Klasszicista és romantikus stílusjegyek Berzsenyi Dániel

költészetében

Berzsenyi húsz évig írta verseit, s Kölcsey hideg, lesújtó bírálata után újabb húsz évig írt még: tanulmányok sorában magyarázta,
miért formálta úgy verseit, ahogyan megformálta őket. A teljesületlen élet, a terméketlen vágyak, a félbemaradt akarások költője Berzsenyi.
Életének legjellemzőbb eleme a várakozás. Képes megalkotni a magyar felvilágosodás költészetének szintézisét, és egyszersmind elindítani a
romantikát. A költői hivatás, csupán mélyen rejtegetett parázs marad életében, az irodalmi élet bevilágító lángolássá soha nem
bontakozhatott, noha eszméi már a reformkorban hatni kezdenek.

A romantikában általános volt az elmúlás felett érzett szomorúság és borongóság. Vigasztalásért B. Horatiushoz fordult, aki olyan
nemes derűvel és bölcsességgel vette tudomásul az elmúlást. Az óda műfaját is Horatiustól vette, (Horatius-nál a műfaj még tágabb
értelmezésű tematikáját és hangnemét tekintve is). Kazinczy is az ódaköltő posztját jelölte ki Berzsenyi számára. Ez a műfaj megfelelt a
reformkori költészet társadalmi szerepének: a hazafiság, a nemzeti gondolat, a magyarság fennmaradásáért érzett aggodalom kifejezésének,
másrészt a horatiusi tanító célzatnak: a lelkeket kívánta művelni, nemzetét akarta szolgálni hazafias ódáival.

A romantika egyelőre a klasszicizmus köntösében jelentkezett. Berzsenyi a korai szentimentális hangvétel után, amelyben még
kereste magát, a saját hangvételét, eljutott azokhoz az antik ódaformákhoz, amelyeknek a deákosok voltak az úttörői Baróti Szabó Dávid óta;
és amelynek addig az egyetlen igazi költője Virág Benedek. De milyen halovány, milyen erőtlen minden hazai klasszicizálás Berzsenyihez
képest! És főleg milyen problémátlan! Berzsenyinél az ódák drámákat rejtenek. Itt vádlóként jelenik meg a dicsőséges múlt az elkorcsosult
jelen szemében. Nemesi gőg ütközik össze a józan értelemmel. Itt minden érzelem szenvedéllyé fokozódik. De a csöndes bánatoknak is
annyi árnyalatuk van, hogy az olvasó a saját lelki életét is gazdagabbnak érzi, mint azelőtt volt.

Berzsenyi Dániel klasszicizmusa

Berzsenyi az antik mintákat, különösen Horatius ideálját állította maga elé. Műveiben érvényesül a horatiusi „aurea mediocritas” és
a carpe diem életérzés. Horác című költeményében párhuzamot von az ókori klasszikus költészet legnagyobb alakjának sorsa és a saját
létmódja között. Berzsenyi kedveli azokat a témákat, amelyeket, Horatius verseket olvasgatva láthattunk, találhatunk (pl.: az emberi
életöröm, a magány, az ars poeticus vallomásosság, a természeti motívumok és a sors tisztelete). Az alkotóban ötvöződik a klasszikus
Horatius és a felvilágosodott Rousseau természetszeretete. Egyik fő témája a magányosság és az elmúlás fájdalma, A közelítő tél című
elégiájában lehet ezt megtalálni. Episztolaszerű elégiája a Levéltöredék barátnémhoz című műve. A Kölcsey által ódaszerzőnek nevezett
Berzsenyi 1803-tól kezdi írni az ódáit és elégiáit. Mivel a szerző nem dátumozta műveit, keletkezési idejüket pontosan meghatározni nem
lehet.
Nem csupán klasszikus költőről beszélhetünk, hanem a romantika előfutáráról is. Műveinek stílusában keveredik a klasszicizmus,
a szentimentalizmus és a romantika. Vannak olyan művei, melyben túlsúlyban vannak a klasszicista vonások, erre példa a Horác és A
magyarokhoz mindkét változata, a Napóleonhoz és a Közelítő tél. Legfőbb jellemzőjükként fellelhetők bennük az antik értékek, például az
emberarányúság. Berzsenyi nem felmutatja a klasszicista értékeket, hanem folyamatosan vágyakozik rájuk, ezért romantikus és
szentimentális költő. Harmóniát keres, és diszharmóniát lel. Másik legfontosabb témája a hazaszeretet, hazaféltés Horatiust utánozván.
Horatius A Rómaiakhoz című költeményének parafázisa Berzsenyi A magyarokhoz című műve.
A Berzsenyi-féle klasszicizmus legerősebb megnyilvánulása az, hogy antik strófákban és sorokban írja költeményeit. A
magyarokhoz I. és II. alkaioszi strófában íródott, amely négysoros időmértékes strófaszekezet, melyet két nagy alkaioszi sor, egy emelkedő
kilences és egy kis alkaioszi sor épít fel.
„Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?”
A másik gyakran használt strófaszerkezete a szapphói, így íródott az Osztályrészem is. A szapphói strófa olyan négysoros
szerkezet, melyet 3 szapphói és egy adoniszi sor épít fel.
„Partra szállottam. Levonom vitorlám.
A szelek mérgét nemesen kiálltam.
Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben
Izzada orcám.”
A közelítő tél című elégiája aszklepiádeszi strófában íródott, melyet három aszklepiádeszi sor és egy glyconi kólon épít fel.
„Hervad már ligetünk, s díszei hullanak.
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.”
A Napóleonhoz című epigrammáját disztichonban írta, melyekben hexameter és pentameter sorok váltakoznak.
„Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság.
Melynek zászlóit hordta dicső sereged.”
A kevés hangsúlyos verse közül talán a leismertebb a Levéltöredék barátnémhoz.

Berzsenyi ódái nagy nyelvi erővel szólnak, de nem érik el elégiáinak egyetemes mélységét, a romantika hirdetésére hajlanak.
Műveiben kettősség uralkodik, melyet erősít a klasszikus és romantikus elemek keveredése. Hogy Berzsenyit mégis a klasszikusokhoz
sorolják, példázza az ódáiban az általánosságra való törekvés. Jellemző még rá a Kölcsey bírálta dagályosság és áradó, túlzó jelzők
használata.