Marosvécs

Az emlékezés sebeket szakít föl. Mély sebeket, melyeket az idő múlása lassan
behegesztett valahogy, hantot takart föléjük s most egyszerre csak vérzeni kezd újra az
emlékezés kése alatt.

Erdély. . . egy elsüllyedt világ. Mérhetetlenül szép és mélységesen szomorú. S ennek az

eltemetett múltnak kicsinyke, de fájdalmas értékes része: Marosvécs.

Első regényem, a Farkasverem megjelenése után, 1936-ban hívtak csak meg először
Marosvécsre, az Erdélyi Helikon háromnapos találkozójára. Gyakran vadásztunk együtt
medvére, vaddisznóra a Galagonyában. De ez más volt. Mint az erdélyi magyarság egyik
serdülő íróját ért ez a megtiszteltetés. Huszonnyolc éves voltam már akkor, családos ember és
ismertem már majdnem mindenkit, aki ott volt. Bánffy Miklós buzdítására írtam meg első
regényemet, bár verseim, novelláim már jó tíz éve meg-megjelentek itt-ott: az Ifjú Erdélyben,
Pásztortűzben, az Ellenzékben. Ismertem Kós Károlyt, Reményik Sándort, Áprily Lajos
tanárom is volt. Tagja voltam már jó ideje a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond irodalmi
Társaságnak, melynek keretében és Szentgyörgyi Mária rendezésében első nagyobb
„alkotásomat”, A Temető megindul című pacifistának bélyegzett, szavaló kórusra készült
színjátékomat is előadták nem kis sikerrel. De ez más volt. Marosvécs az erdélyi magyar
irodalom olimpusza volt, ahova csak lábujjhegyen és lélegzetvisszafojtva lehetett belépni.

Ezen az első találkozón Tamási Áronnal és Molter Károllyal kerültem egy szobába.
Molter Károlyt ismertem már jól, de Tamási Áronnal akkor találkoztam először. Féléjszakán
keresztül beszélgettünk, tréfáltunk, ismerkedtünk. Áron különösen kedvemre való volt. Évekre
szóló meleg barátság szövődött köztünk.

Ennek az első találkozónak az utolsó estéjén olvasta föl Dsida Jenő nagyszerűen szép
versét, a „Magyar Zsoltárt.” Összeszoruló szívvel ültünk ott mindannyian a vécsi vár nagy
nappali szobájában és nagyon megkönnyesedett a szemünk, amikor Dsida Jenő tiszta, érces
hangján fölcsendültek a szavak: „Mérges kígyó legyen eledelem, ha rólad elfeledkezem, ő
Magyarország. . . nyelvemen tüzes szeget üssenek át, mikor nem téged emleget népem, te
drága, te egyetlen, te szent. . .”

A vers után mély csönd borult a szobára. Aztán Kós Károly fölkelt a nagy karosszékből,
csontos, bajuszos arcán könnyek csorogtak alá, odalépett Dsida Jenőhöz és megölelte. „Te
taknyos” morogta „ te semmirevaló, hogy mertél ilyen szépet írni . . .!”

Bevallom, könnyes volt az én szemem is, akárcsak valamennyiünké. Nehány évre rá

eltemettük Dsida Jenőt. Nagy űr maradt utána. De nagy űrt hagyott maga után a csonkahazába
átköltöző Áprily Lajos, Makkay, Berde Mária. S a nagy úr növekedett. De már akkor puskapor-
szaga volt körülöttünk a világnak s Hitler árnyéka ránehezedett az égboltra.
Észak Erdély s ezzel együtt Kolozsvár, Marosvécs és a székelyföld visszatérése a
Hazához fölemelte a szívünket mámoros magosságba, de ugyanakkor keserű fájdalom gyötört
azok miatt, akik a megdarázsosodott románok markában maradtak s elsőnek kezdték el a
szenvedést. Minden józanul gondolkodó magyar tudta előre a háború kimenetelét, de voltak
közöttünk sokan, Kemény Jánossal és Bánffy Miklóssal az élen, akik reménykedtek abban,
hogy a „kiművelt nyugat” nem dob oda egy kultúrnépet barbárok prédájára.

Még hat helikoni összejövetelen vettem részt, de az utolsó háromból már hiányzott a
lélek egysége, ami annyira jellemző volt azelőtt. A „Transzszilvanizmus” vonala megszakadt.
A „vécsi olimpusz” magaslatáról elkezdtünk aláereszkedni a politika mocsarába. Klikkek
alakultak a felszín alatt, melyeknek a tagjai már nem a három együtt élő nemzet jövőjét
igyekeztek menteni, hanem a Dél-Erdélyben történő magyarüldözések hatása alatt
megfeledkeztek Erély évszázados törvényéről, mely arra igyekezett tanítani az ott élő népeket,
hogy bármilyen nyelven beszéljen is az ember, elsősorban mégis csak ember akit Isten-alkotta
törvény kötelez emberségre és emberiességre.

A többi már véres történelem, mely elnyelte Marosvécset is és ezzel együtt mindent,
ami jó volt, szép volt és igaz. Marosvécs emléke azonban él tovább a lelkemben s talán eljön
még egyszer az idő, amikor az elnyomók és üldözők megértik Erdély nagy titkát és
megtanulnak békében élni és igazságosan az elnyomottakkal és üldözöttekkel.

Florida, 1992 május.