Csokonai Karcagon

1. Csokonai jelentősége
Csokonai Vitéz Mihály a felvilágosodás kori magyar irodalom kiemelkedő alakja. A XVIII.
és a XIX. század fordulójának magyarországi viszonyai közepette lenyűgöző tájékozottsággal
rendelkezett a kor gondolkodását, irodalmát, politikáját illetően.

2. A költő és Karcag (Karcagújszállás) kapcsolata

A Debreceni Kollégiumban tanult, majd ugyanitt működő evangélikus- református főiskolán
folytatta tanulmányait, teológushallgató lett. Tanárai már-már a jövendő professzort látták
benne, s mint főiskolai hallgatót 1794-ben a poéta osztály vezetésével bízták meg.
Műveltségéről, olvasottságáról legendák keringtek. Fiatalon kezdte az országjárást Csokonai:
több alkalommal járt legációban az Alföld református gyülekezeteiben. Ezeken a legációkon
a papnövendékek ünnepi prédikációkat/szentbeszédeket/tartottak a templomban, s utána
adományokat gyűjtöttek a kollégium számára. Így jutott el 1794 karácsonyán Karcagra. A
debreceni Kollégium kiküldött diákja (a legátus) némi adomány fejében az ünnepi
istentiszteleteken segítségére volt a helyi kálvinista lelkésznek. Ekkor ismerkedett meg Varró
Jánossal, s úgy megkedvelte, hogy - mint azt Varró feljegyezte-, istentisztelet után mindig
hozzájuk ment s náluk időzött. Az itt átélt eseményekhez több anekdota is kapcsolódik.
(Anekdota: rövid terjedelmű epikus műfaj, amely híres emberekhez, helyekhez ,
eseményekhez kötődik s csattanóvak végződik.)

3. A madarasi szánkázás története

Karácsony másnapján, 1794. december 26-án a költő Varróéknál találta a Varró urat
névnapján köszöntő kunmadarasi jegyzőt. Ő szánkón utazott be Karcagra, s összeismerkedve
Csokonaival, meghívta magához Kunmadarasra. El is indultak, azonban a nagy fagy miatt
felborult a szán, és a költő kiesett belőle. A kirándulók ennek következtében visszatértek
Varróékhoz, és ott töltötték az estét. „A jó nagy testű atyám bundáját, mit az útra adtak neki,
a sovány Csokonai alig bírta hazavonszolni a nagy hóban"-jegyezte föl Varró János fia.-
Csokonai két nappal később, december 28-án tréfás versben örökítette meg a kudarcba fulladt
kirándulást. Ezt 1865-ben Varró Sándor közölte a Vasárnapi Újságban. Csokonai akkor ezzel
a verssel búcsúzott első karcagi látogatása után. A vers a „Kedves Ur!" címet kapta.

Kedves Úr!
Hogy tegnap gyomrunk jól megtele
nem hagytuk a habzó poharakat tele.
Borszag érzett rajtunk, nem kardszag,
Kísértvén szomjunkat a vinum de Kardszag.
-----------------------------------------------------------------------------
Akkor madarasi szánra ültem végre,
S kicsúsztunk nyargalva így a városvégre.
Hát összveüt egy nagy rög a szánkatalppal,
S a szánka a nótár’ úr házának talpal.
Előbb mint egy laptát a szánról felejtett,
Azután leejtett, s a földön felejtett…
A versben a rímelő sorok ugyanarra a szóra végződnek, mégis más-más értelmük van.
 A víg debreceni diákéveknek azonban hamarosan vége szakadt. A változásokat sürgető
forradalmi eszmék jutottak be debreceni kollégiumba is. S ezt többek között Csokonai nem
egy költeménye bizonyította. A nyugtalan természetű, értelmes és felvilágosodott Csokonai
helyzete egyre tarthatatlanabb lett, még végül kizárták a kollégiumból. Vándorbotot vett a
kezébe s rövid élete folyamán jó néhányszor megtette az utat Pestre, a Dunántúlra és vissza
Debrecenbe. S ez az út mindig Karcagon vezetett keresztül. Ilyenkor napokig, sőt hetekig
élvezte a Varró család vendégszeretetét. 1800 tavaszán is útban volt hazafelé Debrecenbe. S
május 9-én, Karcagon versben örökítette meg a kellemes napok emlékét, melyek
megnyugvását, pihenését, felüdülést jelentettek zaklatott életében. A vers Visszajövetel az
Alföldről címet kapta.
 Visszajövetel az Alfőldről
Hálá, hálá az egeknek!
     Végre már megnyughatom,
Hogy a tiszai téreknek
     Levegőjét szíhatom.
Minden főld ugyan hazája
     A jó embernek: való!
De mégis születte tája
     Mindennél előbbvaló.
Bár hazánk áldott ölétől
     Az okosság elragad:
De annak édes nevétől
     A jó szív mégis dagad.
Másutt is bőven valának
     Jó napjaim s uraim:
De csak fűltek a hazának
     Szent tüzétől csontjaim.
A boldogság kelletén is
     Űltem, mint egy retecen,
Hogy nem szemlélhettem én is
     Kedves füstöd, Debrecen!
Túlnan a magyar hazának
     Végéről útra kelek,
S jöttem, amerre szívának
     A hazúl fuvó szelek.
Sok volt a baj s a törődés,
     Mely alatt erőm rogyott,
De az édesb képzelődés
     Felejtette Somogyot.
Általkeltem a Dunának
     Szőkén zajgó habjain
S a Kecskemét pusztájának
     Széllel bélelt szirtjain.
A Tiszának sík partjára
     Kiszállván a csónakon
Áldást mondván Dáciára,
     Indúltam a lovakon.
Indúltam, mert úgy képzettem
     Már mostanság magamat,
Hogy már a jó főldre tettem
     Jó főldön nőtt lábamat.
Egészséggel, szép határa
     A Tisza mellékinek,
Hol vígan símúl nyakára
     A főldi a főldinek.
Úgy is lett, megláttam végre
     Azt az áldott Karcagot,
Hol a kún a szép térségre
     Halmoz sok száz asztagot.
Itt hosszas törődésemnek
     Egy kis pihenése lett,
Vívén egy jó emberemnek
     Házához a tisztelet;
Akit régi jótétéért
     Lelkem mindég tisztele,
S mostani szivességéért
     Tégyen jól az ég vele.
Kibe idegen színesség
     Még úgy be nem kőltözött,
Hogy a szép magyar szívesség
     Eltűnjön a szók között.
Mert ma sok is a szállóhoz
     Holmi üres kompliment,
S fogjunk osztán a zokszóhoz,
     Ha vendég uram kiment.
De engem olyhoz vezérle
     A nyúgalmat szerző ég,
Kinek szavain fejérle
     A magyar őszinteség.
Varróm ez: a szíves Varró
     Kit bármi jó verselő,
Bármi festő és hímvarró
     Jól nem adhatna elő.
Elég, hogy kik az országba
     Tiszta szívet kérdenek,
Csak Karcagra a Kúnságba
     Varró úrhoz jőjjenek.
Mert ki e kis tartományba
     Keresztűlmenni talál,
Közemberbe, kapitányba
     Termés kún szívet talál.
Éljenek ősök portáin
     Soká az íly emberek,
Kiknek íly híres és fájin
     Mind szívek, mind kenyerek.
Köszönöm a nyugvó szállást,
     Tisztelt Varróm! köszönöm!
S hogy áldjam Karcagújszállást,
     Ez is egy új ösztönöm.
 4. „Az ecetes uborka" története
Egy húsvéti "legációra" Csokonai Karcagra volt beosztva. Mivel barátok voltak a Varró
fiúval, náluk szállt meg a költő. Ekkor már nagy diák volt ,"meglett fiatalember". Nagyon
készült a prédikálásra, már előtte való nap. Nehogy "szígyenbe maradjon a karcagi nép előtt".
Ezt mondták az öregek. De azt is mondták, hogy még "iszogatni is nagyon szeretett a költő és
beszélgetni". Ezáltal mindig eltelt az idő, mindig el volt késve. Jóformán akkor szaladtak már
a barátjával, mikor "beharangoztak". Ebben az esetben is így történt. A Varró család tagjai is
ott ültek már a templomban, várták a fiúkat. Mielőtt elindultak, a szakácsnénak meghagyták
szülők, hogy noszogassa a fiúkat, nehogy elkéssenek. A szakácsné többször beszólt az
iszogató fiúknak, hogy menjenek már, mert régen "elhúzták a gyülekező haragot".
Csokonainak meg azt mondta: " A fiatalúrnak meg össze kell szedni a gondolatmenetet a
prédikáláshoz! Hogy tudnak ilyen nyugodtan iszogatni?” Erre azt felelte a költő: "énnekem
már minden itt van a fejemben, tegnap felkészültem! Az ige a Bibliából meg le van írva az
ágendás könyvbe, meg a prédikációmról a vázlat is, nem téveszthetem el! A könyv meg ott
van a vendégszoba pohárszékjén kikészítve, csak fel kell vennem és mehetünk ! " Látván a
legátus magabiztos önteltséget, szakácsné úgy gondolta, megtréfálja ezt a "legátust”.
Kicserélte a pohárszékre kitett ágendás könyvet az ő szakácskönyvével. Ugyanis ugyanolyan
színű volt a szakácskönyvnek a fedele, mint a Csokonai könyvének. A nagysága és
vastagsága is megegyezett. A könyvjelző papírost is belehelyezte a szakácsné a könyvbe, úgy
ahogy a másikban volt. Mikor az istentiszteletre szóló harang" az utolsókat ütötte, megint
beszólt a fiúknak: " Na fiatalurak, beharangoztak! Most már ideje lesz szaladni! "Ezekre, a
szavakra fel is ugrott a két fiú. Csokonai a pohárszékről felkapta a könyvet és "uccu neki,
fakereszt", lélekszakadva szaladtak a templomig. Hamar odaéltek, hisz ott volt a Varró-kúria
a templomhoz közel. A gyülekezet nemigen vette észre a késést, hanem Csokonainak ezek
utána következett a " feketeleves ". A szakácsné otthon visszatette a pohárszékre az ágendás
könyvet gondolva, ha a csíntevést számon kérik rajta, majd arra hivatkozik, hogy a két könyv
egymás mellett volt, és a fiatalurak a nagy kapkodásban összetévesztették. Közben jókat
nevetett magában, milyen prédikációt mond ez a "legátus" a szakácsné könyvéből. Hanem
Csokonai is meglepődött ám, mikor mit sem sejtve olvasni kezdte a papírral megjelölt
oldalról a következőket: " Az ecetes uborkának eltevéseiről”. Az uborka eltevésmódjáról szólt
ez az oldala a szakácskönyvnek. Ekkor már eszébe jutott Csokonainak, hogy milyen
fölényesen mondta a szakácsnénak, hogy neki minden a fejében van, és nincs szüksége a
gondolatai rendezéseire. Letette a kezéből a könyvet, és elkezdett prédikálni. A gyülekezet
kíváncsian várta, hogy mit prédikál a legátus az " ecetről meg az uborkáról". Azt mondták,
hogy olyan "szép prédikációt tartott Csokonai az Ur Jézus szenvedéséről és mikor szomjazott
a keresztfán, az egyik ott álló katona lándzsára tűzvén az ecetes pondzsát, odanyújtotta a
szájához, hogy ecettel csillapítsa szomját". Nagyon szépen megfogalmazva belevette a
prédikációba, hogy az ecettel savanyítják az uborkát is, meg az Úr Jézusnak is ecetes
pondzsát (szivacsot) nyújtottak, mikor szomjazott a keresztfán. Azt mondták az öregek, hogy
még évek múlva is emlegették azok, akik hallották ezt a bizonyos prédikációt, hogy " milyen
szépen prédikált a legátus"!
Ezekről a Csokonaihoz kapcsolódó történetekről olvashatunk Szerepi Nagy Attila Karcagi
legendárium, ill. Karcag a magyar művelődés történetében c. kötetekben.
 5. Körmendi Lajos novellája
Rideg István nyugalmazott gimnáziumi tanár 2014 szeptemberében jelentette meg
háromkötetes monográfiáját városunk és a Nagykunság költőjének, Körmendi Lajosnak
életművéről. Ebben a költő utolsó kötetét bemutatva megemlékezik a Csokonaihoz kötődő
anekdotákról. Az írások címei: Poéta a hóban, ill. A deák tudománya.

A deák tudománya c. Körmendi-novella tulajdonképpen egy babonás történet, egy mágikus

anekdota, hiszen Csokonai táltos, garabonciás diák hírében állt. A költőt a 18. században
kétféleképpen értelmezték: olyan ember, aki szórakoztat, s olyan ember, aki mágikus erővel
bír.
Körmendi felhasználja Szűcs Sándor néprajzkutató és muzeológus gyűjtését, de változtat is
rajta. Nem a Zádor-hídnál állítja meg kétszer is a lovakat a garabonciás, hanem a város
nyugati határban. Népmesei formulával indul a történet: ” Egyszer volt, hol nem volt,
Ködszálláson innen, Cserháton túl, volt egyszer egy tehetős gazda.” Ködszállás is, Cserhát is
Karcag határában voltak találhatóak. Ez a gazda, amikor a tanyáról a városba igyekszik, nem
veszi fel szekerére az útfélen pihenő „deákforma” alakot. Ezután százméterenként megállnak
a lovak. Megmakacsolták magukat, csak a deáknak engedelmeskedtek. Csak akkor
nyugodtak meg, amikor deák elhaladt mellettük. Akkor azok is szép csendesen elindultak.
”Garabonciás!- súgta a gazda fia.” Felveszik a deákot, aki bevallja, hogy „Karcagra mennék,
Varró uramhoz!” Búcsúzáskor még az is kiderül, hogy ez a sok mindent tudó diák (ahogy
versben bemutatkozott):
„Debreceni diák vagyok,
S a nevem Csokonai.’

6. A Varró-család
Legrégibb tagjaként Varró János apját, Varró István karcagi nótáriust ismerte Csokonai.
Ő őrizte meg a híres kun miatyánk értékes szövegét Varró István fia, Csokonai „jó embere",
Varró János 1752. szeptember 15-én született Karcagon, ' 1774-ben, Debrecenben tanult,
1777-ben kisújszállási, majd apja nyomában karcagi jegyző, 1790-ben nagykun kerületi
komiszárus 1794-ben nagykun kerületi esküdt. Fia, János iskolatársa volt Csokonainak a
Debreceni Református Kollégiumban.
A karcagi Varró utca Madarasi- és a Kálvin utca összekötője- őrzi a család, emlékét, a Varró -
porta, város egyik legnagyobb portája, a református templommal szemben, a Madarasi és a
Varró utca közötti egész terület volt. Más vélemény szerint a mai Györffy István Nagykun
Múzeummal szemben lévő iskolaegyüttes ( Kováts Mihály Tagiskola) áll a Varró-porta
helyén.

7. Összegzés
Csokonai Vitéz Mihály, a magyar felvilágosodás több nyelven beszélő, művelt, a versírásban
kiemelkedő tehetségű költője több alkalommal is megfordult Karcagon. Alakjához anekdoták
kötődnek, amelyekből a vidám természetű poéta (ahogy magát nevezte) hétköznapi, jókedvű
és közvetlen alakja rajzolódik ki. Ezek napjainkig fennmaradtak városunkban.