1.

A TUDÁS TÁRSADALMI HASZNOSÍTÁSA

1.
Mi is az a probléma, amit meg akarunk oldani, amikor egy racionális gazdasági
rend megalkotására törekszünk? Bizonyos közkeletű feltevések alapján a válasz
egyszerű. Ha birtokában vagyunk minden szükséges információnak, ha kiindulha­
tunk egy adott preferencia-rendszerből, ha tökéletes ismeretekkel rendelkezünk a
rendelkezésre álló eszközökről, akkor a fennmaradó probléma tisztán logikai.
Vagyis a válasz arra a kérdésre, hogy mi a legkedvezőbb hasznosítása a rendelke­
zésre álló eszközöknek, a feltevéseinkben implicite benne van. Részletesen kidol­
gozták már, hogy az optimumprobléma megoldásának milyen feltételeknek kell
eleget tennie. A legjobban matematikai formában fogalmazható meg. Röviden
arról van szó, hogy bármely két jószág vagy tennelési tényező közti helyettesítés
határrátájának valamennyi felhasználási területen azonosnak kell lennie.
Hangsúlyozni kell azonban, hogy ez nem az a gazdasági probléma, amellyel a
társadalom szembesül. És bár az a közgazdasági számítási módszer, amit e logikai
probléma megoldására kifejlesztettünk, fontos lépés a társadalom gazdasági prob­
lémájának megoldása felé vezető úton, a feleletet még nem adja meg. Ennek az az
oka, hogy azok az „adatok”, amelyekből a gazdasági számítás indit, soha nem
egyetlen agy számára „adottak”, amely azután minden következményüket kimun­
kálhatná, és nem is lehetnek soha azok.
A racionális gazdasági rend problémájának sajátosságát pontosan az jelenti,
hogy azoknak a körülményeknek az ismerete, amelyekre építünk, koncentrált és
integrált formában sohasem létezik, hanem csak az egyes elkülönült egyének kö­
zött szétszórt, részleges, sokszor egymásnak is ellentmondó ismeretek fonnájában.
A társadalom gazdasági problémája tehát nem pusztán „adott” erőforrások alloká­
lásának a problémája, amennyiben adottnak azt tekintjük, ami egyetlen elme szá-

The Use of Knowledge in Society. F. A. von Hayek: Individuálisra and Economic Order. Gateway
Edition, Chicago, 1972. 77-91. old.
Újranyomva az American Economic Review, XXXV. évf. 4. számából (1945. szept.) 519-30. old.
Fordító: Tóth Sándor.
242 TUDÁS ÉS TÁRSADALOM

mára adott, amely azután ezen „adatok” birtokában képes a problémát tudatosan
megoldani. A probléma inkább az, hogy miként biztosítsák a társadalom egyes
tagjai által ismert erőforrások legjobb hasznosítását olyan célok érdekében, melyek
relatív fontosságát csak maguk az illető egyének ismerik. Röviden: a probléma az,
hogy miként hasznosítsák azt a tudást, aminek a maga összességében egyetlen
egyén sincs a birtokában.
Az alapproblémának ezt a sajátosságát, azt hiszem, inkább csak elhomályosítot­
ták, mint megvilágították volna a közgazdaságtan újabb eredményei, köztük a
számtalan matematikai alkalmazás. Bár a probléma, mellyel e cikkben mindenek­
előtt foglalkozni szeretnék, a racionális gazdasági szerveződés problémája, a kifej­
tés során újra meg újra rá kell mutatnom ennek szoros kapcsolatára bizonyos mód­
szertani kérdésekkel. Számos megállapításom valójában olyan végkövetkeztetés
lesz, amelyekben egészen váratlanul futottak össze a gondolkodás legkülönbözőbb
ösvényei. Ez azonban, ahogy ma látom e kérdéseket, egyáltalán nem véletlen. Úgy
tűnik számomra, hogy a gazdasági elmélettel és a gazdaságpolitikával kapcsolatos
mai vitáink közül soknak az a közös gyökere, hogy helytelenül értelmezik a társa­
dalom gazdasági problémáját. E helytelen értelmezés pedig abból ered, hogy hibá­
san a társadalmi jelenségekre is átvisszük azokat a gondolkodási sémákat, melye­
ket a természet jelenségeinek tanulmányozása során fejlesztettünk ki.

2.

A mindennapi szóhasználatban a „tervezés” a rendelkezésünkre álló erőforrások allo­

kációjával kapcsolatos, egymással összefüggő döntések komplex rendszerét jelenti.
Minden gazdasági tevékenység ebben az értelemben tervezés; és bánnely társadalom­
ban, amely sok ember együttműködésére épül, ez a fajta tervezés, bárki végezze is,
bizonyos mértékig olyan tudáson kell hogy alapuljon, mely eredetileg nem a tervező,
hanem valaki más számára adott, amit tehát előbb a tervezőhöz el kell juttatni.
Hogy miként közlik az emberek egymással a terveik alapjául szolgáló ismerete­
ket, ennek különféle útja és módjai adják mindazon gazdasági elméletek döntő
problémáját, amelyek magyarázatot kívánnak adni a gazdasági folyamatra. A gaz­
daságpolitika egyik fő problémája az, hogy miként lehet a legjobban hasznosítani
az emberek között eredetileg szétszórt tudásanyagot, vagyis hogyan lehet megter­
vezni egy hatékony gazdasági rendszert.
A válasz erre a kérdésre szorosan összefügg egy másik itt felmerülő kérdéssel,
nevezetesen azzal, hogy ki tervezzen. A gazdásági tervezéssel kapcsolatos egész
vita e kérdés kőiül forog. A vita nem arról folyik, hogy kell-e tervezés vagy sem,
hanem arról, hogy a tervezést központilag, egyetlen szerv végezze-e az egész gaz­
daságra, vagy pedig nagyszámú egyénre elosztva végezzék. A tervezés abban a
sajátos értelemben, ahogy a kifejezést a mai vitákban alkalmazzák, szükségképpen
 1. A TUDÁS TÁRSADALMI HASZNOSÍTÁSA 243

központi tervezést jelent, az egész gazdasági rendszer egyetlen egységes terv sze­
rinti irányítását. A verseny ezzel szemben egymástól elkülönülő egyének decentra­
lizált tervezését jelenti. A kettő közötti közbülső megoldás - amiről sokat beszél­
nek, de ha megvalósulna, keveseknek lenne ínyére - a tervezésnek szervezett ága­
zatokra, más szóval monopóliumokra való elosztása.
Hogy e megoldások közül melyik a hatékonyabb, elsősorban azon múlik, hogy
melyik tudja a meglévő ismereteket jobban hasznosítani. Ez pedig attól függ, hogy
melyiktől várhatunk nagyobb sikert: egyetlen központi hatóság rendelkezésére
bocsássuk-e mindazokat az ismereteket, amire szükség van, de ami eredetileg
nagyszámú különböző egyén körében oszlik meg, vagy az egyéneknek biztosítjuk
azt a pótlólagos információt, amire ahhoz van szükségük, hogy terveiket másokkal
összehangolhassák.

3.

Az állásfoglalás ezzel kapcsolatban nyilván attól függ, hogy milyen fajta ismeret­
ről van szó. A kérdésünkre adott válasz nagymértékben azon múlik, hogy az egyes
ismeretfajtáknak milyen a relatív fontosságuk: milyen részt képviselnek azok,
amelyek alighanem egyes egyének birtokában vannak, illetve amelyekről feltéte­
lezhető, hogy inkább a megfelelő módon kiválasztott szakértői testületeknek állnak
rendelkezésére. Amikor ma oly széles körben feltételezik, hogy az utóbbi kedve­
zőbb pozícióban lesz, úgy -ez^azérTván, mert az ismeretek egy bizonyos fajtája,
nevezetesen a tudományos ismeret manapság olyannyira kiemelkedő helyet foglal
el a nagyközönség képzeletében, hogy hajlainosak vágyunk'érférejteni, nem ez az
egyedüli fontos információ Ami a tudományos ismereteket illeti, bizonnyal egy
megfelelően kiválasztott szakértőkből álló testület van a legkedvezőbb helyzetben
a legértékesebb tudásanyag egybefogása terén, ezzel azonban csak továbbcsúsztat­
tuk a problémát a szakértők kiválasztására. Arra szeretnék ezzel rámutatni, hogy
még ha feltételezzük is, hogy e probléma könnyen megoldható, akkor is csak a
szélesebb probléma egy kisebb részét érintjük.
Manapság szinte szentségtörésnek számít az a felvetés, hogy a tudományos is­
meret nem meríti ki az ismeretek összességét. De némileg utána gondolva rájöhe­
tünk, tlügy kétségkívül van az ismeréteknek egy fontos, bár rendszerezetlen terüle­
te, amit nem nevezhetünk tudományosnak, ha ezen általános szabályokat értünk:
ugyanis az adott hely és korszak sajátos körülményeinek az ismerete. E téren gya­
korlatilag szinte minden egyén bizonyos előnyben van a többiekkel szemben, mert
olyan egyedi információkkal rendelkezik, melyek jól hasznosíthatók, de csak ak­
kor, ha a segítségükkel hozott döntés az egyénnél marad vagy legalábbis aktív
közreműködésével születik meg. Gondoljunk csak arra. milyen sokáig tart a beta­
nulás bármely foglalkozási ágban az elméleti képzettség megszerzése után, hogy
aktív életünknek milyen jelentős részét töltjük egyes munkakörök elsajátításával és
244 TUDÁS ES TÁRSADALOM

hogy az élet minden területén milyen nagy érték az emberek, a helyi feltételek,
speciális körülmények ismerete. Tudomást szerezni egy kihasználatlan gépről és
munkába állítani azt, vagy felismerni, hogy valaki nem a képességeinek megfelelő
munkát végez, tartalékkészletekre támaszkodni a nyersanyagszállítás elakadásakor
- ezek társadalmilag legalább olyan hasznos tevékenységek, mint valamely techni­
kai újitás bevezetése. A hajós, aki azzal keresi kenyerét, hogy fuvart szerez félig
megrakott vagy üresen járó teherhajókra, az ingatlanügynök, akinek egész tudása
gyorsan elillanó lehetőségek ismeretéből áll, vagy az üzletkötő, aki a tennékárak
helyi különbségeit használja ki - mind rendkívül hasznos funkciót tölt be azzal,
hogy a futó pillanat, a helyi körülmények speciális ismeretét kamatoztatja.
Különös dolog, hogy ezt a fajta tudást manapság valamiféle megvetés övezi, és
mindenkire, aki ilyen tudás révén előnyt szerez az elméleti vagy technikai ismere­
tekkel jobban felszereltekkel szemben, jófonnán úgy tekintenek, mintha valami
tisztességtelenséget követett volna el. Ha valaki azzal szerez előnyt, hogy jobban
ismeri a közlekedési avagy a szállítási lehetőségeket, az majdhogynem becstelen­
nek számít, holott a társadalomnak legalább annyira érdeke, hogy e tekintetben
maximálisan kihasználja az adott lehetőségeket, mint az, hogy a legújabb tudomá­
nyos felfedezésekre támaszkodjon. Ez az előítélet jelentős mértékben közrejátszott
abban, ahogyan általánosságban a kereskedelemhez viszonyultunk, szemben a
termeléssel. Még azok a közgazdászok is, akik önmagukat határozottan mentesnek
találták a múlt durva materialista tévelygéseitől, folyton elkövetik ugyanezt a hibát,
amikor ilyen gyakorlati tudás megszerzéséről van szó - nyilvánvalóan azért, mert
elképzeléseikben az effajta tudás „adottságként” szerepel. A közkeletű elképzelés
szerint minden ilyen ismeretnek a dolgok tennészetes rendje szerint mindenkinek a
rendelkezésére kellene állnia, és amikor a mai gazdasági renddel szemben az irra­
cionalitás vádját hangoztatják, akkor többnyire arra gondolnak, hogy nem áll min­
denkinek a rendelkezésére. Ez a nézet figyelmen kívül hagyja, hogy épp e problé­
mára keressük a választ, vagyis hogy milyen módszer segítségével tehető ez a
tudás a legszélesebb körben hozzáférhetővé.

4.

Ha manapság szokás elhanyagolni a konkrét időhöz és helyhez kötött ismeretek -

jelentőségét, ez egyértelműen annak a következménye, hogy a változásnak mint
olyannak kisebb fontosságot tulajdonítanak. Valóban, ama kevés dolgok egyike,
amelyekben a „tervezők” (sokszor csak implicit) feltevései a leginkább különböz­
nek ellenfeleik feltevéseitől, az, hogy milyen gyakorisággal és milyen súllyal fog­
nak bekövetkezni olyan változások, amelyek a termelési terv alapvető módositását
igénylik. Ha a részletes gazdasági terveket viszonylag hosszabb időszakra előre
meg lehetne határozni és szigorúan be lehetne tartani úgy, hogy azután már
 1. A TUDÁS TÁRSADALMI HASZNOSÍTÁSA 245

semmilyen fontos gazdasági döntésre nem lenne szükség, akkor persze a gazdasági
tevékenységek egészét magába foglaló átfogó terv felvázolása nem lenne olyan
lehetetlen feladat.
Talán érdemes itt rámutatni arra, hogy gazdasági problémák mindig és kizárólag
valamely változás következtében lépnek fel. Amíg a dolgok változatlanok maradnak
vagy legalábbis a várakozások szerint alakulnak, addig nincs döntést igénylő probr
léma, nincs szükség új tervre. Abból az álláspontból, hogy korunkban a változás
vagy legalábbis a napi alkalmazkodás jelentősége csökkent, egyenesen következik,
hogy a gazdasági probléma jelentősége is kisebb. A változások csökkenő jelentő­
ségét ezért általában ugyanazok az emberek hirdetik, mint akik azt állítják, hogy a
gazdasági megfontolásokat a műszaki ismeretek egyre inkább háttérbe szorítják.
Ám valóban igaz volna, hogy a hatahnas apparátust megmozgató modem terme­
lés csak nagyobb időszakonként igényel gazdasági döntést, például amikor új gyá­
rat építenek vagy új technológiát vezetnek be? Igaz-e, hogy miután a gyár felépült,
minden más mechanikusan következik, a gyár jellege mindent meghatároz, kevés
tere marad a pillanatonként változó körülményekhez való alkalmazkodásnak?
Noha e kérdésre általában igennel szoktak válaszolni, az üzletember gyakorlati
tapasztalata meggyőződésem szerint cáfolja ezt. Legalábbis egy versenyiparágban
- és bizonyítékként csak ilyen iparágra hivatkozhatunk - a költségek növekedésé­
nek visszafogása állandó küzdelmet igényel és a menedzser energiáinak jó részét
ez emészti el. Hogy milyen könnyű egy rossz hatékonyságú menedzsernek eltéko-
zolni azokat a költségelőnyöket, amire az egész nyereség épül, hogy mennyire
különböző költségekkel lehet ugyanazokon a gépeken termelni, az az üzleti gya­
korlat közhelyei közé tartozik, még ha a közgazdász kevésbé vesz is róla tudomást.
A tennelők és a mérnökök oly gyakran hangoztatott igénye, hogy hagyják őket a
költségektől nem zavartatva dolgozni, ékes bizonyítéka annak, hogy milyen fontos
szerepet játszik ez a tényező a napi munkában.
A közgazdászok egyre inkább hajlanak megfeledkezni azokról a folytonos apró
változásokról, amelyek a gazdasági összképet kialakítják, s ennek egyik oka alig­
hanem a statisztikai aggregátumok iránti fokozott érdeklődésükben keresendő.
Ezek sokkal nagyobb stabilitást mutatnak, mint a folytonos mozgásban lévő ré­
szek. Az aggregátumok viszonylagos stabilitása nem a „nagy számok törvényének”
vagy a véletlenszerű változások egymást kioltó hatásának köszönhető, ahogy azt a
statisztikusok néha feltételezni szokták. A szóban forgó elemek száma nem olyan
nagy, hogy ilyen véletlenszerű erők stabilitást hozhatnának létre. A javak és szol­
gáltatások folytonos áramát állandó tudatos alkalmazkodás eredményezi, az előző
nap még nem ismert változó körülmények kiváltotta új rendelkezések biztosítják
azt, hogy B belép oda, ahol A csődöt mondott. A nagy, erősen gépesített gyár is
csak azért képes fenntartani működését, mert környezete biztosítja legkülönbö­
zőbb váratlan igényeinek a kielégítését: cserepet a tetőhöz, papírt a formanyomtat­
246 TUDÁS ÉS TÁRSADALOM

ványokhoz, azt az ezernyi alkatrészt, amelyből nem lehet önellátó, de aminek a

piacról való közvetlen beszerezhetőségét a gyár működési terve megköveteli.
Talán ezen a ponton kell megemlékeznem arról a tényről, hogy az a fajta tudás,
amiről itt beszélek, csupa olyasmire vonatkozik, ami a statisztikákban nem szere­
pel és ami ezért statisztikai formában semmilyen központi hatósággal sem közöl­
hető. Egy ilyen központi hatóság csak olyan statisztikát tudna használni, amely
elvonatkoztat a dolgok kisebb különbségeitől, összevon, egyetlen fajta erőforrás­
nak tekint olyan tételeket, amelyek földrajzi elhelyezkedésüket, minőségüket és
más jellemzőiket tekintve különböznek egymástól, ám ezeknek az eltéréseknek a
konkrét döntések szempontjából rendkívül nagy a jelentőségük. A statisztikai in-
fonnációra alapozott központi tervezés ebből következően jellegénél fogva képtelen
konkrétan figyelembe venni ezeket az idő és hely szabta körülményeket. A központi
tervezőnek ezért valami módot kell találnia arra, hogy a tőle függő döntéseket delegál­
hassa a„helyszínen lévőkre”.

5.

Ha egyet tudunk érteni abban, hogy a társadalom gazdasági problémája lényegé­

ben az idő és a hely adta sajátos körülményekhez való gyors alkalmazkodás gond­
ja, ebből mintha az következne, hogy a végső döntést azokra kell hagyni, akik
ismerik ezeket a körülményeket, s pontosan tudják, milyen változtatásokra van
szükség és ehhez milyen erőforrások állnak rendelkezésre. Nem reménykedhetünk
az olyan megoldásban, hogy mindezeket az ismereteket először egy központi ható­
ságnak továbbítják, amely összesíti őket, majd kiadja a megfelelő utasításokat. A
megoldás csak valamifajta decentralizáció lehet. De ezzel csak részben oldottuk
meg a problémát. Decentralizációra azért van szükség, mert csak így biztosítható,
hogy a hely és az idő szabta konkrét körülményeket a döntésnél felhasználják. A
„helyszínen lévő” azonban nem dönthet pusztán a közvetlen környezetére vonat­
kozó tények beható, de korlátozott ismerete alapján. Valami módon közölni kell
vele azt az infonnációt, ami nélkül nem képes döntését a szélesebb gazdasági
rendszer változásainak egészébe beilleszteni.
Mennyi információra van szüksége ahhoz, hogy ezt sikeresen megvalósíthassa?
A közvetlen horizontján túlnyúló események közül melyeknek van közvetlen kiha­
tásuk közvetlen döntéseire, ezek közül melyeket kell ismernie?
Szinte alig történik valami a világban, aminek ne lehetne hatása meghozandó
döntéseire. De ezen események ismeretére nincs szüksége, nem kell tisztában
lennie valamennyi hatásával sem. Öt nem érdekli, hogy miért van szükség egy
adott pillanatban az egyik fajta csavarból többre, a másikból kevesebbre, miért
lehet papírzsákot kapni és miért nem vászonból készültet, hogy miért nehezebb
átmenetileg szakképzett munkaerőhöz vagy szerszámgéphez jutni. Az ő számára
csak az érdekes, hogy mennyivel vált nehezebbé beszerzésük a számára szükséges
 1. A TUDÁS TÁRSADALMI HASZNOSÍTÁSA 247

egyéb dolgokhoz képest, illetve hogy mennyivel inkább vagy kevésbé van szükség
azokra az alternatív javakra, amiket ö termel vagy felhasznál. Mindig csak a szá­
mára szükséges dolgok egymáshoz mért fontossága érdekli, sohasem a mögöttes
okok, legalábbis addig, amíg ezek hatása a környezetében található konkrét tárgya­
kon nem mutatkozik meg.
E probléma megoldásában az árrendszer potenciálisan és ténylegesen is szerep­
hez juthat, s hogy ez miként is történik, annak megvilágításában - legalábbis egy
analógia erejéig - segít az, amit én „gazdasági kalkulációnak”, a választás tiszta
logikájának neveztem. Ha egyetlen irányító személy egy kicsiny, zárt gazdasági
rendszerben birtokában volna is valamennyi adatnak, még akkor sem lehetne exp­
licit módon végigkövetni a célok és eszközök közötti mindama összefüggést, amire
az erőforrás-allokációban bekövetkező minden kis változás hatással van. A válasz­
tás tiszta logikájának komoly eredménye, hogy egyértelműen kimutatta: még egy
ilyen kivételes elme is csak úgy tudná megoldani ezt a fajta problémát, ha
ekvivalenciamércét („értéket”, „helyettesítési határrátát”) alkalmazna, vagyis ha
minden szűkös erőforráshoz egy olyan numerikus indexet rendelne hozzá, mely
nem származtatható a szóban forgó dolog semmilyen tulajdonságából, hanem
kizárólag az adott cél-eszköz struktúra egésze szempontjából betöltött jelentőségét
tükrözi és sűríti magába. Bánnely kis változás esetén csak ezeket a mennyiségi
indexeket (vagy „értékeket”) kell figyelnie, mert azokban minden fontos informá­
ció sűrítve megvan; a mennyiségeket egyenként kiigazítva megfelelően módosít­
hatja megrendeléseit anélkül, hogy a rejtvényt ab initio meg kellene oldania, vagy
akárcsak valamely fázisban minden részletkérdésben át kellene tekintenie.
Egy olyan rendszerben, ahol a fontos tényeknek az ismerete nagyszámú egyén
között oszlik meg, az árak lényegében ugyanúgy koordinálják az egyes emberek
egymástól elkülönült tevékenységeit, mint ahogy a szubjektív értékek segítik az
embert abban, hogy egyéni tervének egyes részeit egymással összhangba hozza.
Érdemes röviden tanulmányozni az árrendszer egy nagyon egyszerű, közismert
hatását, hogy megfigyelhessük, mire is szolgál. Tegyük fel, hogy a világban vala­
hol egy nyersanyagfajta, mondjuk az ón felhasználásának egy új lehetőségét tárták
fel vagy hogy az ón lelőhelye kúnerült. A mi szempontunkból teljesen mindegy -
és ez fontos feltétel -, hogy a kettő közül melyik ok miatt vált az ón szűkösebbé.
Az ón felhasználóinak csak annyit kell tudniuk, hogy az általuk eddig felhasznált
ón egy része most másutt nyereségesebben hasznosítható és hogy következésképp
jobban kell takarékoskodniuk az ónnal. Többségüknek még azt sem kell tudnia,
hogy ez a feszítőbb igény hol jelentkezett, illetve hogy milyen egyéb szükségletek
miatt kellett a kínálatot visszafogni. Bár csak néhányan tudnak közvetlenül az új
keresletről és terelnek át hozzá forrásokat, s bár azok, akik az így keletkezett rést
érzékelik, ismét más forrásokból igyekeznek áthidalni azt, a hatás gyorsan szétter­
jed az egész gazdasági rendszeren, és befolyásolja nemcsak az ón, de az ón helyet­
tesítői, sőt e helyettesítők helyettesítői, az ónból készült tárgyak és ezek helyettesi­
248 TUDÁS ÉS TÁRSADALOM

tői kínálatát és így tovább; s mindezt anélkül, hogy e helyettesítést megvalósítók

túlnyomó többsége bármit is tudna arról, hogy eredetileg milyen ok is váltotta ki
ezeket a változásokat. Az egész nem azért viselkedik egységes piacként, mert
bármelyikük is át tudná tekinteni a terepet, hanem mert korlátolt egyéni látómezők
annyira átfedik egymást, hogy a számos közvetítőn keresztül a fontos információ
mindenkihez eljut. Pusztán az a tény, hogy minden jószágnak egyetlen ára van -
illetve hogy a helyi árak csupán a szállítási költségekben stb. különböznek egymás­
tól -, olyan (igaz, csak elvileg elképzelhető) megoldást hoz létre, amelyet egy
központi elme csak akkor tudna kialakítani, ha birtokában lenne mindama infor­
mációnak, amely a folyamat összes résztvevője között szétszórtan van csak meg.

6.

Az árrendszert ilyen infonnációtovábbító mechanizmusként kell felfognunk, ha

meg akarjuk érteni valódi funkcióját - azt a szerepet, amit persze annál kevésbé
tökéletesen tud csak betölteni, minél merevebbek az árak. (De még amikor a hiva­
talosan jegyzett árak meglehetősen merevek is, az egyébként árváltozásokon ke­
resztül ható erők akkor is megnyilvánulnak a szerződés egyéb feltételeinek válto­
zásaiban.) E rendszer legfontosabb vonása, hogy milyen takarékosan bánik az
információval, vagyis hogy az egyes résztvevőknek milyen keveset kell tudniuk
ahhoz, hogy helyesen cselekedjenek. Sűrített formában, egyfajta szimbólumként,
csak a legfontosabb infonnáció továbbítódik, és csak azokhoz, akiket érint. Több
mint metafora, ha az árrendszert a változás regisztrálására szolgáló gépezetként
írjuk le, egy olyan telekommunikációs rendszerként, mely lehetővé teszi az egyes
termelő számára, hogy csupán néhány kijelzőt figyeljen, ahogy a mérnök is csak
néhány számlap mutatóját figyeli. Ily módon tevékenységét olyan változásokhoz
tudja hozzáigazítani, melyekről semmi többet nem tud azon kívül, ami belőlük az
ármozgásokban tükröződik.
' Ez az alkalmazkodás természetesen soha nem „tökéletes” abban az értelemben,
ahogy azt a közgazdász az egyensúlyi elemzésben elképzeli. Gyanítom azonban,
az az elméleti szokásunk, hogy szinte valamennyi résztvevőről tökéletes informált­
ságot feltételezve közelítjük meg a problémát, némileg elfedte előlünk az árme­
chanizmus valódi funkcióját és azt eredményezte, hogy kissé félrevezető mércét
alkalmazzunk hatékonyságának megítélésére. A csodálatos az, hogy mondjuk egy
nyersanyag szűkössége esetében, anélkül, hogy egyetlen utasítást ki kellene adni,
annak ellenére, hogy a dolog okát esetleg csak néhány tucat ember ismeri, emberek
tíz és tíz ezrei, akiknek kilétét több hónapi kutatással sem lehetne kideríteni, el­
kezdik az adott nyersanyagot, illetve a belőle készült termékeket takarékosabban
használni; vagyis a megfelelő irányba mozdulnak el. Ez akkor is csodálatos, ha egy
 1. A TUDÁS TÁRSADALMI HASZNOSÍTÁSA 249

állandóan változó világban nem mindenki találja el olyan tökéletesen, hogy mind­
egyikük nyereségszintje megmaradjon ugyanazon vagy akár a „normál” szinten.
Tudatosan használtam a „csoda” szót, hogy kizökkentsem az olvasót abból a
közönyből, mellyel e mechanizmus működését gyakran eleve adottnak vesszük.
Meg vagyok győződve róla, hogy ha az ármechanizmus tudatos emberi mű lenne
és ha az árváltozásoktól irányított emberek felismernék, hogy döntéseiknek a köz­
vetlenül kitűzött célon túlmutató hatásuk van, úgy az ármechanizmust az emberi
elme legnagyszerűbb teljesítményeként ünnepelnék. Az ármechanizmus kettős
szerencsétlensége, hogy egyrészt nem tudatos emberi alkotás, másrészt azok, akik­
nek a cselekvését irányítja, általában nem tudják, hogy miért teszik azt, amit tesz­
nek. De a „tudatos szabályozás” híveinek - mindazoknak, akik nem tudják elkép­
zelni, hogy valami, ami tudatos terv nélkül jött létre (sőt, amit nem is értünk iga­
zán) képes lenne olyan problémák megoldására, melyek tudatos megoldásával
hiába próbálkoznánk - nem szabad megfeledkeznünk arról: épp az a probléma,
hogy miként terjeszthető ki az erőforrások hasznosítása olyan területekre, amelyek
nem vonhatók egyetlen elme szabályozása alá; vagyis hogy miként lehetünk meg
tudatos szabályozás nélkül, hogyan tudjuk az egyént helyes cselekvésre ösztönözni
anélkül, hogy megmondanánk neki, mi is ez a helyes dolog.
A probléma, amivel itt szembekerülünk, egyáltalán nem a közgazdaságtan sajá­
tos problémája, hanem szinte minden valóban társadalmi jelenségnél felmerül, így
a nyelvnél és legtöbb kulturális örökségünknél is, és valójában minden társadalom-
tudomány központi elméleti problémáját alkotja. Amint azt Alfréd Whithhead
mondta egy más összefüggésben: „Teljesen hibás az a tankönyvekben és kiváló
emberek előadásaiban egyaránt hangoztatott közhely, hogy mindenben az egyre
tudatosabb cselekvésre kell törekedni. Épp ennek fordítottjára van szükség. A
civilizáció előrehaladását az jelzi, hogy egyre több az olyan fontos művelet, amit
anélkül tudunk végrehajtani, hogy gondolkoznunk kellene rajta.” Társadalmi terü­
leten ennek alapvető jelentősége van. Állandóan olyan formulákat, szimbólumokat,
szabályokat használunk, melyeknek a pontos értelmével nem vagyunk tisztában, és
melyek használatával olyan tudást hívunk a magunk segítségére, mellyel pedig mi
magunk nem is rendelkezünk. E gyakorlatot és intézményeket olyan szokásokra,
intézményekre támaszkodva alakítottuk ki, amelyek a maguk területén sikeresnek
bizonyultak és civilizációnk alapját képezik.
Az árrendszer csupán egyike azoknak a formációknak, amelyek használatát az
emberiség miután felfedezte, meg is tanulta (noha máig nem tökéletesen) anélkül,
hogy megértette volna. Az árrendszer tette lehetővé nemcsak a munkamegosztást,
hanem azt is, hogy az erőforrásokat az egyenlően elosztott információ alapján
koordináltan használják fel. Akik szeretnek gúnyt űzni e kijelentésből, azok általá­
ban torzítva interpretálják, azt az értelmezést sugallva, mintha itt a modem civili­
zációt a legjobban szolgáló rendszernek valami csoda eredményeként bekövetkező
spontán kifejlődéséről lenne szó. Pedig a dolog pont fordítva áll: az emberiség
250 TUDÁS ES TÁRSADALOM

azért volt képes a civilizációnk alapját képező munkamegosztás kifejlesztésére,

mert egy olyan módszerre bukkant, amely ezt lehetővé tette. Ha nem így történik,
még mindig létrejöhetett volna egy egészen másfajta civilizáció, hasonló mondjuk
a termeszhangyák „államához”, vagy valami egyéb, általunk elképzelhetetlen for­
ma. Csak annyit állíthatunk, hogy még senkinek sem sikerült olyan alternatív rend­
szert kidolgoznia, amelyben megőrződnek a jelenlegi berendezkedés bizonyos
értékes vonásai, nevezetesen, hogy az egyén maga választhatja meg a tevékenysé­
gét, következésképpen azt is, hogy mire használja ismereteit és képességeit.

7.
0

Bizonyos tekintetben szerencsés fejlemény, hogy az árrendszernek egy komplex

társadalom racionális kalkulációjában betöltött szerepéről folyó vita ma már nem a
politikai hovatartozás mentén osztja meg a benne részt vevő feleket. Von Mises
huszonöt évvel ezelőtti állítását, hogy egy társadalom a miénkhez hasonlóan széles
körű munkamegosztással árrendszer nélkül nem tartható fenn, még gúnykacaj
kísérte. Ennek elismerését ma már nem elsősorban politikai okok akadályozzák, és
ilyen légkörben sokkal nagyobb lehetőség van az értelmes párbeszédre. Amikor
León Trockij azt mondja, hogy „piaci viszonyok nélkül a gazdasági számvitel
elképzelhetetlen”; amikor Oscar Lángé szobrot ígér von Mises professzornak egy
leendő központi tervhivatal márványcsamokában; amikor Abba P. Lerner
újrafelfedezi Adam Smith-t, és azt hangsúlyozza, hogy az árrendszer fő haszna
abban rejlik, hogy az egyént a köz érdekében álló cselekvésre készteti, akkor a
véleménykülönbségek többé nem írhatók a politikai előítéletek számlájára. A
megmaradó nézetkülönbségek tisztán intellektuálisak, ezen belül is módszertaniak.
Joseph Schumpeler nemrégiben tett kijelentése a „Capitalism, Socialism and
Democracy”-ban rávilágít, hogy milyen módszertani különbségekre is gondolok.
Szerzője kiemelkedő ama közgazdászok között, akik a gazdasági jelenségeket
egyfajta pozitivizmussal közelítik meg. Számára ezek a jelenségek ennek megfele­
lően úgy jelennek meg. mint olyan objektíve adott jószágmennyiségek, melyek
közvetlenül, mintegy az emberi elme közreműködése nélkül gyakorolnak hatást
egymásra. Csak ilyen háttéren értelmezhető az alábbi (számomra meglepő) kijelen­
tés. Schumpeter professzor szerint a tennelőeszközök piacának hiányában is lehet­
séges elméletileg racionális kalkuláció, „azon elemi fénynél fogva, hogy amikor a
fogyasztók a fogyasztási cikkeket értékelik (»keresik«), akkor ipsofacto egyben az
e javak előállításában részt vevő termelőeszközöket is értékelik.”1

1 Capitalism, Socialism and Democracy (New York; Harper and Bros., 1942) 175. old. Azt hiszem
Schumpeter a szerzője annak a mítosznak is. hogy Páréin és fíarone „megoldották" volna a szocialista
kalkuláció problémáját. Amit ők - másokhoz hasonlóan - megteltek, az csak annyi, hogy megfogalmazták
 1. A TUDÁS TÁRSADALMI HASZNOSÍTÁSA 251

Szó szerint véve ez az állítás egyszerűen nem igaz. A fogyasztó semmi ilyesmit
nem tesz. Schumpeter professzor „ipso faclo” kitétele valószínűleg azt akarja
jelenteni, hogy a termelési tényezők értékelése benne foglaltatik a fő fogyasztási
cikkek értékelésében, hogy szükségszerűen következik abból. De még ez sem igaz.
Az implikáció, feltételes következtetés egy olyan logikai viszony, ami értelmesen
csak az egyazon elme számára egyszerre jelenlévő állításokkal kapcsolatban tehető
fel. Nyilvánvaló azonban, hogy a termelési tényezők értéke nem csupán a fogyasz­
tási cikkek értékelésétől függ, hanem a különféle tennelési tényezők kínálati vi­
szonyaitól is. A válasz az adatokból csak egy olyan elme számára következne
szükségszerűen, amely egyszerre volna birtokában mindezeknek a tényeknek. A
gyakorlati problémát azonban éppen az jelenti, hogy ezek az adatok soha nem
adottak egyetlen elme számára, következésképpen a megoldásnak feltétlenül támasz­
kodnia kell arra az információra, ami számtalan egyénnél csak szórtan van meg.
A problémát tehát korántsem oldottuk meg annak felmutatásával, hogy az ada­
tok a maguk összességében, amennyiben egyetlen elme számára adottak volnának
(úgy, ahogy a megfigyelő közgazdásznál adottaknak feltételezzük őket), egyértel­
műen meghatároznák a megoldást; ehelyett azt kell kimutatnunk, hogy miként
adódik a megoldás olyan egyének egymásra hatásából, akik közül mindegyik csak
részleges információval rendelkezik. Ha azt feltételezzük, hogy ez az infonnáció
ugyanúgy adva van egy meghatározott elme számára, mint ahogy mi magunk,
közgazdászok esetében adottnak feltételezzük, azzal csak megkerüljük a problémát
és figyelmen kívül hagyunk mindent, ami a való életben fontos és számít.
Hogy egy Schumpeter formátumú közgazdász is így belesétálhat abba a csapdá­
ba, amit az „adott” szó kétértelműsége a gyanútlan használó számára tartogat,
aligha tekinthető egyszerű véletlennek. Inkább azt sugallja, hogy valami alapvető
hiba lehet abban a megközelítésben, amely rendszeresen figyelmen kívül hagyja a
vizsgálatának tárgyát képező jelenségek egy jó részét: az emberi tudás elkerülhe­
tetlen tökéletlenségét következésképpen egy olyan folyamat szükségességét,
amelynek segítségével az infonnáció beszerezhető és továbbítható. Minden olyan
megközelítés, mint például a matematikai közgazdaságtané a maga szimultán
egyenleteivel, mely valójában abból a feltevésből indul ki, hogy az emberek tudása
a helyzet objektív lényeinek felel meg! módszeresen kihagyja azt, aminek magya­

azokat a feltételeket, melyeket egy racionális erőforrás-allokációnak ki kell elégítenie, és rámutattak, hogy
e feltételek lényegében megegy eznek a versenypiaci egyensúly feltételeivel. Ez egész más, mint azt megmu­
tatni, hogyan találhatók meg a gyakorlatban az ezeket a feltételeket kielégítő erőforrás-allokációk. Maga
Pareto (akitől Barone szinte minden mondanivalója származik) nemhogy azt állította volna, hogy gyakorlati
megoldást talált a problémára, de kifejezetten tagadja, hogy az a piac segítsége nélkül megtalálható volna.
Lásd „Manucl d'économie pure” című munkájának (2. kiadás. 1927) 233-234. oldalát. A szóban forgó
passzus angol fordításban megtalálható „Socialist calculatíon: the competitive solution” című, az
Economica Vili. évf. (új sorozat. 1940) 26. számában megjelent cikkem elején (125. old ).
252 TUDÁS ÉS TÁRSADALOM

rázata feladatunk lenne. Nem kívánom tagadni, hogy az egyensúlyi elemzés a mi

viszonyaink között hasznos funkciót tölt be. De amikor alkalmazása már odáig
terjed, hogy legkiemelkedőbb gondolkodóink némelyikét is félrevezeti, elhitetve
velük, hogy a leírásban bemutatott helyzet közvetlen kapcsolatban lenne a gyakor­
latban megoldandó problémával, akkor itt az ideje figyelmeztetni, hogy egyáltalán
nem a társadalmi folyamattal foglalkozik, és hogy a fő probléma vizsgálatához
munkája nem több hasznos előtanulmánynál.