HÁROMTEST-PROBLÉMA 1-3.

- SF MAG – CIXIN LIU

Cixin Liu: A Háromtest-probléma

KÖZZÉTETTE: DUBI 2 HOZZÁSZÓLÁS
Amikor az ember kezébe kerül egy kínai termék, óhatatlanul is felszínre tör az a bizonyos előítélet,
mely szerint a Kínából származó termékek meglehetősen silány minőségűek. Szerencsére Cixin Liu
regénye a már nem is olyan ritka kivételek közé tartozik: A Háromtest-probléma egy rendkívül
szórakoztató hard SF regény, lélegzetelállító izgalmakkal és elképesztő tudományos elméletekkel.

A történet a kínai kulturális forradalom idején

kezdődik, amely során Ye Wenjie – elborzadva a forradalom szörnyűségei miatt, kiábrándulva az
emberiségből – saját céljaira használ fel egy titkos katonai projektet, melynek célja a
kapcsolatfelvétel idegen intelligenciával. A közeli jövőben pedig egy alkalmazott tudományokkal
foglalkozó tudós és egy öntörvényű nyomozó különös párosára hárul a feladat, hogy fényt derítsen a
kapcsolatfelvétel körülményeire és következményeire. Valójában nehéz a cselekményről írni anélkül,
hogy fontos eseményekre rá ne világítanék (személy szerint mind az angol, mind a magyar kiadás
fülszövegét egy kicsit túlságosan is sokatmondónak tartom).

A történet központi témája tehát egy klasszikus sci-fi toposz, a kapcsolatfelvétel. Ám nem a
megszokott értelemben, hiszen bár bizonyított az idegen civilizáció léte, a valódi fizikai kapcsolat csak
a távoli jövőben fog megtörténni, hellyel-közzel csak üzenetváltásokra került sor. Ennek a fura, de
valószerű szcenáriónak a háttere a nyugati zsánerirodalmon nevelkedett olvasóknak elsőre
szokatlannak tűnhet, de a cselekmény előrehaladtával a vártnál kevesebb különbözőséget lehet
megfigyelni. Jelen esetben is visszatartja a kormány az információt az idegenekről és a saját céljaira
akarja használni a felfedezést.
Szokatlan lehet viszont az olyan mértékű emberi elkeseredettség és kiábrándultság, ami Ye Wenjie
tetteinek a hajtóereje. Elgondolkodtató, hogy lehetséges-e elérni a kiábrándultság azon fokát, ahol
már az emberiség, mint faj sem számít. Az ázsiai háttér miatt a szereplők nem követik a klasszikus
értelemben vett nyugati archetípusokat. Persze akad közöttük olyan is, aki bármelyik angolszász
regény lapján sem okozna feltűnést, de időnként bizonyos szereplők indítékaival és tetteivel nem
értettem egyet. A karakterkezelés valahogy nem teljesen gördülékeny: van, aki csak a már említett
archetípust testesíti meg, és nem fejlődik semmit a cselekmény során, illetve bizonyos esetekben
számomra érthetetlen volt néhány szereplő motivációja – gondolok itt a tudósok öngyilkossági
hullámára. Ezek viszont következhetnek a szokatlan kulturális háttérből is, ami lehet jó is, mint üdítő
újdonság a nyugati irodalom karakterei után, de lehet frusztrációra okot adó tényező is, ezt mindenki
maga fogja majd eldönteni az olvasás során, számomra az előbbi volt.

Többek között a kiváltott érzelmek mennyisége is minősége is minősít egy történetet. Ez a könyv
képes volt belőlem is intenzív érzelmek széles skáláját kiváltani, még úgy is, hogy valójában
újraolvasás volt, hiszen angolul már olvastam. A dühtől kezdve, a könnyed élvezeten át, egészen az
őrjítő feszültséget is átélhetjük az olvasás során.

De nem is a kapcsolatfelvétel toposza és nem is a kiváltott érzelmek a regény csúcsa, hanem a benne
szereplő tudomány. Rendkívül ügyesen vegyíti az író az olyan „egyszerű” csillagászati jelenséget, mint
a névadó háromtest-probléma, az olyan már-már Egan-i magasságokba törő teóriákkal, mint például
az N dimenziós tér és az elemi részecskék kapcsolata. Mindezeket képes a lehető
legszemléletesebben és – téma keretei által adottan – közérthetően elővezetni. Egy ponton például a
számítógép működési elvét magyarázza el egy virtuális valóságban játszódó játék segítségével, ami
számomra a szakmám miatt különösen kedves része a regénynek, de azok számára is érthetővé teszi
a Neumann-elvű számítógépet, akik eddig idegenkedtek tőle (innen is üzenném: Mr. Cline, lehet
minőségi módon használni a virtuális valóságot!). Így a keményvonalas hard sci-fit nem kedvelő
olvasók is élvezni fogják a könyvet.

Bár 2015-ben elnyerte a Hugo-díjat legjobb regény kategóriában, ne feledjük, hogy az akkor kialakult
botrány és a visszalépések nélkül valószínűleg nem kapta volna meg ezt a kitüntetést – pedig erre
teljes mértékben rászolgált. Én már akkor is elégedetten tettem volna le a könyvet, ha csupán a
tudományos részek szerepeltek volna benne, ha csupán a háromtest-problémáról és az idegen
civilizációról olvashattam volna. Ám az író tovább megy és egy komoly kérdéseket feszegető
tudományos-fantasztikus thrillert alkotott, ami minden sci-fi rajongó polcán ott kell, hogy legyen.

Hozzászólások

hozzászólás

[Dubi további írásai]

Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!

KATEGÓRIÁK: IRODALOM

Eddig 2 hozzászólás.

1. D. András szerint:

március 16, 2018 - 13:50

Üdv!
Én csak azt jegyezném meg, hogy szörnyű az a helyzet, hogy be van harangozva Magyarországon egy
trilógia és mégis 2-3 éveket kell várni az újabb részek fordítására és kiadására! Én majd 2 évet vártam
e könyv elolvasásával, gondolván addigra azért csak kiadják a többit is… Naív voltam.. Nem értem azt,
hogy ha sikert várnak egy sikeres könyvtől, akkor miért nem adják ki egyből fordításra mind a 3
részt?? Közel egy évtized lesz, mire a trilógia mind a 3 kötete elérhető lesz….

S hogy akkor Alastair Reynolds könyveiről ne is beszéljünk!!! Kettő kötete van meg magyarul.. (mert
ezt a rövid kis novelláját, ami év végén jelent meg, azt nem sorolnám ide..)!!!

2. Hackett szerint:

március 17, 2018 - 13:02

Ez leginkább az Alexandra/Európa csoport szenvedésére vezethető vissza, valamint arra, hogy

fogalmuk sem volt, hogyan kell a sci-fi/fantasy könyveket kiadni, eladni. Valószínűleg azt gondolták,
hogy ha a Trónok harca megy, akkor minden megy. Aztán gyorsan kihátráltak.
Cixin Liunál kicsit más a helyzet, itt az Európa bánik elég mostohán az effajta fantasztikummal (lásd
még Félix Palma vagy Atwood trilógiája). Valószínűleg nem fogynak annyira, hogy rohanjanak kiadni
az újabb köteteket. Vagy nem tudom.

Cixin Liu: A sötét erdő (A Háromtest-trilógia 2. része)

KÖZZÉTETTE: SFINSIDER 4 HOZZÁSZÓLÁS

Tíz évvel a kínai megjelenés után a magyar olvasók is kézbe vehették a Háromtest-trilógia második
részét. A 2018-ban, az Európa kiadó gondozásában megjelenő A sötét erdő – a jól megírt trilógiák
briliáns középső részéhez hasonlóan – kitágítja az eredeti történetet, és igazi science fiction
perspektívát ad az első könyvben megismert történéseknek. (A trilógia első részéről, A Háromtest-
problémáról itt írtunk.)

Az első kötet baljós információval ér véget: az emberiségnél sokkal fejlettebb trisolarisi flotta 450 év
múlva éri el a Földet. A távoli, ismeretlen lények inváziós flottája megakadályozta, hogy egy
exponenciálisan gyorsuló technológiájú emberi civilizáció várja: a sophon nevű fejlesztésével
megszüntette az anyagtudományi alapkutatásokat, másrészt pedig kiiktathatatlan, mindent látó
kémekkel vette körül a Földet. Innen indulunk, a reménytelenséggel átitatott, a fél évezred múlva
bekövetkezendő totális pusztulás rémével fenyegetett emberiség miliőjével.

Egyetlen terület maradt, ahová a gondolat és beszéd elválasztását nem ismerő trisolarisiakat talán
meg lehet fogni: ez pedig az elme birodalma. Ide nem látnak be a sophonok, vagyis egyes emberek
titkos fegyverek lehetnek. Az ENSZ el is indítja a Falképző-programot: kiválasztanak négy férfit, hogy
agyaljanak ki terveket, amelyhez az emberiség minden erőforrásával hozzájárul majd, és ezeket
tartsák titokban, tévesszék meg a trisolarisikat, úgy dolgozzanak, hogy ne lehessen kitalálni a
választott védekezés módozatait. A kiválasztottak közé kerülő szociológus Luo Ji azonban nem csinál
semmit, hanem a korábban elérhetetlen hatalom és javak segítségével megkeresi álmai nőjét, és egy
idilli helyen élni kezd vele, mintha mi sem történt volna.

A másik három Falképző dolgozik a maguk tervein, de sorra kiderül, hogy az ellenség Faltörőket
küldött tevékenységük szabotálására. Úgy tűnik, hogy Luo Ji-t a Trisolaris viszont egyenesen meg
akarja ölni, valamiért nagyon tartanak tőle. Az ENSZ kénytelen elrabolni feleségét és ezzel
megzsarolni a kínai férfit, hogy kezdjen el végre a világunk megmentésén fáradozni. Az ellenséges
civilizáció egy speciális betegséggel támadja meg Luo Jit, de ő még a hibernálás előtt „varázsigét küld
a csillagokba”. Ezt senki sem érti.

200 évvel később ébred fel egy békés és fejlett világban, amely már nem fél az inváziós flottától, sőt,
biztos benne, hogy hatalmas űrflottájával felülkerekedik azon. Ekkor egy különös repülő szerkezet
hagyja el a közeledő trisolarisi flottát, és egymaga a Föld közelébe ér.

Nem spoilerezek, a regény fordulatait nem szeretném még sugallni sem. Mindenesetre: lesz
meglepetés bőven.

Milyen regény A sötét erdő?

Először is, nagyobbat és messzebbre lép, mint A háromtest-probléma. Itt ugyanis előkerül a címbeli
elmélet, amely hihetően és meggyőzően ad egy választ arra a kérdésre, hogy miért nem találkoztunk
a kozmoszban eddig civilizációk millióival? A Fermi-paradoxonra adott válasz nyugtalanító és baljós
(hasonlót állít egyébként az angol Brian Cox fizikaprofesszor is). A trilógia itt kezd filozófiájában,
világnézetében roppant pesszimistává lenni, miközben az emberiség a soha nem látott krízisek közt
sodródik. Kitágul a horizont: immár nem csupán arról van szó, hogy egy nálunk fejlettebb civilizáció
szeretne minket elpusztítani, hanem arról, hogy az Univerzum csatamező; de nem a slamposabban
felskiccelt űroperák szintjén, hanem ténylegesen, velejéig ellenséges terület. A kék ég alatt élő homo
sapiens élete egy álomvilág, és a könyv többször kisgyereknek írja le fajunkat. Joggal teszi ezt, hiszen
a regényben szereplők többségét nem az önfeláldozás nemes szándéka, hanem a hatalom, a siker és
a szerelem, vagy éppen csak a kényelem utáni sóvárgás élteti. Az ember olyan, mint a prológus
hangyája: észre sem veszi, mi zajlik a feje fölött, csak a zajokat érzékeli.

A sötét erdő nem unalmas, sőt: a régebbi science fiction irodalom hagyománya szerint sok beszélő
fejjel találkozunk, akik érdekfeszítő morális-filozófiai-kozmológiai-technológia kérdéseket vitatnak
meg. De emellett a cselekményben sincs hiány, különösen akkor, amikor a csepp alakú idegen
szondát (amelyhez rajongói film is készült) elfogja az emberi űrflotta.

A regény továbbra is kínai, de az egyetemes fenyegetettség miatt a Kínai Népköztársaság jelenlegi

ethosza azért már kisebb mértékben jelenik meg benne. Persze vicces az űrhajón megtartott politikai
gyűlés, a világűrben repkedő „elvtársak!” szavakkal, de nem ez a jellemző. A történet fő mozgatói
továbbra is kínaiak, akik nem bonyolult lelkek, de pozitív alakok. Különösen Luo Ji érdekes, hiszen
átalakuláson megy keresztül, amely hihető és felemelő. Amikor más nemzet szereplői jelennek meg,
azok nem annyira fontosan a regény szerzőjének, de a többi karakter is inkább csak azért van jelen,
mert kellenek. Nőket ezúttal ne nagyon keressünk a világot befolyásoló események alakításában,
még a Falképzők közé sem fértek be. (Különösen rémisztő ebből a nézőpontból, hogy mivel veszik rá
a főszereplőt a cselekvésre.) Az író válasza az emberiség fenyegetett helyzetére mindig materiális és
mérnöki: tervezés, gyártás, összehangolt, gigászi cselekedetek – akár egy óriási kínai víztározó
megépítése.

Kicsit hosszú a regény. Bár a (legtöbbször stilárisan szempontból unalmasan megírt) párbeszédek
előreviszik, néha mégis csak a toporgást érezzük, Cixin Liu fontosnak tartotta az adott kor mindennapi
életét részletesebben bemutatni. Viszont bőségesen kárpótol a gondolatok gazdagsága, az emberi
természettel ütköztetett események interakciója. A modern science fictionből ez a fajta
intellektualizmus kiveszőben van, talán retrónak tűnik, de szükség van rá – különben miért olvasnánk
ezt a zsánert? Nagyon okosan mutatja be Cixin Liu a lehetséges emberi reakciókat, és szembesíti az
olvasót az emberiség korlátaival. Itt már nem válunk szét nemzetekre, hanem egységesen
viselkedünk; épp ezért lép ki a regény a kínai keretek közül.
Érdemes kitartani a regény háromnegyedéig, amikor a tét egycsapásra megemelkedik. Az utolsó
fejezet pedig fantasztikus ötletet hoz be a trilógiába, jól megírt, agyafúrt cliffhangert, amely
bármelyik tévésorozatnak díszére válna.

Cixin Liu: A halál vége (A Háromtest-trilógia, 3. rész)

KÖZZÉTETTE: SFINSIDER 8 HOZZÁSZÓLÁS

Minden könyv pont annyit ér, amennyit az utolsó mondat elolvasása után gondolsz róla. Ekkor még
nem indul be az agyalás, az olvasottak mélyebb végiggondolása, a szereplők regény utáni sorsának
továbbgondolása. Csak te vagy meg az első igazi, nagy benyomásod a kötetről.

Éppen emiatt A Háromtest-trilógia 3. része, A halál vége nekem lenyűgöző alkotás. Elképesztett a

kitágított, Univerzum jövőjét, sorsát felölelő történetvezetése, a bemutatott korszakokat átölelő
panorámája, a finom ötletei, az irodalmi megformáltsága. Cixin Liu 2010-ben megjelent regényével az
Európa kiadó magyar nyelven is befejezte ennek a kivételes trilógiának a magyar nyelvű kiadását.
Csak dicséret illeti érte, ahogy a fordítót, Dranka Anitát is, aki ezt a 800 oldalas szövegszörnyeteget
megszelídítette.

Figyelem! A halál vége önmagában nemigen élvezhető, először A háromtest-problémán, utána

pedig A sötét erdőn kell magát átrágnia mindazoknak, akik a grandiózus fináléra kíváncsiak.

Ez egy nem mindennapi ismertető egy nem mindennapi könyvről: ezúttal hanyagolom a történet még
vázlatos ismertetését is. Ennek nemcsak az az oka, hogy semmilyen fordulatot nem szeretnék lelőni,
hanem a regény szerkezete: észveszejtő hullámvasútra ültet minket a szerző, hullámhegyek és -
völgyek közepette követjük nyomon az emberiség kalandját a sophonokkal és másokkal benépesülő,
de látszólag kihalt „sötét erdőben”, a rejtőzködő civilizációk millióit rejtő Univerzumban. A
végstádiumos Yun Tianmintől indulunk, aki egy csillagot vesz a könyv főszereplőjének, Cheng Xinnek,
és ezzel tudtán kívül az emberiség sorsának nagy hatású alakítója lesz. Az előző kötet végén az
emberiség és a trisolárisiak a kölcsönös elrettentetéshez nyúlnak, a patthelyzetben pedig az
emberiség szépen fejlődik. De sajnos ez a kor nem tarthat örökké. Az elrettentés korát a sugárzás, a
bunker, a galaxis majd a nagyon távoli jövő követi, miközben az emberiség hol majdnem elpusztul,
hol pedig váratlanul megmenekül. A regény összekötő eleme épp a főszereplő, Cheng Xin, aki kétszer
is olyan döntést hoz, amely átkot zúdít a homo sapiens fejére.

Az emberiség egy ponton a biztos kihalással néz szembe, és még akkor sem következik be a vég –
Cixin Liu még bőven tartogat meglepetéseket a regény utolsó fejezeteiben.

A halál végéről egyértelműen két klasszikus jut eszembe: Olaf Stapledon Első és utolsó emberek című
olvasmánya, és Greg Egan  Diaszpórája – a trilógiát lezáró kötet mindkét regényt megidézi.

Több tényező miatt is A halál vége bizonyos értelemben nemcsak a kínai, hanem a világ science
fiction irodalmának is kimagasló darabja. Először is, az akkor még munka mellett író Cixin Liu a
harmadik kötetnél már érezhetően stilárisan is egyre jobban ír. Ügyesebbek a párbeszédei,
gördülékenyebb a prózája és mívesebbek a hasonlatai. Rendkívül érdekes, hogy egy ázsiai kultúrában
élő ember ennyire kedveli az európai kultúrát: a középkori történelemtől a kereszténységen át a
klasszikus írók felemlegetéséig a regény végleg elhagyja a kínai kereteit. A főszereplők természetesen
kínaiak; igazából nem is Cheng Xin az érdekes, hanem a vénséges vénné váló, az előző regényből
megismert Luo Ji, akit a két kötet összetett, érdekes alakká formál. Érdekes, hogy a trilógia egészére
elmondható: a szerző látszólag nem nagyon szereti az amerikaiakat, mégis, az egyik legfontosabb
mellékszereplő Thomas Wade, aki szívós és kegyetlen vezérfigura, miközben két döntése is az
emberiség javát szolgálja. Az író egyszerre negatívan és elismerően mutatja be az egyetlen fontos
amerikait; egyszerre fél tőle és csodálja; pusztítónak és építőnek; cinikusnak és bölcsnek festi le.
Vajon így látja egy kínai értelmiségi az egyetlen szuperhatalmat, amelyet szeretne meghaladni?

Az irodalmi bravúrt azonban kétségkívül a szövegtestbe ékelt három kínai mese jelenti – még
sohasem találkoztam hard sci-fiben ennyire okos megoldással, amely fel is lágyítja a szöveg tartalmi
keménységét. Szükség is van erre: nemcsak a történetszervezés miatt fontos az a három jól eltalált
történet, de az egész regény nyomasztó, pesszimista és nyugtalanító kicsengése miatt is.

A Háromtest-trilógia első kötete arról szólt, hogy az emberiség csak bogár, és hamarosan eltapossák.
A második kötet a reménysugár felcsillanásával végződik. A harmadik összeadja az első két
megállapítást, és levonja a végső, megfellebezhetetlen tanulságot: a bogarak számára szinte
lehetetlen megérteni az Univerzumot, a sötét erdőt, amely gyilkos hely, és a Kozmosz minden
története végén a halál zárja le a sztorit. (Az Énekes fejezete sokkolóan fejbekólintó ezügyben.) Amíg
eddig eljutunk, szembesülhetünk az emberiség magasztos és lesújtó pillanataival, a szeretet nevében
cselekvőkkel és az elállatiasodottakkal. Cixin Liu bámulatosan ismeri fajunkat, a világot és a minket
körülvevő körülményeket. Bár néha prédikál – kevés nagy koponya kerüli ki ezt a csapdát, amikor
ilyen időskálán játszik – mégis, inkább bemutat, és ránk hagyja a konklúziókat.

A halál vége épp ezektől a momentumoktól válik egyedi, science fiction csúcsteljesítménnyé: a

Földtől a zsebuniverzumig, a 11 dimenziótól a kettőig, az űrbeli cammogástól a fénysebességig jutunk
el, miközben végig az emberekről beszél. Megértéssel, szeretettel, de rideg realitással, olyan
grandiózus kitekintéssel, amelybe nem törik bele a bicskája. Klímakatasztrófa, vízháborúk, trisolárisi
flotta? Sokkal többről van itt szó. Az Univerzumban betöltött szerepünkről és az egyéni döntések
félelmetes, civilizációt formáló szerepéről.

A halál vége mestermű. Egy ilyen kis ismertető a tizedét sem tudja bemutatni annak az
ötletparádénak, gazdagságnak és mélységnek, amely a regény lapjain olvasható.