ELSŐ FEJEZET

A szeme.
Tulajdonképpen nem a szeme volt, ami megállított, amikor ránéztem,
hanem a piros Mikulás-jelmez, a fényes, fekete csizmák és a fehér szakáll.
De a szeme volt az, amiről ráismertem.
Waldo volt az egyik adománygyűjtő Télapó a Fifth Avenue-n ezen a
csípős, napfényes, decemberi napon. Néhányan hangos zenebonával
igyekeztek felkelteni a karácsonyi hangulatban hömpölygő járókelők
tömegeinek adakozó kedvét. Annak a Télapónak, amelyiknél én megálltam,
csupán egy olcsó kis csengő volt a kezében, amelynek a hangja beleveszett
az Üdvhadsereg hamisan játszó rezesbandájának harsogásába.
Waldo ügyet se vetett rám, amikor megálltam a Fifth Avenue-n lévő
Saks ünnepi kirakatánál. Miért is vett volna észre? Én csupán egy voltam az
utcai járókelők tömegében. S ráadásul már vagy tíz éve, hogy Waldo Morse
meg én utoljára találkoztunk. Még az is lehet, hogy nem is Waldo az ebben
a jelmezben.
Mégsem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy közelebbről is szemügyre
vegyem. A pénztárcámból kivettem egy egydollárost, és a lábak közt
óvatosan lehajolva beledobtam a Waldo lábánál lévő élénkvörös és zöld
kartondobozba.
– Köszönöm – motyogta ő, átnézve rajtam.
– Boldog karácsonyt – feleltem erre én hangosan. S mert nem
mozdultam, Waldo kénytelen volt rám nézni. A csengő megállt a kezében.
– Waldo? – kérdeztem.
A neve hallatán láthatóan zavarba jött. Sietve elkapta a fejét, megrázta a
csengőjét, majd rám nézett.
– Jessica Fletcher.
Inkább csak halkan és rekedten súgta, mintha nem akarná, hogy mások
is meghallják.
– Igen, én vagyok az, Waldo. Micsoda meglepetés. Nem is, inkább sokk.
Persze ezúttal is túl későn kaptam észbe, hogy micsoda
meggondolatlanság tőlem a nyílt színen odamenni hozzá. Az ő tekintete is
erről árulkodott. Láthatóan feszengett, és én már, ha módomban áll, a
legszívesebben visszatekertem volna az elmúlt néhány percet, ahogy a
mozikban a filmeket.
Most már magam is legalább olyan kínban voltam, mint Waldo.
Erőltetett könnyedséggel azt mondtam:
– Hát, Waldo, nem véletlenül mondják azt, hogy ebben a nagyvárosban
mindig belefut valakibe az ember. Örülök, hogy találkoztunk.
Már épp indulni akartam, hogy belevesszek a forgatagba, amikor Waldo
azt mondta:
– Mrs. Fletcher, várjon.
Visszafordultam. Jól érzékelném, hogy Waldo mosolyog a szakálla és
bajusza alatt? Nem mertem volna megesküdni rá, de jobban esett ezt
hinnem. Közelebb léptem, mire Waldo azt súgta:
– Szeretnék beszélni magával.
Közben jobbra-balra tekintgetett, mint aki titokban akarja tartani a
beszélgetésünket. Nem kellett volna ettől tartania, hisz az Üdvhadsereg
rezesbandájának Adeste Fidelese túlharsogott bennünket.
– Jöjjön vissza holnap – mondta Waldo. – Találkozzunk itt kettőkor.
– Kettőkor? Ó, sajnos akkor… – De nyomban el is hallgattam. Amit
másnap délutánra terveztem, az elhalasztható. Nem fogom, nem
halaszthatom viszont el az alkalmat, hogy Waldo Morse-szal beszélhessek.
– Itt leszek pontban kettőkor.
Elsétáltam a Fiftieth Streetig, és ott megállva visszanéztem a vállam
fölött. Azt láttam, hogy a Szent Patrik-katedrális felől egy pap közeledik
Waldo felé. Ám nem az történt, amire számítottam. Mert ahelyett, hogy a
pap pénzt dobott volna Waldo dobozába, a Mikulás nyomott valamit a pap
kezébe, aki aztán sietve eltűnt a tömegben.
Waldo felém pillantva észrevette, hogy szemtanúja voltam a
történteknek.
Én meg befordultam a sarkon, és elindultam kelet felé. Valahogy az volt
az érzésem, hogy jobb lett volna nem látnom a történteket, hogy miért,
annak nem tudtam okát adni. Talán azért nem, mert pontosan tudtam,
kicsoda Waldo Morse, és azt is, hogy miért ment el Cabot Cove-ból.
Holnap kettőkor. Ott leszek.
 MÁSODIK FEJEZET

– Na és, Jessica, milyen volt a napod Gotham Cityben? – Már egészen el

is felejtettem, hogy milyen kimerítő Manhattanben mászkálni – feleltem
Vaughan Buckley, a kiadóm kérdésére, akinek a tágas nappalijában
üldögéltem. Harisnyás lábamat hálásan pihentettem egy puffon, és a
kezemben egy limonádés poharat szorongattam. Vaughan felesége, Olga
szendvicseket készített a konyhában. A két kutyájuk, Sadie és Rose az
egyik párnázott ablakpárkányon heverésztek összegömbölyödve.
– Sikerült megvenned mindent? – érdeklődött Buckley, miközben
közelebb húzott egy vörös bőrrel behúzott széket az üveg
dohányzóasztalhoz.
Elnevettem magam.
– Egek, dehogy. A saját bevásárlásaimhoz még hozzá sem jutottam.
Amikor a Cabot Cove-i barátaim megtudták, hogy adventkor New Yorkban
leszek, mind akart valamit innen. Ugyan elmondtam mindenkinek, hogy az
újévet is itt töltöm, de ez nem tartotta vissza őket. Azt mondták, egy flancos
New York-i üzletben vásárolt ajándék feledteti, hogy későn kapják meg.
– Pláne, ha a világ legismertebb bűnügyiregényírója személyesen
vásárolja számukra.
– Ugyan – legyintettem, italomat kortyolgatva. – De csak remélni
tudom, hogy a lábam bírni fogja.
Olga Buckley jött be a kék-fehér Daum tálcán szervírozott
szendvicsekkel. Imádta az antik holmikat és a gourmet ételeket, a
szakértőjük volt. A lakásuk, mind a tizenkét szoba ugyanolyan kellemesnek
tűnt, mint a gazdáik. Vaughan és Olga Buckley vonzó emberek voltak,
karcsúak, szép vonásokkal, és minden alkalomra kifogástalanul öltöztek.
Olga sikeres modellként dolgozott, amikor megismerkedett a fiatal
szerkesztővel, aki aztán később megalapította az egyik legtiszteletreméltóbb
kiadóvállalatot.
A lakásuk a Dakota-ház kilencedik emeletén, a Seventy-second Streeten
volt, azon a felkapott környéken, ahol mindig is a hírességek laktak azóta,
hogy az épületet 1884-ben felépítették. Ebben a házban játszódott a
Rosemary gyermeke című pszichohorror, és akkor vált ismertté, amikor
John Lennont, a Beatles egyik tagját egy őrült rajongója itt ölte meg, a ház
udvarán 1980-ban.
Vacsoravendégként már jártam itt, de szállóvendégként még soha, noha
állandó meghívásom volt rá, ha New Yorkban járok. Olga ezúttal hallani
sem akart arról, hogy ne náluk, hanem egy szállodában szálljak meg,
Vaughan pedig még meg is fenyegetett, gondolom és remélem, csak
tréfából, hogy ha nem teszem, visszatart valamennyit a következő esedékes
jogdíjamból. Ugyanis, noha a kapcsolatunk azzal indult, hogy a Buckley
House jelentette meg a könyveimet, végül jó barátokká lettünk.
Olga odaült a férje mellé.
– És most mesélj nekünk, Jessica, mivel töltötted a mai napot!
Az első gondolatom az volt, hogy elmondom, belebotlottam Waldo
Morse-ba. Szerettem volna megosztani velük ezt meg azt is, hogy milyen
különös életet élt Waldo, ám aztán jobb belátásra tértem.
Talán majd holnap, ha már újra találkoztam vele, ma még semmiképp
sem. Úgy gondoltam, most az a legjobb, ha diszkrét maradok Waldót
illetően.
Inkább elmeséltem, hogy melyik boltokban jártam, hogy beszerezhessen
a Cabot Cove-iaknak szánt dolgokat, de még ezzel a bevásárlólistával sem
jutottam messzire.
– A seriffünk, Morton Metzger játék katonákat gyűjt – magyaráztam.
– Azt hiszem, ezt említettem már korábban is. Megkért, hogy menjek el
egy vicces nevű üzletbe, ahol megkapom azt a bizonyos katonát, amelyik
hiányzik még a regimentjéből.
Felvéve a táskámat a földről, kotorászni kezdtem benne, hogy előássam
azt a névjegykártyát, amit az üzletben kaptam, de Olga már mondta is:
– A Funchies, Bunkers, Gak and Gleeks lesz az.
– Te meg honnan tudod?
– A tulaj a barátom. Imádom azt a boltot. Na és megtaláltad a katonát,
amit kerestél?
– Természetesen igen. Ezt legalább már kihúzhatom a listámról.
– Az ilyesmi mindig jó érzés – jegyezte meg Buckley. – Szeretnél kicsit
lepihenni vacsora előtt, Jess? Hétre van asztalfoglalásunk, és utána ott van
még a Larry King-show is, szóval hosszú napunk lesz.
Kicsit kinyújtózva elégedetten sóhajtottam.
– Egy kis szundikálás nagyon jólesne. Biztos, hogy nem bánjátok?
 – Persze hogy nem – biztosított Olga. – Sőt azt hiszem, magam is
lepihenek egy kicsit.
Tudtam, hogy nem fogok aludni, de egy óra elvonulás és nyugalom
nagyon is kedvemre való volt. Tágas szobám ablaka egy belső udvarra
nyílt, megcsodálhattam a szemközti házak balkonjait, bájos, kiugró
ablakait, feljebb a kis tornyokat, oromzatokat, csúcsdíszeket, zászlótartókat.
A Dakota-ház építészeti stílusa eklektikus, egy kis német, egy kis francia és
angol, elsősorban viktoriánus hatás érződött rajta. Mivel már sötétedett,
sárga fények szűrődtek ki hívogatóan az ablakokból.
A szobám olyan volt, amilyen akkor lehetett, amikor a Dakota-ház épült.
Nagyon szép antik bútorokkal volt berendezve, amelyek illettek a
márványkandallóhoz, a mahagóni faburkolathoz és a márványpadlóhoz.
Egy hatalmas, arannyal és vörössel gazdagon szőtt indiai szőnyeg feküdt
középen. A dupla ágy baldachinos, a látványa tetszett, de elborzadva
gondoltam arra, mennyi por gyűlhetett össze rajta odafent.
Kibújtam a ruháimból, köntöst vettem fel, és leültem az ablak mellett
álló egyik antik francia kis szekreterhez. Igyekeztem számba venni a
nagyszerű lehetőségeket, amelyeket ez a manhattani utazás kínált, de nem
ment könnyen. Mindig is szerettem volna a New York-i forgatagban
megélni egy karácsonyt, noha az ünnepi hangulat az én kis Cabot Cove-
omat is mindig áthatotta a maga sürgés-forgásával, lüktetésével. A
karácsonyt és az újév utolsó napját általában otthon ünnepeltem, de mert
idén novemberben jelent meg a legutóbb írt krimim, a Buckley House
számos nyilvános szereplést rendelt mellé. Vaughan Buckley tökéletes
karácsonyi ajándéknak gondolta, rávettek, hogy idejöjjek személyes
interjúkra, könyvesbolti dedikálásokra. És döbbenten hallottam, hogy Larry
King is vendégnek akar meghívni a talk show-jába. Nagy rajongója voltam
Mr. King műsorának, de az soha még csak meg sem fordult a fejemben,
hogy egy detektívregény-írót is érdemesnek tartana a meghívásra.
Tévedtem. Ma este találkozom ezzel a hírességgel, és igyekszem majd
mindent elkövetni, hogy intelligens ember benyomását keltsem.
Eredetileg úgy terveztem, hogy karácsony másnapján visszatérek Cabot
Cove-ba, de Mr. Buckley és még néhány más manhattani barátom
rábeszéltek, hogy itt ünnepeljem az újévet velük. Ennek persze nem örültek
az otthoni barátaim.
 – Nélküled nem lesz ugyanolyan a szilveszter – panaszolta Seth Hazlitt
orvos barátom, amikor bejelentettem, hogy nem leszek itthon.
– Trudy az idén is csinál egy halom csilis csirkét. Mrs. Haines egy
hatalmas karamelltortát ígért, a klubban meg azt mondták, megspóroltak
annyi pénzt, hogy zenekart hívhassanak Portlandből. Eddig még soha nem
játszottak nálunk élőben zenészek!
Nem volt könnyű szakítanom a saját hagyományainkkal, és csalódást
okozni Sethnek, de kötve voltam. Végül abban állapodtunk meg, hogy
éjfélkor odatelefonálok a Cabot Cove-i klubba, hogy személyesen
kívánhassak boldog újévet a barátaimnak.
Megnéztem a listát, amire azt írtam össze, hogy mi mindent kell
vásárolnom ajándékba, amíg New Yorkban vagyok, de erre sem tudtam
koncentrálni. Egyre csak az járt a fejemben, hogy alkalmam lesz beszélni
Waldo Morse-szal. Valamelyest elkedvetlenített, hogy láttam. Jobb, ha a
múlt kellemetlen történéseit ott hagyjuk a múltban. Ugyanakkor a
kíváncsiságom, ami soha nem hagyott nyugodni, hiába intettek a barátaim,
hogy a macskával is az végzett, nagyon szerette volna felgyorsítani az időt
másnap délután kettőig. Vajon mit akar elmondani nekem? És hogyan élt az
utóbbi néhány évben?
Jól van, intettem magam a hatalmas márvány fürdőszoba felé indulva.
Egyszerre csak egy dologgal foglalkozz. Először zuhany, azután vacsora,
majd a tévéműsor, aztán egy kiadós éjszakai alvás, utána dedikálás a B.
Daltonban, majd ebéd a Newsday újságírójával, és végül irány a Fifth
Avenue.
Ez majd mind csillapítani fogja a Waldo Morse iránt feltámadt
kíváncsiságomat.
 HARMADIK FEJEZET

– Mondjon valamit úgy, ahogy az emberek Maine-ben beszélnek – kérte

az utolsó betelefonáló a Larry King műsorban.
– Tessék?
– Tudja, úgy, ahogy ott beszélnek, olyan mókásan.
– Senki sem beszél mókásan Maine-ben – feleltem. – A New York-iak,
ők beszélnek viccesen.
Larry King elnevette magát.
– Ugyan már, maga is tudja, miről beszél ez a betelefonáló, Jessica.
Hogy például kocsi helyett járgányt mondanak arrafelé.
Elnevettem magam.
– Hát mert a kocsi az nálunk, Maine-ben valóban egészen mást jelent.
Az egy nagy, víz alatti tartály, amiben a homárokat tartják, míg a hajóra
nem kerülnek.
– Tényleg?
– Tényleg.
Nem szerettem volna se kioktató, se ünneprontó lenni, igyekeztem
udvariasan folytatni a beszélgetést, amikor a hívó váratlanul felfedte magát.
Morton Metzger volt, a Cabot Cove-i seriffünk.
– Csupán az jutott eszembe, Jess – mondta –, ha Bili Clintonnak
betelefonálhatott az anyja a műsorba, akkor én is megtehetem.
– De te nem az anyám vagy – válaszoltam.
King elnevette magát. Morton még szívesen csevegett volna tovább, de
az ügyes és rátermett műsorvezető sietve végett vetett Morton ötperces
tündöklésének. Én azért örültem, hogy a barátaim is nézik a műsort
odahaza, és annak is, hogy Morton betelefonált.
A műsor végén Vaughan, Olga és a Ruth Lazzara, a kiadóm
programigazgatója lelkendeztek, hogy milyen nagyszerű voltam. Én ebben
nem voltam olyan biztos. Minden nagyon gyorsan történt, és nagy
hirtelenjében arra sem voltam képes visszaemlékezni, hogy mi hangzott el.
Éjfél körül kerültem ágyba, és nyugtalanul aludtam. Talán mert túl nehéz
volt a vacsora, vagy mert még mindig feszült voltam, amiért az országos
televízióban szerepeltem, vagy csak a másnapi találkozó nyugtalanított,
nem tudtam eldönteni. Bármi volt is az oka, megzavarta az álmomat.
Korábban keltem, mint a házigazdáim, csöndben főztem magamnak egy
kávét, és elolvastam a New York Timest, amiről tudtam, hogy ott lesz majd
az ajtó előtt.
Vendéglátóim egy órával később csatlakoztak hozzám. Aztán Ruth
Lazzara, a lendületes, vörös hajú, fiatál nő, akiből szinte sosem fogyott ki
az energia, értem jött a megbeszélt időben, és elvitt a B. Daltonba, ahol
meglepetten láttam, hogy vagy százan várnak rám, lelkesen mesélve, hogy
láttak előző nap a Larry King-show-ban. Halomban álltak a könyvek az
asztalon, arra várva, hogy dedikáljam a megvásárolt példányokat. Mielőtt
elkezdődött volna, Ruth a fülembe súgta:
– Egy-egy szabad percében próbálja mindet aláírni, Jessica. A bolt a
dedikált példányokat nem küldheti vissza.
– Ezt nem tehetem – ingattam a fejem.
Pontosan tudtam, mire akar rávenni. A könyvesboltok bizományba
veszik át a könyveket, bár ez már csak kevés iparágban működő gyakorlat.
Egy-egy üzlet bármennyi el nem adott könyvet így szabadon visszaküldhet
a kiadónak, kivéve a dedikált példányokat.
A marketingigazgató elnevette magát.
– Ezt mindenki így csinálja, Jessica.
– Igen, mindenki, de én nem.
– Ahogy gondolja.
De már nem csengett olyan vidáman a hangja.
Minden nagyszerűen ment. Hatvan könyv kelt el, és az emberek, akik
dedikálást kértek, mind nagyon kedvesek voltak. Egy hóbortos pillanatban
rám tört a kísértés, hogy azt kérjem valamelyikőjüktől, mondjanak valami
New York-iasat, de végül elhallgattattam a bennem munkáló kisördögöt.
Ruth elvitt az étterembe, ahol a Newsday újságírója, egy másik eleven,
fiatal nő várt rám. Nyilvánvalóan nem olvasta a könyvemet, egyiket sem,
ám emiatt egyáltalán nem zavartatta magát. Mivel a reggelit kihagytam, ki
voltam éhezve a finom olasz ételekre. A Cabot Cove-i Ferdetorony
Pizzaház tészta- és borjúétel-kínálata valahogy sosem találkozott az
ízlésemmel. Az Antolottiban, egy bájos olasz vendéglőben voltunk a
Fortyninth Street és a First Avenue sarkán, ahol a fényképem ott díszelgett a
falon a többi hírességé között.
 Miután kihozták a salátát, az újságíró kérdésekkel bombázott arról,
hogyan dolgozom. Amikor már a kávénál tartottunk, a nő elmondta, hogy
krimit ír, és megkérdezte, volna-e kedvem elolvasni, esetleg együtt dolgozni
vele rajta.
– Megtisztelő, hogy rám gondolt – válaszoltam –, de én soha nem
dolgozom együtt senkivel sem.
– És ha csak elolvasná, és adna néhány tanácsot?
Azzal próbáltam meg kimászni ebből a kínos szituációból, hogy
biztattam, és adtam neki néhány általános tanácsot, hogyan volna célszerű
megkörnyékeznie a kiadókat, az utolsó kérdéseit pedig, amelyekkel a
személyes dolgaimat firtatta, válasz nélkül hagytam, nem beszéltem neki se
az elhunyt férjemről, se arról, van-e újabb kapcsolatom. Természetesen
George Sutherland, a jóképű és vonzó főfelügyelő a Scotland Yardról jutott
mindjárt eszembe, akivel Londonban ismerkedtem meg egy évvel
korábban, de eszemben sem volt megemlíteni. A miénket ráadásul nem is
lehetne igazi kapcsolatnak nevezni, noha az elmúlt egy évben néhányszor
írt nekem. Kedves férfi, kétségtelenül az. És igazi úriember.
– Nem – mondtam végül az újságírónak, már az ajtóban állva –,
pillanatnyilag nincs új kapcsolatom.
Mikor a nő befordult a sarkon, én taxiba ültem.
– A Fifth Avenue és a Fiftieth Street sarkához, kérem – mondtam a
sofőrnek, aki erre elindította a taxiórát, és beletaposott a gázpedálba. Hogy
mi szükség volt rá, meg nem mondtam volna. A karácsonyi tolongásban
csak lassan lehetett araszolni, annyi volt az autó az utakon Manhattanben.
Reménytelennek ítélve a haladást, kiszálltam a Fortyninth és a Madison
sarkán, hogy az út hátralévő részét gyalog tegyem meg, arra számítva, hogy
Waldo nem lesz ott a megbeszélt találka helyszínén, de tévedtem. Ott állt a
csengőjét rázogatva, és olykor ho-ho-hózva egyet.
Ezúttal is a Saks kirakata előtt álltam meg, és néztem a tömeget. Ha
lehet, most még többen járkáltak itt, mint előző alkalommal. Néhány
járókelő a tömegen átverekedve magát, beledobott néhány érmét Waldo
dobozába. Biztosra vettem, hogy a férfi még nem vett észre. Legalábbis
semmi jelét nem adta.
Ösztönösen előhúztam a táskámból a fényképezőgépemet, amit mindig
magammal hordok. Egy pillanatra, de tényleg csak egy pillanatra
eltűnődtem, vajon illendő-e lefényképeznem Waldót. Anélkül, hogy
eldöntöttem volna, már emeltem is a szememhez a gépet, megvártam, amíg
kicsit ritkul a tömeg, és már kattintottam is. Waldo észre sem vette. A kis
csodamasina elkészítette a képet, és már épp egy másikat akartam csinálni,
amikor történt valami. Egy pillanat műve volt az egész, és minden
egyszerre történt. Hangok. Mozgás. Rettenet.
Nem láttam annak az embernek az arcát, aki odalépve Waldóhoz, egy
revolvert nyomott a gyomrának, és meghúzta a ravaszt, elmulasztottam az
illetőn tartani a szemem. Az agy nem mindig dolgozza fel elég gyorsan az
információkat ahhoz, hogy helyesen cselekedjünk. Az enyém legalábbis
nem.
Egy nő, látva, hogy Waldo a földre zuhan, felsiklott. A fényképezőgépet
még mindig a szemem előtt tartva újra elsütöttem. Waldo ekkor már az
oldalán feküdt a földön, álszakálla felcsúszva majdnem teljesen eltakarta az
arcát. A szájából szivárgó vér lassan rózsaszínre festette a vattát. Voltak,
akik megálltak. Én meg közben teljesen megfeledkeztem arról a valakiről,
aki lelőtte Waldót. Hová tűnt? Férfi volt? Én csupán a hátát láttam, azt is
oldalról. A fején sísapka, és az arcát szinte teljes egészében sál fedte, hogy
eltakarja a vonásait. Fekete kabátot viselt. Esőkabátot. És a gyilkosnak már
nyoma sem volt. Eltűnt.
Waldo még életben volt. A jobb kezében markolászott valamit. Vagy
talán csak az életbe akart kapaszkodni? Az agyam végre felfogta, hogy mi
történt. Valaki agyonlőtte Waldo Morse-ot, itt, a Fifth Avenue-n, New York
szívében, fényes nappal, délután két órakor, advent hetében.
– Ó, édes istenem – nyögtem, miközben igyekeztem átverekedni magam
a földön fekvő Télapót körülálló emberek tömegén. Végül letérdelve és a
lábak között átnyúlva Waldo nevét kiabáltam, és ujjaimmal megérintettem a
szakállát. Látni nem láttam, de ő megszorította a kezemet. Felnéztem a
haldoklását figyelő nők és férfiak arcába.
– Kérem, csináljanak valamit! Hívjanak segítséget! Hívják a
rendőrséget! A mentőket!
De tudtam, hogy már késő. Miközben én segítségért esedeztem, Waldo
szorítása lazult, majd a keze élettelenül hullott a hideg manhattani járdára.
Lassan felálltam, tehetetlenül és lemondóan széttártam a kezemet. És
akkor megláttam… na nem azt az valakit, aki lelőtte Waldót, hanem a
papot, akit tegnap láttam vele. Alacsony, testes férfi volt, az arca kreolos,
fekete szemű.
 Már épp szólni akartam neki, amikor a képe elfancsalodott.
Tekintete az enyémbe fúródott, majd sarkon fordulva elindult.
– Atyám! – kiabáltam utána. – Atyám…
Hiába. Már sehol sem volt, elnyelte a Fifth Avenue-n hömpölygő
decemberi emberár.
 NEGYEDIK FEJEZET

Jött egy rendőrautó, három férfi szállt ki belőle, kettő egyenruhában, a

harmadik civil ruhás nyomozó volt. Hamar ideértek, gondoltam, itt
cirkálhattak a közelben. Átnyomakodva a tömegen, az egyikük leguggolt,
és kitapogatta az ütőeret Waldo nyakán. Aztán felnézve a nyomozóra,
megrázta a fejét.
– Látta valaki, mi történt? – kérdezte a nyomozó hangosan és meglepően
magas hangon. Alacsony, zömök ember volt, sötét, vékony szálú, göndör
hajjal.
Senki nem jelentkezett. A legtöbben azok közül, akik látták a
gyilkosságot, már messze jártak.
– Senki sem látott semmit? – kérdezte, ezúttal még hangosabban.
– Én igen – szakadt ki belőlem a hang, de mintha másvalakihez tartozott
volna.
A nyomozó felém fordulva a homlokát ráncolta.
– Maga látta, amikor lelőtték?
– Igen, láttam – feleltem közelebb lépve. – Ahogy sokan mások is.
A nyomozó végigfuttatta a tekintetét a bámészkodókon.
Némelyikük a fejét rázta.
– Én semmit sem láttam – szólalt meg egy férfi.
– Én sem – mondta egy nő. – Csak most értem ide.
– Ez felháborító – szóltam oda egyenest azoknak, akikről tudtam, hogy
ők is látták a gyilkosságot. – Hát nincs magukban egy szemernyi
állampolgári kötelességérzet sem?
Sokszor hallottam már a New York-iakról, hogy hasonló esetekben
előszeretettel inkább másfelé néznek, de ez mégiscsak nevetséges volt.
Most is úgy néztek rám, mintha eszelős lennék, és a legtöbben sarkon
fordultak. Nagyon reméltem, hogy legalább rossz lelkiismerettel. Azt
mondtam a nyomozónak:
– Jessica Fletcher vagyok. Itt voltam, és láttam, hogy ezt az embert
lelőtték.
– Maga látta? Látott mindent?
– Hát, mindent azért nem, de láttam azt a valakit, aki lelőtte.
 – Igazán?
– Olyan jól azért nem láttam, hogy azonosítani is tudjam, de azt hiszem,
férfi volt, bár nem vagyok benne biztos, nő is lehetett az illető.
A nyomozó elkínzott tekintetéből könnyen kitalálhattam a gondolatait.
De tudtam, megenyhül majd, ha elmondom, hogy nemcsak ismertem az
áldozatot, hanem épp azért jöttem ide, hogy beszéljek vele.
Magamban közben azon vívódtam, mennyit áruljak el a rendőrségnek
arról, amit Waldo Morse-ról tudok, és végül úgy döntöttem, ez még várhat.
Semmiképp sem fogom elmondani itt, ahol a holtteste fekszik a Saks
előtt, a hideg betonon, és ebben nem csak az írói megfontolás vezetett.
Waldo Cabot Cove-i élete mindennek nevezhető volt, csak hétköznapinak
nem. Telve volt titkokkal és veszéllyel, ezért óvakodtam attól, hogy
veszélybe sodorjam. Emiatt hezitáltam már az első alkalommal is, mielőtt
megszólítottam. Ugyanakkor most a holttestére pillantva beláttam, mindez
az okoskodás immár okafogyott. Igen, elmondom majd a nyomozónak, amit
tudok, bár csak később. A megfelelő időben és helyen.
És igen, a fényképpel is előállók, ha majd előhívattam a filmet. Ha lesz
valami olyasmi rajta, amiről a hatóságoknak tudniuk kell, akkor odaadom
nekik. Addig nem.
Miközben a nyomozó a jegyzetfüzetébe írogatott, egy szirénázó
mentőautó blokkolta a sűrű forgalmat, és odakanyarodott a rendőrautó
mellé. Fiatal, fehér egyenruhás férfi és nő ugrott ki belőle. A nyomozó a
kezét felemelve megállította őket.
– Nem kell rohanni. Már merev.
Bántónak találtam, hogy ilyen tiszteletlen szavakkal beszélt Waldóról.
Ennél többet érdemelt volna. De nem szóltam egy szót sem, nem akartam,
hogy nekem essen. Csak néztem egyszerre megrendülve és
megkönnyebbülve, ahogy a mentősök beleteszik Waldo testét a műanyag
zsákba, és hordágyra téve betolják a mentőautóba.
– Jól van, emberek, most már oszoljanak! Nincs itt semmi látnivaló –
akarta távozásra bírni a bámészkodókat a nyomozó, majd legnagyobb
meglepetésemre sietve ült is volna vissza a járőrkocsiba. Odafutottam
hozzá.
– Na de uram, ki sem akar kérdezni mint tanút? Erre ő fancsali képpel
rám nézve azt mondta:
– Hölgyem, végtére is nem a polgármestert ölték meg ma itt.
 – Ezt nem hiszem el! – kiáltottam fel. – Megöltek egy embert. A
szemem láttára. Maga meg csak úgy el akar hajtani?
Erre a rendőr az autó első ülésén elnevette magát. Felemeltem a
hangomat.
– Ragaszkodom hozzá, hogy felvegyék a vallomásomat!
Nem voltam biztos benne, hogy a helyes kifejezéseket használtam, ám
nagy hirtelenjében nem tudtam, mi mást mondhatnék. Képtelen voltam
belenyugodni, hogy a rendőrök így faképnél hagyják a gyilkosság egy
tanúját.
Vagy mégis?
A sofőr már beindította a motort. A nyomozó azonban leállította, és az
ajtót kinyitva azt mondta, üljek be mellé hátra. Körülnéztem. Vagy egy
tucat újonnan érkező figyelte, mi történik. Egy erőtlen mosolyt küldve
feléjük, engedelmesen beültem az autóba.
– A neve? – kérdezte a nyomozó, az egyik kezében a jegyzetfüzetével, a
másikban meg egy tollal.
– Jessica Fletcher.
– Hová való?
– Hogy én hová való vagyok? Cabot Cove-ból, Maine-ből jöttem.
– És miért érkezett New Yorkba?
– Ugyanazért, amiért sokan mások is: meglátogatni a barátaimat,
ajándékokat vásárolni karácsonyra.
Szorgalmasan jegyzetelt.
– Na és mit látott? – kérdezte.
– Láttam… Szóval, ott álltam a sarkon, amikor az a férfi, vagy ahogy
már korábban is mondtam, talán nő odalépett a Mikuláshoz, fegyvert
nyomott a gyomrához, és meghúzta a ravaszt.
– A személyleírás az állítólagos elkövetőről?
– Középmagas, sísapka a fején, az arca köré tekert sállal. A kezemmel is
mutattam.
– És az illető fekete esőkabátot viselt – tettem hozzá.
– A haját látta? Vagy a szemét? Milyen színű volt? Na és a bőre?
Sajnálkozva csak a fejemet ráztam.
– Na és merre ment az állítólagos elkövető, férfi vagy nő, miután
meghúzta a ravaszt?
 – Azt nem tudom. Minden olyan gyorsan történt. Az egyik pillanatban
még ott volt, aztán a másikban már eltűnt.
– Fogalma sincs, hová?
– Fogalmam sincs.
A nyomozó becsukta és a zsebébe dugta a jegyzetfüzetét.
– Nos, Mrs. Fletcher, hálásak vagyunk, amiért a rendelkezésünkre állt.
Nagyon sokat segített.
A szarkazmusa nem kerülte el a figyelmemet.
– És nem is kíváncsi rá, hogy hol érhetnek el engem? – kérdeztem.
– Maine-ben, és mit mondott, melyik városkában is lakik?
– Cabot Cove-ban, de újévig New Yorkban tartózkodom.
– Hát, akkor kellemes időtöltést kívánok. És isten hozta a Nagy
Almában.
– Megadná a nevét és a jelvénye számát, kérem? Én is elővettem a
jegyzetfüzetemet.
A nyomozó rám meredt.
– Érdeklődni szeretnék majd, hogy halad a nyomozás. Hisz végtére is
egy gyilkosság szemtanúja voltam. Ennyit csak megérdemlek.
A nyomozó nagyot sóhajtott.
– Rizzi – mondta. – Alphonse Rizzi, és a jelvényem száma 1390. A
kábszereseknél vagyok.
Felírtam és megköszöntem.
– Remélem, nem bánja, ha majd érdeklődöm, hogy mire jutottak.
– Tegye azt, Mrs. Fletcher.
Már alig várták, hogy kiszálljak. Aztán meg csak álltam az utcasarkon,
nézve, ahogy a járőrkocsi elhajt. Egészen elborzasztott a rendőrség szakmai
profizmusának teljes hiánya. Sehogy sem fért a fejembe ez a mérhetetlen
nemtörődömség, hisz valakit épp most öltek meg a városukban, egy
Mikulást, aki történetesen pénzt gyűjtött a szegényeknek. Azt mindig is
elfogadtam, hogy a rend őreinek az orvosokhoz és nővérekhez hasonlóan
igenis el kell távolodniuk lelkileg a halálesetektől, ám ez az ember ezt
szerintem nagyon is túlzásba vitte.
Ahogy ott álldogáltam az autó után bámulva, ami lassan eltűnt a szemem
elől a kavargó forgalomban, valaki megérintette a vállamat. Hátrafordulva a
tekintetem egy fiatalemberével találkozott. Vörös és fekete kockás dzseki
volt rajta, a fején sárga fülvédő. Már napok óta nem borotválkozhatott,
borostás volt az álla.
– Maga lefényképezte a gyilkosságot – szólalt meg.
– Tessék?
– Valaki azt mondta, hogy maga lefényképezte, ami történt.
– Akár megtettem, akár nem, magának semmi köze hozzá. A fiatalember
elmosolyodott.
– Talán mégis. Ide hallgasson, én a Postnak dolgozom. Ebből nagy
sztorit kerekíthetnénk, ha ott volna a kezünkben egy adu ász fotó.
Címlapsztori lehetne.
– Hát, nem kétlem, viszont tőlem nem fog ilyen fényképet kapni. El
akartam menni mellette, de ő az utamba állt.
– Nem ismerhetem valahonnan? – kérdezte.
– Biztos, hogy nem – feleltem kurtán, és indultam is volna tovább, de
másodjára sem engedett.
– Tudom már! Maga Jessica Fletcher. Láttam a Larry King-show-ban
tegnap este.
– Mi köze van ennek ahhoz, hogy fotóztam-e, vagy sem?
– Maga most viccel, Mrs. Fletcher? Ha az ismert krimiíró, Jessica
Fletcher fotókat készít a Fifth Avenue-n, a Saks előtt arról, hogy egy
Télapó-jelmezes férfit hidegre tesznek, az bizony csúcssztori.
Az utolsó szavakat erőteljesen kihangsúlyozta.
– Magát hogy hívják? – kérdeztem.
– Johnsonnak. Bobby Johnsonnak.
– Nos, Mr. Johnson, csodálom az állhatatosságát, ám sajnos nekünk
kettőnknek jelenleg nincs miről beszélnünk.
Továbbsiettem, amilyen gyorsan csak tudtam, de a tömeg miatt nem
ment könnyen, és olykor megálltam és visszanéztem. Nem tévedtem, Mr.
Johnson jött utánam. Néhány háztömbnyivel arrébb egy sarkon bevártam,
és amilyen elutasítóan csak tudtam, azt mondtam neki:
– Mr. Johnson, én semmilyen fényképet sem készítettem. De ha
készítettem volna is, eszem ágában sincs megosztani magával a
bombasztikus címlapsztorija kedvéért, megértette?
– Hallgasson meg, Mrs. Fletcher. Már hosszú ideje nem álltam elő
semmivel. Pont valami ilyesmire volna szükségem. Az újság komoly
pénzeket fizetne a képekért. És nem lennének szűkmarkúak, ha kizárólagos
interjút adna nekünk. Ráadásul, ha jól tudom, azért van itt, hogy
népszerűsítse a könyvét. Egy címlapsztori ezen is sokat lendíthetne.
– Igaza van – bólintottam –, azonban inkább nem adok el egyetlen
könyvet sem, semhogy maga nagydobra verje… – Már majdnem
kimondtam, hogy egy barátom megölését, de szerencsére nem tettem. –
Viszlát, Mr. Johnson.
Egy taxi állt meg mellettünk, egy pár szállt ki belőle, én meg gyorsan
beültem, becsaptam az ajtót, és mondtam a sofőrnek, hogy a Dakota-házhoz
vigyen. Johnson az arcán széles vigyorral álldogált a járdán, ami sok
mindent jelenthetett, köztük azt is, hogy úgyis kideríti majd, hol szálltam
meg New Yorkban. Ez egy újságírónak nem gond a kapcsolatai révén. Ezen
elrágódtam még egy vagy két háztömbnyit, mígnem a Waldo Morse-hoz
visszatérő gondolataim és emlékeim nem feledtették velem a New York-i
taxi félelmetes hátsó ülésén, hogy egy őrülten autózó taxisofőrre bíztam
magam.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Mire visszaértem a lakásba, és miután Sadie és Rose lelkesen

üdvözöltek, hirtelen rám zuhant a történtek súlya. Eddig még nem volt
módom érzelmileg is reagálni a látottakra. A gondolataimat idáig a
rendőrök megérkezése, a Rizzi nyomozóval folytatott beszélgetés és Bobby
Johnson, a Post újságírójának felbukkanása foglalkoztatta. De most, a
csöndes és hívogató nappali békéjében az idegszálaim táncot jártak, mintha
áramütés érte volna őket. Odaléptem a szekrényhez, amelyben Voughan a
kedvenc bourbonjét tartotta, és töltöttem magamnak egy akkora adagot,
amit más körülmények között sohasem tennék. A kezemben az itallal
átsétáltam a szobámba, levetkőztem, és belebújtam egy halványkék
melegítőbe, amit arra az esetre csomagoltam be a bőröndbe, ha esetleg
hosszasan kocogni támadna kedvem Manhattanben (nem támadt), és fölé
felvéve egy köntöst, visszamentem a nappaliba, s beleültem a karosszékbe,
ami kimondatlanul az enyém lett, míg itt vendégeskedem.
Waldo Morse Cabot Cove-ban született, és ott is nőtt fel. A családjának
volt egy kis motelje a város peremén, így Waldo sokkal többféle emberrel
ismerkedhetett meg, mint a vele egykorú fiúk. A Morse család Blueberry
Moteljében persze nem a világ legkifinomultabb utazói fordultak meg, de
azért akadtak köztük érdekes emberek. Voltak, akik a pisztrángban és
lazacban bővelkedő vizek miatt látogattak ide horgászni, mások a tájban
akartak gyönyörködni, megint mások csak átutazóban szálltak meg náluk.
Ahogy én emlékszem, Waldo jó fiú volt. Szorgalmasan segített a
szállodában, amikor már képes volt felelősségteljes munkára, és a
középiskolában átlagosan teljesített. Azonban mindenki elsősorban a
fociban nyújtott teljesítménye alapján ismerte, nagyszerű hátvéd volt,
utolsóéves korában be is választották a helyi csapatba.
Waldo egy vagy két évig utána még továbbtanult, és Cabot Cove-ban
maradt. Feleségül vett egy lányt, akinek még a középiskolában udvarolt, és
született két gyerekük. Nem igazán emlékeztem minden részletre pontosan,
mert sosem álltam közeli barátságban sem Waldóval, sem Nancyvel,
valójában talán havonta egyszer futottam össze valamelyikükkel egy
boltban, vagy láttam őket az autóban, így sosem pillantottam bele igazán a
közös életükbe. De helyi pletykák persze mindig keringtek, szívesen
csámcsogtak mások magánéletén.
S mivel Waldo tengerbiológiát tanult a főiskolán, megrészegülve a
tengertől, beállt segédkezni egy helyi rákászhajóra, amelyik minden áldott
reggel kifutott a kikötőből. Aztán, ha az emlékeim nem csalnak, Waldo saját
hajót vett magának, és a festői és turisták által látogatott Ogunquitbe
költözött, ahol állítólag egészen sikeres vállalkozást vezetett. Ez a hír már
akkor is meglepett, mivel Nancy és a gyerekek Cabot Cove-ban maradtak.
Ahogy hallottam, azért költözött Waldo Ogunquitbe, mert ott kisebb volt a
versengés, hitelesebb források azonban azt mesélték, az igazi ok, amiért
elment, az volt, hogy nem igazán jöttek ki Nancyvel. Ezt a verziót látszott
megerősíteni később a válásuk, ám békében válhattak el, mert Waldo
gyakran járt haza Cabot Cove-ba a családját meglátogatni.
S miközben a helybeliek nagyjából követték Waldo Morse életét,
egyszer csak történt valami, aminek nemcsak a városkában, de egész
Maine-ben, sőt még azon is túl híre ment. Letartóztatták Ogunquitben
drogcsempészésért.
Az újsághírek szerint, amit persze a „jól értesültek” kiszíneztek, Waldo
megengedte drogfutároknak, hogy a hajójával közlekedjenek a Karib-
szigetek és Florida között. Azok vízhatlan konténerekben Waldo rákász-
„kocsijaiban” hagyták a kábítószert, hogy aztán Waldo kivegye és átadja a
lánc valamely tagjának Maine-ben. A szállítmányok aztán Bostonban
kötöttek ki a hírek szerint, bár ezt bizonyítani sohasem tudták.
Arra lehetett számítani, hogy Waldo hosszú börtönbüntetésre számíthat.
Azonban vádalkut kötöttek: Waldo bizonyítékokkal szolgált cserébe a
büntetlenségért és azért, hogy bevegyék a tanúvédelmi programba. A
tárgyalás lezárult, a fő bűnösöket sok év börtönre ítélték, Waldo pedig eltűnt
a színről.
Ez volt minden, amit tudtam róla addig a végzetes találkozásig a Fifth
Avenue-n.
Waldo felesége, Nancy, ez az egészséges, rózsás arcú, energikus, szőke
nő népszerű pompomlány volt a középiskolában. Jó anyának tartották, és
kerülte a feltűnést. Miután Waldóból védett tanú lett, érthető módon
mindenki aggódott Nancy és a gyerekek biztonsága miatt. Mivel semmi
sem történt velük, így a nyugtalanság némi idő múlva alábbhagyott.
 Néhány barátom úgy gondolta, hogy mivel Waldo Ogunquitban lakott,
és elvált, a drogdílerek, akikkel összeállt, talán soha nem is tudták, hogy a
családja Cabot Cove-ban él, és ha ez így van, akkor Nancy Morse
szerencsésnek tudhatja magát. Amennyire én tudom, a kábítószer-
kereskedők nem igazán tesznek különbséget nők, gyerekek és férfi besúgók
között.
Nancy és a gyerekek így továbbra is Cabot Cove-ban éltek azután, hogy
Waldo bekerült az ismert, ám nem teljesen biztonságos tanúvédelmi
programba. A gyerekek továbbra is iskolába jártak, és Nancyvel csöndben
élték az életüket.
Hirtelen kirázott a hideg. A nappali közepére sétáltam. Vajon a
rendőrségnek van-e tudomása arról, hogy Waldo védett tanú volt, és ha
igen, akkor egyszerűen csak eltemetik anélkül, hogy bárkit is értesítenének
róla?
Rémes gondolat. Nancy Morse-nak mindenképpen tudnia kell a volt
férje haláláról. Egészen összetörtem, amikor rádöbbentem, hogy talán én
vagyok az egyetlen ember, aki közölheti a hírt Nancyvel. Úgy döntöttem
azonban, hogy ezt nem vállalom. Felhívom Rizzi nyomozót holnap reggel,
és követelni fogom, hogy hivatalosan közöljék a hírt a családjával. Persze
az is eszembe jutott, hátha ezzel bajba keverjük Nancy Morse-ot és a
gyerekeket. Vajon hogy működik a tanúvédelmi program? Gondoskodnak
vajon a védett tanúk családjairól? Tájékoztatják őket az érintett haláláról,
segítik-e őket tanácsadással? Van-e valami életbiztosításuk, aminek a
segítségével tovább élhetik az életüket? Ezek és még számtalan más kérdés
kavargóit a fejemben, amikor Vaughan Duckley bedugta a kulcsot a zárba,
és besétált.
– Jessica, nem számítottam rád ilyen korán.
– Én magam sem így terveztem.
Vaughan töltött magának egy italt, és leült velem szemben a
dohányzóasztal másik oldalára.
– Ó, mielőtt még elfelejteném – húzott elő egy cetlit az inge zsebéből –,
a titkárnőm írta fel neked ezt az üzenetet. „Joe Charles. Mondják meg,
kérem, Jessica Fletchernek, hogy Joe Charles mindent tud.”
– Ez meg mi? – kérdeztem. Vaughan elnevette magát.
– Hát, fogalmam sincs, de így szól az üzenet. „Joe Charles. Mondják
meg, kérem, Jessica Fletchernek, hogy Joe Charles mindent tud.”
 – Na és ki hagyta ezt az üzenetet?
– A titkárnőm azt mondta, hogy a telefonáló letette anélkül, hogy
elárulta volna a nevét.
Egészen idáig egy szót sem szóltam Vaughannak Waldo Morse-ról, de
most már nagyon szerettem volna megosztani valakivel a történteket. S
mivel ő ült itt velem szemben, nyilvánvalóan rá esett a választásom.
Elmeséltem neki, mi történt azóta, hogy először megláttam Waldót.
– Ez aztán a figyelemre méltó történet, Jess – szólalt meg Vaughan. – És
azóta, hogy a tárgyalás lezárult, semmit sem tudtál róla?
Megráztam a fejem.
– Semmit. A jelek szerint New Yorkban élt, és mielőtt meghalt, Mikulás-
jelmezben mutatkozott az utcán.
– Hát, úgy látszik, azok az emberek, akikkel összeállt, most
egyenlítettek – vélte Vaughan.
– Ez tűnik a logikus magyarázatnak, noha én már rég megtanultam,
hogy nem mindig a logikus magyarázatok rejtik az igazságot, főleg, ha
gyilkosságról van szó. Bár ami engem most mindennél jobban aggaszt az
az, hogy vajon értesítik-e a történtekről a családját. Megteszi a rendőrség?
– Amennyiben tudják, ki volt ő.
– Pontosan így gondolom én is. A tanúvédelmi programban az emberek
új nevet kapnak. És nem hiszem, hogy Waldo ehhez az új személyiséghez
hozzárendelte volna a Cabot Cove-ban hagyott családját. Épp ellenkezőleg,
bizonyára mindent elkövetett azért, hogy soha ne hozhassák velük
kapcsolatba.
– Mit tudsz a családjáról? – kérdezte Vaughan.
– Sokat nem. A felesége és a gyerekei még mindig ugyanott élnek, de
miután Waldo eltűnt, róla többé már soha senki nem beszélt.
– És tudsz valamit a New York-i életéről azonkívül, hogy Mikulásnak
öltözött? – kérdezte Vaughan.
– Nem, de azt hiszem, kötelességem utánajárni. Vaughan elmosolyodott.
– Látom, nem tudsz ellenállni a kísértésnek, hogy beleártsd magad az
ügybe.
– Nem gondolom, hogy csupán a személyes kíváncsiságom kielégítése
vezérelne. Viszont az igaz, hogy a gyilkosság felkeltette az érdeklődésemet.
Ezt te meg az olvasóim bizonyára megértitek.
Vaughan nyújtózott egyet, majd felállt.
 – Hát, erre csak azt tudom mondani Jess, hogy azért légy nagyon óvatos.
A tanúvédelmi program furcsa világ, tele rossz emberekkel és még rosszabb
motivációkkal. Biztos, hogy nem akarnád inkább elfelejteni, befejezni,
amiért idejöttél, és aztán visszamenni Cabot Cove-ba, hogy megírhasd a
következő könyvedet?
Sóhajtottam.
– Csábító, de ki kell derítenem, hogy mi történt. Viszont nem szeretnélek
ezzel téged és Olgát terhelni. Szeretnéd, ha inkább szállodába költöznék?
Úgy szabadabban mozoghatnék, és…
– Szabadabban? Úgy beszélsz, mintha börtönörök volnánk. Akkor jössz
és mész, amikor kedved tartja. És Olga meg én bármiben szívesen segítünk,
csak szólnod kell. Mi mindketten nagyon szeretünk téged, drága Jess.
A két kutya, Sadie és Rose jöttek oda a székem két oldalához, és az
ölembe hajtották a fejüket. Megsimogattam a homlokukat.
– Úgy tűnik, hogy ők is szeretnek – jegyezte meg Vaughan. A fejemet
rázva azt mondtam:
– A tekintetük valahogy Waldóéra emlékeztet, amikor először láttam. Az
övé is olyan volt, mint egy kimerült kutyáé, amikor már hosszú ideje
menekül. Hálás vagyok, amiért igazi jó barátom vagy, Vaughan. Azt
hiszem, most megfürdök és felöltözöm. Gondolom, ma is elmegyünk
valahová vacsorázni. Bár egy karcsúbb derék nem ártana a megítélésemnek.
– Élvezz ki mindent, amíg itt vagy, Jess! Cabot Cove-ban aztán majd
diétázhatsz kedved szerint. Amíg itt vendégeskedsz nálunk New Yorkban,
addig kényeztetünk.
Elnevettem magam.
– A baj csak az, hogy én meg egy egykori drogfutárból lett Télapó
megölésének kinyomozásával készülök kényeztetni magam. S bár ettől nem
jönnek rám felesleges kilók, mégis komoly súly nehezedik rám miatta.
Akkor hát egy óra múlva találkozunk!
 HATODIK FEJEZET

Egy Nippon nevű japán étterem magántermében vacsoráztunk aznap

este. Szemet gyönyörködtető volt az ételek tálalása és maguk a fogások is,
különösen a kawasaki sake, a szakéban áztatott füstölt lazac ropogósra
sütve, ami igazán ínycsiklandó volt – bár nem annyira, hogy lemondtam
volna a kedvéért az imádott grillezett homárról, a házi süteményekről, a főtt
kukoricáról vagy az áfonyás pitéről.
Selyempárnákon üldögélve fogyasztottuk el az ételeinket egy fekete,
lakkozott asztalkáról (egy fiatalabb gerinc jobban bírta volna). A
társaságunkban volt még a Buckley House egy másik szerzője, Harrison
Libby és a felesége, Zelda. Mr. Libby írt egy könyvet a négylábúak
szexuális evolúciójáról a kétlábúakéig. Hosszú, ősz haja volt, farmert, lenge
indiai inget viselt, és előszeretettel használt nem éppen szalonképes
szavakat. Zelda, a felesége lakberendezőnek mondta magát, de a sminkje és
a ruházata alapján nehezen tudtam volna róla elképzelni, hogy képes
megtervezni egy olyan harmonikus belső teret, mint amilyeneket Jessica
Fletcher és Donald Bain teremtettek. Azért érdekes este volt, bár jobb lett
volna, ha rövidebb ideig tart.
A legnagyobb gond a vacsora alatt épp velem volt. Bármennyire is
igyekeztem odafigyelni arra, amit Libby és a felesége mondtak, a
gondolataim folyton elkalandoztak, egyre csak Waldo Morse járt a
fejemben. Ha nem lett volna bántó, a legszívesebben jegyzetelni kezdtem
volna, hogyan is kellene belefognom a nyomozásba. Csak remélni tudtam,
hogy emlékezni fogok mindarra, ami a vacsora alatt eszembe jutott. Abban
a percben, hogy hazaértünk, már mentem is a szobámba, hogy lefirkantsam
mindazt, ami eszembe jutott.
Ha nem járna ilyen későre az idő, felhívtam volna orvos barátomat, Seth
Hazlittet Cabot Cove-ban. Nem hagyott nyugodni az az üzenet, amit
Vaughan adott át nekem, miszerint egy bizonyos Joe Charles mindent tud.
Semmi nem jutott róla eszembe, de mintha a név ismerősen csengett volna.
Valahogy az volt az érzésem, hogy Cabot Cove-hoz kötődik, de hogy miért
gondoltam így, elképzelni sem tudtam. Ezért abban bíztam, hogy Seth,
akinek megbízható a memóriája, talán majd tudni fogja, felébreszteni
viszont nem szerettem volna. Cabot Cove-ban a legtöbben korán fekszenek,
és még korábban kelnek. Várnom kellett másnapig a telefonálással.
Amennyire én tudtam, persze csak hírből, Waldo felesége és a gyerekek
anyagilag nem sínylették meg, hogy Waldo bekerült a tanúvédelmi
programba. A postás, a helyi boltosok és mások elmondásaiból úgy hírlett,
kényelmesen élnek. A házat kibővítették, egy új, cseresznyepiros Volvo
meg egy fekete-arany Wrangler állt a kocsifelhajtón, és a tejesember
elmondása szerint gyakran kaptak videókat, CD-ket és könyveket azokból a
klubokból, ahol Nancy tag volt. Vajon az állam gondoskodik a védett tanúk
családjáról? Ez volt az egyik dolog, amit szerettem volna kideríteni.
És vajon hol lakott Waldo New York Cityben? Mikulásnak volt öltözve,
ez azt jelenti, hogy valakinek fel kellett fogadnia. Ám nyilvánvalóan nevet
változtatott a rejtőzködéshez. Vajon volt nála valamiféle igazolvány, amikor
lelőtték? Rá kellett volna kérdeztem, de majd holnap megteszem, amikor
Rizzi nyomozóval beszélek.
Vajon a tanúvallomása megtételét követően kapcsolatba léphetett-e a
családjával? Én nem tudtam róla, de ez még semmit sem jelent. Lehetséges,
hogy a hasonló helyzetben élők más csatornákon keresztül tartják a
kapcsolatot az övéikkel. Ezt leginkább Nancy Morse-tól lehetne megtudni.
Waldo szülei is eszembe jutottak, de mindjárt utána már arra is
emlékeztem, hogy ők egy tűzesetben mindketten az életüket vesztették. A
motel helyén egy gyorsétterem működött.
A listám egyre hosszabb lett, és minden kérdés két újabbat hozott
magával. Végül úgy döntöttem, egy kiadós alvás lesz a legjobb, feltéve,
hogy az agyam engedélyezi nekem ezt a luxust.
Néhány ásítással jeleztem, hogy lefeküdni készülök, de épp csak
elindultam a szobám felé, amikor megcsörrent a telefon.
– Ki lehet az ilyenkor? – kérdezte Olga.
Vaughan vette fel, figyelmesen hallgatta a telefonálót, majd rám nézve
azt mondta:
– Téged keresnek, Jessica.
Ki keresne itt engem? Csak kevesen tudják, hogy itt vagyok. A címet és
a telefonszámot csak Sethnek és Morton Metzgernek hagytam meg Cabot
Cove-ban, senki másnak, hisz az itteni dolgaimat teljes egészében a kiadóm
szervezte.
– Halló – szóltam bele a telefonba.
 – Mrs. Fletcher, Bobby Johnson vagyok a Posttól.
– Honnan tudja a…? Bevált a jóslatom.
– Olvasta a sztorit? – kérdezte.
– Milyen sztorit?
– Az utcai Mikulás meggyilkolását. A friss számban jött ki.
– Nem, nem olvastam.
– Nem volt könnyű jó képet találni hozzá magáról, de ami végül
bekerült, használható, azt hiszem.
– Fotó? Rólam? Hogy merészelte betenni az újságba a képemet?
– Hé, Mrs. Fletcher, nyugodjon meg. Ugyanazon az oldalon állunk mind
a ketten ebben az ügyben. Játsszon velem, akkor mindketten jól járunk.
– Erre nem mondok semmit, míg nem olvastam a sztorit.
Köszönöm, hogy szólt róla.
– Szívesen. S jut eszembe, nyomozgattam egy kicsit. Nagyon úgy fest,
hogy kábítószer van a háttérben.
A torkomra fagyott a szó. Ennek az embernek sikerül fellebbentenie a
fátylat a titokról? Vajon tud a tárgyalásról is, Waldo szerepéről meg arról,
hogy a tanúvédelmi program keretében évekre nyoma veszett? Mert ha
igen, akkor sokkal jobb újságíró, mint amilyennek gondoltam. Sőt első
osztályú oknyomozó.
Megfordult a fejemben, hogy hasznomra lehetne, ha kapcsolatban
maradnánk, bármily kellemetlen gondolat volt is ez. New York Cityt nem
nagyon ismertem, ő meg igen.
– Mr. Johnson – vetettem fel –, előbb elolvasnám a cikket, és akkor talán
beszélhetnénk tovább. Hol érhetem el?
Megadta az újság és az otthoni telefonszámait.
– Bármikor hívhat, Mrs. Fletcher, éjjel-nappal. Elcsentem a legújabb
krimijét a könyvismertetők asztaláról. Nagyon úgy fest, hogy hamarosan
megugrik a példányszáma. Remélem, ettől majd a kiadója is boldog lesz.
– Én… Jó éjt, Mr. Johnson.
Vaughanhoz és Olgához fordulva azt mondtam:
– A New York Post újságírója volt az. Cikkeztek Waldo Morse
megöléséről, és az én fényképemmel hozták le.
Vaughan már vette is a kabátját.
– Leugrom, és veszek egyet – mondta. – Pár perc múlva itt vagyok.
 Tíz perc múlva már ott is állt az ajtóban, a kezében az újsággal. A
címlap legnagyobb részét a fotóm foglalta el, míg jobb alsó sarokban egy
halott Mikulás képe volt látható. A nagybetűkkel szedett cím az volt: A
TÉLAPÓ HALÁLA, majd kisebb betűkkel szedve egy alcím:
DROGDÍLEREK VÉGEZTEK KRIS KRINGLE-LEL. KARÁCSONY
LEFÚJVA.
A fényképem alá azt írták: „Jessica Fletcher-ről, a híres krimiíróról, aki
szemtanúja volt a Fifth Avenue-n történt gyilkosságnak, azt állítják, hogy
lefényképezte a történteket, és New York-i adventi tartózkodását az ünnepi
hangulathoz nem illő gaztett kinyomozásával fogja tölteni.”
 HETEDIK FEJEZET

A Post címoldalán olvasottak okozta kezdeti sokkot követően

valamennyien leülve együtt olvastuk el a harmadik oldalt teljes egészében
betöltő cikket, majd hátrébb a folytatását. Úgy láttam, Vaughant eleinte
mulattatta a dolog. De amikor azt olvastuk, hogy én a kiadómnál és a
feleségénél vendégeskedem a fényűző Dakota-házban, a vonásai
megkeményedtek.
– Hemzsegni fognak itt a média emberei meg a kíváncsiskodók –
motyogta.
– Annyira sajnálom, Vaughan – szabadkoztam. – Remélem, tudod, hogy
nem én árultam el az újságírónak, hogy itt lakom nálatok.
– Hát persze hogy nem. A kérdés csak az, hogy hogyan fogjuk kezelni.
– Azt hiszem, tényleg jobb volna, ha átköltöznék egy szállodába –
ajánlottam fel.
– Az mennyivel volna jobb? – kérdezte Olga. – Megtalálnak, bárhová
mész is.
– Igen, de legalább benneteket nem terhelnének.
– Arról szó sem lehet – jelentette ki Vaughan fel és alá járkálva. – Ebből
együtt mászunk ki. És lássuk be, azzal, hogy ez történt, jobban fogy majd a
könyved is.
Rosszul érintett, amit mondott. Persze igaza volt, de én jobban szerettem
volna, ha nem ezt látja benne.
– Szerintem most feküdjünk le – javasolta Olga. – A jelek szerint nehéz
napunk lesz holnap.
Megcsörrent a telefon.
– Sőt már el is kezdődött… – jegyezte meg Vaughan, és felvette. Az
egyik helyi rádióállomás akart interjút kérni tőlem. Vaughan a tenyerével
befogva a mikrofont, elmondta, kik és miért keresnek, és felvont
szemöldökkel kérdezte, mit mondok erre. A fejemet ráztam.
– Sajnálom, de Mrs. Fletcher pillanatnyilag nem elérhető – mondta a
telefonba.
Újra megcsörrent a telefon. Aztán újra. A média, mindenki tőlem akart
interjút.
 – Ez rémes – nyögtem. – Ennek nem tehetlek ki benneteket.
Kerestessetek az embereitekkel egy biztonságos szállodát nekem holnaptól!
Olga ezúttal is tiltakozott, de Vaughan a feltartott ujjával félbeszakította.
– Lehet, hogy mégiscsak Jessicának van igaza, Olga. Nem miattunk,
hanem talán neki is könnyebb kezelnie a helyzetet, ha semleges helyen
tartózkodik. Majd holnap eldöntjük.
A telefont üzenetrögzítőre állította, és pajkosan elmosolyodott.
– Így holnap visszahívhatod őket, ha akarod, Jess.
Ébren feküdtem az ágyban, tágra nyílt szemmel, és hallottam, hogy
szakadatlanul csörög a telefon, mire Vaughan hangja elmondja, hogy a
szám pillanatnyilag nem elérhető, és hogy az illető a sípszó után hagyjon
üzenetet.
Nagy szükségem lett volna az alvásra. Ám amikor még hajnali négykor
is csak álmatlanul vergődtem, feladtam. Felgyújtottam az éjjeli lámpát, és
felülve nekitámaszkodtam a rózsaszín fejtámlának.
Tudtam, hogy Seth Hazlitt általában valamivel öt után kel. Talán nem
veszi rossz néven, ha egy picivel előbb ébresztem. Az első csöngésre
felvette – a sok év alatt megszokta már, hogy állapotos kismamák a
legváratlanabb időpontokban riasztják.
– Nincs egy kicsit korán a telefonáláshoz, Jess?
– De igen, tudom, és ne haragudj, kénytelen voltam. Seth, hallottad,
hogy mi történt tegnap?
– Veled? Nem, semmit sem hallottam.
– A helyi lapokban nem jelent meg semmi a gyilkosságról, aminek a
szemtanúja voltam?
Seth most már teljesen felébredt.
– Elmondanád végre töviről hegyire?
Dióhéjban beszámoltam neki a gyilkosságról és mindarról, ami utána
történt. Miután befejeztem, Seth csak hallgatott.
– Seth? Ott vagy?
– Aha. Itt vagyok. Waldo Morse. Természetesen emlékszem rá. Arra
még jobban, hogy drogcsempészetbe keveredett valami déliekkel. Egész
biztos vagy abban, hogy ő volt az?
– Igen, teljesen.
– És azt állítják, hogy te le is fényképezted?
 – Igen. Mert tényleg lefényképeztem. A film még mindig ott van a
fényképezőgépemben.
Seth felnyögött.
– Ezt nem kellett volna a telefonba mondanod, Jess. Több eszed is
lehetne.
– Te kérdezted, és…
– Ejtsük a témát – javasolta Seth. – És mit szeretnél, mit tegyek?
– Semmit. Nem, ez nem igaz. Kaptam egy furcsa üzenetet. A kiadómnál
hagyták. A telefonáló, aki elhallgatta a nevét, azt üzente, hogy Joe Charles
mindent tud.
– Mi mindent?
– Fogalmam sincs. De a név valamiért ismerős nekem. Talán köze van
Waldo megöléséhez. Vagy talán mégsem. Neked semmit sem mond ez a
név?
– Az égvilágon semmit, de majd utánagondolok, ha már lezuhanyoztam
és felöltöztem. Felébredve lesz időm átgondolni.
Nem kezdtem el újra mentegetőzni, mert a hangján hallatszott, hogy jól
mulat magában.
– Hálás volnék érte, Seth – válaszoltam. – Délelőtt nem leszek itthon, de
délutánra már visszajövök. Bár lehet, hogy átköltözöm egy szállodába.
– Ne csináld, Jess. Ilyenkor jobb, ha barátokkal vagy, nem egyedül.
– Igen, tudom, de…
– Ide hallgass, Jessica Fletcher! Én még sose mondtam meg neked, hogy
mit csinálj. Most viszont azt mondom, maradj távol a New York-i
szállodáktól. Hallod?
Elmosolyodtam.
– Igen, hallom. Ma délelőtt dedikálok egy olyan könyvesboltban, ahol
csak krimiket árulnak, aztán interjút csinálnak velem egy rádiónál. Mivel
ebédmeghívásom mára nincsen, úgy tizenkettő felé már itthon leszek. Ha
eszedbe jut valami Joe Charlesszal kapcsolatban, akkor kérlek, hívj fel. Ha
az üzenetrögzítő lesz bekapcsolva, hagyj üzenetet, és én visszahívlak.
– Te is tudod, mennyire utálom az üzenetrögzítőket. Inkább mindig
lerakom.
– Hát most az egyszer ne rakd le. Köszönöm, Seth. Drága vagy. Már az
is felüdülés volt, hogy beszélhettem vele. Aztán elaludtam, és hat óra után
ébredtem arra, hogy Olga kopogtat az ajtómon. A könyvesboltba csak fél
tízre vártak.
– Ne haragudj, hogy ilyen korán felkeltelek, de rengeteg telefonhívásod
volt, és a portás szerint vagy harminc újságíró tolong odalent, meg egy
bámészkodó tömeg.
– Ó, te jó ég, hogy mibe kevertem magam meg benneteket! Olga
elmosolyodott.
– Emiatt ne izgasd magad. Legalább elűzi az unalmat. Gyere inkább
reggelizni!
A Buckley House limuzinja már a Dakota-ház előtt állt. Ruth Lazzara,
ha lehet, még élénkebbnek tűnt, mint előző nap. Az ölében vagy egy tucat
Postát szorongatott. Még be sem szálltam az autóba, ő máris rákezdett:
– Fantasztikus! Maga elképesztő, Mrs. Fletcher!
– Nem csináltam semmit, csupán szerencsétlenségemre tanúja voltam
egy gyilkosságnak.
– De hát ez szenzációs! A világhírű krimiírónő mint egy gyilkosság
egyetlen szemtanúja!
Szívesen vitába szálltam volna vele, mégsem tettem. Valamennyien más
és más szemszögből nézzük a világot. Ennek a fiatal nőnek az a feladata a
kiadónál, hogy népszerűsítse az írókat. S hogy ezen a népszerűségen jelen
esetben tragikus események lendítettek nagyot, az ő szemében mellékes
volt. „Tőlem összehordhatsz hetet-havat rólam, de legalább a nevemet
helyesen írd le”, mondja egy idézet.
Ma még inkább csak hüledezni tudtam, látva, hogy komoly tömeg
verődött össze a könyvesbolt előtt. Százával álldogáltak az emberek a
kizárólag csak krimiket és devianciákról szóló könyveket forgalmazó
Dastardly Acts ajtaja előtt. És itt sorakoztak a tévés kocsik, amelyek a
Dakota-háztól idáig követtek bennünket, meg egy másik autó a Post
újságírójával, Bobby Johnsonnal, aki az egész hajcihőt elindította. Hát,
velem együtt ő is nagyot lépett előre a celebritások listáján.
Winston Whitlock, a bolt tulajdonosa és két egyenruhás biztonsági őr
kísért az ajtóig bennünket. Mr. Whitlock, egy magas, vézna, ősz hajú,
szürkés bőrű férfi, a nyakában zsinórnyakkendő kis rézlappal, amin az állt,
„krimik”, nyugtalanul azt mondta:
– Félek, a mai programunkat kénytelenek leszünk elhalasztani, Mrs.
Fletcher. Túl sokan jöttek el. Képtelenek volnánk a maga és a vásárlóink
biztonságát garantálni.
– De ugye tudja, hogy a dolgok nem az én szándékaim szerint alakultak
így? Én arra készültem, hogy kellemesen töltöm az időt a dedikálással a
maga hangulatos kis boltjában.
– Hogyne, tudom, de sajnos ez az elképzelés már a múlté. Ruth szólalt
meg:
– Na de miért is kellene elhalasztanunk? Ennél jobb dolog nem is
nagyon történhetett volna ebben a boltban. Hány példányuk van Mrs.
Fletcher könyvéből?
A férfi megvonta a vállát.
– Ötven, azt hiszem.
– Hol a telefon? – kérdezte Ruth.
Whitlock az íróasztalra mutatott. Ruth tárcsázott, és izgatottan szólt bele
a kagylóba:
– Küldjétek azonnal kétszáz példányt a Fletcher-könyvből a Dastardly
Actsbe. Futárral, vagy hozzátok ti magatok, de itt legyetek vele minél
hamarabb!
– Szerintem Mr. Whitlocknak igaza van – ellenkeztem. Ruth letette a
telefont.
– Ebben én döntök, Mrs. Fletcher – jelentette ki határozottan. S mielőtt
még bármit mondhattam volna, Whitlock felé fordult. – Amennyiben több
biztonsági ember jelenléte megnyugtatná, vegyen fel még néhányat. A
Buckley House állja a költségeket.
Whitlock zavartan rám nézett, majd utasította az asszisztensét, hogy
kérjen még embereket a biztonsági cégtől.
– Talán jobb volna, ha én elköszönnék, és…
Ruth megállított, és a könyökömnél fogva odavitt az asztalhoz.
– Nem megy sehová, üljön csak le szépen, Mrs. Fletcher, és kezdje a
dedikálást.
A tekintetem elárulta, hogy üresben egyetlen könyvet sem vagyok
hajlandó aláírni.
– Jól van, csak helyezkedjen el kényelmesen. Majd Whitlock felé
fordulva azt mondta:
– Hozatna Mrs. Fletchernek egy kávét meg valami rágcsálnivalót?
Egyiket sem kértem.
 Az egyik, az ajtó előtt álló őr bejött, odament Whitlockhoz, aki ott
álldogált az asztalom mellett, és azt mondta:
– Uram, itt a rendőrség.
– Nem akarok semmiféle felfordulást – nyögte Whitlock erőtlen hangon,
és közben úgy verdesett a kezével, mintha délre akarna repülni.
– Egy Rizzi nevű nyomozó jött. Mrs. Fletcherrel akar beszélni.
Whitlockra néztem.
– Én magam is beszélni akartam ma Rizzi nyomozóval. Akár most is
megtehetném.
A biztonsági őr rám se hederítve a férfit nézte, aki fizette.
– Engedjék be – legyintett Whitlock lemondóan.
Rizzi besétált egy másik, nála magasabb és testesebb, zöld esőkabátos
nyomozóval. Felálltam.
– Jó reggelt, Rizzi nyomozó.
– Jó reggelt, Mrs. Fletcher. Ő itt Ryan nyomozó.
– Jó reggelt magának is, Ryan nyomozó. Kérnek kávét? – vette át a szót
Ruth. – Ha lehet, kérem, fogják rövidre. A dedikálás tíz perc múlva
kezdődik.
– Maga kicsoda? – kérdezte tőle Rizzi.
– Ő Ms. Lazzara. A kiadó marketingese.
– Hát azt hiszem, itt ma mégsem lesz dedikálás – mondta Rizzi rám
nézve. – Mrs. Fletcher, velünk kell jönnie.
– Magam is készültem a rendőrségre, de később. Van néhány kérdésem,
amikre választ szeretnék kapni.
Rizzi és Ryan összenéztek.
– Maga akar kérdéseket feltenni nekünk? Ez pont fordítva működik,
Mrs. Fletcher. Maga az, aki egy gyilkosság szemtanúja.
Gondolom, az arcomra kiült, hogy mit gondolok. A nyomozó
arckifejezése azonban nem változott, és a kollégájáé sem. Erre némi éllel
kezdtem mondani:
– Ha nem mondja, akkor is tudom, hogy egy gyilkosság szemtanúja
voltam. S én ezzel elő is álltam nyomban, ami a többiekről, akik szintén ott
voltak, nem mondható el. Ahogy én voltam az is, aki szinte erőszakkal vette
rá magát, hogy felírja a nevemet és az elérhetőségemet, mert magát ez az
egész egyáltalán nem érdekelte. Most meg beállít, és közli, hogy fontos
tanú vagyok, mintha nehézséget okozott volna, hogy a nyomomra
bukkanjon. Talán csak nem akar még le is tartóztatni?
Rizzi ezt már meghallotta.
– Nyugodjon meg, Mrs. Fletcher. Nehéz napom volt, az emberek szinte
megörültek az egész városban. És nem tudtam, ki maga, én csak keveset
olvasok, de a feleségem, Emily annál többet, ő látta meg azt a cikket is a
Rostban, és izgatott lett, elmondta, hogy maga az egyik legjobb
detektívregény-író ma a világon.
– Igazán hízelgő, nyomozó, de nem értem, mindez mit változtat a
hozzáállásán.
– Semmit. Viszont velünk kell jönnie.
Vállat vonva Ruthra és Whitlockra néztem.
– A dedikálás mindössze egy órát fog tartani – próbálkozott Ruth. –
Ennyit biztosan várhatnak.
– Engem köt a parancs – felelte Rizzi. Mire én azt mondtam:
– Sajnálom, de azt hiszem, nekem mégiscsak az urakkal kellene
tartanom.
– Ez felháborító! – fakadt ki Ruth. – Adja meg a nevét és a jelvénye
számát!
Rizzi arcizmai erre megrándultak, és gyanítottam, hogy ezt többször is
látni fogom még az elkövetkező napokban.
– Magának is ez kell? – mondta Ruthnak, és kelletlenül megadta.
Már indultam, hogy felvegyem a kabátomat, amikor Rizzi megszólalt:
– Mielőtt még elmegyünk, volna szíves dedikálni egy könyvet Emilynek
meg az édesanyjának, Mrs. Wilsonnak?
– Ez már arcátlanság – jegyezte meg Ruth.
– Kétségtelenül sajátos felfogása van a világról, nyomozó – mondtam –,
és azzal kinyitottam az egyik könyvet, és beleírtam, hogy „Emilynek és
Mrs. Wilsonnak”. – Fölöttébb izgalmas életük lehet egy New York City-beli
detektívvel a családban. – Aztán aláír-
tam és a kezébe nyomtam. Mormogott valami köszönetfélét, és
kisétáltunk az üzletből.
Odakint egyre dagadt a tömeg. Bobby Johnson, a Post újságírója elől
állt.
– Mrs. Fletcher, hová megy? – kiabálta oda nekem.
 – A rendőrségre. És még szerencsés leszek, ha nem tartóztatnak le –
tettem hozzá. – Hála érte magának és a sztorijának.
Johnson elengedte a füle mellett epés megjegyzésemet, és a
nyomozóktól kérdezte meg, hogy hová visznek, ők nem feleltek. Ryan
kinyitotta előttem egy civilnek látszó autó hátsó ülésének ajtaját.
Ruth szaladt ki kiabálva a boltból.
– Ne feledje, hogy tizenegykor interjúja van!
Az autó nyitott ablakán át a kezembe nyomta a rádióállomás címét. A
cetlit ledobtam a földre. Valahogy az volt a benyomásom, hogy az a
rádióadó ma délelőtt megrövidül egy interjúalannyal. A riporter
remélhetőleg jól tud improvizálni.
 NYOLCADIK FEJEZET

Az a néhány ember, aki megfordult már Morton Metzger Cabot Cove-i

irodájában, mindig elcsodálkozott azon, milyen tiszta és barátságos. Persze,
hiszen általában nem túl sokan fordulnak meg ott: néha egy-egy részeg, aki
a cellában aludta ki alkoholmámorát, máskor a helységen túlzott
sebességgel átrobogó, nagyvárosi pökhendi, aki nem nyerte el a seriff
tetszését, néhány áfonyatolvaj, elvétve egy gyilkos.
Az itteni rendőrség, ahová Rizzi és Ryan vittek, hollywoodi díszletre
emlékeztetett inkább egy nyomorról forgatott dokumentumfilmben.
Borsózöld, régóta át nem kent falak, lepattogó festék. A bútorok rozogák,
ütött-kopottak, az ablakok olyan koszosak, hogy kilátni sem igen lehet
rajtuk. S a mindent átható dohányfüst, az izzadság- és vizeletszag keveréke
a levegőben… De a legelviselhetetlenebb, legalábbis számomra, a lárma
volt. Odahaza Metzger seriff a saját gyűjteményéből játszotta Kostelanetz
és Montovani zenéjét. Büszkén állította, hogy az övénél nincs gazdagabb
zenei gyűjtemény egész Maine-ben. Itt, New York Cityben nem szólt zene,
csak tucatnyi fel-alá mászkáló ember kiabált hangosan. Egy hosszú fapadon
letartóztatásra váró férfiak és nők üldögéltek. Úgy látszott, ők már
hozzászoktak az ilyesmihez, még csak kellemetlennek sem találták.
Nagyon szerettem volna valahol máshol lenni.
– Jöjjön, Mrs. Fletcher, nyugodtabban beszélgethetünk az egyik
interjúszobában.
Még hogy „interjú”! Micsoda eufemizmus a vallatásra, kihallgatásra.
Mindegy, akkor is megkönnyebbülten fogadtam, amikor becsukódott
mögöttünk az ajtó, és a lárma a felére csökkent.
– Foglaljon helyet, Mrs. Fletcher – kínált hellyel Rizzi. Majd fogta a
telefont: – Küldjék be!
Percekkel később belépett egy fiatal, egyenruhás nő, a kezében egy
gyorsírógéppel, amit a tárgyalótermekben is használnak. Rám ügyet sem
vetett, ahogy én sem őrá.
– Helyezze kényelembe magát – javasolta nekem Rizzi.
Még hogy kényelembe, gondoltam. Mintha az olyan egyszerű volna az
adott körülmények közepette. Odahúztam egy faszéket magamnak, aminek
a fél karja hiányzott. Fölöttébb kényelmetlen ülés esett rajta, és nemcsak
azért, mert hiányzott a fél karja, és mert az ülése nagyon kemény volt,
hanem mert meg is ingott alattam.
– Azt hiszem, ennek a széknek mozog a lába – jegyeztem meg. Rizzi
mintha elnevette volna magát.
– Az első lábak egy kicsit vissza vannak vágva, Mrs. Fletcher. így a
gyanúsítottak kénytelenek egy kicsit előbbre dőlni, az egyensúlyukat
vesztve.
– És most azért ülök egy ilyenben, mert magam is gyanúsított vagyok? –
kérdeztem.
– Nem maga tette el láb alól azt a Mikulást.
– Bizony, hogy nem, Rizzi nyomozó. Nem én tettem el láb alól a
Mikulást. És akkor rátérhetnénk már végre arra, hogy miért is vagyok itt?
Magam is telefonálni akartam ma, hogy beszéljünk, de megelőzött.
– Ahogy mondja, Mrs. Fletcher.
Rizzi maga is leült egy rozoga székre az asztal túloldalán, velem
szemben.
– Akkor hát lássuk azokat a képeket.
– Tessék?
– Ahogy mondom, a képeket, Mrs. Fletcher. Tudok olvasni. A Rostban
azt írták, hogy maga fotózott. Látni akarom azokat a képeket.
Mondani akartam valamit, de Rizzi sietve közbevágott.
– Hagyjuk a szöveget, Mrs. Fletcher. Azokat a képeket akarom.
Nagyon eltökélten mondta. Nekem viszont eszem ágában sem volt
odaadni neki a filmet, míg elő nem hívattam a képeket délután. Egy kis
gomb megnyomásával már korábban visszatekertem a filmet, és beletettem
a táskámba. Elmosolyodtam, és így feleltem Rizzi nyomozónak:
– Meglep, hogy valaki a maga pozíciójában mindent elhisz, amit az
újságok, különösen egy ilyen, mint a Post, lehoz.
– Nincs a Posttal semmi baj, Mrs. Fletcher. Csak azért, mert maga
amolyan Times- meg Wall Street Journal-kedvelő típus.
– Kétségtelenül olvasom ezeket a lapokat, ám semmilyen típushoz
tartozónak nem nevezném magam – mondtam, aztán csak vártam.
A gyorsíró is felnézett és várt. Rizzi összébb húzta magát a széken, az
állát a mellkasához feszítette, és sötét tekintettel nézett rám dús szemöldöke
alól. Majd anélkül, hogy az állát felemelte volna, morózusan azt mondta:
 – Mrs. Fletcher, finita la commedia.
– Nem értek ezen a nyelven.
– Azt jelenti, hogy a játéknak vége. Vége a/arcénak. Maga nem beszél
olaszul?
– Nem, én nem.
– Hát, már én is sokat felejtettem azzal, hogy nem olasz nőt vettem
feleségül, de anyámmal, amikor hazamegyek meglátogatni, mindig olaszul
beszélgetünk, viszont már van, ami nehezen jut az eszembe. Apropó,
köszönöm a könyvet Emily nevében. Neki biztos nagyon fog tetszeni, tán
még reagálni is fog rá. Mindig szívesen írogat másoknak.
– Kedves tőle.
– Igen, azt hiszem. A film, Mrs. Fletcher. Hol van?
Noha már majdnem élveztem az egymáshoz feszülésünket, tisztában
voltam vele, hogy az alkudozásnak vége. S noha még mindig nagyon
szerettem volna magam előhívatni azokat a képeket, beláttam, csak
magamnak ártok vele, ha továbbra is visszatartom őket.
– Nem állt szándékomban nem odaadni magának a képeket – mondtam.
– Csak én akartam látni őket elsőnek. Ám erre már nemigen lesz módom.
Kinyitottam a táskámat, és belenyúltam, hogy kivegyem. De elsőre nem
akadt az ujjaim közé. Tovább kotorásztam. Hogy ez sem hozott eredményt,
széthúzva bele is néztem, miközben tovább kerestem. Eredménytelenül.
Nem volt benne.
– Valami gond van, Mrs. Fletcher?
– Igen. Este beletettem a filmet a táskámba, viszont most nincs itt.
– Nincs ott? Tán időközben előhívatta magát, és aztán elsétált?
– Nem, ezt nyilván nem hiszem. És nem is tudom megmagyarázni.
Tegnap este kivettem a filmet a gépből, és a tekercset beletettem a
táskámba, mert elő akartam hívatni a képeket. Mindenre pontosan
emlékszem.
Rizzi szeme összeszűkült, felhorkant. Én vállat vonva széttártam a
kezemet.
– Nem hazudok magának. Az a film itt volt a táskámban. Most nincs itt,
és én pont annyira nem értem, ahogy maga.
– Abban azért ne legyen olyan biztos, kedves Mrs. Fletcher. Ez most
nagyon komoly. Könnyűszerrel megvádolhatom bizonyíték visszatartásával.
 – Semmiféle bizonyítékot nem tartottam vissza. Igyekszem segíteni, de a
film, bárhogy szeretném is, most nincs a táskámban.
Erre Rizzi elkeseredetten és türelmetlenül sóhajtott egy nagyot.
– Jól van, Mrs. Fletcher, akkor most hagyjuk egy rövid időre azokat a
képeket, és mondja el, hogy pontosan mit látott tegnap délután.
Erősen vívódtam magamban, hogy vajon elmondjam-e a rendőrségnek,
amit Waldo Morse-ról tudok. Vékony jégen táncolok, tudtam jól.
Rizzi eddig egész elfogadhatóan viselkedett, de nem voltak illúzióim,
tudtam, eldurvulhat a dolog, ha azt hiszi, hogy játszadozom vele.
Őszintének kellett lennem.
– Rizzi nyomozó, én tudom, ki volt az az ember abban a Mikulás-
jelmezben, akit megöltek.
Erre rögtön felfigyelt. Kiegyenesedett a széken, előbbre hajolva
felkönyökölt az asztalra, és tágra nyílt szemmel meredt rám.
– Igazán, Mrs. Fletcher? Gondolom, el is mondja nekem.
Most rajtam volt a sor sóhajtani. Hátradőltem, amennyire csak tudtam a
széken, és igyekeztem összeszedni a gondolataimat.
– Az illetőt Waldo Morse-nak hívták.
– Morse-nak? Az igazolványán nem ez a név szerepelt.
– Nem, biztos, hogy nem. Tudja, Waldo Morse Cabot Cove-ban nőtt fel,
Maine-ben, ahol én is lakom már hosszú ideje. Rákászattal kereste a
kenyerét Ogunquitben egészen addig, míg le nem tartóztatták, mert a
hajóját átengedte másoknak, hogy drogokat csempésszenek rajta New
Englandbe. A szövetségiek koronatanúja lett, és cserébe bevették a
tanúvédelmi programba. Azóta, hogy ez történt, én nem is láttam, és nem is
hallottam felőle vagy tíz éven át. De a Fifth Avenue-n sétálgatva őt véltem
felismerni a Télapójelmezben. Igazam is volt. Waldo volt az. Az
igazolványán milyen név szerepelt?
– Mrs. Fletcher, itt most én kérdezek.
– Nem látom be, miért kellene ennek a beszélgetésnek egyoldalúnak
lennie – feleltem. – Úgy gondolom, nekem is jogom van kérdéseket
feltenni.
Mintha egy futó mosolyt láttam volna a gyorsíró ajkán, de szerencsére
Rizzi nem vette észre.
Csak sokára válaszolt.
 – Mrs. Fletcher, maga nagyon kedves hölgynek látszik, és tudom, hogy
híres író is… meg minden. És azért jött New Yorkba, hogy az új könyve
népszerűsítésével eltöltsön pár kellemes napot nálunk, és valószínűleg a
magamfajtákat hitvány alakoknak tartja.
– Hitvány alakoknak?
– Igen. Nem tart bennünket magához méltónak. Néha még Emily, a saját
feleségem is így van ezzel, ő Jersey-ben élt, ahol sosem történt rosszabb
dolog, mint hogy a szemetes elfelejtette visszatenni a helyére a kuka tetejét.
Aztán megismerkedett velem, a brooklyni olasszal, és belém is szeretett,
mert korábban még sohasem találkozott brooklyni olasszal, ő addig csak
jersey-i mamlaszokat ismert. Az anyósom, Mrs. Wilson azóta is
csudabogárnak tart.
– Elképzelni sem tudom, miért – mondtam vigasztalóan. – És még
mindig Mrs. Wilsonnak hívja az anyósát?
– Igen, ó akarta így. Kénytelen volt belemenni a házasságba, de
kikötötte, hogy csakis Mrs. Wilsonnak szólíthatom.
– Mintha nem nagyon kedvelné – jegyeztem meg.
– Mert nincs miért kedvelni. Lenéz mindenkit, legfőképp engem, de hát
nincs mit tenni. Végtére is a feleségem anyja.
– És miért mondja el nekem mindezt? Rizzi felállt, a vonásai
megkeményedtek.
– Csupán azért, hogy tudja, Mrs. Fletcher, talán mégsem az vagyok,
akinek gondol. Sok mindent tudok. Ismerem a borokat, és sokat járok
múzeumokba. Maga szereti a művészeteket? Tudja, ki volt Domenikosz
Theotokopulosz? – Aztán meg sem várva, hogy bevalljam, nem, már
folytatta is. – Ez volt El Greco igazi neve. Szeretem Matisse-t és Chagallt,
de a kubistákat ki nem állhatom. Magának melyik a kedvenc bora? –
Ezúttal sem várt válaszra. – Én a lágyabb Cóte de Beaune-burgundikat
szeretem a legjobban, és alkalmanként a Puligny-Montrachet vöröseket is
megiszom.
– Hát persze – bólintottam.
– Tudja, Mrs. Fletcher, az olyanok, mint maga és Mrs. Wilson,
lebecsülik az olyanokat, mint én, de ez nem baj, mert ezzel csak
megerősítenek.
A sötét szempárt fürkészve próbáltam megfejteni a szavai mögöttes
tartalmát. Ennek az embernek a fejében kétségtelenül két párhuzamos világ
létezett, az övé és egy népesebb, azoké, akik lenézik. Szomorú. És sajnos
igaz is, ebben nem kételkedtem.
Valószínűleg keményen meg kellett küzdenie azért, hogy elfogadtassa
magát olyanokkal, mint amilyen én is vagyok.
– Szóval maga ismerte ezt a Waldo Morse-ot. Beszélt is vele? Úgy
értem, mielőtt megszúrták.
– Igen. A halála előtti napon.
– A halála előtti napon?
– Akkor, amikor felismertem, és… odamentem hozzá. Arra kért, hogy
jöjjek vissza másnap délután kettőre. Vissza is mentem, és akkor ölték meg.
Ezért voltam ott, ezért lettem a szemtanúja a történteknek.
– És beszélt vele, mielőtt lelőtték? Megráztam a fejem.
– És miről beszélgették a megelőző napon?
– Semmiről.
Néztem Rizzi rezzenéstelen arcát, és már kevésbé voltam magabiztos.
– Még egyszer: megkérdezhetem, milyen név szerepelt az igazolványán?
– Nem. Tanúvédelmi program? Azt mondja, hogy benne volt?
– Én így tudom.
– Hát, majd beszélünk a szövetségiekkel. És mit tud még elmondani
nekem?
Összeszorítottam a számat.
– Semmi mást. És maga mit tud mondani nekem, Rizzi nyomozó? A
gyorsíróra pillantottam.
– Itt lesz még egy darabig New Yorkban? – kérdezte Rizzi.
– Igen. Újévig.
– Jól van. Akkor, Mrs. Fletcher, népszerűsítse tovább a könyvét, én meg
igyekszem felderíteni ezt a gyilkosságot. S ha gondolja, érdeklődhet. És ha
majd úgy látom jónak, elmondom, hol tartok. Ez így elfogadható?
– Aligha van más választásom. És most már szabadon elmehetek?
– Eddig is szabad volt. Nem bilincseltem meg, nem igaz?
– Reggel mégsem mondta azt, hogy nem feltétlenül kell magával
jönnöm. Sokaknak okoztunk ezzel csalódást ma a könyvesboltban. Na meg
annak a rádióriporternek is kínos perceket kellett átélnie.
Rizzi arckifejezése arról árulkodott, a legkisebb gondja is nagyobb
annál, mint hogy könyvvásárlók meg rádióriporterek miatt aggódjon.
Kikísért. Egy egyenruhás férfi megállította, és azt mondta neki:
 – Volt egy telefonod, Al. A szövetségiek, a Marsh-eset miatt. Marsh?
Szövetségiek? Lehetséges, hogy Waldo Morse-ról beszélt, ő élt volna ezen a
néven? Arra gondoltam, hogy valaki, aki védett tanú, másféle nevet választ
magának, mondjuk, olyasmit, hogy Symington, Wolinoski vagy Buttafucco,
de hát ezt csak az én logikám súgta.
Marsh, ízlelgettem a nevet, miközben Rizzi a kijáratig kísért. Kezet
nyújtottam, ő bizonytalanul elfogadta.
– Remélem, a feleségének tetszik majd a könyv, Rizzi nyomozó.
– Bizonyára. És még egyszer köszönöm.
– És Mrs. Wilsonnak is. Szép napot.
– Az lehetne, ha megtalálná azt a filmtekercset.
Az idő kint hidegebbre fordult. Felnéztem az ólmos égre, és felhajtottam
a kabátom gallérját, hogy védjem magam a jeges széltől.
Havazni fog.
A film!
Vajon ki vehette ki a táskámból azt a tekercset? Vaughan, vagy Olga
Buckley? Kizárt.
A házvezetőnőjük, Gina? Valószínűtlen. Valaki a Dastardly Actsben?
Elképzelhető. De miért?
Vagy talán kiesett a táskámból, amikor eljöttem a könyvesboltból?
Talán… Talán valami más történt.
A sarokra érve egy hajléktalant vettem észre a földön. Kartonpapírokat
teregetett maga elé, és vastag takaróba burkolózott, minden holmija egy
bevásárlószatyorban a földön, mellette. Felnézve a kezét nyújtotta.
– Ételre egy kis aprót, hölgyem, én nem iszom!
Lehajolva adtam neki egy dollárt. Közelebbről látva az arcát, mintha
Waldo Morse tekintetét láttam volna benne, a félelmet és kitaszítottságot.
Szerencsétlen ember, gondoltam, és közben észrevettem, hogy valamivel
arrébb egy utas épp kiszáll egy taxiból. Odasiettem, és a nyitott hátsó ajtón
át beszóltam:
– A Dakota-házhoz mennék.
Odadörmögte, hogy mára már végzett, meg hogy csukjam be az ajtót.
Csalódottan becsuktam. Kezdtem lassan megtapasztalni a New York-i
taxisok kellemetlen világát. Ha lassan is, de hozzászokom.
Ennél sokkal jobban lehangolt engem Waldo Morse halála. Egy
dologban azonban biztos voltam.
Ki kell derítenem, mi és miért történt vele.
 KILENCEDIK FEJEZET

A sajtosok ott táboroztak a Dakota-háznál, amikor odaértem.

Elhárítottam a kérdéseiket, és felmentem a lakásba, ahol Gina épp az
ezüstöt tisztította.
– Hagytak a háziak valami üzenetet nekem? – kérdeztem.
– Sí – mondta ő, és a kezembe nyomott egy cédulát egy hosszú
névsorral. Az egyik mindjárt szemet szúrt: Seth Hazlitt keresett.
– Hol jártál? – kérdezte, amikor felvette a telefont.
– Ahol mondtam, illetve nem, a dedikálás és a rádióinterjú elmaradt. A
rendőrségen voltam.
– Ennyit már magam is tudok, Jessica. Hírül adták bizonyos csatornák,
hogy letartóztattak.
– Nem tartóztattak le, Seth. Csak feltettek néhány kérdést.
– És most hol vagy?
– Vaughanéknál. És jól vagyok. A nyomozó nagyon rendes volt hozzám.
– Ha te mondod… És úgy fest, hogy nagyon jó a memóriád, Jess.
– Ezt meg hogy érted?
– Emlékeztél Joe Charles nevére, ő is helybéli.
– Tényleg?
– Aha, csakhogy amikor még itt cseperedett, nem ez volt a neve. Flo
Johnson fia ő, a város északi részén laktak. De mindenki csak Juniornak
hívta. Így már emlékszel?
– Flo Johnson, hát persze. Emlékszem, hogy volt egy Junior Johnson
nevű fia. Ő volna Joe Charles?
– Kétségkívül.
– De akkor miért hangzott ismerősen a Joe Charles név, ha én csak
Junior Johnsonként ismertem?
– Mert amikor zenésznek állt, akkor Joe Charlesra változtatta a nevét. A
bandájával sokat játszottak itt annak idején.
– Igen, most már emlékszem. Még mindig Cabot Cove-ban él?
– Nem. Nem nagyon akad itt munka zenészeknek, így előbb Los
Angelesbe ment, és aztán az anyja elmondása szerint New Yorkba.
– Zenészként? Joe Charles néven lép fel?
 – Az anyja ezt nem tudta megmondani. Úgy látszik, a fiú nem nagyon
tartja a kapcsolatot vele, ahogy a fiatalok legtöbbje megfeledkezik a
gyökereiről, aztán csak lebegnek a semmiben. Pedig nem akkora mutatvány
olykor-olykor felemelni a telefont, vagy küldeni egy képeslapot az
anyjuknak. Na, mindegy. Viszont nagyon is elképzelhető, Jess, hogy az
üzenethagyó róla beszélt.
– Seth, ezzel nagyon sokat segítettél. Van még valami más is?
– Nincs, hacsak az nem, hogy Mórt kapott egy biztató levelet a Parker
Brotherstől ma délelőtt a társasjátékával kapcsolatban. A jelek szerint
érdekli őket a gyártása.
– Nagyszerű. Biztos örül neki.
– Ha örül is, nem nagyon mutatja.
A mi seriffünk már évek óta egy gyilkosságos társasjátékon dolgozott.
Azonban valahányszor úgy érezte, hogy most már teljesen elkészült vele,
valamelyikünk előállt valami hibával, és ő kezdhette elölről az egészet. De
két hónappal ezelőtt ránk unt, és úgy döntött, már eleget változtatott rajta,
és elküldte a Parker Brothersnek.
– Nekem most rohannom kell, Seth. Egy csomó dolgom van. Még
egyszer nagyon köszönöm.
– A te helyedben én, Jessica Fletcher, sietve összecsomagolnék, és már
utaznék is haza. New York City meg majd valahogy túléli, hogy nincs
szemtanúja, és nem róla szólnak a hírek, mint valami közönséges
bűnözőről.
– Kétségtelenül megtehetném, Seth, de nem most. Na és készültök a
szilveszteri partira?
– Hogyne. Csak te fogsz hiányozni róla. Azért csak gondolkodj el azon,
amit mondtam.
– Ígérem, így lesz. És gratulálj Mortnak a nevemben.
Átfutottam a többi üzenetet is. Ruth Lazzara hagyott három üzenetet,
hogy hívjam vissza azonnal, ha hazaértem. Aztán hívtak még különböző
újságoktól, köztük egy londoni bulvárlaptól – nagyon szerettek volna
interjút kérni tőlem, mert már ismertek amiatt, hogy segítettem kinyomozni
egy kedves barátom, a krimiirodalom nagyasszonya, Marjorie Ainsworth
rejtélyes meggyilkolásának körülményeit.
Ruth Lazzarát hívtam. Az asszisztense azt mondta, van némi változás a
délutáni programban. Eredetileg csak két interjúm lett volna, az egyik a
Publishers Weeklyvel, a másik a Viliágé Voice-szal. Ám időközben még
négyet beszorítottak.
– Képtelenség – feleltem. – Világosan megmondtam, hogy szabadidőt is
szeretnék az ittlétem alatt. Természetesen igyekszem rendelkezésre állni,
de…
– Megmondom Ms. Lazzarának, hogy hívja fel.
Vajon sikerül kibújnom alóluk? Úgy gondoltam, természetesen a két,
már lefixált interjút vállalom, de mert a többiekről semmi információm
sincs, nyilván nem beszélhetek velük.
Felvettem a kabátomat, és kifelé indultam.
– Kérem, mondja meg Buckley-éknak, hogy csak estefelé leszek itthon,
ne tervezzenek elmenős vacsorát velem.
– Sí, Mrs. Fletcher.
Megcsörrent a telefon. Ruth Lazzara volt az. Nagyon izgatottnak
hallatszott a hangja.
Háromkor volt az első interjúm a Publishers Weeklynél, a Viliágé Voice
újságírójával meg majd este hatkor találkozom a Buckley House-ban.
De addig más dolgom is van.
Az Amerikai Zenészek Szövetsége, a Local 802 New York-i irodája a
Forty-second Streeten volt. A folyosó végén található, hatalmas irodában
nagy volt a jövés-menés, vagy száz ember, feltételezésem szerint zenészek
nyüzsögtek itt. Valami hivatalos ember után kutattam, aki majd útba igazít,
hol kaphatok információt a tagokról. De még mielőtt találtam volna egy
ilyet, egy pocakos, alacsony férfi lépett oda hozzám. Az inge majd a hasáig
kigombolva, a nyakában vastag aranylánc, az ujjain gyűrűk.
– Maga énekesnő? – kérdezte tőlem.
– Én? Dehogy!
– Biztos, hogy nem énekesnő? Szükségem volna valakire ma este
Roselandben.
– Én sajnos nem énekelek. Kivéve a zuhany alatt, de akkor is hamisan.
– Fellépőruhája van? Sminkje?
– Bocsásson meg – mondtam, azzal továbbsétáltam az egyik sarokban
álló íróasztalhoz, ami mögött mogorva ábrázatú úriember ült. – Elnézést
uram, egy zenészt keresek.
– Akkor a legjobb helyen jár. – Széttárt karjaival a jelen lévő férfiakra és
nőkre mutatott.
 – Senkit sem akarok felléptetni, egy bizonyos valakit keresek.
Lehet itt találni valami nyilvántartást a tagokról?
– Odafent.
A tagnyilvántartással foglalkozó, középkorú nő készséges volt.
Elmondtam neki, hogy egy Joe Charles néven dolgozó zenészt keresek.
– Na és miért akarja megtalálni? – kérdezte.
Nyilvánvalóan attól félt, hogy valami hivatalos végrehajtó szervtől
jöttem, vagy valami ilyesmi.
– Nincs mitől tartania, biztosítom – mondtam. – ő a földim Maine-ből,
és jó hírt hoztam neki.
A választól megnyugodott. Aztán valamelyik fiókból előhúzott egy
dossziét, és odahozta az asztalhoz.
– Lássuk csak… Igen, Joe Charles fizető tagunk.
Elém tolta a dossziét, én kiírtam a címet és a telefonszámot, majd
megköszöntem a szívességét, és hevesen dobogó szívvel kisétáltam az
épületből. Ez gyorsan és simán ment. Máris itt a kezemben annak az
embernek a címe és a telefonszáma, akinek a nevét a titokzatos telefonáló
hagyta számomra. A jó öreg Seth. Ezúttal is rengeteget segített, mint
mindig.
Junior Johnson, alias Joe Charles a Crosby Streeten lakott, erről az
utcáról én még sohasem hallottam. Fogalmam sem volt róla, vajon hol
található Manhattan-ben, de úgy gondoltam, a taxisofőr majd tudni fogja.
Tévedtem. Az első kettő csak a fejét rázta, mondván, ők ilyen utcát nem
ismernek. A másodikat megkértem, hogy talán nézné meg a térképen, mire
ő azt felelte, nincs térképe, és továbbhajtott. A harmadikkal, egy szépen
öltözött, idősebb férfival, aki büszke volt arra, hogy jól ismeri a várost, már
több szerencsém volt.
– Nem valami kellemes környék, ahová készül – figyelmeztetett,
elindítva az órát.
– Nappal talán nem lesz gond.
– Talán, de nem a kedvenc környékem. Jobb, ha nyitva tartja a szemét.
Hátradőltem az üdítően tiszta taxiban, és néztem, ahogy elsuhan
mellettem a város. Havazott. Szép, puha pelyhekben kavargóit a hó az
ablakon túl, és ettől biztonságban éreztem magam. Talán ezért is nevezik az
emberek hótakarónak. Cabot Cove-ban is mindig szerettem a hóesést, a
fahasábok pattogását a kandallóban, és azt, amikor odakint járva
megcsikordult a hó a talpam alatt, ami puha vattával fedte be a várost.
Vajon hull majd annyi hó, hogy Manhattant is elborítsa? Hóesésben még
sosem láttam New York Cityt, új tapasztalat lesz.
Megálltunk a lámpánál a Bowery és a Houston sarkán. Mindjárt oda is
ugrott hozzánk két elhanyagolt külsejű fickó, és a sofőr tiltakozása ellenére
nekiláttak koszos rongyaikkal maszatolni a szélvédőt. Egy erősen kapatos
férfi botladozott oda az ablakhoz, ahol én ültem, és egy papírpoharat
rázogatott felém.
– Sajnálom, hölgyem – szabadkozott a sofőr, amikor váltott a lámpa, és
elindultunk.
– Megsajnáltam őket – mondtam erre. – Én annyira megörültem a
hóesésnek, de gondolom, ezek a szerencsétlenek másképp vannak vele.
Egy nagyon szép, régi irodaépület állt a Crosby Street északi végén, a
Bleecker sarkán.
– Milyen szokatlan stílusú épület ez – jegyeztem meg. A sofőr azt
felelte:
– Én nem vagyok igazán járatos az építészetben, de azt történetesen
tudom, hogy ezt egy Louis Sullivan nevű ember tervezte. Híres volt a maga
idejében.
– Ettől máris jobban érzem magam – mondtam. – Miért?
– Tudom, hogy ez itt nem valami kellemes környék, de ha egy ilyen szép
épület megmaradhatott benne, akkor nem lehet olyan nagy a baj.
A férfi csak hajtott tovább, én pedig kedvemre megcsodálhattam a
tizenkét emeletes, terrakotta épületet a levéldíszes homlokzatával, amelyen
hat angyal is bontogatta a szárnyát, mintha csak hívogatná a látogatókat.
A cím, amit a zenészek szervezetétől kaptam, két háztömbnyire volt
ettől az épülettől. Raktár- vagy gyárépületnek tetszett. De miért lakna valaki
egy gyárépületben?, tűnődtem. Odabentről zene szűrődött ki, disszonáns,
hangos, csikorgó elektronikus hangok, mintha valaki a hosszú körmeit
köszörülné egy iskolai táblán.
Felmentem néhány lépcsőn, és megálltam a résnyire nyitott bejárati
ajtónál. Csengő is volt a falon, de elvágott huzaljai szabadon lifegtek.
Visszanéztem az utcára. A hópelyhek megdagadtak, vizesebbek lettek,
ami Maine-ben mindig a lágy és puha hóesés végét jelezte.
De talán New York Cityben nem így lesz.
 Benyitottam és beléptem. A tágas kapualjban a falak tele graffitikkel,
némelyikük egészen durva. A zene még hangosabbnak tűnt odafentről.
Amikor nehéz lábak dobbanását hallottam a fémlépcsőkön, riadtan
felnéztem, és láttam, hogy egy fiatalember közeledik felém. Magasszárú
katonai bakancs, sort és lila meg sárga trikó volt rajta. Hosszú haját
lófarokban viselte.
– Elnézést – szólítottam meg. Megállt.
– Egy régi barátomat keresem, zenész, Joe Charles a neve.
– Fent lakik a harmadikon. Kint van a névtáblája.
Azzal már ott sem volt. Sortot visel télvíz idején? Mindent én sem
érthetek.
Elindultam felfelé, a cipőm sarka minden lépésnél hangosan koppant a
fémen. Feljebb érve egyre hangosabb lett a zene. A mögül az ajtó mögül
hallatszott, amin kartonpapírra firkálva a Joe Charles név díszelgett. A
zenét inkább mondtam volna zajnak.
Bekopogtam. Bárki volt is odabent, nyilvánvalóan nem hallhatta a
lármától. Ezúttal az öklömmel vertem az ajtót, mire csönd lett.
– Ki az? – kiabálta egy férfihang bentről.
– Waldo Morse egy barátja – kiabáltam vissza.
Bárki tartózkodott is odabent, feltételezhetően maga Joe Charles,
pillanatnyilag azon tépelődhetett, reagáljon-e, vagy sem. Elfogadható ideig
vártam, és már épp azon voltam, hogy újra dörömböljek, amikor nyílt az
ajtó. Velem szemben egy alacsony, kövérkés fiatalember állt, bár ritkuló
haja azért más életkorról árulkodott. Kerek arca borostás, kék szeme kissé
vizenyős.
Kertésznadrág volt rajta, a felsőteste csupasz, a lábán mosásra szoruló
gumipapucs.
– Sajnálom, hogy megzavartam a gyakorlásban – mentegetőztem –, de
nagyon fontos dolog hozott ide. Jessica Fletcher vagyok Cabot Cove-ból,
Maine-ből, és azért…
– Hogyne, maga az, aki krimiket ír. Az anyámat ismeri, igaz?
– Mrs. Johnsont? Igen, ismerem az anyját. Nem vagyunk közeli
ismerősök, de azt tudom, hogy van egy fia, akit Juniornak hívtak, és akiből
ismert zenész lett, Joe Charles néven. Maga az, igaz?
Joe bólintott.
 – Az előbb azt mondta, hogy maga Waldo Morse barátja? Miért mondta
ezt?
– Jó, túlzás, hogy a barátja volnék, de szemtanúja voltam, amikor
megölték. Gondolom, maga is olvasta már az újságokban.
– Én nem olvasok újságot, csak a Rolling Stone-t meg a Dawnbeatet.
Azért hallottam, hogy mi történt Waldóval. Szar ügy.
Felvontam a szemöldököm.
– Igen, ahogy mondja. Bejöhetek?
Eddig barátságosan viselkedett, most viszont kiült az arcára, hogy
vívódik magában.
– ígérem, nem fogom sokáig rabolni az idejét, de nagyon fontos, hogy
beszéljek magával.
Félreállt az ajtóból, hogy bemehessek.
Tágas helyiség volt, ám a bútorok láthatóan nem szerepeltek Joe
kívánságlistáján. A sarokban egy virágmintás takaróval fedett matrac állt. A
ruhái, amikből nem volt sok, kampókra akasztva lógtak a falon. Egy másik
sarokban a konyhának kialakított valami, egy kis mosogató és egy hűtő.
Egy ajtó, bizonyára azon át lehetett a fürdőszobába jutni. Mindez a helyiség
északi oldalán. A déli oldal összevissza pakolva különböző hangszerekkel.
Egy fogason négy különböző méretű klaviatúra sorakozott. Dobok a
sarokban. Előttük egy nagy méretű marimba. Középen egy másik fogason
csengettyűk, csövek és botok lógtak. Végül egy számítógép zárta a kellékek
sorát.
– Még soha nem láttam ennyi hangszert egy helyen – csodálkoztam.
– Van, mikor mindegyiket használom.
– A fellépésekhez? Akkor ahhoz furgon is kell.
– Néha igen. Máskor meg jönnek a groupie-k, és ők segítenek.
– A groupie-k? Ja, igen, a lányok, akik rajonganak magáért? Joe
elmosolyodott.
– Igen. És lelkesen vállalják. Ha már körülöttem lebzselnek, akkor
olykor hasznossá is tehetik magukat, nem igaz?
– Gyakorlatias ötlet – mondtam, majd körbenézve megkérdeztem: –
Leülhetek?
– Persze. – Azzal egy fekete forgószékre mutatott a klaviatúrák mellett,
majd a konyhából hozott egy fehér tejesrekeszt, és ráült velem szemben.
– Rólam kitől hallott? – kérdezte.
 – Nem tudom. Elismerem, ostobán hangzik, egy névtelen telefonáló
hagyott üzenetet a kiadómnál és adta meg a maga nevét. Én meg
telefonáltam haza néhány barátomnak, és velük együtt szedtük össze, amit
magáról tudtunk. Az üzenet szerint maga mindent tud.
– Mi mindent?
– Azt én nem tudom. Ezért vagyok itt. S meg kell mondjam, kicsit össze
vagyok zavarodva Waldo miatt. Amiatt, hogy emlékszem, komoly bajba
keveredett Cabot Cove-ban.
– Ogunquitben – helyesbített Charles.
– Igen, persze, Ogunquitben. Kapcsolatban volt Waldóval azt követően,
hogy bekerült a tanúvédelmi programba?
– Igen, volt némi kapcsolatunk. Nem szoros.
– Egész idő alatt New York Cityben volt? Charles megrázta a fejét.
– Nem, Waldót akkor áttelepítették. Azt hiszem, ez a hivatalos elnevezés
rá. Szóval először Coloradó-ba küldték.
– Találkozott vele ott is?
– Még Cabot Cove-ból ismertem, Mrs. Fletcher.
– Igen, tudom. És amíg Coloradóban élt, nem is találkozott vele?
– Nem. Mi sosem álltunk szoros barátságban Maine-ben. Csak együtt
lógtunk néha. Engem a zene érdekelt, őt meg a foci, de azért jól kijöttünk
egymással. Utoljára arról beszélgettünk, hogy feleségül akarja venni
Nancyt. Én erre azt mondtam neki, hogy elment az esze.
– Hogy elment az esze? Amiért feleségül akarja venni Nancyt?
– Hogy bárkit el akarjon venni. Még túl fiatal volt hozzá. Én beszorítva
éreztem magam Cabot Cove-ban, és alig vártam már, hogy elszabaduljak,
de ő nem bánta a csapdát, feleséget akart, gyerekeket, ott maradni.
– Aztán maga elment Los Angelesbe, ahol várta a hírnév és a gazdagság.
Charles elnevette magát.
– Sajnos egyiket se igazán találtam meg L. A.-ben. A sors iróniája volt,
ami ott történt, Mrs. Fletcher. Én arról papoltam Waldónak, hogy maradjon
agglegény, mire hat hónappal később megismertem egy csajt L. A.-ben, és
mindjárt feleségül is vettem. Majd egy évig tartott.
– Sajnálom.
– Fölösleges, nem számít. Gyerekünk nem volt, így aztán senki sem
sérült, amikor elváltunk. És ő jól van. Azóta is beszélünk, ha New Yorkban
van, vagy én járok a nyugati parton.
 Nem volt újabb kérdésem, kinéztem az ablakon a Crosby Streetre. Még
mindig havazott, már sokkal erősebben, és heves szél csattogtatta a
zsalukat.
– Megkínálhatom egy kávéval vagy valamivel?
– Egy teát örömmel elfogadnék.
– Akkor azt hoznom kell. Csak egy perc.
– Ugyan, hagyja. Azt hittem, van itthon.
– Van itt egy koreai delikát a sarkon. Nem volna kedve enni valamit?
Egy fánkot? Vagy valami mást?
– Nem, köszönöm, a tea tökéletes lelsz. Egy kis tejjel, ha lehet.
Néztem, ahogy belebújik egy zöld katonai kabátba, ami a bokájáig ér, és
fekete sapkát nyom a fejébe.
– Fizethetem? – kérdeztem.
– Ha gondolja. Kicsit szűkében vagyok a pénznek, bár holnap bulim
lesz.
A kezébe nyomtam öt dollárt. Ő megköszönte, és távozott, hallottam a
léptei döngését a fémlépcsőkön.
Felállva alaposabban szemügyre vettem mindent a helyiségben. Úgy
gondoltam, Junior Johnson, alias Joe Charles őszintén beszélt velem.
Megkedveltem őt. Volt benne valami megindító. Annak alapján, hogy nem
nagyon tartotta a kapcsolatot az anyjával, talán nem volt igazán jó fiú, de
hát hogy jövök én ahhoz, hogy ismeretlenül ítélkezzek?
Odamentem a klaviatúrákhoz, amelyeken kis, piros lámpa égett.
Lenyomtam egy billentyűt, mire kísérteties, fájdalmas és fülhasogató sikoly
hallatszott az erősítőkből. Hová az ördögbe lettek a régi akusztikus
zongorák?, gondoltam magamban, és odaléptem szemügyre venni a többi
hangszert is. Felvettem egy kis ütőt a marimbáról, és kipróbáltam. Távol-
vagy közel-keleti hangot adott, ami kellemes volt. Megismételtem, de
eszembe jutott, hátha zavarom vele a többieket, akik az épületben laknak.
Elmosolyodtam. Ha Charles lármája nem zavart senkit az épületben, akkor
más sem. Tovább folytattam a felfedezőutamat. Épp az ágy fölé akasztott
fotót nézegettem, amelyen Charles játszott egy bandával, amikor lassan
kinyílt a fürdőszoba ajtaja. Az izmaim és az idegeim pattanásig feszültek.
De aztán lenézve egy nagy, kövér, fekete-fehér macskát láttam kijönni, az
ajtóhoz dörgölőzve.
 Megkönnyebbülten eresztettem ki tüdőmből a levegőt, és ostobán, ahogy
szoktuk, beszélni kezdtem a macskához. Az állat rám nézett, majd púpos
háttal továbbment, felugrott a matracra, nyújtózott egyet, aztán
összegömbölyödve elhelyezkedett.
Bepillantottam a fürdőbe. Egy hordozható műanyag
zuhanyalkalmatosság állt a sarokban, meg egy lepattogzott zománcú, fehér
mosdótál, amit már kikezdett a rozsda. Alatta egy szemetesnek használt,
alacsony kartondoboz, az alján fecnikre tépett újságpapírral. Lehajoltam,
hogy jobban megnézzem, mire egy szempár nézett vissza rám: a sajátom. A
fecnik a Postból voltak csíkokra szaggatva.
Felegyenesedtem, és visszamentem a másik helyiségbe. Furcsa,
gondoltam. Charles nekem azt mondta, hallott Waldo haláláról, de rólam
nem olvasott. Állította, hogy nem olvas újságot, közben meg itt volt a
Postnak az a példánya, ami nagyban hozta a fotómat a címoldalon. Vajon
miért csinálta?
Megcsörrent a telefon, fojtott hangon, bizonyára valami alatt lehetett. A
matracra néztem, a párnák alól egy fekete vezeték kandikált ki. A csöngés
abbamaradt, és Joe Charles hangját hallottam:
– Egy rövid időre kiugrottam, de nemsokára visszajövök. Hagyj
üzenetet, visszahívlak. Ciao!
Aztán a hívó hangját hallottam:
– Este tizenegykor – mondta egy férfihang. – A szokott helyen. Ne késs.
Aztán hallani lehetett, hogy megszakítják a vonalat, majd néhány sípolás
után újra csend lett a helyiségben.
A fejemet felkapva, összeszűkült szemmel néztem magam elé, mintha ez
segítene a gondolkodásban, vagy mint amikor kikapcsolom a rádiót az
autóban, hogy a házszámokat figyeljem – persze mindig más autójában,
mert én nem vezetek.
Felismertem a telefonáló hangját: Alphonse Rizzi volt az. Esküdni azért
nem mertem volna rá, mindenesetre nagyon úgy hangzott. Na de miért
hívná Charlest?
Már-már azon voltam, hogy újra lejátszom az üzenetet, de a lépcsőn
felhangzó léptek zaja visszakergetett a fekete székhez. Charles lépett be az
ajtón, a kezében egy barna zacskóval. Kibújt a kabátból, kinyitotta a
műanyag ládára helyezett zacskót, és letérdelve felnézett.
– Biztos, hogy nem akar enni pár falatot? – kérdezte.
 A teán és magának vett kávén kívül hozott még két szelet valamilyen
fehér krémmel töltött tortaszeletet is, ami túl édesnek látszott.
– Nem, köszönöm. Nekem elég a tea.
Erre a kezembe nyomta a teát, ő pedig élvezettel hozzálátott a zacskó
gejl tartalmához. Az elsővel hamar végzett, és máris hozzáfogott a
másodikhoz. Én vettem neki ennivalót, talán ma még nem is evett. A
visszajáróról szó sem esett, én meg nem kértem.
– Helyes cica – mondtam.
– Igen, csak egy kicsit el van hízva. Thelonious a neve.
– Érdekes név.
– Thelonious Monk után.
– Dzsessz-zenész – mondtam, és boldog voltam, hogy lám, én is tudok
azért valamit az ő világáról. – Ő is játszott ezeken a hangszereken?
Charles elnevette magát.
– Dehogy. Ezek az elektronikus cuccok még nem léteztek az ő korában.
És nagy valószínűséggel egyiket sem szerette volna. – Charles az órájára
nézett. – Nézze, Mrs. Fletcher, épp zenét szereztem, amikor megérkezett, és
holnap estig el kell készülnöm vele. Sajnos véget kell vetnem ennek a
beszélgetésnek.
– Hogyne, és nem is szeretném tovább rabolni az idejét a komponálástól.
De egyvalamit még hadd kérdezzek meg. Végül maga és Waldo hogyan
kerültek újra kapcsolatba New Yorkban?
– Ő keresett meg, amikor Coloradóból idejött.
– Na és miért jött New Yorkba? Ha a tanúvédelmi program keretében
Coloradóba telepítették, akkor bizonyára ott volt nagyobb biztonságban.
– Mrs. Fletcher, tényleg dolgoznom kellene. Felálltam.
– Waldót Maine-ben drogcsempészettel vádolták. New Yorkban is
kábítószerrel foglalkozott?
– Én nem tudok róla.
– A rendőrség szerint a drogok miatt kellett meghalnia.
– Erről sem tudok.
– Itt lakott magánál? – kérdeztem.
– Nem.
– Akkor hol élt?
– Fogalmam sincs. Valahol itt a közelben.
 – Ígérem, hogy egy percen belül már itt sem vagyok, de van még néhány
kérdésem. Hogy hívta?
– Tessék?
– Waldo Morse-nak vagy Waldo Marshnak?
– Ezt meg honnan…?
– Hogy honnan tudom, hogy Marshnak hívták? Ilyen névre kiállított
igazolvány volt nála, amikor meghalt. Ezt a nevet kapta a programban?
– Úgy van.
Charles odahúzta a széket a klaviatúrához, ráült, és lejátszott egy
akkordot, ami betöltötte az egész helyiséget.
Az ajtóhoz mentem.
– Szívesen meghallgatnám, amikor játszik, Joe. Hol lép fel ma este?
– Ma nincs bulim.
– Sajnos nem sokat értek a dzsesszhez, de arra gondoltam, ezen
segíthetnék kicsit, amíg New Yorkban vagyok. Tudna ajánlani valami jó
dzsesszklubot? Hivatalos emberekkel vacsorázom ma, de tizenegy körül
már szabad leszek, és…
Rám sem nézve, sietve mondta:
– Tele van a város ilyenekkel. Egy csomó van a Village-ben, aztán
néhány felkapottabb a belvárosban.
– Ó, bár magát is meghallgathatnám! Azt mondta az előbb, hogy
holnapra készen kell lennie a komponálással. Esetleg holnap?
Tudtam, hogy erőszakos vagyok, láttam az arckifejezésén.
– Tudom, hogy nem tetszene magának az én zeném, Mrs. Fletcher. Amit
én csinálok, az… szóval fiataloknak szól. Szerintem maga jobban kedveli
Tommy Dorsey-t vagy Benny Goodmant.
Elmosolyodtam.
– Igen, szerettem őket, de még nem vagyok olyan öreg, hogy ne tudnám
befogadni az újat.
– Kösz a kávét és a süteményt.
Azokat én nem neveztem volna süteménynek, de mások nyilván igen.
Aztán, mintha csak most jutna eszembe, azt mondtam:
– Ja, és van magának telefonja? Ha esetleg még keresni akarnám.
– Nem működik.
– De akkor hogy érik el azok, akik fellépést kínálnának? – kérdeztem.
 – Szolgáltatást fizetek. Sajnálom, Mrs. Fletcher, de most már tényleg
dolgoznom kell.
– Hogyne, és sajnálom, hogy visszaéltem a vendégszeretetével.
A második emelet lépcsőfordulójánál jártam, amikor egy fiatal nő
szaladt felfelé, és majdnem fellökött. Valami bocsánatkérést motyogva
futott tovább. Én a falig hátrálva néztem felfelé, és láttam, hogy a lány
egyenest Joe Charles ajtajáig szalad, kinyitja, és bemegy. Charles abban a
pillanatban zenélni kezdett, hogy én kiléptem az ajtón, de ez most hirtelen
abbamaradt. Jó darabig álldogáltam, küzdve a kísértéssel, hogy felmenve
hallgatózzak, de féltem, hogy a lépteim zaja felriasztaná őket.
Kiléptem a Crosby Streetre, amit mostanra már sűrű, hófehér takaró
fedett. Eltűnt alatta a kemény, mocskos beton. Hirtelen elfogott a honvágy.
Vajon Cabot Cove-ban is havazik?
 TIZEDIK FEJEZET

A Publishers Weekly-interjú valamivel öt előtt ért véget, így maradt egy

órám a Viliágé Voice újságírójával megbeszélt találkozásomig a Buckley
House-ban.
Ruth Lazzara, aki nem volt boldog, amiért nem voltam korábban
elérhető, de végül nem csinált nagy hajcihőt belőle, azt javasolta, hogy
igyunk meg egy kávét vagy valamit, de elhárítottam, mondván, hogy még
elintéznivalóm van.
Sétálni akartam, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejemet. A hótakaró
már olvadozott, de a város fényei még megcsillantak a hópelyheken. Lassan
lépkedtem, a kirakatokat bámulva, amelyek tele voltak a szezon ünnepi
kínálatával. Egy metszettüveg-árut kínáló bolt kirakatánál megálltam a
portékát csodálni. Közben eszembe jutott egy másik kirakat, ami mellett
már korábban elhaladtam. Arra gondoltam, hogy esetleg oda be kéne
mennem, de végül lebeszéltem magam róla. Nevetséges ötletnek tetszett.
Felnőtt nő vagy Jessica, felejtsd el!
Ám mégiscsak visszafelé indultam, és megálltam a másik kirakat előtt.
Néhány nagy levegő után már bent is voltam az üzletben, ahol egy
kövérkés, fiatal nő a kelleténél szűkebb ruhában, lelkesen rágógumizva és
minden lelkesedés nélkül megkérdezte, segíthet-e valamiben.
– Igen, azt hiszem, mivel nem tudom pontosan, hogy milyen stílusút
válasszak. Talán segíthetne, ha mutatna néhányat, akkor tán el tudnám
dönteni.
Nem örült túlságosan, hogy fel kellett állnia a pult mögötti székről,
kelletlenül lépett oda a falhoz, amely előtt polcokon a bolt kínálata
sorakozott.
– Ez mind kapható – mondta.
– Komoly választék – feleltem. – Azt hiszem, valami modernet
szeretnék. Valami ütőset, azt hiszem, így mondják ezt manapság. Mondjuk,
ott azt.
A nő egy szénfekete parókát emelt le egy arctalan műanyag fejről, és
felém nyújtotta. Az arcán látszott, hogy mire gondol. Nem nagyon érdekelt.
Fogtam a parókát, és a tükör elé lépve ráigazgattam rövidre vágott, vöröses
hajamra. Hosszú paróka volt, a vállamig ért, amitől a fejem kétszer olyan
nagynak, és az arcom a felével keskenyebbnek látszott. Jobbra-balra
ingattam a fejem, rámosolyogva a tükörképemre.
– Igen, azt hiszem, ez megfelel. Maga mit gondol?
– Eszembe sem jutott volna, hogy ezt választja – mondta. – Ez nem
maga.
– Pontosan – bólintottam. – Igen, ezt kérem. Levettem a parókát, és a
nőnek nyújtottam.
Amíg ő zacskóba tette, és írni kezdte a számlát, odaléptem egy polchoz,
amin feltűnő, nagy napszemüvegek sorakoztak.
Leemeltem egyet, felpróbáltam a tükör előtt, majd azt is a nő kezébe
nyomtam.
– Ezt is írja hozzá.
Ezúttal is csodálkozó arccal nézett rám. Miután kiléptem az utcára, ő
sietve megfordította a táblát az ajtón. ZÁRVA. El tudtam képzelni, hogy
adja elő a történetet a barátainak aznap este arról a bolond nőről, aki az
utolsó vásárlója volt.
Eredetileg a Viliágé Voice-interjúnak a témája a krimiirodalom és annak
térhódítása az irodalomban lett volna. De a Waldo Morse körüli felhajtás
okán a laptól két újságíró is érkezett, és egyikük a manhattani rendőrség
hatékonyságáról faggatott. Én végig igyekeztem kitérni a kérdések elől,
hangsúlyozva, mennyire helytelen egy folyamatban lévő gyilkossági
nyomozásról bármit mondani.
A Buckley House-nál három újságíró várakozott. A recepciós szerint
már vagy három órája ott üldögéltek, és eddigre már bóbiskoltak. Mire
feleszméltek, hogy ki is vagyok, már el is tűntem az egyik ajtó mögött.
Éberebbek voltak azonban, amikor Ruth Lazzara meg én kijöttünk a
szobából, ahol az interjú zajlott. Amilyen udvariasan csak tudtam,
elhárítottam a kérdéseiket, tudva, hogy Ruth még beszélni akar velem.
Megkérdezte, mi a tervem délutánra.
– Egy forró ital, egy könnyű vacsora és korai lefekvés egy krimivel a
kezemben – feleltem.
– Akkor hát viszlát holnap, Jessica.
– Köszönöm, a holnapi programot már megkaptam. Kellemes estét!
Vaughan és Olga már otthon voltak, amikor hazaértem. Kényelmes
ruhába bújtam, és megittunk együtt egy italt a nappaliban. Sadie meg Rose
a fotelem két oldalára telepedtek.
– Döntöttem – jelentettem be. – Szállodába költözöm. Ma este.
Ők megint elmondták, ez miért nem volna jó, ám én már eltökéltem a
dolgot, napközben egy telefonfülkéből már foglaltam is magamnak egy
szobát a Sheraton Park Avenue-n található, európai stílusú Park Hotelben.
Mindig is a Thirty-seventh Street és környéke volt a kedvenc városrészem,
ha New Yorkban jártam. Végül Buckley-ék belenyugodtak a döntésembe, és
Vaughan felajánlotta, hogy odavisz.
Csomagolás közben is többször csöngött a telefon, többnyire ugyanazok
a sajtosok hívtak. Bobby Johnson is kétszer keresett a Posttól. Vaughan
megjegyezte, hogy a férfi korábban már többször is hagyott üzenetet.
– Na látod – mondtam neki. – Legalább nyugtotok lesz a telefonoktól.
De kérlek, ne áruljátok el senkinek se, hogy hol szálltam meg.
– Hát persze – felelte Olga.
– Az irodában viszont vannak, akiknek tudniuk kell – jegyezte meg
Vaughan.
– Hogyne, tudom, csak kérlek, minél kevesebben legyenek, és őket is
kérjétek diszkrécióra. Csupán baráti szeretetből hagylak itt benneteket, és
tényleg úgy gondolom, hogy jobb, ha semleges helyen tartózkodom. Ugye
megértitek?
– Hát persze – biccentett Vaughan. – De csak ha megígéred, hogy
karácsonykor te is itt leszel.
– A világért sem hagynám ki.
Tizennyolcadikát írtunk, karácsonyig még egy hét volt hátra.
– Hát, akkor ha készen vagy a csomagolással, mehetünk is a hotelbe.
Egy hátsó kijáraton léptünk ki a Dakota-házból és sétáltunk el a
garázsba, ahol Vaughan a Lincolnját tartotta. Nemsokára már ott is voltunk
a szállodában, ahol a recepciósnak elmondtam, szeretném, ha senki sem
zavarna, mire ő megígérte, hogy nem kapcsolnak senkit azon a három
emberen kívül, akiket megadtam, és felírják az üzeneteimet. Ez a három
ember Vaughan, Olga és Ruth Lazzara volt.
Egyágyas szoba helyett egy kis apartmant kaptam. Bájos volt, antik
bútorok egészítették ki a pasztellszínűre festett falakat és a vastag
szőnyegeket. Kicsomagoltam, gondosan beakasztottam mindent a
szekrénybe, majd felütöttem a telefonkönyvet a sofőrös autószolgálatoknál,
és kiválasztottam azt, amelyiknek a legnagyobb méretű volt a hirdetése.
Rendeltem egy kocsit tízre.
Egy üdítő zuhany után lementem az étterembe, és leültem egy félreeső
asztalnál. Hideg homársalátával és forró erőlevessel csillapítottam az
éhségemet, utána egy pohár borral kényeztettem az ízlelőbimbóimat.
Sokkal felszabadultabbnak éreztem magam, mint eddig, amióta New
Yorkban voltam. S készültem a tervem megvalósítására.
A lakosztályomba visszatérve a vacsorához viselt ruhámat fekete
nadrágra, fekete garbóra cseréltem. Gondosan eligazgattam a fejemen a
parókát a fürdőszobai tükör előtt, a szokásosnál erőteljesebb sminket vittem
fel, és feltettem a hatalmas napszemüveget, ami ezüstösen csillant meg a két
felső sarkánál. Közelebb hajolva azt kérdeztem magamtól, vajon tényleg
magamat látom-e a tükörben. Megráztam a fejem. Ha én nem Jessica
Fletchert látom benne, akkor más sem fog rám ismerni.
Roy, a sofőröm egy jóképű, fiatal fekete férfi volt fekete egyenruhában,
fehér ingben, fekete nyakkendővel és sapkával. Tényleg furcsán nézett rám,
amikor kiléptem a szálloda ajtaján? Hát persze. Hiszen eléggé kiríttam a
szálloda közönségének soraiból. Nagyon reméltem, hogy ugyanez nem fog
bekövetkezni ott, ahová készültem.
A Crosby Street felé tartottunk, a Bleecker sarkára, ami ugyanúgy
meglepte Royt, mint a megjelenésem. Ám professzionális udvariassága nem
engedte, hogy kimutassa, mit gondol, lassan és gyakorlottan hajtott végig a
Park Avenue-n, meg sem rezdülve, amikor egy-egy kéregető odajött hozzá a
Bowery táján. Végül megérkeztünk a célállomáshoz. Roy várt egy kicsit,
mielőtt hátraszólt volna nekem.
– Hölgyem…? Előbbre hajoltam.
– Itt várjunk egy kicsit – kértem.
– Ahogy parancsolja.
Joe Charles házára mutattam.
– Onnan várok valakit – magyaráztam. – Ha kilép, szeretném, ha
követnénk, de lehetőleg úgy, hogy ne vegye észre.
– Igenis, hölgyem.
– Gondolom, furcsállja a dolgot – magyaráztam –, de biztosíthatom
afelől, hogy nem sértünk törvényt.
A férfi elnevette magát.
– Ez meg sem fordult a fejemben.
 A hátsó ülésen ülve és Joe Charlesra várakozva nehezemre esett
koncentrálni. Azon tűnődtem, milyen keserves lehet a rendőröknek is
valakit órákon át figyelni. Az embernek egészen beletompul az agya, nem is
szólva a test elgémberedéséről. Fejben mindenféle észtornákat játszottam,
hogy éberen tartsam a figyelmemet, nehogy Charles észrevétlenül lépjen ki
azon az ajtón.
A türelmem végül kifizetődött. Tizenegy előtt húsz perccel Joe Charles
végre kilépett a kapun, annak a fiatal nőnek a társaságában, akit láttam
hozzá bemenni. Beültek egy viharvert Honda Civicbe, ami a ház előtt állt.
A kocsi csak nehezen indult. Mivel nem szerettem volna, ha észreveszik,
hogy ott vagyunk, vártam, míg el nem indultak, némi előnyre téve szert.
– Azt az autót kövesse – kértem a sofőrt. Tisztes távolból követtük a
Hondát.
– Ilyesmit még sohasem csináltam – szólt hátra Roy a válla fölött. – Úgy
értem, még sohasem követtem senkit.
– Nagyon jól csinálja – dicsértem meg.
Egy elég forgalmas utcán jártunk, szerintem valahol Greenwich Village-
ben. Roy megerősített, hogy tényleg ott járunk. Nem mentünk nagyon
messzire, a Seventh Avenue déli végén voltunk, a Bleecker és Grove
kereszteződésénél.
A barna Honda egy Sweet Basil nevű étterem előtt állt meg, egy
parkolóóránál.
– Érdekes neve van – mondtam.
– Pazar dzsesszklub működik itt – világosított fel Roy. – Csak
élvonalbeli zenészekkel.
Néztem, ahogy Charles és a barátnője kiszállnak a kocsiból, és
bizonytalanul téblábolnak a járdán. Charles egy borítékot szorongatott a
hóna alatt. Mi egy tűzcsapnál álltunk meg, a háztömb végénél, elég messze
ahhoz, hogy ők ne vehessenek észre, viszont elég közel ahhoz, hogy én
láthassam, mi történik. Mintha veszekedtek volna. Bár lett volna nálam egy
hosszú mikrofon, hogy halljam, miről! Végül hosszas civakodás után
beléptek a Sweet Basil étterembe.
Most nekem is döntenem kellett. Idáig könnyű dolgom volt: egy sofőr
vezette autó hátsó ülésén üldögélni és figyelni. Ennyi azonban nem volt
elég. Ha ennyiben hagyom, csak az időmet vesztegettem, ahhoz viszont
elég költséges volt az este. Be kell mennem abba a klubba. De vajon a
ruhám, a parókám és a túlzó smink elég lesz ahhoz, hogy ne ismerjenek
rám? Úgy gondoltam, igen. Szóltam Roynak:
– Én most bemegyek ide. Talán nem tovább, mint egy órára.
Megvár?
– Természetesen igen – felelte ő. – Ha a rendőrség elhajt innen, akkor
valahol itt várom a közelben. Keressen.
– Ezt fogom tenni – mondtam, megérintve a vállát. – Köszönöm a
megértését.
– Engem ezért fizetnek – felelte Roy. – Jó mulatást!
– Nem a zene hozott ide – nevettem fel. – De végül csak megtudom,
milyen is a dzsessz New Yorkban!
A hangos és vibráló zene mindjárt képen vágott, mihelyt benyitottam.
Trombiták, dobok… A zenészek teljes erőbedobással játszottak. Egy táblán
a nevük állt, Harper Brothers. Még sosem hallottam róluk eddig, de most
már tudtam, hogyan játszanak.
A sejtésem bevált. Nem ríttam ki a jelenlévők közül a garbómmal és a
parókámmal. Senki sem furcsállotta a megjelenésemet. Egy csinos
fiatalember megkérdezte, asztalhoz szeretnék-e ülni. Azt feleltem, hogy
szívesebben ülnék a bárpulthoz, mire ő a pult távolabbi végén álló üres
székhez kísért, ahonnan tökéletesen láthattam a termet, ahol a zenészek
játszottak. Az egyetlen gond csak az volt, hogy a sötét szemüvegen nem
nagyon láttam át. Joe Charles és a barátnője a bárhelyiség egy asztalánál
ültek, mindjárt az előadóterem ajtaja mellett. És nem tévedtem az
üzenetrögzítőn hallott hangot illetően: az asztaluknál ott ült Rizzi nyomozó
is.

Próbáltam felmérni az asztalnál uralkodó hangulatot. Feszültnek nem

látszott, ám úgy sem, mintha puszipajtások lennének. Szinte mindig Rizzi
beszélt, Joe Charles meg éberen és láthatóan egyetértőn hallgatta. A lány
fancsali, dühös képe azonban másról árulkodott.
Egyre melegebb lett a helyiségben. A Sweet Basil fűtőrendszerével
egész Maine-t melegen lehetett volna tartani. Kortyoltam egyet a Pink
Ladyből, amit rendeltem, és egy szalvétával a homlokomat és az orromat
törölgettem. A hőséget még elviselhetetlenebbé tette a paróka. Úgy éreztem
magam, mintha egy búra alatt ülnék, és kínzó vágyat éreztem, hogy
letépjem a fejemről. S mintha a garbóm nyaka is összement volna három
számmal. Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, és azt fontolgattam,
hogy távozom. Sokkal többet itt már úgysem tudhatok meg, hiszen egy árva
szót sem hallok abból, amiről beszélnek. Amiért jöttem, azt végül is
megtudtam. Joe Charles és Rizzi nyomozó ismerik egymást, és nyilván
valami üzletről tárgyalnak. Rizzi odaintette a pincérnőt, és pénz nyomott a
kezébe. Remek. Fizetnek, tehát én is mehetek.
– Hé, bébi, hogy s mint?
Egy korosodó férfi volt a kérdező a bal oldalamon, aki még az enyémnél
is sötétebb szemüveget viselt. A mosolya elárulta, hogy a fogorvosa
nyugdíjba vonulhatott.
– Tessék? – kérdeztem.
– Azt kérdeztem, hogy s mint, bébi – ismételte meg. – Még nem láttalak
itt. Csíped a zenét?
– Csípem? Hogy tetszik-e? Ó, nagyon. És maga?
– A hajam is lobog tőle, bébi.
– A haja?
Nagy hirtelenjében azt hittem, kiszúrta a parókámat, és azon ékelődik,
de aztán rájöttem, hogy talán a dzsesszimádók így fejezik ki, ha nagyon
tetszik nekik a banda.
– De mennyire. De mennyire!
A zavarommal küzdve elkaptam a fejem, és láttam, hogy Charles, Rizzi
és a lány már mennek is az ajtó felé. Sietve pénzt dobtam a bárpultra, és
már álltam is fel. Állva azonban észrevettem, hogy a boríték, amit legutóbb
Joe Charles kezében láttam, ott hever a földön a széke mellett.
Megkockáztassam, hogy felkapjam, és a tartalmát felfedezve esetleg
olyasmit tudjak meg, ami kapcsolatba hozható Rizzivel vagy éppenséggel
Waldo Morse-szal?
– Elnézést – mondtam az öregúrnak, aki még mindig a bal oldalamon
álldogált.
– A Blue Note-ban még nagyobb a buli – kapta el férfi a csuklómat.
– Mi lenne, ha átruccannánk oda?
Lefejtettem az ujjait a csuklómról, odamentem a megürült asztalhoz,
lekaptam a fejemről a parókát és a napszemüveget, belegyömöszöltem
mindkettőt a táskámba, majd lenyúltam és felvettem a borítékot.
Ragasztószalaggal is le volt zárva. Kinyissam itt, vagy vigyem magammal?
Az utóbbi mellett döntöttem, és már épp indulni akartam végre a friss
levegőre, amikor Joe Charles rontott be, és egyenest az asztal felé tartott.
Amikor meglátott, a szeme elkerekedett, nagyon dühös lett. Mi mást
tehettem volna, rámosolyogtam, ő meg kikapta a borítékot a kezemből.
– Helló – köszöntöttem.
Látszott rajta, hogy a legszívesebben mondana valamit, de aztán
mégsem tette. Szorosan összeszorította a száját, a vonásai
megkeményedtek, és már ment is kifelé, majdnem feldöntve az útjában lévő
asztalokat.
– Ezt jól megcsináltad, Jessica – mondtam ki hangosan. – Remekül,
bizony.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Zaklatott alvás után – álmomban nem volt rajtam más, csak paróka és
napszemüveg, úgy álltam pőrén a közönség előtt, és hangosan nevettek
rajtam – riadtan ébredtem, hajnali hatkor. Hogy lehettem ennyire ostoba?,
kérdeztem magamtól az ablakhoz lépve és elhúzva a függönyöket. Sötét
volt még, és az ég felhős. Lehet, hogy havazni fog. Ha odakint lennék,
gondoltam, talán még a szagát is érezném.
Letelefonáltam a recepcióra, hogy megtudjam, kerestek-e.
– Hét üzenete van, Mrs. Fletcher, meg egy csomó újságíró is várja az
előcsarnokban. Mindenáron rá akartak venni, hogy telefonáljak fel a
szobájába, de én persze nem tettem.
– Hálásan köszönöm.
Átadta az üzeneteket. Seth Hazlitt keresett kétszer is Cabot Cove-ból
meg Bobby Johnson a Post-tól. Vajon honnan tudják, hogy szállodába
költöztem? Hogy tudhatnak mások is róla Buckley-ékon és Ruth Lazzarán
kívül? Én eddig azt hittem, csupán a Cabot Cove-i pletykagépezet fenyegeti
az ember magánszféráját, ám ez itt most minden képzeletet felülmúlt. Az
emberek mindig azt mondogatják, hogy egy nagyvárosban könnyebb
elbújni – én ezt nem tudtam tanúsítani.
Lezuhanyoztam, aztán a szobaszerviztől rendeltem egy fél grépfrútot,
egy angol muffint és egy kanna teát. Míg vártam, hogy megérkezzen, Seth
számát tárcsáztam.
– Seth, Jessica vagyok. Te meg honnan az ördögből tudod, hogy melyik
szállodába költöztem?
– Buckley-éknál kerestelek. Először azt mondták, hogy nem vagy
otthon, de amikor mondtam, hogy nagyon fontos volna beszélnem veled,
akkor elárulták, hol vagy. Bizonyára tudják, hogy te meg én közeli barátok
vagyunk.
– Sokat meséltem nekik rólad. Na és mi az a fontos dolog, amiért
kerestél?
– Hogy rávegyelek, gyere haza. Ijesztő, amit az újságokban olvasni lehet
Waldo meggyilkolásáról meg arról, hogy a szemtanúja voltál. Persze az
újságok nem említik őt név szerint, azt mondják, nem tudni, ki volt a
Mikulás-jelmez alatt, valami csavargóféle, azt írják. Meg azt, hogy
drogdílerek ölhették meg, és te is tudod, hogy azok milyen veszélyes
emberek, Jess. őket nem érdekli, hogy te milyen rendes asszony és híres író
vagy. Ezért szeretném, hogy csomagolj össze, és gyere haza minél
hamarabb. – Még mielőtt bármit mondhattam volna, Seth folytatta. – Az
egy dolog, ha Jessica Fletcher nincs itt velünk szilveszter este, de nem jó,
ha a karácsonyt is máshol ünnepled.
Seth időzítése tökéletes volt, mert zuhanyozás közben épp azon törtem a
fejem, vajon tudja-e Nancy Morse Cabot Cove-ban, hogy a férjét megölték.
Mert ha nem, akkor nekem kellene közölnöm vele a hírt.
Ebben azonban nemcsak a jó szándék vezetett, hanem az is, hogy
tudtam, Nancy segíthet betömni a lyukakat: megválaszolhatja azokat a
kérdéseket, amik azóta kavarognak a fejemben, hogy tanúja voltam Waldo
meggyilkolásának. Nagyon szerettem volna négyszemközt beszélni vele. S
erre a legkézenfekvőbb ok, ha megviszem neki Waldo halálhírét.
– A tervezettnél korábban otthon leszek – feleltem Sethnek.
– Jó tudni, hogy végre észhez tértél.
Ezt megint atyáskodó hangon mondta, olyankor szokott így beszélni, ha
rosszallotta, amit épp csináltam vagy nem csináltam. Szerettem is érte, de
bosszantott is olykor.
– A karácsonyt nem otthon fogom ünnepelni, Seth, de holnap
hazautazom. Viszont van valami, amit szeretnék, ha megtennél. Holnap
felülök az első reptéri buszra, és Bostonba repülök. Elém küldenéd Jed
Richardsont a Logan Airportra, hogy onnan hazaröptessen?
Jednek magánrepülőgépei voltak Cabot Cove-ban. Utáltam kisrepülővel
repülni, ami azt illeti, naggyal is, ám Jedben megbíztam. Szorított az idő, és
sokat spórolhattam azzal, ha ő visz haza Bostonból.
– Jól van – nyugtázta Seth. – Mihelyt letettem, már hívom is Jedet. Azt
mondod, az első busszal indulsz reggel. Az péntek. Tudod már, hogy
hánykor indul?
– Péntek? Nem, én szombaton repülök.
– Az előbb azt mondtad, hogy holnap. Ma csütörtök van. Holnap meg
péntek.
– Jézusom, összekavarodtam a napokkal! Szombat reggel megyek. Majd
megnézem, mikor megy az első busz, és hívlak.
– Hogy te milyen makacs vagy, Jessica!
 – Tudom.
Seth felsóhajtott.
– Na és meddig maradsz?
– Nem sokáig. És légy szíves, gyere oda értem Jed hangárjához.
– Ezt kérned sem kell, már eldöntöttem. Na de tényleg, meddig
maradsz? Megint csak azt mondom, hogy csomagolj össze mindent, és hozd
magaddal. Hallod?
– Igen, hallom, Seth.
Örültem, amikor letettük a telefont. Sethnek megvolt az a rossz oldala,
hogy konokul ragaszkodott ahhoz, amit a fejébe vett, különösen, ha rólam
volt szó. Ugyanakkor, ha jobban belegondoltam, be kellett látnom, nem is
olyan rossz ötlet otthagyni New Yorkot, és otthon maradni. Sok időm
viszont nem volt ezen morfondírozni. Ruth Lazzara érkezőben volt értem,
hogy elvigyen egy tévéinterjúra. Megettem a reggelimet, és elolvastam
hozzá a New York Timest, amit vele együtt hoztak. A Pásttal ellentétben a
Times csak egy rövidke cikkben taglalta a Waldo-gyilkosságot, ebben a
számban pedig már semmit sem írtak róla, amiért nagyon hálás voltam.
Az első arc, amit az előcsarnokban megláttam, Bobby Johnsoné volt.
– Jó reggelt, Mrs. Fletcher – köszöntött, és már vonszolt is magával, el a
többi újságíró elől, miközben azt suttogta:
– Sürgősen beszélnünk kell.
– Azt hiszem, hogy erre az égvilágon semmi szükség, Mr. Johnson.
– Tényleg?
Egy összehajtott Daily Newst szorongatott a kezében. Most szétnyitotta,
és elém tartotta. A címlapon Waldo Morse Télapó-jelmezes, felnagyított
képe volt látható abban a pillanatban, amikor lelőtték.
– Ez meg mi? – kérdeztem.
– Gondolom, az a fénykép, amit maga csinált – mondta erre Bobby.
– Én nem tudom. Úgy néz ki…
– Nem lehet más. Pedig én mondtam magának, hogy sokra mehetnénk
azokkal a képekkel. És most úgy érzem, hogy elárult engem, Mrs. Fletcher.
Úgy értem, én voltam az, aki elsőnek tudósított az esetről. Úgy gondoltam,
ezért tartozik nekem valamivel.
– Tartozom magának?
Szerettem volna vitába szállni vele, de hirtelen ennél sokkal fontosabb
kérdés foglalkoztatott. A kép, amit láttam, valóban csak az enyém lehetett,
ami azt jelentette, hogy az a valaki, aki kilopta a filmtekercset a táskámból,
a fotót odaadta vagy eladta az újságnak. Na de ki csinálna ilyet?
Más újságírók is közelebb nyomultak. Ruth igyekezett távol tartani őket.
– Mrs. Fletcher egy későbbi időpontban bizonyára szívesen áll a
rendelkezésükre – magyarázta –, de most egy tévés beszélgetésre megyünk,
és máris késésben vagyunk!
Johnson ekkor megfogta az egyik karomat, Ruth a másikat, és szinte
felemelve vittek magukkal a Park Avenue-i kijárat felé, ahol egy limuzin
várt ránk. Johnson már készült beszállni velünk együtt, de én rádörrentem.
– Eszébe ne jusson, Mr. Johnson! Fogalmam sincs, ki adta oda azt a
fotót a Daily Newsnak, de ki fogom deríteni, ki lopta el tőlem. És most
hagyjon magamra!
Ö egy pillanatra elbizonytalanodva azon morfondírozott, vajon tényleg
harapok-e, majd hátrálva azt mondta:
– Kérem, szánjon rám ma valamikor tíz percet.
– Majd meglátom – vetettem oda. – Talán.
Johnson becsukta az ajtót. Ruth meg én magunkra maradtunk az autó
hátsó ülésén, ami plexivel volt elválasztva a sofőrtől. A Buckley House
marketingese szólalt meg elsőnek.
– Lassan kezd minden kicsúszni a kezünk közül. Tudom, hogy ez a
túlzott médiafigyelem nagyon zavarja, ugyanakkor pompás lehetőség is
arra, hogy reklámozzuk az új könyvét. És ennek nemcsak a Buckley House
látja hasznát, hanem maga is. Szeretnék összehívni egy sajtókonferenciát.
– Sajtókonferenciát? – Önkéntelenül elnevettem magam. –
Sajtókonferenciákat akkor hívnak össze, ha megnyirbálják a Pentagon
költségvetését, valamilyen invázió várható, vagy valakik hadüzenetet
küldtek valakiknek…
– Mrs. Fletcher, higgye el, ez a sztori van olyan horderejű, mint az előbb
említett események. Kérem, engedje meg, hogy összehívjak egyet.
– Mikorra?
– Idő kell, hogy a meghívás mindenkihez eljusson. Mondjuk, mit szólna
a szombathoz? A szombatok általában eseménytelenek a sajtó számára, mi
viszont sokat kihozhatnánk belőle.
– Sajnos a hétvégén nem leszek elérhető.
– Ezt meg hogy értsem?! – Szinte kirobbantak belőle a szavak.
 – Feltétlenül szükségem van egy-két szabadnapra. Hibernálnám magam
a hétvégére, hogy összeszedjem a gondolataimat, meg hogy jól kialudjam
magam. Szükségem van rá.
Ruth megenyhülve folytatta.
– Hogyne, megértem. Tudom, egy kicsit túlhajtottam. Akkor mit szólna
a vasárnap délutánhoz? Így szombaton meg vasárnap délelőtt kedvére
kipihenheti magát. Szóval, lehetne vasárnap délután?
– Ha már mindenképp meg kell lennie, legyen inkább hétfőn.
– Higgye el, hogy sokkal jobban járnánk a vasárnappal, hétfőn már teljes
gőzzel üzemel a sajtó. A vasárnap a tökéletes. És ha elhalmozzuk őket jó
anyagokkal, akkor komoly sajtónyilvánosságot kaphatunk másnap.
Nem igazán fült a fogam egy sajtótájékoztatóhoz, de nem akartam
csalódást okozni Ruthnak vagy Vaughan Buckley-nak. Bármennyire
ódzkodtam is az egésztől, voltak bizonyos kötelezettségeim, és én mindig
kínosan ügyeltem arra, hogy ezeknek eleget tegyek. A vasárnap délután
végül is jó lehet. A szombatot meg az éjszakát is Cabot Cove-ban tölthetem,
és vasárnap reggel már visszajöhetek New Yorkba. Azt ellenben nem
akartam se Lazzara, se mások orrára kötni, hogy a hétvégére elutazom.
Beleegyeztem a vasárnapi sajtótájékoztatóba.
A tévés beszélgetés simán lement, noha komolyan koncentrálnom kellett
a hallott kérdésekre. Azóta így volt ez, hogy a szemem láttára ölték meg
Waldo Morse-ot, mindig mindenütt csak fizikailag voltam jelen, de a
gondolataim máshol jártak. Most is, hogy ott ültem a stúdióban a perzselő,
vakító lámpák alatt, és arról beszéltem, hogyan dolgozom, egyre csak Rizzi
nyomozó és Joe Charles körül kalandoztak a gondolataim. Ezúttal is vártam
az elkerülhetetlent, mint amikor az ember egy emelettel feljebbről hallja,
hogy a hálószobában valaki lerúgta a cipőjét, és tudja, hogy mindjárt ezt
teszi a másikkal is. Az én esetemben az első cipő nagy csattanással ért
földet, amikor Joe Charles, visszasietve a Sweet Basilbe, engem látott meg
az elhagyott asztaluknál paróka és szemüveg nélkül. A második csattanás
nyilvánvalóan az lesz, amit majd lépni fognak, tudva, hogy tudom, ők
ketten kapcsolatban állnak egymással. Elalvás előtt a szállodában úgy
okoskodtam, minden attól függ majd, hogy mi motiválta a titkos
találkozójukat este tizenegykor egy dzsesszklubban. Amennyiben
racionális, legális és morálisan elfogadható okuk volt rá, akkor egy cseppet
sem fogja zavarni őket, hogy ott voltam. Ám ha bűnös szándék vezérelte
őket, akkor van miért aggódnom. A legrosszabb pedig az egészben az volt,
hogy nekem fogalmam sem volt arról, melyik verzió a helytálló. Komoly
kísértést éreztem arra, hogy felhívjam Rizzit, és nyíltan rákérdezzek, csak
erre délelőtt nem nyílt alkalmam. De még mindig megtehetem, ahogy azt is,
hogy visszamegyek Joe Charleshoz, és tőle kérdezem meg.
– Tessék?
– Ó, bocsánat, egy pillanatra elkalandoztak a gondolataim. Nem is
értem, mások hogy tudnak koncentrálni ennyi lámpa és vezeték közepette –
mentegetőztem.
– Hozzá lehet szokni, Mrs. Fletcher. Azt kérdeztem, tudja-e előre, mi
lesz a könyv vége, még azelőtt, hogy hozzáfogna a megírásához.
Válaszoltam erre is meg a többi kérdésre is. Aztán végre vége lett, és
mehettünk. Ruth agyondicsért a szereplésemért, amit persze én túlzásnak
tartottam. Szerencsére nem élő adás volt, így kivághatják belőle a
szerencsétlenkedésemet.
– Na és most hogyan tovább? – kérdeztem.
– Lesz még egy interjú a Voice of Americával – felelte Ruth. – Benne
van a programban.
– Erre kíváncsi leszek – feleltem. – A kormánymédia még sohasem
készített interjút velem.
– A tudósító, Dave Hubler Washingtonban lesz – magyarázta Ruth.
– Maga meg a New York-i stúdiójukban hallhatja a kérdéseit. Azután ő a
végén, miután meghallgatta a válaszait, összevágja a műsort. Remekül
csinálja. És több nyelvre lefordítják majd.
– Így még kíváncsibb vagyok rá! Még mindig akarja azt a vasárnap
délutáni sajtókonferenciát?
– De mennyire! Az interjú után már megyek is vissza az irodába, hogy
megszervezzem. Így sajnos nem is tudunk együtt ebédelni. De háromkor ott
van még egy interjú a People újságírójával.
– Igen, tudom. Időben ott leszek. Még annyi mindent kellene
vásárolnom karácsonyra… Megpróbálkozom vele még az interjú előtt.
A boltok zsúfoltsága arról árulkodott, hogy ezen a napon több millió
ember döntött a vásárlás mellett. Bementem a Bames & Noble-be a Fifth
Avenue-n, és a listámon szereplő összes könyvet beszereztem, jobbára
magamnak, aztán vettem még ajándékba is párat, és hazaküldettem mindet,
hogy ne kelljen plusz súllyal utaznom. Innen a Caswell-Massey-be mentem,
a Lexingtonra, ahol parfümöket vásároltam a barátnőimnek meg
mandulakrémet és uborkaszappanokat. Kezdtem kifutni az időből. Még egy
boltra jutott idő, az F. A. O. Schwarzban játékokat vettem a kicsiknek. Ha
nincs ez az interjú, akkor bizony ott ragadtam volna a játékbolt
mesevilágában.
A People újságírója kérdezett pár dolgot a munkámmal kapcsolatban, de
inkább a magánéletem, a romantikus kapcsolataim érdekelték, nekem pedig
erről nyomban George Sutherland jutott eszembe Londonból. Kellemes
emlékeket őriztem róla. A magazin fotósa végig csattogtatta a gépét,
gondoltam, azért, mert ha sok képet készít, akkor lesz közte használható is.
Azt mondták, szeretnének majd még képet készíteni rólam Cabot Cove-ban
is, ha hazamentem, és én igent mondtam rá.
– Van valami terve estére? – érdeklődött Ruth, mire azt feleltem, hogy
szerencsére semmi, alig várom már, hogy otthon lehessek a kellemes kis
lakosztályomban.
Rengeteg üzenet várt a szállodában, Vaughan Buckley is keresett, és
sürgős visszahívást kért. Azonnal kapcsolták, amikor kértem.
– Jessica, örülök, hogy visszahívtál! A People-interjúnál már nem
értelek el benneteket. Viszont délután úgy hallottam, hogy szenzációs a
Times könyvajánlója.
– Igazán kedves tőled, hogy elmondtad.
– Jobb hírem is van. A Times azt szeretné, ha rólad is írhatnának
ugyanabban a számban, amiben az ajánló megjelenik vasárnap. Ezért mára
vacsorát szerveztem a cikk írójával.
– Ma estére? Én semmittevésre készültem.
– Gondoltam – nevetett fel. – Amilyen sűrű napod volt ma! De Jess,
ilyen alkalom nem lesz még egy. Interjú és könyvajánló egyszerre, te is meg
a könyv is az érdeklődés középpontjába kerültök. A Times az utolsó
pillanatban döntötte el. Nem okozhatsz csalódást nekik.
Nagyot sóhajtottam. Tudtam, hogy igaza van. Természetesen vállalom
az interjút, hiszen mindenki ezt várja tőlem. Ebben a pillanatban mégis
bármit megadtam volna azért, ha mintegy varázsütésre hirtelen Manhattan
helyett a kényelmes, megszokott nappalimban találom magam Cabot Cove-
ban, ahol ropog a tűz a kandallóban, én meg bámulom a legszebb, nem
vendégváró ruhámban.
 – Jól van – adtam meg magam. – Hol és hánykor? – A Le Cirque-ben.
Nyolcra érted küldök egy kocsit. – Addigra készen leszek.

Ezzel az újabb vacsorával esélyem sem maradt a tervezett pihenésre.

Egyre dühösebben járkáltam fel és alá a szobában, haragudtam magamra,
amiért képtelen vagyok kiforgatni a sarkaiból a világot, és befogni a szelet a
vitorlámba. Gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem és lementem. Lassan már
kezdtem paranoiás lenni, valahányszor elhagyni készültem a szállodát:
rettegtem az újságírók hadától. De ezúttal alaptalan volt a félelmem. A Park
Avenue-n elsétáltam a Fortieth Streetig, és leintettem egy taxit.
– A Crosby Streetre, legyen szíves.
És már megint ott álltam az utcán az épület előtt, amelyikben Joe
Charles lakott. Csak néztem a taxi után, míg be nem fordult a sarkon –
pirosan világító hátsó lámpái azt a képzetet keltették bennem, hogy olyan,
mint egy mentőhajó, ami épp cserbenhagyott. Metsző hideg volt,
felhajtottam vörös szövetkabátom gallérját, hogy védje a nyakamat és a
tarkómat, és mélyeket lélegeztem, hogy ne fázzak annyira. Sokat nem
segített. Ösztönösen cselekedtem, mintha valami rajtam kívülálló erő
kényszerített volna arra, hogy idejöjjek, hogy konfrontálódjak Joe
Charlesszal, mielőtt ő meg Rizzi nyomozó lépnének.
Átmentem a járdán, és felnéztem az épületre. Néhány ablakban égett a
lámpa, de nem mindegyikben. A kapu ezúttal is résnyire nyitva állt,
belöktem, és beléptem a lehangoló, büdös kapualjba. A belső ajtó is nyitva
volt. Az első lépcsőfokra fellépve hallgatóztam, hátha zenét hallok Charles
lakásából, ám csak néma, természetellenes csend vett körül. Se beszélgetés,
se nevetés vagy veszekedés hangja, zene sem.
Óvatosan, hogy ne csapjak nagy lármát, felmentem a harmadik emeletre,
és megálltam Charles ajtaja előtt. Kopogni készültem. Ha senki sincs itthon,
akkor a kopogtatás hiábavaló, mi több, biztonságos. Vettem még egy nagy
levegőt, és bekopogtam.
Mi az a hang, amit belülről hallottam? Egy hirtelen levegővétel? Egy
ijedt jajszó? A fülemet az ajtóra tapasztva hallgatóztam. De már semmit
sem hallottam. Csönd lett. Kopogtassak újra? Semmi értelme. A kezemet a
kilincsre téve lenyomtam, majd benyitottam. Egy utcai lámpa fénye
halványsárga csíkot rajzolt a padlóra. Elláttam a szobának abba a végébe,
ahol a hangszerek álltak. De most már nem voltak ott. Lehet, hogy Charles
„buliban” játszik, ahogy ő szokta mondani?
Ahhoz, hogy a helyiség másik végét is lássam, be kellett mennem. Az a
nesz azonban elbátortalanított. Határozottan hallottam valamit, amikor
bekopogtam. Na de mi haszna volt idejönnöm, ha nem csinálom végig?
Charles nem lehet itt. Elvitte a hangszereit valamelyik klubba, hogy
játsszon rajtuk, ezért nincs itt egy sem, és…
Most már láttam a zaj forrását. A macska vonult át a szobán, és
telepedett le az egyik sarokban. Nem kell félnem, nyugodtan bemehetek.
Vajon vétek vele az illemszabályok ellen? Az ellen már vétettem akkor is,
amikor a Sweet Basilben el akartam lopni azt a borítékot. Az ilyesmi sem
épp úrinőre vall, arról már nem is beszélve, hogy törvénysértő. De ide most
nem lopni jöttem.
– Hahó… – mondám halkan.
S megint hallottam a korábbihoz hasonló neszt. A macskára néztem.
Még mindig a sarokban feküdt.
– Hahó! – ismételtem meg. – Jessica Fletcher vagyok. Joe? Itthon van?
Mivel választ nem kaptam, pár lépést bemerészkedtem, majd balra
pillantva láttam, hogy a fürdőszobában ég a villany.
Körülnéztem. Teljesen üres volt a helyiség, se hangszerek, se ágy, se
szék, semmi, kivéve néhány egymásra rakott kartondobozt az ablak előtt.
Charles bizonyára kiköltözött. Azért, mert láttam őt együtt Rizzivel a Sweet
Basilben? Elképzelhető, de más oka is lehet, talán kapott egy jól fizető
ajánlatot egy másik városban. Nem, ez ostobaság. Lelépett. Méghozzá
miattam.
Megfordultam, a fürdőszoba ajtaja felé. Az ajtó alatt kiszűrődő fény
mintha erősödött volna, mintha egy reosztát lépett volna működésbe. Arra
gondoltam, hogy távoznom kéne, lemenni a lépcsőn, és megpróbálni
visszajutni valahogyan a központba. Ez lett volna az észszerű lépés.
Ugyanakkor, ahogy Seth Hazlitt is már többször a szememre vetette, nem
mindig cselekedtem észszerűen. Többnyire körültekintően jártam el, olykor
meg mellőztem az észszerűséget, legalábbis Seth szerint. Odamentem az
ajtóhoz, és miután vettem egy nagy levegőt, hogy bátorságot merítsek
belőle, már nyílt is az ajtó, ő meg már ugrott is egyenest felém.
Pillanatok alatt történt mindez, összefolytak a mozdulatok. Ösztönösen
félreugrottam annak a valakinek az útjából, és háttal nekiütköztem a falnak.
Az illető egy vécépumpával a kezében, magasba emelt karral valamivel
mellettem landolt.
– Nem akarom bántani. Jessica Fletcher vagyok. A barátja…
Az illető a szavaim hatására megdermedt. Lassan leengedte a kezét, és
rám meredt. Az a lány volt, akit láttam bejönni Charleshoz, és aki a Sweet
Basilben is vele volt. Csinos lányka volt, noha az arcára kiülő rémület
rontott valamennyit az összhatáson. Farmert és piros-fekete kockás
flanelinget viselt.
Mosolyt erőltetve az arcomra, kedvesen azt mondtam:
– Azt most már leteheti a kezéből. Azért jöttem, mert szerettem volna
beszélni Joe-val. De úgy látszik, elkéstem. – Körbemutattam az üres
helyiségen. – Elment?
A lány, a kezében még mindig a pumpát szorongatva, csak bámult rám
tanácstalanul, összezavarodva, és karcsú testének lassan minden
megfeszített izma elernyedt. A pumpa kiesett a kezéből. Ő utánanézett,
átrúgta a szoba másik végébe, és ő is ment utána.
– Láttam magát Charlesszal a Sweet Basilben. Hátra sem fordult, úgy
mondta:
– Igen, tudom. Charles mondta, amikor beszállt a kocsiba. Nagyon
dühös volt.
– Hát igen. Minden oka megvolt rá. Rizzi nyomozó is az volt? A lány –
még mindig háttal nekem – felnevetett.
– Ölni tudott volna mérgében.
– Nem akartam ennyi gondot okozni nekik – mondtam, majd odalépve
az egymásra rakott dobozokhoz, leültem rájuk.
– Magát hogy hívják? – kérdeztem a lánytól. Végre felém fordulva azt
felelte:
– Susan Kale-nek.
Körbeintettem a kiürült helyiségen.
– Joe elment?
A lány csak bólintott.
– Szerződés? Tudja, hová ment?
– Fogalmam sincs.
– Na és ezek itt? – kérdeztem a két oldalamon sorakozó többi dobozra
mutatva. – Ezeket hová küldi utána?
– Azok az én cuccaim. Én csomagoltam össze.
 – Együtt lakott itt Joe-val?
– Igen. Meg néha Waldóval is.
– Waldóval? Azt hittem, maga Joe barátnője. A lány gúnyosan azt
mondta:
– Mit számít az már? Joe elment, Waldo meg halott.
– Igen, persze – bólintottam. – Gondolom, azt is tudja, hogy én láttam,
amikor Waldót megölték.
– Jobb lett volna, ha nem látja.
– Magam is így gondolom, amióta csak megtörtént. Most viszont
szeretnék többet tudni Waldóról, mindenekelőtt a New York-i életéről.
Most, hogy már meghalt, beszélne nekem róla? Azzal sokat segítene.
A lány eddig nyugodt, szinte kataton állapotban volt. Most megdermedt,
és csinos ajkát szorosan összepréselte.
– Miért mondanék bármit is magának vagy akárki másnak?
– Természetesen ha nem akar, akkor nem kell mondania semmit.
Nekem hivatalosan semmi közöm Waldo halálához.
– Akkor meg miért…
– Hogy miért vagyok itt? És miért mentem maguk után a Sweet Basilbe?
Hát, mert ahogy a barátaim mondogatják mindig nekem Maine-ben,
született szaglászó vagyok. – Elnevettem magam. – Most is ezért vagyok itt
magával. Szeretném, ha barátok lennénk, Susan. Higgye el, nem akarok én
semmi rosszat magának, de muszáj megtudnom, mi történt. Hiszen végtére
is a szemem láttára öltek meg valakit. Ez persze törvényesen nem jogosít fel
arra, hogy bárkinek is kérdéseket tegyek fel, de legalább megmagyarázza az
érdeklődésemet. Egyetért velem?
– Mire jók a válaszok, Mrs. Fletcher? Nem hozzák a halottakat vissza.
– Úgy beszél, mintha már Joe is halott volna.
– Talán az is.
– Én inkább úgy látom, hogy csak kiköltözött. Talán hogy ne öljék meg
őt is. Ez nem lehetséges?
– Igaza lehet.
Most először csillant némi fény a lány szemében, és én nagyon örültem
neki.
– Ki elől menekülhetett?
– Mindenki elől.
– Az túl sok ember.
 – Ide hallgasson, Mrs. Fletcher, ez mind nagyon szép, de nekem is el
kell tűnnöm innen. Nekem is kell egy hely, ahol…
– Elbújhat?
– Mondhatjuk így is.
Egy tengerészkabát hevert az egyik doboz tetején. A lány felvette.
– Van egy ajánlatom.
– Mi lenne az?
– Lakhat nálam pár napig. Van egy kellemes kis apartmanom az egyik
szállodában. A kanapé kihúzható. Ott biztonságban lehet. És közben
majd…
– Közben majd jól kifaggat mindenről. Elmosolyodtam.
– Igen, nem pusztán szívjóságból ajánlottam fel. Mit szól hozzá?
– Hát, nem is tudom. Én már semmit sem tudok…
– Így majd lesz ideje összeszedni a gondolatait. Én meg megígérem,
hogy ha nem akar, akkor nem kell válaszolnia egyetlen kérdésemre sem.
A lány szeme gyanakvóan összeszűkült.
– Megígértem. És én betartom az ígéreteimet.
– Hát, lehet.
– Ez már jobban hangzik, mintha nemet mondott volna. Megmondom,
mit csinálunk. A Sheraton Park Avenue-n lakom, a Thirty-seventh Street és
a Park sarkánál. De nekem most el kell mennem egy fontos vacsorára. A
recepción meghagyom, hogyha odaér, akkor adjanak kulcsot a
lakosztályhoz. Van magánál valamilyen irat, amivel igazolni tudja, hogy
valóban Susan Kaié?
Susan bólintott.
– Jól van. És tudom, semmire sem kényszeríthetem, mégis jó volna, ha
Thelonioust is magával hozná.
– Én Miss Hissnek hívom.
– Miss Hisst is örömmel látom. Én olyan tizenegy felé érek vissza a
szállodába, legkésőbb éjfélre. Igyekezni fogok. Nagyon remélem, hogy ott
találom.
Felálltam a dobozokról, és a kezemet nyújtottam felé. Ő meg habozott,
hogy megérintsen-e, de végül megtette. A két kezembe fogtam törékeny
kezét, és megszorítottam.
– Susan, nagyon remélem, hogy kettőnk között jól alakul minden.
 A nyomaték kedvéért egy kicsit erősebben is megszorítottam, majd
távoztam.
Még visszamentem a szállodába, hogy tájékoztassam az ottaniakat
Susanról, és indulásra készen álltam, amikor a limó megérkezett, hogy
elvigyen a Le Cirque-be.
Arra számítottam, hogy Ruth Lazzara is ott lesz a vacsorán, de tévedtem,
csak Vaughan Buckley meg a Times újságírója fogadott. Ezúttal is erősen
kellett koncentrálnom a kérdésekre, mert egyre csak a szállodán járt az
eszem. Vajon odament már Susan Kaié?
Vacsora után Vaughan visszavitt a Sheraton Park Avenue-ra. A bejárat
elé érve, de még mindig a kellemesen fűtött autóban ülve, Vaughan azt
kérdezte:
– Egy csomó dolog kavarog a fejedben, igaz?
– Igen. Úgy van. – Némi szünetet tartottam. – Azt mondtad, a mai
estéért cserébe kaphatok valamit.
– Mondd, hogy mi legyen az.
– Hagyjátok szabadon a holnap estémet.
– Azt hiszem, akkorra semmi sincs betervezve. Holnap reggel
egyeztetheted a programodat Ruth Lazzarával.
– Mintha bármit is számítana a program mostanában! Mindig jön valami
az utolsó pillanatban, ami bekavar. De én nagyon szeretnék némi időt
magamnak. – Megfogtam Vaughan karját, és rámosolyogtam. – Ne értsd
félre, végtelenül hálás vagyok mindazért, amit értem és a könyv sikeréért
tettél, de én sajnos az a fajta ember vagyok, talán a többi író is ilyen, akinek
időre van szüksége, hogy gondolkodni tudjon. Ruth sajtókonferenciát tervez
vasárnap délutánra, azon ott leszek. Holnap délelőtt van még egy dedikálás.
Oda is elmegyek. Utána viszont már hibernálni szeretném magam, téli
álmot aludni, mint a medvék.
– Akkor pontosan ez fog történni, Jessica. És most menj, bújj ágyba! És
nagyon köszönöm, hogy vállaltad a ma estét.
Bementem a lakosztályomba, és Susant szólítottam az üres nappaliban.
Nem volt a hálószobában, és a fürdőben sem.
– A fenébe! – dohogtam. Ostoba lány. Menedéket kínáltam, de neki nem
kellett.
Negyed tizenkettő volt. Az észszerű cselekvés az lett volna, ha
lefekszem, remélve, hogy később vagy talán holnap még betoppan. Tudtam
azonban, hogy úgysem tudnék elaludni. Az autókölcsönzőt hívtam, és
kértem egy kocsit minél hamarabbra. Tizenöt perc múlva meg is érkezett.
Amikor azt mondtam a sofőrnek, hogy a Crosby Streetre vigyen,
ugyanolyan meglepetten nézett rám, mint Roy, az előző sofőröm.
Megálltunk az épület előtt.
– Kérem, várjon meg – kértem a sofőrt.
– Itt? – kérdezte, végigpásztázva a tekintetével a kihalt utcát.
– Nem fog sokáig tartani.
Erre kiszállt, kinyitotta nekem az ajtót. Amikor elindultam az út
túloldalára, láttam, hogy a sofőr sietve visszaül az autóba, és hallottam,
hogy be is zárja gyorsan az ajtókat.
Nem törődve a zajjal, amit a lépteim vertek a vaslépcsőkön, felrobogtam
az emeletre, egyenest Joe Charles ajtajához. Nyitva volt. A lámpák leoltva,
ám kintről elég fény szűrődött be ahhoz, hogy lássam Miss Hisst, aki
összegömbölyödve feküdt egy hálózsákban alvó valaki mellett.
– Susan – szólítottam a lányt.
De csak a macska reagált. Felállt, felpúpozta a hátát, majd
nekidörgölődzött a földön fekvő alaknak.
Beljebb mentem.
– Susan! – szólítottam ezúttal már hangosabban. Ezúttal sem történt
semmi. Odaléptem a hálózsákos alakhoz, és lenéztem.
Feljajdultam. Nem hálózsák volt az, hanem egy zuhanyfüggöny Susan
Kaié teste köré csavarva.
Felkaptam a macskát, elhagytam a lakást, lementem a lépcsőn, aztán át
az úton. A sofőr már ugrott is ajtót nyitni. Beültem, és letettem a macskát.
– Menjünk a legelső telefonfülkéhez.
– Valami baj van? – kérdezte.
– Nagyon nagy baj. Ezt a cicát meg Miss Hissnek hívják. És gazdára
volna szüksége.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

– Ez minden, amit el tud mondani a halottról?

A szoba közepén álltam két nyomozóval, egyenruhás rendőrökkel,
labortechnikusokkal és egy rendőrségi fotóssal. Az első telefonfülkéből
beszóltam a 911-re, a diszpécser pedig azt mondta, menjek vissza a
helyszínre, és várjak. Engedelmeskedtem, de nem mentem fel a lakásba. A
limuzinban maradtam a sofőrrel és Miss Hiss-szel, míg oda nem ért az első
szirénázó, villogó járőrkocsi.
A nyomozók udvariasak és szolgálatkészek voltak. Sajnáltam, hogy
Rizzi nem tartozik közéjük.
Azt feleltem:
– Igen, ez minden, amit tudok róla, hogy a neve Susan Kaié. És hogy Joe
Charles barátnője, azé a fiatalemberé, aki korábban itt lakott.
A nyomozó végignézett a hordozható generátorral megvilágított
helyiségben.
– Nem úgy fest, mintha lakott volna itt bárki is.
– Mert Joe Charles elment. Én ma már jártam itt korábban, és beszéltem
Miss Kale-lel. Arra kértem, lakjon velem a szállodámban, mert féltem,
hogy veszélyben lehet.
– Miért gondolta, hogy veszélyben lehet?
– Amiért a barátja ilyen hirtelen kereket oldott. Furcsállottam.
Maguk nem találják annak?
ö erre csak morgott valamit. Úgy látszott, a kérdésfeltevés jobban megy
neki, mint a válaszadás. Én meg persze megint vívódhattam, hogy mennyit
áruljak el nekik abból, amit tudok, például azt, hogy Rizzi ismerte Charlest
is, meg a lányt is. Hiszen együtt voltak a Sweet Basilben előző este.
Megemlítsem nekik? Nem szívesen beszéltem volna Rizziről, és nem azért,
mintha védeni akartam volna, hanem mert féltem. Igen, féltem. Féltem
kapcsolatba hozni Susan Kale-lel és Joe Charlesszal, és ráadásul Waldo
Morse-szal, aki szintén gyilkosság áldozata lett, mert ha megteszem, abból
óriási botrány lesz, amiben én magam is óhatatlanul besározódom.
Persze az is lehetséges, sőt talán még valószínű is, hogy az égvilágon
semmit nem jelent, hogy Rizzi ismerte ezeket az embereket. Végül is nem
tudtam, hogy ott, a dzsesszklubban miről beszéltek ők hárman. Tudomásom
szerint sehol sincs leírva, hogy egy nyomozó a szabadidejében ne
szórakozhatna bárhol.
Ez a Santana nevű nyomozó leengedte a jegyzetfüzetét, és a fejét rázta.
– Tudja, Mrs. Fletcher, ez már a második gyilkosság, amihez köze van.
– Hogy közöm van hozzá? Én csupán rossz időben voltam rossz helyen,
amikor azt a Mikulást lelőtték, most meg csupán azért fedeztem fel ezt a
holttestet, mert segíteni akartam egy fiatal lánynak, akit megismertem. Ez
nem jelenti azt, hogy közöm volna a gyilkosságokhoz.
– Nevezzük, ahogy akarjuk, Mrs. Fletcher, mindenesetre remek érzéke
van hozzá, hogy mindig ott bukkanjon fel, ahol nem kéne.
Megkérdeztem, hogy elmehetek-e.
– Még várjon pár percet – mondta, majd utasítást adva a helyszínelő
technikusoknak, ő maga odament az egyik sarokba, és írt valamit a
jegyzetfüzetébe. Adtam neki pár percet, és csak utána léptem oda hozzá.
Felvont szemöldökkel felnézett.
– Santana nyomozó, Rizzi nyomozó ma szolgálatban van?
– Al? Nincs, majd csak reggel áll be.
– Hánykor?
Santana megvonta a vállát.
– Nyolckor vagy nyolc harminckor.
– Hálásan köszönöm – feleltem, és elindultam.
– Mrs. Fletcher?
– Igen?
– Hagyja ki ebből Rizzi nyomozót. Közelebb léptem.
– Hagyjam ki? Na de miért? Ő nyomoz abban az ügyben, amikor először
voltam rossz időben rossz helyen, és…
Amikor nyílt a lakás ajtaja, mindketten arra néztünk. Egy egyenruhás
járőr lépett be, és azt mondta Santanának:
– Itt az Agy..
– Az Agy? – kérdeztem vissza.
– A… Hagyjuk – hárította el Santana, majd a többiekhez fordulva azt
mondta: – Kapják össze magukat. Itt a felügyelő.
A felügyelő? Az Agy? New Yorkban „az Agynak” hívják a
rendőrfelügyelőt?
 Egy magas, nagydarab, drága, fekete kabátos, itt-ott mákos hajú férfi
sétált be az ajtón.
Miért érdekelné a felügyelőt egy, a Crosby Streeten megölt lány?
Nem kellett sokáig várnom, hogy megtudjam. Helyes, napbarnított arcán
széles mosollyal jött oda egyenesen hozzám, és a kezét nyújtotta.
– Mrs. Fletcher?
– Igen, felügyelő úr … – mondtam, de a nevéről fogalmam sem volt.
– Frye rendőrfelügyelő vagyok. Ferdinand Frye. Végtelenül örülök,
hogy megismerhetem, Mrs. Fletcher. Hosszú ideje a rajongója vagyok.
Ezt vajon most komolyan mondta, vagy csak hízelegni akar? De minden
kétséget eloszlatott, amikor a címét mondta két régebbi könyvemnek, és az
egyik szereplőt név szerint is említette.
– Annyira sajnálom, Mrs. Fletcher. Idejött New Yorkba, hogy
népszerűsítse az új könyvét, és erre két gyilkosságba is beleszalad. Nem épp
a legmegfelelőbb üdvözlés ez a városunktól egy ismert bűnügyiregény-író
számára.
Lefegyverzett a szavaival. Azt nem tudhattam, mennyire hatékony a
munkájában, de hogy méltóképpen képviselte a városát, az kétségtelen.
– Válthatnánk néhány szót négyszemközt, Mrs. Fletcher?
– Természetesen.
Ellépve a szorgosan dolgozó technikusok mellett, bementünk a kis,
lepukkant fürdőszobába, és ő becsukta magunk mögött az ajtót.
– Mrs. Fletcher, feltételezem, maga Cabot Cove-ban is nagy segítség a
bűnügyek felderítésében, noha bizonyára kitűnő és rátermett emberek ott is
a törvény szolgái.
– Igen, így van – válaszoltam.
Frye felügyelő szája grimaszra húzódott. Kezét mélyen a kabátzsebébe
dugva azt mondta:
– A baj csak az, Mrs. Fletcher, hogy egy ilyen nagyvárosban, mint New
York, a bűnügyek elég szövevényesek tudnak lenni. – Fürkészőn nézett az
arcomba. – Gondolom, érti, mire gondolok.
– Félek, nem. Erről a ma este meggyilkolt, fiatal lányról beszél?
– Talán igen. A lényeg az, hogy most olyan erőkkel állunk szemben,
amelyek még a legegyszerűbbnek látszó gyilkosságokat is komplikálttá
tehetik a magam és az ügyosztályom számára.
 Várta, hogy mit mondok erre. Nem igazán tudtam, hogy mit vár tőlem,
ezért végül így feleltem:
– Ugyan még mindig nem értem egész pontosan, de elfogadom, amit
hallottam.
– Akkor jó.
Ismét széles mosoly jelent meg az arcán. Aztán csak némán néztük
egymást. Vajon mit mondhatnék még neki?
Végül ő törte meg a csöndet.
– Mrs. Fletcher, a főpolgármester megkért, hogy az ő nevében is
üdvözöljem a városunkban. És felhatalmazott arra, hogy közöljem, a város
állja az itt-tartózkodása minden költségét, a szállodát, az étkezéseket,
mindent.
– Ez igazán nagyvonalú ajánlat, Frye felügyelő úr, a kiadásaimat
azonban ezúttal a kiadóm fizeti.
– Igen, sejtettük, hogy így van, ez esetben szeretnénk valami mást
felajánlani kárpótlásul. Mondjuk, mit szólna egy grátisz bahamai
nyaraláshoz?
Grátisz? Létezik olyan, hogy ingyen nyaralás – van „ingyen ebéd”?
Elmosolyodtam. Ő is.
– Miért? – kérdeztem. – Azt mondja, felhatalmazták arra, hogy
felajánlja. De az ilyen felajánlásokért cserébe általában várnak is valamit az
embertől. Ez esetben tőlem mit várnak?
– Ó, egy bűnügyiregény-író agya már csak így működik – nevetett fel. –
Mrs. Fletcher, ezúttal nincs semmi kikötés. Csupán elkeserít bennünket,
hogy azzal, hogy a városunkba látogatott, akaratlanul is tanúja lett egy
gyilkosságnak, és egy másik áldozat holttestét is maga fedezte fel. A
főpolgármester csupán kárpótlásnak szánja.
– Nos, igazán gáláns a főpolgármester úrtól, de erre semmi szükség. És
nem, egyáltalán nem szeretnék egy olyan nyaralást, amit New York városa
fizet.
– Ahogy gondolja, Mrs. Fletcher. Mindenesetre a főpolgármester úr
nagyon szeretné, ha több kellemetlen élményben már nem volna része a
városunk vendégeként. S hogy ezt elkerüljük, huszonnégy órás megfigyelő
szolgálatot állítok maga mellé.
A zavarom kiült az arcomra.
– Azt gondolják talán, hogy az életem veszélyben van? – kérdeztem.
 A felügyelő megint elnevette magát.
– Dehogy, szó sincs róla. Viszont tisztában vagyunk vele, mekkora
nyomásnak van kitéve a sajtó részéről. Félek, hogy ez csak fokozódni fog.
Vagy ötven médiahiéna cirkál máris odalent.
– Ez rémes.
– De érthető, hiszen mint ismert krimiíró és mint egy ember
megölésének szemtanúja, nem volt nehéz felkeltenie a média érdeklődését.
Éppen ezért nyugodtabbak lennénk, ha tudnánk, hogy éjjel-nappal
gondoskodunk a biztonságáról. Ahogy maga is tudja, New York Citynek
elég rossz a híre összevetve más államok fővárosaival. A Johnny Carson-
félék meg a többi tévés komikus épp eleget ékelődnek ezen. Nem
szeretnénk külön alapot szolgáltatni neki a további ironizáláshoz.
Megráztam a fejem.
– Én nem szeretnék huszonnégy órás rendőri felügyeletet.
– Félek, hogy ebbe nincs beleszólása, Mrs. Fletcher. Az én felelősségem
gondoskodni a város lakóinak és vendégeinek biztonságáról.
Megvontam a vállam.
– Hát, látom, ez ellen már semmit sem tehetek. Talán még hálásnak is
kellene lennem érte, de nem vagyok az.
Azzal kinyitottam az ajtót. A helyiségben még mindig ügyködtek a
helyszínelők.
– Úgy érzem, nagyon kimerültem. Szeretnék most már visszamenni a
szállodámba.
– Természetesen. Odalent vár egy autó, ami majd hazaviszi.
Gondolom, a tanúvallomását már megtette a nyomozóknak.
– Igen, elég rövid volt. Tényleg nem nagyon tudtam mit mondani
azonkívül, hogy én fedeztem fel annak a szegény lánynak a holttestét.
A fürdőszobából kifelé indulva az ajtóban megálltam, és visszafordulva
megkérdeztem:
– Rizzi nyomozó fog tovább nyomozni a gyilkosság ügyében? Frye
kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Rizzi? Nem. Ő a kábszereseknél van. Miért kérdi?
– Hát, mert ő volt az, akivel beszéltem azután, hogy szemtanúja voltam
a Fifth Avenue-n történt gyilkosságnak. Mert öt már ismerem, azért. S ha
már állandó kapcsolatban kell maradnom a rendőrséggel, akkor jobb volna,
ha Rizzi nyomozón keresztül történne.
 Frye felnyögött.
– Meglátom, mit tehetek az ügyben – mondta végül minden
meggyőződés nélkül.
A felügyelő és két másik egyenruhás lekísértek a lépcsőn, majd ki az
utcára. Egy órával korábban a Crosby Street még teljesen kihalt volt, most
meg tele járőrkocsikkal, mentőautókkal, stábkocsikkal, rendőrökkel,
riporterekkel és tucatnyi bámészkodóval, akik idegyűltek, mint méhek a
virágra. Abban a pillanatban, hogy kiléptem az utcára, vakuk és
fényképezőgépek villantak.
– Vágjunk át, vágjunk át! – mondogatta Frye, és egy fekete, jelzés
nélküli szedánhoz vezetett. Két rendőr vigyázzba állt előttünk, aztán az
egyik már nyitotta is a kocsi hátsó ajtaját. Frye azt mondta:
– Ma éjjel ők ketten gondoskodnak a biztonságáról. Reggel majd
leváltjuk őket.
– A békés, nyugodt szálloda, ahol lakom, nem lesz elragadtatva tőle.
– Ezen nem lehet segíteni, Mrs. Fletcher.
Hirtelen eszembe jutott az autó és a sofőr, aki idehozott, meg Miss Hiss.
– Bocsánat – mondtam, és már ott is hagytam Frye felügyelőt és a két
rendőrt, akik persze jöttek utánam. A sofőröm ott ült a limóban, karjában az
alvó Miss Hiss-szel.
– Látom, összebarátkoztak – szóltam be a sofőrnek, amikor lehúzta az
ablakot.
A férfi elvigyorodott.
– Aranyos kis állatka. Bár megtarthatnám!
– Hát akkor miért nem tartja meg?
– Van három kutyám és egy feleségem.
– Majd mi elvisszük a macskát – mondta erre Frye.
– Hová? Menhelyre?
– Gondoskodunk róla.
– Szó sem lehet erről. Magammal viszem a szállodába.
– Ahogy gondolja.
Fáradtan csengett a hangja.
– Tudja, hol vehetnék ennivalót meg macskaalmot ilyenkor ennek a
cicának? – kérdeztem a felügyelőtől.
Frye az egyik rendőrhöz fordult.
 – Menjen, és vegyen néhány tálkát, macskaalmot és tálcát meg valami
ennivalót.
– Tessék?
– Csak menjen és csinálja – utasította Frye. – És vigye a…, hová is?
– A Sheraton Park Avenue-ra.
– Oda.
– Igenis, uram.
– Köszönöm.
A sofőröm átadta nekem Miss Hisst. A cica dorombolt, ahogy
magamhoz szorítottam. Odasétáltam vele a rendőrautóhoz, a fotósok
szorosan a nyomomban.
– Aludjon egy kicsit, Mrs. Fletcher – szólt be a résnyire lehúzott ablakon
a felügyelő, miután Miss Hiss-szel az ölemben elhelyezkedtem a hátsó
ülésen. – Ha bármire szüksége volna, csak hívjon bátran!
Azzal a kezembe nyomta a névjegyét, amin rajta volt a
magántelefonszáma is.
– Azért azt még egyszer el kell mondanom, Frye felügyelő úr, hogy
nagyon nem tetszik ez az egész nekem.
– Még mindig jobb, mint holttestekbe botlani. Jó éjt, Mrs. Fletcher.
Szép álmokat.
– Jó reggelt, Mrs. Fletcher! – köszöntött egy kellemes férfihang a
telefonban.
– Reggelt?
Az órámra néztem, amit még az ágyban is viseltem. Hét óra volt.
Négykor kerültem ágyba.
– Tom Detienne vagyok, a szálloda igazgatója.
– Igen…? – kérdeztem kábultan.
– Tudna rám szánni néhány percet ma reggel? A szememet dörzsölgetve
felültem.
– Nem sokat aludtam az éjjel, Mr. Detienne. Mikor volna alkalmas?
– Amikor önnek az.
– Hát, ha most felkelek, lezuhanyozok és megreggelizek, igen, éhes
vagyok… Mondjuk, egy óra múlva? Nem, inkább másfél.
– Fél kilenckor tökéletesen megfelel. És mit szeretne reggelizni?
Én magam rendelem meg.
– Ez nagyon kedves magától – mondtam, és felsoroltam.
 – Mikorra vigyék fel, Mrs. Fletcher?
– Ó, nyolcra.
– Nyolckor ott lesz, én meg felmegyek fél kilenckor. Köszönöm.
Kikászálódtam az ágyból, kimentem a fürdőszobába, és hideg vízzel
megmostam az arcomat. Aztán megnéztem magam a tükörben. Pont úgy
néztem ki, ahogy éreztem magam. Még egyszer bevizeztem az arcomat,
aztán csorgattam a csuklóimra, ahogy anyám tanította gyerekkoromban. A
lehűlt vér ilyenkor végigvándorol az ember testén, és segít felébredni, ő
legalábbis így magyarázta. Én nem tudom, van-e ennek fiziológiai
magyarázata, de eddig még mindig bevált.
A zuhany után már kezdtem jobban érezni magam. Pontban nyolckor
egy fiú felhozta a reggelimet, és szépen elrendezte az ablak melletti
asztalkán.
Nyolc harminckor megjelent Mr. Detienne, egy magas, jóképű férfi,
őszes hajjal, szemüvegben. Jól szabott, szürke öltönyt viselt.
– Elnézést, hogy zavarom, Mrs. Fletcher.
– Ugyan, ne vicceljen. Más sem történik velem, amióta New Yorkba
jöttem, mint zavaró dolgok. Kérem, foglaljon helyet.
Miss Hiss leugrott a kanapéról, ahol eddig aludt, és a lábamhoz
dörgölődzött. Mr. Detienne mosolyogva megcirógatta a fejét.
– Helyes cica.
– Miss Hissnek hívják. Remélem, nem gond, hogy idehoztam.
A vizes- és etetőtálkáit meg az almot a fürdőszobában helyeztem el, és
törölközőkből készítettem neki ágyat.
– Nem, dehogy – válaszolta. – Normál körülmények között nem
engedünk ide házi kedvenceket, de a mostani helyzet az minden, csak nem
a szokványos.
– Messze nem az – helyeseltem.
Detienne vagy nem tudta, hogy fogjon hozzá, vagy nehezére esett
kimondani, amiért jött. Végül felnézett a fényesre polírozott cipőjéről, amit
eddig tanulmányozott, és azt mondta:
– Mrs. Fletcher, a dolgok lassan kezdenek kicsúszni a kezünk közül.
Látta már a reggeli lapokat?
– Nem, nem láttam.
Erre ő fogta a telefont, és meghagyta valakinek, hogy hozzák fel a
reggeli lapokat.
 Aztán visszaülve a helyére, folytatta.
– Az előcsarnokban újságírók nyüzsögnek. Két egyenruhás rendőr ül az
ajtaja előtt. A telefonok szakadatlanul csöngenek, mindenki magát keresi a
sajtótól. A bejárat előtt sajtos autók, a vendégeink képtelenek így taxit
fogni. Sokan panaszt tettek. Nagyon sok törzsvendégünk épp azért jár ide,
mert a mi szállodánk egy békés, csöndes oázis Manhattan közepén. Sajnos
ez most nem mondható el róla.
Némi bűntudatot és zavart éreztem. Ugyanakkor úgy gondoltam, nem az
én hibám, hogy így alakult. Illetve azért ez nem volt teljesen igaz. Mert
arról valóban nem tehettem, hogy Waldo Morse-ot a szemem láttára
gyilkolták meg, viszont ha nem keveredtem volna ismeretségbe Joe
Charlesszal, Alphonse Rizzivel és Susan Kale-lel, akkor nem én lettem
volna az, aki felfedezi a lány holttestét a Crosby Streeten.
– Végtelenül sajnálom, Mr. Detienne. Barátoknál laktam, amikor mindez
a nyakamba zúdult, és úgy éreztem, nem tehetem ki őket ennek a káosznak.
Most azonban sajnálatos módon ugyanezt teszem magával és a szálloda
vendégeivel. Máris intézem, hogy máshová költözzek.
Mr. Detienne megrázta a fejét.
– Dehogy, Mrs. Fletcher, nem azért vagyok itt, hogy erre kérjem,
megtiszteltetés számunkra, hogy a vendégünk. Én csupán a legfelső szinten
lévő penthause lakosztályunkat szeretném felajánlani önnek a mostani
helyett, így senkit sem zavarnánk. Abban a lakosztályban három hálószoba
van, és így a védőőrizetet ellátó rendőrök elfoglalhatnák az egyikét, vagy
kimehetnének a tetőre. Szép kis kert van ott kialakítva, és magánlift tartozik
hozzá meg…
– Kirakatná velem a rendőröket a kertbe ebben az időben? Detienne
elnevette magát.
– Erre is gondoltunk, minden költséget állva felállíthatunk ott egy sátrat,
ami egy hordozható berendezéssel fűthető. Más szavakkal, Mrs. Fletcher,
bármit hajlandóak vagyunk megtenni annak érdekében, hogy ön és a
vendégeink is zavartalanul tölthessék itt a napjaikat. Az átköltözés önnek
egy fillérjébe sem fog kerülni.
– Igazán nagyvonalú ajánlat – biccentettem.
– Mivel az itt-tartózkodását a Buckley House fizeti, ha gondolja, őket is
tájékoztathatjuk, hogy a szobacsere nem jár számukra többletköltséggel.
– Nem volna mégis jobb, ha egy másik szállodába költöznék?
 – Erről hallani sem szeretnék, Mrs. Fletcher.
Detienne felállt. Kopogtattak. A férfi nyitott ajtót, majd átadta nekem a
reggeli újságokat, a tetején a Daily Newsszal. A címlapján egy kép volt
rólam, ahogy hajnalban kilépek a Crosby Street-i házból. A sztori pedig így
indult: „Az ismert bűnügyiregényíró, Jessica Fletcher, aki kedden
szemtanúja volt egy Télapó megölésének, ma hajnalban egy fiatal lány,
Susan Kaié holttestére bukkant. A jelek szerint Jessica Fletchernek nem kell
agyonerőltetnie az elméjét, hogy kitalálja a regényei cselekményét, a téma
az utcán hever, csak le kell hajolnia érte.”
– Ez rémes! – nyögtem.
– Igen, ez nagyon kellemetlenül érintheti.
A Post volt a következő. Ez két fényképet hozott a címlapján. Az
egyiken Miss Hiss-szel a karomban Frye felügyelő épp besegít az autóba, a
másikon meg Susan Kaié földi maradványait gurítják be egy rendőrségi
mentőautóba. A főcím: „ÚJABB GYILKOSSÁG TÁLCÁN KÍNÁLVA
JESSICA FLETCHERNEK”. Aztán a továbbiakban: „A krimiíró Jessica
Fletcher, aki azért jött New Yorkba, hogy népszerűsítse a legújabb regényét,
valódi gyilkosságokról ad hírt, ő látta közvetlen közelről a Fifth Avenue-n
történt gyilkosságot, ma hajnalban pedig egy fiatal nő holttestét fedezte fel
a Crosby Streeten. Bobby Johnson tollából, aki Mrs. Fletcher nyomában
járt, további részletek olvashatók a harmadik oldalon.”
Ledobtam mindkét újságot a földre, és átfutottam a New York Times
címlapját. Itt nem esett szó a pár órával korábban történtekről, ám Detienne
azt javasolta, lapozzak a harmadik oldalra. Itt röviden írtak Susan Kaié
haláláról, megemlítve, hogy én találtam rá a holttestre, és hogy én voltam az
is, aki látta a Télapó halálát.
– Még a Times is ezzel foglalkozik – sóhajtottam.
– Ezeket itt hagyom – mondta Detienne. – Ha távozik, gondoskodom az
átköltöztetéséről. Már csak azért is, Mrs. Fletcher, hogy ne tetőzzük még
ezzel is a gondjait.
A szavait ugyan hallottam, de a tartalmuk nem jutott el hozzám. Látva,
hogy mozog a szája, és feltétezhetően hozzám beszél, ránéztem, és azt
mondtam:
– Ó, bocsásson meg, egy kicsit elkalandoztak a gondolataim. Köszönöm
a figyelmességét. És kérem, hagyja meg az embereinek, hogy Miss Hisst is
költöztessék fel a penthouse-ba, és vigyázzanak, nehogy elveszítsék.
 – Hogyne, Mrs. Fletcher, megértem az aggodalmát. Nekem is van két
macskám.
Miután Detienne távozott, szórakozottan a Post harmadik oldalára
lapoztam. Bobby Johnson is helyet követelt magának a világban, ott volt a
fényképe a gyilkosság helyszínén készült friss fotókkal együtt. Átfutva az
íráson, megakadt a szemem egy néven. Alphonse Rizzi nyilatkozott az
újságnak.
„Egy bizonyos Susan Kaié nevű fiatal nőt holtan találtak a Crosby
Streeten lévő lakásában. Költözni készülhetett, mert bútorok nem voltak a
lakásban, és a személyes holmijai dobozokba voltak csomagolva. Még
semmiben sem lehetünk biztosak, de az előzetes halottkémi vizsgálat
szerint a fiatal nőt megerőszakolták, és a vérében kokaint találtak.”
Ez lehetetlen, gondoltam. A lány teljesen tiszta volt, amikor
találkoztunk. S ugyan a holttestét nem vizsgáltam meg alaposan, de azt
láttam, hogy rendesen fel volt öltözve. Megverhették, és a fejsérülései
okozhatták a halálát. Olyasminek, amiről Rizzi beszélt, nyoma sem volt. És
miért állította azt, hogy az a lakás a lányé volt? Hiszen ha valaki, ő
pontosan tudta, hogy milyen kapcsolatban vannak Joe Charlesszal, és hogy
a férfi lakott abban a lakásban. Hiszen odatelefonált, és üzenetben hagyta
meg Charlesnak, hogy találkozzanak este tizenegykor a Sweet Basilben.
Afelől sem voltak kétségeim, hogy Rizzi pontosan tudta, ők hárman Waldo
Morse-szal barátok voltak. Erről azonban egy árva szót sem ejtett.
Rizzi azzal fejezte be a nyilatkozatát: „Sajnos városunk egyik látogatója,
a híres bűnügyiregény-író Jessica Fletcher volt az, aki megtalálta a nő
holttestét. Emlékeztetőül, Mrs. Fletcher volt az is, aki szemtanúja volt a
múlt keddi Fifth Avenue-i gyilkosságnak. Mrs. Fletcher természetesen merő
véletlenségből fedezte fel azt a holttestet, a rendőrség mégis teljes körű
védelmet nyújt számára manhattani tartózkodása során.”
Ruth Lazzara telefonált a portáról, azért jött, hogy elkísérjen egy
belvárosi dedikálásra.
– Mrs. Fletcher – szólt levegő után kapkodva –, alig tudom elhinni, hogy
ez történt magával. Még egy gyilkosság?
– Sajnos, igen. Azt hiszem, jobb volna, ha visszamennék Cabot Cove-
ba. Mert ha továbbra is itt időzöm, félek, hogy rekordot fog dönteni a
gyilkosságok száma.
 – Mrs. Fletcher, jól van? – kérdezte Ruth. – Úgy értem, tudja vállalni a
mai szereplést?
– Azt hiszem, igen. Akár azt is megtehetem. Végtére is
könyvesboltokban nem szoktak embereket ölni, nem?
Rögtön megbántam kicsit, hogy próbáltam tréfára venni a történteket.
Valahogy nem támadt nevethet – nékem.
– Egy perc, és lent vagyok – ígértem. – De közölnöm kell, Ruth, hogy
két egyenruhás rendőr fog kísérgetni bennünket egész álló nap.
– Talán nem is baj, az újságírók miatt, akik idelent nyüzsögnek.
– Velük maga is elbánik.
Két rendőr ült a hallban a támlás székeken.
– Jó reggelt – köszöntöttem őket.
– Jó reggelt, asszonyom.
Amint elindultam, jöttek utánam. Megálltam, és visszafordultam.
– Valójában nem látom szükségét annak, hogy az egész napot velem
töltsék.
– Ez a parancs, asszonyom.
– Hát, gondolom, akkor nincs más választásuk. Jöjjenek. Sűrű napunk
lesz.
És holnap is, tettem még hozzá gondolatban. Rendőri kíséret ide vagy
oda, én holnap Cabot Cove-ba utazom, méghozzá egyedül.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Amikor délután ötkor visszaértem a szállodába, Mr. Detienne maga

kísért fel a penthouse lakosztályba. Lélegzetállító volt, a szálloda legtetején.
Üveg tolóajtó nyílt a hatalmas, zöld gyepes tetőkertre. Virágozni persze
semmi nem virágzott éppen, de dézsákban örökzöldek virítottak, és azokon
százával égtek az apró karácsonyi izzók.
Ragaszkodtam hozzá, hogy a védelmemmel megbízott két rendőr az
egyik szobát foglalja el, és ne a kertben kelljen sátorozniuk. És nem csupán
a jó szándék vezetett a döntésben. A lakosztályhoz saját lift tartozott, csakis
így lehetett elérni. Detienne-től megtudakoltam, van-e másik kijárat is.
– Van egy kis szervizlift, ami egyenest a konyhából indul – felelte ő.
– A tető másik oldalán. Miért kérdi?
– Csupán kíváncsiságból – vágtam rá vidáman. – A munkámból adódik,
hogy engem mindig minden érdekel. Bárhová megyek, mindig tudni
akarom, mi merre van, segít majd a szereplőim közlekedtetésében.
Detienne elnevette magát.
– Maga mindig mindenhol dolgozik, igaz?
– Sajnos igen. Ilyen az, ha író az ember. Ahogy egy írótársam mondta
egyszer, mindig minden jó lesz valamire.
Miután Detienne körbevezetett az apartmanon, már tapsikolva
lelkendeztem.
– Ez egészen varázslatos! Hálásan köszönöm!
– Örülök, hogy tetszik önnek. Foglaltassak asztalt ma estére vacsorához?
– Az ég szerelmére, dehogy! Ma szabad estém van, és én szeretném
minden percét kiélvezni. Hosszas fürdőzés a kádban, egy jó könyv, és alvás
kilenckor.
– Vacsora a lakosztályban?
– Igen, az nagyszerű lesz. Majd megnézem a kínálatot, és telefonálok
később a szobaszerviznek.
Az ajtóig kísértem, amin túl volt egy előtér a lifttel.
– Kérdezhetek valamit, Mrs. Fletcher?
– Természetesen.
 – Tudom, a rendőrök azért vannak itt, hogy vigyázzanak magára, de nem
fogja zavarni, ha ugyanebben a lakosztályban lesznek? – A zavart
arckifejezésemet látva sietve hozzátette: – Igaz, hogy rendőrök, de hát
sosem lehet tudni, milyen emberek rejtőznek az egyenruha mögött. Úgy
értem, mégiscsak furcsa lehet nő létére egy légtérben lenni két erős férfival.
Elmosolyodtam.
– Én is gondoltam erre, de nincs mitől félnem. A hálószoba, ahol
vannak, elég messze van az enyémtől, és saját fürdőszobájuk is van. És ők
is tudják, hogy tiszteletben kell tartaniuk a magánszférámat. Az ő ajtajuk is
be lesz csukva, meg az enyém is. De köszönöm, hogy gondolt rá. Jó
éjszakát, Mr. Detienne! Minden rendben lesz.
Azért be kell valljam, a kádban fekve mégiscsak szorongtam egy kicsit,
hogy két férfi tartózkodik a másik szobában, bár aztán elhessegettem
magamtól a gondolatot. A meleg fürdő, ami simogatta a bőrömet, túlontúl
kellemes volt ahhoz, hogy bármi is elrontsa az örömömet. Majd egy órán át
áztattam magam. Felázott bőrrel, de elégedetten és álmosan belebújtam a
puha, vastag szállodai köntösbe, és leadtam a vacsorarendelésemet a
szobaszerviznek: ráksaláta, rózsaszínre sütött báránysült, spárga, spenót,
epres kosárka és egy kancsó tea. Isteni volt. S amikor pontban kilenckor
lefeküdtem, és kézbe vettem Margaret Truman legújabb nagyszerű krimijét,
úgy éreztem magam, mintha egy jobb és szebb világba kerültem volna,
legalábbis aznap éjszakára. Az ablakból láttam, milyen kristálytiszta az ég:
ragyogtak a csillagok a sötétlő égen, pont olyan fényesen, mint az
örökzöldeken az égők. Odakint fújt a szél, rázta a zsalukat, de ettől csak
még nagyobb biztonságban és kényelemben éreztem magam.
Ébresztést nem kértem, mert nem akartam a telefon hangjára felriadni. A
pici utazóórámat állítottam be, amit mindig magamnál hordok, annak a
halk, dallamos csengésére ébredtem hajnali ötkor. Sietve lenyomtam,
felkeltem, a puha szőnyegen odamentem a bezárt ajtóhoz, és füleltem. A
szobából, ahol a két rendőr tartózkodott, kihallatszott a tévé hangja. Azt
nem tudtam kivenni, hogy milyen műsort néznek, de mindegy is volt. Elég,
hogy szól valami.
Nadrágot húztam meg pulóvert, hozzá tornacipőt, és a fürdőszobából
magamhoz vettem a fekete parókát és a napszemüveget. Felvéve
megnéztem magam a tükörben. Talán nem is kellene álcáznom magam, a
rendőrök kedvükre tévéznek, és tudtam, hét előtt nem váltják fel őket.
Addigra én már messze járok.
Begomboltam a kabátomat, a gallérját felhajtottam, hogy takarja a
nyakamat és az államat, és felkaptam a kis táskát, amit már előző este
becsomagoltam. Halkan kinyitottam az ajtót, és vártam. Nyitott ajtónál
hangosabb volt a tévé hangja. Az egyik rendőr felnevetett, bizonyára valami
rajzfilmet néznek. Köszönöm, Nickelodeon.
Kiléptem a nappaliba, ahonnan a három hálószoba nyílt, becsuktam az
enyém ajtaját, majd továbbmentem a tetőkertre nyíló, elhúzható ajtóhoz.
Kikattintottam a zárat, résnyire elhúztam, hogy kiférjek rajta, majd
visszahúztam magam után.
Még mindig hevesen fújt a szél, csak remélni tudtam, hogy a repülőgép-
forgalmat nem akadályozza. Még mindig sötét volt, de az apró égők a fákon
elég fényt adtak ahhoz, hogy lássam, amit kell.
A tetőkert végébe tartottam, majd néhány lépcsőn felmentem arra a
területre, ahol nyaranta koncerteket rendeznek. Ott jobbra fordulva
elsétáltam a szálloda hátsó falához, az ajtóig, amiről Detienne beszélt. Az
eddig nem jutott eszembe, hogy esetleg zárva is lehet. De zárva volt.
Találtam egy gombot az ajtó mellett, megnyomtam, mire valahonnan
messziről halk csöngetést hallottam, majd azt, hogy a lift elindul fölfelé.
Kinyílt az ajtó, és egy latin konyhai dolgozó állt velem szemben, fehér
ruhában.
– Jessica Fletcher vagyok, és bűnügyi regényeket írok. Idefönt lakom a
penthouse lakosztályban, és most a közlekedőutakat keresem a könyveim
szereplőinek. Kérem, vigyen le a konyhába! – Sietve hozzátettem. – Mr.
Detienne, az igazgatójuk tud róla.
A férfi vagy nem tudott elég jól angolul, vagy a nevetséges öltözetű,
széltől zilált hajú nő látványa hajnali fél hatkor annyira sokkolta, hogy nem
vitázott, egyszerűen félreállt, és a lift elindult velünk lefelé, ahol még több
furcsálló tekintet fogadott. Ügyet sem vetve rájuk, csak mentem át egyik
lengőajtó után a másikon, míg ki nem értem az étterembe, ahonnan
továbbhaladva egy ajtón kiléptem a Thirty-seventh Streetre. Nagyon
megörültem, látva, hogy egy taxi járó motorral épp ott áll a sarkon. A
sofőrje bóbiskolt. Megkocogtattam az ablakot, amire felriadt.
– A LaGuardia repülőtérre – mondtam az ablakon át. A férfi
felpattintotta a zárat az anyósülés oldalán, beültem. – A Deltához.
 Miután elindultunk, levettem a napszemüveget és a parókát, amit a sofőr
is látott a visszapillantó tükörből.
– Egy jelmezbálból jövök – magyaráztam könnyed hangon.
– Kellemes mulatság lehetett.
– Ó, az volt. És még koránt sincs vége. Belegyömöszöltem az álcámat a
táskámba.
Ám a sofőr egész idő alatt gyanakvóan figyelt a tükörből. Talán
mégiscsak jobb lett volna, ha magamon hagyom a maskarát a reptérig. Ha
felismer az újságokban közölt képeim alapján, akkor azzal bedőlhet a
tervem, hogy észrevétlenül utazom el New Yorkból. Mindenesetre a sofőr
többet egy árva szót sem szólt hozzám.
A szinte teljesen néptelen várócsarnokon átvágva láttam, az egyik
újságosstandon ott vannak a reggeli lapok, jól láthatóan a fényképemmel.
Bevonultam a női mosdóba, felvettem a parókát és a napszemüveget, és úgy
mentem oda a pulthoz jegyet váltani a bostoni járatra a saját nevemen,
hiszen az állt a kártyámon is.
– Ó, maga az a híres írónő! – mondta a csinos nő, akitől a jegyet vettem.
Jobbra-balra tekintettem, majd közelebb hajolva odasúgtam:
– Igen, de ma szeretném titokban tartani a kilétemet.
Odaadta a beszállókártyámat, és miután jó utat kívánt, még visszasúgta:
– Tőlem senki sem tudja meg a titkát, Mrs. Fletcher.
Alig ültek a 727-es fedélzetén. A legtöbben a Timest olvasták, de egy
fiatal férfi meg egy nő valamivel távolabb egy-egy Postba merült.
Eredetileg úgy terveztem, hogy a gépen megszabadulok ettől a
kényelmetlen parókától, de most jobb belátásra tértem. Kényelmesen
befészkeltem magam az ülésbe, és nagyon rövidnek tetsző idő után a
kapitány egyszer csak bejelentette, hogy perceken belül leszállunk a Logan
Airporton.
Elégedetten elmosolyodtam. A vártnál is jobban alakultak a dolgok.
Sehol semmi fennakadás, simán ment minden. Örülhetsz, Jess.
Letéptem a fejemről végre a parókát és a napszemüveget, és emelt fővel
lépkedtem a lépcső felé. New York City mára megszűnt létezni.
Hazamegyek. Ám azért egy pillanatra megrémültem. Ahogy kiléptem a
terminál főbejáratán Jed Richardsont keresve, egy zöld szedán gurult oda a
bejárathoz, és két férfi pattant ki belőle. A rendőrség, gondoltam, és
nyomban elkaptam a fejem. Engem keresnének? De hát az lehetetlen, csak
néhány órája jöttem el!
A vállam fölött visszanézve azt láttam, hogy azok ketten beszaladnak az
épületbe. S mindjárt utána meghallottam Richardson érces hangját:
– Jessica, erre, itt vagyok!
Ne ilyen hangosan! Jed egy taxi mellett áll. Még egyszer a bejárat felé
pillantottam, de a két rendőr már sehol sem volt, mire gyorsan átsiettem az
úton.
– Ez aztán az öröm – üdvözölt Jed, és mosoly jelent meg napbarnított,
ráncos arcán. Egy viharvert repülősdzseki volt rajta, a nyakában fehér
selyemsál, a fején ellenzős sapka, és azon a felirat: Jed Repülőszolgálat.
– Hol áll a gépe? – kérdeztem.
– A magánpályán. De itt a taxi.
A sofőr, egy idősebb úr hatalmas orral, láthatóan nem nagyon örült
annak, hogy csak itt fecsegünk. Szóltam Jednek, hogy igyekeznünk kéne.
– Az ám – bólintott Jed. – Komoly front várható. Minél hamarabb
indulunk, annál jobb.
A sofőr csalódott volt a rövid távolság miatt.
– Városi fuvart is elcsíphettem volna – ismételgette többször is, mire Jed
megjegyezte:
– Ahogy mi meg egy kellemesebb taxist.
A férfi egy hangárnál megállt velünk. Én azon vívódtam, busás
borravalóval kárpótoljam-e a rövid fuvarért, vagy ne tegyem, amiért ilyen
otrombán viselkedett. Végül valahol a kettő között döntöttem. Ő a pénzre
nézve megvonta a vállát, és már ott sem volt.
– Piszok nagyvárosi pökhendiség – morgott Jed.
– Látná a New York-iakat! – feleltem.
– Kösz, de nekem már Boston is túl nagy. Még Bangort is nehezen
viselem. Na jöjjön, Jessica, hagyjuk gyorsan a hátunk mögött.
Odamentünk Jed egymotoros Cessna 185-öséhez, ami ott sorakozott
néhány másik kis gép mellett. Jednek volt kétmotorosa is, és jobban örültem
volna, ha azzal jön elém. Hogy csak egy motorral megyünk kettő helyett,
tovább fokozta a repülés miatti szorongásomat.
– Ez az utolsó útja a drágámnak – újságolta Jed, megveregetve a kis gép
szárnyát. – A jövő héten jönnek érte. Csinos kis összeget fizetnek.
– Nagyszerű…
 Alig vártam már, hogy beszálljunk, mert egy szélcsatornában álltunk, és
majd lefagyott az arcom. Arról már nem is beszélve, hogy ha beszállunk, az
már az indulást jelenti. Innen már nincs visszaút. Jed azért van itt, mert én
kértem, hogy értem jöjjön, és bíztam a tudásában pilótaként. Hosszú éveken
át vezetett utasszállítókat, mielőtt megnyitotta a maga kis vállalkozását.
Én beültem a jobb oldali ülésbe, Jed meg a bal oldaliba. A motor halkan
felbúgott, és mi gurulni kezdtünk a felszállópályán ezen a szeles, hideg
decemberi reggelen Bostonban. Jed a kezembe nyomott egy fülhallgatót,
hogy én is halljam, mit beszélnek az irányítókkal. Nem állítom, hogy sokat
értettem volna mindabból, ami elhangzott, de az a lényeg, hogy ők tudták
értelmezni. Megtudtuk, hogy két utasszállító emelkedik a magasba előttünk.
Jed közelebb hajolt:
– Tisztes távolságot kell hagyni a drágák között. A szárnyak körül
örvénylik a levegő, és ha nem vigyázunk, úgy elfúj bennünket, mint egy
papírfecnit.
Idegesen elnevettem magam.
– Akkor hát, Jed, tartsuk is meg a legnagyobb távolságot.
Néztem, ahogy felszáll a két nagy gép, és megint ugyanaz a kérdés járt a
fejemben, ami mindig: hogy tud egy ilyen böhöm nagy masina a levegőbe
emelkedni?
A mikrofonba most azt mondták, várjunk még, jön egy leszálló gép.
Miután ez megtörtént, Jed engedélyt kapott, hogy ráforduljon a
felszállópályára.
– A Cessna hat-hét A felszálláshoz felkészülhet.
– Roger. Cessna hat-hét A gurul – felelte Jed.
Előrenyomta a kart, mire a motor felbőgött, és mi meglódultunk a
végeláthatatlannak tetsző betonsávon, miközben a szél oldalba kapott
bennünket. Nem futottunk nagyon messzire, amikor Jed hátrahúzta a kart,
mire a gép felemelkedett a levegőbe. Az irányító azt mondta neki, forduljon
jobbra, és haladjon abban az irányban, míg hatszáz méter magasságba nem
emelkedik.
Az ablakon kinézve azt láttam, hogy Boston városa megbillen alattunk.
Be kell vallj am, hogy miközben nagyon ideges voltam, a gyomron
vibrálása azt is jelezte, hogy azért van ebben az egész repülésben valami
csodálatos. Az első ablakon át néztem, milyen ködöt kavarnak a
szorgalmasan forgó propellerek.
 Elértük a megadott kétezer-ötszáz méteres utazómagasságot, a gép
simán haladt előre az útján. Jed, megérintve a vállam, balra mutatott.
– Az ott már a front, amiről beszéltem, Jess. Sűrű, fekete felhőket láttam
arrafelé.
– Látja azt a nagyot a legtetején? Amelyiknek üllő formája van?
– Igen.
– Az igazi nagy viharoknál mindig ilyen formájú felleg van legfelül. De
mi, ezzel a bébivel, messzire elkerüljük, különben úgy dobálna bennünket,
mint egy teniszlabdát, és alaposan megrángatná a szárnyainkat.
Hálás lennék, ha Jed nem beszélne nekem ilyen rémes dolgokról,
gondoltam magamban. Azonban tartottam a számat. A férfi imádott repülni,
és büszkén mesélt hasonlókról az utasainak. De akkor is…
A front epicentrumát messzire elkerülve Jed egyszer csak kimutatott az
ablakon, hogy az ott már Cabot Cove. Én bármennyire meresztettem is
szemem, sehogy sem voltam képes azt, amit láttam, megkülönböztetni a
többi városkától, ami felett átrepültünk, de gondoltam, a pilóták, akik sok
ezer órát töltenek a levegőben, teljesen másképp látnak mindent, mint mi.
– És ott a leszállópálya is – mondta Jed. A szememet meresztgettem.
– Hol?
Jed elnevette magát.
– Nem baj, ha nem látja, Jess. Elég, ha én látom.
Az eddigi viszonylag sima repülőút után a gép most hirtelen rángani
kezdett, fel és le, jobbra meg balra, és vagy háromszáz méternyit
zuhantunk, de persze lehet, hogy valójában sokkal kevesebb volt. Jed a
rémült arcomat látva megveregette a térdemet.
– Földközelbe érve egyre kellemetlenebb, de nincs ok az aggodalomra –
nyugtatott meg.
Most már én is láttam a leszállópályát. Amikor már majdnem odaértünk
a végéhez, Jed jobbra fordult a géppel, és mi párhuzamosan repültünk a
betonsávval, ami a bal oldalunkon volt.
– Nekünk balról kell ráereszkednünk – magyarázta Jed. – Hátszéllel
jövünk. Ilyenkor balról kell elkezdeni a landolást, aztán még egyszer balra,
és a földre tenni a gépet.
– Érdekes – nyögtem.
És ekkor, váratlanul és fanfárok nélkül megtörtént. Látni nem láttam,
hogy a propeller leállt volna, de hallani hallottam, hogy köhögni kezd a
motor.
– Valami gond van? – kérdeztem.
– Már megint ez a melegedésgátló idétlenkedik. Egész télen gond volt
vele. Megígértem, hogy megjavíttatom, mielőtt az a fickó érte jön a jövő
héten.
Teljes csönd lett, csupán a pilótafülkéből távozó levegő sziszegését
lehetett hallani, a motor és a propeller leálltak.
– És most mi lesz? – kérdeztem, és már magam előtt láttam, ahogy orral
lezuhanunk a fák közé.
– Kényszerleszállás – közölte Jed ugyanolyan nyugodtan, mint mindig.
– De hát leállt a motor.
– Nem baj. Siklórepülésben ereszkedünk alá.
Jed sosem tért el attól, amit elhatározott. Amikor nekem az utolsó
pillanatokban úgy tetszett, hogy vészesen közel vagyunk már a földhöz, ő a
leszállópálya végéhez érve másodpercek alatt simán landolt.
– A nagyobb gond az, hogy kerül be a drágám a hangárba – magyarázta
Jed, miközben a gép utolsó erejét kihasználva lassan gurultunk előre. A
pálya és a hangár között félúton álltunk le.
– Megpróbálok segítséget hívni – mondta, és beleszólt a mikrofonba. De
választ nem kapott.
– Úgy látszik, Joe Harley nem ért még be. Maga maradjon itt az ülésben,
Jess.
Csak bámultam utána, ahogy kiszállva a hangár felé üget, amiben az
irodája is volt. Mivel a motor nem járt, a fülke hamar lehűlt. Kezdtem fázni.
Azonban mindjárt jobb kedvre derültem, látva, hogy Jed két ismerős, Seth
Hazlitt és Morton Metzger seriff kíséretében jön vissza. Mire odaértek, én
már ki is szálltam a gépből. Miután mind összeölelkeztünk, Jed azt
javasolta:
– Lássunk hozzá. Ez a drága magától nem fog mozdulni.
Seth meg én beálltunk az egyik, Jed és Morton meg a másik szárny
mögé. Együttes erővel toltuk be a gépet a hangárba.
– Sajnálom, Jess – mentegetőzött Jed. – Ezt a melegedésgátlót már
réges-régen ki kellett volna cseréltetnem.
– Hát akkor most igyekezzen, mielőtt megérkezik érte a vevő –
ajánlottam. – Azért ez izgalmas volt. Úgy éreztem magam, mintha egy
vitorlázórepülőn lettem volna.
 – Azért, mert tényleg vitorláztunk. Csak szóljon, ha megint repülni akar.
– Az már holnap lenne! El tud röpíteni Bostonba?
– Ojjé! Hánykor indul a gépe?
– Délre már New York Cityben kell lennem. Gondolom, ahhoz el kell
érnem a fél tízest.
Megegyeztünk, hogy mikor indulunk Cabot Cove-ból, aztán Seth és
Morton társaságában elindultunk Morton járőrkocsijához.
– Rád nem számítottam – mondtam neki.
Metzger hosszú, zöld, műszőr galléros kabátban, világosbarna
egyenruhában, a fején széles karimájú Stetson kalapjával azt mondta:
– Nem volt más dolgom, Jessica. Bekapcsolta a motort.
– És most hová?
– Nancy Morse házához.
Mórt rám nézett. Én ültem mellette, Seth meg hátul.
– Miért hozzá megyünk? – kérdezte.
– Mert beszélnem kell vele valamiről. Tulajdonképpen rossz hírt hozok
neki.
– Waldóról? – kérdezte Metzger.
– Igen. Gondolom, Seth elmondta már. Metzger hátranézett.
– Azt nem állítanám, hogy mindent elmondott volna, de ahhoz eleget,
hogy kitaláljam.
Nancy háza egy kellemes környéken, Cabot Cove belvárosától tizenhat
kilométerre volt. A házakat sziklás dombocskák és fák övezték. Nancyé
különösen szép volt, a legmagasabb ponton állt, gyönyörű kilátással a
többire. Meredek, keskeny út vezetett fel, és a házat csak akkor lehetett
látni, amikor az ember már felért. Ezen a napon viszont egy nagy méretű
teherautó is kitakarta, ami előttünk haladt.
Odabent egy alak jött-ment a hatalmas panorámaablak mögött.
Úgy gondoltam, Nancy lehet.
– Velem jöttök? – kérdeztem a kísérőimtől.
– Akár mehetünk is – mondta Seth. – Ebből az autóból ítélve még
időben érkeztél.
Kiszálltunk a kocsiból, és megálltunk a bejárati ajtó előtt.
– Hát itt volnánk – mondtam, és már nyúltam a csengő felé, amikor nyílt
is az ajtó, és Nancy Morse állt előttem.
– Jó napot, Nancy. Jessica Fletcher vagyok.
 Nancy alaposan szemügyre vett. Amikor úgy döntött, hogy tényleg az
vagyok, akinek mondom magam, Sethre és Mortonra nézett.
– Jó napot, Mrs. Morse – üdvözölte Seth.
Mórt mormogva valamit, megérintette a kalapja karimáját.
– Mit akarnak? – kérdezte Nancy.
– Csupán pár percet, hogy beszélhessünk – kértem udvariasan. –
Bemehetnénk?
Két, kanapét cipelő férfi jelent meg Nancy háta mögött, utat kérve.
Kiléptek az ajtón, én meg megismételtem a kérdésemet.
– Nem látják, hogy dolgom van? – kérdezte Nancy.
– De, hogyne, látjuk. El sem tudok képzelni a költözésnél rémesebbet.
Na és hová megy?
Már mondani akart valamit, de ahelyett, hogy szóra nyitotta volna a
száját, hirtelen méregbe gurult.
– Hagyjanak engem békén, kérem!
– Nancy, én nem akarok ártani magának, ma reggel azért repültem ide
New Yorkból, mert valami fontosat kell elmondanom.
Nancy szeme erre elkerekedett, és a két kezét csípőre vágta.
– Akkor mondja, hogy aztán én is mehessek!
– Nancy, Waldo meghalt. Megölték.
– Tudom.
– Tudja? Kitől?
– Az nem érdekes. De ha ez minden, amiért iderepült, akkor hiába
fáradt.
Jól megnézve Nancyt, két dolgot figyeltem meg. Az arcáról már rég
eltűnt a fiatal, szőke pompomlány hamvassága, egy érett asszony állt
előttem. Ám a dacos, dühös álarc mögött, hiába akarta elrejteni, ott rejtőzött
a sebezhető ember. Megismételtem:
– Nancy, csak tíz percet kérek, és már itt sem vagyok. Én láttam, amikor
Waldót megölték. S volna néhány kérdésem. Kérem…
Nancy sarkon fordult, és bement a házba, ám az ajtó nyitva maradt. A
két költöztető is visszajött, és beléptek, mi hárman meg a nyomukban.
Noha most odabent rendetlenség uralkodott a költözés miatt, minden
pontosan olyan tetszetős volt, mint kívülről.
A nappali tágas, és egy hatalmas, faltól falig érő, természetes kőből
rakott kandalló állt benne.
 – Jess, talán jobb volna, ha… – mondta Seth.
– Nem. Beszélnie kell velem.
Mivel nem tudtam, Nancy hová lett, bementem az első nyitott ajtón. A
konyhába vezetett, ahol éttermi méretű eszközöket pillantottam meg. Innen
egy másik ajtó nyílt egy tágas teraszra, ami mögött pompás kert burjánzott.
Nancy hirtelen elém toppant.
– Hogy merészelt utánam jönni? – kérdezte. Esdeklőn tártam szét a két
kezem.
– Nancy, én nemcsak azt láttam, ahogy Waldót megölték, de tegnap
felfedeztem egy fiatal nő holttestét is, akivel Waldo kapcsolatban állt. Öt is
megölték. És én tudom, hogy kapcsolat van a két gyilkosság között.
– Na és?
– Ez azt jelenti, hogy a maga élete is veszélyben lehet. Nancy gúnyosan
elnevette magát.
– És azt hiszi, hogy nem tudom? Mégis mit gondol, miért költözünk el,
miért hagyom itt ezt a gyönyörű házat, veszem ki a gyerekeket a jó
iskolából? Ugyan már, Mrs. Fletcher, ne bolondozzon velem. Maga csak
írja tovább a bűnügyi regényeit, és ne molesztáljon bennünket, hús-vér
embereket.
A szavai belém martak, de nem hagytam magam.
– Emlékszik egy Charles nevű fiúra, aki szintén itt nőtt fel Cabot Cove-
ban?
– Nem.
Újabb kérdést akartam feltenni, de Nancy most Sethhez és Mortonhoz
fordult.
– Maguk meg mit tátják itt a szájukat? Semmi joguk itt lenni. Nem
követtem el semmit.
Szerettem volna még beszélni Nancyvel, és arra gondoltam, ha Seth és
Morton jelenléte zavarja öt, akkor jobb, ha távoznak. Ök is tudták, hogy ezt
szeretném, bocsánatot kérve már indultak is kifelé. Ketten maradtunk a
konyhában Nancyvel.
– Joe Charles zenész volt – folytattam. – Az igazi neve azonban Johnson
volt. Itt viszont mindenki csak Juniornak hívta. Így már dereng valami?
Nancy azt mondta:
– Igen, erre névre már emlékszem.
 – Találkozott vele azóta, hogy elköltözött Cabot Cove-ból? Azért ment
el, hogy zenei karriert csináljon.
– Én semmit sem tudok Junior Johnsonról vagy erről a Joe Charlesról.
– Azért kérdem, Nancy, mert ez a Joe Charles és Waldo barátok voltak
New Yorkban. Ami azt illeti, együtt is laktak, legalábbis egy ideig. És azt a
fiatal nőt, Susan Kale-t Joe Charles lakásában ölték meg, Charles pedig
eltűnt, méghozzá váratlanul. – Sóhajtva megráztam a fejem, és
nekitámaszkodtam a konyhaszigetnek, ami fölött rézlábasok és – serpenyők
lógtak. – Pontosan tudom, hogy ez a három dolog összefügg, Nancy, és én
azért jöttem el magához, mert azt reméltem, hogy segíteni fog kideríteni, mi
lehet ez a kapocs. Tartotta valahogy a kapcsolatot Waldóval azután, hogy
bevették a tanúvédelmi programba?
– A csudába, Mrs. Fletcher, hát maga nem ért a szóból? Már hogy
tartottam volna vele a kapcsolatot? Épp ez a lényege ennek a programnak.
Az illető eltűnik benne, mindenki más meg az életéből.
– De pénzt kellett küldjön magának – mutattam körül a konyhán. –
Biztos, hogy a kormány révén támogatta magát.
– Ez csakis rám és kormányra tartozik.
– Igen, magam is úgy gondolom, hogy ennek így kell lennie. Azonban
én mégiscsak nehezen tudom elképzelni, hogy egy férj, egy apa soha többé
ne keresné a kapcsolatot a családjával.
– Ez a maga baja – válaszolta Nancy kurtán.
– Igen, az én bajom lett, csupán amiatt, hogy láttam, amikor a férjét
megölték. Waldo önkéntes Télapóként állt a Fifth Avenue-n, amikor
agyonlőtték. Van valami elképzelése arról, miért vállalt nyílt színi munkát,
mikor rejtőzködnie kellett volna azok elől a drogdílerek elől, akiket
bemártott?
– Rejtve volt akkor is, Mikulás-jelmez, szakáll, bajusz, nem?
– Nem igazán. Hallott valaha valamit azoktól a dílerektől, akiket Waldo
vallomása nyomán börtönöztek be?
Nancy elnevette magát.
– Ha hallottam volna, Mrs. Fletcher, akkor most nem álldogálnánk és
beszélgetnénk itt ebben a konyhában. Náluk mások a játékszabályok.
– Nekem úgy tűnik, mintha azok az emberek tudnák, hogy Waldónak
családja volt. És amennyire én tudom, az ilyenek gondolkodás nélkül
képesek a mérgüket a besúgó családján levezetni.
 – Ide hallgasson, Mrs. Fletcher, tudom, udvariatlan voltam magával, és
ezért most elnézést kérek, de értse meg, rettenetes ez a feszültség.
– Megértem – bólintottam. – Én már előre félek attól a naptól, ha
egyszer költöznöm kell.
– Én arról a feszültségről beszélek, hogy a férjem elhagyott engem és a
gyerekeket, majd utána megvádolták drogcsempészettel, aztán ő meg vallott
a többiekre, majd eltűnt, új életet kezdett, amibe már nem fértem bele se én,
se a gyerekek. Őket is nagyon megviselte. Én meg naponta megbocsátásért
könyörgök.
– Szerintem Waldónak kellene bűnbocsánatért könyörögnie.
– Waldo természetébe ez nem fért bele. És most elnézését kérem,
beszélnem kell a szállítókkal.
Egyedül maradva a konyhában, odamentem az ablakhoz, és kinéztem. A
szállítók épp egy hatalmas konyhaszekrényt cipeltek. Aztán valami hangot
hallottam a lakásból. Férfihangot. Nancy mondott neki valamit. A
hangjukból ítélve vitatkoztak. Kísértést éreztem rá, hogy megnézzem
magamnak kettejüket, de jobb belátásra tértem. Nancy már így is nyomorult
állapotban volt. De vajon ki az a férfi? Rossz előérzetem támadt.
Fel-alá járkáltam a konyhában. Minden nagyon drága volt, nem
sajnálták rá a pénzt, hogy látványosan szép, ugyanakkor funkcionális
konyhát alakítsanak ki.
Az egyik konyhapulton egy vonalas, sárga jegyzettömb hevert. Nancy
levelet írt rá kék golyóstollal, aznapi dátummal. „Az illetékes kezébe”, ez
állt a lap tetején. Épp az első bekezdést olvastam, amikor Nancy visszajött,
és meglátva, mit csinálok, letépte a felső lapot.
– Elképzelhető, hogy Junior Johnson, más néven Joe Charles megpróbál
majd kapcsolatba lépni magával – mondtam.
– Bajosan. Senki sem tudja, hová megyünk.
– Maga ezt szeretné, Nancy, de nem olyan könnyű az embernek eltűnnie.
Én csak azt szeretném, hogy ha kapcsolatba lépne magával, tudatná velem.
És higgye el, ez nem puszta kíváncsiság részemről. Két embert
meggyilkoltak…, és én az egésznek a kellős közepében találtam magam,
akaratom ellenére.
– Tudatni fogom magával, ha hallok felőle – ígérte meg a nő.
– Köszönöm. És ha engem nem érne el, mert az év végéig New Yorkban
leszek, akkor értesítse dr. Hazlittet vagy Metzger sheriffet.
 – Jól van.
Tisztában voltam vele, hogy visszaéltem a türelmével, és már azon van,
hogy erre ismét figyelmeztessen. Ezt meg akartam spórolni magamnak.
– Köszönöm, hogy beszélhettünk. Nancy. Minden jót kívánok magának
és a gyerekeknek, bárhová menjenek is. Na és most hol vannak a gyerekek?
– Anyámnál.
Nancy ahelyett, hogy kikísért volna, faképnél hagyott. Egy darabig
haboztam, majd fogtam magam, és letéptem néhány lapot az írótömbből.
Nancy biztos nem fogja észrevenni, gondoltam. Bedugtam a kabátom alá,
bementem a nappaliba, majd ki a kocsifelhajtóhoz, ahol Seth és Morton
vártak.
– Okosabb lett volna, ha a kocsiban vártok – mondtam. – Járó motorral.
Egészen átfagytatok.
– Most, hogy süt a nap, nem olyan rémes. – Seth hunyorogva az égre
nézett. – Nancy Morse nagyon mogorva nő – tette még hozzá.
– Sajnálom őt – feleltem.
– Úgy látszik, a vihar bennünket elkerült – vetette fel Morton.
– Hála istennek! Tudjátok, mit szeretnék? Hazamenni, begyújtani és
enni egy kis kagylós pitét. Charlene Sassi még mindig süti?
– Persze.
– Nagyszerű. Akkor álljunk meg a házánál, és vegyünk tőle. A
vendégeim vagytok.
Charlene-nek már csak két tepsi pitéje volt, mindkettőt megvettem, és
indultunk hozzám. Hirtelenjében úgy éreztem magam, mint egy kislány, aki
alig várja, hogy a vidámparkba érjen. Már nagyon szerettem volna újra
otthon lenni, leülni az asztal köré a barátaimmal, és élvezni Charlene
kagylós pitéjét, amiről valaki egyszer azt mondta, hogy mennyei.
– Otthon, édes otthon – sóhajtottam, amikor Mórt beállt a kocsival a
felhajtóra. Joseph, a kissé retardált férfiú elég szépen keresett azzal a
városkában, hogy minden apró-cseprő ház körüli munkához értett, nálam is
mindent felszórt szépen zúzalékkővel. S valahányszor elutaztam, ő jött, és
ellenőrizte a fűtést, amit rendszerint takaréklángon hagytam, meg behozta a
postát és az újságokat.
Kiszálltam a kocsiból, és elindultam az ajtó felé.
– Vigyázz, el ne csússz! – figyelmeztetett Seth. Lenézve megláttam a
jégfoltot, amire intett, kikerültem, előkotortam a kulcsokat a zárból, és
kinyitottam az ajtót. A nappali közepén megpördültem.
– Nézzétek, Joseph be is készítette a fát a kandallóba. Csak alá kell
gyújtani. Megtennéd, Seth, míg én megterítek?
Fél óra múlva már lelkesen falatoztunk.
– Mórt – szólaltam meg két falat között –, hallom, hogy a Parker
Brothers érdeklődött a társasjátékod iránt.
– De azóta egy hangot sem hallottam felőlük, így hát nem fűzök sok
reményt a dologhoz. Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki kitalál egy
játékot, és beküldi nekik.
– A tiéd viszont tényleg nagyon jó – mondtam. – Nekem, a
detektívregény-írónak elhiheted!
Seth a széken hátradőlve a száját törölgette, majd megveregette a
pocakját.
– Hát, Jessica Fletcher, végül mégiscsak tudtál beszélni Nancy Morse-
szal. Bár ahogy elnéztem, nem lehetett igazán a segítségedre.
– Pillanatnyilag így fest a dolog, Seth, de még nem volt alkalmam
alaposabban belegondolni abba, amiket mondott.
– Akkor most mesélj, mi történt veled eddig New Yorkban – javasolta
Mórt, és vett még magának az ételből.
– Azt sem tudom, hol kezdjem el. Tulajdonképpen nem is szabadna itt
lennem.
– Szóval, hogy volt azzal a fiatal lánnyal? – tudakolta Seth.
– Szóval tudtok erről is.
– Ma reggel beszéltek róla a rádióban. Nagyot sóhajtva megráztam a
fejem.
– Mivel én találtam meg a holttestet, nem lett volna szabad elhagynom
New Yorkot.
– Érthetetlen – jegyezte meg Metzger. – Abban még nincs semmi bűn,
ha valaki felfedez egy holttestet. Megölni valakit, az már teljesen más
dolog.
– És hogy tudtál mégis idejönni? – kérdezte Hazlitt.
– Megmutatom.
Bementem a hálószobába, felvettem a parókát és a napszemüveget, így
mentem vissza az ebédlőbe.
– Tádámm! – Ostoba pózba vágtam magam, mint a modellek.
 – Ki lehet ez a hölgy? – kérdezte Seth Morttól, mire mindketten kacagni
kezdtek.
– Hová lett Jessica? – kérdezte Mórt, belemelegedve a játékba.
– Meggyőző, mi? – kérdeztem.
– Pont úgy nézel ki, mint azok a New York-i varieté-énekesnők –
mosolygott Mórt.
– Remélem is. Bármilyen álca jó, csak rá ne ismerjenek benne a Jessica
Fletchernek nevezett krimiíróra.
Levéve a szemüveget és a parókát, elmeséltem nekik, hogyan sikerült
kijátszanom a védelmemmel megbízott két rendőrt. Azonban még alig
fogtam bele, amikor azt hallottuk, hogy egy autó áll meg a ház előtt,
nyíltak, majd bevágódtak az ajtók, és léptek közeledtek a bejárat felé.
– Úgy látszik, hogy látogatóid jöttek, Jess – szólalt meg Seth.
– Elképzelni sem tudom, kik lehetnek. Szóltatok valakinek, hogy
hazajövök?
– Dehogy – felelte Seth. – Jó, pár embernek igen, de megválogattam
őket.
Hitetlenkedve néztem a barátomra, ám abban a pillanatban már
kopogtak is.
– Maradj. – Mórt már indult is az ajtó felé. – Majd én megnézem, ki az.
Azt nem hallottam, hogy a kint álló férfi mit mondott neki, de a nevemet
hallottam. Felvont szemöldökkel Seth meg én is odamentünk a bejárathoz.
– Jessica Fletcher? – kérdezte a férfi.
Egy másik is ott állt szorosan mögötte. Le sem tagadhatták volna, hogy
rendőrök.
– Igen.
– Pehanich nyomozó vagyok a New York-i rendőrségtől. – Felvillantotta
a jelvényét. – Ő pedig Taylor nyomozó.
– Igen, és?
– Sajnálom, velünk kell jönnie, Mrs. Fletcher.
– Miért? Nem csináltam semmit.
– Körözést adtak ki maga ellen.
– Na és milyen címen?
– Amiatt, hogy szemtanúként elhagyta egy bűntett helyszínét.
Akaratlanul is elnevettem magam.
 – Ez képtelenség – mondtam. – Holnap reggel már megyek is vissza.
Csupán azért jöttem haza…
– Mrs. Fletcher, kérem, ne nehezítse meg a dolgunkat. Mórt Metzger
kihúzva magát kettőnk közé állt.
– Morton Metzger vagyok, a helyi seriff – jelentette ki határozottan.
– Megmutatnák azt a letartóztatási parancsot?
Pehanich Metzger kezébe nyomta, aki erre feltette az orrára a
szemüvegét, és figyelmesen végigolvasta. Majd felém fordulva azt mondta:
– Ez tényleg az, Jess.
– Akkor hát indulhatunk, Mrs. Fletcher? – kérdezte Taylor. – Ha most
elindulunk, az utolsó gépet még elérhetjük.
– Az urak voltak ott ma reggel a Logan Airportnál?
– Nem, asszonyom. Azok bostoni rendőrök voltak. New Yorkból
telefonáltak rájuk, amikor kiderült, hogy eltűnt.
Felsóhajtottam.
– Értékelem a hatékonyságukat.
– Kérem, asszonyom. Hideg van idekint, és szeretnénk már otthon lenni.
Végtére is ünnepek jönnek.
– Ó, igen, az ünnepek – mondtam vágyódon. – Az ünnepek… Mórt
Metzger szólalt meg:
– Nem kell velük menned, Jess. Kérethetünk tőlük kiadatási engedélyt.
– Hé, seriff, csillapodjon – szólalt meg Taylor detektív. – Tanúként van
rá szükség New Yorkban, senki sem vádolja gyilkossággal.
– Hálásan köszönöm – grimaszoltam.
– Én komolyan beszélek – erősítette meg Mórt. – Csak Cal Simonst kell
felhívnunk.
Cabot Cove főügyészére utalt.
– Nem, Morton, erre semmi szükség. Holnap amúgy is vissza akartam
menni, így legalább lesz társaságom – mondtam a nyomozóknak. – Kérem,
fáradjanak be egy kicsit felmelegedni, amíg én elmosogatok. Talán még
maradt egy kis harapnivaló is. Kagylós pitét ettünk.
– Köszönjük, nem, asszonyom – hárította el Pehanich –, de bemenni
bemegyünk. És kérem, igyekezzen. Nem szeretnénk lekésni azt a gépet.
Jeleztem Sethnek, hogy jöjjön ki velem együtt a konyhába. Abban a
pillanatban, hogy beléptünk, odasúgtam neki:
 – Tégy meg nekem egy szívességet. Menj vissza Nancy Morse házához,
és lesd ki, nincs-e vele egy fiatalember. De úgy, hogy ne vegyen észre.
Maradj az utcán, onnan figyeld.
Sietve megadtam neki a felnőtt Junior Johnson, alias Joe Charles
személyleírását.
– Na és mit csináljak, ha ott van?
– Csak mondd meg, amikor megint beszélünk.
Megéreztem, hogy az egyik nyomozó ott áll az ajtónál, mire gyorsan
mosogatni kezdtem.
– Kérem, Mrs. Fletcher…
– Ó, hogyne. Sajnálom. Már kész is vagyok.
A bérelt autóhoz kísértek, amivel idehajtottak a Bangor Airportról.
– De nehogy megbilincseljék! – figyelmeztette őket Mórt Metzger. A
nyomozók furcsán méregették őt, aztán Taylor így szólt:
– Természetesen nem fogjuk megbilincselni, seriff. Szép a városuk!
– Majd hozzám fordult. – A feleségem imádja a könyveit, Mrs. Fletcher.
Arra gondoltam, talán dedikálhatna neki egyet. Lynnek hívják.
– Nagyon szívesen – mondtam, bemászva a hátsó ülésre. – Ha megadja
az anyósa nevét, ő is kaphat egyet. Biztosan örülne neki.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

– Mrs. Fletcher, nekem magamnak is nehéz elhinnem, de azt beszélik,

hogy magát gyanúsítják a Kale-lány meggyilkolásával.
Ezt a súlyos mondatot Dennis Murphy őrmester, egy angyali, ír
származású New York-i rendőr mondta nekem, aki sokkal jobb Télapó
lehetett volna, mint Waldo Morse volt. Öt rendelték mellém abban a
pillanatban, amikor a két fejvadásszal megérkeztünk a rendőrségre.
Épp egy kis cellában üldögéltem.
– Vagyis hivatalosan engem gyanúsítanak? – kérdeztem közömbösnek
szánt hangon.
– Nem, csak hallom, hogy ezt beszélik. Botrányos, szerintem. Már hogy
tehetett volna ilyet maga, a híres krimiíró, aki ráadásul ennyire kifinomult
hölgy? Maga csak pechjére belekeveredett ebbe az egészbe. Ez csak valami
ostoba tévedés lehet. Biztos, hogy hamar rájönnek. Viszont ha a nyomozás
nem vezet eredményre, hát…
– Akkor a legkézenfekvőbb személy ellen emelnek vádat – fejeztem be
helyette a mondatot. Bár azért nem minden esetben ez a logika működik.
Murphy megvonta a vállát. A legszívesebben kiselőadásba kezdtem
volna az efféle problémamegoldás abszurditásáról, de végül lemondtam
róla. Úgysem értette volna meg. Ráadásul ő eddig nagyon udvariasan és
szívélyesen viselkedett velem, még azt is megengedte, hogy telefonáljak,
mielőtt bezártak volna. Először Vaughan Buckley-t hívtam. Jól időzítettem,
szombat este volt, épp azelőtt csíptem el, hogy Olgával vacsorázni mentek
volna. Azt mondta, maradjak nyugton, ő meg odajön, amilyen hamar csak
tud, remélhetőleg egy Winter nevű ügyvéddel, aki állítása szerint a város
legjobb, bűnügyekkel foglalkozó ügyvédje.
Másodjára Seth Hazlittet hívtam, hogy beszámoljak róla, rendben
megérkeztem. Ezzel a hívással is szerencsém volt: ő és Mórt Metzger épp
Jed Richard-sonra vártak, aki majd Bostonba röpíti őket, hogy a következő
géppel New Yorkba jöjjenek.
– Felesleges, Seth. Jól vagyok. Beszéltem Vaughan Buckley-val, azt
mondta…
 – Hagyd ezt, Jessica. Mórt meg én ezt már eldöntöttük, amikor azok a
gorillák magukkal vittek. Melletted a helyünk.
– De ha iderepültök…
– Egy szót se többet. Megyünk egyenest a Park Hotelbe, ahol
megszálltál. Nemsokára már ott is leszünk.
Nem ellenkeztem tovább. Jönnek, akár akarom, akár nem.
Természetesen megnyugtató lesz a jelenlétük. Ugyanakkor további
bonyodalmakkal járhat majd, ahogy történt ez tavaly Londonban, ahová
szintén utánam repültek, hogy támogassanak a Marjorie Ainsworth-
nyomozás során. Az én drága barátaim ugyanis elveszettek voltak egy
nagyvárosban, kikerülve a megszokott környezetükből, így elég könnyen
bajba keveredhettek.
Habár… pont én beszélek? Hiszen ezúttal én keveredtem bajba a
nagyvárosban, épp én ülök itt egy cellában mint szemtanú, és mint nemrég
megtudtam, lehetséges gyanúsított egy másik gyilkosság ügyében. Nem
mások, hanem saját magam miatt kellene aggódnom.
Bármilyen abszurd is ez az egész helyzet, súlyos következményekkel
járhat.
Mihelyt erre rájöttem, a fülledt, meleg zárka hirtelen olyan lett, mint egy
fridzsider. Magamat fázósan átkarolva vártam, hogy mi lesz.
Az lett, hogy megérkezett Ferdinand Frye főfelügyelő. Egy intéssel
elküldte Murphy őrmestert. Amikor már csak ketten voltunk, Frye,
közelebb lépve a rácsokhoz, lassan megrázta a fejét, majd elmosolyodott.
– Na most mit csináljunk Jessica Fletcherrel? – kérdezte.
– Hát én elsőre azt mondanám, hogy haladéktalanul ki kellene
ereszteniük.
– Persze, pontosan ezért vagyok itt, hogy késedelem nélkül engedjék el.
Felállva megigazgattam a szoknyámat.
– A kabátomat elvették – panaszoltam.
– Vissza fogja kapni a kabátját, Mrs. Fletcher. Ám mielőtt még elmenne,
felmerül a kérdés, hogy hová megy innen.
– Tessék?
– Szeretném a városon kívül tudni.
– Én magam is minél hamarabb szabadulni szeretnék ettől a várostól,
Frye főfelügyelő úr. Ugyanis az ittlétem minden volt, csak kellemes
kikapcsolódás nem. Viszont még vannak itt kötelezettségeim a könyvem
promóciójával kapcsolatban. Ennyivel tartozom a kiadómnak.
– Mr. Buckley bizonyára megérti, ha lerövidíti az itt-tartózkodását.
Ahogy azt is, hogy nagyon szeretne mégiscsak hazautazni az ünnepekre.
Mert, ahogy mondani szoktuk, mindhol jó, de legjobb otthon.
– Bizony – bólintottam. – És el sem tudja képzelni, mennyire kedves a
szívemnek ez a gondolat. Sajnos azonban nem tehetem, még vár a
kötelesség. És most már kérem a kabátomat.
A nyájas és széles mosoly lehervadt a főfelügyelő arcáról. A száját
összeszorította, a tekintete elsötétült. Még közelebb lépett.
– Mrs. Fletcher – kezdte olyan türelmetlenül, ahogy egy tanár beszél egy
különösen ostoba diákhoz –, a maga jelenléte akadályozza, hogy
felderítsünk két gyilkosságot. Azzal, hogy akaratlanul bár, de
belekeveredett, sikerült hatalmas médiacirkuszt generálnia. Ha nem hinnék
a becsületességében, még az is megfordulna a fejemben, mindez csak azért
történt, hogy növelje az eladások számát.
– Biztosíthatom, hogy erről szó sincs.
– Hát persze, én is tudom. Maga akkor is az utamban áll. És én nagyon
nem szeretem, ha valakik az utamba állnak, Mrs. Fletcher.
– Tökéletesen megértem. És minden erőmmel azon leszek, hogy ne
keresztezzem az útját. Most azonban már szeretném itthagyni ezt a helyet,
visszamenni a szállodámba, és aludni egy jó nagyot. Eléggé elfáradtam.
Lépteket hallottam, Vaughan jelent meg. Egy alacsony, zömök, fekete
kasmírkabátot és kalapot viselő férfi jött vele.
– Jessica! – szólt Buckley. – Hogy zárhattak be téged egy cellába?
– Már épp indulni akartam – mosolyogtam kedvesen a főfelügyelőre.
– Mi ellene a vád? – kérdezte Winter, az ügyvéd Frye-tól. Igaz, hogy
alacsony volt, de a hangja harsogó.
– Semmi, Jerry – felelte Frye. – Hogy van mostanában? Winter átsiklott
az udvariaskodáson.
– Akkor miért tartják fogva? – kérdezte.
– Mert egy gyilkosság koronatanúja… volt.
– Meg egy másik gyilkosság gyanúsítottja – szóltam közbe.
– Ez nevetséges – szúrta közbe Buckley.
– Pillanatokon belül felperes is lehet belőle, főfelügyelő úr – mondta
Winter –, a maga és a város ellen indított perben.
 – Ahogy gondolják – válaszolta Frye. – De most már azt javaslom,
valamennyien menjünk haza.
– De hiszen én már otthon voltam! – Felszökött az adrenalinszintem. –
Csak maga visszahozatott.
– Honnan hozatott vissza? – kérdezte Buckley.
– Cabot Cove-ból.
– Nem is tudtam, hogy te közben hazautaztál, Jess.
– Pár órára az én titkom volt. Megengedi? – Frye félreállt, hogy
kiléphessek. Felé fordulva azt kérdeztem: – Gyakran vannak az emberei
betegszabadságon?
– Tessék?
– Levegőtlen ez az épület. Nagyon egészségtelen.
– Köszönöm, hogy felhívta rá a figyelmem. Frye velünk együtt jött a
kijáratig.
– Jut eszembe, Mrs. Fletcher – szólalt meg –, mivel továbbra is New
Yorkban szándékozik tartózkodni, azonnali hatállyal visszarendelem az
őrizetére kijelölt rendőröket.
– Ez aztán a jó hír! És hálás köszönet a vendégszeretetért, főfelügyelő
úr. Talán még látjuk egymást.
Kezet nyújtottam.
Amikor elfogadta, a nyájas mosoly is visszatért az arcára.
– Örömömre szolgál, hogy megismerhettem!
– Szívesen mondanám én is ugyanezt, de nem volna igaz. Persze nem a
személye ellen van kifogásom.
– Ahogy akkor sem, ha Mrs. Fletcher mégis pert indítana – jegyezte meg
Winter egy hosszú, fekete szivarral a fogai között.
– Valahogy nem olyannak ismertem meg Mrs. Fletchert, aki szívesen
pereskedne – vélte Frye. – De tegyék, amit jónak látnak. Jó éjszakát.
Miközben figyeltük, hogy Frye bemászik az autója hátsó ülésére, és
elhajtanak vele, vettem néhány mély lélegzetet. Hideg, tiszta este volt. A
fejünk fölött a sötét égen milliószámra ragyogtak a csillagok. Buckley azt
mondta:
– Elmulasztottam bemutatni magukat egymásnak. Jerry Winter, Jessica
Fletcher.
Az ügyvéd dünnyögött valamit, majd a zsebébe nyúlva előhalászott egy
névjegyet.
 – Hétfő délelőtt tízre várom az irodámban.
– Miért?
– Hogy pert indítsunk a város ellen. Elnevettem magam.
– A főfelügyelőnek ebben igaza volt. Nem vagyok az a pereskedő típus.
– Ahogy gondolja, Mrs. Fletcher, bár jogában állna megtenni. Maga
dönt. Örülök, hogy segíthettem kiszabadulni ma este. Szerencse, hogy
Vaughan elért, elutazni készültem a hétvégére.
Segített kiszabadulnom? Mit is tett érte? Lehet, hogy még le is
számlázza?
Ez utóbbit meg is kérdeztem Vaughantól, miután Winter távozott.
– Remélem, nem. Akkor biztos nem jelentetem meg, ha ír valamit! Ide
hallgass, Jess, én azt hiszem, túlontúl beleártottad magad ezekbe a valós
gyilkosságokba. Legyen elég. Most szépen jelentkezz ki abból a
szállodából, és költözz vissza hozzánk. És ne állj szóba senkivel, se a
sajtóval, se a rendőrséggel, csakis könyvesekkel. Megbeszélem Ruth
Lazzarával, hogy lazítson a programodon, te pedig csak azokkal foglalkozz
a médiumok közül, amiket a könyved érdekel.
Beleegyeztem, hogy meggondolom, ám ma este még szeretném a
szállodában kialudni az elmúlt huszonnégy óra történéseit.
– Jól van – bólintott rá Vaughan. – De utána Olga meg én visszavárunk.
– Azért még hadd aludjak rá egyet, Vaughan. És hálásan köszönök
mindent.
A férfi elvitt a szállodához, szép álmokat kívánt, és elhajtott. A kihalt
előcsarnokba lépve egyenesen a lifthez mentem, fel a lakosztályomhoz, és
kitártam az ajtót. Soha még szoba nem volt ilyen hívogató, leszámítva azt,
hogy villogott a telefon üzenetrögzítője. A cédula, amit a fürdőszobám
ajtajára tűztem, hogy „MARADJON ZÁRVA. A MACSKA
KARMOLHAT”, még mindig ott díszelgett. Benyitottam, mire Miss Hiss
kihullámzott a résen, nekidörgölődzött a lábamnak, és besétált a nappaliba.
Letelefonáltam a központba, tizenhárom üzenetem volt. Bobby Johnson
kétszer is keresett, villásreggelire hívott másnapra. Vagyis vasárnapra.
Vasárnapra!
Aztán hívtak a sajtókonferencia miatt. A telefonközpontos szerint egy
„őrülten izgatott nő” volt az. Ruth Lazzara meghagyta, hogy a konferencia
háromkor lesz a Plazában. Lehangoló kilátás, azonban ezt már végig kell
csinálnom. Lazzara mit sem tudott se arról, hogy elutaztam a városból, se az
azt követő őrületről. Visszahívtam, de szerencsére csak az üzenetrögzítője
fogadta a hívást. Rámondtam, hogy időben ott leszek.
Seth is hívott, és azt üzente, hogy már a reptérről telefonálnak, és egy
órán belül itt lesznek a szállodában. Elmosolyodtam. Persze, itt lehetnek
annyi idő alatt, hacsak a taxis nem Philadelphián át próbálja a szállodát
megközelíteni.
Mivel lassan várható volt az érkezésük, nem maradt időm egy nagyot
aludni, ezért lezuhanyoztam, felöltöztem, és így vártam a következő
telefonjukat. Pontban egy óra múlva ez meg is történt. Már bejelentkeztek,
és odalent vártak a Judges’ Chambersben, vagyis a szálloda bárjában.
– Jézusom, rémesen nézel ki – mondta Seth, amikor lementem hozzájuk.
– Kösz az őszinteséget, Seth.
– Meg ne bántódj, Jessica, de a pír eltűnt az arcodról. Bár nincs mit
csodálkozni ezen. Ebben a városban senkinek sem pirospozsgás az arca,
mély, szürke árnyék húzódik az emberek szeme alatt.
– Azért nem ilyen rémes ez a város – próbáltam védeni a helyzetet.
– New York valójában kellemes hely is tud lenni, ha hozzászokunk.
Szinte beszippantja az embert.
– Mint egy porszívó – poénkodott Mórt.
– Hm. Valami újabb hír a Parker Brotherstől a társasjátékkal
kapcsolatban?
– Csak egy levél az ügyvédjüktől, hogy foglalkoznak vele.
– Ez biztató – mondtam.
– Talán nekem is ügyvédet kellene fogadnom…
– Én ismerek itt egy nagyszerű ügyvédet. Jerry Winternek hívják.
Na, és most halljam, hogy utaztatok!
– Semmi különös nem történt – válaszolta Morton. – Szerintem inkább a
te utazásodról kellene beszélnünk. Felhívtam a rendőrséget, ahová vittek, és
annak az ostoba valakinek, aki felvette, be is mutatkoztam mint a törvény
egy másik szolgája, vagyis kolléga, és kértem, hogy beszélhessek veled.
Erre azt mondták, hogy már elmentél, viszont hiába akartam megkérdezni,
hogy hová, az az alak már le is tette a telefont. Bár tudnám a nevét!
– Elég elfoglaltak voltak – magyaráztam.
Majd megkérdeztem Sethtől, hogy visszament-e Nancy Morse-hoz,
miután eljöttem. Persze, visszament, Seth mindig is megbízható ember volt.
Azonban nem látott ott senkit, akire a leírás ráillett volna.
 – Azért köszönöm, hogy megpróbáltad – hálálkodtam. – És már nem
vagyok se koronatanú a Waldo-ügyben, se Susan Kaié feltételezett gyilkosa.
– Nagyszerű – örvendezett Seth.
– Én éhen halok. Mit szólnátok egy kis sétához és egy gyors
vacsorához?
– Már nagyon késő van – mondta Seth az órájára pillantva, majd a haját
megsimítva még hozzátette: – Bár ami azt illeti, én is éhes vagyok.
Elindultunk a Park Avenue-n, ami elég kihalt volt ilyenkor, gépkocsik
jártak, de gyalogosok már nem. A Fifth Avenue fényei és kivilágított
kirakatai felé tartottunk. Amikor megálltunk a Fortieth és a Madison sarkán,
egy hajléktalan lépett ki egy kapualjból, és odalépve hozzánk, a nyitott
tenyerét nyújtotta felénk. Morton megpördült, elkapta a férfi csuklóját, és
közölte vele, hogy le van tartóztatva.
– Hagyd, Morton, nincs semmi baj – mondtam gyorsan, és sietve a férfi
kezébe nyomtam egy dollárt, ő megköszönte, és Metzgert méregetve
visszaballagott a kapualjába.
– Csak egy didergő, hontalan ember – magyaráztam. – Ebben a városban
sokan vannak ilyenek.
– Csavargásért akkor is letartóztathattam volna – válaszolta Morton.
Amikor benyúltam a kabátom zsebébe a pénzért, azt a cetlit is
előrántottam, amire az üzeneteimet lefirkantottam.
– Bocsánat – mondtam, és beléptem egy telefonfülkébe.
– New York Post – mondta a központos.
– Mr. Bobby Johnsont kérem.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Másnap reggel, mielőtt elindultam volna a szállodából, hogy találkozzak

Bobby Johnsonnal, még telefonáltam Ruth Lazzarának a délutáni
sajtókonferencia miatt. Elmondtam neki, hogy nem kell autót küldenie
értem, magam megyek oda, de időben ott leszek. Meg még azt is, hogy nem
áll szándékomban Waldo Morse-ról vagy Susan Kale-ről beszélni.
Bűnügyiregény-íróként vagyok itt, és elvárom, hogy az újságírók ennek
megfelelően tegyék fel a kérdéseiket. Ruth nem örült neki, de elfogadta.
Nem nagyon volt más választása.
Seth Hazlitt és Morton Metzger felajánlották, hogy elkísérnek a
találkozómra Johnsonnal, ám én szilárdan ellenálltam.
– De hát ezért vagyunk itt, Jessica – kötötte az ebet a karóhoz Seth. –
Hogy vigyázzunk rád, nehogy bajba kerülj.
– Megígérhetem, Seth, hogy nem keveredem bele több galibába. A
továbbiakban kizárólag a könyvem reklámozásával és az ünnepi
készülődéssel leszek elfoglalva. Pont. – Kétkedő arcukat látva még
hozzátettem: – Találkozzunk itt este hatkor. Addig ti élvezzétek ki, hogy itt
vagytok. Este aztán keresünk egy jó éttermet, és megvacsorázunk. De ha
már erről beszéltünk, akkor vigyázzatok, nehogy ti kerüljetek bajba.
Johnson az Emíres nevű étterembe invitált, mondván, ott a legfinomabb
a villásreggeli egész Manhattanben.
– Felkapott hely – tette még hozzá. – Én fizetek – mondta, mintha ezzel
vonzóbbá tudta volna tenni az ajánlatát. Nekem nemigen kellett további
biztatás, ám ezt ő nem tudhatta. A cellában üldögélve úgy döntöttem, a
legegyszerűbb módja annak, hogy távol tartsam magam a gyilkosságoktól,
ám úgy, hogy azért értesüljek a fejleményekről, az lesz, ha Johnsonra bízom
magam, és elmondok neki mindent, amit eddig megtudtam. Ennyin
elindulhat, végtére is oknyomozó riporter, méghozzá jó. Én jobb, ha a
háttérben maradok, átadom az információkat, és úgy figyelem, mi történik.
Korábban érkeztem az Emieshez, ellenőriztem a foglalást Johnson
nevére, azonban inkább odakint vártam, nem az asztalnál. A levegő csípős
és tiszta volt. Lehunyt szemmel elképzeltem, hogy ott állok Maine-ben a
parton, és szívom be az óceán friss levegőjét. Annyira belefeledkeztem a
képzelgésbe, hogy nem láttam és nem is hallottam, amikor Johnson
megérkezett.
– Mrs. Fletcher – szólított meg. – Minden rendben? Kinyitottam a
szemem.
– Ó, igen, hát persze. Csak álmodoztam egy kicsit. – Nem akartam
megijeszteni.
– Semmi baj. A foglalása rendben, bemehetünk?
Miután elhelyezkedtünk egy sarokasztalnál, én mindjárt a lényegre
tértem.
– Azért egyeztem bele a találkozóba, Bobby, mert úgy döntöttem,
megosztom magával, amit tudok Waldo Morse és Susan Kaié
meggyilkolásáról.
A férfi elmosolyodott.
– Mire véljem ezt a pálfordulást, Mrs. Fletcher? Eddig úgy bánt velem,
mintha az ellensége volnék, noha én a barátja szeretnék lenni.
– Cserébe szaftos, exkluzív történeteket várok – szögeztem le.
– Hogyne. Nem közös reggeliket. De attól még lehetünk barátok!
Alaposabban megnéztem magamnak. Egészen jóképű fiatalember volt,
de bármennyire igyekezett is, valahogy mindig kócosnak tetszett. Idő előtt
kopaszodott, és szakállat sem igazán sikerült növesztenie, mert nem volt
hozzá elég szőrzet az arcán, így aztán gyér csomókba állt össze inkább.
Folyton nyúzott volt, vajon hogyan élte az életét? Lehet, hogy éjszakai
bagoly. Vajon van barátnője? Lehet, hogy erre már nem jut ideje. Rengeteg
kérdés merült fel bennem vele kapcsolatban, de nem tettem fel egyiket sem.
Igen, együtt akartam működni vele, ugyanakkor a barátságára nem
vágytam. Bennem is ugyanannyi hátsó szándék munkálkodott, mint őbenne.
Az én önös érdekem is, hogy ő a gyilkosságok mélyére lásson. És igaza
volt. Ez közös villásreggelik nélkül is megy, függetlenül attól, hogy ki fizeti
a cechet.
Egy csinos pincérnő sorolta teátrálisan a kínálatot. Munkanélküli
színésznő, aki ebből fizeti a fizetnivalókat a nagy áttörésig? Felvette a
rendelést: Benedict-tojás, nekem egy Bloody Shame, vagy ahogy az
angolok hívják, Virgin Mary, vagyis vodka nélküli paradicsomkoktél,
huevos rancheros, ami egy mexikói tojásétel, Bobbynak egy Bloody Mary,
és azzal továbbment. De egy-két lépés után visszafordulva összehúzott
szemmel nézegetett, majd azt mondta:
 – Maga híres színésznő, igaz? Már itt is van a neve a nyelvem hegyén.
– Sajnos nem – mondtam erre könnyedén. – Magából viszont az lesz egy
szép napon.
A nő sugárzóan elmosolyodott.
– Ez a célom! – nyomta a kezembe névjegyét. – Ha esetleg hallana
valamit…
– ó, hogyne.
Ez volt a legvonzóbb New Yorkban. Itt mindenki nagyokat mert
álmodni, és áldozatot hozni azért, hogy ezeket az álmokat el is érje.
– Hát – szólalt meg Johnson –, eddig már eljutottunk. Akkor halljam,
mit tud, Jessica Fletcher!
– Elég sokat, Bobby. Felkerestem Waldo Morse feleségét, Nancyt tegnap
Cabot Cove-ban. Mondott egy-két olyan dolgot, ami, azt hiszem,
érdekelheti.
– Maga hazautazott tegnap?
– Igen, de csak pár órára.
Elmeséltem neki, milyen furfangosan szöktem el Manhattanból, hogy
aztán idejekorán kénytelen legyek visszatérni. Ő nagyon szórakoztatónak
találta ezt, és visszanézve meg egy kívülálló szemével valóban az lehetett.
– Én ismertem régen Waldo Morse-ot még Cabot Cove-ban. Bobbynak
felszaladt a szemöldöke.
Mindent elmondtam neki Waldóról, azt is, hogy bekerült a tanúvédelmi
programba.
– És azt mondja, hogy beszélt a feleségével?
– Igen. Épp költözött.
Beszéltem neki Joe Charlesról és arról, hogy milyen kapcsolatban állt
Waldóval és Susan Kale-lel. A trió harmadik tagjáról, Alphonse Rizzi
nyomozóról egy szót sem szóltam. Majd csak akkor, ha eljön az ideje.
– És hová költözik Morse felesége? – kérdezte.
– Azt nem tudom.
Bár tudtam volna! Ekkor hirtelen eszembe jutottak azok a sárga lapok,
amiket kitéptem Nancy jegyzettömbjéből a konyhában, és amik most ott
voltak a szállodában. Ha elég erősen rányomta a tollat, amikor írt, akkor a
lenyomat ott van azokon a lapokon, amiket magammal hoztam, és a jól
bevált régi ceruzás satírozással megjeleníthető lesz. Pontosan ezért téptem
ki azokat a lapokat, csak ebben az őrületben egészen megfeledkeztem róla.
 Miközben beszéltem, Johnson szorgalmasan jegyzetelt. Miután kihozták
az ételeket, letette a tollát, és más dolgokról beszélgettünk. Amikor
megérkezett a kávé, közelebb hajolva azt kérdezte:
– Tisztában van vele, hogy mi van a kezünkben, Mrs. Fletcher?
– Kérem, szólítson Jessicának. És nem, nem tudom, hogy mi van a
kezünkben. Azt remélem, hogy maga majd kideríti.
– Hát, amink van, az egy valós tényeken alapuló bestseller krimi.
Hátradőltem a széken.
– Az volna? Nem, nem érdekel a dolog.
– Ahogy gondolja, Jessica. Akkor majd megírom én. De úgy
tisztességes, ha megosztozunk a hasznon. Csinálunk belőle egy jó filmet.
Vagy egy mini tévésorozatot.
– Köszönöm, hogy rám is gondol, Bobby, de én nem kérek belőle.
Vajon okosan teszem, ha megosztom vele az információimat? Ő
nyilvánvalóan egy ambiciózus, fiatal ember, mint a pincérnő-színésznőnk.
Vajon tényleg megbízhatok benne? Végül úgy döntöttem, ha már idáig
eljutottam, akkor nem igen marad más választásom.
Mielőtt elköszöntünk egymástól, abban egyeztünk meg, hogy minden
további információt megosztunk egymással, noha én magam már nem járok
utána semminek.
– Azért gondolkodjon még a könyv megírásán – javasolta Bobby,
amikor az utcán kezet ráztunk.
– Sajnálom, ha ezzel csalódást okozok, de ezen nincs mit
gondolkodnom. Maga csináljon vele, amit csak akar.
– Jól van, Jessica. Tartjuk a kapcsolatot.
Seth, Morton és én egy steak house-ban, a szállodához közel
vacsoráztunk. Azért választottuk éppen ezt a helyet, mert Morton
mindenáron vörös húst akart enni.
– Egy igazi férfi húst eszik – magyarázta Sethnek.
Engem faggattak, hogy mit tudtam meg attól a fiatal újságírótól.
– Semmit – feleltem. – Én beszéltem, ő meg hallgatott. És tartok tőle,
hogy a mai sajtótájékoztató résztvevői sem fognak ma délután sok
újdonságot megtudni tőlem. Másról sem akarnának hallani, mint Waldo és
Susan Kaié meggyilkolásáról, de én előre szóltam Ruth Lazzarának, hogy
erről egy szót sem fogok mondani. Vaughan marketingese sem örült ennek,
én viszont sokkal jobban érzem magam, ha csak arról nyilatkozom, amihez
értek, a könyvírásról. Ettől egészen megkönnyebbültem, nagy teher gördült
le vele a vállamról. Bobby Johnson majd kinyomozza, amit lehet, mi meg
élvezzük a város nyújtotta örömöket. Erről jut eszembe: ti mit csináltatok
ma?
Erre mindketten lelkesen mesélni kezdtek. A délután java részét a F. A.
O. Schwarzban töltötték, ami mindkettejükből kihozta a gyereket. Csak úgy
ragyogott a szemük, miközben a játékokról és az azokra rácsodálkozó
gyerekekről beszéltek.
– Egészen jó hely! – mondták.
– A bolt?
– A város.
– Ezt azért nem mondanám – ellenkezett Cabot Cove serifije.
Most is a világosbarna egyenruhájában feszített, kalapban, jelvénnyel,
amivel mindig magára vonta az emberek figyelmét, még a steak house
biztonsági őreiét is.
– És a fenébe, néhány taxis majdnem megölt bennünket! Az ilyen
vezetést otthon nem vinnék el szárazon.
– Nem, ott ahol Morton Metzger a seriff – mosolyodtam el. –
Mehetünk? Kezdek nagyon álmos lenni.
Amit azzal orvosoltam, hogy mihelyt hazaértünk, már le is feküdtem.
Miss Hiss a lábamnál gömbölyödött össze. Lehunytam a szemem, hagyva,
hogy az álom azonnal legyőzzön.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Mélyen aludtam, de nem túl sokáig. Megcsörrent a telefon az ágyam

mellett, mire Miss Hiss riadtan leugorva menedéket keresett magának, én
meg bizonytalanul felülve és nekidőlve a fejtámlának, a fejemet ráztam, és
az órára néztem. Ez képtelenség. Negyed hat volna? Lehet, hogy
végigaludtam az egész napot, és most délután van?
– Halló – szóltam bele a telefonba. Örültem, hogy legalább a rémes
csengést elhallgattattam.
– Jó reggelt, Jess, Seth vagyok.
– Seth, még csak negyed hat van!
– Igen, tudom, és bocsánat, hogy felébresztettelek. De úgy gondoltam,
fontos.
– Te már fent vagy? – Mihelyt kimondtam, máris érzékeltem, mekkora
ostobaságot sikerült kérdeznem. Hát persze hogy fenn van, hiszen telefonon
beszél hozzám.
– Nem tudtam aludni. Egész éjjel harsogtak az autódudák, meg zörgött a
kukásautó az ablakom alatt. Na mindegy, végül a CNN-t néztem. Remek
dolog. Hírek huszonnégy órán át, szakadatlanul.
– Uhm.
– És épp most mondták be, hogy egy katolikus papot ma hajnalban
megöltek a Szent Patrik-katedrálisban. Éppen ott.
– Rémes. És a CNN máris hírt adott róla?
– Nem, ez az egyik helyi csatornán volt. De ez rettenetes. Úgy látszik, itt
senki sincs biztonságban. Ez nem egy biztonságos hely.
Mindketten hallgattunk.
– Ez volt olyan fontos, hogy felébressz vele hajnali negyed hatkor?
– Igen, mert nekem erről a Waldo Morse-gyilkosság jutott az eszembe.
Ha jól tudom, Waldót ennek a templomnak a közelében lőtték agyon.
– Úgy van, de te ezt honnan tudod?
– Te mondtad, hogy melyik sarkon történt. És Mórt meg én tegnap arra
járva be is mentünk abba a katedrálisba. Nagyon szép. Szóval ezért jutott
eszembe, hogy milyen fura egybeesés.
 – Hm. Talán igen. – Hirtelen eszembe jutott az a nap, amikor először
pillantottam meg Waldót. Egy pap lépett oda hozzá, és én nagyon furcsának
találtam, hogy Waldo nyomott a kezébe valamit, nem pedig fordítva.
– Elárultak részleteket is erről a gyilkosságról? – kérdeztem.
– Nem, semmit. Na de próbálj meg visszaaludni. Kilenckor a reggelinél!
De én mostanra már teljesen felébredtem, és nagyon szerettem volna egy
forró kávét. Általában teát iszom, de vannak olyan pillanatok, amikor csak a
kávé segíthet.
– Még hogy visszaaludni… – nevettem fel. – Ki van zárva.
Találkozzunk hétkor az étteremben.
Tudtam, addig nem bírom ki, ezért felhozattam a szobaszervizzel egy
kávét és egy muffint, aztán bekapcsoltam a tévét. Épp abban a pillanatban
tudósítottak a pap meggyilkolásáról. „Ma hajnalban agyonlőttek egy papot
a Szent Patrik-katedrális lépcsőin. A család kérésére a pap nevét nem
hozták nyilvánosságra, ám annyit tudni lehet, hogy három golyót kapott a
mellkasába, amikor lefelé jött a lépcsőn. Azt egyelőre nem tudni, hogy mit
keresett ott ilyen kora reggel, és azt sem, hogy a katedrálishoz tartozott-e. A
rablás mint lehetőség, kizárható.”
Miután elfogyasztottam a kávét és a muffint, sietve lezuhanyoztam,
felöltöztem, és lementem az előcsarnokba. Az elhatározásom, hogy nem
nyilatkozom a sajtónak valós gyilkosságokról, elérte a kellő hatást. Senkit
sem láttam a médiától, aki zaklatni akart volna. Kisétáltam az egyik közeli
boltba újságot venni. Nem mintha arra számítottam volna, hogy a reggeli
lapokban bármi is lehetne a pap meggyilkolásáról, azért átfutottam mindet,
majd lendületes kocogásba kezdtem. Szerettem a kora reggeleket, annyi
lehetőséget tartogattak: az emberek reménnyel telve igyekszenek a
munkahelyükre, ott a céltudatosság az arcukon, szaporán lépkednek. Talán
ezért is szeretek reggel és délelőtt írni, meghagyva a délutánokat és az
estéket az olvasásra, levélírásra és más papírmunkára. Soha nem értettem
azokat az íróembereket, akik este meg éjjel dolgoznak, és nappal alszanak.
Persze ők meg engem nem értettek. Hát, mindannyiunknak másképp jár a
biológiai órája.
Reggeli után Seth és Morton további városnézésre és bevásárlásra indult,
és én örültem neki. Lám, milyen hamar ráhangolódtak a karácsonyi
hangulatra a rettegett New Yorkban. Én a lakosztályomban maradtam,
telefonálgattam, és Ruth Lazzarát is visszahívtam, aki elmondta, hogy több
újságtól is szeretnének interjút készíteni velem, és behívni tévés beszélgetős
műsorokba. Néhány ilyen műsort láttam már Cabot Cove-ban, és őszintén
szólva nem nagyon voltam tőlük elragadtatva. Meg is kérdeztem Ruthtól,
mi a csudáért akarnának éppen engem. Én a férjemen kívül soha senkivel
nem feküdtem le, sosem bántalmaztam gyerekeket, és a tévében sohasem
beszélnék ilyesmikről.
– Ezek jobbára helyi adók, Jessica, amelyeknek komoly nézettsége van.
Ha láthatják magát a képernyőn, nagyot ugorhatnánk előre az eladási listán.
– Végtelenül sajnálom, Ruth, de én nem szeretném ilyesminek kitenni
magam.
A nő mélyről felszakadó sóhaja sok mindenről árulkodott. És én hálás
voltam, amiért nem öntötte szavakba mindezt.
Hívtam Bobby Johnsont a Postnái. Nem volt bent, pedig kíváncsi lettem
volna rá, hogy mit tud a pap meggyilkolásáról. Persze könnyen megeshetett,
hogy csak véletlen egybeesés az egész. Azonban én már réges-rég
megtanultam a könyveim írása közben, hogy olykor még végzetes is lehet,
de a legtöbb esetben minimum félrevisz, ha a látszólagos véletleneket
véletleneknek fogadjuk el. Az én könyveim fikciók, azonban a való életben
semmi sem véletlen, ott a dolgok mindig okkal történnek valakivel.
A mai első programom egy tizenegy órakor kezdődő dedikálás volt a
Shakespeare and Company nevű, felkapott manhattani könyvesboltban.
Seth és Morton ragaszkodtak hozzá, hogy velem jöjjenek, így taxival
mentünk oda a szállodából. A meteorológia esőt jelzett, és el is eredt.
Otthon ennyi csapadék meg se kottyan, de itt, New Yorkban komoly
gondokat okozott. Eltűnődtem, vajon ez majd távol tartja-e az embereket a
dedikálástól. De nem. Máris rengetegen várakoztak az üzlet második
emeletén, pedig még csak fél tíz volt. Legnagyobb bosszúságomra
riporterek és fotósok is voltak közöttük, és hamarosan egy forgatócsoport is
megjelent.
– Azt hiszem, el kellene mennünk – súgta Seth a fülembe. – Téged
dedikálni hívtak ide, nem azért, hogy mutogasd magad.
– Nem gond – feleltem. – Képeket csinálhatnak, ha nem kell kérdésekre
válaszolnom.
Figyelmen kívül hagyva a sajtót, nekiálltam dedikálni, és még élveztem
is. Határozottan. Kipihentem már az elmúlt hét őrületét. Megbékéltem
magammal és a világgal. A hiedelmekkel ellentétben pedig a New York-iak
tudnak barátságosak és segítőkészek is lenni. Egy rajongóm felhívta a
figyelmemet a legszebb karácsonyi kirakatra, és felajánlotta, hogy szívesen
elvisz városnézésre. Egy másik meg hozott nekem egy tál házi készítésű,
lefagyasztott lasagnét.
– Az egyik talk show-ban mondta, hogy szereti az olasz ételeket –
magyarázta kedvesen.
Mórt Metzger elvette tőlem az ételt, és miután a nő boldogan távozott a
dedikált könyvével, odaszólt:
– Ezt kidobom, Jess. Sosem lehet tudni, mi mindent lehet egy ilyenbe
belekeverni.
A dedikálás egyig volt meghirdetve, de fél tizenkettőkor még mindig
rengetegen várakoztak a lépcső tetején meg a földszinten. Ez még eltart
vagy egy órát, gondoltam. Hirtelen elfacsarodott az orrom, rám jött a
tüsszögés. Benyúltam a táskámba, hogy elővegyek egy zsebkendőt, és
félrevonultam.
– Remélem, nem fáztál meg – pillantott rám Seth.
– Nem hiszem – legyintettem. – Na, dolgozzunk tovább.
Megmasszíroztam elgémberedett ujjaimat, és visszaültem az asztalhoz.
A következő olvasó az orrom elé tolt egy könyvet. Anélkül, hogy felnéztem
volna, a nevét kérdeztem.
– Waldo.
Már automatikusan írni kezdtem, de hirtelen felkaptam a fejem. Kócos,
szőke paróka, sűrű szakáll, fekete szemüveg és egy sísapka, mélyen a
homlokába húzva – álca, azonban kétségtelenül Waldo Morse szemébe
néztem.
– Waldo! – mondtam ki önkéntelenül is hangosan.
– Beszélnem kell magával, Mrs. Fletcher. Kettőkor a könyvtárban, a
Fifth és a Forty-second Street sarkán. A harmadikon, az olvasóban.
– Kettőkor? Amikor legutóbb is kettőre beszéltük meg a találkozót,
rémes dolgok történtek.
Csodálkozva nézett rám egy pillanatra, majd elmosolyodott, és azt
mondta:
– Akkor negyed három?
– Igen, negyed három.
Dedikáltam a könyvét, és átadtam. Ő pedig többet már nem mondott,
távozott.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Már több sokkot is átéltem életemben, de ilyet, hogy életben láttam az

elvileg halott Waldo Morse-ot, még soha. Ez meg hogy lehetséges? A saját
két szememmel láttam, hogy lelőtték a Fifth Avenue-n! Vagy mégsem? Ezt
a kérdést feltenni is fölösleges volt. Nyilvánvalóan – és a közhiedelemmel
ellentétben – több Télapó is él a földön.
Miközben szorgalmasan dedikáltam a könyveket, a gondolataim újra
meg újra visszatértek ahhoz a végzetes naphoz. Felültem a látszatnak,
feltételezésekből indultam ki, és azokat fogadtam el valóságnak. Azt
feltételezve érkeztem a helyszínre, hogy Waldót rejti a Mikulás-jelmez, és
meg sem fordult a fejemben, hogy nem őt látom a földre rogyni. Közelről
igazából nem is láttam, túl sok ember téblábolt kettőnk között, és a
vattaszakáll teljesen eltakarta az arcát. Én csupán azt feltételeztem, hogy
Waldo az, ám hagytam magam félrevezetni, ahogy a közönség is, amikor a
mágus eltereli a figyelmüket, hogy ne láthassuk, mit is csinál valójában a
kezével.
– Corának hívnak – hallottam az előttem álló nő hangját. Felkaptam a
fejem.
– Tessék?
– Mondtam, hogy az én nevem Cora. De maga azt írta ide, hogy
„Waldónak szeretettel”.
Idegesen elnevettem magam.
– Elnézést kérek. Kicsit elkalandoztak a gondolataim. Ruth elém tolt egy
másik könyvet.
Miután majdnem többször is megismétlődött az eset, Ruth megkérdezte,
jól vagyok-e.
– Sajnos, azt hiszem, nem – feleltem. – Egy kicsit szédülök.
Befejezhetnénk anélkül, hogy túl sok embert haragítanánk magunkra?
– Meglátom, mit tehetek.
Miután beszéltek pár szót az üzletvezetővel, ez utóbbi közölte a
jelenlévőkkel, hogy fél kettőkor véget kell vetni a dedikálásnak, mert
máshová szólít a kötelesség. A tömegnek nem tetszett a dolog. Némi
bűntudatot éreztem, de nem annyira, hogy visszakoztam volna. Viszont
újult erővel és lendületes iramban dedikáltam tovább.
– Tudtam – csóválta a fejét Seth, amikor közöltem vele, hogy nem érzem
jól magam, és vissza akarok menni a szállodába, hogy szundítsak egyet.
Seth végül is orvos, az én orvosom is már évek óta.
– Csak pihenek egy kicsit – nyugtattam meg –, és máris jobb leszek,
mint új koromban.
Megálltunk egy patikánál, ahol Seth vett nekem valami recept nélkül
kapható szert megfázás ellen, és én megígértem, hogy beveszem.
– Veled maradok – ajánlotta.
– Arra semmi szükség, Seth. Nem lennék jó társaság, hiszen aludni
fogok. Ha felébredtem, nyomban hívlak.
Mire a lakosztályomba értem, a mondás, hogy ha hazudunk, az a végén
valósággá válik, bizonyságot nyert. Szédültem, és nagyon gyöngének
éreztem magam. De aztán rájöttem, az lehet csupán az oka, hogy teljesen
összezavarodtam, és a gondolatok úgy kavarogtak a fejemben, ahogy a szél
kergeti a faleveleket. Mi folyik itt?
Találkozom a Télapó-jelmezes Waldo Morse-szal a Fifth Avenue-n. Ő
azt mondja nekem, hogy menjek ugyanoda vissza, én visszamegyek, őt meg
hidegvérrel lelövik a szemem láttára. De mégsem őt láttam. Valaki mást
öltek meg. S a nyomozót, Alphonse Rizzit ez az egész látszólag teljesen
hidegen hagyja.
Aztán összebarátkozom egy fiatal nővel, aki ismerte Waldót, és
menedéket kínálok neki. Erre őt is megölik.
Kapok egy furcsa üzenetet, amiben az áll, egy bizonyos Joe Charles
nevű ember „mindent tud”. Aztán megtalálom ezt a Joe Charlest, de ő
hazudik a telefonjáról. Majd egy ügyetlenül álcázott akció során kiderül,
hogy Charles elég jól ismeri Rizzi nyomozót ahhoz, hogy találkozzon vele
egy dzsesszklubban. És ezen a találkozón ott van Susan Kaié is, egy nappal
azelőtt, hogy meggyilkolják. Joe Charles pedig eltűnik.
Waldo felesége, Nancy sebtében összecsomagol, elhagyja a szép Cabot
Cove-i otthonát, és ismeretlen helyre költözik.
Aztán megölnek egy papot a Szent Patrik-katedrális lépcsőin. S én
korábban láttam, hogy egy pap átvesz valamit Waldótól a Fifth Avenue-n.
Erre Waldo Morse most meg fogja magát, és beáll a dedikálásra várók
sorába, ami azt jelenti, hogy nagyon is él. Bár ezúttal már nem Télapó-
jelmezben van, hanem más álcát választott magának.
És mi kerten újra megállapodunk egy találkozóban.
Egy dologban biztos lehettem, hogy ez a találkozó választ adhat a millió
kérdésre, ami a fejemben kavarog. Meg fogom tudni, amit tudni akarok.

A New York-i közkönyvtár olvasója tágas és impozáns. Szaporán

felsiettem a lépcsőkön az emeletre, mire fölértem, kapkodva szedtem a
levegőt. A szememmel Waldót kerestem. Most legalább nem váltott álcát.
Az egyik asztalnál ült, és az arcát egy nagy méretű könyv majdnem teljesen
takarta. A legtöbb asztalnál többen is ültek, ám Waldo egyedül volt.
Csöndben leültem mellé, és kezemet az asztalra téve néztem magam elé.
Waldo mormogásfélével nyugtázta az érkezésemet.
Anélkül, hogy felé fordultam volna, halkan azt mondtam:
– Semmit sem értek.
Erre is mormogott egyet, és továbbra is úgy tett, mintha olvasna.
– Ha azt mondom, hogy sokkoltak a történtek, azzal még nem mondtam
semmit, Waldo.
ö picit felém fordította a fejét, majd a tekintetével, mint egy éhes kutya,
aki nem akarja az ennivalóját másokkal megosztani, végigpásztázta a
termet. Aztán a szemembe nézve így szólt:
– Sajnálom, hogy belekeveredett miattam, Mrs. Fletcher. De nem én
akartam, hogy maga felismerjen. Nem én kértem, hogy jöjjön oda a Fifth
Avenue-ra.
– Hát persze, hogy nem. És már én is nagyon bánom, hogy arra jártam.
Viszont így, hogy megtörtént, és benne vagyok, nagyon szeretnék választ
kapni a kérdéseimre. Kezdjük mindjárt a legnyilvánvalóbbal. Mi ketten
most itt ülünk egy közkönyvtárban, miután láttam, hogy magát lelőtték.
Megölték.
– Az nem én voltam.
– Ennyit már magamtól is kitaláltam. Akkor hát ki volt az az ember?
– George Marsh.
– Marsh – ismételtem meg. Ezt a nevet hallottam a rendőrségen. – Én
meg azt hittem, hogy maga használta ezt az álnevet. Hogy talán volt
magánál valamiféle igazolvány ezzel a névvel, hisz benne van a
tanúvédelmi programban.
 – Már nem. Nem vagyok benne. És a Marsh nem az álnevem volt,
hanem egy barátomat hívták így, aki munkanélküli lett, és kétségbeesett.
A székemen hátradőlve felnéztem a díszes mennyezetre.
– Miért akarna bárki is megölni egy ilyen jelentéktelen embert? Waldo
erre tompán azt felelte:
– Mert azt hitték, én vagyok az.
Látva a zavart az arcomon, közelebb hajolt.
– Amikor maga odajött hozzám az utcán, pánikba estem. És csak azért
mondtam, hogy találkozzunk ugyanott másnap délután, hogy
megszabaduljak magától. Amikor este hazamentem, úgy döntöttem, ideje
eltűnnöm egy időre. Az én helyzetemben nem szerencsés, ha felismernek.
Miközben azon tanakodtam, hogy most mitévő legyek, betoppant George
Marsh. Rémes állapotban volt. Napok óta nem evett, és azt mondta, nem
bírja tovább.
– Az öngyilkosságot fontolgatta?
– Igen. És nekem hirtelen az jutott eszembe, mi lenne, ha George
beugrana néhány napra helyettem. Nagyjából egyforma magasak és súlyúak
voltunk. Úgy gondoltam, ha maga visszamegy, és rájön, hogy az a Télapó
nem én vagyok, megfeledkezik az egészről, és nekem sem lesz mitől
félnem. George beleegyezett. Azt is mondtam neki, hogy vágja zsebre az
adományokat.
– Ez rémes…
– Nem, ha éhezik az ember, Mrs. Fletcher. És különben is, semmi
kedvem sem volt abban a pillanatbán moralizálni. Odaadtam a jelmezemet
Marshnak, és leléptem.
Elöntött a pulykaméreg. Én meg felültem a látszatnak, és elhittem, hogy
Waldo az, akit aznap megöltek.
– De én azt hittem, maga volt az! – mondtam, nem tudva leplezni az
elkeseredést a hangomban. – El tudja képzelni, milyen fájdalmasan érintett,
Waldo?
– Igen, el. És sajnálom. De ne érezze magát emiatt ostobának.
Mikulás-jelmezben mindenki ugyanolyannak néz ki.
A nevetése keserű volt. Vettem egy mély lélegzetet.
– Rendben van. Szóval ezt a szerencsétlen George Marshot azért ölték
meg, mert azt hitték, maga az. De miért?
– Mit miért?
 – Miért akarná magát bárki is megölni?
– Biztosan tudni akarja? – hunyorított Waldo.
– Úgy gondolom, azért, ami Maine-ben történt – mondtam. – A
kábítószeres per miatt.
– Úgy van, Mrs. Fletcher. Ez az epizód teljességgel felforgatta az
életemet, és én azóta is menekülök.
– Azok a kábítószer-kereskedők akarták megölni, akik ellen vallott?
– Talán igen.
– De ha nem ők, akkor kicsoda?
– Azt nem tudom biztosan, de van róla némi elképzelésem.
– Waldo, nemrég találkoztam Nancyvel. Egész pontosan múlt
szombaton. Elmentem hozzá, hogy elmondjam neki, magát megölték, és
hogy megkérdezzem, van-e valami elképzelése arról, ki akarhatott végezni
magával.
– Igazán?
– De nem tudtam elég korán érkezni. Már ott voltak a bútorszállítók,
hogy kiürítsék a lakást.
Waldo arca egészen eddig a pillanatig szenvtelen, rezzenéstelen volt.
Azonban amikor Nancy költözéséről beszéltem, a merev vonások
felolvadtak, mint a viasz a lángban.
– Elköltözik? – kérdezte hitetlenkedve. – De hová?
– Azt nem tudom. Nekem nem árulta el.
Láttam, hogy Waldo egész testében megfeszülnek az izmok.
Körbenézett a tágas helyiségben, mint egy sarokba szorított üldözött, aki a
menekülés útját keresi.
– Sajnálom, ha elkeserítettem ezzel az információval, Waldo.
– Ezek habozás nélkül végeznek vele is, Mrs. Fletcher. Megölik őt is és
a gyerekeket is, ha az érdekük úgy kívánja.
Az arcára kiülő félelmet szomorúság váltotta fel. A szája megremegett.
Milyen rettenetes élete lehet, gondoltam. Ebben a pillanatban nagyon
megsajnáltam, ahogy Nancyt és a gyerekeket is, akik ugyanúgy kénytelenek
megszenvedni az ő évekkel korábban elkövetett ostobaságát. Waldo, ha
visszanéz, bizonyára inkább állt volna maga is a bíróság elé, hogy
megfizessen a bűnéért, mert akkor a büntetése letöltését követően már
szabad volna, és új életet kezdhetne remélhetőleg Nancyvel és a
gyerekekkel. A vádalkuért cserébe, amit a hatóságokkal kötött, félelemmel
és gyanakvással, árnyakkal és sötétséggel teli életet kényszerült élni.
Még vagy egy percig szomorkodott, majd azt mondta felém fordulva,
mintha csak olvasna a gondolataimban:
r Mrs. Fletcher, évekkel ezelőtt ostoba hibát követtem el, amikor
összeálltam azokkal a drogdílerekkel. Még nagyon fiatal voltam, és a
halászatból akartam megélni, de az nehéz volt, nagyon nehéz. És pénzt meg
nem hozott a konyhára. Ott volt nekem Nancy és a gyerekek, akikről
gondoskodnom kellett. Nem úgy terveztem, hogy egy életen át részt veszek
benne, csak egy kis tőkét akartam összekaparni, mert még a hajó részleteit
sem tudtam fizetni, és a bank a lefoglalásával fenyegetett.
Ez mégsem mentség arra, amit tett, gondoltam, de mondani csak azt
mondtam:
– Igen, bizonyára szorult helyzetben volt. Waldo folytatta.
– Próbáltam menteni, ami menthető, és csak a családom miatt álltam rá a
vádalkura. De hazudtak nekem. Azt mondták, ha tanúskodom, akkor
bevesznek a tanúvédelmi programba: áttelepítenek valami szép, csöndes
helyre, ahová majd Nancy és a gyerekek is utánam jöhetnek. S hogy senki
sem fogja megtudni, hol élünk. Nem sok pénzt ajánlottak hozzá, de
feltehetően megélhettünk volna belőle. – Waldo a száját rágta, a keze
ökölbe szorult az asztalon. – Megbeszéltem Nancyvel, és ő beleegyezett,
úgy gondolta, ez a legjobb, amit tehetünk. Nem akartunk semmi mást, csak
megint együtt élni.
– A szövetségiek nem tartották magukat az ígéretükhöz? Waldo lassan
megrázta a fejét.
– Nem, nem tartották be, amit ígértek. Nyomást gyakoroltak rám, hogy
tanúskodjak mások ellen is.
– Tudott másokról is?
– Nem. De azt akarták, hogy épüljek be más kábszeresek közé, ám erre
már nem vállalkoztam. Ekkor bekeményítettek, és nem adták meg, amit
korábban ígértek nekem és Nancynek. Én erre azt mondtam nekik, hogy
dugják fel maguknak a tanúvédelmi programjukat. – Waldo rám nézett,
hogy lássa, nem bántott-e meg a szóhasználatával. Nem bántott meg. Erre
folytatta: – Coloradóban voltam, amikor úgy döntöttem, hogy kiszállok.
Onnan New Yorkba jöttem, itt meg rendőrségi besúgó lettem,
összebarátkoztam bizonyos emberekkel, akikkel ők akarták, és jelentettem
róluk. És igen, tudom, hogy ez nem valami nemes dolog, Mrs. Fletcher, de
jó pénzt fizettek érte. Nancy és a gyerekek jól élhettek, nagyon sok pénzt
küldtem haza. Nem szívesen mártottam be másokat, akikkel összejöttem,
mégis megtettem.
Nekem ekkor Alphonse Rizzi nyomozó jutott eszembe a kábszeresektől.
Meg is kérdeztem:
– Rizzi nyomozóval tartotta a kapcsolatot?
– Ő tartott a kezében – helyesbített Waldo. – Az első perctől kezdve,
hogy belekeveredtem. Aznap is neki dolgoztam, amikor kiszúrt magának az
utcán.
Felszaladt a szemöldököm. Nem csoda hát, hogy Rizzi olyan hamar
megjelent a helyszínen. Bizonyára távolról figyelte Waldót.
– Maga a rendőrségnek dolgozott Télapó-jelmezben adományokat
gyűjtve? – kérdeztem elképedve.
– Ahogy mondja, Mrs. Fletcher. A zsaruk azt gyanították, hogy
drogügyleteket bonyolítanak a Szent Patrikban. Azért állítottak oda, mert
onnan jól láthattam mindent.
Drogüzérek a Szent Patrik-katedrálisban? A puszta gondolat is
megdöbbentett. Igaz volna? Drogdíler lett volna az a pap, aki a szemem
láttára vett át valamit Waldótól? De hát itt az a megdöbbentő eset, hogy egy
papot a katedrális lépcsőin lőttek le!
Waldo ezúttal is a gondolataimban olvasott.
– Mrs. Fletcher, maga a templom, a katedrális nincs benne. Azonban egy
csapat a városban úgy gondolta, tökéletes álca, ha papnak öltözve a
katedrális környékén bonyolítják az üzleteiket.
– Amikor első nap találkoztunk, láttam, hogy egy pap odament
magához, ő tényleg pap volt, vagy drogkereskedő?
– Álruhás rendőr.
Hát persze, gondoltam. Milyen ostoba vagyok, hogy nem jöttem rá.
– Waldo, ismerte Susan Kale-t?
– Persze hogy ismertem. Emiatt döntöttem úgy, hogy kapcsolatba lépek
magával. Mert olvastam, hogy maga találta meg.
– Joe Charlesnál lakott. Ezt is tudta?
– Aha. Hiba volt tőle.
– Hiba?
– Én már csak így mondom. Emiatt kellett meghalnia.
 – Ohó, na itt álljunk csak meg! – intettem. – Csak nem azt akarja
mondani, hogy Joe Charles ölte meg?
– Nem lennék meglepve.
– Miért állítaná ezt?
– Túl hosszú a történet mostanra. Már így is túl sokáig voltam egy
helyben.
– Na de…
Waldo félbeszakított azzal, hogy megfogta a karomat, közelebb hajolt,
és elszánt ábrázattal azt mondta:
– Mrs. Fletcher, amit Nancy költözéséről mondott, az nagyon
nyugtalanít. Meg kell tudnom, hogy hová mentek.
– Gondolja, hogy veszélyben az élete?
Eszembe jutott az a férfihang, amit a házában hallottam, és az az
érzésem támadt, hogy csakis Joe Charles lehetett az.
– Igen, azt. Segítene nekem megtalálni őket? Elbizonytalanodtam,
viszont ismét meg is szántam.
– Azt nem tudom, hogyan segíthetnék, Waldo, de igen, megpróbálom
megkeresni Nancyt. Van valami elképzelése arról, hogy hová mehetett?
Waldo azt súgta:
– Joe Charles. Ő tudni fogja. Elkerekedett a szemem.
– Maga hagyta az üzenetet?
– Igen.
– Miért? Miért fáradt azzal, hogy megadja nekem Joe Charles nevét?
– Mert miután George-ot megölték, tudtam, hogy azokat a golyókat
nekem szánták. És kellett valaki, aki tud róla. Úgy gondoltam, ha másvalaki
is tudja, hogy mi történik, akkor megszabadulhatok némi feszültségtől.
Sajnálom, hogy pont magát választottam. Tudtam, hogy ért a gyilkossági
ügyek felderítéséhez.
– Nem vagyok biztos benne, hogy örülök ennek a hírnévnek. Nem lett
volna egyszerűbb, ha csak felhív, és elmondja, hogy él? Miért akarta, hogy
továbbra is azt higgyem, maga halott, hogy maga volt az, akit megöltek, és
nem az a másik szerencsétlen?
– Azért, mert jobbnak láttam, ha bizonyos emberek azt hiszik, hogy én
haltam meg.
– Például Joe Charles?
– Többek között.
 – Meg Susan Kaié?
– Ő is.
– De Rizzi nyomozónak tudnia kellett, hogy nem maga viselte azt a
jelmezt.
– Ügy van. Viszont ő azok közé az emberek közé tartozott, akiket nem
akartam látni egy darabig. Biztos nem örült, amikor kiderült, hogy én
kereket oldottam.
Waldo hirtelen elkapta a fejét, felállt, és végigpásztázta tekintetével a
hatalmas helyiséget. Olyan volt, mintha valaki egy gombnyomással
aktiválta volna az antennáit, jelezve, hogy veszély közeledik.
– Mennem kell – motyogta. Ezúttal én fogtam meg a karját.
– Waldo, ezt nem teheti velem. Maga rángatott bele engem ebbe az
egészbe. Arra kért, hogy segítsek megtalálni Nancyt, mégis csak morzsákat
vet elém.
Waldo még mindig állt.
– Waldo, üljön vissza és figyeljen rám – kértem határozottan.
Visszaült, de érezhető volt, hogy további érdemi beszélgetésre nem
számíthatok. Kinyitotta a könyvet, amit az arca elé tartott, amikor beléptem,
és letépett egy fecnit az egyik lap sarkából. Elővett egy tollat, ráfirkálta egy
étterem nevét meg azt, hogy Sea Cliff, és a kezembe nyomta.
– Ez egy Long Island-i kisváros. Lakik ott egy barátom. Pár napig, azt
hiszem, ott fogom meghúzni magam, mondjuk, az ünnepekre.
Az ám, karácsony! Hétfő volt, az ünnepekig már csak két nap volt hátra.
– Miért adta ezt oda nekem? – kérdeztem.
– Ha folytatni szeretné ezt a beszélgetést, Mrs. Fletcher, akkor jöjjön
oda, és ebédeljünk együtt holnap. Ott fesztelenebbül érezném magam.
A legszívesebben nemet mondtam volna. Sűrű program várt még rám.
Még több dedikálás. Interjúk. Karácsony esti parti Buckley-éknál. S itt
voltak még a barátaim is Cabot Cove-ból.
– Waldo, én nem hagyhatom el a várost. Miért ne folytathatnánk itt a
beszélgetést? Senki sem tudja rólam, hogy itt vagyok. Érthető módon
senkinek sem említettem. Hazudtam arról is, hogy hol leszek ma délután.
Ennyit felelt:
– Holnap délben a Gallagherben leszek.
Néztem, ahogy eltűnik a szemem elől, le a lépcsőn, majd hátradőlve és
felsóhajtva bámultam az asztal lapját.
 Hát ennyit arról, hogy távol akartam tartani magam Waldo kusza
életétől. Körbenéztem az olvasótermen. Sosem tartottam magam
paranoiásnak, azonban ebben a pillanatban mindenkit gyanúsnak,
fenyegetőnek láttam. Waldo volt az oka.
Ennek tudatában sétáltam ki a könyvtárból, és indultam lassan vissza
gyalog a szállodába.
Még a csillogó karácsonyi kirakatok sem tudták elűzni azokat a sötét
gondolatokat, amik akkor a fejemben jártak.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Mire megtettem a rövid utat a szállodáig, a borús hangulatomat harcos

elszántság váltotta fel. Az eddig történtek, a titkos találkozások, a
maskarák, köztük az én saját nevetséges alakításom, a halottnak vélt élő, a
tanúvédelmi programról kiderültek mind-mind megkeserítették a
kellemesnek ígérkező könyvpromóciót, a karácsonyi ünnepi készülődést
New Yorkban.
A lakosztályomba érve azonnal hívtam Sethék szobáját. Morton vette
fel. Álomittasnak tűnt a hangja. Nyilván szundikált egy keveset, bár ezt ő
soha nem vallaná be. Azon emberek közé tartozott, akik az ebéd utáni
szunyókálást a gyengeség, a tunyaság jelének tartották.
– Felébresztettelek?
– Ugyan már, hisz nappal van.
– Ez igaz. Mórt, szeretnék tőled egy nagy szívességet kérni.
– Szívesen, bármit, Jess.
– Nem emlékszel annak a költöztetőcégnek a nevére, akiket akkor
láttunk, amikor elmentünk Nancy Morse házához?
– Hát, sajnos nem – felelte ő. – Arra igen, hogy portlandiek voltak.
– Nagyszerű. Megtennéd, hogy végigtelefonálod valamennyi portlandi
költöztetőt?
– Lehet belőlük jó néhány, Jess.
– Tudom, de fontos volna. Ráadásul sürgős is. És én mintha az Észak-
Amerikai Fuvarozótársaság emblémáját is láttam volna a kocsin. A
portlandi cég egy helyi leányvállalatuk lehet.
– Hát, ez valamelyest leszűkíti a kört – nyugtázta Morton.
– Vesd be a hivatalos státuszodat, és tudd meg, hová költözött Nancy. Ja,
és ne aggódj a távolsági hívások miatt, a Buckley House fizeti majd a
számlát.
Már épp hívni akartam valaki mást, amikor megcsörrent a telefon.
– Jessica Fletcher? – kérdezte a telefonközpontos brit akcentussal.
Miután igennel feleltem, arra kért, tartsam a vonalat, míg kapcsolja
Sutherland főfelügyelőt. Pillanatokkal később felismertem a kellemes
hangot a skót akcentussal.
 – Jessica, George Sutherland vagyok.
– George, annyira örülök, hogy újra hallom. Londonban most hány óra
van?
– A lefekvés ideje.
– Na de hogy a csudába akadt rám? Úgy értem, épp New Yorkban
vagyok az új könyvem megjelenése okán, de sok minden történt, ami nem
épp irodalmi…
Sutherland elnevette magát.
– Igen, olvastam, hogy megint nyakig benne van valamilyen
galádságban. Egész pontosan gyilkosságban.
– A többes szám helytállóbb lett volna. És nagyon jól jönne egy
tapasztalt Scotland Yard-os főfelügyelő, hogy segítsen kibogozni a szálakat.
De mégis honnan tudta…?
– Hogy hol szállt meg? Pofonegyszerű volt, Jessica. Hiszen épp maga
mondta egyszer nekem, hogy valahányszor New Yorkba látogat, mindig a
Sheraton Park Avenue Hotelben száll meg. Az „Manhattan egyik ékköve”,
ahogy maga fogalmazott.
– Jó a memóriája. Egyébként ezúttal kezdetben a kiadóméknál
vendégeskedtem, csak azután költöztem ide, hogy felpörögtek az
események.
– Bár nálam vendégeskedne, Jessica! Vagy legalább ott lehetnék maga
mellett! Sajnos nem lehetséges.
Erre gyorsan rávágtam, hogy mostanában nekem is csupán olyan
kívánságok járnak a fejemben, amelyek nem teljesülhetnek.
– Én holnap reggel hazamegyek. Az ünnepekre – mondta George.
Ez a „haza” a Skócia legészakibb részén fekvő kis, Wick nevű városka
volt. Ezt ő mesélte nekem, amikor először találkoztunk Londonban, meg
még azt is, hogy a családja egy kastélyfélét is hagyott rá valami víz, a
Pentland Firth partján. „Sivár pusztaság az egész – magyarázta, amikor a
Brown’s Hotelben teáztunk –, mégis gyönyörű, megindító.”
Levélben gyakran írta, hogy egyszer el kellene látogatnom Wickbe. A
kísértés nagy volt, de időt sehogy sem találtam még rá eddig. De majd egy
szép napon…
– Segíthetek valamiben a távolból? – kérdezte.
– Nem, hacsak nem ismeri behatóan az amerikai tanúvédelmi
programot.
 – Abban sajnos nem vagyok járatos. Ó, de várjon csak egy pillanatot!
Hadd gondolkodjak. Amikor részt vettem egy „nemzetközi nyomozati
módszerek” tárgyú FBI-os konferencián, ott megismerkedtem valakivel,
akinek pont ez volt a szakterülete. Megadjam a nevét?
– Igen.
Már írtam is: William Törnie. George még a washingtoni közvetlen
számát is megadta, én pedig hálásan megköszöntem.
– És mikor látogat el újra hozzánk, Jessica?
– Mihelyt az elfoglaltságaim engedik.
– Hát ez amolyan „nesze semmi, fogd meg jól”. Én már minél hamarabb
szeretnék újra találkozni magával, Jessica.
Elmosolyodtam.
– Ahogy én is magával. – Valamiért könnyek szöktek a szemembe.
– Kedves, hogy felhívott, George. Töltse kellemesen otthon a
karácsonyt! Aztán majd még beszélünk.
– Úgy lesz. És legyen nagyon óvatos. Ahogy látom, azok a valakik
nagyon veszélyes emberek. Kellemes karácsonyt!
Felhívtam William Tomicot Washingtonban. A kapcsolás után ő szólt
bele a telefonba.
– Micsoda kellemes meglepetés, hogy maga Jessica Fletcher hív
telefonon – üdvözölt. – Valamennyi könyvét olvastam. Legalábbis remélem.
– Köztük az újat is? – kérdeztem.
– Nem, azt még nem. Viszont most, hogy beszéltünk róla, a legközelebbi
könyvesboltban máris megveszem.
– Arra semmi szükség – feleltem. – Szíves örömest küldök magának egy
példányt belőle.
– Dedikálva?
– Természetesen.
Most, hogy ezen már túljutottunk, azt mondtam neki, kutatómunkát
végzek a következő könyvemhez, ezért szeretnék többet tudni a szövetségi
tanúvédelmi programról.
– Hallgatom – mondta.
– Lehetséges az, hogy valaki önszántából kilépjen belőle?
– Hogyne, de ilyet csak egy őrült tenne azok után, hogy koronatanú volt.
Nem életbiztosítás egy ilyen döntés.
 – Úgy képzelem, hogy a következő regényem főszereplője mégiscsak
úgy dönt, hogy kilép a programból, és a végén a helyi rendőrség
besúgójának a szerepére vállalkozik. Elképzelhető az ilyesmi?
William hallgatott egy darabig.
– Igen, magam is ismerek olyanokat, akik ezt tették.
– De miért vállalkozna bárki is ilyesmire? – kérdeztem.
– Sok oka lehet annak. Belefáradt a rejtőzködésbe, vissza akar térni az
életbe. Lehetnek családi okai is. Azonban a pénz az igazi ok.
– Ha valaki bekerül a tanúvédelmi programba, elég pénzt kap ahhoz,
hogy megfelelően eltarthassa belőle a családját?
– Nem. Illetve inkább attól függ, hogy mit értünk azon, hogy
megfelelően. Ebben a programban még soha senki nem gazdagodott meg.
– És abból, ha valaki kilép a programból, és, mondjuk, a New York-i
rendőrség besúgója lesz?
Abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam, már rá is jöttem, hogy hibát
követtem el. Törnie megváltozott hangneme győzött meg róla.
– Tudja, Mrs. Fletcher, azóta nyomon követem az ottani történéseket,
hogy maga megérkezett New Yorkba. Biztos, hogy a leendő könyvéhez
végez kutatásokat, vagy csak annak a két gyilkossági ügynek a
megoldásához szeretne közelebb jutni, amiknek szemtanúja volt?
Elmosolyodtam, és ezt ő is érzékelte.
– Mondjuk úgy, hogy egy kicsit mind a kettő.
– Jól van. Szóval mind a kettő. Akkor a válasz a kérdésére az, hogy igen.
Egy jó informátor több pénzt kereshet ezzel, mintha benne maradna a
tanúvédelmi programban. Ismertem olyanokat is, akik milliomosok lettek.
Természetesen minden attól függ, hogy az illető milyen kvalitásokkal
rendelkezik.
– Értem. Egyelőre nincs több kérdésem, de esetleg zavarhatnám a
későbbiekben is?
– Bármikor, Mrs. Fletcher.
Felírtam a postai címét, hogy elküldhessem neki a könyvet, amit
ígértem, és elköszöntem.
örültem, hogy beszéltem vele. Waldo a jelek szerint igazat mondott
nekem, már ami azt illeti, hogy kilépve a programból, titkos informátora lett
a New York-i rendőrségnek. Megnyugtató volt tudni ezt a sok hazugság,
vagy ahogy inkább politikailag korrektül mostanában mondják, hamis
információk után, amikkel az utóbbi napokban szembesültem.
Megint megcsörrent a telefon. A recepciós szólt fel, hogy Ms. Lazzara
elindult hozzám. Húsz perc múlva kellett interjút adnom a Parade egy
újságírójának. Gyorsan betereltem Miss Hisst a fürdőszobába, adtam neki
enni és inni, becsuktam az ajtót, és vártam Rutht. A szokásos formáját
hozta, aggodalmaskodott, hadarva beszélt, és csapkodott hozzá a karjával,
mint egy szárnyával verdeső madár.
– A Parade Marjorie Ainsworth haláláról akarja kérdezgetni, amely
ügynek a felderítésében részt vett, amikor Londonban járt. Elképzelni sem
tudtam, miért érdekes ez most már, de ha ezt akarja, hát legyen, nem
gondolja?
– Te jó ég – sóhajtottam. – Akkor jobb, ha szánok rá néhány percet, és
felidézem magamban a részleteket.
– Csak általánosságokat mondjon – tanácsolta Ruth, a kanapé párnáit
igazgatva. – Jut eszembe az Oprah Show-ban még mindig várják, meg a
Donohue is. Biztos, hogy nem gondolta meg magát?
Sóhajtottam. Ez a nő sohasem adja fel.
– Nem, nagyon nem szeretném.
– Ahogy gondolja.
S amikor Ruth rendezgetni kezdte az üvegasztalomon a magazinokat,
észrevettem, hogy a szemétbe készül dobni néhány papírfecnit, amikre
különböző dolgokat firkáltam.
– Jaj, ne! – kaptam ki a kezéből. Köztük voltak azok a papírlapok is,
amiket Nancy Morse házából hoztam el.
– Nincs véletlenül magánál egy ceruza? – kérdeztem tőle. Előkapott a
táskájából egy golyóstollat.
– Nem – hárítottam el. – Én ceruzát, régi, hagyományos ceruzát
szeretnék.
– Azzal nem szolgálhatok.
Megcsörrent a telefon, megérkezett a Parade újságírója. A papírokat
betettem a táskámba, azt meg a hálószobái szekrényembe, és épp akkor
értem vissza a nappaliba, amikor Ruth ajtót nyitott. Carolyn Dohkin, egy
idősebb, szürke kosztümös nő lépett be rajta. A ruhája gondosan szabott,
ahogy a frizurája is frissen vágott. Az egyórásra nyúlt interjú kellemes
hangulatban telt, ugyanakkor egyszerre volt fájdalmas és örömteli Marjorie
Ainsworthről, a világszerte ismert bünügyiregény-íróról beszélni, aki
történetesen a barátnőm is volt, és akinek angliai házában sajnálatos módon
épp ott vendégeskedtem azon az éjszakán, amikor megölték. Mint kiderült,
Ms. Dohkin írt egy könyvet, amiben Marjorie írásait elemezte. Így már
érthető, miért akart róla beszélni.
Miután a nő távozott, Ruth átvette velem az esti és a másnapi programot.
Délután egy ügynök-szerző koktélpartira voltam hivatalos a Mercantile
Könyvtárba, aminek a házigazdája az amerikai bűnügyiregény-írókat
tömörítő egyesület volt. Ezt követően egy találkozóra kellett mennem a
Buckley House könyveinek forgalmazóival. Vaughan úgy vélte, ez lehet a
legfontosabb találkozóm itt New Yorkban. S a nap egy vacsorával zárul egy
német konglomerátum képviselőivel, akik nemrégiben megvásárolták a
Buckley House részvényeinek egy részét.
Karácsony napja is elég zsúfoltnak ígérkezett. Délelőtt dedikálás, ebéd a
legfőbb vásárlónk képviselőivel, néhány délutáni interjú, majd a
karácsonyeste a Buckley házaspár otthonában.
– Az ebédet le kell mondania.
– Nem tehetem, Jessica.
– Sajnálom, de ha nincs pár szabad órám, nem végzek a karácsonyi
vásárlással, és akkor sokaknak okozok majd csalódást az otthoniak közül.
Ha már nem tudtam úgy intézni, hogy az ajándékaim karácsonyra ott
legyenek, legalább annyit hadd állítsak tiszta lelkiismerettel, hogy már úton
vannak. Én a magam részéről idáig mindent megtettem a közös ügyért, azt
hiszem, ebben most a kedvemben járhat.
Ruth halványan elmosolyodva bólintott, és kezét a vállamra téve azt
mondta:
– Én már sok szerzővel dolgoztam együtt, és kétségtelenül maga volt
eddig a legegyüttműködőbb mind közül. Intézze csak a bevásárlásait.
A szavai melegséggel töltöttek el. És persze nem mondtam igazat,
amikor az ebéd lemondását kértem. Az igazi ok az volt, hogy Long Islandre
készültem, hogy beszéljek Waldo Morse-szal. Talán felesleges erőlködés.
Talán megszállottság. Nevezzük, aminek akarjuk, de mennem kellett.
Waldo arra kért, segítsek neki megtalálni Nancyt és a gyerekeket. S ha
időközben történne velük valami, mert ennek elkerüléséért semmit sem
tettem, akkor nem nagyon tudnék szembenézni magammal.
– Indulhatunk a koktélpartira? – kérdezte Ruth.
 – Pár perc, és készen vagyok. Hoztam magammal egy piros alkalmi
ruhát az ünnepekre. Gondolom, az erre az alkalomra is megteszi, feltéve, ha
rám jön még azok után a finom falatok után, amiket megetetett velem. Tíz
percet kérek.
Már a piros ruhámban mentem vissza a nappaliba, ami furcsamód
mintha egy kicsit tényleg összement volna.
– Nagyon jól áll! – dicsért meg Ruth. – Hát akkor induljunk.
Már épp be akartam csukni magunk mögött az ajtót, amikor megcsörrent
a telefon. Összenéztünk.
– Ne menjek vissza? – kérdeztem. Ruth a fejét rázta.
– Majd hagynak üzenetet. Még a végén elkésünk.
Én azonban a liften lefelé menve úgy döntöttem, mégiscsak
megkérdezem a portán, ki telefonált az előbb. Azonban mire leértem,
megfeledkeztem róla. Ha nem így történik, akkor a kezemhez kapom az
üzenetet, ami így szólt:
Nancy Morse telefonált. Azt mondta, sürgősen beszélnie kell magával.
Újra hívja. Telefonszámot nem hagyott.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

– Soha életemben nem éreztem még akkora csalódottságot – mondta az

amerikai bűnügyiregény-írók konferenciájára meghívott több száz ember
közül az egyik. – Marjorie azt ígérte, hogy személyesen fogja átvenni az
Edgar-díjat. Rengetegen voltak ott az átadóünnepségen. S akkor a
legeslegutolsó pillanatban megérkezett tőle az a távirat, amiben sajnálattal
lemondta az eseményt. Magának, Jessica, talán elmondta, mi volt az oka a
távolmaradásának? Maguk ketten végtére is barátok voltak.
– Nem, nem emlékszem, hogy említette volna.
Ezer kérdést tettek fel nekem a krimiirodalom – természetesen csak
Agatha Christie utáni – legnagyobb királynőjével, Marjorie Ainsworthszel
kapcsolatban.
– Agatha Christie legalább mutatkozott az emberek előtt – jegyezte meg
valaki.
Vagy egy tucat ember volt körülöttem, a legtöbbjük különböző
ügynökségeknek dolgozó szerző. A különböző színű kitűzők nem árulták el,
ki melyik csoportba tartozik, az öltözékük annál inkább. Az ügynökök
általában öltönyt, kosztümöt viseltek, míg az írók, hát, ők írómódra
öltöztek.
– Marjorie igazi remeteéletet élt – mondtam bosszúsan, mert zavart,
hogy mentegetnem kell egykori kedves barátnőmet. – Kérem, bocsássanak
meg – tettem hozzá, és azzal sietve továbbálltam.
Az én ügynököm, Russ Checkett éppen ekkor érkezett. Örültem neki,
megkönnyebbültem, de meg is lepődtem, amikor megláttam. Csak délután
jött meg Csehországból, Prágából, ahol a legújabb kliensével, egy Nobel-
díjas íróval tárgyalt. Fáradt arcán látszott, hogy nem aludta ki magát.
– Russ! – próbáltam átkiabálni a parti lármáját. Átölelt, és adott egy
puszit az arcomra.
– Bírod még? – kérdezte.
– Jobban, mint te, ahogy elnézem. Nagyon fáradtnak látszol.
– Kezdek már túl öreg lenni ezekhez a hosszú utazásokhoz – panaszolta.
– Hozhatok neked egy italt?
– Egy pohár fehérbort.
 Visszajött, kezében a borommal és egy dupla adag jeges whiskyvel.
– A legjobbkor jöttél – mondtam neki. – Mint egy lovag. Ha nem
Marjorie Ainsworthről faggatnak, akkor „zárt szoba”-ötletekkel traktálnak.
Russ elnevette magát, majd az enyémhez koccintotta a poharát.
– Én ugyan nem voltam itt, de az irodából mindenről tájékoztattak, ami
veled történt. A titkárnőm szerint felpörgetted a manhattani gyilkossági
statisztikát.
– Bár ne így történt volna! – sóhajtottam. – Igen, fölöttébb izgalmasan
alakult az itt-tartózkodásom. Vaughan és az emberei legnagyobb örömére,
gondolom, a nyilvánosság miatt. Én meglettem volna nélküle.
– Tudnánk valahol nyugodtan váltani pár szót? – kérdezte Russ. –
Beszélnem kell veled, de nem tudom, mennyi ideig tartok ki.
– Bámulatos vagy, Russ, hogy idejöttél egy éjszakai repülőút után.
– Mindent az én kedvenc szerzőmért.
Azzal Russ a könyökömnél fogva elvonult velem a terem egyik távoli
sarkába.
– Szóval mit kellene tudnom az új könyvedről? – kérdezte. Zavartan
néztem rá.
– Milyen új könyvemről? Még hozzá sem fogtam. A cselekményét sem
találtam ki.
Szkeptikus mosoly volt a válasz.
– Ahogy én látom, azt a cselekményt már megírták neked.
– Te meg miről beszélsz? – kérdeztem.
– Hát, én úgy gondolom, remek ötlet megírni egy valós bűnügy
történetét, aminek magad is részese vagy.
– De én…
– Igazi kasszasiker volna, Jessica. Az ismert bűnügyiregény-író maga
segíti egy nyomozás felderítését… Nekem tetszik.
– Ez már Bobby Johnson sztorija.

– Én nem látom, hogy ennek a Bobby Johnsonnak a Pásttól mi lesz a

szerepe az egészben. A te neved az, ami eladhatja ezt a könyvet. Persze őt
mégsem lehet kihagyni belőle, mivel már felvette a kapcsolatot az irodával.
És nagyon jó ajánlatot adott.
– Ajánlatot…?
– Igen. Ezek szerint te még nem is láttad. Nagyon alapos munka.
 Jól ír.
– És a javaslatban talán az áll, hogy Mr. Johnson-nal közösen fogunk
könyvet írni?
Russ derűs arca egy pillanatra elkomorodott.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy te ebben nem állapodtál meg
Johnsonnal, ugye?
– Pontosan ezt akarom mondani.
Elmeséltem neki, hogy amikor Johnsonnal reggeliztem, ő valóban előállt
egy ilyen javaslattal, de én kereken elutasítottam.
– Így persze egészen más a helyzet. Én azonban arra kérlek, ne vesd el
teljesen az ötletet, Jess. Kellemes elfoglaltság lehet megírni egy valós
alapokon nyugvó történetet. A változatosság kedvéért más szerzők is
eltérnek olykor a fikcióktól. Beszéljünk még róla. Szabad vagy holnap?
– Holnap már karácsony van. És többen számítanak rám.
Vaughanéknál ünneplünk este.
– Tudom. Én is ott leszek.
– Nagyszerű. Akkor talán ott lesz alkalmunk folytatni ezt a beszélgetést.
Russ maradt még vagy húsz percet, aztán kimentve magát, távozott.
– Jessica Fletcher, most azonnal beszélnem kell magával – szólított meg
ekkor egy vállig érő, egérszürke hajú férfi.
– Éppen indulni készültem – feleltem. – Várnak máshol.
– Csupán egy percet kérek. Nagyon fontos.
Elfojtva egy lemondó sóhajt, közelebb hajoltam, hogy jobban halljam.
Ez az ember nemcsak alacsony volt, de beszéd közben alig mozgott a szája.
Lehetetlen lett volna a szájáról olvasnom.
– Épp most olvastam el a legújabb regényét, és komoly hibát fedeztem
fel benne.
Megálltam, hogy ne mosolyodjak el. Valahányszor megjelent egy új
könyvem, mindig akadtak „szakértők”, akik felhívták a figyelmemet
valamely tévedésemre. Jobban szerettem írásban megkapni az ilyesmit –
szemtől szemben állni a vádlóval sokkal nehezebb.
– Az ön áldozata huszonnégy órán belül belehal egy gombamérgezésbe
– mondta a férfi. – De ez nem helytálló. Két-három nap is kell ahhoz, hogy
az Amanita phalloides elpusztítsa a májat.
– Értékelem az észrevételét, de ellent kell mondanom magának. Igen, az
esetek többségében a gyilkos galóca és más mérgező gombák hosszabb idő
alatt végeznek az áldozatukkal, de nem feltétlenül. Az én áldozatomnak
jelen esetben a vérkeringése omlik össze. Pontosan utánajártam mindennek,
konzultáltam egy kórboncnok barátommal, aki Maine-ben dolgozik a
kórházban.
A válaszom nem győzte meg. Kicsit kihúzta magát, és összeszorított
foggal azt mondta:
– Nem kételkedem a tudásában annak az embernek, aki a konzulense
volt, én azonban behatóan tanulmányoztam a gomba- és más mérgezéseket.
S az én könyveim állításai szakmailag mind megalapozottak.
– Ebben én egy percig sem kételkedem – válaszoltam, és már nagyon
szerettem volna megszabadulni tőle. – Szívesen elolvasnám valamelyik
könyvét.
– Szíves örömest elküldöm önnek kéziratban valamelyiket.
– Kéziratban? Nem adták ki egyiket sem?
Lábujjhegyre állva, dühös és csalódott hangon azt mondta:
– Korrupt társaság a könyvkiadóké. A kiadáshoz le kellene fizetni
valamelyik szerkesztőt, márpedig én ilyet soha nem fogok tenni.
Már-már a nyelvem hegyén volt, hogy én még soha senkinek nem
fizettem a kiadásért, de beláttam, hogy hasztalan volna. Ehelyett azt
mondtam:
– Hát, talán mégiscsak igaza van azzal a gombamérgezéssel
kapcsolatban. Legközelebb igyekszem alaposabbnak lenni.
S egy futballjátékos fürgeségével egy pillanat alatt faképnél hagytam.
Odamentem Ruth Lazzarához, hogy talán indulhatnánk a következő
koktélpartira, amelyen a Buckley House értékesítőivel találkozunk, ő is
kapva kapott az alkalmon. Mihelyt a társaságban híre ment, hogy ő a
Buckley House marketinges főnöke, ostromolni kezdték a szárnybontogató
szerzők, remélve, hogy a jó hírű kiadó a gondjaiba veszi őket. Kiváltottuk a
kabátjainkat, ami nem volt egyszerű, ugyanis egyetlen ruhatáros
szorgoskodott velük, elköszöntünk néhány embertől, és elindultunk lefelé a
lépcsőn. Félúton jártunk már kifelé menet, amikor láttam, hogy Bobby
Johnson lép be a bejárati ajtón.
– Jessica! – szólt oda nekem hangosan, igyekezve átverekedni magát a
tömegen. – Feltétlenül beszélnem kell magával.
– Igen, magam is így gondolom.
 – Nekünk mennünk kell! – közölte Ruth, és húzott magával a karomnál
fogva. Johnson meg az ellenkező irányba akart vonszolni. Úgy éreztem
magam hirtelen, mintha egy középkori kínzóeszközzel akarnának
szétszakítani. Végül mind egy irányba mozdulva egy sarokban álltunk meg.
– Mrs. Fletchernek most nincs ideje interjúra – jelentette ki Ruth.
– Én nem akarok interjút – válaszolta Johnson. – Csak két percet kérek.
– Ruth, kérem – szólaltam meg.
Amikor Ruth magunkra hagyott bennünket, azonnal nekiszegeztem a
kérdést Johnsonnak:
– Hogy merészelte azt mondani az ügynökömnek, hogy közös könyv
megírására készülünk?
Az arcáról nem tudtam leolvasni, vajon bűnbánó-e a képe, vagy
önelégült. A hangneme mindenesetre arról árulkodott, hogy alaptalan az
aggodalmam.
– Mrs. Fletcher… Jessica, magát aztán nem könnyű elérni mostanában.
– S ez a továbbiakban is így lesz. Szóval, halljam, miért mondta azt Russ
Checkettnek, hogy együtt fogunk dolgozni egy könyvön?
– Hé, csillapodjon! Úgy gondoltam, nincs abban semmi rossz, ha
kapcsolatba lépek az ügynökével. És azt nem mondtam neki, hogy maga
beleegyezett, csupán annyit mondtam, hogy beszéltünk róla, és hogy
szerintem ebből bestseller lehet.
– Nem volt joga hozzá.
– Jó, nem volt, elismerem. De hallgasson meg. Még mindig tudni
szeretné, hová lett ez a titokzatos Joe Charles, igaz?
– Igen, szeretném tudni, hogy hol van.
A rezzenetlen arcom nem árulta el, mennyire izgatott lettem. Lehet,
hogy mindjárt megtudom? S ha Waldónak igaza van abban, hogy Joe
Charles állhatott a hátterében annak, hogy őt akarták megölni a Fifth
Avenue-n, és ha a gyanúm beigazolódik, hogy Joe Charles volt ott Nancy
Morse házában, amikor felkerestem, akkor ő a kulcs ahhoz, hogy Nancynek
bántódása ne essék.
– Folytassa.
Ravaszkás mosoly jelent meg Bobby arcán.
– Hé, Jessica, valamit valamiért. Ha elárulom, hol találja Joe Charlest,
mit kapok érte cserébe?
– Mit szeretne?
 – Azt, hogy beszéljen az ügynökével a közös könyvünkről.
– Az ki van zárva.
– Ahogy gondolja – vont vállat Johnson. – De ha megtalálja Joe
Charlest, az választ adhatna valamennyi kérdésére, arra is, hogy miért
akarták megölni a maga barátját, Waldo Morse-ot.
Ruth már türelmetlenül integetett.
– Hol találom meg ma este később? – kérdeztem.
– Az újságnál leszek fél tizenegyig. Aztán hazamegyek. Megadtam
mindkét telefonszámomat.
– Igen, megvannak. Akkor hívom később.
– Lélegzet-visszafojtva fogom várni.
Amikor már odakint voltunk az utcán Ruthtal, úgy éreztem, hogy ebben
a néhány percben drámaian megváltozott a Bobby Johnsonról alkotott
képem. Amikor először találkoztunk, kellemetlennek találtam őt is meg a
sztoriéhségét is. Később egy másik arcát mutatta, ami alapján már kevésbé
tűnt rámenősnek. Most viszont megint úgy éreztem iránta, mint első látásra.
Olyan embernek láttam, akiben nem lehet megbízni.
És hirtelen az is felötlött bennem, miközben beültem az autóba, hogy ő
még mindig abban a hitben van, hogy Waldo Morse halott. Ezt az
információt a magam javára fordíthatom, feltéve, ha jól használom fel.
– Min gondolkodik? – kérdezte Ruth.
Hirtelen visszatértem a jelenbe, a hátsó ülésre.
– Csupán a hallottakon gondolkodom. Hogy milyen sokan írnak
manapság könyveket, és milyen keveseknek van esélyük arra, hogy
nyomtatásban láthassák viszont.
– Kemény pálya ez.
A partit a Wings Clubban rendezték, a Park Avenue-n. Ez korábban a
Pan Am épülete volt. Hogyan lehet manapság légi forgalom enélkül a
légitársaság nélkül, amelyik ajtót nyitott a világra, tűnődtem a liftben. De
hát semmi sem tart örökké, és reméltem, igaz lesz ez a ma esti
összejövetelre is.
– A könyveladási mutatója az egekbe szökött, Jessica – fogadott Bili
Kelly, az értékesítési társaság elnökhelyettese.
– Örömmel hallom – mosolyogtam. – Sok dolga lehetett vele magának
és az embereinek.
– Rossz könyvet nem lehetne eladni. Alig várom már a következőt!
 Érdekes ötlet valódi bűntény alapján dolgozni.
– Tessék?
– A megtörtént télapós gyilkosságra gondolok. Ez lesz a címe is?
– Nem hiszem. De most, kérem, bocsásson meg.
Legnagyobb örömömre a parti nem tartott sokáig. Mert akárkivel
beszéltem, a végén valahogy mindig az én „új könyvemnél” lyukadtunk ki.
A jelek szerint a pletykák a szakmán belül itt gyorsabban terjedtek, mint
Cabot Cove-ban.
Ezt a rendezvényt többen hagytuk el egyszerre, mint a korábbit.
Vaughan és Olga Buckley, Bili Kelly és a kiadó három aligazgatója meg
egy német üzletember, Wolfgang Wurtzman társaságában indultunk
vacsorázni. Ez utóbbiak, tudtuk, valamelyest hatással lesznek majd a kiadó
jövőjére.
A limuzinok már a járda mellett vártak bennünket. Olga meg én
beszélgettünk, míg a többiek eldöntötték, ki melyik autóval megy tovább. A
nő válla fölött átnézve egy esőkabátos, sötét kötött sapkás férfit vettem
észre. Bennünket figyelt. Elsőre nem is tűnt fel, de most, hogy látta, őt
nézem, gyorsan megfordult, és délnek indult a Park Avenue-n.
– Nagyon csinos a ruhája – mondta épp Olga.
Én továbbra is a most már távolodó férfit néztem.
– Köszönöm – mondtam szórakozottan. A férfi eltűnt a sarkon.
– Valami baj van? – kérdezte Olga.
– Nem, semmi, csak egy kicsit elfáradtam. Őszintén sajnálom.
Én végül Buckley-ékkal utaztam. Olga beszállt, Vaughan pedig
megvárta, amíg én is elhelyezkedtem. Már majdnem beültem, amikor azt
láttam, hogy hirtelen egy autó hajt felénk abból az irányból, amerre a férfi
indult. Lassan, nagyon lassan jött. Amikor a közelünkbe ért, próbáltam
megfigyelni. A sofőrt nem ismertem, de a férfit, aki az első ülésen ült, igen.
Alphonse Rizzi nyomozó volt az. Kétségtelenül ő volt az, ezt az arcéit ezer
közül is felismertem volna. Rám nézett, majd elkapta a tekintetét.
– A River Caféból gyönyörű a kilátás Manhattan-re, Jessica – mondta
Olga. – Ez Mr. Wurtzman kedvenc étterme, mindig ide jön, ha New
Yorkban jár.
Egy újabb elegáns étterem engem már nem tudott lázba hozni.
Hátranéztem, hogy lássam, Rizzi jön-e utánunk, de abban a forgalomban
nem lehetett látni. Amikor az East River felett átmentünk a brooklyni
oldalra, és az étteremben odakísértek bennünket egy ablak melletti
asztalhoz, engem mint a Buckley House oszlopos tagját mutattak be
Wolfgang Wurtzmannak. Lassan kezdtem megfeledkezni az én nyomozó
barátomról, de azért nem teljesen. Hogy újra láttam, némi ellenszenvet
keltett bennem, és ez az érzés végig velem maradt.
 HUSZADIK FEJEZET

– „Da klatscht keiner Beifall – das ist das Ungeziefer, das mit den
Flugeln schlagt.”
A Buckley House egyik aligazgatója szívből jövőt, nagyot kacagott Mr.
Wurtzman viccén. Az asztalnál ülők, köztük én is nevettünk, de csak azért,
mert ez a kacagás mindenkit magával ragadott.
– Wolfgang azt mondta egyszer egy a színésznőnek, hogy nem tapsot
hall az előadás után, csupán egy légy zümmög – fordította a társaság
németül tudó tagja. Ezúttal mindenki hangosabban nevetett, noha én nem
találtam olyan viccesnek, de nem akartam udvariatlan lenni.
Igyekeztem kiverni a fejemből Rizzi nyomozót meg azt, hogy este még
hívnom kell Bobby Johnsont. Nem ment könnyen, de a csillogó manhattani
fények, az előételnek felszolgált friss osztriga a finom mártással meg a
pompásan elkészített vörös csattogóhal sokat segítettek. A bor is jócskán
fogyott az asztalunknál, csak Olga meg én ittunk keveset. Wurtzman, a
nagydarab, kerek és pirospozsgás arcú, apró, zöld szemű, őszes hajú
úriember egyre fesztelenebbül viselkedett, ahogy fogyott a
Trockenbeerenauslese, a drága német fehérbor.
Miután az asztaltól felállva kifelé indultunk, Wurtzman, aki tökéletesen
beszélt angolul, ha épp nem német viccekkel szórakoztatta a társaságot, azt
mondta nekem:
– Jessica Fletcher, maga volt az egyik oka annak, hogy befektettem a
Buckley House-ba.
– Ez nagyon hízelgő rám nézve.
– Szeretném, ha tudná, hogy minden rendelkezésünkre álló módon
segítjük a könyvei eladását. És hadd jegyezzem meg, hogy maga nemcsak a
világ legjobb krimiírója, de szép és vonzó asszony is.
Kissé elpirulva köszöntem meg a kedves szavait.
– Auf Wiedersehen – köszöntem el tőle a végén az egyetlen német
kifejezéssel, amit ismertem.
ó mindkét kezemet megfogva azt mondta:
– Igen, a következő találkozásig.
 Már épp ki akartunk lépni az étteremből, amikor egy hostess
megérintette a karomat.
– Mrs. Fletcher? Maga Jessica Fletcher?
– Igen.
– Telefonon keresik.
Ki keresne engem a River Caféban?, tűnődtem. Talán Seth vagy Morton.
A hostess a kezembe nyomta a pulton álló telefon kagylóját.
– Halló – szóltam bele.
– Ha kellemes karácsonyt akar magának, Fletcher, akkor tűnjön el a
színről.
Ezzel a telefonáló letette.
Egy jó darabig csak álltam, hogy összeszedjem magam, mielőtt
csatlakozom a többiekhez. Ruth Lazzara meg én egy kocsiban tartottunk a
Sheraton Park Avenue-hoz. Ő szeretett volna meghívni egy búcsúitalra, de
én elhárítottam, és jó éjszakát kívánva bementem a szállodába. A liftre
várva az étteremben hallott fenyegetés ismétlődött a fejemben újra meg
újra.
Ezúttal valahogy egy örökkévalóságnak tetszett, míg a lift felér.
Türelmetlenül figyeltem az emeleteket kijelző gombokat. „Ha kellemes
karácsonyt akar magának, Fletcher, akkor tűnjön el a színről.”
Miss Hiss üdvözlésül a lábamnak dörgölődzött. Ledobtam a kabátomat
egy székre, és felvettem a telefont, hogy hívjam Johnsont. Az üzenetkijelző
gomb villogott – majd később utánanézek, kik kerestek.
Először a Postnál kerestem, de ott azt mondták, hogy már elment.
Hívtam az otthoni számát. Az első csörgésre felvette.
– Tudtam, hogy maga lesz az – szólt bele.
– Vajon honnan? – kérdeztem. – Elnézést, hogy ilyen későn hívom, de
vacsorázni voltam, és…
– Szóval, akarja tudni, hol van Joe Charles? Mintha mérges lett volna a
hangja.
– Ezért hívtam.
– Ma este épp fellép egy kis lebujbán.
Ha el akar tűnni, akkor miért vállal nyilvános szereplést? De aztán
eszembe jutott, hogy neki is ennie kell. És ha egy kevésbé felkapott kis
dzsesszklubban lép fel, az nem jelent feltétlenül nyilvánosságot.
– Hol? – kérdeztem.
 – Ne olyan gyorsan – figyelmeztetett Johnson. Még mindig érezhető volt
némi él a hangjában.
– Ugyanis nem merő jószívűségből fogom ezt elárulni magának, Jessica.
Magam is felgöngyölíthetem ezt az egészet.
– Akkor miért nem teszi?
– Azért, mert úgy gondolom, nagyot arathatnánk együtt ketten. De ehhez
változtatnia kell az álláspontján, hogy nem hajlandó velem együtt dolgozni
a következő könyvén.
Feldühített, hogy zsarolni próbál. Márpedig semmivel sem fog tudni
rávenni arra, hogy együtt dolgozzak vele egy könyvön. Ezt már korábban is
világosan közöltem vele, és az elhatározásom csöppet sem változott.
Ám itt most valakinek az élete forog kockán, Nancy Morse-é és
feltehetően a gyerekeié. Ha kereken visszautasítom Johnsont, ő tovább
fogja bogozni a szálakat anélkül, hogy sejtené, hogy életek vannak
veszélyben. Vajon ha ezt a tudomására hozom, az elég motiváció lesz
ahhoz, hogy együttműködjön velem anélkül, hogy el kellene köteleznem
magam egy közös munka mellett? Nem tűnik olyan embernek, akit az
érzelmei irányítanának, öt mindenben az ambíciói vezérlik, és én a hosszú
évek során már megtanultam, hogy az ilyen embereket soha nem érdeklik
azok, akik az útjukban állnak. Bár egy próbát megér.
– Nancy Morse, Waldo felesége veszélyben van, Bobby. S lehet, hogy
épp Joe Charles a fenyegetés. Itt sokkal többről van szó, mint egy sztoriról
vagy egy könyvről. Ezért akarom tudni, hol van. Ha beszélhetek vele, akkor
talán megmenthetem Nancyt.
Vártam egy kicsit, hogy megemészthesse a hallottakat. Végül azt
mondta:
– őszintén beszél velem, Jessica?
– Igen, őszinte vagyok.
– Miért volna miatta veszélyben Waldo felesége? Joe Charles végtére is
csak egy zenész.
– Talán igen, talán nem.
Míg a válaszára vártam, azon tépelődtem, elmondjam-e neki, hogy
Waldo Morse él. A végén úgy döntöttem, hogy elmondom.
– Micsoda? A Mikulás életben van?
– Igen.
– Honnan tudja?
 – Onnan, hogy beszéltem vele.
– Jézusom, ez aztán a sztori!
– Hol lép fel Joe Charles?
– A…
– Nem fogom újra megkérdezni, Bobby, és nem is gondolom meg
magam. Határozottan kijelentem, hogy nem fogok magával közösen
könyvet írni. Ezt az erkölcsi döntést most magának kell meghoznia. És ha
ez Nancy Morse életébe kerül, akkor az a maga lelkén fog száradni. Akkor
a következő sztorijában azt is megírhatja, hogy része volt egy nő és a
gyerekei meggyilkolásában.
Tisztában voltam vele, mennyire melodrámába illő, amit teszek, de nem
érdekelt. Már régóta huzakodtunk. Rajta áll, hogy elfogadja-e, vagy sem.
Ha nem, azzal szorult helyzetbe kerülök, mert én nem tudom, hol érhetném
el Joe Charlest. Csak reménykedni tudtam abban, hogy Bobby is úgy látja a
dolgokat, ahogy én, azzal, hogy tudja, Waldo Morse nem halt meg.
– Jól van – bökte ki végül, mire elmosolyodtam. – De nem fog
kijátszani, Jessica. Együtt megyünk oda. Hiszen tudja, már egy csapat
vagyunk.
Ez utóbbi megjegyzését elengedtem a fülem mellett.
– Hol találkozzunk?
– Jöjjön ide hozzám.
Megadta a címét, az Upper West Side-on lakott.
– Nem találkozhatnánk ott, ahol Joe Charles fellép?
– Nem. Jöjjön ide. Egy kicsit még beszélgetünk, mielőtt odamennénk.
Nem repestem a boldogságtól, hogy a lakására menjek, és a további
beszélgetésnek sem láttam értelmét, viszont most ő osztotta a lapokat.
Hacsak valahogy meg nem kaparintom őket! De a kialakult helyzetet
magamnak köszönhettem. Azt mondtam Bobbynak, hogy megyek, sietek.
Felkaptam a kabátomat, bekukkantottam a fürdőszobába, hogy lássam,
Miss Hissnek van vize és ennivalója, majd zakatoló szívvel lementem a
lifttel, és beültem egy taxiba. A sofőrnek megadtam Johnson címét.
Elindultunk, és a fejemben csak úgy száguldoztak a gondolatok. Ha a
dolgok másképpen alakultak volna, akkor most nem ülnék itt ebben a
taxiban, nem tartanék egy manhattani cím felé, majd onnan egy nevenincs
dzsesszklubba egy zenészt keresve, aki akár gyilkos is lehet.
 Ám a dolgok így alakultak. És az események a maguk tempójában
haladtak előre, engem is magukkal ragadva. Úgy éreztem magam, mint egy
uszoda vizébe pottyant szerencsétlen bogár, amelyik előbb-utóbb
megfulladva a lefolyóban végzi.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Amióta New Yorkba érkeztem, az itteni taxisok, még a nők is úgy

száguldoztak, mintha versenypályán hajtanának. De most, hogy tényleg
sietős lett volna, egy olyan sofőrt fogtam ki, akinek a csotrogánya már
igencsak megérett a cserére. Azért valahogy csak elértünk Bobby Johnson
házához, egy valamikor pompás, de mostanra már igencsak megkopott
épülethez. A házszám a Riverside Drive-hoz esett közelebb. Micsoda
pompázatos környék lehetett valamikor! A taxisnak köszönetét mondva
kifizettem a fuvart. Mire ő mosolyogva azt mondta:
– Túl rövid az élet ahhoz, hogy idő előtt megölessük magunkat.
Milyen igaz, gondoltam, miközben a néhány lépcsőn felmentem a
bejárathoz. Joe Charles kapujával ellentétben ez itt be volt zárva, fel kellett
csöngetni. Megtaláltam Johnson nevét, és megnyomtam a csengőt.
Megnyitottam a berregő ajtót, és bementem. A belső kaputól jobbra volt a
lift. Beszálltam, és megnyomtam a hatodik emeleti gombot. Odafönt Bobby
már ott állt az egyik nyitott ajtóban.
– Üdv.
– Üdv.
– Fáradjon be.
Rossz érzésem támadt, nem is tudtam, miért. Gondoltam, a környék
miatt, meg mert előítélettel fogadtam az életet, amit Bobby élt. Vagyis
ezúttal is a látszatra hagyatkoztam, ahogy a Fifth Avenue-
n is, amikor azt feltételeztem, hogy Waldo Morse volt az, akit a szemem
láttára megöltek.
Bobby lakása tágas, szépen berendezett és makulátlanul tiszta volt.
Bementünk a nappaliba, ahonnan a Hudson Riverre lehetett látni.
– Milyen szép kilátás – dicsértem meg.
– Hát, szebb, mintha lichthofra nézne.
Körbenéztem. Egyedül a hangulatvilágítást találtam nyomasztónak.
Csupán kis lámpák világítottak, fenyegető árnyékokat rajzolva a nappali
tárgyaira. Láthatatlan hangszórókból a Sámuel Barber által írt Adagio
vonósokra, a világ egyik legszomorúbb, többnyire polgári temetéseken
játszott zenedarabja szólt, ami csak fokozta a gyászos hangulatot.
 – Akkor hát indulhatunk? – kérdeztem, erőltetett vidámsággal a
hangomban.
– Pár perc múlva igen – válaszolta Johnson, és átment egy másik
szobába. Én meg vártam, hogy most mi lesz. De hogy nem került elő,
utánamentem. A dolgozószobájában ült. Csupán az íróasztalán álló lámpa
világított, meg a számítógépe monitorja. Felnézve azt mondta:
– Jöjjön csak közelebb, Jessica. Üljön le. Szeretnék még valamit
megbeszélni magával.
De én nem mozdultam a küszöbről.
– Mit akar megbeszélni velem? – kérdeztem.
– Ezt.
Bobby lenyomott néhány gombot a billentyűzeten, mire beindult egy
nyomtató. Amikor befejezte, Bobby letépte a lapokat, eltávolította a
perforált széleket, és a lapokat az íróasztalra tette.
– Jöjjön, Jessica. Üljön le, és olvassa el.
Egy bőr klubfotelben foglaltam helyet az íróasztal túlsó felén, fogtam a
papírokat, és a fény felé tartottam. Egy cikk volt az.
„MEGLEPŐ FORDULAT A TÉLAPÓ-GYILKOSSÁGBAN” –
harsogta a főcím.
Bobbyra néztem. A magas támlájú karosszékében, karját a mellkasa
előtt összefonva, önelégült mosollyal nézett rám.
Olvasni kezdtem.
„A brutális módon meggyilkolt utcai Télapó ügyében váratlan és drámai
fordulat következett be. Jessica Fletcher, az ismert bűnügyiregény-író egy
exkluzív interjúban elárulta e sorok írójának, hogy az az ember, akit
állítólag aznap agyonlőttek, valójában nagyon is él.”
Lassan megráztam a fejem.
– Nem hiszem el, hogy képes volt erre, Bobby.
– Olvassa csak tovább. Még ennél is jobb lesz.
„Mrs. Fletcher, akinek a regényei milliós példányszámban kelnek el
fordításokban is, ismerte Waldo Morse-ot a szülővárosából, a Maine-beli
Cabot Cove-ból. Morse rákászatból élt Ogunquitben egészen addig, míg le
nem tartóztatták, mivel drogkereskedőknek segédkezett behozni az árujukat
New Englandbe. De ő vádalkut kötött, és bekerült a tanúvédelmi
programba, amiért segített elítélni a drog-kartell tagjait. Akkor is
tanúvédelem alatt állt, amikor Mrs. Fletcher váratlanul meglátta őt a Szent
Patrik-katedrális közelében. Találkozót beszéltek meg másnapra. Amikor
Mrs. Fletcher másnap elment a megbeszélt találkozóra, nemcsak tanúja volt
a Morse-nak vélt ember meggyilkolásának, hanem fényképet is készített az
esetről. Azok a fényképek valahogy egy rivális újsághoz kerültek, de hogy
hogyan, arra Mrs. Fletcher senkinek, még a rendőrségnek sem tudott
kielégítő magyarázattal szolgálni, pedig nagyon szerették volna magukénak
tudni a filmtekercset.”
– Ez arcátlanság – jelentettem ki.
– Viszont helytálló, nem? Csupán a tényeket írtam le, ferdítés nélkül,
vagy nem?
Ez igaz volt. Leszámítva azt, hogy Waldo már nem állt tanúvédelem
alatt, amikor Télapóként adományokat gyűjtött az utcán. De ezt nem
szándékoztam Johnson orrára kötni.
Ledobtam a papírokat az asztalra.
– Még nem olvasta végig – jegyezte meg.
– Nem, és nem is áll szándékomban. Miért mutatta meg nekem?
Hiszen nyilván holnap le akarja hozatni a lapjával.
Bobby megpördült a székével. Felkönyökölt az asztalra, és a fejét a
tenyerén nyugtatva azt mondta:
– Nem kell, hogy ez a cikk holnap megjelenjen, Jessica. Magától függ.
– Ha azt hiszi, hogy emiatt jobb belátásra térek, és mégiscsak
vállalkozom arra, hogy magával közösen írjam meg a sztorit, akkor csak az
idejét vesztegeti. Természetesen jobban szeretném, ha ez a cikk nem jelenne
meg, de hogy így legyen, azért nem változtatok az elhatározásomon.
– Elfogadom, Jessica. Viszont így nekem nem kell a továbbiakban
megosztanom magával az értesüléseimet. Én tudom, hol van most Joe
Charles. Maga azt állítja, lehet, hogy gyilkos, és hogy Morse felesége
veszélyben van miatta. Ennek én maga nélkül is utánajárhatok.
Felálltam, és az asztal másik oldalára léptem.
– Megértem, mennyire szeretne egy közös könyvet velem. Nem
hibáztatom érte, talán én magam közelítek a felvetéshez túlontúl mereven.
Azonban talán maga is megérti, milyen nehéz egy ilyen döntést meghozni a
feszültség és nyomás közepette, amit azóta tapasztalok, hogy New Yorkba
érkeztem. Én pedig nem szeretek, soha nem is szerettem elhamarkodott
döntéseket hozni. Mindig is úgy gondoltam, nekünk, embereknek az a
legnagyobb gondunk, hogy egy-egy probléma felmerülésekor nincs elég
időnk az alapos megfontolásra. De annyit megígérhetek magának, hogy
komolyan megfontolom az ajánlatát, mihelyt kiderült az igazság, és már
hazatérve lesz időm mindent alaposan végiggondolni. – Az arckifejezése
alapján nem tudtam eldönteni, hatottak-e rá a szavaim, vagy sem, ezért
folytattam. – S ha ezt még mindig nem tartja elég meggyőzőnek ahhoz,
hogy elvigyen Joe Charleshoz ma este, akkor hadd emlékeztessem rá még
egyszer, hogy Nancy Morse élete veszélyben lehet. Szentül hiszem, hogy
Joe Charles tudja, hol van most Nancy. Ha igazam van, és beavatkozunk,
akkor megmenthetjük Nancy meg a gyerekek életét is. – Csípőre tettem a
kezemet. – Pillanatnyilag ez minden, amit mondhatok, Bobby. Maga pedig
választhat, vagy azt teszi, amit ígért nekem korábban ma este, elvisz oda,
ahol Joe Charles fellép, vagy a szavát szegve megjelenteti ezt a cikkel,
hagyva, hogy jöjjön, aminek jönnie kell.
Azzal átsétáltam a nappaliba, és belebújtam a kabátomba.
– Jól van – mondta Bobby az ajtóban állva. – De csak ha egyvalamit
megígér nekem.
– Mi lenne az?
– Hozzájárul ahhoz, hogy tovább tárgyaljak az ügynökével, Russ
Checkett-tel. Legalább adjon egy esélyt, hogy eladhassam neki az ötletet.
– De engem hagyjon ki belőle – mondtam.
– Az előbb még azt mondta, hogy fontolóra veszi.
– Igen, és komolyan is gondoltam. Igen, tárgyaljon vele, de úgy, hogy
megmondja neki, én még nem mondtam rá igent.
– Ez elfogadható.
El kellett sétálnunk egészen a Broadwayig, hogy taxit találjunk. Amikor
már elhelyezkedtünk a sárga kocsi hátsó ülésén, és Bobby megadott a
sofőrnek egy bronxi címet, megkérdeztem tőle, hogyan sikerült kiderítenie,
hol lép fel ma este Joe Charles.
– Nem volt nehéz – felelte. – A dzsesszvonalat hívtam, ott huszonnégy
órás szolgálat van.
– Az meg micsoda?
– Egy külön szolgáltatás a dzsesszrajongóknak. Az ember csak
odatelefonál, mire egy géphang felsorolja, aznap ki hol lép fel New
Yorkban.
– Szóval ilyen egyszerű…
– Igen, ilyen egyszerű.
 – Bár nekem is eszembe jutott volna! Bobby elnevette magát.
– De nem jutott eszébe. Ahogy már korábban is mondtam, Jessica, mi
ketten remek párost alkotunk.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Manhattan után Bronxba érve a környék hangulata ugyanúgy

megváltozott, mint az enyém. Az adrenalinszintem nőtt. Egyfajta
küldetéstudatom támadt. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy két nappal
korábban mindent Bobby Johnsonra hagytam, és beértem volna annyival,
hogy majd tájékoztat a fejleményekről. Ez akkor volt. Ez meg most egy
hideg, esős éjszaka, két nappal karácsony előtt. Azon tűnődtem, vajon a
Mikulás ellátogatott-e valaha is Bronxba. Úgy értem, az igazi. Biztosan járt
itt, legalábbis a gyerekek képzeletében. S mindjárt eszembe jutott az a
másik Télapó, akit lelőttek az utcán, láttam magam előtt a vért, hallottam a
fegyver dörrenését. Amióta ez történt, a Mikulás képe valahogy
megkeseredett bennem.
Útközben Bobby nem sokat beszélt, a gondolataiba merült. A környék
úgy festett, mintha bombatámadás érte volna. Eszembe jutott, hogy 1978-
ban láttam a tévében képeket Bronx déli részéről, amikor Jimmy Carter
elnök odalátogatott, ő akkor azt ígérte, hogy a kormányzat komoly pénzt
fordít majd a környék helyreállítására, a jelek szerint azonban ez azóta sem
történt meg. Túl sok volt itt a helyreállításra szoruló ház, és túl kevés a
pénz, ami rákölthető. Rettenetes látványt nyújtott a sok szép, lassú
pusztulásra ítélt épület, amelyeket valaha tehetős emberek laktak.
A taxis nem győzte kerülgetni a kátyúkat. Egyszer még hirtelen fékeznie
is kellett, mert egy kóbor kutya rohant ki elénk, miután feldöntött egy
kukát.
Szemerkélt az eső, mielőtt elhagytuk Manhattant, de az ablaktörlők
igazából csak a koszt maszatolták a szélvédőn. Annyira lehangoló volt
minden, hogy megkísértett a gondolat, megkérem a taxisofőrt, azonnal
vigyen vissza Manhattanbe, és járjon csak utána Bobby Johnson egymaga a
sztorijának, nekem már elegem van az egészből Végre-valahára
ráhajtottunk az Alexander Avenue-ra. Itt legalább volt némi élet. Elmentünk
két nagyon szép templom és legnagyobb megkönnyebbülésemre egy
rendőrőrs mellett, amely utóbbi előtt tucatnyi járőrkocsi parkolt. Az
Apacserőd Bronxban című filmben láttam, miféle életvitelt folytatnak az itt
lakók. A zsaruknak errefelé kemény lehet a munkájuk. Nagyon reméltem,
hogy az úti célunk nem esik majd messze a rendőrség épületétől.
Fények szűrődtek ki a kis szatócsboltokból a járdára. Vásárlók
tébláboltak körülöttük, nem törődve a szemerkélő esővel. Alacsony
lakóépületek sorakoztak végig az úton. Jó volt tudni, hogy emberek élnek
errefelé, mert már-már kezdtem arra gondolni, hogy csupán Bobby meg én
fordulunk meg Bronxnak ezen a táján ma este.
Egy téglaépület előtt álltunk meg. Megtépázott zöld vászon napernyő
hajolt ki az utcára, teletömött kukák tucatjai torlaszolták el az utat az ajtóig,
amikor kiszálltunk a taxiból. Odabentről ahhoz hasonló zene hallatszott ki
az utcára, amit akkor hallottam, amikor felkerestem Joe Charlest a lakásán.
Halvány fény szűrődött ki a mocskos ablakon, aminek legalább a felét
kartondobozok takarták el. Otromba betűkkel, kézírással egy felirat: MA
ESTE JOE CHARLES JÁTSZIK.
– Hát itt volnánk, mi? – szólaltam meg, amikor a taxi elhajtott.
– Úgy látszik. Nem valami fényes hely. Végignéztem az utcán.
– Nem, nem az. Menjünk be. Odabent több esélyünk van, mint idekint.
Abban a pillanatban, hogy beléptünk az ajtón, a zene úgy rontott ránk,
mint egy tornádó. A helyiség hosszú és keskeny volt. A bal oldalán
húzódott a bárpult, a jobb oldalon szorosan egymás mellé rakva kis asztalok
sorakoztak. A helyiség távoli végében az emelvényt Joe Charles és a
hangszerei foglalták el, és olyan hangokat adtak ki, amelyek az én avatatlan
fülemet a vasesztergáló műhely fülsiketítő vijjogására emlékeztették.
– Arra – mutatott Bobby az egyetlen üres asztalkára a fal mentén.
Odamentünk, és figyelemre méltó, kígyózó mozdulatokkal valahogy
sikerült bepréselni magunkat a roskadozó faszékekig. Egy fiatal, vörös haj
rengeteggel rendelkező, nagyon rövid szoknyás és mélyen dekoltált blúzos
lány jött oda hozzánk. Bobby kérdőn nézett rám.
– Üdítő! – kiabáltam. – Coke vagy Pepsi. Bobby sört rendelt.
– Pohár nem kell, jó lesz az üveg – mondta.
Onnan, ahol ültünk, a színpadra láttunk. Könnyezni kezdett a szemem –
sűrű, kékes füst ülte meg a helyiséget, és erőteljes marihuánaszag terjengett
a levegőben. Egy fiatal férfi és nő Bobby háta mögött nyíltan adogatta
egymásnak a cigarettát. Balra fordulva láttam, hogy néhányan a bárpult
felől érdeklődve nézegetnek bennünket. Érthető, ha felkeltettük az
érdeklődésüket, Joe Charleson kívül csak mi ketten voltunk fehérek.
 A pincérnő letette elém az italomat, de hozzá sem értem. Valahogy
elmúlt a szomjúságom. Beszélgetni a dübörgő zenétől nem lehetett, így
Bobbyval némán üldögélve rágódtunk a saját gondolatainkon, várva, hogy
Charles végre szünetet tartson.
A vége felé érkezhettünk, mert egy harsogó finálét kicsikarva a
hangszerekből, Joe befejezte a zenélést, egy bólintással köszönetét mondott
annak a néhány embernek, aki vette magának a fáradságot, hogy
megtapsolja, aztán lelépett az emelvényről, és odasétált a bárpulthoz, ahol a
csapos egy üveg sört adott neki. A legszívesebben azon nyomban
odamentem volna hozzá, de maradtam a helyemen, és figyeltem. Joe
kortyolt egyet az italából, a kézfejével megtörölte a száját, és beszélgetni
kezdett egy fiatal nővel. Kellemes társalgás lehetett, mert mindketten
nagyokat nevettek.
– Odamegyünk hozzá? – kérdeztem Bobbytól.
– Nem. Várjunk még egy kicsit. Addig, amíg egyedül marad.
Én azonban aggódtam, hogy az a valaki végig ott marad mellette, míg
újra játszani nem kezd, és nem voltam biztos benne, hogy a fülem kibír még
egy ilyen menetet. Azonban Joe nemsokára adott egy puszit a lány arcára,
elfogadott még egy sört a csapostól, és lassan elindult a kijárat felé. Már
majdnem odaért, ahol mi ültünk, amikor észrevett. Az arcára egyszerre ült
ki a meglepődés és a pánik.
– Joe! – szólítottam a nevén, a kezemet felemelve.
Egy pillanatra teljesen megdermedt, fogalma sem volt róla, mit is
kellene csinálnia. Bobby Johnson felállt a székéről, szemben vele.
– Beszélhetnénk egy percet? – kérdezte tőle.
Éreztem, hogy Charles a legszívesebben vagy elfutna a színpad felé,
vagy kirohanna az ajtón. Bobby meg én gyorsan elébe vágtunk, és két
oldalról elálltuk a menekülés útját.
– Kérem, Joe! – mondtam. – Szánjon ránk pár percet. Nagyon fontos.
Ez a pár szó meg hogy olyan hirtelen felpattantunk és közrefogtuk,
felkeltette a közelünkben ülők érdeklődését. Az érdeklődő tekintetek
meggyőzték Charlest, hogy álljon szóba velünk ahelyett, hogy félrelökve
bennünket, jelenetet rendezzen.
– Mit akar tőlem? – kérdezte.
– Csupán válaszokat néhány kérdésre, ez minden. Kérem, üljön le!
– mondtam neki egy harmadik szék után kutatva, bár ilyet nem láttam.
 – Nincs itt valami másik helyiség? – kérdezte Bobby.
– Nincs. És nem tudom, mi az ördögöt keresnek maguk itt. Én semmit
sem tudok. És ezt el is mondtam magának, amikor felkeresett a lakásomon,
Mrs. Fletcher.
– Ahol, amikor visszamentem, ott találtam Susant holtan. Hogyan halt
meg, Joe?
A kérdéstől Charles nagyon ideges lett, és már mozdult volna, de
elkaptam a karját.
– Beszélnie kell velem. Csak pár perc az egész. A bárpult felé
pillantottam.
– Odajönne velünk? ígérem, nem lesz hosszabb, mint egy normál szünet.
– Persze, akkor is ezt mondta, amikor nálam járt, mégis egyre csak
faggatott.
– Sajnálom. Én már csak ilyen vagyok.
Charles hirtelen rádöbbent, hogy Bobby Johnson is velünk van.
– Joe – mondtam –, ő itt Bobby Johnson. Újságíró.
Charles arcát látva máris megbántam, hogy Bobby foglalkozását is
megemlítettem.
– Újságíró? Jézusom!
– Talán mégiscsak jobb volna, ha odakint beszélnénk – javasoltam.
– Igen – kapott a szón Charles. – Miért is ne? – Vett egy mély lélegzetet,
kiitta a maradék sörét, és az üveget az asztalra csapta. – Jót tenne egy kis
friss levegő.
Mostanra már komolyan esett. A vászonernyő alatt álltunk, de a
szakadások miatt nem nyújtott igazán védelmet.
– Talán mégiscsak jobb volna odabent – javasoltam. Charles az út
túloldalára mutatott.
– Az a bodega ott nyitva van.
S már szaladt is át az úton, mi pedig utána. Kellemes, meleg kis üzlet
volt. Egy latin házaspár szolgálta ki a vevőket a pulton át, ami annyira tele
volt pakolva holmikkal, hogy a tranzakciók csak egy keskeny nyíláson át
történtek.
Mi mindjárt az ajtóban megálltunk. Már épp fel akartam tenni egy
kérdést, amikor a férj mondott valamit hangosan spanyolul. Dühösnek
hangzott.
 – Yeah, yeah, sí, sí – mondta erre Charles. – Nem szeretné, ha vásárlás
nélkül csak itt álldogálnánk.
Erre fogtam magam, és odamentem a Charles mögött álló
újságosstandhoz, leemeltem róla egy El Diariót, egy spanyol nyelvű
újságot, a pulthoz vittem, kifizettem, és visszamentem Charleshoz és Bobby
Johnsonhoz.
– Ezzel vettem magunknak néhány percet – mondtam. – Joe, tudja, hol
van Nancy Morse?
– Nancy Morse? Honnan kellene tudnom, hogy hol van?
– Azért, mert elköltözött Cabot Cove-ból. Én aznap ott jártam nála, és
úgy gondolom, maga is.
Charles úgy nézett rám, mintha egy őrültet látna.
– Magának elment az esze – mondta. – Mit kerestem volna nála?
– Maga hazudott nekem aznap, amikor felkerestem. Azt mondta, hogy
nem működik a telefonja, pedig csöngött, amikor lement a boltba. Rizzi
nyomozó hívta.
– Na és? Hol van az megírva, hogy őszintének kell lennem magához?
– És maga meg Susan Kaié találkoztak vele aznap, amikor én is
elmentem a Sweet Basilbe.
– Maga nem csak úgy odajött a Sweet Basilbe, Mrs. Fletcher, maga
követett engem.
– Igen, ez igaz. Csakhogy maga aztán eltűnt.
– Jogom van hozzá. Se magának, se másnak nem tartozom
elszámolással.
– Hacsak némi magyarázattal nem.
– Mint például?
– Például Susan Kale-lel kapcsolatban. Meg hogy ki próbálta megölni
Waldót az utcán.
– Ide hallgasson, ha azt hiszi… Hé, álljunk csak meg egy percre!
Hogy ki próbálta megölni?
– Igen.
– De hiszen megölték.
– Nem, nem ölték meg. Valaki más viselte aznap a Télapó-jelmezt.
– Ez nevetséges – rázta meg a fejét Charles.
– Meglep, hogy maga ezt nem tudja, Joe. Meglep, hogy a barátja, Rizzi
nyomozó ezt a fontos tényt elhallgatta maga elől.
 – Miért, ő is tudja?
– Valószínűleg.
– De akkor ő elmondta…
– Elmondta volna? Vagy el kellett volna mondania? Charles a cipője
orrát tanulmányozta.
– Ide hallgasson, Mrs. Fletcher. Nem tudom, mit mondhatnék. Én
csupán annyit tudok, hogy kutyaszorítóban vagyok.
– Miért van kutyaszorítóban? Hiszen jó hír, hogy megtudta, Waldo
életben van, nem? Azt mondta, maguk ketten barátok.
– Igen, azok vagyunk. De honnan tudja, hogy él?
– Onnan, hogy beszéltem vele.
– Hol van?
– Ezt az információt egyelőre megtartanám magamnak. Végtére ő is
kutyaszorítóban van.
Azt már nem tettem hozzá, félek attól, mit tenne, ha megtudná, hol
keresse Waldót.
Charles észrevette, hogy Bobby Johnson jegyzeteket ír egy noteszbe.
– Hé, azt tegye el! Nem interjút adok.
– Bobby, kérem – mondtam, mire ő eltette a tömböt és a tollat.
– Jól gondolom, hogy akad mindenre logikus magyarázat? – folytattam
egyszerre zavart és csalódott hangon, amit nem tudtam leplezni. – De ez
most mégsem olyan fontos, mint Waldo felesége, Nancy. Magánál van,
Charles?
– Természetesen nincs velem. Nem láttam Nancyt a középiskola óta.
Vajon hihetek neki? Valamilyen oknál fogva úgy éreztem, hogy igen.
– Az előbb azt mondta, hogy elköltözött – mondta Charles. – Talán
nyugatra vagy külföldre. Miért néz rám úgy, mintha nekem tudnom
kellene?
Ezúttal a feleség rivallt ránk spanyolul, mire felkaptam az első kezem
ügyébe eső dolgot, egy zacskó tortillachipset, és felé mutattam.
– Dinero? – mondta erre ő.
Bobby Johnson az orra alatt káromkodva odament a pulthoz, és a
zsebében kotorászott némi apró után. Míg ő ezzel volt elfoglalva, én
megkérdeztem Joe Charlestól:
– Maga próbálta megölni Waldót?
 – Micsoda? – őszintének látszó mozdulattal emelte égnek a kezét. – Én?
Még hogy én próbáltam volna megölni Waldót? Atyavilág, maga nagyon el
van tévedve! Már csak az kell, hogy most meg azt mondja, én öltem meg
Susant is. Én szerettem Susant. Azután, hogy maga együtt látott kettőnket
Rizzi nyomozóval, és hogy aztán Susant megölték, úgy gondoltam, az lesz
a legokosabb, ha lelépek a színről, L. A.-ben vagy Friscóban húzom meg
magam, ha találok valami melót. Na de mit gondol, miért bujkálok mégis
itt, játszom ilyen lebujokban, és lakom szállón? És ne énrám nézzen így,
hölgyem, azzal vádolva, hogy megöltem valakit. Inkább Waldóra.
Johnson épp végszóra jött vissza hozzánk.
– Mit nem hallok? Waldo Morse volna a gyilkos?! Charles ránézett.
– Már így is túl sokat mondtam.
– De mit is mondott pontosan? – kérdezte Johnson.
Charles az ajtó felé lépett. Johnson megragadta a karját. A férfi
visszafordulva azt mondta:
– Maga egy bajkeverő, Mrs. Fletcher.
– Én csak szeretném kideríteni az igazságot, és ha lehet, megmenteni
Nancy Morse életét. Egészen biztos, hogy nem tudja, hol van?
– Nem tudom, nem is érdekel. És most mentem.
Azzal már kint is volt az ajtón, és szaladt át az úttesten. Johnson kérdőn
nézett rám.
– És most halljam, Jessica. Ne feledje, én hoztam ide magát. Azt
állította, hogy Waldo Morse a gyilkos?
Megráztam a fejem.
– Nem tudom, mit állított, Bobby. Nekem Waldo azt mondta, hogy Joe is
lehetett az, aki meg akarta ölni az utcán aznap. Én rákérdeztem, mire ő azt
felelte, amit hallott, őszintén mondom, fogalmam sincs, mi az igazság.
– Menjünk utána, és próbáljunk még valamit kiszedni belőle – mondta
Johnson.
Megráztam a fejem.
– Nem fog ő már semmit sem mondani nekünk. Azt viszont váltig állítja,
nem tudja, hol van Nancy Morse.
– És maga elhiszi?
– Azt hiszem, igen. Bár én már nagyon elfáradtam, Bobby. Hol kapunk
taxit ezen az átkozott környéken?
– Hát, nem lesz könnyű. Talán mama és papa hívnak egyet nekünk.
 Johnson odament a pulthoz, és spanyol konyhanyelven előadta, hogy mit
szeretnénk, mire a feleség kérte érte a pénzt. Én a kirakott újságokat
nézegettem közben, amikor nyílt az ajtó. Nem néztem arra, csupán akkor
kaptam fel a fejem, amikor két férfi spanyolul kezdett el kiabálni. Most már
odapillantottam, és láttam, hogy a két férfi fegyverrel a kézben érkezett. Az
egyik ott maradt mellettem, a másik meg a pulthoz rohant, és a fegyvert a
tulajra szegezte.
Megdermedtem a félelemtől. A következő pillanatban már elöntött a
verejték, és kiszáradt a torkom.

Rámeredtem a fegyvert rám szegező férfira. Hiába akartam, képtelen

voltam elfordítani a tekintetem róla. Apró szeme feketén csillogott, és
látszott, hogy drogozott.
A pultnál egyre hangosabb lett a hangzavar. A mellettem álló férfi
megperdült, és odarohant. Láttam, hogy a férj belenyúl a kasszába, majd
bankjegyeket dob a pultra. Az egyik fegyveres felkapta, és belegyömöszölte
a zsebébe.
És akkor megtörtént. Két lövést hallottam, de azt nem láttam, hogy
eltalált-e valakit. Én a földre vetve magam, reszketve a félelemtől annyit
érzékeltem, hogy két pár láb elrohan mellettem a kijárat felé, de egy
pillanatra megtorpantak. Eszükbe jutott volna, hogy én is itt vagyok? Ha így
is történt, végül úgy döntöttek, hogy nem bajlódnak velem, mert kiléptek az
ajtón, és eltűntek az éjszakában.
A férj meg a feleség a következő pillanatban elkezdett jajveszékelni,
egészen más hangon, mint amikor pénzt követeltek tőlük. Most olyan volt a
hangjuk, mint a siratóknak a temetéseken. Lassan feltápászkodtam, és
előrementem. Az elém táruló látvány úgy ért, mintha gyomorszájon vágtak
volna. Bobby Johnson egy vértócsában hevert a földön.
– Segítséget kell hívni! – kiáltottam, de semmi szükség sem volt rá.
A feleség már tárcsázta a 911-et.
Letérdeltem Bobby mellé, és megérintettem a homlokát. Élt, és ahogy
vetettem rá egy gyors pillantást, úgy láttam, hogy a bal vállát érte a golyó.
Elővettem a zsebkendőmet, és a sebre szorítottam, hogy megpróbáljam
elállítani a vérzést.
– Maradjon nyugodtan – kértem. – Már úton van a segítség. Nem lesz
semmi baj.
Bobby válaszul rám nézett, és elmosolyodva azt mondta:
– Úgy látszik, nem lesz gond autót találnunk, Mrs. Fletcher.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Déjá vu érzésem támadt.

Az első két rendőr, akik beléptek az ajtón, egyenruhát viselt. S a
nyomukban Alphonse Rizzi nyomozó jelent meg.
Ahogy ez a Fifth Avenue-n történt, most is perceken belül megjelentek.
Hogy is van ez? Késő este az Alexander Avenue-n, Bronx déli végén?
Aligha olyan környék ez, ahol egy nyomozó rutinszerűen cirkálni szokott.
– Elképesztő – fordult hozzám.
– Kétségtelenül – erősítettem meg. – Hogy kerül maga ide?
Mire ő „hülye kérdés” arckifejezéssel a bolt pultjára mutatott, ahol egy
mentős épp ellátta Bobby Johnson sebét.
– Ez elég jó válasz a kérdésére?
– Én nem erre gondoltam, Rizzi nyomozó. Számomra ugyanis elég
valószerűtlennek tetszik, hogy maga épp a környéken volt.
– A kábszereseknél vagyok. Az itt nagyban megy.
– Láttam korábban kilépni a Pan Am épületéből.
– Tévedés. Az most a Met Life épülete. A Pan Am tönkrement.
– Nem az épület neve számít. A kérdés az, hogy miért követ engem.
– Ne áltassa magát azzal, hogy olyan fontos volna, hogy kövessem, Mrs.
Fletcher, mert nem.
– Frye főfelügyelő úgy tájékoztatott, hogy visszavonta a védelmemre
kirendelt embereket.
Rizzi elengedte a füle mellett a hallottakat.
– Na és kicsoda ott az a barátja? – kérdezte.
– Bobby Johnsonnak hívják. A Post újságírója.
– Ó, szóval az a pasas, aki mindent megírt magáról.
– Igen, az.
Odamentem Bobbyhoz, akivel még ott volt a mentőorvos. A sebe már
nem vérzett, és némi szín is visszatért az arcába.
– Veszélyes magával együtt mutatkozni, Jessica Fletcher – mondta
Bobby, mire köhögni kezdett.
A számra tettem az ujjam.
 – Ezt majd később megbeszéljük, Bobby. Most csak tegye, amit
mondanak magának, és épüljön fel.
A sérültet hordágyra tették, és kivitték a mentőautóba. Az egyik
egyenruhás rendőr, aki tökéletesen beszélt spanyolul, közben kikérdezte a
boltosokat.
– Melyik kórházba viszik? – kérdeztem az egyik helyszínelőtől, aki
majdnem egy időben érkezett a rendőrökkel.
– A Bellevue-be – felelte.
– Szeretném elkísérni – mondtam.
– Az ellenkezne a szabályokkal, asszonyom. Rizzi lépett oda hozzám.
– Tudom, hogy inkább maga szeret kérdezősködni, Mrs. Fletcher, de
nekem mégis volna egy kérdésem.
– Hallgatom.
– Mit kerestek maguk ketten azzal az újságíróval az Alexander Avenue-
n? Nem igazán turistalátványosság.
Egy pillanatig haboztam, mielőtt válaszoltam volna.
– Talán pont ugyanazt, mint maga, nyomozó. Joe Charlesszal
találkoztunk, itt, az utca túloldalán.
Arra számítottam, hogy meglepődik vagy dühös lesz a kérdés hallatán.
Azonban egyik sem látszott az arcán. És se nem tagadta, se nem erősítette
meg, hogy ő maga is Joe Charles miatt van itt. Persze az is elképzelhető
volt, hogy csak bennünket követett idáig. Úgy gondoltam, azóta a
nyomomban lehetett, hogy eljöttünk a Wings Clubból.
– Volna olyan kedves, és hívna nekem taxit? – kérdeztem.
– Arra semmi szükség, Mrs. Fletcher. Majd én hazaviszem.
– A szállodába? – kérdeztem.
– Hogyne, csak még fél órát rám kell szánnia. Fel kell vennem a
vallomását.
– Személyesen magának? Miért nem a másik kettő közül
valamelyiknek?
Ezúttal kiült az arcára, hogy elege van belőlem.
– Mert már kezdek ragaszkodni magához…
– Ó.
– Igen. Noha szakmailag csak szálka a szememben, egyébként én
tisztelem magát.
– Egy második Mrs. Wilson? Rizzi elnevette magát.
 – Igen, de őt a világ minden kincséért sem vinném el sehová, ha csak
nem volna muszáj. Na jöjjön, menjünk. Semmi értelme itt maradnunk ezen
a lepratelepen.
– Nem lepratelep – tiltakoztam, majd odamentem a pulthoz, ahol az
asszony még mindig sírt. A férje ölni tudott volna.
– Köszönöm – mondtam nekik. – És buenas noches, azt hiszem,
spanyolul így kell elköszönni.
– Gracias – mondta a férfi. – És bocsánat a kellemetlenségért.
Rizzi nyomában kiléptem az esőbe, ő odavezetett egy civil autóhoz, és
kinyitotta nekem az ajtót az anyósülés felől. Én előbb mindkét irányban
végigpásztáztam az utcát, mielőtt beszálltam volna. A lövések zajára
bámészkodók gyűltek össze, többnyire spanyolul beszéltek.
Most már szakadt az eső. A hajam egy pillanat alatt elázott, patakokban
folyt a víz az arcomba, az orromra. Beültem, Rizzi becsukta az ajtót. Azt
találgattam, vajon bekapcsolja-e a villogót meg a szirénát, de nem tette.
Lassan és csöndesen hajtott a kátyús utakon, és hamarosan beértünk a
megnyugtatóbb Manhattanbe.
– Tudja, Mrs. Fletcher, nem vagyok én olyan rossz fiú. Pedig eddig csak
erről az oldalamról ismert.
– Sosem tartottam annak, nyomozó.
– Maga még sok mindent nem tud rólam.
Többet, mint gondolná, jutott eszembe, de mondani azt mondtam:
– Annyit tudok, hogy értékeli és ismeri a finom borokat és a
művészeteket, tudom, hogy nős, és hogy a feleségét Emilynek hívják, és
hogy az anyósa neve Mrs. Wilson.
– Én nem erre gondoltam. Hanem mint nyomozóról tud keveset rólam.
Hol is lakik?
– Cabot Cove-ban. Maine-ben.
– Az egy kisváros, igaz?
– Igen.
– Tudja, Mrs. Fletcher, ott egy kicsit más lehet az élet. Itt, New Yorkban
az ember nem könyvekből tanulja meg, hogyan kell rendőrnek lenni. Itt
hiába hordanak össze hetet-havat azok a féleszű liberálisok a személyiségi
jogokról. Az itt nem megy. Azok az utcai söpredékek itt idiótának tartanak
minden rendőrt. Mi letartóztatjuk őket, aztán a bírók meg szabadon engedik
valamennyit. Ha meg mi megpróbáljuk megvédeni magunkat, akkor
bennünket citálnak bíróság elé, és az emberek a fejünket követelik. Érti,
hogy miről beszélek?
– Azt hiszem, igen.
– Ahhoz, hogy az ember jó kopó legyen, olykor átlép bizonyos
határokat. Könyvet is lehetne írni róla.
– Ezt szeretné, könyvet írni a rendőrségnél töltött éveiről?
– Nem volna rossz.
– Biztos vagyok benne, hogy jó könyv lenne.
A Sheraton Park Avenue-nál megálltunk a járda mellett. Rizzi leállította
a motort, és rám nézett.
– A kocsiban is felvehetném a vallomását, de ahhoz túl hideg van.
– Persze, menjünk be.
Azt javasoltam, hogy üljünk le az egyik sarokban a már kiürült
előcsarnokban.
– Túl nyilvános hely ez, Mrs. Fletcher. Ha nem bánná, szívesebben
mennék fel magával.
– Hát, én…
– Nincs mitől félnie, Mrs. Fletcher. Már hosszú évek óta senkit sem
erőszakoltam meg.
Jót nevetett a saját viccén.
Ez volt a legutolsó gondolat, ami eszembe jutott, de csak annyit
mondtam:
– Jól van, csak előbb engedjen meg néhány telefont.
Besétáltam az egyik telefonfülkébe, és a barátaim szobáját hívtam. Nem
vették fel, csak a központos.
– Jessica Fletcher vagyok a penthouse lakosztályból. Kérem, mondja
meg Metzger seriffnek és dr. Hazlittnek, hogy a lakosztályomban
találkozom Rizzi nyomozóval. És fontos, hogy a pontos időpontot is
tudassa velük.
– Remélem, nem fog sokáig tartani – mondtam Rizzinek, amikor
beléptünk. – Teljesen kimerültem. Ó, bocsásson meg, látom, hogy villog az
üzenetrögzítőm, és még szeretnék a kórházba is odatelefonálni, hogy
megtudjam, hogy van Bobby Johnson.
– Hagyja ezt az utánra, hogy már elmentem, Mrs. Fletcher – kérte Rizzi.
– Az előbb azt mondta, szeretne minél hamarabb végezni. Magam is ezt
szeretném.
 – Jól van.
Levettem a kabátomat, és leültem az egyik fotelbe.
– Mondjam el a vallomásomat, vagy kérdezni szeretne?
Rizzi válaszát egy hatalmas tüsszentés akadályozta meg. Aztán még egy.
S mindjárt egy harmadik is.
– Egészségére – biccentettem.
– Macskát tart itt? Elnevettem magam.
– Ami azt illeti, igen. Miss Hiss a neve. Abból a lakásból menekítettem
ki, ahol Susan Kale-t megölték.
Rizzi egy zsebkendővel kezdte törölgetni a szemét.
– Nagyon allergiás vagyok a macskákra, Mrs. Fletcher.
– Mégiscsak odalent kellett volna maradnunk.
– Mrs. Wilson két macskát is tart, csak hogy megkeserítse az életemet.
– Ó.
– Na és hol van az a macska?
– A fürdőszobában.
A fürdőszoba ajtaja résnyire nyitva volt. Miss Hiss kibújt, és egyenest
Rizzi felé indult, ó erre felpattant, és átment a szoba másik végébe. A
macska meg utána.
– Mrs. Fletcher, kérem, vigye innen ezt az állatot!
Felemeltem a cicát, kivittem a fürdőszobába, és rácsuktam az ajtót.
– Így már jó? – kérdeztem.
– Nem, de haladjunk. És most mesélje el, mi történt ma este, miért
voltak ott, ahol voltak, és mit tudtak meg.
Ha a boltban nem említettem volna már neki Joe Charles nevét, akkor
most bizonyára nem tettem volna meg. Ám mivel ezen már túl voltunk,
elmondtam, hogyan tudtam meg Bobby Johnsontól, hogy Joe Charles ma
este abban a lebujbán fog játszani a bodegával szemben, és azért mentünk
oda, hogy beszéljünk vele.
– Miről?
– Hát…
Rizzi őrülten tüsszögni kezdett, és kettő között megkérdezte:
– Van itt egy másik fürdőszoba is? Szokott segíteni, ha megmosom az
arcom.
Megmutattam, hová menjen. Míg ő ott időzött, én úgy döntöttem,
meghallgatom az üzeneteimet. Keresett Vaughan Buckley, Ruth Lazzara,
Seth és Morton, és végül egy üzenet is várt, amit Nancy Morse hagyott.
– És egész biztos, hogy Nancy Morse nem hagyott semmi elérhetőséget?
– kérdeztem a központostól.
– Sajnos nem, Mrs. Fletcher. Én kértem, de ő azt mondta, inkább ő
próbálkozik később.
– Köszönöm.
Sebtében lefirkantottam, hogy kik kerestek, és a cetlit ott hagytam a
telefon mellett. Rizzi előjött a fürdőszobából. Elnézést kérve magam is
elvonultam a fürdőszobába, de egészen más okból. Az ajtóhoz érve
visszanézve azt láttam, hogy Rizzi a cetli fölé hajolva olvassa a neveket,
amiket leírtam.
Mire visszajöttem, ő már kabátban volt, és távozni készült.
– Nem a vallomásomat akarta felvenni? – kérdeztem tőle.
– Nekem már elegem van ebből a mostani látogatásból, Mrs. Fletcher.
Majd holnap valaki jön, és felveszi azt a vallomást. Addig is óvakodjon a
kellemetlen szomszédoktól. Még baja eshet.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

A Bellevue kórházban azt mondták, hogy Bobby Johnson jól van, az

állapota kielégítő. Több telefonhívást is lebonyolítottam. Seth és Morton
egy darabot néztek meg a Broadwayn. Legnagyobb meglepetésemre
Mortnak tetszett, de Seth szerint hiányzott belőle az átgondolt művészet és
a drámaiság. Mórt általában még egy félórás tévéjátékot sem képes
végigülni, a legjobb esetben is ostobaságnak ítéli, vagy inkább
provokatívnak tartja. Az üzenet, amit hagytam nekik, hogy Rizzi felügyelő
épp kihallgat a lakosztályomban, felkeltette a kíváncsiságukat, azt szerették
volna tudni, hogy miért.
– Pusztán rutinból – mondtam erre.
Túlontúl fájdalmas lett volna beszámolnom nekik arról, hogy mi történt
velünk Bronxban. Inkább a koktélpartikról meg a vacsoráról beszéltem.
– Mindig akad valami újabb és újabb felfedezni-való New Yorkban.
Itt bármerre néz az ember, mindig akad egy érdekes újdonság.
Vaughan Buckley azért keresett, hogy elmondja, mennyire elbűvöltem
Wolfgang Wurtzmant, meg hogy Olgával együtt várnak másnap este a
karácsonyi vendégségbe. Ruth Lazzara meg a szokásos módon csak
egyeztetni akarta velem a másnapi programot, ami egy tíz órakor kezdődő
dedikálással indul a Macy’sben. Elkértem tőle a bolt telefonszámát arra az
esetre, ha keresni akarnának. Pár perc múlva már vissza is hívott, és
megadta a számot. Ezután felhívtam a tudakozót, és elkértem a K. C.
Gallaghers számát Sea Cliffben. A telefonközpontnak megadtam mind a két
elérhetőséget arra az esetre, ha Nancy Morse megint jelentkezne.
A történtek dacára jól aludtam. A szobámban reggeliztem, utána
ráérősen lezuhanyoztam, frissnek és kipihentnek éreztem magam, mire
eljött az ideje, hogy Ruthtal együtt elinduljunk a Macy’sbe. Mivel a
médiaérdeklődés irántam már teljesen megszűnt, nyugodt szívvel
lemehettem a lobbiba – így aztán a meglepetés erejével hatott, hogy amikor
kiléptem a liftből, mégis vakuk villantak, és újságírók nyomakodtak
körülöttem. Már-már vissza akartam menekülni a liftbe, amikor Ruth az
újságírók hadának takarásából a nevemet kiáltva odafutott hozzám.
 – Ez rettenetes – mondta, a kezembe nyomva a New York Post reggeli
számát, a címlapján az óriási fényképemmel. Egy kisebb képen a jobb alsó
sarokban meg a bodega bejárati ajtajának a képét hozták. A főcím:
„MEGINT JESSICA”
Berántottam Rutht a liftbe, és megnyomtam a legfelső emelet gombját.
Egy-két újságíró is megpróbált beszállni mellénk, de én egy szemvillanással
megállítottam őket.
– El sem hiszem, hogy ez történt magával még tegnap este – mondta
Ruth. – Miért nem szólt róla, amikor telefonált?
– Azért, mert inkább szerettem volna elfelejteni az egészet – feleltem,
közben arra az oldalra lapozva, ahol a cikk volt. Ki más írta volna, mint
Bobby Johnson, a kórházi ágyából. Az írásában beszámolt az előző esti
lövöldözésről, jól kihangsúlyozva, hogy én ezúttal is a szemtanúja voltam
egy manhattani támadásnak. Az írás többi részében Bobby megismételte,
amit már tudni lehetett, a Télapó-gyilkosságot, azt, hogy én találtam rá
Susan Kaié holttestére, és megemlítette, hogy mi ketten azért mentünk
Bronx-ba előző este, hogy ott beszéljünk egy Joe Charles nevű zenésszel
abban a reményben, hátha megerősíti, hogy az az ember, akit a Fifth
Avenue-n lelőttek, talán mégsem az az ember, akinek gondolják. Bobby
csak célozgatott, de nyíltan nem mondta ki, hogy Waldo Morse életben van.
A lakosztályomba érve így fejeztem be:
– Ez rettenetes.
– Igen, az – mondta Ruth minden meggyőződés nélkül. – És elég
lehangoló lehet magának. A népszerűsége ugyanakkor hihetetlen módon
emelkedik. És Johnson vagy háromszor is megemlíti az új könyve címét,
ami szerinte Nő a manhattani zűrvarban.
Ruth ezen jót mulatott. Nekem meg rángott a szemem sarka.
Megcsörrent a telefon. Seth volt az, épp most olvasta az újságot.
– Maradj, ahol vagy, Jessica. Mórt meg én már jövünk hozzád.
– Én ezt nem bírom újra elviselni – fordultam vissza Ruthhoz.
– Van itt valami hátsó kijárat? – kérdezte ő.
Eszembe jutott a korábbi szökésem, amikor a konyhán át távoztam, de
elhessegettem magamtól. Hangosan kopogtattak. Kinyitottam az ajtót, Seth
meg Morton besétáltak. Seth a szokásos barna tweedzakójában, alatta zöld
mellény és csokornyakkendő, Morton meg, mint várható volt, a megszokott
Cabot Cove-i seriffegyenruhában, jelvénnyel, széles karimájú kalapban.
 – Mennünk kell – figyelmeztetett Ruth.
– Hová mennek? – kérdezte Morton.
– A Macy’sbe – mondtam. – Dedikálni.
– Én a helyedben, Jessica, lemondanám, és itt maradnék – javasolta
Seth. – Nem biztonságos neked odakint ebben a városban.
Kényszeredetten elnevettem magam.
– Ne beszélj butaságokat. Az egyedüli dolog, amitől nem vagyok
biztonságban, az a sajtó. De ha ti ketten fedeztek, akkor tőlem indulhatunk.
Ügyesen átverekedték magukat velünk együtt a tömegen, és kiértünk az
utcára. Persze azért jöttek a médiahiénák a nyomunkban egészen a
Thirtyfourth Streetig, de az üzlet vezetője a helyzet magaslatán állt. Távol
tartatta tőlem az újságírókat, miközben én őrült tempóban dedikáltam a
könyveimet.
Kocsit kértem a könyvesbolthoz tizenegy harmincra. Seth, Morton és
Ruth kísértek oda a mellékutcába, ahol az autó várt rám. A sofőr egy
kartonlapot a nevemmel felmutatva várt rám.
– Hová megy? – kérdezte Ruth.
– Magánügy – feleltem.
Seth kinyitotta az ajtót, és beült.
– Te hová mész? – kérdeztem tőle.
– Elkísérlek erre a magántalálkozóra – mondta, és hívta Mortont is, hogy
üljön be.
Két dolog jutott eszembe. Az első, hogy sehogy sem tudnám kettejüket
lebeszélni arról, hogy velem tartsanak. A másik, hogy tulajdonképpen
örülök a társaságuknak. Persze nyugtalanított, hogy a jelenlétük
megijesztheti Waldót, de hát végtére is nem idegenekkel megyek oda. Ők is
ismerik az anyját Cabot Cove-ban. S ha Waldót zavarja, hát zavarja. Már
beleuntam a szólókba.
– Apropó – mondta Morton, amikor már a Long Island-i sztrádán
robogtunk. – Sikerült megtalálnom a költöztetőcéget.
Felkaptam a fejem.
– És?
– Ide költöztették Nancyt, New York Citybe.
Az után az üzenet után, amit a szállóban hagyott nekem, a hír már nem
lepett meg. Ugyan távolsági hívás is lehetett volna, de abban erősen
kételkedtem.
 – Na és milyen címre?
Morton előhúzott egy cédulát a zsebéből, és a kezembe nyomta.
Egy Sullivan Street-i házról volt szó.
– Köszönöm, Mórt – biccentettem. – Hálás vagyok érte.
Sokan emlegették úgy a Long Island-i sztrádát, mint az ország egyik
leghosszabb parkolóját. Most már megértettem, miért. Kínszenvedés volt
végigaraszolni rajta, de végre-valahára elértünk a Sea Cliffnek nevezett
városkába. Bájos hely volt, egy igazi oázis távol Manhattantól; engem kicsit
Cabot Cove-ra emlékeztetett a vízparton álló eklektikus mézeskalács-
házikók tarkasága. A taxis a K. C. Gallagherrel szemben állt meg. A
vendéglő szép portáljának ablakait piros szalagokkal ékesített örökzöldek
díszítették.
– Tüneményes hely – áradozott Seth.
Egy fiatal pár alaposan megnézte magának Mortot az egyenruhájában.
– Reméljük, hogy idejön – mondta Seth.
– Csak egy módon tudhatjuk meg – feleltem.
Waldo egy kétszemélyes asztalnál ült az egyik sarokban. Meglátva
engem, felállt, de amikor észrevette Setht és Mortot is, visszaült.
Odasiettem hozzá, mert sejtettem, hogy mire gondol.
– Waldo – tettem a vállára a kezem. – Nincs semmi baj. Ök itt a
barátaim Cabot Cove-ból. Azért jöttünk, hogy segítsünk magának.
Waldo bizonytalan tekintettel nézett rám, de ülve maradt.
– Egy nagyobb asztal kellene – vetettem fel.
Átültünk a másik sarokba egy négyszemélyes asztalhoz. Waldo a jelek
szerint nem volt itt idegen. Nyomban odajött hozzánk egy pincérnő, és
megkérdezte tőle, hozhatja-e neki a szokásosat. A végén valamennyien
ugyanazt kértük: francia hagymalevest és salátát.
– Nem tetszik ez nekem – mondta Waldo, miután a pincérnő távozott. –
Maguk kicsodák?
Bemutattam a barátaimat.
– Mórt megtudta, hogy hová költözött Nancy – újságoltam el Waldónak.
– Hová?
– Egy Sullivan Street-i házba vitték a holmiját – szólalt meg Mórt. Én
még hozzátettem:
– Nancy tegnap este hívott, de én nem voltam ott a szállodában, amikor
keresett. Telefonszámot nem hagyott meg. Látta már a ma reggeli lapokat?
 – A Timest igen.
– A Post címlapján van egy cikk arról, hogy mibe keveredtem tegnap
este. Egy újságírót, Bobby Johnsont meglőttek egy kis, bronxi üzletben. Én
is vele voltam. Még kórházban van, ott írta meg a cikkét. S ő arra is céloz
az írásában, elképzelhető, hogy maga életben van még.
– Remek – grimaszolt Waldo. – Ez igazán pompás. Na és ő honnan
tudja?
– Sajnos tőlem. De azt hiszem, már ez sem számít, ha gyorsan
cselekszünk. És tegnap este Joe-val is találkoztam.
– Hol?
– Egy kis dzsesszklubban, szemben azzal a bodegával, ahol azt az
újságírót meglőtték.
– Nancy is…
– Nem, Nancy nem volt vele. Azért mentem oda, hogy megkérdezzem
tőle, tudja-e, hol van Nancy. De ő azt mondta, hogy nem tudja.
– És maga elhitte neki?
– Igen.
– Remélem, igaza van, Mrs. Fletcher. Joe veszélyes. Bármire képes
volna azért, hogy elrejtőzhessen.
– Mi elöl akar elrejtőzni? – kérdezte Waldótól Mórt a leghivatalosabb
hangján.
– Drogfutár – felelte Waldo.
– Drogfutár?
őszintén meglepődtem.
Waldo először Sethre, majd Mortra nézett, és azt kérdezte tőlem:
– Biztos, hogy előttük nyíltan beszélhetek? Bólintottam.
– Ugyanúgy, mint előttem, Waldo. Bízzon bennünk.
– Jól van. Még mindig nem tudom, helyesen teszem-e, de nemigen van
más választásom. Ha igaz, hogy most már mások is tudják, hogy életben
vagyok, akkor sokáig már úgysem rejtőzködhetek.
– Folytassa, Waldo. Mondjon el mindent nekünk Joe Charlesról. Waldo
összeszedte a gondolatait, mielőtt belefogott volna.
– Amikor kiléptem a tanúvédelmi programból, és elkezdtem dolgozni a
New York-i rendőrségnek, az első feladatom az volt, hogy lépjek újra
kapcsolatba Joe-val. A zsaruk tudták róla, hogy drogokkal kereskedik,
elsősorban a dzsessz világában. Az is kiderült, hogy a beszállítói
kapcsolatban állnak azokkal, akiket segítettem félreállítani. Joe amolyan
biztos forrás volt a zenészek számára, olyan pasas, akivel bármikor
üzletelhetnek. Rizzi…
– Az a nyomozó, akit Waldo mellé rendeltek – magyaráztam a
barátaimnak. – S akit, mondjuk úgy, én is megkaptam. Folytassa, Waldo.
– Igen, Mrs. Fletcher jól mondja – vette vissza a szót Waldo. – Az első
pillanattól fogva Rizzi volt az én összekötőm. Szóval, amikor Rizzi
kiderítette, hogy Joe meg én Cabot Cove-ból ismerjük egymást, ráállított.
Összebarátkoztunk, de ez nem volt igazi barátság. Úgy értem, persze,
együtt lógtunk, viszont aztán én kitálaltam Rizzinek mindent Joe-ról, hogy
kikkel üzletelt, ki vásárolta tőle az anyagot meg ilyenek. Patkány voltam,
méghozzá jól fizetett patkány.
Morton olyan képet vágott, mint aki citromba harapott. Seth azonban
közelebb hajolva Waldóhoz, azt mondta:
– Van, amikor azt tesszük, amit tennünk kell, Waldo. De nekem van egy
olyan érzésem, hogy Joe Charles valahogy rájött, hogy maga mit csinál.
– Úgy van.
– Tudta Joe, hogy aznap az egyik barátja fog beöltözni Télapónak maga
helyett? – kérdeztem.
– Nem hiszem. Tőlem legalábbis biztosan nem tudhatta meg.
– Na és Susan Kaié? – kérdeztem. – Ő azt mesélte nekem, hogy magával
és Joe Charlesszal is együtt élt, más-más időben. Maga meg azt mondta
nekem ott a könyvtárban, elképzelhető, hogy őt Joe ölte meg. Miért tette
volna?
– Ugyanazért, amiért engem is el akart távolítani az útból. Susan ugyanis
rájött, hogy mi folyik kettőnk között. És nem életbiztosítás, ha az ember
tudomást szerez a kétkulacsosságról. Legalábbis ebben az esetben nem az.
Elmondtam Waldónak, hogy láttam Joe Charlest, Susan Kale-t és Rizzi
nyomozót együtt a Sweet Basilben.
– Viszont ha Rizzi nyomozót és a rendőrséget azért érdekelte Joe, mert
drogdíler volt, akkor mit keres a nyomozó és a drogdíler együtt ugyanabban
a dzsessz – klubban? – kérdeztem.
– Azért, mert… – Waldo Mórt Metzgerre nézve fejezte be a mondatát: –
Mert Rizzi sáros.
– Sáros?
– Igen. Sáros.
 – Jó lesz vigyázni, ha a törvény szolgáját akarja megvádolni. – Mórt
hangja szigorúan csengett.
– Bizonyítani nem tudom – ismerte be Waldo. – De az utcán azt
beszélik, Rizzi folyton tartja a markát cserébe azért, hogy félrenézzen.
– Cabot Cove-ban bezzeg nem fordulhat elő ilyesmi – jelentette ki Mórt
határozottan.
– Waldo – szólalt meg Seth –, tudott arról Rizzi nyomozó, hogy maga
tudja róla, a maga szavaival élve, hogy „sáros”?
Megérkezett a leves és a saláta.
– Fogalmam sincs róla – felelte Waldo Seth kérdésére. – De
elképzelhető, hogy azok, akik nekem elmondták, Rizzinek is elmondhatták,
hogy tudom. Én neki sohasem említettem.
– De azt tudja, hogy maga kilépett a tanúvédelmi programból –
jegyeztem meg. – Ezért feltételezheti, hogy készséggel vallana ellene és a
New York-i rendőrség ellen is. És ha nem tartja magát a markában, akkor
félő, hogy maga beárulná őt másvalakiknek. – Waldo már mondani akart
valamit, de én sietve közbevágtam: – És van itt még valami, Waldo. Rizzi
nem tudhatott arról, hogy a kapcsolata közben megváltozott Joe-val.
Legalábbis addig nem, míg nyilvánvalóvá nem lett. De mihelyt rájött, talán
pont erről beszélgettek Joe-val és Susannal aznap este a Sweet Basilban.
Mert nem voltak jókedvükben.
Valamennyien hallgattunk. Seth lecsippentett egy keveset a leves tetején
olvadozó sajtból, és megkóstolta. Én valahogy nem kívántam az ételt ebben
a percben. Morton már majdnem végzett a levesével és a salátájával.
– Elnézést – mondta Waldo –, hív a természet. Azzal már el is tűnt egy
válaszfal mögött.
– Mit gondoltok? – kérdeztem Morttól és Sethtől.
– Nehéz megmondani – felelte Mórt. – De nem mondhatnám, hogy
különösebben megkedveltem. Én valahogy képtelen vagyok a szívembe
fogadni egy olyan embert, aki drogbizniszbe keveredett, bármi oka volt is
rá.
– Na de hisztek neki? – kérdeztem.
– Ezt is elég nehéz megmondani – hümmögött az orra alatt Seth.
– Joe Charles ezt mondja, ő meg az ellenkezőjét. Még hogy barátok. Az
egyik igyekszik bemártani a másikat.
 – Pontosan így gondolom én is – mondtam. – De mi van, ha mindketten
igazat mondanak? Legalábbis a maguk szempontjából? És nekem folyvást
Alphonse Rizzi nyomozó jár a fejemben. Távolról sem áll szándékomban,
Morton, hogy megbántsalak, de ha valaki rendőr, az még nem feltétlenül
jelenti azt is, hogy jó ember.
– Arra célzol, hogy esetleg maga Rizzi nyomozó próbálta megölni
Waldót, és ő végzett azzal a lánnyal is? – kérdezte Seth.
A széken hátradőlve és a szememet lehunyva a fejemet ráztam.
– Bizonyítani persze nem tudom, azonban az a kínzó érzésem támadt,
hogy képes volna rá. Waldo azt mondja, hogy Rizzi is sáros, hogy pénzt
fogad el drogdílerektől. És ha ez igaz, akkor jó oka van rá, hogy
megszabaduljon mindazoktól, akik tudják, és ellene vallhatnának.
– Finom ez a leves – közölte Seth, és vett még egy kanállal.
Az órámra néztem. Waldo túl hosszan elmarad. Ezt mondtam is Sethnek
meg Mortonnak.
Mórt megtörölte a száját a szalvétával.
– Megyek, megnézem – mondta, és a nadrágszárát igazgatva már el is
indult. De mindjárt jött is vissza.
– Eltűnt – jelentette. Intettem a pincérnőnek.
– Nem látta, hová ment Waldo? – kérdeztem. Ó mosolyogva azt felelte:
– Úgy látszik, most is azt csinálta, amit máskor. Sajnos a fizetés
magukra marad.
Azzal Seth kezébe nyomta a számlát.
– Hogy az a kaporszakállú…! – morogta Seth.
– Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát! – dühöngött Morton.
– Na de miért szökne el előlünk? – morfondíroztam hangosan. – És hová
menne ilyen lóhalálában?
Felvettem az ott hagyott számlát, amit Seth az asztalra dobott.
– Majd én kifizetem. Aztán jobb, ha visszamegyünk a városba.
Elővettem a pénztárcámat a táskámból, és észrevettem, hogy a pincérnő
ott hagyta a ceruzáját a blokk mellett. Egy igazi, régi típusú grafitceruzát.
Megint belenyúltam a táskámba, és kihalásztam azokat a sárga
jegyzetlapokat, amiket Nancy Morse Cabot Cove-i konyhájából csentem el.
Felhajtottam az asztalterítőt magam előtt, és a lapokat a kemény asztallapra
simítottam.
– Te meg mi a csudát csinálsz? – tudakolta Seth.
 – Valamit, amit már azóta meg kellett volna tennem, hogy eljöttünk
Nancytől.
Laposan tartva a ceruzát, a grafittal lassan satírozni kezdtem a halvány
benyomódások fölött. Szavak kezdtek előtűnni, de csak halványan, alig
olvashatóan.
Amikor azonban a lapot a fény elé emeltem a megfelelő szögben,
teljesen kirajzolódtak.
Seth és Morton közelebb hajolva próbálták kiolvasni, mi van a papírra
írva. Nem minden szót lehetett tisztán kivenni, ám eleget ahhoz, hogy az
üzenet teljességgel érthető legyen.
Visszatettem a papírlapokat a táskámba, eltettem a tárcámat, és
készpénzt téve az asztalra, felálltam.
– Induljunk – mondtam. – Egy percet sem vesztegethetünk el!
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

A Sullivan Street a taxisofőrünk szerint Greenwich Village-ben volt

található, ami valaha New York Kis-Itália részéhez tartozott. Bájos házak
sorakoztak itt, és az évek során sokat költöttek rájuk. Azonban minden
modernizációs kísérlet ellenére olyan volt az egész, mintha itt felejtődött
volna valamennyi a tizenkilencedik századi bevándorlók lakta
Manhattanból.
Az előtt a ház előtt álltunk meg, amelynek a címét Morton a
költöztetőcégtől tudta meg.
– És most? – kérdezte Seth.
– Nézzük meg, ott van-e a neve valamelyik levélládán – javasoltam.
Ha Nancy névtelen akart maradni, akkor nyilván nem, de egy próbát
azért megért. Felmentem a pár lépcsőn, és megnéztem. A Morse név sehol.
Visszamentem a taxihoz.
– Nincs szerencsénk – mondtam. – Gondolom, nem tehetünk mást, mint
várunk. Nem gond? – kérdeztem a taxisofőrtől.
– Este hatig a maguké vagyok – válaszolta. – Akkor jár le a műszakom.
Hiszen ma karácsony este van.
– Bizony az – mondtam.
Nosztalgikus érzések fogtak el. Új, ünnepi tapasztalás volt egy
bérautóban ülni ma Greenwich Village-ben, olyan élmény, amiről csak
remélni tudtam, hogy nem ismétlődik meg egyhamar.
– Akarod, hogy odamenjek, és bekopogtassak néhány ajtón? – kérdezte
Mórt.
– Nem, csak üljünk itt, és várjunk egy kicsit – mondtam. – Egy fél órát.
Míg így tettünk, a korábbi napsütés eltűnt az égről, sötét felhők jelentek
meg, és lassan elkezdett hullni a hó, először csak puhán, majd egyre jobban,
és a szél szinte vízszintesen kavarta. Az emberek erre érthető módon
megszaporázták a lépteiket, felhajtották a kabátjuk gallérját, és a sapkájukat
mélyen behúzták a homlokukba. A széllel szemben járók összegörnyedtek.
Mindenki színes papírokba csomagolt ajándékokkal közlekedett. Az
ablakokon át kiszűrődő karácsonyi fények valahogy egészen szürreálisnak
tetszettek a kavargó hóesésben. A szél és a járó motor hangját az utca
túloldaláról harangszó nyomta el.
– Hallgatnának karácsonyi dalokat? – kérdezte a sofőr, és már be is
kapcsolta a rádiót, mielőtt válaszoltunk volna.
– Várjon – mondtam hirtelen.
– Tessék? – mondta a sofőr.
– Kapcsolja ki – kértem.
– Pedig szép dal – vetette ellen Seth.
A taxis kikapcsolta a rádiót. Én pedig közel hajolva az ablakhoz,
kikukucskáltam. Sokat nem lehetett látni a hóesésben, de teljesen bizonyos
voltam benne, hogy Waldót látom jönni az utcán. Sietve lépkedett,
belegörnyedve a szélbe, kezei mélyen a katonai kabát zsebében, hunyorgott,
hogy védje a szemét a széltől.
– Itt jön Waldo – mondtam a többieknek. Mórt és Seth kinéztek.
– Aha, ez tényleg ő – erősítette meg Seth.
Waldo elment mellettünk, majd megállt annál a háznál, ahová Nancy
költözött, óvatosan körülnézett balra meg jobbra, majd felment a lépcsőn, és
eltűnt odabent.
– Úgy látszik, igazad volt, Jess – mondta Seth. – Pontosan tudta, melyik
az a ház. Pedig csak annyit mondtunk Waldónak, hogy Nancy a Sullivan
Streetre költözött, a házszámot nem.
Most már világos volt, hogy miért szökött meg abból az étteremből ott
Sea Cliffben. Pánikba esett, amikor megtudta, tudjuk, hol van Nancy. Az
üzenet, amit kisilabizáltunk, és amit Nancy neki írt, arról árulkodott, hogy
együtt akartak elszökni. Csak azt nem tudtuk még, hogy mikor.
Feltételeztem, hogy az időpontot előbbre hozzák, és a sejtésem
beigazolódott.
– Megyek és elkapom – mondta Mórt, és már nyúlt is a kilincs után.
– Várj – figyelmeztettem. – És figyelj.
Egy autó, amit Alphonse Rizzi nyomozó vezetett, és ugyanaz volt,
amivel engem hazavitt előző nap, most állt meg egy tűzcsapnál az utcában.
Rizzi kiszállt, odament ahhoz a bizonyos házhoz, és már lépkedett is fel a
lépcsőkön.
– Ez meg ki? – kérdezte Seth.
– A hírhedt Rizzi nyomozó – feleltem. – Menjünk!
 Mindhárman kiszálltunk a taxiból, és odasiettünk a lépcsőhöz, aminek a
tetején Rizzi állt. Épp akkor nyomott meg egy csengőt, és már vissza is
berregtek neki.
– Üdvözlöm – köszöntöttem.
Rizzi lenézett rám. S most először, amióta ismertem, nem düh vagy gúny
látszott az arcán. Csupán meglepődés.
Mindhárman felmentünk a lépcső tetejére.
– Tudom, miért van itt – mondtam. – Waldo Morse már odafent van,
gondolom, a feleségével, Nancyvel.
A berregés abbamaradt, majd újra hallani lehetett.
– Maga az, Rizzi? – szólt bele Waldo. – Jöjjön fel. – Tűnjön el innen –
parancsolt rám Rizzi.
– Morton Metzger seriff, Cabot Cove, Maine – mutatkozott be erre
Morton, felvillantva a jelvényét is hozzá.
– Rizzi nyomozó – mondtam –, mi innen addig sehová sem megyünk,
amíg nem beszéltem Nancy Morse-szal.
Megint felbúgott a csengő, és Waldo ezúttal dühösebben szólt bele a
kaputelefonba:
– Hé, maga az, Rizzi? Jöjjön már, nincs ennyi időnk.
Ellépve a nyomozó mellett, benyitottam a kapun. Ha fel is merült
Rizziben a gondolat, hogy félrelökjön, Seth és Morton jelenlétében
meggondolta magát. Felé fordulva azt kérdeztem:
– Melyik lakás az, nyomozó? Ha kell, mindegyik lakásba
bekopogtatunk.
– Jól van, Mrs. Fletcher. Itt van. Akár fel is mehet. De ne mondja, hogy
nem figyelmeztettem.
– Felmegyünk – mondtam Seth és Morton felé biccentve.
– A 2. C. – árulta el Rizzi.
Én mentem elöl, a nyomozó zárta a sort. A legfelső emeleti 2. C. lakás
ajtaja nyitva volt. Waldo állt a küszöbön.
– Hé, maga meg mit keres itt? – kiáltott fel, amikor meglátott.
– Véget akarok vetni a kellemetlen New York-i élményeimnek –
feleltem.
Nagyon dühös voltam, ezt a hangom is elárulhatta.
– Ki az? – kérdezte Nancy az ajtóhoz lépve. – Mrs. Fletcher?
Honnan tudta, hogy…
 – Nem érdekes, hogy találtam magára, Nancy. Bemehetünk? Rizzire
néztem, aki csak a vállát vonogatta.
A lakás gyakorlatilag üres volt. Egy fémvázas ágy állt az egyik fal
mellett. Két szék egymás felé fordítva. Az ajtó mellett bőröndök. Waldo és
Nancy nem igyekeztek beinvitálni minket, ám amikor Morton előbbre
lépett, hátrálva utat engedtek neki.
Valamennyien bementünk. Waldo és Nancy megálltak a bőröndjeik
mellett, egymás kezét fogva.
– Maga az elejétől fogva tudta, hol van Nancy – mondtam Waldónak. –
Az elejétől a végéig ki volt tervelve minden, kezdve a maga lelövésével,
Nancy hirtelen elköltözésével… Minden, kivéve Susan Kaié halála.
– Ezt meg hogy érti? – kérdezte Waldo.
– Úgy értem, Waldo, hogy az nem szerepelt a terveiben, hogy megöli őt.
Maga egyedül a barátjának, annak a szerencsétlen George Marshnak a
halálával számolt.
– Azt hiszem, most már épp eleget beszélt, Mrs. Fletcher – szólt közbe
Rizzi.
– Kénytelen vagyok ellentmondani – feleltem. – Maga is benne volt
mindvégig. Pontosan tudta, hogy Waldo el akar tűnni, és a megjátszott
halála volt ehhez az első lépés.
Nancyre néztem, aki ezt hallva elhúzta a kezét, és távolabb lépett
Waldótól. Azt kérdeztem tőle:
– Nancy, tudott maga arról, hogy Waldo meg akar öletni valakit azért,
hogy öt halottnak higgyék?
Nancy úgy nézett Rizzire, mintha azt akarná, hogy ő válaszolja meg a
kérdésemet.
– Nem értem – mondtam a nyomozónak –, maga hogy kerül ebbe a
képbe. Magát azért fizetik, hogy betartassa a törvényt, nem pedig azért,
hogy segítsen áthágni.
– Ebben maga is tetőtől talpig benne van, Mrs. Fletcher – felelte Rizzi. –
Én próbáltam elmagyarázni magának tegnap este, hogy zajlik az élet New
Yorkban. Maga és az okostojás barátai azt hiszik, hogy itt is ugyanúgy
mennek a dolgok, mint a maguk kis városában. De a helyzet az, hogy én
teszem, ami ahhoz kell, hogy eredményt érjek el. Maga elméletekkel operál.
írja a kis könyveit olyan gyilkosságokról, amelyekben a rossz fiúk fekete
kalapban járnak, a jók meg fehérben. Amelyikekben a bűn elnyeri jutalmát,
a gyilkos megkapja a büntetését, a jók meg szépen, kéz a kézben elsétálnak
a naplementében. Sajnálom, ennek semmi köze a való élethez.
Waldóhoz és Nancyhez fordultam.
– Erre készülnek, el akarnak sétálni a naplementében, ahogy Rizzi
nyomozó az előbb mondta?
– Mi rossz van ebben? – kérdezte Nancy az állát felszegve és közelebb
lépve. – Vagy maga szerint még nem fizettünk meg eléggé mindenért? Nem
maga élte az életemet idáig, Mrs. Fletcher! Maga volt a pokol számomra és
a gyerekek számára. És most esélyt kaptunk arra, hogy végre újra együtt
lehessünk, Waldo, én meg a gyerekek, hogy új életet kezdjünk. És igen,
tudtam, mire készül Waldo.
– Fogd be a szád, Nancy! – intette le Waldo a feleségét.
– Nem, te fogd be! A te ostobaságod miatt kerültünk valamennyien ebbe
az áldatlan helyzetbe. – Nancy rám mosolygott. – És Mrs. Fletcher, a
helyzet az, hogy nem számít, mit tud maga és a barátai, mert mindez a New
York-i rendőrség áldásával történt. Nem így van, Rizzi nyomozó?
– Nancynek igaza van, Mrs. Fletcher. Ahogy már korábban is mondtam,
maga nem értheti ezt az itteni világot. Rendes embernek tartja magát, igaz?
Jólelkű asszony, aki megcirógatja az állatokat, és azt szeretné, ha a világon
mindenki boldogan élne, míg meg nem hal. Nos, nem szeretné, ha ők ketten
is így élhetnének? Mert ha igen, akkor tűnjön el. Utazzon haza a kis maine-i
fészkébe, és vigye magával a barátait is. Igen, egy Télapónak öltözött
semmirekellő meghalt azért, hogy Waldo és Nancy elindulhassanak a fény
felé. Jó munkát végzett nekünk, és már megfizetett azért, amit tett. Most
pedig eljött az ideje, hogy továbblépjen. És nekem ez tetszik. Szép
befejezése lesz annak a könyvnek, amit majd megírok, ha már nyugdíjba
mentem.
– És az a másik élet, az a két élet semmit sem nyom a latban?
– Készen vannak? – kérdezte Rizzi Waldótól és Nancytől. Ök ketten
válaszul felvették a bőröndjeiket.
Én meg csak álltam ott, és még soha életemben ilyen tehetetlennek nem
éreztem magam. Akkor éltem át valami hasonlót, amikor George Marshot a
szemem láttára ölték meg az utcán, és az emberek olyan közönyösen
viselkedtek, Rizzi nyomozó meg a többi rendőr pedig olyan nemtörődöm
módon reagált a történtekre. És most mit tegyek? Mit tehetnék? Waldo
Morse a felesége áldásával úgy intézte, hogy egy barátját öljék meg helyette
a nyílt utcán azért, hogy ők ketten Nancyvel egy jobb és szebb életet
kezdhessenek. Készséggel be is vallották, és most mennek a repülőtérre
vagy egy állomásra, mindebben pedig egy New York-i nyomozó segíti őket.
– Na és Susan Kaié? – kérdeztem sietve, hisz már fogytán volt az idő. –
Ő mit követett el, amivel kiérdemelte a halált? Leleplezhette volna
magukat? Vagy csak az útjukban volt, mert beleszeretett magába, Waldo?
– Fogja azt a másikat – mondta Nancy Rizzinek, aki engedelmesen
felkapta a bőröndöt.
– És még a bőröndöket is viszi – képedtem el. – Milyen szánalmas!
Sethre és Mortonra néztem.
– Magam is a törvényt szolgálom – szólalt meg Mórt. – Az előbb itt
beismertek egy gyilkosságot.
– Csillapodjon, seriff – intett Rizzi. – Lehet, hogy maga ott Maine-ben a
törvény szolgája, de itt semmi. Úgyhogy álljon félre az útból!
Mindhárman hátrébb léptünk, engedtük, hogy elmenjenek. Néztem
utánuk, ahogy levonszolják a bőröndöket, majd mindent bepakolnak Rizzi
autójába, maguk is beülnek, és vissza sem nézve elhajtanak.
– Csak lehet valamit tenni – szólalt meg Seth.
– Sajnos semmit – mondtam szomorúan. – Csupán annyit, hogy
hazamegyünk.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Számomra az év kedvenc napja mindig is újév napja volt. Az édes

semmittevés napja, egy új, ígéretekkel teli év kezdete.
Ez a mostani azonban a korábbiaknál is több jelentőséggel bírt. Az óév
azzal a szomorú és csalódásokkal teli Sullivan Street-i élménnyel zárult
New York Cityben. Nagyon reméltem, hogy az új év hoz majd annyi
kellemes eseményt, amennyi feledtetni tudja velem az átélteket.
Seth, Morton meg én a karácsony estét Buckley-éknál töltöttük, bár nem
maradtunk sokáig. Közben egyszer félrehívtam Vaughant, és elmeséltem
neki a délutáni történéseket. A hallottak természetesen megdöbbentették.
– De nem szeretném ezzel megkeseríteni az ünnepi hangulatot –
mondtam. – Rajtad és Olgán kívül természetesen senkinek sem beszélek
róla. Viszont azt hiszem, az eredeti tervemen változtatni szeretnék. Én és a
barátaim már holnap reggel hazautaznánk Cabot Cove-ba. Tudom, ez azzal
is jár, hogy le kell mondanotok a jövő hétre betervezett programokat, de
már nincs belőlük sok hátra.
– Persze, megértem – bólintott Vaughan. – És remélem, találunk majd
alkalmat rá, hogy egy nap részletesen is elmondd, pontosan mi történt.
– Igen, talán majd egyszer – feleltem. – Pillanatnyilag csupán szeretnék
mindent nagyon hamar elfelejteni.
Seth, Morton meg én másnap a reggeli járattal indultunk Bostonba. Jed
Richardson várt bennünket az ikermotoros gépével, és gond nélkül
megérkeztünk Cabot Cove-ba.
Így jött el az újév napja. A kedvenc melegítőmben voltam otthon.
Duruzsolt a tűz a kandallómban. A szilvesztert a városi összejövetelen
töltöttem, de ott sem maradtam sokáig. Tizenegykor már aludtam, az óév
nélkülem múlt el.
Seth, Morton és még néhány barátom azt ígérték, hogy délután
beugranak hozzám egy kis kagylós pitére, amit Charlene Sassitól rendeltem.
Délben az íróasztalomnál ülve a távollétem alatt felgyülemlett postát
szortíroztam éppen, amikor megcsörrent a telefonom.
– Halló?
– Jessica, Bobby Johnson vagyok.
 – Bobby! Hogy van?
– Remekül. Már teljesen felépültem. És maga?
– Én is jól vagyok.
– Érdekes hírem van a maga számára, Jess.
– Osztatlan figyelmemet élvezi.
– Minden anyagot, amit össze tudtam szedni Rizziről, Waldóról és Joe
Charlesról, odaadtam a kiadómnak. Időbe telt, míg eldöntötte, hogy mihez
kezdjen vele, de végül összehozott egy manhattani ügyésszel. Én úgy
gondoltam, hogy senki nem indítana eljárást egy ilyen nyomozó, mint Rizzi
ellen, de tévedtem. Ez az ügyésznő kemény asszony, Jess, maga is
kedvelné, és ő felvállalta. Beidéztette Waldót, Nancyt és Joe Charlest is.
Rizzit addig is felfüggesztették. Jess, azt hiszem, valamennyien megütik a
bokájukat.
A hangja határtalan lelkesedésről és elégedettségről árulkodott.
– Csodás hír – nyugtáztam.
– Igen. És gondoltam, örülne, ha tudná. Meg azért is hívtam, hogy
boldog új évet kívánjak, és külön megköszönjem Russ Checkettet.
– Én semmit sem tettem.
– De igen. Ha maga nincs, akkor szóba se állt volna velem, és nem
vihettem volna hozzá a Télapó-gyilkosság anyagát.
– Bizonyára nagyszerű és sikeres könyv lesz, pláne, ha Rizzi meg a
többiek, ahogy maga fogalmazott, megütik a bokájukat.
– Russ mondta, hogy ön hajlandó elolvasni a kéziratomat, esetleg még
fülszöveget is ír hozzá.
– Igen, megígértem, és boldogan meg is teszem, Bobby. Hallgattunk.
– Jess…?
– Bocsánat, egy kicsit elkalandoztak a gondolataim. Csak az jutott
eszembe, hogy Rizzinek igaza volt, amikor azt mondta, nekem fogalmam
sincs a bűnözők valódi világáról, arról, ahogy ez például New Yorkban
zajlik.
– Emiatt ne legyenek rossz érzései, Jess. Elég, ha azok értik, akik benne
vannak. És még mindig szeretné, ha pár napra odautaznék, hogy kiszedjem
magából, amire emlékszik?
– Ezen még gondolkodnom kell, Bobby.
– Csendre, nyugalomra és időre van szüksége, hogy mindent alaposan
végiggondoljon?
 – Valami ilyesmi. Kedves magától, hogy telefonált, és örülök, hogy
felépült. Magának is boldog új évet.
– Magának is, Jessica Fletcher. Maga igazán rendkívüli asszony.
Az este békésen és jó hangulatban telt. A kagylós pite a szokásosnál is
finomabb volt. A vendégek kilenckor távoztak Mórt és Seth kivételével, ők
még maradtak egy kávéra. A konyhában üldögélve a szó most először
megint Waldo Morse-ra terelődött.
– Félelmetes, hogy igazi mestere volt a megtévesztésnek – töprengett
Seth. – Egészen elképesztő, hogy képes volt megjátszani a saját halálát,
hogy aztán eltűnhessen. Ez az egész komoly kiegyensúlyozatlanságra vall.
– És gyalázatos is – tettem hozzá. – Képes volt beöltöztetni a barátját,
tudva, hogy le fogják lőni… Ez rettenetes. De azt hiszem, Waldo egész
életében mindig mindenkit megtévesztett. Perverz módon mindig mindenkit
kihasznált. Mindenáron szabadulni akart az addigi életétől, ezért is vállalta,
hogy bemártja ott, Mainben a drogcsempészeket. Máshol akart új életet
kezdeni a feleségével és a gyerekeivel. Bár nem ő volt az egyetlen, aki a
megtévesztést választotta. Azok sem voltak soha ártatlan bárányok, akikkel
kapcsolatba került.
– Én azt a fiatal lányt sajnálom – dünnyögte Mórt egy újabb szelet almás
pitét majszolgatva, amit magam sütöttem.
– Rossz időben volt rossz helyen.
– S ami még rosszabb, mindig rossz fiúkat választott magának –
jegyezte meg Seth. – Én mindig mondom, ha az ember jó életet akar
magának, akkor a győztesekkel kell összeállnia.
– Ez neki az életébe került – mondtam.
– Azért kész csoda, hogy Waldo nem ölt meg téged is, Jess – mondta
Mórt. – Hiszen amikor váratlanul felbukkantál a Fifth Avenue-n aznap, és
felismerted, veszélyeztetted a tervét.
– Ez nekem is eszembe jutott néhányszor, de igyekeztem elhessegetni
magamtól a gondolatot.
Elmondtam nekik, amit Bobby Johnsontól hallottam, hogy a jelek
szerint Rizzit, Waldót, Nancyt és Joe Charlest bíróság elé fogják állítani
azért, amit elkövettek.
– Remélem is – mondta Mórt. – Nagyon nem volna igazságos, ha
megúsznák azok után, amit tettek, két gyilkossággal a hátuk mögött.
Elmosolyodtam.
 – Valahogy az az érzésem, uraim, hogy esetükben is győzedelmeskedik
majd az igazságszolgáltatás, és komoly büntetést szabnak ki rájuk. És nem
afféle igazságszolgáltatásban lesz részük, hogy a bűnösök számára „a pokol
a többi ember”.
– Mint a Zárt tárgyalásban – jegyezte meg Seth.
– Az meg mi? – kérdezte Mórt.
– Jean Paul Sartre egy darabja – mondta Seth. – Ebben ő a poklot úgy
definiálta, mint egy bezárt szobát, amiben az ember azokkal kénytelen
együtt élni, akiket ki nem állhat. Lehet, hogy Waldo és a felesége is így
fognak szenvedni.
– Azt hiszem, igazad van, Seth – mondtam. – Nem lesz menekülés saját
maguk elől az életük hátralévő részében. Jut eszembe, Mórt, Miss Hiss
hogy van?
– Aranyos kis jószág. És jól kijönnek Jesse-vel.
Jesse Mórt kutyája volt. Ő persze bármikor megesküszik rá, hogy nem
rólam nevezte el, de én kétlem. Ő vette magához Miss Hisst, és az
örökbefogadás remekül alakult.
Elnevettem magam.
– Mi olyan vicces? – kérdezte Seth.
– Csak az az este jutott eszembe, amikor Rizzi nálam járt a szállodában,
és tüsszögőrohamot kapott.
Allergiás a macskákra, Miss Hiss nagyon kiakasztotta. Rizzi mesélte
nekem, hogy az anyósa, Mrs. Wilson, aki a jelek szerint nem igazán rajong
érte, két macskát is tart, csak hogy kínozza vele. Ez is amolyan
igazságszolgáltatás-féle lehetne számára. Összezárni vagy ezer macskával.
Velem együtt nevettek.
– Ez tetszik, Jess – mondta Mórt.
– Nekem is – csatlakozott Seth.
– Gondoltam. Na de most már ideje hazamennetek! Az írónő reggel
hozzá akar kezdeni az új könyve megírásához!
Később megtudtam, hogy vádat emeltek Rizzi, Waldo Morse és Joe
Charles ellen. Nancy Morse-ot kihagyták belőle, noha kétségtelenül ő is
benne volt Waldo gyalázatos tervében. Új-Mexikóban találták meg
hármukat, most ott éltek. Nancy gyerekeit sajnáltam; az apjuk bűne
kétségtelenül rányomja majd a bélyegét az életükre.
 Abban bíztam, hogy Bobby Johnson regényéből, a Télapó-gyilkosságból
pontosan megtudhatjuk, mi is történt valójában, és leginkább azt, hogy
Alphonse Rizzi nyomozónak milyen szerepe volt ebben. Reméltem, ahogy
azt is, hogy egy napon majd valóban képes leszek elfelejteni az egészet. Az
első reményem valóra válhat. Ami pedig a másodikat illeti, hát, azt majd az
idő dönti el.
 Tartalomjegyzék
Címoldal
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HUSZADIK FEJEZET
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
HUSZONHARMADIK FEJEZET
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
HUSZONHATODIK FEJEZET
Copyright
 A mű eredeti címe:
Jessica Fletcher & Donald Bain
Manhattans &
​ Murder (Murder, She Wrote #2)
Blackstone, Ashland, Oregon, 2018

I.P.C. Könyvek Kft., 2022

1047 Budapest, Perényi Zsigmond utca 15.
Telefon: (1) 370-9264 / 120
ipc.books@ipck.hu

ISBN 978 615 578 180 3

Minden jog fenntartva.