GRAHAM GREENE:

AZ ÁRTATLANOK
Vakok Elektronikus Könyvtára
Javította, tördelte: Dr. Kiss István; 2004.
antienterelte Thomas Martin Klein 2008

Hiba volt, hogy magammal vittem Lolát. Abban a pillanatban tudtam, amikor kiszálltunk
a vonatból a kis vidéki állomáson. Őszi estéken az ember gyakrabban emlékszik a
gyermekkorára, mint az év bármely más szakában, és Lola ragyogó arca, az apró táska,
amely nem is próbálta elhitetni magáról, hogy elfér benne egy éjszakára való holmink,
sehogyan sem illett a régi gabonaraktárakhoz, a kis csatornán túl, a domboldali lámpákhoz,
egy ősrégi film plakátjaihoz. De Lola mondta, hogy vidékre menjünk, és persze Bishop's
Handron neve jutott először az eszembe. Már senki sem ismert itt, az pedig fel sem ötlött
bennem, hogy én leszek az, aki majd emlékszik.
Már az öreg hordár is érzékeny húrt pendített meg. - A bejáratnál lesz egy fiáker -
mondtam; és volt is, bár először nem vettem észre, csak két taxit láttam, és arra gondoltam,
még ez az ósdi fészek is fejlődik. Bizony sötét volt, és a vékony őszi köd, a nedves falevelek
és a csatornavíz szaga nagyon is emlékezetesek voltak.
- Miért választottad ezt a helyet? - kérdezte Lola. - Olyan komor. - Hiába magyaráztam
volna, hogy nekem miért nem komor, és hogy a homokdomb a csatorna mellett mindig ott
volt (amikor hároméves voltam, azt hittem, erre gondolnak az emberek, amikor a
tengerpartot emlegetik). Átvettem a táskát (mondtam már, hogy könnyű volt, a
tiszteletreméltóság hamis útlevele), és azt mondtam, menjünk gyalog. Átmentünk a kis görbe
hátú hídon, és elhaladtunk a menhelyek előtt. Amikor ötéves voltam, láttam, hogy egy
középkorú férfi berohan az egyik épületbe, hogy öngyilkosságot kövessen el; kés volt nála; a
szomszédok rohantak utána, föl a lépcsőn. - Sose hittem volna, hogy ilyen a vidék - mondta
Lola. Csúnya menhelyek voltak, kis szürke dobozok, de úgy ismertem őket, ahogyan semmi
mást. Ez az egész séta olyan volt, mintha zenét hallgattam volna.
De mondanom kellett valamit Lolának. Nem az ő hibája volt, hogy nem tartozott ide.
Elmentünk az iskola előtt, a templom előtt, és elérkeztünk a régi, széles főutcára; az életem
első tizenkét évéhez. Ha nem jövök el, nem tudom meg, milyen erős ez az érzés, hiszen azok
az évek nem voltak különösebben boldogok vagy különösebben boldogtalanok; közönséges
évek voltak; de most a fából rakott tűz szaga miatt, a sötét, nedves kockakövekből áradó
hideg miatt úgy éreztem, tudom, mi az, ami belém kapaszkodik. Az ártatlanság illata.
- Jó fogadó - mondtam Lolának -, és tudod, itt nem lesz semmi, ami miatt fönn kell
maradnunk. Megvacsorázunk, iszunk valamit, aztán bebújunk az ágyba. - De az egészben az
volt a legrosszabb, hogy valamiképpen azt kívántam, bár egyedül volnék. Annyi év óta nem
jártam itt, nem is gondoltam volna, hogy ilyen jól emlékszem a városra. Elfelejtett dolgok
jutottak eszembe, mint az a homokdomb, és az emlékezést pátosz és nosztalgia kísérte.
Nagyon boldog lettem volna azon az éjszakán, amolyan mélabús, őszi módon; mászkáltam
volna a kisvárosban, kerestem volna azoknak az éveknek a nyomait, amikor akármilyen
boldogtalanok vagyunk is, várunk még valamire. Ha ismét visszajönnék, már nem volna
ugyanaz, mert Lolára emlékeznék, és Lola egyszerűen semmit sem jelentett. Véletlenül
ismerkedtünk össze előző nap egy bárban, és megtetszettünk egymásnak. Lola rendben volt,
nem volt senki, akivel inkább eltöltöttem volna az éjszakát, de nem illett ezek közé az
emlékek közé. Maidenheadbe kellett volna mennünk. Az is vidéken van.
 A fogadó nem egészen ott volt, ahol az emlékeimben. A Városháza állt még, de építettek
egy új, mór kupolás mozit, egy kávéházat, és volt egy garázs is, ami az én időmben még nem
létezett. És elfelejtettem, hol kell balra kanyarodni, a meredek, villákkal teli domboldalra.
- Nem hiszem, hogy ez az út megvolt az én időmben - mondtam.
- A te idődben? - kérdezte Lola.
- Nem mondtam? Itt születtem.
- Élvezed, hogy idehoztál? - mondta Lola. - Biztos ilyen éjszakáról álmodoztál
sráckorodban.

- Igen - mondtam, mert nem ő tehetett a dologról. Nem vele volt bajom. Szerettem az
illatát. Jó árnyalatú rúzst használt. Sok pénzembe került, egy ötös Lolának meg az összes
számla, útiköltség, ital, de bárhol a világon úgy éreztem volna, érdemes volt kiadni.
Az utca végében elbizonytalanodtam. Valami mocorgott az agyamban, de nem hiszem,
hogy rájövök, micsoda, ha nem épp akkor ér le a dombról egy csapat gyerek a fagyos
lámpafénybe, harsány hangon és hangosan, a lámpa alatt felgőzölgő lélegzettel. Mindüknél
vászontáska volt, némelyiken hímzett monogram. A legjobb ruhájukat viselték, és kicsit
elfogódottak voltak. A kislányok együtt, szorosan zárt csoportban, és nekem hajszalagok,
fényesre kefélt cipők és egy zongora higgadt csilingelése jutott az eszembe. Minden eszembe
jutott; táncóráról jöttek, valamikor én is jártam; a tánciskola kis négyszögletes házban volt,
félúton a dombon fölfelé, a bevezető út mellett rododendronbokrok zöldelltek. Jobban, mint
bármikor kívántam, hogy bár ne volna velem Lola, mert kevésbé illett ide, mint valaha, és
arra gondoltam: valami hiányzik a képből - az agyam mélyén homályos fájdalom
bizsergett.

Jó néhány pohárral megittunk a bárban, de még volt félóránk, előbb nem voltak hajlandók
vacsorát-felszolgálni. - Neked biztos nincs kedved mászkálni a városban - mondtam
Lolának. - Ha nem haragszol, én elmegyek tíz percre, és megnézek egy helyet, amit
valamikor ismertem. - Nem haragudott. Volt ott egy helybeli férfi a bárpultnál, talán a
tanító, aki már alig várta, hogy meghívhassa Lolát egy pohárra. Láttam, mennyire irigyel,
hogy lerándultam vele a városból, csak így, éjszakára.

Felsétáltam a dombra. Az első házak mind újak voltak. Nehezteltem rájuk. Réteket és
kapukat takartak el, melyekre talán emlékeztem volna. Olyan volt, mint egy átnedvesedett
térkép a zsebben, összeragadtak a darabjai; ha az ember kinyitja, egész foltok hiányoznak.
De félúton fölfelé, valóban ott állt a ház a kocsifeljáróval; talán ugyanaz az öreg hölgy adott
órákat. A gyerekek eltúlozzák a dolgokat, a kort. Abban az időben talán nem volt több
harmincöt évesnél. Hallottam a zongorát. Ugyanazt a rendszert követte. Nyolc éven aluli
gyermekek délután 6-7-ig. Nyolctól tizenhárom éves korig 7-8-ig. Kinyitottam a kaput, és
egy kis darabon bementem. Megpróbáltam emlékezni.

Nem tudom, miről jutott eszembe. Azt hiszem, egyszerűen csak az ősz tette, a hideg, a
nedves, deres levelek, és nem is annyira a zongora, ami annak idején másfajta dallamokat
játszott. Emlékeztem a kislányra, már amennyire az ember emlékezhet olyasvalakire, akiről
nincs fényképe. Egy évvel idősebb volt nálam, azt hiszem, éppen nyolcéves lehetett. Olyan
hevesen szerettem, ahogyan, azt hiszem, azóta sem szerettem senkit. Legalább sosem
követtem el azt a hibát, hogy kinevessem a gyerekek szerelmét. Rettenetes, mert az elválás
elkerülhetetlen, és mert nincs kielégülés. Az ember persze történeteket talál ki égő házakról,
háborúról és kétségbeesett tettekről, amelyekkel bebizonyíthatja a bátorságát az ő szemében,
de a házasság sohasem jut eszébe. Tudja anélkül is, hogy valaki megmondaná, hogy
képtelenség, de a tudás még nem jelenti azt, hogy kevesebbet szenved. Emlékszem a
szembekötősdire a születésnapi zsúrokon, amikor hiába reméltem, hogy megfogom, ami jó
kifogás arra, hogy megérintsem, és magamhoz szoríthassam; sohasem fogtam meg, mindig
elkerült.
De két évig hetenként egyszer ott volt az alkalom; táncoltam vele. De csak rontott a
helyzeten (elvágta az egyetlen érintkezési módot), mert az egyik utolsó órán megmondta,
hogy a következő évben az idősebb csoportba kerül. Én is tetszettem neki, tudom, de nem
tudtuk, hogyan kell az ilyesmit kifejezni. Én jártam az ő születésnapi zsúrjaira, és ő is eljött
az enyémekre, de még csak nem is együtt mentünk haza a tánciskolából. Furcsa lett volna;
nem hiszem, hogy eszünkbe jutott. A dombról lefelé vezető úton nekem csatlakoznom kellett
a saját dicsekvő, ugrató fiútársaimhoz, neki pedig az ostromlott, lökdösődő, visongató,
felháborodott másik nemhez.
Megborzongtam a ködben, és felhajtottam a kabátom gallérját. A zongora táncszámot
játszott egy régi C. B. Cochran-revüből. Hosszú utazás volt ahhoz képest, hogy a végén csak
Lolát találtam. Van valami az ártatlanságban, ami miatt az ember sohasem törődhet bele,
hogy elveszíti. Most, amikor boldogtalan vagyok egy lány miatt, megyek, és keresek egy
másikat. Akkor nem tudtam mit kitalálni; szenvedélyes üzenetet írtam, és beledugtam egy
lyukba a kapu farácsai között (különös volt, ahogyan lassan mindenre visszaemlékeztem).
Egyszer beszéltem neki a lyukról, és biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb beledugja a
kezét, és megtalálja az üzenetet. Kíváncsi lettem, mi volt az üzenet. Keveset tud az ember
kifejezni, gondoltam, abban a korban, de mert a kifejezésmód hiányos, az még nem jelenti,
hogy a fájdalom kisebb, mint az, amilyet az ember mostanában átél néha. Emlékeztem,
hogy nap mint nap benyúltam a lyukba, és mindig ott találtam az üzenetet. És akkor véget
értek a táncórák. A következő télre valószínűleg megfeledkeztem róla.
Ahogy kimentem a kapun, megnéztem, hogy megvan-e még a lyuk. Megvolt.
Beledugtam a kezem, és az évszakoktól és évektől védett rejtekhelyen még mindig ott feküdt
a papírdarabka. Kivettem és kinyitottam. Gyufát gyújtottam; parányi, meleg világ a ködben
és a sötétségben. Megdöbbentem, amikor a cseppnyi lángnál a durva, obszcén rajz alatt,
ami egy nőt és egy férfit ábrázolt, megláttam a kezdőbetűimet. De kevesebb emléket
támasztott fel, mint a gőzölgő lélegzet, a vászonzacskók, egy nedves falevél vagy a
homokdomb. Nem ismertem meg; akár egy ferde hajlamú idegen is rajzolhatta volna egy
illemhely falára. Én csak a tisztaságra, a heves szenvedélyre, a fájdalomra emlékeztem.

Először úgy éreztem, hogy elárultak. - Végül is - mondtam magamnak -, Lola mégsem
olyan idegen itt. - De később, azon az éjszakán, amikor Lola elfordult tőlem és elaludt,
megértettem, miért olyan mélyen ártatlan az a rajz. Én azt hittem, olyasmit rajzolok, ami
jelentős és gyönyörű; és csak most, harmincévnyi élet után érzem úgy, hogy az a kép
obszcén.

(Prekop Gabriella fordítása)

Graham Greene - Voltaképpen borzasztó

Amikor a csecsemő felnézett a kosarából, és rám kacsintott - a szemközti ülésről, valahol
Reading és Slough között -, kényelmetlen érzésem támadt. Rajtakapott, amint titkos
szenvedélynek hódolok.
Igazán borzasztó, mennyire kevéssé változunk. Hányszor elő nem fordul, hogy egy ősrégi
ismerős, akit negyven éve láttunk utoljára, mint a szomszédos, összefarigcsált, összetintázott
pad lakóját, elénk toppan az utcán, kéretlen emlékezetével! Csecsemőkorban is magunkkal
hozzuk jövőnket. Viseletünk vajmi kevéssé változtat meg, ruhánk is csak jellemünk
uniformisa, s jellemünk csakoly kevéssé változik, akár az orrunk formája vagy a tekintetünk.
Vonaton kedves kedvtelésem a csecsemő arcába belelátni a leendő embert - legyen az
kocsmatöltelék, linkóci, társasági aranyifjú; csak a micisapkát, a szűk cilindert kell
ráképzelni, a mogorva, magabízó vagy harsány jövő jelvényét. Csakhogy a fensőbbséges
bölcsességgel tanulmányozott csecsemők iránt mindig némi megvetést is éreztem (hisz mit
tudják ők), és a múlt héten jócskán megdöbbentem, mikor a fészekaljból az egyik nemcsak
rajtakapott megfigyelés közben, de még vissza is kacsintott, mintha ő éppoly jól tudná, mit
tartogat számára a jövő.

A szemközti ülésen helyet foglaló fiatal mamája kis időre egyedül hagyta. Anyuka rám
mosolygott, hallgatólagos megegyezéssel, hogy néhány pillanatig rajta tartom a szemem a
kicsikén. Végtére mi baj fenyegethetné a gyereket? (Ami a nemét illeti, talán a mama
kevésbé volt tisztában vele, mint én. Azt persze tudta, mi rejtőzik a pelenka alatt, de a
látszat olykor csal: változás is bekövetkezhet, műtétek is.) Amit én láttam, azt nem láthatta: a
félrecsapott keménykalapot, a karra akasztott ernyőt. (A rózsaszín nyulacskákkal mintázott
takaró alól nem látszott ki semmiféle kar.)
Mikor anyuka megnyugtató távolságra került a fülkétől, a kosár fölé hajoltam. És
kérdeztem valamit. Idáig még sohasem fajult kutatásom.
- És ön? - kérdeztem.

Jókora, barna szélű fehér buborékot fújt. Semmi kétség, azt felelte: - Egy korsó barnát.

- Rég láttam... hisz tudja... a törzshelyünkön - mondtam én.

Gyorsan elmosolyodott, elhessegette a kérdést, aztán megint kacsintott. Félreérthetetlenül
ezt kérdezte:
- Még egy korsót?

Most én fújtam buborékot - értettük egymást.

Kicsit elfordította a fejét. Nem akarta, hogy bárki is meghallja a következőket.

- Talán van egy tippje? - kérdeztem én.

Kérem, ne értsenek félre. Nem lóversenytippet kértem. Persze a sok rózsaszín nyúl között
elveszett a dereka, de nagyon is jól tudtam, hogy kétsoros mellényt visel, és az ügetőhöz
semmi köze a világon. Nagyon gyorsan hozzáfűztem, ha a mamája váratlanul visszatérne: -
Druce, Davids és Burrows a tőzsdeügynököm.
Véreres szemét rám emelte, szája sarkában nyál csillant.
- Ó, tudom - mondtam -, nem valami jó cég. Mindenesetre most a Kantináru Rt.-t
ajánlják.

Erre felhördült - senki más nem tudhatta, miért bántják szelek, de énelőttem nem maradt
titok. A klubjában nem tartottak édesköményvizet. - Ne higgye, hogy osztom a
véleményüket - mondtam gyorsan, mire ő elcsendesedett, és megint fújt egy buborékot, egy
kis fehér keményet, ami ott maradt az ajkán.

Rögtön elértettem. - Most én következem - mondtam. - Talán valami rövidet?

Biccentett.
 - Whiskyt? - Kérem, lehet, hogy kételkednek a szavamban, márpedig ő két-három
ujjnyira felemelte a fejét, és félreérthetetlenül az órámra bámult.

- Korai? - kérdeztem. - Campari ginnel?

Meg sem kellett várnom a válaszát. - Jól megmérje - mondtam a képzeletbeli csaposnak.

Erre ő rám köpött, mire én gyorsan hozzátettem: - Hagyja a fenébe a Camparit!

- Nos - mondtam -, egészségére. A boldog jövőre! - És elégedetten egymásra

mosolyogtunk.

- Nem tudom, ön mit tanácsolna - mondtam -, de annyi biztos, hogy a Dohánynemű már
nem mehet lejjebb. Ha meggondolja az ember, hogy a harmincas évek elején a Varieté
masszívan nyolcvanon állt, és most hatvanért utánunk hajítják... ez a rákfóbia egyszerűen
nem mehet tovább. Az embernek végtére kell egy kis szórakozás.
A "szórakozás" szóra megint kacsintott, óvatosan körülkémlelt, és én rájöttem, hogy
elhibáztam a dobást. Talán mégsem a tőzsdei helyzet érdekli.

- Tegnap hallottam egy jót - mondtam. - Egy pasas beszáll a földalattiba, meglát egy
csinos lányt, akinek lecsúszott a harisnyája, erre...

Ásított és lehunyta a szemét.

- Elnézést - mondtam. - Azt hittem, új. Talán mondjon egyet maga.
És ha hiszik, ha nem, a nyavalyás csecsemő első szóra kötélnek állt! Csakhogy ahhoz az
iskolához tartozott, amelyik jót nevet a saját viccén, és valahányszor megszólalt volna,
elfogta a nevetés. Egyszerűen egyetlen szót sem bírt kinyögni, annyira kacagott. Nevetett,
aztán kacsintott, aztán megint nevetett - istenem, de jó lehet az a vicc. Hetekig megéltem
volna belőle a vacsorákon. Csak úgy vonaglott a kosárban; még a kezét is ki akarta
szabadítani a rózsaszín nyulacskák közül - aztán elhalt a kacagás. Szinte hallottam, mint
mondja: - Majd később, öregem.
Anyuka nyitotta a fülke ajtaját. - Elszórakoztatta a picikét? - kérdezte. - Ó, igazán kedves.
Szereti a kisbabákat? - És úgy nézett rám, a gyöngédségráncok már gyűrődtek a szeme, a
szája körül, hogy már-már a helyzet kívánta forró színlelésben törtem ki, ám ekkor
magamon éreztem a csecsemő kemény, töretlen pillantását.
- Nos, ami azt illeti - mondtam -, nem mondhatnám. Nem. - És csak locsogtam tovább, és
minden esélyem odalett a merev, kék kavicsszem előtt. - Hiszen tudja, hogy van vele az
ember... nekem sose volt... persze a halakat például szeretem...
Azért, azt hiszem, elmondhatom, hogy elnyertem jutalmamat. A csecsemő egész sereg
buborékot fújt. Meg volt elégedve: végtére haver ne kezdjen ki a haver anyjával, kivált, ha
egyazon klub tagjai - mert abban a pillanatban csalhatatlanul tudtam, melyik klubnak lesz a
tagja huszonöt év múlva. - Fizetem a rundot - mondta félreérthetetlenül. - Dupla whiskyt
mindenkinek. - Szívemből reméltem, hogy nem érem meg azt a napot.

(Borbás Mária fordítása)

Graham Greene - A hazajáró Josephine

 Carter negyvenkét éves volt, amikor megnősült, s csak akkor jött rá, hogy az igazi
házasság milyen békés és biztonságos intézmény. Még az egyházi szertartást is fenékig
élvezte, kivéve azt a pillanatot, amikor Juliával a karján kifelé indultak, és meglátta
Josephine-t. Josephine szemében könny ült. De az, hogy egyáltalán ott lehetett, ennek az
újfajta, nyílt szerelemnek a jellemző tünete volt. Julia előtt nem kellett titkolózni; alaposan
megtárgyalták az ő Josephine-nel leviharzott tíz esztendejét, Josephine egyéni
féltékenységeit, és pompásan időzített hisztériás rohamait. - Mindez nem volt más - mondta
Julia megértően -, mint az ő belső bizonytalansága. Egyébként szentül meg volt győződve
róla, hogy egy kis idő elmúltával ő meg Josephine barátnők lehetnek. - Kétlem, szívem.
- Miért? Én mindenkit szeretek, aki szeretett téged. - Csakhogy ez egy kissé
vérszomjas szerelem volt. - Talán a végén, amikor már látta, hogy nem bír megtartani. De
nem voltak-e boldog éveitek is? - Hát voltak - mondta Carter, aki még az emlékét is ki
akarta törölni mindenkinek, akit a felesége előtt szeretett. Julia csodálatosan nagyvonalú
tudott lenni. Nászútjuk hetednapján, a suniumi fövenystrand egyik kiskocsmájában,
miközben a gyantás bort itták, Carter véletlenül kirántotta a zsebéből Josephine levelét.
Előző nap jött, s ő, hogy meg ne bántsa Juliát, elhallgatta. Hű képe Josephine-nek, hogy még
rövid nászútján sem hagyta békén. Pedig már a kézírásától libabőrös lett; nagyon kicsi,
nagyon csinos betűkkel írt, s ugyanolyan fekete tintával, mint a hajszíne. Juliáé
platinaszőke volt, s most teljesen megfejthetetlennek látszott, hogy neki a fekete valaha is
tetszett, s még nagyobb képtelenségnek, hogy ő izgatott várakozással olvasott ilyen fekete
tintával írott leveleket. - Ki írt, szívem? Nem is tudtam, hogy jött már postánk. -
Josephine írt. Már a tegnapi postával érkezett. - És te föl se bontottad még? - csodálkozott
Julia, de hangjában a vádnak még a nyoma sem volt fölfedezhető. - Gondolni se akarok
rá. - De hátha beteg szegényke? - Ő aztán nem.
- Vagy rosszul megy a sora. - Többet keres a divatrajzaival, mint én a regényeimmel.
- De én azt akarom, hogy mindenkihez jók legyünk. Tehetjük, szívem, hiszen olyan
boldogak vagyunk. Fölnyitotta. Tele szívhangokkal, egyetlen zokszó nélkül: ilyen volt a
levél, utálkozva olvasta.
Kedves Philip, búcsú nélkül váltunk el, mert úgy éreztem, hogy az olyan
halálmadárnak, mint én vagyok, semmi keresnivalója a gratulálók seregében; most kívánok
tehát sok boldogságot mindkettőtöknek. Julia kimondhatatlanul szép volt az esküvőn, és
nagyon-nagyon fiatal. Bánj vele jól, Philip, hisz ehhez értesz; én Julia láttán csak azon
törtem a fejem, miért kellett oly soká várnod a mi szakításunkkal. Te buta Philip. A gyors
elhatározás fél fájdalmat okoz. Nem hiszem, hogy nagyon kíváncsi volnál az én
dolgaimra, de ha mégis törődnél velem egy icipicit - ami a véredben van, magad is tudod -,
akkor megírom, hogy nagyon, de nagyon sokat dolgozom, mert egy egész sorozatot rendelt
tőlem - és most essen Ie az állad! - a párizsi Vogue! Egy őrült vagyon frankban is, amit
fizetnek nekem, vagyis egy perc időm sincs rá, hogy boldogtalan legyek. Egyszer kénytelen
voltam visszamenni a lakásunkba (pardon, de még rájár a szám), mert elveszett egy fontos
skiccem, amit meg is találtam a közös komódnak abban a fiókjában, amit, ha méltóztatsz
még emlékezni, "ötletrumplinak" kereszteltél el. Azt hittem, hogy nem hagytam ott semmit,
de aztán mégiscsak előkerült, mégpedig annak a regénynek a kéziratából, amelyet még
azon az isteni nyáron, Napoule-ban kezdtél el írni, és nem fejeztél be soha...
Mit össze nem fecsegek, pedig csak azt akartam mondani, hogy kívánok nektek sok
boldogságot! Üdv. Josephine.
Carter Juliának adta a levelet, és így szólt: - Valami borzalmas. - Illik ezt nekem is
elolvasni? - Ez mind a kettőnknek szól. - Micsoda boldogság, hogy nem kell titkolóznia!
Az elmúlt tíz év tele volt titokkal, egészen ártatlan dolgokat is elhallgatott, mert félt a
félreértéstől, Josephine dühétől, Josephine hallgatásától. Most megszűnt félni. Julia olyan
megértő és odaadó volt, hogy még egy bűn titkát is rábízhatta volna. "És én hülye, miért nem
mutattam meg ezt a levelet már tegnap? Isten bizony soha, soha többé." És egy verssorjutott
eszébe, Spensertől : "Vihar után csöndes a kikötő." - Mégiscsak nagyszerű nő ez -
mondta Julia a levél olvasása után. - Milyen szép tőle, hogy így ír. Bevallom, egy kicsit
elszorult a szívem - igaz, csak egyszer-kétszer - Josephine miatt. Végül is én se szeretnélek
elveszíteni tíz év múlva. Később, a taxiban, Athén felé menet, megkérdezte: - Nagyon
boldogok voltatok Napoule-ban? - Azt hiszem. Vagyis nem emlékszem. Az biztos, hogy
nem úgy voltam boldog, mint veled.
A szerelem radarkészülékével megérezte azt az észlelhetetlen mozdulatot, mellyel a
felesége elhúzódott tőle, habár a válluk összeért. Fényesen sütött a suniumi nap, előttük a
délutáni szieszta szerelmes órája, és mégis... - Mi nincs rendben, szívem? - Mi?... nem is
tudom... Csak arra lettem kíváncsi, mondod-e majd egyszer Athénról, amit az előbb
Napoule-ról. Hogy nem is emlékszel, és hogy másként leszel boldog, mint velem. -
Édes, kicsi bolondom - mondta, és megcsókolta. Ezután végigcsókolózták a taxiutat Athénig,
s csak amikor már házak közé értek, bontakozott ki Julia. Rendbe hozta a haját, és azt
kérdezte: - Azt hiszem, nem vagy az a kimondott aszkétatípus - amiből a férfi rögtön tudta,
hogy minden rendbe jött köztük. Az, hogy - egy pillanatig - másként lehetett, csak Josephine
bűne volt. Vacsora előtt, miközben feltápászkodott az ágyból, Julia megjegyezte:
- Válaszolni fogunk Josephine-nek. - Még mit nem!
- Tudom, hogy mi van benned, szívem, de ilyen szép levélre válaszolni illik.
- Maximum egy képeslappal. Ebben maradtak.
Ősz lett abban a szempillantásban, amikor visszaérkeztek Londonba; nem is ősz, már
majdnem tél, mert a kifutópálya betonjára jégszilánkokkal kevert eső zuhogott. Sejtelmük
sem volt róla, hogy idehaza milyen korán kigyulladnak a lámpák, s hogy elsuhan mellettük a
Gillette, a Lucozade meg a Smith sóskeksz hirdetése, a BOAC mindennél szomorúbb
plakátja (BOAC odarepít, a BOAC visszarepül) - és sehonnan sem látszik a Pantheon.
- Ahogy megérkezünk, fölcsavarom az összes villanyradiátort - mondta Carter. -
Meglátod, milyen hamar meleg lesz a lakás. - Mikor azonban beléptek az előszobaajtón,
kellemes meleg fogadta őket, a hálószoba és a dolgozószoba homályba vesző sarkaiból
parázsló fényecskék intettek istenhozottat. - Itt tündérek jártak - mondta Julia. -
Ördögöt tündér - mondta Carter, aki már észrevette a kandallópárkányra támasztott borítékot
és rajta a fekete tintával írott címzést: Mrs. Carter.
Kedves Juliám, remélem nem veszed zokon, hogy Juliámnak szólítalak, hiszen
ugyanazt a férfit szeretjük, tehát sok bennünk a közös. Olyan metsző hideg volt ez a mai nap,
hogy, minduntalan arra kellett gondolnom, milyen rossz egy hideg lakásba belépni a déli nap
melegéből. (Tapasztaltam, milyen hideg szokott lenni a lakás, mert valahányszor Dél-
Franciaországból hazajöttünk, megfáztam. Vakmerő lépésre szántam el magam.
Betolakodtam hozzátok, bekapcsoltam a villanyradiátorokat, a lakáskulcsot azonban kint
hagytam a lábtörlő alatt, nehogy újabb hasonló betöréstől kelljen tartanotok. Erre azért volt
szükség, mert hátha Rómából vagy másvalahonnan nem tud elindulni a gépetek. Fel fogom
hívni a repülőteret, és ha valami balszerencse folytán nem ma érkeztek haza, visszajövök és
eloltom a fütőtesteket, a biztonság kedvéért. (És takarékosságból is; őrület, milyen drága a
villany.) Szép, meleg estét kíván új otthonodban Josephine-ed.
U.i. Észrevettem, hogy nincs kávé a dobozban, hagytam egy csomag Kék Hegyek kávét
a konyhában, mert ez az egyetlen, amit Philip szeret.
Julia felnevetett: - Csakugyan, mindenre gondolt. - Gondoljon mindenre, csak rám
ne. - Akkor nem volna meleg, és nem volna reggelire kávéd. - Esküszöm, hogy itt
ólálkodik valahol, és nem tudom, mikor tör rám. Talán éppen amikor megcsókollak. -
Megcsókolta Juliát, de a szeme sarkából az ajtót leste.
 - Elvégre ott hagyta a kulcsot a lábtörlő alatt. - De csináltathatott róla másolatot.
Julia elnémította egy második csókkal. - Nem vetted észre, hogy pár órás repülésnek
milyen erős szexuális hatása van? - kérdezte Carter. - De észrevettem.
- Talán a vibráció teszi. - Nincs erre valami orvosság? - De van - mondta Carter.
- Csak előbb megnézem a lábtörlőt, mert hátha becsapott Josephine.
Carternak nagyon ízlett a házasélet. Vádolta is magát, amiért nem jutott ez hamarabb
eszébe, elfeledvén, hogy akkor Josephine volt a felesége. Julia, aki nem járt dolgozni,
nagyszerű segítőtársa lett. Nem volt szükség háztartási alkalmazottra, akinek a rigolyái csak
megzavarták volna házaséletüket. Éjjel-nappal együtt voltak, baráti vacsorákon,
vendéglőkben, ivászatokon; tehát egy összenézésből értették egymást... Juliáról hamarosan
mindenki tudta, hogy fáradékony, gyenge szervezetű, mert igen gyakran már egy negyedóra
múlva elköszöntek barátaiktól, vagy fölkeltek a vacsoraasztaltól, a feketekávé után.
- Sajnálom, kedvesem, de úgy fáj a fejem... Ne haragudjatok rám. Philip, te csak maradj
még... - Ugyan drágám, természetesen hazakísérlek. Egyszer majdnem belebuktak
ebbe, mert miközben a lépcsőházban harsogva kacagtak, utánuk sietett a házigazda, kezében
egy levéllel, amit velük akart postára adatni. Juliának az utolsó pillanatban sikerült a
nevetésből hisztérikus vihogásba átcsapnia. Sorra múltak a hetek, de az ő házasságuk még
mindig kitűnőnek volt mondható; ők pedig kedvüket lelték abban, hogy hébe-hóba
megvitassák e siker titkát, melyet ki-ki a másiknak tulajdonított. - Jaj, ha arra gondolok,
hogy Josephine-t veszed feleségül! - sóhajtotta Julia. - Tulajdonképpen miért nem vetted el,
szívem? - Talán mindketten éreztük a tudatunk mélyén, hogy nem lesz tartós az a
szerelem.
- És a mienk az lesz vajon? - Ha ez nem tartós, akkor nincs tartós dolog a világon.
November első felében fölrobbantak az első időzített bombák. Nem is vitás, hogy Josephine
tervei szerint már jóval előbb fel keliett volna robbanniok, csakhogy nem vette számításba a
Philip szokásaiban beálló átmeneti változásokat. Így például hetekbe telt, amíg a férfinak
eszébe jutott kinyitni azt a fiókot, melyet viszonyuk legszebb szakaszában "ötletrumplinak"
neveztek. Ő novellatémákra vonatkozó jegyzeteket vagy lehallgatott és lejegyzett
párbeszédeket tartott benne, Josephine pedig a divathirdetésekhez készült vázlatrajzait.
Abban a pillanatban, amikor a fiókot kinyitotta, meglátta a levelet. "Vigyázat! Titok!"
volt a borítékra írva, fekete tintával, s utána egy kacskaringós felkiáltójel, melyből egy
gülüszemű lány képe bontakozott ki (Josephine bazedovos volt, de csak enyhén, előkelően),
aki egy palackból bújt elő, mint valami dzsinn. Mélységes undorral olvasta a levelet:

No ugye nem vártad, hogy itt találsz, aranyom? De hát tíz év után csak nem állíthatok
be lépten-nyomon azzal, hogy jó reggelt, jó estét, hogy vagy? Pá. Szerelemmel (de igazán és
tényleg) üdvözöl Josephine.

Ebbe a "lépten-nyomonba" beleborsózott a háta. Úgy becsapta a fiókot, és úgy szaladt

ki belőle a fene egye meg, hogy Julia bejött. - Mi bajod, szívem?
- Megint Josephine.
Julia elolvasta a levelet. - Nézd - mondta; én teljesen megértem, mit érezhet szegény
Josephine. Csak nem akarod eltépni, szívem? - Hát mit akarhatnék? Eltegyem, hogy
majdan megjelentessem "Josephine összegyűjtött levelei"-t? - Azért ez egy kicsit nem
szép tőled. - Éntőlem nem szép? - hördült fel Carter. - Csak tudnád, hogy éltünk mi az
utolsó esztendőkben! Sebeket tudok neked mutatni! Josephine, ha dühbe gurult, odanyomta
az égő cigarettáját, ahová épp eszébejutott!
- Kétségbeesésében, mert tudta, hogy előbb-utóbb elveszít téged. Minden egyes
sebedről én tehetek, szívem. - Szemében felbukkant az a derűs, szelíden tűnődő pillantás,
mely mindig ugyanazon esemény hírnöke volt.
 Két nappal később megint felrobbant egy időzített bomba. Amikor fölébredtek, Julia
megjegyezte, hogy ideje volna átfordítani a matracot. Az ágy közepe teljesen be van
süppedve. - Észre se vettem.
- Sok házban hetenként forgatják a matracokat. - Tényleg, Josephine is gyakran
forgatta. ágybetét rugóin egy levél fehérlett, Juliának címezve. Carter vette észre először,
és megpróbálta gyorsan odébb lökni, hogy Julia ne vegye észre.
- Mi az, szívem?
- Már megint Josephine. Nemsokára meglesz egy kötetre való. Szép kötésben kell majd
kiadni, valahogy úgy, ahogy a Yale Egyetemen adták ki George Eliot leveleit.
- De hisz ez nekem van címezve. Mit szándékoztál vele csinálni, szívem?
- Titokban meg akartam semmisíteni. - Úgy terveztük, hogy nem lesznek titkaink.
- Josephine nélkül terveztük a jövőt. Julián most látszott először a bizonytalanság: vajon
felnyissa-e? - Kissé szokatlan gondolat: ide rejteni egy levelet. Hacsak nem véletlenül
csúszott be ide. - Nem hiszek az ilyen véletlenekben. Julia elolvasta, aztán átadta
neki, a megkönnyebbülés sóhajával. - Itt a magyarázat. A dolog egészen természetes. -
Carter elolvasta.
Kedves Julia, szinte látlak a valódi görög napfényben sütkérezni. EI ne áruld Philipnek
(bár igaz, eleinte nem lesznek titkaitok), hogy én ki nem állhattam Dél-Franciaországot.
Boldog vagyok, hogy te nem ott sínylődsz, mert az örökös déli szél kiszárítja a bőrt. Örökké
terveztük, hogy ha pénzünk lesz, Görögországba megyünk; gondolom, Philip végre boldog!
Ma idejöttem egy skiccemért, és eszembe jutott, hogy legalább két hete nem forgattam meg
a matracokat. Talán nem is csodálkozol rajta, hogy együttlétünk utolsó heteiben kissé
szórakozottak voltunk. Bántott volna, hogy hazajöttök a Iótuszvirágok szigetéről, és
belefeküsztök ebbe a hepehupás ágyba; inkább megforgattam nektek a matracokat. Ha rám
hallgatsz, minden két hétben megteszed, máskülönben besüpped a közepe. Ja, igaz: föltettem
a téli függönyöket, a nyárit pedig leküldtem a tisztítóba. (Brompton út 153. sz.) Pá.
Josephine.

- Remélem, emlékszel még - mondta Carter -, hogy Napuoleról azt írta: "Isteni nyár". A
Yale-kiadás szerkesztőjének gondja lesz a lábjegyzetekkel.
- Nagyon furcsán fogod fel ezt a dolgot - mondta Julia. Hát nem látod, hogy csak
segíteni akar? Nekem például sejtelmem se volt a matracokról meg a függönyökről. - Te
viszont képes vagy, és részletesen válaszolsz neki háztartásunk összes problémájáról. -
Hát hogyne írnék, amikor oly régen vár választ! - mondta Julia. - Gondold meg, mióta hever
itt ez a levél. - Csak arra vagyok kíváncsi, hány ilyen régi levél fog még előkerülni... De
nyugodj meg: én átkutatom ezt a házat a pincétől a padlásig!
- Nincs se pincénk, se padlásunk. - Tudod te, miről van szó. - Én csak azt
tudom, hogy te az esztelenségig felzaklatod magad. Már-már úgy viselkedsz, mintha
Josephine volna a mumus. - A fene egye meg Josephine-t! Julia sarkon fordult és
kisietett, ő pedig megpróbált dolgozni. Ezen a napon azonban még egy petárda robbant, nem
valami veszélyes, de ahhoz elég, hogy még jobban elrontsa a kedvét. Táviratozni akart
Amerikába, és amikor kinyitotta a telefonkönyv első kötetét, hogy kikeresse a távírda
számát, betűrendes névsorra bukkant, mely csak Josephine írógépén készülhetett, mert csak
azon volt így elmosódva az O. Minden telefonszám benne volt, melyre szüksége lehetett. A
H betűnél a Hadross-áruház után Hughes következett, a legjobb barátja, s a maga helyén
megtalálta a legközelebbi taxiállomás számát, a patikát, a hentest, a bankot és a folttisztítót.
A fűszerest, a halkereskedőt, a kiadóját, és az irodalmi ügynökét, Elizabeth Ardent és egy
közeli hölgyfodrászt; utána zárójelben: (J. figyelmébe: Jól dolgozik és olcsó!) Ekkor vette
csak észre, hogy a nevük kezdőbetűje ugyanaz. Julia ott volt, amikor a névsort megtalálta.
Azt mondta: - Hát nem angyal? Minden rajta van, ami kell. Akasszuk a telefon fölé. -A
múltkori piszkos célzása után azt várná az ember, hogy London legdrágább ékszerészét is
felvette a névsorba. - Nem célzás volt az, szívem, hanem ténymegállapítás. Ha nem lett
volna véletlenül egy kis pénzem, bizony mi is csak Dél-Franciaországba mentünk volna.
- Most ezzel azt akarod mondani, hogy csak azért vettelek el, hogy eljussak
Görögországba? - Ne csacsiskodj. Az a baj, hogy félreismered Josephine-t, és még a
kedvességét is rosszra magyarázod. - A kedvességét?
- És mi teszi ezt? A bűntudatod? Ekkor azonban csakugyan hozzálátott a
házkutatáshoz. Belenézett minden szivarosdobozba, iratrendezőbe, asztalfiókba. Átnézte
minden itthon hagyott ruhájának minden zsebét, leszerelte a tévékészülék hátlapját és a
vécé víztartójának fedelét, új csomag papirost tett a tartójába (mert a régit átlapozni tovább
tartott volna). Julia be-benézett hozzá, miközben a fürdőszobában működött, de megszokott,
kedves mosolya nélkül. Leszerelte a karnisokat, mert ki tudja, mi kerül elő a legközelebbi
függönycserénél, és ki- és berakta a szennyesládából az egész fehérneműt, mert hátha ott
maradt valami észrevétlenül a fenekén. Hason csúszott végig a konyhán, hogy alulról is
megvizsgálja a gáztűzhelyet, és diadalordítás tört ki belőle, amikor a gázcsőre tekerve egy
cédulát talált - pedig tévedett, mert azt bizony a szerelő felejtette ott. A délutáni posta
megzörrent a levélszekrényben, és Julia bekiabált az előszobából: - Jaj de kedves! Nem
is szóltál, hogy előfizetted a Vogue-ot! - Én?
- Ja, nem te... Van itt még egy levél. Josephine Hackstall-Jones boldog karácsonyi
ünnepeket kíván, és barátsága jeléül küldi nevünkre a lapot... Hát nem csókolnivaló? -
Rájuk sózott egy sorozat divatrajzot... Látni sem akarom. - Olyan vagy, mint egy
gyerek... Cserébe viszont ő sem olvashatja a könyveidet?
- Én csak azt akarom, hogy ne piszkáljon minket, legalább néhány hétig hagyja abba a
piszkálódást... Ez olyan nagy kívánság? - Egy kicsit egoista vagy, szívem. E nap
estéjén fáradt volt ugyan, de megnyugodott, és megkönynyebbült. Alaposan átkutatott
mindent. A vacsora kellős közepén azonban eszébejutottak nászajándékaik, melyeket
helyszűke miatt ládákba szögezve a konyhában őriztek, és csak akkor nyugodott meg,
amikor - két fogás közt - kiment és látta, hogy le vannak szögezve. Tudta, hogy Josephine
nem vesz csavarhúzót a kezébe, félvén, hogy megsebzi ujjait, a kalapácstól pedig retteg. Így
legalább az este második fele szép csendben köszöntött rájuk, abban az élvezetes csendben,
melyet (ha akarják) az ujjuk hegyének érintésével el tudtak hessenteni. A szerelmesek nem
bírnak várni: a házasfelek igen. - A "béke, mint az öregség, ma este rám talált" - idézte
Juliának. - Kitől van ez?
- Browningtól.
- Olvass föl tőle valamit, mert én nem ismerem. Carter imádott Browningtól
fennhangon felolvasni. Tudta, hogy a hangja versmondásra termett: ez volt az ő kis házi
narcizmusa. - Igazán akarod?
- Hát persze.
- De én Josephine-nek is olvastam Browningot - figyelmeztette. - Bánom is én! Azt
hiszem, nem ez az egyetlen dolog, amit vele is megcsináltál és velem is.
- Van itt egy vers - mondta -, melyet Josephine-nek nem olvastam fel, még akkor sem,
amikor nagyon szerelmesek voltunk. Ez csak a mi egészséges és tartós szerelmünkhöz illik. -
Belekezdett:

Jól tudom én már, hogy mit akarok, Ha jő a hosszú, árnyas, őszi

este...

Szíve megtelt a saját hangjával. Még sohasem szerette Juliát ennyire. Végre
hazaérkezett - minden egyéb csak útbaeső karavánszeráj volt.
 ...Megszólalok, Tovább nem nézlek itt A
tűznél, ahogy homlokod Megtámasztják kis szellem-kezeid,
Némán, a szívem tudja, hogy...

Talán mégis az lett volna a szebb, ha helyette Julia olvassa föl a verset; persze akkor
nem hallgatott volna rá ilyen odaadó érdeklődéssel.

Két ember néha egymás sebesültje, Ha kettejük közé egy

harmadik Kísértő árnyéka került be...

Lapozott, s egy kis cédulára bukkant, azzal a bizonyos takaros, fekete tintás kézírással.
(Ha borítékba tette volna, akkor biztos, hogy még a fölolvasás előtt észreveszi.)
Kedves Philip, mit is akarok? Csak jó estét akarok kívánni, kedvenc költőd - és költőm -
lapjai között. Tulajdonképpen boldogok lehetünk, hogy szerelmünk nem rosszabbul
végződött, mint ahogy. És annyi a közös emlékünk , hogy az egy életre szóló kapocs.
Gondolj rám. Josephine.
Földhöz vágta a cédulát, Browningostul. Azt mondta: - Ez a dög. Ez a büdös dög.
- Kérlek, mellőzd az ilyen szavakat - szólt rá szokatlan eréllyel Julia. Fölvette a cédulát,
elolvasta. - Mi bajod tulajdonképpen? Haragszol az emlékekre? - kérdezte. - A mi
emlékeinkre is haragudni fogsz? - Micsoda? Te bedőlsz ennek az ócska trükknek? Hát
nem látod, mire megy ez ki? Hát hülye vagy, Julia, vagy mi? E napnak éjszakáján
egyikük a jobb, másikuk a bal szélén feküdt a heverőnek. Még a lábuk ujja sem ért össze.
Nászútjuk óta ez volt az első este, amikor se nem szeretkeztek, se nem aludtak valami jól.
Reggelre kelve Carter még egy levelet talált, éspedig annak a vonalazott blokknak a lapjai
között, melyen a regényét írta. Hogy ez a magától értetődő hely miért nem jutott eszébe,
rejtély... Így kezdődött: "Egyetlenem! Talán most már megengeded, hogy újra a régi
neveden szólítsalak..."

(Örkény István fordítása)

Graham Greene - A hídon túl

- Azt mondják, egymilliója van - mondta Lucia. A férfi, lábánál a kutyával, a kis forró,
párás, mexikói téren ült; maga a mérhetetlen és reményvesztett türelem. A kutya azonnal
felhívta magára az emberek figyelmét, mert majdnem olyan volt, mint egy angol szetter,
csak a farkán meg a lábán lévő szőrzetbe csúszott valami hiba. A feje fölött pálmák
fonnyadoztak; a zenepavilon körül minden árnyékos és fülledt volt, a kis fabódékban, ahol
veszteséggel váltották dollárra a pesót, hangosan szólt a spanyol nyelvű rádió. Abból, ahogy
az újságját olvasta, tudtam, hogy egyetlen szót sem ért belőle; én is ugyanúgy szemelgettem
belőle az angolhoz hasonló szavakat. - Egy hónapja van itt - mondta Lucia -, kiutasították
Guatemalából és Hondurasból. Ebben a határvárosban öt órán át sem marad titok a titok.
Lucia még csak huszonnégy órája volt itt, de máris mindent tudott Mr. Joseph Callowayről.
Én csak azért nem tudtam róla semmit (pedig már két hete itt voltam), mert én sem
beszéltem jobban a nyelvet, mint Mr. Calloway. Rajtam kívül nem volt egy teremtett lélek,
aki ne ismerte volna a történetet: a Halling Beruházási Tröszt egész történetét meg a
kiadatási eljárást. Bárki, aki bármilyen érdektelen kis üzletet is kötött a város valamelyik
fabódéjában, többet tudott róla, és jobban elmesélhetné Mr. Calloway történetét, bár igaz,
hogy én ott voltam - szó szerint - a finisnél. Hatalmas érdeklődéssel, együttérzéssel és
tisztelettel figyelték a dráma kibontakozását. Végtére is, kerek milliója volt.
A párás, hosszú napon időnként odament egy-egy fiú, és kitisztította Mr. Calloway
cipőjét; nem tudta a megfelelő szavakat, amelyekkel elküldhette volna őket - a fiúk meg úgy
tettek, mintha nem értenének angolul. Azon a napon, amikor én és Lucia figyeltük, legalább
féltucatszor kitisztították a cipőjét. Délben átsétált a téren az Antonio bárba, és ivott egy
üveg sört; a szetter úgy járt a sarkában, mintha valahol Angliában sétálnának (az övé volt -
talán emlékeznek - az egyik legnagyobb norfolki birtok). Az üveg sör után elsétált a
pénzváltók kunyhói között a Rio Grandéhoz, és átnézett a hídon az Egyesült Államokba; a
hídon állandóan jöttek-mentek az autók. Aztán ebédig visszament a térre. A legjobb
szállodában lakott, de a határvárosokban nincsenek jó szállodák, itt senki sem tölt többet
egyetlen éjszakánál. A jó szállodák a híd túlsó oldalán voltak; a kis térről éjszaka látszottak
a neonreklámok húsz emelet magasságban, akár a világítótornyok, úgy hirdették az Egyesült
Államokat. Azt kérdik, mit csináltam én két hétig ilyen nyomorúságos helyen. Itt senki
sem találhatott semmi érdekeset; csak nedvességet, port és szegénységet; mintha a folyón
túli város kópottas mása volna. Mindkettőben ugyanott helyezkedtek el a terek,
mindkettőben ugyanannyi mozi volt. Az egyik tisztább volt, mint a másik, ez minden, meg
drágább, sokkal drágább. Töltöttem odaát néhány éjszakát, mert vártam valakit, aki az
idegenforgalmi iroda szerint Detroitból Yucatanba ment, és nevetségesen kevés pénzért
helyet adott volna a kocsijában - húsz dollárért, azt hiszem. Nem tudom, valóban létezett-e
az illető, vagy csak az optimista félvér találta ki az irodában; akárhogyan is, nem került elő,
tehát vártam a folyó olcsó partján, és nem sokat törődtem az egésszel; nem nagyon számított;
éltem. Úgy gondoltam, egy darabig még várok a detroitira, aztán hazamegyek, vagy
lemegyek délre, de a döntést könnyebb volt nem elsietni. Lucia is kocsira várt, a másik
irányba, de neki nem kellett olyan sokáig várnia. Együtt vártunk, és néztük Mr. Callowayt,
aki szintén várt, az isten tudja, mire.
Nem tudom, minek nevezzem a történetet - Mr. Calloway számára tragédia volt, a
részvényesek számára, akiket fiktív ügyleteivel tönkretett, gondolom, költői
igazságszolgáltatás, míg Luciának és nekem komédia, kivéve amikor belerúgott a kutyába.
Nem vagyok szentimentális, ha kutyáról van szó, jobban szeretem, ha az emberek
állatokkal és nem emberekkel kegyetlenkednek, azon mégis felháborodtam, ahogy ő
belerúgott az állatba - valami hidegvérű megfontoltsággal, nem dühösen, hanem mintha a
kutya valamikor kijátszotta volna, amiért most megfizet neki. Ez általában a hídról
visszafelé jövet történt; ez volt nála az egyetlen jele bármi olyasminek, ami érzelemre
emlékeztetett. Egyébként apró termetű volt, rendes. nyájas ember benyomását keltette, a haja
ezüstös, a bajusza is, aranykeretes szemüveget viselt, és egy szem aranyfoga olyan volt,
mint valami jellemhiba.
Lucia nem fogalmazott pontosan, amikor azt mondta, hogy kiutasították Guatemalából
és Hondurasból; önként jött el, amikor úgy látszott, a kiadatási eljárás célt ér; feljött északra.
Mexikó még mindig kevéssé központosított állam, a kormányzókkal szót lehet érteni; a
miniszterekkel és bírákkal pedig nem. És így, itt a határon érlelte a következő lépést. A
történet korábbi szakasza, gondolom, drámai volt, de nem voltam jelen, és nem számolhatok
be arról, amit nem láttam: hosszas előszobázások, vesztegetések, amelyeket elfogadtak
vagy visszautasítottak, a letartóztatástól való növekvő félelem, és végül a menekülés -
aranykeretes szemüvegben -, amennyire lehetett, eltüntette a nyomait, de ez nem pénzügy
volt, a szökésben amatőr volt. És végül itt sodródott partra az én szemem és Lucia szeme
előtt; egész nap a zenepavilonban ült, egy mexikói újságon kívül nem volt mit olvasnia, és
azon kívül, hogy a folyón át az Egyesült Államokat nézte, nem volt mit tennie; azt hiszem,
nem is sejtette, hogy mindenki mindent tudott róla; és napjában egyszer belerúgott a
kutyájába. Talán a kutya a maga félig-szetter módján túlságosan emlékeztette a norfolki
birtokára - bár azt hiszem, annak is ez volt a magyarázata, hogy tartotta.
A következő felvonás ismét színtiszta komédia volt. Elbizonytalanodom, ha arra
gondolok, mibe került ez az ember, akinek egy kerek milliója van, a hazájának; mibe kerül,
mire ebből meg abból az országból is kiakolbólítják. Talán valaki belefáradt, és
megelégelte a dolgot, nem tudom, mindenesetre az történt, hogy átküldtek két detektívet egy
régi fényképpel. Azóta megnövesztette ezüstös bajuszát, sokat öregedett, és a detektívek
nem ismerték fel. Még nem volt két órája, hogy a hídon átjöttek, de már mindenki tudta,
hogy két külföldi detektív érkezett a városba, akik Mr. Callowayt keresik - mindenki tudta,
kivéve persze Mr. Callowayt, aki nem beszélt spanyolul. Akadt volna bőven, aki
megmondhatta volna neki angolul, de senki sem szólt. Ez nem kegyetlenség volt, hanem
valami illemtudás és tiszteletféle; olyan volt, mint egy tenyészbika, közszemlére állítva,
komoran ült a téren a kutyájával; csodálatos látványosság, amelyhez valamennyiünknek
páholyjegye volt. Az Antonio bárban összefutottam az egyik rendőrrel. Utálkozott, mert
volt valami halvány elképzelése arról, hogy mikor átjön a hídon, más lesz az élet, sokkal
több lesz a szín és a napfény, és - gondolom - a szerelem; de ehelyett csak széles, sáros
utcákat talált, ahol tócsákban állt az éjszakai eső, rühes kutyákat, bűzt és svábbogarakat a
szobájában és a szerelmet legföljebb az Academia Comercial nyitott ajtaja képviselte, amely
mögött csinos mesztic lányok délelőttönként gépírást tanultak. Kipp-kopp-kippkopp-kipp-
kopp - lehet, hogy ők is álmodtak valamiről: állásról a híd túlsó oldalán, ahol az élet
bizonyára nagyvonalúbb, finomabb és szórakoztatóbb lesz. Beszédbe elegyedtünk;
nagyon meglepte, hogy tudtam, kik ők, és mit akarnak. - Hallottuk, hogy ez a Mr. Calloway
nevű ember itt van a városban - mondta.
- Meghúzódik valahol - mondtam. - Meg tudná mutatni? - Én sosem láttam -
feleltem. Kiitta a sörét, egy darabig gondolkozott. - Kiülök a térre. Előbb-utóbb biztosan
arra jön. Megittam a sörömet, és gyorsan elmentem, hogy megkeressem Luciát. - Siess,
megnézhetjük a letartóztatást - mondtam neki. Egy cseppet sem törődtünk Mr. Callowayjel,
nekünk csak egy öregedő ember völt, aki belerúgott a kutyájába, becsapta a szegényeket, és
bármit kap, azt megérdemli. Tehát indultunk a térre, mert tudtuk, hogy Calloway ott lesz,
de az egyikünknek sem jutott eszébe, hogy a két detektív nem ismeri fel. Egész csomó ember
gyűlt össze a tér körül; mintha a város valamennyi gyümölcsárusa és cipőtisztítója egyszerre
érkezett volna; átnyomakodtunk a tömegen, és ott, a tér kicsi, zöld, párás közepén, két
egymás mellett lévő padon ott ült a két nyomozó és Mr. Calloway. Sohasem volt még ilyen
csendes a tér; mindenki lábujjhegyen állt, a nyomozók a tömegbe bámultak, keresték Mr.
Callowayt, Mr. Calloway ült a megszokott padján, és a pénzváltó bódék fölött átbámult az
Egyesült Államokba.
- Ez így nem mehet tovább. Képtelenség - mondta Lucia. Pedig így ment tovább. És
még fantasztikusabbá vált. Valakinek darabot kellene írni róla. Olyan közel ültünk, amilyen
közel csak mertünk. Egész idő alatt attól féltünk, hogy elnevetjük magunkat. A félszetter
bolhászkodott, és Mr. Calloway nézte az Egyesült Államokat. A két férfi, a két detektív
figyelte a tömeget, és a tömeg ünnepélyes elégedettséggel figyelte a műsort. És akkor az
egyik detektív fölállt, és odament Mr. Callowayhez. Itt a vég, gondoltam. De nem, ez még
csak a kezdet volt. Valamilyen oknál fogva őt törölték a gyanúsítottak listájáról. Sohasem
fogom megtudni, miért. A férfi megkérdezte: - Beszél angolul?
- Angol vagyok - mondta Mr. Calloway. Még ez sem volt elég, és az egészben az
volt a legfurcsább, hogy Mr. Calloway feléledt. Nem hiszem, hogy hetek óta bárki is
megszólította volna. A mexikóiak túlságosan tisztelettudóak voltak - végül is kerek milliója
volt -, és Luciának meg nekem soha eszünkbe sem jutott, hogy egyszerűen csak emberi
lénynek tekintsük; még a mi szemünkben is felnagyította a kolosszális lopás és a világ körüli
hajsza.
 - Elég rémes hely, nem gondolja? - mondta. - Az - felelte a rendőr.
- El nem tudom képzelni, mi vihet rá valakit, hogy átjöjjön a hídon.
- A kötelesség - mondta borongósan a rendőr. - Gondolom, maga átutazóban van.
- Igen - felelte Mr. Calloway. - Arra számítottam, hogy ideát - tudja, mire gondolok -
van élet. Az ember annyi mindent olvas Mexikóról. - Hja, élet - mondta Mr. Calloway.
Határozottan és precízen beszélt, mintha a részvényesek bizottságához intézné a szavait. -
Az a másik oldalon kezdődik.
- Az ember nem becsüli a saját hazáját, amíg el nem hagyja. - Való igaz - felelte Mr.
Calloway. - Való igaz. Először nagyon nehéz volt nem nevetni, aztán, kis idő múltán már
nemigen akadt, amin nevetni lehetett volna; egy öregember elképzeli, milyen remek dolgok
történhetnek a nemzetközi hídon túl. Azt hiszem, gondolataiban a város odaát London és
Norfolk vegyülete volt; színházak, koktélbárok, egy kis vadászat, este séta a földeken a
kutyával - azzal a nyomorúságos szetterutánzattal -, az ember botjával beleszurkál az útszéli
árokba. Sohasem volt odaát, nem tudhatta, hogy minden ugyanolyan, még a város alaprajza
is; csak éppen áz utcákat kikövezték, a szállodákra tízzel több emeletet építettek, az élet
drágább, és minden egy kicsivel tisztább. Semmi olyasmi nem volt, amit Mr. Calloway
életnek nevezett volna - nem voltak képtárak, könyvesboltok, csak a moziburleszkek és a
helyi lap, a képregények, a Click meg a Focus, és a vicclapok. - Nos - mondta Mr.
Calloway -, azt hiszem, járok egyet ebéd előtt. Jó étvágya legyen az embernek, ha az itteni
ételt le akarja nyelni. Ilyentájban mindig lesétálok, és megnézem a hidat. Van kedve
velemjönni? -A detektív megrázta a fejét. - Nem - mondta -, szolgálatban vagyok. Keresek
valakit. Mr. Calloway számára a világon egyetlen ember létezett, akit bárki kereshetett;
agyából kiküszöbölte a barátokat, akik a barátjukat keresik, a férjeket, akik talán a
feleségüket keresik, kiküszöbölt minden keresésre irányuló szándékot, egyet kivéve. Ez a
képessége tette bankárrá - el tudott felejtkezni az emberekről, akik a részvények mögött
voltak.
Hosszú időre utoljára láttuk. Nem láttuk, amint bemegy a Botica Paris-ba, hogy
megvegye az aszpirinjét, vagy amint a hídról visszafelé sétál a kutyájával. Egyszerűen eltűnt,
és amikor eltűnt, az emberek beszélni kezdtek, és a detektívek meghallották, mit beszélnek.
Elég bamba képet vágtak, éppen azt az embert keresték, aki mellett a parkban üldögéltek.
Aztán ők is eltűntek. Ők is, csakúgy, mint Mr. Calloway, az állam fővárosába mentek, hogy
beszéljenek a kormányzóval és a rendőrfőnökkel, és ott is mulatságos látványt nyújthattak,
amint összetalálkoztak Mr. Callowayjel, és egymás mellett ültek a várószobában.
Gyanítom, hogy először mindig Mr. Callowayt vezették be, mert mindenki tudta róla, hogy
kerek egymilliója van. Csak Európában fordulhat elő, hogy valaki egy személyben bűnöző
és gazdag ember legyen.
Akármint történt is, egy hét múlva valamennyien visszajöttek, ugyanazzal a vonattal.
Mr. Calloway hálókocsival, a két rendőr pedig a személykocsival. Nyilvánvaló volt, hogy
nem teljesítették a kiadatási kérvényt.
Lucia akkor már elment. Megjött a kocsi, és átment a hídon. Mexikóban álltam, és
néztem, ahogy kiszáll az Egyesült Államok vámhivatalánál. Semmi különös nem volt rajta,
de távolról nagyon szép volt, ahogy integetett nekem az Egyesült Államokból, majd ismét
beszállt a kocsiba. És hirtelen részvétet éreztem Mr. Calloway iránt, mintha lenne valami
odaát, amit az ember itt nem találhat meg, és amikor visszafordultam, megláttam, amint újra
járja szokott útját, sarkában a kutyával.
- Jó napot kívánok - mondtam, mintha mindvégig szokásunkhoz híven üdvözöltük
volna egymást. Fáradtnak, betegnek és porosnak látszott, és én sajnáltam - arra gondoltam,
miféle győzelmet aratott, olyan sok pénzébe és fáradozásába került, a jutalom pedig ez a
piszkos és nyomasztó város, a pénzváltók bódéi; a szörnyű kis fodrászüzletek
hintaszékeikkel és díványaikkal olyanok voltak, mint a nyilvánosházak fogadószobái; meg
az a forró és nyomasztó park a zenepavilonnal. Borúsan válaszolt : -Jó napot. -A kutya
valami ürüléket kezdett szagolgatni, ő megfordult és belerúgott, dühösen, kétségbeesetten,
reménytelenül.
És ebben a pillanatban taxi haladt el mellettünk, a két rendőr ült benne, a hídhoz
tartottak. Biztosan látták a rúgást, lehet, hogy okosabbak voltak, mint hittem, vagy talán
érzelgősek, ha állatokról volt szó, és arra gondoltak, most jót cselekedhetnének, és minden
más véletlenül történt. De a tény tény marad -a törvény két őre elhatározta, hogy ellopja
Mr. Calloway kutyáját. Nézte, ahogy távolodnak. Aztán ezt mondta: - Maga miért nem
megy át? - Itt olcsóbb - feleltem. - Úgy értem, csak egy estére. Vacsorázzon azon a
helyen, amit éjszakánként az égen látunk. Menjen színházba. - Nincs színház.
Dühösen mondta, az aranyfogát szíva: - Mindegy, csak menjen el innen. - Bámult lefelé
a dombon, föl a másik oldalra. Nem láthatta, hogy az az utca, mely a hídtól fölfelé
kapaszkodott, ugyanolyan pénzváltó bódékkal van tele, mint az itteni. - Maga miért nem
megy? - kérdeztem. Kitérően válaszolt: - Ja kérem, az üzlet. - Csak pénzkérdés -
mondtam. - Nem muszáj a hídon átmenni. Halvány érdeklődéssel a hangjában felelt: - Nem
tudok spanyolul. - Itt nincs egy lélek se - mondtam -, aki ne beszélne angolul.
Meglepetten nézett rám. - Csakugyan? - mondta. - Csakugyan? Úgy volt, ahogy gondoltam,
sohasem állt szóba senkivel, az emberek pedig túl nagy tiszteletben tartották, és nem
szólították meg - kerek egymilliója volt. Nem tudom, örülök-e vagy sajnálom, hogy ezt
megmondtam neki. Ha nem szólok, talán még most is itt ülne a zenepavilonnál, tisztítanák a
cipőjét, élne és szenvedne. Három nappal később eltűnt a kutyája. Amikor
összetalálkoztunk, a kutyát kereste a kert pálmái között, halkan, szégyenkező arccal
szólongatta. Látszott, hogy kínosan érzi magát. Halk, haragos hangon mondta: - Utálom ezt a
kutyát. A nyomorult korcs - és olyan hangon szólította - Rover, Rover! -, ami öt méterre sem
hallatszott el. - Valamikor szettereket tenyésztettem - mondta. - Egy ilyen kutyát
agyonlőttem volna. - Mégis igazam volt, emlékeztette Norfolkra; az emlékeiben élt, és
gyűlölte a kutyát a tökéletlenségéért. Nem volt családja, nem voltak barátai, és az egyetlen
ellensége a kutya volt. A törvényt senki nem nevezheti ellenségének; az ellenségeivel
bizalmas viszonyt alakít ki az ember. Késő délután valaki megmondta neki, hogy látták a
kutyáját, amint átballagott a hídon. Nem volt igaz, természetesen, de akkor még nem
tudtuk: egy mexikóinak öt pesót fizettek, hogy átcsempéssze. Így aztán aznap és másnap
délután Mr. Calloway ült a parkban, újra és újra megtisztították a cipőjét, és közben azon
gondolkozott, miképp lehetséges, hogy egy kutya csak úgy átmegy, míg az emberi lényt, a
halhatatlan lelket megköti a rettenetes megszokás, a kis séta, a szörnyű étkezések, az aszpirin
a boticában. Az a kutya olyasmit láthatott, amit ő nem - az a gyűlöletes kutya. Dühös volt,
szinte őrjöngött. Ne feledjék, hogy már hónapok óta élt így. Kerek milliója volt, és heti két
fontból élt, mert nem volt mire költenie a pénzét. Ott ült, és töprengett ezen az ocsmány
igazságtalanságon. Azt hiszem, egy nap mindenképpen átment volna, de a kutya volt az
utolsó csepp a pohárban.
Másnap, amikor nem láttam, mindjárt arra gondoltam, hogy átment, és én is átmentem.
Az amerikai város ugyanolyan kicsi volt, mint a mexikói. Tudtam, ha ott van, nem
kerülhetem el, és én továbbra is kíváncsi voltam. Egy kicsit sajnáltam is, de nem nagyon.
Először az egyetlen drugstore-ban pillantottam meg, Coca-Colát ivott, aztán az egyik mozi
előtt, amint a plakátokat nézegeti; rendkívül gondosan öltözött, mintha vendégségbe
készülne, de nem volt vendégség. Amikor harmadszor körbejártam, találkoztam a
detektívekkel. Coca-Colát ittak a drugstore-ban, és csak percekkel kerülhették el Mr.
Callowayt. Bementem és leültem a bárpultnál. - Halló - mondtam -, még mindig itt
vannak? - Hirtelen aggódni kezdtem Mr. Callowayért. Nem akartam, hogy találkozzanak.
- Hogy van Calloway? - kérdezte az egyik. - Hát - mondtam -, még tartja magát. - De
nem a kutyája - mondta ő, és nevetett. A másik kissé megbotránkozott, mert nem szerette, ha
bárki cinikus hangon beszél egy kutyáról. Aztán fölálltak; odakint várt a kocsijuk. -
Isznak még egyet? - kérdeztem. - Köszönjük, nem. Indulnunk kell. Közelebb
hajoltak, és bizalmasan közölték : Calloway ideát van. - Csak nem? - mondtam. - És
a kutyája is.
- Azt keresi - tette hozzá a másik. - Kutya legyek, ha keresi - mondtam, és az egyik
megint megbotránkozott pillantást vetett rám, mintha megsértettem volna a kutyát.
Nem hiszem, hogy Mr. Calloway a kutyáját kereste volna, de az biztos, hogy a kutya
megtalálta. Egyszerre boldog ugatás hallatszott a kocsiból, a félig-szetter kiugrott, és vadul
végigvágtatott az utcán. Az egyik detektív -a szentimentális - beugrott a kocsiba, mielőtt az
ajtóhoz értünk volna, és megindult a kutya után. A hosszú utca végén, amelyik a hídhoz
vezetett, ott állt Mr. Calloway - azt hiszem, azért jött le, hogy átnézzen a mexikói oldalra,
mert rájött, az amerikai oldalon sincs más, mint a drugstore, a mozik meg a papírüzletek.
Látta, hogy jön a kutya, és rákiáltott, hogy vissza, vissza, vissza, vissza, mintha Norfolkban
volnának - a kutya nem törődött vele, rohant feléje. Ekkor meglátta, hogy jön a rendőrkocsi,
és futni kezdett. Túl gyorsan történt minden, de azt hiszem, az események sorrendje a
következő volt: a kutya keresztül rohant az úton éppen a kocsi előtt, és Mr. Calloway
ordított, a kutyára vagy a kocsira, nem tudom, melyikre. Mindegy; a detektív félrerántotta a
kormányt - később, a vizsgálaton, gyenge hangon mondta, hogy nem tudott volna elütni egy
kutyát -, Mr. Calloway elesett, kis halom törött üveg, aranykeret, ezüstös haj és vér. Mielőtt
még odaértünk volna, a kutya már mellette volt és nyaldosta. Láttam, hogy Mr. Calloway
felemeli a kezét, aztán leteszi a kutya nyakára; a nyüszítés ostoba, diadalmas ugatássá
erősödött, de Mr. Calloway már halott volt - az ijedtség meg a szívgyengeség...
- Szerencsétlen öregember - mondta a detektív -, fogadok, hogy csakugyan szerette ezt
a kutyát - és igaz, a mozdulat, ahogy ott feküdt, inkább emlékeztetett simogatásra, mint
ütésre. Azt hiszem, ütésnek szánta, de lehet, hogy a detektívnek volt igaza. Nekem
meghatóbbnak tűnt, semmint igaz legyen; ott feküdt az öreg csaló, karjával a kutya nyaka
körül, holtan, a milliójával, a pénzváltók kunyhói között, de talán jobb is, ha több alázattal
szemléljük az emberi természetet. Valamiért átjött a hídon, és végül is lehet, hogy a kutyát
kereste. A kutya ott ült mellette és csaholt, a buta korcs diadalittasan ugatott a teste fölött;
szentimentális szoborcsoport: csak ennyire közelítette meg az otthonát, a földeket, a
vizesárkokat, az otthoni látóhatárt. Komikus volt és szánalmas, mert az ember halott volt. A
halál még nem változtatja tragédiává a vígjátékot, és ha ezt az utolsö mozdulatot a szeretet
sugallta, akkor, azt hiszem, csak újabb bizonyíték arra, hogy az ember képes az önámításra;
ilyen a mi alaptalan optimizmusunk: sokkal visszataszítóbb, mint a kétségbeesésünk.

(Prekop Gabriella fordítása)

Graham Greene - Jólnevelt emberek

Sokáig ültek a Parc Monceau padján, és nem szólították meg egymást. Reménnyel teljes,
kora nyári nap volt, szellő kergette fehér felhőpermet nyaldosta az eget; bármikor elülhet a
szél, s akkor üres és makulátlan kék lesz az ég; de most már késő, addig lenyugszik a nap.

Ha fiatalabbak, véletlen találkozásnak lett volna ez a napja - titokban a babakocsik

barikádja mögött, csak a pólyások meg a dadák jelenlétében. Hanem ők középkorúak voltak
mind a ketten, s egyikük sem dédelgette az elveszített ifjúság illúzióját, noha a férfi
jobbképű volt, mint ahogy hitte, selymes, régimódi bajsza akár a jó magaviselet
érdemérme, az asszony meg csinosabb, mint ahogy valaha is elárulta a tükre. Jólneveltség és
kiábrándultság volt közös tulajdonuk; másfél méternyi zöld fém választotta el őket, de
lehettek volna akár házaspár is, akik az idők folyamán már egymáshoz hasonultak. Mint
megannyi kopott, szürke teniszlabda, gurigáltak a lábuk körül észrevétlenül a galambok.
Olykor-olykor mindegyik az órájára pillantott, de egymásra soha. Mert a magány és a béke
idej
A férfi magas volt, és szikár. Az ilyen arcot mondják érzékeny vonásúnak, s rá jól illett a
közhely; kényelmesen, ha kellemesen is, köznapi volt az arca - ha megszólal, nem ér senkit
rút meglepetés, mert érzékeny lehet az ember akkor is, ha nincs megáldva képzelőerővel.
Esernyőt hordott magával, és ez óvatosságra vallott. Az asszonyon a legfeltűnőbb a hosszú,
szép vonalú lába volt, olyan érzékietlen, mint a társasági hölgyek képmásain. Arcán látszott,
hogy elszomorítja a nyári nap, mégsem kíván órája parancsára hallgatni, és elmenni -
valahová - fedél alá.
Soha meg sem szólították volna egymást, ha két kamasz el nem megy előttük, az
egyiknek a vállára vetve rádió harsogott, a másik rugdosott a totyorászó galambok felé. Egy
rúgás véletlenül célt ért, de ők csak mentek tovább a tánczenére, a galamb meg ott tántorgott
az ösvényen.

A férfi fölállt; akár a lovaglóostort, úgy markolta esernyőjét. - Nyomorult, gálád kölykök!
- kiáltotta, s a mondat csak annál inkább múlt századinak hangzott, mert halvány amerikai
hangsúly színezte; Henry James bizonyára így beszélt.
- Szegény madár - mondta az asszony. A madár ott vergődött az úton, szétszórta az apró
kavicsokat. Egyik szárnya ernyedten csüngött, és valószínűleg a lába is eltört, mert a galamb
csak körözött, de felszállni nem tudott. A többi galamb odébbállt, s közönyösen keresgélte
tovább a kavics közt a morzsát.
- Ha volna olyan szíves egy pillanatra félrenézni - mondta a férfi. Letette ernyőjét, s
fürgén a vergődő madárhoz lépett, felemelte, s gyors szakértelemmel kitekerte a nyakát -
olyanfajta készség volt ez, amilyennel rendelkeznie kell minden jó neveltetésű férfinak.
Körülpillantott, meglátott egy szemétkosarat, és abba szép rendesen belehelyezte a hullát.

- Nem volt mit tenni - mondta mentegetőzve, amikor visszatért.

- Én nem tudtam volna megtenni - mondta az asszony, nyelvtani óvatossággal az idegen
nyelven.
- Életet oltani a mi előjogunk - válaszolt a férfi, gunyorosan inkább, mint büszkén.

Amikor visszaült a padra, csökkent köztük a távolság; most már fesztelenül csevegtek az
időjárásról, az első igazi nyári napról. Az elmúlt hét szokatlanul hideg volt, és még ma is... A
férfi megcsodálta az asszony angol beszédét, mentegetőzött, amiért ő nem beszél franciául,
de az asszony sürgősen megnyugtatta: nem az ő érdeme, angol iskolában, Margate-ben járt
"felső leányneveldébe".
- Az tengerparti nyaralóhely, ugye?
- A tenger mintha mindig szürke lett volna - mondta az asszony, és egy darabig ki-ki a
maga csendjébe merült. Azután, talán a halott galamb juttatta eszébe, az asszony
megkérdezte a férfit, volt-e katona.

- Nem, már kis híján negyvenéves voltam, amikor kitört a háború. Kormánykiküldetésben
szolgáltam, Indiában. Nagyon megszerettem Indiát. - És Agráról mesélt, Lakhnauról, Ó-
Delhiről, szemében égett az emlékezés. Új-Delhit nem szerette: brit építész műve, hogy is
hívják... Lu... Lut... Lutt... No mindegy. Washingtonra emlékeztet a város.

- Tehát nem kedveli Washingtont?

 - Az igazat megvallva - mondta a férfi - nem nagyon jól érzem magam a hazámban. Én
ugyanis a régi dolgokat kedvelem. Ha hiszi, ha nem, sokkal otthonosabban éreztem magam
Indiában, még a britek között is. És most ugyanez az érzésem Franciaországban. Nagyapám
nizzai brit konzul volt.

- Akkoriban még egészen új volt a Promenade des Anglais - mondta az asszony.

- Igen, de azóta már megöregedett. Amit mi, amerikaiak, építünk, mind csúnyán öregszik.
A Chrysler-ház, a Hilton-hotelek...
- Ön nős? - kérdezte az asszony.
A férfi pillanatnyi tétovázás után felelte: - Igen -, mintha nagyon pontos választ akarna
adni. Kinyújtotta kezét, ernyője után tapogatózott - önbizalmat kölcsönzött ebben a sajátos
helyzetben, amikor egy idegennel ennyire nyíltan beszélt.
- Nem illett volna megkérdeznem - mondta az asszony, és most is nagyon vigyázott a
nyelvtanra.
- Miért? - A férfi félszegen felmentette.
- Érdekelt az, amit mesélt. - Finoman rámosolygott. - Csak úgy jött a kérdés. Imprévu.

- És kegyed férjnél van? - kérdezte a férfi, de csak hogy az asszony ne érezze feszélyezve
magát, hisz látta a jegygyűrűjét.
- Igen.

Most már nagyon sokat tudtak egymásról, s a férfi úgy érezte, faragatlanság, ha nem fedi
fel kilétét. - Greaves a nevem - mondta. - Henry Greaves.

- Az enyém Marie-Claire. Marie-Claire Duval.

- Milyen szép délután volt - mondta a Greaves nevű férfi.
- Igen, de amikor a nap leszáll, hűvös lesz. - Sajnálkozva távolodtak el egymástól.

- Milyen szép esernyője van - mondta az asszony, és ez igaz is volt: előkelő volt az
aranykarika, s egy-két méterről is látszott, hogy monogramot véstek bele - igen, H volt,
összefonódva egy B-vel vagy talán P-vel.

- Ajándékba kaptam - mondta elégedetten a férfi.

- Bizony csodáltam, amit a galambbal tett. Én nagyon lache^1 vagyok.
- Meggyőződésem, hogy ez nem így van - mondta kedvesen a férfi.
- Ó, dehogynem, dehogynem.
- Csak amennyire valamennyien gyávák vagyunk egyben-másban.
- Maga nem - mondta az asszony, és hálásan gondolt a galambra.
- Ó, dehogynem - mondta a férfi. - Az életnek egy bizonyos területén. - Már-már a
bizalmas közlés peremén egyensúlyozott, s az asszony szinte a kabátjába kapaszkodott,
felemelte a kabát szélét, és felkiáltott: - Friss festékhez ért! - A csel bevált: a férfi aggódva
firtatta, az asszony ruhájának nem esett-e baja, ám ahogy szemügyre vették a padot,
megállapították, hogy nem az volt a baj forrása.
- Otthon, a lépcsőházban festenek - mondta a férfi.
- Háza van itt?

- Nem, csak lakásom a negyedik emeleten.

- Van ascenseur-jük?^2
 - Sajnos nincs - mondta bánatosan a férfi. - Igen öreg ház, a dix-septieme-ben^3.

Ismeretlen életének ajtaja résnyire megnyílt, s viszonzásul az asszony is adni akart

valamit az életéből, ha nem is sokat. A meredély még megszédítené. - Az én lakásom -
mondta - valósággal nyomasztóan új. Az huitieme-ben4 van. Az ajtó villanyra nyílik, hozzá
sem kell érni. Mint a repülőtéren.

A feltárulkozás erős sodra magával ragadta őket. A férfi megtudta, hogy az asszony a
Place de la Madeleine-en veszi a sajtot - valóságos kirándulás az huitieme-ből -, az Avenue
George V. körzetében, és egyszer az a kellemes meglepetés érte, hogy Tante Yvonne, a
tábornok felesége, épp mellette vett egy Brie-sajtot. A férfi ellenben a Rue de Tocqueville-
en vásárolja a sajtot, egy saroknyira a lakásától.
- Ön, saját kezűleg?

- Igen, én vásárolok - mondta erre kurtán.

- Kissé hűvös van - mondta az asszony. - Azt hiszem, mennünk kell.
- Gyakran kijár a Parcba?
- Ma először vagyok itt.

- Milyen különös véletlen - mondta a férfi. - Én is most vagyok itt először. Pedig egészen
közel lakom.
- Én pedig egészen messze.
Bizonyos áhítattal néztek egymásra, a Gondviselés kifürkészhetetlenségének tudatában. -
Ráérne egy kis vacsorát elkölteni velem? - kérdezte a férfi.
Izgalmában franciául bukott ki az asszonyból a szó. - Je suis libre, mais vous... votre
femme?5

- Ő máshol vacsorázik. És a kegyed férje?

- Csak tizenegyre ér haza.
A férfi a Brasserie Lorraine-t ajánlotta, néhány percnyi távolságra volt csak, s az asszony
örült, hogy nem választott nagyvilágibb, feltűnőbb helyet. A brasserie vaskos polgári légköre
megnyugtatta az asszonyt, s bár jóformán nem is volt éhes, szeme szívesen követte a
savanyúkáposztás tálalókocsi tempós-katonás útját az asztalok között. No és a hosszú étlap is
kellő időt adott, hogy az együtt-vacsorázás ijesztő meghittségébe illeszkedjenek.
Megrendelték a vacsorát, aztán egyszerre szólaltak meg mind a ketten:
- Sose hittem volna...

- Igazán furcsa véletlenek vannak - tette hozzá a férfi, s ezzel, akaratlanul, súlyos,
feliratos sírkövet helyezett a beszélgetés fölébe.

- Meséljen nagyatyjáról, a konzulról.

- Nem ismertem - mondta a férfi. A vendéglői pamlagon nehezebben esett a beszélgetés,
mint a parkbéli padon.
- Miért ment ki az édesapja Amerikába?
- Talán kalandvágyból. És valószínűleg engem is a kalandvágy hozott Európába. Apám
fiatal korában Amerika még nem volt egyértelmű a Coca-Colával meg a Time magazinnal.
- És valóban élt is át kalandot? Ó, milyen csacskaságokat kérdezek. Hiszen itt házasodott.

- Odaátról hoztam a feleségemet - mondta a férfi. - Szegény Patience.

 - Miért szegény?

- Ő is szereti a Coca-Colát.
- Itt is lehet kapni - mondta az asszony, ezúttal szándékos csacskasággal.

- Igen.

Jött az italos, a férfi sancerre-it rendelt.

- Megfelel kegyednek?

- Nemigen ismerem a borokat - mondta az asszony.

- Pedig azt hittem, a franciák...
- Mi ezt a férjünkre bízzuk - mondta az asszony, és ezúttal a férfi érzett valami
sértődésfélét. A pamlagon most egy férj ült meg egy feleség, és egy darabig a sole
meuniere^6 jó ürüggyel szolgált a hallgatáshoz. Pedig a csönd nem volt valódi menedék. A
csöndben a két kísértet csak még mélyebben gyökeret vert volna, ha az asszony szóra nem
bátorodik.

- Vannak gyerekei? - kérdezte.

- Nincsenek. És kegyednek?
- Nekem sem.

- Sajnálja?

- Azt hiszem, az ember mindig sajnálja, ha valamit elmulasztott - vélte az asszony.

- Részemről örülök, hogy a Parc Monceau-t ma nem mulasztottam el.

- Igen, én is örülök.

A csönd ezután már kényelmes csönd volt; a két kísértet távozott, és békén hagyta őket.
Egyszer a kezük összeért a porcukorszórón (epret rendeltek). Egyikük sem vágyott további
kérdezősködésre; szinte jobban ismerték már egymást, mint akárki mást. Olyan volt, akár
egy boldog házasság; a felfedezések időszaka elmúlt - kiállták a féltékenység próbáját, s
most elértek a békés középkorhoz. Idő és halál volt immár az egyetlen ellenség, és a kávé az
öregkor intő jele. Ezután már konyakkal kellett féken tartani a szomjúságot, ha csekély
sikerrel is. Mintha együtt éltek volna át egy életet, amely, akár a pillangóké, órákra
méretett.

Az elhaladó főpincér láttán a férfi megjegyezte: - Olyan, mint egy temetkezési vállalkozó.

- Igen - mondta az asszony.

A férfi fizetett; kimentek. Haláltusa volt, gyengéd természetük nem állhatta sokáig. A
férfi megkérdezte: - Hazakísérhetem?
- Inkább ne - mondta az asszony. - Igazán ne. Hiszen itt lakik, közel.

- Igyunk még valamit a teraszon? - javasolta szomorú szívvel a férfi.

- Már nem tehet értünk semmit - mondta az asszony. - Tökéletes este volt. Tu es vraiment
gentil.7 - Későn vette észre, hogy tegezte, és remélte, hogy a férfi nem tud annyira franciául,
hogy észrevette volna.
 Nem adták meg egymásnak a címüket, telefonszámukat: egyikük sem merte felajánlani:
későn jött ez az óra az életükben. A férfi taxit kerített az asszonynak, s az elhajtatott a
hatalmas, kivilágított Arc alatt, a férfi meg lassan, gyalog indult haza a Rue Joffre kockáin.
Ami az ifjúságnál gyávaság, az öregnél bölcsesség, de az ember néha röstelli bölcsességét.

Marie-Claire belépett az önműködő ajtón, és mint mindig, most is repülőterekre, és

menekülésre gondolt. A hatodik emeleten kinyitotta a lakás ajtaját. Kegyetlen, bíbor és sárga
tónusú absztrakt festmény nézett szembe az ajtóval, és fogadta idegenként.
Egyenesen a szobájába ment, oly halkan, ahogy csak bírt, kulcsra zárta az ajtót, és leült
egyszemélyes ágya szélére. A falon túlról hallotta férje hangját és nevetését. Vajon ki van
ma nála? Toni vagy François. François festette az absztrakt képet, és Toni, a balett-táncos,
szívesen dicsekedett azzal, kivált idegenek jelenlétében, hogy ő szolgált modellül a festett
szemű kis kőfalloszhoz, amely díszhelyet foglalt el a nappaliban. Az asszony vetkőzött.
Míg a szomszéd szobában a hang tovább szőtte hálóját, az ő agyában felmerült a Parc
Monceau-beli padnak meg a Brasserie Lorraine savanyúkáposztás tolókocsijának képe.
Amikor a férje meghallotta hazatérni, nyomban tettre kész lett: felizgatta, hogy az asszony a
tanúja. - Pierre, Pierre - szólt szemrehányón a hang. Pierre nevét még nem hallotta az
asszony. Ujjait szétterpesztette öltözőasztalkáján, lehúzta a gyűrűjét, és az eperhez használt
porcukorszóróra gondolt, de a szomszéd szobából hallatszó nyihogás-vihogás hallatán a
cukorszóróból egyszeriben festett szemű fallosz lett. Az asszony lefeküdt, viaszdugaszt tett a
fülébe, lehunyta a szemét, és arra gondolt, milyen másképp lehetne minden, ha tizenöt
esztendővel ezelőtt ült volna egy padon a Parc Monceau-ban, és nézte volna, amint egy
férfi szánalomból megöl egy galambot.

Nőszagot érzek rajtad - mondta Patience Greaves élvezettel, és felült dagadó párnái
között. A felső párna csupa barna cigarettalyuk volt.

- Ugyan, dehogy. Képzelődsz, édesem.

- Azt mondtad, tízre hazajössz.
- Csak húsz perccel múlt.
- A Rue Douai-n voltál, igaz-e, valamelyik bárban, és fille-eket kerestél!

- A Parc Monceau-ban ültem, aztán megvacsoráztam a Brasserie Lorraine-ben.

Odaadhatom a gyógyszeredet?
- Azt akarod, hogy elaludjak, és ne számítsak semmire, ugye? Ugye? Kétszer már nem
bírnád, öreg vagy hozzá.
A férfi a két ágy között álló éjjeliasztalkáról felemelte a kancsót, vizet töltött a
cseppekhez. Akármit mondhat, semmi se jó, amikor Patience-re rájön ez a hangulat. Szegény
Patience, gondolta, míg a merev vörös fürtökkel koszorúzott arc felé nyújtotta a gyógyszert,
mennyire hiányzik neki Amerika - egy pillanatig sem hiszi, hogy itt is ugyanolyan íze van a
Coca-Colának. Szerencsére, ez az éjszaka nem tartozik majd a legkomiszabbak közé, mert
Patience további ellenkezés nélkül ivott a pohárból, ő meg ott ült mellette, és az utcára
gondolt, a brasserie előttire, és hogy valaki tegezte őt - kétségtelen, véletlenül.

- Min jár az eszed? - kérdezte Patience. - Még most is a Rue Douai-n?

- Csak arra gondoltam, milyen más lehetett volna minden - felelte a férfi.
 Ennél hevesebben sosem fakadt még ki az életkörülményei ellen.
(Borbás Mária fordítása)

Graham Greene - Kínos baleset

Csütörtökön délelőtt, a második és a harmadik óra közötti szünetben, Jerome-ot az

igazgatói irodába hívatták. Nem kellett tartania attól, hogy megdorgálják, hiszen ő "apród"
volt - e névvel szokta illetni a meglehetősen drága internátus vezetője a kipróbált és
megbízható alsóbb osztályos tanulókat. (Az "apródból" "nemes úrfi", majd végül, mielőtt
továbbmenne, remélhetőleg Marlborough-ba vagy Rugbybe, "lovag" lett.) Wordsworth
igazgató úr az íróasztala mögött ült, zavar és megdöbbenés látszott rajta. Jerome-nak, az
irodába lépve, az a különös érzése támadt, hogy tőle fél. - Foglalj helyet, Jerome -
mondta az igazgató. - Jól haladsz az algebrában?
- Igen, uram.
- Éppen most hívtak fel telefonon, Jerome. A nagynénéd. Nagyon sajnálom, de
kellemetlen hírt kell közölnöm veled. - Igen, uram?
- Édesapádat baleset érte. - Ó!...
Mr. Wordsworth kissé meglepetten nézett rá: - Súlyos baleset. - Igen, uram?
Jerome tisztelte az apját, ez a pontos kifejezés. Miként az ember Istent elképzelése
szerint alakítja ki önmagában, ugyanúgy alakította ki Jerome is magában az apja képét, és az
özvegy, nyugtalan, állandóan úton lévő írót titokzatos kalandornak képzelte, aki idegen
országokba utazgat - Nizzába, Beirutba, Mallorcára és a Kanári-szigetekre. Nyolcéves volt
Jerome, amikor úgy gondolta, hogy apja vagy fegyvercsempész, vagy az angol
titkosszolgálat tagja. És most egyszeriben azt hitte, hogy "géppuskák golyózáporában"
sebesült meg. Az igazgató a vonalzóval játszogatott az íróasztalon. Mint aki nem tudja,
hogyan folytassa. Így szólt: - Tudod, hogy édesapád Nápolyban tartózkodott?
- Igen, uram.
- Nagynénéd hírt kapott ma az ottani kórháztól. - Ó!...
Wordsworth igazgató kétségbeesetten folytatta: - Utcai baleset volt.
- Igen, uram?
Jerome-ot nem lepte meg, hogy közlekedési balesetnek mondják. Természetes, hogy a
rendőrség lőtt először; az ő apja bizonyára csak a végső esetben öl embert.
- Nagyon sajnálom, de édesapád súlyosan megsérült. - Ó!...
- Hogy az igazat megmondjam, Jerome: tegnap este meghalt. Fájdalom nélkül.
- A szívét találták el? - Hogyan, kérlek, mit kérdeztél? - Szíven lőtték?
- Senki sem lőtt, Jerome. Egy disznó esett a fejére. - Az igazgató arcizmai
megvonaglottak, egy pillanatig úgy rémlett, hogy elneveti magát. Lehunyta szemét,
összeszedte magát, és hadart, hadart, mintha igyekezne mielőbb túllenni a történeten. -
Édesapád az utcán sétált, amikor egy disznó esett a fejére. Micsoda kínos baleset! Úgy
látszik, Nápoly szegényebb negyedében az erkélyen tartják a disznókat. A szóban forgó
erkély a negyedik emeleten volt. A disznó annyira meghízott, hogy az erkély nem bírta el.
Így esett az édesapád fejére. Wordsworth igazgató úr hirtelen felkelt íróasztala mögül, és
az ablakhoz lépett. Remegett a felindultságtól. - És mi történt a disznóval? - kérdezte
Jerome.
 2

Ez a kérdés egyáltalán nem érzéketlenségről tanúskodott, miként Mr. Wordsworth

mesélte a kollégáinak (még azt is megvitatta velük, hogy egyáltalán méltó-e a fiú arra, hogy
"apród" maradjon). Jerome csupán megkísérelte maga elé képzelni a különös jelenetet
minden apró részletével. Egyébként sem szokott sírni; töprengő természet volt, egyáltalán
nem gondolt rá, hogy furcsállja a körülményt, mely apja halálát okozta - az ő szemében
mindez apja titokzatos életéhez tartozott. Csak később, amikor gimnáziumi évei alatt a
legjobb pajtásának elmesélte a dolgokat, akkor jött rá, milyen hatással volt ez az eset
másokra. Mi sem természetesebb, hogy miután elmesélte, Jerome-ot társai csak Malacnak
hívták. Szerencsétlenségére nagynénjének nem volt humorérzéke. Apja felnagyított
fényképe állt a zongoráján: megtermett, szomorú arcú férfiú, rosszul szabott, sötétkék
ruhában, kezében nyitott napernyő a tűző nap miatt. A kép Capri szigetén készült, háttérben
a Faragliono-sziklákkal. Jerome tizenhat éves korában már tudta, hogy a képen látható
személy csakugyan a Napfény és árnyék és a Vándorlások a Baleárokon szerzője, s aligha az
angol titkosszolgálat ügynöke. Mindazonáltal tisztelettel ápolta az apja emlékét: a képes
levelezőlapokat, melyeket az apjától kapott, egy albumban őrizte (miután a bélyegeket
előzőleg gondosan leáztatta a másik gyűjteménye számára), és kínosan érezte magát, ha
nagynénje idegenek előtt rákezdett apja halálának történetére. - Kínos baleset - így
szokta kezdeni a néni, mire a látogató vonásai érdeklődést mutattak, vagy szánakozásról
árulkodtak. Persze mind a kettő színlelés volt, de Jerome számára elviselhetetlen, amikor az
elbeszélés egy bizonyos pontjától kezdődően a színlelést igazi érdeklődés váltotta fel. - Nem
értem, hogyan tűrhettek ilyen állapotokat egy civilizált országban - mondta a nagynénje. -
Márpedig azt hiszem, hogy Itáliát civilizált országnak kell tekintenünk. Magától értetődő,
hogy külföldön az ember mindenre el lehet készülve, és a fivérem rengeteget utazott. Például
állandóan hordott magával vízszűrőt, az sokkal olcsóbb, mint ha az embernek állandóan
ásványvizet kellene vennie. Mondogatta, hogy a vízszűrővel annyit takarít meg, amiből
borra is futja a vacsorához. Ebből is láthatja, mennyire megfontolt férfi volt, de ki
számíthatott arra, hogy úton a vízrajzi múzeum felé, a Via Dottore Manuele Panuccin egy
disznó esik a fejére? - Ettől a ponttól általában valódi érdeklődés kísérte a történetet.
Jerome apja nem volt valami híres író, de előbb-utóbb minden szerzőre sor kerül: valaki
bejelenti a Times vasárnapi irodalmi mellékletében, hogy könyvet ír X-ről, és köszönettel
vesz bármiféle levelet, dokumentumot, történetet az elhunyt hozzátartozóitól és barátaitól.
Ezek az életrajzok persze a legtöbb esetben sohasem látnak napvilágot, és az ember hajlamos
arra, hogy az egészet a zsarolás leplezett módszereinek tekintse, vagy arra gyanakszik, hogy
az önjelölt szerzők így próbálják előteremteni a Kansasban vagy Nottinghamben folytatott
tanulmányaik befejezéséhez szükséges összeget. De Jerome, aki időközben hites
könyvvizsgáló lett, távol lévén az irodalomtól, hajlott rá, hogy túlértékelje apja hírnevét, és
a figyelmet, amelyet végzete keltett, vagy még kelteni fog. Olykor el is próbálta, miképp
lehetne apja halálát elmesélni úgy, hogy a legkevésbé legyen komikus; nem lett volna
értelme annak, hogy minden felvilágosítást megtagadjon, mert ez esetben a majdani
életrajzíró minden bizonnyal Jerome nagynénjéhez fordulna, aki teljes életerőben magas
kort ért meg.
Két járható utat látott: az első fokozatosan vezet el a balesethez úgy, hogy a hallgató,
mindenre kellőképpen felkészítve, a halált majdhogynem természetesnek tartja a végén. A
nevetés veszélyét a meglepetésszerű jelenségek kikapcsolásával kellett megszüntetni, és
lehetőleg részletesen belekezdeni: - Ismeri ugye Nápolyt, magas bérházaival? Hallottam
egyszer, hogy a nápolyiak egészen otthon érzik magukat New Yorkban, miként a torinóiak
Londonban, ugyanis a folyó ugyanabban az irányban szeli át ezt a két várost. De hol is
hagytam abba? Ja, igen! Nápoly! Elképed az ember, ha látja, hogy a szegénynegyedekben
mi mindent tartanak az emberek az erkélyeken; nemcsak fehérneműt vagy ágyruhát, hanem
eleven háziállatokat: tyúkokat, még disznót is. Természetes, ha a disznónak az erkélyen
nincs elég tere a mozgásra, ezért gyorsan meghízik. - Úgy gondolta, ha idáig ér, hallgatóinak
szeme már üvegesedni kezd az unalomtól. - Fogalmam sincs, milyen súlyos lehet egy ilyen
disznó, de ezek az öreg házak meglehetősen rozzantak már. Mindenesetre a negyedik
emeleti erkély nem bírta tovább a megterhelést, leszakadt a disznó súlya alatt, magával
sodorta a harmadik emeleti erkélyt, és az utcára zuhant. Apám akkor a vízrajzi múzeumba
igyekezett, amikor a disznó ráesett. Ebből a magasságból és ilyen szögben zuhanva,
nyomban eltörte a gerincét. - Mesteri módja volt megfosztani a lebilincselő témát minden
feszültségtől.
A másik módszernek a rövidség volt az előnye: - Apámat megölte egy disznó. -
Valóban? Indiában?
- Nem. Itáliában.
- Milyen érdekes! Nem is tudtam, hogy ott vadkanra vadásznak. Pólózott is az
édesapja?
Amikor eljött az ideje, sem korábban, sem későbben, hiszen hites könyvvizsgáló lévén,
szakértelemmel tanulmányozta a statisztikákat, és jól kiszámította az átlagot, Jerome
eljegyezte magát. Szeretetre méltó, üde, huszonöt esztendős leányzó volt a menyaszszonya,
egy orvos lánya. Sallynak hívták, és bolondult a kisgyerekekért, amióta ötéves korában
kapott egy babát, mely mozgatta a szemét, és bepisilt. A két fiatal viszonya egymáshoz
inkább elégedetten szerény, semmint ingerlő volt, ami nem is illett volna egy hites
könyvvizsgálóhoz. Sohasem bocsátkoztak olyasmibe, ami megzavarta volna Jerome
számoszlopait. Egy gondolat még kínozta Jerome-ot. Minthogy egy év múltán könnyen
belőle is apa lehet, szeretete az elhunyt iránt még jobban megnövekedett, észrevette, mennyi
vonzódás áradt a képeslapokból. Szerette volna oltalmazni apja emlékét, és kétkedve
kérdezte önmagától, hogy nyugodt szerelme Sally iránt vajon megmaradna-e, ha a lány
olyan érzéketlen volna, hogy mosolyogna apja halálának történetén. Biztosan értesül róla,
mihelyt Jerome magával viszi vacsorára a nagynénjéhez. Néhányszor megkísérelte, hogy
maga mesélje el, mert a lány természetesen mohón érdeklődött minden iránt, ami a
vőlegényével volt kapcsolatos. - Nagyon fiatal voltál, amikor édesapád meghalt? -
kérdezte. - Pontosan kilencéves. - Szegény kisfiú - mondta a lány. - Iskolában
voltam. Ott tudtam meg. - Nagyon fájdalmasan ériritett? - Már nem tudom.
- Még el sem mesélted nekem, hogyan halt meg édesapád. - Egész hirtelen történt.
Utcai baleset volt. - Ugye megígéred, Jemmy, hogy te mindig óvatosan fogsz vezetni? -
Megszokta, hogy egyszerűen csak "Jemmy"-nek nevezze... Most aztán már késő volt a
másik módszerhez folyamodni: a disznóvadászat módszeréhez, ahogy magában nevezte.
Teljes csendben akartak házasságot kötni az anyakönyvvezetőnél, és a nászutat a tengerparti
Torquay környékén szándékoztak tölteni. Ismételten elhalasztotta, hogy bemutassa a lányt
nagynénjének, végül is azonban eljött az elkerülhetetlen este, éppen egy héttel ez előtt az
esküvő előtt, és Jerome maga se tudta, hogy miért: apja emlékéért vagy szerelmének
bizonyságáért aggódik-e jobban. A válságos pillanat elég gyorsan elérkezett. - Ez Jemmy
apja? - kérdezte Sally, és levette az esernyős férfi képét a zongoráról. - Igen, kedvesem.
Hogyan találta ki? - Ugyanolyan a szeme és a homloka, mint Jemmynek, nem vette
észre?
- Megmutatta már Jerome a könyveit? - Nem.
- Nászajándékul kap tőlem egy sorozatot. A fivérem útleírásai olyan finom művek. Az
én kedvenc könyvem a Kalandozások című. Óriási jövő állt előtte... annál sajnálatosabb ez a
kínos baleset. - Igen?
 Jerome legszívesebben elhagyta volna a szobát, hogy ne kelljen látnia, amint a szeretett
megvonaglik a leküzdhetetlen kacagástól. - Sok-sok levelet kaptam az olvasóitól, miután
az a disznó a fejére esett.
Ennyire szókimondó még sohasem volt. És ekkor megtörtént a csoda. Sally nem
nevetett. Rémülettől tágra nyílt szemmel ült, miközben a nagynéni a történetet mesélte, és a
végén azt mondta: - Milyen rémes! Hogy ilyesmi megtörténhet! A derült égből!
Jerome szíve megdobbant az örömtől. Amikor taxival hazavitte Sallyt, tüzesebben
csókolta, mint bármikor annak előtte, és a lány szenvedélyesen viszonozta. Világoskék
szemében a babák tükröződtek, melyek a szerelmüket meghozták, melyek mozgatták a
szemüket, és bepisiltek.
- Egy hét múlva! - szólalt meg Jerome, és a lány megszorította a kezét. - Most mire
gondolsz, kedves? - Az járt az eszemben, hogy mi történhetett azzal a szegény disznóval
- válaszolta Sally. - Minden bizonnyal azonnal megették - szólt Jerome boldogan, és
megcsókolta a kedves gyermeket.
(Vámos Imre fordítása)

Graham Greene - Mozi a mellékutcában

Vékony szálú nyári esőben ment el Craven az Akhilleusz-szobor mellett. Épp csak
meggyújtották a lámpákat, de a kocsisor már a Marble Archig húzódott, éles, mohó arcok
bámultak ki az ablakokon, készen a szórakozásra, hisz bármi előadódhat. Craven keserűen
ment el mellettük, esőkabátja gallérját összefogta a nyakán: rossz napja volt.
A Parkban szenvedélyről beszélt minden - csakhogy a szerelemhez pénz kell. Szegény
embernek csak a kéj jut. A szerelemhez jó ruha kell, kocsi, lakás vagy jó szálloda. Celofán
csomagolás. Craven egy percre sem feledte madzag-nyakkendőjét az esőköpeny alatt meg a
kabátja foszló ujját: úgy cipelte magával a testét, mint valami undorító tárgyat. (Voltak
boldog pillanatai a British Museum olvasótermében, de a test szava elszólította.) Egyetlen
érzést hordozott: sétatéri padokon elkövetett undorító tettek emlékét. A közfelfogás szerint a
test nagyon is hamar elpusztul - Cravennek azonban egyáltalán nem ez volt a gondja. A test
életben marad... A villogó fémszál esőben, úton az egyik szónoki emelvény felé, fekete
ruhás kis ember mellett haladt el, aki feliratos zászlót vitt: "A test feltámad." Cravennek
eszébe jutott egy visszatérő álma, háromszor is reszketve ébredt fel belőle: egyedül volt a
világ iszonyú, sötét, üreges temetkezőhelyén. A sírok mind összekapcsolódtak a föld alatt: a
földgömböt sejtekre szabdalták a holtak kedvéért, s ahányszor ezt álmodta, újra meg újra
rádöbbent, hogy a test nem enyészik el. Nincsenek férgek, nincs feloszlás. A föld alatti
világot halott hústömegek szemetje borította, s ezek fel is támadnak majd, szemölcseik,
fekélyeik, gennyes gócaik dicsőségében. Craven felült az ágyban és ráeszmélt - ó, hirdetése
nagy örömnek! -, hogy a teste mégis halandó.
Gyors léptekkel ért el az Edgware Roadra - a gárdisták kettesével őgyelegtek, nagy,
nyúlánk, lassú léptű bestiák, testük, akár a giliszta a szűk nadrágban. Utálta őket, s utálta
önnön utálatát, hisz jól tudta: puszta irigység. Nagyon is jól tudta, hogy mindegyiknek
különb a teste, mint az övé: neki rossz emésztés csikarja a gyomrát: a lehelete bizonyára
undorító - de hát kit kérdezhetne meg? Olykor, lopva, itt-ott parfümözte magát:
legocsmányabb titkai közé tartozott ez. Miért higgyen a test feltámadásában, melyet el akar
felejteni? Esténként néha imádkozott (mint dióban a kukac, mellében egy csipetnyi hit
fészkelt), hogy legalább az ő teste ne támadjon fel soha.
Túlságosan is jól ismerte az Edgware Road mellékutcáit: ha rátört a hangulat, addig járt,
míg bele nem fáradt, néha tükörképére bandzsalított Salmon és Glückstein meg az ABC-
éttermek kirakatában. Első pillantásra észrevette a Culpar Road-i egykori színházon a
plakátokat. Nem volt szokatlan az ilyesmi: néha-néha a Barclay's Bank színjátszó társulata
bérelte ki a termet egy-egy estére, vagy valami obskúrus filmből rendeztek zártkörű
bemutatót. A házat 1920-ban építette egy optimista abban a hiszemben, hogy a telek
olcsósága jócskán ellensúlyozza azt a hátrányt, hogy egy mérfölddel kijjebb fekszik a
hagyományos színházi zónánál. De itt még darabnak sikere nem volt, az épületet hamarosan
elborították a patkánylyukak meg a pókháló. Az ülések huzatát soha ki nem cserélték, s a
házzal nem történt más, mint hogy időnként egy-egy műkedvelő előadás, egy szakmai
filmvetítés jóvoltából áléletre kelt.
Craven megállt és elolvasta - úgy látszik, még 1939-ben is akadtak optimisták, hiszen
ahhoz ugyancsak elfajult derűlátás kell, hogy valaki pénzt reméljen kicsiholni a házból, mint
"A némafilmek otthoná"-ból. Most hirdették az első évadot. - "A primitívek" (micsoda
magasröptű megjelölés): amit sosem követ majd második. De hát a jegy olcsó, s talán ilyen
fáradtan megér egy shillinget, hogy fedél alá kerüljön az eső elől. Craven jegyet váltott, és
bement a széksorok sötétjébe.

A halotti sötétben holmi Mendelssohnra emlékeztető monotonságot kalimpált a zongora:

Craven leült a sor első székébe, s nyomban megérezte maga körül az ürességet. Nem, itt nem
lesz második évad. A vásznon valami tógafélébe burkolt nagydarab nő tördelte a kezét,
azután furcsa rángató mozdulatokkal egy heverő felé kacsázott. Leült, s akár a pulikutya,
búsan bámult maga elé, csüngő, fekete, bozontos haján át. Olykor szinte pontokká,
villanásokká, cikázó vonalakká oldódott. Az alcím ezt közölte: "Pompilia, kit imádott
Augustusa elárult, végét akarja szakasztani bánatának."
Craven végre látott valamelyest: zsöllyék homályos pusztaságát. Húsz ember ha volt az
egész teremben - néhány suttogó pár, s egypár magafajta magányos férfi, az olcsó esőköpeny
formaruhájában. Szétszórtan hevertek, akár a hullák, s Craven rögeszméje visszatért:
fogfájásként hasított belé a borzalom. Megőrülök - gondolta elgyötörten; más nem érti ezt.
Még ez az egykori színház is a véghetetlen üregekre emlékeztette, ahol a testek várják a
feltámadást.
"Augustus féktelen kéjvágyában bort követel!"
A vaskos, középkorú germán színész félkönyéken hevert, s nagydarab, hálóinges nőt
ölelt. Bágyadtan kalimpált a Tavaszi dal; a vászon öklendezett. Valaki - egy apró emberke -
befelé tapogatózott a sötétségben, átvergődött Craven térde előtt; és Craven kellemetlen
érzést tapasztalt: hatalmas szakáll súrolta a száját. Azután hosszú sóhaj, ahogy az újonnan
jött eltalált a második székhez, és közben a vásznon az események olyan szélsebesen
követték egymást, hogy Pompilia már szíven is döfte magát - legalábbis Craven úgy
gondolta -, és gömbölyded némaságban hevert a siránkozó rabszolgák között.
Halk, ziháló hang sóhajtott Craven fülébe:
- Mi történt? Elaludt?

- Nem. Meghalt.

- Meggyilkolták? - érdeklődött mohón a hang.

- Nem hiszem. Szíven szúrta magát.
Senki sem torkolta le őket, senkit sem érdekelt a dolog annyira, hogy szót emeljen a
sustorgás miatt; ernyedt figyelmetlenségben kornyadoztak az üres ülések között.
A filmnek még messze volt a vége; valahonnan gyerekek bukkantak elő: talán színre lép
még a következő nemzedék is? De a szomszéd ülésen a szakállas emberkét csak Pompilia
halála érdekelte. Láthatólag lenyűgözte a tény, hogy épp abban a pillanatban érkezett.
Craven fülét kétszer is megütötte a "Micsoda véletlen!" kifejezés, és az emberke halkan,
zihálva, tovább monologizált a témáról. "Képtelenség, ha az ember meggondolja", aztán
"Egy csepp vér sincs". Craven nem hallgatott oda, kezét összekulcsolta a térde között, és
szembenézett a ténnyel, mint már annyiszor, hogy az őrület fenyegeti. Össze kell szednie
magát, kikapcsolódni, orvoshoz menni (ég tudja, miféle fertőzés kereng az ereiben).
Ráébredt, hogy szakállas szomszédja most már hozzá intézi a szót:

- Micsoda? - kérdezte Craven türelmetlenül. - Mit mond?

- Annyi vér... azt maga el sem tudja képzelni.
- Miről beszél?

Amikor az emberke megszólalt, bepermetezte Cravent nedves leheletével. Kis buborékok

pattantak a szavába, mint valami beszédhiba. Azt mondta:

- Ha meggyilkolunk egy embert...

- Egy asszonyt - mondta türelmetlenül Craven.
- Az mindegy.

- És különben sem gyilkosság.

- Nincs jelentősége. - A sötétségben képtelen és értelmetlen tusába gabalyodtak.

- Én csak tudom - mondta irgalmatlanul öntelt hangon a szakállas emberke.

- Mit tud?

- Hogy az ilyesmi hogy van - felelte óvatosan, homályosan.

Craven arra fordult, és megpróbálta jól megnézni. Bolond ez? Talán intő jel, hogy őt is ez
fenyegeti: motyogni érthetetlenül, idegeneknek, a moziban? Úristen, gondolta, ezt nem, és
közben megpróbálta megnézni. Én épelméjű vagyok, igenis, az leszek. Nem látott mást,
csak egy apró, fekete, görnyedt testet. Az emberke megint magában beszélt. Azt mondta: -
Beszélnek. Miket beszélnek. Majd azt mondják, ötven fontért történt az egész. Pedig ez
hazugság. Sokféle indok van. Mindig a legegyszerűbb jut az eszükbe. Hogy mögötte mi van,
azt persze nem nézik. Harminc év indok. Micsoda tökfilkók. - Ezt megint azon a ziháló,
határtalanul öntelt hangon. Szóval ilyen az őrület. Amíg ezt belátja, ő nyilván még eszénél
van, mármint viszonylag. Nem olyan épeszű talán, mint a parkbéli kereskedők vagy a
gárdisták az Edgware Roadon, de ennél itt józanabb. A zongora bátorító üzenetet kalimpált.

A kis ember Craven felé fordult, és megint bepermetezte. - Hogy megölte magát? De hát
ki tudhatja ezt? Nem az számít, hogy kinek a kezében volt a kés. - Hirtelen bizalmasan
Craven kezére tette a kezét: nyirkos volt és ragadós. Craven borzadva kérdezte, mikor a
lehetséges ok felderengett előtte:

- Miről beszél?

- Én tudom - mondta a kis ember. - Az én helyzetemben jóformán mindent tud az ember.

- Hogyhogy az ön helyzetében? - kérdezte Craven, és közben érezte kezén a ragadós

kezet, és magában latolgatta, vajon hisztériás-e avagy sem - végtére tucatnyi magyarázata is
lehet... talán szirup.
- Joggal nevezhetjük kétségbeesett helyzetnek. - A hang jóformán elhalt, még a torkában.
A vásznon valami érthetetlen történt: egy pillanatig nem néz oda az ember egy régi filmre, és
a cselekmény úgy nekiiramodik... Csak a színészek mozogtak, lassan, rángatózva. Egy
hálóinges nő egy római centurio karjában zokog: Craven eddig még egyiküket sem látta. "Ha
te ölelsz, Lucius, nem félek a haláltól."
A kis ember csivitelni kezdett - ő csak tudja. Megint magában beszélt. Hiszen nem
kellene feltétlenül tudomást vennie róla, csak ne volna olyan ragadós a keze, amit most
elhúzott: mintha az előtte levő ülésen matatna. A feje olykor hirtelen félrebukott, mint a
hülye gyereké. És hallhatóan, és értelmetlenül ezt mondta: - Tragédia Bayswaterban.

- Micsoda? - horkant fel Craven. A Park bejáratánál látta ezt a két szót egy újságplakáton.

- Mi micsoda?

- Hát az a tragédia.

- És szerintük a Cullen köz Bayswaterban van! - A kis ember hirtelen köhögni kezdett,
Craven felé fordult, és egyenesen az arcába köhögött: mintha bosszúból tenné. A hang
fuldokolva mondta: - Nézzük csak. Az ernyőm. - Felcihelődött.

- Nem is volt ernyője.

- Az ernyőm - ismételte a kis ember. - Az er... - és mintha elvesztette volna a szót. Kifelé
vergődött Craven előtt.
Craven hagyta, hadd menjen, de még el sem érte a kijárat poros, dagadozó függönyét, a
vászon üres lett, és megvilágosodott - elszakadt a film, és valaki nyomban meggyújtotta a
nézőtér fölött a mocsokba fulladt csillárt. Annyi fénye még épp volt, hogy Craven
megláthatta a kezén a foltot. Ez nem hisztéria: ez tény. Nem őrült: a szomszédja volt őrült,
aki valamiféle közben - hogy is hívják, Colon, Collin... Craven felugrott és kivergődött: a
fekete függöny a szájába lebbent. De már elkésett: az emberkének nyoma veszett: három
lehetséges irány is mutatkozott. Craven inkább egy telefonfülkébe tért be, és ismeretlenül
józan és határozott érzéssel feltárcsázta a 999-et.
Két percbe sem telt és a megfelelő helyre kapcsolták. Nagyon élénken, nagyon kedvesen
érdeklődtek. Igen, valóban gyilkosság történt a Cullen közben. Egy férfi nyakát elvágták,
kenyérvágó késsel: brutális gaztett. Craven mesélni kezdte, hogy a gyilkos mellette ült a
moziban; nem lehetett más: a keze véres volt - s ahogy beszélt, visszataszító emléke támadt a
nyirkos szakállról. Iszonyú mennyiségű vér folyhatott. De a Scotland Yardról a hang
félbeszakította:
- Ó, dehogy - mondta a hang -, a gyilkost elfogtuk, nem fér hozzá kétség. A holttest, az
tűnt el.
Craven letette a kagylót. Hangosan mondta magának: - Miért épp velem történik ilyesmi?
Miért épp velem? - Nyakig volt megint álmai iszonyatában: a mocskos, sötétedő utca csak a
számtalan alagút egyike, mely sírt sírba fűz, ahol a romolhatatlan testek hevernek. Azt
mondta: - Álom volt, álom - és ahogy előrehajolt, a telefon fölött megpillantotta arcát,
melyen apró verejtékcseppek pettyeztek, mintha illatszóró permetezte volna. Craven
felsikoltott: - Nem őrülök meg. Nem őrülök meg! Színjózan vagyok. Nem őrülök meg! -
Aztán kisebb tömeg verődött össze, és nemsokára felbukkant a rendőr.
(Borbás Mária fordítása)
 Graham Greene - Pornó

- Mások bezzeg jól szórakoznak - mondta Mrs. Carter.

- Hát - felelte a férje - mi is megnéztük a ...
- A fekvő Buddhát, a smaragd Buddhát, a dzsunkapiacot - mondta Mrs. Carter. -
Megvacsorázunk, aztán hazamegyünk, aztán lefekszünk.
- Tegnap este az Éva bárban voltunk...
- Ha nem velem volnál - mondta Mrs. Carter -, már biztos kitaláltál volna magadnak...
tudod jól, mire gondolok. Olyan helyeket.
Ez igaz, gondolta Carter, miközben a kávéscsészéje mögül figyelte feleségét: karkötői,
mint a bilincsek, ütemesen csörögtek, ahogy a kávéját kavarta. Abban a korban volt, amikor
az elégedett asszonyok a legszebbek, de az ő arcára már kiültek a kielégítetlenség ráncai.
Amikor az asszony nyakát nézte, az jutott eszébe, hogy az ő feleségéhez képest milyen
szelíd és béketűrő a pulyka. Vajon én vagyok a hibás, vagy ő - vagy születési hiba,
mirigyzavar vagy valamilyen öröklött tulajdonság? Szomorú, hogy az ember fiatal korában
olyan gyakran összetéveszti a frigiditás jeleit a kiválóság sajátosságaival.
- Azt is megígérted, hogy ópiumot szívunk - mondta Mrs. Carter.
- De nem itt, drágám. Saigonban. Itt "nem illik".
- Mióta adsz te az ilyesmire?
- Itt csak a legpiszkosabb lebujok állnak rendelkezésre. Feltűnést keltenél.
Megbámulnának. - Aztán kijátszotta az aduját is: - És itt svábbogarak is lennének.

- Ha nem a férjemmel volnék, biztosan elvinnének lebujokba.

- A japán sztriptíztáncosnők... - próbálkozott Carter reménykedve, de az asszony már
mindent tudott róluk. - Csúf nők melltartóban - mondta. A férfi egyre ingerültebb lett.
Mennyi pénzbe került, gondolta, hogy magával hozza, és ezzel könnyítsen a lelkiismeretén -
túlságosan gyakran utazgatott nélküle, de nincs lehangolóbb útitárs annál az asszonynál, akit
nem kíván az ember. Szerette volna nyugodtan szürcsölgetni a kávéját; legszívesebben a
csészét harapdálná.
- Kilöttyentetted a kávédat - mondta Mrs. Carter.
- Ne haragudj - mondta, és hirtelen felállt: - Na jó. Majd szerzek valamit. Várj itt. -
Áthajolt az asztalon, és hozzátette: - Aztán semmi megbotránkozás. Te akartad.
- Azt hiszem, kettőnk közül nem én szoktam megbotránkozni - felelte Mrs. Carter
halvány mosollyal.
Carter kilépett a szálloda kapuján, és elindult a New Road felé. Egy fiú szegődött mellé,
és megkérdezte: - Fiatal lányt?
- Van nekem saját nejem - felelte rosszkedvűen Carter.
- Fiút?

- Nem. Köszönöm.

- Francia filmet?

Carter megállt. - Mibe kerül?

Egy ideig alkudoztak a szemetes utca sarkán. A taxi, a kísérő, a film, majdnem nyolc
fontba került; de megéri, gondolta Carter, ha evvel egyszer és mindenkorra betömi a száját,
ami a "lebujokat" illeti. Visszament Mrs. Carterért.
Sokáig mentek a taxival, aztán egy csatornán átvezető híd mellett, egy piszkos sikátornál,
ahol meghatározhatatlan szagok terjengtek, megálltak. A kísérő azt mondta: - Jöjjenek
utánam.
 Mrs. Carter megfogta Carter kezét. - Nem veszélyes ez? - kérdezte.
- Honnan tudhatnám? - felelte a férfi megmerevedve az asszony érintésétől.

Vagy ötven métert mentek a sötétben, és egy bambuszkerítésnél megálltak. A kísérő

többször kopogtatott. Amikor beengedték őket, parányi kövezetlen udvarba, majd egy
fakunyhóba jutottak. Valami - feltehetően emberi lény - gubbasztott a sötétben a
moszkitóháló alatt. A házigazda fülledt kis szobába vezette őket, amelyben két szék volt, és
a király képe függött a falon. A vetítővászon körülbelül akkora volt, mint egy nagy könyv.

Az első film fölöttébb ízléstelen volt; egy öregedő férfi megfiatalodásáról szólt, két szőke
masszírozónő kezei között. A nők hajviseletéről látszott, hogy a film valamikor a húszas
évek végén készülhetett. Amikor a film lepergett, és egy kattanással véget ért, Carter és a
felesége kölcsönösen feszélyezve érezte magát.
- Nem valami jó film - mondta Carter, mint aki már sok ilyet látott.
- Hát ezt nevezik pornófilmnek - jegyezte meg Mrs. Carter.
- Ronda, és nem is izgató.
Kezdődött a második film.
Nagyon kevés cselekménye volt. Egy fiatalember, az arcát nem lehetett látni az azóta rég
divatjamúlt puhakalaptól, az utcán felcsípett egy lányt (a lány arcát is eltakarta a kalap,
amely olyan volt, mint a húst védő burák a hentesnél), majd felmentek a lány szobájába. A
színészek fiatalok voltak, és valami sajátos báj és izgalom áradt belőlük. Amikor a lány
levette a kalapját, Carternek úgy rémlett, hogy ismeri ezt az arcot, és éledezni kezdett egy
több mint negyedszázada eltemetett emlék. Egy baba a telefon mellett, egy korabeli
szexbomba a falon, a dupla ágy felett. A lány levetkőzött, és ruháját gondosan összehajtva
lehajolt, hogy kisimítsa a lepedőt, és ezzel mindenét megmutatta a kamerának valamint a
fiatalembernek, aki elfordította a fejét a felvevőgép elől. Aztán segített a férfinak
levetkőzni. Carter ekkor már emlékezett - ez a játékos könnyedség, és ráadásul az anyajegy a
férfi vállán.
Mrs. Carter fészkelődni kezdett. - Kíváncsi vagyok, hogyan találnak színészeket az
ilyesmihez - mondta rekedt hangon.
- Prostituált - felelte Carter. - Kicsit erős, nem? Hagyjuk itt? - unszolta a feleségét, és
várta, hogy a fiatalember mikor fordítja feléjük az arcát. A lány az ágyon térdelt, alig lehetett
húszéves, átölelte a férfi derekát. Nem, számolt magában Carter, huszonegy.
- Maradjunk - mondta Mrs. Carter -, kifizettük az árát. - Forró, száraz kezét a férje térdére
rakta.
- Biztos találunk ennél különb helyet is.
- Nem.

A fiatalember a hátán feküdt, és a lány egy percre eltűnt. Ekkor, nyilván véletlenül, a férfi
a kamerába nézett. Mrs. Carter keze megremegett a férje térdén. - Jóságos isten - mondta -,
hisz ez te vagy.

- Ez én voltam - felelte Carter - harminc éve. - A lány visszamászott az ágyra.

- Undorító - mondta Mrs. Carter.

- Nem emlékszem, hogy undorító lett volna.
- Gondolom, mind a ketten csámcsogtatok, amikor utána végignéztétek.
- Nem, sohasem láttam.

- Miért csináltad? Rád se bírok nézni. Nem szégyelled magad?

 - Kértelek, hogy menjünk el.
- Fizettek neked ezért?

- Neki fizettek. Ötven fontot. Nagyon kellett neki a pénz.

- Te meg ingyen szórakoztál?
- Igen.

- Ha ezt tudom, sose mentem volna hozzád. Soha.

- De az sokkal később volt.
- Még mindig nem mondtad meg, hogy miért csináltad. Nincs semmi mentséged? -
Hirtelen elhallgatott. Carter tudta, hogy most előrehajolva mereszti a szemét, a több mint
huszonöt éves kéj izgalma magával ragadja.

- Nem volt más mód, hogy segítsek rajta - mondta Carter. - Soha azelőtt nem filmezett.
Barátot keresett hozzá.
- Barátot - mondta Mrs. Carter.
- Szerettem.

- Nem szerethettél egy kurvát.

- Ó, dehogynem.

- Gondolom, sorban álltál nála.

- Durva vagy - mondta Carter.
- Mi történt vele?

- Eltűnt. Mind eltűnnek.

A lány a fiatalember fölé hajolt, eloltotta a lámpát, és vége volt a filmnek.

- A jövő héten kapok újat - mondta a sziámi házigazda, miközben mélyen meghajolt. Ők
pedig megindultak kísérőjük után, a sötét sikátorban várakozó taxihoz.
A kocsiban Mrs. Carter megkérdezte: - Hogy hívták?
- Nem emlékszem. - Hazudni volt a legegyszerűbb.
Amikor a New Roadra kanyarodtak, Mrs. Carter újra megtörte a szemrehányó csendet: -
Hogy kerülhettél ilyen helyzetbe? Olyan megalázó. Mi lett volna, ha valaki, ismerősöd vagy
üzletfeled felismer?

- Az emberek nem beszélnek róla, ha ilyesmit látnak. Különben is, akkoriban még nem
voltak üzletfeleim.
- Soha nem zavart?

- Nem hiszem, hogy egyszer is eszembe jutott volna az elmúlt harminc esztendőben.

- Mennyi ideig ismerted?

- Talán egy évig.

- Ha még él, rémesen nézhet ki. Már akkor is elég közönséges volt.
- Én bájosnak találtam - mondta Carter.
 Némán mentek fel a szálloda lépcsőjén. Carter egyenesen a fürdőszobába ment, és
bezárta magára az ajtót. A lámpa és a korsó víz körül moszkitók röpködtek. Vetkőzés
közben a tükörben nézegette magát: a harminc év nem volt kegyes hozzá, meghízott,
megöregedett. Remélem, gondolta, mire bemegyek, halott. Kérlek, istenem, tedd, hogy
halott legyen. Különben újrakezdődnek a sértegetések.
De amikor bement, Mrs. Carter félig levetkőzve állt a tükör előtt. Csupasz, vékony lábai
szürkegémre emlékeztették, amely a halat lesi. Az asszony odalépett hozzá és átölelte, egyik
karkötője megszúrta a vállát.

- Már egészen elfelejtettem, milyen jóképű is voltál.

- Sajnálom. Az ember megváltozik.
- Nem így értettem. Tetszel, úgy, ahogy vagy.
Az asszony kérlelhetetlen vágyában száraz volt és forró. - Még! - mondta. - Még! - majd
felsikoltott, mint egy dühödt, megsebzett madár. Aztán hozzátette:

- Ez már évek óta nem történt meg velem - és izgatottan csak beszélt, beszélt mellette, jó
félóráig. Carter némán feküdt a sötétben. Magányosnak és bűnösnek érezte magát. Mintha
ezen az éjszakán csalta volna meg az egyetlen nőt, akit valaha is szeretett.