Írta: Lizzie Page

A mű eredeti címe: The Forgotten Girls

 
Fordította: Stier Ágnes
 
Szerkesztő: Koós Patrícia
Nyelvi korrektor: Varga Andrea
Műszaki szerkesztő: Daróczi Edit
 
© Lizzie Page
© Stier Ágnes
© Maxim Könyvkiadó Kft.
 
A kiadvány a szerző engedélyével készült.
 
Borító: vintezis creative studio
 
ISSN 2064-2288
ISBN 978 963 499 561 6 (puhatáblás), kiadói kód: MX-1599
ISBN 978 963 499 660 6 (epub), kiadói kód: MX-1599e
 
 

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft.

Felelős kiadó: Puskás Norbert
Nyomda: Generál Nyomda Kft., felelős vezető: Hunya Ágnes
 
„A képek ott vannak, csak meg kell őket örökíteni.”
Robert Capa
 PROLÓGUS

NORFOLK, 1950. MÁJUS

A lányok jobban viselkedtek, mint általában, ami megkönnyebbülést

jelentett. Mostanában azon vitatkoztak, hogy mi fekete és mi fehér, és
hogy sajtból van-e a hold. Elaine egy szemhunyásnyit sem aludt tőlük.
Nem bírt volna velük, ha belekezdenek az őrületbe. Ma nem.
Magát sem bírta összeszedni, nemhogy őket.
A lányok nevetgéltek reggeli közben. Barbara azt játszotta, hogy a
teasüteménye egy Tony nevű grizzlymedve, aki fél a lekvártól. Kuncogtak
a fürdőszobában, amikor Shirley összefogkrémezte a Pán Péter-gallérját,
aztán egész úton kacarásztak.
Elaine szigorúan meghagyta nekik, hogy „legyetek jók, különben…”, de
ez sosem segített, amikor épp olyan hangulatban voltak. Talán ma azért
voltak a szokásosnál élénkebbek, mert tegnap olyan sok időt töltöttek
szabad levegőn. Elaine tudta, hogy nem viszi ki őket eleget. Emlékezett rá,
hogy az anyja gyakran mondogatta, a gyerekeknek ugyanúgy szükségük
van a friss levegőre, mint a kiskutyáknak. Ő próbálkozott is, de az élet
nagyon gyakran keresztülhúzta a számításait.
De most nem. Vakációztak, és a lányok ugrándoztak, hosszú lábuk és
fehér zoknijuk kivillant egyszerű ruhájuk alól. Shirley ragaszkodott hozzá,
hogy befonják a hajukat; szerencsére Barbara beleegyezett. Aztán
egyszerű lófarokba fogta a haját, de mivel jobban sikerült a szokásosnál,
Elaine elfogadta. Tisztának, üdének és szófogadónak látszottak.
Valószínűleg nem fog sokáig tartani. Sosem tartott, de egyelőre Elaine
büszke volt rájuk.
A férfi már ott várta őket a megbeszélt helyen és időben. A
fényképezőgépe a nyakában lógott, az inge nyaka nyitva, hétköznapi
ruhát viselt. Mást, de ugyanolyat. Ugyanolyat, de mást.
Először a hajóról beszéltek. Egyszerűen belevágtak, mintha az elmúlt
tíz év minden napján arról a nyavalyás hajóról beszéltek volna. Néhány
napra megkapta, egy barátja barátjáé. Mindig, mindenhol voltak barátai.
Ez volt az egyik védjegye. A népszerűség. Elaine emlékeztette magát, hogy
egymás szöges ellentétei.
A hajót Omaha Beachnek hívták.
A lányok repestek az örömtől, hogy felmehetnek rá, de Elaine odébb
sétált a parton. Bár azt hitte, készen áll erre – hát nem heteken át
tervezte? –, mégis úgy érezte, mintha sokkot kapott volna. Érzelmileg
visszatért a Blitz utáni évekbe, amikor mindenki jelentéktelennek
számított.
Semmi nem változott. Ez semmin nem változtatott.
A lányok odajöttek, és követelni kezdték, hogy úszhassanak egyet a
csatornában. Barbara az iskolával eljárt a városi uszodába – meg is
szerezte a 25-méteres jelvényt –, Shirley pedig jövőre megy majd. Nem
volt olcsó mulatság, de megérte.
Elaine végiggondolta, mennyi macerával járna az úszás, és hazudott:
azt mondta, nem szabad.
A férfi közbeszólt:
– De hát… – Amikor viszont Elaine-re pillantott, egyből visszakozott. –
Soha nem tudhatjátok, mi rejlik odalent, lányok.
Elaine-nek pedig odasúgta:
 – De a lábukat belelógathatják, ugye?
– Kééééérlek! – A lányok úgy rimánkodtak, mintha az életük múlt
volna rajta. – Szabad, mami?
Elaine rendes körülmények között nemet mondott volna; ezt a lányok
is tudták, és ő is tudta. De most nem mondhatta ezt, a férfi előtt nem,
úgyhogy bólintott, a lányok pedig lekapták a cipőjüket, és lehámozták a
zoknijukat, féltek, hogy meggondolja magát.
Addig pacskolták a vizet, amíg sárosak nem lettek, Barbara haja pedig
összekócolódott, de Elaine nem szólt rájuk. Ezen a napon nem volt
hajlandó felidegesíteni magát.
Sétáltak. A lányok a kezükben vitték a cipőjüket és zoknijukat, a talpukra
homok tapadt. Elaine ellenállt a késztetésnek, hogy megjegyezze: „Én
megmondtam.”

Amikor a lányok megálltak előttük, a férfi lefényképezte őket. Elaine

nevetett. A férfi egyszerűen képtelen volt elölről lefényképezni őket,
ahogy bárki más tenné.
– Elküldöm neked – mondta.
– Ne, küldd el Annie-nek! – válaszolta Elaine, és a férfi bólintott.
Megértette.
Valahogy itt Norfolkban idegesnek tűnt, jobban, mint Londonban
valaha. Talán akkor is így volt, csak akkoriban nem vette észre.
A férfi légies pitypangokat és élénk színű papsajtot mutatott nekik.
– Ki szereti a sajtot?
– A világon mindenki! – válaszolta Barbara, a férfi pedig felnevetett.
Elaine elvörösödött. Shirley a fejét csóválta, és jóváhagyást várva
pillantott fel.
– A sajt hizlal.
 Még mindig élelmiszerjegyeken éltek, de a férfi csomagolt kenyeret,
sajtot és csokoládét a lányoknak.
A lányok vitatkozni kezdtek a katicabogarakról és a hernyókról, és
hogy melyik a jobb. A férfi azt javasolta, találjanak egyet-egyet, mire a
lányok visítva elszaladtak.
– Maradjatok szem előtt! – utasította őket Elaine, de nem tudták, hogy
mit láthat, vagy tényleg elhitték, hogy hátul is van szeme; ezt elég
gyakran emlegette.
Elaine egyszerre félt és érzett megkönnyebbülést, hogy végre egyedül
maradtak. Csak amikor a lányok már teljesen belevetették magukat a
rovargyűjtésbe, akkor engedte, hogy megfogja a kezét. Olyan volt, mint
egy hazatérés. Vajon ő is ezt érezte?
Az a sötét szempár – annyi idő után – végre újra rajta pihent. Könnyek
homályosították el a tekintetét. A férfi mindig könnyen sírt, ellentétben
vele.
Vajon tudja, hogy Elaine mire gondol? Vajon Elaine tudja, ő mire gondol?
– Hiányzik Marty – mondta a férfi.
 1. FEJEZET

LONDON, 1943. SZEPTEMBER

– Robert Capa a városban van.

A fejük fölött lógó „MARADJ HIGGADT, ÉS FOLYTASD!” poszter dacára
Elaine általában békés kolléganői be voltak zsongva. Elvileg hadifoglyok
Ázsiából kicsempészett leveleit kellett volna gépelniük, de Annie letette a
papírokat, és az asztalok között járkált, hogy mindenkihez biztosan
eljusson az üzenet.
– Én azt hittem, El Alameinben van – mondta Felicity.
– Nem. Biztos, hogy itt van – felelte Annie.
– Komolyan? MOST?
– Igen, most. Vagyis most este.
– A George-ban lesz?
– Egyértelmű.
Elaine abbahagyta a gépelést, de az ujjai a billentyűk fölött lebegtek.
Az E, H és N betűk gyorsan halványultak a gyakori használat miatt.
Kislányként Elaine arról álmodozott, hogy zongorázni fog. Néha, amikor
elragadta a munkája, azt képzelte, hogy az írógép billentyűi valójában
zongorabillentyűk, a kopogásuk egy szimfónia, és a lányok körülötte a
zenekar.
Még néhány billentyűt kedvetlenül leütött, miközben Annie tovább
döngicsélt a szobában, aztán Elaine is feladta.
 – Mi az a Robert Capa?
Mindenki nevetett.
– Mi az a Robert Capa? – ismételte Annie hitetlenkedve. Abbahagyta a
járkálást, és visszatért a székéhez. Annie és Elaine asztala olyan közel állt
egymáshoz, hogy Elaine anélkül vehetett el ceruzákat Annie üveg
hamutartójából, hogy a lány észrevette volna. Annie összedörzsölte a
kezét, nagyon élvezte a barátnője naivitását. – Te barlangban élsz, Elaine?
Robert Capa a legmegnyerőbb férfi egész Londonban.
A George a Wardour Street sarkán álló kocsma volt. Ott találkoznak ötkor.
Elaine tétovázott.

– Be kellene fejeznem ezt a levelet… – De nem a munkára koncentrált,

és úgy tűnt, senki más sem.
A helyzet úgy állt, hogy hónapok óta nem kellett semmit sem csinálniuk. A
Blitz alatt a hatalmas iroda egyfajta háborús főhadiszállás lett. A
hivatalnoklányok azt a feladatot kapták, hogy jelöljék be a nagy
térképeken, hová zuhantak a bombák, és néha csak akkor hagyták el a
helyüket, amikor a komor és narancssárga nap már szégyenkezve a város
fölé kúszott.
Este hattól érkeztek a hívások a város vészközpontjaiból, és a
hivatalnoklányok nekiláttak feljegyezni azokat. Néha hallani lehetett a
német repülőgépek zúgását és a robbanásokat. Néha elhangzott egy-egy
olyan terület neve, ahol valakinek az ismerőse lakott, vagy az ember
édesanyja, és csak drukkolni és reménykedni lehetett, hogy időben
lejutottak az óvóhelyre.
Kilenc hónap telt el így, kilenc hosszú hónap ősztől 1941 nyaráig.
Elaine néha úgy érezte, mintha végig visszatartotta volna a lélegzetét.
Könyörtelen időszak volt; Elaine soha nem mondta volna ki hangosan, de
egyben izgalmas időszak is. Izgalmas és szörnyű. Elaine egyenesen a
titkárnőképzőből került bele ebbe az őrült új világba, amit el sem tudott
volna képzelni, ha nem a részese.
A hivatalnoklányok napközben szundikáltak, menet közben ettek, és
leginkább a tüzekről meg a halálos áldozatok számáról beszélgettek.
Hamarosan borzasztóan nyilvánvalóvá vált, hogy húsz halott nem olyan
rossz egyetlen éjszaka alatt. Hazafelé menet – azokon a kora reggeleken –
Elaine láthatta annak a pusztulásnak az eredményét, amit olyan
szorgalmasan jegyzetelt: a frissen hajléktalanná váltak döbbenetét; a
tűzoltók bátorságát, akik még akkor is az égő fát szedegették; egy család
rémült kutyájának felejthetetlen látványát.
Amióta a legsúlyosabb bombázások véget értek, a lányokat
felköltöztették a harmadik emeletre, és kiengedték őket az iroda elé is a
szabad levegőre. Igen, még mindig aggódni kellett a „cserebogarak” miatt
– a cserebogár volt a legújabb iszonyat, a V-2-es bombázók beceneve. De a
cserebogarak elől nem volt menekvés, nem érkezett figyelmeztetés, nem
számított a logika, és pont mert olyan kiszámíthatatlan volt, bizarr módon
nem hatott annyira a morálra. Másfajta fenyegetést jelentett a valódi
Blitzhez képest. A hivatalnoklányok nyugodtan cigarettázhattak, amikor
csak akartak. Szabadon sétálhattak fényes nappal, (szinte) incidensek
nélkül alhattak éjjel a saját ágyukban, beszélgethettek a barátaikkal az
utcán. Egyetlen gond volt csak: a munkahelyükön enyhe bizonytalanság
uralkodott, hogy pontosan miért is vannak ott mindannyian.
Pontosabban: nagy bizonytalanság.
Elaine bizonytalansága is napról-napra nagyobb lett, mint egy liba
karácsony közeledtével. Nagyon keményen dolgozott, hogy hivatalnok
lehessen, egyszerűen nem küldhették el. Nem lett volna igazságos. A többi
lány úgy került a kormányzathoz, hogy előtte filozófiát vagy angolt
hallgattak Cambridge-ben vagy Oxfordban. Még Annie is egy nagyszerű
állásból érkezett: a Selfridges egyik osztályát vezette. Tehetségesek és
sikeresek voltak, vagy három nyelven beszéltek, és továbbléphettek innen
bárhová. Bármerre folytatják, az előrelépés lesz a mostani helyzethez
képest. Ezzel szemben Elaine úgy érezte, mintha a sárból mászott volna ki.
És nem akart visszakerülni.
– Ugyan, meg kell ismerned Robert Capát!

Felicity, aki általában semmivel nem értett egyet, ami kijött Annie
száján, és bronzérmet nyert vitázásban, meglepő módon most nem
ellenkezett.
– Jaj, Elaine, nem hiszem el, hogy még nem találkoztál vele!
Mielőtt Elaine válaszolhatott volna, Annie odakiáltott:
– Beteg volt, amikor Capa itt járt, emlékszel?
Felicity nem emlékezett. Miért kísérné figyelemmel bárki egészségi
állapotát? Két hónappal a Blitz után történt, hogy Elaine-t ledöntötte a
lábáról a vakbélgyulladás. Biztosan akkoriban történhetett.
– Imádni fogod őt, Elaine!
– Minden hölgy imádja.
Felicity Annie-re kacsintott, aki rávágta:
– És a kevésbé hölgyek is.
– Elaine csak Justint látja – jegyezte meg Myra halkan. Elaine
rámosolygott. Myra egy tündér volt (és folyékonyan beszélt angolul,
franciául és mandarinul).
– Abban nincs semmi rossz, ha új barátokat szerez, nem igaz? –
kérdezte Annie vidáman, Myra megszeppenten lesütötte a szemét.
– Ami azt illeti, Mr. Capa igencsak kellemes férfi – csatlakozott
hozzájuk Mrs. Dill. Ez is elbátortalanította, mivel Mrs. Dill (irodavezető és
kiváló fuvolista) ritkán szólt egy jó szót is bárkiről. A „kellemes” valóban
nagy bók volt az ő folyton összeszorított szájából. Azonban a nagy izgalom
és a nyomás, hogy találkoznia kellene vele, inkább eltántorította Elaine-t.
Még kevésbé akarta megismerni a férfit. Nem csak makacsságból, bár
talán az is közrejátszott. Robert Capával kapcsolatban mindent túlzónak
érzett. A helyzet a Mrs. Miniver című filmre emlékeztette: a poszterei ott
virítottak mindenütt, de amikor megnézte, a film nagy csalódást okozott.
A másik pedig, hogy a múltban Annie többször bemutatta már Elaine-t
olyanoknak, akikről biztosra vette, hogy imádnivalónak fogja őket tartani,
de igen vitatott eredményeket ért el.
– Marty ott lesz? – kérdezte Felicity.
– Robert Capa elválaszthatatlan Martytól – jelentette ki Annie
sokatmondóan. – Te is tudod, Fee.
– És ki az a Marty? – Elaine érdeklődése nagy nehezen újra felcsillant.
Mindig nagy rajongója volt az esélytelenebbeknek, és az az érzése támadt,
hogy Marty az.
– Marty Robert Capa legjobb barátja. A hű fegyverhordozója.
Robert Capa kap minden elismerést, de Martyt alig említik? Elaine
ismerősnek érezte ezt a felállást.
– Úgy beszélsz róla, mint egy kiskutyáról.
– Marty olyan, mint egy kiskutya. Talán, mint egy agár.
– Egyébként Mr. Capa mivel foglalkozik?
Azon kívül, hogy józan nőket megbolondít?
– Te nem tudod?
– Nem!
Elaine mindig utálta, ha valakinek csak az számított, hogy ki mit
csinál. Mit árul ez el az emberi szívről? De hivatalnoklányként töltött ideje
alatt sokat tanult. A társadalom így tagolódott. A középosztály így
állapíthatta meg a leggyorsabban, hogy ki hozzánk hasonló, és ki nem.
Elaine mindenesetre kíváncsi lett. A legtöbb férfit mostanra besorozták.
Annie arcára megint kiült a hitetlenkedés.
– Hadifotós, Elaine… az a háborús fotós. Biztosan hallottál róla, nem?
– Őszintén, még soha – tiltakozott Elaine, bár egy borsószemnyi
csengő megszólalt az agya hátsó részében.
– Nincs olyan konfliktus a világon, amiről ne tudósított volna. A
spanyol polgárháború, Mandzsúria japán megszállása… Egy ideig a Fülöp-
szigeteki dzsungelben élt.
– Most úgy beszélsz róla, mintha ő lenne Tarzan.
Tarzan nem okozott csalódást. Johnny Weissmuller Annie egyik
szerelme volt. Nem a legnagyobb, azt a megtiszteltetést James Cagney-nek
tartogatta, de beletartozott a legjobb ötbe.
– Fura, hogy ezt mondod. Egy kicsit tényleg hasonlít rá.
Elaine felnevetett, de Annie komolyan beszélt. Közben szájceruzával
kihúzta az ajkát.
– Eszedbe se jusson semmi, Elaine!
– Mi jutna?
– Tudod te!
Annie-nek semmit sem lehetett mondani, amikor ilyen volt, úgyhogy
Elaine visszatért a leveleihez.
A kormányhivatal három háznyira állt a Life magazinnak otthont adó
épülettől, mely egy nagyobb amerikai cég, a Life Corporation részét
képezte. Mindkettő magas, keskeny, vöröstéglás épület volt. Az a fajta,
ami előtt megáll az ember, és felkiált, hogy hűha!

A kormányhivatalnak impozáns, fekete, kétszárnyú ajtaja volt, ha azon

belépett az ember, még át kellett jutnia a még impozánsabb Verán a
recepción. Vera úgy tett, mint aki semmit sem hall, és volt egy múlt
századból származó hallócsöve, ugyanakkor hátborzongatóan értett
ahhoz, hogy meghalljon bármilyen ellentmondásos dolgot.
A kormányhivatalban minden titkos volt, semmi kérdés, semmi
hazugság. A legjobb, ha az ember csendben beoson, körülnéz, mielőtt
leveszi a kabátját, körülnéz, mielőtt kirázza az esernyőjét, de nem néz
körül túl sokszor. Csak koncentrálni és koncentrálni kell! Különösen a
hivatalnoklányokra volt igaz, hogy lássák őket, de ne hallják.
Ezzel ellentétben a Life Corporation Internationalnél mintha azt
akarták volna, hogy az emberek tudják, hogy létezik. Még egy sötétkék
hirdetőtábla is állt az utcán, az ég szerelmére! Az újságírók viseltes
cipőjükben és szélesre nyitott esőköpenyben kettesével szedték a
lépcsőfokokat. Néha sofőr vezette autók álltak meg az épület előtt, az
ember pedig csak állt a járdán, és próbálta kitalálni, ki lehet az a híres
ember, aki a járműben utazik. Egy tény: a híres emberek sokkal kisebbek,
mint amilyennek a magazinokban vagy a filmekben látszanak. Annie
mindig azt mondogatta, hogy Ginger Rogers elférne a retiküljében,
Eisenhower elnök pedig a zsebében. Ha a szükség úgy hozná.
Elaine persze megkérdezte tőle, mikor hozná ezt úgy a szükség.
Sosem lehet tudni, felelte Annie.
Egyszer Elaine és Annie összefutott két kimerült szerkesztővel, akik az
utcán cigarettáztak. Miután elismerően füttyentettek egyet, és elhangzott
a kötelező „Helló, hölgyek!”, fontoskodva folytatták:
– Akarnak hallani valami igazán izgalmasat? Churchill az imént ugrott
be!
Churchill senkinek a zsebébe nem fért volna be.
Azt mondták Annie-nek és Elaine-nek, hogy menjenek be, nézzék meg,
de sajnos Churchill már lóhalálában távozott a hátsó bejáraton át, mire
felértek a hírszobába.
A Life Corp.-nál minden szem előtt volt, felkínálva az embernek, mint
valami szép desszert egy pazar tálcán. Biztosan ilyen Amerika, gondolta
Elaine vágyakozva. Szabadság. Nyitottság. Akvárium az előtérben.
Meritokrácia. Olyan eszmecsere, ahol minden hangot szívesen vesznek,
senkit sem utasítanak el azért, mert rossz az akcentusa, rossz a lakcíme
vagy rossz az alakja.
A Life Corp.-nál forgóajtó volt. Az ember körbe-körbe járhatott, a
végtelenségig is akár, mint egy hároméves. Senki sem állította meg.
Elaine és Annie megtette. (Tizenhatszor, ha tudni akarják. Csak azért
álltak meg, mert Annie félt, hogy rosszul lesz.)
A George minden sarkában úgy lógtak a pókhálók, mint a papírfüzérek. Az
ablakait bedeszkázták, és az egyik külső falra még a Mosley-korszakban
azt festették: „Fasiszták, takarodjatok!”

A népszerűségének egyszerű oka volt. Ez volt az utolsó pub, ami még

állt. A Soho legtöbb kocsmája bezárt: vagy besorozták a vendégeket, vagy
a levegőbe röpült a hely. A Blitz alatt a George legtöbb ablaka berobbant,
de a szomszédos King's Arms szenvedte a legnagyobb károkat. Elaine
emlékezett rá, hogy egy különösen heves éjszakai bombázás után Bessie, a
George kocsmárosa vigasztalni próbálta Berthát, a King's Arms
kocsmárosát. Mindketten a romok között ültek, és porceláncsészéből itták
a teát.
Mint minden péntek este, a Life Corp.-tól és a kormányhivatalból is
sokan eljöttek a George-ba, de annak a fickónak, aki miatt Annie és a
lányok olyan nagy hűhót csaptak, nyoma sem volt.
Csalódottan néztek körül. Mind kicsinosították magukat, kimerítve a
sminkfejadagjukat.
 – Szóval Tarzan felültetett? – suttogta Elaine. Annie arca megnyúlt, de
nem volt hajlandó elhinni.
– Olyat nem tenne!
– Ahhoz túlságosan megnyerő – jegyezte meg Elaine szarkasztikusan.
De aztán megpillantották. Bessie-nek segített a hordókkal. Felhordta
őket a pincéből; eléggé megizzadt már a fehér ingben, a barna repülős
bőrdzsekiben és a magas derekú nadrágban – a civilek mostanában mind
ilyet hordtak.
Annie és a lányok tapsolni kezdtek, amikor meglátták, és odakiáltottak
neki. A férfi lerakodta a hátáról a hordókat, majd lement, hogy felhozzon
egy másikat. Aztán lehuppant a bársonykanapéra a neki hagyott helyre.
Mindenkire rámosolygott, és megtörölte a homlokát egy rózsaszín és
monogramos zsebkendővel. Elaine-nek mindig jó szeme volt a
részletekhez.
– Vagy ezek a hordók lesznek egyre nehezebbek, vagy én egyre
gyengébb.
Elaine meglepődött, amikor Annie nagy puszit nyomott a férfi arcára.
– Gyengébb? Te? Soha!
Annie általában a „bánj vele cudarul, így majd utánad bolondul”
hozzáállás híve volt. Döbbenetes volt látni, hogy így kapitulál.
Robert Capa bőkezűen osztogatta a bókokat; az a ritka fajta volt, aki
észrevett dolgokat. Ó, valóban megnyerő férfi volt, az gyorsan
nyilvánvalóvá vált.
Végigmérte Myra cipősarkát.
– Azt hogy hívják? Törpetűsarok?
– Feltörő-sarok – válaszolta Myra szégyenlősen.
– Briliáns! – Capa úgy hahotázott, mintha még soha nem hallott volna
viccesebbet. A szégyenlős Myra, akivel soha senki nem viccelődött,
elismerően mosolygott.
Capa érdeklődött Mrs. Dill mostohagyerekei után, akiket Walesbe
evakuáltak.
– Nem értem őket… Mostanra olyan erős lett az akcentusuk –
sopánkodott az asszony.
– Dim rhaid i chi ddweud caws ond mae’n helpu – mondta Capa.
– Ez meg mi? – Mindenki előrehajolt.
– Nem kell azt mondanod, hogy sajt, de segít. – Capa nevetett. – Csak
ennyit tudok velsziül.
Érdeklődött Felicity húgáról.
– Még mindig hegedülni tanul?
– Ez a büntetésem.
– Jobb, mint a furulya, nem?
– Minden este úgy hangzik, mintha egy macskát fojtogatnának…
Szerintem, ha a fritzek meghallanák, visszafordítanák a gépeiket.
Elaine nézte, ahogy a kollégái szórakoznak, és mintha valahonnan
messziről figyelte volna őket. Úgy érezte, többet megtudott róluk abban a
néhány percben, mint a hosszú évek alatt, amióta együtt dolgoznak.
Semmit nem tudott Felicity húgának a hegedűjéről vagy Mrs. Dill
mostohagyerekeinek az akcentusáról. Nem sejtette, hogy a remegő
Myrának van humorérzéke. Talán többször kellett volna kérdeznie, de
valahányszor megpróbálta, úgy érezte, mindenki úgy gondolja, csak
kíváncsiskodik.
Robert Capának viszont úgy nyíltak meg az emberek, mint az osztriga.
Eltelt negyedóra, és Elaine azon kapta magát, hogy bármennyire
próbálkozik, nem tudja nem kedvelni a férfit. Csak maga alatt vágta volna
a fát ezzel. Capa tényleg rendkívül kedves volt, és Elaine nem érezte
beképzeltnek.
 Capának volt egy halvány akcentusa: de milyen? Osztrák, bolgár, olasz,
amerikai, kanadai, francia? Lefegyverző volt a mosolya, ahogy Annie
mondta. A barátnője most diadalmasan bökdöste Elaine-t.
– Csukd be a szád, jön az emeletes busz!
– Ne hülyéskedj!
– Mondtam, hogy egy tündér, nem? – kérdezte Annie
jelentőségteljesen.
Mindig az övé kellett, hogy legyen az utolsó szó. Annie ilyen volt.
– Szép munka, Leon! Még mindig nem kopaszodsz, látom… – dicsérte
meg Robert Capa az öreg Leon Harpert, a postásukat.
– Foggal-körömmel ragaszkodom a hajamhoz. Nem úgy, mint ön, Mr.
Capa.
– Ilyen arccal? – Capa szélesen mosolygott, egyszerre szerényen és
ragyogó magabiztossággal. – Kinek kell haj!
– Azt hiszem, még nem ismerjük egymást – szólalt meg Elaine, amikor
rá került a sor, hogy Capa rá figyeljen. Kinyújtotta kesztyűs kezét.
Régimódi és angol gesztusnak érezte, miközben a férfi friss és egzotikus
volt.
– Ha így lenne, arra biztosan emlékeznék. – Capa meleg keze a
szükségesnél tovább tartotta az övét.
Elaine felnevetett. Capa szeme sötét volt, hosszú szempillákkal, és a
tekintete lebilincselő, még a füstködben is. Elaine-nek kényszerítenie
kellett magát, hogy félrenézzen.
Capa megjegyezte, hogy szép a kesztyűje.
– Csodás minőség!
Annyi mindent mondhatott volna! Elaine elpirult. Fontosnak tartotta,
hogy drágának látsszon. Nem verte nagydobra, de a másik jó dolog abban,
hogy hivatalnoklány volt – természetesen azon kívül, hogy kiveszik a
részüket a háborús erőfeszítésekből –, hogy a munkához öltöztek. Még a
Blitz idején is – amikor elvileg a ruha volt az utolsó, amire az ember
gondolt – ügyelt a látszatra: Elaine Parker mindig megfelelően nézett ki.
Számára ez fontosabb volt, mint a többi lánynak; hiszen nekik ott voltak
az egyéb dolgok.
– Jól áll.
Clive-tól kapta. Robert Capának nem kellett tudnia, hogy a kesztyű
belsejébe gondosan belehímezték az előző tulajdonos nevét: „Mildred
Cousins”.
És megérkezett Marty is, a hűséges agár. Egy tálcányi, ginnel teli pohárral
érkezett. Mindenkinek fel kellett hajtania egyet. Marty idősebb, szőkébb,
sápadtabb, alacsonyabb volt… Nem, nem volt alacsonyabb, csak
alacsonyabbnak látszott. A keskeny válla miatt tűnt annak, de igazából
sokkal magasabb volt. 188 centi, sőt, talán 190. Csak a testfelépítése
megtévesztő. Négyszögletes, drótkeretes szemüveget hordott.
Törékenynek tűnt. Kevésbé energikusnak. Inkább Csita, mint Tarzan. Egy
légynek sem ártana. Nem csoda, hogy ritkán említették.

Egyre többen gyűltek a kanapéjuk köré. A lányok – csinos lányok a Life

Corp.-tól – mind odajöttek megnézni. Elaine-t bemutatták néhányuknak:
Helló, Faye és Merry. Elaine-nek nem tetszett, ahogy Merry Robert Capát
nézte. És mi a csudát használ pirosítónak? Elaine furcsán védelmezővé
vált új barátjával kapcsolatban.
– Megyünk táncolni – jelentette ki Robert Capa. – Csatlakozol?
Egyenesen Elaine-re nézett, amikor ezt kérdezte. Elaine felpillantott a
napbarnított, kissé csillogó, magas homlokra. Capa nem volt tipikusan
vonzó – egyáltalán nem a zsánere – és mégis… A széles mosoly, a csillogás
a szemében mind összeadódott valamivé.
 Nem kellene mennie. Teljesen kizárt.
– Gyerünk, Elaine, hiszen szeretsz bulizni! – bökte oldalba Annie.
Robert kiskutya szemében kérdések sorakoztak.
– Nélküled nem lesz buli – jelentette ki végül.
Sajnos Elaine öccse, Clive a pub előtt várt, amikor kiléptek. Elaine
megpróbált elosonni, de Clive mellett sosem lehetett.
– Elaine, itt vagyok! ELAINE! – Elaine összenézett Annie-vel. Vagy
százszor megmondta Clive-nak, hogy ne jöjjön ide, és ha mégis megteszi,
semmiképpen ne szóljon hozzá.
A fiú a járdán ült, még mindig halszagú kezeslábasában. Dongalábát
kinyújtotta az útra, és panaszosan kérlelte az embereket, hogy hozzanak
ki neki egy pint sört. A legtöbben ügyet sem vetettek rá, de Clive gyakran
mondogatta: csak egy balek kell, aki megsajnál. (Ezt a bölcsességet az apjától
örökölte.)
– Te meg mit keresel itt? – Elaine próbált nem annyira vádlónak
hangzani, ahogy érezte magát. Nem azért, mert Clive nem érdemelte meg
– általában rosszban sántikált –, hanem mert senki sem szereti a káráló
nőket. Mostanra mindenki kijött a pubból, és az utcán gyülekeztek, azon
vitatkozva, hogy továbbmenjenek-e, vagy sem. Robert Capa kíváncsian
figyelt. Több mint kíváncsian. Elaine nem tudta nem észrevenni, hogy
érdekli a férfit, bár ezt Felicity és Myra előtt letagadta volna. Ezt teszed, ha
nem akarsz arrogánsnak tűnni.
Az emberek úgy beszéltek Elaine testéről, mintha egy tőle különálló
dolog lenne; ahogy megcsodálnak egy aranyos kiscicát az utcán. „Telt
idomú”, mondták, vagy „filmekben kellene szerepelnie”. A teste állítólag
üzenetet küldött – igazi postaszolgálat –, de főleg tizenhat és hatvan
közötti férfiak érezték kötelességüknek, hogy válaszoljanak. Ostobaság
volt ez a felhajtás. Szórakoztató, ugyanakkor visszataszító. Néha viszont
megvolt a maga haszna. Robert Capa le sem vette róla a szemét, és ez jó
érzés volt. Elaine csípőre tett kézzel fordult vissza a munkatársaihoz.
– Menjetek! Egy perc és csatlakozom!
– Ne aggódj, Elaine-nek mindig sikerül utolérnie minket! – kiáltotta
Annie.
Egy nap lehet, hogy majd nem leszek rá képes.

Clive csak tizennyolc éves volt, de annyira ravasz, mint egy nála kétszer
idősebb gengszterfőnök, és úgy tűnt, ezt – bizarr módon – sok nő
vonzónak találja. Vagy sokra viszi, vagy börtönbe kerül, mondogatta az
anyjuk. A dongalába nem akadályozta semmiben, annyira ügyesen bánt a
bottal, hogy kapusként játszott a Tooting focicsapatnál, amikor szorult
helyzetbe kerültek, és a Charlton Athleticnek csak három hazai meccsét
hagyta ki egész életében, de ahhoz már kevés volt, hogy behívják a
csapatba. Most kihasználta, hogy nem volt férfi vetélytársa, és nem csak a
sportban vagy a nőknél, hanem semmiben sem.
Míg a Blitz teljes gőzzel zajlott, Clive-ot a lába nem akadályozta, hogy
házakba törjön be, ékszeres dobozokban turkáljon, veteményeskerteket
taposson le, aztán szorongó nőket „vigasztaljon” a metrón. Clive volt az,
aki rádiót és gramofont szerzett a családjuknak a Blitz alatt, és még egy
kerti padot is Mrs. Perrynek, amire kiülhetett a földszinten. A devonshire-
i pub kertjéből hozta el, amit a rendőrség kitett hirdetésekben keresett.
– Hol van Justin? – Furcsamód Clive kedvelte a fiút, annak ellenére,
hogy ő ügyet sem vetett rá.
Miért kell ilyen hangosnak lennie?
– Máshol – suttogta Elaine. – Mit akarsz?
– Van suskád?
 – Később adok, otthon.
– Nekem most kell, Elaine!
Ha Elaine egy serpenyőt kért volna Clive-tól, egy órán belül négy állt
volna a tűzhelyen. Kérd tőle a Holdat, és szerez neked egy létrát.
Nagylelkű fiú volt. Clive tartotta őket a víz felszínén, miután az apjuk
elment. Ha ő nincs, nem lettek volna a panagrammákat tartalmazó
könyvek, sem a titkárnőképző. Kormányhivatali állás biztosan nem;
Elaine-nek egyáltalán nem lett volna jövője. Tartozott az öccsének.
Átnyújtott neki egy shillinget, de Clive olyan reménytelennek tűnt, hogy
feltúrta a táskáját egy másodikért.
– Visszafizetem – mondta Clive.
Sosem tette.
Annie-nek igaza volt. Elaine sosem tudott ellenállni a partiknak, még
hétköznap este sem. Főleg hétköznap este nem. Ráadásul valahogy túl
könnyűnek tűnt az egész, túl filmszerűnek; belépett az ajtón, lement egy
alagsori helyiségbe, és ott volt Robert Capa. Várt rá. Nők vették körül,
hízelegtek és mosolyogtak rá, de a férfi csak őt látta. Elaine egyszer csak
mellette találta magát, és táncolni kezdtek. Az egyetlen dolog, ami nem
olyan volt, mint egy filmben: kiderült, hogy Robert Capa rettenetes
táncos! Ki gondolta volna? Szinte már idétlen volt. Elaine azon kapta
magát, hogy táncmozdulatokat tanít a férfinak. Rejtély volt, miért ment
neki ilyen rosszul. Mintha nehezen hangolta volna össze a zenét a
testével, mintha fogalma sem lett volna arról, hogy ez a lényeg.

– Rendben, tedd ide a kezed!

– Ide?
– Nem.
Elaine először azt gondolta, hogy a férfi ennyire nem lehet ügyetlen.
Csak megjátssza. Aztán rá kellett jönnie, hogy de, tényleg ennyire ügyetlen.
Elaine nem lett más ember, amikor táncolt, csak úgy érezte, addig
aludt, és a tánc ébresztette fel. Hirtelen minden érzéke életre kelt, éber és
éles lett. Átadta magát a zenének, a mozdulatoknak. Ha tudta volna, hogy
a felnőttkor ilyen is lehet, biztos, hogy jobb gyerekkora lett volna. Akkor
lett volna mit várnia, és ha valamit várt volna, az mindent megváltoztat.
Amikor táncolt, Elaine úgy érezte, tele van energiával, mintha bedugták
volna a konnektorba, vagy felkapcsolták volna. Áradt belőle a fény.
Egy olyan világban, amit sivárrá tettek a hirtelen halálesetek, a
jegyrendszer, a rádió rossz hírei, a tánc tökéletes ellenszernek bizonyult.
– Amerikai vagy? – Nem ezt az első kérdést akarta feltenni Robert
Capának, de kezdetnek megtette.
– Nem egészen. – A férfi visszamosolygott rá. Elaine nem tudta, ez mit
jelent. – Jobban szeretnéd, ha az lennék?
Elaine vállat vont. Semmi közöm ahhoz, hogy honnan jött.
Capa folyamatosan őt nézte, mintha jól ismerték volna egymást;
Elaine-nek folyton emlékeztetnie kellett magát, hogy csak most
ismerkedtek meg. Magába szívta a férfi látványát. A szemöldöke túl sötét
volt, az a klasszikus rosszfiús bogárszemöldök a gyerekmesékből. Az orra
túl határozott; római? Valószínűleg egy császártól örökölte. A bőre barna
volt, sárga, kreol, fehér, zöld.
Túl sok foga volt a szájához képest, de ni csak, ki beszél? Első
pillantásra Elaine is kiváló fogakkal rendelkezett – sőt, Annie és Myra
kijelentették, hogy irigylik, mennyire egyenesek –, pedig azok leginkább
azokra a lakatlan whitechapeli házakra hasonlítottak, melyekről folyton
beszéltek a rádióban: talán úgy festett, hogy rendben vannak, de
bármelyik pillanatban összedőlhettek. Elaine próbálta észben tartani,
hogy takarja a száját mosolygás közben, de gyakran megfeledkezett róla.
Ez lenne az első dolog, amit helyrehozna, ha valaha pénzhez jutna. Sokat
elárultak a hátteréről; erre elég gyorsan rájött.
Kicsit táncoltak még Robert Capával. A férfi bocsánatot kért, hogy nem
elég mozgékony, de nem volt gond, Elaine ki tudta tölteni a férfi
hiányosságait. Pörgött-forgott, megsemmisítette ezt a buta, buta, véget
nem érő háborút.
És a helyzet úgy állt, hogy jobban élvezte a táncot Capával és a két bal
lábával, mint az összes jó táncossal, akivel valaha táncolt, együttvéve.
Elaine csak éjfél után vette észre, hogy a többiek eltűntek; még Annie is
köddé vált valamikor. Ilyen későn már a metró sem járt, így Robert Capa
felajánlotta, hogy hazakíséri. Elaine riadtan ébredt rá, hogy még mindig a
munkaruháját viseli. Általában az ilyen vad táncolást péntek és szombat
éjszakára tartogatta, nem csütörtökökre.

– Hol van Marty? – kérdezte, bár nem igazán érdekelte. – Úgy

hallottam, hogy ti ketten elválaszthatatlanok vagyok.
– Marty tudja, mikor van rá szükség, és mikor nincs.
– És most nincs?
Capa mosolyogva felvonta bogárszemöldökét.
Robert Capa jól boldogult a sötétben. Elaine még azt is megengedte, hogy
megfogja a kezét, bár ezt általában nem szerette. Le és végig, föl és le; csak
kétszer rúgott bele a lábujjával a járdába, és Capa is csak néhányszor
súrolta őt. Mindannyiszor bocsánatot kért. Elaine azt mondta, olyan, mint
egy macska. Erre Capa azt felelte, hogy ha kilenc élete lenne, abból már
tízet elhasznált volna. Megkérdezte, hogy szereti-e a macskákat, és Elaine
mesélt neki Bettie Page-ről, a hihetetlenül hosszú bajszú cirmosról. Capa
azt mondta, egy nap szívesen megismerné.
 Elaine habozott. Vajon meginvitálni a férfit, hogy találkozzon a
macskájával olyan határ, amit bölcs dolog átlépni?
Találkoztak néhány ideges rendőrtiszttel, akik arra kérték őket, hogy
vigyázzanak magukra. Sípszó hasított az éjszakába, de nem történt semmi.
Néha egy-egy fényszóró nélküli autó berregett végig az utcán. Egy férfi
rozoga biciklijén elbillegett mellettük.
Robert Capa elárulta, hogy a pubban az volt az első benyomása, hogy
Elaine vörös hajú.
Vörös?
– Legalább nem vagyok kopasz, mint te – vágott vissza Elaine. – …
egyébként meg ez nem igaz!
A férfi hangosan nevetett.
– A hajad kicsit tényleg pink.
– Nem, nem az. – Elaine zavartan végigsimított szőke, gondosan
behullámosított haján, amire nagyon büszke volt… Vagy mégis? – Színvak
vagy?
– Kicsit – felelte Capa váratlanul. A sötét most jól jött; így nem
láthatta, hogy Elaine mennyire elpirul.
De úgy tűnt, Capát nem zavarja a dolog.
– Zöld és piros. A légierőhöz nem vennének fel.
– Akartad volna?
– Repülőgépeket vezetni? – Megint nevetett. – Ki nem?
Elaine nem akart a légierőről beszélni, mert – nem lehetett megkerülni
– Justinra emlékeztette, aki mindenét az országnak adta. Talán most is azt
tette. A viselkedését nem lehetett máshogy értelmezni, macskanézés ide
vagy oda. Táncolt egy klubban, és egy másik férfival sétált hazafelé. Ez
hűtlenség. Még a legjobb szándék mellett is (és Elaine nem volt benne
biztos, hogy az ő szándékai azok) rosszul festett a dolog. Justin az előző év
júliusa óta udvarolt Elaine-nek. Nem jegyezték el egymást, de a fiú
folyamatosan úgy lebegtette a gyűrű lehetőségét, mintha Elaine lenne a
kutya, nála pedig ott lenne az összes jutalomfalat.
Bármennyire is hűtlenségnek számított, Elaine nem tudta megállni,
hogy ne képzelje el a mellette lévő férfit repülős egyenruhában, minden
lány kedvenc uniformisában (bár Annie a tengerész-egyenruhára váltott).
Capa izmos volt, és erős, téglalap Elaine nyolcas-alakja mellett; jól
illeszkedne hozzá. Elaine megrázta magát.
Hogy mennyire nincs önuralmam!
Próbált koncentrálni.
– Szóval… az, hogy színvak vagy, nincs hatással a fényképekre, amiket
készítesz?
Capa vállat vont.
– Nincs, miért?
Elaine-nek sejtelme sem volt, valóban miért lenne. Furcsa késztetés
szurkálta, hogy piszkálja a férfit. Justinnal más volt, az ő bőre olyan
papírvékony volt, hogy Elaine-nek naponta bocsánatot kellett kérnie,
amiért felbosszantotta. A fiú szerette az eltávját az anyjánál tölteni.
Szerette az otthoni kényelmet.
Elaine-nek eszébe jutott néhány beszélgetés, amiket az irodában és a
George-ban hallott Robert Capával kapcsolatban.
– Igaz, hogy félsz a tengertől?
Capa újra felnevetett. Túl sokat nevet, döntötte el Elaine. Tessék, tudta,
hogy végül talál valamit, ami nem stimmel vele!
– Mindenkinek félnie kellene a tengertől. Meg kell adni neki a
tiszteletet.
Ez a válasz viszont tetszett Elaine-nek. Muszáj kedvelnie őt, igaz?
Ebben alapvetően semmi rossz nincs. Capa folytatta:
 – Sajnos nem én vagyok a világ legjobb úszója. Így tartom kint a
fejemet. – Egy idős hölgyet utánozott. – Szárazon tartom a hajamat.
– Miféle hajadat?
– Nagyon vicces! – Capa Elaine-be karolt, és súgott valamit; Elaine nem
tudta biztosan mit, de talán az lehetett, hogy: – Csoda szép vagy.
Elérték a Balham állomást. Elaine hirtelen nem akarta, hogy Robert Capa
megtudja, Clive-val a metró kijáratával pont szemben, két szinttel a
WHSmith könyvesbolt felett laknak. Úgy érezte, már így is eleget árult el.
Próbált Justinra koncentrálni. Az udvarlójára. A pilótájára. Anglia hősére.

– Itt jó lesz – szólalt meg Elaine. Ennek itt a vége. Az akaraterő még soha
nem volt ennyire fontos. Próbált a munkahelyén lévő patrióta poszterekre
gondolni: ÖNMEGTAGADÁSSAL NYERJÜK MEG A HÁBORÚT. Ami rendben
is van, amikor vaj nélküli sült krumpliról beszélünk. Viszont, ha egy ilyen
férfiról van szó, akkor már korántsem olyan egyszerű.
– Pont itt?
– Igen.
Capa rámutatott az állomás előtti hatalmas kráterre, amit csak
nehezen lehetett kivenni a sötétben.
– Pont itt élsz? – Kérdőn felvonta egyik bogárszemöldökét.
Bosszantóan vonzó volt.
– Azt mondtam, itt jó lesz! – csattant fel Elaine.
A Blitz alatt Andrew Bonar Law szobra összerogyott, és magával
ragadta Mrs. Holcombe-ot is a tolószékében. Elaine egész nap próbálta
lecsillapítani az asszony lányait, akik arra vártak, hogy egy nagynéni értük
jöjjön Nottinghamből. Szörnyű volt. Másnap este írásos figyelmeztetést
kapott a munkahelyén, engedély nélküli késés miatt.
– Kellemes környéknek tűnik.
 Elaine nem tudta eldönteni, hogy Capa viccel vagy sem.
– Megjárja.
– Egy könyvesbolt, mint szomszéd? Lehetne rosszabb.
Elaine bólintott.
Amikor feljött a metróból egy hosszú munkanap után, és
megpillantotta a táblát, hogy „Elsötétített esték – vigyen haza néhány
könyvet!”, tudta, hogy biztonságban van. Gyakran hazavitt néhány
könyvet, mert Mrs. Marriot, a WHSmith boltosa – most, hogy a fivére és a
fia harcoltak – rendkívül nagylelkűen osztogatta őket. Mrs. Marriot áldott
jó lélek volt. Nem csak akkor állt a Parker testvérek mellett, amikor Elaine
édesanyját megölték, de akkor is, amikor az apjuk elhagyta őket. Elaine-
nek sejtelme sem volt, mihez kezdene az asszony nélkül.
És Mrs. Marriot megértette – amit oly sokan nem –, hogy bár Elaine
manapság minden ízében hivatalnoklánynak tűnt, szépen felpiperézve,
még mindig küszködött a lakbérrel. És a rezsivel. Mrs. Marriot javasolta,
hogy ha Elaine óvatosan bánik a könyvekkel és magazinokkal, olvasás
közben nem töri meg a gerincüket, nem ejt rajtuk egyetlen kávéfoltot
sem, akkor másnap reggel visszahozhatja a könyveket, és senki sem tudja
meg. Elaine óvatosan és gyorsan olvasott. Úgy sikerült megóvnia a
könyvek gerincét, hogy még a lakásban is hordta a Clive-tól kapott,
drágának látszó kesztyűjét, a kávéfoltokat pedig úgy kerülte el, hogy soha
nem ivott olvasás közben.
Mrs. Marriot tökéletes földszinti lakó volt… nem úgy, mint a
főbérlőjük, Mrs. Perry, aki a harmadikon lakott, és mindenbe beleütötte az
orrát. Mrs. Perry klasszikus „minden lében kanál” volt, ugyanolyan
fontoskodó, mint Mrs. Dill a munkahelyén, de iskolázottság, empátia, jó
modor és fontos feladatok nélkül.
A közeli ajtóban kabátba bújt pár ácsorgott. Elaine remélte, hogy
Robert Capa nem vette észre őket, remélte, hogy nem tesz megjegyzést, de
ki ne venné észre azt a női magassarkút és a fényesre dörgölt férficipőt?
Szerencséjük volt, hogy Clive, a szarka nem járt arra.
Robert Capa, a hadifotós teljes fogsorát kivillantva mosolygott. Milyen
nagy a fogad, Farkas úr. Elaine ideges volt. Capa fogai elefántcsont
zongorabillentyűkre emlékeztették.
– Kivel beszélgettél a pub előtt?
Elaine felvonta a szemöldökét.
– Ahhoz semmi közöd!
– Nagyon hasonlított rád.
– Jó a szemed.
– Szóval akkor ő nem a barátod?
– Az öcsém. Kettő van: Clive és Alan – tette hozzá Elaine, bár az „Alan”
szó a torkán akadt.
– Jó.
Elaine úgy érezte, elveszik Robert Capa pillantásától. Nem bírta a
csendet, sosem bírta (és két öcs mellett ez alig fordult elő).
– Miért jó?
Ostoba, áruló szíve zakatolt.
– Mert szeretnélek randevúra hívni valamikor, Miss Elaine, aki valahol
ennek a kráternek a környékén él.
Ahogy beleszívott a cigarettájába, Elaine kissé visszanyerte az
önuralmát. Vagy legalább annak az illúzióját, hogy ura a helyzetnek.
– Nem hiszem. Clive nem a pasim, de… nekem… igazából van valakim.
Elaine el sem hitte, hogy azt mondta, „van valakim”. Ez olyan régimódi
dolog volt, amit Mrs. Dill mondana.
Justinra gondolt, ahogy ott gubbaszt a keskeny ágyán a barakkban
(Elaine nem járt ott, de el tudta képzelni). Eszébe jutott a fiú siltes sapkája,
fogkrémillatú lehelete. Az anyja iránti odaadása. A családja nagy vagyont
szerzett cigarettaautomatákból, és Justin Elaine-ért is tenni akart valamit.
Amint a háború véget ér, gondoskodni fog róla, hogy soha többé ne kelljen
küszködnie. Valószínűleg el fognak költözni Dél-Londonból. A fiú még a
fogait is megcsináltatja majd.
– De köszönöm, hogy hazakísértél. És a táncot is. – Elaine azzal az
önuralommal és akaraterővel beszélt, amiről mindenki azt mondta,
megnyeri Angliának a háborút.
Robert Capa meglepettnek tűnt, de úgy zabolázta meg a vonásait,
mintha egy övcsatot igazítana meg. Elaine arra a sok nőre gondolt a
pubban, akik itták a rózsaszínű ginjüket, és reménykedve szegezték
Capára a tekintetüket.
– Minden gond nélkül találsz majd más táncpartnereket.
– Hát, legyen! – Capa szája a másodperc törtrészéig megfeszült, aztán
újra meleg mosolyra húzódott. – Olyan nőnek tűnsz, aki tudja, mit akar.
Ez a megállapítás még soha nem hangzott el Elaine-nel kapcsolatban;
mindenesetre tetszett neki.
– Az vagyok.
– Nem próbállak rávenni, hogy gondold meg magad.
– Remek!
– Bár szívesen megismerném Bettie Page-et…
– ISTEN VELED!
Capa megfordult, hogy induljon. Elaine nem látta, hogy még mindig
mosolyog-e vagy sem. Utána akart kiáltani. Elutasította őt, amikor
semmire sem vágyott jobban, mint hogy egy kabát alá bújjon vele
valamelyik üzlet beugrójában.
 2. FEJEZET

SPANYOLORSZÁG

2016. JÚNIUS, ELSŐ NAP

Az embert a hőség csapja meg először. Az összetéveszthetetlen

idegensége. Régen imádtam ezt a száraz, poros mediterrán hőséget. Most
már tudom, hogy naptejet kell kennem pre-menopauzás arcomra, hogy
anélkül jussak el a géptől a csomagkiadóig, hogy kivörösödve
verejtékeznék.
Még mindig remegek a repüléstől. Nem volt olyan szörnyű; csak
szorongok miatta, ez minden. Jelenleg nagyjából minden miatt szorongok.
A turbulencia alatt nem igazán csillapította a félelmeimet a légiutaskísérő
visítása, hogy „A fenébe is, essünk túl rajta!”
Tömeg van az érkezési csarnokban. Egy boldog nagypapa átbújik a
védőkorlát alatt, hogy harsányan üdvözöljön két lányt. Felkapja őket,
hosszú, vékony lábaik kalimpálnak. Tinik lődörögnek mindenfelé, akik
nagyon hasonlítanak Harryre. A fejhallgatóik zsinórjai összegabalyodnak,
az tartja őket életben. Nyaralók húzzák maguk után a bőröndjeiket,
gondolatban valószínűleg már utaznak. Fehérek, sápadtak, szandálosok,
övtáskások. Amikor húsz évvel ezelőtt kisétáltam az érkezési csarnokból,
úgy tettem, mintha én lennék Olivia Newton-John. Most azt kívánom, bár
én lennék a láthatatlan asszony.
Egy kartonpapírra ráfirkantották, hogy „JENNIFER taxiszolgálata”, és
mögötte két alacsony, nevető idős hölgy: anyu és Barbara néni.
Klassz, hogy úgy várnak a reptéren, mintha fontos személy lennék, és
megkönnyebbülés, hogy nem kell taxira vagy buszra vadásznom.
Odasietek, megpuszilom őket, közben majdnem eltaposom anyu
málnaszínűre festett lábujjait.
– Vigyázz! – nyikkan.
Azt mondja, olyan táblát akart, hogy „Isten hozott a diliházból”, de
Barbara néni nem hagyta. Anyu mindig ünneprontónak állítja be Barbara
nénit. Egyáltalán nem az; csak komolyabban gondolkodik, és kevesebbet
iszik. Mindig is imádtam a nénikémet. A hetvenes években a nők
felszabadításáért küzdő aktivista volt, és két évet a Greenham
béketáborban is eltöltött, míg a térde be nem krepált a sok ülősztrájktól.
Felforgató, bizonytalan befolyással volt a korai életemre; istennek legyen
hála érte!
– Csodásan festesz! – dicsér. – Micsoda szuper kalap!
Tudtam, hogy Barbara néninek tetszeni fog. Úgy vettem, hogy félig-
meddig ő járt a fejemben. Nagy szalmakalap, olyan, mint egy álca.
Remélem, más ember leszek, ha viselem. Talán valaki, aki jól bírja a
forróságot. Ki ne nézne ki jobban egy olyan kalapban, amiben szinte
semmi nem látszik az arcából?
Mindketten végigmérnek, és nem említik a nyilvánvalót: a
súlygyarapodásomat. Bár anyu később biztosan megjegyzi. Ő
nádszálkarcsú; ha magától nem az, akkor tesz róla. Cserébe én is
végigmérem őket. Tényleg zsugorodnak? Mintha valaki túl magas hőfokon
mosta volna ki őket.
Anyu keze a könyökömön, ez a hírhedt elkormányzó mozdulata.
– Na, gyere! Matthew a kocsiban vár.
– Nem akart fizetni a parkolásért?
 – Hát, tényleg hatalmas rablás. – Anyu védi az aranyifjút, mint mindig.
Elnyargalunk a könyvárusok és kávés pultok mellett. Cuki egyenruhát
viselő nők irányítják az embereket az autókölcsönzőkhöz, férfiak
cigarettáznak az épületben, kezükben babaházba illő kávéspoharakkal. A
forgóstandokon az angol újságokkal szemben túlerőben vannak a spanyol
és német lapok.

Matthew mindig is azt akarta, hogy jöjjek el látogatóba, de az elmúlt

néhány hónapban egyre hajthatatlanabb lett, még azt is felajánlotta, hogy
fizeti a repjegyemet (nem fogadtam el). Gisela elutazott jógát oktatni – ezt
néhány havonta megtette –, és Matthew azt mondta, jöjjek akkor, amíg
Gisela összecsomózza magát. Miért ne? Anya, Derek és Barbara néni is
eljön. Mind együtt leszünk. Egy pihentető családi nyaralás. Ez nem
jellemző a családunkra vagy Matthew-ra – az együttlét nem szokásos
nálunk –, úgyhogy ahogy kisétáltunk a légkondicionált hűvösből a
forróságba, megkérdezem anyát, hogy igazából mi folyik itt.
Anyu semmit sem tud. Matthew és Gisela jól megvannak, a lányok jól
vannak. Matthew-nak nincs új munkája, vagy ilyesmi… nem tudja, mi
lehet. Átfut az agyamon, hogy talán Matthew beteg, de amikor a kocsi
megáll, és négy év után először meglátom őt, azonnal elvetem a
gondolatot: tükrös napszemüveg, fehér ing, lebarnult nyak, kócos ősz haj:
a fivérem maga a középkorú egészség.
Matthew a kocsiban vár, míg a hetvenegy éves anyánkkal nagy
nehezen kinyitjuk a hátsó ajtót.
– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezi, és nem tudom, hogy a mai napra
céloz, vagy úgy általában.
Anyu beszáll Barbara néni mellé. Tiltakozni kezdek.
– Anyu, kérlek, ülj előre!
 – Mind tudjuk, hogy te rosszul leszel.
A fivérem sandán néz rám. Lehet, hogy egy ideje nem láttam az arcát,
de nagyon és nyugtalanítóan ismerős. Olyan, mintha egy furcsa tükörbe
néznék a vidámparkban. Az arca barnább, vékonyabb, hosszúkásabb és
szőrösebb, de ezen kívül az enyém.
– Jól nézel ki!
– Úgy érted, kövéren?
Ahogy odahajol, hogy arcon csókoljon, csillog a szeme.
– Te mondtad, nem én. Na, mi ez a nevetséges izé a fejeden?
Matthew háza úgy terpeszkedik a hegy tetején, akár egy erőd. Elriasztja a
portyázó hordákat. Azt meséli épp, hogy Giselával már két éve laknak itt,
és nem is lehetnének boldogabbak.

– Érzed ezt az illatot?

A pénzét?
– Levendula – mondom.
– Aha. Azt mindig is szeretted, ugye? – Matthew állítja, hogy mindenre
emlékszik a gyerekkorunkból. Én meg azt, hogy hamisemlék-szindrómája
van.
Nagy vörös kőből épült ház. Nem, nem nagy, hatalmas.
– Nincs lépcső – közli Matthew büszkén.
Van medence, hosszú, csillogó kék téglalap, mint egy hollywoodi
filmben. Persze nem hoztam fürdőruhát. Egyáltalán nem hoztam
megfelelő ruhákat. Angliában szürke, nyomorúságos idő volt. Amikor
csomagoltam, hiányzott belőlem a fantázia vagy az előrelátás, hogy
eszembe jusson, itt talán más a helyzet.
– Olimpiai méretű – jegyzi meg Matthew.
– Mert olimpikon úszó vagy? – kérdezem csípősen.
 Matthew könnyedén a karomra csap.
– Sosem változol.
– A víz meleg?
– Giselával nem úszunk sokat. – Hátrasimítja dús haját, és gyanítom,
hogy a drága hajszárítás az oka. – A vendégeknek van. És a lányoknak –
teszi hozzá.
Matthew-nak két lánya van: az idősebb, Kate Madridba jár egyetemre:
angol és német irodalmat hallgat. Alyssia itt van valahol. Ahogy
bemegyünk, Matthew szólongatni kezdi, mire előbukkan a hosszú
folyosóról nyíló tizenegy ajtó egyikén.
– Helló! – köszön vonakodva.
– Helló, Alyssia! – üdvözlöm lelkesen. Szeretem mások tinédzserjeit.
Alacsony, a haja sötét és vékony szálú, fel sem néz az iPadjéből. Próbálok
nagynénisen viselkedni, és a suliról kérdezem. Barátokról. Könyvekről.
Sportok? Megint iskola. Sokszor mondja, hogy „jól”. Szégyenlősebb, mint
régebben, de ez normális ebben a korban, legalábbis az én Harrym is ilyen.
A középiskolában teknősök lesznek: visszabújnak a páncéljukba. A héten
megpróbálom kicsalni onnan.
Matthew a könyökömnél fogva elvezet, ugyanúgy, ahogy anyu szokta.
A lépteim hangosan kopognak a kőpadlón.
– Megmutatom az edzőtermet.
– Nem kell.
– Talán használni akarod.
Én azt hallom, hogy használnod kellene. Most én húzok rá Matthew
karjára.
– Kösz!
Matthew elmegy, hogy ellenőrizzen valamit munkaügyben. Anyu eltűnt
az egyik diófa ajtó mögött. Barbara néni a konyhában teát készít. Van egy
hatalmas, ipari kávéfőző, de túl bonyolult ahhoz, hogy használja,
legalábbis ezt mondja.

– A hideg italok odabent vannak – biccent egy másik, ugyanolyan diófa

ajtó felé. Valamit feltart: apró szemcsék egy világos színű hálóban.
– Most kávéfilterek vannak, Jen. Elhiszed ezt?
– Döbbenetes! Matthew-ról soha nem gondoltam volna. Megváltozott.
Ezen mindketten felnevetünk. A nénikémmel úgy érzem, semennyi idő
nem telt el, hogy utoljára találkoztunk. A kapcsolatunk mindig könnyed és
természetes volt. Amikor koncertekre vagy programokra mentem
Londonban, nála aludtam. Volt egy aprócska lakása egy magas
tömbházban, ahol az ablakok elé és a kihúzható kanapéra színes kendőket
aggatott.
– Igazából hogy vagy?
Annyira kedves a hangja, hogy majdnem megtörök. Ne légy kedves, ne
légy aranyos! Nem tudom elviselni!
– Megjárja. – felelem. – Te?
Rám veti magát, és magához szorít. Majdnem egy fejjel magasabb
vagyok nála. Biztosra veszem, hogy régen nem így volt. Ritkás haja naptej
illatát árasztja.
Hónapok teltek teljes kínban. Előtte meg rémülettel és
zavarodottsággal. Szóval, ha ezeket összeadjuk, joggal mondhatjuk, hogy
már jó ideje pocsékul vagyok.
– Harry hogy van?
– Egész jól.
– Van rá esély, hogy Paullal kibékültök?
– Nem tudom… nem hiszem – suttogom bele a hajába.
Februárban Harry megtalálta az üzeneteket Paul telefonján. Három
napig tipródott, aztán szólt nekem. Elszabadult a pokol, és… hát… most itt
tartunk.
– Biztosan nehéz.
Az. És most küzdök vele, hogy nem is lesz könnyebb. Paullal nem
oldottunk meg semmit. Úgy tűnik, nem jutottunk – nem, én nem jutottam
előrébb ahhoz képest, ahol februárban tartottunk. Mélységesen
szégyellem magam, hogy tovább kellene lépnem, mindenki szerint már túl
kellene lennem a dolgon, de nem így van. Közel sem. Még mindig
szeretem Pault. Még mindig vissza akarom kapni. Ő… ő volt életem
szerelme.
Paul azt mondja, nem tudja, mit akar.
Kit. Nem tudja, kit akar.
Tanácsadóhoz jár hetente egyszer – vagy ha válságban van – kétszer.
Hatvan font egy ülés. Sophie, a tanácsadó néha mellettem áll, legalábbis
nekem úgy tűnik az alapján, amit Paul mesél, de máskor a nő eltökélten
Paul-párti. Azt hiszem, ő az, aki a pénzt adja, meg hasonlók. Régebben
azzal viccelődtem, hogy hárman vagyunk a házasságunkban – ő, én és
Sophie –, de valójában háromnál sokkal többen. Kezdjük azzal a sok nővel,
akiknek üzeneteket ír.
Barbara néni kitölti a forró vizet, és megkeveri a filtereket. Nem
találunk szemetest ezen a makulátlan helyen, úgyhogy a nénikém lázadón
egy ott felejtett csészealjra teszi.
– Harry nem akart eljönni?
– Nem. Miért akarna?
– Kivel van?
– Paul vele van a házban.
A nénikém meglepettnek tűnik.
– Akkor Paullal még közel álltok egymáshoz?
 – Igen – szegem fel az állam –, közelebb, mint valaha.
A nagynéném szkeptikusan néz rám.
– Harry érdekében – teszem hozzá. Sophie, a tanácsadó nagyon
szereti, ha barátságos közöttünk a viszony.
A hortenziákat és iszalagokat csodálom a kertben. Barbara néni úgy
mesél nekem minden növényről, mintha régi barátoknak mutatna be. Itt
minden bujának és gondozottnak látszik, és a nagynéném elemében van.
Emlékszem a kis zöldikéire a régi lakásában és az ablakpárkányán
sorakozó kaktuszokra. Elmeséli, hogy Matthew-nak van egy embere, aki
heti kétszer eljön. Naná.
Hátul, a teraszon ott a mostohaapám, Derek: virágos ing, pirospozsgás
bőr, húst süt a grillen. Most kellene emlékeztetnem rá, hogy vegetáriánus
vagyok? Anyunak többször említettem, de mindig úgy éreztem, hogy nem
igazán figyel oda. Megacélozom magam, és odamegyek Derekhez.
Egy szívsebész precizitásával vizsgálja a csirkecombok megfeketedett
külső oldalát. Hatalmas csipesz van nála.
– Lám, lám, lám – kezdi – ni csak, ki van itt?
– Haha!
– Már ideje volt, hogy meglátogass minket, nem?
Na, tessék!
– Tudod, te is bármikor eljöhetsz látogatóba hozzám és Harryhez.
Derek leejt egy csirkecombot a földre, aztán visszateszi a grillre.
– Öt másodperces szabály?
– Ezt nem láttad.
Anyu és Derek is Spanyolországban él, a völgyben szétszórt városok
egyikében: egy kis lakásuk van, a medencéjük pedig közös. Derek
ingatlanokkal foglalkozik. Nyugdíjas britekkel üzletel. Matthew először
Dereknek kezdett dolgozni, de ő most inkább a dolgok fejlesztési oldalát
viszi, bármit is jelentsen ez. De ezen a héten anyu és Derek is itt
maradnak, úgyhogy mind együtt lehetünk, és ami még fontosabb,
mindannyian ihatunk. Ha az ember nem ihat, akkor mégis mihez kezd?

Végtére is itt annyi hely van. Nekünk, hatunknak még csak észre sem
kell vennünk egymást. A házban nyolc hálószoba van; nyolc! Úgy tűnik,
Gisela szeret sok embert vendégül látni, csak nem Matthew családját.
– Bárcsak Paul láthatná ezt a helyet! – jegyzi meg anyu. – Csodálatos,
nem?
– Gyönyörű!
– Nagyon tetszett volna itt neki. Lemarad róla.
– Az az ő baja.
Amikor Paul először költözött el, hogy megtalálja önmagát, teljesen
kiborultam. Nem tudtam dolgozni. Nem tudtam aludni. Nem voltam képes
semmire. Felhívtam anyut, és könyörögtem neki, hogy jöjjön el hozzánk.
Még életemben nem éreztem magam ennyire egyedül.
– Matthew-nak is szüksége van segítségre, Jen – közölte erre. – Tudod,
Gisela megint elment. Minek is nevezik? Elvonulásnak, ugye? Mindig
elvonul ide vagy oda.
– Csak a hétvégére, anyu. Csak hogy pár órát Harryvel tölts?
És velem?
– Meglátjuk.
De sosem láttuk meg.
Barbara néni péntek óta van itt. Néhány éve otthagyta Londont, és
Skóciában él az élettársával, Nelsonnal. Nelson tizenöt évvel fiatalabb
nála, és anyáék két évig nem beszéltek emiatt. Most egyszerűen Nelsonról
nem beszélnek.
Barbara szeretne ellátogatni Granadába, de úgy tűnik, senki más nem
akar csatlakozni.
– Te ugye elkísérsz, Jen?
– Arab város – közli Derek. – Elegen akarnak bejutni onnan ide. – A
távolban csillogó Földközi-tengerre mutat. Olyan, mintha valaki temérdek
gyémántot szórt volna egy kék papírlapra.
– Persze – mondom Barbara néninek, inkább csak azért, hogy
felhúzzam Dereket. Annyira nem ég bennem a vágy, hogy elmenjek
Granadába. – Tervezzük meg!
Azt mondom nekik, hogy kicsomagolni megyek a szobámba, de valójában
szabadulni akarok tőlük. Öt másodperces szabály. Rám tör a klausztrofóbia,
úgy érzem, bekerítettek. Megint nyolcéves vagyok, dacosan tekintek
Derekre, a betolakodóra. Az anyuval kapcsolatos érzéseim ambivalensek.

Hazatelefonálok, de senki sem veszi fel. Üzenetet hagyok, azt

mondom, aggódom Puskin miatt: kapott enni? Nyilván jobban aggódom
Harry miatt, de ő utálja, amikor én – ahogy ő mondja – túlféltem őt.
– Tizenhét vagyok, anya!
Harry és Paul általában nem szeretik felvenni a telefont, de a
vezetékes készüléknek olyan kiakasztó a csörgése, hogy ha az ember ott
van, valahogy muszáj felvennie.
Nem veszik fel.
Üzenetet írok Harrynek.
– Kérlek, vedd fel, vagy aggódni fogok!
Nuku.
Bár Harry beleegyezett volna, hogy elkísér, de azt is akartam, hogy
több időt töltsön Paullal; közelebb kell kerülniük egymáshoz. Sophie, a
tanácsadó is így gondolta.
Nézem anyámat és Dereket, és tudom, hogy Sophie valószínűleg azt
tanácsolná, hogy nekem is időt kellene töltenem a szüleimmel. Egyáltalán
nem állunk közel egymáshoz.
Az évek alatt egyre távolabb sodródtam a családomtól. Ha egy, a
Földtől elszakadt asztronauta lennék, akkor anya lenne a földi irányítás,
aki a barátjával cseveg a fantasztikus koktélról, amit Matthew-val Costa
del Maron fedeztek fel. Ananász és citrom.
– Nem gondolnád, hogy passzolnak egymáshoz, pedig de! – mondaná,
miközben nekem elfogy az oxigénem.
Nos, ez a hét ugyanolyan jó, mint bármelyik másik, hogy magamra
vonjam a földi irányítás figyelmét.
Ez az a fajta ragacsos hőség, ami kiszívja az emberből az élni akarást. Az a
fajta ragacsos hőség, amikor az ember csak ilyesmit tud elképzelni. Derek
grillez nekem egy csöves kukoricát, amit spanyol krumplival fogyasztok
el. A csomagolásán egy medve van, ami remekül szórakozik. Derek azt
mondta, nem tudta, hogy „átálltam” vegetáriusnak. Úgy tűnik, Alyssia is.

– Ez a… Paul dolog óta van? – kérdezi.

– Hát, most nyáron lesz hat éve – felelem, mire úgy bólint, mintha
megerősítettem volna, amit gondolt.
Ebéd után az anyám fel-alá kezd járkálni, odébb húzza a nyugágyat,
hogy elmeneküljön az árnyék elől. Szereti, ha süti az arcát a nap. Fehér
nadrágot és fehér pólót visel, ami elég bátor húzás egy kerti sütögetéshez.
A korához képest jól néz ki; bármilyen korhoz képest. Vonzó, aranyló
vörös haj, vonzó aranybarna bőr. Az emberek azt mondják, jók a csontjai.
Évek óta együtt vannak Derekkel. A pasi volt apa legjobb barátja.
Anyunál legyező van; olyan, amilyet a flamencotáncosok használnak,
csipkés berakással. Tudom, hogy az én kezemben csak öt percig bírná.
Anya ezzel ellentétben nagyon óvatosan bánik a tárgyakkal. Mindig is így
volt.
Alyssia a medencében ül a gumi karosszékén – Matthew a trónjának
hívja –, a telefonját babrálja. A lábfeje fehéren ragyog a vízben. Odaintek
neki, ő visszamosolyog, ennek örülök. Aranyos lány. A medencében még
ott egy felfújt delfin is – nem, egy cápa –, és két labda, amik ugyanolyan
lustán hevernek a víz felszínén, mint mi. Anya és Derek elfoglalták a
napozóágyakat, az égvilágon mindenütt törölközők vannak, de nekem egy
se jut, hogy ráüljek.
Derek hason fekve olvassa az újságot, anyu pedig közönyösen legyezi a
férfi hatalmas, vörös nyakát. Anyu szerint Derek ragad, mint a légypapír.
Matthew pohárral a kezében jön ki. Rámosolygok a kisöcsémre. Ez jó
lesz. Szükségem volt egy kis szabadságra, hogy távol legyek Paultól, és
attól, hogy megpróbáljam rávenni, engem válasszon. Úgy érzem, az elmúlt
néhány hónapban bazári majomként mindent megtettem, hogy olyan
feleség legyek, amilyet akar. Most lazíthatok, és kicsit önmagam lehetek.
Sikerülni fog.
– Idilli itt, Matthew, de tényleg! – mondom.
Óvatosan leteszi a sörét.
– Híreim vannak.
 3. FEJEZET

LONDON, 1943. SZEPTEMBER

Másnap reggel Mrs. Dillt nem nyűgözték le a rózsaszínű virágok Elaine

asztalán, melyeket úgy csomagoltak újságpapírba, mint egy pólyás
csecsemőt.
– Valaki meghalt, Miss Parker?
– Hogy mi? – Elaine szemügyre vette a csokrot.
– Mi szükség van virágokra?
Mindegyik virág közepén volt egy sötét kör, mint egy szem pupillája,
mint az ő pupillája, és egyre sötétülő, egymásra hajló, puha szirmok vették
körül. Egy szalaggal kötötték át a csokrot, kézzel írt üzenet lógott róla.
Csak ennyi állt rajta: „Pink a pink hajú lánynak.”
A szavak jobbra dőltek: tiszta, bátor, gyönyörű betűkkel. Elaine
visszaejtette a csokrot az asztalára.
– Egyáltalán semmi, Mrs. Dill.
– Ki küldte neked? – Annie a ceruzáját rágcsálta. Elaine rászólt, hogy
ólommérgezést kap, ha nem hagyja abba.
– Nem tűnik Justin stílusának…
Lassú, hosszadalmas halálod lesz.
Elaine rávigyorgott. Nem kérdés volt, úgyhogy nem kellett válaszolnia.
És különben is, akinek ezt sikerült bejuttatnia a sárkány Vera és a
hallócsöve mellett a recepción, az kitüntetést érdemel.
 A hivatalnoklányoknak elvileg nyomokat kellett keresniük a
hadifoglyok kicsempészett leveleiben. De nem voltak nyomok. Elaine úgy
érezte – és bűntudata volt amiatt, hogy talán borzasztóan alábecsüli az
elfogott brit katonákat –, hogy a legtöbben csak kétségbeesetten
próbálnak életben maradni.
Próbálta olyan gyorsan lemásolni a leveleket, amennyire csak tudta,
hogy útjukra engedhesse őket: folytathatták gyötrelmes útjukat a japánok
által megszállt területek vasútjaitól a hampshire-i vagy devoni
feleségekhez és anyákhoz.
Szörnyű körülmények uralkodtak; erre néha abból lehetett rájönni,
amit elhallgattak. Olvasni kellett a sorok között, amikor a fiúk – ahogy
Elaine a hadifoglyokat hívta –, mindent megtettek, hogy azt mutassák,
nem adják fel. Néha a lányok fel sem fogták, hogy mit olvasnak, csak
mechanikusan végezték a feladatukat, aggodalom nélkül, néha pedig nem
tudták olvasni a leveleket, mert „belement valami a szemükbe”.
De dolgoztak tovább.
Elaine épp egy szegény flótás, William levelének közepén járt, amit az
édesanyjának írt. William érzékletesen lefestette a környezetét:
bambuszrudak. Hídépítések. Halálmenetek. Legyekként hulló emberek.
Leguggolsz a vécéhez, és hátulról fejbe lőnek. Elvileg utalásokat kellett
keresniük helyszínekre, tervekre, ellenálló csoportokra. Elaine arra
keresett utalásokat, hogy kiszabadulhatnak-e.
Aznap este Mrs. Marriot a földszinti üzletből szintén azt feltételezte, hogy
a virágot Justin küldte.

– Szép – ismerte el az asszony. Nem bírta megállni, hogy ne tegye

hozzá: – Bár nem vagyok Justin legnagyobb rajongója.
A bevallottan könyvfóbiás Justin közölte egyszer Mrs. Marriottal, hogy
húsz év múlva már senki sem fog könyveket vagy újságokat olvasni:
minden információ a fülbe épített kis hangszórókon érkezik majd.
– De ott van Justin tíz legnagyobb rajongója között? – viccelődött
Elaine.
Mrs. Marriot szörnyen fagyos tekintettel tudott nézni, ha úgy akarta.
– Abban sem vagyok biztos, hogy a legjobb százban benne vagyok-e,
kedvesem.
Elaine vigyázott a boltra, amikor Mrs. Marriot a dolgát intézte. A
háború miatt állandóan gyengélkedett a gyomra. Amikor Elaine először
maradt egyedül – a balhami WHSmith arcaként –, az ijesztő volt, de most
már szeretett hetykén ülni a pultnál, és ronggyal a foltokat törölgetni az
üvegről. Tudta, hogy valószínűleg sokkal jobban illik ide – miközben
eladót játszik –, mint a hivatalnoklányok lenyűgöző világába.
Egyesek a rendelésükért jöttek. Mások átolvasták a magazinokat és
újságokat. A tíz percben, amíg Mrs. Marriot távol járt, Elaine kiadta a Daily
Express négy példányát (A szövetségesek megtámadják Milánót és Torinót),
kettőt a Daily Mirrorból, kettőt a The Timesból és egy mocskos magazint.
Képregényeket is lehetett kapni a gyerekeknek, ahol a vicsorgó fogú
kutyákat rendszeresen legyőzték az egerek, piperkőc fiúkat vertek laposra
suhancok, és sok gonosztevőt kaptak rajta a vécén letolt gatyával.
Csodálatosan igazságos világ volt, ahol mindenki azt kapta, amit érdemelt.
Szinte hihetetlen: mostanra alig maradt WHSmith bolt. Három évvel
korábban Mrs. Marriot hallotta, hogy a párizsi boltjukat elfoglalták a
nácik. Azt mondta, „elözönlötték, mint a patkányok”, és ott sírt Elaine
karjaiban. Ő tökéletesen megértette. Ez egy olyan szörnyen szimbolikus
pillanat volt, amikor úgy tűnt, többé már semmi sem szent. Mrs. Marriot
kijelentette, ha a németek valóban megszállnák az országot, ő maga
gyújtaná fel a boltot, ó, igen, bizony! Inkább nézné végig, hogy a balhami
WHSmith porig ég, mint hogy engedje, hogy kifosszák, vagy széttépjék az
Alice csodaországban-okat és a Háború és béké-ket, hogy náci hátsókat
töröljenek ki velük.
A szörnyű napra készülve Mrs. Marriot ott tartotta a gyufát a
kasszában, a kenyérvágó kés mellett, amit közelharcban használt volna.
Körülbelül tízpercenként munkások áradata jött fel a metróból,
pislogva, mint a napfényre kijutó vakondok. A háború előtt az ingázók
többsége férfi volt; most körülbelül ugyanannyi nő és férfi. Mindet úgy
tartotta egyben a sálja és a kabátja, akár egy csomagot. Most voltak
egyenruhás férfiak is. A hazafelé tartók mosolyogtak, készültek a
viszontlátásra, a távozók elgondolkodóbbak, barátságtalanabbak voltak.
Mrs. Marriot visszatért a kézmosásból, és ajánlott egy romantikus
regényt – A lelkész és a kórusvezető –, ami egy suffolki falu lelkészéről és
gyülekezetének egyik tagjáról szólt. Amikor Elaine-nek egy jó könyvet
ajánlottak, az olyan volt, mint amikor párra lel. Azonban Mrs. Marriot és
az ő ízlése nem teljesen egyezett a könyvek terén. Ez viszont elég
ártatlannak tűnt, úgyhogy Elaine hazavitte éjszakára.
Épp megszólalt a telefon az előtérben, amikor Elaine belépett. Rossz
időzítés. Nem akarta felvenni; volt egy olyan érzése, hogy Justin az. Alan
nem lehetett, igaz? De akár lehetett Robert Capa is, és neki meg kellett
köszönnie a virágokat. Nem lehet udvariatlan. Mit szólna hozzá az anyja?
Felvette.

– Van két szabadnapom – jelentette be Justin, miután Elaine

belesuttogta a hosszú balhami számot.
Nem tehetett róla, de a szíve összeszorult. A virágcsokrot a kezében
tartva bűnösnek érezte magát, mintha egy fegyverrel kapták volna rajta.
– Gondoltam, találkozhatnánk.
 Elaine-nek önkéntelenül is azok a beszélgetések jutottak az eszébe,
melyek Justin hajáról vagy az anyjáról szóltak. Azok a beszélgetések,
amelyeket meg szeretne ejteni Robert Capával, de talán sosem teheti meg.
– Dolgozom.
– Munka után, nyilván.
– Mostanában fáradt vagyok.
– Mindenki látni akar.
Justin vágyott mások elismerésére. Jobban szeretett társaságban lenni,
mint kettesben Elaine-nel. A cimborái között társasági ember volt. Elaine-
nel kettesben olyan, mint egy vonat, amiből kifogyott a gőz. Bocsánat,
bocsánat, legközelebb? Mindig aludnia kellett, vagy ennie, nyújtóznia…
Bármit szívesebben csinált annál, mint amit a lelkész és gyülekezetének
harangozó tagja oly nagyon meg akartak tenni.
– Dicsekedni akarok veled…
Justin ezt úgy mondta, mintha Elaine egy szép bross lenne vagy egy új
gépkocsi. Elaine most egyáltalán nem érezte valami szép dolognak magát.
Ennél rosszabbul nem is viselkedhetett volna.
– Jót fog tenni neked, ha szórakozol kicsit, Elaine – próbálkozott Justin
más megközelítéssel. – Nagyon keményen dolgozol.
Nem annyira keményen, gondolta Elaine kétségbeesetten. Ma csak azért
volt fáradt, mert az előző éjjel tivornyázott.
– Én fizetek.
Justint nem tántorította el, hogy Elaine – ahogy eufemisztikusan
nevezte őt – „normális lány” volt. (Justin túl tapintatos volt a
„munkásosztály” kifejezés használatához). Szerette benne, hogy Elaine
lelkesen tanult, fejlesztette magát.
– Te vagy az én dr. Dolittle-öm Elizája – mondogatta gyakran.
Ez működött. Legalábbis eddig.
 – Meglátjuk. – Elaine le akarta tenni a telefont. A rátörő kimerültségről
nemcsak a munka vagy az alváshiány tehetett. Bajt érzékelt, bármerre
nézett. De nem így van ez mindig? Szegény Williamre gondolt a levélből,
aki a hadifogolytáborban szenved. Neki, Elaine-nek semmi joga nincs
panaszkodni.
– Elaine, minden rendben?
Rendben? Hogyan nézett rá Robert Capa! Elaine alig kapott levegőt. Még
arra is emlékezett, ahogy a férfi a söröspohara köré fonta az ujjait. Ó,
milyen érzés lenne annak a pohár sörnek lenni! Még a férfi levelének írásképe
is lenyűgözte. Az y hurkolása olyan volt, mint egy szexuális célzás. A
pontok az i-ken olyan érzést keltettek, mintha Capa a vállára vetette
volna.
Jóságos ég! Megbabonázták? Elaine nem volt képes elmagyarázni ezt
szegény Justinnak. Magának is alig. Beszívta a virágok illatát. Olyan közel
hajolt, hogy a szirmok csiklandozták az orrát.
– Minden rendben, köszönöm, Justin!
Mocskosnak érezte magát, és bűntudata támadt, de nem elég
mocskosnak és nem elég bűntudatosnak ahhoz, hogy találkozzon
Justinnal. Legközelebb – határozta el Elaine – egyszerűen nem veszem fel a
telefont.
Aznap este Clive kitűnő hangulatban volt. A munkahelyéről, a halárustól
hazafelé szerzett egy egész csirkét és egy új barátnőt is. Miközben az
előbbit ügyesen megkopasztotta, mesélt Elaine-nek a lányról, akinek
lehetetlen neve volt: Maisie May Mahoney. Az egyik városi menzán
dolgozott, huszonhárom éves volt, és mindenkit lenyűgözött, aki
Londonban maradt (ez valószínűleg nem volt olyan nehéz, mint
egykoron).
 – Gondolom, azt mondtad neki, hogy huszonöt éves vagy.
Clive titokzatosan vonogatta a vállát, miközben bekente zsírral a
csirkét.
– Hoz majd nekünk szikkadt süteményt.
– Nagyszerű!
Míg a többi hivatalnoklány naponta panaszkodott a jegyrendszer
miatt, Elaine nem tette. Azon ritka szerzetek egyike volt, aki úgy érezte,
hogy az élelmiszerellátás javult a jegyrendszer idején. A jegyek,
munkahelyi menzák, valamint Clive leleményessége azt jelentette, hogy
soha nem ettek még ilyen jól.
– Maisie pont úgy néz ki, mint egy német – tette hozzá Clive. Bevágta a
madarat a sütőbe. Bár egy nácit boldogan megfojtott volna puszta kézzel,
amióta csak elkezdett nők után szaladgálni – tizenhárom és fél éves
korától (koraérett) – volt egy konkrét típusa. A szőke, erős, hosszú lábú és
széles vállú nőket kedvelte. Ha nincs ez az átkozott háború, Clive szinte
biztosan hazahozott és feleségül vett volna egy igazi Fräuleint. És ezt
akárki képébe belemondta volna.
A hétvége szörnyen lassan vánszorgott. Elaine büntetésnek érezte, amiért
hűtlen volt Justinhoz. Az eső csak szemerkélt, de elrontotta a mosást, és
reménytelen volt, hogy a ruha megszáradjon hétfőre. Egy macska, vagy
talán egy róka bejutott a pincébe – Bettie Page igencsak haszontalan
őrszem volt –, és bár nem szerzett semmit, csak egy darabka vajat, az ajtót
szöggel és kalapáccsal meg kellett erősíteni, ami unalmas feladat volt.

Elaine levelet kapott az öccsétől, Alantől. A fiú nagyjából

háromhetente írt, és minden levelét a nővérének címezte, Clive-nak soha.
Úgy tűnt, nagyon nincs rendben. De nehéz volt rájönni, mi az oka. Elaine
elgondolkodott, hogy felhívja a testvére felettesét, de hol is kezdené?
 És mit mondana? „Elnézést, a mi Alanünk nagyon… érzékeny?”
Mama mindig ezt a szót használta, már az előtt is, hogy Alan
„érzékenysége” új szintre lépett volna.
Elaine gyorsan írt egy képeslapot, és feladta, aztán úgy döntött, hogy
az üzenet rövidsége felzaklatja Alant, úgyhogy leült, hogy valami
hosszabbat írjon. Micsoda sivár egy nap! Nehezen talált mondanivalót:
Robert Capa foglalta le a legtöbb gondolatát. Elaine bánta, hogy
visszautasította a férfit, de azt is, hogy nemet mondott Justinnak.
Nagyjából mindent bánt, amit valaha tett vagy mondott.
Annie késő délután telefonált, el akart menni valahová, de Elaine azt
felelte, hogy nincs kedve. Valójában elment volna, de rájött, hogy nem
maradt pénze. Clive az utolsó shillingjeit vitte el; valószínűleg egy üres
vasúti kocsiba vitte el a legújabb kedvesét egy meleg sörös piknikre.
A legjobb dolog a hétvégében a csirke volt, amit Elaine a hátsó kertből
vett bazsalikommal és reszelt sajttal fogyasztott, és a könyv, amit Mrs.
Marriottól kapott kölcsön. Elaine egészen beleszeretett a lelkészbe, és
gyülekezetének szüntelenül szerelmes tagjába. Bármilyen akadályokat is
gördített az egyházfi a nő elé, az csak még jobban szerette. Rendkívüli
volt.
Hála az égnek a hétköznapokért! Ugye nem ő volt az egyetlen fiatal nő az
országban, aki vágyott a munka rutinjára hétfő reggel?

Elaine türelmesen megvárta a recepciós pultnál, hogy Vera

beregisztrálja őt, és leszidja a cipője miatt – a lányok állítólag túl magas
sarkakat hordtak manapság –, aztán felment az irodába. Kíváncsian várta,
hogy ezen a napon mire számíthat Robert Capától.
De nem talált semmit. Se virágokat, se semmit. Úgy sújtott le Elaine-re
a csalódottság, mint egy égből aláhulló tárgy. Pontosan tudta, mi történt:
túl sokáig várt, hogy döntést hozzon. A férfi valószínűleg most egy
Merryvel vagy egy Faye-jel van az ágyban. A csudába!
De hát megérdemelte. Elaine azt mondta magának, hogy őrült lenne,
ha nem tartana ki Justin mellett. Valami baj van vele, hogy megint
félrekacsintgat. Mintha jobbat érdemelne a nyavalyás királyi légierő
pilótájánál! Egy tiszta leheletű, jó frizurájú pilótánál. Elaine úgy érezte,
nemcsak megnézi az ajándék ló fogát, de arrogáns is! Justin olyan, akár
egy álom! Ugyan már! Elaine Parker, tudd, hol a helyed!, korholta magát. Légy
alázatos! Ne nyújtózkodj tovább, mint ameddig a takaród ér!
De ekkor, épp amikor megbékélt Robert Capa eltűnésével, és elmondott
egy bánatos litániát a saját ostobaságáról, kinyitotta az íróasztala fiókját,
és egy üveg whiskyt talált benne. Meg egy üzenetet:

Miss Parker, ha nem jön el velem valamikor egy italra, megihatjuk itt
valamikor? Üdvözlöm Miss Bettie Page-et.

Elaine legszívesebben a szívéhez szorította volna az üzenetet, annyira

örült, hogy megtalálta.
Annie figyelmét nagyon kevés dolog kerülte el, és most suttogva
megkérdezte:
– Mi az ott, Elaine?
– Egy? üveg skót whisky.
– Megint Justin? – emelkedett meg Annie egyik szemöldöke; nyilván
egy szót sem hitt az egészből.
– Aha.
Annie nyelvet öltött.
– Skót whisky? Még annál is jobbak a kapcsolatai, mint hittem.
Az alagsori félhomályos menzán a konyhások, Dolly és Joyce csorba
porcelántányérokra kanalazták azt, amit ebédnek neveztek. Löncshúsos
pite, löncshúsos ragu, currys löncshús. Az ellátás egyre romlott. Nagyon
kevés mezőgazdasági termék jutott át a Csatornán. Az ember akaratlanul
is aggódni kezdett. Nem beszéltek erről sokat, de Elaine emlékezett rá,
hogy az édesanyja mesélte, fiatalkorában az emberek éhen haltak Dél-
London utcáin.

Annie Elaine-nel szemben ült. A löncshús volt a kedvence, és nem vett

tudomást a körülötte uralkodó elégedetlenségről: Felicity úgy tett, mint
aki elájul az iszonyattól, Myra pedig eljátszotta, hogy legyezi őt.
– A whisky és a virág tényleg Justintól jött?
Még Annie is elismerte, hogy gyakran szólta el magát. „A lepcses száj
életekbe kerül”. Ott volt a poszteren a fejük fölött. Amellett, hogy: „Mit
tegyünk, ha autóban ülünk, amikor megszólalnak a szirénák?”
De Annie volt Elaine legjobb barátnője, és sok sötét titkon
megosztoztak. Annie soha nem akart gyereket, ahogy Elaine sem.
Mindketten ambiciózusok voltak, és függetlenek akartak lenni. Annie
dolgozni szeretett; Elaine a pénzt szerette. És most kétségbeesetten
szeretett volna beszélni.
– Nem egészen.
Annie a fejét csóválta. Tudta.
– Nem Robert Capától, ugye?
Elaine belapátolt egy adag löncshúsragut a szájába, hogy elkerülje a
választ.
– Ó, Elaine! – hördült fel Annie. – Komolyan?!
Elaine makacsul rágta az ízetlen ételt, aztán bólintott. Megbánta, hogy
bármit is mondott. Néha, ha a dolgok felszínre kerülnek, elveszítik a
vonzerejüket. Na, ezt kellett volna a kormányzati poszterekre írni.
– De nem lesz vele komoly a dolog, ugye?
 – Robert Capával? Nem – válaszolta Elaine magabiztosan. Aztán pár
másodperccel később nem bírta ki, hogy meg ne kérdezze: – Miért ne?
Nem pont Annie áradozott a férfiról múlt csütörtökön?
Annie villája lecsapott Elaine tányérjára, és megállt a löncshúsos pite
tetején.
– Én megeszem, ha te nem…
Elaine bólintott. Remélte, hogy Annie nem felejti el a kérdést.
– Szóval mi a baj Robert Capával? – nógatta a barátnőjét.
– Ó, nincs vele semmi baj. Imádnivaló, de udvarlónak nem jó.
– Miért nem?
Rágás, ropogás, csámcsogás; az ég szerelmére, Annie valódi ételt
csinált a löncshúsból.
– Mert csélcsap, azért.
– Komolyan? Ő egy… playboy?
– Igen, komolyan. Persze szórakoztató, jóképű és kellemes
megjelenésű. Mind imádjuk, tudod jól. Csak… ne kötődj hozzá! Nem
megbízható.
– Nem fogok.
Annie rosszallóan nézett rá.
– Egyébként azt hittem, Justin lesz számodra a végállomás.
– Nem tudom, hogy még egy vonaton utazunk-e. – Elaine hirtelen
tehetetlennek érezte magát. Ostobának tűnt a helyzet. Itt vannak egy
háború kellős közepén, ő meg egy idegen után sóvárog. Szégyellnie
kellene magát. Az elmúlt nagyjából egy évben kezdett úgy tekinteni
Justinra, mint egy útlevélre egy jobb helyre. De hirtelen megjelent Robert
Capa egy teljesen más úti cél lehetőségével.
– Tudtad, hogy magyar? És… – Annie körülnézett, mintha ellenőrizné,
hogy senki sem hallgatózik. – Hogy az anyja zsidó?
 – Nem érdekel, honnan jött – felelte Elaine őszintén. Pedig bármi és
minden érdekelte Robert Capával kapcsolatban. Semmire sem vágyott
jobban, mint hogy véget nem érően a férfi hurkos Y-jairól beszéljen, a
macskaimádatáról és a ritkuló hajáról.
– Nagyon szép a foga – mondta végül, és Annie, akinek szintén volt
szeme az ilyesmihez, ennek nem tudott ellenállni.
– Az biztos, hogy van benne valami Rock Hudson-ös.
– Ugye?
– A homlokvonala meg bogartos – kuncogott Annie. – De mihez
kezdesz Justinnal?
– Nem tudom.
Annie előrehajolt, és káposztával a fogai között azt suttogta:
– Azt hiszem, amiről Justin nem tud, az nem fáj neki.
– Jaj, Annie! – Ez még tőle is bődületesen rossz tanácsnak tűnt.
Hűtlenségnek. Nem kedvesnek. Árulásnak.
És mégis.
Másnap ebédidőben Elaine és Annie egy sarokasztalhoz telepedtek le,
messze a többiektől, ahol nyugodtan kielemezhették Robert Capa szemét –
mogyoróbarna vagy dióbarna? –, és hogy mennyire felkavaróan tudja
kimondani azt a szót, hogy „ellenállás”. Az „l”-jei csak úgy gördülnek.
Elaine és Annie nevetve épp eldöntötte, hogy a megfelelő árnyalat a
„nyúlragu-barna”, amikor belépett Leon, és közölte, hogy Larry Hubbard,
a Life Corp. munkatársa azt kéri, hogy Elaine menjen fel és nézze meg a
legújabb fotókat. A hivatalnoklányok gyakran kaptak egy kis ízelítőt,
mielőtt a magazin lekerült volna a nyomdába, de Elaine zavarba jött, hogy
Annie-t nem hívták. Úgy tűnt, a meghívás csakis neki szólt. De a barátnője
nevetve azt mondta, hogy tudja, hol nem kívánatos.
 – Menj! – nógatta Elaine-t. – Amúgy is írnom kell Billynek.
Annie unokatestvére, Billy az HMS Belfaston szolgált. A lányt nagy,
vidám családdal áldotta meg a sors, akiknek derűs leveleket írt, és derűs
leveleket kapott viszonzásul. Elaine minden tőle telhetőt megtett, hogy ne
irigykedjen.
Leon továbbra is válaszra várt.
– Hát… rendben… Annie, tényleg nem bánod?
De Annie már belemerült a levélbe; csak elbocsátóan legyintett a
kezével.
A sötétkamrában dolgozó Larry a Life Corp. külső lépcsőjénél várta
Elaine-t. A Blitz alatt a férfit egy robbanás kivitte az épület harmadik
emeletéről. Szétzúzta a lábát, és eltörte annak a férfinak a karját, akin
landolt. Mindenki azt mondta, szerencséje volt, hogy nem járt rosszabbul.
Éjszakánként önkéntes tűzoltóként tevékenykedett. Elaine közelében
lakott, sok volt a közös a származásukban. Jól kijöttek egymással.
– Itt a kedvenc leányzóm! – kiáltotta Larry, amikor meglátta Elaine-t.
A sötétkamra apró volt. Nedvesség- és higanyszag szorult be a falak
közé. Egy pislákoló villanyköre világított csak, és két dongólégy körözött a
helyiségben.
– Ezek azok. – Larry gyengéden az egyik oldalra kormányozta Elaine-t.
Ő megnézte a száradó képeket. Korábban – szörnyűség! – úgy
gondolta, hogy a Life magazinban a fényképek a legunalmasabbak. Ő
olvasni szeretett. Imádta a szavakat. Nem is csak a szavakat, hanem
mindent velük kapcsolatban; például a betűtípusokat és betűképeket.
Ahogy az írás az oldalon mutatott. A különbséget a vers és a próza között,
levél és képeslap között, képregény és egy lelkészről szóló könyv között.
Amikor elment – amikor Justin elrángatta – a dulwichi művészeti
galériába, az idő felében a képeket elmagyarázó kiírásokat olvasgatta,
hogy hol, mikor és hogyan készültek.
De most nem. Ezeknek a képeknek nem volt szükségük leírásra. Maguk
is teljes, fantasztikus történeteket meséltek el. Nem igényeltek
magyarázatot. Mindegyikben egész könyvnyi történet rejlett. Most már
Elaine is látta.
Tudta, hogy ki készítette ezeket, kérdeznie sem kellett, minden
tökéletesen világos volt.
Hajókról készültek, képek a tengerről. A hajókaravánról, amin Robert
Capa Londonba érkezett. A hajó oldalán áthajoló kapitányról. A rádión
híreket hallgató matrózokról. Egy könnyes szemű telefonközpontosról.
Egy vödörbe hányó férfiról a gyengélkedőn. Tengeri lények árnyékáról,
melyek a víz alatt húzódtak. Alakzatban repülő sirályokról. A kikötőre
vetett első pillantásokról. Ahhoz képest, hogy tartott a víztől, Robert Capa
bizony jó sokszor átszelte az Atlanti-óceánt. Micsoda utazás; és minden
pillanatát megörökítette.
Mintha ajtót nyitottak volna egy másik világra. A hullámok, a viharok
és feszülten figyelő matrózok világára. Elaine azonnal elveszett benne.
Mindenkinek félnie kellene a tengertől. Meg kell adni neki a tiszteletet.
– Van itt néhány régebbi kép is, ha szeretnéd megnézni – mondta
Larry, amikor Elaine végül odébb húzódott. Miközben Larry fölötte állt, a
leheletének savanyúságszaga volt. – A Blitz alatti képei.
Ez viszont meglepte Elaine-t. Feltételezte, hogy Robert Capa akkor
szállt le a hajóról – a képen látható hajóról. Elfelejtette, hogy a férfi
Londonban tartózkodott a Blitz alatt. Rájött, hogy valószínűleg sok
mindent csak feltételezett a férfiról.
– Itt járt?
– Robert Capa mindig ott van, ahol történik valami – magyarázta
Larry.
 Valójában a Blitz képei még jobban tetszettek Elaine-nek. Nem azért,
mert alig történt rajtuk valami, nem a hétköznapiasságuk miatt, hanem
ahogy megörökítették a mindennapokat. Robert Capa elkapta a pillanatot,
amikor egy anya a fiától kapott levelet olvassa, és a megkönnyebbülés kiül
minden arcvonására. A mellette lévő nő – a testvére? vagy egy szomszéd?
– mosolya csupa öröm. Elaine tudta, hogy ez valószínűleg unalmasnak
hangzik, és az izgalmakat kereső fotósok nem ücsörögtek volna egy
helyben, hogy megörökítsék a pillanatot. De Capa igen.
Ő lefényképezett egy lányt, aki – a testbeszéde alapján – akkor
próbálkozott először a tehénfejéssel. A hatalmas tőgyek és az eltökéltség a
szeplős arcon! Robert Capa lefényképezett egy csillogó szemű fiatal nőt,
aki büszkén dagaszt valamilyen tésztát, az orra lisztes, a keze a
perspektíva miatt hatalmas.
Legalább annyi dráma volt ezekben a képekben, mint az egyenruhás
férfiakéban.
Az egyik fényképen egy nő hatalmas lábast kavargat épp a tűzhelyen,
egy kutya pedig – talán cocker spániel – könyörgő tekintettel bámul fel rá,
hátha ő is kaphat valami finomságot.
Elaine-ben akaratlanul is felbugyogott a gyengédség, hiszen Robert
Capa nem csak meglátta ezeket a dolgokat, de felismerte a fontosságukat
is. Más fotósok talán nem építették volna fel a kapcsolatokat, nem várták
volna meg a megfelelő pillanatot, nem látták volna meg a mélyben
lejátszódó érzelmeket. Ezek a képek érzékeny szívről árulkodtak. Más
fotósok, más emberek ügyet sem vetettek volna a színfalak mögött
felejtett nők megpróbáltatásaira és nehézségeire. De valaki meglátta.
Valaki megértette. És ez a valaki emberi volt.
Elaine gyorsan lerakta a képeket.
Az hiányzott neki a legkevésbé, hogy Robert Capa megtudja, mennyire
csodálja a képeit.
– Mit mondjak neki? – Larrynek mindig játékos arckifejezése volt, de
most ez a szokásosnál is jobban kitűnt.
– Hogy érted?
– Mr. Capa tudni szeretné, hogy mit gondolsz róluk.
Tehát, ahogy sejtette, ezt valóban megszervezték, és Larry részt vett
benne. Robert Capa virágot küldött, alkoholt csempészett a fiókjába, most
meg azt hiszi, megnyerheti a képeivel? Mint valami bonyolult násztánc. És
sütött belőle a gyakorlott csábító.
– Mondd meg neki, hogy nagyon… – Elaine megpróbálta megtalálni a
megfelelő szót – nagyon megindító. De… – Igazság szerint élvezte a dolgot.
– De ő nem indít be.
Larry olyan csalódottnak tűnt, hogy Elaine rosszul érezte magát. Talán
túl durva volt.
– Mondd meg, hogy a legjobbakat kívánom neki! – Habozott. – És hogy
élvezze ezeknek a rendkívüli képeknek a megörökítését!
Ahogy kisétált a Life Corp. épületéből, valahogy minden másnak tűnt,
mint befelé jövet. Elaine felvilágosultnak, tájékozottnak, határozottnak
érezte magát. Tett egy plusz kört a forgóajtón, csak a hecc kedvéért, és
mert arra emlékeztette, ahogy táncol. Vele.
Ruganyos léptekkel ment végig az utcán. A visszautasítás ereje. A
macska-egér játék. Robert Capa kedveli őt. Az üldözés izgalma. Az
elkerülhetetlensége. Aztán Elaine-t legyőzte a kíváncsisága. Visszanézett a
Life Corp. egyik ablakára. Valaki állt ott, a második emeleti ablakon
bámult ki. Biztosan ő az.
Bárki is volt az, leintegetett neki. Bárki is volt, dobott egy csókot.
Justin aznap este megint telefonált. Hogy nem vette észre, hogy a fiúnak
mennyire sipító a hangja? Justin egyre ingerültebben viselkedett vele.
Miért is ne tenné? Hiszen Elaine minden meghívását visszautasította. Más
lányok nagyjából bármit megtettek volna, hogy elhívja őket egy jóképű
pilóta, és Justin ezt egyértelművé tette. Csak büszkélkedni akart a kollégái
előtt. Mi rossz van abban? Ehhez minden udvarlónak joga van, főleg
manapság, amikor nem lehetett tudni, hogy holnap katonai bakancsok
masíroznak-e a Mallon, és el kell-e égetnünk a kedvenc könyveinket,
nehogy nácik kezébe kerüljenek.

És az a helyzet, hogy Justin elfogadta őt; minden hibájával együtt. Bár

az is az igazsághoz tartozott, hogy nem ismerte minden hibáját – a fivér-
méretű hibáit főleg nem –, de amikről tudott, úgy tűnt, azok fölött kész
szemet hunyni.

Két nappal később Elaine-t csokoládék várták az asztalán. Sötét és

kemény; az igazi. Valaki még mindig kapott cukrot. És valaki még nem
mondott le Elaine-ről.
– Ezek hogy kerültek ide? – Mrs. Dill esze úgy vágott, akár a borotva. –
Ha a feketepiacról szerezték, jelentenem kell magát.
– Nem onnan. – Nem valószínű, hogy Mrs. Dill értette, hogy Elaine mit
mondott, mert olyan gyorsan tömte a szájába a csokikat. – Belgium. Justin
– hazudta. Az ujjait pedig keresztbe fonta az asztal alatt. Atyaég, mi lett
belőle?
Aztán két nappal később az írógépének támasztva – mintha mindig is oda
szánták volna –, ott állt egy aprócska fénykép egy macskáról. Egy éber
tekintetű macska az utcán, a farkát magasra tartotta, óvatos volt, de
barátságos, és ha el lehetett képzelni ilyesmit, kissé meggondolatlan.
 Az üzenetet szépen ívelt betűkkel írták:

Tudod, milyen nehéz jó képet csinálni egy macskáról?

Elaine nem tudta. Olvasott tovább.

Szökős kis nyavalyások. Mindegy, ez a narancsszínű szépség rád

emlékeztet.

Három y. Három csodálatos hurok.

Újabb két csók. Túl sok csók egy idegentől, gondolta Elaine boldogan. De
Robert Capát többé nem érezte idegennek.
A férfi ismerte a dörgést, nem vitás. A levél így végződött:

Holnap elmegyek. Lehet, hogy nem térek vissza, szép kislány. Viszlát,
adieu, isten veled!

Elaine-nek hirtelen felfordult a gyomra. Rájött, hogy a furcsa

háborúnak vége. Most, most eljött a cselekvés ideje.
 4. FEJEZET

LONDON, 1943. SZEPTEMBER

A péntek esti tömeg már a George-ban gyülekezett. Elaine kénytelen volt

éles könyökével, rengeteg „szörnyen sajnálom”-mal és „elnézést,
köszönöm”-mel átfurakodni a bárpultig. Szerencsére jó hangulat
uralkodott, könnyed légkör. Újabb munkahetet éltek túl, és a németek
nem szállták meg őket; Churchill a miniszterelnökük maradt. Eljött az
ünneplés ideje. Az emberek berúgtak. A Life Corp. egyik szerkesztője,
Peter Barnet, akit a háború visszarángatott a nyugdíjból, már a zongoránál
ült, és épp a „Daisy, Daisy, kérlek, adj választ!” című dal izgalmas, bár
hamis változatát játszotta.
„Majd megőrülök, annyira szeretlek!”
Ha ez nem jel volt, akkor Elaine nem tudta, mi az.
Marty a bárpultnál állt, mindenki más fölé magasodva, a langaléta
pózna, az emberi utcai lámpa. Szemüvegét lejjebb tolta csontos orrán.
Marty itt volt, de a társa, Robert Capa nem.
Úristen, elkésett?
A férfi meglátta Elaine-t, és lassan elmosolyodott. Elmutogatta, hogy
szerez egy italt. Elaine eltátogta: „Nem kérek, köszönöm!”
Csak ne higgye, hogy miatta jöttem!
– Hol van Robert Capa?
– És te hogy vagy, Marty? – A férfi vicces arcot vágott, hogy
emlékeztesse Elaine-t az illemre. A szája fölött kevéske szőr húzódott;
nem elég ahhoz, hogy bajusznak nevezzék. Elaine ellenszenvesnek találta,
és biztosra vette, hogy az érzés kölcsönös.
– Bocsánat. Hogy vagy, Marty?
– Jól, köszönöm! – A férfi lassan itta a rumját, és Elaine-re kacsintott
üveglencse mögé bújtatott szemével. Rejtély volt, hogyan lehettek ők
legjobb cimborák Robert Capával.
– Tudod, hol van Robert Capa?
– Elment munkaügyben.
A fenébe!
– Én… azt hittem, csak holnap utazik.
Marty vállat vont.
A Larry-féle képek megmutatták, hogy a férfi munkája mennyire
veszélyes. Robert Capa bárhol lehetett: rálőhettek, felrobbanthatták,
eltűnhetett a tengeren. Bármi megtörténhetett. Erre eddig miért nem
gondolt?
– Hová megy?
Marty most nevetett.
– Azt nem mondhatom el. Titkos.
Elaine gyomra összeszorult. Elszúrta. Egyszerűen meg kellett volna
kérdeznie Clive-ot. Clive seperc alatt meg tudta volna találni. Néha csinált
ilyet embereknek; Elaine kémkedésnek hívta, az öccse inkább a
„nyomozásnak”. Magánnyomozó a fiainknak. Imádták őt. Akkor nem, amikor
megpróbálta elcsábítani a feleségeiket, de igazság szerint csak egyet
csábított el. Bár Elaine Alannek írt Robert Capáról – mindig úgy érezte,
hogy neki kiöntheti a szívét –, arra még nem állt készen, hogy Clive-nak is
megemlítse. Egyrészt a fiú nagy rajongója volt Justinnak. Azt akarta, hogy
Elaine egy gazdag férfihoz menjen férjhez, akinek nagy, drága háza van
(amire fizetésért ő vigyázna).
– Veszélyes? – Elaine nem tudta tovább palástolni a félelmeit.
Marty kifújta a füstöt, mielőtt válaszolt. Valószínűleg nem Elaine
arcába szánta, de arra ment, és ő köhögött.
– Ismered te egyáltalán Robert Capát?
– Nem túl jól – ismerte be Elaine. – De? szeretném megismerni.
Marty lebámult a nagy magasságából. Mintha meg akarná félemlíteni,
ám Elaine nem ijedt meg.
– Robert Capa csak veszélyes munkát végez. Ezt jobb, ha megjegyzed.
Ahogy Marty a bárpulthoz sétált, Elaine-nek feltűnt, hogy biceg.
Valószínűleg az első találkozásnál is észrevette volna, ha nem szédíti meg
a legjobb barátja. Mi történhetett Martyval? Elaine úgy tippelte, hogy
Clive sántításával ellentétben egy sérülés okozhatta, talán a nagy
háborúból. Elég idős volt hozzá.
Marty hozott neki egy gint, Elaine pedig egy kortyra lehúzta.
– Csak kikérte a véleményemet valamiben. – Féligazság volt, és ezt
Marty is tudta. – Én… gondoltam, el kell neki mondanom, mielőtt elutazik.
– Nem te vagy az első lány, aki azt hiszi, hogy fontos a véleménye.
– Tudom – felelte Elaine kurtán.
Marty biztosan megsajnálta, mert halkan így folytatta:
– Azt hiszem, megmondhatnám, honnan indul ma éjjel.
Elaine felderült. Nem volt minden veszve.
– Kérlek! Jaj, köszönöm, Marty! Nagyon nagyra értékelem.
Arcon csókolta a férfit. Könnyed volt, nyirkos és kicsit szúrós. Marty
lazacszínűre vörösödött. Először leírta az állomás nevét, aztán Robert
Capa vonatának indulási idejét, amit kétszer aláhúzott.
A taxiban Euston felé az idős sofőr bocsánatot kért: a kocsinak
hányásszaga volt.
 – A katona nem akart visszamenni – magyarázta. – A szülők a két
oldalán ültek, és lefogták.
Elaine-nek eszébe jutott, hogy Alan sem akarta, hogy besorozzák. Ne
ítélkezz, figyelmeztette magát, de képtelen volt bármit is kinyögni.
Úgy képzelte, hogy Robert Capát a restiben találja, emberek gyűrűjében.

A férfi tényleg ott volt, de szerencsére egyedül. Elaine egy pillanatig

csak nézte őt; egy iskolai füzetfélébe jegyzetelt. Az óra a feje felett azt
mutatta, hogy tíz perc múlva nyolc, de ha annyi lett volna, a férfi lekéste
volna a vonatát. Elaine a karórájára pillantott: csak fél nyolc volt. A falióra
sietett.
Elaine összefogta magán a kabátját, besétált, majd odaállt a férfi
asztalához. Árnyékot vetett a falra. Most remélhetőleg megtudja, hogy
Robert Capa tényleg akarja-e, vagy csak egy újabb hódítás lenne.
Amikor a férfi felnézett, nem tűnt meglepettnek, hogy Elaine ott van.
Örült, igen, de mintha végig várta volna, hogy megjelenik. Hihetetlen
érzés volt.
– Mr. Robert Capa? A hadifotós?
– Miss Elaine Parker, gépírónő, macskatulajdonos és őrült táncos.
Elaine hirtelen megszédült, mint amikor túl sok gint ivott, és Alannek
kellett hazavinnie, miközben megszólaltak a szirénák.
– Mi szél hozta ide a kedvenc leányzómat?
Elaine kifogásai már felsorakoztak.
– Tudni akartad, hogy mit gondolok a képeidről, nem?
– És nem várhatott? – kérdezett vissza a férfi. Szénfekete szeme volt;
hogy gondolhatta, hogy barna?
Nem csak a kivillanó foga miatt, de olyan volt, mint a hatalmas, gonosz
farkas. Csakhogy abban a pillanatban Elaine semmire sem vágyott jobban,
mint hogy felfalja.
– Nem, gondoltam, tudnod kell, mielőtt el… indulsz.
Elaine keze valahogy utat talált a férfi kezébe. Ez nem a tettetés vagy
rejtegetés ideje volt. Nem volt idő játszani a nehezen kaphatót. A férfinak
el kellett érnie a vonatát, ami valamilyen veszélyes helyre tart. Elaine
talán soha többé nem látja.
Az a különös érzése támadt, hogy legszívesebben Robert Capához
simulna egy sötét és meleg helyen. Szeretné a testét a testén érezni.
Nehezen találta a szavakat.
– Szerintem fantasztikusak. Te vagy fantasztikus.
Tessék, fogta magát és megtette.
Robert Capa nevetett.
– Köszönöm!
– És most mész, hogy megint valami fantasztikus munkát végezz?
A férfi vállat vont.
– Ez a munkám.? Oda megyek, ahová küldenek. – És megint: az a
szégyenlős, majdnem kisfiús pillantás. Sebezhetőnek tűnt. – Tehát ezért
száguldottál Eustonba? A képek miatt?
– Úgy éreztem, ez vészhelyzet. – Nemcsak az óra, hanem Elaine is
sietett.
Bátran egymásra mosolyogtak. Most minden felszínre kerül.
Nincsenek titkok. Nincsen szégyenérzet.
– Hívhatlak Pinkynek?
– Miért?
– Illik hozzád.
Elaine felmutatta a kisujját.
– Angolul ezt hívjuk pinkynek.
Úgy tűnt, hogy Robert Capa ezt ürügynek vagy oknak vette, hogy
átkarolja. Talán annak a jele volt, hogy honnan származott; a vonzalom
ilyen nyilvános kifejezése itt nem dívott. Robert karja nehéz volt, erősen
szorította. Csodálatos!
– De e szerint az ostoba magyar szerint a Pinky név illik hozzád.
– Oké. – Elaine úgy érezte, soha, semmiben nem akar neki nemet
mondani. – Csak akkor, ha én meg hívhatlak… – Úgy tett, mintha
gondolkodna, pedig valójában már belesuttogta a párnájába. – Bobbynak.
Robert nevetett, és erősebben szorította a vállát.
– Hívhatsz, aminek csak akarsz!
– Ne merészeld megöletni magad! – suttogta Elaine a dzsekije
gallérjába. Ó, az ő szaga áradt belőle.
– Megteszem, ami tőlem telik – válaszolta Bobby. Végigsimított Elaine
haján, a tövétől a végéig. Semmit sem hagyott ki. – Te pedig, drága Pinky,
ne szaladgálj más fiúkkal!
Fiúkkal? Többes számban? Legszívesebben elütötte volna tréfával, hogy
akkor csak eggyel szaladgálhatok? De amikor felnézett, a férfi arca halálosan
komoly volt.
– Mintha megtenném. Gyűlölöm a gondolatot, hogy veszélyes helyre
mész.
A férfi hátrahúzódott, és őt nézte.
– Szerintem a veszély igazából itt van… Ellenállhatatlan vagy!
És aztán megcsókolta.
 5. FEJEZET

SPANYOLORSZÁG

2016. JÚNIUS, ELSŐ NAP

Matthew bemegy a házba, aztán a kezében egy piszkos aranykeretben lévő

fényképpel tér vissza.
– Emlékszel erre, Jen?
Fekete-fehér. Egy fénykép két lányról, két kislányról, de nem a
fényképezőgép felé néznek, hanem az ellenkező irányba, ahol víz
hullámzik. A legtöbben rájuk szóltak volna, hogy nézzenek oda, de akkor
nem kapták volna el a lábuk hideg fehérségét, a ruhájuk szép vonalait
vagy a víz sima felszínét.
Anyut és Barbara nénit ábrázolja a kép, de fogalmam sincs, honnan
tudom.
A fényképen anyu kisebbnek, sebezhetőbbnek látszik. Most az egyszer
Barbara néni a komolyabb. Határozottan fogja anyu kezét. Talán azt hiszi,
ha nem teszi, beugrik, vagy ilyesmi.
Nem csak a beállítás, vagy a fénykép szöge, de a fények is különlegessé
teszik. Bárki is készítette, tudta, mit csinál; vagy ez, vagy szerencséje volt.
Van ilyen. Tudom.
Régen profi fotós voltam. Vagyis, amikor azt mondom, profi, úgy
értem, hogy fizettek érte. Semmi profi nem volt a képeimben. Húsz-
huszonöt klub működött Ibizán, én meg körbejártam, és mindegyikben
eltöltöttem egy kis időt. A témám: lányok háromszög-bikiniben, és „Jee!”-t
üvöltő fiúk sörösüvegekkel. Néha a háromszög-bikinis lány a fiú vállán ült
(Jee!-t üvöltve sörösüveggel), néha a sarokban csókolózott. Dupla
pontszámot ért, ha egy másik háromszög-bikinis lánnyal. Senki sem unta
meg. Furcsa most, húsz év távlatából belegondolni, de a klubfotóimat az
egyik legjobbnak tartották a szigeten; és amint megszereztem ezt a
hírnevet, úgy tűnt, rajtam ragadt, és bármit tettem, jó volt, egyszerűen
azért, mert én csináltam. Ezt akkoriban sem tudtam igazán elhinni, most
meg még kevésbé. Az emberek életük aranykorszakáról beszélnek – azt
hiszem, mondhatjuk, hogy az volt az enyém, bár akkoriban ezt nem
fogtam fel. Arra az időszakra büszke voltam; igen, most mégis fájdalmas
rágondolni.
Újra megvizsgálom a képet. Anyu és Barbara néni úgy néznek ki, mint
a legjobb barátnők; még hátulról is: egységesnek tűnnek, akik remekül
szórakoznak.
Azt hiszem, a fényképezőgép mégis hazudik néha. Vagy talán nem
egészen hazudik, csak nem meséli el a teljes történetet. Képtelen rá. Csak
egy pillanat az életből, egyetlen ribiszke egy gyümölcstortáról.
Ez a fotó régen anyu croydoni házában, a kandallópárkányon állt, az
elektromos tűz fölött, Matthew egyik iskolai fényképe és egy fociserleg
mellett: „Ramblers legtöbbet fejlődő játékosa az 1996-97-es évfolyamban.”
Kíváncsi vagyok, hogy ez mitől „hír”.
Matthew várakozásteljesen figyel.
– Hogy került hozzád? – kérdezem.
Matthew megtörli a homlokát. Rájövök, hogy rossz kérdést tettem fel.
– Anyu adta nekem.
Hát persze, hogy ő.
– Rendben. És?
 – Nézd meg a hátulját!
Megfordítom. Bal alsó sarok. Apró, girbegurba betűk, amiket a
magánjellegű vagy titkos megjegyzésekhez használnak az emberek. Azt
írja: B és P örökké.
– Ez meg mit jelentsen?
– Pontosan – közli Matthew győzedelmesen. – Szóval… és ez Gisela
ötlete volt…
Giselának mindig vannak ötletei.
– Leszervezett nekem egy találkozót egy malagai aukciósházban.
– Igen?
Matthew nagyon drámaian néz ránk.
– És kiderítettem, hogy a hadifotós, Robert Capa készítette.
Mindannyian hallottatok róla, ugye?
– Nem – feleli anyu határozottan, miközben Barbara néni a fejét rázza.
– Nem hiszem, Matty, ne haragudj!
Én igen. Paulnak volt egy másolata az egyik képéről. A falon lógott, az
ágya fölött. Emlékszem, hogy a kapcsolatunk elején felmentem a lakására
és megcsodáltam; nem azért, mert a kép tetszett, hanem mert Paul. A
milicista halála egy férfit ábrázolt, akit meglőttek; épp abban a pillanatban.
Ezek voltak az utolsó pillanatai. A kezében puskát tartott, a karját
hátravetette a tehetetlenség, a nyaka körül töltényhüvelyek. Még állt, de
épp készült a földre rogyni, a mellkasa kidülledt, büszkén fogadta a sorsát,
de lázadt is ellene. Nem sok minden másra emlékeztem vele kapcsolatban,
de ott lógott az ifjú, katonai sapkát viselő Che Guevara híres képe mellett.
Paul akkoriban nagyon odavolt a forradalmárokért. Mindketten
odavoltunk.
Később, amikor elvégeztem egy esti fotós kurzust Ibiza után, amikor
még mindig arról álmodoztam, hogy a fényképészetből fogok megélni, a
tanár mutatott nekünk egy képet, és elmondta, hogy Robert Capa
filozófiája az volt, hogy „kerülj közelebb”.
– De ha Robert Capa készítette, nem az állna rajta, hogy R. C.? –
kérdezem, kimondva a nyilvánvalót. – Nem B vagy P és biztosan nem
örökké…
Matthew vállat von.
– És ha ő készítette volna a képet, anyu és Barbara néni nem
emlékeznének rá?
– Én semmire sem emlékszem ebből – jelenti ki anyu határozottan. –
Mikor készült?
Matthew nem tudja.
– Biztosan megér pár fontot – próbálkozik Derek.
– Bingó! – Matthew rászegezi a mutatóujját. – Ajánlottak érte pár
ezret, de Gisela szerint várnom kellene jövő évig. – Megnyalja a száját.
Anyut egyből magával ragadja az izgalom.
– Ügyes vagy, Matthew!
Hátradőlök a székemen. Mi fog történni jövő évig?
– De az a helyzet, srácok, hogy van még más is. Nem fogjátok elhinni…
Az aukciósház kutakodott kicsit, és kiderült, hogy nana nem csak ismerte
Robert Capát – vigyorodik el Matthew –, kiderült, hogy nagy
valószínűséggel valamilyen kapcsolata is volt vele. A háború alatt.
Nem emlékszem túl jól Elaine nanára. Arra igen, hogy ült a szoba
sarkában, az otthonában, és cukrozott mandulát evett. A lába olyan volt,
mint a fatörzs, fásliba csavarták. A zsírkőből készült hintőportól, amit
használt, állandóan tüsszögnöm kellett. Egyszer bezártam magam a
vécére nála, és ő szabadított ki. Döbbenetes módon egy pénzérmével
sikerült megbütykölnie a zárat. Aztán magához szorított, és azt suttogta:
– Féltél. Emlékszem arra, hogy féltem. – Ezt már akkor is különös
dolognak tartottam.
Nana fizette a zongoraóráinkat Matthew-val, és mindig elszomorodott,
ha nem gyakoroltuk vele a skálázást. Emlékszem, hogy rázta a fejét.
– Odavezethetsz egy lovat a vízhez, de nem kényszerítheted, hogy
igyon – mondta, amit én tévesen úgy értelmeztem, hogy tanulhattam
volna lovagolni is, ha azt jobban szerettem volna. A könyvespolcai telis-
tele voltak, és mindig azt mondogatta: – Vegyél el egyet, Jen! Micsoda
életek! Micsoda történetek! – Ebből azt szűrtem le, hogy neki nem igazán
volt saját története.
Emlékszem, hogy a halála utáni reggelen iskolába mentem. Azt
reméltem, hogy a tanáraim máshogy bánnak majd velem; egy napig így is
volt. Azt mondták, bent maradhatok a szünetben, ha szeretnék. Annyira
kedvesek voltak, hogy szégyen, de azt kívántam, bár hetente
mondhatnám, hogy meghalt valakim.
– Te tudtál erről bármit is? – kérdezem Barbara nénit.
Grimaszol.
– Bocs!
– Nekem fogalmam sem volt erről – mondja az anyám. Legyezés,
legyezés, legyezés. Még a végén kificamodik a csuklója.
Egy apró gyík iszkol be a napozóágy alá. Kérkedően vakarózni kezd –
nézzétek, milyen hajlékonyak a végtagjaim –, aztán elszalad. Felsikkantok, de
senki más nem tesz rá megjegyzést. Valószínűleg mindennaposnak számít
errefelé.
Matthew folytatja.
– Állítólag ők voltak a kor álompárja. A fickó még írt is róla.
– Álompárja? – kérdezi Barbara.
– Mint Kanye és Kim – válaszolja anyu. Meglepő példa. Nem lep meg,
hogy Barbara ugyanolyan értetlenül néz. – Tudod… Astaire és Rogers?
 – És mi van nagyapával? – kérdezem. Nincsenek emlékeim róla;
meghalt, amikor anyu velem volt terhes. Volt néhány fénykép, azt hiszem,
hivatalosak, de ennyi. Állítólag harcolt a háborúban, de senki nem tudott
róla sokat.
– Nem biztos, hogy…
– Szóval? – szól közbe Matthew –, van ez a produkciós cég, akik
dokumentumfilmet készítenek: Robert Capa – Visszatekintés. Persze már egy
csomót készítettek róla, de ez lesz az igazi.
– Melyik produkciós cég?
– Ó, egy londoni – feleli Matthew homályosan. – Sok nagy műsort
csináltak.
– És most meg akarják csinálni a Nana pasijait?
– Aha.
Még Alyssiát is izgalomba hozza ez az információ, annyira, hogy
negyvenöt fokkal elfordítja az arcát a telefon képernyőjétől.
– Pontosan mit terveznek, apa?
– Be akarnak minket venni a dokumentumfilmbe.
– Hogyan?
– Csak? nanáról fogunk beszélni. Felvesznek minket, és talán csinálnak
pár képet. –Matthew ismét csak köntörfalaz.
– Ó! – szólal meg Barbara néni. – Kim és Kanye is benne lesz?
Matthew a hasára gördül. Halvány rácslenyomat van a hátán a
napozóágytól. Olyan, mint egy méhsejt.
– Tőletek függ. –Türelmetlennek tűnik. – Nem kell benne lennünk, de
gondoltam, jó móka lehet.
Letakarja az arcát egy törölközővel. Anyu vállon veregeti.
– Csodásan hangzik, drágám! Szép volt!
Alyssia csinos arca eltorzul, ahogy elfintorodik.
 – Nem csinálom.
Vicces, gondolom. Egyáltalán nem együttműködő.
Barbara néni eltöpreng.
– Kíváncsi vagyok, hogy mami akarta volna-e, hogy részt vegyünk
ebben?
Sajnálom Matthew-t. A nagy bejelentése nem sikerült olyan jól, mint
ahogy tervezte. De én összezavarodom. Nanának híres pasija volt? És mi
van nagypapával? Vajon szakítottak, vagy meghalt, vagy mi történt? Paul
mit szólna ehhez az egészhez?
– Mikor akarják megcsinálni?
Matthew drámaian ledobja a törölközőt, az órájára néz, és felborzolja a
haját.
– Bármelyik pillanatban itt lehetnek.
 6. FEJEZET

LONDON, 1943. SZEPTEMBER

– Sajnálom, a szívem már nincs benne ebben a dologban! – közölte Elaine

Justinnal. – Bennünk – tette hozzá, csak hogy egyértelmű legyen. A
szavakat A tiszteletes és a kórusvezető-ből vette. El kellett mondania. Bár már
három nap telt el a Robert Capával váltott búcsúcsókja óta, még mindig
úgy érezte, hogy lángol.
– Az én szívem igen – felelte tárgyilagosan Justin; a hős a könyvben
egyáltalán nem ezt válaszolta.
– A tangóhoz ketten kellenek.
– Azt hiszem, így van.
Elaine hallotta, hogy férfiak nevetnek fel a vonal túlfelén. A telefon a
menzán volt. Biztosan kínos Justinnak. Elhagyják, ráadásul a pilótatársai
előtt. Vajon hogy hívják a pilóták csoportját? Drón?
Kérlek, ne kérdezd meg, hogy találkoztam-e valaki mással!, imádkozott
magában Elaine. De, mintha olvasott volna a gondolataiban, Justin
megkérdezte:
– Találkoztál valaki mással, akivel tangózhatsz?
Elaine felsóhajtott; nem tehetett róla. Justin megértette a sóhaj
jelentését, mert hűvösen folytatta:
– Ó, értem! Szóval úgy kell a gépemmel Németország fölé repülnöm, és
a hazámért harcolnom, hogy tudom, a kedvesem másik férfit szeret.
 – Sajnálom, Justin! – Elaine gyűlölte magát, ugyanakkor eltűnődött,
fontos-e ez a megjegyzés. Végtére is nem az ő ötlete volt, és nem ő
tehetett róla, hogy a fiú pilóta.
– Megmondták, hogy nem vagy elég jó nekem – tette hozzá Justin.
Elaine nagyot nyelt. Bárki is volt az a titokzatos illető, mérget mert volna
rá venni, hogy ezt mondta. Végig gyanította. Nyilvánvaló, hogy ő nem
való Justinhoz. Nincs megfelelő akcentusa, megfelelő neve, megfelelő
alakja. Csak megfelelő kesztyűje és kabátja, és megfelelő foglalkozása, ezek
pedig csak az átmeneti kirakatot jelentették, amit a legkisebb mozdulatra
elvehettek tőle.
– Bárcsak hallgattam volna rájuk!
Elaine csak ekkor ébredt rá, hogy azt sem tudja, hányadán áll Robert
Capával. Most a barátnője vagy sem?

Hétfőn ebédre sült halat kaptak, és nagy volt a zsongás, mert jó ideje
nem ettek halat. Elaine-t nem nyűgözte le, még kevésbé, amikor kiderült,
hogy panírozott rájarudacskák.
A tálcáik felett faggatta Annie-t. Mindent tudni akart Robert Capáról.
– Mit hallottál a legutóbbi barátnőjéről?
– Ó, Robert Capának egy csomó barátnője volt…
Elaine megborzongott.
– De senki komoly?
– Ó, dehogynem – felelte Annie érzéketlenül. – Egy nagyon komoly
volt.
Elaine ledermedt. Számítania kellett volna erre, de nem tette.
– És?
– A lány forradalmár volt – felelte Annie vadul rágva. Közismerten
alacsony elvárásai voltak az étellel kapcsolatban. – Mmm, ez nagyon
finom!
Justin előző barátnője balerina volt, és az is épp eléggé megviselte.
Elaine hetekig rágta magát a lány miatt, aki pas de deux-ket és spárgákat
csinált a Lyceumban. Aztán találkoztak – merő véletlenségből – egy, a
Tottenham Court Road alatti alagsori bárban, és Elaine rájött, hogy csak
egy hétköznapi lány, igaz, kivételesen nagy a szeme, és igen izmos a
vádlija.
– Forradalmár? – Elaine szíve összeszorult. Bár szemében a
„hivatalnoklány” nagy presztízzsel rendelkezett, a forradalmár
természetesen utolérhetetlen. – Hogy érted?
– Tudod, agitátor, tüntető, szabadságharcos; és az összes beszámoló
szerint elképesztő fotós is.
– Ó! – Elaine távolról sem ezt akarta hallani. – Mi történt?
– A lány meghalt – válaszolta Annie. – Szörnyű baleset. Egy tank. Ilyen
finomat életemben nem ettem!
– Értem – mondta Elaine, bár az égvilágon semmit sem értett. Nemrég
még egy tütüs táncos miatt aggódott, most egy legendával kellett
versenyeznie.
– De nem gondolod komolyan Robert Capával, ugye? – folytatta Annie.
– Mármint nagyon megnyerő férfi, de emlékszel, miről beszéltünk, ugye?
Elaine pontosan emlékezett, miről beszéltek. Annie szavai egész éjjel
nem hagyták aludni.
– Nem gondolom komolyan – hazudta. – Csak háborús románc, tudod,
milyen az.
– Huh – fújta ki Annie a levegőt –, mert bármennyire is imádom, nincs
eszénél, megbízhatatlan és nem jó lóra teszel vele. Utálnám, ha szakítanál
miatta Justinnal.
Aznap délután megkönnyebbülést jelentett lemásolni a drága William
anyukájának írt levelet. Elaine közben emlékeztette magát arra, amit Mrs.
Dill a levélátírás első szabályának nevezett. Ne kötődj túlságosan!

Talán jó lenne ezt a magánéletére is alkalmazni.

Az ősz egyértelműen csípősre fordult. A levelek színt váltottak, és néha
úgy tűnt, mintha az egész utca arany- és narancsszínben fürdött volna. Az
ilyesmit háború idején még inkább észreveszi az ember, gondolta Elaine. Az
egyik pillanatban az ágak remegtek a levelek súlya alatt, a másikban
teljesen csupasszá váltak. Hogy ne lehetne észrevenni egy ilyen háttér
előtt, hogy mennyire múlandó minden?

Következő pénteken, munka után szitálni kezdett az eső, amikor

kiléptek az irodából. Jellemző! Elaine, Annie, Leon és Mrs. Dill elsiettek a
George-ba, Myra nem sokkal később utánuk bicegett. Épp azt ünnepelték,
hogy túléltek egy újabb hetet, amikor Mrs. Dill oldalba bökte Elaine-t, és
izgatottan a pub bejárata felé mutatott.
– Nézze, ki jött el, hogy lássa!
Visszajött, visszajött. Elaine szíve vadul kalapált. Csakhogy nem Robert
Capa, a hadifotós tért vissza, hanem Justin. Elég gyatrán festett. Az arca
skarlátvörös volt, és izzadt. Ezt még a csinos egyenruha sem tudta
ellensúlyozni. Mindkét orcáján tojást lehetett volna sütni, annyira forró és
vörös volt. Homályos tekintetével végigpásztázta a helyiséget, és beletelt
egy kis időbe, míg rátalált Elaine-re. Aztán odabotorkált. Elaine látta, hogy
Bessie, a sasszemű kocsmárosnő máris elkönyvelte őt csatakrészegnek.
Bessie inkább dobott volna ki ötven ártatlan férfit, minthogy bunyó törjön
ki a drága kocsmájában.
– Szóval ő az? – mutatott Justin Leonra gúnyos vigyorral.
– Mi? Kicsoda?
 – Az új fickód.
– Ő Leon a postázóból… Ismered Leont, már találkoztatok.
Az asztal, aminek Justin nekitámaszkodott, megbillent. A poharak
megcsúsztak, és Elaine-nek szerencséje volt, hogy el tudta őket kapni,
mielőtt a földre estek volna. Remek! Nem elég, hogy be kell érnie
Justinnal, de sör- és rájarudacska szaga van.
– És hol a fiatal szépfiúd?
– Nem fiatal – vágott vissza ostobán Elaine, mintha ez jelentette volna
a problémát. Visszarendezte a poharakat az asztal közepére. muszáj volt
csinálnia valamit, ami lefoglalja. – És nincs itt.
Hála az égnek!
– Ő az a híres fotós fickó, igaz? Robert Capa?
Elaine megdermedt. Ezt meg honnan tudhatná?
– Terjednek a hírek. Még csak nem is angol, ugye? Egy náci rohadék?
– Egy náci? Ne légy nevetséges, Justin!
– De káposztazabáló, nem?
– Nem, eredetileg magyar. Régen eljött onnan, egyébként ennek
hozzád semmi köze!
– Mondok valamit: elment. Vége. Kaput.
Elaine nem tehetett róla. A rémült sikoly csak úgy kiszakadt a torkán.
A szája elé kapta a kezét.
– Meghalt? – suttogta.
– Nem, nem halt meg. – Justint ugyanúgy meglephette a kirohanása,
mint őt magát. Megvetően folytatta. – Legalábbis még nem. Mármint
bármi is van köztetek, kizárt, hogy sokáig tartson. Lehetetlen!
Elaine megragadta az asztallapot. Rájött, hogy az ital szétfolyt, és
undorodva elrántotta a kezét.
– Tudnom kellett volna, hogy milyen is egy olyan lány, mint te –
folytatta Justin. – Nincs stílusod. – Az ökle nagyon közel került Elaine
arcához, és ő egy pillanatig azt hitte, meg fogja ütni. Lehunyta a szemét, és
várta a csapást. De nem jött. Amikor kinyitotta a szemét, Annie állt
közöttük. Minden porcikájában erősnek látszott, mint egy igazgatónő, aki
leteremt egy nagyon makacs diákot.
– Figyelj, Justin! Állítsd le magad!
De Elaine meg akarta tudni, mire célozgatott, mielőtt elmegy.
– Honnan tudod, hogy meddig fog tartani, Justin?
– Megmondtam. Mindenki ismeri Robert Capát. – Justin szó szerint
kiköpte a szavakat. – Nem csak a képeiről híres. Minden kikötőben várja
egy lány. Mindenhol van valaki, aki melegíti az ágyát. Nincs benned
semmi különös, Elaine Parker. Sosem volt.
Annie felsóhajtott.
– Muszáj ezt csinálnunk?
De Elaine mostanra felpaprikázódott. Kinek képzeli magát Justin, hogy
így beszéljen vele?!
– A féltékenység nem illik hozzád.
– Nem? – Justin megtántorodott. – És én még azt fontolgattam, hogy
feleségül veszlek.
Elaine elpirult.
– Ne gyere vissza hozzám térden csúszva, ha nem jön össze a külföldi
playboyoddal!
– Álmomban se mennék!
Annie volt az egyetlen, akire Justin hallgatott. Annie kirángatta
magával, így Elaine egyedül maradt. Szégyenkezve. Ennek nem lett volna
szabad megtörténnie. Mrs. Dill és Myra esernyők és szorongó pillantások
közepette, csendesen távoztak. Az eső ekkor már szakadt. Körülbelül tíz
perccel később Annie visszatért; csuromvizes volt, és lemondóan csóválta
a fejét. Mindenki őt nézte. A víz a vállára csöpögött, a sminkje elkenődött,
így a szeme leginkább egy pandáéhoz hasonlított, és az arcán megfojt a
púder. Még a szaga is nedves volt.
– Köszönöm! – ismételte el többször is Elaine. Szerzett a barátnőjének
egy italt és egy konyharuhát, hogy megszárítkozzon. – Az adósod vagyok.
Annie még mindig dühös volt.
– Nagyon kedvelem Robert Capát – mondta.
– De?
– De… Nem vagyok biztos benne, hogy jó döntést hoztál, Elaine.
A hétvége csendes volt. Elaine segített Mrs. Marriotnak a boltban
szombaton, amivel eltelt az idő. Az utolsó betűig elolvasta a Life magazint,
mert attól közelebb érezte magát Robert Capához. A férfinak nem
szerepelt egyetlen képe sem abban a számban, de volt róla egy kicsi fotó a
készítők között. Elaine úgy döntött – miközben a fényképet
tanulmányozta –, hogy sokkal idősebbnek látszik, mint a való életben.
Nem mosolygott, és olyan embernek tűnt, aki egy irodában dolgozik. Ez
valahogy vicces volt. Marty – fénykép nélkül – szintén fel volt tüntetve,
mint a vezetőség tagja, amit Elaine ugyanolyan titokzatosnak és
zavarosnak talált, mint magát a férfit.

Az öccsétől, Alantől nem érkezett levél, ami aggasztotta, mert így már
egy teljes hónapja nem kapott hírt felőle. Elaine ettől függetlenül írt neki
egy hosszabb levelet, tele rájával, löncshússal, és azzal, hogy Bettie Page
mit hozott haza (egy félholt egeret), és ugye milyen okos kislány? Alan az
életénél is jobban szerette Bettie Page-et, úgyhogy a tíz sor, amit Elaine a
macskának szentelt, nem volt túlzás. Mesélt Robert Capáról is, de
megnyugtatta, hogy nem lesz közöttük semmi. Alannek szüksége volt a
megnyugtató szavakra az ilyesmiben. Mindig is így volt. Amikor otthon
élt, Elaine tudta, hogyan nyugtathatja meg. Most, hogy távol járt, nem volt
annyira biztos benne.
Próbált könnyed hangnemben írni. „Gondolom, nem találkoztál
egyetlen csinos lánnyal sem, igaz?”, írta, aztán kihúzta és újrakezdte. Nem
akarta, hogy a fivére azt érezze, nyomást gyakorolnak rá. Alan a
legmeglepőbb dolgoktól képes volt azt érezni.
A legjobb visszatérni a semleges témához: Bettie Page-hez.
Annie és Justin szavai egész hétvégén úgy köröztek Elaine fejében, mint
egy forgóajtó. És Martyé is. Hiszen ő is ugyanerre célzott, nem? Robert
Capa egy playboy, megbízhatatlan, lehetetlen alak.

Nem egészen hitte el. Egyszerűen nem akarta. Ez is hozzátartozott a

dolgokhoz. A minden kikötőben egy lány dologhoz: mind azt hitték, hogy
ők az egyetlenek. Ez volt a varázslat.
Vasárnap délután Clive új barátnője, Maisie May Mahoney eljött, hogy
hivatalosan is bemutatkozzon. Barna papírba csomagolt, mázas süteményt
hozott a munkahelyéről és egy szelet sózott marhahúst Bettie Page-nek.
Milyen figyelmes, milyen kedves! Elaine azonnal megkedvelte a csinos,
fiatal lányt. Remélte, hogy Clive tenni fog azért, hogy ez a kapcsolata
megmaradjon; ugyanakkor titokban úgy gondolta, hogy Maisie
valószínűleg jobbat is találhatna a testvérénél. Főleg, ha továbbra is a
városi menzán dolgozik. Az élelmiszerhiány idején ez az állás egy
főnyeremény volt.

A sütemény szikkadt volt, ahogy arra Maisie figyelmeztetett is, de

jobb, mint a semmi, és Elaine tudta, hogy jó pár mondatot szentel majd
neki a következő, Alannek írt levelében.
 7. FEJEZET

LONDON, 1943. OKTÓBER

Hétfő reggel magas halomban álltak a levelek az iroda előtt az utcán,

megtöltötték a kátyúkat, és Myra szűk cipőjének a talpához ragadtak.
Amikor Elaine megérkezett, üzenet várta az asztalán. Annie odahajolt,
valószínűleg borzasztóan szerette volna tudni, miről van szó.
– Robert Capa küldte, igaz?
– Nem – hazudta Elaine, mert Mrs. Dill és Felicity is a fülét hegyezte.
Ráfintorgott Annie-re. – Sssss!
Csak amikor kimentek, hogy megosztozzanak egy cigarettán, és
elbújtak a semmiből feltámadó szél elől, akkor vallotta be az igazat.
– Ma este elhívott vacsorázni. – Elaine szünetet tartott. – A Savoyba. –
Nem tudott válaszolni sem a meghívásra. A férfi ennyire biztosra vette,
hogy elmegy. A pimasz fráter! És a Savoy! Ki megy első randevúra a
Savoyba? Még Justin is – aki előkelőbb volt Neville Chamberlainnél – csak
a Brownsba vitte a Covent Gardenben.
A Savoyba!
– És ha nem tudnál elmenni? – kérdezte rosszallóan Annie. Hogyan
tudott ilyen simán átváltani az ő a legmegnyerőbb férfi Londonban-ról a nem
jó döntést hoztál-ra? Elaine-nek sejtelme sem volt róla.
– A helyzet az, hogy el tudok – kuncogott. – Azt hiszem, egyszerűen
tudta.
 *

Robert Capa, az ő Bobbyja a bárban várta. Partra vetett halnak látszott a

Savoyban, de – ha lehet ilyet mondani – jó értelemben. Érdekes
értelemben. Ugyanolyan erősnek tűnt, mint a mahagóni pult, aminek
nekidőlt. De nem volt feszült, sem mereven formális, mint a legtöbb férfi,
és széles, szégyentelen, kéjsóvár mosolyt küldött Elaine felé. Íme itt van
valaki, aki jóban van magával, a világgal. Elaine tudta, hogy nem szabadna
azokra a pillanatokra gondolnia, amikor a testük egymáshoz ért tánc
közben, de képtelen volt kiverni a buta fejéből. Ahogy azt a pillanatot is,
amikor a férfi megcsókolta, és végigsimított a haján. Ezt csinálta, amíg
távol járt? Más nőkkel is?
Elaine körülnézett. Párokat látott. Volt, aki egyenruhát viselt; háborús
románcok mindenütt. Annie és Justin azt hitte, nyilván köztük is az van.
És talán tényleg az. Egyszerűen csak a jelenre kell koncentrálnia.
Bobby visszatért. Végre!
Bár soha többé ne menne el!
Az emberek kedvelték Robert Capát. A férfiak és a nők is. Ezt tisztán
látni lehetett. Az idős pincérnő ott repdesett körülötte; a szakács
kibicegett köszönni neki. Minden fogyóban volt, még a Savoyban is, de
mindenből találtak egyet Robert Capának és a hölgyismerősének. Hát
hogyne. Nyilvánvaló volt, hogy Bobby számára nem okoz nehézséget
minden kikötőben találni valakit.
A férfi a steaket véresen ette. Elaine szűzpecsenyét rendelt, amit
Robert Capa ajánlott. Korábban még sosem evett ilyet. Mennyei volt, és
arra gondolt, ha nem működik a dolog – valószínűleg nem fog –, akkor is ott lesz a
szűzpecsenye.
– És a fivéred… Alan, ugye?
– Besorozták. A seregbe…
 – Franciaország?
– Még Anglia. Legalábbis amikor utoljára hallottam felőle.
Elaine a fogai közé szorított egy cigarettaszálat, és meggyújtotta a
gyufával, hogy leplezze a zavarát, amit mindig érzett, ha Alan volt a téma.
– Jó trükk – mosolygott Robert Capa.
– Neked is van?
– Az égvilágon semmi.
Elaine biztosra vette, hogy hazudik. Olyan férfinak tűnt, aki tele van
trükkökkel. Bobby megkérte, találja ki, mi a hobbija. Honnan tudhatná?
Esélytelen. Olyan rossz volt a helyzet, hogy a férfi közelében tisztán
gondolkodni is alig tudott.
– Tenisz, golf, rajzolás, kockadobás?
Bobby nevetett. Valami durva dolog?
Nem volt az.
– Bélyeggyűjtés. Vannak albumjaim. Az anyám mindet magával vitte
New Yorkba. Egy nap majd megmutatom.
– De nem Amerikában vannak?
A férfi bólintott.
– Akkor el kell, hogy vigyelek oda.
Ne mosolyogj! Ne áruld el neki, milyen sokat jelent ez neked!
Kint az utcán gyorsan sötétedett. Egy imbolygó tengerészgyalogos Elaine-
re nézett, és rámutatott.

– Ott a lány, akit feleségül akarok venni!

Bobby nevetett; talpra segítette a bizonytalan fickót.
– Túl késő, barátom, foglalt!
Kezet ráztak.
– Szerencsés flótás – mondta a másik. – Mit meg nem tennék egy ilyen
nőért!
Elaine egyszerre érezte magát nagyon boldognak és sértve. Séta
közben szégyenlősen megkérdezte:
– Tényleg foglalt vagyok?
– Dolgozom rajta – válaszolta Bobby.
Elaine látta rajta, hogy magában mosolyog. Bobby hirtelen lenézett a
nyakában lógó fényképezőgépre. Elaine aggódni kezdett, hogy valami
fontostól vonja el.
– Csinálhatsz képeket, ha szeretnél.
Bobby úgy mosolygott, ahogy csak ő tudott.
– Minden rendben. Amikor fotózom, szeretem minden figyelmemet
annak szentelni. Úgyhogy most neked akarom szentelni minden
figyelmemet.
De azon az estén nem csókolta meg rendesen, és Elaine nem egészen
értette, miért. Kissé gyorsan váltak el; leintettek egy taxit, szinte azonnal
érkezett egy, beugrott, búcsú…,? de mégis. A vasútállomáson
szenvedélyesen csókolóztak, azt elfelejtette? Olyan volt, mintha léptek
volna egyet hátra, és mégis…
Miközben Bobby sietve megsimította az arcát, azt suttogta:
– Veszélyes vagy, Pinky! – És Elaine beleborzongott.
A következő randevújukon táncolni mentek Annie-vel és Martyval. Vad és
izzadt szombat este volt, a zenekar egy pillanatig sem lankadt. Most Elaine
és Bobby nem csak elsiklott egymás mellett, mint hajók az Atlanti-
óceánon, hanem szorosan és szándékosan markolták egymást. Bobby lába
Elaine lábai közé került, a keze a derekán; lehet, hogy nem tudott jól
táncolni, de a közeledéshez értett.

A mosdóban Elaine aztán azt mondta Annie-nek, hogy tökéletes lenne,

ha összejönne Martyval. De Annie azt felelte, kizárt, kivéve, ha Marty
marad az egyetlen férfi Angliában, de még akkor sem, kösz.
Szerencsére, bár Annie nem szerette Martyt úgy, boldogan
boogaloozott vele. Marty meglepően könnyű léptű volt, így Elaine és
Bobby nyugodtan tekergőzhetett – vagy teljesen elengedhették magukat
–, amit csak a zene diktált. Aztán nemsokára hajnali kettő lett, és Bobby
közölte:
– Beültetlek egy taxiba.
– A férfiak elmennek pókerezni – közölte Annie felvont szemöldökkel.
– Mindig ezt csinálják.
Elaine-nek nem tetszett az ötlet. Sértve érezte magát, nemcsak azért,
mert elmennek kártyázni, de azért is, mert Annie tudott erről, ő pedig
nem. Nem így képzelte. Igen, ez csak a második randevújuk volt, de
tulajdonképpen a negyedik, ha azt az estét is számoljuk, amikor
megismerkedtek, meg a találkozást az állomáson. Annyira kötődött a
férfihoz, hogy már kétszer írt róla az öccsének! És miért ne tette volna?
Már nem tizenhat éves.
Bobby magához ölelte, de inkább úgy, mint egy színházi előadás
kellékét, nem pedig csábítóan.
– Össze akarok bújni veled! – suttogta Elaine forrón a fülébe.
Érezte, hogy Bobby szótlan beszélgetést folytat Martyval a feje felett.
– Kérlek, Bobby, maradjunk a Savoyban! – bukott ki Elaine-ből.
A férfi megsimogatta a haját, és gyengéden rámosolygott.
– Sok pezsgőt ittál, édesem. Az lesz a legjobb, ha hazaviszlek.
Beszállt vele a taxiba, és elkísérte a bejárati ajtóig. Most az egyszer
Elaine túl eltökélt volt ahhoz, hogy szégyenkezzen amiatt, hol él. Amikor
csókolózni kezdtek, egymásba gabalyodva nekidőltek az ajtókeretnek, és
véletlenül megnyomták a csengőt. Léptek a folyosón, és aztán a hatalmas
Mrs. Perry állt előttük haragos dühvel. Ő, aki nem félt a Luftwaffétől, nem
fog megrettenni a csengetéstől hajnali fél háromkor.
Elaine képzelődött, vagy tényleg egy sodrófát lóbált, mint a házinéni
egy rajzfilmben?
– Részeg? – mutatott rá.
– Ételmérgezést kapott. – Bobby Elaine-re kacsintott, és az ajkára tette
az ujját.
– Ahhoz egész Londonban nincs elég étel – jelentette ki Mrs. Perry.
– Enyhe túlzás – próbálta közölni Elaine, de úgy hangzott, hogy
„h’zugság”. – A Savoyban isteni a szűzpecsenye…
Bobby a zsebében kotorászott.
– Itt vannak ezek a cigaretták, Mrs. Perry, és nincs hova menniük.
Lenne szíves?
Elaine lakása ötször kisebbnek érződött, mint reggel. Bár Bobby
elismerően beszélt arról, mekkora a tisztaság, és hogy ez a
legbiztonságosabb emelet. A gyors kijutásról beszélt, hogy figyeljünk az
ellenségre, tartsuk közel a barátainkat, az ellenségeinket még közelebb;
ennek a nagy részét Elaine nem is értette.

Milyen kijózanító a Savoy után, nézett körül egyszerű otthonában. Olyan

sebességgel józanodott ki, amit el sem tudott képzelni. Nem kellett volna
idehívnia a férfit! Rájött, hogy Bobby nem akar vele szeretkezni, itt nem.
Nyilván undorodik tőle. A mocskos, munkásosztálybeli gyökereitől.
Valószínűleg csak most döbbent rá igazán, hogy mi rejlik a hivatalnoklány
mögött – nem sok –, és nem tetszett neki. Mit is képzelt magáról? Úgy
súgott-búgott neki, mint valami ledér nő, és hagyta, hogy idejöjjön, és
többet tudjon meg róla. Milyen ostoba volt! Elaine-t elöntötte a részeg
megbánás.
 – Mennem kell – jelentette ki Bobby, ahogy az megjósolható volt.
– Nem kell! – Elaine úgy érezte, fuldoklik.
A férfi körülnézett.
– Mrs. Perrynek nem fog tetszeni.
– Nekem tetszene – erősködött Elaine, bár már nem volt benne biztos,
hogy mit akar. Kitárta a karját, ás bár Bobby átölelte őt, továbbra is
visszafogta magát.
– Ne így, édesem!
Reggel Elaine egyedül ébredt. Hideg fekete tea, paracetamol volt
mellette, a feje lüktetett, és a nyála keserű volt. Bobby nem akarta őt. Bobby
nem kedveli őt. Bobby elhagyja.
 8. FEJEZET

LONDON, 1943. OKTÓBER

A háború még mindig nem úgy alakult, ahogy ők akarták, és néha úgy
tűnt, minden jónak időkorlátja van. Ketyegett az óra. Fogytak a napjaik. A
nácik hamarosan itt lesznek, itt trappolnak majd az utcákon, és
mindennek vége lesz.
Ha ez megtörténne, jobb gondoskodni róla, hogy az ember meghaljon,
mielőtt elkapják.
Egyesek azt mondták, a patkányméreg megteszi. Clive hazahozott egy
nagy kést a halastól, és azt mondta, ő majd elintézi Elaine-t és Maisie May
Mahoney-t. Micsoda módja ez a távozásnak! És mi lesz Alannel, ha jönnek
a nácik? Elaine nem tudta elképzelni, hogy nekik több türelmük lenne az
„érzékenyekhez”, mint az angoloknak.
Mások azt mondták, a kötelesség, a kitartás, a hazafiasság és a türelem
az egyetlen út. Megint mások szerint, amit ma megtehetsz, ne halaszd
holnapra. Elaine úgy gondolta, kicsit talán mindkettő igaz.
Robert Capa felhívta Elaine-t a parti utáni estén, és a következő estén, és
az azutánin is. Újra elmentek táncolni, és újra elmentek vacsorázni a
Savoyba, és a szűzpecsenye másodszorra is ugyanolyan finom volt. Csak
ők ketten, se Marty, se Annie, se éjfél utánra betervezett pókerjátszma.
Csak beszélgettek és beszélgettek a férfi fényképeiről, Európa-
szeretetéről, hogy gyűlöli a fasizmust, Hitlert és Mussolinit, hogy mit
gondol Amerikáról. Még egy kicsit Martyról is.

– Miért kedveled őt ennyire? – kérdezte Elaine.

– Megmentett – felelte Bobby, és még több pezsgőt rendelt. (Jó ég
tudja, honnan szerezték.)
Elaine elképzelte, ahogy Marty megmenti Bobbyt. Talán leereszkedett
egy sziklafalon. Talán odaugrott, hogy fedezze, golyót kapott helyette.
Talán ezért rossz a lába?
A desszertnél jártak – Bobby almás és fügés morzsát evett, Elaine
faggyúpudingot –, amikor fel merte hozni azt a témát, ami foglalkoztatta.
– Neked sok… kapcsolatod volt, Bobby?
A férfi kifürkészhetetlen arcot vágott.
– Egy-kettő.
– Mesélsz az utolsó barátnődről?
Elaine folyamatosan ezen rágódott, mióta Annie elárulta ezt. Bíznia
kell abban, hogy Bobby többé nem playboy. Bíznia kell abban, hogy nem
futkos Merry vagy Faye után. De a múlt? A múlt másfajta rivális.
Forradalmár? Aki meghalt? Egy szörnyű, szívet tépő balesetben. Hogyan lép
túl az ember az ilyesmin? Azzal hogyan lehet versenyezni?
– Rendben – felelte a férfi egyszerűen. – Tudod, hogy mindig őszinte
leszek veled. – Nagy, barna kiskutya szemek. – Mit szeretnél tudni, Pinky?
– Most hogyan érzel iránta?
Bobby nem is próbálta leplezni.
– Gerda Taro volt a legnagyszerűbb, legbátrabb, legédesebb lány, akit
ismertem. Ha életben marad, zseniálisabb és sikeresebb lenne bárkinél.
Nem lett volna szabad meghalnia. Bár ne halt volna meg! – Habozott. –
Aznap kértem, hogy ne menjen. Nem hallgatott rám.
Elaine-en borzongás futott végig. Mit keres itt egyáltalán? Emlékezett rá,
hogy egy ráncos öregember elvette a kabátját a pultnál. Elvitte egy másik
helyiségbe. A flancos emberek ilyenek: megengedhetik maguknak, hogy
átadják a kabátjukat vadidegeneknek. Fogta a retiküljét és a kesztyűjét.
Nem volt olyan eszetlen, hogy azokról is lemondjon.
– Pinky?
Hazamegyek, és megeszem egyedül azt a majdnem megsavanyodott kenyeret
a sötét konyhában. Clive valószínűleg még mindig Maisie May Mahoney-val van
valahol.
Talán felhívja Justint, és bocsánatot kér. Könyörögni fog, hogy fogadja
vissza. Elragadta egy őrült pillanat. A fiú talán meg is érti. De a gondolat,
hogy újra Justin alatt fekszik, nagyon szégyenlősen, feszengve és
lelkesedés nélkül, amikor Bobbyval is tölthetné az időt, visszataszító volt a
számára. Bobby tönkretette őt minden más férfi számára.
– Mit művelsz? Hová mész?
– Te nem akarsz engem – jelentette ki Elaine erőtlen hangon, amire
alig ismert rá. Ott állt a férfi fölött. Azt akarta, hogy Bobby állítsa meg, de
nem tudta biztosan, hogy képes-e rá. – Őt akarod.
– Ne mondd meg nekem, hogy mit akarok! – felelte Bobby, és bár a
hangja könnyed maradt, megjelent benne egy baljós él. – Ő nincs itt,
Pinky. – Megérintette Elaine csuklóját; nem húzta, nem is kellett. – Nem
jelent fenyegetést számodra, Pinky! Kérlek, maradj! Készen állok rád.
Hadd mutassam meg, milyen odaadó vagyok!
Hívott egy taxit, és visszamentek a Belgraviában lévő lakására.
Jóságos ég!
Ejha!
Uramatyám!
Elaine el sem akarta hinni. Most ő érezte úgy magát, mint Mrs. Marriot
egyik képregényének a szereplője, csillagokkal a szemében és
villanykörtével a feje felett. Vagy mint akit fejbe vertek egy sodrófával.

Bárhol járt, a villamoson, a vonaton, az irodába vezető lépcsőn, nem

bírta abbahagyni a mosolygást.
– Jó reggelt, Mrs. Dill! – énekelte. – Helló, Vera, csodás napunk van!
Mrs. Marriot, hadd segítsek felpakolni azokat a könyveket! – Az emberek
hogyan képesek a dolgukat végezni ilyesmi után?
– Egek! – kiáltott fel Annie. Tisztán láthatta, hogy Elaine fülig
szerelmes. Nem tudta tagadni, és nem is próbálta. Ruganyos léptekkel
haladt, és ringó volt a járása. Amikor a férfiak utánafütyültek a Piccadilly
Circuson, ragyogóan visszamosolygott rájuk. Ossz meg egy kis boldogságot, és
légy kedves! Nem mindenkinek jut olyasmi, mint Bobbynak és nekem.
Szerdán a menzán a rettegett lencse felett – amikor a hétvége lelkesedése
lanyhulni kezdett, és a régi szorongások visszakúsztak – Elaine félelemtől
reszkető hangon kérdezte:

– Szerinted Robert Capa kihasznál engem? Ez csak háborús románc?

– Honnan tudnám? – válaszolta Annie, ami egyáltalán nem segített.
Elaine dühösen nézett rá.
– Miért nem élvezed a pillanatot úgy, ahogy van? – tanácsolta Annie a
tányérján kotorászva.
– Igen. – Elaine elbizonytalanodott. Bármennyire is szerette volna azt
hinni, hogy ez kitűnő filozófia, főleg ezekben a törékeny, jövőtlen
időkben, nem ezt akarta. Szerette a partikat, a szenvedélyt, de igen, a
kiszámíthatóságot és biztonságot is.
A következő néhány hétben Elaine és Bobby olyan gyakran találkoztak,
amennyire csak lehetett. Elaine imádta a késő estéket Bobby lakásán
Belgraviában vagy a Savoyban. Imádott táncolni az underground klubban,
amiről úgy tűnt, csak a férfi tud. Rövid üzeneteket küldtek egymásnak.
Elaine Bobby felöltőjének a zsebébe csúsztatta, hogy ne felejtse el, Bobby
pedig képeslapokat küldött neki postán, amiktől lángba borult az arca, és
soha többé nem bírt a postás szemébe nézni.

November elejére Elaine elég magabiztosnak érezte magát ahhoz,

hogy meghívja Bobbyt a balhami otthonába. Nem igazán fűlött hozzá a
foga, de persze a férfi járt már ott egyszer. Elaine tudta, hogy Bobby
szeretné látni, hogyan él – ez a természetéből fakadt –, és hogy jobb vele
őszintének lenni. Mégis izgatottan törölgetett és porolt egész álló nap,
eltette Clive holmiját a szekrénybe – szokása volt széthányni őket –, és azt
kérte az öccsétől, hogy maradjon Maisie May-jel legalább éjfélig (a legtöbb
szombat estén amúgy is ezt csinálta).
Elaine-nek volt saját szobája, amin kiskorukban Clive-val és Alannel
osztozott, Clive-nak pedig a nagyobb szoba jutott, ami egykor a szüleiké
volt. Az apjuk majdnem napra pontosan hat hónappal azután ment el,
hogy az anyjuk meghalt, és amint elfogadták, hogy nem jön vissza, szobát
cseréltek, bár Elaine nem emlékezett rá, hogy miért.
Krumplit, karfiolt, karó-, sárga- és fehérrépát kockázott, és készített
egy olyan mártást, amire az anyja büszke lett volna.
Bobby szokás szerint a nyakában lógó fényképezőgéppel érkezett.
Elaine szerint olyan volt, mint egy harmadik végtag, Bobby harmadik
szemnek tartotta. Madarat lehetett volna vele fogatni: útközben látott két
férfit verekedni az „Elefánt és vár”-ban.
– Klasszikus felvételek – kacsintott. – Orrvérzés meg minden. – Mindig
olyasmiről készített képeket, amiről másnak eszébe sem jutott volna.
Gyorsan felismerte, hol a sztori.
Hozott virágot – természetesen rózsaszínt – és egy üveg rumot. Fülig
érő szájjal nézett körül a konyhában.
– A budapesti otthonomra emlékeztet – árulta el, aztán mesélt Elaine-
nek a vasútvonal mellett álló háztömbben lévő romos lakásról, ahol
állandóan állt egy lábas a hálószobában, hogy felfogja az esőt, és a sínek
melletti bokrokról, amiről néha bogyókat szedett. Elaine megnyugodott.
Miután Bobby megcsókolta, és egy ideig összebújtak, úgy gondolta, nem is
olyan rossz a helyzet.
– Szóval – nyújtotta át Bobbynak a tányért –, ez az első kísérletem a
húsos-sörös pitével. – Idegesen nevetett. A neheze most jött. – Amit
büszkén mutatok be, hús és sör nélkül.
– Aha – nyugtázta Bobby sokatmondóan. – Woolton pite.
– Az! – Elaine meglepődött. Azt hitte, ezt csak a háziasszonyok ismerik.
– Egyszer lefényképeztem Lord Wooltont.
Hát persze. Alig volt olyan nemes úr vagy hölgy Angliában, akit Robert
Capa fényképezőgépe ne örökített volna meg.
Bobby el volt ragadtatva a pitétől. Minden falat isteni volt; feltartotta a
villáját, és úgy vizsgálta a pitét, ahogy tudós a sejteket.
– Évek óta nem ettem ilyet.
– Túlzol, Bobby! – nevetett Elaine.
De ő erősködött, hogy nem túloz; imádja a házi kosztot, és – áldja az
ég! – az édesanyja annyi mindenben volt zseniális, de a konyhától kiverte
a víz.
Elaine megnyugodott. Nem volt miért szégyenkeznie, nem volt miért
aggódnia. A férfi mindent olyan egyszerűvé tett.
Bobby hozott néhány képet, hogy megmutassa. Mindig szerette
megmutatni a fotóit.
– Nem akarlak untatni – mondogatta. – Tudom, hogy igazából a
bélyeggyűjteményem érdekel. – De Elaine megkérte, és ő
engedelmeskedett. Valahogy attól, hogy tudta, mit látott a férfi, mi jár a
fejében, Elaine úgy érezte, jobban megérti őt.
Ültek, és átlapozták azt az albumot, aminek a képei Észak-Afrikában
készültek. Köveket dobáló férfiak, egy, a gépet bámuló, lefátyolozott nő,
egy gyerek, aki elragadtatott arccal nézi a kezében tartott új cipőt.
Elképesztő, hogy Bobby mire volt képes a Kodakjával. Elaine mintha ott
állt volna mellette. Kezet rázhatott volna ezekkel az emberekkel. Úgy
érezte, jobban ismeri őket, mint a saját élete szereplőit. Bobbyra nézett, és
újra elképedt. A férfi egy zseni, és mégis érte bolondul. Érte, a
semmirekellő családból származó Elaine Parkerért.
Nem tehetett róla, de úgy érezte, a szíve túlcsordul a boldogságtól.
– Ha egyetlen tanácsot kellene adnod, hogy hogyan készítsünk jó
fényképet, mi lenne az? – kérdezte, bár ő maga nem akarta kipróbálni a
fotózást. Soha nem jeleskedett a művészetekben. Nem volt szeme az
ilyesmihez, neki inkább a szavakhoz volt füle.
– Hmm – simított végig Bobby az állán. – Kerülj közelebb!
– Rendben – karolta át Elaine. – És most áruld el!
Bobby a nevetéstől nem tudott megszólalni. Jó néhány percbe telt, míg
képes volt elmondani.
– Ez az, Pinky. Ez a tanácsom.
Körülbelül fél tizenegykor Elaine meghallotta a kulcs zörgését a zárban, és
riadtan felugrott. Attól tartott, Mrs. Perry az, hogy ízléstelen lányokról
papoljon, de Clive ért haza. Sötét arckifejezéssel lépett be. Ne reagálj, ne!
Minden rendben lesz, mondogatta magában Elaine. Bobby felállt. Kezet
nyújtott, kész volt megoldani a helyzetet.

– Ó, értem. Justin hol van? – kérdezte Clive színtelen hangon.

– Ő itt Robert Capa, Clive – mutatta be Elaine megszeppenve. Ez kínos. –
Maradt Woolton pite, ha szeretnél.
– Azt hittem, Justin lesz itt.
Elaine tudta, hogy Clive ezt azért mondja, mert feszültséget akar
gerjeszteni. Robert Capa gyakorlatilag mozdulatlanná dermedt, csak a
száját harapdálta kicsit.
Clive tetőtől-talpig végigmérte.
– Civil vagy, mi?
Bobby bólintott.
– És te?
Clive magyarázatképpen a lábfejére mutatott.
– Csak néhány cuccomért jöttem.
– Jó – mondta Elaine sután. Ha a fivére nem tud kedves lenni, az a
minimum, hogy eltakarodik.
Clive még egy ideig homlokráncolva nézte őket. Aztán odalépett a
szekrényhez, és feltúrta. Kiesett a vasalódeszka, és úgy tolta vissza,
mintha verekedne vele. Elment. Becsapta maga mögött a bejárati ajtót.
Elaine torkát hatalmas gombóc feszítette. Nem így tervezte. Az üres
tányérokra és poharakra nézett, a vázára a rózsaszín virágokkal, a szép
terítőre, a sok apró erőfeszítésre; mind odalett. Clive-nak nem volt oka
szemétkedni, néha egyszerűen csak ilyen volt. Kedvelte Justint, igen, de
nem igazán tartozott rá, ha továbblépett, nem igaz? Miért nem lehet soha,
semmi egyszerű?
– Hé, Pinky! – szólalt meg Bobby gyengéden. – Gyere ide! –
Megpaskolta a combját. Elaine neki akart állni rendet rakni, de elpirulva
odament. Óvatosan egyensúlyozva a férfi térdére ereszkedett. Bobby
átkarolta.
– Család, mi? – kérdezte olyan megértően, hogy a helyzet hirtelen már
nem tűnt olyan rossznak, mint korábban.
 – Szóval, most, hogy találkoztál az öcsémmel, Clive-val…
– Talán jobban ki fogok jönni Alannel is?
Bobby mosolygott. Elaine úgy tett, mintha nem hallotta volna a
kérdést, és válasz helyett a férfi gallérjába rejtette az arcát. Bobbynak
Woolton pite illata volt. Steak nélkül. Sör nélkül. Elaine hozzásimult.
Ha Bobby tényleg csak kihasználja, ha ez csak egy háborús románc,
akkor nagyon jól játssza, hogy nem az.
 9. FEJEZET

LONDON, 1943. NOVEMBER

Nem sokkal később úgy tűnt, a munkahelyén mindenki tud Elaine és

Robert Capa „barátságáról”. Nyüzsgés volt az irodában, beszélgetés a
menzán. Bobby ragyogása Elaine-re is átragadt. Először úgy gondolta,
biztosan téved – ez lehetetlen –, de aztán rájött, tényleg így van. Mi más
lehetne? Dolly és Joyce is megkérdezte tőle, hogy kér-e több morzsát.
Joyce felajánlotta, ha szeretné, csinálhat egy kis zöldséges szószt, amit
hazavihet. Vera pedig dicsérni kezdte a frizuráját.
A térképészek az ötödiken dolgoztak – a liftek kattogásán túl általában
egy pisszenést is alig lehetett hallani felőlük.
– Hallom, ismeri Robert Capát – mondta egyikük a menzán, akit a
többiek küldtek oda.
A térképészeket nagyon kevés dolog nyűgözte le, de most le voltak
nyűgözve.
– Mondja meg neki, hogy csak így tovább! – mondta az egyik.
– Imádom a képeit! – áradozott egy másik. – A Kínában készült fotói
elképesztőek.
Elaine nem tudta, hogy Bobby járt Kínában, de lassan rábólintott.
Létezik olyan hely, ahová nem jutott el? Lehetetlen volt észben tartani.
– Nem tudtam, hogy ennyire híres – suttogta Annie-nek később, és azon
tűnődött, hogy lehet egy fotós annyira híres, mint azok, akiket fotóz?
 – Jaj, Elaine, csak légy óvatos!
– Még mindig megbízhatatlannak tartod?
Annie titokzatosan mosolygott.
– Az esküdtszék még nem döntött.
Kopp, kopp, mint esőcseppek az ablakon, az ujjaik úgy tipegtek-topogtak az
írógép billentyűin. Elaine szerette annak a zaját, amikor mindenki
egyszerre dolgozott az irodában. Tömérdek levelet gépeltek szerelemről
és veszteségről, amelyek mind a világ túlfeléről érkeztek. Néha ez
hatalmas kiváltság volt. Mi lenne nagyszerűbb feladat annál, mint leírni
egy ember szeretetét, amit egy szülőnek, egy gyermeknek, egy testvérnek,
egy barátnak, vagy – mint Cyril Marshall esetében – a kutyájának,
Fletchernek címeztek?

Elaine is szerelmes volt. Szerelmes! Mindig kételkedett benne, hogy ez

valaha megtörténhet, kételkedett benne, hogy képes rá: nem volt benne
gyakorlata, nem látott ilyet, de most tudta.
Az ujjai minden áldott nap energikusan és izgatottan táncoltak a
billentyűkön. Nem kellett ránéznie egy billentyűre ahhoz, hogy tudja, ott
van. A szerelem ugyanígy működött. Ott volt, leugrált az ujjairól, és a
csendülés minden sor végén ünnepi harangzúgásnak tűnt.
Bobby megszervezte, hogy egyszer ebédidőben találkozzanak. Amikor
Elaine megérkezett az épület elé, a férfi olyan hévvel csókolta szájon,
ahogy Justin soha, ahogy álmodni sem merte volna soha. Az utcán!
Nyilvánosan. Elaine közelebb húzódott Bobbyhoz. Hatalmas boldogságot
érzett, valahányszor látta őt. Ez az. Most megértette, miért szólt erről
minden dal, vers és könyv. Mert fantasztikus volt, azért! Most új
szenvedéllyel olvasta azokat a könyveket, amiket Mrs. Marriot választott
neki. A porondmester és a kötéltáncos. Tiltott éjszakák a kaszbában. Már nem
csóválta a fejét, amikor a vágyakról olvasott, hanem átérezte és azonosult
minden sóhajjal vagy bánattal.
– Hová megyünk?
– Majd meglátod!
Elaine nevetett. Szerette ezt a játékot, ostobaság lett volna
megjátszani az ellenkezőjét. Az iroda előtt dohányzók megbámulták
Bobbyt; nem, kettőjüket bámulták meg.
Elindultak a Trafalgar tér felé, ami pompázatosan festett az
oroszlánszobraival és Nelson oszlopával. Alan kicsi korában itt kergette
meg egyszer a galambokat, aztán Elaine-nek kellett megvigasztalnia,
amikor kaki került a gallérjára.
A National Gallery a tér végén állt, tömeg gyülekezett előtte.
Bobby kézen fogta, és elvezette az emberek mellett.
– Sajtó – dünnyögte, valahányszor valaki dühösen nézett rájuk. A
fényképezőgépe szokás szerint ott lógott a nyakában, ahogy más
férfiaknak a nyakkendőjük, és nem is festhetett volna profibb
fotográfusnak. Szinte jelmez volt, mint amikor az ember művészt játszik,
és köpenyt meg svájci sapkát húz. Elaine próbált úgy tenni, mint aki tudja,
mit csinál, de biztosra vette, hogy átlátnak rajta. Magán érezte az emberek
suttogását: „Az ott Robert Capa”, és bár nem kellett volna, ettől izgalomba
jött.
A háború második napján kiürítették a galériákat. Az összes festmény
eltűnt. Védett házakba és földalatti bunkerekbe kerültek országszerte, és
azon is túl. A klasszikusok nem pusztulhattak. Elaine ezt tudta, de azt
nem, hogy továbbra is biztosítani akarták a kultúrát a szerencsétlen
londoniaknak, így minden nap zenekar játszott a közönségnek.
– Komolyan? – kérdezte, amikor Bobby elmesélte neki. Ez egy teljesen
más világ volt.
 – Még a Blitz alatt is – válaszolta a férfi. – Ez az egyik ok a sok közül,
amiért imádom ezt a várost.
Újra megcsókolta Elaine-t.
– És azért is, mert téged nekem adott.
Amikor a zene felcsendült, Elaine lehunyta a szemét, és hagyta, hogy
magával ragadja. A keze Bobby kezében, biztonságban, mintha egy
erdőben egy barátságos medvével bújt volna el a vihar elől.

Egy német nő énekelt. Egy német nő, itt, Londonban, a háború alatt?
Lehetséges ez? Elaine körülnézett, de senki sem reagált, úgyhogy ő is
nyugton maradt. A nő hangja magas volt, olyan, amilyenről az ember nem
is álmodna, hogy létezhet, és Elaine-nek eszébe jutott a zongora, amin
sosem tanult meg játszani. Annyira felemelő volt, annyira izgalmas, hogy
csinálni akart valamit a kezével. Összefűzte a mellkasa előtt, aztán
megragadta Bobby ujjait. Erősen szorította. Minden szorítással azt
próbálta mondani: köszönöm, köszönöm, hogy ezt megosztottad velem!
Elaine sírni szeretett volna. Talán sírt is, amikor vége lett – hogy
merészelték befejezni? –, pedig örökké folytatódnia kellett volna.
Bobby odasúgta, hogy szeretné bemutatni valakinek. Elaine tiltakozni
akart – még mindig álomszerű kábulatban élt a zene miatt –, de a férfi már
oda is intett a hatalmas zongora előtt ülő nőnek, és kizárt, hogy nem vette
észre őket. A nő tényleg észrevette, felállt, és lazán átkiabált a hatalmas
téren.
– Nocsak, hát nem az én Robert Capám? – Mindenki odafordult, hogy
megbámulja őket.
Megölelték egymást, aztán kicsit úgy maradtak. Tényleg örültek, hogy
látják egymást. Elaine várt. Harmadik keréknek érezte magát. Ő nem
viselkedett így Justinnal; lehet, hogy a fiút annyira nem érdekelte, de
legalább más nők sem érdekelték.
Bobby úgy mutatta be a nőt, mint az egész előadás eszét: Myra Hess.
– A hősöm – tette hozzá, Elaine szerint kissé feleslegesen, mert
egyértelműen nagyon odavolt érte. A nőnek hűvös, szénfekete szeme volt.
Valahogy egy egzotikus madárra emlékeztetett. Csillogó, piros fülbevalót
viselt, ami illett vörös, egyenes vonalú szoknyájához és blézeréhez.
Myra Hess őt fürkészte.
– Mr. Capa, nekem azt mondta, végzett a nőkkel.
– Csak az énekesekkel – viccelődött Bobby. – A többiekkel semmi baj.
Elaine azt hitte, Myra Hess mondani fog valamit róla; mások általában
ezt tették. De a nő ehelyett hozzá hajolt, és ezt suttogta:
– Vigyázz rá! – kérte. – Törékenyebb, mint amilyennek látszik.
Bobby felhúzta az egyik napsütésben fürdő bronzoroszlánra a tér déli
oldalán. Egy másikat katonák vettek körül, a többin szendvicset majszoló
hivatalnokok ültek. Látszott a WHSmith könyvesbolt a metróállomásnál,
nyüzsgőbb volt, mint a balhami. És az épületek, amiket lebombáztak. Olyan
önkényes. Olyan véletlenszerű. A mellette lévő ruhabolt még makacsul
tartotta magát, de szinte semmi nem volt benne. Elaine emlékezett az
egykori romokra, de arra nem igazán, hogy mi volt korábban. A
postahivatal? Vagy az messzebb működött? Vagy talán egy másik
könyvesbolt?

A jó ég tudja, hogyan fogok leszállni. Az oroszlánok magasabbak voltak,

mint amilyennek tűntek. Muszáj bíznia Bobbyban. Megsimogatta az
oroszlán sörényét, bár hideg volt és merev.
Aztán megjelent Marty. Amikor felmászott melléjük, Elaine próbált
nem bosszankodni, nem észrevenni, hogy a férfi mennyire esetlen. Bobby
nagyon örült, hogy látja. Vajon Marty honnan tudta, hogy itt vannak? Hát,
valószínű, hogy Bobby árulta el neki, bár azt nem tudta, miért tett volna
ilyet.
A háború 1939-es kitöréséről beszélgettek – egek, már négy éve! Aztán
Marty – aki dohányzott, és a hamut messze sodorta a szél – azt kérdezte:
– Jól hallottam, hogy Londonban éltél a Blitz előtt, Elaine?
– Aha. – A lány nekilátott a csokoládészeletnek, amit Bobby hozott
neki. A férfi mosolyogva nézte őt. Két falat között magyarázni kezdett: –
Csak egy hónapja voltam a cégnél, amikor lezuhantak az első bombák.
– Nem akartál eljönni a városból? – kérdezte Bobby.
Elaine felnevetett.
– Volt munkám. És mégis hova? Nem volt senkim, akihez mehettem
volna.
– Nincsenek rokonaid? Se kedves jótevők vidéken? Nagyszülők?
Unokatestvérek?
Elaine elpirult.
– Senki.
Személyesnek érezte a dolgot, mintha szándékosan szabadult volna
meg mindenkitől. Nem az én hibám, akarta mondani. Ez a normális. Az ember
nem ismer embereket vidéken. Nem ismer olyat, akinek vendégszobája
van.
Ezt Justin sosem értette vele kapcsolatban. De úgy tűnt, Bobby igen.
Nem viszolyogva nézett rá, vagy hitetlenkedve, hanem csodálattal.
Marty a körmét babrálta.
– Szóval te tartottad össze a családodat? Két öcséd van?
– És egy macskám, Bettie Page – közölte Elaine dacosan.
Bobby felnevetett.
– Sose feledkezzünk meg Bettie Page-ről! – Várt. – Ez olyan, mint egy
tündérmese.
 – Az idő nagy részében rémálom volt.
– Tudom – felelte Bobby. Megszorította Elaine karját. – Ott voltam.
Bárcsak ismertelek volna akkoriban!
Elaine emlékezett egy éjszakára, amikor a várost folyamatosan
bombázták. Biztos hétvége lehetett, különben dolgozott volna. Remegő
kézzel gin römit játszott az óvóhelyen. Alan összegömbölyödve
dúdolgatott. Clive egy sovány szőkével próbált szerencsét. Elaine érezte a
lány családjának rosszallását. Csendesen odaszólt Clive-nak:

– Nagyon nem a te súlycsoportod! – A lánynak bátyjai voltak, hatalmas

fickók, akik dühösen néztek rájuk, és hangosan fontolgatták, hogy mihez
kezdjenek ezzel az idiótával.
Clive hirtelen úgy döntött, hogy menniük kell. Bármit is tett, azt nem
szerette, ha megverik. Nem volt ostoba.
Kirohantak az óvóhelyről az üvöltő szirénák közé. Elaine Alant húzta,
igyekezett Clive nyomában maradni. Iszonyú dühös volt rá.
– A rohadt életbe, ha megölnek minket, az a te hibád lesz!
De nem így történt.
Alannel épp azon vitatkoztak, hogy menjenek-e vissza, amikor
lezuhant a bomba. Bevetődtek egy ajtónyílásba; Clive megragadta őt, ő
megragadta Alant; a Parker testvérek egymás köré fonódtak. Elaine
orrában megült a verejtékük bűze, de az is lehet, hogy a sajátja volt.
Amikor a nehezén túl voltak, felálltak, lerázták magukról a vakolatot,
üvegszilánkokat, pislogtak és bámultak.
Az óvóhely, amit otthagytak, teljesen beomlott.
Az odabent lévő embereket élve betemette.
Megpróbálták kiásni őket. Emberek tűntek fel a semmiből, elkezdték
félrehordani a köveket, aztán megjelentek a mentőalakulatok és tűzoltók
ásókkal, zseblámpákkal, sípokkal, megfelelő felszereléssel. Elaine, Clive és
Alan letérdeltek, véres kezükkel kaparták a földet, kiabáltak, aztán
csendet kértek, remélték, hogy hallják az élet jeleit.
Elaine még mindig kristálytisztán látta őket maga előtt, olyan tisztán,
mint amikor otthagyták őket. A szőke lány családját, akinek Clive
udvarolt; a nagydarab, baljós tekintetű fivéreket, a kisfiút, aki kölcsönadta
nekik a kártyát. Az anyát, aki saját mellén szoptatta egy barátja gyerekét
is. A körben álló öregeket, akik úgy ismételgették a régi elméletet – „ha rá
van írva a neved” –, mint egy varázsigét. Mindegyiküket. Mocskos
betongerendák és mészkő alá temetve. De az őrült, őrült Parker
testvéreket nem. Ők voltak a szerencsések. A szabadok.
Az ember ezután soha többé nem akart sebezhetővé válni.
– Elaine? – Bobby hozzá beszélt. Elaine-nek eszébe jutott, hol van. Egy
oroszlánon a Trafalgar téren. A szerelmével és annak legjobb barátjával. A
háború nem ért véget, távolról sem, de többé nem volt egyedül. Újra
felemelte a csokoládét. Megpróbálta maga mögött hagyni a lányt és
fenyegető bátyjait. Kell, hogy ezeknek a dolgoknak oka legyen.

– Bocsánat!
Ezeknek a dolgoknak nem volt oka.
Azért felmosolygott a férfira. Robert Capa, a híres hadifotós őt nézte,
és mogyoróbarna vagy dióbarna – kit érdekel, milyen színű – szeméből
sütött a szerelem.
– Ideje indulni – jegyezte meg Marty.
Bobbyval továbbra is legalább minden második vagy harmadik este
találkoztak munka után, és a hétvégék nagy részében. Az otthona mérete,
a pezsgő meg a szűzpecsenye iránti imádata, és a ledérsége még nem
üldözte el a férfit. Elaine már abba is belepirult, ha csak Bobbyra gondolt.
Úgy tűnt, Bobby minél inkább megismeri, annál jobban kedveli.
Lehetetlennek tűnt, ellentétesnek mindennel, amire számított, de igaz
volt. Szörnyen, émelyítőn szerelmesek voltak.

A férfi szenvedélyesen politizált, és Elaine tanult, hallgatta őt, amikor

a George-ban szónokolt. Részt vett a magyarországi rezsim elleni
demonstrációkban és ellenállásban, megverték a cellájában – rendőrök –,
aztán elszökött. A George-ban sokat beszélgettek Bessie-vel
Magyarországról és Lengyelországról is, ahonnan az asszony származott.
Elaine úgy érezte, a beszélgetéseik körbe-körbe járnak.
Bessie állította:
– Olyan vezetőket kapunk, amilyeneket érdemlünk.
– Nem – erősködött Bobby –, olyan vezetőket kapunk, amilyeneket
eltűrünk. – Meg: – A normális emberek a náci Németországban nem
értették, mit támogatnak.
Bessie ellenkezni kezdett:
– De igen. Vagy nem harcoltak eléggé, amikor megtehették volna.
– A vezetők a hibásak, nem az emberek.
– Az emberek is tehetnek róla – hajtogatta bőszen Bessie. – Mind
szenvedünk a naivitásuk miatt.
Elaine most már elolvasta az újságokat, a nagyobbakat, azokat,
amelyek bővebben írtak a dolgokról, és örült, hogy a szövetségesek
felállítottak egy bizottságot Nürnbergben, hogy kivizsgálják a háborús
bűnöket, ha véget ér a háború. Bobby azt mondta, ez „jó”, és Elaine
mindenki másnál többre tartotta Bobby véleményét. Az amerikaiak
győzelmet arattak a Csendes-óceán térségében, és német
tengeralattjárókat süllyesztettek el az Atlanti-óceánban, de Elaine tudta,
hogy semmi nincs elrendezve ezzel, ha a nácikról van szó, semmi.
 Az anyja vajon mit mondott volna Bobbyról? Elaine biztosra vette, hogy
kedvelte volna a férfit, de valószínűleg óvatosságra intette volna. Végtére
is ilyen volt a természete.
De hová juttatja az embert az óvatosság?
Elaine sokszor látta Martyt, a legjobb barátot; olyan volt, mint a statiszták
egy filmben, sok szerepet játszott. Gyakran felkelt, és italokat hozott, hogy
Bobbynak ne kelljen. Elaine úgy képzelte, ilyen lehet, ha az embernek
komornyikja van. Egy higgadt, végtelenül hosszú, keskeny alak, bézsszínű,
diszkrét szolgáló. Amikor ezt megemlítette Bobbynak, a férfi nevetett:

– Egy komornyik? Jó ég, dehogy, nem, ő barát!

Ha Marty rajta volt egy fényképen, az ember először talán észre sem
vette, aztán feltűnt, hogy valami nem stimmel. Mint egy szellem a
viktoriánus képeken. Virágtündérek. Az ember egyszer látja őket, máskor nem.
Hogy valódiak-e? Nem ez a fontos kérdés.
– Kicsit ijesztő alak – vallotta be Elaine Annie-nek, miközben a lány
segített neki írógépszalagot cserélni. – Mindig ott van, az árnyékban.
– Még akkor is, amikor ti… tudod. – Annie eléggé szabadszájú volt.
– Ne butáskodj! – pirult el Elaine. De magában azt gondolta, hogy talán
az az egyetlen alkalom, amikor a férfi nincs velük.
Amikor az ágyban feküdtek Bobby lakásán, Elaine azt mondta, hogy Marty
piperkőc. Bobby teli torokból felkacagott.

– Piperkőc? Marty? Ezt meg miből gondolod?

– Ő… ő nagyon magas – felelte Elaine esetlenül. – És sovány… meg
arisztokratikus.
– Jó a megjelenése, ebben igazat adok neked. – Bobby nevetett. –
Marty keményen dolgozik, éles az esze, de a családjának nincs pénze, soha
nem is volt. A szíve mélyéig munkásfiú. Az ilyen embereket szeretem
leginkább. – Megcsókolta Elaine nyakát, kétséget sem hagyva afelől, hogy
róla beszél. Minden visszavezetett hozzá, és ez tetszett neki.
– És hogy mentette meg az életedet?
Bobby zavartnak tűnt.
– Emlékszel rá?
– Mindenre emlékszem, amit mondasz.
Bobby elvörösödött. Nem könnyen ismerte be a gyengeséget, de
megtette, ha muszáj.
– Jó, rendben… Gerda után meg akartam halni. Azt is mondhatjuk,
hogy öngyilkos akartam lenni. Ó, nem konkrétan; az ivászattal próbáltam.
Voltam Spanyolországban, Amerikában, Kínában, mindenfelé.
Reményvesztetten. Marty rángatott ki belőle. Magával vitt Skóciába egy
kunyhóba, és vitatkoztunk. Sokat. De Marty meggyőzött, hogy tartsak ki
még egy kicsit. Harcolt a nagy háborúban. Tudja, milyen, ha az ember
maga alatt van. Újra a kezembe vettem a fényképezőgépemet. Szerzett
nekem kapcsolatokat, szabadúszó munkát a Life-nál. A többi már
történelem… Ne nézz ilyen komolyan, Pinky!
Megsimította Elaine arcát.
– Marty térített vissza a jó útra.
Elaine nevetett: a férfi meztelen volt, likőrt kortyolgatott. Még jobban
hozzásimult.
– Szóval most jó úton jársz?
Bobby koccintott a poharával. Kacsintott.
– Szerintem igen, kicsim.
 10. FEJEZET

SPANYOLORSZÁG

2016. JÚNIUS, ELSŐ NAP

Egy autó gördül végig a hosszú feljárón, a kerekei felverik a port a kavics
között. Matthew boldogan felugrik.
– Itt is vannak! – És bármennyire kábák vagyunk, mind felállunk,
szárongot és szandált húzunk, majd engedelmesen a ház elülső részébe
vonulunk, mint a gyerekek az iskolai kiránduláson.
Miközben figyeljük, ahogy közelednek, Matthew összeesküvőn rám
vigyorog.
– Meglátod, ezért megérte ideutazni.
A Robert Capa – Visszatekintés rendezője Nick Linfield. Korombéli, azt
hiszem, de nálam szebben öregszik. A bőre barna, gladiátorsarut visel,
mintha oroszlánokat készülne leölni. Megkönnyebbülés, hogy nem valami
fiatal ficsúr, de azt kívánom, bár lett volna időm felfrissíteni magam.
Ujjatlan top és sort van rajtam; talán nem a legjobb szerelés az én
lábammal. Paul régen azt mondogatta, hogy a lábamat bármelyik focista
megirigyelné.
Nick Linfieldnek több a kütyüje, mint egy katonának, és lassan mászik
ki a kocsiból. Félelmetes is lehetne, de barátságos, nyílt arca van.
A kezem ragacsos a hőségtől. Beletörlöm a felsőmbe, aztán kezet
rázunk.
 – Jen vagyok, Matthew testvére.
– Örülök, hogy megismerhetem. Ez nagyon izgalmas.
Izgalmas? Két perce senki voltam, most meg izgalmas vagyok? Elaine
nana miatt? Mert volt valami közte és Robert Capa között?
Aztán az anyósülésről egy gyönyörű naiva – modell vagy celeb – száll
ki. Nem tudom miért, de összeszorul a gyomrom. Nick Stellaként mutatja
be, aki a fantasztikus kutató-asszisztense. Stella volt az, aki nagyjából
ugyanabban az időben lépett kapcsolatba az aukciós házzal, amikor
Matthew is. Teljesen véletlenül. Valószínűleg a húszas évei elején jár,
valószínűtlenül vékony, rendezett és csinos. Apró fülcimpák apró
gyémánt fülbevalóval. Hosszú lábak, szűk farmer. A póló kiemeli vékony
karját. Tehetős lány, hát persze. A dokumentumfilm-készítésben nem
lehet túl sok pénz; az ember saját maga finanszírozza a hobbiját.
Nick kezet ráz Derekkel. Derek úgy hisz a kézfogáselemzésben, mint a
viktoriánusok a fej dudoraiban. Nické elég határozott, úgyhogy szerintem
átment Derek tesztjén; épphogy. Puszit ad anyunak és Barbara néninek.
Barbara azt mondja, majd bemutatja őt a növényeknek – „fügekaktusz itt
van, citrom ott, paradicsom…”
– Semmit sem szeretek jobban azoknál a nőknél, akik értenek a
növényekhez – árulja el Nick.
Nem tudom, mi vesz rá, de kimondom:
– Kár. Én képtelen vagyok életben tartani egy növényt.
– A kivétel erősíti a szabályt. – Rám mosolyog.
– Hol szállnak meg? – kérdezi anyu.
Nem itt, hála az égnek. Egy hotelben a városban, lent a völgyben.
– Tökéletes – meséli Nick. – Az étterem szép, van egy bár a teraszon,
nem is lehetnék boldogabb. – Stella lelkesen bólogat, azon töprengek,
hogy vajon úgy is együtt vannak-e. Történtek már furcsább dolgok is.
Vannak nők, akik szeretik a hatalmas korkülönbséget. Én csak tudom.
Nick körülnéz.
– De meg kell, hogy mondjam, Matthew: ennek a nyomába sem ér!
Az öcsém felajánlja, hogy körbevezeti.
– Ó, csodálatos! – biztatja anyu. – Ilyesmit még nem látott, Stella!
Azt őszintén kétlem.
– Nincs lépcső – magyarázza büszkén Matthew –, és van edzőterem.
– Dokumentumfilmet csinálni jöttek, vagy házat venni? – kérdezem,
de ügyet sem vet rám senki. A nagy zsivaj közepette Barbara már azt
tervezgeti, Nick melyik hajtásokat viheti el. Anyu pedig Stellának mesél
Derek csodás kerti partijairól, és hogy a vegetáriánusokról is
gondoskodnak, mert manapság már szinte normálisnak számít.
A szobámba visszatérve újra megpróbálom elérni Harryt. Még mindig nem
veszi fel, én meg kezdem elveszíteni a türelmem, pedig nem kéne. Hívom
Paul mobilját. Miután kiköltözött, át akartam írni a nevét Pöcsre, de
képtelen voltam rá. Nekem ő még mindig Paul, de a fényképét sikerült
mosolygósról olyanra cserélni, amin csak egy sötét árnyék a távolban.
Bárki lehetne.

Már nem szeretem felhívni Pault, mert mostanában rideg, hivatalos

hangon beszél velem. Úgy tesz, mintha alig ismernénk egymást. De ma
nem csak felveszi, de szívélyesnek és barátságosnak tűnik, mintha semmi
sem történt volna köztünk. Mielőtt megszólalhatnék, már kérdez is, a
repülésről, anyuról és Derekről, Matthew-ról és Barbaráról. Még Alyssiáról
is érdeklődik:
– Mennyi is most? Tíz? – Paul tutira izzad. Talán hiányzom neki. Biztos
furcsa lehet úgy visszatérni a családi otthonba, hogy én nem vagyok ott.
Remélem, hogy furcsa. Elképzelem a szekrényeknél, a főzőlapnál, ahogy a
reggelijét készíti. Mindig isteni reggeliket csinált.
Nem mesélek neki a dokumentumfilmről. Bár tetszik a gondolat, hogy
lenyűgözzem – ritkaság mostanában –, és tényleg le lenne nyűgözve,
inkább titokban tartom előtte. Most az egyszer tapogatózzon ő a sötétben.
Amikor már bízhatok a hangomban, megkérdezem:
– És hogy van Harry?
Paul továbbra is derűs, ami megkönnyebbülés.
– Tegnap fantasztikusan éreztük magunkat. Elmentünk egy galériába,
aztán vacsorázni. – A szívem sóvárog, hogy velük legyek, hogy kiránduljak
a folyó mellett, befogadjam a várost. Régen így volt. Hármasban fedeztük
fel a használt könyves standokat a Waterloo híd alatt, pizzát vagy mexikói
kaját ettünk. Látom magam előtt kettőjüket. Harry, aki most magasabb,
mint az apja, nevet rajta, nevet vele, megáll meghallgatni egy utcazenészt.
Paul azt mondja:
– Ha nem hagyod abba a zongorázást, ez te is lehetnél…
Istenem, imádom őket!
– És ma? – kérdezem mosolyogva.
– Á… – kezdi Paul, és a szívem más ritmusba kezd. – Harry egy
barátjánál van. Finn, ugye?
Nem ez volt a terv. Kedvelem Finnt, és főleg a szüleit, akik csodás
szülők, anélkül, hogy mindentudók lennének, de nem háríthatjuk rájuk a
szülői felelősségünket (bármennyire is szeretnénk). Ez elvileg Paul és
Harry közös ideje. Nem kényszerítettem rá; Paul beleegyezett. És nem ez
volt a terv, mert amióta szétmentünk, Paul úgy jött-ment, mint egy
bungee-kötélen pattogó ember, és Harry maga alatt volt. Hiányoznia
kellett az iskolából – pedig sosem szokott –, és a jegyei leromlottak.
– Miért?
Úgy érzem, Paul sokára válaszol.
 – Úgy döntöttem, én is elmegyek.
Átfut rajtam, hogy ez vajon azt jelenti-e, hogy idejön? Hogy a
bocsánatomért könyörögjön? Elképzelem, ahogy rohan, hogy elérje a
repülőgépet, mint egy elgyötört lélek egy romkomban… Látom itt, a
medencében, ahogy csalogat, hogy csatlakozzam, rám fonódik a hűs
ágyneműben a hálószobában.
– Otthagyod Harryt?
– Nem hagyom ott – közli Paul, a kapcsolót határozottan „fagyosra”
kapcsolva. – Tizenhét éves, megvannak a saját dolgai.
– De… úgy volt, hogy vele töltesz egy kis időt.
Vajon mit szól ehhez Sophie, a tanácsadó? Lefogadom, hogy nem szólt neki
erről.
Paul felnevet.
– Harry nem akar velem időt tölteni. Hidd el, boldogabb Finn-nel.
– Akkor hová mész?
– Ibizára.
Lélegezz!
Nem akar már engem. Magára hagyja Harryt – oké, a város
legbiztonságosabb helyén hagyja, de akkor is magára hagyja Harryt, és
nem azért, hogy kibéküljön velem, hanem hogy? ki tudja, mit csináljon
Ibizán?
Szörnyen érzem magam.
Miért hagyom, hogy újra és újra és újra reménykedjek?
– Sophie tudja?
– Már nem járok Sophie-hoz – közli Paul. – Túl sok pénzt vitt el.
És egy ibizai nyaralás nem visz?
Tudhattam volna. Valószínűtlen volt, hogy Paul megvilágosodjon a
távollétemben. Botorság volt azt hinni, hogy az utazásom észhez téríti,
nem fog rájönni, hogy mit dob el, mert szándékosan és könyörtelenül
dobta el.
– Értem – felelem. Na, most ki a hivatalos? Még soha nem voltam ennyire
rideg és hivatalos. Olyan rideg és hivatalos vagyok, amilyennek hat
hónapja kellett volna lennem. – És mihez kezdesz Puskinnal?
A csönd elárulja, hogy Paul ezt nem gondolta át. Sosem teszi. A
macskát akkor hozta, amikor azt a „sok szex”-szöveget küldte. Isten tudja,
mi járt a fejében.
Szinte hallom, hogy feszeng.
– Megoldom.
– Ajánlom is!
Meg kell kérdeznem. Muszáj.
– És kivel mész?
Hallgat. Tudom a választ. Az ég szerelmére, mostanra értenem kellene!
Hogy lehettem ilyen naiv?
– A neve Eva. – Paul sokkal halkabban folytatja, – De Jen, ez nem olyan.
Te még mindig a…
Füstölögve leteszem, aztán átírom a nevét a telefonomban Paul, a
lúzerre. Elégedettnek kellene lennem, de nem így van. Csak fáj. Ó, fáj ám!
Írok Harrynek, hogy sajnálom, hogy az apjának el kell mennie,
megkérdezem, minden rendben van-e Finnéknél, és azt, hogy kérlek,
tolmácsold a szüleinek a hatalmas köszönetemet.
Amikor Harry megszületett, és a karomba tették, én soha életemben nem
láttam olyan csodálatosat. Paul ugyanúgy odavolt érte, és azt mondta: Soha nem
hagylak titeket cserben, soha!
Harry válaszol: Minden zsír, Anya. Jól elvagyok. Majd beszélünk.
Most ki kell mennem társasági életet élni, higgadtan viselkedni a
vendégeinkkel, és úgy tenni, mintha érdekelne a nanám szerelmi élete
(ami egyértelműen és lehangolóan sokkal szaftosabb volt az enyémnél).

Eszembe jut, hogy farmert húzzak – a lábam jobban szereti a

titokzatosságot –, de mivel túl meleg van, attól félek, hülyének fogok
tűnni, nem pedig titokzatosnak. De felveszem a hatalmas szalmakalapot,
és bánom, hogy nem volt rajtam, amikor Nick és Stella megérkezett, és
nem rejti el a kivörösödött szememet.
Nem kell aggódnom. Stella annyira gyönyörű, mintha teljesen más
fajba tartoznánk.
Derek begyújtja a grillt. Már megint? Ez egy második ebéd vagy korai
vacsora? Bármi is, a lábgondjaimon nem fog segíteni.
Kellemes szellő fúj, amitől a kagylószélharangok csilingelni kezdenek.
Mindenki (Alyssiát kivéve) a medencénél áll. A kezekben gin-tonikok. Az
enyém egy tálcán vár. Nick rám mosolyog.
– Imádom azt a kalapot! – állítja, én pedig eltűnődőm, hogy vajon
meleg-e.
Stella épp azt meséli anyunak, hogy van egy pasija otthon (gondolom,
akkor nincsenek együtt Nickkel), aki annyira imád grillezni, hogy esőben
is azt csinálja. Anya azt mondja, Derek ugyanilyen lenne, csak
Spanyolországban sosem esik.
– Csak az életszínvonal – mondja Derek, mire anyu visítva felnevet.
Néha irigylem; hogy ennyire viccesnek tartja őt.
Derek meggrillez néhány paprikát a vegetáriusoknak; szerencsére csak
Alyssia és én vagyunk azok.
– Még van pár bagett – mondja –, reggeliről. Nem túl kemény.
– Ó! – visít anya. – Te pajzán!
– Biztos, hogy kész a hús, Derek? – kérdezi Matthew halkan, hogy Nick
és Stella ne hallja. Derek vállon veregeti, és hangosan panaszkodik, hogy a
másik egy hópihe. Matthew figyelmeztetett, hogy a „hópihe” Derek új
kedvenc szava és gyönyörűen illik hozzá. Mármint Derekhez.
Amikor Barbara néni kijön, gyorsan elmesélem neki, hogy Paul úton
van Ibizára a… szünet… „hölgyismerősével”.
A néném arca megnyúlik.
– És Harry?
– Ó, ő… – Az üzenetére gondolok. – Úgy tűnik, jól van. De akkor is, nem
hiszem el, hogy Paul csak úgy otthagyja.
Barbara megszorítja a kezemet.
– És veled mi van, drágám?
A fejemet rázom, és azt tátogom, hogy „jól vagyok, jól vagyok”, mert
ha nem, sírva fakadnék, és egyébként is, Nick felállította a kamerát, és
arra vár, hogy elcsendesüljünk. Hálásan biccent felém. Aztán elmondja,
hogy ma csak képet alkot Elaine nanáról. Mosolyog.
– Úgyhogy viselkedjenek természetesen!
– Nem biztos, hogy az nekünk megy – poénkodik Matthew. Anyu a
kezére csap a legyezőjével.
– A magad nevében beszélj, drágám!
Paulra és erre az Evára gondolok, ahogy becsekkolnak, csókolóznak az
indulási csarnokban. Becsípnek és ellazulnak a repülés előtt. Paul béna
vicceket süt el a mérföldgyűjtők klubjáról (mi van, ha tényleg ezt
csinálják?), vagy eldicsekszik vele, hányszor upgradelték.
Upgradelni. Utálom ezt a szót.
Próbálok nanára koncentrálni, nem a rohadt hivatalos Paulra. Már
hónapokat – nem, éveket pazaroltam rá. Koncentrálj! Talán nana több volt,
mint egy amuzikális hetvenéves. Bizonyos szempontból tényleg izgalmas
lerántani a leplet a családom történetéről.
Miközben figyelem, ahogy Nick készülődik, szégyenkezve ébredek rá,
hogy soha nem foglalkoztam sokat nanával. Valahogy mindig is olyannak
láttam, aki a hetvenes évei végén járt, és akivel korábban nem sok minden
történt.
Bár lett volna Harrynek esélye ismerni őt! Milyen kár, hogy nem így
történt. Elaine nana jobb nagymama lett volna, mint az anyám volt. Nem
kellett volna hozzá sok.
Nick babrál még a laptopjával. Csendes tekintélyt áraszt, ahogy felteszi
a szemüvegét.
– Kezdhetjük?
Anyu kezdi. Barbara néni megint a növényeivel van.
– Teljesen átlagos volt, tényleg – mondja anya. Derekre néz
megerősítésért. Ő bólint.
– Nagyon átlagos ember.
– Beszélt valaha Robert Capáról?
– Soha.
– Nem – ért egyet Derek.
– És a háborús évek, azokat említette?
Anyu vállat von.
– Nem igazán. De meg kell érteni, hogy akkoriban nem tette senki.
Nem beszéltek a múlt nehézségeiről. Csak éltek tovább.
Derek felröhög. A hangtól felröppennek a kicsi madarak a közeli
sövényről.
– Nem úgy, mint most. Mármint nem tudom elképzelni, hogy a mai
fiatalok megbirkóznának azzal, amin ők keresztülmentek.
Vagy te, Derek. Nem mintha te repültél volna egy Lancasterrel.
– Más idők jártak. – Anyu bólint és legyez, legyez és bólint. – Nagyon
más.
Most rám néz? Ez rólam és Paulról szól? Azt mondja, hópihe vagyok?
 Amikor elmondtam anyának, hogy Paul más nőknek üzenget,
megkérdezte:
– Csak írogat? Sok párral megtörténik, ettől nem kell, hogy vége
legyen.
Nem hiszem, hogy anyu a közeljövőben óránként hatvan dollárt
kérhetne a tanácsaiért.
Átkarolom Alyssiát, aki Scooby Doo-s törülközőbe csavarva áll mellettem.
Hálásan hozzám bújik. Tudom, hogy inkább a felfújható karosszékén
lebegne, de örülök, hogy itt van. Erősebbnek érzem magam, ha ketten
vagyunk, a nem együttműködők, és azt hiszem, ő is ugyanazt érzi.

Nick mindannyiunkra rámosolyog, azt mondja, jók vagyunk, és

biztosan nehéz, de tartsuk észben, hogy ez csak próba, nem az igazi.
Mosolyogva Barbara nénihez fordul.
– Mit tud nekünk mondani Elaine-ről?
A nagynéném drámaian leül.
– Nos…
Visszatartom a lélegzetemet. Van egy olyan érzésem, hogy Barbara
nénikém, az érzelmileg intuitívabb testvér jó dolgokat mond majd.
Remélem, hogy így lesz. Szeretnék valami izgalmasat hallani Elaine
nanáról. Szeretném hallani, hogy jól élt, szenvedélyesen szerették, és
valamilyen apró módon nyomot hagyott…
– Csak egy normális nő volt – mondja végül Barbara néni, miközben az
ölében tartott dugványokat babrálja. Tüsszent, majd kifújja az orrát. – Ezt
jó értelemben mondom. Mami szép volt, kedves. – Elhallgat. – Ha
jelentéktelen is.
Felsóhajtok. Nem tudom, hogyan lesz ebből dokumentumfilm. Túl
unalmas, nem? Ha Nick csalódott is, nem mutatja. Megvillantja szégyenlős
mosolyát, megdörzsöli a szemét, és folytatja.
– Oké, és mi volt a munkája? – Felnéz. – Azt tudják?
Anya grimaszol.
– Semmi, azt hiszem? – Megint legyezi magát. – Vagy igen?
– És a háború alatt? – firtatja Nick.
– Talán gépíró volt – próbálkozik Barbara néni végül. – Azt hiszem,
egyszer mondta.
– Komolyan? Meglepne, ha tudott volna gépelni – közli anyu. Újra rám
néz, aztán legyez egyet. – Igazi virsliujja volt, nem? A vége felé.
Lenézek az enyémekre. Még ujj alakjuk van. Emiatt nem köthet belém.
– Hobbik? Érdeklődési körök?
– Ó, tudom! – kiált fel Barbara néni. – Imádott olvasni.
Nick érdeklődve felnéz. Barbara néni habozik.
– Leginkább romantikus regényeket.
– Remek, remek!
– Mindig egy könyvet bújt, és édességet majszolt – teszi hozzá anya.
Matthew felvonja felém a szemöldökét. Anyu észreveszi.
– Így volt, drágám. Nem viccelek. Ezért volt annyira… Tudod, a
jegyrendszer miatt. Sokan meghíztak a háború után.
Nick azt mondja, rendben, ez mind nagyszerű.
– Ne aggódjanak! – ismétli. – Ez csak azért kell, hogy képet kapjunk
róla.
Derek közben odaszól nekünk:

– Gyertek, kész a kaja!

Stella megy oda hozzá először, és udvariasan kér egy grillezett húst
zsömlében. Miközben Derek átadja, elmeséli, hogy Spanyolországban egy
este alatt megihat akár nyolc pohárral, és másnap reggel egyáltalán nem
lesz rosszul. És tudja, miért? Azért, mert eszik is! Sok kicsi fogást.
Tapasnak hívják, ismétli. Ta-pas, Stella. Meg kell kóstolnia.
Stella arca meg sem rezdül. Mona Lisa gondolataiban előbb lehetne
olvasni, mint az övében. Visszaül, és élvezettel eszi a burgerét. A
tekintetét le sem veszi a tányérjáról. Nagyon vékony; le lehetne ültetni
egy másik Stellát a székre, és egymáshoz sem érnének. A lábánál lévő
táska ezzel szemben hatalmas. Vajon hiányzik neki a pasija? Nem lehet túl
szórakoztató itt rostokolni velünk, öregekkel, akik folyton a múltról
beszélnek.
– És milyen volt a kapcsolata az apjukkal? – kérdezi Nick.
– Boldogok voltak – közli anya határozottan. – Szerelmesek.
– Hát, azt igazából nem tudjuk – szól közbe Barbara néni. – Vagy igen?
– Együtt maradtak, nem? – Anyu nem néz a szemembe. Ez egy újabb
célzás lenne Paul kapcsán? Sok párral megtörténik, nem kell, hogy vége legyen.
Én próbálkoztam ezzel a megközelítéssel, mégsem hozta haza. – Milyen
más mércéje van ennek?
Fogok egy kőkemény bagettet, és szedek mellé rizst. Szénhidrátban
gazdag néhány nap lesz ez. Vajon Harry eleget eszik? Finn szülei jók ebben.
Egyértelműen házikoszt-típusok.
Óvatosan leereszkedem egy kerti székre Barbara néni mellé, ő pedig
megpaskolja a csuklómat. Leejtem a villámat.
– Hoppá. Bocsánat. Hát nem fantasztikus ez az egész?
Nem tudom, hogy a második grillezésre céloz-e, vagy az egész Robert
Capa-dologra, de bólintok. Aha, az.
– És milyen anya volt? – kérdezi Nick, miközben szószt csurgat a
burgerére.
A tekintetem anyu és Barbara néni között jár. Ezt a kérdést én
álmomban sem mertem volna feltenni. Az ilyesmit nem lehet szavakba
foglalni, igaz? Én biztosan nem tudnám.
Mindketten Nickre bámulnak. Nem szoktak hozzá a kihallgatáshoz.
Szinte hallom az anyám gondolatait: Nem beszélhetnénk az időjárásról?
Már várom, hogy Nick újra emlékeztesse őket: Ne aggódjanak! Ez csak
azért kell, hogy képet kapjunk.
– Jó? – szólal meg anyu magas hangon.
– Így van – nyugtázza Derek támogatóan. Az arca vörösre vált, nem a
naptól, hanem a bortól. Olyan tisztán látszik, ahogy felkúszik az arcán és
az orrán a szín, mintha ő lenne az edény, amibe kitöltik a bort.
– Nos, ami azt illeti, nem vagyok benne biztos, hogy ő… arra termett –
mondja lassan Barbara néni. – Mondjuk úgy, nem mindenki anyatípus.
– Jaj, Barbara – hördül fel anyu. – Hogy mondhatsz ilyet?! Ez nem igaz!
Alyssia nagyon figyel. Anya, kérlek, ne vitázz Barbara nénivel előtte, még
fiatal. És befolyásolható. És vacog a törülközőjében.
– De te voltál a kedvence – közli Barbara néni. – Mondhatjuk.
Anyu elpirul.
– Nem hiszek a kedvencekben. Sosem hittem – pattan fel, és
összecsukja a legyezőjét. A flamencotáncos vékony fekete vonallá omlik
össze. – Szeretnéd, hogy elmosogassak, Matthew?
 11. FEJEZET

LONDON, 1943. DECEMBER

Elaine olyan aprólékosan tervezte meg az első Bobbyval töltött

karácsonyukat, hogy arra Montgomery tábornagy is büszke lett volna.
Szenteste a Savoyba mennek, ott lesz zenekar, és tovább tanítja majd
Bobbyt rumbázni. Természetesen lesz gin és szerelmeskedés a férfi
belgraviai lakásán. Pudingot készít majd mazsolával, amit egész évben
félretett. Még a Woolton pitét is felülmúlja majd. A menzán ülve sálakat
kötött Bobbynak, Clive-nak és Martynak. A többieknek könyveket
választott: Annie-nek egy kézikönyvet „karrierista nők” számára, Maisie-
nek pedig – akit érdekelt a főzés – egy jegyrendszeres szakácskönyvet.
Alannek volt a legnehezebb ajándékot találni – a fiút semmi sem hozta
izgalomba –, de választott egy verseskötetet a nagy háborúból, amiről azt
gondolta, hogy megmelengeti a szívét. Azt akarta, hogy Alan tudja, bármin
is megy keresztül, nincs egyedül.
Elaine nem élt át képeskönyvbe illő karácsonyt, olyat, amilyenről a
regényeiben olvasott. Papa mindig túl szűkmarkú volt, mama túl kimerült.
Aztán, miután mama meghalt, papa pedig elment, karácsonyi egyezményt
kötött a fiúkkal: nincs több ajándék, bár gondoskodott róla, hogy a
testvérei kapjanak egy kocka csokoládét vagy egy mandarint, Clive pedig
az utóbbi években mindig hazaügyeskedett egy lazacot a munkahelyéről.
Felicity hazament a családjához Twickenhambe, Myra elvitte idős
édesanyját a még idősebb cheshire-i rokonokhoz. Mrs. Dill meglátogatta a
gyerekeit Walesben. Vera titokzatoskodott, és nem árulta el. Annie
elutazott Hove-ba az unokatestvéreihez. Csak Elaine maradt Londonban.
Minden reményét ebbe helyezte. Úgy gondolta, hogy Bobby
megérdemli, és igazság szerint ő is. Lehet, hogy egy véres háborúban
élnek, aminek nem látják a végét, lehet, hogy alig van mit enni, de Elaine
alig várta.
– Á! – mondta Bobby, amikor Elaine beszámolt neki a terveiről. – Pinky,
mondom, mi a helyzet.

Elutazik karácsonykor. Hívja a munkája. Hogyan ünnepelnek a csapatok a

tengerentúlon.
– Ez nagy dolog – magyarázta sután. – Azt hittem, tudod. Mindenki
látni akarja, hogyan boldogulnak a fiaik és a fivéreik az otthontól távol.
Elaine sírni szeretett volna.
– Nem tudtam, nem. Nem mondtad.
– Nem leszek sokáig távol. Három, talán négy hétig.
Három-négy hét!
– Esetleg eljöhetnél?
De Elaine tudta, hogy ez nem valódi meghívás; ez hazug invitálás.
Bobby néha csinált ilyet, inkább, mint hogy durva legyen, és ő is tudta,
hogy Elaine tudja, mert villámsebesen hozzátette:
– Kárpótollak érte, édesem! Ígérem!
Elaine amúgy is dolgozott szentestéig, és tudta, hogy a napot Clive-val
és az édes Maisie-vel kellene töltenie, akit nagyon megszeretett, és talán
Alan is eltávot kaphat, ami csodálatos lenne. A napok valószínűleg
elszállnak majd, de akkor is, annyira szerette volna azokat Bobbyval
tölteni.
 Hirtelen ráébredt, hogy ezt ő választotta – ha választott egyáltalán –,
és nem igazán repesett a boldogságtól.
Egész decemberben nagyon figyelte a híreket és Bobby terveit. A
királyi légierő apró darabokra bombázta Berlint, és a szicíliai harcok
brutálisabbak lettek, mint valaha, de Bobby pontosan mit fog csinálni a
kontinensen és kivel? Karácsonykor? Whiskyvel? Lányokkal? Az ünnepek
idejére szórakoztató művészeket küldtek a csapatokhoz, nemcsak olyan
nagy neveket, mint Vera Lynn, de lányokat is, pávatollas táncosokat
nagyon magas sarkú cipőben, hogy felvidítsák az otthontól távol levőket.
Biztosan szeretnék őket is „lefényképezni”. Bobby London legmegnyerőbb
férfija. A megnyerőt értsd úgy, hogy megkapható. A férfit értsd úgy, hogy
agglegény.
Ez a kapcsolat nem fog működni. Ez a mondat hatvan-hetvenszer cikázott
át Elaine agyán a karácsony előtti napon. Nem működhet. Csak a bajt
keresem.
El fog hagyni, mint mindenki más. Miért ne tenné?
 12. FEJEZET

LONDON, 1944. JANUÁR ÉS FEBRUÁR

Bobby karácsonyi fényképei jóval azelőtt visszaértek, mint ő maga. Mrs.

Marriot sírva fakadt a magazin felett, amiben leközölték őket.
– Mintha ott lennék – magyarázta. – Capa hazahozza nekünk a fiúkat.
Ér annyit, mint egy levél vagy egy ölelés. – Az asszony szerint az egész
ország imádta Robert Capát. Ez túl soknak tűnt, és Elaine tizedannyira
érezte magát fontosnak, mint pillanatokkal korábban.
Ha csak egy a millióból, az azt jelenti, hogy pótolható.
1943. december 31-én, tizenegy harminckor Elaine egyedül ült a
lakásán, előtte egy Alannek félig megírt levél. Már nem tudta, mit írjon.
Valahogy az egykor szoros kapcsolatuk meggyengült. Mama
bosszankodna, ha tudná. „Első a család, Elaine” – emlékeztetné, de Elaine
csak a ceruzáját tudta rágcsálni, és irigykedve gondolt Annie-re, és az ő
nagy, bonyolult családjára, vagy Mrs. Marriotra, akié kicsi és egyszerű.
Még Bettie Page is elment. Clive alig járt haza, Maisie pedig ritkán jött
át. Bobby biztosan egy partin van, és pont azt a tánctudást használja, amit
Elaine tanított neki, hogy más nőket nyűgözzön le. Kérlek, ne szeress bele
senki másba!, mondta Elaine a teáskannának és a tűzhelynek. Kérlek,
emlékezz erre a lányra ebben a kikötőben, aki melegen tartja az ágyat!
Éjfél után becsusszant a hideg ágyába.
Boldog 1944-et nekem!
 *

Januárban Lipcsét porig rombolták, közben Londonban gyerekek kezdtek

koldulni a fagyos utcákon. Elaine adott nekik néhány ragacsos
medvecukrot, amikor elhaladt mellettük. Voltak kölykök, akik azt
játszották, hogy ejtőernyősök: belegabalyodtak a zsinórokba, drámaian
összeestek, mintha lelőtték volna őket, vagy a fejükbe kapott golyótól
visítottak. Máskor szembetalálkozott két kislánnyal, akik teadélutánt
tartottak egy küszöbön, láthatatlan szendvicsekkel és süteménnyel.
Amikor Elaine elment mellettük, az egyik ezt mondta a másiknak:
– Adolf Hitler vérét iszod. – És közben töltött egy szép teáskannából.
Átkozott háború, muszáj, hogy hamarosan véget érjen! Ha másért nem,
legalább az emberek lelkiállapota érdekében.
Fájdalmas és szörnyű volt, de az új évben néhány napig Annie is
hűvösen viselkedett vele. Elaine nem tudott rájönni, mi rosszat tehetett.
Munkaidőben Annie leszegte a fejét, és olyanokat mondott, hogy „nem
érek rá”, vagy „nem leveleket kellene gépelned?”, ha Elaine akár csak felé
nézett. Ebédidőben önelégülten a menza másik végébe vitte a tálcáját, a
propagandaposzterekkel szemben. (Ez biztos nagy áldozat lehetett, mert
Annie szerette megenni a maradékot Elaine tányérjáról.)
Egy reggel bejött egy őrnagy, és fellengzős beszédet mondott a „V a
győzelem jele” témában, a BBC új kampányáról, és megmutatta két ujjával,
ami elvileg reményt és magabiztosságot adott az embernek. Beszélt a
munkájuk, és főleg a kódfeltörésük fontosságáról. Fontoskodó alaknak
tűnt, ezt a kitüntetései bizonyították. Hatalmas fogai voltak, és Elaine
akaratlanul is egy hódot képzelt a helyébe. Nagyon lelombozó volt. Hód
őrnagy azt mondta, a hivatalnoklányoknak még figyelmesebben kell
tanulmányozni a leveleket, mint valaha, mert létfontosságú forrásnak
bizonyulhatnak.
 Felicity hitetlenkedve tette fel a kezét:
– Tényleg úgy véli, hogy a szegény foglyoknak információik lehetnek?
– Tényleg – felelte Hód őrnagy. – Azt akarom, hogy figyeljék a furcsa
mintákat, a furcsa szóhasználatot!
– Akkor engem kedvelne, amikor túl sokat iszom – suttogta Annie.
– Szerencsés fickó – vigyorgott Elaine.
Annie biztosan elfelejtette, hogy haragszik, mert hátravetett fejjel
nevetett, még a hajcsatja is kiesett. Aznap ebédidőben a menzán
megkérdezte Elaine-t, hogy leülhet-e mellé, aztán óvatosan letette a kését
és a villáját a sonkája mellé, és elárulta, mi baja.
– Az a helyzet, Elaine, hogy nem jöhetsz hozzám, ha Robert Capa nincs
a városban, és hagyhatsz faképnél, ha itt van.
– Nagyon sajnálom! – Elaine ledöbbent. Az biztos, hogy ez soha nem
állt szándékában. Fogalma sem volt róla, hogy ezt tette. Hát nem hívta
mindig magukkal Annie-t? De igen, bár be kellett ismernie, hogy
leggyakrabban azért, hogy négyesben legyenek a levakarhatatlan
Martyval. Tudta, hogy egy jó barát nem viselkedik így. Úgy érezte,
mindent elrontott.
– Nem számít – mondta Annie hűvösen. – Azt hiszem, leginkább az én
hibám, hogy bemutattam egymásnak a gerlepárt.
– Igen, így van. – Elaine próbálta oldani a hangulatot. Gerlepár? Ez
tetszett neki. – Azt mondtad: „Ő a legmegnyerőbb férfi a háborúban”. És
tökéletesen igazad volt.
– Azt is mondtam, hogy légy óvatos, igaz? – vágott vissza Annie, de
aztán felolvadt a ridegsége, és régi barátnőjére mosolygott. – Jaj, Elaine,
lehetetlen haragudni rád…
Bobby továbbra sem tért vissza. Egész januárban távol járt. Mi a fenét
csinál? Mennyi ideig tart fényképeket készíteni? Ezek elvileg karácsonyi
felvételek; a karácsony mióta tart februárig? És hogyan szerez úti
okmányokat? Mert az úti okmányok voltak Robert Capa életének
megrontói. A férfi azt mondta, a munkája 5 százalék verejték, 95 százalék
bürokrácia.

Elaine figyelme kicsit elterelődött a Bobby miatti aggodalomról,

amikor Alan váratlanul hazaállított egy egynapos eltávra. Ködös szombat
délután volt, és sorok álltak a lenti könyvesbolt előtt. Alan komolyan és
makulátlanul állt a bejáratnál az egyenruhájában. A keze még akkor is ott
maradt, ahol kopogott az ajtón, miután Elaine kinyitotta.
– Úgy festesz, mint egy igazi katona! – Elaine el sem hitte, hogy az
öccse visszajött. Meg akarta ölelni, de Alan még a szokásosnál is
tartózkodóbban viselkedett, és nem viszonozta az ölelést, a karja
haszontalanul lógott az oldalánál. – Ó, Alan, szólnod kellett volna!
Elővettem volna a szép porcelánt!
A fiú közölte, neki bármi megfelel, egy vályú vagy egy nyeregtáska is.
Tizenkilenc éves volt, és naponta kellett borotválkoznia, néha kétszer
is. Még őrizte kisfiús jóképűségét, de a szeme alatt kék árnyékok
húzódtak, és a szemöldöke vastagabb volt, mint valaha. Elaine imádta őt. A
fiú nagyon sztoikusan viselkedett az anyjuk halálakor, és ő könnyebbült
meg a leginkább, amikor az apjuk elment, bár hármuk közül ő hasonlított
rá a leginkább.
– Akkor beengedsz? A te Robert Capád most nincs itt, ugye?
Elaine kicsit megremegett. Az ember sosem tudta, mi a helyzet
Alannel. Egyik nap ő volt a mulatság szíve-lelke – úgy mesélt, hogy Robert
Capával is felvette volna a versenyt –, a másikon morózus és távolságtartó
lett. Clive-nál legalább mindig a legrosszabbra lehetett számítani.
Alan elmesélte, az a feladata, hogy a rohampályán edzi az újonnan
besorozottakat. Mindig is nagydarab, ügyes fiú volt.
– Át a háló alatt – sorolta –, át az akadályokon. – Bevezette Elaine-t a
konyhába, székeken ugrált át, aztán bebújt a konyhaasztal alá, majd
felkapta a konyhai piszkavasat, és azt kiabálta: – Tűz, tűz, tűz!
– Elég, Alan! – közölte határozottan Elaine, mert nem volt hely az
ilyesmihez. Mrs. Perry biztosan feljön a sodrófával, sápítozni fog a
férfivendég miatt, és még szegény Bettie Page is megrémült, pedig
általában imádta Alant. Felugrott az ablakpárkányra, és csak nagyon
sokára lehetett lecsalogatni.
Aztán Alan meglepte. Lerogyott egy karosszékbe, és a szemére
szorította az öklét.
– Utálom, Elaine! Utálom, utálom, utálom!
– Jaj, Alan, sajnálom! – Elaine kétségbeesett. – Tehetek valamit?
Elvezényelnek?
Úgy érezte, hogy az az Alan, akinek a King's Cross pályaudvaron
integetett, eltűnt. Ez a valaki, aki a helyére lépett, egyáltalán nem
emlékeztetett a régi önmagára.
Néhány pillanattal később Alan kihúzta magát, és buta, magas hangon
elkezdett egy dalt énekelni, amit Elaine nem ismert. Nem szerette folyton
azt kérni, hogy legyen halkabb, de ez az egész nevetséges.
A tea félbeszakította az éneklést, hála az égnek! Elaine elővette azokat a
macaronokat, amiket Bobby visszatérésére tartogatott, de mindegy is…
Alan egyesével befalta az összeset, aztán azt kérdezte, hogy Elaine látott-e
már életében horogkeresztet.
– Nem hiszem – válaszolta óvatosan. Bőven látott Bobby fényképein,
de nem gondolta, hogy Alan erre céloz.
– Indiai békeszimbólum volt – magyarázta a fiú titokzatosan. – Tudtad,
Elaine?
 – Hát, most már nem az.
– Nem?
Abban a hónapban először, Elaine örült, hogy Bobby nincs ott.
Clive-nak sikerült elkerülnie Alant, úgyhogy Elaine vele nem tudott
beszélni, de egyértelműen úgy látta, hogy a középső testvér még soha nem
volt ennyire érzékeny. Furcsa minták, furcsa kifejezések, gondolt vissza
Elaine az őrnagy szavaira.
Jaj, istenem!
Amikor eljött az indulás ideje, kikísérte Alant, hogy köszönjön Mrs.
Marriotnak, de a fiú olyan dühösen nézett az újságokra, hogy ha emberek
lettek volna, Elaine aggódott volna értük. Ha Alanen múlik, egyesével
széttépi mindet, és nekilát egy hatalmas máglyát rakni belőlük. Az
újságírók összejátszanak a kormányzattal, üvöltötte teli torokból, és
kivétel nélkül a mocskos szemétládák propagandáját fújják.
Elaine eltűnődött, hogy a fivére vajon Robert Capán gúnyolódik-e, de
Alan nem volt rosszindulatú, valószínűleg csak elfelejtette, hogy Bobby
mivel foglalkozik. Mindenesetre ez a nyugtalanító nap egy újabb
nyugtalanító pillanata volt. Eszébe jutott, hogy az anyjuk a
macskaköveken halt meg alig ötven méterre az otthonuktól.
– Gondoskodni fogok a fiúkról! – ígérte azokban az ijesztő és őrült
utolsó percekben. – Persze, hogy megteszem, ne aggódj!
Honnan tudhatta volna, hogyan alakul az életük?
Elaine-nek Maisie May is hiányzott. Miután úgy érezte, hogy időtlen-idők
óta nem látta – bár valószínűleg csak két hónapja –, megkérdezte Clive-ot.

– Hol van Maisie? Hiányoznak a süteményei.

Clive a csizmáját polírozta. Olyan dühösen nézett fel, mintha az arcába
akarná vágni.
 – Hiányolod a süteményeit?
– Vicceltem – tette hozzá Elaine gyorsan. Egek, Clive gyorsan
felpaprikázódott mostanában. – Ő is hiányzik. Nagyon. Kedves lány.
– Dolgozik – közölte Clive határozottan, és erősebben suvickolt tovább.
– És én is.
De hétvégén mégis hazahozta Maisie-t beköszönni, úgyhogy valamit
biztosan megértett. Elaine repesett a boldogságtól. Maisie May-jel
csacsogtak és nevettek. Maisie May – csillogó szemmel, mint mindig –
elmesélte, hogy másik részlegre helyezték, és most a mosodában rostokol.
Büdös férfiak egyenruháját tetvetlenítette egész álló nap, mégis tudott
mosolyogni. Úgyhogy több sütemény nem lesz. Mielőtt elment, Elaine
melegen átölelte, és megígérte, hogy szerez neki néhány harisnyát. Bobby
jobban teszi, ha hoz párat. Jó érzés volt, hogy van még egy nő a családban.
Bettie Page aranyos volt, de egy lehetséges sógornőjelölt még aranyosabb.
– Máskor ne maradj el ilyen sokáig, Maisie! – kérte Elaine. És mielőtt
megálljt parancsolhatott volna magának, a szavak kicsúsztak a száján. –
Szeretünk!
Clive felnyársalta a tekintetével, aztán hazakísérte Maisie-t.
Elaine-t éjfél után rázták fel álmából. Clive pánikba esett arccal bámult le
rá.

– Eltűnt a késem! Mi a csudát csináltál vele?

Elaine először nem is értette, miről beszél.
– Mi tűnt el? Hol?
– Lefogadom, hogy az a gazember Capa volt az! – közölte Clive sötéten.
– Ne légy nevetséges! – vágta rá Elaine. – Miért tenne olyat? – De Clive
már ott sem volt.
Elaine nagyon sokáig nem tudott visszaaludni.
Bobby – úton London felé – megállt egy éjszakára Doverben, és az egy
éjszakából négy nap lett. Aztán – az utolsó pillanatban, már ha hinni lehet
ennek – elküldték egy repülőtérre az essexi Stow Mariesben, onnan pedig
egy norfolki amerikai bázisra, ahol több mint egy hetet kellett töltenie.

Elaine egyre jobban elcsüggedt. Nem értette, hogy Bobby miért nem
tud egyenesen visszajönni hozzá. Az ég szerelmére, nincs itt, a városban
elég fényképezni való? Nincs elég síró gyerek, vagy nem okoztak elég kárt
az ördögi V-2-esek?
Végül távirat érkezett a munkahelyére, szerda délután, közvetlenül
ebéd után.

Gyere gyorsan, Pinky! Savoy? Vacsora? Látnom

kell azt a gyönyörű mosolyt!

Az a fajta hideg téli este volt, amikor a köd úgy tapad az emberhez,
mint egy köpeny. Elaine-nek nem maradt ideje sminkelni; őszintén,
amúgy sem maradt sok festéke. De tudta, hogy remekül fest csillogó
szemével és felfelé ívelő szájával. A szerelem, a türelmetlenség, a
várakozás és a megkönnyebbülés, hogy Bobby végre hazaért, kívül-belül
ragyogóvá tette. Bobby amúgy sem törődik a sminkkel. Magával húzta az
előtérbe, azt mondta, nagyon örül, hogy vele lehet, újra otthon, és hogy
nála szebbet még életében nem látott.
Gerlepár vagyunk, gondolta Elaine. Tényleg azok.
Túl sokat ittak, túl sokat évődtek, egymás szemébe bámultak az étel
felett. Elaine most az egyszer azt sem tudta, mit eszik. Bobbynak
szörnyen, sajgón, szívet tépően hiányzott. Hiányolta élénk rózsaszín haját
– hah! – a Woolton pitéjét, és a tényt, hogy Elaine az annyira forró fürdőt
szerette, amitől kivörösödött a combja.
 Bobby kijelentette, hogy imádta Norfolkot.
– Az ember ilyennek képzeli az angliai életet… ha egyáltalán nem
ismeri Angliát. – És amikor Elaine szégyenlősen bevallotta, hogy még soha
nem járt a városban, kivéve egy sikertelen egynapos kirándulást
Brightonba réges-rég, Bobby azt mondta: – Egy nap el kell mennünk
Norfolkba! Mindenképpen! Írd be a naptáradba, drágám!
Bobby hozott neki cigarettát, rúzst, egy blúzt, és elég harisnyát, hogy
megoszthassa Maisie May-jel is. Még soha, senki nem hozott neki ilyen
szép holmikat.
– Ó, majdnem vettem neked kesztyűt is – mondta –, de egyetlen olyan
jót sem láttam, mint amilyen most van… Tudom, hogy elkéstem, de boldog
karácsonyt, drágám! A jövőben töltsük együtt mindet! – Erre koccintottak.
Másnap reggel Bobby megkérte Elaine-t, hogy kísérje el a Life Corp.-ba,
mielőtt bemegy az irodába, hogy megnézze, hogyan sikerültek a légibázis
képei.

Már attól, hogy a férfival lehet, kevésbé tűnt komor helynek a metró.
Most az egyszer Elaine hagyta, hogy Bobby megfogja a kezét, aki erre úgy
mosolygott rá, mintha valamilyen győzelmet aratott volna. Együtt siettek
végig London fagyos utcáin, a lépteik csak úgy ropogtak, és a rikkancsok
Hitler legújabb szörnyű győzelmeiről, Japán új terveiről harsogtak. Bobby
orrlyuka minden egyes alkalommal kitágult, és még jobban
összeszorította a száját.
– Akkor nem győzünk?
– Még nem – felelte a férfi, aztán szorosabban magához ölelte. – De
győzni fogunk, Pinky! Muszáj!
A Life Corp.-nál mindenki vidáman üdvözölte Elaine-t. „Jó reggelt, Miss
Parker!”, vagy „Helló, Pinky!” Az újságírók barátságos bagázs. Az amerikaiak
főleg. Mintha legjobb barátokká váltak volna anélkül, hogy Elaine tudott
volna róla. Nem is különbözhettek volna jobban a kormánytisztviselőktől
vagy a térképészektől, akik szerint megkérdezni, hogy „Milyen volt a
hétvége?”, már-már indiszkréció.

Larry kiköszönt a sötétkamrából, aztán a kezét szárogatva kijött.

– Csodálatos munka, uram! – rángatta Bobby kezét fel és le, fel és le. A
sapkáját levette Elaine előtt. – És hogy van a kedvenc leányzóm?
– Sokkal jobban, hogy láthatom a kedvenc cimborámat.
– A főnök ezeket imádni fogja!
– Köszönöm, Larry! – Bobby átadott neki egy csomag Camel cigarettát.
– Sehol nem lennék nélküled.
Ez volt a másik Robert Capával kapcsolatban. Mindig csevegett az
ajtónállóval, a hordárral, vagy borravalót adott a takarítónak és a
szobalánynak. Boldogan társalgott mindenkivel. Mindenki iránt
ugyanazzal a tisztelettel és sármmal viseltetett. Elaine – mielőtt
megismerte Bobbyt – ezt soha nem látta mástól, és nagyon tetszett neki.

Ezek a fényképek amerikai katonákról készültek. Újszerűek voltak,

szürkék és kísértetiesek. Valahogy modernnek tűntek, még úgy is, hogy a
gépek nem álltak a háttérben. Az egyenes vonalak praktikusságról
tanúskodtak.
És a pilóták. Persze Robert Capa képei őket is megörökítették. A
sapkájukkal, a csíkjaikkal, a magasra húzott nadrágjukkal, elsimított vagy
éppen feltupírozott hajukkal. (Elképesztő, mit tehet az ember két-három
centi hajjal, ha törődik vele). Bámulatos képek születtek.
Mindent érezni lehetett az arcukon, az intenzitást, a figyelmet. Elaine-
t önkéntelenül elragadták az érzelmek, ahogy végignézett rajtuk. Az egyik
képen a pilóta két ujjal szalutált, egy másik levelet írt – talán szerelmes
levelet –, de felnézett, és a kamerába kacsintott. Az ember úgy érezte,
társa egy összeesküvésben. Nagyon bensőséges pillanat volt.
Bobby a repülőgépén. Mindent látni lehetett. A szárnyakat. A kódokat.
Istenem, a részletek, a részletek. A Life magazin címlapon hozza le a képeket.
Negyvenezer példány, simán.
Nem lehetett ezekre a hatalmas gépekre és ezekre a drága fiúkra
anélkül ránézni, hogy fel ne támadt volna az emberben a remény. Nem
lehetett úgy rájuk nézni, hogy ne azt érezzük, jó kezekben vagyunk.
– Nagyon jók, Bobby! Szinte úgy érzem, hogy ott vagyok velük.
Ez volt a férfi erőssége: ablakot nyitott a valódi emberek életére, és
engedte, hogy a többiek belessenek. Elaine néha úgy érezte, hogy a fejüket
nyitotta fel.
Bobby a fejét rázta.
– Ők bátrak. Tudják. Tudják… hogy talán nem jönnek vissza.
Ezért fontos ez a munka, ezért olyan fontosak ezek a képek: Bobby
lehetővé tette, hogy az ember beleshessen az újságok szalagcímei és a
rádió bejelentései mögé. Valósággá tette azokat.
Elaine nagyot nyelt. Eszébe jutott, hogy Bobby egyszer pilóta akart
lenni.
– Szerettél volna repülni? – kérdezte halkan. Ha Larry hallotta is, úgy
tett, mintha nem.
– Már nem, Pinky – ragadta meg Bobby a kezét. – Más dolgom van.
Aznap este a George egyik rozoga asztalánál, amit nekitámasztottak a
bedeszkázott ablakoknak, Elaine segített a férfinak mindegyik képhez
feliratot írni.
 – Figyelemfelkeltőnek kell lennie – hajtogatta Bobby. – De egyszerűen
nem találom a megfelelő kifejezéseket angolul.
– Az újságírók nem segítenek?
– Ez az én dolgom… – harapdálta Bobby a száját –, és a gyengeségem. A
szavakhoz nem értek.
– Dehogynem! – bíztatta Elaine, mert gyakran elfelejtette, hogy
Bobbynak nem az angol az anyanyelve, és hogy még három másikon
beszél. Igen, árulkodó volt az akcentusa, de betéve tudott minden
szlenget, minden szlogent, minden káromkodást, amit a szótár ismert (és
biztosan néhány olyat is, ami egyikben sem szerepelt).
Bobby felajánlotta, hogy megkéri az egyik lányt a Life Corp.-nál, hogy
segítsen, ha Elaine inkább azt szeretné, de Elaine tudta, hogy Merry és
Faye is odavan a férfiért, és az hiányzott a legkevésbé, hogy Bobby egy
vonzó, szőke nő adósa legyen. Nem igazán volt kedve megcsinálni a
képaláírásokat, amikor annyi mindent kellett bepótolniuk, és igazából azt
sem tudta, mit csinál, de átkozott legyen, ha bárkinek is átadja a
lehetőséget!
Úgyhogy ott görnyedt a képek felett, és eltökélte, hogy jól csinálja.
Autentikusnak kellett lenniük, illeszkedniük kellett a képhez, ha
lehetséges, kifejteni azt, és odavonzani az ember szemét, de nem
megtéveszteni.
Elaine koncentrált. Ráncolta a homlokát, rágcsálta az ajkát. Körülötte
munkások örvénylettek, megkönnyebbülést keresve egy üveg alkoholban.
– Szép vagy így. – Az biztos, hogy Bobby mindent megtett, hogy
elterelje a figyelmét.
– Ez tetszik a legjobban – árulta el Elaine. Kezébe vette a fényképet,
amin a pilóta a gépén ülve szalutált. Nehéz volt megmondani, hogy mi
tette ezt a fotót kiemelkedővé. Valószínűleg a férfi arckifejezése, a pezsgő
izgalom, az idegesség és a büszkeség, a fiatalságának és a rá váró feladat
érettségének keveréke. Vagy a mérete a géphez képest; eltörpült mellette.
Hasonlított egy kicsit Alanre, talán az álla vonalában.
– Á… – Bobby szemügyre vette a képet. – Kedves, szégyenlős fiú, jól
emlékszem rá.
– Ő… visszajött a bevetésről? – Elaine igyekezett közönyösnek tűnni.
Bobby elmesélte, hogy a földről nézte a gépek visszatérését, hat órával
később. Számolták őket. Huszonnégyen repültek ki. Egy… kettő… három…
összesen tizennyolcan tértek vissza.
– Nem tudom. – Grimaszolt. – Sosem kérdezem.
Ahogy az várható volt, a Life magazin imádta a képsorozatot, és
beleegyeztek, hogy Elaine „kitűnő képaláírásait” is felhasználják. A
felvételeknek az európai és az amerikai kiadásban is több oldalt szántak, és
– elismerve Elaine éleslátását – az ő kedvencét választották a címlapra.
Bobby nagyon örült. Larry örült. A főnök is örült. Mindenki örült.

Aztán Elaine kapott egy kedves válaszlevelet Alantől. A fiú derűs volt
és fesztelen, aranyos anekdotákat írt arról, hogy összekeveri az emberek
nevét, felemás zoknikat hord, tréfálkozik a törzsőrmesterrel, egy
utazásról a városba, ahol megismert egy Suzy nevű lányt, aki összefonva
viselte a haját, és kiköpött olyan volt, mint G. I. Jane a képregényekben.
Elaine ebben kételkedett, de megkönnyebbült, nagyon is. A boldog Alan
visszatért. Tessék, semmi miatt nem kell aggódnia. Parkerék előrelépnek,
haladnak előre. Minden rendben, mama. Mégis jól megy sorunk.
Péntek este elmentek megünnepelni Bobby legújabb sikerét a Life Corp.
három újságírójával, valamint Annie-vel, Martyval, Bobby Ernest nevű
regényíró barátjával és elbűvölő barátnőjével, aki épp a városban járt. A
barátnő, Martha fantasztikusan festett, bár Elaine úgy gondolta, kár, hogy
ennyire magas és szögletes. Mellette minden férfi – Martyt kivéve – vagy
aprónak, vagy testesnek tűnt.

Azon az estén Annie félretette az Elaine kapcsolata miatt érzett

fenntartásait. Miközben átmentek a George-ba, megjegyezte:
– Robert Capát mintha kicserélték volna, Elaine. Komolyan, még nem
láttam ennyire boldognak.
– Tényleg?
– Igen, drágám. – Annie megölelte. – Vennem kell egy új kalapot.
Elaine nevetett.
– Nem annyira komoly, Annie. Még nem, még nem.
De Elaine egyre komolyabban gondolta. Nem tehetett róla.
Végigsimított a blúzán. Csinos volt, tudta jól.
Azon az éjszakán illetlenül sokáig maradtak, és elszívták az összes
cigarettát. Ernest barátnője, Martha – Bobbyhoz hasonlóan – fotós volt,
bár ő nem csak a háborúra specializálódott, hanem – ahogy azt vontatott
stílusában elmondta – „igazából mindenre, ami elérhető”. Bobby
elmagyarázta Elaine-nek, hogy Martha nagyágyú az újságírás világában.
Talán ezért, de még a szokásosnál is jobban figyelt mindenre, amit a nő
mondott.
Elaine próbált csevegni Marthával, de egyértelmű volt, hogy ő nem
igazán érdekli Marthát. Elaine-nek az volt a benyomása – lehet, tévedett –,
hogy Martha azt a szabályt követi, hogy nem foglalkozik Robert Capa
barátnőivel, talán azért, mert úgy véli, már nem lesznek itt, amikor
legközelebb Londonban jár. Konkrétan nem mondott semmit, csak
ahogyan viselkedett. Elaine egy bolha volt, és Marthát csak a kutya
érdekelte.
Elaine kezdett rájönni, hogy az újságírók és a kreatívabb emberek
között, akikkel mostanában együtt volt, az ő hivatalnoki munkája cseppet
sem érdekes. Unalmas gépírólánynak látták őt. Nem tudták, hogy nem
csak leveleket másol, de nyomokat és célzásokat keres, furcsa mintákat,
furcsa szóhasználatot. De Elaine úgy érezte, ha tudnák, akkor sem
érdekelné őket egy fikarcnyit sem.
A hivatalnoki- és a házimunka másodosztályúnak számított; még
akkor is, ha a nők nagyjából csak ezeket a munkákat végezhették. Véletlen
lenne? Elaine szerint nem. Talán azt remélte, hogy Marthánál
együttérzőbb fülekre talál, de amikor a nő megkérdezte, hogy mivel
foglalkozik, és derűsen közölte, hogy „hivatalnoklány”, Martha
egyszerűen felhúzta szép, hosszúkás orrát, és megjegyezte:
– Nem választhattál volna valami mást?
Bobby, Ernest meg az újságírók ismét szenvedélyes eszmecserét folytattak
a kedvenc témáikról: a fasizmus születéséről és haláláról, arról, hogy a
nacionalizmus egy egész Európában jelen lévő betegség, és megosztották a
lehetséges megoldásaikat, amelyek – attól függően, hogy mennyire
részegedtek le – a következőképpen hangzottak: oktatás, szerelem,
könyvek, erőskezű vezetés, az újjáélesztett Nemzetek Szövetsége,
nemzetközi sportok, szabadkereskedelem, és megint szerelem.

Elaine örömmel látta, hogy Annie is beszélget az egyik újságíróval. Úgy

döntött, ebből szerelem is lehet, ezért éberen figyelt. Szeretett volna párt
találni Annie-nek, bár a barátnője tiltakozott, hogy harmincöt évesen már
túljutott ezen, és a legtöbb, amire számíthat, az egy elszegényedett
farmer. Bár állította – amikor ezt mondta –, hogy csak viccelt, de Elaine
nem volt benne biztos, hogy vicc volt.
Martha sok időt töltött összebújva Martyval. A kanapékon nem sok
hely akadt, de ettől nem kellett volna ennyire közel lenniük egymáshoz.
Az ember azt hihette, hogy ők ketten egy pár, nem pedig Martha és
Ernest. Elaine megpróbált belehallgatni a szenvedélyes beszélgetésbe.
Valamilyen dél-amerikai helyről folyt a szó. Az összes náci oda készült, ha
vagy amikor vereséget szenvednek.
Eztán úgy döntöttek, elmennek egy partira. Elaine örült; sokkal jobban
szeretett táncolni, mint beszélni. Sokkal kiválóbb módja volt ez a
világmegváltásnak, és ha néha aggódott is amiatt, hogy az emberek
csodálkoznak, Robert Capa mit látott benne, ha a parketten volt, nem
gyötörték ilyen kétségek. Ott minden száz százalékig rendben volt. Az
emberek szerették nézni őt. Olyankor jobbnak érezték az életüket. Bobby
azzal ugratta, hogy neki a tánc hazafias kötelessége.
Miközben a taxikra vártak, Ernest Elaine mellett téblábolt.
Whiskyszagú leheletétől Elaine kissé hátrahőkölt, de azért rámosolygott a
férfira. Ernest a pubban alig figyelt rá, de most alaposan végigmérte az
alakját. Nagyon más volt, mint Bobby. Bobby sármja a könnyedségében és
kedvességében rejlett. Ernest az ellentétének tűnt: cinikus és nyers ember
benyomását keltette. A férfi Martha felé biccentett, aki továbbra is
élénken beszélgetett Martyval. A nő nyúlánknak és elbűvölőnek látszott,
ahogy Martyhoz hajolt, aki egyértelműen inkább kutya volt, mint bolha.
– Soha ne kezdj fotóssal, édes! Mindig kívülről néznek befelé, és
mindig eltűnnek, amikor nehéz idők járnak.
Bobby nem, az ő fotósa nem ilyen. Még soha nem találkozott senkivel,
aki ennyire „belül” lett volna.
Végre megállt egy taxi. Kiszállt két idős pár, Annie és a három újságíró
helyet cseréltek velük, onnan kiabáltak ki:
– Hamarosan találkozunk!
Az egyik nő, aki az imént szállt ki a taxiból, nagyon megbámulta
Elaine-t és Ernestet, majd mondott valamit a társainak, és odasietett
hozzájuk. Telt keblű, öntelt nő volt, és sütött belőle a düh. Elaine azonnal
elhátrált. Először arra gondolt, hogy biztosan Ernest borította ki a nőt
valahogy. A férfi az a provokatív típus. De a nő Elaine-re nézett villámló
szemekkel, nem Ernestre.
– Te ott! Igen, te! Az a kesztyű! Az anyámé.
Elaine ledermedt. A nő ott termett előtte, úgy állta el az útját, mint egy
sakkfigura.
– Nem tudom, mire céloz…
A nő fenyegetően magasodott fölé. Sakk-matt. Mindenki őket figyelte.
Bobby megnyugtatóan megfogta a könyökét, a másik nő elé pedig
kinyújtotta a karját.
– Nyugalom! – mondta békítően, parancsolóan. – Látom, hogy fel van
dúlva. Beszéljük meg! A lány nem tett semmi rosszat.
De a diplomáciai érzéke most az egyszer nem működött.
– De igen! – A nő egy kicsit lehiggadt, de még mindig sütött a harag
minden porcikájából. – A házunkat lebombázták a Blitz alatt, de ennél is
rosszabb, hogy kifosztották.
– Jóasszony, ez igen valószínűtlen! – felelte Bobby, ám Elaine tudta,
hogy annak ellenére, hogy őszintén megpróbálja lecsillapítani a nőt,
közben remekül szórakozik. Imádta a jeleneteket. – Honnan a csudából
tudja, hogy a magáé? Ez egy pár kesztyű, nem a koronaékszerek.
– Onnan tudom, mert kézzel készítette Ray Costello, és egyedi darab.
Elaine próbált gyorsan gondolkodni, de nem sikerült. Ez szörnyű,
szörnyű!
– Egyedi? – ismételte Bobby. – Én nem…
– Anyám neve benne van a kesztyűben. Nézze meg!
Elaine gyorsan lehámozta imádott kesztyűjét. Jaj, istenem, akkor ő itt
Mildred Cousins lánya!
 – Ez őrültség! Honnan tudhatná? Ez egy pár kesztyű, az ég szerelmére!
De Elaine szó nélkül, szégyenkezve átnyújtotta a nőnek a kesztyűket.
Bobby őt nézte.
– Tessék, az öné, hölgyem – mondta ki. – Remélem, boldog!
A nő hangosan ciccegve elfordult.
– Jó szórakozást, hölgyem! – kiáltott utána Bobby. Hirtelen nagyon
amerikainak, nagyon pimasznak hangzott.
Marty is végignézte az egészet. Elaine érezte a belőle áradó rosszallást.
Marty megpróbált leinteni egy arra járó taxit, de a sofőr levegőnek nézte,
és sietve elrobogott. Ettől csak még bosszúsabb lett.
Elaine megint rossznak érezte magát. Leleplezve és sebezhetőnek.
– A fivéred, Clive, jól sejtem? – kérdezte Bobby csöndesen.
– Hát, talán. – Elaine egy összegyűrt újságot bámult, ami eltömítette a
lefolyót.
– Honnan szerezte?
– Nem tudom.
Elaine nem tudta, de szándékosan nem tudta.
Bűnöző volt. Belül rohadt. Pedig a családja nem is volt olyan
kétségbeejtő helyzetben, mint mások. Volt tető a fejük fölött, és ruha,
amit felvehetnek. Elaine felnézett Bobbyra; arra számított, hogy az ő
szemében is viszolygást lát majd.
Bobby viszont olyan együttérzően mosolygott rá, hogy Elaine sírni
szeretett volna zavarában és szégyenében. Miért kellett ezt látnia? Miért
kellett tudnia róla? Legszívesebben elsüllyedt volna.
Bobby odahajolt hozzá.
– Vennem kellett volna neked egy újat, Pinky! Legközelebb – suttogta.
Aztán ő is lelépett az útra, és ez alkalommal a taxi azonnal megállt,
mintha nem is lett volna választása. Marty még mindig füstölgött.
 Ernest megbökte Elaine karját.
– Ebből lenyűgöző novella lehetne.
– Kösz, Ernest, de nagyon nem szeretném, ha megírnád.
Elaine zsebre dugta kezét. Ez egy olyan februári éjszaka volt, amikor az
ember nagyon érezte a hideget.
 13. FEJEZET

SPANYOLORSZÁG

2016. JÚNIUS, ELSŐ NAP

Aznap este Matthew-val kiülünk a verandára, és megosztozunk egy üveg

boron.
Alyssia még ébren van, televíziós vetélkedőket néz odabent, de a
többiek lefeküdtek.
A hold magasan függeszkedik az égen, a csillagok pedig úgy
pislákolnak, mint mikor valahol nincs elég áram, és kénytelenek újra és
újra helyreállítani és újjá építeni a rendszert. Bárcsak én is rendbe
hozhatnám és újjá építhetném magam. Kifacsartnak érzem magam, de
ahhoz is túl fáradt vagyok, hogy felálljak, és elmenjek lefeküdni.
– Izgalmas ez a projekt, nem? – kérdezi Matthew. – Tudtam, hogy
tetszeni fog neked.
– Nem tudom – válaszolom őszintén. – Az egész kicsit… váratlan. Az
egyik pillanatban meglátogatom a családomat. A másikban műsort
csinálunk.
– Dokumentumfilmet – javít ki.
– Az ugyanaz – vigyorgok.
– Arra gondoltam, jót tenne neked.
– Aha, ja.
Bár szeretem Matthew-t, és Matthew is szeret engem, kétlem, hogy a
jóllétem első helyen áll a fontossági sorrendjében.
– Ez az igazság! – erősködik. – Komolyan, szerintem mindannyiunknak
jót fog tenni, ha többet megtudunk Elaine nanáról. Gisela szerint segíteni
fog, hogy többet tudjunk meg egymásról… és magunkról.
Akkor miért nincs itt?
Már több mint egy órája ülünk kint, és arról beszélgetünk, mennyire
nem lehet méltóságteljesen bemászni egy függőágyba, és milyen drága
egy medencét fenntartani, aztán Matthew képes rávenni magát, hogy
megkérdezze, pontosan mi történt Paullal. Az én Paulommal.
– Hogy érted? – Még mindig szédelgek az „otthagyom Harryt Ibizáért
Eve-vel”-hírtől, és még nem biztos, hogy tudok róla sírás nélkül beszélni,
főleg az öcsémmel nem.
– Hát, visszajött? – Matthew felhajtja a pohara tartalmát. A szája
sötétvörös.
– Igen, aztán elment, aztán visszajött, elment, és… Már nem tudom,
mit művel.
– Hát… – Matthew aggódni látszik. Mindig is őszinte volt. Gisela az első
barátnője, huszonegy évesen házasodtak össze. Rá nem igazán jellemző a
dráma vagy az egzisztenciális félelmek. – Ezúttal marad?
– Kevésbé valószínű most, hogy elment Ibizára a barátnőjével.
– Francba!
– Azt mondja, „kapuzárási pánik”. – Mintha ez bármire is mentség
lenne.
Matthew együttérzően néz. Ezt utálom. Jobban szeretem, ha heccel.
Emlékszem, hogyan balhéztunk régen. Egyszer elvette az imádott
lépcsőjáró spirálomat a szobámból, és amikor rájöttem, hogy eltörte,
leszedtem a kedvenc Vissza a jövőbe poszterét, és egy hétig magamnál
tartottam.
 – Szóval, szerelmes abba a nőbe?
– Nem tudom. Azt mondja, szeret, de nem szerelmes belém. – Hangosan
kimondva klisének hangzik. Tényleg az, de amikor ő mondja, miközben a
konyhában ülünk és kávézunk, érthetőnek tűnik.
Lenézek a combomra, ami szétterül a széken.
– Annyira slamposnak érzem magam.
– Te sosem tudnál slampos lenni – mondja Matthew kedveskedve, de
aztán elrontja: – De némi barnaság, egy kis smink valószínűleg segítene.
– Kösz! Talán, ha nem loptad volna el a lépcsőjárómat, jobban
kedvelnélek.
– Esküszöm, nem én voltam. Anyu azt mondta, hogy az enyém lehet.
– De az enyém volt!
Röhögünk. Jó itt lenni Matthew-val. Senki sem ismer úgy, mint ő. Van
ebben valami nagyon megnyugtató.
– Oda kellett volna mennem, amikor először megtörtént – mondja
sötéten. – Paul hallgatott volna rám.
– Paul nem hallgat senkire.
– Anyura hallgatna.
Felnevetek.
– Anyu valószínűleg az ő pártját fogná.
– Adj neki egy esélyt! – kéri Matthew, mint mindig.
Anyu arca feldereng az emlékeimben. Amikor azt hiszi, nem figyelem,
mindig rázza a fejét.
– Az évek alatt elég sok esélyt adtam neki.
Matthew tölt még egy pohárral magának és nekem.
– Szerintem készüljünk fel, hogy holnap új dolgokra derül fény.
 14. FEJEZET

LONDON, 1944. FEBRUÁR

A fényképek ünneplése korainak bizonyult. Totálisan korainak, ahogy

Larry fogalmazott. Másnap reggel Bobby bejelentette, hogy a Life magazin
minden példányát megsemmisítették. Elégették. Bezúzták. Negyvenezret.
Az amerikai és az európai kiadást is.
– De miért?
Bobby munkába menet kapta el Elaine-t. A jég ropogott a cipője alatt,
az orra rózsaszín volt, az ajka kék. Az örömét, hogy láthatja Bobbyt,
gyorsan felváltotta a félelem. Megint elmegy? Szakítani akar?
– Ma délután találkoznom kell egy bizottsággal.
– M-mi történt?
– Úgy vélik, megszegtem a biztonsági előírásokat. Titkosított anyagot
fotóztam. Persze nem szándékosan tettem. – De mindegy, miért,
megtettem.
Elaine elképedve meredt rá.
– Van még rosszabb is.
– Hogy lehetne rosszabb?
Bobby megszívta a fogát.
– Kidobhatnak az országból.
Elaine émelygett, és kiverte a verejték.
– Miért?
 Bobby nevetésszerű hangot hallatott, de az arca nem volt derűs.
– Nem vagyok brit. Ha nincs vízum, nem maradhatok. Így megy ez. Ha
elveszik a vízumomat, nem dolgozhatok. Nekem annyi.
– Hová mennél?
Gyötrődve fogta meg Elaine ujjait.
– Pinky, tudod, hogy mindig is Amerikába vágytam. Az volt az első
választásom. Talán ez egy jel, hogy most ott kellene lennem?
Uralkodj magadon! Ne áruld el neki, mennyire fáj! Ne mutasd ki, hogy fáj! Légy
higgadt!
– De lehet, hogy nem utasítanak ki?
Bobby megkönnyebbültnek tűnt, amiért Elaine nem rendezett
jelenetet.
– Lehet, hogy nem.
– Akkor meg? – Elaine vállat vont. – Ne aggódjunk emiatt, mielőtt
megtörténne, Bobby!
El fog hagyni, igaz? A végén mind elhagynak. Mama, papa, most Bobby. Nem
lett volna szabad beengednem a szívembe.
Az újságárus kiabált:
– Sztálin nagy offenzívája!
Amikor az óra az út túloldalán nyolcat ütött, a későn érkezők
felszaladtak a Life Corp. lépcsőjén.
– Jobb, ha mész. Hallgass ide, ha bármi történik, valamit tudnod kell! –
Bobby előrehajolt, és forrón Elaine hideg fülébe suttogott.
– Tudom, hogy így van! – mondta Elaine, és próbált bátor lenni. –
Tudom!
Elaine egész reggel leveleket gépelt. Myra a Németországból érkezőkön
dolgozott, és egyszer zokogva kiszaladt. Felicity ragtapaszt viselt az ujjain.
A bőre könnyen vízhólyagossá vált, de hipochonder is volt. Az ég áldja!
 Nem voltak furcsa minták. Se furcsa szóhasználat.
Elaine-nek két levél jutott egy John nevű, kedves fickótól; halványan
emlékeztetett Alanre. Lesz olyan valaha, hogy nem aggódom Alan miatt?
Levelek egy bizonyos Geoffrey-tól, aki töretlenül vidám volt. Azt hihették
volna, hogy Clactonban táborozik nyáron. Csak aki tudott a sorok között
olvasni, az értette, mit jelent, és Elaine egyre jobban tudott. A családja
érteni fogja? Talán.
Bobby a megbeszélésen volt. Valószínűleg épp közlik vele, hogy
takarodjon. El fogja hagyni, és újra ott lesz, ahonnan elindult, visszakerül
az elejére, csak minden ötszázszor rosszabb lesz. Bobby mindent és
mindenkit hitványabbá tett a szemében, mert olyan átkozottul kedves
volt.
A fenébe azokkal a képekkel és ezzel a hülye biztonsági kihágással!
Ebédidőben Elaine nem a menzára ment, hanem átszaladt a George-ba
megkeresni Martyt. Ha valaki, akkor ő tud valamit.

– Hallottad?
Marty kifejezéstelenül nézett vissza rá. Elaine nem tudta, hogy ez jó
hír vagy rossz. Néha szerette volna megrázni a férfit.
– Tárgyalás volt. Bejött Fisher bombázótiszt, és elmagyarázta: ő
nyitotta ki két perccel korábban a búvónyílást.
– Vagyis?
– Nem Robert tehetett a szabálysértésről.
– Nos, ez fantasztikus, nem?
– Azt jelenti, hogy most nem küldik el. Jó. Meghosszabbítják a vízumát.
Remélhetőleg. Nyer még néhány hónapot.
Marty elfordult, és rendelt magának még egy italt.
Aznap este a Savoyban Bobby a vállára kapta Elaine-t, és úgy vitte fel két
emeletet a sok katona, arisztokrata, üzletember és politikus között, mint
egy zsák krumplit.

– Ez a hadifotós, Robert Capa – hallotta Elaine a nevetések között.

– Hát, szép modellt szerzett magának!
Bobby ragyogó arccal, levegő után kapkodva dobta le Elaine-t a
szállodai ágyra.
– A csudába, holtsúly vagy, Pinky!
– Rosszabb, mint Bessie söröshordói?
– Sokkal!
Elaine nevetve átgördült.
– Szóval nem dobnak ki az országból?
– Még nem. Egyébként, ha megtennék, velem jönnél?
Tréfálkozott, de egyben egyfajta teszt is volt, Elaine tudta jól. Ez egy
jel. Bobby. És Amerika. Ki mondta, hogy az álmok nem válhatnak valóra?
– Láthatom a bélyegalbumjaidat?
– Mindenképpen.
– Akkor igen.
Bobby odaugrott mellé az ágyra, és egy rövid ideig teljesen
megfeledkeztek a bélyegekről, a vízumokról és a háborúkról.
 15. FEJEZET

LONDON, 1944. MÁRCIUS

Hamarosan véget kell, hogy érjen. De Elaine nem így érezte; valószínűleg
senki sem. Öt gyűlöletes év telt el, és mindenkinek elege volt.
A pohár félig üres vagy félig tele van? A válaszból állapították meg,
hogy valaki optimista vagy pesszimista. Most, ha megkérdeztek valakit,
azt felelte: Milyen rohadt ital? Milyen rohadt pohár? Mintha meglopták volna
az embert. Ellopták az időt, a szabadságot, a fiatalságot. Mindenki alól
kihúzták a szőnyeget. Mintha az ember elvesztette volna a talajt a lába
alól, elhagyta volna a kulcsát, de országos viszonylatban; és a
következmények? Azokra gondolni sem tudtak. Az ember úgy tért
nyugovóra, hogy Hitler támadási terveire gondolt. Annyira magabiztos kis
rohadék volt! Az oroszok kiűzték a nácikat Leningrádból, de épphogy csak.
Bármi megtörténhetett. Ugyanakkor bele is untak. Gyerünk már! Legyen
vége, így vagy úgy! Fejezzük már be!
A menzán Annie elsuttogta, hogy az egyik térképész odavan Elaine-ért.
Julian egyidős vele, ám sokkal fiatalabbnak tűnt pattanásos arcával és
zavart vigyorával. Elaine-nek viszont csak egyetlen férfi létezett: Robert
Capa. Még csak észre sem vette ezt a Juliant, amíg Annie fel nem hívta rá a
figyelmet. Néhány héttel később megtudta, hogy a fiú és Felicity
randevúznak, és Felicity még a ragtapaszt is levette egy gyűrű
reményében. Amikor Annie rákérdezett erre, Felicity nagyon dühös lett.
Közölte, hogy ennek semmi köze a gyűrűhöz, de mindenki biztosra vette,
hogy igen.

Elaine-nek büszkeség volt látni Bobby képeit a magazinban,

körbemutatni az irodában. Figyelni, ahogy Mrs. Marriot arca felragyog,
amikor megérkeznek a példányok. Nézni, ahogy egy öregember elmerül a
Life magazin egyik régi számában a metrón. Figyelni, ahogy megtörli
könnyes szemét azt a képet látva, amin egy nő a tengerentúlról érkező
levelet olvassa.
Azt a párom készítette.
Elaine, akinek soha nem volt olyan családja, amire büszke lehetett,
repesett a boldogságtól emiatt a kapcsolat miatt. A párom. Az én Robert
Capám. Kerülj közelebb? Akkor sem tudtak volna ennél közelebb kerülni, ha
próbálkoztak volna.
Elaine burmai hadifoglyok leveleit gépelte. Emlékeztetnie kellett magát,
hogy ne sírjon. Szegény Geoff kételkedett benne, hogy valaha látja még a
gyerekeit. „Mondd meg, hogy mindennél fontosabbak nekem!” Ugyan,
Geoff! Elaine bele akart nyúlni a levélbe, megfogni a férfi kezét, és leszidni.
Tarts ki! Bárcsak tudná, hogy van, aki olvassa, van, aki hallja, van, aki
megöleli. De érződött, hogy Geoffból fogy az erő. A kimerültség üvöltött,
nem, lebotorkált minden betűről, minden szóról a gyűrött papíron. Elaine
nem értette, hogy ez a levél hogyan jutott át a cenzorokon. Lehetetlen. De
mégis. Nem a minták vagy a szóhasználat miatt lett furcsa. Attól, hogy
csak az igazat írta.

„Ez egy szekta – írta, és az elemzés, amit eztán levezetett igazolta, hogy
régen antropológia-professzor volt. – Ezeknek az embereknek kimosták az
agyát, hogy elhiggyék, kevesebbet érünk náluk. Úgy bánnak velünk, mint egy
rovarral, egy léggyel, egy szúnyoggal, egy darázzsal?”
– Én ezt képtelen vagyok tovább csinálni, Mrs. Dill – jelentette ki
hirtelen Elaine. Őt magát is meglepte, hogy hangosan kimondta. Hiszen
annyira igyekezett kizárni az érzelmeit! Ügyelt rá, hogy azzal a kutató
szemmel vizsgálja a leveleket, ahogy Hód őrnagy tanácsolta.
Talán mert Geoff annyira gyengéden írt a két fiáról, talán mert
együttérzőn viselkedett mindenkivel, akivel találkozott, még a
börtönőrrel is, aki háromszor fejbe vágta, amikor lehajolt, hogy megnézze,
hogy a legjobb barátja meghalt-e (igen, halott volt), talán mert igyekezett
nem feladni.
Talán azért, mert mielőtt megismerte Bobbyt, a szeretteitől elválni
csupán egy bosszantó dolog volt, de most a legnagyobb félelmévé vált.
Elaine most értette meg igazán, mi a szerelem, mi a szenvedés, és
gyötrődött. Megfogalmazhatatlanul szörnyű volt.
Mrs. Dill elvitte őt egy kis fülkeszerű irodába. Volt ott egy üveg whisky
és egy sor bögre, amikben – Annie állítása szerint – mindenféle
ocsmányságot tartogatott.
Az asszony töltött Elaine-nek egy nagy bögrével, miközben ő
beszámolt neki Geoff leveléről. Arról, hogy a barátját minden ok nélkül
verték agyon, méghozzá a szeme láttára. Semmi okuk nem volt rá!
Lecsapták, mint egy legyet, egy szúnyogot vagy egy darazsat.
– Higgadtak maradunk és folytatjuk! – szakította félbe Mrs. Dill, és
Elaine szótlanul bólintott. Hát, persze. Mi mást tehetünk? Elaine eltökélten
kiitta a poharát. A torkában égő tűz megtette a magáét. Aztán
megdöbbent, amikor Mrs. Dill egyszer csak forró, kínkeserves zokogásban
tört ki.
– Azok a szegény, szegény férfiak…
 16. FEJEZET

LONDON, 1944. ÁPRILIS

Alan levelei megint kiszámíthatatlanná váltak. Elaine kétségbeesett a

kisöccse miatt. Miután megkapta a fiútól azt a kedves lapot, azt hitte,
jobbra fordulnak a dolgok. Most rájött, hogy ez nem igaz. Fájdalmas volt
egész nap szomorú levelekkel foglalkozni a munkában, aztán felnyitni
Alanét. De az öccsének talán csak hallgatóságra volt szüksége a
személyében, és amint leírta a panaszait, jobban lett. Elaine
reménykedett. Clive-ot nem avathatta a bizalmába ezzel kapcsolatban.
Alig találkoztak, és a fiú amúgy is utált a testvéréről beszélni. Közölte,
hogy valaki tartozik neki az eltűnt késért, és elég fenyegetően nézett
eközben.
A George-ban Elaine megkérdezte erről Bobbyt.
– Eltűnt? – ismételte a férfi. Úgy tűnt, sokkal komolyabban veszi az
ügyet, mint Elaine vagy Clive. – A késeknek nem kel csak úgy lába, Pinky.
Mikor tűnt el? Ki látta utoljára?
Elaine azonnal megbánta, hogy felhozta a témát. Utálta elrontani az
együtt töltött kellemes időt.
– Csak… Clive kíváncsi volt, hová tűnt, ez minden.
Bobby zavartnak tűnt.
– Felejtsd el! – Elaine úgy döntött, hogy ad Clive-nak néhány shillinget,
és remélni tudta, hogy a fivére nem beszél róla többé.
Elaine aggodalmai dacára 1944 tavasza a szenvedély, a tánc és a pezsgő
barátságok időszaka is volt. A lány szeretett eljárni Annie-vel, Felicityvel,
Myrával, sőt, még Mrs. Dill-lel is. Mindig meg tudták nevettetni egymást.
Mrs. Dill gyerekei egy zsák zöldséggel tértek vissza Walesből, amit az
asszony elosztogatott. Mind elmentek Felicity húgának a
hegedűkoncertjére. Myra azt hitte, hogy eltört a bokája, Annie elvitte a
rendelőbe, de kiderült, hogy csak ficam. Myra édesanyja mindenkinek
kifizette a mozijegyét, Leon pedig második díjat nyert az amatőr
festőcsoportjában a London támadás alatt című festményével.

Amerikai és kanadai egyenruhások voltak mindenfelé. Nem beszéltek

róla, nem hívták fel rá a figyelmet, de nem lehetett nem észrevenni őket.
Rágóztak London összes utcáján. Csókokat dobáltak a villamosok
ablakaiból. Egy tíz-tizenkét fős csoport még két kanapét is elfoglalt a
George-ban péntek esténként.
Valami készült. Annie szólt Elaine-nek, hogy egy árva léleknek se
árulja el, de hallott valamit Calais tervezett inváziójáról.
– Vissza fogjuk szerezni Franciaországot – állította. Elaine bólintott.
Annie nem eskette titoktartásra, mert tudta, hogy a legtöbb dolgot úgyis
elmondja Bobbynak.
Szörnyűségek történtek, és még nagyobb szörnyűségek készülődtek,
de ki gondolta volna, hogy a nappalok és éjszakák ilyen édesek lehetnek?
Elaine élete legboldogabb időszakát élte. Szégyenkezett emiatt,
ugyanakkor nem tehetett mást. Ilyen volt szerelmesnek lenni Robert
Capába háború idején.
Elaine és Bobby a Savoy mesés kádjában lubickolt. A lány azzal
tréfálkozott, hogy a kád nagyobb, mint az ő hálószobája. (Valószínűleg
nagyjából ugyanakkora volt.) Ő egy régi bádogdézsához volt szokva, amit
hetente egyszer előhúzott a fészerből. Tudta, hogy ezt sosem fogja
megunni. A mérete! A csapok!

Bobby óvatosan beszámolt neki a következő munkájáról. Nagy meló

Európában. A nagy dobás. Elaine túláradó boldogsága azonnal semmivé
olvadt. Szóval Annie-nek igaza volt.
– Nem tudtam, hogy ilyen hamar.
– Hát, most már tudod.
– És szerinted ez lesz a háború vége?
Elaine a cukorra, a baconre, a szappanra és a benzinre gondolt, meg az
utazásaikra, ha ennek az egésznek vége lesz. Valószínűleg nem lesz
munkája, de hogyan is panaszkodhatna? Elképzelte, hogy Bobbyval lehet,
anélkül, hogy minden pillanatban tipródnia kellene, hová megy
legközelebb meghalni. Mesés lenne.
Bobby végigsimította az arcát.
– Azt hiszem, remélem, hogy ez lesz a vég kezdete.
– És mit csinálsz majd? – Elaine tudta, egyszerűen tudta, hogy Bobby a
dolgok sűrűjében lesz. Bár a fürdővíz meleg volt, kirázta a hideg.
– Lefényképezem – felelte a férfi könnyedén. – Mi mást?
– Ugye nem tartasz velük? A katonákkal? Felszabadítani
Franciaországot?
Emlékezett rá, Bobby mit mondott a tengerről. Nem tudott jól úszni.
És színvak is, az ég szerelmére! Nem mehetsz, akarta mondani. Túl sebezhető
vagy. Ráadásul az enyém.
– Megteszem, amit kell. És őszintén szólva, alig várom. Vissza kell
szereznünk Európát a fasisztáktól, győznünk kell!
Elaine bensőjét rémült üvöltés rázta meg.
– Nem akarom, hogy meghalj!
 – Én sem akarok meghalni. – Bobby vizet fröcskölt az arcába. – De ha
muszáj, rosszabb időben is meg lehetne halni, mint Európa felszabadítása
közben.
– Ne halj meg! – ismételte Elaine tehetetlenül.
– Nem fogok, ha megígéred, hogy nem hagysz el. Én attól félek a
világon a legjobban.
– Sose tenném. De nagyon magányos leszek nélküled.
– Majd megkérem Martyt, hogy vigyen el valahova.
Marty. Mi a csuda haszna van Martynak?
– De… lehet, hogy nem történik meg? Talán nem lesz invázió.
– Meg kell történnie, Pinky. Nincs más megoldás. – Bobby
rámosolygott. – Na, nem azt mondtad, hogy azon a végén akarsz lenni,
ahol a csap van?
 17. FEJEZET

SPANYOLORSZÁG

2016. JÚNIUS, MÁSODIK NAP

Barbara néni az egyetlen, aki tud úszni. Rendesen úszni. Könnyedén siklik
a vízben. Negyven hossz mellúszásban.
– Nem rossz egy idős hölgytől – mondja. Hatalmas dresszt visel.
Burkininak hívja. Imádom nézni Derek arcán a megvetést, miközben a
nagynéném abban szeli a vizet.
Harry hívott. Csodálatosan hangulatjavító volt beszélni vele. Finn
szülei elvitték őket gokartozni és tésztázni, fantasztikusan érezték
magukat.
– Aggódom miattad – mondom.
– Felnőtt vagyok – közli Harry, amitől magamban felhorkanok.
Természetesen Paultól, a lúzertől nincs üzenet, ami valószínűleg jó. Ki
akarja hallani, mennyivel jobb Ibiza egy vadiúj Evával, mint Dél-
Spanyolország hegyei egy dohos ex-feleséggel.
Nick és Stella délben érkezik egy rakás kamerával meg mikrofonnal.
Az ebédre elfogyasztott vega kolbászos párna után – kösz, grill-Derek –
bemegyünk a nappaliba, aminek állítólag jobb az akusztikája a
felvételekhez. A szobát hatalmas kanapék és egy üvegasztal uralja. Meg a
négy faragott Buddha. Gisela égkék jógamatracait összetekerve a sarokba
támasztották. Itt még napközben is sötét van. Ez a hűvös szoba. Alyssia
vonakodva masírozik be. Megpaskolom a helyet magam mellett, és
egymásra mosolygunk. Készen állunk az újabb hülyeségekre.
Matthew ide-oda ugrál, nagyon élvezi. Felajánlja, hogy meggyújt pár
füstölőt. Örülök, amikor Nick azt mondja, bocs, haver. Köhögnie kell tőle.
Úgy döntöttem, kedvelem Nicket. Segítettem neki behozni a
felszerelését a kocsiból, és lazán elbeszélgetett velem. Megtudtam, hogy
szingli, nincs gyereke és londoni. Régen a Cityben dolgozott, de tíz éve
létszámcsökkentés volt, és úgy döntött, hogy követi az álmait. Elárulom
neki, hogy rágugliztam az előző filmjeire: az egyik egy ismeretlen I.
világháborús művészről, Olive Mudie-Cooke-ról, a másik pedig Mary
Borden költőnőről szól. Mindkettő remeknek tűnik.
– Érdekes ízlésed van. – Úgy látszik, örül, hogy kutattam egy kicsit. Azt
mondja, szereti, amit csinál.
– Hát, ez… a lényeg, nem igaz?
A forróságtól elfelejtem, mit akarok mondani.
Én rég élveztem utoljára, amit csinálok. Marketinggel foglalkozom egy
főiskolán. Ez már önmagában elárulja, milyen főiskola ez; olyan, amelyik
inkább költ a marketingre, mint a tanításra. Tudom, hogy nem kéne
megnéznem az ajándék ló fogát. Amikor elkezdtem, a munka egyesítette
mindazt, amit szeretek: oktatás, fiatalok, kreatív feladat szavakkal és
képekkel. Viszont minden félévvel kevesebb lett ezekből.
Barbara a másik oldalamra ül. Alyssia odasúgja:
– Ez uncsi. – Nem jut eszembe olyan válasz, ami tetszene neki, de
Nicket, Stellát vagy Matthew-t nem húzná fel, úgyhogy csak megszorítom
a kezét.
Nick azt mondja, csak lazítsunk. Derek közbeszól:
– Dőljetek hátra, és gondoljatok Angliára! – Anyu ugatva nevet.
– Haha!
 – Szóval tudjuk, hogy Elaine édesanyja akkor halt meg, amikor a lány
fiatal volt… – kezdi Nick.
Ezt nem tudtam. Hogyhogy nem tudtam erről?
Anyu felnéz. Meglepettnek tűnik.
– Igen – mondja szűkszavúan. – Baleset történt.
– Ez szörnyű! – fakadok ki, Barbara néni pedig együttérzően felém
bólint.
– Autóbaleset – teszi hozzá Anyu.
Új és fájdalmas empátia ébred bennem Elaine nana iránt. Miért nem
mondta ezt nekünk senki?
– Tényleg szörnyű volt – ért egyet anyu. – Az édesanyjával sétált az
otthonuk közelében. Fogták egymás kezét az utcán, aztán hirtelen… már
senki nem fogta a kezét.
Mindenkinek elakad a lélegzete, elképzelik, hogy ez mennyire
borzalmas.
– És az apja? – kérdezem.
– Nem tudom – feleli Barbara.
– Gondolom, ő is odaveszett. – Anyu a körmét vizsgálja.
Szegény nana! Nem volt sok esélye.
– És voltak testvérei? – folytatja Nick.
Sem anyu, sem Barbara néni nem válaszol.
Próbálok segíteni.
– Nem tudunk róla…
– Ez nem igaz – szakítja félbe anyu hangja az ábrándozásomat. – Volt?
két testvére.
– Tessék? – Matthew egy tizedmásodperccel korábban kérdezi, mint
én.
– Maminak két fiútestvére volt. Fiatalabbak, azt hiszem.
 – Tessék? – kérdezi újra Matthew leesett állal. – Miért nem mondtad
nekünk?
– Nem gondoltam, hogy fontos.
A zűrzavarban Barbara néni azt mondja:
– Figyelmeztettelek, hogy ez egy csomó szellemet ki fog engedni a
palackból, Shirley!
– Oké, tisztázzuk… – Matthew hangja hitetlenkedő. – Vannak
nagybácsik, talán unokatestvérek, és a jó ég tudja, hány rokon valahol? És
ti tudtátok mindezt, és nem árultátok el?
– Azt hiszem, Matthew – válaszolja anyu. – Ha így fogalmazol.

Miután Nick és Stella elment, mi pedig megvacsoráztunk (Derek

különleges grillfogásait), Matthew kigurítja a karaoke gépet, és
mindannyian tapsolunk meg iszunk. Jó lesz másra koncentrálni a
nagybácsi-kísérteteken kívül. Furcsa, de anyu titkolózása nem bosszant,
inkább csak meglep. Azt hiszem, mindig is kicsit felszínesnek, vagy talán
konvencionálisnak tartottam őt, de ez a felfedezés most feltárta a rejtett,
sötétebb mélységeket. Matthew egyáltalán nem boldog ettől.
Folyamatosan szurkálja őt.
– Mit rejtegetsz még? – firtatja, miközben anyu legyezi magát.
– Semmit, drágám, komolyan! És nem rejtegettem, csak nem láttam
értelmét, hogy megemlítsem.
Mindig is azt gondoltam, hogy anyu elkényeztette Matthew-t, és azt
hiszem, a kapcsolatukra is féltékeny voltam. Negyvennégy vagyok, és
tudom, hogy egy négyéves panaszkodik ilyesmik miatt, nekem pedig már
hozzá kellett volna ehhez szoknom. Az idegesít a legjobban, hogy sose
tudtam. Nem tettem túl magam rajta. Soha nem is fogom. Féltékeny
vagyok a testvéremre, és ezt mindig szégyelleni fogom.
Matthew tovább piszkálja anyut.
– Hány gyereked is van? Biztos?
Anyu nevet. Matthew beszélhet így, anélkül, hogy felhúzná. Ha én
tenném, kiborulna.
Barbara néni kezdi a karaokét egy Abba-dallal. Aranyos hangja van, de
ennél fontosabb, hogy lenyűgöző táncos; tényleg átadja magát a zenének.
Még Alyssia is oldalba bök.

– Ez szuper, nem?
Matthew következik. Úgy csücsörít és ad elő, mint Elvis. Ő sem túl
rossz, de Alyssia eltakarja a szemét, és azt suttogja, hogy égő.
Ha Paul itt lenne, The Clasht vagy Sex Pistolst énekelne. Egyikünk sem
túl jó énekes, de lelkesedéssel pótoljuk, ami hiányzik. Egy bárban töltött
este végén sokszor énekelt Paul szerelmes dalt. Az én kedvencem az
„Enjoy the Silence” a Depeche Mode-tól.
Paul most valószínűleg ezt énekli Evának Ibizán.
Még a gondolatát sem bírom elviselni.
Derek és anya az „I Got You Babe”-et éneklik a Sonny & Chertől.
Meglepően harmonikusan szólnak. Alyssiával nevetve bekapcsoljuk a
zseblámpát a mobilunkon, feltartjuk, és ide-oda ingatjuk.
Aztán anyu ragaszkodik hozzá, hogy én is énekeljek. Egyre ezt
hajtogatja. Nehéz ellenállni, amikor ilyen. Azt mondom, hogy csak akkor,
ha besegít, és belemegy. A „We’ll Meet Again”-t énekeljük Vera Lynntől. Ő
anya egyik kedvence, és hogy őszinte legyek, nem olyan rossz, mint amire
számítottam. Mindenki tapsol. Anyu még meg is ölel, és elmondja,
mennyire örül, hogy eljöttem Spanyolországba. Ennyi idő után.
Sikerül nekem is kinyögnöm, hogy mennyire örülök, amiért itt
lehetek.
Meg kéne említenem a nagybátyjaival kapcsolatos dolgot is, de nem
megy. Nem merem. Ráhagyom Matthew-ra.
Barbara, Alyssia és én eléneklünk néhány Abba-dalt, és épphogy
sikerül nem elsírnom magam a „Slippin Through My Fingers” közben – Ó,
Harry! – aztán Matthew és Derek nekiállnak Tom Jonest énekelni. Anyu
odadobja a sálját Dereknek, ő pedig a derekára köti, a szexit játszva.
Eltakarom Alyssia szemét, Barbara meg felvisít:
– Le, le, le!
Később, amikor lefekszem, rájövök, hogy megvagyok én Paul nélkül.
Menni fog ez! Nem estem szét, vagy ha mégis, újra összerakom magam. Jó
este volt, még Alyssia is azt mondta, én pedig várom a következő napot.
Bár, hogy miért, abban nem vagyok biztos: hogy többet tudjak meg Elaine
nanáról, vagy, hogy újra láthatom Nick Linfieldet. Bármi is az ok, örülök,
hogy újra lelkesedem valami iránt.
 18. FEJEZET

LONDON, 1944. MÁJUS

Larry meghalt. Larry, a Life Corp. képelőhívója, aki mindig olyan kedves
volt Elaine-nel, a kedvenc leányzójával, halott.
Rohadt szemét! Átkozott, átkozott háború! Az ember néha leereszti a
védőpajzsát. Megengedi magának, hogy megfeledkezzen arról, mennyire
iszonyú ez a háború, aztán a háború bosszút állva visszatér, hogy
emlékeztesse.
Elaine dühös volt, hogy megfeledkezett magáról, és arról, hogy hol
van; össze akart törni valamit. Legszívesebben az iroda padlójára lökte
volna az írógépet. Papírokat marcangolt volna a fogával. Nagyon kedvelte
Sötétkamra Larryt. A férfi bőkezűen bánt az idejével és a dicséretével.
Özvegy volt, aki harcolt a nagy háborúban, és abban a háborúban is utált
mindent.
Nem lett volna szabad egy olyan hatvanéves, gyenge egészségű
férfinak, mint Larry a tűzoltókkal szaladgálnia a városban. Elaine nem
akarta tudni a részleteket, de Leon azért elmondta neki. Leon sokkot
kapott. Mindössze két napja még ivott Larryvel a George-ban. Állítólag
Larry tartozott neki egy körrel. Erre Leonból kitört a zokogás:
– A gazember csak azért halt meg, hogy megússza!
Larry egy háztűzben halt meg egy V-2-es támadás után. Átkozott,
kiszámíthatatlan „cserebogarak”! Legalább a többi bombánál volt
valamilyen figyelmeztetés, de ezek elől nem volt menekvés. Csak egy
hirtelen surranás, nyikorgás és zuhanás. Pokoli zaj. Ha rajta van a neved,
akkor rajta van a neved, mondogatta mindenki. Némi vigasz. Állítólag Larry
berohant az égő házba, és magára nem is gondolt. Azt hitte, hogy
gyerekek estek csapdába az égő épületben. A füstmérgezés végzett vele.
Túl öreg volt az ilyesmihez. A legrosszabb – vagy a legjobb? – hogy a
gyerekek már biztonságban voltak odakint. Nem kellett volna bemennie.
A pubban Bobby, aki egészen elzöldült, amikor meghallotta a hírt,
remegő kézzel emelte fel a poharát:
– Szegény Larry, nem ezt érdemelte!
Marty pedig azt mondta:
– Az időzítés szörnyű. – Amikor mindenki hallgatott, hozzátette: – Így
nagyon nehéz lesz előhívatni az invázió képeit.
Mindenki felhördült, hogy „Fogd be, Marty”! Most az egyszer még
Bobby is élesen szólalt meg:
– Ne most!
Marty zavartan visszakérdezett:
– Mi van? Én csak gyakorlatias vagyok, tudod, milyen fontos a
következő néhány hét. – Duzzogva kitöltötte a sörét a ronda bögréjébe.
Elaine akkor még jobban utálta, mint valaha. Martyban nem volt
semmi együttérzés. A háború van, akiből a legjobbat hozza ki, de van,
akiből a legrosszabbat.
– Calais az? – kérdezte Elaine később Bobbytól. – Ott támadjuk meg a
nácikat?
A férfi félrehúzta.
– Ezt hol hallottad?
– Mindenki ezt suttogja – válaszolta Elaine. Bobby száján halvány
mosoly játszott, aztán megcsókolta.
 – Úgy érted, hogy Annie?
– Aha. Jól tudja?
– Talán, kicsim. Bárhogy is lesz, neked nincs miért aggódnod.
Amikor Elaine hazaért, és mesélt Clive-nak Larryről, alig tudott
megszólalni. A szemét égették a könnyek, de nem akart sírni, nem. Őrült
hosszú éveket csinált végig a háborúban zokogás nélkül; a Blitz
pusztítását, napi szinten olvasott szívet tépő leveleket; túlélte a saját anyja
halálát, nem fogja hagyni, hogy szegény Larry legyen az utolsó csepp.
Nincs olyan csepp a világon, aminek ezt hagyná.

Clive cigarettát szívott a tűzhely felett. A dohányzástól kevésbé volt

éhes. Az arca nyúzottnak tűnt a félhomályban. Elaine akaratlanul is úgy
érezte, az egyik gonosztevőre hasonlít Mrs. Marriot könyveiben.
A kenyérkosárban nem talált semmit, csak egy kevés penészes
kenyérhéjat. Elővett néhány krumplit, hogy meghámozza. Zöldek voltak,
és annyi csíra volt rajtuk, mintha csak abból állnának. Ezt Elaine hangosan
is el akarta mondani, hogy mindkettőjüket felvidítsa, de Clive
mozdulatlanul állt, és „gondolkodó” arcot vágott. Nem állt jól neki.
– Szóval ez azt jelenti, hogy a Life magazinnak szüksége lesz valakire a
sötétkamrában?
Elaine azonnal kapcsolt. Ismerte Clive-ot.
– Kizárt!
– De Elaine, tudod, mennyire szeretek a sötétben lenni. Őstehetség
vagyok.
– Hah! Clive, ez nem arról szól, hogy a sötétben legyél. Ismerned kell a
filmelőhívást, a higanyt, és… és mindent.
– Értek a lázmérőkhöz – mondta a fiú.
Elaine ügyet sem vetett rá. Vagyis elvette tőle a cigarettát, aztán nem
törődött vele. Lemondott a krumplikról. Készít magának tojást, régimódi
főtt tojást, Clive pedig oldja meg magának. Akart egy percet, amikor
Larryre emlékszik.
Nem Clive-ra és a hülye ötleteire.
De másnap kora reggel Clive az apjuk régi fekete öltönyében állt a
konyhában, papa egyetlen öltönyében, amit a temetéseken viselt. A
nadrág derékban túl bő volt, még a nadrágtartó sem tudta palástolni,
ugyanakkor a bokájánál kivillant alóla a fekete zokni.

– Elmegyek a Life Corp.-ba. Most.

– Nem léphetsz Larry helyére, Clive! – Elaine igyekezett valami
indokot kitalálni. Nagyon kevés olyan ok létezett, ami a fiút
eltántoríthatta volna. – Kezdjük ott, hogy túl fiatal vagy.
– Nem fognak nálam jobbat találni – jelentette ki Clive magabiztosan.
– Tapasztalatlan vagy.
– Gyorsan tanulok.
– És mi van a lábaddal?
– Annak mi köze ehhez?
– Szerintem nem kellene ezt tenned, Clive.
– Mi baj lehetne belőle?
Úgy kötötte meg a bakancsát, mintha ezzel végleg lezárná ezt a vitát.
– Csak elmegyek, és megkérdezem, ez minden. Tényleg kell a pénz.
Vajon elveszítette a munkáját a halboltban? Nem ez lett volna az első
alkalom. De biztosan nem, mert továbbra is haltól bűzölögve járt haza.
– Mire?
– Dolgokra… Te nem tudod, milyen ez. Neked gazdag pasijaid vannak.
Pasi. Egyes számban. És nem gazdag.
– Senki sem fog nekem segíteni, Elaine.
 – Én igen…
Elaine feltartott egy bankjegyet; igazából megvesztegetés volt.
– Ne menj, Clive! Az nem a te helyed.
A fiú anélkül gyömöszölte a zsebébe a pénzt, hogy egyáltalán ránézett
volna.
– Rendben. Most nem beszélhetek róla – közölte titokzatosan. – De
több pénzt kell keresnem. Csinálnom kell valamit, Elaine! Érted?

Ez volt az az éjszaka, amikor a rendőrség kopogtatott az ajtón.

Elaine öccse a Catford High Street egyik padján ült, és dühöngve
őrjöngött. Nagyon feldúlt volt. Volt nála egy kés. Nála volt az a kés.
Alannél, nem Clive-nál. A jó ég tudja, hogy Clive merre járt. Soha nem
ott volt, ahol szükség lett volna rá, annyi bizonyos.
Elaine a rendőrautó hátsó ülésén ült, össze-vissza csúszkált a
bőrülésen. Valószínűleg sokkot kapott. Furcsán nyugodtnak érezte magát.
Kérdéseket intézett a rendőrtisztek tarkójához, de ők alig tudtak többet,
mint amit már elmondtak. Állítólag Alan adta meg nekik Elaine címét,
amiről ő – szalmaszálakba kapaszkodva – azt gondolta, hogy akkor csak
nem lehet annyira rosszul, ugye?
– Nem fog ártani senkinek – bizonygatta a rendőröknek. Talán
háromszor vagy négyszer is megismételte. – Alan nem, ő jó fiú!
– Tudjuk – mondta a rendőrtiszt, bár Elaine-t nem győzte meg, hogy
tényleg így van. – De önmagának árthat.
Kisebb tömeg verődött össze a fiú körül – gyerekek, idősek –, egy
rendőrtiszt hátraszorította őket.
– Engedjék levegőhöz jutni, emberek! – Alan ott ült, a kést – Clive kését
– beleszúrta az ingujjába, a bőrébe. Mindkét karja véres volt. Az ingét
vörös pöttyök tarkították. A bőre falfehérnek tűnt, a szeme hatalmasra
tágult.
– Ally – suttogta Elaine, és megfogta az öccse véres kezét. – Semmi baj,
édesem! Itt vagyok.
Vajon felismert?
Igen, fel.
– Elaine. Te vagy az egyetlen.
– Te vagy az én napsugaram, Alan.
– Nem tudom, mit csináljak – ismételgette a fiú. – Nem tudom, mit
csináljak.

Kocsival vitték be a fiút és Elaine-t a mindössze ötpercnyire lévő

rendőrőrsre. Azt mondták Elaine-nek, hogy az öccse ott tölti az éjszakát,
és másnap egy speciális kórházba viszik.
– Katonai kórházba?
A rendőrtiszt együttérzően nézett rá.
– Elmegyógyintézetbe.
Istenem, oda ne! Elaine tudta a híradókból és az újságcikkekből.
Mindenki tudta. Az intézetek földi poklok voltak. Nem Alannek való
helyek. Az öccse inkább meghalna.
– Nem vihetik oda!
– Nem olyan rosszak, mint régen – állította a rendőrtiszt, de ez sovány
vigaszt jelentett. Elaine tudta, milyenek. A múlt hónapban olvasott egy
regényt egy nőről, akit egy intézetből megszökött ember ölt meg. A lány
vőlegénye soha nem tette túl magát a dolgon.
– Nem akarsz odamenni, ugye, Alan? – Megrángatta a fiú ingujját, de
az öccse nem felelt, csak lehorgasztotta a fejét. Elaine úgy érezte, hogy
elveszítette a csatát, mielőtt az egyáltalán elkezdődött volna.
– Van egy Dartfordban, holnap korán reggel elvisszük.
– Itt maradok vele – közölte Elaine. Ez a legkevesebb, ha az öccse
intézetbe kerül.
– Nem! – jelentette ki a rendőrtiszt határozottan. – Ez nem lányoknak
való hely. Jöjjön vissza holnap!
Elaine nem tehetett mást. Azt mondta Alannek, hazamegy.
– Nem tudom, mit csináljak – mondta a fiú újra a kezét tördelve, de
nem nézett a nővére szemébe, és amikor Elaine azt suttogta, hogy „Al”,
gépiesen válaszolt: – Parker közlegény.
Az előtérben lévő telefon csöngött. Elaine, aki alig aludt, azonnal kipattant
az ágyból. Istenem, Alan! Most mi történt?

– Behívtak, drágám – suttogta a hang. Bobby volt az. Általában, ha vele

beszélt, Elaine-t elöntötte a remény. Most nem. Vasárnap reggel fél hét
volt.
– Hívtak? Hova?
Elaine nem kapcsolt úgy, mint általában. A férfi nem Alanről és az
intézetről beszélt, vagy a Dartfordba való utazásról, hanem Franciaország
visszafoglalásáról. A calais-i invázióról.
– Azt akarják, hogy ma este induljak. Ide tudsz jönni?
– Nem tudom, hogy menni fog-e…
Elaine nekidőlt a falnak, és lecsúszott a földre. A szegélylécen apró
lyukak voltak, és festék csapódott a tapétára. Nyugalom! Meg tudod csinálni.
Bobby némi szünet után folytatta:
– Mi az, Pinky?
Elmondhatja neki? Mesélhet az őrült testvéréről? Igen, de nem most,
persze, nem most. Bobbynak erre most nincs szüksége. Összpontosítania kell.
Nem mehet el zavaró gondolatokkal, ostobaságokkal. Nem akar úgy elmenni, hogy
az ő katasztrofális családja jár a fejében. Ez Bobby pillanata. Nem az övé.
– Nem érzem magam túl jól, Bobby.
– Édesem, mi a baj? – Úgy hangzott, aggódik.
– Figyelj, én… Lehet… – Elaine valami fertőzőt akart mondani. Fejben
végigfutott a lehetőségeken. Veszettség? Ez meg honnan jött? Malária? Te
ostoba! Kanyaró? Bobby túlságosan aggódni fog. Bárányhimlő. Valószínűleg
kineveti. A csudába! Hol a megfelelő betegség, amikor kellene?
Vakbélgyulladás, hát persze.
– Pinky, nagyon sajnálom! Hozok orvost!
Nem ezért találta ki.
– Ne, ne, nem olyan rossz. Megleszek.
– Na, most rossz vagy sem?
– Az, és mégsem az. – Gyenge próbálkozás volt, hogy megnevettesse
Bobbyt. – Túlélem, de bármi is ez, nem akarom, hogy elkapd. Erősnek kell
lenned.
– Rendesen el akartam tőled búcsúzni. – A férfi fáradtnak hangzott.
Nem, ijedtnek. Elaine mostanra megtanulta a különbséget.
Bobby nagy lélegzetet vett a vonal túlsó végén. Elaine semmit sem
szeretett volna jobban, mint vele lenni az ágyban. Vagy a kádban. Kizárni
a gonosz világot. Csak ők ketten. A csap felőli oldal.
– Tudom – suttogta.
– Lehet, hogy nem úszom meg, Pinky.
Elaine úgy érezte, képtelen lenne elviselni. Ott kell lennie az őrsön,
amikor kinyitnak.
– Muszáj menned?
– Részese kell, hogy legyek. Ez a munkám. És? – elhallgatott. – Akarok
is.
 – Megpróbálok odamenni, amint… amint…? amint zöld utat kapok.
– Zöld utat? – ismételte Bobby. Nem hitt Elaine-nek.
– Igen, drágám. Hánykor indulsz?
– Tizennyolc nulla nullakor – közölte Bobby határozottan.
– Úgy mondd, hogy értsem! – Ez az egyik régi viccük volt, de Bobby
nem nevetett.
– Este hatkor. – Elaine még soha nem hallotta ennyire bosszúsnak, ha
vele beszélt. Ez valahogy megdöbbentette. Minden tőle telhetőt
belesűrített a szavaiba:
– Ígérem, drágám, ott leszek! Várj meg!
– Muszáj megbilincselnie? – kérdezte Elaine a rendőrtiszttől aznap reggel
az őrsön.

Úgy tűnt, igen. Berángatták Alant a kocsiba, és elvitték Dartfordba. Az

autóban Alan megadóan nézett rá. Biztosan beadtak neki valamit, hogy
lenyugodjon. Alan ezt hajtogatta:
– Parker közlegény.
Aztán az egyik rendőrtiszt ráförmedt:
– Értjük, fiam!
A küszöbön egy idős ápolónő közölte velük:
– Nem tudom, mit keresnek itt. Hétvégén nincs felvétel.
A rendőrtisztek egymásra néztek.
– Vissza kell vinnünk az őrsre még egy éjszakára.
– Nem az én bajom. – A nő rájuk csukta az ajtót.
Elaine előrevetette magát. Könyörgött a nőnek. Alan nem bír ki még
egy éjszakát az őrsön, képtelen lenne, és ő sem, kérem. Végül az ápolónő
megsajnálta. Elment, és hozott egy férfit – talán egy orvost? – aki
megpróbált flörtölni Elaine-nel.
 – Nos, egy ilyen csinos hölgy kedvéért, lássuk, mit tehetünk…
Mielőtt távoztak, az egyik rendőrtiszt előrehajolt, és megszorította
Elaine vállát.
– A fiú szerencsés, hogy maga mellette van.
Alan engedelmesen hagyta, hogy a személyzet elvezesse. Elaine-nek
eszébe jutott a nap, amikor el kellett mondania neki és Clive-nak, hogy
mama nem jön vissza többé, és Alan csak tovább szedegette a száraz sarat
a cipőjéről. Ő tizenhárom éves volt, Clive tizenkettő. Elaine megesküdött,
hogy együtt tartja őket. Első a család.
Rengeteg papírt kellett aláírnia. Alan Joseph Parker. Az elhunyt Shirley és
Alan Parker fia.
– Mindketten elhunytak? – kérdezte a flörtölős doktor együttérzően.
– Igen – válaszolta Elaine. Elhunyt, elmenekült, egykutya.
Kor, cím, foglalkozás, tünetek. Az idő egyre fogyott, és Bobby, Bobby ma
elutazik Calais-ba.
Elaine végigment a kérdéseken. Alan úgy gubbasztott mellette, akár
egy rongybaba.
– Mennem kell. – De Alan, aki eddig kezes bárányként viselkedett,
rendetlenkedni kezdett. Feldúlt lett. Nyöszörgött. Rázta a zokogás.
Remegett a válla. Megragadta Elaine kezét, és azt suttogta:
– Parker közlegény.
Amikor az orvos megpróbálta elhúzni, Alan rúgkapálni kezdett.
– Ne menj!
Senki sem tudta, mit tegyen, úgyhogy Elaine belement.
– Maradok, amíg lenyugszik.
Sok időbe telt, míg a fiú lecsillapodott.
Elaine taxival ment a vasútállomásról Belgraviába. Nem nagyon
engedhette meg magának, de alig maradt ideje, és tudta, hogy ez az
egyetlen reménye, hogy odaérjen Bobbyhoz. Sajnos a szerencse nem állt
mellette. Egy temetési menet torlódást okozott az utakon. Rossz ómennek
tűnt. Elaine odadobta a pénzt a sofőrnek, és az utolsó körülbelül egy
mérföldet futva tette meg.

Megnyomta Bobbynál a csöngőt. Öt perccel múlt hat. Tizennyolc nulla

nulla jött és ment. Nem kapott választ. Egyre csak csöngetett és
csöngetett, de semmi. Csak a csöngő zaja hallatszott, mint a visszhang egy
mély, sötét barlang belsejében. Aztán csönd.
Elaine lerogyott Bobby lépcsőjére. Kimerült, de nem sírt. Szörnyű
előérzete támadt, hogy a férfi meghal valahol idegen földön. Az ő drágája
katapultál a levegőbe, különböző nyelvek ordibálnak parancsokat. Az ő
Bobbyja. Jaj, milyen igazságtalan az egész; ennyire szerelmesnek lenni
most, ezekben a rohadt időkben!
Annyi mindent el szeretett volna mondani. De nem volt esélye
elmondani, hogy szereti őt. Nem tudott elbúcsúzni. Lehet, hogy Alan
szerencsés, amiért mellette van; de Robert Capa nem volt az. És most már
túl késő. Ez túl nagy csapás volt – mindennek a tetejébe –, nem biztos,
hogy el tudja viselni.
A buszmegállóhoz sétált, várt egy órát, aztán keresztülgyalogolt
Londonon. Két órára és minden lelki erejére szükség volt hozzá.
 19. FEJEZET

SPANYOLORSZÁG

2016. JÚNIUS, HARMADIK NAP

Matthew azt mondja, be kellene csobbannom a medencébe, és kipróbálni Alyssia

karosszékét, de a lánya rosszkedvűen néz fel rá.
– Minden oké, Alyssia! – kiáltok oda. Alyssia félig duzzogva, félig
megkönnyebbülve integet vissza.
– Nem hoztam fürdőruhát – mondom bele a vakvilágba.
Ülök a parton, és kókadozom a hőségben. Hogy miként képesek a
madarak ilyenkor énekelni, azt nem tudom. Nem emlékszem, hogy valaha
is ennyire melegem lett volna. A lábammal rugdalom a vizet, és eszembe
jut a fénykép, ami elindította ezt az egészet: a fénykép két drága
kislányról. Szegény nana! Annyi minden van, amiről sosem tudtam, annyi
minden, amit soha nem is képzeltem volna róla.
Barbara néni kijön. Egyszerű, szürke köntöst visel, és nagyon sajnálja
magát. Megkérdezem, hogy túl sokat ivott-e tegnap este a karaoke
közben. Morcos nézés a válasz. Úgy gondolja, ételmérgezést kapott.
Szerinte Derek csirkecombjai tettek be neki.
Anyu ügyet sem vet rá. Kedvesen napolajjal kenegeti az önfeledt Derek
hátát.
Matthew odasúgja nekem:
– Szerinted legközelebb Dereket grillezi meg?
 – Ugyanolyan bőrszínt akar, mint amilyen azoknak a bevándorlóknak
van, akiket úgy utál.
Matthew úgy nevet, mint amikor egy kutya ugat.
– Gisela is mindig ezt mondja róla.
A napernyők alatt ülünk, amikor a kocsi csikorogva lefékez a kavicson.
Nagyon örülök, hogy viszontlátom Nicket és Stellát; nemcsak én, azt
hiszem, a többiek is. Letompítanak minket. Szükségünk van rájuk, hogy a
jobbik oldalunkat mutassuk.

Nick kipattan. Stella fáradtnak tűnik, de gyönyörűbb, mint valaha a

maga törékeny módján. Bemegyek, hogy hozzak italokat, chipet és
olivabogyót. Matthew mindig büszkélkedik a „vendéglátó képességeivel”.
Nick bejön a konyhába, és felajánlja, hogy segít. Szélesen rám mosolyog, és
segít kinyitni a kismackós chipseszacskókat.
– Ma nincs kalap?
A francba! Miért felejtettem el felvenni?
Mesél az estéjéről: elment megnézni a naplementét, és elképesztő volt.
Én beszámolok a karaokéról.– Legközelebb majd csatlakozom.
– Örülnék neki – pirulok el. – Tudsz énekelni?
– Egyáltalán nem – Nevet.
– Illeni fogsz ide.
Tálcára tesszük a poharakat.
– Matthew mesélte, hogy régen fotóztál, igaz ez?
– Aha – válaszolom kicsit meglepve.
– Arra gondoltam… Figyelj, a helyzet az… hogy itt ez a szabad
fényképezőgép. Arra gondoltam, ha nálad nincs, talán… – A hangja elakad.
Átemeli a gép szíját a fején, és odaadja nekem.
Egy Nikon D3500 az.
 – Ez egy jó gép – mondom zavartan.
– Csak kölcsön. – Nick megint nevet. – De tudod, jó kölcsön.
– Kösz, Nick! – A gépet a kezemben dédelgetem. – Ez igazán figyelmes.
Kiviszi a tálcát, én pedig egy pillanatig csak állok a konyhában. Hát, ez
kedves.

Nick azt mondja, ma tényleg filmezni akarnak, ahogy átnézzük a fotókat

és a jegyzeteket. De csak akkor, ha benne vagyunk.
– Benne vagyunk! – kiáltja Derek. Aztán anyával egymásra néznek. –
Végre eljött a hírnév!
– Tudjátok, miről beszélek – mondja Nick, bár nem vagyok benne
biztos, hogy tudjuk. – Fényképalbumokat lapozgatunk, átnézzük a
jegyzeteket, ez minden, semmi túl… – szünetet tart – ambiciózus.
– Lefilmezni minket? – nyikkanok meg. – Azt nem lenne jobb
Londonban csinálni?
Londonban, ahol ott a többi ruhám? Amit magammal hoztam, arról üvölt,
hogy „turista”. Ennyi erővel egy Union Jackbe is csavarhatnám magam, és
zoknival hordhatnám a szandált. Plusz szeretném, ha Harry is részt venne
ebben. Részt kellene vennie ebben. Bár jobban küzdöttem volna azért, hogy
elhozzam őt ide. Hat hónappal ezelőtt Paul még odaadó apa volt. Sietett
haza a munkából, hogy odaérjen a szülői értekezletre és focimeccsekre.
Mindig talált időt, mindkettőnk számára. Honnan tudhattam volna, hogy
az új Paul lelécel Ibizára a közösen eltöltött idő helyett?
De mindenki belement, a kamerát felállították, és mi – három, kettő,
egy – forgatunk.
Nick és Stella hozott magával egy mappányi levelet. Nem az eredetiek,
fénymásolatok.
 – Elég sok mindent elárulnak – állítja Nick.
– De jó, szerelmes levelek! – ujjong Matthew. Meglepetten felnézek, de
a lelkesedése őszintének látszik. Próbálok nem törődni a kamerával, de
nagyon nehéz.
Nick megszólal:
– Láthatják, hogy Elaine Robert Capát „Bobbynak” hívja, magát pedig
„Pinkyként” említi.
– Óóó! – mondja anya, de a hangjában nincs meg a szavakban rejlő hév.
– Fiatal szerelem, mi?

Drágám! Hála az égnek, hogy épségben hazaértél! Soha többé ne ijessz meg
így! – áll az egyik üzenetben.

Ne küldj virágot, Bobby, vagy bajba kerülök Mrs. Dillnél! Mrs. Perry örökké
hálás lesz neked, ha tudsz még szerezni neki cigarettát. Ki tudsz találni
valamit, hogyan kárpótoljalak?!?!

Ne felejtsd el dedikálni a Life múlt heti számának egy példányát Mrs.

Marriot sógornőjének, Judynak! Ő a legnagyobb rajongód, természetesen
azon kívül, aki örökké tiéd!

Az érzelmek nem lepnek meg. A könnyedség – vagy a normalitás? –

igen. Azt hiszem, arra számítottam, hogy emelkedettebb lesz, költőibb.
Olyan emberek levelezése ez, akik nagyon jól ismerik egymást. Olyanoké,
akik őszinték, hétköznapiak, és szeretik egymást.
Nick figyeli, ahogy olvassuk.
– Szerintem gyönyörűek! – mondja. Felnézek rá, és találkozik a
tekintetünk.
– Capa megtartotta ezeket. – A filmfelvételről egész megfeledkezem. –
Ez tényleg… jelent valamit.
 – Igen. Nem mondanám, hogy gyűjtögető típus lett volna, de mindent
megtartott, ami Elaine-nel kapcsolatos. Sok híres nővel randevúzott, de
egyiküktől sem őrzött meg semmit. Ez mind Elaine-é.
– Hűha!
Sajnos nincs sok fénykép a nagyanyánkról. Talán odavesztek,
szándékosan vagy véletlenül? Talán nem szerette, ha fényképezik (az én
javaslatom), vagy talán Robert Capa nem akarta fényképezni őt?
– Talán a fickó csak nagyon szerette különválasztani a munkáját és a
magánéletét? – tippel Nick.
– Így van – ért egyet Matthew.
De van Elaine-ről egy kép, és Nick elhozott egy példányt, zsebkendőbe
csomagolva. Az első dolog azonban, amit az ember meglát rajta, az egy
középkorú férfi lapos, fehér feneke, és csak, amikor elfordítja a tekintetét,
akkor látja meg a csinos, fiatal nőt mellette, akiből épp kitörni készül a
nevetés. Elaine nana frizurája olyan, mint anyáé, és nagyon szexi az alakja,
az arca telt és csinos. Szépek a fogai. Próbálom ezt összeegyeztetni a
cukrozott mandula-függő nanával, akinek zsírköves hintőpor szaga volt.
Semmi sincs itt abból a zárkózott nőből, akit ismertem.
– Ez 1944-ben készült, a háború legsötétebb napjaiban.
Elaine számára viszont nem tűnik sötét napnak. Inkább olyan, mint aki
életében nem érezte magát ilyen jól.
– Hemingwayt látogatta meg a kórházban.
– Mármint… azt a Hemingwayt?
– Aha – válaszolja Nick. Hirtelen észreveszem, mennyire vonzó a
csuklója. Sápadtabb, mint a többi része, és sötét szőr göndörödik rajta,
mintha azok is odalennének érte. – Nagyon érdekes társaságba jártak.
Matthew halkan füttyent.
– Ez az, nana!
– Ez a film jól fog illeszkedni Robert híres Spanyolország-szeretetéhez –
magyarázza Nick. Kikapcsolja a kamerát, azt mondja, remekül csináljuk. –
Tudtátok, hogy itt volt a polgárháború idején? az 1930-as években? A
leghíresebb fényképe itt készült.

Feltartja a földre rogyó férfi képét.

Mit tesz egy emberrel, ha megörökíti valaki halálát? Mit tesz az emberségével?
Hogyan él ezzel együtt az ember, hogyan indokolja? Nem vágja tönkre egy kicsit?
– Spanyolországban eljegyezte Gerda Tarót is. A kapcsolata ezzel a
vidékkel legendás.
– Szóval akkor te nem csak szórakozásból vagy itt? – kérdezi anyu.
Néha egész undok, bár ő azt mondaná, hogy „őszinte”.
– Egyáltalán nem – feleli Nick nyugodtan.
– Mindennek oka van – mondja Barbara néni filozofikusan.
Stella közbeszól. Ritkán beszél, úgyhogy mindenki nagyon odafigyel,
amikor megteszi.
– Azzal, hogy itt forgatunk, bemutatjuk azt is, hogy a Spanyolország
iránti szeretet hogyan öröklődött a generációkon át…
Mindenki ránéz. Csend van, csak Alyssia telefonja szól halkan.
Barbara néni szólal meg először.
– De hát… mi igazából nem vagyunk Robert Capa családja.
Az anyám konkrétan felnevet.
– Ezt tudod, ugye, Stella?
A lány elvörösödik.
– Nem úgy értettem… – Odalesz profi higgadtsága. Könyörgően
rápillant Nickre, mintha azt mondaná, segíts megbirkózni ezekkel az
emberekkel!
– Remélem, nem vesztegetitek az időtöket – mondja anyu. Hazudik.
Tiszta izgalom. – Mi itt mind nagyon unalmasak vagyunk.
– Nagyon unalmasak – visszhangozza Derek. Fehér séfsapkát visel,
aminek a teteje oldalra dől.
Nick a száját harapdálja. Stellára néz, aztán mindannyiunkra. Ideges
mosoly vibrál az arcán.
– Nos, az a helyzet… Mi elkezdtünk ezen gondolkodni.
Mind rámeredünk. Matthew feláll, magához ragadja a gin-tonikját, a
rövidnadrágja szára lobog a szélben.
– Úgy értem, ez volt a másik, amiről beszélni akartunk. Gyanakszunk
dolgokra… Robert Capával és Elaine-nel kapcsolatban.
– Gyanakszanak?
– Azt gondoljuk, talán… Tudják, az időzítés. Capa 1943-tól 1945-ig
Londonban volt, maguk pedig 1944-ben és 1945-ben születtek.
Anya és Barbara egymásra mered.
– Te jó ég!
– Tisztázzuk, ez még korai, csak egy ötlet…
Szóval ezért érdeklődnek ennyire irántunk. Hát persze! Tudtam, hogy biztosan
többről van itt szó!
– Kicsoda? – kérdezem remegő hangon. – Szerintetek melyikük Robert
Capa lánya?
Nick feszengve néz rám. Vállat von.
– Még mindig…
Anyu Barbarára mered.
– Tudtam, a rohadt életbe!
– Én nem hiszem… – mondja Barbara néni. Megpróbálja felvenni a
pulcsiját, de beleakad a napszemüvegébe.
– Mindig nagyon különböztél tőlünk – közli anyu. – Papa mindig ezt
mondta. – Leteszi a poharát, a jég összekoccan benne. Azt is hallani
lehetne, ha leesik egy tű. Nickhez fordul: – Szerintem valószínűbb, hogy
Barbara az. Egyértelmű. Mármint nézz rá!
Mind a nagynénémre nézünk. Különböznek egymástól anyuval, az
igaz. Most, hogy erről beszélünk, látom, igen. Barbara karja, az anyajegyei,
Barbara vékony szálú, fésületlen, ősz haja. A borotvaéles arccsontja. Anya
az az irányító szőke típus. Rendezett a kócossal szemben, a sima a
domborulatokkal szemben. De vannak hasonlóságok is: ahogy mindketten
egyenes derékkal dőlnek előre ülés közben, ahogy járnak, ahogy kiejtik a
Mallorca és Malaga szavakat.
Nézem mindkettőjüket. Úgy érzem, mintha most először látnám őket.
Mint egy pszichológus egy amerikai filmben, Nick folytatja:
– Még tényleg nem vagyunk biztosak semmiben. Barbara, mit érezne
ezzel kapcsolatban?
De Barbara néni ül a széken, rázza a fejét, és hunyorog a napsütésben.
– Nem hiszem, Shirley.
És az anyám – csupa szív és kedvesség – folytatja:
– De tényleg, tökéletesen logikus. Te sötét hajú vagy, én szőke.
– De az nem jelent semmit, és a gyerekeid különben is sötét hajúak.
Inkább ősz.
– És nézz Jenre! Fotósként dolgoztál, nem igaz, Jen?
– Az nem egészen ugyanaz…
– De, ugyanaz!
– Nem hiszem, hogy az ilyesmi öröklődik – jegyzem meg.
– Elég nagy sokk ez, képzelem. – Nick próbál minket lecsillapítani.
Folyton rám néz.
– Igen – hagyja rá Barbara néni.
– Nem. – Anyám persze egyből ellentmond. – Az egész tökéletesen
logikus.
 Megint közbeszólok.
– Vagy mindketten? Mindketten lehetnek azok, igaz?
Nick elkapja a tekintetemet. Leheletnyit bólint.
– Lehet, de mint mondtam, még korai.
Nagyot dobban a szívem, de nem tudom, hogy miatta, vagy az ötlet
miatt. Nehéznek érzem a fényképezőgépet a kezemben, és ez… Csak
megvilágosodásként írhatom le; Anyunak igaza van. Tökéletesen logikus.
Tényleg az.
Anyu a fejét rázza Barbara néni felé.
– De nem én vagyok az, hanem te. Mindig is egy kis kakukk voltál a
fészekben, tudtam.
Barbara néni arckifejezése megfizethetetlen. Színtiszta Robert Capa
felvétel. Színtiszta dráma. Feláll, megköti a köntösét, és anyu arcába
mered.
– Maradnék, hogy tovább beszéljünk erről, Shirley, ha a férjed nem
mérgezett volna meg.
Sarkon fordul a papucscipőjében, és elsétál a napról.
Nick és Stella nem sokkal később indulnak. Támad egy kis vita arról, hogy
innen hogyan folytassuk. Matthew ötlete – amiről azt gondolom, hogy
eredetileg Nick ötlete lehetett –, hogy csináljunk DNS-teszteket. De mivel
Matthew ötlete, anyu szerint egyszerűen zseniális.

– Nem fog sokáig tartani? – kérdezem.

Nem, nem fog, mert Stella ismer valakit, aki ismer valakit, aki nagyon
gyorsan meg tudja csinálni. Stella mindenkit ismer.
– Milyen teszt ez?
Egyszerű vattapálcika. Nyálmintát vesznek, elküldik a laborba, és meg
is van. Ez esetben az, hogy ki a nagyapád.
 – Barbara bele fog egyezni? – Nick egyre nyugtalanabbnak tűnik.
– Gondoskodom róla – ígéri Matthew. Morcosan nézek rá. Lehet, hogy
nem akarja, próbálom üzenni a szememmel, de a fivérem újabb gint tölt
anyának, aki úgy legyezi magát, mint egy eszelős.
Kikísérem őket a kocsihoz. Stella dob nekem egy puszit, a tekintetét a
Sierra de Tejeda távoli hegyeire szegezi.– Remélem, az anyukád nem akad
ki túlságosan az ötlettől – mondja, de nem érzem, hogy annyira aggódna.
– Ó, mindig kiakad valamin – felelem hűtlenül. – Rendben lesz.
Nick bánatosan rám mosolyog. Vár, amíg Stella becsukja az utasoldali
ajtót, aztán halkan azt mondja:
– Ennek nem így kellett volna megtörténnie. Gondolom, robbantottam
a bombát.
– Egyáltalán nem – hazudom. – Jó a farkasokat… a bárányok közé
ereszteni.
Udvariasan bólint, mintha lenne értelme annak, amit mondok.
– És kösz a fényképezőgépet! – Aztán kijavítom magam. – Hogy
kölcsönadtad a gépet. – Kellemes súllyal húzza a kezemet. – Dolgozni
fogok vele.
Visszabaktatok a medencéhez. Barbara néni továbbra sem tért vissza, és
Matthew anyut ugratja.

– Zsidó leszel. El kell majd menned a zsinagógába.

Az anyám képzelt morzsákat söpröget a nadrágjáról.
– Hát, mindig is szerettem Neil Diamondot.
Az ilyesmiről Paullal fantasztikusan lehetett volna beszélgetni. Abban
a pillanatban veszettül hiányzik. Olyan jól megvoltam nélküle, de Paul a
megfelelő dolgokat mondta volna ezzel kapcsolatban, tudta volna, mi a
teendő. Jól bírta a kríziseket. Emlékszem, amikor elvitte Harryt a
kórházba. Ez akkor volt, amikor eltörte a könyökét; Paul pontosan tudta,
mi a teendő. Ha a dolgok rosszra fordultak, fantasztikus tudott lenni.
De most semmi nem fordult rosszra, emlékeztettem magam. Ez nagyon
izgalmas is lehet. Mindannyiunk számára.
Robert Capa. Hadifotós. Az anyám apja? A nagyapám?
Alyssia hirtelen felnéz az iPadjéből. Stellához hasonlóan ő sem beszél
gyakran, de ha igen, van egy kellemes tekintélye, vagy legalábbis
őszintesége.
– Azt tanultam a suliban, hogy a zsidó vallás anyai ágon öröklődik,
úgyhogy nem hiszem, hogy annak számítanál.
– Nem hinném, hogy a nagyanyádnak tényleg eszébe jutott volna
bármi ilyesmi – jegyzi meg Matthew.
– Nem – válaszolja anyu dacosan. – Nem változtatna semmin, még
akkor sem, ha igaz lenne. – A hangja elcsuklik. – És nem az.
– Ellenkezik a reklámtörvénnyel – mondja Derek.
Matthew nevet. Anyu bosszúsnak látszik.
– Hogy érted?
– Ha vennék egy kocsit, dühös lennék, ha nem olyan lenne, amilyet
konkrétan kértem, ez minden.
– Te most komolyan egy autóhoz hasonlítasz engem? – kérdezi anyu
dölyfösen. Én ismerem ezt a hangnemet, de olyat még nem láttam, hogy
Derekkel használta volna.
– Csak mondom.
Nem fogom hagyni, hogy anyu ilyen könnyen szabaduljon.
– De akkor is, ez a sok idegen vér…? Lám, lám, lám. – Amit anyám nem
szeret. És talán ő is az. Ez egy csodálatos szimmetria. Bizonyos értelemben
túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
– Ne! – szól rám anyu. – Barbara nénéd az, nem én. Érzem a
csontjaimban.
Még mindig fel vagyok dobva.
– Később karaokézunk?
Anyu maga felé rántja a legyezőjét.
– Ma este kicsit fáradt vagyok. – Vár. – Kivéve, ha Matthew szeretné.
Matthew?
Végül Matthew felnéz a telefonjából.
– Nem, kösz, anyu!
 20. FEJEZET

LONDON, 1944. JÚNIUS

Annie Elaine asztala fölé hajolt, mint a legtöbb hétfőn.

– Milyen volt a hétvégéd?
Elaine a feje feletti új poszterre mutatott: A LEPCSES SZÁJ ÉLETEKBE
KERÜL. Szerencsére Annie rájött, mire céloz, és annyiban hagyta a dolgot,
bár a tizenegy órás cigarettájukat háromnegyed tizenegykor mentek
elszívni. Mrs. Dill túl elfoglalt volt ahhoz, hogy észrevegye.
Elaine nem akarta, hogy Annie tudjon Alanről és az intézetről. Tudta,
hogy nem mondaná el senkinek, de kényelmetlen volt, hogy valaki ilyen
sokat tud róla. A titkok olyanok, mint a tojások; jobb, ha az embernek
nincs túl sok a kosarában. Egy eszement testvér pech, de kettő
gondatlanságnak tűnik… És különben is, nem elég szomorúság egy
szünetre Robert Capa távozása?
– Bobby elment – mesélte Elaine elgyötörten. – És még csak el sem
tudtam búcsúzni.
– Jaj, Elaine… – Annie át akarta ölelni, de lerázta magáról. Nincs sírás!
– Rendben leszek, Annie, hisz ismersz.
Hétfőn sajtos pirítós volt az ebéd, de Dotty azt mondta nekik, hogy
holnap „walesi nyúl” lesz.
– Az nem ugyanaz? – kérdezte Elaine. Dotty homlokráncolva
erősködött, hogy nem.
 *

Clive aznap este felbukkant. A jó ég tudja, merre járt a hétvégén. Olyan,

mint egy kóbor macska, gondolta Elaine megvetően, sokkal rosszabb, mint
Bettie Page, aki ült a takaróján, megfigyelt mindent, és nem mondott
semmit. Szegény Maisie!
Miközben a fiú kezet mosott, mesélt neki Alanről. Clive elhasználta az
utolsó szappandarabot, de azt ígérte, másnap keres másikat.
– Szóval akkor Alan vitte el a késemet?
– Azt hiszem. – Clive tényleg csak emiatt aggódik? – Figyelj, jövő
vasárnap meglátogathatjuk. Velem tartasz?
A rémület Clive arcán. Hátrasimította a haját, és közönyösen
végigmérte Elaine-t.
– Nem igazán érdekel.
– Hogyhogy nem érdekel a saját testvéred?
– Egy feltétellel elmegyek – közölte Clive kurtán.
Elaine szíve összeszorult.
Másnap ebédszünetben kisurrant, hogy találkozzon Clive-val. A fiú most
az egyszer pontos volt; ez talán annak a jele volt, hogy mennyire fontos ez
neki.

– És mi van a halbolttal?
– Ez is fontos. Kösz, Elaine!
– Ebben nem veszek részt teljesen! Csak bemutatlak, ez minden. És
eljössz meglátogatni Alant? – Elaine az anyjára gondolt. Ő mit tett volna?
A vér nem válik vízzé, Elaine. Gondoskodsz az öccseidről a kedvemért?
Clive, aki soha nem ért hozzá, aki bármit megtett volna azért, hogy ne
legyen a közelében, megszorította a vállát.
– Mindenképpen! Te vagy a legjobb! – jelentette ki. Miközben Elaine
Faye-jel és Merryvel csevegett a pultnál, egy képszerkesztő, akivel egykor
futólag találkozott, egy bizonyos Mr. Bell, behívta őket a szobájába.
Ragaszkodott hozzá, hogy teázzanak. Még régi kekszet is talált számukra.
Mr. Bell Robert Capa fényképészetének nagy csodálója volt, és csak arról
akart beszélni.
– Rendkívüli, ahogy megörökíti a hétköznapit – mondta. – A kezében
az átlagos különlegessé válik, a különleges kivételessé…
Clive is a megfelelő szavakat használta.
– Olyasmit csinál, amire kevesen képesek, kevesen próbálták. Micsoda
kiváltság, hogy a képeit én juttathatom el utazásuk utolsó szakaszába.
Elaine rámeredt. Alig ismert rá erre az őszinte, komoly Clive-ra.
– Tiéd az állás, fiam – közölte Mr. Bell vidáman. – Ha Robert Capa ajánl
valakit, arra hallgatunk.
Elaine elpirult.
– Robert nem egészen…
De Clive a szavába vágott.
– Nem hagyom cserben, uram. Minden tőlem telhetőt megteszek –
jelentette ki Mr. Bell kezét rázva, és győzedelmesen Elaine-re mosolygott.
Amerikai és brit gépek repültek alakzatban London fölött. Nem voltak
olyan hangosak, mint néhány másik repülő, de egek, az ember tudta, hogy
ott vannak. A támadás biztos hamarosan bekövetkezik. Az invázió
gőzerővel haladt előre. És valahol odakint Robert Capa fényképeket
készített az otthoniaknak.

Vigyázz rá, kérlek!

Ahogy egyre világosabbá vált, hogy az előretörés folyamatban van,
Elaine egyre jobban émelygett. Igen, folyamatosan aggódott Alan miatt, de
valami régóta felkészítette az öccsével kapcsolatos rossz hírre; a félelem.
Amit most Bobbyért érzett, új volt, és mérhetetlen. Már értette, mit
éreznek azok, akik kétségbeesetten várják a férjeiket, a barátjukat vagy a
fiaikat, gondolni sem tudnak másra, nemhogy mást csinálni.
Kérlek, add, hogy meggondolja magát! Ne mondd, hogy elment! De tudta,
hogy a férfi elment.
Mindenki azt mondta: „Ha nincs hír, az jó hír”, és „a rossz hír gyorsan
jár”, de Elaine bármit megtett volna bármilyen hírért, érkezzen gyorsan
vagy lassan, bármilyen hírért tőle. Legyen életben!
– Hallott valaki Robert Capáról? – kérdezte az utcán a Life
munkatársaitól, akik ki-be szaladgáltak az irodából. (Már soha nem
sétáltak sehova. Mindenki túlságosan elfoglalt volt.)
A fejüket rázták.
– A hadifotós – tette hozzá Elaine.
– Ugyanannyit tudunk, mint maga, drága.
– Vagyis egészen pontosan semmit sem – mondta a mellette álló férfi,
és megemelte a kalapját.
Azon az éjszakán Elaine-t szörnyű álmok gyötörték. A Bobby haláláról
szóló rémálom olyan élénk, olyan valóságos volt, hogy felébresztette. Nem
tudta kiverni a fejéből, és nem akart visszaaludni, hogy újra lássa. Úgy
látta a halálát, mint egy fényképsorozatot.

Az elsőn Bobby valaminek a szélén tántorgott. Aztán jött a zuhanás a

magasból. A következőn arccal előre feküdt a porban. Végül pánikba esett tömeg
rohant felé. Szalagcím: Meghalt Robert Capa.
Elaine ide-oda ingadozott a „Csak szorongok és nevetséges vagyok” és
„Mérget vennék rá, a fenébe is!” között.
Mrs. Marriot kinyitotta a WHSmith zsalugátereit odalent, ő meg fogta
a zseblámpáját és a könyvét – Az összetört szívű ápolónő, akit meggyógyított
egy tengerész –, hogy még egy kicsit elmeneküljön ebből a világból. Bettie
Page felsettenkedett az ágyára, és volt kedves megengedni, hogy
simogassák.
Mindenki a hírekre várt. Anyák, testvérek, feleségek. Elaine tudta,
hogy nem különleges ebben a tekintetben. Ami azt illeti, ő rosszabb. Ő
még csak el sem tudott köszönni tőle... Milyen kedvessé teszi ez őt?
Pocsékká, bizony.
És mégis, miközben aggódott, hogy Bobby meghalt, azon tűnődött: Mi
van, ha találkozik valaki mással? Mi van, ha találkozik valaki jobbal?
A George-ban ott volt Marty, a bárpultnak támaszkodott, és Elaine repült
hozzá, repült bizony. Amikor a férfi aggódott, keresztbe álltak a szemei;
ezt Bobby mesélte Elaine-nek. Most mindkét szeme a vörös orrára
szegeződött. Mielőtt Elaine bármit mondhatott volna, a férfi többször
megrázta a fejét: semmi.

– Tudnod kell valamit, Marty! – Úgy értette, hogy a férfi mindent tud.
Marty töltött neki egy pohár gint, kérte, hogy igya ki. Elaine utálta,
hogy megmondják neki, mit csináljon. Elutasította.
– Marty, mit hallottál?
– Semmit.
Nem hitt neki. Marty ellépett a pulttól, és lehajolt, hogy egy szintben
legyen vele.
– Oké, nem Calais volt.
– Micsoda?
– A támadás. Mindenkivel elhitették, hogy Calais az, de nem. Okos,
nem? A közelében sem. Helyette Normandiában. Elhiszed ezt?
– Értem? de…? de Bobby?
– Úgy hallottam, hogy bemehetett az emberekkel.
 – Be? Hova be? Hogy érted?
– A tengerbe.
– De, Marty, ő utálja azt a rohadt tengert.
Fél a tengertől.
– Tudom. Marty szeme teljesen keresztbe állt.
Elaine kiitta a gint, és a következőt is, amit Marty ezután vett neki. A
székük összeért. A combjuk ért össze. Minden rendben, ő Bobby legjobb
barátja. Nem lépné át a határt. Elaine-nek eszébe jutott, hogy egyszer arcon
csókolta Martyt, és megpróbálta elfelejteni azt a pillanatot, amikor
meglátta a sebezhetőséget a szemében. Ostoba volt. Arrogáns.
– Mármint konkrétan a vízbe? A Csatornába?
Bobbyra gondol, és ahogyan nevetve megmutatta neki, hogyan úszik: a
fejét a víz fölött tartva, hogy a haja száraz maradjon. Elaine önkéntelenül
is maga előtt látta, ahogy a mélyben bukfencezik. Beragadva egy hal és
egy golyó közé.
Micsoda ostoba ötlet!
A munka csak a várakozásról szólt. Elaine alig bírta rávenni magát,
hogy ránézzen a hadifoglyok hozzá kerülő leveleire. Ó, mi értelme az
egésznek? Ők hallottak a támadásról ott Szingapúrban vagy Borneón?
Ettől boldogabbak lesznek azok, akik a kelet-európai gettókban és
táborokban ragadtak? Vagy azok az ellenállók, akik padlásokon és
pincékben rejtőzködnek? Reménykednek benne, hogy: hamarosan vége
lesz?
Elaine nem tudta elviselni a menza erőltetett jókedvét; inkább kiment
az utcára dohányozni. Végignézte, ahogy egy madár halálra csipked egy
férget. Még rosszabbul érezte magát. Csak állt, és végignézte. Nem kellett
volna elkergetnie? Mi ütött belé? Hirtelen gyengének és éhesnek érezte
magát. Eszébe jutott, hogy nem reggelizett. Emlékeztetnie kellett magát,
hogy egyen.
Jelentések érkeztek, hogy több ezren elestek. A katonák leszálltak a
hajókról, és besétáltak a németek szárazföldi meg légi fegyvertüzébe. De
nem adták fel. Soha nem adták fel. Clive-val együtt hallgatták a rádiót.
Egészen barátságosan megvoltak, amíg Elaine újra meg nem kérte az
öccsét, hogy látogassa meg Alant.
– Mama is ezt akarná – tette hozzá zavartan.
– Ne! – vágta rá a fiú. A pillantása gonosz volt. – Nem vagyok a mama,
és te sem vagy.
Elaine aznap éjjel megint nyugtalanul aludt, és épphogy túlélt egy újabb
levélgépeléssel töltött napot. Egyetlen említésre méltó nyom sem akadt.
Ekkoriban azon gondolkodott, hogy mekkora vicc ez a végtelen
keresgélés. Csak egy módszer volt arra, hogy a hivatalnoklányokat távol
tartsák a bajtól; hát persze. Máskor gyűlölte magát, amiért ilyesmin
agyalt, hát persze, hogy fontos. Létfontosságú volt a munkájuk, akár találnak
furcsa mintákat és furcsa szóhasználatot, akár nem. Ő is tanúja a
megtörtént szörnyűségének. Ha az emberek elfelejtik mindezt, akkor leszünk
bajban. Ha arra gondolt, hogy kínszenvedés, amiért nem tudja, hogy
Robert Capa él-e vagy meghalt, emlékeztette magát, hogy nehéz, igen.
Kínszenvedés? Nem. A kínszenvedés: a Távol-Kelet fogolytáborai.

Ebédidőben Dolly és Joyce bekapcsolták a rádiót, amit a térképészek

hoztak le a menzára. Az üzenet zavaros volt, de általában ugyanaz:
rengeteg bátor, nagyon bátor ember veszett oda, de rügyeztek a remény
apró bimbói. A nácikat visszaszorították. Nem Calais, hanem Normandia.
Észak-Franciaország hamarosan felszabadul.
A George-ban Elaine úgy tartott Marty felé, mint egy postagalamb. A férfi
talán várt rá. Talán nem; nehéz volt eldönteni. Azt könnyebb, hogy valami
megváltozott. Valami más lett. Jó hír? Marty megvárta, ahogy Elaine
odasiet, aztán a legkínosabb, rá egyáltalán nem jellemző ölelésbe vonta.
Rézgombjai a lány gyapjúpulóveréhez nyomódtak.

– Holnap felveszem őt a déli parton.

Elaine meg sem tudott szólalni. Bobby életben van, él. Megcsinálta!
Hát persze, hogy megcsinálta. Hogyan kételkedhetett ebben? Hogyan
kételkedhetett Bobbyban? Hiszen Robert Capáról van szó. Nem valami
amatőrről! Nem valami kölyökről. Ő a világ legjobb fotósa. Annál is több:
egy túlélő.
– Holnap reggel ötkor indulok érte – folytatta Marty. – El akarsz jönni?
Úgy tűnt, meglepődött magán, mintha nem ezt akarta volna mondani.
Elaine is meglepődött. Nem tudott elég gyorsan gondolkodni.
– Igen vagy nem? – firtatta Marty.
– Igen! – vágta rá Elaine, mielőtt valamelyikük meggondolhatta volna
magát.
– Korán lesz, de jól jönne a társaság.
Elaine nagyot nyelt.
Nem rád gondoltam.
Hazament, elmondta Mrs. Marriotnak a jó hírt, és segített neki rendet
tenni a kirakatban. Az asszony is hallott aznap reggel az unokaöccséről,
úgyhogy mindketten repestek a boldogságtól.
Eladták az összes napilapot és magazint. Mindenki éhezett az invázió
történetére, de még korán volt, nagyon kevés részlet derült ki.
– A fiaink hamarosan hazatérnek! – Elaine képtelen volt abbahagyni a
mosolygást.
– És az embered a fényképekkel – tette hozzá Mrs. Marriot, csodálattal
a hangjában. – Jaj, Elaine, Robert Capa jó ember; változást hoz!
 Ebben a pillanatban is nehéz volt megállni a sírást.
Otthon a lakásban Clive a borotválkozáshoz használt tükör előtt görnyedt.
Az állát és az arcát fehér hab borította, olyan volt, mint a Mikulás.

– A Life azt akarja, hogy kezdjek – mondta kidüllesztett mellkassal,

dacosan.
– Ilyen hamar?
– Aha.
Elaine-t semmi sem érdekelte abban a pillanatban, csak az, hogy Bobby
életben van.
– Ügyes vagy. Remek leszel! – De aztán az öccse makacs, aggódó arcára
nézett, ahogy lehúzta a borotvát. Kicsit megvágta magát, és megjelent egy
pötty vér. Clive felszisszent.
– Tényleg azt hiszed, hogy képes vagy erre, Clive?
– Igen. – A fiú habozott. Elaine-t egy pillanatra elöntötte a kétség, és ez
elrontotta a jó kedvét.
– Teljesen biztos vagy benne, Clive? Tudod, mennyire fontosak lesznek
ezek a képek.
A fiú lemosta az arcát, aztán egy kis újságpapírdarabot ragasztott a
sebre.
– Cserben hagytalak valaha?
Elaine nem mondott semmit. Mostanában ijesztőnek látta az öccsét.
Annyira igazságtalan; Clive egy pillantással vagy szóval el tudta
hallgattatni, és Elaine tehetetlen volt vele szemben. De a testvére hirtelen
ellágyult, és az állát tapogatva azt mondta:
– Köszönöm, Elaine! Komolyan mondom. Ha te nem lennél…
– Minden rendben. Mama ezt akarta volna. A család az első, igaz?
Azon az éjszakán jobban aludt, mint egész héten bármikor. Egyetlen
sötét álom sem zavarta a pihenését.
Bobby hazajön, és csak ez számít.
Marty nagyon precízen vezetett, ami megkönnyebbülést jelentett. Józan
volt, óvatos, és bár minden sofőrre káromkodott, úgy tűnt, inkább
megszokásból teszi, mint valódi bosszúságból. Csak jussunk el oda egy
darabban! Szörnyű lenne, ha meghalnának egy közlekedési balesetben.
Mindazok után, amiken a katonák keresztülmentek miattuk, szörnyű
lenne!
– Bobby tud vezetni? – A kérdés hirtelen jutott eszébe. Elképzelte,
ahogy kettesben száguldoznak egy egyenes úton, a haja össze-vissza száll.
Marty ránézett, a szája félmosolyra húzódott. A kezét a sebességváltón
tartotta. Az ujjai tiszták voltak, a körmei ápoltak, de a keze alig tíz centire
volt Elaine térdétől. Ő nem tudta, hogy a vezetéshez tényleg folyamatosan
kell-e fogni a sebességváltót, vagy sem. Nevetségesnek tűnne, ha
megjegyezné.
– Miért hívod őt mindig Bobbynak?
Elaine elsápadt. Tudtuk, hogy ilyen lesz, nem?
– Úgy éreztem, ha Robert Capának hívom, az kicsit… hivatalos.
– Tudod, a Robert Capa nem az igazi neve.
– Ó! – Fájdalmas volt, és megalázó, hogy ezt Martytól tudja meg.
Nagyképűség Marty részéről. Elaine vissza akart vágni, hogy ő meg olyan
dolgokat tud Bobbyról, amiket Marty nem, soha nem is tudhat. Dolgokat
egy férfi, egy nő és az éjszaka között.
– Ezt a nevet Gerda Taróval együtt találták ki – folytatta Marty.
Az orra alá dörgölje? Nem.
– A valódi neve Friedman Endre. És igen, persze, hogy tud vezetni.
Annyi neve van. Ez azt jelenti, hogy legbelül van benne valami
megfoghatatlan? Valami ingatag vagy hűtlen? Ő mindig is egyszerűen Elaine
Parker volt; a Pinky az első és egyetlen beceneve; megbízzon abban, aki
nem árulta el neki az igazi nevét?
Marty hirtelen elmosolyodott.
– Azt tudtad, hogy Magyarországról származik, ugye?
– Igen – felelte Elaine óvatosan. Feltételezte, hogy a férfi azt fogja
mondani, hogy valójában Timbuktuból, vagy hasonló. – Tudtam.
– Hát persze.
Marty miért ilyen feszült? Bobby azt mondta egyszer, ők ketten
hasonlóak. Ugyanaz a háttér, ugyanaz az ambíció. Ugyanaz a feszültség a
vállukon. Ugyanaz a teher. Martynak ott a lába. Elaine-nek a testvérei. Azt
gondolná az ember, hogy jól kijönnek.
Egy apró rovar landolt a szélvédőn. Marty megfogta a kézi ablaktörlőt,
és vadul tekerte. Elaine nézte, ahogy a lapát ide-oda mozog, míg végül –
nagy sokára – a bogár leesett.
Úgy egy óra múlva a vezetés ritmusa elkezdte elaltatni Elaine
aggodalmait. Lehunyta a szemét, és az intézetben benyugtatózott Alanre
gondolt, Clive-ra az új munkahelyén (!), Bobbyra a hazafelé úton, és –
némi elégedettséggel – arra, hogy mindenki biztonságban van, legalábbis
egyelőre.
A következő pillanatban Marty megállította a kocsit, és a rá jellemző
türelmetlen hangon megszólalt:
– Elaine, megjöttünk! Ébredj!
Egy eastbourne-i vendégház előtt álltak. A magas, abszurd módon
rózsaszín épületet See Viewsnak hívták. Igen, két E-vel. Bobby ezt biztos
imádta. Megnyomták a csengőt, és egy gyerek – valószínűleg a háziak
kislánya, és nem lehetett több tizenegy-tizenkét évesnél – azt mondta,
hogy Robert Capa a hatos szobában van. Három emelet felfelé, lift nélkül.
(Bobby ezért kevésbé lelkesedne). Kopogtak a hatos ajtaján. Elaine izgalma
nőttön-nőtt, de sokáig nem kaptak választ.

Aztán Bobby végre ott volt. Bocsánatot kért: azt mondta, annyira
mélyen aludt, mintha az ember képes lenne hibernálódni. Egész télen
tudna aludni, egész nyáron, egész évben, örökké. Aztán először Elaine-t
ragadta meg – jó –, de nem túl sokáig tartotta. Utána Martyt is
medveölelésbe vonta. Elaine próbált ellazulni.
Bobby azt mondta, harminchat órát aludt egyhuzamban. Marty
megkönnyebbültnek tűnt. Feltolta a szemüvegét, a szemét dörzsölte.
Ha Marty nincs ott, Elaine egyenesen beugrott volna Bobbyval az
ágyba, de Marty maradt. Bobby vékony, kék pizsamát viselt, jobban
hasonlított egy fekvőbetegre, mint Alan. Imádnivaló volt, és ahogy Elaine-
re nézett, azt üzente, hogy számára sem változott semmi.
Semmi sem változott. Ne feledd!
– Hol vannak a ruháid? – kérdezte Elaine bizonytalanul.
Bobby azt felelte, hogy a holmijai annyira bűzlöttek, hogy a házinéni
ragaszkodott hozzá, hogy mindent kimossanak. A pizsama kiemelte a lila
karikákat a szeme alatt, teljesen és totálisan kikészült.
Az E-századdal tartott az első hullámban. A hajó csónakokat bocsátott
a vízre, a csónakok pedig partra tették az embereket a normandiai Omaha
Beachen. Ott került bele a dolgok sűrűjébe.
Elaine nem egészen értette, hogy ez mit jelent, de a Marty arcán
látható döbbenetből tudta, hogy valami durvát. A férfi a csodálat és az
irigység keverékével csóválta a fejét.
– Elaine – utasította –, keresnél Robert Capának valamit, amit
felvehet? Nem várhatjuk meg, míg a ruhái megszáradnak. – Elaine
tiltakozni akart, de úgy gondolta, hogy valamit meg akarnak beszélni, és
nem akarják, hogy ott legyen.
 *

Hoznom kellett volna neki tiszta ruhát. Egy idióta vagyok!

A kocsi hátsó ülésén – Bobby az anyósülésen ült, az ő korábbi helyén –
Elaine betolakodónak érezte magát. Mintha becsempészték volna
valahová olyanok, akik nem akarták, hogy ott legyen. Bobby folyton
hátrafordult, megnézte, hogy jól van-e, Elaine mégis úgy érezte, hibát
követett el azzal, hogy eljött. Bobby Martyt akarta; férfitársaságot.
Olyannal csevegni, aki megértette. Bobby bonbonokat osztogatott neki,
Annie-ről, Mrs. Dillről, Myráról kérdezgette, még Bessie-ről is, nem
rontotta el a nevüket, de Elaine akkor is úgy érezte, hogy nem kellett
volna eljönnie. A neve Endre. Endre Friedmann. Ha ezt sem tudta, milyen más
titkok lehetnek még?
Elaine azt hitte, először a belgraviai lakásba mennek, de helyette a Life
Corp.-ba siettek. Marty felrohant a lépcsőn, hogy leadja a négy
filmtekercset. Bobby két fényképezőgépet vitt magával. Azt mondta,
csoda, hogy mindkettő teljesen működőképesen ért haza.

Elaine-nek hirtelen eszébe jutott, hogy most Clive van ott, nem Larry.
Vajon Marty tud róla? Vagy megemlíti? Úgy képzelte, hogy a férfi áthajol
a recepciós pulton Merryhez vagy Faye-hez, aztán megkéri őket, hogy
vigyék fel a filmeket a sötétkamrába. Most, ha kérhetem. Talán rájuk is
kacsint, és megígéri, hogy később Robert Capa bejön megköszönni nekik.
Mivel Marty kiszállt a kocsiból, Elaine és Bobby szabadon
csókolózhatott. Elaine ezen a nyelven jobban beszélt. Nem volt sokkal
könnyebb a beszédnél? Elaine előrehajolt, Bobby pedig hátra. A férfi még
mindig kívánta őt, ez a napnál is világosabb volt. A testük és a csókjaik
sokkal többet mondtak el, mint a szavaik. Elaine semmire sem vágyott
jobban, mint hogy egyedül legyen Bobbyval, és megmutassa neki,
mennyire hiányzott neki, de Marty túlontúl hamar visszajött, és
bevetődött a vezetőülésre.
– Gyerünk, Casanova! Ünnepeljük meg a vándor hazatérését!
A George a szokásosnál is zsúfoltabb volt. Emberek gyűltek Bobby köré –
volt, akit Elaine ismert, volt, akit nem –, hogy újra üdvözöljék a nagy
Robert Capát. Italokra hívták meg, és hátba veregették. Peter a „Pack Up
Your Troubles”-t játszotta. Még Bessie is előrejött a pult mögül, hogy
meghallgassa a férfi történeteit. Bobby mindig azt hajtogatta, hogy jobban
bánik a képekkel, mint a szavakkal, hogy jobban ért a fotókhoz, mint a
beszédekhez, de tévedett. Ugyanolyan lenyűgöző mesélő volt, mint
fényképész.

– Azt hittem, haleledel lesz belőlem. Hogy csalit csinálnak belőlem.

– Jók a képek?
– Ha a képek nem elég jók, nem vagy elég közel. Én elég közel jutottam
– vigyorgott Bobby.
– Alig várom, hogy lássam! – mondta Bessie.
– Olyan lesz, mintha ott lennénk – tette hozzá Peter.
Egy pillanatra mindenki elcsendesült.
Aztán beléptek a lányok a Life Corp.-tól, és az ünneplés vadabbá vált.
Rózsaszín gin folyt, Merry és Faye pedig átkarolta Bobbyt, a fülébe
suttogtak.
– Tudtuk, hogy támadás lesz Calais-nál! – közölte Merry
győzedelmesen. Bobby megnyugtatóan Elaine-re kacsintott.
Hatkor még mindig ott voltak. Elaine megjegyezte, hogy már majdnem
hat órája isznak.
– Annyira örülök, hogy jól vagy! – lelkendezett Annie Bobbynak. Myra
csak bólogatni tudott, az arcáról lecsordult az együttérzés. Marty is
emelkedett hangulatban volt, egyre hangosabb és hangosabb lett, ahogy
egyre többet ivott.
– Ezek a képek hatalmasak lesznek!
– Bobby már így is nagy! – emlékeztette Annie.
Ez így volt. Bobby hírneve nem halványult. A csúcson volt. Ő uralta a
fényképészet világát. A diákok sorban álltak a gépeikkel, tippeket,
tanácsokat vártak tőle.
– A képek ott vannak – mondogatta Bobby mindig. – Csak meg kell
őket örökíteni.
Oldalba bökte Elaine-t.
– Hónapokig ehetünk és lakhatunk a Savoyban.
Elaine nevetett. Körülnézett a George-ban.
– De nekem tetszik itt.
Bobby már a fülébe suttogott.
– Ez lehet, hogy megváltoztatja számunkra a dolgokat, készen állsz rá?
Elaine ránézett. Nem tudta, mire céloz a férfi. Eszébe jutott, hogy el
kell mesélnie neki Alant. De ez nem a megfelelő pillanat volt. Ez Bobby
pillanata volt. Hadd legyen az övé!
Mindenki többet akart belőle.
– Beszédet! – kiabálták. – Gyerünk, Mr. Capa! Hallani akarjuk a sztorit!
– Egy pillanatig haboztam – kezdte Bobby –, de aztán hátulról
belelöktek a tengerbe!
Mindenki lelkesen kiabált.
– Olyan magasra tartottam a gépemet, amennyire tudtam. Lőttem a
képeket, megállás nélkül, megfigyeltem mindent, magamba ittam.
Kilencvenöt kép, öt tekercs film. Nem néztem, csak kattintgattam.
– Igen! – nyomta meg a szót Marty. – Megcsináltad! – A poharát
Bobbyéhoz ütötte. – Csirió!
 – A háborúnak hamarosan vége lesz – halkította le a hangját Bobby. –
A nácik gyengébbek voltak, mint amire számítottunk. Elegük van, az
ember egyszerűen... érezte. Tapintható volt. Sok veszteséget szenvedtünk
el, szörnyű veszteségeket, de fordul a kocka.
Elhallgatott, aztán megint kiabálni kezdett.
– Jó volt ott lenni! Kiváltság. Megérte. Megmutatni, milyen hősök a
fiaink, és győzedelmeskedtünk, és győzni fogunk, újra és újra és újra. –
Büszkén mosolygott. – Mindig, mert a jó oldalon állunk! – Ahogy
ügyetlenül koccintottak, a sör majdnem túlcsordult a poharak oldalán, de
annyira senki sem volt ügyetlen, hogy ez tényleg megtörténjen, akkoriban
nem, mert olyan kevés volt már csak a sörből.
Elaine eldöntötte, hogy amint visszaérnek a lakásba, mesél Bobbynak
Alanről. Alig várja, hogy kieressze magából. A titkok olyanok, akár a
bombák. Azt hiszi az ember, hogy biztonságban van, védett helyen. Aztán
felrobbannak. Nincs miért szégyenkeznie. Alan sem tudna többet tenni,
mint azok a férfiak, akik ott lebegtek a La Manche-csatornában.
A záróra környékén Bessie odament a fémszéfhez, és elővette a
hírhedt autogramkönyvét. A törzsvendégek éljeneztek. Tudták, mit jelent
ez, Robert Capa megcsinálta.
– Azt hittem, sosem kérsz meg rá – sóhajtott melodramatikusan
Bobby. Bessie a férfi arcára tette a két kezét, ahogy akkor szokta, amikor
megrohanják az érzelmek, és négyszer-ötször megcsókolta. Furcsa
nyelven beszéltek egymással. Aztán Bobby megfogta a könyvet. Átlapozta
a büszke nevek sorát a selyempapíron. Johnny Weissmuller neve láttán
Annie levegő után kapkodott.
– Tarzan ide járt?
– Mindig! – felelte Bessie. A letaglózott Annie Elaine vállát szorongatta.
– Hogy maradhattam le róla?
 – Ide! – mutatta Bessie. – És írj egy üzenetet… személyes üzenetet,
kérlek! Semmi „A rózsa vörös, az ibolya kék” marhaságot, abból már túl
sok van.
Bessie soha nem köntörfalazott.
– Ha törik, ha szakad – kezdte Bobby, Bessie meg úgy tett, mint aki
fültövön vágja.
– Tessék – mondta a férfi. Hangosan felolvasta. – A George-nak és
Bessie-nek, életem szerelmeinek…
Mindenki éljenzett. Marty nevetett a leghangosabban. Bobby
odasúgott neki valamit. Marty tekintete Elaine felé siklott. Aztán elkapta.
Elaine vörös lett, mint egy postaláda. Vajon lesz-e olyan, amikor Bobby
csak az övé? Hát nem várt, várt és várt rá, mint valami bibliai feleség, mint
valami nyavalyás sóoszlop, hogy a tékozló fiú visszatérjen?
Az emberek még akkor is euforikusan hátba próbálták veregetni
Bobbyt, amikor éjfélkor elhagyták a pubot. Olyan volt, mint egy kabala. Az
amerikaiak. A kanadaiak. A britek.
– Megcsináltuk! Megcsináltuk! Győzünk! Alig várom, hogy lássam az
összes képet! Fantasztikus!
Bobby Marty felé sétált. Nevettek, diadalmas terveket szőttek. Elaine
utolérte őt.
– Ma éjjel nem pókerezel!
Gyors oldalpillantás Martyra.
– Dehogy. Csak elköszönök.
Elaine inkább a Savoyba ment volna – Bobby lakása egyszerű volt, mint
Elaine-é –, de Bobby hazavágyott. Hát persze. Belgraviában aztán
szenvedélyesen a karjába vette. Elaine azt hitte, meg fogja csókolni, de
Bobby forró könnyekben tört ki. Zokogott; Elaine blúza nedves lett, a karja
pedig sajogni kezdett, ahogy tartotta a férfit.
 – Drágám, szörnyű volt!
Elaine erre nem számított. A nagy tobzódás a George-ban, most meg
ez? Még soha nem látta ilyennek a férfit. Még soha senkit nem látott
ilyennek.
Szegény Bobby! Nem vette észre. Igen, a férfi elmondta, min ment
keresztül, de Elaine nem vette észre, mit tett vele. Félelem és együttérzés
fogta el. A letaglózó vágy, hogy helyrehozza a dolgokat.
Bobby beszélt a tengerről, amit vörösre festett a vér. Fiatalemberekről,
akikkel a szeme láttára végeztek. Az egyik percben még beszéltek hozzá,
fényképeket mutattak neki a kedvesükről; a következőben arccal lefelé
lebegtek abban a halálos tengerben.
– Megfulladtak… – Bobby alig tudta kimondani a szavakat. – Nem
tehettem semmit. Próbáltam, de csak összeakadt karok és lábak voltak.
Megpróbáltam, Pinky, annyira próbáltam, de a fegyverek… Belesétáltunk a
fegyvertűzbe. Bárányok a vágóhídra. Irgalmatlan volt. Lemészárolták
őket.
Elaine nem akarta, hogy erről beszéljen, hogy így beszéljen, de
képtelen volt megállítani. Bobbynak el kellett mondania a történetét.
Aztán kiment a lenti mosdóba. Miután tíz perc eltelt, és még nyoma
sem volt, Elaine leóvakodott. Amikor rátalált, Bobby a vécékagylót ölelte.
– Meghaltak, Pinky – mondta, és a padlóra hányt. – Az a sok fiatal.
Halottak. Mielőtt még esélyt kaptak volna az életre.
Elaine nedves rongyot szorított a homlokára. Bobby könyörgött, hogy
vodkát ihasson az ágyban, Elaine pedig adott neki, de felvizezve. Ha a férfi
észre is vette, nem említette. Elmondta Elaine-nek, hogy szereti.
Mindenről gondoskodik. Magához szorította, aztán elaludt. Elaine nézte,
ahogy hullámzik a mellkasa. Ahogy a szemhéja elcsendesedik. A férfi
kétségbeesése megdöbbentette. Nem látta előre, de együtt voltak, és
tudta, hogy Bobby túljut ezen. Ha mégsem, akkor is minden tőle telhetőt
meg fog tenni azért, hogy segítsen neki.
Bobby biztonságban volt. Bobby – Robert, Endre, bárki is legyen –
visszatért. És a szíve mélyéből szerette őt. Nem Martyt, nem a George-ot,
nem a lányokat, nem Gerdát. Nem Marthát. Ő az első. Ezt senki és semmi
nem veheti el tőle.
Másnap reggel hét körül Elaine lefirkantott Bobbynak egy üzenetet, aztán
elosont. Hazament, hogy találkozzon Clive-val, és elvigye Alanhez, ahogy
megbeszélték. Ahogy ült a konyhában, és próbálta rávenni Bettie Page-et,
hogy figyeljen rá, azt kívánta, bár még mindig Bobbyval lenne.

Kilencre Clive még mindig nem került elő. Tízre Elaine rájött, hogy az
öccse biztosan hazudott neki, és valószínűleg soha többé nem áll
szándékában találkozni Alannel. Már megint átverte. Tanul ebből valaha?
Megsimogatta Bettie Page-et, aki engedett egy pillanatnyi barátkozást,
aztán elment egyedül meglátogatni Alant. A fiú a kertben várta, a fejét egy
fába verte épp.
– Hogy vagy, drága Al? – kérdezte Elaine tétován.
– Parker közlegény – hajtogatta Alan. Elaine egy padhoz vezette, ahol
a fiú két teljes órán át a vállán nyugtatta a fejét, miközben ő a kezét
simogatta.
 21. FEJEZET

LONDON, 1944. JÚNIUS

Clive a hálószoba ajtajában állt. A nevét suttogta. Elaine sajgó fejjel,

nyirkos testtel ébredt. Hétfő reggel volt. Aludt, de bírt volna még, mint
mostanában mindig.
Mrs. Marriot az utcán kiabálta a híreket.
– Normandia! Partraszállás!
Bobby képei a következő napon jelennek meg a Life magazinban.
Különkiadás: Normandiai partraszállás. A leghosszabb nap, így nevezték.
Ettől Amerika fejesei fel fognak ülni. Mindenki fel fog ülni. Churchill
megbeszélést hív össze. A király kiköpi a teáját. Még Mr. Hitler is… el
tudják képzelni? Azt mondják, hogy elküldik a Life magazint Mr. Hitlernek a
berlini bunkerébe!
Mrs. Marriot gratulál majd neki. Mrs. Pepper megjegyzi, hogy Bobby
milyen megnyerő. Joyce-tól plusz mártást kap.
Clive nem jött be azonnal. Valamitől félt. Megjöttek a nácik?
– A képekről van szó.
Nem, nem a nácik azok.
– Nagyszerű! – Elaine túl gyorsan ült fel, és elszédült. – Jók lettek?
A fiú nem mondott semmit. Elaine várakozóan nézte. Nagyon melege
volt a hálóingében. Júniushoz képest hőség volt. Mennyi az idő? Elhúzta a
sötétítő függönyöket. Napfény ömlött a szobába. Az öccsére hunyorgott.
 Clive leült az ágya végébe. Korábban sosem csinált ilyet. Hosszú
lábával belerúgott az ágy alatt tartott porcelánedénybe. Levette a
sapkáját, és úgy csavargatta, mintha vizes lenne.
– Elcsesztem, Elaine!
Ő remegett. Belenyilallt a félelem. Ez nem történhet meg. Nem!
Bobby tegnapi diadalmas visszatérésére gondolt. Az ígéreteire. Ezek a
képek elvileg nagyot szólnak majd.
– Az isten szerelmére, Clive! Ajánlom, hogy ne!
Aztán futottak – nos, Elaine futott, a fiú bicegett, egészen a Sohóig, a Life
Corp.-ig. Clive buszra vagy metróra akart szállni, de Elaine képtelen volt
egy helyben maradni. A blúzát nem tűrte be, a kabátját a kezében tartotta,
közben csak fecsegett és fecsegett, és bolondot csinált magukból.

– Nem engedhetünk meg egy fiaskót, Clive!

De Clive fogta magát, és mindent elbaltázott.
– Nehezebb volt, mint hittem, nem vettem észre, azt hittem, meg
tudom tanulni… Azt hittem, olyan lesz, mint halat belezni.
– Halat belezni! – vágott vissza Elaine dühösen. – Nem vetted észre?
Mondtam neked, hogy fontos. Megmondtam, hogy ne keveredj bele! Mit
műveltél?!
– Becsuktam egy ajtót. Egy szekrényajtót.
Teljesen ártalmatlannak hangzott, de Elaine tudta, hogy nem lehet az.
– És?
– És bent kiszáradtak a filmek…
– És?
– A képek, a képek… tönkrementek.
– Hogy tehetted ezt velem, hogy tehetted ezt Robert Capával?
Mindazok után, amin keresztülment ezért! Hogy tehetted?!
 Elképzelte Bobbyt összetörten a lakásán, a padlón, zokogva. Legalább
elmesélem a történetüket, mondta. Legalább tettem valamit.
– Elmondom neki – ajánlotta Clive remegő ajakkal. Elaine még soha
nem látta őt sírni, akkor sem, amikor mama meghalt, de most könnybe
lábadt a szeme. – Elmagyarázom, mi történt.
– Nem, én fogom! – vágta rá indulatosan. – Az én hibám.
Hagyta, hogy azt higgyék, az öccsét Bobby ajánlotta. Ha Robert Capa
ajánl valakit, hallgatunk rá.
Jóságos ég! Mit tettek?
Bobby már a pubban volt Martyval.

Kik ezek az emberek? Bobby aludt egyáltalán?

Bobby nevetett Bessie-vel, italokat rendelt, panaszkodott, hogy
felvizezik, éjszakára pókerpartit tervezett. Még mindig a gőzt eresztette
ki. És miért ne tenné mindazok után, amit átélt? Elaine köszönt és
integetett.
– Pinky! – Annyira boldognak hangzott. – Mit keresel itt?
Marty arckifejezése nem volt olyan lelkes.
– Mondanom kell valamit. – Elaine igyekezett ügyet sem vetni
Martyra, aki úgy ült ott, mint valami udvaronc, aki információkat sugdos a
király fülébe. Nem állt fel, és Bobby sem mozdult. Itt kell elmondania,
mindannyiuknak.
– Úgy tűnik, az egyik új alkalmazottnak gondjai akadtak az előhívással.
– Elaine a padlóhoz beszélt. – A képeiddel.
– De milyen gondjai? – Bobby hirtelen éberré vált. – Nem hallottam
semmit.
Néhány padlódeszka kilazult. Elaine a kiálló szögeket bámulta. A
George egyszer találatot kapott, és másnap ő is segített helyrehozni.
 – Miért neked szólnának, Elaine, és nem nekem?
Bobby még soha nem beszélt így vele. Soha nem hívta Elaine-nek.
Megrázta a fejét. Bobby ekkor felállt.
– Honnan tudod? Valószínűleg segíthetek. Hol vannak?
Elaine megnyalta az ajkát. Utálta azokat, akik nézték és hallgatták.
Utálta, hogy Marty ott van, és a tekintete őt figyeli szódásüveg szemüvege
mögül. Marty azt várta, hogy semmivé váljon.
– Én nem…
– Mi történt a képeimmel?! – A hangja. Csupán néhány órája annyira
gyengéd volt, annyira simogató. Most pedig hideg. Hideg, mint a La
Manche-csatorna.
– Néhányat meg tudtak menteni, de…
Bobby hunyorogva nézett rá.
– Szóval ki volt az? Ez az új munkatárs?
– Az öcsém.
– A tizenhét éves öcséd?
– Tizenkilenc… Clive tizenkilenc, és kellett neki a pénz, és mivel Larry
meghalt, és…
– Mindig adok nektek pénzt, Pinky. Neked és a testvérednek. Csak
kérned kellett.
Ekkor már sétáltak. Vagyis Bobby végigvonszolta Elaine-t az utcán. A
Life Corp. felé igyekeztek. Átmentek egy autó előtt, ami dudált, de Elaine
észre sem vette. Kis megkönnyebbülést jelentett, hogy Marty nem jött.
Elaine remélte, hogy Clive nem lebzsel ott. Nem tudta, Bobby mit csinálna
vele. Szégyenkezve gondolt arra, hogy semmi olyat, amit ő és Clive nem
érdemelne meg.
A férfi tizenöt sorozatot készített. Most nézte őket, ahogy sorban
felcsipeszelték. Fellógatták száradni.– Három napig ölettem magam
ezekért a felvételekért. – Bobby nem pillantott rá.

– Tudom – felelte Elaine csendesen. Nem fog könyörögni. Arra

gondolt, hogy most megtudom, milyen ember. Balhés, mint az apja? Egy Clive
vagy egy Alan? Kifelé küzd vagy befelé? Elaine arca lángolt.
– Ez az egyetlen dokumentált bizonyítéka annak, hogy ezek a férfiak,
ezek a fiúk min mentek keresztül. És azt mondod, az öcséd tönkretette?
– Nem szándékosan. Véletlen volt.
Bobby vadul rázta a fejét. Elaine még soha nem látta ilyennek.
– Nincsenek véletlenek, Pinky.
A Life Corp. újságíróinak tömege összegyűlt a sötétkamra előtt. Elaine-
nek most először tűnt fel, mennyire egyformák. A fele rövidlátó. Lelkesek,
okosak, mint a felbukkanó, szaglászó vakondok.
– Nos?
– Mi történt, Robert?
– A képek rendben vannak, ugye?
Bobby az ujjaival végigszántott a haján, és sóhajtott.
– Talán kilenc van. Tíz, tizenegy, legfeljebb…
– Tizenegy? Mi a…
– Az nem lehet…
– De lehet – mondta Bobby tompán. Olyan csend következett, ami még
a kérdéseknél is rosszabb volt.
Bobby Elaine-hez fordult.
– Adj egy percet, hogy ezt elrendezzem, Pinky! – Elaine ajkához
érintette az ujját, ennyi ember előtt, és ez többnek érződött sima
búcsúnál.
– Kint várok – felelte Elaine elcsukló hangon. – Sajnálom!
 22. FEJEZET

SPANYOLORSZÁG

2016. JÚNIUS, NEGYEDIK NAP

Nem kellene, hogy számítson, de mit jelentene, ha a nagyapám valaki…

csodálatos lenne?
Megpróbálom szerényen venni, lazán, de valami bizsereg és éget belül,
mint egy kínzókerék. Erre, pont erre a hírre volt szükségem. Két
nagybácsi, aki katona volt, és egy világhírű, vakmerő nagypapa.
Miután a többiek nyugovóra tértek – az anyám úgy ismételgette, hogy
„Barbara az, nem én”, mint egy mantrát –, átnéztem Robert Capa képeit a
telefonomon. Nem tudom megállni: mezőgazdasági munkások, sebesült
katonák, egyiküknek fejsérülése van, és egy másikat vigasztal, egy
harcban elfáradt férfi, aki kiskutyát simogat; egy nő, aki bőröndöt
egyensúlyoz a fején. Az egyik kép különösen tetszik: egy fiatal lány
tehenet fej. Figyelemre méltó a koncentráció szép arcán.
Különleges tehetség, különleges DNS. Talán mégsem vagyok annyira
átlagos? És Nick talán ezért adta nekem kölcsön a kamerát. Ő is így
gondolja.
Megírtam Harrynek, hogy: „Talán híres dédapád van!”
„Király”, válaszolta. Ellenállok a kísértésnek, hogy írjak Paulnak. Ő
már nem része az életemnek, és kit érdekel?
 *

Valamit meg kell hagyni; amikor anyu másnap reggel elkészül, mesésen
fest. A barnaság, az arany ékszerek, a fekete ruha… egy maffiafőnök
felesége is lehetne.
Egy partira hivatalosak a barátjuk házassági évfordulója alkalmából,
lent a völgyben. Örülök, hogy Matthew és Alyssia is megy. Ez nagyszerű
hír. Már épp kezdtem félni, hogy ha nem lehetek egy kicsit egyedül,
spontán felgyulladok.
Anya forog.
– Nézzenek oda, anyu! – mondja Matthew.
– Ez a benne rejlő magyar – jegyzem meg a kalapom alól, a nyugágyon
fekve.
Anya a fejét rázza felém.
– Barbara az, nem én.
– Pont, mint Gábor Zsazsa – jegyzi meg Derek.
Képeket készítek Nick gépével. Anyu pózol – nem tudja megállni –, de
így is sikerül több jó képet készítenem. Ijesztően fotogén, ezt nem
örököltem tőle. Ráveszi Matthew-t, hogy üljön mellé, és csinálok képeket
kettőjükről is. Remélem, hogy valamelyikük megkér, csatlakozzam, de
nem teszik. Tényleg jól néznek ki együtt, és ezt ők is tudják, és tudom,
hogy két ember társaság, három az már tömeg.
Az is eszembe jut, hátha valaki megkérdezi, honnan van a kamera, de
senki nem teszi fel a kérdést, ami azt hiszem, jó, de valahogy csalódás is.
Barbara néni kijön, és hűvösen köszönti anyut. Védjegyének számító
bohém szerelést választott, batikolt szoknyát és fekete felsőt visel. Jól áll
neki. Segítek felkötni a gyapjúsálat. Hálásan az arcomra teszi a kezét.
– Mihez kezdenék nélküled?
– Jobban érzed magad?
 – Egész jól. – Közelebb hajol, és azt suttogja: – Ez a Robert Capa dolog
egy jó nagy adag marhaság, Jen. Ugye tudod?
– Hát… – Hogy lehet ennyire biztos benne? – Még nem tudjuk.
– Én tudom – jelenti ki.
– Megcsinálod a DNS-tesztet?
– Már megtettem – válaszolja, meglepve ezzel. Kiderült, hogy Nick már
járt ott kora reggel, hogy elszáguldjon a műanyag zacskóba tett mintákkal.
– Nagyon profi – teszi hozzá Barbara helyeslően.
– Miért nem szólt nekem senki, hogy itt volt? – kérdezem bosszúsan.
Anyu naptejet ken Matthew orrára, és mindketten nevetnek. Hogy sikerül
a családomnak mindig elérni, hogy úgy érezzem, kihagytak valamiből?
A nénikém meglepettnek tűnik.
– Bocs, édesem! Nem gondoltam.
Táskák vannak a szeme alatt. Vajon emiatt az egész miatt alszik
rosszul? De amikor rákérdezek, a fejét rázza, és azt mondja, a hőség az
oka. Bár beismeri, hogy az este nagy részében telefonált.
– Á… És minden oké Nelsonnal?
– Igen – válaszolja homályosan. – Nem csak vele beszéltem, én is
végeztem egy kis kutatómunkát.
Alyssia nagyon csinos a halvány blúzában és szoknyájában. A szoknya
miatt vita alakult ki. Persze én Alyssiát támogattam, ahogy az „Angliából
idelátogató nagynéni”-ként az kötelességem. Mulattat, hogy Matthew
játssza a szigorú szülőt. Általában szereti magát Mr. Liberálisnak láttatni.
Alyssiát is lefényképezem. Megmondom neki, hogy nem is kívánhatnék
szebb unokahúgot, erre mosolyog; a róla készült képek fantasztikusak.
És Derek? Egyszerű ing, fekete sort. Mivel ez egy parti, tiszteletből
zoknit is húzott a szandáljához. Emlékeztet Harryre az első iskolai napján.
Alig várom, hogy elmenjenek. Levegőre van szükségem. Amint
bezsúfolódnak Matthew kocsijába, körbejárok a fényképezőgéppel – Nick
gépével –, és élvezem a szabadságomat. Már elfelejtettem, milyen
élvezetes fényképezni. Van valami élettel teli abban, ahogy megörökítünk
egy pillanatot. Le akarok fotózni egy gyíkot is, de túl gyors, folyton
bemenekül a bokrok közé.
Hallgatom a madárdalt, és tovább guglizom Robert Capát. Olvasok az
elképesztő képekről, melyeket a normandiai invázió alatt készített, hogy
az életét kockáztatta a munkájáért, hogy egy előhívási probléma miatt
csak néhány kép maradt fent: a „Csodálatos tizenegy”. Az amerikai
légibázison készített fotók miatt majdnem kidobták Nagy-Britanniából.
Olvasok a sok barátjáról, az összes barátnőjéről, és a tényről, hogy
„megrögzött” agglegény volt (nem tudom, hogy itt mit értenek azon, hogy
„megrögzött”).
Elaine nana. Capa gyerekeinek az anyja? Lehetséges?
Úgy egy órával később annyira melegem van, hogy sortra és bikinifelsőre
vetkőzöm. Ez ám az élet! Egy napozóágyon fekszem a medence mellett,
magamba szívom a spanyol hőséget, nézem, ahogy apró izzadtságcseppek
gyöngyöznek a hasamon. Odakint megáll egy autó.

Jaj, ne! Nem lehet, hogy már visszajöttek.

Nem, nem ők azok. Nick.
Nem lenne jó, ha a riasztók megszólalnának, úgyhogy átszólok a
kapun.
– Nincsenek itt, Nick. Ők… ma egy partin vannak.
– Tudom. – Szégyenlősnek tűnik. – Úgyhogy gondoltam… esetleg lenne
kedved elmenni ebédelni?
Ránézek a három üres zacskóra a vidám macis chipsből, amit
elfogyasztottam, mióta elmentek. De aztán eszembe villan Paul, ahogy
Ibizán őgyeleg; tényleg így szokott sétálni. Eszembe jut a sötét szőr, ami
Nick karján göndörödik. És a fényképezőgép, amit kölcsönadott nekem. És
a talán-nagyapám, aki minden beszámoló szerint imádta magát bajba
keverni.
– Egy pillanat! – húzom el a reteszt.
 23. FEJEZET

LONDON, 1944 JÚNIUS

Bobby előtte állt. Az az arc. Az a szemébe néző gyengéd szempár, amit

még soha nem látott ennyire komolynak.
– Csak egyvalamit akarok mondani neked, Miss Pinky Parker.
Elaine-t bűntudat gyötörte, kifacsarta az aggódás. Bárcsak nemet
mondott volna Clive-nak! Vagy csak vele tartott volna, és segített volna
neki! Bárcsak ne lett volna olyan lágyszívű vele, de Clive mindig az ujja
köré csavarta. Mama nagyon szégyenkezett volna.
– Igen?
– Hozzám jössz feleségül?
– Te-tessék?
Bobby egy meghajlított fémdarabot nyújtott felé. A szeme
rászegeződött.
Elaine csak dadogva volt képes megszólalni.
– Nem vagy dühös rám?
– Annyira aggódsz! Kell valami jó hír, kicsim! – Bobby felkapta, és
megforgatta. – Csak rád tudtam gondolni odakint… Nem tudtam elviselni,
hogy nem köszönhettem el a kedvesemtől. Bármit megtettem volna, hogy
veled legyek… A tengerben voltam, hideg volt, lőttek ránk, és…
Annyira halkan beszélt, hogy Elaine-nek oda kellett hajolnia, hogy
hallja.
 – Pinky, emberek haltak meg körülöttem, emberek, akikkel csupán
percekkel korábban osztottam meg egy viccet vagy cigarettát… És csak
arra tudtam gondolni: vissza kell jutnom a kedvesemhez. Szüksége van
rám, és nekem is szükségem van rá. Azok a selymes ajkak, a… hátsód.
Mindent elmondtam nekik rólad. És te? Te tartottál életben odakint.
– De a képeid tönkrementek… a beszámoló a normadiai
partraszállásról odalett.
– Nem én vagyok az egyetlen fotós a világon.
Elaine erőtlenül elmosolyodott.
– Nem?
Bobby nevetett, miközben Elaine utálta önmagát.
– Minden tönkrement miattam.
A férfi hitetlenkedve rázta a fejét. A kézfejével letörölte a homlokát.
– Semmi sem ment tönkre. Semmi. Amíg együtt vagyunk, mindig,
minden rendben lesz! Mondd, hogy hozzám jössz, édesem!
Elaine nem tudta, mit gondoljon. De fékezhetetlen boldogság cikázott
át rajta. Hatalmas igen!
– Biztos vagy benne? – suttogta a férfi arcát fürkészve, jeleket keresve,
hogy ez nem igaz, csak vicc.
Bobby annyi mindent nem tudott róla. Amit nem mondott el neki. A
Blitz alatt eltemetett emberek; nekik kellett volna ott lenni helyettük. Ő
mocskos, rohadt. Egy kezéből kitépett kéz az utcán. Egy apa, aki
összecsomagolta a borotválkozó pamacsát, és nem jött vissza. Lopott
holmik, guberált holmik, rádió, padok, amit akarsz.
– Még soha semmiben nem voltam ilyen biztos életemben.
– De… de… hol éljünk, mit csináljunk?
Várt, hogy Bobby mondja ki. A férfi szája féloldalas mosolyra húzódott.
– Te… eljönnél velem Amerikába?
 A nagy autók, a végtelen járdák, a közlekedési lámpák. A képek.
– A háború után, úgy értem.
Elaine-ból kitört a nevetés.
– Szerinted a háború nem fog örökké tartani?
Tizennyolc éves kora óta dúlt, egész felnőtt életében, és most,
huszonhárom évesen el sem tudott képzelni olyat, amikor Anglia nem
küzd a nácikkal.
– Nem fog örökké tartani. Lesznek más háborúk, de egy ideig nem itt.
Mit szeretnél csinálni, Pinky?
Elaine habozott. Figyelte, hogy még mindig az elragadtatás beszél-e a
férfiból, de Bobby komolynak tűnt.
Ostobaságnak érezte, hogy magáról beszéljen, az értelmetlen
reményeiről, de Bobby őszintén, összevont szemöldökkel nézett rá.
– Szeretek szervezni. Azt hiszem, jó vagyok abban, hogy inkább
megtörténtté tegyek dolgokat, mint hogy véleményezzem őket, miután
megtörténtek.
– Akkor csináld! – mondta Bobby egyszerűen. – Szervezz dolgokat!
Tetszik.
– Azt hittem, szereted Pinkyt, a hivatalnoklányt.
Bobby magához húzta.
– Mindet szeretem, édesem. Szóval, Amerikában velem te…
– Gondoskodhatnék a megbízásaidról – szakította félbe Elaine, és
igyekezett nem túl izgatottnak hangzani.
– Megírnád a képaláírásaimat?
– Vezetném a határidőnaplódat, és segítenék a dolgok üzleti
oldalában.
– Engem fogsz menedzselni? – kérdezte Bobby óvatosan. – Mint egy
fotóügynökség? Talán indíthatnánk egyet. Vezethetnénk együtt.
 Bobby úgy értette, ez volt a terv Gerda Taróval. Elaine biztos volt benne.
De számított?
Nem.
Tudná menedzselni őt? Soha nem lett volna olyan bátor, hogy ezt
javasolja. Bobby kineveti, vagy ez őszinte? Tudna dolgozni Bobbyval, érte,
értük. A világot is uralhatnák.
De mi lesz Alannel?
Alan hamarosan jobban lesz; nem marad örökké mindig az intézetben;
ott a nagyon nehéz eseteket ápolják. Ki fogják engedni. Amúgy is ezt
javasolták. Az orvosok, az ápolónők, a rendőrök. Még Clive is azt mondta,
hogy Alan csak „farkast kiált”. Úgy értette, hogy az öccse csak megjátssza,
mert így nem küldik semmilyen veszélyes helyre. Bár Elaine gyűlölte a
gondolatot, hogy a drága kisöccse talán egy munkakerülő, mégis remélte,
hogy ez a helyzet. Azt jelentené, hogy Alan nagyon jó színész, de…
Mit mondana az anyja arról, hogy hozzámegy Bobbyhoz? Elaine
mostanában alig emlékezett rá, nemhogy kitalálja, milyen tanácsot adott
volna. De minden valamire való anya egy tanácsot adna a lányának, nem
igaz?
Ha ezt akarod tenni…
– Igen, Bobby, igen, kérlek! Menjünk el Amerikába!
Nincs több háború. Szabadság. Széles utak, nagy autók és házasság London
legmegnyerőbb férfijával. Ki hibáztatná ezért?
Bobby magához szorította.
– Már nagyon régóta reméltem, hogy ezt mondod!
 24. FEJEZET

LONDON, 1944. JÚNIUS

Sajnos Martyt nem volt könnyű megbékíteni a képek miatt.

Miközben Bobby elment egy megbeszélésre a megmaradt képekkel
kapcsolatban, Marty és Elaine visszasétált a Life Corp. épületén keresztül.
Elaine remélte, hogy újonnan támadt túlcsorduló boldogsága nem látszik
túlságosan.
– Ez… dühítő, nagyon, nagyon dühítő – ismételgette Marty. Mintha
bonyolult kódnyelven beszélt volna, de Elaine-nek nem volt szüksége
csillogó hazugságvizsgálóra, hogy megfejtse, mit jelent:
„Pity, pity, pity, szemét vagy, tényleg, tényleg szemét vagy”. És talán
egy „Pity, pity, pity. Mindazok után, amiket érted tettem…”
– Tudom.
– A tizenegy jó?
– A micsoda?
– A képek, azt hallottam, tizenegy van. Igaz? Jók?
– Nem – igen, tizenegy, igen –, azt hiszem. Eléggé homályosak.
Sajnálom, Marty, tényleg sajnálom!
Marty ledermedt a visszafojtott dühtől és felháborodástól. Az arca
egyetlen túlfeszített izom volt. Elaine azt gondolta magában: Martynak
ugyanolyan a háttere, mint neked. Nagyon okos és szorgalmas. Mindenért, amije
van, harcolnia kellett.
 – De akkora veszteség. Majdnem meghalt ezekért a képekért. Csak
hogy egy mazsola elcsesszen mindent!
Marty megmentette az életemet. Ő terelt újra helyes útra.
– Tudom – felelte Elaine dacosan. Tényleg csak pár nap telt el, mióta
együtt utaztak le Eastbourne-be?
Rohannia kellett, hogy lépést tartson a férfi lépteivel. Marty még csak
rá sem nézett. Ez bosszantotta Elaine-t. Hisz nem is az ő képei voltak,
igaz? Nem ő halt meg majdnem a vértengerben, hogy elkészüljenek, igaz?
– Hogyan történhetett ez meg, Elaine? Mármint áruld el, hogy a fenébe
kezdett itt dolgozni az öcséd?
– Úgy tűnik, Bobby túllépett ezen – mondta Elaine haragosan. Őrizd meg
közöttük az egyensúlyt!
Marty megfordult. Még annál is dühösebb volt, mint Elaine hitte.
– Bobby könnyen jön, könnyen megy, hallasz engem?
Elaine hirtelen úgy érezte, hogy Marty egyáltalán nem a képekről
beszél, hanem valami teljesen másra céloz. Eszébe jutott, amit Justin
mondott: Robert Capát minden kikötőben várja egy lány. Ki szólt neki?
Marty az arcára nyomta a szemüvegét.
– Robert mondta, hogy Martha ott volt? Normandiában?
– Igen – hazudta Elaine. Martha? Ernest barátnője Normandiában volt?
Marty nem hitt neki. Elaine látta a szemében. Azt hitte, megint
bolondot csinálhat belőle.
– Bobby nem kitartó, nem megbízható.
Elaine-nek elege lett. A vőlegényét nem szapulhatják, többé nem!
Kihúzta magát.
– Talán ez rá és rám tartozik, Marty. Te érted, miről beszélek? Már
jegyesek vagyunk, erről ennyit!
 25. FEJEZET

LONDON, 1944. JÚLIUS

Ernest úgy döntött, partit rendez, hogy megünnepelje az eljegyzésüket.

Bobby azt mondta:
– „Megkapó lánynak” nevezett téged.
– Azt hittem, jól bánik a szavakkal – vágott vissza Elaine csípősen.
Bobby nevetett.
– Ami azt illeti, nem pontosan így írt le téged, de ez a családbarát
verzió. – Megsimogatta Elaine haját. – Valószínűleg a végén belekerülsz az
egyik könyvébe.
– Martha is ott lesz a partin? – Amióta Marty elárulta, hogy Martha
Normandiában volt, Elaine-nek folyton ez járt a fejében.
– Nem hiszem.
– Kár – mondta bátran.
– Ugye? – kérdezte Bobby, és megfogta a karját.
A helyiség tele volt gyertyával, egy séfruhás férfi gitározott, mindenütt
emberek ittak és dohányoztak. Ernest úgy ült a karosszékében, mint egy
római császár, a lábát kinyújtotta az előtte álló asztalon, és nagy, vastag
szivarjával mérgezte a szobát. Ha az ember kérte, szívesen utánozta
Churchill csípős modorát. És állítólag Hitlert is, de csak válogatott barátok
előtt. Hát nem tudja, hogy fenn kell tartania az imázsát?
 Ernest úgy mérte végig, mintha egy zamatos füge lenne, és mindjárt
felfalja.
– Itt van a lány, aki elveszítette Robert Capa képeit! – ordította.
– Nem az én hibám volt… – tiltakozott Elaine.
– Á, igen, az öcs volt! – kiabálta Ernest jókedvűen. – Igazam van? Túl
szép vagy ahhoz, hogy a kormányzatnak dolgozz. Bűn, hogy valamilyen
levegőtlen irodába zárnak.
Elaine nevetett.
– Akkor kinek dolgozzak?
– Nekem! – bődült el a férfi. – Gyere, legyél az asszisztensem! Tudsz
gépelni?
– Persze, hogy tud gépelni – jelentette ki Bobby büszkén.
Ernest átkarolta a lányt.
– És ilyen csinos vagy, amikor gépelsz?
Elaine félretolta a férfi kezét, ami a melle felé kúszott.
– A kormánynak kell dolgoznom.
– Lárifári! A lánynak a morált kellene erősítenie odakint. – Ezt már
Bobbynak mondta. – Ez egy vicc!
Legalább valaki értékeli, gondolta Elaine. Kiitta a puncsát, és köhögni
kezdett az erejétől. A jó ég tudja, Ernestnek honnan sikerült beszereznie,
de abban a gyümölcsöstálban valószínűleg több alkohol volt, mint
amennyit ő az elmúlt öt évben ivott. És valaki ananászt is hozott.
Mindenki csodájára járt, néhány férfi pedig a fejére tette, és körbetáncolta
a szobát, mint Tino Rossi, Bobby és Elaine egyik közös kedvence. Csodás
parti volt. Elaine örült, hogy Martha nem jött el, és hogy Ernest ennyire
társasági ember. Több íróbarátjával is megismerkedett, és amikor
megkérdezték tőle, mivel foglalkozik, Bobby példáját követve azt suttogta,
hogy szupertitkos munka. Ez tetszett nekik.
 Aztán Ernest leesett a lépcsőn. Először azt hajtogatta, hogy minden
rendben. „Nem esett bajom”, „Semmi olyan, amit egy kis gyümölcspuncs
ne hozna helyre”. Annyira nehéz volt, hogy senki sem tudta felemelni, és
olyan erős fájdalmak kínozták, hogy még az alkohol sem tudta csillapítani.
Bobby megragadta a hónaljánál, és berángatta egy taxiba. Ernest
egyértelműen szenvedett, de eltökélte, hogy ezt nem mutatja ki.
– Ne feledd a szivarjaimat! – kiabálta. – És hol a lány, aki elveszítette a
fényképeket? Neki is jönnie kell!
A parti Ernest kórtermében folytatódott. Valakinek még az is eszébe
jutott, hogy elhozza a puncsot. Először azóta, hogy Elaine ismerte, Bobby
nem hivatalos képeket készített. Valószínűleg Ernest miatt. Ernest úgy
birkózott meg a fájdalommal, hogy ugráltatta az embereket. Amikor egy
pillanatra elfordult, Bobby lefényképezte a hátsóját, ami kitüremkedett a
nyitott hátú kórházi hálóingből.

– A szépséget fotózd, az ég szerelmére! – förmedt rá Ernest – Ne a

petyhüdt fehér seggemet!
Elaine először pózolt Bobbynak. Túl sokat nevetett; látszottak a fogai:
tudta, hogy a fénykép nem a legjobb formájában mutatja majd, de amint
kattant a kioldó, nem volt menekvés.
Ernest csókokat dobált neki.
– Ez a kormányhivatalnok a legimádnivalóbb dolog, amit Katalónián
kívül láttam. Nem értem, hogy vagy képes bármi mást fényképezni,
amikor ő is a szobában van.
– Azért fényképezek, hogy a dolgok életre keljenek. – Bobby
megszorította Elaine vállát. – Elaine-nek erre nincs szüksége. Aki csak
találkozik vele, látja, mennyire szép.
Valamivel később Marty úgy jött be, mint egy bosszús iskolamester, és
mindenkit kitessékelt a kórteremből.
– A partinak vége. És az ég szerelmére, tudod, hogy azt nem szívhatod
idebent!
– Jaj, Marty! – hördült fel Bobby. Megpróbálta hátba veregetni a
legjobb barátját, de annyira részeg volt, hogy elvétette, és majdnem
felbukott. – Háború van. Néha muszáj lazítani. Várjuk meg, hogy mit
mondanak az orvosok!
De Marty nem volt lazítós kedvében.
– Kifelé! – parancsolta. – Akkora gyerekek vagytok…
Még Ernest sem vitatkozott Martyval ebben a hangulatában.
Bánatosan visszahanyatlott az ágyra, felhúzta a takarót, és egy
vállrándítással mindenkit elhessegetett.
Visszatérve Belgraviába, Elaine és Bobby lassúztak a gramofonon szóló big
band-lemezekre, aztán a férfi gyengéden kivette a hajtűket Elaine hajából,
és kifésülte.

Elaine összeszedte a bátorságát, és megkérdezte, hogy Martha tényleg

ott volt-e a normandiai partraszállásnál.
– Hallottam róla. – Bobby újabb italokat töltött. – Miért kérdezed?
– Kíváncsi voltam, hogy találkoztatok-e?
– Persze, hogy nem találkoztam vele, Pinky. Említettem volna, ha így
van. – Bobby zavartnak tűnt.
Elaine hirtelen és határozottan tudta, hogy Bobby mellett nincs mitől
félnie. Bobby szereti őt. Ő szereti Bobbyt. Ez így jó. Ez minden.
Ha a pokolban vagy, menj tovább, mondta Churchill. Ha a mennyországban
vagy, akkor is.
Ne tedd tönkre! Ne szabotáld!
Elaine álmodott. Azt, hogy van egy nagy kaliforniai házuk szabadtéri
medencével. Bonbonok sorakoztak az asztalokon, rózsaszín és fehér
édességek gravírozott üvegtálakban.

Bobby halványkék fürdőnadrágban jött felé. Az ő Bobbyja. Átkarolta

őt.
Aztán New Yorkban voltak. Bobbynak ide-oda kellett mennie.
Találkozók emberekkel. Fotósok. És ő, Elaine szervezte mindegyiküket.
– Ő Robert Capa felesége.
– Ő Pinky Capa, a legnagyszerűbb ügynök.
– Minden idők legnagyszerűbb ügynöke!
Állt az irodaépület előtt, hagyta, hogy Bobby fogja a kezét.
– Az egész épület. Az egész a miénk, Pinky. A tiéd és az enyém.
A lány felébredt, átgördült a másik oldalára, és meglepve látta, hogy
Bobby még ott van. Az álom még tartott. Bobby ébren van? Elaine nem
volt egészen biztos benne.
Bobby kinyújtotta a kezét, és megsimogatta.
– Pinky.
 26. FEJEZET

LONDON, 1944. JÚLIUS

Semmi sem tart örökké, ahogy Elaine anyja mondogatta, és Bobbynak megint
el kellett utaznia. Persze. Az egész világ azzal volt elfoglalva, hogy
olyasmiket tegyen, amiket nem akart. Ilyen időket éltek. Minden
kicsúszott a kezeik közül. Miért lett volna ez másképp épp vele és
Bobbyval?
Ez alkalommal az volt a terv, hogy a férfi Olaszországba repül: egy
teherautóval felmegy a hegyekbe, ahol nagyon rossz dolgok történtek. A
megbízás: dokumentumfotó-sorozat a partizánok életéről.
Hat oldalt ajánlottak neki.
A hat oldal gondolatára mindenki éljenzett. Elaine nem; Bobby arra
készült, hogy elmegy. Nem volt kedve éljenezni.
Bobby miért nem tud sportokról vagy főzésről tudósítani? A
pénzügyekről vagy a színházról? Nem arról, hogy átkozott emberek
öldöklik egymást. Miért nem tudja elmondani, meddig lesz távol? Egy
hónap vagy kettő?
– Ki tudná megjósolni, Pinky?
Bármi is az, és bármeddig tart, átkozottul hülye ötlet. Mi a gond a hazai
fronton készített képeivel? Nem vagyunk mi is rendkívüliek?
Halálos csapda volt, hogy odaküldték. Büntetés a fotóelőhívásos
fiaskóért? Bobby azt mondta, nem, de a magazinkiadás trükkös üzlet.
Elaine már kezdett beletanulni a dologba.
Nem olyan trükkös, mint partizánnak lenni. Egy partizán várható
élettartalma kevesebb, mint két hónap. Az ég szerelmére, ennyi erővel egy
repülőből is kihajíthatnák ejtőernyő nélkül!
– A háború haldoklásának napjai.
Muszáj azt mondania, hogy „haldoklás”?
– Annyira vagy jó, mint a legutolsó képed – magyarázta Bobby, aztán
kényszeredetten hozzátette: – És a legutolsó képed csak annyira jó, mint
az, ami ott van előtted.
Elaine nem mondhatta el neki, nem mondhatta el senkinek, de féltette
Bobbyt. A legvéresebb csatába küldték. Bobby nem mondta, de másoktól
hallotta. Ádáz harc dúlt. Légi tűz, gépfegyvertűz, „amerre csak mész”-tűz.
Célzások Martytól. Aggódó beszélgetések a Life Corp.-nál.
Bobby szerető, nem harcos.
Erről volt híres: rá lehetett számítani, hogy a holttestek között jár.
Hogy a lehető legközelebb jut a robbanásokhoz. Hogy a kivégzési zónába is
eljut. Ha valaki golyót kap a fejébe, Bobby ott lesz a fej mellett. Ha valaki a bakó
kötelének végén lóg, nos, ne felejtsük, hogy annak van egy másik vége is, és Bobby
ott lesz.
Ez volt Bobby. Erről volt híres. A legveszélyesebb helyzetekbe sodorta
magát. Ezért fizették meg.
A George-ban néhány katona történeteket mesélt egymásnak az itáliai
harcokról. Az egyik fickó azt mondta:

– Találtunk egy zongorát, és az őrmesterünk, aki okos fickó, szerette

volna eljátszani a „Holdfény szonátát”, ezért felnyitotta, de a visszavonuló
fritzek robbanószerkezetet rejtettek bele. Felrobbant a mennyek
országába.
 Elaine ismerte Bobbyt, és tudta, hogy kizárt, hogy ne nyisson fel egy
talált zongorát. Soha nem hagyná ki az esélyt, hogy énekeljen.
Jellemző lenne a szerencséjére, hogy egymásra találtak, aztán Bobbyt
megölik. Folyton ez járt Elaine fejében, botrányosan sokszor. Tényleg
olyan volt, mintha egymásra találtak volna, mintha Bobby lett volna az,
ami egész életében hiányzott, akit megszerzett, visszakapott, felfedezett
és megóvott.
Mintha a szerelmük ősi lett volna – átívelt téren és időn –, ám mégis
teljesen újnak érezte, amikor Bobbyval volt.
Varázslat volt.
Elaine nem tudta, hogy az ember érezhet így.
Bobby hétfőn hajnalban indult. Vasárnap reggel Elaine elment
meglátogatni Alant, míg Bobby kialudta az előző éjszakai pókerpartit.
Sétáltak a kertben, és jó volt. A fiú nem verte a fejét sehová, egyértelműen
javult, tényleg így volt; aztán elkezdte mondogatni, hogy a mókusok a
kormány ügynökei. Bár meggyőzően beszélt, Elaine 99%-ban biztos volt
benne, hogy téved, úgyhogy vitába szállt vele. Alan nagyon
megharagudott rá, és zaklatott lett, így Elaine visszakozott, és elmesélt a
fiúnak egy hosszú történetet Clive-ról, a halboltról, hogy mostanában
mikkel állít haza, például egy kicsi esernyővel és Churchill bekeretezett
fényképével, meg arról, hogy Clive miket termeszt a hátsó kertben. Aztán
szörnyen érezte magát, mert mi van, ha Alan elmondja valakinek, és mi
van, ha illegális azt termeszteni, amit Clive termeszt?

De Alan amúgy sem figyelt oda rá.

Alan néha mamáról akart beszélni. Az emlékei zavarosak voltak, és
Elaine-nek fájt hallgatni. Próbált témát váltani.
– Emlékszel, hogy megismertem egy kedves embert? – kérdezte.
Megkönnyebbülés volt, hogy valami másról is mesélhet neki. Milyen
gyorsan ki lehetett fogyni a szavakból! A „kedves” nem egészen írta le
Robert Capát, de Alan megértette.
– Valaki kedves – ismételte.
– Így van, emlékszel, hogy írtam róla? Emlékszel Robert Capára?
– Emlékszem – felelte Alan, bár Elaine nem volt benne biztos, hogy
tényleg így van-e.
– Nos, összeházasodunk – árulta el. – De először jobban kell lenned a
kedvemért. Képes vagy rá?
Alan bólintott.
Elaine fogta a fiú meleg, vaskos kezét. Az új gyógyszertől meghízott.
– Kívánj nekem szerencsét, drágám!
– Kívánj nekem szerencsét, drágám!
Elaine háromkor találkozott Bobbyval a Savoyban. Kezdte úgy érezni,
hogy a Savoy az „ő helyük”. Ismerte a szőnyeg tapintását, a lépcsőket, a
liftet. Az épület egyik oldalán az üveg kirobbant a Blitz alatt, és még nem
hozták helyre. Ismerte a kilátást az étteremből – a hamuszürke Temzét
előttük –, és az egzotikus virágokat a kertben. Szeretett csevegni a
pincérrel, aki elveszítette a fél karját, és megvoltak a kedvenc pincérnői:
különösen kedvelte a szomorú szemű német zsidó lányt, aki hibátlan
angollal írta le a rendelésüket.

Tudta, hogy Amerikában nincs „földszint”; „első emeletnek” hívják.

Bobby mesélte, hogy az egyik New York-i hotelben vannak bent
mozgólépcsők, és majd elviszi oda, és addig mehetnek fel-le, ameddig csak
kedvük tartja.
Aznap egyenesen felmentek a szobába.
A haját simogatva, és az orrát a nyakába fúrva Bobby még a
szokásosnál is őszintébb és gyengédebb volt.
– Most nem akarok Olaszországba menni.
Elaine felegyenesedett ültében. Ez fontosnak tűnt.
– Akkor mondd meg nekik! Ne hagyd, hogy olyan helyekre küldjenek,
ahová nem akarsz menni.
Bobby nevetett.
– Azt nem tehetem.
– Miért nem?
Újabb nevetés.
– Marty megölne.
– Ez minden? Csak ez az oka, hogy elmész?
Bobby felkelt. A fehér mellényét és a mókás nadrágját viselte.
Hihetetlenül festett. Elaine az ajkába harapott a vágytól. Bobby kibámult
az ablakon.
Elaine még sosem látta tépelődni. A férfi általában mindenből viccet
csinált. Ne rágódj a dolgokon, ez volt a kimondatlan szabályuk.
Bobby hangja enyhén remegett.
– Tudod, általában nem bánom, ha sötét helyekre megyek, mert az
igazság az, hogy nem érdekel a halál. – Kivette a kezét a zsebéből. –
Fatalista vagyok; ha megtörténik, megtörténik. De most kétségbe vagyok
esve. Nem akarok meghalni, most nem; most nem, hogy rád találtam.
Megváltoztam. Megváltoztattál. – Elaine az arcára sandított, hogy lássa,
Bobby vádolja-e valamivel. Nem vádolta.
– Mit fogok csinálni, míg te a hegyekben szaladgálsz, és fényképezel? –
Elaine ezt néha szándékosan csinálta, úgy tett, mintha a férfi munkája
jelentéktelen vagy apró lett volna. Ettől kevésbé érezte veszélyesnek,
amiket Bobby vállalt.
– Megvársz, remélem – mondta Bobby elbűvölően. – Ne szaladj el
senkivel!
– Mintha megtenném.
Bobby nem nyugodott meg.
– Clive megölne, ha megtenném – ugratta a lány. – Megszeretett téged.
– Nem igazán bízom Clive-ban. – Bobby nevetett. Elaine szíve
összeszorult. Bobby tudta, hogy az öccse csirkefogó, tudta. Változtat ez
azon, hogy mit érez iránta?
– De bennem bízol?
Bobby a haját simogatta.
– Jobban, mint a világon bárkiben, Pinky!
Ez elmés válasz volt.
Később lementek uzsonnázni. Lehet, hogy háborúban álltak, de a
gazdagoknak még mindig szüksége volt süteményekre. Ijesztően előkelő
dolog volt, és most az egyszer Elaine akaratlanul is észrevette, hogy
Bobbyval mennyivel fiatalabbak és ziláltabbak mindenki másnál. Azt hitte,
mások talán lenézik őket, de nem így volt, italokat küldtek nekik.

Macaronokat, rózsaszín és csokoládés süteményeket. Kicsi, háromszög

alakú szendvicseket. Még a kenyér héját is levágták, annyira megszokták,
hogy olyan embereket etettek, akik megengedhették maguknak, hogy
eldobják az étel felét.
– Sok szerencsét kívánunk, Mr. Capa! – Bobby ment és beszélgettek:
tábornokokkal, politikusokkal, újságírókkal.
Odajött egy férfi, és amikor visszament a kollégáihoz, Elaine
határozottan azt hallotta:
– Az előbb kezet fogtam korunk legnagyobb fotósával. – Önkéntelenül
elmosolyodott, de aztán a férfi társa így folytatta:
– Meghal a háború vége előtt, jegyezzétek meg, mit mondtam! – A
mosoly egyből eltűnt Elaine ajkáról, és visszatért a rettegés.
Aztán újra a szobájukban; fogyott az idő, és Elaine volt az, akit
megrohantak az érzelmek. Az aggodalom Bobbyért, az aggodalom Alanért
és Clive-ért. Hosszú, sivár napok vártak rá a munkahelyén, csak Annie-vel.
A szegény foglyok levelei. Utálta őket, de a pillanat, amikor nem jönnek
többé, rosszabb lenne.
Várni és várni.
Soha nem ment neki túl jól a türelem. Még mama is azt mondogatta,
hogy nem tart ki a dolgok mellett. Nem úgy, mint a középosztálybeli
lányok a munkahelyén, a begyakorolt hobbijaikkal és képességeikkel. Úgy
tekintettek a napokra, mint felfelé vezető lépcsőfokokra a tehetség
napsütötte világába. Az ő napjai viszont csak folytak, és nem vezettek
sehova.
Bobby megcsókolta a nyakát.
– Jobb, ha megtanulod, hogyan kell várni. Így megy ez a háborúban.
Nem történik semmi, semmi, de semmi, aztán bumm, minden, aztán
megint semmi.
– Szeretnélek látni háborús helyzeten kívül.
– Én is, Pinky – felelte Bobby. – Igyunk a békére! Nemsokára, ígérem!
Bobby felöltője ott lógott az ajtó akasztóján. Elaine becsúsztatta a kezét a
zsebébe, hagyott egy kis üzenetet, hogy a férfi úton a repülőgép felé
elolvassa. Kotorászó ujjai egy dobozba akadtak. Óvszerek voltak a
zsebében! Ezeket miért viszi magával?

Nem volt idő a diszkrécióra.

– Bobby, ezek meg mire kellenek?
Úgy tartotta a férfi elé, mint egy mocskos alsónadrágot.
– Nem tudod?
 – Nem, úgy értem, mit keresnek a kabátodban?
Bobbyt nem különösebben érdekelte a dolog. Lefoglalta, hogy levelet
írjon az anyjának New York Citybe. Elaine utálta, amikor ezt csinálta.
Tudta, hogy Bobby csak a veszélyesebb utazások előtt írt.
– Bobby? – kérdezte újra, és a hangja kicsit remegett.
– A fiúktól kaptam.
– De miért tartod magadnál?
– Nem tartom magamnál, csak nem dobtam el. Féltékeny vagy, Miss
Pinky?
Igen. Nem. Mindig.
– Talán.
– Nem fogom használni. Számold meg! Számold meg, amikor
hazaérek!
Bobby most paranoiásnak hitte. Tényleg az volt, de nem akarta, hogy
Bobby ezt tudja.
– Csak veled fogom használni. – Bobby játékosan felvonta felé a
szemöldökét. – Amíg el nem jön a nap, hogy mást nem mondasz.
Elaine úgy tett, mintha megütné.
– Az nem történik meg – közölte. Jóságos ég, miről beszélünk itt? Bobby
viszont nem reagált.
– Ahogy szeretnéd – húzta oda Elaine-t, és megcsókolta.
Másnap reggel olyan sokáig aludtak, hogy semmire nem maradt idő.
Bobby feltápászkodott, gyorsan megborotválkozott, felöltözött; aztán már
jött is érte a kocsi, és indulnia kellett. Nem volt idő elnyújtott csókokra.
Nem így kellett volna elbúcsúzniuk, de most legalább megtehették.

– Ha bármi gond van, Marty gondoskodik rólad! – kiáltotta Bobby,

ahogy beszállt a taxiba.
 Milyen gond?
– Jövök, amint tudok!
Bobby csókokat dobott, és búcsúzóul azt kiabálta, hogy adios, adieu,
aztán a kocsi balra fordult az utca végén. Elaine csak állt a helyén. Mintha
Bobby és minden, ami vele kapcsolatos, köddé vált volna.
A férfi veszélyes helyre megy, veszélyes háborús zónába, a megszállt
Olaszországba. Ő meg csak az írógépszalagokkal harcol. Üresnek érezte
magát. Eltűnt minden levegő. Amikor Bobby mellette volt, minden nagyon
fényesnek, színesnek, nagynak tűnt. Most kicsi volt, és nyugtalan. A régi jó
unalmas Elaine volt feltűnő alakkal és szürke élettel. Csak egy rakás ostoba
álom… házasság, és egy fotóügynökséget működtetni Kaliforniában? A
legjobbat a világon? Mennyire nevetséges ez? Esélye nincs, hogy
megvalósuljon.
Elaine hangulata egyre sötétebb lett a nap folyamán. Vera azzal üdvözölte,
hogy olyan arcot vág, amitől a tej is megsavanyodik. Az ebéd húsragu volt,
amit egyedül fogyasztott el, mivel Annie-t megkérték, hogy maradjon az
irodában. A menzán az asztal rozoga volt, és még a lába alá tett papír sem
támasztotta ki.

Amikor Elaine visszatért az irodába, egy kivörösödött arcú Annie sétált

ki két egyenruhás férfival és Mrs. Dill-lel. Felicityt és Myrát teljesen
megbabonázták az írógépük billentyűi, ami biztos jele volt annak, hogy
valami történt.
– Annie, mi folyik itt? – Elaine valami szörnyűségre gondolt. Már jó
ideje nem érkeztek rossz hírt hozó táviratok. Épp a minap beszéltek arról,
hogy valószínűleg időszerű lesz, hogy befusson egy.
Annie teljesen össze volt zavarodva.
– Elvisznek, tudod, hova.
 Churchill főhadiszállására? A csomópont. A műveleti központ. Minden,
amit tettek, onnan érkezett. Hatalmas megtiszteltetés volt.
– Fantasztikus… – sikerült Elaine-nek kipréselnie magából.
Annie láthatta rajta, hogy valójában mit gondol. Bűntudatosan
előrehajolt.
– Annyira sajnálom! Fontolgatták, hogy téged is elküldenek, de azt
mondták…
– Mit?
– Mostanában túl szórakozott vagy.
– Szórakozott? Hogyhogy?
– Nem tudom…
– De igen.
– Valószínűleg Robert Capa miatt, és…
– Nem szórakozott vagyok. – Gyarló szó, ami egy gyarló emberre
vonatkozik. – Eljegyeztek. Ez minden. Dolgozni akarok. Soha nem okoztam
csalódást.
De Clive igen. Erről van szó?
Mrs. Dill odajött.
– Maga nagyon jó, Elaine, tudom, hogy ambiciózus, de nekünk egy
briliáns emberre volt szükségünk, és ezúttal Annie volt a jobb jelölt.
Jelölt? Azt sem tudta, hogy jelentkezett valamire.
Azért, mert ennyire kiborult Geoff levelei miatt? Képtelen volt elhinni.
Mrs. Dill annyira kedves volt. És az asszony fakadt könnyekre, nem ő.
– Akkor hamarosan találkozunk! – Annie-t elvezették, miközben
szorongva figyelte. – Bocsánat! – tátogta.
Elaine nem tudta elviselni, hogy a legjobb barátnője rosszul érzi
magát. Annie minden jót megérdemelt.
– Csodás leszel, Annie! – sikerült kiáltania. – Rajta! – Ujjával a
győzelem jelét mutatta, és Annie hálásan nevetett.
– Menj vissza az asztalodhoz, kérlek! – szólt rá Mrs. Dill. – A te munkád
is fontos a levelekkel.
 27. FEJEZET

SPANYOLORSZÁG

2016. JÚNIUS, NEGYEDIK NAP

Nick kocsija fel van szerelve az összes legújabb kütyüvel. Nem gondoltam
magam olyan nőnek, akit lenyűgöznek a csillogó dolgok, de egyértelműen
így van. A hűtött ülés, az hűtött ülés. Csak elképzelni tudom, milyen arcot
vágna Harry, ha látná. Ő odavan a sportautókért. Lefényképezem a
bonyolult műszerfalat, és elküldöm neki üzenetben, Nick pedig nevet.
– Ez egy bérelt autó. Otthon egy ócska tragacsot vezetek. –
Kényszeredetten mosolyog. – Ez csalódás?
– Semmi baj az ócska tragacsokkal. Én is az vagyok.
Nick megint nevet. És ez ragadós.
– Szerintem remekül nézel ki! – mondja, mire elpirulok.
Ez a kalap életem legszuperebb befektetése.
Egy csinos kávézóba megyünk, aminek a falára murvafürt kúszik fel.
Matthew rusztikusnak nevezné.

Az étlap egy fekete tábla, amin nincs rajta angolul a választék, ami
szuper, de idegőrlő. Nickkel megbeszéljük, hogy megértjük az aioli és a
plancha szavakat. A spanyolom – ami mindig csak arra volt elég, hogy
rendeljek egy étteremben – eltűnt (minden mással együtt) az évek során.
De a spontaneitás nekem megfelel, és a kalapomban úgy érzem, készen
állok a kihívásra. A fényképezőgép még mindig a nyakamban lóg, és a
lehetséges új DNS-em átjárja a testem. Úgy dédelgetem a gépet, mint
Harryt, amikor babahordozóban volt (nem bíztam abban, hogy
biztonságos).
Utoljára Paullal voltam ilyen klassz étteremben, amikor
„próbálkoztunk”. Legalábbis – most már tudom – én próbálkoztam, ő az
orromnál fogva vezetett. Egy francia étterembe mentünk; ami azért volt
megfelelő, mert akár egy másik nyelven is beszélhettünk volna. Én
teljesen kiöltöztem; megcsináltattam a hajam, és vettem egy új cipőt, mert
a fekete nem ment a kék ruhához, és a kék ruhának kellett lennie, mert
egyszer valaki azt mondta, jól áll nekem. Még a beszélgetésre is
felkészültem; igen, felkészültem. Paul – ezzel szemben – folyton a
telefonját bámulta. Képtelen voltam rászólni, hogy fejezze be. Azt
akartam, hogy magától hagyja abba. Azt akartam, hogy azért hagyja abba,
mert szeret.
Ne gondolj többet Paulra!
Nickre mosolygok. Rendelünk, aztán azt mondja:
– Bocsánatkéréssel tartozom a családodnak, amiért rájuk zúdítottam
azokat az ötleteket.
– Tényleg zúdítottad – jegyzem meg.
Sóhajt. Ha nem lenne lebarnulva, szerintem pont olyan vörös lenne,
mint én.
– Pont úgy kezeltem, ahogy nem lett volna szabad. Ha órát tartanék a
családi dokumentumfilmekről, ez remek példa lenne arra, hogyan ne
járjunk el.
– Felkavaró volt. Néhányunknak jobban, mint másoknak.
– Az anyukád nem tűnik lelkesnek a gondolattól, hogy Robert Capa
rokona.
 – Nem, nem az.
De én az vagyok. El sem tudom mondani, mennyire izgalmas ez. Úgy
érzem, hogy fekete-fehérből színesre váltottunk. Minden lehetséges.
Bármi!
– Eléggé megszállottja lettem a családfádnak – vallja be Nick. – Mondd,
ha ez ijesztő!
– Elég ijesztő bagázs vagyunk.
Nick nevet.
– Minden ijesztő család a maga módján ijesztő. Nem ezt mondta az a
nagy orosz író?
Felkacagok.
– Valami ilyesmi.
Nick megkérdezi, mire emlékszem nanáról, de nem tudok neki olyat
mondani, amit már ne tudna. Hallom magam, ahogy azt ismételgetem,
amit anya mondott:
– Ami engem illet, kedves volt, hétköznapi. Hogy őszinte legyek, soha
nem gondolkodtam róla sokat…
Nick bólint.
– Ez normális, azt hiszem.
Nicknél ott van a mappája. Megszerettem ezt az átlátszó tartót.
Harrynek hasonlója volt, amikor különórára járt középiskolában.
– Azt mondtad, látni akarod a Gerda Taro-fotókat.
– A… micsodát?
– A nanád előtti barátnő.
– Jaj, igen! Szeretném! Szuper!
A fekete-fehér képeken emberek vannak gitárokkal: az 1930-as évek
Spanyolországa és Párizsa. Az egyik egy étteremben készült. Capa a nőt
nézi; Gerda csupa mosoly, kivillannak a fogai. Egzotikus arca van, talán
kevésbé hagyományos szépség, mint a nagyanyám, talán különlegesebb,
magával ragadóbb. Nem tudom.
Az világos, hogy Capa imádta őt.
Vajon Elaine nana mit érzett az elődjével kapcsolatban? Talán nem
volt féltékeny típus. Ki tudja? Én Paulnak mindenére féltékeny voltam. De
bizonyos értelemben igazam volt, amiért gyanakodtam. Paulról végül
kiderült, hogy nem megbízható.
Megfogom a képet, és megpróbálom elképzelni, hogy Robert Capa
milyen lehetett: ő megbízható volt?
Lefogadom, hogy lelépett egy másik nővel. Fogadni mernék rá.
Mind azt teszik.

Ha hunyorogsz, és használod a fantáziádat, azt is képzelheted, hogy

Spanyolországból látod Marokkót a tenger túlpartján, az a szürke paca az.
Evés közben Nickkel a szemünket meresztjük, nevetünk, aztán tovább
próbálkozunk.
– Robert Capa több, mint egy évet töltött Algériában és Marokkóban. A
leghíresebb képei közül néhány Marokkóban készült. Egy nap szeretnék
csinálni egy „Capa nyomában” filmet.
– Kíváncsi vagyok, Elaine mit csinált, míg ő távol járt.
– Biztosan rendkívül nehéz lehetett minden hátrahagyott nőnek.
Kedvelem őt, döntöm el. Nagyon. És nem csak a pezsgő beszél belőlem.
Nick magamról kérdezget. Úgy tűnik, Paul kikerülhetetlen téma. Mesélek
róla és a távozása okozta sokkról. Nick nagyon figyel; olyan mintha
minden porcikájával azt tenné.

– Ez nagyon durva – mondja, miután végre befejeztem.

 – Te éltél már át ilyen szakítást?
Bólint.
– Nem ugyanilyen mértékben… ti meddig voltatok együtt?
– Huszonhárom évig. – És két hónapig.
– Letaglózó lehetett.
Bólintok, mert ez volt a jó szó. Letaglózó. Nick pontosan érti.
– Ráadásul úgy érzem, hogy önmagamat is elveszítettem – bukik ki
belőlem; engem is meglep, hogy ilyen nyílt vagyok. – Mindig Paul és Jenny
voltunk. Huszonegy éves korom óta. Paul, Jenny és Harry. Harry anyukája
és apukája. Egyértelmű volt. Biztonságos.
Kiiszom a boromat, és megtörlöm a számat a ruhaujjammal. Aztán
eszembe jut, hogy társaságban vagyok, úgyhogy finomabban felitatom a
szalvétával.
– Még mindig Harry anyukája vagy. – Nick arcára sóvárgó kifejezés ül
ki. – És lefogadom, hogy fantasztikus szülő vagy!
– Harry olyan gyorsan nő fel, hogy nincs rám szüksége. – A
poharamhoz billentem a vizeskancsót. Remélem, Nick nem hiszi, hogy
azért mondom ezt, mert együttérzést akarok kicsikarni belőle. Nem így
van. Azért mondom, mert így igaz. – Most senki vagyok.
– Nem vagy senki, újrakezdesz.
– Újrakezdek… – ismétlem. Olyan egyszerű kifejezés. Egyszerű
szemléletváltás. Újrafogalmazás. Ez tetszik. És micsoda hely ez az
újrakezdéshez. Egy étterem, egy sötét szemű, gyengéd TV-producer, Nick
Linfield. Nem is túl rossz. Felnézek, rám mosolyog, és ez most a pezsgő műve,
vagy tényleg van benne valami Robert Capás?
Kibukik belőlem:
– Szóval, tényleg azt hiszed, hogy Barbara néni lehet Robert Capa
lánya?
 Nick elgondolkodva hallgat.
– Ő a család különce, igaz?
– Kicsit mindig is kívülálló volt, igen.
Nick rám mosolyog. Jók a fogai, ami nekem kifejezetten bejön.
– Hát, nem t’m, szerintem megvan az esélye, hogy mindketten Capa
gyerekei.
IGEN! Szeretnék az öklömmel a levegőbe csapni.
– Miért?
– Oké, ott a lányok fényképe. A tény, hogy Capa visszajött találkozni
Elaine-nel. A hírhedt agglegény életstílusa ellenére. Elaine házassága
ellenére. A tény, hogy a nanádnak és a férjének nem született több
gyereke… talán nekik nem lehetett?
– Hmm. – Elméletben tetszik, de nem egészen meggyőző.
– És ott vagy te is – teszi hozzá szégyenlősen.
– Hogy érted?
Nick először a tányérját nézi, aztán rám hunyorog. A száját harapdálja.
– Vicces vagy, szenvedélyes… – Zavarban van. – Nagyon vonzó… és
lefogadom, hogy piszok jól bánsz a fényképezőgéppel. Egyszerűen
szerintem lehetséges, szerinted nem?
Próbálok nem vigyorogni. Szeretném a levegőbe dobni a karomat.
Halleluja!
– Lehetséges! De csak úgy elhagyta volna őket? Megfeledkezett volna
róluk? Miféle gazember tenne ilyet?
– Talán nem tudta? – találgat Nick.
Elmosolyodva ránézek. Ez persze eszembe se jutott. Talán Elaine nana
soha nem árulta el neki, hogy az ő gyerekei?
Ez elképzelhető!
Miközben Nick visszavisz, még mindig ragyogok a szavaitól. Vicces,
szenvedélyes, nagyon vonzó, és piszok jól bánik a fényképezőgéppel. Nem
tudok ennél jobb leírást elképzelni. Nem tudok nem ránézni. Ez. Ez
izgalmas! Az utak keskenyek, és várnunk kell, hogy egy teherautó
elmenjen. Leolvasom a rendszámát, az oldalán az áll: „Nemzetközi
költöztetés”. Úgy érzem, ez egy jel. Minden jel. Vagy elment az eszem a
déli napsütésben.

– Van terved holnapra? – kérdezi Nick. Próbálok nem túl sokat

vigyorogni. Bár lehet, hogy a holnap túl hamar van. Fel kell dolgoznom,
bármi is legyen ez.
Robert Capa lehet a nagyapám. Nick Linfield lehet a… nem tudom. Pasim?
Társam, barátom, szeretőm?
– Holnapután szabad vagyok.
Mi a legrosszabb, ami történhet?
– Mi lenne, ha megint elmennénk ebédelni? – kérdezi Nick bátran, de a
profilja sebezhető. Paul végre visszavonul az agyam távoli zugaiba, és ez jó
érzés. Furcsa, de jó. Úgy érzem, mintha most ébredtem volna fel.
A torkomat köszörülöm.
– Nem azt mondtad, hogy a szállodádnak remek az étterme?
Már megint az a féloldalas mosoly.
– De, igen.
Az új énem lehet vakmerő. Ez az örökségem.
– Mi lenne, ha oda mennénk?
– Ez egy randi.
 28. FEJEZET

LONDON, 1944. AUGUSZTUS

Jött egy távirat, de csak miután Robert Capa négy teljes napja távol volt.
Négy teljes nap után! Elaine rettegett az ismeretlentől, a szíve a torkában
dobogott, és képtelen volt aludni.
Bobby épségben odaért. Nagyszerű!
Hiányolja az ő Pinkyjét. Alig várja, hogy hazaérjen.
– Hát, ez kedves – mondta a boltban Mrs. Marriot, az enyhe kifejezések
mestere. Átnézte a régi Life magazinokat, és talált néhány Robert Capa-
képet az 1930-as évek közepéről. A pult fölé hajolva lapozták át őket. Volt
valami lebilincselő abban, ahogy a világ eseményei életre keltek. Ezeket a
képeket Elaine még sosem látta. Ne felejtsem el megkérdezni Kínáról!
A várakozást nem neki találták ki. A lányoknak a munkában –
Felicitynek és Myrának – volt fegyelme és kitartása. Ha akarsz valamit,
dolgoznod kell rajta, gyakorolni, gyakorolni, készülni a jövőre. De belőle ezek
hiányoztak. Őt arra teremtették, hogy a mának éljen, azt szeresse, akivel
van, és a pénz lyukat égessen a zsebébe.
Mintha minden, az égvilágon minden megállt volna, amíg Bobby
vissza nem tér. Igen, amikor vele töltötte az időt, úgy érezte, minden nap
karácsony, de máskor… olyan volt minden, mint a karácsony utáni nap.
Mrs. Marriot tudta, milyen igazából várni valakire; a fivére
Palesztinában állomásozott, az unokaöccse pedig az HMS Barfleurön
szolgált, de nagyon együttérző asszony volt, és egyszer sem mondta azt,
hogy:
– Csak néhány nap telt el, kislány. Szerinted mi, többiek hogy bírjuk?
Elaine nagyra értékelte, hogy mennyire türelmes és toleráns.
Mrs. Marriot új könyveket adott neki.
– Vessz el ezekben, kislány!
Elaine megpróbálta, de most az egyszer még a romantikus szerelmek
sem segítettek. Hogy is segíthettek volna? Az oldalakon szereplő egyik
férfi sem volt olyan, mint Bobby, egyikükből sem sugárzott a sárm, nem
volt bennük varázslat. A nők sem hasonlítottak Elaine-re. Egy cseppet
sem. Ők nem aggódtak az élelem, a halál, a cserebogarak, bűnöző fivérek
és az elmegyógyintézetben lévő fivérek miatt. Ők a személyzet hiánya, a
ruháik, a frizurájuk, az apjuk, és néha a mamájuk miatt aggódtak.
Pár nappal később újabb távirat érkezett Bobbytól. A gép, amin elvileg
rajta kellett volna lennie, lezuhant. De lekéste a gépet – mert Elaine-ről
ábrándozott –, és így biztonságban volt. „Ne aggódj!” – írta vidáman.
Bobby szerint ő a „hajszál híján királya” volt. Mesélt olyan helyekről,
ahol megszállt, és földrengés sújtotta, olyan vonatokról, amelyeken rajta
volt, és kisiklott, épületekről, melyek összeomlottak, rögtön azután, hogy
ő kilépett az ajtón.
Mi a csudának meséli el ezeket? Azt hiszi, hogy ez felvidítja?
– „Ne aggódj”? – Az ég szerelmére!
Forróság tombolt. Péntek délután öt órakor a nap ragyogó, narancsszínű
láng volt. Elaine épp kilépett a kormányhivatal ajtaján, és megpillantotta
Martyt. A Life Corp. lépcsőjén lépegetett lefelé. Elaine nem tudta,
odaszóljon-e neki, úgy döntött, hogy inkább nem, de ahogy végigsietett az
utcán, Marty odakiáltott neki.
 – Jaj, helló! Nem láttalak – hazudta Elaine.
– Van kedved meginni valamit?
Nemet akart mondani, de mi vesztenivalója volt? Egyébként csak
otthon üldögélt volna Bettie Page-dzsel? Bettie Page-dzsel, akinek
megvolt a maga élete, a maga barátai, és egyikről sem árult el soha
semmit. Bobby kérte, hogy beszéljen Martyval. Azt teszi, amit ő kért.
Egek, ez az ember aztán tud inni! Marty hozott maguknak egy kört. Bessie
a bárpult mögött állt, még púderezett arca is csillogott. Marty annyi
engedményt tett a hőségnek, hogy észrevehetetlenül meglazította a
nyakkendőjét. A zakóját magán hagyta.
– Annyira hiányzik Bobby! – vallotta be Elaine az italok felett.
– Csak négy hete ment el.
– Négy hete és négy napja – közölte Elaine morcosan. Optimistán öt
levelet küldött Olaszországba, de csak két képeslapot kapott cserébe. Az
egyiken egy durva célzás állt, a másikra azt írták: „Ó, Pinky, a háború csak
blöff.”, ami semmivel sem csillapította Elaine nyugtalanságát. Talán Bobby
nem is Olaszországban van? Talán ez is olyan, mint a Calais-ügy. Talán
átverés, egy trükk, és valahol teljesen máshol jár.
Marty felhajtotta az italát.
– Szokj hozzá! – közölte nyersen. Ő nem Mrs. Marriot volt. – Ilyen a
háború.
– Tudom. Csak magányos vagyok.
Marty bólintott.
– Ha társaságra vágysz, én mindig itt vagyok.
Elaine megborzongott. Nem így értette.
De Marty nagyon gondoskodó volt. Kihúzta a székét, italokat hozott,
hamutartót szerzett, cigarettát gyújtott. Persze más volt, mint Bobbyval
lenni. Nem lehetett ugyanolyan. De ez volt a második legjobb.
 Viszont mivel azzal beszélt, aki a legjobban ismerte Bobbyt, a kicsinyes
kétség, az elvetett mag a felszínre bukkant. Bobby zsebének tartalma. A
pletykák. Amit Justin mondott.
– Bobby hűséges? – Elaine nem tudta magában tartani a kérdést.
De ebben Marty nem segített.
– Beszélj Robert Capával! – felelte kitérően. A szeme túl nagynak tűnt a
szemüvege mögött. – Ez kettőtökre tartozik.
– De te ismered őt, Marty. Jobban, mint bárki.
A férfi vállat vont.
Elaine kétszer olyan rosszul érezte magát.
– Kellemes este volt – mondta Marty.
– Igen, az.
De abban a pillanatban, ez valahogy nem tűnt helyesnek. Marty
odahajolt hozzá, hogy csókot adjon a nedves arcára.
– Meg fogod húzni a hátad – jegyezte meg Elaine könnyedén.
 29. FEJEZET

LONDON, 1944. AUGUSZTUS

Elaine senkinek sem árulta el, merre jár vasárnaponként. Clive nyilván
tudta, de nem mintha bármikor is megkérdezte volna. Valószínűleg ő volt
a világ legkevésbé kíváncsi embere. Nem tett fel kérdéseket, mert nem
szerette, ha neki kérdéseket tettek fel. De rajta kívül egy lélek sem tudta.
Mrs. Dillnek, Mrs. Perrynek és Mrs. Marriotnak Elaine azt mondta,
hogy templomba jár. Mrs. Dill megvetően szipogott, de nem szólt semmit.
Mrs. Perry és Mrs. Marriot helyeselték a dolgot; sőt, Mrs. Perry először
adta bármi jelét annak, hogy kedveli őt. Elaine nem érezte magát olyan
rosszul a hazugság miatt, mert csak kegyes hazugság volt, és a kórház,
ahol Alan élt, kicsit olyan volt, mint egy templom; keveset beszéltek, és
szomorúság járta át; és Elaine az idő nagy részében azt gondolta: Ó,
Istenem, segíts meg! A vonaton leginkább a templomba járó családok
utaztak, apák nélkül. A gyerekek a legjobb ruhájukban zsinóros játékot
játszottak, vagy üveggolyóztak.
Alan hamarosan kint lesz.
Az intézet csupán másfél órányira volt, de Elaine mintha egy másik
világba lépett volna. Mintha visszament volna az időben; a viktoriánus
korba. Mintha Mrs. Marriot történeteibe került volna. Nem azokba, ahol
szerelem szövődik a bálteremben, hanem amikben szellemek éltek a
falakban, a folyosók pedig csontvázakkal és hátborzongató zajokkal voltak
tele. Valahányszor Elaine meglátta a rácsot az ablakokon, felfordult a
gyomra. Bár az anyja talán büszke lett volna rá, nem kétséges, hogy
irtózott volna attól, hogy Alan itt kötött ki. De Elaine mi mást tehetett?
Nem sokat, az a helyzet.
Ha Alan egész héten jól viselkedett, kiülhettek az egyik kovácsoltvas,
ívelt karfájú padra. Jó kilátás nyílt a veteményeskertre. A városban vagy
vidéken alig maradt olyan hely, amit ne a háborús erőfeszítéseknek
szenteltek volna.
Volt ott egy nő, aki üvegszemű babát hordott magával, és egy másik
padon üldögélt. Elaine megtudta, hogy négy gyermeket veszített el a Blitz
alatt Walthamstow-ban. A józan eszével együtt. A kórház melletti házat
porig bombázták, csak fájdalmas hullája volt egy épületnek.
Nyugtalanította Elaine-t. Micsoda emlékeztető ez a szegény asszonynak!
Nem szabadulhatott? El kellene vinniük egy kevésbé felkavaró helyre. De
senki sem tette meg, és Elaine nem tudta, beleavatkozzon-e. Volt egy
olyan érzése, hogy a személyzet szerint sokat kotnyeleskedik Alan körül,
ha egy másik lakóval kapcsolatban is megtenné, annak nem örülnének
túlságosan.
Alan hamarosan kint lesz.
A mai egy jó nap lesz?
Tűrhető nap lett, és igazság szerint ennél sosem volt jobb. Elaine és
Alan odakint ült a padon, a nő pedig az üvegszemű babáját szorongatta
egy másikon.
 30. FEJEZET

LONDON, 1944. SZEPTEMBER

Jövök vissza az én Pinkymhez. A Savoyban

találkozunk.

Azon az éjszakán, amikor Bobby visszatért Olaszországból, a klubban lévő

zenekarhoz csatlakozott Vera Lynn is. Mintha csak miattuk lett volna ott.
Édes mosoly, makulátlan frizura, szűk ruha. Ugye milyen csodásan festett?
És ugye, hogy tökéletesen énekelt? Senki sem tudott úgy énekelni, mint
Vera Lynn, senki. A férfiak tapsoltak és dohányoztak; nem tudták levenni
róla a szemüket. De Bobby nem akart táncolni. Szokatlanul feszült volt,
Elaine érezte ezt, és frusztrálttá tette őt magát is. Bobbynak háborúról és
politikáról kellett beszélnie Martyval és az újságíró barátaival. Meg kellett
szabadulnia ettől, kiüríteni a szervezetéből, de Elaine-nek is szüksége volt
rá, hát nem tudja? Csak várt és várt, amíg Bobby biccentett, hogy menjen,
és táncoljon a többi férfival.
– Érezd jól magadat, édesem! Nem maradok soká. – Míg Elaine a
féltékenység görcsös labdája volt, a férfi maga a higgadtság.
Elaine körbe-körbe forgott a teremben, kanadaiakkal és amerikaiakkal
táncolt. Folyton azt hajtogatták, hogy „igen, asszonyom” és „nem,
asszonyom”. De hiába figyeltek rá, Bobby nélkül magányosnak érezte
magát. Hiszen miatta volt ott. Így Elaine leült és hallgatta, ahogy Bobby
kifejtette az elméletét a rajongó közönségnek, Elaine pedig azt kívánta,
bár máshol lennének. Bárhol, csak ne itt.
Bobby a kezét simogatta, de el volt foglalva. Sok mondanivalója akadt,
Elaine bárki lehetett volna, és ez nem tetszett neki.
– Alvajáróként sodródtunk a háborúba legutóbb, de most is, és
legközelebb is így lesz. Az angolok rendkívüliek. A legkedvesebb emberek,
de amikor a gazdagok azt mondják, „ugorj”, ők azt kérdezik, „milyen
magasra”? – Mindenki nevetett, de Bobby nem, ő komoly maradt. – A
szellemiségük a parasztoké. Churchill briliáns, de ezek az emberek
ugyanúgy fogékonyak a veszélyes populizmusra, mint bárki más, talán
még annál is jobban, mint a legtöbben, mert azt hiszik, nem azok.
Marty, aki eddig a pontig bólogatott, hirtelen abbahagyta. Öklével az
asztalra csapott.
– Hitler itt soha nem történhetett volna meg! Mi soha nem dőlnénk be
a nácizmusnak!
– Baromság! – közölte Bobby higgadtan. – Bárhol megtörténhet, és te
is tudod, Marty.
– Ez német dolog! – ordította Marty. Elaine azt hitte, összeverekednek,
de elfelejtette, hogy Bobby milyen jól tudja kezelni az ilyen helyzeteket.
Az egyik percben tüzet okádtak, a másikban egymás cigarettáját
gyújtották meg, és Bobby mindenkinek mesélt a „hajszál híján”
helyzeteiről, és hogy hányszor halt meg majdnem.
Vera Lynn a legjobbat a végére tartogatta. Amikor elkezdte a „We’ll
Meet Again”-t, Bobby végre hagyta, hogy Elaine a táncparkettre rángassa.
– Én vezetek! – közölte Elaine nevetve, és meg is próbálta, de Robert
Capát nem lehetett vezetni. Megcsókolta a nyakát, és bár a parkettet nem
nagyon hódították meg, Bobby meghódította Elaine szívét.
Amikor végre, végre egyedül maradtak a hotelszobájukban, Elaine-ben
felszikrázott a harag. Az összes félelem, türelmetlenség és gyötrődés, amit
az elmúlt néhány hétben magába fojtott, kibukott belőle. A sok „ne
aggódj"! Mintha lett volna olyan pillanat, hogy nem vesztette eszét az
aggodalomtól!

– Te bolond! Miért kell folyton veszélybe sodornod magad?!

Arcon akarta ütni Bobbyt. Mindkét arcán. Felpofozni. Irracionálisan
dühös volt a tudattól, hogy a férfi biztonságban volt.
– Komolyan, Bobby, ami sok az sok! Ezt nem bírom tovább!
A férfi elkapta a csuklóját.
– Hé, Pinky! Éjjel-nappal rád gondoltam. Te voltál a szerencsehozó
talizmánom.
Szorosan magához ölelte Elaine-t.
– Olyan, mintha veszély leselkedne rád, amerre csak jársz.
– Oda megyek, ahol veszélyes, Pinky.
– Követ téged.
– Nem, én követem.
– Utálok arra várni, hogy visszatérj, várni, hogy élsz-e, vagy meghaltál.
Vagy, hogy volt-e újabb „hajszál híján”. – Maga is meglepődött a
hangjában rejlő méregtől. – Utálom! Ki nem állhatom!
– Nos, most élek, és elvileg ez a boldog rész. – Bobby levette az ingét,
és kikapcsolta a nadrágtartóját. Hogyan lehet ilyen átkozottul
gyakorlatias?
– Én pedig utálom, hogy Martyval kell időt töltenem ahelyett, hogy
veled lennék.
Erre Bobby elszomorodott.
– Marty jó barát. Megmentette az életemet.
– Te pedig valószínűleg vagy százszor megmentetted őt. Nem tartozol
neki semmivel.
Elaine dühösnek és sebezhetőnek érezte magát. Nem így képzelte el a
viszontlátást, de nem tudta, hogyan hozza helyre.
– Oké, nem tartozom neki. – Bobby vágyakozva mosolygott rá. –
Kedvelem őt.
– Még azt sem tudtam, hogy az igazi neved Endre. Endre Friedmann.
Bobby nevetett.
– Ki az az Endre? Már kisfiú koromban sem hívtak így. Jobban
szerettem a középső nevemet, az Ernőt. Hívhatsz úgy, ha ez fontos neked.
Elaine-nek fogyott a levegője és a bosszúsága.
– Nem fontos, csak nem szeretem a titkokat.
Nem szeretem, hogy Marty többet tud rólad, mint én.
Ő milyen alapon beszél? Bobby még nem tud Alanről. Eltitkolta őt.
– Amikor látod azokat a szörnyűségeket, amikor megcsinálod a
képeket, nem akarsz beleavatkozni?
Elaine emlékezett a londoni beomlásra. A csendre. Az ásásra. Néha
képtelen volt kiverni a képeket a fejéből. Ez normális? Meg akarta kérdezni.
Örökre tönkrement? Tönkrementek mindketten?
Bobby bólintott.
– Néha, de a legjobb úgy beavatkozni, hogy megmutatom a világnak.
Megosztom mindenkivel. Ez történik most. Ez az első háború, amit
fényképezni lehet, édes. A nagy háborúban verseket írtak. Az volt a
legtöbb, amit tehettek. Most fényképezünk, hogy a jövőben mindenki
tudja, mi történt.
– De megéri, amit teszel? Változtatni fog valamin?
– Nem tudom.
Bobby lehanyatlott az ágyra, megcsókolta Elaine vállát, olyan lassan,
olyan szerelemmel, hogy ő elolvadt. Bobby visszatért.
 31. FEJEZET

SPANYOLORSZÁG

2016. JÚNIUS, NEGYEDIK NAP

Körülbelül húsz perccel azelőtt érek vissza a házba, hogy a többiek

hazajönnek a partiról. Anyu és Barbara néni sietnek átöltözni. Derek
nekiáll grillezni. Matthew-nak fáj a feje. Kilazítja a nyakkendőjét, tölt
magának egy italt, aztán ledobja magát a mellettem lévő napágyra. Én úgy
teszek, mintha egész délután ott lettem volna.
Matthew odasúgja, hogy anyu pokoli hangulatban van.
Megkérdem, miért, de van egy tippem: végre eljutott hozzá az elmélet,
hogy Robert Capa az apja, és nagyon nem tetszik neki.
Matthew bólint. Azt mondja, anyu egész nap erről beszél.
– Totális identitásválságban van – mondja.
– Tudom! – mondom boldogan. És aztán, mivel Matthew furán néz
rám, pontosítok: – Szegény! Biztos sokkot kapott.
Anyu bikiniben és napozóruhában jön ki, de a csecsebecséket magán
hagyta: a nagy fülbevalót, a nyakláncokat és a masnit a hajában. Tölt
magának még egy italt, aztán még egyet. Pénzt ad Matthew-nak benzinre,
és azt mondja, hamarosan megterít a vacsorához. Nem kell aggódnom,
kétlem, hogy bárki gyanítaná, van valami köztem és Nick között, mert
fikarcnyit sem érdekli őket. Matthew és Derek ide-oda szaladgál, próbálják
boldoggá tenni anyát, miközben Barbara néni és Alyssia bemennek
robbanó cicákat játszani. Fura kártyajáték, de ők imádják.
Aznap este, amikor Matthew-val készülünk nyugovóra térni, anyu
követelőzni kezd, hogy megint karaokézzunk.

Barbara néni és Alyssia már eltűnt, Matthew fáradtan néz rám. Nem
akar. De az anyánk máshogy gondolja. El kell énekelnie a „We’ll Meet
Again”-t. Hirtelen a világon mindennél jobban vágyik erre.
– Mami imádta Vera Lynnt – hajtogatja makacsul.
Matthew képtelen nemet mondani neki. Kitolja a tévét, és odaadja a
mikrofonokat. Fáradtnak tűnik, és tudom, hogy hiányzik neki Gisela.
– Akkor csak egy dalt – mondom, és anya megígéri, hogy annyi lesz.
Együtt éneklünk. Kicsit akad a nyelve, de nem vészes. Folyton az jár a
fejemben, hogy újra találkozom Nickkel. Bár ne akarnám elmondani
Paulnak, de a helyzet az, hogy az orra alá akarom dörgölni.
Derek elénekli a „My Way”-t, majd anyuval közösen Sonny & Chert.
Nem úgy tűnik, hogy abba akarnák hagyni.
– Matthew, Matthew – kántálja anya. – Elvist akarjuk. MOST!
– Nem hiszem, hogy ma este bárkinek is lenne kedve hozzá.
Anyám bosszús. Nagyon gyorsan válik azzá, és váratlannak tűnhet, de
igazából nem az. Ez a szokásos módszere. De nem Matthew a célpont,
hanem én.
– Nem vagy vicces, Jen. – A mikrofonba mondja, ami ettől visít. – Főleg,
mióta Paul elhagyott. – A hangja felerősödik, és végigvisszhangzik a
spanyol hegyvidéken, egészen le a smaragd partig. Elképzelem, ahogy a
madarak egymásnak mesélik. – Komolyan, annyira negatív vagy, mintha
egy sötét felhő lenne feletted.
– Hagyd, anyu! – próbálkozik Matthew erőtlenül.
– De így van, Matthew, még te is azt mondtad. Azt mondtad, eltűnt
belőle a szikra. – Anyu úgy tesz, mintha elfújna egy gyufát. – Huss!
Nem nézek Matthew-ra. Ez anya módszere, a saját szavainkat
használja ellenünk.
– Nem vicces.
– Sajnálom – állok fel. Egyáltalán nem sajnálom, de anyura nem lehet
hatni ilyenkor. Mindig ilyen, ha iszik. Hirtelen elindul felém, elállja az
utamat, és továbbra is a mikrofonba beszél.
– Nem mókás, nem vicces, Jen nem vicces. Akkor sem ismerné fel a
viccet, ha arcon találná.
Ott állok és tűröm. Mi mást tehetnék? A kivörösödött Matthew úgy
tesz, mint aki süket. Derek csak néz minket, az arcát vakarja, aztán anyu
kirobban.
– Jaj, elegem van belőletek! Unalmas! Derek, elmegyünk! – Annyira
részeg, hogy imbolyog. Derek előveszi a kocsikulcsot, és odadobja
anyunak.
– Tessék, szerelmem!
Anyu elkapja.
– Bulizzunk! – vihog.
Minden elismerésem Matthew-é, aki anya elé ugrik, elállja az útját.
– Ne már, nem mentek sehová!
– De, rohadtul elmegyünk!
Rájuk meredek. Nem hiszem el, hogy Derek hagyta volna anyut ilyen
állapotban vezetni.
– Ne hülyéskedjetek! – szólok közbe. – Mindketten részegek vagytok,
mint a disznó.
Anyu az arcomba mászik. Úgy néz rám, mintha utálna.
– Menjünk, Derek!
Rángatja a kaput, de Matthew csendesen, határozottan kijelenti:
 – Nem mehetsz! Nem.
– Rendben. – Anya hirtelen megadja magát, én pedig
megkönnyebbülve felsóhajtok. Vége van, vége van. Szótlanul segítek
Matthew-nak betolni a karaoke gépet. Nem bír rám nézni.
Amikor fejben visszajátszom, ami ezután történt, csak arra
emlékszem, hogy nagyon gyorsan peregtek az események. Az egyik
percben anya visszahanyatlott a napozóágyra, a másikban Derekkel már a
kapu túloldalán vannak, tovább nevetnek, vihorásznak, mint a
kisgyerekek.
– Ők nem… – mondom határozottan Matthew-nak. – Nem fognak,
ugye?
A nevetés inkább visítás. Kocsiajtó csapódik. Felvillannak a fényszórók.
A motor hangosan bőg, és elindulnak. Nem tudom, ki vezet. Azt igen, hogy
mindketten részegek.
A fivéremmel dermedten állunk. Egyikünk sem képes megmozdulni.
Most mit csináljunk? Kavarog a gyomrom, émelygek, és dühös vagyok.
Minden a feje tetejére állt. Matthew-val mi vagyunk a szülők, anyu és
Derek a tinédzserek.
Nem tudom, hogy Matthew is olyan dühös-e, mint én. Remélem, hogy
az.
– Belehalhatnak – jegyzi meg.
Igen, ő is annyira dühös.
A szavak sebesen hagyják el a számat.
– Lehet, hogy valaki mást ölnek meg. Azt elviselné a lelkiismereted?
Matthew kezdi összeszedni a poharakat. Összeszorítja a száját.
– Matthew, hívnunk kell a rendőrséget!
Egy tálcára halmozza a poharakat. Túl sokat. Hülye, ingatag tornyot
épít. Az hiányzik nekünk a legkevésbé, hogy mindent beborítsanak az
üvegszilánkok.
– Matthew! – szólok rá hangosabban. A konyhában megjelenik Alyssia
sziluettje, épp kifosztja a szekrényeket.
– Nem hívom a rendőrséget. – Matthew felveszi a tálcát, beviszi.
Utánamegyek. Nem mehetek túl közel, mert leborulhat a torony.
– Matthew! – hajtogatom.
– Ha hívom őket, azt Derek soha nem bocsátja meg, elveszíthetem a
munkámat, és anyu utálni fog. Elveszítem a házat, mindent.
Előveszem a telefonomat. Kínos; nem tudom a spanyol rendőrség
számát. Nem tudom anyu rendszámát, és ha teljesen őszinte akarok lenni,
ennek örülök. Nem tudom, hogy végig tudnám-e csinálni.
– De Matthew, ez nem csak rólad szól.
Matthew végre leteszi a tálcát. A teste megfeszül. Az arca vörös és
fáradt. A szemét dörzsöli.
– De nem is rólad, igaz, Jen?
– Telefonálok. Névtelenül.
– Nem, nem teszed! A rendőrség amúgy sem fog csinálni semmit. És
anyu soha nem bocsátja meg.
– Nekem nem oszt, nem szoroz – felelem erőtlenül. A csata elveszett.
Ez az utolsó kísérletem. – Mi a szám?
De hagyom, hogy elvegye tőlem a telefont. És szégyen, fájdalmas, de
nem teszünk semmit.
 32. FEJEZET

LONDON, 1944. SZEPTEMBER

Miért volt olyan nehéz beszélni Alanről? Millió és egy okból, és bár
önmagukban egyiknek sincs értelme, együtt mindent jelentettek.
Bobby nagyon erős volt. Látta, hogy embereket lőnek le a szeme előtt,
és lefényképezte őket. Sokat ivott, és valahol az alkohol vérré vált, aztán a
vér alkohollá, és megbirkózott vele. Vagy elment aludni, és a tudatalatti
elméje dolgozta fel. Akárhogy is, túllépett rajta.
Bobby két kézzel kapaszkodott az életbe. Reggelente úgy ébredt fel és
pattant ki az ágyból, mint aki még sosem látott szenvedést.
Vajon elítélné Alant?
Nem, Bobby nem. Ő nem ítélt el senkit. Az együttérzése még egy náci
katonára is kiterjedt, akit egy utcai lámpán látott himbálózni.
Vajon megértené Alant?
Nem.
Elaine nem akarta, hogy Bobby az ő orvosi időpontokkal és
kifogásokkal teli nyirkos életének része legyen. Szerette a friss
ágyneműket és az epres reggeliket a belgraviai lakásban. Szerette a
vacsorákat a Savoyban és a Brownsban, szeretett táncolni az underground
klubokban, szerette a pókerpartikat és pókerarcokat. A fürdést és a
szerelmeskedést. Robert Capa menekülés volt. Alan a komor valóság. Alan
volt a küzdelme, a személyes terhe, és senkivel sem akarta megosztani.
 Maradj Clive-val, és folytasd Allel!
Az öccse amúgy is hamarosan kikerül az intézetből. Elaine tudta. Az a
hely azoknak való, akik hosszú távon őrültek, mint a szegény babás hölgy,
nem azoknak, akik átmenetileg és sok esetben igen jogosan kibuktak.
És más okokból sem mondta el Bobbynak. Alannek joga van a
magánéletéhez, nem? Elveszített az égvilágon mindent; nem érdemel egy
kis békét és nyugalmat, anélkül, hogy bizonyos dolgok napvilágra
kerülnének?
És léteztek titkos, sötétebb okok is: Bobby nem hinné azt, hogy a
Parker-őrület fertőző? Ő mit gondolna Bobbyról, ha a férfinak lenne egy
őrült húga; akkor is teljesen biztos lenne benne, hogy hozzá akar menni
feleségül? Őszintén? Nem. Talán elgondolkodna a dolgon.
Ha társaságra vágytak, általában a George-ban kezdték. Amikor csak
kettesben akartak időt tölteni, akkor a Savoyba mentek. Egyszer azonban
Elaine – ahogy a Savoy bárjába lépett – azt látta, hogy Bobby élénken
beszélget egy nővel, akit korábban még sosem látott. A fenyegetettség
azonnal szétterjedt benne. Hiába mondogatta magának, hogy nem kellene
butáskodni, hogy Bobby hozzá tartozik, Elaine nem így működött. Először
óvszerek a felöltőjében. Most egy idegen nő a karján…

Egy pillanatig Elaine azt hitte, hogy a nő a zongorista Myra Hess a

National Galleryből. A nő, aki a könyökére szorította a kezét. A
parfümnyom. Törékenyebb, mint amilyennek látszik. Közelebb érve viszont
Elaine rájött, hogy nem ő az. Ez a nő is sötét hajú és takaros volt, talán a
hatvanas évei végén járt, de teljesen más volt, mint Myra Hess. Gazdag
volt. Vagy európai, nehéz volt különbséget tenni. Elég púder volt rajta
ahhoz, hogy facsarja az ember orrát. Elaine-nek nem volt miért aggódnia.
Legalábbis nem romantikus rivális tekintetben.
 Más tekintetben? Ki tudja?
Bobby felugrott, és a rá jellemző lelkesedéssel üdvözölte.
– Édesem, végre itt vagy! Szeretném, ha megismernél valakit, aki
számomra nagyon különleges. – Ennél nem is lehetett volna boldogabb.
Minél több „számára különleges” embert tudott egy helyre gyűjteni, annál
boldogabb volt.
Gerda anyja volt az. Gerda Taróé, Bobby forradalmár barátnőjéé.
Elaine elgyengült, amikor meglátta. Ha Bobby híres volt barátnője csak
egy gondolat volt, egy kép egy medálban vagy egy szó egy naplóban, azzal
meg tudott birkózni. De ezzel… nem biztos.
A nő sötét hajú volt, nagyon szép, tényleg rendkívüli.

– Ő a barátnőm. – Bobby óvatosan rámosolygott. Talán először amióta

Elaine ismerte, Bobby ideges volt. Felejtsük el, hogy gépekből ugrál ki,
vagy francia partokat foglal vissza, ettől a helyzettől jobban félt.
Bobby kijavította magát:
– A mennyasszonyom, Miss Elaine Parker.
A nő feltartotta a kezét. Gyűrűt viselt minden ujján. Elaine-t valami
Bessie-re emlékeztette, a George kocsmárosnőjére. A kellem és az
elegancia keveréke, ugyanaz a hűvös aura. A méregető szempár: mit lát a
nő?
– Honnan származol, Hélaine?
Elaine nem tudta, hogy szóljon-e, hogy nincs H a nevében. Tetszett
neki ez a H.
– Dél-Londonból. Tooting Becben születtem.
– Mit mondott? – kérdezte Gerda anyja Bobbytól.
Bobby átkarolta a lányt.
– Elaine helyi. Londonban született és nevelkedett.
 Gerda anyja bólintott.
– És mivel foglalkozol, Hélaine?
– A kormánynak dolgozom. – Még a Marthával és Ernesttel folytatott
beszélgetések sem csökkentették annak az örömét, hogy ezt kimondhatja.
Szerette kijelenteni, hogy „hivatalnoklány”.
Az asszony bólintott, mintha számított volna erre.
– Kivételesen csinos lány vagy.
Elaine nem tudta, mit mondjon erre.
– Köszönöm! – címezte a körmeinek.
– Robert Capának mindig jó ízlése volt.
Elaine-nek egyetlen válasz sem jutott eszébe.
– A legtöbb angol úgy néz ki, mint egy megfulladt patkány, főleg most.
Annyira rosszul öltözöttek, annyira szürkék. De te… te teljesen más vagy.
Ezért is gondoltam azt, hogy talán francia vagy. Vagy olasz. Szép holmijaid
vannak. – Végigmérte a kabátot, ami számtalan bűnt elrejtett. – De még
fontosabb, hogy… elégedettnek tűnsz.
– Boldog vagyok – jelentette ki Elaine halkan. – Ő tesz boldoggá.
– Robert Capa nagyon jó ember – értett egyet Gerda anyja. Úgy ejtette
ki a Robert szót, a gördülő R-rel, mintha a férfi az övé lenne. Mintha az ő
anyja is lenne.
– Igen. – Mi mást is mondhatott volna? – Nehéz nem boldognak lenni,
ha Bobby a közelben van. – Ez tökéletesen igaz volt. Tényleg nehéz volt
rosszkedvűnek lenni, amikor a férfi mindent derűssé és pozitívvá tett. Élt
a remény, ha ő a közelben volt. Kék volt az ég Dover fehér sziklái felett.
Annyira pozitív volt, hogy Elaine azt mondogatta, őt kellene elküldeni a
csapatokhoz. Állj félre, Vera Lynn! Felejtsük el Winnie Churchillt! Legyen
Robert Capa a főnök!
– Ki az a Bobby? – húzta össze Gerda Taro anyja a szemét.
 – Robert – felelte Elaine tétován. Őszinte volt ezzel az asszonnyal, és
most megbánta. Szerette volna azt mondani: tudja, ő is Pinkynek hív. – Csak
egy becenév.
– Rrrrrrrrobert felelősséggel tartozik a világnak.
Elaine bólintott.
– Létfontosságú, hogy tovább készítse a fényképeit. Tovább harcoljon
az emberiségért.
Elaine-be belenyilallt, merre tart a dolog. Megpróbálta megelőzni a
dolgot.
– Soha nem akadályoznám a munkájában. Soha.
– Akarsz gyereket?
– Nem hiszem. – Elaine-t még soha nem kérdezték meg erről
konkrétan. Gerda anyja valószínűleg csak azért tette, mert külföldi. És
csak azért válaszolt, mert Gerda anyja külföldi.
– Nem hiszed? – Az asszony úgy ismételte, mintha valami romlottba
harapott volna. – Robertnek nem lenne szabad gyereket vállalni.
Elaine nevetett, aztán gyorsan elhallgatott. Gerda anyja nem viccelt.
– Miért nem?
Az asszony a retikülje aranycsatjával babrált. A körme hegyes volt,
színtelen.
– Ismered ezt a képet?
Feltartotta a spanyol csatatéren elesett férfi fotóját. A férfi mellkasa
kidülledt, a karja két oldalt lecsüngött, fegyver a kezében. A kép
megdöbbentette a világot. Ez a fotó tette Robert Capát közismertté.
Elaine megborzongott.
Borzalmas kép volt. A gondolat, hogy szegény ember az egyik
pillanatban még élt, a következőben pedig már nem. Elaine szerette volna
a karjába vonni. Bobby mindig azt mondta, hogy ő is utálta. Azt mondta,
odaadta az összes képet, de azt választották ki. Nem ez sikerült a
legjobban, és ettől úgy érezte magát, mint egy nyomorult temetkezési
vállalkozó.
– Nem könnyű félreállni – mondta akkor –, és nem tenni semmi mást,
csak megörökíteni a szenvedést.
– Ez mindent megváltoztatott, Hélaine. – Gerda anyja előrehajolt, és
megragadta Elaine csuklóját. – Rrrrrrobertnek titkos hatalma van. Ez a
varázsereje. A sorsa. Ez felelősség. Azt akarják, hogy felejtsük el ezeket az
embereket. Robert nem fogja hagyni. A lányomnak is megvolt ez a
képessége. Nem veszhet kárba.

Aznap éjjel Elaine újra végigkutatta Bobby felöltőjének a zsebeit, azt

hazudva magának, hogy csak egy újabb üzenetet hagy neki. Még ott
voltak: a csomag a három óvszerrel, amik oda-vissza megjárták
Olaszországot.
Bobby talán megérezte, hogy kíváncsiskodik, mert – tőle szokatlan
módon – kikiáltott a fürdőszobából.
– Pinky? Minden rendben?
– Minden rendben.
 33. FEJEZET

LONDON, 1944. SZEPTEMBER

Kormánytisztviselők, újságírók és egyenruhás férfiak töltötték meg a

George-ot. Meg Bobby, Marty, Annie és Elaine. Annie-nek elege volt. Azt
mondta, túl nagy a tömeg, és el akar menni moziba, megnézni a Gázlángot.
Myra odajött, és gyengéden oldalba bökte Elaine-t.
– Valaki téged keres odakint.
Bobby arcán aggodalom suhant át. Elaine felsóhajtott. Csakis Clive
lehetett.
– Semmiség. Elintézem.
De nem Clive volt az. A kormos ablakon kilesve azt látta, hogy Justin
az. Három másik egyenruhás fiúval állt az utcán. Furcsa pilótakvartettet
alkottak. A kormánytisztviselők és az újságírók nem öltöztek túl rosszul,
de ők olyan elegánsak voltak, mintha egy másik világból érkeztek volna.
Tényleg egy másik világból jöttek, ahol a cipők, a gombok és a részletekre
való odafigyelés volt a legfontosabb.
Elaine letörölte az ablakot, hogy jobban lásson. Jó ég! Justin tartott
valamit a fogai között. Egy vörös rózsa? Biztosan nem!
– Az ég… Egy év telt el – dohogott Elaine. Ez nem történhet meg!
Bobby átkarolta a vállát.
– Együttérzek szegény flótással. Én eszemet veszteném, ha engem is
dobnál.
 Elaine nyugtalanul elmosolyodott.
– Nem tervezem.
Bobby is Justint nézte. Nevetett, de nem nézett Elaine-re.
– Mondd, van még más csontváz is a szekrényedben, Pinky?
Elaine szíve még soha nem dobogott ilyen hangosan. Már rég el kellett
volna neki mondani Alant. Már mesélnie kellett volna róla. De most már
túl késő. Elszalasztotta a lehetőséget, és így hazuggá vált. Hazugok
családjából származott, és amint Bobby erre rájön, nem akarja majd többé.
– Hogy érted, hogy csontvázak? – kérdezte óvatosan.
– Egy őrült ex-pasival megbirkózom, de van még valami más?
– Nem értem, mire célzol – hazudta Elaine. – Ő csak… Justin.
– Jó. – Bobby gyengéden nézett rá. – A munkámban annyira
kiszámíthatatlan minden, hogy a magánéletemben jobb szeretem előre
tudni, mivel van dolgom.
– Nem lesz több meglepetés! – ígérte Elaine.
Elaine, Bobby, Marty és Annie az ajtóból nézték, ahogy Justin kiveszi a
rózsát a fogai közül, kitárja a két karját, és rákezd egy dalra.

– Lááááátni foglak tééééged…

– Jaj, ne! – nyögött fel Elaine. Ugye nem csinálja végig?
– Istenem! – súgta Annie együttérzőn a fülébe. – Ejha, erre nem
számítottam!
– De egész jó hangja van – állapította meg Myra, aztán Elaine-re kapta
a tekintetét. – Bocs!
Tömeg gyűlt Justin köré. Néhány rövidnadrágos fiú, egyenruhás
férfiak, és bevásárlókosaras idős nők. Egyikük átfurakodott a tömegen.
– Folytasd, szerintem nagyon szép! Senki sem tud majd ellenállni
neked, cimbora. Ráadásul pilóta, uramatyám!
 – Látni foglak téged minden szép nyári napon.
– Elintézem – közölte a mindig bátor Annie.
– Nem, nekem kellene – ellenkezett Elaine.
Bobby közbeszólt:
– Én megyek.
– Nem! – szólt rá Elaine élesen.
– Ragaszkodom hozzá.
Bobby koppanva letette a poharát, és fogta a kabátját. Összedörzsölte a
kezét.
Annie arca felragyogott.
– Jobban belegondolva ez jobb, mint a mozi!
Bobby ezzel kivonult. Nemrég tért vissza, kimerítette a háború, és most
újabb csatákat teremtettem neki…
Néhány perc múlva Justin és Bobby eltűnt a D’Arblay Street sarkán. A
lányok a pubban vártak, miközben Elaine képzeletében egymást püfölték.
Vérfoltok, nagyon is nyilvános letartóztatások, cellában töltött éjszakák
kavarogtak a gondolataiban. Bessie rájuk ciccegett, és elvitte a félig üres
poharaikat:

– Nem akarok bajt!

Annie diplomatikusan azt felelte:
– Nem, mi sem, Mrs. Larholt. Kérem, higgye el!
Csak egy óra telt el, de többnek érződött, mire újra megjelentek, nem
véresen vagy összeverve, hanem együtt. Mindketten részegek voltak, mint
a csacsi, és a legjobb barátoknak tűntek. Elaine-t egy Shakespearedarab
komikus közjátékára emlékeztette.
– Nem vagyok nudli! – jelentette ki Justin a mellkasát döngette. A haja
kócos volt, és közelről kevésbé volt elegáns, sokkal inkább olyasvalaki, aki
a csatornában birkózott.
– Álmában sem mondana ilyet senki, uram. Senki – mondta Bobby a túl
hangos, részeg hangján.
Elaine óvatosan közelítette meg őket. Annyira közel álltak egymáshoz,
annyira egymásba kapaszkodtak, mint a friss házasok.
– Itt jön ő.
Elaine azonnal megbánta a türelmetlenségét, de Justin rögvest ugrott.
– Sok szerencsét, drága lány! – ordította, aztán olyan hatalmas és
szoros ölelésbe vonta, mint még soha, közben majdnem feldöntötte. Aztán
a fülébe suttogott:
– Most, hogy megismertem, egy pillanatig nem hibáztatlak. Ő
EGYSZERŰEN CSODÁLATOS!
 34. FEJEZET

LONDON, 1944. OKTÓBER

Néhány nappal később Elaine este megfőzte a hűtőben lévő ürühúst.

Amikor Clive hazaért, a szokásosnál is vörösesebb volt. A mosogató feletti
szekrényhez lépett, öntött magának egy pohár rumot, aztán sodort
magának egy cigarettát. Remegett a keze.
– Mi történt? Jött egy cserebogár?
– Nem. Mi ez az istenverte szag?
Az ürühús volt. Szürke, zsíros, valószínűleg romlott, de Elaine remélte,
hogy valahogy visszafőzheti az életbe. Az, hogy a Savoyban ehetett
Bobbyval, elvette az éhsége élét, de Clive számára nem volt ilyen
menekvés.
A fiú széles mozdulattal előhúzott egy kolbászt a kabátjából.
– Ehetnénk ezt inkább?
– Hol szerezted?
Clive megkocogtatta az orrát.
– „Ne kérdezz, ne hazudj, láttam egy németet, aki éppen a sliccét
húzta.”
Akár egy éhes gyerektől is lophatta, de Elaine mit mondhatott volna
erre? Ő, aki napról-napra teltebb és rózsásabb lett.
A zöld és reszkető Clive leült.
– El kell neked mondanom valamit.
 Elaine várt. Dühös volt magára. Tudhatta volna, hogy valami nem
stimmel Clive-val. A fiú kerülte őt, de Elaine feltételezte, hogy az
elbaltázott képek miatt. Ki ne szégyellné magát? De egyértelműen többről
volt szó.
– Pillanat! – Elaine kihalászta az ürühúst a lobogó vízből, újságpapírba
csomagolta, és kivitte. Ez szörnyű pazarlás volt. Mrs. Perry elszörnyedne.
A drága Mrs. Marriotnak megszakadna a szíve. De inkább az, minthogy
mindenkit megmérgezzen.
Amikor visszaért, Clive hirtelen felállt, amitől a szék lába megkarcolta
a padlót.
– Gyerekem lesz.
– Neked?
A fiú erre felhorkant.
– Hát, nem nekem. Apuka leszek.
Clive apa lesz. Szülő. Clive, a csirkefogó, a piti bűnöző, a fényképek
tönkretevője apa lesz. Elaine igyekezett az öccse jó tulajdonságaira
gondolni: szinte bármit meg tudott szerezni, amit az ember akart, segített
a nőknek a metróban, amikor megszólaltak a szirénák, és volt egy
szabálya: soha nem lopott tolószékesektől vagy időstől.
– Ez… elképesztő hír.
– Aha. Akkor miért nézel így?
Elaine gyorsan átrendezte a vonásait.
– Csak nem számítottam ilyesmire. Derült égből villámcsapás…
Mama mit mondott volna?
Nem sokat, csak élte volna tovább az életét. Az anyjuk ilyen volt.
Elaine is ezzel próbálkozott. Hogy inkább Mrs. Marriot legyen, mint. Mrs.
Perry. Inkább Annie, mint Vera. Egyébként Elaine kedvelte Maisie-t;
mindig is kedvelte. Egy szorgalmas, derűs lány, aki elveszítette a kisöccsét
az Aldwych metróállomás beomlásakor, a szörnyű esemény során, amiről
senki sem szeretett beszélni. De Elaine néha beszélgetett vele erről.
Clive talán nem sok mindenben volt jó, de az ízlése makulátlannak
bizonyult a nők terén; és ezt a készséget sokan alulértékelték.
Martynak biztosan lesz néhány tanácsa, futott át a váratlan gondolat
Elaine agyán, amivel magát is meglepte. Fura módon megkönnyebbülést
jelentett, hogy van egy problémamegoldó a környezetében. Egy Mr.
Gyakorlatiasság. Martyval mostanában kialakult köztük egyfajta megértés.
Többé nem fenyegették egymást, hanem kölcsönös harmóniában léteztek,
mindketten védték Bobbyt.
A lakodalmat tarthatnák a George-ban. Bessie megtenné ezt nekik,
ebben biztos volt. Ez lenne Clive tekintélyének a kezdete, és ha ehhez
kicsit a hóna alá kell nyúlni, az baj?
A fiú mogorván ült a konyhaszéken, mozdulatlanul, mint egy hal, ami
épp alulmaradt a küzdelemben. Elaine rámeredt. Csak most tűntek fel neki
a sötét szőrszálak a felső ajka fölött. Már majdnem kész bajusz. Clive
minden porcikájában úgy nézett ki, mint egy katona. Csakhogy nem volt
katona; csak a saját harcait vívta. Elaine-t hirtelen elfogta a gyengédség. A
büszkeség. A kisöccse felnőtt. Úton volt egy kisbaba. Egy baba… áldás. Az
öccse vállára tette a kezét.
– És Maisie hogy érzi magát? Fáradt, gondolom.
– Nem Maisie az – közölte Clive hirtelen. A szavak csak úgy kibuktak a
száján.
– Tessék?
– Nem Maisie babája.
Elaine mintha lezuhant volna valahonnan.
– Akkor kié?
– Nem ismered őt.
 Elaine-nek elakadt a szava. Az édes arcú Maisie May, akit gyakran
kerülgetett a sírás. A drága Maisie a kötényével és a szikkadt
süteményeivel. A hosszú szőke hajszálak, amiket otthagyott mindenütt,
mint egy vedlő macska. Nem az övé a baba?
– Maisie tudja? – kérdezte Elaine elgyötörten. Szegény Maisie! Először
az öccse, most meg ez.
– Aha – felelte Clive. Mélyen a zsebébe süllyesztette a kezét. Akkor sem
látszott volna bűntudatosabbnak, ha akarja.
– És?
– Hát, nem repes a boldogságtól. Nyilván.
– Édes istenem, Clive, mi a csudát műveltél?
– Ugyanazt, amit te minden hétvégén és a hét felében a Savoyban –
pöccintette Clive a hamut a csészealjba.
– De…
– Jaj, ne legyél már olyan nagyképű, Elaine! – vágott a szavába Clive
epésen. – Aligha viselkedtél apácaként. Lord Justin Puccosgatya, aztán
Robert, a hatalmas, te sem igazán zártad össze a lábaidat.
Elaine döbbenten meredt rá.
– Ez meg honnan jött? Én… Én nem azt mondtam, hogy… Clive, én
csak…
– Tudod, háború van. Jövő héten meg is halhatunk.
– De, de… szegény Maisie… azt hitte, el fogod venni feleségül – dadogta
Elaine. Én hittem azt, hogy feleségül veszed. – Szeretett téged, tudom, hogy
így van.
Clive erre nem mondott semmit, csak elnyomta a cigarettáját, és
rágyújtott egy másikra. Nem repesett a boldogságtól, ez nyilvánvaló volt.
Elaine próbált együttérző lenni. Az öccse mellett akart állni.
– Akkor ezt a másik nőt veszed el?
 Clive elnyomta a cigarettát.
– Úgy néz ki.
– Milyen?
Clive megfontolta a választ.
– Makacs.
Makacs? Miféle jellemzés ez?
– Hadifelszereléssel foglalkozik – tette hozzá Clive. Á, hát nem lehet
annyira rossz, ha ő is tesz az országért, igaz?
– És hányadik hónapban jár?
– Egy hónap.
– Szóval az elején. – A vetélések ilyenkor gyakoriak. Legalábbis Elaine
így hallotta. Nem olyan egyszerű kihordani egy babát, mint az ember
gondolná. Talán ez a fiatal nő nem is akarja végigcsinálni. Ha szükséges,
Marty segíthetne elintézni. Talán az egészet el lehetne felejteni.
– Egy hónap van hátra – tisztázta komoran Clive. – Szóval, ha bármiben
segíteni tudsz… az kedves lenne.
Elaine nem tehetett róla. Tudta azon az éjszakán, és tudta, amikor másnap
reggel felébredt: Amerika egyre messzebb sodródott tőle. Többé képtelen
volt odaképzelni magukat Bobbyval. Nem tudta felidézni; csak úgy látta,
mint a normandiai képeket: homályosan, remegve vagy hibásan. Nem
történik meg. Minél inkább próbálta megőrizni az elméjében, annál
inkább úgy érezte, mintha az ujjaiból formált csészével próbálna vizet
merni. Nem tudott eleget a szomjas szájához emelni.

El kell mondania Bobbynak. Muszáj!

Bobby mindenfélét tervezgetett. „Az ügynökségünk így”, „az
ügynökségünk úgy”. Hogy Elaine ismeri-e Henri Cartier-Bressont? Nem.
Ezt nézd meg Pinky, ettől eldobod az agyad! Azzal viccelődött, hogy
munkanélküli hadifotós akar lenni. Aztán, amikor elkomolyodott,
szárazon megjegyezte, hogy sajnos a hadifotósok ritkán munkanélküliek.
Másnap este a Savoyban a vacsoránál Elaine eltökélte, hogy színt vall.
Ő lazacot evett. Bobby marharagut. Azt mondta, az ilyen étel az anyjára
emlékezteti. Ekkortájt sokat beszélt az édesanyjáról. Szónokolt,
gesztikulált, arról beszélt, hogy odautazik, amint a háború véget ér; a
nászútjukról, aztán a nagy hajóról, amivel egészen New Yorkig hajóznak
majd. Elaine-nek eszébe jutott az anyja; mindig emlegette, hogy amikor
megismerkedett az apjával, a férfi New Yorkba akart menni, de az asszony
azt mondta, tengeribeteg lesz, úgyhogy sosem jutottak el oda. Milyen
különös, hogy egy ilyen kis apróság, mint a hányinger az ember egész
életét más irányba terelheti.
Bobby nagyban magyarázott.
– Amint meglátod a Szabadságszobrot, egyszerűen tudod, hogy ez az új
világ. Nem véletlenül a szabadságról kapta a nevét. – Belelkesedett. – „Ide
a fáradtakkal, a szegényekkel, a kuporgó tömegekkel, aki arra vágynak,
hogy szabadon lélegezzenek!” Ott mindent újra lehet kezdeni.
Mindent újrakezdeni.
Bobby a szemébe nézett.
– Együtt. Ebbe együtt kezdünk bele.
Elaine mély lélegzetet vett. Ez nem csak tengeribetegség volt. Ez volt
minden.
– Valami fontosat kell elmondanom.
– Nekem mindent elmondhatsz.
– Lehet, hogy nem fogsz örülni.
Bobby arca megnyúlt. Elsápadt. A pincér is felfigyelhetett a
viselkedésében beállt gyors változásra, mert odajött.
– Hozhatok valamit, uram?
 – Nem tudom – felelte Bobby. Tehetetlenül Elaine felé intett. Ő
rámeredt. Ez igaz lehet? Bobby kortyolt egy kis vizet. A tekintete nem
hagyta el Elaine arcát.
– Bobby, a helyzet az, hogy azt hiszem, nem akarom elhagyni Londont.
Nem hagyhatom itt Alant. Most nem hagyhatom itt Clive-ot, Clive-ot és a
babát, de főleg nem hagyhatom itt Alant. Nem hagyhatom magára azon a szörnyű
helyen. Első a család.
– Miért nem? – Mindig lényegre törő, Bobby ilyen volt.
Elaine két dolgot mondhatott el neki. Egyet választott:
– Clive-nak gyereke lesz.
– Clive-nak? Clive maga is csak egy gyerek! – Bobby nevetett.
Belenevetett az asztalkendőjébe. Képtelen volt abbahagyni. Majdnem
megfulladt. A pincér riadt arccal visszatért, de Bobby elhessegette.
Végül azt kérdezte:
– Ez minden?
– Hát, ez elég nagy dolog, nem? – szipogott Elaine. – Tudom, hogy
mennyire el akarsz menni Amerikába, és együtt új életet kezdeni. Én is azt
akartam, Bobby, tényleg. De… – Mély lélegzetet vett, és bátran folytatta: –
Sajnálom, nem tehetem. Úgy érzem, nem mehetek olyan messzire.
Bobby arca. A hangja. Nagyon-nagyon finoman letette a kését és a
villáját a tányérra, egymás tetejére, mint aki megtanulta, hogyan kell.
– Nem, nem nagy ügy. Ahhoz képest nem, amit én hittem.
Elaine elvörösödött.
– Mit hittél, mi a csudát akarok mondani?
– Azt hittem, hogy Justin talán visszacsábított.
– Soha! – közölte Elaine vehemensen. – Esküszöm, ennek semmi köze
hozzá!
– Aztán azt, hogy többé már nem szeretsz. – Bobby annyira feldúltnak
tűnt, hogy Elaine nem tehetett mást, megkerülte az asztalt, odament
hozzá, a mellkasához szorította az arcát, és megcsókolta a feketénél is
sötétebb haját. Micsoda megkönnyebbülés. Micsoda megkönnyebbülés!
Még mindig együtt lesznek. A szerelmük elég erős.
– Ne hagyj el, édesem! – suttogott Bobby.
Hogy kételkedhetett ebben valaha?
– Soha nem hagylak el, Bobby, soha!
 35. FEJEZET

LONDON, 1944. OKTÓBER

Marty és Annie izzasztó gin römit játszott egy csapat Life Corp.-ossal.
Elaine még soha nem látta a barátnőjét ilyen boldognak. Annie nagy
csavarókkal zabolázta meg a haját, és azt mondta, imádja az új munkáját a
főhadiszálláson. Minden jól alakult számára. Még a partit is megnyerte,
utcahosszal vezetve érte el az 501 pontot.
Miután Bobby elmondta nekik a hírt, Marty szinte forrt a dühtől.
– Nem mész Kaliforniába? Most viccelsz velem! Mindig Kaliforniában
akartál élni.
– A világon bárhonnan dolgozhatok! – közölte Bobby. – Így is indítunk
egy ügynökséget, igaz, édesem, de Londonban.
Elaine bólintott, és nem nézett Martyra.
– Mi leszünk a legjobbak Európában. Az én fényképeimmel és az ő… –
szerelmesen Elaine-re mosolygott – számtalan képességével.
Marty felhorkant. Elaine is hasonlóan reagált.
Bobby mégis folytatta:
– Megállíthatatlanok leszünk!
– És mi lesz az anyáddal?
Bobby ezen nevetett.
– Az anyám New Yorkban van, Marty. Innen ugyanolyan messze!
Majdnem.
 – Aligha… Mindegy, vár téged.
– Az anyám imádni fogja Pinkyt – válaszolta Bobby kitérően.
– Nem ez a kérdés.
– Pinky kicsit hasonlít is rá – tette hozzá Bobby.
Elaine elképedve meredt rá. A férfi ezt még soha nem említette.
Annie rájuk szólt:
– Ti ketten! Mikor határozzátok el magatokat végre?
– Egy pillanat, mi csak egyszer voltunk bizonytalanok – felelte Elaine
harciasan. Annie mikor lépett be a „határozzatok már”-rendőrségbe?
– Ezt akarom! – közölte Bobby vidáman. – Ezt akarjuk. Londonban
akarunk élni. Itt akarunk leterpeszkedni.
– Letelepedni – javította ki Elaine csendesen.
– Leakármizni. – Bobby a poharához koccintotta a sajátját.
Egek, Elaine imádta őt! Tényleg így volt. Még ha Timbuktuban kellene
is élniük, amíg együtt vannak, minden rendben. Bobby életre keltette a
világot. Egyértelművé tette, hogy Elaine-nek van helye a világban, még
akkor is, ha néha lázadó szíve azt súgta, hogy nincs.
– Kaphatsz egyáltalán vízumot, hogy itt maradj? – kérdezte a mindig
gyakorlatias Annie. – Azt hittem, a legutóbbi eset után a pilótákkal és a
vízumokkal kicsit rázós volt a helyzet.
Elaine nagyot nyelt. Elfelejtette a vízumügyet. Életük megrontója.
– Persze, persze. – Bobby kivette a tárcáját, és előhúzott egy
bankjegyet. – Még egy kört? Vízum-slamasztika. Ugye segítesz elintézni,
Marty?
– Valahányszor átlépsz a határon?
– Hát, igen.
– És mi van, ha nem akarok?! – csattant fel Marty. A nyakkendőjét
rángatta. Elaine azon kapta magát, hogy a férfi megint ellenszenves.
Valahányszor ellágyult az irányába, történt valami, és visszaugrottak a
kiindulópontra. Nem, nem állnak egy oldalon. Ki ő, hogy így elrontson
mindent? Ki ő, hogy azt mondja, el kellene menniük? De úgy tűnt, Bobbyt
ez egyáltalán nem zavarja. Bobby úgy gondolta, ez a nyöszörgés és hogy
néha szörnyen mogorva, nem probléma.
– Segíteni fogsz – közölte boldogan. – Mert szeretsz, és szereted
Elaine-t. És így az én Pinkym a családjával lehet, és ha ő boldog, én is
boldog vagyok!
Marty összehúzott szemmel meredt Elaine-re. Elvette a Bobby
tárcájából kivett bankjegyet, és elvonult a pulthoz, ahol Bessie
barátságosan faggatott két amerikai katonát. Annie mosolygott.
– Hát, nekem jó hír, hogy mellettem maradsz. – Közel hajolt Elaine-
hez. – Még mindig lehetek a koszorúslányod?
Elaine lehajtotta a fejét.
– Senki más.
Ittak, táncoltak, szórakoztak. A kaszinóban Bobby magabiztos volt;
mindent a feketére, ötször.

A krupié bókolt neki.

– A szerelemben is szerencsés vagyok – kacsintott Bobby. Elaine
dorombolni szeretett volna.
Londonban fognak élni és dolgozni. Most már csak reménykedni és
imádkozni kellett, hogy a háború hamarosan véget ér, és mindketten élve
ússzák meg. Nem tűnt nagy kérésnek.
Visszamentek Bobby belgraviai lakására. Csak kettesben, Elaine a napnak
ezt a részét kedvelte a legjobban. Bár szerette Annie-t, az újságírókat, a
szerkesztőket, Petert, a zongoristát – Marty pedig rendben volt –,
kettesben mindig jobban érezték magukat, a fényképek, a fényképezőgép
nélkül. Csak két elveszett lélek, két elveszett gyermek az erdőben.

Elaine remélte, hogy Bobby nem bánja, hogy Angliában maradnak. Ez

hatalmas áldozat? Tönkreteszi Bobby életét? Marty szerint igen. Egész
életében hálásnak kell lennie, amiért a férfi vele maradt? Bobby feladott
érte valamit. Neki vajon mit kell feladnia? Még akkor is, ha minden
megváltozott, pontosan ezt akarom. És Bobby is pontosan ezt akarta. Mint egy
kép, ott volt minden. Csak meg kell őket ragadni.
 36. FEJEZET

LONDON, 1944. NOVEMBER

Clive nem akart egyedül bemenni a kórházba. Ezt így konkrétan nem
mondta ki, de Elaine tudta. Nem bírta a fertőtlenítőszagot, az ápolónők
merev kötényét és a szárnyas fityulájukat.
A baba ott volt a többi, azon a héten született pici között. Tizenöten,
vagy még többen lehettek; egyetlen hét alatt! Honnan tudhatták volna,
hogy melyik, melyik? Elaine és Clive az ablakhoz hajolt, és Elaine szerette
volna eltüntetni az üveget. Itt voltak mind. Milyen diadalittas látvány!
Mindegyik baba a remény jelképe. Mindegyik bemutat a háborúnak;
„Kapd be, Mr. Hitler”! Mindegyik baba annak a jele, hogy hamarosan eljön
a béke. El kell jönnie!
A kisbabák úgy feküdtek a kis inkubátoraikban, mint a csupasz
kölyökkutyák. Elaine mindegyiküket sajnálta. Hogy ne akarna az ember
bemenni és végigsimítani az arcocskájukat?
– Ó, Clive!
Milyen büszkének látszott az öccse, félősnek és idegesnek.
– Ott van. – Mutatott a sarokba, hátulról a második sorban, egy ráncos
kis valamire; a baba rózsaszín volt és piros, apró szemét összeszorította. A
nevét olyan kicsi betűkkel írták ki, hogy hunyorogni kellett hozzá: Parker
baba. – Ő az. Ő a kislányom.
Elaine-t úgy megrohanták az érzelmek, hogy a szája elé kellett kapnia
a kezét, mert íme: a kisöccse felnőtt. Az öcs, akiről azt mondták, hogy
rossz, most egy kislány apja lett. Új élet. Valami jó és apró, egy csoda szép
virág. Mama nagyon büszke lett volna!
Ezután a megismerkedett a barátnőjével. Clive előrement, hogy szóljon
neki az érkezésükről.

– Lehet, hogy nem akar látogatókat fogadni – mondta Elaine

segítőkészen, de Clive eldünnyögte, hogy miért ne akarna?
Elaine ideges volt. Bár ne kopogna ilyen hangosan a cipője a
padlócsempén! Ezer oka lehetett, hogy ez a kismama miért ne akarná látni
őket. Elaine akaratlanul is azt kívánta, bár az édes, egyszerű Maisie May
feküdne előtte, nem valami idegen. Egy makacs idegen. A tekintetét
elfordította az ágyukban fekvő kismamákról, akik közül sokan még
aludtak, és követte Clive ingbe bújtatott hátát és nadrágtartóját, miközben
az öccse félszegen az ötös ágy elé sietett.
A lány sápadtnak és kimerültnek tűnt, ahogy arra számítani lehetett,
de sötét, göndör haja volt és szürke szeme, amire Elaine egyáltalán nem
számított. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint Clive zsánere. Ráadásul
biztosan több évvel idősebb is volt nála. Nem lány volt, hanem nő.
Legalább harmincnak látszott. Clive suttogva elmotyogott pár szót, mire a
nő felkapta a fejét, és Elaine-re meredt. Sötét szemöldöke gyorsan járt.
Hitetlenkedő hangon szólalt meg:
– Te? Igazából nem is vagy a testvére…
Clive és Elaine nevettek, mert nagyon hasonlítottak egymásra. Mindig
is így volt. De legalább megtört a jég.
– De, az – felelte Clive. – Miért ne?
– Nem mutatsz be minket rendesen? – nógatta Elaine.
– Nora, ő a nővérem, Elaine. Elaine, ő Nora. – Clive-nak mintha úgy
kellett volna kiparancsolnia a szavakat a száján.
– Hoztál valamit? – kérdezte Nora.
– A nővéremet – felelte Clive.
– Abba nem tudom felöltöztetni a babát – vágott vissza a nő.
Clive leült az ágy melletti fasámlira, és ujjaival türelmetlenül dobolni
kezdett az éjjeliszekrényen. Az öccse nem érzi jól magát Norával, jött rá
Elaine azonnal, nem úgy, mint Maisie May-jel. Kicsit fél a nőtől. Elaine úgy
döntött, mögé áll, ő is ütéstávolságon kívül.
– Te túlságosan kifinomult vagy ahhoz, hogy rokonságban állj vele –
közölte Nora. A szavak talán dicsérőnek tűntek, de a hangnem nem.
– Egyenesen a munkából jöttem – magyarázta Elaine. Nem kedvelte a
nőt, de tudta, hogy adnia kell neki egy esélyt. Ilyen körülmények között…
Nem csak ő tehet erről a helyzetről. – A baba aranyos – tette hozzá
gyorsan. Nem akarta, hogy Nora azt higgye, olyan sznob, amilyennek
látszik. – Gratulálok! Biztosan nagyon elégedett vagy.
Nora grimaszolt egyet, amit Elaine nem tudott megfejteni.
Elaine elővette a szalmatáskáját. Hozott egy aprócska kardigánt és
sapkát a babának. Úgy saccolta, hogy nem lesz jó a méret. A baba jóval
nagyobb volt, mint amire számított. És mindegyik sárga volt. Úgy tűnik,
csak sárga gyapjúhoz lehetett hozzájutni. Myra az anyjával köttetett
valamit. Az asszony szétfejtett néhány régi holmit, és valami újat alkotott
belőlük. Elaine úgy tervezte, hogy elárulja: „Van egy közösség odakint,
akik máris törődnek veled és a kisbabáddal”, de nem találta a szavakat.
Nem tudta, Nora hogyan reagál, de úgy sejtette, hogy rosszul.
Nem tudta, hogy Nora szokott-e olvasni, de hozott néhány könyvet,
amiket Mrs. Marriottal válogattak össze. Megkockáztatta, és betett egy
puhakötésű könyvet is a kisbabák gondozásáról. Nem akarta megbántani
Norát; arra célozni, hogy esetleg azt sem tudja, mit csinál, de átlapozta, és
nem tudta megállni. Kiváló javaslatok voltak benne, amivel
megkönnyíthetik az anyukák dolgát, például, hogy napközben a babát
tegyük ki a kertbe, hogy friss levegőhöz jusson; persze, ha van kertünk; és
hogy egy gyűszűnyi whisky segíthet az álmatlanságon.
Elaine a babának is hozott könyveket. Vagyis majd akkorra, ha
nagyobb lesz. Az csak nem zaklatja fel Norát, ugye? Nem volt benne
biztos. Volt egy mondókás könyv, de persze Elaine nem akarta azt a
látszatot kelteni, hogy Nora nem tud mondókákat. Remélte, hogy nem
hiszi ezt róla. Volt egy könyv két gyerekről, Janetről és Johnról, és volt egy
a különféle kutyafajtákról. (Maisie May imádta a kutyákat.)
Egyik újdonsült szülő sem szólalt meg. El kellett volna hoznia Bobbyt.
Miért nem hozta? Ő jó az ilyesmikben. A közvetlenségével levette volna
Norát a lábáról. Legalább csinálhatott volna róluk képeket, vagy ilyesmi,
bármi, hogy oldja a légkört. Utoljára Elaine Ernestet látogatta meg
kórházban. Táncoltak, játékosan ráncigálta a kórházi hálóingje zsinórjait;
a kontraszt a hangulatban nem is lehetett volna nagyobb.
Bejött egy szőke ápolónő, és ránézett a táblára Nora ágyának a
végében. Clive le sem vette róla a szemét, pedig jó lett volna, ha nem
bámul ennyire, mert Norának nem fog tetszeni, ha ő is észreveszi. Egy
másik ápolónő hozott egy kancsó vizet az éjjeliszekrényre. Elaine zavarba
jött, amikor sem Nora, sem Clive nem volt képes kinyögni egy
köszönömöt.
– És hogyan fogod hívni? – kérdezte Elaine.
– Van egy név, ami nekem tetszik, de Clive-nak nem – közölte Nora.
Letolta a keményített takarót a mellkasáról. Elaine aggódott, hogy többet
fog látni, mint szeretne, de Nora csak elhelyezkedett.
– Én Shirley-t akartam – mondta Clive. – Anya után.
Elaine szíve nagyot dobbant. Persze, persze.
 – Nem tetszik – közölte Nora. – Mi van, ha az emberek Shirlnek hívják?
Elaine eltűnődött, hogy abban mi lenne olyan szörnyű, de rájött, hogy
meg kell próbálnia nem még nagyobb bajba keverni Clive-ot. Az öccse
egyre gyorsabban dobolt az ujjaival. Biztosan Norát is idegesítette, vagy ő
már megtanulta elviselni?
– Én a Barbarát akarom.
– Rendben – hagyta rá Clive bosszús hangon. A tekintete követte a
mosolygó ápolónőt a kórteremben. – Legyen Barbara!
Felvonta a szemöldökét, ahogy Elaine-re pillantott, mintha azt mondta
volna: „Látod, mivel van dolgom?”
Elaine megigazította a kabátját: Nora azonnal észrevette, hogy drága
holmi.
– Nagyon szép! – mondta olyan hangon, ami azt üzente, hogy
egyáltalán nem szép. – Clive azt mondja, a barátod híres.
– Ez Clive véleménye. – Elaine habozott. Nem tudta, merre tart ez a
beszélgetés, de nem tetszett neki.
– Külföldi, igaz?
– Magyar – dadogta Elaine.
– Menj el Londonból! Én mennék, ha tehetném.
– De akkor hiányoznál te és az unokahúgom, nem? – Elaine
meglepetten látta, hogy Nora arca felragyog. Egy pillanatig egész
aranyosnak tűnt. Aztán a homlokán újra megjelentek a ráncok, és a
pillanat elszállt.
 37. FEJEZET

LONDON, 1944. NOVEMBER

– A Life akar rólad egy cikket – mondta Bobby lazán, miközben vizezett
konyakot ittak a George-ban munka után.
Elaine megugrott.
– Tessék? Rólam? Miért?
– A hadifotós barátnője. – Bobby rávigyorgott. – Elnézést,
menyasszonya. Cikket akarnak írni a háború szemtanúinak emberi arcáról.
– Neked van emberi arcod? – kérdezte Annie szarkasztikusan,
miközben Elaine tekintete ide-oda járt kettőjük között. Egy cikk róla?
– Nem – jelentette ki. – Nem akarom.
– Nem hibáztatlak. – Bobby felállt, felhúzta a nadrágját. A
nadrágtartója túl laza volt. – Egy italt valaki?
– Nem nagy ügy, Elaine – mondta Marty ridegen. Nagyot kortyolt a
halványsárga italból. – Meg kellene csinálod. Jót fog tenni Robert
hírnevének.
Elaine a fejét rázta. Nem akart történetet csinálni magából, Clive-ból,
Alanből, Norából és a babából. Rohadtul nagy napjuk lenne.
– Nem akarja, Marty! – kiáltotta oda Bobby, miközben a bárpulthoz
sétált.
Elaine eltűnődött. Vajon nem komolyabb-e az ügy, mint ahogy Bobby
beállítja? Amikor később kettesben maradtak, megkérdezte tőle, de Bobby
megismételte:
– Komolyan, édesem, minden rendben! Marty csak szokás szerint
túlságosan félt engem.
Bobbyt visszaküldték Franciaországba. Ez alkalommal azt a megbízatást
kapta, hogy azokat a falvakat és városokat járja, melyek visszakerültek a
franciák kezére, kövesse a német visszavonulást és a lakosság reakcióját.
Míg legutóbb vonakodott átkelni az óceánon, most végtelenül lelkes volt.

– Fantasztikus lesz! – Elaine hallotta, hogy ezt mondja az újságíró

barátainak a Life Corp. lépcsőjén.
– Te mázlista disznó! – mondták. – Erre a sztorira vártál.
Elaine odakapta a fejét. Ezt nem tudta.
Mindeközben Elaine feladata az volt, hogy ne essen szét és koncentráljon.
Egész könnyen ment. Minden megváltozott. Folyton emlékeztette magát,
hogy milyen messzire jutott. Volt állandó munkája, egy eljegyzési gyűrű
az ujján, Bobbyval egy jobb és fényesebb jövőt terveztek. Az ügynökség
kicsiben kezd majd, Bobbyra koncentrál, míg hírnevet szereznek, aztán –
idővel – több fotóst is felvettek volna. Elaine egyre jobb képaláírásokat írt;
élvezte a partikat, az elbűvölő embereket. Amit pedig nem tud az üzletről,
azt megtanulhatja Bobby mellett.

Tehetséges lány. Csak érjen véget a háború!

Éjszakánként azonban néha felriadt. Túl szép ez az egész, hogy igaz legyen.
Akkor nem ébredt fel, ha Bobby mellett aludt a belgraviai lakásán vagy a
szobájukban a Savoyban. Csak amikor otthon volt a lakásán, az állomással
szemben.

A munkahelyén hiányolta az Annie-vel közös, nevetgélős ebédeket, de

Myra és Felicity néha leültek mellé, és ők legalább nem próbáltak ételt
csórni a tányérjáról. Felicity az esküvőjét tervezte Ruperttel, Myra pedig
arról álmodott, hogy elmenekül az anyjától. Az íróasztalánál Elaine
őszintén és gyorsan másolta a leveleket, sosem felejtette el keresni a
furcsa szóhasználatot. Legtöbbször kihagyta az öt órai italt a
munkahelyén, és hazasietett.
Nora beköltözött Clive szobájába. Elaine jó sógornő akart lenni, és
Barbara jó nagynénje, de Norát nehéz volt elviselni. Egyszerűen soha nem
tűnt boldognak. Elaine azt hitte, hogy boldogabb lesz, mivel otthagyta
gyűlölt fegyvergyári munkáját. De nem. Nora megvallotta neki, hogy
unatkozik, mert egész nap otthon van. Továbbra is segíteni akart az
országnak. Úgy érezte, lusta, cserbenhagyja az embereket, és ezt gyűlölte.
Elaine együttérzett vele, de nem tetszett neki, hogy Nora ilyen… dühösen
fejezi ki magát. Nora azt is elárulta, hogy nem bízik Clive-ban. Bizonyos
szempontból Elaine igazat adott neki: Clive kétszínű volt és titkolózott;
másrészt viszont úgy érezte, kötelessége megvédeni, hiszen az öccse. Nem
tudta, mit válaszoljon, amikor Nora ilyeneket mondott. Mégis mit
mondhatott volna? Megelégedett azzal, hogy „De Clive szereti Barbarát”,
vagy „Szerintem megváltozott”, ami a legigazságosabb megjegyzésnek
számított Nora és Elaine számára is.
Bettie Page sem szerette Norát, és még kevesebbet járt haza. Elaine
gyanította, hogy a macskája az épület többi lakójával osztotta meg az
idejét.
Elaine kifőzte Barbara pelenkáit Nora helyett, és kiteregette száradni.
Volt valami nagyon kielégítő abban, ahogy látta őket sorban, tisztán
szálldosni a szélben. Barbara sokat evett, és Nora panaszkodott, hogy
órákon át kell a karosszékben rostokolnia, és pontosan olyan, mintha
börtönbe lenne zárva. Elaine-nek nem volt kedve megkérdezni, honnan
tudja.
Felajánlotta, hogy újabb könyveket hoz fel a földszintről. De kiderült,
hogy Nora nem az az olvasó típus. Arról panaszkodott, hogy a lányoknak a
történetekben izgalmas életük van, boldog befejezés vár rájuk a lordok és
hercegek oldalán, és ez csak kihangsúlyozza, hogy az ő élete milyen
unalmas.
Végül is volt ebben valami, ismerte el Elaine.
Viszont a babának olvasott. Barbara végiggügyögte a „Janet és John”-t
és a mondókás könyvet. Elaine a tőle telhető legjobban mondta el a
„Ringasd, ringasd a bölcsőt”. Eljátszotta a „Kerekecske gombocská”-t a
baba duci tenyerén, és az „Elment vadászni”-t a lábujjain.
A kutyás könyv még túl nehéz volt, de Barbara figyelmesen hallgatta a
gyereknevelési tanácsokat; aztán Nora úgy döntött, hogy azzal támasztja
ki az asztalt, amin a rádió állt.
Bár Elaine szívesen töltött időt a kicsivel, utána mindig örült, ha
visszaadhatta Norának. A kisbabák nem neki valók; ezt most erősebben
érezte, mint valaha, és néhány óra bőven elég volt, köszönte szépen. De
lenyűgözte, hogy Nora milyen toleráns a lányával. Sokkal türelmesebb,
mint arra számított. Ennek örült. Nora szinte soha nem kiabált, még akkor
sem, amikor Barbara kora reggel nyűgösködött, kettőkor, háromkor és
háromnegyed négykor sem. Nora egyszerűen éhes kis bogárnak nevezte,
bőgőmasinának, és ennyi.
Elaine levest főzött, és elkészítette a különleges Woolton pitéjét
Norának. Ő feleannyira sem fogadta jól a pitét, mint Bobby, de Elaine
megértette; Nora nem volt az a lelkendező típus.
Egy vasárnap reggel, amikor Elaine korán felkelt, hogy meglátogassa
Alant, Norát már a konyhai karosszékben találta. Barbara úgy szétterült
rajta, mint egy óceánjáró. Clive már felöltözött, épp indulni készült, bár
azt nem mondta, hova. Sosem szokta.

– Ugye, Elaine te nem mész el? – kérdezte Nora kétségbeesetten.

– Vasárnap reggel mindig elmegyek.
– Hova? – Barbara halkan felsírt, de Nora ügyesen átrakta a másik
oldalra. – Felébredt háromkor, négykor és ötkor.
Elaine nem emlékezett rá, hogy ez most haladás-e vagy sem.
– Á… Ma mindenképpen pihenj!
Elaine Clive-ra pillantottt, aki a konyhában téblábolt, és úgy tett, mint
aki segít. Tehát nem mesélt Norának Alanről.
– Templomba kell mennem…
Elaine rosszul érezte magát, hogy hazudik, mert gyűlölte, hogy Clive
titkolózik Nora előtt; és tessék, ő most nem pont ugyanazt teszi?
Valamiért Clive ezt jelnek vette, hogy ránevessen.
– Nora, nem tűnt még fel, hogy a nővérem egy szentfazék?
A nő Elaine-re szegezte szürke szemét.
– Legközelebb elkísérlek.
– Hát – Elaine nagyot nyelt. – Az… kedves lenne.
– Őt meg kell kereszteltetnünk, nem, Clive? – folytatta Nora.
– Ha te mondod. – A fiú Elaine-re mosolygott. – Lefogadom, hogy
Elaine tud valakit, aki megteszi. Nagyon ismeri azt a bagázst.
Elaine a fejét csóválta. Clive tudta, hova megy. Miért csinálja ezt?
Kihúzta az öccsét a folyosóra.
– Mondd el neki, hogy igazából hova megyek!
Clive közel hajolt hozzá, és egyenesen az arcába nevetett.
– Áruljam el Norának, hogy a kisbabája nagybátyja egy dühöngő őrült?
Az aligha lenne jó, nem igaz?
Kellemesebb lett volna templomba járni. Elaine egyre förtelmesebb helynek
érezte az intézetet. Hogy nem vette észre az elején? Hogy engedhette,
hogy Alan idekerüljön? Nem mintha lett volna más választása, de… Ha az
öccse nem lett volna őrült, amikor bevitték, Elaine biztosra vette, hogy
mostanra az lenne. Hogy meglátogassa, végigsétált a hosszú folyosón, ahol
úgy visszhangoztak a sikolyok és üvöltések, mint egy kísértethistóriában.
Máshogy nem lehetett leírni.

Ha egy szörny, egy gonosz szellem, vagy hatalmas, emberevő pókok

tűntek volna fel, az sem lepte volna meg Elaine-t.
Mindig kereste a nőt az üvegszemű babával, hogy köszönjön neki,
vagy hogy egy ideig fogja sápadt, remegő kezét, de ezen a napon nem
találta. Megkérdezte az egyik kevésbé goromba ápolónőt, és a kevésbé
goromba ápolónő elmagyarázta, hogy az asszony többé nem hagyhatja el a
szobáját. Azt nem árulta el, mi történt, amiért szegény nőt ilyen
büntetésnek vetették alá, és igazából Elaine sem akarta tudni.
Szorosabban kapaszkodott Alan pufók, foltos kezébe.
Visszafelé a vonaton olyan piszkosak voltak az ablakok, hogy még az is
jobb lett volna, ha hiányoznak. Elaine egy üres vagonba szállt fel, de aztán
bejött két katona, és feldobták a hátizsákjukat az Elaine feje fölötti polcra.
A gázmaszkjuk lelógott róluk. Nem akármilyen látványt nyújtottak. A
leheletük whiskytől bűzlött, a foguk fekete volt, röhögtek mindenen. Apró
képes cigarettakártyák voltak náluk, arra csorgatták a nyálukat. Elaine
nagyon fiatalnak látta őket. Lökdösődtek, hogy mondjanak neki valamit,
végül a véznább, szeplősebb megnyikkant. A hangja nemrég mutálhatott.

– Eltávon vagyok, kisasszony. Mennyi?

– Parancsol? – Elaine szorosabban fogta a retiküljét. Tudta, hogy
Szeplősnek be tudna húzni egyet, de a köpcös jóval erősebb volt. A köpcös
felállt. A bakancsa sáros volt. Mennyi zsebe volt! Mindenféle fegyvert
tarthatott bennük. Elaine-nek eszébe jutott a levélkés, amit mindig a
táskájában hordott. Végtére is ő egy Parker.
A fiú föléje hajolt. Löncshúsos lehelet, félrebillentett sapka,
arrogancia.
– Ingyen is megteszed, nem igaz, kislány?
– Hagyjátok békén! – És a semmiből Marty termett ott. Mindannyiuk
fölé magasodott. – Jelentelek titeket. – Nem tűnt idegesnek vagy
feldúltnak. Leült Elaine mellé, elővett egy cigarettát a zsebéből, és
rágyújtott.
– Nem akartunk bajt, cimbora – mondta Szeplős. A köpcös is
bocsánatkérő arcot vágott.
– Nem tudtuk, hogy veled van.
Elsétáltak a folyosón, és eltűntek szem elől. Elaine kifújta a levegőt.
Megkönnyebbült, de egyben bosszankodott is. Valószínűleg megoldotta
volna. És ha valakinek meg kellett mentenie, miért pont Martynak?
– Minden rendben? – kérdezte a férfi. Megkínálta cigarettával. Elaine
elvett egyet, idegesítette a helyzet. Azok a szörnyű férfiak abban a hitben
mentek el, hogy Martyval van. Azért mentek el, mert azt hitték, valaki
más tulajdona. Legszívesebben utánuk ment volna, hogy beolvasson
nekik.
– Igen, köszönöm. Mit keresel itt? – kérdezte, aztán kijavította magát.
– Mármint merre jártál?
– Van egy idős nénikém, aki arrafelé lakik. – Marty kimutatott a
mocskos ablakon. Az ember nem tudta, merre van az arra.
Elaine nem hitt neki. Bobby nem azt mondta egyszer, hogy Martynak
nincs a világon senkije? És ki mond olyat, hogy „idős nénikém”? Úgy
hangzott, mintha Mrs. Marriot könyveiből vette volna.
 – Hogy hívják a nagynénédet?
– Cressida – vágta rá Marty azonnal.
– Azt hittem, az valami szendvicsfeltét.
Marty nevetett, sokkal jobban, mint amennyire a vicc megérdemelte.
Igaz lehet? Hazugság volt?
– És maga merre járt, Miss Parker?
Marty viccel? Úgy viselkedik, mint egy rendőrtiszt. Nem vicces, hanem furcsa.
– Templomban – válaszolta. – Azokra az ablakokra ráférne a tisztítás.
– Ezt nem is sejtettem rólad. – Marty zavartan rámosolygott. Elaine a
szaván akarta fogni, miért ne menne templomba? De tudta, hogy nem szabad.
Folytatnia kell a beszélgetést, más témára terelni.
– Hisz vasárnap van – tette hozzá. A hatalmas alibije. Az egyetlen
alibije.
– Persze. – Elaine nem tudta, hogy Marty mire céloz, de remélte, hogy
annyiban hagyja. Beszéljünk az időjárásról, a vonatokról, Hitler nyavalyás
inváziós terveiről; bármiről, csak a templomról ne!
Így bízzon Martyban az ember; nem hagyta annyiban. Semmit sem
tudott annyiban hagyni.
– És melyikbe jársz?
– Miért érdekel, Marty?
– Én csak… – A férfi feltartotta a tenyerét. – Udvarias társalgás, ez
minden, Miss Parker. Csevej, még soha nem hallott róla?
Elaine megenyhült. Hátradőlt a kopottas ülésen. A széle érdes volt.
Lenézett a szép cipőjére. Bobby imádta ezt a cipőt. Azt mondta, Elaine
karcsú bokája birodalmakat dönthet romba.
– A Miasszonyunk templomába? – Elaine az utolsó kolbászos tekercsre
gondolt, ami a jégszekrényben várt rá, ha Clive vagy Nora nem eszi meg
előbb.
 – Katolikus vagy?
– Én… igen. – Minden tompának látszott. Ami talán jó, mert az ember
így nem láthatta, milyen pusztítást végzett odakint a több ezer bomba.
– A Miasszonyunk templomába, Stepney-ben?
– Az az… – Elaine megnyerően mosolygott. A körmét nézte, a
haszontalan ablakot, bármit, csak Marty kifejező és ragyogó arcát nem.
– Porig bombázták a Blitz alatt. A földdel vált egyenlővé. Azért tudom,
mert régen oda jártam.
Elaine tétovázott. Hirtelen bevillant neki, ahogy Bobby félrehúzta a
blúza gallérját, és megcsókolta a kulcscsontját. Jó ég, bármit megtett volna
azért, hogy most vele lehessen!
Fáradtan nyögte ki:
– Nem az… Hanem a másik.
Marty nevetett.
– Miért hazudsz nekem?
– Miért követsz engem?
Marty hátradőlt az ülésen, a hangja halk volt, és higgadt.
– Ne becsüld túl magad, Elaine!
Ő kitartott.
– Bobby küldött?
– Ő nem küld engem sehova! – Marty arcán bosszúság suhant át. Elaine
későn vette észre, hogy megsértette.
– Úgy értem… ő kért meg rá, hogy kövess?
A férfi ez alkalommal nevetett.
– Nem, Robert Capa könnyen megbízik az emberben.
– Nem úgy, mint te?
– Nem úgy, mint én – ismerte el Marty. A tekintetét Elaine-re szegezte.
Mit akar?
 – És? – Elaine a fejét rázta.
– Figyelj, Elaine, Pinky, vagy amelyik nevet szereted. Robert Capával
mi így vagyunk. – Marty keresztbe tette a jobb keze ujjait. A középsőt és a
mutatót. Elaine szeretett volna felhorkanni. Ezzel ugyan nem nyűgözte le!
– Valószínűleg elmondta neked, hogy én vagyok a
problémamegoldója. Vagyis több annál. Én vagyok a kapuőr. A
királycsináló. Figyelj, sok rajongója van, és nem mind olyan jóindulatú,
mint te és Annie. Mindig tudnom kell, pontosan kivel, vagy mivel van
dolgunk.
Elaine felidézte, amikor Bobby Martyról mesélt. Hogy hogyan
mentette meg az életét. Erőlködve végre sikerült kinyitnia a vonatablakot,
és betört a külvilág. A huzat. Elaine belélegezte. És elkezdte elmesélni
Martynak az igazat Alanről.
– Szóval érted, miért nem szeretek beszélni erről – fejezte be Elaine.

Marty elgondolkodva bólogatott. Feljebb tolta a szemüvegét az

orrnyergére.
– Köszönöm, hogy elmondtad, Elaine! Komolyan. Ma helyesen
cselekedtél.
– És nem mondod el Bobbynak?
– Ezt te döntöd el.
– Szerinted szólnom kellene neki Alanről?
Marty egy leheletnyit túl sokáig tétovázott.
– Talán nem.
 38. FEJEZET

LONDON, 1944. NOVEMBER

Az egyik hadifogoly levele egyszerűen értelmetlen volt. Valami nem

stimmelt vele. Erőltetettnek tűnt. Mintha a szavakat levélformába
erőltették volna, de nem állt össze belőlük a „levél”.
Mindig mama – kezdődött. Mondd, hogy vagy? Elaine újra és újra
elolvasta.
Nem lett volna szabad levinnie a menzára, de megtette. Kerülj közelebb!
Csak ez járt a fejben.
Talán amiatt, hogy az elmúlt két és fél évben minden nap leveleket
olvasott, elég tapasztalata lett, hogy kiszúrja, ha valami gyanús. A
folytonosság, a ritmus, a szórend a papíron. Legalább annyira az, amit
elhallgattak, mint amit kimondtak. Sok férfi rosszul írt, de ezt nem rosszul
írták, csak volt… Valami.
Furcsa szóhasználat. Furcsa.
Elaine figyelt rá. Újra és újra nekikezdett. Összehajtogatta, kinyitotta.
Lesimította és rácsapott. Megette volna az egészet, ha képes rá.
Hirtelen támadt egy ötlete. Minden sor első szava, mint egy vers,
ahogy egykor tanulta. Akrosztichon. Emlékezett egy Villon versre az
iskolából. Vitted. Isten. Legfőbb. Stb.
Elvileg fel kellett emelnie a kezét, ha talál valamit, és akkor Mrs. Dill
odament, majdnem úgy, mint az iskolában. A hosszú idő alatt, amióta ott
dolgozott, egyszer sem látott ilyesmit. Annyira közel voltak egymáshoz,
Mrs. Dill figyelmét a suttogás sem kerülte el. Ahelyett viszont, hogy
felemelte volna a kezét, Elaine felállt, és az asszony asztalához sétált.
Magabiztosság lüktetett benne. Ez valami, nem? Nem tévedett, ugye?
Milyen kínos lenne, ha téved! Annak a valakinek lenni, aki tévesen fúj
riadót, vagy a fiúnak, aki farkast kiált.
– Mrs. Dill – szólalt meg Elaine félénken.
Az asszony letette a tollát, és elmosolyodott.
– Igen?
– Azt hiszem… talán. Van itt valami. Ebben a levélben.
A terem elnémult.
– Tessék? Komolyan, Elaine? – kérdezte Felicity. Myrának egy
porcikája sem moccant, az írógépében mégis megcsörrent valami. Aztán a
billentyűk kopogása abbamaradt. Minden szem Elaine-re szegeződött.
Mrs. Dill mosolya elillant. Elaine arcába hunyorgott.
– Mi a csuda az?
Elaine az előtte fekvő gyűrött üzenetre mutatott, ami annyi mérföldet
utazott a benne lévő reményteli imádsággal együtt. A ceruzájával finoman
aláhúzta a szavakat, amiket talált.

Támds K tábor. dec 23. Kér segítség

Két nappal később az őrnagy, aki korábban járt az irodájukban, a

hódfogával egyetemben beállított. Elaine James édesanyjának írt levelét
másolta. Megint miden normálisnak tűnt.
– Ön volt?
– A levél? – kérdezte Elaine bizonytalanul.
– Így van. Nagyon ügyes volt! Szigorúan bizalmas, jó?
– Igen.
 És soha többé nem beszéltek róla. Elfelejtették. Elaine még Bobbynak
vagy Annie-nek sem árulta el, bár Mrs. Dill biztosan szólt Joyce-nak, mert
aznap Elaine akkora adag morzsát kapott ebédre, mint még soha senki.
Alábecsülte a fiúkat. Mindig szeretettel gondolt rájuk, aggódott értük,
de nem vette észre, hogy többről is szó lehet. Hogy többről van szó, mint a
szeretet. Ott a kötelességtudat, az ország iránti szenvedély, az
elkötelezettség, valami fontosabb. Jót tett neki, hogy ez eszébe jutott.
A következő néhány hétben emlékeztette magát, hogy nem egy senki,
hanem valaki. Számít, amit tesz; apróság, de számít. Elképesztő érzés volt.
Nem árulta el Bobbynak, de az útjuk nem tűnt annyira különbözőnek,
mint korábban. Egyenlő volt a férfival; méltó hozzá.
 39. FEJEZET

LONDON, 1944. NOVEMBER

Bobby mocskosan és kimerülten tért vissza Franciaországból.

Cigarettabűzt és erős testszagot árasztott. Miközben megfürdött a
Savoyban – ginnel a kezében –, a mennyekig dicsérte az életet. Elaine a
porcelánkád szélén ült, és felhajtotta a vodkáját. Mindketten bolondok
voltak, és szerelmesek, és nem tartott soká, hogy Elaine levesse a
tweedszoknyáját, a jó blúzát, és bemásszon Bobby mellé. Olyan jó volt újra
a kedvese karjában lenni; még akkor is, ha a víz nem volt olyan forró, mint
szerette.
Bár Bobby mindig is pozitívan gondolkodott, Elaine érezte, hogy
valami megváltozott. Bobby tényleg elhitte, hogy a háború véget ér,
méghozzá hamarosan. A szövetségesek haladást értek el. Követte az
amerikai előrenyomulást Franciaországon keresztül, falvakat és
kisvárosokat fényképezett, amikor visszafoglalták azokat a náciktól.
Mesélt arról, hogy egy rémült gazda hogyan üdvözölte őket, két gyereke
volt, az egyik egy tengerimalacot tartott a kezében, és a katonák azzal
viccelődtek, hogy megsütik és megeszik.
– A világ egyes részein tényleg megeszik.
– Hát, mi nem ott vagyunk!
Mesélt az ezredesről, aki lelkesítő beszédet tartott a csapatoknak, és az
orrán ragtapaszt viselt. Ez a furcsa emberi részlet szórakoztató volt.
Minden katonát megbabonázott az apró téglalap az orrán.
Egyesek nem tudták, hogy jönnek-e, vagy mennek. Volt, aki sírt. Volt,
aki lopott.
– Mindjárt vége, Elaine. Hamarosan élhetjük tovább az életünket. Te
meg én, békében.
– Remélem!
Bobby beszámolt arról, hogy néhány francia először gúnyolódott, de a
legtöbben – amikor megértették, mi történik – sírtak a boldogságtól. Les
Américains sont arrivés! Hálásan felsorakoztak az utcán, hogy ajándékokat
adjanak a diadalmas seregnek. Az egyik katona csalódott, mert a sajtra azt
hitte, valami édesség. Majdnem verekedés tört ki közte és a sértett között,
aki a sajtot adta. És a gyerekek: mindenhonnan ezek az apróságok
bukkantak elő, sápadtan, kinőtt ruhákat viselve, a lábuk kikandikált a
túlontúl rövid nadrágok vagy gyűrött szoknyák alól, voltak, akik még a
lábukon is bizonytalanul álltak a túl nagy vagy túl kicsi cipőkben, mint az
újszülött borjúk. Az egyikük felajánlott egy ölelést, és egy amerikai katona
rágót adott egy kislánynak, aki tágra nyílt szemmel azonnal lenyelte.
– Hé, hé, hé! Először meg kell rágni! – kiáltotta a katona.
Az éjszaka nagy részében ébren beszélgettek. Elaine nem engedte meg
magának, hogy elaludjon. Minden idegszálával Bobbyra hangolódott. Az ő
küldetése az volt, hogy hallgassa, ez hazafias kötelessége. A férfinak
beszélnie kellett, és Elaine megértette, mennyire fontos, hogy kiadja
magából. Különben olyan méreg lenne, ami hátralévő életükben gátat
emel a szerelmük folyóján. És igazság szerint üdítő volt olyasvalakivel
együtt lenni, aki beszélt, aki nyílt volt. Elaine is szeretett volna ilyen lenni.
Miért nincs gyakorlata ebben?
De Bobby túláradó kalandjai mögött gyakran sötét történet rejlett, és
bár ez az út lényegében a diadal és a közelgő béke lehetőségének története
volt, most sem volt máshogy.
Elaine ismerte a jeleket. Bobby lehalkította a hangját, és szorosabban
magához ölelte. Az ágyban voltak, a függöny elhúzva, mert Bobby látni
akarta a holdat, Elaine pedig érezte, hogy reszket, miközben beszél.
– Néhány nőt… bántottak. Felajánlkoztak a katonáknak. Ennyire
kétségbe voltak esve. Néhányuknak leborotválták a haját, és volt az a lány,
csak tizenhat-tizenhét éves talán… Amikor kijött az utcára, a falusiak
ordítottak vele, leköpték, vagy meghajigálták.
– Mit tett?
– Kollaboránsok voltak. Szexeltek a németekkel. Volt, akinek gyereke
is született.
Bobby magához szorította, és bár kényelmetlen volt, Elaine nem
akarta megzavarni a beszédben.
– Gyűlöltem őt, mégis együttéreztem vele. Rád gondoltam, hogy te mit
tettél volna.
– Én nem lettem volna egy nácival, Bobby! – hördült fel Elaine
döbbenten. Fészkelődni kezdett a férfi karjában. – Mit próbálsz
elmondani?
– Nem úgy értem, hogy megtetted volna. Nem ezt mondom. Hanem
hogy ez a túlélésről szól, nem? A lány azt tette, amit kellett. Mind azt
tennénk. Ez emberi dolog. Nem tudtam őt elítélni ezért, senkit sem ítélnék
el.
Elaine úgy tervezte, hogy azon az éjszakán beszél Bobbynak Alanről, de
rájött, hogy képtelen rá. Egyszerűen nem ment. Bobby tele volt
történetekkel, azt akarta, hogy neki minden jó legyen. Már megint túl sok
minden történt. Úgy döntött, akkor mondja el, amikor legközelebb
találkoznak.
 Bobby másnap a munkahelye előtt várt rá, de Elaine akkor sem állt rá
készen, hogy bevallja. Bobby azt akarta, hogy nézze meg a képeit. Együtt
sétáltak fel a Life Corp.-hoz. Bobbynál volt egy hatalmas esernyő, és úgy
tett, mintha fegyver lenne. Elaine felsietett mellette a lépcsőn. Ez tetszett
neki. Gyorsan hozzászokott, mert jó volt a hadifotós barátnőjének lenni.
– Imádni fogod az új képeket, Pinky!
– Gyorsan elkészült.
– Aha, hát, nem volt itt Clive, hogy elbaltázza.
– Ha-ha!
Felmentek a sötétkamrába, ahol Elaine lassan végignézte a képeket.
Meg se kellett szólalnia. Bobbynak megint igaza volt. A háborúnak
majdnem vége, biztosan így van. Az elégedettség annak a fogatlan
franciának az arcán. Az apró zászlókat lengető, éljenző gyerekek. Ott volt
a nő, akiről Bobby mesélt: akinek leborotválták a haját. Fintorgott,
miközben az anyja ott sírt felette. Szégyen!
– Fantasztikusak! – Elaine-nek eszébe jutott Gerda Taro anyja. –
Tökéletesek. Tudod… ez a sorsod, Bobby.
Könnybe lábadt a szeme, annyira jól sikerültek a képek. És ha
belegondolt, hogy Bobby ott volt, első kézből látta mindezt.
A férfi végigsimított a haján.
– Alig várom, hogy végleg vége legyen. Alig várom, hogy
megszabaduljak ettől az egész… felfordulástól. Soha többé nem készítek
egyetlen háborús képet sem.
Elaine bizonytalanul nézett rá. És mi van az ügynökség tervével?
– Ne nézz ilyen riadtan, édesem! Mindig csoda szép képeket fogok
készíteni. De békefotós leszek. A legjobb a világon!
És mielőtt Elaine felhozhatta volna az öccsét, Alant, ahogy tervezte,
Bobby nagy cuppanós csókot adott neki, és bár reggel kilenc óra volt,
elment pókerezni Martyval és a fiúkkal.
Munka után Elaine egy csendes estét töltött Annie lakásán, régi
magazinokat lapozgattak, és feketekávét ittak. Mindent elmesélt Barbara
babáról, hogy jó kislány, alig van vele gond. Clive-ot és a komorságát nem
említette, ahogy azt sem, hogyan küszködik Norával, de Annie valahogy
kitalálta, és együttérzett vele.

– Te nem szomorkodsz?
– Nem igazán – ismerte be Elaine. Könnyebb volt azt mondani, hogy
„nem igazán”, mint azt, hogy „nem”, ami túl váratlannak, túl véglegesnek,
így túl durvának hangzott. – Annyi mindent szeretnék csinálni a háború
után. Te?
Annie-nek nem voltak ilyen aggályai.
– Soha! – közölte vidáman. Annie kihúzta magát. – Ha valamit
megtanított ez a háború, akkor azt, hogy minden ízemben karrierista nő
vagyok.
Néhány estével később Elaine és Bobby táncolni mentek. Ittak és
kártyáztak. Elaine még mindig nem hozta fel Alant – vagy, ha már itt
tartunk, nem mondta el, hogy Nora és a baba hozzájuk költöztek –, de
minden csodás volt közöttük, nem is lehetett volna csodásabb.
Mindketten élnek, nem igaz? És háborúban ez nagy szó! És együtt voltak.
Örökké.

Bobby az orrával simogatta a kulcscsontját, és azt suttogta:

– Még egy utazás, Pinky. – Elaine boldogsága megingott.
– Ilyen hamar?
Bobby újra Észak-Afrikába készült.
– Még nem. Ne aggódj! – Elaine érzelmek után kutatott Bobby arcán.
Bobby ehhez az úthoz tárgyilagosan állt hozzá. – A háborúnak mindjárt
vége, Pinky! Most nem fogok meghalni.
De Elaine-nek rossz érzése támadt az úttal kapcsolatban. Nagyon rossz.
 40. FEJEZET

LONDON, 1945. JANUÁR

Olyan erős keleti szél fújt, hogy Elaine életében először komolyan azt
fontolgatta, nadrágot vesz fel a munkába. Ez volt az eddigi leghidegebb
január. Bobby hazajött karácsonykor, és Elaine nem is kívánt többet. A
férfi elhalmozta őt ajándékokkal – a jó ég tudja, honnan szerezte be azokat
–, és minden szabad percüket együtt töltötték, nevettek, táncoltak, a
kádban vagy az ágyban voltak. A Savoyban állt egy hatalmas karácsonyfa,
és egy zenekar karácsonyi dalokat énekelt. Bár nem karácsonyi
ajándékként kapta, Elaine kedvence mégis az a használt írógép volt, amit
Bobby arra az időre szerzett be, amikor elindítják az ügynökséget. A
dolgok valósággá váltak. Tényleg megtörténtek. Már csak a háborúnak
kellett véget érnie.
De most januárt írtak, és Bobby Marokkóban vagy Tunéziában járt,
Elaine reményei pedig kicsire zsugorodtak és hasztalanok lettek, mint a
babaházba való holmik. Elaine dolgozott, hazament, játszott az
unokahúgával, de a szíve hevesen vert, és amikor nem tudott elaludni,
nem bárányokat számlált, hanem órákon át azt ismételgette, hogy:
– Gyere vissza, Bobby!
Egyik éjszaka Nora a lakásban járkált. Clive azt mondta, hazajön hozzá,
de nem így történt. Pedig Nora még szendvicset is csinált neki vacsorára.
Zaklatott volt. Mrs. Marriotot már felbosszantotta valamilyen félvállról
odavetett megjegyzéssel a könyveiről, és Mrs. Perry se kedvelte. Nem
evett. Csak Clive-ot akarta. Clive viszont soha nem jött korán haza. Néha
békeajándékkal állított be – Nora rájött vajon, hogy lopott holmik? –, de soha
nem jött korán. Nora azt mondta, nem ajándékokat akar, csak azt, hogy
Clive ott legyen, de nem tudta megállni, úgy figyelte a csecsebecséket,
mint egy szarka.
– Ha tudtam volna, milyen, sosem kezdek vele – árulta el Elaine-nek. –
Rendes időkben sosem kezdtem volna vele. Elvette az eszemet ez a rohadt
háború.
Nora nem telepedett le a karosszékbe. Telihold volt, odakint minden
ragyogott, és a hideg rátelepedett mindenre. Barbara üvöltött, mintha rá
is átragadt volna az anyja idegessége. Vajon mit mondana erről a
gyermeknevelési könyv?
– Próbálj meg lazítani! Clive később itthon lesz.
– Vedd át! – szólt rá Nora határozottan. – Levegőre van szükségem.
Nora letette Barbara babát a kiságyként funkcionáló fiókba. Fogott egy
sálat, és kivonult. Becsapta maga után az ajtót.
Elaine feltette a vízforraló kannát.
Két perccel később valami felrobbant. Olyan ereje volt, hogy a ház is
beleremegett, és Elaine majdnem elesett. Bettie Page nyivákolva kiiszkolt
a függöny mögül. A fiók, amiben Barbara aludt, kicsúszott a helyéről, és
egészen az asztal széléig szánkázott. Barbara is üvöltött. Elaine magában
szitkozódva felkapta. Nem tudta, mihez kezdjen. Nem hagyhatta egyedül a
babát. Barbarával a karjában kettesével szedte a lépcsőket a földszintre.

Mrs. Marriot a szájára szorított kézzel állt az ajtóban.

– Ez nagyon közel lehetett.
– Kérem, vigyázzon a babára! – Elaine a szomszédja kezébe nyomta
Barbarát, aztán kirohant megkeresni Norát. Átkozott Nora, miért nem tudott
otthon maradni? Úgy tűnt, a boltnak nem esett baja. A könyvek lezuhantak
ugyan, és szanaszéjjel hevertek a padlón, de nagy kár nem történt. Az
utcát nem lehetett látni. Olyan volt, mintha minden eltűnt volna. Néma,
fojtogató fehér por és vakító füst. Mintha megismétlődtek volna a Blitz
legrosszabb éjszakái. Elaine kiabált.
– Nora, Nora! – De nem hallott semmit, csak a közelgő szirénák távoli
vijjogását. Megpróbált eljutni oda, ahol a robbanás történhetett, de nehéz
volt bármit is meglátni. Törmelék, por, tégla és félelem. Mindenfelé.
Elaine szédült kábulatban visszarohant Mrs. Marriothoz. Az asszony
meleg tejjel itatta Barbarát teáskanállal. Higgadt viselkedése ellenére Mrs.
Marriot keze is remegett. Barbara köpködött és gurgulázott. Mrs. Marriot
azt mondta, egyelőre boldogan vigyáz a babára, de Elaine nem tudta, mit
tegyen. Menjen ki újra, vagy maradjon bent? Földbe gyökerezett a lába.
Lassan lesújtott rá a bizonyosság. Mrs. Marriot hiába próbálta
megnyugtatni.
– Maradj itt, se perc, és itt lesznek a rendőrök! – De Elaine nem igazán
fogta fel, mit mond. Nézte, ahogy Mrs. Marriot felteszi a teavizet, és rájött,
hogy a keze csupa por.
Vártak, vártak és vártak, de Elaine tudta, érezte a csontjaiban.
A baba többnyire aludt, amikor felébredt, Elaine-nek és Mrs. Marriotnak
akkor is sikerült visszaringatnia. Néhány óra telt el így. Mrs. Marriot
kimerült, ezért Elaine azt mondta, nem tehetnek semmit, és a legjobb
nyugovóra térni; felviszi a babát, és holnap lejön, hogy rendbe tegyék a
könyvesboltot.

Körülbelül hajnali három lehetett, amikor megszólalt a csengő. Elaine

a továbbra is alvó Barbarával a karjában nyitott ajtót. Ott volt az összetört
Clive. És nem volt rajta sem csizma, sem kabát. Nem nézett Elaine-re, nem
nézett a babára. Egy rendőr állt szorosan mögötte.
– Ő a testvére, kisasszony?
– Igen… Clive! Megtaláltad Norát?
A rendőr nagyon sajnálta. Norát valóban megtalálták. Rossz hír. Azt
mondta, reggel ideküld valakit. El kell intézni a dolgokat.
Elaine először nem tudott megszólalni, de aztán a saját anyjára
gondolva azon kapta magát, hogy remegő hangon teát kínál.
A rendőrtiszt nem kért.
– A fiatalember sokkot kapott, kisasszony. – Clive vállára tette a kezét,
és beterelte a szobába. – Szörnyűség, uram! Nyugodjon meg, uram! Olyan
gyorsan történt, hogy a hölgy észre sem vette.
Amint a rendőr távozott, Clive bement a szobájába, fogott egy táskát,
aztán visszatért és kutatni kezdett.
– Mi történt? – suttogta Elaine.
– Biztosan rajta volt a neve.
– Biztosan meghalt? Biztos, hogy ő volt az?
Clive felnézett.
– Miről beszélsz?
– Nem tudom – ismerte be Elaine. – Egyszerűen nem tudom elhinni.
Minden tönkrement. Szegény Nora!
Bobby, miért kell távol lenned? Miért kell mindig távol lenned, amikor a
legnagyobb szükségem van rád? Sajogva vágyott rá, hogy Bobby ott legyen,
mintha ő mindent rendbe hozhatna.
Clive tovább dobálta a holmikat a táskába. Egy kenyérkés. Néhány
kanál. Egy bádogbögre. Egy kevés szappan. Élelmiszerjegyek. Zsebkendők.
A fogkeféje.
– Mi… pillanat, hova mész?
 – El. El innen. Bárhová.
Elaine felnevetett. Nem tehetett róla. Clive sokkot kapott, emlékeztette
magát, pont, ahogy a rendőr mondta. Elaine látott már ilyet. Csinál Clive-
nak egy kis teát. Óvatosan, azon imádkozva, hogy a baba ne ébredjen fel,
visszatette Barbarát a fiókba, és felállt. A kicsi mégis kinyitotta aprócska
szemét, és álmosan körülnézett a szobában, de csak egy pillanatig;
biztosan úgy döntött, hogy nincs miért aggódnia, mert újra becsukta.
Ahogy Elaine megtöltötte a kannát – milyen hétköznapi feladat –,
lehiggadt, és amikor megszólalt, magát is meglepte, milyen kimért hangon
képes beszélni.
– Nem mehetsz el, Clive. Most nem. Mi lesz Barbarával?
– Azt csinálok, amit akarok.
– Nem, nem csinálhatsz.
– Én ezt nem akarom – közölte Clive mogorván, és körbemutatott a
szobán, amit elfoglaltak a babakardigánok, sapkák és pelenkák. – Ez nem
én vagyok.
Elaine ránézett az alvó babára, és alig hitte el, amit hallott.
– Nem az ő hibája…
– Nem is az enyém.
– Senki sem hibás – mondta Elaine, de rájött, hogy így nem fogja
megnyerni a vitát. – De ő a te felelősséged.
– Nem akarom őt. Valószínűleg őrült.
– Te-tessék?
– Jaj, biztosan rájöttél már, Elaine. Ez örökletes.
– Nem, nem az.
Elaine teste összerándult. Nem, nem az. Clive az őrült, ha ezt mondja.
Mindketten Barbarára néztek, ráncos ajkára, rózsás arcocskájára.
– Vigyázol rá helyettem, ugye, Elaine?
 – Ne butáskodj, Clive!
– Elmegyek.
A hitetlenségtől Elaine meg sem tudott szólalni. Ez nem történhet meg.
Ez túl sok volt. Először Nora, szegény, makacs Nora, most meg ez. Nem.
Kizárt. Nem hagyja, hogy újra megtörténjen!
– Nem mehetsz el, Clive! Nem hagyhatod el őt. Mindig is utáltad a
papát, amiért magunkra hagyott minket. Ne válj olyanná, mint ő!
Clive olyan arccal nézett rá, amiből hatalmas fájdalom, vagy harag
sütött. Nehéz volt eldönteni. Aztán megrázta a fejét, felkapta a táskáját, és
becsapta maga mögött az ajtót. A lakás megremegett. Clive elhagyta őket.
Barbara felsírt.
 41. FEJEZET

LONDON, 1945. JANUÁR

Mrs. Perry azt mondta, egyáltalán nem fáradtság Barbarára vigyázni.

Örült, hogy reggelente vele lehet. Magával vitte, amikor találkozott a
templomban megismert barátaival. Barbara nagyon jó kislány volt,
mindenki tudta ezt.
– A vevők kedvelik – értett egyet Mrs. Marriot, aki a nap további
részében vigyázott rá a boltban. – És túl kicsi, hogy hiányozzon neki az
anyukája. – Elaine biztosra vette, hogy ez nem igaz, de nem ért volna
semmit, ha vitába száll ezzel. Szegény kis drága! Ez lesz életének
meghatározó vonása, a terhe, az albatrosza, a keresztje. Elaine ráeszmélt,
hogy magára gondol, és megrázta magát. Talán Barbara nem érzi majd
ilyen erősen. Sose lehetett tudni. Talán el lehet siklani a dolog fölött.
Mindenesetre Mrs. Perry a felét sem ismerte a történetnek; a másik
felét.
– Papa hamarosan hazajön, kicsikém – gügyögte többször is Barbara
békés arcába. – Pa-pa! Gyerünk, mondd ki!
– Jaj, nem mondtam? Clive-nak újabb… képzésen kell részt vennie. –
Elaine haragudott magára, hogy nem talált ki jobb – vagy legalábbis
hihetőbb – kifogást.
Próbált időt nyerni. Mihez kezdjen, mihez kezdjen?
– Képzésen? – Mrs. Perrynek ez nem tetszett. – Amikor meghalt a
felesége és gondoskodnia kell egy kisbabáról? Mi van ezekkel a
halárusokkal? Nincs bennük együttérzés, nincs könyörület?

Marty üzent Elaine-nek. Mivel Barbara Mrs. Marriotnál és Mrs. Perrynél

volt egész héten, amíg Elaine dolgozott, nem lett volna szép megkérni
őket szombaton is, így magával vitte a George-ba. Ahogy tolta, ráébredt,
hogy eddig nem is sejtette, milyen nehéz egy nyavalyás babakocsit tolni a
macskaköveken. A kátyúk között. Az ember sosem gondolkozik ilyesmin,
amíg nem csinálja.
– Ő meg ki a csuda? – kérdezte Marty bosszúsan.
– Az öcsém kisbabája. Az unokahúgom, Barbara – válaszolta Elaine.
Marty hogy beszélhet így?
– És miért van itt?
– Ő. Nálam van, amíg az öcsém, Clive vissza nem jön.
Ha nem mondja el senkinek, hogy elment, akkor talán nem is ment el?
– Hova ment?
– Nem tudom.
– Mennyi időre ment el?
– Nem tudom.
Marty hatalmas, „vége a világnak” sóhajt hallatott. (Mintha bármi
köze lett volna az egészhez.)
– Robert Capának a tengerentúlon kell lennie.
– Tudom, Marty.
– Nála nem a pénzről van szó. Nem csak a pénzről – folytatta.
– És én soha nem akadályoznám…
– Tudod, kötelessége van. Hivatása.
A baba óbégatni kezdett. Talán elege lett abból, hogy folyton
teherként beszélnek róla. Elaine felvette őt, és megsimogatta a vastag
textilpelenkát, ahogy Mrs. Marriottól látta. Barbara belefúrta magát a
nyakába. Tényleg nagyon édes volt. Az ember akaratlanul is megszerette.
– Nem kellene feleségül vennie téged. Nem csak a saját érdekében, a
tiédben is.
– Semmi közöd ahhoz, hogy Bobby mit csinál.
– Gondolom, az öcséd lelépett – folytatta Marty. Milyen pocsék
hangulatban volt! Egy baba miatt, egy picike baba miatt.
Elaine szeretett volna ellenkezni. Nagyon szerette volna nevetve azt
felelni: „Ne légy nevetséges, Marty, teljesen el vagy tévedve.” De nem
tehette, mert Marty tudta az igazat Clive-ról. Ő is tudta.
A férfi hangja ellágyult.
– A babának szüksége lesz valakire, aki megbízható. Állandó.
Biztonságos.
Elaine két válla megereszkedett. Már megint. Az emberek folyton ezt
hajtogatták. Mintha Bobby börtönőre lett volna. Az őrzője. Senki nem
őrizte Robert Capát. Ő ezt megértette. Más miért nem?
A térdén hintáztatta Barbarát, és nem figyelt sem Martyra, sem arra,
hogy a harisnyája egy helyen futni kezdett. A kis sztoikus Barbara. A pufók
arcával… vagy minden babának ilyen? Elaine nem volt benne biztos.
Barbarának a szeme is olyan volt, mintha mindent látott volna. És
mindent megértett volna. Ez normális? Most őt figyelte nagyon. Mintha
arra várna, hogy mondjon valami fontosat. Elaine elfordította a tekintetét.
Nem volt sok esélye. Elhagyták, mint egy régi zoknit.
Ekkor Elaine-nek eszébe jutott valami.
– Mi volt az üzenet? Azt mondtad, van egy üzenet.
– Robert Capa most a világ legjobb fotósa.
Elaine összehúzta a szemöldökét.
 – Tudom. Mit akartál mondani?
– Jövő szombaton ér vissza, és este lesz egy díjátadó. Tegyél róla, hogy
elmenjen! Nem akar majd, sosem akar, de el kellene mennie. Jó lesz neki.
 42. FEJEZET

LONDON, 1945. FEBRUÁR

Persze Bobby nem akart elmenni arra az ostoba díjátadóra. Sokkal inkább
szeretett volna egy meghitt estét eltölteni a George-ban a kedvesével.
Elaine tiltakozott a telefonban, ami azt illeti, többször is, és teljes szívéből,
de Bobby ragaszkodott hozzá.
– Azonnal látnom kell az én Pinkymet! – Bobby csak mondta és
mondta, míg Elaine végül beleegyezett, hogy találkozik vele azon az estén.
Mrs. Marriot repesett a boldogságtól, hogy Barbara nála éjszakázik.
– Jó társaság – mondta az asszony. – És ne siess vissza! Tudom, hogy
látni akarod az udvarlódat. Ez csak természetes.
Elaine és Bobby a George-ban találkoztak. Bobby izgatottan átölelte, azt
mondta, szebb, mint valaha, hogy imádja, még nadrágban is, és hogy
akkor a legboldogabb, amikor vele van.

Elaine elmondta, hogy hiányzott neki, és hiányzott neki, és mondta

már, hogy hiányzott neki?
Bobby kihozta az italaikat. Amikor letette Elaine elé a poharat,
megkérdezte, mit csinált, és Elaine beismerte, hogy a legtöbb estén
szegény Barbara babára vigyázott. Írt Bobbynak Nora szörnyű haláláról, a
férfi nagyon együttérzően viselkedett, és küldött rózsaszín virágokat.
– Nagyon édes kis apróság.
 – Abban biztos vagyok – törölte meg Bobby a száját. Néhány
egyenruhás férfi odajött, megzavarták őket, és azt kérték, hadd
rázhassanak kezet Bobbyval.
– Szóval még életben van? – kérdezte az egyikük.
– Éppenhogy – nevetett Bobby. Miután elmentek, átkarolta Elaine-t, és
magához szorította.
– És Clive hogyan boldogul Nora nélkül?
Ezt Elaine elhallgatta. Hogy az egyik öccse az egész életét hagyta ott, a
másik a gyermekét.
– El kellett mennie elintézni néhány dolgot. De hamarosan visszajön. –
Elaine keresztbe tette az ujjait. Nem volt teljesen hazugság: talán Clive
végül észhez tér. Nem lehetett kizárni. És Bobbyval olyan kellemes estéjük
volt. Miért rontsa el?
– Lemarad róla – mondta Bobby. Elaine szórakozottan bólintott. –
Pinky, elmondanád, ha valami baj lenne?
– Hát persze – felelte Elaine. A baj szót olyan sokféleképpen lehet
értelmezni.
A George-ot megtöltötte az élénk tömeg, és Peter a „Knees Up Mother
Brown”-t játszotta zongorán. Az egyenruhásoknak szokás szerint sok
anekdotája volt: elfoglalt falvak, legyőzött nácik, egyértelműen fordult a
kocka. Bobby is sokakat elszórakoztatott a történeteivel. Elaine a
vőlegénye mellkasához simult, a férfi átkarolta. Végre együtt. Mindig így
kellene lennie. A gondjai eltűntek, ha Bobbyval lehetett. Bobby e
tekintetben varázsló volt.
Úgy egy órája voltak együtt, amikor becsörtetett Marty. Elaine azonnal
látta, hogy remeg a dühtől. Szmokingot viselt, aftershave illata volt, és
egyenesen odamasírozott hozzájuk.
– Mi a fene?
 – Szia, Marty! – köszönt Bobby lazán, mint mindig. – Mit hoz…
– Nem csak a karriered múlik ezen, hanem mindazoké is, akik
számítanak rád. Mindenki a Life-nál. Mindenki a Time-nál.
Bobby kinyújtotta a karját.
– Nem fontos, Marty.
Marty összeszorította a fogát.
– Azt hiszed, szabadúszó vagy, de el kell fogadnod a szabályokat, és
aszerint játszani. Nem dolgozhatsz, ha nem kapsz megbízásokat,
vízumokat, ha nem tartod meg a barátaidat… Nem csak rólad van szó.
Bobby továbbra is lassan kortyolgatta a sörét.
Marty elgyötörten Elaine-re pillantott. Peter a zongoránál nekikezdett
az „It’s a Long Way to Tipperary” vidám előadásának. Néhány fiatal nő
közelebb furakodott a pulthoz, mind partihoz öltöztek. Az egyenruhás
férfiak örültek, hogy látják őket.
Marty elsétált, anélkül, hogy hátranézett volna.
– Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! – Nekiütközött az egyik
férfinak, aki felmordult, hogy „Hé!”, de Marty csak törtetett tovább.
Elaine tudta, hogy ezt el kell simítania.
– Menj! – mondta Bobbynak. A férfi őrlődött. Utálta felbosszantani
Martyt. – Komolyan, semmi baj! Ez csak egy éjszaka. Holnap
találkozhatunk.
– Veled akarok lenni! – zúgolódott Bobby, olyan arccal, mint egy
kisfiú.
– Miénk a világ összes éjszakája. Ezt nem akarod kihagyni.
– De igen.
– Kérlek, menj el, Bobby! Jobban érezném magam, ha elmennél.
Tudta, hogy a férfi előbb-utóbb beadja a derekát, de akkor is meglepte,
milyen gyorsan megtette. Felhajtotta az italát, aztán felugrott, és felvette
a bőrdzsekijét. Émelyítő csókot adott Elaine ajkára, rácsapott a fenekére,
majd egy „Te vagy a legeslegjobb, Pinky!” kiáltással Marty után iramodott.
 43. FEJEZET

SPANYOLORSZÁG

2016. JÚNIUS, ÖTÖDIK ÉS HATODIK NAP

Anyu játszik velünk. Éjjel nem szólt, hogy hazaértek. Most nem válaszol
Matthew hívásaira. Szegény Matthew teljesen kivan.
– Sokszor csinálják ezt? – Én is aggódom.
Matthew vállat von.
– Néha.
Az éjszaka megfordult a fejemben, hogy elmegyek, hogy dühömben
hazarepülök Angliába, hogy én majd megmutatom nekik, de most, hogy
reggel van, nem akarok. Maradni szeretnék. Meg akarom ismerni a
családom történetét, és látni akarom, hogy alakulnak a dolgok Nick és
köztem. A nap csendesen és visszafogottan telik a medencénél anyu és
Derek nélkül. Matthew az ideje nagy részét a dolgozószobájában tölti; nem
tudom, hogy dolgozik-e vagy búslakodik. Én a haragtól eljutottam az
aggodalomig, onnan megint a haragig. Anyu engem gúnyolt az
arckifejezésével, a csipkelődésével, azokkal a dolgokkal, amiket nekem
mondott. „Nem vicces, nem vicces, még Matthew is azt mondja…”
Jó, részeg volt. Az emberek rosszul viselkednek, ha részegek. De akkor is…
– Úgy fog megjelenni itt, mintha mi sem történt volna – mondom
Matthew-nak, amikor délben összefutunk a konyhában.
– Valószínűleg – hagyja rám, de az arckifejezése fájdalmas. Nagyon
igyekszik. De nem dühös. Megbántották.
– Karaokéznunk kell, amikor visszajön. Bárcsak tegnap csináltuk
volna! Azzal elkerülhettük volna ezt az egészet.
A szememet forgatom.
Írok Harrynek egy képeslapot. Valószínűleg butaság és egyértelműen korai,
de önkéntelenül elképzelem, milyen lesz, amikor Nick és Harry találkozik.
Azt hiszem, remélem, jól kijönnének. Néhány hónappal korábban azt
mondtam, el sem tudom képzelni, hogy valaha mással legyek, de most,
hogy megismertem Nicket, kezdem azt hinni, hogy mégis.

Este a konyhában vagyok, és újabb Robert Capa képeket görgetek a

telefonomon – a pasi nagyon termékeny volt! –, amikor Alyssia sírva beszalad.
Az első gondolatom, hogy valami történt anyuval, és egy pillanatig szóhoz
sem jutok, de nem erről van szó. Alyssia végre kipréseli magából a
szavakat: a telefonja az. Beleejtette a medencébe. Szerintem annak annyi,
de azért beteszem egy tál rizsbe, hogy kiszívja a vizet. Alyssia piszok
dühös magára. Megölelem, mondom neki, hogy tennünk kellene bele
csirkét meg rákot, és csináljunk belőle paellát, phonellát, vágod?
Felsóhajt. De várakozás közben felderül, és sztorizni kezd a suliról, és
vicces történeteket árul el a barátairól. Aztán bejön Barbara néni, és mesél
Nelson munkájáról – a fickó egy telefoncégnek dolgozik –, és a legutóbbi,
tunéziai utazásukról.
– Tudtad, hogy Robert Capa ott is készített fényképeket? – kérdezem,
mire szigorúan rám néz.
– Tényleg nem hiszem, hogy rokonok vagyunk, Jen. – De a
nénikémmel tudunk nevetni a dolgon, és meg is tesszük. Bár mindenkivel
olyan jól kijönnék, mint vele és Alyssiával.
Matthew azóta próbál rávenni, hogy menjek el vele biciklizni, mióta
megérkeztem. Másnap reggel úgy döntök, elviszem Gisela biciklijét.
Matthew azt mondja, most otthon marad. Feszeng; az állítása szerint vár
még rá pár hívás. Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy még mindig azt reméli,
hogy anya jelentkezik.

De boldogan elmegyek egyedül is, mivel szilárd elhatározással

ébredtem. Most az a fajta nő vagyok, aki körbebiciklizi Spanyolország
hegyeit. A nagyapám unokája vagyok. Ma randim van Nick Lindfielddel.
Matthew elmagyarázza, melyik út való a hozzám hasonló kezdőknek,
és nekiindulok. A táj fantasztikus. Örülök, hogy sikerült eltávolodnom a
medence szélétől. Ha belegondolok, hogy majdnem kihagytam ezt a
csodás látványt: buja növények, egy szamár, kilátás a domboldalról,
gazdag színpaletta. Körülbelül félóra után megállok, és csinálok pár képet
Nick gépével. Alig várom, hogy később megmutassam neki. A régi időkre
gondolok, amikor még hosszú idő telt el a fénykép elkészítése és az
előhívás között; az embernek egyszerűen bíznia kellett a folyamatban.
Most a fényképezőgép megcsinál mindent. Vajon Robert Capa mit szólna
ehhez?
Már visszafelé tartok, amikor észreveszek valamit odalent a völgyben.
Egy autó; innen olyan kicsinek látszik, mint a matchboxok, amikkel
Matthew régen játszott. Világoskék, felborulva, összezúzva. Pont, mint
anya kocsija. Beépülve a természetbe, egy idegen test, egy oda nem illő
tárgy, egy fejtetőre állt autó.
– Ó, jézusom! – ugrom le a bicikliről.
Az nem lehet, ugye? Lehetetlen!
Lerohanok, keresztültörök a bozótoson, hálás vagyok a praktikus
lábbelimért, az erős lábamért. Megcsúszom és elesem. Elképzelem a
jelenetet – testek lógnak fejjel lefelé –, fákon, bokrokon törtetek keresztül,
az autó egyre közeledik és nagyobb lesz, ezüstösebb, mint hittem, de
rosszabb állapotban is van. Ordítani kezdek:
– Hahó?! – Halk, nyivákolós hang jön ki a torkomon. – Anya!
ANYUUUUU!
Legyenek jól, ne anyu legyen itt. Ha nem ő az, akkor többé egész életemben
nem szólok rá egy rossz szót sem!
Nem az anyám kocsija. Hála az égnek! Akkor látom meg, amikor
körülbelül félúton járok.
Valaki más az. Valaki bajban lehet.
Mindenhol por, sáros keréknyomok. A kocsi üres. Nekidőlök, aztán
elhúzódom, amikor meginog. Nagy levegőt veszek. Nincs itt senki.
Van egy spanyol üzenet a szélvédőn. Gondolom, „a rendőrség tud
róla” vagy ilyesmi. Rendezem a légzésemet, aztán elindulok felfelé az
úthoz és a biciklimhez. Hosszú út lesz. Egyszerre érzem magam hálásnak
és ostobának.
Rég nem gondoltam olyan szeretettel anyura, mint amikor
visszaszállok a biciklimre. Anya nem halt meg közlekedési balesetben, és
nos, hát ez fantasztikus, nem? Nem hiszem, hogy neki elárulom, mennyire
megkönnyebbültem – azt fogja hinni, csak azért mondom, hogy cikizzem,
ahogy vezet –, de Matthew-nak igen. Tudom, hogy ő meg fogja érteni.
Csak két-három tekerés, és rájövök, hogy a bicikli elülső kereke lapos.
Ez a kirándulás egy katasztrófa. Robert Capa nem járt volna így. Tolnom
kell, úgy pedig lassú lesz. El fogok késni a randiról. El fogom szúrni az
esélyemet, huszonhét éve először. De azt sem akarom, hogy Nick így
lásson, kifulladva, izzadtan. Azt sem akarom, hogy elmenjen, anélkül,
hogy várna rám, de biztos vagyok benne, hogy nem fog csak úgy
egyszerűen lemondani rólam, türelmes ember.
És ekkor leesik, hogy nálam a telefonom. Manapság vannak mobiljaink!
Írok neki egy üzenetet, hogy találkozzunk az eredetileg tervezettnél egy
órával később. Csak ennyit kell tennem.
„Késésben vagyok”, gépelem remegő ujjakkal. Kérlek, sikerüljön, kérlek!
„Persze.” A válasz gyorsan megérkezik. Micsoda boldogság dráma
nélkül kommunikálni. Ez egy kinyilatkoztatás. „Akkor később. X”.
Ez egy csók. Egy egyértelmű csók. Évek óta nem kaptam csókot egy
üzenet végén.

A végén körülbelül két órába telik visszajutnom. Ahogy közeledem,

hallom, hogy beszélgetnek a medence körül. Anyu és Derek visszatért.
Barbara a kristályterápiát, vagy micsodát magyarázza. És aztán meghallok
egy hangot, istenem, még ismerősebb, mint az összes többi.
Matthew kijön, hogy kinyissa a garázsajtót. Látja, hogy tolom a biciklit.
– Mit műveltél?
– Paul itt van? – A hangom olyan hisztérikusnak hangzik, ahogy érzem
magam.
Egyszerre vagyok rémült és boldog. Leginkább rémült. Paul… itt… van.
Matthew beszívja a levegőt, a gumit méregeti. Elveszi tőlem a biciklit,
és tolja.
– Anyu és Derek is itt van. Defektet kaptál?
– Mi? Matthew?
A száját elhúzva szól vissza a válla felett.
– Gisela azt mondta, figyelmeztetnem kellett volna téged az útra.
– Paul tényleg itt van?
– Aha, kint a medencénél.
– Mi a csudát keres itt?
Matthew közelebb hajol. Érzem a spray illatát, amit a hajára fúj, és a
fokhagymás majonézt, amit ebédre evett.
– Lehet, hogy tévedek, de az az érzésem, hogy vissza akar téged kapni.
A kerekek tovább forognak.
Paul itt van. Pont, ahogy arról álmodtam. Megnyírt szakáll, bocsánatkérő
mosoly. Itt van anyu a kaftánjában és napszemüvegében, ide-oda szálldos,
minden porcikájában büszke anyósnak tűnik, minden gond elfelejtve. Ott
van Derek, úgy áll a grill mellett, mint valami szupersztár DJ. Steak és
fokhagymás kenyér. És ott van Paul, odabújik a családom kebelére, és
ennél jobban nem is tűnhetne úgy, hogy otthon érzi magát. Anyu a karján
pihenteti a műkörmeit. A napozóágyakhoz kormányozza. Paul ledől,
nyurga lába valahol a kedvenc gyíkom felett. Anya figyelmezteti, hogy
vigyázzon a bőrére. Tudja, hogy Paul milyen érzékeny. Aranyos.

– Még ha felhős, akkor is megfog, Paul, tudod jól.

– Tudom. – Paul felnéz, és végre észrevesz, de nem szereti
félbeszakítani az anyámat, amikor belelendül. Senki sem szereti.
– A legtöbben jobban néznek ki lebarnulva, de te nem, Paul. Sápadt és
érdekes, ez vagy te. – Anyu meglát, és a szája elé kapja a kezét. – Jóságos
ég, édesem! Teljesen leizzadtál!
– Kösz, anyu! Ez… van, ha hegynek felfelé tolsz biciklit.
Anyu megpaskolja Paul karját.
– Biciklivel sosem érsz utol.
– Mert te inkább „iszol és vezetsz”-típusú nő vagy, igaz? – kérdezem
fagyosan.
Anyám mosolya lehervad.
Paul feláll, odasétál hozzám, önelégülten vigyorog. Zöld fürdőnadrágot
visel, amin kék cápák vannak. Ez figyelmeztetés?
– Paul?
 Tehetetlenül széttárja a karját.
– Lefogadom, hogy én vagyok az utolsó, akire számítottál! Kérsz egy
ölelést, vagy először meg akarsz mosakodni?
A fejemet rázom. Matthew kijön egy tálcányi gin-tonikos pohárral. Az
apró rózsaszín esernyőket is kihozta; ez alkalom.
– Húzd le, cimbora! – mondja. Szeretetteljesen egymásra mosolyognak
Paullal.
– Jaj, cimbora, jó itt lenni!
– Bármikor, cimbora, bármikor! – lelkendezik áruló fivérem.
Paul felhajtja a ginjét. Csirió, emberek! A poharak összekoccannak. Az
enyém nem. Az Matthew tálcáján marad. Egy magányos pohár és egy
felesleges esernyő.
A rovarok zümmögnek, nagyon szorgalmasak. Alyssia telefonjából
halkan szól a zene a medencei karosszékben. Backstreet Boyst hallgat.
Szereti a „retró” dolgokat.
– Csirió! – mondja az anyám bolondozva. – Annyi mesélnivalónk van,
nem igaz, Jen? Megtudtunk ezt-azt a családfánkról, Paul.
– Hallottam! Származástan. Genealógia. – Újra és újra elismétli, mintha
a hosszú szó lenyűgözne minket.
Sajnos Barbara néni rámosolyog, láthatóan Paul teljesen elkápráztatta.
– Így van, Paul, genealógia.
– Matthew mindent elmesélt róla.
Szúrós szemmel nézek a testvéremre. Nem tudtam, hogy beszéltek
egymással.
Derek kuncog.
– Úgy tűnik, mindannyian rohadt magyarok.
– Ez fura, mert sosem tudtad kirakni a Rubik-kockát, vagy igen? –
gúnyolódik Paul.
 Rubik-kocka? Pislogva nézek rá.
– Mindenkinek vannak csontvázak a szekrényében – mondja anyu
éneklő hangon. Nem néz rám. Még mindig pipa rám. Hogy merészel még
mindig haragudni? Mindaz a szentimentalitás, amit a balesetet szenvedett
autót látva megszállt, tovaszáll.
– Neked egy egész temetőd van, Shirl – mondja Derek, mire Matthew
és Paul hangosan felröhög.
Megköszörülöm a torkomat.
– Azt hiszem, Paul először némi magyarázattal tartozik, mielőtt
áttúrjuk a családi szekrényt, nem?
És ekkor sétál be Nick. Mosolyog. Aztán meglátja a boldog, családi
összképet, és a mosolya lehervad. Fáj nézni, ahogy próbál alkalmazkodni
az új helyzethez.
Matthew odaballag.
– Haver, nem tudtam, hogy ma forgatunk.
Nick egyenesen rám néz. Kétségbeesett arckifejezést küldök felé, ami
remélem, hogy valami ilyesmit üzen: Fogalmam sem volt, hogy ez lesz, és
álmodni sem mertem volna, hogy ilyen kínos helyzetbe hozlak, de kérlek, menj el,
mielőtt még rosszabb lesz. Valószínűbb, hogy csak úgy nézek ki, mint akinek
vécére kell mennie.
– Nem forgatunk – válaszolja Nick. Újra rám pillant. – Én csak… Erre
jártam, és…
– Persze, szeretnéd visszakapni a fényképezőgépedet – szakítom félbe.
– Egy pillanat!
Beszaladok a hálószobámba. A szívem vadul ver. Mi folyik itt? Mihez
kezdjek? Meg akarok állni, belenézni a tükörbe, itt maradni és elbújni, de
nem tehetem.
Kirohanok. Biztos hibbantnak tűnök. A gép még mindig kint van az
asztalon, ahol hagytam. Uram ég! Tényleg meghibbantam.
– Tessék, köszönöm! – Nem tudom, miért, de úgy teszem át a szíjat a
fején, mintha egy hawaii lány lennék, aki virágfüzért ad át. Aloha!
– Bocs! – mondja Nick halkan.
– Ne! Én sajnálom!
Ahogy a kocsija elhajt a kavicsos úton, összeszorul a szívem, de még
rosszabb, amikor a zaj teljesen elhal. Egy részem eltűnt azzal együtt.
– Ő a dokumentumfilmes pasi? – Paul az elektromos cigarettáját szívja.
Igen, hat hónapja azt szívja; nagyon élvezi azt a sok ízt és az ízek nevét. –
Valahogy másnak képzeltem.

– Hogy érted?
– Úgy néz ki, mint aki még a forgalmat sem tudná irányítani, nemhogy
egy dokumentumfilm készítését.
Lélegezz! Paul visszajött. Visszajött.
Paul átkarol.
– Annyi mesélnivalóm van.
– Aha. – Egyelőre lerázom a karját. – Tényleg így van.
Erre vágytam hosszú hónapokon át. És itt van. Tálcán kínálva.
Leülünk a kert túlsó végében lévő asztalhoz, ahol általában nem jár senki.
Paul elhozta az ukuleléjét a kis fekete tokjában. Dizájner tornacipőt visel.
A haja világosabb. Ennyit fejlődött az élete, mióta kiszabadult a velem
kötött házasság börtönéből. Kíváncsi vagyok, tanult-e dalokat. Harry
viccesen a „szegény ember Tom Steele-jének” hívja.

Nézzük, ahogy Barbara bemegy a medencébe a burkinijében.

Odainteget. Ma úszósapka is van rajta kidudorodó virágokkal.
– Istenem, imádom a családodat! – mondja Paul empatikusan, miután
Matthew ellátta őt a harmadik ginjével.
– Mit keresel itt?
– Kitalálod, Jen? – kérdezi félig szégyenlősen, félig pökhendin, ha az
lehetséges.
– Nem. – Ki tudom találni, de nem vagyok hajlandó rá. Neki kell
kimondania. Ez a legkevesebb, amit megtehet.
– Akarok egy második esélyt.
– Paul. Bocsáss meg, de nem most voltál Ibizán a… – A „szerető” szó jut
eszembe, de úgy döntök, túl régimódi, vagy túl sötét, ebben a helyzetben –
…barátnőddel?
– Evával úgy döntöttünk, jobb, ha barátok maradunk. – Paul szünetet
tart, mintha hagyná, hogy felfogjam, és legyen lehetőségem kifejezni
elkerülhetetlen megkönnyebbülésemet. Szándékosan nem mondok
semmit. Megkönnyebbült vagyok, ez igaz. Megutáltam Evát, egy olyan
nőt, akivel életemben nem találkoztam, és ettől magamat is megutáltam,
mert én felemelni szeretem a nőket, nem szörnyen megalázó
helyzetekben elképzelni őket. És arról sem tehet, hogy Hitler
barátnőjének a druszája. Paulnak viszont nem kell tudnia, hogy örülök,
mert a nő eltűnt a képből.
– Téged akarlak.
Téged akarlak? Akaratlanul is az a pillanat jut eszembe a Grease-ből,
amikor John Travolta „becsületes” lesz, Olivia Newton-John pedig
„lázadó”. Ő is erre gondol? Ilyen átalakulásra van szükségünk? Paul keze a
lábamra kerül, óvatosan simogatja a combomat. Öntelt, gondolom. Ismerős,
ezt is gondolom.
Szegény Nick! Úgy küldtem el, hogy bogarat ültettem a fülébe.
– Gondolj Harryre! Nem a legjobb éve volt miattunk.
Miattunk?
 – Piszok boldog lesz, ha együtt maradunk.
Paulnak halványlila gőze sincs Harry lelkiállapotáról. Nem tud róla,
hogy rendszeresen lóg a suliból, hogy orvoshoz jár, hogy a jegyei sokat
romlottak.
– Ahogy Puskin is – folytatja Paul, mintha azzal le tudna venni a
lábamról, hogy kedvesen említi azt a macskát, amit minden szívfájdalom
nélkül magára hagyott.
Van egy tetkó a bokáján. Ez is újdonság. Egy hangjegy, basszuskulcs.
Teljesen új életet él nélkülem. Látja, hogy azt nézem.
– Lehetne mindkettőnknek egyforma?
Nem tudom levenni róla a szemem, miközben belefog a beszédébe.
– Imádom az anyukádat és Dereket, még Barbara nénit is, bár bolond,
mint a gomba…
– Nem az.
Paul felkapja a kezét, hogy maradjak csendben. Elő kell adnia a
monológját. Mit képzel, ki ő? A rohadt Hamlet?
– Lépjünk előre, mint család!
Anyám ekkor bukkan fel. Imbolyog a magas sarkújában, és egy üveg
pezsgőt lóbál.
 44. FEJEZET

LONDON, 1945. FEBRUÁR

A Life sportújságíróját ledöntötte a lábáról az influenza, és Bobby

felajánlotta, hogy készít képeket egy meccsről neki. Izgatott volt.
– A gólok változatosságot jelentenek a golyókhoz képest. Bár a
szabályokat el kell majd magyarázni. – Martyt és Annie-t is meghívták, de
Annie dolgozott, és nem tudott eljönni. Elaine nem igazán akart nélküle
menni. De Bobby könyörgött: – Lehet, hogy élvezni fogod, Pinky. Adj a
focinak egy esélyt!
A stadion tele volt az ő oldalukon, a másik fele viszont gyakorlatilag
üres maradt. Elaine körülnézett, kíváncsi volt, hogy az emberek között ott
van-e az öccse, a sunyi, lelépős öccse. A tömeg nekilódult, és nekitolta
Martynak. A magas, töprengő, kezében cigarettát tartó férfi úgy festett,
mint akinek az operában lenne a helye.
– Hogy van az öcséd, Clive? – kérdezte. – Visszajött már? – Mintha
olvasott volna a gondolataiban.
Elaine a pályán végigfutó bírón tartotta a szemét. Ahhoz képest, hogy
biztosan elmúlt hatvan, fürge fickó volt. A csapat nagy része is a
negyvenes, ötvenes éveiket taposó férfiakból állt. A fiatalabbak távol
harcoltak.
– Még nem.
Marty felsóhajtott. Talált maguknak helyet egy fapadon. Az emberek
összehúzódtak a kedvükért. A pad minden mozdulatra remegett és
rázkódott.
– És Alan? Ő hogy van?
– Nem túl jól – ismerte be Elaine. – Nem vagyok benne biztos, hogy az
a hely jót tesz neki.
– Próbálj ki egy másik helyet!
Elaine felnevetett. Mintha az olyan könnyű lenne!
Marty megfordult, hogy szembenézzen vele. A gallérját felhajtotta.
Nevetségesnek és szándékosan nem ide valónak tűnt.
– Nem engedheted meg magadnak?
Elaine bólintott.
Marty a cipőjét bámulta.
– Találok neked valamilyen megoldást.
Elaine nézte, ahogy a rövidnadrágos férfiak végigkergetik a pályán a
labdát, ami – ahogy azt a hitetlenkedő Bobbynak elmagyarázta – egy
disznó hólyagjából készült. Elaine nem volt benne biztos, hogy Bobby
elhitte. A játékosok mind nagyon komolyak voltak, a sárba köptek,
haragosan néztek. Figyelemelterelés volt; de Elaine úgy gondolta, minden
az: a pókerpartik, a tánc, a szerelmeskedés: csak válassz egy mérget.
Bobby azt mondta, kenyér és rózsa. Hogy eltereljük a figyelmet arról, hogy
minket ölnek. Hogy mi öljük egymást.
Marty még mindig arra várt, hogy mondjon valamit.
– Nem tudom, mihez kezdjek.
Marty rámeredt.
– De tudod, mit kell tenned, Elaine. Mélyen legbelül tudod.
Elaine teher volt. Tönkretenné Bobby életét. Egy testvér
elmegyógyintézetben és most egy baba. Túl sok. Nem akarta azt tenni,
amit Nora tett Clive-val. Nem akart téglákat kötni a férfi lábára. És tudta,
hogy Marty arra céloz, el kellene engednie Bobbyt.
– Nem megy…
Bobby mindig távol járt. Távol, amikor a legnagyobb szüksége lett
volna rá. Marty azt mondta, szüksége van valakire, aki segít neki túlélni,
aki terelgeti. Nem tévedett. Elaine próbált erős lenni, de fárasztó volt
mindezt egyedül csinálni. Tényleg Justinnal kellett volna maradnia. De
neki mindig félre kellett kacsintgatnia. Kacsintgatni, ameddig tönkre nem
megy.
– Vannak lehetőségeid, Elaine – jegyezte meg Marty csendesen. –
Mindig is voltak.
– Nincsenek.
– Robert Capa azt mondja, hogy utálja… utálja az utazást, a távollétet, a
díjakat, a vacsorákat…, de imádja. Tudod, hogy így van. Sosem fog leállni.
Nem, nem fog. Bobby semmi lenne a fényképezőgépe nélkül. Egyek
voltak. Egyesek csak elvégeztek egy munkát. Bobby maga volt a munkája;
még akkor is, ha nem tudta magáról, Elaine tudta róla. A vérében volt.
Nem a George volt az első szerelme, nem Elaine, és nem is Marty. A
fényképezőgépe volt az. Mindig a fényképezőgépe. Nem, nem a gép volt
az; hanem a fényképek. A megmutatás, az emlékezés az elfeledettekre, a
méltányolásuk. Ha ezt nem tehetné, semmi lenne. És Elaine nem akarta őt
megállítani, igaz?
– De a háborúnak hamarosan vége lesz – jegyezte meg csendesen
Elaine.
– Bobby számára mindig lesznek háborúk.
Gyorsabban szedte a levegőt. A lehelete whiskytől bűzlött, ami furcsa
volt, és ritka. Berúgott, hogy eljöjjön a focimeccsre? Miért?
Marty hangja szokatlanul halk volt, amikor megkérdezte:
– Még nem túl késő, ugye?
 Elaine meghökkenve nézett rá.
– Hogy érted?
– Te… nem vagy állapotos, ugye? – Úgy mondta ki az állapotos szót,
mintha halálos kór lenne.
Elaine felnevetett. Bobbyval nagyon vigyáztak. De bizonyos
értelemben ez is árulkodott valamiről, nem? Hozzá hasonlóan Bobby sem
akart gyereket. Sem letelepedni. De Elaine-nel ellentétben az ő sorsa a
fényképezés volt. A felelőssége. Nem veszhet kárba.
Megrázta a fejét Marty felé.
– Ez azt jelenti, eggyel kevesebb dolog miatt kell aggódnunk – közölte
Marty. – Jól figyelj rám! Van, aki vigyázni fog Alanre, aki szívesen vállalná
a babát, aki szeretne családot alapítani veled, aki veled maradna, itt és
most. Most. Hogy hívják a kislányt? Barbara, ugye? Szép név.
Elaine nem fog sírni. Nem ez lesz az utolsó csepp. Nem adja meg
magát.
Felnézett a végtelenül magas emberre, aki összefont karral ült
mellette. Az egyetlen férfira, aki tudott Alanről. És az egyetlen férfira, aki
tudott Clive-ról.
Kell, hogy legyen oka, miért nem mondta el ezeket a dolgokat Robert
Capának. Kell, hogy legyen oka, hogy nem került közelebb.
– Ki az? – Elaine rekedtnek érezte a hangját. Persze tudta a választ, de
hangosan akarta hallani.
Marty megigazította a szemüvegét. Lassan kifújta a levegőt. Elaine
valahogy tudta, hogy a férfi régóta vár erre a pillanatra.
– Én.
A tömeg megvadult. Lemaradt róla. Egy gól. A meccs első gólja. Elaine
Bobbyt kereste a tekintetével, és megtalálta. A férfi vadul kattintgatott,
elmerült a fényképeiben, aztán mindkettőjüknek odaintett a drótkerítés
mellől, hatalmas, megnyerő mosolya beragyogott mindent. Öt
másodperccel később Bobby felfutott a betonlelátón, átfurakodott a
tömegen, kettesével szedte a lépcsőfokokat. Sugárzott belőle az életkedv.
Végigóvakodott a padok mellett, míg oda nem ért hozzájuk, és bár nem
volt hely, talált magának, felkapta Elaine-t és újra meg újra megforgatta.
– Tetszik ez a játék! – nevetett nagy fehér fogaival. – Még a
szabályokat is kezdem megérteni.
 45. FEJEZET

LONDON, 1945. FEBRUÁR

A kimerültség és a szomorúság Alan arcán. A haja kuszasága. Valaki

minden reggel elfésülte. Nem ez volt a természetes formája, és az óra
folyamán, amit Elaine vele töltött, lassan visszarendeződött.
– Eisenhower mondta nekem, hol fognak támadni. Szólnod kell
valakinek.
– De hogyan mondta el neked, Alan?
– A mókusokkal üzente meg.
Alan olyan fáradtnak tűnt, hogy Elaine arra gondolt, talán maga sem
hiszi el. Talán – Elaine nem is tudta – téves kötelességtudatból mondta. De
aztán a fiú megint felegyenesedett.
– Apró üzeneteket hagynak nekik a makkokban.
– Oké. Alan, elviszünk téged. Ez a hely nem tesz jót neked.
Megpróbálok találni egy jobb helyet.
– Kedves ember?
– Nagyon.
Hol siklottak félre? Ő, Clive és Alan. Mi van a Parker testvérekkel? Elaine
próbálkozott, annyira próbálkozott, hogy felemelkedjen. Emlékezett
azokra az éjszakákra, amikor mérte magának a gépelési időt. Bekötötte a
szemét, Clive pedig felolvasott, hogy gyorsabban gépeljen diktáláskor.
Emlékezett a pillanatra, amikor már egyetlen vessző sem volt rossz
helyen, egyetlen nagybetű sem hiányzott, és ennél tökéletesebben már
nem lehetett megcsinálni, Elaine akkor tudta, hogy megérkezett.
Megcsinálta. Akkor is hivatalnoklány lesz, ha beledöglik. És mégis itt volt,
itt voltak, megint botladoztak a sárban.

Eszébe jutnak az óvszerek Bobby kabátzsebében. A lányok és a

rózsaszín gin. A francia kurvák, akik elmennének bárkivel. A véletlen,
hogy Martha Normandiában volt. Merry és Faye az irodában. Bobby
kitartó érzelmei Gerda Taro és az anyja iránt. Elaine nem bírta tovább
elviselni. Túlságosan szereti a férfit. Ez nem volt helyes.
Elaine egy kis padon találkozott Annie-vel a munkahelye közelében.
Hiányzott neki az íróasztal mellől. Nem vettek fel senkit a helyére, csak az
elhagyatott széke, a hamutartója, az írógépe szomorú látványa várta
minden áldott nap. Hiányzott neki a menzán, ahogy villával a kezében
szónokolt a poszterek alatt, vagy ahogy Felicityvel vitatkozik az etikett
valamilyen kérdéséről. Annie szerette volna megnézni a Hölgy a sötétben-t
a moziban. Már nagyon régen néztek együtt egy filmet. Elaine szíve a
torkában dobogott.
– Nem baj? – És elmagyarázta, hogy valamit szeretne megbeszélni. És
Annie – aki tényleg igazi barát volt – félretette a vágyát, hogy lássa,
hogyan jön ki Ginger Rogers Ray Millanddel, és úgy tett, mintha
egyáltalán nem bánná.
Elaine lassan felvázolta a helyzetet, és közben rájött, milyen
kétségbeesetten szüksége van arra, hogy Annie mellette álljon. Arra, hogy
megfogja a kezét, és azt mondja: „Értem, Elaine, és igen, ez jó érv. Jól
teszed!”
Senki más nem tette ezt.
Elaine fel fogja adni a munkáját, hogy vigyázzon a babára. A
munkahelye nem bánta. Egyre kevesebb levél érkezett, és egyébként is
egy kisbaba gondozása fontosabb. Annie végig komoran bólogatott. Tudta,
hogy így lesz a legjobb, bólogatott. Szegény Barbara! Megfogta Elaine kezét.
– Helyesen cselekedtél.
Elaine mély lélegzetet vett. Még valami másról is lemondott: Bobbyról.
– Valaki nálam jobbra van szüksége.
De itt Annie elvette a kezét, és egyáltalán nem mondott kedves
szavakat, sem azt, hogy „jó érv”; megdöbbent, pedig ő sosem volt az a
könnyen megdöbbenő típus.
– Ki lehetne jobb nálad, drága barátnőm?
– Valaki, bárki, aki szabad.
– Jaj, Elaine! Ő nem szabad embert akar. Ezt tudnod kell.
Annie olyan volt, mint a lelkiismerete második oldala. Ha Marty egy
angyal volt, aki arra sarkallta, hogy helyesen cselekedjen, Annie volt a
kisördög, aki ott ült a vállán, készenlétben tartva a vasvilláját. És amit
mondott, az is meggyőző volt. Ugyanolyan meggyőző, mint a kétségek,
ugyanolyan meggyőző, mint Marty.
– Egyáltalán nem ismered Robert Capát? Ő téged akar. Imád téged.
Elaine felidézte magában azt a sok nőt, akikről Bobby mesélt, vagy
akiket bemutatott az elmúlt évben. Martha Gellhornt, akivel együtt volt
Normandiában (és a jó ég tudja, mi történt közöttük). Gerda Tarót, aki
képes volt felugrani az érkező teherautókra, Gerda anyját, aki a
Pireneusokon keresztül menekült el a nácik elől, Bessie-t, a George
kocsmárosát, aki a semmiből érkezve kocsmabirodalmat épített fel, Myra
Hesst, aki egy háborús zónában énekelt. Mindannyian… nagyszerű nők
voltak mindannyian.
Ő nem. Egyáltalán nem olyanok, mint ő. Neki nem terhe volt. Ő maga
volt a teher.
 Az egyetlen jelentős dolog, amit valaha tett, az egy kevés kódfejtés
volt, és arról soha, senki nem fog tudni. Teljességgel felejthető.
– Én egy senki vagyok.
– Hogy mondhatsz ilyet?! Egy szép lány vagy, aki vigyáz a boltra,
amikor Mrs. Marriot nem ér rá, aki gondoskodik a testvéreiről, aki
gondoskodik az öccse gyerekéről, aki nagyon keményen dolgozott az
országért a Blitz alatt, a hadifoglyokért és… Jaj, hogy mondhatsz olyat,
hogy senki vagy?!
De Elaine csak arra a szörnyű lopott kesztyűre tudott gondolni, amire
olyan büszke volt; a vállveregetésre, amit soha nem kapott meg az
irodában, még akkor sem, amikor megtalálta a nyomokat a levélben. Az
öccseire, akik – legyünk őszinték –, szinte semmit sem tettek az
országért… Jóságos ég! Ha London legmegnyerőbb férfija nem talál nála
jobbat, akkor valami nagyon-nagyon nem stimmel.
Elaine felállt.
– Nem vagyok elég neki. Sosem leszek elég.
Ez volt a fájdalmas igazság. Egyes emberek sosem tanulnak, csak
elhiszik, hogy nagy dolgokra hivatottak. Elaine nem. Ő felismerte a
vereséget, ha látta.
Annie megragadta a csuklóját. Az ördög beledöfött a szívébe.
– Miért nem beszélsz egyszerűen Bobbynak Alanről és a babáról?
– Egyszerűen nem megy. Soha nem volt olyan a kapcsolatunk.
Valahányszor Bobbyra gondolt, mindig csak a fény volt, a tánc, a
szerelmeskedés, közös fürdés, a hold az ablakban, rózsaszín virágok az
asztalán, csokoládé a nyelvén.
Egy álom volt, menekülés.
Egy háborús románc, és a háború hamarosan véget ér.
– Megpróbálhatnád. Meg kellene próbálnod!
 Annie miért ilyen feldúlt? Pont Annie, aki kezdetben óvva intette a
férfitől. Megbízhatatlan. Egy playboy. Annie szavai, nem Elaine-é.
– Ő jó ember. Tökéletes számodra.
– De én nem vagyok tökéletes a számára.
– Te több mint…
– Nem tehetem ezt vele, Annie. Higgy nekem!
Akár azt a tökéletes lábát is eltörhetné, és nyomorékká válhatna.
Lenyeshetné a szárnyait. Akár el is vehetné, és elégethetné a képeit. Ez
nem Bobby világa. Nem Robert Capáé. Nem Friedmann Endre Ernőé. Bárki
is volt, a legjobbat érdemelte a világon.
 46. FEJEZET

LONDON, 1945. MÁRCIUS

Búcsút venni Bobbytól az egyik legnehezebb dolog volt, amit Elaine valaha
tett. Nem. A legnehezebb. A beszélgetés az utcán kezdődött a
kormányhivatal előtt, Mrs. Dill mindössze 30 méterre etette a galambokat.
Elaine-nek még az is megfordult a fejében, hogy az asszony utána
kémkedik, de ez nevetséges lett volna. Miért akarna Mrs. Dill bármit is
tudni a szánalmas szerelmi életének részleteiről?
Bobby el akarta vinni őt a Savoyba, hogy átbeszéljék. Vagy a lakásán.
– Menjünk taxival Belgraviába! – próbálkozott.
Nem értette. Nem volt mit átbeszélni.
– Nem szerzel vissza, Bobby! – jelentette ki Elaine a szemét a földre
szegezve.
De bármit mondott, Bobby bármit tett, nem hitte el.
Olyan férfi volt, aki soha nem veszített a hölgyeknél. Ez az arrogancia
felháboríthatta volna Elaine-t, fel kellett volna, hogy háborítsa, de csak még
kedvesebbé tette Bobbyt a számára. Próbált nem ránézni, de képtelen volt
ellenállni neki: a világon mindennél jobban szerette ezt az arcot. És akkor
tudta, hogy ez mindig is így lesz. Belevésődött a szívébe.
De Bobby is fáradt volt. A szemét dörzsölte, mint amikor rosszul aludt
éjszaka. Úgy fogta a két kezébe az arcát, ahogy csak ő szokta.
– Most csak bújjunk ágyba, együtt, és holnap beszéljük meg ezt az
egészet, drágám!
Mintha az ágy segítene! Mintha ott bármit meg tudnának oldani.
Jellemző Bobbyra, hogy csak el akarja szerelmeskedni az egészet.
– Már nincs miről beszélnünk.
– Egy forró fürdő?
– Befejeztük, Bobby!
– Vagy az étterem a Savoyban. Megnézhetjük, hogy maradt-e még a
szűzpecsenyédből.
Még az is imádnivaló volt, ahogy kimondta a „pecsenye” szót. Most
nem lehet imádnivaló, tilos! Ez csak egy trükk, hogy eltérítse attól, amit
meg kell tennie. Kevésbé imádni, ez volt Elaine feladata, és nem hagyta
magát eltéríteni.
– Az ég szerelmére, Bobby! – Most először torpant meg a „Bobby” szó
előtt. A kettőjük szava volt. Robert Capának kellene hívnia, ahogy
mindenki más. Istenem, de ez annyira fájdalmas lépés; a szavak nem jöttek
ki a száján, egyszerűen nem illettek ide.
– De én mindent megtennék érted, Pink… Elaine.
Bobby egy része biztosan tudta, mire megy ki a dolog, mert általában
soha nem hívta őt Elaine-nek.
– Nem akarom, hogy megtedd. Nem kell megtenned.
– A karácsonyról van szó? Az előző karácsony csodálatos volt.
Megértem, hogy milyen sokat jelent neked. Mindig megpróbálok majd…
– Nem a rohadt karácsonyról van szó! – Elaine a szomorúsága ellenére
majdnem felnevetett. Ez annyira jellemző Bobbyra. De Elaine nem
csinálhatta ezt. Semmire sem vágyott jobban, mint hogy Bobby magához
ölelje, de túl késő, a döntés megszületett, nem táncolhatott oda-vissza,
nem tehette. A határozatlanság csak elnyújtja a kínokat. Tarts ki!
Önmegtagadással lehet csak megnyerni a háborút.
 Kérlek, Bobby! Elaine azt kívánta, bár a férfi egyszerűen csak köddé
válna, és magával vinné az összes emlékét. Törölné ki az utóbbi két évet,
és akkor minden rendben lenne. Jobb lenne, ha Bobby soha nem is létezett
volna.
– Akkor mi a baj? P… Elaine? Megérdemlek egy választ.
Tényleg megérdemelte. De önmagában egyik válasznak sincs értelme.
A válaszok összessége tette azokat helyessé.
Bobby őt nézte. Egyre zavarodottabbnak tűnt. Elaine látta maga előtt a
szörnyű képet, ahogy a férfi próbál életben maradni Normandia
partjainál, és rá gondol, az ő Pinkyjére, a több mint kétméteres hullámok,
a holttestek és a fegyvertűz és mindazok közepette, ami megpróbálta őt
lehúzni. Te tartottál életben odakint…
Elaine megkötötte a kabátja övét, és elindult, de Bobby követte őt,
lépést tartott vele, mellette volt. A szemében vad rémület ült. Elaine a Life
Corp. előtt megállt. Annyira jó lett volna, ha Bobby békén hagyja és
bemegy. Merry és Faye majd vigyáznak rá. Mindenki vigyázna rá.
– Londonban maradok veled, édesem. Vagy vidékre költözhetünk. –
Bobby a homlokát vakarva kutatott megoldás után. – Tudod, nem kell
ügynökséget nyitnunk. Semmi ilyesmit nem kell csinálnunk. Oda
megyünk, ahova csak akarsz. Az lehetsz, ami csak akarsz. Feladom a
fotózást. Találok valami mást. Sok mindent csinálhatok.
Elaine a fejét rázta. Hirtelen Bobby hangja megváltozott. Összehúzta a
szemét.
– Nem Justin az, ugye?
– Nem, nem Justin az.
Bobby nyilván megérzett valamit a válasz mögött. Szagot fogott.
Mindig, mindenkinél előbb szimatolt ki egy jó sztorit: ez tette olyan
fantasztikussá a munkájában. A megérzés, hogy több van amögött, mint
ami látszik
Elaine hallgatott. Olyan volt, mintha a fényképezőgép lencséje
egyenesen ráirányulna, bekerítené. Elkapta őt. Jaj, Bobby!
Bobby hirtelen hátrahőkölt. Az arckifejezése megkeményedett.
– Nem Justin az, de valaki más, igazam van?
– Nem…
– Ki az? – Ekkor már dühös lett.
– Senki. Nincs senki más.
Nem mondhatja el neki, nem teheti. Martynak kell megtennie. Ő nem.
Bobby ekkor teljesen lefagyott. Ha nem lett volna olyan fájdalmas,
Elaine nevetett volna az arckifejezésén. Bobby úgy nézett rá, ahogy ő
nézhetett, amikor Alan előállt az egyik mókuselméletével.
– De miért? Miért nem maradsz velem? Mije van neki, ami nekem
nincs? Pinky, édesem, áruld el! Szeretlek! Mit vársz tőlem, mit tegyek?
Kidüllesztett galamb mellkasával, visszahúzódó hajvonalával, rémült
arckifejezésével, Elaine úgy érezte, tönkretehette volna Bobbyt: te peckes
kis császár, te páva, te majom, tényleg azt hiszed, hogy jobb vagy mindenkinél,
igaz? Hát nem vagy, nem vagy, nem vagy. De szerette őt akkor, jobban
szerette összezavarodott állapotában, veszteségében, mint korábban
bármikor.
Szerette Robert Capát. Jobban szerette, mint Clive-ot, Barbarát, vagy
Alant, és ezért kellett nemet mondania. Nála a család volt az első, Bobbynál
a fényképek. Ilyen egyszerű.
Bobbynak mennie kellett.
 47. FEJEZET

SPANYOLORSZÁG

2016. JÚNIUS, HETEDIK NAP

Paul kopog a hálószobaajtón, feketekávét hozott, ami kellemes, ha egy

kicsit zavarba ejtő is. Ül az ágyam végében, és várakozásteljesen
mosolyog. Ez nagyon zavarba ejtő. Tegnap éjjel azt kértem, hogy a sok
vendégszoba egyikében aludjon. Hála az égnek, hogy vannak
vendégszobák!
Paul nyilván le akar venni a lábamról, hogy ma este már az ágyamban
alhasson. Még nem. Még túlontúl zavarosak a gondolataim. Paul már volt
úszni. Azt mondja, kerülgetnie kellett Barbarát, aki nem maradt a
sávjában, és most Matthew-val elmennek biciklizni. Nagyon udvarias:
megkérdezi, hogy nem zavar-e. Ez egy új Paul. Aktív, energikus, figyelmes.
Azt mondom, nem baj, minden rendben. Remek!
Lazán vesszük a dolgot, meglátjuk, mi sül ki belőle, és újra
megpróbáljuk, nem, nem próbáljuk meg újra, csak hagyjuk, hogy
menjenek a dolgok a maguk útján. Úgy tűnik, hogy Paul még sok mindent
adhat nekem, én meg azon kapom magam, hogy nem adom fel könnyen. A
nyelvünk a kitartás, az eltökéltség. Mi nem hópihék vagyunk, Derek. Mi
ragaszkodók vagyunk. Ónos eső.
Paul azt mondja, teljes átláthatóságot ajánl nekem. Rámeredek, nem
tudom, mire céloz. Vajon Sophie, a tanácsadó áll emögött? Sok mindent
ígértünk egymásnak – szerelmet, tisztességet, tiszteletet – az átláthatóság
soha nem szerepelt közöttük. Valamiért Nick műanyag mappája jut
eszembe, benne a könnyed szerelmes levelekkel.
Paul zavartan néz, és azt mondja, hogy ez azt jelenti, hogy bármikor
megnézhetem a telefonját. Hát, persze. Leteszi a mobilját az
éjjeliszekrényre.
– Tessék.
Nem biztos, hogy akarom. Nyilván utánaolvasott ennek.
– Teljesen megbízhatsz bennem – állítja. – Nem hagylak cserben.
Megkérdezi, hogy akarom-e tudni a jelszavát.
– Nem kell. – Tuti, hogy teljesen rosszul csinálom.
Paul izzadtan és kevésbé óvatosan ér vissza a biciklizésből. Kopogás nélkül
beront a szobába, és megkérdezi, nem akarom-e megszaglászni az
ágyékát. Valahogy sikerül ellenállnom ennek a vonzó meghívásnak.
Egyszer el kell majd határoznom magam, de nem itt, nem most, és nem.

Nem tudom rávenni magam, hogy erre gondoljak.

A medencénél ejtőzve ráengedem a napot a testemre. Próbálok nem
Paulra és a testemre gondolni, mert valahányszor megteszem, ott van Eva.
Neki nyilván nincsenek ráncai; nincs császármetszés utáni hurkája, és úgy
képzelem, hogy ő bármikor benne van a dologban. Nem is tudom, Paul
hányszor hazudott nekem: igen, a klisés sokáig dolgozom/edzőterem-
kifogás. Rengetegszer bedőltem neki. Semmiség. Ezek csak üzenetek. Nem
találkoztam vele. Csak barátok vagyunk. Csak csókolóztunk. Tankönyvi eset.
Van egymilliárd másik fájdalmas dolog, de azért seggfejségi díjat
érdemelne, amiért nevetséges módon anélkül hozta haza Puskint, hogy
megbeszélte volna velem, aztán elhagyott, hogy gondoskodjak róla én.
Csak apróság, tudom, de jellemző Paulra. Szimbolikusnak tűnik. Talán
jelentősége is van?
De nem gondolkodhatok mindezen, mert akkor nem fogok
megbocsátani neki, márpedig meg akarok bocsátani neki. Ha gyík lennék,
megbocsátanék neki. Lefogadom, hogy nekik rövidebb a memóriájuk, mint
egy aranyhalnak.
A telefonomon újra ráguglizok Robert Capára. Végigrobogok a
képeken, történeteken. Ő a hősöm. Annyi mindent látott és tett. Egy jól
leélt élet. Ahogy a fényképeit nézem, én is többet akarok fényképezni, és
azt kívánom, bár ne adtam volna vissza Nick gépét. Szeretnék több képet
csinálni Alyssiáról a medencében. Egy nap – döntöm el – készíteni fogok
egy víz alatti képet; víz alatti fényképezőgépekről álmodozom, és hogy
rúgkapáló lábakat meg jelmezben táncoló táncosokat fényképezek. Talán
jövőre. Ha meggyőzöm Giselát, Matthew nem fogja bánni.
Esdeklem a genetika isteneihez. Legyen így, legyen Robert Capa a
nagyapám! Nem kérek sokat, csak jól jönne egy jó hír. Kell valami apróság,
valami különleges az életembe, jobban, mint valaha.
Amikor bemegyek a konyhába, anyám, Paul és Matthew hirtelen elhallgat.
Rólam beszéltek, vagy legalábbis olyasmiről, amiről nem akarják, hogy
tudjak.

Anyu gyorsan megszólal:

– Hát nem fantasztikus? – mutat a forró vizes csapra.
– Ó, most már mindenkinek van – állítja Matthew. – Filléres dolog.
– Nekem nincs. – Anyu mosolyog, mintha valami mulatságosról lenne
szó. – Neked van, Paul?
Tovább röhögcsélnek, de ez nem a csapról szól.
– Mi folyik itt?
– Akár el is mondhatnád neki, amit nekem mondtál – löki meg
Matthew Pault.
– Ne! – szégyenlősködik anyu. – Jennek nem fog tetszeni.
– Micsoda? – kérdezem kiszámíthatóan. Már milliószor játszottuk ezt a
játékot, és soha nem én nyerek. – Mi nem fog tetszeni?
Matthew felsóhajt. Forró vizet enged a teához. Bizalmatlanul
méregetem. Tényleg képes forrásban lévő vizet előállítani?
Aztán Matthew megszólal:
– Paul arra gondolt…
– Te is ezt gondoltad, Matthew – vág közbe anya. Megigazítja a
szárongját, bár nem kell megigazítani.
Matthew folytatja:
– Mind arra gondoltunk… hogy ha Robert Capa tényleg anyu vagy
Barbara néni apja volt… nos, akkor valószínűleg igényt formálhatunk.
– Igényt?
Paul a fejét rázza, bosszús, hogy nem magyarázta el rendesen.
– A hagyatékára. Biztosan gazdag ember lehetett, amikor meghalt. És
nem voltak más gyerekei, úgyhogy mi történt azzal a sok pénzzel?
Rájuk meredek.
– Nick mondta volna, ha…
– Nick nem tud mindent! – közli Matthew öntelten. – Gisela úgy
gondolja…
– Most épp mit gondol Gisela?
– Azt mondom… a pasi egy legenda volt, az ég szerelmére! Kőgazdag
lehetett. Ez az egész életünket megváltoztathatja. Mindannyiunkét.
Hány forró vizes csap kell még neki?
– Nyomozhatsz – mondom –, de kétlem, hogy bármi kiderülne.
Ráadásul még nem tudjuk, hogy a lányai voltak-e, nem igaz?
Nem akarom, hogy bárki megtudja, mennyire fontossá vált ez nekem.
 – Szerintem nem vagyok az. – Anyu úgy tesz, mintha az én oldalamon
állna.
– Csak azt mondom – paskolja meg Matthew anyu könyökét –, hogy az
sem túl tragikus hír, ha az lennél, rendben, anyu?
– Rendben, drágám – adja be anyánk a derekát.
– Nagyon jó is lehet – folytatja a testvérem. – Mindannyiunknak.
Anyu lassan bólint.
– Azt hiszem, igazad van. És köszönöm, Paul. Mindig is jó voltál abban,
hogy felvidíts.
Paul rám kacsint. És a kacsintás egyértelműen azt üzeni: Látod, anyád
még mindig kedvel, még akkor is, ha te nem.
 48. FEJEZET

LONDON, 1945. MÁRCIUS

Egy kicsi, csupasz szoba, az a fajta, ahová besétál az ember, és tudja, hogy
valami nem stimmel a berendezéssel vagy a kinézetével, de azt nem, hogy
pontosan mi az. Talán az ablakok túl kicsik, vagy a világítás túl erős. A
tapéta túl mintás, a szőnyeg túl süppedős; de egy hely, egy jó hely, és ki
aggódik a hely miatt háború idején? Az embert túlságosan lefoglalja az
öröm, hogy még él. Minden más hálátlanság.
Volt egy mahagóni íróasztal is tintapárnával, az a fajta, amit Elaine
egykor hihetetlenül előkelőnek gondolt, egy állóóra hangos tiktakolással a
sarokban, és – az anyakönyvvezető asztalán – egy átmeneti gyűrű a
selyempapíros kartondobozban, míg Marty anyjának a gyűrűjét – amit
Elaine élete végéig viselni fog – „átméretezik”, ami egy kellemes kifejezés
arra, hogy túl szűk volt Elaine kövér ujjaira.
Ha Annie nem volt elégedett Elaine választott vőlegényével, a
választott helyszínnel még kevésbé: a marylebone-i városházán voltak.
– Olyan, mint egy kolbászüzemben, Elaine. Mi a baj egy szép
templommal?
– Egyikünk sem vallásos – válaszolta Elaine türelmesen. – Mint tudod.
– Azt hittem, jársz templomba – erősködött Mrs. Perry, amikor
meghallotta a hírt. – Minden vasárnap. Ezt mondtad.
– Á! – harapott az ajkába Elaine. Mit mondhatna? – Tudja, Marty miatt.
Ő nem vallásos.
Annie sem hitte el.
– Nem akarod egy kicsit kevésbé hétköznapi helyen?
De Elaine nem akarta. Csak el akarta intézni. A papírmunka volt a
lényeg, az elköteleződés volt az ok, nem a zene meg tánc az egész körül.
Mi a baj a hétköznapival?
Ami azt illeti, bátortalanul meghívta Alant is, és a fiú el is akart jönni,
de az utolsó pillanatban valaki telefonált az intézetből, hogy náthás lett, és
túl megterhelő lett volna számára az utazás. Elaine nem mondhatta, hogy
nem könnyebbült meg. Nehéz lett volna idehozatni Alant, gondoskodni
arról, hogy boldog legyen, és hazajuttatni, még akkor is, ha „a
problémamegoldó” volt mellette.
Clive-ról továbbra sem érkezett hír. Elaine nem is számított semmire;
mintha a fiú köddé vált volna a londoni szmogban, de azért reménykedett.
Mrs. Marriot eljöhetett volna, de Elaine úgy döntött, nem akarja, hogy
a kis Barbara ott legyen, és valakinek vigyáznia kellett rá. Mrs. Marriot
nem bánta, Barbara nem okozott sok gondot. Mindegy, mit mondott
Annie, furcsa lett volna, hogy egy gyerek részt vegyen a szülei esküvőjén.
És Barbara már az volt – a lánya –, és ezek voltak ők – mindenekelőtt –
Martyval: Barbara szülei. Ez volt Elaine házassága, gazdagságban,
szegénységben, hogy gondoskodjanak mindenkiről, hogy Marty
gondoskodjon Elaine-ről. A tárcája mély volt, és az ujjai, mint a többi
része, hosszúak.
Marty hozott magával egy másik férfit is a Life Corp.-tól, Elaine halványan
felismerte benne Nate Coopert, a sportszerkesztőt. Egy amerikait.
Rohamai voltak, ezért nem szolgálta a nemzetet, de soha, senki nem látta,
hogy valóban beteg lett volna. Ő lesz Marty tanúja. Amikor Marty
elmondta neki, Elaine válaszolni sem tudott.
 Tanú? Valaki, akit csak tíz perce ismert, ahelyett, aki éveken át a
legjobb barátja volt?
Hogy az anyakönyvvezető mennyit tudott beszélni! Valaki hallgattassa
el ezt a nőt! Elaine a haját babrálta. Annie aznap reggel elvitte fodrászhoz,
és a lány vagy ezer tűt tűzött bele. Elaine úgy érezte, a következő néhány
hónapban záporozni fognak rá a hajtűk.
– Nincs megállás – folytatta az anyakönyvvezető. Nagyon büszke volt a
státuszára. – Meg sem állunk. Mindenki azt hiszi, hogy bármikor
összeeshet, bármikor meghalhat, ezért akarják hivatalossá tenni, ezért
akarják a köteléket.
Annie oldalba bökte Elaine-t.
– Inkább mindenki el akarja hálni a nászt.
Az anyakönyvvezető nevetett.
– Én azt mondom, mi egy vészszolgáltatás vagyunk… Az a rohanás! Az
emberek nem értik, hogy először be kell jelenteni a házassági szándékot.
Köztünk legyen mondva, szerintem nem kevés olyan esküvő van, ahol már
hárman vannak… ha értik, mire gondolok.
Mindenki a rojtos szőnyeget bámulta, bár Elaine-nek már attól, hogy
ránézett, viszketett a szeme. Vágyakozva gondolt a kis Barbarára. A
WHSmith könyvesbolt hátsó részében biztosan ártatlanul rugdos a
lábujjaival, vagy a zokniját rágcsálja, míg Mrs. Marriot felszolgálja a nap
híreit.
– Elnézést, hogy mondta? – kérdezte Nate Cooper.
A nő skarlátvörösre pirult.
– Ó, nem úgy értettem… Nem azt mondom, hogy ezen az esküvőn is
hárman vannak, természetesen. Biztos vagyok benne, hogy maga nem az a
fajta, Miss Parker… – A hangja elakadt.
De muszáj volt folytatnia.
 – És ha még bajban is lenne, semmi közöm nem lenne hozzá.
– Ez az első értelmes dolog, amit ma mondott – közölte Annie
dölyfösen, arra emlékeztetve Elaine-t, amikor elküldte Justint az esőben.
Annie ugye nem fogja Martyt is elküldeni?

Elaine a női mosdó kagylója előtt állt, és a tükörképére meredt a fényes

Armitage Shank csapok fölött. Úgy tűnt, mintha az elmúlt két hétben
exponenciálisan megöregedett volna. Lehetséges ez? Eperszőke hajában
őszes hajszálak bukkantak fel. Huszonkét évesen őszül, micsoda dolog ez!
Nem volt „bajban”, legalábbis nem úgy.
Gerda Taro anyja egyszer azt mondta: „Kivételesen csinos lány”.
Nyilván azt sugallta, mert Elaine annyira elégedett volt.
Most úgy néz ki, mint egy kivert kutya, szóval ez mit árul el? Egy
csipkebetétes gombos blúz és egy tweedszoknya, amit a munkában
szokott viselni. Bobby imádta, ahogy megfeszült a fenekén. Ne gondolj
Bobbyra! A legjobb cipője; egykor Clive szerezte, a jó ég tudja, honnan,
valószínűleg lelopta valamilyen szerencsétlen hulláról, de azoknak az
időknek vége. Marty gondoskodni fog róla.
Már úton lehetne az iroda felé. Nem akarta azt a kesztyűt felvenni,
amit Bobby-tól kapott, úgyhogy kölcsönkérte Annie-ét. Annie venni akart
egy újat, de Elaine visszautasította.
– Mit számít ez? – kérdezte reményvesztetten, és Annie aggódva
nézett rá.
– Ez nem te vagy, Elaine.
Nem akarta beszennyezni Robert Capa nevét. Nem akarta
bemocskolni, megterhelni a torz, szemét Parkerekkel. És ha Annie, bárki
más, vagy a saját lelkiismerete néha azt mondta: „Kezeld úgy, mint egy
felnőttet, adj neki választási lehetőséget, meg fogja érteni”, az azért volt,
mert nem ismerték a történet felét. A negyedét sem.
Nem fogja ezt tenni a világhírű hadifotóssal. Díjnyertes fotóssal. Egy
kis csomag rendben van. Ez túl sok csomag. Egy őrült testvér, egy kólikás
baba és egy semmirekellő barátnő.
Elaine elképzelte, hogy egy „cserebogár” zuhan a marylebone-i
városháza mosdójára, és végez mindannyiukkal. A zaj, a csend, a szag.
Vége. Legyen vége!
Amikor Elaine kijött, még mindenki a folyosón gyülekezett. Próbáltak úgy
tenni, mintha nem rá vártak volna, de így volt. Az anyakönyvvezető,
Annie, Nate Cooper és a leendő férj mind a karórájukat nézegették.
Lehetséges, hogy Marty még kevésbé akar itt lenni, mint ő?

A férfi bánatosan rámosolygott.

– Adtam Mrs. Marriotnak még néhány tejjegyet a baba számára.
Miért mondod ezt el nekem?
– Köszönöm.
– És a fényképek? – Az anyakönyvvezető idegesebb volt, mióta Annie
beszólt neki.
Marty és Elaine egymásra nézett. Még a „fényképek” szó is valami
kellemetlent indított el. Robert Capa, hadifotós.
– Nekem nem fontos. – Marty meghúzta az órája szíját.
– Minden rendben – mondta Elaine, ami azt jelentette, hogy ne,
fényképeket ne, kérem, Marty pedig erőtlenül belemosolygott az állott
cigarettafüstös levegőbe. Elaine úgy tett, mintha a fényképezés egy nyűg
lenne, és nem arról szólt, hogy sem most nem akarta, hogy emlékeztessék
erre a pillanatra, sem öt év múlva.
A hely valamiért eszébe juttatta, amikor Myra Hess a National
Galleryben játszott. Azt képzelte, hogy Bobby beront a „tud olyan okról,
amiért nem házasodhatnak össze”-résznél. Mrs. Marriot regényeiben ez
gyakran megtörtént, alig öt oldallal a vége előtt. Ez történt a hollywoodi
filmekben. A napot mindig megmentették. A főnix feltámadt a lángokból.
Az utolsó pillanatban kiragadták a győzelmet a vereség markából. Vagy a
vereséget ragadják ki a győzelem markából?
De Bobby egyszerűen nem ilyen volt. Olyan nőnek látszol, aki tudja, mit
akar.
A zaj mögött, a „minden idők legnagyszerűbb hadifotósa” címke
mögött Bobby szerető társ volt, érzékeny férfi, és Elaine tudta, hogy
nagyon mélyen megsebezte.
Ha Elaine hangja remegett a fogadalom közben, Martyé még inkább.
Elaine akaratlanul is összerezzent, valahányszor a férfi dadogni kezdett. A
férfi ádámcsutkáját bámulta, és rettegett attól, ami ezután következik. A
végén az anyakönyvvezető ugyanolyan megkönnyebbülve mosolygott,
mint mindenki.

– Mostantól férfinak és feleségének nyilvánítom önöket. – Olyan volt,

mint egy álom. Mintha valaki mással történt volna, és Elaine igazából ott
sem lett volna.
Tudta, egyszerűen tudta, hogy Annie morfondírozni fog a „férfinak és
feleségének” szavakon; miért nem férfinak és nőnek, vagy férjnek és
feleségnek? Elaine eltökélte, hogy nem néz a legjobb barátnője szemébe,
még akkor sem, ha ő volt azt egyetlen, akire rá akart mosolyogni.
– Megcsókolhatja a mennyasszonyt.
Annie felkiáltott, de halkan, mint egy könyvtárban tartott
ünnepségen. Mintha a hang nagyon messziről érkezett volna, egy másik
országból, talán egy békés országból, még akkor is, ha Annie csak
legfeljebb hat lépésre állt tőle. Aztán Marty megcsókolta – bizonytalanul,
feszengve, kicsit úgy, ahogy idegenek csókjánál számít rá az ember –,
aztán megrázta a kezét. A bankigazgató és az új ügyfele. Elaine ráeszmélt,
hogy ez volt az első szájra adott csókjuk. Nem volt olyan rossz, ahogy attól
tartott; leginkább semlegesnek mondta volna. Semleges volt, mint Svájc, és
nem úgy van, hogy a náciknak ott vezetnek számlákat?
Aztán Annie és Nate Cooper gratuláltak nekik, és alá kellett írniuk a
könyvet. Annie leejtette a tollat, a toll pedig elgurult, és miközben a lány
az asztal alatt kotorászott, elmondta, hogy foglalt asztalt a Savoyba
uzsonnára, nincs ellenvetés.
– Ne a Savoyba! – Elaine megdöbbent. Az a Bobbyval közös helyük volt,
az ég szerelmére!
– Semmi baj, most már Mrs. Marty Harding vagy – felelte Annie,
félreértve őt. Azt suttogta: – Senki sem fogja tudni, hogy régen…
Marty és Nate Cooper is úgy gondolta, hogy csodás ötlet.
A Savoyban újabb meglepetések vártak rá. Myra, Felicity, Leon és Mrs.
Dill vártak rájuk, mind csinosan kiöltözve, és hoztak egy kétemeletes
esküvői tortát is. Elaine és Marty úgy tett, mintha felvágnák, egyik kezük a
késen, de amikor Elaine megkérdezte, hogy „Ki éhes?” Myra
megszeppenve elmagyarázta:
– Anya kartonból csinálta, ne haragudj, de manapság a legtöbb ilyen.
Marty foglalt maguknak egy szobát az emeleten, úgyhogy azon az
estén annyit ihattak és táncolhattak, amennyi akartak. Elaine az első
táncot nem Martyval táncolta, hanem Nate Cooperrel, aki jól mozgott, bár
Elaine aggódott, hogy a férfira rájöhet az egyik legendás rohama. Nem
sokkal később megérkeztek a Life munkatársai. Ott volt Faye és Merry a
mindentudó tekintetükkel, a kedves képszerkesztő, Mr. Bell, és az összes
menyétszerű újságíró, akik tudtak Clive-ról és a fényképekről. Elaine azt
hitte, feketelistára került, de elfelejtette, hogy mennyire szerették a
bulikat és főleg a feketepiaci italokat. Néhányan először szégyenlősen
viselkedtek vele, mintha a házasság miatt az a lány, akivel a George-ban
tréfálkoztak, komollyá és szigorúvá változott volna. Vagy talán amiatt,
hogy kihez ment hozzá. Martyhoz a Life fő problémamegoldójához. Akinek
rossz volt a lába, és a híresztelések szerint Passchendaele-nél sérült meg.
Elaine tudta, hogy nem helyeslik a viselkedését. Mindenki kerülte a
témát, hogy elhagyta Bobbyt, de titokban mindenki erről pletykált, azt
kérdezgették egymás között, hogy miért.
Tánc jazzre és tánc erre meg arra a zenére.

In the Mood, that’s what he told me.

Marty, a férje folyamatosan őt figyelte.

In the Mood, and when he told me.

Állt egy tál édesség a pulton. Elaine vett még egy marékkal. Nem ehetek
többet, vagy nagyon kövér leszek, de ez nem tűnt olyan rossz ötletnek. Az
esküvői torta egyébként is kartonból készült. Ettől Elaine sírni szeretett
volna, mert összefoglalta az egészet.

In the Mood, my heart was skipping.

Amikor elmúlt éjfél, Marty azt mondta, hogy ideje indulni. Elaine
követte őt az emeletre; szándékosan nem szólt neki a liftről, ahol
Bobbyval csókolóztak, és megint csókolóztak. Jó volt, hogy a lépcsőn
mentek, mert a négy emelet megmászása legalább késleltette az
elkerülhetetlent. Abban reménykedett, azért imádkozott, hogy ne az a
szoba legyen, ahol Bobbyval voltak, és miközben Marty három lépéssel
előtte járt, nézte magas, vékony alakját, és arra gondolt, hát, itt vagyok én,
itt van ő, itt biztonságban leszek. Ezek biztos kezek, felnőtt kezek és erre van
szükségem, mindegyikünknek erre van szüksége.
A kis Barbara gondolatára majdnem könnybe lábadt Elaine szeme. És
Alan. Korholta magát, mert róla egészen megfeledkezett. Mostantól fogva
Alan rendben lesz.
Ezután egyáltalán nem emlékezett sokra abból az első éjszakából.
Marty levette a szemüvegét, és letette az éjjeliszekrényre. Minden megtett
mozdulata nagyon megfontoltnak és feleslegesen lassúnak tűnt. Elaine
ostoba késztetést érzett, hogy elvegye a szemüveget, felpróbálja, és
előadja azt a Groucho Marx-utánzást, amitől Bobby hangosan hahotázott.
Marty nem hajtogatta úgy össze a ruháit, ahogy arra számított, valahogy
kitekergőzött belőlük, és úgy érkezett meg mellé az ágyba, hogy csak az
alsónadrágja volt rajta. Sokat kellett tanulniuk egymásról, az biztos.
Martynak tetszett, ahogy Elaine újra és újra kimondta a nevét.
Amikor azt hitte, hogy Elaine már alszik, a haját simogatva, ezt
mondta:
– Nem hiszem el, hogy az enyém vagy!
 49. FEJEZET

SPANYOLORSZÁG

2016. JÚNIUS, NYOLCADIK NAP

Nick és Stella másnap a tervek szerint megérkeznek. Nicken látszik,

bárhol máshol szívesebben lenne, mint itt. Ha én bárhol máshol lehettem
volna, mint itt, megtettem volna, de amikor felvetettem, hogy elmegyek
biciklizni, mindenki felhördült.
– Ma nem hiányozhatsz!
– Ez a filmezés utolsó része.
– És ma megkapjuk a DNS-eredményeket.
Megtudjuk, hogy azok vagyunk-e, amiben néhányan reménykedünk.
Néhányan pedig abban, hogy nem.
Ahogy Nick és Stella megérkeznek, Paul megpróbálja elkapni Matthew
tekintetét, és nagy összegben le merném fogadni, hogy arról van szó,
Stella milyen gyönyörű.
Rendben, Paul. Értjük.
Nick két oldalról arcon csókol.
– Annyira örülök neked – suttogja. Szerintem őszinte. – Tudom, hogy
mennyire akartad ezt.
– Hm… Köszönöm. Ez nagyon kedves.
A kertben gyűlünk össze. Paul és Matthew megint röhögnek valamin.
Anyu felháborodva csóválja a fejét. Azt állítja, fáj a feje, az epésebb énem
pedig egyből azt suttogja, mert megint másnapos. Derek azon filózik, hogy
anyu keveset evett ebédre – alulsütött karaj volt –, és talán éhes, és ezért
fáj a feje.

És persze Paulnak is meg kell szólalnia:

– Talán nem csak kajára éhezel, hanem a válaszokra is. – Derek, Paul és
Matthew hangosan hahotáznak. Van egy olyan érzésem, hogy ezeket a
poénokat többször elpróbálták. Paul folyton átkarol, és úgy néz rám, mint
aki a beleegyezésem kéri. Évek óta nem kérte.
Nick felteszi a szemüvegét.
– Szóval gondolom, szeretnének válaszokat kapni…
Paul lejjebb csúsztatja a kezét a hátamon, mintha egy kapcsolót
keresne.
Matthew felugrik.
– Először Barbarát! – mondja izgatottan. Most miért teszel úgy, mintha
nem érdekelne?
Stella belekezd lenyűgözően előkelő akcentusával. Olyan hangja van,
amit arra teremtettek, hogy legyőzze az ellenállást. Azt is állíthatná, hogy
a Föld lapos, és az embernek eszébe sem jutna megkérdőjelezni. Elővesz
egy dokumentumot.
– Tehát, először Barbara…
Várunk.
– A teszt szerint nem rokona Robert Capának.
Barbara nénikém kifújja a levegőt.
– Így van. Erre számítottam.
Matthew kijön egy francia kávéfőzővel, és nehézkesen az üvegasztal
közepére helyezi.
– Miről maradtam le?
 – És a teszt 100 százalékban pontos? – kérdezi anyám a fejét rázva.
– Eléggé.
– Szóval Elaine mindkettőjükkel egyszerre kavart! – ordítja Derek a
grill mögül, ahol máris burgereket forgat. Ki ne szeretne egy burgert délelőtt
11-kor? – Tudtam. Rossz kislány.
– De-rek! – Anyu azt a fajta szigorúbb hangját használja, amit Dereknél
nem szokott. – Ez nem szép.
Alyssia felnéz.
– Ne próbáld meg ribancnak beállítani a dédit!
Paul felhorkan, Matthew nevet.
– Szóval ez kizárja Barbara nénit. De mi van anyuval?
Nem tudom, mióta tartom vissza a lélegzetemet. Nick felnéz rám, és
elkapom a tekintetét. Nem akarok félrenézni.
– Nos… – kezdi Nick. – Ez nem minden… – A nagynénémre pillant.
Barbara biccent egyet.
– Semmi baj, Nick. Rájöttem.
– Mi-mire? – kérdezem türelmetlenül. – Mi folyik itt?
Barbara rám néz, és lassan belekezd.
– Mélyen legbelül tudtam, hogy anyu nem igazán akart engem. Nem
érdekeltem annyira. Mindig az volt, hogy Shirley így, Shirley úgy. Shirley
gyönyörű! Shirley kreatív. Shirley elbűvölő.
Anyu meggyőződés nélkül tiltakozni próbál.
– Jaj, Bar… – De Barbara folytatja. A hangjába egyre több erő gyűlik. –
Én csak az voltam, hogy Barbara, ne cirkuszolj! Annyiszor hallottam, hogy
azt hittem, tényleg ez a vezetéknevem. – Nevet, aztán komolyan néz
mindannyiunkra, és megismétli: – Barbara Necirkuszolj.
– De akkor is… – Össze vagyok zavarodva.
– Jen, ez a lényeg. Nem hiszem, hogy Robert Capa volt az apám, és nem
hiszem, hogy Elaine volt az anyám.
Barbara elmagyarázta, hogy amikor megtudta, hogy Elaine egyik öccse
eltűnt, mindössze néhány héttel az ő születése után, kicsit beleásta magát
a dologba.
– Eltűnt? – kérdezi anyu feszülten, és naptejet dörzsöl a karjába.
Prioritások. – Úgy érted, harc közben eltűnt?
Derek együttérzően bólint.
– Meséltem a nagybátyámról, aki Máltán halt meg?
– Nem hinném, hogy sok ütközetet látott, Shirley – mondja Barbara
lassan. – Szerintem mentális beteg volt.
– Mentális beteg? Úgy érted a háborútól? Mint a harctéri idegsokk?
– Nem igazán. Azt hiszem, egyfajta pszichózis volt. Elaine másik
testvérét pedig felmentették a szolgálat alól fogyatékosság miatt. Ő az, aki
lelépett.
Nick és Stella összenéz.
– Ki mondta el magának mindezt?
Barbara nem szeret a figyelem középpontjában lenni, de nem is utálja.
A karpereceit babrálja, és vár, hogy mind nagyon odafigyeljünk, csak
aztán folytatja:
– Maminak volt egy barátnője, Annie, akivel tartotta a kapcsolatot.
Néhány éve meghalt, de a férje, aki jóval fiatalabb volt, még él, és
beszéltem vele.
Mély levegőt vesz.
– Azt hiszem, mami öccsének a gyereke vagyok, és mami befogadott.
Egy pillanatig senki sem szólalt meg. Kis gyíkbarátom átiszkol a
kőlapokon.
Nick szétteszi a kezét. Az alkarját dörzsöli. Rajtakap, hogy őt figyelem,
úgyhogy félrenézek. Paul megszorítja a combomat.
 Végül Nick azt mondja:
– Azt hiszem, igaza lehet, Barbara.
Egy ideig mindannyian csak ülünk a napsütésben, próbáljuk feldolgozni az
információt. A nagynéném elutasítja a felajánlott zsebkendőt, a
hamburgert és a fehérboros fröccsöt. Azt mondja, jól van, rendben, nem
nagy sokk, legalább fehéren-feketén hallotta az igazat. Miután eltelt
néhány gyötrelmes perc, előrehajolok Stellához.

– Ez csak Barbara nénit magyarázza meg, de mi van anyuval… Shirley-

vel?
Stella feszengve körülnéz.
– Most érnék oda.
Anyu egyik oldalról a másikra nyújtogatja a nyakát, mintha nem
érdekelné a dolog, de nekem csak azt mutatja, hogy nagyon is izgatott.
Matthew és Paul megint nagyon figyel. A fejükben tutira már fontjelek
villognak. Hirtelen eszembe jut, milyen szerencsés véletlen ez az időzítés.
Paul épp akkor bukkant fel újra, amikor öröklök?
Paul végigfuttatja az ujjait a gerincemen, az orrával a nyakamat
simogatja.
Biztosan nem.
Mielőtt Stella megszólalhatna, Nick csendesen megkérdezi:
– Maga mit gondol, Barbara?
– Azt hiszem… – Gyengéden rám néz, és zavarba jövök, mert mióta szól
ez rólam? De kétségbeesetten vágyok rá, hogy igaz legyen.
Nem, nem a pénz miatt.
Hanem miattam.
– …nagyon valószínűtlen. Kivéve, ha a mami túlhordta a babát. Capa
március elejére már elhagyta az országot. Shirley pedig december végén
született, és gyakorlatilag biztos vagyok benne, hogy nem volt átfedés…
Capa visszajött ugyan júniusban, de az nem… Mármint amikor a mami
hozzáment papához, Robert Capa elhagyta az országot, és mindenki úgy
tudja, hogy egyáltalán nem volt közöttük további kapcsolat… legalábbis
hosszú évekig.
Nick lassan bólint. Anyuhoz fordult.
– A teszt azt mutatja, hogy nem áll rokonságban Robert Capával.
A francba!
Nick egyenesen a szemembe néz. A szemüveg mögött együttérző a
tekintete.
– Sajnálom, Jen!
– Értem – mondom. Anyu pacsizik egyet Derekkel, majd csillogó
szemmel rám néz. – Tessék! – közli győzedelmesen. – Ugyanolyan angol
vagyok, mint ti. Valószínűleg jobban is! – Matthew és Paul nevet. Matthew
azt mondja:
– Tartozol egy tízessel, Paul.
– A francba! Tényleg azt hittem, hogy van esélyed.
Bólintok. Nem fogom senkinek sem kimutatni, mennyire csalódott
vagyok. Nem fogom kimutatni, hogy hirtelen olyan, mintha egy gödör
legaljára kerültem volna. De aztán eszembe jut valami:
– Ebből semmi sem magyarázza, hogy miért váltak szét… Nana és
Robert Capa. Szerinted mi történt?
Nick és Barbara néni egymásra néznek. Nick bólint, hogy ő mondja el.
– Szerintem miután gondoskodnia kellett rólam, Capa elveszítette
iránta az érdeklődését.
– Ez nem volt túl szép. – Könnybe lábad a szemem a gondolatra, hogy
Robert Capát többé nem érdekelte a nanám, csak mert gondoskodnia
kellett az öccse elhagyott lányáról. Micsoda… gazember!
 Nick viszont tétovábbnak tűnik.
– Ezt nem tudjuk biztosan. Személy szerint én meg lennék lepve.
Egyrészt, szerintem Capa nem is tudott az intézetbe került testvérről. Ne
feledjük, hogy ez… akkoriban szörnyűségnek számított. Másrészt,
szerintem Elaine nem mondta el neki, hogy magához veszi Barbarát, az
elején biztosan nem. Szerintem sok mindent eltitkolt.
Paul ügyet sem vet rá.
– Aha, de úgy tűnik, Robert Capa a világon bármelyik nőt
megkaphatta.
– Nos…
– Akkor mi a csudának maradt mellette?
Felállok. Leeresztettem. Nevetséges, de nagyon nagy reményeket
fűztem hozzá, nevetséges, ostoba reményeket. Fontosnak akartam érezni
magam, miután hosszú hónapokig úgy éreztem, mintha egy cipőtalpra
ragadt valami lennék, és most sem sikerült. Tudom, hogy nem kellene így
kiborulnom, de így van, kiborultam.
Matthew észreveszi. Feláll, átkarol, magához szorít.
– Klassz lett volna, igaz, Jen?
Paul nevet.
– Szóval az egész sok hűhó volt a semmiért.
– Hát – mondja Nick lassan –, szerintem elképesztő volt, amíg tartott.
A Nickkel közös ebédünkre gondolok. Négy óra… nem, összesen öt.
Azon a délutánon hónapok óta először boldognak és optimistának
éreztem magam. Különlegesnek. Vajon csak azért, mert Robert Capa
unokájának hittem magam?
– Igen, de… – Paul olyan, mint egy kutya a csontjával. – Nem tartott
soká.
– Szerintem Capa szerette Elaine-t – közli Nick tömören. Nem kedveli
Pault, ez nyilvánvaló. Kézbe veszi az áttetsző mappát, amiben a szerelmes
levelek másolatai vannak. Elaine és Robert Capa titkai. Átláthatóság.
– Szerintem Elaine szakított vele. Szerintem nem hitte el, hogy egy
olyan férfi szerethet egy olyan nőt, mint ő.
Paul vállat von.
– Akkor nem bízott benne eléggé ahhoz, hogy elmondja neki az igazat.
Elszúrta.
Nick fáradtnak tűnik.
– Ez nem von le abból a tényből, hogy ami Elaine és Robert Capa között
volt, az rendkívüli volt: egy igazi love story.
Paul felnevet.
– De nem tartott soká – ismétli meg, magában kuncog, de senki nem
nevet vele.
 50. FEJEZET

LONDON, 1945. MÁJUS

Mindenki a háború végét ünnepelte. Mindenki, kivéve Annie-t.

Ő dühöngött miatta.
– Most már visszatérhet gondoskodni a családjáról – közölte vele a
kedves aktatologató a főhadiszálláson. – Először a leszerelt katonák térnek
haza. Még hat hónapot adok, és elküldik magát.
Amikor Annie beszámolt erről Elaine-nek, a hangja magas volt, és
vidám, de kinézetre lesújtottnak látszott.
– Most mihez kezdesz?
– Másik munkát keresek, gondolom. Bár szerencse lesz, ha találok
állást. Mi nők a tartalékosok voltunk, nem igaz? Bármilyen jól is
teljesítettünk, ők a rohadt A-csapatot akarják visszakapni.
– Nem mindenki fog…
– Jaj, Elaine, én is tudom, te is tudod, a férfiak gondoskodnak a
férfiakról. A munkák a fiúknak járnak. Tudod jól.
Egy nap Annie megkérdezte, hogy tényleg templomba megy-e minden
vasárnap. Elaine mesélt neki Alanről. Annie elhallgatott. Nem értette,
hogy miért nem mondta el korábban.

– Egy nehéz természetű fivér balszerencse, de kettő…

Annie nevetett.
 – Minden családban vannak botrányok és gazfickók.
– Lefogadom, hogy Felicitynek, Myrának vagy Mrs. Dillnek nincs.
– De igen, csak rejtegetik, ahogy te. Ugyanolyan nehéz életük van,
mint neked; csak kellemesebb környezetben.
Elaine nevetett, de Annie hirtelen elkomorult.
– Akkor is, bárcsak elmondtad volna! Mintha ez változtatott volna
azon, hogy mit érzek irántad!
Ez hatalmas vigaszt jelentett. Elaine nem tudott semmit mondani,
elsírta volna magát, ha megteszi.
– Ezért… ezért szakítottál Robert Capával? Vagy legalábbis részben?
Elaine bólintott, és Annie megszorította a kezét.
Bobby ünneplésről készült képeit nem lehetett elkerülni. Ott voltak
mindenütt: a vonatüléseken, a menza és a George asztalain, még a padon
is, ahol Elaine és Annie régen mozi előtt üldögélt. Biztosan megállapodott
az összes újsággal. Többé már nem csak a Life-nak dolgozott, hanem úgy
tűnt, az ország összes médiumának.

Mrs. Marriot a boltból kiabálta a szalagcímeket.

– Győzelem Európában!
Volt valami gyönyörű a képekben. Még akkor is, ha az ember
haragudott a férfira, de Elaine nem haragudott rá, hogyan is tehette
volna? Rendben, még ha folyamatosan próbálta is őt kiverni a fejéből,
mert folyamatosan ott volt, be kellett ismerni, hogy a képek tökéletesek:
az utcán egymást megragadó emberek. A megkönnyebbülés, az öröm az
arcukon. Gyerekek, akik eddig csak a háborút ismerték.
Világhírű képek lesznek. Bobby nemcsak minden idők legjobb
hadifotósa lesz, hanem minden idők legjobb győzelmi fotósa. Elaine tudta
ezt.
 Micsoda kor! Bobby gyönyörűvé tette. Talán tényleg az is volt. Biztosan
boldog, gondolta Elaine. Micsoda szenzáció! A WHSmithben egy egész
újságállvány az ő szemén keresztül mutatta a dolgokat. A fenébe, az egész
háború az ő szemén át látszott csak igazán. Bobby egyszer azt mondta,
hogy voltak más fotósok is. Az ember el sem hinné.
Magas, gyönyörű lányok zászlókat lengetnek. Az egyikük belecsókol a
kamerába, a szeme kihívó. Elaine-t átjárta a döbbenet: lefogadom, hogy
lefeküdt vele.
Fehér egyenruhás matrózok kapaszkodtak egymásba, katonák, széles
vigyorral. Voltak képek politikusokról is, például Churchillről, aki a
szivarját csóválta. Én megmondtam. Tábornokokról, kórházigazgatókról,
egy vezérfőnökről. Az – Jóságos ég, tényleg ő volt az? – őrnagyról, akivel
Elaine az irodában találkozott, a hódfogú.
De a legjobb felvételek hétköznapi emberekről készültek, azokról,
akikről általában megfeledkeznek: egy fiúról, aki örül a kiskutyájának; egy
nőről, aki szégyenlősen, de boldogan várja, hogy az embere hazatérjen;
egy kukoricamezőn végigszökdelő kislányról. Robert Capa mestere volt
annak, hogyan mutassa meg a szabadságot.
– Bejött – mondta Annie, amikor legközelebb találkoztak.
– Be? – Elaine kérdés nélkül tudta, hogy Bobbyról van szó. Csak abban
nem volt biztos, hogy hova.
– A főhadiszállásra. – Manapság mindenki a főhadiszállásra járt.
– És… milyen volt?
– Kicsattanó, boldog. Olyan, mint mindig.
Tehát nincs változás.
– Kérdezett felőlem?
– Hát persze – felelte Annie, de azt nem árulta el, hogy Bobby mit
mondott, és Elaine valahogy úgy érezte, már nem lenne illő megkérdeznie.
A hasára tette a kezét. Egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt. Marty folyton
azt kérdezgette, normális-e, hogy valaki ennyire meghízik.
Marty nem sokkal az esküvőjük után mondott el mindent Bobbynak. Nem
volt hajlandó kifejteni, hogy mi történt közöttük, de a monoklija és az
összetört szemüvege magáért beszélt.

Átmenetileg Claphamben béreltek lakást, Dél-Londonban.

Kísértetváros volt, félig állt, félig romokban hevert. Marty ki akarta
juttatni Elaine-t és Barbarát Londonból, amint lehet; Elaine nem pontosan
értette, hogy miért; hát nem élte át a Blitzet? De Marty azt mondta, csak
úgy. Elaine ekkoriban annyira fáradt volt, hogy a legtöbb dologba
beleegyezett, amit a férfi mondott.
Elaine elvitte Alannek az újságokat, hogy megmutassa neki a győzelem
képeit és a diadalmas szalagcímeket.

– A nemzet békében él – olvasta fel a kertben álló padon. – Hat év

után…
Alan remegve közbevágott:
– Még nincs vége, táborból sem.
– Úgy mondjuk, távolról sem – javította ki Elaine. – És vége van, Alan.
– Ne hidd el, Elaine! – figyelmeztette a fiú sötéten. – Gyülekeznek a
felhők.
Alan nem lett boldogabb a magánkórházban sem, amit találtak neki. És
a hely méregdrága volt. Alan a legtöbb esetben nyugtalanul viselkedett,
ágyba vizelt, sírt. Azt mondta, hiányolja a régi padot. Elaine egy hideg
júniusi délutánon visszavitte oda, Dartfordba, és összebújtak odakint.
Ami tulajdonképpen szétzilálta Elaine érvelését az egész üggyel
kapcsolatban. De akkor is…
Martynak minden reggel pontosan ugyanaz volt a menetrendje: Elaine
kakukkos órának hívta. A férfi lehajolt, megcirógatta Barbara, aztán Elaine
arcát.

– Szép napot nektek, lányok!

És most egy új baba várt arra, hogy megszülessen. Elaine remélte, hogy
kisfiú lesz. Nem tudta megmondani, miért, de valahogy úgy érezte, ha
kisfia születne, az kevésbé lenne fájdalmas. Nem fizikailag, hanem az
életben. Ha fia lenne, jól kijönnének. Bonyodalmak nélküli szeretet. A fiúk
kérdés nélkül szerették az édesanyjukat. És Elaine nem bánta volna, ha
nincsenek kérdések.
Egy reggel, nem sokkal azután, hogy a háború véget ért, amikor még
csak körülbelül két hónapja éltek együtt Martyval, nem hallotta, hogy
becsukódik az ajtó, és rájött, hogy kakukkos óra férje nem hagyta el a
házat.
Elaine felállt, zaklatottan összehúzta a köntöse zsinórját egyre
növekvő hasán. Mi az, mi az, rossz hír? Marty a bejárati ajtóban állva a
földön heverő képeslapot bámulta, ami abban a pillanatban érkezhetett a
lábtörlőre. Elaine nem hallott semmit. De a baba össze-vissza rugdosott, ő
biztosan érezte, hogy valami történik.
A képen egy virágot látott. A fénykép fekete-fehér volt, de Elaine
tudta, hogy a virág rózsaszín.
Nem habozott. Mohón felkapta, és megfordította a lapot. Azokban a
pillanatokban Marty nem állt ott, a kisbabák nem léteztek, Elaine
egymillió mérföldre járt. Bárhol felismerte volna azt a kézírást. A jobbra
dőlt betűket, a kövéren hurkolt y-t.
Csak annyi állt rajta:

Többé már egyáltalán semmi ok nincs felkelni reggelente.

 Marty úgy vette ki az ujjai közül a lapot, mintha a felesége
gyengeelméjű lenne, mintha ő lenne Alan Dartfordban. Egy röpke
pillantás, és mindent tudott, amit kellett. Összegyűrte, és kidobta a
konyhai szemetesbe, a csirkecsontok és az előző napi vacsora mellé. Aztán
biztos, ami biztos, kivitte a szemetet a gyűjtőbe, bár azt a héten csak
később vitték el.
 51. FEJEZET

SPANYOLORSZÁG

2016. JÚNIUS, KILENCEDIK NAP

Végre sikerül eljutnunk Granadába, az Alhambra kertjébe. A hely szerepel

Barbara néni bakancslistáján a „Megnézni az északi fényt” és a
„napfelkelte a Machu Picchunál” között. Matthew levitt minket kocsival
az állomásra, és a kevéske spanyoltudásunkkal sikerült jegyet vennünk.
Nincs időnk megnézni a palota belsejét. De a kinti rész bőven elég;
letaglózóan szép. Barbara néni, a jó öreg hippi, eksztatikus kábulatban
sétál körbe. Azt mondja, nem bánja, ha elmegyek fényképezni, mert
„jobban átérzi egyedül”.
Letérdelek, és virágokat fényképezek a telefonommal. Állítgatok,
rendezgetem a fénybeállításokat, ezt a levelet ide, azt meg oda.
Ha a képeid nem elég jók, az azért van, mert nem vagy elég közel.
Turistákról is csinálok néhány képet: szeretek emberekről
tanulmányképeket készíteni; az a csoport a sárga esernyős vezetőt követi,
ő zsebkendőt lobogtat, és mindenkinél van fülhallgató. Vannak
tinédzserek is, Angliából, energiával teli hátizsákos turisták, és miattuk
hiányzik Harry. Soha nem töltöttünk külön ilyen hosszú időt. Egy nap
szeretnék eljönni vele ide.
Barbara nénivel találunk egy helyet, és elterülünk. Tökéletesen
elégedettek vagyunk, és élvezzük a sikeres kirándulással töltött nap
bizsergését.
– Igazából emlékszem, hogy egyszer találkoztam Robert Capával… –
mondja nekem Barbara néni.
– Amikor azt a fényképet készítette?
Bólint.
– Tényleg csak töredékekre emlékszem, már nehéz megmondani, hogy
valóság volt-e, vagy csak képzeltem, de igen, nagyon kedves ember volt.
Barátságos. Vicces. Emlékszem, megengedte, hogy megfogjam a
fényképezőgépét, és összeborzolta a hajamat. Mamit „Pinkynek” hívta, ő
meg erre nagyon zavarba jött, és rászólt, hogy ne hívja így. Mami sokat
mosolygott mellette. Soha nem láttam őt ennyire élénknek. Bobbynak
hívta.
Kinyújtjuk a lábunkat – egyforma szandál, egyforma vízhólyagok.
– Papa… – Barbara rám néz. – Vagyis Martin rendben volt – folytatja. –
Egész rendesen viselkedett. Nagylelkű volt mindannyiunkkal, és nagyon
türelmes. Egyszer írtam neki egy verset, „Drága papa”, és repestem a
boldogságtól, amikor bekeretezve kitette az irodájában. Nagy tisztelettel
bánt mamival, különösen a késői éveikben. Egy rossz szót sem akart
hallani róla. De szerettem volna találkozni Clive-val… és persze Norával.
Rettenetesen nagy kár!
Ezen a héten a drága nagynénémet érte a legnagyobb sokk. Ő az, akitől
elragadták a világát, akinek újraírták a múltját, de furcsamód úgy tűnik, ő
áll a legjózanabbul az egészhez.
– Tényleg rendben vagy ezzel az egésszel? – A kérdés talán túlontúl
egyszerű, de kezdetnek megteszi. Azt akarom, hogy Barbara néni tudja, én
törődöm vele.
– Soha jobban. Mindig éreztem, hogy kívülálló vagyok a családban, de
néha hülyének éreztem magam, amiért ezt érzem. Most tudom, hogy
tényleg így van, nem paranoiás vagyok. – Rám mosolyog, az én kedves,
gondoskodó nagynéném. – Nagyon sajnálom a… – elakad egy pillanatra – a
szülőanyámat, és az apámat is, de ez van. Szörnyű idők jártak akkoriban,
Jen, az emberek elfelejtik, mennyire szörnyű. Romantikusnak képzelik
azokat a napokat, de az embereknek nem volt választása, különösen a
szegényebbeknek. Most már sokkal jobb a helyzet. Mami – Elaine –
minden tőle telhetőt megtett, és papával a maguk módján nagyon
szerettek.
Megfogja a kezemet, és megszorítom az övét. Süt a nap.
– Most itt van nekem Nelson. És te meg Matthew. És az anyád. Mind
nagyon fontosak vagytok. Van családom, és jó ez így.
A kertben töltött napunk előtt Paul nyaggatott.

– Megint szexelnünk kell – hajtogatta. – Megbékélés – mondogatta

félig viccesen. – Megbocsátani és felejteni.
Igazából egyetértettem vele. Az embernek meg kell bocsátania és
felejtenie, vagy képtelen továbblépni. Ez nyilvánvaló tény. Ha helyre
akarsz hozni egy szakítást, akkor figyelmen kívül kell hagyni, hogy az
egyik fél akarta, a másik pedig nem. Ha folyton ezen lovagolsz, akkor
benne ragadsz a dologban, ami senkinek sem jó. A neheztelés megöli a
kapcsolatokat, lassan, de végül megteszi. A neheztelés többet árt egy
kapcsolatnak, mint a kezdeti gond.
Ez elméletben mind nagyon szép és jó, de a testem azt üvölti, hogy ne.
És ami még rosszabb: engedetlen elmém folyton visszavitt Nick
alkarjához, szégyenlős, kedves szeméhez, a hosszú, közös ebédünkhöz,
ahogy hallgatott, miközben az életemről meséltem, és ahogy bátorított.
Tudtam, hogy mindössze néhány nappal korábban megragadtam
volna az esélyt, hogy Paul újra mellettem, újra rajtam legyen. De
megbántott, elárult, és rájöttem, hogy nem tudok neki megbocsátani.
Egy jobb ember talán megtette volna. De én nem vagyok jobb ember.
És rájöttem, hogy nem is arról van szó, hogy jobb legyek. Lassan kezdtem
megérteni, hogy Paullal maradni életem legártóbb döntése lehet. (És
bőven akadt még ártalmas döntés, amiből választani lehetett.)
Miután Nick és Stella elmentek, Paul tovább kárált nanáról és Robert
Capáról. Szinte kárörvendőnek tűnt.
– Ez a nagy felhajtás a semmiért – hajtogatta –, nem házasodtak össze,
nem voltak gyerekeik… – Aztán, amikor aznap este a hálószobában
voltunk, és „megbékélésért” könyörgött, mondott még valamit, amitől
kirázott a hideg,
– Azt hitted, lesz benne pénz, ugye, Jen?
Megdöbbentem.
– Nem – feleltem. – Őszintén eszembe sem jutott, amíg te nem hoztad
szóba.
Paul vállat vont.
– Matthew hitte. Végig így gondolta. Mondta a telefonban is, mielőtt
idejöttem.
– Igazán? És ezért jöttél ide?
Nevetett. Az ágyamon feküdt, a karja a feje mögött, magabiztosan
feszített cápás alsónadrágjában.
– Minden apróság számít.
Egyszerűen felrobbantam. Fort bennem a düh. És egyszer csak
lesújtott rám a felismerés, mint egy felhőszakadás, megnyílt az ég, vagy
talán ilyen, amikor az ember spirituális megvilágosodást él át: ez – Paul –
nem az, amit akarok, és komolyan, nekem nincs beleszólásom a dologba?
A saját életem történetébe? Ez túl nagy kérés?
Hirtelen megértettem, hogy önbizalomhiányból vagyok itt, és
engedem be ezt a férfit a hálószobámba. Pedig ennél több eszem lehetne.
Az én szegény Elaine nanám sem volt magabiztos. Gyönyörű volt és bátor,
de ő nem tudta ezt, úgyhogy amikor rátalált a szerelem Robert Capával,
soha nem hitte el igazán. Úgy érezte, hogy nem érdemli meg. Nem értette
meg, hogy mennyit ér. Ehelyett hozzáment egy másik férfihoz, mert úgy
érezte, hogy nem egyenlő a férfival, akit imádott, és aki imádta őt.
Ennek volt értelme, és tudtam, hogy sokat tanulhatnék ebből, és az
első, hogy nem követem el ugyanazt a hibát.
Amikor közöltem Paullal, hogy menjen, most rögtön, takarodjon, először
azt hitte, viccelek. Természetesen tiltakozott. Azt mondta, túlzásba
viszem, melodramatikus vagyok, hisztérikus, nevetséges. Nem volt
hajlandó békén hagyni. Próbált csábító lenni. Ha szexelnék vele, minden
rendbe jönne, újból belé szeretnék. Ez az, amire szükségem van, értem?
Próbált szomorú lenni. Próbált dühös lenni.

Kicsörtettem. Először Matthew-t kerestem, de nem találtam, helyette

Derekbe botlottam, aki a grillt tisztította.
– Kérlek, segíts megszabadulni Paultól! Most! – Derek azonnal akcióba
lendült, és közölte Paullal – még ha kissé szabadkozva is –, hogy többé
nem látják szívesen a házban. (Ez fantasztikus volt tőle, és sokáig hálás is
leszek érte.)
Sajnos szokás szerint Derek és az anyám is be volt csípve, úgyhogy bár
felajánlották, hogy elviszik Pault valahova, bárhova, gyorsan
visszavonulót kellett fújnom, és ragaszkodnom hozzá, hogy nem tehetik.
Azt még egyszer nem viselte volna el a lelkiismeretem. A kavarodásban
Paul azt hitte, meggondoltam magam, és mégis azt akarom, hogy
maradjon. Dereknek megint a szájába kellett rágnia.
– Nem akar téged, cimbora. Vágod?
 Matthew végül visszatért, a biciklizéstől csuromvizesen és ragacsosan.
Neki kellett kivinnie Pault a reptérre.
– Nem bánod? – suttogtam.
– Ha ezt akarod, Jen, akkor ezt csináljuk – szorította meg Matthew a
kezem.
Paul mérges volt. Nem értette, miért kell még este elmennie.
– Mi ez a sietség, kicsim? Harry ki lesz akadva!
Harry említésére elbizonytalanodtam, és majdnem beadtam a
derekamat, de Matthew kitartott. Felkapta Paul táskáját.
– Ne szórakozz a testvéremmel, jó? Ennél jobbat érdemel.
Persze az anyámnak adnia kellett egy hatalmas ölelést Paulnak az
ajtóban:
– Ha valamikor bármire, bármire szükséged van, keress meg! Mindig
családtag leszel! – De ez szóra sem érdemes.
Barbara néni dugványokat akar szerezni az Alhambra kertjéből. Azt
hiszem, anyunak egyvalamiben igaza van: Barbara néninek tényleg fura
ötletei támadnak néha. Becsempészett egy csillogó ollót a táskájában.
Közlöm vele, hogy nem, kizárt!

– Ugye csak viccelsz, Barbara néni?

Fúj egyet.
Ülünk, csodáljuk a növényeket, és figyeljük a növényeket csodáló
embereket.
Újabb képeket készítek a telefonommal. Barbara nénit nem zavarja,
hogy őt fényképezem. Készítek egyet profilból, és egyet hátulról, és elakad
a lélegzetem, mert annyira gyönyörű. Valahogy még most is látszik benne
a kislány a fényképről. A szálfaegyenes háta, ahogy a nyakát tartja, vagy
valami.
 A kamera a telefonomon persze nem olyan, mint Nick csodás gépe, de
a képek nem rosszak. Lesz néhány gyönyörű felvételem növényekről és
fákról. A csendélet nem az én terepem, de ezek olyan szépek, hogy el sem
hiszem. Közeliket készítek a virágokról: kerülj közelebb! Kissé
udvariatlanságnak érzem a virágokkal szemben, amik persze gyönyörűek,
bárhogy néz rájuk az ember, de tetszik, hogy minél közelebb kerülök,
annál inkább másnak néznek ki.
Csinálok néhány képet egy pettyes pillangóról, és egyet egy levélen
pihenő darázsról. Amikor hazaérek Matthew-hoz, letérdelek, és végre csinálok
képeket gyík barátomról. Visszasétálok Barbarához, aki időközben
összebarátkozott egy Németországból érkezett férfival és a lányával, meg
egy japán nővel. Barbara szeret az emberekkel beszélgetni, és ők is
szeretnek vele.
Amikor végre elmennek – telefonszámok és e-mail-címek cseréje
közepette –, és a következő néhány napról beszélünk, bevallom:
– Néha nehezen boldogulok anyuval.
Barbara néni bólint. Tudja.
– Beszélned kellene vele.
– Mit mondhatnék? – Ő mit mondhatna? Kétlem, hogy bármit mond is,
az jó lenne nekem.
– Meg kell értened, hogy minket így neveltek fel. Nana megtett értünk
minden tőle telhetőt, de néha nem csinálta jól. És ugyanez van a te
anyukáddal.
Megfogadom, hogy próbálok beszélni anyuval, amint lehet. Nem
tudom, hogy szándékosan próbálja-e megúszni, hogy kettesben legyünk,
de Derek úgy ragad rá, mint légy a légypapírra. Ha anyu nem a nyugágyon
napozik, akkor Derekkel „hűsöl” a szobájában.
– La-la-la – ahogy Matthew mondaná.
Túl sok információ.
 52. FEJEZET

LONDON, 1945. DECEMBER – 1947. AUGUSZTUS

Annie boldog házasságban élt egy férfival, akivel a George-ban

ismerkedett meg az európai győzelem napján. A férfit George-nak hívták;
ezt Elaine és Annie viccesnek találta. A világ összes neve közül! Megismert
egy George-ot a George-ban. Komoly férfi volt, akiben rejtőzött egy kis
gorilla is. George sokkal idősebbnek tűnt a koránál; talán a háború
tehetett erről. Elaine megdöbbent, hogy a férfi csak huszonhét éves, tíz
évvel fiatalabb Annie-nél. Bár ismert párokat nagy korkülönbséggel – ő és
Marty például –, olyat egyet sem, ahol fordult a felállás.
Shirley és Barbara jó babák voltak, és annyira hasonlítottak, hogy
senki sem tudott – legalábbis senki sem mondta, hogy tud – a
származásukról. Shirley szeme és szemöldöke kicsit szőkébb volt, mint
Barbaráé, a vérmérséklete pedig a vakmerőség és a kezelhetőség furcsa
keveréke között ingadozott. Szinte mindenkivel jól kijött.
Shirley-ből apuci kislánya lett, míg Barbara soha nem kedvelte igazán
Martyt. Ez különösen furcsa volt, mert senki sem tudta, hogy különböző
az apjuk. Annie egyszer kérdezett Shirley felől, miután a baba korán jött.
Elaine ült a kórházi kórteremben, cigarettázott, Annie pedig belépett egy
rugdalózóval és egy kardigánnal.
– Bobby mosolyát örökölte. – Ez egy kérdőjel nélküli kérdés volt.
– Bár így lenne! – válaszolta Elaine halkan. Annie nagyon együttérzően
nézett rá; tudta, hogy ha Elaine bárki más lett volna, elsírja magát.
De jó, hogy nem tette, mert Marty ekkor toppant be tálcával a
kezében, játszotta a figyelmes újdonsült apát. Ezekben a napokban, ha
tehette, nem hagyta Annie-t és Elaine-t sokáig kettesben. Talán azt hitte,
Annie rossz hatással van rá. Hozott Elaine-nek egy kis mézet, a főnővértől
sikerült kikönyörögnie, néhány cigarettáért cserébe.
– Jaj, Elaine! – szólt rá Annie. – Ne egyél többet! El fogod veszíteni a
fogaidat.
Elaine normál esetben senkinek sem hagyta volna, hogy így beszéljen
vele, de Annie a legjobb barátnője volt.
Vállat vont. Kell is nekem fog!
Két évig élt. Igazán élt. Ez sokkal több, mint ami a legtöbb embernek
jut.
Vasárnaponként Elaine továbbra is elvonatozott meglátogatni Alant. Vitt
ebédet. Löncshúskonzerv. Zsebkendőben szilva. Meleg napokon
megengedték, hogy kint üljenek a kertben. Jólesett távol lenni a
személyzettől. Alan egyiküket sem szerette túlságosan. Elaine eltűnődött,
nem kellene-e megpróbálkozniuk egy másik hellyel.

– Azt hiszi, nácik vagyunk – árulta el az ápolónő Elaine-nek a dél-

afrikai akcentusával, ami tényleg nem segített a helyzeten.
– Alan katona volt – mentegette Elaine a testvérét. Hogy
nyomatékosítsa a mondandóját, elővette Parker közlegény fényképét; az
öccse fiatalabbnak tűnt, vékonyabbnak, és szinte jóképű volt az
egyenruhájában. Elaine néha szerette volna az öccse korai leveleit –
köztük az aranyos képeslapokat is – kitűzni az ágy végébe, hogy a cinikus
orvosok és ápolónők tudják, kivel van dolguk. Ő itt nem egy közönséges
őrült, hanem egy őrült, aki szeretett testvér és fiú.
 Legyenek vele gyengédek! – könyörgött a hatékony ápolóknak a
tekintetével. De tudta, hogy már nem olyan szép, mint régen, és tágra
nyílt szeme már nem olyan hatásos. Ő az öcsém, nagyon fontos nekem!
Őszintén szólva a látogatásokban a legjobb a Martytól és a lányoktól
távol töltött idő volt. És alkalmanként a keménycukorkák, amiket
engedélyezett magának úton hazafelé.
Marty egyik este hazajött a munkából, és a jókedve most az egyszer az
egész földszintet betöltötte. Dudorászott, és a levegőbe dobálta a lányokat,
míg már sikoltoztak, Elaine pedig ragaszkodott hozzá, hogy hagyja abba.
Miért kellett ennyire felhergelnie őket pont lefekvés előtt? Marty
kijelentette, hogy Elaine füstölt heringlevesénél finomabbat nem evett
egész évben. A szemüvegét rányomta az orrnyergére, és szélesen
mosolygott. Elaine nem tudott rájönni, miről van szó. Előléptetés? Szerető?

Martynak sikerült a dolgot egész este magában tartani, bár biztosan

nagyon kikívánkozott belőle. Akkor mondta el, amikor Elaine épp az arcát
krémezte a fésülködőasztala tükrében.
– A munkában mindenki Robert Capáról beszél.
Elaine beszívta a levegőt. A krém csúszkált az orrán és az arcán. Körbe-
körbe. A magazinok azt írták, hogy mindig felfelé haladó mozdulatokkal,
különben az arc megereszkedik (és azt nem engedhetjük).
– Mit csinált?
Ne legyen halott! Ne legyen…
– Egy filmsztárral jár.
Mi?
– Ki az?
– Ingrid Bergman.
– Nem ismerem – hazudta Elaine. Persze, hogy ismerte, mindenki
ismerte a nőt. Gyönyörű volt. Érzéki svéd arc. Csábító ajak. Egzotikus
akcentus. Annie-vel megnézték őt a Gázlángban. Clive bele volt zúgva.
Ahogy szinte mindenki.
– Tipikus Capa, mi? Mindig szerette a külföldi spinéket és a csillogást.
Elaine a moziban ült, pedig a házimunkával kellett volna foglalkoznia. Úgy
érezte, mintha Clive-val és Alannel lógna lent a réten, és botokkal
kergetőznének, mint gyerekkorukban. Martynak ez nem tetszett volna.
Nem szerette, ha Elaine-nek szabadideje van. Ő sem kertészkedett vagy
golfozott, akkor Elaine miért lazítson? Egyébként is, kinek kell hobbi,
amikor azzal is töltheti az idejét, hogy helytelenít mindent, amit a felesége
tesz? Ebben a gödörben találták magukat, és nehéz volt változtatni. Az
ágyban Marty szenvedélyesebb volt, mint arra Elaine számított, eltökélt,
és fontosnak tartotta, hogy Elaine „jól érezze magát”. Csak egyszer
kérdezte meg: „Ezt Robert Capával is csináltad?”, de mielőtt Elaine
válaszolt volna – tényleg válaszolt volna? –, Marty a szemére szorította az
öklét: „Ne, ne mondd el, ne!”

Elaine úgy lapátolta magába az édességet, mintha nem lenne holnap.

Segített magában tartani a bonyolult dolgokat. Nyomd le a legaljára! Mintha
így tenné boldoggá a bent élő szörnyet, mintha ezzel börtönbe zárhatná.
Táplálná. Ne engedd ki, ne engedd fel! Told el magadtól!
Bobbyval az egész együtt töltött idő alatt csak egyszer voltak moziban:
a Végállomás Tokió főszereplője Cary Grant volt, és Elaine-t jobban
érdekelte Bobby, mint a film. Bobby mindig is csodálatos figyelemelterelés
volt. Ki tudott volna bármi másra koncentrálni, amikor ő ott volt? Kezek
mindenütt, suttogás a sötétben; a vászon villódzása olyan, akár egy
afrodiziákum.
Fájt Ingrid Bergmant nézni. A Forgószélben Cary Grant is játszott, de
Elaine csak Bergmant látta. Laza volt, könnyedén uralta a vásznat,
ellenállhatatlan volt. Bobbyra is így nézett vajon?
Bobby nem lett volna boldog egy külvárosi, házias nőcskével, igaz?
Látogatni az egyik testvért minden vasárnap, nevelni egy másik testvér
gyerekét minden áldott nap. Ez túl nagy teher lett volna egy olyan szabad
szellemnek, mint ő. Egy férfinak, akinek az volt a hivatása – nem, a
küldetése –, hogy felfedje a világnak, ami éppen zajlik. Akinek az volt a
sorsa, hogy megmutassa az élet sötét oldalát. Elaine semmit sem tudott
felmutatni: töredező fogak, kövér hurkák, se pénze, se neveltetése. Csak
abban volt jó, hogy gyorsan gépelt és közben végig mosolygott.
Bobby fehér nadrágot viselő forradalmár nőket vagy díjnyertes
színésznők fényűzését és pompáját érdemelte, nem egy dél-londoni lányt
egy nem kívánt babával, egy őrült testvérrel és egy apával, aki lelépett.
Az édességek mennyeiek voltak, és nem, Elaine-t többé nem érdekelte
az alakja vagy a foga.
Legalább egy helyes dolgot tett. Egy jó dolgot. Bobbyt odaajándékozta
az emberiségnek. Lehet, hogy ő maga nem tett semmit, de legalább nem
ejtette csapdába a férfit. Elengedte. És ha Bobby tovább készíti a
fényképeit, arcot ad az elfeledetteknek és a szenvedőknek, ablakot nyit a
kiváltságosoknak, akkor helyes döntést hozott.
Amint kihunytak a fények, Elaine hazasietett Shirley-hez és
Barbarához. Amikor távol volt tőlük, azon kapta magát, hogy vágyik vissza
hozzájuk. Nagyon különös érzés volt.
Körülbelül egy évvel később újabb üzenet érkezett; az új államból,
Izraelből. Hófehér boríték volt, egy furcsa, bibliai bélyeggel.

Ezúttal Elaine résen volt. Felkapta a borítékot, mielőtt Marty

megláthatta volna, begyömöszölte a köntöse zsebébe – Hála a nagy zsebek
istenének! –, és várt, míg a férje elment dolgozni.
Egy fénykép volt a borítékban, őt és Ernest hátsóját ábrázolta. Épp a
férfi hálóingét rángatta, és épp készült kitörni belőle a nevetés. Ernest
partijának az éjszakáján készült, amikor a kórteremben bolondoztak,
sokan részegen. Elaine emlékezett rá, hogy Marty bejött, és mindenkit
leteremtett. Élénken emlékezett az arckifejezésére. „Gyerekek vagytok…”,
vezette ki őket. Akkor a férfira nézve azt gondolta: „varangy”. Nem akarta
otthagyni szegény Ernestet, és Bobby csillapította le: „Ne a jó öreg Martyn
töltsd ki a dühöd! Csak a legjobbat akarja nekünk.”
Elaine rámeredt a kezében tartott képre. Nehéz volt nem nevetni.
Nehéz volt nem sírni. Csak két év telt el azóta, hogy készült, de alig ismert
magára. A képen buta volt és idegesítő. Azon az éjszakán Ernest
rengeteget bókolt neki. Valószínűleg megrészegült tőle. A szeme
csillogott, és tele volt energiával. Persze fekete-fehér kép volt, de látszott
az aranyló ragyogás. Egy olyan nő szerepelt rajta, aki sokra vihette volna.
Anélkül, hogy sejtette volna, élete legjobb időszakát élte.
A fotó egyike volt azon kevés képnek, amit Bobby róla készített.
Akkoriban nem tűnt fel neki, de most azt kívánta, bár többször fotózta
volna. Miért nem tette? Bobby azt mondta, azért, mert a fényképészet a
munkája, Elaine pedig az élvezet. Azt mondta, azért, mert soha nem fogja
elfelejteni az arcát, de akkor is… Miért létezett olyan kevés bizonyíték az
együtt töltött időről? Talán szándékosan történt. Talán Bobby tudta, hogy
nem fog örökké tartani…
Ez alkalommal nem tartozott szöveg a levélhez.
Marty az új essexi város, Basildon mellett tette le a voksát, harminc
mérföldnyire Londontól, és három évvel a háború után ők négyen
beköltöztek egy szép ikerházba a Pitsea városrészben. Jó helyen
helyezkedett el, csak két vonat kellett, hogy Elaine meglátogassa Alant.
Martynak a munkába járás kényelmetlen volt, de azt mondta, nem bánja,
hogy be kell utaznia a városba, és mindig ott maradhat, ha későre jár, vagy
már nem közlekednek a vonatok.

Elaine-nek lett saját mosógépe, és a házavatójukra Marty vett neki egy

kenyérpirítót. Nagyon lelkiismeretes volt az ajándékokat illetően. Ez is az
egyik különlegességének számított. Bármi is volt a gond, azért háztartási
gépekkel kárpótolta.
Egy nehézség azért akadt: Pitseaben a közvetlen szomszédaik sznobok
voltak. Elaine azonnal tudta. Látta az arcukon, szűk orrlyukaikon, és lerítt
a csipkefüggönyökről. A jó ég tudja, mitől gondolták magukat olyan
különlegesnek. Hozzájuk képest Mrs. Perry gyengéd és kedves volt. Mr. és
Mrs. Oldhamnek hívták őket, a hobbijuk az autómosás és a nemtetszés
volt. Elaine mindent megpróbált velük, de nem jutott sokra. Nevetnie
kellett a gondolatra, mennyire rosszallná Mr. és Mrs. Oldham, ha tudnák
az igazat Barbara származásáról.
Marty rendezett és szervezett itt, ott és mindenütt. Gondoskodott
erről, megoldotta azt. Érinthetetlen volt, kiismerhetetlen. Minden este,
amikor hazaért – bőr aktatáskával a kezében – Elaine lábujjhegyen
nyújtózkodott, hogy megcsókolja hűvös, sima arcát. Azzal viccelődött,
hogy jól jönne neki egy fellépő, aztán elpirult. Jobban kijöttek, mint
képzelte. A legtöbbször nem bánta, ha a férje hazajött, bár jó este volt az
is, amikor munkaügyben a városban maradt. Ha hosszú ideig távol járt,
Elaine még hiányolta is.
Marty minden este felment az emeletre az aktatáskájával. A hosszú
együtt töltött évek alatt Elaine soha nem látott bele abba a táskába, és a
tartalma szinte mitologikus rejtéllyé nőtte ki magát. Aztán a férje
befeküdt a kádba. Kellett neki egy-két óra egyedül, hogy ellazuljon. Ez
van, ha az ember magas; sok mindent kell ellazítani.
 53. FEJEZET

SPANYOLORSZÁG

2016. JÚNIUS, TIZEDIK NAP

Csütörtök késő délután Derek túlzásba viszi a napozást, ezért elvonul

pihenni. Azt mondja anyunak, hogy nem kell bejönnie. Remekül meglesz.
Barbara az újságot olvassa a kedvenc helyén a kert sarkában, Alyssia pedig
tévét néz. Matthew a dolgozószobájában van, valószínűleg Giselával
telefonál. Először nyílik alkalmam egyedül elkapni anyut, és két kézzel
ragadom meg a lehetőséget. A szívem gyorsan ver. Úgy érzem magam,
mintha újra a turbulenciával küszködő gépen ülnék, csak ez rosszabb.
Belevágok.
– Anyu, annyira fájt, hogy nem látogattál meg Angliában, amikor Paul
először elhagyott.
Az anyám azonnal védekezni kezd. Nem látom, hogy mit művel a
szeme a napszemüvege nagy, fekete kerete mögött. Azt sem tudom, hogy
egyáltalán figyel-e rám.
– Tényleg? – A jegygyűrűjét tekergeti az ujján. Mindenfelé néz, csak
rám nem.
Hagyok neki időt, hogy folytassa, de nem teszi. A nap elsündörgött
éjszakára a hegyek mögé. Az eget rózsaszín és lila foltosan hagyja ott.
Libabőrös leszek. Matthew kijön, és elkezdi leereszteni Alyssia
matracszékét a medence túloldalán. Az lassan összezsugorodik valami
mássá. Innen a karfái csápoknak látszanak.
Furcsa, hogy mindössze egy kis levegő elég volt ahhoz, hogy a
felszínen tartsa.
– Miért nem?
– Azt hiszem…
– Igen?
– Azt hiszem, nem gondoltam, hogy túl sokat tudnék segíteni. Nem
vagyok jó érzelmi dolgokban.
– Jó vagy. Az anyám vagy.
– Meg Derek és Matthew nem akarta, hogy menjek, úgyhogy…
– Oké.
Hibáztass valaki mást!
Azt már ki se mondom, hogy nem csak erről az egy alkalomról van szó
Paullal – mindig is így volt. Ahogy mindig is Matthew volt az első, mindig
az ő szükségleteit elégíti ki, engem pedig mindig a második helyre tesz. De
nem találok szavakat. Anyu egyre gyorsabban tekerget. Olyan, mintha
engem akarna elhallgattatni a sok tekergetéssel, rajta hagyni a dolgokon a
fedelet.
A medence túloldalán Matthew előveszi a hosszú medencetisztító
hálót. Hiába próbálja elérni a labdákat a vízen, azok bukdácsolva
elmenekülnek előle, mintha az ő kárára szórakoznának.
Anyu odakiált neki:
– Bele ne ess, drágám! – Bár a testvérem a medenceszél közelében
sincs, mégis aggódik érte. Bár itt vagyok, és megnyugtatásért könyörgök,
rám oda se néz.
Matthew nevetve rázza a fejét. Felém pillantva felvonja a szemöldökét.
Körbehúzza a hálót.
Az este csendes Derek nélkül, és bár rossz azt kívánni, hogy valaki ne
legyen itt, be kell valljam, azt teszem. Annyival könnyebb lenne a helyzet
anyám és köztem Derek nélkül. Nem arról van szó, hogy rossz ember, csak
rontott a közöttünk lévő dinamikán, és azt hiszem, ezt még anyu is
felfogja.
Megütögeti a térdemet a legyezővel.
– Vedd el! – kéri.
– Nem, kösz.
– A tied. – A kezembe nyomja. – Nem ér sokat, de azt akarom, hogy a
tiéd legyen.
Újra próbálkozom.
– Úgy érzem, mindent a szőnyeg alá söprünk kettőnk között…
Anyu leveszi a szemüvegét, leteszi a földre, és egyenesen rám néz.
Nagyon kék szeme van, medencekék. Ideges leszek tőle.
– Mit akarsz, mit csináljak a porral? Álljak fel, és énekeljek neki?
Fáradtnak érzem magam, és bánom, hogy belekezdtem ebbe az
egészbe – soha nem fogja megérteni –, de már megtettem. Nem fordulhatok
vissza.
– Csak… jó lenne elismerni, hogy vannak gondjaink.
– Én elismerem – közli anya feszülten. – Ki mondja, hogy nem?
Őszintén elégedetlen vagyok. Hogy tudsz vitatkozni valakivel, ha nem
tudja, mit érzel? Ha nem akarja tudni. Úgy érzem, egyszerűen rácsapott egy,
„a rendőrség tud róla” jelzést a kapcsolatunk roncsára. Hát, ezzel most
meg kell birkóznia.
– Bosszant, hogy neked mindig Matthew az első.
Nem válaszol. Lehunyt szemmel elfekszik a széken, és abban sem
vagyok biztos, hogy hallotta.
Kinyitom a legyező két végét, mire a táncos kitárul előttem, kinyújtja a
karját és a lábát. Tökéletesen elégedett – végigtáncolja az életet, megragad
minden útjába kerülő lehetőséget. Que sera, sera.
Hirtelen anyu megragadja a kezem.
– Nem tudtam, hogyan szeresselek úgy, ahogy szeretted volna. Mindig
nagyon erős voltál. Független. Sőt, vad.
Nagyot nyelek. Most megint kritizál? Nem úgy tűnik.
– Aztán Dereknek annyira szüksége volt rám és Matthew-ra, könnyebb
volt nekik intézni a dolgokat, azt hiszem. Matthew konkrétan megkért,
megmondta, mit csináljak; veled mindig… – A hangja elcsuklik. Úgy iszom
a szavait, mint a finom bort.
Nem hagyhatja abba pont most!
– Én mi?
– Úgy festesz ott, mint egy halász, Matthew! – kiált anya oda vidáman.
– Én vagyok Iglo kapitány – nevet vissza a testvérem.
Anyu köhög. Kétségbeesetten szeretném, hogy folytassa. Mintha ki
kellene préselnem belőle a szavakat.
– Nem tudom, csak nehezen csináltam jól veled. Mindig olyan
zárkózott voltál.
Fojtogatnak a könnyek.
– Mert annak kellett lennem.
– Zárkózott, azt hiszem, ez a jó szó. Védekező. – Hagyom, hogy
folytassa, bár fáj. – Matthew egyszerű volt, te pedig annyira ügyes. –
Szünetet tart. – Nagyon emlékeztetsz mamira.
– Komolyan?
– Bizony ám! Még Elaine nana is így gondolta. Azt mondogatta, hogy
egy tőről fakadtatok.
Elmosolyodom.
– Tényleg? – Most először hallom, hogy hasonlítok nanára. Jó érzés.
– És felelősségteljes voltál. Csak intézted a dolgokat. Talán feladtam,
hogy próbálkozzam nálad. Többet kellett volna próbálkoznom, Jen.
Annyira büszke vagyok rád! Sajnálom, hogy csalódást okoztam! Tényleg
sajnálom!
Olyan, mint egy varázslat. A szavai a napozás utáni szer, amire
szükségem van. Feszengve előadott bocsánatkérése rengeteget jelent
nekem. Úgy érzem, hogy elismernek, bár tudom, hogy ez a beszélgetés
soha többé nem kerül majd szóba. De mindig az enyém lesz, akármi is ez.
Könnyek csípik a szememet.
– Na, na! Nem akartalak megríkatni! Jobbak vagyunk ennél, Jen.
Eszembe jut, hogy – tudtán kívül – hányszor ríkatott meg, de nem
mondom. Ha Derek tudná, hogy sírok, cikizne, lemimózázna, vagy
közölné, mekkora csalódás a generációm. De az anyám nem gúnyol ki.
Kedves, és erre van most szükségem. Mindketten nézzük, ahogy Matthew
nagy elégedettséggel az arcán leereszti és laposra nyomja a labdákat.
– Köszönöm, anyu! Szeretlek!
Tudom, hogy megteszi, ami tőle telik. Meglepettnek tűnik, de nagyon
hosszú idő óta először sikerül kimondania a szavakat:
– Én is szeretlek, Jennifer! Tényleg! Többször ki kellene mutatnom,
igaz?
 54. FEJEZET

NORFOLK, 1950. ÁPRILIS

– Annie-nél lakunk majd Norfolkban. – Elaine háromszor-négyszer

beszélte végig a tervet Martyval. – Már időtlen idők óta kér, hogy
látogassuk meg.
Nem mindenben hazudott. Annie tényleg Norfolkban élt. Az ő George-
a egy helyi iskola gondnoka volt. Annie a Nemzeti Egészségügyi
Szolgálatnál dolgozott. Ő volt az egyetlen nő a részlegén, amit imádott.
És tényleg időtlen idők óta kérte, hogy látogassák meg.
De Marty összehúzott szemmel nézett rá. Mindig éber volt, mindig
gyanakvó. Mindig tudta, hogy ki húzta el a függönyt az út túloldalán.
– De miért most?
– Szünet van, Marty. Jót fog tenni a gyerekeknek, környezetváltozás…
Változik a környezet, változnak a szereplők.
Vonattal utaztak Londonba, aztán egy másikkal Norwichba, aztán még
eggyel. A lányok gin römit játszottak egy olyan paklival, amiből hiányzott
egy négyes, teheneket és birkákat számoltak az ablakból, és Shirley a haját
fésülte. Barbaráé túl hosszú volt, és nem engedte levágatni. Alant is vagy
tíz centivel magasabbá tette a haja. Egyszer, amikor nem vette észre, hogy
Elaine a szobában van, egy ápolónő Einstein professzornak szólította, és
nem tévedett nagyot.
 Shirley örökbe akart fogadni egy macskát, és nekifogott meggyőzni
Elaine-t, hogy tarthatnának egyet.
– Szó sem lehet róla! – közölte Elaine. Eszébe jutott Bettie Page, és
hogy miután hozzáment Martyhoz, egyszerűen eltűnt. Elaine hirdetéseket
tett ki a fákra és a lámpaoszlopokra. „Kérem, nézzék meg a fészerekben!”,
„Eltűnt egy hőn szeretett cica.” Egy árva lélek sem válaszolt. Valószínűleg
elütötte egy autó. Vagy rosszabb, és csapdába esett valahol, arra vár, hogy
Elaine megmentse, és azon tűnődik, hogy mi rosszat tett.
Elaine megborzongott.
– Bármit megteszek, mami, kérlek!
Elaine a homlokát ráncolta. Ez a beszélgetés nem volt vicces. A gyerek
kifejezetten bosszantotta. Egy újabb felelősség hiányzott neki a
legkevésbé. Úgy néz ki, mint akinek kell még egy etetni való száj? Aki miatt fel
kell kelni reggel, ruházni, otthont adni a számára?
Jó, egy macskát nem kell ruházni, de akkor is.
Shirley ismétlődő kéréseit – nem csak macskát, holmikat, mindent
kért – Elaine idegesítőnek találta. Egyik kívánságot követte a másik. Mi
miért nem vagyunk neked elég? Te TÖBB mint elég vagy nekem.
Barbara egészében véve kevesebb bajt okozott, de tudott sunyi lenni,
és ami még rosszabb, tudott ravasz lenni. Szemmel kellett tartani.
Különösen a boltokban. Teljesen ártatlanul fölállt a pulthoz a
WHSmithben a pennyjeivel, és kinyújtotta a kezét a Beano magazinjukért.
Aztán két utcával arrébb Elaine egy vadonatúj Enid Blyton mesekönyvet
talált a táskája aljára gyömöszölve.
– Megmondtam, hogy a könyvekért könyvtárba megyünk!
Barbarának skarlátvörös arccal szégyenkezve vissza kellett adnia a
mesekönyvet, de ez nem akadályozta meg abban, hogy újra és újra
megpróbálja.
 Egyszer Elaine elnáspángolta a lábát A leégett ház rejtélyével. A kislány
vádlija kivörösödött, de annyira nem fájhatott. Persze Barbarának úgy
kellett óbégatnia, mint akit épp gyilkolnak, és Shirley-nek is csatlakoznia
kellett hozzá, mert biztosan úgy érezte, hogy kihagyják valamiből.
Barbara jajveszékelt.
– De én akartam, mami!
Dühében pedig kicsúszott Elaine száján:
– Pont olyan vagy, mint a rohadt apád! – Egyből megbánta, de
Barbarára még jobban megharagudott, amiért ilyen csúnya dolgokat
mondatott vele.
– Én csak valami szépet akarok! – ordította Barbara, miközben Elaine
végigvonszolta az utcán, vissza a könyvesbolt pultjához megalázkodni. –
Valamit, ami az enyém!
De Barbara nagyon jó volt az iskolában. Egyszer írt egy „A mamám” című
verset, és Elaine mesélt erről a többi anyukának. Mindegyiküktől kértek
ilyet az iskolában?

Nem, nem kértek.

Shirley szerette a művészeteket, és szeretett alkotni. Viszont mindent
szó szerint vett. Csak azt kellett mondani, hogy: „Ezt neked találták ki”, és
azt hitte, minden az övé.
A lányokat nem érdekelte a háború, miért is érdekelte volna? De ahogy
nagyobbak lettek, és Marty vett nekik egy tévét, nézték a fekete-fehér
filmeket, és Elaine mesélt nekik a katonák bátorságáról. Nem pontosan azt
mondta, hogy a fivérei katonák voltak, de talán célzott rá, igen. Csak hogy
valami jót mondhassanak a gyerekeknek az iskolában. Mindenkinek
voltak hősies nagybátyjai és nagyszülei, nekik miért ne legyen?
 Elaine nem mesélt nekik a Blitzről, a megúszott találatokról, a
nélkülözésről, a cserebogarakról, semmilyen átélt borzalomról nem
beszélt. A csempészett levelekkel kapcsolatos munkájáról sem, az ezzel
járó szomorúságról sem, és az egyetlen sikeres felfedezéséről sem. Arról
még Marty sem tudott, pedig neki átkozottul fontos volt, hogy mindenről
tudjon.
Senki sem beszélt a halottakról. Mi haszna lett volna? Mindenki
azokról beszélt, akik érmekkel tértek haza, és akik hazajöttek, azok
egyáltalán nem beszéltek.
Elaine olyan háborúról mesélt a lányoknak, amitől büszkeség és
melegség töltötte el őket. Egy tanmese volt: a jófiúk győztek, mert igazuk
volt. Kitartóak voltak, és keményen dolgoztak, élt bennük a csapatszellem.
Az ilyen mesékben jobb életre szóló leckék voltak, mint a Bibliában; hisz
az néha nagyot tévedett. És a gyerekeinél működött. Mindketten jól
viselkedtek. Barbara magára vállalta, hogy megtanulja a nagy csaták
neveit, amit Marty támogatott. Shirley szerette lobogtatni a
zászlógyűjteményét; ő mindig szívesebben tanult a birodalomról. Amikor
három házzal arrébb egy sötétbőrű kisfiú költözött (el tudják képzelni,
mennyit rezegtek a függönyök?), Shirley segítőkészen azt mondta neki, hogy
ha szeretne, játszhatnak rabszolga és gazdát.
Amikor Elaine megtudta ezt, meglátogatta a fiú szüleit, és
elmagyarázta, hogy Shirley félreértett valamit. Azután Robert Capára
gondolt. Arra, ahogy a férfi a fasizmusról és a gyűlöletről beszélt. De
fáradtan gondolt rá; fáradtan és elveszve, mint amikor az ember egy
hosszú utazás félútján jön rá, hogy egész idő alatt rossz irányba tartott.
Hogy sikerült-e elsimítania a dolgot a sötét bőrű fiú családjával?
Valószínűleg nem, bár egy tandori csirkét, egy tál dahlt és két, egyenesen
a sütőből kivett naan kenyeret szorongatva ért haza.
 A tanárok azt javasolták, hogy Barbara megpróbálkozhatna a
gimnáziummal. Ez nem tűnt igazságosnak Shirley-vel szemben, aki „az
alkalmasságnak semmi jelét nem mutatta”, így, hogy elkerüljék a bajt,
Elaine nem hagyta, hogy Barbara megírja a felvételit. De úgy gondolta,
mindketten jók lennének gépelésben. Talán állást kaphatnának a helyi
bankfiókban.

Úton Norfolk felé folyamatosan a büfékocsit látogatták. Elaine

megengedte nekik, hogy feketekávét igyanak. Martyval mindig
vitatkoztak a kávé miatt. Bármiről képesek voltak vitatkozni. Azt a játékot
játszották, amikor az ember megrajzolja a fejet, behajtja a papírt,
továbbadja, rajzol egy testet, megismétli, majd jön a láb.
Milyen torz alakok születtek! Szörnyek sellőfarokkal, szárnyakkal és
törzsekkel. Össze nem illő dolgok, mégis csodálatosan néztek ki. Néha
valami kivételesen gyönyörűt alkottak. A lányok hangosan nevettek, és
Elaine nem tudta abbahagyni a mosolygást. Néha nagyon aranyosak
tudtak lenni!
Annie egy düledező, a csatornára néző házban élt, amit Elaine
mulatságosnak talált, mert Annie korábban a legkisebb érdeklődést sem
mutatta a vidék iránt, és minden ízében londoni nőnek tartotta magát;
Annie erre azt mondta, hogy Elaine is annak tűnt. És most nézzenek rá!

Igen, nézzenek rá!

Annie finom teát készített, és jól bánt a gyerekekkel. Elaine rájött,
hogy a barátnője sokkal jobb anya nála, mert türelmesebb és érdeklődőbb;
vagy legalábbis annak látszik. Amikor Elaine ezt megemlítette, Annie
nevetett, és azt mondta, neki csak évente néhány órára kell érdeklődést
tettetnie – mennyire lehet nehéz az? –, míg Elaine-nek ezt kell tennie
élete végéig.
– Kösz, Annie! – Elaine úgy tett, mintha ő is viccesnek találná a dolgot.
De a lányok boldogok voltak, Annie pedig letelepedett melléjük a
földre, és csatlakozott a gin römihez. Különböző szabályokat ismertek,
ami vitához vezetett – azt kérték, hogy Elaine tegyen igazságot –, és
elfelejtettek szólni Annie-nek a hiányzó pikk négyesről.
Aztán teasüteményt ettek Annie házi lekvárjával, amiről
megállapították, hogy mennyei, és Elaine örült, hogy egyikük sem
említette, mennyire darabos. Shirley a szégyenlős és mesterkélt hangján
feltett Annie-nek néhány – ismerjük be – logikus kérdést a környékről.
– Jól csinálja, ugye? – kérdezte Annie elbűvölve.
Barbara hunyorgott, köhögött, körülnézett a házban, és Elaine
önkéntelenül is rettegni kezdett, nehogy eltűnjön Annie néhány
értékesebb dísztárgya. A teddy macik Barbara nagy kedvencei voltak.
Ellenőriznem kell a táskákat indulás előtt! Szeretett volna viccelődni Barbara
hajlamaival – ha bárki mulatságosnak találná a dolgot, akkor Annie
biztosan –, de nem akarta, hogy az idősebb lányának híre keljen, mielőtt
egyáltalán elindulna az életben. Ki fogja nőni, nem? Mint az ekcémát, ami
régebben megjelent a lábszárán.
Ültek a kertben, nézték az elhaladó hajókat, és a lányok panaszkodtak,
hogy olyan lassúak, mintha nem is mozognának. Annie megkérdezte, hogy
ismeritek a teknőc és a nyúl meséjét? A gyerekek ismerték, mire Annie
mosolyogva folytatta:
– Mindig kíváncsi voltam, hogy a többi állattal mi a helyzet, tudjátok,
amik se nem gyorsak, se nem lassúak. Mindig te voltál az okos, nem igaz? Az
ilyesmi nekem eszembe sem jut.
Aztán Annie egyszercsak megkérdezte:
– És sikerült megszervezni, hogy találkozz vele? – Elaine többé nem
mondhatta, hogy csitt, mert a lányok hallótávolságon kívül fára másztak
(még akkor is, ha úgy tűnt, hogy a fülük megnyúlt a „felnőtt beszélgetés”
legkisebb jelére.)
– Holnap – ismerte be Elaine. – Legalábbis ez a terv.
Ha egyáltalán eljön.
– Nagyszerű! – lelkendezett Annie.
– Valóban?
Annie vállat vont. Cigarettáztak, és füstöt fújtak a naplementére,
ahogy tizenöt évvel korábban, amikor azt várták, hogy a bombázók
megsemmisítsék Londont.
A nyugalom nem tartott soká. Shirley szoknyája beleakadt egy ágba,
aztán óbégatni kezdett, hogy nem tud lejönni. Oda kellett menniük.
Barbara az ágak közül figyelte a mentőakciót, mint egy mindentudó
bagoly.
– Az ég szerelmére, Barbara! Miért engedted, hogy addig felmenjen? –
dohogott Elaine.
– Nem az ő hibája – mondta Annie különös arckifejezéssel. – Hogyan
állíthatta volna meg?
Elaine nem foglalkozott vele. Az aktuális feladatra koncentrált. Ezt
szokta tenni. Mások könnyedén megbirkóztak a dolgok érzelmi oldalával.
Ő csak megoldotta. Kihozott egy széket Annie konyhájából, és ráállt.
– Ne nézz le!
Annie nagyon boldognak tűnt George-dzsal. Azt mondta, el sem hiszi,
mekkora szerencséje van. Mindig arra számított, hogy egy mogorva
öregember mellett fog kikötni, és nézd csak, szerzett magának egy
mogorva fiatalembert. Hangosan nevetett. Halkabban azzal folytatta, hogy
George szeretett volna gyereket, de nem sikerült, úgyhogy… Elaine
ránézett; azt hitte, bűntudat gyötri, de úgy tűnt, Annie-nek egyáltalán
nincs bűntudata.

– Nem éppen egy James Cagney – közölte Annie boldogan –, de

kedvelem őt.
– És van benne egy kevés Johnny Weissmuller – hazudta Elaine.
Annie elégedetten bólintott.
– Ugye, hogy hasonlít rá?
Löncshúsos pitét ettek vacsorára. Elaine magában mosolygott. Annie
mi mást is készített volna?
Beszélgettek a munkáról, amit egykor a kormánynak végeztek.
Aláírták a Hivatali Titoktartási Nyilatkozatot – bár Elaine nem gondolta,
hogy bárkit is érdekelne –, és néha jólesett olyasvalakivel beszélgetni, aki
tudott róla. Annie sem hallott a levélről, amiben Elaine feltörte a kódot –
addigra már átkerült a főhadiszállásra –, de nem baj.
– Egek, gyors voltál! A város leggyorsabb gépírója.
– Sokra mentem vele. – Elaine fájdalmasan emlékezett vissza, hogy őt
nem léptették elő, pedig szinte mindenki mást igen.
– Nincs olyan rossz sorod – mondta Annie gyengéden. – Két
fantasztikus lányod van.
– Aha – felelte Elaine, mert semmi mást nem tudott mondani, még
Annie-nek sem. A barátnője együttérző volt, modern, és minden, ami jó,
de Elaine tudta, hogy nem akarná tudni az ő küzdelmeit az anyasággal;
egyszerűen nem akarná hallani.
Annie tartotta a kapcsolatot az összes lánnyal; soha nem is veszítette
el, ellentétben Elaine-nel. Felicity és Rupert összeházasodott, és született
egy kislányuk, aki állításuk szerint máris – kétévesen és három hónaposan
– kiváló térképolvasó. Myra és az édesanyja Basingstoke-ba költöztek, ahol
Myra egy cipőboltot vezetett, az édesanyja pedig továbbra is kötöget. Mrs.
Dill újra együtt volt a Walesből hazatért gyerekekkel és Dill századossal,
aki megkapta a Viktória-keresztet. Dolly és Joyce panziót nyitottak
Southamptonban, Vera pedig továbbra is egy titkos kormányzati
létesítményből riogatta a látogatókat. Elaine hallgatta a történeteket a
régi barátairól, de nem érzett rá vágyat, hogy újra találkozzon velük. Csak
csalódást okozna nekik.
Feldobtak egy érmét, és a fej – Shirley mindig fejet mondott – nyert,
úgyhogy ő tekergőzött Elaine mellett az ágyban, rugdosta a térdét és
varázslókról fecsegett. Barbara teljes csendben feküdt a padlón.
Másnap reggel Elaine-t az ablakon beömlő napfény ébresztette, de nem
tudott megmozdulni anélkül, hogy föl ne ébressze a lányokat, úgyhogy
olyan mozdulatlanul feküdt, ahogy csak tudott. Még nem akarta őket
felébreszteni. Nem hagytak neki teret gondolkodni. Nem szándékosan
tették, de így volt. Nem miatta, egyszerűen minden gyerek ilyen, ez van.
Bár elmondhatná ezt Annie-nek.

Elaine számolta az órákat és perceket a déli találkozóig. Számolta a

perceket, amikor fel kell kelnie. Annie és George halkan beszélgettek a
konyhában. Aztán kattant a bejárati ajtó, biztosan munkába indultak. Nem
sokkal később Shirley és Barbara is felébredt – szokás szerint néhány
pillanat eltéréssel pattantak ki az ágyból.
Üzenet várta őket a konyhaasztalon, amiben az állt, hogy szolgálják ki
magukat. Shirley zabkását akart enni, de Elaine-nek nem volt kedve főzni
és edényt súrolni, úgyhogy maradtak a kenyérnél és Annie lekvárjánál.
Azon a reggelen mindkét lány megjegyezte, mennyire darabos.
Elaine azt mondta a lányoknak, hogy ideje találkozni mama barátjával.

– Annie-vel találkozunk?
 – Nem. Igen… Annie barátjával.
Heves szívdobogás, izzadás, frizuraellenőrzés.
– Shirley, kérlek, ne hintázz a karomon! Barbara, semmit sem hoztál el
a házból? Nem, persze, hogy nem. Nem ezt mondtam. Mi dudorodik ki a…
Ó, oké, rendben. Jól néz ki ez a cipő? Jól nézek ki? Egy hercegnő?
Köszönöm, Shirley, de nem hiszem! Egy királynő, az túl kedves, túl sok.
Cssss, adjatok egy kis teret, hadd gondolkodjak, fussatok előre… ne,
maradjatok szem előtt, mindjárt ott leszünk. Viselkedni fogtok, ugye,
ugye? Viselkedés alatt azt értem, hogy ne beszéljetek, amíg nem szólnak
hozzátok, használjátok a „kérem”-et és a „köszönöm”-öt és ne… – Elaine
végre megállt levegőt venni. – Ne hagyjatok cserben! Világos?
Próbáljatok… normálisak lenni. Kérlek titeket! Csak most az egyszer! Csak
ma.
Bobby a part menti úton sétált, ugyanaz a járásmód, ugyanaz a kamera –
vagy talán mégsem? – lógott a vállán. Továbbra is ragaszkodott a hajához,
továbbra is mosolygott, a sok szörnyűség dacára. A továbbra is hosszú
szempillák. Továbbra is – egek, Elaine gyűlölte magát – ő volt az az ember,
akit a világon a legjobban szeretett volna látni.

– Pinky!
A gyerekek felnéztek Elaine-re, aki mindennél jobban szerette volna,
ha nincsenek itt. Az ég szerelmére, miért nem szerzett bébiszittert? De
nem volt senkije, és nem bírta rávenni magát, hogy könyörögjön Annie-
nek. Szabadnapot kellett volna kivennie, csak azért, hogy ő rendesen
találkozhasson vele.
– Ki az a Pinky? – Barbara kérdése.
– Ez egy régi becenév. Semmiség! – Szólnia kell neki, hogy hagyja
abba! A lányok esetleg elmondják Martynak. Valószínűtlen, nem szoktak
csevegni vele… de a gyerekeknél sose lehet tudni. Hatodik érzékük van azokra a
szavakra, amiket nem kellene tudniuk.
Összeért a kezük… és Elaine visszatért sok-sok évvel ezelőttre, a
George-ba és arra az első éjszakára.
– Bobby – suttogta.
Kapd össze magad, önuralom, szedd össze magad, emlékezz, hol vagy! A
lepcses száj életekbe kerül.
– Gyerekek, ő Annie régi barátja…
– Meghíztam – mondta Elaine bánatosan. Egykor olyan gátlástalanul
viselkedtek egymással. Együtt fürödtek a Savoy lakosztályának
fürdőszobájában. Sem előtte, sem utána nem volt ilyen helyen: habfürdős
víz, Bobby a vádliját masszírozta, aztán a combját. Azok a törülközők!
Valószínűleg több időt töltöttek együtt meztelenül, mint ruhában.

Háború volt. Minden felerősödött. Az érzelmek. A szerelem. Az ember

azt hitte, másnap meghal.
– A szememben te mindig hihetetlenül jól nézel ki. – Bobby úgy
mondta, mint aki komolyan gondolta, de nála ez mindig is így volt.
Elaine félt ettől.
Hála az égnek, a gyerekek jó hangulata megmaradt. Amit a frizurájukról és
a kardigánjaikról nem lehetett elmondani. A szokásosnál kevesebbet
vitatkoztak, kevesebbet nyafogtak. Mintha most az egyszer tudták volna,
mi az az utolsó csepp, és nem akartak volna elmenni odáig. Elaine
észrevette már korábban is, hogy társaságban jobban viselkednek.
Kedvesebbek.

A lányok előttük sétáltak, aztán elértek a csatorna egy csoda szép

kanyarulatához. Akkor egyszer fogták egymás kezét.
 – Várjatok! – Bobby elővette a gépét. Elkészítette a felvételt. – Kell
valami, amiről emlékezhetek rátok.
Elaine ott állt mellette. Karba tett kézzel. Göndörített hajjal. Tétova
mosollyal. Azon tűnődve, hogy vajon Bobby róla is akar-e csinálni egyet.
Szokás szerint nem akart.
Shirley mesélt néhány viccet pingvinekről és jegesmedvékről, de a
csattanót a legtöbbször elfelejtette. Kétségbeesett és vicces volt egyszerre.
– Te ki is vagy? – kérdezte Barbara, amikor abbahagyták a nevetést.
Bobby habozott, aztán nevetett.
– Ki vagyok?
Nem mesélhetnek róla Martynak! Ki fog akadni.
– Annie néni barátja – válaszolta Elaine. Képtelen volt Bobby szemébe
nézni.
– Vigyázunk a lányokra ma este – ajánlotta Annie. – Igaz, George?

George, aki papucsban újságot olvasott – hatvanéves ember egy

huszonöt éves testében – egyetértően mormogott.
– Festünk pár képet, igaz, lányok?
– Mezteleneket! – visította Barbara, akit jobban érdekelt az emberi
test, mint az egy korabeli lánynak illő lett volna.
– Én csendéletre gondoltam – felelte Annie nevetve. – Te mit gondolsz,
Shirley?
Shirley továbbra is kedvesebb énjét mutatta. Szemérmesen összefonta
a kezét az ölében.
– Én a te szép arcodat akarom lerajzolni, Annie néni! Amiről
emlékezhetek rád.
Annie nevetett. Biccentett Elaine-nek, és amikor a lányok felálltak,
hogy elvigyék a tányérjukat a mosogatóhoz, azt suttogta:
– Kettesben kellene lennetek.
Elaine megragadta Annie kedves, meleg kezét.
– Köszönöm! – suttogta.
 55. FEJEZET

SPANYOLORSZÁG

2016. JÚNIUS, TIZENEGYEDIK NAP

A napozóágyon fekszem. A mediterrán napfény az arcomba ragyog. Sokkal

jobban érzem magam, miután beszéltem anyuval. Bárcsak többet
beszéltünk volna az évek során! Tudom, hogy mindig Matthew lesz a
szeme fénye, de az nem zavar. Annak is megvan a hátránya, ha az ember
valakinek a szeme fénye: ezt láttam azon az éjszakán, amikor anyu
berúgott.
És mi van, ha nem én vagyok a szeme fénye, hanem a zseblámpája
vagy a gyertyája? Az sem baj. Nekem olyam szabadság jut, ami a szeme
fényének nem. Most már tudom.
Derek máris melegíti a grillt. Annyival jobb hangulatban vagyok, hogy
most őt is könnyebb szeretni: ahogy a minap Paullal bánt, ahogy mindig
ott van, ahogy alulsüti a húst.
Három nap múlva hazautazom. Már várom a hűvöst és a másfajta
ruhákat. Végre elfedhetem a karomat és a lábamat, nincs olajszagom, és
belevághatok az új ötleteimbe.
Tegnap, amikor Barbara nénivel kint ültünk, elmesélt egy történetet.
– Említettem már, hogy mami soha nem sírt? Büszkélkedett ezzel. Azt
mondta, kőből van.
– Sejtettem – mondom csendesen.
 Barbara néni vár.
– Egyszer azonban, nem sokkal a halála előtt a karosszékében ült, és
azt a képet szorongatta, tudod, a fényképet rólam és az anyukádról, sírt,
és újra és újra azt hajtogatta: „Sajnálom”!
Felfordulás támad a hátam mögött. Rám tör a félelem. Nem Paul próbálkozik
megint, ugye? Odakapom a fejemet. Anyu és Barbara néni a ház elülső
részébe szalad. Matthew kocsija csikorog a kavicson. Azt sem tudtam,
hogy elment.

Harry az, a kisfiam, nyurgán és vékonyan – a fiam –, a sortja hosszú, a

haja mindig olyan, mintha éppen akkor kelt volna ki az ágyból, a mosolya
a legszebb a világon. Feszeng, mert a figyelem középpontjába kerül. A
homlokát dörzsöli. A gyerekem, a fiam.
Megölelem. A mellényemben és rövidnadrágomban túl sok bőrt
villantok, és Harry úgy vereget hátba, mintha az idős nagynénje lennék.
Zavarban van. Anyu elkapja őt, és Barbara néni is. Alyssia a medence
partjához lapátol a székében.
– Üdv, uncsitesó!
– Üdv, tengerész!
– Mit keresel itt? – kérdezem, bár igazából nem érdekel.
Legszívesebben azt hajtogatnám, hogy köszönöm, köszönöm! Újra átkarolom
Harry derekát. A fiam! Ha semmi mást nem csináltam volna az életemben,
legalább ezt a csodálatos lényt útnak indítottam az univerzumban.
– Matthew bácsi fizette a jegyet.
Az én drága testvéremre nézek, a család szeme fényére.
Matthew elvörösödik.
– De nada! Gisela ötlete volt. Hónapokkal ezelőtt el kellett volna
jönnötök.
 Elönt a boldogság, aztán észbe kapok és felsikoltok:
– De mi van Puskinnal?!
– Ne aggódj, anya! Megbeszéltem a szomszédokkal. Le van zsírozva.
– Jó fiú!
Harry gyorsan leveszi a Metallica pólóját. Nem tud elég gyorsan
kibújni belőle. Emlékszem az évre, amikor csak az egyrészes Pókember-
jelmezét hordta. Mindenhová abban ment, az óvodába, a szupermarketbe,
a játszótérre. Sehogy nem lehetett leimádkozni róla. Sem a fenyegetés,
sem az ígéretek nem ingatták meg. A végén Paullal egyszerűen ráhagytuk.
Most igazi izmai vannak a jelmez szivacsai helyett, és kevéske szőke
mellkasszőre. Hogy történhetett ilyen gyorsan? Mikor nőtt fel?
Örülök, hogy egyke, mert hülyeség, de nem hiszem, hogy még egy
gyereket úgy tudnék szeretni, mint őt.
– Akkor bemegyünk?
Mindenki ledobálja a ruháit; bár anyu a sajátjait összehajtogatja, aztán
felszedi Derekét is a földről, de aztán odasasszézik a medencéhez.
– Anya? – vigyorog rám Harry.
– Nem hoztam fürdőruhát – szabadkozom.
– Fehérneműd van, nem? – kérdezi Matthew tárgyilagosan. – Hol a
probléma? Családi körben vagyunk.
Harry a medencéhez rohan, aztán kurjantva beveti magát, a teste akár
egy ökölbe szorított kéz. Odaúszik az unokatestvéréhez. A csapásai
határozottak és erősek; ez a számtalan hűvös reggelnek köszönhető,
amikor Mrs. Woodward az iskolai medence széléről ordítozott vele.
Büszke szülővé tett, akkor és most is.
Barbara néni a lépcsőhöz sétál, méltóságteljesen és eltökélten, mint
mindig. Kicsi és sovány, ügyetlen a szárazföldön, de kecses, súlytalan, ha
úszik. Az úszószemüveg úgy illik rá, mint egy tiara. Derek elrendezgeti a
grillcsipeszeket, aztán végrehajt egy félelmetes bombát. Mindenki éljenez.
A becsapódásától majdnem eléri a házat a víz.
Melltartóra és bugyira vetkőzöm, de valahogy nem érdekel. Anyu rám
néz. Meglepett arcot vág. Nem teljesen ért egyet, megint ott az a
fejbillentés, de nem fogom hagyni, hogy felbosszantson, most nem.
Egymás mellé állunk, a lábujjaink a perembe kapaszkodnak. Hangosan
számolok:
– Egy, kettő, három! – „Kettőnél” anya megragadja a kezem, és
„három”-ra ugrunk, én és az anyám.
A medencében vagyok! Le, le, le, hideg, nagyon hideg, aztán feljövök, a
melltartóm ide-oda ugrál, én pedig nevetek jókedvemben, ahogy anyu is.
Matthew kijön a konyhából. Vakító fehér törölközőt tekert a dereka
köré. Boldognak tűnik. Fülig ér a szája.
– Á, a fenébe is! – Fürdőnadrágra vetkőzik, és bejön a medencébe.
Ugyanazt az útvonalat választja, amit az illedelmes Barbara, a fémlétrát,
de sokkal gyorsabban, mintha rúdon csúszna le. A héten először van a
vízben. Magasra tartja a fejét, mákos, dús haját sosem éri víz. Eszembe jut,
mit mondott Nick Robert Capáról és a vízről. Elnevetem magam. Matthew
fogócskába kezd egy strandlabdával, és egy pillanatig senki és semmi nem
létezik ezen a hűs, kék téglalapon kívül. Anyám boldogan megjegyzi:
– Az égvilágon bárhol lehetnénk!
Folytatjuk a játékos pancsolást. Én meglovagolom a delfint, aztán anyu
elfoglalja Alyssia királynő trónját, mi pedig Derekkel mindent
megteszünk, hogy felborítsuk. Aztán én kerülök sorra, és ők próbálják
meg velem eljátszani ugyanezt. A szék átfordul velem, fejtetőre állok, a
lábam kalimpál. Régen kézen álltam, most is csináltam egyet. Csak Barbara
néni látja az esetlen kísérletet, de ő éljenez és tapsol.
Harrynek dobom a strandlabdát, ő pedig tökéletes ívben kifejeli a
napozóágyra.
Spanyolországban vagyunk, kellemes, itt vannak azok az emberek,
akiket a legjobban szeretek, és a víz paskol, simogat és jobban ölel, mint
bármelyik férfi. Minden rendben lesz. A madarak ezt éneklik, és én is
tudom. Micsoda kiváltság, hogy pont most, pont egy ilyen gyönyörű
helyen lehetünk. Szerencsések vagyunk, hogy megvan a békénk és a
szabadságunk. Arra a sok emberre gondolok, akik előttünk jártak. És
hálásan csobbanok bele újra a medencébe.
 56. FEJEZET

BASILDON, 1954. JANUÁR-MÁRCIUS

Vietnám. A franciák. Az amerikaiak. A dominóelmélet. A kommunisták. Az

alagutak. Elaine elvitte a gyerekeket iskolába, figyelmeztette őket, hogy
igyák meg a tejet. Igen, tudom, hogy meleg, Barbara, de aligha ez a legrosszabb
dolog a világon. Aztán elfoglalta szokásos székét a könyvtárban, és mindent
elolvasott Vietnámról, ami csak a keze ügyébe került.
Merő véletlenségből a szakállas könyvtárost szintén érdekelte
Vietnám. Magazinokat hozott neki, diadalmasan tette le elé, ahogy régen
Bettie Page hozott döglött madarakat.
– Ez a Life magazin. A tudósításuk nagyon jó. Valószínűleg a legjobb a
világon.
– Tudom. – Elaine rámosolygott az egyszerű, őszinte arcra. Kevés ilyen
embert lehetett Essexben találni.
– Keveseket érdekelnek a vietnámi emberek – mondta a férfi
csodálattal. – Azt hiszem, a legtöbbeknek túl távolinak tűnik… sőt,
idegennek. De én szeretem az ázsiai kultúrát.
– Pontosan – helyeselt Elaine. Próbált nem gondolni a japán tisztekre,
akik gyötrelmes szenvedéssé tették Geoff, Derek és William életét és
halálát. A háború az háború, az emberek azok emberek, és ki tudja, ki mit
tenne, ha az ő agyát is átmosnák? Ráadásul a Life magazinban található
térképeknek hála tudta, hogy Japán és Vietnam olyan közel van, mint
Anglia és Törökország.
A szakállas könyvtáros várakozóan nézett. A leheletének
káposztaszaga volt.
– Szegény emberek – mondta Elaine. – „Hanem az Istennek velem való
kegyelme” – tette hozzá, mert eszébe jutott Mrs. Perry kedvenc mondása,
amit idevalónak érzett.
– Nem téved. – A férfi a kezére tette a sajátját. – Bátran kérdezzen
tőlem bármit! Erről vagy… bármiről.
Miért érdekelte volna Elaine-t egy majdnem-háború a világ túlfelén?

Volt oka, jó oka.

Marty jegyezte meg, csak úgy mellékesen egyik reggel kifelé tartva az
ajtón. Tojássárgája volt a nyakkendőjén, ez a részlet valahogy
összekapcsolódott Vietnámmal Elaine fejében.
– Robert Capa most Saigonban van. Beszéltek róla a munkában.
Elaine először azt hitte, hogy Saigon Kínában van. Biztosan
összekeverte Shanghaijal. Aztán azt gondolta, hogy mivel francia, talán
Észak-Afrikában van; összekeverte Algériával. Majd miután megnézett egy
térképet, még jobban összezavarodott, mert nem dúlt nemrég háború
Korea közelében? Az hogyan ért véget? Sosem derítette ki, de bárhogy is
ért véget, úgy tűnt, ez senkinek nem vette el a kedvét attól, hogy újra
elmenjen oda. Kommunisták voltak, tudta meg, mint az oroszok. Az orosz
kommunistákról Bobbytól hallott először; tudott Sztálinról, Leninről és
még Karl Marxról is. Baráti kapcsolatban álltak az Egyesült Királysággal a
háború alatt, de csak a háború miatt, a szívük mélyén gyűlölték egymást.
De mit keresett Sztálin, Lenin, sőt még Karl Marx is Ázsiában? Aztán
Elaine rájött, hogy még mindig harcolnak.
A dominóelmélet dominókról szólt; nem olyankor, amikor egymás
mellé helyezzük az azonos számokat, hanem amikor az élükre állítva
felsorakoztatjuk azokat, aztán végignézzük, ahogy egymás után eldőlnek.
Vagy mint amikor az ember elkapja a bárányhimlőt – mint Alan, amikor
körülbelül hatéves volt –, és nézzük, ahogy a pöttyök egymás után
feltűnnek.
Kambodzsa Vietnám szomszédságában állt, és sokat beszéltek
Laoszról, ami nem egy bogár volt. Ho Si Minh egy rossz vicc volt, Hanoi
pedig úgy hangzott, mint egy új tánc vagy frizura. „Egy Hanoit szeretnék”,
vagy „Tegnap egész éjjel hanoizott. Nem csoda, hogy megfájdult a háta!”
Elaine először nem tudta, milyen rossz a helyzet. Senki sem tudta.
Vagy talán néhányan igen, de könnyű mások félelmeit hisztérikusnak
vagy ijesztőnek bélyegezni, nem igaz? A pesszimistákat könnyen
elhallgattatták, az optimistákat kevésbé, ilyen a szörny természete.
Elaine várta, hogy a fotók megjelenjenek, alatta Bobby nevével.
Hamarosan érkeznek. Az emberekben rejlő emberséget, ami minden
emberben ott rejtőzött, akár a vietkongok (tényleg így hívták őket?) a
dzsungelben, Bobby felszínre hozná. Nem számít, hogy ők a jók vagy a
rosszak, akiknek igazuk van vagy akik tévednek; Bobby megtalálja bennük
a könyörületet, rátalál a szenvedésükre. A fotókat elküldenék világszerte
minden magazinnak. Újságírók, szerkesztők, a vezetőség tagjai azt
mondanák: „Hát kutya legyek, megint megcsinálta…” Ez alkalommal nem
engednének amatőröket a sötétkamrákba. Semmi hiba. A képek
fennmaradnak. Bobby fotói megváltoztatják a történelmet. Ha bárki képes
erre, akkor Bobby az.
Viet-nám. Viet-nám. Egy szó, amit hat hete még nem is ismert, most pedig
ott volt a nyelve hegyén, amikor felébredt, és a fejében, amikor lefeküdt.
Lágy B-vel ejtette, biet és hosszú Á-val, náám. Mások máshogy ejtették. Ő
azt választotta, ahogy a szakállas könyvtáras használta, mert szinte
kiugrott a szájából. A lényeg a magabiztosság.

– Veszélyes odaát Biet-náámban? – kérdezte Martyt néhány héttel

később, olyan lazán, olyan közönyösen, hogy akár arról is mesélhetett
volna, hogy Barbara díjat nyert írásból az iskolában.
Marty szeme hatalmasra tágult az új szemüvege mögött. Jobban
hasonlított egy bogárra, mint valaha.
– Nem veszélyesebb, mint bárhol máshol háború idején – felelte, de
tudta, hogy Elaine valójában mit kérdez, mert feszültebb hangon
hozzátette: – Robert Capa oda megy, ahol veszélyes. Végtére is azért
fizetnek neki annyi pénzt.
Amikor Pitseabe költöztek, Elaine elvállalt egy részmunkaidős titkárnői
állást a Worthing Ingatlanügynökségnél. Az idősebb és az ifjabb Worthing
interjúztatta. A gépelési sebessége lenyűgözte őket.

– Még csak nem is néz a kezére! – mondogatták egymásnak. Mérték az

idejét, csak a móka kedvéért.
Stanley Worthing ambiciózus fiatalember volt; nemrég vette át a céget
az édesapjától, akinek egészségügyi okokból, hirtelen kellett nyugdíjba
vonulnia. Az interjú során mindketten barátságosan beszéltek vele,
egymás szavába vágva, aztán az idősebb Worthing felsóhajtott:
– A fiam nagyon máshogy látja a jövőt, mint én.
– Azt hiszem, ez gyakran előfordul szülők és gyermekek esetében –
felelte Elaine gyengéden, és mindketten ragyogóan mosolyogtak rá,
mintha az ő oldalukra állt volna.
Az ifjabb Worthing azt mondta, hogy ismeri az ingatlanügynökség
jövőjét, és vajon ki tudja-e találni, mi az?
Elaine nem tudta kitalálni.
 – Fényképek – mondta a férfi hangosan.
Amint kimondta, Elaine-nek egyből Bobby jutott az eszébe. Ő mit
mondana erre? Imádott művészeti formáját, amivel megértethetünk
dolgokat, arra használnák, hogy házakat adjanak el Pitsea-ben?
Nem bánná. Nem sznob.
– Le fogom fényképezni a házakat, és akkor több ember láthatja
azokat. Londonban. Manchesterben. Skóciában.
– Skóciában! – ismételte meg az apja, mintha az szörnyen nevetséges
lenne.
– Nem lesz az nagyon drága? – kérdezte Elaine csendesen.
A férfi vállat vont.
– Nem olyan drága, mint nem eladni házakat.
Elaine csak egy hete dolgozott az irodában, amikor az idősebb
Worthing meghalt, ami egyszerre volt szomorú és szörnyen zavarba ejtő.
Hisz csak egyszer találkozott a férfival, de az ifjabb Worthing ragaszkodott
hozzá, hogy jöjjön el a temetésre. Elaine elment, és egész nap támogatta a
férfit. Ez nagyon gyorsan megszilárdította közöttük a köteléket: többek
lettek főnöknél és beosztottnál. Barátok.
Az ifjabb Stanley Worthing nagyon kedvesen bánt vele, mindig
ellenőrizte, hogy kényelmes-e a széke, nem túl élesek-e a fények, hogy
legyen ideje elmenni a fogorvoshoz, vagy hogy legyen elég munkája. Bár
öt év korkülönbség volt közöttük, és Elaine nem hitte volna, hogy
lehetséges, a következő néhány hónapban elfogta az a furcsa, de ismerős
érzés. A gombóc a torkában, hogy a férfi talán kicsit beleszeretett.
Amikor reggelente Elaine megérkezett, a férfi kikiáltott neki:
– Fent a kanna! – Mintha együtt éltek és otthon lettek volna. Stanley
ragaszkodott hozzá, hogy teát készítsen, bár Elaine tiltakozott, hogy neki
kellene megcsinálnia. Stanley néha szégyenlős kérdéseket tett fel
Martyról, és egy alkalommal – bár később bocsánatot kért –, amikor Elaine
panaszkodott, hogy meghízott, és többet kellene sétálnia, a férfi azt
válaszolta: – Maga úgy tökéletes, ahogy van!
Elaine úgy döntött, hogy elhagyja a Worthing Ingatlanügynökséget,
mielőtt még tovább „bonyolódnának” a dolgok. A munkaidő fantasztikus
volt, és a feladatok nem merítették ki, de férjes asszony volt, úgyhogy az a
közelség és meghittség, ami kialakult kettőjük között, nem volt
tisztességes. Stanley kedves, egyedülálló férfi volt, és találnia kellett
magának egy kedves, egyedülálló nőt. Szomorú döntés volt, mert a
lányoknak egyre kevésbé volt szükségük rá, hogy Elaine otthon legyen, és
úgy érezte, többet kell távol lennie, nem kevesebbet. Mindazonáltal úgy
gondolta, hogy megpróbálkozik egy újabb hivatalnoki állással, talán egy
bankban vagy a helyi ügyvédi irodában. Jó volt visszakapni az agyát és a
gépelő ujjait. Nem lenne olyan haszontalan, mint amilyennek magát hitte.
Marty nevetett, amikor elmondta a felmondása okát.
– Néha nagyon sokra tartod magad, igaz, Elaine?
– Én nem… én csak… Nem akarok megbántani senkit.
– Tudod, ha nem akarsz dolgozni, nem kell. Nem kell ostoba
kifogásokat keresned.
 57. FEJEZET

BASILDON, 1954. MÁJUS

Mindössze néhány héttel azután, hogy Elaine otthagyta a Worthing

Ingatlanügynökséget, megtalálta a cikket a férje emeleti
dolgozószobájában. Martynak nem is igazán kellett volna dolgozószoba.
Shirley szobájának szánták, de a lányok – akik egész álló nap veszekedtek
– furcsamód jobban szerettek egy szobában aludni, úgyhogy Marty
apránként elfoglalta a helyiséget.
Nehéz eldönteni, hogy akarta-e, hogy a felesége meglássa a
magazinokat, vagy sem. Elaine feljárt port törölni és porszívózni, de nem
minden nap. Ott hevertek, egy kupacban a férfi íróasztalán, Dale Carnegie
könyve, a Hogyan szerezzünk barátokat és befolyásoljuk az embereket? egy
példányán. A Life több száma és a tegnapi Sun; egy olyan újság, amit Marty
bevallottan utált. A férje nem mindent csinál szándékosan, ugye? Az is
lehet, hogy csak elfelejtette, hogy otthagyta azokat. De általában nem
ilyen gondatlan, ugye?
Először veszítette életét háborúban egy amerikai hírügynökségnek
dolgozó újságíró. Persze Robert Capának mindenben elsőnek kellett lennie.
Kamerával a kezében letévedt a kitaposott ösvényről. Aknára lépett.
Levegőbe röpült, aztán le, le, le.
Ő van a címlapon, a kezében szivar, nevet. A haja csupa olaj, az arca
tele élettel és szerelemmel. Szenvedély és dráma. Az ő Bobbyja. Elment.
 Békefotós akart lenni, ti hülye háborús szemetek!
Elaine a hálószobába vitte a magazint, és befeküdt vele az ágyba. Abban a
pillanatban még állni is nehéz volt. Hirtelen tudatára ébredt, hogy
mennyire apatikus, és hogy ez szörnyű emberi gyarlóság. Tagadhatatlanul
nehéznek és öregnek érezte magát. Félrehúzta a szürke ágyneműt,
lehanyatlott a matracra, ahol Martyval a saját csöndjükbe zárkózva
feküdtek. Elképzelte, hogy van alatta egy akna, ami két perc múlva
felrobban. Bumm, egy néma bomba megszabadítja őt a szenvedésétől. A
halálban végre csatlakozhatna Bobbyhoz. Élete szerelme már halott volt.
Ő engedte el. Ő küldte egy újabb háborúba.

Minden semmitmondó volt, és üres.

Elaine újra és újra elolvasta a cikket. A fő gyászjelentés mellett listák
szerepeltek. A listák azt a fajta újságírást képviselték, amit Bobby és Marty
gúnyolni szoktak. Listák az összes háborúról és majdnem-háborúról,
amiről tudósított. Elaine-nek eszébe jutott, hogy Annie mesélt róla
először, és Tarzanon nevetett. Ott voltak a fotói, és a leghíresebb képeinek
listája. Szerepelt néhány Elaine kedvencei közül is: a tehenet fejő lány,
kiskutyák, amerikai pilóták; Bobby kedvencei közül viszont egy sem. Ott
volt a spanyol mezőn meghaló férfi. Bekezdéseket szenteltek a – ahogy ők
fogalmaztak – sötétkamrában „elfuserált” képeknek és a normandiai
partraszállásnál tanúsított bátorságának. Ott volt a tanácsa a fényképész
tanulóknak: „Kerülj közelebb”! „A képek ott vannak, csak meg kell őket
örökíteni.” És „Egy háborús tudósítónak lemaradni egy invázióról olyan,
mint lemondani egy randevúról Lana Turnerrel.” Ezt mondta? Tényleg?
Az öccse, Cornell írt néhány dicsérő szót. Egy hasábot szenteltek annak a
számos nőnek, akiket szeretett. Számos? Gerda Taro. Martha Gellhorn.
Martha? Ő hogy került be oda? Betettek egy képet a gyönyörű Ingrid
Bergmanról.
Őt kihagyták. Őt nem rakták be. Ő, Elaine Parker, akit Robert Capa
Londonban szeretett. Az ő drága Pinkyje. Nem volt sehol.
Elaine szemét könnyek csípték. Nem. Nem szomorú volt, dühös. A
jegyese volt, az ég szerelmére! Miért hagyták ki? Csak mert nem tett
semmi említésre méltót? Mi a fene ez az egész?
Dühösen ledobta a magazint. Nem ragadták meg a férfi lényegét, még
a közelében sem jártak a hülye, egyszerű listáikkal. Volt egy „Útmutató
Robert Capához”-rész is, mintha csak egy középkori utca lett volna.
Eszementek egytől-egyig. „Nem elég tehetségesnek lenni, magyarnak is
kell lenni.” Mit tudtak ők az álmairól, a félelmeiről? Hogy Bobby mennyire
imádta a forróságtól rózsás combjait, és hogy Elaine hogyan táncolt.
Ahogy Bobby kiállt érte, és leült mellé.
Szegény Bobby! Elaine rájött, hogy képtelen haragudni rá, és képtelen
szomorkodni. Elmerült a kétségbeesés földalatti mocsarában. Úgy tűnt,
megrekedt egy szörnyű igazságban. Ennyi. Rohadtul ennyi!
Kivette a fogát, és betette az éjjeliszekrényen álló pohárba. Az alján
állott, homályos víz lötyögött. Ki kellett volna cserélnie, de nem tudta
rávenni magát, hogy felkeljen. Utálta, ha Marty vagy a lányok fogak nélkül
látják, de ekkor és ott nem érdekelte, ki látja. Ha nem adta volna fel a
munkáját a Worthingnél, talán lett volna miért felkelnie, de feladta, így
nem volt.
Sötét lett, és felébredt, mintha eltévedt volna egy labirintusban: a Blitz
alatt eltemetett emberek sírjában. Az a sok ártatlan. Mama és az autó, ami
elütötte. Kitépte a kezét a kezéből. Jeges döbbenet. Mennyire máshogy
alakultak volna a dolgok, ha az anyja mellette lett volna. Talán akkor lett
volna bátorsága Bobbyval maradni. Talán nem is kellett volna hozzá
bátorság.
 Shirley és Barbara hazaértek az iskolából. Azon vitatkoztak, hogy a
legjobb felvágni a kenyeret, aztán hogy a legjobb megpirítani. Nem tudták,
hogy otthon van. Kiszólt nekik; több kiáltás után végre meghallották.
Megmondta nekik, hogy nincs jól.
– Ne gyertek fel!
De Shirley mégis feljött, az egyik tenyerén bizonytalanul
egyensúlyozott egy tányért. A kenyér már fekete volt.
Barbara ott állt mögötte egy konyhakéssel – ami nagynak,
rettenetesen nagynak látszott a kezében –, és egy tálkával Annie darabos
eperlekvárjából. Az ajtóban maradt, míg Shirley besétált. Ha mami azt
mondta nekik, hogy ne jöjjenek fel, akkor nem szívesen jött fel.
– Mi a baj, mami? – faggatta Shirley.
– Forduljatok el!
Engedelmeskedtek. Ugyanúgy – talán még kevésbé – nem akarták látni
őt, mint ahogy ő nem akarta látni őket. Elaine a szájába tette a
műfogsorát, benyomta, aztán ráfintorgott a lányaira, bár a fog még nem
került a helyére, és kényelmetlenül mozgott az ínyén, mint egy párna, ami
túl nagy a huzathoz képest. A lányok bizonytalanul néztek rá. Elaine
próbált megnyugtatóan mosolyogni, de merevnek és rémültnek tűntek.
Öreg vagyok, és nekem végem. Mit számít ez most?
A magazint nézték, ami még mindig a padlón hevert, ahová Elaine
ledobta. Követte a tekintetüket. Bobby nagy, gyönyörű arcával
felmosolygott rájuk. Még élt, amikor ez a kép készült. Most pedig halott.
Mély levegő! Lélegezz!
– Az ott nem… – Shirley, aki jó volt nevekben és arcokban tétován
szólalt meg. – Annie barátja?
Barbara nem mondott semmit, de egyenes háta és a kéztartása
elárulta, hogy ő is így gondolja. Csak nem árult el semmit.
 – Ne butáskodjatok, lányok!
Barbara ellazult. Shirley néma ragadozóként odalépett az
öltözőasztalhoz, és az ujjai máris Elaine krémjében voltak.
– Nincs házi feladatod?
– Nincs. – Shirley-nek krémes volt az orra hegye. – Használhatom a
púdert?
Nem számított, hogy Elaine mit mond. Shirley felborította a dobozt, és
a tükröt beterítette a fehér por. A lányok szeme elkerekedett
szellemszerűre sápadt arcukban.
– Mami! – köhögött Barbara. – Nézd, mit csinált Shirley!
– Csak menjetek le! – kérte Elaine. Máris fárasztotta az üres fecsegés.
Muszáj ennyire függeniük tőle? Mintha a két kicsi árnyék mindenhová
követné. Fojtogatnák minden lépésnél. – És azt vigyétek le magatokkal! –
Mutatott Bobby képére a padlón. – Menjetek!
A lányok engedelmeskedtek. Shirley elviharzott, de ő néha szeretett
elviharzani. Barbara még egy pillanatig az ajtóban maradt.
– Remélem, hamarosan jobban érzed magad, mami!
– Ne izgulj, Barbara! – Nagyon kedves tudott lenni az a kislány. –
Köszönöm!
Fog ki. Alvás. Később Elaine észrevette, hogy egy rúzs hiányzik az
öltözőasztaláról, a nagyon halvány az Yves St Laurent-től, amit az utolsó,
Worthingtől kapott fizetéséből vett. Nem baj, hisz Bobby mindig az
élénkpirosat kedvelte, igaz?
Később a magazint a vécé mellett találta a padlón. Ez Barbara volt, mindig
egy könyvet bújt, még akkor is, ha a dolgát végezte. Robert Capát filctollal
kidekorálták: kapott egy vastag Sztálin-szerű bajszot, téglalap alakú
szemüveget és – a legviccesebb – a fejére drágaköves koronát. Általában
nem csináltak ilyesmit. Nem tettek tönkre dolgokat. Ezzel a konkrét
magazinnal, címlappal kapcsolatban biztosan megéreztek valamit.

Királyt csináltak belőle, vicceset, de akkor is királyt.

Elaine első reakciója az volt, hogy ez szörnyűséges szentségtörés.
Megszentségtelenítették, kigúnyolták, megrongálták Bobbyt.
Legszívesebben megbüntette volna a lányokat, de valami megpendült
benne. Bobby nevetett volna ezen. Akkor is nevetett, amikor Clive
tönkretette a karrierje legjobb képeit. Nevetett, amikor értesült azokról a
nevetséges, lopott kesztyűkről Nevetett, amikor megjelent a jó öreg
Justin, hogy visszahódítsa Elaine-t.
Bobby azt mondaná: „Azt hiszem, kellene egy szakáll is, nem?”, vagy
„Hol vannak a fülbevalóim?”
Marty négy napot adott Elaine-nek, aztán ötöt. Végül a hatodik napon,
miután a felesége továbbra sem volt hajlandó kikelni az ágyból hosszabb
időkre, azt mondta, ideje talpra állni, és rohadtul élnie kell tovább az
életét, „ahogy mindenki másnak”. Lehúzta róla a durva takarót, kihúzta
alóla a lepedőt, nagy gombóccá gyűrte, és lemasírozott velük, közben
végig ciccegett. Háromszor vagy négyszer is azt mondta a gyerekeknek,
hogy „fetreng”, és Barbara, aki valószínűleg a konyhaasztalnál rajzolt
zsírkrétával házakat vagy tengeri szörnyeket, megkérdezte:

– Mi az, hogy fetreng?

– Amit most anyátok csinál.
Elaine ügyet sem vetett volna Martyra, de vasárnap volt, úgyhogy
amúgy is fel kellett kelnie. Felvette a régi irodai ruháit, aztán felhúzta a
kabátot, amit Clive lopott neki oly sok évvel ezelőtt, amikor épp készült a
kormánynak dolgozni. Az idő megkoptatta, és szinte csodálatraméltóan
makacs foltok virítottak az elején, de valahogy mégis lerítt róla, hogy
minőségi. Elaine pont ezt szerette benne annyira. Ezzel a kabáttal sok
bókot zsebelt be. De igazából kit érdekel ez már?
Eszébe jutottak a poszterek a kormányzati iroda falán, az épületben,
ahol olyan boldog volt, az írógépbillentyűk kopogása.
Marty felnézett, és Elaine látta a megkönnyebbülést az arcán, amit
gyorsan felváltott a félelem.
– Most mit csinálsz?
– Elmegyek, meglátogatom Alant.
Már nagyon várta a sétát az állomásra. Meg a medvecukrot, amit venni
fog, és a könyvet – Szerelembe esni az állatorvossal –, amit olvasni akart a
vonaton.
A gyerekek bizonytalanul ölelték át a derekát, Elaine pedig
megsimogatta őket. Nyugtalanok voltak miatta, és nem ezt érdemelték
volna az ő elfeledett lányai. Elaine lesimította Barbara dús haját, és
megcsavarta Shirley csinos orrát. A fejük fölött Marty is bizonytalanul
nézett rá. Hunyorgott, aztán az ajka megmoccant, mintha mondani akarna
valamit, de képtelen rá. Nyilván fogalma sem volt róla, hogy Elaine mit
forgat a fejében, és arról sem, hogyan kérdezzen rá.
– A szokásos időben itt vagyok – mondta Elaine.
– Jó – felelte Marty. Nagyon idegesnek tűnt.
– Jó – ismételte Elaine.
– Tudod, Elaine, engem is felzaklatott. A barátom volt.
– Igen. – Elaine odament Martyhoz. Megcsókolta nyirkos arcát, és a
gyerekek sikongattak örömükben. Tőle szokatlannak számított, hogy így
fejezi ki a gyengédségét.
Marty megfogta a kezét. Hosszú ujjai az ujjain pihentek.
– Rendben vagyunk?
– Rendben leszünk, drágám – válaszolta Elaine. – Ígérem!
 58. FEJEZET

LONDON, 2016. AUGUSZTUS

Látszólag semmi nem változott. De belül minden. Izgatott vagyok. Minden

egy új lehetőségnek látszik. A családom nem olyan lesz, amilyennek én
akarom, és én sem az a lány/testvér/unokahúg/nagynéni/anya leszek,
amilyennek valószínűleg szeretnének. És ez rendben van. Már túlléptem
ezen. Az élet azért van, hogy éljünk, nem azért, hogy mások döntésein
siránkozzunk.
Meglepően élénk álmaim vannak gyíkokról, autóbalesetekről, karaoke
dallamokról, Nick csuklójáról és római saruba bújtatott lábfejéről. Nem
tudom, hogy Sophie, a tanácsadó mit gondolna rólam.
Harry egy gyorsétteremben dolgozik a nyáron. Mindkét karjára égési
sebeket szerzett a csirkesütő miatt, ezért úgy döntött, vegetáriánus lesz.
Titokban örülök ennek, de nem árulom el neki, mert ha tudja, hogy
örülök, valószínűleg visszavált. Így működnek a tinédzserek és a felnőttek.
Egyébként jól kijövünk, főleg most, hogy megtanulta, hogyan kell
használni a mosogatógépet, és hogy hol tartjuk a macskakaját.
A fotóportfólióm most egész pofásan néz ki: ott vannak az Alhambra
növényei, nagyszerű képeket készítettem Puskinról, aki úgy hengergőzik,
mint egy pre-rafaelita modell, és ott vannak az olimpiai méretű medence
szépségei. Vannak csoda szép képeim Alyssiáról is. Elárulta, hogy soha
nem gondolta, hogy így néz ki, és a suliban minden barátja azt mondja,
hogy guapa. Kezdetnek nem rossz. Még nem egészen találtam meg magam;
portréfotós vagyok vagy magazinoknak és kiállításokra akarok fotózni? De
biztos vagyok benne, hogy idővel ezt is kitalálom. Csak tovább kell
folytatnom.
Újra aktívnak érzem magam. Képek és kioldók, új elmesélendő
történetek. És régiek, hogy emlékezzünk rájuk.
Harry segít megtervezni a honlapomat és a névjegykártyámat. Amikor
azt mondom, segít, úgy értem, hogy fizetek neki. Nem haveri tarifát; az
utódtarifa mértéktelen.
Bánatosan pásztázom a képernyőt.
– Robert Capa forogna a sírjában, ha látná.
– Szerintem nem – jegyzi meg Harry csendesen, kattintgat, és változtat
a betűtípuson, a betűszínen. Állítólag a Comic Sans már ciki, kivéve, ha
noobnak akarok tűnni. Nem tudom, mi az a noob, de azt sejtem, hogy nem
jó annak látszani. Végiggondolom mindazt, amit Robert Capáról tudok, a
férfiról. A nagyanyám szeretőjéről. Nem gonosz ember, nem kegyetlen
ember. – Valószínűleg nem.
Egy örökkévalóságig tartott kitalálni egy nevet. Emlékezetesnek
kellett lennie, találónak, vonzónak, de én is benne kellett, hogy legyek.
Tudtam, hogy sokat kérek ezzel. Kételkedtem is abban, hogy találok
valamit. De aztán az éjszaka közepén úgy ébredtem fel, hogy eszembe
jutott valami, beírtam a telefonomba, és még másnap reggel is nagyon
tetszett. Butaság, de mintha fentről küldték volna. Mintha ejtőernyővel
érkezett volna.
Pinky fotószolgálata.
Az elfeledett nanám, az elfeledett Elaine Parker tiszteletére.
A szlogen az: „A képek ott vannak. Én csak megörökítem azokat.”
Még Harry is azt mondta, hogy tetszik neki.
Puskin kegyesen megbocsátotta a távollétemet, bár először megbüntetett;
most végigsétál rajtam, ahogy az ágyon fekszem, és az arcomhoz dörzsöli
a pofiját. Nem zavar, ha reggel hat után teszi, és bár szigorúan
beidomítottam, hogy annál korábban semmivel se próbálkozzon, mégis
megteszi.

A megaláztatás, hogy az egész családom előtt utasítottam vissza, úgy

pereg le Paulról, mint teflonról a víz. Egyszerűen nem érdekli. Mintha meg
sem történt volna; mi meg sem történtünk volna. Elkezdett valaki mással
találkozgatni, egy fiatal nővel Lengyelországból. Amikor azt mondom,
„találkozgatni”, úgy értem, hogy még nem igazán látták egymást, de
minden szörnyen jól megy. Ami klassz. Gyanítható, hogy a hölgy már
akkor is talonban volt, amikor meglátogatott Spanyolországban.
Ideges vagyok. Nem tudom, hogy felvegyem-e a kapcsolatot Nick
Linfielddel. Hisz pocsékul elbántam vele. Matthew megígéri, hogy szól, ha
hall felőle, de minden héten telefonál, és sosem említi. Gondolom, még
nem kezdte el a dokumentumfilmet. Nick említette, hogy vannak
pénzügyi kérdések, de soha nem beszélt úgy, mintha nagy ügy lenne.
Anyu felhív:
– Csak vedd fel vele a kapcsolatot, az ég áldjon meg! Tudni akarom,
hogy tévés celeb leszek-e.
– És ha igen?
– Akkor pár évig futom a celebköröket: Sütimester, Szombat esti láz…
Szóval azok miatt visszajön Angliába (prioritások, Jen!).
Hetekbe telik, mire ráveszem magam, hogy kapcsolatba lépjek Nickkel.
Lefoglal a vállalkozásom beindítása, hogy összepakoljam Paul utolsó
dobozait (hát, nem igazán pakolom, inkább dobálom). De nem hiszem, hogy
pont az elfoglaltságaim tartanak vissza.
 Egy részem azért nem akar beszélni Nick Linfielddel, mert fél a
visszautasítástól. Lehet, hogy Paul képes minden gond nélkül továbblépni
azután, hogy dobták, én nem. Az én arcomon nem olyan vastag a bőr. Nem
sok kell ahhoz, hogy az érzéseim a felszínre törjenek. Ez meglepő? Azt
mondják, jobb szeretni és elveszteni a szerelmet, mint soha nem szeretni,
de én nem vagyok benne biztos. Kaphatnék rá bizonyítékot?
Másrészt egy részem ösztönösen tudja, hogy ha felveszem vele a
kapcsolatot, az valami nagyobbnak lesz a kezdete, valami komolynak,
talán olyasminek, ami megváltoztatja az életemet, és szükségem van még
egy kis időre, hogy erre felkészüljek.
Kikérem Harry véleményét. Vállat vonva azt mondja:
– Apa továbblépett. Te miért ne tennéd?
Gyerekszáj.

„Helló, Nick” – üzenek végül. Augusztus második hetében járunk.

Remélem, jól vagy. Szeretném hallani a legújabb híreket a Robert Capa

dokumentumfilmről. És némi magyarázattal tartozom. Amikor legközelebb
Angliában jársz, van kedved találkozni?

Ennyi. Elküldöm, mielőtt lenne időm meggondolni magam.

A válasza perceken belül megérkezik.

Már visszajöttem Angliába. Igen, persze, annyit mondasz el, amennyit

szeretnél, én pedig elmondom az összes Robert Capához kapcsolódó hírt.

Egy tapasbárba megyünk. Nick halványkék inget visel, ami jól megy a
lebarnult bőréhez és a szeméhez. Az ujját feltűrte, ami remekül áll neki, és
pont. Miután megrendeljük a kis tányérokon felszolgált mindenfélét – jó
életfilozófiának tűnik –, Nick elmondja a jó és a rossz hírt: a film továbbra
is készül, de a producerek kivágatták vele az Elaine-es rész nagyját.

– Te éppenhogy csak benne vagy; nevetsz a cuki kalapodban.

– Jaj, ne! – felelem, bár igazából örülök, hogy nem töröltek ki teljesen.
Nick azt mondja, hogy Matthew nem került be a végső változatba, ami
szerintem kár, de valahol vicces. Állítólag leginkább anyu szerepel, ahogy
átlapozza a képeket, és beszél.
Anya és Derek októberben visszajönnek Angliába. Ez a gondolat
egyszerre tölt el boldogsággal és rémülettel. Úgy döntök, addig várok a
hírrel. Ettől jó kedvük lesz, ami remélhetőleg az út egész hangulatát
meghatározza majd.
Rövid ideig Barbara is szerepel a filmben, úszik a fura dresszében,
Alyssia pedig ott lebeg a háttérben. De köztünk szólva kevesebb mint öt
percet kaptunk az amúgy 110 perces filmben.
A filmben betöltött szerepünk kicsi, mint a tányér a tapasétteremben,
nem a főfogás vagyunk, ahogy azt hittük.
Nick azt mondja, bosszantja a döntés. Őszintén beszél.
– Azt akarták, hogy a fontosabb nőkre koncentráljunk, azok közül,
akiket Robert Capa ismert.
Így Elaine nana helyett a film Gerda Taróra koncentrál, Ingrid
Bergmanra és – szerintem ez kicsit furcsa – Hemingway feleségére,
Martha Gellhornra.
– Ez most komoly, hogy köztük is volt valami?
Nick a szemét forgatja.
– Hát, én nem hiszem, de úgy tűnik, ők ezt akarják hinni, szóval…
Elmeséli, hogy egyre többet derített ki Elaine Parkerről.
– Nem csak gépírónő volt – árulja el. – Tudtad, hogy felterjesztették a
Brit Birodalom Rendjére?
 Nem tudtam.
– Nem kapta meg?
– Egyik nő sem, de… Ahhoz is valami rendkívülit kellett tennie, hogy
egyáltalán felterjesszék. Ettől eltekintve tényleg rendkívüli nő volt… aki
gondoskodott a testvéreiről, aztán a babáról.
– Kár, hogy nem tudtuk elmondani a történetét.
Nick az orrát ráncolja.
– Szerintem ő megtehette volna. Ő döntött úgy, hogy nem teszi. Talán
nem szerette a rivaldafényt. Úgyhogy lehet, hogy így a legjobb.
Nick tovább ecseteli, hogy biztosan milyen fantasztikus nő volt Elaine,
én bólogatok, mert igen, végre most már látom. Azon emberek – főleg
lányok és nők – néma seregéhez tartozott, akik élték tovább az életüket, és
megbirkóztak mindennel azokban a szörnyű időkben. Gondoskodtak
egymásról, a kicsikről, az idősekről, az elesettekről. De hol van ezért a
köszönet? Koccintunk a poharunkkal.
– Elaine Parkerre, az elfeledett hősre! – Nick pohara a poharamhoz ér,
és borzongás fut végig rajtam. Elpirulok, ahogy rájövök, valami fontos
történik épp; jobb, ha Nick nem olvas a gondolataimban.
Nickkel nem csak nanáról beszélgetünk. Eszünk, iszunk, még több
patatas bravast rendelünk, a legbátrabb krumplit, még több fokhagymás
gombát meg rántott tintahalkarikákat, és amikor már nem beszélünk a
filmről, mély levegőt veszek, magyarázatot adok neki, és őszintén
bocsánatot kérek, amiért aznap nem mentem el a randinkra, amit Nick
kegyesen el is fogad.
Aztán elmondom neki, hogy Paullal nem jöttünk újra össze, és mi…
talán… adhatnánk ennek egy esélyt. Igen, azt mondom, „esély”, meg „jó
ég, bocs”. Ez nevetséges és kínos. Én vagyok a világ legbetojibb krumplija.
Nick nem hagyja, hogy túl sokáig gyötrődjek. Azt mondja, igen,
szeretne velem időt tölteni, hogy… kiderítsük, hogy jövünk ki egymással? De
beismeri, hogy ideges, és nekem csak búfelejtés lenne? Nem, egyáltalán nem!
Csókolózunk a kicsi tányérok fölött, és a pincérnő – egy selymes bőrű
tizenkilenc éves – bimbózó szerelmünk láttán felkiállt: „De jó”! Tovább
csókolózunk az utcán és Nick kocsijában, abban a csodás ócskavasban,
amit beígért – és megbeszéljük, hogy másnap este találkozunk.
És a fénykép? Az a csoda szép fotó a két kis angyalkáról, akik a vizet
nézték 1950-ben, az, amit anya Matthew-nak adott? A kép a piszkos arany
keretben.

Három hónappal a spanyolországi látogatásom után Matthew felhív,

hogy eltűnt. Égen-földön kereste, de halvány gőze sincs, hová tűnt. Nem
értem. Ő sem érti. Még a mindentudó Gisela – frissen és megvilágosultan
hazatérve a legutóbbi elvonulásról – sem tudja megmagyarázni. És most
nagyon mérges Matthew-ra, mert elveszítette.
– Szóval most büntiben vagy?
– Aha, már a reggeli üdvözlést sem kapom meg.
– La-la-la! Túl sok az infó!
De Matthew még aznap visszahív. Rejtély megoldva. Annyira nevet,
hogy alig tud megszólalni:
– Jen, ezt nem fogod elhinni, de Alyssia biztos benne, hogy látta, ahogy
Barbara néni becsúsztatta a táskájába…
Most van egy másik különleges fénykép is. Az éjjeliszekrényemen áll,
Harry egyik imádnivaló kiskori rajza mellett. A képet ezüst keretbe
tettem, amit Nicktől kaptam a negyvenötödik szülinapomra. Egy férfi van
rajta hátulról és egy fiatal nő, aki nevet, és a kórházi hálóing zsinórjait
rángatja. Hemingway hátsója és Elaine „Pinky” Parker, ahogy a barátja,
Robert Capa lefényképezte. Imádom.
A drága nanám, megörökítve.
 LEVÉL LIZZIE-TŐL

Üdv!
Remélem, élvezted Az elfelejtett lányok-at. Óriási, óriási köszönet azért,
hogy idáig eljutottál. Ezen a könyvön nagy szeretettel munkálkodtam az
elejétől a végéig.
Ha követni akarod a legújabb megjelent műveimet, csak iratkozz fel a
következő linkre! Megígérem, hogy az e-mail-címedet soha nem osztom
meg, és bármikor leiratkozhatsz.

www.bookouture.com/lizzie-page

Először akkor ismertem meg Robert Capát, amikor kisgyerekként

otthon a polcon megtaláltam a Life Book of Photographs című könyvet.
Megszállott lettem. Jó volt megismerni a világot ezeken a fényképeken
keresztül. Felnyitotta a szememet a különböző kultúrákra és a szörnyű
konfliktusokra. Éveken át háborús tudósító szerettem volna lenni. A
Gyilkos mezők című film csak megerősített ebben.
Az ambíciómhoz viszont több dolgot nem vettem figyelembe: nem volt
szemem a fényképezéshez, fogalmam sem volt a technikai dolgokról;
ráadásul nem is érdekeltek a technikai dolgok. És nagyon szégyenlős
voltam. Túlságosan szégyenlős ahhoz, hogy megkérjem az embereket,
pózoljanak nekem, túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy a tudtukon
kívül lefényképezzem őket. És nem tetszett a gondolat, hogy veszélyes
helyzetekbe kerülök. Egyáltalán nem. Mindig is egy félős nyuszi voltam,
de ahogy idősebb lettem, ez csak rosszabb lett.
Az egyetemen politológiát és nemzetközi tanulmányokat hallgattam,
és – Paulhoz hasonlóan – Robert Capa egyik képe poszterként ott volt a
szobámban Che Guevara képe mellett. Mindig is szerettem és igyekeztem
romantizálni a háborús tudósítók életét. Hihetetlen munkát végeztek. De
ez nem volt nekem való.
Amikor a közelmúltban megtudtam, hogy Robert Capának kapcsolata
volt egy angol nővel Londonban a háború évei alatt, izgalomba jöttem.
Azonnal tudtam, hogy ezt a történetet ki kell bontanom.
Ahogy néhányan talán tudjátok, legszívesebben a színfalak mögött élő
nőkről írok, akiket kevésbé ismernek. A The War Nurses, a Daughters of War,
a When I Was Yours történeteit mind létező nők tapasztalatai inspirálták, és
remélem, őket ünneplik. Én így próbálom a nőket visszajuttatni a
történelemben az őket megillető helyre. Az elfelejtett lányok cím az összes
regényemhez illene, mert szeretek emlékezni azokra – általában nőkre –
akiket elfelejtettek.
Több okból választottam a könyv kettős narratíváját. Inkább a
kapcsolatok és hagyatékok érdekelnek, mint egy pillanat. Szeretem
megvizsgálni, hogy a dolgok hogyan öröklődnek. Hogyan hat ránk a
nagyszüleink története. Egy bonyolult, de szerintem igen átlagos modern
brit családdal szerettem volna kielemezni. Mert sokunk számára a
családok a háborús zónák. Lehet, hogy nem élet-halál forog kockán,
hanem gyakran az öntudatunk.
Miért döntöttem úgy, hogy a modern rész leginkább
Spanyolországban játszódjon? Érdekesnek találtam a Spanyolországban
élő britek tapasztalatait. Milyen érzés elköltözni, és milyen érzés
hátramaradni? Nagyobb az esély a drámára, ha kénytelenek vagyunk
együtt lenni, és mivel a II. világháborús szereplőim mindenfelé kóboroltak
és eltűntek, jó, hogy a modern karakterek össze vannak zárva egy
medencés villában, ahol szemmel tarthatom őket.
Mindig csodás hallani az olvasóim felől. Bátran vegyétek fel velem a
kapcsolatot a Facebook-oldalamon, vagy a Twitteren, a Goodreadsen vagy
a honlapomon keresztül! Ha van egy percetek, és tetszett a könyv, sokat
jelentene az értékelésetek. Nagyon szeretném hallani, mit gondoltatok, és
a pozitív értékelések segítenek, hogy a történeteink több emberhez
eljussanak.
Jelenleg az ötödik könyvemen dolgozom a Bookouture-rel. Az 1930-as
években húszezer fiatal zsidó nő hagyta el Ausztriát és Németországot, és
jött Angliába, hogy háztartási alkalmazottként dolgozzanak. Ezt akarom
megírni. Keressétek a még több drámát, még több családi konfliktust, még
több elképesztő bátorságot a közelgő háború előterében, egy olyan
történetben, ahol ismét a nőké lesz a főszerep.

Nagyon köszönöm, hogy időt szántatok rám,

Lizzie Page

lizzie.page.75

@LizziePagewrite
 UTÓSZÓ

Robert Capa könyve, a Kissé elmosódva csodálatosan ábrázolja a férfi

szellemiségét. Beszámoló a Londonban töltött időszakáról, tele van
energiával, életerővel és örömmel. Robert Capa közismert volt rendkívüli
bátorságáról és a fotózás iránti elkötelezettségéről; az kevésbé ismert,
hogy pokolian vicces volt.
Elaine Parker alakját nagyon szabadon kezeltem. Nem tartozott a
munkásosztályhoz, és – amennyire én tudom –, nem volt két problémás
öccse. Létezik néhány fénykép Elaine-ről; nem meglepő, hogy gyönyörű
volt. Ő és Justin – aki a való életben nem volt felfuvalkodott –, már
házasok voltak, amikor a nő és Robert Capa találkoztak. Ha többet
szeretnél tudni erről a szerelemről, olvasd el Robert Capa könyvét!
Nagy szerencsém volt, hogy láthattam a tizenegy fennmaradt képet
Robert Capa Normandiai partraszállásáról a londoni Birodalmi Háborús
Múzeumban a 2019-es kiállításon. A többi tönkrement, de nem Elaine
öccse hibájából.
Úgy tűnik, Elaine valóban lelépett Robert Capa közeli barátjával – akit
Capa könyvében Chucknak hívtak –, és feleségül ment hozzá.
Az a rész, amelyben Myra Hess ebédidőben koncerteket adott a
National Galleryben, megtörtént. Muszáj volt megemlítenem ezeket az
eseményeket, melyek összehozták a londoniakat a legsötétebb napokban.
Juliet Gardiner fantasztikus könyve, a Wartime Britain ismét
nélkülözhetetlennek bizonyult.
Ami a George-ot és markos kocsmárosnőjét, Bessie Larholtot illeti, az
egyik szülőm nagynénjéről mintáztam. Lengyelországból érkezett az 1910-
es években, feleségül ment egy vagyonos emberhez, egy
szerencsejátékoshoz, és volt egy szuper autogramos könyve. Csodálatos
volt. Nem hagyhattam ki.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Minden köszönet a szerkesztőmnek, Kathryn Taussignak, az

ügynökömnek, Therese Coennek a Hardman and Swainsonnál, a
kiadóimnak a Bookouture-nél. Megnyertem velük a főnyereményt;
nagyon szerencsés író vagyok.
Minden könyves bloggernek és olvasónak; nélkületek nem érünk
semmit.
A barátaimnak; szuperek vagytok. Köszönöm!
A családomnak; miattatok őrzöm meg a józan eszem.
  

egy essexi tengerparti városban nőtt fel. A Warwicki

Egyetemen politikát és nemzetközi tanulmányokat hallgatott.
Később dadusként dolgozott Párizsban, és pár évig
angoltanárként Tokióban. Visszatérve Angliába kreatív és
életrajzi írásból szerzett diplomát a Goldsmiths Egyetemen.
Lizzie imád fiktív világokba menekülni, főleg történelmi
korokéba. Szeretne minél többet megtudni arról, hogyan éltek
a nők a 20. században, így mindig hegyezi a fülét, ha korábban
élt nők eredményeiről hall.
 
Tudjon meg többet a könyvről:
twitter.com/LizziePagewrite
www.facebook.com/MontBlancValogatas
www.facebook.com/DreamKonyvek