Professional Documents
Culture Documents
Ellen Alpsten - A Cárnő
Ellen Alpsten - A Cárnő
A cárnő
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
TSARINA
A CÁRNŐ
Szereplők
Interregnum, 1725
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
Interregnum, 1725
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
Interregnum, 1725
62
63
64
65
66
67
68
69
70
71
72
73
74
75
76
77
78
79
80
81
82
83
Interregnum, 1725
Részletek Jean-Jacques Campredon naplójából,
aki francia nagykövet voltSzentpétervár császári udvarában, 1727.
május 16.
Tobiasnek: Köszönöm!
SZEREPLŐK
Nagy Pétercsaládja:
Nagy Péter, minden oroszok cárja és uralkodója, teljes nevén Pjotr
Alekszejevics Romanov, valamint bátyuska cár, I. Péter
Marta Skawronska, Nagy Péter szeretője, majd felesége, cári nevén
Jekatyerina Alekszejevna, Katyerinuska, I. Katalin, minden oroszok
cárnője és uralkodója
Jevdokija, Péter első felesége, Alekszej cárevics anyja, előzőleg
cárnő
Alekszej cárevics, Péter fia és első örököse
Charlotte Christine von Brunswick, röviden Charlotte, Alekszej
felesége
Anna cárevna, Jelizaveta cárevna, Natalja cárevna, Péter és Katalin
életben maradt gyermekei
Jekatyerina, Péter és Katalin lánya, aki kisded korában meghal
Pjotr Petrovics, becenevén Petruska, Nagy Péter fia Katalintól,
preferált utódja, aki fiatalon meghal
Szofja régensnő, Péter féltestvére
Iván cár, Péter féltestvére
Praszkovja Ivanovna cárnő, Iván özvegye
Jekatyerina Ivanovna cárevna, Anna Ivanovna cárevna, Iván lányai,
cárevni Ivanovni néven is ismertek (többes szám)
Kurland hercege, Anna Ivanovna cárevna férje
Mecklenburg hercege, Jekatyerina Ivanovna férje
Holstein hercege, Péter és Katalin lányát, Annát veszi feleségül
Az orosz uralkodói udvar:
Alekszandr Danyilovics Menysikov, tábornok Péter hadseregében,
legjobb barátja, becenevén Alekasa
Darja Arszenjeva, nemes hölgy, Menysikov szeretője, majd felesége
Rajsza Menysikova, Alekszandr Danyilovics testvére
Antonio Devier, Anna Menysikova férje, Péter titkosszolgálatának
feje
Feofan Prokopovics, novgorodi érsek, Péter gyóntatója
Dolgorukij hercegek, Péter fia, Petruska támogatói
Paulsen, Horn és Blumentrost, Péter orvosai
Anna Mons, Péter egykori német szeretője
Willem Mons, udvaronc, Katalin szeretője
Marie Hamilton (Marija Danyilovna Gamentova), udvarhölgy,
Péter szeretője
Boris Petrovics Seremetyev tábornagy, Péter hadseregének
főtábornoka
Alice Kramer, Seremetyev német szeretője, később udvarhölgy
Pjotr Andrejevics Tolsztoj gróf, udvaronc és Péter bizalmasa
Alekszandra Tolsztaja, Tolsztoj gróf nővére, Katalin udvarhölgye
Pavel Jagusinszkij, Péter főudvartartója, titkos tanácsos
Pjotr Safirov, zsidó udvaronc, titkos tanácsos
Ostermann, Péter kancellárja
Jakovlevna, Katalin cserkesz szobalánya
Boj-Bába, mosónő, Péter szeretője
Afroszinja, mosónő, Alekszej szeretője
Andreas Schlüter, főépítész, a borostyánszoba megalkotója
Domenico Trezzini, építész Szentpéterváron
A Baltikum:
Christina, Fjodor és Margrete, Marta féltestvérei
Tánya, Marta mostohaanyja
Vaszilij Gregorovics Petrov, orosz kereskedő Valkában, aki
megveszi Martát házi szolgának
Praszkaja, Vaszilij ágyasa
Nágya, Vaszilij házvezetőnője
Olga, egy másik szolga Vaszilij házában
Ernst és Caroline Glück, lutheránus pap és a felesége
Anton, Frederic és Agneta Glück, a gyerekeik
Johann Trubach, svéd dragonyos, Marta első férje
Az európaiak:
XII. Károly svéd király, Nagy Péter ellenfele a nagy északi
háborúban
marsall Rehnskjöld Rehnskjöld, XII. Károly főtábornoka
Erős Ágost, Szászország választófejedelme, Péter szövetségese
Frigyes Vilmos, porosz király, „katona király”
XIV. Lajos, Franciaország királya
XV. Lajos, Franciaország királya
Jean-Jacques Campredon, francia nagykövet Oroszországban
Dimitrij Kantemir, Moldva fejedelme
Maria Kantemir hercegnő, a lánya, Péter szeretője
Interregnum, 1725
Nem sokkal a narvai csata előtt fogyni kezdett az élelem, hiszen a két
nagy hadsereg elvette, ami szerintük nekik járt: kifosztották a tanyákat,
és feltartóztatták a kereskedőket, hogy megszabadítsák őket javaiktól.
Egyre kevesebb vándorkereskedő mert útra kelni. A piacon hallottam,
hogy a hentestől maradt csontok, felpuffadt babok, állott kenyér vagy
kicsírázott hüvelyesek miatt nők kezdtek heves vitába, sőt, még
ökölharcra is sor került. Hála istennek, nekem nem kellett részt
vennem ezekben a viszályokban, mert a lelkész háztartásának mindig
akadt egy vekni friss kenyér vagy egy csomag sértetlen zöldség a pult
alatt. Minden gazda járt Glück istentiszteleteire vasárnaponként. A
szakács vadgombából és vöröshagymából készített nekünk vacsorára
pitét, ami jóllakatott ugyan, de hatalmas volt a különbség a nyári
bőséghez képest. A novemberi köd elárasztotta a várost, és beköltözött
a szívünkbe is.
Fejünket lehajtottuk az asztali áldáshoz. Ernst, akinek a családja
eredetileg egy német hercegségből származott, békét és jólétet kért a
Baltikumnak, Péter cárnak és XII. Károly királynak jó egészséget, a
katonák lelkeinek pedig megváltást. Caroline felvágta a pitét, kivette a
legnagyobb szeletet a férjének, a következőt a fiainak, aztán
Agnetának, majd végül nekem. Az utolsó, szokatlanul kis szelet az ő
tányérjára került. Csendben ettünk. Más nem is hallatszott, csak a
tányérokon csikorgó fakanalak, meg a Marienburg üres utcáit
felkorbácsoló és a parókia zsaluit zörgető őszi szél.
Hirtelen Agneta felnézett, és legártatlanabb hangján azt kérdezte: –
Igaz az, hogy az orosz cár egy kétfejű óriás, aki gyerekeket eszik
vacsorára?
Felnevettünk, örülve a könnyedebb hangnemnek, de Agneta
zavartan nézett ránk.
– Igen – felelte Anton mosolyogva –, és a kedvencei a lelkészek
szőke loknis, kék szemű kislányai, mert azok még frissek és puhák.
Miközben a húgát ugratta, észrevettem, milyen sötét a szempillája
különleges világos szeme körül. De amikor felnézett, lesütöttem a
szemem.
Agneta elszontyolodott, amikor rájött, hogy kicsúfolják, de meg is
könnyebbült, mert a hangulat felengedett. Vidáman ette tovább a
pitéjét. Mind a pásztorunkra pillantottunk. Annyit hallottunk már
minden oroszok cárjáról és furcsa rendeleteiről, az ukázokról,
amelyekkel meg akarta változtatni az országát, kerüljön, amibe kerül.
Az alattvalói nem igazán örültek a reformjainak. Például a két évvel
korábbi törvény ellenére, amely a Valkában élő oroszokat is arra
kötelezte, hogy borotválják le a szakállukat, még mindig láttam
szakállas oroszokat Marienburgban. Ők továbbra is viselték a
hagyományos, övvel összefogott, földig érő köpenyt, pedig ezek
használatát is betiltották. De Oroszországban vajon más volt a helyzet?
Úgy hallottam, hogy ott, aki nem volt hajlandó leborotválni a
szakállát, hatalmas pénzbírságot kapott, vagy akár kényszermunka is
kerülhetett kilátásba. Az orosz városok kapujában babákon mutatták
be, hogyan öltözködjenek helyesen a férfiak és a nők, a szabók pedig
az új ruhákra vettek fel rendeléseket ott helyben. Hogy az orosz
időjáráshoz nem illett a szűk bricsesz, a rövid kabát vagy a mély
kivágású ruhák viselése, az a cárt nem érdekelte.
– Péternek az a terve, hogy fogja a keleti Moszkóviát, és farag
belőle egy nyugati Oroszországot. Határtalan becsvágya csodálatra
méltó, ha más nem is – jelentette ki végül Ernst Glück.
– Csodálat? Miért is? – ütközött meg Anton ezen, és mint mindig,
most is készen állt szópárbajba keveredni egy olyan tanult emberrel,
mint az apja. Anton magabiztossága, lelkesedése és a belőle áradó tűz
csak tetézte kinézetét és jó megjelenését; észrevettem, hogy a
marienburgi fiatal lányok sokáig időztek az istentisztelet után, ha ő is
részt vett rajta.
– Azt hittem, elégszer elmagyaráztam már a tanóráinkon – sóhajtott
fel Ernst. Anton az égre emelte a szemét. Észrevette, hogy figyelem,
és rám villantott egy mosolyt. Elmosolyodtam, de elfojtottam a belém
nyilalló jóleső érzést.
– Anton – dorgálta anyja, de szavaiban annyi kedvesség bujkált, ami
csak egy kedvenc gyermeknek járt.
– Ne, anyám, hadd beszéljek! Ha Péter eléri, amit akar, akkor csak
egy lábjegyzet marad belőlünk a történelemkönyvekben; a mi
történetünkkel csak a gyerekeket riogatják majd alvás előtt. Mikor
adott fel Oroszország egy elfoglalt területet? Nézd meg, hogy
terjeszkedett Kijevtől kelet felé a Rusz birodalom, és mindent
elpusztított, ami az útjába került. Több évszázadnyi rabszolgaság áll
előttünk. Micsoda badarság azt felhozni ürügyként a háborúra, hogy
mi „mindig is” orosz földön éltünk. Miért nem marad Moszkvában,
ahova tartozik? Nincs semmi keresnivalója itt nyugaton!
Ernst megvonta a vállát.
– Igazad van. Se Péter, se Károly nem követelheti jogosan a
területeinket. De ha nem vetik meg a lábukat nyugaton, Moszkvának
vége, Anton. A cárnak jégmentes kikötőre van szüksége a
kereskedelemhez és a hadakozáshoz, és ezt Arhangelszk nem tudja
biztosítani. Azov a Fekete-tengeren igazából az isztambuliaké, akik
vissza is szerzik, amint tudják. Péter és Oroszország azt kockáztatja,
hogy beszorul. Délkeletről az Ottomán Birodalom és nyugatról a
svédek közé. Ezért kell harcolnia; és szüksége van a Baltikumra, hogy
fellélegezzen és gyarapodjon. Péter származása alapján igazából nem
meglepő, hogy nyugat felé tekint.
– Miért? – kérdeztem.
– Az anyja egy nyitott és befogadó elméjű ember házában
nevelkedett, aki levelezésben állt a nyugati gondolkodókkal. És arról
se feledkezzünk el, hogy amikor a féltestvére, Szofja volt a régens, ő is
nyugaton kereste Oroszország fejlődési lehetőségét.
– Az a ringyó – köpött ki Frederic.
Az anyja felvonta a szemöldökét. – Miért is? Mert szeretett volna
tanulni, és élni az életét, ahelyett, hogy megrohadt volna egy
tyeremben? Jó uralkodó volt, amíg Péter túl fiatal volt az
uralkodáshoz. A féltestvére, Iván, Isten áldja, ő tényleg ostoba volt.
– Mi az a tyerem? – kérdeztem közbe.
– Az orosz házak azon része, ahol a család nőtagjai élnek. Csak
rokon férfiakat engednek be oda. A nők addig élnek ott elzárva, amíg
férjhez nem mennek. Nem kapnak megfelelő oktatást. Ha
megengedik nekik, hogy kilépjenek a tyeremből, azt csakis lezárt
kocsiban, bő, mindent takaró ruhában tehetik. De Szofja valahogy
meggyőzte az apját, Alekszej cárt, hogy engedje tanulni. Apjuk
halálakor Szofja volt a legegészségesebb és legerősebb a még élő
gyerekek közül, így meg tudta szerezni a hatalmat régensként. Péter
akkor még csak hároméves volt, egy kisgyerek, a féltestvére, Iván
pedig olyan beteg volt, hogy a szóbeszéd szerint a cári tiarát sem tudta
megtartani gyenge nyakán. Szofja jó munkát végzett először Iván,
majd Péter régenseként, különösen azzal, hogy diplomáciai
kapcsolatokat létesített a Nyugattal, és levelezett az uralkodókkal és a
nagy gondolkodókkal. Őhozzá hasonlítva Péter háromig se tud
számolni. De ő nő. Ez az egyetlen megbocsáthatatlan bűne.
Csodálkozva hallottam, hogy egy nő uralkodhatott Oroszországban.
– Még életben van? – kérdeztem.
– Igen, egy zárdában valahol, és valószínűleg átkokat szór minden
hátralévő napjában. Ő és a szeretője, Golicin herceg messzire jutottak
gondolkodásmódjukban, de nem elég messzire, amikor hatalmon
voltak.
– Golicin herceg! Az a … – Anton megakadt, nem találta a
megfelelő szót, amivel kifejezhette volna megvetését Szofja szeretője
iránt.
– Csak óvatosan – figyelmeztette Caroline, és a biztonság kedvéért
eltakarta Agneta fülét. A lány azonnal kiszabadította magát, hogy hallja
a folytatást.
– Gondolkodj, mielőtt megszólalsz, Anton – szólalt meg az apja is.
A fiatalember kanalát a tányérjára dobta, felállt, és az ajtót becsapva
elhagyta a szobát. Az apja elkomorult.
– Annyira forrófejű – mondta Caroline, de nem igazán rosszallóan.
Frederic összetörte a gombákat a tányérján, majd jobbról balra
tologatta őket, Agneta meg körbenézett egyesével mindenkire;
próbálta kitalálni, mitől lettek olyan mérgesek. A szoba sötétebbnek és
hidegebbnek tűnt Anton nélkül.
– Golicin herceg – szólalt meg Caroline segítve férjének felvenni
korábbi gondolatmenetét. Ernst rámosolygott.
– A herceg Szofjával élt, de messze nem volt… nos, akárminek is
akarta Anton nevezni. Katona és diplomata volt. Az ő alapozása és
előrelátása nélkül Péternek feleannyi ötlete sem lenne, mint így:
kötelezővé tette a katonai és az adminisztratív szolgálatot a nemesek
fiainak, haditengerészetet akar létrehozni, elutazott Hollandiába,
Berlinbe, Angliába és Bécsbe, hogy a saját szemével lássa, milyen az
élet és az előrehaladás Nyugaton. Péter nyughatatlan, és a célja
világos: azt akarja, hogy Oroszország is játékba kerüljön a politikában
– vagyis globális hatalommá akarja tenni. Biztos vagyok benne, hogy a
fiának, Alekszejnek is külföldi feleséget választ, még ha a
Romanovoknak nem is ez a szokása.
– De Szofja miért nem gondolkozott előre? – vetettem közbe, mert
szerettem volna visszatérni a női uralkodó témájára. Vajon szép is
volt? Az élete úgy hangzott, mint egy tündérmese, csak sajnos a
boldog vég nélkül. Micsoda szörnyűség, hogy zárdába küldték, hogy
ott hervadozzon egy ilyen élet és egy ilyen szerelem után.
– Az ő uralkodása nem volt biztos, amíg Péter élt. De Szofja sosem
fenyegette Pétert, még fiatal fiú korában sem, pedig akkor könnyű lett
volna. Ki tudja, miért? Nem hiszem, hogy a családja iránti szeretetből.
Az ő ága és Péter anyjának ága mindig is viaskodott egymással. Talán
csak mert nem vette Pétert elég komolyan.
– Hol volt Péter, amikor Szofja volt a régens?
– Először a Kremlben lakott, amíg fel nem gyújtotta azt. Állítólag
szeret mindenfélét felgyújtani, és kétségkívül nagy szerencse, még
jobban szereti kioltani a lángokat. Úgyhogy Szofja elküldte a
Nemeckaja szlobodába, a moszkvai német negyedbe a városkapun
kívülre. Békében élt ott, azt játszotta, hogy katona, meg azt, hogy
háborút visel, és olyat is játszott, hogy ő a cár. Állítólag itt mindenféle
emberrel találkozott a világból: kereskedőkkel, házalókkal,
művészekkel, gondolkodókkal, orvosokkal és gyógyszerészekkel.
Állítólag itt szeretett meg mindent, ami nyugati. Mikor hallottunk
utoljára olyan uralkodóról, aki elhagyta az országát több mint másfél
évre csak azért, hogy utazzon és tanuljon? Az oroszok általában
gyanakodva szemlélik a külföldi módit.
– Péter a német negyedben találkozott Anna Monsszal? –
kérdeztem, mire Caroline figyelmeztetően rám pillantott. Ez nem
való volt Agnetának.
Ernst elmosolyodott.
– Ó, a nők, mindig a szerelmi történetek érdeklik őket. Igen, azt
hiszem, ott találkoztak, nem sokkal azelőtt, hogy Szofja száműzte egy
Moszkvától és minden hatalomforrástól távoli faluba, vagy legalábbis
azt hitte. Péter azonban magával vitte a barátait, és olyan sereget
toborzott, ami felért Szofja seregével. Kis államot létesített az államon
belül. Mielőtt Szofja észbe kapott volna, Péter már szerzett embereket
és fegyvereket, feleségül vette egy tiszteletben álló orosz család lányát,
volt fia és örököse, és elérte a felnőttkort.
– Mi történt Péter feleségével? – folytattam.
– Jevdokija Lopuhinával? Szegény pára. A három fiuk közül csak
Alekszej él már. Két évvel ezelőtt Péter egy távoli kolostorba küldte,
miután az asszony nem volt hajlandó elválni tőle. Állítólag órákon át
kérlelte, de hasztalan. Ő a büszkesége ellenére már elveszett, közben
Anna Mons meg éli a világát. Bár még nem szült Péternek gyereket,
szóval ki tudja, mi lesz itt még?
Caroline megborzongott.
– Szegény Jevdokija. Micsoda szörnyűség egy ilyen fiatal nőt élve
eltemetni. Miért nem küldték vissza a családjához?
És a Glück család újra kedvenc beszédtémájához jutott el:
engedélyezni kellene-e a válást vagy sem.
Egyik reggel, úgy két hét szánozás után, Darja kinyújtotta a nyakát,
felemelte a függönyt, és kinézett az ablakon, figyelmen kívül hagyva,
hogy panaszkodunk a hidegre és a szélre. Korábban is gyakran
bökdöste meg Varvarát és mutatott egy erdőre, amely sötét vonalként
húzódott a mező mögött vagy egy bizonyos dombra a messzi
távolban. Úgy ismerte a tájat Moszkva körül, ahogy én ismertem
minden rétet és ösvényt a mirünk körül.
– Állj! – kiáltotta, és kopogott a szán oldalán. A kocsis
engedelmeskedett. Darja arca tüzelt, a szeme csillogott, ahogy kihúzta
a kezem a szőrmetakaró melegéből. – Gyere velem, Marta! Olyasmit
mutatok, amit szegény szemeid még sosem láthattak.
Amikor kiugrott, térdig belesüppedt a hóba, amire csak felnevetett
és nyomakodott tovább engem is magával húzva, míg a kocsis utat
nem vágott nekünk fel a dombtetőre.
– Gyere már, ne maradj le! – kiáltott hátra a válla felett. Megbotlott
a köpenye lelógó szegélyében, majd újra felegyenesedett. Keze vörös
lett és égett és hótól. Fent a domb tetején megölelt, és az alattunk
fekvő síkságra mutatott.
– Nézd – kiáltotta levegőért kapkodva. – Most a Veréb-hegyen
vagyunk. És ez, Marta, a világ legcsodálatosabb városa: Moszkva!
Visszafojtottam a lélegzetem: a Moszkvai Nagyfejedelemség szíve
nyúlt el a horizonton, és büszkén mutatta magát a szemem előtt.
Számtalan torony és kupola aranylott a korai alkonyatban. A tajgán
átfújt a friss, esti szellő messze a város háta mögül, de magával hozott
hangokat és szagokat is. Moszkva a saját életét élte, olyan határozott
életet, amit még messze, a Veréb-hegyen is éreztem, ahogy becsuktam
a szemem, és elképzeltem.
Ostorok csattogtak, nők nevettek, gyerekek rikoltoztak, férfiak
kiabáltak a kabakokban. Az állatok bőgtek, víz zubogott a
malomkerékre, és paták dobogtak az utcák és terek macskakövein.
Éreztem az ételek illatát a konyhákban, a csatornákét a sikátorokban,
az olajat és a parfümöket a boltokban és bódékban – a fényűzést és a
nyomort is. Moszkvát nem úgy építették, mint Rigát vagy
Marienburgot, rendszer szerint egy piactér közé. Láttam a magas
városkapukat, de városfal nem volt körülöttünk, pedig az még Valkát
is védte. Mindenféle és fajta házak álltak egymás mellett
összevisszaságban, véletlenszerűen nyúlva egyik vagy másik irányba. A
város körül kisebb települések feküdtek, és földek, amelyeket a
Moszkva folyó és oldalfolyói tápláltak. Mégis a város szíve körül
kígyóként tekergőzött egy sor sötét, nagy ház, amelyek palotává álltak
össze; nehéz, magas tetejüket rengeteg torony és kupola díszítette.
– Egyáltalán nem úgy néz ki, mint Marienburg – csodálkoztam.
Darja felnevetett, mintha valami vicceset mondtam volna.
– Azok ott a posadok – mutatta –, a külső települések. Ott laknak a
boltosok, kézművesek, művészek és kertészek, akiket a cár
Oroszországba csábított: ácsok, kötélverők, kovácsok, festők, ötvösök
és szobrászok. Mellettük a malmok és a földek, amiket a Moszkva
folyó áraszt el, hogy a legfinomabb gyümölcsök és zöldségek
teremjenek rajtuk. De ott találod a prémvadászokat is, meg a
halászokat és a solymászokat, a ló- és kutyatenyésztőket. Melléjük
telepedtek le a méhészek. Na, majd ha megízleled a moszkvai mézet!
– És ott, még kijjebb ki lakik? – kérdeztem hunyorogva.
Megvonta a vállát. – Jobbágyok és parasztok.
Talán ott volt a családom is, ha elég szerencsések voltak, és még
éltek. Ha így van, megtalálom őket, gondoltam. Darja három csillogó
toronyra mutatott a város szívében: – Az a Kreml, a paloták palotája –
mondta vágyakozva. Csinos arca rózsabimbónak tűnt a gallérja
szőrméje között. – És nem messze tőle, ott, az a Gosztinij dvor.
Elmegyünk oda, amilyen hamar csak tudunk.
– Az mi? – kérdeztem. – Valami piacféle?
– Méghogy piac! – horkant fel. – Még tényleg sokat kell tanulnod.
Az maga a csodák palotája egy olyan lánynak, akinek arannyal teli
erszénye van – mondta, és tekintetét az enyémbe fúrta. Azt
gondoltam, jobb az őszinteség, ezért bólintottam, és megérintettem az
erszényt, amit Menysikov adott. Darja megszorította a kezem. – Ne
aggódj. Tudok a pénzről. És a Gosztinij dvorban megtalálod a
leggyönyörűbb holmikat, amelyekre egy lány csak vágyhat. Árulnak
ott aranyat és ezüstöt, belga csipkét, francia kelméket, drágaköveket,
finom bőrárut, nemezt, tollakat, díszgombokat, hímzést és így tovább.
– Megfogta a könyököm. – Menjünk ünnepelni. Rendesen be akarok
rúgni, hogy elfelejtsük ezt a borzalmas utazást. Holnap sok embert kell
majd üdvözölnünk. Gyere!
Visszabotorkáltunk a szánunkhoz, ahol Varvara azon bosszankodott,
hogy a rézserpenyő kihűlt. Rajsza Menysikova megadta a jelet az
indulásra, és este már azt ünnepeltük, hogy hamarosan Moszkvába
érkezünk. Sokat ettünk: frissen sült kenyeret, zsíros lazacot, füstölt
szarvashúscsíkokat, penészes sajtot, gombával és belsőségekkel töltött
péksüteményeket, hozzá savanyított retket, ecetes uborkát és
mustárban-tejszínben marinált tojást. A fogadós kamrája és
természetesen a pincéje is kiürült a távozásunk után, és szokás szerint
most sem láttam, hogy Rajsza Menysikova fizetett volna.
Olyan volt a csapatunk, mint egy méhraj, ami egyre közelebb kerül
a kaptárhoz. Másnap megérkeztünk Moszkvába.
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
A fiú hamarosan egy tálcával tért vissza. Egy tányért tett elém: pirog
volt rajta – csirkével és olvadt sajttal töltött péksütemény – mellette
borba áztatott cseresznye és mézben sült mazsolás keksz. A szolgálófiú
sötét, gőzölgő italt öntött nekem egy bögrébe. Cukor, tej és füst illata
volt, és sűrű, keserédes íze. Isteni volt, minden érzékemet
felkorbácsolta. Szerettem volna belemártani az ujjam ebbe a csodás
főzetbe, és tisztára nyalni. Ehelyett csak kortyolgattam az italt, mint
egy hölgy.
– Mi ez? – kérdeztem, miközben Péter visszatért az asztalához.
– Csokoládé – felelte, majd kortyolt egyet egy kis
konyakosüvegből, megtöltötte a pipáját, és rágyújtott. Így szakította
meg a böjtjét.
– Mi az a csokoládé? – kérdeztem, és újra beszívtam az illatát.
Fenséges volt; még többet és többet akartam belőle.
– A francia királyné hozta magával spanyol hazájából. A csokoládé
és a törpék az egyetlen vigaszai, mert a férje, Nagy Lajos továbbra is a
szeretőjével van, aki pedig jó sokba kerül neki. A Napkirály lovak
helyett szajhákkal tölthetné meg az istállóit abból a pénzből, amit
Madame de Montespanra költ.
Péter folytatta a rajzolást, én pedig csendben kortyoltam a forró,
édes italt. Ki gondolta volna, hogy jobb dolgom lesz, mint szegény
francia királynénak? Beleharaptam egy édes kekszbe, majd
belemártottam a csészémbe.
Amióta Péter magához vitt, nem jártam Menysikov házában. A cár
odarendeltette magához néhány ruhámat és az alsóneműimet. A
küldönc baráti üdvözletemet vitte Darjának, amit Péter írnokának
diktáltam. Megkönnyebbülésemre a válasza, amit felolvastak nekem,
gyors volt és meleg hangvételű. Csak jót kaptam tőle.
Két napon és két éjszakán át nem hallottam Péter felől. Fel-alá jártam
a házban, miközben ő teljesen a közeledő svéd fenyegetésre
koncentrált. Nappal terveket eszelt ki a hadsereg számra, éjszaka
végigjárta Kijev összes szajháját, és még a legedzettebb lányok
szívében is félelmet ébresztett. Több ópiumot vettem be, mint kellett
volna, hogy aludni tudjak. Néha szédülve magamhoz tértem, és
füleltem. Lépéseket hallottam volna az ajtóm előtt? Talán. Tudtam,
hogy Péter mérgében villámokat is tud szórni, aztán sajnálkozik majd
a tűz miatt, amit okozott, és mindent megtesz, hogy eloltsa a lángokat.
De ez alkalommal nem. Túl messzire mentünk mindketten? Péter
sosem jött be a szobámba – már ha egyáltalán ott volt a folyosón –,
így újra egészségtelen, mámoros álomba merültem. Úgy szenvedtem,
mint egy kutya, és a szavai ellenére még mindig szerettem, és fájt,
hogy szenvedni látom. Normális esetben én álltam volna közte és
Oroszország között ilyen nehéz időkben. De ez nem volt normális
eset. A durva szavaink miatti fájdalom csak nőtt és nőtt. Persze
ismertem a vérmérsékletét, de eddig a dühe mindig másokra irányult,
én meg próbáltam csillapítani. Magamon még sosem tapasztaltam. De
meg kell tenni, amit meg kell tenni, mert hogyan élhetnék vele, ha
nem tisztel engem?
Végül már nem maradt okom az indulás elhalasztására. A ládáim
bepakolva álltak, szorosan leláncolták és lezárták őket, mert a háború
sújtotta vidéken kellett keresztülmennem Kijevből Moszkvába.
Amikor fegyveres kíséretet kértem Pétertől, Makarovval küldette el a
válaszát, miszerint pillanatnyilag egyetlen embert sem nélkülözhet.
Ősszel, amikor a még puha nyári föld csak készült az első fagyra,
Péter, amíg csak tudta, igyekezett elkerülni a nyílt csatát a svédekkel,
ugyanis nem volt lehetősége nyerni. De aztán olyan szövetségest talált,
amely bármelyik katona szívébe félelmet ültetett. Egy olyan
szövetségest, amely mindig is mellette állt, csendben, de hatalmasan:
maga Oroszország volt az.
Amikor először hallottam a szavakat, a vér is megfagyott az
ereimben: felperzselt föld. Nem felejtettem el, hogy éheztem a rövid
ostrom alatt Marienburgban. És a svédeknek így kell átvészelniük az
egész telet? Ennél nem volt kegyetlenebb terv.
Egy fiatal nő annyira sietett, hogy nekem jött: ha nem kapom el,
mindketten a földre estünk volna. Éppen elgondolkoztam, mert Péter
nemrég mutatta meg nekem a Kunstkamerát, a múzeumát, amit a
Nyári Palotában alapított, és Szentpétervár minden lakosa előtt meg
akart nyitni. Péter azt mondta nekem: – Gyerekkorom óta gyűjtöttem
a természet korcsait, a furcsa fegyvereket, mindenféle állatokat és
szuveníreket az utazásaimról. Most mindenki megnézheti őket, matka,
és tanulhat belőlük.
Magával húzott az üvegekkel és tárolókkal teli polcok sorai közé:
láttam háromfejű bárányt, egy kisbaba láb nélküli testét, amin négy
kar volt, ikreket, akik a mellüknél összenőttek – Lampert mester
csodás sátrára emlékeztettek oly régről! –, egy gyermeket halfarokkal,
és két fiatal kutyát, amelyek állítólag egy hatvanéves szűz nőtől
születtek.
– Tetszik? – kérdezte Péter a büszkeségtől dagadozva. Bólintottam,
de ő elkomorult: – Mi a baj? Szomorú vagy?
– A Nyári Palota volt az otthonunk. A házat és a kertet együtt
terveztük; innen figyeltük, hogy nő a városunk. Most mindenki
sétálhat majd a kertemben, megnézheti a gyűjteményed a
nappalimban, és az én termeimben issza le magát vodkával.
– Á. Ne aggódj! Építek neked egy palotát, ami sokkal nagyobb és
lenyűgözőbb lesz, mint amit el tudsz képzelni – ígérte meg Péter,
mielőtt magamra hagyott.
Hallottam a sietős lépteket a kavicsos úton, de csak akkor figyeltem
fel a fiatal nőre, amikor nekem jött, felkiáltott „A fenébe!”, és elejtette
vastagra tömött erszényét. A vállam fájt az ütközéstől, ő pedig próbálta
felszedni a több tucat szétszóródott pénzérmét.
– Micsoda zsákmány! – jegyeztem, meg, ő pedig elpirult.
– Cárica! Asszonyom, bocsásson meg nekem! – Újra megtöltötte az
erszényt, és már indulni készült, amikor észrevettem világoskék
szemét és hamuszőke tincseit. Elgondolkoztam.
– Nem találkoztunk már valahol?
– De igen, cárica. Alice Kramer vagyok. Borisz Petrovics
Seremetyev házában találkoztunk.
– Hát persze! Bobuskánál – viccelődtem. – Még mindig az ő
házánál vagy?
– Nem. A felesége féltékeny lett, és kényszerítette, hogy
ajándékozzon el Balk tábornoknak – mondta Alice, miközben csinos
arca elsötétült. Sajnáltam: könnyen megtörténhetett volna ez velem is.
– De Balk tábornok felesége Anna Mons testvére. Nem valószínű,
hogy elvisel téged az otthonában.
Alice könnyekkel küszködött.
– Valóban. Balkék tartoztak Marie Hamiltonnak egy szívességgel,
ezért most hozzá tartozom, a szolgálólánya vagyok.
– Értem – feleltem óvatosan. – És az Marie pénze? Valamit intéztél
neki?
– Igen. Elhoztam a neki járó pénzt Blumenthal ékszerésztől. Az
asszonyom ékszereket adott el neki. – Alice habozni látszott, még ha
az ehhez hasonló történetek nem is voltak újak Szentpéterváron. Péter
szerette a fényűző, hosszan tartó ünnepségeket és mulatozásokat, ami
nagy kiadásokat rótt az udvaroncaira. Sok dáma adta el a családi
ékszereket, hogy kifizessen egy ültetett vacsorát több mint háromszáz
fő részére.
– Marie Hamilton újra terhes, nem igaz? Ez már a második
gyermeke? – kérdeztem mellékesen, de Alice elsápadt a rémülettől.
– Nem tudok semmi ilyesmiről, Isten engem úgy segéljen! –
suttogta, és az erszényt a mellkasához szorította. – Sietnem kell, cárica,
az asszonyom szigorú, nem akarom, hogy megverjen vagy éheztessen.
– Pukedlizett, majd továbbszaladt, szoknyája meg repült utána.
Továbbmentem, hogy még utoljára egyedül kiélvezzem a Nyári
Palota kertjét, mielőtt Péter átadja a nyilvánosságnak. Marie Hamilton
terhes volt, amikor kényszerítettem Alekszej házasságának elhálását.
Árvaházba adta a gyermeket, vagy vidéken neveltette, de Alice
reakcióját látva biztosan tudtam, hogy az asszony újra terhes. De miért
kell titkolni? Még mélyebben elgondolkozva sétáltam tovább.
ÖTVENHETEDIK FEJEZET
Egy esős október végi napon Charlotte egészséges fiúnak adott életet.
A cár jelen volt a születésénél, és a fiút feltartotta a halvány fénybe.
– Nézzétek: az örökösöm, Petruska! – örvendezett, miközben a
gyerek ficánkolt és az első szoptatásért ordított. Szépen fejlett,
egészséges fiú volt. Láttam, hogy erősebbnek tűnik, mint bármelyik
fiam volt a születése pillanatában. Péter maga fürdette és pólyázta be
Petruskát, nevetve csitítgatta, majd a terjedelmes szoptatós dajka
karjába tette, akit Moszkva német negyedéből hívatott. A kis herceg
az anyatejjel szívja magába az új, nyitott Oroszország elveit.
– Akkor kezdjünk is hozzá, jó, kicsim? – kérdezte a nő kedvesen, és
Petruska rátapadt hatalmas, vörös mellbimbójára.
A cár örült: – Csodálatos! Máris olyan erős, mint egy medve!
Mögöttünk Charlotte lázasan forgolódott. Blumentrost eret akart
vágni rajta, és már készen állt az átkozott felforrósított üveggel a
kezében.
– Hagyja abba! Az életet is kivérezteti belőle. Adjanak neki inkább
forró tyúkhúslevest és vörösbort! – parancsoltam, és mellé térdeltem,
amennyire a hasam engedte. – Charlotte? – kérdeztem halkan. Felém
fordította a fejét. A tekintete üveges volt, szürke izzadság fátyla
homályosította el a bőrét, de az arca egészségtelen vörös árnyalatban
csillogott. Az ujjait rövid időre az enyémekre kulcsolta, majd újra
elernyedtek. – Mutter… – suttogta. Egy szolgálólány a levesből
kanalazott a szájába, amit rendeltem, de a hercegnő nem tudta
lenyelni.
– Figyeljék, hogy ne legyen túlságosan betakarva! Nyissák ki az
ablakokat! Meleg borba áztatott aszalt gyümölcs és tyúkhúsleves erősíti
majd meg. Égessenek kámfort a szobájában. Az megtisztítja a levegőt
– mondtam unatkozó kíséretének.
Charlotte vérzése nem állt el: a láza emelkedett, és a hat doktor
közül, akiket Péter hozzá küldött, egyik haszontalanabb volt, mint a
másik: suttogva álltak egy sarokban, és a fejüket csóválták. Amikor
Péter utoljára járt a lakosztályában, Charlotte remegett, és vacogott a
foga, de Pétert két inasnak kellett támogatni, mert az előző napokban
kicsit túl alaposan ünnepelte meg az unokája születését, és úgy
felpuffadt, hogy alig tudott állni. Én többet nem láttam Charlotte-ot,
hogy se átok, se gonosz tekintet ne hulljon rám, amikor ilyen közel
járt az időm.
– Menj csak – mondtam Alice-nak. – Beszélj vele németül az utolsó
óráiban, megteszed?
Amikor visszatért, a szeme feldagadt, és az arcát meggyötörte a
gyász. Szóltam a felolvasómnak, hogy hagyja abba.
– Na? Ülj le! Igyál forralt bort, és mesélj el mindent!
– Közeleg a vége. Charlotte egy angyal. Az utolsó gyónásában
mindent megbocsájtott Alekszejnek. Ő… – A hangja megtört. A
kandalló lángjaiba meredtem. A mi világunkban nem volt helye az
angyaloknak.
– Pontosan mit mondott? – kérdeztem.
Alice nagyot nyelt. – Nem tudott már beszélni, de beleegyezően
bólintott, amikor a pap azt kérdezte, hogy Péter cár csupa
kedvességgel vette-e körül, és hogy Alekszej mindig is szerető férje
volt-e. – Közelebb csúszott hozzám, ujjaival a szoknyámba
kapaszkodott, és arcát a köpenyem redőibe temette. – Kérem, cárica,
bocsásson meg, de ne küldjön oda vissza. Nem bírom elviselni.
Törékeny teste megremegett, miközben a haját simogattam. Alice
még nem volt húsz, mégis már csak árnyéka volt annak a vidám
lánynak, akivel Seremetyev házában találkoztam. Felemelte a fejét, és
zokogni kezdett. – A cárevna megcsókolta a cár kezét. Aztán amikor
Alekszej bejött a szobába, a cárevna lábai elé vetette magát,
megcsókolta, és bánatában háromszor is elájult – amíg a cár bele nem
rúgott, és ki nem vonszolta a szobából a hajánál fogva.
Ekkor megkondultak a Szent Izsák-templom harangjai, mélyen és
egyenletesen, majd a város többi harangja is felelt rá; vitték tovább a
szomorú hírt messze Oroszországba a hosszú, sötét éjen át: Charlotte
cárevna meghalt. Három ujjal keresztet vetettem – Isten adjon békét a
lelkének! – Alice mozdulatlanul ült a lábamnál, kezébe temette az
arcát. A gyermek a testemben nyugodtan feküdt, mintha velünk
együtt hallgatná Szentpétervár harangjait.
Két héttel később a köd és a fagy elnyelte a cár ötszáz szánból álló
menetét, amely nyugat felé tartott. Péterből utoljára a királyi címert
láttam, a vörös kétfejű császári sast, ahogy a környező táj tiszta
fehérségében izzott.
Alekszej arckifejezése borús volt, amikor elbúcsúzott az apjától. Már
nem tudtam a gondolataiban olvasni; azok a napok elmúltak. Tényleg
vissza akart vonulni egy kolostorba, vagy csak időt akart nyerni
magának? A kolostor nem volt börtön, mint ahogy sír sem, és sokan
szabad akaratukból cserélték a királyi palástot a csuhára. De mind
tudtuk, hogy Péter nem fog, nem élhet örökké. Mire játszott hát az
idősebb fia?
Nem sokkal az indulása előtt elkísértem Pétert Alekszej
lakosztályába. A bódult, részeg Afroszinja félig felöltözve szundikált a
tűz előtt. Felugrott, amikor meglátott minket, majd mélyen, de
komoran pukedlizett. Péter törpéje, Jakim kigúnyolta esetlen
mozgását, mire a lány felé rúgott, de a törpe elkerülte a sarkát egy
hirtelen fordulattal, közben vihogott és sikoltozott, mint egy majom.
Péter a lányról tudomást se vett, és a szenátusban felolvasott levelet
Alekszej felé tartotta.
– Ezt komolyan gondolod? Vissza akarsz vonulni egy kolostorba?
Alekszej letérdelt, és észrevettem egy kopasz foltot a fején.
– Igen. Kérem, higgye el, apám!
Péter megrázta a fejét, és úgy tűnt, megenyhült. – Nem tudod, mit
jelent ez. Még olyan fiatal vagy. Gondold át újra. Utána írj nekem!
Mindennek ellenére hajlandó volt adni Alekszejnek még egy esélyt,
és ezért szerettem a férjemet. Valahol mélyen volt még jóság
Alekszejben. Annak ellenére, amiket művelt, még láttam benne a félős
kisgyerek nyomát, egy olyan kisgyerekét, akin még lehet segíteni, akit
még lehet nevelni.
– Mikorra kell válaszolnom? – kérdezte, talán egy kicsit túl gyorsan.
Péter már megfordult, hogy elinduljon, és habozott. – Adok neked
hat hónapot, fiam. A visszatérésemkor szeretnék választ kapni.
Megkönnyebülést és diadalt láttam átsuhanni a cárevics arcán,
miközben egy pillanatra összenéztek Afroszinjával. Mindnyájan
tudtuk, mennyi minden történhet hat hónap alatt.
Csak pár nappal később a fiatal fiamat, Pjotr Petrovicsot, aki megfázott
és lázas volt, cárevicsnek és trónörökösnek kiáltották ki. Nem
tágítottam mellőle most, hogy végre újra együtt voltunk, de Péter a
keserű hideg ellenére bemutatta őt a hadseregnek a Vörös téren.
– Nem várhatunk? – könyörögtem, ahogy fogtam a fiút, éreztem
finom súlyát, beszívtam az illatát.
– Nem, nem lehet – felelte Péter egyszerűen. – Most vagy soha.
Lecsapok Alekszejre forróbb vassal, mint amilyet valaha is tapasztalt.
Az udvar legszebb öltözékében áradt a Kremlből a Megváltó
Krisztus-székesegyházba. Pszkovi érseki címének köszönhetően
Feofan Prokopovics vezette a szertartást. Alekszej hamuszürke arccal
csókolta meg féltestvére dundi kezét, és remegett a térde, amikor
hűséget esküdött a fiamnak. Megcsókolta az arcomat háromszor a
béke jeleként, de nem nézett a szemembe. Biztos azt gondolta, hogy
mindig is ezt akartam. Igazság szerint reméltem, hogy ennyi elég lesz
Péternek. De Alekszandra Tolsztaja figyelmeztetése üldözött: „Cárica,
higgye el, még el sem kezdődött!” A szónokok a Vörös tér négy
sarkából üvöltötték Alekszej bűneit az embereknek: „Erényes, szerető
felesége még élt, amikor ő egy alantas származású lénnyel
paráználkodott!” Micsoda képmutatás! Mit gondolhatott Péter?
Éreztem, hogy a gyermekem megmozdul: kisöccse lesz majd a
cárevicsnek, a fiamnak? Még soha nem éreztem magam ennyire
biztonságban, ugyanakkor ennyire fenyegetve Péter oldalán.
Az évek alatt, amiket a cárral töltöttem, sok rémtettnek voltam a
szemtanúja. Férfiak kalapját a fejükhöz szögelték, mert nem kapták le
elég gyorsan Péter érkezésekor. Szerzeteseknek és apácáknak ontották
ki a belét, mert istenkáromlónak merték nevezni a cár döntéseit. A
régi vágású moszkovitákat, akik megkérdőjelezték az irányt, amerre
Péter az országot vezette, úgy ölték meg, hogy olvasztott fémet
öntöttek a torkukba. De a halálos ítéletek legkegyetlenebb fajtáját – a
karóba húzást – csak egy emberre rótta ki.
Semmi sem készített fel arra, mit jelent a karóba húzás. A férfi
sikoltásai belehasítottak a hideg moszkvai nap levegőjébe, majd
alkonyatra halk vinnyogássá halkultak a fájdalom végtelen órái után.
Sötét vére tovább csorgott a Vörös tér köveire, ami hű lett a nevéhez
aznap, a haldoklása bűze pedig beszivárgott a Kremlbe is, és fojtogatta
a lelkem. Miért kellett ennek a férfinek ilyen sokat szenvednie? Az
őrség egyik tisztje, akinek a nevét egyikünk sem hallotta korábban:
Sztyepan Glebov. A válasz szinte vicces lenne, ha nem volna olyan
szomorú.
A boszorkányüldözés során Péter megtudta, hogy első felesége,
Jevdokija a zárdai elvonultságában nem csak titokban találkozott
Alekszejjel, hanem egy ártatlan kis szerelmi kalandba is bonyolódott.
Sztyepan Glebovot bízták meg a cárica őrzésével, de azt megindította
annak szomorú sorsa. A sajnálatra Jevdokija annyi szenvedéllyel
válaszolt, amennyi csak felgyülemlett a szívében a kolostor börtönében
töltött évei alatt. A tűz még parázslott benne, nem oltotta ki a hideg,
az éhezés és a végtelen imádkozás. Glebov a kínzásai során nem
nevezett meg senki mást, de Péter megtalálta volt felesége gyöngéd
leveleit, melyekben a férfit lapuskának, nyuszimancsnak hívta. Nem
ugyanezt a becenevet suttogta Péter fülébe is azon a pár gyöngéd
éjszakán, amit együtt töltöttek? Glebovnak ezért meg kellett fizetnie.
Miután az összes csontját összetörték, és a húsát tüzes fogókkal
lehántották a testéről, Péter azt parancsolta, hogy húzzák karóba. A
hegyes karót átszúrták a szerencsétlen férfi belein a mellkasáig.
Jevdokija addig üvöltött, amikor ezt megtudta, amíg el nem ment a
hangja. Ezután nem volt hajlandó beszélni, és úgy hallottam, az elméje
olyan világba költözött, ami a szörnyű valóság és az őrültség meg
felejtés kegyes fátyla közt lebeg. Hiába kért volna bocsánatot, ezt ő is
tudta. Egyetlen bűne az volt, hogy hozzáment Péterhez, de nem
sikerült kielégítenie.
Azokban a napokban nem tudtam Péterhez közel kerülni. Ezután ő
maga sem volt többé ugyanaz az ember. Az éjszakáit rémálmok
gyötörték, még a nevetése is kísérteties és erőltetett volt. Minden
lakoma, minden ital elátkozott kísérlet volt arra, hogy felejtsen.
Alekszej nem sokat gondolkozott azon, kit áldoz fel, csak hogy
mentse a saját bőrét. A nevek úgy ömlöttek a szájából, mint a víz a
patakból. Nagy részük megdöbbentően ismerős volt számomra.
Köztük voltak Péter régi barátai, és a féltestvére, Maria is; Jevdokija
családja és egy öreg moszkovita püspök; ez utóbbi habozás nélkül
bevallotta, hogy minden éjjel Péter haláláért imádkozik. Számára csak
Alekszej lehetett a jogos trónörökös, ő született az Isten által
megáldott házasságból. Tudtam, hogy vallásos körökben nincs egyedül
ezzel a véleményével, de az Orosz Egyház nem emelte fel a hangját,
hogy megvédjék őt. Inkább a püspököt nyúzza meg Péter, ne őket.
A következő hetek és hónapok a sok kegyetlenséggel mocsárba
húzták a szívünk; jegesek és sötétek voltak, mint a téli Néva. Úgy
döntöttem, nem akarom tudni, látni vagy felidézni azoknak az
időknek az eseményeit. Amikor a csontok törtek a keréken, Péter régi
barátai azt harsogták: – Despota! Az elmének szabadon kell
szárnyalnia, hogy fejlődhessen, nem lehet láncon vonszolni.
Megfojtasz minket a rabságban és a rettegésben. – Péter megdöbbent,
elnémult, de fortyogott a dühtől. Mások büntetése ostorcsapás volt,
vagy nehéz fizikai munka a bányákban vagy a csatornaépítésnél.
A püspöknek, mielőtt kerékbe törték, és meghalt, még arra is volt
ereje, hogy megátkozza Pétert: – Te ördög fattya, átok vagy az
országunkon. Ha kezet emelsz a fiadra, a vére visszaszáll rád és a
tieidre, a legutolsó cárig! Tűz és halál a dinasztiádra! Isten
kegyelmezzen Oroszországnak! Átok a Romanovokra!
Alekszejnek végig kellett nézni hűséges barátai szenvedéseit, és
ennek eredményeként nem tudott se enni, se inni. Alig aludt, mióta a
tanács elé vitték. A szövetségesei fejét póznákra tűzve tették ki
közszemlére a Vörös térre; üres, rettegő szemük az arra járó tömeget
figyelte. Közöttük a bitófán lógott Sztyepan Glebov, Jevdokija
szeretőjének holtteste, még karóba húzva. Varjak vájták ki a szemét.
Éjszaka vad kutyák tépték le a végtagjait, és sikátorokba vonszolták
azokat.
Ellenálltam a gonosz sötét hívásának, de tehetetlenül figyeltem,
ahogy bekebelezi Pétert, és a szívét kővé dermeszti.
A nagy északi háború már majdnem húsz éve tombolt. Végre úgy
tűnt, hogy a svédek megadják magukat, és a Baltikum uralmáért
folytatott küzdelem Oroszország javára dől el. Mindenki elfáradt: a
tábornokok, akik évek óta utazgattak Európán és Oroszországon
keresztül; a katonák, akik a családtagjaik arcát is már elfelejtették; a
nemesek, akik a fiaiknak azt tanácsolták, meneküljenek el, ahelyett
hogy egész életükben a cár seregében szolgáljanak; a kisebb
földbirtokosok, akiket megbénított a sok adó; a jobbágyok, akik még
csak nem is álmodhattak arról, hogy kiváltják a szabadságukat; maga
Péter is, aki csak akarta, hogy végignéz a Finn-öblön Peterhofból, és
kijelenti: „Ez itt Oroszország, örökké!” De legfőképpen a svédek,
akiknek egy dukát sem maradt a kincstárukban, és elegük volt már a
királyuk őrületéből, aki a saját népét sem ismerte. 1718 májusában
Pjotr Safirov, James Bruce tábornok és Ostermann báró az Åland-
szigetekre utazott, hogy béketárgyaláson vegyen részt. De a háború
olyan régóta tartott már, hogy senki sem emlékezett a valódi okára,
ezért lehetetlen volt kiegyezni. Safirov és a társai üres kézzel tértek
vissza Szentpétervárra. A háború folytatódott, de kizárólag svéd
földön.
– A cár szívét Isten vezeti; csak ő tudja az igaz választ minden kérdésre
– írta az Orosz Egyház ítélőszéke, miután nem voltak hajlandóak
elítélni Alekszejt. Számukra az Ótestamentum, amelyben az apa
megbünteti megfontolatlan és tévelygő fiát, ellentétben áll az
Újtestamentummal, ami a megbocsátásról és a szeretetről prédikál.
Péter tajtékzott, és összehívta a világi törvényszéket; százhuszonhét
orosz főméltóság gyűlt össze Szentpéterváron. Én magam azokban a
napokban csak egyszer láttam. Meglepett, hogy bejött Pjotr Petrovics
gyerekszobájába. Egy kis facsónakot toltam épp a parkettán keresztül,
a fiam pedig a szél, a hullámok és a vihar hangját utánozta.
– Bumm! – kiáltotta, és tapsolt, miközben én fellöktem a hajót,
mintha eltalálta volna a villám. A fiú ujjongott, én pedig megöleltem;
a hajában a júniusi napfény és a kora nyári almák illatát éreztem.
Olyan kevés időt töltöttem vele kettesben, az élete annyi szakaszát
rabolták el tőlem. Még szorosabban öleltem, de ficánkolni kezdett, és
felkiáltott: – Apám! Bátyuska!
Nem vettem észre, hogy Péter Alekszandr Menysikovval együtt az
ajtóban áll, csizmában, indulásra készen. A bőröm lúdbőrözött, amikor
Péter felemelte a fiunk: milyen kicsi és törékeny volt az apja kezei
közt. Vajon így fogta és csókolta Alekszejt is egykor?
– Látom, megnyertél egy tengeri csatát, cárevics – jegyezte meg
Péter. A fiunk bólintott, arcát elöntötte a büszkeség pírja, és kezét
bizalommal apja mellkasára helyezte. – Nagyon büszke vagyok rád.
Menjünk el hamarosan Peterhofba, ott választhatsz magadnak igazi
hajót.
Felálltam, és kényszeredett jókedvvel kérdeztem: – Hova mentek
ilyen korán reggel?
– Az erődbe. A bíróságnak több bizonyítékra van szüksége Alekszej
árulásáról – felelte Péter közönyösen.
– Több bizonyítékra? – A hasamon összefontam a kezem. Már csak
pár hét volt hátra, és újra szülök. Menysikov felnevetett, és játékosan
belecsípett Pjotr Petrovics arcába. – Harminc ostorcsapás minden
nyelvet megold.
A gyomrom összerándult, és odaléptem Péterhez, készen, hogy
könyörögjek neki. Megsimogatta a hajam: – Semmi olyan, amiért a te
állapotodban lévő nőnek aggódnia kellene – mondta, de az ujjai után
nyúltam, hogy kihasználjam ezt a ritka közeli pillanatot.
– Péter, könyörgöm – suttogtam. – Ne tedd ezt! Ne piszkold be a
dicsőséged a saját véred vérével. Ne kínozd a húst a húsodból. Üldözd
el. Küldd a dologházba vagy a bányába vagy egy kolostorba. De ne
hagyd, hogy a halála átkot szórjon rád és a gyermekeinkre.
Péter arckifejezése kiismerhetetlen volt.
– Menysikov, hívd a cárica hölgyeit. Nincs jól, pihenésre van
szüksége – parancsolta. Mielőtt elment, a fiunk újra hozzábújt, és
Péter gyengé-den megcsókolta. Nem nézett rám többé, a szívem
pedig összeszorult a félelemtől.
Asztrahán falai alatt állatokat vágtunk le, ott sütöttünk, ott főztünk
sört. Az orosz kereskedők, akik a jelenlétünktől biztonságban érezték
magukat, dinnyét, almát, sárga- és őszibarackot és szőlőt küldtek
nekünk. Nagyjából huszonháromezer gyalogos csatlakozott hozzánk a
gőzölgő júliusi forróságban, amikor Derbent felé vonultunk a Kaszpi-
tengerhez. Több mint százezer ember követett minket az ország többi
részéről. De a fáradtság, a hő, az éhség és a szomjúság megfosztotta
őket az érzékeiktől, és az utánpótlás túl kevés volt mindannyiunknak,
még ha minden adagot el is negyedeltünk, mert egy tucat lapos aljú
szállítóbárkánk elsüllyedt egy viharban a Kaszpi-tengeren. Feltennel
felügyeltük több ezer éhező ló lemészárlását. Borzalmas volt, de kevés
húsuknak köszönhetően az embereinknek volt erejük tovább vonulni
Bakuba.
Este, miután már leápoltam az utolsó napszúrást és leégett bőrt is, a
sátramba kérettem Péter olasz borbélyát.
– Mit tehetek önért, cárica? Friss hintőporra lenne szüksége? Még
van egy kis porom. Sajnos a grasse-i parfümje kiszáradt. – Örömmel
szürcsölt a hideg aludttejből, amivel megkínáltam.
– Nem erről van szó, maestro. Vágja le a hajam – parancsoltam.
– Elnézést, hogy mondta, cárica? – Az ő szemében egy nő hosszú,
dús lobonc nélkül nem is volt igazi nő, ezt tudtam.
– A hajam hátráltat ebben a hőségben és a napon. A fejbőröm
felforr. Le vele! – feleltem. Habozott, majd felkelt, és a vizeskorsóért
akart nyúlni.
– Nem – határoztam el. – A víz túl értékes. Vágja le szárazon,
ahogy van. – Ujjaival végigsimított a fejbőrömön. – Kezdje el! –
biztattam, és a képünkre mosolyogtam a tükörben. Felemelte a
tincseimet, és a pengét a nyakszirtemhez helyezte, ahol éreztem a
hűvös, erős fémet. Minden nyisszantást élveztem, amivel egy-egy tincs
a sátor puszta földjére hullott, míg végül a borbély megtisztította a
pengéjét, és visszacsomagolta a bőrtokba. Mint a hegyi asszonyok, én
is egy sálat tekertem megnyírt fejem köré egy turbánba, így az egész
napot kint tölthettem a csapatokkal.
Estére Péter tekintete kiüresedett, még a megváltozott kinézetemet
sem vette észre.
– Nem mehetünk tovább Bakuba, matka – jeleltette ki fáradtan. –
Az emberek nem élik túl a harmincnapos gyaloglást. Térjünk vissza
Asztrahánba – döntötte el. – Mariával lehetek a cárevics születésekor.
– A cárevicsra és az anyjára, Kantemir hercegnőre – emeltem a
poharam, és egyetlen húzásra kiittam.
Az asztraháni házat baljós csend vette körül. Nem játszott egy gyerek
se a lapos tetőn; nem ültek nők párnákon az udvaron teát szürcsölve
és beszélgetve. Nem szaladtak a szolgák elintézni a feladataikat, ami
közben a levegő megtelt meztelen talpuk csattanásának és a
bokájukhoz kötött ezüstcsengettyűk hangjával. Még a hercegnő
hűséges moldáv katonákból álló őrsége sem volt sehol.
Péterrel belovagoltunk az árnyas udvarra, utánunk jött Felten, a
szakácsunk, és a két törpe szamárháton. Madarak röpködtek a
levegőben; a szárnyuk érintésétől megzizzentek a szederlevelek. Víz
csöpögött a színes, csillogó kövekkel kirakott medencébe. Aranyhalak
úszkáltak benne, de a felületét zöldes hínár borította. Az udvar sarkán
álló forralóserpenyőkben a hamu kihűlt.
– Halló! – kiáltott Péter, de minden csendes maradt. Leszálltam a
lovamról. A medencében lemostam az arcomról a hosszú lovaglás
porát és izzadságát, bár a víz szaga savanyú volt. Hirtelen úgy éreztem,
hogy figyelnek, és felnéztem az emeleti teraszra. Vajon egy vékony,
lefátyolozott alak épp most surrant be az egyik oszlop mögé?
– Maria? – szólította Péter, amint leszállt a lóról, és bement a házba.
Követtem őt az elsötétített szobákon át, és a lépései a szívemben
visszhangoztak. Belökte a szoba ajtaját, ahol csak pár héttel korábban
olyan gyöngéden búcsúzott el Maria Kantemirtől. Az izzadság és a
kámfor fullasztó bűzétől elállt a lélegzetem. Péter visszahőkölt, és
eltakarta a száját és az orrát. Körülnéztem: a párnák szétszórva
feküdtek egy kilim szőnyegekkel letakart díványon, és egy alacsony,
elefántcsont-berakásos asztalon ezüsttálca állt egy csésze mentateával.
Az italba mártottam az ujjam: hideg volt, és olajos réteg fedte a
felszínét. A márványpadlót selyemszőnyegek takarták, és egy paraván
előtt sárgás nyálkával teli tálat vettem észre. Piszkos lepedőket dobott
le valaki az üres ágyról, mintha sietve állt volna fel. Péter levegőért
küzdött, majd újra kiáltott: – Maria? Hol vagy, szerelmem?
A bőröm borsózott a félelemtől és óvatosságtól, amikor zajt
hallottunk, és hátraperdültünk: egy nő lépett elő a paraván mögül.
Sűrű fátyol borította, és halkan azt mondta: – Itt vagyok, cárom!
A fátyol tompította a hangját. Amikor Péter odalépett hozzá
örömteli arckifejezéssel, és fel akarta emelni a fátylat, Maria
megragadta a csuklóját.
– Hagyd azt. Egyedül is megy. Mostanra már hozzászoktam –
mondta fenyegető nyugalommal. Az árnyékban maradtam; a szívem
hevesen vert, amikor Maria Kantemir ledobta a fátylait, és meztelenül
lépett a könyörtelen perzsa reggel fényébe. Péternek elállt a lélegzete,
és visszahúzódott; én is éppen csak vissza tudtam fojtani az undorom,
amikor megláttam, mit ért el Jakovlevna.
A himlő teljesen tönkretette Moldávia hercegnőjének lenyűgöző
szépségét. Mézárnyalatú haja kihullott, csak egy pár kócos tincs
maradt, csupasz fejbőrét foltok és sebek tarkították. A bőre szürke és
sápadt volt, valaha tökéletes vonásait mély, kráterszerű sebek
csúfították el. A vékony, halovány ajkai alig fedték fogínyét, ahol
valaha kívánatos, telt szája volt. A himlő a testén is tarolt: a melle
laposan lógott hegyes, kiálló bordáira; a karjain a betegség még
megmaradt – oda sem figyelve vakarta a hólyagokat és pattanásokat –
és a lábán a hamuszínű bőr fájdalmasnak tűnt hosszú csontjain.
– Mi történt veled, Maria? A gyermekünk… – kezdte Péter, és a
derekát vizsgálta. Összeszorítottam az öklöm: a hasa lapos volt. Maria
Kantemir elvesztette a gyermeket, amit a férjemtől várt, a gyermeket,
ami véget vetett volna a boldogságomnak és az életemnek, amilyen
eddig volt. Péter elhűlve állt, mintha villám csapott volna belé. Maria
hirtelen felém vetette magát, mint egy vadmacska. Az egyik katona
éppen csak visszatartotta, de küzdött a szorításában, köpködött és
harapott dühében, miközben én röviden azt parancsoltam: – Vigyétek
ki innen a cárt. Nem fertőzheti meg a himlő.
Felten és a katonák kivonszolták Pétert a házból. Az ajtóban
visszafordult, és láttam a tekintetében a puszta borzongást: de rám
nézett, és nem Mariára. Mit láthatott? Egy magas, erős nőt tüskésre
vágott rövid hajjal: a gyermekei anyját, sokévnyi társát, a birodalma
császárnőjét. Magamra hagyott.
– Fogd! – utasítottam a katonát hidegen. Ő megragadta az egyik
lepedőt, és belecsavarta a hercegnőt. Hozzá léptem. Megnyertem a
játékot, amit ő olyan nagy biztonsággal játszott.
– Hercegnő – kérdeztem vidáman –, mi lett a szépségeddel? És a
cárevics, a gyermek, akibe annyi reményt fektettünk? Milyen
borzasztó! Ki gondolta volna, hogy Asztrahánban tombol a himlő?
Felém köpött, de visszahúzódtam, éppen elkerülve a mérgező
nyálat.
– Te ördögi nő! Tudom, hogy a szolgálód adta nekem a betegséget!
Egy nap eret vágott, utána belázasodtam, és himlős lettem. Te vagy a
hibás! – visította, majd fojtogatni kezdte a zokogás. – A fiamnak
kellett volna uralnia Oroszországot.
– Hátrébb az agarakkal! – feleltem. – Még ennyit sem érdemelsz.
Ha Jakovlevna hibája, akkor megkínoztatjuk, amíg vallomást nem
tesz. Hol van most?
Maria Kantemir felordított, és még egyszer meg akart ütni, de a
katona visszatartotta.
– Elszökött, ahogy mindenki más is, amikor beteg lettem. Egyedül
szültem meg halott gyermekem. Senki sem akart segíteni nekem –
sikoltotta. – Nézz csak rám!
– Téged nézlek – feleltem. – Hát nem ezt a sorsot szántad nekem?
Hogy dobjanak félre, felejtsenek el?
A katona ellökte, és aggódva és undorodva törölgette a kezét, mi
pedig kisiettünk: Maria Kantemir sírása és átkozódása baljósan
visszhangzott a boltíves emeleten, miközben távoztunk.
Péter már visszatért a hajóra; az udvar üres volt. Én magam zártam
be Maria házának ajtaját, a kulcsot a zsebembe ejtettem, ahol majd el
is felejtem. Volinszkij segítségével felbéreltem egy öregasszonyt, és
arra utasítottam, hogy a bejárati kapu kis felhajtható részén egyszerű
ételt és vizet toljon be, mintha egy macskát etetne. Ha a tálak több
napon át érintetlenek maradnak, a házat fel kell gyújtani.
De nagyon reméltem, hogy Maria Kantemir még sokáig életben
marad.
HETVENHETEDIK FEJEZET
Másnap reggel egy bájos fiút küldtek a szobámba: a bőre olyan volt,
mint a csokoládé, és Menysikov címerét hímezték bíbor
bársonyköpenyébe. Meghajolt, és felnyitotta a nehéz ékszeresdobozt,
amit hozott: benne egy tiara, egy nyaklánc és egy fülbevaló akkora és
olyan csillogó hibátlan gyémántból, aminek nem volt párja Péter
kincstárában. A gyermek tört oroszsággal csiripelte: – Hálával és
csodálattal Alekszandr Danyilovics Menysikovtól.
Szívesen fogadtam el Menysikov csodás ajándékát. Végül is annyi
mindent adott nekem, miért ne adná ezeket a köveket is, hogy
megemlékezzünk erről a pillanatról az életünkben? A fiút elküldtem
Abraham Petrovicshoz, Péter mórjához, ahol majd nevelésben
részesül, és nem szenved hiányt semmiben.
– M ost már tényleg elég volt – borzongott meg Péter. – Amint túl
vagyok az egyik féle fájdalmon, száz másik támad fel bennem. – Az
arca egészségtelenül kipirult, mert az utóbbi négy hónapban ágyhoz
volt kötve. Blumentrost odahívatott más orvosokat is, hogy adjanak
tanácsot, és ez aggasztott. Ha egy kuruzsló beismeri saját
hasztalanságát, akkor tényleg komoly baj lehet. Bidloo doktor
Moszkvából érkezett, de végül Horn doktor volt az, aki lecsapolt
majdnem egy liter vért, vizeletet és gennyet Péter hólyagjából.
Willem felidézte nekem a szabadságot, a szelet és a napfényt; mókás
történeteket mesélt a birtokról az ötszáz jobbággyal, amit én
adományoztam neki. Számára tíz nap elég volt, hogy egy életre elég
élményt halmozzon fel.
– Alig várom, hogy gyere és meglátogass a dácsámban – mondta.
Így nevezte a kis birtokot a Finn-öböltől nem messze, mintha csak
egy kunyhó lenne. – Tudod még, hogy kell egy tojást kivenni egy
tyúk alól? Jól tudsz fejni? – gúnyolódott.
– Már mindent elfelejtettem – nevettem.
– Akkor elölről kell velem kezdened mindent az állatok körül –
jelentette ki, én pedig kuncogva térdre ereszkedtem, és kibontottam a
bricseszét. Éreztem, hogy habozik.
– Gyerünk – suttogtam. – Parancsolom.
A szeme ékkőként csillogott, miközben én, Oroszország császárnéja
lassan, mélyen a számba vettem, mintha csak egy szolgáló lennék. Az
ő élvezete volt az egyetlen birodalom, ami felett uralkodni szerettem
volna.
Egy őszi estén Péter azt kérte, hogy a vacsorát a lakosztályomban
szolgálják fel. A kedvenc ételét kértem Feltentől – disznókolbászt
savanyúkáposztával, friss laposkenyeret és hideg sört –, és a Nyári
Palota kertjéből származó örökzöldekkel díszítettem fel az asztalt.
Péter Jagusinszkij, Makarov és Menysikov társaságában érkezett.
Willem csatlakozott hozzánk, ahogy Darja Menysikova és Agneta is;
minél többen vagyunk, annál jobb, gondoltam. Egyszerű sötétzöld
pamutruhát viseltem, de felvettem Menysikov nyakláncát, hogy
hízelegjek neki. Amikor Péter bejött a szobába, sötéten nézett rám.
– Fájdalmaid vannak? – kérdeztem, de nem válaszolt, ezért csurig
töltöttem a tányérját, és feltörtem a kenyeret. Nem köszönte meg.
Egyre lázasabban igyekeztem csevegni. Aztán egy óra néma rágás és
komor pillantások után Péter felmordult: – Cárica, mennyi az idő?
Az asztal furcsán elcsendesedett, ahogy a finom kis óra után
nyúltam, ami egy aranyláncon lógott a nyakamban; Pétertől kaptam
ajándékba, még Berlinben vette nekem.
– Még csak kilenc óra, sztarik, van még idő enni és mulatni.
De Péter hozzám ugrott, és letépte az órát a nyakamból.
Felszisszentem a fájdalomtól, ahogy a láncszemek elszakadtak, a
hölgyeim pedig felsikítottak. Péter az óra gyémántmutatóit olyan
durván tolta előre, hogy az egyik eltört.
– Tévedsz, Jekatyerina Alekszejevna! – kiabálta. – Már éjfél van, és
mindenki elmegy, kivéve engem, téged és őt – mutatott Willemre.
A szívem hevesen vert, és izzadság folyt végig a nyakamon és a
hón-aljamon. Mégis elmosolyodtam, és azt feleltem: – A kívánságod
parancs számunkra. Jó éjt, barátaim! – Tapsoltam, mintha ez egy
rutineljárás lenne, de amikor megláttam a rettegést a vendégeink
szemében, én is elgyengültem a félelemtől. Willem mozdulatlanul állt,
mint egy szobor, arca elsápadt. Egy szék háttámlája segítségével
kihúzta magát, az ujjpercei elfehéredtek közben. Csak a tűzön fekvő
hasábok ropogása hallatszott, miközben Péter sötét tekintete rólam
Willemre vándorolt, majd róla vissza rám. Újra leültem, és kortyoltam
a poharamból. A nyugalmam felbőszítette Pétert, és el is
bizonytalanította, pont ahogy reméltem. Egy levelet húzott elő a
mellkasán lévő zsebéből; a papírt sokszor olvasták és hajtották össze, és
a széles, dőlt betűk némelyikét könnyek mosták szét. Péter megvető
arckifejezéssel nézett rám, majd a levelet Willem felé dobta.
– Sajnos egy oktalan mosónőt vettem feleségül. Olvasd el, te hiú
majom! – mennydörögte.
Willem ujjai remegtek, miközben hangtalanul olvasott, majd
felnézett. Térdre hullott, levegő után kapkodott, felkapta a kezét, és
dadogni kezdett: – Cárom. Ez egy szégyentelen, rosszindulatú
hazugság.
Péter nem hagyott neki több időt a tiltakozásra, hanem
összeszorított öklével arcon csapta Willemet, és leverte a lábáról.
Elborzadva felkiáltottam, és talpra ugrottam, de Péter megragadott, és
rázni kezdett, amíg a fogaim is vacogtak már, majd ellökött, és merő
gyűlölettel meredt rám.
– Feleségül vettelek, császárnévá tettelek, megkoronáztattalak, és így
hálálod meg? Rothadt vagy a lelked velejéig, és még merészeled
mutogatni a megvesztegethetőséged jeleit előttem?
Rám vetette magát, és letépte Menysikov nyakláncát a nyakamból;
a drága gyémántok a szőnyegekre záporoztak, mint egy csillogó
zuhatag. Péter a fal burkolatának lökött. Willem odamászott hozzá,
csókolta a csizmája durva bőrét, zokogott és könyörgött.
– Cárom, mindarra a szeretetre és megbecsülésre, amit a családom
önnek köszönhet, kérem, ne higgye el, ami abban a levélben áll.
Sohasem piszkítanám be a cárica nevét, sosem árulnám el önt!
– Te rohadt szemétláda! – Péter többször arcon, mellkason és hason
rúgta Willemet, akinek megreccsentek a bordái, az arccsontja, és
összetört szép erős fogazata is. Willem felnyögött, és vért köpött.
Összegörnyedt a fájdalomtól. Nem mozdultam, a falhoz lapultam.
– Ne merészeld a cárica nevét összemosni az átkozott fajtáddal. Az
egész Mons család megfizet ezért!
Dühében felkapott egy porcelánvázát, és a felbecsülhetetlen értékű
velencei tükörnek csapta, ami darabokra tört: lebuktam, mert a
szilánkok mindenfelé repültek. – Ez történik majd veled is,
Jekatyerina Ivanovna és a tieiddel! – kiáltotta.
Keresztbe tettem a karom.
– Gratulálok. Megsemmisítetted az egyik legkülönlegesebb
műtárgyat a palotádban. Most jobban érzed magad?
Tudtam, ha félelmet mutatok vagy könyörgök, azt a bűnösség
jelének venné. A szemébe néztem, miközben magához húzott, és
láttam a tekintetében megcsillanni a kételyt; ez megmenthet engem,
ha Willemet már nem is.
– Átkozott légy, te is meg a hidegvéred, asszony! – sziszegte, mielőtt
az ajtó felé fordult. – Őrök, hozzám! – Négy magas férfi robogott be a
szobába. Biztosan odakint várakoztak a jelre várva.
Péter az összegörnyedt, vérző Willemre mutatott.
– Tartóztassák le azt a férfit! – parancsolta levegőért kapkodva. –
Vessék a Trubeckoj-bástyába. Kínozzák meg, amíg be nem vallja,
hogy lopott és sikkasztott a cárica kincstárából. Meglesz a szükséges
bizonyíték.
- Ne! – sóhajtottam, és Péter elkapott, amikor elájultam.
NYOLVANKETTEDIK FEJEZET
Már majdnem éjfél volt, mikor átmentem a sötét, titkos folyosón, ami
Péter lakosztályát összekötötte az enyémmel. Az éjszakai fények éppen
csak segítettek eligazodnom anélkül, hogy belebotlottam volna az alvó
inasba. Fülemet Péter ajtajához tapasztottam: Tolsztojjal volt bent és a
kancellárjával, Ostermann német báróval. A hangjuk fojtottan
hallatszott.
– Cárom, ne cselekedjen elhamarkodottan. Kérem, gondoljon Anna
cárevna eljegyzésére Holstein hercegével – suttogta Ostermann.
– Én nem látok itt semmiféle összefüggést a cárica bűnével. Csak
arra válaszoljatok: zárda, száműzetés vagy halál? – kérdezte Péter
mérgesen. Az ujjaimat rágtam, és visszatartottam a lélegzetem. A fény
a lábaimnál imbolygott.
– Hát – mondta Ostermann – a herceg felbonthatja az eljegyzést, ha
a menyasszony anyjának rossz a hírneve. Minden tisztelettel, az
európai udvarok már így is eleget beszélnek a cáricáról. Ha
megvádolják házasságtöréssel, és lefejezik, az a lányai számára minden
házassági tervnek véget vet.
Ez egyszer úgy éreztem, megcsókolnám a ravasz németet, aki
általában senkinek sem volt a barátja.
– Ostermann-nak igaza van. Nem csak Anna Petrovna eljegyzését
kockáztatjuk itt, de nem találunk új kérőt Jelizaveta cárevna számára
se, ha Versailles elutasítja – tette hozzá Tolsztoj.
Hallottam, ahogy fa reccsen, és Péter káromkodik. Mit rúgott meg
és tört össze mérgében: az asztalát vagy a székét? Egy pillanatnyi csend
állt be.
– Hogy állnak a házassági tervek a franciákkal? – kérdezte Péter.
– Sehogy – felelte Tolsztoj. – Lajos király csendben van, már sértő
módon. A Duc de Chartres, aki lehetséges kérő volt eddig, pár hete
feleségül vett egy német hercegnőt, anélkül, hogy nekünk elmondta
volna. Vajon elfogad egy király olyan feleséget, aki nem kell egy
hercegnek se?
Olyan erősen nyomtam a fülem az ajtónak, hogy már fájt.
– Legyen. Akkor várunk. De Katalin órája hamarosan ütni fog. –
Hideg düh hallatszott ki Péter hangjából. Lábujjhegyen
visszalépdeltem a szobámba, a szívem hevesen dobogott, és izzadság
csorgott végig a nyakamon a folyosó hidege ellenére. Mit ígértem
magamnak azon az éjszakán a Nyári Palotában, amikor házasságot
említett nekem? Hogy nem fogok félni.
Vacsora után
Május hava hozza el az első fényesebb estéket Szentpétervárra, és a
sötétség tejszerűvé válik; ez a látvány mindig lenyűgöz engem. A
város ébren van, a palotát kivilágították. Ha ma este később azt kell
jelentenem Párizsba, hogy a cárnő eltávozott, akkor újra Péter cárunk
lesz, Petruska, a szerencsétlen, üldözött Alekszej kisfia. Amikor a
fiókban pecsétviaszt kerestem, egy régebbi lap akadt a kezembe:
„Örökkön-örökké dicsérhetik a halott Péter cár erényeit, uralkodása
nagyságát, egyediségét és bölcsességét. De a munkája fájdalmat
okozott minden embernek, aki a közelébe került. Felkavarta a
birodalma békéjét, megszakította a virágzását és megosztotta az erejét.
Megsértette az alattvalói méltóságát, jogait és jólétét. Mindenféle
ügybe sértőn beleszólt: a vallástól kezdve a családon át a Szent
Egyházig. Lehet egy ilyen despotát szeretni? Nem, soha. Egy ilyen
uralkodó csakis gyűlöletes lehet.”
Kopognak az ajtón. Biztosan az udvar küldönce: a cárnő nem
asszonyként hal meg, hanem uralkodóként. Felkészülök az indulásra.
Észrevettem valaha már a selymes kék ködöt, ami a Névát
alkonyatkor elválasztja a partjától? Ma este a szentjánosbogarak csak a
cárnőnek táncolnak. A kötelesség hív, de mielőtt elmegyek, még
egyszer átfutom a lapot.
Lehet egy ilyen despotát szeretni? Nem. De egy olyan férfit, aki
éppenséggel a cár is?
A cárnő rég meghozta döntését.
Kiadta a Tericum Kiadó Kft.
www.tericum.hu
Felelős kiadó a Tericum Kiadó Kft. igazgatója
ISBN 978-963-438-112-9
www.tericum.hu