a nap​pa​li​ba, meg sem vár​va, hogy be​hív​jam.
– Ret​te​ne​te​sen tet​szik a la​ká​sa. Olyan nagy​vo​na​lú, olyan sik​kes!
– Köszönöm, még csak most rendezem be. Megtenné, kérem, hogy
meg​mu​tat​ja, amit ho​zott?
Szomszédomnak nem kellett tovább magyaráznom, hogy megértse,
ha már ilyen későn beengedtem, akkor nem éppen a lakberendezési
kér​dé​sek​hez fű​zött meg​jegy​zé​se​i​re va​gyok kí​ván​csi.
– Itt van a megrendelése – mondta, kezembe nyomva végre, amit
ed​dig rej​te​ge​tett.
Három ceruza- és egy pasztellrajz különböző beállításokban és
pózokban mutatott be egy valószerűtlenné stilizált modellt, aki a
különleges szoknyában feszített, ami nem is volt szoknya. Az
elé​ge​dett​ség nyil​ván​va​ló​an azon​nal ki​ült az ar​com​ra.
– Úgy látom, hogy jónak találja őket – mondta leplezetlen
büsz​ke​ség​gel.
– Re​mek​nek ta​lá​lom.
– Ak​kor meg​tart​ja?
– Természetesen. Igen szorult helyzetből segített ki. Mondja,
mennyi​vel tar​to​zom, ké​rem.
– Csak egy köszönömmel, legyen ez egy „isten hozta” ajándék.
Mama azt mondja, hogy udvariasnak kell lenni a szomszédokkal,
ugyan maga csak módjával tetszik neki. Azt hiszem, túl határozottnak
ta​lál​ja, és egy ki​csit ki​hí​vó​nak – tet​te hoz​zá némi iró​ni​á​val.
Elmosolyodtam, és egy pillanatra, mintha az összetartozás szele
csapott volna meg, csupán egy fuvallat, ami ment, ahogy jött, amikor
meghallottuk, hogy édes szüleje fia nevét ordítja a résnyire nyitott
aj​tón ke​resz​tül:
– Fééééééé-lix! – Elnyújtotta az é-t, mint a csúzli gumiját. Először
kifeszítette az első szótagot, amennyire csak lehet, aztán kilőtte a
má​so​di​kat. – Fé​é​é​é​é​éé-lix! – is​mé​tel​te.
Szomszédom az égre emelte a tekintetét, és tehetetlenségében
na​gyot le​gyin​tett.
– A sze​ren​csét​len nem tud nél​kü​lem lé​tez​ni sem. Ak​kor me​gyek.
Daruhangon kereplő anyja most harmadszorra is utána kiáltott a
vég​te​len​sé​gig nyújt​va az első szó​ta​got.
– Rendelkezzen velem, amikor csak akarja, boldogan rajzolok
akármennyi modellt, bolondulok mindenért, ami párizsi. Most
me​gyek vissza a töm​löc​be. Jó éj​sza​kát, ked​ves!
Becsuktam az ajtót, és még hosszan nézegettem a rajzokat.
Valóban gyönyörűek voltak, elképzelni sem tudtam volna jobbat.
Ugyan nem az én mű​vem volt, de az​nap este jó száj​íz​zel fe​küd​tem le.
Másnap korán keltem, tizenegyre vártam a megrendelőt az első
próbára, de az utolsó részletet is le akartam tisztázni, mielőtt
megérkezik. Jamila még nem jött meg a piacról, de bármikor
befuthatott. Tizenegy előtt húsz perccel szólt a csengő, azt hittem,
talán a német hölgy előbb érkezett. Ugyanazt a tengerkék kosztümöt
viseltem, mint az előző alkalommal, úgy határoztam, hogy ebben
fogadom, mintha ez lenne a munkaruhám: az elegancia
legletisztultabb formájában. Ezzel hangsúlyossá teszem szakmai
fellépésemet, és jól álcázom a tényt, hogy alig van téli ruha a
szekrényben. Már megcsináltam a frizurám, és tökéletes volt a
sminkem, az antik ezüstolló a nyakamban lógott. Csak az utolsó
simítás hiányzott: a nagyvilági nő láthatatlan maszkja. Gyorsan
magamra kaptam, és magam nyitottam ajtót lezser mozdulattal. És
ak​kor rám dőlt az uni​verzum.
– Jó napot, kisasszony! – mondta a hang, kalapját levéve. –
Be​jö​he​tek?
Na​gyot nyel​tem.
– Jó na​pot, rend​őr​ka​pi​tány. Ter​mé​sze​te​sen, fá​rad​jon be, ké​rem.
A nappaliba vezettem, és hellyel kínáltam. Nem sietett a
karosszékhez lépni, mintha lekötné, hogy alaposan megbámulja a
helyiséget, miközben befelé halad. Szép lassan végigfutatta a
tekintetét a mennyezet alatt futó, gondosan kidolgozott gipszdíszen, a
damaszt-függönyökön, és a külföldi lapokkal borított mahagónifa
asz​ta​lon.
A csodálatos és feltűnő, antik csilláron, amit Candelaria szerzett,
isten tudja, honnan, mennyiért és milyen sötét trükkökkel. Éreztem,
hogy fel​gyor​sul a szív​ve​ré​sem, és fel​for​dul a gyom​rom.
Végre elhelyezkedett, én szemben ültem le, csendben, várva, hogy
megszólaljon, és iparkodtam leplezni váratlan felbukkanása keltette
nyug​ta​lan​sá​gom.
– Re​mek, lá​tom, na​gyon jól megy a bolt.
– Megteszek minden tőlem telhetőt. Elkezdtem dolgozni, most is
ép​pen ügy​fe​let vá​rok.
 – És pontosan mivel foglalkozik? – kérdezte. Nagyon is jól tudta a
választ, de valami oknál fogva érdekében állt, hogy én magam
mond​jam el neki.
Próbáltam semleges hangot megütni. Nem akartam, hogy ijedtnek
találjon, vagy mintha bűntudat gyötörne, de az sem állt
szándékomban, hogy úgy jelenjek meg szeme előtt, mint egy
túlságosan magabiztos és határozott nő, akiről ő mindenkinél jobban
tud​ta, hogy nem va​gyok.
– Var​rók. Di​vat​sza​bó va​gyok – vá​la​szol​tam.
Nem mondott rá semmit. Csak a szemembe mélyesztette a
tekintetét, és várt, hogy folytassam a magyarázkodást. A kanapé
szélén szálfa egyenesen ülve meséltem el neki mindent sorjában, de
még csak sejtetni sem engedtem egyetlen gesztust sem a leltárnyi
kifinomult pózból, melyeket ezerszer is elpróbáltam új egyéniségem
számára. Nem volt helye a látványosan könnyedén keresztbe dobott
lábaknak. Sem a lezser hajdobálásnak. A legkönnyedebb
pillarebegtetésnek sem. Tartást és nyugalmat próbáltam csak
tük​röz​ni.
– Már Mad​rid​ban is varr​tam. Mást se csi​nál​tam fél éle​tem​ben. Egy
jó nevű di​vat​sza​bó mű​he​lyé​ben dol​goz​tam, anyám se​géd​var​ró​nő volt.
Sokat tanultam ott, kiváló szabóság volt, és fontos hölgyek számára
varr​tunk.
– Értem. Nagyon tisztességes foglalkozás. És most kinek dolgozik,
ha sza​bad kér​dez​nem?
Megint nyel​tem egyet.
– Sen​ki​nek. Ma​gam​nak.
Föl​húz​ta a szem​öl​dö​két meg​le​pe​tést szín​lel​ve.
– És megkérdezhetem, hogy miként sikerült egyedül ilyen üzletre
szert ten​nie?
Vázquez rendőrkapitány halálosan alapos volt, mint a vizsla, és
acélkemény, de mindenekelőtt úr volt, és mint ilyen, kérdéseit
végtelenül udvariasan tette fel. Némi cinizmussal fűszerezett
udvariasság volt ez, amit nem is igyekezett leplezni. Sokkal
elengedettebbnek tűnt, mint a kórházban tett látogatásai során. Nem
volt annyira feszült, zaklatott. Igazán kár, hogy nem tudtam
ele​gan​ci​á​já​hoz job​ban illő vá​la​szok​kal szol​gál​ni neki.
– Köl​csön kap​tam a pénzt – mond​tam egy​sze​rű​en.
– Hűha, micsoda szerencse – gúnyolódott. – És lenne olyan
kedves elárulni, ki volt az a személy, aki ilyen nagylelkű szívességet
tett ma​gá​nak?
Azt hittem, nem leszek képes rá, de a válasz azonnal az ajkamra
to​lult. Rög​tön és ha​tá​ro​zot​tan.
– Can​de​la​ria.
– A seftes Candelaria? – kérdezte szarkasztikus és hitetlenkedő
fél​mo​sollyal.
– Ő maga, igen, uram.
– Hm, hát ez érdekes. Nem tudtam, hogy a seftelés ilyen jó
üz​let​nek szá​mít ma​nap​ság.
Megint a szemembe fúrta a tekintetét, és tudtam, hogy abban a
pillanatban a sorsom pontosan félúton van a túlélés és a zuhanás
között. Mint egy levegőbe dobott érme, amely éppúgy képes fejre
esni, vagy írásra. Mint egy esetlen kötéltáncos, akinek épp akkora az
esélye a padlón végezni, mint könnyedén a magasban maradni. Mint
a teniszlabda, amit a szomszédom rajzolta modell repít a magasba,
egy elhibázott ütés, amit a bájos, Schiaparellibe öltözött játékos
indított. Egy labda, ami nem repül végig a pályán, hanem néhány
másodpercig tartó örökkévalóságon át egyensúlyoz a háló fölött,
mielőtt valamelyik oldalra zuhanna, mintha azon vacillálna, hogy a
pasztellvonásokba burkolózó, elegáns teniszjátékos kapja a pontot,
vagy ismeretlen ellenfele. Egyik oldalon a menekülés, másikon a
bukás, én pedig a kettő között. Azon az őszi délelőttön így láttam
magam Vázquez rendőrkapitány előtt, akinek látogatása legrosszabb
jóslataimat váltotta be. Lehunytam a szemem, és orromon át szívtam
be a le​ve​gőt. Az​tán ki​nyi​tot​tam, és be​szél​ni kezd​tem.
– Nézze, don Claudio, ön azt tanácsolta, hogy dolgozzam, és én
éppen ezt is teszem. Ez egy tisztességes üzlet, nem futó szórakozás,
sem sötét ügyletek fedőcége. Önnek rengeteg adat áll a
rendelkezésére rólam, tudja, miért vagyok itt, mi okozta bukásom, és
hogy milyen körülmények akadályozzák, hogy elutazzam. De azt nem
tudja, hogy honnét jövök, és merre akarok tartani, ezért most, ha van
egy perce, akkor el fogom mondani. Szegény családból származom,
anyám egyedül nevelt, nem volt házas. Apám létezéséről, arról az
apáról, aki a pénzt és az ékszereket adta, amelyek nagyrészt
felelősek bal-szerencsémért, néhány hónapja még nem tudtam.
Egyáltalán nem ismertem, amíg egy nap, hirtelen azt nem súgta az
ösztöne, hogy politikai okokból az életére törnek, és mikor nekiállt,
hogy kiegyenlítse számláit a múlttal, úgy döntött, hogy elismer
lányának, és rám hagyja öröksége egy részét. Addig én még csak a
nevét sem tudtam, és egy krajcárt sem láttam vagyonából. Ezért
kezdtem dolgozni, amikor még kis tökmag voltam, eleinte nem volt
nagyon más feladatom, mint üzeneteket kézbesíteni, padlót
söprögetni két fillérért, pedig még apró gyerek voltam, éppen
akkora, mint azok az egyenruhás kislányok a La Milagrosa
iskolából, akik egy perce szelték át az utcát. Lehet, hogy valamelyik
az öné, aki az iskolába tart, az apácák, szépírás és latin deklinációk
világába, amit nekem nem volt alkalmam megismerni, mert nálunk
nagy volt a szükség, hogy szakmát tanuljak, és megkeressem a napi
betevőt. És örömmel tettem, ne higgye, hogy nem, imádtam varrni, és
ügyes kezem volt, így hát gyorsan tanultam, iparkodtam is kitartóan,
és idővel jó varrólánnyá váltam. És hogy egy nap abbahagytam, az
nem holmi múló szeszélynek köszönhető, hanem mert az élet nagyon
nehéz lett Madridban, a politikai helyzetet látva sok megrendelőnk
külföldre távozott, az a szabászat bezárt, és nem lehetett más munkát
ta​lál​ni.
Én soha nem keveredtem semmibe, rendőrkapitány, minden, ami
ebben az évben történt velem, minden bűnténybe, aminek állítólag
részese voltam, ön is jól tudja, hogy nem önszántamból keveredtem,
hanem mert utam egy gazemberét keresztezte egy szerencsétlen
napon. És el sem tudja képzelni, hogy mit nem adnék, ha
kitörölhetném az életemből azt a percet, amikor az a senkiházi
sorsom részese lett, de már nincs visszaút, és az ő gondjai most az
enyémek, és tudom, hogy ki kell ebből másznom, akármi történjék is.
Ez az én felelősségem, és vállalom is. De tudnia kell, az egyetlen
módja, hogy kimásszak, az a varrás, nem értek semmi máshoz. Ha ön
bezárja előttem ezt az ajtót, ha lenyesi a szárnyaim, akkor megfojt,
mert nem fogok tudni máshoz kezdeni. Megpróbáltam, de nem
találtam senkit, aki felvenne, mert nem értek semmi máshoz. Ezért
aztán egy szívességet szeretnék magától kérni, csak egyet: hagyja,
hogy ezt a szabóságot megtartsam, ne nyomozzon tovább. Bízzon
bennem, és ne akarja, hogy elbukjak. A lakás bérlete, minden bútor,
amit itt lát, ki van fizetve az utolsó pesetáig, senkit nem csaptam be,
és nem tartozom senkinek sem. Ehhez az üzlethez egyetlen dolog kell,
valaki, aki dolgozik érte, és ezért vagyok én itt, kész vagyok a
derekamat törni érte éjjel-nappal. Csak azt engedje meg, hogy
nyugodtan dolgozhassam, a legkisebb gondot sem fogom okozni,
édesanyámra esküszöm, mert nekem csak ő van a világon. Amint
összeszedem a pénzt, amivel Tangerben tartozom, amint
kiegyenlítettem a tartozásom, és befejeződik a háború, visszatérek
hozzá, és soha többet nem kerülök az ön útjába. De addig,
könyörgöm, rendőrkapitány, hogy ne követeljen több magyarázatot,
és hagyjon boldogulni. Csak azt kérem, hogy vegye le a nyakamról a
lábát, és ne fojtson meg a kezdet kezdetén, mert ha meg is teszi, ön
nem nyer vele sem​mit, én vi​szont el​ve​szí​tek min​dent.
Nem válaszolt, és én nem tettem hozzá egy szóval sem többet, csak
farkasszemet néztünk. Minden előjel ellenére végig tudtam mondani
a közlendőmet határozott hangon, higgadtan, anélkül hogy
összeomlottam volna. Végre kiürítettem, kidobtam magamból
mindent, ami olyan régóta rágott. Hirtelen végtelen kimerültséget
éreztem. Kimerítettek egy gátlástalan bűnöző ütései, a rémületben
töltött hónapok, az állandó fenyegetettség érzése. Kimerített a
bűntudat cipelése, meggörbültem, mint azok a szegény, arab
asszonyok, akiket gyakran láttam együtt gyalogolni, lassan, hajlott
háttal, haikba burkolózva, akik alig húzták a lábuk, hátukon hatalmas
batyukat vagy tűzifát hurcolva, datolyafürtöket, gyerekeket,
agyagkorsókat és meszeszsákot. Elegem volt a megfélemlítettségből,
megalázottságból, elegem volt ebből a szomorú életből ezen az oly
idegen földön. Fáradt voltam, kimerült, elcsigázott és elegem volt,
mégis készen álltam, ha kell, akár a tíz körmömmel kaparjam ki
ma​gam a rom​ja​im alól.
Végül a rendőrkapitány törte meg a csendet. Előtte felállt, én
követtem, lehúzkodtam a szoknyám, gondosan kisimítottam a
ráncokat. Ő fogta a kalapját, megpörgette a kezében rászegezve
minden figyelmét. Már nem a könnyű, nyári kalap volt, amelyet
néhány hónapja viselt, hanem egy sötét, téli borsalino, egy
csokoládészín, jó minőségű nemezkalap, amit úgy forgatott az ujjai
között, mintha minden gondolata kulcsa abban lett volna elrejtve.
Hirtelen megállt, és azt mondta: – Rendben. Beleegyezem. Ha senki
nem keres meg valami nyilvánvaló panasszal, akkor nem fogok
utánanyomozni, hogyan ügyeskedte össze ezt az üzletet. Mától
kezdve hagyom dolgozni és vezetni az üzletet. Hagyom nyugodtan
élni. Remélem, szerencsénk lesz, és ez megszabadít mindkettőnket
egy-két prob​lé​má​tól.
Nem mon​dott sem​mi töb​bet, és nem vár​ta, hogy vá​la​szol​jak. Ahogy
kiejtette a rövid ítélet utolsó szótagját, állával búcsút intett, és az
ajtó felé vette az irányt. Öt perc múlva megérkezett Frau Heinz. Soha
nem voltam képes felidézni, milyen gondolatok futottak át a fejemen
a két látogatás közti öt percben. Csak arra emlékszem, hogy amikor a
német hölgy becsöngetett, és mentem ajtót nyitni, úgy éreztem,
mint​ha egy egész hegy sú​lyát vet​ték vol​na le a szí​vem​ről.
 Második rész
16
Az ősz folyamán több megrendelő is felkeresett, főleg gazdag
külföldiek, seftes üzlettársam jóslata beigazolódott. Jött sok német.
Néhány olasz. Egy-két spanyol is, szinte mind üzletemberek
feleségei, mivel a közhivatalok és a sereg viharos időket éltek.
Hébe-hóba egy-egy gazdag és gyönyörű szefárd zsidó asszony, aki
lágyan, nekem idegen lejtéssel beszélte az óspanyol nyelvet, a
dallamos ritmusú ha​qu​e​tíát különös, régi szavakkal fűszerezve: aj,
én fényem, aj, kis királynőm, az Isten adjon szép hetet neked, biz ha
mon​dom, emígy esett.
Az üzlet szép lassan fellendült, és híre ment a szalonnak. Kezdett
befolyni a pénz: burgosi peseta, francia és marokkói frank, hassani
érmék. Egy apró páncéldobozba rejtettem mindet, hét lakat alá, az
éjjeliszekrény második fiókjába. Minden hó harmincadik napján
átadtam Candelariának. Egy szempillantás, annyi sem telt belé, és
seftes üzlettársam már külön is választotta a marék aprót a napi
kiadásokra, a bankjegyekből pedig szoros tekercset csavart, és már
el is tüntette a két melle között. A havi keresettel gömbölyded
formái meleg rejtekén rohant a zsidó negyedbe, hogy felkutassa a
legtöbb nyereséget kínáló pénzváltót. Nemsokára visszatért a
panzióba egy szó nélkül, ám egy vastag tekercs font sterlinget
melengetve ugyanabban a zugban. A sietségtől még lihegve kikapta
két melle közül a zsákmányt. „Csak biztosra szabad menni, aranyom,
csak biztosra, én mondom neked, hogy a legokosabbak az angolok.
Franco-féle pesetából egy darabot sem rakunk félre, se te, se én,
mert ha aztán végül a nacionalisták vesztik el a háborút, akkor a
seggünket se tudjuk vele kitörölni.” Igazságosan osztotta meg: a fele
ne​ked, a fele ne​kem. Csak soha ne lás​sunk szük​sé​get, ara​nyom.
 Megszoktam, hogy egyedül élek, nyugalomban, félelem nélkül.
Hogy én vagyok felelős a divatszabóságért és magamért. Sokat
dolgoztam és keveset szórakoztam. A megrendelések mennyisége
nem igényelt több kezet, továbbra is segítség nélkül végeztem a
munkát. Éppen ezért volt tennivaló mindig, most a cérna, most az
olló, ezt találjuk ki, azt vasaljuk meg. Néha eljártam anyagot
keresni, gombot behúzatni vagy spulnit és kapcsot választani.
Különösen a péntekeket szerettem, ilyenkor kijártam a közeli
Espana térre – a Feddánra, ahogy az arabok hívták –, hogy
megnézzem, mikor a kalifa kilovagol a palotájából, és a mecset felé
veszi az útját fehér lovon, zöld napernyő alatt, álomszép
egyenruhában feszítő, marokkói katonák kíséretében – lenyűgöző
látvány volt. Aztán végigsétáltam az utcán, ami hamarosan a
Generalísimo nevet kapta, egészen el a Muley-el-Mehdi térig,
végigmentem a Nuestra Senora de las Victorias-templom és a
katolikus misszió előtt, mely a háború alatt gyásszal és könyörgéssel
telt meg.
A háború… oly messze volt, és mégis oly közel. A Gibraltári-
szoros másik partjáról rádióhullámokon érkeztek a hírek, terjedtek a
sajtóban és szájról szájra. Az emberek színes fejű gombostűkkel
jelölték a csapatok mozgását a falra szegezett térképeken. Én
otthonom magányában értesültem arról, ami hazámban történt. Az
egyetlen fényűzés, amit megengedtem magamnak ezekben a
hónapokban, egy rádiókészülék megvásárlása volt, ennek
köszönhetően tudtam meg az év vége előtt valamivel, hogy a
köztársasági kormány Valenciába költözött, és magára hagyta
Madrid népét, hogy egyedül védjék a fővárost. Megérkeztek a
Nemzetközi Brigádok a köztársaságpártiak megsegítésére, Hitler és
Mussolini törvényesnek fogadta el Francót, az alicantei börtönben
kivégezték José Antoniót, összegyűjtöttem száznyolcvan fontot, és
be​kö​szön​tött a ka​rá​csony.
 Az első afrikai szentestét a panzióban töltöttem. Ugyan próbáltam
elutasítani a meghívást, volt háziasszonyom lehengerlő hévvel
győ​zött meg, hogy men​jek.
– Te szépen eljössz, és a La Lunetában vacsorálsz, nincs miről
tárgyalni, mert amíg Candelaria asztalánál van üres hely, addig itt
sen​ki nem ün​ne​pel egye​dül.
Nem tudtam nemet mondani, de mekkora erőfeszítésembe került!
Ahogy egyre közeledtek az ünnepek, a bánat fuvallatai belopództak
az ablakok résein, besurrantak az ajtó alatt, és végül a melankólia
teljesen elfoglalta a műhelyt. Hogy van anyám? Hogy bírja a
bizonytalanságot, hogy semmit sem tud felőlem? Hogyan boldogul
ezekben a kegyetlen időkben? A megválaszolatlan kérdések minden
percben gyötörtek, és aggodalmam napról napra növekedett. A
környezetemben uralkodó hangulat aligha járult hozzá, hogy ne
hunyjon ki reménykedésem, egy cseppnyi örömöt se lehetett érezni,
jóllehet a boltok ünnepi díszben álltak, az emberek jókívánságokat
osztogattak, és a szomszéd gyerekek karácsonyi dalokat dudorásztak
felfelé baktatva a lépcsőn. A tudat, hogy mi zajlik
Spanyolországban, olyan súlyos volt és sötét, hogy úgy tűnt,
sen​ki​nek sincs ked​ve a mu​lat​ság​hoz.
Este nyolc után értem a panzióba, egy lélekkel se találkoztam az
utcán. Candelaria már megsütött egy-két pulykát, az új üzlet első
bevételei némi bőséget hoztak a kamrájába. Én két üveg
pezsgőborral és egy kerek holland sajttal érkeztem, amit egyenesen
Tangerből hozattam aranyáron. A panzió lakói fásultak,
megkeseredettek és levertek voltak. Ezt ellensúlyozandó a
háziasszony mindent megtett, hogy némi vidám hangulatot teremtsen
az asztaltársaságban, feltűrt ujjal, tele tüdőből énekelt, miközben az
utol​só si​mí​tá​so​kat vé​gez​te a va​cso​rán.
– Már itt is va​gyok, Can​de​la​ria! – kö​szön​tem a kony​há​ba lép​ve.
Ab​ba​hagy​ta az ének​lést és a be​csi​nált ke​ver​ge​té​sét.
 – És azt szabadna tudni, hogy mi az ördög van veled, hogy ilyen
búval baszott képpel állítasz be, mintha mindjárt a mészárszékre
vin​né​nek!?
– Nincs velem semmi, mi lenne? – válaszoltam helyet keresve, hol
hagy​jam a pa​lac​ko​kat, mi​köz​ben pró​bál​tam ke​rül​ni a pil​lan​tá​sát.
Megtörölte a kezét a konyharongyba, megragadta a karom, és
erő​vel maga felé for​dí​tott.
– Engem nem csapsz be, aranyom. Az anyád miatt vagy ilyen,
ugye?
Nem néz​tem rá, nem is vá​la​szol​tam.
– Az első szenteste a fészken kívül rettenetesen pocsék, de le kell
nyelni a békát, lányom. Még emlékszem, milyen volt nálunk, pedig
elhiheted, hogy szegények voltunk, mint a templom egere, és mást se
csináltunk egész este, mint énekeltünk, táncoltunk, és csapkodtuk a
tenyerünk, mert se betevő, se kontyalávaló nem akadt. És mégis úgy
húzza az embert a vére, akkor is, ha a tieiddel mást sem osztottál
meg, csak a fá​radt​sá​got és a nyo​mort.
Még mindig nem néztem rá, úgy tettem, mint aki egy üres szegletet
keres, ahová a palackokat letehetné a zsúfolásig rakott asztalon. Egy
mozsár, egy leveses fazék és egy krémes tál. Egy olívabogyóval teli
agyagedény, három fej fokhagyma, egy ág babérlevél. Candelaria
foly​tat​ta ben​ső​sé​ges han​gon, ma​ga​biz​to​san.
– De szép lassan el fog múlni, majd meglátod. Biztos, hogy anyád
jól van, ma este a szomszédokkal vacsorái, és ugyan rád gondol, és
hiányzol is neki, de boldoggá teszi a tudat, hogy legalább te vagy
olyan szerencsés, hogy nem Madridban ért a háború, hanem jó
messze.
Lehet, hogy Candelaria fején találta a szöget, és távollétem inkább
vigasz volt anyámnak, mint szomorúság. Valószínűleg azt hiszi, hogy
én még Tangerben vagyok Ramiróval, talán azt képzeli, hogy ezen az
estén fényűző szállóban vacsorázunk gondtalan külföldiek között,
akik két fogás között ropják a táncot a szoros túlpartjának
szenvedéseitől messze. Jóllehet levélben próbáltam értesíteni a
fejleményekről, mindenki tudta, hogy a marokkói posta nem jut el
Madridba, hogy azokat a küldeményeket valószínűleg soha nem
to​váb​bí​tot​ták Te​tu​an​ból.
– Lehet, hogy igaza van – motyogtam alig nyitva ki a szám. A
boros üvegek még a kezemben voltak, tekintetem az asztalra
szegezve, képtelen voltam helyet találni nekik. Nem mertem
Candelariára se nézni, mert attól féltem, nem tudom visszatartani a
könnye​im.
– Biztosan igazam van, lányom, ne törd ezen többet a fejed. Ha fáj
is neki a távolléted, a tudat, hogy a lánya a bombázásoktól és a
gépfegyverektől messze él, elég ok, hogy boldog legyen. Úgyhogy
kapd össze magad, ünnepre fel! – kiáltotta, miközben kitépte
kezemből az egyik palackot. – Majd meglátod, milyen hamar
jókedvre derülünk, aranyom! – Kinyitotta az üveget, és a magasba
emelte. – Arra a jó édes anyádra! – kiáltotta. És még mielőtt
megszólalhattam volna, alaposan meghúzta a habzó italt. – Most te
jössz – parancsolta, miután a keze fejével megtörölte a száját.
Egyáltalán nem volt kedvem inni, de engedelmeskedtem. Dolores
egész​sé​gé​re it​tunk, és érte bár​mit meg​tet​tem vol​na.
Elkezdődött a vacsora, de hiába igyekezett Candelaria vidám
hangulatot csapni, a többiek keveset beszéltek. Veszekedni sem volt
kedvük. A tanító úgy köhögött, hogy szinte beleszakadt a melle, és a
szokásosnál is jobban összetöppedt nővérek bőven ontották
könnyeik. A hájas anyuka sűrűn szipogva sóhajtozott. A kis
Paquitónak fejébe szállt az ital, mondott egy-két ostobaságot, a
távírász visszafeleselt, végre nevettünk egy kicsit. Ekkor a
háziasszony felemelkedett, és csorba poharát emelte
mindannyiunkra. A jelenlévőkre, a távollévőkre, erre is, meg arra is.
Megöleltük egymást, sírtunk, és egy este erejéig nem volt két párt,
csak egy, amit mi al​kot​tunk: a bol​dog​ta​la​nok se​re​ge.

Az új év első hónapjai nyugalomban teltek és szakadatlan

munkával. Ez idő alatt szomszédom, Félix Aranda, mindennapos
látogatóm lett. Nemcsak lakhelyünk viszonylagos közelsége kötött
össze minket, hanem egy másfajta meghittség is, amit nem lehetett a
tereket elválasztó méterekben mérni. Némileg sajátságos
viselkedése és a tény, hogy annyiszor szorultam segítségére, baráti
szálat szőtt közénk, melyet késő esti órákon húztunk egyre
szorosabbra, és amely az élet megannyi viszontagságán évtizedeken
át elkísért. Az első grafikák után, melyek megoldották a teniszöltözet
okozta bonyodalmat, újabb és újabb alkalom adódott, amikor Donã
Encarna fia segítő kezet nyújtott, hogy könnyedén ugorjam át a
látszólag áthághatatlan akadályokat. A Schiaparelli tervezte
nadrágszoknya esetétől eltérően, a második buktató – mely arra
kényszerített, hogy szívességet kérjek, pedig még alig indult el az
üzlet – nem művészi képességeim hiányából fakadt, hanem a
pénzügyi kérdésekben való járatlanságomból. Barátságunk apró
fennakadással kezdődött, ami nem jelentett volna gondot egy
valamivel elfogadhatóbb oktatásban részesült személy számára.
Azonban az a néhány év, amit a madridi negyed szegényes
iskolájában töltöttem, erre nem volt elég. Ezért aztán éjjel
tizenegykor azzal a tudattal, hogy másnap reggelre ki kell állítanom
az első számlát, váratlanul szembe kellett néznem azzal a
nyugtalanító ténnyel, hogy képtelen vagyok írásba fektetni, hogy az
el​vég​zett mun​ka mi​lyen jog​cím alatt, mek​ko​ra össze​get ér.
Ez novemberben történt. A délután folyamán az égboltot kövér
felhők takarták el, és alkonyaikor esni kezdett, mintha dézsából
öntötték volna, ami biztos jele volt a Földközi-tenger felől érkező
viharnak, amely gyakran fákat döntött halomra, megtépte a villany-
vezetékeket, és takaró alá kergette a lakosokat, hogy onnan küldjék
áhítatos könyörgéseik sorát Szent Barbarához. Néhány órával az
időjárás-változás beállta előtt vitte el Jamila az első frissen
befejezett megrendeléseket Frau Heinz otthonába. A két estélyi, a két
kosztüm és a teniszruha – első öt művem – leereszkedtek a
vállfákról, amin lógtak az utolsó vasalásra várva a műhelyben,
bekerültek a vászonzsákokba, majd kis szolgálóm három menetben
elszállította őket rendeltetési helyükre. Jamila az utolsó útról
vissza​tér​ve hoz​ta a ké​rést.
– Frau Heinz mond, hogy Jamila holnap reggel vigye a számlát
né​met már​ká​ban.
És ha az üzenet nem lett volna teljesen világos, átadott egy
borítékot, benne feküdt a névkártya az írásba foglalt kéréssel. Én
pedig leültem, hogy végiggondoljam, hogy az ördögbe kell számlát
írni, és most először leghívebb szövetségesem, az emlékezetem, nem
akart kihúzni a csávából. Mikor berendeztem az üzletet, és
elkészítettem az első darabokat, a Donã Manuela világából
kincsként őrzött képek voltak segítségemre, hogy elboldoguljak. Az
emlékezetembe vésett rajzok, a jól betanult fogások, a mozdulatok és
az annyiszor elismételt, gépiesen végzett tennivalók idáig elég
forrásnak bizonyultak, hogy sikeresen vegyem az első akadályokat.
Milliméterre pontosan ismertem, hogyan működik egy jó nevű
divatszabászat, tudtam méretet venni, kiszabni a különböző
darabokat, szoknyát berakni, ruhaujjat beilleszteni, és elsimítani a
hajtókákat, de akármennyit is keresgéltem emlékeim és a tanult
fogások között, egyik sem szolgált semmi támponttal ahhoz, hogyan
kell számlát kiállítani. Amikor még Madridban varrtam, nem egy
ment át a kezemen, mivel nekem kellett házhoz szállítani őket a
megrendelőknek, és az is megtörtént néha, hogy a fizetséggel a
zsebemben tértem a műhelybe vissza. Azonban sohasem jutott
eszembe, hogy felnyissam a borítékot, és alaposan megvizsgáljam
tar​tal​mát.
 Első gondolatom az volt, mint mindig, hogy Candelariához
fordulok, de az erkélyről láttam, milyen sötét az este, és hogy a
rettenetes szélben az eső egyre sűrűbben veri az utcát, a tenger felől
pedig utat törnek a könyörtelen villámok. Az elém táruló látványt
szemlélve a gyalogút a panzióig meredek ösvénynek tűnt a pokol
kapujába. Úgy döntöttem hát, hogy valamit majd kiötlők magam,
papírt, ceruzát fogtam, és leültem a konyhaasztalhoz elszántan, hogy
megküzdök a feladattal. Másfél óra múlva még mindig ott ültem,
köröttem ezer összegyűrt lap, ötödszörre hegyeztem ki késsel a
ceruzát, de még mindig nem tudtam, hogy hány német márka az a
kettőszázhetvenöt peseta, amit német megrendelőmtől szándékoztam
kérni. Ekkor, az éjszaka kellős közepén, valami nagy erővel
nekicsapódott az ablaküvegnek. Olyan ijedten pattantam fel, hogy
felborítottam a széket. Rögtön láttam, hogy a szemben lévő
konyhában is ég még a világ, és dacára az esőnek és a késői órának
szomszédom, Félix, kövér, szemüveges alakját vettem ki göndör
ritka hajával és magasba emelt karral, készen, hogy újabb marok
mandulát dobjon az ablakomra. Kitártam az ablakot, hogy
felindultan magyarázatot követeljek érthetetlen viselkedése miatt, de
még mielőtt az első szót kiejthettem volna, hangja elért a
világítóudvaron át. Az eső sűrű dobpergése a kőlapokon megrostálta
a hang ere​jét, üze​ne​te még​is tisz​tán hall​ha​tó volt.
– Me​ne​dék​re van szük​sé​gem. Nem sze​re​tem a vi​hart.
Megkérdezhettem volna, hogy meg van-e bolondulva. Mondhattam
volna, hogy rettenetesen megijesztett, ráordíthattam volna, hogy
micsoda egy idióta, és becsaphattam volna az ablakot minden
további nélkül. De egyiket sem tettem, mert a fejemben kigyulladt
egy aprócska fény, hátha ezt a meghökkentő eseményt a javamra
for​dít​ha​tom most azon​nal.
– Beengedlek, ha segítesz – kiáltottam át tegeződve, anélkül hogy
ész​re​vet​tem vol​na.
 – Menj aj​tót nyit​ni, már​is ott va​gyok.
Természetesen szomszédom azonnal meg tudta mondani, hogy
kettőszázhetvenöt peseta pontosan tizenkettő ötven Reichsmark.
Ahogy az is világos volt előtte, hogy egy rendes számlát nem lehet
silány minőségű, negyedrét hajtott fecnire firkálni agyontapogatott
ceruzával, így hát hazaszaladt, és rögtön vissza is jött kezében
néhány ív elefántcsont fehér angol papírral és egy Waterman
töltőtollal, amely lila tintacsíkokat rajzolt kifinomult szépírással.
Bevetve minden tehetségét, ami nem volt kevés, és minden művészi
adottságát, ami szintén nem volt kevés, alig fél óra alatt,
mennydörgéstől kísérve és pizsamában, nemcsak a legelegánsabb
számlát állította ki, amilyet a többi Észak-Afrikában működő,
európai divatszabóság elképzelni sem tudna, hanem nevet adott az
üz​let​nek. Meg​szü​le​tett a Chez Si​rah.
Félix Aranda furcsa ember volt. Szellemes, fantáziadús és művelt.
Kíváncsi, minden lében kanál. Enyhén különc és kissé szemtelen. Az
esti jövés-menés az ő lakása és az enyém között lassacskán
megszokottá vált. Ugyan mindennapos nem lett, de rendszeres igen.
Néha három vagy négy nap is eltelt anélkül, hogy láttuk volna
egymást, máskor egy héten öt estét velem töltött. Néha hatot. Néha
hetet. Találkozóink gyakorisága csak egy rajtunk kívülálló dologtól
függött: annak mértékétől, mennyire volt részeg az anyja. Milyen
különös kapcsolat! Milyen sötét családi élet rejtőzött a szemben lévő
ajtó mögött! Mióta a férj és apa évekkel ezelőtt elhunyt, Félix és
Donã Encarna együtt hajóztak az élet vizein látszólag a legteljesebb
har​mó​ni​á​ban. Es​tén​ként hat és hét kö​zött együtt in​dul​tak sé​tá​ra, együtt
jártak misére és könyörgésre, együtt szereztek be minden gyógyírt a
Benatar patikában, udvariasan köszöngettek az ismerősöknek, és
leveles tésztába töltött finomságokat uzsonnáztak a La Campana
cukrászdában. Félix anyja minden kívánságát leste, gondoskodón
óvta, követte lépteit: vigyázat, anyuka, nehogy megbotoljon, erre
jöjjön, anyuka, jaj, vigyázat, vigyázat. Donã Encarna pedig büszke
volt gyermekére, fűnek-fának dicsérte adottságait: az én Félixem azt
mondja, az én Félixem úgy szokta, az én Félixem úgy gondolja, jaj,
az én drá​ga Fé​li​xem, mi is len​ne ve​lem nél​kü​le.
A segítőkész csibe és a kotlós anya azonban két szörnnyé váltak,
ahogy magánterületre értek. Alig lépték át a lakás küszöbét, az
öregasszony felöltötte zsarnoki egyenruháját, és előkapta láthatatlan
kor​bá​csát, hogy min​den le​he​tő mó​don meg​aláz​za a fiát. Va​kard meg a
lábam, Félix, viszket a vádlim, de nem ott, feljebb, jaj, de semmire-
való vagy te, istenem, micsoda egy kölyök, csak az nem fér a
fejembe, hogy tudtam egy akkora idiótát a világra szülni, mint te;
igazítsd meg a térítőt, el van csúszva, de nem úgy, most még
csálébb, inkább húzd vissza, ahogy volt, csak elrontasz mindent,
amihez hozzáérsz, te féleszű, adtalak be volna inkább a lelencházba,
mikor megszülettél; nézd meg a számat, hogy folyik-e még a genny az
ínyemből, hozd ide a karmelitavizet, úgy fel vagyok fújódva,
dörzsöld meg a hátam kámforos szesszel, reszeld meg ezt a
tyúkszemet, vágd le a lábkörmöm, de óvatosan, te hájpacni, mindjárt
lenyesed az ujjamat is; hozd már ide a zsebkendőm, hadd köpjem ki
ezt a kis slejmet, vegyél nekem a lumbágómra Sor Virginia tapaszt;
mosd meg a hajam, és rakd be a csavarokat, de finomabban, idióta, a
vé​gén, hála ne​ked, még ko​pasz ma​ra​dok.
Így nőtt fel Félix, e meghasonlott élet végletes és szánalomra
méltó kettősségében. Ahogy apja meghalt, az imádott gyermek egyik
napról a másikra nem érdemelt több szeretetet, a még javában
fejlődésben lévő fiú anélkül, hogy bárki is sejtette volna, ő, aki
mások előtt becézések és ajnározások tárgya volt, a magánéletben
anyja minden dühének és csalódottságának elszenvedője lett. Mintha
tövestül irtották volna ki az álmait, mind semmivé foszlott: elhagyni
Tetuant, és Sevillában vagy Madridban tanulni képzőművészetet,
eligazodni zavaros nemiségében, és találkozni hozzá hasonló
emberekkel, nem hétköznapi lelkekkel, hanem olyanokkal, akik
messzire vágytak repülni. De éppen ellenkezőleg történt, és a
valóság azzal fenyegetett, hogy örökre Donã Encarna fekete szárnyai
alatt fog tengődni. Érettségi bizonyítványt a marianisták
gimnáziumában, a Colegio del Pilar-ban kapott kitűnő minősítéssel,
amivel semmire se ment, mert anyja már kihasználta az elhagyatott
özvegy szerepét, és kisírt neki egy patkányszürke hivatalnoki állást,
ahol formanyomtatványokat pecsételhetett a Közszolgálati Tanács
Élelmiszerellátó Ügyosztályán. Valóban a legalkalmasabb
munkának ígérkezett arra, hogy akár a legtehetségesebb művész
alkotóképességét is padlóba döngölje, és Félixet rövid pórázon
tartsa, mint egy kutyát: most kapsz egy szelet ízletes húst, most pedig
ak​ko​rát rú​gok a ha​sad​ba, hogy be​le​sza​kad.
Félix egy ferences szerzetes türelmével viselte a
megpróbáltatásokat. És így hosszú éveken át nagyobb kilengések
nélkül őrizték meg az egyensúlyt, az anya zsarnokoskodott, a fiú
pedig szelíden viselte, és kitartott. Nehéz lenne kitalálni, mit is akart
az anyja Félix-től, miért bánt így vele, mi mást akarhatott a fiától,
amit az úgy is kész volt megadni neki. Szeretetet, tiszteletet,
szánalmat? Nem. Ezt már mind megkapta, és a kisujját sem kellett
moz​dí​ta​nia érte, Fé​lix nem volt fös​vény a sze​re​te​té​ben – ugyan! –, ezt
a jóságos Félixről el sem lehetett képzelni. Donã Encarna ennél
többet akart. Odaadást, feltétlen rendelkezésre állást,
legképtelenebb szeszélyeinek figyelmes kiszolgálását.
Engedelmességet, alázatot. Pontosan azt, amit a férje tőle várt el
egész életében. Úgy vélem, éppen ezért szabadult meg tőle. Félix
soha nem mondta ki nyíltan, de mint Hüvelyk Matyi a mesében,
hagyott jelet az úton. Én pedig csak a jeleket követtem, és erre
jutottam. A megboldogult don Nicasiót valószínűleg a neje tette el
láb alól, ahogy meglehet Félix is végez majd az anyjával valamelyik
vi​ha​ros éj​sza​kán.
 Nehéz lehet elgondolni is, hogy meddig bírta volna Félix a
nyomorúságos mindennapokat, ha nem kerül a megoldás a szeme elé
a legváratlanabb módon. Egy hatékony ügyintézésért hálás ügyfél az
irodában egy rúd vastag kolbászt és néhány palack ánizslikőrt hozott
ajándékba; kóstolja ezt meg, anyuka, csak egy kupicával, nedvesítse
meg az ajkát, nem is kell többet. Azonban nem csak Donã Encarna
ajkai értékelték a likőr édes ízét, hanem a nyelve, az ínye, a torka, a
belei is, és onnan a fejébe áramlott a nedű, így ezen a szeszpárás
estén majd’ kibökte Félix szemét a megoldás. Ettől kezdve az
ánizslikőrös üveg vált fő szövetségesévé, ez lett a mentőöv, a
menekülőút, amelyen át életének harmadik dimenziójába lépett. Nem
volt többé mintagyerek kifelé és megvetendő rongy otthon, ettől a
naptól kezdve gátlástalan éjjeli pillangóvá vált, szökevénnyé, aki az
ott​hon foj​to​ga​tó lég​kö​ré​ből ki​tör​ve oxi​gént ke​res.
– Egy kis li​kőr, anyu​ka? – Va​cso​ra vé​gez​té​vel nem mu​lasz​tot​ta el a
kér​dést.
– Na jó, legyen, de csak egy cseppet! Inkább csak, hogy
kiöblítsem vele a torkom, úgy érzem, megfáztam egy kicsit ma
dél​után a temp​lom​ban.
A négy ujjnyi ragadós lötty szédületes gyorsasággal csusszant le
Donã En​car​na nyel​dek​lő​jén.
– De hát megmondtam már, anyuka, hogy nem tetszik elég melegen
felöltözni – folytatta Félix kedveskedve, miközben újra teletöltötte a
poharat színültig. – Na hajtsa csak fel egy-kettőre, meglátja, hogy
milyen finoman átmelegíti! – Tíz perccel és három kupica
édeskömény-pálinkával később Donã Encarna félig öntudatlanul
horkolt, fia pedig, mint a kiszabadult veréb, már úton is volt a rossz
hírű mulatóhelyek felé, hogy olyanokkal találkozzon, akiknek nappal
any​ja tár​sa​sá​gá​ban még kö​szön​ni sem mert vol​na.
Hála a véletlennek, hogy a Sidi Mandri utcában kötöttem ki, a
viharos éjszaka után otthonom állandó menedéket jelentett számára.
Átjött megnézegetni a képes lapokat, megosztotta velem ötleteit,
modelleket rajzolt, és jó humorral mesélte a világ dolgait, pletykált
megrendelőimről és azokról, akikkel nap mint nap találkoztam, de
nem ismertem őket. így aztán minden este többet tudtam meg
Tetuanról és lakóiról, hogy honnan és mi célból érkeztek erre az
idegen tájra ezek a családok, kik voltak a hölgyek, akiknek varrtam,
kinek volt befolyása, kinek pénze, ki mit csinált, minek, mikor és
mi​ként.
Azonban Donã Encarna palack iránt érzett imádata nem mindig járt
nyugtató hatással, és ilyenkor sajnálatos módon a dolgok más irányt
vettek. A recept, hogy „én megtömlek pálinkával, te pedig békén
hagysz”, nem mindig nyújtotta az elvárt eredményt. És ha az
ánizslikőr nem döntötte le a lábáról Donã Encarnát, akkor a
mámorral a pokol is megnyílt. Azok voltak a legszörnyűbb esték,
mert az anya nem érte el a szelíd múmia állapotát, hanem
mennydörgő Jupiterré változott, és bömbölésével képes volt a
legszilárdabb önbecsülést is megingatni. Rossz fiú, ostoba bohóc,
szerencsétlen senkiházi, ferde hajlamú idióta volt a legszelídebb,
ami kijött a száján. Félix, aki tudta, hogy a reggeli másnaposság
kitörli majd agyából az este emlékét, válaszul néhány keresetlen, de
éppoly illetlen sértést vágott a fejéhez egy késdobáló mindig célba
találó ügyességével. Undorító boszorkány, rossz kurva, rohadt
ribanc. Micsoda botrány kerekedett volna, uramatyám, ha
meghallották volna őket a barátok, akikkel egy cukrászdába jártak,
egy patikába, és egy padban ültek a templomban. Másnap azonban a
felejtés teljes súlyával hullott rájuk, és újból szívélyes hangulat
uralkodott a délutáni sétán, mintha soha a legcsekélyebb feszültség
sem lett volna kettejük közt. Svájci habosat kér uzsonnára, anyuka,
vagy egy húsos hasét? Amit te szeretnél, Félix szívem, te mindig jót
választasz nekem; gyerünk, szedjük a lábunk, mert még ki kell
fejeznünk a részvétünk María Angustiasnak, azt hallottam, hogy az
unokaöccse elesett a jaramai ütközetben, jaj, micsoda kár,
angyalom, még jó, hogy mivel özvegy fia vagy, nem kellett
bevonulnod, mihez kezdtem volna, szűzanyám, egyedül, a fiam meg a
fron​ton?
Félix volt annyira értelmes, hogy tudja, betegesen torz volt ez a
kapcsolat, de ahhoz nem volt elég bátorsága, hogy ezzel gyökeresen
szakítson. Talán ezért menekült a szánalmas valóságtól úgy, hogy
anyjából szép lassan alkoholistát csinált, el-elszökdösött otthonról,
mint a hajnali vámpír, kiröhögte saját nyomorát, miközben az
indokot ezernyi nevetséges feltételezésben kereste, és mérlegelte a
legbizarrabb megoldásokat is. Egyik szórakozása az volt, hogy
furcsaságok és lehetséges megoldások után kutatott a napilapok
hirdetései között a nappali kanapéján heverve, miközben én egy
kézelőt fe​jez​tem be, vagy ki​varr​tam az utol​só gomb​lyu​kat.
Ilyeneket olvasott fel szórakoztatásomra: – Szerinted ennek a
hidra anyámnak a baja idegi alapú? Lehet, hogy ez megoldaná.
„Nervional. Étvágygerjesztő, elősegíti az emésztést, szabályozza a
székletet. Megszűnteti a különc viselkedést és a levertséget. Szedjen
Ner​vi​o​nalt, ne ha​boz​zon!”
Vagy ilyet: – Ide a rozsdás bökőt, hogy anyuka problémája
tulajdonképpen, hogy sérve van. Már gondoltam rá, hogy veszek neki
ajándékba egy orvosi haskötőt, hátha ettől kevésbé megy majd az
agyamra, de ezt hallgasd: „Sérvbetegeknek: kerülje a kockázatot és a
kényelmetlenségeket a felülmúlhatatlan és korszerű, automata
légsűrítővel, ez a tudományos gépcsoda szíjak, bandázs és egyéb
kényelmetlenség nélkül gyógyítja meg betegségét.” Még az is lehet,
hogy be​vá​lik, mit gon​dolsz, Sira, ve​gyek neki egyet?
Vagy egy másikat: – És ha végül kiderül, hogy ez valami
vérbetegség? Ezt figyeld, mit ír. „Ri​che​let vértisztító. Vérellátási
zavarok. Visszér és fekély. Fertőzött vér helyreállítása. Hatékony
se​gít​ség húgy-sav​mér​gek el​tá​vo​lí​tá​sá​ra.”
 Vagy akármilyen ehhez hasonló ostobaságot: – És ha aranyere
van? Vagy valaki szemmel verte? És ha az arab negyedben kerítek
egy kuruzslót, hogy megvarázsolja? Az igazság az, hogy szerintem
nem kellene ennyit foglalkoznom vele, mivel bízom benne, hogy
darwini vonzódása végül megtámadja a máját, és rövid úton végez
vele, hiszen egy üveg likőr már csak alig egy-két napra elég, és
minden pénzem elmegy az öreglányra. – Szünetet tartott a
szózuhatag-ban, talán helyeslésre várva, de nem kapta meg. Vagy
legalábbis nem szóban. – Nem tudom, miért vágsz ilyen képet, Sira –
tet​te hoz​zá.
– Mert nem tu​dom, hogy mi​ről be​szélsz, Fé​lix.
– Nem tudod, mire utaltam a darwini vonzódással? Azt sem
tudod, hogy ki az a Darwin? Tudod, a majmos ember, aki azzal az
elmélettel állt elő, hogy az ember a főemlősöktől származik. Azért
állítom, hogy anyám darwini vonzalmat táplál, mert imádja a Majom
márkájú ánizslikőrt. Most már érted? Isteni a stílusod, úgy varrsz,
mint az angyalok, de általános műveltség tekintetében van némi be-
hoz​ni​va​lód. Nem igaz?
Hát volt, valóban. Tudtam, hogy könnyen tanulok új dolgokat,
tartok fejben adatokat, tisztában voltam vele azonban, mennyi
minden kimaradt a képzésemből. Nagyon kevés ismeretem volt
abból, amit akkoriban a tankönyvek tanítottak: alig tudtam valamivel
többet, mint egy szuszra felmondani egy sor király nevét, és hogy
Spanyolországot északon a Kantábriai-tenger határolja, és a
Pireneusok választják el Franciaországtól. El tudtam skandálni a
szorzótáblát, és fürgén használtam a számokat a műveletekben, de
soha egy könyvet el nem olvastam, és a történelemről, földrajzról,
művészetről és politikáról alig tudtam valamivel többet, mint amit a
Ramiróval töltött néhány hónap alatt magamba szívtam, és amit
meg​ta​nul​tam
Candelaria panziójában a nemek között folyó ütközetekben.
Külsőm alapján ítélve könnyen elhitettem, hogy eredeti stílusú,
fiatal hölgy és választékos ízlésű divatszabó vagyok, de tisztában
voltam vele, ha kicsit is megkaparja valaki a felszínt, azonnal
felfedezi a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül, milyen törékeny
lábakon állok. így történt, hogy ezen az első tetuani télen Félixtől
kü​lö​nös aján​dé​kot kap​tam: el​kez​dett ta​ní​ta​ni.
Megérte. Mindkettőnknek. Nekem azért, mert tanultam,
csiszolódtam. Neki, mert találkozóinknak köszönhetően magányos
óráit szeretetteljes társaságban tölthette. Azonban dicséretes
szándéka ellenére, szomszédom igen távol járt attól, hogy
szokványos oktatónak bizonyuljon. Félix Aranda szabad szellemű,
becsvágyó ember volt, aki élete négyötödét anyja kétszínű
zsarnoksága és az ismétlődésbe fásult, bürokrata munka
szorításában töltötte, ezért szabad óráiban, ha valamit végképp nem
lehetett tőle elvárni, az a rend, mérték és türelem volt. Hogy ezt
megkapjam, vissza kellett volna térnem a La Lunetába, ahol don
Anselmo, a tanító, készített volna számomra tudatlanságomhoz mért
tantervet. Mindenesetre, ugyan Félix soha nem lett módszeres és
következetes tanár, sokféle összefüggést és rendszert nélkülöző
tudományba vezetett be, ami hosszú távon, ilyen vagy olyan
formában, de segítségemre volt, hogy eligazodjam a világban. Neki
köszönhetően ismerkedtem meg közelebbről olyan alakokkal, mint
Modigliani, Scott Fitzgerald és Josephine Baker, megtanultam
megkülönböztetni a kubizmust a dadától, megtudtam, mi a dzsessz, el
tudtam végre helyezni a térképen Európa fővárosait, bevágtam a
legjobb szállók és kabarészínházak nevét, és megtanultam százig
szá​mol​ni an​go​lul, fran​ci​á​ul és né​me​tül.
És szintén Félixnek köszönhetően végre megtudtam, hogy mi
célból vannak spanyol honfitársaim ezen a távoli földön. Kiderült
számomra, hogy Spanyolország 1912 óta gyakorol védnökséget
Marokkó felett, néhány évvel azután, hogy aláírta Franciaországgal
az Algecirasi Paktumot, amely szerint, ahogy ez már történni szokott
a szegényebb rokonnal, a gazdag franciákkal szemben a
spanyoloknak az ország legrosszabb része jutott, a legkevésbé
fejlődő és legkevésbé kívánatos. Egy sovány szeletke Afrika.
Spanyolország főleg azt kereste itt, hogy újraélhesse a birodalomról
szőtt álmait, részesüljön az európai nemzetek között folyó
osztogatásból, ahol a lakoma az afrikai gyarmatok voltak, ugyan csak
néhány morzsát vetettek oda neki a nagyhatalmak; arra vágyott, hogy
legalább Franciaország vagy Anglia bokájáig felérjen, ha már Kuba
és a Fülöp-szigetek kicsúsztak a kezéből, és a bikabőr, ahogy
Spanyolországot alakja után nevezték, a svábbogárnál is szegényebb
volt. Nem volt könnyű kiterjeszteni a felügyeletet Marokkóra, habár
az Algecirasi Paktumban kijelölt terület kicsi volt, a helyi lakosság
ritka, a föld kemény és sivár. Ezernyi spanyol és afrikai áldozatot
követelt a Rifben vívott, kegyetlen háború véres őrülete, amit
Spanyolországban az ott lakók elutasítottak, és felzúduláshoz
vezetett. De az ország elérte, megszerezte az irányítást, és majd
huszonöt évvel a Protektorátus hivatalos megalapítása után, minden
belső ellenállást letörve, honfitársaim most is itt uralkodtak
szilárdan megerősített fővárosukban, és számuk egyre növekedett.
Volt itt mindenféle rendű-rangú katona, postahivatalnok, vámőr,
közműépítő, számvizsgáló, banki alkalmazott. Vállalkozó,
bábaasszony, tanító, patikus, cipőpucoló, kantinos. Egész családok,
melyek újabb családokat vonzottak ide, jó fizetést, más kultúrákkal
és vallásokkal közösen épített jövőt remélve. Én csak egy voltam a
sok közül. Az elmúlt huszonöt évben, melynek során Spanyolország
rákényszerítette jelenlétét Marokkóra, hozzájárult, hogy az ország
fejlődjön felszereltség, egészségügy és építési beruházások
tekintetében, és megtegye az első lépéseket a mezőgazdasági
termelés mérsékelt javítása ügyében. És ott volt a képző- és
népművészeti iskola. És minden, amiből hasznuk származhatott az
őslakosoknak is, ugyan elsődlegesen a gyarmatosítók igényeit
elégítették ki: a villanyvezetékek, az ivóvíz, az elemi és felsőbb
iskolák, a kereskedések, a tömegközlekedés, a rendelők és kórházak,
a Tetuant Ceutával összekötő vonat, amely a Rio Martin
tengerpartra is kiment. Anyagi szempontból nézve Spanyolország
csak keveset nyert Marokkóval, mivel itt nem voltak kiaknázható
erőforrások. Emberi szempontból, és különösen igaz volt ez az
utóbbi hónapokra, igenis nyert egy fontos dolgot az egyik háborús fél
számára a harcban: ezernyi katonát a marokkói haderőtől, akik
ebben a pillanatban a Gibraltári-szoros másik oldalán vadállatként
küz​döt​tek a fel​ke​lő se​reg​ben egy szá​muk​ra ide​gen ügyért.
Ezen és más ismereteken kívül kaptam Félixtől még valamit:
társaságot, barátságot és üzletvezetései ötleteket. Néhány kitűnőnek
bizonyult, a többit némileg bizarrnak találtam, de legalább arra jók
voltak, hogy a nap végén megnevetessék azt a két árva lelket, akik
voltunk. Arról nem sikerült meggyőznie, hogy a szabászatot
alakítsam át szürrealista kísérleti műhellyé, ahol a fejfedőknek
cipőalakjuk van, és a próbababákon kalap helyet telefon díszeleg.
Azt sem érte el, hogy tengeri csigákból fűzzek gyöngysort, vagy
gyékénycsíkokkal díszítsem az öveket, vagy hogy ne fogadjak olyan
ügyfelet, akiben nincs semmi gla​mour. Azonban más kérdésekben
hall​gat​tam rá.
Kezdeményezésére megváltoztattam például beszédmódomat.
Száműztem tősgyökeres spanyol nyelvemből a közönséges szavakat,
a hétköznapi fordulatokat, és új stílust alakítottam ki, hogy
előkelőbb benyomást tegyek. Mintegy véletlen elejtettem egy-két
szót, kifejezést franciául, amit annyiszor hallottam a tangeri
bárokban. Ott szedtem fel őket a köröttem folyó beszélgetésekből,
amelyekben személyesen soha nem vettem részt, és váratlan
találkozókon olyan emberekkel, akikkel soha három mondatnál
többet nem váltottam. Csak egy pár kifejezésről volt szó, alig fél
tucatról, de Félix segített csiszolni a kiejtésem, és kiszámítani, hogy
a legmegfelelőbb pillanatban süssem el őket. Mind a hölgyeknek
szólt, a jelenlegi és a jövendőbeli ügyfeleknek. A gombostű
beszúrásához Vous permettez? kérdéssel kérek engedélyt, ha kész
vagyok, akkor voilá tout, és az eredményt így dicsérem: trés chic.
Az általam javasolt minden stílusra, fazonra és kiegészítőre szóban
ráakasztom a cédulát, hogy á la francaise, és minden hölgyet
ma​dame-nak szólítok. Kihasználandó az alkalom nyújtotta hazafias
percet, úgy határoztunk, hogy amennyiben az ügyfél spanyol, úgy
alkalmasint utalok majd személyekre és helyekre, akiket a régi, szép
időkben ismertem meg, amikor Madrid legjobb házaiban is
megfordultam. El-el ejtek majd neveket és rangokat, mintha csak
keszkenőt hullajtanék a földre, azaz könnyedén, minden lárma és
feltűnés nélkül. Hogy ezt a ruhát az a modell sugalmazta, amit
néhány évvel Néha megemlítek egy maisons de haute couture-t,
tulajdonosaival, akikkel, ezt sejteni engedem, egykor jó barátságban
voltam, és mesélek a gens du monde-ró\, akikkel utazásaim során
ismerkedtem meg a világ minden táján. ezelőtt varrtam, hogy drága
barátnőm, De Puga márkinő abban menjen a Puerta de Hierrón
rendezett lovaspóló-fesztiválra; és ez az anyag pontosan olyan, mint
amilyet lányuk elsőbálos öltözetéhez választottak dél Encinar grófék
Ve​láz​qu​ez ut​cai pa​lo​tá​juk​ban.
Félix javaslatára csináltattam az ajtóra egy aranyozott névtáblát
dőlt folyóírással felvésve, hogy Chez Sirah – Grand couturier. Az
afrikai papírboltban rendeltem egy doboz elefántcsont fehér
névjegy-kártyát az üzlet nevével és címével. Félix azt állította, hogy
mostanában így hívják a legjobb francia divatszalonokat. A szóvégi
h szintén az ő ötlete volt, hogy jellegzetesen nemzetközi kellemet
kölcsönözzön a szabászatnak, mondta. Belementem a játékba, miért
ne, végül is senkinek nem fájt ez a kis folie de grandeur.
Hallgattam rá ebben, és ezer más részletben is, aminek
köszönhetően, egy cirkuszi mutatványnak beillő ugrással, nemcsak
nagyobb magabiztossággal néztem a jövő elé, hanem – nem csalás,
nem ámítás! – előrántottam a cilinderemből egy múltat is. Nem
került nagy fáradtságomba, csak három-négy póz, egy-két finom
ecsetvonás és magán Pygmalionom néhány tanácsa kellett, a többit
egyelőre kis létszámú ügyfélköröm intézte el, akik pár hónap alatt
egész élet​utat ta​lál​tak ki hoz​zá.
E válogatott hölgyekből álló tábor számára, akik ügyfeleimet
alkották a bevándorlók körein belül, én a választékos ízlésű
divatszalon ifjú vezetője lettem, egy tönkrement milliomos lánya,
menyasszonya egy hihetetlenül fess arisztokratának, akiben
természetesen van valami kalandos vérű és nőcsábász. Az volt az
általános vélekedés, hogy számos országban fordultunk már meg, de
be kellett zárnunk otthonunk és madridi üzleteink az ingatag politikai
helyzet keltette félelmünkben. Jelenleg vőlegényem Argentínában
igaz​gat​ta jól menő vál​lal​ko​zá​sa​it, mi​köz​ben én vissza​té​ré​sét vár​tam a
Protektorátus fővárosában, mert azt javasolták, hogy az éghajlat
kedvező hatással lesz törékeny egészségemre. Mivel mindig annyira
élénk, elfoglalt és nagyvilági életet éltem, úgy éreztem, képtelen
vagyok tétlenül nézni, hogy múlik az idő, ezért úgy döntöttem, hogy
egy szerényebb szabászatot nyitok Tetuanban. Alapvetően puszta
szórakozásból. Ezért történhet meg, hogy nem kérek csillagászati
össze​ge​ket, és nem uta​sí​tok el sem​mi​lyen meg​ren​de​lést sem.
Soha egy szavát meg nem cáfoltam a rólam kialakult képnek, amit
Félix barátom vadregényes javaslatainak köszönhettem. Nem is
tettem hozzá, egyszerűen hagytam a levegőben lógni, hogy növelje a
rejtélyt, személyemet kevésbé kézzelfoghatónak és jóval kiismer-
hetetlenebbnek tüntetve fel. Ráharaptak az izgalomra éhes ügyfelek,
és vonzott újakat is. Ha látott volna a többi varrónő Donã Manuela
műhelyéből! Ha láttak volna Paja téri szomszédasszonyaim, ha látott
volna anyám! Anyám. Próbáltam a lehető legkevesebbet gondolni rá,
de emléke csillapíthatatlanul gyötört a nap minden percében.
Tudtam, hogy erős és határozott, tudtam, hogy ki fog tudni tartani.
Mégis annyira vágytam rá, hogy halljak felőle, hogy megtudjam,
miként megy a sora, hogyan boldogul társ és bevétel híján!
Szerettem volna a tudtára adni, hogy én jól vagyok, újra egyedül, és
megint varrók. A rádióból tájékozódtam, és reggelente Jamila
lement az Alcaraz újságoshoz, és megvette az Afrikai Hírmondót.
„Második győzedelmes év Franco égisze alatt”, zengték a címlapok.
Annak ellenére, hogy a napi hírek a nacionalista oldal szűrőjén át
érkeztek, többé-kevésbé képet kaptam a madridiak helyzetéről és
ellenállásáról. Azonban hiába volt minden, még mindig
lehetetlennek bizonyult közvetlen híreket szerezni anyámról.
Mennyire hiányzott! Mit meg nem adtam volna, ha megoszthatom
vele ezt a különös, napfényes várost, ha együtt nyithattuk volna meg a
szabászatot, ha újra ehetném a főzt-jét, és hallgathatnám mindig
találó ítéleteit! Dolores azonban nem élhetett itt, én viszont annál
inkább. Idegenek közt úgy, hogy nem volt hová visszatérnem, a
túlélésért küzdve, miközben kitaláltam egy maskarát, amibe
belebújhatok, mikor reggel felkelek. Harcoltam, hogy senki ne
jöjjön rá, egy gátlástalan gazember megtiporta a lelkem, és egy
halom pisztolynak köszönhetően alapítottam meg az üzletet, mely
napi be​te​vő​met biz​to​sít​ja.
Gyakran gondoltam Ignacióra is, első vőlegényemre. Nem
hiányzott testi közelsége, Ramiro jelenléte olyan brutálisan erőteljes
volt, hogy az ő édes, könnyed alakja távolinak és homályosnak tűnt,
szinte semmibe vesző árnynak. Nem tudtam azonban megállni, hogy
ne érezzek nosztalgiát hűsége, gyengédsége és a tudat iránt, hogy
soha semmi fájdalom nem ért volna az oldalán. Mégis sokkal, de
sokkal gyakrabban tört rám Ramiro emléke, váratlanul vágva
gyomromba dühödt tőrét. Fájt, persze, hogy fájt. Rettenetesen fájt, de
sikerült elérnem, hogy együtt éljek vele, mint aki nagy batyut cipel,
húzza maga után a hatalmas terhet, ami ugyan meglassítja lépteit,
újabb és újabb erőfeszítést kíván, de nem akadályozza meg, hogy
foly​tas​sa út​ját.
Ezek a láthatatlan alakok – Ramiro, Ignacio, anyám, minden, ami
elveszett és már a múlté – lettek bizonyos értelemben illékony, más
értelemben erőteljes társaimmá, akikkel meg kellett tanulnom együtt
élni. Mellém szegődtek, ha egyedül voltam, a munkával töltött,
csendes délutánokon a műhelyben szabásminták és öltések közt,
lefekvéskor az ágyban és a nappali félhomályában az egyedül töltött
estéken, amikor Félix titkos útjait rótta. A nap fennmaradó részében
békén hagytak, valószínűleg sejtették, hogy túl elfoglalt vagyok,
semhogy megállják velük foglalkozni. Elég volt az üzlet, amit vinni
kel​lett, és a csa​ló​ka sze​mé​lyi​ség, amit to​vább épí​tet​tem.
 17
A tavasz beálltával megnőtt a munka mennyisége. Az időjárás is
változott, és megrendelőim könnyű modelleket kértek a napfényes
reggelekre és a hamarosan beköszöntő marokkói nyár estéire. Új
arcok is megjelentek, néhány német és még több zsidó hölgy. Félix
segítségével körülbelül világos elképzelésem alakult ki
mindegyikükről. Szomszédom gyakran összetalálkozott
ügyfeleimmel a kapuban és a lépcsőházban, az emeleti fordulóban
vagy az utcán, mikor megérkeztek, vagy éppen elhagyták a
szabászatot. Felismerte őket, tudta, hova tartoznak, élvezte, ha talált
egy-két apró adatot róluk, hogy aztán megrajzolja arculatuk, melyhez
még hiányzott néhány részlet: kik voltak ők és családjuk, hova
tartottak, és honnan jöttek. Később, miután magára hagyta fotelben
hortyogó anyját kifordult szemmel és szájából csurgó nyállal,
be​szá​molt ne​kem nyo​mo​zá​sa ered​mé​nye​i​ről.
Így tudtam meg például közelebbi részleteket Frau Langenheim-
ről, az egyik német ügyfélről, aki hamarosan törzsvásárlómmá vált.
Apja olasz nagykövet volt Tangerben, anyja angol, de ő férje
vezetéknevét vette fel, egy magas, kopasz bányamérnökét, aki
spanyol Marokkó kis számú, ám elszánt, német kolóniájának
megbecsült tagja volt. Egy a sok náci közül, mesélte Félix, akik
váratlanul és a republikánusok legnagyobb megdöbbenésére elérték,
hogy egyenesen Hitler nyújtson elsőként segítséget a fellázadt
hadseregnek alig néhány nappal a felkelés kitörése után. Csak kis idő
múlva voltam képes felmérni, hogy ügyfelem kiváló férjének
közbenjárása döntő jelentőségű volt a polgárháború kimenetét
illetően. Langenheim, Bernhardt és egy másik Tetuanban élő
németnek köszönhetően – ez utóbbi félig argentin feleségének is
varrtam egyszer – Franco csapatai, anélkül hogy erre számítottak
volna, hihetetlenül rövid idő alatt szép kis arzenált kaptak katonai
segítség gyanánt, és így képesek lettek embereiket a félszigetre
átszállítani. Hónapokkal később hálája és elismerése jeléül a férj
közbenjárásáért a kalifa a Protektorátus területének legrangosabb
kitüntetését adta át megrendelőmnek, én pedig selyembe és
or​gan​zá​ba öl​töz​tet​het​tem ez al​ka​lom​ra.
De még jóval e hivatalos esemény előtt, Frau Langenheim egy
áprilisi reggelen beállított a szabóságra, és hozott magával valakit,
akit még nem ismertem. Csengettek, és Jamila nyitott ajtót, miközben
én a nappaliban várakoztam, és úgy tettem, mintha egy anyag
szövését vizsgálnám az erkély felől beáramló fény felé tartva.
Valójában nem vizsgáltam semmit sem, csak felvettem ezt a pózt,
hogy ügyfelem fogadásakor csak úgy áradjon belőlem a szakmai
nagy​ság.
– Egy angol barátnőmet is elhoztam, hogy megismerje az ön
ruhakölteményeit – mondta a német felesége, miközben határozott
lép​tek​kel át​vá​gott az elő​szo​bán.
Mellette egy nagyon vékony, szőke nő jelent meg, külseje ékesen
árulkodott róla, hogy ő sem hazai termék. Úgy számítottam, hogy
körülbelül egyidős lehet velem, de olyan fesztelenül viselkedett,
hogy az is belefért, már ezer olyan élet van mögötte, mint az enyém.
Felfigyeltem keresetlen frissességére, a belőle áradó, zavarba ejtő
magabiztosságra és a minden sallangot mellőző eleganciára, amivel
köszönt, ujjaival könnyedén megérintve az enyémet, miközben egy
öntudatos mozdulattal kisimította a haját az arcából. A Rosalinda
Fox nevet viselte, bőre pedig olyan világos és vékony volt, hogy
csipke közé való selyempapírnak illet be, különös beszédében a
sokféle nyelv szavai bolondos ritmusra és néha egészen
ért​he​tet​le​nül ug​rál​tak össze​vissza.
– Ruhatárra van szükségem sürgősen, so… I believe, hogy ön meg
én kénytelenek leszünk… ööö… to understand each other.
Megérteni egymást I mean – mondta, és a mondatra kacagással tett
pon​tot.
 Frau Langenheim nem fogadta el a neki felkínált helyet, mondván,
hogy sietnie kell, már megy is. Asszonyneve és keverék származása
el​le​né​re fo​lyé​ko​nyan be​szélt spa​nyo​lul.
– Rosalinda, drágám, ma este Leonini konzul koktélpartiján
találkozunk – búcsúzott barátnőjétől. – Bye, sweetie, bye, viszlát,
visz​lát.
Frissen érkezett ügyfelemmel leültünk, és belekezdtem az első
látogatások rituáléjába: megvillogtattam a tarsolyomban lévő összes
pózt és arckifejezést, végiglapoztuk a divatlapokat, és
szemrevételeztük az anyagokat. Én javasoltam, ő választott, aztán
meggondolta magát, helyesbített és választott újból. Viselkedése
olyan elegánsan természetes volt, hogy az első perctől kezdve
kényelmesen éreztem magam a társaságában. Néha engem is
fárasztott mesterkélt fellépésem, főleg, ha különösen igényes
megrendelővel kellett tárgyalnom. De most nem ez volt a helyzet,
min​den könnye​dén ala​kult, túl​zott óha​jok nél​kül.
Átmentünk a próbaszobába, és méretet vettem aprócska,
madárszerű csontjairól – életemben ilyen kis átmérőket nem
jegyeztem még fel. Folytattuk a beszélgetést szövetekről és
fazonokról, ujjakról és nyakkivágásokról, aztán újból átnéztük, mit
választott ki, rábólintott, és én mindent lejegyeztem: nyomott mintás,
selyem ingruha, korall rózsaszín, könnyű, gyapjúkosztüm, és egy
Lanvin legújabb kollekciója ihlette estélyi modell. Azonban új
ügyfelem úgy érezte, hogy még nincs itt az idő az indulásra,
lehuppant a kanapéra, elővett egy teknőspáncél cigarettatárcát, és
megkínált belőle. Ráérősen dohányoztunk a különböző fazonokról
csevegve, és különös keveréknyelvén elmondta, mi tetszik neki.
Miközben egyik-másik divatképre bökött, megkérdezte, hogy
mondják spanyolul a hím​zést, és mi a szó a váll​tö​més​re? És a
csat? Kérdéseit megválaszoltam, és nevettünk kedvesen ügyetlen
kiejtésén, elszívtunk még egy szálat, és végül elindult komótosan,
mintha semmi tennivalója nem lenne, és senki nem várna rá sehol.
Előtte még rendbe hozta a sminkjét, nem túl nagy érdeklődéssel
szemlélve magát kicsiny púderdobozának tükrében. Aztán
megigazította aranyló fürtjeinek hullámait, kezébe vette a kalapját,
retiküljét és kesztyűjét – megannyi elegáns és jó minőségű, ugyan
egyáltalán nem új darab, állapítottam meg. Az ajtóban búcsúztam el
tőle, hallgattam, ahogy lekopog a lépcsőn, és aztán napokon át nem is
láttam. Esti sétáim során nem futottunk össze, nem sejtettem meg
ösztönösen jelenlétét se az üzletekben, se a kávézókban, senki sem
beszélt róla, és én sem igyekeztem kideríteni, hogy ki volt az az
an​gol hölgy, aki szem​mel lát​ha​tó​an bő​vé​ben van a sza​bad​idő​nek.
Azok a napok szüntelen tevékenykedéssel teltek, mivel a
megrendelők növekedő száma miatt a munkaórák végtelen hosszúra
nyúltak, mégis sikerült ésszerű ritmust tűznöm ki, hajnalig pihenés
nélkül varrtam, és így képes voltam határidőre elkészíteni minden
ruhadarabot. Első látogatása után tíz nappal Rosalinda Fox három
megrendelése már a próbababákon feszített, az első próbára készen.
De ő nem jött el. Sem másnap, sem harmadnap. Nem vette a
fáradtságot, hogy felhívjon, se üzenetet nem küldött, hogy kimentse
távolmaradását, elhalassza az időpontot, vagy legalább igazolja a
késést. Először történt ez meg velem egy megrendelés kapcsán. Azt
gondoltam, hogy talán nem is áll szándékában visszajönni, hogy csak
egy átutazóban lévő külföldi volt, egy a kiváltságos lelkek közül,
akik kedvükre elhagyhatták a Protektorátust, és szabadon
mozoghattak határain túl is, azaz egy igazi világpolgár, nem pedig
egy hamis, nagyvilági nő, mint én. Mivel nem tudtam ésszerű
magyarázatot találni a viselkedésére, úgy határoztam, hogy
félreteszem az ügyet, és egyéb kötelezettségeimnek szentelem
magam. Öt nappal a kitűzött időpont után, mintha az égből pottyant
volna, beállított, amikor éppen az utolsó fogást fejeztem be. Egész
reggel serényen dolgoztam, és végre délután három után sikerült időt
szakítanom az ebédre. Csöngettek, Jamila nyitott ajtót, miközben én
még bekaptam egy banánt a konyhában. Alighogy meghallottam az
angol hölgy hangját a folyosó másik végén, leöblítettem a kezem a
mosogatóban, és kiszaladtam, hogy a magas sarkúba bújjak.
Miközben elé siettem, még végighúztam a nyelvem a fogaimon, egyik
kezemmel megigazítottam a frizurám, a másikkal a szoknya varrását
és a kabát hajtókáját passzítottam helyre. Köszönése éppoly
hosszú​nak tet​szett, mint ké​sé​se.
– Ezer bocsánattal tartozom, hogy nem jöttem előbb, és most meg
be​ál​lí​tok ilyen vá​rás​ta​la​nul. Vagy nem így mond​ják?
– Vá​rat​la​nul – ja​ví​tot​tam ki.
– Váratlanul, sorry. Elutaztam few days, Gibraltárban kellett ezt-
azt elintéztem, ugyan attól tartok, nem sikerült. Any​way, remélem,
nem jöt​tem rossz​kor.
– Egy​ál​ta​lán nem – fül​len​tet​tem. – Fá​rad​jon be, ké​rem!
Be​ve​zet​tem a pró​ba​szo​bá​ba, és meg​mu​tat​tam a há​rom mo​dellt.
Dicséretek közepette kibújt saját ruháiból, míg végül csak
fehérneműben állt előttem. Egykor minden bizonnyal gyönyörű
szaténkombinét viselt, de az idő és a sok használat miatt ragyogása
már a múlté volt. Selyemharisnyája sem úgy nézett ki, mint amit most
hoztak a boltból, ahol eredetileg vette őket, de áradt róluk a
gla​mour és a kitűnő minőség. Egyenként próbáltam fel törékeny,
madárcsontú testére a három öltözéket. Bőre olyan átlátszó volt,
hogy kéken ütöttek át rajta a szervezetét behálózó vérerek.
Gombostűvel teli szájjal, milliméterre pontosan igazítottam rá és
húztam passzentosra az anyagot filigrán sziluettjén. Végig
elégedettnek látszott, hagyta, hogy matassak rajta, bólintott az
általam javasolt igazításokra, és alig kért bármi változtatást.
Befejeztük a próbát, és biztosítottam felőle, hogy minden trés chic
lesz. Magára hagytam, amíg felöltözik, és a nappaliban vártam meg.
Alig egy-két perc alatt elkészült, és viselkedéséből arra
következtettem, hogy hiába esett be hozzám ilyen alkalmatlan
időpontban, aznap délután sem tűnt úgy, hogy sietne. Ezért
meg​kí​nál​tam te​á​val.
– Meghalok egy csésze Darjeelingért egy nyelet tejjel, de
gon​do​lom, ez most zöld​tea lesz men​tá​val, right?
Elképzelésem se volt, hogy milyen italra gondolt, de ennek nem
ad​tam han​got.
– Igen, arab tea – mondtam egy cseppet sem zavartatva magam.
Hellyel kí​nál​tam, és be​hív​tam Ja​mi​lát.
– Ugyan angol vagyok – magyarázta –, de életem nagy részét az
Indiában töltöttem, ugyan nagyon valószínű, hogy oda már soha
többet vissza nem megyek, azért sok minden hiányzik onnan.
Pél​dá​ul, mi te​ánk.
– Értem. Nekem is nehezemre esik alkalmazkodni ennek a tájnak
néhány szokásához, és hiányzik mindaz, amit magam mögött
hagy​tam.
– Hol élt az​előtt? – sze​ret​te vol​na tud​ni.
– Mad​rid​ban.
– És előt​te?
Majdnem elnevettem magam a kérdésén, kis híján elfeledkeztem
kitalált múltam koholmányairól, és nyíltan bevallottam, hogy soha a
lábam ki nem tettem a városból, ahol születtem, amíg egy gátlástalan
gazember el nem határozta, hogy magával ránt, hogy aztán eldobjon,
mint egy csikket. Visszafogtam magam azonban, és csalóka
kö​dö​sí​tés​sel vá​la​szol​tam.
– Laktam én itt is, meg ott is, tudja, hogy van ez, de a legtöbb időt
va​ló​szí​nű​leg Mad​rid​ban töl​töt​tem. És ön?
– Let’s see, lássuk csak – mondta mulatságos képet vágva. –
Angliában születtem, de azonnal elvittek Calcuttába. Tíz éves
koromban a szüleim visszaküldték Angliába tanulni, ööö… tizenhat
voltam, amikor visszatértem az Indiába, és húsz, amikor megint
Nyugatra mentem. Aztán aga​in egy ideig Londonban éltem, és aztán
egy hosszú időt Svájcban. Aztán… la​ter, egy évet Portugáliában,
ezért néha összekeverem a két nyelvet, a portugált és a spanyolt. És
most végre letelepedtem Afrikában, először Tangerben és csak
nem​rég itt, Te​tu​an​ban.
– Izgalmas életnek hangzik – jegyeztem meg, ugyan képtelen
voltam követni az egzotikus nevek és a rosszul kiejtett szavak
zűr​za​va​rát.
– Well, ahonnan nézzük – válaszolt megvonva a vállát, miközben,
hogy meg ne égesse magát, óvatosan hörpintett a Jamila felszolgálta
csésze teából. – Egy cseppet sem bántam volna, ha az Indiában
maradhatok, de történt egy sor várástalan dolog, és el kellett
jönnöm. Néha sors dönt helyettünk, right? After all… that’s life.
Ilyen az élet. Nem?
A furcsán kiejtett szavai és a kettőnk világát elválasztó,
nyilvánvaló távolság ellenére, tökéletesen megértettem, miről
beszél. Miközben megiszogattuk a teát, jelentéktelen dolgokról
csevegtünk, az apró igazításról, amit a nyomott mintás, dupion
selyemruha ujján kell végezni, és a következő ruhapróba
idő​pont​já​ról. Az órá​já​ra né​zett, és hir​te​len eszé​be ju​tott va​la​mi.
– Mennem kell – mondta és felállt. – Elfelejtettem, hogy még vár
rám egy kis shop​ping, némi bevásárlás, mielőtt hazamegyek
át​öl​töz​ni. Meg va​gyok hív​va egy kok​tél​par​ti​ra a bel​ga konzul​hoz.
Nem is nézett rám, miközben mondta, ujjaira simítva a kesztyűt, és
fejére illesztve a kalapot. Kíváncsian figyeltem, és feltettem
magamban a kérdést, hogy vajon kivel járhat el ez a nő ezekre az
összejövetelekre, ki lehet a társa, akivel szabadon mehet akárhova,
kivel osztja meg az elkényeztetett kislány könnyed életét, és ezt az
állandó jövés-menést, ugrálást a földrészek között, ahol
keveréknyelveken csacsog, és ezer nép illatos teáját szürcsöli.
Összehasonlítottam látszólag semmittevő életét az én munkás
hétköznapjaimmal, és hirtelen azt vettem észre, hogy a gerincemen
va​la​mi irigy​ség​hez ha​son​ló ér​zés fut vé​gig.
– Nem tudja, hogy hol tudnék fürdőruhát venni? – kérdezte
vá​rat​la​nul.
– Sa​ját ma​gá​nak?
– Nem, ha​nem for my son.
– Tes​sék?
– My son. No, that’s Eng​lish, sorry. A fi​am​nak?
– A fi​á​nak? – kér​dez​tem hi​tet​len​ked​ve.
– A fiamnak, that’s the word. Johnny a neve, ötéves and he’s so
swe​et… Annyi​ra édes!
– Én is csak nemrég érkeztem Tetuanba, nem hiszem, hogy tudnék
önnek segíteni – mondtam igyekezve leplezni zavaromat. Az idilli
életbe, amit néhány perccel ezelőtt elképzeltem ennek a könnyed és
kislányos asszonynak, belefértek a barátok és hódolók, a
pezsgőspoharak, a földrészeket átszelő utazások, a selyemkombinék,
a hajnalig tartó mulatságok, a haute couture estélyi ruhák, és nagy
nehezen bele tudtam tuszkolni egy ifjú, kihívó és hozzá hasonlóan
vonzó férjet. Azt azonban fel nem tételeztem volna, hogy van
gyereke, mert el nem tudtam képzelni családanyaként. Mégis minden
jel arra mu​ta​tott, hogy csa​lád​anya.
– Nos, sem​mi gond, csak ta​lá​lok egy he​lyet – mond​ta bú​csú​zó​ul.
– Sok sze​ren​csét! És el ne fe​lejt​se, hogy öt nap múl​va vá​rom.
– Itt le​szek, Ip​ro​mi​se.
Elment, és nem tartotta be az ígéretét. Öt nap helyett már a
negyediken beállított, minden előzetes bejelentés nélkül, és rohanva.
Jamila a déli órákban jelentette, hogy megérkezett, miközben én
Elvirita Cohennel, a Nemzeti Színház tulajdonosának lányával
próbáltam, régi utcámból a La Lunetából, aki az egyik legszebb nő
volt, aki​vel éle​tem​ben ta​lál​koz​tam.
– Si​no​ri​ta Ro​sa​lin​da mond​ja, hogy lát​nia kell si​no​ri​ta Sira.
 – Mondd, hogy vár​jon egy per​cet, és ott va​gyok.
Több mint egy perc volt, húsznál is több, mert még jó pár igazítást
kellett végeznem a ruhán, amit a szépséges, zsidó lány készült
viselni valamelyik társadalmi eseményen. Komótosan beszélt
ha​ke​tía nyelvén: na, rántsa csak meg, én aranyom, itten feljebb, be
szé​pen áll, én lel​kem, be szé​pen.
Félix, ki más, már beszámolt nekem a szefárd zsidók helyzetéről
Tetuanban. Némelyik tehetős volt, mások szegények, de
mindannyian zárkózottak, tehetséges kereskedők, akik Észak-
Af​ri​ká​ban te​le​ped​tek le, mi​után év​szá​za​dok​kal ez​előtt szám​űz​ték őket
a félszigetről, és akik most újra teljes jogú, spanyol polgárok lettek,
mióta néhány évvel ezelőtt a köztársasági kormány hivatalosan is
elismerte származásukat. A zsidó szefárd közösség Tetuan akkori
lakosságának körülbelül egytizedét tette ki, de nagyrészt az ő
kezükben összpontosult a város gazdasági hatalma. Ők építették a
spanyol negyed számos új épületét, és nyitották a város legjobb
kereskedéseit és üzleteit: ékszer-, cipő-, textil- és ruhaboltokat.
Gazdasági hatalmukat tükrözte a szép számú oktatási intézmény –
Izraelita Szövetség –, saját kaszinójuk, és a sok zsinagóga, ahol
imára és ünnepekre gyűltek. Minden bizonnyal Elvira Cohen is
valamelyik templomban fog parádézni gros​gra​in ruhájában,
amelyet éppen akkor próbáltam rá, mikor Rosalinda Fox
har​mad​szor​ra ál​lí​tott be vá​rat​la​nul.
A nappaliban várakozott látszólag nyugtalanul álldogálva az egyik
erkélyajtóban. Két megrendelőm távolságtartó udvariassággal
köszöntötte egymást, az angol hölgy szórakozottan, a szefárd
meg​le​pet​ten és kí​ván​csi​an.
– Van egy gondom – mondta hozzám sietve, ahogy az
aj​tó​csa​pó​dás je​lez​te, hogy egye​dül va​gyunk.
– Mond​ja csak! Sze​ret​ne he​lyet fog​lal​ni?
– In​kább csak egy italt sze​ret​nék. A drink, plea​se.
 – Attól félek, nem tudok mással szolgálni, mint teával, kávéval
vagy egy po​hár víz​zel.
– Evi​an?
Megráztam a fejem, miközben arra gondoltam, hogy be kell
rendeznem egy kisebb bárszekrényt, hogy válságos pillanatokban
lel​ket tud​jak ön​te​ni ügy​fe​le​im​be.
– Never mind – sóhajtotta, miközben bágyadtan leereszkedett a
kanapéra. Én a szemben lévő fotelben foglaltam helyet, gépies
fesztelenséggel dobtam keresztbe a lábam, és vártam, hogy
beszámoljon meglepetésszerű látogatásának okáról. Elővette a
cigarettatárcáját, rágyújtott, és hanyag mozdulattal a kanapéra dobta
a tárcát. Az első sűrű, mély szippantás után rájött, hogy nem kínált
meg, elnézést kért, és olyan mozdulatot tett, mintha helyre akarná
hozni a hibát. Megállítottam egy „nem, köszönömmel”. Rövidesen
újabb ügyfél érkezését vártam, és nem akartam dohányszagú
ujjakkal matatni a próbaszoba bensőséges terében. Lezárta a
ci​ga​ret​ta​tár​ca fe​de​lét, és vég​re meg​szó​lalt.
– Szükségem van egy eve​ning gown… ööö… egy feltűnő estélyire
ma estére. Várástalan program adódott, és úgy kell megjelennem,
mint egy prin​cess.
– Mint egy her​ceg​nő?
– Right. Mint egy hercegnő. Nem szó szerint, ob​vi​ously.
Szük​sé​gem van va​la​mi na​gyon-na​gyon ele​gáns​ra.
– A meg​ren​delt es​té​lyi már kész van a má​so​dik pró​bá​ra.
– Be tud​ja fe​jez​ni ma es​té​re?
– Tel​jes​ség​gel le​he​tet​len.
– És va​la​mi más mo​dellt?
– Attól félek, nem lehetek a segítségére. Nem tudok mit ajánlani,
mi​vel nem dol​go​zom kon​fek​ció​áru​val, csak ren​de​lés​re var​rók.
Újból mélyet szívott a cigarettából, de most nem elmélázva,
hanem rám szegezte tekintetét a füstfelhőn keresztül. Arcáról eltűnt
az előző alkalmakkor megfigyelt, gondtalan kislánytekintet, és most
egy ide​ges, de el​tö​kélt nő né​zett rám, aki nem adja fel könnyen.
– Szükségem van valami megoldásra. Amikor elköltöztem
Tangerből Tetuanba, akkor összeraktam néhány trunks… néhány
ládát, hogy elküldjem anyámnak Angliába, tele olyasmivel, amit már
nem fogok használni. Valami tévedés folytán a láda, amiben az
összes evening gowns, az estélyi ruháim voltak, várástalanul szintén
ott kötött ki, és arra várok, hogy küldjék nekem back, vissza. Most
tudtam meg, hogy ma estére hivatalos vagyok egy fogadásra by the
Germán consul, a német konzulhoz. Ööö… It’s the first time, ez az
első alkalom, hogy nyilvánosan meg fogok jelenni egy eseményen
annak a… a… a személynek a kíséretében, akivel nagyon
kü​lön​le​ges… li​a​son köt össze.
Gyorsan beszélt, de megfontoltan, igyekezett, hogy mindent
megértsek tört spanyol nyelvén, amibe, mivel ideges volt, még több
portugál hangzású szót kevert, és sokkal több angol kifejezéssel
fű​sze​rez​te meg, mint elő​ző ta​lál​ko​zó​ink bár​me​lyi​kén.
– Well, it is… ööö… It’s nagyon fontos for.. .for…for him, annak
a személynek, és nekem, hogy jó benyomást tegyek a Ger​man
colony, a német kolónia tagjai közt Tetuanban. So far, eddig, Mrs.
Langenheim segített, hogy megismerjem néhányukat személyesen,
mert ő half English, félig angol, ööö… de ma este lesz az első
alkalom, hogy nyilvánosság előtt jelenek meg ezzel a személlyel,
openly together, nyíltan együtt, és ezért kell extremly well dressed
men​nem, na​gyon-na​gyon jól öl​tö​zöt​ten, és… és…
Félbeszakítottam, nem volt rá semmi szükség, hogy tovább
fá​rassza ma​gát, hi​szen hi​á​ba volt min​den.
– Rettenetesen sajnálom, komolyan. Igazán örülnék, ha tudnék
segíteni önnek, de ez teljességgel lehetetlen. Ahogy már mondtam,
semmi kész ruhát nem tartok a szabászaton, és képtelenség, hogy
néhány óra alatt befejezzem az estélyi ruhát, legalább három vagy
négy nap​ra van hoz​zá szük​sé​gem.
Gondolataiba merülten nyomta el a csikket. Az ajkába harapott, és
várt néhány pillanatot, mielőtt felemelte a tekintetét, hogy újabb,
nyil​ván​va​ló​an igen kí​nos kér​dést in​téz​zen hoz​zám.
– Le​het​sé​ges len​ne, hogy köl​csön​ad​ja egyik es​té​lyi ru​há​ját?
Nemet intettem, miközben valami hihető indokot próbáltam
hamarjában kiötleni, hogy ne kelljen felfednem a szomorú igazságot,
hogy va​ló​já​ban nem volt ne​kem egy sem.
– Azt hiszem, nem. Minden ruhám Madridban maradt, mikor kitört
a háború, és lehetetlenség volt visszaszereznem. Alig néhány utcai
ruhámat hoztam el, de semmi estére valót. Tudja, nagyon keveset
veszek részt a társasági életben. Vőlegényem Argentínában van, és
én…
Leg​na​gyobb meg​könnyeb​bü​lé​sem​re azon​nal köz​be​vá​gott.
– I see, ér​tem.
Néhány örökké tartó pillanatig csendben ültünk, kerülve egymás
tekintetét, feszengésünket azzal próbáltuk álcázni, hogy a helyiség
ellentétes pontjaira meredtünk. Egyikünk az erkélyek irányába,
másikunk a nappalit az előszobától elválasztó boltívre. Végül
Ro​sa​lin​da tör​te meg a fe​szült​sé​get.
– I think I must le​ave now. Men​nem kell.
– Higgye el, hogy nagyon sajnálom. Ha több idő állna a
ren​del​ke​zé​sünk​re…
Nem fejeztem be a mondatot, hirtelen rájöttem, hogy semmi
értelme még egyszer felidézni azt, ami megváltoztathatatlan.
Próbáltam témát váltani, elterelni a figyelmét a szomorú valóságról,
ami egy hosszú, kudarcba fulladt estét ígért a férfival, akibe – kétség
sem fért hozzá – szerelmes volt. Továbbra is izgatott ennek a nőnek
az élete, aki néha olyan fesztelen és oldott volt, most pedig
önmagába forduló tekintettel szedte össze a holmiját, és lépett az
aj​tó​hoz.
 – Holnap minden készen fog állni a második ruhapróbára.
Rend​ben? – mond​tam vi​gasz​ta​lás​kép​pen, de hi​á​ba.
Félszegen elmosolyodott, és anélkül hogy egy szót is szólt volna,
elment. Egyedül maradtam, mozdulatlanul álltam egy percig,
részben rosszul éreztem magam, hogy képtelen voltam segíteni egy
bajban lévő ügyfélnek, részben kíváncsivá tett Rosalinda Fox
szemem előtt zajló sorsának különös alakulása, ez a fiatal, világjáró
anya, aki olyan könnyedén hagyja el estélyivel teli bőröndjét, mint
aki egy esős délutáni kapkodásban a park padján vagy a kávéházi
asztalon felejti a tárcáját. Kinéztem az erkélyen át a zsalugáter
takarásában, és láttam, hogyan vág át az utcán. Komótosan lépkedett
egy élénkvörös automobil felé, amely a kapu előtt állt. Azt
gyanítottam, hogy valaki várja, talán a férfi, akinek annyira szeretett
volna örömet szerezni aznap este. Nem tudtam legyőzni
kíváncsiságom, és előrehajoltam, hogy lássam az arcát, fejemben
elképzelt jeleneteket játszva le. Feltételeztem, hogy egy németről van
szó, nyilvánvalóan ez az oka, hogy annyira vágyik jó benyomást
tenni honfitársai között. Azt képzeltem, hogy fiatal, vonzó
életművész, nagyvilági és határozott, mint Rosalinda. Alig volt időm
újabb agyszüleményeket kiötölni, mert a kocsihoz ért, kinyitotta a
jobboldali ajtót – amelyről azt hittem, hogy a vezető melletti ülés –,
és legnagyobb megdöbbenésemre ott volt a kormány, és ő maga
szándékozott vezetni. Senki nem várta a jobbkormányos, angol
gépkocsiban, egyedül gyújtotta be a motort, és egyedül ment el,
ahogy jött. Férfi és ruha nélkül aznap estére, és nagy
valószínűséggel a legcsekélyebb remény nélkül, hogy megoldást
ta​lál gond​já​ra a dél​után so​rán.
Miközben próbáltam a találkozó keserű ízét kitörülni a számból,
elkezdtem helyükre rakni a tárgyakat, amit Rosalinda jelenléte
felforgatott. Összeszedtem a hamutartót, lefújtam az asztalról az
odahullott hamut, cipőorral lesimítottam a szőnyeg csücskét, és
sorrendbe raktam az újságokat, amelyeket Rosalinda lapozgatott,
miközben én Elvirita Cohent szolgáltam ki. Behajtottam a Helena
Rubinstein ajkán pirosló rúzs hirdetésénél nyitva felejtett Har​per’s
Ba​za​art, és már majdnem becsuktam volna a Madame Figaro
tavaszi számát is, amikor felismertem egy modell fényképét, ami
halványan ismerősnek tűnt. Mint egy madárraj reppent fel fejemben
ezernyi emlék a régi időkből. Tudatában sem voltam, hogy mit
csinálok, csak teli torokból ordítottam Jamila nevét. O pedig repült a
nap​pa​li​ba, mint egy bo​lond.
– Rohanj el Frau Langenheimhez, és kérd meg, hogy azonnal
szóljon Rosalinda Foxnak. Azonnal jöjjön ide, mondd meg, hogy
rend​kí​vül sür​gős ügy​ről van szó.
 18
– A modell megalkotója, drága kis tudatlanom, Mariano Fortuny y
Madrazo, a nagy Mariano Fortuny fia, aki minden bizonnyal Goya
után a XIX. század legnagyobb festője volt. Fantasztikus művész,
apropó, sok szállal kötődött Marokkóhoz. Az afrikai háború alatt
került ide, és lenyűgözte a fény és az egzotikus vidék, és tett róla,
hogy ezt minél több festményen örökítse meg. Legismertebb képe,
éppen ezért, a Tetuani csata. És ha az idősebb Fortuny remek festő
volt, fia valóságos zseni. Maga is fest, de velencei műtermében
emellett díszleteket is tervez színdarabok számára, fényképész,
feltaláló, a klasszikus eljárások kutatója, textilek és olyan modellek
tervezője, mint a mitikus Delphos, amelyet te, kis komédiásom, most
kop​pin​tot​tál le, fel​té​te​le​zem, igen jól si​ke​rült, házi ki​vi​tel​ben.
Félix a kanapén heverve fecsegett kezében a divatlappal,
amelynek egyik illusztrációjától lendültek mozgásba emlékeim a
délelőtt során. Én kimerültén a délutáni, megerőltető munkától,
mozdulatlanul hallgattam a fotelből, és annyi erő sem maradt
bennem aznap este, hogy két ujjam között megtartsam a tűt. Éppen
befejeztem a mesélést az elmúlt órák eseményeiről, kezdve azzal a
perccel, mikor ügyfelem olyan hangos fékcsikorgással adta hírül,
megérkezett, hogy az erkélyre csalta az összes szomszédot.
Felrohant, hatalmasan dübörögve a lépcsőfokokon. Kitárt ajtóval
vártam, köszönésre nem vesztegettem az időm, hanem elmondtam az
öt​le​tem.
– Megpróbálunk egy ál-Delphost varrni vész esetére. Tudja,
mi​ről be​szé​lek?
– Egy For​tuny-féle Del​phost? – kér​dez​te hi​tet​len​ked​ve.
– Egy ha​mis Del​phost.
– Gon​dol​ja, hogy si​ke​rül​ni fog?
Egy percig farkasszemet néztünk. Szeméből újra reménykedés
áradt. Hogy az enyémből mi áradhatott, azt nem tudtam meg soha.
Talán eltökéltség, vakmerőség, győzni akarás, a válságos
pillanatból való sikeres kilábalás vágya. Valahol mélyen a
kudarctól való félelem is megbújt benne, de iparkodtam, hogy ezt
gya​ní​ta​ni se le​hes​sen.
– Már csi​nál​tam ilyet, és sze​rin​tem most is si​ke​rül​ni fog.
Megmutattam neki a kiszemelt anyagot, egy hosszú vég szürkéskék
szatén, amit Candelaria szerzett utolsó táncában a csencselés
szeszélyes művészetével. Természetesen szót sem ejtettem az anyag
ere​de​té​ről.
– Hány​kor kez​dő​dik az össze​jö​ve​tel, amin részt kell ven​nie?
– Nyolc​kor.
Rá​néz​tem az órám​ra.
– Rend​ben, ak​kor a kö​vet​ke​zőt fog​juk ten​ni. Most mind​járt egy óra,
ahogy befejezem a ruhapróbát, ami tíz perc múlva kezdődik,
bevizezem az anyagot, és megszárítom. Négy-öt órára van
szükségem, ami rögtön este hatot jelent. Legalább másfél óra kell a
varráshoz, ez nagyon egyszerű lesz, csak néhány egyenes vonal,
minden mérete megvan már, nem lesz szükség próbára. De még így is
kell majd egy kis idő a varráshoz és a végek eldolgozásához. így már
a határidő közelében járunk majd. Hol lakik? Bocsássa meg a
kér​dést, nem a kí​ván​csi​ság hajt…
– A Pal​me​ras sé​tá​nyon.
Gondolhattam volna, Tetuan legjobb villái arrafelé voltak. A
város déli részén terült el ez a félreeső, előkelő negyed, a parkhoz
közel, szinte a tekintélyt parancsoló Gorgues lábainál, teli kertekkel
határolt hatalmas házakkal. Határában a gyümölcsösök és nádasok
kez​dőd​tek.
– Eb​ben az eset​ben nem fo​gom tud​ni ház​hoz szál​lít​tat​ni a ru​hát.
Kér​dő​en te​kin​tett rám.
– Ide kell jönnie felöltözni – magyaráztam. – Jöjjön fél nyolcra,
kifestve, kész frizurával, útra készen, hozza magával a cipőt és az
ékszereket, amit viselni fog. Azt tanácsolom, hogy ne legyen túl sok,
sem túl látványos, a ruha nem igényli, sokkal elegánsabb lesz szolid
ki​egé​szí​tők​kel. Érti?
Tökéletesen értette. Értette, és megkönnyebbülten köszönte meg
erőfeszítésem, majd újra eltávozott. Fél óra múlva Jamila
segítségével hozzáfogtam rövid, magányos divatszabói pályafutásom
legvakmerőbb rögtönzéséhez. Tudtam azonban, mibe vágok, mert a
Donã Manuélánál töltött időkben egyszer segédkeztem ebben a
munkában egy hasonló alkalommal. Egy választékos ízlésű, ám
változó anyagi eszközökkel rendelkező megrendelőnek készítettük el,
Elena Barea volt a neve. Ha éppen bővelkedett a javakban, akkor
drága modelleket varrtunk a számára, a legnemesebb anyagokból.
Azonban eltérően köreinek hasonló körülmények között élő
hölgyeitől, akik, ha megcsappantak a bőséges pénzforrások,
utazásokat találtak ki, egyéb elfoglaltságokat, vagy beteget
jelentettek ürügyként felhozva, hogy miért nem tudják vállalni a
további megrendeléseket. Ő ezt soha nem rejtette véka alá, ha
szűkösebb idők is jártak férje váltakozó sikerű üzletére, Elena
Barea soha nem hagyott fel a szabóság látogatásával. Eljött újra és
újra, szégyenérzet nélkül nevetett vagyona illékonyságán, és a
tulajdonosnővel kéz a kézben találták ki a régi modellek
átalakítását, hogy akár újnak is elmenjenek átszabva a ruhát vagy új
kiegészítőket biggyesztve rá és újjávarázsolva legváratlanabb
részeit. Vagy jó érzékkel kevésbé drága szöveteket és eljárásokat
választott, amelyek egyszerűbb munkát igényeltek. És így elérte, hogy
számlái végösszege igencsak lesoványodott anélkül, hogy ez
eleganciája rovására ment volna. Az éhség leleményessé tesz,
jelentette ki kacagva. Se anyám, se Donã Manuela nem hitt a
szemének, amikor egy nap a legkülönösebb megrendeléssel állított
be hoz​zánk.
– Erről akarok egy másolatot – mondta, miközben egy vérvörös
anyagba csavart, hosszú, henger alakú dobozt vett elő.
Elképedésünket látva elnevette magát. – Ez itt, hölgyeim, egy
Delphos, egyedülálló ruhadarab. A művész Fortuny kreációja,
Velencében készítik, és csak az európai nagyvárosok legelőkelőbb
üzleteiben lehet kapni. Nézzék, micsoda szín, nézzék, micsoda
pliszírozás! Hogy milyen technikával érik ezt el, a tervező tökéletes
titokban tartja. Úgy simul az emberre, mint egy kesztyű. És én, drága
Ma​nu​é​lám, én aka​rok egy ilyet. Egy ha​mi​sít​ványt, ter​mé​sze​te​sen.
Ujja közé csippentette az anyag egyik végét, és abrakadabra egy
fényűzően ragyogó, vörös szaténruha bukkant elő, mely a földig ért,
tökéletes eséssel és egyenesen végződött, alul kerekre szabva.
Hosszú tunikaféleség volt ezernyi apró, függőleges hajtással
dí​szít​ve.
Klasszikus vonalú, egyszerű, különleges. Négy-öt év is eltelt
azóta a nap óta, de emlékezetemben hiánytalanul őriztem meg a
ruhakészítés műveletének szakaszait, mert tevékenyen vettem részt
minden mozzanatában. Rosalinda Fox esetében az eljárás ugyanaz
lesz, mint Elena Bareánál, az egyetlen nehézséget az jelentette, hogy
alig volt időnk, és erőltetett menetben kellett dolgozni. Jamilával, aki
végig segített, több fazéknyi vizet forraltunk, és megtöltöttük a
fürdőkádat. Égette a kezem, de belenyomtam az anyagot, és hagytam
ázni. A fürdőszoba megtelt párával, miközben idegesen figyeltük a
kísérlet alakulását, miközben gyöngyözött homlokunkon a veríték, és
sűrű vízgőz fedte tükörképünk. Egy kis idő elteltével úgy döntöttem,
hogy ki lehet venni a felismerhetetlen, sötét színűre vált szatént.
Kicsavartuk belőle a vizet, egy-egy végét ragadva meg az anyagnak,
minden erőnkkel tekertük két ellentétes irányba, ahogy azt oly
sokszor tettük a La Luneta panzió lepedőivel, hogy az utolsó csepp
vizet is kifacsarjuk belőlük, mielőtt a napra terítettük őket száradni.
A különbség az volt, hogy a szatént nem terítettük szét, hanem éppen
fordítva, a cél az volt, hogy száradás közben a lehető
legszorosabban összecsavarva maradjon, hogy mire elpárolgott
belőle minden nedvesség, a lehető legtöbb redőbe gyűrődjön a
karikába csavarodott selyem. Aztán az összetekeredett anyagot egy
lavórba raktuk, és ketten cipelve felmentünk vele a tetőteraszra.
Csavartunk még egyet a két végén ellentétes irányba, amíg vastag
kötélnek nem nézett ki, és össze nem ugrott, akár egy hatalmas rugó.
Aztán egy nagy fürdőlepedőt terítettünk a földre, és mint egy
feltekeredett kígyót ráhelyeztük a ruhakezdeményt, amelyben néhány
óra múlva angol megrendelőm fog pompázni első nyilvános
sze​rep​lé​sén an​nak a rej​té​lyes fér​fi​nak az ol​da​lán.
Hagytuk az anyagot a napon száradni, közben lesiettünk a
konyhába, úgy megraktuk szénnel a sparheltet, hogy szinte izzott,
amíg olyan forróság nem lett, mint egy kazánházban. Mire a konyha
meleg lett, mint egy kemence, és úgy éreztük, hogy a délutáni nap
ereje már hanyatlóban van, visszamentünk a tetőre, és felszedtük az
összecsavarodott szatént. Újabb törülközőt terítettünk a sparhelt
öntöttvas lapjára, és ráhelyeztük a még gyűrűbe tekeredett anyagot.
Anélkül hogy kibontottam volna, tíz percenként fordítottam egyet
rajta, hogy a széntüzelésű kályha melege egyenletesen szárítsa. Egy
darab maradék anyagból, két látogatás között a konyhában, varrtam
egy övét három réteg betétvászonból, amit simára vasalt, széles
selyemcsíkkal húztam be. Délután ötkor levettem a vaslapról az
össze​csa​va​ro​dott anya​got, és át​vit​tem a mű​hely​be. Úgy né​zett ki, mint
egy forró hurka, senki ki nem találta volna, egy órán belül mi lesz
vele a szán​dé​kom.
Kiterítettem a szabóasztalra, és nagyon lassan, rendkívül óvatosan
elkezdtem kitekerni a csőszerű torzszülöttet. Varázslatos módon
pliszírozott, ragyogó, gyönyörű selyemszatén bontakozott ki ideges
tekintetem előtt és Jamila legnagyobb megdöbbenésére. A
pli​szí​ro​zás nem lett ál​lan​dó, ahogy az ere​de​ti For​tuny-mo​del​len, mert
sem az eszközeink, sem az ismereteink nem voltak meg hozzá, de
sikerült hasonló hatást elérnünk, ami legalább egy estén át ki fog
tartani, e különös estén, ahol megrendelőmnek feltűnést kell
keltenie. Kicsavartam az anyagot teljes hosszában, és hagytam
kihűlni. Aztán négy darabra vágtam, melyekből henger alakú, szűk
ruhát varrtam, amelynek úgy kell simulnia a testre, mint egy második
bőr. Egyszerű, kerek nyakkivágást készítettem, és beszegtem a
karkivágást. Nem volt idő díszesen eldolgozni az anyagot, de egy bő
óra alatt elkészült a hamis Delphos, a haute couture világában
forradalmian új modell kapkodós, házi kivitelezése, egy csalóka
utánzat, mely azonban képes lesz lenyűgözni mindazokat, akik
górcső alá veszik az asszonyt, aki alig harminc perc múlva viselni
fog​ja.
Éppen azt próbálgattam, hogyan illik rá az öv, amikor szólt a
csengő. Csak ekkor jöttem rá, milyen rémesen nézhetek ki. A
forróságtól kivert a víz, tönkretette a sminkem és a frizurám, a meleg
és az erőlködés, hogy jó alaposan kicsavarjuk az anyagot, a fel-le
szaladgálás a tetőteraszra és az egész délutánon át tartó, megfeszített
munka úgy kikészített, mintha a nehéz lovasság vágtázott volna át
rajtam. Berohantam a szobámba, miközben Jamila kisietett ajtót
nyitni, ruhát cseréltem sietve, megfésülködtem, kicsinosítottam
ma​gam. A mun​ka ered​mé​nye ki​elé​gí​tő volt, és én sem ma​rad​hat​tam el
mö​göt​te.
Rosalinda elé siettem, azt hittem, hogy a nappaliban fog várni, de
ahogy elmentem a műhely nyitott ajtaja előtt, megláttam alakját az
estélyit viselő próbababa előtt. Nekem háttal állt, nem tudtam,
mi​lyen ar​cot vág​hat. Az aj​tó​ból csak annyit kér​dez​tem: – Tet​szik?
Rögtön felém fordult, de nem válaszolt. Fürge léptekkel hozzám
si​e​tett, meg​fog​ta a ke​zem, és erő​sen meg​szo​rí​tot​ta.
– Kö​szö​net érte, kö​szö​net, ezer kö​szö​net.
Haját tarkóján kontyba fogta, természetes hullámait a szokásosnál
jobban hangsúlyozva ki. Szeme és járomcsontja finoman volt
kifestve, azonban ajkán a rúzs annál feltűnőbb volt. A tűsarok szinte
egy arasznyival emelte meg eredeti magasságát. Egy pár hosszú,
isteni fehéraranyba foglalt briliáns lógott a füléből egyetlen
ékszerként. Könnyű parfümillat lengte körül. Kibújt utcai ruhájából,
és rásegítettem az estélyit. A tunika szabálytalan pliszírozása lágy
kékséggel, érzékien omlott végig testén, kiemelve filigrán
csontozatát, karja finomságát, elegánsan és ragyogóan követve,
fedve fel testének vonalait. Derekára illesztettem a széles övét, és
há​tul meg​kö​töt​tem. Szót​la​nul cso​dál​tuk a vég​ered​ményt a tü​kör​ben.
– Ne moz​dul​jon – mond​tam.
Kiszaladtam a folyosóra, Jamila után kiáltottam, és betessékeltem.
Ahogy meglátta Rosalindát felöltözve, a szája elé kapta a kezét, hogy
ne ki​ált​son fel ámu​lat​tal ve​gyes cso​dá​la​tá​ban.
– Forduljon egyet, hogy jól láthassa. A munka nagy részét Jamila
vé​gez​te. Nél​kü​le nem tud​tam vol​na el​ké​szül​ni vele.
Rosalinda hálásan mosolygott Jamilára, megpördült néhányszor
bájosan, kecsesen. Arab szolgálóm zavarban volt, félénken, de
bol​do​gan fi​gyel​te.
– És most si​es​sen! Tíz perc múl​va nyolc.
Jamila és én kiléptünk az egyik erkélyre, hogy lássuk elmenni,
mindketten némán, egymásba karolva elbújtunk az egyik sarok mögé,
hogy ne lehessen észrevenni minket az utcáról. Már majdnem
teljesen besötétedett. Lenéztem, tekintetemmel a kis piros gépkocsi
után kutatva, de helyette egy feketén csillogó, lenyűgöző automobilt
találtam elöl kis zászlókkal, színüket a távolság és a kevés fény
miatt nem tudtam kivenni. Amint a kék selyembe burkolt sziluett
megjelent a kapuban, az automobil lámpái felgyulladtak, egy
egyenruhás férfi szállt ki a sofőrülés mellől, és gyorsan kinyitotta a
hátsó ajtót. Vigyázzállásban várakozott, amíg Rosalinda elegáns
méltósággal ki nem lépett az utcára, és néhány rövid lépéssel a
kocsihoz nem ért. Nem sietett, büszkén és magabiztosan vonult. Nem
tudtam kivenni, ül-e valaki más is a hátsó ülésen, mert amint
Rosalinda elhelyezkedett, az egyenruhás férfi becsapta az ajtót, és
fürgén visszaült a helyére. A jármű elindult, nagy lendülettel vetve
bele magát az éjszakába, benne egy izgatott asszonnyal és rajta a
di​vat​sza​lo​nok tör​té​ne​té​nek leg​csa​lár​dabb ha​mi​sít​vá​nyá​val.
 19
A következő nap minden visszatért a megszokott kerékvágásba.
Kora délután csengettek, ami meglepett, mert nem volt bejegyezve
ügyfél. Félix volt az. Egy szót sem szólt, csak becsússzam az ajtón,
és becsukta maga mögött. Viselkedése meghökkentett, soha nem
szokott korábban átjönni, mint a késő esti órákban. Mikor végre
anyja kíváncsi pillantása a kukucskáló mögül már nem láthatta,
gúnyosan hadarva ennyit mondott: – Elég kinyitni a szemed, drágám,
hogy lásd, mennyi​re fel​len​dült az üz​let!
– Ez meg hogy jön ide?
– Hát az a mennyei hölgy, aki​vel most fu​tot​tam össze a ka​pu​ban?
– Rosalinda Fox? Próbálni jött. Mi több, ma reggel hálája jeléül
küldetett egy csokor virágot is. Ő az, akinek tegnap segítettem
ki​mász​ni a csá​vá​ból.
– Nem mondod, hogy az a vékony kis szőke, akivel összefutottam,
vi​sel​te a Del​phost?
– Ő bi​zony.
Néhány pillanatig csak elégedetten ízlelgette, amit megtudott.
Az​tán tet​te​tett egy​ked​vű​ség​gel foly​tat​ta.
– Nahát, nahát, milyen érdekes! Egy nagyon-nagyon különleges
hölgy gond​ját si​ke​rült meg​ol​da​nod.
– Kü​lön​le​ges, de mi​től?
– Hát attól különleges, kedvesem, hogy minden bizonnyal
ügyfeled kezében van ma a legtöbb hatalom, és bármilyen ügyet
elintéz a Protektorátusban. Kivéve, ami a ruhatárát illeti, de arra itt
vagy neki te, a kop​pin​tás csá​szár​nő​je.
– Nem ér​te​lek, Fé​lix.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy nem tudod, ki ez a
Rosalinda Fox, akinek tegnap egy remekbe szabott modellt ütöttél
össze né​hány óra alatt?
– Egy angol, aki élete nagy részét Indiában töltötte, és van egy
öt​éves fia.
– És egy sze​re​tő​je.
– Egy né​met.
– Hi​deg, hi​deg.
– Nem né​met?
– Nem, drá​ga​sá​gom. Na​gyon, de na​gyon el vagy té​ved​ve.
– Hon​nan tu​dod?
Hun​cu​tul vi​gyor​gott.
– Mert ezt min​den​ki tud​ja Te​tu​an​ban. Más​nak a sze​re​tő​je.
– Ki​nek?
– Egy fon​tos em​ber​nek.
– Kinek? – ismételtem a zakója ujját ráncigálva, annyira
kí​ván​csi​vá tett.
Csibészesen elmosolyodott, színpadias gesztussal eltakarta a
száját, mintha nagy titkot akarna elárulni. Lassan tagolva súgta a
fü​lem​be: – Kis ba​rát​nőd a biz​tos úr sze​re​tő​je.
– Váz​qu​ez rend​őr​ka​pi​tá​nyé? – kér​dez​tem hi​tet​len​ked​ve.
Fel​té​te​le​zé​sem​re na​gyot ne​ve​tett, az​tán meg​ma​gya​ráz​ta.
– Nem, te kis bolond, dehogyis. Claudio Vázquez csak a
rendőrség irányításával van megbízva, hogy kordában tartsa a helyi
bűnözést, és azt a seregnyi agyamentet, akik a beosztottjai. Erősen
kétlem, hogy akadna ideje félrelépni, és azt még inkább, hogy
szeretőt tartson, akinek medencés villát bérel a Palmeras sétányon. A
te ügyfeled szeretője, édesem, Juan Luis Beigbeder y Atienza
alezredes, Spanyolország főbiztosa Marokkóban, és a Szuverén
Területek főkormányzója. Hogy megértsd, ez az egész Protektorátus
leg​fon​to​sabb ka​to​nai és köz​igaz​ga​tá​si tiszt​sé​ge.
– Biz​tos vagy te eb​ben, Fé​lix? – sut​tog​tam.
– Anyám kicsattanó egészségnek örvendjen, mint egy mai csirke,
nyolcvanéves koráig, ha hazudok. Senki nem tudja, mióta vannak
együtt, a nő alig egy hónapja telepedett le Tetuanban, ami épp elég
időnek bizonyult ahhoz, hogy már mindenki tudja, ki ő, és hogy
kettejük között milyen jellegű a kapcsolat. A fickó főbiztos, mióta
nem is olyan régen a burgosi kormány hivatalosan is kinevezte,
jóllehet a háború kezdete óta ellátta ezt a feladatot. Azt beszélik,
hogy Franco rendkívül elégedett vele, mert megállás nélkül
ver​bu​vál​ja neki a har​cos ara​bo​kat, és kül​di a front​ra.
Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy Rosalinda Fox
a na​ci​o​na​lis​ta tá​bor egyik al​ez​re​de​sé​be sze​rel​mes.
– És mi​lyen em​ber a fő​biz​tos?
Kér​dé​sem kí​ván​csis​ko​dó csen​gé​se ha​tal​mas ne​ve​tés​re kész​tet​te.
– Beigbeder? Nem ismered? Igazság szerint mostanában nem
szerepel annyit, ideje nagy részét alighanem a Főbiztosi Hivatalban
tölti, de azelőtt, mikor még belügyi megbízott volt, bármikor
összefuthatott vele az ember az utcán. Akkoriban persze senki nem
vett róla tudomást, csak egy volt a sok komolykodó, névtelen
hivatalnok közül, és alig vett részt a társasági életben. Majdnem
mindig magányosan járt, nem látogatta se a Lovas Klub, se a
Nemzeti Szálló, se az Elefántcsont Szalon estélyi mulatságait, nem
kártyázással verte el az idejét, mint tette azt például a
kizökkenthetetlen Sáenz de Buruaga ezredes, aki a felkelés első
napján a kaszinó teraszáról osztotta a parancsokat. Beigbeder
vissza​fo​gott és elég ma​gá​nyos alak.
– Von​zó?
– Engem aztán nem vonz egy cseppet sem, de lehet, hogy ti
ta​lál​tok ben​ne va​la​mi fér​fi​as bájt, ti nők elég fur​csák tud​tok len​ni.
– írd le ne​kem!
– Magas, vékony, szigorú. Barna, jól fésült. Kerek szemüveg,
bajusz, értelmiségi pillantás. Tisztsége dacára és annak ellenére,
hogy milyen idők járnak, civilben szokott járni, iszonyatosan
unal​mas öl​tö​nyök​ben.
– Há​zas?
 – Valószínűleg, habár látszólag itt mindig egyedül élt. Azonban
nem ritka katonák esetében, hogy nem viszik magukkal mindenhova a
csa​lá​dot.
– Kora?
– A nő apja le​het​ne.
– Nem tu​dom el​hin​ni.
Újra fel​ne​ve​tett.
– Az a te bajod. Ha kevesebbet dolgoznál, és többet járnál el
otthonról, akkor egyszer csak összeakadnál vele, és a saját
szemeddel bizonyosodhatnál meg róla. Néha szokott sétálni menni,
de ilyenkor mindig két testőr kíséri. Azt mondják, hogy rendkívül
művelt, igazi úr, több nyelven beszél, és sokat élt Spanyolországon
kívül, szóval semmi köze a haza megmentőihez, akikhez itt hozzá
kellett szoknunk, ugyan mostani tisztsége nyilvánvalóan azt jelenti,
hogy az ő oldalukon áll. Lehet, hogy ügyfeled külföldön ismerkedett
meg vele, hátha egyszer elmeséli neked, te meg továbbadod nekem,
tudod, hogy imádom ezeket a romantikus sztorikat. Na, jó,
kedvesem, már megyek is, elviszem moziba a vén boszorkányt.
Dupla előadás lesz, Szulpic nővér és A megkeseredett Don
Quin​tín, pompás délután vár rám! Ebben a gyötrelmes háborúban
majd’ egy éve egy nézhető filmet sem adtak. Pedig micsoda kedvem
lenne egy jó kis amerikai, zenés filmhez! Emlékszel Fred Astaire-re
és Ginger Rogersre a Frakkban és klakkban?I just got and
invitation through the mail / your presence is requested this
eve​ning / it’s for​mal: top hat, white tie and ta​ils….
Dúdolva kitáncolt, én pedig bezártam mögötte az ajtót. Ez
alkalommal nem anyja leselkedett utána a kémlelőlyukon át, hanem
jómagam. Figyeltem, ahogy a vidám kis dalt dudorászva nagy
csörgéssel elővette a kulcstartót a zsebéből, megkereste a
kulcslyukat az ajtón, és bedugta a kulcsot a zárba. Amikor eltűnt,
visszamentem a műhelybe, és folytattam a munkát, közben próbáltam
nem hitelt adni az imént hallottaknak. Igyekeztem még egy kicsit
dolgozni, de éreztem, hogy nincs kedvem hozzá. Vagy erőm. Vagy
egyik sem. Eszembe jutott az előző nap lázas sietsége, és úgy
döntöttem, hogy a délután további részét pihenésre fordítom.
Gondoltam, hogy Félix és anyja példáján felbuzdulva moziba
megyek, jár nekem egy kis ki-kapcsolódás. Ezzel az elhatározással a
fejemben indultam el otthonról, de a lépteim érthetetlen módon más
irányt vettek, mint amerre kellett volna mennem, és az Espana téren
kö​töt​tem ki.
Virágágyak és pálmafák üdvözöltek, színes kaviccsal felszórt út és
körben fehér épületek. A kőpadok, mint minden délután tele voltak
párocskákkal és baráti társaságokkal. A közeli kávéházakból a
marokkói rablóhús kellemes illata áradt. Átkeltem a téren, és a
Főbiztosi Hivatal épülete felé haladtam, melyet annyiszor láttam
már, mióta itt laktam, és olyan csekély érdeklődést ébresztett
bennem eddig. A kalifa palotájához közel buja kertekkel körülvett,
hatalmas, gyarmati stílusban épült, fehér ház adott otthont a spanyol
közigazgatás legfontosabb kirendeltségének. A növényzet látni
engedte a két emeletet és a harmadikat, amely beljebb kezdődött, a
sarkokat díszítő tornyocskákat, a zöld zsalugátereket és a
narancssárga tégladíszeket. Tiszteletet parancsoló, egykedvű, arab
katonák álltak őrt a kovácsoltvas kapu előtt turbánban és hosszú
köpenyben. Az afrikai spanyol hadsereg makulátlan öltözetű tisztjei
jöttek-mentek a kis oldalajtón, csicseriborsó színű egyenruhában,
dölyfösen feszítve a bricsesznadrágban és a kisuvickolt, magas
szárú csizmában. Néhány marokkói katona is nyüzsgött errefelé
európai szabású zubbonyban, bő nadrágban, vádlijukat barna
fásliszerűség fedte. A kétféle színű, nacionalista zászló meg-
meglengett a kék ég előtt, ami már a nyár közeledtét hirdette.
Megálltam egy percre megbámulni az egyenruhás alakok szüntelen
jövésmenését, amíg észre nem vettem, hogy mozdulatlanságom
sokak pillantását magára vonzotta. Zavaromban és kínomban
megfordultam, és visszamentem a térre. Mit kerestem a Főbiztosi
Hivatal épülete előtt? Mire akartam ráakadni? Miért jöttem el
idáig? Nagy valószínűséggel a semmiért, legalábbis semmi
határozott célom nem volt, csak hogy közelről is lássam azt a helyet,
ahol meg​ren​de​lőm is​me​ret​len sze​re​tő​je töl​ti min​den​nap​ja​it.
 20
A tavasz enyhe nyárba fordult világos estékkel, és mi
Candelariával továbbra is megosztottuk a műhely nyereségét. A
kötegnyi fontsterling a doboz mélyén lassan elérte a kifizetetlen
számlához szükséges mennyiséget, és mivel már csak kevés
hiányzott, hogy lejárjon a Continental határideje a kiegyenlítésre, jó
érzéssel töltött el, hogy képes leszek neki eleget tenni, és végre
megfizethetem szabadságom árát. A rádió és a sajtó változatlanul
háborús hírekkel volt tele. Meghalt Mola ezredes, és elkezdődött a
brunetei ütközet. Félix késő esti látogatásai nem maradtak el,
Jamilával jól megvoltunk, közben spanyol nyelvtudása – melyet
olyan édesen és furcsán beszélt – szépen fejlődött, és kezdett apróbb
feladatokban is a segítségemre lenni, férceit, majd gombot, hurkot,
bújtatót varrt fel. A műhely mindennapjainak egyhangúságát szinte
semmi sem törte meg, csak a világítóudvar nyitott ablakain át a
szomszéd lakásokból beszűrődő házimunka neszei és követhetetlen
párbeszédfoszlányok. Hozzácsapódott a gyerekek szüntelen
rohangálásának lármája a fenti lakásokban, akiknek már iskolai
szünidő volt, lejártak játszani az utcára, néha csapatostul
dübörögtek le, máskor egyenként. A zajok nem zavartak, épp
ellenkezőleg, társaságot nyújtottak, és így kevésbé éreztem magam
egye​dül.
Július közepe felé, egy délután azonban a lárma és a kiáltozás
szo​kat​la​nul han​gos volt, a ro​han​gá​lás sok​kal iz​ga​tot​tabb.
– Itt vannak! Már itt vannak! – Egyre több kiáltás hangzott fel,
sikolyok, ajtócsapkodás, zokogásba fúló nevek: – Concha, Concha!
Car​mel, drá​ga nő​vér​kém! Es​peran​za, vég​re!
Hallottam, hogy tologatják a bútorokat, és tucatnyiszor futkosnak
fel-alá a lépcsőn. Hallottam nevetést, sírást, utasításokat. Töltsd meg
a kádat, vegyél elő több törülközőt, hozzál ruhát, matracot; a kicsit, a
kicsit, etessétek meg a kicsit! Megint sírás, meghatott felkiáltások,
kacagás. Ételszag és edényzörgés a konyhában szokatlan időben. És
megint, Carmela, ó istenem, Concha, Concha! Jóval éjfél után ült el a
lár​ma. Ek​kor jött át vég​re Fé​lix, és meg tud​tam kér​dez​ni, mi tör​tént.
– Mi van Her​re​rá​ék​nál, hogy ennyi​re fel van​nak boly​dul​va?
– Hát nem hallottad? Megjöttek Josefina nővérei. Sikerült kihozni
őket a vö​rös zó​ná​ból.
Másnap reggel megint hallottam a hangzavart, tevés-vevést, de
valamit csitult a lárma. Még így is azonban egész nap tartott a
sürgés-forgás, jövés-menés, a csengő, a telefon, a gyerek
szaladgálása a lépcsőházban. És közben sóhajtozás, kacagás, sírás,
nevetés váltakozott. Délután csengettek nálam. Azt hittem, hogy
közülük jött át valaki, talán szükségük van valamire, vagy
szívességet akarnak kérni, vagy kölcsönbe akármit: fél tucat tojást,
egy takarót, egy kis üveg olajat. De tévedtem. Látogatóm teljesen
vá​rat​lan sze​mély volt.
– Senora Candelaria azt üzeni, hogy amint csak tud, jöjjön a La
Lu​ne​tá​ba. Meg​halt a ta​ní​tó úr, don An​sel​mo.
Paquito, a hájas anyuka hájas fiacskája hozta az üzenetet
ve​rí​té​kez​ve.
– Menj elő​re, és mondd meg, hogy mind​járt me​gyek én is!
Elmondtam Jamilának a rossz hírt, aki keserves zokogásra fakadt.
Én ugyan egy könnycseppet sem ejtettem, de szívből sajnáltam don
Anselmót. Az izgága társaság összes tagja közül, akikkel együtt
laktam a panzióban, ő állt hozzám a legközelebb, vele volt igazán
szeretetteljes viszonyom. Felvettem a szekrényben található
legsötétebb blézerem, mivel a ruhatáramban még nem akadt
gyászruha. Jamila és én végigsiettünk az utcákon, beértünk a kapu
alá, és felszaladtunk a lépcsőn. Nem tudtunk továbbmenni, mert
férfiak sűrű csoportja tömörült a bejáratnál, teljesen eltorlaszolva
azt. Könyökkel törtünk utat a tanító barátai és ismerősei között, akik
tisz​te​let​tu​dó​an vá​ra​koz​tak, hogy vég​ső bú​csút ve​hes​se​nek tőle.
 A panzió ajtaja nyitva volt, és még mielőtt átléptem volna a
küszöböt, megcsapta orrom az égő gyertya illata, és kiszűrődött a
kórusban imádkozó női hangok mormolása. Ahogy beléptünk,
Candelaria elénk sietett. Egy szembeötlően szűk, fekete ruhába
préselte magát, és tiszteletet parancsoló mellén egy Szűzanyát
ábrázoló medál himbálózott ide-oda. Az ebédlő közepén álló
asztalon, nyitott koporsóban feküdt don Anselmo hamuszürke teste
vasárnapi öltözetben. Rápillantottam, és végigfutott a hideg a
hátamon, éreztem, hogy Jamila a karomba markol. Két oldalról
megcsókoltam Candelariát, aki hosszú könnycsíkot húzott fülem
mögé.
– Itt fek​szik, lát​ha​tod, ő is a harc​me​zőn esett el!
Eszembe jutottak a két fogás között zajló összecsapások,
melyeknek annyiszor voltam tanúja. Repült a szardellagerinc és az
afrikai dinnye ráncos, sárga héja az asztal egyik végéről a másikra.
Mellé mérgezett tréfák, sértések, lándzsaként előreszegezett villák,
az egyik vagy a másik fél harci kiáltásai. A kötözködések és a
háziasszony soha be nem tartott fenyegetései a kilakoltatásról.
Valóban harcmezővé avanzsált az ebédlőasztal. Próbáltam
visszafojtani szomorú nevetésem. A két összeaszott nővér, a hájas
anyuka és néhány szomszédasszony ült az ablak előtt, mindannyian
tetőtől talpig gyászban a rózsafüzér misztériumát mormolták tompa,
sírós hangon. Egy pillanatra felidéztem don Anselmo arcát Toledo
cigarettával a szája sarkában, amint két köhögés között dühödten
ordít, hogy fejezzék be az érte való imádkozást a büdös életbe már!
De a tanító már nem volt az élők között, míg az asszonyok igen. És az
elhunyt tetemével, ugyan még köztünk van, ugyan még meleg, ők már
azt csinálnak, amit a kedvük tartja. Candelaria és én leültünk
közéjük, a tulajdonosnő hangját az ima ritmusához igazította, és én
úgy tet​tem, mint​ha kö​vet​ném, de gon​do​la​ta​im messze jár​tak.
Uram, ir​gal​mazz.
 Krisz​tus, ke​gyel​mezz.
Gyékényből font székemet olyan közel húztam Candelariához, hogy
a ka​runk össze​ért.
Uram, ir​gal​mazz.
– Kér​dez​nem kell va​la​mit, Can​de​la​ria – súg​tam a fü​lé​be.
Krisz​tus, hall​gass min​ket.
Krisz​tus, hall​gass meg min​ket.
– Mond​jad, lel​kem – vá​la​szolt ugyan​olyan hal​kan.
Mennyei Atya​is​ten, ir​gal​mazz ne​künk.
Meg​vál​tó Fiú​is​ten.
– Azt hal​lot​tam, hogy hoz​nak ki em​be​re​ket a vö​rös zó​ná​ból.
Szent​lé​lek Úr​is​ten.
Szent​há​rom​ság egy Is​ten.
– Ál​lí​tó​lag…
Szent​sé​ges Szűz Má​ria, kö​nyö​rögj éret​tünk.
Is​ten​nek Szent Any​ja.
Szü​zek​nek Szent Szü​ze.
– Ki tud​ná de​rí​te​ni, ho​gyan megy ez?
Krisz​tus​nak Szent Any​ja.
Egy​ház​nak Szent Any​ja.
– Mi​nek azt ne​ked tud​ni?
Is​te​ni Ke​gye​lem Any​ja.
Tisz​ta​sá​gos Anya.
Szep​lő​te​len Szűz​anya.
– Ki​men​te​ni anyá​mat Mad​rid​ból és el​hoz​ni Te​tu​an​ba.
Sé​re​lem nél​kül való Anya.
Szűz vi​rág, szent Anya.
– Utá​na kell jár​nom…
Sze​re​tet​re mél​tó Anya.
Cso​dá​la​tos Anya.
– Hol​nap reg​gel?
 Jó ta​nács Any​ja.
Te​rem​tőnk Any​ja.
Üd​vö​zí​tőnk Any​ja.
– Amint lehet. És most hallgass már el, és imádkozz, hátha
együt​te​sen még​is fel​jut​tat​juk don An​sel​mót a mennyek​be.
A halottvirrasztás hajnalig tartott. Másnap eltemettük a tanítót, a
katolikus misszió celebrálásában ünnepélyes halotti beszéddel és a
legbuzgóbb hívőt is kielégítő szertartásossággal. A koporsót
kikísértük a temetőbe. Heves szél fújt, mint oly gyakran Tetuanban,
bosszantó szél, amely felkapta a kendőket, bebújt a szoknyák alá, és
örvényt sodort az eukaliptuszlevelekből. Miközben az utolsó áldás is
elhangzott a pap szájából, Candelariához hajoltam, és kíváncsian
odasúgtam neki: – Ha a nővérek úgy tartották, hogy a tanító
égetnivaló ateista, akkor nem értem, hogy rendeztek neki ilyen
te​me​tést.
– Hallgass már, hallgass, még a végén ott fog bolyongani a lelke a
pokol tornácán, és eljön a szelleme megrángatni a bokánk alvás
köz​ben…
Min​den erőm​mel azon vol​tam, hogy ne ne​ves​sek fel.
– Az is​ten sze​rel​mé​re, Can​de​la​ria, ne le​gyen már olyan ba​bo​nás!
– Te engem csak hagyjál békén, mert én már öreg róka vagyok, és
tu​dom, mi​ről be​szé​lek!
Egy szó nélkül újra elmerült a liturgiában, és rám se pillantott,
amíg el nem hangzott az utolsó requiescat in pacem. Akkor a testet
leeresztették a sírgödörbe, és mikor a sírásók rádobták az első lapát
földet, a menet kezdett feloszlani. Szép rendben haladtunk a temető
kovácsoltvas kapuja felé, mikor egyszer csak Candelaria lehajolt,
mintha bekapcsolná a cipője csatját, hagyva, hogy a nővérek a hájas
anyukával és a szomszédasszonyokkal együtt megelőzzék.
Hátramaradva néztük, ahogy eltávolodik a hollóraj derékig érő,
fe​ke​te fá​tyol​ban, fél​ken​dő​ben, ahogy itt ne​vez​ték.
 – Gyerünk, menjünk el kettesben megemlékezni szegény don
An​sel​mó​ról, mert én, lá​nyom, ha bá​na​tom van, far​kas​éhes le​szek…
Elsétáltunk az El Buen Gusto cukrászdáig, kiválasztottuk a
süteményeket, és leültünk megenni egy padra a templom előtti téren,
a pálmafák és virágágyások közé. Végre feltehettem neki a kérdést,
ami reg​gel óta a nyel​ve​men volt.
– Si​ke​rült va​la​mit ki​de​rí​te​nie?
Hab​csók​kal teli száj​jal bó​lin​tott.
– A do​log elég bo​nyo​lult. És igen​csak bor​sos ára van.
– Mond​ja.
– Van valaki, aki az egészet intézi Tetuanból. Nem tudtam
kideríteni minden részletet, de úgy tűnik, hogy Spanyolországban a
szálakat a Vöröskereszt mozgatja. Ok találják meg a személyeket a
vörös zónában, és valahogy eljuttatják őket az egyik keleti parti
kikötőbe, de azt ne kérdezd, hogy miként, mert arról gőzöm sincs.
Álruhában, teherautón, gyalogosan, vagy isten tudja, hogy. A lényeg,
hogy ott hajóra rakják őket. Akik nacionalista területre igyekeznek,
azokat Franciaországba viszik, és a baszk határon át léptetik be
Spanyol-országba. Akik Marokkóba szeretnének jönni, azokat
Gibraltárba küldik, ha lehet, ugyan a helyzet nagyon veszélyes, és
először más földközi-tengeri kikötőbe kell vinni őket. A következő
ál​lo​más szo​kott len​ni Tan​ger, és utá​na a vé​gén Te​tu​an.
Érez​tem, hogy gyor​sab​ban ver a szí​vem.
– És tud​ja maga, hogy ki​vel kel​le​ne be​szél​nem?
Kicsit szomorúan mosolyodott el, és kedvesen megpaskolta a
com​bom por​cu​kor fel​hőt hagy​va a szok​nyá​mon.
– Mielőtt még bárkivel is beszélnél, a legelső, hogy
rendelkezésedre álljon egy vastag kötegnyi bankó. Fontsterlingben.
Nem meg​mond​tam, hogy az an​go​lok pén​ze a leg​jobb?
– Érintetlenül megvan, amit ezekben a hónapokban raktam félre -
je​gyez​tem meg tu​do​mást sem véve a kér​dés​ről.
 – Még ott van a szám​lád a Con​ti​nen​tal​nál.
– Le​het, hogy fut​ja mind​ket​tő​re.
– Azt erő​sen két​lem, lel​kem. Ez ket​tő​száz​öt​ven font​ba ke​rül​ne.
Hirtelen kiszáradt a torkom, és a leveles tészta úgy ragadt rá, mint
a csiriz. Köhögni kezdtem, és Candelaria megveregette a hátam.
Amikor végre le tudtam nyelni, kifújtam az orrom, és megkérdeztem:
– És maga, Can​de​la​ria, nem tud​na köl​csön​ad​ni?
– Ne​kem egy va​sam sincs, gyer​me​kem.
– És amit a sza​bá​szat​ból ka​pott?
– Azt már el​köl​töt​tem.
– Mire?
Na​gyot só​haj​tott.
– Hogy kifizessem ezt a temetést, az utóbbi időkben a gyógyszert
és egy halom kifizetetlen számlát, amit don Anselmo hagyott maga
után szerte a városban. És még szerencse, hogy Máté doktor a
ba​rá​tom, és nem kért sem​mit a vi​zi​te​kért.
Hi​tet​len​ked​ve me​red​tem rá.
– De neki kellett, hogy legyen megspórolt pénze a nyugdíjából! –
ér​tet​len​ked​tem.
– Egy kraj​cár​ja sem ma​radt.
– Ez lehetetlen, hónapok óta ki se mozdult otthonról, nem költött
sem​mi​re sem…
Rész​vét​tel és szo​mo​rú​ság​gal ve​gyes ka​ján​ság​gal mo​so​lyo​dott el.
– Nem tudom, hogy intézte az öreg kötöznivaló, de minden
meg​ta​ka​rí​tott pén​zét a Vö​rös​ke​reszt​nek ju​tat​ta.
Jóllehet távol voltam tőle, hogy akkora összeggel bírjak, amivel
anyámat Marokkóba hozzam úgy, hogy közben kiegyenlítsem
tartozásomat is, a gondolat nem hagyott nyugodni. Aznap este alig
aludtam, csak ez foglalkoztatott, végiggondoltam ezerszer is. A
legvadabb ötleteket találtam ki, megszámoltam, és még ezerszer
újraszámoltam a félretett bankókat, de hiába igyekeztem, nem
sikerült megsokszoroznom őket. De hajnal felé hirtelen eszembe
ju​tott a meg​ol​dás.
 21
A beszéd, nevetgélés és az írógép kopogása egyszerre hallgatott
el, ahogy a négy szempár rám meredt. A helyiség szürke volt, füstös,
bűzlött a dohánytól és a nehéz, savanyú emberszagtól. Nem
hallatszott más csak az ezernyi légy zümmögése és fejünk felett a
ventilátor falapátjainak fáradt csapásai. Néhány pillanat múlva
elismerően füttyentett egy a folyosón éppen arra járó férfi, aki
meglátott, hogy ott állok legjobb kosztümömben négy asztal között,
melyek mögött négy verítékező, ingujjra vetkezett alak dolgozott
lá​za​san. Vagy leg​alább​is úgy tet​tek.
– Váz​qu​ez rend​őr​ka​pi​tány​hoz jöt​tem – kö​zöl​tem.
– Nincs benn – mond​ta a leg​kö​vé​rebb.
– De nem​so​ká​ra vissza​jön – tet​te hoz​zá a leg​fi​a​ta​labb.
– Meg​vár​hat​ja – tol​dot​ta meg a leg​so​vá​nyabb.
– Fog​lal​jon he​lyet, ha úgy gon​dol​ja – kont​rá​zott rá a leg​idő​sebb.
Leültem egy gumival behúzott székre, és mozdulatlan várakoztam
más​fél órát. A vég​te​len​nek tűnő ki​lenc​ven per​cen át a fér​fi​né​gyes úgy
tett, mintha újból buzgón tevékenykednének, valójában azonban nem
ez történt. Csak tettették a munkát, szemtelenül méregettek, és
kettőbe hajtott újsággal csapdosták a legyeket, trágár grimaszokat
vágtak, üzeneteket firkáltak egymásnak minden bizonnyal a
mellemről, a hátsómról vagy lábamról, illetve arról, hogy mi
mindent meg nem tennének velem, ha egy kicsit kedvesebbnek
mutatkoznék. Végül befutott don Claudio, és akár egy egyszemélyes
zenekar, még szaladtában lekapta a fejéről a kalapot, kibújt a
zakójából, elkezdett utasításokat osztogatni, és közben megpróbált
kisilabizálni egy adag feljegyzést, amit valaki hirtelen a kezébe
nyo​mott.
– Juárez, a Comercio utca sarkára futólépésben! Késeitek. Cortés,
hogyha a gyufásdobozt nem teszed vissza az asztalomra, amíg tízig
számolok, úgy seggbe billentelek, hogy se perc alatt Ifniben találod
magad, azt garantálom! Bautista, hogy áll a búzapiaci lopás ügye?
Ca​ne​te…
Elhallgatott. Elhallgatott, mert meglátott. És Canete, aki a sovány
volt, nem ka​pott fel​ada​tot.
– Jöjjön! – szólított fel kurtán, és a szoba másik végében nyíló
iro​dá​ra mu​ta​tott. Vissza​bújt a za​kó​já​ba, amit már majd​nem le​vett.
– Cor​tés, a gyu​fa ráér. A töb​bi​ek a dol​guk​ra! – pa​ran​csol​ta.
Becsukta az irodát leválasztó üvegkalitka ajtaját, és hellyel kínált.
A helyiség kisebb méretű volt, de összehasonlíthatatlanul
kellemesebb, mint a szomszédos szoba. A fogasra akasztotta a
kalapját, és leült a papírokkal és mappákkal megrakott íróasztal
mögé. Bekapcsolta a bakelitventilátort, és a friss levegő úgy csapta
meg az ar​com, mint cso​dás szel​lő a si​va​tag kö​ze​pén.
– Hallgatom. – Hangja nem csengett se különösebben kedvesnek,
se az ellenkezőjének. Külseje valahol félúton volt első
találkozásaink nyugtalan, feszült idegállapota és annak az őszi
napnak a nyugalma között, mikor beleegyezett, hogy nem nyomoz
utánam. Ahogy az előző nyáron is, arcát már megfogta a nap. Talán,
mert -ahogy azt sok tetuani lakos tette -gyakran járt a közeli Rio
Martin strandra. Vagy egyszerűen azért, mert sokat rótta az utcákat
ke​resz​tül-ka​sul a vá​ro​son.
Már ismertem munkastílusát, ezért úgy vezettem elő kérésem, hogy
fel vol​tam ké​szül​ve kér​dé​sei ke​resz​tü​zé​re.
– Szük​sé​gem van az út​le​ve​lem​re.
– Meg​tud​hat​nám, mi ok​ból?
– Tan​ger​be aka​rok men​ni.
– Meg​tud​hat​nám, mi ok​ból?
– Hogy új​ra​tár​gyal​jam az adós​sá​gom fel​té​te​le​it.
– Új​ra​tár​gyal​ni, mi​lyen ér​te​lem​ben?
– Több idő​re van szük​sé​gem.
– Azt hittem, hogy a szabászat jól megy, azt reméltem, már
összegyűjtötte az összeget, amivel tartozik. Tudom, hogy előkelő
megrendelői vannak, utánakérdeztem, és kedvezően nyilatkoztak
ön​ről.
– Igen, az üz​let jól megy, ez igaz. Fél​re is tet​tem.
– Mennyit?
– Ele​get, hogy ki​egyen​lít​sem a Con​ti​nen​tal szám​lá​ját.
– Ak​kor?
– Fel​me​rült más ügy, ami​hez szin​tén pénz​re van szük​sé​gem.
– Ügy? Mi​lyen jel​le​gű ügy?
– Csa​lá​di ügy.
Hi​tet​len​ke​dést tet​tet​ve né​zett rám.
– Azt hit​tem, hogy a csa​lád​ja Mad​rid​ban tar​tóz​ko​dik.
– Ép​pen ezért.
– Ma​gya​ráz​za meg!
– Egyetlen családtagom az édesanyám. És ő Madridban él. Ki
aka​rom men​te​ni on​nan, és Te​tu​an​ba hoz​ni.
– És az apja?
– Már mondtam, alig ismerem. Csak az érdekel, hogy anyámat
meg​ta​lál​jam.
– Ér​tem. És hogy gon​dol​ja in​téz​ni?
Elmondtam neki minden részletet, ami Candelariától hallottam, de
nem említettem a nevét. Végighallgatott, mint mindig, szemét az
enyémbe mélyesztve, mintha mind az öt érzékével kellene magába
szívnia a szavaimat, ugyan biztos voltam benne, hogy tökéletesen
is​me​ri a két te​rü​let köz​ti sze​mély​szál​lí​tás leg​ap​róbb moz​za​na​ta​it is.
– Mi​kor sze​ret​ne Tan​ger​be utaz​ni?
– Mi​nél előbb, ahogy en​ge​délyt ad rá.
Hátradőlt a székében, és rám szegezte a tekintetét. Bal keze
ujjaival ritmikusan dobolt az asztalon. Ha képes lettem volna
mélyebbre látni, mint a hús és a csontok, tanúja lehettem volna,
hogyan indulnak be agyának kerekei, és fognak lázas munkába, hogy
mérlegeli kérésem, zár ki lehetőségeket, talál megoldásokat, és dönt.
Egy kis idő múlva, ami nem nyúlhatott hosszúra, de nekem az
örökkévalóságnak tűnt, hirtelen abbahagyta a dobolást, és tenyerével
nagyot csapott az asztalra. Tudtam, hogy már meghozta a döntést, de
még mielőtt elárulta volna, az ajtóhoz lépett, kidugta a fejét, és
ki​szólt:
– Canete, állítson ki egy menlevelet a borchi határátkelőhöz Sira
Qui​ro​ga kis​asszony ne​vé​re. Azon​nal!
Nagyot sóhajtottam, hogy Canetének végre adódott feladata, de
nem szóltam egy szót sem, amíg a rendőrkapitány vissza nem ült, és
nem közölte velem egyenesen: – Megkapja az útlevelét, egy
menlevelet és tizenkét órát, hogy holnap megjárja oda-vissza
Tangert. Beszéljen a Continental vezetőjével, majd meglátja, mire
jut. Nem hiszem, hogy sokra, ha őszinte akarok lenni. De ne azon
múljék, hogy meg sem próbálta. Utána beszámolót várok! És jól
vés​se az eszé​be, csak sem​mi trükk!
Kinyitotta a fiókot, keresgélt egy darabig, aztán kihúzta a kezét,
ben​ne az út​le​ve​lem​mel. Ca​ne​te be​lé​pett, egy pa​pírt tett az asz​tal​ra, és
úgy nézett rám, mint aki abban reménykedik, hogy nem marad olyan
vézna, ha felfal a tekintetével. A rendőrkapitány aláírta a
dokumentumot, és anélkül hogy felemelte volna a fejét, érezve
beosztottja vonakodását odabökte, „Canete, oszolj!”. Aztán
összehajtotta a papírt, becsúsztatta az útlevél lapjai közé, és egy szó
nélkül átnyújtotta. Aztán felállt, a gombnál fogva kitárta az ajtót
mintegy indulásra késztetve engem. A négy szempár, ami
érkezésemkor üdvözölt, hétre nőtt, mire elhagytam az irodát. Mint a
gyerekek a Mikulást, hét tétlenkedő hím várta, hogy előjöjjek,
mintha ez lett volna az első alkalom, hogy szalonképes nőt látnak a
rend​őr​ka​pi​tány​ság fa​la​in be​lül.
– Szabadnapot hirdettek mára, vagy mi a szösz? – kérdezte don
Cla​u​dio csak úgy a le​ve​gő​be.
 Mindenki gépiesen sürögni-forogni kezdett lázas sietséget
mímelve, papírokat kaptak elő dossziékból, nagyjelentőségű ügyeket
kezdtek hevesen tárgyalni, és hangosan ütögették a billentyűket,
ugyan nagy valószínűséggel nem írtak mást, mint ugyanazt a betűt
tu​cat​nyi​szor.
Kiléptem, és végigsétáltam a járdán. Mikor elhaladtam a nyitott
ablak mellett, láttam, hogy a rendőrkapitány éppen visszamegy az
iro​dá​já​ba.
– Basszus, főnök, micsoda csirke! – mondta egy hang, amit nem
tud​tam azo​no​sí​ta​ni.
– Fogd be a szád, Palomares, vagy felküldelek őrségbe a Pico de
las Mo​nas te​te​jé​re, az​tán néz​hetsz!
 22
Azt hallottam, hogy a háború kitörése előtt naponta több buszjárat
biztosította a közlekedést azon a hetven kilométeren, ami
elválasztotta Tetuant Tangertől. Ez idő tájt azonban az átmenő
forgalom csökkent, a menetrend állandóan változott, ezért senki sem
tudott biztos részletekkel szolgálni. Izgatottan siettem másnap reggel
a La Valencia buszvállalat garázsa felé, elszántan, hogy jöjjön,
aminek jönnie kell, csak az egyik nagy, piros busz vigyen el úti
célomhoz. Ha előző nap képes voltam másfél órát várni a
kapitányságon néhány szemmel felszerelt húsdarab társaságában,
akkor, úgy hittem, menni fog a várakozás tétlen buszsofőrök és
olajos szerelők között is. Aznap is legjobb kosztümömet öltöttem fel,
selyemkendővel óvtam a fejem, és hatalmas napszemüveg mögé
rejtettem a szorongásom. Még kilenc óra sem volt, de már csak
néhány méter választott el a város szélén álló buszállomástól.
Sietősen szedtem a lábam, gondolataimba merülve, elképzeltem a
jelenetet, hogy találkozom a Continental vezetőjével, és újra meg
újra elismételtem magamban az érveim, amiket elő fogok adni. A
tartozás kiegyenlítése felett érzett aggodalomhoz egy másik
hasonlóan kellemetlen érzés társult. Mióta eljöttem onnan, most
először tértem vissza Tangerbe, a városba, melynek minden sarka
Ramiróra emlékeztetett. Tudtam, hogy fájdalmas lesz, és hogy a vele
töltött idők emléke ma újra életre kell. Ereztem, hogy nagyon nehéz
nap elé né​zek.
Kevés emberrel akadtam össze utam során, és még kevesebb
gépkocsival, hiszen még korán volt. Ezért hökkentem meg annyira,
mikor az egyik lefékezett mellettem. Egy vadonotúj, közepes méretű,
fekete Dodge volt. A jármű egyáltalán nem volt ismerős, de a hang,
ami ki​szólt be​lő​le, an​nál in​kább.
– Morning, dear. Micsoda meglepetés, hogy errefelé látlak!
El​vi​het​lek va​la​med​dig?
 – Nem, azt hiszem, nem, köszönöm. Már meg is érkeztem –
mu​tat​tam a La Va​len​ci​a​na ál​lo​má​sá​ra.
Miközben beszéltem, egy fél pillantással meggyőződtem róla, hogy
angol ügyfelem azt a ruhát viseli, ami alig egy hete került ki a
sza​bó​sá​gom​ból. Ahogy én is, fe​jén vi​lá​gos szí​nű ken​dőt vi​selt.
– Busszal akarsz menni? – kérdezte, és hangjában némi
hi​tet​len​ke​dés csen​dült.
– Pontosan, Tangerbe megyek. De köszönet, hogy felajánlotta a
fu​vart.
Mintha valami mulatságos viccet hallott volna, Rosalinda Fox
aj​kán csen​gő ka​ca​gás fa​kadt.
– No way, sweetie. Szó sem lehet az autóbuszról, kedvesem. Én is
Tangerbe megyek, ülj be. És ne magázz, kérlek. Most már barátnők
va​gyunk, aren’t we?
Gyorsan mérlegeltem az ajánlatát, és arra jutottam, hogy
semmiben nem mond ellent don Claudio utasításainak, így hát
elfogadtam. E váratlan meghívásnak köszönhetően talán sikerül
elkerülnöm a kényelmetlen és szomorú emlékeket ébresztő
buszozást, ha ráadásul társaságban teszem meg az utat, akkor
könnyeb​ben el​fe​led​ke​zem majd a fe​szí​tő nyug​ta​lan​ság​ról is.
Végiggurultunk a Palmeras sétányon, hátrahagytuk a buszállomást,
lombos kertjeik közé bújt, hatalmas és gyönyörű villák mellett
ha​lad​tunk el. Egyik​re rá​mu​ta​tott.
– Ez az én házam, ugyan azt hiszem, már csak rövid ideig.
Va​ló​szí​nű​leg ha​ma​ro​san újra köl​tö​zöm.
– El​köl​tö​zöl Te​tu​an​ból?
El​ne​vet​te ma​gát, mint​ha kép​te​len vic​cet hal​lott vol​na.
– Nem, nem, nem, a világ minden kincséért sem. Csak arról van
szó, hogy egy kicsit kényelmesebb otthont keresek. Ez a villa isteni,
de sokáig állt üresen, és alapos felújításra szorul. A vezetékek
rémesek, alig van ivóvíz, és elképzelni sem akarom, milyen lehet egy
egész telet eltölteni ilyen körülmények között. Szóltam Juan Luisnak,
és már ke​res is egy má​sik la​kást ne​kem, a bit more com​for​tab​le.
Szeretője nevét teljes természetességgel ejtette ki, magabiztosan,
nyoma sem volt a német fogadás napján tapasztalt bizonytalanságnak
és homályos célzásoknak. Vigyáztam, hogy ne üljön ki az arcomra
semmilyen érzelem, mintha tökéletesen tisztában lennék vele, milyen
viszony áll fenn kettejük közt, mintha a főbiztos keresztnéven való
emlegetése olyan dolog lenne, amivel én divatszabóként naponta
ta​lál​ko​zom.
– Imádom Tetuant, it’s so, so beautiful. Részben Kalkutta fehér
negyedére emlékeztet, a növényzet, a gyarmati épületek. De az már
ré​gen volt.
– Nem szán​dék​szol vissza​men​ni?
– Nem, semmiképp sem. Az már a múlt. Sok minden történt, ami
nem volt éppen kellemes, és voltak, akik csúnyán viselkedtek
velem. Különben is szeretek új helyeken élni, előtte Portugáliában,
most Marokkóban, holnap, who knows, ki tudja. Portugáliában
valamivel több mint egy évet éltem, először Estorilban, később
Cascaisban. Aztán ott megváltozott a légkör, és úgy döntöttem,
más​fe​lé ve​szem az irányt.
Nem tartott szünetet, tekintetét az útra szegezte. Az volt a
benyomásom, hogy spanyol tudása sokat fejlődött első találkozásunk
óta, már nem kevert beszédébe portugál szavakat, ugyan itt-ott
beszúrt anyanyelvén egy-két kifejezést. A kabrió tetejét
leeresztettük, a motor fülsüketítően zúgott. Szinte kiabálnia kellett,
hogy hall​jam.
– Nem is olyan régen volt Estorilban és Cascaisban egy csodás
brit kolónia, és élt ott sok más országokból érkezett ember is:
diplomaták, európai arisztokraták, angol borkereskedők,
amerikaiak, tudod, az oil companies… Ezer meg ezer parti volt,
minden potom áron, a szesz, a bérlemények, a cselédség. Állandóan
bridzseztünk, mint a bolondok, annyira, annyira vidám volt! De
váratlanul, szinte egyik napról a másikra, minden megváltozott.
Hirtelen mintha a fél világ ott akart volna letelepedni. Csak úgy
nyüzsögtek az új Britishers, akik miután azEm​pi​re minden
szegletében laktak már, nem voltak hajlandóak nyugdíjas éveiket az
old country esős ege alatt tölteni, és a portugál partok kellemes
éghajlatát részesítették előnyben. Érkezett sok spanyol királypárti is,
akik már sejtették, mi következik. És német zsidók, akik rosszul
érezték magukat hazájukban, és felmérték előzetesen a portugál
piacot, hogy áttelepítsék vállalkozásaik. Az árak felmentek,
im​mensely – kislányos gesztussal megvonta a vállát, és hozzátette: –
így hát el​vesz​tet​te a charmját. You know charm?
Hosszú szakaszokon keresztül a megsárgult tájat csak
fügekaktuszok és nádasok foltjai tarkították. Majd fenyvesekkel
borított hegyvidéken vágtunk át, aztán leereszkedtünk a száraz
síkvidékre. A fejünket borító selyemkendők csücskébe belekapott a
szél, csillogtak a napfényben, miközben Rosalinda továbbmesélte
ka​land​ja​it, me​lyek vé​gül Ma​rok​kó​ba so​dor​ták.
– Portugáliában sokat hallottam Marokkóról, főleg Tetuanról.
Akkoriban nagyon jó barátságban voltam Sanjurjo tábornokkal és az
ő imádott Carmenjével, so sweet! Tudtad, hogy táncosnő volt?
Fiam, Johnny, mindennap az ő kisfiúkkal játszott, Pepitóval.
Rettenetesen sajnáltam, hogy José Sanjurjo meghalt abban az
airplane crashban. Szörnyű baleset! Elbűvölő ember volt, kinézetre
nem valami vonzó, to tell you the truth, de annyira kedves, annyira
szívélyes! Mindig azt mondta nekem gu​a​píss​s​s​si​ma, tőle tanultam az
első szavakat spanyolul. Ő mutatott be Juan Luisnak Berlinben
tavaly februárban a téli olimpián, és persze azonnal lenyűgözött. Én
Portugáliából érkeztem a barátnőmmel Nieshával. Mi, két nő,
egyedül vágtunk át Európán egy Mercedesszel egész Berlinig, can
you imagine? Az Adlon Hotelben szálltunk meg, gondolom,
is​me​red.
Bólintottam, nem akartam igennel válaszolni, se nemmel, sem
se​hogy, de Ro​sa​lin​da ügyet se vet​ve rám, foly​tat​ta.
– Berlin, micsoda város, my goodness! A kabarészínházak, a
mulatságok, a night clubs, minden olyan élettel teli, minden csakúgy
nyüzsög! Anglikán leányintézeti tisztelendő anyám meghalt volna
borzalmában, ha ott lát. Egyik este véletlenül összefutottam velük a
s z á l l ó loun​ge… halljában, having a drink. Sanjurjo
fegyvergyárakat látogatott Németországban, Juan Luis pedig, aki
évekig élt ott mint a spanyol nagykövetség military attachéja,
kísérte el a tour​néen. Váltottunk egy-két szót, little chit-chat.
Eleinte Juan Luis tapintatos akart lenni, nehogy elszólja magát a
jelenlétemben, de José tudta, hogy jó barát vagyok. A téli olimpiai
játékokra jöttünk, de készülünk a háborús játékokra is, mondta
nevetve. My dear José, ha nem történik az a szörnyű baleset, akkor
most lehet, hogy ő és nem Franco lenne, aki a nacionalista sereg élén
ál l , so sad. Anyway, amikor visszatértünk Portugáliába, Sanjurjo
állandóan azt a találkozót emlegette, és Beigbeder barátjáról regélt,
hogy milyen jó benyomást tettem rá, és hogy milyen csodás élete van
spanyol Marokkóban. Tudtad, hogy José is főbiztos volt Tetuanban a
húszas években? Ő maga tervezte a Főbiztosi Hivatal körüli kertet,
so beautiful. És XIII. Alfonz neki adományozta a Rif márkija címet.
A „Rifi orosz​lán”, ezért hív​ták így, poor dear José.
Kiszáradt földek között rohantunk el. Rosalindából áradt a
mondanivaló, be nem állt a szája, miközben vezetett, egyik szavát a
másikba öltve, ugrálva földrajzi határok és időpontok között, az sem
érdekelte, tudom-e követni élettörténetének labirintusában, melyből
hol ezt, hol azt me​sélt el.
A semmi közepén hirtelen megálltunk, a fékezés hatalmas port vert
fel a kiszáradt földúton. Elengedtük magunk előtt a girhes
kecskenyájat, melyet koszos turbánt és barna, kirojtosodott dzsel
lábát viselő pásztor terelt. Amikor az utolsó állat is átkelt az úton,
felemelte a pásztorbotként szolgáló ágat, hogy jelezze, folytathatjuk
utunk, és fekete lyukakkal teli száját elnyitva mondott valamit, amit
nem értettünk. Rosalinda újra rákapcsolt – a vezetésre és a
me​sé​lés​re is.
– Néhány hónap múlva kezdődtek az events, a tavaly júniusi
események. Én just elhagytam Portugáliát, és Londonban laktam
éppen, ahol a marokkói költözés előkészületeivel voltam elfoglalva.
Juan Luis azt mesélte, hogy a felkelés alatt bizonyos pillanatokban a
bit difficult volt a feladata: adódott némi ellenállás, lövések,
robbantások, sőt vér is folyt Sanjurjo imádott kertjének
szökőkútjaiban. De a felkelők elérték a céljuk, és ehhez a maga
módján Juan Luis is hozzájárult. O tájékoztatta az eseményekről
Muley Hassan kalifát, a nagyvezírt és a többi muzulmán méltóságot.
Tökéletesen beszél arabul, you know, a párizsi Keleti Nyelvek
Iskolájában tanult, és hosszú éveket töltött Afrikában. A marokkói
nép nagy barátja, és kultúrájuk szenvedélyes csodálója, úgy hívja
őket, testvéreim, és azt állítja, ti a spanyolok mind arabok vagytok.
Ez annyi​ra vic​ces! So funny!
Nem szakítottam félbe, de a fejemben elmosódott képek villantak
fel a messzi földön harcoló, éhező arabokról, amint vérüket ontják
egy idegen ügyért, nyomorúságos fizetségért, és azért a néhány kiló
cukorért és lisztért, amit a sereg a kabil családoknak juttat, míg a
férfiak a fronton szolgálnak. A szegény arabok besorozása, Félix-től
tu​dom, ép​pen a jó​sá​gos Be​ig​be​der fel​ada​ta volt.
– Any​way – folytatta –, még aznap este elérte, hogy az iszlám
hatóságok egy emberként álljanak a felkelők mellé, ami alapvető
fontossággal bírt a katonai hadművelet szempontjából. Aztán
elismerésként Franco kinevezte főbiztossá. Már előtte is ismerték
egymást, valamelyik kiküldetésen találkoztak. De nem voltak éppen
barátok, nem, nem! Valójában, annak ellenére, hogy néhány
hónappal korábban Juan Luis kísérgette Sanjurjót Berlinben,
ini​ti​ally, nem vett részt a felkelést megelőző összeesküvésben, a
szervezők, nem tudom, miért, de nem gondoltak vele. Akkoriban
inkább hivatalnoki állást töltött be a belügyi osztályon, saját kis
köreiben mozgott, nem volt köze a kaszárnyákhoz és
konspirációkhoz. O nagyon különleges, inkább értelmiségi, mint a
hadi tettek embere, you know what I mean, szeret olvasni,
beszélgetni, vitázni, nyelveket tanulni… Dear Juan Luis olyan, de
olyan ro​man​ti​kus!
Még mindig nehezen tudtam összeegyeztetni az ügyfelem festette,
elbűvölően romantikus férfi alakját a felkelő sereg vaskezű
vezérével, de meg se fordult a fejemben, hogy ezt tudomására
hozzam. Elértük az állig felfegyverzett marokkói katonák által védett
el​len​őr​zé​si pon​tot.
– Add ide az út​le​ve​le​det, plea​se!
Kivettem a táskámból a határátkelőn való áthaladáshoz szükséges
engedéllyel együtt, amit előző nap kaptam don Claudiótól.
Odanyújtottam mindkét igazolványt, az elsőt átvette, de a másikat
el​tol​ta rá se pil​lant​va. Egy​más​ra rak​ta a két út​le​ve​let, és mel​lé​jük tett
egy félbehajtott lapot, ami valószínűleg korlátlan meghatalmazással
bíró menlevél volt, és amivel akár a világ végére is elmehetett
volna, ha éppen oda vágyik. A köteg papírt legszebb mosolyával
fejelte meg, és átadta az egyik arab csendőrnek – mehanis volt a
nevük. A csendőr pedig magával vitte a fehérre meszelt házikóba.
Egy pillanat sem telt bele, spanyol közlegény sietett ki hozzánk,
vigyázzállásba vágta magát előttünk, a lehető legkatonásabban
szalutált, és egy szó nélkül intett, hogy folytassuk az utunk.
Rosalinda pedig felvette a monológ elejtett fonalát, ugyan nem ott,
ahol pár perce leejtette. Én közben próbáltam megnyugodni.
Tudtam, hogy nincs miért idegesnek lennem, hogy hivatalosan
minden rendben van, mégis az ellenőrzési ponton való átkelés
szorongással töltötte el minden porcikám, és a bőrömre telepedett,
mint va​la​mi ki​ütés.
– So, múlt év októberében felszálltam egy rozoga gőzhajóra, amely
a West Indies felé tartott, de megállt Tangerben. És ahogy azt
elterveztem, ott maradtam. A kiszállás absolutely crazy volt, kész
őrü​let, mert Tan​ger ki​kö​tő​je aw​ful, ré​mes, is​me​red, nem?
Ez alkalommal úgy bólintottam, hogy valóban tudtam, miről
beszél. Hogy is felejthettem volna az érkezést Ramiro oldalán
pontosan egy évvel ezelőtt! A fényeket, hajókat, a tengerpartot, a
zöld hegyoldalról a tengerig csörgő, fehér házakat! A tülkölést, a sós
levegő és a kátrány szagát! Nem kalandozhattam el, visszatértem hát
Rosalindához és úti élményeihez, hiszen még nem jött el a perc, hogy
ki​nyis​sam a me​lan​kó​lia zsák​ját.
– Képzelheted, cipeltem magammal a fiamat, Johnnyt, és Jokert, a
cocker spánielem, ehhez jött még az automobil és tizenhat láda
holmi! A ruhák, a szőnyegek, a porcelán, a könyveim, Kipling,
Evelyn Waugh, a fényképalbumok, a golfütők és a HMV, you know,
egy hordozható gramofon az összes lemezemmel: Paul Whiteman és
zenekara, Bing Crosby, Louis Armstrong… És persze hoztam
magammal egy halom ajánlólevelet is. Ez volt a legfontosabb, amit
az apám megtanított nekem, amikor just a girl voltam, csak egy
kislány, of course a lovagláson és a bridzsen kívül. Soha ne utazz
ajánlólevél nélkül, mondta mindig, poor daddy, néhány éve okozta
halálát egy heart attack… Hogy is mondják spanyolul? – kérdezte
ke​zét bal mel​lé​re téve.
– Szív​ro​ham?
– That’s it, szívroham. A leveleknek köszönhetően azonnal lettek
angol barátaim, a gyarmatokról visszavonult idős hivatalnokok,
katonatisztek, a diplomáciai testület tagjai, you know, a szokásos
once again. Többségében elég unalmasak voltak, to tell you the
truth, jóllehet rajtuk keresztül megismerkedhettem néhány elbűvölő
emberrel. Kivettem egy aranyos kis házat a Duteh Legation mellett,
ke​res​tem egy cse​lé​det, és egy-két hó​nap alatt be​ren​dez​ked​tem.
Az út mellett elszórtan apró, fehér házikók bukkantak fel jelezve,
hogy nemsokára Tangerbe érünk. Megszaporodtak az út szélén
gyaloglók is: a hátukon batyut cipelő, arab asszonyok, rohangáló
gyerekek, a rövid dzsellabából kilógott meztelen lábuk, kapucnis,
turbános férfiak, állatok és állatok megint, vizeskorsót cipelő
csacsik, vékonydongájú juhnyájak és izgatottan futkározó tyúkok. A
város lassanként alakot öltött, és Rosalinda ügyesen a központ felé
vette az irányt, teljes sebességgel véve a kanyarokat, miközben a
tangeri házról mesélt, amit annyira szeretett, és amit nemrég hagyott
ott. Én közben kezdtem felfedezni az ismerős helyeket, és
iparkodtam nem gondolni rá, kivel jártam ott azokban – akkor úgy
hittem – boldog időkben. Rosalinda végül a Francia téren állt meg
nagy fékezéssel, mire tucatnyi gyalogos kapta oda a tekintetét. Mit
sem törődve a bá-mészokkal, lekapta a fejéről a kendőt, és
új​ra​rú​zsoz​ta ma​gát a vissza​pil​lan​tó tü​kör​ben.
– Meghalok, ha nem ihatok egy morning cocktail az El Minzah
bár​já​ban. De előt​te még el kell in​téz​nem va​la​mit. Ve​lem tar​tasz?
– Hova?
– A Bank of London and South Americaba megyek. Hátha az az
un​do​rí​tó fér​jem vég​re va​la​há​ra el​küld​te a tar​tás​dí​jat.
Én is levettem a kendőm, miközben feltettem magamnak a kérdést,
hányszor fogja még ez a nő a róla kialakított képem romba dönteni.
Nemcsak szerető anya, miközben én szeleburdi kis nőnek tartottam.
Nemcsak ruhát kér kölcsön tőlem a náci kolónia fogadására,
miközben én úgy képzeltem, hogy fényűző ruhatárát a legnevesebb
nemzetközi divatszabók varrták; nemcsak egy nála kétszer idősebb,
befolyásos katona szeretője, miközben én egy ifjú, fess, külföldi
hódolót képzeltem el mellé. Ez mind nem volt elég megdönteni
előítéleteim hadát. Ugyan! Most az is kiderült, hogy van az életében
egy férj is, távoli ugyan, de élő, aki nem mutat különösebb
lel​ke​se​dést, hogy a to​váb​bi​ak​ban is gon​dos​kod​jon az el​tar​tá​sá​ról.
– Sajnálom, de nem tarthatok veled, nekem is van elintéznivalóm –
mondtam a meghívásra válaszul. – De megbeszélhetünk valamit
ké​sőbb​re.
– All right – né​zett az órá​já​ra. – Egy​kor?
Bólintottam. Még tizenegy sem volt, elég időm lesz a saját
ügyemet elintézni. Szerencsém lehet hogy nem, de időm biztosan
lesz.
 23
Az El Minzah Szálló bárja éppúgy nézett ki, mint egy évvel
ezelőtt. Az asztaloknál és a pultnál ízlésesen öltözött, európai urak és
hölgyek vidám csoportja ült, whiskyt iszogattak, sherryt és
koktélokat, a beszélgetés pedig hol ezen, hol azon a nyelven folyt,
mintha csak a zsebkendőjük váltogatták volna. A helyiség közepén
zongorista teremtett jó hangulatot dallamos muzsikával. Látszólag
senki sem sietett, minden ugyanolyan volt, mint 1936 nyarán azzal a
kivétellel, hogy a bárpultnál már nem egy férfi várt rám spanyolul
társalogva a pult mögött álló pincérrel, hanem egy angol nő, aki
an​go​lul fe​cse​gett ke​zé​ben egy po​hár ital​lal.
– Sira, dear! – kiáltott rám, mikor észrevett. – Egy pink gin?
-kér​dez​te ma​gas​ra emel​ve kok​tél​ját.
Nekem aztán édes mindegy volt, hogy keserű angosturával kevert
gint hörpintek fel vagy három korty terpentint, ezért hamis mosolyt
eről​tet​ve el​fo​gad​tam a kí​ná​lást.
– Ismered Deant? Régi barátom. Dean, bemutatom Sira Quirogát,
my dress​ma​ker, a var​ró​nőm.
A pincérre néztem, azonnal felismertem szálkás alakját, olajbarna
arcát, benne a sötét, rejtélyes pillantású szempárral. Eszembe jutott,
hogyan beszélgetett a vendégekkel azokban az időkben, mikor
Ramiro és én gyakran jártunk ide, hogy mindenki hozzá fordult, ha
kapcsolat kellett, tájékoztatás, vagy valamilyen nehezen
megszerezhető adat. Éreztem, hogy a tekintete végigfut rajtam, kutat a
múltban, felméri, mekkorát változtam, és összeköt Ramiro immár
köd​dé vált alak​já​val. O szó​lalt meg elő​ször.
– Azt hi​szem, ön ré​geb​ben már járt ná​lunk, nem így van?
– Elég ré​gen – vá​la​szol​tam rö​vi​den.
– Igen, azt hiszem, már emlékszem. Mennyi minden történt azóta!
Nem igaz? Most már sokkal több a spanyol errefelé, amikor ön
ide​járt, még nem vol​tak ennyi​en.
 Igen, sok minden történt azóta. Tangerbe ezerszám érkeztek a
háború elől menekülő spanyolok, Ramiro és az én útjaim pedig
elváltak. Megváltozott az életem, megváltozott az országom, a
testem és az érzelmeim. Annyit változott minden, hogy inkább bele se
gondoltam, így hát úgy tettem, mintha a táskám mélyén kotorásznék
valami után, és nem válaszoltam. Ok folytatták a bensőséges
társalgást váltogatva a spanyolt és angolt, és igyekeztek bevonni a
pletykákba, ami engem teljesen hidegen hagyott, elég volt nekem a
saját dolgaimban rendet teremteni. A vendégek egy része elment,
jöttek mások, elegáns megjelenésű urak és hölgyek, látszólag minden
sietség és kötelezettség nélkül. Rosalinda bájos mozdulattal és
néhány kedves szóval köszönt többüknek, de csak röviden, mintha le
akarná rázni őket, nehogy a kelleténél hosszabbra nyúljon egy-egy
beszélgetés. Ez jól is ment neki egy ideig, amíg be nem állított két
ismerős nő, akik ahogy meglátták, el is határozták, nekik nem lesz
elég az egyszerű „szervusz, drágám, de örülök, hogy látlak”. Két
jellegzetes példánya volt a külsőre tökéletes, szőke, sudár,
magabiztos, fátyolos hangú, külföldi hölgynek, akinek mozdulatait és
testtartását annyiszor próbálgattam Candelaria szobájának
repedezett tükre előtt. Könnyű puszival köszöntek Rosalindának,
csücsörített szájuk alig érintette a bepúderezett arcot. Arcátlanul
befurakodtak kettőnk közé, ugyan egyikünk sem invitálta őket. A
pultos pincér elkészítette a megrendelt aperitifeket, ők pedig
elővették a cigarettatárcát, elefántcsont szipkát és ezüstöngyújtót.
Nevekkel és címekkel dobálóztak, partikról, jól és rosszul elsült
találkozókról iksz és ipszilon meg zé között. Emlékszel arra az
estére a Villa Harrisban? Nem fogod kitalálni, mi történt Lucille
Dawson udvarlójával, ja, és apropó, tudtad, hogy Bertie Stewart
tönkrement? És így tovább, amíg egyikük, a kevésbé fiatal, de a
gazdagabban ékszerezett, minden kertelés nélkül feltette a kérdést
Rosalindának, amit minden bizonnyal azóta forgattak a fejükben,
hogy meg​lát​ták.
– És te kedvesem? Hogy megy az élet Tetuanban? Őszintén szólva
rettenetesen meglepett mindenkit, hogy olyan váratlanul elköltöztél.
Az egész olyan, olyan hir​te​len tör​tént…
Könnyű cinizmussal fűszerezett nevetés hagyta el Rosalinda ajkát,
mi​előtt vá​la​szolt vol​na.
– Ó, csodás életem van Tetuanban! Álomszép a házam,
fantasztikusak a barátaim, mint például dear Sira, aki a legjobb
ha​u​te cou​tu​re ate​li​er tu​laj​do​no​sa egész Észak-Af​ri​ká​ban.
Kíváncsian mértek végig, én pedig félredobtam a hajam, és olyan
mű​mo​solyt eresz​tet​tem meg, hogy Jú​dás is meg​iri​gyel​te vol​na.
– Ó, hát akkor lehet, hogy benézünk egyszer, ha arra járunk.
Imádjuk a divatot, és hogy őszinte legyek, már egy kicsit elegünk van
a tan​ge​ri sza​lo​nok​ból. Igaz, Mild​red?
A fiatalabbik hevesen bólogatott, és átvette a beszélgetés
sta​fé​tá​ját.
– Igazán csodálatos lenne felkeresni téged Tetuanban, édes
Rosalindám, de ez a határátkelés olyan nehézkessé vált a spanyol
há​bo​rú kez​de​te óta…
– Talán te a kapcsolataiddal tudnál nekünk szerezni menlevelet, és
akkor mindkettőtöket meg tudnánk látogatni. És talán arra is
alkalmunk nyílna, hogy megismerkedjünk másokkal is a barátaid
kö​zül…
A két szőke jó ritmusban váltogatta egymást a cél felé haladva,
Dean, a pincér, szenvtelenül hallgatott a bárpult mögött, de
elszántan, nehogy egy másodpercet is veszítsen a jelenetből.
Rosalindának arcára fagyott a mosoly. Azok ketten pedig
to​vább​fe​cseg​tek egy​más szá​já​ból véve ki a szót.
– Remek lenne! Tangerben tout le monde odáig van, drágám,
hogy meg​is​mer​hes​se az új ba​rá​ta​id…
– Hát, én bizalmasan megsúgom, mert ugye ezért vagyunk
barátnők, nemde? Valójában meghalunk a kíváncsiságtól, hogy egy
bizonyos barátodat megismerhessük. Azt hallottuk, hogy valami
na​gyon-na​gyon fon​tos sze​mély​ről van szó.
– Esetleg egyik este meghívhatnál minket egy fogadásra, amit ő ad,
és akkor bemutathatnád neki régi barátaidat Tangerből. Nagyszerű
len​ne el​men​ni, nincs iga​zam, Oli​via?
– Pompás lenne! Már olyan unalmas mindig ugyanazokat a pofákat
bámulni, hogyha egy kicsit felválthatnánk a megunt arcokat az új
spa​nyol ve​ze​tés kép​vi​se​lő​i​vel, az na​gyon iz​gal​mas len​ne.
– Ó, igen, igen fantasztikus lenne!… Egyébként is a vállalat,
aminek itteni képviseletét a férjem igazgatja, kihozott néhány új
terméket, melyek nagyon érdekelhetik a nacionalista sereget, lehet,
hogy csak egy kis lökés kellene tőled, és bevezethetnénk a spanyol
ma​rok​kói pi​ac​ra.
– Az én drága Arnoldom már belefáradt egy kicsit mostani
állásába a Bank of British West Africá nál, esetleg Tetuanban a te
kö​re​id​ben ta​lál​hat​na ma​gá​nak va​la​mi job​ban hoz​zá​il​lőt…
Rosalinda mosolya lassanként elkomorodott, és nem vette a
fáradtságot, hogy újból magára öltse. Hanem amikor úgy érezte, hogy
már elég ostobaságot hallott, tudomást sem véve a két szőkéről
hoz​zám for​dult, az​tán a pin​cér​hez.
– Sira, dar​ling, nem megyünk a Roma Parkba ebédelni? Dean,
plea​se, be a love, és írd a szám​lám​hoz az ape​ri​ti​fe​ket.
A pin​cér meg​ráz​ta a fe​jét.
– Önök a bár ven​dé​gei.
– Mi is? – kérdezte azonnal Olivia. De az is lehet, hogy Mildred
volt.
Mi​előtt a pin​cér vá​la​szol​ha​tott vol​na, Ro​sa​lin​da meg​tet​te he​lyet​te.
– Ti nem.
– Miért? – kérdezte Mildred meglepett képet vágva. Vagy talán
Oli​via volt.
 – Mert két bitch vagy​tok. Hogy is mond​ják, Sira, dar​ling?
– Két ri​he​rongy – vág​tam rá ha​bo​zás nél​kül.
– That’s it. Két ri​he​rongy.
Az El Minzah bárjából kivonulva magunkon éreztük a vendégek
pillantását, mert még egy olyan kozmopolita és elfogadó
társadalomban is, mint a tangeri, egy házas, angol asszony nyílt
szerelmi kapcsolata a felkelő sereg egyik javakorabeli, befolyásos,
katonai tisztjével zsíros falatnak bizonyult, ami igen jól csúszott az
ape​ri​tif​fel.
 24
– Gondolom, kapcsolatom Juan Luisszal sokak számára
meghökkentő, de nekem olyan, mintha az idők kezdete óta meg lett
vol​na írva a csil​la​gok​ban.
Természetesen én is azok közé tartoztam, akiknek a szerelmes pár
szokatlannak tetszett. Csak nagy nehezen tudtam elképzelni a velem
szemben ülő, túláradóan kedves, nagyvilági allűrökkel és tonnányi
kacérsággal teli nőről, hogy biztos érzelmi kapcsolatot ápol egy
komor, magas rangú katonatiszttel, aki ráadásul kétszer olyan idős,
mint ő. Halat ettünk és fehérbort ittunk az étterem teraszán,
miközben fejünk felett a tengeri szellő lobogtatta a kék-fehér csíkos
napernyőket, sós illatot hozva magával, és szomorú emlékeket,
amiket igyekeztem elhessegetni Rosalinda szavaira figyelve.
Érezhetően hihetetlen szüksége volt, hogy a főbiztossal való
kapcsolatáról beszéljen, megossza valakivel az események teljes és
személyes változatát, messze a sok torz pletykától, amik, tudta,
szájról szájra járnak Tangerben és Tetuanban. De miért éppen
velem akarta megosztani, akit alig ismert? Sikkes divatszabó-
álruhám ellenére származásunk nem lehetett volna különbözőbb. És
jelenünk sem. Ő egy kozmopolita, tehetős, jómódú családból jött, én
dolgozó nő voltam, szegény sorsú, egyedülálló anya lánya, aki
Madrid egyik munkásnegyedében nőtt fel. O szenvedélyes
románcban él az országomat pusztító háború kitörésért felelős sereg
egyik kiemelkedően fontos tisztjével; én pedig közben éjt nappallá
téve dolgozom, hogy boldoguljak. Mindezek ellenére Rosalinda
mégis úgy döntött, bízik bennem. Talán arra gondolt, hogy ezzel
valamiképp megfizeti nekem a Delphos-szívességet. Talán úgy
érezte, hogy mivel vele egykorú, önálló nő vagyok, meg fogom
érteni. Vagy az is lehet, hogy egyszerűen egyedül érezte magát, és
parancsoló szükségét érezte, hogy kiöntse a lelkét valakinek. És ez a
valaki, azon a nyári délelőttön, ebben az afrikai partokon fekvő
vá​ros​ká​ban, ép​pen én vol​tam.
– Mielőtt meghalt volna abban a tragikus balesetben, Sanjurjo
megígértette velem, hogyha egyszer berendezkedtem Tangerben,
elmegyek Tetuanba meglátogatni a barátját, Juan Luis Beigbedert.
Állandóan a berlini Aldon szállóbeli találkozót emlegette, és hogy
mennyire örülne a barátja, ha aga​in láthatna engem. To tell you the
truth, én is szívesen találkoztam volna vele újra, olyan elbűvölő,
olyan izgalmas, olyan jó modorú férfinak találtam: igazi spanyol
lovagnak. így hát, miután néhány hónap alatt megtaláltam a helyem,
úgy éreztem, eljött az ideje felkeresni a Protektorátus fővárosát és
átadni üdvözletemet. Akkorra azonban már megváltoztak a
körülmények, ob​vi​ously, Juan Luis már nem a belügyi osztályon
teljesített adminisztratív feladatokat, hanem a Főbiztosi Hivatal
legmagasabb posztján ült. Én pedig a kis Austin hetesemen
odagurultam. My God! Hogy is felejthetném el azt a napot!
Megérkeztem Tetuanba, és először az angol konzult kerestem fel,
Monk-Masont, ismered, ugye? Én úgy hívom, old monkey, öreg
ma​jom, olyan ré​me​sen unal​mas em​ber, poor thing.
Kihasználva, hogy éppen a borospoharat emeltem az ajkamhoz,
bizonytalan mozdulatot tettem. Nem ismertem azt a bizonyos Monk-
Masont, csak egyszer hallottam róla ügyfeleimtől, de ezt nem voltam
haj​lan​dó be​is​mer​ni Ro​sa​lin​da előtt.
– Amikor elárultam neki, hogy szándékomban áll felkeresni
Be​ig​be​dert, a konzul ret​te​ne​te​sen meg​le​pő​dött. Nyil​ván tu​dod, hogy a
németekkel és olaszokkal ellentétben, His majesty’s government,
Őfelsége kormánya gyakorlatilag semmilyen kapcsolatban nem áll a
nacionalista oldal spanyol hatóságaival, mivel még mindig a köz-
társasági rendszert ismeri el törvényesnek, ezért Monk-Mason úgy
gondolta, hogy Juan Luisnál teendő látogatásom nagyon jól
szolgálhatná a brit érdekeket. So, még a déli órák előtt a Főbiztosi
Hivatal épülete felé vettem az irányt automobilomon, a kutyám,
Joker társaságában. A bejáratnál megmutattam az ajánlólevelet, amit
Sanjurjo halála előtt adott, és bevezettek Juan Luis személyes
titkárához, egy katonákkal és köpőcsészékkel teli folyosókon át, how
very disgusting, de undorító volt! A titkár Jiménez Mouro, azonnal
bevezetett a dolgozószobájába. A háború és abban betöltött rangja
miatt azt vártam, hogy az új főbiztost tekintélyt parancsoló érmekkel
és kitüntetésekkel teletűzött egyenruhában találom majd, de nem,
nem, nem, éppen ellenkezőleg, ahogy azon az estén Berlinben, Juan
Luis most is egyszerű, sötét, utcai öltönyt viselt, amitől minden
másnak kinézett, mint felkelő katonatisztnek. Rettenetesen megörült a
látogatásomnak, elbűvölően kedves volt, beszélgettünk, és
meghívott ebédelni, de én már előzetesen elfogadtam Monk-Mason
meg​hí​vá​sát, így más​nap​ra ha​lasz​tot​tuk.
Az asztalok körülöttünk szép lassan megteltek. Rosalinda néha
könnyű intéssel vagy rövid mosollyal köszönt egy-egy vendégnek,
látszólag semmi kedve sem volt félbeszakítani a mesét Beigbederrel
való első találkozásáról. Én is felismertem néhány ismerős arcot,
akikkel Ramirón keresztül találkoztam, és akikről inkább nem
akartam tudni. így hát mindketten kizárólag egymásra figyeltünk,
Rosalinda beszélt, én hallgattam, közben halat fogyasztottunk, hűs
bort kor​tyol​tunk mel​lé, és tu​do​mást sem vet​tünk a kül​vi​lág​ról.
– Másnap, ahogy a Főbiztosi Hivatalba értem, azt vártam, hogy a
környezethez illő, amolyan kardot nyelt rend fogad: hosszú asztal,
udvariaskodás, pincérek hada… Juan Luis azonban úgy
rendelkezett, hogy egyszerű, kétszemélyes asztalt terítsenek nekünk
az egyik kertre nyíló ablak alá. Felejthetetlen lunch volt, és ő
megállás nélkül mesélt, csak mesélt és mesélt Marokkóról, az ő
boldog Marokkójáról, ahogy emlegetni szokta. A varázsáról,
titkairól, lenyűgöző kultúrájáról. Ebéd után elhatározta, hogy
megmutatja nekem Tetuan környékét, so beautiful. Hivatalos
kocsiján indultunk el, képzeld el, mögöttünk motoros kísérettel és
szárnysegédekkel, so embarrassing! Anyway, a tengerparton
kötöttünk ki, ahol leheveredtünk, miközben a teljes kíséret az
or​szág​úton vá​ra​ko​zott, can you be​li​eve it?
Elnevette magát, én pedig elmosolyodtam. A lefestett jelenet
valóban eredeti volt: a Protektorátus feje és egy nemrég betoppant
külföldi nő, aki a lánya lehetne, nyíltan flörtöl a tengerparton,
mi​köz​ben a mo​to​ros kí​sé​ret sze​mér​met​le​nül fi​gye​li őket a tá​vol​ból.
– És akkor ő fogott két kavicsot, egy fehéret és egy feketét. A háta
mögé tette a két kezét, aztán elővette marokra zárva. Válassz,
mondta. Válasszak, de mit, kérdeztem. Válassz egy kezet. Ha a
fekete kavics van benne, akkor még ma ki fogsz lépni az életemből,
és soha többé nem látlak. Ha a fehéret találod el, azt jelenti, a sors
aka​ra​ta, hogy ve​lem ma​radj.
– És a fe​hér ka​vics volt az.
– Igen, pon​to​san, a fe​hér ka​vics – bó​lin​tott ra​gyo​gó mo​sollyal.
– Néhány nap múlva két kocsit küldött Tangerbe: egy Chrysler
Royalt a holmijaim fuvarozására, és nekem a Dodge Roadstert,
amelyikkel ma jöttünk, a tetuani Banca Hassan igazgatójának
ajándékát, amiről Juan Luis úgy döntött, legyen az enyém. Azóta nem
váltunk el, csak ha a kötelezettségei miatt utaznia kell. Jelenleg
Johnny fiammal együtt a Palmeras sétányon lévő házban lakunk, egy
pompás villában, akkora fürdőszobával, hogy az egy maharadzsának
is elég lenne, a vécé meg, mint egy császári trón, de a falról pereg a
vakolat, és alig működik a folyóvíz. Juan Luis még mindig a
Főbiztosi Hivatalban lakik, mert ezt követeli meg a rangja, nem is
tervezzük az összeköltözést, de ő úgy határozott, hogy nincs oka
rejtegetni a velem való viszonyát, akkor sem, ha emiatt néha kínos
hely​zet​be ke​rül.
– Mert há​zas… – su​gall​tam.
Nem​tö​rő​döm gri​maszt vá​gott, és ki​fé​sült az ar​cá​ból egy für​töt.
– Nem ezért, nem. Nem ez az igazán lényeges, én is házas vagyok,
ez csak ránk tartozik, our concern, teljesen magánügy. A gond
inkább nyilvános jellegű, hivatalos, jobban mondva. Vannak, akik
úgy gondolják, hogy egy angol nő nem igazán kívánatos módon
be​fo​lyá​sol​hat​ja Juan Lu​ist, és ezt nyíl​tan tud​tunk​ra is ad​ják.
– Ki gondolja ezt? – Olyan bizalommal mesélt, hogy nem is
mérlegeltem a kérdésem, úgy éreztem, természetesen fel vagyok
ha​tal​maz​va ma​gya​rá​za​tot kér​ni, ha nem ér​tem tel​je​sen, amit me​sél.
– A Protektorátus náci kolóniájának tagjai. Langenheim és
Bernhardt elsősorban. Úgy vélik, hogy a főbiztos kötelessége élete
minden területén, hogy gloriously pro-German legyen, száz
százalékig hű a németekhez, hiszen a háborúban a németek az ő
pártján állnak, és az elejétől fogva a rendelkezésére bocsátottak szép
számú repülőgépet és fegyvert. Valóban, Juan Luis tudott a tetuani
tisztek Németországban tett látogatásáról a felkelés első napjaiban,
ahova azzal a céllal utaztak, hogy tárgyalásokat folytassanak
Hitlerrel Bayreuth-ban, ahol a Führer, mint minden évben, a Wagner
zenei fesztiválon vett részt. Any​way, Hitler tárgyalt Canaris
tengernagy-gyal, Canaris azt tanácsolta, hogy egyezzen bele a kért
segítség megadásába, és a Führer még onnan kiadta a parancsot,
hogy küldjenek el spanyol Marokkóba minden szükséges
felszerelést. Ha ezt nem tette volna meg, akkor az Afrikában
állomásozó, spanyol nacionalista sereg csapatai nem tudtak volna
átkelni a szoroson. Tehát a német segítség alapvető fontosságú volt.
Nyilvánvalóan ettől kezdve a két sereg közti kapcsolat szorossá vált.
De a Tetuanban lakó nácik azt hiszik, hogy az én közelségem és Juan
Luis irántam táplált érzelmei odavezethetnek, hogy pro-Bri​tish
ál​lás​pon​tot vesz fel, és csor​bul a né​me​tek​hez való hű​sé​ge.
Eszembe jutottak Félix megjegyzései Frau Langenheim férjéről és
honfitársáról Bernhardtról, és arról a korai, német, katonai
segítségről, amit Németországban intéztek el, és ami szemmel
láthatóan, nemcsak hogy nem szűnt meg, de egyre hangsúlyosabbá
vált a félszigeten. Eszembe jutott ugyanakkor, mennyire izgult
Rosalinda, hogy kitűnő benyomást tegyen a német közösségre első
hivatalos megjelenésekor szeretője karján, és ekkor úgy éreztem,
pontosan értem, miről beszél, de elvettem az élét, és igyekeztem
meg​nyug​tat​ni.
– De téged ez valószínűleg nem kell, hogy túlságosan
foglalkoztasson. Juan Luis továbbra is hű maradhat a németekhez, és
folytathatja veled a kapcsolatot, ez két különböző dolog: a hivatal és
a magánélet. Biztos vagyok benne, hogy azoknak, akik így
vé​le​ked​nek, nincs iga​zuk.
– Per​sze, hogy iga​zuk van, per​sze.
– Nem ér​tem.
Tekintete fürgén végigsiklott a félig üres teraszon. Úgy elhúzódott
a beszélgetés, hogy már csak két-három asztalnál ültek. A szél elállt,
a napernyők alig rezzentek. Fehér mellényes, tar​bus​hos – vörös
filcből varrt, arab sapkás – pincérek dolgoztak csendben, kirázták a
szalvétákat és a térítőkét. Rosalinda annyira lehalkította a hangját,
hogy szinte suttogott. Suttogásában mégis, a gyér hangerő ellenére,
vi​tat​ha​tat​lan el​tö​kélt​ség csen​gett.
– Igazuk van, hogy ezt feltételezik, mert nekem, my dear, feltett
szándékom, hogy elkövessek mindent, amit tehetek, hogy Juan Luis
szívélyes kapcsolatot alakítson ki honfitársaimmal. Nem tudom
elviselni a gondolatát sem, hogy a ti háborútok a nacionalista félnek
kedvezően végződjön, és hogy Németország legyen a spanyol nép
legnagyobb szövetségese, Nagy-Britannia pedig épp ellenkezőleg,
ellenséges hatalom. És két okom is van rá, hogy így tegyek. Az első
tiszta hazafias érzelem, mert azt akarom, hogy a férfi nemzete, akit
szeretek, barátja legyen az én országomnak. A második, ho​we​ver,
sokkal gyakorlatiasabb és tárgyilagosabb: mi angolok nem bízunk a
nácikban, a dolgok nagyon csúnyán alakulnak. Talán kicsit
elhamarkodott lenne egy következő, nagy, európai háborúról
beszélni, de sosem lehet tudni. Ha ez bekövetkezne, akkor azt
sze​ret​ném, ha az or​szá​go​tok a mi ol​da​lun​kon áll​na.
A nyelvem hegyén volt, hogy azt mondjam, országunk nincs olyan
helyzetben, hogy bármilyen eljövendő háborúról gondolkodjon, hogy
elég nyomor szakadt rá azzal, amiben élünk. A mi háborúnk azonban
Rosalinda számára teljesen idegen maradt, annak ellenére, hogy
szeretője ténylegesen cselekvő fél volt az egyik oldalon. Végül
inkább hagytam, hogy saját szája íze szerint beszéljen, és hogy
meséljen a talán soha be nem következő jövőről, és nem vájkáltam a
tragikus jelenben. Ez a nap már úgyis jó adag keserűséget hozott, és
nem akar​tam ma​gam to​vább szo​mo​rí​ta​ni.
– És hogy gon​do​lod vég​hez vin​ni? – csak ennyit kér​dez​tem.
– Well, ne hidd, hogy fontos, személyes kapcsolataim vannak a
Whitehallal, not at all – mondta könnyedén felnevetve. Gépiesen
felírtam magamban, hogy megkérdezzem Félixtől, mi az a White​hall,
de figyelő tekintetem nem árulta el tudatlanságom. Rosalinda
folytatta: – De te is tudod, hogy mennek ezek a dolgok. Az
ismerősök hálózata, kapcsolatláncok… arra gondoltam, hogy elsőre
néhány Tangerben lakó barátomnál próbálkozom. Hal Durand
ezredes, Norman Beynon tábornok és a felesége Mary, a legjobb
kapcsolatok a Foreign Office-hoz. Most mindannyian egy ideig
Londonban lesznek, de készülök találkozni velük megint, bemutatom
nekik Juan Luist, megpróbálom elérni, hogy beszélgessenek, és
ta​lál​ja​nak kö​zös han​got.
– És gondolod, hogy ő bele fog menni, csak úgy hagyja, hogy
be​le​szólj a hi​va​ta​los ügye​i​be?
– But of course, dear, hogyne! – bólintott a kétely legcsekélyebb
jele nélkül, és egy határozott mozdulattal kifésülte a jobb szemére
hulló hajtincset. – Juan Luis rendkívül intelligens ember. Jól ismeri a
németeket, sokat élt velük, és attól tart, hogy az ár, amit a most
kapott segítségért Spanyolország kénytelen lesz fizetni, nagyon
magasra fog rúgni hosszútávon. Másrészről nagyra tarja az
angolokat, mert soha nem vesztettünk el egy háborút sem, és, af​ter
all, ő csak egy katona, és számára ezek igen nagy fontossággal
bír​nak. És ami a leg​lé​nye​ge​sebb, my dear Sira, hogy Juan Luis imád.
Ő maga közli velem naponta, hogy az ő Rosalindájáért akár a pokol
bugy​ra​i​ba is le​száll​na.
Mikor felálltunk, a terasz többi asztala már vacsorához volt
terítve, és a falakra délutáni árnyak kúsztak. Rosalinda ragaszkodott
hoz​zá, hogy ő fi​zes​se az ebé​det.
– Végre elértem, hogy a férjem átutalja a tartásdíjat, hagyd, hogy
meg​hív​ja​lak.
Komótosan ballagtunk a kocsihoz, és elindultunk vissza Tetuanba,
éppen időben, hogy ne lépjem át a Vázquez rendőrkapitány által
megállapított tizenkét órát. Nemcsak az útirány fordult meg
visszafelé, hanem a beszélgetés is. Amíg idejövet és a nap többi
részében Rosalinda sajátította ki a mesélés jogát, a visszaúton eljött
a perc, hogy meg​for​dít​suk a sze​re​pe​ket.
– Biztos azt gondolod, rettenetesen unalmas egy perszóna vagyok,
hogy egész idő alatt csak magamról fecsegek. Mesélj most
magadról! Tell me now, meséld el, hogy ment, amit ma reggel
in​téz​tél.
– Rosszul – vá​la​szol​tam rö​vi​den.
– Rosszul?
– Rosszul, na​gyon rosszul.
– I’m sorry, re​ally. Na​gyon saj​ná​lom. Fon​tos volt?
Mondhattam volna, hogy nem. Saját gondjaihoz mérten, az én
problémáimban nem volt semmi olyan, ami felkelthette volna az
érdeklődését. Nem érintett magas rangú katonatiszteket, konzulokat
és minisztereket, nem befolyásolt politikai érdekeket, állami
kérdéseket vagy nagy európai háborúk lehetőségét, semmit, ami akár
távolról is összefüggésben lehetett volna azokkal a bonyolult
ügyekkel és körökkel, amelyekben Rosalinda mozgott. Az én
gondjaim szerény udvarán csak egy maroknyi szerencsétlenség fért
el, amit akár egy kezemen meg tudtam volna számlálni: egy elárult
szerelem, egy kifizetendő tartozás, egy kevéssé megértő
szállodaigazgató, a napi munka az üzlet boldogulásáért, egy vérben
ázott haza, ahova nem tudtam visszatérni, és egy távoli anya hiánya.
Mondhattam volna, hogy nem, hogy az én apró tragédiáim nem
fontosak. Elhallgathattam volna a bánataimat, elrejthettem volna
őket, hogy csak üres lakásom sötétségével osszam meg.
Meg​te​het​tem vol​na, igen. De nem tet​tem.
– Igazából számomra nagyon fontos dologról van szó. Ki akarom
menteni anyámat Madridból, és elhozni Marokkóba, de ahhoz
nagyobb összegre van szükségem, ami nem áll a rendelkezésemre,
mert előtte a megtakarított pénzemből sürgős tartozást kell
kiegyenlítenem. Ma reggel megpróbáltam elhalasztani a fizetést, de
nem sikerült, ezért pillanatnyilag, attól tartok, anyám gondját
lehetetlen lesz megoldanom. És a legrosszabb az egészben az, hogy
azt be​szé​lik, egy​re ne​he​ze​dik az át​já​rás a két há​bo​rús öve​zet kö​zött.
– Egyedül van Madridban? – kérdezte látszólag aggódó
arc​ki​fe​je​zés​sel.
– Igen, egye​dül. Tel​je​sen egye​dül. Nincs sen​ki​je, csak én.
– És az apád?
– Apám… nos, az egy hosszú történet. A helyzet az, hogy nem
él​nek együtt.
– Annyira sajnálom, Sira. Nagyon kemény lehet számodra a tudta,
hogy a vörösök területén van, kiszolgáltatva bárminek, és milyen
ala​kok kö​zött!
Szomorúan tekintettem rá. Hogyan is értethetném meg vele, amit
nem volt képes felfogni? Hogyan érhetném el, hogy ez a szőke
csigákkal borított, szépséges fejecske felfogja, milyen tragikus
or​szá​gom min​den​nap​ja​i​nak va​ló​sá​ga.
 – Azok az alakok, Rosalinda, anyám társai. Az övéivel van a saját
ott​ho​ná​ban, a sa​ját ne​gye​dé​ben, a sa​ját szom​széd​jai kö​zött. O ah​hoz a
világhoz tartozik, Madrid népéhez. Nem azért akarom elhozni
Tetuanba, mert attól félek, hogy történik vele valami, hanem mert ő
az egyetlen, aki megmaradt nekem, és minden egyes nappal egyre
job​ban nyo​maszt, hogy nem tu​dok róla. Egy éve nem kap​tam róla hírt,
elképzelésem sincs, hogy mi van vele, nem tudom, hogy tartja el
ma​gát, mi​ből él, hogy bír​ja a há​bo​rút.
Mint egy kipukkadt lufi, a múltamról szőtt, lenyűgöző hazugság egy
pillanat alatt semmivé lett a levegőben. És az volt benne a
leg​fur​csább, hogy egy​ál​ta​lán nem ér​de​kelt.
– De… De ne​kem azt mond​ták… hogy a csa​lá​dod…
Nem hagytam, hogy befejezze. Rosalinda őszinte volt velem, és
kertelés nélkül felfedte nekem történetét: eljött a perc, hogy én is
ugyanezt tegyem. Lehet, hogy nem fog tetszeni neki az a változata
életemnek, amit most elmesélek; talán azt fogja gondolni, hogy az ő
ka​lan​dos éle​té​vel össze​ha​son​lít​va hi​ány​zik be​lő​le min​den gla​mour.
Minden bizonnyal úgy fog dönteni, hogy ettől a perctől kezdve nem
fog több pink gint iszogatni és Tangerbe furikázni velem Dodge
kabrióján, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy elmondjam
neki a tel​jes igaz​sá​got. Hi​szen ne​kem csak az igaz​ság ma​radt.
– Az én családom csupán anyám és én. Mindketten varrónők
vagyunk, egyszerű varrónők, akiknek nincs több vagyonuk csak a két
kezük. Apám nem tartott velünk kapcsolatot, mióta megszülettem. Ő
egy másik osztályhoz, egy másik világhoz tartozik: van pénze, cége,
kapcsolatai, egy felesége, akit nem szeret, és két fia, akikkel nem jön
ki. Ez mindene. Vagy ez volt, nem tudom. Az első és utolsó alkalom,
hogy találkoztunk, még a háború előtt történt, de már sejtette, hogy
végezni fognak vele. A vőlegényem pedig, az a vonzó és kalandos
vállalkozó, aki éppen Argentínában intézi cégének ügyeit, és
gazdasági kérdésekben dönt buzgón, nos, ő nem létezik. Az igaz,
hogy létezett egy férfi, akivel viszonyom volt, és az is lehet, hogy
most abban az országban üzletel, de neki már semmi köze hozzám.
Csak egy nemkívánatos személy, aki darabokra törte a szívem, és
mindenemből kiforgatott, inkább nem akarok beszélni róla. Ez az
éle​tem, Ro​sa​lin​da, na​gyon más, mint a tiéd, lát​ha​tod.
Val​lo​má​som​ra hosszú ki​ro​ha​nás volt a vá​lasz an​go​lul, ami​ből csak
a Mo​roc​co szót vol​tam ké​pes el​kap​ni.
– Nem ér​tet​tem sem​mit – mond​tam za​var​ban.
Spa​nyo​lul foly​tat​ta.
– Azt mondtam, hogy az ördögöt érdekli, honnan jöttél, ha te vagy
a legjobb divatszabó egész Marokkóban. Ami pedig az édesanyádat
illeti, ahogy ti spanyolok szoktátok mondani, nem eszik olyan forrón
a ká​sát. Majd meg​lá​tod, hogy min​den rend​be jön.
 25
Másnap kora reggel a rendőrkapitányságra vezetett az első utam,
hogy beszámoljak don Claudionak a kudarccal végződött
tárgyalásról. A négy rendőr közül most csak kettő ült az asztalánál:
az öreg és a so​vány.
– A fő​nök még nincs benn – je​len​tet​ték kó​rus​ban.
– Hány​kor szo​kott be​jön​ni? – kér​dez​tem.
– Fél tíz​kor – vá​la​szol​ta az egyik.
– Fél ti​zen​egy​kor – vá​la​szol​ta a má​sik.
– Vagy csak hol​nap.
– Vagy soha.
Nyálasan röhögtek, és én éreztem, hogy nincs erőm akár egy
perc​cel to​vább is el​vi​sel​ni ezt a két ök​röt.
– Mondják meg neki, kérem, hogy kerestem. Hogy voltam
Tan​ger​ben, és nem tud​tam sem​mit se el​in​téz​ni.
– Ahogy aka​rod, her​ceg​nő – mond​ta az egyik, de nem Ca​ne​te.
A kijárat felé tartottam köszönés nélkül. Amikor utánam szólt egy
hang, ez​út​tal tény​leg Ca​ne​te volt.
– Írok ne​ked men​le​ve​let, szi​vecs​kém, ami​kor csak aka​rod!
Nem torpantam meg. Csak ökölbe szorítottam a kezem, és anélkül
hogy tudatában lettem volna, felidéztem egy jó ízes szitkozódást,
elfordítottam a fejem néhány centimétert, csak annyira, hogy a
válaszom tisztán hallható legyen, és odacsaptam: – írogassál csak a
jó kur​va anyád​nak!
A szerencse úgy hozta, hogy a rendőrkapitánnyal összefutottam az
utcán, elég messze a kapitányságtól, hogy ne kérhesse, menjek vele
vissza. Nem volt nehéz összefutni ismerősökkel Tetuanban, a
spanyol negyed merőleges utcái nem nyúltak messzire, és ugyanott
naponta százszor is végigmentünk. Don Claudio szokásához híven
világos lenvászon öltönyt viselt, és frissen borotválva illatozott,
ké​szen, hogy meg​kezd​je a mun​ka​na​pot.
 – Nem néz ki jól – mondta, ahogy meglátott. – Feltételezem a
Continentalban nem ment minden rendben. – Ránézett az órájára. -
Jöj​jön, igyunk meg egy ká​vét.
A Spanyol Kaszinóba vezetett, egy szép saroképületbe, melyet
fehér kőből faragott erkélyek és a főutcára néző, széles, nyitott
ablakok díszítettek. Az egyik arab pincér a napellenző ponyvát húzta
ki buzgón tekerve a csikorgó vaskart, ketten-hárman pedig székeket
és asztalokat raktak ki az árnyékba. Új nap indult. A hűvös benti
részben nem tartózkodott senki, szemben egy széles márványlépcső
nyúlt el, két ol​dalt két te​rem. In​tett, hogy lép​jünk a jobb ol​da​li​ba.
– Jó na​pot, don Cla​u​dio!
– Jó napot, Abdul! Két tejeskávé lesz, kérem – rendelt, és rám
pil​lan​tott, hogy bó​lin​tok-e. – Me​sél​jen! – kér​te.
– Nem sikerült. Új igazgató van, nem a tavalyi, de tökéletesen
ismerte az esetet. Elzárkózott az újratárgyalástól. Csak annyit
mondott, hogy a megállapodás több mint nagylelkű volt, és ha nem
fi​ze​tek a meg​be​szélt idő​pont​ban, ak​kor fel​je​lent.
– Értem. És sajnálom, higgye el. De attól tartok, nem tudok többet
se​gí​te​ni.
– Ne aggódjon, azzal is sokat tett, hogy elérte az egyéves
ha​lasz​tást.
– És most mit tesz?
– Azon​nal fi​ze​tek.
– És az édes​any​ja?
Meg​von​tam a vál​lam.
– Abból nem lesz semmi. Majd dolgozom és spórolok továbbra is,
meglehet ugyan, hogy mire sikerül összeszednem a szükséges pénzt,
már késő lesz, és nem lesz több evakuáció. Most, ahogy mondom,
letudom a tartozásomat. Megvan a pénz, az nem gond. Éppen ezért
kerestem fel önt. Szükségem van még egy menlevélre, hogy
átléphessem a határátkelőhelyet, és az engedélyére, hogy még
né​hány na​pig ná​lam le​hes​sen az út​le​ve​lem.
– Tartsa meg, nem kell, hogy visszaadja – aztán a zakója belső
zsebébe süllyesztette a kezét, elővett egy bőrtárcát és egy töltőtollat.
– Ami pedig a menlevelet illeti, ez elég lesz – mondta, miközben
elővett egy névkártyát, és lehúzta a toll kupakját. Néhány szót
jegy​zett fel a há​tul​já​ra, és alá​ír​ta. – Tes​sék!
Nem néz​tem meg, csak el​tet​tem a tás​kám​ba.
– A La Va​len​ci​a​na busszal megy?
– Igen, az​zal gon​dol​tam.
– Ahogy teg​nap is?
Néhány pillanatig álltam kutató tekintetét, mielőtt válaszoltam
vol​na.
– Teg​nap nem a La Va​len​ci​a​ná​val men​tem.
– Ak​kor hogy si​ke​rült el​jut​nia Tan​ger​be?
Tudtam, hogy tudja. És azt is tudtam, azt akarja, én magam
mond​jam el neki. Mind​ket​ten kor​tyol​tunk egyet a ká​vénk​ból.
– El​vitt ko​csi​val egy ba​rát​nőm.
– Mi​lyen ba​rát​nő?
– Ro​sa​lin​da Fox. Egyik an​gol meg​ren​de​lőm.
Újabb korty kávé.
– Tisz​tá​ban van vele, hogy ki ő, ugye? – kér​dez​te.
– Igen, tu​dom.
– Ak​kor le​gyen óva​tos!
– Mi​ért?
– Csak. Le​gyen óva​tos!
– Mond​ja meg, mi​ért! – ra​gasz​kod​tam hoz​zá.
– Mert vannak, akik nem örülnek neki, hogy azzal van együtt,
aki​vel van.
– Ezt már tu​dom.
– Mit tud?
– Hogy ér​zel​mi éle​te nem tölt el öröm​mel bi​zo​nyos sze​mé​lye​ket.
 – Mi​lyen sze​mé​lye​ket?
Senkinek nem volt olyan érzéke hozzá, mint a rendőrkapitánynak,
hogyan szorítsa sarokba beszélgetőtársát, és facsarja ki belőle az
utol​só csepp in​for​má​ci​ót is. Mennyi​re kezd​tük ki​is​mer​ni egy​mást!
– Bizonyos személyeket. Ne kérje, hogy elmondjam önnek, amit
már úgy is tud, don Claudio. Ne kérje, hogy hűtlen legyek egy
ügyfelemhez csak azért, hogy az én számból hallja a neveket,
me​lye​ket már úgy​is is​mer.
– Rend​ben. Csak egy va​la​mit erő​sít​sen meg.
– Mit?
– Ezek​nek a sze​mé​lyek​nek a ve​ze​ték​ne​ve spa​nyol?
– Nem.
– Remek – mondta kurtán. Kiitta a kávéját, és megint az órájára
né​zett. – Men​nem kell, vár a mun​ka.
– En​gem is.
– Igaz, el is felejtettem, hogy ön dolgozó nő. Tudja, hogy kitűnő
híre van?
– Ön min​den​ről tá​jé​ko​zó​dik, ezért el kell hin​nem.
Mióta ismertem, először mosolyodott el, és a mosoly évekkel
fi​a​ta​lí​tot​ta meg.
– Csak azt tudom, amit tudnom kell. Egyébként ön is megtud
dolgokat, a nők sokat beszélnek egymás között, és ön a szabóságon
olyan hölgyekkel találkozik, akiknek minden bizonnyal sok érdekes
me​sél​ni​va​ló​juk van.
Valóban, ügyfeleim sokat beszéltek. Meséltek a férjeikről, azok
üzleteiről, a barátaikról, akikkel összejárnak, arról, ki mit csinál,
gondol vagy mondott. Azonban se igent, se nemet nem mondtam a
rendőrkapitánynak. Csak felálltam, ügyet sem vetve a
megjegyzésére. Ő intett a pincérnek, és úgy tett, mint aki aláír a
levegőbe. Abdul bólintott: semmi gond, a kávékat don Claudio
szám​lá​já​hoz írta.
 A tangeri tartozás kiegyenlítése nagy felszabadulást jelentett,
mintha végre nem szorulna nyakam körül a hurok, amit bárki
bármikor megránthat. Igaz, hogy még a fejem fölött lógott a két
zavaros madridi ügy, de Afrika távlatából nézve, rettenetesen
messzinek tűntek. A Continentalnak való tartozás kifizetése arra is jó
volt, hogy eleresszem azt a terhet, amelyet a Ramiróval töltött
marokkói múlt jelentett, és mintha másképp vettem volna a levegőt
is. Nyu​god​tab​ban, sza​ba​dab​ban. Job​ban ura vol​tam sor​som​nak.
Már jócskán benne jártunk a nyárban, de ügyfeleim lusták voltak
az őszi kollekcióra gondolni. Jamila továbbra is velem lakott,
ellátta a házkörüli munkákat és az apróbb feladatokat a műhelyben,
Félix szinte minden este átjött, és hébe-hóba átmentem a La Lunetá-
ba meglátogatni Candelariát. Minden rendben ment, nyugodtan, amíg
egy alkalmatlan megfázás úgy le nem gyengített, hogy se otthonról
elmenni, se varrni nem maradt erőm. Az első napot a kanapén
heverészve töltöttem. A másodikat az ágyban. A harmadik nap
ugyanazt tettem volna, ha valaki be nem állít váratlan. Váratlanul,
mint min​dig.
– Si​no​ri​ta Rosalinda azt mondja, hogy si​no​ri​ta Sira felkelni
azon​nal az ágy​ból.
Pongyolában mentem ki elé, nem vettem a fáradtságot, hogy
magamra öltsem az örökös kosztümöt, nem akasztottam nyakamba az
ezüstollót, és nem hoztam rendbe kócos hajamat sem. Ha meg is
lep​te nem​tö​rő​döm​sé​gem, nem mu​tat​ta, ko​mo​lyabb ügy mi​att ke​re​sett.
– In​du​lunk Tan​ger​be.
– Ki? – kér​dez​tem a zseb​ken​dő ta​ka​rá​sá​ban csö​pö​gő or​ral.
– Te meg én.
– Mi​nek?
– Hogy meg​pró​bál​juk meg​ol​da​ni anyád hely​ze​tét.
Valahol félúton a hitetlenkedés és az örömujjongás között néztem
rá, töb​bet akar​tam tud​ni.
– An​nak a se​gít​sé​gé​vel, aki…
A tüsszentés megakadályozta, hogy befejezzem a mondatot, amiért
hálás voltam, mert nem volt világos, hogy nevezzem a főbiztost, akit
Ro​sa​lin​da min​dig két ke​reszt​ne​vén hí​vott.
– Nem, jobb szeretem, ha Juan Luis kimarad az ilyenekből, van
neki ezer dolga, amivel törődnie kell. Ez az én ügyem, így hát az ő
kap​cso​la​tai out, ki van​nak zár​va. Van azon​ban más le​he​tő​sé​günk.
– Mi?
– Tetuani konzulunkon keresztül megpróbáltam feltérképezni, hogy
a mi követségünkön intéznek-e ilyen jellegű ügyeket, de nem volt
szerencsém, mert azt mondta, hogy madridi követségünk az elejétől
fogva megtagadta, hogy menedéket nyújtson a menekülteknek, és
mióta a köztársasági kormány Valenciába távozott, odaköltöztek a
diplomáciai testületek is, és a fővárosban csak az üres épület
ma​radt, és egy be​osz​tott, aki fel​ügye​li.
– Ak​kor?
– Megpróbáltam a tangeri Saint Andrews anglikán templomon
keresztül, de ők sem tudtak segíteni. Aztán az jutott eszembe, hogy
hátha valamelyik magáncég tud legalább valamit, ezért
körbekérdeztem több helyen is, és sikerült szert tennem egy tiny bit
ofin​for​ma​ti​on.Nem nagy dolog, de meglátjuk, hogy van-e
szerencsénk, és tudnak-e többet mondani. A tangeri Bank of London
and South America igazgatója, Leo Martin azt mondta, utolsó
londoni útján azt hallotta a bank központi irodájában, hogy valaki,
aki a madridi fiókban dolgozik, kapcsolatban áll valakivel, aki segít
az embereknek kijutni a városból. Nem tudok többet, ami
in​for​má​ci​ót adni tu​dott, az na​gyon ho​má​lyos, bi​zony​ta​lan, és csak egy
megjegyzés volt, amit valaki elejtett, ő pedig meghallotta. De
meg​ígér​te, hogy utá​na​néz.
– Mi​kor?
 – Right now. Azonnal. Úgyhogy most azonnal öltözz fel, és
elmegyünk hozzá Tangerbe. Néhány napja ott voltam, és azt mondta,
ma men​jek vissza. Gon​do​lom, volt ide​je töb​bet ki​de​rí​te​ni.
Próbáltam köszönetét mondani két köhögés és három tüsszentés
között, de ő nem tulajdonított nagy jelentőséget a dolognak, csak
sürgetett, hogy készülődjek. Szélsebesen tettük meg az utat.
Országút, szárazság sújtotta földek, fenyvesek, kecskék. Csíkos
ruhás asszonyok gyalogoltak papucsban cipekedve, szalmakalapjuk
alatt megrakott háttal. Juhok, fügekaktuszok, kiaszott mezők megint,
mezítlábas gyerekek, akik ránk nevettek, ahogy elhaladtunk
mellettük, és integettek, adios, amiga, adios. Porfelhőbe burkolózó
utak, sárgálló mezők az egyik oldalon, sárgálló mezők a másikon,
útlevél-ellenőrzés, az országút megint, fügekaktuszok, törpepálmák,
nádasok, és alig egy óra múlva megérkeztünk. Megint a Francia
téren álltunk meg, a város modern részének széles útjai és nagyszerű
épületei fogadtak. Az egyikben várt a Bank of London and South
America, a pénzügyi érdekek éppoly furcsa ötvözete, mint amilyen
kü​lö​nös párt al​kot​tunk mi, Ro​sa​lin​da Fox és én.
– Sira, bemutatlak Leo Marinnak. Leo, ő a barátnőm, Miss
Qui​ro​ga.
Leo Martint nyugodtan hívhatták volna Leoncio Martíneznek, ha
néhány kilométerrel arrébb születik, mint valójában. Alacsony
termetű volt, barna bőrű, borotválkozás és nyakkendő nélkül
elmehetett volna dolgos, spanyol napszámosnak. Tisztán csillogó
arcán azonban nyoma sem volt a borostának, és pocakján szolid,
csíkos nyakkendő feszült. Nem volt se spanyol, se paraszt, hanem
Nagy-Britannia tősgyökeres alattvalója, gibraltári, aki ugyanolyan
folyékonyan fejezte ki magát angolul, mint andalúz nyelvjárásban.
Szőrös kezét üdvözlésre nyújtotta, és hellyel kínált. Szólt az öreg
varjúnak, aki titkárnőként szolgált nála, hogy senki ne zavarjon, és
mintha a cég legnagyvonalúbb befektetői lennénk, buzgón
magyarázni kezdte, mit sikerült kiderítenie. Én még életemben nem
nyitottam bankszámlát, és valószínűleg Rosalindának sem maradt egy
megtakarított fontja sem a tartásdíjból, amit a férje utalt neki, ha
éppen olyan szelek fújtak, de valószínűleg a pletykák barátnőm
szerelmi életéről már a fülébe jutottak ennek az apró, furcsa nyelvi
képességekkel megáldott embernek. És ezekben a forrongó időkben
egy nemzetközi bank igazgatója nem hagyhatta ki az alkalmat, hogy
szívességet ne tegyen az országban parancsoló, legfontosabb ember
sze​re​tő​jé​nek.
– Nos, hölgyeim, azt hiszem, tudok némi hírrel szolgálni. Sikerült
beszélnem Eric Gordonnal, egy régi ismerősömmel, aki madridi
fiókunkban dolgozott egészen a felkelést követő időkig. Azt mondta,
hogy személyesen ismer valakit, aki Madridban él, és részt vesz
ilyen jellegű tevékenységekben, egy brit állampolgár, aki spanyol
cégnél dolgozott. A rossz hír az, hogy nem tudja, hogyan lehetne
kapcsolatba lépni vele, az utóbbi hónapokban nyomát vesztette. A jó
hír viszont, hogy megadta az elérhetőségét valakinek, aki tudja,
merre járhat, mert nem olyan rég még a fővárosban lakott. Egy
újságíróról van szó, aki visszatért Angliába, mert valami baj érte, azt
hiszem, megsebesült, részleteket nem közölt. Nos, ő jelenti az egyik
lehetséges megoldást, hátha ez a személy kész megadni annak az
embernek az adatait, aki a menekültek evakuálásával foglalkozik. De
előt​te sze​ret​ne va​la​mit kér​ni.
– Mit? – kér​dez​tük Ro​sa​lin​dá​val egy​szer​re.
– Hogy személyesen beszélhessen önnel, Mrs. Fox – mondta
angol ügyfelemhez fordulva. – Minél előbb, annál jobb. Remélem,
nem tartja tapintatlanságnak, de mivel olyanok a körülmények,
amilyenek, úgy gondoltam, jobb, ha előzetesen tájékoztatom őt, hogy
ki az a sze​mély, aki ilyen jel​le​gű in​for​má​ci​ót kér tőle.
Rosalinda nem válaszolt, csak figyelmesen nézett rá kissé
felhúzott szemöldökkel, a folytatásra várva. Leo Martin kínosan
megköszörülte a torkát, szemmel láthatóan azt várta, hogy
in​téz​ke​dé​se na​gyobb lel​ke​se​dést vált ki.
– Tudják, hogy milyenek ezek az újságírók, nem? Mint a
dög​ke​se​lyűk, min​dig vár​nak va​la​mit cse​ré​be.
Ro​sa​lin​da várt né​hány má​sod​per​cet, mi​előtt vá​la​szolt vol​na.
– Nem ők az egyetlenek, kedves Leo, nem ők – mondta, és
hangjában halvány keserűség csengett. – Mindenesetre adja meg az
el​ér​he​tő​sé​gem, majd meg​lát​juk, mit sze​ret​ne.
Mocorogni kezdtem a fotelben, hogy leplezzem idegességem, és
kifújtam az orrom megint. Közben a brit igazgató, akinek alakja
leginkább egy hasas korsóra emlékeztetett, kiejtése pedig egy
andalúz torreádoréra, szólt a telefonos kisasszonynak, hogy
kapcsoljon neki egy nemzetközi hívást. Hosszan várakoztunk,
közben kávét szolgáltak fel, visszatért Rosalinda jó kedve, és
Martin megkönnyebbült. Végre kapcsolni tudták az újságírót. Alig
három percig tartott a beszélgetés, és nem értettem belőle egy szót
sem, mert angolul folyt. De felkeltette a figyelmem ügyfelem
ko​mo​lyan és éle​sen csen​gő hang​ja.
– Kész – mondta Rosalinda, ahogy befejezte. Elbúcsúztunk az
igazgatótól, megköszöntük a munkáját, és elhaladtunk a varjú arcú
tit​kár​nő met​sző pil​lan​tá​sa előtt.
– Mit akart? – kér​dez​tem he​ve​sen, alig​hogy ki​lép​tünk az iro​dá​ból.
– A bit of blackmail. Nem tudom, hogy mondják spanyolul.
Amikor valaki azt mondja, hogy csak akkor tesz meg valamit érted,
ha te is te​szel va​la​mit cse​ré​be.
– Zsa​ro​lás – mond​tam.
– Zsarolás – ismételte szörnyű kiejtéssel. – Túl sok nehéz hang egy
szón be​lül.
– Mi​lyen jel​le​gű zsa​ro​lás?
– Személyes interjú Juan Luisszal, és néhány hét protekció, hogy
szabad bejárása legyen Tetuan hivatalos életébe. Cserébe megígéri,
hogy kapcsolatba léptet minket azzal a személlyel, akire szükségünk
van Mad​rid​ban.
Nyeltem egyet, mielőtt megfogalmaztam kérdésem. Attól féltem,
hogy azt válaszolja, csak a holttestén keresztül fog valaki ilyen
nyavalyás feltételeket szabni a Marokkói Spanyol Protektorátus
legmagasabb személyének. És legkevésbé egy ilyen haszonleső,
is​me​ret​len új​ság​író egy egy​sze​rű var​ró​nő​nek nyúj​tan​dó szí​ves​sé​gért.
– És mit mondtál neki? – szedtem össze a bátorságom, hogy
meg​kér​dez​zem.
Meg​von​ta a vál​lát unott moz​du​lat​tal.
– Hogy küld​jön táv​ira​tot, mi​kor ér​ke​zik Tan​ger​be.
 26
Megérkezett Marcus Logan egyik lábát húzva, egyik fülére szinte
teljesen süketen és felkötött karral. Minden sérülése testének
ugyanazon oldalán érte, a balon, ami közelebb esett a robbanáshoz,
amely ledöntötte, és kis híján megölte, miközben hírügynöksége
számára adatot gyűjtött a nacionalista tüzérség Madridot ért
támadásairól. Rosalinda intézkedett, hogy egy hivatali gépkocsi
menjen ki érte a tangeri kikötőbe, és hozza egyenest a tetuani
Nem​ze​ti Szál​ló​ba.
Az átriumos udvar egyik gyékényfoteljában ülve vártam őket
virágállványok és arabeszk díszítésű kerámiaburkolat között. A
falakat a rácsozaton felfutó kúszónövények lepték el, és a tetőről
testes, arab lámpások lógtak alá, a beszélgetések moraja és az apró
szö​kő​kút zu​bo​gá​sa volt tár​sam a vá​ra​ko​zás​ban.
Mire Rosalinda megérkezett, már a délutáni nap utolsó sugarai
szűrődtek át az átriumot borító üvegtetőn – őt követte az újságíró tíz
perccel később. Az elmúlt napok alatt fejemben egy lobbanékony és
nyers természetű férfi alakja rajzolódott ki, kemény kiállású és elég
eltökélt ahhoz, hogy érdekei érvényesítésének céljából
megpróbáljon mindenkit megfélemlíteni, aki az útjába áll. Azonban
tévedtem, ahogy mindig téved az ember, ha előfeltevéseket gyárt egy
egyszeri cselekedet vagy néhány szó törékeny támasztékára
alapozva. Tévedtem, és erre rájöttem abban a pillanatban, mikor az
újságíró belépett az átrium boltíves kapuján hanyagul megkötött
nyak​ken​dő​ben és gyű​rött, vi​lá​gos len​vá​szon öl​töny​ben.
Azonnal felismert minket, csak körül kellett tekintenie a
helyiségen és megállapítania, mi vagyunk egyedül kíséret nélküli,
fiatal nők: egy tagadhatatlanul külföldies megjelenésű, szőke hölgy
és egy barna – eredeti spanyol termék. Felkészültünk a fogadására,
de nem álltunk fel, hátunk mögé rejtve a csatabárdot, ha netán meg
kell magunkat védeni ettől a kényelmetlen vendégtől. Nem kellett
azonban elővenni, mert az a Marcus Logan, aki azon az afrikai kora
estén megjelent előttünk, minden más érzést keltett, csak félelmet
nem. Magas volt, és külsőre úgy harminc és negyven között lehetett
valahol. Gesztenyeszín haja kicsit összekócolódott, és miközben
bicegve közeledett bambuszbotjára támaszkodva, észrevettük, hogy
bal arca sebhelyekkel és zúzódásokkal van borítva. Ugyan
megjelenése sejteni engedte a férfit, aki a baleset előtt lehetett, mely
életét kevés híján kioltotta, abban a percben alig volt több egy sajgó
testnél, amely alighogy köszöntött minket a siralmas állapota
megengedte legnagyobb udvariassággal, lerogyott egy fotelbe,
rosszul leplezve fájdalmait és a hosszú út során elgyötört testének
fá​radt​sá​gát.
– Mrs Fox and Miss Qui​ro​ga, I sup​pose – vol​tak első sza​vai.
– Yes, we are, indeed – mondta Rosalinda kettejük nyelvén. Nice
to meet you, Mr Logan. And now, if you don’t mind, I think we
should proceed in Spanish; I’m afraid my friend won’t be able to
join us other​wi​se.
– Természetesen, elnézését kérem – mondta, tökéletes
spa​nyol​ság​gal for​dul​va hoz​zám.
Nem úgy nézett ki, mint egy gátlástalan zsaroló, hanem mint egy jó
szakember, aki úgy boldogul, ahogy a legkényelmesebb neki, és
elkapja röptében a kínálkozó lehetőségeket. Akárcsak Rosalinda
vagy én. Vagy bárki azokban az időkben. Mielőtt még belekezdett
volna az ügybe, ami Marokkóba hozta, és követelte volna, hogy
Rosalinda erősítse meg ígéretét, átadta megbízólevelét. Egy brit
hírügynökségnek dolgozott, és megbízása arra szólt, hogy a spanyol
front mindkét feléről tudósítson, és ugyan a fővárosba volt
kihelyezve, egész nap úton volt. Amíg be nem következett a váratlan
esemény Madridban került kórházba, sürgőséggel műtötték meg, és
amint tudták, evakuálták Londonba. Heteket töltött a Royal London
Hospital osztályán fájdalomtól és kezelésektől szenvedve, ágyhoz
kötözve mozdulatlan és vágyakozva, hogy visszatérhessen a normál
hét​köz​na​pok​ba.
Amikor elérte a hír, hogy valakinek, aki kapcsolatban áll a
marokkói spanyol főbiztossal, szüksége lenne olyan információra,
amit csak ő tud megadni neki, úgy gondolta, üstökön kell ragadnia a
szerencsét. Pontosan tudta, nincs olyan fizikai állapotban, hogy
újból ide-oda utazgasson Spanyolországban, de a Protektorátusba
teendő látogatás lehetővé tette volna, hogy ne szakítsa meg a
lábadozást, ugyanakkor részben folytassa a szakmai munkát. Mielőtt
megkapta volna a kiutazási engedélyt, meg kellett harcolnia az
orvosokkal, feletteseivel és mindenkivel, aki ágyához járult, hogy
meggyőzze, ne mozduljon, ami csak rátett fizikai állapotára, és
szinte a kétség-beesésbe kergette. Aztán bocsánatot kért
Rosalindától, hogy olyan nyers volt a telefonbeszélgetésben,
többször behajlította és kinyújtotta a lábát fájdalomtól összeránduló
arc​cal, és vé​gül rá​tért a leg​ha​laszt​ha​tat​la​nabb ügy​re.
– Reggel óta nem ettem. Nem bánnák, ha meghívnám önöket
va​cso​rá​ra, és köz​ben be​szél​get​nénk?
Elfogadtuk a meghívást, én az igazat megvallva, akármit
elfogadtam volna, hogy beszélhessek vele. Képes lettem volna akár
egy latrinában is étkezni vagy disznókkal túrni a sarat, elrágcsáltam
volna egy-két svábbogarat és hozzá patkánymérget hörpöltem volna,
hogy jobban csússzon. Megtettem volna akármit, hogy
megszerezzem az információt, amire hosszú napok óta vártam.
Logan fesztelenül intett az egyik arab pincérnek, akik az átriumban
jöttek-mentek kiszolgálva a vendégeket, és asztalt foglalt a szálló
ét​ter​mé​ben.
– Egy perc, kérem, uram. – A pincér kisietett, és alig hét
másodperc múlva elénk termett, mint akit puskából lőttek ki a
spanyol ma​it​re, az étterem kenetteljes és előzékeny főpincére. –
Rögvest, rögvest, kérem, jöjjenek velem, hölgyeim, tartson velem,
uram. Senora Fox és barátai egy percet sem várhatnak, még csak az
kel​le​ne!
Logan előreengedett az étterembe, miközben a ma​it​re a középen
álló, feltűnő, kerek asztalra mutatott, hogy a vendégek közül senki se
maradjon ki aznap este Beigbeder angol szeretőjének
megbámulásából. Az újságíró udvariasan visszautasította az
ajánlatot, és egy másik, távolabb eső helyre mutatott a terem mélyén.
Minden asztal kifogástalanul volt megterítve, makulátlan tiszta
terítővel, vizes- és borospoharakkal, a porcelántányérokon pedig
összehajtott, fehér szalvéták feküdtek. Még korán volt, és alig egy
tu​cat ven​dég ült a te​rem​ben.
Menüt kértünk, és sherryt szolgáltak fel, hogy kellemesebbé
tegyék a várakozást. Rosalinda vállalta magára bizonyos értelemben
a vendéglátó szerepét, és ő kezdeményezte a beszélgetést. Az
átriumbán történt találkozó nagyon előírásosan zajlott, de
csillapította a feszültséget. Az újságíró bemutatkozott, és beszámolt
egészségi állapota okairól, mi pedig megnyugodtunk, hogy nem egy
fenyegető alakról van szó, és váltottunk néhány közhelyet a spanyol
Marokkó mindennapjairól. Mindannyian tudtuk azonban, hogy nem
pusztán udvarias társalgás céljából gyűltünk össze, hogy új
barátságot kössünk, betegségekről csevegjünk, vagy festői képet
nyújtsunk Észak-Afrika tájairól. Ami aznap este idehozott
bennünket, az a tiszta üzleti érdek volt, amelyben két fél volt
érintett, két oldal, akik már világosan megfogalmazták elvárásaikat
és feltételeiket. Eljött a perc, hogy nyíltan beszéljünk, és hogy
meg​lás​suk, med​dig me​gyünk el az al​ku​do​zás​ban.
– Szeretném, ha tudná, hogy minden, amit a múltkor kért a
telefonban, már el van intézve – vágott bele Rosalinda, amint a
pin​cér el​tá​vo​lo​dott a ren​de​lés​sel.
– Nagy​sze​rű – vá​la​szol​ta az új​ság​író.
– Meglesz az interjú a főbiztos úrral, négyszemközt és olyan
hosszan, amilyen hosszan megfelel önnek. Emellé ideiglenes
tartózkodási engedélyt fog kapni a spanyol Protektorátus területére –
folytatta Rosalinda –, és névre szóló meghívást a következő hetek
minden hivatalos eseményére, ezek közül némelyik, előre felhívom a
fi​gyel​mét, igen nagy je​len​tő​ség​gel fog bír​ni.
Logan kérdőn vonta fel a szemöldökét arcának épen maradt
ré​szén.
– Rövidesen esedékes Ramón Serrano Suner, Franco sógorának
lá​to​ga​tá​sa, fel​té​te​le​zem, tud​ja, ki​ről van szó.
– Igen, per​sze – bó​lin​tott Lo​gan.
– Azért jön Marokkóba, hogy megemlékezzen a felkelés
évfordulójáról, és három napot fog itt tölteni. Különböző
ünnepélyes aktusokat szerveznek a tiszteletére. Éppen tegnap
érkezett Dionisio Ridruejo, a propaganda-igazgató. Azért jött, hogy
egyeztesse az előkészületeket a Főbiztosi Hivatal főtitkárával.
Számítunk az ön részvételére minden hivatalos eseményen, ahol
ci​vi​lek is kép​vi​sel​ve lesz​nek.
– Hálásan köszönöm. És kérem, hogy köszönetemet jutassa el a
fő​biz​tos úr​nak is.
– Örülünk, hogy megtisztel részvételével – válaszolta Rosalinda a
tökéletes háziasszony bájos arckifejezésével, aki most kapja elő a
tőrt. – Re​mé​lem, meg​ér​ti, hogy van né​hány fel​té​te​lünk.
– Hogy​ne – mond​ta Lo​gan, és be​le​kor​tyolt a sherry​be.
– Minden információ, amit külföldre akar küldeni, először át kell
es​sen a fő​biz​tos​ság saj​tó​hi​va​ta​lá​nak el​len​őr​zé​sén.
– Sem​mi gond.
A pincérek ebben a pillanatban érkeztek meg a fogásokkal, és
engem a megkönnyebbülés kellemes érzése töltött el. Annak
ellenére, hogy mindketten elegánsan vívták végig a tárgyalást,
Rosalinda és a frissen érkezett között zajló beszélgetés alatt nem
tudtam legyőzni kínos érzésemet, mintha kilógnék innen, mintha
meghívás nélkül osontam volna be egy mulatságra. Tőlem teljesen
idegen kérdéseket feszegettek, olyan ügyeket, amelyek talán nem
rejtenek súlyos, hivatali titkokat, de bizonyára messze voltak attól,
ami egy egyszerű varrónő fülére tartozik. Számtalanszor
elismételtem magamnak, hogy nem lógok ki innen, hogy itt van az én
helyem is, mert erre a vacsorára az én édesanyám evakuálása miatt
ke​rült sor. De még így is ne​he​zen tud​tam meg​győz​ni ma​gam.
Az étel felszolgálása félbeszakította néhány pillanatra az
engedmények és kívánalmak megvitatását. Nyelvhal a hölgyeknek,
csirke körettel az úrnak, jelentették. Röviden ejtettünk egy-két szót a
fogásokról, hogy milyen friss a Földközi-tengeren fogott hal, és
milyen ízletes zöldség terem a Martín-folyó menti veteményesekben.
Amint a pincérek visszavonultak, a beszélgetés folytatódott, éppen
ott, ahol né​hány per​ce fél​be​sza​kadt.
– Más feltételek? – kérdezte az újságíró, mielőtt a szájához
emel​te a vil​lát.
– Igen, van még egy, ugyan nem nevezném éppen feltételnek.
Hanem valami olyasmiről van szó, ami éppúgy az ön érdeke, mint a
mi​énk.
– Akkor könnyű lesz elfogadnom – mondta, miután lenyelte az első
fa​la​tot.
– Ezt remélem – jelentette ki Rosalinda. – Nézze, Logan, ön és én
két nagyon különböző világban mozgunk, de honfitársak vagyunk, és
mindketten tudjuk, hogy nagyvonalakban a nacionalista tábor minden
rokonszenve a németeké és az olaszoké, és a legcsekélyebb
von​zal​mat sem táp​lál​ják az an​go​lok iránt.
– Ez bi​zony így van – bó​lin​tott rá Lo​gan.
– Nos, éppen ezért azt szeretném javasolni, hogy ön mint barátom
jelenjen meg Tetuanban. Nem kell, hogy feladja újságíró mivoltát, de
természetesen velem, és így a főbiztos úrral rokon gondolkodású
újságíró kell hogy legyen. Ily módon, azt hisszük, hogy mérsékeltebb
el​len​szenv​vel fog​ják fo​gad​ni.
– Kik?
– Mindenki. A spanyol és muzulmán helyi hatóságok, a külföldi
diplomáciai testületek, a sajtó… E közösségek közül egyikben
sincsenek heves imádóim, hozzá kell tennem, de legalább, ami a
külsőségeket illeti, látszólag tisztelnek a főbiztoshoz való
közelségem miatt. Ha barátomként mutatjuk be, akkor talán sikerül
el​ér​nünk, hogy ez a tisz​te​let önre is ki​ter​jed​jen.
– És ho​gyan vé​le​ke​dik er​ről Be​ig​be​der ez​re​des?
– Tel​jes mér​ték​ben egyet​ért.
– Akkor ne vesztegessünk rá több szót. Nem tűnik rossz ötletnek,
és ahogy mondja, lehet, hogy mindketten jól jövünk ki belőle.
To​váb​bi fel​té​te​lek?
– Sem​mi több ré​szünk​ről – fe​jez​te be Ro​sa​lin​da ma​gas​ba emel​ve a
po​ha​rát, mint​egy koc​cin​tás​ra.
– Nagyszerű. Akkor minden világos. Azt hiszem, itt az ideje, hogy
tá​jé​koz​tas​sam önö​ket az ügy​ről, amely​ben a se​gít​sé​ge​met ké​rik.
Összerándult a gyomrom: elérkezett a perc! Az étel és a bor
mérsékelt adag életerőt pumpáltak Marcus Loganba, és sokkal jobb
színben volt. Ugyan hideg nyugalommal vezényelte le a tárgyalást,
érezni lehetett, hogy a jóindulat vezérli, és hogy nyilvánvalóan nem
áll szándékában a szükségesnél jobban a terhére lenni Rosalindának
és Beigbedernek. Arra gondoltam, hogy ez a fegyelmezettség
valószínűleg szakmájából fakad, de nem volt viszonyítási pontom,
ami megerősíthette volna, hiszen ő volt az első újságíró, akivel
éle​tem​ben ta​lál​koz​tam.
– Mindenekelőtt szeretném, ha tudnák, kapcsolatom csak a jelre
vár, és már számol édesanyja kitelepítésével, amint mozgósítják a
kö​vet​ke​ző eva​ku​á​ci​ós me​ne​tet Mad​rid​ból a ten​ger​part felé.
Meg kellett kapaszkodnom az asztal szélében, hogy ne ugorjak fel,
és ne öleljem meg. Mégis visszafogtam magam, a Nemzeti Szálló
étterme már tele volt vendégekkel, és asztalunk Rosalindának hála,
az est legvonzóbb látványosságává vált. Ahhoz, hogy minden
tekintet és pusmogás azonnal ránk irányuljon, csak az hiányzott még,
hogy heves indulattól vezérelve vad eufóriával omoljak az idegen
nyakába. És mivel így álltak a dolgok, féket tettem lelkesedésemre,
és uj​jon​gá​so​mat csak mo​so​lyom és egy ha​lo​vány kö​szö​nöm su​gall​ta.
– Meg kell adnia majd néhány adatot, amit én megtáviratozok az
ügynökségnek Londonba, és onnan kapcsolatba lépnek majd
Chris​to​pher Lance-szal, aki az ak​ció pa​rancs​no​ka.
– Ki ő? – tu​da​kol​ta Ro​sa​lin​da.
– Egy angol mérnök, a nagy háború egyik veteránja, aki már
néhány éve Madridban él. A felkelés kitörése előtt egy brit
részesedésű, spanyol cégnek dolgozott, a Ginés Navarro és Fiai
építő-mérnöki cégnél, amelynek központi irodája a Prado sétányon
van, és üzemeltet fiókot Valenciában és Alicantéban is. A céggel
együttműködve épített utakat és hidakat, egy nagy víztározót
Soriában, vízerőművet Granada közelében, és léghajóárbocot
Sevillában. A háború kitörésekor a Navarro-család eltűnt, nem
tudni, hogy önként-e vagy erőszak hatására. A munkások tanácsot
alakítottak, és átvették a cég irányítását. Lance akkor elhagyhatta
vol​na az or​szá​got, de nem tet​te.
– Mi​ért nem? – kér​dez​tük egy​szer​re.
Az új​ság​író meg​rán​tot​ta a vál​lát, mi​köz​ben le​haj​tott egy korty bort.
– Használ a fájdalmakra – mondta bocsánatkérően, és felemelte a
poharat, mintegy mutatva nekünk gyógyhatásait. – Valójában -
folytatta – nem tudom, Lance miért nem tért vissza Angliába, soha
nem tudtam belőle igazán nyomós érvet kiszedni. A háború kezdete
előtt a Madridban élő angolok, mint a többi külföldi, nem vettek
részt a spanyol politikai életben, közönnyel, sőt némi iróniával
szemlélték a helyzetet. Természetesen tudták, mekkora a feszültség a
jobb- és baloldali pártok között, de úgy vették, mint az ország egyik
sajátosságát, mintha ez a nemzeti hagyomány része lenne.
Bikaviadal, szieszta, fokhagyma, olívaolaj, testvérgyűlölet, mindez
olyan festői volt, olyan spanyol. Amíg ki nem robbant a háború. És
akkor rá kellett jönniük, hogy komolyra fordult a dolog, és elkezdtek
rohangálni, hogy mielőbb elhagyhassák Madridot. Néhány kivételtől
eltekintve ilyen Lance esete, aki úgy döntött, hazaküldi a feleségét, ő
pe​dig Spa​nyol​or​szág​ban ma​rad.
– Elég meg​gon​do​lat​lan öt​let, nem? – koc​káz​tat​tam meg.
– Valószínűleg egy kicsit bolond – mondta félig viccesen. – De
nagyon jó ember, és tudja, hogy mit csinál. Nem vakmerő kalandor,
sem elvtelen haszonleső, amiből mostanában százával terem
min​den​hol.
– Pon​to​san mit csi​nál? – kér​dez​te Ro​sa​lin​da.
– Segítséget nyújt az arra rászorulóknak. Kihoz Madridból, akit
tud, és elviszi az egyik földközi-tengeri kikötőbe, ott brit hajóra
teszi őket, akármilyenre, mindegy, hogy hadi- vagy postahajó, vagy
ép​pen cit​rom​mal meg​ra​kott te​her​szál​lí​tó.
– Kér érte va​la​mit? – tu​da​kol​tam.
– Nem. Semmit. Nem keres vele. Van, aki hasznot húz az ilyen
ügy​le​tek​ből, de ő nem.
Tovább folytatta volna a magyarázatot, ha ebben a percben nem
lép asztalunkhoz egy fiatal tiszt bricseszben, ragyogóra suvickolt
csizmában, hóna alatt a sapkájával. Szigorú arccal szalutált, és
átadott Rosalindának egy borítékot. Barátnőm összehajtott lapot
hú​zott ki be​lő​le, el​ol​vas​ta, és el​mo​so​lyo​dott.
– I’m truly very sorry, de meg kell bocsátaniuk – mondta, és
sietve pakolta be dolgait a táskájába. A cigarettatárcát, a kesztyűt, az
üzenetet. – Valami várástalan, elnézést, váratlan dolog jött közbe -
tette hozzá. Aztán a fülemhez hajolt. – Juan Luis előbb ért vissza
Se​vil​lá​ból.
Megrepedt dobhártyája ellenére az újságíró valószínűleg szintén
hal​lot​ta a meg​jegy​zést.
– Folytassák csak a beszélgetést, majd elmesélik később a többit –
tette hozzá hangosan. – Sira, dar​ling, nemsokára találkozunk. És ön,
Logan, készüljön holnapra! Egy gépkocsi felveszi egykor. Nálam fog
ebédelni a főbiztos társaságában, és az egész délután a
ren​del​ke​zé​sé​re fog áll​ni az in​ter​jú​ra.
A fiatal tiszt és leplezetlenül szemtelen pillantások kísérték
Rosalindát a kijáratig. Amikor eltűnt a szemünk elől, kértem Logant,
hogy foly​tas​sa be​szá​mo​ló​ját, ahol ab​ba​hagy​ta.
– Ha Lance-nak nincs belőle haszna, és nem is politikai szándék
ve​ze​ti, ak​kor mi​ért cse​lek​szik így?
Újból megvonta a vállát, mintha bocsánatot kérne, hogy képtelen
éssze​rű ma​gya​rá​zat​tal szol​gál​ni.
– Vannak ilyen emberek, mi úgy hívjuk az ilyen embermentőket,
ho gy pim​per​nel. Lance furcsa figura, a veszett ügyek keresztes
lovagja. Szerinte tetteinek nincs semmi politikai felhangja, csak és
kizárólag emberbaráti indokok vezérlik. Valószínűleg ugyanezt tette
volna a republikánusokkal, ha nacionalista területen reked. Lehet,
hogy onnan van hajlama rá, hogy a wellsi székesegyház egyik
kanonokának a fia. Ki tudja? Elég az hozzá, hogy a felkeléskor Sir
Hen​ry
Chilton nagykövet és beosztottjainak jó része San Sebastiánba
költözött, hogy ott töltsék a nyarat, és Madridban csak egy
hivatalnok maradt, aki nem állt a helyzet magaslatán. így hát Lance,
mint a brit kolónia veteránja, teljesen önként ragadta kezébe a
gyeplőt. Ahogy maguk mondják, hűbelebalázs módjára megnyitotta a
követséget, eleinte brit állampolgároknak nyújtva menedéket, alig
több mint háromszáz embernek, információim szerint. Alapvetően
egyikük sem volt politikailag érintett, de nagy részük a jobboldallal
rokonszenvező konzervatív volt, ezért ahogy rájöttek, milyen
színezetet öltöttek az események, azonnal diplomáciai menedéket
kértek. Az történt, hogy a helyzet a vártnál is súlyosabbra fordult:
százak rohantak a követségre menedéket kérni. Arra hivatkoztak,
hogy Gibraltárban születtek, vagy egy angol felségjelű hajón átkelés
közben, hogy vannak rokonaik Nagy-Britanniában, vagy üzletet
kötöttek a Brit Kereskedelmi Kamarával. Bármi jó kifogás volt, hogy
meg​húz​zák ma​gu​kat az Uni​on Jack, zász​lónk vé​del​mé​ben.
– Mi​ért ép​pen a ma​guk kö​vet​sé​gén?
– Nem csak a miénken, egyáltalán nem. Valójában a mi
követségünk húzódozott a leginkább a menedéknyújtástól.
Gyakorlatilag mindegyik külképviselet ugyanazt tette az első
napokban: befogadták saját állampolgáraikat és néhány menedékre
szo​ru​ló spa​nyolt.
– És az​tán?
– Néhány követség végig fáradhatatlannak mutatkozott a
menedéknyújtásban, és közvetlenül vagy közvetett módon
bevonódott a menekültek szállításába is. Ilyen volt elsősorban
Chile, Franciaország, Argentína és Norvégia is. Mások azonban,
ahogy túl voltak az első ijedelmen, megtagadták a további
segítségnyújtást. Lance azonban nem a brit kormány képviseletében
működik, mindent magától tesz. Követségünk, ahogy már mondtam,
volt az egyik, ami megtagadta, hogy a továbbiakban is részt vegyen a
menedéknyújtásban és a menekültek evakuációjának elősegítésében.
Lance sem elvontan a nacionalista félnek segít, hanem
személyeknek, akiknek magánemberként kell elhagyniuk Madridot.
Vagy ideológiai, vagy családi okokból, vagy akármi más miatt. Igaz,
úgy kezdte, hogy betelepedett a követségre, és valahogy elérte, hogy
a háború első napjaiban tiszteletbeli attasénak nevezzék ki a brit
állampolgárok evakuálásának megszervezésére, de attól kezdve
saját bőrére dolgozik. Ha az áll érdekében, hogy lefegyverezze a
köztársaságpárti, önkéntes milicistákat és őrökét az országúti
ellenőrzéseken, akkor felvonultatja a diplomatasággal járó teljes
arzenált: piros, kék, fehér karszalag az azonosításhoz, zászlócskák az
automobilon és terjedelmes menlevél tele a követség, hat vagy hét
munkásszakszervezet és a Hadügyi Minisztérium pecsétjeivel és
bélyegzőivel. Felszerelkezik mindennel, ami csak a kezébe akad.
Elég sajátságos egy alak ez a Lance, megnyerő, bőbeszédű, mindig
olyan feltűnő öltönyben, mellényben és nyakkendőben jár, hogy
szinte bántja a szemet. Azt hiszem, néha egy kicsit el is túlozza,
ne​hogy ko​mo​lyan ve​gyék, és így gya​nún felül ma​rad​jon.
– Ho​gyan jut​tat​ja el az em​be​re​ket a ten​ger​part​ra?
– Nem tudom pontosan, és nem hajlandó részleteket elárulni.
Eleinte azt hiszem, követségi járművekkel kezdte, és a cége
teherautóival, amíg azokat nem rekvirálták. Mostanában, ha jól
tudom, egy mentőkocsit használ, amit a skót hadtest bocsátott a
Köztársaság rendelkezésére. Általában Margery Hill tart vele, egy
nő​vér az an​gol-ame​ri​kai kór​ház​ból. Tud​ja me​lyik az?
– Azt hi​szem, nem.
– A Juan Montalvo utcában található, közel az egyetemi
negyedhez, gyakorlatilag a fronton. Odavittek először, amikor
megsebesültem, aztán átvittek a Palace Szállóban berendezett
kór​ház​ba.
– A Pa​lace-ban kór​ház mű​kö​dik? – kér​dez​tem hi​tet​len​ked​ve.
– Igen, tá​bo​ri kór​ház. Nem tud​ta?
– Elképzelésem sem volt róla. Amikor elhagytam Madridot, akkor
még a Pa​lace a Ritz-cel együtt az egyik leg​fény​űzőbb szál​ló volt.
– Nos, ahogy látja, most más feladatokat lát el, sok minden
megváltozott. Ott töltöttem néhány napot, amíg úgy nem határoztak,
hogy evakuálnak Londonba. Mielőtt az angol- amerikai kórházba
kerültem volna, már ismertem Lance-ot, mivel a madridi brit
kolónia tagjainak száma nagyon megcsappant. Aztán eljött
meglátogatni a Palace-ba, az is része az önként vállalt, emberbaráti
tevékenységének, hogy amennyire csak tud, segítségére siet nehéz
helyzetbe került honfitársainak. Ezért tudok valamennyit arról,
miként működik az evakuálás, de csak azokat a részleteket, melyeket
ő maga el akart mesélni. A menekültek általában maguk jönnek a
kórházba, ahol egy ideig benntartják őket, mintha betegek lennének,
amíg össze nem rakják a következő szállítmányt. Mindig együtt
utaznak Lance és Hill nővér. Az utóbbi azt mondják,
felülmúlhatatlan tisztviselők és milicisták kijátszásában az
el​len​őr​zé​se​ken, ha rossz​ra for​dul​nak a dol​gok.
Visszafelé Madridba pedig elfuvaroz mindent, amit a Royal Navy
hajóiról össze tud szedni: gyógyszert, kezelési eszközöket, szappant,
kon​zer​vet…
– Hogy zaj​lik az uta​zás?
Szerettem volna fejemben előre lejátszani anyám útját, valamilyen
ké​pet al​kot​ni róla, mit fog je​len​te​ni szá​má​ra a nagy ka​land.
– Tudom, hogy hajnalban kelnek útra. Lance ismer minden
ellenőrzési pontot, pedig legalább harminc van, néha több mint
tizenkét órába is beletelik, amíg végighaladnak rajta. Ezenkívül kész
szakértővé vált a milicisták lélektanát illetően. Kiszáll a kocsiból,
elbeszélget velük, elvtársnak szólítja őket, bemutatja lenyűgöző
menlevelét, megkínálja őket dohánnyal, tréfálkozik egy kicsit, és
búcsúzóul odakiált, hogy „Éljen Oroszország!” vagy „Halál a
fasisztákra!”. Akármit, csak folytatni tudja az útját. Egyetlen dolgot
nem tesz soha: nem fizeti le őket. Mint alapelvet tűzte ezt ki
magának, és amennyire én tudom, mindig be is tartotta. És végtelen
aggályossággal tartja be a Köztársaság törvényeit is, soha meg nem
sért egyet sem. És természetesen kerül minden kellemetlenséget vagy
incidenst, ami követségünk kárára lehet. Ugyan nem közéjük
tartozik, csupán tiszteletbeli állást tölt be, mégis a külképviseleti
eti​ka leg​szi​go​rúbb sza​bály​za​tát kö​ve​ti.
Alig fejezte be a választ, én már készen álltam, hogy elsüssem a
következő kérdést. Igen fogékony diáknak bizonyultam Vázquez
rend​őr​ka​pi​tány ki​hall​ga​tá​si tech​ni​ká​it il​le​tő​en.
– Me​lyik ki​kö​tő​be vi​szi a me​ne​kül​te​ket?
– Valenciába, Alicantéba vagy Deniába, attól függ. Felméri a
helyzetet, menetközben alakítja a tervet, és végül akárhogy is, de
meg​old​ja, hogy a ra​ko​mány a ha​jó​ra ke​rül​jön.
– De van ezek​nek az em​be​rek​nek pa​pír​ja, en​ge​dé​lye, men​le​ve​le?
– A Spanyolországon belüli utazáshoz általában van, a külföldre
távozáshoz valószínűleg nincs. Éppen ezért a legbonyolultabb
feladat a beszállás a fedélzetre. Lance kénytelen kijátszani a
vizsgálatokat, úgy besétálni a mólókra, hogy ne tűnjön fel az
őröknek, meg kell alkudnia a tengerész tisztekkel, becsempészni a
menekülteket, és jól elrejteni őket, ha esetleg átkutatnák a hajót. És
ráadásul mindent nagyon óvatosan kell véghezvinnie, hogy ne
keltsen semmi gyanút. Nagyon kényes dolog ez, mert maga is a
bör​tönt koc​káz​tat​ja. Ha​bár ed​dig min​dig si​ke​res volt.
Befejeztük a vacsorát. Logan sokat vesződött az evőeszközök
használatával, bal karja nem működött száz százalékosan. Jóllehet
így is eltűntette a csirkét, két nagy tányér tejsodót és néhány pohár
bort. Nekem ellenben annyira lekötötte a figyelmem, hogy alig
nyúl​tam a nyelv​hal​hoz, és nem kér​tem desszer​tet.
– Kér ká​vét? – kér​dez​te.
– Igen, kö​szö​nöm.
Valójában soha nem fogyasztottam kávét vacsora után, kivéve, ha
sokáig fenn kellett maradnom dolgozni. De aznap este két jó okom is
volt rá, hogy elfogadjam a kínálását: amennyire csak lehetett, el
akartam nyújtani a beszélgetést, és szerettem volna éber maradni,
hogy egyet​len rész​let se ke​rül​je el a fi​gyel​mem.
– Meséljen Madridról! – kértem. Hangom tompán csengett, mintha
meg​érez​tem vol​na, amit hal​la​ni fo​gok, nem lesz kel​le​mes.
Rám sze​gez​te a te​kin​te​tét, és úgy vá​la​szolt.
– Nem tud sem​mit. Igaz?
 Lesütöttem a szemem, és megráztam a fejem. Anyám közeli
evakuálásának részletei megnyugtattak, már nem voltam ideges.
Megtört fizikuma ellenére Marcus Logan szilárd és biztos
fellépésével elérte, hogy lecsillapodjak. Az ellazulást mégsem
követte felszabadulás, hanem a hallottak felett érzett, sűrű bánat.
Anyám, Madrid, az országom miatt. Egyszerre végtelen gyengeség
fo​gott el, és érez​tem, hogy mind​járt könnyek fut​nak a sze​mem​be.
– A város félig romokban hever, és hiány van az alapvető
cikkekből. A helyzet egyáltalán nem jó, és mindenki úgy boldogul,
ahogy tud – mondta összefoglalva a választ egy csokor
semmitmondó frázisba. – Megenged egy kérdést? – tette hozzá
hir​te​len.
– Kérdezzen, amit akar – válaszoltam, tekintetem még mindig a
térítőre szegezve. Anyám jövője az ő kezében volt, hogyan is
ta​gad​hat​tam vol​na meg?
– Nézze, én már intézkedtem, és biztosíthatom felőle, hogy úgy
fognak eljárni az édesanyjával, ahogy azt megígérték. Emiatt ne
aggódjon – mélyebb, közvetlenebb hangon beszélt. – De, hogy ez
sikerüljön, mondjuk úgy, hogy ki kellett találnom egy történetet,
amelyről nem tudom, hogy teljes egészében vagy alig egyezik a
valósággal. Azt kellett mondanom, hogy az édesanyja nagy
veszélynek van kitéve, és szükséges azonnali evakuálása, nem
kellett további részletekkel szolgálnom. Mégis szeretném tudni, hogy
mennyire találtam el, és mennyire hazudtam. Válasza semmit sem fog
változtatni, de én személy szerint szeretném tudni. így, ha nem gond,
akkor mesélje el, kérem, milyen édesanyja helyzete! Úgy véli, hogy
va​ló​ban ve​szé​lyes Mad​rid​ban ma​rad​nia?
Megjött a pincér a kávéval, kevergettük benne a cukrot, a kanalak
ütemesen csörrentek a porceláncsészék oldalán. Egy-két pillanat
múl​va fel​emel​tem a fe​jem, és a sze​mé​be néz​tem.
– Akarja tudni az igazságot? Nos, az az igazság, hogy azt hiszem,
az élete nem forog veszélyben, de anyámnak csak én vagyok a
világon, és csak ő van nekem. Mindig egyedül éltünk, együtt
küzdöttünk a boldogulásunkért, csupán két dolgozó nő vagyunk. Egy
nap azonban nagy tévedést követtem el, és cserbenhagytam. És most
az egyetlen, amit akarok, az visszakapni őt. Azt mondta, hogy Lance
barátja nem politikai indítékból cselekszik, hogy csak emberbaráti
kérdések mozgatják. Döntse el maga, hogy egyesíteni egy
vagyontalan anyát egyetlen lányával, az emberbaráti ok-e, vagy sem.
Én nem tu​dom.
Nem tudtam többet szólni, éreztem, hogy mindjárt kibuggyan a
könnyem.
– Mennem kell, holnap korán kelek, sok a munkám, köszönöm a
va​cso​rát, kö​szö​net min​de​nért…
Hangom el-elcsuklott, a szavak botladozva törtek előre, miközben
felálltam, és felkaptam a táskám. Igyekeztem nem felemelni a
tekintetem, hogy Logan ne vegye észre az arcomon végigfolyó
pa​ta​kocs​ká​kat.
– El​kí​sé​rem – mond​ta, és fáj​dal​mát lep​lez​ve fel​állt ő is.
– Nem, nem szükséges, köszönöm. Itt lakom nem messze, egy-
sa​rok​nyi​ra.
Hátat fordítottam, és elindultam a kijárat felé, alig néhány lépést
tet​tem meg, ami​kor érez​tem, hogy a keze vé​gig​si​mít​ja a kö​nyö​köm.
– Szerencse, hogy közel lakik, akkor kevesebbet kell
gya​lo​gol​nom. Men​jünk!
Intett a főpincérnek, hogy a vacsorát írják a szobaszámlához, és
kiléptünk. Nem beszélt, és nem próbált megnyugtatni, egy szót sem
szólt arról, amit most hallott. Csak csendben jött mellettem, és
hagyta, hogy szép lassan lecsillapodjam. Alighogy kiléptünk az
utcára, megtorpant. Botjára támaszkodva a csillagos égre emelte a
te​kin​te​tét, és vá​gya​koz​va szív​ta be a le​ve​gőt.
– Jó il​la​ta van Ma​rok​kó​nak.
 – A hegyek közel vannak és a tenger is – válaszoltam már
hig​gad​tab​ban. – Gon​do​lom, ezért olyan il​la​tos.
Lassan sétáltunk, megkérdezte, mióta vagyok a Protektorátusban,
és mi​lyen er​re​fe​lé az élet.
– Még találkozunk, azonnal értesítem, ha újabb híreim vannak –
mondta, mikor jeleztem, hogy megérkeztünk. – És nyugodjon meg,
biztos lehet benne, hogy mindent meg fognak tenni, hogy segítsenek
raj​ta.
– Nagyon köszönöm, igazán, és ne haragudjon, hogy így
viselkedtem. Néha nehezemre esik uralkodni magamon. Nem járnak
ránk könnyű idők, tud​ja – sut​tog​tam ki​csit szé​gyen​kez​ve.
Pró​bált el​mo​so​lyod​ni, de csak fé​lig si​ke​rült.
– Tö​ké​le​te​sen ér​tem, ne ag​gód​jon.
Most nem törtek elő a könnyek, a nehezén már túl voltam. Egy
percig egymás szemébe néztünk, jó éjszakát kívántunk, és elindultam
felfelé a lépcsőn, miközben arra gondoltam, mennyire nem hasonlít
Marcus Logan arra az erőszakos haszonlesőre, akit Rosalinda és én
el​kép​zel​tünk.
 27
Beigbeder és Rosalinda el voltak bűvölve a másnapi interjútól.
Angol barátnőmtől tudtam meg később, hogy oldott hangulatban folyt
minden, a két férfi a Palmeras sétányon álló, öreg villa egyik
teraszán üldögélt, és brandyt iszogatott szódával a Martín-folyó
menti kertekben, a lenyűgöző Gorgues lankáiban gyönyörködve, ahol
a Rif kezdődik. Először hármasban elköltötték az ebédet, angol
barátnőm kritikus tekintete fel akarta mérni, mennyire megbízható
honfitársa, mielőtt egyedül hagyja vele Juan Luist. Bedouie, az arab
szakács bárány ta​ji​nét főzött, amihez grand cru burgundit
kortyolgattak. A desszert és a kávé után Rosalinda visszavonult, a
férfiak pedig kényelmesen elhelyezkedtek a nádfotelekben, hogy
el​szív​ja​nak egy ha​van​nát, és el​mé​lyed​je​nek a be​szél​ge​tés​ben.
Tudtam, hogy majdnem este nyolc lett, mire az újságíró visszatért
a szállóba az interjú végeztével, hogy aznap este nem vacsorázott,
csak gyümölcsöt rendelt a szobájába. Megtudtam, hogy másnap
reggel azonnal a Főbiztosi Hivatalba ment közvetlenül reggeli után,
tudtam, mely utcákon vágott át, és hánykor jött haza. Részletesen
értesültem minden útjáról aznap, másnap és a következő nap is,
tudtam, mit evett, mit ivott, milyen újságokat lapozott át, és milyen
színű nyakkendőt viselt. Munkám egész nap lekötött, de képben
voltam minden percben néhány diszkrét segítőtársnak köszönhetően.
Jamila végezte az egész napos követést, és öt centért az egyik fiatal,
szállodai kifutófiú hasonló alapossággal számolt be róla, hogy
esténként Logan hánykor vonult vissza, további tíz centért arra is
em​lé​ke​zett.
mit rendelt vacsorára, milyen ruhát küldött a mosodába, és
hány​kor ol​tott lám​pát.
Három napig bírtam a várakozást, miközben aprólékos
részletességgel értesültem minden mozdulatáról, bizakodva, hogy
hírt kapok tőle, mire jutott. Negyedik nap, mivel még mindig nem
hallatott magáról, elkezdtem gyanakodni. És addig-addig
gyanakodtam, amíg a fejemben ki nem alakult az elképzelés, hogy
Marcus Logan miután elérte célját, és elkészítette az interjút
Beigbederrel, majd összegyűjtötte a munkájához szükséges
információkat a Protektorátusról, el akar utazni, elfelejtkezve arról,
hogy még volt velem elintézendő dolga. És, hogy ne nyíljon alkalom
rosszhiszemű feltételezésem megerősítésére, elhatároztam, hogy az
lesz a legjobb, ha megelőzöm. Ezért másnap reggel, ahogy virradni
kezdett, és a müezzin az első imára hívott, kicsíptem magam, és
letelepedtem a Nemzeti Szálló átriumos udvarának egyik sarkába.
Rajtam borvörös kosztüm, hónom alatt egyik divatlapom. Ott
strázsáltam egyenes háttal, keresztbe tett lábbal. Hiszen sose lehet
tud​ni.
Tudtam, hogy amit csinálok, az teljes ostobaság. Rosalinda
említette, hogy Logan ideiglenes tartózkodási engedélyt kapott a
Protektorátusban, az újságíró pedig a szavát adta, hogy segíteni fog,
az intézkedés pedig időigényes. Ha higgadtan mértem fel a helyzetet,
akkor tudtam, nincs mitől tartanom, minden félelmem alaptalan, és
hogy ott várakozom, csak bizonytalanságom képtelen
megnyilvánulása. Tudtam, igen, de mindezek ellenére úgy
dön​töt​tem, nem moz​du​lok.
Ne​gyed ki​lenc​kor jött le, ami​kor a dél​előt​ti nap már be​ra​gyo​gott az
üvegtetőn. Az átrium megtelt a nemrég felkelt vendégek nyüzsgő
figuráival, sürgő-forgó pincérekkel és a csomagokat és bőröndöket
cipelő, arab kifutófiúk szüntelen szaladgálásával. Még sántított egy
kicsit, és kék kendővel volt felkötve a karja, de zúzódásokkal teli
arcfele sokat javult, és a tiszta ruha, a sok alvás és a frissen fésült,
nedves haj hozzájárult, hogy megjelenése sokszorosan fölülmúlja az
érkezése napján nyújtott látványt. Belém mart a szorongás, ahogy,
megláttam, de igyekeztem leplezni azt, oldalra fésültem a hajam, és
fesztelenül dobtam keresztbe a lábam. Logan azonnal meglátott, és
oda​jött kö​szön​ni.
– Micsoda meglepetés, nem tudtam, hogy az afrikai nők ilyen
ko​rán kel​nek!
– Nyil​ván is​me​ri a köz​mon​dást: ki ko​rán kel, ara​nyat lel.
– És mi lenne az az arany, ha szabad megkérdeznem? – kérdezte,
mi​köz​ben le​hup​pant a mel​let​tem lévő fo​tel​be.
– Hogy nem hagyja el Tetuant anélkül, hogy elmondaná, hogy
áll​nak az ügyek, és hogy anyám eva​ku​á​lá​sa rend​ben fo​lyik.
– Nem mondtam semmit, mert még semmit se lehet tudni –
mondta. Aztán előredőlt, és közelebb húzódott. – Még nem bízik meg
ben​nem tel​je​sen, igaz?
Hangja magabiztosan és bensőségesen csengett. Szinte cinkosan.
Vártam egy-két pillanatot a válasszal, és próbáltam valami
hazugságot kiötleni. De nem jutott az eszembe semmi sem, ezért
in​kább az őszin​te​sé​get vá​lasz​tot​tam.
– Bo​csás​son meg, de az utób​bi idő​ben nem bí​zom sen​ki​ben sem.
– Értem, semmi gond – mondta mosolyogva, ugyan még nehezére
esett elhúzni a száját. – Nem olyan idők járnak, ami kedvezne a
hű​ség​nek és bi​za​lom​nak.
Meg​rán​tot​tam a vál​lam, ami ma​gá​ért be​szélt.
– Reg​ge​li​zett már? – kér​dez​te.
– Igen, köszönöm – hazudtam. Nem reggeliztem, de nem is volt
kedvem. Csak arra vágytam, hogy jelentse ki, nem fog magamra
hagy​ni anél​kül, hogy be​tar​ta​ná a sza​vát.
– Ak​kor ta​lán el​me​het​nénk…
Haikba burkolt forgószél esett be közénk félbeszakítva a
be​szél​ge​tést. Ja​mi​la lé​leg​ze​tért kap​ko​dott.
– Frau Langenheim otthon vár. Tangerbe megy anyagot venni. Kell
neki si​no​ri​ta Sira, hogy hány mé​tert ven​ni.
– Mondd, hogy várjon két percet, azonnal ott vagyok. Foglaljon
helyet, és nézegesse meg a divatrajzokat, amiket Candelaria hozott a
mi​nap.
Ja​mi​la el​ro​hant, és én el​né​zést kér​tem Lo​gan​tól.
– A szol​gá​ló​lá​nyom, egyik ügy​fe​lem vár, el kell men​nem.
– Ebben az esetben nem tartom fel tovább. Ne gyötörje magát,
minden sínen van, és előbb vagy utóbb meg kell hogy érkezzen a
visszaigazolás. De számítson rá, hogy napok vagy akár hetek
kérdése is lehet, az is megtörténhet, hogy egy egész hónapot kell
vár​nia, le​he​tet​len bár​mit is meg​mon​da​ni elő​re – mond​ta és fel​állt.
Fürgébbnek tetszett, mint néhány napja, és látszott, hogy kevesebb
fáj​da​lom gyöt​ri.
– Igazán nem tudom, hogyan köszönjem meg – válaszoltam. -És
most, ha nem haragszik, el kell mennem. Rengeteg munka vár, és alig
van egy szabad percem. Néhány napon belül több társadalmi
ese​mény is lesz, és meg​ren​de​lő​im​nek új ru​há​ra van szük​sé​gük.
– És ön?
– És én mi​cso​da? – kér​dez​tem za​var​tan nem ért​ve a kér​dést.
– Ön is részt fog venni valamelyik eseményen? Serrano Suner
fo​ga​dá​sán pél​dá​ul?
– Én? – mondtam könnyed kacagással, és kifésültem az arcomból a
ha​jam. – Nem, én nem szok​tam ilyes​mi​re jár​ni.
– Mi​ért nem?
Első reakcióm az volt, hogy felnevetek megint, de visszatartottam,
amikor rájöttem, hogy komolyan beszél, őszintén kíváncsi. Már
álltunk, egymás mellett, közel. Láttam zakója világos lenszövetét,
nyakkendőjében a csíkokat, finom szaga volt – márkás szappan,
tiszta férfi illata. Én hónom alá szorítottam a divatlapot, ő pedig a
botjára támasztotta a kezét. Ránéztem, és kinyitottam a szám, hogy
feleljek, volt rá válaszom bőven, hogy megmagyarázzam, miért
maradok távol ezekről a tőlem oly távoli összejövetelekről. Mert
nem hívott senki, mert az nem az én világom, mert semmi közöm
nincs azokhoz az emberekhez… Végül úgy döntöttem, mégsem
mondok semmilyen indokot, csak megvontam a vállam, és annyit
vá​la​szol​tam: – Men​nem kell.
– Várjon – mondta, és lágyan megfogta a karom. – Jöjjön el velem
Ser​ra​no Su​ner fo​ga​dá​sá​ra, le​gyen a kí​sé​rőm az​nap es​té​re.
A meghívás úgy csattant, mint egy ostorcsapás, és teljesen
megsemmisültem. Kifogások után kutattam, hogy visszautasítsam, de
nem to​lult az aj​kam​ra egy sem.
– Éppen most mondta, hogy nem tudja, hogyan köszönje meg, amit
önért teszek. Nos, itt a lehetőség, kísérjen el erre a fogadásra.
Segíthetne eligazodni, hogy ki kicsoda a városban, nagyon jól jönne
a mun​kám​hoz.
– Én… én sem is​me​rek min​den​kit, nem élek itt rég​óta.
– Egyébként is izgalmas estének ígérkezik, még az is lehet, hogy
jól érezzük ma​gun​kat – ra​gasz​ko​dott a ter​vé​hez.
Teljes őrültségnek tűnt, nevetséges képtelenségnek. Mit keresnék
én Franco sógorának a tiszteletére rendezett fogadáson, magas rangú
tisztekkel és a helyi erőkkel körülvéve, tehetős emberek és külföldi
országok képviselői között. Az ajánlat teljesen nevetséges volt,
valóban, de előttem állt egy férfi, és a válaszomat várta. Egy férfi,
aki a világon számomra legfontosabb személy megmentését intézte,
egy ismeretlen külföldi, aki a bizalmamat kérte. Fejemben ide-oda
cikáztak az ellentmondásos gondolatok. Egyik arra buzdított, hogy
utasítsam vissza, és azt ismételgette, hogy ennek a különcködésnek se
füle, se farka. A másik ellenben felidézte a régi közmondást, amit
annyi​szor hal​lot​tam anyám​tól, hogy jó tett he​lyé​be, jót várj.
– Rend​ben – mond​tam, mi​után na​gyot nyel​tem. – El​me​gyek ön​nel.
Jamila alakja újból felbukkant a szálloda halijában erőteljesen
hadonászva, hogy megsürgessen, és megrövidítse a követelődző Frau
Lan​gen​heim​nek a vá​ra​ko​zást.
– Remek. Értesíteni fogom a pontos dátumról és időpontról, amint
meg​ka​pom a meg​hí​vót.
 Megszorítottam a kezét, szaporán kopogva végigsiettem a halion,
és csak akkor fordultam meg, amikor az ajtóhoz értem. Marcus
Logan a terem mélyén állt, botjára támaszkodva nézett utánam. Nem
mozdult el onnan, ahol hagytam, és távoli alakjának körvonalai
feketén rajzolódtak ki a fényben. Hangja azonban határozottan
csen​gett.
– Örülök, hogy elfogadta, hogy elkísérjen. Nyugodt lehet, nem
si​e​tek el​hagy​ni Ma​rok​kót.
 28
Azonnal megrohant a bizonytalanság, ahogy kitettem a lábam az
utcára. Ráeszméltem, hogy elhamarkodottan fogadtam el az újságíró
ajánlatát anélkül, hogy előtte egyeztettem volna róla Rosalindával,
lehet, hogy neki más tervei vannak önjelölt vendégével. Kétségeim
azonban nemsokára szertefoszlottak, mert aznap délután Rosalinda –
csu​pa kap​ko​dás és si​et​ség – ru​ha​pró​bá​ra jött.
– Csak fél órám van – mondta, és fürge ujjakkal már gombolta is
ki selyemblúzát. – Juan Luis vár, még ezer apróságot kell elintéznem
Ser​ra​no Su​ner lá​to​ga​tá​sá​hoz.
Úgy terveztem, hogy tapintatosan közlöm vele a tényeket, jól
megválogatva szavaimat, de aztán mégis inkább kapva kaptam az
al​kal​mon, és a kö​ze​pé​be vág​tam.
– Mar​cus Lo​gan meg​kért, hogy men​jek el vele a fo​ga​dás​ra.
Nem néztem rá, miközben kimondtam, hanem úgy tettem, mint akit
tel​je​sen le​fog​lal, hogy le​ve​gye a ru​hát a pró​ba​ba​bá​ról.
– But that’s won​der​ful, dar​ling!
Nem értettem szavait, de a hanglejtésből arra következtettem, hogy
a hír kel​le​me​sen lep​te meg.
– Örülnél neki, ha elkísérném? – kérdeztem még mindig
el​bi​zony​ta​la​nod​va.
– Hogyne örülnék! Nagyszerű, hogy a közelben leszel, swe​e​tie.
Juan Luis úgyis hivatalos kötelességeivel lesz elfoglalva, remélem,
lesz egy kis időm rá​tok. Mit fogsz fel​ven​ni?
– Még nem tudom, ki kell találnom. Azt hiszem, összeütök valamit
ebből az anyagból – mondtam a falnak támasztott vég nyersselyemre
bök​ve.
– My God, le​nyű​gö​ző le​szel!
– Csak ha túl​élem – mo​rog​tam szám​ban a gom​bos​tűk​kel.
Valóban nehéznek ígérkezett kimászni ebből a szorult helyzetből.
Miután néhány hétig alig volt munka, most hirtelen rám szakadt a sok
gond és kötelesség, azzal fenyegetve, hogy bármikor betemethet.
Annyi megrendelést kellett időre befejeznem, hogy mindennap
hajnalban keltem, kakasszóra, és ritka volt az olyan este, mikor
sikerült éjjel három előtt ágyba kerülnöm. A csengő állandóan szólt,
az ügyfelek egymásnak adták a kilincset egész álló nap. Mégsem
zavart, hogy ennyire elfoglalt vagyok, szinte hálás voltam érte. így
kevesebb alkalmam nyílt azon gondolkodni, mi az ördögöt fogok
csi​nál​ni az alig több mint egy hét múl​va ese​dé​kes fo​ga​dá​son.
Miután szerencsésen vettem a kanyart Rosalindával, a második
em​ber, aki ér​te​sült vá​rat​lan meg​hí​vá​som​ról, óha​tat​la​nul is Fé​lix volt.
– A mindenségit, aranyom, micsoda szerencse! Megesz a sárga
irigy​ség!
– Én lennék a legboldogabb, ha cserélhetnénk – mondtam
őszintén. – A népünnepély egyáltalán nem vonz, tudom, hogy oda
nem illőnek fogom magam érezni, egy olyan férfi társaságában, akit
nem is ismerek, idegen emberek, tisztek és politikusok között, akik
mi​att szü​lő​vá​ro​som ost​rom alatt áll, én pe​dig nem tér​he​tek haza.
– Ne légy butuska, drágám! Részt fogsz venni egy pompás
estélyen, ami Afrika térképének ebből a csücskéből fog bevonulni a
történelembe. Ráadásul egy olyan fickóval mész, aki egyáltalán, de
egy​ál​ta​lán nem néz ki rosszul.
– Hon​nan tu​dod, ha nem is is​me​red?
– Hogyhogy nem? Mit gondolsz, hova vittem ma délután
uzson​náz​ni az én há​zi​sár​ká​nyo​mat?
– A Nem​ze​ti Szál​ló​ba? – kér​dez​tem hi​tet​len​ked​ve.
– Pontosan. Háromszor annyiba került, mint a La Campanában,
mert ez a némber teletömte magát angol teával és aprósüteménnyel,
de meg​ér​te.
– Szó​val lát​tad?
– És be​szél​tem is vele. Még tü​zet is adott.
– Hát, nem vagy egy elveszett ember! – mondtam, és nem tudtam
vissza​foj​ta​ni a mo​so​lyom. – És hogy tet​szett?
– Igazán kívánatos egy falat, főleg, ha majd restaurálják rajta a
sérült felületeket. Dacára, hogy sántít, és hogy a fél arca olyan,
mint​ha him​lő ver​te vol​na ki, ke​gyet​le​nül jó​ké​pű, és kész gentle​man.
– Szerinted, Félix, megbízható? – kérdeztem hangot adva
aggódásomnak. Ugyan Logan azt kérte, bízzak meg benne, de én még
nem voltam meggyőződve róla, hogy megtehetem. Szomszédom
vá​la​szul el​ne​vet​te ma​gát.
– Szerintem nem, de ez téged alig kell, hogy befolyásoljon. Új
barátod csak egy átutazóban lévő újságíró, akivel egy csereüzlet
zajlik, amiben érintett az a nő is, akiért a főbiztos bolondul. Ezért
aztán, mivel sok van a rovásán, és ha nem akar rosszabb állapotban
távozni innen, mint ahogy érkezett, jobban teszi, ha rendesen bánik
ve​led.
Félix nézőpontja segített, hogy másként lássam a dolgokat.
Ramiro és történetünk szörnyű vége bizalmatlanná és gyanakvóvá
tett, de ami Marcus Logannal forgott kockán, az nem személyes
hűség kérdése volt, hanem egyszerű érdekek cseréjén alapuló üzlet.
Ha ön megadja, én is megadom, ellenkező esetben nincs üzlet. Ezek
voltak a feltételek, nem volt rá okom, hogy többet gondoljak róla, és
rögeszmémmé váljon, mennyire megbízható, vagy mennyire nem.
Logan-nak volt leginkább érdeke, hogy jó kapcsolatot ápoljon a
fő​biz​tos​sal, így hát nem le​he​tett rá oka, hogy cser​ben​hagy​jon.
Aznap este Félix elmagyarázta, ki is pontosan Serrano Suner.
Gyakran hallottam róla a rádióban, és olvastam nevét az újságban,
de alig tudtam valamit a két családnév mögött megbújó emberről.
Fé​lix, mint már annyi​szor, a leg​tel​je​sebb be​szá​mo​ló​val szol​gált.
– Gondolom, azt már tudod, kedvesem, hogy Serrano Suner
Franco sógora, Carmen Polo fiatalabbik húgának, Zitának, a férje,
aki jóval fiatalabb, csinosabb, mint a Caudillo felesége, és kevésbé
hordja fenn az orrát, ahogy azt megfigyeltem a fényképeken. Azt#
beszélik, hogy a fickó ragyogó elme, ezerszer intelligensebb, mint a
Generalísimo, ami persze, szemmel láthatóan, a legkevésbé sem
tölti el örömmel Francót. A háború kitörése előtt államügyész volt,
és Za​ra​go​za par​la​men​ti kép​vi​se​lő​je.
– Jobb​ol​da​li.
– Nyilvánvalóan. A felkelés azonban Madridban érte.
Letartóztatták politikai elköteleződése miatt, a madridi Modelo
börtönben tartották fogva, végül elérte, hogy kórházba szállítsák,
merthogy gyomorfekélye van, vagy valami ilyesmi. Az a pletyka
járja, hogy onnan Maranón doktor segítségével, nőnek öltözve
szö​kött meg, pa​ró​ká​ban, ka​lap​ban, nad​rág​szá​rát fel​tűr​ve a ka​bát alatt.
Fan​tasz​ti​ku​san néz​he​tett ki!
Ne​vet​tünk, el​kép​zel​ve a je​le​ne​tet.
– Aztán sikerült kimenekülnie Madridból, Alicantéba ment,
ezúttal argentin tengerésznek álcázva magát, és kiutazott az
or​szág​ból egy tor​pe​dó​na​szá​don.
– És vég​leg el​hagy​ta Spa​nyol​or​szá​got? – kér​dez​tem.
– Nem. Franciaországban szállt partra, és szárazföldi úton
visszatért a nacionalista kézen levő területre, feleségével és
csapatnyi gyerekével; négy vagy öt van neki, azt hiszem. Irúnból
valahogy lejutottak Salamancáig, ott volt eleinte a nacionalista sereg
fő​ha​di​szál​lá​sa.
– Nem le​he​tett ne​héz dol​ga, ha Fran​co ro​ko​na.
Hun​cu​tul vi​gyor​gott.
– Azt te csak hiszed, szívem. Azt beszélik, hogy a Caudillo a
kisujját sem mozdította értük. Ajánlhatott volna sógoráért
fogolycserét, ami teljesen bevett a két fél között, de nem tette. És
amikor a család végre Salamancába ért, akkor a fogadtatás,
látszólag, nem volt különösebben lelkes. Franco és családja a
püspöki palotában lakott, de azt beszélik, hogy a teljes Serrano Polo
pereputtyot egy padlásra zsuppolták be néhány rozoga priccs
társaságában, miközben Franco kislányának hatalmas hálószobája
volt külön fürdővel. A helyzet az, hogy ezen a sok rosszindulatú
pletykán kívül, ami szájról szájra jár, nem tudtam több dolgot
összeszedni Serrano Suner magánéletéről. Sajnálom, drágám. Azt
viszont tudom, hogy Madridban megölték két testvérét, akik nagyon
közel álltak hozzá, és közük nem volt a politikához. Ez hatalmas
megrázkódtatást jelentett a számára, és arra késztette, hogy
tevékenyen vegyen részt az Új Spanyol-ország építésében, ahogy ők
nevezik. Mindenesetre sikerült Franco jobbkezévé válnia. Ezért
hí v j á k só​go​rí​si​mónak, hasonlóan a Generalísimóhoz. Azt is
mondják, hogy jelenlegi hatalma Donã Carmen erős ráhatásának
érdeme, aki már torkig van az ütődött másik sógorával, Nicolás
Francóval, és nagy befolyással bír a férjére. Ezért alighogy Serrano
betette a lábát, Carmen kerek perec kijelentette Francónak:
„Mos​tan​tól kezd​ve, Paco, több Ra​món és ke​ve​sebb Ni​co​lás.”
Olyan jól utánozta Franco feleségének hangját, hogy elnevettük
ma​gunk.
– Ser​ra​no na​gyon okos fic​kó, az a hír jár​ja róla – foly​tat​ta Fé​lix.
– Nagyon dörzsölt, politikailag, intellektuálisan és emberileg
sokkal felkészültebb, mint Franco. Mindehhez rendkívül becsvágyó
és fáradhatatlan. Azt hallottam, hogy egész nap mással se
foglalkozik, minthogy jogi alapot teremtsen, amely törvényesítené a
nacionalista oldalt és rokona legfelsőbb hatalmát. Szóval azon
dolgozik, hogy polgári intézményes keretet adjon egy tisztán katonai
szer​ke​zet​nek. Ér​ted?
– Már ha meg​nye​rik a há​bo​rút – szúr​tam köz​be.
– Ha meg​nye​rik a há​bo​rút, ki tud​ja.
– És Ser​ra​nót sze​re​tik az em​be​rek? Köz​ked​velt?
– Hát, olyan se hideg, se meleg. A plecsnigyűjtők, akarom
mondani, a magas rangú katonatisztek egyáltalán nem szeretik.
Kényelmetlen betolakodónak tartják, más nyelvet beszélnek, nem
értik meg egymást. Ok boldogak lennének egy tiszta
kaszárnyaállamban, de Serrano, aki okosabb, mint ezek, próbálja
beláttatni velük, hogy ez óriási ostobaság lenne, hogy ily módon soha
nem számíthatnának arra, hogy nemzetközi szinten törvényesnek
ismerjék el őket. Még Franco is, akinek elképzelése sincs a
politikáról, bízik benne, ami ezt a kérdést illeti. Ezért aztán, ha
nyögve ugyan, de a többieknek is le kell nyelniük. A mindenkori
falangistákat sem sikerült teljesen meggyőznie. Úgy tűnik, hogy
közeli barátja volt José Antonio Primo de Riverának, mert együtt
ta​nul​tak az egye​te​men, de Ser​ra​no Su​ner a há​bo​rú előt​ti idők​ben soha
nem küzdött a Falange soraiban. Most igen, beadta a derekát, és
pápább a pápánál, de a veterán falangisták, akik már a háború előtt
is azok voltak, törtető karrieristának tartják, opportunistának, aki
csak most fúj ve​lük egy kö​vet.
– Ak​kor ki tá​mo​gat​ja? Csak Fran​co?
– És az ő drága neje, ami nem kismiska. De majd meglátjuk,
med​dig tart a nagy össze​bo​ru​lás.
Félix mentőcsónaknak bizonyult az előkészületek viharos vizein.
Mióta közöltem vele a nagy hírt, színpadias mozdulattal rágta mind a
tíz körmét, savanyú képet vágott, hogy lássam, mennyire irigyel, és
nem volt este, hogy ne jött volna át, és ne gazdagított volna újabb és
újabb érdekes adalékokkal a fogadásról, apró információ-
morzsákkal, amit itt-ott szedett fel soha nem lohadó buzgalmában,
hogy mások után kutakodjon. Esténként nem a nappaliban ültünk,
ahogy régen, mert annyi munkám halmozódott fel, hogy találkozóink
ideiglenesen a műhelyben folytak. Félixet szemmel láthatóan nem
zavarta a költözés, imádta a cérnákat, az anyagokat, a varrás
fortélyait, és mindig volt valami javaslata a modellhez, amin éppen
dolgoztam. Néha jól eltalálta, többnyire azonban csupa ostobaságot
mon​dott.
– Ezt a csodálatos bársonyt, azt mondod, az elnökbíró nejének
varród? Na, az aztán kész manöken! Csinálj egy lyukat a fenekére,
hátha akkor valakinek megakad majd rajta a tekintete. így
elvesztegetni az anyagot egy szörnyű madárijesztőre! – mondta, és
uj​ja​i​val vé​gig​si​mí​tot​ta a pró​ba​ba​bán fe​szü​lő szö​vet​da​ra​bo​kat.
– Ne nyúlj hozzá! – figyelmeztettem határozottan, de a szálöltésre
kon​cent​rál​va, fel sem emel​ve te​kin​te​tem.
– Ne ha​ra​gudj, drá​gám, de ez az anyag úgy ra​gyog…
– Éppen azért, vigyázz, nehogy rajta maradjon az ujjlenyomatod.
Gye​rünk, térj a lé​nyeg​re, Fé​lix! Ma mit tud​tál meg?
Serrano Suner látogatásáról pletykált mindenki Tetuanban. A
boltban, a trafikban, a fodrásznál, az orvosi rendelőben, a
kávézóban és az utcán összeverődő csoportokban, a piaci bódék
előtt, a miséről kijőve – semmi másról nem esett szó. Én azonban
annyira el voltam foglalva, alig engedhettem meg magamnak, hogy
kitegyem a lábam az utcára. De erre ott volt az én drága
szom​szé​dom.
– Ezt nem fogja kihagyni senki se, össze fog gyűlni a tetuani
társaság krémje, hogy randevúzhasson a só​go​rí​si​móval: eljön a
kalifa és díszes kísérete, a nagy vezír, és a makhzen, az udvartartás
tagjaiból álló árnyékkormány. A spanyol vezetés minden hivatalos
méltósága, pléhmellű tisztek, ügyvédek és bírók, a marokkói pártok
és az izraelita közösség képviselői, a teljes követségi testület, a
bank-igazgatók, az előkelő hivatalnokok, befolyásos vállalkozók,
orvosok, minden magas állású spanyol, arab és zsidó, és
természetesen egy-két parvenü, mint te, te kis arcátlan, aki majd
bi​ce​gő tu​dó​sí​tód kar​ján fogsz be​lóg​ni.
Rosalinda ellenben figyelmeztetett, hogy az eseményen az
elegancia és a pompa igen szűkösen lesz mérve: Beigbeder
szándéka az, hogy minden tiszteletet megad a vendégnek, de nem
hagyja feledni, hogy háborús időket élünk. Ezért nem lesz semmi
fényűzés, sem tánc, sem más zene, mint amit a kalifa muzsikusai
húznak. A szigorú visszafogottság dacára ez lesz minden bizonnyal a
legragyogóbb fogadás, amit a Főbiztosi Hivatal az utóbbi időben
szer​ve​zett, ép​pen ezért a Pro​tek​to​rá​tus fő​vá​ro​sa iz​ga​tot​tan ké​szült.
Félix kiokított a protokoll kérdéseiben is. Soha nem tudtam meg,
hol tanulta, hiszen társasági tapasztalatai a nullával voltak
egyenlőek, és baráti köre éppoly szűk volt, mint az enyém. Élete
pillérjeit az Élelmiszerellátó Ügyosztályon végzett napi munka,
anyja és annak nyomora jelentette, a rossz hírű mulatókba tett, ritka,
éjjeli kirándulások és egy-egy véletlen, tangeri utazás emléke a
háború előtti időkből -ez volt minden. A lábát sem tette be
Spanyolországba egész életében. Imádta azonban a mozit, és ismerte
kockáról kockára az összes amerikai filmet, falta a külföldi lapokat,
és gátlástalanul kémkedett ez a javíthatatlan kíváncsi. Ravasz volt,
mint a róka, ezért forrásait kiaknázva a legcsekélyebb
erőfeszítésébe sem került, hogy megszerezze a kiművelésemhez
szükséges eszközöket, és előkelő vendéget faragjon belőlem, akire a
re​mek pe​dig​ré hi​á​nyá​nak ár​nyé​ka sem ve​tül.
Néhány tanácsa feleslegesnek bizonyult, mivel magától értetődő
volt. A gazember Ramiro oldalán töltött időkben megismertem és
megfigyeltem mindenféle rendű és rangú embert. Részt vettünk
ezernyi összejövetelen, mind Madridban, mind Tangerben tucatnyi
szórakozóhelyen és étteremben fordultunk meg. Ennek köszönhetően
elsajátítottam egy halom apró fogást, hogy viselkedésem
fesztelennek tessék a társasági eseményeken. Félix azonban a
leg​alap​ve​tőbb lé​pé​sek​kel kezd​te ok​ta​tá​som.
– Tele szájjal ne beszélj, ne csámcsogj, ne töröld a szád a
ruhaujjadba, ne dugd a villát tövig a szádba, ne hajtsd le a bort egy
szuszra, ne emeld fel a poharad, és közben ne pisszegj a pincérnek,
hogy töltse újra! Mondd, hogy „kérem” és „köszönöm szépen”,
amikor dukál, de csak suttogd, ne ordítsd túl lelkesen! És azt már
tudod, ha bemutatnak valakinek, akkor eressz meg egy „örvendek”-et
erre, egy „örvendek”-et arra, de ne mondj semmi olyat, hogy
„részemről a szerencse”, vagy hasonló közönséges válaszokat. Ha
olyasmiről beszélnek, amiről nem hallottál, vagy amit nem értesz,
akkor ragyogtasd fel a legszebb mosolyod, és maradj csendben, csak
néha-néha bólogass egy kicsit! És ha nem tudod elkerülni, hogy
beszélned kelljen, akkor tartsd szem előtt, hogy a lehető
legkevesebbet füllentsél, nehogy rajtakapjanak egyszer. Az egy
dolog, ha elhintesz egy-két hazugságot előmozdítandó ha​u​te
cou​tu​ri​er szalonodat, de az egy másik, ha bedugod a fejed a farkas
szájába, és olyan dörzsölt és éleslátó emberek előtt adod elő magad,
akik röptében lehalásszák üres koholmányaidat. Ha valami meglep
vagy nagyon tetszik, akkor csak mondd azt, hogy „pompás”,
„lenyűgöző” vagy valami hasonló jelzőt, de soha ne mutasd ki
lelkesedésed hadonászva, ne csapkodd a combod, és ne mondj
olyanokat, hogy „ez kész csoda”, „anyám beszarok”, vagy „leesett az
állam”. Ha egy megjegyzést viccesnek találsz, akkor se röhögj tele
szájjal, hogy a bölcsességfogadig belássanak, és ne görnyedj össze a
hasadat fogva. Csak mosolyogj, rebegtesd a pilláidat, és kerülj
minden megjegyzést. És ne mondd el a véleményed, ha nem kérik, és
ne tégy fel tapintatlan kérdéseket, mint például „És maga kicsoda, jó
em​ber?” vagy „Na ne mond​ja, hogy az a kö​vér a maga fe​le​sé​ge!?”.
– Ezt már mind tudom, drága Félix – mondtam nevetve. –
Egyszerű varrónő vagyok, de nem most jöttem a barlangból.
Mond​jál, kér​lek, va​la​mi​vel ér​de​ke​sebb dol​go​kat!
– Rendben, aranyom, ahogy parancsolod. Csak próbáltam hasznos
lenni, nehogy kimaradjon valami fontos részletecske. Akkor
be​szél​jünk ko​mo​lyan!
És így hosszú estéken át Félix felvázolta nekem a legfontosabb
meghívottak alakját, és én bemagoltam egyenként, hogy mi a nevük,
állásuk és beosztásuk, és sok esetben memorizáltam az arcukat is a
Félix által hozott napilapok, újságok, fényképek és évkönyvek
segítségével. Így megtudtam, hol élnek, mivel foglalkoznak,
mennyire tehetősek, és milyen pozíciót foglalnak el a helyi
hierarchiában. Igazából az egész alig érdekelt, de Marcus Logan arra
számított, hogy majd én fogok neki segíteni a legmeghatározóbb
sze​mé​lyek azo​no​sí​tá​sá​ban, és eh​hez nap​ra​kész​nek kel​lett len​nem.
– Gondolom, hogy kísérőd származására való tekintettel ti
leginkább a külföldiekkel lesztek – mondta. – És feltételezem, hogy
nemcsak a helyiek színe-java lesz ott, hanem jönnek Tangerből is. A
só​go​rí​si​mo turnéja során ugyanis nem szándékozik látogatást tenni
ott, ezért, ha a hegy nem megy Mo​ha​med​hez…
Ez megnyugtatott. Ha elkeveredhetek a többi külföldi
csoportjában, akiket nem láttam, és akiket valószínűleg nem is fogok
látni többet soha életemben, akkor nagyobb biztonságban fogom
érezni magam, mint a helyi polgárok közt, akikkel bármikor
összefuthatok az utcasarkon. Félix leírta, hogy a protokoll milyen
rendet fog követni, hogyan zajlanak majd a köszöntések, miként fog
lefolyni az est, lépésről lépésre. Hallgattam, és igyekeztem
elsajátítani a részleteket, miközben olyan gyorsan varrtam, ahogy
még soha éle​tem​ben.
Míg végre be nem köszöntött a nagy nap. A délelőtt során
elhagyták a műhelyt az utolsó megrendelések Jamila karján, délre
minden munkát átadtunk, és eljött a várva várt nyugalom.
Elképzeltem, hogy a többi meghívott asszony már befejezte az
ebédet, és készül, hogy ledőljön egy kicsit hálószobája
félhomályában, vagy Justo és Miguel haute coiffure fodrász
szalonjában várnak sorukra. Irigyeltem őket. Nekem szinte arra sem
volt időm, hogy bekapjak valamit, és a sziesztát arra kellett
szánnom, hogy megvarrjam saját ruhámat. Háromnegyed háromkor
tudtam nekilátni a munkának. A fogadás nyolckor kezdődik majd,
Marcus Logan üzent, hogy fél nyolcra jön értem. Rengeteg dolgom
volt, és alig öt órám, hogy el​vé​gez​zem.
 29
Az órámra néztem, amikor befejeztem a vasalást. Hat óra húsz
volt. Az estélyi már készen állt, csak az hiányzott, hogy rendbe
szed​jem ma​gam.
Elmerültem a kád vízben, és hagytam, hogy kiürüljön a fejem.
Majd rám tör az idegesség, ahogy közeledik az este, de most
megérdemlek egy kis pihenést, elengedni magam a szappanhabos,
forró vízben. Éreztem, ahogy fáradt testem kilazul, ahogy a varrást
megelégelt, elgémberedett ujjaimból kifut a zsibbadtság, és
nyakcsigolyáimból kiolvad a feszültség. Elbóbiskoltam, a világ
szertefoszlott a fürdőkád porcelánjában. Hónapok óta nem volt ilyen
élvezetes pillanatban részem, de a kellemes érzés csak rövid ideig
tartott. A fürdőszoba ajtaja hirtelen, minden ceremónia nélkül
ki​vá​gó​dott.
– Hát te meg mit csinálsz itt, te lány? – süvöltötte Candelaria
hevesen. – Már fél hét múlt, és te még mindig itt áztatod magad, mint
a lencse?! Erre nincs idő, fiacskám! Mikor gondoltad összeszedni
ma​gad?
Seftes barátném magával hozta, amit ő nélkülözhetetlen
sürgősségi brigádnak nevezett: a komaasszonyát Remediost, aki jól
fésült, és Angelitát, az egyik panzióbeli szomszédasszonyt, aki értett
a manikűrözéshez. Csak pár perce küldtem át Jamilát a La Lunetába
néhány hajtűért, de ott összefutott Candelariával, aki megtudta tőle,
hogy jobban lefoglaltak ügyfeleim ruhái, mint az enyém, és alig
ma​radt egy kis időm, hogy ki​smin​kel​jem ma​gam.
– Na, kapkodd magad, kisanyám, pattanj ki abból a dézsából, mert
sok a dol​gunk, és idő​vel vaj​mi cse​hül ál​lunk, an​gya​lom!
Hagytam magam, lehetetlen lett volna felvenni a harcot ezzel a
forgószéllel. És persze a lelkem mélyén hálás voltam a segítségéért.
Alig volt hátra háromnegyed óra az újságíró érkeztéig, és én még
mindig úgy néztem ki – hogy a seftes Candelaria szavával éljek mint
egy kócos partvis. Magukkal ragadtak, ahogy magamra tekertem a
tö​rül​kö​zőt.
A szomszéd Angelita a kezemmel törődött, bekente olajjal,
ledörzsölte a bőrkeményedéseket, és lereszelte a körmöm.
Remedios komaasszony közben a hajamnak állt neki. Mivel tudtam,
hogy nem lesz időm, már reggel megmostam, és csak egy rendes
frizurára volt szükségem. Candelaria hol egyiknek, hol másiknak
segédkezett, kezükbe adta a csipeszt, az ollót, a hajcsavarókat és
vattapamacsokat, közben be nem állt a szája, és beszámolt róla,
milyen friss pletykák keringenek Tetuanban Serrano Suner
személyéről. Két napja érkezett, és Beigbeder vezetése mellett
bejárt minden helyet, látogatást tett Észak-Afrika minden
jelentősebb személyiségénél, Alcazarquivirtől Xauenig, majd Dar
Riffienben, a kalifától a nagy vezérig mindenkinél. Én nem
találkoztam Rosalindával az előző hét óta, de a hírek szájról szájra
jár​tak.
– Azt beszélik, hogy tegnap Ketamában arab lakomát rendeztek a
fenyvesben, szőnyeget terítettek a fűre. Azt is hallottam, hogy a
só​go​rí​si​monak majd’ torkán akadt a falat, mikor látta, hogy
mindenki kézzel eszik. Azt se tudta, hogy lapátolja be a kuszkuszt, a
fele a föld​re esett, mire a szá​já​hoz ért…
– .. .a főbiztos meg piszkos jól érezte magát, eljátszotta a
nagylelkű vendéglátót, és egyik szivart a másik után szívta –
foly​tat​ta egy hang az aj​tó​ból. Fé​lix volt az, ki más.
– Te meg mit keresel itt ilyenkor? – kérdeztem meglepetten. A
délutáni séta anyjával szent volt, és még inkább aznap, mikor az
egész város az utcákat rótta. Hüvelykujjával néhányszor a szája felé
bökött élethűen szemléltetve, hogy Donã Elvira otthon volt idő előtt,
kel​lő​en le​itat​va.
– Ha már ma este elhagysz egy jöttment firkászért, akkor legalább
az előkészületekből ne maradjak ki. Tudok valamiben segíteni,
höl​gye​im?
– Nem maga az, aki istenien fest? – kérdezte Candelaria hirtelen.
Mindketten tudták, ki kicsoda, de soha nem beszéltek még
egy​más​sal.
– Mint maga Mu​ril​lo.
– Hát akkor lássuk, mit tud! Fesse ki ennek a virágszálnak a
szemét! – mondta egy sminkkészletet nyújtva neki, amit nem tudom,
hon​nan sze​rez​he​tett.
Félix soha életében nem festett ki senkit sem, de nem riadt meg a
feladattól. Épp ellenkezőleg, a seftes Candelaria parancsa ajándék
volt neki, és miután áttanulmányozta a Vanity Fair egy-két fényképét
ins​pi​rá​ció vé​gett, ne​ki​lá​tott az ar​com​nak, mint​ha fes​tő​vá​szon len​ne.
Negyed nyolckor még mindig törülközőbe tekerve ültem, két
karom előrenyújtva, Candelaria és a szomszédasszony pedig
erőteljesen fújták a lakkot a körmömön, hogy megszáradjon. Hét óra
húsz perckor Félix befejezésül hüvelykujjával végigsimította a
szemöldököm. Huszonötkor Remedios a frizurámba illesztette az
utolsó hajtűt, és alig néhány perc múlva Jamila, mint egy bolond
rohant be az erkélyről, és már messziről kiabálta, hogy kísérőm
ép​pen fel​tűnt az ut​ca​sar​kon.
– Most már csak néhány apróság hibádzik – jelentette ki ekkor
üz​let​tár​sam.
– Minden tökéletes, Candelaria, nincs több időm – mondtam,
mi​köz​ben fél​mez​te​le​nül a ru​hám után in​dul​tam.
– Szó sem le​het róla! – dö​rög​te a há​tam mö​gül.
– Nem állhatok meg, Candelaria, de tényleg… – erősködtem
ide​ge​sen.
– Hallgass és idenézz, azt mondtam! – parancsolta, és megragadta
a karom a folyosó közepén. Átnyújtott egy gyűrött papírba göngyölt,
la​pos cso​ma​got.
Kapkodva nyitottam ki, tudtam, hogy nem állhatok ellen, mert
úgy​is ve​szí​te​nék.
– Uramisten, Candelaria! Nem hiszem el! – kiáltottam fel
kezemben a pár selyemharisnyával. – Honnan szedte, mindenki azt
mond​ja, hogy hó​na​pok óta egy da​rab​hoz se le​het hoz​zá​jut​ni!
– Kuss, mondtam már, és most ezt nyisd ki! – mondta, féket rakva
nyel​vem​re, és át​adott egy má​sik cso​ma​got.
A durva csomagolópapír alatt szépséges tárgyat találtam ragyogó
kagy​ló​héj​ból, ara​nyo​zott szél​lel.
– Púderdoboz – magyarázta büszkén. – Hogy mindig jól be legyen
púderezve az orrod, nehogy már kevesebbnek tűnjél, mint azok a
puc​cos höl​gyi​kék, akik​kel ma egy tál​ból cse​resz​nyé​zel.
– Gyönyörű! – suttogtam, és végigsimítottam a fedelén. Aztán
felkattintottam, belül préselt púder, apró tükör és egy fehér pamacs
feküdt. – Köszönöm, Candelaria, köszönöm szépen! Igazán nem
kel​lett vol​na, már így is annyi min​dent tett ér​tem!
Nem tudtam tovább beszélni, két okból sem. Először is a sírás
határán álltam, másodszor is, mert ebben a pillanatban csöngettek. A
csengetésre összerezzentem, most nem volt idő holmi
ér​zé​keny​ke​dés​re.
– Félix, hozd ide a kombiném az ágyról, Candelaria, segíts a
harisnyát felhúzni, nehogy a nagy rohanásban felfusson a szem.
Remedios, maga hozza ide a cipőmet, Angelita, húzza el a függönyt a
fo​lyo​són! Gye​rünk mind a mű​hely​be, meg ne hall​jon min​ket!
A nyersselyemből végül egy széles galléros, derékban szűk,
harangszoknyás, kétrészes estélyit varrtam. Mivel nem volt semmi
ékszerem, kiegészítőként egy dohányszín szövetvirágot viseltem a
vállamon, mely illett szédületesen magas sarkú cipőmhöz, amit
azonos anyaggal húzott be az arab negyed egyik cipésze.
Remediosnak sikerült a hajamat elegáns, laza kontyba fognia, ami
bájosan keretezte a rögtönzött sminkmester művét.
Tapasztalatlansága ellenére a végeredmény nagyszerű lett:
szememet vidámsággal töltötte meg, és fényt varázsolt fáradt
ar​com​ra.
Mindannyian segítettek felöltözni, rám adták a cipőt,
megigazították a frizurám és a rúzst. Arra sem volt időm, hogy
megnézzem magam a tükörben, amint éreztem, hogy kész vagyok,
kiléptem a folyosóra, és végigsiettem lábujjhegyen egyensúlyozva.
Az ajtó elé érve lassítottam, és higgadtságot tettetve léptem be a
nappaliba. Marcus Logan háttal állt, az utcát bámulta az egyik
er​ké​lyen át. A pad​ló​csem​pén kop​pa​nó lép​te​i​met hall​va meg​for​dult.
Kilenc nap telt el utolsó találkozásunk óta, és ezalatt szépen
lemorzsolódtak arcáról a sérülések maradékai, amivel érkezett. Bal
kezét a sötét öltöny zsebébe süllyesztve várt rám, már nem volt
felkötve a karja. Arcán alig maradt nyoma a nemrég még vérző
sebeknek, bőre beszívta a marokkói napot, barnára sült arcát
kiemelte az ing makulátlan fehérsége. Egyenesen állt, látszólag nem
esett nehezére, válla szilárd, háta kihúzva. Elmosolyodott, ahogy
meg​lá​tott, ez​út​tal nem ke​rült erő​fe​szí​té​sé​be, hogy a szá​ját el​húz​za.
– A só​go​rí​si​mo nem akar majd visszamenni Burgosba, ha ma este
meg​lát​ja ma​gát – mond​ta kö​szö​nés he​lyett.
Vissza akartam vágni valami hasonló szellemességgel, de elvonta
a fi​gyel​mem a há​tam mö​gött egy hang.
– Ez aztán a cukorfalat, drágám! – jelentette ki Félix rekedten
sut​tog​va a be​já​ra​ti ajtó ta​ka​rá​sá​ban.
Vissza​foj​tot​tam a ne​ve​té​sem.
– Me​he​tünk? – kér​dez​tem egy​sze​rű​en.
Neki sem volt alkalma válaszolni, mert éppen hogy levegőt vett,
ami​kor egy ter​me​tes alak gá​zolt be a szo​bá​ba.
– Csak egy percre, don Marcos! – dörögte seftes barátnőm a
magasba emelve a kezét, mintha szólásra jelentkezne. – Csak egy
apró jó ta​ná​csot aka​rok adni, mi​előtt el​men​nek, ha meg​en​ge​di.
Lo​gan za​vart pil​lan​tást ve​tett rám.
 – Egy ba​rát​nőm – szúr​tam köz​be ma​gya​rá​zat​ként.
– Ak​kor hall​ga​tom.
Candelaria odalépett hozzá, és miközben beszélt, úgy tett, mintha
egy lát​ha​tat​lan szöszt csip​pen​te​ne le az új​ság​író za​kó​já​nak mel​lé​ről.
– Aztán jól nézze meg, hogy mit csinál, maga kis firkász, mert
ennek a kislánynak rettentő sok munkájába van ez! Eszébe ne jusson
elcsavarni a fejét azzal, hogy teszi neki a szépet, mint egy vastag
bukszájú külföldi, aztán meg majd jól megríkatja itt nekem, mert ha
rá fájna a foga, vagy akárcsak megfordulna ilyesmi abban a szép kis
fejében, csak a haja szála görbüljön meg ennek a lánynak, és a buzi
unokaöcsém meg én egyet pislant, és már el is intéztük magát, és
aztán nézhet, ha egyik este belefut egy vadászkésbe az óváros utcáin,
és a pofázmánya jobbik oldala olyan csupasz lesz, mint a malac
bőre, az​tán vi​sel​he​ti a nyo​mát mind​örök​re, vi​lá​gos ez így, lel​kem?
Az újságíró képtelen volt válaszolni, szerencsére tökéletes,
spanyol nyelvtudása ellenére alig értett valamit üzlettársam
fe​nye​ge​tő sza​va​i​ból.
– Mit mon​dott? – for​dult fe​lém se​be​sült ar​cá​val.
– Sem​mi lé​nye​ge​set. In​dul​junk, mert késő lesz!
Alig tud​tam lep​lez​ni büsz​ke​sé​gem, mi​köz​ben ki​fe​lé in​dul​tunk. Nem
megjelenésem váltotta ki, és nem is az oldalamon lépkedő, jóképű
férfi, sem a ma este ránk váró nagy horderejű esemény, hanem
hát​ra​ha​gyott ba​rá​ta​im fel​tét​len sze​re​te​te.
Az utcákat piros-sárga zászlók díszítették, virágfüzérek és
plakátok köszöntötték az előkelő vendéget, és dicsőítették illusztris
sógora, Franco alakját. Százával nyüzsögtek az arab és spanyol
bámészkodók, látszólag céltalanul. A nemzeti színekben pompázó
erkélyek zsúfolásig megteltek, ahogy a tetőteraszok is.
Fiatalemberek másztak fel a legvalószínűtlenebb helyekre –
villanypóznákra, rácsokra, lámpaoszlopokra –, hogy jó helyük
legyen, és onnan bámulhassák az eseményeket. Lányok andalogtak
karonfogva, frissen rúzsozott ajkakkal. Kölykök rohangáltak
csapatosan, cikkcakkban vágva át minden irányba. Jól fésült,
spanyol kisfiúk kölnitől illatozva feszítettek apró nyakkendőikben, a
kislányok pedig selyemszalagos copfjukat illegették. A mezítlábas,
arab lur​kók dzsel​la​bát és tar​busht vi​sel​tek.
Ahogy az Espana tér felé haladtunk, egyre sűrűbbé és hangosabbá
vált a tömeg. Meleg volt, és a napfény még vakított. Hallani lehetett,
hogy a rezesbanda hangolni kezd. Lépcsőzetes lelátót emeltek fából,
ahol már az utolsó milliméter szabad hely is betelt. Marcus
Logannak többször fel kellett mutatnia a meghívóját, hogy utat
nyissanak nekünk a biztonsági kordonok, amelyek visszatartották a
sokaságot az utaktól, ahol a méltóságok fognak végigvonulni. Alig
váltottunk egy-két szót útközben, a zsivaj és az állandó szlalomozás,
hogy kikerüljük az akadályokat, lehetetlenné tette a beszélgetést.
Néha erősebben kellett a karjába kapaszkodnom, hogy a csődület el
ne szakítson minket egymástól, máskor neki kellett a vállamnál
megragadnia, nehogy elnyeljen a mohó forgatag. Időbe került, de
végre megérkeztünk. A gyomorszájam görcsbe rándult, ahogy
átléptünk a Főbiztosi Hivatal rácsos kapuján – inkább bele se
gon​dol​tam, mi kö​vet​ke​zik.
Számos arab katona vigyázta a bejáratot, tekintélyt parancsolón
feszítettek ünnepi egyenruhájukban, hatalmas turbánban és szélfútta
köpenyükben. Végigmentünk a zászlókkal fellobogózott kerten, egy
szárnysegéd a meghívottak széles csoportjához irányított bennünket,
akik az ünnepélyes aktus kezdetére vártak az ez alkalomra emelt,
fehér sátortetők alatt. Árnyékában tányérsapkák álldogáltak,
kesztyűk és gyöngysorok, nyakkendők, legyezők, kék ingeken
feszülő, fehér mellények, melyekre a Falange jelvénye volt hímezve,
és egy sereg ruhamodell, amelynek minden öltése az én kezem
munkája volt. Diszkrét mozdulatokkal intettem néhány ügyfelemnek,
és úgy tettem, mint aki nem veszi észre a minden irányból érkező,
alig leplezett pillantásokat és a sugdolózást – ki ez a nő?, ki ez a
férfi?, olvastam a szájakról. Felismertem több arcot is, sokakat csak
a fényképekről, amiket az elmúlt napokban Félix mutatott, másokhoz
viszont személyes kapcsolat fűzött. Például Vázquez
rendőrkapitányhoz, aki mesterien palástolta döbbenetét, hogy ilyen
kö​rül​mé​nyek kö​zött ta​lál​ko​zik ve​lem.
– Nahát, micsoda kellemes meglepetés! – mondta, és otthagyta
be​szél​ge​tő​tár​sa​it, hogy hoz​zánk csat​la​koz​zon.
– Jó estét, don Claudio! – iparkodtam természetes hangot megütni,
de nem tu​dom, si​ke​rült-e. – Örü​lök, hogy lá​tom.
– Biz​tos? – kér​dez​te némi iró​ni​á​val.
Nem tudtam válaszolni, mert legnagyobb meglepetésemre, rögtön
kí​sé​rőm​höz for​dult.
– Jó estét, Logan úr. Látom, igen jól hozzászokott a helyi
klí​má​hoz.
– A rendőrkapitány behívatott az irodájába, amint Tetuanba értem
– világosított fel az újságíró, miközben kezet szorítottak. –
Be​ván​dor​lás​ügyi for​ma​sá​gok mi​att.
– Pillanatnyilag nem találok benne semmi gyanúsat, de értesítsen,
ha valami furcsát fedez fel benne – fordult felém a rendőrkapitány
tréfálkozva. – Maga pedig, Logan, vigyázzon Quiroga kisasszonyra,
mert sza​ka​dat​lan mun​ká​val töl​tött, ke​mény év van mö​göt​te.
Elhagytuk a rendőrkapitányt, és továbbsétáltunk. Az újságíró
végig oldott volt, és figyelmes, én pedig azon voltam, hogy ne vegye
észre, hála neki, úgy érzem magam, mint a partra vetett hal. Ő sem
ismert szinte senkit sem, de ez szemmel láthatóan egy cseppet sem
zavarta, öntudatos volt, és – valószínűleg szakmájából adódóan -
irigylésre méltóan biztos fellépésű. Felidéztem Félix leckéit, és
lopva megmutattam, ki kicsoda a meghívottak közül: az a sötét úr
José Ignacio Toledano, egy gazdag zsidó, a Hassan bankcsoport
igazgatója; az a toliakkal ékeskedő, elegáns hölgy szipkával a
szájában Guisa hercegné, Larachéban élő, francia arisztokrata; a
testes férfi, akinek épp most töltenek, Mariano Bertuchi, a festő.
Minden az előzetes protokoll szerint alakult. Újabb vendégek
érkeztek, aztán a spanyol polgári és őket követve a katonai
méltóságok, végül a marokkóiak egzotikus öltözetben. A park
hűvösében hallottuk az utcáról beáramló zsivajt, a kiáltásokat,
éljenzést és tapsot. Már itt van, már itt van, hangzott fel egyszer,
kétszer, számtalanszor. De az ünnepelt még váratott magára, mert
először néhány percet a tömegnek szentelt, és hagyta, hogy
bálványozzák, mint egy torreádort vagy amerikai mozisztárt, akik
annyi​ra le​nyű​göz​ték szom​szé​do​mat.
Végül megjelent a Caudillo remegve várt sógora: „Fel, Spanyol-
ország!”. Fekete, háromrészes öltönyt viselt, komoly volt, és öntelt,
rendkívül sovány és rettenetesen jóképű, szinte teljesen ősz haját
hátrafésülve viselte ez a – ahogy a Falange himnusza is mondja -
szenvtelen arcú, ravasz macskaszemű és harminchét événél
va​la​mi​vel idő​sebb​nek tűnő fér​fi.
Egy lehettem abból a kisebbségből, ami a legcsekélyebb
kíváncsiságot sem érezte, hogy közelről láthassa vagy
megszoríthassa a kezét, mégis csak feléje tudtam nézni. Valójában
azonban nem Serrano érdekelt, hanem valaki, akit még nem
ismertem személyesen: Juan Luis Beigbeder. Ügyfelem és barátnőm
szeretője magas férfi volt, nem túlzottan sovány, olyan ötven körüli.
Ünnepi egyenruhát viselt a derekára illesztett, széles díszövvel,
tányérsapkát és olyan könnyű sétapálcát, mint egy lovaglóostor.
Vékony, kiugró orra volt, alatta sötét bajusz fénylett, felette kerek
keretes szemüveg, két tökéletes kör, mely mögött intelligens
pillantású tekintet bújt meg, felfogva mindent, ami körötte történt.
Különös embernek találtam, meglehet kissé különcnek is. Ruházata
dacára egyáltalán nem volt katonás kiállása, távolról sem, inkább
valami kissé színpadias volt egész lényében, ami mégsem hatott
színlelésnek. Mozgása egyszerre volt kifinomult és kiforrott,
nevetése nyílt, szava gyors, hangja kellemesen csengő. Megállás
nélkül jött-ment, szívélyesen köszöntött mindenkit, ezt megölelte,
annak meglapogatta a hátát, és hosszan szorongatta a kezük,
mosolygott, beszélgetett ezzel is, azzal is, most az arabokkal, aztán a
keresztényekkel, majd a zsidókkal, aztán kezdte elölről. Lehet, hogy
szabadidejében előbújt belőle a romantikus értelmiségi, aki
Rosalinda szerint megvolt benne, de most az egyetlen, amit
megcsillogtatott a nagyérdemű előtt, az végtelen tehetsége volt a
kap​cso​la​tá​po​lás​ra.
Úgy tűnt, láthatatlan pórázon tartja Serrano Sünért, néha
megengedte, hogy eltávolodjon egy kicsit, némi mozgásszabadságot
engedélyezett, hogy saját szakállára köszöngessen és társalogjon, és
hízelegtessen magának. De egy perc múlva rövidebbre fogta a
pórázt, és közelebb húzta magához, magyarázott neki valamit,
bemutatta valakinek, átkarolta a vállát, súgott valamit a fülébe,
el​ne​vet​te ma​gát, és hagy​ta, hogy el​tá​vo​lod​jon megint.
Rosalinda után kutattam a tekintetemmel, de nem láttam. Se az ő
sze​re​tett Juan Lu​i​sa ol​da​lán, se tá​vo​labb.
– Látta valamerre Fox asszonyt? – kérdeztem Logant, mikor
befejezte a rövid csevelyt angolul egy tangeri ismerőssel, akit be is
mutatott nekem, de mind a nevét, mind a beosztását azonnal
el​fe​lej​tet​tem.
– Nem, nem láttam – válaszolta röviden, tekintetét pedig a
Serrano Suner körül kialakuló csoport vonta magára. – Tudja, kik
azok? -bö​kött fe​lé​jük az ál​lá​val alig lát​ha​tó​an.
– Né​me​tek – fe​lel​tem.
Ott volt a nagyigényű Frau Langenheim az általam varrt,
ibolyaszín santungruhájában feszítve; Frau Heinz, első ügyfelem,
fekete-fehér harlekinre emlékeztető öltözetet viselt; és Bernhardt
felesége, aki argentin akcentussal beszélt, és ez alkalommal nem
debütált új ruhában. És még néhány nő, akiket nem ismertem.
Mindannyian férjük társaságában jöttek, és mindenki a
só​go​rí​si​móval nyájaskodott, miközben ő szüntelen osztotta
mosolyát a németek sűrű csoportjában. Ez alkalommal viszont
Beigbeder nem szakította félbe a csevegést, és hagyta, hogy Serrano
hossza​san él​vez​ze ki a hely​ze​tet.
 30
Lassan bealkonyodott, és felkapcsolták a fényeket, mint egy
utcabálon. A hangulat továbbra is élénk maradt, de nem kirívóan
vidám, lágy zene szólt, Rosalinda pedig nem került elő. A németek
csoportja páncélként zárta körül a díszvendéget, de eljött a perc,
amikor a hölgyek leszakadtak, és csak az öt külföldi maradt a
spanyol méltósággal. Szemmel láthatóan elmélyedtek a
beszélgetésben, és kézről kézre adtak valamit összedugott fejjel,
egymásnak mutogatva és megjegyzéseket téve róla. Észrevettem,
hogy kí​sé​rőm lop​va fo​lya​ma​to​san őket fi​gye​li.
– Úgy lá​tom, ér​dek​lik a né​me​tek.
– Odáig vagyok értük – felelte gúnyosan. – De kezem-lábam
meg​köt​ve.
Válaszul csak kérdőn felvontam a szemöldököm, nem értettem, mit
akart mondani. Nem szolgált magyarázattal, hanem más témára
te​rel​te a be​szél​ge​tést, ami​nek lát​szó​lag sem​mi köze nem volt hoz​zá.
– Nagyon nagy szemtelenség lenne részemről, ha megkérném egy
kis szí​ves​ség​re?
Könnyedén tette fel a kérdést, mint mikor néhány perce
megkérdezte, hogy szeretnék-e egy cigarettát vagy egy kérek-e
gyü​mölcs-kely​het.
– Az attól függ – válaszoltam fesztelenséget színlelve, amit
egyáltalán nem éreztem. Ugyan az este elég oldottan zajlott, én még
mindig nem éreztem jól magam, és képtelen voltam élvezni ezt a
számomra oly idegen fogadást. Az is hozzájárult, hogy aggasztott
Rosalinda távolléte, nagyon különösnek találtam, hogy egy percre
sem jelent meg egész este. Már csak az hiányzott, hogy az újságíró
valami kínos szívességet kérjen tőlem, elég volt, hogy
be​le​egyez​tem, el​jö​vök vele az össze​jö​ve​tel​re.
– Nagyon egyszerű dologról van szó – kezdte. – Kíváncsi vagyok,
mit mutogatnak a németek Serranónak, mit bámulnak olyan
fi​gyel​me​sen?
– Sze​mé​lyes vagy szak​mai kí​ván​csi​ság?
– Mindkettő. De én nem mehetek közelebb, tudja, az angolok nem
iga​zán kí​vá​na​tos sze​mé​lyek er​re​fe​lé.
– Azt akarja kérni, hogy menjek közelebb leselkedni? – kérdeztem
hi​tet​len​ked​ve.
– Csak ne le​gyen na​gyon fel​tű​nő, ha le​het.
Majd​nem el​ne​vet​tem ma​gam.
– Nem mond​ja ko​mo​lyan?!
– Dehogynem. Ez a munkám lényege, információ után kutatok, és
esz​kö​zök után, hogy meg​sze​rez​zem.
– És most, mivel maga nem tudja megszerezni, azt kívánja, hogy az
esz​köz le​gyek én.
– Nem akarok visszaélni a jóindulatával, ígérem. Csak egy
egyszerű ajánlatról van szó, nem kell elfogadnia. Csak
gon​dol​kod​jon el raj​ta.
Szótlanul figyeltem. Őszintének, megbízhatónak tűnt, de, ahogy azt
Félix is sejtette, valószínűleg nem volt az. Végül is minden üzlet
kér​dé​se.
– Rend​ben, meg​te​szem.
Próbált valamit mondani, talán meg akarta előre köszönni, de én
nem hagy​tam.
– De aka​rok va​la​mit cse​ré​be – tet​tem hoz​zá.
– Mit? – kérdezte hökkenten. Nem várta, hogy a szívességnek ára
van.
– Nyo​moz​za ki, hol van Fox asszony!
– Ho​gyan?
– Azt maga tud​ja, ezért új​ság​író, vagy nem?
Választ sem várva azonnal hátat fordítottam, és elsétáltam, azon
törve a fejem, hogy az ördögbe közelítsem meg a németek csoportját
anél​kül, hogy túl fel​tű​nő len​ne.
 A megoldást a púderdoboz jelentette, amit Candelaria néhány
perccel indulás előtt ajándékozott nekem. Kivettem a táskámból, és
kinyitottam. Miközben sétáltam, úgy tettem mintha arcom egy pontját
vizsgálgatnám benne, vajon fel kell-e keresnem a mosdót, vagy nem.
Csakhogy, mivel a tükröt bámultam, elvétettem az irányt, és ahelyett
hogy szabad területen haladtam volna tovább, micsoda pech,
ne​ki​fu​tot​tam a né​met konzul há​tá​nak!
Az ütközésre a kis csoportban azonnal félbeszakadt a társalgás,
pú​der​do​bo​zom pe​dig a föld​re hul​lott.
– Rettenetesen sajnálom, nem tudja, mennyire, annyira szórakozott
vagyok néha…! – mondtam, és hangom úgy csengett, mintha zavarba
jöt​tem vol​na.
A jelenlévők közül négyen hajoltak előre, hogy felvegyék, de
egyikük megelőzte a többit. A legsoványabb mind közül, hátrafésült,
szin​te tel​je​sen ősz haj​jal. Az egyet​len spa​nyol. A macs​ka​sze​mű.
– Azt hi​szem, el​tö​rött a tü​kör – mond​ta, ahogy ki​egye​ne​se​dett.
– Néz​ze!
Néztem. De mielőtt tekintetemet a repedt tükörre szegeztem volna,
megpróbáltam gyorsan azonosítani, amit a púderdoboz mellett
vé​kony uj​jai kö​zött tar​tott.
– Igen, ez úgy néz ki, eltörött – hebegtem finoman végighúzva
mutatóujjam a meghasadt felületen, amit a férfi még kezében tartott.
Fes​tett kör​möm száz​szo​ro​sán ve​rő​dött ben​ne vissza.
Vállunk szinte összeért, fejünk összehajolva, mindketten az apró
tárgyra meredtünk. Alig néhány centiméterről láttam világos
arcbőrét, finom vonásait, ősz halántékát, sötétebb szemöldökét,
vé​kony baj​szát.
– Vigyázzon, nehogy megvágja magát – mondta mélyen csengő
han​gon.
Még húztam az időt egy kicsit, megállapítottam, hogy a préselt
púder épen maradt, és a pamacs is a helyén van. Közben pedig
megint arra pillantottam, amit a kezében tartott, amit egy pár perce
kézről kézre adtak egymás között. Fényképek voltak. Néhány
fényképről volt szó. Csak az elsőt láttam, számomra ismeretlen
em​be​re​ket áb​rá​zolt, név​te​len ar​cok és ala​kok sűrű so​rát.
– Igen, azt hi​szem, jobb, ha be​csu​kom – mond​tam vé​gül.
– Ak​kor tes​sék!
A fe​dél han​gos kat​tin​tás​sal zá​rult le.
– Igazán kár, olyan szép dobozka volt! Majdnem olyan szép, mint a
tu​laj​do​no​sa – tet​te hoz​zá.
A bókot kacér pillantással jutalmaztam, és legragyogóbb
mo​so​lyom​mal.
– Iga​zán sem​mi​ség, ne ag​gód​jon, iga​zán ne.
– Örülök, hogy a szolgálatára lehettem, kisasszony – mondta kezet
nyújt​va. Szin​te súly​ta​lan​nak tűnt.
– Én is örvendek, Serrano úr – mondtam rebegtetve a pilláim. -
Még egyszer elnézést, hogy félbeszakítottam önöket. Jó éjszakát,
uraim! – tettem hozzá végigfuttatva tekintetem a csoporton.
Mindannyian horogkeresztes jelvényt viseltek a hajtóka
gomb​lyu​ká​ban.
– Jó éj​sza​kát! – is​mé​tel​ték a né​me​tek kó​rus​ban.
Más irányt vettem, és tőlem telhető legbájosabban ringattam
magam közben. Amikor úgy éreztem, hogy már látótávolságon kívül
vagyok, egy pohár bort ragadtam magamhoz az egyik pincér
tál​cá​já​ról, egy haj​tás​ra ki​it​tam, és üre​sen a ró​zsa​bo​kor​ba ha​jí​tot​tam.
Magamban elátkoztam Marcus Logant, hogy rávett erre az ostoba
kalandra, és magamat is, hogy ráálltam. Sokkal közelebb kerültem
Serrano Sunerhez, mint bárki a meghívottak közül, arcom
gyakorlatilag az arcához ért, ujjunk hegye össze-össze simult, és a
hangja olyan bensőségesen szólt a fülembe, hogy az már szinte
bizalmaskodásnak számított. Kiszolgáltattam magam neki, mint egy
szédült liba, aki boldog, ha egy percre az illusztris vendég
figyelmének tárgya lehet, holott valójában egyáltalán nem állt
szándékomban megismerni. És mindez a semmiért, csak hogy
meggyőződjek róla, hogy amit a társaság feltűnő érdeklődéssel
nézegetett, egy maroknyi fénykép volt, amelyen egyetlen embert sem
sikerült azonosítanom. Dohogva bolyongtam a kertben, amíg a
Főbiztosi Hivatal főbejáratához nem értem. Találnom kellett egy
mosdót, hogy elmenjek vécére, megmossam a kezem, és
visszavonuljak mindentől, ha csak egy percre is, és lenyugodjak,
mielőtt újra látom az újságírót. Követtem az egyik szolgától kapott
útbaigazítást, végigsiettem a jelvényekkel és egyenruhás tisztek
képeivel díszített előcsarnokon, befordultam jobbra egy széles
folyosóra. Harmadik ajtó balra, azt mondták. Mielőtt azonban
megtaláltam volna, kiabálás figyelmeztetett úti célom állapotáról,
néhány pillanat múlva saját szememmel győződhettem meg róla, mi
történt. A padlón hatalmas tócsa terjengett, a víz valahonnan
belülről bugyogott fel megállíthatatlanul, valószínűleg az egyik
tartály repedt meg. Két hölgy reklamált felháborodottan tönkretett
cipellőik miatt, és három katona csúszott-mászott a padlón
rongyokkal és törülközőkkel felszerelve, azon iparkodva, hogy
felszedjék a vizet, ami szakadatlan ömlött, és már kezdte elönteni a
folyosó kockáit is. Megtorpantam a jelenetet látva, közben újabb
erősítés érkezett ölnyi rongyot cipelve; ha jól láttam, még lepedőket
is hoztak. A vendéghölgyek sértetten és felháborodva távoztak, és
va​la​ki fel​aján​lot​ta, hogy el​ve​zet a má​sik mos​dó​hoz.
Követtem a katonát végig a folyosón épp az ellenkező irányba,
mint ahonnan jöttem. Megint átkeltünk az előcsarnokon, és egy
másik, ezúttal csendes és alig megvilágított folyosóra fordultunk.
Ide-oda fordultunk, először balra, aztán jobbra és megint balra.
Va​la​hogy így.
– Szeretné hölgyem, hogy megvárjam? – kérdezte, mikor
meg​ér​kez​tünk.
 – Nem szük​sé​ges. Meg​ta​lá​lom az utat egye​dül is, kö​szö​nöm.
Ez utóbbiban nem voltam annyira biztos, de a gondolat, hogy egy
őr várakozik rám, rettenetesen kínosnak tetszett, így hát elküldtem,
elvégeztem a dolgom, végigsimítottam a ruhám, megigazítottam a
frizurám, és már készen is álltam visszaindulni. De nem volt hozzá
kedvem, és nem éreztem magamban elég erőt sem, hogy újra
szembenézzek a valósággal. Úgy döntöttem hát, megajándékozom
magam néhány perccel, egy-két magányos pillanattal. Kinyitottam az
ablakot, és beömlött a jázminillatú, afrikai éjszaka. Leültem az
ablakpárkányra, a pálmafák árnyékát figyeltem, és messziről
megütötték fülem az előkertben folyó beszélgetés hangjai. Nem
csináltam semmit, csak élveztem a nyugalmat, és hagytam, hogy
köddé váljon a szorongásom. Azonban agyam egyik távoli
szegletében egy idő múlva hallottam, hogy kopogtatnak. Kop-kop-
kop, ideje visszamenni! Sóhajtottam, felálltam, és becsuktam az
ablakot. Vissza kell térni a világba. Elkeveredni a vendégek közt,
akikhez oly kevés közöm van, visszamenni ahhoz a külföldihez, aki
belerángatott ebbe a képtelen fogadásba, és a lehető legkülönösebb
szívességet kérte. Még egy pillantást vetettem alakomra a tükörben,
az​tán le​kap​csol​tam a vil​lanyt, és ki​lép​tem.
Elindultam a sötét folyosón, bekanyarodtam egyszer, még egyszer,
azt hittem, jó irányba haladok. Hirtelen azonban egy kétszárnyas
ajtóba ütköztem – nem rémlett, hogy láttam volna idejövet.
Kinyitottam, mögötte sötét, üres terem tátongott. Biztosan
eltévesztettem az utat, ezért irányt változtattam. Ez itt az új folyosó,
most pedig balra, így emlékeztem. De megint elrontottam, és egy
kevésbé díszes épületrészbe kerültem, ahol se csiszolt faplaketten
nyugvó jelvények, se tábornokokat ábrázoló olajfestmények nem
lógtak a falakon, lehet, hogy a cselédszárny felé tartottam. Csak
nyugalom, mondogattam magamnak igen csekély meggyőződéssel.
Hirtelen újraéledt bennem az az éjszaka, amikor haikba burkolózva,
a testemre kötött pisztolyokkal bolyongtam elveszetten az arab
óváros sikátorain. Elhessegettem, és figyelmemet a jelenre
összpontosítottam, majd megint irányt változtattam. És váratlanul
újra a kiindulópontnál találtam magam, a mosdó előtt. Téves
riasztás, már nem voltam elveszve. Felidéztem a percet, amikor
ideértem a katona kíséretében, és tudtam, hol vagyok. Minden
világos, a probléma megoldva, gondoltam, miközben a kijárat felé
igyekeztem. Valóban, ezúttal minden ismerősnek tetszett. Egy
üvegszekrény régi fegyverekkel, bekeretezett fényképek, falakon lógó
zászlók. Mindent láttam néhány perccel ezelőtt, mindent könnyen
felismertem. A hangokat is, melyek a sarkon túlról érkeztek, ahova
éppen bekanyarodni készültem – ugyanazok voltak, melyek a kertben
szól​tak hoz​zám a pú​der​do​boz ka​ba​ré​ba illő je​le​ne​té​ben.
– Itt kényelmesebben leszünk, Serrano barátom, nyugodtabban
tudunk beszélgetni. Általában ebben a teremben fogad minket
Be​ig​be​der ez​re​des – mond​ta va​la​ki erős né​met ak​cen​tus​sal.
– Re​mek – fe​lel​te a má​sik.
Mozdulatlanná dermedtem, levegőt sem mertem venni. Serrano
Suner és legalább egy német vendég közeledett tőlem alig néhány
méterre a folyosón, amely merőlegesen torkollott abba, amelyiken én
haladtam kifelé. Ha befordulunk, akkor éppen össze fogunk futni.
Remegni kezdett a lábam, ahogy belegondoltam. Igazából nem volt
rejtegetnivalóm, semmi okom nem volt rá, hogy tartsak a
találkozástól. Annyi történt csupán, hogy semmi erőm nem maradt
megint pózolni, előadni a kacér naivát, és szánalmas
magyarázatokba bonyolódni törött vécétartályokról és víztócsákról,
hogy igazoljam, miért kószálok magányosan a Főbiztosi Hivatal
folyosóin az éjszaka kellős közepén. Egy kurta másodpercig
mérlegeltem a választási lehetőségeket. Már nem volt időm
visszamenni, és mindenféleképpen el akartam kerülni, hogy
szembetalálkozzam velük, éppen ezért se előre, se vissza nem volt
szabad az út. És mivel ilyetén álltak a dolgok, az egyetlen
megoldásnak az oldalra való elmozdulás kínálkozott egy ajtó
alak​já​ban. Nem ha​boz​tam, ha​nem ki​nyi​tot​tam, és be​búj​tam.
A helyiségre sötétség borult, de az ablakokon át beáramlottak az
éjjeli fények. A hátamat az ajtónak vetettem, és vártam, hogy
Serrano és társa elhaladjanak előtte, és eltűnjenek, hogy végre
kiléphessek, és folytathassam az utam. Az ünnepi fényben úszó park,
a beszélgetések moraja és Marcus Logan rendíthetetlen higgadtsága
hirtelen olyan kívánatos helynek tűnt, mint maga a paradicsom,
melyet – az volt a benyomásom – pillanatnyilag nélkülöznöm kell.
Mélyeket lélegeztem, mintha minden kifújással egy darabka
szorongást akartam volna kitépni a lelkemből. Tekintetemet
körbejárattam a menedékemen, a félhomályban kivettem néhány
széket, fotelt és egy üvegezett szekrény alakját a fal mellett. Akadt
még több bútor is, de nem volt alkalmam azonosítani őket, mert
ebben a pillanatban más ügy foglalta le a figyelmem. Nagyon
közelről, az ajtón túlról a következő hallatszott: – Meg is érkeztünk –
kö​zöl​te a né​met hang, és a ki​lincs kat​tant egyet.
Gyors ugrással a terem egyik végében termettem, az ajtószárny
pe​dig las​san ki​tá​rult.
– Hol a kapcsoló? – hallottam, miközben lebuktam egy kanapé
mögé. Abban a pillanatban, hogy kigyúlt a fény, én elterültem a
pad​lón.
– Nos, itt va​gyunk. Fog​lal​jon he​lyet, ba​rá​tom!
Hason feküdtem, arcom bal felét a hideg kőlapra fektetve,
visszatartottam a lélegzetem, szemem tágra nyitva a rémülettől. Nem
mertem se levegőt venni, se nyelni, se pislogni. Feküdtem, mint egy
márványszobor, mint egy kivégzett, akinek még nem adták meg a
ke​gye​lem​lö​vést.
A német házigazdaként viselkedett, és csak egyvalakihez intézte a
szavait. Ezt onnan tudtam, hogy csak két hangot hallottam, és a
kanapé alatt, rögtönzött rejtekemből a bútorlábak között csak két pár
ci​pőt lát​tam.
– A fő​biz​tos tud​ja, hogy itt va​gyunk? – kér​dez​te Ser​ra​no.
– Nagyon el van foglalva a vendégekkel, majd később beszélünk
vele, ha úgy kí​ván​ja – ken​te el a vá​laszt a né​met.
Hallottam, hogy leülnek, elhelyezkednek a testek, recsegnek a
rugók. A spanyol egy fotelben foglalt helyet, láttam élére vasalt,
sötét nadrágszárának végét, fekete zokniját a két vézna boka körül,
melyek szinte eltűntek a lelkiismeretesen kisuvickolt félcipőben. A
német vele szemben foglalt helyet, a rejtekhelyemül szolgáló kanapé
jobb végében. Lába vastagabb volt, cipője kevésbé jó minőségű. Ha
ki​nyúj​tot​tam vol​na a ke​zem, ak​kor meg is tud​tam vol​na csik​lan​doz​ni.
Hosszan beszélgettek, nem tudtam pontosan megállapítani,
menynyi ideig, de ahhoz elég volt, hogy a nyakam őrülten sajogjon,
iszonyatosan viszkessen mindenem, és csak nagy erőfeszítések árán
bírjam legyőzni a vágyat, hogy felordítsak, elbőgjem magam, és
kirohanjak. Az öngyújtó csattanása hallatszott, és a szoba megtelt
dohányfüsttel. A padló magasságából láttam, hogy Serrano
számtalanszor teszi keresztbe, majd megint egymás mellé a lábát, a
német viszont alig moccan. Próbáltam legyőzni a rettegésem,
kevésbé kényelmetlen pózt felvenni, és könyörögni az éghez, hogy
egyet​len por​ci​kám se kö​ve​tel​jen va​la​mi vá​rat​lan moz​du​la​tot.
Látóterem minimális volt, mozgásterem pedig nulla. Csak ahhoz
fértem hozzá, ami a légcsatornán át érkezett, és fülembe mászott:
csak az jutott el hozzám, amiről társalogtak. Ezért a beszélgetés
fonalára összpontosítottam, mivel semmi érdekes információt nem
tudtam összeszedni a púderdobozos incidenskor, gondoltam, talán ez
érdekelheti az újságírót. Legalább így valami leköt, és
megelőzhetem, hogy annyira megzavarodjak, hogy végül elveszítsem
a va​ló​ság​ér​zé​kem.
Hallottam, hogy létesítményekről és híradós egységekről, hadi-és
léghajókról beszélnek, aranyról, német márkáról, pesetáról,
bankszámlákról. Aláírások, határidők, ellátás, nyomon követés,
hatalmi ellensúly, vállalatok neve, kikötők és lojalitás hangzott még
el. Megtudtam, hogy a német Johannes Bernhardt, és hogy Serrano
Suner Franco mögé bújik, hogy nagyobb nyomást gyakoroljon, vagy
hogy beleegyezzen bizonyos feltételekbe. És ugyan hiányzott
számomra néhány adat, hogy megértsem a helyzet mélyét,
megsejtettem, hogy a két férfinak közös érdeke, hogy sikerüljön
dű​lő​re jut​ni​uk a vita tár​gyá​ról.
És sikerült is. Végül megállapodtak, felálltak, és kézszorítással
pecsételték meg az egyezséget, amit én csak hallottam, de nem
láthattam. Azt viszont láttam, hogy a lábak a kijárat felé haladnak, a
német előreengedi a díszvendéget, mint jó házigazda. Mielőtt
ki​lép​tek vol​na, Bern​hardt még egy kér​dést sze​ge​zett neki.
– Fog erről tárgyalni Beigbeder ezredessel, vagy jobban szeretné,
ha én be​szél​nék vele?
Serrano nem felelt azonnal, hanem hallottam, hogy rágyújt. A
so​ka​dik ci​ga​ret​tá​ra.
– Gondolja, hogy ez feltétlenül szükséges? – mondta kifújva a
füs​töt.
– A létesítmények a spanyol Protektorátus területén lesznek
el​he​lyez​ve, úgy vé​lem, hogy va​la​mennyi​re tud​nia kell róla.
– Akkor hagyja csak rám! A Caudillo majd közvetlenül
tájékoztatja őt. Az egyezség feltételeiről pedig jobb lenne, ha nem
hagyna kiszivárogni semmilyen részletet. Maradjon köztünk! –
mond​ta, és le​kap​csol​ta a vil​lanyt.
Vártam néhány percet, amíg számításaim szerint már elég messze
voltak. Akkor óvatosan felkeltem. A teremben csak a sűrű
dohányszag emlékeztetett jelenlétükre, és a csikkekkel teli hamutartó
körvonala. Mégsem voltam képes elengedni magam. Megigazítottam
a szoknyám, a blézerem, és óvatosan, lábujjhegyen tipegve
közeledtem az ajtó felé. Lassan közelítettem a kezem a kilincs felé,
mintha attól tartanék, hogy megráz, és féltem kilépni a folyosóra.
Még nem fogtam meg a kilincset, de az ujjhegyemmel már majdnem
megérintettem, mikor éreztem, hogy valaki kívülről megmozdítja.
Gépies mozdulattal hátraléptem, és minden erőmmel a falhoz
lapultam. Az ajtó kivágódott szinte az arcomba csapódva, és a
villany felgyulladt egy pillanattal később. Nem láttam, hogy ki jött
be, de hal​lot​tam, hogy az orra alatt mo​rog​va át​ko​zó​dik.
– Hol a pi​csá​ban hagy​hat​ta ez a hü​lye a ci​ga​ret​ta​tár​cá​ját?
Ugyan nem láttam, de feltételeztem, hogy egy egyszerű közlegény
az, aki kedvetlenül teljesíti a parancsot, hogy menjen vissza a
Serrano vagy Bernhardt által itt felejtett dologért, nem tudtam, hogy
melyikükre vonatkozott a hízelgő jelző. Néhány másodperc múlva
újra sötétség és csend borult a teremre, de nem sikerült
összeszednem a bátorságom, hogy kilépjek a folyosóra. Életemben
má​sod​szor me​ne​kül​tem az ab​la​kon ki​ugor​va.
Visszatértem a kertbe, és legnagyobb meglepetésemre Marcus
Logant élénk társalgásban találtam Beigbederrel. Megtorpantam,
hogy visszavonuljak, de már késő volt, Logan meglátott, és
odahívott, hogy csatlakozzam. Hozzájuk léptem, de közben azon
voltam, hogy ne vegyék észre idegességem, azok után, ami történt,
már csak egy ben​ső​sé​ges be​szél​ge​tés hi​ány​zott a fő​biz​tos​sal.
– Szóval ön Rosalinda szépséges divatszabó barátnője! – mondta
Beigbeder, és mosolyogva fogadott. – Egyik kezében szivart tartott, a
másikkal barátságosan átölelte a vállam. – Nagyon örülök, hogy
végre megismerhetem. Igazán kár, hogy Rosalinda rosszul érzi
ma​gát, és nem tud ve​lünk tar​ta​ni.
– Mi tör​tént vele?
Ke​zé​ben a ha​van​ná​val for​gó gyom​rot raj​zolt a le​ve​gő​be.
– Bélbajok. Előjön, ha sokat idegeskedik, és ezen a héten annyira
elfoglaltak voltunk a vendégekkel, hogy szegénykének alig volt egy
perc nyugta. – Intett, hogy Marcus és én hajoljunk közelebb a
fejünkkel, és cinkosan lehalkította a hangját: – Istennek hála, a sógor
hol​nap el​megy, nem bír​nék ki még egy na​pot…
Az őszinte vallomást hatalmas kacagással pecsételte meg, és mi is
úgy tet​tünk, mint​ha na​gyon ne​vet​nénk.
– Na, ked​ve​se​im, men​nem kell – mond​ta az órá​já​ra pil​lant​va.
– Nagyon élvezem a társaságukat, de hív a kötelesség, most
következnek a himnuszok, beszédek és a felhajtás, a legunalmasabb
rész, kétség sem fér hozzá. Sira, látogassa meg Rosalindát, amint
teheti, örülni fog magának. És maga is ugorjon be, Logan, jót fog
tenni neki egy honfitárs társasága. Hátha egyik este együtt
vacsorázhatunk négyesben, ha egy kicsit lenyugodnak itt a dolgok.
God save the king! – tette még hozzá búcsúzóul, színpadias
gesztussal magasba emelve a kezét. Aztán egy szó nélkül sarkon
fordult és elment. Néhány másodpercig némán néztünk utána, nem
találtunk rá megfelelő szót, ami leírná ezt a különös embert, akivel
ed​dig be​szél​get​tünk.
– Már egy órája keresem, hol bujkált? – kérdezte végül az
új​ság​író, még min​dig a fő​biz​tos há​tá​ra sze​gez​ve a te​kin​te​tét.
– Azon dol​goz​tam, amit maga kért.
– Ez azt jelenti, hogy látta mi az, amit kézről kézre adnak a
kör​ben?
– Sem​mi fon​tos. Csa​lá​di fény​ké​pek.
– De kár, hát ez pech.
Nem néz​tünk egy​más​ra, mind​ket​ten Be​ig​be​der után bá​mul​tunk.
– Viszont megtudtam néhány dolgot, ami esetleg érdekelheti -
je​len​tet​tem ki.
– Pél​dá​ul?
– Egyez​sé​gek. Cse​re​üz​let. Meg​ál​la​po​dá​sok.
– Mi​ről?
– Antennák – magyaráztam. – Nagy antennák. Három. Száz méter
magas, consol rendszerű, Electro-Sonner márka. A németek akarják
felhúzni, hogy a szoroson átmenő vízi és légi forgalmat fogják, és
ezzel kiegyensúlyozzák az angolok befolyását Gibraltárban. Arról
tárgyalnak, hogy a tamudai romok mellett építik fel, néhány
kilométerre innen. Amennyiben Franco nyíltan engedélyt ad erre, a
nacionalista sereg jelentős hitelre számíthat a német kormánytól. A
HISMA vállalaton keresztül intéznék az egész ügyet, amelynek fő
tőkéstársa Johannes Bernhardt, ő az, akivel Serrano megegyezett.
Beigbedert megpróbálják kihagyni az egészből, és titokban tartani
előt​te az ügyet.
– My go​od​ness! – mo​rog​ta anya​nyel​vén. – Ho​gyan de​rí​tet​te ki?
Még mindig nem néztünk egymásra, mintha még mindig a főbiztos
hátát figyeltük volna, aki ide-oda köszöngetve sétált a dísztribün
felé, ami​re va​la​ki ép​pen egy mik​ro​font he​lye​zett el.
– Úgy, hogy véletlenül éppen abban a szobában tartózkodtam, ahol
a meg​ál​la​po​dás szü​le​tett.
– A maga orra előtt egyez​tek meg? – kér​dez​te hi​tet​len​ked​ve.
– Ugyan már! Nem láttak. Ez egy elég hosszú történet, majd
más​kor el​me​sé​lem.
– Rend​ben. És mit hal​lott még? Volt szó dá​tu​mok​ról?
A mikrofon recsegni kezdett kellemetlenül sípoló hangon. Próba,
pró​ba, is​mé​tel​te egy hang.
– Az alkatrészek már útra készen állnak a hamburgi kikötőben.
Amint megérkezik a Caudillo aláírása, partra teszik Ceutában, és
el​kez​dik össze​rak​ni.
A távolból szemléltük, ahogy az ezredes fürgén felpattan a
dobogóra, és ékesszólóan int Serranónak, hogy tartson vele.
Továbbra is mosolygott, és magabiztosan köszöntötte az
egy​be​gyűl​te​ket. Né​hány kér​dést sze​gez​tem Lo​gan​nak.
– Gondolja, hogy Beigbedernek meg kellene tudnia, hogy félre
akarják tolni? Gondolja, hogy be kellene számolnom róla
Ro​sa​lin​dá​nak?
Elgondolkodott, mielőtt felelt volna, tekintete a két férfin
nyu​go​dott, aki​ket most lel​kes taps​vi​har​ral kö​szön​tött a kö​zön​ség.
– Azt hiszem, igen, Beigbedernek tudnia kell róla. De azt is
gondolom, hogy jobb lenne, ha ez az információ nem önön és Fox
asszonyon keresztül érkezne, akit ez kényes helyzetbe sodorhat.
Bízza rám, én majd megtalálom a módját, hogy a tudomására
hozzam. Ön ne mondjon semmit a barátnőjének, majd én találok rá
al​kal​mat.
Né​hány pil​la​nat​ra el​né​mult, mint​ha még a hal​lot​ta​kat emész​te​né.
– Tudja, Sira – kezdte végül felém fordulva –, nem tudom, hogy
csinálta, de kivételes információ birtokába jutott, nem gondoltam
volna, hogy egy ilyen fogadáson ennyire érdekes dolgokat lehet
fel​szed​ni. Nem tu​dom, ho​gyan há​lál​hat​nám meg…
– Na​gyon egy​sze​rű​en – vág​tam a sza​vá​ba.
– Ho​gyan?
Ebben a pillanatban a kalifa zenekara rágyújtott a Falange
himnuszára – Szemben a nappal –, és soktucatnyi kar lendült a
magasba, mintha rugóra járna. Lábujjhegyre álltam, és szájammal a
fü​lé​hez ha​jol​tam.
– Vi​gyen el in​nen!
Nem szólt egy szót sem, csak odanyújtotta a kezét. Én
megragadtam, és a kert hátsó része felé siklottunk. Amint sejtettük,
hogy már sen​ki sem lát, sza​lad​ni kezd​tünk az ár​nyak közt.
 31
A világ másnap reggel más ritmusban indult. Hetek óta először
nem keltem hajnalban, nem hajtottam le egy bögre kávét, nem
telepedtem le azonnal a műhelyben sürgős teendőim közé. Az előző
napok megfeszített munkatempója után a reggelt most hosszú
fürdővel kezdtem, amit ezúttal nem szakított meg senki, mint előző
nap, este. Az​tán tet​tem egy sé​tát, és el​men​tem Ro​sa​lin​dá​hoz.
Beigbeder szavaiból azt vettem ki, hogy könnyű, múlandó rosszul-
létről van szó, rosszkor jött gyengélkedésről. Ezért arra számítottam,
hogy barátnőmet olyannak találom majd, mint mindig, és izgatottan
várja, hogy beszámoljak az est minden mozzanatáról, kibeszéljük a
meg​hí​vott höl​gyek ru​há​it, ki volt a leg​ele​gán​sabb, ki a leg​ke​vés​bé.
Egy szobalány vezetett a szobájába, Rosalinda még ágyban volt,
nagy párnák közt, a spaletták behajtva, állott dohány- és
gyógyszerszag terjengett. A ház tágas volt, és szép, az arab
építészeti elemek angol bútorzattal ötvöződtek, és mindenhol
egzotikus káosz uralkodott, a szőnyegen és a kanapé mélytűzéses
kárpitján tokjukat vesztett bakelitlemezek hevertek, air mail
feliratos borítékok, fo​u​lard selyemkendők szétszórva,
Staf​fords​hire-por​ce​lán​csé​szék, ben​nük a már ki​hűlt tea.
Az​nap reg​gel azon​ban Ro​sa​lin​dá​ból sem​mi gla​mour nem áradt.
– Hogy vagy? – Azon voltam, hogy hangom ne csengjen túl
aggodalmasan. Pedig volt okom aggódni, ahogy megláttam, milyen
állapotban van. Sápadt volt, szeme karikás, haja piszkos, mint egy
holt tetem nyúlt el gyűrött fekhelyén, melyről a földre lógott a
le​pe​dő.
– Rettenetesen – mondta harapósan. – Rosszul vagyok, de ülj ide
közel – mondta, és megpaskolta maga mellett az ágyat. – Nem
fer​tő​ző.
– Juan Luis azt mondta az este, hogy emésztési problémáid vannak
– mondtam engedelmeskedve. De előtte még félresöpörtem néhány
gyűrött zsebkendőt, egy félig szívott cigarettákkal teli hamutartót, egy
cso​mag va​jas keksz ma​ra​dé​kát és egy ha​lom mor​zsát.
– That’s right, de nem ez a legrosszabb. Juan Luis nem tud
mindent. Ma este megmondom neki, nem akartam zavarni Serrano
lá​to​ga​tá​sá​nak utol​só nap​ján.
– Mi a leg​rosszabb?
– Ez – morogta dühösen, és mintha karmai lennének, felmarkolt
egy táviratnak kinéző lapot. – Ez betegített meg, nem a látogatás
elő​ké​szü​le​tei. Ez a leg​rosszabb.
Ér​tet​le​nül me​red​tem rá, mire össze​fog​lal​ta a tar​tal​mát.
– Teg​nap jött. Pe​ter itt van hat hét múl​va.
– Ki az a Peter? – Nem emlékeztem senkire a barátai közül ezzel a
név​vel.
Úgy nézett rám, mintha a világ legképtelenebb kérdését tettem
vol​na fel neki.
– Hát ki len​ne, Sira, az is​ten sze​rel​mé​re?! Pe​ter a fér​jem.
A tervek szerint Peter Fox a P&O hajótársaság egyik járatán
érkezik majd Tangerbe, hogy feleségével és fiával töltsön egy
hosszabb időszakot, miután öt évig hírüket is alig hallotta. Még
mindig Kalkuttában élt, de úgy határozott, hogy rövidebb látogatást
tesz nyugaton, Rosalinda szerint talán azzal a céllal, hogy
tapogatózzon, milyen lehetőségek vannak, ha végleg ott akarná
hagyni a birodalmi Indiát, mely egyre jobban forrongott a
bennszülött függetlenségi mozgalmaktól. És mi lehetett volna
előnyösebb egy lehetséges költözés esélyeinek mérlegelésére, ha
nem az ürügy, hogy egye​sí​ti a csa​lá​dot fe​le​sé​ge új vi​lá​gá​ban.
– És itt fog lak​ni ná​lad? – kér​dez​tem, mert nem hit​tem a fü​lem​nek.
Rágyújtott, és miközben idegesen fújta ki a füstöt, határozottan
bó​lin​tott.
– Of​cour​se he will. A fér​jem, min​den joga meg​van hoz​zá.
– De azt hit​tem, hogy kü​lön​vál​ta​tok…
 – Gya​kor​lat​ban igen. Jo​gi​lag, nem.
– Soha nem gon​dol​tál rá, hogy el​válj?
Ha​tal​ma​sat szí​vott a ci​ga​ret​tá​ból.
– Mil​lió egy​szer, de ő nem egye​zett bele.
Elmesélte hányatott kapcsolatuk viszontagságait, és megismertem
egy másik, sokkal sérülékenyebb, sokkal törékenyebb Rosalindát.
Egy jóval valószerűbb asszonyt, akihez közel állnak a gyarló emberi
lé​nyek na​gyon is evi​lá​gi gond​jai.
– Tizenhat évesen mentem férjhez, ő akkor harmincnégy volt. Én öt
éven át egy angliai leány intézetben tanultam. Indiát még gyerekként
hagytam el, és fiatal, szinte eladósorban levő lányként tértem vissza,
aki a világ minden kincséért sem hagyta volna ki a gyarmati
társasági élet egyetlen összejövetelét sem, aminek se szeri, se száma
nem volt Kalkuttában. Az elsőn bemutatták nekem Pétért, aki apám
barátja volt. A legvonzóbbnak találtam az összes férfi közül, akivel
életemben találkoztam, ob​vi​ously, alig ismertem néhányat,
jószerivel egyet sem. Mulatságos volt, mindig kalandra kész, amire
álmodban sem gondoltál volna, és vidámságot varázsolt minden
partira. És mindehhez érett volt, sokat látott, egy angol arisztokrata
család sarja, aki három generáció óta élt Indiában. Őrülten
beleszerettem, vagy legalábbis azt hittem. Öt hónap múlva
egybekeltünk. Csodálatos házba költöztünk, volt istálló,
teniszpályák és csak a cselédségnek tizennégy szoba. Azt képzeld el,
hogy még négy kis egyenruhába öltöztetett, indiai lurkót is tartottunk
labdaszedőnek, ha egyszer kedvünk szottyanna meccset játszani.
Nagyon mozgalmas életünk volt, én imádtam táncolni, lovagolni, és
ugyanolyan ügyesen bántam a puskával, mint a golfütővel. És
mindehhez megszületett Johnny. Idilli világot teremtettünk egy
szintén pazar világon belül, de nem tartott sokáig észrevennem, hogy
mi​lyen tö​ré​keny ala​po​kon nyug​szik.
Megállt a monológban, tekintete a semmibe veszett, elmélázott
néhány pillanatra. Aztán elnyomta a cigarettáját a hamutartóban, és
foly​tat​ta.
– Egy pár hónappal a szülés után érezni kezdtem, hogy valami
nincs rendben a gyomrommal. Kivizsgáltak, és először azt mondták,
hogy nem kell aggódni, hogy ez a rossz érzés csak természetes
egészségügyi problémáknak tudható be, aminek ezen a számunkra
idegen éghajlaton ki van téve minden nem idevalósi. Én azonban
egyre rosszabbul lettem. A fájdalom erősödött, és mindennap
felment a lázam. Végül megoperáltak, de nem találtak semmi
rendellenességet, és állapotom sem javult. Négy hónap múlva,
mivel szemmel láthatóan rohamosan romlott az egészségem, újra
szigorú kivizsgálásoknak vetettek alá, és végre nevet tudtak adni a
betegségemnek: a szarvasmarha-tuberkulózis egyik legagresszívebb
formája volt, egy fertőzött tehén tejétől kaphattam el, amit Johnny
születése után vettünk, hogy a friss tej segítsen a lábadozásban. Az
állat már korábban megbetegedett, és aztán el is pusztult, de az
állatorvos nem talált semmi rendellenességet, amikor megvizsgálta,
ahogy az orvosok sem láttak rajtam semmit, mert a szarvasmarha-
gümőkórt rettenetesen nehéz felismerni. De ez is azzal jár, hogy
gümők alakulnak ki, apró csomók, daganatok a bélben, amik
össze​nyom​ják.
– És?
– És kró​ni​kus be​teg lesz be​lő​led.
– És?
– És minden reggel, mikor kinyitod a szemed, hálát adsz az égnek,
hogy élet​ben ha​gyott még egy nap​ra.
Pró​bál​tam újabb kér​dés mögé rej​te​ni meg​ren​dü​lé​sem.
– És ho​gyan fo​gad​ta a fér​jed?
– Oh, wonderfully! – válaszolta szarkasztikusan. – Az orvosok,
akiket felkerestünk, azt javasolták, hogy menjek vissza Angliába, azt
remélték, ugyan csak korlátozott optimizmussal, hogy talán egy
angol kórházban tudnak tenni valamit értem. És Peter nem lehetett
vol​na lel​ke​sebb.
– Nyil​ván a te ja​va​dat akar​ta…
Ke​se​rű ne​ve​tés aka​dá​lyoz​ta meg, hogy be​fe​jez​zem a mon​da​tot.
– Peter, dar​ling, soha senkinek a javát nem akarja, csak a
sajátját. A lehető legjobb megoldás volt, ha jó messzire küldhet, de
nem az egészségem, hanem saját kényelme miatt. Már nem
érdekeltem, Sira. Nem voltam már olyan mulatságos, nem
számítottam drága trófeának, amit megsétáltathat a klubokban, a
partikon és a vadászatokon. A fiatal, szépséges és szórakoztató
feleség hibás árunak bizonyult, amitől mielőbb meg kellett
sza​ba​dul​ni. Ezért, ahogy láb​ra áll​tam, ha​jó​je​gyet vál​tott Johnny​nak és
nekem Angliába. Arra sem méltatott, hogy elkísérjen. Azzal az
ürüggyel, hogy az minden vágya, felesége a legjobb orvosi
ellátásban részesüljön, hajóra tette súlyosan beteg nejét, aki még a
húszat sem töltötte be, és a fiát, aki járni sem tudott. Mintha csupán
két csomag lettünk volna. Bye-bye, a soha viszont nem látásra,
ked​ve​se​im!
Két kö​vér könny​csepp gu​rult le az ar​cán, a kéz​fe​jé​vel le​tö​röl​te.
– Eldobott minket magától, Sira. Eltaszított. Angliába küldött csak
és ki​zá​ró​lag azért, hogy meg​sza​ba​dul​jon tő​lem!
Szomorú csend borult ránk, amíg össze nem szedte magát, és
foly​tat​ta.
– Az út során Johnny magas láztól szenvedett, és görcsei voltak,
kiderült, hogy a malária heves válfaja tört ki rajta, utána két hónapot
volt kórházban, mire rendbe jött. Közben a családom fogadott be
minket. Szüleim is sokáig éltek Indiában, de előző évben költöztek
haza. Eleinte volt egy-két elég nyugodt hónapom, a klímaváltozás
látszólag jót tett. De aztán rosszabbul lettem, annyira, hogy az orvosi
vizsgálatok azt mutatták ki, a vastagbelem majdnem teljesen
összeszorult. Kizárták az operációt, és azt mondták, hogy csak a
teljes pihenés eredményezhet valamelyes javulást. Azt feltételezték,
hogy így az engem megtámadó organizmusok nem terjedhetnek szét a
tes​tem töb​bi ré​szé​ben. Tu​dod, mi​ből állt a pi​he​nés első sza​ka​sza?
Nem tud​tam, de nem is tud​tam el​kép​zel​ni.
– Hat hónapig egy deszkára kötözve feküdtem, szíjak bénítottak
meg a vállam és a combom magasságában. Hat egész hónap, éjjel és
nap​pal.
– És job​ban let​tél?
– Just a bit. Egy kicsit jobban. Akkor az orvosaim azt találták ki,
hogy elküldenek Leysinbe, Svájcba, egy gümőkórosoknak fenntartott
szanatóriumba. Mint Hans Castrop, Thomas Mann könyvében, A
va​rázs​hegyben.
Gyanítottam, hogy egy regényről lehet szó, ezért mielőtt még
megkérdezhette volna, hogy olvastam-e, megelőztem, hogy folytassa
a tör​té​ne​tet.
– És eköz​ben Pe​ter mit csi​nált?
– Fizette a kórházi számlákat, és szokásává vált, hogy havi
harminc fontot küld az ellátásunkra. Semmi többet. Egyáltalán
semmi többet. Se egy levél, se egy távirat, se egy ismerősökön
keresztül küldött üzenet, és természetesen a leghalványabb szándék
se, hogy meglátogasson minket. Semmi, Sira, semmi. Soha nem
hal​lot​tam róla töb​bet sze​mé​lye​sen. Egé​szen teg​na​pig.
– És köz​ben mi tör​tént Johnny​val? Na​gyon ke​mény le​he​tett neki.
– Végig velem volt a szanatóriumban. A szüleim ragaszkodtak
hozzá, hogy velük maradjon, de én nem mentem bele. Felfogadtam
egy német pesztonkát, hogy szórakoztassa, és elvigye sétálni, de
mindennap az én szobámban evett és aludt. Kissé szomorkás
tapasztalat volt egy ilyen pici gyereknek, de a világért sem akartam,
hogy el legyen szakítva tőlem. Az apját, így vagy úgy, de elvesztette,
túl ke​gyet​len lett vol​na az any​ja tá​vol​lé​té​vel is bün​tet​ni.
– És hasz​nált a ke​ze​lés?
 Egy pil​la​nat​ra fel​de​rült az arca, hogy fel​ka​ca​gott.
– Azt tanácsolták, hogy nyolc évet maradjak, de csak nyolc
hónapot bírtam. Aztán kértem a zárójelentést saját felelősségre. Azt
mondták, meg vagyok őrülve, hogy ez a betegség meg fog ölni,
millió papírt alá kellett írnom, hogy felmentem a szanatóriumot a
felelősségviselés alól. Anyám felajánlotta, hogy elém jön Párizsba,
és onnan együtt utazunk haza. És akkor a visszaúton két döntést
hoztam. Az első, hogy nem beszélek többet a betegségemről. így is
történt, és az utóbbi években csak ti, Juan Luis és te hallottatok róla.
Azt mondtam magamban, a gümőkór lehet, hogy el tudja pusztítani a
testem, de a lelkem soha, ezért azt választottam, hogy kitörlöm a
fe​jem​ből a gon​do​la​tot, hogy be​teg va​gyok.
– És a má​so​dik?
– Új életet kezdek, mintha száz százalékig egészséges lennék. Új
életet Anglián kívül, a családomtól, barátoktól és ismerősöktől
távol, akik engem önkéntelenül is Peterrel kapcsoltak össze, és
azzal, hogy krónikus beteg vagyok. Egy másik életet, amibe eleinte
csak a fiam és én fér​tem bele.
– És ek​kor esett a vá​lasz​tá​sod Por​tu​gá​li​á​ra…
– Az orvosok azt tanácsolták, hogy valami enyhe éghajlatú helyen
telepedjek le: Dél-Franciaországban, Spanyolországban,
Portugáliában vagy esetleg Marokkó északi részén, valahol félúton
India trópusi hősége és a nyomorúságos angol klíma között. Előírtak
nekem egy diétát, sok hal és kevés hús, ezt javasolták, a lehető
legtöbbet feküdni a napon, nem végezni fizikai munkát, és kerülni az
érzelmi viharokat. Ekkor hallottam valakitől az Estorilban élő brit
kolóniáról, és úgy véltem, hogy lényegében lehet olyan jó, mint
bár​me​lyik más úti cél. És oda​utaz​tam.
Minden jobban illett a gondolattérképbe, amit Rosalinda
alakjának megértéséhez rajzoltam. Az egyes darabok most
összekapcsolódtak, már nem egymástól független, nehezen
összeilleszthető mozaikok voltak. Mindennek kezdett értelme lenni.
Egész telkemmel azt kívántam, hogy sikerüljön megvalósítania, most,
hogy megtudtam, az ő élete sem volt diadalmenet, úgy éreztem, még
job​ban meg​ér​de​mel egy bol​do​gabb sor​sot.
 32
Másnap elkísértem Marcus Logant meglátogatni Rosalindát.
Akárcsak Serrano fogadásának estéjén értem jött, és megint együtt
róttuk az utcákat. Valami azonban megváltozott közöttünk. A
Főbiztosi Hivatal fogadásáról való, hirtelen szökés, a vad rohanás a
kerteken és a már elcsendesedett sétányon át a város hajnali árnyai
közt bizonyos mértékben megrepesztették bizalmatlanságom
páncélját. Lehet, hogy megbízható ember, lehet, hogy nem, és az is
lehet, hogy soha nem tudom meg. De valahogy ez most mindegy volt.
Tudtam, hogy komoly erőfeszítéseket tesz anyám evakuálásának
érdekében, tudtam, hogy figyelmes és kedves velem, és hogy jól érzi
magát Tetuan-ban. És ez több mint elég volt, nem kellett többet
megtudnom róla, sem más irányba elindulni kapcsolatunkban, mert
el​uta​zá​sá​nak nap​ja nem le​he​tett messze.
Rosalindát még ágyban találtuk, de állapota javult. Rendet
rakatott a szobában, megfürdött, a spalettákat kitárták, és a kert felől
beomlott a napfény. Harmadnap kiült az ágyról a kanapéra.
Negyednap a selyemhálóinget virágos ruhára váltotta fel, elment
fod​rász​hoz, és újra meg​ra​gad​ta a gyep​lő​ket.
Ugyan egészsége továbbra is igen törékenynek bizonyult, úgy
döntött, hogy kihasználja a férje érkezéséig fennmaradó időt, mintha
már csak ez a néhány hét lett volna hátra az életből. Visszatért a
kitűnő háziasszony szerepéhez, és eszményi körülményeket teremtett,
hogy Beigbeder oldott és diszkrét légkörben tudja magát hivatalos
kapcsolatainak szentelni, vakon bízva szerelme hozzáértésében. Az
azonban soha nem derült ki számomra, hogyan fogadta a
tisztiszolgák többsége a tényt, hogy ezeknek a találkozóknak a fiatal,
angol szerető adott otthont, és hogy a németbarát oldalon álló
főbiztos mégis otthon érzi magát nála. Rosalinda azonban
ragaszkodott szándékához, hogy Beigbedert közelebb hozza a
britekhez, és a sok kevésbé formális fogadásnak éppen ez volt a
cél​ja.
Eb​ben a hó​nap​ban, ahogy az már szo​ká​sá​vá vált, és ezt meg​őriz​te a
későbbiekben is, számos alkalommal hívta meg Tangerben élő
honfitársait, a külképviselet tagjait, az olasz-német körökön kívül
álló katonai attasékat és gazdag, befolyásos, nemzetközi
intézmények képviselőit. Szervezett összejövetelt a gibraltári
méltóságok számára is, aztán egy brit hadihajó tisztjeinek, amely a
Rock of Gibraltárnál horgonyzott, ahogy ő nevezte Herkules
Oszlopát. És a meghívottak között Juan Luis Beigbeder és Rosalinda
Fox sétált fel-alá koktéllal az egyik, cigarettával a másik kézben,
otthonosan, fesztelenül, kedvesen és vendégszerető házigazdaként.
Mintha semmi komoly dolog nem zajlana, mintha Spanyolországban
nem dúlna testvérháború, és Európa nem melegítené motorjait, hogy
meg​in​dul​jon a leg​ször​nyűbb rém​álom felé.
Többször is közelebb kerültem Beigbederhez, és újra meg újra
tanúja voltam különös egyéniségének. Gyakran öltött arab ruhát,
egyszer papucsot, másszor dzsellabát. Kedves volt és közvetlen, egy
cseppet különc, de mindenekelőtt a végletekig imádta Rosalindát, és
ennek hangot is adott bárki előtt a legcsekélyebb szégyenérzet
nélkül. Marcus Logan és én közben gyakran találkoztunk, egyre
jobban megkedveltük egymást, és egyre bensőségesebb viszonyba
kerültünk, aminek én minden erőmmel próbáltam ellenállni. Ha nem
így teszek, akkor ez a kezdődő barátság minden bizonnyal
nemsokára valami sokkal szenvedélyesebb és mélyebb dologgá vált
volna. De küzdöttem ellene, hogy ez ne történhessen meg, és
vasakarattal tartottam magam, hogy ami kezdett összekötni minket, ne
menjen túl bizonyos határon. A Ramiro ejtette sebek még nem
gyógyultak be teljesen; tudtam, hogy Marcus nemsokára elmegy, és
nem akartam újabb szenvedéseknek kitenni magam. Mindezzel együtt
mégis állandó vendégei lettünk a Palmeras sétányon rendezett
eseményeknek, és néha velünk jött Félix is boldog extázisban, hogy
beléphet ebbe az idegen és számára lenyűgöző világba. Megtörtént,
hogy együttesen indultunk kirándulásra Tetuanból, Beigbeder
mindany-nyiunkat meghívott Tangerbe a Spa​nyol​or​szág című
napilap bemutatójára, ami az ő kezdeményezésére indult, hogy
beszámoljon a világnak mindarról, amit az ő ügye mellett álló
emberek akartak elmondani. Sokszor keltünk útra négyen – Marcus,
Félix, Rosalinda és én – barátnőm Dodge-ában csak az utazás
öröméért, vagy hogy ellássuk magunkat a Saccone & Speedben ír
ökörrel, baconnel és ginnel, táncoljunk egyet a Villa Harrisben,
megnézzünk egy filmet a Capitolban, és megrendeljük a
leg​szé​dü​le​te​sebb fej​fe​dő​ket a Ka​la​pos Ma​ri​qui​ta mű​he​lyé​ben.
Sétáltunk a fehéren ragyogó, tetuani óvárosban, kuszkuszt ettünk,
har​ira levest és hozzá sheb​ba​ki​át, mézes süteményt, felmásztunk a
Dersára és a Gorguesre, és eljártunk a Rio Martin strandra, a
fenyvesek között megbúvó, de még nem hó borította, ketamai
üdülőbe. Amíg el nem fogyott az időnk, és el nem jött az oly kevéssé
várt pillanat. És ekkor szembe kellett néznünk vele, hogy a valóság
képes felülmúlni legsötétebb balsejtelmeinket is. Ezt erősítette meg
maga Ro​sa​lin​da is alig egy hét​tel fér​je ér​ke​zé​se után.
– Ez sokkal rosszabb, mint gondoltam – mondta, és lerogyott az
egyik fo​tel​be, ahogy be​lé​pett a nap​pa​li​ba.
Ezúttal azonban nem tűnt zavarodottnak. Sem dühösnek, mint
amikor a hírt megkapta. Most szomorúság áradt belőle, kimerültség
és csalódás – sűrű, fekete csalódás. Peter miatt, a helyzet miatt,
melynek rabjai voltak, saját maga miatt is. Miután fél tucat éve
egyedül járta a világot, azt hitte, hogy már nem érheti meglepetés,
úgy érezte, hogy az ez idő alatt összegyűjtött élettapasztalat ellátta
szükséges eszközökkel, hogy szembe tudjon nézni bármilyen
nehézséggel. Peter azonban sokkal keményebb volt, mint amilyennek
várta. Még mindig a feleségét birtokló férj apáskodó szerepét
játszotta, mintha nem éltek volna évek óta külön, mintha mi sem
történt volna Rosalinda életében az esküvő óta, mikor kislányként
hozzáment. Szemére hányta, milyen szabadosan neveli Johnnyt,
bosszantotta, hogy nem jár jó iskolába, hogy lejár a szomszéd
gyerekekkel játszani a pesztonka nélkül, hogy más sportot sem
művel, mint kavicsokat hajigái ügyesen, mint a tetuani, arab lurkók.
Panaszkodott, hogy nincs ínyére való rádióprogram, sem egy klub,
ahol honfitársaival összegyűlhetne, hogy senki sem beszél a
környezetében angolul, és hogy mennyire nehéz brit sajtóhoz jutni
ezen az el​szi​ge​telt he​lyen.
De nem minden zavarta ezt a követelődző alakot. Legnagyobb
meg​elé​ge​dé​sé​re szol​gált a Tan​qu​e​ray gin és a Johnny Wal​ker Black
Label, amit Tangerben még mindig nevetségesen olcsón lehetett
beszerezni. Legalább egy üveg whisky vei végzett naponta, amit
alaposan meglocsolt egy pár ginkoktéllal az étkezések előtt.
Megdöbbentően jól bírta a szeszt, a személyzettel azonban épp oly
döbbenetesen kegyetlenül bánt. Kelletlenül magyarázott nekik
angolul, és egy cseppet sem zavarta, hogy azok egy szót sem értenek
a nyelvén, és ha végül nyilvánvalóvá vált, hogy nem értik, akkor
hindusztániul kiabált velük, régi, kalkuttai szolgáinak anyanyelvén,
mintha az a gazda kiszolgálásának egyetemes nyelve lenne.
Legnagyobb meglepetésére egyesével hagyták ott a házat. Mindenki,
feleségének barátaitól kezdve a legutolsó szolgáig tudta néhány nap
elteltével, milyen alak Peter Fox. Önző, kiszámíthatatlan,
szeszélyes, részeges, arrogáns és zsarnok. Keresve sem lehetett
volna találni nála kevesebb jó tulajdonsággal rendelkező embert.
Beigbeder, természetesen, ideje nagy részét most nem Rosalindánál
töltötte, de naponta találkoztak máshol: a Főbiztosi Hivatalban, vagy
kiszöktek a város környékére. Sokan meglepődtek rajta, köztük
jómagam is, hogy Beigbeder egész idő alatt kitüntetett figyelemben
részesítette szeretője férjét. Szervezett neki egynapos horgásztúrát a
Smir-folyó torkolatához és vaddisznólest Jemis de Anyerában.
Segített, hogy könnyen eljusson Gibraltárba, ahol angol sört ihat, és
van kivel megtárgyalni a lovaspóló-és kriketteredményeket. Megtett
minden tőle telhetőt, hogy úgy viselkedjen vele, ahogy azt tiszte
megkívánta egy ilyen különleges, külföldi látogató esetében.
Egyéniségük azonban nem lehetett volna különbözőbb. Érdekes volt
meggyőződni róla, mennyire más az a két férfi, aki ilyen fontos
szerepet tölt be ugyanannak a nőnek az életében. Talán éppen ezért
soha nem ke​rül​tek össze​üt​kö​zés​be.
– Peter szerint Juan Luis egy ósdi, büszke spanyol, egy az
Aranyszázadból idepottyant, levitézlett spanyol lovag – magyarázta
Rosalinda. – Juan Luis pedig úgy látja, hogy Peter egy sznob, egy
érthetetlen, abszurd sznob. Olyanok, mint két párhuzamos vonal, soha
nem kerülhetnek konfliktusba, mert nincs találkozási pontjuk. Az
egyetlen különbség az, hogy mint férfi Peter nem ér fel Juan Luis
kis​uj​já​val sem.
– És sen​ki nem plety​kált a fér​jed​nek ar​ról, ami köz​te​tek van?
– A viszonyunkról? – kérdezte, miközben rágyújtott, és kisimította
az arcából a haját. – Gondolom, igen, akadt olyan viperanyelv, ami a
fü​lé​be eresz​tett egy kis mér​get, de ez őt tel​je​sen hi​de​gen hagy​ja.
– Nem ér​tem, ho​gyan.
Meg​rán​tot​ta a vál​lát.
– Én sem, de azt hiszem, hogy amíg nem kell a lakásért fizetnie,
elég szolga futkos körötte, van bőségesen pia, meleg étel és véres
sportok, addig minden más közömbös a számára. Más lenne, ha még
mindig Kalkuttában élnénk, gondolom, ott tenne érte, hogy fenntartsa
a látszatot. De itt nem ismer senkit, ez nem az ő világa, úgyhogy mit
neki bár​mi​lyen plety​ka ró​lam.
– Még min​dig nem tu​dom fel​fog​ni.
– Az egyetlen biztos tény, dar​ling, hogy nem érdeklem egy
cseppet sem – mondta félig gúnyosan, félig szomorúan. – Bármi
értékesebb nálam, legyen az egy reggeli pecázás, egy palack gin vagy
egy kártyaparti. Soha nem érdekeltem, az lenne a furcsa, ha most
más​képp len​ne.
És miközben Rosalinda a maga szörnyével küzdött a pokolban, az
élet számomra is újabb fordulatot hozott. Kedd volt, és fújt a szél.
Marcus Logan délelőtt állított be hozzám. Jó barátok lettünk az
utóbbi hetekben, jó barátok, nem több. Mindketten tisztában voltunk
vele, hogy egy nap váratlanul útra kell majd kelnie, hogy csak
átutazóban van az én világomban. Hiába küzdöttem, hogy
megszabaduljak tőlük, a Ramiro ejtette sebhelyek még varasodtak, és
nem álltam rá készen, hogy szembenézzek valakinek a hiányával.
Marcus és én vonzódtunk egymáshoz, igen, nagyon is, és nem volt
hiány alkalomban, hogy e vonzalomból több legyen. Bensőséges
cinkosság, érintések, pillantások, kétértelmű megjegyzések, szeretet
és vágy – mind éreztük. És volt közelség és gyengédség is. De én
mindent megtettem, hogy féken tartsam az érzelmeimet, nem voltam
hajlandó tovább lépni, és ő ezt elfogadta. Hatalmas erőfeszítésembe
került visszafogni magam, kétségek, bizonytalanság és álmatlan
éjszakák kínoztak. De inkább választottam az együtt töltött,
mozgalmas és viharos napok felejthetetlen pillanatainak emlékét,
minthogy szembenézzek megint az elhagyattatás fájdalmával.
Megmaradt a sok nevetéssel és borozgatással töltött este, a
hasispipák és a hangos romi partik. A tangeri kirándulások, a
beszélgetések, a soha vissza nem térő percek, melyeket emlékeim
kincsestárában úgy raktároztam el, mint egy korszak végének és új
utak kez​de​té​nek drá​ga pil​la​na​ta​it.
A csengőszó aznap délelőtt Sidi Mandri utcai lakásomon nemcsak
Marcus jövetelét jelezte, hanem egy korszak végét és egy új kezdetét
is. Egy ajtó bezárult, egy másik kinyílt. Én pedig a kettő közt álltam
képtelenül rá, hogy tartóztassam, ami elmúlt, de vágyva, hogy
át​ölel​jem, ami ér​ke​zik.
– Anyád úton van. Tegnap este hajóra szállt Alicantéban egy Órán
felé tartó brit kereskedelmi gőzösre. Három nap múlva Gibraltárban
lesz. Rosalinda majd gondoskodik róla, hogy gond nélkül
át​kel​hes​sen a szo​ro​son, majd ő meg​mond​ja, hogy in​té​zik az uta​zást.
Lelkem legmélyéből akartam hálát adni neki, de a szükséges szó
hét hangja összefutott feltörni készülő könnyeimmel, a sírás felkapta,
mint a hordalékot, és magával ragadta őket. Csak megöleltem
min​den erőm​mel, és el​áz​tat​tam za​kó​ja gal​lér​ját.
– Nekem is ütött az indulás órája – mondta néhány perccel
ké​sőbb.
Szipogva néztem rá. Előhúzott egy fehér zsebkendőt, és
oda​nyúj​tot​ta.
– Hív az ügynökség. Elvégeztem a feladatom Marokkóban, vissza
kell tér​nem.
– Mad​rid​ba?
Meg​von​ta a vál​lát.
– Egye​lő​re Lon​don​ba. Az​tán aho​va kül​de​nek.
Megint megöleltem, és elsírtam magam. És mikor végre képes
voltam uralkodni ezen az érzelmi zűrzavaron, és végre
lecsillapodott bennem a vihar, melyben a legnagyobb öröm
keveredett a végtelen szomorúsággal, elcsukló hangom végre utat
ka​pott.
– Ne menj el, Mar​cus!
– Bárcsak rajtam múlna! De nem maradhatok, Sira, máshol van
rám szük​ség.
Újra az arcába néztem, amit annyira megszerettem. Még volt rajta
néhány heg, de a sebesült férfiből, aki egy nyári estén érkezett
Marokkóba, nagyon kevés maradt. Akkor izgalommal és félelemmel
telve fogadtam egy ismeretlent, most a fájdalmas feladat vár rám,
hogy búcsút mondjak egy nagyon közeli barátnak, talán annál is
fáj​dal​ma​sabb, mint amit be mer​tem ma​gam​nak val​la​ni.
Szi​pog​tam egyet.
 – Ha valamelyik barátnődnek szeretnél egyszer ruhát ajándékozni,
ak​kor tu​dod, hol ta​lálsz.
– Ha barátnőt szeretnék, akkor eljövök érted – mondta, és az
arcom felé nyújtotta a kezét. Megpróbálta ujjaival felszárítani a
könnyeim, érintésétől megborzongtam, és őrülten vágytam rá, hogy
en​nek a nap​nak soha ne kel​lett vol​na el​jön​nie.
– Te jó​ma​dár! – mor​mol​tam.
– Te kis csal​fa!
Ujjai lecsúsztak az arcomon a hajam tövéig, és beletúrtak a
frizurámba, aztán tovább a tarkóm felé. Arcunk lassan közeledett
egymás felé, mintha félnénk beteljesíteni, ami oly régóta lebeg a
le​ve​gő​ben.
Váratlanul kattant a kulcs a zárban, és szétugrottunk. Jamila esett
be li​heg​ve, el​ha​dar​ta spa​nyo​lul a sür​gős üze​ne​tet.
– Si​no​ra Fox mond​ja, si​no​ra Sira, men​jen fut​va a Pal​me​ras​ra.
A gépezet beindult, és eljött az utolsó perc. Marcus fogta a
kalapját, és én nem tudtam megállni, hogy ne öleljem át még
egyszer. Nem váltottunk több szót, nem volt mit mondani. Néhány
perc múlva biztos, közeli alakjából csak egy könnyű csók nyoma
maradt a hajamon, hátának képe és a fájdalmas kattanás, ahogy az
ajtó be​csu​kó​dott mö​göt​te.
 Harmadik rész
33
Marcus távozása és anyám partraszállása után az életem teljesen
ki​for​dult ma​gá​ból, akár egy zok​ni. Anyám csont​so​vá​nyan ér​ke​zett egy
felhős délutánon, üres kézzel és elgyötört lélekkel, nem volt más
csomagja az ócska táskán, egy szál ruháján és a hamis útlevelén
kívül, amit biztosítótűvel erősített a melltartó pántjához. Vállát
mintha húsz év súlya nyomta volna: sovány arcában mélyen ült
beesett szeme, kulcscsontja behorpadt, és az emlékeimben élő egy-
két ősz hajszál most már szürke hajtincseket alkotott. Úgy lépett be
otthonomba, mint egy mély álomból felvert kisgyerek – zavartan,
elveszetten, idegenül. Mintha nem fogta volna fel teljesen, hogy
lá​nya itt él, és hogy ezen​túl ő is itt fog.
Úgy képzeltem, hogy a vágyott találkozás pillanata fékezhetetlen
boldogsággal tölt majd el. Nem így történt. Ha egy szóval kellene
leírnom a jelenetet, a szomorúság lenne az. Anyám szinte egyáltalán
nem szólalt meg, és nem mutatott lelkesedést semmi iránt. Csak
erősen megölelt, és nem eresztette el a kezem, mintha attól félne,
hogy megszököm. Se egy nevetés, se egy könnycsepp, alig pár szó,
semmi több nem esett. Alig akarta megkóstolni, amit hármasban
főztünk neki Candelaria, Jamila és én: csirkét, tortillát,
paradicsomsalátát, szardellát, marokkói kenyeret, mindenfélét,
amiről úgy hittük, hogy régóta nem juthatott hozzá Madridban.
Megjegyzést sem tett a szabászatról, sem a szobáról, amibe széles
tölgyfa ágyat állítottam, rajta magam varrta kartontakaróval. Nem
kérdezte meg, mi lett Ramiró-val, arra sem volt kíváncsi, miért
Tetuanban telepedtem le. És természetesen egy hangot sem ejtett a
félelmetes utazásról, ami Afrikába hozta, és egyszer sem említette a
hát​ra​ha​gyott bor​zal​ma​kat.
 Időbe került, mire megszokott, soha nem gondoltam volna, hogy
így látom egyszer anyámat. A magabiztos Dolores, aki a megfelelő
pillanatban józan ítélőképességével mindig a helyzet magaslatán állt,
hallgatag, tartózkodó asszonnyá vált, akiben csak nagyon nehezen
tudtam felismerni anyámat. Szívvel-lélekkel csak vele foglalkoztam,
gyakorlatilag felfüggesztettem minden munkát: semmilyen fontos
esemény nem volt kilátásban, és ügyfeleim várhattak. Minden áldott
nap ágyba vittem neki a reggelit: péksüteményt, fánkot, olívaolajjal
megkent és cukorral megszórt pirítóst, mindent, amitől hízhat egy
kicsit. Segítettem neki megfürödni, levágtam a haját, új ruhát
varrtam neki. Nehezen értem el, hogy kilépjen otthonról, de
lassanként a délelőtti séta napirendje részévé vált. Karonfogva
mentünk végig a Generalísimo utcán egészen a templomtérig, és
néha, ha úgy jött ki a lépés, akkor elkísértem misére. Megmutattam
neki minden sarkot és szegletet, rávettem, hogy segítsen anyagot
választani, meghallgassa a zenés műsorokat a rádióban, és ő döntse
el, mit ebédeljünk aznap. Amíg szép lassan, lépésről lépésre vissza
nem tért régi énje.
Soha nem kérdeztem, mi ment végbe a fejében az átmeneti időszak
során, ami nekem kész örökkévalóságnak tűnt. Azt reméltem,
egyszer elmeséli majd, de nem tette soha, és én nem erőltettem. Nem
izgatott, ösztönösen megéreztem, hogy viselkedése nem volt más,
mint öntudatlan szembenézés azzal a bizonytalansággal, amit a
megkönnyebbülés kelt, ha bánattal és fájdalommal terhes. Ezért
hagytam, hogy hozzászokjon az új környezethez, de nem erőltettem
semmit, csak mellette álltam készen, hogy támogatást nyújtsak, ha
arra van szüksége, kezem ügyében egy zsebkendővel, hogy
le​tö​röl​jem a könnye​it, me​lyek soha nem tör​tek fel.
Abból vettem észre, jobban van, hogy elkezdett apróbb dolgokban
dönteni: azt hiszem, ma a tízes misére megyek; mit szólsz, ha
elmegyek Jamilával a piacra, és veszek hozzávalót egy rizottóhoz.
Ahogy telt az idő, egyre kevésbé rémült meg a földre ejtett tárgyak
puffanásától vagy a város felett elhúzó, motoros repülőgépek
lármájától; a mise és a piac hamarosan mindennapjai részévé
váltak, és később más tennivalókkal egészültek ki. Mind közül a
legfontosabb volt, hogy újra varrni kezdett. Minden erőfeszítésem
ellenére érkezése óta nem tudtam elérni, hogy egy szemernyi
érdeklődést is mutasson a varrás iránt, mintha nem ez alkotta volna
léte állványzatát harminc éven keresztül. Megmutattam neki a
külföldi divatképeket, amit már én magam szereztem be Tangerben,
meséltem az ügyfelekről és szeszélyeikről, és próbáltam biztatni
felidézve egy-egy anekdotát valamelyik modellről, amit valaha
együtt varrtunk. Semmi. Nem értem el semmit sem, mintha idegen
nyelven beszéltem volna. Aztán egyik reggel benézett a műhelybe, és
meg​kér​dez​te, se​gít​he​tek? Tud​tam, hogy anyám új​já​éledt.
Érkezése után három-négy hónappal sikerült némi nyugalmat
teremteni. Mivel anyám is beállt, a napok kevésbé munkásán teltek.
Az üzlet jól ment, hónapról hónapra tudtunk fizetni Candelariának, és
maradt annyi, hogy kényelmesen megéljünk belőle, már nem kellett
megszakadni a munkában. Újra jól megértettük egymást, ugyan
egyikünk sem volt már az, aki egykor, és mindketten tudtuk, hogy két
különböző nő ül itt egymással szemben. Az erős Dolores
sérülékennyé vált, a kis Sira pedig független nővé. De elfogadtuk és
sokra tartottuk egymást, és jól meghatározott szerepeinknek hála soha
töb​bet nem tá​madt köz​tünk fe​szült​ség.
Tetuani életem első munkás időszaka már távoli emléknek tetszett,
mintha életemnek az a szakasza száz éve történt volna. Magam
mögött hagytam a kétségeket és a kalandokat, a hajnalig tartó
mulatságokat, és hogy nem tartozom senkinek se magyarázattal;
minden a múlté lett, és helyet adott a nyugalomnak. És néha a
sápatag egyhangúságnak. A múlt emléke azonban még élt bennem.
Ugyan Marcus hiánya egyre kevésbé volt kínzó, alakja velem maradt
láthatatlan társként, kinek körvonalait csak én éreztem. Hányszor
bántam meg, hogy nem voltam merészebb, hányszor átkoztam
magam, hogy olyan szigorúan tartózkodtam, és mennyire hiányzott!
De még így is, a lelkem mélyén örültem, hogy nem hagytam,
elragadjanak az érzelmeim. Ellenkező esetben hiánya valószínűleg
még fáj​dal​ma​sabb lett vol​na.
Félixszel nem vesztettem el a kapcsolatot, anyám érkezése
azonban esti látogatásainak végét jelentette, befejeződött a járás-
kelés a két ajtó között, a sok hóbortos lecke az általános
műveltségről, és nem volt már mindennapi szomszédom túláradó és
ben​ső​sé​ges tár​sa​sá​ga.
Rosalindával való kapcsolatom is megváltozott, férje látogatása az
előre vártnál hosszabbra nyúlt, pióca módjára elszívva idejét és
egészségét. Szerencsére hét hónap után Peter Fox tisztába jött vele,
mit akar tenni, és úgy döntött, visszatér Indiába. Soha senki nem
tudta meg, a tiszta szesz hullámai közt vajon hogy nyílhatott fejében a
józanság apró rése, de történt, hogy egy reggel, mikor felesége már
az összeomlás szélén állt, maga döntötte el, elmegy. Távozása
azonban kevés jót hozott magával, a végtelen megkönnyebbülést
kivéve. Természetesen nem lehetett róla meggyőzni, hogy a
legokosabb az lenne, ha végre beadná a válókeresetet, és véget
vetne e házasságnak nevezett színjátéknak. Éppen ellenkezőleg, úgy
nézett ki, hogy túlad üzletein Kalkuttában, és visszatér, hogy végleg
letelepedjen feleségével és fiával, és velük együtt élvezze az
előnyugdíjazást a békés és olcsó spanyol Protektorátusban. És
megelőzendő, hogy idő előtt hozzászokjanak a jóléthez, úgy döntött,
hogy az évek óta nem emelt tartásdíjhoz most sem tesz hozzá
egyet​len font​ster​lin​get sem.
– Ha a szükség úgy hozza, akkor segítsen neked a te drágalátos
Be​ig​be​der ba​rá​tod! – ve​tet​te oda bú​csú​zó​ul.
Mindenki legnagyobb szerencséjére soha nem tért vissza
Marokkóba. Rosalinda viszont a kínos együttélés okozta kimerültség
következtében fél évig lábadozott. Peter elutazását követően
hónapokig az ágyat nyomta, és alig tette ki a lábát otthonról, csupán
három vagy négy alkalommal. A főbiztos gyakorlatilag a
hálószobájába helyezte át az irodáját, ahol hosszú órákat töltöttek
együtt: miközben Rosalinda a párnák közt olvasott, Beigbeder az
ab​lak​hoz tolt, apró író​asz​tal​nál pa​pír​ja​i​ba me​rül​ve dol​go​zott.
Az orvosi előírás, hogy ágyban maradjon, amíg ereje vissza nem
tér, nem sorvasztotta el teljesen társasági életét, de lényegesen
csökkentette. Mégis ahogy állapota a javulás első jeleit mutatta,
mindent megtett, hogy otthona továbbra is nyitva álljon a barátok
számára, és kisebb összejöveteleket rendezett, anélkül hogy kibújt
volna a takaró alól. Szinte mindegyiken részt vettem, barátságom
Rosalindával nem szenvedett csorbát. Mégis, semmi sem volt már a
régi.
 34
1939. április elsején bocsátották ki az utolsó háborús jelentést,
ettől kezdve nem voltak sem ellenfelek, sem pénznem, sem
egyenruha, ami megosztotta volna az országot. Vagy legalábbis
ne​künk ezt mond​ták. Anyám és én ve​gyes ér​zel​mek​kel fo​gad​tuk a hírt,
el​gon​dol​ni sem tud​tuk, mit hoz majd ma​gá​val ez a béke.
– Mi fog most történni Madridban, anyám? És mi? Mihez
kez​dünk?
Szinte suttogva beszéltünk, miközben nyugtalanul figyeltük az
erkélyről az utcára csődült, tolongó sokaságot. Közelről szállt
felénk a felkiáltások hangja, a kitörő mámor és a felszabaduló
fe​szült​ség.
– Ha én azt tud​nám! – hang​zott a ko​mor vá​lasz.
Különböző hírek röppentek fel. Azt beszélték, hogy visszaállítják
az utasszállító hajójáratokat a Gibraltári-szorosban, és hogy már
dolgoznak rajta, hogy a vonatok megint eljussanak Madridig. Egyre
kevesebb volt az akadály a visszaúton múltunk felé, nem volt már ok,
ami arra kény​sze​rí​tett vol​na, hogy to​vább​ra is Af​ri​ká​ban ma​rad​junk.
– Vissza akarsz tér​ni? – kér​de​zett rá vé​gül.
– Nem tu​dom.
Valóban nem tudtam. Madridból egy koffernyi honvágyat őriztem:
gyerek- és fiatalkorom képeit, ízeket, illatokat, utcaneveket és a
köröttem élők emlékeit. Azonban lelkem mélyén nem tudtam, van-e
elég erőm hozzá, hogy eltervezzem a hazatérést, ami azt jelentené,
hogy fel kell számolnom mindent, amit annyi fáradtsággal építettem
fel Tetuanban, a fehér városban: itt van anyám, új barátaim és a
di​vat​sza​bá​szat, ami a be​te​vőt biz​to​sít​ja.
– Azt hi​szem, job​ban tesszük, ha egye​lő​re ma​ra​dunk – ja​va​sol​tam.
Nem válaszolt, csak bólintott, belépett az erkélyről, és visszament
dolgozni, a spulnikhoz menekült, hogy ne kelljen azon gyötrődnie,
hova ve​zet ez a dön​tés.
 Új Állam született, Új Spanyolország, ahol a rend az úr, így
mondták. Egyesek számára elérkezett a béke és a győzelem napja,
mások előtt azonban a legsötétebb szakadék nyílt meg. A külföldi
kormányok nagy része elismerte a nacionalisták győzelmét, és
késedelem nélkül törvényesnek fogadta el az új rendet. Az átmeneti,
háborús intézményeket feloszlatták, és a karhatalmi szervek
elhagyták Burgost, hogy visszatérjenek a fővárosba. A közigazgatás
új szőnyegét szőtték. Megkezdődött a pusztítás nyomainak
felszámolása; a tisztogatás, a nem kívánatos személyek eltávolítása
felgyorsult, és akik a győzelmet elősegítették, most sorban álltak a
koncért. A háborús kormány még működött néhány hónapig
rendeleteket, határozatokat és intézkedéseket bocsátva ki. Nyár
közepéig kellett várni az újraalakulással. Ennek híre, ahogy azt én
júliusban megtudtam, alig jutott el Marokkóba. És még mielőtt a
szóbeszéd felkúszott volna a Főbiztosi Hivatal falain és elterjedt
volna a tetuani utcákon, jóval azelőtt, hogy neve és fényképe
megjelent volna a napilapokban, és egész Spanyolország feltette
volna magának a kérdést, hogy ki ez a barna bőrű férfi sötét
bajusszal és kerek szemüveggel; mindezek előtt, én már értesültem
róla, kit jelölt ki a Caudillo, hogy a jobbján üljön a békeidőben
rendezett, első Minisztertanács ülésén: don Juan Luis Beigbeder y
Atienzát, az új külügyminisztert, a kabinet egyetlen olyan katonai
tag​ját, aki nem érte el a tá​bor​no​ki fo​ko​za​tot.
Rosalinda ellentétes érzelmekkel fogadta a váratlan hírt. Örült
annak, amit ez a tisztség jelentett Beigbeder számára, de
szomorúsággal töltötte el, hogy ez Marokkó végleges elhagyását
feltételezte. Vegyes érzelmeket keltett az a néhány lázas munkával
töltött nap, mikor a főbiztos fél lábbal már a félszigeten volt, fél
lábbal még a Protektorátusban, ott belevágott a tennivalókba, itt
pontot tett az ügyek végére, ripsz-ropsz lezárta a háború három éve
alatt kialakult, átmeneti időszakot, és elkezdte felépíteni a haza új
kül​kap​cso​la​ta​i​nak áll​vány​za​tát.
Augusztus 10-én megtörtént a hivatalos kihirdetés, és 11-én a
sajtó útján nyilvánosságra hozták a kabinet összetételét, amely arra
hivatott, hogy teljesítse történelmi célját Franco tábornok győzelme
jegyében. Ma is őrzöm az elsárgult, ujjam között szinte szétmálló
oldalakat, melyeket az Abc napilapból téptem ki a miniszterek
fényképével és életrajzával. Az első lap középen, mint a nap a
világegyetemben, kör alakú fényképen feszít Franco öntelten.
Kivételezett helyen, a jobb és bal felső sarokban Beigbeder és
Serrano Suner található, kezükben a két legjobb tárca: a külügy és a
belügy. A második oldalon részletes beszámoló található a
személyes adatokról, ahol hosszan dicsérik a frissen kinevezetteket a
korszak ékesszóló nyelvezetén. Beigbedert kitűnő afrikanistaként és
az iszlám alapos szakértőjeként tüntették fel; kiemelték arabtudását,
ragyogó képesítéseit, hosszú tartózkodását muzulmán népek lakta
területen és nagyszerű eredményeit berlini katonai attaséként. „A
háború ismertette meg a nagyközönséggel Beigbeder ezredes nevét –
írta az Abc. – Ő szervezte meg a Protektorátust, és Franco nevében, a
Caudillóval mindig a legnagyobb egyetértésben, megszerezte
Ma​rok​kó ér​té​kes együtt​mű​kö​dé​sét, amely oly nagy fon​tos​ság​gal bírt.”
És a díj akkor legyen a legjobb miniszteri tárca az úrnak! Ami
Serrano Sünért illeti, megfontoltságát és erejét dicsérték, hatalmas
munkabírását és már bizonyított befolyását. Az övé hát a
felhalmozott érdemekért a Belügyminisztérium: legyen a haza
min​den bel​ső ügyé​nek fe​le​lő​se az új kor​szak​ban!
És aki az ismeretlen Beigbeder meglepő felemelkedését támogatta
a kormányban, nem volt más, ahogy azt később megtudtuk, mint maga
Serrano Suner. Marokkóban tett látogatása alatt lenyűgözte, hogyan
bánik a főbiztos a muzulmán lakossággal: barátságos közeledése,
nyelvtudása, a kultúrájukért való lelkesedése, a hatékony
toborzások, és, paradox módon, a lakosság függetlenségi törekvései
iránt tanúsított rokonszenve. Dolgos, lelkes egy alak ez a Beigbeder,
több nyelven beszél, tudja, hogyan kell bánni a külföldiekkel, és hű
az ügyhöz, gondolhatta a só​go​rí​si​mo; biztosan nem fog gondot
okozni. Ahogy elért hozzám a hír, felvillant fejemben a fogadás
éjszakája és a kanapé mögül kihallgatott beszélgetés vége. Nem
kérdeztem meg Marcust, vajon továbbadta-e a főbiztosnak, amit ott
hallottam, de Rosalinda és annak a férfinak az érdekében, akit
annyira szeretett, azt kívántam, bárcsak Serrano belévetett bizalma
meg​szi​lár​dult vol​na az idő mú​lá​sá​val.
A rákövetkező nap, hogy neve nyomtatásban megjelent és
elhangzott a rádióhullámokon, Beigbeder Burgosba indult, és ezzel
örökre befejeződött minden hivatalos kapcsolata az ő boldog
Marokkójával. Egész Tetuan az utcára vonult, hogy elbúcsúztassa:
arabok, keresztények és zsidók származásra való tekintet nélkül. A
marokkói politikai pártok nevében Sidi Abdeljalak Torres mondott
szívből jövő beszédet, és átadott az új miniszternek egy ezüstbe
foglalt pergament, amellyel a muzulmánok szeretett testvére címet
adományozta neki. Beigbeder szemlátomást meghatva, szeretettel teli
és hálás szavakkal mondott köszönetét. Rosalinda ejtett néhány
könnycseppet, de csak addig tartott a meghatottság, míg a
kétmotoros repülőgép felemelkedett a Sania Ramel repülőteréről,
búcsúzóul nagy kört írt le Tetuan felett, és eltávolodott a
messzeségbe, hogy átszelje a Gibraltári-szorost. Rosalinda lelke
mélyén nagyon sajnálta Juan Luis távozását, de a sietség, hogy újra
együtt legyenek, azt kívánta, hogy a miniszter mielőbb munkához
lás​son.
A következő napokban Beigbeder átvette a miniszteri tárcát
Burgosban a leváltott Jordana gróf kezéből, belépett az új
kormányba, aztán állta a protokolláris látogatások zuhatagát.
Rosalinda közben elutazott Madridba, hogy otthont keressen, és
kialakítsa az alaptábort élete most rá váró, új szakaszához. így telt az
augusztus vége a győzelem évében: Beigbeder a követek, érsekek,
katonai attasék, polgármesterek és tábornokok gratulációit fogadta,
közben Rosalinda az új bérleményre alkudozott, felszámolta a
gyönyörű, tetuani házat, és megszervezte a számtalan ingóság, az öt
arab szolga, a tucat tojó és a temérdek zsák rizs, cukor, tea és kávé
el​szál​lí​tá​sát, ami​hez csak hoz​zá​ju​tott Tan​ger​ben.
A kiválasztott ház a Casado dél Alisai utcában volt, a Retiro Park
és a Prado Múzeum között, egy lépésre a Szent Jeromos-rend
templomától. Tágas lakás volt, kétségtelenül megütötte a
legváratlanabbul kinevezett miniszter kedvesének mércéjét. Az
ingatlant bárki kivehette, aki kész volt valamivel kevesebb, mint ezer
pesetára rúgó összeget fizetni havonta, amit Rosalinda nevetségesen
alacsonynak tartott, ugyan ezért a summáért a háború utáni, éhező
Madrid lakosságának jelentős hányada szívesen adta volna három
uj​ját.
Úgy tervezték, hogy közös életüket hasonlóképpen szervezik majd,
mint Tetuanban. Mindketten fenntartják saját otthonuk – Beigbeder
egy romos palotában a minisztérium közvetlen közelében, Rosalinda
pedig új, fényűző lakásában –, de minden lehetséges időt együtt
töltenek. Mielőtt elutazott volna, a már szinte üres házban,
visszhangzó falak közt Rosalinda búcsúpartit rendezett. Spanyolok
csak kevesen gyűltünk össze, de európaiak annál többen, és még egy
maroknyi arab méltóság, hogy istenhozzádot mondjunk annak az
asszonynak, aki törékeny külseje ellenére, úgy lépett be életünkbe,
mint a forgószél. Ugyan bizonytalan idők vártak rá, barátnőm
mindent megtett, hogy kiverje fejéből az európai eseményekről
érkező híreket, mert nem akart szomorúan elbúcsúzni Marokkótól,
ahol olyan boldog volt. Két koccintás között megígértette velünk,
hogy meglátogatjuk Madridban, ahogy berendezkedett, és biztosított
róla, hogy cse​ré​be ki​tar​tó​an vissza​jár majd Te​tu​an​ba.
Én mentem el utoljára aznap este, addig nem akartam otthagyni,
amíg nem tudok búcsút venni kettesben attól az embertől, aki olyan
so​kat je​len​tett ne​kem af​ri​kai éle​tem​nek eb​ben a sza​ka​szá​ban.
– Mielőtt elmegyek, szeretnék adni neked valamit – mondtam. Egy
mór ezüstből vert ládikót alakítottam át varródobozzá. – Hogy
eszedbe jussak, ha fel kell varrnod egy gombot, és én nem lennék
kéz​nél.
Boldogan nyitotta fel, imádott minden ajándékot, legyen az
bármilyen apróság. Mindenféle színű, apró cérna spulnit, pöttöm
tűpárnát, varrótűtartót, szinte játéknak kinéző ollócskát, pici
gyöngy​ház-, csont- és üveg​gomb​kész​le​tet ta​lált ben​ne.
– Jobban örülnék, ha mindig a közelben tudhatnálak, hogy
továbbra is te gondoskodj minderről, de elbűvölő ez a
figyelmesség! – mondta, és átölelt. – Mint a lámpa szelleme az
Ala​din​ban, ahány​szor ki​nyi​tom a do​bozt, te fogsz elő​búj​ni.
Nevettünk. Ha már búcsúzni kell, akkor inkább jókedv mögé
rejtjük a szomorúságot, barátságunk nem érdemel keserű véget.
Másnap derült lélekkel és igyekezve, hogy arcáról le ne hervadjon a
mosoly, fiával együtt repülőgépre szállt a főváros felé, miközben a
cselédség és a vagyontárgyak végigzötykölődtek Spanyolország déli
vidékén egy katonai jármű olívazöld ponyvája alatt. Optimizmusa
azonban nem tartott sokáig. Az elindulását követő napon, 1939.
szeptember harmadikán, mivel a németek megtagadták a kivonulást a
megszállt Lengyelország területéről, Nagy-Britannia hadat üzent
Németországnak, és Rosalinda Fox hazája belépett a konfliktusba,
amiből később a második világháború lett, a történelem legvéresebb
ese​mé​nye.
A spanyol kormány végre letelepedett Madridban, és ezt tették a
diplomáciai testületek is, miután némileg letisztogatták épületeiket,
melyeket a pusztítás és a gondozatlanság mocskos patinája takart. És
mi​köz​ben Be​ig​be​der a mi​nisz​té​ri​um szék​he​lyé​nek – a régi San​ta Cruz
palotának – sötét helyiségeivel ismerkedett, Rosalinda egy percet
sem veszítve hasonló lelkesedéssel vetette bele magát a kettős
feladatba: egyrészt berendezte új lakását, másrészt fejest ugrott a
medencébe, amit a tetuaninál valamivel előkelőbb és kozmopolitább
madridi társasági élet jelentett, a bőség és kifinomultság e váratlan
fellegvára, a körömnyi sziget, amely a bukása után elpusztított
fő​vá​ros fe​ke​te óce​án​já​nak kö​ze​pén le​be​gett.
Talán egy más természetű asszony inkább bölcsen kivárta volna,
míg befolyásos partnere ki nem alakítja kapcsolatait a
hatalmasokkal, akikkel, kétség sem fér, körül kellett vennie magát.
Rosalindát azonban nem ilyen fából faragták, és bár imádta az ő Juan
Luisát, esze ágában sem volt a magas poszt mellékvizein
elcsónakázó, az engedelmes szerető szerepét játszani. Még a húszat
sem töltötte be, és már egyedül járt-kelt a világban, és az új
körülmények között ugyan szeretője kapcsolatai sok ajtót
megnyithattak volna előtte, megint úgy döntött, hogy elboldogul ő
egyedül is. Azokat a közeledési stratégiákat használta, amelyekben
már nagy gyakorlatra tett szert, felvette a kapcsolatot régi
ismerősökkel más időkből és más helyekről, és rajtuk, az ő
barátaikon és a barátok barátain keresztül új arcokat talált, új
tisztségeket és címeket idegen névvel vagy hosszan összetett
családnevekkel, amennyiben spanyolokról volt szó. Hamarosan
megérkeztek postaládájába az első meghívások fogadásokra és
estélyekre, ebédekre, koktélpartikra és vadászatokra. Még mielőtt
Beigbeder kiemelhette volna fejét a komor iroda falai közt
felhalmozódott, hegyekben álló papírhalom és feladat mögül,
Rosalinda már tagja volt a társasági viszonyok hálózatának, melynek
feladata az lesz, hogy elszórakoztassa mozgalmas életének ezen az új
ál​lo​má​sán.
Azonban nem volt minden száz százalékosan sikeres a Madridban
töltött első hónapokban. A sors iróniája, hogy hiába volt
csodálatosan tehetséges a társasági élet irányításában, akikkel a
leghalványabb kötődést sem sikerült kialakítania, azok éppen saját
honfitársai voltak. Sir Maurice Peterson, országa nagykövete volt az
első, aki semmibe vette. És ösztönzésére ez a komor fogadás, vagy
inkább annak hiánya, hamarosan elterjedt a fővárosba szakadt, brit
diplomáciai testület gyakorlatilag összes tagja között. Rosalinda Fox
személyében nem voltak képesek vagy nem akarták meglátni a
lehetőséget, hogy első kézből legyen információforrásuk egyenesen a
spanyol kormány egyik tagjától, és nem vették számba honfitársként
sem, akit illene meghívni az ünnepélyes aktusokra és eseményekre.
Számukra Rosalinda kínos figura volt, aki azzal a méltatlan
megtiszteltetéssel kérkedik, hogy életét az új, németbarát rendszer
egyik miniszterével osztja meg, ami iránt őfelsége, a brit király nem
mu​tat​ta a leg​cse​ké​lyebb ro​kon​szen​vet sem.
Ezek a napok nem voltak éppen a legrózsásabbak Beigbeder
számára sem. Mivel a háború során kívül maradt a politikai
játszmákon, számos esetben semmibe vették mint minisztert, és más
méltóságokat részesítettek előnyben, akik külsőre súlyosabb
személyiségnek tűntek, belsőre pedig nagyobb hatalommal bírtak.
Ilyen volt például Serrano Suner, a már befolyásos Serrano, akitől
mindenki tartott, de akiért a szíve mélyén senki nem érezte a
leghalványabb szimpátiát sem. „Kihoz engem a sodromból
Spanyolország három dolga: a segély, a Falange és Öméltósága
sógora.”, gúnyolódtak a madridiak rajta. „Jön az utcán az uraság, ki
végtelen hatalmat nyer, eddig az Úristen volt az, most Serrano
Suner”, kántálták csúfot űzve Senor Sunerből Sevillában. Az a
Ser​ra​no, aki a ma​rok​kói lá​to​ga​tás​ról csu​pa jó be​nyo​más​sal tá​vo​zott a
főbiztost illetően, legádázabb ellenségévé lett, ahogy a kapcsolat
Spanyolország és Németország között szorosabbá vált, és Hitler
terjeszkedési törekvései félelmetes gyorsasággal tapostak végig
Európa testén. A só​go​rí​si​mo nem váratott magára sokáig az első
ütésekkel: ahogy Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak,
Serrano rájött, hogy hatalmasat tévedett, mikor azt javasolta
Francónak, hogy Beigbedert nevezze ki a külügyi tárca élére. Az a
tárca, úgy gondolta, elejétől fogva az övé kellett volna legyen, és
nem azé az afrikai földekről ideszármazott senkié, legyen ugyan a
kulturális kapcsolatápolás zsenije és számos a nyelv, amelyen
beszél. Beigbeder, véleménye szerint, nem volt a megfelelő ember
erre a tisztségre. Nem volt kellően elkötelezve a német ügynek,
Spanyolország semlegességét védte az európai háborúban, és nem
mutatott semmi hajlandóságot rá, hogy vakon engedelmeskedjen a
Belügyminisztériumból áradó nyomásnak és követeléseknek.
Ráadásul angol szeretőt tartott, azt a fiatal, szőke és vonzó nőt,
akivel ő is megismerkedett Tetuanban. Három szóban: nem volt
megfelelő. Ezért, alig egy hónappal az új minisztertanács felállása
után, a kormány legkiváltságosabb fejének és leghatalmasabb
egojának tulajdonosa, mint egy mohó polip, megállíthatatlanul
nyújtogatni kezdte csápjait idegen terület felé, magához ragadva,
amit lehetett, és kedve szerint kisajátítva a Külügyminisztérium
illetékességébe tartozó ügyeket anélkül, hogy erről tárgyalt volna
annak vezetőjével, és mellesleg nem hagyta ki a legapróbb alkalmat
sem, hogy a szemére vesse, ez a kis flört sokba fog kerülni
Spanyolország baráti országokkal kialakított külügyi
kap​cso​la​ta​i​nak.
A sok ellentétes vélemény gombolyagában látszólag senki nem
tudta pontosan, valójában milyen területre lépett a főbiztos. Serrano
fondorkodásának hála a spanyolok és németek szemében Beigbeder
angolbarátnak számított, mert érzelmeiben túl langyosnak
mutatkozott a nácik iránt, és szeretete tárgya egy ledér, angol
nőszemély volt, aki az orránál fogva vezeti. A britek lenézték, mert a
szemükben németbarátnak számított, és olyan kormány tagja volt,
amely a Harmadik Birodalom lelkes támogatójának bizonyult.
Rosalinda, az örök álmodozó, pedig a politikai változás egyik
lehetséges előmozdítóját látta benne: varázslót, aki ha igazán akarja,
képes más mederbe terelni a kormány munkáját. Beigbeder azonban,
aki tisztában volt a siralmas körülményekkel, csodálatra méltó
humorérzékkel egyszerű boltosnak tartotta magát, és erről próbálta
meg​győz​ni Ro​sa​lin​dát is.
– Mit gondolsz, mekkora hatalmam van nekem ebben a
kormányban, hogy előmozdítsam az országod felé való közeledést?
Csekély, szívem, nagyon csekély. Én csak egy vagyok a sok közül
ebben a kabinetben, ahol szinte mindenki Németország pártján áll, és
támogat egy lehetséges spanyol beavatkozást az oldalukon harcolva
az európai háborúban. Tartozunk nekik pénzzel és szívességgel,
külpolitikánk sorsa már meg volt pecsételve a háború befejezése
előtt, még mielőtt megválasztottak volna engem erre a posztra.
Tényleg azt hiszed, hogy bármi esélyem is van lépéseinket más
irányba terelni? Nincs, drága Rosalindám, nincs egy szemernyi sem.
A feladatom az Új Spanyolország minisztereként nem az, hogy
stratéga legyek vagy tárgyalófél, hanem vegyesboltos vagy árus a
kenyérpiacon. A munkám lényege, hogy kölcsönt szerezzek, alkudjak
a kereskedelmi megállapodásokat illetően, a külföldi országoknak
olívaolajat, narancsot és szőlőt ajánljak búzáért és kőolajért, és hogy
ezt elérjem, nap mint nap meg kell küzdenem a kormányon belül,
vitatkoznom kell a falangistákkal, hogy hagyjanak működni, a
gazdasági függetlenségről szőtt, eszement elképzeléseiket mellőzve.
Talán képes leszek elérni, hogy beszerezzem a szükséges ellátmányt
ahhoz, hogy a nép ne haljon éhen és ne fagyjon halálra ezen a télen,
de semmit, egyáltalán semmit sem tudok azért tenni, hogy
meg​vál​toz​tas​sam a kor​mány ál​lás​pont​ját a há​bo​rút il​le​tő​en.
Így teltek ezek a hónapok Beigbeder számára, akit szinte
megfojtott a felelősség, egyszerre kellett megküzdenie a belső és a
külső erőkkel, visszahúzódva az igazi irányító hatalommal bíró
Serrano mesterkedéseitől, nap mint nap elszigeteltebben az övéi
között. És hogy ne zuhanjon sűrű kétségbeesésbe, ezeken a sötét
napokon a hátrahagyott Marokkó iránt érzett honvágyában keresett
menedéket. Annyira hiányzott neki az a másik világ, hogy a
minisztériumban irodája íróasztalán mindig nyitva állt egy Korán,
melynek verseit néha hangosan kántálta a közelben lévők
legnagyobb megrökönyödésére. Annyira vágyott e föld után, hogy a
Viana palotabeli hivatalos rezidenciája tele volt marokkói
öltözékekkel, és ahogy alkonyaikor hazaért, azonnal levette az
unalmas, szürke öltönyt, és bársonyból varrt dzsellabába öltözött;
annyira, hogy egyenesen a tálból evett három ujjal kanalazva arab
módra, és elmondta mindenkinek, aki meghallgatta, hogy a marokkói
és a spanyolok egy család. És néha, mikor végre egyedül maradt,
miután ezeregy ügyet letudott a nap során, a villamoscsörgés
közepette, melyek túlzsúfolva szelték át a piszkos utcákat, hallani
vélte a schalmei hangját, a dulzainát és a csörgődobot. És a
legszürkébb reggeleken úgy érezte, hogy a csatornából párolgó
bűzzel keveredve, elér hozzá a narancsvirág, a jázmin és a menta
illata, ilyenkor látta magát, ahogy újra átvág a tetuani óváras fehérre
meszelt falai közt, a kúszónövények árnyai által megszűrt fényben,
mi​köz​ben víz cso​bog a szö​kő​ku​tak​ból, és szél rin​gat​ja a ná​da​so​kat.
Úgy kapaszkodott az emlékekbe, mint hajótörött a deszkaszálba a
vihar közepén, de akár a kasza, mindig közel volt Serrano élesre fent
nyel​ve, hogy fel​ver​je az ál​mo​do​zás​ból.
– Az isten megáldja, Beigbeder, nehogy még egyszer elmondja,
hogy mi spanyolok mind arabok vagyunk. Hát mórnak nézek én ki?
Vagy a Caudillónak talán mór képe van? Most már tényleg elég
ebből a sok ostobaságból, a kurva életbe, a tököm tele magával,
egész ál​dott nap ugyan​azt fúj​ja!
Nehéz napok voltak, bizony. Mindkettőjük számára. Hiába
törekedett Rosalinda elszántan, hogy megnyerje Peterson nagykövet
rokonszenvét, a dolgok nem simultak el a következő hónapokban
sem. Az egyetlen gesztus, amit a győzelem évének vége felé
kiérdemelt honfitársaitól, egy meghívás volt, hogy a többi anya
társaságában fiával együtt karácsonyi dalokat énekeljen a
nagykövetség zongorája mellett. Hogy a dolgok megforduljanak,
1940 májusáig kellett várni, mikor Churchillt nevezték ki
miniszterelnöknek, aki azonnali hatállyal lecserélte a spanyol
külképviseletet. Ettől kezdve megváltozott a helyzet. Gyökeresen.
Min​den​ki szá​má​ra.
 35
Sir Samuel Hoare 1940 májusának végén érkezett Madridba,
kezében a hivalkodó címmel: rendkívüli nagykövet különleges
megbízatással. Soha még spanyol földre a lábát nem tette, egy szót
sem beszélt nyelvünkön, egy csepp rokonszenvet sem mutatott
Franco és annak rendszere iránt, Churchill mégis belevetette minden
bizalmát, és sürgette, hogy fogadja el a posztot: Spanyolország
kulcsfontosságú pont volt az európai háború kimenetelét illetően,
ezért olyan embert akart ott látni, aki erős kézzel tartja a brit
lobogót. Az angol érdekek számára alapvető fontossággal bírt, hogy
a spanyol kormány továbbra is semleges álláspontot képviseljen,
tartsa tiszteletben, hogy Gibraltárt nem szabad lerohanni, és kerülje
el mindenáron, hogy az atlanti-óceáni kikötők német kézre jussanak.
Hogy a minimális együttműködést biztosítsák, külkereskedelmi
vonalon gyakoroltak nyomást az éhező Spanyolországra, korlátozták
a kőolajellátást, és megfelelően váltogatva az egyszer mézesmadzag,
egyszer korbács stratégiáját, jól megszorongatták az országot.
Azonban ahogy a német csapatok haladtak előre Európában, már ez
sem volt elég, arra kényszerültek, hogy ténylegesen és tevőlegesen
beavatkozzanak a madridi belügyek-be. És határidőnaplójában ezzel
a feladattal ért földet a fővárosban ez az alacsony, kissé
megroggyant, jelentéktelen külsejű férfi; Sir Sam, ahogy közeli
munkatársai hívták, azaz don Samuel, ahogy az a néhány barát
szólította, akikre a későbbiekben szert tett Spanyol-országban.
Hoare nem fogadta a kinevezést derűlátóan, nem tetszett neki a
rendeltetési hely, távol állt tőle a spanyol jellem, ismerősei sem
voltak ezen az idegen, romba döntött, porlepte vidéken. Tudta, hogy
nem fogják szívesen látni, és hogy Franco kormánya nyíltan
britellenes. És hogy ez teljesen világos legyen a számára a legelső
perctől fogva, érkezése reggelén a nagyhangú falangisták
rögtönöztek tüntetést a követség kapuja előtt, és „Spanyol
Gib​ral​tárt!” ki​ál​tá​sok​kal fo​gad​ták.
Miután átadta megbízólevelét a Generalísimónak, megkezdődött a
viszontagságokkal teli keresztút, ami életét jellemezte négy éven át,
amíg megbízatása tartott. Ezerszer is megbánta, hogy elfogadta a
tisztséget, rettenetesen kényelmetlenül érezte magát ebben a nyíltan
ellenséges környezetben, soha ilyen kínosan nem teltek a napjai
egyetlen állomáson sem a számos kirendeltség közül. A hangulat
nyomasztó volt, a meleg elviselhetetlen. A követség előtt rendezett,
falangista hőzöngések állandó napirenden voltak: kővel hajigálták az
ablakokat, letépték a hivatalos járművekről a zászlódíszeket és a
felségjelet, sértegették a brit személyzetet anélkül, hogy a
közrenddel megbízott hatóságoknak akár a pillája is rezdült volna. A
sajtó agresszív kampányba kezdett, Nagy-Britanniát vádolva a
Spanyolországot sújtó éhínség miatt. Jelenléte csak a konzervatív
királypártiak kisszámú csoportjában keltett rokonszenvet – ez a
maréknyi ember nosztalgiával gondolt Eugénia királynő
uralkodására akiknek alig volt némi mozgásterük a kormányban,
még​is ra​gasz​kod​tak a már soha vissza nem térő múlt​hoz.
Egyedül érezte magát a sötétben tapogatózva. Madrid túl sok volt
neki, lélegzethez sem jutott ebben a környezetben, elkeserítette a
közigazgatási gépezet végtelen lassú működése, kábultan bámulta az
állig felfegyverzett rendőrökkel és falangistákkal teli utcákat, és
látta, hogy a németek vérszemet kapva és fenyegetően viselkednek:
ahogy a kedvük tartja. Összeszedte minden bátorságát, és hogy
teljesítse megbízatása kötelességeit, ahogy berendezkedett,
nekilátott, hogy kapcsolatot alakítson ki a spanyol kormánnyal, azon
belül is annak három legfontosabb tagjával: Franco tábornokkal és
két miniszterével, Serrano Sunerrel és Beigbederrel. Mindhármukat
felkereste, mindhármuknál puhatolózott, és mindhármuktól teljesen
el​té​rő vá​laszt ka​pott.
A Generalísimo az El Pardo palotában fogadta kihallgatáson egy
napfényes, nyári napon. Franco azonban behúzott függönyök mögött
várta, villanyfénynél, íróasztala mögött ülve, melyeken kihívóan
díszelgett egy pár hatalmas dedikált fénykép Hitlertől és
Mussolinitól. Ezen a szerencsétlen találkozón, ahol felváltva
ragadták magukhoz a szót tolmács segítségével, a párbeszéd
legcsekélyebb esélye nélkül, Hoare-t lenyűgözte az államfő
meghökkentő önbizalma, önelégültsége, amelyből áradt a hit, hogy őt
a gondviselés jelölte ki hazája megmentésére és egy új világ
meg​te​rem​té​sé​re.
Francóval rosszul ment a tárgyalás, de a találkozó Serrano Suner-
rel azon is túltett: maga volt a rémálom. A só​go​rí​si​mo hatalma
csúcsán tündökölt, az országot teljes egészében a markában tartotta.
Az ő kezében futott össze a Falange, a sajtó, a rendőrség; személyes
és korlátlan bejutása volt a Caudillóhoz, akit – sokan úgy sejtették –
bizonyos értelemben lenézett alacsonyabb szellemi képességei
miatt. Míg Franco az El Pardo palotába visszavonulva alig jelent
meg, Serrano mindenhol ott volt, minden lében kanál lett. Más
ember volt egykor az a visszafogott férfi, aki a háború közepén
látogatást tett a Protektorátusba, az, aki lehajolt púderes
dobozomért, és akinek a bokáját hosszan bámultam a kanapé alatt.
Mintha újjászületett volna a rendszerrel, gyökeresen új Ramón
Serrano Suner támadt: türelmetlen, arrogáns, szavaiban és tetteiben
villámgyors, rókatekintete mindig éber, Falange-egyenruhája frissen
keményítve, ősz haja hátrafésülve, mint egy bonviváné. Mindig
feszült volt, kifinomultan lekezelő bárkivel, aki olyan ország
képviseletében jelent meg, amelyeket ő csak „plutodemokráciának”
nevezett. Sem az első találkozón, sem a számos azt követő
látogatáson az idők során sem tudta elérni Hoare, hogy az
em​pá​ti​á​nak leg​alább a ha​tár​te​rü​le​te​it meg​kö​ze​lít​sék.
Az egyetlen, akivel a nagykövetnek sikerült megértetnie magát a
három méltóság közül, Beigbeder volt. A Santa Cruz palotában tett
első látogatásától kezdve a kapcsolat gördülékenyen alakult. A
miniszter meghallgatta, megtette a szükséges lépéseket, igyekezett
elsimítani az ügyeket és megoldani a bonyodalmakat. Hoare-nak
kijelentette, hogy a háborúba való be nem avatkozás elkötelezett
híve, kertelés nélkül elismerte az éhező nép iszonyatos nélkülözését,
és a végkimerültségig dolgozott, hogy megállapodásokat üssön
nyélbe, és megegyezésekről tárgyaljon, melyek enyhítenék azt. Igaz,
hogy személye eleinte kicsit különcnek tűnt a nagykövet szemében,
mi több, talán bizarrnak is, mert érzékenysége, műveltsége,
viselkedése és iróniája annyira elütött a magasba lendített kar, a
hatalmi szó uralta Madrid brutalitásától. Beigbeder, legalábbis
Hoare így látta, egyértelműen kínosan érezte magát a német
erőszakosság, a falangista kérkedés, saját kormánya zsarnoki
viselkedése és a főváros mindennapos nyomora közepette. Talán
éppen ezért, mert annyira kilógott a sok őrült közül, Hoare
rokonszenves figurának találta Beigbedert, gyógyító balzsamnak
ígérkezett a korbácsütések szakította sebeire, amelyet az afrikai
jellemmel megáldott, különös miniszter elvtársai mértek rá. Adódott
köztük félreértés nem egy, ellentétes nézőpont, vitatható diplomáciai
lépések, reklamációk, panaszok és tucatnyi válság, amit együtt
próbáltak megoldani. Például az, amikor a spanyol csapatok
bevonultak Tangerbe júniusban, és egy tollvonással semmisnek
nyilvánították a város nemzetközi státuszát. Vagy amikor majdnem
engedélyezték a német csapatok díszmenetét San Sebastián utcáin.
Akkoriban a fejetlenség és a kapkodás rengeteg feszültséget keltett.
Mindezek ellenére a viszony Beigbeder és Hoare között napról
napra egyre elengedettebb és meghittebb lett, mely a nagykövet
számára az egyetlen menedékké vált ezen a viharos vidéken, ahol
fo​lya​ma​to​san te​rem​tek a prob​lé​mák, mint a gaz.
Miközben alkalmazkodott az országhoz, Hoare számára egyre
világosabbá vált, hogy a németek Spanyolország mindennapjaiban
milyen kiterjedt hatalommal bírnak, mely befurakodott a közélet
minden szintjére. Üzletemberek, vezetők, kereskedelmi ügynökök,
filmgyártók és a közigazgatásban és hatalmi szerveknél remek
kapcsolatokkal rendelkező, legkülönfélébb tevékenységet végző
személyek dolgoztak ügynökként a nácik szolgálatában. Hamarosan
megtudta, hogy vasmarokkal irányítják a hírközlő szerveket is.
Németország nagykövetségének sajtóirodája Serrano Suner teljes
körű felhatalmazásával döntött róla nap mint nap, hogy milyen
információ jelenjen meg Spanyolországban a Harmadik
Birodalomról, hogyan és milyen szavakkal, kedvükre illesztve a
spanyol sajtóba annyi náci propagandát, amennyit csak akartak, sőt
még arcátlanabbul és támadóbban a Fel! napilapban, a Falange
orgánumában, ami azokban az ínséges időkben egyedül rendelkezett
a lapok számára elkülönített, szűkös papírellátmány nagy részével.
Kitartó és véresszájú, britellenes kampányok folytak, teli
hazugsággal, sértegetéssel és aljas félrevezetéssel. Churchill alakja a
legrosszindulatúbb karikatúrák, a Brit Birodalom pedig állandó
nevetség tárgya lett. A legszimplább gyári balesetet vagy
postavonatot érintő incidenst, történjék az bármely spanyol
tartományban, azonnal és minden aggály nélkül az álnok angolok
ármánykodásainak tudtak be. A nagykövet panaszai e nyilvánvaló
sér​té​sek mi​att min​dig és ment​he​tet​le​nül sü​ket fü​lek​re ta​lál​tak.
És miközben Sir Samuel Hoare szép lassan többé-kevésbé
hozzászokott új kiküldetési helyéhez, a kibékíthetetlen ellentét a Bel-
és Külügyminisztérium között egyre nyilvánvalóbbá vált. Serrano
mindenható posztjáról rá jellemző, stratégiai kampányt szervezett:
gonosz pletykákat terjesztett Beigbederről, amivel azt az elképzelést
táplálta, hogy a helyzet megoldásához neki kell kezébe venni az
ügyeket. És miközben a volt főbiztos csillaga lezuhant, mint a vízbe
hajított kavics, Franco és Serrano, Serrano és Franco, a nemzetközi
politikához két egyáltalán nem értő ember – hiszen egyikük sem
látott semmit a nagyvilágból még kukucskálón keresztül sem –, az El
Pardo palotában forró csokoládét hörpöltek pirítóssal, és az
uzsonnás terítő felett vállvetve rajzolták fel az új világrendet azzal a
megdöbbentő merészséggel, ami együtt jár a tudatlansággal és
gőg​gel.
Amíg Beigbeder ki nem borult. Ki fogják dobni, és ezt tudta. El
fognak tekinteni tőle, hátsón billentik, és az utcára rakják, már nem
áll érdekükben megtartani őt a dicsőséges keresztes hadjáratra.
Kitépték az ő boldog Marokkójából, rendkívül kívánatos tisztségre
nevezték ki, hogy aztán megkötözzék kezét-lábát, és rongyot
tömjenek a szájába. Soha nem értékelték a véleményét, valójában
nem is kérték ki soha. Nem kezdeményezhetett semmit, és nem
védhette meg álláspontját sem, nem kellett másra, minthogy a
nevével töltsék ki az egyik miniszteri tárcát, és hogy szolgálatkész,
félénk, néma hivatalnokként bólintgasson. Ugyan egyáltalán nem
tetszett neki ez a felállás, mégis tiszteletben tartotta a rangsort, és
fáradhatatlanul dolgozott azért, amit megköveteltek tőle, szilárdan
tűrve Serrano hónapok óta tartó, módszeres bántalmazását. Először
csak megtaposta, félrelökte: „Takarodj, ez az én helyem!”. A
lökdösődés aztán megalázó tarkóütésekké fajult. Az ütések pedig
hamarosan vesére mért rúgásokká, és végül már a nyakát szurkálta.
És amikor Beigbeder rájött, hogy a következő alkalommal a fejére
lép, ak​kor ki​tört.
Fáradt volt, megelégelte a só​go​rí​si​mo szemtelenségeit és dölyfét,
Franco sötét ostobaságát döntéseiben, megelégelte, hogy ár ellen
ússzon, és mindenhol idegennek érez​ze magát, hogy olyan hajó
kormányánál álljon, amely az átkelés megkezdése óta rossz irányba
halad. Ezért aztán gondolt egy merészét, hogy egy életem, egy
halálom, lépni fog. Elérkezett a perc, hogy végre nyilvánossá és
köztudottá váljon barátsága Hoare-ral, melyet eddig nagyon
tapintatosan kezelt, hogy átlépje a zárt erődöket, irodákat és
szalonokat, melyek kereteit eddig betartották. És ezt tűzve
zászlajára, az utcára vetette magát, nyílt utcára, minden védelem
nélkül. Ki a szabad levegőre, a megátalkodottan tűző napsütésbe.
Elkezdtek együtt ebédelni szinte napi rendszerességgel a
legismertebb éttermek legfeltűnőbb asztalainál. Aztán pedig, mintha
két arab lennének, akik a tetuani óváros utcáin sétálnak, Beigbeder
karon ragadta a nagykövetet, „drága bátyám, Samuel” mondta neki,
és tüntető egykedvűséggel andalogtak végig Madrid járdáin. A
kihívó Beigbeder, a merész, a Don Quijote. Nap mint nap
bensőséges beszélgetésbe merült az ellenség küldöttével, nyíltan
kimutatva a németek és a németbarátok iránti megvetését. így
haladtak el a Mozgalom Főtitkársága előtt az Alcalá utcában, a Fel!
napilap székhelye és a német nagykövetség épülete mellett a
Castellanán, és így léptek be a Palace és a Ritz Szálló kapuján, a
nácik valóságos darázsfészkébe. Hogy mindenki jól láthassa,
mennyire megérti egymást Franco minisztere a nemkívánatosak
nagykövetével. És miközben Serrano az idegösszeomlás szélén, a
türelmetlenségtől kiújult gyomorfekélytől kínozva döngő léptekkel
járt fel-alá irodájában, haját tépve és ordítva kérdezte, hogy ugyan
meddig akar még elmenni ez az eszement Beigbeder ezzel az őrült
vi​sel​ke​dés​sel?!
Annak ellenére, hogy Rosalinda erőfeszítéseinek köszönhetően
bizonyos fokú rokonszenv ébredt a miniszterben Nagy-Britannia
iránt, nem volt olyan meggondolatlan, hogy minden nyomós ok
nélkül, merő romantikából egy idegen ország karjaiba vesse magát,
ahogy tette azt minden este szeretőjével. Az asszonynak
köszönhetően érzett némi rokonszenvet az angol nemzet iránt, igen.
De hogy teljesen Hoare felé fordult, és felégette a hajóit, annak több
oka is volt. Talán az idealizmusa, hogy azt gondolta, az Új
Spanyolországban nem úgy mennek a dolgok, ahogy szerinte
működniük kellett volna. Vagy meglehet, ez volt számára az egyetlen
mód, hogy nyíltan kimutassa, ellenzi, hogy a tengelyhatalmak
oldalán lépjen be az ország a háborúba. De az is lehet, hogy így
vágott vissza annak, aki a végletekig megalázta, akivel állítólag
vállvetve kellett volna munkálkodnia a romokban heverő haza
felépítésén, melynek lerombolásában előzőleg oly nagy hévvel
vettek részt. És valószínűleg mindenekelőtt azért is közeledett
Hoare-hoz, mert egyedül érezte magát, végtelenül egyedül e
meg​ke​se​re​dett és el​len​sé​ges kör​nye​zet​ben.
Minderről nem első kézből értesültem, hanem mert Rosalinda az
első hónapok alatt terjedelmes levelek hosszú láncolatában számolt
be mindenről, és én úgy vártam a postát Tetuanban, mint a májusi
esőt. A mozgalmas társasági élet ellenére betegsége hosszú órákra
ágyba parancsolta, és ezt az időt levélírásra fordította, vagy hogy
elolvassa, amit a barátaitól kapott. így levelezésünk szokássá vált, és
láthatatlan szállal kapcsolt össze bennünket térben és időben. Utolsó
hírei 1940 augusztusának végén arról szónak, hogy a madridi lapok
már a külügyminiszter hamarosan bekövetkező menesztéséről
beszélnek. Erre azonban még kellett néhány hetet várni, legalább
hatot. És eközben számos olyan dolog történt, ami újra
meg​vál​toz​tat​ta éle​tem fo​lyá​sát.
 36
Egyik kedvelt időtöltésem anyám Tetuanba való érkezése után az
olvasás lett. O szokásához híven korán lefeküdt, Félix már nem
lopakodott át a folyosón, és esténként sok szabad órám maradt. Épp
szomszédomnak jutott eszébe, mivel töltsem ki az unalmas órákat.
Borítóján női nevek voltak – Fortunata és Jacinta –, és kemény
kötésben érkezett. Ettől kezdve minden pihenőidőm olvasással
töltöttem habzsolva szomszédom vaskos regényeit. Néhány hónap
alatt végeztem velük, ekkor elkezdtem végigvenni a Protektorátus
könyvtárának polcait. Mire 1940 nyara a vége felé járt, én már
felfaltam a két-három tucat regényt a helyi kiskönyvtárból, és azon
töprengtem, hogy ezentúl mivel fogom elszórakoztatni magam
esténként. Ekkor váratlanul új szöveg kopogtatott az ajtómon. Nem
regény formájában, hanem kék táviratként. És nem azért, hogy
élvezzem az olvasást, hanem, hogy kövessem utasításait.
„Személyes meghívás. Magánparti Tangerben. Madridi barátok
várnak. Szeptember elseje. Este hét. Dean’s Bar.” Összeugrott a
gyomrom, de fel kellett nevetnem. Tudtam ki küldte az üzenetet, nem
kellett hozzá aláírás. Tucatnyi emlék rohant meg egyszerre: zene,
kacagás, koktélpartik, váratlan kapkodás, idegen szavak, kis
kalandok, kirándulások a leeresztett tetejű kabrióban, életkedv. A
múlt napjait összevetettem a nyugalmas jelennel, a varrás és a
ruhapróbák, a rádiósorozatok és az anyámmal tett délutáni séták közt
egyhangúan pergő hetekkel. Az egyetlen viszonylagos izgalmat az a
néhány mozifilm jelentette, amire Félix magával cipelt, valamint
olvasmányaim szereplőinek viszontagságai és szerelmi ügyei,
melyeket csak úgy habzsoltam esténként, hogy elűzzem az unalmat. A
tudat, hogy Rosalinda Tangerben vár, kitörő örömmel töltött el. Ha
csak rö​vid idő​re is, áb​ránd​ja​im megint élet​re kel​tek.
Azonban a kitűzött napon és időpontban semmiféle partit nem
találtam az El Minzah Szálló bárjában, csak négy-öt ismeretlenből
álló, kisebb társaságot elszórtan és néhány magányos ivót a
bárpultnál, ami mögött nem láttam Deant, a pincért. Talán túl korán
volt még a bárzongoristának, a hangulat halott volt, teljesen más,
mint azokon a régi estéken. Egy diszkréten meghúzódó asztalnál
foglaltam helyet várakozni, és elküldtem a felém tartó pincért. Hét
óra tíz, negyed nyolc, hét óra húsz. A parti csak nem kezdődött. Fél
nyolckor a bárpulthoz léptem, és megkérdeztem, mikor jön Dean.
Már nem itt dolgozik, mondták. Saját üzletet nyitott, Dean’s Bar.
Hogy hol? A rue Amerique du Sudön. Repültem. Két perc alatt ott
voltam, alig száz méter választotta el a két bárt. Alighogy alakom
feltűnt a bejáratban, Dean szikár, olajbarna tekintete azonnal
meglátott a pult mögül. A bárban élénkebb volt a hangulat, mint a
szállóban, nem volt sok vendég, de a beszélgetések hangosabban
folytak, fesztelenebbül, és néha nevetés hallatszott. A tulajdonos nem
köszönt, de egy rövid, koromfekete pillantással a helyiség hátsó
része előtt lógó függöny felé bökött. Hátra mentem. Súlyos, zöld
bár​sony. El​húz​tam, és be​lép​tem.
– Kés​ve ér​kez​tél a part​im​ra.
Se az elkoszolódott falak, se a szomorkás villanykörte sápadt
fénye, se a palackokkal megrakott rekeszek és az egymásra dobott
kávészsákok nem tudtak levonni egy szemernyit sem barátnőm
eleganciájából. Vagy ő, vagy Dean, talán együtt, aznap délután,
nyitás előtt kis szobává alakították az apró raktárai a magánjellegű
találkozóhoz. Olyannyira zártkörű volt, hogy csak két árva szék vette
körül a fehér terítővel borított hordót. Két pohár, egy koktélkeverő,
egy doboz török cigaretta és egy öngyújtó hevert rajta. Az egyik
sarokban, néhány összeeszkábált doboz tetején egyensúlyozva Billie
Ho​li​day éne​kel​te a Sum​mer​ti​me-ot egy hor​doz​ha​tó gra​mo​fon​ból.
Egy éve nem láttuk egymást, ennyi idő telt el, mióta Madridba
költözött. Még mindig csontsovány volt, bőre szinte áttetsző, és a jól
ismert, szőke tincs most is állandóan a szemébe hullott. De az arca
nem a régi, gondtalan napokat idézte, sem a keményebb pillanatokat,
mikor férjével élt együtt, vagy mikor lábadozott. Nem tudtam
pontosan megfogni, miben állt a változás, de mintha minden egy
kicsit más lett volna rajta. Valamivel idősebbnek tűnt, érettebbnek.
És talán valamivel fáradtabbnak is. Leveleiből értesültem, milyen
nehézségekkel kellett a fővárosban szembenézniük Beigbedernek és
neki. Azt azon​ban nem írta, hogy ma​rok​kói lá​to​ga​tást ter​vez.
Megöleltük egymást, és vihogtunk, mint két iskolás lány, túlzó
dicséretekkel illettük egymás ruháját, és nevettünk megint. Annyira
hiányzott! Anyám velem volt, ez igaz. És ott volt Félix is.
Candelaria. A divatszalon és új vonzalmam a könyvekhez. Jelenléte
így is rettenetesen hiányzott, hogy mindig a legalkalmatlanabb
időpontban toppan be, hogy másképp látja a dolgokat, a többiekétől
annyira eltérő szemszögből. Hiányoztak szellemes megjegyzései,
apró különcségei, bőbeszédű fecsegése. Mindent tudni akartam, és
kérdések egész zuhatagát borítottam rá: hogy megy az élete
Madridban, hogy van Johnny, mi van Beigbederrel, és mi az oka
annak, hogy visszatért Afrikába. Általánosságokkal válaszolt,
néhány anekdotával megtűzdelve, került bármi utalást a
nehézségekre. Végül nem kínoztam tovább kíváncsiságommal, és
ek​kor, mi​után te​le​töl​töt​te a po​ha​ra​kat, vi​lá​go​san be​szélt.
– Azért jöt​tem, hogy mun​kát ajánl​jak ne​ked.
El​ne​vet​tem ma​gam.
– Már van mun​kám.
– Én má​si​kat aján​lok.
Fel​ne​vet​tem megint, és kor​tyol​tam egyet. Pink gint, ahogy min​dig.
– És mit kellene tennem? – kérdeztem elemelve ajkaimtól a
po​ha​rat.
– Ugyan​azt, mint most, de Mad​rid​ban.
Hirtelen megértettem, hogy komolyan beszél, és bennem akadt a
ne​ve​tés. Én is han​got vál​toz​tat​tam.
 – Jól érzem magam Tetuanban. Jól megy az üzlet, egyre jobban.
Anyám is szeret itt élni. A szabászat remekül megy, annyira, hogy
arra gondoltunk, felveszünk egy tanulót, hogy segítsen. Nem
ter​vez​tük a vissza​té​rést Mad​rid​ba.
– Nem az anyádról beszélek, Sira, hanem csak rólad. És nem
kellene bezárni a boltot Tetuanban, nagy valószínűséggel átmeneti
dologról van szó. Vagy legalábbis ezt remélem. Amikor mindennek
vége, vissza​jö​hetsz ide.
– Ami​kor vége, mi​nek?
– A há​bo​rú​nak.
– A há​bo​rú már egy éve vé​get ért.
– A ti​é​tek igen. De most egy má​sik fo​lyik.
Felkelt, másik lemezt tett fel, és feltekerte a hangot. Megint
dzsessz, most csak zene. Azon volt, hogy a beszélgetésünket ne
le​hes​sen a füg​göny má​sik ol​da​lán hal​la​ni.
– Egy másik, rettenetes háború zajlik. A hazám harcol benne, és a
tied bármely pillanatban beléphet. Juan Luis mindent megtett, amit
megtehetett, hogy Spanyolország kimaradjon belőle, de az
események folyása azt mutatja, hogy ez nem fog könnyen menni. Ezért
mostantól kezdve minden lehetőségünkkel azon leszünk, hogy
csökkentsük a németek Spanyolországra gyakorolt nyomását. Ha ezt
elérjük, akkor a spanyol nemzet a konfliktuson kívül marad, és
ne​künk na​gyobb lesz az esé​lyünk a há​bo​rút meg​nyer​ni.
Még mindig nem értettem, hogy jön az én munkám mindehhez, de
nem sza​kí​tot​tam fél​be.
– Juan Luis és én – folytatta – igyekszünk ráébreszteni
barátainkat, hogy segítsenek ebben, amennyire lehetőségeik ezt
megengedik. Neki a minisztériumból nem sikerült nyomást
gya​ko​rol​nia a kor​mány​ra, de el le​het érni egy s mást kí​vül​ről is.
– Mit? – kérdeztem elvékonyodott hangon. Elképzelésem sem volt,
mi futhatott át a fején. Nyilván mulatságos képet vágtam, mert végre
el​ne​vet​te ma​gát.
– Don’t panic, darling. Ne ijedj meg! Nem arról van szó, hogy
bombát rejtünk el a német nagykövetségen, vagy nagy katonai
manővereket hiúsítunk meg. Csendes ellenállási kampányra
gondolok. Megfigyelés. Beszivárgás. Adatok beszerzése apró
réseken át, here and there , itt meg ott. Juan Luis és én nem vagyunk
egyedül. Nem két elszállt idealista vagyunk, akik jóhiszemű
barátokra vadásznak, hogy berántsák őket valami fantasztikus
agy​szü​le​mény​be.
Újratöltötte a poharakat, és még feljebb tekerte a hangot a
gramofonon. Rágyújtottunk egy cigarettára. Visszaült, és világos
szemét rám szegezte. Szürke karikák keretezték, amit még soha nem
lát​tam raj​ta.
– Abban segédkezünk, hogy Madridban munkatársak titkos
hálózata épüljön ki, amely kapcsolatban áll a brit titkosszolgálattal.
Olyan munkatársaké, akik semmilyen szinten nem kötődnek a
politikai, diplomáciai vagy katonai körökhöz. Szinte ismeretlen
emberek, akik, miközben látszólag megszokott életet élnek,
ér​te​sül​nek er​ről-ar​ról, amit az​tán to​vább​ad​nak a SOE-nak.
– Mi az a SOE? – mo​tyog​tam.
– Special Operations Executive. Új szervezet a titkosszolgálaton
belül, amit nemrég hozott létre Churchill, a háborúval kapcsolatos
ügyek kezelésére, de távol tartja magát a mindenkori
hadműveletektől. Egész Európában toboroznak embereket. Mondjuk
így: egy rend​ha​gyó, nem ha​gyo​má​nyos kém​szer​ve​zet​ről van szó.
– Nem ér​te​lek. – Még min​dig csak sut​tog​ni tud​tam.
Igaz volt, hogy nem értettem semmit. Titkosszolgálat. Illegális
együttműködők. Hadműveletek. Kémkedés. Beszivárgás. Soha
éle​tem​ben nem hal​lot​tam ilyes​mi​ről.
– Ne hidd, hogy én hozzá vagyok szokva ehhez a szakzsargonhoz.
Nekem is gyakorlatilag új az egész, és erőltetett menetben kell
megtanulnom. Juan Luis, ahogy azt már levélben elmeséltem, az
utóbbi időben közelebbi barátságba került a nagykövetünkkel,
Hoare-ral. És mivel most már meg vannak számlálva a napjai a
minisztériumban, úgy határoztak, hogy együtt lépnek a tettek
mezejére. Hoare azonban nem közvetlenül irányítja a madridi
titkosszolgálat műveleteit. Jobban mondva ellenőrzi azokat, és ő a
fe​le​lős ér​tük. De nem ő han​gol​ja össze sze​mé​lye​sen.
– Ak​kor ki?
Azt vártam, hogy majd azt mondja, ő maga, és felfedi, hogy csak
vicc volt az egész. És akkor mindketten nagyot nevetünk, elmegyünk
végre vacsorázni és táncolni egyet a Villa Harrisba, ahogy azt régen
szok​tuk. De nem ezt tet​te.
– Alan Hillgarth, naval attaché, a követség tengerészeti attaséja,
az ő feladata minden. Nagyon különös figura, tengerésztiszt,
családja hosszú múlttal dicsekedhet a haditengerészetnél, rangos,
arisztokrata hölgyet vett feleségül, aki szintén részt vesz a
tevékenységeiben. Ugyanakkor érkezett Madridba, amikor Hoare,
hivatalos tisztsége fedezékében azzal a feladattal, hogy titokban
irá​nyít​sa a SOE és a SIS, a Sec​ret In​tel​li​gen​ce Ser​vi​ce mun​ká​ját.
SOE. Special Operations Executive. SIS. Secret Intelligence
Ser​vi​ce. Minden olyan idegenül hangzott. Kértem, hogy magyarázza
el.
– A SIS, a Secret Intelligence Service, másik nevén az MI6,
Directorate ofMilitary Intelligence, Section 6: a katonai hírszerzés
hatos szekciója az a szervezet, amely a brit titkosszolgálat
manővereit irányítja Nagy-Britannián kívül. Kémtevékenységet
végez nem brit területeken, hogy érthető legyek. A nagy háború
előtti időkben kezdte meg működését, és beosztottjai, akik
diplomáciai vagy katonai fedezet alatt dolgoznak, szolidabb
műveletekben vesznek részt általában a már meglévő hatalmi
szerkezeten keresztül, az adott ország befolyásos személyeinek és
hatóságainak segítségével. A S O E ellenben valami teljesen új.
Sokkal kockázatosabb, mert nemcsak profiktól függ, de éppen ezért
sokkal rugalmasabb is. Ez egy vész esetén működésbe lépő,
operatív csoport háborús időkre, hogy valami nevet adjunk neki.
Készek bárkivel együtt dolgozni, aki képes felkelteni az
érdeklődésüket. A szervezet most született, és Hillgarth, a spanyol
megbízott, jelenleg ügynököket toboroz. Sürgősséggel. És ehhez
bizalmi embereiknél puhatolóznak, akiknek kapcsolatai lehetnek
másokkal, akik pedig közvetlenül tudnak a segítségükre lenni. Juan
Luis és én úgymond közvetítők vagyunk. Hoare még csak most
érkezett, alig ismer valakit. Hillgarth a háborút alkonzul-ként töltötte
Mallorcán, de ő is új Madridban, és még nem ismeri jól az új
területet. Ami Juan Luist és engem illett, nem kértek tőlünk
közvetlen beavatkozást, tőle azért nem, mert miniszter és nyíltan
angolbarát, tőlem meg, mert brit állampolgár vagyok. Tudják, hogy
túl ismertek vagyunk, és gyanúsnak fognak minket tartani. Viszont
felkerestek minket, hogy segítsünk a kapcsolatok kiépítésében. Mi
pe​dig vé​gig​vet​tük a ba​rá​ta​in​kat. Köz​tük té​ged is. Ezért jöt​tem.
Inkább nem kérdeztem meg, pontosan mit is akar tőlem. Akár
megkérdezem, akár nem, úgyis elmondja, és a rémület ugyanakkora
lesz, ezért arra össz​pon​to​sí​tot​tam, hogy új​ra​tölt​sem a po​ha​ra​kat. De a
koktélkeverő már kiürült. Kotorászni kezdtem a falhoz támasztott
rekeszek között. Amit hallottam, túl nagy falat volt ahhoz, hogy csak
úgy szárazon lenyeljem. Kihalásztam egy palack italt, kiderült, hogy
whisky, lecsavartam a kupakját, és nagyot húztam egyenesen az
üvegből. Aztán Rosalinda kezébe nyomtam. O is meghúzta, és
vissza​ad​ta. Foly​tat​ta. Köz​ben én kor​tyol​tam még egyet.
– Azt találtuk ki, hogy szabászatot nyithatnál Madridban, ahol a
ma​gas be​osz​tá​sú ná​cik fe​le​sé​ge​it szol​gál​nád ki.
Elszorult a torkom, és a korty whisky, ami már lefelé tartott,
visszafordult, és ezernyi cseppben tört fel. Kézfejemmel
megtöröltem az arcom. Végül csak három szót sikerült kinyögnöm: –
Meg vagy​tok őrül​ve!
Ro​sa​lin​da nem vet​te ma​gá​ra, és rez​ze​nés​te​len te​kin​tet​tel foly​tat​ta.
– Ezek a nők eddig mind Párizsban varrattak ruhát, de mióta a
német sereg májusban lerohanta Franciaországot, a legelőkelőbb
divatszalonok bezártak, csak nagyon kevesen akarnak továbbra is a
megszállt Párizsban dolgozni. A Maison Vionet, a Maison Chanel a
rue Chambonon, Schiaparelli üzlete a piacé Vendome-on: szinte
min​den na​gyobb sza​lon el​hagy​ta a vá​rost.
A Rosalinda említette, előkelő, párizsi szalonok idegességemmel,
a kok​té​lok​kal és a whis​ky​vel ke​ve​red​ve re​kedt ne​ve​tés​re in​ge​rel​tek.
– Azt akarod, hogy Madridban én lépjek ezeknek a
di​vat​ter​ve​zők​nek a he​lyé​be?
Ne​ve​té​sem nem ra​gadt át rá, to​vább​ra is ko​mo​lyan be​szélt.
– Megpróbálhatod a magad módján, kicsiben. Ez az ideális
pillanat, mert nincs nagy kínálat: Párizs out of the question, Berlin
pedig messze van. Vagy Madridban varratnak, vagy nem fognak új
modelleket viselni a most induló szezonban, ami ezeknek a nőknek
kész tragédia, mert létezésük lényege mostanában a hihetetlenül
élénk társadalmi élet. Tájékozódtam, és már van jó néhány madridi
szabászat, amely újra nyitott arccal az ősz felé. Úgy hírlett, hogy a
Ba​len​cia​ga ate​li​er újra nyit az idén, de végül nem így történt. Itt van
nálam azoknak a neve, akik valószínűleg ki fognak nyitni – mondta,
és egy félbehajtott lapot vett elő a blézeréből. – Flora Villarreal;
Brígida a San Jerónimo utca 37-ben; Natalio a Lagasca 18-ban;
Madame Raguette a Bárbara de Braganza 2-ben; Pedro Rodríguez az
Al​ca​lá 62 alatt; Cott​ret, Fer​nan​do VI. utca 8. szám.
Néhány név ismerősen csengett, mások nem. Donã Manuela neve
köz​tük le​he​tett vol​na, de Ro​sa​lin​da nem em​lí​tet​te, meg​le​het, még nem
nyitotta újra a szabászatot. Miután felolvasta a listát, ezer darabra
tép​te a pa​pírt, és a már csik​kek​kel teli ha​mu​tar​tó​ba dob​ta.
 – Hiába tesznek meg mindent, hogy új kollekciókat mutassanak be,
és a legjobb modelleket kínálják, mindannyian ugyanazzal a
nehézséggel szembesültek, hogy csak bizonyos korlátok között
tudnak működni. Ezért senkinek sem lesz könnyű sikerre vinni az
üz​le​tet.
– Mi​lyen kor​lá​tok?
– Szövethiány van, súlyos szövethiány. Se Spanyolország, se
Franciaország nem gyárt anyagot ilyen jellegű szabászatok számára.
A gyárak, amelyek nem zártak be, a nép alapellátását igyekeznek
kielégíteni, vagy háborús anyagokat állítanak elő. A pamutból
egyenruha készül, a lenvászonból kötszer, minden egyes anyag
előbbre való célokat szolgál, mint a divat. Ezt a nehézséget te meg
tudod oldani úgy, hogy Tangerből viszel magaddal szövetet. Itt még
él a kereskedelem, nem jelent gondot a behozatal, mint a félszigeten.
Érkeznek amerikai, argentin termékek is, még nagy stock francia
szövet és angol gyapjú áll itt, indiai és kínai selyem az előző
évekből, vihetsz mindenből. És ha további anyagra lenne szükséged,
akkor megtaláljuk a módját, hogy megkapd. Ha a kezedben áruval és
ötletekkel érkezel Madridba, és ha sikerül elérnem, hogy
kapcsolataimon keresztül szertespricceljen a hír, akkor a szezon
divatszabója válhat belőled. Nem lesz, aki felvenné veled a
versenyt, Sira, te leszel az egyetlen, aki azt tudja kínálni nekik, amit
keresnek: pompa, fényűzés, ledér könnyedség, mintha a világ
táncterem lenne, és nem véres csatamező, amivé éppen ők tették. És
a né​met asszo​nyok, mint a hé​ják fog​nak le​csap​ni rád.
– De engem hozzád fognak kötni… – feleltem, próbálva
belekapaszkodni az utolsó szalmaszálba, mielőtt magával sodort
vol​na ez az esze​ment terv.
– Dehogyis. Nincs semmi okuk rá. A madridi német feleségek
majdnem mind nemrég érkeztek, és semmi kapcsolatuk marokkói
honfitársaikkal. Honnan tudná bárki is, hogy te meg én ismerjük
egymást. De természetesen a sok tapasztalat, amit Tetuanban
szereztél a német asszonyok számára varrva, bizonyára nagy
segítségedre lesz: ismered az ízlésüket, tudod, hogy kell bánni
ve​lük, és hogy kell vi​sel​ked​ned.
Miközben beszélt, becsuktam a szemem, és megráztam a fejem.
Néhány másodpercre gondolataim visszanyúltak az első, Tetuanban
töltött hónapokhoz, eszembe jutott az este, mikor Candelaria
megmutatta a pisztolyokat, és azt javasolta, hogy adjuk el, és abból
nyissunk üzletet. Ugyanezt a rémületet éreztem, és hasonló volt a
helyszín is: két nő egy apró helyiségben meghúzódva, az egyik
lelkiismeretesen kidolgozott, veszélyes tervet tár a másik elé, aki
rémülten utasítja el. Mégis volt különbség. Nagy különbség. A
Rosalinda lefestette terv más dimenziókban mozgott. Hangjára
visszatértem a múltból, elhagytam a La Luneta panzió nyomorúságos
odúját, és ott találtam magam megint a Dean’s Bar pultja mögött
nyí​ló, apró rak​tár​ban.
– Majd mi híredet keltjük, meg vannak rá a módszereink. Jó
kapcsolataim vannak azokban a madridi körökben, melyek
érdekesek lehetnek számunkra, majd mi elintézzük, hogy szájról
szájra járjon a pletyka rólad anélkül, hogy bárki velem hozna
kapcsolatba. A SOE magára vállalná a kezdő költségeket: kifizetné a
bolthelyiség bérleti díját, a műhely berendezését és az első
befektetést méteráruba és kellékekbe. Juan Luis megoldaná a
vámügyi kérdéseket, és rendelkezésedre bocsátaná a szükséges
engedélyeket, hogy az árut Tangerből Spanyolországba szállítsad;
jelentős rakománynak kell lennie, mert ha egyszer kikerül a
minisztériumból, akkor sokkal nehézkesebbé fognak válni az
intézkedések. A teljes bevétel neked járna. Csak azt kellene tenned,
amit most is csinálsz Marokkóban, de nagyobb figyelmet szentelve
annak, ami a német megrendelők szájából elhangzik. Megtudnád,
hova járnak a férjek, kikkel szoktak összejönni, milyen terveik
van​nak, és kik lá​to​gat​ják meg őket Né​met​or​szág​ból.
– Alig be​szé​lek né​me​tül.
– Annyira meg tudod magadat értetni, hogy ők kényelmesen
érez​zék ma​gu​kat a tár​sa​sá​god​ban. Enough.
– Aligha tudok többet, mint számolni, köszönni, ismerem a
szí​ne​ket, a hét nap​ja​it és egy-két mon​da​tot – ma​gya​ráz​tam.
– Nem baj. Erre is gondoltunk. Ismerünk valakit, aki segíthet
ebben. Neked csak az adatokat kell összegyűjtened, és eljuttatni a
meg​fe​le​lő hely​re.
– Ho​gyan?
Meg​von​ta a vál​lát.
– Ezt majd megmondja neked Hillgarth, ha elfogadod a munkát. Én
nem tudom, hogy működnek ezek az eljárások. Gondolom, majd
ki​ta​lál​nak ne​ked va​la​mi sze​mély​re sza​bot​tat.
Meg​ráz​tam a fe​jem, ez​út​tal erő​tel​je​seb​ben.
– Nem fo​gom el​fo​gad​ni, Ro​sa​lin​da.
Újabb ci​ga​ret​tá​ra gyúj​tott, és mé​lyen le​szív​ta.
– Mi​ért nem? – kér​dez​te, mi​köz​ben ki​fúj​ta a füs​töt.
– Mert nem – mondtam határozottan. Ezer okom volt rá, hogy ne
szálljak be ebbe az őrült történetbe, de inkább egyetlen tagadásba
sűrítettem őket. Nem. Nem teszem meg. Nem, és kész. Kortyoltam
még egyet a whis​kys üveg​ből, po​csék íze volt.
– Miért nem, dar​ling? Félelemből, right? – Halk, magabiztos
hangon beszélt. A lemez lejárt, csak a tű karistolta a bakelitet,
beszélgetés és kacagás hallatszott a függöny másik oldaláról. –
Mindannyian félünk, halálosan rettegünk – suttogta. – De ez nem elég
mentség. Be kell avatkoznunk, Sira. Segítenünk kell. Neked, nekem,
mindenkinek, minden egyes embernek a lehetőségeihez mérten.
Mindenkinek hozzá kell járulnia egy szemernyivel, hogy ez az őrület
ne me​hes​sen to​vább.
– Egyébként sem térhetek vissza Madridba. Van néhány függőben
lévő ügyem ott. Tu​dod, mi​ről be​szé​lek.
A Ramiro idejéből származó feljelentések kérdése még mindig
nem oldódott meg. A háború vége óta beszéltem erről néhányszor
Vázquez rendőrkapitánnyal. O megpróbált utánajárni, hogy áll a
helyzet Madridban, nem jutott semmire sem. Még nagy a felfordulás,
hagyjuk, hadd múljon az idő, és várjunk, amíg lenyugszanak a
dolgok, mondta. Én pedig, mivel nem állt szándékomba visszatérni,
vártam. Rosalinda tisztában volt a helyzettel, én magam meséltem el
neki.
– Erre is gondoltunk. Erre, és arra is, hogy fedezékre lesz
szükséged és védelemre, bármi adódhat. A követségünk nem
vállalhatja a felelősséget érted, ha valami probléma merülne fel, és
ez a feladat nagyon kockázatos egy spanyol állampolgár számára,
ahogy per pillanat állnak a dolgok. Juan Luisnak azonban támadt egy
re​mek öt​le​te.
Meg akartam kérdezni, mi az, de nem jött ki hang a torkomon. Nem
is volt rá szük​ség, Ro​sa​lin​da rög​tön el​ma​gya​ráz​ta.
– Tud ne​ked sze​rez​ni ma​rok​kói út​le​ve​let.
– Ha​mis út​le​ve​let – je​gyez​tem meg.
– Nem, swe​e​tie, hanem eredetit. Még mindig kitűnő barátai
vannak Marokkóban. Alig néhány órán belül marokkói állampolgár
vál​hat be​lő​led. Má​sik név​vel, ob​vi​ously.
Felálltam, és éreztem, hogy alig tudom megőrizni az egyensúlyom.
Agyamban a gin- és whiskytócsák között nyüzsögve locspocsoltak az
idegen szavak. Titkosszolgálat, ügynök, hírszerzés. Hamis név,
marokkói útlevél. A falnak dőltem, és próbáltam józanul
gon​dol​kod​ni.
– Nem, Ro​sa​lin​da. Ne is foly​tasd, kér​lek. Nem fo​gad​ha​tom el.
– Nem kell most azon​nal dön​te​ned. Gon​dold meg!
– Nincs mit meg​gon​dol​nom. Hány óra van?
Az órájára pillantott, én is az enyémre, de a számok
össze​mo​sód​tak a sze​mem előtt.
– Há​rom​ne​gyed tíz.
– Vissza kell men​nem Te​tu​an​ba.
– Rendeltem egy kocsit, ami tízkor felvesz, de nem hiszem, hogy
utazásra kész állapotban lennél. Aludj itt Tangerben! Gondoskodom
róla, hogy kapj egy szobát az El Minzahban, és hogy értesítsék az
édes​anyád.
Egy ágy, hogy aludjak, és elfeledkezzem erről a sötét
beszélgetésről, a lehető legcsábítóbb ajánlatnak tűnt szememben. Egy
nagy ágy fehér lepedővel, szép szoba, amiben másnap reggel
felébredek, és rájövök, hogy a találkozó Rosalindával csak rémálom
volt. Különös rémálom a semmiből. Agyam egyik távoli sarkában
va​la​mi fel​vil​lant.
– Nem tud​ják anyá​mat ér​te​sí​te​ni. Nincs te​le​fo​nunk, te is tu​dod.
– Elintézem, hogy hívják Félix Arandát, és ő majd szól neki.
Arról is gondoskodom, hogy felvegyenek, és holnap reggel
ha​za​vi​gye​nek Te​tu​an​ba.
– És te hol száll​tál meg?
– Angol barátoknál a rue de Hollande-on. Nem akarom, hogy
bárki megtudja, Tangerben vagyok. Kocsin érkeztem egyenesen a
la​ká​suk​ból, a lá​bam sem tet​tem az ut​cá​ra.
Elhallgatott néhány pillanatra, és valamivel halkabban hozzátette.
Hal​kab​ban és mé​lyeb​ben.
– Nagyon csúnyán festenek a dolgok Juan Luis és az én számomra,
Sira. Ál​lan​dó​an fi​gyel​nek.
– Kik? – sut​tog​tam re​ked​ten.
Szo​mo​rú fél​mo​soly​ra húz​ta a szá​ját.
– Min​den​ki. A rend​őr​ség. A Ges​ta​po. A Fa​lan​ge.
A félelem kásás hangon elsuttogott kérdés formájában tört ki
be​lő​lem.
– És en​gem? En​gem is fi​gyel​ni fog​nak?
 – Nem tu​dom, dar​ling, nem tu​dom.
Elmosolyodott, most teljesen. De még így is szorongás bujdokolt a
szá​ja sar​ká​ban.
 37
Valaki kopogott az ajtón, és belépett, meg sem várva, hogy
engedélyt adjak rá. Félig lehunyt szemem előtt a félhomályban egy
egyenruha derengett fel tálcával a kezében. Letette valahova
látóteremen kívül, és elhúzta a függönyt. A szoba hirtelen megtelt
fénnyel, és én a fejemre húztam a párnát. Ez ugyan valamelyest
tompította a zajokat, mégis elérték fülemet a neszek, amiből követni
tudtam a jövevény tevékenységét. Porceláncsésze koccant a
tányéron, forró fekete bugyogott fel a kávéfőzőből, kés kaparászott a
pirítóson, miközben vajjal kente. Miután mindennel elkészült, az
ágy​hoz lé​pett.
– Jó reggelt kívánok, kisasszony! A reggeli kész. Fel kell kelnie, a
ko​csi egy óra múl​va vár​ja a be​já​rat előtt.
Visszamorogtam valamit. Olyasmit, hogy köszönöm, hallottam,
hagyjon békén. A szobalány nem találta ki, hogy feltett szándékom
to​vábbalud​ni, és ügyet sem ve​tett a mor​gá​som​ra.
– Azt kér​ték, hogy ne men​jek el, amíg ön fel nem kelt.
Spa​nyol ki​ej​tés​sel be​szél​te a spa​nyolt. Ahogy vé​get ért a há​bo​rú,
Tanger megtelt republikánusokkal, valószínűleg az egyik menekült
család lánya volt. Dacosan mordultam egyet, és a másik oldalamra
for​dul​tam.
– Kis​asszony, ké​rem, kel​jen fel! Ki fog hűl​ni a kávé és a pi​rí​tós.
– Ki küldött? – tudakoltam anélkül, hogy kidugtam volna a fejem
fészkéből. A hangom mintha barlang mélyéről szólt volna, talán a
külvilágtól elválasztó toll- és lepedőhegy miatt, talán a rémes este
hatására. Mire kimondtam, már rá is jöttem, milyen nevetséges a
kér​dés.
Honnan tudhatná ez a lány, ki küldte. Nekem azonban kétségem se
volt fe​lő​le.
– A konyhából utasítottak, kisasszony. Én szolgálok fel ezen az
eme​le​ten.
 – Ak​kor me​hetsz.
– Ad​dig nem, amíg fel nem kel.
Makacs egy szobalány volt, az engedelmes beosztottak
állhatatosságával. Végre kidugtam a fejem, és kisimítottam a hajam
az arcomból. Ahogy lerúgtam a takarót, észrevettem, hogy
barackszín hálóinget viselek, ami nem az enyém. A lány kezében egy
hozzáillő pongyolával várt, úgy döntöttem, nem kérdezem meg, kitől
van, honnan is tudhatná. Gyanítottam, Rosalinda intézte el, hogy a két
ruhadarab a szobámba kerüljön. Viszont nem volt papucsom, így
mezítláb tipegtem a kerek asztalkához, ahol már készen volt a
reg​ge​li. Meg​kor​dult a gyom​rom a lát​vány​ra.
– Tölthetek tejet, kisasszony? – kérdezte, miközben helyet
foglaltam. Csak bólintottam, nem tudtam megszólalni. Farkaséhes
voltam, csak ekkor jutott eszembe, hogy előző este nem
va​cso​ráz​tam.
– Ha meg​en​ge​di, ak​kor most elő​ké​szí​tem a für​dő​jét.
Megint bólintottam a reggelit majszolva, és néhány másodperc
múlva hallottam, hogy zubog a víz a csapból. A szobalány
vissza​jött.
– Most már elmehetsz, köszönöm. Mondd meg az illetékesnek,
hogy már fel​kel​tem.
– Azt mondták, hogy vigyem el kivasalni a ruháját, amíg
reg​ge​li​zik.
Nagyot haraptam a pirítósba, és némán bólintottam. A lány
fel​szed​te az ala​csony fo​tel​ba do​bált, ha​lom​nyi ru​hát.
– Parancsol még valamit a kisasszony? – kérdezte, mielőtt
ki​lé​pett.
Tele szájjal a halántékomhoz emeltem a mutatóujjam, mintha főbe
akarnám lőni magam. A lány rémülten nézett rám, és csak most
vet​tem ész​re, hogy még kis​lány.
– Valamit fejfájásra – tettem érthetővé a gesztust, amikor végre
le​nyel​tem a fa​la​tot.
Határozott mozdulattal bólintott, értésemre adva, hogy felfogta, és
egy hang nélkül kisietett, igyekezve mielőbb kimenekülni ennek az
őrült ném​ber​nek a szo​bá​já​ból, aki​nek tűn​het​tem.
Felfaltam az összes pirítóst, a narancslevet, néhány rongyoskiflit
és egy svájci brióst. Aztán töltöttem magamnak még egy csésze
kávét, és ahogy felemeltem a tejes kancsót, kézfejemmel
végigsimítottam a borítékot, ami a fehér rózsaszálakkal teli vázának
támasztva állt. Ahogy hozzáértem, mintha megrázott volna, de nem
nyúltam érte. Nem volt ráírva semmi, egy betű sem, de tudtam,
nekem szól, és azt is, ki küldte. Megittam a kávét, és a gőzölgő
fürdőszobába léptem. Elzártam a csapot, és próbáltam kivenni a
tükörképem. Azonban a tükör annyira bepárásodott, hogy végig
kellett húznom rajta egy törülközőt. Szánalmas – ez az egyetlen szó
tolult az ajkamra, ahogy megláttam magam. Levetkőztem, és
el​me​rül​tem a víz​ben.
Mire kiszálltam, a reggeli maradéka már eltűnt, és az erkélyajtó
tárva-nyitva állt. A kerti pálmafák, a tenger és a Gibraltári-szoros
harsogó kék égboltja mintha be akartak volna furakodni a szobába,
de szinte ügyet sem vetettem rájuk, sietnem kellett. Az ágy végébe
terítve várt a kivasalt ruha: a kosztüm, a kombiné és a
selyemharisnya, készen, hogy eltakarja testem. Az éjjeliasztalkán kis
ezüsttálcára helyezve egy korsó víz, egy pohár és egy adag
Optalidón várt. Bevettem egyszerre két tablettával, de aztán
meggondoltam magam, és bekaptam még egyet. Visszamentem a
fürdőbe, hajamból kontyot csavartam a tarkómra. Halványan
kifestettem magam, nem volt nálam semmi egyéb csak púder és rúzs.
Aztán felöltöztem. Készen is vagyok, suttogtam a levegőbe. Rögtön
ki is javítottam magam. Csak majdnem. Hiányzott egy apró részlet.
Ami az asztalon várt, ahol egy fél órája megreggeliztem: a látszólag
címzett nélküli, krémszínű boríték. Sóhajtottam, és két ujjam közé
csippentve a táskámba csúsztattam anélkül, hogy akár rápillantottam
vol​na.
Elindultam. Magam mögött hagytam az idegen hálóinget és testem
nyomát az ágynemű közt. A félelem azonban nem akart ott maradni,
ve​lem tar​tott.
– A ma​de​mo​i​sel​le szám​lá​ja ki van egyen​lít​ve, az autó már vár​ja
– suttogta tapintatosan a recepció vezetője. Se a jármű, se a sofőr
nem volt ismerős, de nem kérdeztem meg, kihez tartozik az előző, és
kinek dolgozik az utóbbi. Csak kényelmesen elhelyezkedtem a hátsó
ülésen, ajkamat egy szó sem hagyta el, és hagytam, hogy kocsi és
so​főr​je ket​tes​ben ha​za​vi​gye​nek.
Anyám nem kérdezte, milyen volt a mulatság, sem, hogy hol
töltöttem az éjszakát. Gondolom, bárki is értesítette előző este, olyan
meggyőzően beszélt, hogy nem hagyott helyet az aggodalomnak. Egy
pillantást vetett elgyötört arcomra, de nem adta semmi jelét, hogy a
legkevésbé is izgatná. Csak felemelte tekintetét a ruháról, amit
éppen összeállított, és köszönt. Se nem kedvesen, se nem
bosszan​kod​va. Sem​le​ge​sen.
– Elfogyott a selyemzsinór – jelentette. – Aracama asszony kéri,
hogy a ruhapróbát tegyük át csütörtökről péntekre, és Frau Langen-
heim in​kább azt sze​ret​né, ha vál​toz​tat​nánk a shan​tung​ru​ha esé​sén.
Miközben ő folytatta a varrást, és beszámolt a hírekről, széket
helyeztem el vele szemben, és leültem olyan közel, hogy a térdem
majdnem súrolta az övét. Valamilyen szatén szállításáról kezdett
me​sél​ni, amit elő​ző hé​ten ren​del​tünk. Nem hagy​tam, hogy be​fe​jez​ze.
– Azt akarják, hogy térjek vissza Madridba, dolgozzam az
angoloknak, és szerezzek nekik információkat a németekről. Azt
akar​ják, anyám, hogy a fe​le​sé​ge​ken ke​resz​tül kém​ked​jek.
Jobb keze megdermedt a levegőben, magasba tartva a befűzött
cérnát két öltés között. A mondat az ajkára fagyott, és tátva maradt a
szája. Felemelte tekintetét az apró szemüveg fölött, amit varráshoz
hasz​nált, és za​var​tan rám sze​gez​te a pil​lan​tá​sát.
Nem folytattam azonnal. Előtte néhányszor mélyet sóhajtottam, és
ki​fúj​tam: erő​sen, jó na​gyo​kat, mint​ha nem len​ne elég le​ve​gőm.
– Azt mondják, Spanyolország tele van nácival – folytattam. – Az
angoloknak szükségük van olyan emberekre, akik tájékoztatni tudják
őket a németek tevékenységeiről: kivel járnak össze, hol, mikor,
hogyan. Azt találták ki, hogy berendeznek nekem egy szabászatot, és
varrjak a német feleségeknek, aztán meséljem el nekik, amit ott
hal​lok.
– És te mit vá​la​szol​tál?
Hang​ja, akár​csak az enyém, csu​pán halk sut​to​gás volt.
– Hogy nem. Hogy nem tehetem, hogy nem akarom. Hogy jól
megvagyok én itt veled. Hogy semmi kedvem visszatérni Madridba.
De azt ké​rik, hogy gon​dol​kod​jam raj​ta.
Csend borult a szobára, megülepedett a szöveteken és
próbababákon, rácsavarodott áspulnikra, és megült a
sza​bó​desz​ká​kon.
– És ez segítene, hogy Spanyolország belépjen újra háborúba? –
kér​dez​te vé​gül.
Meg​von​tam a vál​lam.
– Elvileg minden segíthet, vagy legalábbis azt hiszik – mondtam
nagy meggyőződés nélkül. – Titkos hírszerző hálózatot próbálnak
kiépíteni. Az angolok azt szeretnék, ha a spanyolok kimaradnának az
Európában zajló eseményekből, hogy ne lépjünk szövetségre a
németekkel, és ne ártsuk bele magunkat a háborúba, azt mondják, ez
len​ne a leg​jobb min​den​ki szá​má​ra.
Lehajtotta a fejét, és figyelmét az anyagdarabra szegezte, amelyen
dolgozott. Néhány másodpercig nem szólalt meg, elgondolkodott,
töprengett, minden sietség nélkül, miközben hüvelykujja begyével
végigsimította néhányszor a szövetet. Végül rám emelte a tekintetét,
és las​sú moz​du​lat​tal le​vet​te a szem​üve​gét.
 – Sze​ret​néd hal​la​ni a ta​ná​csom, lá​nyom? – kér​dez​te.
Állammal határozottan intettem. Igen, persze, hogy kérem a
tanácsát: szükségem volt rá, hogy megerősítsen benne, nemleges
válaszom az egyetlen ésszerű döntés, arra vágytam, hogy a saját
szájából halljam, ez a terv kész őrület. Azt akartam, hogy az az anya
legyen, aki mindig is volt, aki azt mondja, kinek képzelem itt
magam, hogy titkosügynökösdit játszom? Gyerekkorom magabiztos
Doloresét akartam újra megtalálni: a megfontolt, a mindenre elszánt
asszonyt, aki mindig tudta, mi a helyes és mi a helytelen. Aki úgy
nevelt, hogy mindig az egyenes utat mutatta, és akinek egy
szerencsétlen pillanatban hátat fordítottam. A világ azonban nem
csak szá​mom​ra for​dult meg, anyám pil​lé​rei is má​sok vol​tak.
– Tarts velük, leányom! Segíts, működj együtt! A mi szegény
Spanyolországunk nem keveredhet újabb háborúba, nem maradt
ben​ne sem​mi erő.
– De, anyám…’
Nem hagy​ta, hogy foly​tas​sam.
– Te nem tudod, Sira, milyen háborúban élni. Te nem ébredtél
minden áldott reggel a gépfegyverek szavára, ágyúdörgésre. Nem
ettél férges lencsét hónapokon át, nem éltél át egy egész telet kenyér
és szén nélkül, hogy az ablakból hiányzott az üveg. Nem laktál
széthullott családokkal és éhező gyerekekkel. Nem láttál gyűlölettől
izzó szemeket, rettegő tekinteteket, vagy a kettőt együtt.
Spanyolország a földdel vált egyenlővé, senkiben sincs erő, hogy
még egyszer végigcsinálja ezt a rémálmot. Az egyetlen dolog, amit
most ez az ország tehet, az megsiratni a holtakat, és folytatni azzal a
ke​vés​sel, ami meg​ma​radt.
– De hát… – vág​tam vol​na köz​be.
De ő nem hagyta, hogy megszakítsam. Nem emelte fel a hangját, de
nem tűrt el​lent​mon​dást.
– Én a helyedben segítenék az angoloknak, megtenném, amit
kérnek. Ok a saját malmukra hajtják a vizet, afelől ne legyen
kétséged, mindent a saját hazájukért tesznek, nem a miénkért. De ha
az ő hasznuk nekünk is hasznukra válik, akkor áldott legyen az Úr
neve! Gon​do​lom, a ké​rést Ro​sa​lin​da ba​rát​nőd köz​ve​tí​tet​te.
– Tegnap órákon át beszélgettünk, ma reggel hagyott nekem egy
levelet, amit még nem olvastam el. Feltételezem, utasításokat
tar​tal​maz.
– Mindenhol azt hallani, hogy az ő Beigbederének már nincs sok
hátra a minisztériumban. Úgy néz ki, hogy éppen ezért fogják
kidobni, mert angolbarát lett belőle. Gondolom, neki is benne van
eb​ben a keze.
– Ket​tő​jük öt​le​te volt.
– Hát, legalább ennyire igyekezhetett volna, hogy elkerülje a
háborút, amibe éppen ő sodort bele minket, de ez már a múlté, és
nincs mit tenni, most előre kell nézni a jövőbe. A te dolgod, lányom,
hogy mit döntesz. A tanácsomat kérted, és meg is kaptad, sajog a
szívem, ha rágondolok, de tudom, hogy ez az egyetlen
felelősségteljes döntés. Nekem is nagyon nehéz lesz. Ha elmész,
megint egyedül leszek, és megint azzal a rettenetes
bizonytalansággal kell majd élnem, hogy nem tudok rólad semmit. De
azt hiszem, hogy igen, el kell menned Madridba. Én itt maradok, és
majd viszem a szabászatot. Keresek majd valami segítséget, erre ne
legyen gondod. És hogy mikor lesz mindennek vége, annak csak
Is​ten a meg​mond​ha​tó​ja.
Nem tudtam válaszolni. Nem maradt több mentségem. Úgy
határoztam, elmegyek otthonról járni egyet, hogy kiszellőztessem a
fe​jem. Gon​dol​kod​nom kel​lett.
 38
Szeptember közepén a déli órákban léptem be a Palace Szállóba
magabiztos léptekkel, mintha egész életemben a földteke
legelőkelőbb hoteljeinek előcsarnokain kopogtam volna végig.
Vérvörös, nyári gyapjú-szövetből varrt kosztümöt viseltem, vállig
érő frizurám frissen vágva. Fejemen különleges tollakkal díszített
filckalap ékeskedett, egyenesen Madame Boissenet tangeri
szalonjából. Kész piéce-de-résistance, ahogy szerinte akkoriban a
megszállt Franciaországban az elegáns hölgyek kalapját nevezték.
Öltözékemet toronymagas sarkú, krokodilbőr cipellő egészítette ki,
amit a bou​le​vard Pasteur legjobb cipőboltjában szereztem be.
Kezemben hozzáillő táska libegett, és egy pár gyöngyszürkére
festett, cserzett borjúbőr kesztyű. Két-három fej is utánam fordult,
ahogy el​ha​lad​tam előt​tük. Én azon​ban meg se rez​zen​tem.
Mö​göt​tem egy boy hoz​ta a kis úti​tás​kát, a két Go​yard bő​rön​döt és a
rakás kalapdobozt. A csomagok többi része, a holmijaim és a
rakomány szövet következő nap érkeztek csak kocsival, miután
átkeltek a Gibraltári-szoroson, ha szerencséjük volt, és hogyne lett
volna, ha egyszer a vámhatósági engedélyeken az univerzum
leghivatalosabb pecsétjei virítottak, a spanyol külügyminisztérium
szívességéből. Én repülőgépen érkeztem, most repültem először
életemben. A Sania Ramel repülőtérről a sevillai Tabladára és
Tabladáról Barajasra. Tetuanból a Sira Quiroga névre kiállított,
spanyol irataimmal indultam el, de valaki ügyesen belenyúlt az
utaslistába, hogy ne szerepeljek rajta ezen a néven. A repülőút alatt a
vész esetére mindig magamnál hordott, apró szabászolló
segítségével ezer darabkára szabdaltam régi útlevelemet, és a
papírcsíkokat egy kendőbe csomóztam: végül is a spanyol
köztársaság ideje alatt kibocsátott papírról volt szó, ami aligha
lehetett volna segítségemre az Új Spanyolországban. Madridban
ropogós, új, marokkói útlevéllel értem földet. Benne egy
igazolványkép, tangeri cím és frissen szerzett új
személyazonosságom. Arish Agoriuq. Különös név? Nem annyira.
Mindenkori vezeték és keresztnevem volt csak visszafelé olvasva. A
h-t pedig, melyet szomszédom, Félix, tett hozzá az üzlet
megnyitásakor, ugyanott hagytam. Egyáltalán nem volt arab név, de
idegenül hangzott, és nem fog gyanút kelteni Madridban, ahol
senkinek elképzelése sem volt róla, hogyan hívják az embereket „ott
a messzi, mór vidéken, ott a messzi Afrikában”, ahogy a
pa​so​dob​lé​ban ének​lik.
Az indulást megelőző napokban szó szerint követtem a Rosalinda
hosszú levelében felsorolt utasításokat. Kapcsolatba léptem a
kijelölt emberekkel új személyazonosságom végett. A legjobb
szöveteket válogattam ki az általa javasolt üzletekben, és megbízást
adtam, hogy küldjék el a számlákkal együtt egy helyi címre, amiről
soha nem tudtam meg, kihez tartozik. Újra ellátogattam Dean
bárjába, és kértem egy bloody maryt. Ha a döntésem nemleges lett
volna, akkor egy egyszerű limonádét kellett volna kérnem. A pultos
szenvtelen arccal szolgált ki. Közben mintegy kedvetlenül beszámolt
néhány látszólag teljesen hétköznapi dologról: hogy egy Jason nevű
hajó fog érkezni, amerikai zászló alatt, angol rakománnyal
következő hét pénteken, délelőtt tízkor. Ebből az ártatlan
megjegyzésből kiszedtem a szükséges információt. És pénteken a
megadott időben elmentem a tangeri Amerikai Követségre, mely egy
szép, mór palotában székelt az arab óváros kellős közepén.
Közöltem a belépést ellenőrző katonával, hogy Jason úrral van
találkozóm megbeszélve. Az őr felemelte a belső telefon súlyos
kagylóját, és angolul bejelentette, hogy a látogató megérkezett. Majd
vette az utasításokat, és letette a kagylót. Intett, hogy lépjek be a
boltívekkel körülvett, arab belső udvarra. Itt egy hivatalnok
fogadott, aki szinte egy szó nélkül, de fürge léptekkel végigvezetett a
folyosók, lépcsők és járatok labirintusán az épület legmagasabb
pont​ján fek​vő, fe​hér te​ra​szig.
– Mr. Jason – mondta, és a tetőterasz másik végében álló
fér​fi​alak​ra mu​ta​tott. Majd azon​nal el​tűnt, le​sza​lad​va a lép​csőn.
Szemöldöke iszonyatosan sűrűnek tűnt, a neve pedig nem Jason
volt, hanem Hillgarth. Alán Hillgarth, tengerészeti attasé a madridi,
brit nagykövetségen, és a titkosszolgálat tevékenységének fő
szervezője Spanyolországban. Arca széles, homloka magas, sötét
hajában a választék egyenes vonalú, frizurája hajfénnyel
hátrasimítva. Szürke, kirívóan jó minőségű, alpakkaöltönyben lépett
elém. Magabiztosan közeledett, bal kezében fekete bőr aktatáskával.
Bemutatkozott, megszorította a kezem, és javasolta, hogy néhány
percig élvezzük a kilátást. Lenyűgöző volt, valóban. A kikötő, az
öböl, a szo​ros és a hát​tér​ben a föld​csík.
– Spanyolország – mondta a látóhatárra bökve. – Oly közel és oly
messze. Le​ülünk?
Egy kovácsoltvas padra bökött, és helyet foglaltunk. A zakója
zsebéből fémdobozos Craven A cigarettát húzott elő. Elfogadtam
egyet, és a tengerre szegezett tekintettel fújtuk a füstöt. Alig
hallatszottak közeli neszek, csak néhány hang arabul a közeli utcák
felől, és néha-néha a tengerpart fölött elrepülő sirályok fülsértő
vij​jo​gá​sa.
– Madridban gyakorlatilag minden készen várja az érkezését -
mond​ta vé​gül.
Tökéletes spanyolsággal beszélt. Én nem válaszoltam, nem volt
mit mon​da​nom, csak az uta​sí​tá​so​kért jöt​tem.
– A Núnez de Balboa utcában vettünk ki egy lakást. Tudja, merre
van?
– Igen, a kö​zel​ben dol​goz​tam egy ide​ig.
– Fox asszony vállalta, hogy berendezi és előkészíti.
Ter​mé​sze​te​sen köz​ve​tí​tő​kön ke​resz​tül.
– Ér​tem.
 – Tudom, hogy ő már felvilágosította önt, de azt hiszem,
szükséges, hogy én is felhívjam rá a figyelmét még egyszer.
Beigbeder ezredes és Fox asszony rendkívül kényes helyzetben
vannak. Mindannyian azt várjuk, mikor mentik fel az ezredest
miniszteri állásából. Az az érzésünk, hogy ez nemsokára
bekövetkezik, ami sajnálatos veszteséget jelent kormányunk
számára. Pillanatnyilag Serrano Suner úr, a belügyminiszter Berlin
felé tart, először Von Ribbentrop-pal tárgyal, aki Beigbeder német
kollégája, aztán pedig Hitlerrel. A tény, hogy maga a spanyol
külügyminiszter nem vesz részt ebben a kiküldetésben, és
Madridban tartózkodik, jól mutatja, milyen törékeny jelenlegi
státusza. Eközben az ezredes, akárcsak Fox asszony, együttműködik
velünk, és nagyon érdekes kapcsolatokkal gazdagítanak.
Természetesen minden titkosan szerveződik. Mindkettőjüket szoros
megfigyelés alatt tartják kevéssé barátságos testületek ügynökei, ha
meg​en​ge​di ezt az eu​fe​miz​must.
– A Gestapo és a Falange – jegyeztem meg Rosalinda szavait
idéz​ve.
– Látom, jól tájékozott. Valóban így van. Semmiképp sem
szeretnénk, hogy ugyanez történjen önnel is, ugyan nem
garantálhatom, hogy nem ez lesz a vége. Mindenesetre még korai
megijedni. Madridban mindenki figyel mindenkit: mindenki gyanús
valami miatt, és senki nem bízik senkiben sem, de az a szerencsénk,
hogy türelemből sincs sok. Mintha mindenkinek őrülten sietős lenne,
ezért, ha néhány nap alatt nem találnak semmi érdekeset, akkor
elfeledkeznek a célszemélyről, és folytatják a következővel.
Viszont, ha úgy érzi, követik, akkor tudassa velünk, és mi majd
megpróbáljuk kideríteni, ki áll a háttérben. És a legfontosabb, hogy
ne veszítse el a nyugalmát. Mozogjon természetesen, ne próbálja meg
le​ráz​ni őket, és ne le​gyen ide​ges. Érti?
– Azt hiszem, igen – feleltem, de a hangom nem csengett
meg​győ​ző​en.
– Fox asszony – folytatta témát váltva – már mozgatja a szálakat,
hogy előkészítse az érkezését, hajói tudom, már szerzett egy
maroknyi lehetséges ügyfelet. Éppen ezért, és figyelembe véve, hogy
az ősz a nyakunkon van, a legmegfelelőbb az lenne, ha mielőbb
át​köl​töz​ne Mad​rid​ba. Mi​kor len​ne ez le​het​sé​ges?
– Ami​kor akar​ja.
– Hálás vagyok a segítőkészségéért. Voltunk olyan merészek, hogy
vál​tot​tunk ön​nek re​pü​lő​je​gyet jövő kedd​re. Ez rend​ben?
Mintegy véletlenül két kezemet a térdemre helyeztem, valójában
at​tól fél​tem, hogy re​meg​ni fog​nak.
– Ad​dig​ra el​ké​szü​lök.
– Remek. Úgy tudom, hogy Fox asszony részben tájékoztatta önt
kül​de​té​se cél​já​ról.
– Nagy​já​ból.
– Nos, most részletesen is el fogom magyarázni. Azt kérjük öntől
lényegében, hogy rendszeresen szolgáltasson nekünk információt
bizonyos német hölgyekről és néhány spanyolról is, akik, ebben
bízunk, nemsokára ügyfelei lesznek. Ahogy azt barátnője, Fox
asszony is elmondta, a szövethiány komoly gondot jelent a spanyol
szabók számára, és első kézből tudjuk, hogy számos olyan hölgy
tar​tóz​ko​dik
Madridban, akik alig várják, hogy találjanak valakit, aki mind az
anyagot, mind a ruha elkészítését biztosítani tudná. És itt jön ön a
képbe. Ha előzetes felméréseink nem csalnak, akkor
együttműködése nagyon értékes lesz a számunkra, mivel jelenleg a
Madridban székelő német hatalommal semmilyen kapcsolatban nem
állunk, Beigbeder ezredes kivételével, és attól félek, az sem fog már
sokáig tartani. Az információ, amit önön keresztül szeretnénk
megszerezni, alapvetően a Madridban élő náci kolónia mozgására
összpontosítana, és néhány spanyoléra, akik kapcsolatban állnak
velük. Nem tudunk testre szabott követést megvalósítani minden
egyes esetben, ez teljességgel kivitelezhetetlen. Ezért gondoltunk
arra, hogy feleségeiken és barátnőiken keresztül szerezhetünk
tudomást kapcsolataikról, viszonyaikról és tevékenységükről. Eddig
min​den vi​lá​gos?
– Min​den vi​lá​gos, igen.
– Számunkra a leginkább az lenne érdekes, ha előre
értesülhetnénk a madridi német közösség társasági életének
eseményeiről: milyen összejöveteleket szerveznek, a spanyolok és a
német honfitársak közül kivel találkoznak, hol szoktak összegyűlni,
és milyen gyakran. Stratégiai működésük nagy része általában
magánjellegű társasági eseményeken szerveződik, és nem az
úgynevezett irodai munka során, ezért szeretnénk beépíteni bizalmi
embereinket. Ezekre az estekre a náci képviselők feleségük vagy
barátnőjük társaságában járnak, akik, minden bizonnyal, jól
öltözötten kell hogy megjelenjenek. Ezért abban reménykedünk, hogy
ön ideje korán majd jut információhoz a különböző alkalmakról, ahol
az ön ruhakölteményeit fogják viselni. Gondolja, hogy ez
le​het​sé​ges?
– Igen, meglehetősen általános, hogy az ügyfelek beszélnek erről.
A gond az, hogy né​met​tu​dá​som igen cse​kély.
– Erre is gondoltunk. Gondoskodtunk egy kis segítségről. Nyilván
tudja, hogy Beigbeder ezredes évekig töltötte be a katonai attasé
posztját Berlinben. A nagykövetségen akkoriban egy spanyol
házaspár dolgozott két lányával. A helyzet az, hogy az ezredes jól
bánt velük, segített nekik ügyes-bajos dolgaikban, gondoskodott a
lányok oktatásáról, egyszóval szívélyes volt a viszony köztük, ami
megszakadt, amikor ő elment Marokkóba. Amikor megtudták, hogy a
volt attasé miniszter lett, a család, amely néhány éve visszatért
Spanyol-országba, felkereste őt, és megint segítséget kértek. Az
édesanya meghalt a háború alatt, az apa krónikus asztmában
szenved, és alig mozdul ki otthonról, nincs ismert politikai
kötődése, ami nagyon jól jön nekünk. Az apa munkát kért a lányok
számára Beigbedernél, és mi most fel is ajánljuk neki, ha ön
beleegyezik. Egy tizenhat és egy tizenkilenc éves lányról van szó,
akik tökéletesen értenek és beszélnek németül. Én nem ismerem őket
személyesen, de Fox asszony már beszélt mindkettővel néhány
napja, és teljesen elégedett volt. Azt kérte, mondjam meg, hogy
velük nem fogja hiányolni Jamilát az otthonából. Nem tudom, ki
Ja​mi​la, de re​mé​lem, meg​ér​ti az üze​ne​tet.
Most elő​ször mo​so​lyod​tam el a be​szél​ge​tés alatt.
– Rendben van. Ha Fox asszony úgy ítéli meg, hogy megfelelőek,
ak​kor én is el​fo​ga​dom. Tud​nak varr​ni?
– Azt hiszem nem, de segíthetnek a háztartási munkában, és talán
megtaníthatná nekik az alapvető fogásokat. Mindenesetre nagyon
fontos, hogy tisztában legyen vele, ezek a lányok nem tudhatják meg,
hogy ön mivel foglalkozik titokban, ami azt jelenti, hogy ki kell majd
ötölnie valamit, hogy a segítségére legyenek, anélkül hogy felfedné
előttük, valójában mi érdeklődése tárgya, és lefordítsák, amit nem
ér​tett. Még egy ci​ga​ret​ta?
Új​ból elő​vet​te a do​boz Cra​ven A-t, és el​fo​gad​tam a kí​ná​lást.
– Majd én elintézem, ne aggódjon – mondtam, miután komótosan
ki​fúj​tam a füs​töt.
– Akkor haladjunk! Ahogy már mondtam, alapvető érdekünk, hogy
naprakészek legyünk a Madridban élő nácik társasági életét illetően.
De, ezen kívül, meg akarjuk ismerni mozgásterük, és hogy milyen
kapcsolatot tartanak fenn Németországgal: hazajárnak-e, és milyen
okból, fogadnak-e látogatókat, és kik azok, hogyan képzelik el a
fogadásukat… Azaz, bármilyen kiegészítő információt, ami érdekes
le​het szá​munk​ra.
– És mit kell tennem az adatokkal, ha egyáltalán sikerül
meg​tud​nom va​la​mit?
 – Ami a megszerzett információ átadásának módját illeti,
rengeteget törtük rajta a fejünket, és azt hiszem, megtaláltuk a
kezdeti megoldást. Lehet, hogy nem ez lesz a kapcsolattartás
végleges formája, de úgy ítéljük meg, hogy érdemes kipróbálni. A
SOE számos, különböző biztonsági szintű kódrendszert alkalmaz.
Mégis, előbb vagy utóbb, a németek mind feltörik őket. Elég gyakori
az irodalmi műveken alapuló kódok használata, főleg a verseké.
Yeats, Milton, Byron, Tennyson. Nos, mi megpróbálunk valami
teljesen mást. Valami sokkal egyszerűbbet, ugyanakkor a
körülményekhez sokkal inkább passzoló rendszert. Tudja, hogy mi a
mor​ze​jel?
– A táv​ira​to​ké?
– Pontosan. Ez a kód betűket és számokat jelenít meg szaggatott
jelek formájában, általában hallható jelekként. Ezeknek az auditív
jeleknek azonban létezik nagyon egyszerű, grafikus megjelenítése is,
amely pon​tok​ból és rö​vid víz​szin​tes vo​ná​sok​ból áll. Néz​ze csak!
Táskájából egy közepes nagyságú borítékot vett elő, és egy
kartonsablont húzott ki belőle. Az ábécé betűi és a számok nullától
kilencig két oszlopba voltak rendezve. Mellettük szerepelt a
meg​fe​le​lő pont és vo​nás kom​bi​ná​ci​ó​ja, ami azo​no​sí​tot​ta őket.
– Képzelje le, hogy át akar írni egy szót, mondjuk azt, hogy
Tan​ger. Ol​vas​sa ki han​go​san.
Meg​néz​tem a sab​lont, és ki​mond​tam a kó​dolt ne​vet.
– Vonás. Pont, vonás. Vonás pont. Vonás, vonás, pont. Pont. Pont,
vo​nás, pont.
– Tökéletes. Most próbálja maga elé képzelni leírva. Nem,
inkább írja a papírra. Tessék, használja ezt! – mondta, és egy ezüst
töl​tő​ce​ru​zát vett elő a za​kó​ja bel​ső zse​bé​ből. – Ide, erre a bo​rí​ték​ra.
Át​ír​tam a hat be​tűt a sab​lont hasz​nál​va:-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.
– Nagyszerű. Most nézze meg figyelmesen. Emlékezteti valamire?
Nem tű​nik is​me​rős​nek?
 A jelekre meredtem. Elmosolyodtam. Hát persze! Persze, hogy
ismerős volt. Hogy ne lenne ismerős, amit egész életemben
csi​nál​tam.
– Mint​ha öl​té​sek len​né​nek – mond​tam hal​kan.
– Pontosan! – bólintott rá. – Ide akartam kilyukadni. Tehát, azt
akarjuk, hogy minden információ, amit át kell adnia nekünk, ezzel a
rendszerrel legyen rejtjelesítve. Nyilvánvalóan igen finomra kell
hangolnia összefoglaló képességét, hogy a lehető legkisebb számú
szóval fejezze ki a mondandóját, ellenkező esetben a jelsorok
végtelen hosszúra nyúlnának. És azt akarom, oly módon álcázza,
hogy a végeredmény egy szabásmintához, vázlathoz vagy valami
hasonlóhoz legyen hasonlatos, bármihez, ami illik egy
divatszabóhoz, anélkül, hogy a leghalványabb gyanút keltené. Nem
szük​sé​ges, hogy iga​zi le​gyen, ha​nem csak hogy an​nak tűn​jön. Érti?
– Azt hi​szem, igen.
– Rend​ben, ak​kor te​gyünk egy pró​bát.
A táska mélyéről egy üres lapokkal teli írómappát vett elő, kivett
egyet, be​csuk​ta a map​pát, és a la​pot rá​fek​tet​te.
– Képzelje, hogy az üzenet a következő: „Vacsora Petrino bárónő
villájában február 5-én, nyolckor. Részt vesz rajta Ciano grófnő
férjével.” Majd később elmondom, kik ők, most ez nem fontos. Az
első, amit tennie kell, hogy töröl minden felesleges szót, névelőket,
ragokat s a többi. Ezzel jelentősen lerövidíthetjük az üzenetet.
Nézzük csak: „Vacsora Petrino bárónő február 5 nyolc. Részvevő
Ciano és férj”. Nyolcvanhárom betűből ötvenhárom maradt, ennyit
nyertünk. És most, miután megtisztítottuk a felesleges elemektől,
megfordítjuk a sorrendet. Ahelyett hogy balról jobbra haladva
jegyeznénk le a kódot, ahogy az a megszokott jobbról balra fogjuk
felírni. És mindig a munkadarab jobb alsó sarkában kezdi, és onnan
megy felfelé. Képzeljen el egy órát, ami négy óra húszat mutat, aztán
képzelje el, hogy a percmutató visszafelé kezd el járni. Követi, amit
mon​dok?
– Igen. Hadd pró​bál​jam ki!
Odaadta az írómappát, amit a combomra fektettem. Fogtam a
töltőceruzát, és felrajzoltam egy látszólag alaktalan vázlatot, ami a
lap nagy részét befedte. Két oldalán kör alakú, a végeken egyenesen
zá​ró​dó. Hoz​zá nem értő szem​nek le​he​tet​len azo​no​sí​ta​nia.
– Mi ez?
– Vár​jon! – mond​tam, fel sem emel​ve a te​kin​te​tem.
Befejeztem az alakzat felrajzolását, a ceruzát a jobb alsó sarokba
illesztettem, és a körvonallal párhuzamosan átírtam a betűket
morzejelekké, rövid vonásokkal helyettesítve a pontokat. Hosszú
vo​nás, rö​vid vo​nás, megint hosszú, most két rö​vid.
Mire befejeztem, az alakzat belső körvonalát látszólag ártatlan
öl​té​sek vet​ték kör​be.
– Kész? – kér​dez​te.
– Még nem. – Az apró varródobozból, amit mindig a táskámban
hordtam, kivettem egy ollót, és kivágtam a formát egy centiméteres
sá​vot hagy​va a kör​vo​nal men​tén.
– Azt mondta, hogy olyasmit akar, ami egy divatszabóval
kapcsolatba hozható, nem? – mondtam, és átnyújtottam. – Tessék, ez
egy buggyos ru​ha​ujj sza​bás​min​tá​ja. És ben​ne az üze​net.
Összeszorított ajkainak egyenes vonala lassanként könnyű
mo​soly​ra hú​zó​dott.
– Fan​tasz​ti​kus! – sut​tog​ta.
– Ahányszor hírt kell átadnom önnek, számos darabról készíthetek
szabásmintát. Ruhaujj, mell, nyak, kézelő, oldalrész, az üzenet
hosszától függően. Csinálhatok annyi mintát, amennyi üzenetet át kell
ad​nom.
– Fantasztikus, fantasztikus! – ismételte ugyanolyan hangon, még
min​dig uj​jai közt tart​va a ki​vá​gást.
– Most azt mond​ja el, ho​gyan fo​gom el​jut​tat​ni ma​gá​hoz.
 Még egy-két pillanatig művemet bámulta némileg meglepett
ki​fe​je​zés​sel az ar​cán. Vé​gül az ak​ta​tás​ká​ba csúsz​tat​ta.
– Rendben, folytassuk. Azt akarjuk, hogy ellentétes parancs
hiányában kétszer egy héten adja át a híreket. Elvben szerdán, a kora
délutáni órákban és szombaton délelőtt. Azt találtuk ki, hogy az
átadás két különböző helyen történjen, mindkettő nyilvános. És egyik
eset​ben sem ala​kul ki sem​mi​lyen kap​cso​lat ön és az át​ve​vő kö​zött.
– Nem ön fog​ja ezt in​téz​ni?
– Nem, ha tehetem, nem én megyek. És főleg nem a szerdai
átadásokra kiszemelt helyre. Nem lenne könnyű dolgom, mivel Rosa
Zavala szépségszalonjáról van szó, a Palace Szálló mellett. Jelenleg
ez a legjobb ilyen jellegű, madridi üzlet, vagy legalábbis ez a
leghíresebb a külföldi hölgyek és a spanyol előkelőségek között.
Törzsvendéggé kell válnia, és rendszeresen felkeresni a
szépségszalont. Valójában a legkívánatosabb az lenne, ha az élete
rutinszerűen folyna, hogy a mozgása jól kiszámítható legyen, és
teljesen természetesnek tűnjön. A szalonban, ahogy belép, jobbra van
egy kis helyiség, ahol a vendégek leteszik a táskát, kalapot és
kabátot. Az egyik falat teljes egészében kis szekrények borítják,
ahova a vendégek berakhatják a holmijaikat. Ön mindig az utolsót
használja a szekrények közül, azt, amelyik szöget zár be a hátsó
fallal. A bejáratnál szokott lenni egy fiatal lány, nem különösebben
vág az esze: az ő feladata, hogy segít elhelyezni a vendégek
csomagjait, de a legtöbben maguk oldják meg, és nem fogadják el a
segítségét, ezért nem lesz feltűnő, ha ön is így tesz; a végén adjon
neki busás borravalót, és akkor elégedett lesz. Amikor kinyitja a
szekrényke ajtaját, hogy berakja a holmiját, az ajtó szinte teljesen el
fogja takarni, annyira, hogy ugyan sejteni lehet a mozdulatait, de
senki nem fogja látni, hogy mit csinál, vagy mit nem csinál a
takarásban. Ezt a pillanatot kell kihasználnia, hogy elővegye, amit el
akar küldeni, mégpedig összetekerve. Alig fog egy-két másodpercbe
ke​rül​ni. A szek​rény föl​ső pol​cán kell hagy​nia.
Bizonyosodjon meg felőle, hogy jól belökte a legmélyére, hogy
kí​vül​ről ne le​hes​sen lát​ni.
– És ki megy majd érte?
– Egy bizalmi ember, erre ne legyen gondja. Valaki, aki még
aznap délután, valamivel azután, hogy ön elhagyta a szalont, belép,
hogy frizurát fésültessen, mint ahogy azt ön is tette, és ugyanazt a
szek​rényt fog​ja hasz​nál​ni.
– És ha fog​lalt?
– Nem szokott foglalt lenni, mert az utolsó. Ha mégis így esne,
akkor használja az előtte lévőt, és ha az is foglalt lenne, akkor a
kö​vet​ke​zőt. És így to​vább. Vi​lá​gos? Is​mé​tel​je el, ké​rem.
– Fodrászat szerda kora délután. Az utolsó szekrényt használom,
kinyitom az ajtót, és miközben berakom a holmim, a táskámból vagy
ahol tartom, előveszem a tekercset az összecsavart szabásmintákkal,
amit át kell ad​nom ön​nek.
– Fogja össze egy szalaggal vagy gumival. Elnézést, hogy
fél​be​sza​kí​tot​tam, foly​tas​sa.
– A tekercset a legmagasabb polcon hagyom, és belököm a
leg​mé​lyé​re. Az​tán be​zá​rom a szek​rényt, és be​ülök a fod​rá​szat​ba.
– Nagyon jó. Akkor most lássuk a szombati átadásokat. Ezekre a
napokra a Prado Múzeumot választottuk ki a művelet helyének.
Beépült egy emberünk a ruhatárosok közé. Szombatonként a
legmegfelelőbb az lenne, ha a múzeumba olyan hatalmas
rajzmappával érkezne, amit a művészek használnak. Tudja, mire
gon​do​lok?
Eszembe jutott, amivel Félix járt a rajzórákra Bertuchi
is​ko​lá​já​ban.
– Igen, nem gond, majd be​szer​zek egyet.
– Remek. Vigye magával, és tegye bele a rajzoláshoz szükséges,
alapvető eszközöket, egy vázlatfüzetet, ceruzákat, egyszóval, ami
kell, bárhol megveheti. Emellé kell becsúsztatnia, amit nekem kell
átadjon, ez alkalommal egy negyed ív méretű, nyitott borítékban.
Hogy könnyen fel lehessen ismerni, szúrjon rá gombostűvel egy
darabka, feltűnő színű anyagot. Minden szombaton tíz körül kell
ellátogatnia a múzeumba, nagyon gyakori időtöltés ez a fővárosban
lakó külföldiek között. Érkezzen kezében a rajzmappával, amelyben
benne van az átadandó anyag és az azonosításhoz szükséges dolgok,
ha esetleg megfigyelés alatt állna: például előzetes rajzok, ruhák
vázlatai, azaz, tudja, a szokásos, munkafeladatokhoz kapcsolódó
kel​lé​kek.
– Rend​ben. És mit csi​nál​jak a map​pá​val, ha meg​ér​kez​tem?
– Adja be a ruhatárba. Mindig valami mással együtt: kabáttal,
esőköpennyel, bevásárlószatyorral. Ügyeljen rá, hogy a mappa
mindig valaminek a kíséretében érkezzen, ne legyen feltűnően
egyedül. Aztán menjen az egyik kiállítóterembe, sétáljon végig
ko​mó​to​san, és él​vez​ze a fest​mé​nye​ket. Fél óra múl​va men​jen vissza a
ruhatárba, és kérje ki a mappát. Menjen vele az egyik terembe, és
üljön le rajzolni legalább még fél órára. Figyelje meg a képeken
ábrázolt ruhákat, tegyen úgy, mintha ihletforrásul szolgálnának
későbbi alkotásokhoz. Összefoglalva, viselkedjen úgy, ahogy ön
szerint a legmeggyőzőbb, és bizonyosodjon meg róla, hogy a
borítékot kivették. Ellenkező esetben vissza kell térnie vasárnap és
megismételni a műveletet, ugyan nem hiszem, hogy erre szükség lesz.
A fodrászszalonbeli kapcsolat új, de a Pradót már használtuk,
min​dig jó ered​ménnyel.
– Itt sem fo​gom meg​tud​ni, hogy ki vi​szi el a sza​bás​min​tá​kat?
– Mindig egy megbízható emberünk. A ruhatárban dolgozó
munkatársunk majd átteszi a borítékot egy másik csomagba, amit
ugyanaznap reggel hagyott ott egyik összekötőnk. Ezt viszonylag
könnyű el​in​téz​ni. Meg​éhe​zett?
Az órámra néztem. Már elmúlt egy. Nem tudtam, hogy éhes
vagyok-e, vagy sem: annyira elmerültem benne, hogy az utasítások
minden egyes szótagját magamba szívjam, hogy alig vettem észre az
idő múlását. A tengert néztem, mintha színt váltott volna. Minden
más ugyanolyan maradt: a fehér falakról visszaverődő fény, a
sirályok, az utcáról felszűrődő, arab hangok. Hillgarth nem várta
meg, hogy vá​la​szol​jak.
– Biz​to​san. Tart​son ve​lem, ké​rem!
 39
Egyedül ettünk az amerikai követség egyik szobájában, miután
újból átkeltünk néhány folyosón és lépcsőházon. Útközben
elmagyarázta, hogy a ház beosztása annak az eredménye, hogy itt-ott
megtoldották a régi központi épületet: ez volt hát a magyarázat,
miért nem egységes. A helyiség, ahova megérkeztünk, nem volt
éppen ebédlő, hanem inkább egy kis szalon pár bútorral és számos
régi, aranykeretbe foglalt csataképpel berendezve. A ragyogó
napsütés ellenére szigorúan zárt ablakok a belső udvarra néztek. A
szoba közepén terítettek két személyre. Egy katonásra nyírt hajú
pincér sült borjút szolgált fel krumplival és salátával. Egy kisebb
asztalon két felszeletelt gyümölccsel megrakott tálka feküdt, és
kávéskészlet. A pincér megtöltötte a poharakat borral, illetve vízzel,
és eltűnt, nesztelen húzva be maga mögött az ajtót. Csak ekkor vettük
fel a be​szél​ge​tés fo​na​lát.
– Mikor megérkezik Madridba, egy hétig a Palace Szállóban fog
lakni, az ön nevére foglaltunk szobát, az új nevére, akarom mondani.
Ha megérkezett, járjon el otthonról, mutatkozzon sokat. Keresse fel a
fontosabb üzleteket, és látogassa meg új lakását, hogy
megismerkedjen vele. Sétáljon, menjen el moziba, egyszóval,
mo​zog​jon ked​vé​re. Né​hány meg​kö​tés​sel.
– Me​lyek azok?
– Az első, hogy nem lépi át az előkelő negyed határait. Ne hagyja
el soha az elegáns kerületeket, és ne lépjen kapcsolatba olyanokkal,
akik nem oda tar​toz​nak.
– Azt akarja mondani, hogy lábam se tegyem be a régi
ne​gye​dem​be, ne ta​lál​koz​zam a ba​rá​ta​im​mal és is​me​rő​se​im​mel. Igaz?
– Pontosan. Nem szabad, hogy bárki is a múltjával hozza
kapcsolatba. Ön frissen érkezett a fővárosba, nem ismer senkit, és
senki nem ismeri önt. Ha egyszer mégis összeakadna valakivel, aki
véletlenül felismerné, akkor igyekezzen tagadni. Legyen arcátlan, ha
arra van szükség, folyamodjon bármilyen eszközhöz, de ne hagyja,
hogy va​la​ha is meg​tud​ják, hogy ön nem az, aki​nek ki​ad​ja ma​gát.
– Ügyel​ni fo​gok rá. És a má​sik meg​kö​tés?
– Sem​mi kap​cso​lat brit ál​lam​pol​gá​rok​kal.
– Azt akarja mondani, hogy nem láthatom Rosalinda Foxot? -
kérdeztem, de nem tudtam leplezni a hangomban bujkáló
csalódottságot. Annak ellenére, hogy tudtam, a kapcsolatunk nem
lehet nyilvános, abban bíztam, hogy a magánéletben támaszkodhatok
majd rá, segítségemre lesz tapasztalata és megérzései, ha szorult
hely​zet​be ke​rü​lök.
Hillgarth lenyelte a falatot, megtörölte a szalvétával a száját, és
fel​emel​te a vi​zes​po​ha​rat.
– Attól tartok, ennek így kell történnie. Nagyon sajnálom. Se vele,
se más angollal, engem kivéve, és csak a legszükségesebb
alkalmakkor. Fox asszony tisztában van a helyzettel, ha véletlenül
összefutnának valahol, akkor tudja, hogy nem mehet oda önhöz. És
amennyire csak lehetséges, kerülje a kapcsolatot észak-amerikai
állampolgárokkal is. A barátaink. Ön is láthatja, milyen jól bánnak
velünk! – tárta szét a kezét, mintegy átölelve a szobát. – Sajnálatos
módon nem ennyire barátai Spanyolországnak és a
ten​gely​ha​tal​mak​nak, ezért pró​bál​ja ma​gát tá​vol tar​ta​ni tő​lük is.
– Rendben – bólintottam. Nem örültem a megkötésnek, ami miatt
nem láthattam gyakran Rosalindát, de tudtam, hogy nincs más
vá​lasz​tá​som, mint tisz​te​let​ben tar​ta​ni.
– És ha már nyilvános helyekről beszélünk, akkor szeretnék
ja​va​sol​ni né​há​nyat, ahol gyak​ran kell mu​tat​koz​nia – foly​tat​ta.
– Hall​ga​tom.
– A szálló, ahol lakni fog, a Palace. Tele van németekkel, ezért
járjon oda gyakran akármilyen ürüggyel, akkor is, ha már nem lakik
ott. Egyen az éttermében, ami most nagyon divatos. Üljön be egy
italra, vagy ott találkozzon a megrendelőivel. Az Új
Spanyolországban nem nézik jó szemmel, ha hölgyek egyedül járnak
el otthonról, dohányoznak, isznak, vagy feltűnően öltözködnek. De ne
feledje, hogy maga már nem spanyol, hanem egy egzotikus országból
nemrég érkezett külföldi, és viselkedjen ennek megfelelően.
Rendszeresen járjon el a Ritzbe is, ez a másik náci darázsfészek. De
mindenekelőtt legyen törzsvendég az Embassyban, a Castellana
sé​tá​nyon álló tea​ház​ban. Is​me​ri?
– Hogyne – mondtam. Viszont megtartottam magamnak, hogy
fiatalkoromban hányszor nyomtam az orrom kirakatüvegének, és
futott össze szájamban a nyál a benne kiállított, édes finomságok
látványától. Eperrel díszített habcsókok, csokoládé- és
vaníliakrémes, orosz mogyorótorták, vajas sütemények. Álmodni
sem mertem volna róla soha, hogy egyszer átléphetem a küszöbét, és
csupán kéznyújtásra lesznek, sőt a tárcám is megengedi, hogy
rendeljek. Az a sors iróniája, hogy évekkel később felszólítanak, a
le​he​tő leg​több​ször ke​res​sem fel a cuk​rász​dát.
– A tulajdonos, Margaret Taylor ír származású, nagyon jó
barátom. Az utóbbi időben több mint valószínű, hogy az Embassy
Madrid stratégiailag legérdekesebb helye, mivel itt, egy alig hetven
négyzet-méteres helyiségben minden súrlódás nélkül gyűlnek össze a
tengelyhatalmak és a szövetségesek tagjai. Természetesen
elkülönülve, mindenki a sajátjaival. Nem ritkán megesik, hogy Von
Stohrer báró, a német követ, miközben limonádéját szopogatja,
összetalálkozik a brit külképviselet vezérkarával, vagy hogy a
bárpultnál egymás mellett ülve iszogassunk német kollégámmal. A
német nagykövetség gyakorlatilag szemben van, és a miénk is közel
fekszik, a Fernando el Santo és a Monté Esquinza sarkán. Más
részről, az Embassy nemcsak a külföldiek kedvelt teázója, hanem a
spanyol előkelőségek központi találkozóhelye is: keresve sem
lehetne találni Spanyolországban több nemesi címet egy helyen, mint
itt az aperitif idején. Ezek az arisztokraták nagyrészt királypártiak és
angolbarátok, azaz általában a mi oldalunkon állnak, éppen ezért,
ami a hírszerzést illeti, kevéssé érdekesek számunkra. Azonban
nagyon hasznos lenne, ha meg tudna nyerni ügyfélnek egy-két hölgyet
ebből a körből, mert ők azok, akiknek a német nők csodálattal és
tisztelettel adóznak. Az új vezetés magas beosztású tagjainak
feleségei más természetűek. Alig láttak világot, sokkal
szemérmesebbek, nem öltöznek az utolsó divat szerint, kevesebbet
járnak el szórakozni, és természetesen nem járnak az Embassyba
ebéd előt​ti pezs​gő​kok​tél​ra. Érti, amit mon​dok?
– Igen, kez​dem ér​te​ni.
– Ha valami balszerencsés fordulat során komoly gondja adódna,
vagy úgy gondolja, hogy sürgősen át kell adnia egy információt,
akkor az Embassy a megfelelő hely a hét minden napján, fél
kettőkor, hogy kapcsolatba lépjen velem. Fogalmazzunk így, ez az én
rejtett találkahelyem számos ügynökünkkel. Olyan arcátlanul
szembetűnő hely, hogy elképzelhetetlen, hogy a leghalványabb
gyanút is keltse. A kapcsolatteremtéshez nagyon egyszerű rejtjelet
fogunk használni: ha beszélnie kell velem, akkor a táskájával a bal
kezében lépjen be, ha viszont minden rendben, és csak egy aperitifet
jött meginni, és hogy nyilvánosan mutatkozzék, akkor a jobb
kezében. Vésse az eszébe: bal, probléma; jobb, rendben. És ha a
helyzet égetően sürgős, akkor ejtse le a táskát, ahogy belép, mintha
fi​gyel​met​len​ség vagy vé​let​len bal​eset tör​tént vol​na.
– Mi lehet égetően sürgős helyzet? – kérdeztem. Sejtettem, hogy a
számomra nem egészen érthető mondat valami nagyon kevéssé
kí​vá​na​tos dol​got ta​kar.
– Közvetlen fenyegetettség. Feltétel nélküli kényszer. Fizikai
tá​ma​dás. Ma​gán​lak​sér​tés.
– Ez esetben mit tesznek velem? – kérdeztem, miután
meg​pró​bál​tam le​nyel​ni a tor​ko​mat szo​rí​tó cso​mót.
– Attól függ. Elemezzük a helyzetet, és a kockázatnak megfelelően
megtesszük a szükséges lépéseket. Ha szélsőségesen súlyos, akkor
felfüggesztjük a manővert, megpróbáljuk biztos helyre menekíteni
önt, és kivisszük az országból, amint lehet. Közepesen súlyos
esetben számba vennénk a lehetőségeket, ami biztosítaná a
védelmét. Történjen bármi is, biztos lehet benne, hogy mindig
szá​mít​hat ránk, soha nem fog​juk ma​gá​ra hagy​ni.
– Kö​szö​nöm.
– Ne köszönje, ez a munkánk – mondta, figyelmét az utolsó
húsfalat felszeletelésére összpontosítva. – Bízunk benne, hogy
minden rendben fog menni, a terv, amit kitaláltunk, nagyon
biztonságos, és az anyag, amit át fog adni nekünk, nem jelent nagy
koc​ká​za​tot. Egye​lő​re. Kér desszer​tet?
Ez alkalommal sem várta meg, hogy elfogadjam vagy
visszautasítsam a kínálást, hanem felállt, leszedte a tányérokat, a kis
asztalra tette őket, és odahozta a két felszeletelt gyümölccsel teli
tálkát. Megfigyeltem fürge és pontos mozdulatait; olyan emberre
vallottak, akinek a hatékonyság létfeltétel, aki nem szokott hozzá,
hogy akár egy másodpercet is elvesztegessen idejéből, hogy
apróságok vagy bizonytalankodás vonja el a figyelmét. Leült, villára
szúrt egy darabka ananászt, és folytatta az utasítások sorolását,
mint​ha szü​ne​tet sem tar​tott vol​na.
– Ha mi szeretnénk kapcsolatba lépni önnel, akkor erre két
csatornát fogunk használni. Az egyik a Bourguignon virágüzlet lesz
az Almagro utcában. A tulajdonos holland, és szintén jó barátunk.
Virágot fogunk küldeni. Fehéret, vagy talán sárgát, világosat
min​den​eset​re. A vö​rös ma​rad​jon csak a hó​do​ló​ié.
– Na​gyon fi​gyel​mes – szúr​tam köz​be gú​nyo​san.
– Vizsgálja át alaposan a csokrot – folytatta fel sem véve a
megjegyzést. – Lesz benne egy üzenet. Ha valami ártatlan dolog,
akkor kézzel lesz kártyára írva. Olvassa el többször, és próbáljon
meg rájönni, hogy a látszólag hétköznapi szavaknak lehet-e kettős
jelentése. Ha valami ennél bonyolultabb dologról van szó, akkor
ugyanazt a titkosírást fogjuk használni, amit ön is, a megfordított
morzejeleket a csokorra kötött szalagon. Bontsa ki a masnit, és
ol​vas​sa el az üze​ne​tet, mint​ha ön írná, azaz jobb​ról bal​ra ha​lad​va.
– Ér​tem. És a má​sik csa​tor​na?
– Megint csak az Embassy, de nem a teaszalon, hanem a
bonbonjai. Ha váratlanul egy doboz csokoládét kap, akkor tudnia
kell, hogy az tőlünk jött. Mi majd gondoskodunk róla, hogy a
rejtjeles üzenettel a dobozban küldjék el. Vizsgálja meg alaposan a
kar​ton​do​bozt és a cso​ma​go​ló​pa​pírt is.
– Micsoda gáláns kiszolgálás! – mondtam egy szemernyi
szarkazmussal. Látszólag ezt sem értékelte, vagy ha így is vo’t, nem
mu​tat​ta.
– Erről van szó. Valószerűtlen eljárásokat alkalmazni bizalmas
in​for​má​ci​ók cse​ré​jé​re. Ká​vét?
Még nem fejeztem be a gyümölcsöt, de bólintottam. Megtöltötte a
csészéket, miután letekerte egy kis fémtartály tetejét. Csodák
csodájára a fekete gőzölögve csurgott a csészébe. Elképzelésem sem
volt, hogy mi lehet ez a találmány, amiből úgy lehet felszolgálni az
egy órá​ja ott álló ká​vét, mint​ha fris​sen ké​szült vol​na.
– A termosz nagy találmány – tette hozzá, mintha észrevette volna
kíváncsi pillantásom. Majd aktatáskájából számos világos, finom,
vé​kony kar​ton​pa​pír​ból ké​szült map​pát vett elő, amit maga elé ra​kott.
– Most be fogok mutatni önnek néhány személyt, az ő szemmel
tartásuk a legfontosabb a számunkra. Idővel érdeklődésünk e
hölgyek iránt nőhet vagy csökkenhet. Az is megtörténhet, hogy
megszűnik, amiben azért kételkedem. Valószínűleg újabb és újabb
neveket fogunk bevezetni, és megkérjük, hogy néhányuk
megfigyelését alaposabban végezze, vagy hogy eredjen a nyomába
bizonyos adatoknak, azaz, értesíteni fogjuk mindenről, attól függően,
hogy mennek a dolgok. Pillanatnyilag azonban, ezek azok a
személyek, akiknek a naptárát azonnal meg szeretnénk ismerni.
Kinyitotta az első dossziét, és kivett néhány gépelt lapot. A felső
sa​rok​ba fény​ké​pet erő​sí​tet​tek gem​ka​poccsal.
– Petrino bárónő, román származású. Leánykori neve Elena
Borkowska. Hans Lazar felesége, aki a német követség sajtó- és
propagandafőnöke. Férje számunkra elsődleges hírszerzési célpont,
befolyásos személy, és végtelen hatalommal rendelkezik. Nagyon
ügyes, és remek kapcsolatai vannak a rendszerhű spanyolok, főleg a
leghatalmasabb falangisták között. Ezenkívül rendkívül tehetségesen
szervezi társasági életét, mesés partikat rendez a Castellana
sétányon fekvő villájában, már tucatnyi újságírót és vállalkozót vett
meg az egyenesen Németországból hozatott csemegékkel és
likőrökkel. Életvitele botrányos a mai, nyomorult
Spanyolországban: élveteg szibarita, szenvedélyesen rajong a
régiségekért, és minden esély megvan rá, hogy mások éhezése árán
szerezze meg a legjobban jegyzett darabokat. A sors fintora, hogy
valószínűleg zsidó és török származású, amit persze ő nagyon
gondosan takargat. Felesége teljes mértékben részt vesz frenetikus
társasági életében, és épp annyira szeret villogni a nyilvános
eseményeken, mint ő, ezért kétségünk sem lehet felőle, hogy ott lesz
az első megrendelői között. Reméljük, hogy egyike lesz azoknak,
akik a legtöbb munkát adják majd önnek, nemcsak sok varrnivalót,
ha​nem ren​ge​teg ér​té​kes in​for​má​ci​ót a te​vé​keny​sé​gü​ket il​le​tő​en.
Nem volt időm megnézni a fényképet, mert azonnal becsapta a
dosszi​ét, és a té​rí​tőn elém tol​ta. Ki akar​tam nyit​ni, de meg​ál​lí​tott.
– Hagyja későbbre! Ma elviheti magával a dossziékat. Be kell
magolnia minden adatot, és megsemmisíteni az iratokat és a
fényképeket azonnal, amint képes fejben tartani mindent. Utána
pedig égesse el! Nélkülözhetetlenül fontos, hogy ezek a dossziék ne
utazzanak Madridba, és hogy önön kívül senki más ne ismerje a
tar​tal​muk. Vi​lá​gos?
 Mielőtt bólinthattam volna, már fel is csapta a következő dossziét,
és foly​tat​ta.
– Gloria von Fürstenberg. Neve ellenére mexikói születésű,
vigyázzon nagyon, hogy mit mond előtte, mert mindent fog érteni.
Feltűnő szépség, nagyon elegáns, egy német arisztokrata özvegye.
Két gyermeke van, anyagi helyzete nem éppen rózsás, éppen ezért
újabb gazdag férjre vadászik, de ha az nem adódik, akkor jó neki
bármilyen jóhiszemű, tehetős alak, aki biztosítja a szükséges
összeget, hogy továbbra is nagylábon éljen. Ezért aztán mindig a
hatalmasok körül sündörög, számos szeretőjéről suttognak, köztük
van az egyiptomi nagykövet és a milliomos Juan March.
Fékezhetetlen társasági életet él, mindig a náci közösség berkein
belül. Elég sok megrendelést fog tőle is kapni, efelől ne legyen
két​sé​ge, ugyan a szám​la ki​egyen​lí​té​sé​vel csúsz​ni fog.
Becsukta a dossziét. Odatolta nekem, én az előző tetejére raktam,
ez​út​tal ki se nyi​tot​tam. Fog​ta a har​ma​di​kat.
– Elsa Bruckmann, született Cantacuceno hercegnő. Milliomos,
Hitler imádottja, ugyan jóval idősebb nála. Azt beszélik, hogy
Bruckmann volt az, aki bevezette a Führert a fényűző, berlini
társasági életbe. Egész vagyonnal támogatta a náci ügyet.
Mostanában Madridban él, a követségi rezidencián, előttünk
ismeretlen okból. Úgy néz ki, hogy nagyon élvezi, és ő sem hagy ki
egyetlen társasági eseményt sem. Némileg különc hírében áll, és
meglehetősen indiszkrét, nyitott könyv lehet, ha értékes információt
aka​runk meg​sze​rez​ni. Még egy csé​sze ká​vét?
– Igen, kérek, de hagyja, hogy én töltsék. Ön pedig folytassa,
hall​ga​tom.
– Rendben, köszönöm. Az utolsó német hölgy Mechthild Podewils
grófnő, magas, csinos, úgy harminc, elvált, közeli barátja
Arnoldnak, a Madridban tevékenykedő, legfontosabb kémnek, és az
SS egyik magas beosztású tisztjének, akinek a vezetékneve Wolf, akit
ő csak becézve wolf​chennek, azaz farkaskának hív. Remek
kapcsolatai vannak mind a németekkel, mind a spanyolokkal, az
utóbbiak az arisztokrata és a kormány köreiből kerülnek ki, köztük
van Miguel Primo de Rivera és Sáenz de Heredia, José Antonio
testvére, aki a Falange alapítója. Minden ízében náci ügynök,
meglehet, ezt a grófnő nem tudja. Mindenhol azt hirdeti magáról,
hogy hozzá sem tud bojszintani se a politikához, se a kémügyekhez,
de tizenötezer pesetát fizetnek neki havonta, hogy beszámoljon
mindenről, amit lát és hall, és ez a mai Spanyolországban kész
va​gyon.
– Nem két​lem.
– Most lássuk a spanyol hölgyeket. Piedad Iturbe von Scholtz, a
barátainak Piedita. Belvís de las Navas márkinője és a gazdag,
oszt​rák föl​des​úr, Max de Ho​hen​lo​he-Lan​gen​burg her​ceg fe​le​sé​ge, aki
az európai uralkodóház törvényes tagja, hiába élte le fél életét
Spanyolországban. Elvben a német ügyet támogatja, mert az hazája
ügye is, de velünk és az amerikaiakkal is állandó kapcsolatban áll,
mert fontosak vagyunk neki üzleti szempontból. Mindketten
világutazók, és úgy tűnik, egy cseppet sem tetszenek nekik a Führer
nagyzási hóbortjai. Valójában elragadó és Spanyolországban nagy
szeretetnek örvendő párost alkotnak, de hogy világosan fejezzem ki
magam, azon vannak, hogy a kecske is jóllakjon, meg a káposzta is
megmaradjon. Megfigyelés alatt akarjuk tartani őket, hogy tudjuk, ha
inkább a német oldal felé hajlanak el, mint felénk. Érti? – kérdezte,
és be​haj​tot​ta a dosszi​ét.
– Ér​tem.
– És végezetül a legkívánatosabb személyek közül bemutatom
Sonsoles de Icazát, Llanzol márkinőjét. O az egyetlen, aki nem
házastársa miatt érdekel minket, aki egy nála harminc évvel idősebb
tiszt. A célemberünk ebben az esetben nem a férj, hanem a szerető:
Ramón Serrano Suner, belügyminiszter és a Nemzeti Mozgalom
fő​tit​ká​ra. A ten​gely​ha​tal​mak mi​nisz​te​re, így hív​juk.
– Fran​co só​go​ra? – kér​dez​tem meg​le​pet​ten.
– Ő maga, bizony. Elég arcátlan viszonyt folytatnak, főleg a hölgy,
aki szemernyi tapintat nélkül nyilvánosan kérkedik vele, hogy
Mezonja van Spanyolország második legfontosabb emberével. Egy
amennyire elegáns, olyan gőgös nőről van szó, kemény természetű,
vigyázzon vele. Éppen emiatt felmérhetetlen értékkel bír számunkra
minden információ, amit rajta keresztül megtudhatunk Serrano Suner
te​vé​keny​sé​gé​ről és kap​cso​la​ta​i​ról, ame​lyek nem nyil​vá​no​sak.
Elrejtettem a megjegyzés keltette meglepődésemet. Tudtam, hogy
Serrano gáláns gavallér, meggyőződhettem róla, mikor felvette a
púderes dobozom, amit a lába elé ejtettem, de ugyanakkor
visszafogott és diszkrét férfinak találtam. Nehezen tudtam magam elé
képzelni, mint egy botrányos, házasságon kívüli viszony
főszereplőjét a magas előkelőségek egyik szédületesen csinos
höl​gyé​vel.
– Már csak egy dosszié maradt, ebben különböző személyekről
talál információt – folytatta Hillgarth. – A birtokunkban lévő adatok
alapján kevéssé valószínű, hogy az itt megemlített személyek
feleségei nagyon sietnének, hogy azonnal felkeressék az elegáns
divatszalont, amint az megnyit, de ha mégis így történne, akkor nem
lesz felesleges megjegyeznie a neveket. De főleg a férjek nevét
jegyezze meg alaposan, ők a valódi célszemélyek. Nagyon is
lehetséges, hogy előkerülnek a többi ügyfél beszélgetéseiben, legyen
résen. Kezdem is, gyorsan fogom felolvasni, lesz elég ideje, hogy
később nyugodtan átnézze. Paul Winzer, a Gestapo kemény embere
Madridban. Nagyon veszélyes alak, a honfitársai közül is nem egy
retteg tőle, és gyűlöli. Himmler bérence Spanyolországban, a német
titkosszolgálat főnöke. Alig negyven, de már öreg róka. Semmibe
meredő tekintet, kerek szemüveg. Tucatnyi munkatársa van szerte
Madridban, járjon nyitott szemmel. Következő: Walter Junghanns, ő
az egyik igazi rémálmunk. Legnagyobb szabotőre a Nagy-
Britanniába tartó, spanyol gyümölcsszállítmányoknak, bombákat rejt
el, ami már számos munkás halálát okozta. Következő: Kari Ernst
von Merck, a Gestapo egyik kiemelkedően fontos tagja, nagy
befolyással bír a náci pártban. Következő: Johannes Franz
Bern​hardt, vál​lal​ko​zó…
– Őt is​me​rem.
– Tes​sék?
– Is​me​rem Te​tu​an​ból.
– Is​me​ri, de mennyi​re? – kér​dez​te meg​fon​tol​tan.
– Egy kicsit. Alig. Soha nem beszéltem vele, de láttam egy-két
fo​ga​dá​son, ami​kor Be​ig​be​der még fő​biz​tos volt.
– És ő tud ma​gá​ról? Fel​is​mer​né nyil​vá​nos he​lyen?
– Kétlem. Soha nem váltottunk egy szót sem, és nem hiszem, hogy
em​lé​kez​ne azok​ra az al​kal​mak​ra.
– Hon​nan tud​ja?
– Hát tudom. Mi nők pontosan meg tudjuk különböztetni, mikor néz
ránk egy férfi érdeklődéssel, és mikor néz úgy, mintha egy
bú​tor​da​rab​ra me​red​ne.
Né​hány má​sod​perc​re el​né​mult, mint​ha a hal​lot​ta​kon gon​dol​kod​na.
– Női lélektan, feltételezem – mondta végül némi
szkep​ti​ciz​mus​sal.
– Bíz​hat ben​ne.
– És a fe​le​sé​ge?
– Egyszer készítettem neki egy blézeres összeállítást. Igaza van,
soha nem illene a kifinomult hölgyek körébe. Nem az a nő, akit egy
csep​pet is za​var, ha az elő​ző sze​zon​be​li mo​dellt kell újra fel​ven​nie.
– Gondolja, hogy felismerné, eszébe jutna, ki ön, ha összefutnának
va​la​hol?
– Nem tudom. Azt hiszem, nem, de nem tudom biztosítani felőle.
Mindenesetre, ha még így is történne, nem hiszem, hogy ez gondot
jelentene. Tetuani életvitelem nem mond ellent annak, amit most
fo​gok csi​nál​ni.
– Ne higgye. Ott Fox asszony barátnője volt, és így közvetetten
Beigbeder ezredessel rokonszenvezett. Madridban erről senki nem
tud​hat sem​mit.
– De hiszen azokon a nyilvános eseményeken alig voltunk
láthatóak együtt, és a magántalálkozókról pedig miért tudna
Bernhardt és a neje? Ne aggódjon, nem hiszem, hogy ebből baj
szár​maz​na.
– Remélem. Az is igaz, hogy Bernhardt eléggé kívül esik a
hírszerzési ügyeken, az ő területe az üzletkötés. Ő a náci kormány
strómanja a Spanyolországban működő, német gazdasági társaságok
bo​nyo​lult szö​ve​vé​nyé​ben: szál​lít​má​nyo​zás, ban​kok, biz​to​sí​tók…
– Köze van en​nek a HIS​MA vál​la​lat​hoz?
– A HISMA, a Hispano-Marroquí de Transportes szállítmányozó
társaság kicsinek bizonyult, amikor működésüket kiterjesztették a
félszigetre. Most egy másik nagy teljesítményű cég fedőneve alatt
dol​goz​nak. SO​FIN​DUS. De árul​ja el, hon​nan is​me​ri a HIS​MA-t?
– A háború alatt hallottam róla Tetuanban – kerültem ki a választ.
Nem ez volt a megfelelő perc, hogy beszámoljak Bernhardt és
Ser​ra​no Su​ner tár​gya​lá​sá​ról, és ré​gen is volt már.
– Bernhardt – folytatta – seregnyi besúgót kent meg, de amit ő
keres, az üzleti értékű információ. Bízzunk benne, hogy nem futnak
össze soha, valójában nem is Madridban lakik, hanem a keleti
parton. Azt beszélik, hogy maga Serrano Suner vette neki ott a házat
szolgálataiért cserébe, nem tudjuk, hogy ez a túlzás igaz-e, vagy sem.
Lás​suk az utol​só fon​tos dol​got sze​mé​lyé​vel kap​cso​lat​ban.
– Hall​ga​tom.
– Volf​rám.
– Tes​sék?
– Volfrám – ismételte meg. – Olyan fémes elem, amely
létfontosságú a háborúban a tüzérségi lövegek összetevőinek
gyár​tá​sá​hoz.
Azt feltételezzük, hogy Bernhardt tárgyalásokat kezdeményezett a
spanyol kormánnyal bányanyitási engedélyért Galíciában és
Extremadurában a célból, hogy szert tegyen kisebb lelőhelyekre,
egyenesen a tulajdonosoktól vásárolva fel őket. Nem hiszem, hogy a
szalonjában ez szóba kerülne, de ha hallana valamit róla, azonnal
értesítsen. Vésse a fejébe: volfrám. Néha tung​sten​nek is nevezik.
Bernhardt neve alatt fel is van írva – mondta ujjával a
fel​jegy​zé​sek​re bök​ve.
– Ész​ben fo​gom tar​ta​ni.
Újabb ci​ga​ret​tá​ra gyúj​tot​tunk.
– Akkor most vágjunk bele, hogy mit nem ajánlatos tennie.
Fá​radt?
– Egy​ál​ta​lán nem. Foly​tas​sa, ké​rem.
– Ami az ügyfeleket érinti, van egy szélsőséges csoport, amit
mindenképp el kell kerülnie: a náci szervezetek hivatalnoknői.
Könnyű felismerni őket: elképesztően kihívóak és arrogánsak,
erősen festik és parfümözik maguk, és feltűnően öltözködnek.
Valójában ezeknek a nőknek semmi pedigréjük sincs társadalmilag,
szakmai képzettségük nagyon alacsony, de csillagászati összegeket
keresnek a mai Spanyolországban, és gondoskodnak róla, hogy a
lehető legpazarabbul verjék el. A befolyásos náci feleségek lenézik
őket, ők pedig látszólagos önteltségük ellenére alig mernek
köhinteni is feljebbvalóik jelenlétében. Ha megjelennének a
szalonjában, akkor rakja ki őket, ha kell tapintatlanul: nem jár velük
jól, csak el​ijesz​te​nék a leg​kí​vá​na​to​sabb ve​vő​kört.
– Úgy te​szek, ahogy mond​ja, emi​att ne ag​gód​jon.
– Ami a nyilvános szórakozóhelyeket illeti, nem javasoljuk, hogy
látogassa a Chicotét, Riscalt, Casablancát vagy a Pasapogát. Tele
vannak újgazdagokkal, üzérekkel, az új rendszer parvenüivel és a
szórakoztatóipar embereivel. Nem igazán ajánlatos társaság az ön
körülményei között. Amennyire az lehetséges, korlátozza
látogatásait a már említett szállókra, járjon az Embassybe, és más
biztos helyekre, mint a Puerta de Hierro Klub vagy a kaszinó. És
természetesen, ha eléri, hogy meghívót kapjon vacsorákra vagy
magánrezidenciákon rendezett német összejövetelekre, azonnal
fo​gad​ja el.
– Úgy lesz – bólintottam. Nem világosítottam fel, hogy mennyire
kételkedem benne, bárki is felajánlaná, hogy vegyek részt ilyen
ese​mé​nye​ken.
Az órájára nézett, és én is. Alig derengett fény a szobában, a
közeli alkony borult ránk. Köröttünk semmi nesz, csak a nehéz,
régen szellőztetett helyiség szaga. Este hét is elmúlt, és délelőtt tíz
óta dolgoztunk. Hillgarth csak úgy öntötte az információt, mint egy
elzárhatatlan locsolócső, én pedig szívtam magamba bőröm minden
egyes pórusával, fülem, orrom, szám a legapróbb részletet is
beszippantotta, megrágtam minden szót, lenyeltem, és minden
erőmmel azon voltam, hogy testem minden egyes milliméterét
át​itas​sák. Már jó ide​je el​fo​gyott a kávé, és a ha​mu​tar​tó zsú​fo​lá​sig telt
csik​kel.
– Lassan befejezzük – közölte. – Már csak egy-két tanács van
hátra. Az első Fox asszony üzenete. Azt kérte, mondjam meg, hogy
mind külső megjelenésében, mind a ruhavarrásban legyen merész,
bátor, vagy éppen egyszerűségénél fogva tökéletesen elegáns. A
legfontosabb, hogy szakítson a megszokott formákkal, és főleg, hogy
ne maradjon valahol félúton, mert ebben az esetben szerinte fennáll
annak a veszélye, hogy a szalont elözönlik a rendszerhű nagyságák,
akik szolid kosztümöt akarnak, amiben vasárnapi misére lehet járni a
férj​jel és a gye​rek​kel.
Elmosolyodtam. Rosalinda igazi zseni volt, különleges alak, még a
tá​vol​ról kül​dött üze​ne​te​i​ben is.
 – Mivel attól jön az üzenet, akitől jön, ezért vakon fogom követni -
je​len​tet​tem ki.
– És végezetül a mi javaslataink. Első: olvassa a sajtót, legyen
naprakész éppúgy a spanyol, mint a külpolitikai helyzetben, de azzal
tisztában kell lennie, hogy minden információ a német fél szája íze
szerint van tálalva. Második: soha ne veszítse el a lélekjelenlétét.
Helyezkedjen a szerepébe, és győzze meg magát, hogy ön az, aki, és
senki más. Cselekedjen félelem nélkül, magabiztosan, nem tudunk
diplomáciai mentességet biztosítani a részére, de garantálom, hogy
minden eshetőségre védve lesz. És a harmadik, egyben utolsó
figyelmeztetésünk: legyen végtelenül elővigyázatos, ami a
magánéletét illeti. Egy független, szép, külföldi nő nagyon vonzó
csalétek mindenféle nőcsábász, opportunista alaknak. El sem tudja
képzelni, micsoda mennyiségű bizalmas adat szivárgott ki felelőtlen
módon elővigyázatlan ügynökök szájából a szenvedély
pillanataiban. Legyen nagyon résen, és nagyon kérem, hogy senkivel,
de sen​ki​vel ne ossza meg, ami itt ma el​hang​zott.
– Nem te​szem, biz​to​sít​ha​tom fe​lő​le.
– Remek. Bízunk önben, és reméljük, hogy a küldetése
tel​jes​ség​gel ki​elé​gí​tő lesz.
Elkezdte összeszedni a papírokat és rendbe tenni az aktatáskát.
Elérkezett a perc, amitől egész nap tartottam: induláshoz
készülődött, és uralkodni kellett magamon, hogy ne könyörögjek,
maradjon még egy kicsit, folytassa a mesélést, és adjon még
utasításokat, ne hagyja, hogy ilyen hamar egyedül repüljek. De ő rám
se nézett, ezért valószínűleg észre sem vette, milyen érzéseket keltett
bennem. Ugyanúgy mozgott, ahogy hosszú órákon át egyik szavát a
másikba öltötte: fürgén, határozottan, módszeresen, a kérdés
lényegét érintve és nem vesztegetve egy másodpercet sem
lényegtelen ügyekre. Miközben utolsó iratait is elrakta, még ellátott
egy-két jó ta​náccsal.
 – Ne felejtse el, amit a dossziékról mondtam, tanulmányozza és
utána semmisítse meg őket azonnal. Most valaki elkíséri az egyik
mellékkijárathoz, egy kocsi várja a közelben, ami hazaviszi. Itt a
re​pü​lő​je​gye és a pénz az első ki​adá​sok​ra.
Át​adott két bo​rí​té​kot. Az egyik vé​kony volt, és arra ha​tal​ma​zott fel,
hogy átszeljem a levegőeget Madridig. A másik vastagon dagadt egy
köteg bankjegytől. Miközben ügyesen becsatolta a táska zárját,
folytatta: – Ez a pénz elég lesz az első kiadásokra. A szállás a
Palace-ban és az új szalon bérleti díja a mi számlánkat terheli, már
minden intézés alatt áll, és mi álljuk a lányok bérét is, akik önnek
fognak dolgozni. A munkából származó bevétel csak önt illeti. Ha
viszont több készpénzre lenne szüksége, akkor tudassa velünk
azonnal: az ilyen műveletekre önálló forrás van elkülönítve, nem
gond a fi​nan​szí​ro​zás.
Én is készen álltam már. A mellkasomhoz szorítottam a
dossziékupacot, és átkaroltam, mintha az évekkel ezelőtt elvesztett
gyermek lenne, és nem egy halom összegereblyézett adat
nemkívánatos személyekről. Szívem nem ugrott ki a helyéről, és
belső parancsaimnak engedelmeskedve nem is kúszott a torkomba
fulladással fenyegetve. Végre felálltunk az asztaltól, amelyen már
csak egy ártatlan ebéd utáni beszélgetés romjai hevertek: üres
csészék, teli hamutál és két félretolt szék. Mintha semmi egyéb nem
történt volna, csak egy kellemes társalgás barátok közt, akik
fesztelenül elbeszélgettek cigarettáról cigarettára gyújtva, és
beszámoltak egymásnak életük folyásáról. Azzal a különbséggel,
hogy Hillgarth kapitány és én nem voltunk barátok. Egyikünket sem
érdekelte egy cseppet sem a másik múltja, sem a jelene.
Mind​ket​tőn​ket egyet​len do​log fog​lal​koz​ta​tott: a jövő.
– Még egy ap​ró​ság – fi​gyel​mez​te​tett.
Már éppen kiléptünk volna, kezét a kilincsen nyugtatta. Levette
róla, és sűrű szemöldöke alól rám szegezte a tekintetét. A hosszú
tárgyalás ellenére úgy nézett ki, mint kora délelőtt: a nyakkendő
csomója hibátlanul feszült, a kézelők makulátlan tisztán virítottak a
zakóujjban, egy hajszála sem csúszott el. Arckifejezése továbbra is
szenvtelen volt, sem különösebben feszült, sem különösebben
elengedett. Tökéletes képe a férfinak, aki minden helyzetben képes
ural​kod​ni ma​gán. Re​kedt sut​to​gás​sá mé​lyült a hang​ja.
– Se ön nem ismer engem, se én nem ismerem önt. Soha nem is
láttuk egymást. És ami a brit titkosszolgálatba való belépést illeti,
ettől a perctől fogva ön számunkra többé nem a spanyol
állampolgár, Sira Quiroga vagy a marokkói Arish Agoriuq.
Egyszerűen a SOE különleges ügynöke, kulcsnevén Sidi, működési
területe Spanyolország. Az újonnan felvett tagok közül a
leg​kü​lö​nö​sebb, de min​den bi​zonnyal már a mi​énk.
Kezet nyújtott. Kézfogása biztos volt, hideg és erős. A
legbiztosabb, leghidegebb, legerősebb, amit életemben
meg​szo​rí​tot​tam.
– Sok sze​ren​csét, ügy​nök. Kap​cso​lat​ban le​szünk.
 40
Anyámon kívül senki más nem tudta váratlan távozásom okát. Se
ügyfeleim, se Félix vagy Candelaria: mindenkinek ugyanazzal a
mentséggel hozakodtam elő, hogy Madridba kell utaznom kiüríteni
régi lakásunk és elintézni néhány ügyet. Anyám majd gondoskodik
róla, hogy apró füllentésekkel magyarázza, miért nyúlik hosszúra
távollétem: lehetséges üzlet, gyengélkedés vagy egy új szerelem.
Nem tartottunk tőle, hogy bárki összeesküvésre gyanakodna, vagy
összekötné a szálakat: ugyan a közlekedési és közvetítő csatornák
már teljes gőzzel működtek, a spanyol főváros és Észak-Afrika
kö​zött a kap​cso​lat még nem volt gör​dü​lé​keny.
Azonban szerettem volna elbúcsúzni barátaimtól, és ha szavak
nélkül is, de kérni, hogy kívánjanak jó szerencsét. Ezért az utolsó
vasárnap ebédet rendeztünk. Eljött Candelaria nagyságos
asszonynak öltözve a maga módján, kontya „Fel, Spanyolország!”
módra lakkal keményre fésülve, hamis gyöngysor a nyakában, és a
néhány hete varrt, új ruhát viselte. Félix az anyjával érkezett, nem
tudta lerázni. Jamila is eljött: úgy fog hiányozni, mintha a kishúgom
lenne. Fröccsel koccintottunk, csattanós csókokkal és őszinte
jókívánságokkal búcsúztunk. Csak amikor bezártam a vendégsereg
mögött az ajtót, jöttem rá, mennyire fognak hiányozni mindannyian.
Vázquez rendőr-kapitánnyal ugyanezt a stratégiát alkalmaztam, de
azonnal tudtam, hogy átlát rajtam. Hogyan is csaphattam volna be, ha
pontosan tudta, milyen ügyeim vannak függőben Spanyolországban,
és micsoda rémülettel tölt el, ha szembe kell velük néznem. O volt az
egyetlen, aki sejtette, hogy ártatlan utazásom mögött valami
összetettebb ok áll, valami, amiről nem beszélhettem. Se neki, se
senkinek. Talán éppen ezért, inkább nem kérdezősködött. Sőt alig
mondott valamit: csupán, ahogy mindig, rám szegezte szúrós
tekintetét, és figyelmeztetett, hogy vigyázzak magamra. Aztán a
kapuig kísért, ernyőként védve kajánul nyáladzó beosztottjaitól. A
kapitányság ajtajában elbúcsúztunk. Mennyi időre? Egyikünk sem
tud​ta. Ta​lán nem sok​ra. Ta​lán örök​re.
A szöveteken és a varrókészleten kívül vettem jó néhány
divatlapot is és marokkói kézműves terméket, hogy madridi
szalonomnak egzotikus színt kölcsönözzek új nevemhez és a híres,
tangeri divatszabász múltjához illően. Domborított réztálcák,
ezerszínű üveggel fedett lámpák, ezüst teáskancsók, néhány
kerámiaedény és három nagy berberszőnyeg. Egy darabka Afrika
Spanyolország kiégett térképének közepén. Amikor először
beléptem a Núnez de Balboán fekvő nagy lakásba, minden készen
várt. A falakat fehér, selyemfényű festék fedte, a tölgyfa parkettát
frissen csiszolták. A lakás beosztása, felépítése és rendje Sidi
Mandri utcai divatszalonom nagyléptékű mása volt. Az első rész
három egymásba nyíló haliból állt, melynek mérete háromszorosa
volt a régiének. A belmagasság lényegesen nagyobb volt, az
erkélyek sokkal előkelőbbek. Kinyitottam az egyik ajtaját, de ahogy
kinéztem, nem találtam magam előtt a Ders-hegyet vagy a Gorgues
tömbjét, sem a levegőben a narancs-virág és a jázmin illatát, a
szemben lévő házak meszelt falát, a mecsetből imára hívó müezzin
hangját. Gyorsan beléptem az erkélyről, becsapva az ajtót a
melankólia orra előtt. Továbbsétáltam. A három fő helyiségből az
utolsóban vártak a Tangerből ideszállított vég szövetek egymásra
tornyozva, álomszép selyem dupion, guipure csipke, muszlin és
sifón minden elképzelhető színárnyalatban: a tengerparti homokot
idéző színtől a tűzpirosig, rózsaszín és korall, minden lehetséges kék,
a nyári reggeli égbolt és az éjjeli, viharos tenger közt. A
próbaszobák, szám szerint kettő, mintha kétszer olyan szélesek
lennének a lenyűgöző, aranyfüsttel díszített, intarziás keretben
feszülő, háromrészes tükröknek köszönhetően. A varróműhely, ahogy
Tetuanban is, középen foglalt helyet, csak éppen sokkal nagyobb
volt. Széles szabóasztal állt benne, vasalódeszkák, üres
próbababák, cérna spulnik, varróeszközök – a szokásos felszerelés.
A lakás mélyén volt az én otthonom: hatalmas, túl nagy, tízszer
akkora, mint amire szükségem lett volna. Azonnal megéreztem
Rosalinda kezét a berendezésben. Csak ő tudhatta, hogyan
dol​go​zom, ho​gyan szer​ve​zem az ott​ho​nom, a dol​ga​im, az éle​tem.
Az új lakás csendjében lelkiismeretem kapuján újra kopogtatni
kezdett a kérdés, ami hetek óta motoszkált a fejemben. Miért, miért,
miért? Miért vállaltam el ezt a feladatot? Miért mentem bele ebbe a
bizonytalan kimenetelű, tőlem oly idegen kalandba? Miért? Még
mindig nem tudtam rá a választ. Vagy legalábbis nem volt rá
végleges válaszom. Talán a Rosalinda iránt érzett hűségből.
Meglehet azért, mert úgy éreztem, tartozom vele anyámnak és
hazámnak. Lehet, hogy nem is másokért tettem, hanem csak saját
magamért. Annyi biztos, hogy igent mondtam, teljesen tudatosan, és
megígértem magamnak, hogy elszántan, kételkedés, félelem és
bizonytalanság nélkül látok majd neki a feladatnak. És most itt
vagyok a nem létező Arish Agoriuq alakjába bújva, bejárom új
otthonát, hangosan kopogok lefelé a lépcsőn a lehető legsikkesebben
felöltözve, készen rá, hogy egész Madrid legálságosabb
divatszabója váljon belőlem. Hogy féltem-e? Igen, a világ összes
félelme a gyomorszájamon ült. De féken tartva. Megszelídítve.
En​ge​del​me​sen.
Az épület portása adta át az első üzenetet. A szolgálatomra felvett
két lány másnap délelőtt bejelentkezik. Együtt érkezett Dóra és
Martina, két év volt közöttük. Amennyire hasonlóak voltak, annyira
különbözőek is, mintegy kiegészítették egymást. Dóra termetre
csinosabb volt, Martina vonásai vonzóbbak. Dóra okosabbnak
látszott, Martina kedvesebbnek. Mindketten megnyerték a tetszésem.
Ellenben egyáltalán nem tetszett a rajtuk lógó nyomorúságos öltözet,
hosszú éhezést tükröző arcuk, és a minden mozdulatukban megbúvó
félénkség. Szerencsére mindhárom dolog hamarosan megoldódott.
Méretet vettem róluk, és hamarosan készen is állt az elegáns
egyenruha a két lány számára: ők lettek a tangeri szövetszállítmány
első felhasználói. Néhány bankjegyet nyomtam a kezükbe Hillgarth
bo​rí​ték​já​ból, és a La Paz pi​ac​ra küld​tem őket be​vá​sá​rol​ni.
– És mit ve​gyünk, kis​asszony? – kér​dez​ték tág​ra nyílt szem​mel.
– Amit találtok, ahogy manapság mondják, a semmiből sincs sok.
Amit lát​tok. Hát nem azt mond​tá​tok, hogy tud​tok főz​ni? Ak​kor raj​ta!
Bátortalanságuk még sokáig nem múlt el, de lassanként
feloldódott. Mitől féltek vajon? Mitől voltak olyan visszahúzódóak?
Min-delitől? Megijedtek az idegen, afrikai nőtől, aki felvette őket, a
lenyűgöző épülettől, mely új otthonomnak adott helyet, és attól, hogy
majd nem tudnak helyesen viselkedni ebben a kifinomult
divatszalonban. Azonban napról napra jobban megszokták új
életüket, a lakást, a mindennapi teendőket és engem. Kiderült, hogy
Dórának, a nagyobbiknak, ügyes keze van a varráshoz, és hamarosan
segíteni kezdett nekem. Martina ellenben inkább olyan lány volt, mint
Jamila és én fiatalkoromban: szeretett az utcán bóklászni,
kézbesíteni, lótni-futni egész nap. A háztartás vezetését megosztották
egymás között, rátermettek voltak és tapintatosak, jól nevelt lányok,
ahogy akkoriban mondták. Néha meséltek ezt-azt Beigbederről, de én
soha nem említettem, hogy ismertem volna. A „Don Juan”, csak így
hívták. Szeretettel gondoltak rá, Berlinnel kötötték össze, a múlttal,
amely​ből ho​má​lyos em​lé​ke​ket őriz​tek, és a nyel​vet.
Minden Hillgarth elvárásainak megfelelően alakult. Többé-
kevésbé. Felkerestek az első ügyfelek, egyesekre számítottam,
másokra nem. Glória von Fürstenberg nyitotta a szezont, ez a
gyönyörű, fenséges dáma, aki koromfekete haját vastag fonatokban
hordta, melyek a tarkóján azték istennőhöz illő, sötét koronát
alkottak. Felszikrázott a szeme, amikor meglátta a szöveteimet.
Megvizsgálta, megtapogatta, felmérte őket, megkérdezte az árukat,
azonnal ki is zárt néhányat, aztán felpróbálta, milyen hatást kelt
testén a többi. Hozzáértő kézzel választotta ki azokat, amelyek a
legelőnyösebben álltak neki a nem túl költséges anyagok közül. Jó
szemmel pörgette végig a divatlapokat, és megállt a termetéhez és
stílusához leginkább illő modelleknél. Ez a német vezetéknevű,
mexikói asszony pontosan tudta, mit akar, ezért nem kérte a
tanácsom, és én sem vettem a fáradtságot, hogy szolgáljak vele.
Végül egy csokoládébarna gazarselyem tunika mellett döntött,
ottománból varrt estélyi kabáttal. Először egyedül keresett fel, és
spanyolul beszélgettünk. Az első ruhapróbára már barátnőjével
érkezett, Anka von Friesszel, aki egy földig érő, kreppzsorzsett ruhát
rendelt, hozzá rubinvörös bársonypelerint strucctollakkal díszítve.
Amint meghallottam, hogy németül beszélnek, behívtam Dórát. Jól
öltözötten, kikerekedve és jól fésülve, a fiatal lány már távolról sem
emlékeztetett arra az ijedt verébre, aki néhány hete érkezett húgával.
Sudár, csendes varrólány vált belőle, aki fejében mindent lejegyzett,
amit csak hallott, és nem feltűnően pár percenként kisurrant, hogy
min​den rész​le​tet fel​ír​jon egy fü​zet​be.
– Szeretek kimerítő jegyzetet vezetni minden ügyfelemről –
magyaráztam neki korábban. – Értenem kell, mit mondanak, hova
járnak, kinek a társaságában és milyen terveik vannak. így talán
sikerül újabb ügyfelekre szert tennem. Én majd arra figyelek, mit
mon​da​nak spa​nyo​lul, de ami né​me​tül hang​zik el, az a te fel​ada​tod.
Ha Dóra az ügyfelek ilyen részletekbe menő vizsgálatát furcsának
is találta, nem mutatta. Valószínűleg azt gondolta, hogy valami
ésszerű dologról van szó, ami bevett az ilyen jellegű üzletekben -
számára minden teljesen új volt. Azonban nem volt ez bevett,
egyáltalán nem. Nem volt szokványos feladat lejegyezni betűnként
minden nevet, címet, helyet és dátumot, amit az ügyfelek kiejtenek a
szájukon, mi mégis mindennap ezt tettük, szorgosan, módszeresen, jó
diáklányok módjára. Aztán esténként átnéztem a saját jegyzeteimet és
Dóráét, kivonatoltam az általam érdekesnek vélt információt, rövid
mondatokba sűrítettem, átírtam visszafelé morzejelekkel, a hosszú és
rövid vonásokat a szabásminták görbéihez és egyeneseihez igazítva,
melyekből soha nem fog egy teljes ruha összeállni. A kézzel írt
jegyzetekkel telezsúfolt lapok hajnalban hamuvá váltak egy egyszerű
gyufa segítségével. Másnap reggelre egy betű sem maradt a
leírtakból, csak egy marék üzenet egy hajtóka, szoknyaderék vagy
váll​rész kör​vo​na​la men​tén el​rejt​ve.
Petrino bárónő, Lazar, a befolyásos sajtófőnök felesége is
megrendelőm lett. Távolról sem volt olyan feltűnő jelenség, mint a
mexikói dáma, viszont jóval bőségesebb anyagi lehetőségekkel
rendelkezett. A legdrágább anyagokat választotta ki, és teret
engedett minden szeszélyének. Hozott magával több ügyfelet is, két
német és egy magyar nőt. Hosszú délelőttökre bábeli nyelvzavarban
úszó divatszalonom szobái váltak társasági életük fő
találkozóhelyévé. Megtanítottam Martinát mór teát készíteni
mentából, amit agyagcserepekbe ültettünk a konyhaablak párkányán.
Elmagyaráztam, hogy bánjon a teáskannával, hogyan öntse a forró
vizet látványos mozdulattal az apró, finom ezüstpoharakba, sőt azt is
megmutattam, hogy húzza ki a szemét kohllal, és varrtam neki
gardénia színű atlaszselyemből egy kaftánt, mely egzotikus jelleget
kölcsönzött alakjának. Az én távolban élő Jamilám hasonmása vált
be​lő​le, hogy min​dig ma​gam mel​lett tud​jam.
Minden jól alakult, meglepően jól. Új életemben tökéletes maga-
biz​tos​ság​gal mo​zog​tam, biz​tos lép​tek​kel jár​tam a leg​jobb he​lyek​re.
Az ügyfelekkel szemben határozottan és öntudatosan léptem fel,
hamis egzotizmusom pajzsának védelmében. Arcátlanul kevertem
beszédembe francia és arab szavakat, minden bizonnyal rengeteg
ostobaságot mondtam, ha figyelembe vesszük, hogy gyakran
egyszerű kifejezéseket ismételtem, melyek Tanger és Tetuan utcáin
ragadtak rám, de nem tudtam se jelentésük, se pontos használatuk.
Arra viszont külön figyeltem ebben a megtévesztően soknyelvű
kavalkádban, hogy ki ne csússzon a számon az a néhány tört
angolsággal megtanult szó, amit Rosalindától hallottam. A tény, hogy
frissen érkezett, külföldi nő vagyok, hasznos menedéknek bizonyult,
hogy leplezzem gyenge pontjaim, és elkerüljem az ingoványos
területeket. Meglehet, származásom látszólag senkit nem érdekelt egy
cseppet sem, sokkal nagyobb figyelmet keltettek szöveteim, és amit
azok​ból varr​ni tud​tam. Ügy​fe​le​im so​kat fe​cseg​tek a sza​lon​ban, és úgy
tűnt, jól érzik magukat. Elmesélték egymásnak és nekem, mit
csináltak, és mire készülnek, beszéltek a közös barátokról, férjekről
és szeretőkről. Dóra és én megállás nélkül dolgoztunk: az
anyagokkal, szabásmintákkal és méretekkel a fronton, a titkos
feljegyzésekkel a hátországban. Nem tudtam, hogy az a sok, naponta
rejtjelezett adat értékes volt-e Hillgarth és emberei számára,
mindenesetre próbáltam szőrszálhasogatón szabatos lenni. Szerda
délutánonként, mielőtt beültem a fodrászatba, a kijelölt szekrényben
hagytam az összetekert szabásmintákat. Szombatonként ellátogattam a
Pradóba. Csodálatos felfedezés volt számomra, annyira elbűvölt,
hogy néha majdnem elfelejtettem, valami fontos dolgot kell ott
elintéznem, azonkívül, hogy elragadtatva állok a festmények előtt. A
titkosírással megrajzolt, szabásmintákkal teli boríték átadásával sem
volt a legkisebb gondom sem, minden olyan gördülékenyen ment,
hogy egyszer nem fordult elő, időm lett volna izgulni. Mindig
ugyanaz a férfi vette át a rajzmappámat, egy kopasz, sovány
alkalmazott, valószínűleg az ő feladata volt továbbadni az
üzeneteket, ugyan soha semmilyen cinkos gesztust nem tett
irá​nyom​ban.
Néha eljártam otthonról, de nem túl gyakran. Elmentem az
Embassyba aperitif idején. Első nap felfedeztem Hillgarth kapitány
alakját messziről, ahogy whiskyt iszik jéggel honfitársai körében
ülve. O is azonnal észrevette a jelenlétem, nem is lehetett volna
másképp. De ezt csak én tudtam, teste egyetlen porcikája sem
moccant meg érkezésemre. Jobb kezembe szorítottam a táskám, és
úgy tettünk, mintha nem is láttuk volna egymást. Köszöntem egy-két
ügyfelemnek, akik hangosan dicsérni kezdték szalonomat a többi
hölgy előtt; ittam velük egy koktélt, éreztem, hogy a férfiak
végigmérnek, és nagy-világiságom hamis magaslatából lopva
szemléltem a körülöttem lévő embereket. Színtiszta elegancia,
könnyedség és pénz lebegett a bárpult és az asztalok felett, ebben a
minden hivalkodást nélkülöző sarokhelyiségben. Voltak urak a
legjobb minőségű gyapjú-, alpakka-és tweedöltönyökben, katonák
horogkeresztes karszalaggal, és számomra ismeretlen egyenruhában,
mások paszományos és sokágú csillaggal díszített kézelőben
feszítve. Hihetetlenül elegáns asszonyok kétrészes kosztümben és
tripla gyöngysorral a nyakukon, tökéletesre rúzsozott szájjal,
hibátlan frizurájukon isteni tok-, panama-és turbánkalapokkal. A
beszélgetés számos nyelven folyt, diszkrét kacagások és
üvegpoharak csengése mellett. A Patou és Guerlain parfümök finom
illatfelhője és ezernyi szőkedohányból tekert cigaretta aromája úszott
a kozmopolitaság e fellegvárában. A nemrég lezárult spanyol
háború és az Európát pusztító, rettenetes konfliktus egy másik
világegyetem távoli gondjának tűnt e tisztán kifinomult, minden
ki​rí​vó hang​tól men​tes kör​nye​zet​ben.
A bárpult egyik sarkában egyenes és méltóságteljes tartású
hölgyre figyeltem fel, aki kedvesen köszöntötte a vendégeket,
miközben szemmel tartotta a pincérek szakadatlan jövés-menését,
úgy sejtettem, ő lehet a kávézó tulajdonosa: Margaret Taylor.
Hillgarth nem avatott be, milyen jellegű az együttműködés közöttük,
de kétségem se volt felőle, hogy többről van szó, mint kölcsönös
szívességről egy szórakozóhely tulajdonosa és egy törzsvendég
között. Figyeltem, ahogy átnyújtja a számlát egy fekete egyenruhás,
náci tisztnek, akin horogkeresztes karszalag és tükörfényesre
suvickolt csizma feszült. Ez az egyszerű, de előkelő megjelenésű nő,
aki már jóval túljárhatott a negyvenen, minden kétséget kizáróan egy
fogaskerék volt a titkos gépezetben, amit a brit tengerészeti attasé
hozott mozgásba Spanyolországban. Nem tudtam eldönteni, hogy
egyszer nem pillantott-e össze Hillgarth kapitány és ő, váltottak-e
néma üzenetet. A szemem sarkából figyeltem őket, mielőtt
elindultam volna. Margaret félrehúzódva beszélt egy fiatal, fehér
mellényes pincérfiúhoz, mintha utasításokat adott volna neki.
Hillgarth továbbra is az asztalánál ült, és érdeklődve hallgatta egyik
barátja beszámolóját. Körötte az egész társaság egy emberként
csüngött a többieknél fesztelenebb megjelenésű fiatalember szavain.
A távolból néztem, ahogy színpadias mozdulatokkal utánoz valakit.
Végül mindannyian nevetésben törtek ki, és hallottam, hogy a
tengerészeti attasé jóízűen kacag. Talán csak a képzeletem játszott
velem, de a másodperc ezredrészéig úgy éreztem, mintha rám
sze​gez​né a pil​lan​tá​sát, és ka​csin​ta​na.
Ősz telepedett Madridra, az ügyfelek száma egyre nőtt. Nem
kaptam se virágot, se bonbont, se Hillgarth-tól, se mástól. Kedvem
sem volt hozzá. Meg időm se. Mert ha valami hiányozni kezdett
ezekben a napokban, az éppen az idő volt. Új szabászatom
népszerűsége gyorsan nőtt, híre ment, milyen remek anyagokkal van
tele. A megrendelések száma napról napra gyarapodott, és én már
alig bír​tam mun​ká​val, kény​te​len vol​tam el​ha​lasz​ta​ni meg​bí​zá​so​kat, és
távolabbi időpontot tűzni ki a ruhapróbákra. Sokat dolgoztam,
rengeteget, soha életemben ennyit. Későn feküdtem, hajnalban
keltem, alig pihentem, voltak napok, hogy le se vettem a
mérőszalagot a nyakamból, amíg ágyba nem kerültem. Pénzes
szekrénykémbe egyenletesen áramlott a bevétel, de oly kevéssé
érdekelt, hogy a fáradtságot sem vettem megszámolni. Mennyire
különbözött minden az én régi műhelyemtől! Némi nosztalgiával
gondoltam vissza az első időkre Tetuan-ban. Esténként újra meg újra
végigszámoltam a bankjegyeket Sidi Mandri utcai szobámban,
szorongva, hogy mennyi idő múlva tudom kifizetni a számlám.
Felidéztem Candelariát, ahogy megjött a zsidó pénzváltók boltjaiban
tett körútjáról, melle között a szoros tekercsbe fogott
fontsterlingekkel. A szinte gyermeki örömöt, mikor elosztottuk
kettőnk között az összeget. Fele nekem, fele neked, és hogy sose
lássunk szükséget, lelkem, mondta minden hónapban seftes
barátnőm. Mintha évszázadok választanának el attól a másik
világtól, pedig valójában csak négy év telt el. Négy év, négy
örökkévalóság. Hol volt már az a Sira, akinek a haját egy arab
lányka vágta le varróollóval a La Luneta panzió konyhájában, hol
maradtak a pózok, amiket annyit gyakoroltam háziasszonyom
repedezett tükre előtt? Talán elvesztek az idő hajtásai között. Most
Madrid legjobb fodrászatában vágják a frizurám, és azok a fesztelen
moz​du​la​tok már vé​rem​mé vál​tak.
Sokat dolgoztam, és többet kerestem, mint valaha is álmodni
mer​tem vol​na, hogy sa​ját erő​ből el​ér​he​tem. Ma​gas ára​kat szab​tam, és
csak úgy özönlöttek a száz pesetás bankók Kolombusz Kristóf
arcképével, és az ötszázasok don Juan de Austria portréjával. Sokat
kerestem, igen, de eljött egy pont, amikor már nem bírtam többet
vállalni, és ezt tudatnom kellett Hillgarth-tal egy váll-lap
szabásmintáján. Azon a szombaton zuhogó eső verte a Prado
Múzeum tetejét. Miközben én Velázquez és Zurbarán festményeit
csodáltam, a jelentéktelen külsejű ruhatáros átvette a mappát, benne
a tizenegy üzenetet tartalmazó borítékot, melyek, ahogy mindig,
késedelem nélkül eljutnak majd a tengerészeti attaséhoz. Tíz a
megszokott információkat tartalmazta a megegyezett módon
lerövidítve. „Vacsora 14-én Walter Bastiannál Serrano utca, részt
vesznek Lazarék. Bodemuellerék elutaznak San Sebastiánba jövő
héten. Lazar felesége negatív megjegyzései férje altisztjéről, Arthur
Dietrichről. Gloria Fürstenberg és Anka Frier meglátogatják német
konzul Sevilla október vége. Számos fiatal érkezett múlt héten
Berlinből, most Ritzben, Friedrich Knappé fogad, előkészít. Frau
Hahn férjének nem. tetszik Kütschmann. Himmler Spanyolországba
jön október 21, kormány és németek nagy fogadás. Clara Stauffer
német katonáknak gyűjt Galileo utcai házában. Vacsora Puerta
Hierro Klub dátum bizonytalan, részt vesz Argillo grófék. Háberlein
ebédet rendez toledói házában, meghívott Serrano Suner és Llanzol
márkinő”. Az utolsó üzenet eltérő volt, és sokkal személyesebb
tárgyú. „Túl sok munka. Idő nincs mindenre. Kevesebb ügyfél vagy
se​gít​ség. Tá​jé​koz​ta​tást ké​rek.”
Másnap reggel egy gyönyörű csokor fehér kardvirág érkezett.
Szürke egyenruhás kézbesítőfiú adta át, sapkája hímzésén olvasható
volt a virágbolt neve: Bourguignon. Először a kártyát olvastam el:
„Mindig örömmel teljesítem vágyaid.” Aláírás helyett egy firka.
Elnevettem magam, soha el nem tudtam volna képzelni, hogy a hideg
Hillgarth ilyen nevetségesen édelgő üzenetet írjon. A konyhába
vittem a csokrot, leoldottam a virágokat összefogó szalagot, és
miután megkértem Martinát, hogy tegye őket vízbe, bezárkóztam a
szobámba. Azonnal kiolvastam az üzenetet a rövid és hosszú
vonások szaggatott vonalából. „Vegyen fel valakit, megbízható, se
szo​ci​a​lis​ta múlt, se po​li​ti​kai elő​élet.”
A pa​ran​csot meg​kap​tam. És utá​na: a bi​zony​ta​lan​ság.
 41
Amikor kinyitotta az ajtót, nem szóltam semmit, csak bámultam, a
vágy ellen küzdve, hogy megöleljem. Zavartan tekintett rám, és
végigmért. Aztán a szememet kereste, de nem találta talán a
ka​lap​fá​tyol mi​att.
– Pa​ran​csol​jon, kis​asszony – mond​ta vé​gül.
Soványabb volt. Meglátszott rajta az évek múlása. Apró termetű,
mint volt, de vékonyabb és öregebb. Elmosolyodtam. Még mindig
nem is​mert fel.
– Anyám üdvözletét hozom, Donã Manuéla. Marokkóban van, és
újra varr.
Furcsállóan nézett rám, értetlenül. A tőle megszokott
gondossággal volt felöltözve, de a haja már hónapok óta nem látott
festéket, és a sötét ruha, amit viselt, kifényesedett a sok-sok téli
hasz​ná​lat​ban.
– Sira vagyok, Donã Manuéla, Sirita Dolores, a segédvarrónő
lá​nya.
Végigmért még egyszer tetőtől talpig, aztán alulról a fejem
búbjáig. Lehajoltam hozzá, felemeltem a kalapfátyolt, hogy jobban
lás​sa az ar​com.
– Én vagyok az, Donã, Manuéla, Sira. Már nem is emlékszik rám?
– sut​tog​tam.
– A Szűzanya áldása rajtad! Sira, drága kislányom, micsoda
öröm!- ki​ál​tott fel vé​gül.
Átölelt, és sírva fakadt, én pedig igyekeztem, nehogy átragadjon
rám a zo​ko​gá​sa.
– Gyere be, kislányom, gyere beljebb, ne maradj az ajtóban! -
biztatott, mikor végre úrrá lett a meghatódottságán. – De milyen
elegáns vagy te lány, uramatyám, meg sem ismertelek! Gyere, gyere
csak a nappaliba, és meséld el, mit csinálsz Madridban, hogy megy a
dol​god, hogy van anyád?
 Bevezetett a lakás legnagyobb szobájába, és a múlt utáni
vágyakozás megint rám vigyorgott. Háromkirályok ünnepén, kislány
koromban hányszor jártam itt látogatóként anyám kezébe
csimpaszkodva, hogy izgultam, hogy kitaláljam, vajon milyen
ajándék vár rám Donã Manuélánál! Úgy emlékeztem otthonára a
Santa Engracia utcában, mint tágas, jómódú lakásra, amely ugyan
nem volt olyan fényűző, mint a Zurbano utcai, ahol a szabászat
működött, de távolról sem volt olyan szegényes, mint a miénk a
Redondilla utcában. Most azonban rá kellett ébrednem, hogy a
gyermekkor a valóság torzképével itatta át emlékezetem. Az otthon,
amelyben Donã Manuela egyedülálló nőként élte le hosszú életét,
nem volt sem tágas, sem jómódú. Közepes méretű lakás volt, rossz
beosztású, hideg, sötét, komor bútorokkal és divatjamúlt, súlyos
bársonyfüggönyökkel telezsúfolva, melyek alig engedték be a fényt.
Hétköznapi, beázástól foltos lakás, a képek a falon kifakult rajzok
vol​tak, és min​den szeg​le​tet her​va​tag, hor​golt ken​dőcs​ke ta​kart.
– Ülj le, lányom, ülj le. Kérsz valamit? Egy kis kávét? Nem is
kávé, hanem pörkölt cikória, tudod, milyen nehéz mostanában
élelmiszerhez jutni, de egy kis tejjel el lehet fedni az ízét, ugyan azt
is mindennap jobban felvizezik, de hát mit van mit tenni? Cukrom az
nincs, mert odaadtam az élelmiszerjegyemet a szomszéd
gye​re​ke​i​nek, az én ko​rom​ban már úgy​is mind​egy…
Meg​ra​gad​va a kar​ját fél​be​sza​kí​tot​tam.
– Nem kérek semmit, Donã Manuéla, ne legyen rá gondja. Csak
azért jöt​tem, hogy kér​dez​zek va​la​mit.
– Ak​kor hall​gat​lak.
– Még varr?
– Nem, lányom, már nem. Mióta bezártuk a műhelyt harmincötben,
nem kezdtem újra. Egy-két dolgot hébe-hóba megvarrtam a
barátnőimnek vagy megrendelésre, de nem többet. Hajói emlékszem,
akkor a te esküvői ruhád volt az utolsó, amit készítettem, és te végül
még​is…
Ki akartam térni a ruha felidézte emlékek elől, és nem hagytam,
hogy be​fe​jez​ze.
– És len​ne ked​ve újra ve​lem varr​ni?
Né​hány má​sod​per​cig vá​lasz nél​kül hall​ga​tott, za​var​tan.
– Újra dol​goz​zak, azt mon​dod? Megint úgy, ahogy ré​gen?
Mosolyogva bólintottam, próbálva egy szemernyi optimizmust
csempészni tanácstalanságába. Ő azonban nem felelt azonnal, hanem
más irány​ba te​rel​te a be​szél​ge​tést.
– És anyád? Mi​ért en​gem ke​re​sel, és nem vele varrsz?
– Mondtam, hogy Marokkóban van. A háború alatt ment ki, nem
tu​dom, hal​lott-e róla.
– Hallottam, hallottam… – mondta halkan, mintha attól tartana,
hogy a falnak is füle van, és továbbadja a titkot. – Egy délután
bekopogott, így váratlanul, ahogy te most. Azt mondta, mindent
elintéztek neki, hogy Afrikába menjen, te ott vagy, és valahogy
elérted, hogy kivigyék Madridból. Nem tudta, mit csináljon, meg volt
ijedve. Azért jött, hogy megkérdezze, mit gondolok erről az
egész​ről.
Tökéletes sminkem sejtetni sem engedte a szavai keltette
zavarom, soha fel sem merült volna bennem, hogy anyám
bi​zony​ta​lan​ko​dott, men​jen-e vagy ma​rad​jon.
– Én azt mondtam, hogy menjen, menjen minél előbb, annál jobb –
folytatta. – Madrid maga volt a pokol. Mindannyian sokat
szenvedtünk, lányom, mindannyian. A baloldaliak éjjel-nappal
harcoltak, hogy a nacionalisták be ne tegyék a lábuk. Akik meg a
jobbosokhoz húztak, épp az ellenkezőjét kívánták, és bujkáltak,
nehogy megtalálják és bevigyék őket a politikai rendőrségre. Akik
meg, mint anyád és én, nem tartoztunk se ide, se oda, csak vártuk,
hogy vége legyen ennek a borzalomnak, aztán lehessen békében élni.
És mindezt úgy, hogy nem volt a hatalmon kormány, senki, aki egy
kis rendet vágott volna abban a zűrzavarban. Ezért azt tanácsoltam
neki, hogy igen, menjen el, hagyja itt ezt a lehetetlen életet, és ne
en​ged​je vesz​ni a le​he​tő​sé​get, hogy vissza​kap​jon té​ged.
Zavarodottságom ellenére úgy döntöttem, nem kérdezek többet
arról a régi találkozóról. Egykori mesteremet a közvetlen jövőre
vonatkozó tervvel kerestem fel, és inkább arrafelé akartam terelni a
be​szél​ge​tést.
– Jól tette, hogy biztatta, Donã Manuéla, nem is tudja, milyen
hálás vagyok érte – mondtam. – Anyám most remekül van, elégedett
és megint dolgozik. Harminchatban nyitottam varrodát Tetuanban,
alig néhány hónappal a háború kitörése után. Ott minden nyugodt
volt, és ugyan a spanyol asszonyok esze nem éppen a mulatságon és a
ruhákon járt, volt elég külföldi hölgy, akit a háború egy cseppet sem
érdekelt. Ők lettek a megrendelőim. Miután anyám megérkezett,
ketten folytattuk az üzletet. Most pedig úgy határoztam, hogy
vissza​jö​vök Mad​rid​ba, és új bol​tot nyi​tok.
– És egye​dül jöt​tél vissza?
– Én már nagyon régóta egyedül vagyok, Donã Manuéla. Ha
Ram​iro fe​lől akar kér​dez​ni, az nem tar​tott so​ká​ig.
– Ak​kor Do​lo​res ott ma​radt nél​kü​led? – kér​dez​te meg​le​pet​ten.
– De hát ép​pen azért ment el, hogy ve​led le​gyen…
– Szereti Marokkót, az éghajlatot, a légkört, a nyugalmas életet…
Nagyon jó ügyfeleink vannak, és lettek új barátai is. Inkább maradni
akart. Nekem viszont nagyon hiányzott Madrid – hazudtam. – Úgy
határoztunk hát, hogy én idejövök, elkezdek dolgozni, és amikor
mind​két mű​hely jól megy, ak​kor majd el​dönt​jük, ho​gyan to​vább.
Néhány örökkévalóságnak tűnő másodpercig mélyen a szemembe
nézett. Szemhéja megereszkedett, arcát ráncok szántották végig. Jól
ben​ne jár​ha​tott a hat​van​ban, ta​lán kö​zel a het​ven​hez is. Haj​lott háta, a
bőrkeményedések az ujjain a sok tűvel és ollóval töltött év nyomát
viselték magukon. Mint varrólány kezdte, aztán segédvarrónőként
folytatta. Később boltvezető lett, és végül hajó nélküli tengerész. De
még nem járt ereje végén, ugyan! Apró, sötét, élénk szeme, mint a
fekete olívabogyó, olyan éleslátásról beszélt, mint akinek még
min​dig na​gyon he​lyén az esze.
– Nem mond​tál el min​dent, igaz, lá​nyom? – je​len​tet​te ki vé​gül.
Öreg róka, gondoltam csodálattal. Elfelejtettem már, mennyire
vá​gott az esze.
– Nem, dona Ma​nu​é​la, nem mond​tam el min​dent – val​lot​tam be.
– Nem mondtam el mindent, mert nem tehetem. De egy részét igen.
Tetuanban megismerkedtem fontos emberekkel, olyanokkal, akik a
mai napig nagyon befolyásosak. Ők biztattak, hogy jöjjek Madridba,
nyissak divatszalont, és varrjak bizonyos ügyfeleknek az előkelő
körökből. Nem a rendszerhez hű asszonyoknak, hanem főleg
külföldieknek és spanyol, királyhű, arisztokrata hölgyeknek, akik azt
gon​dol​ják, hogy Fran​co a ki​rály he​lyét bi​to​rol​ja.
– Mi cél​ból?
– Mit mi cél​ból?
– Mi célból akarják a barátaid, hogy ezeknek az asszonyoknak
varr​jál?
– Azt nem mondhatom meg. De szükségem van a segítségére.
Nagyszerű anyagokat hoztam Marokkóból, és itt rettenetes az
anyaghiány. Híre ment, és népszerű lettem, de több megrendelőm
van, mint ami​re szá​mí​tot​tam, és nem tu​dom őket egye​dül ki​szol​gál​ni.
– Mi célból, Sira? – ismételte megfontoltan. – Mi célból varrsz
ezek​nek az asszo​nyok​nak? Mit akar​tok tő​lük te és a ba​rá​ta​id?
Összeszorítottam a szám elszántan, hogy egy szót sem szed ki
belőlem. Nem tehettem. Nem volt szabad megtennem. De valami
furcsa erő lökte előre a hangot a gyomrom tájékáról. Mintha megint
Donã Manuela kezében lett volna az irányítás, és én csak egy
serdülő varrólány lennék, mint mikor még joga volt magyarázatot
követelni, hogy meglógtam a munka elől egész délelőttre, holott csak
három tucat gyöngyházgombért szaladtam le a Pontejos térre. A
zsi​ge​re​im dön​töt​tek, a múlt, nem én.
– Azért varrók nekik, hogy információt szerezzek arról, mit
csinálnak a németek Spanyolországban. És amit megtudok,
to​vább​adom az an​go​lok​nak.
Alsóajkamba haraptam, ahogy az utolsó szótagot kiejtettem, tudva,
micsoda óvatlanságot követtem el. Már megbántam, hogy
megszegtem Hillgarth-nak tett ígéretemet, hogy senkinek el nem
árulom küldetésem célját, de már kimondtam, és nem lehetett
visszacsinálni. Ekkor arra gondoltam, hogy elmagyarázom a
helyzetet: hozzáteszem, hogy Spanyolországnak fontos megőrizni
semlegességét, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy újabb
háborúba kezdjünk – és mindent, amit annyiszor a szájamba rágtak.
Erre azonban nem volt szükség, mert mielőtt még megszólalhattam
volna, láttam, hogy különös fény csillan Donã Manuela szemében. A
sze​me csil​lo​gott, és szá​ja sar​ká​ban mo​soly fa​kadt.
– Viktória Eugénia honfitársaival, lányom, elmegyek, ha kell a
pokol fenekére is. Nem is kell, hogy mást mondjál, csak hogy mikor
kezd​jek.
Egész délután beszélgettünk. Megszerveztük, hogyan kellene
felosztanunk a munkát, és másnap reggel kilenckor már nálam is volt.
Ezer örömmel fogadta el a másodvarrónő szerepét a műhelyben.
Szinte megkönnyebbült, hogy nem kell közvetlenül az ügyfelekkel
foglalkoznia. Tökéletes egyetértésben dolgoztunk, ahogy éveken át
anyám és ő, de most fordított sorrendben. Új beosztását a nagyok
alázatával fogadta, alkalmazkodott életritmusomhoz, jól kijött
Dórával és Martinával, magával hozta tapasztalatát és annyi
energiát, hogy megirigyelhette volna sok nő, akinek a hátát három
évtizeddel kevesebb nyomja. Minden ellenvetés nélkül
alkalmazkodott hozzá, hogy nálam a karmesteri pálca, hogy stílusom
és elgondolásaim nem a szokásosak, és hogy ezernyi olyan apró
feladatot elvégezzen, amit régen a nála szolgáló varrólányok láttak
el. Hogy megint tűzközelben lehet annyi év tétlenség után, kész
ajándék volt számára, és mint egy pipacsmező az áprilisi esőben,
háta mö​gött hagy​ta a sá​pa​tag na​po​kat, és új​já​éledt.
Donã Manuela irányításával a műhely jelentette hátországban a
munkanapok nyugalmasabban teltek. Továbbra is hosszú órákat
dolgoztunk mindketten, de végre nem kellett őrülten sürögnöm-
forognom, és hozzájutottam némi szabadidőhöz. Élénkebb társasági
életet éltem, ügyfeleim biztattak, hogy vegyek részt ezer eseményen,
alig várták, hogy felvonultathassanak, mint a szezon felfedezését.
Elfogadtam a meghívást a német katonai fúvószenekar koncertjére a
Retiro Parkba, a török nagykövetségen rendezett koktélpartira,
vacsorára az osztrákokhoz és néhány ebédmeghívást divatos
éttermekbe. Kezdtek körbedongani a szélhámosok: átutazóban lévő
agglegények, akár három szerető kitartására is képes, pocakos
házasemberek és romantikus diplomaták a világ legegzotikusabb
sarkaiból. Megszabadultam mindegyiktől két ital és egy tánc után: ha
va​la​mi​re, hát egy fér​fi​re sem​mi szük​ség nem volt az éle​tem​ben.
De nem volt minden szórakozás és felüdülés, egyáltalán nem.
Donã Manuela könnyebbé tette a mindennapokat, de nem hozta meg a
végleges nyugalmat. Alig valamivel azután, hogy leraktam a
vállaltiról a magányos munka súlyos batyuját, újabb viharfelhő
tornyosult a látóhatáron. Annak az egyszerű ténynek köszönhetően,
hogy kevésbé sietősen jártam az utcákat, meg tudtam állni a
kirakatok előtt, és nem kötött olyan feszesen az idő, ha elmentem
otthonról, észrevettem valamit, amire addig nem figyeltem fel,
valamit, amire Hillgarth figyelmeztetett a tangeri, hosszú ebéd alatt.
Észrevettem, hogy követnek. Lehet, hogy már jó ideje a nyomomban
voltak, és csak az állandó rohanás miatt nem fogtam fel. De az is
lehet, hogy még friss volt, és teljesen véletlenül akkor kezdődött,
mikor Donã Manuela belépett varrni a Chez Arish divatszalonba.
Úgy éreztem, sötét árnyék borul az életemre. Nem állandó, nem is
napi, nem is mindent befedő, talán éppen ezért került sok időbe, hogy
teljesen tudatára ébredjek közelségének. Először azt hittem, amit
érzékelek, csak a képzeletem játéka. Ősz volt, Madrid zsúfolásig telt
kalapos, ballonkabátos, felhajtott gallérú férfiakkal. Sőt a háború
utáni időkben ez volt a legátlagosabb férfidivat, és naponta százával
jelentek meg az utcákon, irodákban és kávézókban a majdnem
egyforma másolatok. Semmi okom nem volt azt gondolni, hogy az
alak, aki elfordított arccal állt meg, éppen mikor én, hogy átkeljen a
Castellana sétányon, azonos legyen azzal, aki úgy tett, mintha azért
állna meg, hogy alamizsnát adjon egy rongyos koldusnak, miközben
én a cipőket néztem egy kirakatban. Arra sem volt megalapozott
indokom, hogy azt higgyem, azonos azzal a ballonkabátossal, aki
előző szombaton a Prado Múzeum bejáratáig követett. Ahogy arra
sem, hogy az övé legyen a hát, ami a Ritz grillteraszának egyik
oszlopa mögött bújt meg lopva, miután kiderítette, kivel ebédelek,
amikor oda beszéltem meg a találkozót egyik ügyfelemmel, Agatha
Ratinborggal, egy erősen kétes származású, állítólagos európai
hercegnővel. Igaz, hogy nem volt rá objektív mód, hogy
megállapítsam, vajon azok a térben és időben szétszórtan észlelt,
ballonkabátos alakok egyetlen egy személyben futnak-e össze, az
ösztöneim mégis azt súgták, hogy egy és ugyanazon emberhez
köt​he​tő​ek.
Az összecsavart szabásminták, amiket ezen a héten készültem a
fodrászszalonban hagyni, hét szokványos, közepesen hosszú üzenetet
tartalmaztak és egy személyeset, ami csak egy szóból állt.
„Követnek.” Későn készültem el velük, ruhapróbával és varrással
teli, hosszú nap állt mögöttem. Donã Manuela és a lányok elmentek
nyolc után. Miután eltávoztak, megírtam néhány számlát, amelyeknek
kész kellett lenniük másnap kora reggelre, vettem egy fürdőt, és
hosszú, gránátszín bársonyköntösömbe burkolózva, a mosogatónak
dőlve megettem egy-két almából és egy pohár tejből álló vacsorám.
Olyan fáradt voltam, hogy alig volt étvágyam, ahogy befejeztem,
leültem rejtjelezni az üzeneteket, és ahogy azzal is elkészültem, és
elégettem a napi jegyzeteket, ahogy kell, elkezdtem leoltani a
fényeket, hogy végre ágyba bújjak. A folyosó közepére érve
megtorpantam, először csak egy koppanást hallottam, aztán kettőt,
hármat, négyet. Aztán néma csend. Amíg újra nem kezdődött.
Egyértelmű volt, honnan jönnek: az ajtón kopogtattak. Valaki a fán
kopogott mutatóujjával, nem a csengőt nyomta. Száraz koppanások,
egyre sűrűbben, melyek végül dörömböléssé fajultak.
Megdermedtem, gúzsba kötött a félelem, nem tudtam se előre lépni,
se hátra. De a kopogás nem maradt abba, és kitartása végül
mozdulásra késztetett, akárki is volt, nem állt szándékában anélkül
elmenni, hogy látott volna. Erősen meghúztam derekamon a köntös
övét, és lassan a bejárati ajtóhoz lépdeltem. Nagyot nyeltem, és az
ajtóhoz hajoltam. Nagyon lassan, nesztelenül és rettegve,
fel​nyi​tot​tam a ku​kucs​ká​lót.
– Jöjjön be, az isten szerelmére, jöjjön! – csak ennyit bírtam
ki​nyög​ni, mi​után aj​tót nyi​tot​tam.
Ide​ge​sen kap​kod​va lé​pett be. Tel​je​sen szétes​ve.
– Vége, vége. Már kint va​gyok, már min​den​nek vége.
Rám se nézett, úgy hadart, mint aki nincs jelen, mintha magában
beszélne, vagy a levegőnek, vagy senkinek. Sietve a nappaliba
vezettem, szinte toltam, rémülettel töltött el a gondolat, hogy valaki a
házban megláthatta. Mindenre félhomály borult, de még mielőtt
villanyt kapcsoltam volna, megpróbáltam leültetni, hogy
megnyugodjon egy kicsit. Nem volt hajlandó. Fel-alá sétált a szoba
egyik sar​ká​ból a má​sik​ba, ma​gán kí​vül, ugyan​azt is​mé​tel​get​ve.
– Már vége, már vége, min​den​nek vége, min​den be​fe​je​ző​dött.
Az egyik sarokban felkapcsoltam egy kislámpát, és anélkül hogy
meg​kér​dez​tem vol​na, töl​töt​tem neki egy ki​adós po​hár ko​nya​kot.
 – Tessék! – mondtam jobb kezébe nyomva a poharat, szinte
kényszerítve, hogy tartsa meg. – Hajtsa le! – utasítottam. Remegve
engedelmeskedett. – És most üljön le, nyugodjon meg, és utána
mond​ja el, mi tör​tént.
Elképzelésem se volt, mi indította rá, hogy éjfél után beállítson
hozzám, és ugyan bíztam benne, hogy óvatosan járt el idejövet,
izgatott viselkedése azt az érzést keltette, lehet, hogy neki már
minden mindegy. Nem láttam másfél éve, azóta, hogy Tetuanban
hivatalosan elbúcsúztattuk. Inkább nem kérdeztem semmit sem, nem
sürgettem. Ez nyilvánvalóan nem udvariassági látogatás volt, ezért
úgy éreztem, jobb, ha megvárom, amíg megnyugszik, talán akkor
majd elmondja ő maga, mit akar tőlem. Lerogyott kezében a
pohárral, és nagyot húzott belőle. Civilben volt, sötét öltönyt viselt
fehér inggel és csíkos nyakkendővel, hiányzott róla a tányérsapka, a
sráfok és a mellkasán keresztbefutó vállszalag, amiben annyiszor
láttam ünnepélyeken, és amitől azonnal megszabadult, ahogy az
esemény befejeződött. Látszólag lecsillapodott kissé, és rágyújtott
egy cigarettára. Semmibe meredő tekintettel dohányzott, füstfelhőbe
és saját gondolataiba merülve. Nem szóltam semmit, csak leültem a
közeli fotelbe, keresztbe tettem a lábam, és vártam. Már a csikket is
elszívta, előredőlt egy kicsit, hogy elnyomja a hamutartóban. És
ebből a testtartásból végre rám emelte a tekintetét, és beszélni
kez​dett.
– Kidobtak. Holnap nyilvánosságra hozzák. Már elküldték a hírt a
Hivatalos Állami Közlönynek és a sajtónak, hét-nyolc órán belül az
utcákon lesz. Tudja hány szóval semmisítettek meg? Kilenccel.
Meg​szá​mol​tam, néz​ze.
A zakó zsebéből elővett egy kézzel írt feljegyzést. Elém tette, csak
né​hány sor​ból állt, amit fej​ből mon​dott fel.
– „Szolgálatai elismerése mellett megválik állásától don Juan
Beigbeder Atienza, külügyminiszter.” Kilenc, ha nem vesszük a
nevem előtt a dönt, ami valószínűleg rövidítve lesz, ha nem, akkor tíz
szó. Aztán majd megjelenik a Caudillo. És kifejezi háláját a
szol​gá​la​ta​i​mért, ez az​tán min​den​nek a te​te​je!
Egy haj​tás​ra ki​it​ta a po​ha​rát, és én újra töl​töt​tem.
– Tudtam, hogy hónapok óta remeg alattam a talaj, de nem vártam,
hogy ilyen gyor​san ér a csa​pás. Se azt, hogy ilyen sér​tőn.
Újabb cigarettára gyújtott, és tovább beszélt, miközben eregette a
füs​töt.
– Tegnap délután felkerestem Francót az El Pardo palotában,
hosszú találkozó volt, kötetlen hangvételű, egy percig sem volt
bíráló, és nem célzott lehetséges leváltásomra sem, és mindez annak
ellenére, hogy az utóbbi időben sok volt a feszültség köztünk, mióta
kezdtem nyilvánosan mutatkozni Hoare nagykövettel. Valójában
nagyon elégedetten távoztam a találkozóról, azt hittem, hogy az
ötleteimen töprengve hagytam magára, talán végre egy hangyányi
hitelt adott a véleményemnek. Hogyan is képzelhettem volna, hogy
alig teszem ki a lábam az ajtón, már élesíti is a kést, hogy másnap a
hátamba vágja. Azért kértem tőle kihallgatást, hogy megbeszéljek
vele néhány kérdést következő, Hitlerrel való találkozóját illetően
Hendayában, tudva, micsoda megalázást jelent számomra a tény,
hogy nem számított rám a kíséretben. Még így is szándékomban állt
beszélni vele, átadni fontos információkat, amihez Canaris
tengernagyon keresztül jutottam, aki az Ab​wehr, a német katonai
hír​szer​zés feje. Tud​ja, hogy ki​ről be​szé​lek?
– Igen, hal​lot​tam a ne​vét.
– Ugyan a poszt melyet betölt, nem kelt éppen rokonszenvet,
Canaris szívélyes, karizmatikus ember, és remek vele a
kapcsolatom. Mindketten a katonák azon furcsa fajzatai közé
tartozunk, akik kissé érzelmesek, és egyáltalán nem szeretik az
egyenruhát, kitüntetéseket és a kaszárnyát. Elvileg Hitler
parancsnoksága alatt áll, de nem veti alá magát minden
célkitűzésének, és elég független módon cselekszik. Olyannyira, hogy
azt beszélik, Damoklész kardja ott függ az ő feje felett is, ahogy
hó​na​po​kig az enyém fe​lett is ott volt.
Felállt a helyéről, tett néhány lépést, és az erkélyhez lépett. A
füg​gö​nyök nem vol​tak be​húz​va.
– Ne menjen közelebb! – szóltam rá keményen. – Megláthatják az
ut​cá​ról.
Elkezdett fel-alá járkálni a nappali egyik végéből a másikba,
mi​köz​ben foly​vást be​szélt.
– Én Guillermo barátomnak hívom spanyolul, nagyon jól beszéli a
nyelvünk, élt egy ideig Chilében is. Néhány napja összejöttünk a
Casa Botínban, imádja a malacpecsenyét. Úgy vettem észre, hogy
függetlenebb, mint valaha Hitler befolyásától, olyannyira, hogy az
sem lepne meg, ha az angolokkal szövetkezne a Führer ellen. Arról
beszélgettünk, hogy az lenne a legcélszerűbb, ha Spanyolország nem
lépne be a háborúba a tengelyhatalmak oldalán, és ezért arra szántuk
az ebédet, hogy összeállítsunk egy listát azokról a készletekről,
amiket Francónak kell kérnie Hitlertől cserébe azért, hogy
Spanyolország belép a háborús konfliktusba. Én pontosan ismerem
hadászati szükségleteink, Canaris pedig tudja, hogy miben van hiány
Németországban, így ketten összeállítottunk egy követelésjegyzéket,
amit Spanyolországnak kell kérnie, mint elengedhetetlen feltételt a
csatlakozáshoz, de amiről tudjuk, hogy Németország nincs olyan
helyzetben, hogy teljesítse, még középtávon sem. A javaslat
tartalmazott egy hosszú listát lehetetlen kérésekből, mint például
területi követelések a francia Marokkóban, Oránban, mértéktelen
mennyiségű gabona és fegyver, és Gibraltár bevétele csak spanyol
katonák által, mindez, ahogy mondom, teljességgel elérhetetlen.
Canaris arra is felhívta a figyelmem, hogy még nem tanácsos
megkezdeni az újraépítését mindannak, ami a spanyol háborúban
elpusztult, hogy jobb lenne hagyni, ahogy vannak a tönkretett vasúti
síneket, a felrobbantott hidakat és a feltört utakat, hogy a németek
tisztában legyenek vele, milyen szánalmas állapotban van az ország,
és hogy mi​lyen ne​he​zen tud​ná​nak csa​pa​ta​ik át​kel​ni raj​ta.
Visszaült, és ivott egy korty konyakot. A szesz, szerencsére,
ellazította. Én még mindig zavarban voltam, és nem értettem, miért
keresett fel Beigbeder ilyen későn, és ilyen állapotban, hogy aztán
olyan számomra idegen dolgokról meséljen, mint a találkozója
Franc​óval vagy né​met ka​to​nai kap​cso​la​tai.
– Hónom alatt mindezzel az információval érkeztem az El Pardó-
ba, és részletesen előadtam a Caudillónak – folytatta. – Rettentő
figyelmesen hallgatott, megtartotta a jegyzéket, és megköszönte a
közbenjárásom. Annyira nyájas volt, hogy még utalást is tett a régi,
szép időkre, amit együtt töltöttünk Afrikában. A Generalísimo és én
sok-sok éve ismerjük egymást. Tudja? Az ő elmondhatatlanul
csodálatos sógorán kívül, azt hiszem, én vagyok, elnézést, én voltam
az egyetlen a kabinetből, aki tegezi. Franquito a Dicsőséges Nemzeti
Mozgalom élén! Ki hitte volna? Nagy barátok soha sem voltunk, ez
igaz, sőt, azt hiszem, soha nem tartott semmire sem. Nem értette,
miért nem buzog bennem a katonai hév, és miért választok városi,
hivatali küldetéseket, ha lehet külföldön. O sem nyűgözött le engem,
most mit mondjak, mindig olyan komor, kardot nyelt és unalmas,
túlbuzog benne a versenyszellem, rögeszméje az előléptetések és a
ranglétra, elviselhetetlen egy alak, őszintén megmondom. Tetuanban
együtt szolgáltunk, ő már őrnagy volt, én még csak kapitány. Akarja,
hogy elmeséljek egy anekdotát? Alkonyaikor mi tisztek össze
szoktunk gyűlni az Espana tér egyik kis kávézójában elfogyasztani
egy-két po​hár teát. Em​lék​szik azok​ra a kis ká​vé​zók​ra?
– Tökéletesen emlékszem – bólintottam. Hogyan is törölhetném ki
a fejemből a kovácsoltvas székek látványát a pálmafák alatt, a
marokkói rablóhús és a mentatea illatát, a középen álló,
agyagcserepes és fehérre meszelt, mór boltíves pavilon körül
komótosan sétáló dzsellabába és európai öltözékbe bújtatott
ala​ko​kat.
Most először egy pillanatra elmosolyodott, a nosztalgia volt az
oka. Újabb cigarettára gyújtott, és hátradőlt a kanapén. Szinte
félhomályban beszélgettünk, csak az apró lámpa világított a nappali
egyik sarkában. Én még mindig hálóköntösben, nem volt alkalmam
elnézést kérni, és elszaladni átöltözni, nem akartam egy
másodpercre sem magára hagyni, amíg nem szedte össze magát
tel​je​sen.
– Franco egy délután nem jött el, mi meg elkezdtünk
feltételezéseket gyártani távolléte okáról. Arra jutottunk, hogy biztos
szoknya után szalad, és elhatároztuk, hogy kinyomozzuk. Tudja,
fiatal tisztek ostoba játéka, ha túl sok az idejük, és nincs igazán
semmi nagy feladatuk. Szerencsét vetettünk, és nekem jutott, hogy
kémkedjek utána. Másnap reggel megoldottam a rejtélyt. Ahogy
kilépett a kaszárnyából, követtem az óvárosba, láttam, hogy belép
egy jel​leg​ze​te​sen arab4 házba. Ugyan nehezen tudtam csak elhinni, de
azt képzeltem eleinte, * hogy egy muzulmán lánnyal van viszonya.
Kitaláltam valami ürügyet, már nem is emlékszem, mit, és bementem
utá​na. És tud​ja mit ta​lál​tam? Hogy a mi em​be​rünk arab lec​ké​ket vesz,
hát ezzel foglalkozott! Mert a nagy, afrikai ezredes, Spanyolország
híres és legyőzhetetlen vezére, a haza megmentője, nem beszél
arabul, hiába minden erőlködés. Nem érti a marokkóiakat, de nem is
érdeklik őt egy kicsit sem. Engem igen. Engem érdekelnek, nagyon is
ér​de​kel​nek.
És meg is értetem magam velük, mert a testvéreim. Klasszikus
ara​bul, cher​ja vagy a rifi ka​bi​lok nyelv​já​rá​sá​ban, ami​ben ép​pen kell.
És ez rettenetesen zavarta Spanyolország legfiatalabb őrnagyát, az
afrikai csapatok büszkeségét. És az, hogy éppen én kaptam rajta,
hogy próbálja kiköszörülni a csorbát, még jobban bosszantotta. Hát
ennyi a tör​té​net: fi​a​tal​ság bo​lond​ság.
 Mondott néhány mondatot arabul, amit nem értettem, mintha
nyelvtudását akarná bemutatni. Mintha még nem hallottam volna róla.
Ki​it​ta a po​ha​rát, és én har​mad​szor​ra is te​le​töl​töt​tem.
– Tudja, mit mondott Franco, mikor Serrano engem javasolt
miniszternek? „Azt mondod, hogy tegyem meg Juanito Beigbedert
külügyminiszternek?! De hát az egy kötöznivaló bolond!” Nem
tudom, miért akasztotta rám, hogy bolond vagyok, biztosan azért,
mert az ő lelke jéghideg, és bárki, aki egy cseppet is
szenvedélyesebb nála, már az elmebaj határán jár. Én őrült? Minden
meg​le​het.
Megint ivott. Alig nézett rám, miközben beszélt, végtelen monológ
formájában dőlt belőle a keserűség. Beszélt, ivott, dohányzott
egyszerre. Dühösen és levegőt sem véve, miközben én némán
hallgattam, és képtelen voltam felfogni, miért meséli el nekem
mind​ezt.
Soha kettesben nem voltunk, vagy csak nagyon keveset, és néhány
mondatnál többet sosem váltottunk, ha Rosalinda nem volt jelen.
Szinte minden, amit tudtam róla, azt barátnőm szájából hallottam.
Mégis, életének és pályájának e különleges percében, abban a
pillanatban, amely drasztikusan vetett véget egy korszaknak, valami
is​me​ret​len ok​ból en​gem vá​lasz​tott bi​zal​ma​sá​nak.
– Franco és Serrano azt mondják, meg vagyok őrülve, egy nő
ártalmas befolyása alatt állok. Mennyi hülyeséget kell még ilyenkor
is hallgatnom, a fenébe! Éppen a só​go​rí​si​mo fog majd nekem
erkölcsből leckét adni, éppen ő, akinek a hites felesége hat vagy hét
gyerekkel van otthon, miközben ő egy márkinő ágyában lopja a
napot, akit aztán bikaviadalra visz a kabriójában. És ráadásul
tervezik bevenni a büntető törvénykönyvbe a házasságtörést, szaftos
tréfa, nem mondom! Persze, hogy szeretem a nőket, hogyne
szeretném! Évek óta nem élek házaséletet a feleségemmel, de
senkinek sem tartozom magyarázattal se az érzelmeimről, se hogy
kivel fekszem le, és kivel kelek. Már csak az hiányozna! Voltak
kalandjaim, annyi, amennyihez csak kedvem szottyant, hogy őszinte
legyek. És akkor mi van? Talán olyan szokatlan ez a seregben vagy a
minisztériumban? Nem. Olyan vagyok, mint mindenki, de ők
gondoskodtak róla, ‘hogy megbélyegezzenek: egy angol asszony
mérgétől megkergült, léha, gátlástalan alak. Nagyon idiótának kell
ehhez lenni. A fejemet akarták hűségük jeléül a németeknek, mint
Keresztelő Szent Jánosét. Most megkapták, akkor legyenek vele
bol​do​gok! De eh​hez nem kell, hogy még meg is ta​pos​sa​nak.
– Mit csi​nál​tak? – kér​dez​tem köz​be.
– Mindenféle rágalmat terjesztenek rólam, képtelen
koholmányokat, hogy züllött szoknyavadász vagyok, aki képes
eladni a hazáját egy jó kis liezonért, már megbocsásson. Azt a
hazugságot híresztelték, hogy Rosalinda boszorkányos hatalommal
tart fogva, és arra kényszerít, hogy áruljam el a hazám, Hoare pedig
megvesztegetett, és a tetuani zsidók pénzelnek németellenes
hozzáállásomért cserébe. Parancsba adták, hogy éjjel-nappal
megfigyeljenek, sőt már testi épségemért kezdtem aggódni, és ne
higgye, hogy képzelődöm. És mindez csak azért, mert miniszterként
megpróbáltam józanul cselekedni, és ezzel összhangban képviselni
elképzeléseimet: megmondtam nekik, hogy nem szakíthatjuk meg a
kapcsolatot a britekkel és amerikaiakkal, mert tőlük függ a
szükséges búza- és kőolaj-ellátás, hogy ez a szerencsétlen ország ne
haljon éhen. Elmondtam újra és újra, nem hagyhatjuk, hogy
Németország beleszóljon nemzeti ügyeinkbe, szembe kell
szegülnünk beavatkozási politikájukkal, hogy nem származik belőle
hasznunk, ha belebonyolódunk a háborúba az ő oldalukon, még a
gyarmatbirodalomért sem, amiről azt hiszik, hogy megnyerhetjük
vele. Azt hiszi, hogy a véleményemet akár egy pillanatig is fontolóra
vették? Egy fenéket! Nemcsak hogy teljességgel semmibe vettek,
hanem azzal vádoltak meg, hogy kitört rajtam az elmebaj, ha úgy
vélekedem, hogy nem kereshetjük egy olyan sereg kegyeit, aki
győzedelmesen masíroz át egész Európán. Hallotta a csodálatra
méltó Serrano legfrissebb aranyköpését? Tudja, mit ismételget
nyakra-főre? „Háborút akár kenyérrel, akár anélkül!” Na, hogy
tetszik? De akinek elment az esze, az én vagyok, hogy nem sül le a
bőr a képükről! Az ellenállásom a megbízatásomba került, és ki
tudja, nem fogok-e az életemmel fizetni érte. Egyedül maradtam,
Sira, egyedül. A miniszteri poszt, a katonai karrier, személyes
kapcsolataim. Mindent, mindent magával rántott a sártenger. És most
Rondába küldenek házi őrizetbe, és ki tudja, nem terveznek-e
haditörvényszék elé citálni, aztán egy szép hajnalon falhoz állítanak,
és vége.
Levette a szemüvegét, megdörzsölte a szemét. Fáradtnak tűnt.
El​gyö​tört​nek. Öreg​nek.
– Össze vagyok zavarodva, és kimerültem – suttogta. Aztán
mélyet sóhajtott. – Mit nem adnék, ha vissza lehetne térni időben, ha
soha nem hagytam volna el az én boldog Marokkómat. Mit nem
adnék, ha ez a rémálom soha nem kezdődött volna el. Csak
Rosalindában találhatnék vigaszt, de ő elment. Ezért jöttem
ma​gá​hoz, hogy meg​kér​jem, se​gít​sen el​jut​tat​ni hoz​zá a hí​re​i​met.
– És most hol van?
– Lissza​bon​ban. Hir​te​len kel​lett tá​voz​nia.
– Mi​ért? – kér​dez​tem ijed​ten.
– Megtudtuk, hogy a Gestapo a nyomában van, és el kellett
hagy​nia Spa​nyol​or​szá​got.
– És ön mi​nisz​ter​ként nem te​he​tett sem​mit?
– Én a Gestapóval? Se én, se senki, kedvesem. A kapcsolatom a
német közegekkel nagyon feszült volt az utóbbi időben, a követ és az
emberei számára maga a kormány néhány tagja hozta tudomásukra
véleményem, hogy ellenzem a háborúban való részvételünket, és
ellene vagyok a túlzott spanyol-német barátságnak. Valószínűleg
úgysem értem volna el semmit, hajó viszonyban vagyok velük, mert a
Gestapo függetlenül működik, a hivatalos intézményeken kívül.
Kiderítettük, hogy Rosalinda a listájukon van, valaki
ki​szi​vá​rog​tat​ta.
Egy éjszaka alatt összepakolt, és elrepült Portugáliába, minden
mást utána küldtem. Ben Wyatt, az amerikai tengerészeti attasé volt
az egyetlen, aki kikísért minket a repülőtérre, igazán remek barát.
Senki más nem tudja, hol van. Vagy legalábbis, senki más nem
tudhatja. De most el akartam mondani önnek. Bocsásson meg, hogy
ilyen késői órán rontottam be magához, és ilyen állapotban, de
holnap elvisznek Rondába, és nem tudom, mennyi ideig nem fogok
tud​ni kap​cso​la​tot te​rem​te​ni vele.
– Mit akar tő​lem? – Vég​re sej​tet​tem, mi e kü​lö​nös lá​to​ga​tás cél​ja.
– Gondoskodjon róla, hogy ezek a levelek eljussanak Lisszabonba
a brit nagykövetség futárpostájával. Jutassa el Alán Hillgarth-nak,
tudom, hogy kapcsolatban áll vele – mondta, miközben három vastag
borítékot húzott elő a zakója mélyéből. – Az utóbbi hetekben írtam
ezeket, de olyan vasszigorral figyeltek, hogy nem mertem semmilyen
csatornán feladni őket, gondolom, érti, hogy nem bízom a saját
árnyékomban sem. Ma, hogy hivatalossá vált elbocsátásom, mintha
tűzszünetet hirdettek volna, és kevésbé éberek. Ezért jöhettem el
idá​ig úgy, hogy nem kö​vet​tek.
– Biz​tos ben​ne?
– Tel​je​sen, ne ag​gód​jon – je​len​tet​te ki csil​la​pít​va fé​lel​me​i​met.
– Taxival jöttem, nem akartam a hivatalos kocsit használni.
Semmilyen jármű nem jött mögöttünk az úton, figyeltem. Gyalog
pedig lehetetlen lett volna követni. A taxiban maradtam, amíg a
házmester ki nem jött a kukával, csak akkor léptem be az épületbe,
sen​ki nem lá​tott, ne iz​gul​jon.
– Hon​nan tud​ta, hol la​kom?
– Hogyne tudtam volna?! Rosalinda választotta ki a lakást, és
folyamatosan beszámolt róla, hogyan halad a berendezése. Nagyon
bol​dog volt, hogy jön, és hogy együtt​mű​kö​dik az or​szá​ga ügyé​ért.
– Megint el​mo​so​lyo​dott zárt ajak​kal, alig húz​va el a szá​ja szé​lét.
– Nagyon szerettem, tudja, Sira? Nagyon-nagyon szerettem. Nem
tudom, hogy látom-e még az életben, de ha nem így lesz, akkor
mondja ipeg neki, hogy az életemet adtam volna érte, ha ezen a
szomorú estén magam mellett tudhatom. Nem baj, ha töltök még
ma​gam​nak?
– Ké​rem, kér​dez​nie sem kell.
Már nem tartottam számon, hány pohárral hajtott fel, öttel vagy
hattal valószínűleg. A következő korttyal szertefoszlott a
melankolikus pillanat. Leengedett, és nem úgy nézett ki, mint akinek
szán​dé​ká​ban len​ne el​men​ni.
– Rosalinda boldog Lisszabonban, már berendezkedett. És ismeri,
le​nyű​gö​ző könnyed​ség​gel ké​pes al​kal​maz​kod​ni a kö​rül​mé​nyek​hez.
Rosalinda Fox… nincs még egy olyan ember, aki fel tud állni újra
meg újra, és elölről kezdeni, ahányszor csak kell. Milyen szokatlan
párost alkottak Beigbederrel! Milyen különbözőek voltak, és mégis
mennyi​re ki​egé​szí​tet​ték egy​mást!
– Ha Lisszabonban jár, akkor menjen el meglátogatni, örülni fog,
ha néhány napot önnel tölthet. A címe rajta van a leveleken, ne adja
to​vább, mi​előtt le nem má​sol​ta.
– Igyekezni fogok, megígérem. Ön is készül Portugáliába? Mihez
kezd, ha en​nek vége?
– Ha vége az őrizetnek? Nem tudom, lehet, hogy évekig is
elhúzódik, sőt az is megeshet, hogy nem kerülök ki onnan élve. A
helyzet nagyon bizonytalan, azt sem tudom, milyen vádakat fognak
felhozni ellenem. Lázadás, kémkedés, hazaárulás, akármilyen
otrombaságot. De ha a ba​ra​kah, az isteni áldás velem lesz, akkor
azt hiszem, igen, külföldre mennék. Isten a megmondhatója, nem
vagyok egy liberális politikus, de taszít az a nagyzási hóbortban
szenvedő egyeduralom, amellyel Franco győzelemre jutott, az a
szörny, amelyet nemzett, és mi mind együttműködtünk a
táplálásában! El sem tudja képzelni, mennyire bánom, hogy a háború
alatt Marokkóból én is hozzájárultam, hogy hatalmasra nőjön. Nem
tetszik nekem ez a rendszer, egyáltalán nem tetszik. Azt hiszem, maga
Spanyolország sem tetszik, vagy legalábbis nem tetszik ez a
torzszülött, az egységes, nagy és szabad Spanyolország, amit
megpróbálnak nekünk eladni. Életem nagyobb részét töltöttem
országon kívül, mint belül, idegennek érzem itt magam, sok minden
olyan tá​vol áll tő​lem.
– Mindig visszatérhet Marokkóba… – jegyeztem meg. – Rosa-1
in​dá​val.
– Nem, oda már nem – felelte elutasítóan. – Marokkó a múlté. Ott
nekem nincs jövőm. Azok után, hogy főbiztos voltam, nem tölthetek
be alacsonyabb tisztet. Ugyan sajog érte a szívem, de attól tartok,
hogy Afrika életem egy lezárult fejezete. Szakmailag, akarom
mondani, mert a lelkem mélyén mindig kötődni fogok oda, amíg csak
élek. In​s​hal​lah. Ha Al​lah is úgy akar​ja.
– És ak​kor?
– Minden katonai helyzetemtől függ, a Caudillo kezében vagyok,
aki Isten kegyelméből minden hadtest tábornoka, a Generalísimo. Az
egész olyan bosszantó, mintha Istennek bármi köze lenne ezekhez a
tekervényes ügyekhez. Az is lehet, hogy egy hónap múlva törli az
őrizetem, de ugyanakkora az esélye annak is, hogy „szorítócsavar és
sajtó” lesz a vége. Így írja alá Franco a kivégzéseket, amiket
nyilvánosságra akar hozni. Ki jósolta volna meg húsz évvel ezelőtt,
hogy éle​tem egy​szer Fran​qui​to mar​ká​ban lesz.
Megint levette a szemüvegét, hogy megdörzsölje a szemét,
új​ra​töl​töt​te a po​ha​rát, és rá​gyúj​tott a kö​vet​ke​ző ci​ga​ret​tá​ra.
– Na​gyon fá​radt – mond​tam. – Mi​ért nem megy alud​ni?
Egy elveszett gyermek pillantásával nézett rám. Ez az elveszett
gyerek ötven évet cipelt a hátán, a spanyol gyarmati közigazgatás
legmagasabb posztját töltötte be, és egy miniszteri széket, ahonnan
lát​vá​nyo​sat zu​hant. Za​var​ba hozó őszin​te​ség​gel vá​la​szolt.
– Nem akarok elmenni, mert elviselni sem bírom a gondolatát,
hogy egyedül legyek abban a gyászos épületben, ami eddig hivatalos
lak​he​lye​mül szol​gált.
– Maradjon itt aludni, ha akar – kínáltam fel a lehetőséget.
Tudtam, hogy nagy vakmerőség részemről meghívni, töltse nálam az
éjszakát, de gyanítottam, hogy ebben az állapotban bármilyen
őrültséget képes lenne elkövetni, ha bezárnám előtte otthonom
ka​pu​it, és ki​ten​ném, hogy ma​gá​nyo​san bók​lásszon Mad​rid ut​cá​in.
– At​tól tar​tok, nem le​szek ké​pes egy szem​hu​nyás​nyit sem alud​ni
– vallotta be szomorú félmosollyal –, de nagyon hálás lennék, ha
hagyna egy percre megpihenni, nem fogom zavarni, ígérem. Olyan ez,
mint a menedék a vihar közepén, el sem tudja képzelni, milyen
ke​se​rű a ki​ta​szí​tot​tak ma​gá​nyos​sá​ga.
– Érezze magát otthon. Hozok egy takarót, ha le akar feküdni.
Vegye le a zakóját és a nyakkendőjét, és helyezze magát
ké​nye​lem​be.
Követte, az utasításaim, miközben én elmentem egy ágytakaróért.
Amikor visszajöttem, már ingujjban volt, és újratöltötte a konyakos
po​ha​rat.
– Ez az utol​só – mond​tam ha​tá​ro​zot​tan, és el​vit​tem a pa​lac​kot.
Odakészítettem neki egy tiszta hamutartót az asztalra, és egy
takarót a kanapé támlájára. Aztán melléültem, és lágyan megfogtam a
kar​ját.
– Min​den el​mú​lik, Juan Luis, csak ad​jon ma​gá​nak időt. Előbb vagy
utóbb, de vé​gül min​den el​mú​lik.
A vál​lá​ra haj​tot​tam a fe​jem, ő pe​dig a ke​zem​re tet​te a te​nye​rét.
– Is​ten hall​gas​sa meg, Sira, Is​ten hall​gas​sa meg! – sut​tog​ta.
Ott hagytam a kísérteteivel, és elmentem lefeküdni. Miközben
végigballagtam a folyosón szobám felé, hallottam, hogy arabul
beszél magában, nem értettem, mit mond. Sokáig tartott, mire
elaludtam, talán hajnali négy is volt, mire sikerült nyugtalan, furcsa
álomba ringatnom magam. Arra ébredtem, hogy a folyosó mélyén
becsukódik a bejárati ajtó. Az ébresztőórára néztem. Húsz perc
múl​va nyol​cat mu​ta​tott. Be​ig​be​dert nem lát​tam soha töb​bet.
 42
A félelem, hogy követnek, mellékessé vált, mintha hirtelen minden
jelentőségét vesztette volna. Mielőtt talán minden alapot nélkülöző
feltételezéseimmel háborgattam volna Hillgarth-ot, kapcsolatba
kellett vele lépnem azonnal, hogy eljutassam hozzá az információkat
és a leveleket. Beigbeder helyzete sokkal fontosabb volt, mint saját
félelmeim, miatta, barátnőm és mindenki miatt. Ezért másnap reggel
ezer darabra téptem a szabásmintát, amelyen a követésemről ébredt
gyanúnak adtam hangot, és egy másikkal helyettesítettem:
”Beigbeder tegnap este nálam. Minisztériumból ki, túlzottan ideges.
Rondában házi őrizet. Életét félti. Levelek Mrs. Foxnak Lisszabonba
kö​vet​sé​gi fu​tár​pos​tá​val. Sür​gős uta​sí​tást vá​rok.’’
Mérlegeltem a lehetőséget, hogy délben elmegyek az Embassyba,
hogy felhívjam magamra Hillgarth figyelmét. Ugyan a miniszteri
felmondás híre már kora reggel elérhette, tudtam, hogy az ezredestől
hallott minden részlet nagy jelentőséggel bírhat a számára.
Ráadásul, sejtettem, hogy minél előbb meg kell szabadulnom a
Rosalindának szóló levelektől. Ismerve a feladót, biztos voltam
benne, hogy azok a lapok jóval túlmutatnak a szerelmi levelezésen,
és dühödt politikai tartalommal töltött fegyverek kész arzenálja, amit
semmi szín alatt sem szabad magamnál tartani. De szerda volt, és
mint minden szerdán, jelenésem volt a szépségszalonban, ezért
inkább a már megszokott üzenetközlő csatornát választottam,
mintsem hogy riadót fújjak vészhelyzetet keltve, amivel csak néhány
órát nyernék. Ezért kényszerítettem magam, hogy egész délelőtt
dolgozzak, fogadtam két megrendelőt, étvágytalanul elmajszoltam
valamit, és háromnegyed négykor elindultam otthonról a fodrászatba
a selyemkendőbe csomagolt, feltekert szabásmintákkal a táskám
mélyén. Esőre állt az idő, de inkább nem ültem taxiba, szükségem
volt rá, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem, és eloszlassam a rám
telepedő ködöt. Séta közben felidéztem Beigbeder előző éjszakai,
zavarba hozó látogatásának részleteit, és próbáltam kitalálni, hogy
Hillgarth és emberei vajon milyen tervet dolgoznak ki, hogy
átvegyék a leveleket. Gondolataimba merülve nem vettem észre,
hogy bárki is követne, talán saját aggodalmaim kötöttek le annyira,
hogy​ha kö​vet​tek is, nem fi​gyel​tem fel rá.
Az üzenetek a szekrény mélyére kerültek anélkül, hogy a göndör
hajú lány, aki a ruhatárféleségért felelt, a cinkosság leghalványabb
jelét mutatta volna, mikor összeakadt a pillantásunk. Vagy
bámulatos beépített ember volt, vagy sejtelme sem volt róla, mi
folyik az orra előtt. A fodrásznők a már megszokott ügyességgel
szolgáltak ki, ahogy minden héten, és miközben becsavarták már váll
alá érő hajam, úgy tettem, mint aki a képes újság e havi számába
merül. Nem mintha érdekelt volna ez a nőknek szóló kiadvány
patikaszerekről, álszent tanulsággal végződő, mézédes történetekkel
és gótikus székesegyházakról szóló, teljes riporttal, de elolvastam az
első betűtől az utolsóig, le nem véve szemem a szövegről, hogy
elkerüljem a közelben ülő vendégek pillantását, akiknek a fecsegése
egyáltalán nem érdekelt. Ha nem valamelyik ügyfelemről volt szó –
ami viszonylag gyakran megtörtént –, semmi érdekem nem fűződött
hoz​zá, hogy be​széd​be ele​gyed​jek bár​ki​vel is.
A szabásminták nélkül hagytam el a fodrászatot, tökéletes
frizurával és még mindig felkavart lélekkel. A délután továbbra is
borúsnak tetszett, de elhatároztam, hogy járok egyet, ahelyett hogy
egyenesen hazamennék: inkább elfoglalom és távol tartom magam
Beigbeder leveleitől, gondoltam, amíg nem kapok hírt Hillgarth-tól,
hogy mihez kezdjek velük. Céltalan kószáltam az Alcalá utcán
lefelé, a Gran Via irányában; eleinte nyugodt, biztonságos sétának
ígérkezett, de ahogy haladtam előre, észrevettem, hogy sűrűsödik a
tömeg a járdán, a jól öltözött járókelők cipőpucolókkal,
csikkszedőkkel és fekélyeiket szégyenérzet nélkül mutogató,
alamizsnaleső, nyomorék koldusokkal keveredtek. Ekkor ébredtem
tudatára, hogy átléptem a Hillgarth által behatárolt kerületeket, és
bi​zo​nyos ér​te​lem​ben ve​szé​lyes te​rü​let​re té​ved​tem, ahol esé​lyes, hogy
összeakadjak valakivel, aki egykor ismerhetett. Valószínűleg soha
nem sejtenék, hogy az elegáns, szürke gyapjúkabátba burkolózó nő
lépett az egykori varrólány helyébe, de a biztonság kedvéért inkább
be​tér​tem egy mo​zi​ba, hogy így üs​sem el a dél​után hát​ra​lé​vő ré​szét, és
egy​út​tal ne mu​tat​koz​zak töb​bet a kel​le​té​nél.
A mozi neve Zenepalota volt, a film címe pedig A Manderley-ház
asszo​nya. Az előadás már megkezdődött, de nem zavart, a történet
amúgy sem érdekelt, csak egy kis magányra vágytam, amíg eltelik
annyi idő, hogy eljuttassák lakásomra az utasításokat a megteendő
lépésekről. A jegyszedő az egyik utolsó oldalsorba vezetett,
miközben Laurence Olivier és Joan Fontaine teljes sebességgel
száguldottak végig egy kanyargós úton nyitott kocsijukkal. Ahogy
hozzászokott szemem a sötétséghez, észrevettem, hogy a földszinti
helyek gyakorlatilag megteltek, azonban az én soromat és a körülötte
lévőket, talán mert messze volt, csak itt-ott pettyezte egy-két alak.
Balra néhány párocska bújt meg, jobbra senki. Kis idő múlva
azonban, alig néhány perccel érkezésem után, felfigyeltem rá, hogy
valaki leült a sor szélére, alig tíz vagy tizenkét hellyel arrébb. Egy
férfi. Egyedül. Egy magányos férfi, akinek az arcát nem tudtam
kivenni a félhomályban. Egy közönséges alak, akire soha fel nem
figyeltem volna, ha nem viselt volna felhajtott gallérú ballonkabátot,
pontosan olyat, mint az az egyén, aki több mint egy hete követett.
Ballonkabátos, felhajtott gallérú férfi, akit, pillantása irányából
kö​vet​kez​tet​ve, a film cse​lek​mé​nyé​nél job​ban ér​de​kel​tem én.
Hideg veríték verte ki a hátam. Hirtelen rájöttem, hogy
feltételezésem nem volt alaptalan, hanem nagyon is valós. Ez az
egyén miattam volt itt, valószínűleg a fodrászattól követett, de az is
lehet, hogy már a lakásomtól, száz meg száz métereken át járt a
nyomomban, megfigyelte, hogy jegyet váltok a pénztárban,
végigmegyek az előcsarnokon, belépek a terembe, és megtalálom a
helyem. Nem volt elég neki, hogy anélkül figyeljen meg, hogy
észrevenném, hanem, ahogy megtalált, alig néhány méterre tőlem
leült ő is, elvágva előlem a kijáratot. Én pedig elővigyázatlanul és
gondterhelten Beigbeder felmondása miatt, az utolsó percben úgy
döntöttem, nem osztom meg gyanúmat Hillgarth-tal, annak ellenére,
hogy az utóbbi napokban egyre erősödött. Első gondolatom a szökés
volt, de azonnal világossá vált, hogy sarokba vagyok szorítva. Nem
tudtam kijutni a jobboldali folyosóra, ha ő ki nem enged; ha pedig a
baloldalon akarok kimenni, akkor nem egy nézőt kellene
megzavarnom, akik bosszúsan tiltakoznának, hogy fel kell kelniük
vagy behúzniuk a lábuk, hogy én kiférjek, ami elég időt adna az
ismeretlennek, hogy elhagyja ülőhelyét, és a nyomomba eredjen.
Ekkor eszembe jutott Hillgarth tanácsa az amerikai követségen
elköltött ebéd alatt: ha gyanítani kezdeném, hogy követnek, akkor
őrizzem meg nyugalmam, lélekjelenlétem és természetes
vi​sel​ke​dé​sem.
A ballonkabátos furcsa arcátlansága azonban nem ígért semmi jót,
ami eddig rejtett, ravasz követés volt, az most hirtelen kihívó
szándéknyilvánítássá fajult. Itt vagyok, hogy lásson, mintha ezt
mondta volna szavak nélkül. Tudja meg, hogy figyelem, és tudom,
merre jár, jobb, ha tisztában van vele, hogy könnyedén be tudok
avatkozni az életébe, látja, ma úgy döntöttem, hogy követem a
moziba is, elzárom a kijáratot, holnap pedig azt csinálok önnel, amit
aka​rok.
Úgy tettem, mintha nem figyelnék rá, és igyekeztem a filmre
összpontosítani, de nem sikerült. A jelenetek összefüggéstelenül,
minden értelem nélkül futottak a szemem előtt: egy komor, nagy,
méltóságteljes ház, egy gonosz tekintetű házvezetőnő, a főszereplő,
aki mindig helytelenül viselkedik, és egy lenyűgöző asszony
szelleme a levegőben úszva. Az egész terem csüngött a vásznon, de
engem valami sokkal sürgetőbb ügy kötött le. Miközben teltek a
percek, és a vásznon fekete-fehér és szürke képek váltakoztak, én
hajamat néhányszor arcom jobb felére fésültem, és a takarásból
próbáltam meglesni az ismeretlent. Nem sikerült kivennem a
vonásait, a távolság és a sötétség megakadályozott benne. Viszont
kialakult közöttünk egy furcsa, néma, feszült kapcsolat, mintha
összekötne minket a filmet illető, közös érdektelenség. Egyikünk sem
fojtotta vissza a lélegzetét, amikor a névtelen főszereplő eltörte azt a
bizonyos porcelánfigurát, nem éreztünk rémületet, amikor a
házvezetőnő megpróbálta meggyőzni, vesse magát a mélybe, akkor
sem fagyott meg ereinkben a vér, mikor kiderült, hogy talán maga
Ma​xim de Win​ter volt hi​deg​szí​vű fe​le​sé​gé​nek gyil​ko​sa.
A lángoló Manderley-ház után megjelent a vége felirat, és a
termet elöntötte a fény. Ösztönösen azonnal eltakartam az arcom,
valami képtelen okból kifolyólag azt gondoltam, hogy üldözőm
szemében sérülékenyebbé tesz a sötétség hiánya. Lehajtottam a
fejem, és hagytam, hogy a hajam az arcom elé hulljon, aztán úgy
tettem, mintha keresnék valamit a táskámban. Amikor végre
felemeltem a tekintetem néhány centimétert, és jobbra pillantottam, a
férfi már eltűnt. A nézőtéren maradtam, amíg a mozivászon ki nem
fehéredett, a rémület a gyomorszájamat szorította. Felgyúltak a
fények, az utolsó nézők is elhagyták a termet, bejöttek a jegyszedők
feltakarítani a székek közül a szemetet és az ottfelejtett tárgyakat.
Még mindig óvakodva, de csak ekkor szedtem össze a bátorságom,
hogy fel​áll​jak.
A nagy előcsarnok zsúfolt volt és zajos, az utcán zápor söpört
végig, és a nézők arra várva, hogy elindulhassanak,
egybezsúfolódtak a következő előadásra összegyűlt tömeggel. Egy
távolabb eső sarokban félig elbújtam egy oszlop mögé, a tolongás,
hangoskodás és az ezernyi cigaretta eregette, sűrű dohányfüstben
láthatatlannak és pillanatnyilag biztonságban éreztem magam. De
törékeny biztonságérzetem alig tartott egy-két percig, amíg a tömeg
oszlani nem kezdett. Az újonnan érkezettek végre bemehettek a
terembe, hogy elmerüljenek a de Winter család és szellemeik
viszontagságaiban, a többiek pedig – az előrelátóak esernyő és
kalap védelmében, a könnyelműek magasba emelt zakóval és
kettényitott újsággal a fejük felett, a legbátrabbak pedig nagy
elszántsággal – szép lassan elhagyták a mozi mesés világát, és
kiléptek az utcára, hogy szembenézzenek a mindennapok
valóságával, amelyet azon az őszi estén az égből kíméletlenül
zu​ho​gó, sűrű víz​füg​göny je​len​tett.
Taxit fogni előre vesztett csatának ígérkezett, így hát az előttem
járó száz meg száz sorstárshoz hasonlóan, én is összeszedtem a
bátorságom, és fejemet az árva selyemkendővel betakarva,
kabátgallérom felhajtva indultam haza a zuhogó esőben.
Megszaporáztam a lépteim, és alig vártam, hogy mielőbb hazaérjek,
menedéket találjak nemcsak a zápor, de gyaloglás közben meg-
megrohanó, tucatnyi gyanú elől is. Állandóan hátrafordítottam a
fejem, hirtelen úgy éreztem, követnek, aztán meg, hogy már nem.
Minden ballonkabátos alak látványa szaporább léptekre késztetett,
még ha körvonala nem is egyezett meg a férfiéval, akitől tartottam.
Valaki elsietett mellettem, éreztem, hogy akaratlanul végigsimít a
karomon, futásnak eredtem, és egy már bezárt patika kirakat elé
húzódtam be. Egy koldus megrántotta a kabátom ujját kegyelemért
könyörögve, de alamizsna helyett csak egy ijedt sikoltást kapott.
Próbáltam néhány tiszteletet keltő házaspár lépteit követni, amíg
gyanús nem lett nekik kényszeres közelségem, és ők maguk ott nem
hagytak. A tócsákból felcsapott a sár a harisnyámra, és cipőm sarka
a lefolyónyílásba akadt. Sietve és szorongva vágtam át az utcákon,
alig vetve ügyet a forgalomra. Az egyik kereszteződésben egy kocsi
fényszórója világított meg, kicsit arrébb egy háromkerekű robogó
dudált rám, és majdnem elütött a villamos. Alig néhány méterrel
később éppen csak el tudtam ugrani egy sötét kocsi elől, amely
va​ló​szí​nű​leg nem lá​tott meg az eső​ben. Vagy ta​lán igen.
Átázva és kifulladva érkeztem haza, a kaputól néhány méterre a
házmester, az éjjeliőr, néhány szomszéd és öt-hat bámészkodó
verődött össze, hogy felmérjék, mekkora kárt okozott a pincébe
becsurgott eső. Kettesével szaladtam fel a lépcsőn anélkül, hogy
bárki észrevett volna, miközben a kulcsot kerestem, letéptem
fejemről az átázott selyemkendőt, megkönnyebbültem, hogy
megérkeztem anélkül, hogy összefutottam volna üldözőmmel, és csak
arra vágytam, hogy elmerüljek egy kád forró fürdőben, lemossam
bőrömről a hideget és a rettegést. De csak rövid ideig tartott a
megkönnyebbülés. Csak addig, amíg elértem az ajtóig, beléptem, és
meg​lát​tam, mi tör​tént.
Hogy a nappaliban ég a lámpa, mikor a lakásban sötétnek kellett
volna lennie, nem volt megszokott, de lehetett rá találni
magyarázatot, habár Donã Manuela és a lányok minden fényt le
szoktak oltani, mielőtt elmennek; lehet, hogy aznap délután
elfelejtettek még egyszer végigfutni lakáson. Ezért nem a villanyfény
volt, amit szokatlannak találtam, hanem, ami a bejáratnál várt. Egy
ballonkabát. Világos, férfiballonkabát. A fogasra akasztva, a víz
bal​jós egy​ked​vű​ség​gel csö​pö​gött be​lő​le.
 43
Gazdája a nappaliban ülve várt. Semmit sem tudtam kinyögni egy
hosszú percig, ami mintha egy örökkévalóságig tartott volna.
Váratlan látogatóm sem szólalt meg azonnal. Csak farkasszemet
néz​tünk az em​lé​kek és ér​zé​sek ki​bo​goz​ha​tat​lan zűr​za​va​rá​ban.
– Tet​szett a film? – kér​dez​te vé​gül.
Nem válaszoltam. Ott ült előttem a férfi, aki napok óta követett.
Ugyanaz, aki öt évvel ezelőtt egy hasonló ballonkabátba burkolózva
sétált ki az életemből, ugyanaz a hát, amely egy írógépet cipelve tűnt
el a ködben, amikor megtudta, hogy elhagyom, mert beleszerettem
valaki másba. Ignacio Montes, első vőlegényem, visszatért az
éle​tem​be.
– Micsoda fejlődés! Nem, Sirita? – folytatta, miközben felállt, és
hoz​zám lé​pett.
– Mit csi​nálsz itt, Igna​cio? – nyög​tem ki vé​gül sut​tog​va.
Még nem vettem le a kabátom, és éreztem, ahogy a víz a lábamra
csö​pög, apró tó​csá​kat ké​pez​ve a pad​lón. De nem moz​dul​tam.
– Hozzád jöttem – felelte. – Szárítkozz meg, öltözz át, beszélnünk
kell!
Mosolygott, de a mosolya azt mondta, hogy a fenének van kedve
mosolyogni. Ekkor rájöttem, hogy alig néhány méter választ el a
bejárattól, talán megpróbálhatnék elmenekülni, hármasával a
lépcsőn le a kapuig, ki az utcára, és rohanás. Elvetettem az ötletet,
sejtettem, hogy nem áll érdekemben helytelenül reagálni, mielőtt
megtudnám, mivel állok szemben, ezért egyszerűen mellé léptem, és
az ar​cá​ba néz​tem.
– Mit akarsz, Ignacio? Hogy találtál rám, minek jöttél, miért
kém​kedsz utá​nam?
– Csak lassan, Sira, lassan! Egyesével tedd fel a kérdéseid, ne há-
borogj! De először, ha nem bánod, jobb szeretném, ha kényelembe
helyeznénk magunkat. Kicsit elfáradtam, tudod? Tegnap este a
szokásosnál is tovább fenn voltam miattad. Nem baj, ha töltök
ma​gam​nak egy po​hár​ká​val?
– Régebben nem ittál – mondtam, igyekezve megőrizni a
nyu​gal​mam.
Hideg kacaj hasított végig a nappalin, mint egy élesre fent
sza​bá​sz​ol​ló.
– Micsoda emlékezőtehetség! Amennyi izgalmas dolog eshetett
meg veled az elmúlt néhány évben, igazán hihetetlen, hogy észben
tar​tasz ilyen je​len​ték​te​len rész​le​te​ket.
Igen hihetetlen volt, de emlékeztem. Erre és még sok minden
másra. A hosszú, délutáni kószálásokra, és a táncra az utcabálokon a
lampionok alatt. Hogy milyen bizakodó volt, és mennyire gyöngéd,
és emlékeztem saját magamra, mikor még nem voltam több egy
egyszerű varrólánynál, akinek nem kínált többet az élet, mint
hozzámenni a férfihoz, akinek jelenléte most félelemmel és
bi​zony​ta​lan​ság​gal töl​tött el.
– Mit akarsz inni? – kérdeztem végül. Igyekeztem, hogy a hangom
hig​gad​tan cseng​jen, és ne mu​tas​sam ki nyug​ta​lan​sá​gom.
– Whiskyt. Konyakot. Mindegy. Amivel a vendégeidet szoktad
kí​nál​ni.
Töltöttem neki egy pohárral, az utolsó cseppeket sajtolva ki az
üvegből, amit előző este Beigbeder szinte kiivott. Alig maradt
benne néhány ujjnyi. Mikor visszafordultam, megállapítottam, hogy
közönséges, szürke öltönyt visel, de anyaga és szabása jobb volt,
mint azé, amit jegyességünk alatt hordott, azonban rosszabb
minőségű, mint azok a felöltők, amiket az utóbbi időben a
környezetemben élő férfiak viseltek. A poharat az asztal egyik
végében hagytam, és csak ekkor vettem észre a doboz Embassy
bonbont ezüstpapírba csomagolva és feltűnő rózsaszín szalaggal
át​köt​ve.
– Egy rajongód kis figyelmessége – mondta ujját végighúzva a
do​bo​zon.
Nem válaszoltam. Nem voltam képes, bennem akadt a lélegzet.
Tudtam, hogy a váratlan ajándék csomagolásának egyik hajlatában
ott lapul Hillgarth rejtjeles üzenete. Egy üzenet, amit rajtam kívül
sen​ki nem ve​he​tett ész​re.
Leültem tőle távol, a kanapé egyik sarkába, feszülten és még
mindig csuromvizesen. Úgy tettem, mintha egyáltalán nem
érdekelnének a bonbonok, és némán Ignacióra meredtem, miközben
kifésültem nedves hajam az arcomból. Ugyanolyan sovány volt, mint
régen, de a tekintete nem ugyanaz volt. Az első ősz hajszálak már
megjelentek a halántékán, pedig alig múlt harminc. Karikás volt a
szeme, ráncok futottak a szája szegletében, és tekintete fáradtságot
su​gár​zott, mint aki​nek nem túl nyu​gal​mas az éle​te.
– Na​hát, na​hát, Sira, mennyi idő el​telt!
– Öt év – pontosítottam szárazon. – És most, kérlek, mondd el, mi
ho​zott ide.
– Sok minden – válaszolta. – De előtte szeretném, ha száraz ruhát
vennél. És mikor visszajössz, hozd magaddal a papírjaidat.
Gondoltam, ami jelen helyzetedet illeti, otromba dolog lett volna a
mozi be​já​ra​tá​ban iga​zol​tat​ni té​ged.
– És mi​ért kel​le​ne meg​mu​tat​nom ne​ked a pa​pír​ja​i​mat?
– Mert azt hal​lot​tam, hogy most ma​rok​kói ál​lam​pol​gár vagy.
– És ez té​ged mit ér​de​kel? Sem​mi jo​god az éle​tem​ben ku​ta​kod​ni.
– Ki mond​ta, hogy nem?
– Benned és bennem nincs semmi közös. Én már másik ember
vagyok, Ignacio, semmi közöm hozzád, és senkihez se abból az
időből, amit együtt töltöttünk. Sok minden történt az életemben az
el​múlt évek​ben, és már nem az va​gyok, aki vol​tam.
– Egyikünk sem az, aki volt. Senki sem az, aki volt, egy olyan
há​bo​rú után, mint a mi​énk.
Csend telepedett közénk. Mint megbolondult sirályok reppent fel
bennem a múlt ezernyi képe, ezernyi érzés, mely egymásnak
csapódott, és nem tudtam kordában tartani őket. Szemben velem ült a
férfi, aki gyermekeim apja lehetett volna, egy rendes ember, aki mást
sem tett, mint csodált, és akinek tőrt döftem a lelkébe. És szemben
velem ült az is, aki legszörnyűbb ellenségemmé válhatott, aki talán
már öt éve ápolgatja magában a haragot, és készen állhat bármire,
hogy megfizessek árulásomért. Feljelenthet, megvádolhat, hogy nem
az vagyok, akinek vallom magam, és elérheti, hogy felbukkanjanak
adós​sá​ga​im a múlt​ból.
– Hol töl​töt​ted a há​bo​rút? – kér​dez​tem szin​te fél​ve.
– Salamancában. Elmentem meglátogatni anyámat néhány napra, és
ott ért a felkelés. A nacionalistákhoz álltam, nem volt más
vá​lasz​tá​som. És te?
– Tetuanban – mondtam, végig sem gondolva. Talán nem kellett
volna ilyen nyíltnak lennem, de már késő volt elhallgatni. Furcsa
mód szemmel láthatóan elégedett volt válaszommal. Halovány
mo​soly​ra hú​zó​dott a szá​ja.
– Vi​lá​gos – mo​rog​ta. – Vi​lá​gos, így már min​den ért​he​tő.
– Mi az, ami ért​he​tő?
– Va​la​mi, amit meg kel​lett tud​nom ró​lad.
– Neked nem kell megtudnod rólam semmit se, Ignacio. Neked egy
do​log​ra van szük​sé​ged, hogy el​fe​lejts, és bé​kén hagyj!
– Nem te​he​tem! – vág​ta oda.
Nem kérdeztem meg, miért. Attól féltem, hogy magyarázatot
követel, hogy a szememre hányja, elhagytam, és a fejemre olvassa,
mekkora fájdalmat okoztam neki, vagy ami még ennél is rosszabb,
attól féltem, hogy azt mondja, még mindig szeret, és könyörög, térjek
vissza hoz​zá.
– El kell men​ned, Igna​cio, ki kell ver​jél en​gem a fe​jed​ből!
– Nem tehetem, kedves Sira – ismételte szemernyi gúnnyal a
hangjában. – Semminek sem örülnék jobban, mint hogy soha többet
ne kelljen gondolnom a nőre, aki tönkretett, de nem tehetem. A
belügyminisztérium állambiztonsági főosztályán dolgozom.
Feladatom a határunkat átlépő külföldiek megfigyelése és követése,
főleg azoké, akik Madridban telepednek le látszólag hosszabb időre.
És te kö​zé​jük tar​to​zol. Ki​emelt he​lyen.
Nem tud​tam, sír​jak-e vagy ne​ves​sek.
– Mit akarsz tő​lem? – kér​dez​tem, mi​kor vég​re szó​hoz ju​tot​tam.
– A papírjaidat – követelte. – Útlevelet, vámhatósági
engedélyeket, mindent, ami ebben a lakásban külföldről származik,
de előt​te öl​tözz át!
Hangja hidegen csengett, magabiztosan, mint egy szakemberé.
Teljesen más volt, mint a gyengéd, szinte gyermeki Ignacio, akit az
em​lé​ke​im​ben őriz​tem.
– Tudnád igazolni magad? – kérdeztem halkan. Éreztem, hogy nem
ha​zu​dik, de időt akar​tam nyer​ni, hogy fel​fog​has​sam a nyil​ván​va​lót.
Zakója belső zsebéből kihúzott egy tárcát. Kihajtotta azzal a
kezével, amelyikben tartotta, gyakorlott mozdulattal, mint aki hozzá
van szokva, hogy újra és újra igazolja magát. Valóban, fényképe és
neve mel​lett ott állt a be​osz​tá​sa és a szer​ve​zet neve, amit em​lí​tett.
– Egy perc – mond​tam hal​kan.
A szobámba mentem, a szekrényből kiakasztottam egy fehér blúzt
és egy kék szoknyát, aztán kihúztam a fehérneműs fiókot, hogy száraz
ruhát vegyek elő. Ujjam ekkor Beigbeder leveleibe akadt, amit az
összehajtogatott kombinék alá rejtettem. Néhány másodpercet
haboztam, mit is csináljak velük: hagyjam-e ott, ahol vannak, vagy
keressek hirtelen biztonságosabb helyet. Mohó tekintetem
végigfuttattam a szobán: talán a szekrény tetején jobb helye lesz,
vagy a matrac alatt? Esetleg az ágynemű közt. Vagy a toalettasztal
tük​re mö​gött. Vagy az egyik ci​pős do​boz​ban?
– Si​ess, kér​lek! – ki​ál​tot​ta Igna​cio a la​kás vé​gé​ből.
Belöktem a leveleket a fiók mélyére, és teljesen betakartam őket
fél tucat fehérneművel, aztán belöktem a fiókot. Bármelyik
rejtekhely lehet épp olyan jó vagy épp olyan rossz, mint ez, inkább
nem kísértem a szerencsét. Megtörölköztem, átöltöztem, elővettem az
út​le​ve​lem az éj​je​li​szek​rény​ből, és vissza​men​tem a nap​pa​li​ba.
– Arish Agoriuq – olvasta lassan, miután átadtam neki. – Született
Tangerben, lakóhelye Tanger. És ugyanaznap született, mint te,
mi​cso​da egy​be​esés!
Nem válaszoltam. Hirtelen iszonyatos hányinger fogott el, alig
tud​tam vissza​foj​ta​ni.
– Azt lehet tudni, minek köszönhető, hogy állampolgárságot
vál​tot​tál?
Egy szempillantás alatt összeállt fejemben a hazugság. Soha nem
gon​dol​tam vol​na, se én, se Hill​garth, hogy ilyen hely​zet​be ke​rü​lök.
– Ellopták az útlevelem, és a háború kellős közepén nem tudtam
Madridból új papírokat igényelni. Egyik barátom elintézte, hogy
megkapjam a marokkói állampolgárságot, és így minden gond nélkül
utaz​has​sak. Nem ha​mis az út​le​vél, ma​gad is meg​győ​ződ​hetsz róla.
– Már meg​tet​tem. És a név?
– Azt mondták, jobban teszem, ha megváltoztatom, hogy olyan
ara​bos le​gyen.
– Arish Ago​ri​uq? És ez ara​bul van?
– Ez cherja – hazudtam. – A Rifben élő kabilok nyelvjárása -
tet​tem hoz​zá fel​idéz​ve Be​ig​be​der elő​adá​sát.
Né​hány pil​la​na​tig hall​ga​tott, de nem vet​te le ró​lam a sze​mét.
A gyomrom még mindig forgott, de higgadtságot erőltettem
ma​gam​ra, hogy ne kell​jen ki​sza​lad​nom a mos​dó​ba.
– Tudnom kell azt is, mi a célja madridi tartózkodásodnak –
szó​lí​tott fel vé​gül.
– Mun​ka. Var​rók, mint min​dig – fe​lel​tem. – Ez egy sza​bá​szat.
– Ve​zess kör​be!
Betessékeltem a következő helyiségbe, a feltekert vég anyagokra,
rajzokra és divatlapokra mutattam némán. Aztán végigvezettem a
folyosón, és benyitottam minden helyiség ajtaján. A makulátlan
tiszta próbafülkékbe. Az ügyfelek mosdójába. A szövetekkel,
szabásmintákkal és félig kész ruhákba öltöztetett próbababákkal
zsúfolt varróműhelybe. A vasalószobába, ahol számos darab várt a
so​rá​ra.
És végül a raktárba. Együtt haladtunk, egymás mellett, ahogy
egykor az élet útját jártuk. Eszembe jutott, hogy akkoriban egy fejjel
magasabb volt nálam, most kisebbnek tűnt a különbség. De nem az
emlékezetem csalt meg. Amikor én még csak varrótanonc voltam, ő
pedig hivatalnokjelölt, ritkán hordtam magas sarkút, ám öt évvel
ké​sőbb, ci​pőm​nek kö​szön​he​tő​en meg​nőt​tem.
– Mi van a fo​lyo​só vé​gén? – kér​dez​te.
– A hálószobám, két fürdő, és négy szoba, kettő a vendégeknek, a
másik kettő üres. Mellette étkező, konyha és cselédszobák –
da​rál​tam.
– Lát​ni aka​rom.
– Mi​nek?
– Nem kell, hogy meg​in​do​kol​jam.
– Rend​ben – vá​la​szol​tam vissza​fo​got​tan.
Megmutattam neki a szobákat, egyiket a másik után összeszorult
gyomorral, olyan közönyt tettetve, ami fényévekre volt valós
lelkiállapotomtól, és azon voltam, hogy ne vegye észre kezem
remegését a villanykapcsolókon és kilincseken. Beigbeder
Rosalindának szóló levelei a hálószobái szekrényben feküdtek a
fehérnemű alatt, és rogyadozni kezdett a lábam, ha arra gondoltam,
hogy kedve szottyanhat kihúzni a fiókokat, és netán megtalálja.
Belépett, és én összeszorult szívvel figyeltem, ahogy egykedvűen
körbejárja a szobát. Tettetett érdeklődéssel lapozott bele az
éjjeliszekrényemen fekvő regénybe, de ott hagyta. Aztán ujját
végighúzta az ágy végén, felemelt egy kefét a toalettasztalkáról, és
egy pillanatra kitekintett az erkélyen. Reméltem, hogy ezzel be is
fejezi a látogatást, de nem így tett. Még hátra volt, amitől a
legjobban tartottam. Kinyitotta a szekrény egyik ajtaját, ahol a meleg
holmit tartottam. Megtapogatta az egyik kabát ujját, a másiknak az
övét, aztán bezárta. Kitárta a következő ajtót, és én visszafojtottam a
lélegzetem. Egy sor fiók tárult fel előtte. Kihúzta az elsőt: kendők.
Felemelte az egyik csücskét, a másikét, és még egyet, aztán betolta a
fiókot. Kihúzta a másodikat, és nagyot nyeltem: harisnyák. Becsukta.
Amikor ujjai a harmadikhoz értek, éreztem, hogy a padló meginog a
lábam alatt. Ott, selyemkombinéim rejtekében hevertek a kéziratok,
amelyek részletesen, első személyben fejtik ki a sok szóbeszédre
okot adó miniszterváltás körülményeit, amelyről egész
Spa​nyol​or​szág be​szélt.
– Azt hi​szem, túl messzi​re mész, Igna​cio – re​beg​tem.
A fogantyún nyugtatta a kezét még néhány pillanatig, mintha azon
töprengene, hogyan tovább. Forróság öntött el, aztán hideg,
szorongás, szomjúság. Éreztem, közel a vég. Láttam, hogy
széthúzódnak az ajkai, és beszélni fog. Tovább, mondta. Becsukta a
szekrényajtót, miközben én elfojtottam megkönnyebbült sóhajom, és
az iszonyatos vágyat, hogy felzokogjak. Ahogy tudtam, tovább
színleltem, magamra öltve a kényszerű idegenvezető szerepét.
Megnézte a fürdőt, ahol tisztálkodni szoktam, az asztalt, ahol enni, a
kamrát, ahol az élelmiszert tartottam, a teknőt, amiben a lányok a
ruhát mosták. Talán az irántam érzett tiszteletből nem kutakodott
tovább, vagy egyszerű szeméremérzetből, vagy mert munkája előírt
bizonyos határokat, amit nem mert átlépni, nem tudtam meg az okát
soha. Egy szó nélkül tértünk vissza a nappaliba, és én hálát adtam az
ég​nek, hogy a ház​ku​ta​tás nem volt ala​po​sabb.
Ugyan​oda ült le, én vele szem​be.
– Min​den rend​ben?
– Nem – je​len​tet​te ki ke​re​ken. – Sem​mi sincs rend​ben. Sem​mi.
 Be​huny​tam a sze​mem, erő​sen össze​szo​rí​tot​tam, és ki​nyi​tot​tam újra.
– Mi az, ami nincs rend​ben?
– Sem​mi, sem​mi sem úgy van, ahogy len​nie kel​le​ne.
Hir​te​len ha​lo​vány re​mény csil​lant meg előt​tem.
– Mire számítottál, Ignacio, hogy mit találsz? Mit akartál itt
ta​lál​ni, amit nem ta​lál​tál?
Nem fe​lelt.
– Azt hit​ted, hogy ez csak egy fedő vál​lal​ko​zás, igaz?
Most sem felelt, de a beszélgetést saját területére terelte, és
ke​zé​be ra​gad​ta a ve​ze​tést.
– Jól tu​dom, ki ta​lál​ta ki ezt az egész szín​já​té​kot!
– Mi​lyen szín​já​té​kot? – kér​dez​tem.
– Ezt a dísz​let​sza​bá​sza​tot.
– Ez nem díszlet. Itt komoly munka folyik. Napi több mint tíz órát
dol​go​zom, heti hét nap.
– Erő​sen két​lem – mond​ta ke​se​rű​en.
Felálltam, és a fotel mellé léptem, ahol ült. Leültem a karfára, és
megfogtam a bal kezét. Nem állt ellen, nem is nézett rám.
Végighúztam ujjait a tenyeremen, saját ujjaimon, lassan, hogy érezze
a bőrén az én bőröm minden milliméterét. Csak a munkám
bizonyítékát akartam neki megmutatni, a megkeményedett, érdes bőrt,
amit az olló, a tű és a gyűszű hagyott a kezemen a hosszú évek során.
Érez​tem, hogy a si​mí​tá​som​tól össze​ráz​kó​dik.
– Ez egy dolgozó nő keze, Ignacio. El tudom képzelni, minek
tartasz, és mit hiszel, mivel foglalkozom, de azt akarom, tudd, ez a
két kéz nem egy kitartott nő keze. Lelkem mélyéből sajnálom, hogy
fájdalmat okoztam neked, nem tudod, mennyire sajnálom. Nem
bántam jól veled, de ez már a múlté, és nem lehet visszacsinálni.
Nem fogsz elérni semmit sem azzal, ha az életemben kutakodsz, és
kí​sér​te​te​ket látsz, ahol nin​cse​nek.
Ujjaim már nem simogatták az övét, de a kezét a kezemben
tar​tot​tam. Jég​hi​deg volt. Szép las​san fel​me​le​ge​dett.
– Szeretnéd tudni, mi lett velem, miután elmentem? – kérdeztem
hal​kan.
Szó nél​kül bó​lin​tott. Nem né​zett rám to​vább​ra sem.
– Tangerbe mentünk. Terhes lettem, és Ramiro elhagyott. A
gyereket elvesztettem. Hirtelen egyedül találtam magam idegen
földön, betegen, egy fillér nélkül, adósságokkal terhelten, amit ő vett
fel a nevemben, és nem volt egy hely, ahol a fejemet álomra
hajtsam. A rendőrség a nyomomban volt, rettenetesen féltem, és a
törvényesség határán lévő ügyekbe keveredtem. Aztán szabászatot
nyitottam egy barátnőm segítségével, és újra varrni kezdtem. Éjt
nappallá téve dolgoztam, és lettek barátaim is, nagyon különböző
emberek. Megismertem egy férfit, akibe bele tudtam volna szeretni,
és akivel talán boldog lehettem volna, egy külföldi újságírót, de
tudtam, hogy előbb vagy utóbb távoznia kell, és ellenálltam a
vágynak, hogy újra párom legyen a szenvedéstől félve, és attól, hogy
újraélem azt a rettenetes szakítást, amikor Ramiro nélkülem kelt útra.
Most visszatértem Madridba, egyedül, és dolgozom továbbra is,
láttad, mi van ebben a lakásban. És ami kettőnk között történt, azért
megbűnhődtem, efelől ne legyen egy szemernyi kétséged sem. Nem
tudom, hogy ez kielégít-e, vagy sem, de biztos lehetsz benne, hogy
azért a sok fájdalomért, amit neked okoztam, drágán megfizettem. Ha
létezik isteni igazságszolgáltatás, akkor a lelkiismeretem tiszta,
tudva, hogy aközött amit én tettem veled, és amit ellenem elkövettek,
a mér​leg ki van egyet​le​nít​ve, ala​po​san.
Nem tudtam, hogy amit mondtam, volt-e rá valamilyen hatással,
megnyugtatta-e, vagy csak még jobban összezavarta. Néhány percig
hallgattunk, keze két tenyerem közt, testünk közel egymáshoz, érezve
egymás jelenlétét. Kis idő múlva felálltam, és visszaültem a
he​lyem​re.
– Mi közöd van neked Beigbeder miniszterhez? – tudakolta
követelőzve. Hangja már nem csengett ridegen. Sem hidegen, de nem
is erőtlenül, valahol félúton volt a néhány pillanattal ezelőtt
megosztott bensőségesség és a korábbi, végtelen távolság között.
Éreztem, erőltetnie kell, hogy újra hivatalos hangnemet üssön meg.
De azt is ész​re​vet​tem, hogy saj​nos, ez nem ke​rült nagy fá​radt​sá​gá​ba.
– Juan Luis Be​ig​be​der egy ba​rát a te​tu​a​ni idők​ből.
– Mi​lyen ba​rát?
– Nem a sze​re​tőm, ha erre gon​dolsz.
– Teg​nap ve​led töl​töt​te az es​tét.
– Nálam, de nem velem. Nem hiszem, hogy be kellene számolnom
neked a magánéletemről, de inkább elmagyarázom, hogy ne
maradjanak benned kételyek: Beigbeder és köztem semmiféle
szerelmi viszony nincs. Tegnap este nem feküdtünk le. Se tegnap
este, se sem​mi​kor. En​gem nem tart ki sem​mi​fé​le mi​nisz​ter.
– Ak​kor mi​ért?
– Miért nem feküdtünk le, vagy miért nem tart ki engem semmiféle
mi​nisz​ter?
– Mi​ért jött ide, és ma​radt itt reg​gel nyol​cig?
– Mert akkor tudta meg, hogy elbocsátották, és nem akart egyedül
len​ni.
Felállt, és az egyik erkélyhez lépett. Kezét nadrágzsebébe
süllyeszt​ve be​szélt to​vább, mi​köz​ben ki​né​zett az ab​la​kon.
– Beigbeder egy idióta. Áruló, eladta magát a briteknek, őrült, aki
egy an​gol kur​va pi​ná​ja után sza​lad.
Ked​vet​le​nül ne​vet​tem. Fel​áll​tam, és mögé lép​tem.
– Neked fogalmad sincs semmiről, Ignacio. Akárkinek a
parancsára is dolgozol a Belügyminisztériumban, bárki is bízott meg
vele, hogy rettegésben tartsd a Madridban megforduló, összes
külföldit, valójában elképzelésed sincs, kicsoda Beigbeder ezredes,
és mi​ért vi​sel​ke​dett úgy, ahogy vi​sel​ke​dett.
– Tu​dom, amit tud​nom kell.
 – Mit?
– Hogy hazájához hűtlen összeesküvő. És teljesen alkalmatlan
mi​nisz​ter​nek. Ezt mond​ja róla min​den​ki, a saj​tó​val kezd​ve.
– Mintha ebben a sajtóban bárki is megbízhatna… – jegyeztem
meg némi iró​ni​á​val.
– És kiben lehet megbízni, ha a sajtóban nem? Talán a te külföldi
ba​rá​tocs​ká​id​ban?
– Ta​lán. Töb​bet tud​nak, mint ti.
Megfordult, és határozott léptekkel elém állt, alig egy arasznyira
az ar​com​tól.
– Mit tud​nak? – kér​dez​te re​ked​ten.
Éreztem, hogy jobb, ha nem mondok semmit, hagytam, hogy
foly​tas​sa.
– Tudják, hogy el tudom intézni, még ma hajnalban deportáljanak
téged? Tudják, hogy el tudom intézni, hogy letartóztassanak, és az
egzotikus, marokkói útleveledből értéktelen fecni legyen, hogy
bekötött szemmel vigyenek ki az országból anélkül, hogy bárki is
megtudná? A te Beigbeder barátocskád már nincs a kormányban,
párt​fo​gó nél​kül ma​rad​tál!
Olyan közel állt hozzám, hogy tökéletes élességgel láttam,
menynyit nőtt a borostája a reggeli borotválkozás óta. Figyeltem,
ahogy ádámcsutkája fel-lejár, miközben beszél, láttam ajkai
legapróbb mozdulatát is, melyek annyiszor csókoltak meg, és most
nyer​sen so​rol​ták a fe​nye​ge​té​se​ket.
Válaszoltam, mindent egy lapra téve fel. Egy lapra, mely éppoly
ál​sá​gos volt, mint jó​ma​gam.
– Beigbeder már nincs ott, de még vannak eszközeim, amiket te el
sem tudsz képzelni. A megrendelőim férjei és szeretői befolyásos
emberek, és sokuknak jó barátnője vagyok. Több mint fél tucat
követségen adnak nekem diplomáciai menedéket, csak kérnem kell, a
némettel az élen, ahonnan, megjegyzem, markukban tartják a te
drágalátos miniszteredet. Egy egyszerű hívással menthetem a
bőrömet. Akinek viszont ez nem fog sikerülni, ha továbbra is azon
le​szel, hogy be​le​üsd az or​rod a más dol​gá​ba, az ép​pen te vagy.
Soha életemben nem hazudtam ilyen arcátlanul, minden bizonnyal
a hazugság határtalan mértéke adta az arrogáns hangot, amivel
beszéltem. Nem tudtam, elhitte-e. Talán igen. A mese éppoly
valószerűtlen volt, mint életutam, mégis ott álltam előtte, az ő
marokkói alattvalóvá változott, egykori menyasszonya, ékes
bizonyítékául annak, hogy a legvalószerűtlenebb dolgok
vál​toz​hat​nak egy​szer​re szín​tisz​ta va​ló​ság​gá.
– Na, azt meg​néz​ném! – köp​te fe​lém fo​gai kö​zül.
El​lé​pett tő​lem, és vissza​ült a he​lyé​re.
– Nem tetszik az az ember, akivé váltál, Ignacio – suttogtam a háta
mö​gül.
Ke​se​rű​en fel​ne​ve​tett.
– És ki vagy te, hogy engem bírálj? Azt hiszed, hogy felsőbbrendű
vagy, mert Afrikában töltötted a háborút, és nagyságos asszonyként
tértél vissza? Azt hiszed, jobb ember vagy nálam, mert elzüllött
minisztereket fogadsz az otthonodban, és hagyod, hogy bonbonnal
hízelegjenek, miközben nekünk jegyre van a fekete kenyér is meg a
len​cse?
– Azért bírállak, mert fontos vagy, és a legjobbat kívánom neked –
ve​tet​tem köz​be.
Alig tud​tam han​got ki​ad​ni.
Válaszul megint felnevetett. Még keserűbben, mint előzőleg.
Őszin​téb​ben is.
– Téged senki más nem érdekel, csak te magad, Sira. Én, én,
engem, nekem, velem! Én dolgoztam, én szenvedtem, én már
megfizettem a bűneimért: én, én, én, én! Senki más nem érdekel,
senki más. Vagy talán vetted a fáradtságod, hogy megtudjad, mi lett
az ismerőseiddel a háború után? Eszedbe jutott egyszer is
visszatérni a negyedbe egyik elegáns ruhádban villogva, hogy
érdeklődj utánuk, megkérdezd, van-e valaki, akinek segítségre lenne
szüksége? Tudod, mi lett a szomszédaiddal, a barátnőiddel a hosszú
évek so​rán?
Kérdései úgy csapódtak lelkiismeretembe, mint egy marék só, amit
orvul nyitott szemembe vágnak. Nem volt rá válaszom: nem tudtam
róluk semmit, mert a nem tudást választottam. Engedelmeskedtem a
parancsoknak, fegyelmezett voltam. Azt mondták, ne menjek túl
bizonyos körzeten, és én nem tettem. Igyekeztem nem látni a másik
Madridot, az igazit, a valódit. Egy idealizált város határain belül
mozogtam, és kényszerítettem magam, hogy ne lássam a másik arcát:
a kátyús utcákat, a lövésnyomokat az épületeken, a kitört ablakokat
és az üres szökőkutakat. Nem akartam, hogy tekintetem megakadjon a
krumpli héj után kutató, szemétben turkáló családokon, nem
állapodott meg a szemem a gyászruhás asszonyokon, akik a járdákon
bolyongtak kiszáradt mellükön lógó apróságokkal, nem néztem a
koszos, mezítlábas kölyökhadra, akik körülugrálták. Arcukra száradt
a takony, kopaszra nyírt fejüket ótvar borította, a járókelők ruhaujját
rángatták, és könyöradományért könyörögtek, bácsi, csak egy kis
alamizsnát, hogy áldja meg az Úr, kisasszony, adjon egy kis
alamizsnát, hogy az isten fizesse meg! A brit titkosszolgálat kitűnő és
engedelmes ügynöke voltam. Aggályosán engedelmes. A kapott
utasításokat az utolsó betűig betartottam: nem kerestem fel a
negyedet, ahol éltem, és nem léptem a múlt utcakövére. Kerültem,
hogy megtudjam, mi történt az ismerőseimmel, a gyerekkori
barátnőkkel. Nem kerestem fel a kis teret, nem sétáltam végig a szűk
utcácskán, nem mentem fel a lépcsőn. Nem kopogtam be régi
szomszédaim ajtaján, nem akartam tudni, hogy megy a soruk, mi lett a
családjukkal a háború alatt és után. Nem próbáltam meg kideríteni,
hányan haltak meg, hányan kerültek börtönbe, és hogyan boldogultak
az életben maradtak. Nem akartam, hogy elmeséljék, milyen
rohadásnak induló hulladékkal töltik meg a fazekat, és azt sem,
gyermekeik tüdő-bajosak-e, alultápláltak vagy mezítlábasak. Nem
érdekelt tetűvel és fagydaganattal terhes, nyomorúságos életük. Én
már másik világhoz tartoztam: a nemzetközi összeesküvések, drága
hotelek, fényűző fodrászszalonok és az ebéd előtti koktélok
világához. Semmi közöm nem volt már ahhoz a szánalmas,
patkányszürke, húgy- és főtt répa szagú univerzumhoz. Vagy
leg​alább​is ezt hit​tem.
– Nem tudsz róluk semmit, igaz? – folytatta Ignacio lassan. – Hát
akkor most jól figyelj, mert el fogom mesélni. A szomszéd Norberto
elesett Bruneténél, a nagyobbik fiút agyonlőtték, ahogy a
nacionalista csapatok betették a lábuk Madridba, ugyan azt beszélik,
hogy ő is tevékenyen részt vett az elnyomásban, csak a másik
oldalon. A középső fiú követ fejt Cuelgamurosban, a legkisebb meg
az El Dueso börtönben ül. Belépett a kommunista pártba, így aztán
valószínűleg nem fog még jó ideig kikerülni, hacsak ki nem végzik
közben. Az anyjuk Engracia asszony, aki vigyázott rád, és úgy bánt
veled, mint a lányával, amikor anyád dolgozni ment, te meg még
kicsi voltál, egyedül maradt. Félig megvakult, és az utcát rója, mint
egy bolond, és mindent felforgat a botjával, amit talál. Ahol laktál,
már nem maradt se galamb, se macska, mindet megették. Akarod
tudni, mi lett a barátnőiddel, akikkel a Paja téren játszottál?
Elmondhatom: Andreítát szét-repesztette egy gránát egyik délután,
mikor a Fuencarral az utcát szelte át útban a műhelybe, ahol
dol​go​zott…
– Nem akarok többet tudni, Ignacio, már el tudom képzelni -
mondtam leplezve döbbenetemet. De mintha nem is hallotta volna,
foly​tat​ta a bor​zal​mak ecse​te​lé​sét.
– A Sóiénak, aki a tejboltban dolgozott, ikreket csinált egy
milicista, aki el is tűnt, még a nevét sem hagyta rájuk. Mivel ő nem
tudott gondoskodni róluk, mert nem volt miből eltartsa őket, elvitték
a lelencházba, és soha többet nem hallott róluk. Azt beszélik, hogy a
Cebada piacon kínálgatja magát a rakodómunkásoknak, egy pesetát
kér a szolgáltatásért, és ott helyben végre is hajtja, a téglafalnak
háttal. Azt is mesélik, hogy bugyi nélkül jár, és emelgeti a
szok​nyá​ját, ami​kor a te​her​au​tók be​fut​nak haj​nal​ban.
Könnyek kezd​tek cso​rog​ni az ar​co​mon.
– Hallgass, Ignacio, hallgass már az isten szerelmére! – suttogtam,
de nem tö​rő​dött vele.
– Agustina és Nati, a baromfiárus lányai beléptek a világi
ápolónők szervezetébe, és a háborút a San Carlos kórházban
töltötték. Amikor mindennek vége volt, akkor elmentek értük,
betették őket egy teherautóba, és azóta a Las Ventas börtönben
vannak, a Salesas-ban ítélték el őket, és harminc év, egy napot
kap​tak. Tri​ni, a pék​né…
– Hall​gass, Igna​cio, fe​jezd be… – kö​nyö​rög​tem.
Vég​re en​ge​dett.
– Tudok még sok történetet mesélni, hallottam majdnem az
összeset. Naponta jönnek hozzám, akik ismertek minket a régi
időkből. Mindegyikük ugyanazt a nótát fújja: hogy beszéltem én
egyszer magával, don Ignacio, amikor jegyben járt a Siritával,
Dolores asszony lányával, a varrónőével, aki a Redondilla utcában
la​kott…
– És mi​ért ke​res​nek té​ged? – nyög​tem ki zo​kog​va.
– Mindegyik ugyanazért, hogy segítsek kihozni egy rokont a
börtönből, hátha van kapcsolatom, és megmenthetek valakit a
halálos ítélettől, hogy találjak nekik munkát, akármilyen koszos is…
Nem tudod elképzelni, milyenek a mindennapok a főosztályon: az
előszobákban, a folyosókon, a lépcsőházban egymás hegyén-hátán áll
a megfélemlített csőcselék várva, hogy foglalkozzanak velük, készen
rá, hogy tűrjenek, amit csak kell, ha csak egy morzsányit is
megkapnak abból, amiért jöttek. Hogy valaki meghallgassa, fogadja
őket, hogy nyomára akadjanak egy elveszett, közeli rokonnak, hogy
elmagyarázzák nekik, kinél kell könyörögni, ha a hozzátartozó
szabadlábra helyezését akarják elérni… Főleg nők jönnek, sok,
rengeteg. Nincs miből megéljenek, egyedül maradtak a gyerekekkel,
és nem tud​ják, hogy lás​sák el őket.
– És te tudsz valamit tenni értük? – kérdeztem, miközben
igye​kez​tem le​győz​ni szo​ron​gá​som.
– Keveset. Szinte semmit. A háborús bűnökkel a
haditörvényszékek foglalkoznak. Hozzám végső kétségbeesésükben
jönnek az emberek, ahogy a nyakára járnak bárki ismerősnek, aki a
köz​igaz​ga​tás​ban dol​go​zik.
– De te hű vagy a rend​szer​hez…
– Nem vagyok több egy egyszerű hivatalnoknál, szinte semmi
hatalmam, egy fok vagyok a szamárlétrán – szakított félbe. – Semmi
többet nem tehetek, mint meghallgatom a nyomorukat, megmondom,
hova forduljanak, már ha tudom, és adok nekik egy-két fityinget, ha
látom, hogy már a kétségbeesés szélén állnak. A Falange tagja sem
vagyok, csak ott kellett végigcsinálnom a háborút, ahol ért, és a sors
akarta, hogy végül a győzők oldalára kerüljek. Ezért jöttem vissza a
minisztériumba, és fogadtam el a rám rótt kötelességeket. De én nem
vagyok senkivel sem: elég borzalmat láttam, és már nem tisztelek
senkit. Ezért csak a parancsnak engedelmeskedem, mert az ad enni.
így hát becsukom a szám, igába hajtom a nyakam, és nem
okos​ko​dom, hogy gon​dos​kod​has​sak a csa​lá​dom​ról. Ennyi.
– Nem tudtam, hogy van családod – mondtam, miközben a
sze​mem tö​rül​get​tem a zseb​ken​dő​vel, amit oda​nyúj​tott.
– Salamancában házasodtam meg, és mikor vége lett a háborúnak,
akkor visszajöttünk Madridba. Van egy feleségem, két kisgyerekem
és egy otthonom, ahol legalább vár valaki a nap végén, legyen az
akármilyen kemény és visszataszító. A lakásunk nem hasonlít a
tiédre egyáltalán, de a parázstartó mindig meleget áraszt, és
gyerekkacagás tölti meg a folyosót. A fiaim neve Ignacio és Miguel,
a feleségem Amali. Soha úgy nem szerettem, ahogy téged, a hátsóját
sem mozgatja olyan bájosan, mikor az utcán jár, és soha negyed
annyira sem kívántam, mint ma este téged, miközben a két tenyered
közt tartottad a kezem. De mindig jó arcot vág a nehézségekhez, és
énekel, ha a konyhában van, miközben abból a kevésből főz, amit
ta​lál, és min​den este át​ölel, ha rém​ál​mok gyö​tör​nek, és ki​a​bá​lok vagy
sírok, mert azt álmodom, hogy megint a fronton vagyok, és meg
fog​nak ölni.
– Sajnálom, Ignacio – mondtam elvékonyodott hangon. A sírástól
alig tud​tam be​szél​ni.
– Lehet, hogy megalkuvó vagyok és középszerű, a megtorló állam
alantas szolgája – folytatta határozottan a szemembe nézve –, de ki
vagy te, hogy azt mondd nekem, tetszik-e, vagy sem az az ember,
akivé váltam. Te nekem nem adhatsz erkölcsi leckét, Sira, mert ha én
rossz vagyok, akkor te még rosszabb. Nekem legalább egy csepp
részvét maradt a lelkemben, neked, azt hiszem, még az se. Nem vagy
más, mintegy önző nő, aki hatalmas lakásban lakik, melynek minden
szegletében vágni lehet a magányt. Gyökértelen, aki megtagadta a
szár​ma​zá​sát, és kép​te​len bár​ki más​ra gon​dol​ni ön​ma​gán kí​vül.
Ordítani akartam, hogy hallgasson, hogy hagyjon békén, és tűnjön
el az életemből örökre, de még mielőtt az első szótagot ki tudtam
volna ejteni, zsigereim visszatarthatatlan zokogás forrásává váltak,
mintha valami elszakadt volna a bensőmben. Zokogtam. Kezembe
temetett arccal, vigasztalanul, vég nélkül. Amikor végre abba tudtam
hagyni, és visszatérni a közvetlen valóságba, már éjfél is elmúlt, és
Ignacio nem volt ott. Elment nesztelenül, tapintatosan, ahogy mindig
is bánt velem. A jelenléte keltette félelem és nyugtalanság azonban a
bőrömre ragadt. Nem tudtam, milyen következményekkel fog járni ez
a látogatás, nem tudtam, mi lesz Arish Agoriuq-kel aznap estétől
kezdve. Talán a régi, évekkel ezelőtti Ignacio megkegyelmez a
nőnek, akit annyira szeretett, és hagyja, hogy békében folytassa az
útját. Meglehet, az Új Spanyolországot szolgáló, kötelességtudó
hivatalnok lelke úgy dönt, hogy továbbadja feletteseinek a gyanúját
hamis személyazonosságomról, és talán – ahogy azzal ő maga
fenyegetett meg – végül letartóztatnak. Vagy deportálnak. Vagy
el​tün​tet​nek.
Az asztalon ott feküdt a csak külsőre ártatlan doboz bonbon. Egyik
kezemmel kinyitottam, miközben a másikkal letöröltem az utolsó
könnycseppeket. Belül két tucat tejcsokoládés desszertet találtam,
semmi mást. Átnéztem hát a csomagolást, és a rózsaszín szalagon
egyszer csak megláttam a halvány, szinte láthatatlan pontokat.
Há​rom perc alatt meg​fej​tet​tem.
„Sürgős találkozó. Doktor Rico rendelője. Caracas 29. délelőtt
11. Fo​ko​zott óva​tos​ság.”
A bonbonok mellett állt a pohár, amit néhány órája töltöttem
Ignaciónak. Hozzá sem nyúlt. Ahogy maga Ignacio mondta, már
egyikünk sem az volt, aki egykor. Mégis, bármennyire is
meg​vál​toz​ta​tott min​ket az élet, ő to​vább​ra sem ivott.
 Negyedik rész
44
Jól táplált és még jobban öltözött emberek százai köszöntötték az
1941-es évet a Madridi Kaszinó dísztermében egy kubai zenekar
hang​já​ra. Az egyik kö​zü​lük én vol​tam.
Eredeti szándékom az volt, hogy ezt az estét egyedül töltöm,
esetleg meghívtam volna Donã Manuélát és a lányokat, hogy együtt
fogyasszuk el a kappant és egy palack almabort, de két ügyfelem, az
Álvarez-Vicuna nővérek, olyan makacsul erősködtek, hogy
kénytelen voltam változtatni terveimen. Nem nagy lelkesedéssel
ugyan, de nagy műgonddal csinosítottam ki magam az estére.
Alacsony kontyot fésültettem, és kisminkeltem magam marokkói
kohllal húzva ki a szemem, hogy tekintetemnek a messzi földről
érkezett, különleges nőszemély hamis kinézetét kölcsönözzem. Bő
ujjas, ezüstszín, tunikaszerű darabot szabtam magamnak, melynek
széles öve körbefonta sziluettem: az öltözet félúton volt az
egzotikus, mór kaftán és egy európai estélyi eleganciája között. A
nővérek nőtlen bátyja jött el értem, egy bizonyos Ernesto, akiről soha
nem tudtam meg többet, minthogy madárarcú és kenetteljesen
előzékeny, ez utóbbi tulajdonságát megcsillogtatta előttem, hacsak
tehette, hogy elkápráztasson. Ahogy megérkeztem, magabiztosan
felsétáltam a széles márványlépcsőn, és a díszterembe érve úgy
tettem, mintha meg sem érintene a hely pompája, sem a leplezetlenül
rám szegezett szempárok. Rá se néztem a mennyezetről lelógó, a
Királyi Üveggyárban készült, óriási kristálycsillárokra, sem a
nagyszerű festményeket keretező, falat borító stukkódíszekre.
Magabiztosság, önuralom: ezt árasztotta magából megjelenésem.
Mintha e fényűző környezet lenne természetes közegem. Mintha hal
len​nék a gaz​dag​ság e ten​ge​ré​ben.
 De nem az voltam. Annak ellenére, hogy olyan káprázatos
anyagoktól körülvéve éltem, mint amiben aznap este a hölgyek
pompáztak, az elmúlt hónapok ritmusa nem éppen arról szólt, hogy
csak hagytam magam ringatni, hanem éjjelek és nappalok hosszú sora
volt, melyben kettős elfoglaltságom mint a pióca szívta el az amúgy
is rit​ka időt.
A találkozó Hillgarth-tal két hónappal ezelőtt, Beigbeder és
Ignacio látogatása után rögtön, választópont volt tevékenységem
módját illetően. Az előbbiről részletesen beszámoltam neki, viszont
az utóbbit nem említettem. Talán meg kellett volna tennem, de
valami meggátolt benne: szégyenérzet, bizonytalanság, félelem talán.
Tisztában voltam vele, hogy Ignacio látogatása az én
meggondolatlanságom gyümölcse volt: értesítenem kellett volna a
tengerészeti attasét, ahogy felmerült a gyanú, követnek, ezzel talán
elkerülhettem volna, hogy a belügyminisztérium egyik képviselője
könnyedén bejusson a lakásomba, és a nappaliban ülve várjon.
Azonban az a találkozó túlságosan személyes volt, túl megrázó és
fájdalmas, sem hogy beillesszem a titkosszolgálat hideg
mintázatába. Azzal, hogy elhallgattam, megszegtem az előírt eljárás
rendjét, és fittyet hánytam megbízatásom legalapvetőbb szabályaira.
Mind​ezek​kel együtt és el​le​né​re, még​is meg​koc​káz​tat​tam.
Különben sem ez volt a legelső alkalom, hogy valamit eltitkoltam
Hillgarth elől, azt sem mondtam el, hogy Donã Manuela a múlt
része, amelyhez tiltva volt visszatérnem. Szerencsére sem régi
mesterem alkalmazásának, sem Ignacio látogatásának nem volt
azonnali következménye. Semmiféle deportálási paranccsal nem
kopogtak a szabászat ajtaján, nem hívattak be kihallgatni baljós
irodákba, és a ballonkabátos kísértetek végre abbahagyták az
üldözésem. Hogy ez végleges lesz-e, vagy csak átmeneti
meg​könnyeb​bü​lés, az majd csak a ké​sőb​bi​ek​ben de​rül ki.
A sürgős találkozón, amire Hillgarth Beigbeder elbocsátása után
hívott, az attasé ugyanolyan semlegesnek tűnt, mint
megismerkedésünk napján, de az érdeklődés, amivel magába szívta
az ezredes látogatásának legapróbb részletét is, azt sejtette, hogy a
brit kö​vet​sé​get fel​ka​var​ta és el​bi​zony​ta​la​ní​tot​ta a le​vál​tás híre.
Gond nélkül megtaláltam a megadott címet, egy patinás épület első
emeletén, mely külsőre teljesen ártalmatlannak nézett ki. Alig kellett
néhány pillanatot várnom, a csengő hangjára kitárult az ajtó, és egy
ja​va​ko​ra​be​li ápo​ló​nő in​vi​tált bel​jebb.
– Doktor Rico már vár – közöltem a bonbonos doboz szalagján
ta​lált uta​sí​tá​so​kat kö​vet​ve.
– Kö​ves​sen, ké​rem!
Mikor beléptem a széles helyiségbe, ahova betessékelt, ahogy azt
előre sejtettem, nem találtam semmilyen doktort, csak egy dús
szemöldökű angolt, aki az orvoslástól igen eltérő munkának
szentelte magát. Az Embassyban sokszor láttam kék tengerész
egyenruhájában, de ezúttal civilben volt: világos ing, pöttyös
nyakkendő és elegáns, szürke flanelöltöny. Öltözetétől függetlenül
sem illett alakja semmiképp a mindenféle készülékekkel felszerelt
rendelő miliőjébe, mely egy másik szakmához tartozott, nem az
övéhez. Fémkeretes, pamut-függönyös spanyolfal, üvegcsékkel és
orvosi eszközökkel teli üveges szekrények, egy félretolt
vizsgálóágy, a falakon bekeretezett oklevelek. Erőteljesen
megszorította a kezem, és nem is vesztegettünk több időt
szük​ség​te​len kö​szö​né​sek​re és for​ma​sá​gok​ra.
Ahogy helyet foglaltunk, beszélni kezdtem. Másodpercről
másodpercre idéztem fel a Beigbederrel töltött estét, igyekezve, hogy
ne hagyjak ki egyetlen részletet sem. Elmondtam mindent, amit tőle
hallottam, aprólékosan leírtam állapotát, tucatnyi kérdésre
válaszoltam, és érintetlenül átadtam Hillgarth-nak Rosalinda
leveleit. Beszámolóm egy óráig is eltartott, mialatt ő mozdulatlanul
ülve hallgatott figyelmes arckifejezéssel, és egyik cigarettáról a
másikra gyújtva módszeresen eldohányzott egy egész Craven A
mu​ní​ci​ót.
– Még nem tudjuk,-ez a miniszterváltás mennyiben érint majd
minket, de a helyzet korántsem bíztató – jelentette ki, és elnyomta az
utolsó csikket is. – Most értesítettük Londont, még nem érkezett
válasz, jelenleg mindannyian várakozó állásponton vagyunk. Ezért
nagyon kérem, hogy legyen végtelenül elővigyázatos, és ne kövessen
el semmilyen hibát. Fogadni a lakásán Beigbedert rettentő
vakmerőség volt, megértem, hogy nem tagadhatta meg, hogy
beeressze, és jól tette, hogy megnyugtatta, és ezzel elkerülte, hogy
állapota tovább romoljon a még problematikusabb végkifejlet felé,
de hatalmas kockázatot vállalt. Mostantól kezdve, kérem, maximális
óvatossággal járjon el, és az elkövetkezendőkben próbálja meg
elkerülni, hogy hasonló helyzetekbe keveredjen. És vigyázzon, ha
gyanús alakokat észlel maga körül, főleg a lakóhelye környékén. Ne
zár​ja ki a le​he​tő​sé​get, hogy meg​fi​gye​lik.
– Nem fogom még egyszer elkövetni ezt a hibát, ne aggódjon. -
Sejtettem, hogy talán gyanít valamit Ignacióról, és arról, hogy
kö​ve​tett, de jobb​nak lát​tam nem kér​de​zős​köd​ni.
– Minden még zavarosabbá vált, ez az egyetlen dolog, amit
jelenleg tudunk – tette hozzá, miközben kezet nyújtott búcsúzóul. –
Most, hogy megszabadultak ettől a kényelmetlen minisztertől,
feltételezzük, hogy Németország nyomása erősödni fog spanyol
területen. Éppen ezért legyen éber, és készüljön fel bármilyen
es​he​tő​ség​re.
A következő hónapokban ennek megfelelően jártam el. A lehető
legkevesebb kockázatot vállaltam, próbáltam alig megjelenni
nyilvánosan, és árgus szemekkel végeztem a munkám. Varrtunk,
varrtunk, nagyon sokat, egyre többet. A viszonylagos nyugalom, amit
Donã Manuela munkába állása jelentett, alig tartott néhány hétig, a
növekvő ügyfélkör és a közelgő karácsonyi szezon miatt kénytelen
voltam újra száz százalékosan a varrásnak szentelni magam. Két
ruhapróba között azonban továbbra is másik – titkos, párhuzamos –
kötelességem foglalt le. így aztán egyszerre passzítottam a
koktélruha derekát, és nyertem információt arról, kik lesznek a
meghívottak a Gestapo fejének, Himmlernek a tiszteletére rendezett
fogadásra a német követségen, vagy méretet vettem a bárónő új
egybekosztümjéhez, és közben értesültem róla, micsoda
lelkesedéssel várja a német kolónia az Otto Horcher vezette, berlini
étterem hamarosan bekövetkező áthelyezését Madridba, mely a
magas rangú nácik kedvenc helye volt a német fővárosban.
Szigorúan értesítettem erről és még sok minden másról Hillgartliot,
aprólékosan szelektálva az anyagot, kiválasztva a legmegfelelőbb
szavakat, az üzeneteket öltéseknek álcázva és pontosan továbbítva
őket. Intelmeit követve állandóan résen voltam, és maximálisan
figyeltem mindenre, ami körülöttem történt. És ennek köszönhetően a
következő napokban észleltem néhány változást, apró semmiségeket,
melyek talán az új körülmények következményei voltak, vagy
egyszerűen a véletlen hozta így. Egyik szombaton nem találtam a
Prado Múzeumban a hallgatag, kopasz férfit, aki át szokta venni
rejtjelezett szabásmintákkal teli rajzmappám, és nem láttam soha
többet. Néhány hét múlva a ruhatáros lányt a fodrászatban egy másik
nő helyettesítette, idősebb, kövérebb, de ugyanolyan
megközelíthetetlen. Észrevettem, hogy megnőtt a felügyelet az
utcákon és az üzletekben, és megtanultam felismerni, kik vannak vele
megbízva: szekrény nagyságú, robosztus németek némán fenyegető
tekintettel, bokáig érő kabátban, szikár spanyolok, akik idegesen
dohányoztak egy kapuval szemben, egy bár mellett vagy egy plakát
mögött. Ugyan én elvben nem voltam megbízatásuk tárgya,
próbáltam nem törődni velük, irányt váltottam vagy járdát, ha
feltámadt bennem a gyanú. Néha, hogy ne kelljen elmennem
mel​let​tük, be​hú​zód​tam egy bolt​ba, akár​me​lyik​be, vagy meg​áll​tam egy
gesztenyeárus vagy egy kirakat előtt. Máskor azonban lehetetlen volt
elkerülnöm őket, mert váratlanul akadtam össze velük, és már nem
maradt idő cselekedni, hogy másfelé vegyem az irányt. Ilyenkor
összeszedtem minden bátorságom, magamban némán azt mondtam, na
gyerünk, és megszaporáztam határozott lépteim, tekintetemet előre
szegezve. Magabiztosan, idegenül, szinte gőgösen, mintha, amit a
hónom alá szorítva viszek, valami fényűző árucikk lenne vagy
piperével teli neszesszer, és nem titkosírással feljegyzett adatok
egész sora a Spanyolországban tartózkodó, Harmadik Birodalmat
szol​gá​ló, leg​be​fo​lyá​so​sabb ala​kok ma​gán​éle​té​nek ese​mé​nye​i​ről.
Naprakész voltam az engem körülvevő politikai változásokból.
Ahogy Tetuanban Jamilát, itt Martinát küldtem minden reggel, hogy
meg​ve​gye a napi saj​tót, az Abcét, a Fel!-t és Az Erődöt. Reg​ge​li alatt,
két korty tejeskávé között faltam a tudósításokat a spanyol és
európai eseményekről. Innen tudtam meg, hogy megtörtént Serrano
Suner beiktatása mint új külügyminiszter, és betűről betűre követtem
a híreket a kiutazásáról, amelynek célja, hogy Franco és ő maga
tárgyaljanak Hitlerrel Hendayában. Olvastam a háromoldalú
megegyezésről Németország, Olaszország és Japán között,
Görögország lerohanásáról, és az ezernyi eseményről, ami szédítő
se​bes​ség​gel tör​tént azok​ban a vi​ha​ros idők​ben.
Olvastam, varrtam és beszámoltam. Beszámoltam, varrtam,
olvastam: ebből álltak mindennapjaim a végéhez közeledő év utolsó
hónapjaiban. Talán ezért fogadtam el a meghívást, hogy a
szilvesztert a kaszinóban ünnepeljem, jól jöhet egy kis szórakozás,
hogy old​jam a sok fe​szült​sé​get.
Marita és Tété Alvarez-Vicuna hozzám és bátyjukhoz siettek,
amint megláttak belépni a terembe. Kölcsönösen megdicsértük
egymás ruháját és frizuráját, fecsegtünk egy kicsit ostoba
semmiségekről, és mint mindig el-elejtettem néhány szót arabul, és
belekevertem mondandómba egy-két francia kifejezést is. Közben a
szemem sarkából a termet lestem, és felfedeztem néhány ismerős
arcot, elég sok egyenruhát és egy-két horogkeresztet is. Magamban
azon töprengtem, vajon a fesztelenül flangáló alakok közül hányan
álruhás besúgók vagy titkosrendőrök, mint én. Gyanítottam, hogy
sokan, és úgy határoztam, nem bízom meg senkiben sem, nyitva
tartom a szemem, hátha hozzájutok valamilyen Hillgarth és az
emberei számára érdekes adathoz. Miközben a fejemben ilyen
terveket szőttem, és úgy tettem, mint akit leköt a társalgás,
meghívóm, Marita otthagyott, és eltűnt néhány percre. Amikor
visszatért, egy férfi vezette a karján, és én azonnal tudtam, hogy az
este újabb for​du​la​tot tar​to​gat.
 45
– Drága Arish, szeretném bemutatni neked jövendőbeli apósomat,
Gonzalo Alvaradót. Nagyon szeretne elbeszélgetni veled tangeri
utazásairól és az ottani barátairól, bizonyára ismersz közülük
né​há​nyat.
Valóban ott állt előttem Gonzalo Alvarado, az apám. Frakkban,
kezében félig teli, csiszolt whiskyspohár. Az első pillanatban, ahogy
egymás szemébe néztünk, tudtam, hogy tökéletesen tisztában van
vele, ki vagyok. A másodikban arra is rájöttem, hogy szilveszteri
meghívásom ötlete éppen tőle származott. Megfogta a kezem, és a
szájához emelte kézcsókot színlelve, de a vendégek közül senkiben
fel sem merülhetett, hogy lánya öt ujját tartja a kezében. Csak
néhány órára találkoztunk az életben, de azt mondják, a vér szava
olyan erős, képes néha ilyen dolgokra. Ha jobban belegondolok
azonban, meglehet éleslátása és jó emlékezőtehetsége
di​a​dal​mas​ko​dott apai ösz​tö​ne​in.
Soványabb volt és őszebb, de még mindig jó kiállású. A zenekar
el​kezd​te ját​sza​ni, hogy Azok a zöld sze​mek, és ő fel​kért tán​col​ni.
– Nem tudod, mennyire örülök, hogy újra láthatlak – mondta.
Hang​já​ban némi őszin​te​sé​get vél​tem fel​fe​dez​ni.
– Én is – füllentettem. Valójában nem tudtam, örülök-e, vagy sem,
még nem tértem magamhoz a váratlan találkozás okozta
döb​be​net​ből, hogy jó​zan íté​le​tet al​kot​has​sak róla.
– Lám, lám, most másképp hívnak, más a családneved is, és
állítólag marokkói állampolgár vagy. Gondolom, nem kívánod
el​me​sél​ni, mi​nek kö​szön​he​tő ez a sok vál​to​zás.
– Nem, nem hiszem, hogy megtenném. Különben sem hinném, hogy
túl​sá​go​san ér​de​kel​né, az én dol​gom.
– Te​gezz, kér​lek!
– Ahogy akarod. Azt is szeretnéd talán, hogy papának szólítsalak?
– kér​dez​tem némi gúnnyal.
 – Nem, kö​szö​nöm. A Gon​za​lo elég lesz.
– Rendben. Nos, hogy vagy, Gonzalo? Azt hittem, hogy megöltek a
há​bo​rú alatt.
– Ahogy magad is láthatod, túléltem. Hosszú egy történet, és túl
ko​mor eh​hez a szil​vesz​te​ri mu​lat​ság​hoz. Hogy van anyád?
– Jól. Most Ma​rok​kó​ban él, mű​helyt nyi​tot​tunk Te​tu​an​ban.
– Szóval végül hallgattatok rám, és még időben elhagytátok
Spa​nyol​or​szá​got.
– Töb​bé-ke​vés​bé. A mi​énk is hosszú tör​té​net.
– Talán majd legközelebb elmeséled. Beülhetnénk egyszer
va​la​ho​va be​szél​get​ni, hadd hív​ja​lak meg ebé​del​ni! – ja​va​sol​ta.
– Nem hiszem, hogy mostanában alkalmas lenne. Nem élek nagy
társasági életet, sok a munkám. Ma is csak azért jöttem, mert néhány
ügyfelem ragaszkodott hozzá. És amilyen naiv vagyok, azt hittem,
minden érdektől mentesen győzködnek. Most már látom, a szezon
divatszabászának szívélyes és ártatlan meghívása mögött más is volt.
Tő​led szár​ma​zott az öt​let, nem igaz?
Nem mondott se igent, se nemet, de az igenlés a levegőben
le​be​gett a bo​le​ró ak​kord​jai kö​zött.
– Marita a fiam menyasszonya, nagyon jó kislány. Ritka kedves és
lelkes, ugyan nem kimondottan eszes. Akárhogy is, de nagyra tartom,
ő az egyetlen, aki képes volt ráncba szedni azt a megbízhatatlan
bá​tyá​dat, Car​lost, és né​hány hó​nap múl​va ol​tár elé ve​ze​ti.
Mindketten az ügyfelemre pillantottunk. Nővérével, Tetével sug-
dolózott, miközben le nem vették rólunk a szemüket; mindketten a
Chez Arish divatszalonból kikerült modellben pompáztak.
Kínomban műmosolyra húztam a szám, és határozott ígéretet tettem
magamnak, hogy nem bízom meg többet az ügyfelekben, akik
szirénénekükkel csapdába csalják a magányos lelkeket olyan
szomorú estéken, mint az évbúcsúztató. Apám, Gonzalo tovább
be​szélt.
 – Ősszel háromszor is láttalak. Egyszer taxiból szálltál ki, és
bementéi az Embassyba, én alig ötven méterre sétáltattam a
ku​tyá​mat, de te nem vet​tél ész​re.
– Nem, nem vettelek észre, ez igaz. Majdnem mindig nagyon
szok​tam si​et​ni.
– Úgy véltem, te vagy az, de csak néhány pillanatig láthattalak, és
azt gondoltam, talán csak a képzeletem játszik velem. Másodszorra
egyik szombat délelőtt a Prado Múzeumban, szeretek néha-néha
ellátogatni oda. Messziről követtelek, miközben végigsétáltál
néhány termen, de még nem voltam benne biztos, te vagy az, akinek
hittelek. Aztán a ruhatárba mentél, hogy kivegyed a mappád, és
leültél rajzolni Tiziano Portugáliai Izabellái ábrázoló festménye
alá. Én a terem másik végében foglaltam helyet, és ott is maradtam
téged figyelve, amíg össze nem kezdted szedni a holmidat. Akkor
elindultam, ezúttal meggyőződve róla, hogy nem tévedtem. Te
voltál, csak a stílusod volt más: érettebb, magabiztosabb és
elegánsabb, de kétség sem fért hozzá, hogy a lányom vagy, akit olyan
ijedt kis​egér​nek is​mer​tem meg a há​bo​rú előtt.
Nem akartam résnyi helyet sem adni a nosztalgiának, ezért
azon​nal köz​be​vág​tam.
– És a har​ma​dik al​ka​lom?
– Csak néhány hete volt. A Velázquez utcán gyalogoltál, én
kocsival mentem Maritával, én vittem haza ebéd után a barátoktól,
Carlosnak valami más dolga akadt. Egyszerre láttunk meg téged, és
leg​na​gyobb meg​le​pe​té​sem​re rád mu​ta​tott, és azt mond​ta, te vagy az új
var​ró​nő​je, hogy Ma​rok​kó​ból jöt​tél, Arish nem tu​dom mi​nek hív​nak.
– Agoriuq. Valójában ez a rendes vezetéknevem csak visszafelé
ol​vas​va. Qui​ro​ga, Ago​ri​uq.
– Jól hangzik. Egy italt, Agoriuq kisasszony? – kérdezte ironikus
mo​sollyal.
Utat törtünk a tömegben, elvettünk két pohár pezsgőt, amit
ezüsttálcán kínált a pincér, és a díszterem egyik szegletébe
húzódtunk, miközben a zenekar rumbát kezdett húzni, és a
tánc​par​kett meg​telt pá​rok​kal.
– Gondolom, nem áll érdekedben, hogy felfedd Marita előtt valós
neved és kapcsolatod velem – mondta, amikor végre sikerült
eltávolodnunk a hangzavartól. – Ahogy már mondtam, nagyon rendes
lány, de imádja a pletykát, és a tapintat nem éppen a legerősebb
ol​da​la.
– Hálás lennék, ha senkinek sem mondanál semmit. Mindenesetre
szeretném, ha világos lenne, hogy a nevem hivatalos és marokkói
út​le​ve​lem iga​zi.
– Fel​té​te​le​zem, sú​lyos oka van en​nek a vál​to​zás​nak.
– Természetesen. Így egzotikus színben tündökölhetek ügyfeleim
előtt, és ugyanakkor elkerülhetem, hogy a rendőrség zaklasson a
fel​je​len​tés mi​att, amit a fiad tett el​le​nem.
– Carlos feljelentést tett ellened? – A kezében tartott pohár
fél​úton meg​állt a szá​ja felé, döb​be​ne​te tel​je​sen hi​te​les volt.
– Nem Carlos, hanem a másik fiad, Enrique. Épp mielőtt kitört
volna a háború. Azzal vádol, hogy elloptam a pénzt és az
ék​sze​re​ket, ami​ket tő​led kap​tam.
Ke​se​rű mo​soly​ra húz​ta össze​szo​rí​tott aj​ka​it.
– Enriquét a felkelés után három nappal megölték. Egy héttel
előtte retteneteset vitatkoztunk. Nyakig benne volt a politikában,
megérezte, hogy valami nagyon kemény dolog fog hamarosan
bekövetkezni, és ragaszkodott hozzá, hogy minden készpénzt, ékszert
és értéktárgyat vigyünk ki Spanyolországból. Meg kellett mondanom
neki, hogy átadtam neked az örökség téged illető részét, valójában
elhallgathattam volna, de inkább nem tettem. Ezért elmeséltem neki
Do​lo​res tör​té​ne​tét, és be​szá​mol​tam ró​lad is.
– És a szí​vé​re vet​te – szúr​tam köz​be.
– Dühöngő őrültté változott, és mindenféle ocsmányságot vágott a
fejemhez. Aztán behívta Servandát, az öreg cselédet, gondolom,
emlékszel rá. Kikérdezte felőletek. O mesélte el neki, hogy rohanva
távoztál kezedben egy csomaggal, és így agyalta ki ezt a nevetséges
történetet a rablásról. A veszekedés után elment otthonról, és úgy
bevágta az ajtót maga mögött, hogy belerázkódott a ház minden fala.
Következő alkalommal tizenegy nappal később láttam, a
Met​ro​po​li​ta​no Sta​di​on​ban ki​te​rít​ve, egy go​lyó​val a fe​jé​ben.
– Saj​ná​lom.
Beletörődött mozdulattal vonta meg a vállát. A szemében végtelen
fáj​dal​mat lát​tam.
– Esztelen volt, bolond, de a fiam volt. Kapcsolatunk az utóbbi
időben kellemetlen volt és viharos, belépett a Falangéba, és ez
nekem nem tetszett. Mai szemmel nézve azonban az a Falange kész
áldás volt. Legalább romantikus ideálokkal indultak, és némileg
utópikus, de viszonylag ésszerű elveket vallottak. Egy csapat
elkényeztetett, ábrándozó alak találta ki, nagy részük szimpla
naplopó, de szerencsére vajmi kevés közük volt a jelenlegi
haszonlesőkhöz, akik magasba emelt kézzel és nyakukon dagadozó
erekkel harsogják a Nappal szembe himnuszát, és úgy fohászkodnak
az elhunyt alapítóhoz, mintha maga a Szent Ostya lenne, holott a
háború kezdete előtt nem is hallottak José Antonióról. Arrogáns,
ne​vet​sé​ges va​gá​nyok ban​dá​ja, sem​mi több…
Hirtelen visszatért a ragyogó kristálycsillárok, a rumbatök és
trombiták jelenébe, ahol a párok ütemesen rázták maguk A
mo​gyo​ró​árus ritmusára. Visszatért a jelenbe és hozzám, hozzáért a
ka​rom​hoz, lá​gyan meg​si​mo​ga​tott.
– Bocsáss meg, néha a kelleténél jobban tűzbe jövök. Untatlak, és
nem ez a megfelelő időpont, hogy erről beszélgessünk. Szeretnél
tán​col​ni?
– Nem, nem kö​szö​nöm. In​kább foly​tas​suk a be​szél​ge​tést.
Hozzánk lépett egy pincér, az üres poharakat a tálcán hagytuk, és
el​vet​tünk két te​lit.
– Ott tartottunk, hogy Enrique feljelentett téged… – vette fel a
be​szél​ge​tés fo​na​lát.
Nem hagytam, hogy folytassa, először tisztázni akartam valamit,
ami ta​lál​ko​zá​sunk kez​de​te óta járt a fe​jem​ben.
– Mielőtt elmesélem, árulj el nekem valamit. Hol van a
fe​le​sé​ged?
– Megözvegyültem. Még a háború előtt, kevéssel azután, hogy
találkoztam veled és anyáddal, 1936 tavaszán. María Luisa
Franciaország déli részére utazott a nővéreivel. Egyiküknek volt egy
Hispano-Suizája és egy sofőrje, aki túlságosan is szerette az
éjszakai életet. Egy reggel értük ment, hogy misére vigye őket,
valószínűleg nem aludt egész éjszaka, és egy óvatlan pillanatban
kicsúszott az útról. A két nővér, María Luisa és Concepción
szörnyethalt. A sofőr elvesztette az egyik lábát, és a harmadik nővér,
Soledad, sértetlenül megúszta. A sors iróniája, hogy ő volt hármuk
kö​zül a leg​idő​sebb.
– Na​gyon saj​ná​lom.
– Néha azt gondolom, jobb volt így neki. Borzasztóan félős volt,
rendkívül ijedős természet, a legapróbb házi incidens is súlyosan
megrázta. Azt hiszem, nem lett volna képes kibírni a háborút, sem
Spanyolországban, sem azon kívül. És természetesen, soha nem
tudta volna feldolgozni Enrique halálát. Talán az isteni gondviselés
tett neki szívességet azzal, hogy idő előtt szólította magához. És most
te folytasd, a feljelentésnél tartottunk. Tudsz ennél többet, van róla
el​kép​ze​lé​sed, hol tart az ügy?
– Nincs. Szeptemberben, mielőtt Madridba jöttem volna, a tetuani
rend​őr​ka​pi​tány meg​pró​bált utá​na​néz​ni.
– Hogy le​csuk​has​son?
– Nem, hogy segítsen. Vázquez rendőrkapitány nem éppen a
barátom, de mindig nagyon jól bánt velem. Van egy lányod, aki igen
zű​rös ügyek​be ke​ve​re​dett, tu​dod?
Han​gom csen​gé​se sej​tet​te, hogy ko​mo​lyan be​szé​lek.
– El​me​sé​led? Sze​ret​nék se​gí​te​ni.
– Nem hiszem, hogy pillanatnyilag szükségem lenne rá, minden
nagyjából egészéből rendben van, de köszönöm, hogy felajánlottad.
Mindenesetre lehet, hogy igazad van, találkoznunk kellene
valamikor, hogy nyugodtan beszélgethessünk. Az én gondjaim
rész​ben té​ged is érin​te​nek.
– Csak né​hány szót mondj elő​re.
– Már nin​cse​nek meg anyád ék​sze​rei.
Nem lát​szott raj​ta meg​hök​ke​nés.
– El kel​lett ad​nod?
– El​lop​ták.
– És a pénz?
– Azt is.
– Min​det?
– Az utol​só cen​tig.
– Hol?
– Egy tan​ge​ri szál​ló​ban.
– Ki?
– Egy gaz​em​ber.
– Is​mer​ted?
– Igen. És most, ha nem haragszol, váltsunk témát. Majd máskor,
nyu​god​tabb kö​rül​mé​nyek kö​zött el​mon​dom a rész​le​te​ket.
Már kevés hiányzott az éjfélhez, és a teremben egyre több frakk,
díszegyenruha, estélyi és ékszerekkel dús ruhakivágás nyüzsgött.
Több volt a spanyol, de voltak szép számmal külföldiek is.
Németek, angolok, amerikaiak, olaszok, japánok, háborúban álló
országok egész egyvelege tiszteletre méltó és tehetős, hazafias
állampolgárok közé keveredve, néhány órára mindannyian távol az
Európát szétszabdaló, vad háborútól és egy elgyötört nép piszkos
nyomorától, amely most készült örökre búcsút mondani történelme
egyik legrettenetesebb évének. Kacagás hangzott mindenfelől, és a
párok repültek a konga és a gu​a​ra​cha csábító ütemére, amit fekete
zenészek játszottak rendületlenül. A libériás inasok, akik az est
kezdetekor a lépcsőn állva fogadtak minket, most apró szőlős
kosárkákat kezdtek el kiosztani, és biztatták a vendégeket, hogy
menjenek ki a teraszra, és spanyol szokás szerint ott fogyasszanak el
egy-egy szemet a Puerta del Sol tér közeli órájának tizenkét ütésére.
Apám a karját nyújtotta, és én elfogadtam, kimondatlanul is
megegyeztünk, hogy együtt köszöntjük az új esztendőt. A teraszon
összegyűltünk néhány barátjával, a fiával és az én kis intrikus
ügyfeleimmel. Bemutatott Carlosnak, a féltestvéremnek, aki nagyon
hasonlított rá, ám rám egyáltalán nem. Hogyan is sejthette volna,
hogy az orra előtt álló, jöttment divatszabász a saját vére, akit bátyja
fel​je​len​tett, mi​vel örök​sé​gük​ből jó na​gyot csip​pen​tett le ma​gá​nak.
Látszólag senkit sem zavart a teraszon az átható hideg, a vendégek
kitódultak, és a fel-alá szaladgáló pincérek hiába iparkodtak
mindenkinek tölteni a fehér asztalkendőbe tekert pezsgős
palackokból, nem voltak elegen. Élénk csevegés, nevetés hangja és
poharak csengése töltötte meg a levegőt, és szinte súrolta a
szénfekete, téli eget. Az utcáról azonban felhallatszott, mint rekedt
búgás, a tömegbe verődött szerencsétlenek hangja, akiket a
balszerencse arra kényszerített, hogy az utcakő szintjén maradjanak,
és megosztozzanak egy liter olcsó lőrén vagy egy palack
torokkaparó Cazalla pálinkán. Felhangzottak a harangütések, először
a negyedek, aztán az egészek. Elkezdtem szájamba tenni a
szőlőszemeket: bing, egy, bang, kettő, bing, három, bang, négy. Az
ötödiknél éreztem, hogy Gonzalo átöleli a vállam, és magához húz, a
hatodiknál könny szökött a szemembe. A hetediket, a nyolcadikat és a
kilencediket vakon nyeltem le, erőlködve, hogy visszafojtsam
feltörő zokogásom. Tizedikre sikerült, a tizenegyedikre
összeszedtem magam, és amikor elhangzott az utolsó, akkor
meg​for​dul​tam, és át​ölel​tem az apá​mat, éle​tem​ben má​sod​szor.
 46
Január közepe táján találkoztam vele, hogy elmeséljem örökségem
ellopásának körülményeit. Azt hiszem, elhitte a történetem, ha nem
így volt, akkor jól leplezte. A Lhardyban ebédeltünk, és azt
indítványozta, hogy találkozgassunk. Megtagadtam, ugyan nem volt rá
nyomós okom, meglehet úgy éreztem, már túl késő bepótolni
mindazt, amit nem éltünk át együtt. O tovább erősködött, nem úgy
nézett ki, mint aki egykönnyen elfogadja a visszautasításom. És
részben el is érte, ellenállásom fala szép lassan leomlott. Elmentünk
néha ebédelni, színházba és koncertre a Teatro Realba, sőt egy
vasárnap reggel sétálni jött velem a Retiro parkba, ahogy harminc
évvel azelőtt anyámmal. Volt bőven szabadideje, már nem
dolgozott, a háború befejeztével vissza tudta szerezni az öntödét, de
úgy határozott, nem nyitja meg újra. Aztán eladta a földjeit, és az
azokból befolyó jövedelemből élt. Miért nem akarta folytatni? Miért
nem kezdte újra az üzletet a harcok után? Egyszerűen kiábrándult, azt
hiszem. Soha nem mesélte el részletesen, milyen viszontagságokon
ment keresztül azokban az években, de hosszú beszélgetéseink alatt
el-elejtett megjegyzéseiből többé-kevésbé össze tudtam rakni a
fájdalmas események sorát. Mindezekkel együtt nem tűnt
megkeseredett embernek, sokkal racionálisabb volt, semhogy
hagyja, a zsigerei vegyék át élete felett az irányítást. Annak ellenére,
hogy a győztesekhez tartozott, rettenetesen kritikus volt az új
rendszerrel szemben. Volt öniróniája, remek társalgónak bizonyult,
és kettőnk között különleges kapcsolat alakult ki, amellyel nem
gondoltuk bepótolni hiányát gyerek- és fiatalkoromban, hanem
elölről kezdve baráti kapcsolatot építettünk fel két felnőtt ember
között. Köreiben szóbeszéd járta kettőnkről, spekuláltak, miféle
jellegű a kapcsolat köztünk, és fülébe jutott ezernyi hajmeresztő
feltételezés, amin jókat mulattunk, és eszünkbe sem jutott
ma​gya​rá​za​tot adni.
 A találkozók apámmal a valóság egy ismeretlen arcára nyitották
fel a szemem. Neki köszönhetően tudtam meg, hogy ugyan az újságok
nem beszélnek róla, de az ország állandó kormányválságban él, ahol
a leváltások és elbocsátások, a minisztercserék, a rivalizálás és az
intrikák úgy szaporodtak, mint a bibliai kenyér és hal. Beigbeder
bukása – tizennégy hónappal azután, hogy Burgosban esküt tett a
tisztségére – volt kétségtelenül a leghangosabb, de távolról sem az
egyet​len.
Miközben Spanyolország lassanként megkezdte az újjáépítést, a
különböző pártok, melyek hozzájárultak a háború megnyeréséhez,
ahelyett hogy egyetértésben éltek volna, egymás haját tépték, mint
egy bohózatban. A katonaság szemben állt a Falangéval, a Falange és
a királypártiak ölre mentek, a királypártiak fel voltak bolydulva,
mert Franco nem kötelezte el magát a királyság visszaállítására. A
Caudillo meg az El Pardo palotában ült távol mindenkitől és
elérhetetlenül, nyugodt kézzel írta alá az ítéleteket, senkivel nem
kivételezett. Serrano Suner mindenki felett állt, és mindenki Serrano
ellen. Egyesek a tengelyhatalmak érdekében szövetkeztek, mások a
szövetségesek mellett, mindenki vakon tett erre vagy arra a lóra, nem
tudhatták, melyik fél fogja hosszútávon, ahogy Candelaria mondta
vol​na, sa​ját ka​rám​já​ba haj​ta​ni a kecs​ké​ket.
A németek és a britek között egész idő alatt folyt az állandó
huzavona a világtérképen éppúgy, mint a spanyol fővárosban.
Sajnálatos módon, az ügyben, amelybe engem is belekevert a sors, a
németeknek látszólag sokkal erősebb és hatékonyabb propaganda
apparátusuk volt. Ahogy azt Hillgarth Tangerben elárulta, ezt a
kemény munkát a követségről irányították, több mint bőséges anyagi
eszközökkel és egy bámulatos csapattal a híres Lazar vezetése alatt,
aki ráadásul a rendszer engedékenységére is számíthatott. Első
kézből tudtam, hogy fáradhatatlan társasági életet folytat, vacsorái és
összejövetelei állandóan szóba kerültek divatszalonomban a német
és a spanyol hölgyek között, és villája termeiben minden este
fel​vo​nult né​hány az én mo​dell​je​im kö​zül.
Növekvő gyakorisággal folytattak sajtókampányt azzal a céllal,
hogy reklámot verjenek a német befolyásnak. Látványos és hatásos
hirdetéseket jelentettek meg, melyek ugyanazzal a lelkesedéssel
dicsérték a benzinmotort, mint a ruhafestéket. A propaganda-
hadjárat szüntelen volt, ügyesen kevert eszmei mondanivalót a
termékekkel, azt a meggyőződést keltve, hogy a német ideológia
képes elérhetetlen eredményeket kivívni a világ összes országa
számára. A látszólagos szakmai kendőzet nem fedte el az üzenetet:
Németország felkészült a földgolyó feletti uralkodásra, és ezt ily
módon kívánták Spanyolország jóakaróinak a tudomására hozni. És
hogy ne maradjon egy szemernyi kétség sem, stratégiájuk része volt a
sok rendkívüli módon látványos rajz, a nagybetű használata és a
festői Európa-térképek, amelyeken Németország és az Ibériai-
félsziget jól kiemelt nyilakkal volt összekötve, miközben Nagy-
Britanniát, úgy tűnik, elnyelte a föld. A gyógyszertárakban,
kávézókban és borbélyüzletekben ingyen osztogatták a szatirikus
lapokat, keresztrejtvényes füzeteket, a németek ajándékát. Viccek és
adomák keveredtek a győzedelmes hadműveletekről szóló
tudósításokkal, és a feladványok és képrejtvények megoldásai
mindig a náci ügyet szolgáló politikai felhanggal rendelkeztek.
Ugyanez történt a szakembereknek szóló tájékoztató kiadványokkal, a
fiataloknak és gyerekeknek szánt kalandregényekkel, sőt az
egyházközségi levelekkel száz meg száz templomban. Azt is
beszélték, hogy az utcák tele vannak a németek által toborzott,
spanyol besúgókkal, akik közvetlenül terjesztették a propagandát a
villamosmegállókban, sorban állók közt a boltban és a moziban. A
szlogenek néha viszonylag hihetőek voltak, máskor és nagyobb részt
teljes képtelenségek. Itt is, ott is felütötték a fejük a briteket és
támogatóikat kedvezőtlen színben feltüntető koholmányok. Hogy
lopják a spanyol olívaolajat, és diplomata kocsikon szállítják
Gibraltárba. Hogy az Amerikai Vöröskereszt által adományozott liszt
olyan rossz, hogy megbetegíti a spanyol népet. Hogy a piacokon
nincs hal, mert halászhajóinkat a brit tengerészet hadiflottája
tartóztatja fel. Hogy a kenyér minősége azért ilyen pocsék, mert
őfelsége alattvalói egyre-másra süllyesztik el a búzát szállító,
argentin teher-hajókat. Hogy az amerikaiak az oroszokkal
együttműködve megtették az utolsó lépéseket is a félsziget
kü​szö​bön​ál​ló le​ro​ha​nás​ra.
A britek sem maradtak tétlenek. Főként azzal vágtak vissza, hogy a
spanyol rendszernek rótták fel a népet érő összes csapást, és főleg
oda ütöttek, ahol a legjobban fájt: szemére hányták az
élelmiszerhiányt. Az éhínséget, aminek következtében az emberek
megbetegedtek, mivel a szemétből kikapirgált hulladékot ették, egész
családok szaladtak kétségbeesetten a Szociális Segélyszolgálat
teherkocsija után, a családanyák, isten tudja, hogyan, de addig
ügyeskedtek, míg sültet készítettek olaj nélkül, rántottát tojás nélkül,
édességet cukor nélkül, és furcsa felvágottat, amiben disznóhús
hírmondóban sem volt, viszont gyanúsan tőkehalra emlékeztetett az
íze. Növelendő a spanyolok rokonszenvét a szövetségesek ügye iránt
az angolok is találékonyak lettek. A nagy-követség sajtóirodája házi
összeállítású kiadványt szerkesztett Madridban, amit a fiatal Tóm
Burnsszel, a sajtóattaséval az élen maguk a hivatalnokok próbáltak
terjeszteni a követséghez közeli járdákon. Nem sokkal azelőtt
nyitották meg a Brit Intézetet egy katolikus ír, Walter Starkie
irányítása alatt, akit némelyek don Gitanónak hívtak. Az a hír járta,
hogy a megnyitó a spanyol hatóságok meghatalmazása nélkül zajlott
le, kivéve Beigbeder őszinte, de már értékét vesztett jóváhagyását,
amit akkor tett, mikor minisztersége már az utolsókat rúgta.
Látszólag kulturális központról volt szó, ahol angol órákat adtak,
előadásokat szerveztek, beszélgetéseket és különböző eseményeket,
némelyek inkább társasági, mint tisztán intellektuális jellegűek
voltak. Lényegében egy brit propagandagépezet volt, rejtett és
sokkal kifinomultabb, mint a németek stratégiája. így telt a tél, sok
munkával és feszülten, keményen szinte mindenki, éppúgy az
országok, mint az egyes emberek számára. És szinte anélkül, hogy
észrevettem volna, már be is köszöntött a tavasz. És vele együtt
újabb meghívás érkezett apámtól. A La Zarzuela lóversenypályája
meg​nyit​ja ka​pu​it. Nem tar​ta​nék vele?
Mikor még csak ifjú varróinas voltam Donã Manuélánál, sokat
hallottam a lóversenypályáról, ahova ügyfeleink jártak.
Valószínűleg kevés hölgyet érdekelték maguk a futamok, de ahogy a
lovak, ők is versenyre keltek. Ha nem is sebességben, de
eleganciában. A régi pálya a Castellana sétány végén feküdt, és a
nagypolgárság, az arisztokrácia, sőt az uralkodó család kedvelt
találkozóhelye volt, gyakran XIII. Alfonzzal a királyi páholyban.
Valamivel a háború előtt kezdődött meg az új, modern létesítmény
építése, a harcok miatt megszakadt az új lóversenytér kialakítása.
Két év múlva félig készen, de megnyitotta kapuit a Monté de El
Par​don, Mad​rid kö​ze​lé​ben.
A megnyitó már hetek óta az újságok címlapját foglalta el, és
száj​ról száj​ra járt. Apám fel​vett az au​to​mo​bil​ján, sze​re​tett ve​zet​ni.
Útközben elmagyarázta, hogy épült a lóversenytér az eredeti
hullámos tető alá, és elmondta, milyen lelkes ezernyi madridi, hogy
újrakezdődnek a régi versenyek. Én pedig elmeséltem neki
emlékeim a tetuani lóversenyekről, és a kalifa lenyűgöző alakjáról,
ahogy péntekenként átlovagolt az Espana téren palotájából a
mecsetbe menet. És addig-addig beszélgettünk, amíg nem maradt rá
idő, hogy elmondja, aznap délután másokkal is fogunk találkozni.
Csak amikor a lelátóhoz értünk, vettem észre, hogy részvételemmel
ezen a látszólag ártatlan eseményen saját lábamon sétáltam be a
far​kas tor​ká​ba.
 47
Hatalmas tömeg csődült össze, a pénztárak előtt tolongtak az
emberek, száz méter hosszú sorokban vártak, hogy érvényesítsék a
fogadási szelvényeket, a lelátók és a pályához közeli téren csak úgy
nyüzsgött az izgatott, hangoskodó közönség. A kiváltságosak viszont,
akik a magánpáholyokban foglaltak helyet, más dimenzióban
lebegtek: hozzájuk nem ért fel az izgalom, a kiabálás, valódi
székeken ültek és nem betonlépcsőkön, makulátlan mellényes
pin​cé​rek les​ték óha​ja​i​kat szol​gá​lat​ké​szen.
Ahogy elértük a páholyt, úgy éreztem, mintha harapófogóval
martak volna a bensőmbe. Alig volt szükségem egy-két
másodpercre, hogy felmérjem, mekkora ostobaságot követtem el: a
páholyban nem más várt, mint spanyolok kis létszámú csoportja,
elkeveredve a szép számmal megjelent angolokkal, férfiakkal és
nőkkel, akik kezükben borospohárral, nyakukban látcsővel
felszerelkezve dohányoztak, ittak és csevegtek anyanyelvükön, a
futamok kezdetét várva. És hogy kétség se férjen származásukhoz és
az ügyhöz, amit szolgálnak, a korlátra erősítve széles brit lobogó
fe​szült előt​tük.
Bárcsak nyelne el a föld, azt kívántam, de még nem jött el a perc:
nem tudtam, hogy ennél nagyobb meglepetés is vár. Ehhez még
néhány lépést kellett tennem, és tekintetemet balra fordítani. A
szomszédos, gyakorlatilag még üres páholyban, három függőleges
lobogót lengetett a szél: a piros háttérben fehér kör alapon fekete
horogkereszt díszelgett. A németek páholya, melyet egy alig méteres
korlát választott el a miénktől, vendégeit várta. Pillanatnyilag csak
néhány katona állt benne a bejáratot vigyázva, és pincérek rendezték
a terítékeket, de tudva, mennyi az idő, és látva, milyen sietve végzik
az előkészületeket, nem fért hozzá szemernyi kétségem sem, hogy a
várt részt​ve​vők nem​so​ká​ra meg​ér​kez​nek.
Mielőtt annyira magamhoz tértem volna, hogy lépjek valamit, és
kitaláljam, hogy lehet a leggyorsabban eltűnni ebből a rémálomból,
Gonzalo a fülemhez hajolt, hogy megsúgja, páholyunkban ki kicsoda
az an​gol ko​ro​na alatt​va​lói kö​zül.
– Elfelejtettem szólni, hogy találkozunk néhány régi barátommal,
akiket jó ideje nem láttam. Angol bányamérnökök Rio Tintóból,
néhány gibraltári honfitársukkal együtt érkeztek, és gondolom,
jönnek majd páran a nagykövetségről is. Nagyon odáig vannak, hogy
újra megnyitották a lóversenypályát, tudod, milyen szenvedélyesen
imád​ják a lo​va​kat.
Nem tudtam, de nem is érdekelt. Abban a percben kisebb gondom
is nagyobb volt annál, mint ezeknek az egyéneknek a hobbijaival
foglalkozni. Például úgy menekülni tőlük, mint a pestistől. Hillgarth
a tangeri amerikai követségen elhangzott mondata még a fülembe
csengett: semmi kapcsolat angolokkal. És még kevésbé – ezt
mondani sem kellett – a németek orra előtt. Ahogy apám barátai
észrevették érkezésünk, kezdődött a szívélyes köszöngetés, old boy
Gonzalónak és az ő váratlan, ifjú kíséretének. Szűkszavúan
válaszolgattam, próbálva idegességem egy igen halovány és igen
hamis mosoly mögé rejteni, miközben lopva a kockázat mértékét
mérlegeltem. Megszorítottam az ismeretlen arcok által felém
nyújtott kezeket, és közben alaposan körbenéztem valami szegletet
keresve, ahol elillanhatok anélkül, hogy apámat kínos helyzetbe
hoznám. De nem nézett ki egyszerűnek. Egyáltalán nem. Balra a
németek páholya nyílt büszkén lobogó zászlóival, a jobb oldali
páholyt vastag aranygyűrűs egyének csoportja foglalta el bátran
kerekedő pocakkal, akik torpedó nagyságú szivarokat szívtak,
kihidrogénezett hajú, pipacsvörösre festett szájú hölgyek
kíséretében, akiknek divatszabóságomban egy kendőt se varrnék.
Elfordítottam a tekintetemet róluk, az üzérek és bombázó szeretőik
egy csep​pet sem ér​de​kel​tek.
Jobbra és balra blokád, előttem az eséstől elválasztó korlát. Nem
maradt hát más választásom, mint arrafelé szökni, amerről jöttünk,
ugyan tudtam, hogy kész vakmerőség. Egyetlen úton keresztül
lehetett elérni a páholyokat, erről megbizonyosodtam, amikor
érkeztünk, egy alig három méter széles, téglapadlós folyosón. Ha úgy
döntök, visszamegyek rajta, akkor azt a nagyon is valószínű
kockázatot vállalom, hogy szembetalálkozom a németekkel. És
amitől a legjobban féltem, hogy köztük, minden bizonnyal,
összefutnék német ügyfelekkel, akiknek vigyázatlan szája gyakran
ejtett el zsíros információfalatokat, amit én a lehető legárulóbb
mosollyal szedtem fel, és adtam tovább az ellenséges ország
titkosszolgálatának. Összetalálkoznék hölgyekkel, akiknek meg
kellene állnom köszönni, és kétség sem fér hozzá, hogy gyanakodva
kérdeznék, vajon mit keres marokkói divatszabászuk hanyatt-homlok
me​ne​kül​ve az an​go​lok​tól nyüzs​gő pá​holy​ból.
Nem tudtam, mihez kezdjek, hagytam hát Gonzalót köszöngetni, én
pedig leültem a páholy legvédettebb sarkába, behúzott vállal,
blézerem gallérját felhajtva, fejemet behúzva, és azon igyekeztem –
hamis reményeket táplálva –, hogy észrevétlen maradjak ebben a
nyitott térben, ahol képtelenség volt elrejtőzni, ezzel tisztában
vol​tam.
– Jól vagy? Sápadtnak tűnsz – kérdezte apám, és odanyújtott egy
po​hár gyü​mölcs​bó​lét.
– Azt hi​szem, ki​csit meg​szé​dül​tem, mind​járt el​mú​lik – ha​zud​tam.
Ha a színskálán létezne a feketénél is sötétebb, akkor
lelkiállapotom az írta volna le, mikor megláttam, hogy a német
páholyban nagyobb lett a sürgés-forgás. Szemem sarkából láttam,
hogy újabb katonák lépnek be, mögöttük testes felettesük
parancsokat osztogat, ide-oda mutogatva, lenéző pillantásokat vetve
az angolok páholyára. Nyomában fényes csizmájú, tányérsapkás
tisztek érkeztek, karjukon az elmaradhatatlan horogkereszttel. Arra
sem méltattak minket, hogy felénk pillantsanak, dölyfösen,
távolságtartóan néztek előre, merev tartásuk nyilvánvaló megvetést
árasztott a szomszédos páholy közönsége felé. Utánuk néhány
civilbe öltözött alak érkezett, és kirázott a hideg, mikor észrevettem,
hogy az egyik arc ismerős. Minden bizonnyal számukra – katonák és
civilek számára egyaránt – az esemény precedensül szolgált valami
másra, és ezért jelentek meg gyakorlatilag egyszerre, katonai
alakzatban és csak annyival előbb, hogy éppen elérjék az első
futamot. Pillanatnyilag csak férfiak tartózkodtak a páholyban, de azt
gondoltam, nagyot tévednék, ha a feleségek nem követnék őket
hamarosan. A hangulat percről percre élénkült, bennem pedig
arányosan nőtt a szorongás. A britek csoportja is gyarapodott, a
messzelátókat kézről kézre adták, és a társalgás éppoly nyájasan
forgott a turf, paddock és a joc​keys körül, mint Jugoszlávia
megszállása, London kegyetlen bombázása vagy Churchill utolsó
beszéde körül. És ekkor megláttam. Megláttam, és ő is meglátott.
Hirtelen úgy éreztem, nem kapok levegőt. Alán Hillgarth kapitány
lépett be a páholyba egy elegáns, szőke asszonnyal a karján, aki
valószínűleg a felesége volt. Néhány tized másodpercre rám
szegezte a tekintetét, és aztán visszafojtva a riadt és zavart
rezzenést, amit csak én vettem észre, fürge pillantást vetett a német
páholy felé, ahová szakadatlan érkeztek a vendégek. Elkerültem a
tekintetét, felállva, hogy ne kelljen az arcába néznem, meg voltam
róla győződve, közel a vég, már nincs mód emberi ésszel
kiszabadulni ebből a csapdából. Nem tudtam volna ennél
szá​nal​ma​sabb be​fe​je​zést el​kép​zel​ni rö​vid együtt​mű​kö​dé​sem​nek a brit
hírszerzéssel: egy perc, és nyilvánosan is lelepleznek, ügyfeleim,
felettesem és saját apám előtt. A korlátba kapaszkodtam, hogy
elfehéredtek az ujjaim, és minden erőmmel azt kívántam, bárcsak ez
a nap soha ne érkezett volna el, bárcsak soha el nem hagytam volna
Marokkót, ne fogadtam volna el ezt az őrült ajánlatot, ami
meggondolatlan, ügyefogyott összeesküvőt eszkábált belőlem.
Eldördült az első futamot indító pisztolylövés, a lovak lázas vágtába
csaptak, és a közönség lelkes kiáltozása az égboltba hasított.
Tekintetemet látszólag a pályára szegeztem, valójában gondolataim a
patadobogástól messze száguldoztak. Ösztönösen sejtettem, hogy a
német hölgyek már páholyukba tartanak, és éreztem a Hillgarth-ból
áradó feszültséget, ahogy megoldást próbál találni a fenyegető
kudarc megelőzésére. És ekkor, mint egy szikra, feltűnt előttem a
helyzet kulcsa, mert pillantásom a Vöröskereszt betegszállítóira
esett, akik unottan támasztották a falat valami történésre várva. Ha a
saját lábamon nem tudom elhagyni ezt a mérgezett páholyt, akkor
va​la​ki​nek ki kell vin​nie in​nét.
A magyarázat lehetett volna a perc izgalma vagy a hosszú
hónapok során felhalmozódott fáradtság, esetleg az idegesség vagy a
feszültség. Valójában egyik sem volt az igazi ok. Az egyetlen, ami
erre a kétségbeesett lépésre kényszerített, a tiszta túlélési ösztön
volt. A megfelelő helyet választottam ki, a páholy jobb oldalát, a
lehető legmesszebb a németektől. És kiszámoltam a megfelelő
pillanatot, alig néhány másodperccel az első futam vége után,
amikor eluralkodott a lárma mindenfelé, és lelkes ordítozás
keveredett a csalódottság hangjaival. Pontosan ebben a pillanatban a
földre zuhantam. Előre kiszámított mozdulattal elfordítottam a
fejem, hogy hajam az arcomba hulljon, ahogy a földre esek, ha
esetleg egy kíváncsi tekintet a szomszédos páholyból áthatolna az
engem azonnal körülvevő lábszárak között. Mozdulatlanul feküdtem,
csukott szemmel, elernyedt testtel, ellenben a fülem hegyeztem,
magamba szívva a körülöttem elhangzó minden egyes szót. Elájult,
levegőt, Gonzalo, gyorsan, pulzus, vizet, több levegőt, gyorsan,
gyorsan, már jönnek, elsősegély -és jó néhány angol kifejezés, amit
nem értettem. A beteghordozók egy-két perc múlva ott voltak. A
padlóról a hordágyra emeltek, és nyakig betakartak. Egy, kettő,
há​rom, fel – érez​tem, hogy emel​nek.
 – Elkísérem – hallottam Hillgarth hangját. – Ha szükséges, akkor
ki​hív​hat​juk a kö​vet​ség or​vo​sát.
– Köszönöm, Alán – felelt apám. – Nem hiszem, hogy bármi
komoly lenne, csak egy könnyű ájulás. Menjünk az elsősegélyhelyre,
az​tán majd meg​lát​juk.
A beteghordók sietve haladtak végig az alagúton a magasba
emelve engem, mögöttük szapora léptekkel igyekezett utánunk apám
és Alán Hillgarth, és még néhány angol, akiket nem sikerült
azonosítanom, a tengerészeti attasé munkatársai vagy helyettesei.
Ugyan megint gondoskodtam róla, hogy a hordágyon feküdve hajam
eltakarja az arcomat legalább részben, még mielőtt kivittek volna a
páholyból, felismertem Hillgarth szilárd kézmozdulatát, amivel a
homlokomig felhúzta a takarót. Nem láthattam többet, de tisztán
hal​lot​tam min​dent, ami ez​u​tán tör​tént.
A kivezető folyosó első méterein nem találkoztunk senkivel, de
úgy az út felénél megváltozott a helyzet. És ezzel beigazolódtak
legsötétebb sejtelmeim. Először lábdobogást hallottam, és
férfihangokat németül hadarva: Schnell, schnell, die haben bereits
be​gon​nen. Velünk ellentétes irányban haladtak, és szinte rohantak. A
léptek dobbanásából gyanítottam, hogy katonák lehetnek, szavaik
magabiztos, ellentmondást nem tűrő csengéséből arra
következtettem, hogy tisztek. Azt gondoltam, hogy az ellenséges
tengerészeti attasé látványa, ahogy egy hordágyon fekvő, takaróval
lefedett testet kísér, esetleg riadalmat kelt köztük, de nem álltak meg.
Szárazon köszöntek, energikusan folytatták útjuk a páholyba,
melynek szomszédját épp most hagytuk el. A cipősarkak kopogása és
a női hangok csak néhány másodperccel később jutottak el a
fülembe. Hallottam, hogy ők is határozott léptekkel közelednek, a
hódítók elszánt lépteivel. A lenyűgöző eltökéltségtől megfélemlítve,
a betegszállítók félrehúzódtak, megálltak néhány percre, hagyták
elmenni őket: azok szinte súroltak minket. Visszatartottam a
lélegzetem, és éreztem, a szívem a mellkasomban dörömböl, aztán
hallottam eltávolodni őket. Nem ismertem fel egyetlen hangot sem,
azt sem tudtam megállapítani, hányan lehettek, de úgy számítottam,
hogy féltucatnyian. Hat német asszony, talán hét, talán több is,
valószínűleg közülük nem egy az ügyfelem: akik a legdrágább
szöveteket választották, egyszerre fizettek bankjegyekkel és friss
hí​rek​kel.
Úgy tettem, mint aki néhány perccel később magához tér, amikor a
zajok és a hangok már elültek, és tudtam, végre biztos talajon
járunk. Mondtam néhány szót, és megnyugtattam őket. Megérkeztünk
az elsősegélyhelyre, Hillgarth és apám visszaküldték a többi angol
kísérőt és a beteghordozókat: az előbbieket a tengerészeti attasé
irányította vissza néhány rövid utasítással anyanyelvén, az
utóbbiakat apám bocsátotta el bőkezű borravalóval és egy csomag
ci​ga​ret​tá​val.
– Innen már gondoskodom én róla, Alán, köszönöm – mondta apám
végül, amikor hármasban maradtunk. Kitapintotta a pulzusom, és
megállapította, hogy nagyjából megvagyok. – Nem hiszem, hogy
szükség lenne orvosra. Megpróbálok idejönni kocsival, és
ha​za​vi​szem.
Erez​tem, hogy Hill​garth ha​bo​zik né​hány má​sod​per​cet.
– Rend​ben – mond​ta. – Mel​let​te ma​ra​dok, amíg vissza​tér.
Nem mozdultam, amíg úgy nem éreztem, hogy apám már elég
messze van hozzá, ne lepje meg a reakcióm. Csak ekkor szedtem
össze a bá​tor​sá​gom, fel​áll​tam, és szem​be​for​dul​tam vele.
– Jól van, igaz? – kér​dez​te és ko​mo​ran vé​gig​mért.
Mondhattam volna, hogy nem, hogy még gyenge vagyok és
szédülök, színlelhettem volna, hogy még nem tértem magamhoz az
állítólagos ájulás hatása alól. De tudtam, nem hinne nekem. És erre
min​den oka meg​volt.
– Tö​ké​le​te​sen – fe​lel​tem.
 – Ő tud valamit? – kérdezett az apámra utalva, és arra, tisztában
van-e vele, hogy együtt​mű​kö​dök az an​go​lok​kal.
– Sem​mit az ég​vi​lá​gon.
– Maradjon is így. És eszébe ne jusson fedetlen arccal
mutatkozni, mikor kimegy! – parancsolta. – A gépkocsi hátsó ülésén
pedig feküdjön le, és végig fedje magát. Amikor hazaérnek,
bi​zo​nyo​sod​jon meg róla, sen​ki sem kö​vet​te.
– Úgy lesz. Még va​la​mi?
– Hol​nap ke​res​sen fel. Ugyan​azon a he​lyen, ugyan​ak​kor.
 48
– Mesteri volt az alakítása a lóversenypályán – mondta köszönés
helyett. A látszólagos bók ellenére arca nem mutatta a
leghalványabb megelégedést sem. Megint doktor Rico rendelőjében
várt, ugyanott, ahol hónapokkal azelőtt találkoztunk, hogy
el​me​sél​jem be​szél​ge​té​se​met Be​ig​be​der​rel le​vál​tá​sa es​té​jén.
– Nem volt más választásom, higgye el, nagyon sajnálom –
válaszoltam, miközben leültem. – Elképzelésem sem volt, hogy a
versenyt az angolok páholyából fogjuk nézni. És arról sem, hogy a
né​me​tek ép​pen a szom​széd​ban fog​lal​nak majd he​lyet.
– Értem. De jól feltalálta magát, higgadtan és gyorsan. Viszont
hatalmasat kockáztatott, és majdnem kirobbantott egy teljesen
szükségtelen válságot. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ilyen
mértékű, súlyos gondatlanságba keveredjünk, amilyen bonyolult a
hely​zet ép​pen most.
– Az általános helyzetre gondol, vagy az én egyéni helyzetemre? –
kér​dez​tem aka​rat​la​nul is ar​ro​gán​sán.
– Mindkettőre – zárta le a kérdést szárazon. – Nézze, nem áll
szándékunkban beavatkozni az ön magánéletébe, de a történtek után,
azt hi​szem, fel kell hív​juk a fi​gyel​mét egy do​log​ra.
– Gon​za​lo Al​va​ra​dó​ra – szúr​tam köz​be.
Nem fe​lelt azon​nal, tar​tott né​hány perc szü​ne​tet, amíg rá​gyúj​tott.
– Gonzalo Alvaradóra, pontosan – válaszolta, miután kifújta a
füstöt. – A tegnapi nap nem volt véletlen, tudjuk, hogy viszonylag
rend​sze​re​sen mu​tat​koz​nak együtt nyil​vá​nos he​lye​ken.
– Ha esetleg érdekelné, mindenekelőtt hadd tisztázzam, hogy nem
folytatok vele viszonyt. És ahogy azt tegnap elmondtam, nem tud
sem​mit a te​vé​keny​sé​gem​ről.
– Az önök közti kapcsolat pontos jellege teljes mértékben
ma​gán​ügy, nem tar​to​zik a ha​tás​kö​rünk​be.
– Ak​kor?
 – Nagyon kérem, ne tartsa otromba beavatkozásnak a
magánéletébe, de meg kell értenie, hogy a helyzet éppen most
különösen feszült, és nem maradt más választásunk, mint hogy
figyelmeztessük. – Felállt, és tett néhány lépést zsebre süllyesztett
kézzel, tekintetét a padlócsempére szegezve, majd rám se nézve
folytatta. – A múlt héten megtudtuk, hogy spanyol kémek egy aktív
csoportja együttműködik a németekkel, hogy nyilvántartásba vegyék
a németekkel, illetve a szövetségesekkel rokonszenvező, Madridban
élő személyeket. Benne lesz minden adat azokról a spanyolokról,
akik fontosak lehetnek az egyik vagy a másik féllel való kapcsolatuk
mi​att, va​la​mint ar​ról, mennyi​re el​kö​te​le​zet​tek.
– És azt fel​té​te​le​zik, hogy már van ró​lam kar​to​ték…
– Nem feltételezzük, hanem tökéletesen biztosak vagyunk benne –
mondta mélyen a szemembe nézve. – Vannak beépült munkatársaink,
és tájékoztattak róla, hogy ön a németbarátok között szerepel.
Pillanatnyilag teljesen tisztán odatartozik, ahogy ez várható is volt.
Bőven van magas beosztású náci tisztekkel kapcsolatban álló
ügyfele, fogadja őket a divatszalonjában, gyönyörű ruhákat varr
nekik, és ők viszonzásul nemcsak fizetnek, hanem meg is bíznak
önben, olyannyira, hogy teljes nyíltsággal beszélnek önnél sok
mindenről, amiről nem kellene fecsegniük, és amit ön nekünk
pon​to​san to​vább​ad.
– És Al​va​ra​do? Mi köze van mind​eh​hez?
– O is szerepel a nyilvántartásban. De éppen ellenkező oldalon,
mint ön, a britekhez hű állampolgárok listáján. És arról is
értesítettek, hogy a németek utasítást adtak bizonyos ágazatokban
dolgozó, spanyol személyek szigorú megfigyelésére, akik
kapcsolatban állnak velünk: bankárok, üzletemberek, szellemi
foglalkozásúak… Számos eszközzel és nagy befolyással bíró
em​be​rek, akik ké​szek se​gí​te​ni ügyün​ket.
– Gondolom, tudja, hogy ő már visszavonult, a háború után nem
nyi​tot​ta meg újra a vál​la​la​tát – je​gyez​tem meg.
– Az nem számít. Kitűnő kapcsolatai vannak, és gyakran
mutatkozik a követség embereivel és a madridi brit kolónia
tagjaival. Néha még velem is, ahogy arról tegnap meggyőződhetett. A
spanyol ipar helyzetének kitűnő ismerője, és ezért önzetlenül lát el
tanácsokkal nagy horderejű kérdésekben. De önnel ellentétben nem
fedett ügynök, csak az angol nép jó barátja, aki nem rejti véka alá
nemzetünk iránt érzett rokonszenvét. Ezért, ha ön rendszeresen
mutatkozik az oldalán, gyanússá válhat, most hogy mindkettőjük neve
nyil​ván​tar​tás​ba van véve. Sőt már el is kez​dő​dött a szó​be​széd.
– Mi​ről? – kér​dez​tem némi ar​cát​lan​ság​gal.
– Arról, vajon mi a fenét akar ez a magas rangú német tisztek
feleségeihez közelálló személy, hogy nyilvánosan mutatkozik a
britek hű támogatójával – felelte ököllel az asztalra csapva. Aztán
lágyabb hangot ütött meg mintegy megbánva, hogy az imént
elragadtatta magát. – Bocsásson meg, kérem, mindannyian nagyon
idegesek vagyunk az utóbbi időben, ráadásul pontosan tudtuk, hogy
ön nincs tisztában a helyzettel, és nem láthatta előre a veszélyt. De
higgye el, ha mondom, a németek hihetetlen kemény kampányt
terveznek, hogy nyomást gyakoroljanak a brit propagandára
Spanyolországban. Ez az ország döntő fontosságú Európa számára,
és bármely pillanatban beléphet a háborúba. Sőt a kormány
arcátlanul támogatja a tengelyhatalmakat. Engedélyezték, hogy
kényükre-kedvükre használják az összes spanyol kikötőt,
jóváhagyták, hogy ott folytassanak bányaművelést, ahol kedvük
tartja, mi több republikánus foglyokat alkalmaznak katonai
létesítmények építésénél, ami lehetővé tenne egy jövőbeni, német
tá​ma​dást Gib​ral​tár el​len.
Elnyomta a cigarettáját, és néhány másodpercre elhallgatott,
mint​ha a csikk köt​né le a fi​gyel​mét. Az​tán foly​tat​ta.
– Egyértelmű hátrányban vagyunk, és már csak az hiányzik, hogy
még zavarosabbá tegyük a helyzetünk – mondta lassan ejtve a
szavakat. – A Gestapo néhány hónapja fenyegető játékba kezdett,
aminek már meglett a gyümölcse. Barátnője, Fox asszony, például
kénytelen volt miattuk elhagyni Spanyolországot. És sajnos volt sok
más eset is. Hogy messzebb ne menjek, így járt a követség régi
orvosa, aki közeli barátom. És mostantól kezdve a kilátások még
rosszabbak. Még több fenyegetés, még több erőszak. Nagyobb
ve​szély.
Nem szóltam közbe, csak néztem, várva, hogy befejezze a
ma​gya​rá​za​tot.
– Nem tudom, tökéletesen tisztában van-e vele, mennyire
kompromittálódott és mennyire kiszolgáltatott – tette hozzá
hal​kab​ban.
– Arish Agoriuq ismert személlyé vált a Madridban élő, német nők
között, de ha viselkedésében változást kezdenek felfedezni, ami
tegnap majdnem megtörtént, akkor rettenetesen kerülendő
helyzetekben találhatja magát. És az nekünk nem lenne jó. Se önnek,
se ne​künk.
Felálltam a helyemről, és az ablakhoz léptem, de nem mertem
teljesen közel menni. Hillgarth-nak háttal a távolból néztem ki az
ablaküvegen. A levelektől dús faágak az első emeletig értek. Még
világos volt, a délutánok kezdtek hosszúra nyúlni. Próbáltam
végiggondolni, mit jelentenek számomra az imént hallottak. Bár
na​gyon sö​tét jövő előtt áll​tam, nem vol​tam meg​ijed​ve.
– Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha nem működnék együtt
önökkel a továbbiakban – mondtam végül, de nem néztem rá. –
Megspórolhatnánk sok problémát, és nyugodtabban aludnánk. Ön is,
én is, min​den​ki.
– Nem, semmiképp sem! – tiltakozott erőteljesen a hátam mögött. –
Minden, amit elmondtam, csupán elővigyázatossági kérdés és
figyelmeztetés a jövőt illetően. Nem kételkedünk benne, hogy képes
lesz feltalálni magát, ha eljön a perc. De semmiképp sem akarjuk
elveszteni, és főleg most nem, mikor új célállomáson van
szük​sé​günk önre.
– Tes​sék? – kér​dez​tem döb​ben​ten, mi​köz​ben meg​for​dul​tam.
– Lenne egy másik megbízatás. Egyenesen Londonból kértek
közreműködést. Ha eleinte mérlegeltünk is más megoldást, a
hétvégén történtek fényében úgy határoztunk, önt választjuk ki rá. Mit
gon​dol, a se​géd​je el tud​ja vál​lal​ni a sza​bá​szat mun​ká​it né​hány hét​re?
– Hát… Le​het… Nem tu​dom – da​dog​tam.
– Biztosan. Kezdje elhinteni az ügyfelei közt, hogy elutazik egy kis
idő​re.
– És mit mond​jak, hol le​szek?
– Nem kell hazudnia, mondja egyszerűen az igazságot, hogy
né​hány ügyet kell el​ren​dez​nie Lissza​bon​ban.
 49
A Lusitania Expressz a Santa Apolonia pályaudvaron tett le egy
májusi reggelen. Két hatalmas bőröndöt hoztam tele legjobb
ruháimmal, egy csokor pontos utasítást és egy láthatatlan rakat
magabiztosságot. Bíztam benne, ez elég lesz, hogy sikerrel vegyem
az aka​dá​lyo​kat.
Sokat haboztam, amíg meggyőztem magam róla, vállalnom kell ezt
a megbízatást. Hosszasan töprengtem, mérlegeltem a lehetőségeket,
és számba vettem más választásokat. Tudtam, a döntés a kezemben
van, csak én vagyok képes határozni, folytatni akarom-e ezt a
viharos életformát, vagy leteszek mindent, és visszatérek a régi
ke​rék​vá​gás​ba.
Az utóbbi lett volna a legjózanabb választás, valószínűleg.
Csömöröm volt tőle, hogy becsapom az egész világot, nem lehetek
őszinte senkivel sem, kényelmetlen parancsoknak engedelmeskedek,
és állandó készenlétben élek. Harmincéves leszek hamarosan, és már
gátlástalan hazudozó vált belőlem, élettörténetem csupán
titkolózások, elhallgatások és hazugságok sora. És a létemet övező,
hamis kifinomultság ellenére, végeredményben – ahogy arra Ignacio
volt szíves rámutatni néhány hónappal ezelőtt – az egyetlen, ami
megmaradt belőlem, egy árnyakkal teli házban élő, magányos
kísértet volt. Amikor kijöttem a Hillgarth-tal való megbeszélésről,
hirtelen elöntött a gyűlölet iránta és az övéi iránt. Sötét, tőlem
idegen kalandba kevertek, ami állítólag majd hazám javát szolgálja,
de teltek-múltak a hónapok, és nem úgy tűnt, hogy bármi is rendbe
jött volna, és a félelem, hogy Spanyolország belép a háborúba, ott
lebegett a levegőben minden utcasarkon. De még így is szem előtt
tartottam a feltételeit, és nem szegtem meg az előírásokat. Arra
kényszerítettek, hogy önzővé és érzéketlenné váljak, beilleszkedjek
ebbe az annyira nem valóságos Madridba, hűtlen legyek az
enyéimhez és a múltamhoz. Nekik köszönhettem a félelem és
tanácstalanság perceit, az átvirrasztott éjszakákat, a szorongással
töltött, végtelen órákat. És most azt várják el tőlem, hogy távolodjak
el apámtól is, az egyetlen lénytől, aki apró fénypontot jelentett
nap​ja​im sö​tét so​rá​ban.
Még időben voltam, hogy nemet mondjak, hogy eléjük álljak, és az
arcukba kiáltsam, eddig és ne tovább. A pokolba a brit titkos-
szolgálattal és ostoba elvárásaikkal! A pokolba a próbaszobában
zajló lehallgatásokkal, a náci feleségek nevetséges életvitelével és a
szabásmintákba írt, rejtjeles üzenetekkel! Nem érdekel, ki kit győz le
ebben a számomra oly távoli háborúban. Magukra vessenek, ha a
németek elfoglalják Nagy-Britanniát, és elevenen falják fel a
gyerekeket, vagy az angolok olyan laposra bombázzák Berlint, mint a
vasalódeszka. Ez nem az én világom, a pokolba mindannyiukkal
örök​re!
Magam mögött hagyni mindent, és újra normális életet élni: igen,
kétségtelenül ez lett volna a legjobb választás, a gond csak az volt,
hogy nem tudtam, hol találom azt a normális életet. A Redondilla
utcában, ahol fiatalkoromban laktam, a lányok között, akikkel
felnőttem, és akik még most is azért küzdöttek, hogy a felszínen
maradjanak a háború elvesztése után? Talán Ignacio Montes vitte
magával aznap, mikor kisétált a kis térről az írógépet cipelve,
meghasadt szívvel, vagy Ramiro Arribas rabolta el tőlem, mikor
cserbenhagyott, terhesen, összetörtén a Continental falai között?
Megtalálnám-e az első tetuani hónapokban Candelaria panziójának
csüggedt vendégei között, vagy füstté vált a piszkos üzérkedésben,
melynek hála mindketten boldogulni tudtunk? A Sidi Mandri utcai
lakásban hagytam volna, a műhely cérnaszálain függve, amit annyi
energiával hoztam létre? Félix Aranda vitte volna el egy esős estén,
vagy éppen Rosalinda Fox, amikor kilépett a Dean’s Bar
raktárjának ajtaján, hogy mint titokzatos árny vesszen el Tanger
utcáin? Ott lenne a normális élet anyám oldalán, a néma munkába
vesző, afrikai délutánokon? Egy elbocsátott és letartóztatott
miniszter végzett volna vele, vagy egy újságíró sodorta volna
magával, akit puszta gyávaságból nem mertem szeretni? Hol van a
normális élet, mikor vesztettem el, és mi lett vele? Kerestem
mindenütt: zsebekben, szekrényekben és fiókokban, pliszék között és
öl​té​sek men​tén. Az​nap este úgy alud​tam el, hogy nem ta​lál​tam meg.
Másnap reggel ébredéskor más fényben láttam a dolgokat, és
alighogy kinyitottam a szemem, megéreztem: közel van, velem, a
bőrömhöz tapadva. A normális élet nem a magam mögött hagyott
napokban volt, hanem csakis abban, amit a szerencse minden reggel
elénk tár. Marokkóban, Spanyolországban vagy Portugáliában, egy
varróműhely vezetésében vagy a brit hírszerzés szolgálatában, ott,
ahova én szeretném, ha az életem haladna, ahova én verem le
cölöpéit: ott lesz számomra a normális élet. A mentaillatú terek
árnyai közt, a pálmafák alatt, a csillárok fényében ragyogó
termekben vagy a háború viharos vizein. A normális élet nem más,
mint amit saját akaratom, elkötelezettségem és adott szavam annak
fogad el, és éppen ezért mindig velem lesz. Semmi értelme nincs
más​hol ke​res​ni, vagy a múlt​ba nyúl​ni utá​na.
Délben tiszta fejjel és világos elképzelésekkel mentem az
Embassy-ba. Meggyőződtem róla, hogy Hillgarth a pultra
könyökölve kortyolgatja aperitifjét két egyenruhás katonával
beszélgetve. Ekkor kihívó szemtelenséggel leejtettem a retikülömet a
földre. Négy órával később megkaptam az új megbízatásra
vonatkozó, első utasításokat: másnap délelőtt a mindenkori fodrász-
és szépségszalonban volt jelenésem arckezelésre. Öt nap múlva
meg​ér​kez​tem Lissza​bon​ba.
Mintás gézszövet ruhában léptem a peronra, fehér, tavaszi
kesztyűben és széles karimájú szalmakalappal a fejemen: habos
glatnour a szénporos mozdonyok és a szürkén siető utasok közt.
Szerény automobil várt, hogy célállomásomra szállítson Estorilba.
Végigsuhantunk a szelek és fény járta, lisszaboni utcákon, ahol nem
volt jegyrendszer és áramszünet, csak virágok, színes mozaiklapok
és friss zöldséget meg gyümölcsöt kínáló, utcai bódék. Nem voltak
romos telkek, sem rongyos koldusok, se lőnyomok, se magasba
lendített karok, a falakra sem mázolta senki a falangisták jelét, a
jármot a nyílvesszőkkel. Előkelő és elegáns negyedeken futottunk
végig, széles, kőburkolatú járdákkal és nemes épületekkel, melyet
királyok és hajósok szobrai vigyáztak. Átvágtunk az egyszerű köznép
házai közt, muskátlitól színes, szardíniaszagú, zsibongva kígyózó
sikátorokon. Lenyűgözött a fenségesen hömpölygő Tajo, a kikötő
szirénáinak süvöltése és a csörrenő villamosok. Magával ragadott
Lisszabon, ez a sem békében, sem háborúban nem élő, ideges,
nyug​ta​lan, pul​zá​ló vá​ros.
Hátunk mögött hagytuk Alcantarát, Belemet és emlékműveit.
Viharos hullámok csapkodtak, miközben végiggurultunk az Estrada
Marginal tengerparti útján. Jobbra régi villák emelkedtek
kovácsoltvas kerítéseik védelmében, melyeket virágoktól terhes
kúszónövények borítottak. Minden annyira más volt, olyan színes,
bár meglehet, hogy más értelemben, mint azt a látszat mutatta.
Figyelmeztettek rá, hogy a festői Lisszabon, amely a kocsi ablaka
mögött elém tárult, és Estoril, ahova perceken belül megérkezem,
kémektől hemzseg. A legjelentéktelenebb pletykának is ára volt, és
bárki, akit egy pár füllel áldott meg a sors, lehetséges besúgónak
számított: a nagykövetségek magas beosztású tisztségviselőitől
kezdve a pincéreken, eladókon, szobalányokon át a taxisofőrökig
min​den​ki. „Le​gyen rend​kí​vül óva​tos”, hang​zott megint az uta​sí​tás.
A Do Parque Szállóban foglaltak nekem szobát, mely pompás
helynek számított a nagyrészt külföldi vendégek körében, ahol több
német szokott megszállni, mint angol. Az igen közeli Palacio
Szállóra épp az ellenkezője volt a jellemző. Esténként viszont a
kaszinóban egy tető alá gyűltek mind, ebben az elvileg semleges
országban a szerencsejáték nem tudott a háborúról. Alig fékezett le a
kocsi, egyenruhás boy termett mellettünk, hogy kinyissa nekem az
ajtót, miközben egy másik a csomagjaimat pakolta ki. Beléptem a
szálló előcsarnokába, mintha a magabiztosság és fesztelenség
szőnyegén haladtam volna végig, és lekaptam a sötét szemüveget,
melynek védelmébe húzódtam, mióta elhagytam a vonatot. Jól
begyakorolt megvetéssel mértem végig a fényűző recepciót. Nem
nyűgözött le a márvány csillogása, sem a szőnyegek és a
bársonykárpit, sem a mennyezetig szökő, katedrálisba is beillő
oszlopok. Fel sem figyeltem az elegáns vendégekre, akik egyedül
vagy csoportokba verődve olvasták a lapokat, beszélgettek, koktélt
szopogattak, vagy a körülöttük zsongó életet bámulták. A fényűző
eleganciát már mesteri gyakorlottsággal fogadtam, a leghalványabb
figyelmet sem szenteltem neki, csak határozott léptekkel a pult felé
in​dul​tam, hogy be​je​lent​sem ér​ke​zé​sem.
Egyedül ettem a szálló éttermében, aztán ledőltem egy-két órára a
szobámban, a mennyezetre meredve. Háromnegyed hatkor
telefoncsörgés térített magamhoz. Hagytam, hogy hármat csörögjön,
nagyot nyeltem, felvettem a kagylót, és beleszóltam. És ekkor
be​in​dult a gé​pe​zet.
 50
Az utasításokat néhány napja kaptam meg Madridban kevéssé
hagyományos módon. Most történt meg először, hogy nem Hillgarth
gondoskodott kiképzésemről, hanem egyik beosztottja. A
fodrászszalon alkalmazottja, ahova minden héten eljártam,
előzékenyen irányított az egyik belső helyiségbe, ahol az
arckezeléseket végezték. Az erre a célra szolgáló, három lehajtható
szék közül a jobb oldali – szinte teljesen vízszintesre állítva – már
foglalt volt, de a vendég arcát nem tudtam kivenni. Turbánformára
csavart törülköző fedte a haját, és egy másik lepedő takarta a testét
nyakkivágástól térdig. Arcát sűrű, fehér pakolás fedte, ami csak a
szá​ját és le​hunyt sze​mét hagy​ta sza​ba​don.
Az egyik spanyolfal mögött levetkőztem, és helyet foglaltam a
mellette levő székben, azonos öltözetben. Miután a kozmetikus egy
pedál segítségével hátradöntötte a támlát, és feltette rám ugyanazt a
pakolást, csendesen távozott, becsukva maga mögött az ajtót. Csak
ak​kor szó​lalt meg mel​let​tem a hang.
– Örömmel tölt el bennünket, hogy végül elfogadta a feladatot.
Meg​bízunk ön​ben, hisszük, hogy jó mun​kát fog vé​gez​ni.
Meg se moccant, miközben beszélt, halkan és erős angol
kiejtéssel. Akárcsak Hillgarth, ő is többes számot használt. Nem
mu​tat​ko​zott be.
– Igyekezni fogok jó munkát végezni – válaszoltam szemem
sar​ká​ból rá pil​lant​va.
Egy öngyújtó kattanását hallottam, és ismerős illat áradt felém a
le​ve​gő​ben.
– Egyenesen Londonból kértek tőlünk erősítést – folytatta. –
Felmerült a gyanú, hogy egy állítólagos portugál munkatárs kettős
játékot űz. Nem ügynökről van szó, de remek kapcsolatot ápol a
Lisszabonban állomásozó diplomáciai testületünkkel, és különböző
üzleti ügyei vannak brit cégekkel. Azonban bizonyos jelek arra
mutatnak, hogy párhuzamosan kapcsolatot kezdett kiépíteni a
né​me​tek​kel is.
– Mi​lyen jel​le​gű kap​cso​la​tot?
– Kereskedelmit. Nagyon jelentőseket, melyek célja valószínűleg
nemcsak az, hogy a németeket részesítse előnyben, hanem talán az is,
hogy minket pedig bojkottáljon. Nem lehet pontosan tudni.
Élelmiszerről van szó, fémről, talán fegyverről is: kulcsfontosságú
cik​kek​ről a há​bo​rú​ban. Ahogy mon​dom, mind​ez még csak gya​nú.
– És ne​kem mi len​ne a dol​gom?
– Szükségünk van egy külföldire, aki nem kelt bizalmatlanságot,
nem feltételezhető róla, hogy kapcsolatban állna a britekkel. Aki
többé-kevésbé semleges területről származik, egyáltalán semmi köze
a mi országunkhoz, és valami olyasmivel foglalkozik, aminek semmi
köze az általa bonyolított kereskedelmi ügyletekhez, de akinek
ugyanakkor Lisszabonba kell utaznia, hogy beszerezzen valami
kéz​zel​fog​ha​tó dol​got. És ön ezek​nek az el​vá​rá​sok​nak meg​fe​lel.
– Arról van tehát szó, hogy anyagot venni utazom Lisszabonba,
vagy valami ilyesmi? – vágtam közbe, megint rápillantva, de ő nem
né​zett vissza.
– Pontosan. Szöveteket és más, a munkájához fontos árucikkeket –
erősített meg, egy millimétert sem moccanva. Abban a tartásban
feküdt, ahogy itt találtam, csukott szemmel és szinte teljesen
vízszintesen. – A szabászat fedezéke alatt utazik majd, a divatszabó,
aki olyan szöveteket keres megvételre, melyeket a lerombolt
Spa​nyol​or​szág​ban még nem kap​hat meg.
– El tud​nám érni, hogy meg​küld​jék Tan​ger​ből… – szúr​tam köz​be.
– Az is lehetséges – mondta, kifújva a füstöt. – De ezért még nem
kell elvetnie más lehetőségeket. Például a makaói selymet az ázsiai
portugál gyarmatokról. Az egyik ágazat, ahol a gyanúsított
gyümölcsöző üzletekkel rendelkezik, éppen a textil ki- és behozatal.
Általában csak nagy tételben dolgozik kizárólag nagykereskedőkkel,
magánszemélyeknek nem ad el, de elértük, hogy személyesen
fo​gad​ja.
– Ho​gyan?
– Titkos kapcsolatoknak köszönhetően, különböző irányú
összeköttetéseknek: elég gyakori ez ebben a szakmában, de most
nincs rá alkalom, hogy részletekbe bocsátkozzam. Ily módon ön
nemcsak úgy érkezik Lisszabonba, mint olyan személy, akiről fel sem
merül a gyanú, hogy rokonszenvezne a britekkel, hanem olyanok
támogatásával a háta mögött, akik közvetlen kapcsolatban állnak a
né​me​tek​kel.
A viszonyok e szövevényes hálója már túl magas volt nekem, ezért
eldöntöttem, a lehető legkevesebbet kérdezek, és kivárom, hogy az
is​me​ret​len nő szép las​san át​ad​jon min​den ada​tot és uta​sí​tást.
– A gyanúsított neve Manuel da Silva. Ügyes üzletember, és
remek kapcsolatai vannak, úgy tűnik, kész megsokszorozni a
vagyonát ebben a háborúban, akkor is, ha ehhez el kell árulnia
azokat, akiket eddig barátainak vallott. Kapcsolatba fog lépni önnel,
és el​lát​ja a ma Por​tu​gá​li​á​ban be​sze​rez​he​tő, leg​jobb anya​gok​kal.
– Be​szél spa​nyo​lul?
– Tökéletesen. És angolul. Talán németül is. Beszél minden
nyel​vet, ami​re az üz​let​kö​tés​hez szük​sé​ge van.
– És mit kel​le​ne ten​nem?
– Szivárogjon be az életébe. Legyen elbűvölő, nyerje meg a
rokonszenvét, tegyen meg mindent, hogy elvigye önt szórakozni, és
főleg, hogy meghívja egy találkozóra a német ügyfeleivel. Ha végül
sikerül a közelükbe férkőznie, akkor minden érzékszervével
figyelnie kell, és raktározzon el minden fontos információt, ami a
szeme előtt vagy a füle hallatára zajlik. Beszámolója legyen a lehető
legteljesebb: minden elhangzó személy, üzlet, cég és termék neve,
ter​vek, lé​pé​sek és min​den ér​de​kes​nek ígér​ke​ző, mel​lé​kes rész​let.
– Azt akarja mondani, azért küldenek, hogy elcsábítsak egy
gya​nú​sí​tot​tat? – kér​dez​tem hi​tet​len​ked​ve, és fel​ül​tem.
– Használjon minden eszközt, amit célszerűnek ítél! – felelte
tényként kezelve, hogy feltételezésem igaz. – Da Silva minden jel
szerint megrögzött agglegény, aki szeret ajándékokkal elhalmozni
szép nőket anélkül, hogy egyetlen viszonyát is komolyra fordítaná.
Szívesen jelenik meg vonzó, elegáns hölgyek társaságában, és még
inkább, ha azok külföldiek. De információink szerint a női nemmel
úgy bánik, mint egy tökéletes, régimódi portugál lovag, nem kell hát
ag​gód​nia, nem fog messzebb men​ni, mint amed​dig ön meg​en​ge​di.
Nem tudtam, hogy megsértődjek, vagy nevessek-e rajta.
Kiküldenek, hogy csavarjam el egy nőcsábász fejét, ez lesz az én
lenyűgözően izgalmas portugál küldetésem! Azonban beszélgetésünk
alatt először a kezelőszékben fekvő, ismeretlen szomszédom mintha
ol​va​sott vol​na a gon​do​la​ta​im​ban.
– Kérem, ne értelmezze megbízatását holmi komolytalan
kacérkodásnak, amelyre bármely csinos nő alkalmas lenne néhány
bankjegyért cserébe. Nagyon kényes ügyről van szó, és önnek kell
levezényelnie, mert bízunk a képességeiben. Igaz, hogy a
megjelenése, feltételezett származása és a tény, hogy minden
kötöttségtől mentes, önálló nő, segíthet, de a felelőssége sokkal
nagyobb, mintha egyszerű flörtről lenne szó. Meg kell nyernie Da
Silva bizalmát, óvatosan mérlegelve minden lépést, ki kell
számítania minden mozdulatát, precízen egyensúlyozva. Önnek kell
fel​mér​nie az egyes hely​ze​tek sú​lyos​sá​gát, ön​nek kell meg​ál​la​pí​ta​ni az
időt, mérlegelni a kockázatot és eldönteni, mi abban a pillanatban a
legmegfelelőbb eljárás. Nagyon nagyra becsüljük a rendszeres
információszerzésben szerzett tapasztalatát és rögtönző képességét
váratlan helyzetekben: nem véletlenül került kiválasztásra ehhez a
küldetéshez, hanem mert bizonyította, hogy minden eszköze megvan
ahhoz, hogy nehéz helyzetekben sikeresen feltalálja magát. Ami
pedig az ügy személyes részét illeti, ahogy azt már említettem, nincs
rá semmi kényszer, hogy túllépjen az ön által meghúzott határokon.
De kérem, hogy amíg csak lehet, tartsa fenn a feszültséget, hogy
megszerezhesse a szükséges adatokat. Alapvetően nem lesz nagyon
más, mint mad​ri​di mun​ká​ja.
– Azzal a különbséggel, hogy itt nem kell senkivel se kikezdenem,
se meghívatnom magam tőlem idegen összejövetelekre – tettem
hoz​zá.
– Ez igaz, kedvesem. De csak néhány napról van szó, és olyan
úriemberről, aki úgy hírlik, nincs híján minden vonzerőnek. –
Meglepett a hangja, nem próbálta meg elvenni az élét a dolognak,
csak hidegen megállapított egy számára tárgyilagos tényt. – És még
valami, valami igen fontos – tette hozzá. – Minden fedezék nélkül
kell dolgoznia, mert London nem szeretné, ha Lisszabonban a
leghalványabb gyanú is ébredne a megbízatását illetően. Tartsa
észben, nem tudunk semmit teljes bizonyossággal Da Silva
németekkel folytatott ügyeiről, éppen ezért még be kell bizonyítani,
hogy esetleg elárulta az angolokat. Minden, ahogy azt már mondtam,
még csak spekuláció, és nem akarjuk, hogy bármi is felkeltse a
gyanúját a Portugáliába kihelyezett honfitársainkkal kapcsolatban.
Éppen ezért egyetlen ottani, angol ügynökünk sem fogja tudni,
kicsoda ön, és milyen kapcsolatban áll velünk: rövid, gyors, tiszta
küldetésről van szó, amelynek kimeneteléről közvetlenül fogjuk
értesíteni Londont Madridból. Vágjon bele, szedje össze a
szük​sé​ges ada​to​kat, és tér​jen haza! Ak​kor majd in​nen meg​lát​juk, hogy
ho​gyan ala​kul​nak a dol​gok. Ennyi a mon​dan​dóm.
Nehezen tudtam csak válaszolni az arcomra dermedt pakolás alól.
Vé​gül si​ke​rült szét​fe​szí​te​nem az aj​ka​im.
– Ne​kem meg annyi…
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. Belépett a kozmetikus, és az
angol hölgy arcának látott neki. Több mint húsz percig dolgozott,
mialatt egyetlen szót sem váltottunk. Amikor befejezte, megint
ki​ment, és is​me​ret​len ki​kép​zőm a spa​nyol​fal mögé lé​pett öl​töz​ni.
– Tudomásunk van róla, hogy egy közeli barátnője Lisszabonban
él, de nem tartjuk ajánlatosnak a találkozót – mondta a spanyolfal
mögül. – Fox asszony idejekorán értesítve lesz, hogy viselkedjen
úgy, mintha nem ismernék egymást, ha valami véletlen folytán
össze​fut​na ön​nel. Arra kér​jük, hogy ön is ha​son​ló​an cse​le​ked​jen.
– Rendben – suttogtam összeszáradt ajkakkal. Egyáltalán nem
örültem ennek a parancsnak, nagyon szerettem volna találkozni
Rosalindával. Megértettem azonban, hogy botorság lenne, és
be​tar​tot​tam az uta​sí​tást, nem te​het​tem más​képp.
– Holnap eljutnak önhöz az utazás részletei, lehet, hogy más
kiegészítő tájékoztatást is csatolunk. A feladatra szánt időtartam
elvileg maximum két hét, de ha valamilyen rendkívül sürgős okból
szüksége lenne halasztásra, akkor küldjön táviratot a Bourguignon
virágboltnak, és rendeljen egy csokrot nem létező barátnője
születésnapjára. Találjon ki egy nevet és egy címet, a virágok soha
nem fogják elhagyni az üzletet, de ha Lisszabonból kapnak
rendelést, azonnal értesítenek minket. Ez esetben valamilyen módon
kap​cso​lat​ba fo​gunk lép​ni ön​nel, le​gyen ré​sen.
Az ajtó újra kinyílt, belépett a kozmetikus törülközőkkel a
kezében. Munkája tárgya most én leszek. Színlelt engedelmességgel
hagytam, hogy tegye a dolgát, miközben igyekeztem meglesni a
felöltözött alakot, akinek nemsokára elő kellett jönnie a spanyolfal
mögül. Nem váratott magára, de amikor kilépett, nagyon vigyázott,
hogy ne fordítsa felém az arcát. Megállapítottam, hogy világos,
hullámos haja van, és tweedkosztümöt visel, mely jellegzetesen
an​gol vi​se​let.
Kinyújtotta a karját, hogy a fal melletti pádról felvegye a
bőrtáskáját, amely valahogy ismerősnek tűnt. Nemrég láthattam
valakinél, nem olyan kiegészítő volt, amit akkoriban a spanyol
boltokban árultak. Aztán az egyik zsámolyon heverő, piros
cigarettatárcáért nyúlt. És akkor rájöttem, hogy a hölgy, aki Craven
A-t szívott, és aki abban a pillanatban kilépett a helyiségből kurta
viszlátot morogva a fogai közt, Alán Hillgarth kapitány felesége volt.
Az, akit néhány napja láttam férjébe karolva, mikor a
spanyolországi titkosszolgálat vaskezű főnöke úgy megijedt, mint
még soha, ahogy meg​lá​tott a ló​ver​seny​pá​lyán.
 51
Manuel da Silva a szálló bárjában várt. A pultnál sokan ültek:
társaságok, párok, magányos férfiak. Alig léptem át a dupla ajtón,
rög​tön fel​is​mer​tem. És ő is en​gem.
Karcsú volt, jóképű, barna, ezüstösen őszülő halántékkal, világos
zakójú szmokingban. Ápolt kéz, sötét tekintet, elegáns mozdulatok.
Valóban úgy nézett ki és úgy mozgott, mint egy született hódító. De
volt benne még valami. Valami, amit megéreztem, alighogy
köszöntöttük egymást, és előreengedett a kertre néző teraszra.
Valami, ami azonnal éberré tett. Intelligencia. Ravaszság.
Eltökéltség. Nagy-világiság. Ahhoz, hogy becsapjam ezt a férfit,
sokkal több mindenre lesz szükségem, mint néhány elbűvölő
mo​soly​ra és egy mu​ní​ció ajak​biggyesz​tés​re és pil​la​re​beg​te​tés​re.
– Elképzelni sem tudja, mennyire sajnálom, hogy nem
vacsorázhatok önnel, de ahogy azt a telefonban is mondtam, már
hetekkel ezelőtt elköteleztem magam ma estére – mondta, miközben
lo​va​gi​as moz​du​lat​tal ki​húz​ta szá​mom​ra az egyik ka​ros​szé​ket.
– Igazán nem gond – feleltem, és színlelt bágyadtsággal foglaltam
helyet. A sáfrányszín selyemruha szinte a padlót súrolta, jól
begyakorolt mozdulattal meztelen vállam mögé dobtam a hajam,
keresztbe tettem a lábam, hogy kilátszódjon az egyik bokám és a
lábfejem vége a csúcsos cipőorrban. Éreztem, hogy Da Silva egy
percre sem veszi le rólam a tekintetét. – Különben is – tettem hozzá
– ki​csit el-fá​rasz​tott az út, jót fog ten​ni, ha ko​rán le​fek​szem.
A pincér pezsgősvödröt tett elénk az asztalra két pohár
kíséretében. A terasz buja fáktól és növényzettől dús kertre nézett.
Már alkonyodott, de még érezni lehetett a nap utolsó sugarait. Lágy
szellő mesélt a közeli tengerről. Virágillat szállt a levegőben,
francia parfüm, sós szag és zöld frissesség. Zongora szólt bentről, és
a közeli asztalok felől könnyed csevegés foszlányai érkeztek
különböző nyelveken. A kiszáradt, poros Madrid, melyet alig
huszonnégy órája hagytam magam mögött, hirtelen a múlt sötét
rém​ál​má​nak tűnt.
– Be kell vallanom valamit – mondta vendéglátóm, ahogy tele-
töl​töt​ték po​ha​ra​ink.
– Hallgatom – feleltem, és az ajkamhoz emeltem a
pezs​gős​po​ha​rat.
– Ön az első marokkói hölgy, akivel életemben megismerkedtem.
Ez a terület most tele van ezernyi különböző nemzetiségű
kül​föl​di​vel, de ők mind Eu​ró​pá​ból ér​kez​tek.
– Soha nem járt Ma​rok​kó​ban?
– Soha. És nagyon sajnálom, főleg, ha minden marokkói nő olyan,
mint ön.
– Lenyűgöző ország, csodálatos emberekkel, de attól tartok,
nehezen találna sok olyan asszonyt, mint én. Rendhagyó marokkói
vagyok, mert anyám spanyol. Nem vagyok muzulmán, és
anyanyelvem nem az arab, hanem a spanyol. De imádom Marokkót,
ott él a családom is, ott van az otthonom, a barátaim. Ugyan jelenleg
Mad​rid​ban élek.
Belekortyoltam a pezsgőbe, elégedetten, hogy csak a
legszükségesebb dolgokban kellett hazudnom. Az arcátlan csalások
életem pilléreivé váltak, de nagyobb biztonságban éreztem magam,
ha nem kel​lett túl messzi​re men​nem.
– Ön is re​me​kül be​szél spa​nyo​lul – je​gyez​tem meg.
– Sokat dolgoztam spanyolokkal, apámnak évekig volt spanyol
üzlettársa. A háború előtt, úgy értem, a spanyol háború előtt, elég
sokat jártam Madridba üzleti ügyekben. Az utóbbi időben jobban
lekötnek más jellegű ügyeim, és kevesebbet utazom
Spa​nyol​or​szág​ba.
– Nyil​ván​va​ló​an nem ez a meg​fe​le​lő pil​la​nat.
– Attól függ – mondta némi iróniával. – Önnek, ha jól látom, jól
megy az üz​let.
 Elmosolyodtam, miközben feltettem magamban a kérdést, mi az
ör​dö​göt me​sél​het​tek neki ró​lam.
– Lá​tom, jól tá​jé​ko​zott.
– Leg​alább​is meg​pró​bá​lok az len​ni.
– Nos, igen, el kell ismernem, hogy kis üzletem nem megy rosszul.
Ahogy azt ön is tud​ja, ép​pen ezért va​gyok itt.
– Hogy Spanyolországba szállítsa a legjobb anyagokat az új
sze​zon​ra.
– Valóban ez a szándékom. Azt hallottam, hogy önnek pompás
kí​nai sely​me van.
– Akarja tudni az igazat? – kérdezte színlelt cinkossággal rám
ka​csint​va.
– Igen, legyen szíves – mondtam kicsit halkabban, mint aki érti a
vic​cet.
– Az igazság az, hogy nem tudom – nevette el magát. – Halvány
fogalmam sincs, milyen a selyem, amit Makaóból hozunk be, nem én
fog​lal​ko​zom vele köz​vet​le​nül. A tex​til ága​zat…
Egy fiatal, vékony, ritkás bajszú férfi lépett hozzánk csendesen,
talán a titkára, portugálul elnézést kért, és bal füléhez hajolt néhány
szót suttogva, amit nem sikerült elkapnom. Úgy tettem, mintha az
estébe forduló kertet szemlélném. A lámpák fehér gömbjei már
kigyulladtak, élénk csevegés és zongoraakkordok úsztak a
levegőben. Azonban ahelyett, hogy elandalított volna ez a
paradicsom, minden porcikám feszülten figyelt a két férfi
közjátékára. Sejtettem, hogy ez a váratlan félbeszakítás előre meg
volt tervezve, ha megjelenésem nem tölti el elégedettséggel Da
Silvát, akkor így talál kifogást, hogy azonnal lelépjen valamilyen
hirtelen felmerült ügyre hivatkozva. Viszont ha úgy dönt, megéri
némi időt tölteni velem, akkor csak bólint, és minden további nélkül
el​bo​csát​ja a jö​ve​vényt. Sze​ren​csé​re az utób​bit vá​lasz​tot​ta.
– Ahogy mondtam – folytatta, miután az asszisztens távozott én
nem foglalkozom közvetlenül az általunk behozott szövetekkel, azaz
tisz​tá​ban va​gyok az ada​tok​kal és a szá​mok​kal, de nem tu​dok sem​mit a
do​log esz​té​ti​kai ol​da​lá​ról, és fel​té​te​le​zem, önt ez ér​dek​li.
– Eset​leg egyik be​osz​tott​ja se​gít​sé​gem​re tud len​ni – ja​va​sol​tam.
– Igen, természetesen, alkalmazottaim nagyon rátermettek. De
sze​ret​nék ma​gam fog​lal​koz​ni ez​zel az üggyel.
– Nem sze​ret​nék gon​dot okoz​ni… – sza​kí​tot​tam fél​be.
Nem hagy​ta, hogy be​fe​jez​zem.
– Örömmel tölt el, ha a hasznára lehetek – mondta, és intett a
pin​cér​nek, hogy tölt​sön újra. – Mennyi időt ter​vez ve​lünk töl​te​ni?
– Úgy két hetet. A textileken kívül szeretném kihasználni az utat,
hogy felkeressek más beszállítókat is, és talán néhány szabászatot és
üzletet. Cipő, kalap, fehérnemű, rövidáru… Spanyolországban,
ahogy azt nyilván tudja, mostanában nem lehet tisztességes
ter​mé​kek​hez hoz​zá​fér​ni.
– Én majd megadom önnek a szükséges kapcsolatokat, erre ne
legyen gondja. Lássuk csak, holnap reggel rövid időre elutazom,
bízom benne, hogy csak néhány napról lesz szó, és nem többről.
Meg​fe​lel ön​nek, ha csü​tör​tök dél​előtt ta​lál​kozunk?
– Ter​mé​sze​te​sen, de iga​zán nem aka​rok a ter​hé​re len​ni…
Elő​re​dőlt a szé​ké​ben, és mé​lyen a sze​mem​be né​zett.
– Ön soha nem tud​na a ter​hem​re len​ni.
Azt te csak hiszed, futott át az agyamon. A szájamra azonban újabb
mo​soly ült ki.
Tovább fecsegtünk apróságokról még tíz vagy talán tizenöt percig.
Amikor úgy éreztem, most már illik befejezni a találkozót, úgy
tettem, mint aki elnyomja az ásítását, majd pedig zavartan elnézést
re​beg​tem.
– Bo​csás​son meg! A vo​na​ton töl​tött éj​sza​ka ki​me​rí​tett.
– Ak​kor ha​gyom, hadd pi​hen​jen – mond​ta, és fel​állt.
– Önt amúgy is vár​ják va​cso​rá​ra.
 – Ó, igen a vacsora! – Arra sem vette a fáradtságot, hogy az
órájára pillantson. – Gondolom, már várnak – tette hozzá
ked​vet​le​nül. Sej​tet​tem, hogy ha​zu​dik. Vagy ta​lán még​sem?
Elsétáltunk az előcsarnokig, közben ide-oda köszöngetett,
meghökkentő könnyedséggel váltogatva a nyelvek között. Egy
kézfogás ide, egy vállveregetés oda, egy kedves csók egy törékeny,
múmiaszerű, idős hölgy arcára és egy huncut kacsintás két feje
búb​já​ig fel​ék​sze​re​zett, pom​pá​za​tos asszony​ság​nak.
– Estoril tele van egykor gazdag, vén sárkányokkal – súgta a
fülembe –, akik foggal-körömmel kapaszkodnak a múltba, és inkább
kenyéren és szardínián tengődnek egyik napról a másikra, semhogy
elkótyavetyéljék azt a keveset, ami megmaradt a már megkopott, régi
dicsőségből. Csak úgy kornyadoznak a gyöngysorok és brillek súlya
alatt, nyár közepén is nercbundába és hermelinprémbe burkolóznak,
de a kezükben tartott táskát már beszőtte a pók, az hónapok óta nem
látott egy escudót sem, se ki nem vettek, se bele nem raktak egy
fi​ty​in​get sem.
Ruhám egyszerű eleganciája nem ütött el egyáltalán a fényűző
környezettől, és Da Silva gondoskodott róla, hogy ezt mindenki
észre is vegye körülöttünk. Nem mutatott be senkinek, nem is
jegyezte meg, ki kicsoda, de úgy jött mellettem lépteim ütemére,
mint​ha őriz​ne, le​nyű​gö​ző fi​gyel​mes​ség​gel, dísz​szem​lé​re téve.
Miközben a kijárat felé haladtunk, gyors mérleget készítettem a
találkozóról. Manuel da Silva eljött,.hogy köszöntsön, meghívjon egy
pezsgőre és mindenekelőtt, hogy felmérjen, saját szemével állapítsa
meg, mennyire érdemes erőlködnie, hogy személyesen intézze a
Madridból érkezett megrendelést. Valaki valakin keresztül és egy
harmadiknak a közbenjárásával megkérte arra a szívességre, hogy
bánjon jól velem, de ezt kétféleképpen is meg lehetett oldani. Egyik
lehetőség, hogy kiosztja valakinek a feladatot, azaz egy hozzáértő
beosztott fogad szívélyesen, ő pedig megszabadul a kötelezettség
alól. Második, hogy bevonódik. Az ő ideje aranyat ér, és kétség sem
fér hozzá, hogy számtalan elfoglaltsága van. A tény, hogy maga
ajánlkozott, foglalkozik jelentéktelen rendeléseimmel, azt jelentette,
hogy jó úton ha​la​dok.
– Amint le​het, fel​ke​re​sem önt.
Ke​zet nyúj​tott bú​csú​zó​ul.
– Ezer köszönet, senor Da Silva – mondtam kezet nyújtva én is.
Nem is egyet, ha​nem mind​ket​tőt.
– Hívjon csak Manuelnek, kérem – kérte. Éreztem, hogy a
szük​sé​ges​nél né​hány pil​la​nat​tal to​vább szo​rí​tot​ta meg a két ke​zem.
– Ez eset​ben én le​gyek Arish.
– Jó éjszakát, Arish! Igazán nagyon örvendek, hogy
megismerhettem. Amíg nem találkozunk, pihenjen, élvezze
or​szá​gun​kat!
Beléptem a liftbe, és álltam a tekintetét, amíg a két aranyozott ajtó
össze nem zárult, egyre kisebb szeletet hagyva az előcsarnok
látványából. Manuel da Silva szemben állt, amíg először a két válla,
az​tán a füle, a nya​ka és vé​gül az orra, egész alak​ja el nem tűnt.
Amikor tudtam, hogy már nem láthat, és elkezdtünk emelkedni,
akkorát sóhajtottam, hogy a fiatal liftes fiú majdnem megkérdezte, jól
vagyok-e. Küldetésem első lépése befejeződött: a vizsgán
át​men​tem.
 52
Korán mentem le reggelizni. Narancslé, madárcsicsergés, vajas
fehérkenyér, a napellenző alatti árnyék hűvöse, habkönnyű piskóta és
isteni kávé. A lehető legtovább húztam a kerti tartózkodást, a
sürgés-forgással összehasonlítva, ahogy Madridban kezdtem a
napot, ez maga volt a paradicsom. Szobámba visszatérve az
íróasztal közepén egzotikus virágkölteményt találtam. Merő rutinból
először a díszszalagot bontottam le, rejtjeles üzenet után kutatva. De
nem találtam se utasításokat rejtő vonást, se pontokat, viszont
ke​zem​be akadt egy kár​tya.

Ked​ves Arish!
Ren​del​kez​zék chauf​feröm​mel João​val,
hogy itt​lé​te mi​nél ké​nyel​me​seb​ben tel​jék.
A csü​tör​tö​ki vi​szont​lá​tá​sig
Ma​nu​el da Sil​va

Elegáns, lendületes írása volt, és annak ellenére, hogy állítólag jó

benyomást tettem rá előző este, az üzenet egyáltalán nem volt
hízelgő, még csak készséges sem. Udvarias ugyan, de szűkszavú és
ha​tá​ro​zott. Jobb is így. Egye​lő​re.
João szürke hajú, szürke egyenruhás alak volt hatalmas bajusszal,
a hatvanas évein is túljárt, legalább egy évtizeddel. A szálló
kapujában várt a nála jóval ifjabb kollégákkal csevegve, és
szenvedélyesen pöfékelt a dolgára várva. Da Silva úr küldte, hogy
odafuvarozza a kisasszonyt, ahova az kéri, jelentette ki, miközben
leplezetlenül végigmért tetőtől talpig. Gyanítottam, nem ez volt az
első al​ka​lom, hogy ilyen jel​le​gű meg​bí​za​tást ka​pott.
– Vásárolni szeretnék Lisszabonban, kérem. – Valójában nem
annyira az utcák és a boltok érdekeltek, minthogy elüssem az időt
va​la​mi​vel, amíg arra vá​rok, hogy Ma​nu​el da Sil​va elő​ke​rül​jön.
 Rögtön kiderült, hogy João igen messze volt a klasszikus,
diszkrét, csak munkájára ügyelő sofőr figurájától. Ahogy beindította
a fekete Bentley-t, tett egy megjegyzést az időjárásról, néhány perc
múlva az úttest állapotára panaszkodott, később, ha jól értettem, a
magas árak ellen fakadt ki. Látva, hogy nyilvánvalóan feszíti a
beszélgethetnék, két szerep közül választhattam: vagy a
távolságtartó hölgyet játszom, aki a szolgákat alacsonyabb rendű
lényeknek tartja, akiket jobb pillantásra sem méltatni, vagy a
kifinomultan rokonszenves külföldi látogató szerepét adom elő, aki
ugyan megtartva a szükséges távolságot, de képes elbűvölni még a
kiszolgáló személyzetet is. Sokkal kényelmesebb lett volna az első
személyiséget magamévá tenni, és a napot saját kis világomba zárva
tölteni a szószátyár öregember okvetlenkedése nélkül, de mikor
néhány kilométerrel később megjegyezte, hogy ötvenhárom éve
dolgozik a Da Silva családnak, rájöttem, hogy nem tehetem. A gőgös
nagysága szerepe rendkívül kényelmesnek ígérkezett, az igaz, de a
másik sokkal nagyobb haszonnal kecsegtetett. Érdekemben állt
szóval tartani Joãot akkor is, ha kimerítőnek ígérkezett: ha annyira
jól is​me​ri Da Sil​va múlt​ját, ak​kor ta​lán tud va​la​mit a je​le​né​ről is.
Az Estrada Marginalon haladtunk, jobbról tengermorajlás kísért,
és mire feltűnt előttünk a lisszaboni rakpart, nekem már teljes képem
alakult ki a klán üzleti birodalmáról. Manuel da Silva Manuel da
Silva fia és Manuel da Silva unokája volt: három férfi, három
generáció – vagyonukat egy egyszerű, kikötői kocsmával alapozták
meg. Eleinte csak a pult mögül mérte a bort a nagyapa, később már
árulta is hordóban, ekkor az italbolt átköltözött egy ütött-kopott, már
használaton kívüli raktárba, amit João megmutatott, mikor
elsuhantunk mellette. A fia vette át a stafétabotot, kiszélesítette a
vállalkozást, a bor mellett más termékek nagykereskedésébe is
belevágott, és hamarosan elkezdődtek az első próbálkozások a
gyarmati kereskedelemmel. Mire a gyeplő a dinasztia harmadik
tagjának kezébe került, az üzlet már virágzott, de a vállalkozás
végleges megszilárdulása az utolsó Manuel tevékenységéhez
kötődik, akit előző nap ismertem meg. Gyapot a Zöldfoki-
szigetekről, fa Mozambikból, kínai selyem Makaóról. Az utóbbi
időben újra a belföldi kereskedelem felé fordult, néha elutazott az
ország belsejébe, ugyan João nem tudta megmondani, vajon mivel
ke​res​ke​dik ar​ra​fe​lé.
Az öreg João gyakorlatilag már teljesen visszavonult, néhány éve
egyik unokaöccse lépett a helyébe, mint a harmadik Da Silva
személyes chauf​fer​je. Azonban még ő is dolgozott, ellátott apróbb
feladatokat, amivel a gazda időnként megbízta: rövidebb utak,
üzenetek kézbesítése, kisebb horderejű megbízások. Mint például
egy májusi délelőttön végigfurikáztatni Lisszabonon egy ráérő
di​vat​sza​bász höl​gyet.
A Chiado negyed egyik boltjában vettem néhány pár kesztyűt, mert
azt nagyon nehéz volt Madridban találni. Egy másikban egy tucat
selyemharisnyát, a háború utáni időkben a spanyol nők erről csak
álmodozhattak. Kicsit később egy tavaszi kalapot, pipereszappant és
két pár szandált, aztán amerikai szépségápolószereket,
szempillafestéket, szájrúzst és csodás illatú éjszakai arckrémet.
Micsoda éden a szegény, szűkölködő Spanyolországgal
összehasonlítva! Mindent be lehetett szerezni, a kínálat vonzó volt és
tarka, egy karnyújtásnyi csupán, csak a pénztárcám kellett elővenni a
táskából. João buzgón vezetett egyik helyről a másikra, cipelte a
csomagjaimat, milliószor tárta ki és csukta be a hátsó ajtót, hogy
kényelmesen szálljak ki és üljek vissza a kocsiba, egy elbűvölő
éttermet ajánlott a figyelmembe ebédelni, megmutogatta az utcákat,
tereket és műemlékeket. És mellesleg ellátott azzal, amire a
legjobban vágytam: szakadatlan ecsetelte Da Silva és családja
életét. Néhány vonás számomra érdektelennek bizonyult, hogy a
nagymama volt az eredeti üzlet igazi motorja, az anya korán
meghalt, a nővére pedig egy szemészhez ment hozzá, a húga viszont
apácának állt egy sarutlan rendbe. Viszont más megjegyzéseit
nagyon is izgalmasnak találtam. A veterán chauf​fer jóhiszemű
fesztelenséggel mesélt, alig kellett egy kis nyomást gyakorolnom rá
itt, egy kis nyomást ott, egy-egy ártatlan megjegyzés kapcsán: don
Manuelnek sok barátja van, portugálok és külföldiek is, igen,
persze, és az utóbbi időben egy-két német is; igen, sokszor fogadja a
vendégeit otthon, például ezért szereti, ha mindig minden fogadásra
készen áll, ha netán úgy dönt, hogy vendéggel állít haza ebédre vagy
vacsorára, néha a Lapa negyedbeli villájába Lisszabonban, néha
vi​dé​ki re​zi​den​ci​á​já​ra, a Quin​ta da Font​é​ra.
A nap során arra is alkalmam nyílt, hogy megszemléljem a várost
benépesítő emberi faunát: a mindenféle rendű és rangú
lisszaboniakat, sötét öltönyös urakat és elegáns hölgyeket, vidékről a
fővárosba érkezett újgazdagokat, akik aranyórát jöttek venni és
műfogsort csináltatni, varjúfekete, gyászruhás asszonyokat,
fenyegető külsejű németeket, zsidó menekülteket, akik behúzott
nyakkal jártak-keltek, vagy sorban álltak hajójegyért – úti céljuk a
túlélés –, és a háború pusztítása elől menekülő, ezernyi kiejtéssel
beszélő külföldieket. Közéjük tartozhat, gondoltam, Rosalinda is.
Kérésemre, mintha csak holmi női szeszélyről lenne szó, João
megmutatta a szépséges Liberdade utat, fekete-fehér kövekből rakott
burkolat borította, és a fák olyan magasba szöktek rajta, mint a két
oldalon sorakozó épületek. Itt élt barátnőm a 114-es szám alatt, ez
volt a leveleken szereplő cím, amit Beigbeder hozott el nekem élete
valószínűleg legkeserűbb estéjén. Kerestem a számot, és meg is
találtam egy lenyűgöző, csempével borított homlokzat közepébe
ékelődő, hatalmas fakapun. Rosalinda kevesebbel be sem érné,
gon​dol​tam némi szo​mo​rú​ság​gal.
Délután folytattuk a városnézést, de öt körül úgy éreztem, menten
összeesem. Forró, kimerítő nap volt, és João soha ki nem fogyó
fe​cse​gé​sé​től azt hit​tem, szét​rob​ban a fe​jem.
– Utolsó megálló mindjárt itt – javasolta, mikor szóltam, ideje
hazamenni. Megállította a kocsit egy szecessziós kávézó bejárata
előtt a Gar​rett ut​cá​ban. A Bra​si​le​i​ra volt a neve.
– Nem lehet úgy elmenni Lisszabonból, hogy nem ivott egy jó kis
fe​ke​tét – je​len​tet​te ki.
– De, João, már iga​zán késő van… – til​ta​koz​tam pa​na​szos han​gon.
– Csak öt perc, nem több. Menjen be, és kérjen egy bicót,
meg​lát​ja, nem fog​ja meg​bán​ni.
Kedvetlenül bár, de engedelmeskedtem, nem akartam csalódást
okozni váratlan bizalmasomnak, aki még talán hasznomra lehet. A
túl-cicomázott, törzsvendégekkel zsúfolásig telt helyiség hűvös volt
és kellemes. Jobbra a pult húzódott, balra asztalok álltak, szemben
egy óra, a mennyezetet aranyozott stukkó borította, a falakat széles
képek. Egy aprócska, fehér porceláncsészét hoztak ki, és óvatosan
belekortyoltam. Fekete kávé volt, csodálatosan erős. Joãonak igaza
volt, valódi lélekerősítő. Miközben vártam, hogy kihűljön,
visszapörgettem magamban a napot. Összeszedtem újra a Da
Silváról szóló részleteket, mérlegre tettem, és fejben osztályoztam
őket. Amikor a csészében már csak a zacc maradt, mellé raktam egy
bank​je​gyet, és fel​áll​tam.
A találkozás olyan váratlan volt, annyira hirtelen és letaglózó,
hogy képtelen voltam bármit is tenni. Három ember lépett be
beszélgetve, épp mikor kifelé tartottam: három kalap, három
nyakkendő, három angolul beszélő, külföldi arc. Kettő idegen volt, a
harmadik nem. És már három év is eltelt, mióta elbúcsúztunk.
Mar​cus Lo​gan alig vál​to​zott az​óta.
Előbb észrevettem, mint ő engem, mire ő meglátott, már elkaptam
róla a te​kin​te​tem, és az aj​tó​ra sze​gez​tem.
– Sira… – sut​tog​ta.
Nagyon régóta nem szólított így senki. Összerándult a gyomrom, és
majdnem a kávézó márványpadlójára hánytam. Szemben velem, alig
néhány méterre, ajkain nevem utolsó betűjével, arcára fagyott
döbbenettel ott állt a férfi, akivel annyi szorongást és örömet
osztottam meg egykor. A férfi, akivel annyit nevettem, beszélgettem,
sétáltam, táncoltam és sírtam, aki visszahozta nekem anyámat, és
akibe beleszerettem volna, ha kényszerrel vissza nem fogom magam,
annak ellenére, hogy néhány szenvedélyes héten keresztül valami
sokkal erősebb kötött össze egyszerű barátságnál. A múlt nehéz
függönyként zuhant közénk: Tetuan, Rosalinda, Beigbeder, a
Nemzeti Szálló, régi szabászatom, a viharos napok és a végtelen
éjszakák, ami történhetett volna, és ami nem történt meg azokban az
időkben, amelyek már nem térnek soha vissza. Meg akartam ölelni,
azt mondani, hogy igen, Marcus, én vagyok. Meg akartam kérni újra,
hogy vigyen el innen, a kezébe kapaszkodva akartam szaladni, ahogy
egyszer régen az afrikai fák árnyai közt: visszatérni Marokkóba,
elfelejteni, hogy létezik egy úgynevezett titkosszolgálat, tudomást
sem venni róla, hogy itt sötét munka vár rám, és otthon a szomorú,
szürke Madrid. De nem tettem semmi ilyesmit, mert a józan
megfontolás, mint egy saját akaratomnál is hatalmasabb vészkiáltás
azt ordította, nincs más választásom, mint úgy tenni, mintha nem
is​mer​ném. És én en​ge​del​mes​ked​tem.
Nem figyeltem fel a nevemre, és arra se méltattam, hogy akár egy
pillantást vessek rá. Mintha vak és süket lennék, mintha az a férfi
soha semmit nem jelentett volna életemben, és nem áztattam volna
könnyeimmel zakója gallérját, miközben könyörögtem, hogy ne
hagyjon el. Mintha a kettőnk között kialakult, mély kötődés
feloldódott volna emlékezetemben. Tudomást sem vettem róla,
te​kin​te​tem a ki​já​rat​ra sze​gez​ve, hi​deg el​tö​kélt​ség​gel tar​tot​tam ki​fe​lé.
João már várt a hátsó ajtót kitárva előttem. Szerencsére a
figyelmét egy apró incidens kötötte le a szemben lévő járdán, egy
utcai felfordulás, amiben egy kutya, egy bicikli és számos gyalogos
vett részt felhevülten veszekedve. Csak akkor vette észre, hogy
jö​vök, mi​kor szól​tam neki.
– Gyerünk gyorsan, João, kimerültem! – suttogtam, miközben
el​he​lyez​ked​tem a hát​só ülé​sen.
Becsapta az ajtót, ahogy beszálltam, azonnal a volán mögé ült, és
begyújtotta a motort, miközben megkérdezte, hogy tetszett utolsó
ajánlata. Nem válaszoltam, minden erőmmel arra összpontosítottam,
hogy előreszegezzem a tekintetem, és ne fordítsam el a fejem. És
majdnem sikerült is. Amikor azonban a Bentley megindult a
macskaköveken, valami oktalan erő a bensőmben legyőzte az
ellenállásom, és arra kényszerített, hogy megtegyem, amit nem lett
vol​na sza​bad: utá​na​néz​tem.
Marcus az ajtóban állt, mozdulatlanná dermedve, egyenes háttal,
kalapja még a fején, összeszűkült tekintettel, nadrágzsebébe
süllyesztett kézzel nézte, ahogy elmegyek. Talán feltette a kérdést
magában, hogy akit látott, az a nő volt-e, akibe egy nap
be​le​sze​ret​he​tett vol​na, vagy an​nak csak pusz​ta kí​sér​te​te.
 53
A szállóba érve megkértem a chauf​fert, másnap ne várjon. Ugyan
Lisszabon közepesen nagyváros volt, nem kockáztathattam, hogy még
egyszer összefussak Marcus Logannal. Fáradtságra hivatkoztam, és
arra, hogy mindjárt kitör rajtam a migrén, sejtettem, a hír, hogy nem
szándékozom másnap is elmenni otthonról, hamarosan elér Da
Silvához, és nem akartam, azt gondolja, alapos indok nélkül
utasítom vissza a kedvességét. A délután további részét a
fürdőkádban ázva töltöttem, az estét pedig a teraszon üldögélve;
elmerülten bámultam a tengeren játszó fényeket. A hosszú órák alatt
egy percre se tudtam kiverni a fejemből Marcus Logant. Marcust, a
férfit, mindent, amit számomra a vele töltött idő jelentett, és a
következményeket, melyekkel szembe kell néznem, ha egy
alkalmatlan percben újra összefutnánk. Már hajnalodott, mire
le​fe​küd​tem, a gyom​rom üres volt, szám ki​szá​radt, lel​kem össze​tört.
A kert és a reggeli ugyanolyan volt, mint előző nap, de hiába
erőlködtem, hogy természetesen viselkedjek, nem élveztem
ugyanúgy. Kényszerítettem magam, hogy kiadósan reggelizzek, ugyan
nem voltam éhes, a lehető legtovább maradtam végiglapozva néhány
számomra érthetetlen nyelven írt újságot, és csak akkor álltam fel,
mikor már alig egy maroknyi későn érkezett vendég üldögélt csak az
asztaloknál. Még nem volt délelőtt tizenegy, az egész nap előttem
állt, de nem volt kéznél semmi, amivel kitöltsem, csak saját
gon​do​la​ta​im.
Visszamentem a szobába, már rendbe tették. Ledőltem az ágyra, és
lehunytam a szemem. Tíz perc. Húsz. Harminc. Nem jutottam el a
negyvenig, nem bírtam elviselni, hogy ugyanazon rágódjak akár egy
másodperccel is tovább. Átöltöztem, könnyű szoknyába bújtam,
fehér pamutblúzt vettem fel hozzá, és lapos sarkú szandált. A
hajamat tarka kendővel kötöttem át, hatalmas napszemüveg mögé
bújtam, és kiléptem a szobámból, kerülve, hogy meglássam magam
valamelyik tükörben: nem akartam szembesülni az arcomra fagyott
ko​mor​ság​gal.
A tengerparton alig voltak. Széles, lapos hullámok mosták
egyhangúan a homokot. A közelben valami várféle emelkedett és egy
fenséges villákkal beszórt szirt, szemben pedig az óceán nyúlt el
hatalmasan, mint a lelkemet betöltő nyugtalanság. Leültem a
homokos partra szemlélődni, tekintetem a tajtékok ritmusos
hullámzására szegeztem, elvesztettem az időérzékem, és hagytam,
hogy magával ragadjon a tenger morajlása. Minden egyes hullám
újabb és újabb emléket sodort magával, a múlt egy jelenetét: a fiatal
lányról, aki egykor voltam, sikereimről és félelmeimről, a
barátokról, akik elmaradtak mellőlem az idő valamely állomásán,
más vidékekkel, más hangokkal megelevenedő képek. De azon a
délelőttön a tenger mindenekelőtt már elfelejtett érzéseket mosott ki
emlékezetem ráncai közül: a szeretett kéz egy simítása, a baráti kar
szilárd ölelése, a boldogság, hogy megoszthatok vele valamit, és a
só​vár​gó vágy, amit kel​tett.
Majdnem délután három volt, mikor kiráztam szoknyámból a
homokot. Eljött a perc, hogy visszamenjek – ugyanolyan jó vagy
ugyanolyan rossz, ha most megyek, mintha később. Átvágtam az
országúton a szálló irányába, alig jártak arra kocsik. Az egyik eltűnt
a messzeségben, a másik lassan közeledett. Az utóbbi ismerősnek
tűnt, de csak kicsit. Kíváncsiságtól ösztökélve lassítottam lépteimen,
amíg az autó el nem haladt mellettem. És azonnal rájöttem, kié a
kocsi, és ki vezeti. Da Silva Bentley-je volt, Joãoval a volánnál.
Micsoda véletlen! Micsoda váratlan találkozás! Vagy nem, futott át
az agyamon hirtelen, és megborzongtam. Valószínűleg számos oka
lehetett annak, hogy az öreg chauf​fer komótosan gurul végig Estoril
utcáin, de az ösztönöm azt súgta, engem keresett. Ébresztő, lányom,
ébresztő, mondta volna Candelaria és az anyám. És mivel ők nem
voltak velem, magamnak kellett mondogatnom. Igen, össze kell
szednem magam, nem voltam eléggé résen! A találkozó Marcusszal
iszo​nya​tos ha​tást tett rám, mil​li​ó​nyi em​lé​ket, ér​zést sza​ba​dí​tott fel, de
nem ez volt az alkalmas perc, hogy a nosztalgia rabjává váljak.
Feladatom van, kötelességem, vállalt szerepem, meg kell jelennem
és a küldetésnek szentelni magam. Ha csak ülök, és a hullámokat
bámulom, azzal nem érek el semmit, csak az időmet vesztegetem, és
me​lan​kó​li​á​ba süllye​dek. Itt az idő, hogy vissza​tér​jek a va​ló​ság​ba.
Megszaporáztam a lépteimet, igyekeztem fürgének és élénknek
mutatkozni. Ugyan João már eltűnt, de Da Silva megbízásából más
szempár is kémlelhet bármely szegletből. Teljességgel lehetetlen
volt, hogy bármit is sejtsen rólam, mégis, a befolyásos és mindent
ellenőrzése alatt tartó férfinak tudnia kellett, pontosan mit csinál a
marokkói látogató ahelyett, hogy a kocsi kényelmét élvezné. És
ne​kem meg kel​lett mu​tat​nom neki.
Az egyik oldallépcsőn mentem fel a szobámba, rendbe hoztam
magam, és újra előjöttem. A fél órával ezelőtti, könnyű szoknya és
pamutblúz helyén most elegáns, mandarinszínű kiskosztüm virított, és
a lapos sarkú szandált egy pár tűsarkú, kígyóbőr cipő váltotta fel. A
napszemüveg eltűnt, és az előző nap vett piperével sminkeltem ki
magam. Hajam, már kendő nélkül, kibontva omlott le a vállamon.
Ütemesen ringva sétáltam lefelé a főlépcsőn, és komótosan
végigandalogtam a legfelső emelet körfolyosóján, ami a tágas
előcsarnokra nézett. Aztán lementem egy szintet a főemeletre, de
közben nem felejtettem el minden szembejövőre szívélyesen
mosolyogni. A hölgyeknek elegáns biccentéssel köszöntem, nem
érdekelt sem koruk, sem nyelvük, de az se, hogy vették-e vagy sem a
fáradtságot, hogy viszonozzák a figyelmességet. A kevés helyi, de
sok külföldi urat látva szaporán rebegtettem pilláimat, a
kimondottan roskatag öregurakra kihívóan hízelgő tekintetet
vetettem. Megkértem az egyik recepcióst, hogy küldjön táviratot
Donã Manuélának, és a saját címemet adtam meg hozzá: „Portugália
csodás, nagy bevásárlás. Ma fejfájás, pihenés. Holnap látogatás a
figyelmes kereskedővel. Szívélyes üdvözlettel, Arish Agoriuq.”
Aztán kinéztem magamnak az egyik karosszéket, melyek négyesével
álltak a széles előcsarnokban, igyekeztem olyan helyre ülni, ahol
sokan járnak, és jól látható. Aztán keresztbe tettem a lábam,
rendeltem két aszpirint és egy csésze teát, és a délután további
ré​szét an​nak szen​tel​tem, hogy szem előtt le​gyek.
Majd három órán keresztül bírtam, hogy ne látszódjon rajtam az
unalom, amíg a gyomrom el nem kezdett korogni. Vége az
előadásnak: megérdemlem, hogy visszamenjek a szobámba, és
rendeljek valami vacsorát a szobaszolgálattól. Már majdnem
felálltam, amikor az egyik boy hozzám lépett egy ezüsttálcával.
Raj​ta bo​rí​ték. Ben​ne kár​tya.

Ked​ves Arish!
Re​mé​lem, a ten​ger el​űz​te rosszul​lé​tét. João hol​nap
reg​gel tíz​kor fel​ve​szi, hogy az iro​dám​ba hoz​za.
Jó pi​he​nést!
Ma​nu​el da Sil​va

Repülnek a hírek, valóban. Kísértést éreztem, hogy megforduljak a

chauf​fert keresve, vagy magát Da Silvát, de visszafogtam magam.
Ugyan valószínűleg egyikük még a közelben jár, hideg közönyt
színleltem, és úgy tettem, mint aki újból az egyik amerikai képes
lapba merül, amivel a délután folyamán elütöttem az időt. Fél óra
múlva, amikor a csarnok már félig üres volt, és a vendégek nagy
része eloszlott a bár, a terasz és az étterem irányába, visszatértem a
szobámba eltökélve, hogy gyökerestül kitépem a fejemből Marcust,
és a ne​héz nap​ra össz​pon​to​sí​tok, ami a ma éj​sza​ka után vár.
 54
João a földre hajította a csikket, és felém harsogta Bom dia!,
miközben eltaposta, és kitárta nekem az ajtót. Megint végigmért
tetőtől talpig. Most azonban nem lesz alkalma beszámolni
gazdájának rólam, mert alig fél óra múlva személyesen találkozom
vele.
Da Silva irodája a belvárosban, a rua do Ourón feküdt, az arany
utcában, mely összekötötte az előkelő Rossio negyedet a Baixában a
Comercio térrel. Elegáns épület volt, de nem ízléstelen, habár
minden körülötte pénz, üzlet és nyereség erőteljes aromáját
árasztotta. A körképet bankok, zálogházak, öltönyös urak, siető
alkalmazottak és rohanó kifutófiúk alkották. Ahogy kiszálltam a
Bentley-ből, az a sovány férfi fogadott, aki megzavarta
beszélgetésünket első este, mikor Da Silva eljött, hogy
megismerkedjen velem. Figyelmes volt és tapintatos, ez alkalommal
kezet fogott velem, és szárazon bemutatkozott Joaquim Gamboa
néven, majd tiszteletteljes mozdulattal a lift felé irányított. Először
azt hittem, hogy a cég irodái az egyik emeleten vannak, de nem
kellett sok idő, hogy rájöjjek, valójában az egész épület szolgált a
vállalkozás székhelyéül. Gamboa mégis egyenesen az első emeletre
ve​ze​tett.
– Don Ma​nu​el azon​nal fo​gad​ja – kö​zöl​te, mi​előtt el​tűnt.
Az előszoba, amiben hellyel kínált, fényes, frissen viaszolt
lambériával volt fedve. A várószobában hat bőrfotel terpeszkedett,
kicsit beljebb, a Da Silva irodájába vezető dupla ajtó közelében két
íróasztal állt: az egyik foglalt volt, a másik üres. Az elsőnél egy
ötven felé járó titkárnő dolgozott, akinek kimért köszönéséből
ítélve, amellyel fogadott, és abból, milyen gondos aprólékossággal
jegyzetelt egy vastag füzetbe, valószínűleg hatékony és diszkrét
munkaerő lehetett, minden főnök álma. Nála sokkal fiatalabb
munkatársnője néhány perc múlva szintén megjelent Da Silva
irodájának ajtaját kitárva, ahonnan egy jelentéktelen külsejű férfi
tár​sa​sá​gá​ban lé​pett ki. Ügy​fél le​he​tett, ke​res​ke​del​mi kap​cso​la​tok.
– Da Silva úr várja önt, kisasszony – mondta a titkárnő
barátságtalan hangon. Úgy tettem, mint aki alig méltatja figyelemre,
de egy gyors pillantás elég volt, hogy felmérjem. Korombeli volt,
egy évvel fiatalabb vagy idősebb. Rövidlátó szemüveg, világos haj,
világos bőr, gondos megjelenés, de inkább szerény minőségű ruha.
Nem tudtam jobban megfigyelni, mert ebben a pillanatban maga
Ma​nu​el da Sil​va lé​pett az elő​szo​bá​ba, hogy fo​gad​jon.
– Örömömre szolgál, hogy itt üdvözölhetem, Arish! – mondta
ki​tű​nő spa​nyol​ság​gal.
Köszönetképp kimért lassúsággal nyújtottam neki kezet, hogy
legyen ideje végigmérni, és eldönthesse, méltó vagyok-e még a
figyelmére. Tekintetéből úgy ítéltem, hogy igen. Mindent megtettem,
hogy így legyen: erre az üzleti tárgyalásra kétrészes higanyszürke
kosztümöt tartogattam hosszú, egyenes szoknyával, szűk blézerrel,
melynek gallérján fehér virág dobta fel a komor színt. Az eredményt
diszk​rét, el​is​me​rő pil​lan​tás​sal és gá​láns mo​sollyal nyug​táz​ta.
– Fáradjon beljebb, kérem. Ma reggel elhoztak mindent, amit meg
aka​rok mu​tat​ni ma​gá​nak.
A tágas iroda egyik sarkában, egy nagy világtérkép alatt számos
vég szövet feküdt. Selymek. Hernyóselyem, szatén, taft, ragyogó
színekkel festett, nagyszerű selyemszövetek. Csak meg kellett
érin​te​nem, és meg​érez​tem a be​lő​lük varr​ha​tó ruha esé​sét.
– Meg​fe​lel​nek az el​vá​rá​sa​i​nak?
Manuel da Silva hangja hátam mögül szólt. Néhány másodpercre
vagy percekre talán elfeledkeztem róla és a világáról. A selymek
szépsége okozta élvezet, lágy tapintásuk és a belőlük készült ruhák
képe egy pillanatra messze röpített a valóságtól. Szerencsére nem
kellett megerőltetnem magam, hogy dicsérjem a készletet, amit
hoz​zá​fér​he​tő​vé tett szá​mom​ra.
 – Felül is múl​ják. Cso​dá​la​to​sak!
– Ez esetben azt javaslom, vigyen magával annyi véget, amennyit
csak tud, mert at​tól tar​tok, nem​so​ká​ra el​kap​kod​ják.
– Olyan nagy a ke​res​let?
– Úgy néz ki. De nem ép​pen a di​vat cél​ja​i​ra.
– Ak​kor mire?
– Olyan szükségletek kielégítésére, melyek napjainkban jóval
sür​ge​tőb​bek: ha​di​cé​lok​ra.
– Hadicélokra? – ismételtem hitetlenkedést mímelve. Tudtam, így
volt ez más országokban is, Hillgarth beszámolt az előzményekről
Tan​ger​ben.
– A selymet ejtőernyőknek használják, puskapor tárolására, sőt
bi​cik​li​gu​mi​ba is.
Könnyű ka​cajt szín​lel​tem.
– Micsoda képtelen pazarlás! Egy ejtőernyőre való selyemből
leg​alább tíz es​té​lyit le​het varr​ni!
– Igaz, de nehéz idők járnak. És a háborúban részt vevő országok
ha​ma​ro​san bár​mi​lyen árat ké​szek lesz​nek meg​fi​zet​ni ér​tük.
– És maga Manuel, kinek adja el ezt a sok isteni selymet, a
németeknek vagy az angoloknak? – kérdeztem viccelődve, mintha
nem venném komolyan, amit mond. Magam is meglepődtem
ar​cát​lan​sá​go​mon, de ő vet​te a la​pot.
– Mi portugálok hagyományosan az angolokkal állunk
kereskedelmi szövetségben, habár ezekben a viharos időkben ki
tudja… -Nevetéssel tett pontot nyugtalanító válaszának végére, de
még mielőtt időt adott volna rá, hogy értelmezzem, elterelte a
beszélgetést sokkal gyakorlatibb és engem közvetlenül érintő
kérdések felé. – Itt van a dosszié a szövetek részletes adataival:
minőség, ár, egyéb információk. Szóval a szokásos – mondta,
miközben az íróasztalához lépett. – Vigye magával a szállóba, ráér
megnézni, és ha eldöntötte, mi érdekli, akkor töltsön ki egy
megrendelőlapot, én majd gondoskodom róla, hogy egyenesen
Madridba küldjék az árut, megkapja egy héten belül. Fizethet utólag
onnan is, ha minden megérkezett, emiatt ne aggódjon. És ne feledje,
min​den ár​ból húsz szá​za​lék en​ged​ményt kap, a ház fi​gyel​mes​sé​ge.
– De hát…
– És itt – folytatta, anélkül hogy hagyta volna befejezni a
mondatot – egy másik dosszié a helyi méter- és rövidáru kereskedők
címeivel, akik érdekesek lehetnek a számára. Fonodák, paszomány-
és gombkészítő műhelyek, bőrfeldolgozók… Voltam olyan bátor, és
elrendeltem, hogy egyeztessenek időpontot mindegyikükkel, tessék, a
beosztás ebben a táblázatban. Látja? Ma délután a Soares testvérek
várják, nekik van a legjobb fonaluk egész Portugáliában. Holnap,
péntek reggel a Casa Barbosában fogadják, ahol afrikai elefántcsont
gombokat gyártanak. Szombat délelőtt pedig Almeida
szűcsműhelyébe látogat el, és aztán semmi program hétfőig. De
készüljön rá, hogy a következő hét megint látogatásokkal lesz
te​le​zsú​fol​va.
Átnéztem a rovatokkal teleírt lapot, de lepleztem a kitűnő
szer​ve​zés fe​lett ér​zett cso​dá​la​tom.
– Nemcsak vasárnap, de látom, péntek délután is kimenőt kapok –
mond​tam te​kin​te​tem fel sem emel​ve a pa​pír​ról.
– At​tól tar​tok, té​ved.
– Nem hi​szem. A prog​ram​ter​ve​zet​ben ez a rész üres, néz​ze!
– Valóban üres, mert megkértem a titkárnőmet, hagyja szabadon,
mivel mással terveztem kitölteni. Szeretne holnap este velem
va​cso​ráz​ni?
Átvettem a másik dossziét, amit még a kezében tartott, és nem
feleltem. Először átnéztem a tartalmát: néhány lap nevekkel,
adatokkal és számokkal, amit színlelt érdeklődéssel
tanulmányoztam, ugyan valójában szemem csak végigfutott rajtuk,
nem ál​la​po​dott meg egyi​ken sem.
 – Rendben, elfogadom – mondtam, miután válaszommal hosszú
másodpercekig várakoztattam. – De csak, ha először megígér nekem
va​la​mit.
– Ter​mé​sze​te​sen, ha csak raj​tam mú​lik.
– Nos, a feltételem a következő: önnel vacsorázom, ha garantálja,
hogy nem huppan be közénk egy ejtőernyős ezekkel a drága
sely​mek​kel a há​tán!
Jóízűen elnevette magát, és megint megállapítottam, szép a
mosolya. Férfias, életvidám és egyszerre elegáns. Eszembe jutottak
Hillgarth feleségének szavai: Manuel da Silva valóban vonzó férfi
volt. És ekkor egy röpke pillanatra, akár egy hullócsillag, Marcus
Lo​gan alak​ja su​hant el a sze​mem előtt.
– Meg​te​szek min​den tő​lem tel​he​tőt, de tud​ja, az üz​let az üz​let…
– mondta megvonva a vállát, szája sarkában gunyoros
fél​mo​sollyal.
Váratlan csengetés szakította félbe. A hang az íróasztal felől jött,
egy szür​ke ké​szü​lék​ből, mely zöld fénnyel vil​lo​gott.
– Elnézést egy perc, kérem. – Hirtelen elkomolyodott.
Megnyomott egy gombot, és a fiatal titkárnő hangja recsegve szólt a
ké​szü​lék​ből.
– Herr Weiss vár​ja. Azt mond​ja, sür​gős.
– Vezesse a tanácsterembe – válaszolta éles hangon. Viselkedése
gyökerestül megváltozott. A hideg üzletember felfalta az elbűvölő
lovagot. Még nem ismertem annyira, hogy tudjam, a kettő közül
melyik az igazi Manuela da Silva. Visszafordult hozzám, és próbált
ked​ves len​ni, de nem si​ke​rült neki tel​je​sen.
– Bo​csás​son meg, de néha össze​sű​rű​sö​dik a mun​ka.
– Ké​rem, én ké​rek el​né​zést, hogy ra​bol​tam az ide​jét…
Nem hagyta, hogy befejezzem, ugyan próbálta elrejteni, de csak
úgy su​gár​zott be​lő​le a tü​rel​met​len​ség. Ke​zet nyúj​tott.
– Hol​nap nyolc​kor önért me​gyek, meg​fe​lel?
 – Tö​ké​le​te​sen.
A búcsú gyors volt, nem maradt idő kacérkodásra. Elmaradt az
évődés, a könnyed viccelődés: folytatjuk majd máskor. Az ajtóhoz
kísért, és ahogy kiléptem az előszobába szememmel Herr Weisst
kerestem, de csak a két titkárnőt találtam, az egyik lelkiismeretesen
verte az írógépet, a másik egy köteg levelet borítékolt be. Csak a
szemem sarkából láttam, hogy túlzott szívélyességgel köszönnek el:
fe​jem​ben sok​kal sür​ge​tőbb gon​do​la​tok nyü​zsög​tek.
 55
Madridból hoztam magammal egy rajzfüzetet azzal a szándékkal,
hogy beleírok mindent, amiről úgy sejtem, érdekes lehet, és aznap
este elkezdtem papírra vetni, amit eddig láttam és hallottam. A
lehető legrendezettebben jegyeztem fel az adatokat, és aztán
összesűrítettem. „Da Silva viccel lehetséges üzleti kapcsolatairól
németekkel, nem lehet tudni, mennyire valószínű. Hadicélokra
használt selyem keresletének növekedését jósolja. Jelleme változik a
körülményektől függően. Kapcsolat biztos a német Herr Weiss-szel.
A német bejelentés nélkül érkezik, azonnali találkozót követel. Da
Sil​va fe​szült​té vá​lik, ke​rü​li, hogy Herr Weiss szem előtt le​gyen.”
Aztán felskicceltem egy-két ruhavázlatot, amiből soha nem varrók
semmit, és körberajzoltam őket ceruzavonásokkal. Iparkodtam, hogy
a rövid és hosszú vonások közt minimális legyen a különbség, hogy
csak én tudjam megkülönböztetni, és amikor befejeztem, elégettem a
fürdőben a kéziratokat, kidobtam a vécébe, és lehúztam. A
rajzfüzetet a szekrényben hagytam, nem dugtam el, de nem is
hagytam hivalkodón szem előtt. Ha valaki kutatni akar a holmijaim
közt, nem fog gya​nút fog​ni, hogy el akar​tam rej​te​ni.
Az idő repült, most hogy már programom volt. Bejártam megint
oda-vissza az Estrada Marginalt Estoril és Lisszabon közt Joãoval a
volánnál, kiválasztottam egy tucatot a legjobb cérnából, ezerféle
alakú és méretű, gyönyörű gombokat, és úgy bántak velem, mint a
legelőkelőbb megrendelővel. Da Silva beajánlásának hála mindenki
csupa figyelmesség volt, csak úgy peregtek az ár- és fizetési
engedmények, ajándékok. És anélkül, hogy észrevettem volna, már el
is ér​ke​zett a va​cso​ra pil​la​na​ta.
A találkozó hasonlóan folyt az eddigiekhez: hosszú pillantások,
zavarba hozó mosolyok és nyílt évődés. Ugyan kisujjamban volt már
a színjátszás minden csínja-bínja, és vérbeli színésznő vált belőlem,
el kellett ismernem, hogy Manuel da Silva viselkedésével
megkönnyítette a dolgom. Társaságában megint úgy éreztem magam,
mint a világon az egyetlen nő, aki képes a figyelmét magára vonni, én
pedig úgy tettem, mintha mindennapos dolog lenne, hogy egy gazdag
és jóképű férfi vonzalmának tárgya vagyok. Ez azonban nem volt
igaz, és ezért kétszeresen is elővigyázatosnak kellett lennem.
Semmilyen körülmények között nem hagyhattam, hogy magával
sodorjanak az érzelmeim: ez csak munka, puszta kötelesség. Könnyű
lett volna elereszteni magam, élvezni a férfi társaságát és a
pillanatot, de tudtam, hidegfejűnek kell maradnom, és érzelmeimben
tá​vol​ság​tar​tó​nak.
– Foglaltam asztalt vacsorára a Wonderbarban, a kaszinó
klub​já​ban. Me​sés ze​ne​ka​ruk van, és a já​ték​te​rem csak egy lé​pés.
Pálmafák alatt sétáltunk végig, még nem sötétedett be teljesen, és
az utcalámpák ezüstcseppekként világítottak az ibolyaszín égbolton.
Da Silva megint az a férfi volt, aki legjobb perceiben: szórakoztató,
elbűvölő, nyoma sem volt benne a feszültségnek, ami a német
ér​ke​zé​se​kor tá​madt ben​ne dél​előtt.
Úgy tűnt, szinte mindenki ismeri, a pincérektől és a parkoló
személyzetétől kezdve a legtiszteletreméltóbb vendégekig. Akárcsak
az első este jobbra-balra köszöngetett: szívélyes vállveregetés,
kéz​fo​gás és könnyű öle​lés az urak​nak; mí​melt kéz​csók, mo​soly és bók
a hölgyeknek. Néhányukat bemutatta, és én fejben feljegyeztem a
ne​ve​ket, hogy az​tán át​ír​jam di​vat​raj​za​im kör​vo​na​la​i​ba.
A Wonderbar hangulata hasonló volt a Do Parque Szállóhoz,
kilencven százalékig kozmopolita. Az egyetlen eltérés az volt, amit
némi nyugtalansággal könyveltem el, hogy a németek nem voltak
többségben, mindenhonnan angol beszélgetés hallatszott. Próbáltam
elvonatkoztatni aggodalmaimtól, és ügyelni a szerepemre. Tiszta fej,
nyitott szem és nyitott fül – csak ezzel kellett törődnöm. És
ter​mé​sze​te​sen az​zal, hogy tel​jes​ség​gel el​bű​vö​lő le​gyek.
A ma​it​re a terem legjobb sarkában lefoglalt asztalhoz vezetett
minket, remek stratégiával volt kiválasztva, annak, aki mindent akart
látni és azt is, hogy mindenki lássa. A zenekar az In the Mood című
dalt játszotta, és a táncparkettet betöltötték a párok, mások
vacsoráztak. Beszélgetések zaja, köszönések és nevetés hallatszott,
fesztelen előkelőség áradt mindenhonnan. Manuel nem kért étlapot,
hanem habozás nélkül rendelt mindkettőnknek. Aztán, mintha erre a
percre várt volna egész nap, elhelyezkedett, készen rá, hogy minden
fi​gyel​mét ne​kem szen​tel​je.
– Nos, ked​ves Arish, me​sél​jen, hogy bán​tak ön​nel a ba​rá​ta​im?
Részletesen beszámoltam róla, mit intéztem, anekdotákkal
fűszerezve. Eltúloztam a jeleneteket, humoros megjegyzéseket
fűztem hozzá, utánoztam a portugál kiejtést, hogy Manuel teli szájjal
ne​ve​tett, és megint jó be​nyo​mást tet​tem rá.
– És ön​nek, hogy zá​rult a hét? – kér​dez​tem vissza.
Végre rám került a sor, hogy hallgassak, és szívjam magamba az
információkat. És ha a szerencse mellém szegődik, talán még ki is
húz​ha​tok be​lő​le egyet s mást.
– Csak ak​kor tu​dod meg, ha te​ge​zel.
– Rendben, Manuel. Mondd, hogy teltek a napjaid, mióta tegnap
dél​előtt ta​lál​koz​tunk?
Nem tudta azonnal elmesélni, mert valaki félbeszakított. Újabb
köszöngetés, újabb nyájaskodás. Ezúttal nem volt szívből jövő,
lát​szott messzi​ről.
– Von Kempel báró rendkívüli ember – jegyezte meg, amikor az
oroszlánsörényes, élemedett korú arisztokrata bizonytalan léptekkel
elhagyta asztalunk. – Akkor lássuk, ott tartottunk, hogy teltek az
utóbbi napok, és hogy összefoglaljam, arra két szó is elég: borzasztó
unal​ma​san.
Természetesen tudtam, hogy hazudik, de együtt érző hangra
vál​tot​tam.
– Legalább szép irodáid vannak, ahol megküzdhetsz az
una​lom​mal, és eh​hez hoz​zá​ér​tő tit​kár​nők van​nak a se​gít​sé​ged​re.
– Nem panaszkodhatok, igazad van. Keményebb volna a munka, ha
rakodómunkás lennék a kikötőben, vagy ha nem lenne senki, aki
se​gí​te​ne.
– Rég​óta van​nak ná​lad?
– A titkárnőkre gondolsz? Elisa Somoza, kettőjük közül az
idősebbik, már több mint három évtizede, apám idejében lépett be a
céghez, még mielőtt én kezdtem. A fiatalabbat, Beatriz Oliveirát,
csak há​rom éve vet​tem fel, ami​kor lát​tam, hogy nö​vek​szik az üz​let, és
Elisa már nem tud mindenről gondoskodni. Nem éppen a
legkedvesebb, de nagyon jó szervező, felelősségteljes, és jól beszél
nyelveken. Gondolom, a beosztottak új generációja már nem
szívesen kedveskedik a főnöknek – mondta, és koccintásra emelte a
po​ha​rát.
Nem találtam viccesnek a megjegyzést, de csatlakoztam hozzá,
nagyot kortyolva a fehérborból. Ekkor egy pár lépett asztalunkhoz:
középkorú, káprázatos nő földig érő, lila shantungban, kísérője alig
ért a válláig. Megint félbeszakadt a társalgás, ők franciául kezdtek el
beszélgetni, Manuel bemutatott, és én bájos biccentéssel köszöntem,
hoz​zá​té​ve enc​han​tée.
– Mann​hei​mék ma​gya​rok – mond​ta, mi​kor a pár to​vább​vo​nult.
– Zsi​dó szár​ma​zá​sú​ak mind? – kér​dez​tem.
– Gazdag zsidók, akik a háború végét várják, vagy hogy vízumot
kap​ja​nak Ame​ri​ká​ba. Tán​co​lunk?
Kiderült, hogy Da Silva fantasztikus táncos. Legyen az rumba,
kubai habanera, dzsessz vagy pasodoble, semmiben sem maradt
hátul. Hagytam, hogy magával ragadjon: hosszú volt a nap, és a két
pohár Douro bor, amivel megöntöztem a langusztát, meglehet, a
fejembe szállt. A táncparketten forgó párok ezernyi képben villantak
fel az oszlopokat és a falakat borító tükrökben. Meleg volt. Néhány
pillanatra lehunytam a szemem, két másodpercre, háromra, talán
négyre is. Mire kinyitottam, legsötétebb félelmeim emberi alakot
öl​töt​tek.
Makulátlan szmokingban, hátrafésült hajjal, könnyű terpeszben,
zsebre vágott kézzel, mint mindig, és frissen meggyújtott
ci​ga​ret​tá​val az aj​kai kö​zött Mar​cus Lo​gan fi​gyel​te, ahogy tán​co​lunk.
Elbújni, el kell bújnom előle, ez volt az első dolog, ami eszembe
ju​tott.
– Le​ülünk? Egy ki​csit el​fá​rad​tam.
Ugyan minden erőmmel azon voltam, hogy a Marcusszal ellentétes
oldalon hagyjuk el a táncparkettet, hiába volt minden, mert a
szemem sarkából láttam, ő ugyanabban az irányban mozog. Mi a
táncoló párokat kerülgettük, ő a vacsorázok asztalait, de
párhuzamosan haladtunk ugyanabba az irányba. Éreztem, hogy
remegni kezd a térdem, a május esti hőség hirtelen elviselhetetlenül
fojtogatóvá vált. Amikor már csak néhány méterre voltunk
egymástól, megállt köszönni valakinek, és arra gondoltam, talán ez
volt a célja, de elbúcsúzott, határozottan és elszántan felénk tartva.
Egyszerre érkeztünk mindhárman asztalunkhoz, Manuel és én
jobb​ról, ő pe​dig bal​ról. Azt hit​tem, ez itt a vég.
– Logan, te vén róka, hol az ördögben voltál? Száz éve nem
láttalak! – kiáltott fel Da Silva, ahogy észrevette. Legnagyobb
döb​be​ne​tem​re ba​rát​sá​go​san meg​ve​re​get​ték egy​más há​tát.
– Hívtalak vagy ezerszer, de soha nem találtalak – mondta
Mar​cus.
– Hadd mutassam be neked Arish Agoriuq-ot, egy marokkói
ba​rát​nő​met, aki né​hány nap​ja ér​ke​zett Mad​rid​ból.
Kezet nyújtottam összpontosítva, hogy ne remegjen, de nem
mertem a szemébe nézni. Erősen megszorította a kezem, mintha azt
mon​da​ná, én va​gyok, itt va​gyok, mond​jál va​la​mit.
– Örvendek. – Hangom rekedten, szárazon csengett, szinte
el​csuk​lott.
 – Ül​jél le, igyál ve​lünk egy po​hár​ká​val – in​vi​tál​ta Ma​nu​el.
– Nem, köszönöm. Barátokkal vagyok, csak azért jöttem, hogy
kö​szön​jek, és em​lé​kez​tes​se​lek, ta​lál​koz​nunk kell.
– A na​pok​ban rá fo​gok érni, ígé​rem.
– Ne feledkezz el róla, meg kell tárgyalnunk néhány dolgot! -
Aztán hozzám fordult. – Nagyon örülök, hogy megismerhettem…-
mond​ta, és meg​ha​jolt.
Ez alkalommal kénytelen voltam a szemébe nézni. Arcán már
nyoma sem volt a sebeknek, amelyekkel megismertem, de
ugyanolyan volt a tekintete: éles vonások, cinkos pillantás, amely
szavak nélkül is azt kérdezte, mi az ördögöt keresel te itt ennek az
alak​nak az ol​da​lán.
– Ago​ri​uq – nyög​tem ki, mint​ha kö​vet nyel​tem vol​na.
– Agoriuq kisasszony, igen, bocsásson meg! Örülök, hogy
meg​is​mer​het​tem. Re​mé​lem, még ta​lál​kozunk.
Utá​na néz​tünk, ahogy el​tá​vo​lo​dott.
– Ren​des em​ber ez a Mar​cus Lo​gan.
Ittam egy nagy korty vizet. Fel kellett frissítenem a torkom, száraz
volt, mint a re​sze​lő.
– An​gol? – kér​dez​tem.
– Igen, an​gol, van né​hány üz​le​ti ügyünk.
Megint ittam, hogy magamhoz térjek zavarodottságomból. Szóval
már nem új​ság​író. Ma​nu​el sza​vai té​rí​tet​tek ma​gam​hoz.
– Itt túl me​leg van. Sze​ren​csét pró​bá​lunk a ru​let​ten?
Megint közönyt tettettem a terem pompája láttán. A fényűző
csillárok aranyozott láncokon lógtak az asztalok fölé, melyek körül
százával nyüzsögtek a játékosok, akik annyi nyelven beszélgettek
izgatottan, ahány nemzet egyszer létezett a vén Európa térképén. A
szőnyeggel bevont padló elnyelte az emberi léptek zaját, és
felerősítette a vakszerencse édenének neszeit, a zsetonok
koccanását, a rulett zúgását, az elefántcsont golyók pattogását
bolondos táncukban és a krupiék kiáltásait, akik lezárták a téteket:
Rien ne va plus! Sok vendég ült a zöld posztós asztalok körül, akik
pénzt raktak, de még többen, akik csak körben álltak a játékot
bámulva. Arisztokraták, akik egykor elszántan vesztettek és nyertek
minden feltűnést kerülve Baden Baden, Monte-Carlo és Deauville
kaszinóiban, magyarázta Da Silva. Elszegényedett polgárok,
szánalmas újgazdagok, gazemberré vált úriemberek és valódi
gazemberek úrnak öltözve. Volt, aki pompás nagyestélyiben
érkezett, győzedelmes, magabiztos mosollyal, az urak kikeményített
gallérban és ingmellben, a hölgyek pedig gőgösen feszítettek
ékszereik ragyogásában. Züllött külsejű egyének is felbukkantak,
gyáván vagy orvul vadászva ismerősökre, akiket meg lehetett
pumpolni – talán az illúzió éltette őket, hogy dicsőséges este vár
rájuk. Mások készen álltak eljátszani a baccarat asztalnál az utolsó,
családi kincset is vagy a másnapi reggelit. Az előzőeket csupán a
játék varázsa mozgatta, a szórakozás utáni vágy, a szédület és a
mo​hó​ság; az utób​bi​a​kat egy​sze​rű​en a lep​le​zet​len két​ség​be​esés.
Kószáltunk néhány percet a különböző asztalokat szemlélve,
Manuel ide-oda köszöngetett, és szívélyes mondatokat váltott. Én
alig beszéltem, csak ki akartam jutni innen, bezárkózni a szobámba,
és elfeledkezni a világról, csak azt kívántam, hogy ez az átkozott nap
vé​get ér​jen egy​szer.
– Nem úgy né​zel ki, mint aki mil​li​o​mos akar ma len​ni.
Bá​gyad​tan el​mo​so​lyod​tam.
– Elfáradtam – mondtam. Iparkodtam, hogy hangomban egy csepp
kedvesség csengjen, nem akartam, hogy észrevegye, milyen
ag​go​da​lom fe​szít be​lül​ről.
– Sze​ret​néd, hogy vissza​kí​sér​je​lek a szál​ló​ba?
– Há​lás len​nék.
– Egy másodpercet kérek. – Azzal ellépett mellőlem, hogy kezet
nyújtson egy ismerősnek, akit most vett észre. Mozdulatlan
maradtam, mintha ott sem lennék, az sem kötött le, hogy a játékterem
nyüzsgését bámuljam. És akkor, mint egy árnyék, megéreztem, hogy
közeledik felém. Mögöttem ment el csendesen, szinte súrolt. Rejtve,
meg sem állva, megfogta a jobb kezem, ügyesen széttárta ujjaim, és
közéjük tett valamit. Én hagytam. Aztán szó nélkül továbbment.
Miközben úgy tettem, mint aki az egyik asztalra szegezi a tekintetét,
idegesen forgattam a kezemben, amit beletett: egy összehajtogatott
cetli volt. Ruhám széles övébe rejtettem abban a pillanatban, mikor
Ma​nu​el el​kö​szönt az is​me​rő​sök​től, és vissza​for​dult fe​lém.
– Me​he​tünk?
– Egy perc, ki kell men​nem a mos​dó​ba.
– Rend​ben, itt vár​lak.
Próbáltam a nyomára bukkanni útközben, de már nem volt sehol. A
mosdóban nem volt senki, csak egy álmos tekintetű, fekete
öregasszony, aki az ajtót vigyázta. Elővettem a cédulát a
rej​tek​he​lyé​ről, és für​gén ki​bon​tot​tam.
„Mi lett S-ből, akit T-ben hagy​tam?”
Az S Sira volt, a T pedig Tetuan. Hová lett régi énem az afrikai
időkből, kérdezte Marcus. Kinyitottam a táskám zsebkendő és
válasz után kutatva, miközben a szemem elfutották a könnyek. Az
előb​bit meg​ta​lál​tam, az utób​bit nem.
 56
Hétfőn folytattam a látogatásokat kiegészítők után járva
divatszalonom számára. A Prata utcában beszéltek meg találkozót
számomra egy kalapkészítővel, egy lépésre Da Silva irodáitól:
remek ürügynek kínálkozott, hogy csak úgy benézzek, ha másért nem,
hát beköszönni. És ha már ott vagyok, körbeszaglászhatok, ki szokott
ar​ra​fe​lé meg​moz​dul​ni.
Csak a fiatal, ellenszenves titkárnőt találtam ott, eszembe jutott,
hogy Be​at​riz Oli​ve​i​ra a neve.
– Da Silva úr elutazott. Üzleti ügyben van távol – mondta, és nem
kö​zölt to​váb​bi rész​le​te​ket.
Ahogy előző látogatásom alkalmával, most sem mutatott egy
szemernyi hajlandóságot sem, hogy kedves legyen velem, mégis úgy
gondoltam, talán ez az egyetlen alkalom, hogy négyszemközt lehetek
vele, és nem akartam elhalasztani. Mogorva viselkedéséből és
szűkszavúságából ítélve rettentő nehéznek tűnt, hogy akár egy
morzsányi, értékes információt is kiszedjek belőle, de mivel nem
volt jobb dol​gom, el​ha​tá​roz​tam, te​szek egy pró​bát.
– Micsoda bosszúság! Meg akartam kérdezni néhány dolgot a
szövetekről, amit a múltkor mutatott. Még mindig az irodájában
van​nak? – kér​dez​tem.
A szívem hevesen kezdett dobogni a lehetőségtől, hogy
belóghatok oda Manuel távollétében, de a titkárnő hamar véget
ve​tett ha​mis áb​ránd​ja​im​nak, mi​előtt azok még ala​kot ölt​het​tek vol​na.
– Nem. Már vissza​vit​ték a rak​tár​ba.
Száguldottak a gondolataim. Első próbálkozás kudarc, nem baj,
pró​bál​kozzunk to​vább.
– Nem zavarja, ha leülök egy percre? Egész délelőtt talpon
voltam, sapkákat, turbánokat meg szalmakalapokat nézegettem. Azt
hi​szem, szük​sé​gem len​ne egy rö​vid pi​he​nő​re.
Nem hagytam időt, hogy válaszoljon, mielőtt ki tudta volna nyitni a
száját, lerogytam egy bőrfotelbe iszonyatos fáradtságot színlelve.
Hosszan hallgattunk, miközben a titkárnő ceruzával végigfutott egy
több oldalas iratot, és néha-néha bejelölt vagy megjegyzett rajta
va​la​mit.
– Kér egy cigarettát? – kérdeztem két-három perc múlva. Ugyan
nem voltam erős dohányos, de mindig volt egy cigarettatárca a
táskámban. Hogy szolgálatomra legyen az ilyen alkalmakkor
pél​dá​ul.
– Nem, köszönöm – mondta, de rám se nézett. Folytatta a munkát,
én pe​dig rá​gyúj​tot​tam. Hagy​tam, hagy dol​goz​zon egy-két per​cig.
– Ön volt, aki felkereste a beszállítókat, időpontot kért, és
össze​ál​lí​tot​ta a dosszi​ét min​den adat​tal együtt, igaz?
Vég​re fel​pil​lan​tott egy má​sod​perc​re.
– Igen, én vol​tam.
– Remek munka, el sem tudja képzelni, milyen nagy hasznomra
van.
Kur​ta kö​szö​nö​möt mor​gott, és újra be​le​me​rült a mun​ká​ba.
– Hát Da Sil​va úr​nak kap​cso​la​ta az van, nem ke​vés – foly​tat​tam.
– Lenyűgöző lehet annyi különböző kereskedelmi céggel tartani
kapcsolatot! És főleg annyi külföldivel! Spanyolországban minden
sok​kal unal​ma​sabb.
– Azt nem cso​dá​lom – mo​rog​ta.
– Tes​sék?
– Azt mondom, hogy nem csodálom, hogy minden olyan unalmas
ott, ha azt nézzük, ki vezeti – morogta a foga közt, úgy téve, mint aki
a mun​ká​já​nak szen​te​li min​den fi​gyel​mét.
Örömteli borzongás futott végig a hátamon: a buzgó titkárnőt
ér​dek​li a po​li​ti​ka. Ak​kor in​nen kell meg​kö​ze​lí​te​ni!
– Na persze – válaszoltam, és komótosan elnyomtam a cigarettát. –
Mit is várhatnánk egy olyan embertől, aki szerint az asszonynak a
tűzhely mellett a helye, és egyetlen feladata, hogy gyerekeket hozzon
a vi​lág​ra.
– És aki zsúfolásig tömte a börtönöket, és a legyőzöttektől egy
sze​mer​nyi rész​vé​tet is meg​ta​gad – tet​te hoz​zá ha​tá​ro​zot​tan.
– Nos, valóban így állnak a dolgok. – Váratlan irányt vett a
beszélgetés, nagyon óvatosan kell lépegetnem, ha meg akarom
nyerni a bizalmát, és behúzni az én utcámba. – Ismeri
Spa​nyol​or​szá​got, Be​at​riz?
Láttam, hogy meglepi, tudom a nevét. Végre méltóztatott letenni a
ce​ru​zát, és rám né​zett.
– Soha nem jártam ott, de tudom, mi történik. Vannak barátaim,
akik sokat mesélnek róla. Ugyan minden bizonnyal ön nem tudja,
mi​ről be​szé​lek, ön má​sik vi​lág​hoz tar​to​zik.
Felálltam, az íróasztalhoz léptem, és szemtelenül a szélére ültem.
Közelhajoltam, hogy lássam, mit takar az olcsó szövetből varrt ruha,
amit évekkel ezelőtt varrhatott neki egy szomszéd néhány escudóért.
Szemüvege mögött intelligens pillantást találtam, dühödt
ügybuzgósággal leplezve, amivel a munkáját végezte, küzdő
szellemet sejtettem benne, mely valahogy ismerős volt. Beatriz
Oliveira és én nem voltunk annyira különbözőek. Két hasonló –
szerény és törekvő – családból származó, dolgozó nő. Két életút,
melyek kiindulópontja közel állt egymáshoz, ugyan egy ponton
kettéágaztak. Idővel pedáns alkalmazott vált belőle, belőlem pedig
képmutató valóság. Mégis, ami a közös volt bennünk, sokkal
valósabbnak tűnt, mint a különbségek. Én luxushotelben laktam, ő
pedig egy beázott házban valamelyik szegénynegyedben, de
mindketten tudtuk, mit jelent a küzdelem, hogy a balszerencse ne
ha​rap​dál​ja a sar​kun​kat egész éle​tünk​ben.
– Sok embert ismerek, Beatriz, nagyon különböző embereket -
kezdtem halkan. – Most a hatalmasokkal barátkozom, mert ezt
követeli meg a munkám, és mert váratlan körülmények melléjük
sodortak, de én tudom, mit jelent télen fázni, babot enni mindennap,
és napfelkelte előtt indulni otthonról nyomorúságos munkabérért. És
ha kíváncsi rá, hát nekem sem tetszik a most épülő Spanyolország.
Most el​fo​gad egy szál ci​ga​ret​tát?
Nem válaszolt, csak kinyújtotta a kezét, és kivett egyet.
Oda​tar​tot​tam neki az ön​gyúj​tót, az​tán én is rá​gyúj​tot​tam.
– Hogy men​nek a dol​gok Por​tu​gá​li​á​ban? – kér​dez​tem.
– Rosszul – mondta, és kifújta a füstöt. – Lehet, hogy a Salazar
teremtette Új Állam, az Estado Novo nem olyan elnyomó, mint
Fran​co
Spanyolországa, de abban nem különbözik, hogy itt is minden
pa​rancs​szó​ra zaj​lik, és kor​lá​toz​zák a sza​bad​ság​jo​go​kat.
– Maguk legalább, úgy néz ki, megőrzik semlegességüket az
európai háborúban – mondtam, a saját utcámba terelve a
beszélgetést.- Spanyolországban nem állnak olyan egyértelműen a
dol​gok.
– Salazar megegyezett az angolokkal és a németekkel is, furcsa egy
egyensúly. A britek mindig is a portugál nép barátai voltak, ezért
olyan meglepő, hogy nagylelkűnek mutatkozik a németekkel, adott
ne​kik ex​por​ten​ge​délyt és más ki​vált​sá​go​kat.
– Hát ez nem meglepő, amilyen időket élünk, nem gondolja?
Kényes ügyek ezek zavaros időkben. Én nem értek a
világpolitikához, az az igazság, de képzelem, hogy minden csak
érdekeken áll vagy bukik. – Igyekeztem, hogy hangom közömbösen
csengjen, mintha ez engem nem aggasztana. Eljött a perc, hogy
átlépjem a nyilvános és a magánéletet elválasztó határvonalat, és
nagyon óvatosnak kellett lennem. – Ugyanez történik az üzleti
életben is, gondolom – tettem hozzá. – A múltkor, hogy messzebb ne
menjek, miközben Da Silva úrral voltam az irodájában, éppen ön
je​len​tet​te, hogy né​met ügy​fél ér​ke​zett.
– Nos, igen, de az más tészta. – Bosszús képet vágott, és nem úgy
né​zett ki, mint​ha haj​lan​dó len​ne en​nél töb​bet el​árul​ni.
 – Egyik este Da Silva úr meghívott vacsorázni az estorili
kaszinóba, és megdöbbentett, mennyi embert ismer. Ugyanúgy
köszönt az angoloknak, amerikaiaknak, mint a németeknek és egy
csomó más európai országokból érkezett vendégnek. Életemben nem
lát​tam sen​kit, aki ilyen jól ki​jön​ne min​den​ki​vel.
Bosszúsan fintorodott el újra. De még így se mondott semmit, és
nekem nem maradt más választásom, mint arra törekedni, hogy
to​vább be​szél​jek, ne​hogy a tár​sal​gás le​ül​jön.
– Annyira sajnáltam a zsidókat, akiknek el kellett hagyniuk
ott​ho​nuk és üz​le​te​ik a há​bo​rú elől me​ne​kül​ve.
– Megsajnálta az estorili kaszinóba járó zsidókat? – kérdezte
gunyoros mosollyal. – Hát én aztán nem sajnálom őket, úgy élnek
mintha pompás nyaraláson lennének. Ha valakit sajnálok, hát azokat
a szerencsétleneket, akik kartonbőrönddel érkeztek, és egész nap
sorban állnak a követségek és a hajózási vállalatok irodái előtt
vízumra és hajójegyre várva Amerikába, amit meglehet, sose kapnak
meg. És sajnálom a családokat, akik mocskos panziókban húzzák
meg magukat, és a szeretetkonyhára járnak, meg a szegény lányokat,
akik a sarkon árulják magukat egy marék escudóért, az öregeket, akik
a kávézókban ütik el az időt már órák óta üres, maszatos csészék
előtt, amíg a pincér ki nem dobja őket, hogy legyen szabad hely. Na,
őket sajnálom, nem mást. Akik mindennap eljátszanak egy darabkát a
va​gyo​nuk​ból a ka​szi​nó​ban, azok nem kel​te​nek ben​nem saj​ná​la​tot.
Megrázó volt, amit mesélt, de nem téríthetett el szándékomtól, jó
úton jártunk, és rajta kellett tartanom mindenáron. Akkor is, ha a
lel​ki​is​me​re​té​re kell hat​nom.
– Igaza van. A helyzet sokkal drámaibb a nyomorultak számára. És
nagyon fájdalmas lehet nekik látni, hogy annyi német járkál itt fel s
alá sza​ba​don.
– Kép​ze​lem…
– És nagyon kemény lehet a tudat, hogy az ország kormánya,
ahova menekültek, ilyen megengedő a Harmadik Birodalommal
szem​ben.
– Igen, fel​té​te​le​zem…
– És hogy van néhány portugál üzletember, akik a nácikkal kötött,
zsí​ros meg​ál​la​po​dá​sok árán ter​jesz​ked​nek…
Az utolsó mondatot mély komorsággal ejtettem ki, közel hajolva
hozzá, teljesen lehalkítva a hangom. Farkasszemet néztünk, egyikünk
sem volt ké​pes meg​tör​ni.
– Ki maga? – kérdezte végül alig hallhatóan. Hátradőlt,
eltávolodott az íróasztaltól, hátát a szék támlájának vetette, mintha
minél messzebb akarna kerülni tőlem. Bizonytalanul remegő
hangjában félelem csengett, szeme azonban egy pillanatra sem
sza​kadt el az enyém​től.
– Divatszabó vagyok – suttogtam. – Egyszerű dolgozó nő, mint
maga, aki​nek szin​tén nem tet​szik, ami kö​rü​löt​te fo​lyik.
Láttam, hogy megfeszül a nyaka, nyel egyet, és ekkor két kérdést
sze​gez​tem neki. Las​san, ki​mér​ten. Ret​ten​tő ki​mér​ten.
– Mire készül Da Silva a németekkel, Beatriz? Miben
ügyes​ke​dik?
Megint nyelt egyet, és az ádámcsutkája olyan erőteljesen mozgott,
mint​ha egy ele​fán​tot akart vol​na le​nyel​ni.
– Én nem tu​dok sem​mit – nyög​te ki vé​gül.
Hir​te​len bosszús hang hal​lat​szott az aj​tó​ból.
– Emlékeztess legközelebb, hogy soha többet ne menjek a Sao
Juliao utcai kifőzdébe. Egy órát vártunk a kiszolgálásra, pont mikor
annyi mindent kell még előkészítenem, mire don Manuel visszajön!
Ó! El​né​zést Ago​ri​uq kis​asszony, nem tud​tam, hogy itt van…
– Már éppen indulni készültem – mondtam tettetett könnyedséggel,
miközben felkaptam a táskám. – Csak meg akartam lepni Da Silva
urat, de Oliveira kisasszony felvilágosított, hogy elutazott. Mindegy,
ak​kor majd vissza​jö​vök más​kor.
 – Itt hagy​ta a ci​ga​ret​tá​ját – hal​lot​tam a há​tam mö​gül.
Beatriz Oliveira még mindig fénytelen hangon beszélt, amikor
odanyújtotta a kezét benne a tárcával, megragadtam, és erősen
meg​szo​rí​tot​tam.
– Gon​dol​ja meg!
Megkerültem a liftet, és a lépcsőn mentem le, miközben újra
lejátszottam magamban a jelenetet. Talán túl kockázatos volt
részemről ilyen hirtelen felfedni magam, de a titkárnő
viselkedéséből azt gyanítottam, hogy tud valamit, valamit, amit
inkább a személyem iránt érzett bizalmatlanság miatt nem mondott el,
mint a főnöke iránti lojalitásból. Da Silvát és a titkárnőjét nem
ugyanabból a fából faragták, és én biztos voltam benne, hogy soha
nem számolna be neki e különös látogatás tartalmáról. Miközben ő
arra törekedik, hogy a kecske is jóllakjon, meg a káposzta is
megmaradjon, nemcsak egy álmarokkói szaglászik az ügyeiben,
hanem egy baloldali felforgató is beépült az alkalmazottai közé. El
kell érnem, hogy újra találkozhassam Beatriz Oliveirával
négyszemközt. De hogy miként, hol és mikor, arról elképzelésem sem
volt.
 57
Kedden esős napra virradt, és én az előző napok gyakorlatát
folytatva eljátszottam, hogy beszerző körútra megyek, és hagytam,
hogy João elvigyen kocsival úti célomhoz, ami ezúttal egy külvárosi
szö​vő​dé volt. A chauf​fer há​rom óra múl​va vett fel a be​já​rat előtt.
– A Ba​i​xa ne​gyed​be, João, ké​rem.
– Ha don Ma​nu​el​lel sze​ret​ne ta​lál​koz​ni, ak​kor még nem jött vissza.
Nagyszerű, gondoltam. Nem állt szándékomban Da Silvával
találkozni, hanem módját akartam ejteni, hogy újból Beatriz
Oli​ve​i​ra kö​ze​lé​be fér​kőz​hes​sek.
– Nem baj, elég, ha a titkárnőkkel tudok beszélni. Csak a
ren​de​lé​sem​mel kap​cso​lat​ban aka​rok kér​dez​ni va​la​mit.
Bíztam benne, hogy az idősebbik titkárnő megint elment ebédelni,
kötelességtudó munkatársa viszont tartja a frontot, de mintha valaki
szándékosan fordítva teljesítette volna vágyaimat, éppen az
ellenkezőjét találtam. A veterán titkárnő a helyén ült, orrhegyére tolt
szemüveggel vetett egybe néhány iratot. A fiatalnak nyomát se
lát​tam.
– Boa tar​de, So​mo​za asszony. Lá​tom, egye​dül hagy​ták.
– Don Manuel még mindig úton van, és Oliveira kisasszony ma
nem jött be dol​goz​ni. Mi​ben se​gít​he​tek, Ago​ri​uq kis​asszony?
A szájamban éreztem a bosszúsággal keveredett veszély ízét, de
le​gyűr​tem, ahogy tud​tam.
– Ó, re​mé​lem, jól van – mond​tam, nem vá​la​szol​va a kér​dé​sé​re.
– Biztosan semmi komoly. Ma reggel bejött a bátyja, hogy
szóljon, nem érzi teljesen jól magát, van egy kis láza, de bízom
ben​ne, hogy hol​nap már be​jön.
Haboztam néhány pillanatig. Gyorsan, Sira, gondolkozz gyorsan,
mozdulj, kérdezd meg, hol lakik, próbálj a nyomára jutni, szóltam
ma​gam​ra.
– Ha esetleg meg tudná adni a címét, akkor küldhetnék neki egy
csokor virágot. Nagyon kedves volt tőle, hogy találkozót egyeztetett
min​den be​szál​lí​tó​val.
Veleszületett tapintatossága ellenére a titkárnő nem tudta
meg​áll​ni, hogy ne ves​sen oda egy le​eresz​ke​dő mo​solyt.
– Ne aggódjon, kisasszony! Nem hiszem, hogy erre szükség lenne,
igazán. Csak egy kis megfázás vagy könnyű rosszullét. Ha segíthetek
va​la​mi​ben…
– Elvesztettem egy pár kesztyűt – rögtönöztem. – Azt hittem, talán
itt fe​lej​tet​tem teg​nap.
– Ma reggel nem találtam itt semmit, de lehet, hogy a takarítónők
szedték össze, akik korán járnak. Ne aggódjon, majd én
meg​kér​de​zem.
Beatriz Oliveira távollététől a hangulatom éppen olyan lett, mint a
lisszaboni délután, ami az Ouro utcán várt, ahogy kiléptem: felhős,
szeles és zivataros. És az étvágyamat is elvette, ezért csak egy
csésze teát fogyasztottam egy süteménnyel a közeli Nicola
kávézóban, és folytattam a teendőimet. Aznap délutánra a
gyakorlatias titkárnő egy brazil, egzotikus termékeket importáló
céggel beszélt meg találkozót, azt feltételezve – okosan –, hogy
bizonyos trópusi madarak tollai érdekesek lehetnek modelljeim
számára. És eltalálta. Bárcsak ilyen segítőkészen állna mellettem
más ten​ni​va​lók​ban is!
Az időjárás nem javult a következő órákban, és a hangulatom sem.
Estorilba hazafelé mérleget készítettem az érkezésem óta elért
sikerekről, és mindent összevéve az eredmény siralmas volt. João
első megjegyzései hosszútávon alig bizonyultak hasznosabbnak, mint
a hátteret díszítő ecsetvonások, melyeket a fárasztóan szószátyár,
unatkozó öreg, aki túl hosszú ideje maradt ki gazdája mindennapi
életéből, újra és újra elismételt. A németekkel való
magántalálkozókról, amit Hillgarth felesége említett, nem hallottam
egy szót sem. És az a személy, akit egyetlen lehetséges
bizalmasomnak tartottam, kicsúszott a kezeim közül, mint a víz,
va​la​mi ál​be​teg​ség​re hi​vat​koz​va.
Ha mindehhez hozzátesszük a Marcusszal való fájdalmas
találkozást, az utazás kész kudarc volt, bárhonnan is nézzük. Kivéve,
ami ügyfeleimet illeti természetesen, akik, ha hazatértem, csodák
kész tárát találják majd szalonomban, melyet elképzelni is nehéz a
nyomorgó, élelmiszerjegyekből élő Spanyolországban. Sötét
kilátásoktól borúsan könnyű vacsorát költöttem el a szálló
ét​ter​mé​ben, és úgy dön​töt​tem, ha​mar le​fek​szem.
Mint minden este, a szolgálatban lévő szobalány gondosan
előkészítette a szobát, hogy készen várjon, ha álomba akarok
merülni: a függönyök behúzva, az éjjeliszekrényen halvány fény, a
takaró felhajtva és a lepedő csipkéje milliméter pontosan élére
igazítva. Talán a frissen vasalt, svájci batisztlepedők jelenthetik a
nap fénypontját, segítenek majd elaludni, és néhány órára
elfelejthetem a kudarc felett érzett csalódottságomat. Vége a napnak.
Nul​la ered​ménnyel.
Már majdnem lefeküdtem, amikor hideg légáramlatot éreztem.
Mezítláb az erkélyhez siettem, elhúztam a függönyt, és láttam, hogy
az ajtó nyitva maradt. A személyzet feledékenysége, gondoltam, és
becsuktam. Leültem az ágyra, és eloltottam a lámpát: nem volt
kedvem egy sort sem olvasni. És miközben elnyúltam a takaró alatt,
bal lábam valami furcsa, pehelykönnyű anyagba akadt.
Visszafojtottam a kiáltásom, a lámpakapcsoló után nyúltam, de
akaratlan mozdulattal levertem a padlóra, ügyetlenül felszedtem,
megpróbáltam felkapcsolni csámpásan álló ernyővel, és amikor
végre sikerült, egy rántással letéptem az ágyról a takarót. Mi az
ördög lehetett az a rongycsomó, amibe beleakadtam?! Nem mertem
hozzányúlni, amíg jól meg nem néztem magamnak. Fátyolnak tetszett
– egy fekete fátyol volt, mise fátyol. Két ujjam közé csippentve
felemeltem, a szövet kibomlott, és a belsejéből kiesett egy szentkép.
Felvettem az egyik sarkánál fogva, mintha attól tartanék, hogy
szétmállik a kezemben, ha erősebben fogom. A fény felé tartottam, és
láttam, hogy egy templom homlokzat van rajta. Alatta két nyomtatott
sor. „Igreja de São Domingos. Novena em louvor a Nossa Senhora
do Fátima.” A hátulján ceruzával jegyezte rá valaki ismeretlen
írással: „Szerda este hat. Bal oldal tizedig sor hátulról számolva.”
Alá​írás nem volt, mi​nek is.
Másnap egész nap kerültem Da Silva irodáját, ugyan az aznapi
ta​lál​ko​zók mind a bel​vá​ros​ban vol​tak.
– Ma később gyere értem, João. Fél hétre a Rossio állomás elé.
Előt​te temp​lom​ba me​gyek, ma van apám ha​lá​lá​nak az év​for​du​ló​ja.
A chauf​fer elfogadta az utasítást mély részvéttel sütve le
tekintetét, és én éreztem, hogy belém mar a lelkiismeret, amiért olyan
könnyű szívvel tettem el a láb alól Gonzalo Alvaradót. De most
nincs idő a nyavalygásra, gondoltam, miközben betakartam a fejem a
fekete fátyollal, háromnegyed hat van, és a kilenced nemsokára
kezdődik. A São Domingos-templom a Rossio tér mellett volt, a
belváros közepén. Amikor a kőből és világos mészből rakott, széles
homlokzat elé értem, éreztem, hogy anyám emléke ott repdes
körülöttem. Utoljára vele vettem részt istentiszteleten Tetuanban, a
közeli téren álló, kis templomba kísértem el. Azzal összehasonlítva a
São Domingos hatalmas volt, szürke kőből faragott, szilárd oszlopai
a szépia színűre festett mennyezetig értek. Benn sokan voltak,
rengetegen, néhány férfi, de főleg nők, az egyházközség hű tagjai,
akik a Szűzanya parancsait követni gyűltek össze, és elimádkozni a
Szent Ró​zsa​fű​zért.
A bal oldali oldalfolyosón sétáltam előre összekulcsolt kézzel,
lehorgasztott fejjel, lassú léptekkel, úgy tettem, mintha magamba
szállnék, de közben szemem sarkából a sorokat számoltam. Ahogy a
tizedikhez értem, a szememet takaró fátylon keresztül gyászruhába
öltözött alakot láttam meg a pad fejénél ülve. Fekete szoknyát, sálat
és durva gyapjúharisnyát viselt: az egyszerű lisszaboni asszonyok
jellegzetes öltözékét. Nem fátylat hordott, hanem az álla alatt
megkötött kendőt, ami olyan mélyen esett a homlokába, hogy
lehetetlen volt kivenni az arcát. Mellette volt szabad hely, de néhány
pillanatig nem tudtam, mit tegyek. Egyszer csak láttam, hogy egy
sápadt, ápolt kéz emelkedik ki a szoknya öléből. Egy kéz, ami aztán a
gazdája melletti, üres helyre tenyereit. Üljön ide, mintha ezt mondta
vol​na. Azon​nal en​ge​del​mes​ked​tem.
Némán ültünk, miközben a hívek elfoglalták az üres helyeket, a
ministránsok az oltáron rakosgattak, és a mélyből a tenger zúgása
hallatszott, mint halk dorombolás. Hiába vetettem rá néhány
pillantást a szemem sarkából, a kendő takarásában nem láthattam a
feketébe öltözött asszony vonásait. Egyébként sem volt rá
szükségem, kétség sem fért hozzá, ki ő. Vettem a bátorságot, hogy
sut​tog​va meg​tör​jem a je​get.
– Köszönöm, hogy idehívott, Beatriz. Kérem, ne féljen,
Lissza​bon​ban soha sen​ki nem fog tud​ni er​ről a be​szél​ge​tés​ről.
Csak egy-két másodperc múlva válaszolt. Az ölébe nézett
me​re​ven, és alig hall​ha​tó​an kér​dez​te.
– Az an​go​lok​nak dol​go​zik, igaz?
Könnye​dén bic​cen​tet​tem.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ez szolgál-e maguknak
valamire, mert nagyon kevés. Csak azt tudom, hogy Da Silva tárgyal
a németekkel a Beira vidékén, az ország belsejében található bányák
ügyében. Előtte soha nem üzletelt arrafelé. Nagyon friss ez a dolog,
csak né​hány hó​nap​ja zaj​lik. Mos​ta​ná​ban min​den hé​ten oda​uta​zik.
– Mi​ről van szó?
– Valami olyasmiről, aminek a neve „farkasnyál”. A németek
kizárólagosságot követelnek, hogy szakadjon el teljesen a britektől.
És azt is el kell érnie, hogy a szomszédos bányák tulajdonosai vele
kössenek szerződést, és a továbbiakban ne üzleteljenek az
an​go​lok​kal.
A pap az egyik mellékajtón keresztül belépett az oltárhoz,
ap​rócs​ka pont a messze​ség​ben. Az egész temp​lom fel​állt, mi is.
– A né​me​tek kik? – sut​tog​tam a mi​se​fá​tyol alól.
– Az irodába csak Weiss jött be háromszor. Soha nem beszél
velük telefonon, azt hiszi, hogy lehallgatják. Tudom, hogy az irodán
kívül találkozott még valakivel, Wolters a neve. Ezen a héten
várják, hogy jöjjön még valaki Spanyolországból. Holnap,
csütörtökön, mindannyian a vidéki házában vacsoráznak: don
Manuel, a németek és a beirai bányatulajdonosok. Ott akarják
lezárni a tárgyalásokat, hetek óta győzködi a tulajokat, hogy csak a
németek megrendeléseit teljesítsék. Mindannyian feleségeikkel
vesznek majd részt, és neki érdeke, hogy jól bánjon velük: tudom,
mert kér​te, hogy ren​del​jek vi​rá​got és cso​ko​lá​dét a fo​ga​dá​suk​ra.
A pap befejezte a beszédet, és az egész templom helyet foglalt
ru​ha​su​ho​gás, só​haj​to​zás és az el​öre​ge​dett fa re​cse​gé​se kö​ze​pet​te.
– Már figyelmeztetett – folytatta lecsüggesztett fejjel –, hogy ne
kapcsoljuk be neki jó néhány angol hívását, akikkel azelőtt jó
viszonyt ápolt. És ma délelőtt a raktár pincéjében találkozott két
emberrel, két volt fegyenccel, akiket néha testőrnek alkalmaz.
Régebben is megtörtént, hogy sötét ügyekbe keveredett. Csak a
beszélgetés végét kaptam el. Megparancsolta nekik, hogy figyeljék
eze​ket az an​go​lo​kat, és ha szük​sé​ges, sem​le​ge​sít​sék őket.
– Mit ta​kar a sem​le​ge​sí​tés?
– El​rak​ni láb alól, gon​do​lom.
– Ho​gyan?
– Ta​lál​ja ki!
A hívek megint felálltak, és mi követtük a példájukat. Énekelni
kezdtek áhítatos hangon, és én éreztem, hogy a halántékomban
dü​bö​rög a vér.
– Tud​ja az an​go​lok ne​vét?
 – Le​ír​tam ma​gá​nak.
Lopva egy összehajtogatott cetlit csempészett a kezembe, és én
erő​sen a mar​kom​ba szo​rí​tot​tam.
– Töb​bet nem tu​dok, es​kü​szöm.
– Küldjön értem megint, ha megtud valami újat – mondtam, mert
eszem​be ju​tott a nyi​tott er​kély​aj​tó.
– Úgy lesz. Maga pedig, kérem, ne említse a nevem. Ne jöjjön be
újra az iro​dá​ba!
Nem tudtam megígérni, hogy így lesz, mert mint egy fekete varjú,
felreppent, és már ott sem volt. Én még sokáig maradtam a
kőoszlopok, hamisan csengő zsoltárok és a litánia mormolásának
takarásában. Amikor végre megemésztettem a hallottakat,
kihajtottam a cetlit, és meggyőződtem róla, hogy félelmeim nem
voltak alaptalanok. Beatriz Oliveira öt névből álló listát adott át. A
ne​gye​dik Mar​cus Lo​ga​né volt.
 58
Mint a délutáni órákban ilyenkor mindig, a szálló előcsarnokában
élénk volt a forgalom. Megtelt külföldiekkel, gyöngysoros
hölgyekkel, lenvászon öltönyös és egyenruhás urakkal, társalgással,
első osztályú dohány illatával és serény boyokkal. És valószínűleg
tele volt nem kívánatos alakokkal is. Egyikük rám várt. Ugyan
kellemes meglepetést színleltem, libabőrös lettem, ahogy megláttam.
Külsőre ugyanaz a Manuel da Silva volt, mint néhány napja:
magabiztos, makulátlan öltönyben, néhány ősz hajszál jelezte, hogy
már érett férfikorba lépett, figyelmes volt és mosolygós.
Ugyanannak a férfinak nézett ki, igen, de a puszta látványa is annyira
taszított, hogy uralkodnom kellett magamon, hogy meg ne forduljak,
és ki ne szaladjak. Az utcára, a tengerpartra, a világvégére.
Bárhova, csak messze tőle. Azelőtt csak gyanakodtam, és maradt
hely a reménynek, hogy a vonzó külső rendes embert takar. Most már
tudtam, hogy nem így van, a legsötétebb jóslatok sajnos
beigazolódtak. Hillgarth-ék feltételezései bebizonyosodtak a
templom padjában: a becsületesség és a hűség háborús időkben nem
jártak együtt a jó üzlettel, és Da Silva eladta magát a németeknek. És
ha ez nem lett volna elég, még ennél is baljósabb tettre készül: ha
régi barátai zavarják ebben, akkor elteszi őket láb alól. Ha eszembe
jutott, hogy Marcus köztük van, ezernyi tűszúrást éreztem a
zsi​ge​re​im​ben.
A testem követelte, hogy szökjek meg előle, de nem tehettem,
nemcsak azért, mert pillanatnyilag egy táskákkal és bőröndökkel
megrakott kocsi állt a szálló forgóajtaja előtt, hanem sokkal
nyomósabb okom volt rá. Most tudtam meg, hogy Da Silva
huszonnégy órán belül vendégül látja német kapcsolatait. Minden
bizonnyal ez lesz a találkozó, amelyet Hillgarth felesége említett,
ahol valószínűleg el fognak hangzani mindenféle részletek, amire az
angolok szeretnének szert tenni. Következő célom tehát, hogy
minden eszközömmel azon legyek, meghívjon az összejövetelre, de
az idő ellenem dolgozott. Nem maradt más lehetőségem, mint
elő​re​me​ne​kül​ni.
– Rész​vé​tem, ked​ves Arish.
Néhány másodpercig nem tudtam, mire gondol. Valószínűleg a
meg​ha​tó​dott​ság​nak tud​ta be hall​ga​tá​som.
– Köszönöm – suttogtam, amikor rájöttem, miről van szó. – Apám
nem volt keresztény, de szeretem az emlékét megtisztelni néhány perc
val​lá​si áhí​tat​tal.
– Van ked​ved egy ital​hoz? Le​het, hogy nem ez a meg​fe​le​lő perc, de
mondták, hogy jártál az irodában néhányszor, és csak azért jöttem,
hogy viszonozzam a látogatást. Elnézésedet kérem, hogy annyit
voltam távol, de az utóbbi időben többet kell utaznom, mint amennyit
sze​ret​nék.
– Azt hiszem, jólesne egy ital, köszönöm, hosszú volt a nap. És
igen, beugrottam az irodádba, de csak hogy köszönjek, minden más
remekül ment. – Összeszedtem minden bátorságom, és sikerült
szé​les mo​sollyal be​fe​jez​ni a mon​da​tot.
A terasz felé tartottunk, ahol első este ültünk, és megint minden
ugyanolyan volt. Vagy majdnem. A díszlet ugyanaz: a szellő ringatta
pálmafák, a háttérben az óceán, az ezüstszínű hold és a tökéletes
hőmérsékletű pezsgő. Valami azonban nem illett a jelenetbe.
Valami, ami nem bennem és nem is a színpadon volt. Figyeltem
Manuelt, aki a közelben ülő vendégeknek köszöngetett, és rájöttem, ő
szól hamisan a nagy harmóniában. Nem viselkedett természetesen,
igyekezett elbűvölő lenni, és mint mindig barátságos megjegyzések
és szívélyes gesztusok egész arzenálját sütötte el, de amint a vendég,
akihez beszélt, hátat fordított, ajkait komoran szorította össze, ami
au​to​ma​ti​ku​san el​tűnt róla, ahogy megint hoz​zám for​dult.
– Szó​val vet​tél még szö​ve​te​ket…
– Meg cér​nát, ki​egé​szí​tő​ket, dí​sze​ket és rö​vid​árut száz szám​ra.
 – A meg​ren​de​lő​id odá​ig lesz​nek.
– Fő​leg a né​me​tek.
A kocka el volt vetve. Valahogy ki kellett ugratnom a bokorból, ez
volt az utolsó esélyem, hogy meghívjon magához, ha nem sikerül,
ak​kor itt van kül​de​té​sem vége. Kér​dőn von​ta fel a szem​öl​dö​két.
– A német ügyfelek sokkal igényesebbek, jobban értékelik a
minőséget – magyaráztam. – A spanyolokat a végtermék kinézete
érdekli, de a németek odafigyelnek minden apró részlet tökéletes
kivitelezésére, sokkal kényesebbek. Szerencsére sikerült
alkalmazkodnom hozzájuk, és gond nélkül megértjük egymást. Sőt azt
hi​szem, ki​mon​dott te​het​sé​gem van hoz​zá, hogy elé​ge​det​tek le​gye​nek –
fe​jez​tem be a mon​da​tot egy hun​cut ka​csin​tás​sal.
Ajkamhoz emeltem a poharat, de igyekeznem kellett, hogy ne
hajtsam le az egészet egyszerre. Gyerünk, Manuel, gyerünk,
gondoltam. Gyerünk, hívjál meg, hasznodra válhatok,
szórakoztathatom vendégeid kísérőit, miközben ti a farkasnyálról
tár​gyal​tok, és ki​ta​lál​já​tok, ho​gyan sza​ba​dul​ja​tok meg az an​go​lok​tól.
– Mad​rid​ban is sok a né​met, ugye? – kér​dez​te.
Nem ártatlan kíváncsiság volt ez a szomszéd ország társasági
életét illetően, hanem valódi érdeklődés, hogy lássa, milyen
körökben forgók, és milyen a kapcsolatom velük. Közeledtem.
Tudtam, mit kell mondanom, és milyen szavakat használnom:
kulcs​fi​gu​rák ne​vét, be​fo​lyá​sos cí​me​ket, mind​ezt tet​te​tett kö​zönnyel.
– Rengeteg – feleltem elfogulatlan hangon. Hátradőltem a
székben, tettetett közömbösséggel legyintettem, keresztbe tettem a
lábam megint, és ittam egy korty pezsgőt. – Éppen a múltkori
látogatásán szalonomban mesélte Stohrer bárónő, hogy Madrid a
német kolónia eszményi helye lett. Vannak olyan német hölgyek, akik
rengeteg munkát rendelnek: Elsa Bruckman, például, akiről azt
beszélik, hogy Hitler személyes barátnője, hetente kétszer-
háromszor is megfordul nálunk. És Hans Lazar, a sajtó- és
pro​pa​gan​da​fő​nök vil​lá​já​ban ren​de​zett, utol​só össze​jö​ve​te​len…
Említettem néhány humoros anekdotát, és hagytam, hogy
elhangozzék még néhány név. Látszólagos közönnyel, mintha nem
tulajdonítanék neki jelentőséget. És ahogy közönyt színlelve
meséltem, észrevettem, Da Silva úgy issza a szavaimat, mintha
megállt volna körülötte az élet. Alig viszonozta az egyik vagy másik
oldalról érkező köszönéseket, fel sem emelte poharát az asztalról, és
a cigaretta végigégett az ujjai között, selyemhernyó alakú hamut
hagyva maga után. Fecsegtem, amíg úgy nem éreztem, hogy már nem
kell to​vább fe​szí​te​nem a húrt.
– Bocsáss meg, Manuel, gondolom, ezt rémesen unalmasnak
találod: partik, ruhák és gondtalan nők szeszélyei. Inkább te mesélj,
hogy si​ke​rült az uta​zás?
Még vagy fél órát beszélgettünk, mely alatt se ő, se én nem
említettük a németeket. Aromájuk azonban, mintha ott lebegett volna
a le​ve​gő​ben.
– Azt hi​szem, las​san va​cso​ra​idő van – mond​ta az órá​já​ra néz​ve.
– Van ked​ved…?
– Na​gyon fá​radt va​gyok. Nem baj, ha in​kább hol​nap​ra hagy​juk?
– Holnap nem lehetséges. – Láttam, hogy habozott egy pillanatig,
és visszatartottam a lélegzetem, aztán folytatta: – Már van
el​fog​lalt​sá​gom.
Gye​rünk, gye​rünk, gye​rünk. Csak az utol​só lö​ket hi​ány​zott.
– Igazán kár, ez lett volna az utolsó este. – Csalódottságom
hitelesnek tűnt, szinte annyira, mint a vágy, hogy az ő szájából
halljam, amire napok óta várok. – Pénteken visszamegyek
Madridba, a jövő héten rengeteg munka vár. Petrino bárónő, Lazar
felesége, jövő csütörtökön fogadást ad, és legalább egy fél tucat
né​met ügy​fél sze​ret​né, hogy…
– Ta​lán sze​ret​nél el​jön​ni.
Azt hit​tem, hogy meg​áll ben​nem az ütő.
 – Csak kis baráti összejövetel lesz. Németek és portugálok.
Ná​lam.
 59
– Mennyi​ért vin​ne be Lissza​bon​ba?
A férfi egyik oldalra pillantott, aztán a másikra, hogy biztosan
senki nem figyel minket. Aztán levette a sapkáját, és alaposan
meg​va​kar​ta a fe​jét.
– Tíz es​cu​do – ve​tet​te oda csik​kel a szá​já​ban.
Ad​tam neki egy hú​szast.
– Men​jünk!
Este próbáltam aludni, de nem sikerült: érzések és benyomások
kavarogtak a fejemben, visszaverődtek koponyám faláról. Boldog
voltam, hogy a küldetés végre sínen van, de izgultam, mi vár rám, és
levert a szomorú bizonyosság, ami kiderült. Ráadásul – és
mindenekelőtt – félelem töltött el, hogy Marcus Logan is szerepel a
baljós listán, sejtettem, ő valószínűleg nem tudja, és tehetetlenség
foj​to​ga​tott, hogy nincs mó​dom tu​dat​ni vele. El​kép​ze​lé​sem se volt, hol
találhatnék rá, eddig két teljesen különböző, egymástól távol eső
helyen akadtunk össze. Az egyetlen hely, ahol felvilágosítást
adhattak volna, jóllehet éppen Da Silva irodája volt, de nem
tehettem meg, hogy újból Beatriz Olivei-rát keressem fel, és még
ke​vés​bé most, hogy a fő​nö​ke már vissza​jött.
Éjjel egy, fél kettő, háromnegyed kettő. Egyszer hőhullám öntött el,
aztán a hideg rázott ki. Két óra, két óra tíz. Többször is felkeltem,
kinyitottam és bezártam az erkélyajtót, ittam egy pohár vizet,
felkapcsoltam a villanyt, leoltottam. Húsz perc múlva három, három
óra, negyed négy. Ekkor hirtelen úgy éreztem, megvan a megoldás.
Vagy leg​alább​is va​la​mi olyas​mi, ami kö​zel áll hoz​zá.
A szekrényben található, lehető legsötétebb darabokat öltöttem
magamra: egy fekete moher ruhát, egy ólomszürke zakót, és egy
csipkeszélű kalapot, amit a szemöldökömig húztam. A szoba kulcsa
és egy marék bankjegy volt az utolsó, amit magamhoz vettem. Nem
volt szük​sé​gem sem​mi más​ra, csak egy kis sze​ren​csé​re.
 Lábujjhegyen mentem le a cselédlépcsőn, minden nyugodt volt és
gyakorlatilag sötét. Nem tudtam pontosan, merre, de mentem előre,
az ösztöneimre hagyatkoztam. Konyhák, kamrák, mosókonyhák,
kazánház. A pince egyik hátsó ajtaján keresztül léptem ki az utcára.
Nem volt a legjobb választás, az biztos: csak most vettem észre,
hogy a szemétlerakón keresztül jöttem ki. Ez legalább a gazdagok
hul​la​dé​ka.
Sötét éjszaka volt, pár száz méterre a kaszinó fényei ragyogtak, és
néha-néha hallani lehetett a késő éjszakáig mulatozók hangját: a
búcsú hangjai, elfojtott kacagás, a beinduló motor. És aztán csend.
Galléromat felhajtva várakoztam, kezem a zsebembe süllyesztve, a
járda szélén ültem egy halom kartondoboz takarásában. Munkás-
negyedből származtam, és tudtam, már nem sok hiányzik, hogy
meginduljon az élet: sokan keltek hajnalban, hogy kényelmesebbé
tegyék azok életét, akik megengedhették maguknak a fényűzést, hogy
késő reg​ge​lig alud​ja​nak. Négy óra előtt fel​gyul​lad​tak az első fé​nyek a
szálló alagsorában, és hamarosan egy pár alkalmazott lépett ki.
Megálltak az ajtóban, hogy rágyújtsanak, tenyerükkel óvva a lángot,
és aztán komótosan nekiindultak. Az első jármű amolyan
furgonszerűség volt, nem jött közelebb, de lerakott egy tucat fiatal
asszonyt, és elment. Álmos képpel mentek be – a váltás a
szobalányoknál, gondoltam. A második egy háromkerekű robogó
volt. Sovány, borostás alak szállt le róla, és kotorászni kezdett
valami áru után kutatva. Láttam, hogy aztán bemegy a konyhába egy
nagy vesszőkosárral, amiben valami könnyű dolgot szállíthatott, amit
a sötétben ilyen távolságból nem láttam pontosan. Miután kijött,
egye​ne​sen a ro​bo​gó​hoz igye​ke​zett, én pe​dig utá​na​men​tem.
Próbáltam egy zsebkendővel lesöpörni az ülést borító szalmát, de
nem sikerült. Baromfiszag terjengett, és minden tele volt tollal,
törött tojáshéjjal és ürülékkel. A reggeli tojást gondosan átsütve
vagy rántottának megkeverve aranyszegélyű porcelántányéron
szokták tálalni a vendégeknek. A jármű, amely a tojóktól a szálló
konyhájába szállította őket, jóval kevésbé volt elegáns. Próbáltam
nem fel​idéz​ni
João Benitley-jének puha bőrülését, miközben a döcögő
háromkerekű ide-oda rángatott. A tojásfuvarozó jobbján ültem, az
alig félméteres, szűk elsői ülésen kucorogva. A testközelség
ellenére nem váltottunk egy szót sem egész úton, csak annyit, hogy
kö​zöl​tem a cí​met, aho​va cl kel​lett vin​nie.
– Ez az – mond​ta, ami​kor meg​ér​kez​tünk.
Fel​is​mer​tem a hom​lok​za​tot.
– Kap még öt​ven es​cu​dót, ha fel​vesz két óra múl​va.
Nem kel​lett mon​da​nia sem​mit, hogy meg​erő​sít​se, ben​ne van, csak a
sap​ka el​len​ző​jé​hez emel​te a ke​zét, hogy áll az üz​let.
A kapu zárva volt, leültem egy kőpadra, hogy bevárjam az
éjjeliőrt. Mélyen a szemembe húzott kalappal, a felhajtott zakógallér
rejtekében próbáltam legyőzni kétségeimet egyesével szedegetve le
magamról a ruhámra ragadt szalmaszálakat és tollakat. Szerencsére
nem kellett túl sokáig várnom, alig negyed óra múlva megérkezett,
akire vártam, nagy kulcskarikát forgatva a kezében. Bevette az
akadozva előadott történetet az ott hagyott táskáról, és beengedett.
Megkerestem! a nevet a postaládákon, felszaladtam két
lépcsőfordulót, és bezörgettem az ajtón egy öklömnél is nagyobb
bronz​ko​pog​ta​tó​val.
Hamar felébredtek. Először csak azt hallottam, hogy valaki
fáradtan előcsoszog öreg papucsban vonszolva magát. A
kémlelőnyílás feltárult, és a másik oldalról sötét, csipás, meglepett
tekintet kukucskált rám. Aztán fürgébb, lendületesebb lépések zaja
hallatszott. És hangok: suttogó hadarás. A testes faajtó vastagsága
ugyan tompította, de én felismertem az egyik hangot. Amelyiket én
kerestem. I is meg is győződhettem róla, mikor egy élénk, kék szem
pil​lan​tott ki a kis fe​de​zék mö​gül.
 – Ro​sa​lin​da, én va​gyok az, Sira. Nyiss aj​tót, kér​lek!
Egy re​tesz csat​tant. Még egy.
Örömkitörésünket visszafojtva, izgatott suttogások közepette
kap​kod​va üd​vö​zöl​tük egy​mást.
– What a marvellous surprise! De mit keresel te itt éjszaka
közepén, my dear? Hallottam, hogy Lisszabonba jössz, és hogy nem
ta​lál​koz​ha​tunk. Mi a hely​zet Mad​rid​ban? És hogy vagy…?
Én is vég​te​le​nül bol​dog vol​tam, de a fé​le​lem óva​tos​ság​ra in​tett.
– Pss​sz​zzt… – mond​tam fé​kez​ve el​ra​gad​ta​tá​sát. Nem tö​rő​dött vele,
hanem továbbra is hangosan lelkesedett, hogy újra találkoztunk.
Hiába, hogy e hajnali órán rángattam ki az ágyból, a megszokott
gla​mour nem hiányzott róla. Finom csontozatát és áttetsző bőrét
földig érő, elefántcsontszín selyemköntös takarta, hullámos haja
talán egy kicsit rövidebb volt, ajkai közül egymás hegyén-hátán
tolultak elő a szavak, keveredve, ahogy régen, az angol, a spanyol és
a por​tu​gál.
Milliónyi kérdésről hullott le a tilalom, hogy közel tudtam
magamhoz. Mi történt vele a hosszú hónapok során, mióta el kellett
menekülnie Spanyolországból? Micsoda furfanggal boldogul itt el?
Hogyan fogadta Beigbeder bukását? Otthona fényűzésről és jólétről
beszélt, de én tudtam, törékeny anyagi forrásai nem teszik lehetővé,
hogy egyedül tartson fenn egy ilyen lakást. Inkább nem kérdeztem rá.
Hiába a kemény kihívások és a sötét körülmények, Rosalinda
Foxból a tőle megszokott életigenlés sugárzott, a minden akadályt
ledöntő, minden zátonyt átvészelő, és a holt tetembe is életet lehelő
op​ti​miz​mus, ha ő is úgy akar​ja.
Karon fogva siettünk végig a folyosón, és suttogtunk a
félhomályban. Beértünk a szobájába, becsukta az ajtót, és mintha
afrikai szellő söpört volna rajtam végig, hirtelen megrohantak a
tetuani emlékek. A berber szőnyeg, a mór lámpa, a képek.
Felismertem Bertuchi akvarelljét: az arab negyed fehérre meszelt
falai, a narancsot áruló asszonyok a Rifből, a cipekedő öszvér, a
haikos és dzsellabás alakok, és a háttérben egy mecset minaretje
rajzolódott ki a marokkói égboltra. Elkaptam róla a tekintetem, most
nem volt idő a nosz​tal​gi​á​zás​ra.
– Meg kell ta​lál​nom Mar​cus Lo​gant.
– Micsoda egybeesés! Néhány napja eljött hozzám, felőled
tu​da​ko​zó​dott.
– És mit mond​tál neki?
– Az igazat, csakis az igazat – mondta mintegy esküre emelve jobb
ke​zét. – Hogy utol​já​ra ta​valy lát​ta​lak Tan​ger​ben.
– Tu​dod, hol ta​lá​lom?
– Nem. Ab​ban ma​rad​tunk, hogy majd be​néz még az El Gal​gó​ba.
– El Gal​go? Mi az?
– A klubom – mondta rám kacsintva, miközben visszadőlt az
ágyra. – Fantasztikus üzlet, amit felesben nyitottam egy barátommal.
Csak úgy dől a pénz – ne​ve​tett fel. – De ezt majd más​kor me​sé​lem el,
most foglalkozzunk sürgetőbb kérdésekkel. Nem tudom, hol tudnád
megtalálni Marcust, dar​ling. Nem tudom, hol lakik, és nincs meg a
telefonszáma sem. De gyere, ülj ide mellém, és meséld el az
egé​szet, hát​ha együtt ki​ta​lá​lunk va​la​mit!
Micsoda megkönnyebbülés volt megint a régi Rosalindával lenni!
A különc, kiszámíthatatlan, de az éj közepén is gyakorlatias, gyors és
határozott Rosalindával. Miután túltette magát a kezdeti
meglepetésen, és világossá vált számára, hogy látogatásomnak
konkrét célja van, nem vesztegette tovább az időt haszontalan
kérdezősködéssel, nem akart tudni semmit madridi életemről, sem
arról, milyen feladatokat végzek a titkosszolgálat utasítására, kinek
karjaiba éppen ő lökött. Megértette, hogy sürgősen meg kell
ol​da​nom va​la​mit, és kész volt se​gí​te​ni.
Összefoglaltam Da Silva történetét, és hogy Marcus milyen
szerepet játszik benne. A pliszírozott selyem lámpaernyő halvány
fényénél ültünk a széles ágyon. Habár tudtam, hogy megszegem
Hillgarth kifejezett parancsát, hogy semmi szín alatt ne lépjek
kapcsolatba Rosalindával, nem aggasztott, hogy bevonom
küldetésem részleteibe, vakon megbíztam benne, és ő volt az
egyetlen ember, akihez fordulhattam. Különben is, bizonyos
értelemben ők maguk voltak az okai, hogy végül felkerestem:
minden védelem, fogódzó nélkül küldtek Portugáliába, így nem
ma​radt más vá​lasz​tá​som.
– Ritkán, de találkozom néha Marcusszal, bejön egyszer-egyszer a
klubba, de volt, hogy az Aviz Szálló éttermében futottunk össze, és
olyan este, hogy a kaszinóban találkoztunk vele Estorilban, ahogy te
is. Rendkívül kedves volt, mint mindig, de valahogy kerülte a témát,
ami a munkáját illeti. Soha nem volt világos nekem, mivel is
foglalkozik mostanában, de azt erősen kétlem, hogy újságíró lenne.
Ha összefutunk, akkor beszélgetünk néhány percet, és
szeretetteljesen köszönünk el, megígérjük, hogy gyakrabban
keressük egymást ezután, de soha nem tesszük meg. Elképzelésem
sincs, mibe keveredett, dar​ling. Nem tudom, hogy tiszta ügyek-e,
vagy rájuk férne a mosoda. Azt sem tudom, hogy állandóan
Lisszabonban tartózkodik-e, vagy Londonból jár ide, esetleg
valahonnan máshonnan. De ha adsz nekem egy-két napot, akkor
meg​pró​bál​ha​tom ki​de​rí​te​ni.
– Azt hiszem, nincs időm. Da Silva már utasítást adott, hogy
tegyék el láb alól, hogy szabad utat biztosítson a németeknek.
Ér​te​sí​te​nem kell mi​nél előbb.
– Légy óvatos, Sira! Lehet, hogy valami sötét ügyben utazik,
amiről te nem tudhatsz. Nem mondták meg neked, hogy milyen
jellegű üzleti ügy köti Da Silvához, és sok idő eltelt, mióta együtt
laktunk Marokkóban. Nem tudhatjuk, milyen életet élt mostanáig,
mióta onnan elutazott. És valójában, akkoriban sem tudtunk róla
so​kat.
 – De hát el​hoz​ta ne​kem anyá​mat…
– Csak közvetítő volt, és valamiért cserébe tette. Nem volt
ön​zet​len szí​ves​ség, em​lé​kezz!
– És tud​tuk, hogy új​ság​író…
– Ezt feltételeztük, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy sohasem
láttuk nyomtatásban a Juan Luisszal készült, híres interjút, ami miatt
ál​lí​tó​lag Te​tu​an​ba jött.
– Le​het, hogy…
– Sem a spanyol Marokkóról írt riportot, ami miatt hetekig ott
ma​radt.
Ezernyi magyarázatot találhattam volna rá, és biztosan nem is lett
volna nehéz, de nem vesztegethettem az időmet ezzel. Afrika a múlt
volt, Por​tu​gá​lia pe​dig a je​len. Az itt és most sür​ge​tett.
– Segítened kell megtalálnom – ragaszkodtam hozzá, átugorva
minden kételyt. – Da Silva már szólt az embereinek, legalább
ér​te​sí​te​ni kel​le​ne Mar​cust, ő majd fog​ja tud​ni, mit lép​jen.
– Természetesen meg fogom próbálni megtalálni, my dear, efelől
nyugodt lehetsz. Csak azt akarom kérni, légy nagyon óvatos, és ne
felejtsd el, hogy mindannyian nagyot változtunk, már egyikünk sem
az, aki egykor volt. Néhány éve Tetuanban te egy ifjú varrónő
voltál, én pedig egy befolyásos politikus boldog szeretője. Nézd
meg, mi lett belőlünk, nézd meg, hol vagyunk most mindketten, és
milyen körülmények között kellett találkoznunk. Marcus és helyzete
valószínűleg szintén megváltozott. Ez az élet rendje, és még inkább
igaz ez ilyen viharos időkben. És ha akkoriban alig tudtunk róla
va​la​mit, ak​kor most még ke​ve​seb​bet.
– Most üz​le​tel, maga Da Sil​va tá​jé​koz​ta​tott róla.
Iro​ni​kus mo​sollyal fo​gad​ta a ma​gya​rá​za​tom.
– Ne légy olyan naiv, Sira! Manapság az „üzlet” szó olyan, mint
egy nagy fe​ke​te es​er​nyő, be​fér alá akár​mi.
– Azt akarod mondani, hogy nem lenne szabad segítenem neki? –
kér​dez​tem, és igye​kez​tem, hogy han​gom ne cseng​jen za​var​tan.
– Nem. Csak azt tanácsolom, hogy legyél nagyon óvatos, és ne
kockáztass többet a kelleténél, mert azt sem tudod biztosan, ki és
mibe keveredett az az ember, akit szeretnél megóvni. Különös, nem?
Milyen fordulatos az élet! – folytatta félmosollyal, és kifésülte
arcából azt az örökké szemébe hulló, szőke fürtöt. – Bolondult érted
Tetuan-ban, de te nem voltál hajlandó teljesen belemenni, jóllehet
rettenetesen vonzódtatok egymáshoz. És most, annyi idő múlva csak
azért, hogy megvédd, kockáztatod, hogy leleplezzenek, veszélybe
sodrod a küldetést, és még ki tudja, mit, és mindezt egy olyan
országban, ahol egyedül vagy, és alig ismersz valakit. Még mindig
nem értem, miért vonakodtál annyira bármi komoly viszonyba
kezdeni Marcus-szal, de nagyon mély nyomot hagyhatott benned, ha
ek​ko​ra koc​ká​za​tot vál​lalsz mi​at​ta.
– Elmeséltem neked vagy százszor. Nem akartam újabb
kapcsolatot, mert a Ramiróval történtek még frissek voltak, mert még
nem gyó​gyul​tak be a se​bek.
– De sok idő el​telt…
– Nem elég. Rettegtem az újabb szenvedéstől, Rosalinda, annyira
féltem… Ramiro cserbenhagyása olyan fájdalmas volt, véres,
iszonyatos… Tudtam, előbb vagy utóbb Marcus is elmegy, és nem
akar​tam megint át​él​ni.
– De ő talán nem úgy hagyott volna el. Előbb vagy utóbb
vissza​tért vol​na, vagy ta​lán el​me​het​tél vol​na vele…
– Nem. Te​tu​an neki nem volt az ott​ho​na, de ne​kem igen, anyám már
majdnem megérkezett, ott voltam két feljelentéssel a hátam mögött,
Spanyolország pedig még háborúban állt. A múltam tanácstalanná
tett, sérültté, zavarodottá, csak arra vágytam, hogy megtudjak
valamit anyámról, és felépítsem azt a hamis személyiséget, amivel
ügyfeleket szerezhetek az idegen földön. Falat emeltem magam köré,
hogy ne szeressek bele fülig Marcusba, ez igaz. De ő még ezt is
képes volt áttörni. Besurrant a réseken, és elért. Senkit nem
szerettem azóta, sőt még csak vonzani sem vonzott egyetlen férfi sem.
Emléke erőssé tett, hogy szembe tudjak nézni a magánnyal, és hidd
el, Rosalinda, nagyon magányos voltam ez idő alatt. És amikor már
úgy éreztem, nem látom soha többet, akkor az élet elém sodorta a
lehető legrosszabb pillanatban. Nem akarom megmenteni, se hidat
verni a múlt felé, hogy behozzam az elvesztegetett időt, tudom, hogy
ez lehetetlen ebben a megbolondult világban, amiben élünk. De ha
legalább segíteni tudok neki, hogy ne végezzenek vele egy
ut​ca​sar​kon, ak​kor meg kell pró​bál​nom.
Észre kellett vennie, hogy remeg a hangom, mert megragadta a
ke​zem, és erő​sen meg​szo​rí​tot​ta.
– Rendben, akkor összpontosítsunk a jelenre – mondta
határozottan. – Ahogy a nap elindul, elkezdem mozgatni a
kap​cso​la​ta​i​mat. Ha még Lissza​bon​ban van, ak​kor meg fo​gom ta​lál​ni.
– Én nem találkozhatok vele, és azt sem akarom, hogy te beszélj
vele. Használj egy közvetítőt, valakit, aki közli vele az információt
anélkül, hogy megtudná, tőled származik. Az egyetlen, amit tudnia
kell az, hogy Da Silva nemcsak nem akar hallani róla, hanem
parancsot adott, hogy tegyék el láb alól, ha zavarni kezdené. Én majd
tájékoztatom Hillgarth-ot a többi névről, ahogy Madridba érek. Vagy
nem is – javítottam ki magam. – Legjobb az lesz, ha elintézed, hogy
adják át Marcusnak az összes nevet, írd fel őket, én megtanultam
fejből. Gondoskodjon róla ő, hogy megtudják, nyilván ismer
min​den​kit.
Hirtelen végtelen fáradtságot éreztem, olyan végtelen volt, mint a
lelkemen ülő szorongás, mióta Beatriz Oliveira átadta nekem a
baljós listát a São Domingos-templomban. Kegyetlenül nehéz nap
volt mögöttem, a kilenced és ami utána következett, a találkozó Da
Silvá-val és a kimerítő erőfeszítés, hogy elérjem a meghívást vidéki
házába, az órákig tartó, álmatlan virrasztás, a várakozás a szálló
szemetesei között, a viszontagságos út Lisszabonba a büdös
tojásszállítóhoz tapadva. Az órámra néztem. Még volt fél órám, hogy
felvegyen a robogó. A legédesebb kísértésnek tetszett, hogy
lehunyjam a szemem, és befúrjam magam Rosalinda ágyába, de most
gondolni sem lehetett alvásra. Szerettem volna mindent megtudni
barátnőm életéről, ha csak röviden is, ki tudja, nem ez lesz-e az
utol​só al​ka​lom, hogy ta​lál​kozunk.
– Most mesélj te, gyorsan, nem akarok úgy elmenni, hogy nem
tudok rólad. Hogy boldogultál, mióta elhagytad Spanyolországot?
Hogy megy a so​rod?
– Eleinte nagyon nehéz volt, egyedül, pénztelenül és emésztettem
magam Juan Luis bizonytalan helyzete miatt Madridban. De nem
ülhettem le, hogy sirassam, ami elveszett, meg kellett keresnem a
kenyérrevalót. Néha még mulatságos is volt, megéltem igazán
kabaréba illő helyzeteket, megkérte a kezem egy-két roskatag
aggastyán, sőt sikerült eltekernem egy magas rangú náci tiszt fejét is,
aki biztosított róla, hogy kész dezertálni, ha elszököm vele Rio de
Janeiróba. Néha szórakoztató volt, néha, az igazat megvallva, nem.
Találkoztam régi csodálóimmal, akik úgy tettek, mintha meg sem
ismernének, egykori barátokkal, akik hátat fordítottak. Olyanokkal,
akiknek egykor én segítettem, de most hirtelen súlyos
emlékezetkieséstől szenvedtek, és néhány hazug csalóval, akik úgy
tettek, mintha szánalomra méltó helyzetben lennének, nehogy
kölcsönkérjek tőlük. De a legrosszabb mégsem ez volt, a
legszörnyűbb az volt, hogy minden összeköttetést meg kellett
szakítanom Juan Luisszal. Először a telefon-hívásoknak kellett véget
vetnünk, amikor rájött, hogy lehallgatják, aztán a levelezésnek is.
Aztán jött az elbocsátás és a letartóztatás. Az utolsó levelek azok
voltak, amiket neked adott át, te pedig továbbítottad Hillgarth-nak.
És az​tán so​ká​ig sem​mi.
– És most hogy van?
 Nagyot sóhajtott, mielőtt felelt volna, és kisimította a haját az
ar​cá​ból.
– Nagyjából jól. Rondába küldték, de az szinte megkönnyebbülés
volt, mert eleinte azt hitte, hogy teljesen megszabadulnak tőle
hazaárulás vádjával. De végül nem citálták hadbíróság elé, inkább
érdekből, mint részvétből: ha egy évvel a kinevezése után ilyen
egyszerűen kivégeztek volna egy minisztert, az nagyon rossz
benyomást keltett volna a spanyol lakosságban és nemzetközi szinten
is.
– És még min​dig Ron​dá​ban van?
– Igen, de most már csak házi őrizetben. Egy szállóban lakik, és
úgy néz ki, már van némi mozgástere. Újra lelkesíti néhány terv,
tudod, milyen nyughatatlan lélek, mindig tevékenykednie kell,
valami izgalmasba fogni, kitalálni valamit, kiagyalni. Bízom benne,
hogy hamarosan Lisszabonba jöhet, és aztán majd we’ll see. Majd
meg​lát​juk – mond​ta szo​mo​rú mo​sollyal.
Nem mertem megkérdezni, milyen terveket dédelget, miután
letaszították a dicsőségüktől megfosztottak szakadékába. Az
angolbarát exminiszter vajmi keveset nyomhat a latban a
tengelyhatalmakkal oly szívélyes Új Spanyolországban. Nagyot kell
változnia a dolgoknak, hogy a hatalom megint kopogtasson az
aj​ta​ján.
Megint az órám​ra pil​lan​tot​tam, csak tíz per​cem ma​radt.
– Me​séld to​vább, hogy bol​do​gul​tál vé​gül?
– Megismertem Dimitrijt, egy fehéroroszt, aki a bolsevik
forradalom után Párizsba menekült. Barátok lettünk, és meggyőztem,
hogy vegyen be társnak a klubba, amit akkor tervezett megnyitni. Ő
hozta a pénzt, én pedig a berendezést és a kapcsolatokat. Az El
Galgo első pillanattól kezdve sikeres volt, így hát, alig indult be az
üzlet, elkezdtem lakást keresni, hogy végre kiszabaduljak abból a kis
lyukból, amit lengyel barátok bocsátottak a rendelkezésemre. És
akkor találtam meg ezt a lakást, már ha lakásnak lehet nevezni egy
hu​szon​négy szo​bás há​zat.
– Hu​szon​négy szo​ba! Ez el​ké​pesz​tő!
– Ne hidd! Azért vettem ki, hogy keressek rajta, ob​vi​ously.
Lisszabon tele van kevés készpénzzel rendelkező menekültekkel,
akik nem engedhetnek meg maguknak hosszabb tartózkodást
szál​ló​ban.
– Na, ne mondd, hogy pan​zi​ót nyi​tot​tál!
– De valami ilyesmiről van szó. Előkelő vendégeim vannak, sokat
látott emberek, akiket kifinomultságuk nem ment meg attól, hogy a
szakadék szélén álljanak. Én megosztom velük az otthonom, ők
velem a tőkéjüket, amennyire ez lehetséges. Nincs kiszabott ár: van,
aki két hónapig használta az egyik szobát, és egy escudót sem fizetett
érte, más egy hétért riviere-karperecet vagy Lalique-melltűt adott. Én
nem számlázok senkinek: mindenki annyit fizet, amennyit tud. Nehéz
idők jár​nak, dar​ling, túl kell élni.
Igen, túl kell élni. És tőlem a túlélés azt kívánta meg, hogy
hamarosan pattanjak fel a baromfiszagú robogóra, és érjek vissza Do
Parque szállóbeli szobámba, még mielőtt megvirrad. Nagyon
szerettem volna akár a világ végezetéig beszélgetni Rosalindával,
széles ágyában heverve, miközben más dolgunk sincs, mint
megrántani a csengőt, hogy behozzák a reggelit. De elérkezett a
visszaindulás perce, és újra szembe kellett nézni a valósággal,
legyen az bármilyen sötét is. Rosalinda kikísért a bejáratig, de
mielőtt kinyitotta volna, átölelt törékeny testével, és egy utolsó
ta​ná​csot sú​gott a fü​lem​be.
– Alig ismerem Manuel da Silvát, de Lisszabonban mindenki
hallotta hírét, jól menő üzletember, vonzó és elbűvölő, de kemény,
mint a jég, ellenfeleivel könyörtelen, és képes eladni a lelkét egy jó
üzletért. Légy nagyon óvatos, mert a tűzzel játszol ennek a veszélyes
alak​nak a kö​ze​lé​ben!
 60
– Tiszta törülközők – jelentette a hang a fürdőszoba ajtajának
má​sik ol​da​lá​ról.
– Hagy​ja csak az ágyon, kö​szö​nöm – ki​ál​tot​tam ki.
Nem kértem törülközőket, és furcsállottam, hogy délután hoznak
újat, de az hittem, hogy csak a szobaszolgálatban volt valami
fenn​aka​dás.
A tü​kör előtt még egy​szer át​húz​tam a szem​pil​lá​mat. Ez​zel ké​szen is
volt a sminkem, már csak fel kellett öltöznöm, és még volt egy órám,
hogy João felvegyen. Fürdőköpenyben voltam. Korán kezdtem
készülődni, hogy kitöltsem valamivel a várakozás perceit, és ne azon
rá​gód​jak, hogy le​het, rö​vid kar​ri​e​rem gyá​szos vé​get ér
– de még így is maradt időm. Kiléptem a fürdőből, és miközben
megcsomóztam az övét, azon töprengtem, most mit is csináljak. Még
várhatok egy kicsit az öltözéssel. Vagy talán nem, legalább a
harisnyát fel kellene már húzni. Vagy inkább nem, talán jobb lenne,
ha… És akkor megláttam, és a világ összes harisnyája elsüllyedt
kö​rü​löt​tem.
– Mit keresel itt, Marcus? – dadogtam, mert nem hittem a
szememnek. Valaki hagyta, hogy bejöjjön, miközben behozta a
törülközőket. Vagy lehet, hogy nem is: végigjárattam a szemem a
szo​bán, és nem lát​tam tö​rül​kö​ző​ket se​hol sem.
Nem válaszolt a kérdésemre. Nem is köszönt, még csak arra sem
méltatott, hogy magyarázatot adjon a merészségére, hogy csak úgy
be​tört hoz​zám.
– Ne találkozz többet Manuel da Silvával, Sira! Tartsd magad
tá​vol tőle, csak ezért jöt​tem, hogy ezt meg​mond​jam.
Határozott hangon beszélt. Kezét a sarokban álló fotel támláján
nyugtatta. Fehér ing volt rajta, szürke öltöny, nem volt sem feszült,
sem elengedett, csak egyszerűen józan. Mintha a kötelesség hozta
vol​na ide, és a fel​tett szán​dék, hogy azt tel​je​sí​ti.
 Nem tud​tam fe​lel​ni, egyet​len szót sem bír​tam ki​ej​te​ni a szá​mon.
– Nem tudom, milyen viszonyban vagy vele – folytatta –, de még
időben vagy, hogy ne keveredj bele teljesen. Utazz el innen, menj
vissza Ma​rok​kó​ba…
– Már Madridban élek – nyögtem ki végül. A szőnyegen álltam,
mozdulatlan, mezítláb, és nem tudtam, mit tegyek. Eszembe jutottak
Rosalinda hajnalban elhangzott szavai, óvatosnak kell lennem
Marcusszal, nem tudtam, milyen körökben mozog, és azt sem, milyen
ügyletekbe keveredett. Megborzongtam. Sem most nem tudtam, és
talán előtte sem soha. Vártam, hogy folytassa, hogy kiszámíthassam,
mennyire lehetek őszinte, és mennyire kell elővigyázatosnak lennem.
Mennyire hagyhatom, hogy előjöjjön az a Sira, akit ő ismert, és
med​dig kell in​kább Arish Ago​ri​uq tá​vol​ság​tar​tó sze​re​pét ját​sza​nom.
Ellépett a foteltől, és közelebb jött. Az arca a régi volt, a szeme is.
Ugyanaz a ruganyos test, tarkó, bőrszín, állvonal. Ugyanaz a váll és
kar, amibe annyiszor kapaszkodtam, a kéz, amely ujjaimat szorította,
a régi hang. Hirtelen minden olyan közelinek tűnt, olyan
ben​ső​sé​ges​nek. És ugyan​ak​kor olyan tá​vo​li​nak is.
– Utazz el mi​nél előbb, és ne ta​lál​kozz vele újra! – sür​ge​tett.
– Nem való hozzád az az alak. Elképzelésem sincs, miért
változtattál nevet, minek jöttél Lisszabonba, és mi dolgod lehet vele.
Azt sem tudom, hogy a kapcsolatotok magától alakult-e, vagy valaki
be​le​ke​vert ebbe az ügy​be, de biz​to​sít​hat​lak fe​lő​le, hogy…
– Nincs köztünk semmi komoly. Azért jöttem Portugáliába, hogy
bevásároljak a szabászat számára, egy madridi ismerősön keresztül
lép​tünk kap​cso​lat​ba, és ta​lál​koz​tunk né​hány​szor. Csak egy ba​rát.
– Nem, Sira, tévedsz – szakított félbe hevesen. – Manuel da
Silvának nincsenek barátai. Vannak hódításai, ismerősei, talpnyalói,
és vannak üzleti jellegű érdekkapcsolatai, ez minden. És az utóbbi
időben ezek a kapcsolatok nem éppen a legmegfelelőbbek. Zűrös
ügyekbe keveredett, mindennap valami újabb, sötét dolog derül ki
róla, ki kell eb​ből ma​rad​nod. Ő nem ne​ked való fér​fi.
– Akkor hozzád sem való. Ugyan nagyon jó barátoknak néztetek ki
azon az es​tén a ka​szi​nó​ban…
– Csupán üzleti szempontból vagyunk fontosak egymás számára.
Pontosabban voltunk. Utolsó híreim szerint hallani sem akar rólam.
Sem ró​lam, sem az an​go​lok​ról.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel: szavai azt jelentették, hogy
Rosalinda megtalálta, és valakivel átadta az üzenetet. Még mindig
álltunk, egymással szemben, de szinte észrevétlenül csökkent
köztünk a távolság. Egyet lépett ő, egyet én. O még egyet, aztán én. A
beszélgetés elején a szoba egy-egy sarkában álltunk, mint két
gyanakvó harcos, támadásra készen, az ellenfél mozdulatától tartva.
Ahogy teltek a percek, egyre közelebb léptünk, talán öntudatlanul,
amíg a szoba közepére nem értünk, az ágy lába és az íróasztal közé.
Kar​nyúj​tás​nyi​ra egy​más​tól, csak egy moz​du​lat hi​ány​zott.
– Meg tudom magam védeni, nyugodt lehetsz. A cédulán, amit a
kaszinóban a kezembe nyomtál, azt kérdezted, mi lett a tetuani
Sirából? Most magad is láthatod: erősebb lett. Szkeptikusabb és ki-
ábrándultabb is. És most én is ugyanazt kérdezem tőled, Marcus
Logan: mi lett az újságíróból, aki összetörtén érkezett Afrikába, hogy
in​ter​jút ké​szít​sen a fő​biz​tos​sal, ami soha…
Nem tudtam befejezni a mondatot, mert kopogás hallatszott.
Valaki be akart jönni. Pont a legrosszabb pillanatban. Ösztönösen
meg​ra​gad​tam a kar​ját.
– Kér​dezd meg, ki az! – sut​tog​ta.
– Gamboa vagyok, Da Silva úr asszisztense. Hoztam önnek tőle
va​la​mit – je​len​tet​te a fo​lyo​só​ról.
Három nesztelen ugrással Marcus eltűnt a fürdőszobában. Én
lassan az ajtóhoz léptem, megragadtam a gombot, és néhányszor
mélyet lélegeztem. Aztán kinyitottam, mintha mi sem történt volna.
Gamboa állt előttem valami selyempapírba csomagolt, könnyű, de
méretes dolgot tartva a kezében. Kinyújtottam a kezem, hogy
át​ve​gyem, ugyan nem tud​tam, mi le​het, de nem adta oda.
– Jobb, ha én teszem le valami lapos felületre, nagyon kényesek.
Or​chi​de​ák – ma​gya​ráz​ta.
Haboztam egy pillanatig. Habár Marcus elbújt a fürdőben, kész
vakmerőség volt megengedni, hogy ez a férfi belépjen a szobába, de
más részről, ha nem engedem be, akkor úgy néz ki, mintha titkolnék
valamit. És abban a percben, ha valamit nem akartam, az éppen
gya​nút kel​te​ni.
– Fá​rad​jon be – en​ged​tem vé​gül. – Hagy​ja az író​asz​ta​lon, ké​rem.
És akkor észrevettem. És azt kívántam, bárcsak megnyílna talpam
alatt a föld, és elnyelne! Szippantson be, szívjon fel, tüntessen el
örökre! Akkor nem kell szembenéznem annak a következményeivel,
ami most tárult elém. A keskeny asztal közepén, a telefon és az
aranyozott lámpa közt valami oda nem illő dolog hevert. Valami
rettenetesen oda nem illő, amit nem találhatott ott senki. De
leg​ke​vés​bé Da Sil​va bi​zal​mi em​be​re.
Ahogy ész​re​vet​tem, he​lyes​bí​tet​tem.
– Ó, nem is, in​kább ide te​gye a zsá​moly​ra az ágy lá​bá​hoz!
Egy szó nélkül engedelmeskedett, de tudtam, ő is észrevette. Hogy
is ne vette volna észre! Az íróasztal csillogó falapján egy nem
hozzám tartozó, egy egyedülálló nő szobájában százszorosán is
feltűnő tárgy feküdt, amire fel kellett figyelnie: Marcus Logan
ka​lap​ja volt az.
Mar​cus elő​jött rej​te​ké​ből, ahogy hal​lot​ta az aj​tót be​csu​kód​ni.
– Menj, Marcus! Menj el, kérlek! – kértem, miközben azon törtem
a fejem, mennyi időbe kerül Gamboának továbbadni, mit talált
nálam. Ha Marcus rá is jött, micsoda szerencsétlenséget zúdított a
nyakamba a kalapjával, nem mutatta. – Miattam ne aggódj, holnap
este vissza​uta​zom Mad​rid​ba. Ma van az utol​só na​pom, és et​től…
– Holnap tényleg elutazol? – kérdezte megragadva a vállam. A
nyugtalanság és a félelem ellenére valami végigfutott a hátamon, amit
már ré​gen nem érez​tem.
– Hol​nap este el​uta​zom a Lu​si​ta​nia exp​resszel.
– És nem térsz vissza töb​bet Por​tu​gá​li​á​ba?
– Nem, egye​lő​re nem áll szán​dé​kom​ban.
– És Ma​rok​kó​ba?
– Oda sem. Madridban maradok, ott van a szabászatom és az
éle​tem.
Néhány pillanatig hallgattunk. Valószínűleg ugyanarra gondoltunk
mindketten: micsoda balszerencse, hogy útjaink ilyen zűrzavaros
időben keresztezték egymást, milyen csüggesztő, hogy így kell
ha​zu​doz​nunk!
– Vi​gyázz ma​gad​ra na​gyon!
Némán bólintottam. Az arcomhoz emelte a kezét, és végighúzta
raj​ta az uj​ját.
– Olyan kár, hogy nem kerültünk közelebb egymáshoz Tetuanban,
nem igaz?
Lábujjhegyre álltam, és arcára tapasztottam a szájam,
búcsúcsókot nyomva rá. Amikor megéreztem az illatát, és ő az
enyémet, amikor bőröm a bőrét súrolta, és leheletem a fülébe ért,
ak​kor oda​súg​tam neki a vá​laszt.
– Ret​te​ne​te​sen nagy kár!
Nesztelenül lépett ki a szobából, én pedig ott maradtam a világ
leg​szebb or​chi​de​á​i​val, me​lye​ket ta​lán soha töb​bet nem fo​gok lát​ni, és
miközben szinte letéptem magamról a vágyat, hogy Marcus után
szaladjak, és megöleljem, próbáltam felbecsülni ennek az ostoba
hi​bá​nak a kö​vet​kez​mé​nye​it.
 61
Amikor közelebb értünk, láttam, hogy már több automobil parkol
az egyik oldalon. Hatalmas, fényes, fekete kocsik. Lenyűgözőek. Da
Silva vidéki rezidenciája nem túl messze feküdt Estoriltól, de elég
távolságra ahhoz, hogy egyedül ne tudjak hazamenni. Figyeltem az
út​jel​ző táb​lá​kat: Guin​cho, Mal​ve​i​ra, Co​la​res, Sint​ra. De még így sem
volt sej​tel​mem sem, mer​re jár​ha​tunk.
João finoman fékezett, és a gumik halkan megcsikordultak a
kavicson. Már várt, hogy kinyissa az ajtót. Először egyik lábamat
vettem elő lassan, aztán a másikat. Aztán megláttam felém nyújtott
ke​zét.
– Üd​vöz​löm a Quin​ta da Fon​té​ban, Arish.
Lassan szálltam ki a kocsiból. Az aranyfényű laméselyem a
testemre simult, kiemelve alakom, a Gamboával küldött, egyik
orchideát viseltem a hajamba tűzve. Egy gyors pillantással az
asszisztenst kerestem, miközben kiléptem a kocsiból, de nem láttam
sehol. Az estében narancsillat úszott, a ciprusok frissessége, és a
homlokzat lámpásaiból áradó fény szinte ráolvadt a hatalmas ház
köveire. Karom karjába öltve sétáltam fel a bejárat lépcsőjén, és
ész​re​vet​tem, hogy a kapu fe​lett szé​les cí​mer​pajzs dí​sze​leg.
– A Da Sil​va csa​lád cí​me​re, gon​do​lom.
Ugyan jól tudtam, hogy kocsmáros nagypapája aligha álmodhatott
ősrégi címerpajzsról, de nem hiszem, hogy megérezte volna
han​gom​ban az iró​ni​át.
A vendégek egy tágas, súlyos bútorokkal berendezett szalonban
várakoztak, melynek egyik végében nagy kandalló állt, de nem égett
benne tűz. A helyiségben elhelyezett virágdíszek sem törték meg a
ház rideg légkörét. És a jelenlévők kínos hallgatása sem járult
hozzá, hogy felmelegedjen a hangulat. Gyorsan megszámoltam őket.
Kettő, négy, hat, nyolc, tíz. Tíz meghívott, öt pár. Da Silva. Meg én.
Ti​zen​ket​ten vol​tunk össze​sen.
 Mintha a gondolataimban olvasna, Manuel kijelentette: – Még
várunk valakit, egy német vendéget, aki nemsokára itt lesz. Gyere,
Arish, be​mu​tat​lak!
Az arány egyelőre ki volt egyensúlyozva: három pár portugál, és
két pár német, meg akire még vártunk. De csak idáig tartott a
szimmetria, csak idáig, mert innentől kezdve semmi más nem
csengett össze. A német urak visszafogott, sötét öltönyt viseltek a
helyhez és az alkalomhoz illően. Asszonyaik nem kérkedtek
káprázatos eleganciával, de választékosán öltözködtek, és áradt
belőlük a jó modor. A portugálokat azonban más fából faragták. A
férfiakat és a nőket is. Ugyan az urak jó szövetből készült öltönyben
feszítettek, de minőségéből levont viselőik minden kecsességet
nélkülöző tartása: kurta lábú, vastag nyakú, lapáttenyerű, törött
körmű, bütykös kezű paraszt-emberek voltak. A szivarzsebben
mindannyian hivalkodóan ragyogó töltőtollat hordtak, és ha
elmosolyodtak, itt is, ott is aranyfogak csillantak meg a szájukban.
Tenyeres-talpas feleségeik mindent megtettek, hogy megőrizzék
egyensúlyukat, dagadt lábukat fényes, magas sarkú cipőbe préselve.
Egyikük szánalmasan félrecsúszott, fátylas kalapkát viselt, a másik
válláról esetlenül lógott a szőrmestóla, ami állandóan a földre akart
csúszni. A harmadik a kézfejével törölte meg a száját minden
al​ka​lom​mal, ha be​ka​pott egy bor​kor​cso​lyát.
Mielőtt megérkeztem volna, tévesen azt hittem, hogy Manuel azért
hívott meg az összejövetelre, mert fel akar vágni velem a vendégek
előtt: az egzotikus dísztárgy csak erősíti a befolyásos férfi
szerepében, és talán arra is jó, hogy elszórakoztassa a meghívott
hölgyeket, elfecseg velük a divatról, és anekdotákat mesél a
Spanyol-országban élő, magas rangú német tisztekről, vagy más
hasonlóan semmitmondó dolgokról. Azonban ahogy megláttam, mi a
helyzet, rögtön tudtam, hogy tévedtem. Da Silva hiába fogadott úgy,
mint egyet a vendégek közül, nem statisztának vitt oda, hanem azért,
hogy társa legyek a ceremóniamester szerepében, és segítsek neki
tapintatosan elterelgetni ezt a különös faunát. Az a szerep vár rám,
hogy gördülékennyé tegyem a kapcsolatot a német és a portugál
hölgyek közt, megkönnyítsem a közeledést, mely nélkül a két csoport
feleségei képtelenek lennének furcsálló pillantásokon kívül mást is
váltani az est során. Ha Da Silvának fontos kérdésekben kellett
dűlőre jutnia, akkor ha valamire nem volt szüksége, az néhány
unatkozó, rosszkedvű feleség, akik alig várják, hogy a férjük végre
engedélyt adjon a távozásra. Ezért kellettem én, hogy segítségére
legyek. Én dobtam fel a labdát előző nap, és ő le is csapta:
mind​ket​ten csak nyer​he​tünk vele.
Rendben, Manuel, megkapod tőlem, amit szeretnél, gondoltam.
Remélem, utána te is ugyanígy bánsz velem. És hogy minden úgy
alakuljon, ahogy ő elképzelte, szép kis golyót formáltam a
félelmeimből, és lenyeltem, aztán felöltöttem csalóka
személyiségem legelbűvölőbb arcát. Ezzel felfegyverkezve
végtelenül bájos voltam mindenkivel, és rokonszenvem egyenlőképp
osztottam meg a két nemzetiség között. Megdicsértem a beirai
asszonyok kalapját és stóláját, elsütöttem egy-két tréfás
megjegyzést, amin mindannyian nevettek, hagytam, hogy az egyik
portugál lopva végigsimítsa a fenekemet, és magasztaltam a német
nemzet nagyságát. Szégyenérzet nélkül. Amíg meg nem jelent az
aj​tó​ban egy fe​ke​te fel​hő.
– Elnézést, kedves barátaim – jelentette be Da Silva. – Be
sze​ret​ném mu​tat​ni önök​nek Jo​han​nes Bern​hard​tot.
Megöregedett, meghízott és megkopaszodott, de ő volt, kétség sem
fért hozzá, Bernhardt, akit Tetuanban ismertem meg. Aki gyakran
sétált végig a Generalísimo utcán karján feleségével, aki most nem
volt vele. Aki Serrano Sunerrel tárgyalt a német antennák
telepítéséről marokkói területen, és megállapodott vele, hogy
Beigbedert kihagyják az üzletből. Aki soha nem tudta meg, hogy
ki​hall​gat​tam őket a pad​lón el​nyúl​va a ka​na​pé ta​ka​rá​sá​ban.
– Bocsássanak meg a késésért. Az automobilunk meghibásodott, és
hosszú ide​ig vesz​te​gel​tünk El​vas​ban.
Iparkodtam leplezni ijedtségem, ezért elfogadtam a pincér kínálta
italt, közben gyorsan számoltam a fejemben: mikor találkoztunk
utoljára, hányszor mentünk el egymás mellett az utcán, mennyi ideig
láttam azon az estén a Főbiztosi Hivatalban? Amikor Hillgarth
elmondta, hogy Bernhardt Spanyolországban van, és a náci
gazdasági érdekeket irányító, óriás testületet vezeti, azt mondtam,
valószínűleg nem ismerne meg, ha egyszer véletlenül
össze​ta​lál​koz​nánk. Most azon​ban nem vol​tam ben​ne olyan biz​tos.
Elkezdődtek a kölcsönös bemutatkozások, és én hátat fordítottam,
amíg a férfiak beszélgettek, mint akit teljesen leköt, hogy
elkápráztassam a hölgyeket. A társalgás soron következő tárgya a
hajamban lévő orchidea volt, és miközben behajlítottam a térdem, és
ide-oda forgattam a fejem, hogy megcsodálhassák, igyekeztem minél
több információt elcsípni. Megint figyeltem a nevekre, hogy
biztosan emlékezzem majd rájuk: Weiss és Wolters voltak a
németek, akiket a Spanyolországból csak most érkezett Bernhardt
nem ismert. Almeida, Rodrigues és Ribeiro voltak a portugálok.
Portugálok a Beira vidékéről, hegylakók. Bányatulajdonosok,
pontosabban silány földek kisbirtokosai, ahova az isteni
gondviselés bányát pottyantott. De milyen bányát? Még mindig nem
tudtam, nem derült ki számomra, mi az a nyavalyás „farkasnyál”,
amit Beatriz Oliveira említett a templomban. Ekkor végre megütötte
fü​lem a ke​re​sett szó: volf​rám.
Emlékezetem mélyéről nagy nehezen előhívtam az adatokat,
amiket Hillgarth-tól hallottam Tangerben: a háborúban alkalmazott
lövegek előállításához nélkülözhetetlenül fontos fémről volt szó. És
ahogy felidéztem, eszembe jutott más is: Bernhardt nagy tételben
vásárolt fel volfrámot. Annyi volt csupán a különbség, hogy
Hillgarth Galíciában és Extremadurában található lelőhelyek iránti
érdeklődéséről beszélt, akkor valószínűleg még nem láthatta, hogy
Bernhardt csápjai átnyúlnak majd a határon túlra, elérik Portugáliát,
tárgyalásokba kezd egy áruló üzletemberrel, aki elhatározta, nem
szolgálja továbbra az angolokat, inkább az ellenség igényeit elégíti
ki. Éreztem, hogy megremeg a lábam, és menekülésképp nagyot
kortyoltam a pezsgőből. Manuel da Silva nem selyemvétellel és -
eladással foglalkozott, se nem fával vagy más a gyarmatokról
érkező, ártalmatlan termékkel, hanem valami sokkal veszélyesebb és
fenyegetőbb dologgal: új vállalkozásának középpontjában egy fém
állt, ami jól jön a németeknek a fegyverkezéshez, és megsokszorozza
ké​pes​sé​gü​ket a gyil​ko​lás​ra.
A meghívott hölgyek köre térített magamhoz gondolataimból, a
figyelmemet követelték. Tudni akarták, honnan származik a bal
fülem mögött libegő, csodálatos virág, tényleg igazi-e, és ha igen,
akkor hol termesztik. Aztán feltettek még vagy ezer kérdést, amelyek
engem egyáltalán nem érdekeltek, de nem tehettem mást, mint
válaszolni rájuk. Trópusi virág, igen, természetesen igazi, és sajnos
elképzelésem sincs, hogy a Beira megfelelő hely-e orchideákat
ne​vel​ni.
– Hölgyeim, engedjék meg, hogy bemutassam most érkezett
ven​dé​gün​ket – sza​kí​tott fél​be min​ket Ma​nu​el.
Visszatartottam a lélegzetem, amíg rám nem került a sor. Én
vol​tam az utol​só.
– Ked​ves ba​rát​nőm Arish Ago​ri​uq kis​asszony.
Bernhardt egy pillanatig nem pislogott, úgy meredt rám. Egy.
Ket​tő. Há​rom.
– Is​mer​jük egy​mást?
Mo​so​lyogj, Sira, mo​so​lyogj, fi​gyel​mez​tet​tem ma​gam.
– Nem, azt hiszem, nem – mondtam, és bágyadtam nyújtottam
ke​zet.
 – Kivéve, ha esetleg Madridban össze nem futottak – jegyezte meg
Manuel. Szerencsére, úgy tűnt, nem ismeri annyira Bernhardtot, hogy
tud​ja, egy ide​ig Ma​rok​kó​ban élt.
– Az Em​bas​sy​ban ta​lán? – pró​bál​koz​tam.
– Nem, nem, az utóbbi időben ritkán fordulok meg Madridban.
Sokat utazom, a feleségem nagyon szereti a tengert, Deniában
lakunk, Valenciához közel. Nem, az arca valahonnan máshonnan
is​me​rős, de…
A komornyik mentett meg. – Hölgyeim és uraim, a vacsora
tá​lal​va.
Mivel a vendéglátó házigazdának nem volt házastársa, ezért Da
Silva megkerülte az etikettet, és az egyik asztalfőre ültetett. A
másikon ő foglalt helyet. Azzal próbáltam leplezni nyugtalanságom,
hogy rendkívül figyelmes voltam a vendégekhez, de a feszültség
akkora volt bennem, hogy alig bírtam enni. Az ijedtséghez, amit
Gamboa látogatása okozott hotelszobámban, hozzáadódott Bernhardt
váratlan megjelenése, és a bizonyosság, hogy Da Silva nyakig ül
ebben a mocskos ügyben. Ha ez nem lett volna elég, még azt is
elvárta tőlem, hogy megfelelően viselkedjem, és játsszam el a
háziasszony szerepét. A leves ezüsttálakban érkezett, a bor
kristálykancsókban és a tenger gyümölcsei rákokkal megrakott,
hatalmas tálcákon. Kész zsonglőrnek kellett lennem, hogy
mindenkivel kedves legyek. Titokban jeleztem a portugál
asszonyoknak, mikor melyik evőeszközt kell használniuk, miközben
fesztelenül eltársalogtam a németekkel: ó, igen, természetesen
ismerem Stohrer bárónőt, és igen, Glória von Fürstenberget is,
hogyne hallottam volna, hogy Horcher nemsokára megnyitja kapuit
Madridban. A vacsora minden incidens nélkül folyt le, és Bernhardt
sze​ren​csé​re nem szánt ne​kem több fi​gyel​met.
– Nos, drága hölgyeim, ha nem bánják, akkor az urakkal
visszavonulunk egy kicsit elbeszélgetni – jelentette be Manuel az
édes​ség után.
Az asztalterítőbe markoltam, hogy vissza tudjam fogni magam. Ez
nem lehet, ezt nem teheti meg velem! Én már megtettem a magamét,
most nekem is jár valami. Mindenkiről gondoskodtam, példás
háziasszonyként viselkedtem, most járt nekem az ellenszolgáltatás!
Most, hogy belekezdenének abba, ami a legjobban érdekel, nem
hagyhatom, hogy kicsússzanak a kezeim közül. Szerencsére
mértéktelenül töltögették a bort a fogások mellé, és érezni lehetett,
hogy ke​dé​lye​sebb a han​gu​lat. Fő​leg a por​tu​gá​lo​ké.
– Na, azt már nem, kedves Da Silva, az isten szerelmére! –
kiáltott fel az egyik bányatulajdonos, és nagyot csapott Manuel
há​tá​ra.
– Ne legyen már olyan ósdi, barátom! A fővárosi, modern életben
a fér​fi​ak és nők együtt men​nek min​den​ho​va!
Manuel habozott egy percet, lerítt róla, hogy elvonulva szeretné
lefolytatni a tárgyalást, de a beirai birtokosok nem kegyelmeztek,
nagy lármát csapva felkeltek az asztaltól, és a szalon felé vették az
útjukat vidám hangulatban. Egyikük átkarolta Da Silvát, a másikuk
nekem nyújtotta a karját. Majd’ kicsattantak a lelkesedéstől, miután
végre túltették magukat kezdeti félénkségükön, hogy egy gazdag
ember fogadja őket egy ekkora házban. Ma este megköttetik a
megegyezés, ami lehetővé teszi, hogy örökre megszabaduljanak a
nyomortól, ők, gyermekeik és azok gyermekei is. Nem láttak rá okot,
hogy asszo​nya​ik háta mö​gött tár​gyal​ja​nak.
Kávét, likőrt, dohányt és bonbont szolgáltak fel, eszembe jutott,
hogy Beatriz Oliveira volt megbízva a beszerzésükkel. Ő
gondoskodott az elegáns, nem hivalkodó virágdíszekről is.
Feltételeztem, az aznap délután érkezett orchidea is az ő választása
volt, és megborzongtam, ahogy eszembe jutott Marcus váratlan
látogatása. Kettős érzés volt ez. Szeretet és hála, hogy ennyire
szívén viseli a sorsom, és rémület, ha az asszisztens szeme előtt
árulkodó kalapra gondoltam. Gamboa nem mutatkozott, ha van egy
kis szerencsém, akkor jó kis házi ragut vacsorái a családjával,
hallgatja, hogy a felesége a hús áráról panaszkodik, és elfelejti, hogy
egy férfi jelenlétét fedezte fel a külföldi nő szobájában, akinek a
fő​nö​ke ud​va​rol.
Jóllehet Manuelnek nem sikerült két különböző helyiségbe
terelnie bennünket, de elérte, hogy a szalon két ellentétes végében
foglaljunk helyet. A férfiak a tágas terem egyik sarkában ültek a
bőrfotelokban, arccal a kandallónak. Az asszonyok pedig a kertre
néző, ha​tal​mas ab​lak​kal szem​ben.
Beszélgetni kezdtek, miközben mi a csokoládébonbonok
minőségét dicsértük. A német urak nyitották meg a tárgyalást komor
hangon feltéve kérdéseik, én pedig hegyeztem a fülem, ahogy csak
tudtam, és a fejemben feljegyeztem mindent, amit ebből a
távolságból el tudtam csípni. Aknák, koncessziók, engedélyek,
tonnák. A portugálok akadékoskodtak, kifogásokat emeltek egyre
hangosabban hadarva. Meglehet az előbbiek ki akarták zsigerelni
őket, de a Beira szülöttei, a bárdolatlan hegylakók, akik nem bíztak
meg a jó édes apjukban sem, nem azért jöttek, hogy bármi áron
hagyják magukat megvenni. A hangulat, szerencsémre, egyre
tüzesebb lett. A hangokat most már kiválóan lehetett hallani, néha
kiabálás tört ki. A fejem, mint egy gép, egy percre sem állt le, hogy
mindent megjegyezzen. Habár nem láttam át teljesen, miről
alkudoztak, rengeteg adatot szedtem össze. Tárnák, csillék,
teherautók, fúrások és vagonok. Szabad volfrám, ellenőrzött
volfrám. Minőségi, amiben nincs se kvarc, se pirit. Exportadók.
Hatszázezer escudo tonnája, évi háromezer tonna. Kötelezvények,
aranyrudak és zürichi bankszámlák. Néhány igazán ízletes szelet is
jutott – komplett adag információ. Da Silva már hetek óta mozgatja
ügyesen a szálakat, hogy a legfontosabb lelőhely-tulajdonosok
megegyezzenek abban, hogy csak és kizárólag a németekkel
tárgyalnak. És hogyha minden az előre látottak szerint alakul, akkor
két hét múlva egyszerre és azonnali hatállyal zárolják az eladást az
angoloknak. Az elhangzott összegekből megértettem, minek
köszönhető a volframisták és feleségeik újgazdag megjelenése. Az
egyszerű parasztokból tehetős birtokosok lettek, és még csak tenniük
sem kellett érte semmit: a töltőtollak, aranyfogak és szőrme-stólák,
csak ízelítő volt abból a több millió escudóból, amit megkapnak, ha
engedélyezik a németeknek, hogy akadálytalanul végezhessenek
fú​rá​so​kat a föld​je​i​ken.
Az est már előrehaladt, és ahogy fejemben összeállt, mekkora
jelentőségű ez az üzlet, növekedett rettegésem is. Amit hallottam,
annyira személyes volt, borzalmas és kompromittáló, hogy inkább
nem gondoltam bele a következményekbe, melyekkel szembe kellene
néznem, ha Manuel da Silva rájön, ki vagyok, és kinek dolgozom. A
férfiak majdnem két órán keresztül tárgyaltak, de ahogy ők egyre
izgatottabbak lettek, a hölgyek társalgása egyre érdektelenebbé vált.
Ahányszor úgy vettem ki, hogy a tárgyalás egy helyben toporog, és
nem hangzik el semmi újdonság, a feleségeknek szenteltem minden
figyelmem, a portugál asszonyok azonban már egy ideje nem
foglalkoztak se velem, se az erőlködésemmel, hogy mulattatni
akarom őket, és el-elbóbiskoltak, nem tudva úrrá lenni
álmosságukon. A kemény falusi élet mindennapjai bizonyára
megkívánják, hogy naplementekor feküdjenek, és hajnalban keljenek
megetetni az állatokat, elvégezni a munkát a földeken és a
konyhában. A borral, bonbonokkal és bőséges étkezéssel terhes este
több volt, mint amit el tudtak viselni. így hát a német hölgyekre
figyeltem, de ők sem voltak különösebben közlékenyek, miután
végigmentünk a közhelyeken, hiányzott a közös téma és a nyelvi
könnyed​ség, hogy a tár​sal​gás to​vább​ra is élén​ken foly​jon.
Közönség és eszközök nélkül maradtam, háziasszonyi szerepem a
végéhez járt, és valamit ki kellett találnom, hogy ne haljon el
végképp, de ugyanakkor igyekeznem kellett, hogy éber maradjak, és
magamba szívjak minden információt. És ekkor a terem mélyéből, a
szalon férfisarkából hatalmas nevetés tört fel. Aztán kézfogások,
váll​ve​re​ge​té​sek és jó​kí​ván​sá​gok. Az üz​le​tet meg​kö​töt​ték.
 62
– Első osz​tály, nyol​cas fül​ke.
– Biz​tos?
Meg​mu​tat​tam neki a je​gyet.
– Nagy​sze​rű. Oda​kí​sér​lek.
– Iga​zán nem szük​sé​ges.
Nem tö​rő​dött vele.
A bőröndök, melyekkel Lisszabonba érkeztem, újabb
kalapdobozokkal szaporodtak, és két hatalmas, mindenféle tetszetős
dologgal megtömött utazótáskával. Aznap délután küldtem előre
poggyászomat a szállóból. Minden más, amit a szabászat számára
szereztem be, egy-két nap múlva érkezik majd egyenesen a
gyártóktól. Kézicsomagnak csak egy kis koffer maradt, az
éjszakához szükséges kellékekkel. És volt nálam még valami: egy
in​for​má​ci​ók​kal teli rajz​fü​zet.
Manuel, miután kiszálltunk a kocsiból, ragaszkodott hozzá, hogy ő
vi​gye a kis kof​fert.
– Nagyon könnyű, igázán nem szükséges. – Próbáltam nem
elengedni. Az első perctől kezdve vesztes csatának ígérkezett,
tudtam, hogy nem erősködhetek. Beléptünk a pályaudvar csarnokába
mint az est legtetszetősebb párja: engem kifinomult elegancia lengett
körül, ő pedig árulása bizonyítékát cipelte, anélkül hogy tudomása
lett volna róla. Az ormótlan, düledező házra emlékeztető Santa
Apolonia pályaudvarra lassan szállingóztak be az utasok a
Madridba tartó, éjszakai vonatra. Házaspárok, családok, barátok,
egyedülálló férfiak. Egyesek hidegen, közönyösen lépkedtek, mint
aki olyasmitől köszön el, ami nem hagyott benne mély nyomot,
mások azonban könnyek, ölelések, sóhajok és jövőre vonatkozó,
talán soha be nem teljesülő ígéretek közepette búcsúzkodtak. Én a
két csoport egyikébe sem tartoztam, se az elhidegültek, se az
elérzékenyültek közé. Más jellegű volt az én távozásom. A
menekülőké, akik arra vágynak, hogy minél távolabb legyenek, hogy
lerázhassák cipőjükről az út porát, és elfelejtsék örökre, ami
mö​göt​tük ma​radt.
A nap nagy részét szobámban töltöttem a hazaútra készülődve.
Legalábbis reméltem, hogy nemsokára hazajutok. Leakasztottam a
ruhákat a vállfákról, kiürítettem a fiókokat, és becsomagoltam a
bőröndbe. Ez azonban nem kötött le igazán, az idő többi részét
szobámba zárkózva töltöttem, valami sokkal fontosabb dologgal:
ceruzavázlatok mentén ezernyi apró öltésbe bújtattam a Da Silva
vidéki házában összeszedett adatokat. A feladattal végtelen hosszú
órák mentek el. Ahogy a szállóba értem, azonnal belekezdtem, ugyan
jócskán hajnalra járt, de még minden frissen élt az emlékezetemben,
tucatnyi részlet várt feljegyzésre, és fenn állt a veszélye, hogy
felejtésbe merül, ha nem írom le azonnal. Három vagy négy órát ha
aludtam, és ahogy felébredtem, nekiültem, hogy befejezzem a
munkát. Délelőtt és kora délután egyik adatot a másik után írtam le,
jegyzetek hosszú sorát róttam a füzetbe, végül tömör, szabatos
üzenetek egész garmadája állt előttem. Az eredmény az ártatlan
rajz​fü​ze​tem lap​jai közt meg​bú​vó több mint negy​ven sza​bás​min​ta volt,
nevekkel, számokkal, dátumokkal, helyekkel és pénzügyi
műveletekkel teleszórva. Ruhaujjak, kézelők, hátrészek, övék,
derekak és mellrészek szabásmintái; ruhaelemek, összeállítások
rajzai, melyeket megvarrni nem fogok soha, körvonalaik egy halálos
üzletkötés rejtelmeiről beszéltek, melynek célja a német csapatok
meg​sem​mi​sí​tő elő​re​nyo​mu​lá​sá​nak biz​to​sí​tá​sa volt.
Késő délelőtt szólt a telefon. A csengés annyira megijesztett, hogy
az éppen akkor húzott vonás hirtelen kicsavarodott, és később ki
kel​lett ra​dí​roz​nom.
– Arish? Jó napot, Manuel vagyok. Remélem, nem ébresztettelek
fel.
Nagyon is éber voltam, már zuhanyoztam, teljes készültségben,
lázasan dolgoztam órák óta, de elváltoztattam a hangom, hogy
álmosan csengjen. Semmiképp se hagyhattam, hogy megsejtse, az
előző este látottak és hallottak fékezhetetlen tevékenységre
in​ge​rel​tek.
– Ne ag​gódj, már na​gyon késő le​het… – ha​zud​tam.
– Majdnem dél. Csak azért hívtalak, hogy megköszönjem, hogy
tegnap este eljöttél az összejövetelre, és azt, hogy gondoskodtál
ba​rá​ta​im fe​le​sé​ge​i​ről.
– Nincs mit megköszönnöd. Nagyon kellemes este volt számomra
is.
– Biztos? Nem unatkoztál? Most már sajnálom, hogy nem voltam
ki​csit fi​gyel​me​sebb ve​led.
Vigyázat, Sira, vigyázat! Tapogatódzik, gondoltam. Gamboa,
Marcus, az ott felejtett kalap, Bernhardt, a volfrám, Beira – minden
összeállt a fejemben hidegen, akár egy fagyos kristály, miközben
könnyed, de még min​dig ál​mos han​gon foly​tat​tam: – Nem, Ma​nu​el, ne
aggódj emiatt, tényleg ne. Igazán jól elbeszélgettem a barátaid
fe​le​sé​ge​i​vel.
– Nos, ak​kor mit ter​ve​zel az utol​só nap​ra Por​tu​gá​li​á​ban?
– Az égvilágon semmit. Veszek egy jó hosszú fürdőt, és
össze​pa​ko​lok. Ma már nem ké​szü​lök el a szál​ló​ból.
Reméltem, hogy megelégszik a válaszommal. Ha Gamboa már
beszámolt neki, és ő azt feltételezi, hogy egy másik férfival
találkozgatom a háta mögött, akkor a tény, hogy nem teszem ki lábam
a szálló falai közül, talán eloszlatja a gyanúját. Nyilvánvalóan nem
lesz elég az én szavam: gondoskodik majd róla, hogy valaki figyelje
a szobám, és talán a telefonhívásaimat is, de őt kivéve, nem állt
szándékomban beszélni senkivel sem. Jó kislány leszek, nem
mozdulok a szállóból, nem használom a telefont, és nem fogadok
semmilyen látogatót. Egyedül fogok mutatkozni unottan az
étteremben, a recepción és a szalonokban, és induláskor úgy megyek
el csupán kézipoggyászom kíséretében, hogy minden vendég és
alkalmazott láthasson. Legalábbis ezt terveztem, amíg Manuel mást
nem ja​va​solt.
– Megérdemelsz egy kis pihenést, természetesen. De nem akarom,
hogy búcsú nélkül menj el. Hadd kísérjelek ki a pályaudvarra!
Hány​kor in​dul a vo​na​tod?
– Tízkor – válaszoltam. Nekem aztán semmi kedvem nem volt újra
ta​lál​koz​ni vele.
– Akkor kilenckor érted megyek a szállóba, rendben?
Szí​ve​seb​ben men​nék előbb, de egész nap el​fog​lalt​sá​gom van…
– Semmi baj, Manuel, nekem is időbe telik, hogy mindent
bepakoljak. Késő délután elküldöm a pályaudvarra a csomagjaim,
az​tán vár​lak.
– Ak​kor este ki​lenc​kor.
– Ki​lenc​re kész le​szek.
João Bentley-je helyett egy vadonatúj Aston Martin sportkocsi
várt rám. Csomó keletkezett a torkomban, amikor felfedeztem, hogy
az idős chauf​fer nincs sehol: a gondolat, hogy egyedül leszünk,
nyugtalansággal és ellenérzésekkel töltött el. Manuel azonban nem
ugyan​azt érez​te.
Nem vettem észre semmi változást a viselkedésében, nem mutatta
a gyanú leghalványabb jelét sem: figyelmes volt, szórakoztató és
vonzó, mint mindig, mintha egész világa a szépséges vég makaói
selymek körül forogna, és semmi köze nem lenne a volfrámbányák
ocsmány sötétségéhez. Végiggurultunk utoljára az Estrada
Marginalon, és olyan sebesen cikáztunk keresztül a lisszaboni
utcákon, hogy a járókelők utánunk fordultak. Indulás előtt húsz
perccel léptünk be a peronra, Manuel ragaszkodott hozzá, hogy
feljöjjön velem a vonatra, és elkísérjen a fülkémig. Végigmentünk a
folyosón, én elöl, ő mögöttem, csak egy lépésre a sarkamban,
kezében kis kofferem, melyben mocskos árulásának bizonyítékai
összekeveredtek a szépségápoló szerekkel, kozmetikumokkal és
fe​hér​ne​mű​vel.
– Ez a nyol​cas, azt hi​szem, meg​ér​kez​tünk – kö​zöl​tem.
A kitárt ajtó mögött elegáns, makulátlan tiszta fülke fogadott.
Fa​bo​rí​tá​sú fa​lak, el​hú​zott füg​göny, az ülő​hely és a még ve​tet​len ágy.
– Hát, kedves Arish, eljött a búcsú perce – mondta, miközben a
padlóra tette a koffert. – Igazán örülök, hogy megismerhettelek, és
nem lesz könnyű hoz​zá​szok​nom, hogy már nem vagy a kö​ze​lem​ben.
Érzelme hitelesnek tűnt, lehet, hogy feltételezéseim Gamboa
vádaskodásáról végül is alaptalanok voltak. Lehet, hogy túlságosan
is megijedtem. Talán át se futott a fején, hogy mondjon valamit a
főnökének, és így Manuel irántam érzett nagyrabecsülése nem
szen​ve​dett csor​bát.
– Fe​lejt​he​tet​len uta​zás volt, Ma​nu​el – mond​tam ke​zet nyújt​va.
– Látogatásom nem lehetett volna kielégítőbb, ügyfeleim le
lesznek nyűgözve. És te gondoskodtál róla, hogy minden olyan
könnyedén és kellemesen menjen, nem is tudom, hogy köszönhetném
meg.
Megragadta a két kezem, és szorosan tartotta. Cserébe a
legragyogóbb mosolyt villantottam fel, mely valójában az őrült
vágyat leplezte, hogy hulljon le végre a függöny, legyen vége a
komédiának. Néhány perc, és az állomásfőnök megfújja a sípját,
leereszti a zászlót, a Lusitania expressz gurulni kezd a síneken,
elhagyja az Atlanti-óceán partjait a félsziget belseje felé. És örökre
magam mögött hagyom Manuel da Silvát, sötét ügyleteit, a nyüzsgő
Lissza​bont, ezt a fur​csa lé​nyek​kel be​né​pe​sí​tett vi​lág​egye​te​met.
Az utolsó utasok sietve szálltak vonatra, másodpercenként kellett
utat ad​nunk ne​kik a ko​csi fa​lá​nak ta​pad​va.
– Jobb lesz, ha most el​mész, Ma​nu​el.
– Azt hi​szem, igen, men​nem kell.
Eljött a perc, hogy pontot tegyek a búcsú némajátékára,
bezárkózzam a fülkémbe, és legyen megint magánéletem. Csak az
kellett, hogy Manuel végre felszívódjon, minden más rendben lesz.
És ekkor hirtelen megéreztem a bal kezét a tarkómon, jobb karját,
ahogy a vállamat öleli, szája meleg, különös ízét az ajkaimon, és a
fejem tetejétől a lábam ujjáig megremegtem. Erőteljes csók volt,
ha​tal​mas és hosszú – meg​za​vart, le​fegy​ver​zett, ki​szol​gál​ta​tot​tá tett.
– Jó utat, Arish!
Nem tudtam válaszolni, nem volt rá időm. Mire megtaláltam a
sza​va​kat, már el​tűnt.
 63
Lerogytam az ülésre, miközben a fejemben, mint a mozivásznon,
végigpörögtek az előző napok eseményei. Felidéztem a
beszélgetéseket és a jeleneteket, és arra gondoltam, vajon ennek a
kü​lö​nös film​nek a sze​rep​lői kö​zül há​nyan ke​resz​te​zik majd még utam,
és kivel nem fogok találkozni soha többet. És amikor a film már a
végéhez járt, mindent betöltött az utolsó jelenet: Manuel da Silva
csókja. Még a szájamban volt az íze, de nem tudtam egyetlen
jelzővel illetni. Spontán volt, szenvedélyes, cinikus, érzéki. Talán
rá​il​lett mind​egyik. Ta​lán egyik sem.
Felültem, és kibámultam az ablakon, miközben a zakatoló vonat
lágyan ringatott. Lisszabon utolsó fényei suhantak el sebesen a
szemem előtt, egyre ritkábban nyúltak el, míg végül a semmibe
vesztek a pontok, és sötétség borult a tájra. Felkeltem, hogy kicsit
ki​szel​lőz​tes​sem a fe​jem. El​ér​ke​zett a va​cso​ra ide​je.
Az étkezőkocsi már majdnem tele volt. Utasokkal, ételszaggal,
evőeszközök zörgésével és hangos beszélgetéssel zsúfolt. Csak
néhány percbe került, míg helyet találtak nekem, kiválasztottam a
me​nüt, és bort ren​del​tem, hogy meg​ün​ne​pel​jem a sza​bad​sá​gom. Amíg
kiszolgáltak, azzal ütöttem el az időt, hogy madridi érkezésemen
gondolkodtam, elképzeltem Hillgarth reakcióját, amint megtudja
küldetésem eredményét. Valószínűleg soha nem gondolta volna, hogy
ennyi​re ter​mé​keny lesz.
A bor és az étel hamar az asztalomon volt, de mire felszolgálták,
már biz​tos vol​tam ben​ne, hogy ez a va​cso​ra sem lesz nyu​gal​mas.
A sors néhány közönséges alak közelébe ültetett, akik szemtelenül
méregettek, mióta helyet foglaltam. Két otromba alak volt, akik
sehogy sem illettek az étterem nyugodt környezetébe. Asztalukon
néhány boros palack virított, rengeteg tányér, amiből úgy
habzsoltak, mintha aznap este jönne el a világvége. Alig tudtam
élvezni a bacalhau á Brást, a grillezett tőkehalat, hamarosan a
háttérbe szorult a lenvászon terítő, a kristálypohár és a pincérek
szertartásos iparkodása. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy
minél előbb befaljam a vacsorát, és visszamenjek a hálófülkémbe,
csak hogy meg​sza​ba​dul​jak et​től a kel​le​met​len tár​sa​ság​tól.
A függönyt már behúzták, az ágy megvetve várt, készen az
éjszakára. A vonat szép lassan elcsendesedett, nyugalom honolt,
nemsokára szinte észrevétlen el fogjuk hagyni Portugáliát, és
átkelünk a határon. Ekkor éreztem csak meg, micsoda alváshiánnyal
küzdők. Az előző éjszakát szinte végigvirrasztottam az üzenetek
rejtjelezésével, azt megelőzően pedig Rosalindánál jártam. Szegény
testem pihenésre vágyott, ezért úgy döntöttem, korán lefekszem.
Kinyitottam a kézipoggyászom, de nem volt időm, hogy bármit is
elő​ve​gyek, mert meg​der​mesz​tett, hogy ko​pog​nak az aj​tón.
– Jegyeket kérem! – hallottam. Vigyázva kinyitottam, és
meggyőződtem róla, hogy a kalauz az. Ugyan ő nem tudhatta, azt is
megállapítottam, hogy nincs egyedül a folyosón. A lelkiismeretes
vasutas mögött alig néhány méterre két árnyat láttam a vonat
ritmusára támolyogni. Két összetéveszthetetlen árnyat: a két férfiét,
akik va​cso​ra köz​ben mé​re​get​tek.
Ahogy a kalauz végzett a dolgával, rögtön bereteszeltem az ajtót
azzal a feltett szándékkal, hogy ki nem nyitom Madridig. Már csak az
hiányzott a lisszaboni nehéz napok után, hogy két szemtelen alak az
én rovásomra szórakozzon az éjszaka. Végre elkezdtem alváshoz
készülődni, mind testileg, mind lelkileg ki voltam merülve,
szükségem volt rá, hogy elfeledkezzem mindenről, ha csak néhány
órá​ra is.
Kezdtem kirakni a neszesszerből, amire szükségem volt: fogkefe,
szappantartó, éjszakai krém. Néhány perc múlva éreztem, hogy a
vonat veszít a sebességéből, egy állomás felé tartottunk, az első
megállóhoz utunk során. Elhúztam az ablak előtt a függönyt.
Ent​ron​ca​men​to, vas​úti el​ága​zás ol​vas​tam.
 Néhány másodperc múlva újra kopogtattak az ajtómon.
Erőteljesen, kitartóan. A kalauz nem így szokott. Mozdulatlanná
dermedtem, hátam az ajtónak vetve eltökéltem, hogy nem
válaszolok. Sejtettem, hogy a két férfi lesz az étkezőkocsiból, és
sem​mi szín alatt ki nem nyi​tot​tam vol​na ne​kik.
De újra kopogtattak. Most még hangosabban. És ekkor
meg​hal​lot​tam a ne​vem a má​sik ol​dal​ról. Fel​is​mer​tem a han​got.
El​húz​tam a re​teszt.
– Le kell szállnod. Da Silva két embere a vonaton van. Érted
jöt​tek.
– A ka​lap?
– A ka​lap.
 64
Egyszerre kapott el a rémület és a vágy, hogy teli torokból
felnevessek. Keserűen, komoran. Milyen furcsák az érzelmeink!
Hogy becsapnak! Manuel da Silva egyetlen csókja megingatta
meggyőződésem sötét erkölcseiről, és most alig egy órával később
megtudom, hogy parancsot adott, végezzenek velem, és dobják ki a
te​te​mem a vo​nat​ab​la​kon át az éj​sza​ká​ba. Jú​dás​csók, az volt.
– Ne végy magadhoz semmit, csak a papírjaidat – figyelmeztetett
Mar​cus. – Majd min​dent fel​ve​szel Mad​rid​ban.
– Van va​la​mi, amit nem hagy​ha​tok itt.
– Semmit sem hozhatsz magaddal, Sira, nincs időnk, a vonat
mindjárt indul, ha nem kapkodjuk magunkat, akkor menet közben kell
ki​ug​ra​nunk!
– Csak egy perc… – A kofferhez léptem, és kimarkoltam belőle a
tartalmát. A selyemhálóinget, a papucsot, a hajkefét, az üveg kölnit.
Minden szétszóródott az ágyon és a padlón, mintha egy őrült dobálta
volna szét, vagy éppen egy tornádó. Végre megtaláltam, ami a
mélyén feküdt, a füzetet az álszabásmintákkal, annak milliméter
pontos bizonyítéka, hogy Manuel da Silva elárulta a briteket. A
mel​lem​hez szo​rí​tot​tam.
– Gyerünk! – mondtam, miközben a másik kezemmel megragadtam
a re​ti​kü​lömet. Ezt sem hagy​hat​tam ott, ben​ne volt az út​le​ve​lem.
Éppen kiléptünk a folyosóra, mikor felhangzott a sípszó, mire a
kocsi ajtajához értünk, a mozdony már felelt rá, és a vonat
megindult. Először Marcus ugrott le, miközben én a peronra dobtam
a füzetet, a táskát és a cipőm. Meg sem kíséreltem magas sarkúban
ugrani, kitörtem volna a bokám, ahogy földet érek. Marcus nyújtotta
a kezét, belekapaszkodtam és ugrottam. Az állomásfőnök dühödt
ordítása csak egy másodpercet váratott magára, láttuk, hogy felénk
rohan, miközben hevesen hadonászik. Két vasutas jött elő
fel​fi​gyel​ve a ki​a​bá​lás​ra, mi​köz​ben a vo​nat ügyet sem vet​ve arra, amit
maga mö​gött hagy, egy​re gyor​sult.
– Gyerünk, Sira, menjünk, el kell tűnnünk innen! – sürgetett
Mar​cus.
Felkapta a földről az egyik cipőmet, odanyújtotta, aztán a másikat
is. A kezemben tartottam, de nem húztam fel, másra figyeltem. A
három vasúti alkalmazott körénk sereglett, és hevesen szitkozódtak,
magyarázva, hogyan látták ők az incidenst, az állomásfőnök pedig
kiabálva és dühösen gesztikulálva hányta szemünkre a
viselkedésünket. Néhány koldus is odakíváncsiskodott, pár perc
múlva a restis nő és egy fiatal pincér is csatlakozott hozzájuk
kér​dez​get​ve, mi tör​tént.
És ekkor a sürgetés és az izgatott, egymást túlkiabáló emberek
káoszában meghallottuk, hogy a vonat éles csikorgással fékez. A
peron hirtelen elnémult és mozdulatlanná dermedt, mintha a
nyugalom leplét dobták volna rá, csak a kerekek visítottak a síneken
éle​sen el​nyúj​tott han​gon.
Mar​cus szó​lalt meg elő​ször.
– Meghúzták a vészféket! – Hangja elkomorult és parancsolóvá
vált. – Észrevették, hogy leugrottunk. Gyerünk, Sira, ki kell innen
jut​nunk most azon​nal!
Az egész csoport gépiesen újra mozogni kezdett. Újra
felhangzottak a kiáltások, a parancsok, a toporgás, a dühödt
csap​ko​dás.
– Nem mehetünk még – feleltem, miközben körbefordultam
végigpásztázva a peront a pillantásommal. – Nem találom a
fü​ze​te​met.
– Felejtsd el azt az átkozott füzetet, az isten szerelmére! – ordított
rám dühösen. – Ezek utánad jönnek, Sira, parancsuk van, hogy
vé​gez​ze​nek ve​led!
Éreztem, hogy megragadja a karom, és rángatni kezd, hogy
ki​von​szol​jon in​nen, ha kell.
 – Nem érted, Marcus?! Meg kell találnom a füzetet, nem
hagyhatom itt! – ragaszkodtam hozzá, és tovább kerestem. Egyszer
csak felderengett előttem valami. – Ott van! Ott van! – kiáltottam, és
próbáltam kitépni magam a kezéből, miközben a sötétségbe
mu​tat​tam.
– Ott van a sí​ne​ken!
A fékek csikorgó hangja lassan elhalt, és a vonat végre megállt,
ablakaiban kukucskáló arcok. Az utasok hangja és kiáltozása
hozzácsapódott a vasutasok szűnni nem akaró veszekedéséhez. És
akkor megláttuk őket. Két árny zuhant ki az egyik kocsiból, és felénk
sza​lad​tak.
Felmértem a távolságot és az időt. Még maradt időm leugrani a
sínekre és felkapni a füzetet, de visszamászni sokkal nehezebb lesz,
elég magas volt a peron, és a lábam valószínűleg már nem bírna
felkapaszkodni. De mindenféleképp meg kellett próbálnom: vissza
kellett szereznem a szabásmintákat, akármi történjék is, nem
térhettem vissza Madridba anélkül, amit oda feljegyeztem. Ekkor
éreztem, hogy Marcus megragadja a hátam. Elpenderített a peron
szé​lé​ről, és le​ug​rott a sí​nek​re.
Abban a pillanatban, hogy kezembe szoríthattam a füzetet, őrült
versenyfutásba kezdtünk. Kirohantunk a peronról, végigdobogtunk a
váróterem kőlapjain, átvágtattunk az állomásépület előtti, szabad
téren. Végre elértük a kocsit. Kézen fogva hasítottunk bele az
éj​sza​ká​ba, mint a régi idők​ben.
– Mi az ördög van abban a füzetben, hogy az életünket kellett
kockáztatni érte? – kérdezte levegőért kapkodva, miközben tövig
nyom​va a pe​dált, gázt adott.
Lihegve térdeltem fel az ülésen, hogy hátranézzek. A hátsó
kerekek verte porban két férfi alakját vettem ki, akik teljes
erőbedobással rohantak felénk. Eleinte csak néhány méter választott
el tőlük, de a távolság lassanként nőni kezdett. Aztán láttam, hogy
feladják. Először az egyik lassított, és állt meg elszédülve,
terpeszbe tett lábbal, kezét a fejéhez kapva, mintha nem tudná
elhinni, mi történt. A másik bírta még egy kicsit, de hamarosan ő is
vesztett a lendületből. Az utolsó, amit láttam, hogy előrehajol, és a
gyom​rát fog​va ki​hány​ja, amit az elébb olyan mo​hón hab​zsolt be.
Amikor már biztos voltam benne, hogy nem követnek, újra
leültem, és még mindig nehezen kapkodva a levegőt válaszoltam
Mar​cus kér​dé​sé​re.
– A leg​jobb sza​bás​min​ták, amit az élet​ben csi​nál​tam.
 65
– Gamboában tényleg gyanú ébredt, amikor elvitte neked az
orchideákat, ezért elbújt, és ott várakozott, hogy meglesse, ki volt az
íróasztalon hagyott kalap tulajdonosa. Látott kimenni a szobából. Jól
ismer, sokszor megfordultam a cég irodáiban. Az információval
felkereste Da Silvát, de a főnök nem akarta fogadni, azt mondta, egy
fontos ügy foglalja le, majd reggel beszélnek. És ez történt ma.
Amikor Da Silva megtudta, miről van szó, dührohamot kapott,
el​bo​csá​tot​ta, és ak​ci​ó​ba lé​pett.
– De te ezt az egé​szet hon​nan tu​dod?
– Onnan, hogy maga Gamboa keresett fel ma délután. Fel volt
dúlva, kegyetlenül félt, és kétségbeesetten keresett valakit, aki
megvédi, ezért azt gondolta, talán nagyobb biztonságban érezheti
magát, ha az angolokhoz közeledik, akikkel azelőtt remek
kapcsolatot ápolt. Nem tudja, hogy milyen ügyletei vannak Da
Silvának, mert még bizalmi emberei előtt is titkolja, de a
viselkedése miatt félteni kezd-telek. Miután beszéltem Gamboával, a
szállóba siettem, de te már elmentél. Abban a pillanatban értem az
állomásra, mikor a vonat elindult, és mivel távolról megláttam Da
Silvát a peronon, azt hittem, minden rendben van. Az utolsó
pillanatban azonban megláttam, hogy jelez két férfinak, akik
ki​néz​nek az ab​la​kon.
– Mit jel​zett?
– Egy nyol​cast. Egyik ke​zén öt ujj, a má​si​kon há​rom.
– A há​ló​fül​kém szá​ma…
– Már csak ez a rész​let hi​ány​zott. Min​den más​ban meg​egyez​tek.
Különös érzés töltött el. Rémületembe megkönnyebbülés vegyült,
elgyengültem és dühös voltam egyszerre. Talán ilyen az árulás íze.
De tudtam, nincs okom, hogy elárulva érezzem magam. Én is
becsaptam Manuelt közönséges, csábító viselkedésemmel, és ő úgy
próbált érte megfizetni, hogy nem mocskolja be a kezét, és nem
veszít egy szemernyit sem eleganciájából. Kétszínűségért
két​szí​nű​ség – így mű​köd​nek a dol​gok.
Poros utakon haladtunk tovább, kátyúkat és gödröket kerülgetve,
alvó falvakat szeltünk át, elhagyott tanyákat és ugaron fekvő
földeket. Hosszú kilométereken át az egyetlen fény, amit láttunk,
saját kocsink fényszórója volt, mely utat vágott a holdvilágtalan, sűrű
sötétségben. Marcus gyanította, hogy Da Silva emberei nem fognak
az állomáson maradni, lehet, hogy találnak rá módot, hogy a
nyomunkba eredjenek. Ezért a sebességet nem csökkentve száguldott
tovább, mintha az a két nemkívánatos alak még mindig a sárhányóra
ta​pad​va kö​vet​ne.
– Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy nem mernek belépni
Spanyolországba, ismeretlen területre kerülnének, ahol nem ők
irányítják a játékszabályokat. Az ő sajátos játékukban. De résen kell
len​nünk, amíg át nem kel​tünk a ha​tá​ron.
A logikus az lett volna, ha Marcus megkérdezi, vajon miért akart
Da Silva eltenni láb alól ilyen aljas módon, miután napokig a
tenyerén hordozott. Látott minket együtt vacsorázni és táncolni a
kaszinóban, tudta, hogy mindennap Manuel kocsijával járok, és hogy
ajándékokat küld nekem a szállóba. Talán várt valami magyarázatot
Da Silvával való kapcsolatomat illetően, valami magyarázatot arról,
ami köztünk történt, ami fényt vet álnok parancsának okára, mikor
éppen kiléptem volna az országából és az életéből. De egy szó sem
hagy​ta el az aj​kam.
Folytatta hát ő, szemét le nem véve az útról, megjegyzéseket és
értelmezéseket fűzött az eddigiekhez arra várva, csak ráveszem
ma​gam, hogy hoz​zá​te​gyek va​la​mit.
– Da Silva – folytatta – szélesre tárta előtted háza ajtaját, és
hagy​ta, hogy ta​nú​ja le​gyél a teg​nap esti ese​mé​nyek​nek, ami​ről én nem
tu​dok.
Nem vá​la​szol​tam.
 – És úgy néz ki, ne​ked sem áll szán​dé​kod​ban fel​vi​lá​go​sí​ta​ni.
Va​ló​ban nem állt szán​dé​kom​ban.
– Most meg van róla győződve, hogy azért közeledtél hozzá, mert
valakinek a megbízásából dolgozol, és gyanítja, hogy nem vagy
egyszerű, külföldi divatszabász, aki véletlen bukkant fel az életében.
Azt hiszi, azért közeledtél hozzá, hogy az ügyeiben kutakodj, de
abban téved, hogy tudja, kinek dolgozol. Mióta Gamboa besúgott,
tévesen azt hiszi, hogy nekem. Akár így van, akár úgy, az érdeke azt
dik​tál​ja, hogy be​fogd a szád. És ha le​het, örök​re.
Még mindig nem szólaltam meg, inkább színlelt naivság mögé
rejtettem gondolataim. Amíg hallgatásom elviselhetetlenné nem vált
mind​ket​tőnk szá​má​ra.
– Kö​szö​nöm, hogy meg​véd​tél, Mar​cus – sut​tog​tam.
Nem tudtam rászedni. Se rászedni, se meghatni, se megrendíteni
ha​mis egy​ügyű​sé​gem​mel.
– Kivel tartasz ebben az egészben, Sira? – kérdezte lassan, szemét
le nem véve az út​ról.
Felé fordultam, és az arcélét bámultam a félhomályban. Orra éles
vonalát, erős állkapcsát – ugyanaz az eltökéltség, ugyanaz a maga-
biztosság. Ugyanúgy nézett ki, mint az a férfi a tetuani időkből. Úgy
né​zett ki.
– És te ki​vel vagy, Mar​cus?
A hátsó ülésen – láthatatlanul, de közvetlen közelségbe – beült
kö​zénk még egy utas: a bi​zal​mat​lan​ság.
Éjfél után keltünk át a határon. Marcus felmutatta brit útlevelét, én
pedig a marokkóit. Láttam, hogy rámered, de nem kérdezett semmit.
Nyomát sem találtuk Da Silva embereinek, csak néhány ásítozó
rend​őrt, akik​nek sem​mi ked​ve nem volt ve​lünk ve​sződ​ni.
– Talán keresni kellene valami helyet, hogy megaludjunk, ha már
Spanyolországban vagyunk, és tudjuk, hogy nem követnek és nem is
előztek meg. Holnap vonatra tudok szállni, te pedig vissza tudsz
men​ni Lissza​bon​ba – ja​va​sol​tam.
– In​kább foly​tat​nám az utat Mad​ri​dig – mo​rog​ta a fo​gai közt.
Mentünk tovább, egyetlen jármű sem jött szembe, mindketten
gondolatainkba merültünk. A bizalmatlanság gyanakvást szült, a
gyanakvás pedig némaságot: sűrű, kínos, kételyekkel terhes
hallgatást. Igazságtalan csendet. Marcus éppen most rángatott ki
életem legválságosabb helyzetéből, és egész éjszaka vezetni fog,
hogy biztonságban hazaszállítson, és én azzal fizetek, hogy homokba
dugom a fejem, és megtagadok tőle minden támpontot, ami segítene
ta​nács​ta​lan​sá​gán.
De nem tudtam beszélni. Még semmit sem mondhattam neki,
először meg kellett győződnöm arról a sejtelmemről, amire
Rosalinda nyitotta rá a szemem hajnali beszélgetésünkkor. Vagy
talán mégis. Talán mégis mondhatnék neki valamit. Az előző este egy
részletét, egy darabkát, egy kulcsszót. Valamit, ami mindkettőnknek a
segítségére lehetne: Marcusnak, hogy legalább részben kielégítse a
kíváncsiságát, nekem pedig, hogy jól előkészítsem a talajt, amíg nem
si​ke​rül meg​bi​zo​nyo​sod​nom meg​ér​zé​se​im iga​zá​ról.
Elhagytuk Badajozt és Méridát. A határátkelőtől kezdve
hallgattunk, kölcsönös bizalmatlanságunkat vonszoltuk kátyús utakon
és ró​mai hi​da​kon ke​resz​tül.
– Em​lék​szel Bern​hardt​ra, Mar​cus?
Lát​tam, hogy kar​ján meg​fe​szül​nek az iz​mok, és uj​jai el​fe​hé​red​nek a
vo​lá​non.
– Igen, ter​mé​sze​te​sen em​lék​szem rá.
A kocsi sötét belseje hirtelen megtelt annak a napnak a színeivel
és aromájával, amely után már semmi sem volt ugyanolyan
közöttünk. Egy marokkói délután, Sidi Mandri utcai lakásom, egy
állítólagos újságíró, aki az erkély mellett várt. Tetuan zsúfolt
sikátorai, a Főbiztosi Hivatal parkja, a kalifa zenekara, amint
lendületesen húzza a himnuszokat, jázmin, narancsfák,
rendfokozatok és egyenruhák. A hiányzó Rosalinda, a házigazda
szerepét lelkesen adó Beigbeder, aki ekkor még nem tudja, hogy az
idő múlásával az, akit most ünnepelnek, egy csapással levágja a
fejét – hadd guruljon! Széles német hátak formáltak kört a ravasz,
macskaszemű díszvendég körül, és kísérőm arra kért, hogy lessem ki,
milyen titokról tárgyalnak. Más idők, más ország, de valahol a
mé​lyén ugyan​az. Vagy majd​nem.
– Tegnap vele vacsoráztam Da Silva vidéki házában. Aztán
haj​na​lig be​szél​get​tek.
Tudtam, hogy visszafogja magát, többet akar tudni: adatokra és
részletekre volt szüksége, de nem merte megkérdezni, mert ő sem
bízott meg bennem teljesen. Az édes kis Sira már valóban nem az
volt, aki egy​kor.
Vé​gül nem tud​ta meg​áll​ni.
– Hal​lot​tál va​la​mit, hogy mi​ről be​szél​nek?
– Semmit az égvilágon. Neked van róla elképzelésed, hogy milyen
kö​zös ügyük le​het?
– A leg​hal​vá​nyabb sem.
Hazudtam, és ő tudta. Ő is hazudott, és én is tudtam. De egyikünk
sem állt készen, hogy nyílt kártyákkal játsszon, mégis ez az apró,
múltbéli találkozási pont elég volt hozzá, hogy majdnem eloszlassa a
feszültséget. Talán azért, mert abból a múltból idézett fel emlékeket,
mikor még nem vesztettük el az ártatlanságunkat. Talán mert
lehetővé tette, hogy megmentsünk egy darabka cinkosságot, és arra
késztetett, hogy ne feledjük, volt valami, ami összekötött bennünket a
hazugságokon és a sérelmeken túl. Próbáltam az útra figyelni és
teljesen ébernek maradni, de az utóbbi napok feszültsége, a
felhalmozódott alváshiány és az aznap éjszaka átéltek okozta
idegkimerültség annyira legyengítettek, hogy végtelen erőtlenség
ural​ko​dott el raj​tam. Túl sok volt a kö​tél​tánc​ból.
– Ál​mos vagy? – kér​dez​te. – Gye​re, hajtsd a fe​jed a vál​lam​ra!
 Jobb karjába fontam az enyémet, és közel kucorodtam, hogy
érez​zem a me​le​gét.
– Aludj el nyu​god​tan! Már ke​ve​sebb van hát​ra – sut​tog​ta.
Felkavarodott, mély kútba zuhantam, újraéltem a nemrég történt
jeleneteket torzító lencsén keresztül. Férfiak üldöznek bicskájukat
suhogtatva, egy kígyó hosszú, nedves csókja, a volframisták
asszonyai az asztalon ropják, Da Silva az ujjaival egy számot mutat,
Gamboa zokog, Marcus és én a tetuani óváros sikátorain rohanunk
ke​resz​tül.
Nem tu​dom, mennyi idő telt el, mire fel​éb​red​tem.
– Ébresztő, Sira! Most futunk be Madridba. Meg kell mondanod,
hol laksz.
Hangja vert fel, lassan tértem magamhoz a mély álomból. Csak
ekkor vettem észre, hogy még mindig hozzá vagyok tapadva, a
karjába kapaszkodom. Végtelen erőfeszítésembe tellett
kinyújtóztatni elzsibbadt testem és elszakadni tőle. Lassan
mozogtam, a nyakam elgémberedett, megmerevedtek az ízületeim.
Fájhatott az ő válla is, de nem mutatta. Nem szólaltam meg, csak
kinéztem az ablakon, és az ujjammal a hajamba túrtam. Virradt
Madrid felett. Még égett néhány fény. Egy-két szomorkás fény
elszórva. Eszembe jutott Lisszabon, a város látványos, éjszakai
kivilágítása. A korlátozások és a nyomor verte Spanyolország
gya​kor​la​ti​lag sö​tét​ben élt.
– Hány óra van? – kér​dez​tem vé​gül.
– Majd​nem hét. Jó so​kat alud​tál.
– El le​hetsz gyö​tör​ve te is – mond​tam még álom​it​ta​san.
Megadtam a címemet, és kértem, hogy a szemben lévő járdán
parkoljon le, néhány méternyire a kaputól. Már gyakorlatilag nappal
volt, és az utcára kiléptek az első korán kelők. A szállítók, a
cse​léd​lá​nyok, egy-két el​adó, né​hány pin​cér.
– Mihez kezdesz most? – kérdeztem, miközben az üveg mögötti
moz​go​ló​dást néz​tem.
– Egyelőre kiveszek egy szobát a Palace-ban. És ha felkeltem,
akkor először is elküldöm ezt az öltönyt a tisztítóba, és veszek
ma​gam​nak egy in​get. A sí​nek​re ta​padt szén​por tel​je​sen tönk​re​tet​te.
– De meg​sze​rez​ted a fü​ze​te​met…
– Nem tudom, hogy megérte-e, még nem mondtad meg, mi van
ben​ne.
Úgy tet​tem, mint​ha nem is hal​lot​tam vol​na a sza​va​it.
– És mi​után tisz​ta ru​há​ba búj​tál, mit csi​nálsz?
Még mindig nem néztem rá, hanem kifelé bámultam a kocsiból,
vár​va a meg​fe​le​lő pil​la​nat​ra, hogy meg​te​gyem a kö​vet​ke​ző lé​pést.
– Bemegyek a cég székhelyére – felelte. – Vannak irodáink
Mad​rid​ban is.
– És tervezel olyan gyorsan megszökni, ahogy azt Marokkóban
tet​ted? – kér​dez​tem, és az utca reg​ge​li moz​gá​sát fi​gyel​tem.
Fél​mo​sollyal fe​lelt.
– Még nem tu​dom.
Ebben a pillanatban láttam, hogy a portásom elindult a tejbolt
irá​nyá​ba. Sza​bad az út.
– Ha esetleg mégis szökni készülnél, akkor előtte meghívlak
reg​ge​li​re – mond​tam gyor​san ki​tár​va a ko​csi aj​ta​ját.
Meg​ra​gad​ta a ka​rom, hogy vissza​tart​son.
– Csak ha meg​mon​dod, mibe ke​ve​red​tél.
– Csak ak​kor, ha meg​tu​dom, ki vagy.
Kézen fogva mentünk fel a lépcsőn, készen rá, hogy tűzszünetet
kös​sünk. Pisz​ko​san, ki​me​rül​tén, de élve.
 66
Ki se kellett nyitni a szemem, hogy tudjam, Marcus már nincs
mellettem. Semmi látható nyoma nem maradt, hogy nálam járt, az
ágyamban. Se egy ottfelejtett ruhadarab, se egy búcsúlevél – csak az
íze a zsigereimbe tapadva. Tudtam azonban, hogy visszajön. Előbb
vagy utóbb, a leg​vá​rat​la​nabb pil​la​nat​ban, de fel fog buk​ka​ni újra.
Szerettem volna halogatni a felkelés időpontját. Csak még egy óra,
akár egy fél is elég lett volna: a szükséges idő, hogy nyugalomban fel
tudjam idézni az elmúlt napok, de főleg az előző éjszaka történéseit,
amit átéltem, amit felfogtam, amit éreztem. Szerettem volna a takaró
alatt maradni, és újra átélni az elmúlt órák minden egyes percét, de
nem lehetett. Működésbe kellett lendülnöm megint: ezer kötelesség
várt, és neki kellett látnom a munkának. így hát lezuhanyoztam, és
belekezdtem a tennivalókba. Szombat volt, és ugyan se a lányok, se
Donã Manuela nem jöttek be aznap a műhelybe, minden elő volt
készítve jól látható helyre, hogy gyorsan tisztába jöjjek vele,
pontosan mi zajlott a távollétemben. Úgy tűnt, jó ütemben haladt a
munka: új modellek simultak a próbababákra, a füzetekben frissen
lejegyzett méreteket találtam, szövetmaradékokat és kiszabott
anyagokat, amit nem én hagytam hátra, és szálkás betűk meséltek
róla, ki járt a szabászaton, ki telefonált, és mit kell elintézni. Nem
volt azonban időm, hogy ezzel foglalkozzak: dél körül még mindig
ren​ge​teg in​téz​ni​va​ló ma​radt, de kény​te​len vol​tam el​ha​lasz​ta​ni.
Az Embassy dugig volt, de bíztam benne, hogy Hillgarth észre
fogja venni, ha a földre ejtem a táskám, mikor belépek. Komótosan
csináltam, szinte kihívóan. Három lovagi hát hajolt le azonnal, hogy
felvegye. Csak egynek sikerült, egy magas, egyenruhás német
tisztnek, aki ebben a percben ért a lengőajtóhoz, hogy kilépjen az
utcára. A gesztust legragyogóbb mosolyommal köszöntem meg,
miközben a szemem sarkából azt lestem, vajon Hillgarth észrevette-e
érkezésem. A terem végében ült az egyik asztalnál, társaságban, mint
mindig. Úgy éreztem, meglátott, és vette az üzenetet. Sürgősen
találkoznunk kell, ezt akartam mondani. Az órámra pillantottam, és
meglepődést színleltem, mintha most jutott volna eszembe, hogy
abban a percben halaszthatatlan találkozóm van valahol máshol.
Kettő előtt már otthon is voltam. Negyed négykor megjött a
bonbonos doboz. Hillgarth valóban vette az adást. Fél ötre adott
találkozót doktor Rico rendelőjébe. Az eljárás ugyanaz volt.
Egyedül érkeztem, és senkivel nem találkoztam a lépcsőházban.
Megint ugyan​az a nő​vér nyi​tott aj​tót, és be​tes​sé​kelt a ren​de​lő​be.
– Jó napot, Sidi! Örülök, hogy visszajött. Jól sikerült az utazás?
Cso​dás dol​go​kat me​sél​nek a Lu​si​ta​nia exp​ressz​ről.
Az ablak mellett állt egyik makulátlan öltönyében. Hozzám lépett,
és meg​szo​rí​tot​ta a ke​zem.
– Jó napot, kapitány! Nagyszerűen utaztam, első osztályú fülkében
utazni kész élvezet. Mielőbb szerettem volna látni önt, hogy
be​szá​mol​jak az utam​ról.
– Na​gyon kö​szö​nöm. Fog​lal​jon he​lyet, ké​rem. Egy ci​ga​ret​tát?
Viselkedése minden feszültségtől mentes volt, és úgy nézett ki,
mintha nyoma se lenne benne a türelmetlenségnek, hogy mihamarabb
megismerje munkám eredményét. Ami két hete még olyan sürgős
volt, az most cso​dák cso​dá​já​ra meg​ol​dó​dott.
– Minden jól alakult, és azt hiszem érdekes adatokhoz jutottam.
Feltételezéseik beigazolódtak: Da Silva a németekkel tárgyalt a
volfrám beszerzéséről. A megegyezés csütörtök este jött létre nála
Jo​han​nes Bern​hardt köz​re​mű​kö​dé​sé​vel.
– Jó munkát végzett, Sidi. Ez az információ nagyon hasznos lesz
szá​munk​ra.
Nem volt meglepve. Se lenyűgözve. Még csak hálás sem volt.
Sem​le​ges, szenv​te​len. Mint​ha ez az egész nem len​ne új neki.
– Nem úgy néz ki, mintha meglepné a hír – mondtam. – Tudott már
róla?
 Meggyújtott egy Craven A-t, és a válasz a kitóduló füsttel együtt
ér​ke​zett.
– Éppen ma reggel értesítettek bennünket Da Silva találkozásáról
Bernhardttal. És ha róla van szó, akkor az egyetlen, amiről
tárgyalhattak az a volfrám, ami igazolja a gyanúnkat: Da Silva
el​árult ben​nün​ket. Már ér​te​sí​tet​tük Lon​dont a fej​le​mé​nyek​ről.
Összerezzentem, de csak kicsit, igyekeztem, hogy hangom
természetesen csengjen. Feltételezéseimmel jó úton haladtam, de
to​vább kel​lett még men​nem.
– Nahát, micsoda egybeesés, hogy valaki éppen ma értesítette
önö​ket! Azt hit​tem, csak én va​gyok meg​bíz​va ez​zel a kül​de​tés​sel.
– Késő délelőtt meglepetésszerűen beállított egy Portugáliába
kihelyezett ügynökünk. Teljesen váratlanul. Tegnap este indult
Lissza​bon​ból au​tó​val.
– És ez az ügynök látta Bernhardtot Da Silvával? – kérdeztem
tet​te​tett meg​hök​ke​nés​sel.
– O sze​mé​lye​sen nem, de va​la​ki, aki​ben tel​je​sen meg​bí​zik, igen.
Majdnem elnevettem magam. Ezek szerint ezt az ügynököt
olyasvalaki informálta Bernhardtról, aki minden bizalmát bírja. Nos,
ha úgy vesszük, ez iga​zán hí​zel​gő.
– Bernhardt nagyon érdekel minket – folytatta Hillgarth; ezúttal
nem olvasott a gondolataimban. – Ahogy már mondtam önnek
Tangerben, ő a Sofindus agya, azé a testületé, melynek égisze alatt a
Harmadik Birodalom gazdasági ügyleteit intézi Spanyolországban. A
tény, hogy tudjuk, Da Silva üzletel vele Portugáliában, nagyban
be​fo​lyá​sol min​ket ab​ban, hogy…
– Bocsásson meg, kapitány – szakítottam félbe. – Engedjen meg
még egy kérdést. Az ügynök, aki beszámolt róla, hogy Bernhardt Da
Sil​vá​val tár​gyal, szin​tén a SOE tag​ja? Új mun​ka​társ, mint én?
Lelkiismeretesen elnyomta a cigarettát, mielőtt válaszolt. Aztán
fel​emel​te a te​kin​te​tét.
 – Mi​ért kér​de​zi?
Olyan ártatlanul mosolyogtam, amennyire csak színészi
ké​pes​sé​ge​im meg​en​ged​ték.
– Nincs rá nyomós okom – mondtam, és megrántottam a vállam. -
Csak olyan hihetetlen véletlen, hogy ketten is megjelenjünk
ugyanaznap ugyanazzal az információval, hogy szinte mulatságosnak
ta​lá​lom a hely​ze​tet.
– Nos, csalódást kell okoznom, attól tartok nem a SOE egyik
ügynökéről van szó, akit a háború miatt vettek fel. Az információ a
SIS, a hagyományos hírszerzés egyik emberén át érkezett. És egy
percig sem kételkedünk a hitelességében, mert nagyon megbízható
ügynökről van szó, aki mögött sok év tapasztalata áll. Ötcsillagos
ügy​nök.
Katt. Borzongás futott végig a hátamon. Minden részlet a helyére
került. A hallottak tökéletesen igazolták sejtéseim, de szembenézni a
vitathatatlan bizonyossággal olyan volt, mintha jeges szél süvített
volna végig a lelkemen. De nem hagyhattam, hogy most magukkal
sodorjanak az érzelmeim, hanem haladtam előre. Meg akartam
mutatni Hillgarth-nak, hogy a jöttment ügynökök is képesek a
bő​rü​ket is ott​hagy​ni a rá​juk bí​zott fel​ada​tok​ban.
– És az önök em​be​re a SIS-től nem szá​molt be sem​mi más​ról?
– kér​dez​tem rá​sze​gez​ve a te​kin​te​tem.
– Nem, saj​nos, nem tu​dott pon​tos rész​le​tek​kel szol​gál​ni, de…
Nem hagy​tam, hogy foly​tas​sa.
– Nem mesélte el, hol és mi módon zajlott a tárgyalás, nem
közölte a jelenlévők nevét és adatait? Nem számolt be róla, milyen
határidőkben egyeztek meg, mekkora mennyiségű volfrámot
készülnek kibányászni, mennyi egy tonna ára, hogyan fognak fizetni,
és hogyan játsszák ki az exportra kivetett adót? Nem mondta, hogy
két hét múlva teljesen elvágják az angolok volfrámellátását? Azt sem
árulta el, hogy Da Silva azonkívül, hogy elárulta önöket, megnyerte a
Beira legfontosabb bányatulajdonosait, hogy egységesen
tár​gyal​ja​nak a leg​elő​nyö​sebb fel​té​te​lek​ről a né​me​tek​kel?
Sűrű szemöldöke alatt a tengerészeti attasé pillantása acélossá
vált. Hang​ja re​ked​ten csen​gett.
– Hogy tud​ta meg mind​ezt, Sidi?
Büszkén néztem vissza rá. Arra köteleztek, hogy a szakadék
szélén egyensúlyozzak tíz napon keresztül, és én a végére értem,
mégsem zuhantam bele, itt volt az ideje, hogy tudassam vele, mit
ta​lál​tam.
– Mert az a divatszabász, aki jól végzi a munkáját, az utolsókig
ki​tart.
A beszélgetés alatt diszkréten térdemen nyugtattam a
szabásmintákkal teli füzetet. A fedele félig leszakadt, néhány lap
meggyűrődött, koszfoltok és pecsétek árulkodtak az átélt
viszontagságokról, mióta elhagyta a szekrényem Estorilban. Az
asz​ta​lon hagy​tam, és rá​tet​tem a két te​nye​rem.
– Itt van minden részlet: az utolsó szótagig minden, amiben aznap
este megegyeztek. A SIS- ügynökük nem beszélt önöknek egy
fü​zet​ről?
A férfi, aki olyan lehengerlően tört be újra az életembe, minden
kétséget kizáróan őfelsége, a brit uralkodó hírszerzésének egyik hét-
próbás kéme volt, de a viharos volfrám-ügyben én nyertem a
ver​senyt fej​hosszal.
 67
A titkos találkahely épületét valami új érzéssel a bőrömön
hagytam el. Valamivel, amit nem tudtam megnevezni, valami újjal.
Lassan sétáltam végig az utcákon, miközben címke után kutattam erre
az érzésre, és nem törődtem vele, hogy meggyőződjek róla,
követnek-e, és hidegen hagyott a lehetőség, hogy a sarkon túl esetleg
nem​kí​vá​na​tos ala​kok​kal akad​ha​tok össze. Sem​mi kül​ső jele nem volt,
hogy más lennék, mint az a nő, aki néhány órával ezelőtt ellentétes
irányban járta végig ugyanezt az utat, ugyanebben a kosztümben,
lábán ugyanezzel a cipővel. Senki – aki látott elmenni és visszajönni
-sem lett volna képes megérezni a változást, csupán annyit, hogy már
nem volt nálam a füzet. Én azonban tudatában voltam, valami
történt. És Hillgarth is. Mindketten tudtuk, hogy ezen a május végi
délutánon a dolgok rendje visszafordíthatatlanul megváltozott.
Hillgarth ugyan szűkszavú volt, viselkedése nyilvánvalóvá tette,
hogy az általam nyújtott adatok rendkívül értékes információk egész
tárát képezik, melyet végtelen alapossággal fognak elemezni a
londoni munkatársak, egy percet sem vesztegetve. Ezek a részletek
megszólaltatják majd a vészcsengőket, szövetségeket bontanak fel, és
száz meg száz hadműveletet terelnek más irányba. És ezzel,
megéreztem, a tengerészeti attasé viselkedése is gyökeresen
megváltozott felém. Szemében új kép alakult ki rólam: a
tapasztalatlan, de ígéretes, ugyanakkor bizonytalan képességekkel
rendelkező varrónő, akit oly merészen alkalmazott, egyik napról a
másikra más ember lett, aki egy profi elszántságával és hatásfokával
ké​pes ké​nyes kér​dé​se​ket meg​ol​da​ni.
Lehet, hogy nincs meg hozzá a módszertani képzettségem, és
hiányzik belőlem a technikai tudás, sőt még csak nem is az övéi
közül vagyok, ami a világom, hazám és nyelvem illeti. De a vártnál
sokkal rátermettebbnek bizonyultam, és ez új fokra helyezett a
rang​lét​rán.
 Nem nevezném örömnek sem, amit a csontjaimban éreztem,
miközben a nap utolsó sugarai kísérték lépteim. Nem volt se
lelkesedés, se meghatódottság. Talán a szó, ami a legjobban illett rá,
az a büszkeség volt. Hosszú idő óta először, vagy talán életemben
először büszkének éreztem magam. Büszke voltam a képességeimre,
a kitartásomra, hogy felülmúltam a velem szemben támasztott
elvárásokat. Büszke voltam rá, hogy én is hozzájárultam egy
csekélységgel, hogy ebből az őrült világból jobb hely legyen.
Büsz​ke vol​tam a nőre, aki​vé vál​tam.
Igaz, hogy Hillgarth volt, aki ösztökélt, ő kényszerített határaimat
tágítani, hogy néha beleszédültem. Ahogy az is igaz volt, hogy
Marcus megmentette az életem, amikor leszállított a már mozgó
vonatról, hogy jókor érkezett segítsége nélkül nem éltem volna túl,
hogy most felidézzem. Ez mind igaz volt, igen. De az is, hogy én
magam is hozzájárultam bátorságommal, rendíthetetlenségemmel
ahhoz, hogy a küldetés jól végződjön. Minden félelmem,
aggodalmam és ugrásom a semmibe valamilyen célt szolgált,
nemcsak azt, hogy a háború piszkos játékához hasznos információkat
szerezzek, hanem főleg azt, hogy megmutassam saját magamnak és a
kör​nye​ze​tem​nek, mire va​gyok ké​pes.
És ekkor, ahogy tudatossá vált bennem, amit elértem, rájöttem,
hogy eljött a perc, és nem követhetem többé vakon a számomra
mások által előírt koordinátákat. Hillgarth úgy döntött, Lisszabonba
küld, Manuel da Silva, hogy végez velem, Marcus Logan pedig, hogy
a megmentésemre siet. Kézről kézre adtak, mint egy bábut: mert jót
akartak, vagy mert rosszat, hogy a mennyekbe emeljenek, vagy a
pokolra taszítsanak, mindannyian helyettem döntöttek, és úgy
rendelkeztek felőlem, mint aki a parasztot mozgatja a sakktáblán.
Senki nem volt őszinte velem, nem mutatta ki nyíltan a szándékát,
most már ideje, hogy megköveteljem az egyenességet. Én magam
vegyem kezembe életem gyeplőit, válasszam ki saját utam, magam
döntsem el, hogyan és kivel akarok végigmenni rajta. Lesznek
buktatók, tévedések, szilánkok, hibák, fekete latyakkal teli tócsák.
Nem nézek nyugodt jövő elébe, ebben biztos voltam. De eljött a
perc, hogy ne folytassam ezt az életet, ha nincs világos képem róla,
milyen területre lépek, és milyen veszélyekkel kell szembenéznem
minden egyes reggel, ha felkelek. Egyszóval, ha életem irányítása
nem az én ke​zem​ben van.
A három férfi, Marcus Logan, Manuel da Silva és Alán Hillgarth,
mindegyik a maga módján, és valószínűleg anélkül, hogy tudatában
lettek volna, hozzájárultak, hogy alig néhány nap alatt felnőjek. Vagy
talán az is lehet, már egy ideje növekedtem szép lassan, csak eddig
nem voltam tudatában új termetemnek. Valószínű, hogy Da Silvát
nem látom soha többet, de abban viszont biztos voltam, hogy
Hillgarth és Marcus még sokáig a közelemben lesznek. Egészen
pontosan, egyiküket olyan közel szerettem volna tudni magamhoz,
mint aznap, kora reggel, bensőséges, testi közelségben, melynek
emléke most is megremegtetett. Előtte azonban meg kellett húznom a
határokat. Világosan, jól láthatóan. Mint aki mezsgyét jelöl ki, vagy
kré​tá​val csí​kot húz a föld​re.
Hazaérve borítékot találtam az ajtó alatt becsúsztatva. A Palace
Szál​ló fej​lé​ce volt raj​ta, ben​ne egy kéz​zel írt kár​tya.
„Vissza​me​gyek Lissza​bon​ba. Hol​nap​után megint jö​vök. Várj meg!”
Persze hogy várni fogom! Annak megszervezése, hogy mi módon
és hol, csak né​hány órám​ba tel​lett!
Aznap este megint megszegtem a függelmi rend előírásait a
leghalványabb lelkifurdalás nélkül. Mikor délután, három órával
később befejeztem végre a vidéki rezidencián lezajlott összejövetel
részleteinek ecsetelését Hillgarth-nak, megkérdeztem, hogy áll a
nyilvántartás, amelyről a lóversenypályán történtek utáni napon
be​szélt.
– Minden ugyanúgy áll egyelőre, amennyire tudjuk, nincs
új​don​ság.
Ez azt jelentette, hogy apám az angolbarát, én pedig továbbra is a
németbarát oldalon voltam feltüntetve. Igazán kár, mert eljött a perc,
hogy út​ja​ink újra ke​resz​tez​zék egy​mást.
Értesítés nélkül állítottam be hozzá. A régi idők kísértetei dü-
hödten hadonásztak, ahogy megláttak a kapuban, emlékeket sodorva
felém arról a napról, amikor anyám és én nyugtalansággal telve
kapaszkodtunk fel ezeken a lépcsőkön. De eltűntek hamar,
szerencsére, és magukkal vittek sok már foszló, keserű emléket,
me​lyek​kel ke​rül​tem a ta​lál​ko​zást.
Egy másik szobalány nyitott ajtót, egy cseppet sem hasonlított az
öreg Ser​van​dá​ra.
– Azon​nal ta​lál​koz​nom kell Al​va​ra​do úr​ral. Sür​gős. Ott​hon van?
He​ves​sé​gem​től za​var​tan bó​lin​tott.
– A könyv​tár​ban?
– Igen, de…
Mi​előtt be​fe​jez​te vol​na a mon​da​tot, már bent vol​tam.
– Nem szük​sé​ges, hogy szól​jon neki, kö​szö​nöm.
Apám megörült nekem, sokkal jobban, mint azt gondoltam volna.
Mielőtt elutaztam Portugáliába, küldtem neki egy rövid üzenetet,
amelyben értesítem, hogy elmegyek, de valami nem illett neki a
képbe. Talán azt gondolta, hogy túl hirtelen történt, túl közvetlenül
követte a lóversenypályán való ájulást. Megnyugodott, hogy már
ha​za​jöt​tem.
A könyvtár úgy nézett ki, ahogy emlékeztem rá. Talán több volt a
könyv és az irat: napilapok, levelek, újsághegyek. Minden más úgy
nézett ki, mint amikor összegyűltünk évekkel ezelőtt apám, anyám és
én; az első alkalom hárman együtt, és az utolsó is. Azon a távoli, őszi
délutánon idegesen és ártatlanul érkeztem, félénken az ismeretlentől
félve. Hat év múlva jóval magabiztosabb voltam. Sok küzdelem,
munka, baklövések és vágyak árán, de most már a bőrömhöz ragadt,
mint egy forradás, és már semmi nem veheti el tőlem. Legyenek bár
viharosak a szelek, legyen bár kemény a jövő, tudtam, hogy megvan
ben​nem az erő, hogy szem​be​néz​zek ve​lük, és ki​tart​sak.
– Szí​ves​sé​get kell kér​nem tő​led, Gon​za​lo.
– Amit sze​ret​nél.
– Találkozó öt személy részére. Bensőséges összejövetel. Itt
nálad, kedd este. Te, én és még három vendég. Kettőt neked kell
meghívnod személyesen, de nem szabad, hogy megtudják, én állok a
dolog háta mögött. Nem fog gondot jelenteni, mert már ismeritek
egy​mást.
– És a har​ma​dik?
– A har​ma​dik​ról majd gon​dos​ko​dom én.
Bólintott, kérdés és ellenvetés nélkül. Zavarba ejtő viselkedésem,
váratlan eltűnéseim és hamis személyazonosságom ellenére vakon
bí​zott ben​nem.
– Hány​kor? – Csak ennyit kér​de​zett.
– Én délután jövök. A meghívott, akit még nem ismersz, hatra jön
majd, először vele kell beszélnem, mielőtt megérkeznek a többiek.
Ta​lál​koz​ha​tom vele itt a könyv​tár​ban?
– Érezd ott​hon ma​gad.
– Nagyszerű. A másik kettőt hívd nyolcra, kérlek. És még valami:
zavarna, ha megtudnák, hogy a lányod vagyok? Csak ötünk között
ma​rad.
Csak néhány pillanat múlva felelt, és én láttam, hogy szokatlan
fénnyel csil​log a sze​me.
– Meg​tisz​te​lő, és büsz​ke​ség​gel tölt el.
Beszélgettünk még egy kicsit Lisszabonról és Madridról, erről,
arról meg amarról, mindig biztos talajra lépve. Mikor azonban már
készen álltam az indulásra, szokásos tapintatossága rossz irányba
terelte: – Tudom, hogy igazán nem szólhatok bele az életedbe, Sira,
de…
Meg​for​dul​tam, és meg​ölel​tem.
– Min​dent kö​szö​nök. Ked​den meg​tudsz min​dent.
 68
Marcus a megbeszélt időpontban jelent meg. Hagytam neki egy
üzenetet a szállóban, és ahogy azt gondoltam, meg is kapta minden
gond nélkül. Elképzelése sem volt, kié a cím, csak azt tudta, ott
várok rá. És ott voltam valóban, bokáig érő, káprázatos, vörös
selyemkrepp ruhában. Tökéletesen kifestve, hosszú, meztelen
nya​kam fe​lett sö​tét ha​jam ma​gas konty​ba fé​sül​ve. És vár​tam.
Kifogástalanul öltözve érkezett, szmokingban, ingmelle
kikeményítve, teste ezer kalandban edződött – számos közülük
vállalhatatlan. Vagy legalábbis az volt idáig. Én magam nyitottam
neki ajtót, mikor meghallottam a csengőt. Gyöngédségünket nehezen
leplezve köszöntünk, végre újra együtt voltunk, szinte bensőségesen
kö​zel utol​só si​e​tős tá​vo​zá​sa óta.
– Be sze​ret​né​lek mu​tat​ni va​la​ki​nek.
Meg​fog​tam a kar​ját, és a sza​lon​ba ve​zet​tem.
– Marcus, ő itt Gonzalo Alvarado. Azért kértem, hogy ide gyere,
mert szerettem volna, ha megtudod, ki ő. És azt is szeretném, ha ő is
megtudná, te ki vagy. És hogy világos legyen számára, kik vagyunk
mi ket​ten.
Udvariasan köszöntek, Gonzalo töltött nekünk egy pohárral, és
hármasban társalogtunk érdektelen dolgokról néhány percig, amíg a
cseléd a megfelelő pillanatban ki nem hívta a házigazdát azzal, hogy
te​le​fo​non ke​re​sik.
Egyedül maradtunk, az első látásra ideális pár. Hogy más képet
alkossanak rólunk, elég lett volna, ha meghallják Marcus rekedt
sut​to​gá​sát a fü​lem​hez ha​jol​va, alig nyi​tot​ta ki a szá​ját.
– Tu​dunk négy​szem​közt be​szél​ni egy perc​re?
– Ter​mé​sze​te​sen. Gye​re utá​nam!
A könyvtárba vezettem. Donã Carlota fenséges portréja uralta még
mindig az íróasztal mögötti falat, gyémánttiarában, mely egyszer egy
rö​vid idő​re az enyém volt.
 – Ki ez a férfi, akit bemutattál, Sira, és miért fontos neked, hogy
tudjon rólam? Micsoda kelepce ez?-kérdezte szigorúan, mikor
egye​dül ma​rad​tunk a szo​bá​ban.
– Olyan kelepce, amit kimondottan neked állítottam – mondtam, és
helyet foglaltam az egyik fotelben. Keresztbe tettem a lábam, jobb
karom a támlán nyugtattam. Kényelmesen ültem, a helyzet uraként,
mint​ha egész éle​tem​ben eh​hez ha​son​ló ke​lep​cé​ket ál​lí​tot​tam vol​na.
– Tudnom kell, jól járok-e vele, ha továbbra is életem része vagy,
vagy jobb, ha soha töb​bet nem lát​juk egy​mást.
Sza​va​im egy csep​pet sem tet​szet​tek neki.
– En​nek sem​mi ér​tel​me, azt hi​szem, jobb, ha el​me​gyek…
– Ilyen gyorsan feladod? Alig három napja még kész voltál
küzdeni értem. Megígérted, hogy megteszed mindenáron, azt
mondtad, egyszer már elvesztettél, és nem hagyod, hogy ez még
egyszer megtörténjen. Ilyen gyorsan kihűltek az érzelmeid? Vagy
ta​lán ha​zud​tál?
Nem szólt egy szót se, csak állt és nézett feszülten, hidegen,
ide​ge​nül.
– Mit akarsz tő​lem, Sira? – mond​ta vé​gül.
– Hogy meséld el a múltad. Cserébe megtudhatsz mindent, amit
tud​nod kell a je​le​nem​ről. És rá​adá​sul ju​tal​mat is kapsz.
– Mi ér​de​kel a múl​tam​ból, amit meg sze​ret​nél tud​ni?
– Azt akarom, mondd el, miért mentél Marokkóba. Tudni akarod,
mi a ju​ta​lom?
Nem vá​la​szolt.
– A jutalom én vagyok. Ha a válaszod kielégítő, akkor velem
ma​radsz. Ha nem, ak​kor el​vesz​tet​tél örök​re. Tiéd a vá​lasz​tás.
Megint el​hall​ga​tott. Az​tán las​san kö​ze​lebb lé​pett.
– Most már mit ér​de​kel té​ged, mi​nek men​tem ak​kor Ma​rok​kó​ba?
– Egyszer, évekkel ezelőtt, megnyitottam a szívem egy férfinak, aki
nem mutatta meg igazi arcát, és végtelen erőfeszítésembe tellett, hogy
bezáruljanak a sebek, amit a lelkemen ejtett. Nem akarom, hogy
veled ugyanez történjen. Nem akarok több hazugságot, nem akarok
árnyakat. Nem akarok újabb férfiakat, aki kényükre-kedvükre
rendelkeznek velem, váratlanul jönnek-mennek, akkor is, ha az
életemet mentik meg. Ezért látnom kell minden kártyád, Marcus.
Néhányat már felfordítottam magam: tudom, hogy kinek dolgozol, és
tudom, hogy nem a kereskedés a rendes munkád, ahogy azt is tudom,
hogy régen sem újságírással foglalkoztál. De ki kell töltenem még
né​hány fe​hér fol​tot a tör​té​ne​ted​ben.
Végre leült a kanapé karfájára. Egyenes háttal, kezében a
po​hár​ral, ko​mor arc​ki​fe​je​zés​sel.
– Rendben – egyezett bele néhány másodperc múlva. – Kész
va​gyok be​szél​ni. Cse​ré​be te is le​gyél őszin​te ve​lem. Tel​je​sen.
– Utá​na, meg​ígé​rem.
– Ak​kor mondd el, mit tudsz ró​lam.
– Tudom, hogy a brit katonai hírszerzés tagja vagy. A SIS, az MI6
tag​ja, vagy ahogy hív​ni aka​rod.
Arcára nem ült ki a meglepődés, valószínűleg egykor alaposan
kiképezték, miként rejtse el érzelmeit, és leplezze felindulását. Nem
úgy, mint engem. Engem nem képeztek ki, nem készítettek fel, és nem
is védtek meg, csak csupaszon a farkasok közé dobtak. De tanulok.
Egyedül, küzdelmesen, meg-megbotolva, el-elesve, de felállók
mindig újra, és megyek tovább, egyik lábam a másik után. Egyre
ha​tá​ro​zot​tabb lép​tek​kel. Fel​emelt fej​jel, elő​re​sze​ge​zett te​kin​tet​tel.
– Nem tudom, honnan szerezted ezt az információt – felelte
egyszerűen. – De mindegy is, gondolom, a forrásaid megbízhatóak,
és nincs ér​tel​me ta​gad​ni, ami nyil​ván​va​ló.
– De még hi​ány​zik egy-két do​log.
– Mit sze​ret​nél, hon​nan kezd​jem?
– Onnan, hogy megismerkedtünk, például. Mi volt a valódi ok, ami
Ma​rok​kó​ba ho​zott?
 – Rendben. Az elsődleges ok az volt, hogy Londonban nagyon
kevés ismeretük volt arról, mi zajlik a Protektorátusban, és sok
forrás arról számolt be, hogy a németek oda épülnek be, ahová
akarnak, a spanyol hatóságok beleegyezésével. Hírszerzésünk alig
rendelkezett információval Beigbeder főbiztosról, nem volt ismert
katonatiszt, nem tudtuk, miről mit gondol, milyen tervei és
elképzelései vannak, de főként nem tudtunk semmit a németekkel
való viszonyáról, akik állítólag teljes szabadsággal tesznek-vesznek
az irá​nyí​tá​sa alatt álló te​rü​le​ten.
– És mire jöt​tél rá?
– Ahogy azt feltételeztük, a németek tényleg azt csináltak, amihez
kedvük szottyant, és úgy, ahogy akarták, néha az ő beleegyezésével,
néha anél​kül. Te ma​gad se​gí​tet​tél meg​sze​rez​ni ezt az in​for​má​ci​ót.
Nem re​a​gál​tam a meg​jegy​zés​re.
– És Be​ig​be​der​ről? – tu​da​kol​tam.
– Azt derítettem ki róla, amit magad is tudsz. Hogy intelligens
alak, más, mint a többiek, igen sajátságos, és gondolom, még mindig
az.
– És miért téged küldtek Marokkóba, ha olyan rossz állapotban
vol​tál?
– Tudtunk Rosalinda Fox létezéséről, egy honfitárs, akit gyengéd
szálak fűznek a főbiztoshoz: kész kincsesbánya, a legnagyszerűbb
lehetőség. De túl kockázatosnak tűnt közvetlenül vele felvenni a
kapcsolatot, olyan értékes volt, hogy nem kockáztathattuk meg, hogy
elveszítsük egy ügyetlenül megszervezett manőver miatt. Ki kellett
várni az ideális pillanatot. így aztán, amikor kiderült, hogy
Rosalinda segítséget keres, hogy evakuálják egy barátnője mamáját,
az egész gépezet működésbe lendült. És úgy találták, én vagyok
legmegfelelőbb személy erre a megbízatásra, mert kapcsolatban
álltam valakivel Madridban, aki a Földközi-tenger felé menekített
embereket. Én magam informáltam Londont Lance minden egyes
lépéséről, ezért úgy értékelték, hogy tökéletes alibim van hozzá, hogy
megjelenjek Tetuanban, és felkeressem Beigbedert azzal az
űrüggyel, hogy szívességet teszek a szeretőjének. Volt azonban egy
kis bökkenő: hogy azokban a napokban még félig holtan feküdtem a
Royal London Hospital kórtermében, összetört testtel, félig
ön​kí​vü​let​ben és mor​fin​nal te​le​nyom​va.
– De megkockáztattad, becsaptál mindannyiunkat, és elérted a
cé​lod…
– Többet, mint gondoltam – mondta. Ajkain mintha mosoly fakadt
volna, az első, mióta bezárkóztunk a könyvtárba. Hirtelen vegyes
érzelmek ébredtek bennem: végre visszajött Marcus, aki annyira
hiányzott, akit magam mellett akartam tudni. – Nagyon különleges
napok voltak – folytatta. – Miután több mint egy évet éltem a
forrongó Spanyolországban a háború alatt, Marokkó a legjobb dolog
volt, ami történhetett velem. Meggyógyultam, és kiváló eredménnyel
tettem eleget a megbízatásnak. És megismertelek téged. Többet nem
is kér​het​tem vol​na.
– Hogy csi​nál​tad?
– Majdnem minden este leadtam rádión a Nemzeti szállóbeli
szobámból. A bőrönd aljába rejtve kis rádióadót tartottam. És
mindennap kódolt beszámolót írtam mindenről, amit láttam,
hallottam és csináltam. Aztán, amikor csak tehettem, átadtam egyik
kapcsolatomnak Tangerben, a Saccone & Speed egyik
al​kal​ma​zott​já​nak.
– Soha sen​ki nem gya​na​ko​dott rád?
– De, persze. Beigbeder nem volt egy cseppet sem ostoba,
legalább olyan jól tudod, mint én. Többször átkutatták a szobámat, de
valószínűleg kevés gyakorlattal rendelkező embert küldtek, így soha
nem találtak semmit. A németek is gyanakodtak, de ők sem tettek
szert semmilyen információra. Én a magam részéről megtettem
mindent, nehogy rosszul mozduljak. Nem léptem kapcsolatba
senkivel a hivatalos körön kívül, és nem merészkedtem sikamlós
területre. Ellenkezőleg: feddhetetlen életet folytattam, csak a
megfelelő személyek társaságában jelentem meg, és csak
napvilágnál mutatkoztam. Mindent nagyon tisztán intéztem,
leg​alább​is lát​szó​lag. Más kér​dés?
Már nem tűnt olyan feszültnek, közelebb éreztem magamhoz.
Megint a régi Mar​cus​ra ha​son​lí​tott.
– Miért távoztál olyan hirtelen? Nem is szóltál, csak egy délelőtt
beállítottál, közölted a hírt, hogy anyám már úton van, és nem
lát​ta​lak töb​bet.
– Mert parancsot kaptam, hogy sürgősen hagyjam el a
Protektorátust. Egyre több német érkezett, beépült valaki, akinek
gyanús voltam. De még így is elhalasztottam néhány nappal az
in​du​lást, koc​káz​tat​va ez​zel a le​lep​le​ző​dést.
– Mi​ért?
– Mert nem akartam addig elmenni, amíg biztos nem lehettem
benne, hogy anyád evakuálása a várakozásnak megfelelően
megtörtént. Megígértem neked. Semmit sem szerettem volna jobban,
mint veled maradni, de nem lehetett: másik világhoz tartoztam, és
eljött a perc. Egyébként számodra sem az volt a legmegfelelőbb
pillanat. Még akkor lábaltál ki az árulásból, és nem álltái rá készen,
hogy megbízzál egy másik férfiban, és még kevésbé olyasvalakiben,
aki kénytelen úgy eltűnni mellőled, hogy nem lehet teljesen őszinte.
Ennyi az egész, kedves Sira. Ezt a történetet akartad hallani? Ez a
ver​zió meg​fe​lel?
– Meg​fe​lel – mond​tam, fel​áll​tam és mel​lé​lép​tem.
– Ak​kor el​nyer​tem a ju​tal​mat?
Nem mondtam semmit. Csak az ölébe ültem, és a füléhez
hajoltam. Kisminkelt bőröm frissen borotvált arcát súrolta, rúzstól
ragyogó ajkaim alig fél centiméterre a fülcimpájától suttogtak.
Erez​tem, hogy meg​fe​szül, ahogy a kö​ze​lé​be érek.
 – Elnyerted a jutalmat, igen. De lehet, hogy mérgezett ajándék
va​gyok.
– Lehet. Hogy meggyőződjek róla, nekem is meg kell tudnom
rólad mindent. Tetuanban egy gyöngéd és ártatlan, fiatal
divatszabászt hagytam, Lisszabonban pedig egy érett nőt találtam,
egy hozzá cseppet sem illő alak társaságában. Tudni akarom, mi
tör​tént a ket​tő kö​zött.
– Azonnal megtudod. És hogy semmi kétely ne maradjon benned,
más fogja elmondani neked, akit azt hiszem, már ismersz. Gyere
ve​lem!
Egymást átölelve mentünk végig a folyosón a szalonig. Messziről
meghallottam apám erős hangját, és akaratlanul megint eszembe
jutott az a nap, amikor megismertem. Mennyit változott az életem
azóta! Hányszor süllyedtem olyan mélyre, hogy levegőt sem kaptam,
és hányszor emeltem ki a fejem megint. De ez már a múlté, és a
visszanézés napjai a hátam mögött maradtak. Most a jelenre kellett
összpontosítanunk. Szembenézni vele, hogy aztán a jövőbe
te​kint​sünk.
Gondoltam, hogy a másik két meghívott már megérkezett, és hogy
minden előzetes elképzeléseim szerint alakul. Amikor odaértünk,
kibontakoztunk az ölelésből, ugyan az ujjaink összekulcsolódtak.
Amíg meg nem láttuk, ki vár ránk. Akkor én elmosolyodtam. Marcus
nem.
– Jó estét, Hillgarth asszony! Jó estét, kapitány! Örülök, hogy
el​jöt​tek – mond​tam, fél​be​sza​kít​va a tár​sal​gá​suk.
A szo​bá​ra sűrű csönd te​le​pe​dett. Sűrű, fe​szült, vil​la​mos​ság​gal teli.
– Jó estét, kisasszony! – válaszolta Hillgarth, néhány
örökkévalóságnak tetsző másodperc után. A hangja mintha egy
barlang mélyéről szólt volna. Egy sötét és hideg barlangból,
melyben csak tapogatózott a brit titkosszolgálat spanyolországi feje,
a férfi, aki mindent tudott, vagy legalábbis mindent tudnia kellett
vol​na. – Jó es​tét, Lo​gan! – tet​te hoz​zá kis ké​sés​sel.
Felesége, aki ezúttal nem viselte a szépségszalon pakolását,
annyira megdöbbent, hogy együtt lát minket, hogy képtelen volt
vi​szo​noz​ni a kö​szö​né​sem.
– Azt hittem, visszament Lisszabonba – fordult a tengerészeti
attasé Marcushoz. Hagyta, hogy egy hosszú percig nyugalom
ho​nol​jon, az​tán meg​je​gyez​te: – Nem tud​tam, hogy is​me​rik egy​mást.
Éreztem, hogy Marcus mindjárt megszólal, de nem hagytam.
Erősen megszorítottam a kezét, amelyet még mindig az enyémben
tartottam, és ő megértett. De nem néztem rá: nem akartam látni,
ugyanannyira meg van-e lepődve, mint Hillgarth-ék, és nem akartam
meggyőződni róla, mit érzett, amikor meglátta őket ebben az idegen
szalonban üldögélni. Majd később beszélünk erről, ha minden
el​ren​de​ző​dött. Bíz​tam ben​ne, hogy lesz rá elég időnk.
Felesége nagy, világos szemében tökéletes tanácstalanság
tükröződött. Ő adta át az utasításokat portugál kiküldetésemhez,
teljesen részt vett férje tevékenységében. Minden bizonnyal most
iparkodik összekötni a szálakat, melyeket nekem sikerült a
kapitánnyal való, utolsó találkozás alkalmával. Da Silva és
Lisszabon, Marcus váratlan betoppanása Madridba, az információ,
amelyet néhány óra eltéréssel mindketten átadtunk. Mindez
természetesen nem lehetett a véletlen gyümölcse. Hogy is nem tűnt
fel idá​ig?
– Logan ügynök és én évek óta ismerjük egymást, kapitány, de
régóta nem találkoztunk, és még csak most számolunk be egymásnak
eddigi tevékenységünkről – magyaráztam. – Én már képben vagyok,
ami az ő körülményeit és feladatait illeti, ön nagy segítségemre volt
az elmúlt alkalommal. Ezért arra gondoltam, talán lenne olyan
kedves, és együttműködne abban, hogy felvilágosítja az én
körülményeimről. És egyúttal megtudhatná apám is. Ó pardon!
Elfelejtettem szólni, hogy Gonzalo Alvarado az apám. Ne izguljon,
igyekezni fogunk a lehető legkevesebbet mutatkozni nyilvános
helyen, de megértheti, hogy lehetetlen lesz a kapcsolatot
meg​sza​kí​ta​nom vele.
Hillgarth nem válaszolt, sűrű szemöldöke alól gránitkemény
pillantást vetett ránk. Elképzeltem, mennyire zavarba jött Gonzalo,
talán épp annyira, mint Marcus, de egyikük sem ejtett ki egy szót
sem. Csak, ahogy én is, arra szorítkoztak, hogy megvárják, amíg
Hillgarth megemészti a merészségemet. Felesége zavarában rá akart
gyújtani, ideges kézzel nyitva ki a cigarettatárcát. Eltelt néhány
kínos perc, miközben csak öngyújtója kattogása hallatszott. Végül a
ten​ge​ré​sze​ti at​ta​sé szó​lalt meg.
– Ha nem teszem meg én, akkor, ha jól sejtem, ön úgyis
meg​te​szi…
– Ez esetben nem lesz más választásom – feleltem, legszebb
mosolyommal ajándékozva meg. Új mosoly volt ez: teljes, biztos és
könnyedén kihívó. A csendet csak a jégkockák csörgése törte meg,
mikor a whiskys poharat a szájához emelte. Felesége mélyet szívott a
Cra​ven A-ból, nyug​ta​lan​sá​gát lep​le​zen​dő.
– Feltételezem, ez az ár, amit azért kell fizetnünk, amit
Lissza​bon​ból ho​zott.
– Azért, és minden elkövetkezendő megbízatásomért, amelyben
vásárra viszem a bőrömet, erre szavamat adhatom. Szavamat
ad​ha​tom, mint di​vat​sza​bász, és sza​va​mat ad​ha​tom, mint kém.
 69
Ezúttal nem egy visszafogott rózsacsokrot kaptam rejtjelekkel teli
szalaggal átkötve, amit Hillgarth szokott küldeni, ha üzenni akart.
Nem is egzotikus virágot, mint amit Manuel da Silva rendelt nekem,
mielőtt rájött volna, hogy a legjobban teszi, ha végez velem. Amit
Marcus hozott nekem aznap este, csak egy apróság volt, szinte
jelentéktelen, egy rózsabokorról szakított bimbó, mely csodás
módon kúszott fel a kerítésekre azon a tavaszon a kegyetlen tél után.
Kicsiny, szinte vézna virág volt. Egyszerűségében is méltóságteljes,
min​den mes​ter​kélt​sé​get mel​lő​ző.
Egyszerre vártam és nem vártam Marcust. Apámtól Hillgarth-
ékkal együtt távozott néhány órája, a tengerészeti attasé hívta,
tartson velük, minden bizonnyal beszélni akart vele, de nem az én
jelenlétemben. Egyedül mentem hát haza, és nem tudtam, mikor
ál​lít​hat be. Ha egy​ál​ta​lán be​ál​lít va​la​ha.
– Ez a tiéd – mond​ta kö​szö​nés he​lyett.
Megfogtam a kis rózsaszálat, és beengedtem Marcust.
Nyakkendője meglazult, mintha magától döntött volna úgy, hogy
kiereszt. Lassú léptekkel ment a nappaliba, mintha minden egyes
lépésre egy-egy gondolatot fűzne fel, és a kimondandó szavakat
la​tol​gat​ná. Vég​re meg​for​dult, és meg​vár​ta, amíg mel​lé lé​pek.
– Tu​dod, hogy mi​nek né​zünk elé​be, ugye?
Tudtam. Természetesen tudtam. Zavaros vizektől duzzadó lápon
jártunk, hazugságok és földalatti láncolatok dzsungelében, ahol a
levelek éle vágott, mint az üveg. Titkos szerelem a gyűlölet, a
szük​ség és az áru​lás ide​jén – ez állt előt​tünk.
– Tu​dom, hogy mi​nek né​zünk elé​be.
– Nem lesz könnyű – tet​te hoz​zá.
– Sem​mi nem könnyű – tet​tem hoz​zá én.
– Ke​mény le​het.
– Ta​lán.
 – És ve​szé​lyes.
– Az is.
– Csapdákat kerülgetünk majd, veszélyeket játszunk ki. Terv
nélkül, nehézségek árán, árnyak közt, így kell majd élnünk.
Összehangolva vágyaink és merészségünk. Kitartóan, bátran és
erő​sen, tud​va, hogy együtt küz​dünk egy kö​zös ügyért.
Mélyen egymás szemébe néztünk, és az afrikai vidék emléke
árasztott el minket, ahol minden kezdődött. Az ő világa és az én
világom – oly távoliak akkor és oly közeliek most – végre összeért.
Átkarolt, meleg és gyengéd ölelésünkben teljes bizonyossággal
tud​tam, hogy eb​ben a meg​bí​za​tás​ban sem fo​gunk ku​dar​cot val​la​ni.
 Utószó
Ez a történetem, vagy legalábbis így emlékszem rá, ugyan
mostanra talán bevonta az eltelt évtizedek és a nosztalgia patinája.
Ez az én történetem, bizony. A brit titkosszolgálatnak dolgoztam,
négy éven keresztül szigorú pontossággal gyűjtöttem és
továbbítottam információt az Ibériai-félszigeten élő németekről.
Soha senki nem oktatott katonai stratégiára, a harcmező helyrajzára
vagy robbanószerek kezelésére, de az általam varrt ruhák
tökéletesen álltak, és szabászatom híre páncélzatnak bizonyult
minden gyanúval szemben. 1945-ig működött az üzlet, és belőlem a
ket​tős já​ték vir​tuó​za lett.
Ami Spanyolországban történt az európai háború után, és sokak
sorsa, akik elbeszélésem szereplői voltak azokban az években,
megtalálható a történelemkönyvekben, levél- és folyóirattárakban.
Mégis, ha valakit esetleg érdekelne, össze fogom foglalni, hogy mi
lett velük. Igyekszem jól összerakni, végül is ez volt a munkám
mindig: összeilleszteni, egymáshoz passzítani a különböző
da​ra​bo​kat.
Beigbederrel kezdem, aki e történet talán legszerencsétlenebb
figurája. Miután véget ért házi őrizete Rondában, tudtam, hogy
többször járt Madridban, sőt néhány hónapig ott is élt. Ezalatt
állandó kapcsolatban állt az angol és amerikai követséggel, ezer
tervet ajánlott nekik, egyesek ragyogóak voltak, mások teljes
őrültségek. Ő maga mesélte, hogy kétszer is meg akarták gyilkolni,
de azt is hozzátette, hogy paradox módon még ápol érdekes
kapcsolatokat a hatalommal. A régi barátok udvariasan bántak vele,
néhányan valódi rokonszenvvel. Volt olyan is, aki gyorsan
megszabadult tőle, jobbára végig sem hallgatva, mert mire is lehetne
jó egy bu​kott an​gyal?
Ebben a faluban, ami az akkori Spanyolország volt, ahol minden
szájról szájra terjedt, híre ment, hogy bizonytalan sorsa végre célt
nyert. Annak ellenére, hogy szinte mindenki azt gondolta, Beigbeder
karrierje kettőbe tört, és halott, 1943-ban, mikor kezdték sejteni,
hogy a német győzelem kétséges, Franco – minden jóslat ellenére,
nagy titkolózás mellett – újra kérte szolgálatát. Nem adott neki
hivatalos tisztséget, de egyik napról a másikra tábornokká nevezte ki,
és egy teljhatalmú minisztert megillető hatáskörrel homályos
feladatot bízott rá, melynek célja Washington volt. Hónapok teltek el
aközött, hogy a Caudillo megbízta a feladattal, és hogy elindult
Spanyolországból, hogy belefogjon. Valaki azt mesélte, hogy furcsa
mód ő maga kérte az amerikai követség tagjait, hogy a lehető
leghosszabban nyújtsák el a vízum kiállítását: úgy sejtette, hogy
Franco csak Spanyolországon kívül akarja tudni azzal a szándékkal,
hogy ne eressze vissza soha töb​bet.
Hogy mit csinált Beigbeder Amerikában, az sosem lett teljesen
világos, és számtalan különböző pletyka terjengett róla. Egyesek
szerint a Generalísimo azért küldte, hogy állítsa helyre a
kapcsolatokat, verjen hidat, és győzze meg az amerikaiakat
Spanyolország teljes semlegességéről a háborúban, mintha soha nem
terpeszkedett volna irodája asztalán a Führer dedikált fényképe.
Más, szintén megbízható hangok arról számoltak be viszont, hogy
sokkal inkább katonai, mint diplomáciai feladatot oldott meg: Észak-
Afrika jövőjéről tárgyalt, mint egykori főbiztos és Marokkó
szak​ér​tő​je. Má​sok azt mond​ták, hogy a volt mi​nisz​ter azért ke​res​te fel
az észak-amerikai fővárost, hogy megállapodjon az Egyesült
Államok kormányával egy „Szabad Spanyolország” létrehozásáról a
„Szabad Franciaország” mintájára, a félsziget esetleges német
megszállásának esetén. Olyan verzió is keringett, hogy amint földet
ért, fűnek-fának terjesztette, hogy kapcsolatai megszakadtak a
franquista Spanyolországgal, és a Monarchia ügyének toboroz
szimpatizánsokat. És voltak olyan alpári hangok is, amik azt
sugallták, hogy az utazás célja csak személyes vágyainak kielégítése
volt, hogy feslett, bűnös, féktelenül szabados életet folytasson.
Bármi is volt a küldetés jellege, tény az, hogy a Caudillo nem volt
elégedett az eredménnyel, hiszen évekkel később arra ragadtatta
magát, hogy nyilvánosan kijelentse Beigbederről, hogy elfajzott
éhen​kó​rász, aki össze​vissza szab​dal​ko​zik.
Végül is soha nem derült ki, hogy pontosan mit csinált
Washingtonban, csak azt lehet tudni, hogy ott maradt a második
világháború végéig. Odafelé megállt Lisszabonban, és találkozott
végre Rosalindával. Nem találkoztak két és fél éve. Együtt töltöttek
egy hetet, mely alatt megpróbálta meggyőzni Rosalindát, hogy
tartson vele Amerikába. Nem sikerült neki, soha nem tudtam meg,
miért. Rosalinda azzal támasztotta alá döntését, hogy nem voltak
házasok, ami véleménye szerint foltot ejthetett volna Juan Luis
társadalmi tekintélyén az észak-amerikai diplomáciai elit körében.
Nem hittem neki, és azt hiszem, Beigbeder sem: ha képes volt fittyet
hányni a győzelmét ünneplő, ájtatos Spanyolország erkölcseire,
miért ne tette volna meg az Atlanti-óceán másik partján? Rosalinda
soha nem árul​ta el vá​rat​lan dön​té​sé​nek va​ló​di okát.
Miután 1945-ben visszatért Spanyolországba, Beigbeder tevékeny
tagja lett az Aranda, Kindelán, Dávila, Orgaz és Varela alkotta
tábornokok csoportjának, akik évekig hiába tervezgették Franco
meg​buk​ta​tá​sát. Kap​cso​lat​ban állt Bour​bon Já​nos​sal, és részt vett ezer
összeesküvésben, melyek mind sikertelenül végződtek, némelyik még
szánalmasan is, mint például az, amelyet Aranda tábornok vezetett,
hogy menedéket kérjenek az amerikai követségen, és ott -
emigrációban – hozzanak létre monarchikus kormányt. Munkatársai
közül egyesek árulónak nevezték, mivel elment az El Pardo palotába
az összeesküvés meséjével. A rendszer megdöntésére irányuló,
egyetlen terve sem állta meg a helyét, és a résztvevők többsége
börtönnel, száműzetéssel vagy elbocsátással fizetett
engedetlenségéért. Jóval később azt hallottam, hogy ezek a
tábornokok sok millió pesetát kaptak a világháború alatt az angol
kormánytól az üzletember Juan March közbenjárásával, Hillgarth
kezéből, hogy nyomást gyakoroljanak Francóra, nehogy
Spanyolország a tengelyhatalmak oldalán lépjen be a háborúba. Nem
tudom, ez igaz-e, vagy sem, lehet, hogy néhányan közülük elfogadtak
pénzt, vagy csak kevesen osztozkodtak rajta. Beigbedernek persze
nem jutott semmi, és „példás szegénységben” fejezte be napjait,
ahogy Di​o​ni​sio Rid​ru​ejo mond​ta róla.
Hallottam pletykákat szerelmi kalandjairól is, hogy viszonya volt
állítólag egy francia újságírónővel, aztán egy falangistával, egy
ame​ri​kai kém​nő​vel, egy mad​ri​di író​nő​vel és egy tá​bor​nok lá​nyá​val.
Az nem volt titok, hogy imádta a nőket, döbbenetes könnyedséggel
adta meg magát az asszonyi bájaknak, és olyan hevesen esett
szerelembe, mint egy kadét. Saját szememmel láttam Rosalinda
esetében, gondolom, élete során sok hasonló viszonya volt. De hogy
egy romlott alak lett volna, és hogy karrierjét szeximádata döntötte
volna romba, az véleményem szerint rettenetesen felületes
meg​kö​ze​lí​tés és igaz​ság​ta​lan.
Attól kezdve, hogy betette a lábát Spanyolországba, csúszni
kezdett lefelé. Mielőtt Washingtonba utazott, egy ideig lakást bérelt a
Claudio Coello utcában, hazatérése után a Párizs Szállóba költözött
az Alcalá utcában, aztán egyik nővére fogadta be egy időre, és végül
egy panzióban tengette életét. Egy vas nélkül lépett be és lépett ki a
kormányból, és úgy halt meg, hogy nem volt több holmija, mint
néhány elnyúzott öltöny, három öreg egyenruha az afrikai időkből és
egy dzsellaba. És száz meg száz lap, melyekre apró betűvel írni
kezdte visszaemlékezéseit. De megragadt nagyjából a Barranco del
Lobóban zajlott ütközetnél, nem jutott el a polgárháborút megelőző
éve​kig sem.
Évekig várt, hogy a ba​ra​kah, a szerencse az ő oldalára álljon.
Hamis ábrándokba ringatta magát, hogy újra hívni fogják valamilyen
posztra, megbízzák valamilyen feladattal, ami munkával tölti meg és
mozgalmassá teszi napjait. Soha nem jött azonban semmi, és
szolgálati lapján az Egyesült Államokból való hazatérés után csak
egy mondat szerepelt „A nagyméltóságú Hadügyminisztérium
szolgálatára”, ami katonai nyelven egyenlő a keresztbe tett karral
való várakozással. Senkinek sem kellett többé, és fogyatkozni
kezdett az ereje, nem volt már benne lendület, hogy egyenesbe hozza
az életét, és máskor ragyogó elméje lassan eltompult. 1950
áprilisában helyezték tartalékos állományba, ekkor egy régi,
marokkói barátja, Bulaix Baeza, kínált neki munkát, ami utolsó
éveiben lekötötte, szerény állást egy madridi ingatlanközvetítő cég
titkárságán. 1957 júniusában halt meg, a Sacramental de San Justo
temető sírköve alatt egy viharos élet hatvankilenc éve fekszik. A
Tomasa Panzióban hagyott írásai feledésbe merültek, néhány hónap
múlva érte ment egy régi, tetuani ismerős, aki cserébe vállalta a több
ezer pesetára rúgó számla kiegyenlítését, amit Beigbeder maga után
ha​gyott. A mai na​pig nála van​nak a sze​mé​lyes ira​tok, fél​té​ke​nyen őrzi
va​la​ki, aki az ő bol​dog Ma​rok​kó​já​ban is​mer​te és sze​ret​te meg.
Összeszedem most, mi lett Rosalindával, és összekötöm
Beigbeder életének darabkáival, hátha ez teljesebb képet ad a volt
miniszter utolsó éveiről. Amint befejeződött a háború, barátnőm úgy
határozott, elhagyja Portugáliát, és Angliában telepszik le. Azt
akarta, hogy a fia ott nőjön fel, ezért a társa, Dimitrij és ő
megegyeztek, hogy túladnak az El Galgón. A Jewish Joint
Com​mit​tee mindkettőjüket kitüntette a Francia Ellenállás
Lotaringiai Keresztjével, elismerve a zsidó menekülteknek tett
szolgálataikat. Az amerikai lap, a Time cikket jelentetett meg,
melyben Martha Gellhorn, Ernest Hemingway felesége, az El Galgót
és Mrs. Foxot úgy emlegeti, mint Lisszabon legizgalmasabb
lát​vá​nyos​sá​ga​it. En​nek el​le​né​re Ro​sa​lin​da ott​hagy​ta Por​tu​gá​li​át.
 Az üzlet eladásából befolyt pénzből telepedett le Nagy-
Britanniában. Minden jól ment az első hónapokban, egészsége
helyrejött, a bankban volt elég fontja, előkerültek a régi barátok, sőt
a bútorok is épségben megérkeztek Lisszabonból, köztük tizenhét
kanapé és három zongora. És amikor minden a legnagyobb
nyugalomban volt, és az élet megint rámosolygott, akkor Peter Fox
Kalkuttából emlékeztette, hogy még férjnél van. És megkérte, hogy
próbálják meg újra. És ugyan senki sem gondolta volna, Rosalinda
még​is be​le​egye​zett.
Keresett egy vidéki házat Surrey-ben, és felkészült a feleség
szerepre életében harmadszorra. Ő maga egy szóban foglalta össze a
feladatot: lehetetlen. Peter ugyanolyan volt, mint régen, úgy
viselkedett, mintha Rosalinda még mindig az a tizenhat éves kislány
lenne, akivel egy nap egybekelt, a személyzettel kutya módon bánt,
goromba volt, önző és ellenszenves. Három hónappal találkozásuk
után Rosalinda kórházba került. Megoperálták, hetekig lábadozott, és
csak egy dolgot tudott világosan: meg kell szabadulni a férjétől,
akárhogy is. Visszatért Londonba, és kivett egy házat Chelsea-ben, és
rövid ideig klubot üzemeltetett, aminek a festői The Patio nevet adta.
Közben Peter Surrey-ben maradt, megtagadta, hogy visszaadja neki
lisszaboni bútorait, és végre valahára beleegyezzen a válásba.
Ahogy Rosalinda jobban lett, elkezdett küzdeni a végleges
sza​bad​sá​gért.
Soha nem szakadt meg kapcsolata Beigbederrel. 1946 végén,
mielőtt Peter visszatért volna Angliába, néhány hetet együtt töltöttek
Madridban. 1950-ben is visszatért egy kis időre. Én nem voltam ott,
de levélben mesélte, micsoda végtelen szomorúságot jelentett, hogy
már örökre megtörten találta Juan Luist. Szokásos optimizmusával
leplezte a helyzetet, a Beigbeder vezette befolyásos testületekről
beszélt, és hogy milyen fontos alakja az üzleti világnak. A sorok
kö​zül ki​érez​tem, hogy ha​zu​dik.
 Abban az évben új Rosalinda született, akit csak két rögeszme
hajtott: elválni Petertől és elkísérni Juan Luist élete utolsó
szakaszán rövid, madridi látogatásai alatt. Barátnőm szerint
Beigbeder óriás léptekkel öregedett, nap mint nap egyre
kiábrándultabb és összetörtebb volt. A Főbiztosi Hivatal idejében
még lángoló energiája, fürge szelleme, lendülete és tettereje lassan
kialudt. Szerette, ha Rosalinda megkocsikáztatja, elmennek enni egy
kis hegyi faluba, egy egyszerű, út menti fogadóba, az aszfalttól
messze. Mikor már nem volt képes többre, akkor sétáltak. Néha
összefutottak vén dinoszauruszokkal, akikkel egykor egy
kaszárnyában vagy irodában dolgozott. Úgy mutatta be, mint az én
Rosalindám, a legszentebb a világon a Szűzanya után. Rosalinda
pedig ilyenkor nevetett. Nem tudta felfogni, miért volt ennyire
összetörve, mikor évei alapján még nem volt olyan idős. Ekkor
hatvanegy-két éves volt, de lelkében már elcsigázott vénember.
Fáradt, csüggedt, csalódott. Mindenben és mindenkiben. És ekkor
jutott eszébe utolsó, különc ötlete, hogy utolsó éveit Marokkóra
függesztett szemmel töltené. Nem az országban, hanem távolról
szemlélve azt. Nem akart visszatérni, alig maradt ott valaki azokból,
akikkel együtt töltötték a dicsőséges időket. A Protektorátusnak vége
lett az előző évben, és Marokkó kivívta függetlenségét. A spanyolok
már elmentek, és régi, marokkói barátai közül alig élt már valaki.
Nem akart visszatérni Tetuanba, de úgy szerette volna leélni utolsó
napjait, hogy a látóhatáron az a föld feküdjön. És meg is kérte rá
barátnőmet. Menj délre, Rosalinda, keres egy helyet nekünk,
ahonnan látszik a tenger. És ő megkereste. Guadarranque volt az. A
délvidék legdélibb pontja. Algeciras öblében, a szorossal szemben,
ahonnan látszott Afrika és Gibraltár. Házat és földet vett, és
visszatért Angliába, hogy lezárja ügyeit, meglátogassa a fiát, és
kocsit cseréljen. Az volt a szándéka, hogy két héten belül visszatér
Spanyolországba, felveszi Juan Luist, és új életet kezd. Tizedik
napja volt Londonban, amikor táviratot kapott, hogy Beigbeder
elhunyt. Mintha a lelkét tépték volna ki, úgy érezte, és hogy emléke
tovább éljen, egyedül költözött be a házba, melyet otthonuknak
szántak. És ott élt kilencvenhárom éves koráig, de soha nem
vesztette el képességét, hogy ezerszer is felálljon, ha ezerszer
elbukik, lerázza a port a ruhájáról, és folytassa útját eltökélt
léptekkel, mintha mi sem történt volna. Akármilyen kemény idők is
jártak, optimizmusa soha el nem hagyta, így védekezett a csapások
ellen, hozzá folyamodott, hogy a világot mindig a napfényes
ol​da​lá​ról lás​sa.
Talán érdekli önöket, mi lett Serrano Sunerrel, hadd meséljem el.
1942 júniusában a németek lerohanták Oroszországot, ő pedig
eltökélten, hogy minden erejével továbbra a Harmadik Birodalom jó
barátait támogatja, felkapaszkodott a Mozgalom Főtitkárságának
erkélyére az Alcalá utcában, és makulátlan fehér, szafari kabátjában,
mint egy mozisztár, heves beszédet mondott benne a híres mondattal,
hogy „Oroszország bűnös!”. Aztán összerakta a nyomorult
önkéntesek menetét, az úgynevezett Kék Hadosztályt, náci
zászlókkal díszítette fel az Északi pályaudvart, és ezer meg ezer
spanyolt küldött vagonokba zsúfolva, hogy megfagyjanak, vagy
kockára tegyék életük a tengelyhatalmak oldalán egy háborúban, ami
nem az övék volt, és ami​hez sen​ki nem kért se​gít​sé​get.
Nem élte túl politikailag, hogy lássa, hogyan veszti el
Németország a háborút. 1942. szeptember 3-án, huszonkét hónappal
és tizenhét nappal később, mint Beigbeder esetében, pontosan
ugyanazokkal a szavakkal a Hivatalos Állami Közlöny bejelentette
felfüggesztését. A só​go​rí​si​mo bukásának oka, állítólag, egy
erőszakos incidens volt, amiben részt vettek királypárti karlisták, a
hadsereg és a Falange tagjai. Volt bomba, tucatnyi sebesült meg két
áldozat: az egyik a bombát dobó falangista volt, akit kivégeztek, a
másik Serrano Suner, akit elbocsátottak, mivel ő volt a Falange
Politikai Tanácsának elnöke. Titokban viszont más történetek
ke​ring​tek.
Serrano fenntartása a hírek szerint túl sokba került Francónak. Az
igaz, hogy a ragyogó politikai testvér vette vállára a rendszer
polgári vázának megalkotását; az is igaz, hogy a piszkos munka nagy
részét is ő végezte. Megszervezte az új állam közigazgatását,
megfékezte a Francóval szemben fegyelmezetlen és szemtelen
falangistákat, akiről – igazság szerint – nagyon rossz véleménnyel
voltak. Kitalált ezt, kitalált azt, szervezkedett, rendelkezett,
tevőlegesen részt vett a bel- és külpolitika minden feladatában, de
annyit buzgólkodott, annyira minden lében kanál volt, és mindezt
akkora hévvel tette, hogy a végére a saját árnyékának is elege lett
belőle. A katonák gyűlölték, az utca népének meg iszonyatosan
ellenszenves volt, olyannyira, hogy az emberek végül Spanyolország
minden bajáért őt hibáztatták, a mozi- és színházjegy drágulásától
kezdve a földeket pusztító szárazságig. Serrano nagyon hasznos volt
Francónak, igen, de túl sok hatalmat vívott ki, és túl sok gyűlöletet.
Személye mindenkinek terhére lett, és ráadásul a német győzelem
esélyei, melyet akkora lelkesedéssel támogatott, egyre csökkentek.
Azt beszélik, a Caudillo kapva kapott az erőszakos falangistákkal
esett incidensen, hogy megszabaduljon tőle, és mintegy véletlen a
nyakába varrta, hogy ő az egyedüli felelős a tengelyhatalmak iránt
táp​lált, spa​nyol ro​kon​szen​vért.
Ez volt, ha nem is hivatalosan, de a történtek hivatalos verziója.
És töb​bé-ke​vés​bé így is hit​ték. Én meg​tud​tam azon​ban, hogy volt még
egy ok, egy másodlagos ok, mely talán nagyobb súllyal esett a latba,
mint a belpolitikai feszültségek, hogy Francónak elege lett belőle,
vagy az európai háború alakulása. Nem is kellett kimozdulnom
hozzá otthonról, hogy megtudjam, hiszen a szabászaton hangzott el
ügyfeleimtől, az előkelő származású, spanyol hölgyektől, akik közül
egyre több nyüzsgött próbaszobáimban. Szerintük Serrano Suner
kudarcának valódi szerzője Carmen Polo volt, Franco felesége. Azt
pletykálták, hogy a felháborodás vezérelte, mikor megtudta, hogy
augusztus 29-én az arcátlanul szépséges Llanzol márkinő világra
hozta negyedik leányát. A korábban született ivadékoktól eltérően a
macskaszemű kislány apja nem saját férje volt, hanem szeretője,
Ramón Serrano Suner. A botrány nemcsak Serrano felesége – Donã
Carmen húga, Zita Polo – számára volt megalázó, hanem az egész
Franco Polo családnak, és túlment azon, amit a Caudillo felesége
kész volt elviselni. És addig szorongatta a férjét, amíg meg nem
győzte, hogy szabaduljon meg sógorától. A bosszúnak is beillő
elbocsátás azonnal megszületett. Franco három nap múlva közölte
vele négyszemközt, és rá egy nappal nyilvánosságra hozta. Hogy
Rosalinda szavaival éljek, ettől kezdve Serrano totally out volt. A
seftes Candelaria pedig valamivel szókimondóbban úgy fogalmazott
volna, hogy kipenderítették az utcára. Az a hír járta, hogy nemsokára
megkapja a római külképviselet vezetését, és meglehet, idővel
megint a hatalom közelébe merészkedik. Ez nem történt meg. Sógora
ettől kezdve semmibe vette, és ez soha nem is változott. Mentségére
legyen mondva, hogy végig méltóságteljesen visszavonult életet élt,
ügyvédként dolgozott, részt vett magáncégek ügyeiben, munkatársa
volt egy-két lapnak, és megírta itt-ott kicsit átszínezett
visszaemlékezéseit. Szakadárként, de mindig nyilvános fórumokon
néha-néha megengedte magának, hogy javaslatokat tegyen rokonának
arról, hogy üdvös lenne mélyreható, politikai reformokat bevezetni.
Soha nem ereszkedett alá felsőbbrendűségi komplexusából, de nem
esett kísértésbe, mint annyian, hogy mikor fordult a kocka,
kijelentse, egész életében elkötelezett demokrata volt. Ahogy múltak
az évek, alakja némi tiszteletet vívott ki magának a spanyol
közvélemény szemében, amíg meg nem halt néhány nappal
száz​ket​te​dik szü​le​tés​nap​ja előtt.
Három évtizeddel azután, hogy olyan kegyetlenül elragadta a
miniszteri címet Beigbedertől, Serrano visszaemlékezéseiben
tartogatott néhány elismerő mondatot a számára: „Furcsa, különös
ember volt, az átlagnál műveltebb és ezer őrültségre képes”, írta
szóról szóra. Becsületes ember, ez volt a végítélete. Túl későn
ér​ke​zett.
Németország megadta magát 1945. május 8-án. Néhány óra múlva
madridi követsége és minden egyéb kirendeltsége hivatalosan
bezárásra került, és át lett adva a Bel- és Külügyminisztériumnak.
Azonban a szövetséges hatalmak nem férhettek hozzá az
ingatlanokhoz, amíg alá nem írták a berlini nyilatkozatot június 5-én.
Mire a brit és amerikai köztisztviselők végre hozzá tudtak férni az
épületekhez, ahonnan a nácik irányították manővereiket
Spanyolországban, nem találtak egyebet, mint az alapos kifosztás
maradékait, lecsupaszított falakat, irodákat bútorok nélkül, felégetett
irattárakat, üresen tátongó páncélszekrényeket. A fejetlen
kapkodásban, hogy ne hagyjanak semmi nyomot maguk után, még a
lámpákat is elvitték. És mindez a spanyol belügyminisztérium
megőrzéssel megbízott ügynökeinek elnéző tekintete előtt zajlott.
Idővel néhány vagyontárgy előkerült, és azokat lefoglalták:
szőnyegek, képek, műtárgyak, porcelánok és ezüstedények. De a
legtöbbnek örökre nyoma veszett. A kompromittáló iratokból,
melyek bizonyították Spanyolország és Németország cinkos
viszonyát, csupán hamu maradt. Ellenben, ha igaz, a szövetségesek
sikeresen visszaszerezték a spanyolországi nácik legértékesebb
zsákmányát: két tonna rudakba öntött aranyat, melyeken se veret nem
volt, se leltárban nem szerepeltek, és egy ideig a kormány
gazdaságpolitikai megbízottjának irodájában feküdtek pokróccal
letakarva. Ami a befolyásos németeket illeti, akik olyan tevékenyek
voltak a háború alatt, és asszonyaik pompás összejöveteleken és
fogadásokon feszítettek ruháimban, némelyeket deportáltak, mások
elkerülték a hazatoloncolást azzal, hogy inkább együttműködtek, és
sokaknak sikerült elrejtőzni, álcázni magukat, elmenekülni, felvenni
a spanyol állampolgárságot, elslisszoltak, vagy csodával határos
módon kristálytiszta múltú, tisztességes polgárok váltak belőlük. A
szövetségesek sürgetése és nyomása ellenére, hogy Spanyolország
csatlakozzon a nemzetközi egyezményekhez, a rendszer vajmi kevés
érdeklődést mutatott az iránt, hogy aktívan részt vegyen benne, és jó
né​hány fe​ke​te​lis​tán lévő mun​ka​társ​nak nyúj​tott vé​del​met.
Ami Spanyolországot illeti, volt, aki arra számított, hogy a
Caudillo megbukik Németország kapitulációjakor. Sokan azt hitték,
az álmodozók, hogy már csak kevés hiányzik ahhoz, hogy
visszaállítsák a monarchiát, vagy hogy egy mindenre nyitottabb
rendszer jöjjön el. De távolról sem ez történt. Franco kicsit
toldozott-foldozott a kormányon, lecserélt egy-két miniszteri tárcát,
lenyesett néhány fejet a Falangéban, bebetonozta a Vatikánnal való
együttműködést, és folytatta tovább. És a világ új urai, a
feddhetetlen demokráciák, akik oly hősies erőfeszítések árán
győzték le a nácizmust és a fasizmust, hagyták, hogy csináljon, amit
akar. Most már, hogy Európát az újjáépítés foglalta le, ugyan kit
érdekelt ez a lármás, zűrzavaros ország, kit érdekelt az éhezés, a
bányák, az atlanti-óceáni kikötők és a kormányzó, töpszli tábornok
kemény ökle. Megtagadták, hogy belépjünk az Egyesült Nemzetek
Szövetségébe, visszavonták követeiket, és nem kaptunk egy centet
sem a Marshall-tervből. Viszont nem is avatkoztak be az ország
ügyeibe. Boldoguljanak, ahogy tudnak! Hands off mondták a
szövetségesek, ahogy elérkezett a győzelem napja. Levesszük róluk a
kezünket, fiúk, és gyerünk! És a szót tett követte: a kirendeltségek
személyzete és a titkosszolgálat összecsomagolták a cókmókjukat,
kimosakodtak, és hazafelé vették az irányt. Azonban néhány év
múlva egyeseknek érdekükben állt visszajönni, és behízelegni
ma​gu​kat, de ez már más tör​té​net.
Alán Hillgarth sem érte meg személyesen azokat a napokat
Spanyolországban. Mint tengerészeti hírszerzőt áthelyezték 1944-ben
a Keleti Flottához. Elvált a feleségétől, Marytől, a háború után, és
egy fiatal nőt vett el, akit nem ismertem. Ettől kezdve visszavonultan
élt Írországban, az általa olyan eredményesen vezetett földalatti
te​vé​keny​sé​gek​től messze.
A grandiózus birodalomról szövögetett álomból, melyre az Új
Spanyolország épült, csak a mindenkori Protektorátus maradt meg. A
világbéke beköszöntével a spanyol csapatok kénytelenek voltak
elhagyni Tangert, amit nyíltan rohantak le öt éve, mint a soha meg
nem valósuló, paradicsomi gyarmatbirodalom első tagját.
Főbiztosok váltogatták egymást, Tetuan növekedett, és
Spanyolország atyai védelme alatt továbbra is együtt éltek
marokkóiak és spanyolok saját ritmusukban, egyetértésben. Az
ötvenes évek elején azonban elindultak a francia területek
gyarmatosítás ellenes mozgalmai. A fegyveres megmozdulások olyan
erőszakosakká váltak a területen, hogy Franciaország kénytelen volt
tárgyalásokat kezdeményezni a felségjog átruházásáról. 1956.
március 2-án Franciaország függetlenné nyilvánította Marokkót.
Spanyolország persze közben azt gondolta, hogy ez vele nem eshet
meg. Spanyol területeken sosem volt feszültség, támogatták V.
Mohamedet, szembeszálltak a franciákkal, és befogadták a
nacionalistákat. Micsoda naivság! A marokkóiak, ahogy
megszabadultak Franciaországtól, azonnal követelni kezdték a
spanyol terület szuverenitását is. 1956. április 7-én a növekvő
feszültséget látván a Protektorátus ideje azonnali hatállyal véget ért.
És miközben átengedték a felségjogot, és a marokkóiak
visszafoglalták földjeiket, több tízezer spanyol számára kezdődött
meg a hazatoloncolás drámája. Hivatalnokok és katonák,
vállalkozók, alkalmazottak és üzlettulajdonosok teljes családja
számolta fel eddigi életét, és kelt útra Spanyolország felé, melyet
sokuk egyáltalán nem ismert. Maguk mögött hagyták az utcákat,
illatát, emlékeket és elhantolt halottjaikat. Átkeltek a Gibraltári-
szoroson konténerekbe rakott bútorokkal és darabokra tört szívvel,
rettegve a bizonytalanságtól, hogy mit tartogat nekik az új élet,
szétszóródtak a félsziget térképen lelkűkben az Afrika iránt érzett,
örök nosz​tal​gi​á​val.
Ez volt a története azoknak a személyeknek és helyeknek,
melyeknek köze volt e viharos idők történelméhez. Tetteik,
dicsőségük és nyomoruk olyan események, melyek egykor
napilapok, beszélgetések és pletykák tárgya volt, és amit ma
könyvtárakban és a legidősebbek emlékeiben lehet fellelni. A mi
jövőnk, akik állítólag mellettük álltunk e hosszú évek során,
va​la​mi​vel ho​má​lyo​sabb volt.
Ami szüléimét illeti, számos befejezést lehetne írni ehhez a
történethez. Egyikben Gonzalo Alvarado Dolores után megy
Tetuanba, és felajánlja neki, hogy térjenek haza Madridba, ahol
behozzák az elveszett időt, és nem válnak el soha többé. Egy másik
befejezésben apám sohasem mozdul ki a fővárosból, miközben
anyám Tetuanban összejön egy megállapodott, özvegy katonatiszttel,
aki beleszeret, mint egy diák, érzelmes leveleket ír neki, és a La
Campana cukrászdában krémesre invitálja, és alkonyaikor sétálni
hívja a parkba. Türelemmel és kitartással végül meggyőzi, hogy egy
júniusi délelőttön keljenek egybe szűk körű, csendes szertartás
ke​re​té​ben gyer​me​ke​ik előtt.
Régi, tetuani barátaim életében is történik majd egy és más.
Candelaria végül beköltözik a Sidi Mandri utcai nagy lakásba,
amikor anyám bezárja a szabászatot, és talán ott nyitja meg az egész
Protektorátus legjobb panzióját. Annyira pompásan mennek a
dolgai, hogy végül megveszi a szomszéd lakást is, amelyet Félix
Aranda otthagy, amikor egy viharos, idegőrlő éjszakán végez
anyjával, három doboz Optalidónt oldva fel fél üveg ánizslikőrben.
Most már szabadon szárnyal, talán Casablancában telepedik le, úgy
dönt, régiségkereskedést nyit, száz színű ezer szeretője van, és még
min​dig imád le​sel​ked​ni és szi​ma​tol​ni.
Ami Marcust és engem illet, talán elválnak útjaink, mikor a
háború véget ér. Egy négy évig tartó, viharos szerelem után ő
visszatér hazájába, én pedig napjaimat Madridban fejezem be egy
mitikus divatszalon előkelő szabászaként, ahova csak olyan ügyfelek
jöhetnek, akiket én választok ki szeszélyesen, napi hangulatomtól
füg​gő​en.
De az is lehet, hogy belefáradok a munkába, és elfogadom egy
sebész házassági ajánlatát, készen rá, hogy visszavonuljak, és
hátralévő napjaimban a tenyerén hordozzon. De az is megeshet, hogy
Marcus és én úgy határozunk, hogy együtt megyünk végig az úton,
Marokkó mellett döntünk, Tangerben a Monté Viejón keresünk egy
szép házat, családot alapítunk, és valami polgári vállalkozásba
kezdünk, amiből a függetlenség kikiáltásáig élünk, mikor is
Londonba költözünk. Vagy valahova a Földközi-tenger partjára.
Vagy Dél-Portugáliába. De ha az jobban tetszik, akkor az is lehet,
hogy nem telepedünk le soha, s évtizedeken keresztül egyik
országból a másikba utazgatunk a brit titkosszolgálat parancsait
teljesítve, egy kereskedelmi attasé és elegáns, spanyol felesége
ál​cá​ja alatt.
Sorsunk lehet ez, vagy valami teljesen más, mert ami velünk
történt, az nem maradt fenn sehol. Az is lehet, hogy sohasem
lé​tez​tünk.
Vagy talán igen, de senki nem figyelt fel létünkre. Végül is mindig
a történelem visszáján húzódtunk meg láthatatlanul, az öltések közt
meg​élt idő​ben.
 A szerző utószava
Az akadémiai élet szabályai – melynek több mint húsz éve vagyok
a tagja – megkövetelik a szerzőtől, hogy szigorúan rendezve tüntesse
fel forrásait; ezért úgy döntöttem, ideillesztem a regény megírásához
használt, legfontosabb irodalmi hivatkozásokat. Azonban annak az
anyagnak a nagy része, melyre a helyszínek megalkotásakor, a
szereplők megrajzolásakor és az összefüggő cselekmény
elkészítésekor támaszkodtam, túllép a nyomtatott papír keretein, és
hogy mégis maradjon nyoma, szeretném megemlíteni őket ebben a
kö​szö​net​nyil​vá​ní​tás​ban.
A gyarmati Tetuan szegleteinek felvázolásához nagy hasznomra
voltak a marokkói spanyol Protektorátus Régi Lakosainak La
Medina Egyesülete által összegyűjtött visszaemlékezések, ezért
köszönet illeti a nosztalgiájuknak hangot adó tagokat az
együttműködésért és a vezetőséget, Francisco Trujillót és Adolfo de
Pablost szolgálatkészségükért. Hasonlóan hasznosnak és
megindítónak bizonyultak édesanyám és nagynénéim – Estrella
Vinuesa és Paquita Moreno – leporolt, marokkói emlékei, illetve a
számos adatszerű hozzájárulás, melyet Luis Álvareznek
köszönhetek, akit legalább úgy lelkesített a könyv terve, mint engem.
Értékes volt számomra a műfordító Miguel Sáenztől kapott irodalmi
hivatkozás egy részben Tetuanban játszódó műről, mely e történet két
mel​lék​sze​rep​lő​jét ih​let​te.
Juan Luis Beigbeder nehezen összeállítható életútjának
felvázolásához hatalmas segítségnek bizonyultak a marokkói
tör​té​nész,
Mohamed Ibn Azzuz által nyújtott adatok, aki féltékenyen őrzi
örökségét. Köszönöm Ahmed Mgara, Abdeslam Chaachoo és
Ricardo Barceló figyelmességét, akik elősegítették a vele való
találkozást, és befogadtak a Tetuan-Asmir Egyesület székházába, a
Gyarmati Ügyek Hivatalának szép, régi épületében. Köszönet illeti
José Carlos Canaldát a Beigbeder-életrajz részleteiért, José María
Martínez-Valt, mert megválaszolta kérdéseimet Llegará tarde a
Hen​da​ya című regényéről, melynek a valamikori miniszter egyik
szereplője; Domingo dél Pinót, hogy egy cikken keresztül
megnyitotta számomra az utat Rosalinda Powell Fox
visszaemlékezéseihez – melyek alapvető fontossággal bírtak a
regény cselekményének kialakításakor –, és Michael Brufal de
Melgarejót, aki felajánlotta segítségét, hogy nyomon követhessem
Ro​sa​lin​da éle​tét Gib​ral​tár​ban.
Az első kézből kapott információkat Alan Hillgarth-ról, a brit
titkosszolgálat spanyolországi tevékenységéről és a fedőszervként
működő Embassyről Patrícia Martínez de Vicente előzékenységének
köszönhetem, aki az Embassy o la inteligencia de Mambrú
szerzője, és lánya az akkori földalatti mozgalmak egyik tagjának.
Ezúton szeretném kifejezni köszönetemet David A. Messengernek a
Wyoming Egyetemről a spanyolországi SOE tevékenységéről írott
cik​ké​ért.
És végül szeretném kifejezni hálámat mindazoknak, akik így vagy
úgy, de részt vettek e történet megalkotásában, elolvasták az egészet,
vagy csak részben, biztattak, javítottak, megtapsoltak vagy
kifütyültek, vagy egyszerűen csak mellettem álltak nap mint nap.
Szüleimnek feltétlen támogatásukért. Férjemnek, Manuel
Castellanosnak és gyermekeimnek, Barbarának és Jaimének, hogy
kifogyhatatlan életvidámságukkal nap mint nap emlékeztettek rá, mi
számít igazán az életben. Szép számú testvéremnek és az ő szép
számú tartozékának, a szélesebb családnak, barátaimnak – in vino
ami​ci​tia – és drága munkatársaimnak a legkiválóbb anglofilok
kö​zül.
Lola Guliasnak az Antónia Kerrigan Irodalmi Ügynökségtől, mert
ő volt az első, aki le​tet​te vok​sát írá​som mel​lett.
 És külön köszönet illeti kiadómat Raquel Gisbertet csodálatos
hozzáértéséért, lendületéért és energiájáért, és hogy humorral és
ki​tar​tás​sal vi​sel​te ke​dély​vál​to​zá​sa​i​mat.
Tartalom
Első rész
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
Második rész
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
 28
29
30
31
32
Harmadik rész
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
Negyedik rész
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
 57
58
59
60
61
62
63
64
65
66
67
68
69
Utószó
A szerző utószava