Egy sosem volt politikai gyilkosság anatómiája

(Miért zuhant le Lech Kaczyński lengyel elnök repülőgépe?)

„Putyin gyilkos, Tusk áruló!” – kiabálták 2011 áprilisában, a szmolenszki

repülőszerencsétlenség évfordulóján a varsói orosz nagykövetség előtt azok a
tüntetők, akik szerint a két miniszterelnök összejátszott a lengyel államfő
elveszejtésére. „Merénylet volt, megölték őket” – jelentette ki teljes
meggyőződéssel a milliók által hallgatott Mária Rádióban Tadeusz Rydzyk
redemptorista szerzetes, az állomás alapítója és igazgatója. Komoly ellenzéki
politikusok ezt nem mondják – bár soha nem határolódnak el egyértelműen ezt
hirdető híveik kijelentéseitől –, de azt állítják, hogy az erkölcsi felelősséget a
köztársasági elnök, felesége és kísérőik haláláért egyfelől mindenképp a
kormány viseli, mert saját államfőjével szemben lépett fel és nem gondoskodott
biztonságáról, másfelől a pilótákat félrevezető, a repülőgépet szándékosan a
halálba irányító orosz katonatisztek. A lengyel kormány 2011 július végén
közzétett vizsgálati jelentése ezzel szemben mind lengyel, mind orosz részről a
felelőtlenség, rendetlenség, összevisszaság döbbenetes láncolatát leplezi le a
tragédiához vezető okként.
Egy dolog biztos: a Lech Kaczyńskit szállító repülőgép 2010. április 10-
én ottani idő szerint 10 óra 41 perckor lezuhant a szmolenszki repülőtér mellett.
Senki nem maradt életben. A 96 áldozat között volt a lengyel közélet színe-
virága: az elnöki páron kívül a vezérkari főnök és az összes fegyvernem
parancsnoka, több főpap, a jegybank elnöke és az ombudsman, számos
parlamenti képviselő és szenátor. Az utóbbiak között nem csak a Kaczyński-párt
politikusai, hanem kormánypártiak és baloldali ellenzékiek is. Ijesztően
szimbolikus: éppen arról a 70 évvel korábbi szörnyűségről akartak
megemlékezni, hogy a kommunista párt legfelső vezetőinek határozata alapján
több mint 20 000 lengyel foglyot végeztek ki a Szovjetunióban, egy részüket a
Szmolenszk melletti katyńi erdőben. Az akkori lengyel társadalom elitjét. Az
 2

ügy immár másfél éve uralja a lengyel politikai életet, és az október 9-i
parlamenti választások felé közeledve ez természetesen erősödött. A
szerencsétlenség okairól készült egy orosz és egy lengyel hivatalos jelentés (az
utóbbitól független ügyészi nyomozás még zajlik), az elhunyt elnök ikertestvére
által vezetett ellenzéki párt (Jog és Igazságosság, a továbbiakban használt
lengyel rövidítése szerint PiS) pedig egy Fehér Könyvet adott ki. [A lengyel és
kisebb részt az orosz sajtó elmúlt másfél évi tudósításai, elemzései és az említett
jelentések alapján próbálom meg bemutatni, m]i történt tehát 2010. április 10-én
és a megelőző néhány hétben? Megöltek-e valakit? Ki a gyilkos?
Az első kérdés persze az, hogy miért ölték volna meg Lech Kaczyńskit?
Hívei számára a válasz kézenfekvő: mert igazi hazafi volt. Nem hajbókolt az
oroszoknak, ahogyan az EU-nak és benne a németeknek sem. Ezért vált
kényelmetlenné a történelmi ősellenség szomszédok, illetve a gerinctelen vagy
áruló lengyel politikusok számára. (Oroszország a Szovjetunió felbomlása után
is szomszéd a kalinyingrádi terület révén.) Igaz, Dmitrij Babics orosz
kommentátor a Ria Novosztyi hírügynökségtől feltette a praktikus kérdést:
ugyan mi értelme lett volna megölni az elnököt pár hónappal megbízatásának
lejárta előtt, amikor a közvéleménykutatások alapján nyilvánvalónak látszott,
hogy nem fogják újraválasztani? Ám a gyilkosság-teória támogatói azt mondják:
a politikai ellenfelek erőszakos likvidálása orosz hagyomány, az ottani politikai
kultúra része, és miért épp most ne alkalmazták volna?
Ezt az érvet nem lehet simán lesöpörni. Tudjuk, hogyan halt meg Trockij
Mexikóban és több ukrán emigráns vezető Nyugat-Európában. Ma már nem
titok, hogy Szolomon Mihoelsz színészt, a háború alatti Zsidó Antifasiszta
Bizottság elnökét vagy Romzsa Tódor munkácsi görög katolikus püspököt a
titkosszolgálat gyilkolta meg a 40-es évek végén, és az esetet közlekedési
balesetnek álcázta. Sőt a rendszerváltozás után, pár éve is volt olyan egykori
KGB-tiszt, aki Londonban rejtélyes polóniummérgezésben halt meg. Külföldi
államférfiakat azonban tudtommal még Sztálin idején sem gyilkoltak. A II.
 3

János Pál pápa elleni 1981-es római merénylet lehetne a kivétel, de annak
szovjet-bolgár szála mindmáig bizonyítatlan, és én személy szerint nem is
gondolom, hogy igaz. Továbbá ha mégis az oroszok szánták rá magukat
Kaczyński megölésére, azt miért a saját területükön követték volna el? És
egyáltalán: akármi a véleményünk a mai orosz politikai rendszerről, józan ésszel
elképzelhető egy ilyen merénylet 2010-ben?
Ismétlem: a PiS hivatalosan nem beszél gyilkosságról, de „holdudvara” és
a lakosság egy nem elhanyagolható része hisz ebben. A sajtóban és az interneten
rengeteg elképzelés forgott a repülőgép berendezéseit megbénító elektronikus
vagy lézeres eszközökről, termobárikus bombáról. Az is felmerült, hogy mivel
az 1990-ben készült orosz gép pár hónappal azelőtt az eredeti szamarai gyárban
volt nagyjavításon, ott szándékosan elrontották vagy beletettek valamit. Sokan
véltek a homályos felvételeken robbanást látni–hallani, noha a fekete doboz
hangfelvételei ezt kizárják, és a hozzáértők a földhöz csapódás miatt darabokra
szakadt roncsot is meg tudják különböztetni attól, ami felrobbant. Nem volt
bomba, nem lőtték le a gépet. Hosszú viták folytak arról, hogy ezüstjodidot
szórtak ki, amitől felhők képződtek, vagy mesterséges ködöt fejlesztettek a gép
elpusztítása érdekében – miközben a közvetlen közelben több tucat lengyel várt
a gép leszállására, köztük a moszkvai nagykövet. Egy helybeli nyugdíjas
tanítónő nyilatkozata erősítette ezt a gyanút, mert azt mondta, hogy előbb nem
volt köd, aztán hirtelen lett, és egy idő múlva eltűnt. Persze nem tudom, van-e
köd, amelyre ez ne lenne igaz. És akik ott voltak, azt mondják: az ottani vidékre
jellemző sűrű, nyúlós, tejfölszerű köd egészen más, mint amit egy gép fúj. A PiS
egyik parlamenti képviselője, aki ráadásul fizikus doktor, azzal állt elő, hogy
héliummal áraszthatták el a repülőtér környékét, mert a levegőnél könnyebb
gázban teljesen más a gép mozgása, és így irányíthatatlanná válik. Más
fizikusok kiszámolták, hogy ehhez több köbkilométernyi cseppfolyós héliumot
kellett volna többezer tartályban észrevétlenül a helyszínre szállítani, és az
összes tartályt egyszerre kinyitni.
 4

A legenda külön fejezete az, hogy akármitől esett le a gép, nem mindenki
halt meg rajta, de a terepet rögtön ellepték az orosz kommandósok, és
agyonlőtték, aki még mozgott. Már április 14-én felkerült a Youtube-ra egy
másfél perces, valószínűleg telefonnal készített felvétel, amelyen kivehetetlen
alakok mozognak és egy orosz káromkodást kivéve érthetetlen szavakat
kiabálnak. Ám a szakszerű feliratok megmagyarázzák, hogy itt éppen
kivégzések folynak a bokrok között, a füstölgő roncsdarabok mellett, és az egyik
ember azt kiabálja, hogy „ez az elnök, ezt lődd le!”. Az a tűzoltó azonban, aki
elsőként ért a helyszínre, és az őt pillanatok múlva követő lengyel nagykövet azt
mondja: laikus számára is nyilvánvaló volt a szörnyű látványból, hogy ott nem
maradhatott életben senki. Alig volt olyan holttest, amely ne szakadt volna
darabokra. Egy pap, aki az azonosításra érkezett családtagokat kísérte,
felháborodva mesélte, hogy hazaérkezése után sokan azt kérdezték tőle: látott-e
lőtt sebeket vagy fojtogatásnyomokat (!) a halottakon.
No jó, fogadjuk el, hogy merénylet nem történt. A PiS erkölcsi értelemben
mégis Putyin orosz és Donald Tusk lengyel kormányát teszi felelőssé a
tragédiáért. Alapvető érve úgy szól, hogy a kormány módszeres harcot folytatott
saját államfője ellen, igyekezett lejáratni, és nem törődött a biztonságával.
Ennek háttérmagyarázatát kezdhetném 1980-nal is, de erre itt nincs hely,
maradjunk 2005-nél. A szeptember végi parlamenti választáson a Jarosław
Kaczyński vezette PiS lett a legerősebb párt, ám többséget nem szerzett. Azt
tervezték, hogy a nemzeti-katolikus, radikális – de nem szélsőjobboldali – PiS a
mérsékelt konzervatív-liberális Polgári Platformmal (PO) lép koalícióra, amely
szintén a Szolidaritás-mozgalomból, az előző rendszer földalatti ellenzékéből
nőtt ki. De ez számos tartalmi és személyi ellentét mellett azért sem jött össze,
mert rögtön a parlamenti után elnökválasztás következett, amelyen a PiS
vezetőjének ikertestvére a PO elnökével, Tuskkal állt szemben. Lech Kaczyński
elnyerte az államfői tisztséget, a PiS viszont előbb kisebbségi kormányt
alakított, majd 2006-ban koalíciót kötött két kisebb, szélsőséges párttal. Ebbe
 5

belebukott, és a kényszerűen előrehozott voksoláson 2007 őszén a PO győzött.

Donald Tusk alakított kormányt a Parasztpárttal koalícióban, biztos többséggel.
Lech Kaczyński ettől kezdve meg sem próbált úgy tenni, mintha a pártok fölött
álló államfő lenne. Láthatóan fel volt háborodva amiatt, hogy testvére
elveszítette a kormányzás jogát. Ő maga és hivatalának vezetői rendszeresen és
élesen bírálták a kabinetet a nyilvánosság előtt. Ahol csak tudta, akadályozta a
Tusk-kormány munkáját. A törvények állandó megvétózásával lehetetlenné tette
a parlamenti többség által támogatott kormányprogram végrehajtását, a vétó
megdöntéséhez ugyanis nem volt meg a 60%-os minősített többség. Az elnök
emellett rendszeresen túllépte hatáskörét. Nem volt hajlandó aláírni nagyköveti
és tábornoki kinevezéseket, noha ezekben az ügyekben a felelősség a kormányé.
Hónapokig nem hirdette ki az EU lisszaboni szerződésének törvénybe iktatását,
pedig azt a parlament mindkét háza nagy többséggel elfogadta. Hiába mondta ki
az Alkotmánybíróság, hogy a külpolitikát a kormány irányítja, és nemzetközi
tevékenysége során az államfőnek is a kormány politikáját kell megvalósítania,
Lech Kaczyński rendszeresen ezzel ellentétesen járt el. Például a miniszterelnök
akarata ellenére, külön repülőgéppel (amelynek költsége miatt aztán a
Köztársasági Elnöki Hivatal a Miniszterelnöki Hivatallal pereskedett!) elment
Brüsszelbe az Európai Tanács ülésére, és mivel az egy küldöttségnek járó
székek száma korlátozott volt, a pénzügyminiszter kénytelen volt a folyosón
álldogálni fontos pénzügyi témák tárgyalásakor, mert át kellett adnia helyét az
államelnöknek. Tehát a viszony rossz volt, az államfőt a kormánypártiak sokat
bírálták. (A PiS szerint gyűlöletkampány folyt ellene.) Lehet ezt az elnök halála
után úgy értelmezni, hogy erkölcsileg felelősek a haláláért? Egy vértanút
kritizáltak, aki hazája szolgálatában halt hősi halált – mondják hívei. De az
eleven Kaczyński bírálóinak előre tudniuk kellett volna, hogy ő „vértanú” lesz?
Egyébként bár Jarosław Kaczyński szerint egy államelnököt támadni bűn, ő
most nem hajlandó elnöknek nevezni Bronisław Komorowskit, aki őt legyőzte a
 6

2010 júliusára előrehozott választáson, csak azt mondja, hogy „az az ember”
Moszkva-bérenc és „tűnjön el”.
Konkrétabb változata ennek a vádnak, hogy a kormány áskálódása miatt
utazott Szmolenszkba külön a miniszterelnök és külön az államfő. Ha ugyanis
április 7-én, szerdán együtt mentek volna, amikor jó idő volt és simán leszállt a
gép, akkor 10-én, szombaton természetesen senki sem repült volna. (Vagy 10-én
mentek volna együtt, és együtt halnak meg – teszem hozzá én.) Tusk azonban
egy idegen hatalom vezetőjével összejátszott saját elnöke ellen, ezért kellett az
utóbbinak három nap múlva külön elindulnia a végzetesnek bizonyult útra.
Jarosław Kaczyńskit még az a riporteri kérdés sem ingatta meg e
meggyőződésében, hogy a köztársasági elnöknek és a miniszterelnöknek szabad
lett volna-e ugyanazon a gépen utaznia. Szerinte igen. A valódi történet azonban
más. A Tusk-kormány kétségtelenül igyekszik rendezni a lengyel-orosz
kapcsolatokat, beleértve az ezer éves közös történelem görcseinek oldását is,
mert Oroszország befolyásos nagy állam, fontos gazdasági partner, és továbbra
is ott terül el, ahol. E folyamat része volt, hogy Putyin kormányfő 2009.
szeptember 1-én Gdańskban részt vett a II. világháború kitörésének 70.
évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen. Akkor beszélte meg a két
miniszterelnök, hogy 2010-ben, a tömeggyilkosság évfordulóján a Szmolenszk
melletti Katyń-emlékhelyen találkoznak újra. (Megintcsak a rossz viszonyból
következhet, ha erről az elnököt nem tájékoztatták, pedig ez kötelező lett volna.)
Ennek következtében kapott Donald Tusk meghívást Putyintól 2010. április 7-
ére, a két kormány közös hivatalos megemlékezésére. Ez óriási dolog volt,
hiszen legfelső orosz vezető addig soha nem jelent meg ott. Még Gorbacsov is
tagadta a szovjetek bűnösségét, noha olvasta a bizonyítékokat, és csak a
Szovjetunió szétesése után Jelcin vitte el Varsóba a dokumentumokat, köztük a
Politikai Bizottság 1940. március 5-i határozatát 24 000 ember megöléséről
Sztálin és mások sajátkezű aláírásával. Az Állami Duma csak 2010. november
26-án mondta ki végre a kommunisták tiltakozása ellenére: „bizonyított tény,
 7

hogy a katyńi bűncselekményt Sztálin és más szovjet vezetők közvetlen

parancsára követték el”, és ezt elítélve „baráti kezet nyújt” a lengyel népnek. De
az orosz kormány ugyanekkor Strasbourgban azzal a döbbenetes érvvel
utasította vissza az Emberi Jogi Bíróság előtt az áldozatok hozzátartozóinak
rehabilitációs kérelmét, hogy ma sem tudni pontosan, mi történt Katyńban és ki
tette. Vagyis minden pozitív gesztus fontos. Ám a PiS szerint Tusknak vissza
kellett volna utasítania Putyin április 7-ére szóló meghívását, hiszen tudta, hogy
Kaczyński elnök is oda készül.
Persze ha normális a viszony Lengyelország legfelső vezetői között, akkor
talán találhattak volna valamilyen áthidaló megoldást. Tusk tudva, milyen fontos
ez Kaczyńskinak, megkérhette volna Putyint, beszéljen Medvegyev elnökkel, és
vonják be az eseménybe az államelnököket is. (Amire Moszkva vagy igent
mondott volna, vagy nem.) De nem volt normális a viszony, tehát nem tette.
Putyin pedig jelenleg miniszterelnök – akkor is, ha sokak szerint ő az ország
igazi vezetője, nem az államfő –, tehát a nemzetközi kapcsolatok szabályai
szerint neki Lengyelországban a miniszterelnök a partnere. Kaczyński protokoll
szerinti partnere, Medvegyev mindvégig meg se szólalt. A jobboldal vérig van
sértve azon, hogy ezek után a Kaczyński által három nappal későbbre szervezett
utat magánlátogatásnak minősítették. Pedig ez így van: ha egy külföldi vezető
hivatalos meghívás nélkül megy el egy másik országba, az magánlátogatás. Az
eltérő protokoll egyébként nem jelenti azt, hogy a biztonsági szabályok lazábbak
lennének, a magánlátogatáson ott tartózkodó külföldi vezetőkre is vigyáz
minden állam.
Lech Kaczyńskinak láthatóan az volt a célja, hogy elhomályosítsa az
április 7-i találkozót. (Amely egyébként sikeres volt, bár Putyin kevesebbet
mondott, mint amit sok lengyel várt volna. De azt azért kimondta, hogy „közös a
gyász és a fájdalom”, és „nem hagyhatunk bizalmatlanságot és ellenségességet a
következő nemzedékre”.) Ezért az elnök ragaszkodott ahhoz, hogy 10-én vele
menjen a közélet krémje, több közjogi méltóság és az összes fegyvernem
 8

parancsnoka (noha nekik érvényes rendelet tiltotta, hogy együtt repüljenek),

mert így az ő küldöttsége képviseli a nemzetet, míg Tuské csak a kormányt. És
ezután két hónapon át zavaros, követhetetlen levelezés folyt különböző lengyel
és orosz szervek között. A két út párhuzamosan szerveződött, az oroszok
időnként nem is értették, hogy mikor melyikről van szó. Elmaradt az előzetes
helyszíni szemle, ami hiba, de persze Tuskot éppúgy érintette, mint a három
nappal később utazó államfőt. A szervezés során visszaütött Kaczyńskinak az a
módszere, hogy mindenkit felvett, akit a kormánytól kirúgtak. A Miniszterelnöki
Hivatal és a Külügyminisztérium munkatársainak ugyanis gyakran olyan
exkollégákkal kellett tárgyalniuk a Köztársasági Elnöki Hivatalban, akiket tőlük
politikai illojalitás miatt bocsátottak el. Az emberek közti feszültség
megnehezítette a koordinációt, a bürokrácia akadozott.
Amikor Radosław Sikorski külügyminiszter április 10-én reggel telefonon
közölte a gyászhírt Jarosław Kaczyńskival, ő rávágta: ez a maguk gyilkos
politikájának a következménye, mert nem vettek új kormánygépeket! Csakhogy
éppen Sikorski volt az, aki 2006-ban – még a Kaczyński-kormány védelmi
minisztereként – pályázatot írt ilyen repülőgépekre. Aztán összekülönbözött a
PiS-szel, és átment a PO-ba, amelynek győzelme után külügyminiszter lett.
Utóda a védelmi tárcánál 2007-ben visszavonta a tendert, egyebek közt arra
hivatkozva, hogy az előre meghirdetett értékelési szempontok között túl nagy
súllyal szerepel az olcsóság a biztonsághoz képest. De aztán valahol kicsúszott a
száján: választás előtt nem lehet kormányrepülőgépet venni, mert széttép a
bulvársajtó. (Tragikus csattanó: ez a korábbi miniszter, immár Kaczyński elnök
munkatársaként, az április 10-i áldozatok között volt.) Valamit ugyan
előkészített, de nem ők győztek, a Tusk-kormány pedig nem folytatta a dolgot.
Közismert, hogy bármely ország bármilyen irányzatú ellenzéke mekkora zajt tud
csapni, ha csak új autókat kapnak a miniszterek. Hát még ha repülőgépet! De
egy biztos: ha ez mulasztás volt, az nem csak az államfőt érintette, hanem
 9

minden vezetőt. Tusk 7-én éppen olyan öreg TU-154-essel repült, mint
Kaczyński 10-én. És amúgysem műszaki oka volt a balesetnek.
Amikor 2010 elején az egész szervezés elkezdődött, az orosz
Külügyminisztérium emberei jelezték: a korszerűtlen szmolenszki katonai
repülőteret bezárták, csak alkalmilag nyitják meg néha. Ezért jobb lenne, ha a
lengyel küldöttségek a 250 kilométerre lévő, jól felszerelt brjanszki repteret
használnák, és onnan autóval mennének tovább. (Vityebszk közelebb van, de az
egy másik ország, Belarusz. Lengyelország nem csak azért van rossz viszonyban
vele, mert Európa utolsó szovjet típusú diktatúrája, hanem mert rosszul bánik a
lengyel kisebbséggel.) A lengyel nagykövet ezt rögtön megírta haza, de
informálisan azt kapta válaszul egy miniszterhelyettestől, aki április 10-én maga
is meghalt: persze, az oroszok el akarnak riasztani bennünket, hogy fél óra
helyett négy órát kelljen autóznunk. Így aztán kinyitották a szmolenszki repteret.
Mondhatnánk erre: azért ha Putyint engedték ott leszállni 7-én, akkor az
biztosan biztonságos. Igen, jó időben, amikor a pilóta szabad szemmel látja a
leszállópályát. 7-én így volt, 10-én nem. Volt olyan hír is, hogy 7-én kiegészítő
berendezéseket vittek oda a biztonság javítására, amelyek 10-én már nem voltak
ott. Ezt az oroszok cáfolták, és nehéz is elhinni, hiszen rengeteg lengyel mozgott
a helyszínen mindkét napon.
Amikor a TU-154-es 10-én 10 óra 24 perckor kapcsolatba lépett a
szmolenszki irányítótoronnyal, az orosz tiszt rögtön közölte, hogy az időjárási
körülmények nem alkalmasak a landoláshoz, és megkérdezte: van-e tartalék
repterük és elég üzemanyaguk? Elég logikátlan viselkedés ez, ha azt a parancsot
kapta Putyintól, hogy pusztítsa el a gépet és utasait. A lengyel pilóta azt felelte,
hogy ő azért megpróbálkozik a leszállással, és ha nem megy, akkor repül át
máshová. Ehhez a torony hozzájárult, de ez nem azonos a leszállási engedéllyel,
olyat nem adott. A PiS itt látja az oroszok fő bűnét: kötelesek lettek volna
bezárni a repülőteret. Az orosz vizsgálat szerint ehhez nem volt joguk. Ennek
viszont ellentmond, hogy a szolgálatos légiirányítók mellett megjelent korábbi
 10

főnökük, egy ezredes – nem tudni, ekkor milyen minőségben –, és

kétségbeesetten telefonált Moszkvába, kérve, hogy bezárhassanak. Ám valaki a
vonal túlsó végén, akinek ezek szerint joga lett volna rá, ezt nem engedélyezte,
mondván, hogy a pilótáé a felelősség. Ha akar, hadd próbáljon meg leszállni.
A lengyel kormányjelentés fontos megállapítása, hogy a kapitány a
korábbi állításokkal ellentétben nem készült leszállni, hiszen a fekete doboz
felvételén egyik utolsó szava az – egy szörnyű, elfúló, kétségbeesett káromkodás
előtt –, hogy „elmegyünk”. Csak lement 100 méterre, hogy látja-e onnan a
leszállópályát – talán önigazolásul, talán alibit akart, hogy ő megpróbálta – , és
mivel nem látta, át akart menni egy másik reptérre. De akkor miért zuhant le?
Mert nem 100 méter magasságban volt! Nem azt a magasságmérőt használta,
amely a tengerszinthez viszonyítva mér – bár azt is tévesen állította be –, hanem
amely a közvetlenül alatta lévő terephez, de az elavult térkép miatt nem tudta,
hogy a reptér mellett van egy 60 méter mély szakadék. Vagyis sokkal
alacsonyabban volt, mint hitte, és a szárny beleakadt egy – amúgy a biztonsági
szabályok által megengedettnél magasabbra hagyott – fa koronájába. Az orosz
irányító szintén félrevezette: akkor is azt mondta, hogy minden rendben, amikor
ez nem volt igaz, és 10 másodperc késéssel kiáltott, hogy emeljék meg a gépet.
Ezt azonban nem gonoszságból tette, hanem azért, mert az ócska régi radarján
nem lehetett pontosan kivenni, hol a gép, szabad szemmel pedig semmi se
látszott a köd miatt. Az automata rendszer „pull up!” („felfelé”) kiabálására
azért nem figyeltek a pilóták, mert tudták, hogy az a reptér nincs benne, de utána
mégis automatával próbálták megállítani a süllyedést, pedig tudniuk kellett,
hogy az ott nem működik. Ez ugyanis több, mint amikor egy út nincs benne az
autó GPS-ében: ha egy leszállóhely nem található ebben a rendszerben, ott az
„automata pilótát” robotpilótát nem is lehet használni.
Node miért kellett megpróbálkozni a leszállással, amikor még az
újságírókat szállító, nem sokkal előbb engedély nélkül leszállt JAK-40 lengyel
pilótája is lebeszélte őket? Azért, mert mindenki rettegett a botránytól, hogy fél
 11

napot csúszhat az előkészített ünnepség, amelynek többszáz részvevője már a

helyszínen vár. Valószínűleg ezért nem vállalták a reptér bezárását az oroszok
sem. A lengyel kormányjelentés cáfolja, hogy bárki nyomást gyakorolt volna a
pilótákra, ahogy az oroszok állítják, és a közvélemény egy része is hiszi. Igaz,
hogy Błasik tábornok, a légierő parancsnoka bent volt a fülkében – minden
szabályt felrúgva ezzel, hiszen ő ott utas volt –, de nem adott semmilyen
utasítást. Kérdés persze, hogy ha a katonai elöljárójuk ott álldogál a pilóták
mellett, az nem növeli-e önmagában is a stresszt. Nem adott utasítást az elnök
sem, de amikor a fülkébe engedélyt se kérve belépő külügyi protokollfőnöknek
mondták, hogy talán nem sikerül leszállni, ő azt felelte: „Hát ez baj.” Ezzel
tényleg nem gyakorolt nyomást, bár egy azonosítatlan hang megjegyezte,
nyilván az elnökről: „Pipa lesz.” Ám kizárt, hogy a kapitánynak ne jutott volna
eszébe a 2008. augusztus 12-i eset: másodpilótaként tanúja volt annak, hogy
Kaczyński elnök az akkori parancsnokot a személyzet és az utasok előtt
gyávának nevezte, és megfenyegette. A grúz-orosz konfliktusban akart
közvetíteni, a fedélzeten a három balti állam és Ukrajna elnöke is ott volt. Út
közben Kaczyński hirtelen kitalálta, hogy ne Azerbajdzsánba repüljenek,
ahonnan a terv szerint kocsival jutnak át Grúziába, hanem menjenek egyenesen
Tbiliszibe. Bement a pilótához, és neki szegezte a kérdést: „Tudja, hogy én
vagyok a fegyveres erők főparancsnoka? Hát akkor utasítom.” Háború volt. A
grúz légtérben cirkáló orosz vadászgépek simán lelőhették volna őket, hiszen
kapcsolatba se tudtak lépni velük. A földön se volt semmi előkészítve. Az ukrán
testőrfőnök tiltakozott. Egy repülőgépen mindig a főpilóta az úr, akárki van az
utasok között, és ő e jogával élve megtagadta a parancsot. Ezt később az
ügyészség indokoltnak minősítette, de a repülőtiszt sok kellemetlenséget élt
meg. Így már másképp hangzanak a protokollfőnök szavai, hogy „Hát ez baj.”,
meg amit pár perc múlva közölt: „Az elnök úr még nem döntött.” Mintha ő
bármiről dönthetett volna ott. És érthetővé válik, miért csúszott ki a pilóta (vagy
talán a főparancsnok) száján, hogy „Engem megölnek…” De ezt olyan halkan
 12

mondta a bizonytalanul azonosított megszólaló, hogy csak a felvétel sokadik

lehallgatásakor sikerült megfejteni.
A lengyel kormány korrekt és önkritikus vizsgálata a felső vezetőket
utaztató különleges repülőezrednél durva szabálytalanságok tömegét tárta fel.
(Az azonnal lemondott védelmi miniszter utóda feloszlatta az egységet.) Évek
óta (több kormány idején!) elhanyagolták a kiképzést, és a meghamisított
iratokba olyan gyakorlatokat is beírtak, amelyeket nem végeztek el.
Lengyelországban nincs TU-154-es szimulátor, csak Moszkvában és Kijevben,
de ezeket ritkán használták, mert sokba kerülnek. A gép egyik fontos instrukciós
könyvét le se fordították lengyelre. A kapitány egyetlenegyszer sem gyakorolta
ilyen géppel a ködben leszállást. Általában is a személyzet minden tagja túl
keveset repült ezzel a típussal. Nem voltak összeszokva, előző nap jelölték ki
őket, és reggel késve érkeztek. Tehát április 10-én ez a csapat a szabályok
szerint nem repülhetett volna. Érvényes térkép és friss meteorológiai jelentés
nélkül indultak el. Továbbá az orosz irányítók nem tudtak angolul, a pilóták
közül viszont csak a kapitány beszélt oroszul, pedig a toronnyal a navigátornak
kellene a kapcsolatot tartani. Orosz segítő, „légi révkalauz” nem volt, mert
megrendelték, aztán lemondták. Kibogozhatatlan, hogy ebben ki hibázott. A
kapitánynak tehát túl sok dologra kellett figyelnie, miközben még kívülállók is
ki-be mászkáltak ereszkedés közben. Szabályszegés, felelőtlenség, brahi évek
óta, az ellenőrzések után tett intézkedési ígéretek elmismásolása: egy politikus
elszólása szerint azért jó katonákkal repülni, mert azok nem vacakolnak annyit,
mint a polgári pilóták, hanem azt csinálják, amit mondanak nekik. Hát most 96-
an haltak meg emiatt. Egyébként az is kiderült: két héttel a szmolenszki
események után ugyanannak a ezrednek az egyik gépe úgy szállt le
Bydgoszczban, hogy felvegye a közelben lakó és külföldre induló
külügyminisztert, hogy egyáltalán nem volt légiirányító, mert zárva volt a reptér.
Ez természetesen szabálytalan és kockázatos volt, de hát a katonák… (lásd
fenn).
 13

A PiS azzal is vádolja a kormányt, hogy hazaáruló módon átengedte a

vizsgálatot az oroszoknak, és az ellenzék követelése ellenére nem tett semmit az
EU és a NATO bevonásáért. Az nem világos, hogyan lehetne egy államot
kizárni egy olyan tömegszerencsétlenség vizsgálatából, amely az ő területén
történt, és hogy az EU és a NATO mit tehetne egy olyan országban, amely egyik
szervezetnek sem tagja. Az azonban konkrétabb kifogás, és erre a kormány nem
adott magyarázatot, hogy miért nem egy 1993-as lengyel-orosz szerződést
alkalmaztak, amely szerint az ilyen eseteket közösen vizsgálnák. Ehelyett Tusk
miniszterelnök beleegyezett, hogy az 1944-es chicagói szerződés legyen az alap,
noha az nemzetközi polgári utasszállító gépek baleseteire vonatkozik, itt pedig
katonai személyzet vitt egy gépet katonai repülőtérre. Csakhogy: akármennyire
kifogásolható ez, a gép és az áldozatok alapján illetékes országot a chicagói
szerződés alapján is be kell vonni a vizsgálatba, és az oroszok ezt többször
elszabotálták. A lengyel megbízott folyamatosan tiltakozott, és húsz oldalon át
sorolta, mit nem kapott meg sokszori kérésre sem. Az orosz fél nem volt
hajlandó átadni a szmolenszki repülőtér szabályzatait és az ott dolgozók
munkaköri leírását; nem adott magyarázatot a légiirányítók vallomásainak
ellentmondásaira; nem engedte kihallgatni a toronyban intézkedő, bizonytalan
státuszú ezredest, és nem árulta el, ki tiltotta meg a főtisztnek Moszkvából a
reptér bezárását. Kétségtelen, hogy ezzel akadályozták a lengyel vizsgálatot, sőt
erősítették a gyanakvást. De gondolja valaki, hogy ha egy másik szerződés
alapján folyt volna a vizsgálat, akkor az oroszok másképp viselkednek? Hogy
bárki rá tudja őket kényszeríteni, hogy átadjanak egy NATO-országnak olyan
adatokat, amelyek náluk – bár erre nem hivatkoztak – bizonyára katonai titoknak
számítanak?
Eleinte egyébként úgy látszott, hogy a tragédia közeledést hozhat a két
ország között. Azok a lengyel és orosz diplomaták és újságírók, akik a közelben
voltak, azt mondják: soha nem látták Putyint olyan őszintén megrendültnek,
mint amikor 10-én a baleset helyszínére érkezett. Spontán (vagy akár jól
 14

kigondolt – ez itt most mindegy) mozdulattal átölelte a könnyes szemű Tusk

vállát. Igaz, az ellenfelek szerint ez a pillanat a megalázkodást mutatta, a lengyel
kormányfőnek félre kellett volna löknie orosz partnerét. Jarosław Kaczyński
viselkedett lengyel hazafihoz méltóan, amikor nem volt hajlandó fogadni Putyin
személyes részvétnyilvánítását. De Medvegyev elnök az izlandi vulkáni hamu
ellenére elrepült Krakkóba az elnök temetésére, és a gyászmisén Dziwisz
bíboros-érsek megköszönte „orosz testvéreink” együttérzését. A
szerencsétlenség után mintaszerűen megszervezték a holttestek összeszedését és
azonosítását, együttműködtek a lengyel ügyészségi és orvosszakértőkkel, jól
megoldották és fizették az agnoszkálásra érkezett kétszáz családtag szállását,
ellátását. (A hozzátartozók egy része kifogásolta, hogy először rossz minőségű,
méltatlan koporsókba tették a földi maradványokat. Azt azonban nem gondolták
végig, hogy egy vidéki kisvárosban szombat délelőtt egyáltalán hogyan lehet
száz koporsót találni. A hazaszállítás már a lengyelek által rendelt drága olasz
koporsókban történt.) Csak aztán hamar visszatért a szokásos lélektelen
bürokrácia és hatalmi pimaszság. Jarosław Kaczyński máig fájlalja, hogy 10-én
délután a kocsiját félreállították. Szerinte az embertelen és kicsinyes Tusk akart
minden áron előbb a helyszínre érni. Valójában a miniszterelnök felajánlotta,
hogy repüljenek együtt – és akkor a reptérről autóval is együtt mentek volna
tovább –, de Kaczyński ezt visszautasította, egy másik géppel utazott. És az
érkezés után hiába kérte előbb a lengyel nagykövet, majd maga Tusk, hogy
Kaczyńskit engedjék előre, az orosz kísérők azt mondták: a VIP-
gépkocsioszlopnak van elsőbbsége. A lengyel ellenzéki pártelnök pedig ott nem
volt VIP, még ha a testvérét veszítette is el. Ilyesmiről nyilván nem Putyin dönt,
hanem egy rutinból dolgozó bürokrata, de mély sebet ütött.
2011 elején az oroszok nehéz helyzetbe hozták a lengyel kormányt, mert
közzétettek egy tenyérbe mászóan egyoldalú vizsgálati jelentést. (Formailag egy
Államközi Repülésügyi Bizottság készítette, amely attól államközi, hogy több
szovjet utódállam közösen alapította, de vezetője, a 72 éves Tatyjana Anogyina
 15

tábornoknő orosz miniszteri címet visel.) Ez kizárólag a lengyel pilótákat

hibáztatta, és egyetlen szót sem szólt a repülőtér hiányosságairól, a légiirányítók
hibáiról. A 200 oldalas dokumentumra a lengyel kormány rögtön januárban 150
oldalban válaszolt, az írás tele van olyan szavakkal, hogy „valótlan, hibás, téves,
hiányos, elfogadhatatlan”. Ez a PiS szerint a kormány szervilizmusát mutatja,
Tusk Putyin farkcsóváló kutyájaként mutatkozik meg benne. Elképzelhető,
hogyan válaszoltak volna ők. A július végi lengyel jelentést is hazugnak,
rágalmazónak nevezik, a Tusk-kabinet szerintük feladta a nemzet méltóságát.
Az elégedetlenek az igazságot követelik, de vajon mi az, amit
elfogadnának igazságnak? Azt, amit egy Amerikában élő lengyel mérnök írt az
egyik lapba? Szerinte az Európai Unió imperialistái az oroszokkal összejátszva
gyarmatosítani akarják Lengyelországot, ezért likvidálták az uzsorás
internacionálé könyörtelen diktátumával szembeszálló jegybankelnököt, és egy
füst alatt az őt támogató államfőt. Egy másik nyilatkozó szerint egy titokzatos
világkormány gyilkoltatta meg 1940 után másodszor is Lengyelország elitjét,
mert elhatározta, hogy a lengyeleknek kevesebben kell lenniük. Esetleg a
Lublini Katolikus Egyetem jogfilozófus pap-professzora mondta ki az
igazságot? Azt nyilatkozta, hogy a radikális szocialista-kommunista és liberális
gondolkodás terjedése miatt választották külön az államfő és a miniszterelnök
útját azok, akik fellépnek a hazafias nemzeti és katolikus szellem ellen, a
házasság, a család és a megfogant gyermekek ellen. Tagadják az abszolút
értékeket, nincs pozitív céljuk, pedig a megoldás egyszerű: Isten
kinyilatkoztatásait és a szent egyház tanítását kell követni.
Vagyis minden mindennel összefügg, különösen választás előtt. Hiába
mondta ki még a püspöki kar is, hogy egy év elég a gyászból, a téma állandóan
előtérben van. A PiS több áldozat özvegyét, testvérét, felnőtt gyermekét indította
el képviselő- vagy szenátorjelöltként, és ezekkel a korábban többnyire nem
politizáló, viszont hozzátartozójuk elvesztése miatt elkeseredett és vádaskodó
emberekkel szeretne többséget szerezni. (Persze a szocialista és liberális
 16

elhunytaknak is vannak családtagjaik, akik másképp gondolkodnak, de az ő

hangjuk kevésbé hallatszik.) Maga Jarosław Kaczyński is, akin a rettenetes
csapás, egypetéjű ikertestvérének, egyben legfőbb szövetségesének és
harcostársának elvesztése emberileg érthető módon mély nyomot hagyott, egyre
elvakultabban és mániákusabban ismételgeti: a tragédia „erkölcsi felelősei”,
Tusk, Komorowski elnök, Sikorski és mások tűnjenek el a politikai életből. A
Polgári Platform egyik politikusa kissé cinikusan azt mondta erre: „minél inkább
Szmolenszk uralja a kampányt, annál jobb nekünk, mert mozgósítja azokat a
szavazóinkat, akik félnek a radikalizmustól – és közben kevesebbet kell
magyarázkodnunk a teljesítetlen négy évvel ezelőtti ígéreteink miatt…”
Lengyelországban minden augusztusban, az évfordulón feléled a vita az
1944-es varsói felkelésről: gigászi hőstett volt vagy rettenetes
következményekkel járó bűnös felelőtlenség? Egy Stalowa Wola nevű város
korábban a PiS-ben politizáló polgármestere, Andrzej Szlęzak idén fellázadt, és
frázispufogtató ünnepség helyett érdemi vitát, „történelmi pert” rendezett. Azt
mondta némi képzavarral: „A mi hazafiságunk vámpírszerű. Csak vérözönben és
hullahegyek között érezzük magunkat lengyelnek. Ez a hazafiság-modell hol a
varsói felkelésből táplálkozik, hol pedig, mint éppen most, a szmolenszki
szerencsétlenségből. Ennek véget kell vetni.”
Adam Michnik pedig azt írta: „Remélem, a lengyel társadalom okosabb,
mint a ’Szmolenszk-vallás’ fanatikusai.” Mire ez az írás megjelenik, az olvasó
már tudja, hogy október 9. után Donald Tusk marad vagy Jarosław Kaczyński
lesz a lengyel miniszterelnök.

Domány András