Camilla Läckberg

A BOSZORKÁNY
 Copyright © Camilla Läckberg, 2017
A mű eredeti címe: Häxan
Első kiadás: Forum, Svédország
Published by arrangement with Nordin Agency AB, Sweden
Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2017
A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető.
Fordította: Dr. Dobosi Beáta
Szerkesztette: Szala Boglárka
Korrektor: Keszthelyi-Kiss Judit
Borítóterv: Sigmond Viktória
ISBN 978 963 324 554 5 (papír)
ISBN 978 963 324 555 2 (epub)
ISBN 987 963 324 556 9 (mobi)
Kiadta az Animus Kiadó 2018-ban
A Central Médiacsoport tagja
Felelős kiadó: dr. Szemere Gabriella
info@animus.hu
www.animuscentral.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Tipográfia, e-book: Scriptor Kft.
Pollynak
Nem lehetett tudni, milyen élete lett volna a kislánynak. Hogy mi
lett volna belőle. Mit dolgozott volna, kit szeretett, kit gyászolt
volna, kit veszített volna el, és kit nyert volna meg. Hogy lettek
volna-e gyermekei, és ha igen, milyenek. Azt sem lehetett tudni,
hogy nézett volna ki, ha felnő. Négyéves korban még semmi sem
dől el. A szeme színe zöld és kék között játszott, a haja, amely
születésekor egészen sötét volt, mostanra kivilágosodott, a szőkébe
egy leheletnyi vörös árnyalat vegyült, és biztosan változott volna
még. Most különösen nehéz lett volna eldönteni. Arccal feküdt a
vízben. A tarkóját vastagon alvadt vér borította. A világos szín
csak a fejtetőn növő hosszú tincseken látszott.
A jelenet még csak nem is volt szomorú. Semmivel sem volt
szomorúbb, mintha nem hevert volna ott a vízben. Az erdő neszei
pont olyanok voltak, mint máskor. A fény ugyanúgy szűrődött be a
fák között, mint mindig, amikor a nap ez idő tájt így sütött. A víz
lassan kavargott körülötte, és a felszínt csak egy szitakötő
landolása zavarta meg, amely apró szárnyait a víz fölé terjesztette.
A változás megkezdődött: a kislány hamarosan eggyé válik az
erdővel és a vízzel. Ha senki sem talál rá, a természet elvégzi a
munkáját, és a gyerek feloldódik benne.
Még senki sem tudta, hogy eltűnt.
– Szerinted anyád fehérben lesz? – kérdezte Erica, és Patrik felé
fordult a franciaágyon.
– Az tenné be a kiskaput – felelte Patrik.
Erica felnevetett, és oldalba bökte a férfit.
– Miért veszed ennyire zokon, hogy az anyád férjhez megy? Az
apád már rég újranősült, az egy kicsit sem ráz meg?
– Tudom, hülye vagyok – csóválta a fejét Patrik, és kidugta a lábát
az ágyból, majd elkezdte felhúzni a zokniját. – Kedvelem Gunnart,
és örülök, hogy anya nem magányos…
Felállt, és felvette a farmerját.
– Csak kicsit furának érzem. Amióta az eszemet tudom, anya
egyedül élt, és ha valaki kielemezné, biztos megállapítaná, hogy
valami anya-fia dolog kísért a háttérben. Mármint olyan furcsa
érzés… hogy anyának… van valakije.
– Úgy érted, fura, hogy lefekszik Gunnarral?
Patrik a fülére tapasztotta a kezét.
– Fogd be!
Erica nevetve hozzávágott egy párnát. Egykettőre vissza is kapta,
mire kitört a totális háború. Patrik Ericára vetette magát, de a
birkózás hamar cirógatásba és mély lélegzetvételekbe ment át. Erica
a férje nadrágjának slicce felé nyúlt, és elkezdte kigombolni.
– Mit csináltok?
Maja vékony hangocskájára mindketten mozdulatlanná
dermedtek, aztán az ajtó felé fordították a fejüket. Nemcsak Maja
állt ott, hanem az ikerpár is mellette szobrozott, és vidáman nézték a
szüleiket az ágyban.
 – Csak csikiztük egymást – mondta Patrik lihegve, majd felállt.
– Tényleg megjavíthatnád a zárat – dohogta Erica, és magára
húzta a takarót, amely a derekáig lecsúszott.
Felült, és nagy nehezen rámosolygott a gyerekekre.
– Menjetek le, és kezdjetek el megteríteni reggelihez, mindjárt
megyünk.
Patrik magára kapkodta a ruháit, és kiterelgette a gyerekeket.
– De ha egyedül nem boldogulsz, megkérheted Gunnart, hogy
segítsen. Folyton a keze ügyében van a szerszámos ládája. Ha éppen
nem az anyáddal van elfoglalva…
– Fogd be! – nevetett Patrik, és kiment.
Erica mosolyogva dőlt vissza az ágyra. Heverészett még egy kicsit,
mielőtt felkelt. Ha az ember a saját főnöke, nem tud elkésni.
Ugyanakkor megvolt ennek a hátulütője is. Aki íróként dolgozik,
annak fegyelmezettnek és lelkiismeretesnek kell lennie, és néha
kissé magányos. Erica mégis szerette a munkáját, imádott írni,
életet lehelni történetekbe és emberi sorsokba, kutatni és a dolgok
mélyére ásni, kideríteni, mi is történt valójában, és miért. Az
esetnek, amelyen pillanatnyilag dolgozott, már régóta a végére akart
járni. A kis Stella története, akit Helen Persson és Marie Wall
megölt, máig mélyen érintett minden fjällbackait.
És most Marie Wall visszatért. Az ünnepelt hollywoodi sztár azért
jött Fjällbackába, hogy filmet forgasson Ingrid Bergmanról. A kis
falut lázban tartották a pletykák.
Mindenki ismerte az ügy szereplőit vagy a családjukat, és
mindenki megrendült, amikor 1985 júliusában egy délután
ráakadtak Stella holttestére a tengerszemben.
Erica oldalra fordult az ágyban, és azon töprengett, vajon akkor is
olyan melegen sütött-e a nap, mint ma. Miután megteszi azt a pár
métert a közlekedőn át a dolgozószobájáig, azzal kezdi, hogy
utánanéz. De ez még várhat. Lehunyta a szemét, és elszunyókált,
miközben Patrik meg a gyerekek hangja felszűrődött a földszinti
konyhából.
Helen előredőlt, a tekintete ide-oda csapongott. Izzadt tenyerét a
térdére támasztotta. Egyéni rekordot állított fel, holott a szokásosnál
később indult futni.
A tenger kéken és tisztán csillogott előtte, de a lelkében vihar dúlt.
Nyújtózkodott, majd maga köré fonta a karját, de nem tudta
abbahagyni a remegést. „Most gázol át valaki a síromon” – szokta
mondani az anyja. És talán így is volt. Na, nem az ő sírján. Hanem
valaki másén.
A múltra a feledés fátyla borult, az emlékképek elhalványultak. De
a hangokra, amelyek azt kérdezgették, mi történt, emlékezett.
Folyton-folyvást ugyanazt hajtogatták, mígnem Helen már nem
tudta, mi az ő igazságuk és mi a saját igazsága.
Akkoriban lehetetlenségnek érezte, hogy visszatérjen ide, és itt
éljen. De a suttogások és a sikolyok az évek alatt elhalkultak,
csendes duruzsolássá váltak, hogy aztán végleg elnémuljanak. Úgy
érezte, ismét a létezés természetes része.
De most megint beszélni fognak. Minden felszínre kerül. És mint
oly sokszor az életben, az események összefüggnek. Hetek óta nem
aludt, miután megkapta Erica Falck levelét, amelyben az állt, hogy
könyvet ír, és szeretne vele találkozni. Kénytelen volt újra felíratni
magának a tablettákat, amelyek nélkül már évek óta olyan jól
megvolt. Máskülönben nem bírta volna elviselni a következő hírt:
Marie visszatért.
Harminc év telt el. Csendben és visszahúzódva élték az életüket
Jamesszel. Jól tudta: James így akarja. Egy idő után úgyis vége
szakad a szóbeszédnek, mondta annak idején a férfi. És igaza lett. A
sötét órák véget értek, és Helen gondoskodott arról, hogy minden
menjen a maga útján. Az emlékeket sikerült kordában tartania.
Mostanáig. De a képek most megint ott villództak. Tisztán látta
maga előtt Marie arcát. És Stella vidám mosolyát.
Helen ismét a tengerre nézett, a tekintetével követte a hullámok
mozgását. De a képek nem tágítottak. Marie visszatért, és vele együtt
a pusztulás is.
– Elnézést! Hol találom a mosdót?
Sture a gyülekezetből biztatóan nézett Karímra és a többiekre,
akik a tanumshedei menekülttáborban ültek svédórán.
Mindnyájan megismételték a mondatot, ahogy tudták.
– Elnézést! Hol találom a mosdót?
– Mennyibe kerül? – folytatta Sture.
Újra felzendült a kórus.
– Mennyibe kerül?
Karím a szöveget nézte, és küszködve próbálta úgy kiejteni a
hangokat, ahogy Sture a táblánál. Minden olyan furcsa volt. A betűk,
amelyeket ismerniük, a hangok, amelyeket képezniük kellett.
Végignézett a teremen és a hat elszánt emberen. A többiek vagy
kint labdáztak a napon, vagy a kis házakban heverésztek. Egyesek
igyekeztek átaludni a napot és az emlékeket, miközben mások a még
megmaradt barátaikkal és rokonaikkal e-maileztek, vagy a
híroldalakat bújták. Nem mintha annyi információhoz
hozzájuthattak volna. A kormány csak propagandát terjesztett, a
hírügynökségek pedig nemigen tudták a helyszínre juttatni a
tudósítóikat. Karím maga is újságíró volt előző életében, és tudta,
milyen nehéz korrekt és naprakész információkat szerezni egy olyan
háborús, külső-belső ellenség által feldúlt országból, mint Szíria.
– Köszönjük a meghívást.
Karím prüszkölt egyet. Ezt a kifejezést sosem fogja használni. Ha
valamit, hát azt gyorsan megtanulta, hogy a svédek zárkózottak.
Nem is igen volt kapcsolatuk svédekkel, Sturét és a
menekülttáborban dolgozókat leszámítva.
Mintha egy külön kis országban éltek volna az országon belül, a
külvilágtól elzárva. Csak egymás társaságát élvezhették. És a szíriai
emlékekét. A jókét, de főleg a rosszakét. Amelyeket sokan újra és
újra átéltek. Karím igyekezett mindent elfojtani. A háborút, amely
hétköznapi valósággá lett. A hosszú utat az ígéret északi földjére.
Sikerrel járt. Ahogy imádott Amínája és a drágaságaik, Haszan és
Számija. Csak ez számított. Biztonságba juttatta őket, megadta nekik
a jövő esélyét. A vízen úszó testek befurakodtak az álmaiba, de
amint kinyitotta a szemét, eltűntek. Ő és a családja itt volt.
Svédországban. Semmi más nem fontos.
– Hogy mondani, amikor valaki szexel?
Adnán felnevetett a saját kérdésén. Ő és Halíl voltak a
legfiatalabbak. Egymás mellett ültek, és folyton ugratták egymást.
– Egy kis tiszteletet – mondta Karím arabul, és rájuk meresztette
a szemét.
Elnézéskérőn megvonta a vállát, és Sturére nézett, aki finoman
biccentett.
Halíl és Adnán egyedül érkezett, család és barátok nélkül.
Kijutottak Aleppóból, mielőtt még túl forró lett volna a talaj a lábuk
alatt. Szökni vagy maradni. Mindkettővel az életüket kockáztatták.
Karím képtelen volt haragudni rájuk, hiába viselkedtek ilyen
tiszteletlenül. Gyerekek voltak. Féltek, és magányosnak érezték
magukat az idegen országban. Csak a szemtelenség maradt nekik.
Minden más idegen volt. Órák után elbeszélgetett velük. A
családjaik minden pénzüket összedobták, hogy ők idejöhessenek.
Nagy súly nyomta a fiúk vállát. Nemcsak a tény, hogy idegen
országba vetődtek, hanem az elvárás is, hogy minél hamarabb
megvessék itt a lábukat, és kimenekítsék a családjukat a háborúból.
De még ha Karím megértést tanúsított is irántuk, elfogadhatatlan
volt, hogy tiszteletlenül viselkedjenek az új hazájukkal szemben.
Bármennyire féltek is tőlük a svédek, befogadták őket. Tető lett a
fejük felett, és megvolt a mindennapi betevőjük. Sture pedig a
szabadidejét feláldozva igyekezett megtanítani nekik a kérdéseket,
mi mennyibe kerül, és hol a vécé. Karím talán nem értette a
svédeket, de örökké hálás lesz nekik azért, amit a családjáért tettek.
Nem mindenki osztotta ezt a nézetet, és azok, akik nem tisztelték az
új hazájukat, nekik ártottak, és csak azt érték el, hogy a svédek
gyanakvással tekintettek rájuk.
– Milyen szép az idő! – mondta Sture szépen tisztán a tábla előtt.
– Milyen szép az idő! – ismételte Karím, és a férfira mosolygott.
A Svédországban eltöltött két hónap alatt megértette, miért
örülnek annyira az itteniek a napsütésnek. „Átkozott ítéletidő!” – ez
volt az egyik első kifejezés, amelyet megtanult svédül. Bár a
hangokat még nem tudta tökéletesen képezni.

– Szerinted mennyit szexelnek az emberek ebben a korban? –

kérdezte Erica, és ivott egy kortyot a habzóborából.
Anna nevetésére a Café Bryggan vendégei feléjük fordultak.
– Most komolyan? Ilyeneken töröd a fejed? Hogy mennyit szexel
Patrik anyja?
– Igen, de egy kicsit tágabb összefüggésbe helyeztem – mondta
Erica, és vett egy falatot a tengergyümölcsei-tálból. – Hány évük
lehet még, amíg szexelhetnek egy jót? Az ember egyszer csak
elveszíti az érdeklődését? A nemi vágyat valamiféle ellenállhatatlan
késztetés váltja fel, hogy keresztrejtvényt fejtsen, vagy szúdokúzzon,
vagy diákcsemegét rágcsáljon, vagy mi?
– Hát…
Anna a fejét rázta, és hátradőlt a széken, hogy kényelemes
testhelyzetet találjon. Ericának gombóc lett a torkában, amikor
ránézett. Nem is olyan rég szörnyű autóbalesetet szenvedtek,
amelyben Anna elvetélt, és az arcán örökre megmaradnak a hegek.
De most, nemsokára megszületik Anna és Dan szerelemgyereke. Az
élet néha meglepő fordulatokat vesz.
– Például szerinted…
– Ha most anyával és apával kezdesz példálózni, felállok és
elmegyek – emelte fel a kezét Anna. – Erre gondolni sem akarok.
Erica elvigyorodott.
– Jól van, nem anyát és apát hozom fel példának, de szerinted
milyen gyakran szexel Kristina és Bob mester?
– Erica! – Anna a kezébe temette az arcát, és ismét a fejét
csóválta. – És ne hívjátok szegény Gunnart Bob mesternek, csak
azért mert készséges és ügyes kezű.
– Jól van, jól van. Beszéljünk inkább az esküvőről. A te
véleményedet is kikérte ruhaügyben? Remélem, nem csak nekem
kell nyilatkoznom, és jó képet vágnom, amikor az egyik
öregasszonyos göncöt mutatja meg a másik után.
 – Nem, engem is megkérdezett – mondta Anna, és megpróbált
előrehajolni, hogy beleharapjon a rákos szendvicsébe.
– Tedd a hasadra – javasolta Erica mosolyogva, amiért egy dühös
pillantás lett a jutalma.
Bármennyire akarta is Anna és Dan ezt a gyereket, nem lehetett
valami nagy élvezet terhesnek lenni ebben a hőségben, és Anna hasa
finoman szólva is óriási volt.
– Nem tudnánk hatni rá valahogy? Kristinának olyan jó alakja
van, vékonyabb a dereka és formásabb a melle, mint nekem, csak
nem meri megmutatni. Képzeld el, milyen szép lenne egy testhez
álló, kissé dekoltált csipkeruhában!
– Engem hagyj ki Kristina átalakításából – mondta Anna. – Azt
fogom mondani, hogy csodásan néz ki, bármit választ is.
– Gyáva nyúl!
– Törődj a saját anyósoddal, én is törődöm az enyémmel.
Anna élvezettel harapott bele a rákos szendvicsbe.
– Mert Esther olyan nehéz eset – mondta Erica, és maga előtt
látta Dan tündéri anyukáját, aki sosem vetemedne arra, hogy
másokat kritizáljon, vagy rossz szóval illessen.
Erica ezt saját maga is tapasztalta réges-régen, amikor még egy
pár voltak Dannal.
– Igazad van, nagyon jól jártam vele – felelte Anna, majd
elkáromkodta magát, amikor a hasára ejtette a szendvicset.
– Rá se ránts! Ki nézi a hasadat, amikor ilyen lökhárítóid vannak?
– mondta Erica, és Anna G-s kosarára mutatott.
– Fogd be!
Anna amennyire csak tudta, letisztogatta a majonézt a hasáról,
miközben Erica előrehajolt, a kezébe fogta a húga arcát, és
megpuszilta.
– Hát ezt meg miért kaptam? – hüledezett Anna.
– Mert szeretlek? – kérdezett vissza Erica, és felemelte a poharát.
– Ránk! Rád és rám és a lökött családunkra. Mindarra, amin
keresztülmentünk, mindarra, amit túléltünk, és arra, hogy
nincsenek titkaink egymás előtt!
 Anna pislogott kicsit, majd felemelte a kóláspoharát, és koccintott
Ericával.
– Ránk.
Ericának egy pillanatra az a benyomása támadt, hogy Anna szeme
sötéten villan, de a furcsaság azon nyomban el is tűnt. Biztos csak
képzelődött.

Sanna a jezsámencserjéhez hajolt, és beszívta az illatát. Most nem

nyugtatta úgy meg, ahogy máskor. Vevők nyüzsögtek körülötte,
emelgették a virágcserepeket, virágfölddel töltötték meg a
talicskákat, de ő alig látta őket. Egyedül csak Marie Wall hamis
mosolyát látta maga előtt.
Sannának nem fért a fejébe, hogy visszatért. Ennyi év után.
Mintha az nem lett volna elég, hogy olykor összefut Helennel a
faluban, és kénytelen odabiccenteni neki.
Azt már elfogadta, hogy Helen a közelében van, és bármikor
belebotolhat. Látta a szemében a bűnt, látta, hogyan emészti fel
évről évre. De Marie sosem tanúsított megbánást, ott mosolygott
minden bulvárlapban.
És most visszatért. Az álságos, mosolygós, szépséges Marie. Egy
osztályba jártak az iskolában, és miközben Sanna irigyelte Marie
hosszú szempilláját és szőke haját, amely a kulcscsontjáig ért, látta
benne a sötétséget is.
Hála az égnek, Sanna szüleinek nem kellett látniuk a mosolygó
Marie-t a faluban. Sanna tizenhárom éves volt, amikor az anyja
májrákban meghalt, és tizenöt, amikor az apja utoljára levegőt vett.
Az orvosok nem tudták megmondani a halál pontos okát, de Sanna
tudta, mi történt. A gyász vitte a sírba.
Sanna megrázta a fejét, mire ismét jelentkezett a fejfájása.
Arra kényszerítették, hogy Linn nénihez költözzön, de sosem
érezte otthon magát abban a házban. Linn néni és Paul bácsi
gyerekei sokkal fiatalabbak voltak nála, és nem tudták, mihez
kezdjenek egy árva tizenévessel. Sosem bántották, és mindent
elkövettek, amit tudtak, de idegenek maradtak Sanna számára.
 Egy távoli mezőgazdasági szakgimnáziumba ment, majd rögtön
érettségi után dolgozni kezdett. Azóta a munkájának élt. Ezt a kis
kertészeti árudát vezette Fjällbacka határában, nem keresett sokat,
de megélt belőle a lányával együtt. Többre nem is volt szüksége.
A szülei élőhalottakká változtak, miután megtalálták Stella
holttestét, és valamennyire meg is értette őket. Egyesek
ragyogóbbnak születnek másoknál, és Stella is ilyen volt. Csupa
mosoly, csupa kedvesség, csupa ölelés és csók, amelyet bőkezűen
osztogatott. Ha Sanna meghalhatott volna Stella helyett azon a
meleg nyári reggelen, megtette volna.
De Stellát találták meg a tengerszem vízén lebegve. Semmijük sem
maradt utána.
– Elnézést! Van olyan rózsája, ami nem igényel annyi törődést?
Sanna összerezzent, és felnézett a nőre, aki észrevétlenül jött oda
hozzá. A nő rámosolygott, ráncos arca kisimult.
– Szeretem a rózsát, de sajnos nem vagyok ügyes kertész.
– Milyen színt szeretne? – kérdezte Sanna.
Nagy szakértelemmel választotta ki a vásárlóknak azt a növényt,
amely a legjobban illett hozzájuk. Egyeseknek olyan virág kellett,
amely sok gondoskodást és odafigyelést igényel. Nekik az orchidea
volt a megfelelő, amelyben sok-sok éven át gyönyörködhettek.
Mások magukról is alig tudtak gondoskodni, és sokat tűrő, szívós
fajtákra volt szükségük. Nem feltétlenül kaktuszra, azt a
legnehezebb eseteknek tartogatta, nekik inkább vitorlavirágot vagy
könnyezőpálmát javasolt. Nagy súlyt fektetett arra, hogy megtalálja
a megfelelő növényt minden embertípusnak.
– Valami halványat – felelte a nő álmodozva. – A pasztellszínek a
kedvenceim.
– Akkor tudom is, melyik lenne a legjobb. A jajrózsa. Csak az
ültetésre kell odafigyelnie. Ásson egy mély lyukat, és öntsön bele
jócskán vizet! Tegyen bele egy kis tápot, majd adok a megfelelő
fajtából, és mehet is bele a rózsa. Takarja be földdel, és locsolja meg
újra! Az első időben, amíg gyökeret ereszt, nagyon fontos a locsolás.
Aztán már csak arra kell figyelni, hogy ne száradjon ki. Tavasz elején
metssze meg, azt szokták mondani, akkor kell, amikor a nyírfák
kirügyeznek.
A nő áhítattal nézte a növényt, amelyet Sanna a
bevásárlókocsijába tett. Sanna tökéletesen megértette. A rózsákban
van valami különös. Gyakran hasonlította az embereket virágokhoz.
Ha Stella virág lett volna, biztosan rózsa lett volna. Parlagi rózsa.
Szép, varázslatos, egyik sziromréteg a másikon.
A nő megköszörülte a torkát.
– Valami gond van? – kérdezte.
Sanna megrázta a fejét, ráeszmélt, hogy megint elmerült az
emlékeiben.
– Semmi, csak kicsit fáradt vagyok. Ez a meleg…
A nő rábólintott a félbehagyott mondatra.
Pedig igenis volt gond. A gonosz visszatért. Sanna pont olyan
tisztán érezte, mint a rózsák illatát.

A gyerekekkel töltött szabadságot nem is igazán lehet szabadságnak

nevezni, gondolta Patrik. Egyszerre volt csodálatos és kimerítő.
Főleg most, hogy mindhárom gyerek rá maradt, mert Erica Annával
ebédelt. Ráadásul jobb meggyőződése ellenére lehozta őket a
strandra, mert otthon már nem lehetett velük bírni. Könnyebb volt
fegyelmezni, ha sikerült lefoglalnia őket, de arra nem gondolt,
mennyire megnehezíti a saját helyzetét a strandolással. Egyrészt ott
volt a vízbe fúlás veszélye. A házuk Sälvikben állt közvetlenül a
strand mellett, és Patrik már számtalanszor ébredt verítékben úszva,
mert azt álmodta, hogy valamelyik gyerek kiszökött, és lement a
tengerhez. Másrészt ott volt a homok. Noel és Anton nem érte be
annyival, hogy más gyerekeket dobált vele, aminek következtében a
szülők haragos pillantásokkal méregették Patrikot, de valami
megmagyarázhatatlan oknál fogva imádták a szájukba tömni. A
homok még csak elment volna, de Patrik beleborzongott a
gondolatba, mi mást kapnak még be vele együtt. Egy csikket már
kiszedett Anton homokos kis kezéből, és csak idő kérdése volt,
mikor kerül elő egy üvegszilánk. Vagy egy snüsszöszacskó.
 Hál’ istennek itt volt Maja. Patrikot olykor gyötörte a lelkiismeret,
amiért ilyen nagy felelősség hárult a kislányra az öccsei miatt, de
Erica állította, hogy Maja élvezi. Ahogy Erica is örömmel istápolta a
húgát.
Maja most is szemmel tartotta a fiúkat, hogy ne menjenek be túl
messzire a vízben, határozott mozdulatokkal terelgette ki őket
szárazra, megnézte, mit vesznek a szájukba, és leporolta azokat a
gyerekeket, akiket az öccsei megdobáltak homokkal. Patrik néha azt
kívánta, hogy Maja ne legyen mindig ilyen rendes. Attól félt, hogy a
végén még gyomorfekélyt kap, ha mindig ilyen jó kislány lesz.
A néhány évvel ezelőtt jelentkező szívproblémái óta tudta, milyen
fontos, hogy törődjön magával az ember, pihenjen és
kikapcsolódjon. A kérdés már csak az volt, hogy egy gyerekekkel
töltött szabadság alkalmas-e erre. Mindennél jobban imádta a
gyerekeit, de be kellett ismernie, hogy olykor vágyik a tanumshedei
rendőrség nyugalmára.

Marie Wall hátradőlt a napágyon, és az italáért nyúlt. Bellini koktél.

Pezsgő és őszilé. Nem olyan, mint Harrynál Velencében, sajnos. Itt
nincs friss barack. Inkább egy szegényesebb változat, olcsó
pezsgőből, amellyel azok a fösvény tévések telepakolták a hűtőjét,
meg dobozos ősziléből. De azért elment. Kérte, hogy legyenek
hozzávalók egy Bellinihez, bárhová utazik.
Furcsa érzés volt visszajönni. Mármint nem a házba,
természetesen. Azt már rég lebontották. Akaratlanul is eltűnődött
rajta, hogy a régi telken épített új ház tulajdonosait vajon
felkeresték-e az ártó szellemek, azok után, ami itt történt. Biztosan
nem. A gonosz követte a szüleit a sírba.
Marie ivott még egy kortyot a koktélból. Azon merengett, hol
lehetnek a ház tulajdonosai. Egy verőfényes augusztusi hét páratlan
alkalom volna, hogy kiélvezzék az örömöket, amelyeket a
méregdrágán vásárolt és berendezett házuk nyújthat. Még ha
különben nem is fordulnak meg túl gyakran Svédországban.
Biztosan a provence-i kastélyukban időznek, amelyet Marie is látott,
amikor rájuk keresett a Google-n. A gazdagok ritkán érik be a
legjobbnál rosszabbal. És ez áll a nyaralóra is.
Végül is örült, hogy kibérelte a házat. Azonnal idesietett, mihelyt
befejezték a forgatást. Tudta, hogy nem húzhatja a végtelenségig,
egyszer találkoznia kell Helennel, és szembe kell néznie vele, milyen
sokat jelentettek egymásnak egykor, és mennyire megváltozott azóta
minden. De még nem állt készen rá.
– Anya!
Marie lehunyta a szemét. Már kiskora óta próbálta rávenni Jessie-
t, hogy szólítsa a nevén, de hiába. A gyerek ragaszkodott az „anya”
megszólításhoz, mintha ettől Marie amolyan molett anyatigrissé
változott volna.
– Anya!
A hang a háta mögül jött, és Marie belátta, hogy nem menekülhet.
– Igen? – nyúlt ismét a pohara után.
A buborékok csiklandozták a torkát. A teste minden kortytól
lazább és lustább lett.
– Sammal elmennénk egy körre a hajóján, rendben?
– Hogyne – mondta Marie, és megint ivott.
A lányára lesett a szalmakalapja alól.
– Kérsz?
– Anya, csak tizenöt vagyok – mondta Jessie egy sóhaj
kíséretében.
Édes istenem, Jessie olyan rendes gyerek, mintha nem is az ő
lánya lenne. Szerencsére megismert egy fiút, miután megérkeztek
Fjällbackába.
Marie lecsúszott a napágyon, és becsukta a szemét, de aztán
rögtön ki is nyitotta.
– Mit állsz itt? – kérdezte. – Árnyékolsz. Próbálok kicsit
lebarnulni. Ebéd után forgatásra megyek, és azt akarják, hogy
természetes barna legyek. Ingrid a dannholmeni nyarakon úgy
nézett ki, mint a mézeskalács.
– Én csak… – kezdte Jessie, de aztán sarkon fordult, és elment.
Marie hallotta a bejárati ajtó csapódását, és maga elé mosolygott.
Végre egyedül lehet.

Bill Andersson felnyitotta a kosarat, és kivette az egyik szendvicset,

amelyet Gun készített be. Felnézett, mielőtt gyorsan lecsukta volna a
fedelet. A sirályok fürgék voltak, és ha nem figyelt az ember,
megfosztották az ebédjétől. Itt a mólón különösen veszélyes volt.
Gun oldalba bokszolta.
– Jó ötlet – mondta. – Kicsit eszement, de jó.
Bill lehunyta a szemét, és beleharapott a szendvicsbe.
– Komolyan gondolod, vagy csak azért mondod, hogy örömet
okozz vén fejemnek? – kérdezte.
– Mikor mondok valamit csak azért, hogy örülj? – kérdezett vissza
Gun, és Bill ezen a ponton kénytelen volt igazat adni neki.
Az együtt töltött negyven év alatt csak ritkán esett meg, hogy a
másik nem volt kíméletlenül őszinte.
– Igazából már a mozi óta ezen rágódom, szerintem itt is
működhet. Beszéltem Rolffal, és nincs valami sok szórakozásuk a
menekülttáborban. Az emberek olyan gyávák, hogy a közelükbe se
mernek menni.
– Itt Fjällbackában már az is elég, ha valaki hozzám hasonlóan
Strömstadból költözött ide, máris kinézik. Úgyhogy nem csoda, hogy
nem fogadják tárt karokkal a szíreket.
Gun vett magának még egy zsemlét, amelyet frissen vásároltak a
Zetterlindéknél, és vastagon megvajazta.
– Csak idő kérdése, hogy megváltozzon a hozzáállásuk – mondta
Bill, és széttárta a karját. – Sokan gyerekkel érkeztek, és háborúból
meg nyomorból menekülnek, és útközben is csak szenvedésben van
részük, úgyhogy tennünk kell azért, hogy az emberek szóba álljanak
velük. Ha a szomáliaiakat meg lehet tanítani síelni és jéglabdázni,
akkor a szíreket csak meg lehet tanítani vitorlázni. Van ott tenger
egyáltalán? Lehet, hogy már tudnak is?
Gun a fejét rázta.
– Fogalmam sincs, szívem, keress rá az interneten.
Bill az iPadjéért nyúlt, amely a délutáni szúdokúja mellett hevert.
 – Igen, Szíriának van tengere, de nem tudom, hányan jutnak le a
partra. Mindig is hittem abban, hogy bárki képes megtanulni
vitorlázni, és ez jó alkalom lesz arra, hogy be is bizonyítsam.
– De nem elég, ha csak kedvükre vitorláznak? Mindenképpen
versenyezni kell?
– Ez volt a dokumentumfilmben, a Trevligt folkban. Hogy igazi
kihívással kell motiválni őket. Úgy működik majd, mint egy felhívás.
Bill elmosolyodott. Bárcsak sikerülne meggyőzően és
megfontoltan kifejeznie magát!
– Jó, de miért kellene… Mit is mondtál? …felhívásnak lennie?
– Különben nem érünk el áttörést. Ha mások is kedvet kapnak,
ahogy én is, a mozgalom úgy terjedhet tovább, mint a gyűrűk a
vízben, és a menekültek könnyebben beilleszkedhetnek a
társadalomba.
Bill már látta maga előtt, hogy nemzeti mozgalmat indít. A nagy
változásokat is el kell kezdeni valahol. És az, ami a szomáliaiak
jéglabda-világbajnokságával kezdődött, a szírek vitorlázásával
folytatódhat, és ki tudja, hol ér véget.
Gun a kezére tette a kezét, és rámosolygott.
– Még ma beszélek Rolffal, és szervezek egy találkozót a táborban
– mosolygott Bill, és vett egy zsemlét.
Rövid habozás után még egyet, és a sirályoknak dobta. Elvégre
nekik is enniük kell.

Eva Berg kihúzott egy gazt, és a lába mellett álló kosárba dobta. A
szíve szokás szerint nagyot dobbant, amikor végighordozta a
tekintetét a földeken. Ez itt mind az övék. A tanya története sosem
aggasztotta őket. Sem ő, sem Peter nem különösebben babonás.
Pedig amikor tíz évvel ezelőtt megvásárolták Strandék tanyáját, sok
pletykát hallottak a családot sújtó szerencsétlenségekről. Ha Eva jól
értette, valami nagy tragédiáról volt szó, és ez okozta az összes
többit. A kis Stella halálával kezdődött a Strand család
nyomorúságos sorsa, és ennek vajmi kevés köze van a tanyához.
Eva megint lehajolt, és kihúzott egy újabb gyomot, miközben
figyelmen kívül hagyta a térdét szaggató fájdalmat. Neki és Peternek
az új otthonuk valóságos földi paradicsom volt. Városról költöztek
ide, már ha Uddevallát városnak lehet nevezni, és mindig is vidéki
életről álmodtak. A Fjällbacka határában álló tanya minden
szempontból tökéletes volt. Olcsón adták az itt történtek miatt, így
aztán megengedhették maguknak. Eva remélte, hogy sikerül
szeretettel és pozitív energiával megtölteniük ezt a helyet.
A legjobb az volt az egészben, hogy Nea is szeretett itt. Linneának
keresztelték, de kiskora óta Neának nevezte magát, és egy idő után
Evának és Peternek is szokásává vált így szólítani. Négyéves volt, és
olyan határozott meg öntörvényű, hogy Eva már most reszketett a
serdülőkortól. De úgy tűnt, nem születik több gyerekük, és így
legalább minden figyelmüket Neának szentelhetik, ha itt lesz az
ideje. Ez egyelőre még nagyon távolinak tetszett. Nea kis
energiabombaként szaladgált fel-alá az udvaron, szőke haja, amelyet
Evától örökölt, felhőként lebegett sápadt kis arca körül. Eva mindig
félt attól, hogy lekapja a nap, de csak a szeplői száma szaporodott
meg tőle.
Leült, és a csuklójával törölte le a homlokáról az izzadságot, hogy
ne koszolja össze magát a kesztyűjével. Szerette a zöldségágyásokat
gyomlálni. Felüdülés volt az irodai munka után. Gyerekes örömöt
érzett, amikor látta, hogyan cseperednek az elvetett magok
növénnyé, amely aztán növekedni kezd, és végül le lehet szedni a
termését. Csak saját szükségletre termelt, a tanyából nem tudtak
volna megélni, de önellátó háztartást vezettek, volt konyhakertjük,
fűszernövényeik és krumpliföldjük. Néha bántotta a lelkiismeret,
milyen jó soruk van. Az életük jobban alakult, mint ahogy valaha is
képzelte, és a világon semmi másra nem volt szüksége, csak Peterre,
Neára és a tanyasi otthonukra.
Elkezdte felszedni a répát. A távolban látta Petert közeledni a
traktorral. Amikor nem volt szabadságon, a Tetra Paknál dolgozott,
és a szabadideje javát a traktoron töltötte. Korán reggel nekiindult,
sokkal Eva ébredése előtt, vitt magával elemózsiát és egy termosz
kávét. A tanyához tartozott egy kis erdő is, amelyet Peter meg akart
ritkítani, és Eva tudta, hogy tűzifával, sajgó izmokkal és széles
mosollyal tér majd haza.
Beletette a répát a kosárba, és félrerakta, ebből lesz a mai vacsora.
Aztán levette a kesztyűt, a kosár mellé dobta, és elindult Peter elé. A
tekintetével Neát kereste a traktoron. Biztosan elaludt, ahogy
mindig. Korán kelt reggel, de szeretett kimenni Peterrel az erdőbe.
Szerette az anyját, de az apját egyenesen imádta.
Peter behajtott a traktorral az udvarra.
– Szia, drágám! – mondta Eva, amikor a férfi leállította a motort.
A szíve vadul verni kezdett, amint meglátta a mosolyát. Ennyi év
után is beleremegett a térde.
– Szia, édes! Jó napotok volt?
– Igen…
Hogyhogy napotok?
– És nektek?
– Hogyhogy nekünk? – kérdezte Peter, és izzadt puszit adott
Evának.
Körülnézett.
– Hol bujkál Nea? Alszik?
Eva füle zúgni kezdett, a távolból hallotta a saját hangját.
– Azt hittem, veled van.
Egymásra néztek, miközben a világuk összedőlt.
 A Stella-ügy

Linda Sannára nézett, aki az ülésen izgett-mozgott.

– Szerinted mit fog szólni Stella, ha meglátja a ruháidat?
– Szerintem örülni fog – felelte Sanna olyan mosollyal, amelytől
hirtelen nagyon hasonlított a húgára. Aztán a rá oly jellemző módon
a homlokát ráncolta. – De lehet, hogy irigykedni fog.
Linda behajtott a tanyaudvarra. Sanna mindig is figyelmes
nagytestvér volt.
– Majd elmagyarázzuk neki, hogy ő is kap ünneplőruhát, ha
iskolába megy.
Alig fékezte le a kocsit, Sanna máris kiugrott, és kinyitotta a hátsó
ajtót, hogy kivegye a szatyrokat.
A bejárati ajtó kinyílt, és Anders lépett ki a házból.
– Bocs, hogy ilyen sokára jöttünk – mondta Linda. – Kávéztunk
egyet.
Anders furcsán nézett rá.
– Tudom, hogy mindjárt ebédidő, de Sanna úgy szeretett volna
bemenni a kávézóba – folytatta Linda, és a lányára mosolygott, aki
szélsebesen megölelte az apját, majd beviharzott a házba.
Anders a fejét rázta.
– Nem erről van szó. Hanem… Stella nem jött haza.
– Nem jött haza?
Ahogy rápillantott Andersre, Linda gyomra összerándult.
– Nem. Felhívtam Marie-t és Helent is. Egyikük sincs otthon.
Linda kifújta a levegőt, és bevágta a kocsiajtót.
– Biztosan csak késnek. Tudod, milyen Stella, szerintem át akart
vágni az erdőn, hogy mindenfélét megmutasson a többieknek.
 Szájon csókolta Anderst.
– Igazad van – felelte a férfi, de nem tűnt meggyőzöttnek.
Megcsörrent a telefon, és Anders besietett a konyhába.
Linda a homlokát ráncolta, miközben lehajolt, hogy levegye a
cipőjét. Nem vall Andersre, hogy így felizgatja magát. Bár persze
már egy órája itt járkál fel s alá, és azon agyal, mi történhetett.
Amikor felegyenesedett, a férfi ott állt előtte. Az arckifejezése
láttán Linda gyomra ismét gombócba ugrott.
– KG hívott. Helen otthon van, ebédelni készülnek. Odaszólt
Marie-ékhoz is, és mindkét lány állítja, hogy öt körül váltak el
Stellától.
– És?
Anders felvette az edzőcipőjét.
– Az egész tanyát átfésültem, lehet, hogy visszament az erdőbe, és
eltévedt.
Linda bólintott.
– Megkeressük.
A lépcsőhöz ment, és felkiabált az emeletre.
– Sanna! Apa és én elmegyünk megkeresni Stellát. Biztos az
erdőben van. Tudod, mennyire szeret ott. Nemsokára jövünk!
A férjére nézett. Nem szabad kimutatniuk Sannának, mennyire
aggódnak.
De fél óra múlva már egymás elől sem titkolhatták. Anders olyan
erősen markolta a kormányt, hogy elfehéredtek az ujjpercei. Miután
a telek melletti erdőrészt átkutatták, fel-alá autóztak az úton,
csigatempóban haladtak el azon helyek mellett, ahol tudtukkal
Stella időzni szokott. De színét sem látták.
Linda Anders térdére tette a kezét.
– Haza kell mennünk.
A férje bólintott, és ránézett. A tekintete ugyanazt a rémítő
nyugtalanságot tükrözte, amelyet Linda is érzett.
Hívniuk kell a rendőrséget.
Gösta Flygare az előtte tornyosuló papírhalmot lapozgatta. Mivel
augusztus volt, és hétfő, a kupac nem nőtt vészesen nagyra.
Göstának semmi kifogása nem volt az ellen, hogy nyáron is
dolgozzon. Elvégre néhány golfjátszmát leszámítva úgysem volt jobb
dolga. Persze Ebba olykor beugrott hozzá, de amióta megvolt a baba,
egyre hosszabb idő telt el két látogatás között, amit Gösta meg is
értett. Beérte annyival, hogy volt egy állandó meghívása, amelyet
komolyan is gondoltak: bármikor benézhetett Ebbáékhoz
Göteborgban. Ha egy kicsit úgy érzi, van családja, már az is több,
mint a semmi. Amúgy is jobb, ha a kisgyerekes Patrik megy
szabadságra nyár közepén. Gösta és Mellberg, a két vénember
nyugodtan elücsöröghet itt, és intézheti a bejövő ügyeket. Martin is
beugrott hébe-hóba, hogy ránézzen az öregekre, ahogy kajánul
fogalmazott, de Gösta szerint csak azért jött, mert társaságra
vágyott. Martinnak még nem lett új nője, amióta Pia meghalt, amit
Gösta mélységesen sajnált. Martin jóvágású fiatalember. És a
kislányának szüksége volna anyai gondoskodásra. Gösta tudta, hogy
Annika, a rendőrség titkárnője be-benéz hozzájuk azzal az ürüggyel,
hogy Tuva Annika kislányával, Leiával játsszon. Csakhogy ez
édeskevés. Egy gyereknek anya kell. Martin azonban még nem volt
kész egy új kapcsolatra, ez a helyzet. A szerelem jön, amikor akar, és
Gösta számára is csak egyetlen nő létezett egész életében. De
egészen egyszerűen úgy vélte, hogy Martin még túl fiatal a
magányhoz.
Ugyanakkor tudta, hogy nem olyan könnyű új társat találni. Nem
szabad siettetni a dolgot, és a felhozatal is korlátozott, ha ilyen kis
településen él az ember. Ráadásul Martin nagy szoknyapecér volt,
mielőtt megismerte Piát, ezért könnyen előfordulhat, hogy egy
felmelegített kapcsolatba csöppen. Gösta nézete szerint az ilyenek
ritkán sülnek el jól, hiszen elsőre sem működött a dolog. De mit tud
ő erről? Az ő élete szerelme a felesége, Maj-Britt volt, aki a teljes
felnőtt életét megosztotta vele. Sem előtte, sem utána nem volt
senkije.
Töprengéséből éles telefoncsörgés riasztotta fel.
– Tanumshedei rendőrség.
Feszülten hallgatta a vonal másik végén beszélő hangot.
– Máris megyünk. Mi a cím?
Gösta feljegyezte, letette a telefont, és kopogás nélkül berontott a
szomszédos helyiségbe.
Mellberg összerándult, amikor felriasztották édesded álmából.
– Mi az isten? – nyögte, és Göstára meredt.
A haja, amelyet átfésült a feje búbján abban a hiábavaló
reményben, hogy így elrejti a kopasz foltot, előrehullt, de gyors
mozdulattal a helyére igazította.
– Eltűnt gyerek – mondta Gösta. – Négyéves. Ma reggel óta nincs
meg.
– Reggel óta? És csak most telefonálnak? – kérdezte Mellberg, és
felugrott a székéből.
Gösta a karórájára sandított. Nem sokkal múlt három.
Gyerekek nem sűrűn tűntek el errefelé. Nyaranta inkább
részegekkel, betörőkkel, tolvajokkal és bántalmazókkal akadt
dolguk, nagy ritkán olyanokkal, akik nemi erőszakot kíséreltek meg.
– Mindkét szülő azt hitte, hogy a másikkal van. Mondtam, hogy
máris odamegyünk.
Mellberg belebújt a cipőjébe, amely az íróasztal mellett állt. A
kutyája, Ernst, aki szintén felébredt, fáradtan tette le a fejét, miután
megállapította, hogy a nagy felhajtás célja se nem egy séta, se nem
az etetés.
– És pontosan hová? – kérdezte Mellberg, és Gösta után kocogott
a garázs felé.
 Teljesen kifulladt, mire a kocsihoz értek.
– Bergék tanyájára – felelte Gösta. – Ahol a Strand család lakott.
– Azt a rohadt! – csúszott ki Mellberg száján.
Hallott és olvasott már az esetről, amely még bőven az ő ideje
előtt történt. De Gösta már akkoriban is itt dolgozott. Ez az egész
ijesztően ismerősnek tűnt.

– Halló!
Patrik leporolta a tenyerét, mielőtt felvette a telefont, de a
készülék ennek ellenére homokos lett. A szabad kezével a
gyerekeknek integetett, hogy szedjék fel a kekszesdobozt és az
almaszeleteket. Noel és Anton rávetette magát a dobozra, egymás
kezéből tépték ki, aminek következtében az egész a homokban kötött
ki, és a keksz java kiborult. A többi szülő őket bámulta, és Patrik
látta, hogy grimaszolnak. És még igazat is adott nekik. Úgy vélte,
hogy Ericával mindketten jó szülők, az ikrek mégis úgy tudtak
viselkedni, mintha farkasok között nevelkedtek volna.
– Várj egy kicsit, Erica – mondta, majd egy nagy sóhaj
kíséretében felszedett néhány kekszet, és lefújta róluk a homokot.
Noel és Anton már úgyis annyi koszt evett, hogy nem árthat még
egy kevés.
Maja fogta az almaszeletes dobozt, és a térdére tette, majd
végigpillantott a strandon. Patrik elnézte keskeny kis hátát, és a
nyakában vizesen göndörödő fürtjeit. Olyan szép volt, ahogy ott ült,
habár Patriknak most sem sikerült jól összekötnie a haját.
– Na, itt vagyok. Lejöttünk a strandra, és éppen történt egy kis
malőr a keksszel, és közbeavatkozást kívánt…
– Jó – vágott közbe Erica. – De egyébként minden oké?
– Persze, nagyon is – hazudta Patrik, miközben újfent
megpróbálta beletörölni a homokos kezét a fürdőnadrágjába.
Noel és Anton kekszet tömött a szájába a földről, és vidáman
majszoltak, a fogaik között homok sercegett. A fejük felett egy sirály
körözött, arra várva, hogy lankadjon a figyelmük, és a keksz egy
pillanatra őrizetlenül maradjon. De azt aztán lesheti. Az ikrek
kekszfogyasztásban világrekorderek voltak.
– Megebédeltünk – mondta Erica. – Lemenjek utánatok?
– Persze, gyere – felelte Patrik. – Csak hozz egy termosz kávét,
olyan rutintalan vagyok, hogy elfelejtettem.
– Vettem. Óhajod számomra parancs.
– Kösz, szívem, majd’ megveszek egy feketéért.
Mosolyogva szakította meg a beszélgetést. Micsoda áldás, hogy öt
év és három gyerek után még mindig megremegett a gyomra,
amikor a felesége hangját hallotta a telefonban. Erica volt a legjobb
dolog az életében. A gyerekeken kívül, persze, de Erica nélkül ők
sem lettek volna.
– Anyu volt az? – kérdezte Maja, és a kezével elárnyékolva a
szemét, az apja felé fordult.
Egek, mennyire hasonlít az anyjára! Patrik a lelke mélyén örült
ennek. Ericánál szebb nőt nem ismert.
– Igen, anyu volt, idejön.
– Igeeen! – kiáltott fel Maja.
– Várj, a munkahelyemről hívnak, fel kell vennem – mondta
Patrik, és a homokos ujjával megnyomta a zöld gombot.
A kijelzőn Gösta neve állt, és tudta, hogy a kollégája nem zavarná
a szabadsága alatt, ha nem volna fontos.
– Szia, Gösta! – szólt bele. – Egy pillanat! Maja, adnál a fiúknak
almát? És vedd el Noeltől azt az ócska jégkrémpálcikát, amit éppen
le akar nyelni… Kösz, kicsim!
Megint a fülére szorította a telefont.
– Bocs, Gösta, figyelek. A sälviki strandon vagyok a gyerekekkel,
és az enyhe kifejezés, hogy kaotikus a…
– Ne haragudj, hogy a szabadságod közben zavarlak – kezdte
Gösta –, de arra gondoltam, biztosan tudni szeretnéd, hogy kaptunk
egy bejelentést egy eltűnt gyerekről. Egy kislányt ma reggel óta nem
találnak.
– Hogy micsoda? Reggel óta?
– Igen, közelebbit még nem tudunk, de Mellbergjel úton vagyunk
a szülőkhöz.
 – És hol laknak?
– Hát pont ez az. Bergék azok.
– Hogy az a…! – mondta Patrik, és meghűlt benne a vér. – Nem
azon a tanyán lakott Stella Strand is?
– De igen.
Patrik a gyerekeit vizslatta, akik békésen játszottak a homokban.
A puszta gondolatra, hogy valamelyik eltűnhet, rosszullét kerülgette.
Nem teketóriázott sokat, döntésre jutott. Bár Gösta nem mondta ki,
Patrik tudta, hogy szeretné, ha Mellbergen kívül valaki más is ott
lenne mellette.
– Megyek – mondta. – Erica úgy negyedóra múlva ideér, akkor
tudok indulni.
– Tudod, hol az a tanya?
– Hogyne – válaszolta Patrik.
Persze hogy tudta. Az utóbbi időben sokat hallott róla.
Kinyomta a hívást, és érezte, hogy csomóba ugrik a gyomra.
Lehajolt, és mindhárom gyereket magához húzta. Tiltakoztak, és
Patrik tetőtől talpig tiszta homok lett. De ez kicsit sem számított.

– Hát ez vicces – mondta Jessie.

Hátratűrte a haját, amelyet a szél mindig az arcába fújt.
– Hogyhogy vicces? – kérdezte Sam, és a nap felé hunyorgott.
– Nem tűnsz hajósnak.
– Mert hogy néz ki egy hajós?
Sam elfordította a kormányt, hogy kitérjen egy vitorlás útjából.
– Jaj, érted, hogy értem. Például papucscipőben jár, copfban
viseli a haját, tengerkék rövidnadrágot és galléros pólót hord, a
vállára meg V nyakú kötött pulóvert vet.
– És a matrózsapkával mi lesz? – Sam elhúzta a száját. –
Egyébként honnan tudod te, milyen egy hajós? Sosem jártál a
tengeren.
– Nem, de filmekben láttam. Meg képeken.
Sam úgy tett, mint aki nem érti, mire gondol. Pedig akkor sem úgy
nézett ki, mint egy hajós. A hajósok nem ilyen szakadt göncöket
hordanak, nem szurokfekete a hajuk, és nem festik a szemüket. És
nem ilyen a körmük. Nem fekete és tövig rágott. De nem kritizálni
akarta Samot. Sosem látott még nála jóképűbb fiút.
Hülyeség volt felhoznia ezt az egészet. Alig nyitotta ki a száját,
máris kicsúszott rajta valami butaság. A bentlakásos iskolákban is
folyton ezt hallotta. Hogy ostoba. És csúnya.
És igazuk is volt, ezt jól tudta.
Kövér volt, és esetlen, az arca csupa pattanás, a haja meg folyton
zsírosnak tűnt, akárhányszor mosta is meg. Jessie érezte, hogy
könnybe lábad a szeme, ezért sűrűn pislogott, nehogy Sam
észrevegye. Nem akarta lejáratni magát előtte. Sam az első barátja.
Azóta, amióta odament hozzá a Centrumkiosken előtt kígyózó
sorban. Azt mondta, tudja, kicsoda Jessie, és Jessie is egykettőre
rájött, kicsoda a fiú.
És kicsoda az anyja.
– Basszus, mekkora tömeg! – mondta Sam, és olyan öblöt
keresett, ahol nem volt kikötve vagy lehorgonyozva két-három
hajónál több.
A helyek zömét már délelőtt elfoglalták.
– Köcsög fürdőzők! – motyogta.
Aztán talált egy szűk hasadékot a Långskären.
– Na, itt kikötünk. Kiugrasz a kötéllel?
Sam a kikötőkötélre mutatott, amely a hajó orrában feküdt.
– Ugorjak? – kérdezte Jessie.
Az ugrást nem szívelte. Főleg nem egy hajóból a csúszós sziklára.
– Nem nehéz – mondta Sam higgadtan. – Pont ott állok meg.
Guggolj le az orrban, akkor majd ki tudsz ugrani. Minden rendben
lesz. Bízz bennem!
Bízz bennem! De vajon bízhat benne? Bízhat bárkiben? És pont
Samban?
Jessie vett egy nagy levegőt, a csónak orrába botladozott, erősen
megmarkolta a kötelet, és leguggolt. Amikor a sziget közeledett, Sam
hátramenetbe kapcsolva fékezett, mire lassan és finoman siklani
kezdtek a szikla felé, ahol partot érni szándékoztak. Jessie a
legnagyobb meglepetésére elrugaszkodott a hajótól, és simán
landolt a sziklán. A kötél még mindig a kezében volt.
Megcsinálta.

Két nap alatt negyedjére mentek be a szupermarketbe. De

Tanumshedében mást nemigen lehetett csinálni. Halíl és Adnán az
emeleten kóválygott a ruhák és egyéb holmik között. Halíl a hátában
érezte a pillantásokat. De már felhúzni sem tudta magát rajta.
Kezdetben nehezére esett elviselni a tekinteteket és a gyanakvást. De
mostanra elfogadta, hogy kilógnak a sorból. Nem úgy néznek ki,
mint a svédek, nem úgy mozognak, mint a svédek. Ő is megbámulta
a svédeket Szíriában.
– Mit mereszted a szemed! – sziszegte Adnán arabul egy hetvenes
nőnek, aki meredten nézte őket.
Biztosan rendőrösdit játszott, nehogy elemeljenek valamit. Halíl
elmondhatta volna neki, hogy sosem vesznek el semmit, ami nem az
övék. Hogy álmukban sem jutna eszükbe. Nem így nevelték őket. De
amikor a nő grimaszolva a földszintre vezető lépcső felé indult, Halíl
rájött, hogy teljesen értelmetlen volna.
– Mi a francot képzelnek ezek rólunk? Mindig a régi nóta!
Adnán tovább átkozódott arabul, és annyira hadonászott, hogy
csaknem levert egy lámpát egy polcról.
– Higgyenek, amit akarnak. Biztos sosem láttak még arabot…
Végül Adnán elmosolyodott. Két évvel volt fiatalabb Halílnál, csak
tizenhat, és még mindig kisfiú. Nem ő irányította az érzéseit, az
érzései irányították őt.
Halíl már nem érezte kisfiúnak magát. Azon a napon nőtt fel,
amikor a bombák elragadták az édesanyját és az öccseit. Elég volt
csak Bilálra és Taríkra gondolnia, máris eleredtek a könnyei, ezért
hevesen pislogott, hogy Adnán ne vegye észre. Bilál mindig
rosszalkodott, és örült, hogy mégsem mérgesek rá. Tarík folyton
olvasott, kíváncsi volt, és mindenki azt hitte, sokra fogja vinni.
Egyetlen pillanat alatt elveszítette őket. A konyhában találtak rájuk,
az anyja teste a fiúkén. És ő nem tudta megvédeni őket.
 Ökölbe szorította a kezét, körülnézett, és arra gondolt, hogy
megváltozott az élete. A napjait a menekülttábor egy kis szobájában
tengette, vagy az utcákat rótta a különös kis településen, ahová a
sorsa vetette. Minden csendes volt, és kopár, nem voltak szagok,
hangok, színek.
A svédek a saját kis világukban éltek, alig köszöntek egymásnak,
szinte megrémültek, amikor valaki meg merte szólítani őket. Halkan
beszéltek, és nem gesztikuláltak közben.
Adnán és Halíl lement a lépcsőn, és kilépett a nyári melegbe.
Megálltak a járdán. Mindennap ugyanaz. Nem tudják mivel
lefoglalni magukat. A menekülttábor falai egyre szűkebbek lettek,
mintha meg akarták volna fojtani őket. Halíl nem akart hálátlannak
tűnni. Volt tető a feje felett, került étel az asztalra. És biztonságban
volt. Itt nem hulltak bombák. Itt nem katonák és terroristák
fenyegetésében élt az ember. De a pokol tornácán nehéz
biztonságban élni. Otthontalanul, tennivaló és cél nélkül.
Ez nem volt élet. Csak létezés.
Adnán felsóhajtott. Némán mentek vissza a menekülttáborba.

Eva sóbálvánnyá váltan állt, a karját maga köré fonta. Peter még
mindig fel-alá rohangászott. Mindenütt megnézte már négyszer-
ötször. Felemelte a takarókat, elhúzta a bútorokat, Nea nevét
kiáltozta, újra és újra. De Eva tudta, hogy hiába, Nea nincs itt. Az
egész testét átjárta a hiány.
Hunyorgott, és a távolban meglátott egy pontot. A pont egyre
nagyobb lett, és fehér színt öltött, ahogy közeledett. Eva rájött, hogy
a rendőrök érkeztek meg végre. Nemsokára világosan ki tudta venni
a kék-sárga festést, és egy szakadék nyílt meg benne. A lánya eltűnt.
A rendőrök azért jöttek, mert Nea eltűnt. Reggel óta nincs meg. Az
agya igyekezett felfogni. Hogy már reggel óta nincs meg. Hogy
lehettek ilyen rémes szülők, észre sem vették, hogy a négyéves
lányuk nincs sehol?
– Maga telefonált?
A kocsiból egy idősebb, ősz férfi szállt ki, és odalépett hozzá. Eva
némán bólintott, mire a férfi kezet nyújtott.
– Gösta Flygare. Ő pedig Bertil Mellberg.
Egy hasonló korú, de lényegesen testesebb férfi szintén kezet
nyújtott neki. Rettenetesen izzadt, az ingujjával törölgette a
homlokát.
– A férje itthon van? – kérdezte a vékonyabb, őszebb rendőr, és
körülnézett az udvaron.
– Peter! – kiáltotta Eva, és megijedt, amikor meghallotta, milyen
gyenge a hangja.
Újból próbálkozott, mire a férfi futva odajött hozzájuk az erdő
felől.
– Megtaláltad? – kiáltotta.
Aztán a pillantása megakadt a rendőrautón, és magába roskadt.
Az egész olyan valószínűtlennek tűnt. Ilyesmi egyszerűen nem
történhet. Mindjárt felébred, és megkönnyebbülten megállapítja,
hogy csak álmodott.
– Beszélgethetnénk egy csésze kávé mellett? – kérdezte Gösta
Flygare nyugodt hangon, és megfogta Eva könyökét.
– Persze, jöjjenek be, a konyhában le tudunk ülni – mondta az
asszony, és előrement.
Peter lecövekelt az udvar közepén, hosszú karja tehetetlenül
lógott. Eva tudta, hogy a férje folytatni akarja a keresést, de úgy
érezte, képtelen egyedül végigcsinálni ezt a beszélgetést.
– Gyere, Peter!
A férfi súlyos léptekkel követte őt és a rendőröket be a házba. Eva
nekilátott kávét főzni, háttal állt nekik, de végig érezte a rendőrök
jelenlétét. Mintha az egyenruháik tükröződtek volna a falakon.
– Tej? Cukor? – kérdezte gépiesen, mire mindketten bólintottak.
Elővette a tejet és a cukrot, miközben a férje még mindig az
ajtóban szobrozott.
– Ülj le – mondta neki kissé túl élesen, mire a férfi
engedelmeskedett.
Gondolkodás nélkül szedte elő a csészéket, kanalakat és a
csokoládés Ballerina kekszet a szekrényből. Nea imádta ezt a fajtát.
A gondolatra összerezzent, és leejtett egy kanalat. Gösta már hajolt,
hogy felvegye, de Eva megelőzte. A kanalat a mosogatóba tette, és
elővett egy tisztát az evőeszközös fiókból.
– Nem akarnak kérdezni? – szólalt meg Peter, miközben a kezét
nézte. – Reggel óta nincs meg, minden perc számít.
– Amint a felesége is leült, elkezdjük – felelte Gösta, és Eva felé
biccentett.
A nő kitöltötte a kávét, és helyet foglalt.
– Mikor látták utoljára a kislányt? – kérdezte a kövér rendőr, és
vett egy kekszet.
Evának zúgott a feje a haragtól. Azért tette ki a kekszet, mert így
szokás, ha vendégek érkeznek, de hogy ez az alak a hasát tömi,
miközben Neáról kérdez, majd’ az őrületbe kergette.
Vett egy nagy levegőt, tudta, hogy nem gondolkodik észszerűen.
– Tegnap este. A szokásos időben lefeküdt. Saját szobája van,
olvastam neki egy esti mesét, lekapcsoltam a lámpát, és becsuktam
az ajtót.
– És később nem is látták? Nem ébredt fel éjszaka? Egyikük sem
volt fenn, és nem nézett rá? Vagy nem hallottak valamit?
Gösta hangja olyan gyengéd volt, hogy Eva alig nehezményezte,
hogy a kollégája vett még egy kekszet.
Peter megköszörülte a torkát.
– Nem, végigalussza az éjszakát. Reggel én keltem elsőként, ki
kellett mennem az erdőbe a traktorral, csak felhajtottam egy kávét,
bekaptam egy szendvicset, és elindultam.
Enyhén remegett a hangja. Mintha a válasz a szavaiban rejtőzne.
Eva megfogta a kezét. Ugyanolyan hideg volt, mint az övé.
– És nem látta Linneát reggel?
Peter a fejét rázta.
– Nem, a szobája ajtaja csukva volt. Olyan csendben lopóztam el
előtte, ahogy csak tudtam, hogy fel ne keltsem. Azt akartam, hogy
Eva is aludhasson még egy kicsit.
A felesége megszorította a kezét. Ez volt Peter dióhéjban. Mindig
figyelmes. Mindig gondolt rá és Neára.
 – És maga, Eva? Mesélje el, mi történt reggel.
Gösta halk hangjától majdnem elsírta magát.
– Későn ébredtem, fél tíz körül. Nem is tudom, mikor aludtam
utoljára ilyen sokáig. A házban csend volt, és én rögtön Nea
szobájába mentem. Az ajtó nyitva állt, az ágy bevetetlen. Nem volt
ott, és én azt hittem…
Eva szipogott, és a férje végigsimított az összekulcsolt kezükön.
– Azt hittem, kiment Peterrel az erdőbe. Nagyon szeret ott lenni,
gyakran kimegy. Szóval semmi különös nem volt benne, egy
pillanatig sem hittem, hogy…
Képtelen volt visszatartani a könnyeit. A szabad kezével letörölte
őket.
– Én sem hittem volna – mondta Peter, és Eva érezte, hogy újból
megszorítja a kezét.
Tudta, hogy igaza van. De akkor is. Bárcsak…
– Nincs olyan barátja, akihez átmehetett? – kérdezte Gösta.
Peter a fejét rázta.
– Nincs, mindig itt van a tanyán. Még sosem csavargott el.
– Mindig van egy első alkalom – mondta a kövér rendőr. Eddig
olyan csendben ült, és majszolt, hogy Eva összerezzent a hangjára. –
Lehet, hogy eltévedt az erdőben.
Gösta olyan pillantást vetett Mellbergre, amelyet Eva nem tudott
értelmezni.
– Keresőcsapatot szervezünk – mondta Gösta.
– Maguk szerint tényleg? Tényleg eltévedt az erdőben?
Az erdő végtelen volt. A puszta gondolatra, hogy Nea ott
bolyonghat elveszetten, felfordult Eva gyomra. Emiatt sosem
nyugtalankodtak. Hogy Nea egyedül kimegy. De ez talán naiv
elképzelés volt. Naiv és felelőtlen. Hagytak egy négyévest szabadon
kószálni a tanyán, egy nagy erdő tőszomszédságában. Nea eltévedt,
és ez az ő hibájuk.
Gösta, mintha olvasni tudna a gondolataiban, azt mondta:
– Ha az erdőben van, megtaláljuk. Mindjárt lebonyolítok pár
hívást, és seperc alatt elkezdjük keresni. Egy órán belül
keresőcsapatot szervezünk, és kihasználjuk a naplementéig
hátralévő időt.
– Kibír odakint egy éjszakát? – kérdezte Peter színtelen hangon.
Az arca falfehér volt.
– Még melegek az éjszakák – mondta Gösta megnyugtatóan. –
Nem fog megfagyni, de természetesen mindent elkövetünk, hogy
még sötétedés előtt megtaláljuk.
– Mi volt rajta? – kérdezte Bertil Mellberg, és elvette az utolsó
kekszet is a tálról.
Gösta meglepettnek tűnt.
– Igen, jó kérdés. Tudják, mi volt rajta, amikor eltűnt? Esetleg
megnézhetnék, milyen ruhái hiányoznak.
Eva bólintott, és felment Nea szobájába. Végre valami, amivel
hozzájárulhat a kereséshez.
De az ajtóban tétovázni kezdett. Vett néhány nagy lélegzetet,
mielőtt nekiállt volna. A szobában minden úgy volt, mint máskor.
Szívszorítóan ismerős. A rózsaszín csillagos tapéta, amelyből Nea kis
darabokat tépdesett le, amikor ez volt a hóbortja. Az ágy lábánál egy
halom plüss. Az ágyneműn Elza a Jégvarázsból. Az Olaf baba, amely
mindig a párnán feküdt. Egy vállfa… Eva megtorpant. Már tudta, mi
volt Neán. A biztonság kedvéért benézett a szekrénybe, és
körbepillantott a szobán. Nem, nincs sehol. Lerobogott a földszintre.
– Az Elza-jelmezben van.
– Hogy néz ki az Elza-jelmez?
– Kék hercegnőruha. A mellén egy hercegnő képe. Elza, a
Jégvarázsból. Imádja azt a mesét. Biztosan jégvarázsos bugyi is van
rajta.
Eva belátta, hogy azok a dolgok, amelyeket kisgyerekes szülőként
természetesnek vett, mások számára teljesen idegenek. Százszor
látta már a mesefilmet, naponta legalább kétszer lement,
mindennap, egész évben. Nea mindennél jobban szerette, ráadásul a
Legyen hó című dalt kívülről tudta. Eva a könnyeit nyelte. Látta
maga előtt, ahogy Nea a kék ruhában és a hozzá tartozó hosszú,
fehér kesztyűben pörög-forog, és énekel. Hol lehet? És ők mit ülnek
itt ölbe tett kézzel?
– Megyek telefonálni, aztán elkezdjük a keresést – mondta Gösta,
mintha meghallotta volna Eva néma sikolyát.
Csak bólintani volt képes. Megint Peterre nézett. Mindkettőjüket
sötét gondolatok gyötörték.
 Bohuslän, 1671

Borús novemberi reggel volt, és Elin Jonsdotter fázott, ahogy ott ült
a lánya mellett a zörgő szekéren. A paplak, amely egyre közeledett,
valóságos kastélynak tűnt Elin és Per oxnäsi házikójához képest.
Brittának szerencséje volt. Mint mindig. Ő volt az apjuk szeme
fénye, egész gyerekkorukban kivételeztek vele, és kétség sem fért
hozzá, hogy jó partit fog csinálni. És apának igaza lett. Britta
hozzáment a tiszteleteshez, és beköltözött a paplakba. Míg Elin
kénytelen volt beérni a halász Perrel. De Elin nem bánkódott ezen.
Lehet, hogy Per szegény volt, de nála kedvesebb embert még nem
hordott a hátán a föld.
Amikor Perre gondolt, nehéz lett a szíve. De összeszedte magát.
Nincs értelme még több könnyet pazarolni olyasmire, amin nem tud
változtatni. Isten próbára tette, és most valahogy boldogulniuk kell
Märtával Per nélkül.
Nem mondhatta, hogy Britta nem viseltetett jóindulattal az
irányukba, amikor befogadta őket az otthonába, és neki szolgálói
állást ajánlott. Mégis nagyon kellemetlen érzés kerítette hatalmába,
amikor Lars Larsson behajtott az udvarra a lovas kocsival és a
csekélyke motyójukkal. Britta elég barátságtalan volt gyereknek, és
Elin nem hitte, hogy ez azóta megváltozott volna. De nem
engedhette meg magának, hogy visszautasítsa az ajánlatot.
Nincstelenként csak bérelt földjük volt, és amikor Per meghalt, a
gazda azt mondta, a hónap végéig maradhatnak, aztán le is út, fel is
út. Szegény özvegyként, akinek se otthona, se jövedelme, rá volt
utalva mások jóindulatára. Hallotta, hogy Britta férje, Preben,
tanumshedei lelkész kedves és barátságos ember. Elin csak az
istentiszteleteken látta, az esküvőre nem hívták meg, arról meg
természetesen szó sem lehetett, hogy a családjával felkeresse a
paplakot. De a férfinak kedves pillantása volt.
Amikor a szekér megállt, és Lars odadörmögte nekik, hogy
leszállás, egy pillanatra magához szorította Märtát. Minden rendben
lesz, győzködte magát. De egy hang a szíve mélyén valami egészen
mást mondott.
Martin újra meglökte a hintát. Tuva vidám sikongatása mosolyt
csalt az arcára.
Napról napra jobban érezte magát. Tudta, hogy ez elsősorban
Tuva miatt van. Most, hogy nyári szünet volt az óvodában, és Martin
pár hét szabadságot vett ki, minden percet együtt töltöttek. Ami
mindkettőjüknek jót tett. Amióta Pia meghalt, Tuva Martin ágyában
aludt, minden este hozzábújva szenderedett el, többnyire egy mese
kellős közepén. Miután Martin megbizonyosodott róla, hogy alszik,
kiosont, egy-két órát tévézett, és ivott egy csésze nyugtatóteát,
amelyet a bioboltban szerzett be. Annika javasolta neki, hogy
szerezzen valamit télre, ami megnyugtatja, amikor kerüli az álom.
Martin nem tudta, hogy csak placebo volt-e, vagy tényleg hatott, de
végre tudott aludni. Talán ettől volt az egész. Ezért tudta most már
kezelni a dolgokat, habár meg nem szabadult tőlük. De valahogy
megszelídültek, és most már képes volt úgy gondolni Piára, hogy
nem omlott össze. Megpróbált Tuvával is beszélni róla. Mesélni a
kislánynak az anyjáról, és fotókat mutatni. Tuva olyan kicsi volt Pia
halálakor, hogy alig voltak róla emlékképei, ezért Martin olyan sok
mindent el szeretett volna neki mondani, amilyen sokat csak lehet.
– Magasabbra! Magasabbra!
Tuva elragadtatva sikongatott, amikor Martin erősebben lökte
meg, és a hinta magasabbra lendült.
Sötét haja az arca körül repkedett, és mint már annyiszor,
Martinba megint belehasított a felismerés, mennyire hasonlít Piára.
Elővette a telefonját, hogy felvételt készítsen róla, és hátrált hozzá
egy kicsit. Aztán érezte, hogy rálép valamire, és éles sikoly ütötte
meg a fülét. Riadtan nézett hátra, és egy egyéves kisfiút látott
homokozólapáttal a kezében.
– Jaj, ne haragudj! – mondta kétségbeesetten, majd letérdelt, és
megpróbálta megvigasztalni a gyereket.
Körülnézett, de egyik felnőtt sem indult el feléjük, ezért úgy ítélte
meg, nincsenek közöttük a kisfiú szülei.
– Jól van, semmi baj. Megkeressük az anyukádat vagy apukádat –
csitítgatta az egyre hangosabban bömbölő apróságot.
Ekkor egy bokor mellett észrevett egy vele egykorú nőt, aki
telefonált. Martin igyekezett elkapni a pillantását, de a nő feldúltnak
tűnt, dühösen beszélt, vadul hadonászott. Martin intett neki, de a nő
továbbra sem figyelt. Végül Tuvához fordult, aki a most már álló
hintában ült.
– Várj meg itt, csak odaviszem a kisfiút az anyukájához.
– Megrúgtad a kisfiút – mondta Tuva vidáman, és hevesen rázta a
fejét.
– Nem rúgtam meg, csak… Majd később megbeszéljük.
Felvette a bőgő gyereket, és bízott abban, hogy sikerül odaérnie a
nőhöz, mielőtt az kiszúrja, hogy egy idegen férfi cipeli a fiát. De
felesleges volt aggódnia, a nőt továbbra is teljesen lekötötte a
telefonbeszélgetés. Martin kissé bosszús lett, amikor látta, hogy még
mindig beszél és hadonászik. Igazán odafigyelhetne a gyerekére. A
kicsi most már fülrepesztően visított.
– Elnézést! – mondta Martin, amikor odaért a nőhöz, aki
elnémult egy mondat közepén.
A szemében könnyek csillogtak, a szemfestéke elkenődött az
arcán.
– Le kell tennem, a fiad sír – mondta, és kinyomta a hívást.
Megtörölte a szemét, és a gyerekért nyúlt.
– Elnézést, véletlenül ráléptem – közölte Martin. – Nem hiszem,
hogy megsérült, csak egy kis vigaszra szorul.
A nő megölelte a kisfiút.
– Semmi vész. Abban a korban van, amikor félnek az idegenektől
– mondta, és kipislogott a szeméből néhány könnycseppet.
 – Maga jól van? – kérdezte Martin, és látta, hogy a nő elpirul.
– Hát elég kínos, hogy itt bőgök fényes nappal, és még Jonra sem
vigyáztam. Ne haragudjon, biztos a világ legrosszabb anyukájának
tart.
– Ugyan már! Ne érezze rosszul magát emiatt, kutya baja. És
remélem, maga is jól van.
Martin nem akart kíváncsiskodni, de a nő zavarodottnak tűnt.
– Nem halt meg senki, csak az exem kissé nehéz felfogású. Az új
nőjét hidegen hagyja az úgynevezett kölyke, ezért nem hajlandó
elvinni Jont az előre megbeszélt három napra. És azt találta ki
mentségül, hogy Madde szeretne kettesben tölteni vele egy kis időt.
– Szánalmas – mondta Martin, és érezte, hogy feltámad benne a
düh. – Micsoda egy seggfej!
A nő rámosolygott, és Martin tekintete önkéntelenül az arca
gödröcskéire vándorolt.
– És maguk?
– Velünk minden rendben – felelte Martin, mire a nő felnevetett.
Mintha fények gyúltak volna a belsejében.
– Nem, nem úgy értem. Melyik a maga gyereke?
A nő a játszótér felé biccentett, Martin meg a homlokára csapott.
– Ja, igen. Hogy úgy. A kislány a hintában, aki most nagyon
durcás, mert megváratom.
– Jaj, akkor jobb, ha megy, és meghintáztatja. Vagy itt van az
anyukája is?
Martin elvörösödött. Flörtöl vele a nő? Azon kapta magát, hogy a
szíve mélyén ebben reménykedik. Nem tudta, mit feleljen, aztán
arra gondolt, hogy a legjobb, ha az igazat mondja.
– Nem, özvegy vagyok – válaszolta.
Özvegy. Mintha nyolcvanéves volna, nem pedig egy kisgyerekes
fiatal apuka.
– Jaj, nagyon sajnálom! – mondta a nő, és a szája elé kapta a
kezét. – Jellemző rám, hogy ilyen hülye poénokat sütök el, hogy
nem halt meg senki.
Martin karjára tette a kezét, a férfi pedig olyan megnyugtatóan
mosolygott rá, ahogy csak tudott. Valamiért nem akarta, hogy a nő
szomorú legyen, és aggódjon, inkább szerette volna megint nevetni
látni. Látni akarta a mosolygödröcskéket.
– Semmi baj – mondta, és érezte, ahogy a nő felenged.
Tuva kiabált neki, egyre élesebben és türelmetlenebbül.
– Tényleg jobb lesz, ha hintáztatja – ismételte a nő, és letörölte a
könnyeket meg a homokot Jon arcáról.
– Biztosan összefutunk még – mondta Martin.
Hallotta, milyen reménykedőn cseng a hangja. A nő
elmosolyodott, és megjelentek a gödröcskék.
– Biztosan, gyakran járunk ide. Holnap reggel is jövünk – felelte,
mire Martin vidáman biccentett, és elkezdett Tuva felé hátrálni.
– Akkor találkozunk – mondta, és igyekezett nem túl széles
mosolyt villantani a nőre.
Aztán érezte, hogy rálép valamire. Majd egy hangos sikoly
harsant. Hallotta, hogy Tuva mélyet sóhajt a hintában.
– De apa…
A felfordulás kellős közepén megcsörrent a telefonja, mire
előhúzta a zsebéből. Gösta neve állt a kijelzőn.

– Hol szedtétek össze ezt a szerencsétlent?

Marie odébb lökte a nőt, aki az utóbbi órákban az arcát
maszatolta, és Jörgen Holmlund rendezőre nézett.
– Yvonne nagyon ügyes – mondta Jörgen azon az idegesítően
remegő hangján. – A legtöbb filmemnél ő sminkelt.
Yvonne ott pityergett Marie háta mögött. A fejfájás, amely már
érkezéskor is kínozta, rosszabb lett.
– Ízig-vérig Ingridnek kell lennem, minden jelenetben. Ingrid
mindig makulátlan volt. Nem nézhetek ki úgy, mint egy Kardashian.
Kontúr, hallottál már ekkora blődséget? A vonásaim tökéletesek,
nincs szükségem kicseszett kontúrokra!
Az arcára bökött, amelyen fehér és sötétbarna foltok díszelegtek.
– El fogom kenni, nem így fog kinézni – mondta Yvonne, olyan
halkan, hogy Marie alig hallotta.
 – Szarok rá! Az én vonásaimat nem kell kijavítani!
– Biztos vagyok benne, hogy Yvonne meg tudja oldani – szólt
közbe Jörgen. – Ahogy te szeretnéd.
A férfi homlokán izzadság gyöngyözött, noha a lakókocsiban
hűvös volt.
A filmesek és a producerek a TanumStrandban, a Fjällbacka és
Grebbestad között elhelyezkedő turista- és konferencia-központban
rendezkedtek be, de a fjällbackai helyszíneken lakókocsikat vettek
igénybe sminkszobaként és öltözőként.
– Jól van, szedd le, és csináld újra – mondta Marie, és
elmosolyodott, amikor látta, hogy megkönnyebbül Yvonne.
A Hollywoodban töltött első időben Marie hagyta, hogy mások
elképzelései szerint fessék ki, és mindent megtett, amit kértek tőle.
De ma már más ember volt. Tudta, hogyan kell alakítania a szerepét.
Tudta, hogyan kell kinéznie hozzá.
– Legkésőbb egy óra múlva kész kell lennünk – mondta Jörgen. –
A héten a legkönnyebb jelenetek közül veszünk fel néhányat.
Marie megfordult. Yvonne egy törlőkendő segítségével tíz
másodperc alatt megszabadította egyórás munkája eredményétől, és
Marie arca tiszta lett.
– Úgy érted, a legolcsóbb jelenetek közül? Azt hittem, zöld utat
kaptunk.
A nyugtalanság befészkelte magát a mellkasába. Ez nem
szokványos film volt, itt nem álltak sorban a buzgó befektetők, hogy
pénzeljék őket. A légkör megváltozott a svéd filmvilágban, jobban
kedvelték a tömegfilmeket, míg a művészfilmek háttérbe szorultak.
Többször felmerült, hogy nem lesz az egészből semmi.
– Még folynak a tárgyalások… a fontossági sorrendről… – Már
megint az az idegesítően remegő hang. – De nincs miért aggódnod.
Te csak koncentrálj arra, hogy jó munkát végezz! Csak ennyi a
dolgod.
Marie megint a tükör felé fordult.
– Egy csomó újságíró akar interjút készíteni veled – folytatta
Jörgen. – A fjällbackai gyökereidről. És hogy harminc éve először
jöttél vissza. Tudom, hogy ez… érzékenyen érint, de talán…
– Adj nekik időpontot – mondta Marie, anélkül hogy levette volna
a tekintetét a tükörről. – Nincs rejtegetnivalóm.
Ha valamit megtanult, akkor azt, hogy a negatív reklám is reklám.
A tükörképére mosolygott. Lehet, hogy végre elmúlik ez az
istenverte fejfájás?

Miután leváltotta Patrikot, Erica összeszedte a gyerekeket, és lassan

elindultak hazafelé. Patrik azonnal felkerekedett, amint befutott.
Erica jól látta a nyugtalanságot a tekintetében. Ő maga is aggódott.
Már annak gondolata is, hogy történhet valami a gyerekekkel, olyan
volt, mintha megnyílna alatta a föld.
Jó alaposan megpuszilgatta őket, amikor hazaértek. Az ikreket
letette egy kis délutáni alvásra, Majának pedig bekapcsolta a
Jégvarázst. Ő maga a dolgozószobájába ment. Amikor Patrik
beszámolt arról, honnan tűnt el a kislány, és hogy az életkora is
kísértetiesen hasonló, égető szükségét érezte annak, hogy
belenézzen a kutatási anyagába. Még távolról sem állt készen arra,
hogy belefogjon a könyv megírásába, az íróasztala térképek, Stella
haláláról szóló újságcikkek fénymásolatai és kézzel írt feljegyzések
alatt roskadozott. Egy darabig csak ült ott, és a kupacokat nézte.
Eddig csak hörcsög módra gyűjtötte a tényeket, nem rendszerezte,
rangsorolta, szortírozta őket. Ez volt a következő lépés a könyv
megírása felé vezető hosszú, rögös úton. Fogta egy újságcikk
másolatát, és megnézte a két lány fekete-fehér fotóját. Helen és
Marie. Komor, sötét tekintet. Nehéz volt eldönteni, hogy düh vagy
rémület ül-e a pillantásukban. Vagy gonoszság, ahogy sokan
állították. De Erica ódzkodott azt gondolni, hogy a gyerekek
gonoszak lehetnek.
Ilyen nézetek minden esetben felbukkantak, amikor gyerekek
követtek el rémtetteket. Például Mary Bellnél, aki csupán tizenegy
éves volt, amikor megölt két másik gyereket. A hároméves James
Bulger gyilkosainál. Pauline Parkernél és Juliet Hulme-nál, a két új-
zélandi lánynál, akik végeztek Pauline anyjával. Erica szerette Peter
Jackson Mennyei teremtmények című filmjét, amely ezt az esetet
dolgozta fel. Utólag olyanokat mondtak, hogy: „Mindig is álnok
kölyök volt.” Meg: „Már akkor láttam a tekintetében a gonoszságot,
amikor még egész kicsi volt.” Szomszédok, barátok, még családtagok
is készséggel nyilvánítottak véleményt a történtekről, és rámutattak
azokra a tényezőkre, amelyek veleszületett gonoszságra utaltak. De
nem lehet, hogy a gyerek csak híján van valaminek? Erica
szívesebben vallotta azt, amit valahol olvasott: „a gonoszság a jóság
hiánya”. És az emberben születésétől fogva megvan a hajlam vagy az
egyikre, vagy a másikra. Amit aztán a környezet és a neveltetés
felerősít vagy elnyom.
Ezért kellett a lehető legtöbb mindent megtudnia a képen látható
két lányról. Ki volt Marie és Helen? Hogy nőttek fel? Erica nem
elégedett meg külsőségekkel, legalább ennyire érdekelte az is, ami a
két családban, csukott ajtók mögött zajlott. Hogy bántak velük? Jól
vagy rosszul? Mit tudtak a világról azt a borzalmas 1985-ös napot
megelőzően?
Egy idő után mindkét lány visszavonta a vallomását, és makacsul
ragaszkodtak az ártatlanságukhoz. Bár a legtöbben meg voltak
győződve arról, hogy Marie és Helen bűnös, a találgatásoknak se
szeri, se száma nem volt. Talán valaki más ölte meg Stellát,
kihasználva a kínálkozó lehetőséget. És mi van, ha újra lehetősége
nyílik ilyesmire? Nem lehet véletlen, hogy egy hasonló korú kislány
tűnt el ugyanarról a tanyáról. Mennyi esélye van ennek? Kell lennie
valamilyen kapcsolatnak a régi és a mostani eset között. Mi van, ha a
rendőrség figyelmen kívül hagyott valamit akkoriban, és a gyilkos
most újra a tettek mezejére lépett? Talán Marie visszatérése váltotta
ki. De miért? És vajon más kislányok is veszélyben vannak?
Bárcsak messzebbre jutott volna a kutatásaiban! Erica felállt az
irodai székről. Fullasztóan meleg volt, ezért átnyúlt az íróasztal
fölött, és kitárta az ablakot. Odakint zavartalanul zajlott az élet. A
nyár hangjai beáradtak a szobába. A gyerekek játszottak és
kurjongattak a strandon. A víz fölött sirályok vijjogtak. A szél a fák
koronáját borzolta. Minden teljesen idilli volt. De Erica tudatáig alig
jutott el mindez.
Leült, és elkezdte rendszerezni az összegyűjtött anyagot. A
beszélgetéseknek még neki sem állt. Volt egy hosszú listája, kiket
akar kivallatni, és természetesen Marie meg Helen állt az élén.
Helennel már próbálta felvenni a kapcsolatot, többször üzent neki,
de választ sosem kapott, és Marie ügynökét is megkereste már. Az
íróasztalán ott hevert egy csomó Marie-val készült interjú, amelyek
a Stella-ügyről szóltak, ezért úgy vélte, a színésznő nem fogja
visszautasítani. Általános nézet volt, hogy Marie pályafutása nem
alakult volna úgy, ahogy, ha a kilétéről szóló hírek nem szivárognak
ki, miután néhány kisebb produkcióban eljátszotta az első szerepeit.
Egyvalamit Erica megtanult a megtörtént bűnesetekről írott
könyveiből: az emberekben ott lakozik a vágy, hogy kibeszéljék
magukat, és elmondják a történetüket. Csaknem kivétel nélkül
mindenkiben.
Felhangosította a telefonját, hátha Patrik hívja. Bár valószínűleg
túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy Ericát tájékoztassa. Ő persze
felajánlotta, hogy segít a kutatásban, de a férfi azt mondta, lesz elég
önkéntesük, és jobb, ha ő a gyerekekkel marad. Erica nem
tiltakozott. Hallotta a nappaliból, hogy a film ott jár, ahol Elza
kiborul, és épít magának egy jégpalotát. Gyorsan letette a papírokat.
Rég nem tévézett már Majával. Majd csak elviseli valahogy azt az
egoista hercegnőt, gondolta, és felállt. És Olaf tényleg cuki. Meg a
rénszarvas is.

– Mire jutottatok? – kérdezte Patrik köszönés helyett, amikor

megérkezett a tanyára.
Gösta a lakóház bejáratában állt, egy fehér fából készült kerti
garnitúra mellett.
– Felhívtam Uddevallát, a helikopter elindult.
– És a vízimentők?
Gösta bólintott.
– Mindenkit felhívtam, úton vannak. Martinnal is beszéltem,
megkértem, hogy gyűjtsön önkénteseket. Máris nekilát mindenkit
összetrombitálni Fjällbackában, úgyhogy nemsokára rengeteg
emberünk lesz. Uddevallából kutyás rendőrök is jönnek.
– És mit gondolsz? – kérdezte Patrik halkan, mert meglátta az
egymást átkaroló szülőket a közelben.
– Ők is részt akarnak venni a keresésben – mondta Gösta, aki
követte Patrik pillantását. – Mondtam nekik, hogy várják meg, amíg
megszervezzük a dolgot, különben még őket is kénytelenek leszünk
kerestetni.
Megköszörülte a torkát.
– Nem is tudom, mit higgyek, Patrik. Azóta nem látták a gyereket,
hogy tegnap este nyolc körül lefeküdt, és még nagyon kicsi.
Négyéves. Ha a közelben lenne, felbukkant volna a nap folyamán.
Ha más nem, amikor megéhezik, biztosan hazajött volna. Szerintem
eltévedt. Vagy…
A szó kimondatlanul maradt.
– Különös egybeesés – jegyezte meg Patrik.
A gyomra összeszorult, és a gondolatok, amelyeket elűzni
igyekezett, lépten-nyomon visszatértek.
– Igen, ugyanaz a tanya – bólintott Gösta. – És a kislány
ugyanannyi idős. Az emberben akaratlanul is felmerül a gondolat.
– Feltételezem, nem csak az eltévedést valószínűsítjük.
Patrik kerülte a szülők tekintetét.
– Nem – válaszolta Gösta. – Amint lehet, beszélünk a
szomszédokkal, főleg azokkal, akik az út mentén laknak, hátha
láttak valamit éjszaka vagy a nap folyamán. De először a
keresőláncot kell megszerveznünk. Így, augusztusban már korán
sötétedik, és ha egyedül, rettegve tévelyeg valahol az erdőben, az
valami rettenetes. Mellberg tájékoztatni akarja a sajtót, de én még
várnék vele.
– Édes istenem, persze hogy várunk! – sóhajtotta Patrik.
A rendőrfőnök fontoskodva fogadta az érkező önkénteseket.
– Meg kell szerveznünk a keresést, hoztam egy térképet a
környékről – mondta Patrik, mire Gösta arca felragyogott.
– Felosztjuk a területet – közölte, és elvette a térképet.
 Kiterítette az asztalra, előkapott egy tollat az inge zsebéből, és
elkezdett rajzolni.
– Szerinted? Jó ekkora terület egy-egy csoportnak? Ha három-
négy fős csapatokat alkotunk.
– Igen, szerintem jó – bólintott Patrik.
Az utóbbi években remekül dolgoztak együtt Göstával, és noha
többnyire Martin Molin volt a társa, jól érezte magát az idősebb
kolléga társaságában is. Néhány esztendővel ezelőtt azonban,
amikor Gösta az azóta elhunyt Ernst nevű munkatársukkal
dolgozott, még más volt a helyzet. De ez a változás igazolta, hogy
igenis lehet kutyából szalonna! Gösta gondolatai még most is
sokszor csak a golf körül forogtak, de amikor szükség volt rá,
rátermettségről és gyors észjárásról tett tanúbizonyságot.
– Tartasz egy rövid eligazítást? – kérdezte Patrik. – Vagy
csináljam én?
Nem akart a kollégája tyúkszemére taposni azzal, hogy idejön, és
átveszi az irányítást.
– Inkább te – mondta Gösta. – A lényeg, hogy Bertil ne jusson
szóhoz…
Patrik bólintott. Az sosem sült el jól, ha Bertil szólt az
emberekhez. Mindig az lett a vége, hogy valaki megbántódott, vagy
kikelt magából, és kénytelenek voltak a válságkezelésre pazarolni az
idejüket, ahelyett hogy azzal foglalkoztak volna, amivel kellett.
Patrik Nea szülei felé pillantott, akik még mindig egymást
átkarolva álltak az udvar közepén.
Kicsit habozott, majd azt mondta:
– Csak előbb odaköszönök a szülőknek. Aztán összeszedem
azokat, akik már ideértek. Folyamatosan érkeznek, úgyhogy
lehetetlen lesz egyszerre eligazítani mindenkit. Viszont minél előbb
neki kell állnunk.
Lassan a kislány szüleihez ballagott. Mindig nehéz
hozzátartozókkal találkozni.
– Patrik Hedström, rendőrség – nyújtotta a kezét. – Amint látják,
megkezdtük az önkéntesek toborzását a kereséshez, és mindjárt
tartok egy rövid eligazítást, aztán azonnal neki is fogunk.
Rájött, hogy nagyon hivatalosan beszél, de csak így volt képes
kordában tartani az érzéseit, és a tennivalóira koncentrálni.
– Már hívtuk a barátainkat, és Peter szülei is jönnek
Spanyolországból – mondta Eva halkan. – Mondtuk nekik, hogy
nem kell, de nagyon aggódnak.
– A keresőkutyák úton vannak Uddevallából – folytatta Patrik. –
Tudnak adni valamit, ami a lányuké, ami…
– Neáé – egészítette ki Eva, és nagyot nyelt. – Tulajdonképpen
Linnea, de Neának szólítjuk.
– A Nea szép név. Tudnak adni valamit, ami Neáé, és a kutyák
szagmintát vehetnek róla?
– A szennyesben ott vannak a tegnapi ruhái, azok jók?
Patrik bólintott.
– Teljesen. Ki tudná hozni? És volna kedves, és készítenének
kávét az önkénteseknek?
Hallotta, milyen ostobán hangzik, hogy kávét kér, de egyrészt
nyugodt körülmények között akarta megtartani az eligazítást,
másrészt le akarta foglalni a szülőket. Ez meg szokta könnyíteni a
dolgot.
– Mi nem mehetünk? – kérdezte Peter. – Keresni.
– Magukra itt lesz szükség. Amikor megtaláljuk, jobb, ha kéznél
vannak, szóval inkább maradjanak itt, lesz elég emberünk így is.
Úgy tűnt, Peter bizonytalankodik, ezért Patrik a vállára tette a
kezét.
– Tudom, hogy rossz érzés csak várni. De higgye el, magukra itt
nagyobb szükség van.
– Jól van – felelte Peter csendesen, és elindult Evával együtt a ház
felé.
Patrik gyorsan füttyentett egyet, hogy felhívja magára a körülbelül
harminc egybesereglett ember figyelmét. Egy huszonéves
fiatalember, aki egész idáig filmezett, zsebre vágta a mobilját.
– Azonnal indulunk, mert minden perc számít, amikor ilyen kis
gyerek tűnik el. A kislányt Linneának hívják, Neának szólítják, és
négyéves. Nem tudjuk pontosan, mikor tűnt el, de a szülei azóta
nem látták, hogy tegnap este nyolc körül lefektették. Egész nap azt
hitték, hogy a másikukkal van, szerencsétlen félreértés volt, ami
miatt csak néhány órája jöttek rá, hogy nincs meg a gyerek. Azt
feltételezzük, és ez a legvalószínűbb, hogy a kislány eltévedt az
erdőben.
Göstára mutatott, aki még mindig a kerti garnitúránál, az asztalra
terített térkép fölött állt.
– Három-négy fős csoportokat fogunk alkotni, és Gösta
mindenkinek kijelöl egy területet. Nincs térképünk, amit
kioszthatnánk, úgyhogy nagyjából tudnak csak tájékozódni, vagy
lefényképezhetik a térképet a mobiljukkal.
– Vagy nézhetünk egy internetes térképet is a telefonon – vetette
közbe egy kopasz férfi, és a magasba emelte a készülékét. – Ha nincs
jó alkalmazásuk, megmutatom, melyiket érdemes használni. Mindig
ezt használom, amikor kirándulok.
– Köszönjük! – felelte Patrik. – Miután megkapták a területüket,
egymástól kartávolságra haladva járják be. Ne siessenek! Tudom,
hogy csábító gyorsan átvizsgálni a terepet, de rengeteg hely van az
erdőben, ahol egy négyéves elbújhat, úgyhogy legyenek alaposak.
A szája elé emelte az öklét, és köhintett egyet. A csomó a
gyomrában egyre nőtt.
– Ha találnak valamit… – kezdte, de nem tudta, hogyan folytassa.
Bízott abban, hogy az egybegyűltek így is értik, mire gondol. Újra
nekifutott.
– Ha találnak valamit, ne nyúljanak semmihez, és ne mozdítsanak
el semmit. Különben nyomokat tehetnek tönkre.
Néhányan bólintottak, de a többség a földre szegezte a tekintetét.
– Maradjanak ott, és hívjanak fel engem. Felírtam ide a számom.
– Kitett egy lapot az istálló falára. – Mentsék el a telefonjukba.
Világos? Maradjanak ott, és hívjanak. Csak ennyi. Rendben?
Egy távolabb álló idős ember jelentkezett. Patrik felismerte:
Harald volt az, aki már régóta egy pékséget üzemeltetett
Fjällbackában.
 – Lehet, hogy… – Elhallgatott, majd újrakezdte. – Lehet, hogy
nem véletlen? A tanya? A kislány? Hogy ami történt…
Nem kellett többet mondania. Mindenki pontosan értette, mire
céloz. Patrik azt latolgatta, mit feleljen.
– Semmit sem zárunk ki – mondta végül. – De pillanatnyilag az a
legfontosabb, hogy a környező erdőt átfésüljük.
A szeme sarkából látta, hogy Nea anyja kilép a bejárati ajtón, a
karjában egy halom gyerekruha.
– Hát akkor rajta!
Az első négytagú csapat odament Göstához, hogy megtudja, mely
területet kell átvizsgálnia. Közben a fák koronája fölül egy közeledő
helikopter hangja hallatszott. A leszállással nem lesz gond, hatalmas
hely volt az udvaron. Az emberek megindultak az erdő felé, Patrik
meg utánuk nézett. A háta mögül hallotta, ahogy a helikopter
leereszkedik, és az uddevallai keresőkutyákat hozó kocsi is befordul
a tanyára. Patriknak szent meggyőződése volt, hogy ha a kislány az
erdőben van, meg fogják találni. Inkább a másik lehetőség riasztotta
meg.
 A Stella-ügy

Egész éjjel keresték a gyereket. Mind többen csatlakoztak, és Harald

hallotta a kiáltásokat körös-körül az erdőben. A rendőrség jól
végezte a dolgát, és nem volt hiány önkéntesekben sem. A család
közkedvelt volt, és mindenki ismerte a vörösesszőke kislányt. Az a
fajta gyerek volt, aki mindig mosolyt csalt az emberek arcára, ha
összefutottak vele a boltban.
Harald együttérzett a szülőkkel. Az ő gyerekei már nagyok voltak,
két fia részt is vett a keresésben. Becsukta a pékséget, úgysem volt
nagy forgalom, a szabadságok véget értek, és az ajtó fölötti kis
csengő egyre ritkábban szólalt meg. Persze akkor is bezár, ha
csúcsforgalom lett volna. Már attól is összeszorult a szíve, ha
elképzelte, mit élnek át most Stella szülei.
Tétován böködte a bokrokat egy bottal, amelyet talált. Nem volt
könnyű feladatuk. Az erdő hatalmas volt, és vajon milyen messzire
juthat el benne egy ilyen kislány? Az erdőben kell keresniük
egyáltalán? Ez csak egy volt azon lehetőségek sorában, amelyeket a
rendőrség mérlegelt. A gyerek arca minden hírműsorban feltűnt.
Mert ennyi erővel berángathatták egy kocsiba is, és akkor mostanra
már árkon-bokron túl van. De erre Harald képtelen volt gondolni,
hiszen az volt a feladata, hogy átfésülje a környéket a többiekkel
együtt, akiknek a lépteitől és kiáltásaitól hangos volt az erdő.
Megállt egy pillanatra, és beszívta a növények illatát. Mostanában
túlontúl ritkán járt a természetben. Az utóbbi évtizedekben teljesen
lekötötte a pékség és a család, pedig fiatalkorában szeretett a szabad
ég alatt. Megfogadta, hogy visszatér ehhez a szokáshoz. Az élet
rövid. Az elmúlt napok arra figyelmeztették, hogy sosem lehet tudni,
mikor áll be egy mindent megváltoztató fordulat.
Nemrég Stella szülei még abban a hitben voltak, hogy tudják, mit
várhatnak az élettől. A napjaik a megszokott mederben folytak, és
elfelejtettek örülni annak, amijük van. Ahogy a legtöbben. Az ember
csak akkor értékeli a szeretteivel töltött időt, amikor történik valami.
Újra nekiindult, lassan, lépésről lépésre. Valamivel előrébb víz
csillant meg a fák között. Pontos utasításokat kaptak arra nézve, mi
a dolguk, ha vizet találnak. Jelenteniük kell a rendőröknek, akik
majd átvizsgálják, horgokkal vagy búvárokkal, ha túl mély. A felszín
nyugodt volt, tiszta, csak néhány leszálló szitakötő zavarta meg.
Harald semmit sem látott. Szabad szemmel csak egy fatörzset
lehetett kivenni, amelyet vélhetően szél vagy villám tört derékba
már évekkel ezelőtt. Amikor közelebb ment, látta, hogy a gyökerei
még mindig a talajba kapaszkodnak. Óvatosan felmászott a fára. Így
sem látott semmit. Csak a nyugodt vizet. Aztán lassan a lába elé
pillantott. Ekkor vette észre a hajat. A vörösesszőke tincseket,
amelyek úgy lebegtek a víz színén, akár a moszatok.
Sanna megállt a Konsum áruház kellős közepén. Nyáron a lehető
legtovább nyitva tartotta a kertészeti árudát, de ma nem hagyták
nyugodni a gondolatai. Egyszeriben az olyan kérdések, mint hogy
milyen gyakran kell locsolni a muskátlit, ostobaságnak tűntek.
Megrázta magát, és körülnézett. Vendela ma jön meg az apjától,
és be akarta szerezni neki a kedvenc ételét és nyalánkságát.
Régebben álmából felkeltve is meg tudta mondani, mit szeret a
lánya, de mostanság Vendela olyan sűrűn váltogatta a kedvenceit,
mint a hajszínét. Az egyik héten vegán volt, a másikon csak
hamburgert evett, a harmadikon meg fogyókúrázott, és egy répán
nyámnyogott, miközben Sanna hegyi beszédet tartott neki a rendes
táplálkozás fontosságáról és az anorexia veszélyeiről. Minden
megváltozott, semmi sem úgy volt, mint azelőtt.
Vajon Niklasnak is ennyi gondja adódik Vendelával, mint neki?
Évekig semmi baj nem volt azzal, hogy a lányuk egy hetet itt, egy
hetet ott töltött. De úgy tűnt, Vendela most kezd rájönni, mekkora
hatalma van. Ha nem ízlett neki az étel, megjegyezte, mennyivel
jobb Niklasnál, aki azt is megengedte, hogy esténként Nilsszel
lógjon. Sanna teljesen kikészült néha, és azon tűnődött, hogyan
hihette, hogy a csecsemőkor volt a legnehezebb, hiszen a kamaszkor
százszor olyan kemény.
Sokszor érezte idegennek a lányát. Vendela azonnal mellette
termett, ha megorrontotta, hogy Sanna titkon elszív egy szál
cigarettát a ház mögött, és a tüdőrák veszélyeiről kezdett papolni. De
amikor legutóbb itt járt, Sanna megérezte, hogy cigarettaszagúak a
ruhái.
 Végignézett a polcokon. Aztán határozott. Biztosra megy. Tacos.
Húsosat és szójásat is csinál, hátha vegán hét van.
Sanna sosem élte át igazán a kamaszkort. Túl hamar nőtt fel.
Stella halála és az utána következő sok borzalom egykettőre
koravénné tette. A kamaszkori nyűglődésekre nem volt idő. Nem
voltak szülők, akik a szemüket forgassák.
Niklasszal a mezőgazdasági szakgimnáziumban ismerkedett meg.
Azonnal összeköltöztek, amint Sanna megkapta az első állását.
Aztán jött Vendela; ha őszinte akar lenni, véletlenül. Hogy a
kapcsolatuk nem működött, nem Niklas hibája volt, hanem Sannáé.
Niklas jó ember volt, de Sanna sosem tudta közel engedni magához.
Korán megtanulta, hogy szeretni valakit, legyen az férj vagy
gyermek, túl fájdalmas.
Sanna paradicsomot, uborkát és hagymát tett a kosarába, majd a
pénztárhoz ment.
– Biztosan hallottad – mondta Bodil, miközben az egyik árut a
másik után csippantotta le, amelyet Sanna a szalagra pakolt.
– Nem. Mit? – kérdezte Sanna, majd fogta a kólásüveget, és a
szalagra fektette.
– A kislányt!
– Milyen kislányt?
Sanna csak fél füllel hallgatta. Már most bánta, hogy Coca-Colát
vett Vendelának.
– Hát, aki eltűnt. A régi tanyátokról.
Bodil nem tudta palástolni az izgalmát. Sanna kővé vált mozdulat
közben, a reszelt sajtos zacskóval a kezében.
– A mi tanyánkról? – kérdezte, és zúgni kezdett a füle.
– Igen – felelte Bodil, és húzta le az árukat, ügyet sem vetve arra,
hogy Sanna nem pakol újabbakat a szalagra. – Egy négyéves kislány
eltűnt a tanyátokról. Keresik, a férjem is kint van, biztos húzós!
Sanna lassan rátette a reszelt sajtot a szalagra. Aztán az ajtó felé
indult. Otthagyott csapot-papot. A táskáját is. Még hallotta, ahogy
Bodil utánakiált.
Anna hátradőlt a széken, és Danra nézett, aki egy deszkát fűrészelt.
Pont a legnagyobb nyári hőségben jutott eszébe belevágni az „új
terasz” projektbe. Három éve tervezgették, és most már
nyilvánvalóan nem tűrt halasztást az ügy. Anna szerint az
úgynevezett férfiúi fészeképítő ösztöne lépett működésbe. Nála ez
úgy mutatkozott meg, hogy kiselejtezte a ruhákat. A gyerekek
elkezdték elrejteni a kedvenceiket, mert attól féltek, hogy egy
ruhagyűjtő konténerben kötnek ki.
Anna Danra mosolygott, aki a forróságban gürcölt, és rájött, hogy
nagyon hosszú ideje először élvezi az életet. A kis lakberendezési
cégét talán még nem jegyezték az értéktőzsdén, de özönlöttek a
felkérések a kényes ízlésű nyaralóktól, és néhányukat már kénytelen
volt visszautasítani, mert nem győzte. A baba a pocakjában szépen
gyarapodott. Úgy döntöttek, nem akarják tudni a nemét, ezért
egyelőre „babóca” munkacímen emlegették. A gyerekeket lázba
hozta a név kérdése, de az olyan javaslatokkal, mint az Űrvadász,
Gézengúz Bendegúz és Darth Vader, nem voltak kisegítve. Dan egy
este a Solsidan című tévésorozat sztárját idézte tettetett
bosszankodással: „Mindnyájan felírjuk a neveinket, aztán
kiválasztjuk anyátok első ötletét.” Csak azért, mert Anna
megtorpedózta azt a javaslatát, hogy nevezzék Bruce-nak, Bruce
Springsteen után, ha fiú lesz. Pedig Dan sem volt jobb: szerinte az
Anna által javasolt Philip név olyan érzetet kelt, hogy a gyerek már
eleve matrózruhában jött a világra. Hát itt tartottak. A baba egy
hónap múlva megszületik, és egy megveszekedett névötletük sem
volt.
De majd megoldódik, gondolta Anna, amikor Dan odajött hozzá.
A férfi lehajolt, és szájon csókolta. Sós íze volt a verítéktől.
– Csak ülsz itt, és lazulsz? – kérdezte, és megpaskolta Anna hasát.
– Igen, a srácok a barátaiknál vannak – felelte Anna, és
belekortyolt a jegeskávéjába.
Tudta, hogy egyesek szerint nem szabad túl sok kávét inni a
terhesség alatt, de valami szórakozás neki is járt, most, hogy az
alkohol és a pasztőrizálatlan sajt tiltólistára került.
 – Majd’ belepusztultam délben, amikor a nővérem egy nagy pohár
habzóbort szürcsölt az orrom előtt – nyögte, mire Dan átkarolta a
vállát.
Leült mellé, hátradőlt, és lehunyta a szemét, hogy élvezze a késő
délutáni nap sugarait.
– Nemsokára te is ihatsz, szívem – mondta, és megsimogatta
Anna kezét.
– Szülés után borban fogok fürdeni – sóhajtott Anna, és ő is
becsukta a szemét.
Aztán rájött, hogy a terhességi hormonok miatt most azt
kockáztatja, hogy pigmentfoltos lesz, ezért káromkodva a fejébe
húzta a széles karimájú kalapot, amely az asztalon hevert.
– A rosseb egye meg, már napozni sem lehet – morogta.
– Mi? – kérdezte Dan unottan, és Anna ráeszmélt, hogy a férfi
mindjárt elszundít a napon.
– Semmi, édes – válaszolta, de hirtelen ellenállhatatlan késztetést
érzett, hogy sípcsonton rúgja, amiért férfiként megússza a
terhességgel járó küszködést és kényszerű lemondásokat.
Rohadt igazságtalan! És azokat a nőket, akik álmodozva
sóhajtoznak, milyen nagyszerű lehet terhesnek lenni, és mekkora
áldás lehet gyereket szülni, hát azokat is meg tudta volna ütni.
Erősen.
– Az emberek teljesen agyalágyultak – dünnyögte.
– Mi? – kérdezte megint Dan, még álomittasabban.
– Semmi – mondta Anna, és a szemébe húzta a kalapot.
Mire is gondolt, mielőtt Dan félbeszakította az elmélkedését? Ja,
igen. Arra, hogy milyen csodás az élet. És az is. A terhesség
nehézségei és minden más ellenére. Szerették. A családja körében
lehetett.
Ledobta a kalapot, és a nap felé fordította az arcát. Hát akkor
pigmentfoltos lesz! Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne élvezhesse a
napsütést.

Sam azt kívánta, hogy örökre itt maradhasson. Már kiskorában is

szerette ezt a helyet. A sziklák melegét. A víz moraját. A sirályok
vijjogását. Itt minden elől elrejtőzhetett. Csak behunyta a szemét, és
mindentől megszabadult.
Jessie ott feküdt mellette. Érezte a teste melegét. Jessie egy két
lábon járó csoda volt. Hogy megjelent az életében. Marie Wall lánya.
A sors fintora.
– Szereted a szüleidet?
Sam kinyitotta az egyik szemét, és rásandított. A lány hason
feküdt, a tenyerébe támasztotta az állát, és őt vizslatta.
– Miért kérded?
Bizalmas kérdés volt. És olyan régóta még nem ismerték egymást.
– Én sosem találkoztam az apámmal – mondta a lány, és
félrenézett.
– Miért nem?
Jessie vállat vont.
– Igazából nem is tudom. Anya nem akarta. Abban sem vagyok
biztos, hogy tudja, ki az apám.
Sam óvatosan kinyújtotta a kezét. A lány alkarjára tette. Aztán,
amikor Jessie nem rezdült össze, ott is hagyta. A lány szeme most
másként csillogott.
– És te? Te jóban vagy a szüleiddel? – kérdezte.
A nyugalom és a biztonságérzet, amely az előbb még megvolt,
elillant. De Sam megértette, miért kérdezősködik Jessie, és bizonyos
fokig adósa is volt a válasszal.
Felült, és a tengert nézte, miközben felelt.
– Az apám, hát… harcolt a háborúban. Néha hónapokig nem
láttuk. És néha hazahozta magával a háborút.
Jessie nekidőlt, a fejét a vállára hajtotta.
– És…
– Nem akarok beszélni róla… még.
– És az anyukád?
Sam lehunyta a szemét. Élvezte, ahogy a napsugarak melengetik.
– Vele minden rendben – mondta végül.
Egy futó pillanatig arra gondolt, amire nem lett volna szabad
gondolnia, és összeszorította a szemét. Megtapogatta a zsebét,
amelyben a dohány lapult. Elővett két cigarettát, mindkettőt
meggyújtotta, és az egyiket a lánynak adta.
Nyugalom áradt szét a testében, a fejében elhallgatott a zsongás,
az emlékek elenyésztek a füstben. Előrehajolt, és megcsókolta
Jessie-t. A lány először megdermedt. Mert félt. Mert szokatlan volt a
dolog. Aztán Sam érezte, hogy az ajka lágyabb lesz, és elnyílik.
– De cukkerek!
Sam összerezzent.
– Nézd a turbékoló galambpárt!
Nils baktatott le a szikláról, Basséval és Vendelával a sarkában.
Mint mindig. Nem tudtak meglenni egymás nélkül.
– Nocsak, ki van itt! – Nils közvetlenül melléjük ült le, és áthatóan
bámult Jessie-re, aki megigazította a bikinifelsőjét. – Becsajoztál,
Sam?
– Jessie vagyok – mondta a lány, és kezet nyújtott Nilsnek, de ő a
füle botját sem mozgatta.
– Jessie? – szólalt meg Vendela a hátuk mögött. – Csak nem
Marie Wall lánya?
– De, de, az anyád barátnőjének a lánya. A hollywoodi csillagé.
Nils most még nagyobb érdeklődéssel stírölte Jessie-t, aki tovább
igazgatta a bikinifelsőjét. Sam szerette volna megóvni a
pillantásoktól, szerette volna átkarolni, és azt mondani neki, hogy rá
se rántson. Ehelyett azonban a lány pólójáért nyúlt.
– Nem csoda, hogy egymásra találtak – jegyezte meg Basse, és
oldalba bökte Nilst a könyökével.
Magas, nőies hangja volt, amiért senki sem merte csúfolni, mert
azzal csak Nils haragját vonta volna magára az ember. A fiút
igazából Bossénak hívták, de már alsóban elkezdték Bassénak
szólítani, mert az sokkal menőbb.
– Tényleg nem – helyeselt Nils, és Jessie-ről Samra nézett.
Felállt, és ott volt a tekintetében az az ismerős villanás, amelytől
Samnak mindig görcsbe állt a gyomra. Amely azt sugallta, hogy Nils
valamiben sántikál. De most Vendelához és Basséhoz fordult.
 – Rohadt éhes vagyok – mondta. – Lépjünk!
Vendela Jessie-re mosolygott.
– Még találkozunk.
Sam meglepetten bámult utánuk. Ez meg mi volt?
Jessie megint hozzábújt.
– Kik voltak ezek? – kérdezte. – Furának tűntek. Kedvesnek, de
furának.
Sam a fejét ingatta.
– Nem kedvesek. Soha.
Elővette a mobilját a zsebéből. Megnyitotta a megfelelő mappát,
és a videók között keresgélt. Azért mentette el a filmet, hogy mindig
emlékeztesse arra, mire képesek az emberek. Vele szemben. De
sosem akarta megmutatni Jessie-nek. Már így is épp elegen látták.
– Ezt tavaly nyáron töltötték fel a Snapchatre – mondta, és
odaadta a telefont a lánynak. – Elmentettem, amíg elérhető volt.
Félrepillantott, amikor Jessie elindította a videót. Nem kellett
odanéznie. Ahogy meghallotta a hangokat, mindent látott a lelki
szemei előtt.
– Olyan gyenge vagy – hallatszott Nils hangja –, mint egy lány.
Egy kis úszás jót tenne.
Nils Sam hajójához ment, amely majdnem ugyanoda volt kikötve,
mint most.
– Ússz egyet Fjällbackáig! Attól majd megizmosodsz.
Vendela nevetett, miközben filmre vette az eseményeket. Basse
Nils mellett termett.
Nils a hajóba dobta a kötelet, és a lábával ellökte a járművet a
parttól. A kis fahajó bukdácsolva távolodott a szigettől, majd pár
méterrel arrébb elkapta és elragadta az áramlat.
Nils a kamerába nézett, és szélesen elvigyorodott.
– Jó úszást!
Itt ért véget a felvétel.
– A rohadt életbe! – mondta Jessie. – A rohadt életbe!
Üres tekintettel nézett Samra.
A fiú vállat vont.
 – Történt már rosszabb is.
Jessie kipislogta a szeméből a könnyeket. Sam sejtette, hogy vele
is történt már rosszabb is. Átkarolta, érezte, hogy reszket. De azt is
érezte, hogy van közöttük egy kötelék. Valami, ami összefűzi őket.
Egy nap megmutatja neki a jegyzetfüzetét. Megosztja vele minden
gondolatát. A nagy tervét. Egy nap majd mindenki meglátja!
Jessie átölelte a nyakát. Napfény-, izzadság- és marihuánaszaga
volt.

Későre járt, de még mindig világos volt, a nap, amely reggel óta
tűzött a kristálytiszta kék égről, nem adta fel. Eva kinézett a
tanyaudvarra, ahol lassan megnyúltak az árnyak. Jeges marok
szorította össze a szívét, amikor szárba szökött benne a gondolat.
Nea mindig besietett, mielőtt teljesen besötétedett volna.
Odakint emberek jöttek-mentek. A kiáltások elvegyültek a
keresőcsapat kutyáinak ugatásával. Eva szíve megint elszorult.
Az idősebb rendőr, Gösta bejött.
– Csak innék egy kávét, és máris megyek vissza.
Eva felállt, hogy töltsön neki, az utóbbi órákban számolatlanul
főzte a kávékat.
– Még mindig semmi? – kérdezte, jóllehet, biztos volt a
válaszban.
Ha Gösta tudott volna valamit, azonnal elmondta volna. Nem
kávét kér. De volt valami megnyugtató abban, hogy feltette a
kérdést.
– Semmi, de sokan vagyunk. Olyan, mintha egész Fjällbacka
talpon volna.
Eva bólintott, és igyekezett uralkodni a hangján.
– Igen, rendesek az emberek – mondta, és leroskadt a székre. –
Peter is kutat, nem tudtam visszatartani.
– Tudom. – Gösta leült mellé. – Összefutottam vele egyszer.
– Maga… – Elcsuklott a hangja. – Maga szerint mi történt?
Nem mert Göstára nézni. Rémesebbnél rémesebb lehetőségek
merültek fel benne, de amikor megpróbálta megragadni és
megérteni valamelyiket, olyan fájdalom hasított belé, hogy levegő
után kellett kapkodnia.
– Inkább ne találgassunk – válaszolta Gösta gyengéden, és
előrehajolt.
Ráncos kezét Eva kezére tette. A melege átjárta a nőt.
– Már olyan rég eltűnt.
Gösta megszorította a kezét.
– Nyár van, és meleg, nem fog megfagyni. Az erdő hatalmas,
órákig tart átkutatni. Biztosan megtaláljuk, biztosan a haja szála
sem görbült meg, semmi végzetes nem történt.
– De… de nem ilyesmi esett meg azzal a másik kislánnyal is?
Gösta elhúzta a kezét, és lassan belekortyolt a kávéba.
– Az harminc éve volt, Eva. Egy másik életben, egy másik időben.
Merő véletlen, hogy ő is ezen a tanyán lakott, és merő véletlen, hogy
ő is annyi idős volt, mint a maguk lánya. Négyévesek gyakran
tűnnek el. Kíváncsiak, és ahogy hallottam, a maguk lánya bátor,
rettenthetetlen kislány, úgyhogy nem csoda, hogy felfedezőútra
indult az erdőbe. Csak aztán nem úgy alakult, ahogy ő azt elképzelte.
De meg fog oldódni a dolog. Sokan vagyunk.
Gösta felkelt.
– Köszönöm a kávét. Indulok. Egész éjjel folytatjuk a keresést, de
jó volna, ha maga megpróbálna aludni egy kicsit.
Eva a fejét rázta. Hogy volna képes aludni, amikor Nea odakint
van az erdőben?
– Gondoltam – mondta Gösta. – De azért szóltam.
Eva nézte, ahogy az ajtó becsukódik a rendőr után. Megint
magára maradt. Magára maradt a gondolataival és a jeges marokkal,
amely a szívét szorongatta.
 Bohuslän, 1671

Elin bevetette Britta ágyát. Aztán a hátához kapott. Még mindig nem
szokta meg a cselédszoba kemény ágyát.
Egy pillanatra a puha ágyra meredt, amelyben Britta aludt, és
megengedett magának egy kis irigységet, de aztán megrázta a fejét,
majd az üres korsóért nyúlt az éjjeliszekrényen.
Elint meglepte, hogy a testvére sem a hálószobáját, sem az ágyát
nem osztotta meg a férjével. De semmi joga nem volt ítélkezni. Még
ha azt gondolta is, hogy az ő napjának az volt a fénypontja, amikor
Perhez bújhatott. Amikor az erős karjában pihent, úgy érezte, a
világon semmi sem árthat neki és Märtának.
Mekkorát tévedett!
– Elin!
A gazda lágy hangjára összerezzent. Annyira elmerült a
gondolataiban, hogy majdnem elejtette a korsót.
– Igen? – kérdezte, és mielőtt megfordult volna, összeszedte
magát.
A férfi barátságos kék szeme rászegeződött, és Elin érezte, hogy
elvörösödik. Gyorsan leszegte a tekintetét.
Nem igazán tudta, hogyan viselkedjen a testvére férjével. Preben
mindig nagyon kedves volt vele és Märtával. Lelkész volt, és gazda.
Elin pedig cseléd a testvére háztartásában. Özvegy, aki
kegyelemkenyéren élt egy olyan házban, amely nem az övé.
– A Kis Jan azt mondja, hogy maga le tudja venni a rontást. A
kedvenc tejelő tehenem szenved.
– A Csillag? – kérdezte Elin, de továbbra sem emelte fel a
pillantását. – A béres említette reggel.
 – Igen, a Csillag. Nagyon elfoglalt most, vagy rá tudna nézni?
– Persze, megyek.
Letette a korsót az éjjeliszekrényre, és némán követte Prebent az
istállóba. Csillag odabent feküdt, és bőgött. Szemmel láthatóan
fájdalmai voltak, és nem tudott lábra állni. Elin odabiccentett a
béres Kis Jannnak, aki tehetetlenül nézte a jelenetet.
– Hozz a konyhából egy kis sót!
Leguggolt, és óvatosan megsimogatta a tehén puha pofáját.
Csillag szeme tágra nyílt a fájdalomtól.
– Tud rajta segíteni, Elin? – kérdezte Preben halkan, és ő is
megsimogatta a barna foltos tehenet.
Egy pillanatra véletlenül egymáshoz értek, és Elin gyorsan elkapta
a kezét, mintha kígyó marta volna meg. Megint érezte, hogy
elvörösödik, és a gazda arcán is enyhe pírt vélt észrevenni, de aztán
a férfi felpattant, amikor Kis Jan zihálva visszatért.
– Itt van – mondta kissé selypítve, és átnyújtotta a sótartót
Elinnek.
A nő egy bólintás kíséretében elvette, és egy nagy csipet sót szórt a
tenyerére. A mutatóujjával az óramutató járásával ellentétes
irányban kevergetni kezdte, miközben fennhangon mormolta a
szavakat, amelyeket a nagyanyjától tanult:
– Urunk Jézus, ki jársz távoli ormokon, gyógyítod a rontás ütötte
sebet, a mágia ütötte sebet, a golyó ütötte sebet, minden sebet, ami
csak lehet ég és föld között. Isten szavával. Ámen.
– Ámen – mondta Preben is, és a Kis Jan sietve csatlakozott.
Csillag felbőgött.
– És most? – kérdezte Preben.
– Most már csak várni kell. A sóval való ráolvasás gyakran
hatásos, de eltarthat egy darabig, és attól is függ, mennyire erős a
rontás. De nézzenek rá holnap reggel, szerintem addigra lesz
javulás.
– Hallotta, Kis Jan? – kérdezte Preben. – Holnap reggel az első
dolga legyen ránézni a Csillagra.
– Igenis, uram – mondta Kis Jan, és kihátrált az istállóból.
 Preben Elinhez fordult.
– Hol tanulta ezt, Elin?
– A nagyanyámtól.
Elint még mindig nyugtalanította az érzés, amely akkor kerítette
hatalmába, amikor összeért a kezük.
– Mi mindent tud még gyógyítani? – firtatta Preben, és nekidőlt
az istálló falának.
Elin toporgott, és vonakodva válaszolt.
– Nagyjából mindent, ami nem túl súlyos.
– Embereknél és állatoknál is? – kérdezte Preben kíváncsian.
– Igen – válaszolta Elin.
Megdöbbentette, hogy Britta ezt még nem említette a férjének. De
a béres Kis Jannak fülébe jutottak az Elin képességeiről szóló
pletykák. Ez az egész nem is volt túl meglepő. Amikor még együtt
laktak az apjuk házában, a testvére mindig lekicsinylően nyilatkozott
a nagyanyja és Elin tudományáról.
– Meséljen! – kérte Preben, és elindult az ajtó felé.
Elin kelletlenül követte. A gazdával sétálgat és cseverészik, ami
kiváló alkalmat ad arra, hogy a birtokon rajtuk kezdjék köszörülni a
nyelvüket. De ez Preben döntése volt, ezért nehéz léptekkel a
nyomába szegődött. Odakint Britta várt rájuk, a kezét csípőre tette,
a szeme sötéten ragyogott. Elin szíve elfacsarodott. Pont ettől félt. A
férfi semmit sem kockáztatott, de ő kegyvesztett lehet. És vele együtt
Märta is.
Nem tudott szabadulni a rossz érzéseitől, amiért
kegyelemkenyéren kell élnie a húga házában. Britta keménykezű és
gonosz gazdasszonynak bizonyult, és mind Elin, mind Märta
megtapasztalhatta, milyen éles a nyelve.
– Elin segített a Csillagon – mondta Preben, és nyugodtan nézett
a felesége szemébe. – Mindjárt megterít nekünk, oda indult. Azt
javasolta, töltsünk együtt egy kis időt, te és én, mert annyit voltam
mostanában távol gyülekezeti ügyekben.
– Valóban? – kérdezte Britta még mindig gyanakvón, de kissé
már megenyhülve. – Nem is rossz ötlet.
 Vidáman belekarolt Prebenbe.
– Már borzalmasan hiányzott az uram és parancsolóm, úgy
érzem, egy kicsit elhanyagolja az ő asszonykáját.
– Ebben igaza is van az én drága feleségemnek – felelte a férfi, és
elindult Brittával együtt a ház felé. – De most majd teszünk róla,
hogy ne így legyen. Elin azt mondta, fél óra múlva asztalhoz
ülhetünk, úgyhogy lesz időm rendbe szedni magam, hogy ne úgy
nézzek ki a gyönyörű feleségem mellett, mint valami ágrólszakadt.
– Jaj, dehogy! Te sosem nézel úgy ki, mint egy ágrólszakadt! –
mondta Britta, és megpaskolta a férje vállát.
A mögöttük lépdelő Elin, akiről látszólag megfeledkeztek,
fellélegzett. Nagyon is jól ismerte azt a sötét pillantást, amelyet
Britta szemében látott, és tudta, hogy a húga nem válogat az
eszközökben, hogy a lehető legnagyobb kárt okozza azoknak, akik
szerinte ártottak neki. De Preben ezúttal megmentette Elint és
Märtát, amiért örökké hálás lesz a férfinak. Még akkor is, ha eleve
nem kellett volna ilyen helyzetbe hoznia.
A konyha felé sietett. Fél órán belül meg kell terítenie, és szólnia
kell a szakácsnőnek, hogy dobjon össze valami ínycsiklandót.
Megigazította a kötényét, miközben még mindig érezte Preben
kezének melegét.
– Mit csinálsz, apa?
Bill annyira belemélyedt a szövegbe, hogy összerezzent a fia
hangjára. Meglökte a mellette álló csészét, és a kávé az íróasztalra
löttyent.
Nils felé fordult, aki az ajtóban állt.
– Egy új projekten dolgozom – felelte, és úgy fordította a
monitort, hogy Nils lássa.
– Barátságosabb emberek – olvasta fel Nils a prezentáció első
diájának szövegét.
Alatta egy kép habokat szelő vitorlásokat ábrázolt.
– Mi ez?
– Emlékszel a filmre, amit láttunk? A Filip és Fredrik
forgatókönyve alapján készült Trevligt folkra?
Nils bólintott.
– Niggerekről szólt, akik jéglabdáztak.
Bill fintorgott.
– Szomáliaiakról, akik jéglabdáztak. A nigger illetlen.
Nils vállat vont.
Bill a fiát vizslatta, ahogy ott állt a félhomályos szobában, kezét
lezserül a rövidnadrágja zsebébe dugva, miközben szőke frufruja a
szemébe lógott. Kései gyerek volt. Nem tervezték, és igazából nem is
akarták. Gun negyvenöt éves volt, Bill majdnem ötven, és a két
nagyobb fiuk már kinőtt a kamaszkorból. Gun ragaszkodott hozzá,
hogy megtartsák, azt mondta, biztos nem véletlenül alakult így. De
Bill sosem tudott olyan kapcsolatba kerülni Nilsszel, mint a két
nagyobb fiával. Nem tudott és nem is akart pelenkázni, képtelen volt
a homokozóban ücsörögni, és nem bírta harmadjára is átvenni az
elsős matekot.
Bill ismét a képernyő felé fordult.
– Ez egy prezentáció. Arra gondoltam, hogy csinálok valamit, ami
jó hatással van a helyi menekültek életére.
– Meg akarod tanítani őket jéglabdázni? – kérdezte Nils, még
mindig zsebre dugott kézzel.
– Nem látod a vitorlást? – Bill a képernyőre mutatott. – Vitorlázni
akarom megtanítani őket. Aztán indulhatnak a Dannholmen-sziget
körülvitorlázásán.
– A Dannholmen megkerülése azért nem ugyanaz, mint a
világbajnokság, amelyen a jéglabdás niggerek részt vettek – jegyezte
meg Nils. – Kicsit más kaliber.
– Ne hívd őket niggereknek! – fakadt ki Bill.
Biztosan csak azért csinálta, hogy kihozza az apját a sodrából.
– Tudom, hogy a Dannholmen megkerülése nem olyan nagy
dolog, de jelképes jelentőséggel bírhat a faluban, és nagy
sajtóérdeklődésre tarthat számot. Főleg most, hogy filmet forgatnak
ott, meg minden.
Nils prüszkölt egyet a háta mögött.
– Még ha igazi menekültek lennének. De ide csak azok jutnak el,
akiknek van pénzük. Olvastam a neten. Ráadásul azoknak a
menekült gyerekeknek a szakálluk is kiserkedt már.
– De Nils!
Bill a fiára nézett, aki teljesen kivörösödött felháborodásában. Bill
úgy érezte, mintha egy idegen állna előtte. Ha nem tudta volna, még
azt hihette volna, hogy a fia… rasszista. De nem, a tizenévesek alig
tudnak valamit a világról. Annál fontosabb, hogy megvalósítsa a
projektjét. A legtöbb ember alapjában jó, csak szüksége van egy
lökésre, amely a helyes irányba tereli. Tanulásra. Erről van szó. Nils
hamarosan belátja, mekkorát tévedett.
A fia becsukta maga mögött a dolgozószoba ajtaját. Billnek holnap
reggel lesz az első találkozója, és fontos, hogy addigra összeálljon a
sajtóanyag. Nagy dobás lesz. Tényleg nagy.
– Hahó! – kiáltotta Paula, amikor Johannával, a két gyerekükkel, a
három utazótáskával és a két babakocsival beléptek az ajtón.
Paula Johannára mosolygott, amikor az letette a legnehezebb
táskát. A ciprusi nyaralás egy háromévessel és egy kisbabával nem
volt a legátgondoltabb döntésük, de azért túlélték valahogy.
– A konyhában!
Paula megnyugodott, amikor meghallotta az anyja hangját. Ha
Rita és Bertil itt van, átpasszolhatják nekik a gyerekeket, amíg ők
békében és nyugalomban kicsomagolnak. Máskülönben tennének
nagy ívben a kipakolásra holnap reggelig, és befeküdnének valami
film elé, amin el tudnak aludni.
Rita rájuk mosolygott, amikor beléptek a konyhába. Nem volt
benne semmi különös, hogy Paula anyja a konyhájukban
tüsténkedett. Egy emelettel felettük laktak Bertillel, de a gyerekek
születése óta a határok elmosódtak, és akár egy lépcsőt is építhettek
volna a két lakás közé.
– Enchiladát készítettem, gondoltam, éhesek lesztek a nagy út
után. Minden rendben volt?
Rita Lisáért nyúlt.
– Igen. Vagyis nem – mondta Paula, és hálásan átnyújtotta a
kisbabát. – Pofozz fel, ha még egyszer azt találom mondani, milyen
jó lenne elutazni a gyerekekkel.
– Pedig a te ötleted volt – morogta Johanna, miközben az alvó
Leót ébresztgette.
– Rettenetes volt – vallotta be Paula, és lecsípett egy kis
aranyszínű sajtot az enchiladáról. – Mindenütt gyerekek, a felnőttek
meg plüssállatnak beöltözve korzóztak a hőségben, miközben valami
istenverte harci indulót énekeltek.
– Nem hinném, hogy harci induló volt – nevetett Johanna.
– Akkor meg valami szektás toborzódal. Ha még egyszer
meghallom, megfojtom azokat a nagy szőrös medvéket.
– Mesélj inkább a csokikútról! – javasolta Johanna.
Paula felnyögött.
– Szent ég! Minden este volt büfé, méghozzá a lehető legrosszabb
gyerekszempontból: palacsinta, húsgolyó, pizza és spagetti minden
mennyiségben. És egy csokikút. Egy Linus nevű kiskölyök mély
nyomokat hagyott bennünk. Egyébként mindenki tudta, hogy
Linusnak hívják, mert az anyja egész héten teli torokból azt
ordibálta, hogy „Linus, ne! Nem szabad, Linus! Ne rugdosd a
lányokat, Linus!” Miközben az apja már reggeli után legurította az
első sörét. Az utolsó napon aztán…
Johanna elfojtott egy kuncogást, miközben Paula előkapott egy
tányért, megpakolta enchiladával, és leült a konyhaasztalhoz.
– Az utolsó napon – folytatta – nekirohant a csokikútnak, és
felborította. Folyt a csoki mindenhol! A gyerek belevetette magát,
pancsolt benne, az anyja meg hisztérikus állapotban rohangált fel-
alá.
Paula bekapott egy jókora falatot, és felsóhajtott. Ez volt az első
normálisan fűszerezett étel, amit a héten a szájába vett.
– Hol a papa? – kérdezte Leo, aki ébredezni kezdett Johanna
karjában.
– Tényleg, hol van Bertil? – kérdezte Paula is. – Elaludt a tévé
előtt?
– Nem… – felelte Rita. – Dolgozik.
– Ilyen későn?
Mellberg ritkán éjszakázott.
– Be kellett mennie. De te még mindig gyesen vagy – mondta
Rita, és kétkedve Johannára pillantott.
Tudta, hogy nem könnyű távol tartani a lányát a munkától, és
Johanna folyton azon aggódik, hogy Paula idő előtt visszamegy
dolgozni. Azt tervezték, hogy a család együtt tölti az egész nyarat.
– Mi történt? – kérdezte Paula, és letette az evőeszközt.
– Eltűnt valaki.
– Ki?
– Egy gyerek – felelte Rita, és kerülte a lánya tekintetét. – Egy
négyéves kislány.
Túl jól ismerte Paulát.
– És mikor tűnt el?
 – Legrosszabb esetben tegnap este, de a szülők csak délután
vették észre, úgyhogy még csak pár órája keresik.
Paula rimánkodón Johannára lesett. Johanna meg Leóra, majd
bólintott.
– Persze hogy oda kell menned. Minden segítségre szükség van.
– Szeretlek. Máris indulok.
Felállt, és arcon csókolta az élettársát.
– Hol keresik? – kérdezte, miközben felkapott egy vékony kabátot
az előszobában.
– Egy tanyán. Bertil úgy mondta, Bergék tanyája.
– Bergék tanyája?
Paula megdermedt mozdulat közben. Nagyon is jól ismerte azt a
tanyát. És a történetét. És túlságosan cinikus természet volt ahhoz,
hogy higgyen a véletlen egybeesésekben.

Karím határozottan kopogtatott. Tudta, hogy Adnán odabent van, és

esze ágában sem volt elmenni, amíg nem nyit neki ajtót. Évekig éltek
olyan világban, ahol egy kopogtatás a halált jelenthette számukra
vagy egy családtagjuk számára, ezért sokan vonakodtak ajtót nyitni.
Karím újra zörgetett. Végül az ajtó feltárult.
Adnán tágra nyílt szemét látva Karím már majdnem megbánta,
hogy olyan nagy zajt csapott.
– Most beszéltem Rolffal, azt mondja, egész Fjällbacka egy eltűnt
kislányt keres. Segítenünk kell.
– Egy kislányt? Mármint egy gyereket?
– Igen, Rolf azt mondja, négyéves. Azt hiszik, eltévedt az erdőben.
– Persze hogy segítünk. – Adnán visszafordult a szobába, és
felkapott egy kabátot. – Halíl! Gyere!
Karím hátrált egy lépést.
– Segíts végigkopogtatni a szobákat. Mondd meg mindenkinek,
hogy az újságosnál találkozunk. Rolf azt mondta, kivisz minket.
– Rendben. Jobb, ha csipkedjük magunkat, egy kislány nem
töltheti egyedül az éjszakát az erdőben.
Karím sorban bekopogott az ajtókon, és a távolból hallotta, hogy
Adnán és Halíl is így tesz. Nagyjából tizenöt embert sikerült
összetrombitálniuk, akik készek voltak segíteni. Rolf kénytelen lesz
kettőt-hármat fordulni, hogy odavigye őket, de biztos nem lesz gond.
Rolf kedves ember. Ő is segíteni akar.
Karím elbizonytalanodott egy pillanatra. Rolf kedves ember. És
ismeri őket. De vajon hogy reagál majd a többi svéd, ha
felbukkannak? Egy csapat migráns a menekülttáborról. Tudta, hogy
így nevezik őket. Migránsoknak. De egy gyerek eltűnése mindenki
közös ügye. Mindegy, hogy svéd vagy szír gyerekről van-e szó.
Valahol egy anya zokog kétségbeesetten.
Amikor Rolf elindult, Karím, Adnán és Halíl hátramaradt
Rasíddal és Faríddal. Karím Rasídra nézett. Az ő gyereke még
Szíriában volt. Rasíd viszonozta a pillantását. Nem tudta, hogy a
gyereke él-e, hal-e, de ma este segíteni fog megkeresni egy svéd
kislányt.

Miután lefektette a gyerekeket, a házra áldott csend borult. Ericát

néha bántotta a lelkiismeret, amiért ennyire élvezi az esti békét.
Amikor Maja kicsi volt, regisztrált a „Családi élet” nevű fórumon, és
olyanokat keresett, akikkel egy cipőben jár, hogy kicsit kibeszélje
magát. Úgy hitte, másoknak is nehézséget okoz egyszerre jó anyának
és önmaguknak lenni. De a szidalmak miatt, amelyeket rázúdítottak,
amikor őszintén vallott az érzéseiről, soha többé nem lépett be az
oldalra. Teljesen elhűlt, mennyi rosszallást és gyalázkodást kapott. A
többi anya azt akarta bemagyarázni neki, hogy rémes ember, amiért
nem élvezi a szoptatás, pelenkázás és éjszakai bömbölések minden
egyes pillanatát. Azt mondták, nem lett volna szabad szülnie, önző
és egoista, csak mert szüksége van egy kis magányban eltöltött
időre. Még mindig dühbe gurult, ha ezekre a nőkre gondolt.
Ítélkeztek fölötte, mert nem pontosan azt érezte és tette, amit ők.
Miért nem csinálhatja mindenki azt, ami a legjobb neki? – gondolta,
miközben egy pohár vörösborral igyekezett ellazulni a kanapén a
tévé előtt.
De a gondolatai visszatértek ahhoz a másik anyához. Evához, Nea
anyjához. Csak elképzelni tudta, micsoda rettegést él át. Írt egy
SMS-t Patriknak, hogy nincs-e szükségük segítségre, mert
megkérheti Kristinát, hogy jöjjön át vigyázni a gyerekekre. De Patrik
azt felelte, elegen vannak, és jobb, ha Erica otthon marad.
Nem ismerte a Berg házaspárt, és sosem járt a tanyájukon. Már
többször eltervezte, hogy odamegy, és az engedélyükkel körülnéz,
csinál pár képet, hogy pontosan le tudja majd írni a helyszínt, de
még nem kerített rá sort. A régi fényképekről tudta, hogy nézett ki a
tanya a Strand család idejében, de az nem ugyanaz, mint amikor az
ember magába szívja a hely atmoszféráját, látja a részleteket, és a
saját bőrén tapasztalja, milyen ott az élet.
Kérdezősködött a Berg családról, és megtudta, hogy Uddevallából
költöztek ide, mert békét és nyugalmat reméltek a vidéki élettől. Úgy
vélték, jó, ha a lányuk itt nő fel. Erica bízott abban, hogy az álmaik
valóra válnak, és Patrik nemsokára értesíti, hogy megtalálták a
kislányt az erdőben, fél és zavarodott, de életben van. Ám a lelke
mélyén nem volt ebben annyira biztos.
A borospoharat forgatta. Egy testes Amaronéval kényeztette
magát a fülledt esti meleg ellenére. Nyáron a legtöbben hideg rozét
kortyolgattak, vagy fehérbort jégkockával. De ő egyiket sem szerette,
inkább habzóbort vagy testes vöröset ivott, évszaktól függetlenül.
Pedig semmi különbséget nem érzett a drága pezsgők és az olcsó
habzóborok között, ezért aztán potom pénzből le lehetett itatni,
ahogy Patrik néha viccesen megjegyezte.
Rátört a bűntudat, amiért a borfajtákon töpreng, miközben egy
négyéves az erdőben tévelyeg. De Erica agya így működött. Túl
fájdalmas volt azon töprengenie, mi minden történhet a kislánnyal,
ezért a gondolatai ösztönösen könnyed, jelentéktelen témák felé
kanyarodtak. Nea anyja azonban nem engedhette meg magának ezt.
A férjével együtt egy rémálomban éltek.
Erica felült, és letette a poharat. Fogta a jegyzetfüzetét, amely a
dohányzóasztalon hevert. Az évek alatt szokásává vált, hogy mindig
tartott tollat és papírt a keze ügyében. Le szokta jegyezni a felmerülő
gondolatokat és ötleteket, valamint listába szedi, mi mindent kell
elvégeznie a könyv megírása során. És most is pont ezt szándékozott
tenni. Az ösztöne azt súgta, hogy Nea eltűnése összefüggésben áll
Stella halálával. Az utóbbi hetekben lustálkodott, a nyár és a
napsütés elcsábította, és nem igazán úgy haladt a könyvvel, ahogy
szeretett volna. De most nekigyürkőzik, mert ha bekövetkezik a
legrosszabb, talán kapóra jöhet, ha sokat tud arról a régi esetről.
Lehet, hogy megtalálja a kapcsolódási pontot, amelynek létéről meg
van győződve.
A telefonra sandított. Patrik még mindig nem jelentkezett. Aztán
lázasan jegyzetelni kezdett.
 A Stella-ügy

Már akkor tudta, amikor még csak közeledni hallotta őket. Súlyosak
voltak a lépteik. És leszegték a tekintetüket. Meg sem kellett
szólalniuk.
– Anders! – A hangja metsző volt.
A férfi kirohant a házból, de megtorpant, amikor meglátta a
rendőröket.
Térdre rogyott az udvar kavicsában. Linda odasietett hozzá,
átölelte. Anders mindig olyan hatalmas volt, olyan erős, de most a
nőnek kellett mindkettejük helyett erősnek lennie.
– Apa! Anya!
Sanna az ajtóban állt. A konyhából kiszűrődő fény glóriát vont
szőke tincsei köré.
– Megtalálták Stellát, anya?
Linda képtelen volt a lánya szemébe nézni. Az egyik rendőrhöz
fordult. A férfi bólintott.
– Megtaláltuk a lányukat. Meg… Meghalt. Részvétünk.
A férfi a lábára szegezte a tekintetét, és nyelte a könnyeit. Az arca
falfehér volt, és Linda azon merengett, látta-e Stellát. Látta-e a
holttestet.
– Hogyhogy meghalt? Biztosan ő az? Anya! Apa!
Hallotta Sanna hangját a háta mögül. Záporoztak a kérdések. De
Lindának nem voltak válaszai. Nem volt hangja. Tudta, hogy el
kellene engednie Anderst, és a karjába kellene vennie a lányát. De
csak Anders érthette azt a fájdalmat, amely minden porcikáját
átjárta.
– Látni akarjuk – mondta, és végre sikerült felemelnie a fejét
Anders válláról. – Látnunk kell.
A magasabb rendőr megköszörülte a torkát.
– Láthatják. De előbb el kell végeznünk a munkánkat. Ki kell
derítenünk, ki tette.
– Mi az, hogy ki tette? Nem baleset volt?
Anders kiszabadította magát Linda öleléséből, és felállt.
A magas rendőr halkan válaszolt.
– Nem, nem baleset volt. A lányukat meggyilkolták.
A talaj olyan gyorsan közeledett, hogy Lindának meglepődni sem
volt ideje. Aztán minden elsötétült.
Már csak húsz volt hátra.
James Jensen teljesen kifulladt, mire az utolsó fekvőtámaszokhoz
ért. Ugyanaz a gyakorlat minden reggel. Télen-nyáron.
Karácsonykor és Szent Iván éjjelén. Az ünnepek semmit nem
jelentenek. Egyedül a rutin jelent valamit. Következetességet.
Rendet.
Még tíz.
Helen apja tudta, mit jelent a rutin. Jamesnek még mindig
hiányzott KG, noha a hiányérzet a gyengeség jele volt, és nem
szívesen engedte meg magának, hogy gyenge legyen. KG-t a
csaknem tíz évvel ezelőtti szívrohama óta senki sem pótolhatta.
Utolsó. James feltolta magát, miután elvégezte a száz gyors
fekvőtámaszt. A hadsereg kötelékében töltött hosszú idő
megtanította arra, mennyire fontos jó formában lenni.
Az órára nézett. Egy perccel múlt nyolc. Megcsúszott. Mindig
pontban nyolckor reggelizett, amikor itthon volt.
– Kész a reggeli! – kiáltotta Helen, amivel kizökkentette Jamest a
gondolataiból.
A homlokát ráncolta. Ezek szerint Helen tisztában volt azzal, hogy
késésben van.
Letörölte az izzadságot egy törülközővel, majd belépett a teraszról
a nappaliba. A konyha pont a szomszédban volt, és érezte a bacon
illatát. Mindig ugyanazt ette reggelire. Rántottát baconnel.
– Hol van Sam? – kérdezte, amikor leült, és a rántottába túrt.
– Még alszik – felelte Helen, és feltálalta a tökéletesen ropogósra
pirított bacont.
 – Már nyolc óra, és még mindig alszik?
Ingerültség lett úrrá rajta. Mint mostanában mindig, ha Samra
gondolt. Reggel nyolckor még aludni?! Ő maga nyaranta hatkor kelt,
és késő estig dolgozott.
– Keltsd fel! – mondta, és ivott egy nagy korty kávét. Aztán vissza
is köpte a csészébe. – Mi az isten, nincs benne tej?
– Jaj, ne haragudj! – mondta Helen, és elvette tőle a csészét.
Kiöntötte a kávét a mosogatóba, újra megtöltötte a csészét, és tett
bele egy kis háromszázalékos tejet.
Most már olyan volt, amilyennek lennie kellett.
Helen kisietett a konyhából. Fürge léptek a lépcsőn, aztán
dünnyögő hangok odafenn.
Az ingerültség visszatért. Akkor is ezt érezte, amikor bevetésen
volt, és néhány katona félelemből megpróbálta húzni az időt, vagy ki
akart bújni a kötelessége alól. Ezt a fajta viselkedést képtelen volt
megérteni. Ha az ember úgy dönt, katonának áll – főleg
Svédországban, ahol mindenki szabadon eldönthette, akar-e
háborús övezetbe menni –, akkor el kell végeznie a feladatot,
amelyet rá osztanak. A félelmet otthon kell hagyni.
– Mire ez a nagy felhajtás? – baktatott be Sam a konyhában,
feketére festett haja égnek állt. – Miért kell hajnalok hajnalán
kiverni az ágyból?
James ökölbe szorította a kezét az asztalon.
– Ebben a házban nem alusszuk át az egész napot – mondta.
– De nincs nyári munkám, akkor mi a szart csináljak?
– Vigyázz a szádra!
Helen és Sam összerezzent. Jamesnek a haragtól minden
elsötétült a szeme előtt, és kényszerítenie kellett magát, hogy vegyen
pár nagy levegőt. Uralkodnia kell. Magán. A családján.
– Kilenc-nulla-nullakor tartunk egy lőgyakorlatot hátul.
– Jó – motyogta Sam, és az asztalra bámult.
A háta mögött Helen még mindig lehajtott fejjel állt.

Egész éjjel talpon voltak. Harald olyan fáradt volt, hogy keresztbe
állt a szeme, de a hazamenésre gondolni sem tudott. Az egyenlő
volna a feladással. Amikor a kimerültség már elviselhetetlen lett,
visszatért a tanyára, hogy megmelegedjen, és igyon egy kis kávét.
Eva Berg minden alkalommal ott ült a konyhában, szürke, merev
arccal. Ez elég is volt ahhoz, hogy újra csatlakozzon a keresőlánchoz.
Azon mélázott, tudják-e a többiek, ki ő. Milyen szerepet játszott
harminc évvel ezelőtt. Hogy ő találta meg azt a másik kislányt. Azok,
akik már akkor is Fjällbackában laktak, természetesen tudták, de
úgy vélte, Eva és Peter nem. Remélte, hogy nem.
Amikor kiosztották a kutatási területeket, Harald szántszándékkal
a tengerszem környékét választotta, ahol annak idején megtalálta
Stellát. És ott kezdte a keresést. A kis tó azóta már kiszáradt, csak
poros talajt látott. De a fatörzs még mindig ott hevert. Az időjárás
rajta hagyta a nyomát: törékenyebb és szárazabb volt, mint harminc
éve. Egyetlen gyermek sem hevert mellette. Azon kapta magát, hogy
felsóhajt a megkönnyebbüléstől.
A csoportok többször átszerveződtek az éjszaka folyamán.
Néhányan hazamentek aludni pár órát, majd visszatértek, és új
csapathoz csatlakoztak, miközben újabb emberek is érkeztek, ahogy
a nyáréjszaka a végéhez közeledett. A menekülttáborból érkezett
férfiak és fiúk nem mentek haza aludni. Harald szóba elegyedett
velük kutatás közben, noha a menekültek hiányos svédtudása és az ő
hiányos angoltudása megnehezítette a dolgukat. Valahogy azért
megértették magukat.
Most egy kis csoporttal volt úton: egy Karím nevű férfival és
Johannes Klingsbyvel, egy helyi építőmunkással, akit Harald is
szokott alkalmazni, amikor felújításokat végeztetett a pékségben.
Elszántan bandukoltak az erdőben, amelyet egyre jobban
beragyogtak a kelő nap sugarai. A rendőr, aki a keresést vezette, az
éjszaka folyamán többször elmondta, hogy ne kapkodjanak, inkább
alaposan és módszeresen fésüljenek át mindent.
– Egész éjjel kerestük – mondta Johannes. – Nem juthatott ilyen
messzire…
Széttárta a karját.
 – Legutóbb egy napig kutattunk – felelte Harald.
Látta maga előtt Stella holttestét.
– What?
Karím a fejét ingatta. Harald bohusläni tájszólását nehezen
értette.
– Harald talált egy halott kislányt az erdőben harminc éve –
mondta Johannes angolul.
– Dead girl? – kérdezte Karím, és megállt. – Itt?
– Igen, négyéves volt, pont, mint ez a kislány.
Johannes négy ujját mutatta fel.
Karím Haraldra nézett, aki bólintott.
– Igen. Itt. De akkor itt még víz volt.
Szégyellte a rossz angolságát, de Karím biccentett.
– Pontosan ott – mutatott Harald a fatörzsre. – Nem igazán tó
volt… svédül tengerszemnek hívják.
– Egy egészen kis tó – magyarázta Johannes angolul.
– Igen, úgy van – bólogatott Harald. – Volt egy kis tó ott a
fatörzsnél, és a kislány benne feküdt holtan.
Karím lassan a fatörzshöz sétált. Leguggolt, megfogta a fát.
Amikor feléjük fordult, olyan sápadt volt az arca, hogy Harald
hátratántorodott.
– Van valami itt. Látok egy kezet. Egy kis kezet.
Harald még mindig támolygott. Johannes a növényzet fölé hajolt,
majd öklendező hangokat hallatott. Harald Karím szemébe nézett,
és a saját kétségbeesését látta tükröződni benne. Hívniuk kell a
rendőröket.

Marie a szövegkönyvvel a térdén ült, és igyekezett a következő

jelenet párbeszédét végigolvasni, de nem nagyon sikerült. A
jelenetet bent forgatják, a roppant, tanumshedei iparcsarnokban.
Nagyszerűen megépítették a kulisszákat, amelyek többször
visszatérnek a filmben, a minivilágokat, amelyekbe neki csak be kell
lépnie. A történet nagy része Dannholmenen játszódik. Azokban az
években, amikor Ingrid a színházi rendező, Lasse Schmidt felesége
volt, illetve azt követően, amikor még mindig kijárt a szigetre, pedig
már elváltak.
Marie nyújtózkodott, és megrázta a fejét. Meg akart szabadulni a
gondolatoktól, amelyek azóta üldözték, hogy az eltűnt kislányról
hallott. A kacagó Stella emléke, ahogy előtte és Helen előtt
szökdécselt.
Sóhajtott egyet. El kell játszania álmai szerepét. Ezért küzdött
annyi éven át, ez a jutalma, amellyel egyetlen hollywoodi szerep sem
ér fel. Megérdemelte, elég jó volt hozzá. Nem kellett különösebben
megerőltetnie magát, hogy belebújjon valaki bőrébe, hogy másnak
tettesse magát. Kiskorától fogva gyakorolta. A hazugságot csak egy
hajszál választotta el a szerepjátszástól, és ő már korán beletanult
mindkettőbe.
Bárcsak ne járna folyton Stellán az esze!
– Milyen a hajad? – kérdezte Yvonne, aki a szokásos pattogós
lépteivel közeledett.
Olyan hirtelen torpant meg, hogy Marie csaknem felugrott.
Szemügyre vette a frizuráját, megfogta az egyik fésűt, amely a
kontyot tartotta, és megigazított néhány tincset. Aztán átnyújtott
Marie-nak egy tükröt, és feszülten várta a szemle eredményét.
– Jól néz ki – mondta Marie, és a nyugtalanság eltűnt Yvonne
arcáról.
Marie a nappali kulisszái felé fordult, ahol Jörgen diskurált
Sixtennel, a világosítóval.
– Kész vagytok?
– Még negyedóra! – kiáltott vissza Jörgen.
A hangjából kicsendült, hogy ideges. Marie tudta, mi az oka. Az
idő pénz.
Megint azt latolgatta, hogyan alakul a film finanszírozása. Nem ez
lett volna az első alkalom, hogy részt vesz egy forgatáson, amelyet
még azelőtt kezdtek meg, hogy tisztázták volna az anyagiakat, és idő
előtt be kell fejezniük. Semmi sem volt biztos addig a pontig, amíg
már túl drágának nem bizonyult az egész ahhoz, hogy lefújják. De itt
még nem tartottak.
 – Elnézést, feltehetnék néhány kérdést, amíg várakozik?
Marie felnézett a szövegkönyvből. Egy harmincas férfi vigyorgott
rá szélesen. Nyilván újságíró. Normális esetben nem adott interjút,
ha nem beszélték meg előre, de a fickón túlságosan feszült a póló
ahhoz, hogy Marie elutasítsa.
– Kérdezzen persze, úgyis csak itt ülök és várok.
Marie elégedetten észrevételezte, hogy neki is jól áll az ing,
amelyet visel. Ingridnek mindig is volt stílusa és ízlése.
A kidolgozott felsőtestű pasas Axelként mutatkozott be, és a
Bohusläningentől jött. Néhány ártalmatlan kérdéssel nyitott, a
filmről és Marie karrierjéről érdeklődött, majd rátért a jövetele
nyilvánvaló céljára. Marie hátradőlt, és keresztbe rakta a hosszú
lábát. A múltja használt a karrierjének.
– Milyen érzés visszatérni? Majdnem azt mondtam, hogy a
„tetthelyre”, de az csak freudi elszólás lett volna, hiszen Helennel
mindig is kitartottak az ártatlanságuk mellett.
– Mert ártatlanok is voltunk – mondta Marie, és elégedetten
állapította meg, hogy a fiatal újságíró nem tudja levenni a szemét a
dekoltázsáról.
– Noha bűnösnek találták magukat – jegyezte meg a férfi, és
elszakította a tekintetét Marie melléről.
– Gyerekek voltunk, nem lettünk volna képesek olyan bűntettre,
mint amivel vádoltak minket, de a boszorkányüldözések
napjainkban sem ritkák.
– És az azt követő évek?
Marie megrántotta a vállát. Azt az időszakot úgysem képes
lefesteni neki. Ez a fiú biztosan két tökéletes szülő mellett nőtt fel,
akik mindenben támogatták, most pedig az élettársával és a
gyermekével él. A férfi jobb kezére sandított. A feleségével, nem az
élettársával, helyesbített magában.
– Tanulságosak voltak – mondta. – Egyszer majd megírom
részletesen az emlékirataimban, röviden nehéz beszélni róla.
– Apropó emlékiratok! Úgy hallottam, hogy a helyi írónő, Erica
Falck könyvet akar írni a gyilkosságról, magáról és Helenről.
Együttműködik vele? Beleegyeztek Helennel, hogy megírja a
történetet?
Marie habozott a válasszal. Erica Falck már valóban megkereste,
de közben ő maga is tárgyalt az egyik nagy stockholmi kiadóval a
saját verziójáról.
– Még nem döntöttem el, hogy együttműködöm-e – mondta, és
jelezte, hogy nem kíván több kérdést megválaszolni ezzel
kapcsolatban.
Axel értett belőle, és témát váltott.
– Gondolom, hallott a kislányról, akinek tegnap nyoma veszett.
Ugyanarról a tanyáról tűnt el, ahonnan a kis Stella is.
A férfi elhallgatott, biztosan valami reakciót várt, de Marie csak
újra keresztbe rakta a lábát. Az újságíró követte a tekintetével a
mozdulatot. Marie tudta, hogy semmi nem árulkodik arról, hogy
álmatlanul töltötte az éjszakát.
– Különös egybeesés, de biztosan puszta véletlen. A kislány csak
eltévedt.
– Reméljük – mondta Axel.
Lenézett a jegyzeteire, de ekkor Jörgen intett Marie-nak. Jó kis
interjú volt, de neki most be kell lépnie a dannholmeni lakás
nappalijába, és brillíroznia kell. Hogy meggyőzze a befektetőket,
hogy ez a film siker lesz.
Megfogta Axel kezét, és egy kissé túl hosszan szorongatta,
miközben megköszönte a beszélgetést. Majd elindult Jörgen és a
stáb felé. Aztán megtorpant, és visszafordult. Axel hangfelvevője
még mindig forgott. Marie fölé hajolt, és rekedt hangon egy sor
számot mondott rá a felvételre. Majd Axelre nézett.
– A telefonszámom.
Aztán belépett a hetvenes évekbe, a szélfútta szigetre, amely maga
volt a földi paradicsom Ingrid Bergman számára.

Patrik fogadta az ismeretlen számról érkező hívást, és már az első

hangoknál tudta, hogy ettől a beszélgetéstől tartottak. Hallgatta,
amit a vonal másik végén mondanak, és közben odaintett Göstának
és Mellbergnek, akik kissé távolabb beszélgettek a kutyás
rendőrökkel.
– Igen, tudom, hol van – mondta. – Ne nyúljanak semmihez,
egyáltalán semmihez! És várjanak meg ott!
Lassan leengedte a telefont. Mellberg és Gösta odajött hozzá, egy
szót sem kellett mondania nekik. Leolvasták az arcáról.
– Hol van? – kérdezte Gösta végül.
A tekintetét a házra függesztette, ahol Nea anyja újabb kávét
főzött a konyhában.
– Ugyanott, ahol a másik kislány.
– Azt a kurva! – fakadt ki Mellberg.
– De ott már kerestük. Ott kezdtük. Több csapat is megnézte –
ráncolta a homlokát Gösta. – Hogy nem vették észre?
– Nem tudom – válaszolta Patrik. – Harald hívott, aki a
Zetterlindset üzemelteti, az ő csoportja találta meg.
– Ő találta meg Stellát is – jegyezte meg halkan Gösta.
Mellberg rámeredt.
– Nem furcsa? Mennyi esélye van annak, hogy egy ember harminc
év különbséggel két meggyilkolt kislányt is megtalál?
Gösta elutasítóan legyintett.
– Ellenőriztük akkor, atombiztos alibije volt, semmi köze a
gyilkossághoz. – Patrikra nézett. – Egyébként gyilkosság történt?
Nem baleset? Mivel ugyanazon a helyen találták meg, valószínűtlen,
hogy nem gyilkosságról van szó.
Patrik bólintott.
– Várjuk meg, mit mondanak a technikusok, de Harald azt
mondta, meztelen.
– Atyaég! – nyögte Mellberg, és egészen elszürkült az arca.
Patrik nagy levegőt vett. A nap egyre magasabbra hágott az égen,
és már most olyan meleg volt, hogy az inge a testéhez tapadt az
izzadságtól.
– Szerintem váljunk szét. Én a helyszínre megyek, Haraldék ott
várnak rám. Viszek magammal kordonszalagot, és lezárom a
területet. Bertil, te felveszed a kapcsolatot Torbjörnnel, és
megkéred, jöjjön ide a csapatával, amint tud. Az embereknek is
szólj, akik visszatérnek, hogy ne induljanak el újra. Meg a
kutyásoknak és a helikopternek, hogy végeztünk. Gösta, te meg…
Patrik elhallgatott, és elkínzottan a kollégájára nézett.
Gösta bólintott.
– Intézem – mondta.
Patrik nem irigyelte ezért a feladatért. De ez volt a leglogikusabb
megoldás. Göstának volt a legtöbb és legjobb kapcsolata a szülőkkel,
amióta megérkeztek a tanyára, ezenkívül Patrik jól tudta, hogy
nyugodt természet, és képes kezelni a helyzetet.
– Hívd fel a lelkészt is – fűzte még hozzá, majd Mellbergre
pillantott. – Bertil, gondoskodj arról, hogy Nea apja ne
értesülhessen visszatérésekor a hírről, hanem Göstától tudja meg.
– Nem lesz könnyű – grimaszolt Mellberg.
A felső ajka felett izzadság gyöngyözött.
– Tudom, futótűzként terjed majd a hír, de azért próbáld meg.
Mellberg bólintott, Patrik pedig elköszönt a kollégáitól, és az erdő
felé indult. Még mindig nem fért a fejébe. Azon a helyen kezdték a
kutatást, ahol Stellát is megtalálták harminc éve. Valamiért mégsem
vették észre.
Tíz perc séta után meglátta a három embert, akik rá vártak.
Haraldon kívül két fiatalemberből állt a csapat, az egyikük
külföldinek tűnt. Patrik a kezét nyújtotta üdvözlésképpen. Egyikük
sem nézett egyenesen a szemébe.
– Hol van? – kérdezte.
– Ott a fa alatt – mondta Harald, és megmutatta. – Ezért nem
vettük észre először. Van egy üreg a törzs alatt, és ott beleakadhatott
valamibe. Csak akkor látni, ha egész közel megy az ember, és
elmozdítja a fát.
Patrik bólintott. Ez megmagyarázza a dolgot. De átkozta magát,
amiért nem hívta fel az emberek figyelmét, hogy közvetlen közelről
nézzenek meg mindent.
– Tud róla, hogy visszajött, ugye? Most először.
Patriknak kérdeznie sem kellett, kire gondol Harald. A faluban
mindenki tudta, hogy Marie Wall visszatért, főleg, mivel elég nagy
csinnadrattával tette.
– Igen, tudok róla – mondta, de nem ment bele, milyen
jelentőséggel bírhat ez.
Persze neki is megfordult már a fejében. Hogy finoman szólva is
érdekes egybeesés, hogy pont Marie visszatérésével egy időben lett
gyilkosság áldozata egy másik kislány, aki ugyanazon a tanyán élt.
Ráadásul ugyanott találták meg.
– Lezárom a környéket, és a technikusaink megvizsgálják a
tetthelyet.
Letette a táskáját, és elővett két tekercs kék-fehér kordonszalagot.
– Mi mehetünk? – kérdezte a fiatalabb férfi, aki Johannesként
mutatkozott be.
– Azt szeretném, ha maradnának. És olyan keveset mozogjanak,
amilyen keveset csak lehet. A technikusok meg fogják nézni a
ruháikat és a cipőiket, mivel itt járkáltak a tetthely körül.
A külföldinek tűnő férfi kérdőn pislogott. Harald felé fordult, és
tört, de érthető angolsággal elmagyarázta:
– Itt maradunk, rendben, Karím?
– Okey – bólintott a férfi, és Patrik rájött, hogy a Rolf által
vezetett menekülttáborból lehet.
Egy kis időre elhallgattak. Az itt-tartózkodásuk oka és az őket
körülvevő idill éles ellentétben állt egymással. A madarak vidáman
csiripeltek, mintha mi sem történt volna, mintha nem heverne itt
holtan egy négyéves kislány. A fák koronáját borzoló szellő kísérte a
madárdalt. Szívszaggatóan szép volt, ahogy a nap sugarai éles
lézernyalábként hatoltak be a fák közé. Pár méterre Patrik egy
halom sárga rókagombát fedezett fel. Normális körülmények között
biztosan megdobogtatta volna a szívét. De most eszébe sem jutott
gombászni.
Elkezdte letekerni a szalagot. Csak annyit tehetett a kislányért,
hogy a lehető legjobban végzi a munkáját. Nem nézett a fatörzs felé.

Eva a mosogatónál állt, és kiöblítette a kávékiöntőt. Már nem is

számolta, hány kávét főzött le az éjszaka folyamán. Amikor valaki
halkan megköszörülte a torkát a háta mögött, megfordult. Amint
meglátta Gösta pillantását és merev testtartását, kicsúszott a kezéből
a kiöntő. Az összetörő üveg csörömpölésével egy időben felharsant
egy sikoly, amely egyszerre hangzott távolinak és közelinek. Egy
sikoly, amelyben egyszerre volt fájdalom és veszteség.
Egy sikoly, amely az ő torkából szakadt fel.
Gösta karjaiba omlott, és egyedül a férfi ölelése mentette meg
attól, hogy összerogyjon. Eva levegő után kapkodott, miközben a
nyomozó a fejét simogatta. Bárcsak itt volna Nea, bárcsak itt
ugrabugrálna körülöttük kacagva! Bárcsak sosem született volna
meg, bárcsak sose lett volna gyereke, akit elvehetnek tőle!
Minden elveszett. Nea mindent magával vitt a sírba.
– Már hívtam a lelkészt – mondta Gösta, miközben az egyik
konyhai székhez vezette.
Biztosan látja, hogy összetörtem, gondolta Eva, hiszen olyan
gyengéd hozzám.
– Miért hívta? – kérdezte, és a kérdése őszintén csengett.
Mit tehetne érte egy lelkész? Sosem volt hite. A gyerekeknek a
szüleiknél van a helyük, nem pedig valamiféle mennyei atyánál. Mit
mondhatna egy lelkész, ami csak részben is vigaszul szolgálhat neki
és Peternek?
– Peter? – kérdezte remegő, színtelen hangon.
A hangja is meghalt Neával együtt.
– Már keressük. Mindjárt itt lesz.
– Ne! – rázta a fejét. – Ne szóljanak neki! Ne mondjanak neki egy
szót se!
Hadd maradjon az erdőben, gondolta Eva. Ott még van remény.
Már csak Peter él. Ő maga meghalt Neával együtt.
– Meg kell tudnia, Eva – mondta Gösta, és megint átkarolta. –
Muszáj megmondani neki.
Eva bólintott Gösta mellkasára borulva. Persze, nyilván Peter sem
barangolhat örökké az erdőben, mint valami szellemlény. El kell
mondaniuk neki, még ha ő is meghal, akkor is.
 Kibontakozott Gösta öleléséből, és az asztalra hajtotta a fejét.
Érezte az arcán a fát. Egy teljes napja nem aludt, a remény és a
félelem ébren tartotta. De most alvásba akar menekülni ez elől az
egész elől. Hogy minden csak egy álom legyen. A teste ellazult, a fa
az arca alatt puhának érződött, akár egy párna, és ő egyre lejjebb és
lejjebb csúszott. Egy meleg tenyér simogatta meg a hátát. A meleg
szétterjedt a testében.
Aztán kinyílt a bejárati ajtó. Nem akart felnézni. Nem akarta
felemelni a fejét. Nem akarta látni Petert. De Gösta átkarolta a
vállát, és kénytelen volt felemelkedni. Aztán belenézett Peter
szemébe, amelyből ugyanolyan megtörtség sugárzott, mint az
övéből.
 Bohuslän, 1671

Csillag másnap, amikor Kis Jan ránézett, makkegészséges volt.

Preben egy szót sem szólt a dologról Elinnek, de ettől kezdve
érdeklődéssel nézett rá. Elin magán érezte a tekintetét, miközben
reggelit készített. Britta szokatlanul jókedvű volt, amikor a nővére
segített neki öltözködni. De mindig vidám volt vasárnap, imádott
elöl ülni a templomban az istentiszteletek alatt, csinosan, jól
fésülten, és boldogan nézte a padsorokat, amelyeket Preben
gyülekezete töltött meg.
A templom nem volt messze a paplaktól, és a szolgálók nagy
csapatban vonultak át. Preben és Britta a lovas kocsival előrement,
hogy Britta szép ruhája ne piszkolódjon be.
Elin erősen szorította Märta kezét. A kislány inkább futott, mint
ment, és szőke copfja az elnyűtt kabátot verdeste a hátán.
Fogvacogtató hideg volt, ezért Elin papírral tömte ki Märta cipőjét,
hogy ne ázzon be, és melegen maradjon a gyerek lába, de azért is,
mert túl nagy volt a lábbeli, amelyet a kislány az egyik cselédtől
örökölt. Märta nem panaszkodott, a cipő csak egy cipő, és már
megtanulta, hogy az embernek örülnie kell annak, amije van.
Elin könnyűnek érezte a szívét, amikor meglátta az előttük
tornyosuló templomot. Olyan fenségesen magasodott a Vinbäcken.
Az új építésű torony pazar látványt nyújtott, az ólomtető csillogott a
téli nap fényében. Vörös deszkákkal fedett temetőfal vette körül,
amelyen három hatalmas, téglatetejű, vasrácsos kapu nyílt, hogy a
jószág ne tévedhessen be a sírkertbe, és ne okozhasson kárt.
Elin szíve már attól hevesebben vert, hogy belépett a kapun, és
amikor bementek a templomba, nagy levegőt vett, és hagyta, hogy
megérintse a csend.
Märtával hátul foglaltak helyet. Összesen negyvennyolc pad állt a
templomban, de mostanság nem telt meg mind. A háború és az
éhínség megtizedelte a lakosságot, és az már csak emlék volt, amikor
száz évvel ezelőtt a nagy heringrajok felbukkanása miatt szabályosan
özönlöttek az emberek a part menti településekre. Elinnek a
nagyanyja mesélt azokról az időkről, olyan történeteket, amelyeket a
szüleitől és nagyszüleitől hallott. Minden más volt akkor. Annyi volt
a hering, hogy azt sem tudták, mit kezdjenek vele, és az ország
minden részéből áradtak az emberek, hogy itt telepedjenek le. Aztán
a heringek eltűntek, és jött a háború. Már csak a történetek jártak
szájról szájra. A padsorok java üresen maradt, a többit meg fásult,
sápadt, lesoványodott, üres tekintetű bohusläniek töltötték meg.
Milyen megtépázottak, gondolta Elin, miközben körülnézett.
A templomnak csak a déli falán volt ablak, de a fény, amely
beszűrődött rajta, olyan szép volt, hogy könnyeket csalt Elin
szemébe. A szószék is azon az oldalon állt, és a moraj elnémult,
amikor Preben fellépett rá.
Egy zsoltárral kezdtek, és Elin a szokásához híven hangosan
énekelt, mert tudta, hogy szép hangja van. Ezt a kis hiúságot
megengedte magának, mert Märta úgy szerette hallgatni az énekét.
Igyekezett megérteni, miről beszél Preben. Mivel mostanában
csak svédül lehetett prédikálni és felolvasni a templomban, a
gyülekezet minden tagjának meggyűlt a baja vele, hiszen a dánhoz
és a norvéghoz voltak szokva.
De Prebennek szép hangja volt. Elin lehunyta a szemét, és máris
érezte a férfi kezének melegét. Felnézett, és kényszerítette magát,
hogy Britta tarkójára szegezze a tekintetét, aki az első padban ült.
Britta fonata, amelyet Elin csinált reggel, csinos volt, a gallérja
frissen keményített és fehér. Bólogatott, miközben Prebent
hallgatta.
Elin elhessegette a gondolatokat, milyen szép Preben hangja, és
milyen lágy volt a kezének érintése. Preben Britta férje, ő meg itt ül
Isten házában, és tiltott dolgokon jár az esze. Nem lenne csoda, ha
menten villám sújtana a templomba, és Elin meghalna az illetlen
gondolataiért. Megszorította Märta kezét, és igyekezett megérteni a
prédikációt. Preben az országot és a megyét eluraló zűrzavarról
beszélt, és arról milyen bátran harcolnak a honfitársaik a gonosz
ellen: felkutatják és bíróság elé állítják a küldötteit. A gyülekezet
lenyűgözve hallgatta. Ahogy Isten, az ördög is a mindennapjaik
része volt. Egy mindenütt jelen lévő erő, amely gonoszsággal
kísértette őket. Mindenhonnan veszély lesett rájuk, a macska
szeméből, a tenger sötétjéből, a fák törzséből. A sátán pont annyira
valóságos volt, mint egy apa és egy testvér, vagy a szomszédos
házban lakók. Mivel szabad szemmel nem lehetett látni, csak még
félelmetesebbnek tűnt, ezért az embernek lankadatlanul vigyáznia
kellett magára és az övéire.
– Eddig megmenekültünk – mondta Preben, és a hangját
visszaverték a kőfalak. – De csak idő kérdése, hogy a sátán elragadja
gyermekeinket és asszonyainkat. Ezért arra kérlek benneteket,
legyetek éberek. Látni fogjátok a jeleket. Isten figyelő szemével
nézzétek a feleségeteket, lányotokat, cselédeteket, szomszédotokat,
anyósotokat és húgotokat. Minél előbb ráakadunk az ördög
küldötteire a sorainkban, annál hamarabb visszavághatunk, és
megakadályozhatjuk, hogy a gonosz megvesse a lábát közöttünk.
Mindenki bólogatott, az arcokon lángrózsák nyíltak. A gyerekek
kuncogtak, de oldalba bökték őket, megrángatták a hajukat, vagy
lekevertek nekik egy emberes pofont, elhallgattatva mindnyájukat.
A szertartás túl gyorsan ért véget. Az istentiszteletek
kizökkentettek a mindennapokból, pihenőt jelentettek, lelki békét
adtak.
Elin felkelt, és erősen megmarkolta Märta kezét, hogy el ne
veszítse a nagy tülekedésben. Amikor kiléptek a templomkertbe,
megborzongott a hidegtől.
– Sátánfajzat! – hallotta a háta mögül.
Meglepetten fordult hátra, és amikor meglátta, ki átkozódik,
leszegte a tekintetét. Mörhulti Ebba volt az, Claes özvegye, aki Perrel
együtt veszett a tengerbe. Elin részben Ebba miatt nem maradhatott
Fjällbackában, ezért kellett köszönettel elfogadnia Britta ajánlatát.
Ebba határtalanul gyűlölte, és mindenért őt hibáztatta. Elin tudta,
miért érez így az özvegy, de a szavak, amelyeket azon a végzetes
reggelen Per után kiáltott, nem okozhatták azt, ami történt. Nem
Elin szavai miatt fúlt vízbe Per és Ebba ura, hanem a hirtelen
lecsapó vihar miatt.
De Ebbának nem ment jól Claes halála után, és minden
szerencsétlenségéért Elint okolta.
– Ebba, szent helyen vagy! – intette Helga Klippare, és a karjába
vette a kisebbik lányát.
Elin hálás pillantást vetett rá, majd továbbsietett Märtával,
mielőtt még nagyobb feltűnést keltenek. Sok pillantás tapadt rá, és
tudta, hogy a bámészkodók között jó néhányan vannak, akik igazat
adnak Ebbának. De Helga mindig jóságos és igazságos volt.
Egyébként ő segítette világra Märtát azon a nyolc évvel ezelőtti
tavaszi reggelen, és nincs is olyan gyerek a környéken, aki Helga
gondoskodása és bábai szakértelme nélkül született volna. Azt
beszélték, hogy titkon megesett lányokon is segít, de erre Elin nem
vett volna mérget.
Súlyos léptekkel ballagott a paplak felé. Az istentisztelet felett
érzett örömét mintha elfújták volna, és a szerencsétlen nap
emlékeinek hatására nehézkesen haladtak a rövid hazaúton.
Általában próbált nem gondolni rá, hiszen ami történt, megtörtént,
és még maga a Jóisten sem teheti meg nem történtté. Per részben
szintén hibás volt, a dölyfössége lett a veszte, hiába óvta Elin sokszor
a házasságkötésük óta. A férfi elengedte a füle mellett az intelmeit.
És most a tenger fenekén fekszik a többiekkel együtt, a halak
prédájává lett, miközben Elin meg a lányuk koldusbotra jutott, és
most éppen a húga otthona felé tart. Életének hátralévő részét
abban a tudatban fogja leélni, hogy kemény szavakkal búcsúzott el
az urától. Olyan szavakkal, amelyeket Ebba, és még az isten tudja,
hányan Fjällbackában, most felrónak neki.

Minden egy hordó sóval kezdődött. Elrendelték, hogy minden

külföldi kereskedelemnek Göteborgban kell történnie, és egész
Bohuslänben megtiltották, hogy Norvégiával vagy más olyan
országokkal kereskedjenek, amelyekkel korábban olajozott
kapcsolatuk volt. Ezzel azonban csak növekedett a szegénység a
megyében, és sokan felzúdultak, hogy a hatalmasok ilyen
meggondolatlanul megvonták az emberek szájától a falatot. Jó
néhányan nem voltak hajlandók beletörődni, és a partőrök egyre
sűrűbben foglaltak le olyan árukat, amelyeket nem vámoltak el. Elin
sokszor figyelmeztette Pert, hogy tartsa be a rendeletet, mert még
bajt von a fejükre. Per csak bólintott, és biztosította arról, hogy
betartja.
Ezért aztán, amikor Henrik Meyer partőr bekopogott az ajtajukon
azon a szeptember eleji délutánon, Elin nyugodt szívvel beengedte.
Amikor azonban rápillantott a konyhaasztalnál ülő Perre, rögtön
tudta, hogy óriási hibát követett el. Meyer partőrnek pár percébe telt
megtalálni az elvámolatlan sóval teli hordót a szerszámos fészerben.
Elin pontosan tudta, mit jelent ez, és ökölbe szorult a keze a
szoknyája zsebében. Hányszor mondta Pernek, hogy ne csináljon
ostobaságot?! De nem tudta megállni! Egy hordó sóért!
Úgy ismerte Pert, mint a tenyerét. Dacos pillantásában a
szegénységen is átütő gőg csillant meg, ettől volt képes egyenes
háttal járni. Már a puszta tény is, hogy mert Elinnek udvarolni, azt
mutatta, hogy megvan benne a mersz, amely a legtöbb emberből
hiányzik. Nem tudta, hogy Elin apját teljesen hidegen hagyja a
gyermeke sorsa. Per szemében ő egy gazdag ember lánya volt, vagyis
elérhetetlen számára. És ugyanez a bátorság, büszkeség és erő
juttatta őket romlásba.
Amikor a partőr a kunyhójukban járt, közölte, hogy elkobozza a
hajójukat. Per három napot kapott, aztán elviszik azt, amiért annyi
éven át gürcölt. Noha a halászat nem hozott sokat a konyhára, és az
éhezés a küszöbön állt, legalább volt valamijük. És mindezt egy
hordó sóért tette kockára, amelyet törvénytelenül szerzett be
Norvégiában.
Elin dühös volt. Dühösebb, mint valaha. Kedve lett volna
felképelni, kikaparni azt a zöld szemét, kitépni a szőke haját. Az
istenverte büszkesége miatt elveszítenek mindent! Miből fognak élni
ezután? Elin elvállalt mindent, amit csak lehetett, de nem keresett
sokat, Pernek meg nem lesz könnyű munkát szereznie egy másik
halászhajón, ha egyszer tilos a külföldi kereskedelem. A halászat
pedig hanyatlóban volt.
Elin egész éjjel álmatlanul hánykolódott. A szomszéd boszorkány
azt mesélte, hogy Meyer partőr az árokba esett a lovával, amikor
hazafelé ment tőlük. Megérdemelte. Egy szemernyi együttérzést sem
mutatott, amikor bejelentette, hogy lefoglalja a hajójukat, amelytől a
megélhetésük függött. A hajó nélkül nem volt semmijük.
Per hajnalhasadáskor megpróbálta átkarolni, de Elin lerázta
magáról a kezét, és hátat fordított neki. Keservesen sírt. Dühében.
Félelmében. A szél feltámadt odakint, és amikor Per felkelt, Elin is
felült, és megkérdezte, hová igyekszik.
– Ki kell mennünk a vízre – mondta, és nadrágot meg inget
húzott.
Elin csak bámult rá, miközben Märta édesdeden aludt a
konyhában.
– Ebben az ítéletidőben? Elment az eszed?
– Ha három nap múlva elveszik a hajót, annyit kell addig
végeznünk, amennyit csak tudunk – mondta a férfi, miközben
felvette a kabátját.
Elin kapkodva felöltözött, és utánairamodott. Per arra sem vette a
fáradságot, hogy harapjon valamit, úgy sietett ki az égiháborúba,
mintha kergetnék.
– Nem mész sehová! – kiabálta Elin a zivatarban, és a szeme
sarkából látta, ahogy a kíváncsiskodók kidugják a fejüket a
szomszédos kunyhókból.
Mörhulti Ebba férje, Claes is kijött, a szintén haragvó feleségével a
sarkában.
– Istenkísértés kimenni a tengerre ebben az időben – visította
Ebba, és Claes kabátjába csimpaszkodott.
A férfi kiszabadította magát, és azt sziszegte:
 – Ha etetni akarod az éhes szájakat, nincs más választásunk.
Per odabiccentett Claesnak, majd elindultak a kikötött hajó felé.
Elin a férje után nézett, és olyan erővel mart belé a félelem, hogy alig
kapott levegőt. Teli torokból kiáltotta, hogy túlharsogja a vihart:
– Jól van, Per Bryngelsson, akkor ragadjon el a tenger az átkozott
hajóddal együtt, mert nekem nincs rád szükségem!
A szeme sarkából látta Ebba rémült arckifejezését, amikor sarkon
fordult, és lobogó szoknyával visszarohant a kunyhóba. Amikor
levetette magát az ágyra, és sírva fakadt, még csak nem is sejtette,
hogy a szavai élete végéig elkísérik.
Jessie az ágyában forgolódott. Az anyja már reggel hat előtt elment a
forgatásra, és Jessie élvezte, hogy egyedül az övé a ház.
Nyújtózkodott, megtapogatta a hasát, és behúzta, amennyire csak
tudta. Csodálatosan lapos volt. Nem olyan hájas, mint máskor,
hanem teljesen lapos. Mint Vendeláé.
De végül kénytelen volt levegőt venni, és a hasa ismét
kidudorodott. Undorodva kapta el a kezét. Gyűlölte a hasát. Gyűlölte
az egész testét. Az egész életét. Csak Samot nem gyűlölte. Még
mindig érezte a csókja ízét.
Kidugta a lábát az ágyból, majd felkelt. A ház mellett ott
fodrozódott a víz, és Jessie elhúzta a függönyt. Ma is ragyogó
napsütésnek néznek elébe. Reménykedett abban, hogy Sam ma is
elviszi hajózni. Annak ellenére, amit a videón látott.
Egész életében olyan figurák vették körül, mint Nils, Basse és
Vendela, a különböző iskolában, a különböző országokban, a
különböző égtájakon. Tudta, mit akarnak. Tudta, mire képesek.
De valamilyen okból kifolyólag neki nem akartak ártani.
Jessie mindig tudta, mikor kaptak szárnyra az anyjáról szóló hírek
egy-egy iskolában. Először mosolyogtak rá, büszkék voltak, hogy egy
filmcsillag lánya jár a sulijukba. Aztán jött a feketeleves, amikor
valaki rágoogle-zott, és kiderítette, ki is valójában az anyja.
Gyilkosból lett színésznő. Onnantól kezdve meredten bámulták.
Súgtak-búgtak. Sosem lehet belőle népszerű lány. Mert úgy nézett
ki, ahogy, és az volt, aki.
Az anyja semmit sem értett az egészből. Ő szeretett a figyelem
középpontjában lenni. Mindegy, milyen rosszra fordultak a dolgok,
Jessie kénytelen volt ugyanabba az iskolába járni, amíg az anyja
nem kapott új filmszerepet valahol máshol.
Sammal is ez volt a helyzet. Mindaz, ami az anyáikkal harminc éve
történt, sötét fellegként lebegett a fejük felett.
Jessie kiment a konyhába, és kinyitotta a hűtőt. Mint általában,
most sem volt semmi étel itthon, csak egy csomó pezsgő. Az anyja
listáján az evés nem szerepelt túl előkelő helyen, sőt, teljesen
hidegen hagyta az étel, csak az számított, hogy megőrizze az alakját.
Jessie a bőséges zsebpénzének köszönhette, hogy életben maradt.
Többnyire gyorskajára és édességre költötte.
Végighúzta a kezét a palackokon, érezte a hideg üveget az ujjbegye
alatt. Aztán gyorsan előkapott egyet. Meglepően nehéz volt. Letette a
márványpultra. Sosem ivott még pezsgőt, de az anyja… vagyis Marie
folyton ezt nyakalta.
Levette a fémfóliát, majd másodpercekig tekergette a drótot, mire
le tudta szedni. Óvatosan meghúzta a dugót, de olyan szilárdan ült a
palack szájában, hogy nem hangzott fel a jól ismert pukkanás. Jessie
körülnézett. Ja, igen, Marie egy konyharuhát szokott az üvegre
csavarni, amikor kinyitja. Jessie fogta az egyik fehér kendőt, és
húzni kezdte a dugót, miközben tekerte is. Végül engedett. Jessie
egyszer csak meghallotta a pukkanást, és a dugó kirepült a
palackból.
Kifutott a hab, és Jessie hátraszökkent, hogy ne legyen csupa
pezsgő. A pulton állt egy pohár, gyorsan töltött bele egy keveset.
Óvatosan ivott egy kortyot, majd elfintorodott. Nem volt valami jó
íze. De Marie gyümölcslét is szokott hozzáönteni, az biztosan javít
rajta. És pezsgőspohárból iszik. Jessie kivett egy magas, karcsú
poharat az egyik szekrényből, aztán elővette a magányos
gyümölcslét a hűtőből. Fogalma sem volt, mennyi gyümölcslé kell
bele, de úgy kétharmadáig öntötte a poharat pezsgővel, majd
hozzátöltötte az őszilét. Majdnem kifolyt, ezért gyorsan leivott
belőle. Így már sokkal jobb volt. Majdnem finom.
Visszatette a bontott palackot és a gyümölcslevet a hűtőbe, és a
poharával együtt kiment a ház előtti stégre. Az anyja egész nap a
forgatáson lesz, úgyhogy azt csinál, amit akar.
Fogta a telefonját. Lehet, hogy Sam szívesen átjönne pezsgőzni.

– Kopp! Kopp!
Erica bekiáltott a nyitott ajtón, amelyet óriási, világos rózsaszín
futórózsák nőttek körbe. Pompás illatot árasztottak, és Erica egy kis
ideig csak csodálta őket.
– Szabad!
A házból egy magas hang kiáltott ki, és Erica levette a cipőjét az
előszobában.
– Jaj, jó napot! Hát maga az?! – mondta egy hatvanas hölgy, aki
az egyik kezében konyharuhával, a másikban egy tányérral bukkant
fel.
Ericának mindig érdekes érzés volt, amikor az emberek, akikkel
korábban nem találkozott, felismerték. De miután a könyvei
sikeresek lettek, kisebbfajta hírességgé vált, és időnként még az
utcán is megállították, hogy fényképezkedjenek vele, és autogramot
kérjenek tőle.
– Jó napot! Igen, Erica Falck vagyok – mondta, és kezet nyújtott.
– Viola – felelte a nő széles mosollyal.
A szeme körüli nevetőráncok jelezték, milyen sokat és gyakran
mosolyog.
– Van rám pár perce? – kérdezte Erica. – Az apja ügyéről írok
könyvet, és mivel már nem él…
– …ezért szeretné meghallgatni, mit tudok én – fejezte be a
mondatot Viola, és megint elmosolyodott. – Jöjjön be, pont most
tettem fel egy kávét. Tudom, miről akar beszélgetni.
Viola előrement. A konyha közvetlenül az előszobából nyílt,
világos volt, és tágas, az egyetlen színfoltot a falon lógó
vízfestmények jelentették. Erica megállt az egyik kép előtt, és
megcsodálta. Neki semmi kézügyessége nem volt, és nem is
érdeklődött kifejezetten a festészet iránt, de amikor megnézett egy
képet, zsigerből érezte, hogy jó-e.
– Milyen szép festmények! – mondta, és megnézte a többit is.
 – Köszönöm – pirult el Viola. – Én festettem őket. Sokáig csak
hobbi volt, de újabban elkezdtem kiállítani, és hát úgy tűnik, el lehet
adni őket. Pénteken nyílik meg a kiállításom a Stora Hotelletnél, ha
van kedve.
– Lehet róla szó. Megértem, hogy van rájuk kereslet, tényleg
szépek – mondta Erica, és leült a régi osztott táblás ablak előtt álló
hatalmas, fehér konyhaasztalhoz.
Szerette a régi ablakokat, volt valami rendszertelenség az
ablaktáblákban, amitől sokkal elevenebbeknek tűntek, mint az új,
modern ipari gyártású ablakok.
– Tejet? – kérdezte Viola, mire Erica bólintott.
– Csak egy keveset.
Viola vastag szeletekre vágta a pulton álló kuglófot. Ericának
összefutott a nyál a szájában.
– Feltételezem, arról a nyomozásról akar kérdezni, amit az apám
a kis Stella meggyilkolása ügyében folytatott – mondta Viola,
amikor leült Ericával szemben.
– Igen, a Stella-ügyről írok, és Leif fontos szerepet játszott az
esetben.
– Az apám több mint tizenöt éve halt meg. Mint ahogy talán tudja,
önkezével vetett véget az életének. Sokként ért minket, de időközben
elfogadtuk, hogy megesik az ilyesmi. Amióta az anyám meghalt
tüdőrákban, apám depressziós volt. Egyre rosszabbodott az állapota,
miután nyugdíjba vonult. Azt mondta, már nincs miért élnie. De
emlékszem, hogy gyakran beszélt az esetről.
– És arra is emlékszik, miket mondott?
Erica ellenállt a késztetésnek, és nem hunyta be a szemét, amikor
egy nagyot harapott a kuglófszeletből. A vaj és a cukor szétolvadt a
szájában.
– Olyan rég volt! A részleteket már elfelejtettem. Talán ha kicsit
elgondolkodom rajta. De azt biztosan tudom, hogy sokat rágódott e
miatt az ügy miatt. Kételkedni kezdett.
– Kételkedni? Miben?
– Hogy tényleg a lányok tették-e.
 Viola merengve ivott egy korty kávét a fehér kerámiabögréjéből.
– Kétségei voltak a bűnösségüket illetően?
Erica ezt most hallotta először. És megborzongott. Mivel sok-sok
éve egy rendőrrel élt együtt, tapasztalatból tudta, hogy a zsigeri
megérzések nemegyszer helytállóak. Ha Leif kételkedett a lányok
bűnösségében, akkor annak biztosan volt valami alapja.
– És nem mondta, miért?
Viola két keze közé fogta a kávésbögrét, és a hüvelykujjával a
mintázatát simogatta.
– Nem… – válaszolta habozva. – Semmi konkrétumot nem
mondott. De az is tett rá egy lapáttal, hogy a lányok visszavonták a
beismerő vallomásukat, és éveken át hangoztatták, hogy ártatlanok.
– Csakhogy senki sem hitt nekik – jegyezte meg Erica, mert
eszébe jutott a sok cikk, amelyet a témáról olvasott, meg a sok
szóbeszéd, amelyet a helyiektől hallott, amikor az ügy időnként újra
az érdeklődés homlokterébe került.
Mindenki egyetértett abban, hogy a lányok bűnössége vitán felül
áll.
– Pont mielőtt meghalt, beszélt arról, hogy újra meg kellene nyitni
az ügyet. De aztán öngyilkos lett. Egyébként is már nyugdíjba
vonult, szóval meg kellett volna győznie az új rendőrfőnököt. És
szerintem az illető nem hajlott volna rá. Az esetet lezárták. A
bűnösség kérdését tisztázták, bár szabályos bírósági eljárást sosem
tartottak, mivel a lányok kiskorúak voltak.
– Nem tudom, hallotta-e… – kezdte Erica, és a telefonjára
sandított. Patrik még mindig nem üzent. – Tegnap eltűnt egy
kislány, de az is lehet, hogy tegnapelőtt este, pont arról a tanyáról,
ahol Stella is lakott.
Viola rámeredt.
– Hogyan? Nem, nem hallottam. A műtermemben voltam, és a
kiállításra készítettem elő a képeket. Mi történt?
– Még nem tudni. Tegnap délután óta keresik. A férjem rendőr, ő
is kint van.
– Micsoda? Hogy…?
 Viola nem találta a szavakat. Biztosan ugyanazokkal a
gondolatokkal küzdött, amelyekkel Erica is tegnap óta.
– Igen, felettébb érdekes egybeesés – mondta Erica. – Túlságosan
is érdekes. És a kislány ugyanolyan idős, mint Stella volt. Négyéves.
– Szent isten! – sóhajtotta Viola. – Nem lehet, hogy eltévedt?
Eléggé félreeső helyen fekszik az a tanya.
– De lehet. Remélem.
Erica látta, hogy hozzá hasonlóan igazából Viola sem hisz ebben.
– Voltak az apjának feljegyzései az ügyről? Nem tartott itthon
valamilyen nyomozati anyagot?
– Nem, legalábbis nem tudok róla – válaszolta Viola. – A halála
után a két testvéremmel együtt intéztük a hagyatékot, de nem
emlékszem, hogy láttam volna ilyesmit. Megkérdezhetem a
testvéreimet, de nem hiszem, hogy voltak jegyzetfüzetek vagy
nyomozati anyagok. És ha voltak is, attól tartok, kidobtuk őket. Nem
szoktunk megőrizni dolgokat, nem vagyunk szentimentális típusok,
abban hiszünk, hogy az emlékek itt élnek tovább.
A szívére tette a kezét.
Erica megértette, és azt kívánta, bárcsak ő is ilyen lenne. Nagyon
nehezen vált meg az érzelmi értékkel bíró kacatjaitól, és Patrik
gyakran ugratta azzal, hogy egy gyűjtögető mókust vett el.
– Azért kérdezze meg őket, legyen szíves, és hívjon fel, ha mégis
talál valamit. Vagy ha eszébe jut valami, amit az apja mondott az
ügyről. Bármi. Akármilyen apróságnak vagy jelentéktelennek tűnik,
hívjon. Sosem lehet tudni.
Erica kivett a táskájából egy névjegykártyát, és odaadta Violának,
aki egy darabig nézegette, majd az asztalra tette.
– Rémes, ami ezzel a kislánnyal történt, annyira remélem, hogy
megtalálják – mondta, és megrázta a fejét.
– Én is – sandított Erica újfent a telefonjára.
Nem jött üzenet Patriktól.
– Köszönöm – mondta, és szedelőzködni kezdett. – Ha tudok,
benézek pénteken. Gyönyörűek a képei.
– Remélem, találkozunk – válaszolta Viola, és ismét belepirult a
dicséretbe.
Amikor Erica a kocsija felé ment, még mindig az orrában érezte a
rózsák illatát. Viola szavai a fülében visszhangoztak. Leif kételkedett
Marie és Helen bűnösségében.

Úgy érezte, egy örökkévalóságig kell várniuk, de egy órával azután,

hogy Mellberg telefonált, Torbjörn Ruud és az uddevallai
technikusok már feléjük tartottak az erdőn át. Kezet ráztak, majd
Patrik a lezárt területen heverő fatörzsre mutatott.
– A rohadt életbe! – mondta Torbjörn, mire Patrik bólintott.
Tudta, hogy bűnügyi technikusként az ember sok mindenhez
hozzászokik, és idővel már semmin sem lepődik meg. De egy halott
gyermek látványa mindig mindenkit megvisel. Az életerő és a halál
visszavonhatatlansága közötti ellentmondás olyan, mintha
gyomorszájon vágnák az embert.
– Ott van benn? – kérdezte Torbjörn.
Patrik ismét bólintott.
– A fa alatt. Még nem néztem meg, nem akartam még jobban
összetrappolni a tetthelyet, mielőtt jöttök. De akik megtalálták, azt
mondták, hogy a fa alatt van valami üreg, és oda akadt be. Ezért
nem vettük észre először, pedig már kerestük itt.
– Ők találták meg?
Torbjörn Haraldra, Johannesre és Karímra mutatott, akik kissé
távolabb ácsorogtak.
– Igen, megkértem őket, hogy várjanak. Így meg tudjátok nézni,
mely nyomok származnak tőlük. Le tudjátok fotózni a cipőjüket,
hogy be tudjátok azonosítani a lábnyomaikat.
– Persze – mondta Torbjörn, és gyorsan utasításokat adott az
egyik technikusnak, aki elkísérte.
Aztán védőruhába bújt, a cipőjére nejlont húzott, és Patriknak is
adott felszerelést.
– Gyere! – szólt, miután mindketten beöltöztek.
Patrik vett egy nagy levegőt, és követte Torbjörnt a fatörzshöz.
Megacélozta magát, de a látvány mégis úgy letaglózta, hogy
megtántorodott. Először egy apró gyerekkezet látott. A mezítelen
kislány tényleg egy üregbe szorult be, amely a fa alatt tátongott a
talajban. A test magzatpózba gömbölyödve feküdt. Az arca feléjük
fordult, de a kis keze, amely fekete volt a földtől, félig eltakarta.
Szőke haja piszkos volt, levelek tapadtak bele, és Patriknak
uralkodnia kellett magán, hogy ne hajoljon le, és ne söpörje le őket.
Ki képes ilyesmit tenni egy kisgyermekkel? Milyen ember az ilyen?
Eluralkodott rajta a düh, és erőt adott neki, hogy tegye, amit tennie
kell. Segített, hogy szenvtelen és tárgyilagos tudjon maradni.
Tartozott ennyivel a kislánynak és a szüleinek. Az érzéseket most
félre kellett tennie. És mivel már évek óta dolgozott együtt
Torbjörnnel, jól tudta, hogy a kollégája is így van ezzel.
Leguggoltak egymás mellé, és szemügyre vették a részleteket. A
halál okát nem lehetett ránézésre megállapítani, ez a következő
lépés lesz. Most az volt a lényeg, hogy rögzítsenek minden nyomot,
amelyet a tettes esetleg hátrahagyott.
– Félrevonulok, hogy tudjatok dolgozni – mondta Patrik. –
Szóljatok, amikor kiemelitek. Akkor visszajövök.
Torbjörn bólintott, és a technikusok nekiláttak, hogy fáradságos
munkával begyűjtsék a nyomokat a környékről. Ezt a feladatot nem
volt szabad elsietni. Minden hajszálat, cigarettacsikket, műanyag
darabot, mindent, amit a kislány körül felleltek, le kellett
fényképezniük, zacskóba kellett tenniük, és nyilvántartásba kellett
venniük. A puha földben megmaradó lábnyomokat rögzíteniük
kellett, úgy, hogy kiöntötték a mélyedéseket, amelyeket a cipők
hagytak. Amikor az anyag megszilárdult, felszedhették. Így majd
felhasználhatják összehasonlításkor, vagy akár bizonyítékként az
elkövető ellen. Időigényes munka volt, és Patrik a sok-sok
gyilkossági ügy alatt megtanulta, hogy türtőztetnie kell magát, hogy
Torbjörn csapata békében és nyugalomban dolgozhasson. Ennek
még hasznát látják. Ha valamit elmulasztanak, később talán már
nem lesz lehetőségük pótolni.
Elhagyta a lezárt területet, és kissé távolabb megállt. Most
képtelen lett volna beszélgetni, rendszereznie kellett a gondolatait,
hogy átlássa, mi minden vár rájuk. Az első huszonnégy óra mindig
döntő jelentőségű volt a nyomozás sikere szempontjából. A tanúk
gyorsan felejtenek, a nyomok eltűnnek, a tettesnek alkalma adódhat
eltakarítani maga után: sok minden történhet egyetlen nap leforgása
alatt, ezért megfelelő fontossági sorrendet kell felállítania.
Elméletben ez Mellberg, a rendőrfőnök feladata lett volna, de a
gyakorlatban Patrikot terhelte a felelősség.
Elővette a telefonját, hogy szóljon Ericának, későn megy haza.
Eszébe jutott, hogy biztos tűkön ül, nem tudja, mi történhetett.
Megbízott benne, tudta, hogy nem fogja továbbadni senkinek, amit
hall, amíg engedélyt nem kap rá. De Erica nem vette fel, ezért Patrik
visszarakta a telefont a zsebébe. Később majd beszél vele.
Meleg volt a napon, behunyta a szemét, és az ég felé fordította az
arcát. Az erdő minden hangja a technikusok halk beszédével
keveredett. Patrik Göstára gondolt. Azon tűnődött, hogy
boldogulhatott a kollégája, és örült, hogy nem neki kellett beszélnie
Nea szüleivel.
A csupasz karjára rászállt egy szúnyog, de nem csapta agyon,
ahogy máskor. Csak elhessegette. Ma már elég halálesettel
találkozott.

Az egész szürreális volt. Itt állt, Svédországban, egy erdőben, olyan

emberekkel, akikkel még sosem találkozott.
Karím nem először látott halottat. Amikor börtönben ült
Damaszkuszban, elvittek egy hullát az orra előtt. És amikor átkelt a
Földközi-tengeren, halott gyermekek úsztak a vízen a hajójuk
mellett.
De ez itt más volt. Azért jött Svédországba, hogy ne kelljen halott
gyerekeket látnia. És néhány méterrel arrébb egy kislány feküdt
holtan.
Karím érezte, hogy valaki megérinti a karját. Az idősebb férfi,
Harald volt az, akinek barátságos barna szeme volt, és aki olyan erős
svéd akcentussal beszélt angolul, hogy Karím csak nagy
erőfeszítések árán értette. De azért rokonszenves volt neki.
Csevegéssel múlatták az időt. Amikor a szavak cserben hagyták őket,
mutogattak és grimaszoltak. A fiatalabb férfi, Johannes gyakran
kisegítette az idősebbet, amikor az nem találta a megfelelő
kifejezést.
Karím azon kapta magát, hogy a családjáról és a hazájáról mesél,
először, amióta Svédországba jött. Hallotta, hogy honvágy csendül ki
a hangjából, amikor a városról beszél, ahová talán soha nem térhet
vissza. De tudta, hogy hamis képet fest. Az ott tomboló terror után
egyáltalán nem vágyott.
De hogyan érthetnék meg a svédek, milyen érzés, ha az embernek
állandóan résen kell lennie, ha bármikor elárulhatják, egy barát, egy
szomszéd vagy akár a saját családja? A kormánynak mindenhol van
szeme és füle. Mindenki csak magával és az övéivel törődik,
mindenki csak a saját bőrét akarja menteni. Mindenki elveszített
már valakit. Mindenki látta már, ahogy egy szerette meghal, és
bármire kész volt, hogy ez ne ismétlődhessen meg. Újságíróként
különösen nagy veszélyben volt.
– Okey? – kérdezte Harald, és nem vette le a kezét Karím
karjáról.
Karím rájött, hogy az arcára van írva, mire gondol. Lankadt a
figyelme, hagyta, hogy a vágyakozás és a félelem a felszínre
bukkanjon, és rajtakapták. Elmosolyodott, és félresöpörte az
emlékeket.
– Jól vagyok. Csak a kislány szüleire gondoltam – mondta
angolul, és egy pillanatra a lelki szemei előtt látta a saját gyermekei
arcát.
Amína már biztos ideges, és mint mindig, most is megfertőzte az
aggodalmaskodásával a gyerekeket. Mérges lesz, amikor Karím
hazaér. Mindig begurul, amikor idegeskednie kell. De nem számít.
Akkor a legszebb, amikor dühös.
– Szerencsétlenek – mondta Harald, és Karím látta, hogy fátyolos
lesz a tekintete.
Pár méterrel arrébb fehér védőruhás emberek térdeltek a kislány
körül, és végezték a munkájukat. Lefényképezték Karím, Harald és
Johannes cipőjét. A ruhájukra ragasztószalagot nyomtak, majd
óvatosan lehúzták, tasakba rakták, és felcímkézték. Karím tudta,
miért teszik, pedig még sosem látott ilyet. A technikusoknak be kell
azonosítaniuk a nyomaikat, hiszen ők is megfordultak a tetthelyen.
Johannes mondott valamit svédül az idősebb férfinak, és
mindketten bólintottak. Aztán Johannes fordított neki:
– Arra gondoltunk, megkérdezzük a rendőrt, nem mehetnénk-e.
Úgy tűnik, végeztek velünk.
Karím is bólintott. Szívesen hátat fordított volna a helynek, ahol
egy halott gyermek feküdt. Nem akarta látni maga előtt a szőke haját
és a kis kezét, amely eltakarta az arcát. Magzatpózban hevert egy
üregben.
Harald ment, és beszélt a rendőrrel, aki a lezárt terület túloldalán
állt. Halkan társalogtak, de Karím látta, hogy a rendőr bólint.
– Elmehetünk – mondta Harald, amikor visszaért hozzájuk.
Most, hogy a feszültség feloldódott benne, Karím reszketni
kezdett. Haza akart menni. A gyerekeihez. És Amína dühtől villámló
tekintete elé.

Sanna behunyta a szemét, amikor Vendela feltrappolt a lépcsőn. A

feje egész nap hasogatott, és összerezzent az ajtócsapódás hangjára.
Látta maga előtt, ahogy a fa kettéreped.
Sanna csak azt kérte, Vendela menjen be vele a kertészeti
árudába. A lánya sosem volt oda az üzletért, de most kifejezetten
büntetésnek fogta fel, hogy el kell kísérnie. Sanna tudta, hogy vitába
kellene bocsátkoznia vele, de képtelen volt rá. Úgy érezte, minden
ereje elhagyja, amikor Nea eltűnéséről hallott.
Odafent felharsant a zene, dübörgött a basszus. Sanna azon
tűnődött, mivel tölti a lánya a napjait. Látszólag főleg azzal a két
sráccal lógott, és nem tűntek a legmegfelelőbb társaságnak. Egy
tizenöt éves lány és két hasonló korú fiú csak bajt jelenthet.
Sanna leszedte az étkezőasztalt. Vendela csak egy tojást evett, a
kenyérben, amelyet kicsi kora óta minden reggel fogyasztott, nyilván
túl sok a cukor. Sanna megpirított egy szeletet, és vastagon
megkente narancslekvárral. Már így is késésben volt, úgyhogy öt
perc ide vagy oda nem számított.
Bizonyos fokig kapóra jött, hogy Vendela dacos kedvében volt.
Sanna nem bírt volna Neára gondolni. És Stellára sem. De most,
hogy a konyha elcsendesült, mindenféle képzetek rohanták meg. A
legapróbb részletekig emlékezett arra a napra. Mennyire örült, hogy
bemennek Uddevallába, és új ruhákat vesznek tanévkezdésre! Két
érzés között őrlődött: örült, hogy elmennek vásárolni anyával, és
féltékeny volt Stellára, akire két idősebb, nagy lány fog vigyázni. De
a féltékenység azon nyomban elhalványult, ahogy elköszöntek, és
elindultak a Volvóval a városba.
Hazaúton folyton a hátsó ülés felé sandított, ahol a ruhák
hevertek a szatyrokban. Csinos holmik voltak. Annyira örült, hogy
alig bírt veszteg maradni. Az anyja nevetve csitította.
Akkor látta utoljára nevetni.
Sanna letette a lekváros kenyeret. A falat megduzzadt a szájában.
Eszébe jutott, hogy szálltak ki a kocsiból, és milyen riadtan nézett
rájuk az apja, amikor összetalálkoztak. Elfogta a rosszullét. Kirohant
a vécébe, és még épp időben sikerült felnyitnia a fedelet. A lekváros
kenyér maradványai eltűntek a lefolyóban, és Sanna érezte, hogy
rögtön megint felfordul a gyomra.
Reszketve rogyott a hideg padlóra. Az emeleten dübörgött a zene.

A közepén találta el a céltáblát, amely a kertjük melletti tisztás egyik

fájára volt felszögelve.
– Jó! – mondta James kurtán.
Sam elnyomott egy mosolyt. Másért sosem kapott dicséretet. Csak
azért, ha célba talált egy golyóval. Az apja szemében ez volt a legjobb
tulajdonsága.
– Egyre jobb leszel – bólintott James, és elégedetten nézett rá a
fémkeretes napszemüvege fölött.
Pilótaszemüveg volt, foncsorozott üveggel. Az apja úgy nézett ki,
mint az amerikai seriffek paródiája.
– Nézzük meg, hogy megy-e távolabbról is – mondta James, és
intett Samnak, hogy hátráljon.
Sam eltávolodott a fától.
– Ne remegjen a kezed. A ravasz meghúzásának pillanatában fújd
ki a levegőt. Koncentrálj!
James nyugodt hangon adta az utasításokat. Svéd elitegységeket
képzett ki sikeresen, és Sam tudta, hogy szakmai berkekben nagyra
tartják. Hogy egy érzéketlen barom, az csak hasznára vált a
pályafutása során, de Sam pont ezért várta, mikor megy megint
hosszú távú kiküldetésre.
Azokban a hónapokban, amíg az apja ismeretlen helyen
tartózkodott, mintha újra kapott volna levegőt. Az anyjával együtt
megkönnyebbültek, az asszony többet nevetett, aminek Sam nagyon
örült. Abban a pillanatban, ahogy az apja betette a lábát a házba, a
nevetés elnémult, és az anyja többet járt futni, mint máskor. És
lefogyott. Űzöttnek tűnt. Sam utálta, amikor ilyen, legalább annyira,
mint amennyire szerette, amikor más. Tudta, hogy igazságtalan, de
az anyja döntött úgy, hogy egy ilyen embernek szül gyereket. Sam
attól is ódzkodott, hogy az apjának nevezze. Vagy az apukájának.
Leadott pár gyors lövést. Tudta, hogy mind telitalálat lett.
James elégedetten bólintott.
– Az istenit! Ha egy kicsit gerincesebb lennél, átkozottul jó katona
válna belőled – mondta, és felröhögött.
Az anyja kijött a kertbe.
– Megyek, és futok egyet – kiáltotta, de sem James, sem Sam nem
reagált.
Sam azt hitte, már elment, mindig rögtön reggeli után indult,
hogy elkerülje a legnagyobb meleget, de most már tízre járt az idő.
– Hátrálj még pár métert – utasította James.
Sam tudta, hogy ebből a távolságból is talál. Még távolabbról is
gyakorolta, amíg James nem volt itthon. De valamiért nem akarta
megmutatni az apjának, milyen jó. Nem akarta megadni neki azt az
elégtételt, hogy azt hihesse, a fia örökölt valamit tőle, nem akarta,
hogy a mellét döngethesse miatta. Nem az ő érdeme volt. Semmi
sem az ő érdeme. Sam életében minden James dacára, nem pedig
neki köszönhetően történt.
– Nice! – dicsérte az apja, amikor a következő sorozat is talált.
Samot ez is nagyon zavarta. Hogy James sűrűn átváltott angolra,
amelyet erős amerikai akcentussal beszélt. Pedig nem voltak
amerikai gyökerei, a nagyapja simán csak bírta James Deant
fiatalkorában. De James annyit volt amerikaiakkal, hogy felszedte a
kiejtésüket. Vaskos és kásás. Sam szerint kínos volt, amikor nem
svédül beszélt.
– Még egyszer! – mondta angolul, mintha olvasna Sam
gondolataiban, és bosszantani akarná.
– Rendben! – felelte Sam szintén amerikai kiejtéssel, és bízott
abban, hogy az apja nem jön rá, hogy csak a bolondját járatja vele.
A táblára szegezte a pisztolyt, és meghúzta a ravaszt. Telitalálat.
 Bohuslän, 1671

– A lány tegnap bejött a házba! Tudod, Elin, mit mondtam erről!

Britta hangja kemény volt, ezért Elin leszegte a fejét.
– Beszélek vele – felelte halkan.
– Jó oka van annak, hogy a cselédségnek külön szállása van!
Britta kidugta a lábát az ágyból.
– Ma előkelő látogatónk lesz – folytatta. – Mindennek
tökéletesnek kell lennie. Kimostad és kikeményítetted a kék
ruhámat? A selyembrokátot?
Belelépett a papucsába, amely az ágy mellett állt. Szükség is volt
rá. Bár a paplaknál szebb házat Elin még sosem látott, hideg volt, és
huzatos, és télen a padló dermesztő.
– Mindent előkészítettem – válaszolta. – A ház minden sarkát
kitakarítottuk, és Boel már tegnap megjött Holtából, és elkezdett
főzni. Töltött tőkehalfejet szolgál fel előételként, kakast egressel
főfogásnak és krémes süteményt desszertnek.
– Jól van – mondta Britta. – Harald Stake megbízottját
úriembernek kijáró fogadtatásban kell részesíteni. Harald Stake
Bohuslän elöljárója, és személyesen a király rendelte el, hogy
beszéljen a tiszteletesekkel az országot sújtó vészről. Preben pár
napja mondta, hogy elfogtak egy boszorkányt Marstrandban.
Britta arcán vörös foltok jelentek meg.
Elin bólintott. Az emberek másról sem beszéltek, csak az újonnan
létrehozott bizottságról, amely összefogdosta és bíróság elé állította
a boszorkányokat egész Bohuslänben. Országszerte üldözték a
bűbájosokat, azt beszélték. Elint kirázta a hideg. Boszorkányok és
vajákosok. Boszorkányszombatok, szövetség a sátánnal. A gonosz
jegyesei.
– Ida-Stinától hallottam, hogy segítettél hulti Sveának, hogy
teherbe essen – mondta Britta, miközben Elin ráadta a ruháját. –
Azt akarom, hogy nekem is segíts.
– Csak azt tudom, amit a nagyanyámtól tanultam – felelte Elin, és
jól meghúzta a húga fűzőjét.
Nem lepte meg a kérés. Britta közeledett a húszhoz, és már két éve
voltak házasok Prebennel, de a húga hasa még nem kezdett
domborodni.
– Csináld azt, amit Sveával csináltál. Ideje, hogy gyermeket
szüljek Prebennek. Már elkezdte kérdezgetni, mikor maradok úgy.
– Gyógynövényekből készítettem főzetet a nagyanyám receptje
szerint – mondta Elin, és a keféért nyúlt, hogy megfésülje Britta
hosszú haját.
Külsőre a két testvér nagyon különbözött. Elin az anyjuk szőke
tincseit és világoskék szemét örökölte, Britta pedig a fekete hajával
és a sötétkék szemével arra az asszonyra hasonlított, aki még az
anyjuk halála előtt elfoglalta a helyét. A rossz nyelvek azt suttogták,
hogy Kerstinnek, Elin anyjának megszakadt a szíve. Még ha így is
volt, Elinnek sosem volt ideje ezen merengeni. Egy évvel ezelőtt az
apjuk is meghalt, és most csak Britta menthette meg az éhhaláltól.
– Néhány ráolvasásra is megtanított – mondta Elin óvatosan. –
Ha nincs ellenedre, elkészíthetem a főzetet is, és rá is olvashatok. A
főzethez meg is van minden, nyáron elég gyógynövényt szárítottam,
hogy kitartson tél végéig.
Britta legyintett egyet fehér, puha kezével.
– Azt csinálsz, amit akarsz. Szülnöm kell egy gyereket az
uramnak, különben bajt vonok a fejünkre.
Elinnek már a nyelvén volt, hogy ez esetben nem ártana
megosztania vele az ágyát. De nem volt olyan ostoba, hogy
kimondja. Tudta, mivel jár, ha valaki kivívja Britta haragját. Egy
pillanatra eltűnődött rajta, hogy egy olyan kedves ember, mint
Preben, hogyan volt képes elvenni egy Britta-félét. Biztosan az apjuk
keze is benne volt a dologban, annyira a szívén viselte a kisebbik
lánya sorsát.
– A többit én is meg tudom csinálni – mondta Britta, és felállt. –
Biztos rengeteg dolgod van, mielőtt Stake küldötte megérkezik. És
beszélj a kölyköd fejével, különben közelről megismeri a pálcámat.
Elin bólintott, de a húga fenyegetésétől felforrt a vére. Britta eddig
még nem emelt kezet a gyerekre, de ha megteszi, Elin nem fog tudni
jótállni magáért. Ezért aztán az lesz a legjobb, ha mihamarabb
elbeszélget a lányával, nehogy még egyszer bemerészkedjen a házba.
Elin kiment az udvarra, és körülnézett.
– Märta! – hívta a lányát halkan.
Britta nem szerette, ha a szolgálók hangoskodnak. Ezt is
figyelembe kellett vennie annak, aki nem akarta felmérgesíteni.
– Märta! – ismételte, és az istálló felé indult.
Ez volt a legvalószínűbb hely, de ott sem lelte a lányát. Märta
sajnos nemcsak az apja zöld szemét örökölte, hanem a nyakasságát
is, és ami az egyik fülén be, az a másikon ki.
– Itt vagyunk – hallott egy ismerős hangot Elin.
Preben. A nő lába földbe gyökerezett.
– Jöjjön, Elin – hallotta az istálló egyik sötét sarkából.
– Gyere, anya – biztatta Märta is lelkesen.
Elin habozott, de aztán felhúzta a szoknyáját, hogy ne legyen
piszkos, és gyors léptekkel a hangok irányába indult.
– Ezt nézd, anya! – mondta Märta áhítattal.
Egy állás végében kuporgott három macskakölyökkel az ölében.
Nem tűntek néhány naposnál idősebbnek, még mindig vakon
forgatták a fejüket. Märta mellett ott ült Preben, az ő ölében is
kismacskák voltak.
– Hát nem Isten csodája? – kérdezte, és megsimogatott egy
szürke kölyköt.
Az állat keservesen nyávogott, a fejét a férfi tenyerébe nyomta.
– Simogasd meg őket, anya! – mondta Märta, miközben Elin felé
nyújtott egy fekete-fehér kiscicát, amely vadul kapálódzott.
Elin habozott. Hátrapillantott. Britta nem fog kegyelmezni, ha
rajtakapja őket itt Märtával. És Prebennel.
 – Üljön csak le, Elin. A drága feleségemnek mindkét keze tele van
az előkészületi munkákkal a ma esti előkelő vendég miatt.
Preben halványan elmosolyodott.
Elin még mindig hezitált. Aztán nem tudott ellenállni a
magatehetetlen kis jószágnak, és megfogta. Leült a szalmára, és az
ölébe vette.
– Választhatok egyet, ami az enyém lesz, csak az enyém.
Märta csillogó szemmel nézett a lelkészre. Elin viszont kétkedve.
A férfi mosolygott.
– Nevet is adhatsz neki – mondta Preben. – De megbeszéltük,
hogy ez a mi titkunk lesz.
A mutatóujját a szájára tette, és szigorúan nézett a gyerekre.
Märta teljes komolysággal bólintott.
– Hétpecsétes titok lesz – felelte, és végignézett a
macskakölykökön. – Azt választom.
Megsimogatta egy szürke cica fejét. Ez volt a legkisebb. Elin
Prebenre nézett, és igyekezett alig észrevehetően megrázni a fejét. A
kölyök alultápláltnak tűnt, és Elin kételkedett, hogy egyáltalán
életben marad-e. Preben nyugodtan viszonozta a pillantását.
– Jó szemed van a macskákhoz – mondta, és megcirógatta a
kislány szőke fejét. – Én is ezt választottam volna.
Märta olyan pillantással nézett a lelkészre, amilyet Elin a
hányattatásaik kezdete óta nem látott, és belesajdult a szíve. Csak
Per érdemelt ki ilyen pillantásokat Märtától. De Prebenben volt
valami, ami Perre emlékeztetett. Valamiféle jóság, amely ott ült a
tekintetében, nyugalmat és bizalmat sugárzott.
– Violának fogják hívni – közölte Märta. – Mert a viola a kedvenc
virágom.
– Kitűnő választás – bólintott a lelkész.
Elinre sandított. Abban bíztak, a macska tényleg nőstény.
– Märta szeretne megtanulni olvasni – mondta Preben, és
megsimogatta a kislány szőke haját. – A kántortanító hetente
kétszer tart órát a gyerekeknek.
– Nem igazán látom, mi haszna volna belőle – felelte Elin.
 Ha valamire megtanította az élet, akkor az az volt, hogy jobb, ha
egy nő nem tűnik ki. És nincsenek vérmes reményei. Mert úgy csak
csalódás éri az úton.
– El kell tudnia olvasni a katekizmust – mondta Preben, mire Elin
elszégyellte magát.
Ki ő, hogy egy lelkésszel vitatkozik? Ha Preben úgy gondolja, hogy
ez jó vagy ajánlatos volna, hogyan élhetne ő ellenvetéssel?
– Akkor természetesen járni fog az órákra – válaszolta Elin, és
fejet hajtott.
Ő nem tanult meg olvasni, úgy vizsgázott le a katekizmusból, hogy
megtanulta kívülről.
– Hát akkor ez eldőlt – mondta Preben örömtől ragyogva, és még
egyszer megsimogatta Märtát.
Felkelt, és leseperte a nadrágjáról a szalmát. Elin próbált nem rá
nézni. Volt valami a férfiban, ami vonzotta a tekintetét, és szégyellte
magát, hogy egyáltalán eszébe jutott. Preben a húga férje, az ő
gazdája és a gyülekezet vezetője. Bűn más érzéseket táplálnia iránta,
mint hála és tisztelet, különben Isten büntetése sújthatja.
– Ideje segítenem Brittának, mielőtt a szolgálók teljesen
kikészülnek – mondta vidáman a férfi, és Märtához fordult. –
Mostantól neked kell Violáról gondoskodnod. Ügyesen észrevetted,
kinek van a legnagyobb szüksége segítségre.
– Köszönöm – felelte Märta, és olyan szeretetteljesen nézett
Prebenre, hogy Elin szíve ellágyult.
És megsajdult. Per hiánya olyan erővel sújtott le rá, hogy el kellett
fordulnia. Miközben Preben távolodó lépteit hallgatta, kiverte a
fejéből ezeket a gondolatokat. Per meghalt. Ezen nem lehet
változtatni. Ketten maradtak Märtával. És most már itt volt nekik
Viola is.
– Nehéz napunk volt – mondta Patrik, és körülnézett a tárgyalóban.
Senki sem felelt, és senki sem nézett rá. Úgy vélte, hogy hozzá
hasonlóan a többieknek is a gyerekeik járnak a fejükben. Vagy az
unokáik.
– Bertillel behívunk mindenkit, aki szabadságon van – mondta. –
Remélem, megértitek.
– Azt hiszem, a többiek nevében is mondhatom, hogy vissza sem
tarthatnál minket a munkától – válaszolta Paula.
– Ebben bíztam – mondta Patrik, és hálás volt a helyiségben
összegyűlt kollégáinak.
Még Mellbergnek is. Ő sem habozott.
– Vagyis akkor mindenki részéről megoldható, hogy szolgálatba
álljon? Tudom, hogy sokaknak van gyereke, aki most nyári szüneten
van…
Martinra nézett.
– Pia szülei vigyáznak Tuvára, amikor dolgoznom kell.
– Jól van – bólintott Patrik.
Mivel senki sem szólt semmit, abból indult ki, hogy Paula és
Annika is meg tudja oldani a dolgot. Egy gyermek halála mindig a
feje tetejére állítja a világot. Fontos volt, hogy mindenki hadra
fogható legyen, és Patrik jól tudta, hogy sok munkaóra áll előttük.
– Hogy vannak a szülők, Gösta? – kérdezte, és a mágnestábla
előtt álló íróasztalnak támaszkodott.
– Hát, ahogy várni lehetett – felelte a férfi, párat pislantva. –
Kiment a lelkész, és kihívtam a körzeti orvost is, és amikor eljöttem,
beadott mindkettőjüknek valamit, hogy tudjanak aludni.
 – Nincs családjuk, akik mellettük lehetnének? – kérdezte Annika,
akit szintén felkavartak a történtek.
– Eva szülei meghaltak, Peteréi meg Spanyolországban laknak. De
már úton vannak ide, néhány óra és megérkeznek.
Annika bólintott.
Patrik tudta, hogy népes családja van, és hozzászokott, hogy
emberek veszik körül.
– Mit mond Torbjörn? Meddig jutottak? – kérdezte Martin, és a
termoszért nyúlt, amelyet Annika megtöltött kávéval a megbeszélés
előtt.
– A testet Göteborgba viszik boncolásra – válaszolta Patrik
halkan.
Örökre beégtek a retinájába a képek. Végignézte, amint kiemelték
Neát a fatörzs alól, és tudta, hogy az elkövetkező időben mindig ezt
fogja maga előtt látni, ahányszor csak lehunyja a szemét. Az üregben
nagyobb állatok nem fértek hozzá, de amikor felemelték, rovarok
nyüzsögtek alatta. Patrik fejében ott villództak a képek. Látott már
boncolást, tisztában volt azzal, hogy megy. Nagyon is. Nem akarta
elképzelni a kislányt csupaszon és védtelenül egy acélasztalon. Nem
akarta tudni, hogyan vág bele Pedersen, hogyan veszi ki a belső
szerveit, hogyan méri le mindazt, ami egykor az életet jelentette.
Nem akarta látni az Y alakban futó varratot a mellkasán.
– És mi volt a tetthelyen? – kérdezte Gösta. – Találtatok valami
érdemlegeset?
Patrik összerezzent, és megpróbált megszabadulni a lelki szemei
előtt pergő képektől.
– Egy csomó mindent begyűjtöttek, de még nem tudjuk, mi
bizonyul majd értékesnek.
– Például mit? – kérdezte Martin kíváncsian.
– Lábnyomot, de lehet, hogy azé a három férfié, akik megtalálták.
A környéket többször is átkutatták, ezért a biztonság kedvéért
mindenkinek begyűjtik a lábnyomát, aki részt vett a keresésben. Ti
jártatok azon a környéken? Mert akkor a ti lábnyomotokra is
szükség lesz.
 – Nem, ott egyikünk sem volt – válaszolta Gösta, és ő is töltött egy
csésze kávét.
– A lábnyomokon kívül még mit találtak? – kérdezte Paula.
– Nem tudom pontosan, csak azt láttam, hogy bezacskóznak egy
csomó mindent. Úgy tervezem, megvárom Torbjörn jelentését, nem
mond soha semmit, amíg alaposan át nem nézi az anyagot.
Mellberg felállt, és az egyik ablakhoz lépett.
– Az istenit, de meleg van!
Megrángatta az ingnyakát, mintha nem kapna levegőt. A hóna
alatt jókora izzadságfoltok terebélyesedtek, a fejbúbján átfésült haja
a szemébe hullott. Kinyitotta az ablakot. A közlekedés zaja ugyan
zavaróan behallatszott, de senki sem tiltakozott, amikor a friss
levegő beáradt a fülledt helyiségbe. A rendőrség kutyája, Ernst, aki
eddig Mellberg lábánál feküdt és lihegett, feltápászkodott, az
ablakhoz baktatott, és felszegte az orrát. Mivel testes volt, még
jobban érezte a meleget, és folyton lógott a nyelve.
– Szóval nem említett semmi különöset? – kérdezte Paula.
Patrik a fejét rázta.
– Nem, meg kell várnunk, amíg elküldi az előzetes jelentését.
Aztán beszélnem kell Pedersennel is, hogy mikorra lesz meg a
boncolás eredménye. Attól tartok, hosszú a várólista, de beszélek
vele, és majd meglátjuk, mit tehet.
– De te ott voltál. Nem láttál valamit? A testen…
Martin elfintorodott, amikor kimondta a szót.
– Nem, és nem is szeretnék találgatásokba bocsátkozni, amíg
Pedersen nem nézi meg.
– És kiket kell először kikérdeznünk? Van esetleg gyanúsított? –
Martin egy tollal kopogott az asztalon. – Mi van a szülőkkel? Nem ez
lenne az első alkalom, hogy a szülők végeznek a gyerekükkel, aztán
úgy állítják be, mintha valaki más tette volna.
– Nehezemre esik ezt hinni róluk – mondta Gösta, és olyan heves
mozdulattal tette le a csészéjét, hogy a kávé kis híján kiloccsant.
Patrik felemelte a kezét.
– Pillanatnyilag nincs okunk azt feltételezni, hogy Nea szülei
belekeveredtek volna. De Martinnak abban igaza van, hogy ezt a
lehetőséget sem zárhatjuk ki. Amint lehet, beszélnünk kell velük,
egyrészt meg kell tudnunk, hogy van-e alibijük, másrészt hátha
segíteni tudnak, hogy előrejussunk a nyomozásban. De Göstával
értek egyet: semmi sem mutat rájuk.
– Mivel a kislányt meztelenül találták, talán megnézhetnénk
nincs-e pedofil a környéken, aki ilyen korú gyerekek iránt
érdeklődik – vetette fel Paula.
Néma csend lett az asztal körül. Senki sem mert a javaslatába
belegondolni.
– Sajnos van abban valami, amit mondasz – szólalt meg egy idő
után Mellberg. – De szerinted hogyan csináljuk?
Még mindig szakadt róla a veríték, és pont olyan erőteljesen
lihegett, mint Ernst.
– Szép számmal vannak turisták is a környéken – folytatta. –
Nem tudhatjuk, közöttük nincsenek-e erőszaktevők vagy pedofílok.
– Ez igaz. De átnézhetnénk az ilyen típusú bejelentéseket,
amelyek a nyár folyamán érkeztek. Nem jelentette be néhány hete
egy hölgy, hogy látott egy fickót, aki kisgyerekeket fényképezett a
strandon?
– De – bólintott Patrik. – Pont én vettem fel. Jó ötlet. Annika, át
tudnád nézni a május óta érkezett bejelentéseket? Szedj össze
mindent, ami érdekes lehet, inkább többet, mint kevesebbet, majd
mi megrostáljuk őket, a te dolgod csak az előzetes szűrés.
– Intézem – mondta Annika, és feljegyezte a füzetébe.
– Most már kénytelenek leszünk beszélni arról is, ami kiszúrja a
szemünket – jegyezte meg Paula, és pumpált egy kis kávét a
termoszból.
A termosz sziszegése azt jelezte, hogy fogytán van a kávé, ezért
Annika felállt, hogy újratöltse. Mindannyian kávéval működtek.
– Értem a célzást – mondta Patrik, és fészkelődött kicsit. – A
Stella-ügy. Helen és Marie.
– Igen – fűzte hozzá Gösta. – Én harminc éve is itt dolgoztam.
Sajnos a nyomozás részleteire már nem emlékszem. Régen történt,
és Leif rám bízta az összes futó ügyet, amíg ő a nyomozást meg a
kihallgatásokat intézte. De azt tudom, milyen sokként érte az egész
települést, amikor Helen és Marie először azt vallotta, hogy megölte
Stellát, majd visszavonták a vallomásukat. Szerintem nem lehet
véletlen, hogy Nea ugyanarról a tanyáról tűnt el, és ugyanazon a
helyen találtak rá. És mindez pont akkor történik, amikor Marie
harminc év után először visszatér… Nehéz elhinni, hogy merő
véletlen volna.
– Egyetértek – mondta Mellberg. – Beszélnünk kell
mindkettőjükkel. Bár én még nem dolgoztam itt, amikor az eset
történt, természetesen hallottam róla, és mindig is rémes
históriának tartottam. Hogy üthettek agyon ilyen fiatal lányok egy
kislányt?!
– Mindketten ártatlannak vallják magukat – mutatott rá Paula.
Mellberg felhorkantott.
– Igen, de először beismerték. Én egy percig sem kételkedem
abban, hogy azok ketten tették. Ahhoz nem kell Einsteinnek lenni,
hogy az ember össze tudjon adni kettőt meg kettőt. Most, hogy
harminc év után megint mindketten itt vannak, az eset
megismétlődik.
Megütögette az orrát.
– Bánjunk csínján az elhamarkodott következtetésekkel – intette
a kollégáit Patrik. – De abban egyetértek, hogy beszélnünk kell
velük.
– A napnál is világosabb az ügy – kötötte az ebet a karóhoz
Mellberg. – Marie visszatér, és újra találkozik Helennel. És máris
kész egy újabb gyilkosság.
Annika visszatért a feltöltött termosszal.
– Lemaradtam valamiről?
– Éppen megállapítottuk, hogy számba kell vennünk a Stella-
üggyel való hasonlóságokat – felelte Patrik. – És ki kell kérdeznünk
Marie-t meg Helent.
– Hát igen, ez elég érdekes – telepedett a helyére Annika.
Patrik a mágnestáblára nézett.
 – De nem ragadhatunk le ennél. Kétségtelenül fontos, hogy
beleássuk magunkat a Stella-ügybe és az 1985-ben lefolytatott
nyomozásba. Annika, megpróbálnád előkotorni a kihallgatási
jegyzőkönyveket és az egyéb nyomozati dokumentumokat? Tudom,
hogy nem lesz egyszerű, tekintve mekkora felfordulás van az
irattárunkban, de próbáld meg, kérlek.
Annika bólintott, és ezt is feljegyezte.
Patrik hallgatott egy darabig, mert alaposan át akarta gondolni,
amit mondani készült. Ha most nem is böki ki, biztosan kiderül
majd más körülmények között, és akkor majd jól rápirítanak, miért
nem számolt be róla eddig.
– Apropó Stella-ügy… – kezdte, de nem fejezte be a mondatot.
Újra nekifutott: – Szóval az van, hogy Erica nekiállt az új
könyvének. És… pont erről az esetről akar írni.
Mellberg kihúzta magát.
– Akkor várjon vele egy kicsit – mondta. – Elég bajunk volt már
abból, hogy az asszonykád mindig mindenbe belekotnyeleskedik. Ez
rendőrségi ügy, nem civilekre tartozik, akiknek sem
szakképzettségük, sem tapasztalatuk.
Patrik összeszorította a fogát, nehogy kicsússzon a száján a
megjegyzés, hogy Erica lényegesen nagyobb segítség volt az utóbbi
fontos nyomozások során, mint Mellberg. Tudta, hogy az nem vezet
sehová, ha megsérti a főnökét. Mellberg saját rátermettségébe vetett
hite megingathatatlan volt, és Patrik már megtanult mellette és nem
vele dolgozni. Azt is tapasztalatból tudta, hogy hiába kérné Ericát,
hogy tartsa távol magát a Stella-ügytől. Ha egyszer belefogott
valamibe, a felesége tántoríthatatlan volt, amíg választ nem kapott a
kérdéseire. De ezt nem akarta felhozni ebben a társaságban. Úgy
gondolta, Mellbergen kívül mindenki tisztán lát az ügyben.
– Persze – mondta. – Majd megmondom neki. De már egy
csomót kutatott, ezért arra gondoltam, hasznát vehetnénk a háttér
feltérképezése során. Mit szólnátok hozzá, ha megkérném, hogy
jöjjön be délután, és mondja el, mit tud az ügyről?
– Szerintem remek ötlet – válaszolta Gösta, és Mellbergt
leszámítva mindenki bólogatott.
De Mellberg is tudta, hogy legyőzték, ezért csak azt dörmögte:
– Ja, biztos remek.
– Rendben, szólok is neki, amint végeztünk – mondta Patrik. –
Talán te is hozzátehetnéd, amire még emlékszel, Gösta.
Gösta ferde mosollyal bólintott, jelezve, hogy nem lesz túl sok
mondanivalója.
– Na, lássuk, mi van még a teendők között – folytatta Patrik.
– Sajtótájékoztató – vágta rá Mellberg, és egyszeriben felélénkült.
Patrik grimaszolt, de tudta, hogy ebben nem érdemes
kakaskodnia. Mellberg megtartja a sajtótájékoztatóját, ők meg
némán drukkolnak, hogy a lehető legkevesebb kárt okozza vele.
– Annika, meg tudnád szervezni a sajtótájékoztatót délutánra?
– Hogyne – felelte a nő, és jegyzetelt. – Mielőtt vagy miután Erica
bejön?
– Előtte – válaszolta Patrik. – Mondjuk, kettőre, Ericát meg fél
négy körülre hívom.
– Jó, akkor tizennégy óra. Úgyis folyton hívogatnak, végre tudok
majd mondani nekik valamit.
– Igen, fel kell készülnünk rá, hogy kész cirkusz lesz – jegyezte
meg Patrik.
Megint fészkelődött egy kicsit, ahogy ott állt az íróasztalnak dőlve,
keresztbe tett lábbal és karba font kézzel. Mellbergjel ellentétben ő a
sajtó érdeklődését inkább a nyomozás gátjának látta. Kivételes
esetekben persze a sajtóban megjelent tudósítások
eredményeképpen értékes füleseket kaptak a nyilvánosságtól, de a
pozitív hatások gyakran eltörpültek a negatívok mellett.
– Nyugi, mindent intézek – mondta Mellberg elégedetten, és
hátradőlt a székén.
Ernst megint ráfeküdt a lábára, és Mellberg, bár ez olyan lehetett,
mintha meleg szőrmezoknit viselne, tűrte. Erica mindig azt
mondogatta, hogy Mellberg azzal bűnhődik a bűneiért, hogy
szeretnie kell ezt a nagy, bozontos kutyát.
– Csak vigyázz, mit mondasz – tanácsolta Patrik, aki nagyon is
tudta, hogy Mellbergből ilyenkor csak úgy ömlik a szó, szabadon,
válogatás és mindenféle megfontolás nélkül.
– Nagy tapasztalatom van abban, hogyan kell bánni a sajtóval, a
göteborgi szolgálatom alatt…
Patrik a szavába vágott.
– Nagyszerű, akkor nem lesz semmi gond. Csak előbb vegyük
majd végig, mit szeretnénk megszellőztetni, és mit tartunk meg
magunknak. Jó?
Mellberg elkomorult.
– Ahogy mondtam, a göteborgi szolgálatom alatt…
– Hogyan osztjuk fel a többi feladatot? – kérdezte Martin, hogy
gátat vessen Mellberg szóáradatának, és Patrik hálásan felé fordult.
– Én beszélek Torbjörnnel és Pedersennel, és igyekszem
kipuhatolni, mikor tudnak információval szolgálni.
– Én beszélhetek Nea szüleivel – ajánlkozott Gösta. – De előbb
felhívom az orvost, és megkérdezem, milyen állapotban vannak.
– Elkísérjen valaki? – kérdezte Patrik, és megint görcsbe rándult
a gyomra, amikor Evára és Peterre gondolt.
– Nem kell, egyedül is menni fog, a többiek csinálhatnak valami
mást – válaszolta Gösta.
– Én beszélek a lányokkal, akiket elítéltek a Stella-ügyben –
mondta Paula. – Vagyis most már nők, nem lányok.
– Szívesen veled megyek – jelentkezett Martin, mint egy
kisiskolás.
– Jól van – bólintott Patrik. – De várjátok meg Ericát, biztos tud
mondani egyet s mást, ami kapóra jöhet. Addig talán
bekopogtathatnátok a tanya környékén lakókhoz. Aki ilyen félreeső
helyen él, észreveszi, ha valami szokatlan történik. Úgyhogy megér
egy próbát.
– Jó – egyezett bele Paula. – Elbeszélgetünk a legközelebbi
szomszédokkal.
– Én meg tartom itt a frontot – mondta Patrik. – A telefonok
megállás nélkül csörögnek, és át kell vennem az anyagot a
sajtótájékoztató előtt.
 – Nekem pedig készülnöm kell – tette hozzá Mellberg, és
megtapogatta a haját, hogy megfelelően áll-e.
– Rendben, akkor van mit csinálnunk – összegezte Patrik, jelezve,
hogy a megbeszélésnek vége.
A kis helyiségben már annyira forró és áporodott volt a levegő,
hogy alig lehetett lélegezni. Már nagyon várta, hogy kijusson végre,
és sejtette, hogy a kollégái is így vannak ezzel. Az első dolga lesz
felhívni Ericát. Egyáltalán nem volt biztos abban, hogy jó ötlet
bevonnia a nyomozásba, de nemigen volt más választásuk. Ha
szerencséjük van, a segítségükre lehet, hogy elkapják Nea gyilkosát.

Az első kilométer mindig nehéz, hiába fut már évek óta, de aztán
könnyebb lesz. Helen érezte, ahogy a lélegzése egyre egyenletesebbé
válik.
Rögtön a bírósági eljárás lezárása után kezdett futni. Először öt
kilométert tett meg, hogy megszabaduljon a szorongástól. A léptei
alatt recsegő kavics, a hajába kapó szél, a külvilág zajai segítettek
csak elnémítani a hangokat.
Minden alkalommal egyre többet futott, és egyre jobb lett. Már
harminc maratont tudhat a háta mögött. De csak Svédországban. A
New York-i, sydney-i és riói maratonról álmodozott, de annak is
örülnie kellett, hogy James megengedte, hogy a svéd versenyeken
induljon.
Hogy lehetett hobbija, hogy naponta pár órát futással tölthetett,
csak azért volt, mert James nagyra értékelte a sport követelte
fegyelmet. Egyedül azt becsülte Helenben, hogy képes újabb és
újabb kilométereket lefutni, hogy az akarata legyőzi a testi korlátait.
De azt Helen sosem lett volna képes megértetni vele, hogy amikor
fut, eltűnik, elhalványul, elenyészik minden, ami történt, amiről
egykor álmodott.
A szeme sarkából látta a házat, amelyet Marie gyerekkori otthona
helyén építettek. Amikor Helen visszatért Fjällbackába, a ház már
állt. Miután minden összeomlott, a szülei úgy döntöttek,
elköltöznek. Harrietnek meggyűlt a baja a pletykákkal, a sanda
tekintetekkel, a súgás-búgással.
James és az apja, KG sűrűn találkozgatott KG haláláig. Néha
Sammal együtt elkísérték Jamest Marstrandba, de csak azért, hogy
Sam találkozhasson az anyai nagyszüleivel. Helen nem akarta
tartani velük a kapcsolatot. Cserben hagyták, amikor a legnagyobb
szüksége lett volna rájuk, és ezt sosem tudta megbocsátani nekik.
A lába nehéznek érződött, ezért változtatott a futása ütemén. A
megfelelő ritmusért is meg kellett dolgoznia, mint annyi minden
másért. Soha semmit nem kapott ingyen.
De ez nem igaz. Az élete könnyű volt az előtt a nap előtt. Akkor
még egy család voltak. Nem emlékezett problémákra és
nehézségekre, csak ragyogó nyári napokra és az anyja parfümjének
illatára, amikor esténként ágyba fektette. És a szeretetre. Emlékezett
a szeretetre.
Gyorsított, hogy elfojtsa a feltörő gondolatokat. Hogy a futás
eltörölje őket. De miért bukkantak fel most? Már a futás sem jelent
menedéket? Vagy Marie visszatérése állította feje tetejére az életét?
Minden egyes lélegzetvételével érezte, mennyire megváltozott az
egész. Egyre nehezebben szedte a levegőt. Végül kénytelen volt
megállni. A lába merev volt, az izmai nem működtek megfelelően a
sok tejsavtól. A teste először győzte le az akaratát. Észre sem vette,
hogy összeroskad, csak amikor földet ért.

Bill körülnézett a TanumStrand szálloda és konferencia-központ

éttermében. Csak öt ember gyűlt össze. Öt fáradt arc. Tudta, hogy
egész éjjel a kis Neát keresték, és Gunnel beszéltek is róla idefelé
jövet, hogy el kellene halasztani a megbeszélést, de Billnek
meggyőződése volt, hogy pont erre van szükségük.
Sosem gondolta volna, hogy csak öten jönnek el.
Rolf gondoskodott arról, hogy legyenek kávéstermoszok és sajtos-
paprikás tekercsek az asztalon, és Bill már ki is szolgálta magát.
Beleivott a kávéjába, a mellette lévő széken Gun kortyolgatta a
magáét.
Bill a fáradt arcokról Rolfra nézett, aki az étterem bejáratában állt.
 – Talán bemutathatnád a jelenlévőket – mondta.
Rolf bólintott.
– Ez itt Karím, a feleségével és a két gyerekével együtt jött. Azelőtt
újságíróként dolgozott Damaszkuszban. Ők ott Adnán és Halíl,
tizenhat, illetve tizennyolc évesek, egyedül jöttek, a
menekülttáborban ismerkedtek össze. Ez pedig Ibráhím, a csapat
korelnöke. Hány éves, Ibráhím? – kérdezte Rolf angolul.
A nagyszakállú férfi öt ujját tartotta a magasba.
– Fifty.
– Persze, Ibráhím ötvenéves, és a feleségével jött. És végül Faríd,
aki az anyjával érkezett.
Bill odabiccentett a kopaszra borotvált, testes férfinak.
Harmincasnak tűnt, és a testméreteiből ítélve az ébren töltött ideje
nagy részét az evésnek szentelte. Észnél kell lenniük a
súlyelosztásnál, ha van velük valaki, aki annyit nyom, mint három
másik, de mindent meg lehet oldani. Fő a pozitív hozzáállás. Ha
nem így tett volna, nem élte volna túl, amikor a vízbe fordult Dél-
Afrika partjainál, és fehér cápák kezdtek körözni körülötte.
– Engem pedig Billnek hívnak – mondta lassan és tagoltan. –
Szeretnék svédül beszélni veletek, ha lehet.
Rolffal együtt arra jutottak, hogy így lesz a legjobb. Jó alkalom
volt ez arra is, hogy gyakorolják a nyelvet, és hamarabb be tudjanak
illeszkedni a társadalomba.
Faríd kivételével mindenki kérdőn nézett rá. A férfi tört, de
teljesen helyes svédséggel válaszolt:
– Csak én értek jól svédül, én vagyok itt a legrégebb óta, és
keményen tanultam. Kezdetben talán fordíthatok. Hogy a többiek is
értsék.
Bill bólintott. Jó ötlet. Még egy született svédnek is meggyűlhet a
baja a vitorlás szakszavakkal és kifejezésekkel. Faríd gyorsan
elismételte arabul, amit Bill mondott. A többiek bólintottak.
– Próbáljuk… megérteni… és tanulni svédül… – mondta a Karím
nevű férfi.
– Jó! Nagyszerű! – felelte Bill, és a magasba emelte a
hüvelykujját. – Tudnak úszni?
Úszómozdulatokat tett, Faríd pedig megismételte a kérdést
arabul. Az öt ember gyorsan megvitatta, majd Karím válaszolt tört
svédséggel.
– Tudunk… ezért jöttünk a tanfolyamra. Nem másért.
– És hogy tanultak meg? – kérdezte Bill megkönnyebbülten, de
meglepetéssel a hangjában. – Sokat voltak a tengernél?
Faríd gyorsan lefordította, majd mind felnevettek.
– Van uszodánk – felelte Faríd mosolyogva.
– Hát persze.
Bill ostobán érezte magát. Nem mert Gunre nézni, de szabályosan
érezte, ahogy elfojt egy horkantást. Nem ártana olvasnia még egy
kicsit Szíriáról, hogy ne tűnjön tudatlan idiótának. A világ számtalan
részén megfordult már, de ez az ország fehér folt volt a térképén.
Vett magának még egy sajtos-paprikás tekercset. Vaskos volt, sok
vajjal, pont ahogy szerette.
Karím felemelte a kezét, és Bill odabiccentett neki.
– Mikor… Mikor kezdünk?
Aztán odaszólt valamit Farídnak, aki fordított:
– Mikor kezdünk vitorlázni?
Bill széttárta a karját.
– Nincs vesztegetnivaló időnk, a dannholmeni verseny néhány hét
múlva lesz, úgyhogy már holnap kezdünk! Rolf beviszi magukat
Fjällbackába, kilenckor találkozunk. Hozzanak magukkal még egy
réteg ruhát, a tengeren hűvösebb van, mint a szárazföldön, ha szeles
az idő.
Amikor Faríd lefordította a többieknek az elhangzottakat,
mocorogni kezdtek. Hirtelen bizonytalannak tűntek. De Bill
bátorítóan nézett rájuk, és reményei szerint megnyerően
mosolygott. Pompás lesz! Gond egy szál se. Minden oké.

– Kösz, hogy vállaltad a gyerekeket – mondta Erica, és leült Anna

mellé a félkész teraszon.
Hálásan elfogadta a felajánlott jegesteát, a hőség fullasztó volt, és
mivel a kocsijában elromlott a klíma, úgy érezte magát, mint aki
negyven napot kóborolt a sivatagban. Fogta a poharat, amelyet a
húga egy kancsóból töltött meg, és egy hajtásra kiitta. Anna
elnevette magát, és átnyújtotta a repetát, amelyet Erica, miután az
első szomját elverte, már lassabban kortyolgatott.
– Semmi gond nem volt velük – felelte Anna. – Olyan csendben
voltak, hogy alig vettem észre, hogy itt vannak.
Erica elvigyorodott.
– Biztos, hogy az én gyerekeimről beszélsz? A legnagyobb tényleg
szófogadó, de a két kis rosszcsontra nem ismerek rá.
Erica ezt teljesen komolyan is gondolta. Az ikrek régebben,
nagyon különböztek: Anton nyugodt volt, és megfontolt, míg Noel
képtelen volt megülni a fenekén. Most viszont mindketten olyan
korszakukat élték, hogy sosem fogytak ki az energiából, ami teljesen
kimerítette Ericát. Majának sosem volt ilyen időszaka, ahogy
dackorszaka sem, ezért aztán Patrikkal nem igazán lehettek
felkészülve erre. Ráadásul duplán kapták. Erica legszívesebben a
nap további részében is Annánál hagyta volna a gyerekeket, de a
húga olyan fáradtnak tűnt, hogy nem volt szíve még jobban
kihasználni.
– És hogy ment? – kérdezte Anna, és hátradőlt a nyugszék élénk,
napocskás mintájú párnáján.
Sosem mulasztott el a párnahuzat miatt bosszankodni, amikor
kiültek a teraszra. Dan édesanyja varrta, ami persze kedves dolog
tőle, így Annát nem vitte rá a lélek, hogy kicserélje. Ebben Ericának
legalább szerencséje volt. Patrik anyjáról, Kristináról sok mindent el
lehetett mondani, de azt nem, hogy kézimunkázós típus volna.
– Semmi különös nem volt – válaszolta Erica borúsan. – Az apja
már nagyon régen meghalt, alig emlékszik valamire. És szerinte nem
is maradt hátra utána nyomozati anyag. Viszont mondott valami
érdekeset: Leif kételkedett abban, hogy mindent jól csináltak.
– Úgy érted, nem volt biztos abban, hogy a lányok tényleg
bűnösök? – kérdezte Anna, és elhessegetett egy bögölyt, amely
kitartóan zümmögött körülötte.
 Erica feszülten figyelte a rovart, ki nem állhatta a darázs- és
bögölyféléket.
– Igen. Azt mondta, nem volt meggyőződve arról, főleg az utolsó
időkben.
– De hát bevallották, nem? – kérdezte Anna, és megint a bögöly
felé legyintett.
A rovar azonban csak megszédült kissé, és amint megtalálta a
helyes irányt, újabb támadásba lendült.
– Most már aztán elég!
Anna felállt, felkapott egy újságot az asztalról, összetekerte, és
akkorát vágott vele a bögölyre, hogy az szétkenődött a viaszosvászon
terítőn.
Erica elmosolyodott, ahogy a terhes húgát nézte rovarvadászat
közben. Mostanában nem volt egyszerű neki.
– Vigyorogj csak! – mondta Anna mérgesen, és letörölte az
izzadságot a homlokáról, mielőtt leült volna. – Hol tartottunk? Ja,
igen, szóval bevallották, nem?
– Be, és e miatt a beismerő vallomás miatt tekintették őket
bűnösnek. De mivel annyira fiatalok voltak, nem kaptak büntetést,
csak a bűnösség kérdését tisztázták, egy fiatalkorúak ellen indítható
büntetőeljárás keretében.
– De ha egyszer vallottak, és bűnösnek is bizonyultak, miért hitte
Leif az ellenkezőjét? – kérdezte Anna.
– Nem tudom. A bíróság úgy ítélte meg, hogy a lányok közösen
követték el a bűncselekményt. De ami a vallomásukat illeti…
Tizenhárom évesek voltak. Egy tizenhárom évest nem olyan nehéz
befolyásolni ilyen helyzetben. Biztosan féltek. És mire visszavonták
a vallomásukat, már késő volt. Az ügyet lezárták, és senki nem hitt
nekik.
– Mi van, ha ártatlanok valójában? – kérdezte Anna, és Ericára
meredt. – Micsoda tragédia! Két tizenhárom éves lány, akiknek
romokban hever az élete. De egyikük még itt lakik, nem? Bátor, azt
kell mondjam.
– Igen, elég hihetetlen, hogy néhány év marstrandi tartózkodás
után vissza mert költözni ide. Gondolhatod, miket beszéltek a
faluban. De hát minden szóbeszédnek vége szakad egyszer.
– Találkoztál már vele? A könyv miatt.
– Nem. Már többször is megkerestem, de nem válaszolt. Arra
gondoltam, egyszerűen csak beállítok hozzá. És meglátom,
hajlandó-e szóba állni velem.
– Szerinted milyen hatása lesz a most történteknek a könyvedre?
– kérdezte Anna. – Az eltűnt kislány ügyének.
Erica rögtön idetelefonált, és elmesélte, mi történt Neával, amint
megtalálták. A róla szóló pletykák úgyis futótűzként terjednek.
– Nem tudom – mondta Erica habozva, és töltött magának egy kis
jegesteát a kancsóból. – Talán az emberek közlékenyebbek lesznek
velem, vagy pont hogy nem. Tényleg nem tudom. De majd kiderül.
– És Marie? A mi híres hollywoodi sztárunk? Ő ad interjút?
– Fél éve beszéltem az ügynökével. Szerintem ő maga is tárgyal
egy könyvkiadóval, és nem igazán tudja, hogy az én kötetem jó
reklám lesz-e neki, vagy inkább elvonja az érdeklődést a saját
könyvéről. De felkeresem őt is, és akkor majd meglátjuk.
Anna hümmögött. Erica tudta, hogy ismeretlen emberekhez
bekopogni, és nyomulni náluk, rémálom a húga szemében.
– Nem beszélünk valami kellemesebbről? – kérdezte. –
Leánybúcsút kellene szerveznünk Kristinának.
– Még jó hogy! – vágta rá Anna, és úgy nevetett, hogy a nagy
pocakja rengett belé. – De mit kezd az ember egy olyan
menyasszonnyal, aki kicsit… koros? Csókokat árulni az utcán nem
tűnik valami jó ötletnek, az ejtőernyőzésről meg a bungee
jumpingról már nem is beszélve.
– El sem tudom képzelni, hogy Kristina ilyesmiket csináljon –
mondta Erica. – De összeszedhetjük a barátnőit, és rendezhetünk
egy remek kis estét neki. Vacsora a Brygganban, finom kaja, jó bor,
ez nem olyan bonyolult.
– Jól hangzik – felelte Anna. – Csak valami remekbe szabott
emberrablást kell még megszerveznünk.
Erica bólintott.
 – Anélkül nincs is leánybúcsú! Apropó, Dan mikor tesz téged
tisztességes asszonnyá?
Anna elvörösödött.
– Nem látod, hogy nézek ki? Mondtam neki, hogy előbb jöjjön a
gyerek, aztán majd kitaláljuk az esküvőt.
– Addig is… – kezdte Erica, de a táskájából felhangzott a Mambo
No. 5 című szám.
– Szia, szívem! – szólt bele a telefonba, amikor meglátta a nevet a
kijelzőn.
Végighallgatta Patrik kérését, és csak rövid válaszokat adott.
– Persze. Megoldom a gyerekfelügyeletet. Akkor találkozunk.
Megszakította a hívást, és visszadugta a telefont a táskájába. Majd
esdeklőn Annára nézett. Kellett hozzá gyomor, hogy megkérje, de
nem volt más választása. Kristina egész délután Uddevallában van,
vagyis ő szóba sem jöhetett.
– Vigyázok rájuk még egy kicsit. Meddig leszel el? – nevetett
Anna, amikor meglátta Erica szánalmas arckifejezését.
– Visszahozhatnám őket három körül? Patrik arra kért, hogy
menjek be a rendőrségre fél négyre, és meséljek a Stella-ügyről.
Vagyis olyan öt-fél hat körül érek vissza. Megoldható?
– Semmi gond – felelte Anna. – Velem úgyis rendesebbek a
gyerekeid, mint veled.
– Fogd be, húgocskám! – mondta Erica, és dobott egy puszit a
testvérének.
De Annának kétségtelenül igaza volt. Nála a gyerekek földre szállt
angyalnak bizonyultak.

– Szerinted mitől félnek?

Sam rájött, hogy kezd nehezen forogni a nyelve. A meleg és a pezsgő

megtette a hatását. A poharat a baljában tartotta, a jobb keze még
mindig remegett és fájt a reggeli lőgyakorlat után.
– Hogy mitől félnek? – kérdezett vissza Jessie.
Ő is egyre érthetetlenebbül formálta a szavakat. Már több
pohárral megivott Sam érkezése óta, most a második üvegnél jártak.
– Anyukádnak nem fog feltűnni, hogy hiányzik két palack? –
kérdezte a fiú, és Jessie felé lendítette a poharát.
A sárga buborékok ragyogtak a napfényben. Még sosem gondolt
bele, milyen szép ital a pezsgő. Ugyanakkor még soha nem is látta
közelről.
– Á, nem gond, nem érdekli – mondta Jessie, és megrántotta a
vállát. – Az a lényeg, hogy neki is maradjon elég.
Az üvegért nyúlt.
– De hogy értetted azt, hogy mitől félnek? Tőlünk biztosan nem.
– Még jó hogy kurvára félnek – mondta Sam, és odatartotta a
poharat.
Az ital habzott, és kifolyt, de a fiú csak nevetett, és lenyalta a
kezét.
– Tudják, hogy nem vagyunk olyanok, mint ők. Érzik… Érzik
bennünk a sötétséget.
– A sötétséget?
Jessie némán fürkészte. Samnak tetszett a zöld szeme és a szőke
haja közötti kontraszt. Azt kívánta, bárcsak a lány is tudná, milyen
szép. A pluszkilók és a pattanások Samot nem érdekelték. Magára
ismert a lányban, mihelyt meglátta a Centrumkioskennél, tudta,
hogy ugyanolyan elveszettek. És látta a sötétséget.
– Tudják, hogy utáljuk őket. Látják a gyűlöletet, amelyet
kiváltottak belőlünk, de nem bírják türtőztetni magukat, mindent be
fognak vetni, és végül olyasmi történik, ami fölött nincs uralmuk.
Jessie kuncogott.
– Jézusom, de ékesszóló lettél! Egészségünkre! Itt ülünk a napon
egy stégen, egy luxuskéróban, pezsgőt iszunk, és kibaszott jól
érezzük magunkat!
– Igazad van. – Sam mosolygott, amikor összekoccantak a
poharaik. – Kibaszott jól érezzük magunkat!
– Mert megérdemeljük – dadogta Jessie. – Te és én. Kurvára
megérdemeljük. Jobbak vagyunk náluk. Annyit sem érnek, mint a
piszok a köldökünkben.
 Olyan hevesen emelte fel a poharát, hogy a pezsgő fele a csupasz
hasára löttyent.
– Jaj – kuncogott.
Egy törülközőért nyúlt, de Sam elkapta a kezét. A fiú körülnézett.
A stéget kerítés határolta, és a vízen ringatózó hajók messze voltak.
Ketten voltak az egész világon.
Jessie két lába közé térdelt. A lány feszülten nézett rá. Sam lassan
lenyalta a pezsgőt a hasáról. Kiszürcsölte a köldökéből, aztán
végighúzta a nyelvét a naptól meleg bőrén. Pezsgő és izzadság ízét
érezte. Felnézett, és találkozott a pillantásuk. A tekintetét a lány
tekintetébe fúrva, megfogta a bikinialsót, és lassan lehúzta. Amikor
megérintette a szájával, hallotta, hogy a lány lihegése elvegyül a
felettük köröző sirályok vijjogásával. Egyedül voltak. Az egész
világon.
 A Stella-ügy

Leif Hermansson vett egy nagy levegőt, mielőtt belépett a kis

tárgyalóba. Helen Persson meg a szülei, KG és Harriet várt rá.
Ismerte a szülőket, ahogy mindenki Fjällbackában, de csak futólag.
Más volt a helyzet Marie Wall szüleivel. A tanumshedei rendőröknek
az évek során számtalan alkalmuk volt találkozni velük.
Leif nem szeretett főnök lenni. Nem szeretett másokat utasítgatni,
és döntéseket hozni. De jó volt a munkájában, és az élet úgy hozta,
hogy főnök lett belőle. Bár csak a tanumshedei rendőrségen, de a
többi felkérésre, amelyek elköltözéssel jártak volna, ő mondott
köszönettel nemet. Tanumshedében született, és itt is akart élni,
amíg fel nem dobja a talpát.
De különösen az ilyen napokon utálta, hogy ő a főnök. Nem akarta
viselni a felelősséget egy olyan tettes felkutatásáért, aki meggyilkolt
egy kislányt. Túl nagy feladat volt ez neki.
Kinyitotta a sivár, szürke falú helyiség ajtaját, és megpihentette a
pillantását Helen összegörnyedt alakján, majd odabiccentett KG-nek
és Harrietnek, akik két oldalról fogták közre a lányukat az egyszerű
asztal mellett.
– Mindenképpen a rendőrségen kell ezt csinálnunk? – kérdezte
KG.
A Rotary Club szóvivője volt, a helyi gazdasági élet nagykutyája. A
felesége, Harriet netten és ápoltan mutatkozott mindig, a frizurája
tökéletes, a körme frissen manikűrözött, de hogy a külseje
kicsinosításán meg a szülői munkaközösségben végzett
tevékenységén kívül mivel múlatta az időt, Leif nem igazán tudta.
Minden rendezvényen és ünnepségen feltűnt KG oldalán,
mosolygott, és egy martinispoharat szorongatott.
– Úgy gondoltuk, jobb, ha bejönnek – felelte Leif, és jelezte, hogy
erről nem kíván vitát nyitni.
Csak a munkáját akarta végezni, és az az érzése támadt, hogy KG
megkísérli átvenni az irányítást, ha nem tartja erős kézzel a gyeplőt.
– A másik lánnyal kellene inkább beszélniük – mondta Harriet, és
megigazította a jól vasalt fehér blúzát. – Marie-val. Szörnyű a
családja.
– Mindkét lánnyal beszélnünk kell, mert minden jel arra utal,
hogy ők látták utoljára Stellát élve.
– De Helennek ehhez az egészhez semmi köze, nyilván maga is
tudja.
KG annyira felháborodott, hogy a bajsza is beleremegett.
– Senki sem mondta, hogy köze van Stella halálához, de ők látták
utoljára, nekünk pedig végig kell zongoráznunk az eseményeket,
hogy megtaláljuk a tettest.
Leif Helenre sandított. Némán ült ott, és a kezét bámulta. A haja
ugyanolyan feketén csillogott, mint az anyjáé, és a maga csendes,
hétköznapi módján helyes lány volt. A válla megfeszült, és a
szoknyáját babrálta.
– Helen, el tudnád mondani, mi törént? – kérdezte Leif
barátságosan, és legnagyobb meglepetésére elárasztotta a lány iránti
együttérzés.
Olyan elesettnek tűnt, és annyira félt, a szülei meg túlságosan el
voltak foglalva magukkal ahhoz, hogy észrevegyék a lányuk
rettegését.
Helen az apjára lesett, aki kurtán bólintott.
– Megígértük Stella szüleinek, hogy vigyázunk rá. A közelükben
lakunk, és szoktunk játszani Stellával. Szoktunk kapni egy-egy
húszast, és elmegyünk fagyizni vele.
– És mikor hoztátok el otthonról? – kérdezte Leif.
A lány nem nézett rá.
– Azt hiszem, egy körül. Én csak elkísértem Marie-t.
– Marie – fújtatott Harriet, de Leif leintette.
 – Szóval egy körül.
Leif feljegyezte az időpontot az előtte fekvő füzetbe. Bár a magnó
csendesen surrogott a háttérben, a jegyzetelés segített neki
rendszerezni a gondolatait.
– Igen, de Marie biztosan pontosan tudja.
Helen fészkelődött a széken.
– És ki volt otthon, amikor elmentetek érte?
Leif felemelte a tollat a füzetről, és Helenre mosolygott. A lány
továbbra sem viszonozta a pillantását, láthatatlan szöszöket
szedegetett a lenge szoknyájáról.
– Az anyukája. És Sanna. Éppen indultak, amikor odaértünk.
Kaptunk pénzt fagyira. Stella nagyon örült. Előreszaladt.
– És utánamentetek? Vagy még maradtatok?
Helen a fejét rázta, és hosszú fekete frufruja az arcába hullt.
– Játszottunk egy kicsit a tanyán, ugróköteleztünk Stellával.
Szerette, amikor mi pörgettük a kötelet, ő meg ugrált. De mindig
elrontotta, és belegabalyodott, ezért meguntuk.
– És aztán mit csináltatok?
– Bementünk vele Fjällbackába.
– Az biztos sokáig tartott.
Leif végzett egy gyors fejszámolást. Neki is beletelt volna húsz
percébe bejutni Strandék tanyájáról a központba. Egy négyévessel
lényegesen tovább tarthatott. Biztos folyton megállt füvet tépdesni,
virágokat szagolgatni, aztán meg kavics ment a cipőjébe, pisilnie
kellett, végül elfáradt, és nem tudott tovább menni… Igen, az út
Fjällbackába egy négyévesnek egy örökkévalóságig tarthatott.
– Vittünk egy babakocsit – válaszolta Helen. – Olyat, amit egész
kicsire össze lehet hajtani…
– Egy összecsukható babakocsit – szólt közbe Harriet.
Leif rápillantott, mire a nő összeszorította a száját.
– Igen, összecsukhatósat.
Helen gyorsan az anyjára sandított.
Leif letette a tollát.
– Mennyi ideig tartott az út? Így, hogy a kocsiban toltátok Stellát?
 Helen a szemöldökét ráncolta.
– Elég sokáig, a nagy útig kavicson kell menni, és abban nehéz
tolni a babakocsit, mindig kifordulnak a kerekei.
– De mégis, körülbelül?
– Talán háromnegyed óra. De nem néztük az időt. Nem is volt
óránk.
– Pedig van órád! – szólt bele megint Harriet. – Csak nem vagy
hajlandó hordani. Persze az nem olyan meglepő, hogy annak a
másik lánynak nincs órája. Ha volna neki, már biztos ellopták volna.
– Anya! Hagyd abba!
Helen szeme villámokat szórt.
Leif a nőre nézett.
– Hálás volnék, ha a tényeknél maradnánk.
Odabiccentett Helennek.
– És aztán? Meddig maradtatok Fjällbackában?
A lány vállat vont.
– Nem tudom. Megvettük a fagyit, aztán a mólón ücsörögtünk, de
figyeltünk, hogy Stella ne menjen ki a szélére, mert nem tud úszni.
– Jól tettétek – mondta Leif, és bólintott.
Feljegyezte magának, hogy meg kell kérdeznie Kjellt és Anitát, a
fagyizó tulajdonosait, hogy látták-e Stellát előző nap.
– Szóval fagyiztatok, és a mólón üldögéltetek. És még?
– Aztán elindultunk vissza. Stella elfáradt, aludt egy kicsit a
kocsiban.
– Vagyis úgy egy órát töltöttetek Fjällbackában? Ugye?
Helen bólintott.
– Ugyanarra mentetek haza, amerről jöttetek?
– Nem, hazafelé Stella az erdőn át akart menni, ki is ugrott a
kocsiból, amikor odaértünk.
Leif jegyzetelt.
– És szerinted hány órakor érhettetek vissza?
– Nem tudom pontosan, de a visszaút nagyjából ugyanannyi ideig
tartott, mint az odaút.
Leif a jegyzeteit nézte. Ha a lányok egykor értek a tanyára,
nagyjából húsz percet játszottak, aztán negyvenöt perc alatt
begyalogoltak Fjällbackába, ahol eltöltöttek egy órát, majd
negyvenöt perc alatt visszagyalogoltak, akkor körülbelül három óra
ötvenkor kellett visszaérniük. De Helen olyannyira nem volt biztos
az időpontokban, hogy Leif nem mert teljesen megbízni benne, ezért
azt írta fel, hogy valamikor fél négy és negyed öt között lehetett.
Bekarikázta a számokat. De még így sem vett semmit biztosra.
– És mi történt, miután visszaértetek Stelláékhoz?
– Láttuk, hogy ott az apukája kocsija az udvaron, ezért gondoltuk,
hogy otthon van. Stella a ház felé szaladt, mi meg eljöttünk.
– De nem láttátok az apukáját? Vagy hogy Stella bement a házba?
– Nem.
Helen a fejét rázta.
– Rögtön hazamentetek?
– Nem…
Helen a szüleire sandított.
– Mit csináltatok?
– Kimentünk a tengerhez Marie-ék tanyájánál, és fürödtünk.
– De hát mondtuk, hogy nem szabad…
Harriet azonnal elhallgatott, amikor meglátta, hogy néz rá Leif.
– Meddig fürödtetek? Nagyjából.
– Nem tudom. Vacsorára értem haza, hat körül.
– Ez igaz – bólintott KG. – De nekünk nem szólt a fürdésről, azt
mondta, egész odáig Stellára vigyáztak.
A lányára meredt, aki lenézett a szoknyájára.
– Persze láttuk, hogy vizes a haja, de azt mondta, hogy beálltak
egy locsoló alá Stellával.
– Tudom, hogy nem lett volna szabad hazudnom – mondta
Helen. – De elmennem sem lett volna szabad. Anya és apa nem
szereti, ha Marie-val vagyok, de csak azért, mert olyan a családja,
amiről meg nem tehet!
Megint szikrázott a szeme.
– Nem esik messze az alma a fájától! – mondta KG.
– Csak… egy kicsit nehezebb eset, mint mások – felelte Helen
halkan. – De ennek is biztosan van oka, erre még nem gondoltatok?
Nem ő kérte, hogy abban a családban nőhessen fel.
– Nyugodjanak meg, kérem – avatkozott közbe Leif, és feltartotta
a kezét.
Noha a vita nagyon szépen megmutatta a családban zajló
folyamatokat, nem ez volt a megfelelő hely és idő egy ilyen
kitárulkozásra.
Leif a jegyzeteibe nézett.
– Szóval akkor nagy vonalakban így emlékszel a tegnapi napra.
Helen bólintott.
– Igen.
– És Marie is ezt fogja mondani?
Leif egy pillanatra bizonytalanságot vélt felfedezni a lány
szemében. Majd Helen higgadtan azt felelte:
– Igen, ugyanezt.
– Hogy vagy? – kérdezte Paula, miközben fürkészőn nézte.
Martin azon tépelődött, meddig fognak még aggodalmaskodni
miatta.
– Jól – felelte, és legnagyobb meglepetésére őszintén csengett a
hangja.
A Pia miatt érzett gyász sosem múlik el. Folyton azon mereng,
hogyan alakult volna az életük együtt, és Tuva életének minden nagy
fordulópontján látni fogja Pia árnyát a szeme sarkából. És hát a kis
fordulópontokon is. Amikor Pia meghalt, azt mondták, hamar talpra
áll majd. Hogy egy nap megint örülni és nevetni fog. Hogy a gyász
sosem múlik el, de megtanul majd együtt élni, kart karba öltve járni
vele. Akkoriban úgy érezte, sötétségben tévelyeg, és teljesen
lehetetlennek tűnt minden. Az első időben egyet lépett előre, kettőt
hátra, de aztán ez megfordult: kettőt előre, egyet hátra. Majd
lassacskán elkezdett haladni.
Martin arra az anyukára gondolt, akivel előző nap találkozott a
játszótéren. Őszintén szólva elég sokat gondolt rá. Rájött, hogy el
kellett volna kérnie a telefonszámát. Vagy legalább a nevét
megkérdezhette volna. De utólag könnyű okosnak lenni. Meglepte,
hogy szeretné viszontlátni. Kész szerencse, hogy egy ilyen kis
településen laknak, és Martin bízott abban, hogy már ma
összefutnak a játszótéren újra. Legalábbis addig, amíg Nea megölése
arra nem kényszeríti, hogy megszakítsa a szabadságát, és
visszatérjen a munkájához.
Úrrá lett rajta a bűntudat. Hogy járhat az esze ilyen helyzetben
egy nőn?
 – Vidámnak, de kicsit aggodalmasnak tűnsz – jegyezte meg Paula,
mintha a fejébe látna.
Mielőtt átgondolhatta volna, Martin már el is mesélte neki a
találkozását az anyukával. Közben elnézte a lehajtót, és kénytelen
volt élesen balra fordulni.
– Szóval olyan csinos, hogy még vezetni is elfelejtettél miatta –
ugratta Paula, és elkapta az ajtó fölötti kapaszkodót.
– Biztos tiszta hülyének nézel – mondta Martin, és úgy
elvörösödött, hogy a szeplői szinte beleolvadtak az arcszínébe.
– Szerintem nagyszerű – felelte Paula, és megpaskolta Martin
lábát. – És ne legyen lelkiismeret-furdalásod, az élet megy tovább.
Ha jól érzed magad, a munkádat is jobban végzed. Derítsd ki,
kicsoda, és hívd fel! Végtére is nem dolgozhatunk egyfolytában,
akkor csak hibázunk.
– Biztos igazad van – mondta Martin, és azon kezdett tépelődni,
hogyan kutassa fel a nőt.
A fia nevét tudta. Ez jó kezdet. Tanumshede nem olyan nagy,
biztosan megtalálja. Hacsak nem átutazó turista. Mi van, ha nem is
itt lakik?
– Nem állunk meg? – kérdezte Paula, amikor Martin elrobogott
az első ház mellett a kavicsos úton.
– Mi? Ja! Bocs – mondta, és megint fülig pirult.
– Segítek megkeresni – vigyorgott Paula.
Martin lefékezett egy öreg, fafaragásokkal gazdagon díszített,
vörös színű ház előtt, amelynek az illesztéseit fedő gerendákat
fehérre festették. Azon kapta magát, hogy irigységében felsóhajt.
Pont ilyen otthonról álmodott. Piával elkezdtek spórolni rá, és már
majdnem össze is jött annyi, amennyi kellett. Minden este az
ingatlanhirdetéseket bújták, és el is mentek párszor háznézőbe.
Aztán jött a rák. A pénz még mindig ott volt a számlán, érintetlenül.
De az álom Piával együtt meghalt. Mint a többi álmuk is.
Paula bekopogott az ajtón.
– Jó napot! – kiáltotta egy idő után.
Martinra lesett, lenyomta a kilincset, aztán belépett. Egy
nagyvárosban ez elképzelhetetlen lett volna, de itt, feléjük az volt a
furcsa, ha valaki zárta az ajtaját. Gyakran megesett, hogy a barátok
csak úgy bementek az emberhez. A hölgy, aki eléjük sietett, szintén
nem tűnt ijedtnek az idegen hangok hallatán.
– Jaj, jó napot! Csak nem a rendőrség teszi tiszteletét nálam? –
kérdezte mosolyogva.
Olyan apró, törékeny és ráncos volt, hogy Martin attól tartott,
elviszi a huzat, amit az ajtónyitással okoztak.
– Jöjjenek, Gustafsson és Daniel Cormier éppen a harmadik
menetben van – mondta.
Martin kérdőn Paulára pillantott. Fogalma sem volt, miről beszél
a néni. Nem érdeklődött különösebben a sport iránt, esetleg
megnézett egy-egy meccset, amikor Svédország lépett pályára a foci-
vb vagy -Eb elődöntőjében, de ez volt minden. És tudta, hogy Paulát
még ennyire sem érdekli a dolog.
– Bármiért jöttek is, várniuk kell. Addig foglaljanak helyet –
mutatott a néni egy világos, virágmintás kanapéra.
Ő maga egy nagy, lábtartós fülesfotelba ült le nehézkesen, amely a
roppant tévé előtt helyezkedett el. Martin meglepetten
észrevételezte, hogy az úgynevezett meccs annyiból áll, hogy két férfi
püföli egymást eszelősen valami kalitkában.
– A második menetben Gustafsson majdnem földre vitte, és pont
akkor szólalt meg a gong, amikor már fel akarta adni. Most úgy
tűnik, Gustafsson fárad, de Cormiernek még vannak tartalékai. De
én még nem adnám fel, Gustafssonba átkozottul sok küzdőszellem
szorult, és ha sikerülne levinnie a földre, akkor szerintem meglenne
neki. Cormier állóküzdelemben a legerősebb, a földön már nem
olyan nagylegény.
Martin a nénire bámult.
– MMA, ugye? – kérdezte Paula.
A néni úgy nézett rá, mintha Paulának nem lenne ki a négy
kereke.
– Persze hogy. Miért, minek néz ki? Hokinak?
A néni kuncogott, Martin meg észrevette, hogy egy nagy pohár
whisky áll a fotel melletti asztalon. Hát igen, gondolta, ha egyszer
megöregszik, ő sem fog megvonni magától semmi jót, és nem azon
agyal majd, hogy káros-e.
– Címmeccs – mondta a néni, pillantását a képernyőre
függesztve. – A világbajnoki címért bunyóznak.
Nyilvánvalóan kezdett derengeni neki, hogy két totál amatőrrel
van dolga.
– Ez a legjobban várt meccs idén. Szóval bocsássanak meg, amiért
nem tudok most magukkal foglalkozni. Ezt nem hagyhatom ki.
A whiskyért nyúlt, és ivott egy emberes kortyot. A képernyőn egy
szőke óriás a földre döntött egy sötét bőrű, valószínűtlenül széles
vállú férfit, majd ráfeküdt. Martin szemében ez felért egy súlyos testi
sértéssel, amelyért a való világban többéves börtön jár. És a füle!
Mit csinált ez a fickó a fülével? Nagy volt, és göcsörtös, úgy nézett ki,
mintha egy hanyagul odanyomott agyagdarab volna a helyén.
Hirtelen leesett neki, mit értenek azon, hogy karfiolfül. Amilyen a
birkózóknak is van. Szóval így néz ki.
– Még három perc – mondta a néni, és ivott még egy kortyot.
Martin és Paula összenézett, és a férfi látta, hogy a kollégájából
mindjárt kitör a nevetés. A helyzet finoman szólva szokatlan volt.
A néni váratlanul felüvöltött, és felugrott a fotelból.
– Igeeen!
– Nyert? – kérdezte Martin. – Gustafsson nyert?
A szőke óriás ész nélkül rohangált körben a kalitkában, felugrott,
leült, és ordított. Szemmel láthatólag nyert.
– Cormier feladta.
A néni kiitta a whisky maradékát.
– Róla írnak a lapokban? The… Mole? – kérdezte Paula, és
rendkívül büszke volt a tájékozottságára.
– The Mole – dohogta a néni. – Gyenge, mint egy lány! Gustaffson
abszolút világklasszis! Ezt tudniuk kell. Része az általános
műveltségnek.
Kiment a konyhába.
– Felteszek egy kávét, kérnek?
 – Igen, köszönöm – mondta Martin és Paula egy emberként.
A kávézás hozzátartozott a terepmunkához és a kihallgatásokhoz.
Ha sok emberrel kellett beszélniük egy nap, este alig tudtak
elaludni.
Felkeltek, és kimentek a hölgy után a konyhába. Martin rájött,
hogy még be sem mutatkoztak.
– Elnézést, én Martin Molin vagyok, ő pedig Paula Morales. A
tanumshedei rendőrségről jöttünk.
– Dagmar Hagelin – mondta a hölgy vidáman, és odatette a kávét
főni. – Üljenek az asztalhoz, ott kényelmesebb lesz. Én mindig a
nappaliban üldögélek, amikor tévézek. Egyébként többnyire itt
vagyok.
Egy rozoga faasztalra bökött, amelyet teljesen elborítottak a
keresztrejtvényújságok. Gyorsan összeszedte és az ablakpárkányra
rakta őket.
– Egy kis agytorna. Kilencvenkettő leszek szeptemberben,
úgyhogy edzeni kell az agysejtjeimet, különben még demens leszek,
mielőtt még azt mondhatnám… Mit is? Elfelejtettem.
Jót nevetett a saját viccén.
– Hogyhogy érdekli az MMA? – kérdezte Paula.
– A dédunokám profi szinten űzi. Még nem az UFC-ben, de ez
csak idő kérdése. Ügyes, és van benne akarás.
– Aha, értem, de akkor is egy kicsit… szokatlan – keresgélte a
szavakat Paula.
Dagmar egy darabig nem válaszolt. Egy horgolt edényfogóval
kivette a kiöntőt a kávéfőzőből, majd az asztalra tette egy parafa
alátétre. Előszedett három helyes kis porceláncsészét, amelyet
rózsák és vékony aranyszegély díszített. Csak akkor szólalt meg,
amikor leült, és elkezdte kitölteni a kávét.
– Mindig közel álltunk egymáshoz Oscarral, ezért elkezdtem járni
a meccseire. Megfertőződik az ember. Magával ragadja a hangulat.
Fiatalkoromban viszonylag sikeres atléta voltam, ezért jól ismerem
az érzést és az izgalmat.
Egy fekete-fehér képre mutatott, amely egy fiatal, sportos nőt
ábrázolt magasugrás közben.
– Ez maga? – kérdezte Martin ámulva, és igyekezett a magas,
karcsú, izmos nő képét összeegyeztetni az apró, görnyedt, ősz hajú
asszonyéval.
Úgy tűnt, Dagmar kitalálja a gondolatait, és szélesen
elmosolyodott.
– Nekem is nehezemre esik elhinni. De a furcsa az, hogy belülről
nem változik az ember. Néha megijedek a tükörképemtől, és azon
merengek, ki ez az öreg nő?
– Mennyi ideig sportolt? – kíváncsiskodott Paula.
– Elég hamar elegem lett, de akkoriban ez soknak számított.
Amikor megismertem az uramat, félretettem a sportot, ott volt a
gyerek és a háztartás, amivel foglalkozni kellett. Nem hibáztatom a
lányomat, hogy úgy alakultak a dolgok, ahogy, nagyon jó gyerek volt.
Most azt akarja, hogy költözzem hozzá, mert már nehéz rendben
tartanom a házat. Ő is öregszik, hatvanhárom lesz télen, jól
ellennénk együtt.
Martin ivott egy korty kávét a törékeny kis csészéből.
– Kopi luwak – mondta Dagmar, amikor látta a férfi elégedett
arckifejezését. – A legnagyobb unokám hozza be Svédországba.
Olyan kávébabból készül, amelyet a cibetmacska megeszik, aztán
kikakál. Összegyűjtik, megmossák és megpörkölik. Nem olcsó kávé,
hatszáz korona csészénként, de mivel Julius importálja, ahogy már
mondtam, olcsóbban jut hozzá, és hébe-hóba nekem is hoz. Tudja,
mennyire szeretem, nincs is ennél jobb.
Martin riadtan nézett a kávéjára, aztán vállat vont, és ivott még
egy kortyot. Egyre megy, honnan származik, ha egyszer ilyen isteni!
Elgondolkodott, majd úgy döntött, most már eleget cseverésztek.
– Nem tudom, hallotta-e, mi történt – vágott bele, és előredőlt. –
Holtan találtak egy kislányt az erdőben.
– Igen, hallottam, a lányom átjött, és elmesélte – felelte Dagmar,
és elkomorult az arca. – Az a szegény szöszi kislány, aki úgy
szaladgált itt, mint a szélvész. Igen, még mindig járok sétálni,
mindennap, és gyakran elmegyek Bergék tanyája előtt. Sokszor
láttam a gyereket kint az udvaron.
– Utoljára mikor? – kérdezte Martin, és újból beleivott a
kávéjába.
– Mikor is? – Dagmar elgondolkodott. – Nem tegnap, hanem
azelőtt, azt hiszem. Vasárnap.
– Hány körül? – tudakolta Paula.
– Mindig délelőtt sétálok. Mielőtt túl meleg lesz. Kint volt az
udvaron, és játszott. Odaintegettem neki, mint mindig, ő meg
visszaintegetett.
– Vasárnap délelőtt? – kérdezte Martin. – És azóta nem látta?
Dagmar a fejét csóválta.
– Nem, tegnap nem.
– És nem vett észre valami mást, ami felkeltette a figyelmét?
Valami szokatlant? A legkisebb részlet is fontos lehet, szóval
akármilyen jelentéktelennek tűnik is, mondja el, majd mi eldöntjük.
Martin kiitta a csészét. Otrombának érezte a kezét a finom kis
porcelánon, ezért óvatosan letette.
– Nem, nem emlékszem semmi különösre. Elég jó a kilátás innen
a konyhaablakból, de nem rémlik, hogy valami feltűnőt láttam
volna.
– Ha esetleg eszébe jut valami, hívjon fel minket – mondta Paula,
majd felállt, miután kérdő pillantást vetett Martinra, aki bólintott.
Letett egy névjegykártyát az asztalra, és betolta a székét.
– Köszönjük a kávét – mondta Martin. – Nagyon finom volt,
élményszámba ment.
– Azt meghiszem – mosolygott Dagmar.
Martin a falon lógó képre sandított, a szép fiatal atlétalányra, és
ugyanazt a csillogást látta a szemében, mint a kilencvenkét éves
Dagmaréban. Felismerte. Pia szeme is így ragyogott. Ott volt benne
az életöröm szikrája.
Finoman becsukta a szép, régi bejárati ajtót.

Mellberg kihúzta magát a tárgyalóasztal végén. Az újságírók szép

számban jelentek meg. Nemcsak helyi, de országos lapok tudósítói
is.
– Ugyanaz az elkövető? – kérdezte Kjell a Bohusläningentől.
Patrik árgus szemekkel figyelte Mellbergt. Szerette volna átvenni
az irányítást, de a férfi nem tűrte volna. A sajtótájékoztatókon végre
reflektorfénybe kerülhetett, és erről nem mondana le egy könnyen.
De a talpalást és minden mást, ami csak a legkisebb mértékben is
megerőltető volt, előszeretettel hagyta Patrikra meg a többi
kollégára.
– Nem zárhatjuk ki, hogy összefügg a Stella-üggyel, de nem
ragadunk le ennél – mondta Mellberg.
– De ez csak nem lehet véletlen – kötötte az ebet a karóhoz Kjell.
Fekete szakálla helyenként őszülni kezdett.
– Ahogy mondtam, ezt a lehetőséget is megvizsgáljuk, de ha
valami túl kézenfekvő, fennáll az esélye annak, hogy az ember
leragad, és más lehetőségeket figyelmen kívül hagy.
Jól van, Mellberg! Patrik elcsodálkozott. Lehet, hogy valami mégis
ragadt a főnökére?
– Persze mindenképpen különös egybeesés. Az a filmsztár pont
azelőtt tért vissza, hogy ez történt – fűzte hozzá Mellberg, mire
minden újságíró lázasan jegyzetelni kezdett.
Patrik ökölbe szorította a kezét, hogy ne csapjon a homlokára.
Már látta maga előtt a pletykalapok főcímeit.
– Kihallgatják Marie-t és Helent? – hajolt előre egy bulvárújságíró
kíváncsian.
Azon fiatalemberek közé tartozott, akik mindig nagyon
rámenősen léptek fel. Bármit megtettek, hogy bekerüljenek egy
laphoz, és mindenre készek voltak, hogy nevet szerezzenek
maguknak.
– Beszélni fogunk velük – támasztotta alá Mellberg a
feltételezését, és kilométerekről látszott, mennyire élvezi a rá
irányuló figyelmet.
Készségesen fordult a fényképezőgépek felé, amelyek mindenütt
ott kattogtak, és a biztonság kedvéért megtapogatta a haját, hogy
megfelelően áll-e.
 – Szóval ők a fő gyanúsítottak? – kérdezte egy fiatal riporternő
egy másik nagy pletykalaptól.
– Hát… Azt nem mondanám…
Mellberg a fejét vakarta, és úgy tűnt, ráébredt, hogy talán rossz
irányba terelte a beszélgetést. Patrikra sandított, aki megköszörülte
a torkát.
– Egyáltalán nincs gyanúsítottunk a nyomozás jelenlegi
szakaszában – mondta. – Ahogy Bertil Mellberg is jelezte, nem
ragadunk le egyetlen nyomnál. Várjuk a technikusok jelentését, és
beszélünk az emberekkel, akik esetleg információkkal szolgálhatnak
Nea eltűnéséről.
– Szóval maga szerint véletlen, hogy egy kislány ugyanarról a
tanyáról tűnik el, és ugyanott találnak rá, mint Stellára, ugyanazon a
héten, amikor a Stella-ügyben bűnösnek ítélt nő harminc év után
először tér vissza a faluba?
– Nem hiszem, hogy mindig a legegyszerűbb megoldás a legjobb
megoldás – válaszolta a kérdésre Patrik. – Ezért aztán veszélyes
volna ennél leragadnunk. Ahogy arra Mellberg is rámutatott.
A Bohusläningen újságírója, Kjell felemelte a kezét, hogy jelezze,
kérdése van.
– Hogyan halt meg a kislány?
Mellberg előredőlt.
– Amint arra Patrik Hedström is utalt, még nem kaptuk meg a
technikusi jelentéseket, ahogy még az igazságügyi orvosszakértői
vizsgálat sem történt meg. Addig, amíg ezek nem állnak a
rendelkezésünkre, nem tudunk és nem akarunk erről nyilatkozni.
– Fennáll a veszélye annak, hogy újabb áldozatok is lehetnek? –
folytatta Kjell. – Tartsák a szülők a gyerekeiket bent a házban?
Nyilván tudják, hogy mindenféléket beszélnek, és félnek az
emberek.
Mellberg nem válaszolt azonnal. Patrik finoman megrázta a fejét,
és remélte, hogy a főnöke fogta az adást. Nem szabad megijeszteni
az embereket.
– Jelen helyzetben nincs ok nyugtalankodásra – felelte Mellberg
végül. – Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy felderítsük, hogyan
halt meg Linnea Berg.
– Ugyanúgy, mint Stella?
Kjell nem hagyta lerázni magát. A többi újságíró Kjellről
Mellbergre nézett. Patrik drukkolt, hogy a főnöke kitartson.
– Ahogy már mondtuk: többet fogunk tudni, miután megkaptuk
az igazságügyi orvosszakértői véleményt.
– De nem tagadja, hogy ugyanúgy halt meg? – A fiatal
bulvárújságíró nem tágított.
Patrik megint maga előtt látta a kislányt, ahogy kiszolgáltatottan
és magányosan ott hever a hideg boncasztalon, és nem tudott
visszafojtani egy fújtatást.
– Most mondtam, semmit sem tudunk, amíg meg nem kaptuk az
igazságügyi orvosszakértői véleményt!
A fiatal tudósító sértetten elhallgatott.
Kjell jelentkezett szólásra megint. Egyenesen Patrikra nézett.
– Úgy hallottam, a feleséged a Stella-ügyről ír éppen könyvet. Igaz
ez?
Patrik számított a kérdésre, mégsem érezte felkészültnek magát
rá. Pillantása az ökölbe szorított kezére esett.
– Valamilyen oknál fogva a feleségemet még hírszerzői
eszközökkel sem tudom rábírni arra, hogy a terveiről beszéljen
odahaza – mondta végül, mire derültség futott végig a termen. –
Szóval én is csak fél füllel hallottam erről. Nem tudom, hogy áll a
munkával, nem szoktam részt venni a kreatív folyamatokban, csak
az elkészült kézirat átolvasására kér meg.
Ez nem volt teljesen igaz. Nagyjából mindig tudta, hol tart Erica a
könyvvel, de többnyire csak futólag odavetett megjegyzésekből. A
felesége nem szeretett az írásairól beszélni, amíg el nem készültek,
és Patrikot csak akkor vonta be, ha a rendőrségi munkával
kapcsolatos tényeket kellett ellenőriznie. A kérdéseket gyakran
minden összefüggésből kiszakítva tette fel, ezért ezekből ritkán
következtethetett a könyv egészére.
– Nem lehet, hogy ez váltotta ki? Az újabb gyilkosságot.
 A fiatal bulvár-újságírónő reménykedve nézett rá, és Patrik érezte,
hogy alig bír magával az izgalomtól. Mi az isten nyiláról beszél ez?
Hogy a felesége miatt ölték meg a kislányt?
Már nyitotta a száját, hogy lekapja a tíz körméről az újságírónőt,
amikor meghallotta Mellberg nyugodt, de szigorú hangját.
– A kérdés szerintem ízléstelen és irreleváns. És nem, az
égvilágon semmi sem utal arra, hogy összefüggés volna Erica Falck
könyve és Linnea Berg meggyilkolása között. És ha nem moderálják
magukat a… – Mellberg az órára nézett. – …hátralévő tíz percben,
idő előtt befejezzük. Értették?
Patrik és Annika elképedve nézett össze. És Patrik legnagyobb
meglepetésére a sajtótájékoztató további részében az újságírók
visszafogták magukat.
Azután Annika mindenkit kitessékelt, hiába tiltakoztak, és
próbáltak még egy-egy kérdést feltenni, így Patrik és Mellberg
magára maradt a tárgyalóban.
– Kösz – mondta Patrik egyszerűen.
– Teszek rá, hogy ízekre szedik-e Ericát, vagy sem – motyogta
Mellberg, és hátat fordított.
Magához hívta Ernstet, aki az asztal alatt gubbasztott, amelyre
Annika kávét és harapnivalót késztett ki, majd távozott. Patrik
magában nevetgélt. Ez eszméletlen volt. Mégiscsak szorult valami
lojalitás az öregbe!
 Bohuslän, 1671

Elinnek el kellett ismernie, hogy Britta elbűvölően festett. A kék

ruha jól ment a szeme színéhez, szépen kifésült haját csupán egy
csinos selyemszalag fogta össze. Nem gyakran érkezett hozzájuk
ilyen előkelő vendég. Az igazat megvallva, soha. Egy ilyen magas
rangú embernek nem sok oka volt felkeresni a tanumshedei
egyházközség egyszerű paplakját, de a király most egyértelműen
erre utasította Bohuslän elöljáróját, Harald Stakét. A megye minden
egyházi képviselőjét be kellett vonni a boszorkányság és a sátáni
erők elleni harcba. Az állam és az egyház vállt vállnak vetve küzdött
a gonosz ellen, ezért tisztelte meg a tanumshedei paplakot az előkelő
látogató. A király minden kétséget kizáróan kifejezésre juttatta, hogy
az üzenetet a megye minden zugában terjeszteni kell. Britta nagyon
is tisztában volt a helyzet jelentőségével, és ki akarta használni. Nem
akart szégyenkezni sem az ellátás, sem a hajléka, sem pedig a
fogadtatás miatt Lars Hierne látogatása alatt. Stake küldötte
udvarias meghívást kapott, hogy szálljon meg a fogadóban, de
Preben azt mondta, szó sem lehet róla. Természetesen a tőlük
telhető legjobb fogadtatásban részesítik a nagyra becsült vendéget.
És bár a fogadó a törvényeknek eleget téve rendelkezett nemes és
finom uraknak megfelelő szállással, a tanumshedei paplaknak
gondoskodnia kell arról, hogy a megyei elöljáró küldötte minden
kényelmet megkapjon, amit csak óhajt.
Britta és Preben az ajtóban állt, amikor a hintó megérkezett. Elin
és a többi szolgáló a háttérbe húzódott, fejüket lehajtották,
tekintetüket a földre szegezték. Mindnyájuknak meghagyták, hogy
tetőtől talpig sikálják le magukat, és vegyenek tiszta, világos ruhát. A
cselédlányok gondosan megfésülködtek, fejfedőjük alól egyetlen
tincs sem szabadulhatott ki. Szappan és fenyő kellemes illata
terjengett, mert a szolgák fenyőágakkal díszítették fel a szobákat
reggel.
Amikor asztalhoz ültek, Elin bort töltött a nagy korsókba.
Felismerte őket. Az apja is ezekben szolgálta fel a bort
gyerekkorában, Britta tőle kapta őket nászajándékba. Elin azokat a
terítőket kapta meg, amelyeket az anyja hímzett. Az apja úgy
gondolta, hogy a finom holmiknak semmi keresnivalójuk egy
szegény halász kunyhójában. És bizonyos fokig Elin egyet is értett
vele. Mit kezdtek volna Perrel a sok csecsebecsével? Jobb helyük
volt itt, a paplakban, mint Elinék egyszerű otthonában. De anya
terítőit féltve őrizte. Egy kis ládában tartotta a gyógynövények
mellett, amelyeket nyaranta szedett és szárított, majd papírba
csomagolt, hogy ne ejtsenek foltot a fehér textíliákon.
Märtát kiskora óta arra tanította, hogy ne nyissa ki a ládát.
Nemcsak azért, mert nem akarta, hogy ragacsos gyerekujjak
fogdossák össze az édesanyja terítőit, hanem azért is, mert bizonyos
gyógynövények mérgezők lehetnek, ha nem megfelelően
alkalmazzák őket. A nagyanyja megtanította arra, hogyan kell
használni a különféle fajtákat, és milyen varázsigéket kell elmondani
a különböző alkalmakkor. Az ilyesmit nem szabad összezagyválni,
mert az katasztrófához vezethet. Elin tízéves volt, amikor a
nagyanyja tanítani kezdte, és úgy határozott, ő is megvárja, amíg
Märta ennyi idős lesz, csak akkor adja át neki a tudását.
– Jaj, ezek az istentelen boszorkányok! – mondta Britta, és
kedvesen Lars Hiernére mosolygott.
A küldött megigézve nézte Britta szép arcát, amely csak úgy
ragyogott a gyertyák fényében. A kék brokátruha tökéletes választás
volt, csillogott és villogott a paplak sötét ebédlőjében, és Britta kék
szeme pont olyan volt, mint a tenger egy napsütéses júliusi napon.
Elin azon tűnődött, milyen érzéseket kelthet Prebenben, hogy a
látogató ilyen leplezetlenül bámulja a feleségét, de úgy tűnt, a lelkész
rá sem hederít, mintha észre sem venné. Ehelyett Elin azon kapta,
hogy rá-rápillant, ezért gyorsan lesütötte a szemét. De azt azért látta,
hogy Preben is szokatlanul elegáns ma. Ha nem a templom körül
akadt dolga, többnyire piszkos munkásruhában mutatkozott. Ahhoz
képest, hogy tiszteletes volt, igencsak szerette a fizikai munkát a
földeken és az állatok körül. Elin már az első itt töltött napján
megkérdezte az egyik cselédet, és azt a választ kapta, hogy meglepő
módon a gazda gyakran dolgozik a szolgákkal együtt. Egyszerűen
hozzá kell szokni ehhez a furcsasághoz. De, folytatta a cseléd, a
feleségének ez egyáltalán nincs ínyére, ami sok civakodásra ad okot
kettejük között. Aztán megtudta, kicsoda Elin, és fülig vörösödött.
Sűrűn megesett az ilyesmi, mialatt Elin a paplakban élt. Különös
helyzetben volt, mivel egyszerre volt a lelkészné testvére és cselédje.
Egyszerre volt családtag és nem családtag, és gyakran előfordult,
hogy amikor belépett a cselédszállásra, a szolgák hirtelen
elnémultak, és ránézni sem mertek. Ettől aztán még magányosabb
lett, ami annyira nem is volt ellenére. Sosem akadt sok barátnője, és
úgy tartotta, hogy a nők rengeteget pletykálkodnak és perlekednek
teljesen feleslegesen.
– Bizony nehéz időket élünk – mondta Lars Hierne. – De
szerencsére a királyunk nem huny szemet, és harcba száll a gonosz
hatalmakkal, akiket le is győzünk. Nem könnyű az országnak
manapság, a sátán hatalmasabb, mint valaha. Minél több bűbájos
nőszemélyt sikerül kézre kerítenünk, és bíróság elé állítanunk, annál
hamarabb megtörjük a gonosz hatalmát.
Tört egy darab kenyeret, és jóízűen falatozott tovább. Britta
csüngött az ajkán, tekintetében az elragadtatás és a rettegés lángja
lobogott.
Elin figyelmesen hallgatta őket, miközben bort töltött a korsókba.
Asztalra került az első fogás, és holtai Boelnek nem volt
szégyenkeznivalója a konyhaművészete miatt. Mindent jó étvággyal
elfogyasztottak, és Lars Hierne többször is megdicsérte az ételt, mire
Britta szégyenlősen széttárta a karját.
– De honnan tudják, hogy ezek a nők tényleg a sátánnal
cimborálnak? – kérdezte Preben, miközben hátradőlt a székén egy
korsóval a kezében. – Nekünk, itt a faluban még senkit sem kellett
bíróság elé állítanunk, de úgy vélem, nem fogjuk megúszni. Bár ez
ideig csak szórványos szóbeszéd jutott a fülünkbe az
eljárásmenetről.
Lars Hierne elszakította a pillantását Brittától, és Prebenhez
fordult.
– Valójában igen egyszerűen és gyorsan megállapítható, hogy
boszorkány-e egy nőszemély vagy férfiember, ami azt illeti… Mert
nem szabad elfelejtenünk, hogy nem csak a nők engedhetnek a sátán
csábításának. Persze nők körében gyakrabban megesik, mert ők
könnyebben hajlanak rá.
Komolyan nézett Brittára.
– Miután a boszorkányt elfogtuk, először vízpróbának vetjük alá.
Kezét-lábát megkötözzük, és vízbe dobjuk.
– És aztán?
Britta előrehajolt. Úgy tűnt, hallatlanul izgalmasnak találja a
témát.
– Ha lebeg a vízen, boszorkány. Csak a boszorkányok lebegnek a
víz színén, ezt már a régiek is tudták. Ha elsüllyed, ártatlan. De
büszkén mondhatom, hogy eddig még egyetlen ártatlant sem
találtunk. Mind egy szálig úsztak a vízen. És ezzel leleplezték igaz
természetüket. Ezután természetesen lehetőséget kapnak arra, hogy
vallomást tegyenek, és elnyerjék Isten bocsánatát.
– És vallottak? Azok, akiket elfogtak.
Britta még jobban előrehajolt, a hunyorgó gyertyák lángja
imbolygó árnyakat rajzolt az arcára.
– Bizony, hogy vallottak. Egyeseket kissé hathatósabban kellett
rábeszélni, őket erősebben a markában tartotta a sátán. Arra
gyanakszunk, hogy attól függ, mennyi ideig cimboráltak az ördöggel,
vagy hogy a gonosz mennyire lelte örömét bennük. De mind
vallottak. Aztán a király és Isten parancsára kivégezzük őket.
– Szép munkát végeznek – bólogatott Preben elgondolkodva. –
Mégis borzadok a naptól, amikor majd nekünk kell végigcsinálnunk
ezt a kínkeserves eljárást.
 – Bizony ez nehéz kereszt, de Isten mindenkire csak annyi terhet
ró, amennyit elbír. És mindnyájunknak magunkra kell vállalnunk a
feladatot, amelyet kiosztottak ránk.
– Így igaz, így igaz – mondta Preben, és a szájához emelte a
korsót.
Az asztalra került a meleg étel, és Elin gyorsan megint megtöltötte
a korsókat vörösborral. Mindhárman derekasan ittak, már csillogott
a szemük. Elin megint magán érezte Preben pillantását, és
igyekezett lefoglalni magát, hogy ne kelljen viszonoznia. Borsózott a
háta, majd’ elejtette a boroskancsót. A nagyanyja ezt előérzetnek
hívta, amely a közelgő veszélytől óv. De Elin bebeszélte magának,
hogy csak a huzat miatt van, olyan rosszul zárnak az ablakok.
Amikor azonban késő éjjel ágyba került, megint hatalmába
kerítette az érzés. Magához húzta Märtát a keskeny ágyon, és
igyekezett elhessegetni a fejében kavargó gondolatokat, de hiába.
Gösta örült, hogy megúszta a sajtótájékoztatót. Komolytalan az
egész, ez volt a véleménye. Mindig is úgy vélte, hogy az újságírók
inkább kötözködni és problémázni jönnek, nem pedig azért, hogy
tájékoztassák a nyilvánosságot, és ezzel a segítségükre legyenek. De
talán csak cinikussá vált az évek alatt.
Miközben örült annak, hogy nem kellett ott lennie, összerándult a
gyomra, ha arra gondolt, hová tart. Beszélt a körzeti orvossal, és
megtudta, hogy Eva és Peter nagy megrázkódtatáson esett át, de
kihallgatható állapotban van. Gösta emlékezett még arra, milyen
hosszú időn át bénította meg őket a fájdalom, amikor Maj-Britt-tel
elveszítették a kisfiukat.
Látta Paula és Martin kocsiját, amikor elhaladt egy vörös ház
mellett, és remélte, hogy a kollégái jutnak valamire a
szomszédokkal. Tudta, hogy azok, akik ilyen elhagyatott helyen
élnek, nagyon odafigyelnek arra, mi történik a környékükön. Ő
maga is félreeső helyen lakott, a fjällbackai golfpálya közelében, és
gyakran kapta magát azon, hogy a konyhaablakban ücsörög, és az
arra elhaladókat nézi. Ez is az évek alatt alakult így. Tisztán
emlékezett arra, hogy az apja is mindig a konyhaablakban ült
otthon, és bámult kifelé. Gyerekkorában úgy hitte, rém unalmas
lehet, de most már megértette az apját. Inkább megnyugtató volt.
Nem mintha valaha is kipróbált volna valami meditációs humbugot,
de úgy sejtette, az is ilyesmi lehet.
Bekanyarodott a kis bekötőútra a tanya felé. Tegnap még
önkéntesek nyüzsögtek az udvaron, most üres és elhagyatott volt.
Egy árva lelket sem lehetett látni. Csend volt. És nyugalom. A szél,
amely délelőtt fújdogált kicsit, mostanra elállt, és a nap túljutott már
a delelőponton. A levegő remegett a hőségtől.
A pajta mellett egy ugrókötél hevert, és Gösta óvatosan körbejárta
az ugróiskolát, amelyet a kavicsba rajzoltak. A vonalak már alig
látszottak, biztosan nem sokáig maradnak meg. Talán Nea rajzolta
ide a kis lábával, de lehet, hogy az anyja vagy az apja segített neki.
Gösta megállt egy pillanatra, és szemügyre vette a házat. A kis
tanyán semmi sem tanúskodott a megélt tragédiákról. A régi pajta
kissé romosabb volt, és jobban megdőlt, mint ahogy harminc évvel
ezelőttről emlékezett rá, de a kis lakóházat tatarozták és
karbantartották, a kert pedig burjánzóbb volt, mint valaha. Az egyik
oldalon ruhák száradtak, és Gösta apró gyerekholmikat is látott,
amelyeket a tulajdonosuk már sosem fog viselni. Gombóc nőtt a
torkában, és krákognia kellett. Aztán elindult a ház felé. Akármit
érez is, most a munkáját végzi. Ha valakinek beszélnie kell a
szülőkkel, akkor neki.
– Kopp, kopp! Szabad?
Gösta belökte a résnyire nyitott ajtót. Peter idősebb és
napbarnítottabb kiadása jött elé üdvözlésre nyújtott kézzel.
– Bengt vagyok – mondta komolyan.
Egy szintén lebarnult, napszítta hajú, törékeny nő is felállt, és
Ullaként mutatkozott be.
– Az orvos mondta, hogy jönni fog – közölte Bengt.
A nő közben ismét leült. Az asztal összegyűrt papírdarabokkal volt
tele.
– Igen, én kértem meg, hogy szóljon előre, ne csak úgy magukra
törjek – felelte Gösta.
– Foglaljon helyet, szólok Evának és Peternek – mondta Bengt
halkan, és a lépcső felé indult. – Csak lepihentek.
Ulla könnyes szemmel nézett Göstára, amikor leült vele szemben.
– Ki lehet képes ilyesmire? Olyan kicsi volt…
Elvett egy guriga papírtörlőt az asztalról, és letépett egy darabot.
Megtörölte a szemét.
– Mindent megteszünk, hogy kiderítsük – mondta Gösta, és
összekulcsolta a kezét az asztalon.
A szeme sarkából látta, hogy Bengt lejön a lépcsőn, a nyomában
Evával és Peterrel. Lassan mozogtak, és Gösta érezte, hogy a gombóc
a torkában megduzzad.
– Kér kávét? – kérdezte Eva gépiesen.
Ulla felugrott.
– Ülj csak le, szívem, majd én intézem.
– De én is tudok… – kezdte Eva, és a pult felé fordult.
Ulla gyengéden az asztalhoz terelgette a menyét.
– Dehogy, te szépen leülsz, én meg csinálok kávét – mondta, és
matatni kezdett a szekrényben.
– A filter a mosogató fölötti polcon van – szólt oda neki Eva, és fel
akart állni.
Gösta megfogta a reszkető karját.
– Az anyósa majd megoldja – mondta.
– Neked most itt kell maradnod – nyugtatgatta Peter is, és leült
Ulla székére.
A papírtörlő darabjait nézte, mintha nem értené, mit keresnek ott.
– Történt valami? – kérdezte Eva. – Tudnak már valamit? Hol
van?
A hangja színtelen volt, az alsó ajka reszketett.
– Még semmit sem tudunk, de higgye el, mindenki teszi a dolgát,
és minden tőlünk telhetőt elkövetünk. Nea Göteborgban van, később
majd láthatják, ha akarják, de most nem.
– Mit… Mit csinálnak vele? – kérdezte Eva, és olyan tekintettel
nézett Göstára, amely szabályosan fájt.
Gösta igyekezett nem grimaszolni. Pontosan tudta, mi történik a
kis testtel, de egy anyának nem kell tudnia minden részletet.
– Eva, ne kérdezősködj – intette Peter, és Gösta látta, hogy ő is
remeg.
A sokktól vagy éppen attól, hogy kezd elmúlni a sokk, ezt nem
tudta. Mindenki máshogy reagál, és Gösta az évek alatt elég
áldozattal találkozott már.
– Fel kell tennem néhány kérdést – kezdte, és hálásan bólintott,
amikor Ulla elé rakott egy csésze kávét.
Látszólag megnyugtatta, hogy lefoglalhatta magát, és mind ő,
mind Bengt összeszedettebbnek tűnt, amikor leültek az asztalhoz.
– Kérdezhet bármit, ami segíthet. Minden kérdésére válaszolunk.
De semmit sem tudunk. Nem értjük, hogy történhetett ez. Hogy ki…
Peter szipogni kezdett, a hangja elfúlt.
– Apránként haladunk – mondta Gösta nyugodtan. – Tudom,
hogy már válaszoltak a kérdések egy részére, de újravesszük őket,
mert muszáj alaposnak lennünk.
Gösta az asztalra tette a mobilját, és miután Peter jóváhagyóan
bólintott, bekapcsolta a hangfelvevőt.
– Mikor látták utoljára a kislányt? – kérdezte Gösta. – Kérem,
olyan pontosan mondják meg, amilyen pontosan csak tudják.
– Vasárnap este – felelte Eva. – Tegnapelőtt. Felolvastam neki
egy mesét, miután pizsamát adtam rá, és megmosta a fogát. Nyolc
után. Nagyjából fél órát olvastam. A kedvenc könyvéből, amely a
vakondról szól, akinek a fejére kakiltak.
Eva megtörölte az arcát, Gösta pedig a papírtörlőért nyúlt, és
tépett neki egy darabot. A nő kifújta az orrát.
– Szóval valamikor fél kilenc és háromnegyed kilenc között? –
kérdezte, mire Eva a férjére nézett, aki bólintott.
– Igen, szerintem igen.
– És aztán? Hallottak vagy láttak valamit később? Nem kelt fel
éjszaka?
– Nem, mindig úgy aludt, mint a bunda – mondta Peter, és
hevesen rázta a fejét. – A szobája ajtaja mindig csukva volt éjjel, és
nem is szoktunk ránézni, miután lefektettük. Akkor sem voltak
alvásgondjai, amikor még nagyon kicsi volt. Szereti az ágyát…
szerette…
Pislantott párat, és megremegett a szája.
– Meséljenek a reggelről – mondta Gösta. – A hétfő reggelről.
– Hat után keltem – kezdte Peter. – Kisurrantam, hogy ne
ébresszem fel Evát és Neát, csak csináltam gyorsan néhány
szendvicset, amit magammal vittem. A kávét már előző este
bekészítettem, csak a gombot kellett megnyomnom. Aztán… Aztán
elindultam.
– És semmi nem keltette fel a figyelmét? A bejárati ajtó zárva
volt?
Peter hallgatott egy darabig, majd kásás hangon azt mondta:
– Igen, zárva volt. – Megint szipogott, és elcsuklott a hangja.
Bengt megsimogatta a hátát a napbarnított kezével. – Ha nem,
gyanút fogtam volna. Ha nyitva van, az biztos feltűnik.
– És Nea szobájának ajtaja?
– Csukva volt. Az is feltűnt volna.
Gösta közelebb hajolt Peterhez.
– Vagyis minden olyan volt, mint máskor. Semmi sem tűnt
szokatlannak? Odakint sem látott semmi furcsát? Embereket?
Elhaladó autókat?
– Nem. Semmit. Amikor kiléptem, még eszembe is jutott, hogy
olyan, mintha csak én lennék egyedül a világon. Csak a madarak
reggeli csiripelését hallottam, és csak a macskát láttam, a lábamhoz
dörgölőzött.
– Aztán elindult? Tudja, nagyjából hány óra lehetett?
– Az ébresztést hatra állítottam, a konyhában meg úgy húsz percet
tölthettem. Úgyhogy hat-húsz, fél hét körül.
– És csak délután jött haza? Találkozott valakivel? Látott valakit?
Beszélt valakivel?
– Nem, kint voltam az erdőben egész nap. Hatalmas erdőterület
tartozik a tanyához, amit rendben kell tartani…
Nem fejezte be a mondatot.
– Szóval senki sem tudja igazolni, hol volt a nap folyamán?
– Nem. De mire céloz ezzel?
– Van valaki, aki megerősítheti, hogy tényleg ott volt, ahol állítja?
– Gyanúsítják Petert valamivel? – szólt közbe Bengt. Teljesen
elvörösödött. – Hogy az a…
Gösta felemelte a kezét. Számított erre a reakcióra. Mindig így
történik. És ez érthető is.
– Muszáj megkérdeznem. Ki kell zárnunk Petert és Evát a
gyanúsítottak közül. Nem hiszem, hogy belekeveredtek. De rendőri
kötelességem kizárni őket.
– Rendben – mondta elhaló hangon Eva. – Értem. Gösta csak a
munkáját végzi, Bengt. És minél jobban és alaposabban csinálja,
annál…
– Jól van – nyugodott bele Bengt, de továbbra is szálfaegyenesen
ült a székén, készen arra, hogy megvédje a fiát.
– Nem, egész nap egy teremtett lelket sem láttam – válaszolta
Peter. – Az erdőben voltam, ahol még térerő sincs, úgyhogy sem
kimenő, sem bejövő hívást nem fognak találni. Teljesen egyedül
voltam. Aztán hazajöttem. Háromnegyed három körül. Ebben biztos
vagyok, megnéztem az órámat, mielőtt behajtottam az udvarra.
– Jól van – nyugtázta Gösta. – És maga, Eva? Mit csinált reggel és
napközben? Sorolja el, kérem.
– Fél tízig aludtam. Pontosan tudom, mert az első dolgom, amikor
felébredek, megnézni az órát, már ha nem állítottam be ébresztést
természetesen. Emlékszem, hogy csodálkoztam…
A fejét ingatta.
– Min csodálkozott? – kérdezte Gösta.
– Hogy ilyen későre jár. Ritkán alszom hétnél tovább, magamtól
felébredek akkor. De elég fáradt voltam…
Megdörzsölte a szemét.
– Felkeltem, benéztem Neához, és láttam, hogy nincs itthon. De
nem nyugtalankodtam. Egy kicsit sem.
Megmarkolta az asztal peremét.
– Miért nem? – kérdezte Gösta.
– Sokszor elmegy Peterrel – felelte Ulla.
Eva bólintott.
– Igen, szeretett az apjával az erdőben, és ő is mindig korán kelt.
Ezért feltételeztem, hogy Peterrel ment.
– És aztán mit csinált?
– Nyugodtan megreggeliztem, újságot olvastam, aztán
összekészülődtem. Tizenegy körül úgy döntöttem, bemegyek
Hamburgsundbe vásárolni. Olyan ritkán van időm magamra.
 – Találkozott valakivel?
Gösta ivott egy korty kávét, de az ital már kihűlt, ezért inkább
letette a csészét.
– Töltök frisset, már biztosan hideg – ajánlkozott Ulla, és felkelt.
Gösta nem tiltakozott, csak barátságosan rámosolygott.
– Csak mászkáltam, és benéztem néhány boltba – felelte Eva. –
Sokan voltak, de ismerőst nem láttam.
– Rendben – mondta Gösta. – Volt látogatója, mielőtt vagy
miután Hamburgsundben volt?
– Nem, senki. Pár kocsi elhajtott itt persze. Meg páran kocogtak
erre. Pont mielőtt elindultam, láttam Dagmart, aki sétálni volt, mint
minden délelőtt.
– Dagmart? – kérdezte Gösta.
– A vörös házban lakik, kissé lejjebb. Minden délelőtt sétál.
Gösta bólintott, és hálásan elvette Ullától a teli kávéscsészét.
– Köszönöm – mondta, és ivott egy kortyot az ezúttal tűzforró
italból. – Szóval semmire sem figyelt fel? Nem látott semmit, ami
szokatlan volt?
Eva elgondolkodott, közben a homlokát ráncolta.
– Gondolja meg alaposan! Minden apróság fontos lehet.
A nő a fejét rázta.
– Minden olyan volt, mint máskor.
– És nem beszélt valakivel telefonon a nap folyamán?
– Nem, nem emlékszem. Ja, dehogynem, felhívtalak Ulla! Amikor
hazajöttem.
– Igen, igen, tényleg hívtál!
Ulla szemmel láthatóan elcsodálkozott azon, hogy tegnap, vagyis
nem is olyan rég, még teljesen átlagos életük volt.
És sejtelmük sem lehetett arról, milyen csapás vár rájuk.
– Hány órakor?
– Hánykor is?
Eva Ullára nézett. Már kevésbé remegett. Gösta tudta, hogy a
viszonylagos nyugalom csak ideig-óráig tart. Az értelem csupán
átmenetileg képes elnyomni az ösztönöket. Másodpercek múlva újra
előtörhetnek. A szolgálatban eltöltött évei alatt sokszor látta már.
Ugyanazt a gyászt. Különböző arcokon. Más reakciók, amelyek
mégis olyan egyformák. Sosincs vége. Mindig lesznek áldozatok.
– Szerintem egy körül. Bengt, te is hallottad, amikor Eva hívott.
Nem egy körül lehetett? Lent voltunk a La Matán fürdeni, és nem
sokkal egy előtt indultunk haza ebédet készíteni.
A nő Göstához fordult.
– Odalent, Torreviejában csak könnyű ebédet eszünk, egy kis
mozzarellát, paradicsomot, jaj, mennyivel jobb ott a paradicsom…
A szája elé kapta a kezét. Rájött, hogy pár pillanatra
megfeledkezett arról, mi történt, és úgy beszélt, mintha minden
rendjén volna.
– Nem sokkal egy előtt értünk haza – mondta halkan. – Eva kicsit
később telefonált. Nagyjából tíz percet beszéltünk.
Eva bólintott. Megint eleredtek a könnyei, és Gösta adott neki egy
újabb papírt.
– Mással nem beszélt tegnap?
Tudta, milyen képtelenségnek tűnik, hogy telefonhívásokról és
találkozásokról vallatja őket. De amit mondott, színigaz. Ki kell
zárniuk a szülőket a gyanúsítottak közül, tudniuk kell, hogy van-e
alibijük. Egy percig sem hitte, hogy Eva vagy Peter belekeveredett.
De nem ő volt az első rendőr a világtörténelemben, aki elképzelni
sem tudta, hogy a szülők képesek legyenek ártani a gyereküknek. És
sajnos sokaknak csalódniuk kellett ebbéli hitükben. Balesetek
történnek. És ami még megdöbbentőbb: nem csak balesetek.
– Nem, csak Ullával. Aztán megjött Peter, és rájöttünk, hogy Nea
eltűnt, és… Ez az egész…
Olyan erővel szorította a papírtörlőt, hogy elfehéredtek az
ujjpercei.
– Van valaki, aki bántani akarhatta a lányukat? – kérdezte Gösta.
– Nem jutott eszükbe valami indíték? Valaki a környezetükben?
Nincs ellenségük maguknak vagy a családjuknak?
Mindketten a fejüket rázták.
– Teljesen átlagos emberek vagyunk – mondta Peter. – Sosem
keveredtünk bűncselekménybe, semmi ilyesmi.
– Nincsenek bosszúszomjas exek a múltjukban?
– Nincsenek – mondta Eva. – Tizenöt éves korunkban
találkoztunk, nem voltak mások.
Gösta vett egy nagy levegőt a következő kérdés előtt, aztán nagy
nehezen csak feltette.
– Tudom, hogy a kérdés igen bántó, főleg jelen helyzetben. De
nincs valamelyiküknek házasságon kívüli viszonya? Vagy nem volt?
Nem akarom beleártani magam, de az egy lehetséges indíték volna.
Ha valaki úgy érezhette, hogy Nea az útjában áll.
– Nincs – felelte Peter, és Göstára meredt. – Az istenért! Dehogy!
Folyton együtt vagyunk, és soha nem… Nem.
Eva hevesen rázta a fejét.
– Nem, nem, nem. Miért pazarolják ilyesmire az idejüket? Miért
pazarolják ránk az idejüket? Miért nem a gyilkost keresik? A
környéken laknak olyanok, akik…
Elsápadt, amikor tudatosult benne, mit készül mondani, milyen
szót akar használni, és mit is jelent ez.
– Az a nő… Az a… Jaj, édes istenem!
A konyha fala visszhangozta a sírás hangját, és Göstának erőt
kellett vennie magán, hogy ne pattanjon fel, és ne rohanjon ki a
házból. Kibírhatatlan volt látnia Nea szüleinek pillantását, amikor
rájöttek, hogy van egy kérdés, amelyre nem akarnak választ kapni.
És Göstának sem volt válasza erre, semmivel sem vigasztalhatta
őket. Mert ő maga sem tudta.

– Bocs, hogy olyan felfordulás van odakint.

Jörgen a fiatal asszisztensre meredt, a halántékán lüktetett egy ér.

– A hétszentségit, így nem lehet dolgozni! – fújtatott.
Nekiment egy operatőrnek, aki túl közel jött hozzá, és
beleütközött a nappaliban álló dohányzóasztalba. Az egyik váza kis
híján leesett.
Marie már-már megsajnálta az asszisztenst, aki nagyokat nyelt.
Lassan ideje volt a negyedik próbának, és Jörgen egyre inkább
elkomorodott.
– Elnézést – mondta az asszisztens, akit Marie emlékei szerint
Jakobnak hívtak. Vagy Jonasnak.
A fiatalember köhintett egyet.
– Nem tudom tovább feltartóztatni őket. Kész cirkuszt csinálnak
odakint.
– Csak négy után jöhetnek be, akkorra beszéltük meg az
interjúkat.
Jörgen Marie-ra nézett, aki széttárta a karját. Remélte, hogy a
férfi nem csinál rendszert abból, hogy ilyen hangot üssön meg vele.
Akkor hosszú és kínkeserves forgatásnak néznek elébe.
– Valami halott kislányról van szó – mondta Jakob vagy Jonas
idegesen, Jörgen meg a szemét forgatta.
– Igen, tudjuk. De akkor is csak négykor jöhetnek be.
Jakob vagy Jonas nyaka kivörösödött, de nem tágított.
– De most nem arról a kislányról van szó. Hanem egy másikról.
És Marie-val akarnak beszélni. Méghozzá most.
Marie körülnézett a kulisszák között. A rendező, az operatőrök, a
forgatókönyvért felelősek, a sminkes és az asszisztensek egyszerre
bámultak rá. Ugyanúgy, ahogy harminc éve bámulták meg. Az
ismerős tekintetekben volt valami megnyugtató.
– Megyek, beszélek velük – mondta, megigazította a blúzát, és
megtapogatta a haját, hogy jól áll-e.
Biztos van velük fotós is.
Az ideges asszisztensre nézett.
– Kísérje őket a teakonyhába – mondta, aztán Jörgenhez fordult.
– Módosítjuk a menetrendet. Majd az interjú után felvesszük a
jeleneteket. Így nem veszítünk időt.
A forgatáson a menetrend szent, és látszott, hogy Jörgenben egy
világ dől össze.
Amikor Marie a kis teakonyha felé tartott, megállt egy pillanatra.
Elképesztően sokan voltak. Örült, hogy Ingrid jelmezében van:
rövid, fehér sortot viselt, amelynek mindkét oldalát gombok
díszítették, ehhez fehér blúzt vett fel, és kendővel fogták össze a
haját. Jól állt neki ez a szett, szép lesz a fotókon, és remek reklám
lesz a filmnek.
– Üdvözletem! – mondta kissé rekedtes hangon, amely a
védjegyévé vált. – Értesültem arról, hogy szeretnének feltenni pár
kérdést szerény személyemnek.
– Mit tud mondani arról, ami történt?
Egy fiatalember nézett rá szenzációra éhes tekintettel.
A többiek is hasonlóan mohó pillantásokat vetettek rá. Marie
óvatosan leült a helyiség nagy részét elfoglaló kanapé kartámlájára.
Ha keresztbe tette a lábát, jól látszott, milyen hosszú.
– Bocsássanak meg, de be vagyunk zárva ide, a stúdióba, el
tudnák mondani, mi történt?
A bulvárújságíró előrehajolt.
– A kislányt, aki tegnap tűnt el, holtan találták. Ugyanazon a
tanyán lakott, mint Stella.
Marie a szívéhez kapott. Egy vörösesszőke kislányt látott a lelki
szemei előtt. A kezében egy nagy tölcsér fagyi, amely kissé
megolvadt, és lecsorog az ujjaira.
– Ez rettenetes! – mondta.
Egy idősebb férfi, aki a bulvárújságíró mellett ült, felkelt, és az
asztalon álló vízért nyúlt. Megtöltött egy poharat, és Marie-nak adta.
A nő biccentett neki, majd ivott pár kortyot.
Megint kiéhezett pillantások pásztázták.
– A rendőrség most tartott sajtótájékoztatót, és Bertil Mellberg
rendőrfőnök szerint maga és Helen Jensen áll a nyomozók
érdeklődésének középpontjában. Mit szól ehhez?
Marie a hangfelvevőre nézett, amelyet az orra alá dugtak. Először
nem találta a szavakat. Nyelt néhányat. Egy másik helyiség, egy
másik kihallgatás jutott az eszébe. Egy férfi, aki gyanakvással
méregette.
– Nem lep meg – mondta aztán. – A rendőrök már harminc éve is
elhamarkodott és téves következtetéseket vontak le.
– Van alibije a kérdéses időpontra? – kérdezte a férfi, aki vizet
adott neki.
– Mivel fogalmam sincs, milyen időpontról van szó, nem tudom
megmondani.
A kérdések egyre gyorsabban követték egymást.
– Kapcsolatba lépett Helennel, amióta visszatért?
– Nem érdekes egybeesés, hogy egy kislány, aki ugyanazon a
tanyán lakott, pont akkor hal meg, amikor maga visszatér?
– Kapcsolatban állt Helennel az elmúlt években?
Marie-nak valójában tetszett ez az egész. Hogy a figyelem
középpontjában állhatott. De most majdnem besokallt. Hasznot
húzott a múltjából, amikor felépítette a karrierjét, előnyhöz jutott
így a többi törtető lánnyal szemben, akik szintén színésznők akartak
lenni. Ugyanakkor fel is emésztették ezek a sötét, elborzasztó
emlékek.
És most újra át kell élnie az egészet.
– Nem, nem álltunk kapcsolatban Helennel. Mindketten a
magunk útját jártuk, miután olyasvalamivel vádoltak minket, amit el
sem követtünk, mert ha kapcsolatban maradtunk volna, velünk
éltek volna azok a rettenetes emlékek is. Gyerekként barátok
voltunk, de most már más emberek vagyunk. Akkor sem vettük fel a
kapcsolatot, amikor visszatértem Fjällbackába, és azóta sem.
Egyáltalán nem beszéltünk, amióta elkerültem innen. Pontosabban
amióta két ártatlan gyermek élete összeomlott.
A fotósok eszelősen kattintgattak, és Marie hátradőlt.
– És mit szól az egybeeséshez? – kérdezte a bulvárújságíró. – A
rendőrség komolyan hiszi, hogy összefüggés lehet a két gyilkosság
között.
– Erre nem tudok mit mondani – válaszolta Marie.
Sajnálkozva ráncolta a homlokát. Pár hónapja töltötték fel az
arcát botoxszal, és éppen csak visszanyerte az uralmát a vonásai
fölött a forgatás kezdetére.
– De nem, nem hiszem, hogy véletlen egybeesés. És ez is csak azt
támasztja alá, amit évek óta mondok. Az igazi tettes szabadlábon
van.
 A vakuk megint villogni kezdtek.
– Szóval maga szerint a tanumshedei rendőrség felelős Linnea
haláláért? – kérdezte az idősebb újságíró.
– Így hívták? Linnea? Szegény gyermek… Igen, azt mondom, hogy
ha harminc évvel ezelőtt megfelelően végezték volna a munkájukat,
akkor ez most nem történt volna meg.
– De az finoman szólva is különös, hogy pár nappal az ön
visszatérése után újabb gyilkosság történik – mondta egy fekete,
félhosszú hajú nő. – Nem lehet, hogy a visszatérése késztette a
gyilkost, hogy újra lecsapjon?
– De lehet, hát nem méltó fogadtatás?
Micsoda főcím lesz ebből holnapra! A befektetőket szétveti majd a
boldogság a nagy nyilvánosság miatt. Máris biztosítva van a forgatás
folytatása.
– Ne haragudjanak, de nagyon megráztak ezek a hírek. Fel kell
dolgoznom, mielőtt további kérdésekre válaszolnék. Addig is
forduljanak a filmcég sajtóosztályához.
Felállt, és legnagyobb meglepetésére remegett a lába. De most
nem gondolhatott erre. Nem gondolhatott a sötét emlékekre,
amelyek egy perc nyugtot sem hagytak neki.
A csúcson óriási a küzdelem, és ha az ember itt akar maradni,
folyton teljesítenie kell. A háta mögött hallotta, hogyan zúdulnak ki
az újságírók a helyiségből, rohannak a kocsijukhoz és a
számítógépükhöz, hogy kész legyenek lapzártáig. Becsukta a szemét,
és megint egy mosolygó vörösesszőke kislányt látott maga előtt.

– Tök király, hogy az anyád ilyen sokszor nincs itthon!

Nils rágyújtott egy cigarettára, és a plafon felé fújta a füstöt, majd az

éjjeliszekrényen álló üres kólásdobozba hamuzott.
– Ja, de ma megpróbált elrángatni a kertészeti árudába –
panaszkodott Vendela, és Nils cigarettájáért nyúlt.
Miután beleszívott, Nils visszavette tőle. Letörölte róla a rúzst, és
ő is szívott egy slukkot.
 – Nem nagyon tudlak elképzelni, ahogy a gazokat basztatod.
– Kérhetek én is egyet? – kérdezte Basse, aki egy babzsákfotelban
terpeszkedett.
Nils odadobta neki a Marlborót, amelyet Basse két kézzel kapott
el.
– Basszus, képzeld el, ha meglátna ott valaki. Rajtam röhögne a
fél suli.
– Á, túl jók a melleid ahhoz, hogy kiröhögjenek…
Nils megnyomkodta Vendela mellét, mire a lány a vállába
bokszolt. Nem tiszta erőből, így a fiú tudta, hogy csak azt jelezte,
tetszik neki a dolog.
– Azt láttad, mekkora csöcsei vannak annak a dagadéknak? –
kérdezte Basse, és nem tudta palástolni a vágyakozást a hangjában.
Teljesen odavolt a nagy mellekért.
Nils hozzávágott egy párnát.
– Ne már, hogy ráizgultál a dagadék csöcseire? Jézusom, nem
láttad, milyen ronda?
– Jó, hogy láttam. De kibaszott nagy a melle…
A kezével mutatta mekkora, és Vendela felsóhajtott.
– Neked elment az eszed.
Felnézett a világos foltra a ferde plafonon. Néhány éve Nils azt
mondta, hogy a One Direction pisiseknek való. Másnap Vendela
leszedte a zenekar poszterét.
– Szerintetek dugnak?
Nils füstkarikát fújt a plafon felé. Nem kellett kifejtenie, kikre
gondol.
– Mindig azt hittem, buzi – mondta Basse, és ő is megpróbált
füstkarikát fújni, sikertelenül. – Ahogy sminkeli magát. Nem tudom
elhinni, hogy a faterja helyesli ezt.
Amikor fiatalabbak voltak, mindannyian rajongtak James
Jensenért, a kigyúrt háborús hősért. De most már megöregedett, és
kiélt lett, volt már vagy hatvan. Talán azért kezdték alsóban cikizni
Samot, mert James olyan menő volt. És Sam minden volt, csak nem
olyan, mint a férfi.
 Nils fogta a kólásdobozt. A csikk sziszegett, amikor beledobta. A
fiú sóhajtott egyet. A régi nyugtalansága megint úrrá lett rajta.
– Most már kibaszottul történhetne valami.
Basse felnézett rá.
– Vagy akár te is csinálhatnál valamit.
 A Stella-ügy

Leif lassan kinyitotta az ajtót. Larryval és Lenitával számtalanszor

találkozott már. És a fiaikkal is. De a lányukkal még soha.
Mostanáig.
– Jó napot! – mondta egyszerűen, amikor belépett.
Larry és Lenita felé fordult, de Marie nem nézett rá.
– Minket bármikor iderángathatnak, ha van valami – mondta
Larry. – Mi már megszoktuk, hogy mindig mi vagyunk a hibásak. De
hogy Marie-t is idecitálják valami kihallgatás címén, hát elmehetnek
a jó büdös francba!
Kiköpött a fogai között. A három felső fogát különböző
verekedések során veszítette el. Minden egyes utcabálon, koncerten
vagy akár egy átlagos szombat estén is késznek mutatkozott
bunyózni.
– Szó sincs kihallgatásról – mondta Leif. – Csak beszélni
szeretnénk Marie-val. Amennyire tudjuk, Marie és Helen látta
utoljára életben Stellát, és fontos, hogy kiderítsük, mit csinált a
kislány az utolsó óráiban.
– Hogy mit csinált az utolsó óráiban – fújtatott Lenita, és
kiszőkített, dauerolt haja meglebbent. – Inkább az a kérdés, miért itt
kell ücsörögnie. Még csak tizenhárom éves.
Ingerülten rágyújtott egy cigarettára, és Leif képtelen volt
rendreutasítani. A rendőrségen tilos volt a dohányozás.
– Csak azt szeretnénk tudni, mit csináltak Stellával. Ez minden.
Szemügyre vette Marie-t, aki idáig csendben ült a szülei között.
Milyen lehet ilyen családban felnőni? Veszekedések, lopások,
italozás és állandó bántalmazások.
 Leifben felrémlett egy karácsony, amikor a lány még csecsemő
volt. Ha az emlékezete nem csal, a legidősebb fiú riasztotta őket.
Hány éves is lehetett akkor? Kilenc? Amikor Leif kiért, Lenita a
konyhában feküdt, csurom vér volt az arca. Larry a tűzhelybe verte a
fejét, amelyen ott voltak a nyomok. A két kisfiú a nappaliban, a
karácsonyfa mögött kucorgott, odabújtak Larry elől, aki fel-alá
rohangászott a lakásban, és teli torokból káromkodott. A nagyobbik
fiú ölében ott volt a csecsemő. Leif sosem felejti el.
Lenita akkor sem volt hajlandó feljelentést tenni. Az évek során
minden veszekedés és monokli ellenére védte Larryt. Időközben a
férfi is jócskán bezsebelhetett kék foltokat, és egyszer még egy
jókora dudort is, amikor Lenita fejbe vágta az öntöttvas serpenyővel.
Leif pontosan tudta, hogy így történt, mert jelen volt az esetnél.
– Nincs semmi baj – mondta Marie higgadtan. – Tessék kérdezni.
Gondolom, tetszett beszélni Helennel is.
Leif bólintott.
– Igen, láttam, amikor jött – mondta Marie, és összekulcsolta a
kezét a térdén.
Nagyon aranyos volt, ahogy biztosan Lenita is igazi szépség
lehetett fiatalkorában.
– Meséld el a tegnapi napot a saját szavaiddal – kérte Leif, és
biccentett. – Felveszem, és jegyzetelek is, remélem, nem gond.
– Nem.
Marie összekulcsolt keze mozdulatlanul hevert a térdén. Egyszerű
ruhát viselt, farmert és fehér inget, hosszú, szőke haja a hátára
lógott.
Nyugodtan és módszeresen ment végig az előző nap eseményein.
Nem tért el a tárgytól, és nem remegett meg a hangja, ahogy óráról
órára felidézte, mit csináltak Stellával. Leif azon kapta magát, hogy
lenyűgözve hallgatja. Kissé rekedtes, de lebilincselő hangja volt, és
érettebbnek tűnt a koránál. Lehet, hogy ilyen hatása van annak, ha
az ember egy zűrzavar kellős közepén kénytelen felnőni.
– Szóval akkor stimmelnek ezek az időpontok?
Leif elismételte, amit a lány mondott. Egy bólintást kapott
válaszul.
– A tanyán váltatok el tőle, és ott volt az apja kocsija. De az apukát
nem láttátok?
Marie már beszámolt erről korábban, de ez sarkalatos pont volt,
ezért Leif biztosra akart menni.
– Igen, így van.
– Aztán elmentetek fürdeni? Helennel.
– Igen. Bár Helennek nem lett volna szabad, a szülei megtiltották.
De találkoznunk sem lett volna szabad.
Lenita megint fújt egyet.
– Micsoda sznobok! Úgy fennhordják az orrukat! Azt hiszik,
különbek másoknál. De szerintem belőlük is ugyanolyan szar jön ki,
mint másból.
– Jó barátnők vagytok? – kérdezte Leif.
– Igen – válaszolta Marie egy vállvonás kíséretében. – Kiskorunk
óta együtt szoktunk lógni. Vagyis amíg megengedték.
Leif letette a tollát.
– És mióta nem engedik meg?
Leif nem tudta, hogy ő megengedné-e a lányának, hogy a Wall
család bármelyik gyermekével lógjon. Lehet, hogy ő is sznob.
– Körülbelül fél éve. Rájöttek, hogy cigizek, és megtiltották, hogy
a kis hercegnőjükkel találkozzak. Rossz hatással vagyok rá.
Larry és Lenita a fejét ingatta.
– Van még valami, amit szeretnél elmondani? – kérdezte Leif, és
Marie szemébe nézett.
A lány tekintete kifürkészhetetlen volt, a homloka ráncokba
gyűrődött.
– Nem. Csak azt akarom mondani, hogy szörnyű, ami Stellával
történt. Olyan aranyos volt! Remélem, el tetszik kapni, aki ezt tette.
– Minden tőlünk telhetőt megteszünk – válaszolta Leif.
Marie higgadtan bólintott.
Kellemes volt egy időre bezárkózni az irodába. Egész éjjel terepen
voltak, és kutattak, aztán minden összeomlott, amikor holtan
találták Stellát. Majd’ leragadt a szeme, és ha nem pihenhet egy
kicsit, ülve elalszik az íróasztalnál. De most nem engedhette meg
magának, hogy lefeküdjön a pihenőszobában. El kellett intéznie
néhány hívást, és Erica is mindjárt jön, hogy előadja, amit a Stella-
ügyről tud. Már várta. Minden kolléga úgy érezte, hogy a két eset
valahogy összefügg, ahogy Mellberg is mondta a sajtótájékoztatón.
Csak az a kérdés, hogyan. Ugyanaz a gyilkos tért vissza? Vagy valaki
utánozta? Mi történt valójában?
Felemelte a kagylót, és beütötte az első számot.
– Szia, Torbjörn! – mondta, amikor a tapasztalt bűnügyi
technikus néhány másodperc után felvette. – Csak arra gondoltam,
megkérdezem, nincs-e valamid számomra.
– Te is pont olyan jól ismered az ügymenetet, mint én – válaszolta
Torbjörn.
– Tudom, hogy alaposan meg kell vizsgálnotok mindent, de egy
kislány meggyilkolásáról van szó, és minden perc számít. Nincs
valami feltűnő? Nem vettél észre valamit a testen? Nem találtatok
valamit a helyszínen?
– Sajnálom, Patrik, semmit sem mondhatok. Sok anyagot
begyűjtöttünk, és mindent tüzetesen meg kell vizsgálnunk.
– Értem. De egy próbát azért megért. Tudod, milyen fontos
tényező az idő, főleg a nyomozás első huszonnégy órája. Sürgesd
meg egy kicsit a srácokat, légy szíves, és jelentkezz, ha van valami
konkrétum. Minden segítségre szükségünk van.
 Patrik kinézett a ragyogó kék égre. Egy nagy madár vitorlázott a
felszálló légáramlatokban, aztán hirtelen lebukott, és eltűnt szem
elől.
– Elő tudjátok venni a Stella-ügy jelentéseit? – kérdezte. – Hogy
összehasonlíthassuk a mostani esettel.
– Már előkerestem őket. Nemsokára átküldöm a biztonságos
belső hálón.
Patrik elmosolyodott.
– Igazi gyöngyszem vagy, Torbjörn.
Letette a kagylót, és vett néhány nagy levegőt, mielőtt beütötte
volna a következő számot. Remegett a fáradtságtól.
– Szia, Pedersen! Itt Hedström. Mi újság a boncolással?
– Most mit mondjak? – kérdezte a göteborgi igazságügyi
orvosszakértők vezetője. – Most sem egyszerű.
– Igen, a fenébe is! A gyerekek a legrosszabbak. Nektek is,
gondolom.
Tord Pedersen egyetértően mormogott. Patrik nem irigyelte a
feladatáért.
– Szerinted mikorra várhatjuk a jelentést?
– Talán egy hét múlva.
– Atyaég, egy hét múlva?! Hamarabb nem lehet?
Az igazságügyi orvosszakértő felsóhajtott.
– Tudod, hogy megy ez nyáron…
– Tudom, tudom, a meleg. Azt is tudom, hogy ilyenkor nő az
elhalálozások száma. De egy négyéves ügyében nyomozunk.
Biztosan tudtok…
Hallotta, milyen rimánkodó a hangja. Mindig is tiszteletben
tartotta a fontossági sorrendet és a szabályokat, de látta maga előtt
Nea arcát, és kész volt esedezni, hogy meggyorsítsa az eljárást.
– Csak adj valamit, amiből kiindulhatunk. Például egy előzetes
halálokot. Már biztosan ránéztél…
– Korai még erről nyilatkozni, de van egy seb a tarkóján, ennyit
mondhatok.
Patrik feljegyezte, miközben a vállához szorította a telefonkagylót.
Nem látta a sebet, amikor a testet kiemelték.
– De azt nem tudod, mi okozhatta?
– Sajnos nem.
– Értem. Siettesd a boncolást, amennyire csak lehet, és hívj, ha
tudsz valamit, jó? Köszi, Pedersen!
Patrik csalódottan szakította meg a hívást. Eredményeket akart.
Csakhogy kevés volt az ember, sok a holttest. Ahogy a szolgálatban
töltött ideje nagy részében. De legalább valamit megtudott. Még ha
csak előzetes megállapítás is. Bár nem lett sokkal okosabb tőle.
Erősen megdörzsölte a szemét. Pihennie kellene.

Paula nem tudta megállni, hogy ne rágja a száját, amikor elhaladtak

a tanya mellett, ahol Nea lakott. Az ő kisfia, Leo hároméves, és már
a puszta gondolatra is, hogy történhet vele valami, görcsbe rándult a
gyomra.
– Az egyik kocsink – mondta Martin, és a járműre mutatott. –
Biztosan Gösta.
– Igen, nem irigylem – felelte Paula halkan.
Martin nem válaszolt.
Kissé arrébb egy fehér házat láttak. Gyalog elég közel Neáék
tanyájához, és feltehetően a pajtától látni is lehetett, de a lakóházból
már nem.
– Az? – kérdezte Martin, mire Paula bólintott.
– A legközelebbi szomszéd, szóval feltétlenül – mondta, és érezte,
hogy fensőbbségesebbnek hangzott, mint ahogy szánta.
De Martin nem vette a szívére. Bekanyarodott a murvás
felhajtóra, és megállt. A házban nem volt mozgás.
Bekopogtak a bejárati ajtón, de senki sem nyitotta ki. Paula újra
zörgetett, hangosabban. Aztán kiabált. Nem kapott választ. Csengőt
keresett, de nem talált.
– Lehet, hogy nincsenek itthon.
– Nézzük meg hátul is – javasolta Martin. – Mintha zenét
hallanék.
Megkerülték a házat. Paula megcsodálta a kis kert pompás
virágait, amelyek szinte észrevétlenül adták át a helyüket az
erdőnek. Most már ő is hallotta a zenét. Hátul egy nő csinált
felüléseket gyors tempóban, üvöltő zene mellett.
Összerezzent, amikor meglátta őket.
– Elnézést, kiabáltunk… – mondta Paula, és a ház túloldala felé
mutatott.
A nő bólintott.
– Semmi gond, csak megijedtem, éppen tornázom…
Kikapcsolta a zenét a telefonján, és felkelt. Izzadt tenyerét egy
törülközőbe törölte, majd kezet nyújtott előbb Paulának, aztán
Martinnak.
– Helen. Helen Jensen.
Paula a homlokát ráncolta. Ismerős volt ez a név. Aztán leesett a
tantusz. Édes isten! Ez az a Helen Jensen. Nem is tudta, hogy ilyen
közel lakik Bergékhez.
– Minek köszönhetem a rendőrség látogatását? – kérdezte az
asszony.
Paula Martinra lesett. Látta az arckifejezésén, hogy a kollégája is
rájött, ki ez a nő.
– Nem hallott róla? – álmélkodott Paula.
Csak megjátssza a tudatlant? Vagy tényleg nem hallotta, mi volt az
erdőben egész éjszaka? A faluban másról sem beszéltek.
– Miről? – kérdezte Helen, és egyikükről a másikukra nézett.
Megdermedt mozdulat közben. – Sammal történt valami?
– Nem, nem – emelte fel a kezét Paula.
Feltételezte, hogy Sam a fia vagy a férje.
– A lánnyal a szomszédos tanyáról. Linneával. Tegnap délután
vették észre, hogy eltűnt, és ma reggel sajnos holtan találták.
Helen a terasz padlójára ejtette a törülközőjét. Nem fáradt vele,
hogy felvegye, hagyta, ahol van.
– Neát? Nea meghalt? Hogyan? Hol?
A nyakához kapott, és Paula látta, hogy az egyik ütőere lüktet.
Átkozódott magában. Úgy tervezték, hogy Helennel csak Erica
beszámolója után beszélnek. De most már mindegy. Itt állnak vele
szemben, és nem hagyhatják egyszerűen faképnél azzal, hogy majd
visszajönnek. A legjobbat kell kihozniuk a helyzetből.
Martinra nézett, aki bólintott.
– Leülhetnénk? – kérdezte a fiatalember, és egy műanyag kerti
garnitúrára mutatott.
– Igen, persze, elnézést – habogta Helen.
Bement a nappaliba.
– Bocsánat, csak felkapok egy pólót – bökött a sportmelltartójára.
– Hogyne – felelte Paula.
Addig ők leültek, és összenéztek. Paula látta, hogy Martinnak sem
tetszik a dolgok alakulása.
– Milyen gyönyörű kert! – jegyezte meg Martin, és körbehordozta
a tekintetét. – Rózsák, rododendronok és mályvarózsák. Ott meg egy
csodás bazsarózsa.
A kert vége felé mutatott. Paula nem tudta eldönteni, melyik
virágra gondol. A kertészkedés nem az ő asztala volt. Szeretett
lakásban lakni, nem vágyott házra és pázsitra.
– Igen, jól érzi magát itt – mondta Helen, aki vékony
szabadidőruhában jött ki. – Tavaly ültettem át, korábban ott volt.
A kert egy árnyékosabb részére mutatott.
– De gondoltam, itt jobb helye lesz. És igazam lett.
– Saját maga alakította ki a kertet? – kérdezte Martin. – Tudom,
hogy Sanna, akié a kertészeti áruda, ügyes ebben…
Hirtelen elhallgatott, biztosan rájött, milyen kapcsolatban áll
Sanna és Helen, de a nő csak vállat vont.
– Magam csináltam.
Leült velük szemben az egyik fehér székre. Úgy tűnt, gyorsan
lezuhanyozott, mert a haja vizes volt a nyakában.
– Szóval mi történt Neával? – kérdezte enyhén remegő hangon.
Paula fürkészőn nézte. A döbbenete tagadhatatlanul őszintének
tűnt.
– A szülei tegnap jelentették be az eltűnését. Tényleg nem hallotta
a keresőcsapatokat tegnap éjjel az erdőből? Nagy felfordulás volt a
házuk környékén.
 Különös, hogy Helen semmit sem hallott az egészből, pedig pár
száz méterre a házuktól kutattak.
A nő a fejét rázta.
– Nem, korán lefeküdtünk. Altatót vettem be, tőlem ágyút is
sütögethettek volna a fejem mellett. James meg… A pincében alszik,
mert ott hűvösebb van, és ott aztán végképp nem hallani semmit.
– Az előbb valami Samról beszélt – jegyezte meg Martin.
Helen bólintott.
– A fiunk. Tizenöt éves. Biztosan sokáig fenn volt, és
fejhallgatóval a fején játszott. Ha egyszer elalszik, fel sem lehet
ébreszteni.
– Szóval egyikük sem hallott semmit?
Paula tudta, hogy gyanakvón cseng a hangja, de képtelen volt
elrejteni a csodálkozását.
– Legalábbis nem tudok róla. Senki sem mondott semmit.
– Hát jó – folytatta Paula lassan. – Nyilván megérti, hogy a
családtagjaival is beszélnünk kell.
– Persze, hogyne. De most nincsenek itthon, jöjjenek vissza
nyugodtan, vagy hívjanak fel minket.
Paula bólintott.
– Látta vagy látták tegnap Linneát?
Helen a kezét nézte, miközben gondolkodott. A körmét nem
festette és nem is manikűrözte gondosan, inkább olyannak tűnt,
mintha sokat túrná a földet, és állandóan gyomlálna.
– Nem emlékszem, hogy láttam volna. Minden reggel futni járok,
és ha kint van, szokott integetni, gondolom, mindenkinek, aki arra
megy. De tegnap szerintem nem láttam. Nem vagyok teljesen biztos
benne. Nem emlékszem. Amikor futok, nagyon összpontosítok, hogy
megfelelő ütemben lépjek, és bezárkózom a saját világomba.
– Csak formában akar maradni, vagy versenyezni is szokott? –
kérdezte Martin.
– Maratont futok – felelte Helen.
Ez megmagyarázta, miért ilyen vékony és edzett. Paula igyekezett
nem tudomást venni a pluszkilóiról. Minden hétfő reggel megfordult
a fejében, hogy edzeni és fogyókúrázni fog, de két kisgyerekkel,
munka mellett erre sem ideje, sem energiája nem maradt. Az sem
hatott ösztönzőleg rá, hogy Johanna pont ilyennek szerette, amilyen
volt.
– És tegnap is arra futott? – kérdezte Martin.
Helen bólintott.
– Mindig ugyanazon az útvonalon futok. Leszámítva a heti két
pihenőnapot, akkor nem edzek. De az szombaton és vasárnap van.
– És úgy hiszi, tegnap nem látta a kislányt – ismételte meg Paula
a hallottakat.
– Nem, nem hiszem, hogy láttam.
Helen a homlokát ráncolta.
– Hogyan… – kezdte, majd elnémult, és újra nekifutott: – Hogyan
halt meg?
Paula és Martin összepillantott.
– Még nem tudjuk – felelte a fiatalember.
Helen megint a nyakához kapott.
– Szegény Eva és Peter! Nem ismerem őket különösebben, de ők a
legközelebbi szomszédjaink, szóval olykor-olykor váltunk pár szót.
Baleset történt?
– Nem – válaszolta Paula, és árgus szemekkel figyelte Helen
reakcióját. – Megölték.
Helen rámeredt. Aztán lassan visszakérdezett:
– Megölték?
A fejét csóválta.
– Egy ugyanolyan korú kislányt, ugyanarról a tanyáról. Már
értem, miért jöttek.
– Igazából véletlen volt – mondta Martin őszintén. – A
legközelebbi szomszédokkal akartunk beszélni, meg akartuk
kérdezni, nem láttak-e valamit, és nem tudtuk, hogy maga itt lakik.
– Én úgy hallottam, hogy a szülei eladták a tanyát, és elköltöztek
– jegyezte meg Paula.
– Így is volt – helyeselt Helen. – Rögtön az eset után eladták, és
Marstrandba költöztek. A vevő apám egyik jó barátja volt. James.
Aztán James és én összeházasodtunk, és azt akarta, hogy itt lakjunk.
– Hol van most a férje? – kérdezte Paula.
– Valami elintéznivalója akadt – vont vállat Helen.
– És a fia? – tudakolta Martin.
– Fogalmam sincs. Nyári szünet van. Már nem volt itthon, amikor
visszaértem a futásból, a biciklijét sem láttam. Biztos betekert a
barátaihoz Fjällbackába.
Egy időre csend lett. Helen hirtelen fénylő szemmel rájuk
pillantott.
– És most mindenki… azt fogja hinni, hogy mi voltunk? – A
hajába túrt. – Az újságok. Az emberek… Tudom, hogy újrakezdődik
az egész.
– Minden lehetőséget megvizsgálunk – mondta Paula, és kissé
megsajnálta a nőt.
– Kapcsolatban állt Marie-val, amióta visszatért? – kérdezte
Martin.
Nem tudta magában tartani, habár tisztában volt azzal, hogy a
régi ügyet érintő kérdéseikkel még várniuk kellene.
– Nem, nincs mondanivalónk egymás számára – rázta a fejét
Helen.
– Szóval nem is látták, és nem is hívták egymást? – Paula nem
tágított.
– Nem – ismételte meg Helen. – Marie egy másik élet, másik világ
része.
– Értem – nyugtázta Paula. – Később még beszélnünk kell erről,
ma csak szomszédként kérdezzük ki. Hallott tegnap valami
szokatlant? Autót? Emberi hangot? Valamit, ami feltűnt, ami furcsa
volt, vagy bármi más okból felkeltette a figyelmét?
Paula igyekezett olyan általánosan fogalmazni, ahogy csak bírt.
Nem igazán tudták, mire kíváncsiak.
– Nem – felelte Helen lassan. – Az utóbbi napokban semmi
rendkívülit nem láttam vagy hallottam.
– Hát akkor, ahogy már említettük, majd még meg kell
kérdeznünk mindezt a férjétől és a fiától is – állt fel Martin.
 Paula hozzátette:
– És magával is beszélnünk kell még.
– Rendben – válaszolta Helen.
Ülve maradt a teraszon, és amikor távoztak, alig nézett fel rájuk. A
háta mögött pompáztak a rózsák.

Erica adott egy gyors puszit Patriknak, amikor találkoztak a

recepción. Annika arca felragyogott, és kijött a pult mögül, hogy
megölelje a vendéget.
– Isten hozott nálunk! – köszöntötte melegen. – Hogy vannak a
fiúk? És Maja?
Erica viszonozta az ölelést, és Annika családjának hogyléte felől
érdeklődött. Kedvelte ezt a nőt, aki kézben tartotta a rendőrség
ügyeit, és napról napra jobban tisztelte. Néha együtt ebédeltek, de
nem olyan gyakran, mint szerettek volna. Ha az embernek
kisgyerekei vannak, szaladnak a hetek és a hónapok, és mindig a
társasági élet csorbul.
– A tárgyalóban leszünk – mondta Annika, mire Erica bólintott.
Sokszor járt már itt, tudta, melyik helyiségre gondol a nő.
– Mindjárt megyek én is – kiáltott utánuk Annika, amikor
Patrikkal elindultak a folyosón.
– Szia, Ernst! – örült meg Erica a nagy kutyának, aki a nyelvét
lógatva és a farkát csóválva jött feléjük.
Biztosan a szokásához híven Mellberg asztala alatt szunyókált, és
Erica hangja riasztotta fel. Nedves orrával és nyelvével üdvözölte a
jövevényt, mire Erica megvakargatta a füle tövét.
– Vigyázat, civilek a fedélzeten! – kiáltotta Mellberg morcosan az
irodája ajtajából, ahol álomittasan állt.
De Erica látta rajta, hogy örül a jövetelének.
– Hallottam, milyen remekül ment a sajtótájékoztató – mondta
egy leheletnyi iróniával a hangjában, amiért bezsebelhetett egy
oldalba bökést Patriktól.
Tudta, hogy a felesége csak azért bátorítja a főnökét, hogy őt
bosszantsa. De Bertil Mellbergnek ez nem tűnt fel. Az arcára
elégedettség ült ki.
– Már profi vagyok benne. Azok a tökkelütöttek nincsenek
hozzászokva, hogy ilyen tapasztalt ember tartson nekik
sajtótájékoztatót. A tenyeremből ettek. És ha valaki így tud bánni
azokkal a hiénákkal, mint én, az igazán főnyeremény a
rendőrségnek.
Erica komolyan bólintott, Patrik meg csak bámult rá.
Bementek a tárgyalóba, és Erica hirtelen nehéznek érezte az
irattáskájában lapuló mappákat. Kivette, és a tárgyalóasztalra tette
őket. Amíg Patrik és Mellberg helyet foglalt, gyorsan megkerülte az
asztalt, és üdvözölte Göstát, Paulát és Martint.
– Patrik mondta, hogy tudnál segíteni nekem – mondta Göstának.
– Majd meglátjuk, mennyire emlékszem – felelte a férfi, és
megvakarta a nyakát. – Harminc éve volt.
– Minden segítségnek örülök.
Annika behozta a nagy mágnestáblát, és rakott mellé néhány
tollat. Erica kiszedte a papírjait a mappákból, és kis mágnesekkel a
táblára rögzítette őket. Majd fogott egy tollat, és fontolóra vette,
honnan is indítson.
Megköszörülte a torkát.
– Stella Strand négyéves volt, amikor eltűnt a szülei tanyájáról.
Két tizenéves lánynak, Marie Wallnak és Helen Perssonnak, akit ma
Jensennek hívnak, kellett vigyáznia rá pár órán át, mert az anyja,
Linda és a nővére, Sanna Uddevallába ment vásárolni.
Két iskolai fényképre mutatott a táblán. Az egyik egy fekete hajú
kiskamasz lányt ábrázolt, a másik pedig egy szőkét, aki kihívó
pillantásával már akkoriban is lélegzetelállítóan szép volt. Helen
már nem látszott gyereknek, de még felnőttnek sem igazán, Marie
felnőtt nőnek tűnt mellette teljesen.
– Mindkét lány Strandék tanyájának közelében lakott, ezért
ismerték Stellát meg a családot, és már többször is vigyáztak a
kislányra, nem rendszeresen, de előfordult.
A helyiségben néma csend honolt. Az eset részleteit mindenki
ismerte, de ez volt az első alkalom, hogy teljes képet kaptak.
 – A lányok egy óra körül értek a Strand családhoz, pontosan nem
tudták megmondani, de valahogy úgy. Miután Linda és Sanna
elindult Uddevallába, az udvaron játszottak Stellával. Nem sokkal
később felkerekedtek Fjällbackába, Stellát egy összecsukható
babakocsiban tolták. Kaptak pénzt fagyira. Egy darabig
Fjällbackában időztek, majd visszaindultak a tanyára.
– Elég hosszú út – szólt közbe Martin. – Nem biztos, hogy
örülnék, ha két kamasz lány ilyen messzire vinné a gyerekemet.
– Más idők jártak akkor – felelte Erica. – Máshogy gondolkodtak
a biztonságról. Amikor a húgommal kicsik voltunk, a vezető- és
anyósülés között álltunk, amikor apánk vezetett. És ő sem volt
bekötve. Mai ésszel nehéz megérteni, de akkoriban ez normális volt.
Na de, a lányok visszamentek Stellával a tanyára, ahová négy körül
érkeztek meg. Azt beszélték meg Lindával, hogy fél öt körül adják át
Stellát Andersnek. Mivel látták az apa kocsiját az udvaron, azt
hitték, hamarabb ért haza munkából, és otthagyták Stellát.
– De nem látták a férfit? – kérdezte Paula, mire Erica
odabiccentett Göstának.
– Bent volt a házban – mondta erre Gösta.
Erica a táblára nézett, és mérlegelte, hogyan folytassa.
– 1985-ben Leif Hermansson volt a rendőrfőnök. Tegnap délelőtt
találkoztam a lányával, hogy megkérdezzem, mire emlékszik az apja
nyomozásából. Nem sok mindent tudott felidézni, és a testvéreivel
nem találtak nyomozati anyagokat a hagyatékban. Viszont azt
mondta, hogy az apja az élete vége felé kételkedni kezdett a lányok
bűnösségében.
Patrik a homlokát ráncolta.
– És azt nem mondta, miért?
Erica a fejét rázta.
– Nem emlékszik. Gösta, te mit tudsz erről?
A férfi megint a nyakát és az állát vakargatta.
– Nem rémlik, hogy Leifnek kétségei lettek volna. Úgy gondolta,
ahogy mindnyájan, hogy borzalmas tragédia volt az egész. Sok élet
ment tönkre egyszer és mindenkorra, nem csak Stella családjáé.
 – De mi volt, amikor Leif még dolgozott az ügyön? – kérdezte
Martin. – Sosem kételkedett?
Előrehajolt, és összefűzte az ujjait az asztalon.
– Nem, semmi ilyesmire nem emlékszem – felelte Gösta. – A
lányok beismerő vallomása után tiszta sornak tűnt az egész. Leif
szerint az semmin sem változtatott, hogy visszavonták a
vallomásukat, miután rájöttek, mennyire komoly a helyzet.
Az asztalra szegezte a tekintetét, és Erica úgy vélte, gondolkodóba
esett. Nyilvánvalóan új volt neki, hogy Leifben kétségek ébredtek
élete vége felé.
– És aztán mi történt? – kérdezte Patrik türelmetlenül. – A lányok
a tanyán hagyták Stellát, mert azt hitték, az apja otthon van.
– Az apát nem gyanúsították? – szólt közbe Paula.
– Anders Strandot többször is kihallgatták – válaszolt Gösta. –
Leif alaposan ellenőrizte az időpontokat, amelyeket megadott, és a
család többi tagját is kikérdezte, az anyát és a nagylányt, hogy…
Gösta habozott, ezért Martin fejezte be a mondatot:
– Hogy nem volt-e valami gond a családban, bántalmazás,
túlkapás.
– Igen – helyeselt Gösta. – Ezeket a kérdéseket sosem könnyű
feltenni.
– Csak tesszük a dolgunkat – jegyezte meg Patrik csendesen.
– Semmi ilyesmire nem derült fény – folytatta Erica. – Minden
arra utalt, hogy átlagos, szerető család voltak, és minden a
legnagyobb rendben volt. Ezért a nyomozás következő szakaszában
a családon kívül kezdtek keresgélni.
– Ami szintén nem járt eredménnyel – szúrta közbe Gösta. – A
tanya környékén nem láttak idegeneket, sem a gyilkosság előtt, sem
Stella halálának idején, a faluban nem találtunk pedofilokat,
semmit.
– Mi okozta Stella halálát? – kérdezte Paula, és szórakozottan
megvakarta Ernst füle tövét.
– Fejre mért ütés – mondta Erica, és némi tétovázás után feltette
a képet a táblára.
 – A rohadt életbe! – suttogta Annika, és kipislogta a könnyeket a
szeméből.
Gösta leszegte a tekintetét. Látta már ezt a felvételt.
– Többször megütötték a tarkóján. A boncolási jegyzőkönyvben az
áll, hogy még a halála után is ütlegelték.
– Két különböző eszközzel – fűzte hozzá Patrik. – Átfutottam a
jegyzőkönyvet, amit Pedersen átküldött, és ez feltűnt.
Erica bólintott.
– Igen, a sebben kő és fa nyomaira is bukkantak. Az volt az
elméletük, hogy egy faággal és egy kődarabbal ütlegelték.
– Ezért kezdett Leif arra gyanakodni, hogy két tettes volt –
mondta Gösta, és felnézett.
– Amikor a lányok nem érkeztek meg a megbeszélt időben
Stellával, az apa természetesen aggódni kezdett – folytatta Erica. –
Mire Linda és Sanna fél hat körül hazaért, Anders már az
idegösszeomlás szélén állt. KG azt mondta neki telefonban, hogy
Helen és Marie bő egy órája a tanyán hagyta Stellát. Linda és Anders
kereste a lányát az erdőben és az út mentén, de hamar feladták.
Negyed hétkor riasztották a rendőrséget, és egykettőre el is kezdték
a szervezett kutatást. Pont, mint most, akkor is sok helyi önkéntes
vett részt benne.
– Hallottam, hogy ugyanaz a fickó találta meg Stellát is, mint Neát
– mondta Martin. – Ne nézzünk rá egy kicsit?
Patrik a fejét rázta.
– Szerintem felesleges. Inkább szerencse, hogy megnézte azt a
helyet, ahol Stellát megtalálta.
– De a kutyák miért nem akadtak rá? – kérdezte Paula, aki még
mindig Ernst fülét vakargatta.
– A kutyások még nem jutottak el addig a területig – világosította
fel Patrik. – Mesélj még a lányokról, Erica!
A felesége tudta, mire kíváncsi. Mindig nagy hangsúlyt fektetett a
szereplők bemutatására, és meggyőződése volt, hogy ez a könyvei
sikerének egyik titka. Mindig hús-vér embereknek ábrázolta őket,
akiket a lapokban csak vastag főcímekből és szemcsés fotókról
ismerhettek.
– Hát még nem igazán volt időm beszélgetni azokkal, akik
akkoriban ismerték Marie-t és Helent. De néhányukkal azért már
találkoztam, és feltártam pár részletet a lányokról meg a
családjukról.
Megköszörülte a torkát.
– Mindkét családot jól ismerték a faluban, de teljesen más
okokból. Helen családja tökéletes volt. Mind az anyja, mind az apja
ismert személyiség volt a fjällbackai üzleti és társasági életben. Az
apja a Rotary Club szóvivőjeként dolgozott, az anyja a szülői
munkaközösségben tevékenykedett, élénk társasági életet éltek,
maguk is szerveztek eseményeket Fjällbackában.
– Testvére van? – kérdezte Paula.
– Nincs, egyke. Csendes és szorgalmas volt, jól tanult, legalábbis
így jellemezték. Jól zongorázott, és a szülei előszeretettel
dicsekedtek vele. Marie viszont olyan családból származik, akikkel
már a Stella-ügyet megelőzően is sokszor akadt dolgotok, gondolom.
Gösta bólintott.
– Hát arra mérget vehetsz.
– Verekedés, alkohol, betörések, el tudjátok képzelni… És
nemcsak a szülők érintettek benne, hanem Marie két bátyja is. Ő
volt az egyetlen lány, és a fiatalkorú bűnelkövetők nyilvántartásába
csak Stella halála után került be a neve. A bátyjai viszont már
tizenhárom éves koruk előtt szerepeltek benne.
– Ha bármi történt, biciklilopás, betörés a trafikba vagy ilyesmi,
első dolgunk volt, hogy kimentünk hozzájuk – mondta Gösta. – És
tíz alkalomból kilencszer sikerrel is jártunk. Nem voltak valami
agyasak.
– De ezek szerint Marie nem keveredett bele ezekbe az ügyekbe,
ugye? – kérdezte Patrik.
– Nem. Az iskola bejelentette ugyan, hogy gyanújuk szerint
bántalmazzák a kislányt, de a csillagokat is letagadta az égről. Azt
mondta, azért vannak kék foltjai, mert elesett a biciklivel.
– De azért tettetek ellene valamit, igaz? – ráncolta a homlokát
Paula.
– Hát akkoriban máshogy mentek a dolgok.
Gösta feszeng, észrevételezte Erica. Nyilván tisztában van azzal,
hogy Paulának igaza van.
– Más idők jártak. Hogy belekeverjük a gyámügyet, az utolsó
lehetőség volt. Leif inkább felkereste őket, és elbeszélgetett Marie
apjával. Ezután nem kaptunk több bejelentést az iskolából. Persze
nem tudhatjuk, hogy nem verte-e tovább, csak most már jobban
figyelt arra, hogy ne maradjon nyoma.
A szájához emelte az öklét, és köhintett egyet.
– Noha a lányok eltérő családi háttérrel rendelkeztek – folytatta
Erica –, nagyon jó barátnők voltak. Folyton együtt lógtak, bár Helen
családjának ez nem igazán volt ínyére. Eleinte ugyan szemet
hunytak a dolog felett, és abban bíztak, hogy majd elmúlik. De aztán
egyre jobban bosszantotta őket a lányuk barátnője, és megtiltották,
hogy találkozzanak. Helen apja már meghalt, az anyjával meg még
nem értem rá beszélni, de találkoztam olyanokkal, akik akkoriban
kapcsolatban álltak velük. Mind azt mondták, hogy valósággal
elszabadult a pokol, amikor Helen nem találkozhatott Marie-val. El
tudjátok képzelni, milyen cirkuszt tud csinálni két kiskamasz. De
aztán kénytelenek voltak beletörődni, és a szabadidejükben nem
jártak többé össze. Bár azt Helen szülei sem tudták megakadályozni,
hogy az iskolában ne találkozzanak, mert a lányok egy osztályba
jártak.
– De Helen szülei azt megengedték, hogy együtt vigyázzanak
Stellára – jegyezte meg Patrik elgondolkodva. – Miért? Nem
különös, ha egyszer így ellenezték, hogy a két lány barátkozzon?
Gösta előrehajolt.
– Stella apja a fjällbackai bank igazgatója volt. Vagyis az egyik
legelőkelőbb pozíció birtokosa a faluban. És mivel már
megbeszélték, hogy a lányok vigyáznak Stellára, még KG Persson
sem merte összeakasztani a bajszát vele. Ezért aztán kivételt tettek.
– Milyenek az emberek… – sóhajtott Martin elképedve, és a fejét
ingatta.
 – Mennyi idő után tettek beismerő vallomást? – kérdezte Paula.
– Egy hét – válaszolta Erica, és újra szemügyre vette a
fényképeket a mágnestáblán.
Mindig ugyanahhoz a kérdéshez tért vissza. Miért ismertek be a
lányok egy brutális gyilkosságot, ha el sem követték?
 A Stella-ügy

– Ez több a soknál! Nem szenvedett még Marie eleget?

Lenita a nagy szőke hajkoronáját kócolta. Marie nyugodtan ült az
asztalnál, keze a térdén. Hosszú haja szép arcát keretezte.
– Muszáj feltennünk ezeket a kérdéseket. Nagyon sajnálom, de
muszáj.
Leif le sem vette a tekintetét a lányról. A szülei mondhatnak, amit
akarnak, neki meggyőződése, hogy a lányok nem osztották meg vele
a teljes igazságot. Többször kihallgatták Anders Strandot, alaposan
körbejárták a család élettörténetét, de nem találtak semmit. Csak a
lányok segíthetik őket áttöréshez. Ezt teljesen biztosra vette.
– Semmi baj – mondta Marie.
– El tudnád mesélni még egyszer, mi történt, amikor az erdőbe
értetek?
– Helent is kikérdezte még egyszer? – kérdezte Marie, és ránézett.
Leifbe megint beléhasított a felismerés, micsoda szépség lesz a
lány felnőttkorában.
Vajon Helen hogyan érezte magát mellette? Leif sokat tudott a
lányától a fiatalok közötti viszonyokról, és úgy vélte, nem lehet
könnyű láthatatlannak lenni egy ilyen szépség mellett. Helen
átlagosnak hathatott Marie sugárzó lényéhez képest, és Leif
elgondolkodott azon, milyen hatása lehet ennek kettőjük
kapcsolatára. Sok szempontból furcsa párost alkottak, és Leifet
foglalkoztatta a kérdés, miért ragaszkodnak ennyire egymáshoz.
Egyszerűen nem fért a fejébe.
Letette a tollát. Most vagy soha. Marie szüleire nézett.
– Szeretnék négyszemközt beszélni Marie-val…
 – Szó sem lehet róla!
Lenita éles hangja visszhangzott a rendőrség kis
kihallgatószobájában.
– Előfordul, hogy az embernek könnyebb emlékeznie, ha lazít egy
kicsit, és én úgy érzem, Marie-t feszélyezi ez a mostani helyzet –
mondta Leif higgadtan. – Ha feltehetnék neki néhány kérdést az
erdőben történtekről, talán olyan információkhoz juthatnék,
amelyek érdekesek a nyomozás szempontjából, és seperc alatt
tisztázhatnánk ezt az egészet.
Larry a karján virító egyik tetoválást piszkálgatta, és a nejére
sandított.
A nő felhorkantott.
– A családunkban még soha semmi jó nem származott a
rendőrséggel folytatott beszélgetésekből. Vegyük csak azt, amikor
Krille kék monoklival jött haza, miután a rendőrök begyűjtötték. – A
hangja megint éles lett. – Pedig nem csinált semmit. Csak
szórakozott egy kicsit a haverjaival, majd se szó, se beszéd behozták
a rendőrségre, és végül egy jó nagy monoklival jött haza.
Leif sóhajtott egyet. Pontosan tudta, melyik esetről beszél Lenita.
Krille valóban szórakozott egy kicsit. És ivott, mint a kefekötő. Aztán
a fejébe vette, hogy az egyik srác rászállt a barátnőjére, majd egy
letört nyakú sörösüveggel kezdett hadonászni. Hárman kellettek
hozzá, hogy betuszkolják a járőrkocsiba, és úton a kijózanító felé
inzultálta a rendőröket, akik kénytelenek voltak lebirkózni. Persze
kapott egy taslit. Leif jól tudta, hogy nem vezet semmire, ha most
leáll ezen vitatkozni. Főleg akkor nem, ha el akarja távolítani a
szülőket a helyiségből.
– Nagyon szomorú – mondta. – Ha akarják, elővehetem az ügyet.
Lehet, hogy jogosultak fájdalomdíjra. Kárpótlásra. De ebben az
esetben még fontosabb lenne, hogy megbízzanak bennem, és
kettesben hagyjanak kicsit Marie-val. Jó kezekben lesz.
Olyan széles mosolyt villantott rájuk, amilyen csak telt tőle, és
látta, hogy a fájdalomdíj említése jókedvre derítette Lenitát.
A nő a férjéhez fordult.
 – Még jó, hogy válthatnak pár szót négyszemközt. Hiszen Marie
tanú egy gyilkossági ügyben. Nem értem, miért vagy ilyen makacs.
Larry a fejét csóválta.
– De hát én…
Lenita felállt, mielőtt a férje még elmondhatta volna, amit akar.
– Hagyjuk, hogy a rendőrség tegye a dolgát. A másik ügyről meg
majd beszélünk, ha végeztek.
Belekarolt a férjébe, és kihúzta a helyiségből. Az ajtóban megállt
egy pillanatra.
– Aztán ne hozz szégyent ránk, Marie! Vegyél példát a bátyáidról!
– Leifre nézett. – A fiaim még viszik valamire! De a lány miatt csak a
fejem fáj, csak a gond van vele, amióta megszületett.
Az ajtó becsukódott mögöttük, és a szobára néma csend borult.
Marie még mindig a térdén nyugtatta a kezét, a fejét leszegte. De
aztán lassan felemelte, a pillantása sötét volt.
– Mi voltunk – mondta rekedt hangon. – Agyonvertük.
James kinyitotta a hűtőt. Helennek legyen mondva, tele volt katonás
sorba rendezett élelmiszerekkel. Kivette a vajat, és a pultra tette. Állt
ott egy pohár. Biztosan Sam nem pakolta el. Jamesnek ökölbe
szorult a keze. Csalódottnak érezte magát. Sam úgy nézett ki, mint
egy eszement. Sam nem tudott nyári munkát szerezni. Samnak
semmi sem jött össze.
De lőni, azt tudott, ezt James kénytelen volt elismerni. Egy nap
jobb lövész lesz még nála is. De értelmetlen élete fennmaradó részét
ostoba számítógépes játékokkal tölti majd.
Amint betölti a tizennyolcat, ki fogja hajítani. Helen mondhat,
amit csak akar, neki esze ágában sincs eltartani egy lusta és
tehetségtelen felnőttet. Akkor majd rájön a fiatalember, milyen
nehéz fekete sminkben és szánalmas göncökben állás után kajtatni.
Kopogtak, és James összerezzent. Ki lehet az?
A nap betűzött az ajtón, amikor kinyitotta, mire a kezét a szeme
fölé emelte, hogy lássa a jövevényt.
– Igen? – kérdezte.
Egy huszonöt körüli férfi állt ott. Megköszörülte a torkát.
– Maga biztosan James Jensen.
James a homlokát ráncolta. Mi folyik itt? Tett egy lépést előre,
mire a másik rögvest hátrálni kezdett. James gyakran tapasztalta ezt
másoknál is.
– Igen, az vagyok, miről van szó? – kérdezte.
– Az Expressentől jöttem. És azt szeretném megkérdezni, mi a
véleménye arról, hogy a felesége neve ismét felmerült egy
gyilkossági nyomozás kapcsán.
 James a fiatalemberre meresztette a szemét. Egy szavát sem
értette.
– Hogyhogy ismét? Mire céloz? Arra a gyilkosságra, amellyel
ártatlanul meggyanúsították? Mert ha igen, akkor nincs
mondanivalónk, ezt maguk is jól tudják.
A halántékában lüktetett egy ér. Miért ráncigálják elő ezt a régi
ügyet megint? Persze eddig is előfordult, hogy kaptak
interjúfelkéréseket, valaki mindig szeretett volna „visszapillantani az
esetre” és „esélyt adni Helennek, hogy elmondja a saját verzióját”,
de az utolsó ilyen már rég volt. Legalább tíz éve.
– Arra célzok, hogy egy kislányt, aki ugyanazon a tanyán lakott,
mint Stella, holtan találtak ma reggel. A rendőrség ebéd után
sajtótájékoztatót tartott, ahol felmerült a neje és Marie Wall neve.
Mi az isten folyik itt?
– És arra lennék kíváncsi – folytatta a férfi –, mit gondolnak
arról, hogy harminc év elteltével Helen újra gyanúsított lett egy
gyilkossági ügyben. Csak mert mindig kitartott az ártatlansága
mellett. Egyébként itthon van? Válthatnék vele pár szót? Fontos
volna, hogy ő is elmondhassa a véleményét, mielőtt az emberek
elhamarkodott következtetéseket vonnak le…
Az ér egyre erősebben lüktetett. Istenverte hiénák!
Megint itt fognak ődöngeni a ház körül, mint amikor még Helen
szülei laktak itt? KG azt mesélte, hogy itt ültek a kocsijukban
esténként felkapcsolt fényszórókkal, nyakra-főre kopogtattak, és
hívogatták őket. Szabályosan ostrom alá vették a házat.
Látta, hogy az újságíró szája még mindig mozog. Feltételezte,
hogy kérdéseket tesz fel, igyekszik rávenni, hogy interjút adjon. De
James egy hangot sem hallott mindebből. Zúgott a feje, és ez csak
úgy múlhatna el, ha befogná a szájat, amely folyamatosan mozog.
Az öklét még erősebben szorította össze. Tett egy lépést az
újságíró felé.

A reggeli találkozó után ott maradtak, és fürödtek. Bill

lelkesedéséről beszélgettek, és azon nevetgéltek, micsoda őrültségbe
vetették bele magukat. Vitorlázás. Nem is ismertek olyat, aki valaha
vitorlázott volna már. Vagy járt volna vitorláson. És most néhány
hét múlva indulnak egy versenyen.
– Ez teljes képtelenség! – mondta Halíl, és behunyta a szemét a
pezsgőfürdőben.
Szerette a meleget. De ez az egész olyan illékony, mert bármikor
jöhet egy hűvös légáramlat, amikor a legkevésbé számít rá az ember,
és a hidegtől libabőrös lesz a teste. Hiányzott neki a száraz forróság.
Amely sosem múlik el, legfeljebb enyhül kissé, amikor esténként
áldott hűvös köszönt be. Illata is van. Svédországban a melegnek
nincs illata. Pont olyan semmitmondó és ártalmatlan, mint a
svédek. De mindezt persze nem merte kimondani.
Karím mindig azonnal leteremtette, amikor rosszat mondott
Svédországra. Vagy a svédekre. Karím azon a véleményen volt, hogy
hálásnak kell lenniük. Ez az új hazájuk, itt menedéket leltek, itt
békében élhetnek. És igaza is volt. Csak annyira átkozottul nehéz
szeretni a svédeket! Sütött belőlük a gyanakvás, és alsóbbrendű
lényként tekintettek rájuk. Nem csak a rasszisták. Velük könnyű
volt. Nyíltan kimutatták, mit gondolnak, leperegtek róluk a szavaik.
Az átlagos svédeken sokkal nehezebb volt kiigazodniuk. Azokon,
akik valójában jó emberek voltak, és nyitottnak vallották magukat.
Akik elolvasták a háborúról szóló híreket, siránkoztak azon, milyen
borzalmas, pénzt adományoztak a segélyszervezeteknek és ruhát a
rászorulóknak. De arról álmodni sem mertek, hogy behívjanak az
otthonukba egy menekültet. Őket Halíl sosem fogja megismerni. De
akkor hogy ismerje meg az új hazáját? Karímmal ellentétben ő
képtelen volt „hazának” nevezni. Ez nem haza, ez csak egy ország.
– Azt nézzétek! – mondta Adnán, és Halíl követte a pillantását.
Egy nagyjából velük egykorú szőke és két fekete hajú lány
fürdőzött sikongatva az úszómedencében.
– Nem dumálunk velük? – kérdezte Adnán, és a lányok felé
biccentett.
– Csak bajunk lesz belőle – felelte Halíl.
Az egyik svédórán Sture elmondta, hogyan kell viselkedni a svéd
lányokkal. A legjobb, ha nem is szól hozzájuk az ember. De Halílnak
folyton azon járt az esze, milyen jó volna találkozni egy svéd lánnyal.
Akkor megtudhatna egy csomó mindent az országról, és
gyakorolhatná a nyelvet.
– Gyere, beszéljünk velük! – mondta Adnán, és húzni kezdte a
karjánál fogva. – Mi bajunk lehet?
Halíl elhúzta a kezét.
– Gondolj arra, amit Sture mondott.
– Jaj, Sture egy vén fószer, mit tudhatja?
Adnán kiszállt a pezsgőfürdőből, és beugrott az úszómedencébe.
Néhány gyors karcsapással a lányoknál termett. Halíl kétségek
között követte. Nem tartotta jó ötletnek ezt az egészet.
– Hello! – hallotta Adnán vidám köszönését, és rájött, hogy nincs
más választása, a társával kell tartania.
A lányok először gyanakvással néztek rájuk, de aztán
elmosolyodtak, és angolul válaszoltak. Halíl felengedett. Talán
Adnánnak van igaza, és Sture téved. A lányok nem vették rossz
néven, hogy megszólították őket. Bemutatkoztak, és azt mondták,
hogy a nyaralóban laknak a családjukkal. Itt ismerkedtek meg
egymással.
– Mi az istent gondoltok ti magatokról?
Halíl összerezzent.
Egy ötvenes férfi közeledett hozzájuk.
– Sorry, no Swedish – mondta, és széttárta a karját, hogy jelezze,
sajnálja, hogy nem beszél svédül.
Elszorult a torka. El akart tűnni innen.
A szőke lány a férfira bámult, és elhadart néhány svéd mondatot.
Abból, ahogy beszéltek, Halíl rájött, hogy a férfi az apja lehet.
– Hagyjátok a lányokat békén, húzzatok vissza, ahonnan jöttetek!
– mondta a férfi angolul.
Hessegető mozdulatokat tett, ahogy ott állt a supermanes
fürdőnadrágjában, ami nagyon mókás lett volna, ha a helyzet nem
lett volna ennyire kellemetlen.
– Sorry – mondta Halíl, és hátrálni kezdett.
 Nem mert Adnánra nézni. A heves vérmérséklete gyakran hozta
kínos helyzetekbe, és Halíl érezte, hogy dühbe gurul.
– Semmi keresnivalójuk itt az ilyeneknek – folytatta a férfi
angolul. – Csak a baj van veletek!
Halíl a férfi haragtól elvörösödött arcát nézte. Arra gondolt, mit
szólna vajon, ha tudná, hogy egész éjszaka a kis Neát keresték.
Ennek vélhetően nem lenne jelentősége az ő szemében. Egyeseknek
megvolt a véleményük.
– Gyere! – mondta arabul, és magával húzta Adnánt.
Jobb lesz, ha mennek. A szőke lány bocsánatkérőn vonogatta a
vállát.

Fél hatra járt az idő, amikor Erica befejezte az előadását a

rendőrségen. Patrik látta, mennyire kimerült mindenki, senki sem
pihent már jó ideje, ezért egy kis hezitálás után hazaküldte az egész
csapatot. Jobb, ha kipihentek és frissek lesznek másnap, különben
még hibát hibára halmoznak a fáradtságtól, ami később
megbosszulja magát. És ez rá magára is vonatkozott. Már az idejét
sem tudja, mikor vágyott ennyire egy átaludt éjszakára.
– Ne felejtsd el a gyerekeket! – mondta Erica, amikor behajtottak
Fjällbackába.
Rámosolygott, és a vállára hajtotta a fejét.
– A fenébe! Abban bíztam, te felejted el őket. Nem felejthetnénk
véletlenül Annáéknál mindhármat? Teljesen kivagyok, és olyan
régen nem volt már példa arra, hogy ne mászott volna közénk
valamelyik éjszaka.
– Nem hinném, hogy megtehetjük – mondta Erica, és mosolyogva
megpaskolta Patrik arcát. – Aludj ma a vendégszobában, én
vállalom a gyerekeket, és akkor kipihenheted magad.
Patrik a fejét rázta. Nem akart Erica nélkül aludni. És volt abban
is valami jó, amikor az éjszaka közepén meghallották a kis talpak
trappolását, majd egy-két gyerek bemászott közéjük. Ráadásul
sosem volt még ekkora szüksége arra, hogy a családjával legyen,
úgyhogy inkább lemondott az átaludt éjszakáról. Rossz poén azzal
viccelődnie, hogy Annáéknál hagyják a gyerekeket. Maga mellett
akarta tudni őket. És amilyen fáradt, aligha tudják majd
felébreszteni.
Annáéknál három vidám, a sok édességtől felvillanyozott gyereket
szedtek össze. Anna marasztalta őket vacsorára, de Erica vetett egy
gyors pillantást Patrikra, majd köszönettel visszautasította. A férfi
abban sem volt biztos, hogy egyetlen falat is lemenne a torkán.
– Apa! Apa! Ettünk fagyit! – újságolta Maja vidáman a hátsó
ülésről. – És cukorkát. És sütit.
Figyelt arra, hogy az öccsei be legyenek kötve. Úgy tekintett a
szüleire, mint kedves, rendes emberekre, akik nem elég érettek
ahhoz, hogy a testvérei gondját viseljék.
– Remek, akkor a teljes étlapot végigettétek – felelte Patrik, és a
szemét forgatta Erica felé fordulva.
– Nem baj – nevetett Erica. – Legközelebb majd mi vigyázunk az
ő gyerekeikre, és jól teletömjük őket cukorral.
Istenem, mennyire szerette Erica nevetését! Őszintén szólva
mindent szeretett benne. Még a rossz szokásait is. Azok nélkül nem
is lett volna Erica. Annyira büszke volt rá, amikor pontosan és
módszeresen felvázolta, milyen kutatómunkát végzett eddig a
könyvéhez. Zseniális volt, és hozzáértő, és Patrik kész lett volna
aláírni, hogy kettejük közül Erica az okosabb. Néha elmerengett
azon, hogyan alakult volna az élete, ha nem találkozik Ericával, de az
agya mindig elvetette a gondolatot. Erica itt volt, az övé volt, és a
három kis ördögfióka ott ült a hátsó ülésen. A felesége keze után
nyúlt, miközben a sälviki otthonuk felé hajtott, és egy olyan mosolyt
kapott jutalmul, amelytől mindig melegség öntötte el.
Amikor hazaértek, a gyerekek valósággal őrjöngtek a
cukorsokktól, ezért a szülők úgy döntöttek, hogy takarodó előtt egy
filmmel csillapítják le őket. Patrik felkészült a haddelhaddra, mert a
filmválasztás általában háborúskodásba torkollott a három kis
nyakas között. De a hazaúton Maja már lefolytathatta a
tárgyalásokat, mert bölcsen kijelentette:
– Apa, tudom, hogy nem szabad a Jégvarázst nézniük, mert túl
félelmetes, ezért csak a nagyok nézhetik ilyen későn… De arra
gondoltam, ma este kitételt tehetnétek…
Aztán látványosan kacsintott egyet. Anyja lánya volt. Úgy beszélt,
mint egy kis felnőtt. Noha a „kivétel” helyett „kitételt” mondott,
Patriknak nem volt szíve kijavítani, és komolyságot erőltetett
magára. Az ikrek várakozásteljesen néztek rá.
– Hát nem is tudom… Nappal még csak-csak, de ahogy mondod,
este túl félelmetes a kicsiknek. De legyen. Kitételt teszek. De csak
most az egyszer!
Az ikrek üdvrivalgásban törtek ki, Maja pedig elégedetten
mosolygott. Atyaég, mi lesz ebből a gyerekből, ha felnő? Patrik lelki
szemei előtt a miniszterelnöki kúria és rezidencia jelent meg.
– Hallottad? – kérdezte nevetve, amikor kiment a konyhába
Ericához.
A felesége rámosolygott a pult mellől, ahol zöldséget aprított a
salátához.
– Igen. Jesszusom, vajon mi lesz belőle?
– Miniszterelnök, pont ez futott át az én fejemen is – felelte
Patrik, majd szorosan Erica mögé lépett, átkarolta, és a nyakába
szagolt.
Szerette az illatát.
– Ülj le, mindjárt kész a vacsora – mondta Erica, és megpuszilta.
– Töltöttem neked egy pohár vörösbort, és bedobtam az anyád
fagyasztott lasagnéjét a sütőbe.
– Nem tudom rossz néven venni tőle, hogy így kényeztet minket –
válaszolta Patrik, és lerogyott az asztalhoz.
Az anyja, Kristina megállás nélkül azon aggódott, hogy a gyerekek
– és ami azt illeti, Erica és Patrik is – fűbe harapnak a túl sok
készételtől. Legalább hetente egyszer egy rakás házi koszttal állított
be, és telepakolta a fagyasztót. És bár gyakran dohogtak, amiért
kiskorúsítja őket, ilyen alkalmakkor, mint a mostani is, ez aranyat
ért. Kristina ügyes szakács volt, a sütőből pompás illatok szálltak.
– Szerinted segít, amiket elmondtam? – ült le Erica Patrikkal
szemben, és magának is töltött a borból. – Jutottatok már valamire
a nyomozásban?
– Nincs semmi konkrét kiindulópontunk – felelte a férfi habozva,
miközben a borospoharat forgatta.
A vörös ital a gyertya fényében tündökölt, és Patrik két napja
először tudta ellazítani a vállát. De teljesen úgysem nyugszik meg,
amíg ki nem deríti, mi történt Neával.
– Helen vagy Marie jelentkezett már? – kérdezte, és Ericára
nézett.
A felesége a fejét rázta.
– Nem válaszolnak. A kérdés az, milyen ajánlatot kapott Marie a
kiadótól, amellyel tárgyal. Ettől függ, hajlandó-e beszélni velem,
vagy sem. Én úgy gondolom, a könyvem növelné az ő könyvének
eladási mutatóit, de sosem lehet tudni, mit forgat a fejében a kiadó.
– És Helen?
– Még ő sem válaszolt. De szerintem ötven százalék az esélye,
hogy hajlandó találkozni. A legtöbb embernek belső igénye, hogy
könnyítsen a lelkén. Helennek a régi história ellenére sikerült
megvetnie a lábát Fjällbackában, csak ehhez visszavonult életet
kellett élnie. Nem hinném, hogy önként színre lépne megint. Bár
figyelembe véve a legújabb fejleményeket, kénytelen lesz. Minden
szem rá és Marie-ra szegeződik.
– És te mit gondolsz? – kérdezte Patrik, miközben felállt, hogy
ránézzen a lasagnére.
Már elég jól állt, de a sajtnak még kellett egy kis idő, hogy
aranybarnára süljön. Patrik visszaült, és Ericára pillantott, aki a
homlokát ráncolta. Végül tétován azt mondta:
– Őszintén szólva már nem is tudom, mit gondoljak. Amikor
elkezdtem kutatni a könyvhöz, meggyőződésem volt, hogy bűnösök.
Sokat nyomott a latban, hogy mindketten beismerték, hiába vonták
vissza később a vallomásukat, és állítják azóta is, hogy ártatlanok.
Eredetileg arról akartam írni, hogyan vetemedhetett két fiatal lány
arra, hogy agyonverjen egy négyévest. De most már nem tudom…
Teljesen más színben látom a dolgokat, amióta tudom, hogy Leif
Hermansson kételkedett a bűnösségükben. Végtére is ő ismerte a
leginkább behatóan az esetet. És minden a lányok beismerő
vallomásán alapult. Miután megtették, a rendőrség lezárta az ügyet.
Amikor aztán visszavonták a vallomásukat, senki sem akarta újra
megnyitni. Még Leif sem, ő is csak később kezdett
elbizonytalanodni.
– De mi lehetett a kételkedése oka?
– Fogalmam sincs – felelte Erica, és a fejét rázta, szőke fürtjei az
arca körül repkedtek. – De ki fogom deríteni. Elbeszélgetek azokkal,
akik ismerték Marie-t és Helent harminc éve, amíg a válaszukra
várok.
Felkelt, és kivette a lasagnét a sütőből.
– Helen anyját már felhívtam, és beleegyezett, hogy
meglátogassam, és feltegyek pár kérdést.
– És szerinted Helen mit gondol erről? – kérdezte Patrik. –
Mármint arról, hogy az anyja hajlandó beszélni veled.
Erica megvonta a vállát.
– Úgy hallottam, Helen anyja csak magával foglalkozik. Szerintem
eszébe sem jutott, hogy a lánya esetleg ellenezheti a találkozót.
– És Marie családja? A szülei már meghaltak, de van két bátyja.
– Az egyik Stockholmban él, és nyakig ül a drogbizniszben. A
másikat meg lesittelték fegyveres rablásért, a kumlai börtönben van.
– Jobban örülnék, ha távol tartanád magad tőlük – jegyezte meg
Patrik, bár tudta, hogy falra hányt borsó, amit mond.
– Aha – nézett rá Erica, mert tudta, Patrik tisztában van azzal,
hogy nem befolyásolhatja.
Néma egyetértésben témát váltottak, és nekiláttak a lasagnének.
A nappaliban teljes hangerővel felcsendült a Legyen hó című dal.
 A Stella-ügy

Leif igyekezett összeszedni a gondolatait, mielőtt bement a kis

tárgyalóba. Logikus volt. És mégsem. Leginkább Marie higgadtsága
győzte meg. Egy kicsit sem remegett a hangja, amikor beismerte.
Marie csak egy gyerek, sosem lett volna képes lépre csalni egy
olyan tapasztalt rendőrt, mint ő. Hogyan hazudhatna egy gyerek
ilyesmiről? Azért hitt neki, mert a másik lehetőség hihetetlen volt.
Marie tárgyilagosan és nyugodtan mesélt el mindent, elejétől a
végéig, miközben az anyja zokogott és jajveszékelt, az apja meg
ordított vele, hogy fogja be a száját.
Lépésről lépésre vették végig, mi történt. Közben Leifnek egyre
jobban görcsbe rándult a gyomra. Hallgatta a magas lányhangot,
nézte a térden összekulcsolt kezet és a szőke hajat megvilágító
napfényt. Rettenetesen nehéz volt elhinnie, hogy valaki, aki úgy néz
ki, mint egy angyal, képes ekkora gonoszságra, mégsem voltak
kétségei. Már csak a kirakós utolsó darabkáit kellett a helyükre
illesztenie. Jobban mondva, egy utolsó darabot.
– Elnézést, amiért megvárakoztattam magukat – mondta, és
becsukta maga mögött az ajtót.
KG kurtán biccentett, és kezét a lánya vállára tette.
– Kezd már elegünk lenni – felelte Harriet, és a fejét ingatta.
Leif megköszörülte a torkát.
– Most beszéltem Marie-val – mondta.
Helen felemelte a fejét. A tekintete kissé fátyolos volt, mintha
valahol máshol járna.
– Marie beismerte, mit tettetek.
KG levegő után kapott, Harriet a szájára szorította a kezét. Leif
egy pillanat erejéig meglepetést vélt látni Helen tekintetében. De
olyan gyorsan eltűnt, ahogy megjelent, és utólag Leif már abban sem
volt biztos, hogy tényleg látta.
Helen pár másodpercig hallgatott, majd bólintott, és azt mondta:
– Igen, mi tettük.
– Helen!
Harriet kinyújtotta a kezét, de KG nem mozdult. Az arca akár egy
maszk.
– Kaphatunk ügyvédet? – kérdezte.
Leif habozott. Most már a végére akart járni ennek. De nem
tagadhatta meg tőlük, amihez joguk volt.
– Joguk van hozzá, ha akarják – felelte.
– Nem, válaszolok a kérdésekre – mondta Helen, és az apjához
fordult.
Néma küzdelem játszódott le közöttük, amelyből Leif döbbenetére
Helen került ki győztesen. A lány a rendőrre nézett.
– Mire tetszik kíváncsinak lenni?
Pontról pontra végigmentek Marie vallomásán. Olykor Helen csak
bólintott, mire Leif figyelmeztette, hogy hangosan kell válaszolnia,
mert a kihallgatást rögzítik. Helen ugyanolyan nyugodt volt, mint
Marie, és Leif nem tudta, hogyan viszonyuljon ehhez. Az évek alatt
számtalan tettest hallgatott már ki. Biciklitolvajokat, asszonyverőket
és egy nőt, aki a fürdőkádba fojtotta az újszülött gyermekét.
Különböző érzéseket mutattak. Haragot, gyászt, rémületet,
indulatot, beletörődést. De olyasvalakit még sosem hallgatott ki, aki
teljesen közömbös volt. Most meg kettőt is. Arra gondolt, hogy
biztosan azért van, mert gyerekek, és nem tudják felmérni a tettük
súlyosságát. A közönyük, amelyet a rémes történet elmesélése
közben tanúsítottak, nem fakadhat csak és kizárólag gonoszságból.
– És aztán elmentetek fürdeni? Marie azt mondta, hogy le
akartátok mosni magatokról a vért.
Helen bólintott.
– Igen. Véresek lettünk, és meg kellett fürdenünk.
– És a ruháitok nem lettek véresek? Azt hogy oldottátok meg?
 A lány a szája szélébe harapott.
– A nagy részét kimostuk, aztán megszárítottuk őket a napon.
Anyáék nem nézték meg olyan alaposan a ruhámat, amikor
hazaértem. Beosontam, és átöltöztem vacsora előtt, a koszos ruhát
meg a mosógépbe dobtam.
A háta mögött Harriet a tenyerébe temette az arcát, és sírt. Helen
nem nézett rá. KG még mindig sóbálvánnyá válva ült. Mintha húsz
évet öregedett volna.
Helen végtelen nyugalma hasonlított Marie-éhoz. Már nem tűntek
furcsa párosnak. Hasonlóan mozogtak, ugyanúgy beszéltek, és
Helen pillantása Marie-éra emlékeztetett. Üresség. Néma űr.
Leifet kirázta a hideg, amikor az előtte ülő gyerekre nézett. Valami
mozgásba lendült, ami még évek múlva is visszhangot fog verni, de
lehet, hogy egész hátralévő életükben. Leif kérdéseire feleltek, de
ettől csak újabb, még égetőbb kérdések merültek fel benne.
Kérdések, amelyekre sosem kap feleletet. Helen szeme mély volt,
tekintete üres, amikor Leifre nézett.
– Ugyanoda küldenek minket? Együtt maradhatunk?
Leif nem felelt. Csak felállt, és kiment a folyosóra. Hirtelen alig
kapott levegőt.
A szikla sima volt, de Karím folyton fészkelődött. A nap szokatlan
erővel tűzött, mégis kirázta olykor a hideg. Annyi furcsa szót kellett
egyszerre megjegyeznie, hogy zúgott a feje. Szembeszél,
kormányrúd, hátszél, háromnegyedszél, negyedszelezés. A bal és
jobb helyett jobbcsapást és balcsapást mondtak. Még tíz óra sem
volt, és Karím már teljesen kimerült.
– Ha a hajó szembeszélbe kerül, az azt jelenti, hogy az orr széllel
szembenáll.
Bill hevesen mutogatott, keverte a svédet az angollal, ráadásul
Faríd folyamatosan fordította arabra, amit mondott. A többiek hál’
istennek ugyanolyan zavarodottnak tűntek, mint ahogy Karím érezte
magát. Bill a mellette álló hajóra mutatott, meghúzogatta a vitorlát,
de Karím csak arra tudott gondolni, milyen ijesztően kicsi és ingatag
ez a vitorlás a nagy kék tengerhez képest. A legkisebb széllökés is
felboríthatja, és vízbe pottyannak.
Miért is ment bele ebbe az egészbe? De hát tudta, miért. Ez egy
esély arra, hogy bekerüljön a svéd közösségbe, hogy svédeket
ismerjen meg, megértse, mi jár a fejükben, és végre talán
megszabaduljon a sanda pillantásoktól.
– Széllel szemben a vitorlák nem fognak szelet, és a hajó megáll. –
Bill illusztrációképpen megrángatta a vitorlát. – A vitorláknak
legalább harmincfokos szöget kell bezárniuk a szél irányával, hogy
megteljenek széllel, és a hajó elinduljon. És az a jó, elvégre
versenyezni fogunk.
Vadul hadonászott.
– A lehető leggyorsabb tempóra van szükség. Ki kell használnunk
a szelet.
Karím bólintott, bár maga sem tudta, miért. Szúrt a nyaka, ezért
elfordította a fejét. Egy távolabb eső sziklán három tizenéves ült, és
őket bámulta. Egy lány és két srác. Volt valami a testtartásukban,
ami elbizonytalanította Karímot, ezért ismét Billre összpontosította
a figyelmét.
– Ha szél felé fordulunk, vagyis szél felé élesedünk, megfeszítjük a
vitorlákat. Ezzel a kötéllel.
Bill meghúzta a kötelet, amelyet Karím eddig csak madzagnak
hívott, mire a vitorla megfeszült. Annyi mindent kell megtanulniuk,
hogy biztosan nem sikerülhet ilyen rövid idő alatt. Vagy sohasem.
– Ha széllel szemben akarunk hajózni, akkor kreuzolnunk kell.
Más szóval negyedszeleznünk.
Faríd felsóhajtott.
– Cikcakkban kell haladni. – Bill megint megmutatta, mire
gondol. – Ide-oda, ide-oda cirkálunk. Ezt a manővert fordulásnak
hívják.
Bill megint a kis hajóra bökött.
– Arra gondoltam, ma egyesével elviszlek benneteket egy körre.
Hogy lássátok, miről van szó.
A távolabbi hajók felé intett. Amikor reggel találkoztak, Bill
említette, hogy ezeket lasernek hívják. Elképesztően kicsinek tűntek.
Bill Karímra mosolygott.
– Szerintem Karímmal kezdhetnénk, aztán te jössz, Ibráhím. A
többiek addig átnézhetik a szakkifejezéseket, amelyekről beszéltem.
Az interneten megtaláltam őket angolul, és így meg tudjátok tanulni
mindet svédül is. Jó lesz így?
Mindenki bólintott, csak Karím és Ibráhím nézett halálra váltan
össze. Karím emlékezett az utazásra Isztambulból Számoszra. A
tengeri betegségre. Az óriási hullámokra. Az előttük haladó csónak
felborulására. A sikolyokra. A fuldoklókra.
– Itt egy mentőmellény – mondta Bill vidáman, mit sem tudva
arról, mi játszódik le Karímban.
Ő pedig magára küszködte a mellényt, nagyon hasonlított arra a
drága pénzen vett darabra, amelyet a tengeren való átkeléshez
vásárolt.
Megint beleszúrt valami a nyakába. A három tizenéves még
mindig őket bámulta. A lány fújt egyet. Karímnak nem tetszett a
szőke srác nézése. Ellenállt a késztetésnek, hogy odaszóljon a
többieknek, akik már így is épp elég feszültek voltak.
– Így ni – mondta Bill. – Még megnézem, jól van-e rajtatok a
mellény, és máris indulhatunk.
Megrángatta a szíjakat, és elégedetten bólintott. Aztán meglátott
valamit Karím háta mögött, és felnevetett.
– Nézzenek oda, a fiatalok kijöttek szurkolni. – Odaintegetett a
tizenéveseknek. – Gyertek ide!
A három kamasz lemászott a szikláról, és feléjük indult. Minél
közelebb értek, Karím háta annál jobban borsózott a szőke srác
tekintetétől.
– Ő a fiam, Nils – mondta Bill, és a sötét pillantású fiú vállára
tette a kezét. – Ők pedig a barátai, Vendela és Basse.
A barátok kezet nyújtottak, de Nils csak meredt rájuk.
– Te nem köszönsz? – kérdezte Bill, és megveregette a fia hátát.
Karím kezet nyújtott neki. Néhány végtelennek tűnő másodperc
után Nils is kihúzta a kezét a farzsebéből, és viszonozta a gesztust.
Az érintése jéghideg volt. De a tekintete még annál is fagyosabb. A
tenger hirtelen meleg, hívogató menedéknek tűnt.

Helen a száját harapdálta, mint mindig, ha koncentrált.

Testhelyzetet váltott a kis zsámolyon. Ha elővigyázatlan, még leesik.
Meg ugyan nem ütné magát, de megzavarná Jamest az
újságolvasásban.
Megigazította a konzerveket és a dobozokat a konyhaszekrény
legfelső polcán, hogy címkéjükkel forduljanak kifelé. James
pillantása a hátába fúródott. Elég volt egyet sóhajtania, amikor
kinyitotta a szekrényt, és Helen gyomra máris egy csomóba ugrott.
Így, hogy azonnal intézkedett, megússza a büntetést.
Megtanult Jamesszel együtt élni. Megszokta az irányítást. A
hangulatokat. Tudta, hogy nincs más választása. Az első évben
rettenetesen félt, de aztán megszületett Sam. Onnantól már nem
féltette magát, csak Samot. A legtöbb anya retteg attól a pillanattól,
amikor a gyereke elköltözik otthonról. Helen számolta az éveket.
Várta a napot, amikor Sam szabad lesz. És biztonságban lesz.
– Így jó? – kérdezte, és az ebédlőasztal felé fordult.
A reggeli maradványait már rég leszedte az asztalról, a
mosogatógép halkan duruzsolt, a pult ragyogott.
– Elmegy – felelte James, anélkül hogy felnézett volna az
újságjából.
Olvasószemüveget kezdett viselni. Ez valamelyest meglepte
Helent. Mert rájött, hogy Jamesnek is vannak gyengeségei. Annak
ellenére nagyra tartotta a hibátlanságot. Saját magánál és másoknál
is. Ezért aggódott Helen annyit Sam miatt. Az ő szemében a fia
tökéletes volt. De Jamesnek már csecsemőkorában is csalódást
okozott. Érzékeny volt, óvatos és félős. A csendes játékokat kedvelte,
nem mászott magasra, nem rohangált ész nélkül, nem szeretett a
többi kisfiúval bunyózni, ehelyett órákig elücsörgött a szobájában, és
a fantáziavilágába merült. Amikor nagyobb lett, imádott mindent
szétszedni és összerakni. Régi rádiókat, magnókat, tévét, amelyet a
garázsban talált, bármit, ami szétszedhető és összeszerelhető volt,
azt ő szétszedte és összeszerelte. Érdekes módon Jamesnek ez ellen
nem volt kifogása. A rendmániája dacára hagyta, hogy Samnak
legyen egy külön sarka a garázsban, ahol bütykölhetett. Ezt az egyet
legalább elfogadta.
– Mit csináljak még ma? – kérdezte Helen, és leszállt a sámliról.
A helyére tette: a rövidebb oldalával fordította a konyhasziget felé.
Katonás sort alkotott a másik sámlival, nagyjából tíz centiméter volt
közöttük.
– A mosókonyhában van egy csomó szennyes. És a nadrágomat
hanyagul vasaltad ki, úgyhogy újra kell.
– Rendben – válaszolt Helen, és fejet hajtott.
Egyúttal az összes nadrágot újravasalhatná.
– Be is vásárolok – mondta. – Kérsz valamit a szokásoson kívül?
 James lapozott az újságban. Még mindig a Bohusläningent
olvasta, hátra volt még a Dagens Nyheter és a Svenska Dagbladet.
Mindig ebben a sorrendben vette kézbe őket. Először a
Bohusläningen, aztán a Dagens Nyheter, végül a Svenska Dagbladet.
– Nem, csak a szokásosat.
Most végre felnézett.
– Hol van Sam?
– Bement a faluba. Egy barátjával találkozik.
– Milyen barátjával?
James az olvasószemüveg pereme felett nézett rá.
Helen tétovázott.
– Jessie-nek hívják.
– Szóval lány? Kik a szülei?
Leengedte az újságot a térdére, a szemében ott volt az a csillogás.
Helen nagy levegőt vett.
– Nem mondta, de úgy hallottam, Marie lányával látták.
James fegyelmezetten ki-be lélegzett.
– És szerinted ez helyénvaló?
– Ha azt akarod, hogy ne találkozzanak, szólok neki. De te is
szólhatsz.
Helen nem bírta elszakítani a tekintetét a lábáról. A gyomra
összeszorult. Annyi minden szakadt fel, aminek a távoli múltban lett
volna a helye.
James ismét felemelte az újságot.
– Nem. Hadd találkozzanak! Egyelőre.
Helen szíve vadul vert, nem tehetett róla. Nem volt biztos abban,
hogy James jól döntött. De ezt nem az ő dolga volt megítélni. Az óta
a harminc évvel ezelőtti nap óta semmiről sem dönthetett.

– Jutottál valamire a bejelentésekkel? Van valami, amire érdemes

ránézni?
Patrik Annika felé biccentett, aki megrázta a fejét.
– Nem. Leszámítva azt a fickót, aki a strandon filmezett, senkit
sem találtam, akit gyerekek zaklatásával vagy hasonlóval hozhatnák
összefüggésbe. De még nem értem a végére.
– Melyik időszakot nézzük?
Gösta egy szelet kenyérért nyúlt, és elkezdte megvajazni. Annika
bölcsen készített ki reggelit, mert feltételezte, hogy mindenki
rohanvást jön be a rendőrségre, és nem lesz ideje enni otthon.
– Májusig mentem vissza, ahogy megbeszéltük. Akarjátok, hogy
még régebbieket is előszedjek?
Patrikra nézett, aki a fejét rázta.
– Nem, egyelőre ez elég. De ha semmit nem találsz, mérlegeljük,
hogy szélesebb körben folytassuk-e a kutatást, és átnézzünk-e
minden szexuális zaklatásról és nemi erőszakról szóló bejelentést.
– De utal valami arra, hogy a gyilkosságot szexuális indítékból
követték el? – kérdezte Paula, és beleharapott a sonkás-sajtos
szendvicsébe.
Ernst könyörgő pillantást vetett rá, de a nő rá sem hederített. A
kutya már így is hízásnak indult, mert Mellberg folyton édességgel
tömte.
– Pedersen még nem végzett a boncolással, úgyhogy nem tudjuk.
De meztelenül bukkantak rá a kislányra, és gyerekgyilkosságokat
többnyire vagy erőszaktevők, vagy…
Habozott.
Gösta kisegítette.
– Vagy családtagok követnek el.
– És mit súg a megérzésed? – kérdezte Paula, és ellökte Ernstet,
aki megpróbálta az ölébe hajtani a fejét.
– Ahogy már mondtam. Nehezemre esik elképzelni, hogy a
szülőknek bármi közük lenne ehhez. De persze mérget nem vennék
rá. Ha valaki olyan régóta rendőr, mint én, tudja, hogy semmit sem
vehet készpénznek.
– Hogy úgy mondjam, ez a feltételezés annyira hihetetlen, hogy
egyelőre nem foglalkozunk vele – fűzte hozzá Patrik.
– Nekem az az érzésem, hogy nem hagyhatjuk figyelmen kívül a
Stella-üggyel való hasonlóságokat – jegyezte meg Martin. – A kérdés
csak az, hogyan tovább. Nagyon sok idő telt el.
 Felállt, fogta a kávékiöntőt, és mindenkinek töltött.
– Tegnap beszéltetek Helennel – mondta Patrik. – Nem
váltanátok pár szót ma Marie-val, amíg én meglátogatom Helent?
Kíváncsi vagyok, van-e alibijük.
– Mármint milyen időpontra? – kérdezte Paula. – Az sem biztos,
hogy Nea reggel tűnt el, ahogy a szülők vélik. Nem látták, miután
lefektették, szóval az éjszaka folyamán is elrabolhatták.
– De hogyan? – ült vissza Martin a helyére. – Volt valami jele
betörésnek?
– Megkérdezem a szülőktől, hogy bejuthatott-e valaki
észrevétlenül – javasolta Gösta. – Meleg nyári éjszakákon gyakran
hagyják nyitva az emberek az ablakot.
– Jól van – helyeselt Patrik. – Akkor ezt rád bízom, Gösta. És
neked is igazad van, Paula, a vasárnap estére-éjszakára is rá kell
kérdeznünk.
– Rendben, akkor elmegyünk Marie-hoz, és majd meglátjuk, mit
mond.
– A lányával is beszéljetek – mondta Patrik. – Ha jól emlékszem,
tizenéves, és Jessie-nek hívják. Én beszélek Helen fiával, Sammal
meg a férjével, az ENSZ-katonával, aki úgy néz ki, mintha
szögesdrótot reggelizne.
Felállt, hogy betegye a tejet a hűtőbe, mielőtt megsavanyodik a
nyári melegben. A konyhában nem volt légkondi, csak egy régi
ventilátor, ezért szinte embertelen hőség honolt a sárga falú kis
helyiségben, hiába tárták ki az ablakot.
– Egyébként látta valaki Mellbergt? – kérdezte.
– Zárva van az ajtaja, és nem szólt ki, amikor kopogtattam.
Biztosan mélyen alszik – felelte Gösta hamiskás mosollyal.
Már senki sem bosszankodott Mellberg miatt. És amíg az
irodájában szundít, legalább nyugodtan dolgozhatnak.
– Torbjörn vagy Pedersen nem jelentkezett? – kérdezte Paula.
– Mindkettőjüket felhívtam tegnap – válaszolta Patrik. –
Torbjörn a szokásához híven semmit sem hajlandó mondani, amíg
nincs kész a vizsgálat, de elküldte a Stella-ügy jelentéseit. Pedersen
pedig hosszas győzködés után elárulta, hogy volt egy seb Nea
tarkóján. Nem tudom, mit jelent ez, de a semminél több.
– Lehet, hogy Helen és Marie ártatlan volt? – nézett Paula
Göstára. – Vagy valamelyikük most újra ölt?
– Nem tudom – mondta Gösta. – Akkoriban nem volt kétségem.
De most, hogy tudom, Leif megingott, én is gondolkodóba estem. És
hogy harminc évvel később megint öljön valaki… Ez elég
elrugaszkodott elképzelésnek tűnik.
– Lehet másoló is – vetette fel Martin, és az ingét rángatva
próbálta hűteni magát.
Vörös haja a homlokára tapadt.
– Hát nem zárhatunk ki semmit – felelte Gösta, és az asztalra
nézett.
– És mi van a régi kihallgatási jegyzőkönyvekkel? – pillantott
Patrik Annikára. – Meg a többi nyomozati anyaggal?
– Dolgozom rajta – felelte a nő. – De tudod, milyen állapotok
uralkodnak az irattárban. Bizonyos dossziékat elvittek, mások
eltűntek vagy megsemmisültek. De még nem adtam fel. Ha
bármilyen feljegyzés megvan még a Stella-ügyről, azt előkotrom.
Ferde mosolyt villantott.
– A feleségedet nem kérdezted? Ügyesebben keríti elő a régi
nyomozati anyagokat, mint mi.
– Köszi, tudom – nevetett fel Patrik. – Mindent megmutatott,
amit összegyűjtött, de többnyire újságcikkek másolatait, a
nyomozati dokumentumokhoz neki sem sikerült hozzájutnia.
– Akkor folytatom a keresést – felelte Annika. – Szólok, ha
találtam valamit.
– Remek. Sok dolgunk lesz ma – mondta Patrik, és érezte, hogy
megint görcsbe rándul a gyomra.
Tudnia kellene, hogyan tartson távolságot, de ez nem könnyű.
Már-már lehetetlen.
Az ajtóban felharsant egy hang.
– Aha, szóval itt lógatjátok a lábatokat, és kávézgattok.
Mellberg hunyorgott rájuk álomittasan.
 – Még jó, hogy valaki dolgozik is itt. Gyere, Ernst! A gazdi majd
megmutatja ezeknek, hogyan mennek itt a dolgok.
Ernst vidáman a gazdája után baktatott, és hallották, ahogy
Mellberg végigdübörög a folyosón, majd bevágja maga után az
irodája ajtaját. Biztosan folytatni készült a reggeli szendergését. A
megjegyzéseire ügyet sem vetettek. Volt elég dolguk.

Jessie élvezte a nyugalmat. Sam egyenletes lélegzetvételét hallgatta.

Nem volt hozzászokva ehhez. A nyugalomhoz. A biztonság
érzéséhez. Ahhoz, hogy észrevegyék.
Mocorgott az ágyon, miközben bízott abban, hogy nem zavarja
vele Samot. De a fiú karja, amelyet köré font, csak még erősebben
szorította. Úgy tűnt, semmivel sem tudja megzavarni.
Óvatosan megsimogatta a hasát a fekete póló alatt. Furcsa érzés
volt. Közel lenni egy másik emberhez. Egy fiúhoz. Megérinteni,
anélkül hogy gúnyt vagy elutasítást kapna válaszul.
Megint megmozdult, kissé felemelte a fejét. Ránézett. A markáns
arccsontjára, az érzéki szájára. A hosszú, fekete szempillájára.
– Voltál már valakivel? – kérdezte halkan.
A fiú szemhéja megrezzent, de nem nyitotta ki a szemét.
– Nem – felelte végül. – És te?
Jessie megrázta a fejét, állát a fiú mellkasának nyomta.
Nem akart arra a megalázó időszakra gondolni, amelyet tavasszal
a londoni bentlakásos iskolában töltött. Egy őrült pillanatig azt hitte,
hogy Pascal akarja őt. Egy francia diplomata fia volt, és olyan
jóképű, hogy Jessie-nek elállt a lélegzete. SMS-eket küldözgetett
neki, csodálatos, kedves, bolondos üzeneteket. Aztán elhívta az
iskolai bálba, és Jessie-nek nem jött álom a szemére a gondolattól,
hogy leesik majd mindenki álla, amikor Pascal oldalán lebben be.
Tovább SMS-eztek, a fiú egyre jobban kicsalogatta a csigaházából,
flörtöltek, viccelődtek, mind közelebb kerültek a megengedett
dolgok határához.
Egy este Pascal azt kérdezte, lefényképezhetné-e a mellét. Azt
mondta, hogy a mellére gondolva akar elaludni, mert neki van a
legszebb melle a világon, és szeretné megsimogatni. Ezért aztán
Jessie felhúzta a pólóját a fiú szobájában. Pascal pedig lefényképezte
a csupasz felsőtestét.
Másnap az egész iskola azt a fotót nézegette. Mindenki tudta, mit
tervez Pascal és a haverja. Hogy csapdát állítottak neki. Együtt írták
az üzeneteket. Jessie meg akart halni. El akart tűnni a föld színéről.
– Nem – mondta. – Sosem volt még fiúm.
– Mert okosak vagyunk, és megvártuk az igazit – felelte Sam
gyengéden, és felé fordult.
A kék szem végigpásztázta, de Jessie tudta, hogy bízhat a fiúban.
Olyanok voltak, mint két sebhelyes testű veterán, akik ugyanazt a
háborút harcolták végig, és szavak nélkül is képesek beszélgetni a
tapasztalataikról.
Az anyjuk tette mindkettőjükön rajtahagyta a nyomát.
– Én alig tudok valamit arról, ami történt. A régi esetről.
– Hogyhogy? – emelte fel Sam a fejét. – Miért?
– Tudom, hogy rá lehet keresni. De akkoriban sok mindent írtak,
ami nincs fent a neten. De anyámat sosem kérdeztem… Erről nem
lehet vele beszélni.
Sam megsimogatta a haját.
– Ebben segíthetek. Akarod?
Jessie bólintott. A fiú mellkasára hajtotta a fejét, hagyta, hogy
eltöltse a nyugalom, már-már elálmosodott tőle.
– Egy év és vége – mondta Sam.
Az iskolának. Jessie kérdés nélkül is tudta. Annyira egyformák
voltak.
– És mit csinálsz utána?
Sam vállat vont.
– Nem tudom. Nem akarok beszállni a mókuskerékbe. Folyton
csak körbe-körbejárni.
– Én utazni akarok – felelte Jessie, és szorosan átölelte a fiút. –
Telepakolni egy hátizsákot, és menni, amerre látok.
– De tizennyolc éves korod előtt nem lehet. És az még olyan
rohadt messze van. Nem tudom, kibírom-e addig.
 – Hogy érted? – kérdezte Jessie.
A fiú elfordult.
– Sehogy – válaszolta halkan. – Nem értem sehogy.
Jessie még szeretett volna beszélgetni, de inkább a fiú hasát
cirógatta, mintha ki tudná simogatni belőle a görcsöt, amelynek
létében nem kételkedett. Az ő gyomra is folyton görcsben volt.
Kitapintott valamit, és felhúzta Sam pólóját.
– Mi ez? – kérdezte, és végighúzta a kezét a kerek folton.
– Égésnyom. Hetedikben szereztem. Basse meg valamelyik másik
lefogott, amíg Nils elnyomta rajtam a cigarettáját.
Jessie becsukta a szemét. Az ő Samja. Minden sebét be akarta
gyógyítani.
– És ez?
A fiú oldala felé húzta a kezét, aztán finoman megnyomta, hogy
Sam elforduljon, és lássa a hátát. Hosszú csíkok futottak rajta
szabálytalan alakzatban.
– Ezt is Nils csinálta?
– Nem. Az apám. Szíjjal. Amikor a tornatanár rákérdezett, azt
mondtam, egy tüskés bokorban karcoltam össze magam. Szerintem
nem hitte el, de nem firtatta. Jamesszel senki sem mer szarakodni.
Apám meg elég okos ahhoz, hogy rájöjjön, semmi olyasmit nem
tehet, ami nyomokat hagy. Három éve teljesen felhagyott az ilyen
büntetésekkel, nem tudom, miért.
– Vannak más sebhelyeid is? – kérdezte Jessie, és lenyűgözve
nézte a forradásokat a fiú hátán.
Az ő sebei belül voltak. De ettől még nem fájtak kevésbé, mint a
szíjcsapások, amelyek feltépik az ember bőrét.
Sam felült az ágyon. Feltűrte a nadrágszárát a térdéig. Heges volt.
Jessie ezeket is megsimogatta. Érezte a hepehupákat.
– Ezt hogy szerezted?
– Kristálycukorra kellett térdelnem. Nem hangzik túl durvának,
de fáj, elhiheted. És nyomokat hagy.
Jessie odahajolt, és megpuszilta a hegeket.
– És még?
 Sam hátat fordított neki, és kissé lejjebb tolta a nadrágját.
– Látod?
Látta. Egy újabb kerek sebhely, de nem égésnyomnak tűnt.
– Egy toll. A jó öreg trükk: egy hegyes ceruzát állítottak a székre,
amelyre leültem. Pár centire belém fúródott. És kitört a hegye. Az
osztály röhögött, én meg azt hittem, összepisálom magam.
– Azt a rohadt! – nyögte Jessie.
Nem akart többet tudni. Nem akart több sebet látni. Érezte, hogy
már így is túl sokat látott abból, amit látni lehet. Előrehajolt.
Megcsókolta a fiú derekát. A hátára fordította. Lassan lehúzta a
bugyiját, de közben nem mert Samra nézni. Hallotta, ahogy
elnehezül a lélegzése. Megcsókolta a csípőjét, a combját. A fiú a
hajába túrt, a fejét simogatta. Jessie megremegett, amikor eszébe
jutott a melléről készült fénykép, amelyet kézről kézre adtak, és hogy
milyen nehéz volt utána. Aztán kinyitotta a száját, és elhessegette az
emlékeket meg a gondolatokat. Már nem ott van. Itt van. A lelki
társával. Aki majd minden sebét begyógyítja.

– Basszus, de meleg van! – Martin úgy lihegett, mint egy kutya,

miközben a szolgálati autó felé baktattak. – Rólad nem szakad a víz?
Paula nevetve rázta a fejét.
– Én chilei vagyok. Ott ez semmiség.
– De alig laktál Chilében, bakker! – nevetett Martin is, miközben
a verítéket törölgette a homlokáról. – Pont olyan svéd vagy, mint én.
– Annyira senki sem lehet svéd, mint te, Martin. Nálad svédebbet
nem ismerek.
– Úgy mondod, mintha baj lenne – mosolygott Martin, és
kinyitotta a kocsiajtót.
Aztán ki is ugrott az autóból, legalább olyan gyorsan, mint ahogy
beült.
– De hülyék vagyunk! Most biztos a stúdióban van!
– Hát persze! – mondta Paula a fejét ingatva. – Az csak egy köpés
innen.
– Tök jó lesz látni a stúdiót – felelte Martin, és elindult az
iparcsarnok felé, amelynek egyik elhagyatott épületében vették fel az
Ingrid Bergmanról szóló filmet.
– Szerintem annyira nem csili-vili, mint gondolod.
Martin Paulához fordult, akinek a rövid lábaival nehezére esett
tartania a tempót, és bosszúsan pislogott.
– Majd meglátjuk. De Marie Wall-lal mindenképpen érdekes lesz
találkozni, nagyon jól néz ki a korához képest.
Paula sóhajtott egyet.
– Apropó nők! – mondta. – Mi újság a csajjal?
Martin érezte, hogy elpirul.
– Csak pár szót váltottunk a játszótéren. Azt sem tudom, hogy
hívják.
– De úgy tűnik, rákattantál.
Martin felnyögött. Ismerte Paulát, tudta, hogy nem tágít. Minél
jobban zavarba jön, a kollégája annál jobban szórakozik.
– Hát…
Lázasan kutatott valami frappáns megfogalmazás után, de hiába.
– Szállj le rólam! – mondta végül, és a fejét csóválta. – Most
dolgozunk.
– Hát jó – visszakozott Paula, és rávigyorgott.
A filmesek egy kopár ipari épületben rendezkedtek be. Kerítés
vette körbe, de Martin lenyomta a kapu kilincsét, és gond nélkül be
tudtak menni. Egy nyitott ajtóhoz érkeztek, amelyet biztosan a
szellőzés miatt tártak ki. Óvatosan beléptek. A hely leginkább egy
nagy belmagasságú hangárhoz hasonlított, az egész egyetlen
roppant tér volt. Elöl egy ülőgarnitúrát láttak, meg valamiféle
szekrényeket, tömve rozoga vállfákon lógó ruhákkal. Balra néhány
ajtó a mellékhelyiségekbe vezetett, meg valami hevenyészett
sminkszobába. Jobbra falakat építettek, rajtuk ablakok, mintha egy
igazi szoba volna. A kulisszákat lámpák tömkelege vette körül.
Egy szőke nő jött eléjük. A haját laza kontyban viselte, amelyet egy
ecset tartott össze, a csípőjén hatalmas szerszámöv mindenféle
piperecikkel teletűzdelve.
– Jó napot! Kit keresnek?
 – A rendőrségtől jöttünk, és Marie Wall-lal szeretnénk beszélni –
mondta Paula.
– Éppen forgatnak, de amint végeztek, szólok neki. Már ha nem
sürgős.
– Nem, tudunk várni. Nem gond.
– Akkor üljenek le, és szolgálják ki magukat kávéval.
Helyet foglaltak, miután töltöttek maguknak, és vettek némi
harapnivalót az asztalról, amely a kanapé mellett állt.
– Igazad van, nem túl puccos – mondta Martin, és körülnézett.
– Na látod! – felelte Paula, és a szájába öntött egy marék
mogyorót.
A kulisszák felé néztek, ahonnan hangfoszlányokat hallottak. Egy
idő után egy férfihang azt kiáltotta: „Ennyi!”, és néhány perc múlva
a sminkes nő megjelent a sztárral, Marie Wall-lal együtt. A helyiség
egyből puccosabbnak látszott. A nő fehér inget és rövid, szűk sortot
viselt, a hajában fehér szalag. Martin nem tudta nem észrevenni,
milyen szép a lába a korához képest, de igyekezett összpontosítani.
A szép nők mindig könnyen elvonták a figyelmét.Mielőtt Piát
megismerte volna, örökös problémái voltak ebből, és Tanumshede
bizonyos részeit máig kerülte, hogy ne fusson bele valamelyik
problémája tárgyába. Egyesek haragtartóbbak másoknál.
– Micsoda öröm egy fess, egyenruhás fiatalemberrel találkozni
egy ilyen délelőttön! – mondta Marie rekedtes hangon, amitől
Martin karján felállt a szőr.
Már értette, hogyan tett szert a Hollywood legnagyobb férfifalója
címre. Nem lett volna ellenére, ha őt is felfalja.
Paula bosszúsan pillantott rá, és Martin rájött, hogy tátva
felejtette a száját. Kínos. Megköszörülte a torkát, miközben Paula
felállt, hogy bemutatkozzon.
– Paula Morales és Martin Molin a tanumshedei rendőrségtől.
Egy kislány halála ügyében nyomozunk, akit meggyilkoltak
Fjällbackában. Néhány kérdést szeretnénk feltenni.
– Persze – felelte Marie, és leült a kanapéra Martin mellé.
Amikor kezet fogtak, a feltétlenül szükségesnél kicsit tovább
szorongatta a kezét. Martin nem érzett késztetést arra, hogy
tiltakozzon, de a szeme sarkából látta, hogy néz rá a kollégája.
– Feltételezem, arról akarnak beszélni velem, ami harminc éve
történt.
Martin megint megköszörülte a torkát, és bólintott.
– A két eset annyira hasonlít egymásra, hogy muszáj
kikérdeznünk. És Helent is.
– Értem – mondta Marie, és egyáltalán nem tűnt zaklatottnak. –
De azt nyilván tudják, hogy Helennel harminc éve hangoztatjuk az
ártatlanságunkat. Hogy életünk nagy részében olyasmiért kellett
viselnünk a felelősséget, amit el sem követtünk.
Hátradőlt, és rágyújtott egy cigarettára. Martin megigézve nézte,
hogyan teszi keresztbe a lábát.
– Börtönbe ugyan nem kerültünk, de az emberek szemében ez
nem számít – folytatta Marie. – Mindenki bűnösnek tartott minket,
ott volt a képünk minden újság címlapján, engem elszakítottak a
családomtól, és az életünk teljesen megváltozott.
Kifújt egy füstkarikát, miközben egyenesen Paula szemébe nézett.
– Ez maga a börtön, nem?
Paula nem válaszolt.
– Először is meg kell kérdeznünk, van-e alibije a vasárnap este
nyolc és hétfő délután közötti időszakra – mondta Martin.
Marie beleszívott a cigarettába, mielőtt válaszolt.
– Vasárnap este a stábbal buliztam, spontán parti. A Stora
Hotelletben voltunk.
– És mikor ment haza? – kérdezte Martin, és elővette a
jegyzettömbjét meg a tollát.
– Hát… éjszakára a szállodában maradtam.
– Alá tudja támasztani ezt valaki? – kérdezte Paula.
– Jörgen, szívem! Ide tudnál jönni?
Marie egy magas, fekete hajú férfinak kiáltott, aki fennhangon
beszélt, és hevesen gesztikulált a kulisszák előtt. Azonnal
abbahagyta a magyarázást, amikor Marie odaszólt neki, és hozzájuk
sietett.
 – Ő Jörgen Holmlund, a film rendezője.
A férfi bólintott, üdvözölte őket, majd kérdőn Marie-ra nézett, aki
látszólag élvezte a helyzetet.
– Szívem, el tudnád mondani a rendőröknek, hol töltöttem a
vasárnapról hétfőre virradó éjszakát?
Jörgen összeszorította a fogát. Marie ismét beleszívott a
cigarettába, és fújt egy füstkarikát.
– Nyugi, nem hiszem, hogy felhívják a nejedet.
A férfi felhorkantott, majd azt mondta:
– Buliztunk a Stora Hotelletben, és úgy alakult, hogy Marie a
szobámban töltötte az éjszakát.
– És mikor ment haza reggel? – kérdezte Paula.
– Nem mentem haza, Jörgennel egyenesen a stúdióba jöttünk. Fél
kilencre értünk ide, és kilenckor már a sminkben ültem.
– Van még valami? – kérdezte Jörgen, és sarkon fordult, miután
nemleges választ kapott.
Marie szemmel láthatóan élvezte a feszengését.
– Szegény Jörgen! – mondta, és a cigarettájával a távolodó férfi
után mutatott. – Túl sok időt öl abba, hogy a felesége ne jöjjön rá a
kis stiklijeire. Azok közé a szerencsétlenek közé tartozik, akiknek
egyszerre van lelkiismeretük és nagy szexuális étvágyuk.
Marie előrehajolt, és elnyomta a csikket egy kólásdobozon, amely
az asztalon állt.
– Még valami? Az alibim szilárd lábakon áll, gondolom.
– Szeretnénk beszélni a lányával is. Lehetséges? Mivel kiskorú,
szükségünk van az engedélyére.
Martin köhintett párat a cigarettafüsttől, amely burokba vonta az
ülőgarnitúrát.
– Persze – vonta meg a vállát Marie.
Megint hátradőlt a kanapén.
– Természetesen megértem a helyzet komolyságát, de ha nincs
több kérdésük, vissza kell mennem. Jörgen kiütést kap, ha nem
tartjuk a menetrendet.
Felállt, és a kezét nyújtotta. Majd fogta Martin jegyzettömbjét és
tollát, odafirkantott valamit, aztán halvány mosollyal visszaadta, és
gyors léptekkel elindult a kulisszák felé.
Paula a szemét forgatta.
– Hadd találjam ki! A telefonszáma.
Martin a jegyzettömbre nézett, és bólintott. Nem tudta elrejteni
bugyuta vigyorát.
 Bohuslän, 1671–1672

A látogatást követő napokon másról sem beszéltek, csak Lars

Hiernéről és a boszorkányságot kivizsgáló bizottságról. Britta
izgatottsága szöges ellentétben állt Preben lehangoltságával, de
aztán egykettőre visszatért minden a rendes kerékvágásba, és a
szóbeszéd elcsitult. Mindenki tette a dolgát, mind a szolgálók, mind
Preben, aki egyházi ügyekben felkereste Tanum és Lur gyülekezetét.
A téli napok egyhangúan teltek. Az élet a birtokon nem volt
különösebben változatos, de még mindig jobbnak tűnt, mint a
legtöbbeké, akik reggeltől estig ugyanazt csinálták. A paplakban
látogatók fordultak meg, Preben pedig érdekes történeteket mesélt a
hivatali útjairól. Elsimítandó viszályokról, átvészelendő
szerencsétlenségekről, megünnepelendő eseményekről és
feldolgozandó gyászról. Esketett, keresztelt, temetett, és tanácsot
adott Isten meg a család ügyeiben. Elin néha kihallgatta, amikor a
gyülekezete valamelyik tagjával beszélt, és a tanácsait mindig
bölcsnek és megfontoltnak találta, habár kicsit óvatosnak. Nem volt
olyan bátor ember, mint az ő Perje, és hiányzott belőle az a fajta
makacsság is, amely az ő férjében megvolt. Preben kifinomultabb
volt, a pillantása lágyabb. Perben mindig volt valami sötétség, ami
beárnyékolta a kedélyállapotát, míg Prebenben nyoma sem volt
komorságnak. Britta azért sóhajtozott, mert nem sikerült teherbe
esnie, és mindennap összeszidta Prebent, amiért koszosan jött meg
a földön és az állatok körül végzett munka után. De a férfi csak
mosolygott, és vállat vont, nem nagyon zavartatta magát.
Märta olvasni tanult a kántornál a többi gyerekkel együtt. Elin
nem igazán tudta, hogyan viszonyuljon a lánya buzgalmához és
öröméhez, amiért elsajátíthatja a számára teljesen rejtélyes
krikszkrakszokat. Nagy ajándék, hogy megtanulhat írni, de vajon
mihez kezd majd vele? Elin szegény cseléd volt, és nyilván Märtából
is szegény cseléd lesz. A hozzájuk hasonlóknak nincs kiút. Ő nem
Britta. Ő Elin, akit az apjuk nem szeretett. Megözvegyült, miután az
ura a tengerbe veszett. Ezeken a tényeken mit sem változtatott, hogy
a lelkész ragaszkodott Märta oktatásához. A lánya nagyobb hasznát
látná annak a tudásnak, amelyet Elin a nagyanyjától tanult. Igaz,
hogy nem lehet belőle ételt venni, és nem jutalmazzák csillogó
pénzérmékkel. De kivívja mások tiszteletét, ami szintén fontos.
Elint gyakran hívták gyermekágyas asszonyokhoz, fogfájósokhoz
vagy búskomorságba esett emberekhez. Sok-sok kínt enyhíthetett a
gyógynövényekkel és a ráolvasásokkal. Boldogtalan szerelem vagy
nemkívánatos kérő esetén is a segítségét kérték, meg akkor is, ha a
jószágnak lett valami baja. Fontos ember volt, ha gond adódott, és
Märtának is ezt a sorsot kívánta holmi haszontalan tudás helyett,
amely azt a veszélyes képzetet keltheti benne, hogy több lehet
másoknál.
Úgy tűnt, Elin főzetei nem hatnak Brittára. A vérzése hónapról
hónapra jelentkezett. A húga egyre bosszúsabb lett, és váltig kötötte
az ebet a karóhoz, hogy Elin rosszul csinál valamit, és nem is képes
arra, amit állít magáról. Egy reggel a falhoz vágta a korsót, amelyben
Elin a főzetet vitte neki, és a zöld folyadék lecsorgott, tócsába gyűlt a
padlón. Britta zokogva rogyott a földre.
Elin nem volt gonosz ember, de nem tudott titokban nem örülni a
húga kétségbeesésének. Britta gyakran volt galád, nemcsak a
szolgálókkal, hanem Märtával is, és Elin nem volt képes szabadulni
a gondolattól, hogy a benne lakozó álnokság miatt nem fogan
gyermeket. Aztán átkozta magát az undok gondolatért. Nem akart
hálátlan lenni. Ki tudja, mi lett volna vele és Märtával, ha Britta
szíve nem esik meg rajtuk, és nem veszi őket a védelmébe. Pár napja
hallotta, hogy a mörhulti Ebba szegényházba került a két
gyermekével. A testvére nélkül ő és Märta is erre a sorsa jutott
volna.
 De nem volt könnyű istenfélőnek lennie Britta közelében. Volt a
húgában valami hidegség és keménység, amelyet még egy olyan jó
ember, mint Preben, sem űzhetett ki belőle. Elin néha arra gondolt,
hogy a férfi jobb asszonyt érdemelne, valakit, aki melegszívű, és
vidám természetű. Nem csak csinos és feketén hullámzó a haja. De
ezt nem az ő dolga volt megítélni.
Egyre gyakrabban kapta rajta Prebent, hogy figyeli. Próbálta
kerülni, de nem volt egyszerű. A férfi olyan természetességgel
mozgott a szolganép körében, mintha csak egy volna közülük, és
sűrűn megfordult az istállókban vagy a földeken az állatok körül.
Ügyesen bánt minden élőlénnyel, Märta pedig folyton a sarkában
járt, mint valami kiskutya. Elin számtalanszor kért bocsánatot,
amiért a lánya alkalmatlankodik, de Preben csak nevetett rajta, a
fejét csóválta, és azt mondta, kellemesebb társaságot keresve sem
találna. Ha valahol Preben felbukkant, Märta sem volt messze. Úgy
tűnt, kedélyesen elbeszélgetnek, Elin folyton csevegni látta őket.
Märta koraéretten összekulcsolta a kezét a háta mögött, miközben a
lábát kapkodta, hogy lépést tartson Prebennel. Elin megkísérelte
kivallatni a lányát, miről beszélgetnek, de Märta csak a vállát
vonogatta, és azt mondta, mindenféléről. Az állatokról, Istenről és
arról, amit Märta a könyveiben olvasott. Prebennek szokásává vált
állandóan új könyveket adni neki a paplak könyvtárából. Märta,
amikor végzett a dolgával, és éppen nem Preben után loholt,
olvasott. Elin ámult és bámult, hogy érdekelhetnek azok az
ákombákomok ennyire egy lánygyermeket, de kelletlenül békén
hagyta, noha minden porcikája azt súgta, ebből nem sülhet ki semmi
jó.
És így volt ezzel Britta is. Napról napra mogorvábban figyelte
Preben érdeklődését a kislány iránt. Elin számtalanszor rajtakapta,
ahogy féltékenyen nézi a furcsa párost az ablakból, és hallotta is,
amikor a házaspár hevesen vitatkozik a dolog miatt. De ebben
Preben nem engedett a nejének. Märta továbbra is a nyomában
lehetett, bárhová is ment. És Märta nyomában ott somfordált Viola.
A macskakölyök a tél folyamán megnőtt, és ugyanolyan hűségesen
követte a gazdáját, ahogy az Prebent. Vidám hármas fogat voltak,
ahogy átvágtak a majoron, és Elin tudta, hogy az emberek már a
szájukra vették a lelkészt és a kislányt. De teljesen hidegen hagyta,
mit gondolnak a cselédek és a béresek. Azt pusmogtak a háta
mögött, amit akartak. Amint megfájdult a fejük vagy a foguk, egyből
hozzá futottak. És amikor motyogva megkérdezték, mivel tartoznak,
Elin mindig a lányának kért valamit. Egy extra adag ételt, egy pár
levetett cipőt, egy szoknyát, amelyből ruhát varrhat neki. Elinnek
Märta jelentette az egész világot, és ha Märta boldog volt, ő is boldog
volt. Britta meg azt gondolt, amit akart.
Elin összeszorította a fogát, amikor Märta sírva futott oda hozzá,
hogy a gazdasszony megcsípte, vagy meghúzta a haját. Ez volt az ára
annak, hogy biztonságban tudhatta a lányát. Ő is sok csípést
bezsebelt Brittától gyerekkorukban, de azért túlélte. Preben majd
megvédi Märtát. És megvédi őt magát is. A kedves pillantása,
amelyet rajta pihentetett, amikor azt hitte, nem látja, azt súgta,
megbízhat benne. És néha, amikor a tekintetük egy véget érni nem
akaró másodpercre találkozott, úgy érezte, megmozdul a talpa alatt
a föld.
Erica érezte, hogy egyre feszültebb lesz, ahogy közeledett
Marstrandhoz. Annyit olvasott korábban Helen szüleiről, hogy az
interjúk alapján már képet alkotott róluk. Helen apja, KG rég
meghalt, de az anyjával mindjárt találkozik. Kénytelen volt
beismerni magának, hogy előítéletekkel viseltetik Harriet Persson
iránt. Harriet és a férje mindenért Marie-t hibáztatta, és Helent
áldozatnak állította be. De főleg az volt szembeszökő, milyen rosszul
viselték a nyilvános szégyent.
Erica tudta, mielőtt a dolog történt, a fjällbackai társasági élet
tagjai voltak. KG egy irodaszereket forgalmazó lánc tulajdonosa volt,
Harriet pedig fotómodell, mielőtt összeházasodtak. A férfi gazdag
volt, a nő szép. A régi recept.
Befordult a koöni parkolóba. Meleg, napos idő volt, és már várta a
marstrandi kiruccanást. Rég nem járt itt, és most megint
beléhasított a tudat, milyen szép is ez a kis parti település.
Élvezte az utat idefelé, de amint kiszállt, már a leendő
beszélgetésre összpontosított. A kérdések, amelyeket fel
szándékozott tenni, a fejében kavarogtak, miközben szuszogva
felkaptatott a kis emelkedőn Harriet háza felé. Amikor megtalálta a
keresett számot, megállt egy pillanatra, és megcsodálta az épületet.
Pazar volt. Fehér, szép régi fafaragásokkal, pompás rózsákkal és
rózsaszín meg lila csillagfürtökkel, tengerre néző nagy erkéllyel.
Harriet milliókat kaphatna ezért a házért, gondolta Erica.
Tízmilliókat.
Bement a fehérre festett fakapun, és a kőből kirakott járdán a
bejárati ajtóhoz lépdelt. Nem volt csengő, csak egy régimódi,
oroszlánfejes kopogtató, megemelte, és hagyta, hogy az ajtónak
koccanjon. Egy elegáns, hatvanas hölgy csaknem azonnal kinyitotta.
– Erica Falck! De jó, hogy végre találkozunk! Minden könyvét
olvastam, szerintem maga eszméletlenül tehetséges. Örülök a
külföldi sikereinek is.
Válaszra sem várva betessékelte Ericát az előszobába.
– Főztem kávét, nem gyakran van az embernek ilyen látogatója –
mondta, és a kitárt ajtón át kiment a nappaliból a teraszra.
Erica nem volt lakberendezési szakértő, de felismerte Josef Frank,
Bruno Mathsson és Carl Malmsten bútorait. És úgy tűnt, az otthon
inkább egy szakember keze munkáját, mintsem Harriet ízlését
tükrözi.
– Először is szeretném megköszönni, hogy fogad – mondta Erica,
és leült a székre, amely felé Harriet terelgette.
– Természetes! Mindig is azt akartuk, hogy kiderüljön az igazság,
szegény Helen kedvéért, ezért aztán nagyon örülünk a könyvének.
Főleg mivel a stockholmi barátnőimtől úgy hallom, hogy az a
rettenetes némber is kiadni készül egy könyvet.
– És az akkora baj? – kérdezte Erica óvatosan, és biccentett,
amikor Harriet felemelte a kávékiöntőt. – Marie is ártatlannak
vallotta magát éveken át, mint Helen, vagyis a könyvében biztosan
Helen állításait támasztja majd alá.
Harriet a száját húzta, miközben kitöltötte a kávét, amely
nyugtalanítóan világos volt.
– Szerintem ő nem ártatlan, szerintem ő ölte meg azt a
szerencsétlen kislányt, és megpróbálta bemocskolni Helent is.
– De hisz Marie vallotta be elsőként a gyilkosságot.
Erica ivott egy korty kávét, és a félelmei beigazolódtak: túl gyenge.
– Az is a terve része volt, érti.
Harriet hangja hirtelen éles lett. A nő nyelt néhányat.
– Így akarta rávenni Helent, hogy valljon – mondta aztán. –
Helent mindig is könnyű volt befolyásolni és lépre csalni, az a Marie
meg egy borzasztó család megátalkodott kölyke volt. Mindig is
aggasztott minket, mekkora hatással van Helenre. Mintha
kicserélték volna, amikor elkezdtek barátkozni. De a jobb
meggyőződésünk ellenére túl sokáig tűrtük. Nem akartuk, hogy
sznobnak kiáltsanak ki minket, és persze fontos, hogy a gyerek az
övéin kívül más embertípusokat is megismerjen, de az a család…
Csírájában el kellett volna fojtanunk az egészet, mondtam is KG-
nek. De tudja, milyenek a férfiak, ha a fejükbe vesznek valamit, az
istenért sem lehet velük beszélni, és KG eleinte úgy gondolta, nem
kell közbeavatkoznunk. Aztán történt, ami történt, ő meg évekig
csak azt hajtogatta: „Miért is nem hallgattam rád, Harriet?”
Levegő után kapott, és ivott egy korty kávét.
– Nem tudom, hallotta-e, mi történt – vetette közbe Erica
gyorsan. – Holtan találtak egy kislányt, aki ugyanazon a tanyán
lakott, mint Stella. És ugyanott bukkantak rá, ahol Stellára.
– Igen, hallottam, szörnyű!
Harriet megremegett, az arany ékszerei csilingeltek. A nyakán
vastag Bismarck szövésű láncot viselt, a csuklóján arany karkötőt, a
blúzán Chanel brosst. Látszott, hogy egykor modell volt, szálfa
egyenesen tartotta magát, a nyakát kinyújtotta, a haját szőkére
festette, és a legkisebb mértékben sem lehetett észrevenni, hogy
tulajdonképpen már ősz. Inkább tűnt ötvenesnek, mint
hatvanasnak, és Erica akaratlanul is kihúzta magát ültében.
Általában összegörnyedve ült, szakmai ártalom a sok számítógép
előtt töltött óra miatt.
Harriet töltött még a híg kávéból, és Erica elnyomott egy fintort.
– Ez is csak azt bizonyítja, amit mondtam. Hogy Helen ártatlan.
Nem lehet véletlen, hogy egy kislány pont akkor hal meg, amikor
Marie annyi év után visszatér. Biztosan ő volt.
Ericára szegezte a tekintetét.
– De akkor maga szerint Helen miért vallott? – kérdezte Erica. –
Miért ismer be egy tizenhárom éves lány egy gyilkosságot, amelyet el
sem követett?
Harriet először nem válaszolt. Idegesen megrángatta az
aranyláncát, miközben a marstrandi erődítmény felé nézett. Amikor
ismét Ericára pillantott, volt valami a tekintetében, amit nem
lehetett értelmezni.
– Helen gyenge jellem volt. Mindig is az marad. KG elkényeztette.
Nem született több gyerekünk, és ő volt az apja szeme fénye. KG a
széltől is óvta, és mindent megadott neki, amit csak kért. Be kell
ismernem, néha kirekesztettnek éreztem magam, órákat tudtak
kettesben tölteni, mintha volna egy saját kis világuk. Én is apuka
kicsi lánya voltam gyerekkoromban, ezért megértettem, és békén
hagytam őket. De amikor Marie képbe került, olyan volt, mint
valami ősi erő, amelynek Helen nem bír ellenállni. Láttam,
mennyire vonzódik hozzá. Szép volt, és úgy tűnt, hogy tizenhárom
éve dacára már jól ismeri a világot… Hogy is mondjam, volt benne
túlélési ösztön. Szerintem Helen, aki mindentől félt, biztonságban
érezte magát mellette. Megváltozott, amikor megismerkedtek.
Eltávolodott tőlünk. KG is észrevette, és igyekezett még több időt
tölteni vele. Egyikünknek sem tetszett, hogy a lányok összejárnak.
Egy idő után próbáltunk akadályokat gördíteni az útjukba, de
Fjällbacka kicsi, és nehéz két embert távol tartani egymástól. Mit
tehettünk volna? Ültünk volna mellette az iskolában egész nap?
Továbbra is a láncot birizgálta, amely ott csilingelt a barna bőrén
a blúza kivágásában.
– Szóval mit gondol, miért vallott? Félt Marie-tól?
Harriet eszmefuttatása eltérítette őket az eredeti kérdéstől, ezért
Erica igyekezett visszaterelni a szót.
– Szerintem Marie kedvében akart járni. A rendőrök megmondták
neki, hogy Marie vallott, és ő sem akart lemaradni. Nagyon is
jellemző Helenre. Sosem úszott árral szemben. Aztán amikor Marie
visszavonta a vallomását, így tett Helen is. De a baj már megtörtént.
Harriet hangja megremegett. Egy süteményestálat tolt Erica elé.
– Vegyen, friss, ma reggel vásároltam a pékségben.
Erica kivett egy szeletet.
– Helen maguknál maradhatott – mondta. – Ellentétben Marie-
val, aki nevelőotthonba került.
Nem kérdezte, kijelentette.
– Igen, kész szerencse, hogy nem kaptak börtönbüntetést. A
szociális hatóság közbeavatkozott, hogy olyan ítélet születhessen,
amely a legjobban szolgálja a lányok érdekeit. Ahogy azt várni
lehetett, úgy látták, a Wall család nem alkalmas a gyereknevelésre.
De Helen hazajöhetett, miután egy rövid időt az ifjúsági otthonban
töltött. És ez így volt rendjén. Az egész nem a mi hibánk volt, Helen
nevelésében semmi kivetnivalót nem találhattak. Ha nem találkozott
volna azzal a riheronggyal, ez az egész meg sem történt volna.
Megint éles lett a hangja.
– Rögtön elköltöztek Fjällbackából? – kérdezte Erica nyugodtan.
Harriet bólintott.
– Persze, a pletykák miatt nem volt maradásunk. Nem igazán jó
érzés, hogy egyszeriben gonosztevőként kezelnek minket. Még KG-t
is, a Rotary Club szóvivőjét. Mintha mindaz, ami történt, a legkisebb
mértékben is az ő hibája lett volna.
Vett néhány nagy levegőt. A régi seb nyilvánvalóan nem gyógyult
még be teljesen. Erica meglepetten vette észre, hogy Harrietet
jobban megrázta, hogy KG-vel lecsúsztak a társadalmi ranglétrán,
mint a trauma, amelyet a lányának ki kellett állnia.
– De Helen aztán mégis visszaköltözött.
– Fel nem foghatom, miért. De James, aki megvette a házunkat,
nem akart eljönni onnan az esküvő után. KG is támogatta a
döntésüket, szóval mit tehettem volna?
– Úgy tudom, James és a férje jó barátok voltak. És Helen nagyon
fiatalon ment hozzá egy férfihoz, aki az apjával volt egykorú. Mit
gondoltak erről a házasságról?
Erica kíváncsian előrehajolt, az elmúlt hónapokban, amióta a
könyvéhez kutatott, sokat tűnődött ezen a kérdésen.
– KG-vel madarat lehetett volna fogatni. James gyerekkori barátja
volt, a rajongásig imádta. Kezdettől fogva tetszett neki az ötlet, hogy
rokonságba kerüljünk, én meg nem láttam okát, hogy tiltakozzam.
Ismertem Jamest, amióta hozzámentem KG-hez, úgymond a
családhoz tartozott. Ezért amikor James rögtön Helen
tizennyolcadik születésnapja után szóba hozta a dolgot, azt feleltük,
hogy a döntés természetesen a lányunké, de nekünk nincs
kifogásunk ellene.
Erica a nő arcát fürkészte. Az volt az érzése, hogy valami olyasmit
lát rajta, amit a szavai nem tükröznek. Tényleg helyeselte, hogy a
család egy barátja, aki akár a lánya apja is lehetett volna, hirtelen
felfigyelt Helenre, és megkérte a kezét? Erica ezt nem vette be. Volt
itt valami, ami nem stimmelt, de tudta, hogy most nem tud többet
kiszedni Harrietből.
– Már többször is megkerestem Helent – mondta –, de nem
jelzett vissza. Szerintem nem akar találkozni velem. A könyv
szempontjából viszont felettébb hasznos lenne, ha őt is
meghallgathatnám. Nem tudna beszélni vele?
Harriet bólintott.
– Persze hogy találkoznia kell magával. Természetesen attól fél,
hogy felkavarodik megint minden, nekem is az volt az első
gondolatom, hogy majd újból beszélni kezdenek. De aztán rájöttem,
hogy ez az a lehetőség, amelyre oly régóta várunk, hogy
helyreállítsuk a hírnevünket egyszer és mindenkorra. Mert még
ennyi idő után is ferde szemmel néznek rám, és minden évben
kimaradok valami fontos társasági eseményből. Pedig egy csomó
mindennel hozzájárulhatnék.
Nyelt párat.
– Beszélek Helen fejével, találkozni fog magával.
– Köszönöm – felelte Erica.
– Még ma felhívom – ígérte Harriet, és határozottan bólintott. –
Nem hagyom, hogy elszalassza ezt a lehetőséget… végre tisztára
moshatjuk a nevünket.
Amikor Erica távozott, Harriet még mindig az erkélyen állt.

A nap derekán mindig minden nyugodt volt. Az emberek kint voltak

a tengernél vagy az uszodában, és ebédeltek a napfényben. Nem
sétálgattak fel s alá a virágokat és bokrokat nézegetve a tűző napon.
Ez így Sannának nagyon is megfelelt. Mindig is az üvegházban
érezte a legjobban magát, ezért aztán a delelő nap forrósága nem
nagyon érdekelte, noha fájt a feje, mint ilyenkor általában. Így
legalább volt ideje megnézni a növényeit. Mohón szomjazták a vizet,
és Sanna gondoskodott arról, hogy egy se kókadozzon.
Most felállíthatta a cserepeket, amelyeket a figyelmetlen vevők
feldöntöttek, duruzsolhatott kicsit a hortenziáknak, és pletykálhatott
a rózsákkal. Cornelia intézte a pénztárat. A nyári munkások hol
jobbak, hol rosszabbak voltak, de Cornelia igazi kincsnek bizonyult.
Ha valaki megkérdezi Sannát, kik a legjobb barátai, azt felelné,
hogy a növények. Nem mintha nagy volna a választék. Mindig is
nehezen találta a helyét. A gimnáziumban tett néhány esetlen
kísérletet, hogy a diáktársaival barátkozzon. Ahogy mások is
csinálták. Leült velük kávézni, a fiúkról diskurálni, mesélni az új
cipőjéről vagy az üvegházhatás következményeiről. Próbált normális
lenni. De nem értett az emberekhez, az is kisebbfajta csoda volt,
hogy összejött Niklasszal. A növényeket viszont megértette. És az
emberekkel ellentétben a növények is megértették őt. Más
társaságra nem is volt szüksége.
Óvatosan egy nagy lila hortenziába fúrta az arcát, és beszívta az
illatát. Nem volt ehhez fogható illat széles e világon. Megnyugtatta a
lelket, és pár pillanatra ellazította. Elnyomta az emlékeket és a
gondolatokat, csak az enyhe zsongás maradt.
Kiskorában minden más volt. Stella imádta az erdőt, egész álló
nap ott játszott. Sanna a tanyán maradt, kerülte az erdő idegen
szagait.
És azok után, ami Stellával történt, nem sok oka volt az erdőbe
járni. Azok után, amit Helen és Marie tett.
Valami megmozdult benne, ahányszor csak Marie-ra gondolt.
Valamiféle tettvágy. Hogy csináljon valamit. Harminc év vívódásai
és gondolatai torlódtak egymásra, amelyeket az esztendők
megszilárdítottak, mígnem egy kőkemény csomóvá álltak össze. A
nyomás a mellkasában minden nappal erősebb lett.
Nemsokára tennie kell valamit.
– Elnézést, hol találom a fűszernövényeket?
Sanna, aki még mindig a hortenzia virágai közé hajolva állt,
összerezzent, majd körülnézett. Egy nő, aki egy nyűgös kisgyerek
kezét fogta, kérdőn pillantott rá.
– Megmutatom – mondta Sanna, és elindult arra, ahol a gyógy- és
fűszernövényeket tartotta.
Már kitalálta, hogy a nő bazsalikomos típus. Sosem hibázott.

Az élete évekig olyan volt, mint egy hullámvasút. Hosszú idő óta
most először érzett szilárd talajt a lába alatt. Ez kimondhatatlanul
megijesztette, mert tudta, milyen gyorsan összeomolhat minden. A
Lucasszal töltött évek alapjaiban változtatták meg. A férfi rúgásai és
ütései porig rombolták az önérzetét, és még mindig azért küzdött,
hogy újra az lehessen, aki egykor volt.
Mielőtt megismerte Lucast, legyőzhetetlennek hitte magát.
Nagyrészt Ericának hála. Amikor felnőtt, rájött, hogy a nővére
túlóvta és elkényeztette. Talán kárpótlásképpen mindazért, amit
nem kaptak meg a szüleiktől.
Anna már rég megbocsátott az édesanyjuknak, Elsynek.
Fájdalmas volt megtudniuk az igazságot mindarról, amit eltitkolt
előlük, ugyanakkor jó, hogy Erica megtalálta azt a véres gyerekruhát
a szülői ház padlásán. Ennek köszönhetően kaptak egy új
családtagot. Mind Anna, mind Erica igyekezett a lehető
leggyakrabban találkozni a féltestvérükkel, Görannal.
Mindennek van valami értelme, gondolta Anna, miközben
megelőzött egy régi traktort. A nap elvakította, és a
napszemüvegéért nyúlt, miközben le sem vette a pillantását az útról.
Sosem volt vakmerő sofőr, de a baleset óta különösen óvatosan
vezetett. És a nagy pocakja már majdnem a kormányhoz ért.
Valószínűleg már nem sokáig lesz képes vezetni. Dan felajánlotta,
hogy elhozza, de ő kedvesen és határozottan visszautasította. Olyan
dolga akadt, amelyet inkább egyedül intézett. Nem akarta, hogy
bárki belekeveredjen, saját szakállára akart dönteni.
A rövid autóút azt is jelentette, hogy végre kiszakadhat kicsit az
otthoni hétköznapokból. A nyári szünet sok szempontból remek
találmány – a gyerekeknek, de a szülőknek nem mindig. Főleg most
nem, amikor ilyen kimerült, folyik róla a víz, és bármikor szülhet.
Szerette a gyerekeket, de sokat kivett belőle, hogy egész nap lekösse
őket, és mivel nagy volt a korkülönbség az ő és Dan gyerekei között,
mindenben volt része, a kisgyerekhisztitől a kamaszlázadásig. Mégis
nehezére esett nemet mondani, amikor Erica és Patrik a segítségét
kérte. Dan mérgelődni szokott ezen, miközben azt mondogatja,
gondoljon magára is. De egyrészt imádta az unokahúgát és a két
unokaöccsét, másrészt úgy érezte, így törlesztheti mindazt, amit
Erica tett érte gyerekkorukban. Az a legkevesebb, hogy néha vigyáz
Majára és az ikrekre, Dan meg mondhat, amit akar. Anna mindig ott
lesz, ha a nővérének segítségre van szüksége.
Beállította a Vinyl 107 nevű adót a rádión, és élvezte, hogy tudja a
dalszövegeket. Amióta anya lett, képtelen volt követni a zenei
irányzatokat. Tudta, hogy Justin Bieber népszerű, és el tudta
dúdolni Beyoncé néhány számát. De ez volt minden. Ám amikor
felcsendült Mr. Mister Broken Wings című szerzeménye, teli
torokból énekelt.
A refrén közepén elhallgatott, és fennhangon káromkodott. A
rohadt életbe! A szembejövő kocsi nagyon is ismerős volt. Erica.
Ezer közül is felismerte volna a régi Volvo kombit. Megfordult a
fejében, hogy lebukik, de tudta, hogy a nővére ugyanúgy ráismerhet
az ő kocsijára, mint ő az övére. Aztán eszébe jutott, hogy a nővére
totál hülye az autókhoz, egy Toyotát sem tud megkülönböztetni egy
Chryslertől, ezért abban bízott, hogy nem tűnt fel neki a piros
Renault, amely éppen elhúzott mellette.
A telefonja rezgett. Odasandított a műszerfalra rögzített mágneses
tartóra, amelyen lógott. Basszus, basszus, basszus! Erica hívta.
Vagyis felismerte a kocsit. Anna felsóhajtott, és mivel nem szeretett
vezetés közben telefonálni, volt pár másodperce kigondolni valami
hihetőt. Utált hazudni a nővérének. Túl sokszor tette az évek során.
De most nem volt más választása.

A hinta lengett, noha Gösta a legkisebb légmozgást sem érzékelte a

fullasztó hőségben. Azon tűnődött, mikor ülhetett Nea benne
utoljára. A talpa alatt csikorgott a kavics. Az ugróiskola vonalai már
teljesen eltűntek.
Összerándult a gyomra, amikor az ajtóhoz ért, amelyet
kinyitottak, mielőtt még bekopoghatott volna.
– Jöjjön be! – mondta Bengt.
Óvatosan Göstára mosolygott, aki érezte a feszültséget a felszín
alatt.
Ideszólt telefonon, hogy jönni fog, és most mindenki a
konyhaasztal körül ült, mintha csak őt várná. Úgy vélte, Peter szülei
határozatlan ideig maradnak, de a temetésig biztosan. Már amikor
sor kerülhet rá. Amíg nem boncolják fel Neát, nem lehet eltemetni.
Vagy elhamvasztani, ha a szülők úgy akarják. Gösta elhessegette
ezeket a gondolatokat és a képeket, amelyek megjelentek a lelki
szemei előtt, majd köszönettel elfogadott egy csésze kávét. Leült
Peter mellé, és a vállára tette a kezét.
– Hogy viselik? – kérdezte, és hálásan biccentett, amikor Eva
letette elé a gőzölgő feketét.
– Percről percre élünk – mondta Eva halkan, és leült az apósa
mellé.
– Az orvos írt fel nekik altatót, az segít – szólalt meg Peter anyja.
– Először nem akarták bevenni, de rábeszéltem őket. Az senkinek
sem jó, ha nem tudnak aludni.
– Hát igen – felelte Gösta. – Minden segítségre szükségük van.
– Tudnak már valamit? Ezért jött?
Peter fénytelen szemmel nézett rá.
– Sajnos még nem – válaszolta Gösta. – De minden követ
megmozgatunk. Azért jöttem, hogy megkérdezzem, lehetséges-e,
hogy valaki bejutott a házba, amíg aludtak. Nem volt nyitva
valamelyik ablak?
Eva felnézett rá.
– Nagyon meleg volt, az összes ablakot nyitva hagytuk éjszakára.
De belülről beakasztottuk a kampót, mindig így csináljuk.
– Értem – felelte Gösta. – Amikor utoljára itt voltam, azt
mondták, hogy a bejárati ajtó be volt zárva. Máshol nem lehet
bejönni? Nincs például pinceajtó, amit nem zárnak?
 Peter a homlokára csapott, és az ajtóra bökött.
– Jesszusom, a múltkor teljesen kiment a fejemből! Van
riasztónk. Mindig beriasztjuk a nyílászárókat, mielőtt lefekszünk.
Egyszer betörtek az uddevallai lakásunkba, amikor még ott éltünk.
Még Nea születése előtt. Valaki bedobott egy könnygázgránátot a
levélnyíláson át, és betörte az ajtót. Nem voltak értéktárgyaink,
amelyeket elvihettek volna, de rettenetes érzés volt, hogy valaki
bejött az otthonunkba, miközben aludtunk. Azóta van riasztónk, itt
a tanyán is az első dolgunk volt beszereltetni. Különösen fontosnak
tűnt, mivel ilyen félreeső helyen lakunk…
A hangja elfúlt, és Gösta jól tudta, mire gondol. Hogy ez sem védte
meg őket. A riasztó azt az érzést keltette bennük, hogy biztonságban
vannak, de nem így volt.
– Szóval mielőtt reggel távozott, kikapcsolta a riasztót?
– Igen.
– És miután elment, visszakapcsolta?
– Nem – válaszolta Peter, és a fejét rázta. – Reggel volt, világos,
és…
Felnézett. Megértette, hová akar kilyukadni Gösta.
– Vagyis Nea nem mehetett ki fél hét előtt.
– Pontosan, nem tűnhetett el korábban, mert akkor megszólalt
volna a riasztó. Senki más nem ismeri a kódot?
Most Eván volt a fejrázás sora.
– Nem, és értesítést is kapunk a telefonunkra, ha valaki ki- vagy
bekapcsolja.
Felkelt, és odahozott egy iPhone-t, amely töltőn lógott a
konyhapulton. Beütött egy kódot, keresgélt egy darabig, majd Gösta
elé tartotta a telefont.
– Nézze, itt van az az éjszaka, tízkor bekapcsoltuk a riasztót,
mielőtt lefeküdtünk, és Peter hat óra háromkor kapcsolta ki, amikor
elment.
– Hogy erre miért nem gondoltunk?! – jegyezte meg a férfi
halkan.
– Nekem is eszembe juthatott volna – dörmögte Gösta. – Hiszen
ott a készülék. Az ilyen helyzetekben… nem mindig gondolkodunk
logikusan. De most már kizárhatjuk, hogy valaki betört éjszaka.
– És azokat kikérdezték már a táborban? – kérdezte Bengt.
Ulla megrántotta a férje karját, és valamit a fülébe súgott. A férfi
dühösen húzódott félre.
– Valakinek ki kell mondania – dohogott. – Mindenki arról
beszél, hogy az a tábor tele van bűnözőkkel. Néhányan itt is voltak a
kutatáskor. Hát senki sem látja, milyen remek alkalom volt ez a
bizonyítékok eltüntetésére? Az egyikük találta meg, úgy hallottam.
Hát nem különös egybeesés?
Gösta nem igazán tudta, mit válaszoljon. Erre nem számított,
noha az utóbbi időben megtanulta, hogy a bevándorlóellenes
embereket már nem lehet a kopaszra borotvált fejükről és a
bakancsukról megismerni, mert ugyanúgy néznek ki, mint bárki
más. Kíváncsi volt, Eva és Peter osztja-e Bengt nézeteit.
– Semmit sem zárunk ki, de semmi sem utal arra, hogy a
menekülttáborban kellene keresnünk a tettest.
– De igaz? Laknak ott bűnözők?
Nehéz volt eldönteni, hogy Peter személyes meggyőződésből
kérdezi-e, vagy csak annyira kétségbe van esve, hogy minden
szalmaszálba belekapaszkodik.
– A rendőrségnek nem kellene megvizsgálnia, kik jönnek ide?
Lehetnek közöttük gyilkosok, tolvajok, erőszaktevők vagy akár
pedofílok is.
Bengt megemelte a hangját, és a felesége ismét megrángatta a
karját.
– Maradj már, Bengt, nem ez a megfelelő alkalom.
De a férje nem tudott uralkodni magán.
– Fel nem foghatom, mi van ezzel a rohadt országgal, pont a
svédek naivsága miatt költöztünk külföldre! Özönlenek ide az
idegenek, ruhát és ételt adunk nekik, tetőt a fejük fölé, és még van
képük panaszkodni a szállásaikra! Azt állítják, hogy háború és
kínzások elől menekülnek, aztán meg azon siránkoznak, hogy nincs
wifi. Ez mindent elmond róluk!
 – Nézze el a férjemnek! – pillantott Göstára Ulla, és még
erősebben rángatta a férfi pólóját, mire az visszafojtotta a lélegzetét.
– De végtére is nem tudni, milyen emberek vannak a táborban, és
amikor bent jártunk a faluban vásárolni… beszélgettem a helyiekkel.
Mindenki attól tart, hogy más gyerekeket is bántani fognak.
– Más nyomokat fontosabbnak tartunk, és azokat követjük –
mondta Gösta.
Igen rosszul érintette a beszélgetésnek ezen fordulata.
– Arra gondol, ami harminc éve történt? Helennel és azzal a
színésznővel, aki most megint itt van? Tényleg elhiszik ezt? – Eva
felemelte a fejét, és Gösta szemébe nézett. – Ismerjük Helent, hiszen
a szomszédunk, sosem tudott volna ártani Neának. És a színésznő…
Szent ég, miért akarta volna bántani a kislányunkat? Maguk is
gyerekek voltak, amikor az az egész történt. Én egy percig sem
hiszem el ezt a mesét. Sokkal inkább hiszem… amit Bengt mond.
Gösta némán ült ott. Nem tudott mit felelni. Nea szülei
elkeseredettek. Nem ez a megfelelő alkalom, hogy ideológiai vitát
nyisson.
– Nem zárunk ki semmit, nagyon veszélyes egy irányba elmenni –
mondta végül. – A nyomozás korai szakaszában tart, várjuk az
igazságügyi orvosszakértői jelentést és a technikusok elemzését.
Higgyék el, nem ragadunk le egy elméletnél, de az senkinek sem
használ, ha megalapozatlan pletykák kapnak szárnyra, amelyek csak
előítéleteket szülnek. Ezért arra kérem magukat, ne nehezítsék a
dolgunkat pletykák terjesztésével.
– Értem – mondta Peter, miközben ökölbe szorította a kezét az
asztalon. – De ígérje meg, hogy nem zárnak ki semmit oktalan elvek
alapján sem. Talán nem véletlen, hogy ilyen rossz a hírük, és az
emberek a szájukra vették őket. Nem zörög a haraszt…
– Megígérem – felelte Gösta, de gombóc nőtt a torkában.
Az az érzése támadt, hogy elindult valami, amit nehéz lesz
megállítani. Az utolsó, amit látott, mielőtt kilépett volna az ajtón,
Peter sötét, élettelen pillantása volt.
 Bohuslän, 1672

Elolvadt az utolsó hó is, a patakok csörgedezni, a növények zöldülni

kezdtek. A paplak új életre kelt. Egy álló hétig takarítottak, hogy
kiűzzék a tél utolsó nyomait is a házból, és fogadják a melegebb
évszakot. Minden dunyhát és matracot kitisztítottak és
kiszellőztettek, a rongyszőnyegeket kimosták, a padlót
felszappanozták. Az ablakokat csillogóra pucolták, hogy a
fénysugarak behatolhassanak a kis szobákba, és kiűzhessék az
árnyakat a sarkokból. A keblekbe melegség költözött, és
felolvasztotta azt, ami a hosszú téli éjeken jéggé fagyott odabent.
Märta virgoncan ugrabugrált az udvaron, Violával a sarkában. Elin
azon kapta magát, hogy dudorászik, miközben a padlón térdepel, és
a deszkákat súrolja. Még Britta is barátságosabbnak tűnt.
A Bohuslän-szerte megégetett boszorkányokról szóló hírek is
hozzájárultak a településen uralkodó vidám hangulathoz, a
történetek szájról szájra jártak, újra és újra elmesélték őket a
gyertyák fényében. A boszorkányszombatok és az ördöggel való
paráználkodások meséjét egyre jobban kiszínezték, ahányszor csak
elmondták. Az egy szálláson osztozó cselédek és béresek szabályosan
vetélkedtek, ki tudja elevenebben lefesteni a visszafelé elköltött
vacsorákat, a fejjel lefelé fordított gyertyákat, a repülő teheneket és
kecskéket, valamint a gyerekek történetét, akiket a sátán kedvéért
csábítottak el a boszorkányok. Märta mindig elkerekedett szemmel
hallgatta a meséket, és Elin elnézően figyelte közben. Izgalmas
történetek voltak ezek, nem tagadhatta, de magában azt latolgatta,
vajon mennyi lehet igaz belőlük. Úgy vélte, hogy olyanok, mint a
mesék, amelyeket a nagyanyja mondott neki gyerekkorában
természetfeletti lényekről és tündérekről. De egy szót sem szólt. Az
embereknek szükségük van a mesékre, hogy elviseljék az élet
nehézségeit, és Märta lelkes arckifejezése örömmel töltötte el.
Hogyan foszthatta volna meg ettől az élvezettől? Idővel majd Märta
is megtanulja, mi a különbség mese és valóság között, és minél
tovább élhet a mesék világában, annál jobb.
Az utóbbi időben Britta szokatlanul kedves volt Märtához.
Megsimogatta a haját, édességet adott neki, és megkérdezte,
megcirógathatja-e Violát. Elin fel nem foghatta, miért, de kedvét
szegte a dolog. Ismerte a húgát. Britta semmit sem tett szívjóságból.
Märta minden jóságot magába szívott, amelyet irányába mutattak,
és ragyogó arccal vitte oda Elinnek az édességet, amelyet a
gazdasszonytól kapott. Elin megpróbálta elfojtani a nyugtalanságát.
Különösen azokon a napokon, amikor sok tennivalója akadt. Britta
anyósa, Ingeborg jött látogatóba. Sietni kellett a tavaszi
nagytakarítással, hogy minden kész legyen, mire megérkezik. Elin
egész nap nem látta Märtát, annyira lefoglalta a súrolás és a sikálás,
és csak délután kezdte aggódva keresni. A nevét kiabálta az udvaron,
benézett a szállásukra, a pajtába és a major többi épületébe, de a
lányának színét sem látta. A nyugtalanságtól görcsbe rándult a
gyomra. Egyre hangosabban kiáltozott, és mindenkit megkérdezett,
aki szembejött, de senki nem tudott semmit Märtáról.
Aztán kivágódott az ajtó.
– Mi történt, Elin? – kérdezte Preben, kiszaladva a házból.
A haja égnek állt, a fehér ingét sebtében tűrte be a nadrágjába.
Elin kétségbeesetten futott felé, miközben pillantásával még
mindig az udvart pásztázta, hátha megpillantja a lánya szőke
kobakját.
– Nem találom Märtát, pedig már mindenhol kerestem.
– Nyugodjon meg, Elin! – mondta Preben, és a vállára tette a
kezét.
Elin a ruhán át is érezte a tenyere melegét, és nem tudta megállni,
hogy a karjába ne omoljon. Így álltak egy darabig, majd az asszony
elhúzódott, és megtörölte a szemét a ruhája ujjával.
 – Meg kell találnom! Még olyan kicsi. Ő a legdrágább kincsem!
– Megtaláljuk – válaszolta Preben, és határozott léptekkel az
istálló felé indult.
– Ott már néztem – mondta Elin elkeseredetten.
– De ott van a Kis Jan, és ha valaki tudja, mi folyik ezen a
birtokon, akkor az ő – felelte Preben.
Kinyitotta az istálló ajtaját, és bement. Elin felemelte a szoknyáját,
és utánafutott. Az istálló sötétjében két férfihangot hallott
mormogni, és ki tudta venni a „Britta” szót a beszédükből. A szíve
vadul kalapálni kezdett. Kényszerítette magát, hogy kivárja, amíg
Preben és Kis Jan beszél, de amikor megpillantotta Preben arcát,
tudta, hogy nem véletlenül van egy csomóban a gyomra.
– A Kis Jan látta Brittát és Märtát az erdő felé menni.
– Az erdő felé? De hát mi keresnivalójuk van ott? Britta sosem
megy az erdőbe. És miért vitte oda Märtát?
Hallotta, hogy valósággal sikít, és Preben csitítgatja.
– Most nincs idő sopánkodni. Meg kell találnunk a kislányt.
Brittát a könyvtárban láttam, megyek és megkérdezem.
Preben befutott a házba, Elin meg csak állt ott tehetetlenül.
Elárasztották a gyerekkori emlékek. A húga mindent elvett tőle, amit
szeretett, méghozzá az apjuk jóváhagyásával. A babát, amelyet az
anyjától kapott, az árnyékszék szennyében találta meg, a haja
levágva, a szempillája kitépve. A kutyakölyök, amelyet a bérestől
kapott, eltűnt, de minden porcikája azt súgta, hogy Britta keze volt a
dologban. A húgában van valami romlottság. Nem bírta elviselni, ha
valakinek van valamije, ami neki nem adatott meg. Mindig is ilyen
volt.
És Brittának nincs gyereke, Elinnek meg van egy tündéri kislánya.
És Britta férje szeretettel nézett a gyerekre. Mintha csak a sajátja
volna. Elin érezte, hogy ennek nem lehet jó vége, de mit tehetett
volna? A húga kegyelemkenyerén élt, és nem volt hová mennie. Mert
a szavak, amelyeket azon a végzetes napon kiejtett, sokakban
visszatetszést és gyűlöletet keltettek. Britta volt az egyetlen reménye.
És ezért most talán drágán meg kell fizetnie.
 Preben futva tért vissza, az arca borús volt.
– A tengerszemhez mentek – mondta.
Elin ügyet sem vetett rá, mi történhetett bent a házban. Csak arra
tudott gondolni, hogy a kislánya kint van a tengerszemnél, és nem
tud úszni.
A szíve a torkában dobogott, ahogy futott Preben után az erdőben
a tengerszem felé, miközben Istenhez fohászkodott. Ha az Úr csak
egy kicsit is könyörületes, élve találják Märtát. Ha nem, ő is meghal
a sötét vízben a lányával együtt.
Nils a szájába vette a cigarettát, és mélyen beleszívott. Vendela is
rágyújtott mellette. Basse a cukorkászacskót babrálta, amelyet a
Centrumkioskenben vett.
A hegyen ücsörögtek, ahonnan rá lehetett látni a Király-
szurdokra. Odalent egy csapat turista gyalogolt Fjällbacka felé.
– Szerinted sikerül az apádnak? – kérdezte Basse. – Mármint
megtanítani az arabokat vitorlázni.
Lehunyta a szemét, és a nap felé fordította a fejét. Szeplős arca
egykettőre rákvörös lesz, ha sokáig így marad.
– Hát eléggé rákattant, az tuti – felelte Nils.
Az apja mindig is ilyen volt. Ha valamit igazán akart, napi
huszonnégy órában küszködött, kifogyhatatlan energiákat
mozgósítva. Odahaza a falon képek függtek, amelyeken Nils bátyjai
az apja nyakában ülnek, vitorlázni tanulnak, vagy hallgatják, ahogy
felolvas nekik.
Nils meg örülhetett, ha az apja a hogyléte felől érdeklődött.
Vendela teljesen elmerült a telefonja nyomogatásában. Az ébren
töltött ideje nagy részét a telefonjának szentelte. Nils azt szokta
mondogatni neki, hogy a végén még a kezéhez nő.
– Nézzétek, milyen szép volt! – kiáltotta a lány.
Odatartotta a kijelzőt a fiúknak, akik hunyorogtak, hogy rendesen
lássák a verőfényben.
– Rohadt jól nézett ki – mondta Basse, és majd’ felfalta a
szemével.
A kép a kilencvenes évek elején készült. Marie Wall Bruce
Willisszel. Nils többször is látta a filmet. Tényleg jó csaj volt
akkoriban.
– Hogy lehet ilyen rusnya lánya? – kérdezte a fejét ingatva. –
Biztos maga az ördög volt az apja.
– De kurva nagy a melle – jegyezte meg Basse. – Nagyobb, mint
az anyjáé. Milyen lehet megdugni? A csúnya lányok általában jók az
ágyban.
A cigarettájával Vendela felé intett.
– Nem keresnél rá Jessie-re is? Róla nem írnak?
Vendela bólintott. Miközben a telefonját simogatta, Nils hanyatt
dőlt, és az ég felé fordította az arcát.
– Azt a kurva! – kiáltott Vendela, és megrázta Nils karját. – Ezt
látnotok kell!
Megint megmutatta nekik a telefont.
– Ez valami vicc? – kérdezte Nils, és érezte, hogy borzongás fut
végig rajta. – Ez fent van a neten?
– Ja, pillanatok alatt megtaláltam – felelte Vendela.
– Kibaszott jó!
Basse talpra szökkent.
– Mit csináljunk? Felrakjuk Snapchatre?
Vendela fülig érő szájjal nézett Nilsre. A fiú tanakodott magában
egy darabig, aztán szélesen elvigyorodott.
– Nem csinálunk semmit. Egyelőre.
Basse és Vendela először csalódottnak tűnt. Aztán Nils beavatta
őket a tervébe, mire a haverja hangosan felröhögött. Zseniális volt.
Egyszerű. De zseniális.

A gyerekek kérdésekkel kezdték bombázni Karímot, amint leült a

konyhaasztalhoz, de képtelen volt nekik válaszolni. Csak morgott
valamit. Annyi mindent próbáltak olyan rövid idő alatt beleverni a
fejébe. Az egyetemi tanulmányai kezdete óta nem merült ki ennyire
szellemileg. Biztosan nem olyan bonyolult ez, hiszen sokkal
összetettebb dolgokat is megtanult már, mint a vitorlázás, viszont
nehezítette a helyzetét, hogy a sok új – és ijesztő – információt egy
olyan nyelven kapta, amelyet nem beszélt jól.
 A Földközi-tengeren való átkelés emlékei meglepő erővel
hasítottak belé. Csak most tudatosodott benne, mennyire félt a
csónakban. Akkor nem volt ideje ilyesmire. Amínával együtt csak
arra összpontosítottak, hogy megvédjék a gyerekeket. Ma reggel
azonban, amikor Bill-lel ült a hajóban, eszébe jutott minden hullám
és a vízbe esettek minden sikolya, és azok pillantásai, akik már nem
sikoltoztak, csak némán elsüllyedtek, hogy soha többé ne
bukkanjanak a felszínre.
Elfojtotta ezeket az emlékeket, elhitette magával, csak az számít,
hogy biztonságban vannak. Hogy új hazára leltek. Új otthonra.
– Akarsz beszélni róla? – kérdezte Amína, és megsimogatta Karím
haját.
A férfi a fejét rázta. Nem azért, mert nem bízott a feleségében.
Amína nem ítélkezne felette, nem kételkedne benne. De olyan
régóta kellett már erősnek lennie. A Szíriában töltött utolsó időben
és a hosszú úton Svédország felé.
Most Karímon a sor, hogy erős legyen.
– Csak elfáradtam – mondta, és szedett egy merőkanállal Amína
padlizsánkréméből.
Pont olyan finom volt, mint az anyjáé, de ezt persze neki sosem
merte volna megmondani. Az anyja legalább olyan indulatos
természet volt, mint Amína.
A felesége a karjára tette a kezét. Megcirógatta a sebeit. Karím
fáradtan rámosolygott.
Az anyja akkor halt meg, amikor Karím börtönben ült, aztán pedig
el kellett menekülniük. Senkinek sem mertek szólni. Szíriában
nyüzsögtek a besúgók, és sosem lehetett tudni, ki próbálja úgy
menteni a bőrét, hogy kiadja őket. Szomszédok, barátok,
családtagok – senkiben sem bízhattak.
Nem akart az útra gondolni. Tudta, hogy sok svéd azt hiszi, a
luxusélet reményében jöttek ide. Karímot megdöbbentette a
naivitásuk. Tényleg azt képzelik, hogy az ember képes mindent
otthagyni, amit ismer, csak azért, mert azt hiszi, itt az élet fenékig
tejfel? Persze vannak olyanok, akik átgázolnak nőkön és gyerekeken,
hogy mentsék az irhájukat, akiket saját magukon kívül senki sem
érdekel. De azt kívánta, hogy a svédek lássák azokat is, akik nem
ilyenek. Azokat, akiknek azért kellett elhagyniuk a hazájukat, hogy a
biztos halál torkából mentsék ki magukat és a családjukat. Akik
minden lehetséges eszközzel tenni akarnak az országért, amely
befogadta őket.
Amína még mindig a sebeket cirógatta a karján, és Karím
felnézett a tányérjából. Rájött, hogy egy falatot sem evett, annyira
belemerült az emlékeibe, amelyekről azt hitte, elfojtotta őket.
– Biztos, hogy nem akarsz beszélni róla?
A felesége rámosolygott.
– Nehéz volt – mondta Karím.
Számija rugdosni kezdte Haszant, mire Amína szigorú pillantást
vetett rájuk. Ennyi általában elég volt.
– Sok újdonság volt – folytatta Karím. – Furcsa szavak, és nem
vagyok biztos abban, hogy nem teljesen őrült-e…
– Mármint Bill?
– Igen. Lehet, hogy nincs ki a négy kereke, és olyasmit vett a
fejébe, ami lehetetlen.
– Minden lehetséges, nem te szoktad mondani a gyerekeknek?
Amína az ölébe ült. Nem szoktak gyengéden viselkedni egymással
a gyerekek előtt, ezért most ők nagy szemeket meresztettek rájuk.
De Amína érezte, hogy Karímnak szüksége van a közelségére.
– A férjed ellen fordítod a saját szavait? – kérdezte a férfi, és
hátrasimította a nő haját.
Dúsan, feketén omlott a hátára, ez volt az egyik, amit Karím
annyira szeretett benne.
– Mert a férjem bölcs dolgokat mond – felelte Amína, és
megpuszilta. – Néha.
Karím hosszú idő óta először nevetett hangosan, és érezte, hogy a
gyomrában oldódik a csomó. A gyerekek nem értették a viccet, de ők
is kacagtak. Mert az apjuk nevetett.
– Igazad van. Minden lehetséges – mondta Karím, és
megpaskolta Amína fenekét. – De most hadd egyek! Majdnem olyan
jó, mint az anyám főztje.
Amína válaszként a vállára sózott egyet. Karím szedett még
magának.

– Felhívod? – kérdezte Paula, és Martinra mosolygott, aki éppen

visszaváltott egy kanyar előtt. – Az az új divat, hogy idősebb nők
fiatal pasikat szednek fel. És ha jól hallottam, nem ez lesz az első
hasonló élményed.
Nem volt titok, hogy Martin nagy nőfalóként viselkedett, és az
idősebb hölgyek különösen kedvelték. Amikor Paula megismerte,
már élete szerelmével, Piával élt, és Paula szemtanúja lehetett a
boldogságának és a Pia elvesztése feletti gyászának. Martin
agglegényéletét csak hallomásból ismerte, de ez nem akadályozta
meg abban, hogy ugrassa vele. És Marie gátlástalan flörtölése magas
labda volt.
– Hagyjál már! – felelte Martin elvörösödve.
– Ez az – mutatta Paula, amikor elhajtottak egy pazar tengerparti
ház mellett.
Martin végre fellélegezhetett. Paulának húsz kilométere volt, hogy
piszkálja.
– A Planarnán állok meg – mondta teljesen szükségtelenül, hiszen
éppen befordultak a lebetonozott rakpartra, és leparkoltak.
A Badis a domb tetején trónolt, és Paula örült, hogy a régi épületet
néhány évvel ezelőtt felújították. Látott róla képeket, hogy nézett ki
régen, és szégyen-gyalázat lett volna, ha átengedik az enyészetnek.
Hallott a rendezvényekről és az éjszakai klubokról, amelyeknek a
hely otthont adott, és úgy vélte, sok fjällbackai a Badisnak
köszönheti a megélhetését.
– Nem biztos, hogy itthon van – mondta Martin, és bezárta a
kocsit. – De azért kopogjunk be.
Elindult a gyönyörű ház felé, amelyet Marie bérelt, Paula pedig
követte.
– Jessie tizenéves, és ilyen pompás házban lakhat – jegyezte meg.
– Bakker, én a helyében ki sem lépnék.
 Beárnyékolta a szemét a kezével. A tenger visszatükrözte a
napsugarakat.
Martin bekopogott. Persze idetelefonálhattak volna, hogy
megbizonyosodjanak arról, Jessie itthon van-e, de mind Paula,
mind Martin jobban szerette, ha az embereknek nincs idejük
felkészülni a velük való beszélgetésre. Ha nem érnek rá átgondolni,
mit is mondjanak, könnyebben csúszott ki a szájukon az igazság.
– Úgy látszik, nincs itthon senki – mondta Paula, és dobbantott
egyet.
A türelem nem tartozott az erényei közé, ellentétben Johannával,
aki maga volt a megtestesült nyugalom. Ami az őrületbe kergette
Paulát.
– Várjunk – mondta Martin, és újból kopogott.
Egy örökkévalóságnak tűnő idő után lépteket hallottak a házból.
Az ajtó felé közeledtek, és kattant a zár.
– Jó napot! – köszönt nekik egy tizenéves lány.
Rövid sortot és fekete pólót viselt, rajta valami rockermotívum.
Borzas volt, és úgy tűnt nagy sebbel-lobbal kapkodta magára a
ruháit.
– A tanumshedei rendőrségtől jöttünk, és fel szeretnénk tenni
néhány kérdést – mondta Martin, és odabólintott a lánynak, aki
csak résnyire nyitotta ki az ajtót.
A lány bizonytalannak tűnt.
– Az anyám…
– Épp most beszéltünk vele – szakította félbe Paula. – Tudja,
hogy idejöttünk.
A lány továbbra is habozott, de néhány másodperc után hátrált
pár lépést, és kitárta az ajtót.
– Tessék bejönni! – mondta, és előrement.
Paula álla leesett a ház belseje láttán. A kilátás fantasztikus volt. A
stégre vezető hatalmas üvegajtók nyitva álltak, és be lehetett látni
Fjällbacka egész partvidékét. Atyaég! Hogy egyesek ezt
megengedhetik maguknak!
– Miről szeretnének beszélgetni?
 Jessie leült a nagy, fából készült konyhaasztalhoz, anélkül hogy
rendesen bemutatkozott volna. Paula azon merengett, hogy az
udvariasság hiánya a rossz neveltetésből fakad-e, vagy egyszerűen
kamaszvonás. Az anyával való találkozás alapján az elsőt
valószínűsítette. Marie nem tűnt szerető anyatípusnak.
– Egy kislány meggyilkolásának ügyében nyomozunk. És okunk
volt kikérdezni az édesanyádat, mert…
Paula látta Martinon, hogy a szavakat keresgéli. Fogalmuk sem
volt, mennyit tud Jessie az anyja múltjáról.
De a lány maga adta meg a választ.
– Igen, hallottam róla, a kislányt ugyanott találták meg, mint azt a
gyereket, akit állítólag anya és Helen ölt meg.
A tekintete csapongott. Paula rámosolygott.
– Tudnunk kell, hol volt az édesanyád vasárnap este és hétfő
délután között – mondta.
– Honnan tudnám? – Jessie megrántotta a vállát. – Vasárnap este
a stábbal bulizott, de hogy hazajött-e, és mikor, gőzöm sincs. Nem
egy szobában alszunk.
Jessie felhúzta a lábát, és belebújtatta a térdét a pólójába. Paula
nem látott túl nagy hasonlóságot anya és lánya között, de Jessie
talán az apjára ütött, akárki volt is az. Rákeresett Marie-ra az
interneten, hogy a lehető legtöbbet kiderítse a hátteréről, és sok
helyen ezt írták. Mármint azt, hogy nem tudni, ki a lánya apja. Paula
elgondolkodott azon, a lány vajon tudja-e. Vagy Marie.
– Annyira azért nem nagy ez a ház, szóval ha nem is alszotok egy
szobába, hallhattad, amikor megjött – vetette fel Martin.
Igaza van, gondolta Paula. Az átépített házikó fényűző volt ugyan,
de nagynak nem lehetett nevezni.
– Fülhallgatóval alszom – felelte Jessie, mintha mi sem volna
természetesebb.
Paula, akinek jéghideg, néma és vaksötét hálószobára volt
szüksége, nem igazán értette, hogyan lehet zenét hallgatva aludni.
– És vasárnap éjszaka is így aludtál? – kérdezte Martin
tántoríthatatlanul.
 Jessie ásított egyet.
– Mindig így alszom.
– Szóval fogalmad sincs, hogy az édesanyád hazajött-e, és ha igen,
mikor. És amikor felébredtél, itthon volt?
– Nem. Általában korán bemegy a stúdióba – mondta Jessie, és
még lejjebb húzta a pólóját a lábán.
Teljesen ki fog nyúlni. Paula megpróbálta elolvasni a feliratot, de
a betűk furcsán villámalakúak voltak, ezért nem boldogult.
Valószínűleg amúgy sem ismeri a bandát. Kamaszként egy rövid
ideig Scorpions-rajongó volt, de a kemény rockot nem igazán
ismerte.
– Nem gondolják komolyan, hogy az anyám kiment arra a
tanyára, és agyonütött egy gyereket. Ugye?
Jessie a jobb keze körmét kezdte vizslatni, és Paulának az egész
teste belesajdult, amikor meglátta a tövig rágott körmöket. Néhány
helyen még a bőr is hiányzott, teljesen ki voltak sebesedve az ujjai.
– Tudják, milyen volt a családoknak? A családjainknak? Hogy
mennyi szart kellett kiállnunk, mert az anyáinkat bűnösnek
kiáltották ki valamiért, amit el sem követtek? És most idejönnek, és
egy másik gyilkosságról kérdezősködnek, amihez az anyáinknak
semmi közük!
Paula némán méregette Jessie-t, és uralkodott magán, hogy ne
hívja fel a lány figyelmét arra, hogy az anyja az egész karrierjét erre
a gyerekkori traumára építette fel.
Martin a lány felé fordult.
– Anyáink? – kérdezte. – Helen fiáról beszélsz? Ismeritek
egymást?
– Igen – válaszolta Jessie, és hátradobta a haját. – Ő a pasim.
Az emeletről hallatszó neszre mindnyájan összerezzentek.
– Ő is itt van? – kérdezte Paula, és a felső szintre vezető meredek
lépcső felé pillantott.
– Igen – mondta Jessie, és a nyaka teljesen kivörösödött.
– Nem kérnéd meg, hogy jöjjön le? – kérdezte Martin
barátságosan. – Helen családjával is beszélnünk kell, és ha már
úgyis itt van…
– Jól van – egyezett bele Jessie, és felkiáltott. – Sam! Itt a
rendőrség. Beszélni akarnak veled.
– Mióta jártok? – kérdezte Paula, és észrevette, hogy a lány
kihúzza magát.
Úgy vélte, nem lehetett még túl sok barátja.
– Pont most jöttünk össze – mondta Jessie feszengve, de Paula
látta rajta, hogy nincs ellenére a téma.
Emlékezett, milyen boldog volt, amikor először jött össze
valakivel. Örült, hogy egy másik emberhez tartozhat. Bár az ő
esetében nem egy Samról volt szó, hanem egy Josefinről. És nagyon
is titkolták. Csak huszonöt éves korában vallotta be, aztán meg
csodálkozott azon, miért titkolózott ilyen sokáig. Nem szakadt le az
ég, nem nyelte el a föld, nem csapta agyon a villám. Nem dőlt össze
a világ. Pont ellenkezőleg. Életében először érezte magát szabadnak.
– Jó napot!
Egy nyúlánk kamasz fiú slattyogott le a lépcsőn. Sortot viselt, a
felső teste csupasz volt. Jessie-re mutatott.
– Rajta van a pólóm.
Paula kíváncsian méricskélte. A legtöbb helyi ismerte az apját, a
környéken nem lakott túl sok ENSZ-katona, és Paula nem egészen
így képzelte James Jensen fiát. Szénfekete haj. Feketével kihúzott
szeme és dacos pillantás, amely – Paula tisztán érezte – valami mást
rejt. Sokszor látott már ilyet fiataloknál, akikkel a munkája során
találkozott. Az ilyen pillantás mögött ritkán bújtak meg jó dolgok és
kellemes élmények.
– Nem bánod, ha felteszünk neked is néhány kérdést? – tudakolta
Paula. – Fel akarod hívni a szüleidet, hogy engedélyt kérj tőlük?
Összenézett Martinnal. Valójában szabályellenes a szülők
távollétében kikérdezniük tizenéveseket. De Paula úgy döntött, sima
beszélgetésnek fogja fel az egészet. Nem kihallgatásnak. Csak
feltesznek pár kérdést, és ostobaság lenne nem kihasználni az
alkalmat, hogy Sam is itt van.
– Nea meggyilkolásának ügyében nyomozunk, a
szomszédotokban lakott. És bizonyos okokból, amelyeket nyilván
nem kell részleteznünk, tudnunk kell, hol voltak az édesanyáitok
Nea eltűnésének idején.
– Az anyámmal már beszéltek? – kérdezte a fiú, és leült Jessie
mellé.
A lány rámosolygott, és egészen megváltozott. Valósággal
ragyogott.
– Igen, találkoztunk már vele – felelte Martin, majd felkelt, és a
konyhapulthoz ment. – Nem baj, ha iszom egy pohár vizet?
– Dehogy – mondta Jessie, és vállat vont, de le sem vette a szemét
Samról.
– És ő mit mondott? – kérdezte a fiú, és az asztallap famintázatát
simogatta.
– Mi inkább azt szeretnénk hallani, te mit mondasz – szólt közbe
Paula, és kedvesen rámosolygott.
Volt a fiúban valami, ami megérintette. Már nem volt gyerek, de
még felnőtt sem, és Paula szinte látta, ahogy a két énje harcol
egymással. Azon tűnődött, ő maga tudja-e már, melyik
győzedelmeskedik majd. Nem lehet könnyű olyan apa mellett
felnőni, mint James, gondolta. Sosem szerette a kiskakasokat és a
macsókat, talán azért, mert azok sem szerették az olyanokat, mint ő.
És biztos nehéz egy olyan apával, aki egyfajta férfieszményt testesít
meg.
– De mire kíváncsiak? – kérdezte a fiú, és vállat vont, mintha
tulajdonképpen mindegy volna.
– Tudod, mit csinált az édesanyád vasárnap estétől hétfő
délutánig?
– Pontosabban mikor? Sem az órát, sem az anyámat nem szoktam
figyelni.
Még mindig az asztalt simogatta.
Martin egy pohár vízzel tért vissza.
– Mondd el, amire emlékszel – javasolta. – Kezdd a vasárnap
esténél.
Egy húzásra kiitta a víz felét.
 Paula érezte, hogy ő is szomjas lesz. A helyiségben volt ugyan
ventilátor, de vajmi keveset segített. A tikkasztó hőségtől vibrált a
levegő, hiába álltak tárva-nyitva az ajtók. Szellő sem rebbent. A víz
tükörsima volt a kikötőben.
– Korán vacsoráztunk – mondta Sam, és a plafon felé fordította a
tekintetét, mintha fel akarná idézni a vasárnap estét. – Húsgolyót és
krumplipürét. Anyám csinálta, apám utálja a porból készült
krumplipürét. Aztán apám elment valami hivatalos útra, én meg
felvonultam a szobámba. Hogy anya mit csinált, gőzöm sincs.
Esténként visszahúzódom. Reggel meg sokáig aludtam, nem tudom,
meddig. De gondolom, anyám futni volt. Minden reggel jár.
Paula felkelt, és ő is hozott magának egy pohár vizet. A nyelve már
hozzátapadt a szájpadlásához. Miközben teleengedte a poharat,
hátrafordult.
– Nem is láttad?
A fiú a fejét rázta.
– Nem. Aludtam.
– És később napközben?
Martin megitta a maradék vizét, és a kézfejével megtörölte a
száját.
– Nem tudom. Talán ebédkor. Nyári szünet van. Ki figyel
ilyesmire?
– Aztán hajóztunk – szólt közbe Jessie. – Szerintem kettő körül.
Hétfőn.
Még mindig Samot bámulta.
– Igen, így van – mondta a fiú, és bólintott. – Elmentünk egy
körre a hajómmal. Azaz anya és apa hajójával. Családi hajó. De
többnyire én használom. Anya nem tudja vezetni, apa meg alig van
itthon.
– Most mióta van itt? – kérdezte Paula.
– Néhány hete. De nemsokára elmegy. Miután elkezdődött a suli,
azt hiszem.
– Hová? – tudakolta Martin.
Sam megvonta a vállát.
 – Nem tudom.
– Semmi másra nem emlékeztek a hétfői napból?
Mindketten a fejüket rázták.
Paula váltott egy pillantást Martinnal, aki bólintott. Felálltak.
– Köszönjük a vizet. És a beszélgetést. Lehet, hogy később lesznek
még kérdéseink.
– Aha – mondta Sam.
Megint megrántotta a vállát.
A fiatalok az ajtóig kísérték őket.
 Bohuslän, 1672

Amikor Elin meghallotta Märta sikolyát, úgy szaladt, ahogy csak a

lába bírta. Látta maga előtt Preben fehér ingét a fák között, a férfi
gyorsabb volt nála, egyre nőtt közöttük a távolság. A szíve vadul
kalapált, érezte, ahogy a szoknyája beleakad az ágakba, és elszakad,
hallotta a hasadó szövet hangját. A távolban megpillantotta a
tengerszemet, és még jobban szaporázni kezdte a lépteit, miközben
Märta sikolya egyre közelebbről hallatszott.
– Märta! Märta! – kiabált Elin éles hangon, és amikor elérte a
vízpartot, térdre rogyott.
Preben már a lány felé tartott, a sötét tóban gázolt, de amikor már
mellig ért neki a víz, elkáromkodta magát.
– Beakadt a lábam valamibe, és nem tudom kiszabadítani. Elin,
ússzon oda Märtáért, már nem bírja sokáig.
Preben vadul pillantott rá, és Elin látta, hogyan küzd, hogy
kiszabadítsa magát.
Kétségbeesetten nézett a lányára, aki most elcsendesedett, és úgy
tűnt, mindjárt elmerül az éjfekete vízben.
– Nem tudok úszni – sikoltotta, miközben vadul valami megoldás
után kutatott a tekintetével.
Tudta, hogy ha ész nélkül beleveti magát a tengerszembe, a lánya
biztosan nem menekül meg. És ő maga sem éli túl.
Átszaladt a tengerszem túlsó partjára. A tó kicsi volt, de mély, és
Märtának már csak a szőke feje búbja látszott ki belőle. Egy
hatalmas ág nyúlt be a víz fölé, és Elin olyan messzire mászott ki
rajta, amennyire csak tudott. Még mindig méterek választották el a
lányától, de odakiáltott neki, hogy ne adja fel. Úgy tűnt, Märta
hallotta, mert csapkodni kezdett a karjával. Elinnek sajgott a keze,
ahogy egyre kijjebb kúszott az ágon a víz fölé, de most már olyan
közel volt, hogy megpróbálhatta elérni Märtát.
– Fogd meg a kezem! – kiáltotta, és nyújtózkodott a lánya felé,
miközben erősen kapaszkodott az ágba.
Preben is teli torokból kiabált.
– Fogd meg Elin kezét, Märta!
A lány kétségbeesetten küzdött, hogy elérje az anyját, de nehezen
boldogult, és nyelte a vizet.
– Märta! Édes jó istenem! Fogd meg a kezem!
És valamifajta csoda folytán ekkor a kislány elkapta a kezét. Elin
tiszta erőből szorította, miközben megpróbált hátrafelé kúszni az
ágon. Märta visszahúzta, de valahonnan sikerült annyi erőt
gyűjtenie, amennyire szüksége volt. Preben eközben kiszabadult, és
feléjük úszott. Amikor már majdnem a tengerszem partjánál jártak,
a férfi odaért, és ölbe kapta Märtát, így Elin elengedhette. Mindkét
karja hasogatott, de annyira megkönnyebbült, hogy
feltartóztathatatlanul peregni kezdtek a könnyei. Amint szilárd talajt
érzett a lába alatt, a karjába kapta a lányát, Prebennel együtt, aki
guggolva tartotta a gyereket.
Elin utólag nem tudta volna megmondani, meddig kuporogtak ott
hármasban, egymást átölelve. Csak akkor tudatosult bennük, hogy
vissza kell menniük száraz ruhát venni, amikor Märta vacogni
kezdett.
Preben a karjába kapta a lányt, és elindult vele az erdőn át. Kissé
sántított, és Elin látta, hogy elveszítette az egyik cipőjét. Biztos
akkor, amikor beleakadt valamibe a tengerszem fenekén.
– Köszönöm – mondta sírástól remegő hangon, mire Preben
mosolyogva felé fordult.
– Én semmit sem csináltam. Elin mentett meg.
– Isten segedelmével – felelte az asszony csendesen, és érezte,
hogy így igaz.
Isten segített abban a pillanatban, amikor azt kiabálta a lányának,
hogy fogja meg a kezét, ebben teljesen biztos volt.
 – Akkor ma este külön köszönetet mondok ezért az Úrnak –
válaszolta Preben, és még jobban magához szorította a lányt.
Märta szája széle elkékült, a fogai összeverődtek.
– Miért mentél ki a tóhoz, ha egyszer nem tudsz úszni?
Elin próbált nem szemrehányón beszélni, mert nem értette a
dolgot. Märta jól tudta, hogy nem szabad víz közelébe mennie.
– Azt mondta, Viola beleesett, és meg fog fulladni – motyogta a
lány.
– Ki? Ki mondta, hogy Viola vízbe esett? – kérdezte Elin a
homlokát ráncolva.
De tudta a választ. A lány feje felett összenézett Prebennel.
– Britta mondta? – kérdezte a férfi.
Märta bólintott.
– Igen, és elkísért egy darabon, megmutatta, merre van a
tengerszem. Majd azt mondta, vissza kell mennie, én mentsem meg
Violát.
Elin felbőszülten pillantott Prebenre, és látta, hogy a férfi
tekintete pont olyan sötét, mint a tengerszem vize.
– Beszélek a feleségemmel – mondta tompán.
Közeledtek a paplakhoz. Elin legszívesebben összekarmolta,
megverte, megtépte volna a húgát, de tudta, jobb, ha Prebenre
hallgat. Különben magát és a lányát is szerencsétlenné teszi.
Gyötrelmesen vett pár mély levegőt, és arra kérte az égi hatalmakat,
hogy képes legyen megőrizni a hidegvérét. De forrt benne a düh.
– Mi történt?
Kis Jan szaladt eléjük több cseléddel és béressel a sarkában.
– Märta beleesett a tengerszembe, de Elin kimentette – mondta
Preben, és gyors léptekkel a paplak felé indult.
– Vigyük a cselédszállásra – mondta Elin, mert nem akarta, hogy
Märta Britta közelében legyen.
– Nem, meleg fürdőre és száraz ruhára van szüksége.
Preben a legfiatalabb cselédlányhoz fordult.
– Stina, készítsen egy jó fürdőt!
A lány térdet hajtott, és beszaladt a házba, hogy vizet melegítsen.
 – Hozok neki száraz ruhát – mondta Elin.
Kelletlenül otthagyta Prebent és Märtát, de előbb megsimogatta a
lánya szőke fejét, és megpuszilta a jéghideg homlokát.
– Mindjárt visszajövök – mondta, amikor Märta tiltakozásul
nyöszörögni kezdett.
– Mi folyik itt? – jelent meg Britta mogorván az ajtóban, miután
meghallotta, micsoda felfordulás van az udvaron.
Amikor meglátta Märtát Preben karjában olyan fehér lett az arca,
mint a férje inge.
– Mi… Mi…
A szeme elkerekedett a meglepetéstől. Elin úgy rimánkodott
magában, mint még soha, hogy legyen ereje türtőztetni magát, és ne
csapja helyben agyon a húgát. És a fohászai meghallgatásra találtak.
Tartotta a száját, de a biztonság kedvéért inkább sarkon fordult, és
elindult száraz ruháért. Azt már nem hallotta, Preben mit mondott a
feleségének, de azt még elkapta, hogy nézett rá. És életében először
félni látta a húgát. A félelem mögött azonban lappangott valami, ami
megijesztette Elint. Gyűlölet, amely úgy izzott, akár a pokol tüze.
A gyerekek a földszinten játszottak. Patrik a rendőrségen volt, Erica
pedig megkérte Kristinát, hogy maradjon egy darabig, így
zavartalanul dolgozhatott. Megpróbálta már úgy is, hogy egyedül
van a gyerekekkel, de lehetetlennek bizonyult koncentrálnia,
miközben minden ötödik percben akartak tőle valamit. Az egyik
éhes volt, a másiknak pisilnie kellett. Kristina szívesen maradt,
amiért Erica nagyon hálás volt. Bárki bármit mondhat az anyósáról,
de a gyerekekkel remekül bánik, és sosem habozott, ha be kellett
segíteni. Erica néha azon tűnődött, az ő szüleiből milyen nagyszülő
vált volna. Mivel a gyerekek születése előtt meghaltak, sosem
tudhatja meg, de szerette volna azt hinni, hogy az unokák
meglágyították volna az anyja szívét. Hogy ők – vele és Annával
ellentétben – áttörték volna az anyja kemény páncélját.
Amikor megismerte az anyja történetét, már rég megbocsátott
Elsynek, és elszántan hitt abban, hogy kedves, szerető nagymama
lett volna. Abban egy percig sem kételkedett, hogy az apjából
csodálatos nagypapa vált volna. Pont olyan csodálatos, mint amilyen
apának volt. Néha látta maga előtt, ahogy a kedvenc székén ül a
teraszon, és Maja meg az ikrek körülötte játszanak. Ő pedig pöfékel,
miközben kalózokról és távoli szigeteken felbukkanó kísértetekről
mesél. Biztosan halálra rémítette volna a gyerekeket ezekkel a
történetekkel, ahogy Ericát és Annát is. De a kicsik ugyanúgy
élvezték volna a borzongást, ahogy ők. Imádták volna a nagypapájuk
pipájának illatát és a vastag kötött pulóvereit, amelyeket mindig
viselt, mert Elsy folyton spórolni akart a fűtésen.
Ericának égett a szeme, és kényszerítette magát, hogy ne
gondoljon a szüleire. A nagy parafa táblára nézett, amely a szoba
egyik falát teljesen betakarta. Fogta az íróasztalán tornyosuló
papírkupacot, és kitűzte a másolatokat, kinyomtatott oldalakat,
képeket meg jegyzeteket. Ez volt a könyv megírásának egyik lépése.
Először teljes zűrzavart teremtett maga körül: információkat
gyűjtött, feltornyozta a papírokat, összeszedett mindent, aztán
megpróbált rendet tenni a káoszban. Szerette ezt a munkafázist,
általában ekkor oszlott szét a köd, amely a kezdetben teljesen
érthetetlennek tűnő történetet körülölelte. Ahányszor csak
belefogott egy könyvbe, az az érzés kerítette hatalmába, hogy sosem
fog összeállni a kép. De aztán valahogy mindig minden a helyére
került.
És most nem csupán egy könyvről van szó. Noha egy régi történet
és egy régi tragédia felelevenítésének indult az egész, később
váratlan fordulatot vett. Most már egy friss gyilkossági eset
kinyomozása is nehezíti, egy újabb halott kislány és sok-sok
gyászoló.
Erica összekulcsolta a kezét a tarkóján, és hunyorítva próbált
valami vezérfonalat találni. Mostanában kicsit nehezebben tudta
elolvasni a szövegeket ebből a távolságból, de nem volt hajlandó
beismerni, hogy olvasószemüvegre lenne szüksége.
Marie és Helen képét nézte. Annyira mások voltak. Mind a
kinézetük, mind a kisugárzásuk. Helen fekete hajú volt, és
hétköznapi, félénk lány. Marie szőke, gyönyörű szép, és mindig
nyugodtan pillantott a lencsébe. Ericát idegesítette, hogy nem találta
meg a régi kihallgatási jegyzőkönyveket. Senki sem tudta, hol
vannak, az is lehet, hogy megsemmisültek. Tapasztalatból tudta,
hogy a tanumshedei rendőrség sosem járt élen a szervezettség
dolgában. Az, hogy Annika mostanában katonás rendet tartott,
vajmi keveset segített, ha az ember az ő titkárnői ténykedését
megelőző időszakok anyagaihoz akart hozzájutni. A kihallgatási
jegyzőkönyvek segítségére lehetnének megérteni a lányok viszonyát,
az aznapi eseményeket, és azt, hogy került sor a beismerő
vallomásra. Az akkori újságcikkek nem adtak túl sok háttér-
információt, csak tényeket közöltek, de azt nem mondták meg,
miként alakultak így a dolgok. És mivel Leif már régen meghalt, tőle
nem kérhetett segítséget. Abban bízott, hogy az egykori rendőrfőnök
lányánál tett látogatás majd előrébb viszi, de Viola még nem hívta.
Abban sem lehetett biztos, hogy Leif tényleg megőrzött-e nyomozati
anyagokat, csupán zsigeri megérzés volt, hiszen a férfi sosem tudott
teljesen túllépni a Stella-ügyön. És mindig ide lyukadt ki. Leif vette
fel Helen és Marie beismerő vallomását, ő nyilatkozott úgy a
lapoknak, hogy az esetet megoldották. Miért gondolta aztán meg
magát? Miért merült fel benne évekkel később, hogy a lányok talán
mégis ártatlanok?
Erica megint hunyorgott, hogy ki tudja silabizálni a betűket. A
földszintről hallotta, hogy a gyerekek bújócskáznak a nagyanyjukkal,
ami mindig kihívások elé állította az ikrek számolási képességeit:
„Eeegy… keeettő… tíz! Aki bújt, aki nem, megyek!”
Hirtelen a Bohusläningen egyik cikke keltette fel az érdeklődését.
Felállt, és levette a tábláról. Már sokszor elolvasta, de most fogott
egy tollat, és bekarikázta az egyik sorát. A cikk akkor íródott, amikor
a lányok visszavonták a beismerő vallomásukat, és egy riporternek
sikerült rávennie Marie-t, hogy válaszoljon néhány kérdésre.
„Követett valaki minket az erdőbe” – idézte a lap.
A kijelentést hazugságnak minősítették, feltételezték, hogy a
gyerek így akarja elhárítani a felelősséget. De mi van, ha tényleg
követte valaki a lányokat aznap az erdőbe? Mit jelent ez a Nea-ügyre
nézve? Erica felkapott egy sárga post-itet az íróasztalról, és felírta:
„Valaki az erdőben?” A cikk fölé ragasztotta a parafa táblára, és
csüngő karral megállt a papírok előtt. Hogyan tovább? Hogyan
derítse ki, tényleg követte-e valaki a lányokat? És ha igen, ki lehetett
az?
Csipogott az íróasztalon heverő mobilja, és Erica a kijelzőre
nézett. Csak egy szám állt rajta, név nem. De az üzenetből azonnal
rájött, ki az.
„Tudom, hogy beszélt az anyámmal. Találkozunk?”
Erica mosolyogva tette le a telefont, miután rövid igenlő választ
írt. Most talán feleletet kap néhány kérdésére.

Patrik megírta a jelentést a Helennel és Jamesszel folytatott

beszélgetésről, majd a „Nyomtatás” gombra kattintott. Mindketten
otthon voltak, amikor kiment a tanyára, és készségesen válaszoltak a
kérdéseire. James alátámasztotta Helen kijelentését, miszerint
egyikük sem hallotta a kutatás hangjait a hétfőről keddre virradó
éjszakán, és arról is mesélt, mit csinált hétfőn. Hivatalos úton volt,
már vasárnap este megérkezett a göteborgi szállodába. Hétfőn
négykor volt egy találkozója, utána autóba ült, és hazajött. Helen azt
mondta, vasárnap este tíz körül feküdt le. Altatót vett be, és átaludta
az éjszakát, csak reggel kilenckor ébredt, amikor is szokásához híven
elment futni.
Patrik azon merengett, meg tudja-e erősíteni valaki Helen
állításait.
A gondolataiból a telefon csörgése riasztotta fel. Szórakozottan
szólt bele, miközben igyekezett megakadályozni, hogy a véletlenül
felborított tartóból az íróeszközök szétguruljanak az asztalon.
Amikor meghallotta a hívó hangját, leült a székére, fogott egy tollat
és egy jegyzettömböt.
– Sikerült soron kívül megcsinálnod – mondta
megkönnyebbülten, mire Pedersen igent motyogott a kagylóba.
– Hát nem volt egyszerű. Jössz nekem eggyel. De persze… ha
gyerekekről van szó… – Pedersen felsóhajtott a vonal másik végén,
és Patrik rájött, hogy az igazságügyi orvosszakértőt pont úgy
megrendítette Nea halála, mint őt magát. – A tárgyra is térnék. Még
nincs kész a végleges jelentés, de megállapítottuk, hogy Nea halálát
fejsérülés okozta. Betört a feje.
– Értem – mondta Patrik, és feljegyezte.
Tudta, hogy a beszélgetést követően Pedersen részletes jelentést
küld, de mindig segített rendszerezni a gondolatait, ha jegyzetelt.
– És azt tudjuk, hogyan tört be?
– Nem, csak annyit, hogy a sebben koszt találtunk. Egyébként a
test tiszta volt.
 – Koszt? – Patrik abbahagyta az írást, és a homlokát ráncolta.
– Igen, elküldtem a mintát a törvényszéki labornak, egy kis
szerencsével nemsokára jelentkeznek.
– És a sérülést okozó tárgy? Biztosan arról került kosz a sebbe.
– Iiigen… – Pedersen hosszan elnyújtotta a szót.
Patrik tudta, hogy akkor szokása ilyet csinálni, ha nem teljesen
biztos a dolgában, és nem akar sem túl sokat, sem túl keveset
mondani. A téves megállapítások végzetesek lehetnek a nyomozásra
nézve. Pedersen nagyon is tisztában volt ezzel.
– Nem vagyok biztos benne – mondta, és szünetet tartott. – De a
sebből ítélve súlyos tárgy lehetett. Vagy…
– Vagy? – türelmetlenkedett Patrik.
Pedersen hatásszüneteitől meglódult a pulzusa.
– Vagy zuhanás is okozhatta.
– Zuhanás?
Patrik maga előtt látta a tisztást. Nem sok hely volt, ahonnan le
lehetett esni, már persze, ha nem egy fáról pottyant le a kislány. De
akkor ki rejtette a kidőlt törzs alá?
– Szerintem megmozdították – mondta Pedersen. – A testen
találtunk arra utaló nyomokat, hogy egy ideig hanyatt feküdt, de ti
hason fekve találtatok rá. Odavitték, és letették arra a helyre, de
korábban órákig hanyatt feküdt. Nem tudom pontosan
megmondani, meddig.
– Találtál hasonlóságokat a Stella-üggyel? – kérdezte Patrik.
A jegyzettömbre tette a tollát.
– Egybevetettem a megállapításainkat a régi boncolási
jegyzőkönyvvel – felelte Pedersen –, de azon kívül, hogy mindkét
kislány halálát fejsérülés okozta, nem találtam hasonlóságot.
Stellánál a sebben fa és kő nyomaira is bukkantak. És biztos, hogy a
kislány a tisztáson, a víznél halt meg, ahol ráakadtak. Talált
Torbjörn valamit? Bár azt megállapítottam, hogy utólag vitték oda,
és dugták a fatörzs alá, az nem biztos, hogy messziről hozták. Az is
lehet, hogy a közelben ölték meg.
– Szerintem inkább valami tárggyal okozhatták a sérülést. Nincs
semmi a környéken, ahonnan leeshetett volna, a talaj majdnem
teljesen sík. De rögtön felhívom Torbjörnt, és megkérdezem. Amikor
ott voltam, semmi jelét nem láttam, hogy ott ölték volna meg.
Patrik újra maga elé képzelte a tisztást. Nem látott vérfoltokat, de
Torbjörn és a technikusai mindent gondosan átvizsgáltak, és ha volt
valami, amit puszta szemmel nem lehetett észrevenni, ők biztosan
megtalálták.
– Van még valami? – kérdezte Patrik.
– Nem, más érdekeset nem találtam. A kislány egészséges
négyéves volt, jól táplált, a fejen lévő sérülésen kívül nem voltak
sebei, a gyomrában csokoládét és tésztát találtam, szerintem
valamilyen csokoládés süteményt ehetett, vagy csokis kekszet.
– Jól van, köszönöm – mondta Patrik.
Bontotta a vonalat, letette a tollat, várt pár percet, majd felhívta
Torbjörn Ruudöt. Többször kicsörgött, és Patrik már majdnem
kinyomta a hívást, amikor meghallotta Torbjörn nyers hangját:
– Halló!
– Szia! Patrik vagyok. Hedström. Most beszéltem Pedersennel, és
csak érdeklődnék, hogy álltok.
– Még nem vagyunk kész – felelte Torbjörn kurtán.
Mindig úgy beszélt, mintha mérges volna, de Patrik már
megszokta. Torbjörn volt az egyik legjobb a szakterületén
Svédországban. Mind a stockholmi, mind a göteborgi körzet ajánlott
neki munkát, de ő szívesebben maradt a szűkebb hazájában,
Uddevallában, és semmi okát nem látta a költözésnek.
– És szerinted mikor végeztek? – kérdezte Patrik.
Megint felkapta a tollat.
– Nem tudom megmondani – dünnyögte Torbjörn. – Ebben az
ügyben nagyon alaposak akarunk lenni. Persze máskor is. De te is
tudod… A kislánynak nem adatott meg hosszú élet. És…
Megköszörülte a torkát, és nyelt egy nagyot. Patrik megértette, de
a kislány érdekében hideg fejjel kell gondolkozniuk, és olyan
tárgyilagosan kell eljárniuk, amennyire csak lehetséges. És meg kell
találniuk a tettest.
 – Előzetesen tudsz mondani valamit? Pedersen felboncolta a
testet, a kislánynak betört a feje. Ez a halál oka. Nem találtatok
valamit a helyszínen, amivel megüthették? Vagy egyáltalán ott halt
meg, ahol ráakadtunk?
– Nem – bökte ki Torbjörn kelletlenül.
Patrik tudta, hogy nem szeret addig semmit sem mondani, amíg el
nem készülnek. Ugyanakkor a bűnügyi technikus nyilván azzal is
tisztában volt, miért szeretne legalább részinformációkat kicsikarni,
hiszen ezek segíthetik a nyomozást.
– Nem találtuk nyomát annak, hogy a tisztáson ölték volna meg.
Nem voltak vérnyomok sem a földön, sem a növényzeten.
– Mekkora területet vizsgáltatok át?
– Elég nagyot. Pontosan nem tudom megmondani, de a végleges
jelentésben benne lesz. És ahogy már említettem, nem voltak
vérnyomok. Márpedig ha betört a feje, rendesen véreznie kellett.
– Akkor a tisztás tagadhatatlanul másodlagos helyszín – szögezte
le Patrik, miközben feljegyzett néhány dolgot. – És kell lennie egy
elsődlegesnek is.
– Ahol a kislány lakott? Ott ne keressünk vérnyomokat?
Patrik először nem felelt. Majd vonakodva azt mondta:
– Gösta hallgatta ki a családot. Úgy véli, nincs okunk őket
gyanúsítani. Ezért eddig ezzel a szállal még nem foglalkoztunk.
– Nem is tudom – dünnyögte Torbjörn. – Tudjuk, mi megy egyes
családokban. Néha baleset történik. Néha más.
– Igazad van – grimaszolt Patrik.
Az a kellemetlen érzése támadt, hogy hibát követtek el. Egy naiv,
ostoba hibát. Nem engedhette meg magának, hogy érzelgős vagy
naiv legyen. Az évek alatt már sok mindent láttak, lehettek volna
okosabbak is.
– Patrik?
A finom kopogásra felkapta a fejét. Már befejezte a telefonálást,
csak ült ott, és bámult maga elé, miközben azt mérlegelte, hogyan
tovább.
– Igen?
 Annika állt az ajtóban gondterhelt tekintettel.
– Van itt valami, amit tudnotok kell. Kaptunk néhány hívást.
Vagyis sokat. És nagyon kínos…
– Miről beszélsz?
Annika belépett, és karba tett kézzel megállt az íróasztal előtt.
– Az emberek feldúltan hívogatnak. Azt mondják, nem végezzük
tisztességesen a munkánkat. Már-már fenyegetőznek.
– De miért? Nem értem.
Patrik a fejét ingatta. Annika vett egy nagy levegőt.
– Azt mondják, körül kellene néznünk a menekülttáborban.
– De miért, semmi jel nem mutat ebbe az irányba.
Patrik a homlokát ráncolta. Nem értette, mire megy ki a játék.
Miért hívogatják őket az emberek a menekülttábor miatt?
Annika elővette a jegyzettömbjét, és felolvasta:
– Egy a neve elhallgatását kérő úr szerint egyértelmű, hogy egy
„istenverte fekete volt a menekülttáborból”. Egy hölgy pedig, aki
szintén ragaszkodott a névtelenséghez, azt mondta, „botrányos,
hogy nem azoknak a bűnözőknek a kihallgatásával kezdték”.
Határozottan állította, hogy „egyikük sem háború elől menekült, az
csak kifogás, hogy idejöhessenek, és a svéd társadalom nyakán
élősködhessenek”. És vagy egy tucat ilyen hívást kaptam. Mindenki
anonim szeretett volna maradni.
– Szentséges ég! – sóhajtott Patrik egy nagyot.
Már csak ez hiányzott!
– Én csak szóltam – mondta Annika, és elindult az ajtó felé. –
Hogyan kezeljem ezeket a hívásokat?
– Ahogy eddig – felelte Patrik. – Válaszolj udvariasan és
semmitmondóan.
– Jól van – egyezett bele a kolléganője, majd távozott.
Patrik utánakiáltott.
– Annika!
– Tessék?
Bedugta a fejét az ajtón.
– Ideküldenéd Göstát? És hívd fel az uddevallai ügyészt.
Házkutatási engedélyt kérünk.
– Máris – bólintott Annika.
Megszokta már, hogy ne kérdezzen vissza. Mindent megtud majd
idejében.
Patrik hátradőlt az irodai széken. Gösta nem fog örülni. De nem
tehetnek mást. Vagyis már rég meg kellett volna tenniük.

Melegség árasztotta el Martin mellkasát, ahogy Tuvát figyelte a

visszapillantó tükörben. Most hozta el Pia szüleitől. Maradhatott
volna még egy napot, hogy Martin nyugodtan dolgozhasson, de úgy
hiányzott neki, hogy kért Patriktól egy szabad órát. Szüksége volt
arra, hogy egy kicsit a lányával legyen, különben nem bírja a
munkát. Tudta, hogy azért vágyik ennyire Tuva társaságára, mert
végső soron Piára vágyik, idővel azonban el kell engednie a lányát,
és több mozgásteret kell hagynia neki. De most folyamatosan maga
mellett akarta tudni. Csak Pia szüleire és Annikára merte rábízni, és
csupán akkor, amikor a munkája miatt muszáj volt. Az ő szüleit nem
nagyon érdekelték a kisgyerekek. Szívesen átjöttek, beköszöntek,
ittak vele egy kávét, de sosem kérdezték meg, hogy vigyázzanak-e
Tuvára, és Martin sem kérte őket ilyesmire.
– Menjünk a játszóra, apa! – szólalt meg a kislány a hátsó ülésen,
és Martinra nézett a visszapillantóban.
– Persze, csillagom – felelte a férfi, és dobott neki egy puszit.
Az igazat megvallva, reménykedett is benne, hogy Tuva oda akar
menni. Folyton az a nő járt az eszében, akivel a játszótéren
összefutott, és bár tudta, hogy kicsi az esélye egy újbóli
találkozásnak, fogalma sem volt, hogyan láthatná ismét.
Megfogadta, hogyha lesz akkora szerencséje, és újra
összetalálkoznak, ezúttal megkérdezi a nevét.
Leparkolt a játszótér mellett, és kikapcsolta Tuva biztonsági övét.
Már álmában is ki tudta volna kapcsolni a hevedereket, de még
emlékezett, mennyit szerencsétlenkedett velük kezdetben. Nyögött
és káromkodott, miközben Pia fuldoklott a nevetéstől. Akkoriban
sok minden nehéznek tűnt, ami most már magától értetődő. És
annyi minden nehéz most, ami akkor még egyszerű volt. Ügyesen
bezsebelt egy ölelést, amikor kiemelte a kislányt a gyerekülésből.
Tuva egyre ritkábban és ritkábban akart hozzábújni. Túl sok
felfedeznivaló volt a világban, és túl kevés idő játszani, így
mostanában csak akkor bújt a karjába, ha beteg vagy fáradt volt.
Martin megértette és elfogadta, de néha azt kívánta, bárcsak
megállíthatná az időt.
– Apa, ott a kisfiú, akit megrúgtál!
Martin érezte, hogy fülig vörösödik.
– Köszönöm, hogy így fogalmaztál, drágám – mondta, és
megpaskolta Tuva buksiját.
– Szívesen, apa – felelte a gyerek udvariasan, anélkül hogy értette
volna, miért mondtak neki köszönetet, majd odafutott a kisfiúhoz,
aki éppen egy jókora marék homokot igyekezett a szájába tömni.
– Ne, ne, nem szabad homokot enni! – mondta Tuva, majd
elkapta a kis kezet, és leporolta.
– Milyen remek gyerekfelügyelőm lett! – mosolygott a nő szélesen
Martinra.
A mosolygödröcskéi láttán Martin megint elpirult.
– Ígérem, ezúttal nem rúgok bele a kicsibe.
– Nagyra értékelem – mosolygott a nő megint, mire Martinnak a
füle is égni kezdett.
– Martin Molin – mondta, és kezet nyújtott.
– Mette Lauritsen.
A keze meleg és száraz volt.
– Norvég? – kérdezte Martin, és hirtelen megértette, miért beszél
olyan furcsán.
– Igen, de már tizenöt éve Svédországban élek. Haldenből
származom, és egy tanumshedeihez mentem férjhez. Ahhoz, akivel
minap üvöltöztem a telefonban.
Bocsánatkérően fintorgott.
– És megoldódott az ügy? – kérdezte Martin.
A szeme sarkából látta, hogy Tuva továbbra is a kisfiút
pátyolgatja.
 – Hát azt nem mondanám. Mindig annyira leköti az új csaja, hogy
nincs ideje a manóra.
– Manónak hívják? – viccelt Martin, pedig tudta a kisfiú nevét.
– Természetesen nem – nevetett Mette, miközben szeretettel
nézett a gyerekre. – Jonnak hívják, az apám után, csak én hívom
manónak. Remélem, még a kamaszkora előtt le tudok szokni erről.
– Hát tanácsos volna – felelte Martin tettetett komolysággal, és a
torkában dobogott a szíve a nő ragyogó szeme láttán.
– És mivel foglalkozik? – kérdezte Mette.
Martin egy pillanatig úgy érezte, flörtöl vele, de az is lehet, hogy
csak szerette volna.
– Rendőr vagyok – válaszolta, és hallotta, milyen büszkén cseng a
hangja.
Mert büszke is volt a munkájára. Hasznos dolgot tett. Már
kiskorában eltökélte, hogy rendőr lesz, és sosem volt egy szemernyi
kétsége sem a döntése helyességét illetően. A munka lett a
mentsvára, amikor Pia meghalt, és a kollégái nem csupán a
munkatársai voltak, hanem a családja. Még Mellberg is. Minden
családban kell egy fekete bárány, és nyugodtan kijelenthetik, hogy
Bertil Mellberg tökéletesen hozza a szerepét.
– Rendőr? – mondta Mette. – Remek!
– És maga?
– Én gazdasági asszisztens vagyok egy grebbestadi irodában.
– Ott is laknak? – kérdezte Martin.
– Igen. Jon apja ott él. De ha továbbra is így áll hozzá a
dolgokhoz, nem tudom…
Hosszan a fiára nézett, akit Tuva éppen ölelgetett és puszilgatott.
– Nem tanulta még meg, hogy nem szabad ennyire nyomulnia –
jegyezte meg Martin nevetve.
– Van, aki sosem tanulja meg – mosolygott vissza Mette.
Aztán láthatóan habozott valamin.
– Hát… ne vegye nyomulásnak… de mit szólna valamikor egy
vacsorához?
Úgy tűnt, megbánta, amint kimondta, de Martinnak már megint a
torkában dobogott a szíve.
– Örülnék! – felelte egy kissé túl nyomatékosan. – Egy feltétellel…
– Mégpedig? – kérdezte Mette gyanakvón.
– Hogy én hívom meg.
Megint megjelentek az arcán a mosolygödröcskék, és Martin
érezte, ahogy a bensejében felenged és olvadni kezd valami.

– Hol van Martin és Paula? Még nem jöttek vissza? – kérdezte

Gösta, miközben leült a székre Patrik íróasztala mellett.
Amikor Annika megkérte, jöjjön át Patrikhoz, azt hitte, mindenki
itt lesz, de idáig még csak ő futott be.
– Hazaküldtem őket. Martin elmegy Tuváért, és Paula is ránéz a
családjára, de később visszajönnek.
Gösta bólintott. Várta, hogy Patrik megossza vele, miről van szó.
– Beszéltem Pedersennel és Torbjörnnel – mondta Patrik.
Gösta kihúzta magát a széken. Amióta megtalálták a kislányt,
olyan volt, mintha egy helyben topognának, ezért aztán bármi, ami
előreviheti őket, felbecsülhetetlen értékkel bírt.
– És mit mondtak?
– A boncolást elvégezték, és kaptam előzetes jelentést. Torbjörn
és csapata még nincs teljesen kész, de kicsikartam belőle némi
információt.
– És? – kérdezte Gösta, miközben érezte, hogy egyre gyorsabban
ver a szíve.
Annyira szeretett volna mondani valamit Nea szüleinek, annyira
szerette volna lezárni ezt az egészet.
– A kislányt nagy valószínűség szerint nem a tisztáson ölték meg.
Vélhetően ez csak másodlagos helyszín, és minél előbb meg kell
találnunk az elsődlegest.
Gösta nyelt egyet. Arra számított, hogy a tisztás a tetthely. De ha
nem ott ölték meg, csak odavitték, az mindent megváltoztat. Még ha
pillanatnyilag nem is tudják, hogyan.
– És hol kezdünk keresni? – kérdezte.
Amint kimondta, már tisztában is volt a válasszal.
 – Aha – suttogta.
Patrik bólintott.
– Az a leglogikusabb.
Aggódó tekintettel méricskélte Göstát, tudta, mennyire együttérez
a kislány szüleivel. Noha idegenek voltak neki, az első perctől át
tudta érezni a gyászukat.
– Bármennyire szeretnék is tiltakozni, tudom, hogy így kell lennie
– mondta Gösta, és elszorult a szíve.
Patrikra nézett.
– Mikor?
– Csak az uddevallai ügyész házkutatási engedélyére várok. De
nem hiszem, hogy gond lesz. Úgy vélem, holnap reggel nyélbe
üthetnénk.
– Jó – felelte Gösta. – Mondtak még valamit?
– A halált fejsérülés okozta. Lehet, hogy leesett valahonnan, vagy
fejbe verték. Nem világos, milyen eszközzel, a sebben csak koszt
találtak.
– Hát akkor elemezni kell azt a koszt – mondta Gösta, és
érdeklődve előrehajolt.
Patrik bólintott.
– Már elküldték a laborba. De eltart egy darabig, mire eredményt
kapunk.
Egy ideig csendben ültek. A nap lebukóban volt, és a napközbeni
erős fényt most az est lágy, vörös és narancs árnyalatai váltották fel.
A hőmérséklet már csaknem kellemesnek érződött a rendőrség
épületében.
– Tehetek még valamit ma este? – kérdezte Gösta, és egy
láthatatlan szösszel játszott az egyenruháján.
– Nem, menj haza, és pihenj, majd tájékoztatlak a holnapról.
Martin és Paula bejön, hogy megírja a mai kihallgatások jelentéseit,
Annika mondta, hogy te már végeztél a Nea szüleivel folytatott
beszélgetés beszámolójával.
– Igen. Éppen Annikának segítettem átnézni a bejelentéseket a
szexuális zaklatásokról, de ezt otthon is folytathatom, nem?
 Felkelt, és betolta a székét.
– De – bólintott Patrik. Aztán habozni kezdett. – Hallottál a
telefonhívásokról? A menekülttábor kapcsán.
– Igen – felelte Gösta kurtán.
Peter szüleinek megjegyzései jutottak eszébe, de nem szólt róluk
Patriknak.
– Félnek – mondta inkább. – Félnek az ismeretlentől. Az emberek
mindig a kívülállókat okolják minden bajukért. Egyszerűbb ebben
hinni, mint arra gondolni, hogy olyasvalaki tette, akit ismernek.
– Szerinted gond lehet belőle? – kérdezte Patrik.
Az asztalra könyökölt, és összekulcsolta az ujjait.
Gösta gondolkodóba esett. A pletykalapok főcímeire gondolt,
amelyek az utóbbi években azt hirdették, hogy a Svédország
Barátainak a botrányok ellenére egyre nő a szavazótábora. Nemet
akart mondani, de aztán hallotta, amint megerősíti azt, amit Patrik
már úgyis tudott.
– Igen, gond lehet belőle – válaszolta.
Patrik bólintott, de nem felelt.
Gösta otthagyta, és átment az irodájába, hogy összeszedje a
papírokat, amelyeket haza akart vinni. Ücsörgött egy darabig az
íróasztalánál, és nézett ki az ablakon. Az ég olyan volt, mintha
lángolna.

Vendela óvatosan kinyitotta az ablakot, miközben a tévé lentről

felszűrődő hangjaira fülelt. Noha a szobája az emeleten volt, már
régóta egy bejáratott utat használt lefelé. A fedett terasz teteje pont
az ablaka alatt helyezkedett el, úgyhogy gond nélkül kimászhatott,
majd átkapaszkodhatott a nagy fára, amely a ház mellett állt. A
biztonság kedvéért az ajtaját belülről bezárta, és felhangosította a
zenét. Ha az anyja bekopogna, egyszerűen azt fogja gondolni, hogy
Vendela nem hallja.
Amikor lefelé mászott, benézett a nappali ablakán. Látta hátulról
az anyját, ahogy egyedül ül a kanapén, és valami unalmas
krimisorozatot néz egy pohár borral a kezében, mint mindig. Kint
olyan világos volt, hogy az anyja megláthatta volna, ha megfordul,
de Vendela egykettőre leért, és átosont az udvaron. És anya úgysem
vesz észre semmit, ha iszik. Régen hetente egy-két este borozott,
kezében Stella egyik fényképével. Másnap meg fejfájásra
panaszkodott, mintha nem tudná, mitől van. Amióta Marie Wall
visszatért Fjällbackába, mindennap iszik.
Marie és Helen. A nők, akik megölték a nagynénjét, és
alkoholistává tették az anyját.
Az udvar határában Nils és Basse várt rá, és Vendela elhessegette
Marie és Helen, valamint a gyerekeik, Sam és Jessie képét.
Nils megölelte, és hozzásimult.
Biciklivel jöttek, és Vendela felpattant Nils csomagtartójára.
Sebesen tekertek Fjällbacka felé, elhaladtak a Tetra Pak és a kis
tűzoltóság nagy parkolója mellett. Elhagyták a Bååthaket pizzériát,
majd a kis pázsit borította teret. A Galärbackenen megálltak egy
pillanatra, és Vendela szorosabban ölelte Nils derekát, érezte lapos,
feszes hasát.
A lejtő meredek volt, és a fiú nem fékezett. A szél zúgott a fülében,
és lobogtatta a haját. Összerándult a gyomra, amikor belehajtottak
az aszfalt gödreibe, és nagyot nyelt, hogy legyőzze a félelmét.
Elhaladtak az Ingrid Bergmans torg mellett, és Vendela
fellélegzett, amikor végre sík terepre értek. A téren nyüzsögtek az
emberek, és pár kikent-kifent fiatal gyorsan félreugrott, amikor
elsuhantak mellettük. Vendela hátrafordult, és látta, ahogy az
öklüket rázzák, de csak nevetett rajtuk. Átkozott turisták, idetolják a
képüket néhány hétre, és azt hiszik, övék Fjällbacka. Novemberben
eszükbe sem jutna idejönni. Idehajókáznak a tökéletes kis
családjukkal a tökéletes kis otthonukból, előrenyomakodnak a
sorban, és fennhangon szidják a helyi parasztokat, ahogy ők nevezik.
– Hoztál fürdőruhát? – kérdezte Nils hátrafordulva.
Lassan gurultak a kis badholmeni stég felé, így Vendela tisztán
hallotta, mit mond.
– Nem, basszus, elfelejtettem. De anélkül is tudok fürdeni.
Megsimogatta a fiú combját, aki erre felnevetett. Vendela gyorsan
megtanulta, mit szeret Nils. Minél szemtelenebbül viselkedett, a fiú
annál jobban begerjedt.
– Vannak ott páran – mondta Basse, és a régi ugrótorony felé
mutatott.
– Csak néhány alsóbb éves kis köcsög. Lelépnek, ha odaérünk,
hidd el.
A félhomályban Vendela sejteni vélte Nils mosolyát. Volt benne
valami, mert folyton bizseregni kezdett tőle a gyomra. Letették a
bicikliket a kavicsba, a régi fürdőhely mellett, majd elindultak az
ugrótorony felé, ahol három srác fürdött és viháncolt. Elnémultak,
amikor meglátták a jövevényeket, némán taposták a vizet.
– Húzás! Fürdeni akarunk! – mondta Nils nyugodtan, és a három
srác pisszenés nélkül a stéghez úszott.
Amilyen gyorsan csak tudtak, kikapaszkodtak, és a sziklákon át
elindultak az egyik öltözőkabin felé. Ez egy régi fürdőhely volt, ahol
az ember a szabad ég alatt öltözött át csupán néhány fafal
védelmében, de Nils, Vendela és Basse nem vették a fáradságot,
hogy elmenjenek addig. Csak ledobták a ruhájukat.
A fiúk elkezdtek felmászni az ugrótoronyra, de Vendela
ráérősebben vetkőzött. Az ugrótornyot nem bírta. Igazából Basse
sem, de mindig ment Nils után.
Vendela a napozóstéghez sétált, lemászott, majd elrugaszkodott. A
víz körülölelte. Belement a fülébe, de ettől csak könnyebb lett pár
másodperc alatt eltávolodnia mindentől. Az anyja képétől, amint az
egyik kezében borospohárral, a másikban Stella fényképével ül.
Végül kénytelen volt felbukkanni a felszínre. Hanyatt feküdt a vízen,
és felnézett a toronyra.
Basse szemmel láthatóan vacillált, de Nils széles vigyorral állt
mellette. A torony nem volt valami magas, de ahhoz azért eléggé,
hogy összeránduljon tőle az ember gyomra. Basse a széléhez lépett,
de még mindig habozott. Aztán Nils meglökte.
Basse zuhanás közben végig ordított.
Nils elegáns mozdulattal követte. Amikor kibukkant a vízből, az
égre üvöltött.
 – A kurva életbe, de jó volt!
Megmarkolta Basse fejét, és a víz alá nyomta, de pár másodperc
múlva elengedte. Majd néhány elnyújtott karcsapással Vendelához
úszott. Magához húzta, nekinyomta az ágyékát, miközben a vizet
taposta. A kezét a bugyijába csúsztatta. Az egyik ujját belényomta.
Vendela behunyta a szemét. Az istenverte Marie istenverte lányára,
Jessie-re gondolt, aki biztosan pont ugyanezt csinálja Sammal, és
megcsókolta Nilst.
A fiú hirtelen elhúzódott tőle.
– Bassza meg! Egy rohadt medúza!
A lépcsőhöz ment, és kimászott. A jobb combján vörös csíkok
húzódtak.
Amikor Vendela is kikapaszkodott, rájött, hogy törülközőt is
elfelejtett hozni. Az eddig kellemesen meleg levegő hirtelen
jéghidegnek érződött.
– Tessék – mondta halkan Basse, és odaadta neki a pólóját, hogy
beletörölközhessen.
Ő is kijött utánuk. Olyan sápadt volt, hogy valósággal világított az
arca.
– Kösz – felelte Vendela, és letörölte magáról a sós tengervizet.
Nils felöltözött. Megtapogatta a combját, és úgy tűnt, a fájdalom
csak feltüzeli. Amikor feléjük fordult, ott volt a szemében az a
csillogás, amely mindig, amikor tönkretette valaki életét.
– Na? Megcsináljuk?
Vendela Basséra nézett. Tudta, hogy nem mer nemet mondani.
Megremegett a szíve.
– Mire várunk? – kérdezte, és elindult a biciklik felé.
 Bohuslän, 1672

A következő héten különös hangulat uralkodott a paplakban.

Elinben forrt a gyűlölet és a düh, de az értelem győzött az érzelem
felett. Ha olyasmivel vádolja meg Brittát, amit csak egy gyerek
szavaira alapoz, el fogják kergetni a háztól, és akkor hová megy?
Éjszakánként éberen feküdt, és Märtát ölelte, amikor rémálmok
gyötörték. A kislány forgolódott, és olyan dolgokról motyogott,
amelyek lidércnyomásként ültek rajta. Violának meg színét sem
látták. És a macskával együtt oda lett Märta minden öröme is. Már
nem ugrándozott vidáman az udvaron, és nem tiltakozott gyermeki
módon azok ellen a tevékenységek ellen, amelyek béklyóba kötötték.
Fájdalmas volt látnia, hogy a lánya tekinete olyan sötét lett, mint a
tengerszem vize, de Elin tehetetlen volt. Amit a nagyanyjától tanult,
mit sem segített a szívfájdalom és a félelem ellen, és az anyai
szeretet sem adhatta meg azt a lánynak, amire szüksége volt.
Azon merengett, mit mondhatott Preben Brittának. Miután a férfi
bevitte Märtát a házba, és hagyta, hogy két napot az ágyában
pihenjen, míg ő maga a vendégeknek fenntartott szobában aludt,
Britta nem mert Elin szemébe nézni. A napok egyébként ugyanúgy
teltek, mint máskor. A gyakorlatban semmi sem változott,
megbeszélték a tennivalókat, mint mindig, amióta Elin és Märta a
paplakba érkezett. De Britta kerülte a nővére tekintetét. Elin csak
egyszer kapta rajta, hogy nézi, amikor elfordult tőle, hogy felrázza a
dunyháját. És a gyűlölettől, amely Britta szemében izzott, kis híján
hanyatt esett. Rájött, hogy a húga még ádázabb ellenségévé vált. De
jobb, ha Britta rá haragszik, mint ha Märtára. Bízott Prebenben.
Tudta, hogy akármit mondott is a feleségének, Britta nem meri még
egyszer bántani a kislányt. Csak azt nem tudta meggyógyítani, ami
Märta lelkében kettétört. Egy gyermek bizalma Isten legtörékenyebb
ajándéka, és Britta porig rombolta.
– Elin!
Amikor az ajtóban felharsant Preben hangja, az asszony majdnem
elejtette a tálat, amelyet mosogatott.
– Igen? – kérdezte, és megfordult, miközben a kötényébe törölte a
kezét.
Már egy hete nem beszéltek, és Elin hirtelen maga előtt látta a
férfit, ahogy lohol az erdőben. Látta a fehér ingét a fák között, a
kétségbeesett pillantását, amikor Märta feje elmerült a sötét vízben.
A fájdalmat az arcán, amikor árkon-bokron át hazahozta a kislányt a
karjában. Hirtelen nem kapott levegőt. A keze remegett, ezért a
köténye alá rejtette.
– Tudna jönni egy kicsit? – kérdezte a férfi kapkodva. – Märta a
cselédszálláson van?
Elin a homlokát ráncolta, és azon tűnődött, mit akarhat a lelkész.
Egy szőke tincs a homlokába hullt, és Elin ökölbe szorította a kezét,
hogy ne nyúljon oda, és ne simítsa hátra.
Gyorsan bólintott.
– Igen, odabent van – mondta. – Legalábbis ott láttam utoljára.
Mostanában nem jár ki túl gyakran.
Rögtön megbánta, amit mondott, mert túl nyíltan utalt a
történtekre. A tengerszem sötét vizére és Britta ármánykodására. A
férfi feleségének ármánykodására.
– Jól van, jöjjön, mire vár még? – sürgette Preben.
Elin kelletlenül követte.
– Kis Jan! Hol van? – kiáltotta Preben, mihelyt kiértek az
udvarra, és felderült az arca, amikor meglátta közeledni a bérest, aki
tartott valamit a karjában.
– Mit talált ki már megint? – kérdezte Elin.
Nyugtalanul nézett körbe. Az utolsó, amire vágyott, az volt, hogy
Britta meglássa, amint az urával beszélget az udvaron. A férfi
örömét azonban nem lehetett nem észrevenni, amikor óvatosan
átvette Kis Jantól, amit hozott.
– Tudom, mennyire hiányzik Märtának Viola. Ezért amikor
Gyöngy kölykezett éjszaka, arra gondoltam, hogy Märta
választhatna magának egy kiskutyát.
– Ezt nem fogadhatjuk el – tiltakozott Elin határozottan, de
elfordult, hogy elrejtse a könnyeit.
– Csacsiság! – mondta Preben, és felemelt egy barna foltos
kölyköt.
Aranyos volt, és Elin nem tudta megállni, hogy ne vakargassa meg
a két nagy, puha füle között.
– Segítségre van szükségem, hogy jó házőrzőt neveljek ebből a kis
jószágból, és arra gondoltam, Märta segíthetne. Gyöngy már úgysem
húzza sokáig, szükségünk lesz egy utódra. Szerintem ebből az
apróságból jó juhászkutya válik, mit gondol, Elin?
Megint felemelte a kölyköt, és az asszony tudta, hogy legyőzték. A
kutya barna szeme bizalommal nézett rá, a kis mancs a keze felé
nyúlt.
– Hát ha megtanítja Märtát, hogyan kell jó házőrzőt nevelni,
felőlem… – mondta Elin szigorúan, de közben majd’ elolvadt.
– Hálásan köszönöm, hogy megengedi – felelte Preben incselkedő
mosollyal, és elindult a cselédszállás felé.
Pár méter után visszafordult, és biztatón biccentett.
– Jöjjön, nem akar ott lenni, amikor odaadom neki?
Aztán gyorsan újra megindult, Elin pedig sietősen követte. Hát
persze, hogy ott akart lenni.
Märtát az ágyban találták. Nyitott szemmel feküdt, és a plafont
bámulta. A fejét csak akkor fordította el, amikor Preben letérdelt
mellé.
– Kérhetek tőled egy nagy szívességet? – kérdezte a férfi
gyengéden, mire a lány komolyan bólintott.
A tisztelete Preben iránt mit sem csökkent, amióta a lelkész a
karjában hazahozta az erdőből.
– A segítségedre lenne szükségem, hogy felneveljem ezt a kis
rosszaságot. Kicsit gyengébb, mint a többi kölyök, és az anyja nem
akarja befogadni. Ha nem gondoskodik róla valaki, éhen hal. És én
arra gondoltam, nálad jobban senki sem tudna törődni vele. Már ha
van kedved és időd. Nehéz feladat lesz, megmondom őszintén. A
nap minden szakában etetni kell, és gondját kell viselni. És persze
nevet is kellene adni neki, mert még az sincs szegénykének.
– Hát persze! – mondta Märta, és felült az ágyban, le sem véve a
tekintetét a kölyökről, aki küszködve igyekezett kikeveredni a
rongyból, amelybe bebugyolálták.
Preben odaengedte a kutyát Märtához, aki azonnal a puha
bundába fúrta az arcát. A kölyök buzgón nyalogatni kezdte,
miközben vidáman csóválta a kis farkát.
Elin azon kapta magát, hogy már rég nem mosolygott ennyire
szívből. És amikor megérezte Preben kezét a kezén, nem húzta el.
A párna nyomta a fejét, de Eva képtelen volt megmozdulni. Egész
éjjel rosszul aludt. Már nem is tudta, mikor érezte édesnek az alvást
utoljára. Mindenre köd telepedett. Az egész értelmetlen létezésre.
Miért keljen fel? Miért beszéljenek még egymással? Minek
lélegezzen? Petertől nem remélhet válaszokat. A férje tekintete pont
olyan üres volt, mint az övé. Az érintése ugyanolyan hideg. Eleinte
egymásnál kerestek vigaszt, de mostanra Peter idegenné vált. Egy
fedél alatt éltek, anélkül hogy megérintették volna egymást,
mindegyikük a saját gyászával volt elfoglalva.
Peter szülei minden tőlük telhetőt megtettek. Gondoskodtak róla,
hogy Eva és Peter egyen, amikor enni kellett, és lefeküdjön, amikor
le kellett feküdni. Amikor hébe-hóba kinézett az ablakon, Eva azon
merengett, hogyan képesek a virágok továbbra is virágozni. A nap
ugyanúgy sütött, mint mindig, a répák nőttek a földben, a
paradicsomok piroslottak a zöld levelek között.
Peter felsóhajtott mellette. Éjjel hallotta a szipogását, de képtelen
volt vigaszt nyújtani neki.
Bengt súlyos léptei közeledtek a lépcsőn.
– Jön valaki – kiáltotta.
Eva bólintott egyet. Elgyötörten kidugta a lábát az ágyból.
– Apád azt mondja, jön valaki – mondta a saját lábának.
– Aha – felelte Peter halkan.
Az ágy nyikorgott Eva háta mögött, ahogy Peter is felkászálódott.
Némán ültek egy darabig háttal egymásnak. Közöttük egy romokban
heverő világ.
Eva lassan lement a földszintre. Ruhában aludt, ugyanabban a
ruhában, amelyet Nea eltűnésének napján viselt. Ulla többször
próbálta rávenni, hogy öltözzön át, de ebben a ruhában volt, amikor
még azt hitte, minden rendben van, és ebben a ruhában akarta
megölelni Neát, ebben akart játszani vele, vacsorát főzni neki.
Bengt a konyhaablakban állt.
– Két rendőrautó – mondta, miközben a nyakát nyújtogatta. –
Lehet, hogy kiderítettek valamit.
Eva csak bólintott. Kihúzott egy széket, és lerogyott. Nincs az a
bizonyosság, amely visszaadhatná neki Neát.
Bengt a bejárati ajtóhoz ment, és beengedte a rendőröket. Fojtott
hangon beszéltek az előszobában, és Eva hallotta, hogy az egyikük
Gösta. Hála istennek!
Gösta lépett elsőként a konyhába. Előbb Evára, majd Peterre
nézett, és volt valami keserves a pillantásában, amit az asszony
eddig még nem látott.
Bengt a tűzhely mellé állt. Ulla mögé húzódott, és a kezét a férje
vállán nyugtatta.
– Megtudtak valamit? – kérdezte Bengt.
Gösta a fejét rázta, a szemében még mindig ott ült a szomorúság.
– Sajnos semmi újdonsággal nem szolgálhatunk – mondta. – De
házkutatást kell tartanunk.
Bengt dühbe gurult, és tett egy lépést Gösta felé.
– Most viccel? Nem elég, hogy romokban az életük?
Ulla mellé lépett, és megfogta a karját. A férfi a fejét rázta, de egy
szót sem szólt.
– Hagyd őket – mondta Eva.
Aztán felállt, és felment az emeletre. A konyhából felháborodott
hangokat hallott, de őt már nem érdekelte semmi.

– Gyakran teszi tiszteletét nálunk a rendőrség?

Jörgen egy pultnak dőlt a sminkszobában. Marie a tükörből nézte,

ahogy összevonja a szemöldökét. Az arcát már kifestették, a haját
feltűzték, csak az utolsó simítások voltak hátra.
 – Honnan tudjam? – kérdezte, és leszedett egy kis szemfestéket,
amely csomóba gyűlt a jobb szeme sarkában.
Jörgen fújt egyet, és elfordult.
– Nem kellett volna összeadnom magam veled.
– Mi bajod van? Az, hogy a rendőrség az alibimről kérdezett?
Vagy a feleséged és a gyerekeid járnak az eszedben?
Jörgen arca elkomorult.
– A családomnak ehhez semmi köze.
– Na persze.
Marie rámosolygott a tükörben.
Jörgen némán nézte, aztán kiviharzott a helyiségből.
Atyaég! Milyen kiszámíthatóak a férfiak! Le akarnak feküdni vele,
de a tetteik következményeit a világért sem vállalnák. Marie látta,
hogy bánt az apja az anyjával. Az ütések nyomait, amikor nem kapta
meg, amit akart. Az első nevelőcsaládnál, ahová került, az apa nem
rejtette véka alá, mit tart róla.
Helen bezzeg visszamehetett a szüleihez. Azt mondták, neki
rendes otthona van, ellentétben Marie-val. De Marie tudta, mit kell
Helennek kiállnia, és erről senki másnak fogalma sem volt.
Tisztában volt azzal, hogy sokan különös párosnak tartották őket,
de valójában két tökéletesen összepasszoló kirakódarabka voltak.
Egymásban megtalálták azt, ami hiányzott nekik, ami mindkettőjük
életének értelmet adott. Megosztoztak a nehézségeken, így
könnyebb volt cipelniük a terheket.
Az sem jelentett akadályt, hogy eltiltották őket egymástól.
Izgalmas játék volt titokban találkozgatni. Ketten a világ ellen.
Semmi sem tarthatta volna távol őket egymástól. Milyen naivak
voltak! Egyikük sem értette meg a helyzet komolyságát. Még aznap a
kihallgatószobában sem. Marie páncélba burkolózott, azt hitte, az
majd megvédi, és semmi rossz nem történhet vele.
De aztán minden összeomlott. És Marie nevelőcsaládoknál találta
magát.
Néhány hónappal a tizennyolcadik születésnapja után bepakolt a
táskájába, és vissza sem nézett. Szabad volt. Nem voltak szülei.
Testvérei. Nevelőcsaládjai.
A bátyjai többször próbáltak kapcsolatba lépni vele. Amikor a
szüleik meghaltak, és amikor Marie megkapta az első hollywoodi
szerepét. Egy mellékszerepet, de a svéd sajtónak ennyi is elég volt,
hogy nagy hírverést csapjon. Akkor bezzeg egy családként gondoltak
magukra, és Marie nem volt többé mocskos cafka. Az ügyvédje útján
az értésükre adta, hogy nincs miről beszélniük. Számára a testvérei
halottak.
Jörgen odakint káromkodott. De felőle aztán duzzoghat. Hála
Marie-nak és az utóbbi napokban megjelent újságcikkeknek már
nem kellett a finanszírozás miatt fájdítaniuk a fejüket, efelől kétség
sem maradt. Marie-nak semmi oka nem volt, hogy a férfi
aggodalmai miatt idegeskedjen. És tudta, hogy minden forgatáson
megcsalja a nejét. Ennek semmi köze sincs hozzá. Jörgen
egyszerűen nem tudta a gatyájában tartani a farkát.
Megint maga előtt látta Helen arcát.
Tegnap délután megpillantotta a szupermarketben. A forgatás
után nézett be oda. Bekanyarodott egy sarkon, és ott állt Helen egy
bevásárlólistával a kezében. Marie gyorsan hátrálni kezdett, úgy
vélte, Helen nem látta meg.
Tűzvörös ajkáról lassan lehervadt a mosoly. Helen olyan öregnek
tűnt. Ezt fogadta el a legnehezebben. Gondolni sem mert arra, ő
maga mennyit áldozott szépészeti kezelésekre, beavatkozásokra,
műtétekre az évek alatt. Helen viszont semmit sem tett az idő
rombolása ellen.
Marie szemügyre vette az arcát a tükörben. Hosszú idő óta először
látta magát. De nem mert a saját szemébe nézni, mert már nem
védte a biztonságérzet, amely abból fakadt, hogy csak magával
törődött. Lassan elfordult. Egyszeriben már nem tudta, ki is az a nő
a tükörben.

– Jól meggondoltad? – kérdezte Anna, és a pocakjára tette a kezét. –

Akkor is jó képet kell vágnunk hozzá, ha rémes lesz.
– Én valami hússzínűre gondoltam – mondta Erica, és
elkanyarodott Grebbestad felé.
– Nekünk is? – hüledezett Anna. – Komolyan?
– Nem, nyugi! Biztosan találnak neked egy nyolcszemélyes sátrat,
és rád igazítják. De arra tuti számíthatsz, hogy lesz rajta egy
Fjällräven-logó.
– Haha! De vicces vagy! A nővérem bohóc!
– Kész szerencse, nem? – mosolygott Erica.
Kiszállt a kocsiból, és becsapta az ajtót.
– Ja, tényleg! – mondta aztán. – Nem is kérdeztem! Nem veled
találkoztam tegnap, amikor hazafelé tartottam Marstrandból?
– Mi? Nem.
Anna felnyögött. De hülye az ember! Már kieszelt egy jó
magyarázatot, de kicsúszott a száján a tagadás, mielőtt még
elővehette volna a hazugságot.
– Pedig mérget mertem volna venni rá, hogy a ti kocsitok volt. És
láttam, hogy nő vezeti, kölcsönadtátok valakinek az autót?
Anna magán érezte a nővére fürkésző tekintetét, amikor
befordultak a legnagyobb bevásárlóutcába. Az esküvőiruha-bolt
néhány száz méterre volt, oda beszéltek meg találkozót Kristinával.
– Ja, de hülye vagyok! Bocs, leszállt az agyam a hasamba, meg ez
a meleg… – Anna mosolyt erőltetett magára. – Egy új ügyfélnél
jártam tegnap, nem bírok folyton otthon ülni.
Ennél jobb magyarázat nem jutott eszébe, de Erica kétkedve
nézett rá.
– Új ügyfél? Most? Amikor már kilóg a gyerek feje? Ezt meg hogy
gondoltad?
– Jaj, nem nagy ügy. Csak lefoglalom magam valamivel, amíg el
nem jön az idő.
Erica továbbra is gyanakvón méricskélte, de aztán végül úgy
döntött, belenyugszik a válaszba. Anna fellélegzett.
– Ott van – mondta Erica, és egy üzletre mutatott, amelynek
kirakatában esküvői ruhák voltak.
Látták, hogy Kristina megelőzte őket, és vehemensen vitatkozik az
eladóval odabent.
 – Tényleg muszáj ennyire kivágottnak lennie? – hallották meg az
éles hangját, amikor beléptek. – Mintha legutóbb nem ilyen lett
volna. Ebben nem mutatkozhatok. Szent ég, úgy fogok kinézni, mint
egy madám! Csináljon valamit ezzel a kivágással!
– De hát nem változtattunk rajta – mondta az eladónő.
Folyt róla a víz, és Anna rokonszenvvel nézett rá. Kedvelte Erica
anyósát, jó ember volt, de néha olyan… erőszakos tudott lenni. Főleg
azoknak tűnhetett így, akik nem ismerték.
– Felpróbálhatnád még egyszer, Kristina – javasolta Erica. – A
ruhák egészen máshogy mutatnak a vállfán, mint amikor az ember
felveszi őket.
– Már miért is? – zúdult fel az asszony, miközben mind Ericát,
mind Annát megpuszilta. – Jesszusom, mekkora a hasad!
Anna elgondolkodott azon, mit mondjon erre. Végül úgy döntött,
semmit. Kristinával nem érdemes leállnia vitázni, főleg nem minden
apróságon.
– Nem értem, miért nézne ki máshogy egy ruha a vállfán, mint az
emberen – ismételte meg Kristina –, de felveszem, csak hogy
megmutassam, igazam van, és csináltak valamit ezzel a kivágással.
Sarkon fordult, és bevonult a próbafülkébe.
– Remélem, nem akar bejönni velem – mondta szigorúan az
eladónak, aki beakasztotta a ruhát a fülkébe. – Azért mindennek van
határa. Alsóneműben csak a párom előtt vagyok hajlandó
mutatkozni. Nagyon köszönöm!
Kiterelgette a nőt, és fensőbbséges mozdulattal behúzta a
függönyt.
Anna úgy igyekezett visszafojtani a kitörni készülő nevetést, hogy
könnybe lábadt a szeme. Elég volt ránéznie Ericára, és látta, hogy ő
is ezzel küzd.
– Elnézést – súgta Erica az eladónak, aki a vállát vonogatva
visszasuttogta:
– Egy esküvőiruha-boltban dolgozom. Higgye el, láttam már
cifrábbat is.
– Ezt a nyavalyás cipzárt mégis hogy húzzam fel? – lihegett
Kristina, és félrerántotta a függönyt.
A ruhát a melléhez szorítva kilépett. Az eladónő angyali
türelemmel odasétált, és felhúzta a cipzárt a hátán. Majd elhátrált,
és hagyta, hogy a menyasszony szemügyre vehesse a tükörképét.
Kristina hallgatott pár másodpercig. Aztán döbbenten azt
mondta:
– De hát… ez csodás!
Erica és Anna mellé lépett.
Anna elmosolyodott.
– Gyönyörű – mondta. – Remekül nézel ki!
Erica bólintott, és Anna látta, hogy megcsillan egy könnycsepp a
szemében. A ruha minden apró részletét ellenőrizték. Ezüstszürke,
derékban szűkített darab volt. A szép, szív alakú kivágást egyáltalán
nem lehetett túl nagynak titulálni. A rövid ruhaujjat egyszerűen
felvarrták. Elöl kissé rövidebb volt, mint hátul, és csodásan kiemelte
Kristina csinos alakját.
– Egyszerűen bámulatos! – mondta Erica, és észrevétlenül
elmorzsolt egy könnycseppet.
Kristina hirtelen előrehajolt, és átölelte. Ez nem történt meg
mindennap, Kristina sosem volt a testi érintés híve, leszámítva a
gyerekeket, akiket öleléssel és puszival halmozott el. Szép pillanat
volt, de ugyanolyan gyorsan elmúlt, ahogy jött.
– Na, akkor kerítsünk nektek is valamit, csajok. Anna, te nagy
kihívás elé állítasz minket, istenkém, biztosan nem ikrek?
Anna kétségbeesetten pillantott Ericára, aki Kristina háta mögött
állt.
De a nővére csak vigyorgott, és hangosan odasúgta:
– Fjällräven-logó.

James kilesett a fák közül. Szélcsend volt, csak a varjak károgását és

néha a bokrok zörgését lehetett hallani. Ha idény lett volna,
éberebben figyel, de most inkább csak azért jött ide, hogy
elszabaduljon otthonról. Az őzvadászat csupán néhány hét múlva
vette kezdetét, de mindig volt valami, amire gyakorlásképp lőni
lehetett. Róka vagy galamb. Egyszer egy viperát szedett le a
magaslesből.
Mindig is szerette az erdőt. Őszintén szólva nem nagyon értett az
emberekhez. Ezért is szerette a hadsereget. Ott nem annyira
emberekről, mint inkább stratégiákról volt szó; logikusan kellett
gondolkodnia, és ki kellett zárnia az érzelmeket. A fenyegetés
kívülről jött, és az erre adott válasz nem a beszéd volt, hanem a
cselekvés. James és az emberei csak akkor jelentek meg valahol,
amikor a többiek már kimerítették a párbeszéd kínálta
lehetőségeket.
Az egyetlen ember, aki közel állt hozzá, KG volt. Egyedül vele
értették meg egymást, és ezt az érzést senki mással nem élte át.
Amikor Sam kicsi volt, James elhozta vadászni, de nagy pofára
esés lett az egész, mint Sammal minden. Hároméves volt, és
képtelen csendben megülni a fenekén. Végül James megelégelte,
elkapta a grabancát, és kidobta a magaslesből. Eltörte a jobb karját a
szerencsétlen. Nem lett volna szabad megsérülnie, hiszen a gyerekek
olyan rugalmasak. Jellemző, hogy pont egy kiálló kőre esett.
Helennek és az orvosnak James azt mondta, hogy a gyerek a
szomszéd lováról pottyant le. És Samnak volt annyi esze, hogy tartsa
a száját. Csak bólogatott, és azt ismételgette, hogy milyen hülye ló.
James leginkább egyedül szeretett kijárni. Ha tehette volna,
folyton itt van. Ahogy öregedett, egyre kevésbé látta értelmét
hazamenni. A hadsereg volt az otthona. Persze nem a csapata. Az
agyára mentek azok, akik szerint a katonák testvérekként tekintenek
egymásra. Ennél nagyobbat már nem is tévedhettek volna. Számára
az emberei téglák voltak, akiket felhasználhat a cél felé vezető út
kiépítésére. És erre vágyott. Logikára. Egyszerű, világos szabályokra.
Könnyű válaszokra. Bonyolult kérdésekbe soha nem ártotta magát.
Az politika. Hatalom. Pénz. Sosem az emberségről, a támogatásról
vagy a békéről szólnak ezek. A kérdés csak az, ki uralkodjon ki felett,
és ki szedje meg magát a politikai döntéseken. Semmi más. De az
emberek olyan naivak, nemes célokat tulajdonítanak a vezetőiknek.
James megigazította a hátizsákját, és ment tovább az ösvényen.
Az emberek naivitása az ő malmukra hajtotta a vizet. Senki sem
sejtette, mi mindenre képes Helen.

Torbjörn hátat fordított a Berg család nagy pajtájának.

– Mire vonatkozik a házkutatási engedély? – kérdezte.
– Minden építményre a telken, a pajtára és a szerszámos kamrára
is – felelte Patrik.
Torbjörn bólintott, és kurta parancsokat adott a csapatának,
amely aznap három főből, két nőből és egy férfiból állt. Ugyanazok
voltak, akik átvizsgálták a tisztást, ahol Neát megtalálták, de
Patriknak jobb volt az arc-, mint a névmemóriája, így az élete árán
sem tudta volna megmondani, hogy hívják őket. A helyszínen lévő
összes rendőr és technikus cipővédőt viselt, és komor arcot vágott.
Patriknak és a kollégáinak kellett felügyelniük a munkát, amúgy
nem nagyon volt dolguk. Minél kevesebben mászkáltak a
helyszínen, annál jobb. Amikor erre gondolt, Patrik hálát adott az
égieknek, hogy Mellberg úgy döntött, inkább a rendőrségen marad.
Egyébként sosem mulasztotta el az alkalmat, hogy az események
középpontjában legyen, de a melegnek és a tekintélyes
testméreteinek köszönhetően ma szívesebben húzódott meg a hűvös
irodában, ahol folyamatosan három ventilátor zúgott.
Patrik Göstát vette maga mellé, aki most a lakóháznál állt. Patrik
megkérte, hogy beszéljen a családdal, miközben ő maga kint állt, és
hallgatta a konyhából kiszűrődő felháborodott hangokat.
– Hogy ment? Megnyugodtak már?
Gösta bólintott.
– Igen, elmagyaráztam nekik, hogy ilyen esetekben ez
rutineljárás. Hogy kizárhassunk minden lehetőséget.
– És elfogadták?
– Szerintem igen, belátták, hogy nincs más választásuk. De nem
jó érzés.
Gösta vágott egy grimaszt.
– Tudom – felelte Patrik, és a társa karjára tette a kezét. – De
olyan hatékonyan és gyorsan csináljuk, ahogy csak lehet, aztán
békén hagyjuk őket.
Gösta vett egy nagy levegőt, miközben azt figyelte, hogyan hordja
be Torbjörn és a csapata a felszerelést a házba.
– Tegnap este találtam valamit – mondta. – Amikor átnéztem a
szexuális bűncselekményekről szóló bejelentéseket.
Patrik felvonta a szemöldökét.
– Tore Carlson, Uddevallába valósi, május elején Tanumshedébe
látogatott – folytatta Gösta. – Egy bejelentés szerint közeledni
próbált egy ötéves kislányhoz a bevásárlóközpontban. A vécéknél.
Patrikot kirázta a hideg.
– És most hol van?
– Beszéltem az uddevallai kollégákkal, utánanéznek – válaszolta
Gösta.
Patrik bólintott, és a ház felé pillantott.
A technikusok úgy döntöttek, nem válnak szét, hanem együtt
mennek végig a helyiségeken. Patrik tanácstalannak érezte magát,
ahogy odakint állt a rekkenő hőségben. Hallotta, ahogy Torbjörn
barátságos hangon megkéri a családtagokat, hogy menjenek ki a
házból. Elsőnek Peter lépett ki, őt követték a szülei, és végül Eva. A
nő álmosan pislogott az erős fényben, és Patrik gyanította, hogy
nem járt kint, amióta megtalálták Neát.
Peter lassan Patrikhoz lépdelt, aki egy almafa árnyékában állt.
– Hát már sosem lesz vége? – kérdezte csendesen, és leült a fűbe.
Patrik letelepedett mellé. Látta, hogy Peter szülei feldúltan
magyaráznak Göstának egy kissé távolabb. Eva összekulcsolt kézzel
kuporgott a kis kerti ülőgarnitúrán, és az asztallapot bámulta.
– Pár óra, és kész vagyunk – mondta, bár jól tudta, Peter nem erre
célzott.
Hanem a gyászra. De abban Patrik nem segíthetett neki. Nem
mondhatott semmi vigasztalót. Őt és Ericát is megcsapta a gyász
szele az autóbaleset után. De csak megcsapta őket. Azt össze sem
lehet hasonlítani azzal a feneketlen szakadékkal, amelybe Nea szülei
zuhantak. Ezt elképzelni sem lehet.
– Ki képes ilyesmire? – kérdezte Peter, miközben gépies
mozdulatokkal a füvet tépdeste.
A pázsit néhány napja már nem kaphatott vizet, ezért foltokban
megsárgult, kiégett.
– Nem tudjuk, de mindent megteszünk, hogy kiderítsük –
válaszolta Patrik, de maga is hallotta, milyen üresen és közhelyesen
csengenek a szavai.
Sosem tudta, mit mondjon ilyen helyzetekben. Gösta sokkal
ügyesebben bánt a hozzátartozókkal. Patrik esetlennek és ostobának
érezte magát, és kényszeresen sorolta a közhelyeket.
– Nem született másik gyerekünk – mondta Peter. – Azt
gondoltuk, Nea elég nekünk. Lehet, hogy több gyereket kellett volna
vállalnunk. Hogy legyen tartalék.
Rekedt hangon felnevetett.
Patrik némán ült ott. Betolakodónak érezte magát. A kis tanya
olyan szép és békés volt, ők meg elárasztották, mint az ószövetségi
sáskahadak, és a maradék békét is felzabálták. De kötelessége volt
benézni a felszín alá. A dolgok többnyire nem olyanok, mint
amilyennek első ránézésre látszanak, és senki sem ártatlan csak
azért, mert gyászol. A karrierje kezdetén még így vélte, és néha
visszavágyott azokba az időkbe, amikor naivul hitt az emberi
jóságban. De az évek alatt túl sok bizonyítékát látta annak, hogy
minden emberben lakozik valamifajta sötétség, és soha nem lehet
tudni, kin hatalmasodik el. Biztosan neki is van sötét oldala.
Szilárdan hitte, hogy mindenki képes ölni, a kérdés csak az, milyen
magas az ingerküszöbe. A társadalmi máz vékony. Alatta ősi
ösztönök lapulnak, amelyek bármikor feltörhetnek, ha megfelelőek a
körülmények. Vagy inkább nem megfelelőek.
– Látom őt magam előtt – mondta Peter, és leheveredett a fűbe,
mintha nem tudná megtartani magát.
Pislogás nélkül nézett az égre, noha a napsugarak áttörtek a
levelek között, és biztosan elvakították.
– Látom és hallom. Mindig elfelejtem, hogy soha többé nem jön
haza. És ha arra gondolok, hol van, aggódni kezdek, hogy megfázik.
Hogy egyedül van. Hogy velünk akar lenni, hogy azon mereng, hol
lehetünk, és miért nem megyünk érte.
A hangja gyenge, álmodozó volt. Ott hullámzott a pázsit felett, és
Patrik szeme könnybe lábadt. A másik ember gyászától elszorult a
szíve. Ebben a pillanatban nem rendőr volt, és Peter sem egy áldozat
családtagja. Apák voltak. Egyformák. Patrik azon tűnődött, képes-e
valaki, aki egyszer szülő volt, újból nem szülőként gondolni magára.
Ha elveszíti az egyetlen gyermekét. Évek múlva majd elfelejti?
Lefeküdt Peter mellé, és halkan azt mondta:
– Nem hiszem, hogy magányos. Szerintem itt van magukkal.
Amikor kimondta a szavakat, hitt is bennük. Ahogy behunyta a
szemét, gyerekhangot és vidám kacagást vélt hallani. Aztán csak a
lombok zizegése és a madarak éles rikoltása maradt. Hallotta, hogy
Peter lélegzése elnehezül. Mélyen aludt, talán először, amióta Nea
eltűnt.
 Bohuslän, 1672

A tavasz áldott időszak volt, de sok dolog adódott, reggeltől estig

munkával teltek a napok. Gondját kellett viselniük a jószágnak. Elő
kellett készíteniük a földeket. És nem utolsósorban ellenőrizniük
kellett a major épületeit. Minden lelkészcsalád félt, hogy a fa
elkorhad, és beázik a tető. Amikor egy tiszteletes meghalt,
megnézték, mennyire tartotta karban a majort, és ha az épületek az
elvártnál rosszabb állapotban voltak, az özvegy büntetést kapott. Ha
viszont jobb állapotban, megjutalmazták. Ezért meg kellett
vizsgálniuk a gazdasági épületeket és a lakóházat. A költségeket
elosztották a lelkész és a gyülekezet között. Preben nagy gonddal
tartotta karban a majort, ezért folyton kalapálástól volt hangos a
paplak.
A tengerszemnél történtekről senki sem beszélt, és Märta is olyan
volt, mint máskor. A kutyakölyköt Sigridnek nevezte el, és az eb
pont olyan hűségesen járt utána, mint egykor Viola.
Preben gyakran volt távol. Általában hajnalban kerekedett fel, és
csak alkonyatra ért haza, máskor több napig is elmaradt. A
gyülekezetben sokaknak volt szüksége tanácsra vagy Isten szavára,
hogy könnyebben elviselje a lét gyötrelmeit, és Preben komolyan
vette a lelki gondozó hivatását. Brittának ez kicsit sem volt ínyére, és
Preben sokszor indult úgy útnak, hogy az asszony kemény szavakat
vágott a fejéhez. De még Britta is jobb kedvre derült, amikor a
tavaszi nap sugarai kicsalták az embereket a szabadba.
Britta vérzése továbbra is minden hónapban jelentkezett, amikor
megtelt a hold. Már nem fogyasztotta Elin főzeteit, aki nem vonta
kérdőre érte. Elint a puszta gondolattól is undor fogta el, hogy Britta
Preben gyerekét hordja a szíve alatt. Sikerült illendő hangnemet
megütnie a ház asszonyával, de a gyűlölet egyre jobban izzott benne.
Fogalma sem volt, mi játszódott le Preben és Britta között, miután
Märta majdnem vízbe fúlt. Nem kérdezte, Preben pedig egy szóval
sem említette a dolgot. De azóta Britta nagyon kedves volt
Märtához, gondoskodott arról, hogy mindig kapjon extra adagot a
konyháról, és még édességet is vásárolt neki, amikor Uddevallában
járt. Havonta néhány napot a nagynénjénél töltött, és ilyenkor
mintha fellélegzett volna a birtok. A cselédek egyenes háttal és
könnyű léptekkel jártak, Preben dudorászott, és gyakran az egész
napot Märtával töltötte. Elin titokban figyelte őket, amikor
összedugták a fejüket a könyvtárban, és Preben valamelyik
könyvéről beszélgettek. A szívét különös melegség árasztotta el. Már
nem is bízott abban, hogy valaha érez még hasonlót. Az óta a nap
óta nem, amelyen Pert elnyelte a mélység. Az óta a nap óta, amelyen
Per az ő kemény szavait hallva ment a halálba.
– Jesszus, idáig futott?
Erica megrökönyödve nézett Helenre. Már attól is kifulladt, ha a
gyerekeket kellett hajkurásznia a nappaliban, és a puszta
gondolatra, hogy Helenéktől idáig fusson, kiverte a víz.
– Jaj, ez semmi – mondta Helen sanda mosollyal. – Bemelegítés.
Felkapta a vékony kapucnis pulóverét, amelyet eddig a derekára
kötve viselt, leült a konyaasztalhoz, és hálásan elfogadta a vizet.
– Kér kávét? – kérdezte Erica.
– Igen, köszönöm.
– Nem szúr, ha iszik? – kíváncsiskodott Erica, miközben
teletöltött egy csészét Helennek, és leült vele szemben.
A gyerekeket átvitte egy barátjukhoz, amíg Annával bementek
Grebbestadba, és amikor megkapta Helen üzenetét, úgy döntött,
maradhatnak egy kicsit tovább. Majd visz egy üveg bort hálája jeléül,
amikor értük megy.
– Nem, már hozzászoktam. Semmi vész.
– Én a magam részéről úgy kerülöm a mozgást, mint a pestist.
– Hát kisgyerekek után futkosni sem kispálya – felelte Helen, és
belekortyolt a kávéba. – Emlékszem, amikor Sam még kicsi volt.
Megállás nélkül menni kellett utána. De már olyan rég volt, mintha
nem is ebben az életben történt volna.
– Hát igen. Sam az egyetlen gyerekük, ugye? – kérdezte Erica, és
úgy tett, mintha nem tudna már minden tudhatót a családról.
– Igen, így alakult – válaszolta Helen, és zárkózott arckifejezést
öltött.
Erica témát váltott. Örült, amiért Helen beleegyezett a
beszélgetésbe, és érezte, hogy óvatosnak kell lennie. Helen az első
rosszul feltett kérdésnél faképnél hagyhatja. Erica ismerte a
helyzetet. A könyveihez végzett kutatások során sokakkal
találkozott, akik a hallgatás és a kitárulkozás vágya között
ingadoztak. Ilyenkor elővigyázatosan kellett eljárnia, apránként
kellett rávennie őket, hogy nyíljanak meg, és többet mondjanak,
mint amennyit eleinte akartak. Helen ugyan eljött hozzá, de a
testbeszéde kelletlenségről árulkodott, és látszott rajta, hogy már
nem biztos a döntése helyességében.
– Miért határozott úgy, hogy beszél velem? – kérdezte Erica,
abban bízva, hogy a kérdés nem bizonyul elhibázottnak. – Sokszor
kerestem, de sosem válaszolt.
Helen ivott pár korty kávét. Erica az asztalra tette a mobilját, és
jelezte Helennek, hogy rögzíti a beszélgetést. A nő vállat vont.
– Úgy gondoltam, és még mindig úgy gondolom, hogy a múltat
nem szabad háborgatni. Elmúlt. De azért nem vagyok naiv.
Beláttam, hogy nem tudom megakadályozni a könyv megírásában,
én magam meg sosem éreztem késztetést arra, hogy írjak erről. Azt
is tudom, hogy Marie viszont írni akar, és elég sokat locsogott is az
évek alatt. Maga is ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy a
tragédiánkra építette fel a karrierjét.
– Mert ez a kettejük tragédiája is, ugye? – vette fel a fonalat Erica.
– Nemcsak Stella családjának tragédiája, akiknek összeomlott az
életük a történtek miatt, hanem a maguké és a családjaiké is.
– A többség nem így gondolja – válaszolta Helen, és sötétszürke
szeme megvillant. – A többség úgy döntött, hogy a történet első
változatában hisz. Abban, amit bevallottunk. Minden, ami ez után
történt, érdektelen.
– Miből gondolja?
Erica kíváncsian előrehajolt, és a mobilra sandított, hogy veszi-e a
beszélgetést.
– Hát az a baj, hogy nincs más válasz a kérdésekre. Nincs más,
akit hibáztatni lehet. Az emberek az egyszerű megoldások hívei,
szeretik elvarrni a szálakat. Amikor visszavontuk a vallomásunkat,
porig romboltuk a reményt, hogy biztonságos világban élnek, és
senki sem árthat nekik meg a gyerekeiknek. Ha megőrzik a hitüket,
hogy mi tettük, megőrizhetik azt a hitüket is, hogy minden rendben
van.
– És most? Most, hogy egy másik kislány is meghalt, aki
ugyanarról a tanyáról származik, és akit ugyanott találtak meg?
Maga szerint utánozta valaki a régi gyilkosságot? Fel akart
eleveníteni valamit?
– Nem tudom – rázta a fejét Helen. – Őszintén szólva gőzöm
sincs.
– Pont most olvastam egy cikket, amelyben az áll, hogy Marie
látott valakit az erdőben aznap. Maga nem emlékszik ilyesmire?
– Nem – vágta rá Helen, és félrenézett. – Senkit sem láttam.
– És maga szerint Marie tényleg látott valakit, vagy csak kitalálta?
Hogy másra terelje a gyanút. Hogy alátámassza az ártatlanságát.
– Erről Marie-t kérdezze – válaszolta Helen, és leszedett egy
láthatatlan szöszt a fekete futónadrágjáról.
– De maga szerint? – makacskodott Erica, és felkelt, hogy hozzon
még kávét.
– Csak azt tudom, hogy én nem láttam senkit. És nem hallottam
semmit. Végig együtt voltunk, vagyis ha ő látott valakit, nekem is
kellett volna.
Helen továbbra is a nadrágját babrálta. Nagyon feszültnek tűnt,
ezért Erica megint témát váltott. Sok kérdése volt, és nem akarta,
hogy Helen meghátráljon, amíg fel nem tette mindet.
– Le tudná írni, milyen viszonyban volt Marie-val?
Helen arca az érkezése óta először derült fel, és Erica úgy
gondolta, a mosolytól tíz évvel fiatalabbnak látszik.
– Nagyon mások voltunk. Mégis összeillettünk. Másmilyen
családból jöttünk, máshogy nőttünk fel, ő kifelé forduló volt, én
szégyellős. Nem is volt semmi közös bennünk. Egyáltalán semmi. És
a mai napig nem tudom, miért ragaszkodott Marie hozzám.
Mindenki vele akart barátkozni. Azok is, akik a családjával
piszkálták. Sokat bántották miatta, gonoszkodtak vele, de ez csak
vicc volt. Mindenki szeretett volna a közelébe férkőzni. Olyan szép,
bátor és… vadóc volt.
– Vadóc? Ezt még sosem hallottam róla – jegyezte meg Erica. –
Mire gondol pontosan?
– Hogy is mondjam? Olyan volt, mint egy természeti erő. Már
akkor úgy beszélt, akár egy színésznő, akiből hollywoodi csillag lesz.
Mármint sokan viselkednek így kiskorukban, de aztán hányan
valósítják meg az álmaikat? Van fogalma róla, micsoda erő rejlik
ebben?
– Hát igen, a sikere egyedülálló – helyeselt Erica, de magában azt
latolgatta, milyen árat fizetett mindezért Marie.
Az összes cikkben, amelyet olvasott róla, a nő tragikus figurának
tűnt, akit magány és üresség vesz körül. Erica azon merengett,
gyerekkorában sejtette-e, hogy ez lesz az ára az álmai
megvalósításának.
– Szerettem Marie-val lenni, mert minden volt, ami én nem.
Biztonságot és bátorságot adott. Mellette az mertem lenni, aki
nélküle sosem mertem volna. A legjobbat hozta ki belőlem.
Helen arca ragyogott, látszott rajta, hogy igyekszik uralkodni az
érzésein.
– Hogy reagáltak, amikor megtiltották, hogy találkozzanak? –
kérdezte Erica, és vizslatón nézett rá.
Szöget ütött a fejébe egy gondolat, de olyan homályos volt, hogy
nem tudta megragadni.
– Kétségbeestünk. Természetesen – felelte Helen. – Főleg én,
Marie inkább arra koncentrált, hogy megtaláljuk a módját a tilalom
kijátszásának.
– Vagyis továbbra is barátkoztak? – kérdezte Erica.
– Igen, mindennap találkoztunk az iskolában, de szabadidőnkben
is, amilyen gyakran csak tudtunk. Mintha egy Rómeó és Júlia-féle
történetben élnénk. A környezetünk igazságtalanul bánt velünk. De
mi rendíthetetlenek voltunk, a világot jelentettük egymásnak.
– És hol találkozgattak?
– Többnyire a Strand család pajtájában. Üresen állt, nem
tartottak állatokat. Mindig felszöktünk a padlására. Marie csent
cigarettát a bátyjaitól, aztán csak feküdtünk, és ott dohányoztunk
titokban.
– Meddig találkozgattak? Mielőtt az történt.
– Úgy fél évig, azt hiszem. Nem emlékszem pontosan. Olyan rég
történt már, és igyekeztem kiverni a fejemből azokat az időket.
– És mit szóltak, amikor a Strand család megkérte magukat, hogy
vigyázzanak Stellára?
– Stella apja az apámat kérdezte meg először. Szerintem
meglepődött, és gondolkodás nélkül igent mondott. Biztosan
megérti, adni kellett a látszatra, és apám nem akart szűklátókörűnek
tűnni, aki csak azért nem engedi a gyerekét egy másik gyerekkel
játszani, mert annak olyan a családja, amilyen. Ez nem vette volna
jól ki magát.
Helen vágott egy grimaszt.
– Természetesen repestünk az örömtől. Noha tudtuk, hogy ettől
semmi sem változik meg. Tudja, tizenhárom évesek voltunk. Csak a
mának éltünk. Abban reménykedtünk, hogy egy nap majd együtt
lehetünk. És nem kell a pajtában bujkálnunk.
– Szóval nagyon várták a gyerekfelügyeletet?
– Nagyon – bólintott Helen. – Szerettük Stellát. És ő is minket.
Elhallgatott, megfeszítette az állkapcsát.
– Nemsokára haza kell mennem – mondta, és kiitta a csészéjét.
Erica megrémült, annyi mindent akart még kérdezni, annyi
mindent meg akart még tudni. Fontos és lényegtelen dolgokat,
részleteket, eseményeket, érzéseket. Sokkal több időre volt szüksége
ennél, hogy életet leheljen a történetbe. De azzal is tisztában volt,
hogy ha kényszeríti Helent, az a visszájára fordulhat. Ha
megelégszik azzal, amit kapott, nőnek az esélyei, hogy Helen újra
hajlandó legyen beszélgetni vele. Ezért vidám mosolyt erőltetett
magára.
– Persze – mondta. – Örülök, hogy szánt rám időt. De
kérdezhetnék még valamit?
Megint a mobilra lesett, hogy veszi-e még a hangot.
 – Igen – válaszolta Helen vonakodva, és Erica érezte, hogy
lélekben már máshol jár.
A kérdés, amelyre a választása esett, talán mind közül a
legfontosabb volt.
– Miért tettek beismerő vallomást? – kérdezte.
Kínos csend támadt. Helen mozdulatlanul ült a konyhaasztalnál,
de Erica szabályosan látta, hogy kavarognak a gondolatai. Végül
hosszan kifújta a levegőt, mintha a harminc éve elfojtott feszültség
végre felengedne.
Erica szemébe nézett, majd halkan azt mondta:
– Hogy együtt lehessünk. És hogy a szüleink menjenek a pokolba.

– Szél felé a hajó orrát! Élesedünk! – kiáltotta Bill a zúgó szélbe.

Karím igyekezett megérteni. Bill mindig angolul kezdett

magyarázni, de aztán gépiesen átváltott svédre. Néhány kifejezést
már megjegyeztek, és azt már értette, mit jelent a szél felé élesedni.
Végül elismerő pillantást zsebelhetett be Billtől.
Adnán hangosan felkiáltott, amikor a hajó megdőlt, és a szélébe
csimpaszkodott. Miután egyesével már vitorláztak egy kicsit Bill-lel
egy kisebb hajóban, mind beszálltak egy nagy fehérbe, amelyet Bill
Sambának nevezett. Eleinte gyanakvással szemlélték a nyitott hátsó
részt, de Bill megnyugtatta őket, hogy nem jön be a víz. Nyilván
azért találták ki, hogy a mozgásukban korlátozottak is a fedélzetre
tudjanak jönni, és könnyebben vissza lehessen jutni a vízből a
hajóra. Csakhogy ez a magyarázat nyugtalanította Karímot. Ha
egyszer olyan biztonságos az egész, miért készültek fel arra, hogy
vissza lehessen mászni a vízből a hajóra?
– Semmi vész! Ne félj! – kiáltotta Bill Adnánnak, miközben
szélesen vigyorgott, és buzgón bólogatott.
– Meg kell dőlnie, a vízben így természetes – mondta angolul, és
továbbra is bólogatott. – Pont az a cél, hogy megdőljön.
A szél elvitte a szavait, de a lényeget azért értették. Furcsa. Mi
volna, ha így magyaráznának a vezetésoktatók is, motyogta Karím.
Még mindig nem volt meggyőződve arról, hogy ez az egész jó ötlet.
De Bill lelkesedése ragályos volt, így a többiekkel együtt úgy döntött,
hogy ad még egy esélyt a dolognak. És a vitorlázás legalább
változatosságot jelentett a menekülttábor unalmához képest.
Bárcsak a rémület is alábbhagyna, amely azonnal elborítja, amint
hajóra száll!
Kényszerítette magát, hogy nyugodtan lélegezzen, és már ötödjére
ellenőrizte, hogy megfelelően vannak-e becsatolva a mentőmellénye
hevederei.
– Fordulás! – kiáltotta Bill, és mindnyájan kérdőn néztek rá.
Bill vadul hadonászott, és üvöltött.
– Fordulás! Fordulás!
Ibráhím, aki a kormánynál állt, tiszta erőből jobbra kormányzott,
mire mindannyian a hajó oldalának zuhantak. A vitorlarúd
átlendült, és csak kis szerencsével sikerült időben lehúzniuk a
fejüket. Bill majdnem a vízbe esett, de az utolsó pillanatban
megkapaszkodott, és meg tudta tartani magát.
– A jó büdös kurva életbe! – ordította, és ezeket a szavakat
mindenki értette.
Először káromkodni tanultak meg svédül. „Rohadt csőcselék!” –
hallották már az állomásra való megérkezésükkor.
– Bocs! Bocs! – kiáltotta Ibráhím, és elkapta a kezét a
kormányról, mintha mérges kígyó volna.
Bill a hajó farába vetette magát, miközben tovább szentségelt.
Átvette a kormányt Ibráhímtól, és amikor a hajó újra egyensúlyba
került, vett egy nagy levegőt. Majd felvillantotta a mosolyát.
– Semmi baj, srácok! Semmi baj! Ez semmi ahhoz a viharhoz
képest, ami a Vizcayai-öbölben csapott le rám.
Vidáman fütyörészett, miközben Karím a biztonság kedvéért még
egyszer ellenőrizte, hogy jól van-e rajta a mentőmellény.

Annika bedugta a fejét az ajtónyíláson.

– Bertil, valaki beszélni szeretne veled. Rejtett számról hív, és elég
fura a hangja. Bekapcsolhatom?
 – Igen, igen – felelte Mellberg egy nagy sóhaj kíséretében. –
Biztos egy istenverte telemarketinges, aki rám akar sózni valami
nélkülözhetetlent, de engem ugyan nem szed rá…
Megvakargatta Ernst füle tövét, miközben arra várt, hogy
megszólaljon a telefon. Aztán amikor felvette, határozottan bökte ki:
„Igen, tessék?” Ha valaki, akkor ő kiválóan kezeli ezeket a
megátalkodott telemarketingeseket.
De a hívó semmit nem akart eladni neki. Az eltorzított hang
gyanakvást ébresztett benne, de tagadhatatlanul figyelemre méltó
értesülésekkel szolgált. Mellberg kihúzta magát, és feszülten figyelt.
Ernst érzékelte a változást, ezért hegyezni kezdte a fülét.
Mielőtt Mellberg bármit kérdezhetett volna, a hívó fél máris
levágta a kagylót.
A rendőrfőnök a fejét vakargatta. Az információk helyre tettek ezt-
azt, és fordulatot hoztak a nyomozásba. Már nyújtotta a kezét, hogy
felhívja Patrikot, de aztán gyorsan vissza is húzta. A csapat többi
tagja Bergék tanyájának átkutatásával van elfoglalva, és ez az egész
olyan fontossággal bír, hogy kétségtelenül vezetői szinten kell
intézkednie. Az a legegyszerűbb és legbiztosabb, ha maga veszi
kézbe a dolgot. Aztán a nyilvánosság majd elárasztja a hálájával,
amiért megoldotta az esetet, de az ilyesmit tudni kell kezelni, ha
főnök az ember, és folyton-folyvást a sajtóérdeklődés kereszttüzében
áll. Nincs abban semmi rendkívüli, ha azt tisztelik, aki tiszteletet
érdemel, hiszen ő a tanumshedei rendőrség szíve-lelke, és ő meg is
oldja az ügyet.
Mellberg felállt, mire Ernst reménykedve felemelte a fejét.
– Sajnálom, öreg – mondta Mellberg –, de ma szépen itthon
maradsz. Fontos dolgom van.
Amikor a kutya felfogta, hogy nem mehet, szánalmasan nyüszíteni
kezdett, de Mellberg rá sem hederített, és sietve elhagyta az irodát.
– Elmegyek kicsit – mondta, amikor elhaladt Annika mellett a
recepciónál.
– És mit mondott a telefonáló? – érdeklődött Annika.
Mellberg felnyögött. Micsoda csapás, hogy az emberei folyton
mindenbe beleütik az orrukat! Senki nem tiszteli már a
feljebbvalóját!
– Á, csak valami átkozott telemarketinges volt! Ahogy gondoltam.
Annika kétkedve nézte, de Mellberg elég ravasz volt ahhoz, hogy
ne leplezze le előtte az igazságot. Pislantani sem lenne ideje, Annika
máris hívná Hedströmöt, aki aztán le sem szállna róla. A hatalom
megrészegít, ezt megtanulta az évek alatt, amikor meg kellett
küzdenie a fiatalabb, törtető kollégákkal, akik csak feltűnésre meg
figyelemre vágytak. Ami nagyon szomorú.
Fújt egyet, amikor kilépett a hőségbe. Nem emberi ebben a
trópusi melegben létezni. Biztosan az az üvegházhatás okozza. Ha ez
így folytatódik, akár Spanyolországba is költözhetnek, gondolta.
Nem mintha a telet szerette volna. A tavasz meg az ősz már inkább
neki való volt. Vagyis a nyirkos svéd ősz sem valami nagy élvezet, ha
jobban belegondol. De a tavasz az rendben van. Már ha süt a nap. És
nem olyan hűvös meg szeles, mint legutóbb.
A kánikulával dacolva beült a szolgálati autóba. Majd jól
elbeszélget azzal az eszelőssel, aki a tűző napon hagyta. Kész szauna
volt odabent, ezért gyorsan bekapcsolta a klímát. A hőmérséklet
azonban csak akkor kezdett csökkenni, amikor bekanyarodott a
menekülttáborhoz, és addigra már csurom víz volt az inge. Senkinek
sem szólt az érkezéséről, nem ismerte a vezetőt, és nem akarta
elárulni, hogy ide tart. Az ilyesmit jobb váratlanul csinálni. Ezért
razziáztak régen. Hogy a meglepetés erejét kihasználják.
A recepció felé indult. Amikor benyitott, áldott hűvös fogadta. A
jobbját a nadrágjába törölte, mielőtt kezet nyújtott.
– Jó napot! Bertil Mellberg a tanumshedei rendőrségről.
– Jó napot! Rolf vagyok. A tábor vezetője. Minek köszönhetjük a
megtiszteltetést?
Nyugtalan pillantással méregette Mellbergt. A rendőrfőnök
hagyta egy kicsit főni a levében, noha nem volt oka rá. De
megtehette.
– Az egyik házba szeretnék bejutni – mondta aztán.
– Aha – felelte Rolf, és megdermedt. – Melyikbe? És miért?
 – Ki lakik a legtávolabbi házban? A tengernél?
– Karím és a családja.
– Karím? És mit tud róla?
Mellberg karba fonta a kezét.
– Szíriából való, pár hónapja érkezett a nejével és a két
gyerekével. Újságíró. Békés, nyugodt ember. Miért?
– Részt vett múlt hétfőn az eltűnt kislány keresésében?
– Igen, azt hiszem. – Rolf a homlokát ráncolta. – Igen. De miről
van szó?
Ő is karba tette a kezét.
– Szét kell néznem a házában – mondta Mellberg.
– Nem tudom, megengedhetem-e – felelte Rolf, de a hangjából
bizonytalanság csendült ki.
Mellberg kockáztatott, hiszen jól tudta, hogy a legtöbb svéd nincs
tisztában a jogaival.
– Hivatalos ügyben járok el, jogom van megnézni az épületet.
– Hát, ha maga mondja… Jól van, odamegyünk.
– Ez rendőrségi ügy, egyedül megyek – jelentette ki Mellberg.
Nem igazán vágyott arra, hogy egy aggodalmoskodó táborvezető
lógjon a nyakán.
– Csak mutassa meg a házat, a többit intézem.
– Rendben – mondta Rolf, és követte Mellbergt kifelé. – Arra, az
utolsó épület.
A rendőrfőnök megint észrevételezte, milyen pokoli a hőség ezen
a nyáron. A menekültek biztosan élvezik. Olyan lehet, mint otthon.
A kis fehér ház kívülről rendezettnek tűnt. Néhány gyerekjáték állt
mellette halomban, a lépcső előtt cipők katonás sorban. Az ajtó
tárva, bentről vidám gyerekkacaj hallatszott ki.
– Jó napot! – kiáltotta Mellberg, mire felbukkant egy hosszú,
fekete hajú, szép nő, kezében egy lábassal és konyharuhával.
Megdermedt, amikor megpillantotta, és abbahagyta a lábas
törölgetését.
– Mit óhajt? – kérdezte angolul.
Erőteljesen törte a nyelvet, a hangja hideg és ellenséges volt.
 Mellberg a nyelvi nehézségekre nem gondolt. Őszintén szólva az
angol nem volt az erőssége. És lehet, hogy a nőnek sem. Most olyan
nyelven beszélt, amelyből Mellberg egy kukkot sem értett. Atyaég,
milyen nehéz lehet megtanulni az új ország nyelvét! – gondolta.
– Meg kell… néznem a házukat.
Összeakadt a nyelve, ahogy igyekezett kiejteni az angol szavakat.
A nő értetlenül bámult rá, és széttárta a karját.
– Információt kaptam… hogy a férje… rejteget valamit… –
dadogta Mellberg, és megpróbált elfurakodni a nő mellett.
Az asszony karba tett kézzel elállta az útját. Villámló szemmel
nézte, majd dühös szóáradatot zúdított rá.
Mellberg egy pillanatra elbizonytalanodott. De túl sok dühös
nőszeméllyel volt dolga otthon ahhoz, hogy hagyja magát
megfélemlíteni. Belátta, hogy jobban tette volna, ha hoz tolmácsot,
de tudta, hogy erre most már nincs ideje. Cselhez kell folyamodnia.
Ravasz lesz, mint a róka. Bár Svédországban nem kellett papír
hozzá, tisztában volt azzal, hogy más országokban kell. Hirtelen
ötlettől vezérelve megtapogatta a mellzsebét. Elővett egy lapot, és
óvatosan széthajtogatta.
– Engedély… hogy megnézzem a házat – mondta, és hivatalos
arckifejezéssel meglengette a papírt. – Érti? Engedély.
Összeráncolt homlokkal legyezett. A nő követte a pillantásával az
írást, és úgy tűnt, elbizonytalanodik.
Aztán félrehúzódott, és bólintott. Mellberg elégedetten vágta
zsebre Ernst állatorvosi papírját. Ilyen fontos ügyekben minden
eszköz megengedett.
 Bohuslän, 1672

A nagyanyja megtanította Elinnek, hogy figyelje az évszakok

váltakozását. Késő tavasszal kellett begyűjteni azokat a
gyógynövényeket és virágokat, amelyeknek később az év folyamán
hasznát veszi, ezért amikor csak ideje engedte, a mezőket járta.
Aztán gondosan megszárította a növényeket a cselédszálláson.
Bőven talált mindent, amire szüksége volt, mert a kora tavaszi
esőket napos késő tavasz követte, és a földeken burjánzottak a
növények. Ráadásul a paplak földjein remekül lehetett kószálni.
Voltak itt szántók, kaszálók, mocsarak, legelők és erdők. Mind
békés, és Elin a kosarával a karján, dúdolva válogatta ki a legszebb
példányokat, amelyekre a gyógyításhoz és a fájdalomcsillapításhoz
szüksége volt. Ez az év legszebb szaka, és Elin hosszú idő óta először
valami boldogságfélét érzett.
Megállt a régi pásztorkunyhónál, hogy kifújja magát. A terep
nehezen járhatónak bizonyult, és bár Elin erős, egészséges volt,
teljesen kifulladt. Két órára sikerült elszabadulnia, mert
megvesztegette a legfiatalabb cselédlányt, Stinát, hogy vegye át a
munkáját. Cserébe megtanítja majd egy varázsigére, hogy kérője
akadjon. Tudta, hogy jól ki kell használnia a szűkös időt, de a levegő
olyan illatos volt, a napsütés olyan meleg, az ég olyan kék. Az nem
árthat, ha kicsit megnyugszik a lelke, mondogatta magának, és
leheveredett a fűbe, a karját kinyújtotta, a pillantását az égre
szegezte. Tudta, hogy Isten mindenütt jelen van, de önkéntelenül is
arra gondolt, hogy most kissé közelebb van hozzá, és Isten
csodálatos színekkel festette meg ezt a napot.
A teste elnehezült. Az orrában érezte a fű és a virágok illatát, látta
az égen lassan úszó felhőket, a talaj puhán befogadta, szép lassan
álomba ringatta. A szemhéja elnehezült, végül nem tudta tovább
nyitva tartani.
Arra ébredt, hogy valami megcsiklandozta az orrát. Fintorgott, és
amikor ez sem segített, megdörzsölte, mire tompa nevetést hallott.
Villámgyorsan felült. Preben kuporgott mellette, egy fűszállal a
kezében.
– Mit művel? – kérdezte Elin, és próbált dühöt tettetni, de
hallotta, hogy a hangjában nevetés bujkál.
A férfi szélesen elmosolyodott, kék szemével valósággal felfalta
Elint.
– Olyan békésen aludt – mondta, miközben végighúzta a nő arcán
a fűszálat.
Az asszony fel akart pattanni, le akarta porolni a szoknyáját, hogy
fogja a teli kosarat, és elinduljon a majorba. Ez lett volna a helyes.
Ezt kellett volna tennie. De ahogy ott ültek az elhagyatott kunyhónál
a fűben, Preben nem volt gazda, Elin nem volt cseléd. Nem voltak
sógor és sógornő sem. Elin és Preben voltak, és a fejük fölött Isten
festette kékre az eget, alattuk zöldre a füvet. Elin hol ezt akarta, hol
azt. Tudta, mit kellene tennie, és tudta, mire képes. És nem volt
képes látta a férfit Märtával, látta a kutyakölyökkel a karjában,
miközben a haja a szemébe hullt, látta, ahogy a fájdalomtól elgyötört
Csillag fejét simogatja. Nem tudta, mi ütött belé, de egyszer csak
előrehajolt, és megcsókolta a férfit. Preben először megdermedt.
Elin érezte, hogy a szája megkeményedik, és a férfi elutasítóan
elhúzódik. De aztán meglágyult, és ráborult. Noha azt kellett volna
éreznie, hogy ez helytelen, úgy tűnt, mintha Isten nézné őket. És
mosolyogna.
– Kész a lakóház.
Torbjörn Göstához lépett, és a pajtára mutatott.
– Ott folytatjuk.
– Jó – bólintott a nyomozó.
Még mindig ellenérzései voltak, és képtelen volt csatlakozni
Patrikhoz és Peterhez, akik a fűben beszélgettek. Megpróbált
odamenni Evához, aki egy kerti széken ücsörgött, de úgy tűnt, a nő
teljesen beleveszett a gondolataiba, és képtelenség szóba elegyedni
vele. Peter szülei haragudtak, és nem lehetett észérvekkel hatni
rájuk, ezért náluk nem is próbálkozott.
A technikusok teljes erőbedobással dolgoztak, és Gösta
feleslegesnek és elveszettnek érezte magát. Tudta, hogy szükség van
rendőri jelenlétre, de szívesebben szentelte volna az idejét valami
gyakorlati tennivalónak, mint hogy csak itt ácsorogjon. Patrik Paulát
és Martint bízta meg, hogy nézzenek utána Bergék hátterének, de
nem bánta volna, ha cserélhet velük. Ugyanakkor persze tudta, hogy
rá itt van szükség, hiszen ő tartotta a kapcsolatot a családdal.
Követte a tekintetével a technikusokat, akik becipelték a
felszerelésüket a pajtába. Egy szürke macska futott ki, amikor
kitárták a hatalmas ajtót.
A jobb füle mellett egy darázs zümmögött, és Gösta kényszerítette
magát, hogy ne mozduljon. Mindig is félt a darazsaktól, és neki
aztán mondhatták, hogy ne fusson el, és ne hadonásszon, nem bírta
megállni. Valami ősi ösztön hatására a vére megtelt adrenalinnal, és
az agya kiadta a parancsot a menekülésre, amint a darázs közelített.
Ez alkalommal azonban szerencséje volt, a rovar talált valami
édesebbet és érdekesebbet, és elrepült, mielőtt Gösta elveszítette
volna a tekintélyét a tanyán lévők előtt.
– Gyere, ülj le mellénk! – kiáltotta Patrik, integetve.
Gösta helyet foglalt Peter mellett. Különös érzés volt itt ülni vele,
miközben tűvé tették az otthonát, de úgy tűnt, a férfi beletörődött,
nyugodt és összeszedett volt.
– Mit keresnek? – kérdezte.
Gösta úgy vélte, a távolságtartás arra szolgál, hogy megbirkózzon
a helyzettel. Úgy tesz, mintha semmi köze nem volna az egészhez.
Gösta sokszor látott már hasonlót.
– Nem mondhatjuk el, mit csinálunk vagy mit keresünk.
Peter bólintott.
– Mert lehetséges gyanúsítottak vagyunk?
Volt a hangjában valami lemondó, és Gösta érezte, hogy a legjobb
lesz őszintének lenni.
– Igen. Tudom, hogy szörnyű érzés. De feltételezem, maguk is azt
szeretnék, hogy kiderítsük, mi történt Neával. És ez csak úgy
lehetséges, ha a legvalószínűtlenebb lehetőségeket is számításba
vesszük.
– Rendben, értem – felelte Peter.
– És a szülei megértik? – kérdezte Gösta, miközben futólag
Bengtre és Ullára pillantott, akik kissé távolabb beszélgettek
zaklatottan.
Peter apja széles gesztusokat tett, napbarnított arca valósággal
lángolt.
– Csak aggódnak. És szomorúak – válaszolta Peter, és kitépett egy
maréknyi füvet. – Apa mindig ilyen volt: ha valami nyugtalanítja,
begurul. De nem olyan vészes, mint amilyennek tűnik.
Torbjörn kijött a pajtából.
– Patrik! – kiáltotta. – Ide tudnál jönni?
– Persze, megyek – felelte Patrik, és nagy nehezen felkecmergett.
Ropogott a térde, és Gösta arra gondolt, az övé még jobban fog, ha
majd feltápászkodik.
Követte Patrikot a tekintetével, ahogy átvágott a kavicsos
udvaron, és a homlokát ráncolta. Torbjörn a kezében tartotta a
mobilját, és hevesen magyarázott Patriknak, aki gondterheltnek
tűnt.
Gösta felállt.
– Megyek, megtudom, mit akart Torbjörn – mondta, és megrázta
a zsibbadt jobb lábát.
Odabicegett hozzájuk.
– Mi történt? Találtatok valamit?
– Nem, még el sem kezdtük – válaszolta Torbjörn, és felemelte a
mobilját. – De most hívott Mellberg, hogy hagyjunk mindent a
fenébe, és menjünk a menekülttáborba. Azt állítja, talált valamit.
– Talált valamit? – kérdezett vissza Gösta zavarodottan. – Mikor?
Hogyan? Az irodájában szundított, amikor eljöttünk.
– Fogadni mernék, hogy valami marhaságot akar – dörmögte
Patrik, és Torbjörnhöz fordult. – Jobban örülnék, ha előbb
befejeznénk itt, de Mellberg a feljebbvalóm, és nem szállhatok
szembe az utasításával. Lezárjuk a területet, elmegyünk a
menekülttáborba, és később majd visszajövünk.
– Nem szerencsés félbeszakítani egy ilyen kutatást – jegyezte meg
Torbjörn, és Gösta meg tudta érteni.
Ugyanakkor Patrikkal értett egyet. Hivatalosan Mellberg a
főnökük, végső soron ő felel a rendőrség munkájáért, és bár
mindenki tudta, hogy ez inkább csak elmélet, kénytelenek voltak
engedelmeskedni az utasításainak, már ha utasította őket valamire.
– Veletek megyünk – mondta, és Patrik egyetértőn bólintott, majd
előhúzta a telefonját, és megpróbálta felhívni Mellbergt,
sikertelenül.
Gösta odament a családhoz, és elmondta, hogy később
visszatérnek, de a miértre vonatkozó kérdéseiket megválaszolatlanul
hagyta. Egyre jobban görcsbe rándult a gyomra. Ha Mellberg a saját
szakállára nyomozott, abból csak bajuk lesz. És mit találhatott a
menekülttáborban? Göstát hatalmába kerítette a közelgő katasztrófa
előérzete.
A gyerekeknek eszük ágában sem volt hazamenni, de Erica tudta,
hogy ha máskor is el akarja hozni őket ide, akkor most tanácsos nem
túl sokáig maradniuk. Kézen fogta az ikreket, amíg Maja vidáman
szökdécselt előtte. Áldott jó gyermek. Mindig jókedvű, mindig
megfontolt, mindig pozitív. Figyelmeztette magát, hogy kissé több
időt kellene szánnia rá. Gyakran megesett, hogy a vadóc ikrek
teljesen lekötötték.
Noel és Anton arról csacsogott, mi mindent csináltak a nap
folyamán, de Ericának megállás nélkül Helenen járt az esze. Annyi
kérdésre nem kapott még választ. De tudta, hogy az ösztöne nem
csal. Ha túl rámenősen viselkedik, Helen bezárkózik. És neki még
sok mindent meg kellett tudnia ahhoz, hogy befejezze a könyvét.
December elején jár le a határideje, és még egyetlen sort sem írt
meg. Nagyjából terv szerint haladt, mert általában a kutatás
emésztette fel a legtöbb időt, aztán három hónap alatt elkészítette a
kéziratot. De ha időben végezni akar, szeptember elején el kell
kezdenie írni. És most a gondosan kidolgozott terve kútba eshet.
Fogalma sem volt, miként hat majd Nea megölése az ő könyvére.
Függetlenül attól, hogy Helen és Marie belekeveredett-e, muszáj lesz
írnia a két eset közötti hasonlóságokról. És mivel Nea ügye még
mindig megoldatlan, lehetetlen megtervezni, hogyan építheti bele a
könyvbe. Érzéketlennek tűnhet egy könyvön töprengeni, amikor
más emberek gyászáról és szerencsétlenségéről van szó. De amióta
megírta a gyerekkori barátnője, Alexandra meggyilkolásának
történetét, alapelve volt, hogy érzelmi távolságot tart a munkájától.
Ráadásul a könyvei sokszor segítettek a hozzátartozóknak lezárni a
történteket. Bizonyos esetekben még ahhoz is hozzájárult, hogy egy
megoldatlan ügyet felderítsenek, és ezúttal is úgy tervezte, hogy
segíti a rendőrség munkáját, azzal, amiben a legjobb. Beleássa
magát a régi gyilkossági ügybe.
Igyekezett kiverni a fejéből a könyvet, mert újévkor megfogadta,
hogy jobban odafigyel a gyerekeire, amikor vele vannak. Nem agyal
a munkáján, nem lesi a telefonját, nem bújik a számítógépébe,
hanem rájuk figyel. Olyan hamar felnőnek.
 Bár a kisgyerekkor nem a kedvenc időszaka, tiszta szívből örült
Anna születendő gyermekének. Nincs annál jobb, mint ha egy
kisgyerekre vigyázhat az ember: olyan, mint kiszedegetni a mazsolát
a kalácsból, lefölözni mindazt, ami jó, és visszaadni a szülőknek,
amikor büdös vagy nyűgös lesz. Arra is kíváncsi volt, fiú lesz-e, vagy
lány. Sem Dan, sem Anna nem akarta tudni, azt mondták, nem
számít. De Ericának valamiért az volt az érzése, hogy lány lesz.
Talán így is volna jó, hiszen a gyermek, akit tragikus körülmények
között elveszítettek, fiú volt. Anna arcán és testén még mindig
látszottak a szerencsétlenség nyomai, amelyben kis híján az életét
vesztette, de úgy tűnt, kezd megbékélni a kinézetével. Legalábbis
már rég nem emlegette.
Erica megtorpant. Annáról hirtelen eszébe jutott a leánybúcsú.
Teljesen kiment a fejéből, hogy bedobta az ötletet, szervezzenek
leánybúcsút Kristinának. Az anyósa időnként az idegeire tudott
menni, de mindig mellette állt, ha Ericának segítségre volt szüksége.
Szóval a legkevesebb, amit megtehet érte, ha szervez neki egy jó kis
napot. Valami vidámat. Nem valami hülyeséget, például
menyasszonyi fátyolban puszit árulni, mert az elég méltatlan lenne
az ő korában. Csak egy remek napot, amikor Kristina áll a
középpontban. De mit találjon ki? És mikor? Nem maradt túl sok
idejük. Talán már most hétvégén megtarthatnák. De akkor tényleg
csipkednie kell magát, ha meg akarja szervezni.
Egy papír a kemping előtti hirdetőtáblán megállásra késztette.
Egy ötlet. Méghozzá igen jó ötlet. Mondhatni egészen kiváló.
Előkapta a mobilját, és lefotózta a lapot, majd felhívta Annát.
– Figyelj, múltkor mondtam, hogy rendezhetnénk leánybúcsút
Kristinának. Neked szombaton jó lenne? Mindent intézek, csak tedd
szabaddá magad szombatra. Dan tud vigyázni a srácokra?
Anna egyszavas válaszokat adott, és korántsem tűnt olyan
lelkesnek, mint Erica várta. De talán csak rossz napja van, végtére is
terhes, ezért Erica tovább beszélt.
– Még nem tudom, mit eszelek ki, de láttam egy hirdetést a
kemping előtti táblán, és ez adott egy ötletet…
 Nem kapott választ. Érdekes.
– Minden rendben, Anna? Olyan furcsa a hangod.
– Persze, csak kicsit fáradt vagyok.
– Jól van, jól van, nem karattyolok tovább. Pihenj csak, majd
jelentkezem a részletekkel.
Letették. Erica mélázva dugta a telefont a sortja zsebébe. Annával
nem stimmelt valami. Ismerte a húgát, mint a rossz pénzt, és egyre
biztosabban érezte, hogy titkol előle valamit. És mivel tudta, milyen
peches tud lenni Anna, komolyan aggódott. A sok csapás és
probléma után végre úgy tűnt, sikerül talpra állnia, de az is lehet,
hogy Erica csak szerette volna, ha így lenne. A kérdés csupán az, mit
titkol a testvére. És miért? Ericát kirázta a hideg a nyári hőségben.
Azon merengett, képes lesz-e valaha nem aggódni a húgáért.

Patrik némán és dacosan ült a kocsiban egész úton Tanumshede

felé. Amúgy sem vezetett valami jól, de a dühe csak tovább rontott a
helyzeten, és tisztában volt azzal, hogy Gösta végig az ajtó fölötti
kapaszkodót markolja.
– Még mindig nem veszi fel? – kérdezte tőle.
A szabad kezével a kollégája ugyanis a mobilját szorította a fülére.
Megrázta a fejét.
– Nem.
– Egyetlen percre sem lehet egyedül hagyni. Rosszabb, mint egy
gyerek.
Patrik még határozottabban taposta a gázt.
Elérték a lovasudvar melletti egyenes szakaszt, úgyhogy mindjárt
feltűnik előttük Tanumshede. Patrik az ülésbe nyomódott, és látta,
hogy Gösta arca kezd zöldes árnyalatot ölteni.
– Nincs ínyemre, hogy nem tudtuk befejezni a munkát a tanyán.
Hiába zártuk le a területet, könnyen lehet, hogy szabotálják a
technikai vizsgálatot – motyogta Patrik. – Paula és Martin már úton
van?
– Igen, beszéltem Martinnal, a menekülttáborban találkozunk
velük. Már biztos oda is értek.
 Patrik maga is csodálkozott a dühén. Mellbergnek remek érzéke
volt ahhoz, hogyan blamálja a rendőrséget, gyakran az egyéni
nyereség reményében, de Patrik most egyszerűen nem engedheti
meg, hogy ez történjen. Most nem, amikor egy gyerek meggyilkolása
ügyében nyomoznak.
Amikor befordultak a menekülttáborhoz, látta, hogy Paula és
Martin a parkolóban vár rájuk. Megállt a kocsijuk mellett, és kissé
túl erősen vágta be az ajtót, amikor kiszállt.
– Beszéltetek már vele? – kérdezte.
– Nem, úgy gondoltuk, jobb, ha megvárunk benneteket. De a
tábor vezetőjével beszéltünk, Mellberg a legutolsó házban van.
Paula az épületek sorára mutatott.
– Jó, akkor simán odamegyünk, és megnézzük, ezúttal mit
művelt.
Patrik megfordult, amikor meghallotta, hogy újabb kocsik
érkeztek a parkolóba. Torbjörn és a csapata futott be.
– De miért hívta ide Torbjörnéket? – kérdezte Martin. – Tudja
valaki? Ti nem beszéltetek vele?
Patrik felhorkantott.
– Nem veszi fel a telefont. Csak annyit tudunk, hogy arra kérte
Torbjörnt, jöjjenek azonnal ide, mert talált valamit, és úgy
felgöngyölíti ezt a rohadt ügyet, mint a pinty.
– Akarjuk tudni egyáltalán? – kérdezte Paula borúsan. Aztán
odabiccentett a többieknek. – Elég, ha az eredményt megnézzük.
– Vigyük a felszerelést? – kérdezte Torbjörn.
Patrik habozott.
– Igen, a francba, hozzátok. Végtére is azt mondta, talált valamit.
Patrik intett Göstának, Paulának és Martinnak, hogy kövessék,
majd elindult a ház felé. Torbjörn és a csapata nekiállt kirámolni a
felszerelést a kocsikból.
Körös-körül emberek bámulták őket. Egyesek az ablakból, mások
kijöttek, és a házuk elől figyelték a történéseket. De senki sem
kérdezett semmit. Csak nyugtalan pillantásokat lövelltek feléjük.
Patrik már messziről hallotta a nő kiabálását, ezért megszaporázta
a lépteit.
– Mi folyik itt? – kérdezte, amikor a házhoz ért.
Mellberg a nővel beszélt, vadul mutogatott, és a leghivatalosabb
hangján magyarázott.
Tört angolsággal ismételgette:
– Nem mehet be a házba! Maradjon itt!
Patrikhoz fordult.
– Jó, hogy jöttök – mondta vidáman.
– Mi történt? – tudakolta újból Patrik. – Próbáltunk hívni,
miután beszéltél Torbjörnnel, de nem vetted fel.
– Ki sem látszom a munkából, a nő hisztériázik, a kölykök
sivítanak, de kénytelen voltam kiparancsolni őket, hogy ne tegyék
tönkre a bizonyítékokat.
– Bizonyítékokat? Milyen bizonyítékokat?
Patrik hallotta saját magát: fejhangon beszélt.
Az ellenérzései percről percre erősödtek, szerette volna
megmarkolni Mellberg vállát, hogy jó alaposan megrázza, amíg el
nem tűnik ez az önelégült kifejezés az ábrázatáról.
– Kaptam egy fülest – mondta a rendőrfőnök dölyfösen, és tartott
egy hatásszünetet.
– Milyen fülest? – kérdezte Paula. – És kitől?
Tett egy lépést Mellberg felé. Gondterhelten nézett a zokogó
gyerekekre, de Patrik tudta, hogy ő is szeretné megérteni a helyzetet,
mielőtt bármit is csinálna.
– Hát névtelen fülest – válaszolta Mellberg. – Hogy itt
bizonyítékok vannak, amelyek elvezetnek a kislány gyilkosához.
– Itt? Ebben a házban? Vagy a lakóinál? Mit mondott pontosan a
hívó?
Mellberg felsóhajtott, és lassan, érhetően magyarázni kezdett,
mintha egy gyerekkel beszélne.
– Az illető igen világosan kifejtette, hogy ebben a házban.
Pontosan leírta. De a nevét nem árulta el.
– Ezért idejöttél? – kérdezte Patrik egyre bosszúsabban. –
Anélkül hogy szóltál volna nekünk?
 Mellberg fújt egyet, és rámeredt.
– Igen, mert nektek más dolgotok volt, és úgy gondoltam, fontos a
gyors cselekvés, hogy a bizonyítékok ne tűnjenek el, vagy ne
menjenek tönkre. Átgondolt rendőri döntést hoztam.
– És azt nem kellett volna megfontolnod, hogy házkutatási
engedélyt kérj az ügyésztől? – kérdezte Patrik.
Erejét megfeszítve próbált nyugodt maradni.
– De… – mondta Mellberg, és most először tűnt kissé
bizonytalannak. – Úgy gondoltam, nincs rá szükség, és a nyomozás
vezetőjeként dönthetek saját hatáskörben. Végtére is egy gyilkossági
nyomozás bizonyítékait kell rögzítenünk, és ilyen esetekben nem
kell hivatalos döntésre várnunk, ezt te is ugyanolyan jól tudod, mint
én.
Patrik lassan válaszolt:
– Szóval egy névtelen füles alapján behatoltál ebbe a házba,
anélkül hogy megbeszélted volna valakivel. Jól értem? És a lakók
beengedtek? Kérdés nélkül?
Patrik vetett egy pillantást a nőre, aki kissé távolabb ácsorgott.
– Hát tudom, hogy sok országban fel kell mutatni ilyenkor egy
papírt, és úgy véltem, egyszerűbb lesz, ha így teszek…
– Egy papírt? – kérdezte Patrik, de nem volt biztos abban, hogy
tudni akarja a választ.
– Nem tud se angolul, se svédül, úgy fest. És itt van a zsebembe
Ernst állatorvosi papírja. Pár napja vittem állatorvoshoz, mert fájt a
hasa, értitek, és…
Patrik a szavába vágott.
– Jól értem? Ahelyett, hogy megvártál volna minket, vagy hívtál
volna tolmácsot, behatoltál egy traumatizált menekültcsalád
otthonába egy állatorvosi papírt lobogtatva, és úgy tettél, mintha
házkutatási végzés volna?
– Igen, de az istenit, nem érted, mit mondok? – Mellberg arca
pulykavörös volt. – Az eredmény a lényeg! Találtam valamit!
Megtaláltam a kislány bugyiját, azt a jégvarázsos bugyit, amit az
anyja mondott, a vécé mögé volt bedugva. És véres volt!
 Mindenki elhallgatott. Csak a gyerekek sírását lehetett hallani.
Egy férfi közeledett feléjük futva. Egyre gyorsabban szedte a lábát.
– Mi történt? Mit akarnak a családomtól? – kiáltotta oda angolul,
amint hallótávolságon belülre ért.
Mellberg tett egy lépést felé, elkapta, és hátracsavarta a karját.
– Le van tartóztatva!
Patrik a szeme sarkából látta, hogyan bámulja őket a nő,
miközben a gyerekek tovább sírnak. A férfi nem tanúsított
ellenállást.

Megcsinálta. Itt állt Marie-ék háza előtt. Még mindig nem volt
teljesen biztos abban, hogy helyesen cselekedett, de a mellkasára
nehezedő nyomás nőttön-nőtt.
Sanna vett egy nagy levegőt, és bezörgetett. A kopogásának olyan
hangja volt, mint a pisztolylövéseknek, és Sanna érezte, milyen
feszült.
Lazíts!
Aztán kinyílt az ajtó, és megjelent Marie. Az utánozhatatlan
Marie. Kérdőn nézett rá. Szép szeme összeszűkült.
– Igen?
Sanna szája kiszáradt, a nyelve megduzzadt. Megköszörülte a
torkát, és kinyögte a szavakat.
– Stella testvére vagyok.
Marie először csak állt az ajtóban, és felvonta az egyik
szemöldökét. Aztán félrelépett.
– Gyere be! – mondta, és előrement.
Sanna egy nagy helyiségben találta magát. A stégre vezető
hatalmas teraszajtók kitárva, pazar kilátás nyílt Fjällbacka
kikötőjének bejáratára. A nap visszaverte az esti nap sugarait.
– Kérsz valamit inni? Kávét? Vizet? Alkoholt?
Marie felvett egy pezsgőspoharat, amely a pulton állt, és
belekortyolt.
– Nem, köszönöm – felelte Sanna.
Más nem jutott eszébe.
 Az utóbbi napokban bátorságot gyűjtött, és kigondolta, mit fog
majd mondani. De most teljesen üres volt a feje.
– Ülj el! – szólalt meg újra Marie, és előrement egy nagy
faasztalhoz.
Az emeletről vidám popzene hallatszott, és Marie a plafon felé
biccentett.
– Kamaszok.
– Nekem is van egy – válaszolta Sanna, és leült Marie-val
szemben.
– Fura lények. Sem te, sem én nem tapasztaltuk meg, milyen
lehet.
Sanna ránézett. Marie kettejük gyerekkorát hasonlította össze?
Sanna kamaszéveit ellopták, méghozzá Marie lopta el. Ahogy a saját
kamaszéveit is elsinkófálta. De Sanna a várakozásaival ellentétben
nem volt dühös, pedig annak kellett volna lennie. Az embereket
jobbára üres csigaháznak látta. Csillogó, makulátlan felszín, de belül
nincs semmi.
– Hallottam, mi történt a szüleiddel – mondta Marie, és újabb
kortyot ivott a pezsgőspohárból. – Sajnálom.
A szavaknak nem volt érzelmi töltetük, és Sanna egy bólintással
nyugtázta őket. Olyan régen történt már. Csak ködös emlékei voltak
a szüleiről, amelyeket az évek kifakítottak.
Marie letette a poharát.
– Miért jöttél? – kérdezte.
Sanna úgy érezte, összezsugorodik Marie tekintete előtt. A harag
és a gyűlölet hirtelen távoli álomnak tűnt. Az előtte ülő nő nem az a
szörnyeteg volt, aki a rémálmaiban üldözte.
– Ti tettétek? – hallotta meg a saját hangját. – Ti öltétek meg
Stellát?
Marie lenézett a kezére, a körmét tanulmányozta. Sanna azon
tűnődött, hallotta-e egyáltalán a kérdését. Aztán Marie felpillantott.
– Nem – felelte. – Nem mi voltunk.
– Akkor miért mondtátok azt? Miért vallottátok be?
A zene az emeleten elnémult, és Sannának az az érzése támadt,
hogy valaki hallgatózik.
– Olyan régen volt. Mit számít ma már?
Marie szemében most először tükröződött érzelem. Fáradtság.
Pont olyan fáradtnak tűnt, mint ahogy Sanna érezte magát.
– Igenis számít – mondta, és előrehajolt. – Aki ezt tette,
mindenünket elvette. Nemcsak Stellát veszítettük el, elveszítettük a
családunkat, a tanyánkat… Magamra maradtam.
Felegyenesedett.
Csak a stég pilléreinek csapódó víz csobogása hallatszott.
– Láttam valakit az erdőben – mondta végül Marie. – Aznap.
Láttam valakit az erdőben.
– Kit?
Sanna nem tudta, mit higgyen. Miért vallaná be neki Marie, hogy
Helennel tették? Annyira nem volt naiv, hogy azt gondolja, Marie
most majd őszinte lesz vele, miután harminc éven át tagadta a
bűnösségét, de arra számított, hogy ki tudja olvasni az igazságot a
reakcióiból, ha egyszer alkalma lesz szemtől szemben beszélni a
nővel. De Marie arca olyan volt, akár egy maszk. Semmi őszinte nem
volt benne.
– Ha tudnám, nem kellett volna harminc éven át bizonygatnom az
ártatlanságomat – felelte Marie, és felkelt, hogy töltsön még
magának.
Elővett egy félig üres palackot a hűtőből, és Sanna felé lendítette.
– Nem gondoltad meg magad?
– Nem, köszönöm – felelte Sanna.
Egy emlék kezdett kavarogni a tudattalanja mélyén. Volt valaki az
erdőben. Valaki, akitől félni szokás. Egy árny. Egy jelenés. Valaki,
akire harminc éve nem gondolt, de Marie szavai most felidézték.
Marie ismét leült.
– De miért vallottatok? – kérdezte Sanna. – Ha nem ti öltétek
meg?
– Úgysem értenéd.
Marie lehajtotta a fejét, de Sanna még látta, hogy az arca eltorzult
a fájdalomtól. Ettől Marie egy pillanatra igazi embernek tűnt, nem
csak egy szép babának. Amikor visszafordult, már minden nyoma
eltűnt a fájdalomnak.
– Gyerekek voltunk. Nem értettük meg a helyzet komolyságát. És
mire felfogtuk, már késő volt. Mindenki megkapta a válaszait, és
mást nem voltak hajlandók meghallani.
Sanna nem tudta, mit mondjon. Annyi éven át álmodozott erről a
pillanatról, megpróbálta elképzelni, csűrte-csavarta a szavakat,
amelyeket mondani fog, a kérdéseket, amelyeket fel kell tennie. És
most úgy tűnt, hogy a szavak elfogytak. A gondolatai egyre a távoli
emlék körül forogtak: volt valaki az erdőben. Valaki az erdőben.
Amikor Sanna kinyitotta az ajtót, Marie megint a pultnál állt, és
pezsgőt töltött. A felső szinten felharsant a zene. Amikor kiért,
felnézett, és megpillantott egy lányt az emeleti ablakban. Integetett
neki, de a lány csak meredt rá. Aztán megfordult, és eltűnt.

– Bill! Ébresztő!
A távolból hallotta Gun hangját, és összerezzent. Talán elfelejtette
beállítani az ébresztőt, amikor lefeküdt a délutáni szunyókálásához.
– Mi történt? – nyögte.
Gun sosem ébreszti fel.
– Adnán és Halíl van itt.
– Adnán és Halíl?
Igyekezett kidörgölni az álmot a szeméből.
– Lent várnak. Történt valami…
Gun kerülte a pillantását, és Bill egyszeriben nyugtalankodni
kezdett. Gun sosem veszíti el a lélekjelenlétét.
Adnán és Halíl a földszinti nappaliban téblábolt.
– Sziasztok, fiúk! Hello, boys! Mi történt?
Egymás szavába vágva magyaráztak angolul, és Bill nehezen
értette, mit mondanak.
– What? Mi? Karím? Beszéljetek lassabban!
Adnán odabiccentett Halílnak, aki összefoglalta, mi történt, és Bill
hirtelen teljesen éber lett. Gunre nézett, aki ugyanolyan feldúltnak
tűnt, mint ő.
 – Ez nem lehet igaz! A rendőrség bevitte? Ezt nem tehetik!
Adnán és Halíl ismét kórusban magyarázott, mire Bill felemelte a
kezét.
– Nyugalom! Intézkedem. Ez itt Svédország. A rendőrség nem
vihet be csak úgy valakit, ez itt nem valami istenverte diktatúra!
Gun bólintott, ami melegséggel töltötte el Bill szívét.
Aztán recsegést hallottak az emelet felől.
– Én mondtam.
Nils jött le a lépcsőn. Valami megcsillant a szemében, amit Bill
nem ismert fel, nem akart felismerni.
– Nem megmondtam? Hogy biztos valamelyik migráns tette.
Mindenki arról beszélt, hogy valamelyik menekült olvasott a régi
ügyről, és szerencsét próbált. Mindenki tudja, milyen alakok ezek.
Az emberek olyan naivak! Azoknak, akik idejönnek, nincs szükségük
segítségre, ezek luxusmenekültek meg bűnözők!
Nils haja az ég felé meredt, és úgy hadart, hogy majd’ összeakadt a
nyelve. A pillantástól, amelyet Adnánra és Halílra vetett, Billnek
elállt a lélegzete.
– Olyan naivak vagytok, hogy azt hiszitek, emberbaráti segítségre
van szükségük, közben meg erőszaktevőket és tolvajokat engedtek
be a határokon. Hagyjátok rászedni magatokat, mint két idióta, de
remélem, most majd felfogjátok, mekkora hülyék voltatok, és ezek
az undorító férgek, akik megöltek egy gyereket, börtönben rohadnak
meg…
Gun keze hatalmasat csattant Nils arcán. A fiú levegő után kapott,
és döbbenten meredt az anyjára. Hirtelenjében visszavedlett
gyerekké.
– Menj a picsába! – üvöltötte, és a kezét az arcára szorítva
felrobogott a lépcsőn.
Bill Gunre nézett, aki a kezét bámulta. Átkarolta a feleségét, aztán
Adnán és Halíl felé fordult, akiknek látszólag fogalmuk sem volt
arról, mi játszódott le az imént.
– Sajnálom, amit a fiam mondott. De semmi gond. Megoldjuk.
Ez az egész végtelenül nyugtalanította. Ismerte a lakhelyét.
Ismerte az ittenieket. Sosem fogadták tárt karokkal az idegeneket.
Ha az egyik menekültet gyanúsítják a helyi kislány
meggyilkolásával, könnyedén elszabadulhat a pokol.
– Elmegyek a rendőrségre – mondta, és cipőt húzott. – Mondd
meg Nilsnek, hogy elbeszélgetünk, ha hazajöttem.
– De csak utánam – jegyezte meg Gun.
Amikor elindultak, Bill látta a visszapillantó tükörben, hogy Gun
karba font kézzel és komor tekintettel áll az ajtóban. Egy pillanatra
csaknem megsajnálta Nilst. Aztán meglátta a félelmet, amely Adnán
és Halíl szemében ragyogott, és a sajnálata pont olyan gyorsan
elillant, ahogy feltámadt.

James felrohant a lépcsőn. A településen terjedő pletyka

felvillanyozta, szárnyakat adott neki.
Feltépte a bejárati ajtót.
– Tudtam! – kiáltotta, és Helenre nézett, aki ijedtében ugrott
egyet a konyhapultnál.
– Mi van?
A felesége falfehér lett, és Jamesbe megint beléhasított a
gondolat, milyen gyenge valójában. Nélküle elveszne. Neki kellett
mindenre megtanítania, neki kellett mindentől megóvnia.
Leült a konyhaasztalhoz.
– Kávét – mondta. – Aztán elmesélem.
Úgy tűnt, Helen az imént tette fel a kávét főni, mert ebben a
pillanatban éppen átfolyt a filteren. A nő előszedte James bögréjét,
és kivette a kiöntőt a gépből, pedig a kávé még csepegett, majd egy
kis tejjel felszolgálta neki. Nem túl sok, nem túl kevés tejjel.
– Letartóztattak valakit a kislány meggyilkolásának gyanújával –
mondta James, amikor Helen felemelte a kiöntőt, hogy feltörölgesse
a mellément cseppeket.
A zajra, amikor a kiöntő a földre esett, James úgy összerezzent,
hogy leöntötte az ingét.
– Mi ütött beléd? – ordította, és felpattant a székről.
– Bocsánat, bocsánat – hajtogatta Helen, majd elszaladt seprűért
és lapátért.
Miközben nekilátott feltakarítani, James tépett magának
papírtörlőt. Gyorsan felszárogatta a kávét az ingéről.
– Most vehetünk új kiöntőt – dohogta, és leült. – Ennyire azért
nem vagyunk jól eleresztve.
Helen némán sepregette fel az üvegszilánkokat. Az évek alatt már
megtanulta. Hogy mikor kell hallgatnia.
– Lent a téren beszéltek róla – mondta James. – Az egyik
menekült volt. Nem túl meglepő.
Helen abbahagyta a seprést, a háta meggörnyedt. De aztán csak
takarított tovább.
– És biztos? – kérdezte, miközben a szilánkokat egy üres
tejesdobozba öntötte, amit óvatosan a szemetesbe állított.
– Részleteket nem tudok – felelte James. – Csak annyit hallottam,
hogy elkapták. A svéd rendőrség nem a hatékonyságáról híres, de
minden szíre-szóra azért nem visznek be embereket.
– Igazad van – válaszolta Helen, és letörölte a konyhapultot egy
ronggyal, amelyet aztán gondosan kicsavart, és szépen a csapra
terített.
James felé fordult.
– Akkor végre vége.
– Igen, vége. Sokáig tartott. Majd én gondoskodom rólad. Ahogy
mindig.
– Tudom – mondta Helen, és lesütötte a szemét. – Köszönöm,
James.

Arra ébredt, hogy betörték az ajtót. Másodpercek alatt a

hálószobában termettek, megragadták a karját, és kivonszolták.
Karím első gondolata az volt, hogy küzd ellenük, de amikor
meghallotta a gyerekek sikolyát, inkább hagyta magát. Ne lássák
összeverve. Másokkal is megtörtént már, így tudta, hogy nem éri
meg ellenállást tanúsítani.
A következő napon a hideg és nyirkos földön feküdt egy
ablaktalan helyiségben, és azt sem tudta, hogy nappal van-e, vagy
éjszaka. A fülében visszhangzott a gyerekek sikolya.
Záporoztak rá az ütések, újra és újra ugyanazokat a kérdéseket
tették fel. Tudták, hogy hozzájutott iratokhoz, amelyek a
damaszkuszi kormányellenes csoport tagjainak nevét tartalmazzák,
és azokat akarták megkapni. Eleinte tiltakozott, azt mondta, hogy
újságíró, és nem kényszeríthetik a forrásai kiadására. Újabb nap és
újabb kínzások következtek, és végül megadta nekik, amit kértek.
Neveket és helyeket. Amikor aludt, nyugtalanul és rövid ideig,
azokról álmodott, akiket feladott. Látta maga előtt, ahogy
elhurcolják őket az otthonukból, miközben a gyerekeik sikítanak, a
házastársuk sír.
Minden ébren töltött percében a karját kaparta, hogy ne kelljen
azokra gondolnia, akiknek tönkretette az életét. Véresre vakarta a
kezét, a sebei bepiszkolódtak és elfertőződtek.
Három hét múlva kiengedték, és néhány nappal később Amínával
összepakolták azt a keveset, amit lehetett. Amína óvatosan
megsimogatta a sebeket a karján, de Karím sosem mondta el neki,
hogyan szerezte őket. Ez az ő titka maradt, az ő szégyene, amelyet
sosem oszthat meg a feleségével.
Karím a falnak döntötte a fejét. Noha a helyiség, amelyben ült,
hideg volt, és kopár, kitakarították, és a nap besütött a kis ablakon.
A tehetetlenség érzése azonban ugyanaz volt. Nem hitte, hogy
Svédországban a rendőrök verik a foglyokat, de nem volt biztos
ebben. Idegen volt egy ismeretlen országban, és semmit sem tudott
a helyi szabályokról.
Azt hitte, mindent maga mögött hagyott, amikor idejött, de most
megint a gyerekek sikolya csengett a fülébe. Az ujja a karján lévő
sebeket szántotta. Lassan az apró cella falába ütögette a fejét,
miközben a kis utca hangjai beszűrődtek a rácsos ablakon.
Talán ez a sorsa, a büntetése azért, amit azokkal tett, akik az
álmaiban üldözték. Azt hitte, elmenekülhet, de Isten mindent látó
szeme elől senki sem rejtőzhet el.
 A Stella-ügy

– Mi lesz a lányokkal?
Kate a szép, erős kezével határozott mozdulatokkal gyúrta a
tésztát. Szerette nézni, amikor dolgozott. Negyven éve figyelte,
ahogy itt áll a konyhapultnál, lisztes arccal és egy cigarettával a szája
sarkában. Mindig mosolyogva. Viola örökölte a mosolyát és a
jókedvét. Meg a találékonyságát. A fiúk azonban inkább őrá ütöttek.
Kicsit túl komolyan vették az életet. Roger, a nagyobbik
könyvvizsgáló lett, Christer pedig tanácsadóként dolgozott a
munkaközvetítőnél. Egyikük sem élvezte túlságosan.
– Túl fiatalok ahhoz, hogy el lehessen ítélni őket. A szociális
hatóság veszi át az ügyüket.
– Az ügyüket. Rémesen hangzik. Két gyerekről van szó.
A liszt kavargott Kate körül. A háta mögötti ablakon besütött a
nap, és megvilágította a rövid haját. A fejbőre vékonynak és
áttetszőnek tűnt a fényben, az erek közvetlenül a bőr alatt lüktettek.
Leif ellenállt a késztetésnek, hogy odamenjen hozzá, és átölelje. Kate
nem szerette, ha úgy bántak vele, mintha gyenge volna.
Soha nem is volt gyenge. Egy év telt el a kemoterápia óta, és Leif
nem ismert nála erősebb embert.
– Abba kellene hagynod a dohányzást – mondta gyengéden,
miközben a nő leverte a cigarettáról a hamut, mielőtt még a tésztába
potyogott volna.
– Neked kellene abbahagynod – vágta rá Kate, mire Leif
felnevetett, és megrázta a fejét.
Kate lehetetlen egy nő. Annyiszor eljátszották már ezt. Kate
mindig jobban aggódott a férjéért, mint önmagáért. Még most is. A
helyzet abszurditásától Leif csak még jobban szerette. Pedig azt
hitte, jobban már nem lehet.
– De mi történik pontosan? – makacskodott Kate.
– A szociális hatóság megállapítja, mi a legjobb a lányoknak. És
kétségem sincs afelől, hogyan döntenek majd.
– Szerinted hogyan?
– Helen a szüleinél marad, Marie-t pedig nevelőotthonba küldik.
– És szerinted ez a helyes döntés? – kérdezte Kate, és beleszívott a
cigarettába.
A sokéves gyakorlat során megtanult cigarettával a szájában
beszélni.
Leif elgondolkodott. Igent akart mondani, de valami nem hagyta
nyugodni. Már a kihallgatás előtt is ott volt ez az érzés, csak
képtelen volt megragadni.
– Igen, szerintem helyes – felelte habozva.
Kate abbahagyta a tésztagyúrást.
– Nem voltál valami meggyőző. Nem vagy biztos a
bűnösségükben?
Leif a fejét ingatta.
– De, semmi okát nem látom, hogy két tizenhárom éves lány
bevalljon egy gyilkosságot, amelyet el sem követett. És ez a helyes
döntés. Helen családi viszonyai rendezettek, míg Marie-éi… Hát
igen, nagy valószínűséggel a családi viszonyoknak köszönhetően
viselkedik úgy, ahogy, az hatott rá.
– Az hatott rá? – kérdezett vissza Kate, a szeme könnyezett. –
Hiszen még gyerek. Egy gyerekre minden hat.
Most hogy magyarázza meg neki? Hogy milyen nyugodt volt
Marie, amikor bevallotta Stella megölését, és lépésről lépésre
elmesélte, mi történt? Hogyan magyarázza el Kate-nek, aki mindig
mindenkiben a jót látja?
– Szerintem így lesz a legjobb. Mindkettőjüknek.
Kate bólintott.
– Biztos igazad van. Mindig is jó emberismerő voltál. Ettől vagy
olyan nagyszerű rendőr.
 – Tőled vagyok nagyszerű rendőr. Mert jó emberré teszel – felelte
Leif egyszerűen.
Kate megállt mozdulat közben. Erős karja hirtelen remegni
kezdett. Lisztes keze a hajába túrt. Aztán sírva fakadt.
Leif a karjába zárta. Olyan törékeny volt, mint egy fióka. A férfi a
mellkasára húzta a fejét. Van még egy kis idejük. Talán csak pár év.
Semmi más nem számít. A két gyerek sem, akik már bekerültek a
rendszerbe. Leif elvégezte a munkáját. Most már fontosabb dolgokra
figyelhet.
– Azért hívtam össze ezt a találkozót, mert meg kell beszélnünk, ami
történt.
Patrik a többiekre nézett, míg Mellberg a hasát ütögette.
– Megértem, hogy szóhoz sem juttok, és csak kapkodjátok a
fejeteket. De ilyen a rendőri munka: ha az ember rendesen megveti
az alapokat, előbb vagy utóbb eljön a döntő pillanat, amikor jó
időben a jó helyen tud lenni. És aláírom, hogy kell hozzá adottság…
Elhallgatott, és végignézett a kollégáin. Senki sem szólt semmit.
Mellberg két szemöldöke között egy ránc jelent meg.
– Nem kerülne semmibe, ha szólnátok pár elismerő szót. Nem
mintha vastapsot várnék, de ez a leplezetlen irigység nem áll jól
nektek.
Patrikban forrt a düh. De nem igazán tudta, hol is kezdje. Már
megszokta Mellberg elképesztő ostobaságát, de ez most mindenen
túltett.
– Bertil. Először is, szarvashiba volt, hogy nem tájékoztattad a
kollégáidat, amikor a névtelen bejelentő telefonált. Mindnyájan
elérhetők voltunk, nem olyan nehéz felemelni a kagylót, és szólni
valakinek. Másodszor nem fér a fejembe, hogyan mehettél erősítés
és tolmács nélkül a menekülttáborba. Ha nem lennék ilyen
átkozottul pipa, nem találnám a szavakat. Harmadszor pedig,
állatorvosi papírt lengetve benyomulni egy nő otthonába, aki nem
érti, mit mondasz neki, ez… ez…
Patrik belezavarodott. Ökölbe szorította a kezét, és visszafojtotta a
lélegzetét. Körülnézett a helyiségben.
Olyan csend volt, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna
hallani. Mindenki az asztalra szegezte a tekintetét, és sem Patrikra,
sem Mellbergre nem mertek nézni.
– A rohadt életbe! – tört ki a rendőrfőnök. Belesápadt a dühébe. –
Ezüsttálcán kínálom nektek a gyerekgyilkost, ti meg hátba szúrtok!
Azt hiszitek, nem tudom, hogy csak irigykedtek, mert én arathatom
le a babérokat az eset megoldásáért? De megmondom kerek perec,
azért volt, mert ti rohadtul tévúton jártatok, amikor a gyerek
családjánál kutakodtatok, miközben a faluban mindenki tudja, hogy
van itt egy istenverte menekülttábor tele bűnözőkkel! Szerencsére
nekem még működnek az ösztöneim, és egyenesen az elkövetőhöz
vezettelek benneteket, és ez böki a csőrötöket. Hogy nekem sikerült,
ami nektek nem! Mert politikailag olyan rohadtul korrektek
vagytok! Csakhogy néha a dolgok tényleg azok, amiknek látszanak.
Elmehettek mindnyájan a fenébe!
Mellberg felpattant, a haja a bal fülére fittyedt, majd úgy bevágta
maga után az ajtót, hogy beleremegtek az ablaküvegek.
Egy darabig senki sem szólt. Aztán Patrik vett egy nagy levegőt.
– Egész jól ment – mondta. – És most hogyan tovább? Egy
istentelen felfordulás kellős közepén vagyunk, és valahogy rendet
kellene tennünk.
Martin jelentkezett, mire Patrik odabiccentett neki.
– Van okunk arra, hogy bent tartsuk Karímot?
– Igen, mivel találtunk egy gyerekbugyit a házában. Tényleg
jégvarázsos, de arra nincs bizonyítékunk, hogy Neáé, vagy hogy
Karím rejtette el. Elővigyázatosan kell eljárnunk. Mind Karímot,
mind a feleségét megviselték a történtek. Nem tudhatjuk, min
mentek keresztül a hazájukban.
– És mi van, ha tényleg ő az? – kérdezte Paula.
Patrik gondolkodott pár másodpercig, mielőtt válaszolt volna.
– Lehetséges, de elég valószínűtlen a névtelen füles miatt.
Elképzelhető, hogy maga a gyilkos dugta oda a bugyit, hogy gyanúba
keverje. Hideg fejjel kell gondolkodnunk, és alaposan utána kell
járnunk mindennek. Nem hibázhatunk.
– Mielőtt belekezdünk – szólalt meg Gösta –, elmondanám, hogy
hívtak Uddevallából Tore Carlson miatt. A szomszédjai szerint az
utóbbi hetekben nem volt otthon, és senki sem tudja, hol lehet.
Összenéztek.
– Őrizzük meg a hidegvérünket – mondta Patrik. – Biztosan
véletlen egybeesés. Az uddevallaiak keressék tovább Tore Carlsont,
mi meg dolgozunk azzal, amink van.
Annika felé biccentett.
– Megpróbálnál utánajárni a névtelen hívásnak? Minden
telefonbeszélgetést rögzítünk, hallgassuk meg, aztán majd
meglátjuk. Gösta, te fogj egy fotót a bugyiról, és mutasd meg Evának
meg Peternek, hátha meg tudják mondani, Neáé volt-e. Martin és
Paula, ti előástok mindent Karímról, amit tudtok, a hátteréről, volt-e
büntetve, kérdezzétek ki a társait a menekülttáborban, és így tovább.
Mindenki bólintott, és Patrik kényszerítette magát, hogy
megnyugodjon, és ellazítsa a vállát. A dühtől úgy megfeszült, mint
egy húr, és a szíve vadul vert. A stressznek és az idegeskedésnek
végzetes következményei lehetnek, és nem vágyott kórházba. Ezt
nem engedhették meg maguknak.
A szíve megint normálisan dobogott. Patrik kifújta a levegőt.
– Én megpróbálok beszélni Karímmal. Rémült, de valószínűleg ő
is a végére akar járni ennek az egésznek.
Végignézett a kedvtelen arcokon, és lezárta a megbeszélést:
– Tegyetek meg minden tőletek telhetőt, hogy megmentsük a
nyomozást. Mellberg csinált már ilyet, és fog is, és mi nem tehetünk
ellene semmit.
Válaszra sem várva fogta a jegyzetfüzetét, és elindult az épületnek
azon része felé, ahol a fogvatartottakat őrzik. Amikor elhaladt a
recepció mellett, csengettek. Ajtót nyitott. Odakint egy
felháborodott Bill Andersson állt, és Patrik felsóhajtott magában.
Ettől félt. Csak most szabadul el igazán a pokol.

Erica korán lefektette a gyerekeket, aztán letelepedett a kanapéra

egy pohár vörösborral és egy tál mogyoróval. Éhes volt, és valami
táplálóbbat kellett volna ennie, de nem szeretett magára főzni,
Patrik meg küldött egy SMS-t, hogy nem ér haza időben.
Előszedett néhány mappát, amelyet az íróasztalán tartott, hogy
átlapozza. Beletelt egy kis időbe, mire beleásta magát az anyagba. Az
volt a módszere, hogy újra és újra elolvasta a cikkeket és a
kinyomtatott szövegeket, majd elő-előszedte a képeket, hátha más
szemmel tud rájuk nézni.
Rövid gondolkodás után a „Leif” feliratú mappáért nyúlt.
Elkerülhetetlenül Leif lesz a könyve egyik központi szereplője, de
még mindig vannak kérdései, amelyekre választ kell kapnia. Miért
gondolta meg magát a férfi? Miért kezdett kételkedni a korábbi
meggyőződésében, miszerint Helen és Marie gyilkolta meg Stellát?
És egyáltalán miért lett öngyilkos? A felesége halála miatt érzett
depresszió volt az oka, vagy valami más?
Elővette a boncolási jegyzőkönyv másolatát és a fényképeket. Leif
az íróasztalára borulva ült a dolgozószobájában, mellette egy
whiskyspohár, a jobbjában egy pisztoly. Az arca a fegyver felé
fordult, a feje alatt alvadt vér tócsája. A halántékán látszott a seb,
üveges szeme tágra nyitva. A boncolási jegyzőkönyv szerint pár
napja már halott volt, amikor az egyik fia megtalálta.
A gyerekei szerint a pisztoly az övé volt, amit a nyilvántartás is
igazolt. Leifnek volt fegyvertartási engedélye, mert időskorában a
lövészet lett a hobbija.
Erica a papírok között keresgélt, hátha talál egy fegyverszakértői
jelentést, de nem járt sikerrel. A szemöldökét ráncolta. Aggasztotta a
dolog, mert tudta, hogy megszerzett minden dokumentumot az
ügyről. Vagy egyáltalán nem elemezték a golyót és a fegyvert, vagy
eltűnt az irat. Erica fogta a jegyzettömbjét, amelyet mindig a keze
ügyében tartott, és felírta: „ballisztikai jelentés”, majd egy kérdőjelet
biggyesztett utána. Nem volt oka azt feltételezni, hogy nem
megfelelően jártak el Leif öngyilkosságának ügyében, de nem
szerette, ha hiányoznak a kirakós darabkái. Mindenesetre megéri
utánanéznie. Leif tizenöt éve halt meg, szóval elkél majd a szerencse,
hogy felkutassa azokat, akik annak idején részt vettek a technikai és
orvosszakértői vizsgálatokban.
 De ezzel várnia kell holnapig. Már túl késő volt, hogy nekilásson.
Hátradőlt a kanapén, és feltette a lábát az asztalra, a mappák és a
papírok tetejére. A bor remek volt, és bűntudatosan gondolt arra,
hogy ha vége a nyárnak, tartania kell egy tiszta hónapot. Tudta, hogy
nem csak ő talált mentséget magának arra, hogy elkortyolgasson
egy-egy pohár bort egy meleg nap végén, de ez mit sem javított a
dolgon. Nem, tiszta hónapot fog tartani. Szeptemberben. Afelett
érzett elégedettségében, hogy meghozta ezt az egészsége
szempontjából fontos döntést, ivott még egy kortyot, és érezte,
ahogy a meleg szétárad a testében. Azon merengett, miért kell
Patriknak ilyen sokáig bent maradnia, de tudta, hogy felesleges
kérdezgetnie, amíg haza nem jön.
Megint előrehajolt, és megnézte a halott Leifről készült felvételt: a
vér olyan volt a feje körül, mint a dicsfény. Újra azon tépelődött,
miért dobta el magától a férfi az életet. Azt értette, hogy az ember
elveszítheti az életkedvét, ha az imádott párja meghal. De Leifnek
ott voltak a gyerekei, ráadásul évekkel a felesége halála után ölte
meg magát. És miért foglalkoztatta egy régi ügy, ha egyszer már élni
sem akart?

Bill beült a volán mögé, miután elhagyták a rendőrség épületét.

Karím némán kucorgott mellette, és kifelé bámult. Az esti égbolt lila
és vörös színben pompázott, de Karím csak a sötétséget látta,
amelyet maga teremtett. A nap eseményei bebizonyították, hogy
nem szabadulhat meg a bűnétől, mert Isten látta, mit tett, és
megbüntette érte.
Sejtelme sem volt, hány élet szárad a lelkén. Akiket kiadott,
nyomtalanul eltűntek, és senki sem tudta, mi történt velük. Talán
még életben vannak. Talán nem. Csak az biztos, hogy a házastársuk
és a gyerekeik minden este úgy sírják álomba magukat.
Karím a saját bőrét mentette mások kárára. Hogy is gondolhatta,
hogy képes lesz együtt élni ezzel? Menekülésbe menekült, és a
gondolatba, hogy valahol messze új életet kezd. De a régi élete, a régi
hazája, a régi bűnei ott éltek benne.
 – Botrányos, de egyet se félj, megoldjuk, oké?
Bill hangja érdes és érzelmes volt. Karím hálát érzett, amiért
valaki hisz benne, és a pártját fogja. De nem érdemli meg, nem
fogadhatja el Bill jóságát. Csak az az arab mondat csengett a fülébe,
amelyet újra és újra nekiszegeztek: „Az igazat akarjuk!”
A padlón, a régi rabok alvadt vérében csótányok nyüzsögtek.
Karím mindent elmondott a kihallgatás vezetőjének, amit az tudni
akart. Másokat áldozott fel a saját érdekében.
Amikor a svéd rendőrök azt mondták, velük kell mennie, nem bírt
tiltakozni. Hiszen vétkes volt. Bűnös volt Isten előtt. Vér tapadt a
kezéhez. Nem érdemel új hazát. Nem méltó Amínához, Haszanhoz
és Számijához. És ezen semmi sem változtathat. Nem értette,
hogyan volt képes elhitetni magával, hogy másként van.
Amikor Bill kitette, Amína a ház előtt várta. Sötét szemében
ugyanaz a félelem csillogott, mint Damaszkuszban, amikor bevitte a
rendőrség. Karím képtelen volt ránézni, csak elment mellette, és
lefeküdt.
A fal felé fordult, az ajtónak háttal. Pár órával később hallotta,
hogy Amína levetkőzik, és mellé fekszik. Óvatosan megérintette a
hátát. Karím hagyta, de továbbra is alvást színlelt.
Tudta, hogy Amínát nem csaphatja be. Érezte, ahogy a nő teste
rázkódik a sírástól, és hallotta, hogy elmotyog egy arab imát.

Rita elé ment az előszobába, amikor Mellberg bevágta a bejárati

ajtót.
– Pszt! Leo elaludt a kanapén, Johanna meg lent altatja Lisát. Mi
történt?
Mellberg megérezte a csili illatát a konyhából, mire a dühe
hirtelen alábbhagyott, és a gyomra vette át az irányítást. Aztán
eszébe jutott az iménti megalázó helyzet, és ismét felhorgadt benne
a harag.
– Azok az átkozott kollégáim hátba támadtak – mondta, és lerúgta
a cipőjét az előszobaszőnyeg közepén.
Amikor meglátta, hogy néz rá Rita, lehajolt, felvette, és az ajtótól
balra álló polcra tette a cipőket.
– Gyere a konyhába, és mondd el, mi történt – javasolta Rita, és
előrement. – Az ebéd a tűzhelyen van, nehogy odakapjon.
Mellberg morogva követte, és leült az egyik konyhaszékre. A
levegőbe szippantott: pazar illatok áradtak.
– Mesélj! – mondta Rita. – De csak halkan, ne ébreszd fel Leót.
Megfenyegette a fakanállal, amellyel a csilit szándékozott
megkeverni.
– Először ennék egy falatot, olyan rohadtul felhúztam magam.
Sosem árultak még el ilyen aljasul az egész pályafutásom alatt. Bár
1986-ban Göteborgban, amikor az akkori főnököm…
Rita a magasba emelte a kezét.
– A csili tíz perc múlva kész, addig menj, és adj egy puszit Leónak,
olyan aranyosan alszik, aztán majd mindent elmondasz evés közben.
Mellberg szót fogadott, és átment a nappaliban. Nem kellett neki
kétszer mondani, hogy kedveskedjen a kisfiúnak, akinek nagyapja
helyett nagyapja lett. Ott volt a születésénél, és egészen különleges
kapcsolat alakult ki közöttük. Amikor Mellberg megpillantotta a
kanapén szunyókáló gyermeket, máris megnyugodott kissé. Leo volt
a legjobb dolog az életében. Na igen, holtversenyben Ritával. De
Ritának szerencséje is volt. Nem minden nő kötött ki ilyen
nagyszerű férfi oldalán. Néha úgy tűnt, mintha nem értené meg, és
nem értékelné eléggé ezt a tényt. De majd. Mellberg az a fajta férfi,
akit idővel kezd tisztelni az ember.
Leo forgolódott álmában, Mellberg pedig mellé feküdt. A kisfiú jól
lebarnult a nyaraláson, a haját kiszívta a nap. Mellberg kisimított
egy tincset a homlokából. Tényleg nagyon aranyos gyerek.
Hihetetlen, hogy nem rokonok. De van abban valami, hogy az ember
olyanná lesz, amilyen a környezete.
Rita kiszólt a konyhából, hogy kész az ebéd, mire Mellberg
óvatosan felkászálódott. Leo megmoccant, de nem ébredt fel.
Mellberg halkan kiosont a konyhába, és visszaült a konyhaszékre.
Rita még egyszer utoljára megkóstolta az ételt, majd két tányért vett
elő a szekrényből.
 – Johanna feljön enni, ha Lisa elaludt, de elkezdhetjük. Hol van
Paula?
– Paula? – fújt egyet Mellberg. – Hát ez az. Elmondom.
Mesélt a névtelen hívásról; a profi rendőri döntéséről, hogy maga
néz utána az ügynek; az ötletről, hogy Ernst állatorvosi papírjával
jut be a házba; a kis bugyiról a vécé mögött; a kiváló rendőri
munkája semmibevételéről. Hogy mennyire megrázta és megalázta
a kollégái viselkedése. Szünetet tartott, hogy kifújja magát, és Ritára
nézett együttérzést és egy nagy adag csilit remélve, amelyet a nő
éppen elkezdett kimerni.
De Rita néma maradt, és volt valami furcsa a tekintetében. Aztán
fogta Mellberg tálját, és visszaöntötte a csilit a lábasba.
Öt perccel később Mellberg az utcán állt a ház előtt. Valami
vitorlázva hullt alá a második emeleti erkélyükről, majd puffanva
landolt a járdán. Egy utazótáska. A zuhanásából ítélve aligha van
benne fogkefén és néhány alsónadrágon kívül más. Az erkélyről
hangos spanyol káromkodás hallatszott. Nyilvánvalóan most már
nem volt olyan fontos halkan beszélni, hogy Leo fel ne ébredjen.
Mellberg egy nagy sóhaj kíséretében felvette a táskát, és elindult.
Összeesküdött ellene a világ.

Patrik minden porcikájában érezte a fáradtságot, amikor lenyomta a

bejárati ajtó kilincsét. De belépni az előszobába olyan volt, mint
kapni egy nagy ölelést. A tengerre néző terasz fölött vörösben
játszott az esti égbolt, és a nappaliból hallatszott a tűz duruzsolása.
Sokan biztosan őrültnek nézték volna őket, hogy ilyen meleg estéken
is begyújtottak, de úgy gondolták, hogy a jó közérzet fontosabb, és
egyszerűen kinyitották az ablakokat, ha túl meleg lett.
A nappaliban a tévé fénye villódzott, és Patrik egyenesen
odament. Az ilyen estéken arra volt szüksége, hogy szorosan
Ericához bújjon.
A felesége arca felragyogott, amikor meglátta, és ő leült mellé a
kanapéra.
– Nehéz napod volt? – kérdezte Erica, de Patrik csak bólintani
bírt.
A telefon megállás nélkül csörgött. Annika az egyik hívást a másik
után bonyolította a sajtóval, az „aggódó állampolgárokkal” és a
futóbolondokkal. Mindenki ugyanazt akarta: tudni, hogy tényleg egy
menekültet kaptak-e el a gyerekgyilkosság ügyében. A pletykalapok
különösen rámenősnek bizonyultak, ezért Patrik kitűzött egy
sajtótájékoztatót másnap reggel nyolcra. Nem fog sokat aludni
éjszaka, egy csomó mindent elő kell még készítenie, és alaposan át
akarta gondolni, mit is mond majd. A másik megoldás az lett volna,
hogy odalöki nekik Mellbergt, de a rendőrségen összetartanak, ez
mindig is így volt. Jóban-rosszban.
– Mesélj! – mondta Erica, és szőke fejét Patrik vállára hajtotta.
Felé nyújtott egy pohár vörösbort, de a férfi nemet intett. Holnap
tiszta fejjel kell gondolkodnia.
Elmondott mindent. Szépítés nélkül.
– Most viccelsz? – hüledezett Erica, és felült. – És most mit fogtok
csinálni? Hogy oldjátok meg?
– Még sosem szégyelltem így magam a fogdában. Karím
összevissza karmolta a karját. A tekintete teljesen üres volt.
– De neked nincs miért szégyenkezned – paskolta meg Erica az
arcát. – Híre ment már a dolognak?
– Igen, sajnos. Az emberek kimutatták a foguk fehérjét.
Egyszeriben mindenki azt állítja, hogy „egész idő alatt tudta, hogy
valamelyik külföldi az elkövető”.
Patrik megdörzsölte a szemét.
Hirtelen minden olyan bonyolult lett. Szerette ezt a települést és a
helyieket, de tudta, milyen gyorsan szárba szökken a félelem.
Bohuslänben ragaszkodtak a hagyományokhoz, és a vidéket mindig
is a gyanakvás és mások megítélése jellemezte. Néha arra gondolt,
hogy itt bizony nem sok minden változott Schartau prédikátor ideje
óta. Az olyan emberek, mint Bill, viszont bebizonyították, hogy
vannak ellentétes irányba ható erők is.
– És mit szólt a kislány családja? – kérdezte Erica, és kikapcsolta
a tévét, így már csak a gyertyák és a tűz fénye világította meg a
nappalit.
– Még nem tudják, legalábbis mi még nem mondtuk nekik. De
persze már biztos hallották valahonnan. Göstának holnap reggel
első dolga lesz beszélni velük. Visz egy képet a bugyiról is, hátha
felismerik.
– És hogy ment a technikai vizsgálat a tanyán?
– Csak a lakóházzal végeztünk, amikor Mellberg telefonált, és a
menekülttáborba rendelte Torbjörnéket. Éppen neki akartak állni a
pajtának, de el kellett halasztanunk. Talán nem sokáig.
– És te mit gondolsz? Szerinted lehet, hogy Karím a tettes?
– Nem tudom – felelte Patrik. – Kicsit megrendezettnek tűnik az
egész. Ki telefonált? És honnan tudta, hogy ott van a bugyi?
Meghallgattuk a beszélgetést, és bár a hívó eltorzította a hangját,
hallani lehetett, hogy nem töri a nyelvet. Az én szememben ez máris
gyanússá teszi. Miért adta fel Karímot? De lehet, hogy csak cinikus
vagyok.
– Nem, én is így látom – mondta Erica.
Patrik szabályosan hallotta, ahogy forognak az agyában a
fogaskerekek.
– Karím is részt vett a keresésben?
Patrik bólintott.
– Igen, benne volt abban a hármasban, akik megtalálták Neát. És
ez akár nagyszerű alkalom lehetett a nyomai eltüntetésére. Ha
lábnyomot vagy szövetdarabot találunk, nyugodtan mondhatja,
hogy akkor hagyta hátra, amikor rábukkantak a holttestre.
– Ez a fajta megfontoltság nem olyan emberre vall, aki életében
először követ el bűncselekményt – jegyezte meg Erica.
– Nem, szerintem sem. Az a gond, hogy semmit sem tudunk a
hátteréről, csak azt, hogy menekült. Csak annyi adatunk van róla,
amennyit ő maga megadott, illetve amennyit az országba
érkezésekor felvettek. Azaz semennyi. Viszont elég jól képet
alkothattam róla, amikor beszéltünk. Miután megtudta, miről van
szó, azt felelte, hogy a felesége igazolja az alibijét, és fogalma sincs,
hogy került a házba a bugyi. Mivel a felesége és a gyerekei teljesen
kiborultak, elengedtem, de megígértettem vele, hogy holnap bejön
kihallgatásra.
Erica ivott még egy korty bort. Elgondolkodva forgatta a poharat.
– Ez mi? – kérdezte Patrik, és a színes szórólapért nyúlt, amely a
dohányzóasztalon szétterített papírok és mappák között hevert.
Túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy tovább beszéljen az ügyről, és
szeretett volna valami másra gondolni, mielőtt nekiáll felkészülni a
következő napra.
– Egy holnapi kiállításmegnyitó reklámja. Viola, Leif Hermansson
lánya állítja ki a festményeit a Stora Hotelletnél, a galériában.
Nemrég hívott, azt mondta, van valamije számomra, és szeretne
velem a megnyitón találkozni.
– Izgalmasnak hangzik – felelte Patrik, és letette a szórólapot.
A festészet remek dolog, de nem igazán az ő asztala. Jobban
szerette a fekete-fehér fényképeket. A kedvence egy nagy,
bekeretezett plakát volt, rajta a The Boss a Wembley Stadionban a
Born in the USA című lemez turnéján. Azon aztán van mit nézni.
Művészet a javából.
Erica Patrik térdére tette a kezét, és felállt.
– Megyek, lefekszem. Te maradsz még?
Felnyalábolt mindent az asztalról, és a hóna alá csapta a kupacot.
– Menj csak, szívem, nekem dolgoznom kell még pár órát.
Összehívtam egy sajtótájékoztatót reggel nyolcra.
– Frankó – mondta Erica szárazon, és dobott neki egy puszit.
Patrik a szeme sarkából látta, hogy világít a telefonja.
Lenémította, de amikor megpillantotta, hogy Gösta Flygare neve áll
a kijelzőn, felvette.
Gösta hadarva és zaklatottan beszélt, és Patrik érezte, hogy
összeszorul a gyomra.
– Megyek – mondta, és kinyomta a hívást.
Pár perccel később már a kocsiban ült. Amikor a Volvóval teljes
gázzal elindult Tanumshede felé, a visszapillantó tükörben látta a
házuk fényeit. És Erica körvonalait, aki az ajtóból nézett utána.
Egy férfi ugrott elé. Mellkason lőtte.
Halíl hunyorgott. A szeme száraz volt, és égett, nemcsak az esti
videojátéktól, hanem a széltől is, amely a vitorlázás alatt végig az
arcába fújt. Habár még mindig félt, egyre jobban várta a
gyakorlásokat. Ilyesmit még sosem csinált.
– Láttam, hogy Karím hazajött – mondta Adnán, és fejbe lőtt egy
ellenséges katonát. – Bill hozta.
Minden lámpát lekapcsoltak, egyedül a képernyő fénye világította
meg a szobát.
– Nem tudod, miért vitték be? – kérdezte Adnán.
Halíl a gyerekek zokogására és Amínára gondolt, aki büszkén
nézett rájuk, mielőtt becsukta volna az ajtót.
– Fogalmam sincs – felelte. – Majd holnap megkérdezzük Rolftól.
Egy újabb ellenséges katona esett el a harcmezőn, és Adnán
örömében a levegőbe öklözött. Ez sok pontot ért.
– Itt nem olyanok a rendőrök, mint otthon – mondta Halíl, de
maga is hallotta, milyen bizonytalan a hangja.
Valójában nem sokat tudtak a svéd rendőrségről. Lehet, hogy
ugyanúgy semmibe veszik a jogokat, mint a szír társaik.
– De mi bajuk lehet Karímmal? Nem hiszem, hogy…
Halíl félbeszakította:
– Pszt, csend!
Kikapcsolta a hangot, és mindketten feszülten füleltek. Kintről
sikoly hallatszott.
– Ez meg mi volt?
Halíl letette a játékkonzolt. Újabb sikolyok harsantak. Adnánra
nézett, aki szintén eldobta a konzolt. Fej fej mellett rohantak ki a
szobából. A kiáltások egyre hangosabbak lettek.
– Tűz van! – ordította valaki, és ekkor megpillantották az égre
csapó lángokat úgy ötvenméternyire.
Karím házánál.
A tűz feléjük terjedt.
Faríd érkezett rohanvást egy oltókészülékkel a kezében. Dühösen
eldobta.
 – Nem működik!
Halíl megragadta Adnán karját.
– Vizet kell hoznunk!
Megfordultak, és mindenkinek, aki csak szembejött,
odakiáltottak, hogy hozzon vizet. Tudták, hol a tömlő, amellyel Rolf
az iroda előtti pázsitot szokta locsolni, odaszaladtak, de semmit sem
találtak, amibe vizet engedhettek volna.
– Hordjatok ide minden lábast, tálat, vödröt, mindent, amit
találtok! – ordította Halíl, és berobogott az Adnánnal közös
szobájukba, ahol felkapott két fazekat.
– Hívnunk kell a tűzoltókat! – kiáltotta Adnán, mire Halíl
bólintott, miközben megnyitotta a csapot.
És ekkor meghallották a közeledő szirénákat.
Halíl megfordult, és leengedte a fazekat. Hagyta, hogy a víz
kifolyjon. A tűz szélsebesen terjedt a száraz faépületek között,
amelyek közül már jó pár lángra kapott. Egy gyerek élesen
felsikoltott.
Aztán hallotta Karím üvöltését, látta, ahogy kiront az égő házból.
Látta, hogy kihoz egy testet. Amínát.
A nő zokogott, karját az éjszakai ég felé emelte, amelyre a felszálló
pernye és szikrák sajátos csillagképeket rajzoltak. Amikor a
tűzoltóautók megérkeztek, Halíl a földre rogyott, és a tenyerébe
temette az arcát. Karím még mindig üvöltött, miközben Amínát
ölelte.
Megint elveszített mindent.
 Bohuslän, 1672

Egy egész hétig kerülték egymást. Az élmény olyan erőteljes és

mindent elsöprő volt mindkettőjük számára, hogy utána csak
magukra kapkodták a ruháikat, leseperték magukról a füvet, és ki-ki
a maga útján sietett haza a földeken át. Nem mertek egymásra
nézni, mert attól féltek, hogy az Isten zöldje és kékje ott csillog a
szemükben.
Elin úgy érezte, mintha egy szakadék peremén állna, és a mélység
ellenállhatatlan erővel vonzaná. Beleszédült, amikor lenézett a
sötétjébe, de ha csak távolról is megpillantotta Prebent, ahogy fehér
ingében a birtokon dolgozott, elfogta a lelkét a vágy, hogy a mélybe
vesse magát.
Aztán Britta Uddevallába utazott. Három napig volt távol. Rögtön
miután elindult, Preben bement Elinhez a konyhába, és
megcirógatta a kezét. A szemébe nézett, mire Elin lassan bólintott.
Tudta, mit akar a férfi, és az ő teste és lelke is ugyanarra vágyott.
Preben lassanként kihátrált a konyhából, és elindult a földek felé.
Elin elég sokáig várt ahhoz, hogy senkiben se ébresszen gyanakvást,
hogy ő is ugyanabba az irányba távozik. Aztán fürge léptekkel
átvágott a majoron, a régi pásztorkunyhó felé, ahol múltkor
találkoztak. Ez a nap is olyan szép és ragyogó volt, mint az az egy
héttel ezelőtti, és Elin érezte, ahogy izzadságcseppek gördülnek le a
mellén a nap melegétől, a megerőltetéstől, ahogy súlyos
szoknyájában átgázolt a füvön, és az afeletti izgalomtól, ami előtte
állt.
Preben a fűben várt rá. A szemében olyan szeretet fénylett, hogy
Elin kis híján hátratántorodott. Félt, miközben tudta, hogy egyedül
csak ez számít. A férfi ott volt a vérében, a tagjaiban, a szívében és a
hitében, miszerint Istennek mindennel terve van. Miért adta volna
nekik ezt az ajándékot, ezt a szerelmet, ha nem az volna a terve,
hogy kihasználják? Isten nem lehet olyan gonosz. Preben az egyház
embere volt, és ha valaki, ő értette Isten akaratát, és megálljt
parancsolt volna, ha nem érezné úgy, hogy ennek célja van.
Elin ügyetlen ujjakkal levette a szoknyáját. Preben a tenyerébe
támasztotta a fejét, úgy nézte, egy pillanatra sem szakította el róla a
tekintetét. Végül Elin csupaszon és remegve állt előtte, de nem
szégyenkezett, és nem kívánta elrejteni magát.
– Olyan szép vagy – mondta Preben.
Felé nyújtotta a kezét.
– Segíts levetkőzni – kérte, amikor Elin leereszkedett mellé.
Sietősen elkezdte kigombolni a férfi ingét, miközben Preben a
nadrágját vette le.
Végül ő is teljesen meztelen lett. Lassan végighúzta a mutatóujját
Elin testének domborulatain. Megállt az anyajegynél, amely Elin
jobb melle alatt bújt meg, és felnevetett.
– Úgy néz ki, mint Dánia.
– Akkor félő, hogy Svédország elfoglalja – mosolygott Elin.
Preben arcon csókolta.
– Mi lesz velünk?
Elin megrázta a fejét.
– Most ne rágódjunk ezen! Istennek terve van velünk. Biztos
vagyok benne.
– Tényleg így hiszed?
A pillantása bánatos volt. Elin előrehajolt, és megcsókolta,
megsimogatta. A férfi felnyögött, a szája elnyílt, és Elin érezte, hogy
reagál az érintésére.
– Tudom – motyogta, majd lassan ráborult a férfira, és magába
fogadta.
Preben rászegezte a tekintetét, miközben megfogta a derekát, és
magához húzta. Amikor Elin ráhanyatlott, ragyogón és forrón
felrobbant felettük a nap és az ég. Ez csakis Isten műve lehet,
gondolta Elin, mielőtt fejét a férfi mellkasára hajtva elszenderedett.
– Hogy van Amína? – kérdezte Martin, amikor Paulával együtt
belépett a váróterembe.
Patrik nyújtózkodott egyet a kényelmetlen széken.
– Kritikus az állapota – felelte, és elindult egy kávéért.
Ez lesz a tizedik, amióta itt van. Egész éjjel öntötte magába ezt az
undorító kórházi löttyöt, hogy ébren bírjon maradni.
– És Karím? – kérdezte Paula, amikor Patrik visszaült.
– Enyhe füstmérgezés és égési sebek a kezén, amelyeket akkor
szerzett, amikor kivitte Amínát és a gyerekeket a házból. Hála
istennek a gyerekeknek kutya bajuk! Belélegeztek egy kis füstöt, és
most oxigént kapnak. Pár napig megfigyelés alatt tartják őket.
Paula felsóhajtott.
– És ki viseli gondjukat, amíg a szüleik itt vannak?
– Egy gyámügyest várok, majd meglátjuk, mit javasol. De itt nincs
családjuk, ha jól tudom.
– Nálunk lehetnek – mondta Paula. – Anya egész nyárra
szabaddá tette magát, hogy segítsen nekünk a gyerekekre vigyázni,
és tudom, hogy ő is felajánlaná a segítségét, ha itt lenne.
– Igen, de Mellberg… – kezdte Patrik.
Paula arca elkomorult.
– Amikor büszkén előadta anyámnak, mit művelt, aztán
áldozatnak állította be magát, anya lapátra tette.
– Hogy mit csinált? – ámuldozott Martin.
Patrik Paulára meredt.
– Rita kidobta Bertilt? És akkor most hol lakik?
– Fogalmam sincs – felelte Paula. – De ahogy mondtam, a
gyerekek jöhetnek hozzánk. Ha a gyámügynek is jó így.
– Nem igazán tudom, mi kifogásuk lehetne ellene – mondta
Patrik.
Egy orvos jött feléjük a folyosón, mire Patrik felállt. Ugyanaz a
doktor volt, aki az éjszaka folyamán rendszeresen tájékoztatta.
– Jó napot! – mondta, és kezet nyújtott Paulának meg Martinnak.
– Anton Larsson vagyok, a kezelőorvos.
– Van valami fejlemény? – kérdezte Patrik, és fintorogva kiitta a
kávéja maradékát.
– Nincs. Amína állapota továbbra is kritikus, egy egész csapat
küzd, hogy megmentse. Sok füstöt lélegzett be, és harmadfokú égési
sérülései vannak a teste nagy részén. Lélegeztetőgépen van, és
pótoljuk a folyadékveszteséget, amelyet az égési sérülések okoztak.
Egész éjjel dolgoztunk.
– És Karím? – tudakolta Martin.
– Ahogy már a kollégájuknak is mondtam, felületes
bőrsérüléseket szenvedett a kezén, és belélegzett egy kevés füstöt,
egyébként viszonylag ép bőrrel megúszta.
– Amína miért szenvedett ennyivel súlyosabb sérüléseket? –
kérdezte Paula.
– Erről Karímot kérdezzék, ébren van, megtudakolhatom, akar-e
beszélni magukkal most.
– Nagyra értékelnénk – felelte Patrik, és leült.
Paulával és Martinnal csendben várakoztak. Néhány perc múlva
az orvos kijött a folyosóra, és intett nekik.
– Nem gondoltam volna – jegyezte meg Martin.
– Hát a helyében én soha többé egyetlen rendőrrel sem akarnék
beszélni – értett egyet Paula, miközben felkelt.
A kórterem felé indultak, ahol az orvos várta őket, majd halkan
beléptek. Karím az ablak melletti ágyban feküdt, az arcára volt írva a
fáradtság és a félelem. Bekötözött keze a takarón pihent.
Az ágy mellett álló tartály sziszegett, ahogy az oxigént pumpálta.
– Köszönjük, hogy beszél velünk – mondta Patrik halkan, és az
ágyhoz húzott egy széket.
 – Tudni akarom, ki tette ezt a családommal – felelte Karím kásás
hangon, folyékonyabb angolsággal, mint ahogy Patrik beszélt.
Köhögött, és könnybe lábadt a szeme, de a tekintetét nem vette le
Patrikról.
Martin és Paula a háttérbe húzódott, úgy tűnt, néma egyezséget
kötöttek, hogy Patrik vezeti ezt a beszélgetést.
– Azt mondják, nem biztos, hogy Amína túléli – közölte Karím, és
újabb köhögőroham lett úrrá rajta.
Potyogtak a könnyei. Megpiszkálta az orrába dugott csövet,
amelyen át az oxigént kapta.
– Nem, még nem lehet tudni – bólintott Patrik.
Gombóc volt a torkában, újra és újra nyelnie kellett. Pontosan
tudta, mi érez Karím. Tisztán emlékezett az autóbalesetre, amelyben
Erica kis híján meghalt. Sosem fogja elfelejteni azt a félelmet.
– Mihez kezdek nélküle? Mi lesz a gyerekekkel nélküle? –
kérdezte Karím, és ezúttal nem fogta el a köhögés.
Elhallgatott, és Patrik sem tudta, mit mondjon. Inkább kérdezett:
– El tudná mesélni, mire emlékszik a tegnap estéből? Mi történt?
– Nem… Nem tudom pontosan. – Karím a fejét ingatta. – Minden
olyan gyorsan történt. Álmodtam… Először azt hittem, megint
Damaszkuszban vagyok. És bomba robbant. Eltartott pár
másodpercig, mire rájöttem, hol vagyok valójában… Aztán
átfutottam a gyerekekhez, azt hittem, Amína követ, hallottam a
sikolyát, amikor felébredtem. De amikor kivittem a gyerekeket,
láttam, hogy nincs ott, ezért magamra terítettem egy törülközőt, ami
odakint volt, és visszarohantam…
Elfúlt a hangja, és megint köhögnie kellett. Patrik fogta az
éjjeliszekrényen álló vizespoharat, és odatartotta neki, hogy ihasson
a szívószálon át.
– Köszönöm – mondta Karím, és visszahanyatlott a párnákra. –
Beszaladtam a hálószobánkba, és… – Elcsuklott a hangja, de újra
nekifutott: – Égett. Amína égett. A haja. A hálóinge. Felkaptam, és
kirohantam vele, majd a földre gurítottam. Hallottam… Hallottam,
hogy a gyerekek sikongatnak.
 Ömlöttek a könnyei, amikor felnézett Patrikra.
– Azt mondják, a gyerekek jól vannak. Nem hazudnak, ugye?
Patrik megrázta a fejét.
– Nem, nem hazudnak. A gyerekek megúszták. Csak azért tartják
bent őket… – Lázasan kereste az angol szót, aztán rájött, hogy
ugyanúgy mondják, mint svédül. – …hogy megfigyeljék őket.
Karím egy pillanatig megkönnyebbültnek tűnt, de aztán megint
elkomorult.
– Hol fognak lakni? Nekem még itt kell maradnom pár napig, azt
mondják, és Amína…
Paula előrelépett.
Ő is odahúzott egy széket az ágyhoz, és gyengéden azt mondta:
– Nem tudom, mit szól hozzá, de azt javaslom, hogy a gyerekek
lakjanak nálunk, amíg magát ki nem engedik. Én… Az édesanyám is
menekült. Mint maguk. Chiléből jött. 1973-ban. Megérti magukat.
Én is megértem magukat. Az anyámmal élek, a két gyerekemmel és
a… – Habozott. – Feleségemmel. Szívesen vigyázunk a gyerekekre.
Ha jónak látja.
Karím sokáig fürkészte. Paula némán állta a pillantását. Aztán a
férfi bólintott.
– Rendben. Nincs sok választásom.
– Köszönöm – mondta Paula halkan.
– És semmit sem látott tegnap este? – kérdezte Patrik. – Vagy
hallott? Mielőtt kiütött a tűz.
– Nem – rázta a fejét Karím. – Fáradtak voltunk. Azok… után.
Ezért lefeküdtünk, és én hamar elaludtam. Nem láttam és nem
hallottam semmit. Nem tudják, ki tette? Miért tesz valaki ilyet?
Azért volt, mert meggyanúsítottak?
Patrik képtelen volt a szemébe nézni.
– Nem tudjuk – mondta. – De ki fogjuk deríteni.

Sam az éjjeliszekrényen heverő telefonért nyúlt. Az anyja ma nem

keltette fel, ahogy James kérésére mindig tette, és Sam rémálomból
ébredt. Régen csak havonta egyszer-kétszer fordult elő, legfeljebb
kétszer, de mostanában minden éjjel verítékben úszva riadt fel.
Nem emlékezett olyan időszakra, amikor ne rettegett volna,
amikor ne gyötörte volna aggodalom. Talán anya is azért futott,
hogy kifárassza magát, és ne kelljen gondolkodnia. Bárcsak ő is
képes volna rá!
Az arcok az álmából még mindig kísértették, ezért a telefonja
kijelzőjére koncentrált. Jessie üzent. Elég volt rágondolnia, máris
átforrósodott az ágyéka. Életében először látta valaki olyannak,
amilyen valójában, és életében először nem riadt vissza valaki attól,
amit látott.
Samban valamiféle sötétség lakozott, amely napról napra
erősödött. Gondoskodtak róla. Inkább sejtette, mintsem érezte a
jegyzetfüzetét a matrac alatt. Ott sem anya, sem James nem
bukkanhat rá. Nem másnak szánta, saját magának írta, de
legnagyobb meglepetésére újabban eljátszott a gondolattal, hogy
megmutatja Jessie-nek. A lányt is pont ugyanúgy meggyötörték,
mint őt. Meg fogja érteni.
Sosem tudhatja meg, valójában miért vitte magával hajókázni
múlt hétfőn. Eltökélte, hogy soha többé nem gondol erre. A
rémálmaiban azonban visszatért, egyike lett a démonoknak,
amelyek kínozták. De már nem volt jelentősége. A jegyzetfüzetében
leírta a jövőt. Az út széles és egyenes volt, mint a 66-os út.
Már nem félt attól, ami ott ólálkodott minden sarokban. Tudta,
hogy Jessie-nek megmutathatja a füzetet. Meg fogja érteni.
Ma el is visz neki mindent. Mindent, amit az évek alatt
összegyűjtött. A mappákat és dossziékat már bepakolta egy
szatyorba, amely most az ajtó mellett állt.
Írt egy SMS-t, hogy fél óra múlva találkozhatnak, és egy okét
kapott válaszul. Gyorsan felöltözött, és a vállára vetette a
hátizsákját. Mielőtt az ajtóhoz és a súlyos szatyorhoz indult volna,
megfordult, és az ágyra nézett. Látni vélte a jegyzetfüzetet a
rejtekhelyén.
Nyelt néhányat, majd az ágyhoz lépett, és felemelte a matracot.
Jessie kinyitotta az ajtót, és Sam mosolyával találta szemben magát.
Mintha a fiú csak neki tartogatta volna.
– Szia! – mondta.
– Szia!
Samnál volt egy hátizsák és egy szatyor.
– Nem volt nehéz ennyi cuccal bringázni?
Sam vállat vont.
– Nem volt gáz, erősebb vagyok, mint amilyennek kinézek.
Letette a hátizsákot és a szatyrot, aztán átölelte Jessie-t. Beszívta
a frissen mosott haja illatát. Jessie-nek tetszett, hogy a fiú szereti a
szagát.
– Hoztam neked valamit – mondta Sam, és a nagy
konyhaasztalhoz ment. Kipakolta a holmit a szatyorból. –
Megígértem, hogy mutatok még dolgokat. Anyáinkról és az
ügyükről.
Jessie a mappákra és a dossziékra nézett. „Matek”, „Svéd” és más
tantárgyak nevei álltak rajtuk.
– James és az anyám azt hiszi, iskolai cuccok – magyarázta Sam,
és leült egy székre. – Ennyit tudtam összegyűjteni, anélkül hogy
észrevették volna.
Jessie letelepedett mellé, és kinyitották a „Matek” feliratú mappát.
– És hogy szerezted őket? – kérdezte Jessie. – Mármint amit nem
a netről.
– Főleg a könyvtár folyóirat-olvasójából.
Jessie Marie és Helen képét nézte. Iskolai fotó volt.
– Fiatalabbak voltak, mint mi most – jegyezte meg.
Sam végighúzta a mutatóujját a szövegen.
– El kellett volna rejteniük a sötétséget – felelte. – Ahogy mi
tesszük.
Jessie megborzongott. Továbblapozott a mappában, és talált egy
felvételt, amely a mosolygó Stellát ábrázolta.
– De mégis mi vitte rá őket? Hogy lehet valaki ilyen dühös egy…
egy kisgyerekre?
Jessie megkocogtatta a fotót, mire Sam felugrott. Lángolt az arca.
 – A sötétség, Jessie! A pokol, hát nem érted? Hogyhogy nem
érted???
Jessie hátrahőkölt. Csak bámult a fiúra, nem értette, miért
fortyant fel ennyire. Nem tudta visszatartani a könnyeit.
Sam haragja elpárolgott. Lerogyott Jessie elé a földre.
– Bocs, bocs! – Átkarolta a lány lábát, a fejét a térdére hajtotta. –
Nem akartam kiakadni, csak annyira kicsinál ez az egész. Mindenen
felhúzom magam, és… a pokolba kívánom az egész világot.
Jessie bólintott. Ezt pontosan értette. Egyetlen ember érdekelte
csak, és az Sam volt. A többieknek nincs más céljuk, csak hogy
megalázzák, hogy kicsinek és tehetetlennek érezze magát.
– Bocs – ismételte meg a fiú, és letörölte a lány könnyeit. – Sosem
tudnálak bántani. Te vagy az egyetlen, akit nem akarok bántani.

A stég meleg volt a talpuk alatt, csaknem forró. A fagylalt

gyorsabban olvadt, mint ahogy Vendela enni tudta. De Bassénak
még több gondja akadt, vadul nyalogatta a karját, hogy
megszabaduljon az olvadt csokoládétól. Néha olyan volt, akár egy
gyerek.
Vendela nem tudta megállni, és felnevetett. Nilsnek dőlt, aki
átkarolta. Amikor ilyen közel volt a fiúhoz, úgy érezte, megint
minden a legnagyobb rendben van. Elfelejtette az interneten ma
reggel látott képeket. A lángokban álló épületeket. Hogy túl messzire
mentek. Ehhez nekik semmi közük nem volt. Nem igaz?
Bassénak elege lett az olvadó fagylaltból, és a vízbe hajította, ahol
egy sirály azonnal lecsapott rá.
A fiú hátat fordított a madárnak.
– Anyám és apám nem jön haza hétvégén, ahogy tervezték –
közölte. – Jövő hétvégéig maradnak.
– Akkor bulizzunk! – javasolta Nils, és Basséra mosolygott, aki
idegesítően bizonytalanul nézett vissza rá.
Vendela sóhajtott egyet, Nils pedig újra elvigyorodott.
– Jaj, ne csináld már! Ez lesz a bemelegítés a jövő szombati
bulihoz a művelődési központban. Meghívunk egy csomó embert,
szerzünk piát, és tüzet rakunk.
– Nem is tudom…
De Nils már megnyerte a csatát. Vendela pontosan tudta.
Megint maga előtt látta az összeomló házakat. Meg akart
szabadulni a képektől. A harsogó főcímektől: „Egy nő súlyos sérülést
szenvedett.” És egyszeriben tudta is, mit akar.
Nils meg akarta várni a tanévkezdést, mielőtt felteszik Jessie
képeit az internetre, hogy a lehető legnagyobb feltűnést keltsék. De
mi van, ha kicsit hamarabb töltik fel őket?
– Van egy ötletem – mondta.

Bengt a tanyaudvaron várta, amikor bekanyarodott a járőrkocsival.

Gösta vett egy nagy levegőt, mielőtt kiszállt. Már most tudta, milyen
irányt vesz a beszélgetésük.
– Igaz, hogy elkapták az egyik menekültet?
Egyik lábáról a másikra állt az udvaron.
– Úgy hallottam, benne volt az egyik keresőláncban is. Ezek az
alakok teljesen lelkiismeretlenek! Rám kellett volna hallgatniuk!
– Még semmi biztosat nem tudunk – felelte Gösta, és a ház felé
indult.
Megint görcsbe rándult a gyomra, amikor meglátta Nea ruháit,
amelyek még mindig a szárítókötélen lógtak az épület oldalában. A
Bengt arcán tükröződő káröröm rosszul érintette, főleg a tegnapi
tűzeset után, ugyanakkor együttérzett a férfival a gyászában. Azt is
megértette, hogy az emberek egyszerű megoldásokra és válaszokra
vágynak. A gond csak az volt, hogy az egyszerű válaszok ritkán
bizonyultak helyesnek. A valóság általában sokkal bonyolultabb,
mint ahogy azt a többség szeretné.
– Bemehetek? – nézett Bengtre, aki kinyitotta neki a bejárati
ajtót.
– Le tudnád hívni Evát és Petert? – kérdezte a férfi a feleségétől.
Ulla bólintott.
Először Peter jelent meg, de nemsokára Eva is követte. Kábának
tűntek.
 Peter leült, és intett Göstának, hogy kövesse a példáját.
Ismerős érzés volt itt ülni velük a konyhaasztalnál. Gösta azt
kívánta, hogy egyszer a végérvényes válasszal ülhessen itt. Tudta,
hogy ezúttal is csalódást kell okoznia nekik. Ráadásul a házkutatás
erősen megtépázta a család belé vetett bizodalmát, és már nem
tudta, hogyan viszonyuljon hozzájuk. Patrikhoz hasonlóan őt is
felzaklatta a tűzeset és Mellberg eljárásmódja Karímmal meg a
családjával szemben. De nem zárhatta ki azt a lehetőséget sem, hogy
perdöntő bizonyítékot találtak Karímnál, és mégis ő az elkövető.
Minden homályos és zavaros volt.
– Igaz? – kérdezte Peter. – A menekült volt?
– Egyelőre nem tudjuk – válaszolta Gösta óvatosan, és látta a
szeme sarkából, hogy Bengt pulykavörös lesz.
Sietve folytatta a mondandóját.
– Találtunk valamit, de nem igazán tudjuk, mit jelent.
– Úgy hallottam, Nea ruháját találták meg nála. Igaz?
– Sokan hívtak minket – mondta Bengt. – Másoktól kellett
megtudnunk, nem maguktól. Szerintem ez…
Megemelte a hangját, de Peter leintette, és nyugodtan azt
kérdezte:
– Igaz, hogy megtalálták Nea ruháját az egyik menekültnél?
– Találtunk egy ruhadarabot – ismerte be Gösta, és elővette a
táskából a mappát. – De szükségünk van a segítségükre az
azonosításhoz.
Eva megremegett, mire Ulla megpaskolta a karját. A menye
látszólag nem észlelte a gesztust, csak meredt a mappára Gösta
kezében.
– Felismerik? – kérdezte a rendőrnyomozó, és kipakolt néhány
képet az asztalra.
Eva levegő után kapott.
– Ez Neáé. Ez az ő jégvarázsos bugyija.
Gösta a kék bugyit nézte, amelynek az elején egy szőke hercegnő
volt.
– Biztosak benne? Ez Linnea bugyija?
 – Igen! – vágta rá Eva hevesen.
– És elengedték! – fakadt ki Bengt.
– Elég különös körülmények között találtuk meg a ruhát…
Bengt horkantott.
– Különös körülmények! Egy idegen idejön, elrabol és meggyilkol
egy kislányt, maguk meg különös körülményekről hadoválnak!
– Megértem a felháborodásukat, de nekünk muszáj…
– Nekünk viszont semmit sem muszáj! Az elejétől fogva
mondogatom, hogy biztosan azok közül volt valaki, de maguk a
fülük botját sem mozgatták, csak vesztegették az idejüket,
bizonytalanságban tartottak minket, most meg szélnek eresztették a
tettest! Mindennek tetejében, tűvé tették a házat, és úgy kezelték a
fiamat meg a feleségét, mintha gyanúsítottak volnának! Hát nem sül
le a képükről a bőr?
– Nyugodj meg, apa! – csitította Peter.
– Ki más lehetett volna? Ha egyszer megtalálták nála a bugyit? És
hallottunk a tűzről is. Biztosan meg akarta semmisíteni a
bizonyítékokat! Mivel elengedték, biztosan el akarta tüntetni a
nyomait. A keresésben is azért vett részt, mert…
– A tűz keletkezéséről semmit sem tudunk…
Gösta fontolóra vette, elmondja-e, hogy Karím megsérült, a
felesége az intenzíven fekszik, és nem lehet tudni, felébred-e valaha.
De úgy döntött, hallgat. Nem tudta, képes-e a család átérezni más
gyászát ebben a helyzetben, egyébként meg úgyis egykettőre eljut
hozzájuk ez a pletyka is.
– Egészen biztosak abban, hogy ez a bugyi volt a kislányon,
amikor eltűnt? – kérdezte inkább, és Evára nézett.
A nő tétovázott kicsit, majd bólintott.
– Öt ilyen van neki, mind más színű. És a többi megvan.
– Jól van – mondta Gösta.
Visszatette a fényképeket a mappába, és felállt.
Bengt ökölbe szorította a kezét.
– Kapják el azt a mocsok migránst mielőbb, különben nem állok
jót magamért.
 Gösta ránézett.
– Tudom, min mentek keresztül, és tiszteletben tartom az
érzéseiket. De senki, ismétlem: senki ne tegyen semmit, ami tovább
ronthat a helyzeten.
Bengt csak fújt egyet, de Peter odabiccentett Göstának.
– Csak ugat, de nem harap – jegyezte meg.
– Az ő érdekében remélem – felelte Gösta.
Amikor elhajtott a tanyáról, látta, amint Peter az ajtóból
utánanéz. Valami nem hagyta nyugodni, de az élete árán sem tudott
rájönni, mi az. Hiányérzete volt, de minél inkább igyekezett
kitalálni, mit hiányol, annál kevésbé ment. Fél szemmel megint a
visszapillantó tükörbe lesett. Peter még mindig ott állt, és nézett
utána.

– Hahó! Van itt valaki?

Nem Rita hangja ébresztette. Mellberg kinyitotta a szemét, és
hirtelen nem tudta, hol van. Aztán meglátta Annikát az ajtóban.
– Ja, csak én – mondta, felkelt, és megdörzsölte a szemét.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte Annika. – A frászt hoztad rám,
amikor meghallottam a hangokat. Mit keresel itt ilyen korán?
Karba fonta a kezét dús keblén.
– Vagy inkább későn… – próbálkozott Mellberg egy mosollyal.
Inkább nem kellene beavatnia Annikát a történtekbe, de a
rendőrségen a hírek futótűzként terjednek, úgyhogy akár a szarvánál
is megragadhatja a bikát.
– Rita kidobott – mondta, és a mellette heverő táskára mutatott.
Az asszony nem pakolta be a kedvenc flanelpizsamáját, ezért
kénytelen volt az előző napi ruhájában aludni. A kis pihenő arra volt
kitalálva, hogy pár órára leheveredjen az ember, nem arra, hogy itt
töltse az egész éjszakát, ezért most már olyan fullasztóan meleg volt,
akár egy szaunában.
Végignézett a gyűrött és átizzadt ruháján.
– Én is ezt tettem volna! – vágta rá Annika, majd sarkon fordult,
és a konyha felé indult. Félúton megállt, és visszakiáltott. –
Feltételezem, jót aludtál, és nem hallottad, mi történt.
– Hát azt nem mondanám, hogy jót aludtam – felelte Mellberg, és
a nő után sántikált, kezét a hátára szorítva. – Ezek az összecsukható
ágyak rettentő kényelmetlenek, nincs légkondi, és elég érzékeny a
bőröm, ezért viszketek, ha nem jó minőségű pizsamában alszom, ez
meg olyan, mint a smirgli, így aztán…
Elhallgatott, és félrebillentette a fejét.
– Csinálsz nekem is egy csészével, bogaram, ha kávét főzöl?
Amint kiejtette a száján, máris tudta, hogy bakot lőtt a „bogaram”
szóval, és megdermedve várta a reakciót. De nem történt semmi.
Annika lerogyott a konyhaasztalhoz.
– Tegnap éjjel valaki gyújtogatott a menekülttáborban – mondta
halkan. – Karím és a családja kórházba került.
Mellberg a mellkasára szorította a kezét. Alig tudott Annikára
nézni.
Nehézkesen leereszkedett mellé.
– Azért… Azért, amit csináltam?
Úgy érezte, mintha megdagadt volna a nyelve.
– Nem tudjuk. De igen, van rá esély, Bertil. Sokan telefonáltak,
ezért átirányítottam éjszakára a hívásokat hozzánk, és egy
szemhunyásnyit sem aludtam. Patrik Martinnal és Paulával a
kórházban van. Karím feleségét altatásban tartják. Olyan súlyos
égési sérüléseket szenvedett, hogy nem tudni, túléli-e, Karímnak
meg a keze sérült meg, amikor kimentette a házból.
– És a gyerekek? – kérdezte Mellberg kásás hangon, és érezte,
hogy a gyomra összeszorul.
– Holnapig megfigyelés alatt tartják őket, de ők talán megúszták.
Más nem sérült meg. Akiknek leégett a házuk, azokat áttelepítették a
művelődési központba.
– Jóságos ég! – suttogta Mellberg. – És azt tudjátok már, ki tette?
– Nem, még nincs nyomunk. De sok füles befutott, igyekszünk a
lehető leggyorsabban végigvenni őket. Volt itt minden, egyes
elmeháborodottak szerint a menekültek magukat gyújtották fel,
hogy rokonszenvet ébresszenek, mások meg állítják, hogy
Svédország Barátainak keze van a dologban. A tűzeset két táborra
osztotta a helyieket. Sokan még mindig azt hiszik, hogy a
menekültek megérdemelték, amit kaptak, ugyanakkor ott van Bill,
akinek sikerült támogatást szereznie számukra, és átvitte a fedél
nélkül maradtakat a művelődési központba. Ellátják őket minden
szükségessel. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ebben a helyzetben
megmutatkozik az ember legrosszabb és legjobb oldala.
– Hát én… – Mellberg a fejét rázta, és alig bírta folytatni a
mondandóját. – Én nem úgy gondoltam… Nem akartam…
– Persze hogy nem – felelte Annika sóhajtva. – Nem akartad,
Bertil.
Felkelt, és nekifogott kávét főzni.
– Azt mondtad, kérsz, ugye?
– Igen, köszönöm – válaszolta Mellberg.
Nyelt egyet.
– Milyenek az esélyek?
– Milyen esélyek? – kérdezett vissza Annika, és leült vele
szemben, miközben a kávéfőző szörcsögni kezdett.
– Hogy a felesége felépül.
– Amennyire tudom, nem túl jók – mondta Annika halkan.
Mellberg hallgatott. Ez egyszer óriási hibát vétett. Csak abban
bízott, hogy valahogy helyrehozhatja.
 Bohuslän, 1672

Nyár vége felé Elint hatalmába kerítette a nyugtalanság. Eleinte azt

hitte, a késő nyári időjárás teszi, hogy folyton a pajta mögé kell
szaladnia hányni. De a szíve mélyén tudta. Ilyen volt akkor is,
amikor Märtát várta. Minden éjjel az Úrhoz fohászkodott. Mi célja
volt Istennek ezzel? Milyen próbának akarja alávetni? És szóljon
Prebennek, vagy ne? Mit fog mondani? Azt tudta, hogy a férfi
szereti, de a szíve mélyén kételkedett abban, hogy elég erős. Preben
jó ember, de ugyanakkor becsvágyó és törvénytisztelő, ennyit már
megtudott. Elin kérdéseit, hogy hová vezet ez az egész, meg mi lesz
velük, csókokkal és szerelmeskedéssel fojtotta el, de Elin azért látta
tekintetének gondterhelt villanását.
És ott volt még Britta. Egyre mogorvább és bizalmatlanabb lett.
Mindent megtettek, hogy elrejtsék előle az egymás iránti
érzelmeiket, de Elin tudta, hogy akadtak olyan pillanatok, amikor
Britta jelenlétében sem voltak képesek palástolni, mit éreznek.
Túlságosan jól ismerte a testvérét. Tudta, mire képes. Noha soha
senkivel nem beszélt róla, Elin nem felejtette el, hogy Märta kis
híján a tengerszem vízébe veszett. És hogy ez kinek a lelkiismeretlen
hibája volt.
Miközben egyre rövidültek a nappalok, és mindenki erejét
megfeszítve dolgozott a birtokon, hogy végére érjenek a munkáknak
a tél beköszönte előtt, Britta mind inkább elzárkózott. Reggelente
egyre tovább feküdt az ágyban, és nem volt hajlandó felkelni.
Mintha elfogyott volna az ereje.
Preben megkérte a szakácsnőt, hogy Britta kedvenc ételeit
készítse, de a felesége nem akart enni, és Elin minden este talált egy
érintetlen tányért, amikor leszedte a vacsoraasztalt. Éjszakánként a
hasát simogatta, és azt latolgatta, mit szólna Preben, ha tudná, hogy
a gyermekét várja. El sem tudta képzelni, hogy ne örüljön. Úgy tűnt,
Brittával nem lesz közös gyermekük, és a testvérét egyébként sem
úgy szerette, mint őt. Ha Britta halálos betegséget kapna, akkor ő és
Preben együtt élhetne, mint egy igazi család. Az ilyen gondolatok
után Elin megkétszerezett erővel imádkozott.
Britta napról napra gyengébb lett minden látható ok nélkül. Végül
Preben orvost hívott hozzá Uddevallából. Elin feszült volt a látogatás
előtt. Lázasan igyekezett meggyőzni magát, hogy a húga miatt
aggódik, de csak arra tudott gondolni, hogy ha Brittával történne
valami, nekik lenne jövőjük. Bár az emberek bizalmatlanok
lennének, és a szájukra vennék őket, hogy olyan hamar összeálltak,
miután Preben megözvegyült, de biztos volt abban, hogy a
szóbeszédnek hamar vége szakadna.
Amikor az orvos kocsija megérkezett, Elin visszavonult
imádkozni. Buzgóbban, mint valaha. Remélte, hogy az Úr nem
bünteti meg a kéréséért. A szíve mélyén hitt abban, hogy Isten
egymásnak szánta őket Prebennel. A szerelmük túl nagy volt ahhoz,
hogy véletlen legyen, így Britta betegsége biztosan a terv része.
Minél többet imádkozott, annál inkább hitt ebben. Britta már nem
lesz sokáig az élők sorában. És Elin születendő gyermekének lesz
apja. Egy család lesznek. Isten segedelmével.
Elin kalapáló szívvel ment be a nagyszobába. A cselédek nem
mondtak semmit, ezért feltételezte, hogy még nem is tudnak
semmit. A pletykák gyorsan szárnyra kaptak a birtokon, és tudta,
hogy róla és Prebenről is suttognak. Egy ilyen kis helyen semmi sem
kerüli el az ember figyelmét. Arról is napokig beszéltek, hogy egy
uddevallai orvos vizsgálja ki a gazdasszonyt.
– Hallott valamit, Elsa? – kérdezte a szakácsnőt, aki a vacsora
elkészítésével foglalatoskodott.
– Egy hangot sem – mondta Elsa, és tovább kevergette az ételt a
roppant fazékban a tűzhelyen.
– Megyek, és megnézem – felelte Elin, de nem tudott a szakácsnő
szemébe nézni. – Elvégre a húgom.
Félt, hogy látszik rajta, miért imádkozott Istenhez, vagy a szíve
leplezi le, amely majd’ kiugrott a helyéből. De a szakácsnő csak
bólintott, háttal neki.
– Menjen. Ha az asszonyunknak már az én császármorzsám sem
kell, akkor ott valami baj van. De majd felépül, ha Isten úgy akarja.
– Reméljük. Ha Isten úgy akarja – felelte Elin halkan, és elindult
a szoba felé, ahol Britta feküdt.
Az ajtó előtt sokáig habozott. Nem tudta, be merjen-e kopogni.
Aztán kinyílt az ajtó, és egy alacsony, bozontos bajszú férfi lépett ki
orvosi táskával a kezében.
Preben a kezét szorongatta.
– Nem tudok elég hálás lenni, Brorsson doktor – mondta, és Elin
meglepetten látta, hogy mosolyog.
Mit mondhatott neki az orvos, amitől így csillog a szeme az
előszoba sötétjében? Elin gyomra összerándult.
– Ő Britta nővére, Elin – mutatta be Preben az orvosnak.
Elin oda sem figyelve fogott kezet. Még mindig nem tudta
értelmezni a férfiak arckifejezését. A hátuk mögött Britta a
feltornyozott párnáknak dőlt, fekete haja szétterült.
Úgy nézett ki, mint egy macska, amelyik lenyelt egy madarat, és
Elin egyre jobban összezavarodott.
Brorsson doktor rejtélyes arckifejezéssel azt mondta:
– Lehet gratulálni. Még csak pár hetes, de semmi kétség, Britta
állapotos. A várandósság megviseli, úgyhogy figyeljen rá, Elin, hogy
elég folyadékot kapjon, és annyit egyen, amennyit csak tud. Azt
ajánlom, hogy húslevest fogyasszon a következő hetekben, amíg a
rosszullétek el nem múlnak, és vissza nem nyeri az étvágyát.
– Elin gondoskodni fog róla – mondta Preben örömtől ragyogva.
De miért ilyen boldog? Nem Brittával akar lenni, hanem vele, ő
maga mondta. Hogy rossz testvért választott. Isten akarta úgy, hogy
Preben magja ne Brittában növekedjen.
Most meg itt áll szélesen mosolyogva, és az ő szolgálólányi
képességeit dicséri a doktornak. Britta kárörvendő pillantást küldött
felé. Lassan végigsimította a haját, majd siránkozni kezdett:
– Olyan rosszul érzem magam, Preben.
Kinyújtotta a kezét, Elin meg végignézte, ahogy a férfi odarohan
hozzá.
– Tehetek valamit érted? Hallottad, mit mondott a doktor úr.
Pihenés és húsleves. Megkérjem Elsát, hogy főzzön egy kis
húslevest?
Britta bólintott.
– Nem mintha lenne étvágyam, de a gyerekünk kedvéért
megpróbálom. De ne hagyj itt, kérlek. Kérd meg Elint, hogy
beszéljen Elsával. Biztosan örömmel megteszi. Ő is azt akarja, hogy
az unokaöccse vagy unokahúga a legjobb egészségnek örvendjen,
amikor megszületik.
– Igen, Elin biztosan szívesen segít – felelte Preben. – De előbb ki
kell kísérnem Brorsson doktort, majd utána visszajövök hozzád.
– Nem, nem, kitalálok egyedül is – kuncogott az orvos, és elindult
az ajtó felé. – Viseljék gondját a leendő anyukának, én már
megtettem a magamét.
– Hát akkor – mondta Preben, és bólintott, miközben két
tenyerébe fogta Britta kezét.
Elinre nézett, aki még mindig kővé váltan állt az ajtóban.
– Örülnék, ha gyorsan intézkedne, Elin. Brittának követnie kell az
orvosi utasításokat.
Elin bólintott, és lesütötte a szemét.
Nem tehetett mást a sírás ellen, mint hogy a tekintetét a cipőjére
szegezte. Ha csak egy pillanatra is Preben boldog és Britta
diadalittas arcára néz, menten elpusztul. Sarkon fordult, és gyors
léptekkel a konyha felé indult.
A gazdasszony várandós, és húslevesre van szüksége. A
mindenható Isten pedig kikacagta a szegény egyszerű Elint.
Mivel nem igazán tudta, mit illik felvenni egy kiállításmegnyitóra,
Erica a biztosat választotta a bizonytalan helyett, és egyszerű, fehér
sortba, valamint fehér blúzba bújt. A gyerekeket átvitte Kristinához,
egyébként nem mert volna fehér ruhát ölteni. Háromgyerekes
anyaként tudta, hogy a fehér mágnesként vonzza a ragacsos
gyerekkezeket.
Még egyszer megnézte a Violától kapott meghívón az időpontot,
de igazából teljesen szükségtelenül, mert valósággal áradtak az
emberek a Stora Hotellettel szemben lévő galériába. Erica
körülnézett, amikor belépett. A helyiség tágas és szellős volt, Viola
képei a falakon függtek szép sorban, a sarokban egy asztalon
pezsgőspoharak és virágok, amelyeket a barátok és ismerősök
hoztak. Erica kissé hülyén érezte magát. Neki is hoznia kellett volna
valamit?
– Jé, Erica! De jó, hogy itt van!
Viola jött felé széles mosollyal.
Nagyon csinos volt: ősz haját kontyba tűzte, és gyönyörű,
sötétkék, keleties szabású ruhát viselt. Erica mindig csodálta azokat,
akik úgy tudják viselni az ilyesmit, hogy az nem tűnik jelmeznek.
Azon ritka alkalmakkor, amikor ezzel kísérletezett, úgy érezte
magát, mintha beöltözött volna. De Viola valósággal ragyogott.
– Igyon egy kis pezsgőt! Ugye nem vezet? – kérdezte a művésznő,
és egy poharat nyújtott Ericának.
Erica végiggondolta a napját, és arra jutott, ma már nem fog
vezetni, ezért elfogadta az italt.
– Nézzen csak körül! – biztatta Viola. – És ha megtetszik valami,
szóljon annak a csinos lánynak, aki most jelöli meg az egyik képet,
ami már elkelt. Egyébként az unokám.
Viola egy, a tízes évei végén járó lányra mutatott, aki az ajtóban
állt egy tekercs piros vignettával.
Erica szép lassan megnézegette a képeket. Néhányon már ott volt
a jelölés, aminek nagyon örült. Kedvelte Violát. És tetszettek neki a
képei. Nem sokat tudott a festészetről, nehezen értette a műveket,
nem mindig szólították meg azok az alkotások, amelyek nem
ábrázoltak semmit. De ezek szép akvarellek voltak, felismerhető
motívumokkal, főleg embereket mutattak hétköznapi helyzetekben.
Megállt egy kép előtt, amely egy szőke nőt ábrázolt, amint
kenyértésztát gyúr lisztes arccal, és cigaretta lóg a szája sarkában.
– Az anyám. Minden képen olyan emberek vannak, akik sokat
jelentettek nekem, és mindennapi körülmények között akartam
megmutatni őket. Nem beállított képek, úgy festettem meg őket,
ahogyan emlékeztem rájuk. Anyám mindig sütött. Nagyon szeretett
sütni, főleg kenyeret. Mindennap friss kenyér került az asztalra, de
így utólag elgondolkodtam azon, mennyi nikotint ehettünk meg a
testvéreimmel, hiszen anya folyton úgy füstölt, mint egy
gyárkémény, miközben dagasztott. De ezt akkoriban nem vették
olyan szigorúan.
– Szép asszony volt – mondta Erica, és így is gondolta.
A nőnek a festményen pont úgy csillogott a szeme, mint a
lányának, és Erica úgy vélte, nagyon hasonlíthattak egymásra.
– Nem ismertem nála szebb nőt. És vidámabbat sem. Elégedett
lennék, ha csak fele ilyen jó anyja lennék a gyerekeimnek.
– Elhiszem – mondta Erica, mert nem jutott eszébe más.
Valaki megütögette Viola vállát, és a nő elnézést kért.
Erica csak tovább álldogált a portré előtt. Egyszerre váltott ki
belőle örömöt és szomorúságot. Azt kívánta, hogy mindenkinek
ilyen anyja legyen, akiből így süt a melegség. Ugyanakkor
elkeserítette, milyen távol áll ez attól, amit Annával gyerekkorukban
átéltek. Az ő édesanyjuk sosem sütött kenyeret, sosem mosolygott,
sosem ölelte meg és szerette a gyerekeit.
 Ericának hirtelen rossz lett a lelkiismerete. Megfogadta, hogy
sosem lesz olyan, mint az anyja. De most megint dolgozik, és a
gyerekeit másra bízta, ki tudja, hányadszor. De nagyon szerette őket,
és a gyerekek szívesen voltak a nagymamájuknál vagy Annánál meg
az unokatestvéreiknél. Semmiben sem szenvedtek hiányt. És ha nem
dolgozna, akkor az nem is ő lenne. Szerette a gyerekeit, de szerette a
munkáját is.
Lassan végigsétált a képek előtt, miközben a pezsgőjét
kortyolgatta. A teremben hűvös volt, és bár sokan eljöttek, nem volt
tumultus. Néha hallotta, hogy a nevét suttogják, és egyesek
könyékkel oldalba bökték a mellettük állót, amikor meglátták. Még
mindig nem szokott hozzá, hogy az emberek felismerik, és
valamiféle hírességnek tartják. Idáig sikeresen elkerülte a nagy
felhajtást, nem járt mozipremierre, nem birkózott kígyókkal és
patkányokkal valóságshow-kban, nem adott interjút, és nem járt
mindenféle beszélgetőműsorba.
– Az meg ott apa – csendült fel mellette egy hang, mire
összerezzent.
Viola állt a balján, és egy nagy képre mutatott, amelyet a terem
hosszabb oldalának közepén helyeztek el. Ez is szép volt, de teljesen
másfajta érzelmet tükrözött. Erica igyekezett megnevezni, és végül a
„melankólia” szónál kötött ki.
– Apa az íróasztalánál. Így emlékszem rá, állandóan dolgozott.
Kiskoromban nem igazán értettem, de felnőttként megtanultam
megérteni és tiszteletben tartani. Élt-halt a munkájáért, ami egyfelől
áldás volt, másfelől átok. Idővel felemésztette a…
Viola nem fejezte be a mondatot. Erica felé perdült.
– Igaz is. Bocsánat! Megvolt az oka, hogy idehívtam. Megtaláltam
apa régi határidőnaplóját. Nem tudom, hasznát veszi-e,
rövidítéseket használt benne, de valamire csak jó lesz. Itt van nálam,
ha kéri.
– Igen, köszönöm – felelte Erica.
Nem hagyta nyugodni a kérdés, miért változtatta meg Leif a
véleményét a lányok bűnösségével kapcsolatban, és valahogy a
végére kellett járnia. Talán a határidőnapló ad valami támpontot.
– Itt van – mondta Viola, amikor visszatért a szakadozott, elnyűtt
fekete naplóval. – Megtarthatja.
Átnyújtotta Ericának.
– Én itt őrzöm az apámat – tette a kezét a szívére. – Akármikor fel
tudom idézni pontosan, milyen volt. Ahogy az íróasztalánál ült.
Megveregette Erica vállát, majd otthagyta a képpel. Erica
nézegette egy darabig. Aztán odament a vignettás lányhoz.

Halíl a helyiség sarkában ült egy széken, és az apró, hajlott hátú,

idős nőt nézte, aki takarókat adott Adnánnak. Képtelen volt
elfelejteni, hogyan hozta ki a házból Karím Amínát. Füstölt a keze.
Ordított, amíg Amína egy idő után ijesztően csendes lett.
Reggel beállított Bill, a svédtanár Sture és még néhányan, akiket
Halíl nem ismert. Nyilván Bill és Rolf rendelte oda őket. Bill vadul
hadonászott, a szokásos svéd-angol keveréknyelvén hadart valamit,
és az autókra mutogatott, de senki nem mert beszállni, amíg Halíl,
Adnán és a többi vitorlás be nem ült.
Kérdőn néztek össze, amikor megérkeztek a Tanumshede túlsó
felén álló piros épülethez. Mi lesz most? De az utóbbi fél órában
elkezdtek áradni az emberek. Céltalanul nézték, hogyan áll meg az
egyik kocsi a másik után a nagy művelődési központ előtti aszfalton,
takarókat, kávéstermoszokat, gyerekruhákat és játékokat hoztak.
Egyesek csak kipakoltak, és mentek is, mások maradtak, és a
lehetőségekhez képest megpróbáltak csevegni.
Hol voltak eddig ezek a svédek? Mosolyogtak, társalogtak, a
gyerekek nevét kérdezték, ételt és ruhát adtak nekik. Halíl semmit
sem értett.
Adnán jött oda hozzá, és kérdőn felvonta a szemöldökét. Halíl
megrántotta a vállát.
– Figyeljetek! – kiáltotta Bill. – Beszéltem a Hedemyrssel, és a
szupermarket ad élelmiszert. El tud menni érte valaki? Itt a
kocsikulcsom.
Bill Adnán felé dobta a kulcsot, aki elkapta.
 Halíl bólintott.
– Persze, megyünk – mondta.
Amikor kiértek a parkolóba, a kulcsért nyújtotta a kezét.
– Add ide!
– Én vezetek – mondta Adnán, és megmarkolta a kulcsot.
– Frászt, add ide!
Adnán kelletlenül ment át az anyósülés felőli ajtóhoz. Halíl beült a
vezetőülésre, és felváltva méregette a kulcsot meg a műszerfalat.
– Hová kell bedugni?
– Nyomd meg az indítógombot! – sóhajtott Adnán.
A videojátékok után a kocsik érdekelték a legjobban, de az
ismereteit jobbára YouTube-videókból merítette.
Halíl gyanakodva nyomta meg a „Start/Stop” feliratú gombot,
mire a motor berregni kezdett.
Adnán elvigyorodott.
– Szerinted Bill tudja, hogy nincs jogsink?
Halíl azon kapta magát, hogy a történtek ellenére elmosolyodik.
– Szerinted akkor ideadta volna a kulcsát?
– Billről beszélünk – felelte Adnán. – Persze hogy ideadta volna.
De tudsz vezetni, ugye? Különben kiszállok.
Halíl hátradőlt.
– Nyugi, apám megtanított.
Kitolatott a parkolóhelyről, és kikanyarodott az útra. A
szupermarket csak pár száz méterre volt.
– Furcsák a svédek – csóválta a fejét Adnán.
– Miért? – kérdezte Halíl, miközben bekanyarodott az áruház
mögé.
– Úgy bánnak velünk, mint a leprásokkal, minden szarságot
összehordanak rólunk, börtönbe vetik Karímot, és ránk gyújtják a
házat. Aztán meg segíteni akarnak. Fel nem foghatom…
Halíl vállat vont.
– Nem hiszem, hogy mindenki hoz takarókat – felelte, és
megnyomta a leállítógombot. – Egyesek biztosan örültek volna, ha
benn égünk.
 – Szerinted visszajönnek? – kérdezte Adnán. – És újra
próbálkoznak?
Halíl becsukta a kocsiajtót. A fejét rázta.
– Azok, akik lopva jönnek, és az éj leple alatt gyújtogatnak,
gyávák. Most túlságosan szem előtt vagyunk.
– Szerinted akkor is megtörtént volna, ha a rendőrök nem viszik
be Karímot? – kérdezte Adnán, és kinyitotta a bejárati ajtót
Halílnak.
– Ki tudja? Egy ideje már érett. A történtek talán csak az utolsó
cseppet jelentették a pohárban, hogy az illető a tettek mezejére
lépjen.
Halíl körülnézett. Bill nem mondta, kit keressenek, ezért végül
odament egy fiatalemberhez, aki éppen egy polcra pakolt fel.
– A főnökkel kellene beszélnetek. Az irodában van.
A fiatalember megmutatta az utat.
Halíl hezitált. Mi van, ha nem is tudnak a felajánlásról? Mi van,
ha Bill nem jó emberrel beszélt? Mi van, ha azt hiszik, kéregetni
jöttek?
Adnán megragadta a karját.
– Gyere, ha már egyszer itt vagyunk.
Tíz perccel később telepakolták a kocsi csomagtartóját
szendvicsekkel, innivalókkal, gyümölccsel és édességekkel a
gyerekeknek. Halíl újfent a fejét ingatta. A svédek tényleg furcsák.

Mintha a talaj fölött járt volna. Évek óta ez a szokás tartotta életben.
Minden reggel felkelt, bekötötte a cipőjét, felvette a melegítőfelsőjét,
aztán elindult futni.
Helen ideje folyton javult. Vicces módon a maratonon az életkor
nem számított, a fiatalok energiáját és erejét az idősebbek
tapasztalata kompenzálta. Mindig szórakoztatta, hogy néznek a
szemtelen ifjoncok, amikor életük első maratonján megelőzi őket
egy nő, aki az anyjuk lehetne.
A szúrás az oldalában lassabb lélegzésre kényszerítette. Ma nem
akarta feladni.
 A menekültet szabadon engedték, aztán valaki felgyújtotta a
tábort. Helen megdöbbent, amikor meglátta az autókat, majd rögtön
arra gondolt: most megint rá és Marie-ra fog irányulni minden
figyelem. Egyiküket fogják gyanúsítani. Vagy mindkettőjüket.
Annyi álmuk és tervük volt Marie-val. Tizennyolc éves korukban
mindent maguk mögött akartak hagyni, egy csak odaútra szóló
jegyet akartak venni Amerikába, ahol csodás dolgok vártak rájuk. És
Marie el is jutott oda. Megvalósította az álmait, míg Helen itt ragadt.
Kötelességtudón. Engedelmesen. Ez tette áldozattá. Marie sosem
fogadta volna el ezt a sorsot. Harcolt volna.
De Helen nem Marie volt. Egész életében úszott az árral, tette,
amit mások mondtak neki.
Figyelemmel kísérte Marie karrierjét, olvasott az életéről, tudta,
hogy kellemetlen, hűvös, kissé gonosz ember hírében áll. Rossz anya
volt, aki különféle bentlakásos iskolákba dugta a lányát. Folyton új
pasik oldalán mutatkozott, partizott, és állandóan összeveszett
mindenkivel. De Helen mást is látott. Látta a lányt, aki semmitől
sem félt, mindig védeni akarta őt, és a csillagokat is lehozta volna
neki az égről.
Ezért nem volt képes semmit sem mondani neki. Mit mondhatott
volna? Marie is csak gyerek volt, aki nem tehetett semmit. Milyen
lehetőségei lettek volna?
Úgy hitte, látta tegnap Marie-t, amikor vásárolni volt. Csak
futólag a szeme sarkából, de érezte a jelenlétét. Amikor odafordult,
csupán egy baseballsapkás idősebb urat pillantott meg, de meg mert
volna esküdni arra, hogy az előbb még Marie állt ott, és őt nézte.
Az út tovasuhant alatta, ahogy a cipője a kavicsoknak csapódott.
Előbb a lábujj, aztán végiggördíteni a talpat a sarokig. Jobb láb
előre, jobb kar hátra. A pulzusmérőre sandított. Még sosem futott
ilyen jó időt. Az ütemes dobogás minden mást háttérbe szorított.
Megannyi emlék, amelyekre gondolni sem szabad. És Sam. Az ő
csodás, nagyszerű fia. Akinek sosem volt esélye. Előre
megbélyegezték, Helen bűne megfertőzte. Hogy is hihette, hogy
idővel majd elmúlik minden, és a feledés homálya borul a
történtekre? Semmi sem múlt el. Ha valakinek, neki ezt tudnia
kellett volna.
A pillantását a láthatárra szegezve futott tovább. Tizenhárom
évesen határozta el, hogy futni fog. És most nem mert lassítani.

Jessie eltolta magától az utolsó dossziét, amelyben a Helenről,

Marie-ról és Stelláról szóló cikkek voltak. Samra nézett, a pillantását
kereste, amely egyszer olyan nyílt, máskor olyan zárkózott volt. A
dosszié utolsó lapjain a fiú a saját gondolatait vetette papírra a
gyilkossággal kapcsolatban. Amikor Jessie elolvasta, a saját
elképzeléseit látta visszaköszönni. És mégsem. Sam egy lépéssel
továbbment.
Mit mondjon neki? Mit akar hallani?
Sam a hátizsákjáért nyúlt.
– Van még valami, amit meg akarok mutatni – mondta.
Egy elrongyolódott jegyzetfüzetet szedett elő, és babrálni kezdte.
Hirtelen olyan sebezhetőnek tűnt.
– Én… – kezdte Jessie.
De nem jutott tovább. Az erőteljes kopogásra mindketten
összerezzentek.
Amikor a lány kinyitotta az ajtót, meglepetésében hátrált pár
lépést. Vendela állt ott. Nem nézett Jessie-re, a földre szegezte a
tekintetét, és idegesen toporgott.
– Szia! – mondta halkan, csaknem félénken.
– Szia! – nyögte ki Jessie.
– Nem… Nem tudom, Sam mit mesélt rólunk… De…
A háta mögött felhangzó horkantásra Jessie megfordult. Sam az
előszoba falának dőlve állt ott. A tekintete ijesztően sötét volt.
– Ja, szia, Sam! – mondta Vendela.
A fiú nem köszönt vissza, Vendela pedig ismét Jessie-hez fordult.
– Nincs kedved átjönni egy kicsit hozzánk? Csak tíz perc bicóval.
Van biciklid?
– Igen, persze.
Jessie érezte, hogy lángolni kezd az arca. Vendela az egyik
legnépszerűbb lány volt, ezt már tudta, pedig még el sem kezdődött
az iskola. De elég volt ránéznie. És még egyetlen menő lány sem jött
el hozzá. Vagy kérdezte meg, hogy átmenne-e.
– Ne mondd, hogy elmész – szólt közbe Sam.
Egyre csak bámulta őket, ami idegesíteni kezdte Jessie-t. Óriási
dolog volt, hogy Vendela idejött, és ez jó esélyt kínált Jessie-nek és
Samnak, hogy könnyebb legyen elviselni az iskolát. Mégis mit vár
tőle a fiú? Csapja be az ajtót a lány orra előtt?
Vendela a magasba emelte a kezét.
– Nagyon szégyellem magam azért, amit Sammal csináltunk. Nils
és Basse is, csak nem mernek idejönni megmondani. Tudod,
milyenek a fiúk…
Jessie bólintott, majd Samhoz fordult.
– Nem találkozunk később? – kérdezte halkan.
Nem tudná a fiú félretenni az istenverte büszkeségét, és azt
mondani, rendben van, menjen nyugodtan Vendelával? Sam szeme
összeszűkült. Aztán a konyhaasztalhoz ment, összeszedte a
dossziékat, majd bepakolt a hátizsákjába és a szatyrába. Jessie látni
vélte, hogy kitörölt egy könnycseppet a szeméből, amikor elrakta a
jegyzetfüzetet.
Szó nélkül ment el Jessie mellett, de az ajtóban megtorpant
Vendela előtt.
– Ha megtudom, hogy szemétkedtek vele…
Elhallgatott, áthatóan nézett rá, aztán megindult a biciklije felé.
Szélsebesen távozott.
– Ne haragudj Samra… Csak…
Jessie a megfelelő szót kereste, de Vendela csak a fejét rázta.
– Értem, szemetek voltunk vele kiskorunk óta, érthető, hogy
mérges. Én is az lennék a helyében. De már nagyok vagyunk, és
megértettünk dolgokat, amiket régen nem vágtunk.
Jessie bólintott.
– Értem, persze.
Tényleg értette? Fogalma sem volt az egészről, de Vendela ekkor
összecsapta a kezét.
 – Na! Akkor megyünk? Pattanjunk biciklire, aztán húzzunk!
Jessie a bringájához ment. A házzal együtt adták, csillogott-
villogott, és nagyon drágának tűnt, és Jessie-t örömmel töltötte el
Vendela csodálkozó pillantása.
– Nagyon szép házatok van – mondta, amikor a Hamngatan felé
tekertek.
– Köszi! – kiáltotta Jessie, és érezte, hogy bizsereg a gyomra.
Vendela olyan… tökéletes volt. Jessie éveket adna az életéből, ha ő
is felvehetne egy ilyen rövid szárú farmersortot.
Elhaladtak a tér mellett, amelyen nyüzsögtek az emberek. Látta
egy pillanatra Marie-t, ahogy a rendezővel beszél. Jörgennel. Néha
mesélt róla.
Hirtelen támadt egy ötlete.
– Ott az anyám – kiáltotta. – Nem szeretnéd megismerni?
Vendela nem nézett rá.
– Inkább hazamennék, ha nem baj. Nem akarok udvariatlan
lenni, de…
Jessie érezte, hogy a szíve hevesen ver. Samot leszámítva Vendela
volt az első ember, akit nem érdekelt, ki az anyja. Ha a fiú most itt
volna, láthatná, hogy Vendela őszinte vele.
Amikor küszködve feltekertek a meredek és hosszú
Galärbackenen, hirtelen a hatalmába kerítette egy érzés, amelyet
nem igazán tudott azonosítani. Aztán rájött. Minden bizonnyal
boldogság volt.

Sannának fájt a feje, amikor kinyitotta a bejárati ajtót. Jobban, mint

máskor. A konyhapulthoz ment, és töltött magának egy nagy pohár
vizet. Igazából a kertészeti árudában szeretett enni a virágok között,
de ma elfelejtett ebédet vinni, ezért haza kellett jönnie. Cornelia
egyedül is tudja tartani a frontot, amíg bekap valamit.
Amikor kinyitotta a hűtőt, sírhatnékja támadt. Egy tubus
paradicsompürén és egy üveg mustáron kívül csak némi fonnyadt
zöldséget talált benne, amely már garantáltan ehetetlen volt.
Tudta, mi bántja: sokat gondol Marie-ra és Helenre. Stellára és a
kis Neára. Az árnyra az erdőben. Amitől úgy félt. Tegnap este sem
hagyta nyugodni. A férfira gondolt, aki idejött, és az erdei árnyról
kérdezte, meg arról, kivel játszott Stella. Hazudott neki? Nem
emlékszik. Nem akar emlékezni. A férfi aztán eltűnt, és a zöld szemű
lányról álmodott.
A férfi nem jött vissza, és nem tett fel több kérdést.
Sanna megtorpant, amikor a lányhangokat közeledni hallotta.
Vendela ritkán volt idehaza, többnyire azokkal a fiúkkal lógott az
osztályából, barátnői pedig egyáltalán nem voltak. De most hazajött,
egy nagydarab szőke lány társaságában, és mint mindig,
lerövidítette az utat a pázsiton át.
Sanna a homlokát ráncolta. A lányban volt valami ismerős, de
nem tudott rájönni, mi. Biztos ő is mindig idejárt, amikor Vendela
még kisebb volt, Sanna sosem tudta megjegyezni az összes
barátnőjét.
– Szia! – köszönt Vendela. – Itthon vagy?
– Nem, még mindig az árudában vagyok – mondta Sanna, de
azonnal meg is bánta.
Kettejük közül neki kellene a felnőttnek lennie, de Vendela olyan
csalódott lett, amikor meglátta.
– Jó napot! – mondta a duci lány, és a kezét nyújtotta. – Jessie
vagyok.
– Sanna, Vendela anyja – felelte Sanna, és a lányra nézett.
Biztosan ismeri. Nem tanár az anyja? Vagy ő az, aki a kanyaron
túl lakik? Vele játszott Vendela, amikor kicsi volt?
– Vendela barátnője vagy? – kérdezte végül. – Olyan sokan
voltatok régen, hogy nem tudlak megkülönböztetni benneteket
egymástól.
– De anya…
– Mi most költöztünk ide – felelte Jessie. – Anyám itt dolgozik,
ezért itt lakunk egy darabig.
– Ja, remek.
Sanna meg mert volna esküdni arra, hogy ismeri.
– Felmegyünk a szobámba – mondta Vendela félúton a lépcsőn.
 – Örülök, hogy találkoztunk – mosolygott Jessie, és Vendela után
indult.
Egy ajtó becsukódott, és teljes hangerőn megszólalt a zene. Sanna
sóhajtott egyet. Nyugodt ebédszünetnek néz elébe.
Kinyitotta a fagyasztót, és átnézte a dobozokat. Kissé
reménykeltőbb volt, mint a hűtő, talált egy fél zacskó darált húst a
láda alján. Elővett egy serpenyőt, beledobott egy nagy adag vajat, rá
pedig a húst.
Nemsokára leült az asztalhoz egy csésze kávéval. Elgondolkodva
nézett az emelet irányába, ahol most valami tánczene dübörgött.
Hol látta már ezt a lányt?
Fogta a pletykalapot, amely az asztalon hevert, és lapozgatni
kezdte. Veckans Nu. Valami szemét, amelyet Vendela folyton
hazahordott. Jelentéktelen hírek jelentéktelen celebekről minden
egyes oldalon. Lapozott egyet, és ott mosolygott. Marie. És
egyszeriben beugrott neki, kicsoda ez a lány.
Sötét foltok táncoltak a szeme előtt. Jessie, hát persze! Marie
lánya. A lány, akit Marie házának ablakában látott. Az anyja szemét
örökölte. Ugyanazt a zöld szemet, amelyet Sanna oly sokszor látott
álmaiban.
Az emeleten a vidám nevetés túlharsogta a zenét. Sannának
teljesen kiszáradt a szája. Marie lánya itt van náluk. Mit csináljon?
Mondjon bármit is? Nem a lány hibája, amit az anyja tett. De akkor
is. Túl kézenfekvő. Túl közeli. A falak mintha közeledtek volna, a
torka elszorult.
Felkapta a slusszkulcsot, és kiviharzott a házból.

– Meg kell beszélnünk néhány dolgot – mondta Patrik, és

összekulcsolta a kezét a hasán, miközben a cipőjére szegezte a
tekintetét.
Senki sem szólt semmit.
– Mit gondoltok? Behívjuk Mellbergt is?
– Megértette, mit tett – mondta halkan Annika. – Nem akarom a
pártját fogni, de szerintem belátta a hibáját, és tényleg segíteni akar.
 – Igen, csakhogy akarni és ténylegesen segíteni két külön dolog –
felelte Paula szárazon.
– Ő a rendőrfőnök – mondta Patrik, és felállt. – Függetlenül attól,
mit gondolunk, ez tény.
Pár percre kiment, majd egy szótlan Mellbergjel tért vissza. Ernst
a gazdája nyomában baktatott, és úgy lógatta a fejét, mintha ő is
kegyvesztett lenne.
– Szóval – mondta Patrik, és leült –, most már mindnyájan együtt
vagyunk.
Mellberg az asztalfőn foglalt helyet, Ernst pedig letelepedett a
lábához.
– Azt szeretném, ha mostantól kezdve egy irányba húznánk.
Tárgyilagosan kell hozzáállnunk a feladatokhoz, túláradó érzések
nélkül. Két dologra kell összpontosítanunk, az egyik a Linnea Berg
meggyilkolása ügyében folyó nyomozás, a másik a
menekülttáborban történt gyújtogatás.
– És hogy fogjunk hozzá? – kérdezte Martin.
Gösta bólintott.
– Igen, hogyan osztjuk fel a feladatokat?
– Sok mindent el kell intéznünk. Annika, jegyzetelsz?
Annika felemelte a tollát.
– Először is ki kell hallgatnunk a többi menekültet, azokkal
kezdjük, akik a legközelebb laktak Karímékhoz. Úgy tudom, a fedél
nélkül maradtakat a művelődési központban szállásolták el, amíg
kitalálnak valami megoldást. Paula, Martin, vállaljátok?
Bólintottak, Patrik pedig Göstára szegezte a pillantását.
– Gösta, mit mondott Eva és Peter a bugyiról? Neáé volt?
– Igen – felelte Gösta. – Azt mondták, Neának voltak ilyen
bugyijai, és ez lehetett rajta az eltűnése napján. De…
– De mi? – kérdezte Patrik, és feszülten figyelt.
Gösta volt a legtapasztaltabb kollégája, érdemes meghallgatni,
mire gondol.
– Nem is tudom… Semmi konkrétumot nem tudok mondani, de
valami zavar. Csak nem jövök rá, mi…
 – Hát gondolkodj rajta, aztán majd meglátjuk, mire jutsz –
javasolta Patrik.
Habozott.
– Az egyik legégetőbb feladat, hogy újra kihívjuk Torbjörnéket.
Nagyon idegesít, hogy nem fejeztük be a házkutatást Bergéknél.
Felvetettem reggel az ügyésznek, és egyetért velem. Azon a
véleményen van, hogy mindenképpen csináljuk meg, hiába találtuk
meg a bugyit Karíméknál.
– Én is így gondolom – bólintott Gösta.
Patrik meglepetten pillantott rá. Göstának tényleg kétségei
vannak. De miért?
– Jó – felelte Patrik kurtán. – Felhívom Torbjörnt, és amint lehet,
kimegyünk. Kis szerencsével már ma vagy holnap, attól függ,
mennyi munkájuk van.
– A tűzeseten is ők dolgoznak? – kérdezte Paula.
Patrik a fejét rázta.
– Nem, azzal a tűzoltósági szakértők foglalkoznak. Amíg nem
tudunk biztosabbat, abból indulunk ki, hogy valamiféle Molotov-
koktélt dobtak be az ablakon Karímék házába.
– És mi legyen a névtelen hívásról készült felvétellel? – tudakolta
Paula.
– Annikánál van – válaszolt Patrik. – Hallgassátok meg, hátha
feltűnik valami. A hangot eltorzították, de még ma elküldöm
elemzésre. Remélhetőleg ki tudják küszöbölni a torzítást, vagy
legalább ki tudnak szűrni valami háttérzajt, ami segíthet megtalálni
a hívót.
– Jól van – mondta Paula.
– És Helen meg Marie? – kérdezte Martin. – Még mindig nem
tudjuk, van-e összefüggés a Stella-üggyel.
– Nem, de már beszéltünk velük, és most nincs okunk újabb
kihallgatásra. Várunk, amíg többet tudunk. Én továbbra is azt
hiszem, hogy kell lennie valamiféle összefüggésnek.
– Annak ellenére, amit Karímnál találtunk? – kérdezte Paula.
– Igen, annak ellenére – felelte Patrik, és nem tudta megállni,
hogy ne vessen egy pillantást Mellbergre.
A rendőrfőnök az asztalra szegezte a tekintetét, és egész idő alatt a
hangját sem hallották.
– Szerintem hamis nyom – folytatta Patrik. – De egyelőre persze
semmit sem zárhatunk ki. Egyszerűen csak túlságosan kézenfekvő: a
névtelen hívás, aztán amit Mellberg talált. Ki tudhatta, hogy ott a
bugyi? És miért hívta fel a rendőrséget? Nem, én ezt nem tudom
elhinni.
Gösta malmozott, és látszólag a gondolataiba mélyedt. Patrik már
éppen le akarta zárni a megbeszélést, amikor felpillantott.
– Azt hiszem, tudom, mi zavar. És be is tudom bizonyítani.
 Bohuslän, 1672

Elin egyre jobban kétségbeesett. Preben minden szabadidejét

Brittával töltötte, őt levegőnek nézte. Mintha sosem történt volna
közöttük semmi. Nem volt barátságtalan, csak mintha elfelejtette
volna az egészet. Minden figyelmét Brittának és a születendő
gyereknek szentelte, még Märta sem érdekelte. A kislány
zavarodottan ténfergett fel-alá Sigriddel a sarkában. Elinnek vérzett
a szíve, ahogy elnézte, milyen értetlenül áll a lánya Preben váratlan
érdektelensége előtt, és nem tudta, hogyan magyarázza el neki,
mennyire bolondok tudnak lenni a felnőttek.
Hogyan magyarázzon el neki valamit, amit ő maga sem ért?
Egyvalami azonban világos volt. Többé gondolnia sem szabad
arra, hogy szól Prebennek a terhességéről. Még kevésbé szabad
megtartania a gyereket. Meg kell szabadulnia tőle. Bármi áron. Ha
nem sikerül, fedél nélkül maradnak Märtával, éhezni és koldulni
kényszerülnek, vagy valami más rémséges sors lesz az osztályrészük,
mint más nőknek, akiknek nincs hová menniük. De ezt nem
engedheti. Magzatot elhajtani nem tudott. De ismert valakit, aki
igen. Tudta, kit kerestek fel azok, akik úgy maradtak, de nem volt
férjük, aki gondjukat viselhette volna. Tudta, ki segíthet neki. Helga
Klippare.
Egy héttel később alkalma is kínálkozott rá. Britta Fjällbackába
küldte bizonyos ügyekben. Egész úton érezte, hogy a szíve egyre
nehezebb lesz. Azt képzelte, érzi a gyerek mozgását, holott jól tudta,
túl korai volna. Kis Jan, aki a kocsit hajtotta, hamar feladta, hogy
beszélgessen vele. Elinnek semmi kedve nem volt társalogni, csak
némán ült, miközben a kerekek ütemesen zötyögtek. Amikor
megérkeztek Fjällbackába, leszállt a kocsiról, és szó nélkül indult
útjára. Kis Jannak is voltak elintéznivalói, csak este fog hazatérni.
Elinnek volt ideje bőven.
Pillantások követték, ahogy áthaladt a helyiségeken. Helga a
leghátsó szobában lakott, és Elin tétovázott egy darabig, mielőtt
bekopogott volna. Végül felemelte a kezét, és megkocogtatta a
kopott faajtót.

Kapott gyógyírt a fájdalom ellen, de valójában a testi szenvedést

nem bánta. Minél jobban sajgott, annál kevésbé fájt a szíve. Érezte,
ahogy összehúzódik. Ütemesen. Rendszeres időközönként. Mint
amikor Märta született. De most nem volt meg az az öröm és
várakozás, mint amikor tudta, mi lesz a sok szenvedés gyümölcse. A
szaggató fájdalom és a vér most csak gyászt hoz magával.
Helga nem érzett együtt vele. De nem is ítélkezett felette. Némán
és módszeresen tette, amit tennie kellett, és a gondoskodása
egyetlen jele az volt, hogy olykor letörölgette a verítéket Elin
homlokáról.
– Mindjárt vége – mondta kurtán, miután benézett Elin lába közé,
ahogy ott feküdt a földön egy koszos rongyszőnyegen.
Elin kilesett az ajtó melletti keskeny ablakon. Késő délután
lehetett. Órákig kell ülnie a kocsin Kis Jan mellett a paplakig. Az út
göröngyös, és tudta, hogy minden zökkenés fájdalmat okoz majd. De
jó képet kell vágnia hozzá. Senki sem tudhatja meg, mi történt.
– Most nyomjon – mondta Helga röviden. – Amikor a következő
összehúzódás jön, nyomjon, és akkor kijön.
Elin lehunyta a szemét, és megmarkolta a rongyszőnyeg szélét.
Megvárta, hogy jöjjön a görcs, és amikor a legjobban fájt, tiszta
erőből nyomni kezdett.
Valami kicsusszant belőle. Valami kicsi. Egy kis csomó. Nem
kellett arra várni, hogy felsírjon. Semminek sem kellett jeleznie,
hogy él.
Helga gyorsan végezte a munkáját. Elin hallotta, hogy valami a
mellettük álló vödörbe pottyan.
 – Jobb is így – mondta Helga szárazon, miközben nehézkesen
felállt, és egy törülközőbe törölte a véres kezét. – Nem lett volna
helyes. Semmi jó sem sült volna ki belőle.
Fogta a vödröt, és az ajtó mellé tette. Elin torkát sírás fojtogatta,
de visszatartotta, mígnem apró gömbbé változott a szíve tájékán.
Ezentúl nem gondolhat az édes kisfiúra vagy kislányra sem, aki
Preben kék szemét örökölte. Nem volna helyes. Sosem lettek volna
egy család, mint naiv álmaiban.
Kinyílt az ajtó, és mörhulti Ebba lépett be a nővére szobájába.
Földbe gyökerezett a lába, amikor meglátta Elint a szőnyegen
feküdni. Tátott szájjal figyelte a jelenetet, Elin szétterpesztett véres
lábát, a vödröt az ajtónál és a véres kezét törölgető Helgát.
– Aha – mondta Ebba, és valami megcsillant a szemében. –
Szóval a testvéremnél van dolga. Tudtommal nem házasodott újra.
Az egyik béressel feküdt össze? Vagy felcsapott kurvának a
fogadóban?
– Fogd be! – szólt rá Helga nyersen, mire Ebba lakatot is tett a
szájára.
Elin nem bírt válaszolni. Minden ereje elfogyott, és amúgy sem
számított, mint mond Ebba. Elin felszáll a kocsira Kis Jan mellé,
visszatér a birtokra, és elfelejti ezt az egészet.
– Az ott a kölyök? – mutatott Ebba a vödörre.
Kíváncsian belelesett, és a homlokát ráncolta.
– Úgy néz ki, mint valami torzszülött.
– Fogd már be, különben lekeverek egyet! – fújt Helga.
Megragadta a testvérét, és kilöködte az ajtón. Aztán Elinhez
fordult.
– Ne törődjön Ebbával, mindig is gonosz teremtés volt, már
kiskorában is. Ha óvatosan felül, megmosakodhat.
Elin tette, amit mondtak neki. Felült, a kezére támaszkodott. Fájt
a hasa, és vértócsa terült el a két combja között.
– Szerencséje van, nem kell varrni. És nem is veszített sok vért, de
pihenjen azért pár napot.
– Lesz, ahogy lesz – felelte Elin, és elvette Helgától a nedves
kendőt.
Égő fájdalmat érzett, ahogy letörölgette magát, és Helga egy lavór
vizet tett mellé, hogy kiöblíthesse a kendőt.
– Úgy hallottam… – Helga habozott. – Úgy hallottam, hogy a
húga várandós.
Elin először nem válaszolt, aztán bólintott egyet.
– Igen. Télen a paplak gyereksírástól lesz hangos.
– Biztos valami tanult uddevallai orvos fogja a lelkészné gondját
viselni, ha eljön az idő, de ha kell, küldessenek értem.
– Megmondom nekik – válaszolta Elin égő torokkal.
Képtelen volt Britta gyerekére gondolni. A saját gyerekére sem
bírt. Arra, amelyik a vödörben hevert.
Nagy nehezen felkászálódott, és lehúzta a szoknyáját. Nemsokára
indulnak haza.
– Ne csapkodd az ajtót!
James Samra meredt, aki az előszobában állt.
– Annyira azért nem csaptam be – felelte a fiú, és lerúgta a
cipőjét.
Jamesen úrrá lett a jól ismert harag. Ez a folytonos csalódás.
Tudta, hogy a fia a fekete körömlakkjával és a fekete szemfestékével
gúnyolódik rajta. A virágos tapétába öklözött. Sam összerezzent, és
James érezte, hogy a feszültsége alábbhagy.
Amikor a fia még kisebb volt, valahogy le kellett vezetnie az iránta
érzett haragját. Amikor az erdőben voltak. Vagy azon ritka
alkalmakkor, amikor Helen elutazott. Balesetek történnek. De Helen
egyszer rájött. Sam a földön guggolt, James pedig éppen kezet emelt
rá. Sam felszakadt szája vérzett, és James tudta, milyen lehet ez
kívülről. Helen ez egyszer a sarkára állt. Remegett a hangja a dühtől,
amikor elmagyarázta, mi történhet, ha James még egyszer egyetlen
ujjal is hozzáér Samhoz.
És azóta James nem bántotta. Ez három éve történt.
Sam feltrappolt a lépcsőn, és a férfi azon merengett, mi
bosszanthatta fel ennyire. Majd vállat vont. Kamaszhiszti.
El akart utazni. De még két hét hátra volt addig. Számolta a
perceket. Nem értette azokat a kollégáit, akik honvágyat éreztek,
akiknek hiányzott az unalom és a család. A hadsereg időnként igenis
megkövetelte, hogy úgymond egyedülállók legyenek. Biztos van arra
valami pszichológiai maszlag, miért viselkednek úgy, ahogy, de ő
erre tesz nagy ívben.
Bement a dolgozószobájába, és az íróasztal mögött álló
fegyverszekrényhez lépett. Beütötte a kódot, és hallotta a zár
csippanását. Itt őrizte az engedéllyel tartott fegyvereit, de az emeleti
gardróbban volt még egy csomó, amelyet közel harminc év alatt
gyűjtött, az egyszerű pisztolyoktól az automata fegyverekig. Ha az
ember tudta, kihez forduljon, nem is olyan nehéz ilyesmihez
hozzájutnia.
Ebben a szekrényben volt a Colt M1911-ese. Igazi fegyver, nem
elegáns vagy könnyű. 45-ös kaliber.
Visszatette a pisztolyt. Talán ezzel kellene gyakorolnia Samnak
délután. A sors fintora, hogy az egyetlen dolognak, amelyben Sam a
számítógépeken kívül jó volt, sosem fogja hasznát venni. Egy
aktakukacnak nem jelent pluszpontot, hogy kiválóan lő. Mert ezt a
jövőt képzelte Samnak. Aktakukac lesz valami számítógépes cégnél.
Unalmas, jelentéktelen, haszontalan.
James gondosan becsukta a fegyverszekrény ajtaját. A zár egy
kattanással automatikusan záródott. Az emelet felé nézett. Sam
szobája pont a feje felett volt. Csend volt, de ez csak annyit jelentett,
hogy fejhallgatóval ül a számítógépénél, és az az undorító zene
dübörög a fülébe. James felsóhajtott. Minél hamarabb elindulhat a
szolgálati útra, annál jobb. Már nem bírja itt sokáig.

Erica kérte, hogy küldjék el a címére a képet a megnyitó után, majd

elbúcsúzott Violától. Alig lépett ki a galériából, csipogott a telefonja.
Elolvasta az üzenetet. Pompás. Visszaigazolták a másnapi
programot, már csak azt kellett kitalálnia, hogyan rabolják el
Kristinát. Beütötte Anna számát, hátha a húgának van valami jó
ötlete. Neki csak rossz poénok jutottak eszébe, amelyeket az anyósa
valószínűleg nem díjazott volna.
A telefon kicsöngött. Erica végignézett a téren, és arra jutott,
valamiféle filmforgatás zajlik. A nyakát nyújtogatta, és a kamerák
sűrűjében látni vélte Marie Wallt, de nem tudta egyértelműen
kivenni, annyi bámészkodó sereglett egybe.
– Halló! – szólt bele Anna, mire Erica összerezzent.
– Szia, én vagyok az! Figyelj, mindent előkészítettem holnapra,
délre kell a szállodába mennünk. A kérdés már csak az, hogy
vesszük rá Kristinát, anélkül hogy gyanút fogna. Nem tudsz kitalálni
valami jót? Biztos vagyok abban, hogy nem leszel oda az ötletemért,
hogy raboltassuk el néhány terroristának beöltözött pasassal…
Anna felnevetett. A háttérben szirénázás hallatszott.
– Jaj, a rendőrség az? – kérdezte Erica.
Csend a vonal végén.
– Halló! Ott vagy még?
Erica a kijelzőre nézett, de a hívás nem szakadt meg.
– Igen, halló! Csak egy mentőautó volt.
– Mentőautó? Csak nem a szomszéddal van valami?
– Nem. Nem otthon vagyok.
– Nem? Akkor hol?
– Uddevallában.
– És mit csinálsz ott?
Miért nem mesélte a húga, hogy dolga van Uddevallában, amikor
a ruhapróbán voltak Kristinával?
– Csak orvosi vizsgálat.
– De miért ott? – kérdezte Erica, és a homlokát ráncolta. – Nem is
Uddevallába jársz orvoshoz.
– De ez egy speciális vizsgálat, amit csak a kórházban tudnak
elvégezni.
– Anna, tudom, hogy elhallgatsz valamit. A babával van valami?
Vagy veled? Beteg vagy?
A nyugtalanságtól csomóba ugrott Erica gyomra. Az autóbaleset
óta már semmit sem mert biztosra venni.
– Nem, nem, Erica, esküszöm. Minden rendben. Csak a biztonság
kedvéért végzik el ezt a vizsgálatot, mert…
Anna nem fejezte be a mondatot.
– Jól van, de ígérd meg, hogy szólsz, ha van valami.
– Ígérem – felelte Anna, és gyorsan elterelte a szót. – Holnapra
kitalálok valamit. Délben a Stora Hotelletben, ugye?
– Igen, a nap és az este további részét már elterveztem. Addig
maradsz, ameddig tudsz. Puszi!
 Erica kinyomta a hívást, de továbbra is a fejét törte. Anna titkol
előle valamit. Erre mérget vett volna.
Átvágott a téren a stáb felé. Valóban Marie Wall állt ott. Éppen
befejeztek egy jelenetet, és Ericát lenyűgözte, milyen
szemkápráztató a színésznő. Nem kellett kameralencsén át látnia
ahhoz, hogy tudja, tündökölni fog a filmvásznon. Az a fajta ember
volt, aki valósággal kiragyogott a környezetéből.
Amikor befejezték a jelenetet, Erica hazaindult. Azonban valaki a
nevét kiáltotta, mire megfordult, és körülnézett. Látta, hogy Marie
integet neki. A színésznő a Bryggan kávézó irányába biccentett, és
Erica elindult arra.
– Maga Erica Falck? – kérdezte Marie, és a hangja pont olyan
fátyolos és rekedtes volt, mint a filmekben.
– Én vagyok – felelte ő, és hirtelen rá nem jellemző módon
elfogódottnak érezte magát.
Sosem találkozott még filmsztárral, és kissé megilletődött attól,
hogy olyan ember áll előtte, aki csókolózott már George Clooney-val.
– Biztosan tudja, ki vagyok – nevetett fel Marie fesztelenül, majd
elővett egy doboz cigarettát a táskájából. – Kér egyet?
– Nem, köszönöm, nem dohányzom.
Marie rágyújtott.
– Úgy tudom, beszélni akar velem. Láttam a leveleit… Most van
egy szusszanásnyi időm, amíg beállnak, szóval ha gondolja, ihatunk
valamit, és beszélgethetünk.
Marie a Bryggan kávézó asztalaira mutatott a cigarettájával.
– Persze – vágta rá Erica kissé túl lelkesen.
Azon tűnődött, mit jelent a beállás, de nem merte megkérdezni.
Közvetlenül a stég szélén ültek le egy asztalhoz, és a pincérnő
rohanvást érkezett. Annyira felvillanyozta, hogy Marie-t szolgálhatja
ki, hogy úgy tűnt, bármelyik percben szívrohamot kaphat.
– Két pohár pezsgőt – mondta Marie, és elhessegette a lányt, aki
széles mosollyal távozott a kávézó felé. – Nem is kérdeztem, mit kér,
de a jó emberek szeretik a pezsgőt, és az a benyomásom, maga jó
ember.
 Marie Erica felé fújta a füstöt, miközben tetőtől talpig végigmérte.
– Hát…
Ericának semmi frappáns válasz nem jutott eszébe. Uramatyám,
úgy viselkedik, mint egy tizenkét éves! A hollywoodi csillagok
ugyanolyan emberek, mint mindenki más. Erica megpróbált az
apjától tanult trükkhöz folyamodni, amelyet akkor is alkalmazott,
amikor ideges volt az iskolai kiselőadások előtt – elképzelte, ahogy
Marie letolt gatyával a vécén ül. Sajnos a reményeivel ellentétben
nem vált be, mert még ebben a helyzetben is végtelenül elegánsnak
látta.
A pincérnő sietve jött, és letett eléjük két pohár pezsgőt.
– Rendelünk is rögtön még kettőt, ezt seperc alatt lehúzzuk,
szívem – mondta Marie, és megint elhessegette a lányt.
A jobbjával Ericára emelte a poharát.
– Egészségére! – mondta, és kiitta a pezsgő felét.
– Egészségére! – mondta Erica is, de ő megelégedett egy korttyal.
Ha tovább pezsgőzik itt fényes nappal, egykettőre berúg.
– Mire kíváncsi? – kérdezte Marie, és kiürítette a poharát.
Körülnézett, hol marad a következő adag, és a pincérnő máris
érkezett a két újabb pohárral.
– Először is arra, miért gondolta meg magát, és miért beszél
velem mégis. Annyiszor kerestem.
– Megértem, hogy meglepi. A pályafutásom alatt mindig is nyíltan
beszéltem a múltamról. De talán hallott arról, hogy én is könyvet
készülök írni.
– Igen, pletykálják.
Erica is kiitta a poharát, és a következőért nyúlt. Túl kellemes volt
a napsütésben egy filmsztárral pezsgőzni ahhoz, hogy képes legyen a
józan eszére hallgatni.
– Még nem döntöttem el, hogyan csináljam. De arra gondoltam,
hogy ha Helen már úgyis beszélt magával…
Marie a homlokát ráncolta.
– Igen, tegnap átjött hozzám – szúrta közbe Erica. – Jobban
mondva átszaladt.
 – Igen, tudok róla, hogy megszállott futó. Nem beszéltem vele, de
láttam futni. Alig ismertem rá. Sovány, mint egy agár. Sosem
értettem, mire jó a futás és a mozgás. Elég kerülni a szénhidrátot,
mint a pestist, és az ember vékony marad.
Keresztbe vetette hosszú, formás lábát. Erica irigyen nézte karcsú
alakját, de a szénhidrát nélküli élet elrettentette.
– Tartották a kapcsolatot az évek alatt? – kérdezte.
– Nem – mondta Marie röviden. Aztán ellágyultak a vonásai. –
Közvetlenül az eset után tettünk rá pár félszeg kísérletet, hogy
kapcsolatba lépjünk. De Helen szülei hathatósan megakadályozták.
Mi meg beletörődtünk. Egyszerűbb is volt elfelejteni mindent.
– Hogy élték meg a történteket? A rendőri intézkedéseket? Az
újságcikkeket? A nyilvánosságot? Gyerekek voltak, biztosan nagy
megrázkódtatást jelentett az egész.
– Nem fogtuk fel a helyzet komolyságát. Mindketten azt
gondoltuk, hogy egykettőre elmúlik, és minden olyan lesz, mint
máskor.
– De hogy gondolhatták ezt? Hiszen egy kisgyerek meghalt.
Marie először nem válaszolt. A pezsgőjét kortyolgatta.
– Ne felejtse el, hogy mi magunk is gyerekek voltunk – mondta
aztán. – Úgy éreztük, ketten vagyunk a világ ellen. Hogy egy
burokban élünk, ahová senki sem hatolhat be. Maga hogy látta a
világot tizenhárom évesen? Látta az árnyalatokat? A szürke
zónákat? Vagy mindent egyszerűnek és fekete-fehérnek látott?
Erica a fejét ingatta.
– Igaza lehet.
Emlékezett a tizenhárom éves önmagára. Naiv volt,
tapasztalatlan, klisékben és egyszerű igazságokban hitt. Az ember
csak nagyobb korában érti meg, milyen bonyolult az élet.
– Megkérdeztem Helentől, miért vallottak, és miért vonták aztán
vissza a vallomásukat, de nem állítanám, hogy egyértelmű választ
kaptam volna.
– Nem tudom, hogy tőlem kap-e – válaszolta Marie. – Vannak
dolgok, amikről nem szívesen beszélünk. Amikről nem beszélünk.
 – Miért?
– Mert bizonyos dolgoknak a múltban a helyük.
Marie elnyomta a cigarettáját, és rágyújtott egy újabbra.
– De hát olyan nyíltan beszélt mindig az ügyről. A családjáról és a
nevelőcsaládjairól. Nem úgy tűnik, hogy rejtegetni akarja a
részleteket.
– Nem kell mindig mindent elmondani – felelte Marie. – Talán
majd a könyvemben elmesélem, vagy nem. Valószínűleg nem.
– De legalább őszintén megmondja, hogy nem árulja el a teljes
igazságot. Helen ezt nem ismerte be.
– Helen és én nagyon különbözők vagyunk. Mindig is mások
voltunk. Neki megvannak a maga démonai, nekem meg az enyémek.
– Tartja a kapcsolatot a családjával? Tudom, hogy a szülei
meghaltak, de a két bátyjával?
– A bátyáimmal? – kérdezett vissza Marie, és a földre hamuzott. –
Hát ők szeretnék. Jóban akartak lenni velem, amikor a karrierem
elkezdett felfelé ívelni, és az újságok írogattak rólam. De én rövidre
zártam a dolgot. Mindketten elutasították az életet, más és más
módon, ezért aztán sosem éreztem szükségét, hogy kapcsolatban
legyek velük. Már kiskoromban is a terhemre voltak, és szerintem
felnőttként sem lehetnek valami kedvesek.
– Van egy lánya, ugye?
Marie bólintott.
– Igen, Jessie tizenöt éves. Ízig-vérig kamasz. Sajnos jobban
hasonlít az apjára, mint rám.
– De sosem mutatkozott az apjával, ahogy a pletykalapokból
értesültem róla.
– Édes istenem, dehogy! Csak egy gyors menet volt az irodájában
az íróasztalon, hogy megkapjak egy szerepet. – Marie rekedten
felkacagott, majd Ericára kacsintott. – És meg is kaptam.
– A lánya ismeri a múltját?
– Persze, a mai fiatalok folyton interneteznek, biztos mindent
elolvasott rólam. Úgy láttam, az iskolatársai piszkálták is miattam.
– És hogy viselte?
 Marie megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs. A mai fiataloknak meg kell tudniuk birkózni az
ilyesmivel. Bizonyos fokig magára vethet, ha egy kicsit többet adna a
külsejére, könnyebb dolga lenne az iskolában.
Erica azon merengett, Marie tényleg ilyen hűvös érzelmekkel
viseltetik-e a lánya iránt, mint ahogy mutatja. Nem tudta, ő maga
mihez fogna, ha valaki zaklatná Maját vagy az ikreket.
– És arról mit gondol, ami most történt? Nea meggyilkolásáról?
Hihetetlen egybeesés, hogy amikor visszatért, akkor ölték meg a
kislányt, és ugyanott találták meg, ahol állítólag maguk
meggyilkolták Stellát.
– Nem vagyok hülye, természetesen én is látom a helyzet
furcsaságát.
Marie megfordult, és integetett a pincérnőnek. A pohara megint
üres volt, és kérdőn vonta fel a szemöldökét Ericára nézve, aki csak
megrázta a fejét. Neki még volt pezsgője.
– Csak azt mondhatom, hogy ártatlanok vagyunk – válaszolta
Marie, és a tengerre nézett.
Erica előrehajolt.
– Nemrég belefutottam egy újságcikkbe, és a szerint azt állította,
látott valakit aznap az erdőben.
Marie elmosolyodott.
– Igen, és ezt mondtam a rendőröknek is.
– Először nem, csak miután visszavonták a vallomásukat – felelte
Erica, és figyelte Marie reakcióját.
– Ott a pont – mutatott rá a nő. – Maga tényleg felkészült.
– Elképzelése sem volt arról, ki lehetett?
– Nem – válaszolta Marie. – Ha lett volna, elmondtam volna a
rendőröknek.
– És mi a rendőrség álláspontja most? Maga szerint úgy vélik,
belekeveredtek ebbe a mostani ügybe Helennel?
– Azt nem tudom, Helenről mit gondolnak. De nekem van alibim
a kislány eltűnésének időpontjára, szóval engem nem
gyanúsíthatnak. És Helen sem bűnös. Ahogy a régi ügyben sem volt
az, hozzám hasonlóan. Az a szomorú igazság, hogy a rendőrség
egyáltalán nem járt utána annak, kit láthattam az erdőben aznap, és
most biztosan megint az az ember csapott le.
Erica a kiállításmegnyitón tett látogatására gondolt.
– Jelentkezett magánál a nyomozásért felelős rendőr az évek
alatt? Leif Hermansson.
– Igen… – felelte Marie enyhén homlokráncolva, amiről Ericának
a botox jutott az eszébe. – Most, hogy mondja. De az már évekkel
ezelőtt volt. Az ügynökömön keresztül keresett meg. Több üzenetet
is hagyott, hogy beszélni akar velem. Végül úgy döntöttem, kötélnek
állok. De amikor felhívtam, azt mondták, öngyilkos lett.
– Értem – mondta Erica, és lázasan gondolkodott.
Ha Marie igazat beszél, és Hermansson korábban nem kereste,
minden bizonnyal a tudomására jutott valami, ami új fényt vetett a
régi ügyre. De mi lehetett az?
– Marie!
Egy magas férfi kiáltott oda nekik, aki Erica szerint a rendező
lehetett, és integetett a színésznőnek, hogy menjen.
– Ideje dolgozni, ha megbocsát.
Marie felkelt. Lehúzta a maradék pezsgőjét, majd Ericára
mosolygott.
– Majd máskor folytatjuk. Legyen olyan kedves, és rendezze a
számlát.
Elindult a stáb felé, miközben minden pillantás rá szegeződött.
Erica magához intette a pincérnőt, és kifizette a tartozásukat.
Határozottan drága pezsgőt ittak, így aztán fenékig ürítette a
poharát. Ilyen drága nedűt nem pazarol el.
Hogy Marie hajlandó volt beszélgetni vele, sokat jelentett, ezért
azt tervezte, hogy időpontot kér tőle egy rendes interjúra a jövő
hétre. Helennel is beszélnie kell még egyszer. Ők ketten jelentik a
kulcsot a Stella-ügyről szóló könyvhöz. Az ő vallomásuk nélkül a
könyv sosem lesz siker.
De volt még valaki, aki fontosnak bizonyulhat a történet
szempontjából. Sanna Lundgren. Egész életében együtt élt az eset
utóhatásaival, amely tönkretette a családját. Erica a könyveiben nem
pusztán a gyilkosságról, az áldozatról és a tettesről akart
beszámolni. A hozzátartozók története legalább ilyen fontos volt. A
családok, gyerekek és felnőttek, akiknek hirtelen szertehullott az
élete, az emberek, akik annyira megszenvedték a történteket, hogy
sosem sikerült igazán talpra állniuk. Sanna is mesélhetne Stelláról.
Noha gyermek volt, amikor a húgát megölték, és már elhalványultak
az emlékei, ő járulhat hozzá a legtöbbel a kislány bemutatásához.
Mindig ez Erica könyveinek a magva. Életet lehel az áldozat
figurájába, hogy az olvasók értsék, hús-vér ember volt, akinek álmai,
gondolatai, érzései voltak.
A lehető leghamarabb kapcsolatba kell lépnie Sannával.
Amikor elhaladt a forgatást bámuló tömeg mellett, valaki
megérintette a vállát. Egy nő, aki pipereeszközökkel telepakolt övet
viselt, fél szemmel Marie-t leste, miközben odahajolt hozzá.
– Hallottam, hogy Marie azt mondta korábban, van alibije a
kislány eltűnésének időpontjára – suttogta. – Hogy Jörgennél
töltötte az éjszakát a szállodai szobájában…
– És? – Erica feszülten várta a folytatást.
– Nem igaz – súgta a nő, akiről Erica feltételezte, hogy a stáb
sminkese.
– Honnan tudja? – kérdezte ő is suttogva.
– Onnan, hogy aznap éjjel én aludtam Jörgennél.
Erica a nőre meredt. Aztán elgondolkodva szemügyre vette Marie-
t, aki már egy újabb jelenetet játszott. Tényleg kiváló színésznő volt.

Kába volt a gyógyszerektől, amelyeket beletömtek.

Fájdalomcsillapító. Nyugtató. Az oxigéntartály ütemes pumpálása
álmosító volt. Alig bírta nyitva tartani a szemét. Amikor tudatában
volt, hol van, ömlöttek a könnyei. Megkérdezte a nővérektől, hogy
van Amína, rimánkodott, hogy láthassa, de csak azt dünnyögték
neki, hogy maradjon veszteg. A gyerekek bejöttek hozzá, emlékezett
a meleg arcocskájukra, ahogy a párnájára borulva sírtak. Holnap
elhagyhatják a kórházat, mondta egy orvos, de bízhat egyáltalán
valakiben? A rendőrökben? A menekülttábor lakóiban? Már nem
tudta, ki a barát és ki az ellenség.
Annyi reményt táplált, amikor megérkeztek az új hazájukba.
Dolgozni akart, tenni valamit, a gyerekeit erős, határozott, rátermett
svéd emberekké akarta nevelni. Olyanokká, akik képesek arra, hogy
változtassanak.
És most minden elveszett. Amína egy idegen ország kórházában
fekszik, egy csomó ismeretlen veszi körbe, akik azért küzdenek, hogy
megmentsék az életét. Talán itt fog meghalni, sok ezer kilométerre
az otthonától. Egy olyan országban, ahová ő hozta.
Olyan erős volt a hosszú út alatt. Átkelt vele és a gyerekekkel a
viharos tengeren és a határokon, az éjszakába száguldó vonatok és a
buszok kerekeinek surrogása közepette. Susogtak a gyerekek fülébe,
amikor nem tudtak aludni, megnyugtatták őket, hogy minden
rendben lesz. Becsapta őket. Becsapta Amínát.
Rémálmok kínozták. Az álmok azokról, akiket elárult,
összemosódtak Amína égő hajának és megtört pillantásának
látványával, mintha azt kérdezné, miért hozta rájuk ezt a
balszerencsét, miért rángatta el őt és a gyerekeket ebbe az istentől
elhagyatott országba, ahol mindenki kerüli a tekintetüket, senki sem
látja őket szívesen, senki sem nyújt kezet nekik, és valaki a
tűzhalálba kívánta mindnyájukat.
Karím hagyta, hogy a gyógyszerek elaltassák. Elért az út végére.

– Itt – mondta Gösta, és a bekötőútra mutatott.

Félúton jártak Hamburgsund felé, az út keskeny és kacskaringós
lett, amikor lekanyarodtak az aszfaltról.
– Az erdő közepén lakik? Az ő korában? – kérdezte Patrik, és
kikerült egy macskát, amely pont a kocsi előtt szaladt át.
– Amikor felhívtam, azt mondta, hogy ideiglenesen a nagyapjánál
lakik. Ismerem valamennyire Sixtent. Nagyon megöregedett, és a
faluban hallottam, hogy az unokája hozzáköltözött segíteni. Csak azt
nem tudtam, hogy ő Johannes Klingsby.
– Ilyet se gyakran hallani – jegyezte meg Patrik, és gyorsított a
földúton. – Egy unoka, aki gondját viseli a nagyapjának.
– Ott van – mondta Gösta, és görcsösen szorította a kapaszkodót.
– Jesszusom, veled minden egyes autókázás éveket vesz el az
életemből.
Patrik mosolyogva fordult be egy kis gondozott udvarra, ahol
különféle járművek parkoltak a lakóház előtt.
– Valaki itt nagyon odavan a kocsikért – jegyezte meg Gösta, és
megveregette a kollégája vállát.
Patrik elszakadt a járművektől, és a kőlépcső felé indult, majd
bekopogott. Johannes azonnal ajtót nyitott.
– Jöjjenek, jöjjenek, már odatettem a kávét – mondta, és
félrehúzódott, hogy beengedje őket.
Patrik emlékezett az előző találkozásukra, és örült, hogy ezúttal
kellemesebb körülmények között hozta össze őket a sors, noha az
ügy most sem volt kevésbé komoly.
– Itt vannak, nagyapa! – kiáltotta Johannes, és Patrik hallotta,
hogy valaki dünnyög az emeleten. – Várj, segítek. Megbeszéltük,
hogy nem jössz le egyedül.
– Marhaság – hallatszott egy hang odafentről, de Johannes máris
eltűnt a lépcsőn.
Nemsokára újra megjelent, egy hajlott hátú, viseltes kardigánt
hordó öregembert támogatva.
– Az öregség maga a pokol – mondta a férfi, és kezet nyújtott.
Göstára pislogott.
– Magát ismerem.
– Ismer hát – helyeselt Gösta, és elmosolyodott. – Látom, jó
kezekben van.
– Nem tudom, mihez kezdenék Johannes nélkül. Először
elleneztem, hogy idejöjjön, szerintem az ő korában nem egy vén
trottyot kellene őriznie, de megmakacsolta magát. Rendes gyerek az
én Johannesem, bár nem mindig látja, mi az emberiség érdeke.
Megpaskolta az unokája arcát, mire az zavartan vállat vont.
– Magától értetődik – mondta, és bevezette őket a konyhába.
Leültek a kicsi, de világos helyiségben. Szakasztott úgy nézett ki,
mint bármely más konyha, amelyben Patrik az ügyei során
megfordult. Rendben és tisztán tartották, mégis eredeti állapotában
őrizték meg. A padlót még linóleum borította, a szekrények az
ötvenes évekből származtak, a csempe élénksárga színű volt. A falon
egy nagy, aranyozott óra ketyegett, az asztalt tisztára törölt
viaszosvászon fedte, amelyen apró málnaminták díszelegtek.
– Ne féljenek, nem régimódi kávé lesz – mondta Johannes, és
mosolyogva a konyhapulthoz lépett. – Az első dolgom volt kidobni a
főzőt. Van rendes kávégépünk. Ez sokkal finomabb kávét készít,
ebben még nagyapa is egyetért.
Sixten dörmögött valamit, aztán bólintott.
– Hát a fejlődést nem lehet feltartóztatni.
– Parancsoljanak, és vegyenek kuglófot is – szolgálta fel Johannes
az enni- és innivalót.
Majd leült, és komolyan rájuk nézett.
– Szóval látni akarják a felvételt? – kérdezte.
– Igen – felelte Patrik. – Gösta szerint filmezett a tanyaudvaron,
mielőtt elindultak a keresőláncok, és nagyon szeretnénk látni, mit
vett fel.
– Nem tudtam, hogy nem szabad filmezni, csak arra gondoltam,
milyen jó, hogy ennyien eljöttek segíteni, és meg akartam örökíteni,
mennyire rendesek az emberek.
Johannes megszeppentnek tűnt.
– De azonnal befejeztem, amikor Flygare nyomozó szólt, és nem
tettem fel a Facebookra, meg sehová, esküszöm.
Gösta megnyugtatóan felemelte a kezét.
– Semmi baj, Johannes, lehet, hogy a felvétel segít a
nyomozásban. Nagyon szeretnénk megnézni. A telefonján van?
– Igen, de átmásoltam maguknak egy pendrive-ra is. Elvihetik a
telefont is, ha akarják, de jobban örülnék, ha maradna, kell a
munkámhoz, meg… – Elvörösödött, de azért folytatta. – …hogy a
menyasszonyom elérhessen.
– Találkozott egy helyes kislánnyal – mesélte Sixten, és
Johannesre kacsintott. – Thaiföldön. Gyönyörű szép a fekete hajával
és szemével! Mindig is mondtam neked, hogy előbb vagy utóbb
találsz majd valakit. Mondtam, nem?
– De, mondtad – felelte Johannes, és még inkább feszengett. –
Szóval elvihetik a telefont, de a film rajta van a pendrive-on is, talán
így is jó.
– Persze hogy jó – mondta Patrik megnyugtatóan.
– De szeretnénk most rögtön megnézni, ha lehet – mutatott Gösta
a telefonra, amely Johannes előtt hevert az asztalon.
A fiú bólintott, fogta a készüléket, és keresgélni kezdett a filmek
között.
– Itt is van.
A telefont az asztalra tette Patrik és Gösta közé. Feszülten nézték a
felvételt. Rettenetes volt, annak ismeretében, milyen
végeredménnyel járt a kutatás. Amikor Johannes a filmet készítette,
még mindnyájan reménykedtek. Látszott az emberek lelkes
arckifejezésén és kézmozdulatain, hallatszott a beszédükön, ahogy
csoportokat alkottak, és elindultak az erdő felé. Patrik magát is látta,
amint felkerekedett, és megállapította, hogy nagyon elszántnak tűnt.
Látta Göstát is, aki Evával beszélt, átkarolva a nő vállát.
– Jó kamera – jegyezte meg Patrik, mire Johannes bólintott.
– Ez a legújabb Samsung-modell, nagyon jó minőségű videókat
csinál.
– Aha.
Gösta hunyorított, miközben figyelmesen nézte a filmet. A kamera
végigpásztázta az egész udvart, látszott a pajta, a kert és a lakóház.
– Ott! – kiáltott fel végül, és a képre mutatott.
Patrik megnyomta a szünet gombot, de kénytelen volt kicsit
visszatekerni a felvételt, mert már elhagyták azokat a kockákat,
amelyeket Gösta látni akart. Végül sikerült jó helyen megállítani a
filmet, és mindketten közelebb hajoltak a kijelzőhöz, hogy jobban
kivehessék a képet.
– Ott – nyújtotta ki az ujját Gösta.
Ekkor Patrik is meglátta, mi tűnt fel a kollégájának. Hirtelen
minden teljesen más megvilágításba került.
 A Stella-ügy

Üres volt az élete Kate nélkül. Leif fel és alá mászkált a házban,
anélkül hogy tudta volna, hová tart. A gyásza olyan nagy volt, hogy
hiába telt el annyi év, amióta leengedték a feleségét a sírgödörbe, a
hiánya semmit sem enyhült. Sőt, a magány csak rontott rajta. Persze
a gyerekek be-bejöttek, rendes unokákat neveltek, és jót akartak.
Viola mindennap benézett. De ők már a saját életüket élték.
Felnőttek, kirepültek, családot alapítottak, volt munkájuk és életük,
amelyben nem volt helye egy gyászoló öregembernek. A kedvükért
fenntartotta a látszatot. Azt mondta, minden rendben, sétálni jár,
rádiót hallgat, keresztrejtvényt fejt. És persze csinálta is ezeket. De a
szíve mélyén annyira hiányzott a felesége, hogy azt hitte, menten
darabjaira esik szét.
És hiányzott a munkája is. Úgy érezte, mintha soha nem csinált
volna semmi hasznosat.
Most, hogy ennyi ideje volt, egyre töprengett. Nagy és kis
dolgokon. Az embereken. A bűnön. Az évek során tett
kijelentéseken. És mindazon, ami sosem mondatott ki.
De főleg a Stella-ügyre gondolt. Érdekes módon. Annyira biztos
volt a dolgában. De Kate elültette a lelkében a kétkedés magvait,
Kate mindig is bizonytalankodott. És az eset vége felé egyre
nyilvánvalóbb lett, hogy kétség gyötri. Ahogy Leifet is.
Azokon az éjszakákon, amikor nem jött álom a szemére, minden
szót végiggondolt. Minden tanúvallomást. Minden részletet. És
minél többet rágódott, annál biztosabb lett abban, hogy valami
hibádzik. Valami elsikkadt, és nagy igyekezetében, hogy megoldja az
esetet, hogy megnyugvást adjon a családnak, úgy is maradt.
 Azonban most már nem hunyhatott szemet a hibája felett. Még
nem tudta, hogyan, hol vagy mikor, de borzalmas nagyot vétett. És
Stella gyilkosa még mindig szabadon jár-kel.
– Rita, édesem!
Mellberg ötödszörre kopogott be, de még mindig csak
kacskaringós spanyol káromkodásokat kapott válaszul. Legalábbis
azt hitte, káromkodások. Nem volt valami jó a spanyolja. A
hangnemből ítélve azonban nem szerelmi vallomások hangzottak el.
– Szívem! Drágaságom! Édes kedves Ritám!
Olyan gyengéden beszélt, ahogy csak telt tőle, és újra kopogott.
Aztán felsóhajtott. Milyen nehéz bocsánatot kérni!
– Bemehetnék, drágám? Előbb-utóbb csak beszélnünk kell.
Gondolj Leóra! Hiányozni fog neki a papája.
Mellberg morgást hallott odabentről, de semmi szitokáradat. Ez
azt jelenti, jó stratégiát választott.
– Nem válthatnánk pár szót? Hiányzol. Hiányoztok.
Visszafojtotta a lélegzetét. Odabent teljes volt a csend. Aztán
hallotta a zár kattanását. Megkönnyebbülten vette fel a lábánál
heverő táskát, és óvatosan belépett, amikor Rita kinyitotta az ajtót.
Nem volt ostoba, tudta, hogy kemény dolgokat vághatnak a fejéhez,
Rita ugyanis nagyon vehemens volt, ha begurult. De ezúttal beérte
annyival, hogy karba font kézzel meredt rá.
– Ne haragudj, nagyon bután és elhamarkodottan cselekedtem –
mondta, és megelégedetten látta, hogy Ritának leesik az álla.
Most először kért tőle bocsánatot.
– Hallottam, mi történt – mondta a nő. A hangja még mindig
haragos és fagyos volt. – Tisztában vagy azzal, hogy a gyújtogatást te
idézted elő?
– Igen, igen, tudom. És végtelenül sajnálom.
 – Tanultál az esetből? – kérdezte Rita, és áthatóan nézte
Mellbergt.
A férfi bólintott.
– Tanultam. És bármire kész vagyok, hogy jóvátegyem.
– Nagyszerű. Kezdheted azzal, hogy összeszeded a ruhákat a
hálóban.
– Hogy összeszedem? Azt hittem…
Mellbergt elborította a pánik, ami biztosan az arcán is
tükröződött, mert Rita gyorsan hozzátette:
– Kiválogattam a ruháidat. És az enyémeket is. A művelődési
központban elszállásolt menekülteknek. Szedd össze, ami az ágyon
van, aztán megyünk és leadjuk mindet. Úgy hallottam, Bill minden
követ megmozgat a menekültekért, akik elveszítették az otthonukat.
– De miket válogattál ki? – kérdezte Mellberg nyugtalanul, aztán
rögtön el is hallgatott.
Rájött, hogy nincs abban a helyzetben, hogy bármit is
megkérdőjelezzen. És ha a kedvenc cuccai is bekerültek a
kiválogatott ruhák közé, észrevétlenül visszacsempészheti őket a
szekrénybe.
Rita, mintha olvasna a gondolataiban, azt mondta:
– És ha egyetlenegy ruhát is visszaraksz, ma éjjel is máshol alszol!
És ezután minden éjjel!
A francba! Rita mindig egy lépéssel előttem jár, gondolta
Mellberg, miközben bement a hálószobába. Az ágyon ijesztően nagy
halom tornyosult. És legfelül a kedvenc pulóvere hevert. Be kellett
ismernie, látott jobb napokat is. Mégis nagyon szép volt, és kinek fáj
az, ha lyukas itt-ott? Óvatosan felvette, és körülkémlelt. Lehet, hogy
nem veszi észre, ha…
– Ebbe rakhatod!
Rita mögötte állt, kinyújtott kezében egy szemeteszsák. Mellberg
nagy sóhaj kíséretében a zsákba csúsztatta a pulóvert, aztán a többi
holmit is. Rita ruháinak halma feleakkora volt, de a férfi belátta,
hogy ezt most nem teheti szóvá. Két szemeteszsák telt meg. Mellberg
bekötötte a szájukat, és az előszobába vitte őket.
 – Menjünk – mondta Rita, és két teli bevásárlószatyorral kijött a
konyhából.
Előrement, de amikor Mellberg letette a zsákokat, hogy bezárja az
ajtót, hátrafordult, és röviden azt mondta:
– Egyébként holnaptól vendégeink lesznek.
– Vendégek? – kérdezte a férfi, és törni kezdte a fejét, kiket
hívhatott meg Rita.
A vendégszeretete tényleg minden határon túlment időnként.
– Igen. Karím gyerekei nálunk fognak lakni, amíg az apjuk el nem
hagyhatja a kórházat. Ez a legkevesebb, azok után, amit tettél.
Mellberg már a száját nyitotta, hogy mondjon valamit, de aztán be
is csukta, és felkapta a zsákokat. Az ember válogassa meg a harcait.

– Jó napot, Bill! Látom, jönnek szép számmal! – mondta Paula, és

körülnézett a művelődési központban.
Egyre többen érkeztek, és a régi épületben lázas tevékenység folyt.
Svédek és menekültek csevegtek egymással vidám hangzavarban, a
falak között nevetés visszhangzott.
– Megáll az eszem! – kiáltott fel Bill. – Micsoda nagylelkűség!
Milyen lelkes mindenki! Ki hitte volna?
– Ebből még valami jó is kisülhet – vélekedett Paula.
Bill bólintott.
– Az már igaz. És persze mindannyian gondolunk azokra is, akik
kórházba kerültek.
Az ajkába harapott.
A felesége, Gun jött oda hozzá, és belékarolt.
– Hallottak róluk valamit? – kérdezte.
Paula a fejét rázta.
– Utoljára azt, hogy a gyerekeket holnapig tartják bent
megfigyelésen. Karímnak néhány nappal tovább kell maradnia, mert
csúnyán megsérült a keze, Amína meg… Vele nem tudni, mi lesz.
Gun erősebben szorította meg Bill karját.
– Ha tehetünk valamit…
– Dehogy, istenem, már így is többet tesznek, mint ami elvárható!
– mondta Martin, és körülnézett.
– Felajánlottam Karímnak, hogy vigyázunk a gyerekeire, amíg
kórházban van – jegyezte meg Paula.
Gun bólintott.
– Kedves maguktól, de nálunk is lakhatnak.
– Nem, nem – tiltakozott Paula. – Leo örülni fog a
játszótársaknak, anyám pedig besegít, amikor dolgoznom kell.
Martin megköszörülte a torkát.
– Beszélnünk kellene Karímék közvetlen szomszédjaival. Hátha
látott vagy hallott valaki valamit. Tudják, kik…
Végignézett a nyüzsgő embereken.
– Persze – válaszolta Bill. – Már elkezdtem feltérképezni, ki
kicsoda. Az a pár ott távolabb, a szomszédjukban lakott, kezdjék
velük. Ők majd megmondják, kikkel kell még beszélniük.
– Köszönjük – mondta Paula.
Martinnal együtt átfurakodtak az emberek között a pár felé,
akikre Bill mutatott. De a beszélgetés csalódást okozott. Ahogy a
többi szomszéd kikérdezése is. Senki sem látott semmit, senki sem
hallott semmit. Mindenki aludt, aztán egyszer csak kiabálásra és
füstszagra ébredt. Amikor kirohantak, teljes felfordulás fogadta
őket.
Paula lerogyott egy sarokba, és úrrá lett rajta a reménytelenség.
Elkapják valaha azt, aki felelős ezért a rémtettért? Martin
letelepedett mellé, és arról kezdett beszélni, hogyan folytassák. Majd
az egyik mondat közepén elnémult. Paula követte a pillantását, és
fülig szaladt a szája.
– Az ott…
Oldalba bökte Martint, aki bólintott. Nem volt szükség szavakra.
Az arcpír magáért beszélt, és Paula ettől még szélesebben vigyorgott.
– Csinos.
– Fejezd be! – dohogta Martin, és még jobban elpirult.
– Mikor mentek kajálni?
– Szombaton – mondta Martin, anélkül hogy levette volna a
pillantását a kisgyerekes nőről.
 – Hogy hívják? – kérdezte Paula, miközben a nőt méregette.
Rokonszenves volt. Szép szemében a kisgyerekes szülők
idegessége csillogott, amelyet Paula mostanság minduntalan látott,
amikor tükörbe nézett.
– Mette – felelte Martin, és már olyan vörös volt, hogy az arcszíne
teljesen a hajszínébe olvadt.
– Martin és Mette – kajánkodott Paula. – Jól hangzik.
– Szállj le rólam! – méltatlankodott Martin, és felállt, amikor
Mette feléjük nézett.
– Hívd ide! – kérte Paula.
– Nem, nem – válaszolta idegesen Martin, de Mette már feléjük
tartott a kisfiával a karjában.
– Sziasztok! – köszönt vidáman.
– Szia! – viszonozta Paula az üdvözlést, és a kezét nyújtotta.
– Szörnyű, ami történt – csóválta a fejét Mette. – Hogy lehet
valaki ilyen gonosz? Hogy tehet valaki ilyesmit? Hiszen gyerekek is
laknak ott!
– Igen, újra és újra meglepi az embert, mi mindenre képesek
egyesek – felelte Paula.
– Tudjátok már, ki tette? Vagy kik?
Mette Martinra nézett, aki rögtön megint elvörösödött.
– Nem, még nem. Beszéltünk az emberekkel, de sajnos senki sem
látott semmit.
– Hát akkor csak bekerül egy újabb felgyújtott menekülttábor a
statisztikákba – jegyezte meg Mette.
Sem Paula, sem Martin nem válaszolt. Attól tartottak, hogy
Mettének igaza lesz. Ahogy most állt a helyzet, nem igazán volt
nyomuk. Svédország-szerte gyújtottak fel menekülttáborokat, és a
legtöbb esetben nem sikerült elfogni a tettest. Nagy az esély arra,
hogy itt is ez történik.
– Jon néhány régi játékát hoztuk el – mondta Mette, és
megpuszilta a fiát. – Most mennünk kell, de holnap találkozunk,
ugye?
– Persze, persze – hadarta Martin, és a nyaka tövéig pirult.
 Integetett Mettének és Jonnak, ahogy az ajtó felé nyomakodtak,
és Paula követte a példáját.
– Átment a vizsgán – mondta vigyorogva, mire Martin sóhajtott
egyet.
Aztán hirtelen ő is elvigyorodott.
– Azt nézd! Úgy fest, Bertil bűnbocsánatot nyert!
Paula az ajtó felé sandított, majd a szemét kezdte forgatni, amikor
meglátta az anyját és Mellbergt két szatyorral és két szemeteszsákkal
bejönni.
– Abban bíztam, hogy legalább egy hétig büntiben lesz – nyögte. –
Anyának túl nagy a szíve… De igen… Nem akart rosszat.
Tulajdonképpen.
Martin tovább vigyorgott.
– Na, kinek túl nagy a szíve?
Paula nem felelt.

Sam Jessie öt üzenetét is figyelmen kívül hagyta, de aztán nem bírta

tovább. Valójában nem volt mérges. Megértette a lányt. Ha nem
ismerte volna olyan jól Vendelát és a többieket, ő maga is így tett
volna. Inkább aggódott, mint dühöngött. Aggasztotta, miben
sántikálhatnak Vendeláék. Aggasztotta, hogy Jessie-nek baja eshet.
Pár percig csak ült a mobillal a kezében, aztán azt írta:
„Találkozzunk az erdőben a házunk mögött. A nagy tölgynél. Nem
lehet eltéveszteni.”
Miután elküldte az SMS-t, lement a földszintre. James az
íróasztalánál ült, és a monitorra meredt. Sam érkezésekor
felpillantott, és ugyanúgy ráncolta a szemöldökét, mint mindig,
amikor meglátta.
– Mi van? – kérdezte.
Sam megvonta a vállát.
– Arra gondoltam, gyakorolok egy kicsit. Elkérhetem a Coltot?
– Persze – felelte James, majd a fegyverszekrényhez lépett. –
Délután lőhetnénk együtt.
– Jessie-vel találkozom.
 – Szóval a csajoddal lősz?
James a fegyverszekrény előtt állt, ezért Sam csak a hangokat
hallotta, ahogy beütötte a kódot, csippant a zár, és kinyílt az ajtó.
– Nem olyan, mint a többiek.
– Jól van. – James megfordult, és átadta Samnak a fegyvert. –
Tudod a szabályokat. Ugyanabban az állapotban hozod vissza, ahogy
elvitted.
Sam csak bólintott.
Az övébe tűzte a fegyvert, és elhagyta a dolgozószobát. A hátában
érezte James pillantását.
Amikor elhaladt a konyha előtt, az anyja a pultnál állt, mint
mindig.
– Hová mész? – kérdezte.
A hangja remegett.
– Gyakorolok – felelte Sam rá sem nézve.
Köröztek egymás körül. Mindketten féltek megszólalni. Féltek,
hogy bizonyos szavak túl sokat mondanának. Az anyja említette,
hogy Erica Falck beszélni szeretne vele, de Sam még nem döntötte
el, mi legyen. Hogy mit mondjon el. Hogy mit mondhat el.
Frissen nyírt fű illatát érezte, ahogy a telek végébe ért. Ő maga
vágta le tegnap este. James parancsba adta, hogy hetente háromszor
meg kell csinálnia.
Amikor jobbra nézett, megpillantotta Neáék pajtáját. Nem
szerette különösebben a kisgyerekeket, vadócok voltak, és folyt a
taknyuk. De Nea más volt, mindig ragyogott, mint a nap.
Összerándult a gyomra, és gyorsan elfordult. Nem akart erre
gondolni.
Amikor beért az erdőbe, ellazította a vállát. Itt nyugalom volt. Itt
senki sem foglalkozott vele, hogy néz ki, milyen ember, hogyan
beszél. Az erdőben önmaga lehetett.
Lehunyta a szemét, és hátrahajtotta a fejét. Az orrán át lélegzett.
Érezte a lombok és a tűlevelek illatát, hallotta a madarak és a kis
állatok neszeit. Néha elképzelte, hogy hallja, ahogy a pillangók
verdesnek a szárnyukkal, és a bogarak másznak a fatörzseken.
Csukott szemmel lassan-lassan körbefordult.
– Mit csinálsz?
Sam összerezzent, és majdnem elveszítette az egyensúlyát.
– Semmit – felelte.
Jessie rámosolygott, és Sam érezte, ahogy melegség árasztja el a
mellkasát.
– Jól nézett ki – mondta a lány, és becsukta a szemét.
Hátrahajtotta a fejét, és lassan körbefordult. Kuncogott, majd
megbotlott, és Samnak kellett elkapnia.
A lány hajába fúrta az orrát, köréje fonta a karját, és érezte a puha
húsát a keze alatt. Azt kívánta, hogy Jessie is olyannak lássa magát,
amilyennek ő látja. Semmit sem változtatna rajta, akkor sem, ha
megtehetné. De a lány is olyan volt, mint ő. Lelkileg sérült.
Nincsenek szavak, amelyek meggyógyíthatnák őket.
Jessie ránézett azzal a szép, komoly pillantásával.
– Haragszol? – kérdezte.
Sam kisepert egy hajszálat az arcából.
– Nem – válaszolta, és így is gondolta. – Csak nem akarom, hogy
csalódj. Vagy bántsanak.
– Tudom – mondta Jessie, és a mellére hajtotta a fejét. – Tudom,
hogy rossz tapasztalataid vannak Vendelával. De velem nagyon
kedves volt. Nem hiszem, hogy ennyire meg tudná játszani magát.
Sam csak hümmögött, és ökölbe szorult a keze. Tudta, kicsoda
Vendela. És Nils meg Basse. Látta, milyen élvezettel gyötörték.
– Meghívtak Basséékhoz holnap bulizni – mondta Jessie. – Téged
is szívesen látnak.
A szeme ragyogott, Sam legszívesebben mégis ráüvöltött volna,
hogy ne menjen. De egész életében csak bántották, ő nem akart
bántani másokat.
– Legyél óvatos! – mondta inkább, és megcirógatta a lány arcát.
– Nem lesz baj, de ha aggódsz, miért nem jössz velem?
Sam a fejét rázta. Az életben nem teszi be a lábát Basséékhoz.
– Látni sem akarom őket, de persze ettől te még elmehetsz. Sosem
tiltanék meg neked semmit, ugye, tudod?
 A két kezébe fogta a lány arcát, majd gyengéden szájon csókolta.
Ahogy mindig, Jessie kiszívta a tüdejéből a levegőt.
– Gyere! – mondta Sam, majd kézen fogta, és magával húzta.
– Hová megyünk? – kérdezte Jessie kifulladva, ahogy
futólépésben követte.
– Megtanítalak valamire.
Sam megállt, és egy céltáblára mutatott, amelyet egy fára
erősítettek.
– Lőni fogsz? – kérdezte a lány.
A szeme úgy csillogott, ahogy Sam korábban még nem látta.
– Te is – mondta.
Jessie le sem vette a szemét a pisztolyról, amelyet Sam előhúzott
az övéből.
– Hihetetlen, hogy a szüleid megengedik, hogy fegyvered legyen.
Sam felhorkantott.
– Apám még szorgalmazza is. Szerinte a lövészet az egyetlen,
amiben jó vagyok.
– És jó vagy benne?
– Nagyon is.
Igazat szólt. Mintha a teste pontosan tudta volna, mit kell tennie
ahhoz, hogy a golyó pontosan oda csapódjon be, ahová kell.
– Először megmutatom, aztán segítek. Jó?
Jessie bólintott, és rámosolygott.
Sam szerette magát Jessie szemével látni. Jobb emberré vált tőle.
Amit az apja sosem nézett volna ki belőle.
– Így kell állni. Stabilan. Jobbkezes vagy?
A lány bólintott.
– Én is. Akkor jobb kézbe kell fogni a pisztolyt, így. Aztán
hátrahúzod a szánt. Most bekerült egy golyó a csőbe.
Jessie bólintott, a szeme ragyogott.
– Most el lehet sütni. Tartsd mozdulatlanul a kezedet! A célt az
irányzékon át kell látnod. Ha sikerül mozdulatlanul tartanod,
eltalálod, amire célzol.
Sam felvette a megfelelő testhelyzetet, behunyta a fél szemét,
célzott, és lőtt. Jessie ugrott egyet, és felsikoltott. Sam elnevette
magát.
– Megijedtél?
A lány bólintott, de továbbra is mosolygott. Sam intett neki, hogy
lépjen mellé.
– Most te jössz.
Átadta neki a fegyvert, mögé állt, és a karjára tette a karját.
– Így tartsd!
A markolatra igazította az ujjait és megfelelő pozícióba a lábát.
– Most már helyesen állsz, és helyesen tartod. Látod a célt? A
tábla közepére célzol?
– Igen.
– Jó, akkor hátralépek, te meg óvatosan meghúzod a ravaszt. Nem
szabad erősen és hirtelen, csak finoman.
Jessie megfelelően és stabilan állt, helyesen tartotta a pisztolyt.
Lassan és egyenletesen lélegzett.
Felhúzta a vállát, miközben a lövésre készült.
Eltalálta a táblát, és vidám ugrándozásba kezdett.
– Hé, nem ugrálhatsz egy töltött fegyverrel! – kiáltott rá Sam, de
közben ő is nagyon örült a lány örömének.
Jessie letette a pisztolyt, és rámosolygott. Sam még sosem látta
szebbnek.
– Király vagy! – mondta neki.
Átölelte, és magához szorította. Belekapaszkodott, mintha már
csak a lány tartaná ebben a világban. És ez igaz is volt.
– Szeretlek – lihegte.
Jessie egy darabig hallgatott. Bizonytalanul nézett fel rá. Mintha
kételkedne abban, hogy Sam tényleg hozzá beszél-e. Aztán
felvillantotta azt a gyönyörű szép mosolyát.
– Én is szeretlek, Sam.

– Szia, Kristina! – mondta Erica kissé túl vidáman.

Érezte a pezsgő hatását, és próbálta összeszedni magát. A
biztonság kedvéért egész úton hazafelé rágózott, és amikor a
tenyerébe lehelt, úgy vélte, nem érezni az alkoholszagot.
– Ittunk pár pohárkával? – kérdezte Kristina, amikor kijött az
előszobába.
Erica némán sóhajtott egyet. Az anyósának olyan szimata van,
mint egy kopónak. Már azt is csodálta, hogy Patrik nem viszi be a
rendőrségre, ha nyomkövetőre van szüksége.
– Megkínáltak a megnyitón egy pohárral – mondta Erica.
– Egy pohárral… – fújtatott Kristina, és bement a konyhába.
Isteni illatok szállingóztak.
– Szokás szerint csak mindenféle vacak kaja volt itthon, tele E-
számokkal meg ki tudja, milyen mérgekkel, a gyerekeknek a végén
még farkuk nő, ha ezen élnek. Nem ártana néha egy kis házi koszt…
Erica nem hallgatta tovább, hanem a sütőhöz lépett, és kinyitotta
az ajtaját. Kristina lasagnéje. Négy sütőformában, hogy le lehessen
fagyasztani.
– Köszönöm – mondta, és hirtelen ötlettől vezérelve, megölelte az
anyósát.
Kristina döbbenten pislogott.
– Biztosan nem csak egy pohár volt… – Levette a kötényét,
felakasztotta, és miközben kiment az előszobába, folytatta: – A
gyerekek ehetnek is, amint kész van. Szépen eljátszottak, csak egy
teherautó miatt kaptak hajba, de elsimítottuk az ügyet Majával.
Olyan rendes gyerek ez a kislány, Patrik is ilyen volt ennyi idős
korában, sosem szeretett szerepelni, órákig eljátszott magában… De
most sietnem kell, annyi dolgom van az esküvőig, és Gunnar nem
valami nagy segítség, bár akarni akar, de nem igazán boldogul,
jobban járok, ha magam csinálok mindent. És most hívtak a Stora
Hotelletből, hogy már holnap döntsem el, melyik étkészletet
szeretném az esküvőn. Együgyűségemben azt hittem, hogy csak egy
készletük van, de ezzel az esküvővel kapcsolatban semmi sem
egyszerű, és mindent nekem kell intézni. Délben találkozom ott
valakivel, de remélem, gyorsan megy majd. Megkértem őket, hogy
küldjenek fotókat az étkészletekről, de szerintük mindenképpen a
saját szememmel kell látnom. Még szívrohamot kapok, mire a
végére érünk ennek az egésznek…
Sóhajtott egyet. Háttal állt Ericának, és éppen a cipőjét húzta,
ezért nem láthatta a menye vigyorát. Anna máris a tettek mezejére
lépett.
Búcsút intett Kristinának, aztán bement a nappaliba a
gyerekekhez. A szobában szokatlanul nagy volt a rend, és Erica
hálával vegyes szégyent érzett. Természetesen kínos volt, hogy
Patrik anyjának kellett takarítania, amikor náluk járt, de Erica úgy
gondolta, vannak fontosabb dolgok is a makulátlan otthonnál.
Biztosan élvezte volna, ha mindig tisztaság veszi körül, de ez csak a
harmadik helyen állt a munkája és a gyerekei mögött. Meg persze
feleségnek is kellett lennie, és egy kicsit néha önmagának. És hogy
sikerrel járjon, néha inkább megnézett egy-egy részt Dr. Phil
műsorából, ahelyett hogy súrolt és sikált volna. Talán ez akadályozta
meg, hogy példás háziasszony legyen.
Csipogott a tojásóra, és Erica kiment a konyhába, hogy kivegye a
lasagnét. Hangosan korgott a gyomra. Kiáltott a gyerekeknek, aztán
leültette őket az asztalhoz, és mindenkinek szedett a tányérjára egy
nagy adagot a csodásan illatozó ételből. Remek volt a kicsikkel
cseverészni, egy halom dolgot meséltek, és – mint mindig – egy
halom dolgot kérdeztek. Erica már megtanulta, hogy a „csak” nem
elégséges válasz.
Vacsora után a gyerekek egykettőre visszaszaladtak játszani, Erica
meg leszedte az asztalt, és feltett egy kávét. Öt perccel később végre
leülhetett a határidőnaplóval, amelyet Violától kapott. Lapozgatni
kezdte. Lendületes tollvonásokkal írt jegyzetekkel volt tele. Nehezen
olvasta a régimódi, cirkalmas kézírást, és ahogy Viola is jelezte, Leif
gyakran használt rövidítéseket. De Erica hamar rájött, hogy a férfi
mindent feljegyzett, ami a nap folyamán történt, a találkozásoktól
kezdve az időjárásig. Különös érzés volt egy idegen ember életét a
kezében tartania. Hétköznapok és hétvégék, nap nap után, kék
tintás jegyzetek kis és nagy dolgokról. Aztán egyszer csak nem volt
tovább. Megnézte az utolsó bejegyzés dátumát. Leif azon a napon
halt meg.
 Elgondolkodva simította végig az oldalt. Azon merengett, miért
döntött Leif úgy, hogy pont aznap dobja el magától az életet. A
bejegyzések nem adtak támpontot. Egyszerű, mindennapi
történések. Napsütés, szitáló eső, séta Sälvikig, vásárlás. Csak egy
bejegyzés lógott ki a sorból: „11”. Mire utalhat?
Erica a homlokát ráncolta. Visszalapozott pár oldalt, hogy lássa,
máshol is felbukkannak-e a számok. De nem. Csak ezen az egyetlen
helyen szerepelt a tizenegyes. Talált viszont egy másik bejegyzést
néhány héttel korábban, amelyen megakadt a szeme: „55”, mellette
pedig az állt: „két óra”. Lehet, hogy az ötvenötös szám egy személyt
jelöl, akivel ebben az időpontban kellett találkoznia? És ha igen, kit?
Látták őket?
Erica félrerakta a határidőnaplót. Odakint a sárga fény narancsos
árnyalatot öltött: a nap lassacskán a horizont alá bukik. Mindjárt
beesteledik, és csak az isten a megmondhatója, mikor jön haza
Patrik. Ködösen felrémlett benne, hogy mondani akart a férfinak
valamit, de mintha elfújták volna. Vállat vont. Akkor mégsem volt
olyan fontos.

Patrik körülnézett a tárgyalóban, ahogy ott állt a mágnestábla előtt

filccel a kezében.
– Hosszú és nehéz napok állnak mögöttünk – mondta. – A
legfrissebb fejlemények ismeretében azt szeretném, ha együtt
átvennénk mindent, aztán felosztanánk a holnapi tennivalókat.
Paula jelentkezett.
– Nem kellene erősítést kérnünk? Uddevallából vagy
Göteborgból?
Patrik megrázta a fejét.
– Már utánanéztem. Forráshiány. Megszorítások. Sajnos egyedül
kell boldogulnunk.
– Oké, persze – felelte Paula lemondóan.
Patrik meg tudta érteni. Kisebbek voltak a gyerekei, mint neki, és
kevés idő maradt a családra.
– Kiderítettetek valamit a művelődési központban? – kérdezte, és
kíváncsian figyelte, ahogy Paula Martinra vigyorog.
– Semmit – válaszolta Martin, kerülve a kolléganője tekintetét. –
Senki sem látott semmit, aludtak, majd hirtelen kiabálásra és
mozgolódásra ébredtek.
Patrik bólintott.
– Jól van, azért köszi. Gösta, elmondanád, mire jutottál ma?
– Persze – felelte a férfi nem minden büszkeség nélkül.
Joggal büszke, ismerte el Patrik. Derék rendőri munkát végzett a
nap folyamán.
– Sosem hittem, hogy lehet valami abban a névtelen hívásban,
aminek alapján megtaláltuk a bugyit Karímnál.
Gösta nem nézett Mellbergre, aki megint elmélyülten
tanulmányozta a foltot az asztallapon.
– De tudtam, hogy láttam valami fontosat… Csak hát már nem
vagyok húszéves…
Sandán elmosolyodott.
Patrik látta, hogy mindenki feszülten figyel. Nyilván érezték, hogy
valami nagy bejelentés készül, már akkor, amikor Göstával
visszatértek a rendőrségre, de Patrik meg akarta várni, hogy
egyszerre tudják megosztani mindenkivel.
– A dolog úgy áll, hogy Nea az anyja szerint jégvarázsos bugyit
viselt. Ötös csomagban vették, és mind az öt más színű volt. Amit
Karímnál találtunk, kék, de volt valami ezzel kapcsolatban, ami
zavart. Aztán beugrott, mi a baj, csak azt nem tudtam, hogyan
bizonyítsam, és nem is voltam teljesen biztos…
– Atyaég! Nem akarsz a tárgyra térni? – motyogta Mellberg, mire
a többiek dühös pillantásokat küldtek felé.
– Emlékeztem arra, hogy az egyik srác, aki megtalálta Neát,
filmezett a mobiljával, mielőtt elindult volna a keresés. Ezért
Patrikkal elmentünk hozzá, és elkértük a filmet. Patrik, meg tudnád
mutatni?
Ő bólintott, és lenyomott egy gombot a számítógépen, amelyet
úgy tett az asztalra, hogy mindenki jól lássa.
– Mit kell néznünk? – kérdezte Martin, és előrehajolt.
 – Először próbáljátok kitalálni, ha nem sikerül, újra lejátszom –
mondta Patrik.
Mindenki feszülten meredt a monitorra. A kamera végigpásztázta
a tanyaudvart, oda-vissza, a házat, a pajtát, az egybesereglett
embereket.
– Ott – mondta Gösta. – A szárítókötélen. Látjátok?
Mindenki még jobban előrehajolt.
– A kék bugyi! – tört ki Paulából. – Ott lóg!
– Így van!
Gösta összekulcsolta a kezét a tarkóján.
– Vagyis Nea nem viselhette ezt a bugyit az eltűnésekor, hiszen ott
lógott a szárítón, amikor a kislányt kerestük.
– Más szóval valaki ellopta a szárítókötélről, és szándékosan
Karímnál rejtette el. Majd befutott a névtelen hívás, amelyet
Mellberg fogadott.
– Igen – nyugtázta Patrik komoran. – Valaki Karímra akarta fogni
a dolgot, bár az a sanda gyanúm, hogy nem személy szerint ő volt a
céltáblája, csak egy menekült.
Paula sóhajtott egyet.
– Sokat beszéltek arról a faluban, hogy egy menekült lehet a
gyilkos.
– És valaki úgy gondolta, jobb lesz, ha kézbe veszi az ügyet –
egészítette ki Patrik. – Nyugodtan kiindulhatunk abból a
feltételezésből, hogy rasszista indítékokból tett így valaki. A kérdés
az, hogy ugyanaz vagy ugyanazok voltak-e, mint a gyújtogatók.
– Egész Svédországban gyújtanak fel menekülttáborokat –
jegyezte meg Gösta. – Olyanok, akik azt hiszik, rájuk nem
vonatkoznak a törvények.
– Hát amennyien a legutóbbi választásokon a Svédország
Barátaira szavaztak, nem is vagyok meglepve – fűzte hozzá
fejcsóválva Patrik.
Feszült volt a légkör Svédország-szerte, és ami azt illeti, egész
Európában. Még a második generációs bevándorlók számára is,
mint amilyen Paula volt. Patrik azonban sosem hitte volna, hogy
őket is eléri a gyűlölethullám.
– Azt javaslom, hogy ezt a nyomozást kezeljük külön a Nea-
ügytől. Szerintem nincs közük egymáshoz, és nem akarom
összekutyulni a szezont a fazonnal, már így is sok értékes időt
veszítettünk.
– Nem lehetett tudni – dörmögte Mellberg, de gyorsan el is
hallgatott.
Belátta, hogy egyelőre tanácsosabb visszafognia magát.
– Paula, azt szeretném, ha te a gyújtogatás ügyében vizsgálódnál
Martinnal együtt. Kérdezősködjetek, ne csak afelől, hogy mikor és
hogyan ütött ki a tűz, hanem afelől is, hogy kerülhetett a bugyi
Karímékhoz. Láttak-e valakit a menekülttáborban, akinek semmi
keresnivalója nem volt ott. Meg ilyenek.
– De nem tudom, milyen időpontra kérdezzek rá – mondta Paula.
Patrik elgondolkodott egy percre.
– A névtelen hívással van összefüggésben, amely csütörtök dél
körül futott be – felelte végül. – Ez puszta feltételezés, de induljatok
innen, és haladjatok visszafelé az időben. Gösta már beszélt Nea
családjával, de fogalmuk sincs, mikor tűnhetett el a bugyi a
szárítóról, szóval csak annyit tudunk, hogy a keresés időpontjában
még ott volt. Azt követően bármikor elvihették.
Paula Gösta felé biccentett.
– Megkérdezted a családot, láttak-e a tanyán idegeneket?
– Meg, de nem láttak senkit. Az erdőből azonban nem nehéz
belopózni az udvarra, és elcsenni valamit a szárítókötélről. A ház
mögött van kifeszítve, és nem látni az ablakból, mert eltakarja egy
fal.
– Jó – felelte Paula, miközben jegyzetelt. – Beszélni kellene a
helyi idegenellenes szervezeteknél lévő forrásainkkal. Bár az én
hátteremmel talán nem a legjobb ötlet felvenni velük a kapcsolatot.
Martin, átvállalnád?
– Hogyne – mondta a fiatalember.
Patrik remélte, hogy Martin nem érzi mellőzöttnek magát, amiért
Paulát nevezte ki felelősnek. De jól tudta, hogy Martin értelmes
ember, és tisztában van azzal, hogy eljön majd az ő ideje is.
– Jó, akkor tiétek a gyújtogatási ügy, és kiderítitek, miért akarták
a gyilkosságot Karímra kenni. Tartsátok a kapcsolatot a kórházzal is,
és tájékoztassatok a fejleményekről. Mi újság a gyerekekkel, Paula?
Megengedték, hogy nálatok legyenek?
– Igen, az otthoni fronton minden oké.
Mellberg, aki feltűnően csendben ücsörgött, most felragyogott.
– Igen, Leo örülni fog a játszópajtásoknak.
– Rendben – felelte Patrik kurtán.
Igyekezett nem túl sokat gondolni Karímra és a családjára, hiszen
pillanatnyilag úgysem tehetett semmit azon kívül, hogy megpróbálja
elkapni azt, aki ezt tette velük.
– És itt van még a Nea-ügy. Mint tudjátok, nem örültem, hogy
félbe kellett szakítanunk a házkutatást a tanyán. Nemrég beszéltem
Torbjörnnel, és holnap délután tudnak küldeni embereket, hogy
befejezzék a vizsgálatot. A környéket lezártuk, de csak remélhetjük,
hogy nem mentek tönkre az esetleges nyomok. Egyelőre ebből
indulunk ki.
– Mást nem nagyon tehetünk… – jegyezte meg Gösta.
Patrik tudta, hogy kellemetlen számára még egyszer felbolygatni
Bergék otthonát.
– Mi a helyzet a régi nyomozati anyagok összehasonlításával? –
kérdezte, mire Annika felpillantott a jegyzeteiből.
– Még mindig nem találtam meg a régi kihallgatási
jegyzőkönyveket az irattárban, viszont újra átvettem az
orvosszakértői és technikusi jelentéseket, meg minden anyagot, amit
Ericától kaptunk. Sok újdonságot nem találtam. Az orvosszakértői
jelentést mindnyájan olvastátok, láttátok a helyszíni szemle
eredményét, és hallottátok, mit mesélt Erica Marie-ról és Helenről.
– Igen, és Marie meg Helen kihallgatása sem hozott semmi
eredményt. Állítják, hogy ártatlanok Stella meggyilkolásában, vagyis
valaki más volt a tettes, épp ezért elméletben lehetséges, hogy most
is ezt az embert keressük. Marie-nak van alibije. Helennek azonban
nincs, de nem utal rá semmi.
 Martin vett egy csokis kekszet. A csokoládé megolvadt a
melegben, kénytelen volt lenyalogatni az ujjáról.
– A házkutatással kezdjük holnap, hogy legalább azt letudjuk –
mondta Patrik.
Nem szerette, ha ilyen sok a zsákutca, és ilyen kevés a támpont.
Ha nem találnak valami nyomot, amelyen elindulhatnak, a
nyomozás megreked.
– És mi van a gyomorban talált csokoládéval, azzal nem
kezdhetünk valamit? – kérdezte Paula.
Patrik a fejét rázta.
– Valószínűleg sima csokis keksz. Minden boltban kapható. Nem
vezet sehová. De mivel Bergéknél nem volt otthon csoki, Nea valahol
máshol szerezte aznap reggel. Vagy kapta valakitől.
– És arról mit gondolsz, hogy Leif az élete vége felé kételkedni
kezdett a lányok bűnösségében? – vetette fel Gösta.
– Tudom, hogy Erica fel akarja göngyölíteni ezt a szálat.
Reméljük, jut valamire.
– Rendőrmunkát végző civilek – dünnyögte Mellberg, és
megvakarta Ernst füle tövét.
– És jobbak, mint egyesek – szúrt oda Martin.
Patrik megköszörülte a torkát.
– Össze kell tartanunk, és egy irányba kell haladnunk – mondta.
– Mindnyájunknak.
Martin bűntudatos képet vágott. Aztán azt kérdezte:
– Mikor kapjuk meg a névtelen hívás elemzését? Szerinted sokáig
tart? És mit remélünk ettől?
– Nem tudom, milyen lehetőségek vannak – felelte Patrik –, de
természetesen abban bízom, hogy sikerül kiküszöbölni a torzítást, és
meghalljuk az igazi hangot. Vagy lesz valami a háttérben, ami segít
azonosítani a hívót.
– Mint a filmekben, ahol mindig van egy fütyülő vonat vagy egy
kongó templomharang a felvételen? – viccelődött Martin.
– Igen, kis szerencsével sok mindent megtudhatunk a
háttérzajokból – válaszolt Patrik.
 Körülnézett, és észrevette, hogy Gösta elnyom egy ásítást.
– Azt hiszem, mára végeztünk. Ha nem pihenünk, nem fogjuk
bírni. Szóval menjen mindenki haza, legyen a családjával, egyen,
aludjon, és holnap újra nekifutunk.
Mindenki hálásan kelt fel, és Patrik látta, hogy az elmúlt napok
hihetetlen feszültsége rajta hagyta a nyomát az arcokon. Ma este
arra volt szükségük, hogy átölelhessék a szeretteiket. Mindenkinek.
Habozott kicsit, majd Göstához fordult, de Martin megelőzte.
– Nem jössz át hozzánk ma vacsorára? Hiányzol Tuvának.
Gösta bólintott.
– Szívesen – felelte, és vállat vont.
De az örömét nem tudta elrejteni.
Patrik csak állt ott, amíg a kollégák egymás után elhagyták a
tárgyalót. Egy család voltak. Egy sok szempontból diszfunkcionális,
macerás és békétlen család. De egyúttal szeretetteljes és gondoskodó
család is.
 Bohuslän, 1672

A teste hamarabb meggyógyult, mint várta. Néhány napig fájt és

hasogatott, aztán olyan volt, mintha mi sem történt volna. A
hiányérzet azonban nem múlt el. Tette a dolgát, elvégezte a
munkáját, de örömét nem lelte benne.
Märta nyugtalan volt, éjszakánként Elinhez bújt, mintha fel
akarná melegíteni. Apró ajándékokkal lepte meg, hogy mosolyt
csaljon az arcára. Virágokat szedett a mezőn, kis kavicsokat az úton.
Elin próbálkozott. A lányra mosolygott, köszönetet mondott,
átkarolta, megpaskolta puha kis arcát. De érezte, hogy a szeme nem
mosolyog. Ölelő karja merev volt, és görcsös.
Preben sem vele, sem Märtával nem állt szóba. A lány végül
beletörődött, és már nem akarta felhívni magára a férfi figyelmét.
Továbbra is járt a kántorhoz, és tanult olvasni, de azokat az időket,
amikor Prebennel ült a könyvtárban, mintha elfújták volna. Britta
várandóssága mindent megváltoztatott, és Preben úgy bánt a
feleségével, mint egy törékeny porcelánbabával.
Most, hogy a férje osztatlan figyelmét élvezhette, Britta hatalma
nőttön-nőtt. És ezzel együtt az Elinnel szembeni haragja is. Elin
folyton magán érezte fürkésző tekintetét, pedig már nem is volt
miért őrködni fölötte. Tette, amit kellett, mindenben segített a
húgának, és kerülte, amennyire csak lehetett. Britta hasának
növekedése – miközben az övé lapos és üres volt – intő jel és örökös
kín forrása lett.
Egy nap Brittának Fjällbackában akadt dolga. Az idő nagy
részében ágyban feküdt, de amikor az orvos azt mondta, felkelhet,
rögtön környezetváltozásra vágyott.
 Elin hosszan nézett utána, amikor útra kelt. Britta egy órát szánt
arra, hogy felöltözzön, és rendbe hozza magát, ami Elin szerint
finoman szólva is túlzás volt egy fjällbackai út előtt. Uddevalla túl
távoli úti célnak bizonyult Britta állapotában, ezért esett a választása
Fjällbackára, és biztosan élvezte, hogy levetheti a hálóruhát, és
nyilvánosan mutatkozhat.
Rohant az idő. Mosásnap volt, mindent ki kellett hordani a
paplakból, mindent ki kellett súrolni és sikálni, kiteregetni a napra,
majd megint bevinni. Az elfoglaltság áldás volt, mert így Elin nem
ért rá gondolkodni. Élvezte, hogy sem Britta, sem Preben nincs
otthon. Preben Lurbe utazott hivatalos útra, csak két nap múlva
várták haza, de Britta már estére itt lesz.
Amióta elvetette a gyermeket, most először kapta magát
dudorászáson.
Märta meglepetten nézett rá, és kis arcáról olyan öröm sugárzott,
hogy Elinnek belesajdult a szíve. Elszégyellte magát, amiért a
lányának kellett bűnhődnie az ő vétkéért. Hagyta a szőnyeget,
amelyet éppen a teknőben mosott, magához szorította a lányát, és
megcsókolta szőke buksiját. Minden rendbe jön. Ők még itt vannak
egymásnak.
Minden más csak álom volt. Egy gyerekes, lehetetlen álom.
Megpróbálta elhitetni magával, hogy Isten a pártjukat fogja, de gőg
volt ebben hinnie. Isten úgy büntette, ahogy helyesnek látta. És ki
volt ő, hogy megkérdőjelezze az Úr akaratát? Inkább hálásnak
kellene lennie azért, amije van. Märtáért. Az ételért és a fedélért a
fejük felett. Sokaknak ennyi sem jutott, és elbizakodottság volt
többet kívánni.
– Sétálunk egyet ma este? Kettesben – kérdezte, leguggolt Märta
elé, és megfogta a karját.
A lány buzgón bólintott. Sigrid a lába körül tekergőzött és
ugrabugrált, úgy tűnt, megérezte a gazdája örömét.
– Arra gondoltam, vihetnénk kosarat is, és elkezdhetnéd
megtanulni, amit a nagyanyám tanított nekem. Aki az ő
nagyanyjától tanult. Hogy te is tudj segíteni másoknak, ahogy én is
teszem.
– Jaj, anya! – kiáltott fel Märta, és Elin nyakába borult. –
Szerinted most már elég nagy lány vagyok?
Elin nevetve bólintott.
– Igen, Märta, már elég nagy lány vagy.
Märta repesve szaladt el Sigriddel a sarkában, Elin pedig
mosolyogva nézett utánuk. Pár évvel későbbre tervezte a dolgot, de a
lánya gyorsan cseperedett, ezért döntött így.
Lehajolt, és újra mosni kezdte a szőnyeget. A karizmai sajogtak a
nehéz munkától, de a szíve már rég nem volt ilyen könnyű. Letörölte
a verítéket a kézfejével a homlokáról, és felpillantott, amikor
meghallotta az udvarra beforduló lovak és a kocsi hangját.
Hunyorgott az erős napfényben. Britta érkezett haza, és sötét
pillantással szállt le a kocsiról. Sietve, lobogó szoknyával indult Elin
felé, és csak közvetlenül előtte állt meg. Az udvaron mindenki
abbahagyta a munkát. A húga arckifejezése láttán Elin
hátratántorodott. Nem értette, mi történt, amíg Britta tenyere az
arcán nem csattant. Aztán a testvére sarkon fordult, és beviharzott a
házba.
Elin lehorgasztotta a fejét. Nem kellett körülnéznie ahhoz, hogy
tudja, mindenki őt bámulja. Azzal is tisztában volt, mi történt. Britta
megtudta, miért járt a múltkor Fjällbackában. És nem volt olyan
ostoba, hogy ne tudjon összeadni kettőt meg kettőt.
Elin arca égett a pofontól és a szégyentől, amikor újra leguggolt
mosni. Nem tudta, most mi lesz. De ismerte a húgát. Valami
szörnyűség volt készülőben.
– Mit gondolsz, miért engedte meg az édesanyád, hogy beszéljek
veled? – kérdezte Erica, és a tizenéves fiút méregette.
Meglepődött, amikor Sam felhívta, de ugyanakkor örült is. Sam
talán más megvilágításba tudja helyezni Helen személyét, és
elmesélheti, milyen volt egy bűntény árnyékában felnőni.
A fiú megrántotta a vállát.
– Nem tudom. De ő is beszélt magával.
– Igen, de az volt az érzésem, téged távol akar tartani a
történtektől.
Erica egy süteményes tálat tolt a fiú elé. Sam vett egy szeletet, és
Erica megpillantotta a feketére festett körmét, amelyről a lakk már
lepattogzott. Volt valami megindító abban, ahogy a fiú titkolni
próbálta a gyerekségét, a pattanásos és zsíros bőrét, langaléta testét,
amelyből még hiányzott a felnőttek mozgáskoordinációja. Gyerek
volt, aki kétségbeesetten igyekezett felnőttnek látszani, ki akart lógni
a sorból, miközben be is akart illeszkedni. Erica hirtelen végtelen
gyengédséget érzett iránta, látta a bensőjében a magányt, a
bizonytalanságot, és megsejtette azt a szorongást, amelyet a dacos
pillantás takart. Nem lehetett könnyű neki. Az anyja múltjának
árnyékában felnőni. Egy pletykáktól hangos közösségbe
beleszületni, és noha a szóbeszéd idővel elhalkult, sosem szűnt meg
teljesen.
– Nem tudott távol tartani – mondta Sam komoran, ami
alátámasztotta Erica benyomásait.
A tizenévesekre oly jellemző módon a fiúnak nehezére esett Erica
szemébe néznie, de figyelmesen hallgatta.
 – Hogyhogy? – kérdezte Erica.
A telefon hangfelvevője rögzített minden szót.
– Kiskorom óta hallok az ügyről. Már nem is emlékszem, miket.
De az emberek kérdezgettek. A gyerekek piszkáltak. Nem tudom,
hány éves lehettem, amikor először utánanéztem. Talán kilenc?
Újságcikkeket kerestem az interneten, nem volt nehéz dolgom.
Aztán mindent összegyűjtöttem, amit csak tudtam. Vannak
mappáim otthon. Tele kivágott cikkekkel.
– Édesanyád tud róla?
Sam megint vállat vont.
– Nem hinném.
– Beszélgetett veled a történtekről?
– Nem, soha. Erről nem beszélünk otthon.
– De te szeretnél? – kérdezte Erica gyengéden, és felkelt, hogy
töltsön még kávét.
Sam is kért, de Erica látta, hogy a bögréje még érintetlen. Úgy
vélte, szívesebben inna üdítőt, csak nem akart gyerekesnek tűnni.
Sam harmadjára is megvonta a vállát. Vágyakozva nézte a
süteményes tálat.
– Vegyél! – mondta Erica. – Amennyit csak akarsz. Próbálunk
kevesebb édességet fogyasztani, úgyhogy jót teszel velünk, ha
mindet megeszed, akkor legalább én sem esem kísértésbe.
– De hát maga nagyon csinos. Nem kell ilyenek miatt aggódnia –
felelte Sam lovagiasan és egy gyermek ártatlanságával.
Erica mosolyogva ült vissza. Sam kedves fiú volt, és Erica azt
kívánta, bárcsak lerakhatná a terheit, amelyeket egész életében
cipelnie kellett. Ő nem tett semmi rosszat. Nem maga választotta a
bűn, a vádak és a gyász örökségét. A szülők bűnének nem volna
szabad az ő vállát nyomnia. Pedig Erica szabályosan látta, ahogy
ránehezedik.
– Segített volna, ha nyíltan beszélgettek róla? – kérdezte.
– De nem beszélgetünk. Egyáltalán semmiről. Nem… Nem olyan
család vagyunk.
– De te szerettél volna beszélni róla? – erősködött Erica.
 A fiú felemelte a tekintetét, és ránézett. A fekete szemfesték sem
bírta elvonni a figyelmet az égő pillantásáról.
– Igen – mondta Sam végül. – Szerettem volna.
Újabb vállrándítás. Ez a pajzsa. A védelme. A közöny
láthatatlanná tevő köpönyeg volt számára, amely elrejtette.
– Ismerted Linneát? – váltott témát Erica.
Sam összerezzent. Nagyot harapott a süteménybe, és rágás közben
a tekintetét a térdére szegezte.
– Miért kérdezi? – tudakolta. – Mi köze van ennek Stellához?
– Csak kíváncsiságból. A könyvemben mindkét ügyről írok, és
mivel a szomszédjukban laksz, azt reméltem, tudsz egy kicsit
mesélni róla. Hogy milyennek láttad.
– Gyakran találkoztunk – felelte Sam könnyes szemmel. – Ami
nem is csoda, hiszen közel laktunk egymáshoz. De kisgyerek volt,
szóval nem ismertem igazán. De bírtam, és szerintem ő is engem.
Mindig integetett, amikor arra bicóztam.
– Mást nem tudsz mondani róla?
– Nem. Mit mondhatnék?
Erica megvonta a vállát. Aztán úgy döntött, felteszi a kérdést,
amelyre olyan rettenetesen szeretne választ kapni.
– Szerinted ki ölte meg Stellát? – Visszafojtotta a lélegzetét.
Mit gondolhat Sam az anyja bűnéről? Erica még mindig nem
igazán tudta, mit higgyen. Minél többet olvasott, minél többet
beszélgetett az emberekkel, minél több tényt ismert meg, annál
jobban összezavarodott. Tényleg nem tudta. Ezért valóban
számított, mit gondol Sam.
A fiú sokáig késlekedett a válasszal. Fekete körmével az asztalon
dobolt. Aztán felnézett, és a lobogó tűz felizzott, amikor Ericára
szegezte a pillantását.
Alig hallhatóan, lassan azt mondta:
– Fogalmam sincs. De az anyám senkit sem ölt meg.
Amikor nem sokkal később Sam elkerekezett, Erica hosszan
nézett utána. Volt a fiúban valami, ami nagy hatást gyakorolt rá.
Szíven ütötte a fekete ruhás kamasz látványa, akinek nem adatott
meg a gyerekkor, amelyet megérdemelt volna. Azon tűnődött, mi
lesz belőle, milyen felnőtté válik. Szívből remélte, hogy a fájdalom,
amely sütött belőle, nem viszi rossz útra. Hogy valaki kézen fogja, és
meggyógyítja a sebeit, amelyeket a múlt okozott.
Remélte, hogy valaki szeretni fogja Samot.

– Szerinted mit szól majd? – kérdezte Anna. – Mi van, ha felkapja a

vizet?
A Stora Hotellet éttermében álltak, és Kristinára vártak.
Erica lepisszegte.
– Bármelyik percben beeshet.
– Jó, de Kristina nem igazán van oda a meglepetésekért. Mi van,
ha begurul?
– Jókor jut eszedbe – sziszegte Erica. – És ne löködj!
– Bocs, nem tudom behúzni a hasam – sziszegett vissza Anna.
– Ha nem maradtok csendben, meghall minket.
Kristina legjobb barátnője, Barbro nézett rájuk szigorúan, mire
Erica és Anna elnémult. Elég vegyes csapatot hívtak meg Kristina
leánybúcsújára. Kettőjükön kívül még négy nő volt jelen, akikkel
Kristina tartotta a kapcsolatot. Erica csak futólag találkozott velük,
ezért fennállt a veszély, hogy nagyon hosszú délutánnak és estének
néznek elébe.
– Jön!
Anna izgatottan integetett, mire néma csend lett. Hallották
Kristina hangját a recepcióról. A recepcióst világosan megkérték,
hogy vezesse be az étterembe.
– Meglepetééés!!! – kiáltották, amikor Kristina belépett.
Az asszony ugrott egyet ijedtében, és a szívéhez kapott.
– Jesszusom, mi ez?
– Leánybúcsú – mondta Erica fülig érő szájjal, de a szíve mélyén
reszketett.
Mi van, ha Annának lesz igaza?
Kristina egy darabig csendben állt, aztán hahotában tört ki.
– Leánybúcsú! Egy ilyen vén csoroszlyának? Ti nem vagytok
épeszűek! De legyen! Mi a dolgom? Áruljak csókokat a faluban?
Ericára lesett, akiben szétáradt a megkönnyebbülés. Talán
mégsem lesz tökéletes katasztrófa ez a nap.
– Nem, azt megúszod – mondta, és megölelte az anyósát. – Mást
terveztünk. Először is öltözz át, vedd fel azt, ami ebben a zacskóban
van.
Kristina egy pillanatig halálra váltan nézett rá, amikor Erica felé
nyújtotta a szatyrot.
– Nem kell kimenned benne az utcára, csak mi látunk.
– Jól van… – mondta Kristina hezitálva, és elvette a zacskót. –
Akkor kiszaladok a mosdóba, és felveszem.
Amíg Kristina távol volt, a recepciós hozott hat poharat és egy
vödörben jégbe hűtött pezsgőt. Anna vágyakozva nézett a palackra,
de aztán fintorogva elvette a gyümölcslevet.
– Huhhh – mondta, és ivott pár kortyot.
Erica átkarolta a vállát.
– Nemsokára…
Töltött a hölgyeknek, majd magának is, és az ajtóban várták
Kristinát. A csapaton moraj futott végig, amikor megjelent az
étterem ajtajában.
– Mit eszeltetek még ki?
Kristina széttárta a karját, mire Erica elfojtotta a kuncogását. De
el kellett ismernie, hogy az anyósa remekül néz ki a rövid, rojtos-
flitteres, vörös ruhában. Milyen jó lába van! – gondolta irigyen.
Úszna a boldogságban, ha neki csak fele ilyen jó virgácsai volnának.
– Mit kell csinálnom így kirittyentve? – kérdezte újra Kristina,
aztán hagyta, hogy betereljék az étterembe.
– Mindjárt meglátod – felelte Erica, majd fogta a telefonját, és
küldött egy üzenetet.
Jöhetsz.
Miközben válaszra várt, egyik lábáról a másikra állt. Ez most vagy
bejön, vagy nem.
Az emeleten megszólalt a zene, lendületes latin ritmus, a
hangforrás lassan közeledett. Kristina kiitta a pezsgőspoharát. Erica
sietett újratölteni.
Egy pocakos, fekete öltönyös alak tűnt fel. A fogai között egy
rózsát tartott, és színpadiasan széttárta a karját. Anna felkuncogott,
mire Erica oldalba bökte a könyökével.
– De Gunnar… – hebegte Kristina döbbenten.
Aztán ő is kuncogni kezdett.
– Szépségem – mondta a férfi, és kivette a rózsát a szájából. –
Szabad?
Kristinához lépett, és széles gesztussal átnyújtotta a virágot.
Kristina kuncogása vihogásba ment át.
– Tudom már, mit sütöttetek ki! – mondta, és átvette a rózsát.
– Megtanultok csacsacsázni – felelte Erica, és mosolygott.
Az ajtóra mutatott.
– Hoztunk segítséget is.
– Mi? Kicsodát? – kérdezte Kristina, és hirtelenjében idegesnek
tűnt.
Gunnar azonban ragyogott, alig bírt veszteg maradni
izgatottságában.
– Felbéreltünk egy szakembert. Valakit, akit minden pénteken
megcsodálsz a táncos tévéshow-ban.
– Csak nem Tony Irvinget? – kérdezte Kristina meghökkenve. –
Rettegek Tony Irvingtől.
– Nem, nem őt, valaki mást, aki szintén nagyon szigorú.
Kristina homloka ráncokba gyűrődött. A ruháján megzörrentek a
flitterek, ahogy megfordult, és Ericának eszébe jutott fotózni. Sokat
fotózni. Éveken át használhatja a képeket, hogy zsarolja az anyósát.
Ekkor Kristina meglátta, kiről is van szó, és felkiáltott:
– Cissi!
Ericának csak úgy ragyogott az arca. Kristina öröme azt igazolta,
hogy zseniális húzás volt részéről ez az egész. Mindenki tudta, hogy
az anyósa lelkes rajongója a Let’s Dance show-műsornak, ezért
amikor Erica elolvasta a hirdetést, amely tudtul adta, hogy Cecilia
„Cissi” Ehrling Danermark tánctanfolyamot tart a TanumStrandon,
egyből rávetette magát a telefonra.
 – Jól van, kezdjük! – mondta Cissi lelkesen, miután mindenkit
üdvözölt.
Kristina hirtelen megint idegesnek látszott.
– Mindenki szeme láttára kell táncolnom? Nagy lebőgés lesz!
– Nem, nem, mindenki táncol! – jelentette ki Cissi határozottan.
Erica és Anna rémülten pillantott össze. Ez egyáltalán nem illett
Erica terveibe. Úgy gondolta, hogy Kristina és Gunnar táncleckét
vesz, míg a többiek remekül szórakoznak és pezsgőznek. De okosabb
volt annál, mintsem hogy tiltakozzon, és hosszan Annára nézett,
majd kiment, és Cissi elé állt. Merje csak a húga kihúzni magát azzal
az ürüggyel, hogy terhes!
Két órával később izzadt volt, fáradt és boldog. Cissi olyan
energikusan vette végig velük az alaplépéseket, hogy az ragályos
volt, és nagyon kimerítő. Erica másra sem bírt gondolni, csak arra,
hogy fog fájni holnap mindenhol. De öröm volt látni Kristina
boldogságát, amikor helyesen mozdította a lábát és a csípőjét, a
flitterek meg csak úgy csilingeltek a ruháján. Úgy tűnt, Gunnar is
istenien szórakozott, de patakokban folyt róla a verejték a fekete
öltönyben.
– Köszönjük – mondta Erica, és hirtelen felindulásból megölelte
Cissit.
Ennél klasszabb dolgot még nem csinált. De ideje volt rátérni a
második programpontra. Aprólékosan megtervezte az egész napot,
ráadásul a Stora Hotellet éttermét csak két órára tudták kibérelni.
Töltött pezsgőt mindenkinek.
– Itt az ideje, hogy a vőlegény távozzon – mondta. – A délután és
az est további részéről az urak ki vannak tiltva. Kaptunk egy
lakosztályt az emeleten, hogy rendbe szedjük magunkat, egy óránk
van, aztán ebéd.
Kristina megcsókolta Gunnart, aki nyilvánvalóan rákapott a
táncra, mert kecses ívben megdöntötte a menyasszonyát, ami nagy
üdvrivalgást váltott ki. A hangulat jobb már nem is lehetett volna.
– Jól csináltad – suttogta Anna, és megveregette Erica karját. –
Bár marhára kétballábas vagy, időnként még a nyanyák is jobban
rázták, mint te…
– Fogd be! – mondta Erica, és belebokszolt Anna vállába, aki
egyre csak vigyorgott.
Amikor felmentek a Marco Polo-lakosztályba, Erica rádöbbent,
hogy a leánybúcsú kezdete óta eszébe sem jutott a munkája. És így
volt jó. Szüksége volt már erre. Csak rohadtul fájt a lába.

– Tartjátok a frontot?
Zavarodottan néztek rá, és Bill már ezredjére figyelmeztette
magát, hogy vagy egyszerűen kell fogalmaznia, vagy angolul kell
beszélnie.
– Minden oké?
Bólintottak, de az arcukra volt írva az idegesség. Megértette őket.
Biztosan úgy érezték, ennek sosem lesz vége. Mindenki, akivel a
művelődési központban beszélt, ugyanazt mondta. Azt hitték, ha
Svédországba jönnek, minden jóra fordul. De gyanakvással és
szövevényes bürokráciával találták szemben magukat, és sokan
voltak, akik gyűlölték mindazt, amit ők képviseltek.
– Adnán, átveszed? – kérdezte Bill, és a kormányra mutatott.
Adnán elfoglalta a kormányos helyét, és tekintetében büszkeség
csillant. Bill a szíve mélyén remélte, hogy más képet tud nekik
festeni az országról, amelyet úgy szeretett. A svédek nem gonoszak.
Csak félnek. Ezért ilyen barátságtalan a társadalom. Félelemből.
Nem gonoszságból.
– Behúzod a vitorlát, Halíl?
Bill egy képzeletbeli kötélen mutatta a mozdulatot.
Halíl bólintott, és példásan elvégezte a feladatot.
A hajó gyorsított, és kissé megdőlt, de ettől már nem estek
pánikba a tanítványai. Bill azt kívánta, hogy ő is ilyen nyugodt
legyen. Nemsokára elérkezik a verseny ideje, és még annyi mindent
meg kellett tanítania nekik. Egyelőre azonban örült, hogy egyáltalán
hajlandók folytatni. Megértette volna, ha bedobják a törülközőt, és
feladják az egészet. De folytatni akarták, Karím kedvéért, és ma
reggel újfajta elszántságot látott az arcukon. Már sokkal
komolyabban vették, és ez meglátszott azon is, ahogy vitorláztak,
ahogy a hajó hasította a vizet.
A lovasok mindig azt hangoztatják, hogy fontos beszélni a
lovakhoz, és Bill is így volt a hajóval. Nem halott, lélektelen tárgynak
tekintette. Néha úgy érezte, jobban szót ért a hajókkal, mint az
emberekkel.
– Mindjárt fordulunk – mondta, és értették.
Most először tűntek csapatnak. Minden rosszban van valami jó,
ahogy Bill apja mondogatta, és ez elég jól illett a jelenlegi helyzetre.
Csakhogy nagy árat fizettek. Bill reggel felhívta a kórházat, hogy
Amína felől érdeklődjön, de csupán családtagoknak adnak ki
információkat. Mindenesetre abban reménykedett, hogy ha nincs
hír, az jó hír.
– Jól van, most!
Amikor a vitorla dagadni kezdett a szélben, uralkodnia kellett
magán, hogy ne kiáltson fel örömében. Ez volt a legszebb manőver
eddig. Olajozottan ment minden.
– Szép volt, fiúk! – mondta nyomatékosan, és felmutatta a
hüvelykujját.
Halíl arca felragyogott, a többiek kihúzták magukat.
Billt a nagyobb fiaira emlékeztették, akiket szintén kihozott a
vízre. Nilsszel vitorlázott valaha? Nem emlékezett rá. Sosem szentelt
neki annyi figyelmet, mint Alexandernek és Philipnek. És most meg
kellett fizetnie érte.
Idegennek érezte Nilst. Nem is értette, hogyan alakíthatott ki
magában ilyen nézeteket, hogyan verhetett gyökeret benne ennyi
harag az ő otthonukban, ahol mindig a véleményszabadság és az
elfogadás volt a vezérelv.
Tegnap este, amikor hazaért, eltökélte, hogy beszél a fiával. Úgy
istenigazából elbeszélget vele. Régi sebeket tép fel, kitisztítja a
felgyűlt gennyet, fejet hajt, bocsánatot kér, hagyja, hogy Nils
rázúdítsa a csalódását és a haragját. De Nils szobájának ajtaja zárva
volt, és nem nyílt ki a kopogásra. A fia csak felhangosította a zenét,
mígnem az egész ház visszhangzott tőle. Végül Gun Bill vállára tette
a kezét, és arra kérte, várjon. Adjon időt Nilsnek. És biztosan igaza
is volt. Minden megoldódik majd magától. Nils még fiatal volt,
kiforratlan.
– Irány haza – mondta, és Fjällbacka felé mutatott.

Sam görnyedten ült a joghurtostál fölött, minden figyelmét lekötötte

a mobilja. Helennek majd’ megszakadt a szíve, ahogy elnézte. Azon
merengett, merre járhatott a fia délelőtt.
– Sokat vagy mostanában Jessie-vel – mondta.
– Igen. És?
Sam hátralökte a székét, és a hűtőhöz ment. Töltött magának egy
nagy pohár tejet, majd felhajtotta. Hirtelen olyan kicsinek tűnt.
Mintha csak néhány hete totyogott volna itt körbe a kedvenc
elrongyolódott macijával a hóna alatt. Helen azon tűnődött, hová
lett a maci. James biztosan kidobta. Nem szerette, ha felesleges
dolgokat őrizgetnek. Nem fért bele a világképébe, hogy valamit
érzelmi okokból megtartsanak.
– Csak arra gondoltam, nem biztos, hogy jó ötlet – mondta Helen.
Sam a fejét csóválta.
– Ne beszéljünk róla.
Helennel forgott a világ, mint mindig, ha erre gondolt. Behunyta a
szemét, és a szédülés abbamaradt. Sokéves gyakorlata volt már
ebben. Harminc éve élt a vihar szemében. Már megszokássá vált.
– Nem vagyok biztos abban, hogy örülök, amiért ennyit vagytok
együtt – mondta, és maga is hallotta, milyen esdeklő a hangja. – És
szerintem apád sem örül neki.
Régen ez elég nyomós érvnek számított.
– James? – Sam valósággal kiköpte a nevet. – Úgyis mindjárt
elutazik megint, nem?
– Igen, pár hét múlva – felelte Helen, és nem sikerült palástolnia
a megkönnyebbülését.
A szabadság hónapjai jönnek. Lélegzetvételnyi szünet. Az volt a
legfurcsább benne, hogy tudta, James is így érez. Egy olyan börtön
foglyai voltak, amelyet maguk építettek. És Sam a közös túszuk.
 A fiú letette a poharat.
– Jessie-n kívül még soha senki nem értett meg. Nem várom el,
hogy megértsd, de így van.
Visszatette a tejesdobozt a hűtőbe, arra a polcra, amelyet a vajnak
és a sajtnak tartottak fenn.
Helen azt akarta mondani, hogy igenis megérti. Pontosan tudja.
De a falak egyre emelkedtek közöttük, ahogy a titkok száma
szaporodott. Fojtogatták Samot, anélkül hogy tudta volna, miért.
Helen kiszabadíthatta volna, de nem merte. És most már túl késő.
Az öröksége, a bűn olyan ketrecbe zárta, amelyből pont úgy nem
lehetett kitörni, mint ahogy Helenéből sem. A sorsuk
elválaszthatatlanul összefonódott.
De a csend kibírhatatlan volt. Sam páncélján nem lehetett áttörni,
olyan keménynek bizonyult. Sok minden rejtőzhetett mögötte, ami
bármikor kirobbanhatott.
Helen belevágott.
– Gondolsz néha…
A fiú beléfojtotta a szót. A pillantása jeges volt, olyan, mint
Jamesé.
– Ne beszéljünk róla, azt mondtam.
Helen elhallgatott.
A bejárati ajtó kinyílt, és felhangzottak James döngő léptei.
Mielőtt Helen egyet pislantott volna, Sam eltűnt a szobájában.
Helen betolta a székét, a poharat és a tálat a mosogatóba tette, aztán
a hűtőhöz sietett, hogy a helyére tegye a tejet.

– Hát megint itt vagyunk – mondta Torbjörn szárazon, mire Patrik

gyomra összerándult.
Ez az egész házkutatás kész káoszba torkollt, és fogalma sem volt,
milyen hatással lesz ez a végeredményre. De most nem tehettek
mást, nekigyürkőztek és csinálták.
– A házban semmi érdekeset nem találtunk, a pajtával folytatjuk
– mondta.
– Aztán a fészerrel és az udvarral, ha jól értettem tegnap.
 Patrik bólintott.
– Igen.
Torbjörn ráhunyorgott a szemüvege fölött. Tavaly kapta.
Emlékeztető, hogy ők sem lesznek fiatalabbak.
– Hallottam, hogy Mellberg cseszte el…
– Ki más? – sóhajtott Patrik. – De megpróbáljuk a legjobbat
kihozni a helyzetből. Annyi előnye legalább van, hogy most nincs itt
a család.
Patrik végignézett a kihalt udvaron, és hálásan gondolt Göstára.
Egy hosszúra nyúlt telefonbeszélgetésben magyarázta el Peternek,
mennyire fontos, hogy befejezzék a házkutatást. És azt is javasolta,
hogy ez remek alkalom lenne a családnak, hogy végre kicsit
kimozduljon a tanyáról. Nyilvánvalóan hallgattak rá, mert nem
tartózkodtak itthon, amikor a technikusokkal együtt megérkeztek.
– Én is bemehetek? – kérdezte Torbjörnt, és reménykedett abban,
hogy igenlő választ kap.
Mindig nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a lehető
legkevesebben mászkáljanak az átkutatandó területen, de Patrik
nem igazán tudta, mihez kezdjen magával. Gösta valamilyen okból
eltűnt az erdőben.
– Be – egyezett bele Torbjörn, aztán szigorúan felemelte az ujját.
– De nem leszel láb alatt, és teljesen beöltözöl, rendben?
– Persze – vágta rá Patrik, de már a puszta gondolattól is, milyen
meleg lehet a műanyag védőöltözet, rosszullét fogta el.
Ezen a nyáron az összes melegrekord megdőlt, és patakokban
folyt róla a víz amúgy is.
És valóban, amikor magára öltötte a védőruhát, olyan érzése
támadt, mintha szaunázna. A pajtában még fülledtebb volt a levegő,
mint odakint. Mindig is kedvelte a pajtákat. Volt valami különös
abban, ahogy a fény bevilágít a fal deszkái között. Már-már
szakrálisnak tűnt, ráadásul a pajták nyugalmat és békét árasztottak.
Pont ezért feszélyezte, hogy megzavarták a nyugalmat a zörgő
védőruháikkal és eszközeikkel, táskáikkal és fojtott mormogásukkal.
Patrik egy sarokba húzódott, és végignézett a helyiségen. Nagy
volt, jól karbantartott, nem úgy tűnt, mintha bármelyik pillanatban
összedőlhetne, mint sok más hasonló épület vidéken. Nem
alakították át lomtárrá sem. Sehol egy kiszolgált autó vagy traktor
vagy más roncs. A pajta lényegében üres volt, és rendezett. Az egyik
végében egy létra vezetett fel a padlásra, és Patrik égett a vágytól,
hogy felmászhasson.
Összerezzent. Valami a lábához ért, és lenézett. Egy szürke
macska nyávogott, és dörgölőzött a lábához, mire Patrik lehajolt,
hogy megvakargassa az álla alatt. Az állat hangos dorombolásba
kezdett, és jólesően oldalra billentette a fejét.
– Hogy hívnak, cicus? – gügyögte neki, és megsimogatta a
bundáját. – De szép vagy!
A macska boldogsága nem ismert határokat, és a hátára feküdt,
hogy a hasát is megsimogattassa.
– Patrik!
– Tessék?
Felegyenesedett, mire a macska először sértetten, majd
csalódottan nézett rá, de aztán felkelt, és elsomfordált.
– Fel tudnál jönni?
Torbjörn a padlásról integetett le neki.
– Nincs itt semmi – mondta, amikor Patrik felért. – Csak ez.
Egy csokoládés keksz csomagolópapírját tartotta a magasba.
Patrik a homlokát ráncolta.
– Pedersen arra tippelt, hogy csokis keksz maradványait találta
meg Nea gyomrában – mondta, és enyhén megemelkedett a
pulzusa.
Lehet véletlen is. De nem hitt a véletlenekben.
– Megnézzük rajta az ujjlenyomatokat – mondta Torbjörn. –
Szabad szemmel is látok rajta néhány jól kivehetőt. Két kilazult léc
közé akadt be, merő véletlenségből vettem észre. Egyébként idefent
olyan tisztaság van, mint egy patikában. Kicsit már túlságosan is
tiszta.
Torbjörn széles mozdulattal mutatott végig a padláson.
– Le tudnátok jönni? – kérdezte az egyik technikus, aki odalent
dolgozott. – El kell sötétítenünk a pajtát.
Torbjörn bezacskózta a kekszespapírt, és lemászott, Patrik pedig
követte.
– Ezt most teljes sötétségben kell csinálni – magyarázta Torbjörn.
– Vagyis minden falat fekete szövettel kell letakarnunk. Eltart egy
darabig, jobb, ha kint várod meg.
Patrik leült a kerti garnitúrára, és figyelte, ahogy a technikusok ki-
be mászkálnak. Aztán az ajtó bezárult, és teljes lett a csend.
Kis idő múlva Torbjörn kikiáltott neki. Tétován nyitott be, majd
belépett a vaksötétbe. Nemsokára hozzászokott a szeme, és néhány
fekete árnyat látott maga előtt.
– Gyere ide! – mondta Torbjörn, Patrik pedig óvatosan megindult
a hang irányába.
Amikor közelebb ért, meglátta, mit tanulmányoz Torbjörn és a
csapata olyan elmélyülten. A padlón egy kék folt világított. Mivel
már egy csomó helyszíni vizsgálaton részt vett, jól tudta, mit jelent
ez. Luminolt fújtak ki, amely megmutatta azokat a vérnyomokat is,
amelyeket szabad szemmel nem lehetett látni. És ez jó nagy vérfolt
volt.
– Szerintem megtaláltuk az elsődleges tetthelyet – mondta.
– Ne vonj le elhamarkodott következtetéseket – figyelmeztette
Torbjörn. – Ne felejtsd el, hogy ez egy régi pajta, biztosan tartottak
itt állatokat is, és a vérfolt akár régi is lehet.
– Vagy nem. Ez a vérfolt és a kekszespapír, amelyet fent találtál,
meggyőz arról, hogy megtaláltuk a helyet, ahol Neát megölték.
– Igen, szerintem is így van. De tévedtem már, ezért nem ragadok
le egyetlen elméletnél sem, amíg nem sikerül tényekkel
alátámasztanom.
– Tudunk mintát venni, hogy összehasonlíthassuk Nea vérével?
Hogy lássuk, egyezik-e?
Torbjörn bólintott.
– Látod ezeket a csíkokat a földön? Szerintem a vér befolyt a
deszkák közé, ezért hiába takarítottak fel alaposan, a deszkák között
találnunk kell vért.
 – Akkor hajrá! – mondta Patrik.
Torbjörn csitítón emelte fel kesztyűbe bújtatott kezét.
– Előbb mindent dokumentálnunk kell. Adj egy kis időt, majd
szólok, ha elkezdjük felszedni a deszkákat.
– Jó – felelte Patrik, és ismét a sarokba húzódott.
A szürke macska megint a lábához dörgölőzött, Patrik pedig
megadta magát, leguggolt, és simogatni kezdte.
Egy örökkévalóságnak érezte, pedig csak negyedóra telhetett el,
mire felkapcsolták a lámpákat, és Torbjörn bejelentette, hogy
elkezdik felszedni a deszkákat. Patrik úgy ugrott fel, hogy a macska
megijedt, és elszaladt. Kíváncsian ment oda ahhoz a részhez,
amelyet oly alaposan lefényképeztek, minden lehetséges szögből. A
mintákat begyűjtötték és bezacskózták. Már csak azt kellett
feltárniuk, mi van alul.
Az ajtó kinyílt, és Patrik megfordult. Gösta jött be, mobillal a
kezében.
– Most beszéltem az uddevallai kollégákkal.
– Azokkal, akik utánanéztek Tore Carlsonnak?
Gösta a fejét rázta.
– Nem, másról van szó. Rákérdeztem a Berg családra is, amikor
legutóbb hívtam őket, és az őrsön elbeszélgettek a témáról.
Patrik felvonta a szemöldökét.
– És?
– Azt pletykálják, hogy Peter Berg erőszakosan viselkedik, ha
berúg.
– Mennyire erőszakosan?
– Nagyon erőszakosan. Egy csomó verekedés van a rovásán.
– De otthon is verekszik?
Gösta megrázta a fejét.
– Nem, ilyesmiről szó sincs. Bántalmazásért sem jelentették fel,
ezért nem találtunk semmit.
– Jól van, ezt jó tudni, Gösta. Köszönöm. Beszélnünk kell vele.
Gösta a technikusok felé biccentett.
– Mi történt? Találtatok valamit?
 – Egy kekszespapírt a padláson és vérnyomokat idelent.
Kitakarítottak, de amikor kifújták a luminolt, látszott, ezért most
felszedik a padlódeszkákat. Torbjörn úgy véli, a vér befolyt a
résekbe.
– Bassza meg! – fakadt ki Gösta, és a padlóra nézett. –
Szerinted…
– Igen – válaszolta Patrik. – Szerintem Nea itt halt meg.
Egy darabig mindnyájan némán álltak. Aztán nekiláttak felszedni
a deszkákat.
 Bohuslän, 1672

Elin arra ébredt, hogy az ajtó előtt nagy a tülekedés. Hosszú idő óta
először aludt mélyen és jól. Tegnap este, mielőtt a nap lebukott
volna a földek felett jót tett neki a kiadós séta Märtával. Majdnem a
nyugtalanságát is elűzte amiatt, hogy vajon mire vetemedik ezután
Britta. A húgának fontos a látszat, nem akar majd a szégyennel élni,
ami óhatatlanul bekövetkezne, ha kitudódna, mi történt a férje és a
nővére között. Mielőtt elaludt volna, Elin meggyőzte magát erről. El
fog múlni, Brittát teljesen leköti majd az apróság, és az időnek
megvan az a tulajdonsága, hogy a legnagyobb dolgokból is egyre
kisebbet csinál, mígnem végül teljesen eltűnnek.
Szépet álmodott Märtáról, amikor a zajongás felriasztotta. Felült,
és megdörzsölte a szemét. A cselédlányok közül ő ébredt elsőnek,
ezért kidugta a lábát az ágyból, és szólt Märtának.
– Mindjárt jövök. – Azzal az ajtó felé sietett. – Mi ez a lárma
hajnalok hajnalán?
Kinyitotta a súlyos faajtót. Odakint Jakobsson megyei elöljáró állt,
és komoran pillantott rá.
– Elin Jonsdottert keresem.
– Én vagyok az – válaszolta Elin.
Hallotta, hogy a háta mögött, a szobában a többiek is felébredtek,
és feszülten hallgatják a beszélgetést.
– Letartóztatom boszorkányságért, kérem, jöjjön velem – mondta
a megyei elöljáró.
Elin rámeredt. Mit mondott? Boszorkányságért? Elment az esze?
– Ez valami félreértés lesz – mondta.
Märta odalopózott hozzá, és a ruhájába csimpaszkodott. Elin
maga mögé tolta.
– Nincs itt semmi félreértés. Azt az utasítást kaptuk, hogy vegyük
őrizetbe Elin Jonsdottert, aki hamarosan bíróság elé áll.
– De hát ez nem lehet igaz. Én nem vagyok boszorkány. Kérdezze
meg a húgomat, a lelkész feleségét, ő majd igazol…
– Britta Willumsen jelentette fel boszorkányságért – szakította
félbe Jakobsson, és erősen megragadta Elin karját.
Ő küzdött, amikor a megyei elöljáró kirángatta az ajtón. Märta
sikított, és az anyja ruhájába kapaszkodott. Elin levegő után kapott,
amikor a lánya hanyatt esett. Miközben látta, ahogy többen
odarohannak Märtához, a megyei elöljáró szorítása egyre erősebb
lett. Forgott vele a világ. Britta feljelentette boszorkányságért.
Jessie keze enyhén remegett, ahogy Vendela szobájában a tükör
előtt állt. Nem ragadhat össze a szempillája a festéktől.
A háta mögött Vendela már a negyedik ruhát próbálta fel, de ezt is
csalódottan rángatta le magáról.
– Nincs mit felvennem! – panaszkodott. – Olyan kövér vagyok!
Belecsípett a nem létező hájhurkába a derekán, mire Jessie felé
fordult.
– Hogy mondhatsz ilyet? Rohadt csinos vagy, én fel sem vehetem
veled a versenyt.
Nem panaszosan mondta, csak megállapította. Most, hogy Sam
szerette, már nem érezte olyan undorítónak a testét.
Bizsergett a gyomra. Egész nap egy falat sem ment le a torkán.
Mintha megfordult volna vele a világ, amikor Fjällbackába jött.
Annyira félt, hogy minden csak rosszabb lesz, de aztán találkozott
Sammal, most meg összebarátkozott Vendelával… Igen, Vendela
tökéletes volt, menő és népszerű. Ő a két lábon járó kulcs ahhoz a
világhoz, amelynek Jessie mindig is a részese akart lenni. Minden
bántó szó, minden szurkálódás, minden gúnyos megjegyzés, minden
ugratás és minden megaláztatás a múlté lett. Ki kell törölnie
mindent, ami régen volt, el kell felejtenie, aki egykor volt. Új ember
lett belőle.
Úgy tűnt, Vendela azt a ruhát választotta, amely éppen rajta volt:
a feszülős, piros, kámzsanyakú darab alig takarta a bugyiját.
– Szerinted? – kérdezte, és piruettezett egyet Jessie előtt.
– Nagyon jól nézel ki – mondta Jessie, és így is gondolta.
Vendela olyan volt, akár egy baba. Jessie a tükörképére pillantott,
és új keletű magabiztosságát mintha elfújták volna. A blúza
zsákszerűen állt rajta, a haja zsírosan tapadt össze. Pedig reggel
mosta meg.
Vendela nyilván észrevette a kétségbeesett tekintetét. A vállára
tette a kezét, és lenyomta a tükör előtt álló székre.
– Szerintem tök jól meg tudnám csinálni a hajadat. Kipróbáljuk?
Jessie bólintott, és Vendela flakonokat meg dobozokat pakolt elő
hajsütővassal és hajvasalóval egyetemben. Húsz perccel később
Jessie-nek új frizurája volt. Szemügyre vette a tükörben, és nem
ismert magára.
Új ember volt, és buliba készült. Az élet jobb már nem is lehetett
volna.

Martin leült Paula mellé a konyhaasztalhoz.

– Mikor kapunk választ a forgatásról? – kérdezte.
– A forgatásról? – kérdezett vissza Paula, de a következő
pillanatban leesett neki a tantusz.
Magasságos, ebben a melegben tényleg nem működik az ember
agya! Egy szemhunyásnyit sem aludt éjjel. Lisa nyűgös volt, és Paula
érzése szerint százszor felébredt. Felesleges is lett volna alvással
próbálkoznia a fennmaradó időben. Végül inkább felkelt, és
dolgozott kicsit. Most viszont olyan fáradt volt, hogy majd’ leragadt
a szeme.
– A héten mondanak valamit – felelte. – De ne tápláljunk vérmes
reményeket.
– Hogy érzik magukat a gyerekek nálatok? – kérdezte Martin, és
töltött egy nagy bögre kávét Paulának.
Ma ez már a nyolcadik lesz, ha a nő jól számolta.
– Minden rendben, reggel érkeztek meg. Patrik hozta át őket a
kórházból.
– És tudott valamit Amínáról? Meg Karímról?
– Nem változott az állapota – felelte Paula. – Mármint Amínáé.
De Karím hamarosan elhagyhatja a kórházat.
– Ő is nálatok lakik majd, vagy mi?
 – Nem, annyi ember már nem fér el – mondta Paula. – Az a terv,
hogy a község kitalál valami átmeneti megoldást a rászorulóknak,
így Karímnak is, ha kiengedik. A többieket már biztosan elkezdték
átköltöztetni, nem lakhat mindenki a művelődési központban. Meg
kell mondanom, kellemes meglepetésként ért ez az egész. Az
emberek befogadják a szerencsétlenül jártakat, lakhatnak a
vendégszobákban, nyaralókban, az egyik pár odáig is elment, hogy
átköltözött a nő szüleihez, és átengedte a lakását egy családnak.
Martin a fejét ingatta.
– Furcsák az emberek. Egyesek megértőek, és bármit
megtennének, hogy az idegeneknek segítsenek. Nézd meg Billt és
Gunt, reggeltől estig a művelődési központban vannak.
– Igen, nem halt még ki az emberség.
Paula felkelt, a hűtőhöz ment, hozott tejet, és öntött belőle egy
keveset a bögréjébe. Feketén nem bírta meginni a kávét.
– Hazaugrom – dugta be a fejét Mellberg a konyhába. – Rita nem
bír egyedül négy gyerekkel. De előtte benézek a pékségbe, és veszek
süteményt.
Megnyúlt az arca.
– Szerintetek esznek süteményt?
Paula a szemét forgatta, miközben visszaült a konyhaasztalhoz.
– Igen, esznek, Bertil. Szíriából jöttek, nem a Marsról.
– Nem kell rögtön felkapni a vizet, ha kérdez valamit az ember –
mondta Mellberg sértetten.
Ernst a pórázt rángatta, ment volna már kifelé.
Paula bólintott, és Mellbergre mosolygott.
– Szerintem a süteménnyel nagy sikert fogsz aratni – mondta. –
Csak ne felejtsd el Leo kedvencét!
Mellberg felhorkantott.
– Hogy felejteném el, mit szeret a papa kis kincse?
Megfordult, és magával húzta Ernstet.
– Bertil a büntetés a vétkeimért – jegyezte meg Paula, és a főnöke
után nézett, amíg el nem tűnt a folyosón.
Martin megcsóválta a fejét.
 – Hát igen, sosem fogok kiigazodni rajta.
Paula azonban ismét elkomolyodott.
– Megnézted a rasszista szervezeteket?
– Felhívtam néhányat, amelyekkel korábban már volt
kapcsolatom, de állítólag senki sem tud semmit a gyújtogatásról.
– Nem lep meg – felelte Paula. – Nem várhatjuk el, hogy valaki
önként jelentkezzen: „Mi voltunk!”
– Nem, de nem kifejezetten lángeszek, úgyhogy előbb-utóbb
valaki biztosan kikotyog valamit. Vagy pletykálni kezdenek… Az sem
lehetetlen. Ütöm a vasat, aztán majd meglátjuk, mi lesz.
Paula ivott egy korty kávét. A fáradtságtól ólmos volt a teste.
– Szerinted a házkutatásból kisül valami?
Martin hezitált. Aztán megrázta a fejét.
– Nem, a lakóházban nem találtunk semmit, és szerintem a
családnak nincs köze az ügyhöz. Feltehetően nincs.
– Nemsokára kifogyunk a nyomokból – jegyezte meg Paula
Martint méregetve. – Nincs tanúnk, nincsenek tárgyi
bizonyítékaink, és a sok hasonlóság ellenére nem tudtuk az esetet a
Stella-ügyhöz kapcsolni. Kezdem azt hinni, hogy nincs is
összefüggés a kettő között. A régi ügyet annyian ismerik a
környéken, mindenki tud minden részletet, mindenki tudja, hol
találták meg a kislányt, nincsenek titkok. Bárki lemásolhatta a
gyilkosságot, miért is foglalkozunk vele?
– Leif kétségei miatt? A lányok bűnösségét illetően. Miért
változtatta meg a véleményét hirtelen? Aztán meg megölte magát.
– Hát nem tudom – mondta Paula elcsigázottan, és megdörgölte a
szemét. – Az az érzésem, hogy egy helyben toporgunk. És
mindennek tetejében itt van még a gyújtogatás is. Fel tudjuk
göngyölíteni az ügyet?
– Persze hogy – felelte Martin, és felállt. – Megoldjuk.
Paula csak biccentett egyet. Hinni akart benne, de a fáradtságtól
eluralkodott rajta a reménytelenség, és azon tűnődött, a többiek is
hasonlóan éreznek-e.
– Most mennem kell, van egy kis elintéznivalóm…
 Martin egyik lábáról a másikra állt.
Paula először nem értette, de aztán elvigyorodott.
– Aha! Ma van a nagy nap! Vacsora a lánnyal a művelődési
központból…
Martin úgy nézett ki, mint aki azt kívánja, bárcsak elnyelné a föld.
– Ja. Csak egy vacsora. Aztán majd meglátjuk.
– Aha… – mondta Paula jelentőségteljesen, mire Martin
felmutatta neki a középső ujját.
Paula felnevetett, és utánakiabált, ahogy a bejárati ajtó felé
igyekezett:
– Sok sikert! Olyan, mint a biciklizés!
Martin válaszul bevágta az ajtót. Paula az órára nézett. Még egy
óra munka, döntött, aztán elég is lesz mára.

Basséék egy régi házban laktak, amelyben ablakfülkék, beugrók és

kiugrók voltak, és Jessie élvezte, hogy olyan helyen jár, ahol
korábban még soha. De amikor egy vadidegen nyitott ajtót, a
háttérben pedig feltűnt a sokaság, megijedt.
Majdnem mindenki részeg volt. Sosem hívták még meg ilyen
buliba. Szeretett volna kihátrálni és elfutni, de Vendela kézen fogta,
és a nappali túlsó felében álló asztalhoz húzta. Az asztal roskadozott
a sok sörösüveg, borospalack és rövidital alatt.
– Ez Basse szüleié? – kérdezte Jessie.
– Nem, azt nem lehet – felelte Vendela, és hátradobta hosszú,
szőke haját. – A bulikba mindenki hoz magával valamit. Annyit,
amennyit csak tud.
– Én is hozhattam volna egy kis pezsgőt… – motyogta Jessie, és
nagyon hülyén érezte magát.
Vendela felnevetett.
– Dehogy, te új vagy itt, és olyan… díszvendég. Mit kérsz?
Jessie végignézett az üvegeken.
– Én még csak pezsgőt ittam – mondta.
– Akkor itt az ideje egy rendes piának. Majd én keverek neked
egyet.
 Vendela felkapott egy nagy műanyag poharat. Különböző
üvegekből töltött bele, végül felöntötte Sprite-tal.
– Tessék! – mondta, és átnyújtotta a csordultig töltött poharat
Jessie-nek. – Ízleni fog.
Fogott egy másik poharat, és színültig öntötte fehérborral.
– Egészségünkre! – koccintott Jessie-vel.
Jessie ivott egy kortyot, és erőt vett magán, hogy ne grimaszoljon.
Az ital erős volt, de mivel még sosem fogyasztott ilyet, nem tudta,
ilyennek kell-e lennie. Úgy tűnt, Vendela tudja, mit csinál.
Vendela a szoba túlsó vége felé biccentett.
– Ott van Nils és Basse.
Jessie ivott még egy nagy kortyot az italból. Most jobban ízlett,
mint elsőre. Mennyi ember! És senki sem nézett gúnyosan vagy
megvetően rá. Inkább kíváncsiak voltak. Pozitív értelemben
kíváncsiak. Legalábbis úgy tűnt.
Vendela megint kézen fogta, és elhúzta a beszélgető, táncoló,
nevetgélő emberek mellett.
A fiúk egy nagy kanapéba süppedtek, mindegyik kezében sör.
Odabiccentettek Jessie-nek, Vendela pedig Nils ölébe huppant.
– Jó sokára jöttetek, basszus – jegyezte meg Nils, és magához
húzta Vendelát. – Biztos a képeteket mázoltátok ilyen hosszan.
Vendela kuncogott, amikor Nils hátratűrte a haját, és a nyakába
csókolt.
Jessie egy nagy fehér fotelba ült, amely a kanapé mellett állt, és
igyekezett nem feltűnően bámulni a csókolózó Nilst és Vendelát.
Basse felé hajolt.
– Hol vannak a szüleid? – kérdezte.
A hátuk mögött teljes hangerővel szólt a zene.
– Vitorláznak – felelte Basse, és vállat vont. – Minden nyáron
mennek, de az utóbbi két évben sikerült megúsznom, hogy nekem is
kelljen.
Vendeláék befejezték a csókolózást, és a lány Jessie-re
mosolygott.
– Azt adta be nekik, hogy van nyári munkája – mondta.
 – Neee!
Jessie anyja azt sem venné észre, ha a lánya három hétre eltűnne,
mégis különösnek találta, hogy ilyesmit hazudjon valaki.
– Elvárják, hogy legyen melóm, ha itthon maradok – mondta
Basse, és belekortyolt a sörébe. Leitta a pólóját, de látszólag észre
sem vette. – Azt kamuztam, hogy a TanumStrandon kaptam
munkát, ott nem ismernek senkit, aki lebuktathatna.
– Az sem tűnik fel nekik, hogy nem kerestél semmit?
– Van egy borospincéjük, tele drága borokkal, amiket nem
tartanak számon. Amíg nincsenek itthon, eladok pár üveggel.
Jessie meglepetten nézett rá. Nem gondolta volna, hogy Basse
ilyen leleményes.
– Nils segít – tette hozzá a fiú.
Jessie bólintott. Ez sok mindent megmagyarázott. Ivott még egy
kortyot, az ital égetett, de a még mindig remegő gyomrát nem
nyugtatta meg. Szóval ilyen érzés itt lenni? Ilyen bandatagnak lenni?
– Kár, hogy Sam nem jött – jegyezte meg Nils, és hátradőlt a
kanapén.
Jessie-nek hirtelen nagyon hiányozni kezdett a fiú. Miért kell
Samnak ilyen csökönyösnek lennie? Pedig nyilvánvaló, hogy a
többiek megértették, hogy helytelenül viselkedtek vele eddig.
– Ma nem tudott. De jövő szombaton mindketten megyünk a
művelődési központba.
– Szuper! – mondta Nils, és koccintásra emelte a sörösüvegét.
Jessie előhúzta a mobilját a táskájából, és gyorsan írt egy SMS-t
Samnak. „Minden király, mindenki szuperkedves, jól érzem
magam.” Rögtön kapott is választ: egy felmutatott hüvelykujjat és
egy smiley-t. Elmosolyodott, és visszadugta a telefonját a táskájába.
Alig tudta elhinni, hogy ilyen jól alakul minden. Életében először
érezte magát… normálisnak.
– Bejön a pia? – kérdezte Nils, és Jessie poharára mutatott a
sörösüvegével.
– Igen… szuperfincsi! – felelte Jessie, és ivott pár jókora kortyot.
Nils eltolta magától Vendelát, és a fenekére csapott.
 – Nem keversz még egyet Jessie-nek? Mindjárt megissza.
– Dehogynem – válaszolta a lány, és lejjebb rángatta a rövid
ruháját. – Nekem is mindjárt elfogy a borom, úgyhogy töltök
mindkettőnknek.
– Nekem is hozz egy sört – szólt oda neki Basse, és az asztalra
rakta az üres üvegét.
– Próbálok.
Vendela átnyomakodott a tömegen az italok felé. Jessie nem
tudta, mit mondjon. A hátán csorogni kezdett az izzadság, és
biztosan hatalmas foltok éktelenkedtek a hóna alatt is. Szeretett
volna elfutni, és meredten nézte a szőnyeget.
– És milyen hogy filmsztár az anyád? – kérdezte Basse.
Jessie magában vágott egy pofát, de hálás volt, amiért valaki
beszélgetést kezdeményezett vele. Jóllehet nem ez volt a kedvenc
témája.
– Hát anya, az csak anya. Nem filmsztárként gondolok rá…
– De tuti találkozol egy csomó menő figurával.
– Igen, persze, de anyámnak azok csak kollégák.
Mondja meg az igazságot? Hogy nem igazán része Marie
életének? Hogy ilyen-olyan bébiszitterekkel kuksolt otthon egész
kiskorában, miközben az anyja forgatásokra vagy rendezvényekre
járt? És amint elég nagy lett hozzá, rögvest bentlakásos iskolákba
dugták, a világ különböző tájain, ahol Marie forgatott? Amikor
Angliában tanult, Marie fél évig forgatott Dél-Afrikában.
– Itt az utánpótlás – jelent meg Vendela, és az asztalra tette a
poharakat meg az üveget.
Jessie-re nézett.
– Kóstold meg, ez is kurva jó. Most másmilyet kevertem.
Jessie belekortyolt. Ez is égette a torkát, de ki tudta venni a Fanta
ízét, ezért jobban esett neki. Felemelte a hüvelykujját.
– Alig tettem bele alkoholt, szóval ne félj, hogy berúgsz.
Jessie hálásan mosolygott Vendelára, és újból ivott. Azon
merengett, milyen íze lehet egy italnak, amelyben sok az alkohol. De
kedves volt Vendelától, hogy odafigyelt rá. Elöntötte a boldogság
érzése. Lehet, hogy máris barátnők? Remek lenne. És ott van még
Sam. Az édes, drága Sam.
A kanapén ülő hármas felé emelte a poharát, és nagyot kortyolt.
Az ital kellemes meleggel árasztotta el a mellkasát.

Marie gondosan lemosta a festéket. A forgatásokon használt

sminket nagyon vastag rétegben viszik fel, ami egyáltalán nem tesz
jót a bőrnek, és ő elképzelni sem tudta, hogy úgy feküdjön le, hogy a
bőre nem kap levegőt. Előrehajolt, és szemügyre vette az arcát a
tükörben. A szeme sarkában apró szarkalábak, és néhány határozott
ránc a szája körül. Néha úgy érezte, mintha egy vonaton száguldana
egy szakadék felé. A karrierjén kívül nem volt semmije.
Úgy tűnt, mindenek ellenére a filmet végigcsinálják, és ha nagy
közönségsikert arat, lesz még pár éve a szakmában. Legalábbis
Svédországban. A hollywoodi napjai meg voltak számlálva. Egyre
rosszabb és kisebb szerepeket kapott. Általában valakinek az anyját
kellett alakítania. Nem pedig valamelyik közönségkedvenc szerepet.
A fiatal, törtető színészpalánták, akik szíves örömest hanyatt dobták
magukat a rendezőknek és a producereknek, kiszorították.
Marie fogta a drága arckrémet, és elkezdte magára kenni. Aztán a
kisebb tégelyért nyúlt, és a szeme köré dörzsölte a kencét. A nyakát
is bekente. Sokan csak a kezükre és az arcukra fordítottak gondot,
míg a nyakuk ráncos lett, és elárulta a korukat.
Az órára nézett. Öt perc múlva éjfél. Megvárja Jessie-t? Nem,
úgyis mindjárt hazajön, vagy a barátainál alszik. Neki pedig
szüksége volt egy szépítő alvásra egy ilyen nehéz forgatási nap után.
A képmása szemébe nézett. A festetlen arcra meredt. Kiskorában
a külső volt a védelmi vonala. Ez gátolt meg mindenkit abban, hogy
belélásson. Senki sem ismerte az igaz valóját, csak Helen. Az eltelt
idő nagy részében sikerült kivernie Helent a fejéből. Sosem nézett
körül. Sosem nézett hátra a válla felett. Mi értelme lett volna?
Elszakították őket egymástól. És aztán… aztán Helen látni sem
akarta.
Annyira várta a napot, amikor mindketten betöltik a tizennyolcat.
Négy hónappal volt idősebb Helennél, aki októberben lett nagykorú,
amikor végre újra beszélhettek egymással. Új terveket
kovácsolhattak. Nem kellett minden másodpercben a hiányérzettől
gyötrődniük.
Marie már reggel felhívta. Előre kitalálta, mit mond majd, ha a
szülei veszik fel, de feleslegesen tette. Helen hangjától szinte
szétvetette a boldogság. Szerette volna kiradírozni az elmúlt éveket,
és elölről akart kezdeni mindent. Helennel.
De Helen hangja idegennek csengett. Hűvösnek. Kimértnek. Azt
mondta, nem akar kapcsolatba lépni Marie-val. Hogy nemsokára
hozzámegy Jameshez, és Marie a múlt része, amelyről tudni sem
akar. Marie némán ült a kagylóval a kezében. A hiányérzetbe
csalódottság vegyült. Semmit sem kérdezett. Semmit sem
kérdőjelezett meg. Csak csendben letette a kagylót, és megfogadta,
hogy soha többé nem engedi, hogy bárki belélásson. És megtartotta
a fogadalmát. Csak egyetlen emberre gondolt. Magára. Mindent
megkapott, amit akart.
De most, ahogy a sötét tengerparti házban a képmása szemébe
nézett, elmerengett azon, hogy megérte-e. Üresnek érezte magát.
Minden, amit elért, minden csak délibáb.
Az egyetlen értékes dolog az életében Helen volt.
Marie most először engedte meg magának, hogy elképzelje,
milyen lehetett volna. Csalódottan vette észre, hogy a nő a tükörben
sír. Harmincéves könnyeket hullat.
 A Stella-ügy

A beszélgetés teljesen más irányba terelte a gondolatait. Érezte a

zsigereiben, hogy jó nyomon jár. Ez viszont azt jelentette, hogy
kénytelen volt beismerni önmagának, továbbá másoknak is, hogy
hibázott. És a hibája sok ember életét romba döntötte. Nem
védekezhetett azzal, hogy hitt abban, amit tett. A választ, amelyet
most megkapott, megkaphatta volna már korábban is. De elfogadta
az egyszerű, nyilvánvaló megoldást. Az élet csak később tanította
meg arra, hogy a dolgok ritkán olyan egyszerűek, mint amilyennek
tűnnek. És az élet pillanatok alatt megváltozhat. Kate halál alázatra
nevelte, amelynek régen, amikor igazán szüksége lett volna rá, híján
volt.
Nehezére esett a felesége szemébe néznie. Mert amikor megtette,
csak magányt és fájdalmat látott. Tudta, hogy bántotta azzal, hogy
megrekedt a múltban. Ugyanakkor tartozott neki annyival, hogy
mindent jóvátesz, már amennyire lehetséges. De olyan sok mindent
nem lehet újra megtenni. Olyan sok mindent nem lehet
visszacsinálni.
Leif bekanyarodott a ház elé, de nem szállt ki a kocsiból. Az épület
túlontúl üres volt. Mégis emlékekkel teli. Tudta, hogy el kellene
adnia, és vennie kellene magának egy lakást. De képtelen volt rá.
Hiányzott neki Kate, már sok-sok éve hiányzott, kínszenvedés volt
nélküle élni. Most, hogy már nem kellett munkába járnia, még
tisztábban érezte. Igyekezett elhitetni magával, hogy ott vannak neki
a gyerekei és az unokái, és sokaknak ennyi is elég, hogy éljenek. De
Kate annyira beleégett minden porcikájába, csak miatta lélegzett.
Nélküle nem volt élet.
 Kelletlenül szállt ki az autóból. A házban visszhangzott a csend.
Csak a konyhai óra ketyegését lehetett hallani, Kate gyerekkori
otthonából származott. Egy újabb emlék.
Leif bement a dolgozószobába, mostanság csak itt talált némi
békét. Minden este megágyazott magának a kanapén, és ott aludt.
Amióta csak nyugdíjba vonult.
Az íróasztalán most is, mint mindig, tökéletes rend uralkodott. Ez
becsületbeli kérdés volt számára, munkásélete során is, a
munkahelyi íróasztalán pont ilyen példás rendet tartott, mint az
itthonin. Ez segített szortírozni a gondolatait. Így rendszert és
rendet tudott vinni a látszólag kusza tényekbe.
Előszedte az eset dokumentumait tartalmazó mappát. Fogalma
sem volt, hányadszor veszi már végig az egészet. Most azonban új
szempontból vizsgált meg mindent. És igen. Sok minden stimmelt.
Túl sok minden. Leif lassan leeresztette a papírokat. Hibát követett
el. Borzalmas hibát követett el.
Vendela imbolygott a magas sarkú cipőjében, ahogy a Basse
szüleinek hálószobájába vezető ajtó előtt állt. Szédült a bortól,
minden kellemesnek és kissé távolinak tűnt. Az ágyon fekvő Jessie-
re mutatott.
– Hogy a picsába hoztátok fel?
Nils elvigyorodott.
– Megoldottuk Basséval.
– Nem bírja a piát a kis kurva – mondta Basse, és Jessie felé
biccentett.
Akadozott a nyelve, de azért ivott még egy korty sört.
Vendela Jessie-re pillantott. Teljesen kiütötte magát, olyan
mélyen aludt, hogy akár halott is lehetett volna. De a mellkasa néha
finoman megemelkedett. Vendelát most is elfogta a düh, ahogy
ránézett. Jessie anyja gyilkolt, és nem bűnhődött meg érte. Belőle
hollywoodi sztár lett, míg Vendela anyja minden este alkoholba
fojtotta a bánatát. Jessie a világot járta, míg Vendela el volt temetve
Fjällbackában.
Kopogtak, és Vendela ajtót nyitott. A földszinten Flo Ridas My
House című száma dübörgött, a vendégek üvöltve próbálták
túlharsogni a zenét.
– Mit műveltek itt?
Odakint három homályos tekintetű srác állt, akik kilencedikbe
jártak Strömstadba.
– Magánbulit tartunk – felelte Nils, és beintette őket. – Gyertek
be, srácok!
– Az meg ki? – kérdezte a legmagasabb fiú.
 Vendelának úgy rémlett, Mathiasnak hívják.
– Egy bebaszott picsa, aki rám meg Basséra nyomult – felelte
Nils, és megcsóválta a fejét. – Egész este meg akarta dugatni magát,
ezért végül felhoztuk.
– Hülye kurva – motyogta Mathias, megállt a szoba közepén, és
Jessie-re bámult.
– Nézzétek, ilyen képeket posztol magáról – mondta Nils, és
elővette a mobilját.
Megkereste a Jessie melléről készült fotót, és a fiúk megpróbáltak
a kijelzőre fókuszálni.
– Rohadt nagy csöcsök – vigyorgott az egyik.
– Mindenkivel kefélt már – jegyezte meg Nils, és kiitta a maradék
sörét.
Az üres üveggel hadonászott.
– Ki kér még inni? Ha nem piálunk, nincs buli!
Mindenki motyogott valamit, Nils meg Vendelára nézett.
– Hozol piát?
Vendela bólintott, majd kitámolygott a szobából.
Sikerült eljutnia a konyháig, ahol Basse rejtett el még alkoholt. A
konyhaasztalon számos üveg sorakozott. Az egyik kezébe egy
fehérbort fogott, a másikba meg egy vodkát. Vitt néhány poharat is a
foga között.
A lépcsőn többször majdnem elesett. Végül a könyökével sikerült
bekopognia, Basse ajtót nyitott, és beengedte.
Basse leereszkedett Nils mellé az ágyra, ahol a kiterült Jessie
feküdt. Mathias és a többiek a földre telepedtek. Vendela kiosztotta
a poharakat, és mindenkinek töltött bele fehérbort meg vodkát. Ízt
már úgysem éreztek.
– Meg kellene mutatni ennek a picsának – mondta Mathias,
miközben jó nagy kortyokat ivott a sajátos koktélból.
Kicsit imbolygott ültében.
Vendela a fiú feje felett Nils szemébe nézett. Végigcsinálják? Az
anyjára gondolt, és az álmaira, amelyekből sosem lett semmi. Az
életére, amely harminc évvel ezelőtt romba dőlt.
 Mindketten bólintottak.
– Valahogy meg kellene bélyegezni – javasolta Nils.
– Nálam van toll – mondta Vendela, és előszedte a táskájából a
tollat, amelyet mindig magánál hordott. – Ezt nem lehet lemosni.
A strömstadi fiúk vihogtak. A legalacsonyabb lelkesen bólogatott.
– Azt a kurva, de jó! Bélyegezzük meg a ribancot!
Vendela az ágyhoz ment, és Jessie-re bökött.
– Először le kell vetkőztetnünk.
Elkezdte kigombolni Jessie blúzát, de a gombok kicsik voltak,
Vendela ujjai pedig ügyetlenek a részegségtől, ezért nem járt
sikerrel. Végül megfogta a blúzt, és megrántotta.
Nils felröhögött.
– Ez az én csajom!
– Vedd le a szoknyáját – mondta Vendela Mathiasnak, aki
vigyorogva ment az ágyhoz, és elkezdte lehúzni Jessie-ről a
szoknyát.
Nagy, fehér pamutbugyi volt rajta, mire Vendela vágott egy pofát.
Miért nincs meglepve?
– Segítsetek az oldalára fordítani, hogy ki tudjam kapcsolni a
melltartóját – mondta.
Számtalan segítőkész fiúkéz mozdult.
– Hűha!
Basse Jessie mellére meredt. A lány kissé megmozdult, amikor
visszagördítették a hátára. Motyogott valamit, de nem lehetett
érteni, mit.
– Igyunk!
Nils Mathias felé kínálta a vodkát, és az üveg tett egy kört.
Vendela Jessie mellé ült.
– Adjátok a piát!
Nils odanyújtotta neki. Vendela megemelte Jessie fejét, a másik
kezével pedig a nyitott szájába öntötte a vodkát.
– Hadd bulizzon ő is! – mondta.
Jessie köhögött és prüszkölt, anélkül hogy felébredt volna.
– Várj, ezt lefotózom! – kiáltott fel Nils. – Pózolj vele!
 Ügyetlen kézzel előkotorta a telefonját, és elkezdett fényképezni.
Vendela Jessie fölé hajolt. A hatalom most az ő családjáé. A másik
négy srác is előkapta a mobilját, és szintén kattogtatni kezdett.
– Mit írjunk rá? – kérdezte Basse, aki le sem bírta venni a szemét
Jessie melléről.
– Sorba megyünk – mondta Vendela, és levette a toll kupakját. –
Én kezdem.
Jessie hasára írta a „trampli” szót. A fiúk üdvrivalgásban törtek ki.
Jessie megmoccant, de nem reagált semmit. Vendela odaadta a
tollat Nilsnek, aki gondolkodóba esett. Aztán lehúzta Jessie bugyiját.
Rajzolt egy nyilat Jessie szeméremszőrzete fölé, és odaírta: „A
mennyország kapuja”. Mathias röhögött, Nils pedig diadalmasan a
levegőbe öklözött, és továbbadta a tollat. Basse bizonytalannak tűnt,
de aztán ivott egy nagy korty vodkát, az ágy fejrészéhez ment,
megfogta Jessie fejét, és a homlokára írta: „Kurva”.
Jessie testét egykettőre szavak borították. Mindenki fejvesztve
fotózott. Basse viszont egyre csak bámulta a lányt.
Nils rávigyorgott.
– Figyu, szerintem Basse szeretne egy kicsit kettesben maradni
vele.
Mindenkit kiterelgetett a szobából, és felmutatta a hüvelykujját
Bassénak. Vendela becsukta az ajtót a hátuk mögött. Utoljára azt
látta, hogy Basse elkezdte kigombolni a nadrágját.

Patrik megnézte az órát. Csodálkozott, hogy Erica még nem ért haza,
de egyúttal örült is, mert ebből tudta, hogy a neje remekül érzi
magát. Jól ismerte, és biztosra vette, hogy ellenkező esetben már
kieszelt volna valami kifogást, hogy elköszönjön.
Kiment a konyhába, és ennivalót keresett. A gyerekek kimerültek
a pajtásaikkal való játék után, és szokatlanul korán elaludtak, így a
ház most csendes volt. Patrik a tévét sem kapcsolta be. Békében és
nyugalomban akarta feldolgozni a nap folyamán felmerült
gondolatokat, mert pillanatnyilag úgy érezte, hogy csak kavarognak
a fejében mindenféle minta vagy rendszer nélkül. Ma fontos dologra
bukkantak, ami áttöréshez vezetett. Csak azt nem tudta, mit jelent
mindez. A tény miatt, hogy Nea a tanyán halt meg, kénytelenek
voltak komolyan mérlegelni a lehetőséget, hogy valamelyik
családtagnak köze van a bűntényhez. Ezért közölniük kellett Evával
és Peterrel, hogy még visszatérnek, és alaposan átfésülik az egész
telket, valamint a hátul álló fészert.
Patrik bekapcsolta a mosogatógépet, majd hozott egy üveg
vörösbort a spájzból. Töltött magának egy pohárral, és kiment a
teraszra. Leült az egyik fonott székre, és a tengert bámulta. A sötét
még nem volt teljes, pedig már éjfél felé járt az idő. Az ég sötétlila
volt, rajta rózsaszín csíkok, és még a hullámok csapdosását is hallani
lehetett halkan. Ez volt a kedvenc helyük a házban Ericával, de
Patrik hirtelen ráébredt, milyen keveset ücsörögtek itt az utóbbi
években. Mielőtt a gyerekek megszülettek, sok estét töltöttek a
teraszon, beszélgettek, nevettek, megosztották egymással az
álmaikat és a vágyaikat, tervezgettek, és építgették a közös jövőt. De
ez már nagyon régen volt. Amióta megvannak a gyerekek, túl
fáradtak voltak a tervezgetéshez vagy az álmodozáshoz. Egyre
gyakrabban kötöttek ki valami jelentéktelen tévéműsor előtt, és
nemritkán megesett, hogy Erica álmából verte fel, és kérdezte meg,
nem volna-e jobb felmenni az ágyba. Semmiért sem cserélné el a
mostani életüket, csak azt kívánta, hogy több idejük legyen… a
szerelmükre. Mert még mindig izzott, a hétköznapokban is ott volt.
Ám többnyire szeretetteli pillantásokra korlátozódott, miközben az
ikrek cipőjét kötötték be, vagy egy futó csókra a konyhapultnál,
miközben Erica Maja szendvicsét készítette, és a fiúk ételét
melegítette. Olajozott gépezetként működtek, akár egy vonat, amely
biztonságosan siklik a síneken a jövő felé, amelyet régen a teraszon
terveztek el. De Patrik arra vágyott, hogy néha leszállhassanak erről
a vonatról, és élvezhessék a kilátást.
Tudta, hogy aludnia kellene. De nem szeretett Erica nélkül
lefeküdni. Szomorúság öntötte el, ha egyedül kucorodott be az
ágyba, amelynek a másik oldala üresen ásított. Évek óta volt egy
szokásuk, amikor lefeküdtek. Ha nem kivételesen intim estéjük volt,
mindig adtak egymásnak jóéjt-puszit, és egymás kezét fogva aludtak
el. Ezért Patrik inkább ma is megvárta Ericát, hiába kellett másnap
korán kelnie. Úgyis csak forgolódna az ágyban, ha felmenne.
Már majdnem egy óra volt, amikor hangok hallatszottak az ajtó
felől. Fojtott káromkodás és kulcsok zörgése. Patrik a fülét hegyezte.
Lehet, hogy a drága felesége kicsit becsípett? Az esküvőjük óta nem
látta Ericát részegnek, de abból ítélve, milyen nehezen boldogult a
bejárati ajtóval, most majd fogja. Letette a borospoharat, átvágott a
nappalin, belebotlott a képbe, amit Erica a galériában vett, majd
kiment az előszobába. Ericának még mindig nem sikerült kinyitnia
az ajtót, és a szitkozódás, amely kintről hallatszott, egy matróznak is
becsületére vált volna. Patrik elfordította a zárat, és lenyomta a
kilincset. Erica ott állt kulccsal a kezében, és felváltva bámult rá meg
a nyitott ajtóra. Aztán felderült az arca.
– Sziiia, édes!
A nyakába ugrott, és Patriknak szilárdan meg kellett vetnie a
lábát, hogy ne essen hanyatt. Nevetve pisszegett.
– Halkan, a gyerekek alszanak!
Erica komolyan bólintott, az ujját a szájára tette, miközben
igyekezett megtartani az egyensúlyát.
– Csendben leszek… A gyerekek alszanak…
– Igen, alszanak – mondta Patrik, és betámogatta a feleségét.
A konyhába vezette, és leültette az egyik székre. Teleengedett egy
kancsót vízzel, majd egy pohárral és két fájdalomcsillapítóval
egyetemben elé tette.
– Idd meg mindet, és vedd be a tablettákat! Különben holnap
kutyául leszel…
– Nagyon kedves vagy – mondta Erica, és megpróbált fókuszálni.
Szemmel láthatóan kiválóan sikerült a leánybúcsú. Patrik azon
merengett, megtudja-e valaha, az anyja milyen állapotban ment
haza. Valószínűleg nem.
– Szóval… Kristina… – kezdte Erica, és kiitta az első pohár vizet.
Patrik újra töltött neki.
– Szóval Kristina… az anyád…
 – Igen, tudom, kicsoda Kristina.
Nagyon szórakoztató volt. Ha merte volna, lefilmezi, de tudta,
hogy akkor Erica agyonütné.
– Olyan szééép volt, az anyád – mondta a nő bólogatva.
Kiitta a második poharat is, és csuklott egyet. Patrik ismét töltött.
– Baaaromi jó lába van – mondta Erica fejcsóválva.
– Kinek van jó lába? – kérdezte Patrik, és igyekezett kiigazodni
Erica kusza gondolatain.
– Az anyádnak… szóval Kristinának. Az anyósomnak.
– Aha, az anyámnak jó lába van. Jól van. Jó tudni.
Megitatott vele még egy pohár vizet. Ericának holnap nehéz napja
lesz. Patriknak dolgoznia kell, és úgy vélte, a szokásos
gyerekfelügyelőjük, Kristina szintén nem lesz megfelelő állapotban.
– Olyan rohadt jóóól táncol! Be kellene hívniuk a Let’s Dance-be.
Engem nem. Én nem tudok táncolni…
Erica a fejét ingatta, lehúzta az utolsó pohár vizet, és bevette vele
a tablettákat is, amelyeket Patrik az orra alá dugott.
– Olyan jó volt, csacsacsáztunk. Érted… csacsacsáztunk!
Megint csuklott egyet, és átkarolta Patrikot.
– Úúúgy szeretlek. Szeretnék csacsacsázni veled…
– Nem hinném, szívem, hogy most képes vagy rá.
– Jó, de szeretnék! Gyere… Nem akarok lefeküdni, amíg nem
csacsacsáztunk.
Patrik számba vette a lehetőségeket. Az szóba sem jöhet, hogy
felcipelje Ericát a lépcsőn. A legjobb lesz, ha engedelmeskedik, aztán
ráveszi, hogy önként menjen fel.
– Jól van, szívem, csacsacsázzunk. De a nappaliban, különben
még leverünk valamit.
Áttámogatta a nappaliba. Erica elé állt, az egyik kezét a vállára
tette, a balját pedig megfogta. Dülöngélt egy kicsit, de aztán sikerült
egyenesen megállnia. Vetett egy pillantást Viola festményére, a Leif-
portréra, amely pont mellettük állt a falnak támasztva.
– Ezt nézd, Leif, te leszel a közönség!
Nevetett a saját viccén.
 – Figyelj, arról volt szó, hogy csacsacsázunk. Aztán lefekszünk.
Jó? Megígérted.
– Igen, lefekszünk… Meg még mást is csinálunk…
Mélyen Patrik szemébe nézett, és a férfit megcsapta a leheletéből
áradó alkoholszag, amitől könnybe lábadt a szeme, és uralkodnia
kellett magán, hogy ne köhögjön. A megismerkedésük óta először
nem érezte vonzónak az ajánlatot.
– Csacsacsa – mondta szigorúan.
– Igen, igen – felelte Erica, és kihúzta magát. – Így csinálsz a
lábaddal. Egy-két, csacsacsa… Érted?
Patrik igyekezett követni, amit Erica a lábával csinált, de teljesen
céltalan mozdulatokat látott csak. A botlások sem tették
egyértelműbbé a lépéseket.
– Szóval jobb… és aztán bal…
Patrik mulatva próbálta utánozni a lépéseket, de őszintén szólva
inkább azon morfondírozott, meddig feszítheti a húrt.
– Egy-két, csacsacsa, jobb, aztán bal…
Erica megbotlott, Patrik meg elkapta. A nő tekintete Leif
portréján állapodott meg. Iparkodott fókuszálni a pillantását. A
homlokát ráncolta.
– Jobb… aztán bal… – dünnyögte.
Ködös szemmel nézett a férjére.
– Tudom már, mi nem stimmel.
A fejét Patrik vállára hajtotta.
– Mi? Mi nem stimmel, Erica?
Finoman megrázta, de a felesége nem válaszolt. Aztán elkezdett
horkolni. Atyaég! Hogy viszi fel az emeletre? És mire célzott az
előbb? Patrik arról sem tudott, hogy nem stimmel valami.
 Bohuslän, 1672

A fogda a dombon volt, a fogadó mellett, de Elin eddig csak egy futó
gondolatot szentelt neki. Persze volt elképzelése arról, milyen lehet
egy fogda, de a sötétet és a nyirkosságot nem tudta elgondolni. A
sötétben apró állatok csúsztak-másztak. Hozzáértek a kezéhez-
lábához.
A zárka kicsi volt, jobbára azoknak tervezték, akik leitták magukat
a fogadóban, és akiknek ki kellett aludniuk az alkoholgőzt, mert
különben kezet emeltek a feleségükre és a gyerekükre.
Egyedül volt.
Szorosan karba fonta a kezét, és vacogott a hidegtől. Märta sikolya
még a fülében visszhangzott, érezte, ahogy a szoknyájába
csimpaszkodik.
A cselédszobából elkoboztak dolgokat. A gyógynövényeit és a
főzeteit. A képeskönyvét, amelyet a nagyanyja hagyott rá.
Utasításokat, mit és hogyan kell összekeverni, aprólékosan
elmagyarázva, hogy azok is megértsék, akik nem írástudók. Hogy
mihez kezdenek ezekkel a holmikkal, nem tudta.
Csak abban lehetett biztos, hogy kelepcébe került.
Preben két nap múlva ér haza, és biztosan nem hagyja, hogy
folytatódjon ez a rémálom. Amint hazatér Lurből, tiszta vizet önt a
pohárba. Ismeri a megyei elöljárót, beszélhet vele. És beszélhet
Britta fejével is, hogy vonja vissza a vádat. Biztosan móresre akarta
tanítani Elint, és rá akart ijeszteni. A halálát csak nem kívánja.
Aztán eszébe jutott a tengerszem. Märta riadt pillantása, amikor a
sötét víz alá bukott. És Viola, aki eltűnt, és sosem került elő. Igen,
Britta talán mégis holtan akarja látni, de Preben nem hagyja, hogy
ez megtörténjen. Biztosan nem viseltet jóindulattal Britta iránt, ha a
tudomására jut, mi történt. Elinnek csak két napot kell kibírnia, és
hazamehet. Märtához. Hogy aztán hová mennek, fogalma sincs, de
Britta otthonában nem lesz maradásuk.
Zörgést hallott, és az ajtóban megjelent a megyei elöljáró. Elin
gyorsan felkelt, és lesimította a szoknyáját.
– Feltétlenül muszáj itt lennem? Bebörtönözve, mint valami
bűnöző. Van egy lányom, és nincs hová mennem. Nem maradhatnék
odahaza, amíg nem rendeződnek a dolgok? Megígérem, hogy
minden kérdésükre válaszolok, és biztosra veszem, sokan tanúsítják
majd, hogy nem vagyok boszorkány.
– Nem megy sehová! – sziszegte a megyei elöljáró, és hivalkodón
kihúzta magát. – Tudom, mire képesek a magafajták, és milyen
csáberővel bírnak a sátán jegyesei. Istenfélő ember vagyok, rajtam
nem fog a gonosz varázslat vagy az ördögi bűbáj, ezt szeretném
egyszer és mindenkorra világossá tenni.
– Nem értem, miről beszél – mondta Elin növekvő
kétségbeeséssel.
Hogy történhetett ez? Hogy kerülhetett ekkora kutyaszorítóba?
Mit tett, hogy a megyei elöljáró ilyen viszolygással néz rá? Vétkezett,
gyenge ember volt, testben és lélekben egyaránt, de megfizette az
árát. Nem tudta, miért bünteti még mindig az Isten. Elkeseredetten
hullt térdre a mocsokban, összekulcsolta a kezét, és némán
fohászkodott.
– Nem szed rá ezzel a színjátékkal! – mondta a férfi. – Tudom, mi
folyik itt, és nemsokára az egész falu megtudja.
Miután az ajtó bezárult, és a zárkára megint sötét borult, Elin
tovább imádkozott. Egészen addig, amíg el nem gémberedett a lába
és a karja. De nem hallgatta meg senki.
Erica óvatosan kinyitotta a szemét, és a fény felé sandított. Maja állt
előtte.
– Miért a kanapén alszol, anyu? – kérdezte.
Erica körülnézett. Miért a kanapén alszik? Egyáltalán nem
emlékezett arra, hogy került haza.
A kanapé nyomta, és a kezére támaszkodva felült, miközben úgy
érezte, menten szétrobban a feje. Maja még mindig ott állt, és
válaszra várt.
– Anyunak fáj a hasa, és nem akartam megfertőzni aput – mondta
neki Erica.
– Szegény anyu! – felelte a kislány.
– Szegény bizony – grimaszolt Erica.
Jézus Mária, az esküvőjük óta nem volt másnapos! Már el is
felejtette, milyen halálközeli élmény.
– Látom, magadhoz tértél – jegyezte meg Patrik kissé túl
vidáman, amikor az ikrekkel a karjában bejött a nappaliba.
– Halálomon vagyok – válaszolta Erica, miközben
feltápászkodott.
Forgott vele a szoba, a szája olyan száraz volt, mintha fűrészporral
lenne tele.
– Jól sikerülhetett a leánybúcsú tegnap – nevetett Patrik.
Erica érezte, hogy rajta, és nem vele.
– Tényleg nagyon jól éreztük magunkat – mondta, és a fejét fogta.
– Sokat ittunk. Szerintem az anyád is kutyául érzi magát…
– Örülök, hogy én megúszom ezt a szenvedést, elég volt látni
tegnap este, amikor megjöttél.
 Leültette az ikreket a tévé elé, és a gyerekcsatornára kapcsolt.
Maja odatelepedett Noelhez és Antonhoz, majd teljes
komolysággal azt mondta:
– Anyu beteg, ezért nagyon rendesen kell viselkednünk.
Az ikrek bólintottak, aztán újra a tévé felé fordultak.
– Mikor jöttem haza? – kérdezte Erica, miközben kétségbeesetten
igyekezett kitölteni a hézagokat.
– Egy körül. De még táncolni akartál. Mindenképpen meg akartál
tanítani csacsacsázni.
– Jaj, ne!
Erica a homlokára csapott. Tudta, hogy ezt még sokáig
hallgathatja.
Patrik elkomolyodott, és leült mellé a kanapéra.
– Mondtál valami érdekeset, mielőtt kidőltél. Megláttad Leif
portréját, magyaráztál valamit a jobbról meg a balról, és hogy most
már érted, mi nem stimmel. Emlékszel rá?
Erica a fejét törte, de teljes homály borított mindent. Az utolsó
emléke az volt, hogy letesznek elé egy Long Island Ice Tea-t.
Lehetett volna annyi esze, hogy nem iszik ilyesmiket. De utólag már
könnyű okosnak lenni. Arra sem emlékezett, hogy jutott haza. A
szénfekete talpa arról tanúskodott, hogy mezítláb sétált valahol.
– Nem, nem emlékeszem – felelte fintorogva. – Sajnos.
– Próbáld meg! Jobb. Bal. Ezt mondtad. Mintha erről jutott volna
eszedbe valami…
Erica igyekezett felidézni, de a feje úgy hasogatott, hogy képtelen
volt gondolkodni.
– Sajnos nem rémlik semmi. De talán majd később. –
Összerezzent, és megint grimaszolt. – Viszont eszembe jutott
valami, ami tegnapelőtt történt. Ne haragudj, annyira a
leánybúcsúra koncentráltam, hogy kiment a fejemből.
– Mi? – kérdezte Patrik.
– Olyan fontos, hogy azonnal szólnom kellett volna, csak későn
értél haza, engem meg lekötött a leánybúcsú. Pénteken véletlenül
összefutottam Marie Wall-lal. Éppen a kikötőben voltam, ahol
forgattak, és tartottak egy kis szünetet. A nő rám kiáltott, és azt
mondta, hallotta, hogy beszélni akarok vele. Beültünk a Brygganba,
és a Stella-ügyről beszélgettünk. De nem is ez a lényeg. Amikor
indultam, odajött hozzám a film sminkese, és azt mondta, hogy
Marie-nak nincs is alibije Nea eltűnésének idejére, mert azon az
éjszakán ő aludt a rendező szobájában, nem Marie.
– Basszuskulcs! – nyögte Patrik, és Erica látta rajta, hogy a
fejében csak úgy kavarognak a gondolatok.
Erica megdörzsölte a homlokát.
– És még valami… Marie azt mondta, hogy látott vagy hallott
valamit az erdőben Stella halálának napján. A rendőrök nem hittek
neki, ami nem is csoda, mert csak azután hozakodott elő vele, hogy
visszavonta a beismerő vallomását. Mindenesetre úgy véli, hogy az a
személy csapott le most újra.
Patrik a fejét ingatta. Ez elég valóságtól elrugaszkodott
gondolatnak tűnt.
– Tudom, hogy ezt csak ő állítja. Csak el akartam mondani – fűzte
hozzá Erica. – Hogy haladtok?
Erejét megfeszítve próbált beszélni, de a nyelve a szájpadlására
tapadt.
– Befejeztétek a házkutatást tegnap a tanyán?
– Igen, és eredményesen.
Patrik beszámolt arról, hogy mit találtak a pajtában, és Erica
szeme elkerekedett. Most még nem igazán tudhatják, mit jelent
mindez, de tisztában volt azzal, hogy nagy áttörés történt a
nyomozásban: kiderült, hol halt meg Nea.
– És mikor kapjátok meg a technikusi vizsgálat eredményeit?
– A hét közepén – felelte Patrik egy sóhajjal. – Örültem volna, ha
tegnap választ kapunk, nagyon idegesítő, hogy az embernek fogalma
sincs, hogyan haladhat tovább. Ma be kell vinnem az anyát és az
apát kihallgatásra, majd meglátjuk, ez hová vezet.
– Szerinted ők voltak? – kérdezte Erica, de nem igazán tudta,
akarja-e hallani a választ.
Nincs annál rettenetesebb, mint ha a szülők ártanak a
gyerekeiknek. Erica tisztában volt azzal, hogy túl gyakran megesik,
de képtelen volt megérteni. A gyerekeire nézett, akik a tévé előtt
ültek, és egész testében érezte, hogy bármire képes lenne, hogy
megvédje őket.
– Nem tudom – válaszolt Patrik. – Ezzel küzdünk az elejétől:
annyi lehetőség van, de világos nyomunk egy sincs. Ráadásul most
mondod, hogy Marie-nak nincs alibije. Ami még több eshetőséget
vet fel.
– Majd kialakul – biztatta Erica, és megcirógatta a karját. – És ki
tudja, pár nap múlva talán fontos információkat kapsz.
– Igen, igaz – dünnyögte Patrik, és felállt.
A gyerekek felé biccentett.
– Bírni fogsz velük?
Erica legszívesebben nemleges választ adott volna, de erőt vett
magán. Senki mást nem okolhat ezért a macskajajért, szóval állnia
kell a sarat. De hosszú napnak néz elébe. Sok tévénézéssel és
megvesztegetéssel.
Patrik arcon csókolta, és elindult munkába. Erica lüktető
halántékkal bámulta az arcképet a fal mellett. Mire gondolhatott
tegnap? Akárhogy törte is a fejét, nem jutott eszébe. A köd még
mindig nem oszlott fel.

Patrik elindította a hangfelvételt, és rámondta a dátumot, valamint a

kihallgatóhelyiségben jelen lévők nevét. Aztán csendben ült egy
darabig, és Petert nézte. Úgy tűnt, mintha tíz évet öregedett volna
múlt hét óta. Patrikot a részvét hulláma öntötte el, de figyelmeztette
magát, hogy tárgyilagosnak és profinak kell lennie. Bárkit könnyen
eltéríthet, amit hinni akar, vagy amit éppen nem akar elhinni a
másikról. Elkövette már ezt a hibát, és azóta megtanulta, hogy az
ember hallatlanul bonyolult lény, és semmi sem magától értetődő.
– Milyen gyakran használják a pajtát? – kérdezte.
Peter összehúzta a szemét.
– Hogy… A pajtát? Szinte soha. Nem tartunk állatokat, csak
macskánk van, nem őrzünk az épületben semmit. Nem vagyunk
gyűjtögető típusok.
Figyelmesen nézett Patrikra.
– Mikor volt utoljára bent?
Peter a fejét vakarta.
– Talán amikor Neát kerestük – mondta.
– És azelőtt?
– Nem tudom. Úgy egy héttel azelőtt, akkor is őt kerestem. Csak
Nea szokott bejárni, szeretett ott. A macskával játszott, akit
valamiért fekete macskának nevezett.
Peter felkacagott, de aztán a torkára forrt a nevetés.
– De miért kérdez a pajtáról? – tudakolta, ám nem kapott választ
Patriktól.
– Biztos benne, hogy Nea eltűnése előtti héten volt utoljára a
pajtában? Nem tudja pontosabban megmondani, mikor?
Peter a fejét rázta.
– Nem, tényleg fogalmam sincs. Csak tippelem, hogy egy héttel
előtte.
– És Eva? Tudja, mikor járt bent utoljára? Leszámítva Nea
keresését.
Újabb fejrázás.
– Gőzöm sincs, kérdezze meg tőle. De neki sem volt oka bemenni.
Nem használjuk az épületet.
– És nem látott valakit ott vagy a közelben?
– Nem, soha. Vagyis de, egyszer azt hittem, mozgást látok bent,
ezért bementem és körülnéztem, de csak a macska volt ott, biztos őt
láttam.
Felnézett Patrikra.
– De miért, maguk szerint járt bent valaki? Nem igazán értem,
hová akar kilyukadni.
– És Nea milyen gyakran járt a pajtába? Tudják, mit csinált
odabent?
– Csak azt tudom, hogy szeretett ott játszani. Mindig jól elfoglalta
magát. – A férfi hangja elbicsaklott, ezért köhintett egyet. – Gyakran
mondogatta, hogy bemegy a pajtába, és játszik a fekete macskával.
Gondolom, így is volt. A macskával játszott. Nagyon aranyos.
– Igen, láttam – felelte mosolyogva Patrik. – És azon a reggelen,
amikor Nea eltűnt, senkit sem látott az épületben vagy a környékén?
A legapróbb részlet is fontos lehet.
Peter a homlokát ráncolta, aztán megrázta a fejét.
– Nem, teljesen átlagos reggel volt. Minden csendes volt, és
nyugodt.
– A pajta padlására felmentek néha?
– Nem, szerintem egyikünk sem volt fent, amióta megvettük a
tanyát. Neának is megtiltottuk, hogy felmásszon. Nincs korlát, és
lent nincs szalma, ami tompítaná a földet érést, ha leesik, ezért a
szájába rágtuk, hogy nem szabad.
– Szófogadó volt?
– Igen, nem olyan gyerek… nem olyan gyerek volt, aki ellenkezik a
szüleivel. Ha azt mondtuk neki, hogy nem mehet fel a padlásra,
akkor nem is ment fel.
– Hogy viselkedett Nea az emberekkel? Az idegenekkel?
Megbízott ismeretlenekben?
– Sajnos még nem tanítottuk meg arra, hogy vannak rossz
emberek is. Mindenkit szeretett, és mindenkiről jót feltételezett.
Mindenkit azonnal a legjobb barátjának tekintett. Amúgy mindig azt
mondogatta, hogy a fekete macska a legjobb barátja, szóval
valószínűleg emberekre és állatokra is a barátaiként gondolt.
Megint elcsuklott a hangja. Patrik látta, hogy összeharapja a fogát,
hogy ne veszítse el az önuralmát. Ökölbe szorította a kezét, nem
tudta, hogyan tegye fel a következő kérdést.
– Hallottunk valamit az uddevallai rendőrségtől.
Peter összerezzent.
– Mit?
– Hogy dühkitörései vannak, amikor… amikor iszik.
Peter a fejét ingatta.
– Az már évekkel ezelőtt volt. Amikor gondjaim voltak a
munkámban.
Patrikra nézett. Még hevesebben rázta a fejét.
 – Azt hiszik, hogy én… Sosem tudtam volna ártani Neának.
Evának sem. Ők a családom, hát nem érti? Nea volt a családom.
A tenyerébe temette az arcát. Rázkódott a válla.
– Mi folyik itt? Miért beszélünk a régi bűneimről? Miért kérdezget
a pajtáról? Mit találtak ott?
– Most nem mondhatok többet – felelte Patrik. – És elképzelhető,
hogy további kérdéseink is lesznek. Ahogy tudja, Gösta Evával
beszélget, és ő is hasonló kérdéseket tesz fel neki. Hálásak vagyunk
az együttműködésükért. Bízzanak bennünk, megtesszük, ami tőlünk
telik.
– Teljesen biztos, hogy… nem… ő volt? – Peter megtörölte a
szemét. – Tudom, hogy az apámnak sarkos véleménye van, és
mindenki… Pletykálnak. A menekültekről. Az ember végül elhiszi,
amit…
– Egészen biztos, hogy nem ő volt. Valaki ellopta Nea bugyiját a
szárítókötélről, miután a kislány eltűnt, és megpróbálta ráterelni a
gyanút.
– Hogy vannak?
Peter nem nézett Patrik szemébe.
– Őszintén szólva úgy-ahogy. Nem biztos, hogy a nő felépül, és
Karímnak, így hívják, csúnyán megégett a keze.
– És a gyerekek? – kérdezte Peter, és végre felemelte a tekintetét.
– Ők jól vannak – válaszolta Patrik megnyugtatóan. –
Ideiglenesen az egyik kollégánknál laknak, amíg az apjukat ki nem
engedik a kórházból.
– Sajnálom, hogy…
Nem tudta befejezni a mondatot.
Patrik bólintott.
– Semmi gond. Az ember elhiszi, amit hinni akar. A menekültek
pedig sajnos közkedvelt bűnbakok. Mindenért.
– Nem kellett volna…
– Nem számít. Ami történt, megtörtént, igyekszünk kideríteni, ki
gyújtogatott a menekülttáborban, és ki ölte meg a maguk kislányát.
– Tudnunk kell – mondta Peter, és a szemében elkeseredettség
csillogott. – Különben nem éljük túl. Eva nem éli túl. A
bizonytalanság felemészt minket.
– Megteszünk minden tőlünk telhetőt – biztosította Patrik.
De tudatosan nem ígért semmit. Ebben a pillanatban ő maga sem
vett volna mérget arra, hogy sikerrel járnak. Lezárta a kihallgatást,
és kikapcsolta a hangfelvevőt.

Először a rosszullét tudatosult benne. Aztán a kényelmetlen

testhelyzet. A szempillája összeragadt, alig bírta kinyitni a szemét.
Nem volt ismerős a takaró, amelyet rádobtak, és egyre rosszabbul
érezte magát. A falon kék-fehér csíkos tapéta volt, nem emlékezett
arra, hogy látta már korábban. Remegett a rosszulléttől, és rémülten
kapta oldalra a fejét. A hányás a padlóra loccsant az ágy mellett.
Undorító íze és alkoholszaga volt.
Jessie nyöszörgött. Amikor megmozdult, érezte, hogy ragad a
teste. Végighúzta az ujját a mellén, és rájött, hogy lehányták.
A rémülete nőttön-nőtt. Hol van? Mi történt?
Lassan felült. Összerázkódott, és megint erőt vett rajta a
rosszullét, de sikerült visszatartania a hányást. Végignézett magán,
és nem akarta elhinni, amit lát. Teljesen pucér volt. És mindenhol
fekete vonalak borították. Eltartott pár másodpercig, mire
megértette, hogy összefirkálták a testét. A szavak jelentése egymás
után jutott el a tudatáig.
Kurva. Trampli. Dagadék. Undormány.
Elszorult a tokra.
Hol van? Ki tette ezt vele?
Felrémlett egy emlékkép. Egy fotelban ült. Kapott egy pohár italt.
Basse bulija.
Magára húzta a takarót, és körülnézett. Úgy tűnt, a szülők
hálószobájában van. Az éjjeliszekrényen állt egy fotó, amely egy
vidám családot ábrázolt. Igen, ő az. Basse. Egy férfi és egy nő között
ül egy vitorláson, és kivillantja a szabályos fehér fogsorát.
Megint elborította a rosszullét, ahogy szép lassan megértette.
Kezdettől fogva ez volt a tervük. Csak megjátszották magukat.
Vendela átment hozzájuk, és barátkozni kezdett vele. Úgy tett,
mintha barátnők volnának. De minden csak hazugság volt.
Pont mint Angliában.
Felhúzta a térdét. Már nem érezte a bűzt. Csak a mellkasában
egyre táguló lyukat.
Fájdalmat érzett a lába között, és odanyúlt. Noha nem tapasztalt
még ilyesmit, tudta, mi az a ragacsos valami. A rohadékok!
Az erejét megfeszítve kidugta a lábát az ágyból. Amikor felállt,
megtántorodott, és ezúttal nem sikerült visszatartania a hányást.
Amikor kihányta magát, a kézfejével megtörölte a száját, és
átlépte a tócsát. Sikerült bejutnia a hálószobából nyíló fürdőbe.
Kipislogta a szeméből a könnyeket, amikor meglátta a tükörképét.
A sminkje szétkenődött, a nyaka és a melle tiszta hányás volt, a
homlokán a „kurva” szó állt. Az egész arcát trágár szavakkal írták
tele.
Feltartóztathatatlanul ömlöttek a könnyei, és hüppögve a
mosdókagyló fölé hajolt. Percekig állt így. Aztán a zuhanyzóhoz
ment, és megnyitotta a meleg vizet. Forróra állította. A gőzölgő
vízsugárba lépett, és hagyta, hogy végigfolyjon a testén. A bőre
kipirult. A hányást sikerült lemosnia, de ettől a fekete szavak csak
még jobban látszottak.
A szavak felé kiáltottak, az ágyéka sajgott.
Levett egy tusfürdőt a falra szerelt polcról, és magára öntötte a
tartalmát. Addig sikálta magát a lába között, amíg minden undorító
ragacsot el nem távolított. Soha többé senkinek sem hagyja, hogy
megérintse ott. Bemocskolták, tönkretették.
Egyre súrolta-sikálta a testét, de a szavak csak nem tűntek el.
Megbélyegezték, és ő is meg akart bélyegezni mindenkit, aki ezt
tette.
A forró víz alatt állva Jessie döntésre jutott. Ezt megkeserülik.
Mind. Ezért megfizetnek.

Másnaposan gyerekekre vigyázni, a legsúlyosabb büntetéssel ért fel.

Ericának fogalma sem volt, miként fogja átvészelni ezt a napot. És
mint mindig, a gyerekek most is kiszagolták a gyengeségét, és ezt
igyekeztek a maguk hasznára fordítani. Maja persze most is higgadt
és kedves volt, de az ikrek úgy viselkedtek, mintha sosem lett volna
gyerekszobájuk. Ordítottak, verekedtek, rohangáltak, és minden
rendreutasítás hosszas bömbölésbe torkollott, amitől Ericának kis
híján szétrobbant a feje.
Amikor megszólalt a mobilja, először nem akarta felvenni, mert a
hangzavar úgyis ellehetetlenített minden értelmes beszélgetést. De
aztán látta, hogy Anna keresi.
– Na, szia! Hogy vagy?
Anna szégyentelenül elevennek és vidámnak tűnt, mire Erica
azonnal megbánta, hogy fogadta a hívást. Túl nagy volt a kontraszt
az ő állapotához képest. Azzal vigasztalta magát, hogy ha Anna nem
volna terhes, most még kutyábbul volna, mint ő.
– Rendben hazaértél? Még ott maradtál, amikor én eljöttem, és
aggódtam, hogy hazatalálsz-e…
Anna nyersen felnevetett, Erica meg sóhajtott egyet. Még egy
családtag, aki ítéletnapig húzza majd ezzel.
– Nyilván hazataláltam, de azt nem állítanám, hogy emlékszem,
hogyan. A talpam színéből ítélve mezítláb.
– Édes istenem, mekkora buli volt! Ki gondolta volna, hogy a
nyanyák képesek így partizni?! Milyen sztorijaik voltak már!
Kettéállt a fülem.
– Ezek után én sem tudok ugyanúgy nézni Kristinára, mint eddig,
az egyszer biztos.
– A tánc is jó volt.
– Igen, állítólag a fejembe vettem, hogy megtanítom Patrikot
csacsacsázni…
– Tényleg? – csodálkozott Anna. – Mit nem adnék érte, ha láttam
volna!
– Aztán a tánclecke kellős közepén elaludtam a vállán, ezért a
kanapéra fektetett le. Most meg úgy érzem magam, ahogy
megérdemlem. A gyerekek meg persze megneszelték, hogy nem
vagyok a topon, és falkában támadnak.
 – Szegénykém! – mondta Anna. – Átvállalhatom őket, ha pihenni
akarsz. Ráérek.
– Dehogy, megoldom.
Az ajánlat tagadhatatlanul csábító volt, de a szíve mélyén Erica
úgy gondolta, bűnhődnie kell, amiért ilyen helyzetbe hozta magát.
Beszélgetés közben fel s alá járkált, de most megtorpant Leif
portréja előtt. Viola nagyon szépen örökítette meg, legalábbis a
fényképek alapján, amelyeket Erica látott. De a festményben volt
még valami, ami a fotókról hiányzott. Megragadta Leif személyiségét
is, olyan volt, mintha Erica szemébe nézne. Egyenes háttal, büszkén
ült az íróasztalánál, amelyen példás rend uralkodott. Előtte egy
színes papír, a kezében toll, mellette egy pohár whisky. Erica a képre
meredt. Hirtelen felszállt a köd. Egyszeriben bevillant, mire jött rá
tegnap este, mielőtt elaludt volna Patrik vállán.
– Anna, meggondoltam magam. Át tudnál jönni mégis egy kicsit?
Be kell mennem Tanumshedébe.

Karím az ablak felé fordította a fejét. A kórházi magány bódító volt,

pedig akadt egy-két látogatója. Bill benézett Halíllal és Adnánnal. De
Karím nem tudta, mit mondhatna. Akkor is magányosnak és
elhagyatottnak érezte magát, amikor itt voltak. Amínával az oldalán
bárhol otthon tudta érezni magát. A világot jelentette Karím
számára.
Eleinte kétségei voltak, jól tette-e, hogy a gyerekeket egy rendőr
gondjaira bízta. Végül is a rendőrség idézte elő ezt az egészet. De a
nőnek kedves volt a pillantása. És ő nem is volt ott akkor.
Ma reggel beszélt a gyerekekkel telefonon. Hallotta, hogy jól érzik
magukat. Felváltva tettek fel szomorú kérdéseket – hogy van az
anyjuk, és meddig marad az apjuk a kórházban –, és meséltek
vidáman az új játszópajtásukról, Leóról és a játékairól, az aranyos
kisbabáról és Rita főztjéről, amely annak ellenére, hogy nem olyan,
mint anyáé, nagyon ízlett nekik.
A vidám hangjuk ugyanannyira boldoggá tette, mint amennyire az
aggodalmak boldogtalanná. Az orvosok egyre nyugtalanabbnak
tűntek, ahányszor csak Amínáról kérdezte őket. Csak egyszer
látogathatta meg. Nagyon meleg volt a kórteremben. Harminckét
fok, mint megtudta. Az egyik nővér elmagyarázta, hogy a súlyos
égési sérüléseket szenvedő betegek kihűlnek a folyadékveszteség
következtében, ezért kénytelenek emelni a helyiségben a
hőmérsékletet.
A szagtól könnybe lábadt a szeme. Sülthús-szag. Az ő drága
Amínájának volt ilyen szaga. Úgy feküdt az ágyban, akár egy darab
fa. Karím felé nyújtotta a kezét, de nem merte megérinteni.
Leborotválták a haját, és Karím képtelen volt visszatartani a sírást,
amikor meglátta az égett fejbőrt. A sebes arc vazelintől fénylett, és a
test nagy részét bekötözték.
Amínát altatásban tartották, és lélegeztetőkészülékre tették, hogy
segítsék a lélegzését. Egész idő alatt, amíg nála volt, nyüzsögtek
körülötte az emberek. Minden idegszálukkal Amínára
koncentráltak, Karímot szinte észre sem vették. Hálás volt ezért,
hálás volt, amiért mindent elkövettek, hogy segítsenek a
feleségének.
Ő csak várhatott. És imádkozhatott. Úgy tűnt, a svédek nem
hisznek az imádságban. De ő éjt nappallá téve imádkozott Amínáért,
hogy maradjon meg neki és a gyerekeknek, hogy Isten adja vissza őt
nekik még egy időre.
Odakint ragyogott a nap, de ez nem az ő napja volt. Nem az ő
országa. Beléhasított egy gondolat. Amikor elmenekült, az Istenét is
maga mögött hagyta?
Amikor az orvos lassú léptekkel bejött a kórterembe, Karím tudta,
hogy vége. Az orvos egyetlen pillantása elég volt, hogy tudja,
mostantól teljesen magára maradt.

– Van egy csomó fejlemény, amit meg kell beszélnünk – mondta

Patrik, és felállt, hogy felhívja magára a figyelmet.
Annika kávét készített, és szeletelt kenyér, vaj, sajt meg
paradicsom volt még az asztalon.
Paulának pontosan erre volt szüksége, mert reggel csak egy
pirítóst kapott be útközben Johanna unszolására. Martinra nézett,
miközben csinált egy szendvicset. A fiatalember fáradtnak tűnt,
mint aki egy szemhunyásnyit sem aludt, de nem azért, mert egész
éjjel álmatlanul hánykolódott, hanem azért, mert virgonckodott.
Paula sokatmondón rávigyorgott, mire Martin rögtön elvörösödött.
Paula örült a kollégája boldogságának, ugyanakkor szívből remélte,
hogy az új szerelemnek nem sírás lesz a vége. Abból volt már elég
mostanában.
Paula Patrikra összpontosított.
– Mint tudjátok, tegnap fontos dolgokat találtunk Bergék
tanyájának átkutatása során. A pajtában a technikusok
kekszespapírra bukkantak egy résben. Nem tudjuk, hogyan és mikor
került oda, de Neának keksz- és csokoládémaradványok voltak a
gyomrában, így valószínűsíthető, hogy van valamiféle összefüggés.
Főleg annak fényében, amit még találtunk.
Patrik elhallgatott, de senki sem szólt semmit. A hír, hogy vérre
bukkantak a pajtában, minden kollégát lesújtott tegnap.
Ugyanakkor új reményt is adott, és életet lehelt a már-már
kilátástalannak tűnő nyomozásba.
– Mikor tudjuk meg, hogy Nea vére-e? – kérdezte Martin.
– Torbjörn szerint a hét közepén. – Patrik ivott egy korty
gyümölcslét, és folytatta. – Most olyasmit mondok, amiről még nem
tudtok. Torbjörn nemrég hívott, mert találtak még valamit. Én
akkor jöttem el a tanyáról, amikor a pajtában végeztek. A ház
környékének átkutatását tervezték, és Torbjörn úgy vélte, az egész
délután és este rámegy. Egyikünk sem gondolta, hogy lesz még
valami, de tévedtünk.
Patrik hatásszünetet tartott.
– A pajta előtt, a magas fűben az egyik technikus talált egy órát.
Egy jégvarázsos gyerekórát… Ma reggel, amikor kihallgattam Petert,
még nem tudtam róla, de persze rögtön felhívtam őket, és Eva
alátámasztotta, hogy Neának volt ilyen órája, és majdnem mindig
viselte. Bár még nem azonosították, szerintem kiindulhatunk abból,
hogy ez az.
 Paula levegő után kapott. Ahogy a többiek, ő is megértette, mit
jelent ez.
– A szíja tönkrement, az üvege betört, és nyolckor állt meg.
Óvakodnunk kell az elhamarkodott következtetésektől, de
elképzelhető, hogy megvan az elsődleges tetthely és a gyilkosság
hozzávetőleges időpontja.
Mellberg a feje búbját vakargatta.
– Vagyis a kislány reggel nyolckor halt meg a pajtában, majd
elvitték arra a helyre, ahol megtaláltuk?
– Igen, ez a leghihetőbb forgatókönyv – felelte Patrik, és bólintott
hozzá.
Martin jelentkezett.
– Érinti ez Marie és Helen alibijét?
– Igazából nem – válaszolt Patrik. – Helennek nem is volt alibije,
sem éjszakára, sem reggelre. Azt mondta, altatót vett be, és mélyen
aludt egészen reggel kilencig, amikor is futni ment. Megerősíteni
azonban senki sem tudja, a férje ugyanis elutazott, a fia pedig csak
ebédkor látta. Marie végig azt állította, hogy mind éjszakára, mind
reggelre van alibije, de ma reggel Erica mesélt valami finoman
szólva is figyelemre méltót. Pénteken véletlenül összefutott Marie-
val, és elbeszélgetett vele a Bryggan kávézóban. Amikor a nőnek
vissza kellett mennie a forgatásra, a sminkes odament Ericához, és
azt mondta, hogy Marie Wall alibije hamis, mert ő aludt a
rendezőnél, nem a színésznő.
– A franc! – szitkozódott Martin.
– És ez igaz? – kérdezte Paula. – Nem csak féltékenységből találta
ki?
– Egyszerűen megkérdezzük Marie-t. És persze újra beszélnünk
kell a rendezővel is, meg a sminkes nővel. Ha igaz, amit állít, Marie-
nak lesz mit megmagyaráznia. Például hogy miért érezte szükségét,
hogy hazudjon.
– Ráadásul az a Jörgen nevű fickó is azt állította, hogy Marie-val
volt – jegyezte meg Martin. – De miért, ha nem igaz?
Paula ránézett, és felsóhajtott. Martin remek rendőr volt, de
időnként elképesztően naiv.
– Marie egy sok millióba kerülő film sztárja. Egy filmé, amelytől
kasszasikert remélnek. Szerintem Jörgen bármit hajlandó volna
bevallani, hogy ne kockáztassa ezt.
Martin rápillantott.
– A fenébe, erre nem gondoltam!
– Te túl rendes gyerek vagy ahhoz, hogy ilyeneket gondolj –
mondta Paula, mire Martin sértett képet vágott.
De senki sem ellenkezett, és Martin sem vitatkozott vele. A szíve
mélyén tudta, hogy Paulának igaza van.
– Először meghallgatjuk, mit mond Marie – folytatta Patrik. –
Arra gondoltam, hogy a megbeszélés után Göstával odamegyünk. De
mivel Marie reggel kilenckor már a sminkben ült Tanumshedében,
nem igazán értem, hogyan ölhette meg Neát nyolckor.
– Jó – mondta Paula. – Térjünk vissza a csokis keksz papírjához.
Mikor lesz kész az elemzés? Lehet, hogy van rajta ujjlenyomat és
nyál.
Patrik bólintott.
– Igen, reméljük, van. De semmit sem vehetünk biztosra, amíg
nincsenek meg az eredmények. Pillanatnyilag fel kell készülnünk
mindenre, ez a legfontosabb.
– Oké, akkor úgy néz ki, a hét közepén már többet tudhatunk –
szögezte le Martin.
– Igen, Torbjörn ezt mondta.
– Mást nem találtatok? Lábnyomokat? Ujjlenyomatokat? Bármit?
Paula lenyelte a szendvicse utolsó falatját, és elkezdett készíteni
még egyet. Alig aludt éjszaka, és a kialvatlanságtól éhes lett.
– Nem, úgy tűnik, a pajtát alaposan kitakarították. A csokis keksz
papírját is csak azért találtuk meg, mert beszorult egy résbe. Aki
kipucolta a helyiséget, nem vette észre.
Martin megint jelentkezett. Véreres szeme nagyon jól illett a
hajszínéhez.
– És Pedersen mikor készül el a végleges jelentéssel?
– Ahányszor kérdezem, mindig azt mondja, pár nap múlva –
válaszolta Patrik, és a hangjából türelmetlenség csendült ki. – Elég
nagy kulimászban vannak, de dolgozik, ahogy tud, biztosra veszem.
De rohadt idegesítő!
A konyhapultnak dőlt, és karba fonta a kezét.
– Mit mondanak a szülők? Mindig mondom, hogy először a
legközelebbi családtagoknak kell a körmére nézni – szólalt meg
Mellberg, miközben hat szelet kenyérből épített magának
szendvicstornyot.
Paula somolygott magában. Tudta, hogy este azt fogja bemesélni
Ritának, hogy egész nap alig evett valamit, és mindjárt éhen hal.
Még azt is hozzáteszi majd, hogy nem érti, hogyan hízhat, hiszen
annyit eszik, mint egy madár.
– Nem tudják, mit találtunk – felelte Gösta –, de arra persze
rájöttek, hogy van valami. Mindketten állították, hogy nem
használják a pajtát, csak Nea szokott bejárni. Nem láttak semmi
szokatlant az épületben vagy a közelében, sem a kislány eltűnésekor,
sem máskor, amióta a tanyán laknak.
Gösta kérdőn Patrikra nézett, aki hozzátette:
– Igen, bár Peter egyszer mozgást látott odabent, de amikor
bement, csak a macskát találta ott. Szóval biztosan nem volt semmi
különös, de azért elmondtam.
– Hát akkor? – kérdezte Paula. – Lehet, hogy valaki elbújt a
pajtában, és megtámadta Neát? Utal valami szexuális indítékra?
Spermanyomok?
Utálta, hogy kénytelen előhozakodni ezzel a kérdéssel. A gyerekek
ellen elkövetett szexuális bűncselekmény a legrosszabb rémálma
volt, de nem tekinthettek el ettől a lehetőségtől sem.
– A boncolási jegyzőkönyvből majd kiderül – válaszolt Patrik. –
De igen, lehetséges, hogy valaki a pajtában lesett Neára. Keksszel
odacsalogatta, és… Csak az isten tudja, mi történt azután.
– Körülnéztem az erdőben a ház mögött – szólt közbe Gösta. –
Kíváncsi voltam, onnan belopózhatott-e valaki észrevétlenül a
tanyára, hogy ellopja a bugyit a szárítókötélről. Mert szerintem így
történhetett, mivel a másik irányból teljesen nyílt a terep.
Megállapítottam, hogy bárki elmehet észrevétlenül a bokrok mögött
a háznak azon részéig, ahol a kötél van kifeszítve. Sok helyen meg
lehet lapulni, és meg lehet figyelni az udvart. Valaki talán szemmel
tartotta Neát, feltérképezte a szokásait, látta, hogy gyakran játszik a
pajtában. Azt is láthatta, hogy az apa elmegy, és csak az anya marad
otthon. Ha az elkövető férfi, akkor egy nő lényegesen kisebb
fenyegetést jelenthetett rá nézve.
– A szexuális bűncselekmények elkövetői gyakran megfigyelik az
áldozatukat, mielőtt lecsapnak – mondta Paula halkan.
Az étel hirtelen megduzzadt a szájában. Letette a szendvicsét az
asztalra, miközben igyekezett leküzdeni a falatot.
– De az erdőt is alaposan átkutattuk a ház mögött – jegyezte meg
Patrik. – És semmi érdekeset nem találtunk. Ezt-azt begyűjtöttünk,
de semmi feltűnő nem volt közte.
Paulára nézett.
– Mi a helyzet a gyújtogatással? És Karím gyanúba keverésével?
Jutottatok valamire?
Paula azt kívánta, hogy legyen valami jelentenivalója, de
zsákutcába kerültek. Senki sem tudott semmit. Senki sem akart
belekeveredni. Néhányan azt dünnyögték, „csak azt kapták, amit
megérdemeltek”, de ennél tovább senki sem ment.
Vett egy nagy levegőt.
– Egyelőre nincs semmink, de még nem adtuk fel. Előbb vagy
utóbb valaki kikotyog valamit.
– Szerintetek előre eltervezték? – kérdezte Mellberg. – Vagy csak
valami kamaszcsíny lehetett?
A rendőrfőnök az egész megbeszélés alatt feltűnően csendes volt,
talán még mindig szégyenkezett amiatt, hogy minek lett az okozója.
Paula várt egy kicsit, mielőtt válaszolt.
– Igazából nem tudom – mondta. – Csak annyi biztos, hogy
gyűlöletből tették. Hogy pillanatnyi késztetésből-e, vagy előre
megfontolt szándékkal, nem tudom megmondani. Még nem.
Mellberg bólintott. Megpaskolta Ernstet, aki a lábánál feküdt, és
nem tett fel több kérdést. Paula hálás volt érte, hogy komolyan vette
az ügyet. Azt is tudta, honnan fúj a szél. Egész reggel Számijával,
Haszannal és Leóval játszott. Kergette őket a lakásban, eljátszotta,
hogy egy ijesztő szörny, és addig csiklandozta őket, amíg nevetésben
nem törtek ki. A gyerekek valószínűleg rég nem csináltak már
ilyesmit. Paula ezért a szíve mélyén szerette ezt az embert, akit az
anyja az élettársául választott. Bár nyilvánosan sosem ismerte volna
be, de Bertil lett a gyerekei nagypapája, és amikor sikerült
levetkőznie a rátartiságát, Paula képes volt neki megbocsátani.
Haragudhatott volna rá élete végéig, de tudta, hogy Bertil az életét is
feláldozná a gyerekeiért.
Valaki megrángatta a bejárati ajtót, és Annika felugrott, hogy
kinyissa. Egy kifulladt Ericával tért vissza, aki gyorsan odabiccentett
mindenkinek a teremben, majd Patrikhoz fordult.
– Tudom, mire jöttem rá tegnap. Leif Hermansson nem öngyilkos
lett, hanem megölték.
A teremben síri csend lett.
 Bohuslän, 1672

Eltelt két nap. Elin feszülten várt, ahányszor csak meghallotta, hogy
valaki közeledik az ajtóhoz. Nem kapott enni, amióta itt volt, csak
egy kis vizet adtak neki, és nem ürítették az éjjeliedényt. A bűz
átható volt. Csupán azért volt képes kitartani, mert tudta, hogy
Preben bármelyik percben megérkezhet, és megtudhatja, mi történt.
Végre zörgést hallott, és az ajtó kinyílt. És ott volt. Szeretett volna
a nyakába ugrani, de szégyellte, milyen piszkos.
Látta, hogy Prebent elfogja a rosszullét a szagtól.
– Preben! – próbált Elin felkiáltani, de csak nyöszörögnie sikerült.
Két napja egy szót sem szólt, és teljesen berekedt. Mardosta az
éhség, de tudta, hamarosan kijut innen. Annyira vágyott arra, hogy
Märta köréfonja a puha kis karját, és hozzábújjon. Az sem érdekelte,
hogy földönfutók és koldusok lesznek, csak együtt lehessenek. Ha
Märta vele van, örömmel vállalja az éhezést és a fázást.
– Preben – ismételte, ezúttal hangosabban.
A férfi a földre szegezte a tekintetét, és a kalapját forgatta. Elinnek
összerándult a gyomra az idegességtől. Miért nem szól semmit?
Miért nem üvölt rá a megyei elöljáróra, és viszi ki innen őt? Miért
nem viszi haza Märtához?
– Azért jött, hogy kiszabadítson? – kérdezte. – Britta ellenem
fordult azért, amit tettünk, megtudta, amikor a faluban járt.
Bosszúból azt mondta, boszorkány vagyok. De már biztosan
megbékélt, és én megbűnhődtem. Undorító hely ez. Éjt nappallá
téve fohászkodtam az Úrhoz, hogy bocsássa meg a bűnünket, és
Brittától is bocsánatot kérek, megígérem. Ha akarja, a lábát is
megcsókolom, csak bocsásson meg nekem, és soha többé nem
kerülünk a szeme elé Märtával. Kérem, Preben, elintézné ezt a
dolgot a megyei elöljáróval, és hazamehetnék?
Preben egyre csak a kalapját forgatta. A háta mögött feltűnt a
kántor és a megyei elöljáró, és Elin rájött, hogy mindent hallottak.
– Fogalmam sincs, miről beszél, Elin – mondta Preben kimérten.
– A feleségemmel befogadtuk magát és a lányát az otthonunkba, a
családunkba, és így hálálta meg. Megrendültem, amikor
megtudtam, hogy Britta rájött, a nővére boszorkány, és biztosan
maga miatt volt olyan nehéz megfogannia… Szégyen, amit tett
velünk. És most még hazudozik is a tulajdon testvére férjéről, ami
csak azt igazolja, milyen elvetemült és romlott, és világosan
megmutatja, hogy a sátánnal cimborál.
Elin csak nézett rá. Térdre rogyott, és a tenyerébe temette az
arcát. Az árulás olyan mindent elsöprő és pusztító volt, hogy még
csak haragudni sem tudott. Mit mondhatna erre? Preben az egyház
embere, a szava sokat nyom a latban. Ha melléjük áll, és tanúsítja,
hogy Elin boszorkány, sosem jut ki innen, legalábbis élve.
Preben sarkon fordult, és távozott, a kántor szorosan a nyomában.
A megyei elöljáró belépett a zárkába, és megvetően az ott kuporgó és
jajongó Elinre nézett.
– Kap rá esélyt, hogy bebizonyítsa az ártatlanságát. Holnap
vízpróbának vetjük alá. De a maga helyében nem táplálnék vérmes
reményeket. Minden bizonnyal lebegni fog a vízen.
Aztán becsukta az ajtót, és újra sötét lett.
Sam lassan lépdelt az ösvényen. Amikor reggel felébredt, és a
mobiljáért nyúlt, úrrá lett rajta a világvégeérzés, amint meglátta
Jessie üzenetét. Majd’ megszakadt a szíve. A lány nem akart átjönni,
és a ház mögötti tisztásra beszéltek meg találkozót. Egy szatyorban
vitte magával mindazt, amire Jessie-nek szüksége lehet. Az anyja
acetonját, amellyel a körömlakkját szokta leszedni, papír zsebkendőt
és törülközőt. Hozott magával fájdalomcsillapítót, egy nagy üveg
vizet, szendvicset és tiszta ruhákat, amelyeket az anyja szekrényéből
vett kölcsön.
A hátizsákjában még mindig ott volt a jegyzetfüzete. Még nem
tudta megmutatni Jessie-nek.
A lány a tisztáson várt rá. Sam habozott, amikor megpillantotta.
Jessie másfelé nézett éppen, de úgy tűnt, semmit sem lát. Egy túl
nagy melegítőnadrág és egy kapucnis pulóver volt rajta, a kapucnit a
fejébe húzta.
– Jessie – szólította meg Sam gyengéden, és hozzálépett.
A lány még mindig nem mozdult. Nem nézett fel. Sam megfogta
az állát, és maga felé fordította a fejét. A lány szemében csillogó
szégyen szinte gyomorszájon vágta.
Sam átkarolta, magához szorította. Jessie viszonozta az ölelést.
Nem pityergett. Nem mozdult.
– Rohadékok! – suttogta Sam.
Akart egy puszit adni az arcára, de a lány elfordult, és Samban
fellángolt a gyűlölet a többiek iránt mindazért, amit tettek.
Elővette az acetont és a zsebkendőket.
– Nem eszel előbb valamit?
 – Nem, töröljük le ezeket. Mindet töröljük le.
Sam komoly arccal levette a lány kapucniját, a füle mögé tűrte a
haját, és megsimogatta a fejét.
– Ne mozogj, nehogy a szemedbe menjen!
Óvatosan dörzsölni kezdte a szavakat. Jessie kedvéért próbált
nyugodt maradni, de a lelkében vihar tombolt. Gyűlölte őket azért,
amit az évek során vele tettek. De ez a gyűlölet semmi sem volt
ahhoz képest, amit a Jessie ellen elkövetett bűneik miatt érzett
irántuk. A kedves, aranyos Jessie ellen.
Az írás lejött, de Jessie bőre száraz lett, és kipirosodott. Amikor
Sam végzett az arcával, folytatta a nyakán. Jessie félrehúzta a
pulóvert, hogy a fiú jobban hozzáférjen.
– Nem veszed le? De nem kell, ha nem akarod.
Sam nem tudta, mit tegyen vagy mondjon.
Jessie kibújt a kapucnis pulóverből és a pólójából. Nem volt rajta
melltartó, és Sam látta a szavakat a mellén, a hasán és a hátán. Az
egész testét elborították.
A lány arcába nézett. Égett a szeme.
Lázasan dörzsölte a szavakat tovább. A fekete szöveg lassan
eltűnt. Jessie némán állt ott, néha megingott, amikor Sam túl erősen
súrolta. Egy idő után a fiú végzett a felsőtestével, és kérdőn ránézett.
Jessie egy szót sem szólt, csak letolta a melegítőnadrágot. Nem volt
rajta bugyi, és teljesen csupaszon állt Sam előtt. A fiú letérdelt,
képtelen volt viszonozni a lány gyűlölettel teli, mégis üres
pillantását. A szavak táncoltak a szeme előtt, ahogy dörgölte őket.
Négy-öt különböző kézírás. Annyi kérdése volt, amelyet nem mert
feltenni. És abban sem volt biztos, hogy Jessie tudna válaszolni
rájuk.
– Mást is csináltak – mondta a lány csendesen. – Nem
emlékszem, de érzem.
Sam abbahagyta a dörzsölést. Szerette volna a lány combjára
hajtani a fejét, szeretett volna sírni. De tudta, hogy kettőjük helyett
kell erősnek lennie.
– Aludtak a mocskos disznók, amikor eljöttem – folytatta Jessie.
– De hogy aludhattak? Hogy tehetnek ilyesmit, és feküdhetnek le
aztán aludni?
– Nem olyanok, mint mi, Jessie. Én mindig is tudtam. Mi
különbek vagyunk náluk.
Sam tudta, mit kell tenniük. Azokkal, akik ezt művelték, és
azokkal, akik hagyták, hogy ez megtörténjen.

– De ugye nem kocsival jöttél? – nézett Patrik szigorúan Ericára.

A felesége a szemét forgatta.
– Nem ment el az eszem. Busszal jöttem.
– De miért ne jöhetett volna kocsival? – kérdezte Martin.
– Mert a drága kis feleségem tegnap… hát finoman szólva
becsiccsentett.
– Becsiccsentett – fújtatott Erica. – Ilyet az ötvenes években
mondtak utoljára.
Martinhoz fordult.
– Patrik anyjának leánybúcsúja volt tegnap, és kicsit túl sokat
ittunk.
Mellberg felnevetett, de Erica véreres szemének figyelmeztető
pillantására elhallgatott.
– Na, most hogy a leglényegesebb dolgokat megbeszéltük,
koncentrálhatnánk arra, ami kicsit fontosabb?
Patrik bólintott. Éjszaka hosszan töprengett, mire célozhatott
Erica. A felesége ritkán fogott mellé, és ha rájött valamire, az
általában fontos dolog volt.
– Szóval azt mondod, Leif Hermanssont megölték – szólalt meg
Patrik. – Mire alapozod?
Erica kissé sápadtnak tűnt, ezért a férje egy szabad székre
mutatott.
– Ülj le, mielőtt elájulsz itt nekem. Egy szendvics meg egy kávé
talán jót tenne.
Erica hálásan rogyott az ablaknál álló székre. Paula adott neki egy
sajtos szendvicset, Annika pedig töltött kávét.
– Leif lánya, Viola festő – magyarázta Erica. – Mint tudjátok,
felkerestem, és megkérdeztem tőle, nem maradt-e valamiféle
nyomozati anyag a Stella-ügyről Leif után. Abban reménykedtem,
hogy találtak jegyzeteket vagy hasonlókat. Amikor találkoztunk, azt
mondta, nem emlékszik ilyesmire, de aztán mégis előkerült valami.
Leif határidőnaplója. Tudjátok, ilyen kis napló, amibe az ember felír
dolgokat. Még nem néztem át tüzetesen, de írt benne az időjárásról
és apró történésekről. Na, mindegy. Szóval Viola pénteken adta ide a
határidőnaplót a kiállításmegnyitón, ahol beleszerettem egy képébe,
amit megvettem. Leif egy portréja.
Erica szünetet tartott, ivott egy korty kávét, és beleharapott a
szendvicsbe. Erőnek erejével lenyelte a falatot, majd folytatta.
– Volt valami a festményen, ami zavart, de nem jöttem rá, mi. Az
utóbbi időben minden régi anyagot elolvastam a Stella-ügyről, és
tanulmányoztam a Leif öngyilkosságával kapcsolatos
dokumentumokat és képeket is. Volt egy sanda gyanúm, hogy
valami nem stimmel.
Ivott egy újabb kortyot. A halántékán apró izzadságcseppek
gyöngyöztek, a bőre falfehér volt. Patrik nagyon sajnálta, és
meglepte, hogy egyáltalán képes volt idejönni. Nem lehetett valami
kellemes így buszozni.
– De tegnap rájöttem, mi hibádzik.
– Amire ma reggel aztán sajnos nem emlékezett. – Patrik nem
tudta megállni, hogy közbe ne kotyogjon.
– Köszönjük a tájékoztatást – mondta Erica kimérten. – Egy szó,
mint száz, végül eszembe jutott. Jobb-bal.
– Jobb-bal? – kérdezte Paula elhűlve. – Hogyhogy jobb-bal?
– Nézd meg!
Erica beletúrt a táskájába, és elővette a Leif öngyilkosságáról
készült képet. A férfi halántékára mutatott.
– Itt a lőtt seb. A jobb halántékán. És a pisztoly a jobb kezében
van.
– És? – türelmetlenkedett Patrik, majd előrehajolt, hogy lássa a
képet.
Ilyen sok szolgálatban töltött év után még mindig különös érzés
volt halottat látni.
– Mindjárt meglátjátok! – mondta Erica, majd elővette a mobilját,
és keresgélni kezdett a képek között. – Lefotóztam a festményt, mert
túl nagy volt ahhoz, hogy idecipeljem. Látjátok?
Megmutatta Leif portréját, és mindnyájan előrehajoltak, hogy
lássák az apró kijelzőt. Paulának esett le először.
– A bal kezében tartja a tollat! Balkezes volt!
– Pontosan! – kiáltott fel Erica olyan hangosan, hogy Ernst
ijedten felkapta a fejét.
De miután megbizonyosodott arról, hogy minden a legnagyobb
rendben, visszatette a pofáját Mellberg lábára.
– Fel nem foghatom, miért nem vették észre sem a rendőrök, sem
a családtagok, de a biztonság kedvéért felhívtam Violát, aki
megerősítette. Leif balkezes volt. Sosem használta volna a jobb
kezét. Sem íráshoz, sem lövéshez.
Diadalmasan nézett Patrikra.
Patrik izgatott bizsergést érzett a gyomrában, de aztán
továbbgondolta a dolgot, és felsóhajtott.
– Ne, ezt ne!
– De – felelte Erica. – Engedélyt kell kérned. Exhumálni kell
Leifet.

Bill és Gun a konyhaasztalnál ült, amikor kinyílt az ajtó. Nem sokat

szóltak egymáshoz a kései reggeli alatt. Bill többször előszedte a
mobilját, és elolvasta az üzenetet, amely az éjszaka közepén jött:
„Bassééknál alszom.”
Kiment az előszobába, és nézte, amint a fia leveszi a cipőjét. Az
orrát fintorgatta.
– Úgy bűzlesz, mint egy pálinkafőzde – mondta, holott
megfogadta, hogy higgadtan viselkedik. – És csak úgy ideüzensz
éjnek évadján. Tudod, hogy szeretnénk, ha időben szólnál.
Nils vállat vont, Bill pedig Gun felé fordult, aki az ajtófélfának
támaszkodott.
– Már ezerszer aludtam ott – felelte a fiú. – És igen, ittunk pár
sört, de tizenöt éves vagyok, nem vagyok már gyerek.
Bill a szavakat kereste, de aztán csak Gunre nézett. A felesége az
emelet irányába mutatott.
– Menj fel, és zuhanyozz le! És közben próbáld meg kitalálni, mi
volna a helyes viselkedés. Aztán gyere vissza, és beszélgetünk.
Nils már nyitotta a száját, de Gun újból az emelet felé mutatott. A
fiú megrázta a fejét, és elindult a lépcső irányába. Pár perc múlva
hallották, hogy megnyitja a zuhanyt.
Bill sokáig bámulta a lépcsőt. Aztán bement a nappaliba. Az
ablakhoz lépett, ahonnan pazar kilátás nyílt a tengerre.
– Mit csináljunk vele? – kérdezte. – Alexanderrel és Philippel
sosem volt ilyen gondunk.
– Hát azért akkor is voltak nehéz időszakok – felelte Gun. – Csak
neked mindig halaszthatatlan dolgod támadt a hajón, ha probléma
merült fel.
Gun a fejét csóválta.
– De igazad van, ilyenek azért nem voltak. És igen. Túl idősek
voltunk, amikor Nils született.
A tekintete lelkifurdalást keltett Billben. A férfi tudta, hogy Gun
mindent megtett, és ő a hibás, amiért minden balul sült el. Mindig
távol járt, mindig közönyösen viselkedett. Nem csoda, hogy Nils
utálja.
Lerogyott a nagy, virágos kanapéra.
– Szóval mit csináljunk? – kérdezte újra.
Megint kipillantott az ablakon. Szép idő volt, vitorlázásra való, de
elment a kedve tőle, és amúgy is új lakhelyet kell keresnie Halílnak
meg Adnánnak.
– Olyan dühös – mondta, a tekintetét továbbra is a tengerre
szegezve. – Nem értem, honnan ez a sok harag.
Gun leült mellé, és megszorította a kezét.
Egy gondolat, amellyel az éjszaka folyamán viaskodott, egyre
inkább gyökeret vert benne. Nem akarta kimondani, de az elmúlt
negyven évben, mindent megosztott Gunnel, és a szokás nagy úr.
– Szerinted benne volt? – kérdezte suttogva. – A gyújtogatásban.
 Gun hallgatása elárulta, hogy nem csak Bill fejében fordultak meg
sötét gondolatok az éjszaka folyamán.

Sanna ideges mozdulatokkal emelte fel az egyik cserepet a másik

után. Kényszerítette magát, hogy nyugodtan lélegezzen. A rózsák
érzékeny növények, akármilyen szúrósak is, és könnyen
megsérülnek. De olyan mérges volt, hogy nem tudta, mit kezdjen
magával.
Hogyan hihette el Vendelának, hogy az apjánál alszik a buli után?
Niklas és a családja Basséék közelében lakott, ezért Vendela azt
mondta, kényelmesebb lesz odamennie. Annyira logikus volt, hogy
Sannának eszébe sem jutott rákérdezni Niklasnál.
De amikor reggel Vendela nem vette fel a mobilját, Sanna felhívta
a volt férjét, és megtudta, hogy a lánya nem aludt ott. Niklasnak
sejtelme sem volt arról, hogy egyáltalán hozzá készült.
– Aggódnom kellene? – kérdezte a férfi.
– Nem, inkább dühöngeni – felelte Sanna, és letette.
Nagyjából tíz üzenetet hagyott Vendela hangpostáján, és ha nem
jelenik meg hamarosan, hagy újabb tízet.
Potyogott a föld, ahogy letette a következő rózsát. Egy letört tövis
beleállt a kesztyűjébe, és hosszan felsértette a kezét.
Olyan hevesen átkozódott, hogy néhány vevő ránézett. Sanna
rájuk mosolygott, és igyekezett higgadtan lélegezni. Kibillent az
egyensúlyából. Annyi minden történt. A kis Nea meghalt. Marie
visszatért. A lánya, Jessie náluk járt. Sanna tudta, hogy nem a lány
hibája, ami harminc éve történt. A logikusan és észszerűen
gondolkodó, felnőtténje tudta. Ugyanakkor hátborzongató volt a
lányra néznie, tudva, ki az anyja.
Éjjel kerülte az álom. Csak bámulta a plafont, a szeme előtt
évtizedek óta nem látott képek peregtek. Stella, aki a Zöld bácsiról,
az erdei barátjáról mesél. A nyomozás idején Sanna beszélt az
anyjának és az apjának a Zöld bácsiról, és egy rendőrnek is
említette. De senki sem figyelt rá. Most már tudja, hogy
mesebeszédnek tűnt. És mese is volt. Stella találta ki. Minek
bolygassa a múltat? Megkapták a válaszokat, mindenki tudja, ki ölte
meg a kishúgát, és semmi jó nem származik abból, ha feltépi a régi
sebeket.
– Miért kellett idejönnöm? Nem lett volna jó, ha otthon
találkozunk?
Sanna összerezzent. Vendela állt mellette karba font kézzel. Nagy
napszemüveget viselt. A ruhája piszkos volt. És bár nyilvánvalóan
lezuhanyozott, Sanna érezte a szagot.
– Ne mondd nekem, hogy nem vagy másnapos.
– Mi? Nem is ittam. Csak sokáig fenn voltunk, és álmos vagyok.
Vendela nem volt hajlandó ránézni, és Sannának ökölbe szorult a
keze. A lánya a képébe hazudott.
– Hazudsz, és arról is hazudtál, hogy az apádnál alszol!
– Nem is!
Sanna magán érezte a vevők pillantását. Érzékelte Cornelia
bizonytalan mozdulatait is a kasszánál. De ez most nem számított.
– Azt mondtad, apádnál alszol, de ő nem is tudott róla!
– Van kulcsom, minek szóltam volna neki? Nagyon késő volt, és a
többiek aggódtak. Nem akarták, hogy kint mászkáljak éjszaka, ezért
a kanapén aludtam.
Remegett a hangja.
– Mindent jól csinálok, ti meg kiakadtok rám! Olyan rohadt
igazságtalanok vagytok!
Vendela megpördült a tengelye körül, és elrohant. Sanna körül a
vásárlók jöttek-mentek. Vett egy nagy levegőt, és újra elkezdte
emelgetni a rózsákat. Tudott veszíteni.

– Mit mondott az ügyész? – kérdezte Gösta, miközben igyekezett

tartani a lépést Patrikkal a filmstúdió felé menet.
– Az utóbbi években már elhasználtam nála az összes létező
kívánságomat, ami a sírfelnyitásokat illeti – vigyorgott Patrik
sandán. – Csak sóhajtott, és jóváhagyta, amikor elétettem minden
szükséges formanyomtatványt a kérvényezéshez. Egyetértett, hogy
ezt alaposabban ki kell vizsgálnunk.
 – És mikor hantolják ki?
– Az engedélyt megadták, amint tudjuk, felnyittathatjuk a sírt,
szerintem keddre össze tudjuk hozni.
– Remek – mondta Gösta elismerően.
Általában lényegesen lassabban zajlanak a dolgok, de Gösta
tisztában volt azzal, milyen nyughatatlan Patrik: haladni akar,
közelebb akar kerülni a célhoz, és most ráadásul még a szokásosnál
is nagyobb fordulatra kapcsolt. Ilyenkor megállíthatatlan, ezt Gösta
tapasztalatból tudta. Ezért aztán nem lepte meg, hogy sikerült ilyen
hamar mozgásba lendítenie az adminisztratív gépezetet.
– És hogy csináljuk Marie-val? Hogy kezeljük? Kedvesen
érdeklődjünk? Vagy lépjünk fel támadóan?
– Nem tudom – felelte Patrik. – Az a benyomásom, hogy nem
kifejezetten könnyű manipulálni. Szerintem csináljuk érzésből.
Gösta megnyomta a csengőt a stúdió kapuján, és miután közölte,
hogy a rendőrségtől jöttek, be is engedték őket. Göstát a stúdió
leginkább egy hangárra emlékeztette, csak telis-tele volt
emberekkel, fényszórókkal és díszletekkel. Egy jegyzettömböt tartó
nő rájuk pisszegett, ezért Gösta feltételezte, hogy egy felvétel
közepébe csöppentek. Kíváncsian nézett jobbra, ahol látszólag a
forgatás zajlott, de mivel a kulisszák mögött játszottak, nem látott
semmit, csak beszédfoszlányokat hallott.
Óvatosan közelebb merészkedtek, és így már hallották a
párbeszédet, de látni továbbra sem láttak semmit. A jelenetben két
nő valamiféle egyezséget kötött, hangosan és érzelmesen beszéltek.
Végül egy férfihang azt kiáltotta: „Ennyi!” Ekkor be mertek lépni a
kulisszák közé. Göstának leesett az álla. A rétegelt lemezből épült fal
mögött egy valódi szobát rendeztek be. A bútorzat a hetvenes évekbe
repítette vissza az embert. Göstát meglepték egy letűnt kor emlékei.
A szobában két nő beszélgetett a rendezővel. Az idősebben Gösta
felismerte Marie-t, akit most nyúzottnak és betegnek sminkeltek. A
jelenet biztosan Ingrid Bergman életének vége felé játszódhatott,
amikor már elhatalmasodott rajta a rák. Gösta azon merengett, kit
alakíthat a fiatalabb nő, és végül arra jutott, biztosan Ingrid egyik
lányát.
Marie meglátta őket, és elhallgatott egy mondat közepén. Patrik
intett neki, mire Marie mondott pár szót a nőnek és a rendezőnek,
majd sietős léptekkel feléjük indult.
– Elnézést a megjelenésemért – mondta, és levette a sálat a
fejéről.
Az arcát szürkésre színezték, a bőrét ráncok tarkították. De ettől
csak még szebbnek tűnt.
– Miben lehetek a szolgálatukra? – kérdezte kimerülten, és az
ülőgarnitúra felé intett.
Miután leültek, Patrik Marie-ra nézett.
– Új információink vannak az alibijét illetően.
– Az alibimet illetően? – kérdezett vissza a színésznő, és Gösta
csak annyit vett észre, hogy összeszűkült a szeme.
– Igen – felelte Patrik. – Megtudtuk, hogy nem áll meg.
Elsősorban az érdekel minket, hol volt hétfő reggel nyolc körül.
– Értem – mondta Marie, és rágyújtott, hogy időt nyerjen.
Néhány slukk után így folytatta: – És honnan veszik, hogy az alibim
nem áll meg?
– Ezt nem kötelességünk elárulni, csak válaszoljon a kérdésre.
Még mindig azt állítja, hogy Jörgen Holmlundnél töltötte a
vasárnapról hétfőre virradó éjszakát, és együtt jöttek el a szállodából
nyolc körül?
Marie hallgatott. Szívott pár slukkot. Aztán felsóhajtott.
– Bevallom, nem. – A magasba emelte a kezét, és nevetett. –
Hazavittem egy fiúkát a buliból… és arra gondoltam, ez nem veszi
túl jól ki magát, ezért kegyes hazugsághoz folyamodtam.
– Kegyes hazugsághoz? – képedt el Gösta. – Nem érti, hogy
gyilkossági nyomozásról van szó?
– De, persze hogy értem. De ártatlan vagyok, és a rendezőm,
Jörgen frászt kapna, ha belekeverednék valamibe, ami veszélyezteti
a forgatást. Pont ezért kértem meg, hogy biztosítson számomra
alibit, amikor hallottam a kislány megöléséről. Gyanítottam, hogy az
első útjuk hozzám vezet majd, és elkezdenek a magánéletemben
turkálni.
Rájuk mosolygott.
Göstát elkapta az ingerültség. Nem csupán arrogáns dolog ilyen
félvállról venni a helyzetet, hanem érzéketlen és embertelen is.
Kénytelenek értékes időt pazarolni a nő alibijének ellenőrzésére.
Időt, amelyet jobban is kihasználhatnának.
– És ennek a lényegesen fiatalabb úriembernek, akivel az éjszakát
töltötte, van neve is? – kérdezte Patrik.
Marie megrázta a fejét.
– Elég kínos, de fogalmam sincs, hogy hívják. Én cukiságnak
szólítottam, beértem ennyivel. És hogy őszinte legyek, jobban
érdekelt a teste, mint a neve.
Belehamuzott egy csurig telt hamutartóba a földön.
– Jól van – felelte Patrik erőltetett türelemmel. – Nem tudja, hogy
hívják, de azt nyilván képes elmondani, hogy néz ki. Vagy talán más
információval szolgálhat, amelynek segítségével azonosíthatjuk.
Nem tudja esetleg a barátai nevét?
– Sajnos semmi ilyesmit nem tudok. Vele egykorú srácokkal volt a
buliban, de egyedül ő nézett ki jól, a többiekkel nem elegyedtem
szóba. Amúgy vele sem igazán csevegni akartam, az igazat
megvallva. Javasoltam, hogy menjünk hozzám, amit szívesen
megtett, és ennyi volt. Amikor másnap be kellett jönnöm a
forgatásra, elvittem egy darabon, másról nem tudok beszámolni.
– De személyleírást tud adni? – kérdezte újra Patrik.
– Istenem, hát jól nézett ki, mint más huszonéves srác, akik itt
lógnak nyaranta. Szőke, kék szem, hátrafésült haj, drága, márkás
ruhák, kissé sznob viselkedés. Biztos apuka pénzeli.
Hadonászott a cigarettával.
– Szóval maga szerint nem helyi volt? – kérdezte Gösta, és
köhögött a füsttől.
– Nem, inkább göteborgi dialektust beszélt. Szóval biztosan
vitorlázni jött Göteborgból. De ezt csak tippelem…
Hátradőlt, és beleszívott egy utolsót a cigarettába.
Gösta sóhajtott egyet. Egy névtelen huszonéves fiatalember, aki
valószínűleg vitorlázni jött ide Göteborgból. Ez nem szűkíti le
jelentősen a kört. Sok ezer fiatalra ráillik, akik nyaranta
Fjällbackába jönnek.
– A lánya nem látta? – kérdezte.
– Nem, aludt – felelte Marie. – Tudja, milyenek a kamaszok. A fél
napot átalusszák.
Patrik felvonta a szemöldökét.
– A feleségemmel beszélgettek arról, hogy látott valakit az
erdőben, amikor Stella eltűnt.
Marie rámosolygott.
– A felesége nagyon okos asszony. De magának is csak azt
mondhatom, amit neki: a rendőrség cseszett követni ezt a nyomot,
és a hanyagságuk miatt a gyilkos most újra lecsapott.
Patrik felállt.
– Ha eszébe jut még valami, ami segíthet megtalálni a tanút,
kérem, hívjon – mondta. – Különben csak maga állítja, hogy
találkozott azzal a fiatalemberrel vasárnapról hétfőre virradó
éjszaka, és ez nem elég alibinek.
Gösta is felkelt, és csodálkozva méregette Marie-t. A színésznő
mosolygott, és látszólag egyáltalán nem izgatta magát a helyzet
komolysága miatt.
– Hogyne – felelte gunyorosan. – Mindenben szívesen segítem a
rendőrség munkáját.
Hívták a kulisszák mögül, és ő is felállt.
– Ideje dolgozni. Végeztünk?
– Egyelőre – válaszolta Patrik.
Amikor elhagyták a hűvös stúdiót, és kiléptek a verőfényre,
megálltak egy pillanatra a kapuban.
– Hiszel neki? – kérdezte Gösta.
Patrik sokáig töprengett.
– Nem is tudom. Alapból nemet mondanék. Ugyanakkor simán el
tudom képzelni, hogy felszedett egy fiatal srácot, és még a nevét sem
tudja. Az viszont elég hihetetlen, hogy azért hazudott, hogy ne
turkáljunk a magánéletében.
 – Nekem is vannak kételyeim – felelte Gösta. – A kérdés már csak
az, mit rejteget. És miért.
 A Stella-ügy

Marie egyszerűen csak eltűnt. Azt hitték, megbirkóznak a helyzettel,

tudják irányítani, döntési helyzetben vannak. Aztán lassacskán
belátták, hogy kicsúsztak a kezükből a dolgok. Marie-t pedig
elküldték.
Helen néha irigyelte. Talán jobb ott neki, ahol van. Talán jó
otthona lett, kedves emberekhez került, akik szeretik. Legalábbis
ebben reménykedett. Miközben a gondolat irigységgel töltötte el.
Helen egy börtönben kötött ki, amely rosszabb volt, mint rácsos
ablakok mögött élni. Az élete már nem az övé volt. Nappal a szülei
minden léptét árgus szemekkel figyelték. Éjjelente álmok
kísértették, újra és újra ugyanaz. Egy másodpercre sem lehetett
szabad.
Tizenhárom éves volt, és az élete véget ért, mielőtt még
elkezdődhetett volna. Minden hazugság volt. Olykor vágyott az
igazságra. De tudta, hogy sosem volna képes kiejteni a száján. Az
igazság túl hatalmas, egészen megfékezhetetlen. Mindent
tönkrezúzna.
Hiányzott neki Marie. Minden percben. Minden másodpercben.
Mintha a karját vagy a lábát veszítette volna el. Egy részét
kiszakították belőle. Ketten voltak a világ ellen. Most meg itt állt egy
szál magában.
Felszabadító érzés volt, hogy rájött, mi zavarta végig. Most már
átadta az ügyet Patriknak és a kollégáinak. Noha Erica tisztában volt
azzal, hogy muszáj újra megvizsgálni a testet, kétségek gyötörték,
mit találhatnak ennyi év után. A bomlás gyors folyamat.
Viola sokkos állapotba került, amikor felhívta, és elmondta, mire
jöttek rá, és mire készülnek. Azt kérte, hadd beszéljen a testvéreivel,
majd tíz perc múlva visszahívta Ericát, és azt mondta, mindnyájan
támogatják a rendőrség munkáját, és nyugodtan nyissák fel a sírt.
Ők is válaszokat akartak.
– Nem tűnsz valami élénknek – jegyezte meg Paula, és töltött még
egy kis kávét Erica csészéjébe.
Leif határidőnaplója fölött ültek a konyhában. Együtt próbálták
kisilabizálni a macskakaparást. A legérdekesebb bejegyzés a
titokzatos 11-es volt Leif halála napján. A férfi az idősebbekre
jellemző cirkalmas kézírással írt, és előszeretettel rövidített, ezért a
jegyzetei úgy festettek, mintha rejtjelezte volna őket.
– Nem lehet, hogy a hőmérsékletet adta meg? – mutatott Paula a
nyitott határidőnaplóra, mintha az segítene.
– Hát – felelte Erica –, pár héttel korábban az 55-ös szám
szerepel, szóval kétlem, hogy az időjárásra utal.
Felnyögött.
– Mindig is a matek volt az Achilles-sarkam, ráadásul ez a mai
nem is az én napom. Már el is felejtettem, hogy ez ilyen szar érzés.
– De legalább jól éreztétek magatokat.
– Meglepően jól! Már többször hívtam Kristinát, de szerintem
még mindig a párnával a fején fekszik…
 – Neked is azt kellene.
– Hát igen – motyogta Erica, és egyre a kusza jegyzeteket
bámulta.
Gösta jött be a konyhába.
– Sziasztok, lányok! Még mindig itt ültök? Erica, neked nem
kellene hazamenned lefeküdni? Elég vacakul nézel ki.
– Már attól jobban lennék, ha nem hangoztatnátok ezt
folyamatosan.
– Hogy ment? – kérdezte Paula. – Mit mondott Marie?
– Azt állítja, hogy felszedett valami fiatal srácot, akinek a nevét
sem tudja, és azért hazudott, hogy gyorsan alibit kreáljon magának,
amit beveszünk.
– És hisztek neki? – tudakolta Paula.
– Hát, mindketten kételkedünk – felelte Gösta, és töltött magának
kávét.
Erica mögé lépett, és tanulmányozni kezdte a határidőnaplót.
– Jutottatok valamire? – kérdezte.
– Nem, olyan, mint valami titkosírás. Szerinted mit jelenthet a 11-
es és az 55-ös szám?
Erica megmutatta Göstának a rejtélyes bejegyzéseket.
– Ötvenöt és tizenegy? – csodálkozott Gösta. – Nem SS és JJ?
Paula és Erica rámeredt. Gösta elnevette magát a meglepett
arckifejezésük láttán.
– Tényleg nehéz kibetűzni, de az édesanyám is így írt. Ezek nem
számok, hanem betűk. Feltételezem, kezdőbetűk.
– Igazad van – mondta Erica. – Ezek betűk!
– SS és JJ… – dünnyögte Paula lassan.
– Talán James Jensen? – találgatott Gösta.
– Az lehet – felelte Paula. – A kérdés az, miért jegyezte fel Leif
Helen férjének monogramját a határidőnaplójába. Találkozójuk
volt? És találkoztak?
– Szerintem kérdezzétek meg egyszerűen Jamest – javasolta
Erica. – És az SS-ről mit gondoltok? Az kit takarhat? Igazság szerint
bárki lehet Leif ismeretségi körében, de Viola azt mondta, Leif az
élete vége felé csak a Stella-üggyel foglalkozott, úgyhogy szerintem a
kezdőbetűk is ezzel függnek össze.
– Valószínűleg – értett egyet Gösta.
– A biztonság kedvéért felhívom Violát, és megkérdezem. Lehet,
hogy feleslegesen bonyolítjuk túl, és a nő kapásból tudni fogja, kiről
van szó.
– Amíg arra várunk, hogy megoldódjon ez a rejtély, abban is
reménykedhetünk, hogy a holttest mostani vizsgálata szintén
eredményre vezet – vélekedett Gösta.
– Igen, mindig bajos, ha a bűntény ilyen régen történt – mondta
Paula. – Az emberek felejtenek, a bizonyítékok tönkremennek, és a
sír felnyitása finoman szólva is lutri. Fogalmunk sincs, hogy
találunk-e bizonyítékokat arra, hogy Leifet megölték.
Erica bólintott.
– Valószínűleg Leifnek is ezzel a problémával kellett
szembenéznie, amikor újra elővette a Stella-ügyet. Évek teltek el. És
még mindig kérdés, hogy sikerült-e új információkat szereznie, vagy
felfedezett-e valamit a régi nyomozati anyagban. Bárcsak meglenne
Marie és Helen kihallgatásának jegyzőkönyve!
A hajába túrt.
– Ha a JJ tényleg James Jensent jelöli, akkor a férfi talán
elárulhatja, hogy terveztek-e találkozót Leif halálának napjára –
mondta Gösta. – Vagy hogy találkoztak-e…
Paulára nézett.
– Mit gondolsz? Ne ugorjunk el Fjällbackába beszélni James
Jensennel? Akkor Ericát is hazadobhatnánk. Már ha nem akar
busszal menni…
– Dehogy akarok, köszönöm – vágta rá Erica, aki már a buszozás
gondolatától is rosszul érezte magát.
– Előbb felhívjuk, hogy otthon van-e, de azt nem említjük, miről
akarunk beszélni vele. Aztán indulhatunk. Jó?
Gösta kérdőn pillantott rájuk, és mind Erica, mind Paula
bólintott.
Paula Ericának dőlt.
 – A hátsó ülésen van hányászacskó, ha kell.
– Jaj, fogd be! – fakadt ki Erica.
Paula elvigyorodott, és elindult telefonálni.

Basse arra ébredt, hogy a nap a szemébe tűz. Fél szemmel óvatosan
fellesett. De már ettől is szét akart robbanni a feje. A szája olyan
száraz volt, hogy összeragadt. Sikerült kinyitnia mindkét szemét, és
erejét megfeszítve felült. A nappaliban aludt a kanapén, biztosan
elég kicsavarodott testhelyzetben, mert sajgott a nyaka.
Megdörzsölte, és körülnézett. A nap már magasan járt, ezért az
órára pillantott. Fél egy. Meddig bulizhattak tegnap?
Felkelt, de kedve lett volna rögtön visszaülni. Mindenütt emberek
aludtak. Két lámpa összetörve hevert a padlón. A parketta karcos
volt. A kanapé, amelyen feküdt, telis-tele ételmaradékokkal és félig
üres sörösüvegekkel. A huzat teljesen tropára ment. A fehér fotelt
vörösborfoltok pettyezték, és az apja whiskygyűjteménye a polcon
foghíjas lett.
Úristen! A szülei egy hét múlva hazajönnek, és addigra nem fog
tudni mindent rendbe hozni. Agyon fogják ütni. Nem gondolta
volna, hogy ennyien eljönnek a buliba. A nappaliban alvók felét nem
is ismerte. Kész csoda, hogy a rendőrség nem állított be.
Az egész Vendela és Nils hibája. Az ő ötletük volt. Valamelyiküké.
Már nem emlékezett, ki vetette fel. Meg kell találnia őket, majd ők
segítenek megoldani a helyzetet.
Átázott a zoknija, ahogy tett pár lépést a szőnyegen. Nedves és
ragacsos volt, és borzalmas sörszagot árasztott. Basse érezte, hogy
menten elhányja magát az émelyítő szagtól, de sikerült
visszatartania. Vendelát és Nilst nem találta a nappaliban alvók
között. Az egyik srácnak le volt húzva a slicce, és Basse fontolóra
vette, betakarja-e valamivel, de nagyobb gondja is volt annál, mint
hogy valakinek kilátszik a farka.
Felvánszorgott az emeletre. Ettől a kis megerőltetéstől is szakadni
kezdett róla a víz. Nem akart megfordulni, nem akarta látni a lenti
rombolást.
 A szobájában hárman feküdtek, de egyikük sem Vendela vagy Nils
volt. A helyiség bűzlött. Valaki lehányta a billentyűzetet, és a
könyvesszekrénye teljes tartalma szanaszét hevert a földön.
A szülei hálószobájában kisebb kár esett, de itt hányásszag volt. A
piszkos ágy túloldalán egy nagy tócsa éktelenkedett. Nem csak
hányás. A lepedő és a takaró fekete foltos volt.
Basse lába földbe gyökerezett. Kifakult fotókra emlékeztető képek
villantak fel előtte. Itt voltak, biztosan idebent voltak. Látta maga
előtt, ahogy Nils Vendelára vigyorog, aki egy teli poharat tart. És
hallotta a fiúk hangját. Kik voltak velük? Minél elszántabban
igyekezett felidézni, az emlékkép annál halványabb lett.
Rálépett valamire, és káromkodott egyet. Egy filctoll hevert a
földön, kupak nélkül, csak bámulta a fehérre pácolt fapadlót, amire
az anyja olyan büszke volt. Filctoll. Jessie. Vendela terve. Mit is
akartak csinálni? És mit csináltak? Lelki szemei előtt megjelent két
mell. Nagy, fehér, dús mell. Feküdt valakin, a szeme előtt ott volt a
két mell. Megfogta őket. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a kép, de
ettől kis híján szétrobbant az agya.
A mobilja rezgett a jobb zsebében, és ügyetlen ujjakkal előkotorta.
Egy SMS Nilstől. Egy csomó kép. És Basse emlékei minden egyes
fotóval tisztábbak lettek. A kezét a szájára szorítva berohant a szülei
fürdőszobájába.

Patrik az irodájában ült a rendőrségen, és jelentést írt a Marie-val

való különös találkozójukról. De a gondolatai vissza-visszatértek a
Leif határidőnaplójában talált bejegyzésekhez. Gösta röviden
tájékoztatta arról, milyen elméletet dolgoztak ki Ericával, és most
már Patrik is a titokzatos monogramon törte a fejét. Azonnal
engedélyezte, hogy Gösta és Paula beszéljen Jamesszel. Csak
találgatásra alapoztak ugyan, de megesik, hogy az ilyen tippek
bejönnek, és lökést adnak a nyomozásnak.
A mobilja csengése riasztotta fel a gondolataiból. A telefon után
nyúlt.
– Pedersen – mondta egy hang pattogósan. – Ráérsz?
 – Igen, minden más várhat. De hogyhogy dolgozol vasárnap?
– Idén nyáron nincs túl sok szabadságunk. Júliusban
rekordmennyiségű hullánk volt, és úgy tűnik, az augusztus sem lesz
sokkal jobb. Harmincéves csúcs dőlt meg.
– A franc! – morgott Patrik.
De fúrta az oldalát a kíváncsiság. Ha Pedersen felhívta, akkor
többnyire szolgált is valamivel. És pillanatnyilag pont a tárgyi
bizonyítékoknak voltak igencsak híján. Csak közvetett
bizonyítékokra és találgatásokra, szóbeszédre és feltételezésekre
építkezhettek.
– Hallottam, elintézted, hogy mindennek tetejébe kapjunk még
egyet. Valami régi öngyilkossági ügy, nem?
– De, Leif Hermansson. Ő volt a Stella-ügy felelős nyomozója.
Holnapután exhumáljuk, és meglátjuk, mit találunk.
– Eltart majd egy ideig – jegyezte meg Pedersen. – Ami meg a
kislányt illeti, a héten elkészülök a jelentéssel, valószínűleg szerdára.
Remélem. De van valami, ami szerintem segíthet nektek.
– Igen?
– Találtam a testen két ujjlenyomatot. A szemhéjon. A testet
lemosták, ezért más nem volt rajta. A szemhéját viszont elfelejtették
lemosni. Szerintem a tettes lefogta a szemét.
– Aha… – Patrik elgondolkodott. – El tudnád küldeni őket?
Találtunk ujjlenyomatokat az elsődleges tetthelyen is, és megkérem
Torbjörn Ruudöt, vesse össze azokkal.
– Máris küldöm – felelte Pedersen.
– Kösz. És köszi azért is, hogy a bokros teendőid ellenére felhívtál.
Remélem, hamarosan könnyebb lesz.
– Hát azt én is nagyon remélem – sóhajtott Pedersen. – Már
teljesen kikészültünk.
Patrik türelmetlenül meredt a képernyőre, miután befejezte a
hívást.
Az élet nagy rejtélye, hogy minél jobban vár az ember valamit,
annál hosszabbnak tűnik az idő, mire megkapja. De végül a
számítógép csipogott, és megjelent Pedersen e-mailje.
 Patrik megnyitotta a csatolt dokumentumot. Két szép
ujjlenyomat.
Felkapta a telefont, és hívta Torbjörnt.
– Hedström. Térden állva könyörgök. Egy iszonyúan fontos
ügyben volna szükségem a segítségedre. Pedersen most küldött két
ujjlenyomatot, amit Nea testén talált, és szeretném, ha
összehasonlítanád azokkal, amelyeket a pajtában lévő
kekszespapíron találtál.
Torbjörn morgolódott.
– Nem várhat, amíg el nem készülünk? Előbb szeretném befejezni
az egészet. Az ujjlenyomatokat lefuttatjuk az adatbázisunkon. Az
nem elég?
– Értem, értem, de az az érzésem, hogy egyezni fognak.
Patrik hallotta, milyen esdeklő a hangja, ezért elnémult, hagyta,
hogy Torbjörn átgondolja a dolgot.
Hosszú idő után a technikus mogorván azt mondta:
– Jól van. Küldd át, és amint lehet, összehasonlítjuk. Rendben?
– Köszönöm! – hálálkodott Patrik. – Egy kincs vagy!
Torbjörn motyogott valamit, majd letette. Patrik fellélegzett.
Talán végre lesz valami konkrét nyomuk, amin elindulhatnak.

– Hahó! – kiáltott be Erica a házba.

Anna a konyhában telefonált. Amikor meglátta a nővérét, sietősen
befejezte a beszélgetést.
– Szia!
Erica gyanakvón nézte.
– Kivel beszéltél?
– Senkivel. Vagyis… Csak Dannal – dadogta, és elpirult.
Ericának remegett a gyomra. Egyvalamit biztosan tudott: Anna
nem a férfival beszélt. Azon egyszerű oknál fogva, hogy ő beszélt
Dannal pár pillanattal ezelőtt. Szembesíthetné ezzel a húgát, és
nyíltan rákérdezhetne, mit titkol előle. Ugyanakkor szeretné azt
éreztetni vele, hogy bízik benne. Anna keményen megküzdött azért,
hogy helyrehozza a hibáját, és már mindenki túltette magát az
ügyön. Ha vallatni kezdené, vagy hazugsággal vádolná, tönkretenné
a közöttük kialakult bizalmat. Anna olyan sokáig volt törékeny. És
most, amikor végre újra egészséges lett, Erica nem szívesen
billentette volna ki az egyensúlyából. Ezért aztán vett egy nagy
levegőt, és annyiban hagyta a dolgot. Egyelőre.
– Hogy vagy? – kérdezte Anna.
Erica lerogyott a konyhai székre.
– Ahogy megérdemlem. És az persze nem segít, ha folyton
mindenki felhívja rá a figyelmemet, milyen gyalázatosan festek.
– Fogtam. De tagadhatatlanul néztél ki már jobban is – állapította
meg Anna, és sanda mosollyal leült Ericával szemben.
Elé tolt egy süteményestálat. Erica ránézett, és magában vívódott.
Aztán úgy döntött, ha valamikor, akkor ma megérdemli az extra
szénhidrátbevitelt. Majd megveszett egy pizzáért, úgyhogy biztosan
tiszteletüket teszik a Bååthaket pizzériában még ma. A gyerekek ki
fognak ugrani a bőrükből. Patrik látványosan tiltakozik majd, de a
lelke mélyén örömtáncot lejt.
Vett egy süteményt, és a felét a szájába tömte.
– Mit mondtak? Az elméletedről, miszerint nem öngyilkosság
volt.
Anna is vett egy süteményt, és Erica megállapította magában,
milyen nagy étvágya van újabban.
– Egyetértettek. Patrik már el is intézte, hogy felnyissák a sírt.
Remélhetőleg holnapután.
Anna köhögött egyet.
– Holnapután? Ilyen gyorsan? Tényleg? Azt hittem, az
adminisztráció sokkal több időt vesz igénybe…
– Patrik rávette az ügyészt, hogy sürgősen nyújtsa be a kérvényt a
megyei bírósághoz, és némi szerencsével kedden exhumálhatják is.
Patrik legalábbis úgy készül, hogy megkapják az engedélyt. Az
ügyész szerint nem lesz gond.
– Hát már megszokhatták, hogy Patrik mindenkit ki akar ásatni –
mondta Anna. – Biztosan van egy csomó előkészített kérvényük
tartalékban ilyen esetekre.
 Erica nem állta meg vigyorgás nélkül.
– Mindenesetre érdekes lesz, mit mutat az új vizsgálat. A család is
beleegyezett, szerencsére.
– Persze, biztosan ők is tudni akarják, mi történt.
Anna vett még egy süteményt. Az előző maradékai a nagy
pocakján trónoltak.
Erica körülnézett. Csak most tudatosult benne, milyen csend van
a házban.
– Hol vannak a gyerekek? Bealtatóztad őket?
– Nem, a szomszédban játszanak – válaszolta Anna. – Dan meg
kint van a mieinkkel a tengeren, úgyhogy simán tartom a frontot.
Menj, dőlj le kicsit! Tényleg pocsékul nézel ki.
– Kösz – mondta Erica, és kiöltötte a nyelvét.
Örömmel vette azonban a felajánlást. A teste jelezte, hogy már
nem húszéves. Mégis sokáig kerülte az álom. Nem tudott szabadulni
a kérdéstől, kivel beszélhetett Anna. És miért szakította meg a hívást
olyan kapkodva, amikor ő megérkezett.
 Bohuslän, 1672

A reggel hűvös és ködös volt. Elin engedélyt kapott, hogy

megmosakodjon egy ronggyal egy vödörből, amelyet a zárkájába
hoztak, és adtak neki tiszta fehér ruhát is. Hallott már pletykákat a
vízpróbáról, de nem tudta, hogyan zajlik pontosan. Bedobják a
rakpartról, és hagyják küzdeni? Azt akarják, hogy vízbe fúljon?
Tavasszal vajon a felszínre bukkan majd a teste?
Az őrök durván a vízhez kísérték. A rakpart telis-tele volt
bámészkodókkal, és Elin elmerengett azon, hogy azért csinálják-e
Fjällbackában, hogy a lehető legjobban megalázzák.
Amikor körülnézett, sok ismerős arcot fedezett fel az
egybesereglettek között. A hangulat vidám volt. Mörhulti Ebba pár
méterre állt tőle. A szeme izgatottan csillogott.
Elin elfordult, mert nem akarta, hogy lássa, mennyire fél. Lenézett
a vízre. Olyan sötét volt. Olyan mély. Bele fog fulladni, ebben biztos
volt. Itt fog meghalni. Fjällbacka kikötőjében. A régi barátai,
szomszédjai és ellenségei pedig végignézik.
– Kötözzék meg! – utasította a megyei elöljáró az őröket, és Elin
rémülten meredt a férfira.
Ha megkötözik, esélye sem lesz a vízben, lesüllyed a fenékre, és
meghal a rákok meg a hínár között. Sikoltott, és megpróbálta
kiszabadítani magát. De az őrök erősebbek voltak, és a földre
nyomták. Durva köteleket tekertek a lábára és a kezére.
Ismerős szoknyát fedezett fel kissé távolabb, és nagy nehezen
felemelte a fejét. A sokaság közepén ott állt Britta. És Preben. A férfi
pont olyan idegesen fogta a kalapját, mint amikor meglátogatta a
fogdában, de Britta mosolygott, és Elint nézte, ahogy ott feküdt
megkötözve a fehér ruhájában. Preben elfordult.
– És most lássuk, lebeg-e a vízen! – mondta a megyei elöljáró,
majd a tömeghez fordult.
Látszott, hogy élvezi a figyelmet meg az izgalmat, és igyekszik a
legtöbbet kihozni a helyzetből.
– Ha lebeg, kétségkívül boszorkány. Ha elsüllyed, nem. Akkor
meg kell próbálnunk kimenteni.
Kuncogott, és a közönség is felnevetett. A kötelek dörzsölték Elin
kezét és lábát. Istenhez imádkozott. Csak így tudta kordában tartani
a rémületét, de szaporán és felszínesen lélegzett, mintha kifulladt
volna a futástól. Zúgott a füle.
Amikor felemelték, a kötelek a húsába vágtak, és Elin felkiáltott. A
sikolya azonnal elhalt, ahogy a tengerbe zuhant, és a száját sós víz
töltötte meg. A hideg sokként hatott rá, azt várta, hogy elnyeli, és
lesüllyed a szürkeségbe a fenékig. De semmi sem történt. Arccal
lefelé feküdt a vízen, de fel tudta emelni a fejét, hogy levegőt vegyen.
Ahelyett hogy elmerült volna, lebegett. A rakparton az emberek
levegő után kaptak. Aztán egymás szavába vágva ordítani kezdtek.
– Boszorkány! – kezdte valaki, és a többiek csatlakoztak hozzá. –
Boszorkány!
Elint pont olyan durván húzták ki, mint ahogy belökték, de már
nem sikoltott. A fájdalom már elkerülte.
– Látjátok! – kiáltotta a megyei elöljáró. – Lebegett, mint egy
hattyú. Boszorkány!
A tömeg tombolt, Elin pedig nehézkesen felemelte a fejét. Mielőtt
elájult volna még látta, hogy Britta és Preben megfordul és távozik.
Halványan sejtette, hogy mörhulti Ebba leköpte, majd elveszítette az
eszméletét.
James nem vette fel, amikor hívták, de Gösta és Paula úgy döntött,
ennek ellenére szerencsét próbál, hátha otthon találják.
– Jaj, az a kedves néni árulja a házát? – csodálkozott Paula, ahogy
elhaladtak a kavicsos úton a vörös ház mellett.
– Kedves néni? – kérdezte Gösta, és az „Eladó” feliratú táblára
nézett.
– Igen, Martinnal jártunk nála, amikor felkerestük a
szomszédokat. Elmúlt kilencven, de küzdősportot nézett, amikor
megjelentünk.
Gösta elnevette magát.
– Miért ne nézne? Lehet, hogy én is karateőrült leszek öreg
napjaimra.
– Hát igen, valamivel el kell ütni az időt, ha az ember ilyen
elszigetelten él, és már nem tud eljárni otthonról. Többnyire a
konyhaablakban ücsörög, azt mondta, és néz kifelé.
– Az apám is ezt csinálta – felelte Gösta. – Nem értettem, miért.
Lehet, hogy így akarta kézben tartani a dolgokat, amikor az élet már
elfogyóban volt?
– Talán – mondta Paula. – De szerintem ez svéd szokás. Csak ti
hagyjátok magukra az öregeket. Chilében ilyesmi szóba sem jöhet,
ott a halálukig gondozzák az időseket.
– Ha jól értem, te és Johanna egész hátralévő életetekben az
anyáddal és Mellbergjel fogtok élni – kuncogott Gösta.
Paula megrökönyödve nézett rá.
– Hát most hogy így mondod… Valahogy a svéd modell hirtelen
vonzóbbnak tűnik.
 – Sejtettem – mondta Gösta.
Megérkeztek Helenék házához, és Paula leparkolt a család autója
mellé. Helen rögtön ajtót nyitott, ahogy bekopogtak. Az
arckifejezése nem árulta el, mit gondol, amikor meglátta a
rendőröket.
– Jó napot, Helen! – köszönt Gösta. – Jamesszel szeretnénk
beszélni. Itthon van?
Gösta látni vélte, ahogy a nő szeme megrebben, de Helen olyan
gyorsan összeszedte magát, hogy az is lehet, Gösta csak képzelte az
egészet.
– Lőgyakorlatot tart hátul.
– Odamehetünk az életünk kockáztatása nélkül? – kérdezte Paula.
– Csak kiáltsanak oda neki, hogy mennek, akkor nem lesz baj.
Gösta hallotta a lövéseket, és Paulával együtt a hang irányába
indult.
– Össze sem merem számolni, hány szabályt szeg meg ezekkel a
lőgyakorlatokkal – jegyezte meg Paula.
Gösta a fejét ingatta.
– Egyelőre jobb, ha szemet hunyunk felette. De majd
elbeszélgethetnénk vele alkalomadtán erről is.
A lövések egyre hangosabbak és hangosabbak lettek, ahogy
közeledtek.
Gösta elkiáltotta magát:
– James! Gösta Flygare vagyok, a tanumshedei rendőrségtől
jöttem Paula Moralesszel. Ne lőjön!
A lövések megszűntek. A biztonság kedvéért Gösta újra kiáltott:
– James! Hall engem?
– Igen, hallom – kiabált vissza James.
Gyorsítottak, és nemsokára megpillantották a férfit. Karba font
kézzel állt, a fegyvert egy tuskóra tette. Gösta nem tudott eltekinteni
a megállapítástól, hogy a férfi igenis félelmetes jelenség. Ráadásul
előszeretettel öltözködött úgy, mintha egy amerikai háborús filmben
lenne, ami csak még ijesztőbbé tette.
– Tudom, tudom, itt nem szabad gyakorolni – mondta, és
megadóan feltartotta a kezét.
– Igen, majd erről is beszélgetünk – bólintott Gösta. – De most
nem ezért jöttünk.
– Csak hadd tegyem el a pisztolyt – kérte James, és felvette a
fegyvert a farönkről.
– Ez egy Colt? – kérdezte Paula.
James büszkén bólintott.
– Igen, egy Colt M1911. Sztenderd oldalfegyver volt az Egyesült
Államok fegyveres testületeinél 1911 és 1985 között. A
világháborúban, a koreai és a vietnami háborúban is használták. Ez
volt az első fegyverem, az apámtól kaptam hétéves koromban, ezzel
tanultam meg lőni.
Gösta nem tette szóvá, hogy egy hétéves gyerek kezébe nem való
pisztoly. Úgy vélte, James úgysem értené meg.
– A fiát is megtanította lőni? – kérdezte inkább, miközben James
óvatosan, már-már gyengéden beletette a fegyvert egy táskába.
– Igen, remek lövész – válaszolta James. – Nem sok mindenhez
van tehetsége, de lőni, azt tud. Egész nap gyakorolt, nemrég vettem
át tőle. Nagyszerű mesterlövész lenne a hadseregben, de a fizikai
követelményeknek sosem tenne eleget.
Felhorkantott.
Gösta lopva Paulára nézett. A pillantása elárulta, mit gondol arról,
ahogy James a fiáról beszél.
– Szóval mi szél hozta magukat? – kérdezte James, és letette a
pisztolytáskát a földre.
– Leif Hermanssonról van szó.
– A rendőrről, aki rákent egy gyilkosságot a nejemre? – ráncolta a
homlokát James. – Miért akarnak beszélni róla?
– Hogy érti azt, hogy rákente? – kérdezte Paula.
James kihúzta magát, és ismét karba fonta a kezét, amitől a
felkarja óriásinak tűnt.
– Nem gondolom, hogy törvénytelen dolgot követett el, de bőszen
igyekezett bebizonyítani, hogy a nejem bűnös, holott nem volt az.
Más lehetőséget szerintem még csak nem is mérlegelt.
 – Úgy tűnik, az élete vége felé kételkedni kezdett – mondta Paula.
– És okunk van feltételezni, hogy a halála napján kapcsolatba lépett
magával. Emlékszik rá?
James meghökkenve rázta a fejét.
– Iszonyat régen volt, de nem rémlik, hogy aznap beszéltünk
volna. Nem sok dolgunk volt egymással. Miért is lett volna?
– Arra gondoltunk, talán először magát kereste meg – magyarázta
Gösta –, hogy beszélhessen Helennel. Feltételezem, a felesége nem
égett a vágytól, hogy találkozzanak.
– Nem, ebben igaza van – felelte James. – Ha kapcsolatba akart
volna lépni vele, tényleg az lett volna a legegyszerűbb, ha rajtam
keresztül teszi. De sosem próbálkozott ilyesmivel. Nem is tudom,
hogy reagáltam volna rá. Olyan régen volt már, és nagyon
igyekeztünk túljutni rajta.
– Akkor most biztosan nehéz maguknak – jegyezte meg Paula, és
figyelmesen nézte a férfit.
James állta a tekintetét.
– Igen, ez tragikus. De persze a kislány családja jobban
megszenvedi, mint mi. Mi nem panaszkodhatunk, bár persze elég
kellemetlen a pletykalapok zaklatása. Jártak már nálunk újságírók.
De nem merik még egyszer idetolni a képüket…
James sandán elvigyorodott.
Gösta érezte, hogy nem szabad tovább feszegetniük ezt a kérdést.
Amúgy meg az újságírók nagyrészt magukra vethetnek. Évről évre
rámenősebbek lesznek, és gyakran lépik át az illem határait.
– Hát akkor egyelőre ennyi – nézett kérdőn Paulára, aki bólintott.
– Ha eszembe jut valami, hívom – mondta James szolgálatkészen.
A fák között felsejlő házra mutatott.
– Kikísérem magukat.
Előrement, Gösta és Paula meg összepillantott. Világos volt, hogy
egyikük sem hisz a férfinak.
Amikor elhaladtak a ház mellett, Gösta felnézett az egyik emeleti
ablakra. Egy tizenéves fiú figyelte őket kifejezéstelen arccal. A fekete
hajával és sminkjével úgy festett, mint valami kísértet. Göstának
borsózott a háta. Aztán a fiú eltűnt.

Amikor Marie hazaért, Jessie a stégen ült. Bekente a testét és az

arcát valami krémmel, amit a fürdőben talált. Biztosan drága krém
volt. Nem mulasztotta el az égő vörösséget, de csillapította a
viszketést. Jessie azt kívánta, bárcsak volna valami kenőcs a lélekre
is. Vagy arra, ami összetört benne.
Megint megmosakodott alulról, többször is. Mégis mocskosnak
érezte magát. Undorítónak. Basse anyjának ruháit kidobta. Most egy
régi póló és tréningnadrág volt rajta, és az esti nap felé fordította az
arcát. Marie megállt mellette.
– Mit műveltél az arcoddal?
– Leégett – felelte Jessie kurtán.
Az anyja bólintott.
– A napsütés jót tesz a pattanásoknak.
Azzal bement. Egy szót sem szólt arról, hogy Jessie nem jött haza
múlt éjszaka. Feltűnt neki egyáltalán? Biztos nem.
Sam csodálatosan viselkedett. Felajánlotta, hogy hazakíséri. Hogy
itt marad vele. De Jessie most egy kis magányra vágyott. Érezni
akarta a gyűlöletet, amely szárba szökkent benne. Dédelgette.
Bizonyos mértékig felszabadító volt, hogy végre fenntartások nélkül
gyűlölhetett. Évekig harcolt ellene, nem akarta elhinni, hogy az
emberek rosszak. Olyan naiv volt.
A nap folyamán özönlöttek az üzenetek a telefonjára. Nem tudta,
hogy szerezték meg a számát. De biztosan olyan gyorsan elterjedt,
ahogy a képek. Csak az elsőt nyitotta meg. Aztán már csak a törlés
gombot nyomogatta, ahogy jöttek sorban. Mindben ugyanazt írták.
Kurva. Trampli. Ribanc. Undormány. Dagadék.
Sam is kapott SMS-eket. Képeket is. Akkor kezdtek áradni,
amikor befejezte a szavak ledörzsölését Jessie testéről. Elrakta a
telefonját, a két kezébe fogta a lány arcát, és megcsókolta. Jessie
először elhúzódott. Gusztustalannak érezte magát, piszkosnak,
tudta, hogy a lehelete alkoholszagú, hiába mosott fogat Basse
szüleinek fürdőszobájában. De Samot nem érdekelte. Sokáig
csókolgatta, és a lány érezte, ahogy az izzó gyűlölet megfogan
bennük. Megosztoztak rajta.
A kérdés csak az volt, mihez kezdjenek.
Amikor a nap már vörösen izzott a látóhatár felett, Jessie felé
fordította az arcát. Hallotta, ahogy Marie kinyit egy pezsgőt a
házban. Minden pont olyan volt, mint régen. Mégis más.

Patrik már a harmadik kávéját itta, miután Torbjörn Ruuddel

beszélt. A technikus még mindig nem jelentkezett azóta.
Patrik felsóhajtott, és kinézett a folyosóra, ahol Martin közeledett
lassan egy csészével a kezében.
– Fáradtnak tűnsz – mondta Patrik, mire a kollégája megállt.
Patriknak már a reggeli megbeszélésen is feltűnt, de a többiek
előtt nem merte szóba hozni. Tudta, hogy Martin rosszul alszik,
amióta Pia meghalt.
– Semmi bajom – felelte a férfi, és belépett az irodába.
Patrik értetlenül nézett rá, Martin meg elpirult. Fülig.
– Nem tudok valamiről? – kérdezte Patrik, és hátradőlt a széken.
– Csak… Csak az van… – hebegett Martin, miközben a cipőjét
nézte.
Nem igazán tudta eldönteni, melyik lábára álljon.
Patrik jókedvűen nézte.
– Ülj le, és ki vele! Hogy hívják?
Martin letelepedett, és zavartan mosolygott.
– Mettének.
– És? – kérdezte Patrik biztatón.
– Külön él a párjától. Van egy egyéves fia. Norvég, gazdasági
asszisztensként dolgozik egy grebbestadi irodában. Tegnap volt az
első randink, úgyhogy még nem tudom, mi lesz belőle…
– Amilyen nyúzottnak tűnsz, jól sikerült az a randi – vigyorgott
Patrik.
– Hát, igen…
– És hogy találkoztatok?
– A játszótéren – válaszolta Martin, és úgy fészkelődött, mint egy
sajtkukac.
Patrik úgy döntött, megkíméli a további kérdéseitől.
– Jó, hogy újra randizol – mondta. – Hogy nyitott vagy az újabb
találkozásokra. Aztán lesz, ami lesz. Ezt teljesen rendben van. Piát
senki sem helyettesítheti. De lehet valami más.
– Tudom – felelte Martin, és megint a cipőjét fixírozta. – Azt
hiszem, már felkészültem rá.
– Akkor jó.
Megszólalt a telefon, és Patrik felemelte az ujját, hogy jelezze,
szeretné, ha Martin maradna.
– Igazad volt, Hedström – dörmögte Torbjörn.
– Tessék? – kérdezte Patrik. – Egyeznek?
– Kétségtelenül. De az adatbázisban sajnos nem volt találat. A
szülők ujjlenyomatával is összehasonlítottam, nincs egyezés.
Patrik sóhajtott egyet. Ennyire nem lesz egyszerű. De a szülőket
legalább kizárhatják.
– Ezen azért elindulhatunk. Köszi!
Miután letette, Martinra nézett.
– A Linnea testén talált ujjlenyomatok egyeznek a keksz
csomagolópapírján találtakkal.
Martin felvonta a szemöldökét.
– Akkor megnézzük, találunk-e valamit az adatbázisban.
Patrik a fejét rázta.
– Torbjörn már lefuttatta, nincs találat.
Sosem hitt abban, hogy egy gyilkos véletlenszerűen választja ki az
áldozatát, és ez az eset sokkal inkább tűnt előre kiterveltnek és
személyesnek. És a Stella-üggyel való hasonlóság sem lehetett a
véletlen műve. Ezért aztán egyáltalán nem lepte meg, hogy nem
találták meg az ujjlenyomatot a rendőrségi nyilvántartásban.
– Egy halom ember ujjlenyomatával összehasonlíthatjuk… –
Martin elbizonytalanodott. – Utálom kimondani, de például a
szülőkéivel. No meg…
– Helenével és Marie-éval – egészítette ki Patrik. – Elhiheted, én
is gondoltam már rá, de alaposabb gyanúra van szükségünk ahhoz,
hogy ujjlenyomatot kérjünk tőlük. Evától és Petertől kértünk,
amikor átvizsgáltuk a pajtát, és Torbjörn már megnézte őket. Nincs
egyezés.
– Hogyhogy Helen és Marie ujjlenyomata nincs meg a
nyilvántartásban? – kérdezte Martin. – Hiszen érintettek voltak egy
korábbi nyomozásban.
Patrik a fejét rázta.
– Gyerekek voltak, nem ítélték el őket, nem vettek tőlük
ujjlenyomatot. De én is szeretném, ha ránéznénk a dologra. Főleg
most, hogy Marie alibije megdőlt. Roppant kíváncsi vagyok, miért
hazudott…
– Egyetértek, valami itt nem kerek – mondta Martin. – Gösta és
Paula nem jelentkezett?
– De, Paula hívott. James váltig állítja, hogy nem volt kapcsolata
Leiffel. De mind Gösta, mind Paula kételkedik abban, hogy igazat
mondott.
– Amíg nincs semmi konkrétum a kezünkben, nemigen tudunk
nyomást gyakorolni rá.
– Nem – bólintott Patrik.
– Bízzunk benne, hogy Leif feltárja előttünk a titkait. Mikorra
várható az engedély?
– Holnap délelőttre – felelte Patrik. – De az ügyész szerint nem
lesz gond. Mindent előkészítettünk, hogy kedden exhumálhassuk.
Sóhajtott egyet, és felállt.
– Szerintem ma már nem jutunk tovább, aludjunk rá egyet. Ha
törjük egy kicsit a fejünket, talán rájövünk, hogyan
hasznosíthatnánk ezt az információt.
Összeszedte a papírjait, mappába rakta őket, majd a táskájába
dugta.
– És mikor találkoztok megint?
– Ma este. A kisfiú két napig az apjánál van, ki kell használni az
alkalmat…
– Hát persze. De azért aludj is valamicskét – mondta Patrik, és
elhaladtában Martin vállára tette a kezét.
 Martin valami érthetetlen választ motyogott.
Alig léptek ki a bejárati ajtón, amikor Annika utánuk kiáltott.
Megfordultak, és látták, amint a titkárnő a telefonkagylóval a
kezében hadonászik.
– A megyei kórházból keresnek. Hívtak már, de nem vetted fel.
Patrik a telefonjára sandított. Három nem fogadott hívása volt
ugyanarról a számról.
– Mit akarnak? – kérdezte, de Annika csak integetett, hogy
menjen, és vegye át a kagylót.
Patrik így is tett. Meghallgatta, mit mondanak, rövid válaszokat
adott, majd letette. Aztán Annika és Martin felé fordult, akik
feszülten várakoztak.
– Amína néhány órával ezelőtt meghalt – közölte, és uralkodnia
kellett magán, hogy ne remegjen a hangja. – Vagyis már nemcsak
gyújtogatás miatt nyomozunk, hanem gyilkosság ügyében is.
Sarkon fordult, és Mellberg irodájába ment. Meg kell beszélniük
Karímmal, mi legyen a gyerekekkel. Meghalt az anyjuk. És valakinek
el kell mondania nekik.

Fentről egy tévéműsor tompa hangjai hallatszottak. Halíl Adnánra

nézett, aki letörölgette a könnyeit. Kérték, hogy továbbra is együtt
lakhassanak, és nem is volt gond, a településnek is az volt az érdeke,
hogy minél többen húzzák meg magukat egy helyen, és mindenkinek
jusson szükségszállás.
Hát most itt ültek. Egy ötvenes években épült családi ház apró és
sötét pincéjében. Penészszag volt, és bezárva érezték magukat. De a
házi néni kedves volt. Meghívta őket enni, és kellemesen töltötték
együtt az időt, noha nem beszéltek egy nyelvet, és az étel, amelyet
kapros ragunak hívott, elég fura volt.
A telefon délután csörgött. Ők is hívtak másokat. Az emberek
vigaszt kerestek egymásnál. A szép, vidám, lendületes Amína
meghalt.
Adnán újra letörölte a könnyeit.
– Bemenjünk Karímhoz? Bill biztosan elvisz minket.
 Halíl követte Adnán üres tekintetét. A foltos padlószőnyeget nézte
merőn. A lábujjával birizgálta a foltokat. Régiek voltak, már
beszáradtak. Hosszú idő óta nem járhatott itt senki.
– Ilyen későn már nem illik látogatni – mondta. – Majd holnap.
Adnán összekulcsolta a kezét. Sóhajtott.
– Akkor holnap.
– Szerinted a gyerekek már tudják?
Halíl hangja ide-oda verődött a csupasz kőfalak között.
– Majd Karím megmondja nekik.
– Már ha képes lesz rá.
Adnán megint az arcát dörzsölte.
– Hogy történhetett?
Halíl nem igazán tudta, hogy őt kérdezi-e, vagy Istent.
Svédország. A gazdag és szabad ország.
– Sokan voltak rendesek velünk – mondta. – Vannak olyanok is,
mint Bill. Bill és Gun. És Rolf. És Sture. Ezt nem szabad
elfelejtenünk.
Képtelen volt közben Adnánra nézni. Erősebben kapargatta a
lábujjával az egyik foltot.
– Gyűlölnek minket – mondta Adnán. – Nem értem. Ránk
gyújtották a tábort, pedig nem ártottunk nekik. Tudom, tudom, mit
akarsz mondani: félnek. De az nem fél, aki fáklyát dob egy házra,
hogy az ott lakó család benn égjen, csak azért, mert egy másik
országból származik. Ez valami más…
– Megbántad? – kérdezte Halíl.
Adnán sokáig csendben ült, és Halíl tudta, hogy az
unokatestvérére gondol, akit a szeme láttára lőttek agyon, és a
nagybátyjára, akinek egy bomba letépte a lábát. Éjszakánként az ő
nevüket szokta kiabálni.
A válasz sokáig egyszerű volt, de már nem. Amína halála óta nem.
Adnán nyelt egyet.
– Nem, nem bántam meg. Nem volt választásom. De valamit
megértettem.
– Mit? – kérdezte Halíl a sötétben.
– Hogy soha többé nem lesz hazám.
Fentről hangosabban hallatszott a tévéből valami régi sláger.
 Bohuslän, 1672

Elin alvajáróként lépdelt, amikor a bíróság elé vezették. Még mindig

nem érte fel ésszel, hogyan lebeghetett a víz színén. A padok tömve
voltak, és Elin tudta, hogy sokan kint rekedtek.
A megyei elöljáró mondta, hogy bíróság elé kell állnia, de mit
jelent ez? Van számára még menekülés? Megmentheti még valaki?
Legelöl ült. A nézők pillantásainak kereszttüzében feszengett.
Kíváncsi, rémült és gyűlölködő tekintetek. Britta is ott volt, de Elin
nem mert felé nézni.
A bíró ütött egyet a kalapácsával, mire a sokaság elnémult. Elin
idegesen nézte a komoly férfiakat. Csak Lars Hiernét ismerte fel. A
többiek idegenek voltak, ami csak még ijesztőbbé tette a dolgot.
– Azért vagyunk ma itt, hogy eldöntsük, Elin Jonsdotter
boszorkány-e. Láttuk, hogy lebegett a vízen, ténykedésének
számtalan tanúja van, de Elin Jonsdotternek is joga van hozzá, hogy
valaki mellette tanúskodjon. Van ilyen tanú?
Elin végignézett a padsorokon. Látta a cselédeket a birtokról, a
fjällbackai szomszédokat, Brittát és Prebent, férfiakat és nőket,
akiknek meggyógyította a fogfájását, fejfájását, szerelmi bánatát, és
akikről levette a rontást. Rimánkodva nézett egyikükről a
másikukra, de mind elfordultak. Senki sem állt ki érte. Senki sem
szólt semmit.
Senki sem kelt a védelmére.
Végül Britta felé fordult. A húga mosolygott, kezét a még nem túl
nagy hasán nyugtatta. Preben mellette ült. A padot nézte, szőke
frufruja a szemébe hullt. Hogy szerette ezt a frufrut! Mennyit
simogatta, amikor szerelmeskedtek! Szerette a férfit. De most már
nem tudta, mit érez. Az egyik fele még emlékezett arra, mennyire
odavolt érte. A másik fele már gyűlölte. És megvetette a
gyávaságáért. Preben csak úszott az árral, és a legkisebb ellenállás
előtt is meghátrált. Elinnek ezt már észre kellett volna vennie. De a
barátságos szempár és a lánya iránt mutatott törődés elvakította.
Megengedte magának, hogy álmodozzon, és kitöltötte a hézagokat,
ahol hibádzott valami. És most megfizeti az árát.
– Mivel senki sem jelentkezett, hogy Elin Jonsdotter mellett
tanúskodjon, szólítom azokat, akik szemtanúi voltak a tetteinek.
Elsőként mörhulti Ebbát hívom a bíróság elé.
Elin fújtatott. Nem volt nagy meglepetés. Tudta, hogy Ebba csak
azt várta, hogy bosszút állhasson rajta. Ahogy egy kövér pók vár a
légyre. Pillantásra sem méltatta, amikor az asszony helyet foglalt a
tanúk padján.
Miután Ebba letette az esküt, kérdezgetni kezdték. Büszkén
trónolt a széken, és bőszen hadonászva magyarázott.
– Először azt vettük észre, hogy olyasmit is tud, amit ember nem.
Rávette a falusi asszonyokat, hogy mindenféle nyavalyájukkal
felkeressék, ha fájt a lábuk vagy a hasuk, a leányoknak meg segített
elcsábítani a kiszemelt legényt. De én rögtön tudtam, hogy ez nem
helyes, az ember nem irányíthat ilyesmit, rögtön tudtam, hogy ez
csak a sátán műve lehet. De ki hallgatott mörhulti Ebbára? Csak
rohangáltak hozzá, és a segítségét kérték. Kenőcsöket és
kotyvalékokat adott nekik, meg hosszú varázsigéket mormolt,
amilyeneket istenfélő asszony a szájára nem vesz.
Elin körülnézett. A padokban ülők közül sokan bólogattak
egyetértésük jeleként. Azok is, akik örömmel vették a segítségét
annak idején.
– Meséljen a heringekről! – kérte Hierne, és Ebba felé hajolt.
A nő bólintott.
– Amikor a heringek nem jöttek, rögtön tudtam, hogy Elin volt!
– Elin volt? – kérdezte Hierne. – Hogyhogy?
– Az egyik este láttam, hogy kivitt valamit a tengerpartra.
Mindenki tudja, ha varázserővel rézlovat süllyesztünk a vízbe, nem
jönnek a heringek.
– De miért csinált ilyet? Halászatból éltek a megboldogult urával.
– Ez is csak azt bizonyítja, milyen romlott, inkább hozott volna
éhhalált a saját családjára is, csak hogy árthasson másoknak. Előtte
való nap összeveszett a halászfeleségekkel. Utána intézte el, hogy ne
jöjjenek a heringek.
– És mi történt a partőrrel? Mi történt azon a napon, amikor
elment a kunyhójukba, hogy elkobozza Per hajóját, amiért
jogtalanul egy hordó sót csempészett be Norvégiából?
– Hallottam, ahogy elátkozta, amikor elhagyta a kunyhót. Olyan
átkokat mondott rá, amelyeket csak az ördög adhatott a szájába.
Istenfélő ember nem ejt ki olyan szavakat, mint amilyeneket
utánakiabált, és aztán a hazaúton…
Szünetet tartott. A hallgatóság lélegzet-visszafojtva figyelt.
– A partőr majd maga is elmondja, mi történt – szólt közben
Hierne –, de meghallgatjuk Ebbát is.
– Hazaúton a lova letért az útról. Bele az árokba. Rögtön tudtam,
hogy Elin volt.
– Köszönjük, Ebba. Ahogy mondtam, meghallgatjuk Henrik
Meyer partőrt is ez ügyben. – Megköszörülte a torkát. – Ez egy
komolyabb vádat is felvet Elin Jonsdotter ellen. Nevezetesen, hogy a
varázserejével elsüllyesztette a férje hajóját.
Elin levegő után kapkodott, és mörhulti Ebbára meredt. Tudta,
hogy csak akkor szólalhat meg, ha kérdezik, de képtelen volt
türtőztetni magát.
– Ebbának elment a józan esze! Én süllyesztettem el Per hajóját?
A legénységgel együtt? Ez bolondság!
– Hallgasson, Elin Jonsdotter! – förmedt rá Hierne.
Mörhulti Ebba a mellkasához kapott, és egy kendővel legyezte az
arcát.
Elin felhorkantott a színjáték láttán.
– Ne foglalkozzon a vádlottal! – mondta Hierne, és
megnyugtatóan Ebba karjára tette a kezét. – Folytassa!
– Rettenetesen haragudott a férjére, Perre. A só miatt, meg azért,
mert tengerre akart szállni aznap. Hallottam, amikor azt kiáltotta
neki, hogy ragadja el a tenger.
– Mesélje el, mi történt azután – kérte Hierne.
Az izgatottság magával ragadott mindenkit. Senki sem tudta,
mikor lesz újra ilyen remek szórakozásban része.
– Elindultak a viharban, és láttam, hogy egy galamb repült
utánuk. Elin volt az, érdekes módon felismertem, pedig állatalakot
öltött. Amikor a hajó nyomába szegődött, tudtam, hogy sosem látom
viszont az uramat. És így is lett.
Hangosan szipogott, és kifújta az orrát.
– Olyan jó ember volt, csodálatos apja az öt gyermekünknek, és
most a tenger fenekén fekszik, felzabálják a halak, csak azért, mert…
ez a boszorkány megharagudott az urára!
Elinre mutatott, aki csak arra volt képes, hogy a fejét rázza. Ez
nem lehet igaz. Mint egy rossz álom. Bármikor felébredhet belőle.
De akkor újra megpillantotta az elégedetten mosolygó Brittát és a
fejét lehorgasztó Prebent.
És tudta, hogy ez a szomorú valóság.
– Meséljen a magzatelhajtásról – mondta Hierne.
Elinnek émelyegni kezdett a gyomra. Hát semmi sem szent?
– Úgy maradt, mert az ördöggel fajtalankodott – kezdte mörhulti
Ebba, és a termen moraj futott végig. – Aztán eljött a testvéremhez,
hogy hajtsa el a magzatot. A tulajdon két szememmel láttam.
Amikor bementem, egy vödörben volt a bejáratnál. Nem úgy nézett
ki, mint egy gyerek, az ördög képmása volt, torz és olyan ocsmány,
hogy felfordult tőle a gyomrom.
Néhány nő felsikoltott. Az ördöggel való paráználkodás és a
fattyának világra hozása újdonság volt számukra.
– A magzatelhajtást Ebba testvére végezte, ő is tanúskodni fog –
bólintott Hierne.
Komoly dolgokról tárgyaltak, és az egész testtartásából az efelett
érzett elégedettség sütött.
Elin a fejét ingatta. A keze remegett a térdén, és a ránehezedő
terhektől a feje a pad deszkáira bukott. Fogalma sem volt, mi vár
még rá.
Két nap telt el feszült várakozásban. Bár a nyomozás megrekedt,
Gösta nem volt híján a tennivalóknak. Továbbra is özönlöttek a
fülesek, főleg mivel az újságok már nemcsak feltűnő szalagcímeket
hoztak, hanem fekete keretes gyászjelentéseket is Amína haláláról.
Ez alkalmat adott arra, hogy ádáz vitát folytassanak a
menekültpolitikáról, amelynek során mindkét oldal a saját igazának
bizonyítékaként használta fel a gyújtogatást és Amína halálát is. Az
egyik oldal azt állította, hogy a tűzeset a Svédország Barátai által
terjesztett gyűlöletpropaganda és menekültellenesség eredménye. A
másik oldal amellett kardoskodott, hogy az egész a svédek
frusztrációjának következménye, amelyet a tarthatatlan
menekültpolitika miatt éreznek. Egyesek úgy vélték, maguk a
menekültek gyújtogattak.
Göstának forgott a gyomra az egésztől. Odáig rendben volt a
dolog, hogy a menekültpolitikát és a bevándorlást felül kell vizsgálni
és meg kell vitatni, és biztosan lehet javítani is rajta. Nem lehet
teljesen megnyitni a határokat, és mindenkit befogadni, és kell
lennie valamiféle jól működő szabályozásnak, hogy a bevándorlók
beilleszkedhessenek a svéd társadalomba. De a Svédország
Barátaival nem tudott egyetérteni, az ő választóik és retorikájuk a
felelős, amiért mindenki a menekülteket hibáztatta a problémákért.
Azt gondolták, a menekültek a hunyók. Mert idejöttek.
Biztosan vannak közöttük csirkefogók, és a rendőrség nem
hunyhat szemet efölött. De a túlnyomó többségük csak a saját és a
családja életét mentette, és jobb sorsot remélt egy másik országban.
Senki sem hagyja el a hazáját és a szeretteit, hogy soha ne térhessen
vissza, ha csak nincs a végletekig elkeseredve. Gösta nem tudta
megállni, és elmerengett azon, hogyan viselkednének azok a svédek,
akik fröcsögve szidják a menekülteket, amiért idejönnek, és a
nyakukon élősködnek, ha Svédországban tombolna véres háború, és
az ő gyerekeik volnának állandó veszélyben. Ők vajon nem tennének
meg mindent, hogy megmentsék őket?
Felsóhajtott, és letette az újságot. Annika mindig kirakta a
napilapokat a konyhaasztalra, de Göstának többnyire csak ahhoz
volt ereje, hogy átfussa a sok borzalmat. Azt azonban követniük
kellett, mit írnak az ügyükről. A találgatások és a téves kijelentések
sok bűnügyi nyomozást tönkretettek már.
Paula lépett be, és a szokásosnál is fáradtabbnak tűnt.
Gösta együttérzőn nézett rá.
– Gond van a gyerekekkel?
Paula bólintott, töltött magának kávét, és leült a férfival szemben.
– Igen, csak sírnak és sírnak. Rémálmaik vannak, és folyton
felriadnak. Anyám bent volt velük a kórházban, amikor Karím
elmondta nekik, fel nem foghatom, hogyan bírta. De remekül
csinálja, és most éppen azt próbáljuk megszervezni, hogy Karím ki
tudjon bérelni egy lakást a házunkban, ha kiengedik. Az egyik lakás
már régóta üresen áll, pont a miénk mellett, szóval tök jó lenne
nekik. Csak az a gond, hogy a település szerint túl magas a bér, de
majd meglátjuk, hogy alakul.
Paula a fejét csóválta.
– Hallottam, milyen jól ment tegnap – mondta aztán. – Az
exhumálás.
– Igen, a körülményekhez képest remekül. Már csak a jelentésre
várunk. De a golyó sincs meg, amit az első boncolás során kiszedtek.
Nem is jegyzőkönyvezték. Mindent átnéztek, ami csak a
rendelkezésükre áll, és ez nem valami sok, de golyót nem találtak. A
bizonyítékokat egyébként hetven évig kell megőrizni, jó lett volna,
ha ezt betartják.
– Nem tudjuk, miért nincs meg – mondta Paula diplomatikusan.
– Akkor nem gyanakodtak gyilkosságra, egyértelmű
öngyilkosságként kezelték az ügyet.
– Az nem számít. Bizonyíték nem tűnhet el – makacskodott
Gösta.
Közben tudta, hogy igazságtalan. A laborban kiváló munkát
végeztek. És az igazságügyi orvostani intézetben is, ami azt illeti.
Miközben kevés a pénz és sok a munka. De a hiányzó golyó nagyon
idegesítő volt egy olyan nyomozásban, amely újra és újra
zsákutcákba vezetett. Göstának meggyőződése volt, hogy Leif
Hermansson feltételezett meggyilkolása összefügg a Stella-üggyel.
Azt kívánta, hogy hamar találjanak valamit, ami alátámasztja az
elméletüket.
– Gondolom, Marie állítólagos fiatal csődörét sem sikerült még
megtalálni.
Gösta vett egy Ballerina kekszet, óvatosan kettészedte, hogy
kinyalogathassa a csokoládés tölteléket.
– Sokakkal beszéltünk, akik ott voltak a Stora Hotelletben, de
senki sem látott semmit. A rendező viszont megerősítette, hogy a
sminkessel töltötte az éjszakát, nem Marie-val. Azt állítja, Marie
kérte meg, hogy hazudjon, mert tudta, hogy gyanúsítani fogják, és
nem volt alibije. Neki is mesélt a titokzatos fiatalemberről, de nem
látta őket az este folyamán…
– Én erősen kétlem, hogy egyáltalán létezik az a fiatalember –
jegyezte meg Gösta.
– Tegyük fel, hogy hazudik, és akkor felmerül a kérdés, miért. És
ha köze van a kislány megöléséhez, mi volt az indítéka?
Paula mobiljának csörgése szakította félbe őket.
– Jó napot, Dagmar! – szólt bele, és csodálkozva Gösta felé intett.
Figyelmesen hallgatott, és a kollégája látta, hogy felderül az arca.
– Jaj, atyavilág, nem baj, hogy elfelejtette. Az a fontos, hogy most
eszébe jutott! Máris megyünk.
Kinyomta a hívást, és Göstára nézett.
– Már tudom, hogyan ellenőrizzük, milyen járművek mentek el
Bergék tanyája mellett Nea eltűnésének idején. Gyere!
Felállt. Aztán megtorpant, és a szája mosolyra húzódott.
 – Inkább Martinnal megyek. Később elmondom…

Patrik az íróasztalnál ült, és a napi munkáját próbálta eltervezni. De

merre induljon, ha egyszer folyton zsákutcába jutnak? Minden
reményét a sír felnyitásába helyezte. Pedersen megígérte, hogy még
reggel jelentkezik, és a telefon pontban nyolckor csörgött is.
– Szia! – szólt bele Patrik. – Gyors voltál.
– Igen, és két dolgot is szeretnék mondani – felelte Pedersen.
Patrik kissé kihúzta magát a széken. Ez ígéretesen hangzik.
– Először is elkészült a végleges jelentésem Linnea Berg
boncolásáról. Egy óra múlva megkapod. De nem tudok mást
mondani, mint amit már minden szabállyal ellenkezően előzetesen
elmondtam. De ez maradjon közöttünk…
– Mint mindig, tudod – bizonygatta Patrik.
Pedersen megköszörülte a torkát.
– Találtam viszont valamit a testen, amelyet tegnap hoztak be.
Leif Hermanssonon.
– Mit? – kérdezte Patrik. – Gondolom, még nem nagyon volt
időtök rá. Miről van szó?
Pedersen sóhajtott egyet.
– Az eltűnt golyóról… Amit nem jegyzőkönyveztek. Mintha a föld
nyelte volna el.
– Igen? – szólt közbe Patrik, és érezte, hogy egyre feszültebb.
Ha Pedersen továbbra is rébuszokban beszél, megőrül.
– Hát megtaláltuk.
– Pompás! – kiáltott fel Patrik. Végre van egy kis szerencséjük. –
Hol volt? Valahol a bizonyítékraktár mélyén?
– Nem… A koporsóban…
Patriknak leesett az álla. Rosszul hallotta volna? Igyekezett
valamiféle logikát találni abban, amit Pedersen mondott, de nem állt
össze a kép.
– A koporsóban? De hogy került oda?
Felnevetett, de Pedersen nem nevetett vele. Fáradtan azt mondta:
– Tudom, hogy viccesen hangzik, de nyilván megint emberi hiba
történt. Az elődöm akkoriban válófélben és egy gyerekelhelyezési
per közepén volt, ráadásul előszeretettel nézett a pohár fenekére.
Aztán rendeződtek a dolgai, de azokban a zavaros években a
munkája hagyott kívánnivalókat maga után…
– Úgy érted, hogy…
– Úgy értem, hogy a patológus, aki a testet felboncolta, nem
távolította el a golyót. Az áldozat fejében maradt, és amikor a lágy
részek lebomlottak, kiesett.
– Most viccelsz? – kérdezte Patrik.
– Bárcsak vicc lenne! – sóhajtotta Pedersen. – De már nincs kit
felelősségre vonni, az elődöm tavaly meghalt szívrohamban. A
harmadik válása idején.
– De a golyó megvan?
– Nincs nálunk. Rögtön átküldtem Torbjörnnek Uddevallába.
Gondoltam, a lehető leghamarabb szeretnéd elemeztetni. Hívd fel,
hátha délutánra már kaphatsz is egy előzetes jelentést. Én pedig
elnézéseteket kérem az elődöm nevében. Isten nyugosztalja!
Ilyesminek nem lett volna szabad megtörténnie.
– Nem, de az a lényeg, hogy megvan a golyó – felelte Patrik. –
Összehasonlíthatjuk Leif pisztolyával, és kideríthetjük, hogy
öngyilkosság történt-e, vagy sem.

Basse a kanapéra rogyott, amelyről még mindig nem sikerült

maradéktalanul eltávolítania a foltokat. Két napja takarított, de a
ház továbbra is ramaty állapotban volt. A félelemtől elszorult a
torka. Amikor a szülei felhívták, biztosította őket arról, hogy minden
a legnagyobb rendben van, de remegett a térde, ahogy letette a
kagylót. Egy év szobafogságot fog kapni. Legalább. De az is lehet,
hogy soha többé nem hagyhatja el a lakást.
És az egész Nils meg Vendela hibája. Lehetett volna annyi esze,
hogy nem hallgat rájuk, de már kisiskolás kora óta mindig azt
csinálta, amit mondtak neki. Ezért tűrték meg maguk mellett.
Egyébként akár őt is kínozhatták volna Sam helyett.
Nem segítettek takarítani. Nils kiröhögte, amikor rimánkodott,
Vendela meg válaszra sem méltatta. És nem csak a kupiról volt szó.
Anya ékszerdobozának lába kélt. Meg apa szivardobozának is. Még a
nagy kőangyalt is elvitték, amit anya a pázsitra állított
madáritatónak.
Basse előredőlt, és a combjára könyökölt. A csomó a gyomrában
napról napra nőtt, a szülei nemsokára hazaérnek. Megfordult a
fejében, hogy megszökik. De hová mehetne? Sosem boldogulna
magában.
Maga előtt látta Jessie testét, és felnyögött. Ahányszor csak
lehunyta a szemét, őt látta. Rémálmai voltak. Sok részletre
emlékezett. Látta a fekete írást a bőrén, érezte maga alatt a testét.
Hallotta a saját lihegését, amikor beléhatolt, újra és újra, és az
ordítását, amikor elélvezett.
Emlékezett az élvezetre, a tiltott gyümölcsre, a lány teljes
kiszolgáltatottságára. A hatalom érzésére, hogy azt tesz vele, amit
csak akar. Olyan ellentmondásosak voltak az érzései, hogy rosszullét
kerülgette.
Tudta, hogy mindenki fotózott, nem is számolta, hány SMS-t
kapott. Nils és Vendela elégedett lehet, a tervük, hogy jól
megalázzák Jessie-t, bevált.
Úgy tűnt, azóta senki sem hallott Jessie-ről, és senki sem látta.
Teljes volt a csend. Sam sem tűnt fel. Senki más nem furcsállotta.
Csak ő ült itt egy romokban álló ház közepén egyre jobban remegő
gyomorral. Valami azt súgta, hogy ennek még nincs vége. Túl nagy
volt a csend. Vihar előtti csend.

Erica kitolatott a parkolóhelyről, és arra gondolt, milyen szerencséje

volt az utóbbi időben. Keményen dolgozott a könyvén, amíg a
gyerekek lefoglalták magukat, és most úgy érezte, a kirakós sok
darabkája a helyére került.
Alig merte remélni, hogy Sanna hajlandó lesz beszélni vele. Most
vagy soha alapon felhívta, amikor Kristina elvitte a gyerekeket a
strömstadi kalandparkba. Némi habozás után Sanna igent mondott,
és arra kérte, ugorjon be a kertészeti árudába, ő pedig máris úton
volt ahhoz az emberhez, aki a legjobban ismerte Stellát.
Az volt az érzése, hamarosan megtudja, ki rejtőzik az SS
monogram mögött.
Körülnézett, miután leparkolta a kocsit a nagy kavicsos placcon,
és elindult a rózsákkal befuttatott kapu felé. A kertészeti áruda csak
tíz percre volt Fjällbackától, de Ericának még sosem akadt dolga itt.
Nem igazán érdeklődött a kertészkedés iránt, és miután tett néhány
tétova kísérletet, hogy életben tartson egy orchideát, amelyet
Kristinától kapott, végleg feladta, hogy valaha növényekkel
foglalkozzon. A kertjük inkább játszótér volt, mint kert, és nem is
hitte, hogy létezik olyan virág vagy bokor, amely túlélné az ikrek
ámokfutását.
Sanna elé jött, és lehúzta a földes kesztyűjét. Néha összefutottak a
faluban, köszöntek egymásnak, ahogy a kis településeken szokás, de
most találkoztak először négyszemközt.
– Jó napot! – nyújtott kezet Sanna. – Üljünk oda a bokrok közé,
Cornelia tartja a frontot a boltban.
Elindult egy cifra fehér kerti garnitúra felé, amelyet rózsák és más
bokrok vettek körül. A bútoron egy árcédula díszelgett, és Erica
elhűlt, amikor meglátta. Turistáknak való ár.
– Már ideje volt, hogy találkozzunk – mondta Sanna, és úgy
nézett Ericára, mintha a fejébe akarna látni.
Erica feszengett egy kicsit a fürkésző tekintettől, de hozzászokott
már, hogy kétkedő pillantásokkal mustrálgatják. A
hozzátartozóknak túl sok szenzációhajhásszal van dolguk, akik
hiénaként keringenek a tragédiájuk körül, és Sannának minden oka
megvolt a gyanakvásra, hogy Erica is egy közülük.
– Tudja, hogy könyvet írok a Stella-ügyről – vágott bele, mire
Sanna bólintott.
Erica máris megkedvelte. Volt benne valami gyakorlatiasság, két
lábbal állt a földön. Szőke haját hátrafogta, nem viselt sminket, és
Erica úgy vélte, olyan ember, aki ünnepi alkalmakkor is csak
szolidan festi ki magát. Kényelmes, munkavégzéshez illő ruha volt
rajta: csizma, farmer, bő farmering. Semmi ledérség, semmi
felszínesség.
– Mit szól hozzá? – kérdezte Erica, hogy a szarvánál ragadja meg
a bikát.
Ez a kérdés általában vízválasztó volt. Mit szólnak hozzá, hogy
könyvet ír az ügyükről.
– Nincs ellenvetésem – mondta Sanna. – És különleges
kívánságom sincs. Semlegesen állok hozzá. Számomra nincs
jelentősége. A könyv nem Stella. És már olyan régóta élek együtt a
történtekkel, hogy nem oszt, nem szoroz, ír-e róluk.
– Szeretnék igazságot szolgáltatni neki – felelte Erica. – És nagyra
értékelném a segítségét. Olyan élethűen akarom lefesteni az
olvasóknak, ahogy az csak lehetséges. És maga ismerte őt a
legjobban.
Erica elővette a mobilját a táskájából, és felmutatta Sannának.
– Nem baj, ha felveszem?
– Dehogy – válaszolta a nő.
Aztán a homlokát ráncolta.
– És mit akar tudni?
– Meséljen Stelláról és a családjáról – kérte Erica. – És ha tud,
arról, hogyan élte meg a történéseket.
– Harminc év telt el – felelte Sanna nyersen. – Az élet megy
tovább. Próbáltam nem túl gyakran gondolni rá. A múlt könnyen
felemészti a jelent. De igyekszem.
Sanna két órán át beszélt. És minél többet mondott, annál inkább
megelevenedett Stella Erica szemei előtt. Már nem pusztán áldozat
volt, akiről az újságcikkekben és a rendőrségi jelentésekben olvasott.
Hanem egy igazi négyéves, aki szerette az Öt hangya több, mint négy
elefánt című tévésorozatot; aki hétalvó volt, de este sosem akart
ágyba bújni. Cukorral és fahéjjal ette a tejberizst; szerette, ha két
copfba van fogva a haja; éjszakánként átmászott a nővére ágyába; és
elnevezte a szeplőit. A kedvence az orra hegyén trónoló Hubert volt.
– Néha istenverése volt, máskor meg nem volt nála viccesebb.
Gyakran az idegeimre ment, mert árulkodó Júdás volt, folyton
leselkedett és hallgatózott, aztán kikotyogott mindent, ilyenkor meg
tudtam volna fojtani.
Sanna hirtelen lehallgatott, látszólag megbánta a szóválasztását.
Vett egy nagy levegőt.
– Folyton azt mondták, keressem meg az erdőben – folytatta
aztán. – De sosem mertem nagyon bemenni. Félelmetes volt. De
Stella sosem félt. Szerette az erdőt. Fél percig nem figyeltek rá,
máris kiszaladt. Biztosan ezért hittük el olyan nehezen, hogy valami
szörnyűség történt vele. Annyiszor elkószált már, de mindig
hazajött. Nem nekem köszönhetően, sosem kerestem igazából, csak
úgy tettem, mintha keresném. Leültem a nagy tölgy tövébe, úgy
ötvenméternyire a háztól, és vártam. Előbb-utóbb mindig
felbukkant. Mindig hazatalált. Az utolsó alkalmat leszámítva.
Sanna hirtelen felnevetett.
– Nem volt túl sok barátja, de volt egy képzeletbeli. Különös
módon az utóbbi időben gyakran álmodom vele. A képzeletbeli
barátjával.
– A képzeletbeli barátjával? – kérdezte Erica.
– Igen, Zöld bácsinak hívta, biztos valami mohos fatörzs volt, vagy
bokor, amely megelevenedett a képzeletében. Nagyon élénk
képzelete volt. Egész világokat talált ki. Néha azon gondolkodtam,
nincs-e több kitalált személy a környezetében, mint valódi…
– Az én lányom is ilyen – mosolygott Erica. – A legkedvesebb a
Molly nevű képzeletbeli barátnője, aki mindig kap süteményt és
édességet, amikor Maja is.
– Zseniális terv, hogy dupla adaghoz jusson az ember! –
mosolygott Sanna, és a vonásai ellágyultak. – Nekem kamasz
lányom van. Nem vagyok biztos abban, hogy valaha ember lesz
belőle.
– Csak egy gyereke van? – kérdezte Erica.
– Igen – felelte Sanna egy sóhaj kíséretében. – De néha felér
hússzal.
– Már előre rettegek ettől az időszaktól. Most nehéz elképzelnem,
hogy egyszer majd „gonosz banyának” fognak szólítani, de el kell
viselni azt is.
 – Higgye el, rosszabbakat is a fejemhez vágott már – kuncogott
Sanna. – Főleg mivel azzal keserítem meg az életét, hogy
dolgoztatom itt. A hétvégén összezördültünk, aminek meg lesznek a
következményei, de egynapnyi becsületes munka nyilván már
gyermekbántalmazás.
– Hirtelenjében nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy a
legnagyobb gondom Maja édesszájú, képzeletbeli barátnője.
– Aha – mondta Sanna, és hirtelen elkomolyodott. Tétovázott. –
Mit gondol? Lehet véletlen? Hogy a kislányt, aki a tanyánkon lakott,
szintén meggyilkolták?
Erica nem igazán tudta, mit feleljen. Az értelem egy dolog. A
megérzés meg egy másik. Ha ügyesen válaszol, most megtudhatja,
jól sejti-e, kit takar az SS monogram.
– Szerintem összefüggnek – válaszolta végül. – Csak azt nem
tudom, hogyan. Szerintem nem lehet simán Helent és Marie-t
megtenni bűnbaknak. Nem akarok régi sebeket feltépni, tudom,
hogy megnyugvásra leltek, amikor a két kamasz vallott. De sok
kérdés maradt nyitva. És Leif Hermansson, a nyomozást vezető
rendőr nem sokkal a halála előtt azt mondta a lányának, hogy
kétségek merültek fel benne. Viszont nem tudjuk, miért.
Sanna lenézett a lábára. Mintha járna valami a fejében. Aztán
kiegyenesedett, és Ericára pillantott.
– Tudja, olyan régen nem gondoltam rá, de most, hogy mondja,
eszembe jutott valami. Leif megkeresett. Összefutottunk egy kávéra
nem sokkal a halála előtt.
Erica bólintott. Újabb darabok kerültek a helyükre. A rendőrségen
Sanna Lundgrenként gondoltak a nőre, de Leifnek ő bizonyára
Sanna Strand volt.
– Miről akart beszélni? – kérdezte Erica.
Sanna döbbentnek tűnt.
– Hát pont ez volt az érdekes. Zöld bácsiról tett fel kérdéseket.
Stella halálakor említettem neki. Aztán évekkel később egyszer csak
beszélni akart róla.
Erica Sannára bámult. Miért kérdezősködött Leif Stella
képzeletbeli barátjáról?

– Hahó! – kiáltotta Paula, miközben óvatosan kinyitotta a házikó

ajtaját.
Többször zörgettek, de senki sem szólt ki. Amikor megérkeztek,
elégedetten nyugtázta, hogy Martin az „Eladó” táblára pillant.
– Igen? Jöjjenek be! – hallatszott egy akadozva beszélő hang a
házból, mire ők gondosan megtörölték a lábukat a lábtörlőn, mielőtt
beléptek.
Dagmar a megszokott helyén ült a konyhaablaknál. Előtte egy
keresztrejtvény hevert, és hunyorogva nézett fel rájuk.
– Isten hozta magukat! – mondta. – Jó, hogy itt vannak!
– Árulja a házat? – kérdezte Paula. – Láttam kint a táblát.
– Igen, eladom. Eltart egy darabig, mire a magamfajta önfejű
öregasszony felfogja, de a lányomnak van igaza. Félreeső helyen
van, és már nem vagyok húszéves. És örülnöm kell, hogy a lányom
azt akarja, költözzem hozzá, a gyerekek többsége alig várja, hogy
bedugja az öreg szüleit valami otthonba.
– Pont ezt mondtam a kollégámnak pár napja: a svédek nem
nagyon viselik gondját az időseknek. Egyébként vannak érdeklődők?
– Komolyak egyelőre nincsenek – felelte Dagmar, miközben intett
nekik, hogy foglaljanak helyet. – A többség nem nagyon akar így
élni. Vidékiesen, régimódian. Újdonságokra vágynak, a történések
középpontjában lennének inkább, senki sem akar csálé sarkokat és
ferde padlót. Szerintem nagy kár. Én szeretem ezt a házat, és sok
szeretetet láttak ezek a falak.
– Szerintem csodálatos – jegyezte meg Martin.
Paula lakatot tett a szájára, nehogy kicsússzon rajta valami.
Bizonyos dolgokhoz időre van szükség.
– Na, ennyit egy vénasszony bölcselkedéseiről. Gondolom, nem a
házról, hanem a jegyzetfüzetről akarnak beszélni. Nem is értem,
hogy mehetett ki a fejemből, amikor a múltkor itt jártak.
– Megesik az ilyesmi – mondta Martin. – Maga is biztosan
megdöbbent Nea halálán, ahogy mindenki más, és ilyenkor nem
gondolkodik észszerűen az ember.
Paula bólintott.
– Az a fontos, hogy most eszébe jutott, és hívott minket. Milyen
jegyzetfüzetről van szó?
– Emlékszem, hogy kérdezték, láttam-e valami szokatlant Nea
eltűnésének reggelén. Még mindig nem jutott eszembe semmi, de
ma reggel beugrott, hogy maguk talán jobban észreveszik a
mintákat, mint én. És arra gondoltam, hogy biztos szívesen
vetnének egy pillantást a jegyzeteimre, amelyeket puszta
időtöltésből szoktam papírra vetni. Segít a keresztrejtvényre
összpontosítanom. Ha csak egy dolgot csinálok egyszerre, dühítően
nehezemre esik koncentrálni, szükségem van valamire, ami éberen
tartja a figyelmemet. Ezért ebbe a füzetbe felírom, mi történik
odakint.
Átnyújtotta a jegyzetfüzetet, és Paula gyorsan Nea eltűnésének
reggeléhez lapozott. Nem volt túl sok bejegyzés. És egyik sem
csigázta fel különösebben: három autó és két biciklis haladt el az
úton. A biciklisekről Dagmar így írt: „két dagadt német turista
kirándul”, ez nem tűnt fontosnak. Maradtak a kocsik. Dagmar csak a
színüket és a márkájukat jegyezte fel, de ez is több volt a semminél.
– Elvihetjük? – kérdezte Paula, mire az asszony bólintott.
– Váljék egészségükre!
– Mikor építették a házat? – kérdezte Martin.
– 1902-ben. Az apám. Azon a kanapén születtem, ott a fal mellett.
Dagmar meg is mutatta.
– Megtekintették már? – kérdezte Martin, és Dagmar ravaszul
ráhunyorgott.
– De kíváncsi maga!
– Csak kérdezem – mondta Martin.
Kerülte Paula pillantását.
– Igen, már megtekintették. A legégetőbb a tető javítása. A pince
meg nagyon vizesedik, ezeket kell kiemelni, mondta az ingatlanos.
Nála van az összes papír. De ha jön egy érdeklődő, szabadon
megnézheti.
 – Aha – felelte Martin, és lesütötte a szemét.
Dagmar figyelmesen méregette. A nap megvilágította az arcát, és
kiemelte a barátságos ráncait. Martin karjára tette a kezét,
megvárta, amíg a fiatalember felpillant, majd a szemébe nézett.
– Nagyon jó hely, ha az ember újra akarja kezdeni – mondta. – Jó
volna, ha újra megtelne élettel. És szeretettel.
Martin gyorsan elfordult. De Paula még látta, hogy könnybe
lábadt a szeme.

– A névtelen hívó ügyében telefonál valaki. Akivel te beszéltél

múltkor. Tudod, a torzítás miatt. Felhívjam Paulát? Ők nyomoznak
az ügyben Martinnal.
Annika bedugta a fejét Mellberg irodájába, és ezzel mély álomból
verte fel a főnökét.
– Mi? Mi van? Ja, telefon – dörmögte Mellberg, és felült. – Nem,
kapcsold csak be.
A férfi a másodperc tört része alatt teljesen éber lett. Mást sem
akart, csak az orrára koppintani annak, aki miatt balul sült el
minden. Ha az illető nem akarta volna bemártani Karímot, sosem
gyújtogattak volna a menekülttáborban, ezt biztosra vette.
– Mellberg – mondta hivatalos hangon, amikor megcsörrent a
telefonja.
Legnagyobb meglepetésére női hangot hallott. Mivel technikai
kérdésről volt szó, feltételezte, hogy férfival fog beszélni.
– Jó napot! A hangfelvétel miatt hívom, amivel kapcsolatban
segítséget kértek.
A hang magas, lányos volt, Mellberg abban sem volt biztos, hogy a
hívó kinőtt-e már a kamaszkorból.
– Igen, remélem, tudtak kezdeni vele valamit.
Sóhajtott egyet. Biztosan súlyos emberhiánnyal küzdenek, ha
ilyen fiatal lányokat alkalmaznak ilyen nehéz és fontos feladatokra.
Talán fel kellene hívnia a főnökét, és meg kellene kérnie, hogy
hozzáértőbb munkatársat bízzon meg ezzel a munkával. Leginkább
férfit.
 – Igen, megoldottam. Kicsit macerás volt, de sikerült. Nem
akarom részletekkel fárasztani. Amennyire a rendelkezésünkre álló
technológiával csak lehetett, rekonstruáltam az eredeti hangot.
– Aha… Ja…
Mellberg nem igazán tudta, mit mondjon. Gondolatban már a
lány főnökével tárgyalt.
– Hadd halljam! – bökte ki végül. – Ki volt az a rejtélyes idegen?
– Ha akarja, lejátszhatom magának a felvételt most rögtön a
telefonba, aztán átküldöm a hangfájlt.
– Igen, nagyszerű lesz.
– Akkor elindítom a lejátszást.
A kagylóban felcsendült egy hang, amely elmondta az egyszer már
hallott szavakat. De most nem mély és kásás volt, hanem magas és
tiszta. Mellberg a homlokát ráncolta, miközben igyekezett kiszúrni
valami feltűnőt. Nem állíthatta, hogy felismerte, de hát ez amúgy is
túl vérmes remény lett volna.
– Küldje át erre a címre – mondta, amikor a rövid bejátszás véget
ért.
Ledarálta az e-mail címét, és néhány perccel azután, hogy letették
a kagylót, a számítógép jelezte is a levél érkezését. Többször
lejátszotta a hangot. Szöget ütött valami a fejébe. Egy futó pillanatig
arra gondolt, hogy egyeztet Patrikkal, de Göstával együtt elmentek
ebédet venni, és nem akarta zavarni őket. Az ötlete amúgy is
briliáns, miért volna Patriknak ellenvetése? Egyébként is
megbeszélést tartanak kettőkor a tárgyalóban, majd akkor elmondja
neki. Már nagyon várta az elismerést, amelyet a kezdeményezéséért
kapni fog. Az ilyen dolgok különböztetik meg a jó rendőrt a kiváló
rendőrtől. Hogy valaki képes elhagyni a járt utat. Új nézőpontokat
fedez fel. Új lehetőségeket próbál ki, használja a technikai
vívmányokat. Mellberg elégedett mosollyal keresett ki egy számot a
mobiljából. Hát akkor a lovak közé csap!

– Egyre jobb leszel – mondta Sam, és kissé megigazította Jessie

testtartását. – De még mindig túl erősen szorítod, és gyorsan húzod
meg az elsütő billentyűt. Finoman kell, mintha csak végigsimítanád.
Jessie bólintott. A fán lógó céltáblára összpontosított. Ezúttal
tényleg valósággal megsimogatta a ravaszt, és a lövedék majdnem a
tábla közepét találta el.
– Eszméletlen jó vagy! – mondta Sam.
És így is gondolta. Jessie tehetséges volt. Veleszületett érzékkel
lőtt. De nem elég egy mozdulatlan célpontot eltalálni.
– Mozgó célponton is gyakorolnod kellene – mondta Sam, és a
lány bólintott.
– Tudom. De hogy csináljuk? Te hogy gyakoroltál?
– Állatokon – vont vállat Sam. – Apám azt mondta, lőjek
mókusra, egérre, madarakra. Bármire, ami felbukkant.
– Jó. Akkor csináljuk ezt mi is.
Jessie pillantása olyan kemény volt, hogy Sam kis híján a karjába
kapta. Minden gyengédség kiveszett a lányból. Sam tudta, hogy nem
eszik rendesen. Az elmúlt néhány napban az arca veszített a
kerekdedségéből. De nem számított. Minden formájában szerette.
Szerette a jóhiszeműségét is, de ez az újfajta pillantás jobban illett az
ő világnézetéhez.
Az ő benseje is megkeményedett, és ebben rejlett az ereje. Már rég
átlépett minden határt. Felégetett minden hidat maga mögött, nem
vonulhatott vissza. Mindennek van határa. És minden emberben is
van egy határvonal. Ő már átlépte ezt, és most Jessie is. Ugyanazon
a határmezsgyén járt, mint ő.
Jó érzés volt, nem egyedül lenni.
Tudta, hogy el kellene mondania a lánynak mindent. Le kellene
lepleznie előtte a legsötétebb titkait. De még mindig félt. Nem azért,
mert Jessie elítéli. Nem fogja. Bár persze ezt nem tudhatta biztosan.
Az egyik fele még mindig felejteni akart, a másik viszont tudta, hogy
emlékeznie kell, mert az segítheti előrelépni. Nem szabad
megtorpannia. Nem szabad megállnia. Nem maradhat továbbra is
áldozat.
Ledobta a hátizsákját, és előhúzta a jegyzetfüzetét. Itt az idő, hogy
megossza Jessie-vel a legféltettebb titkait. A lány már felkészült rá.
– Mutatni akarok valamit – mondta. – Muszáj megmutatnom.
 Bohuslän, 1672

Tanúk hosszú sora következett. A partőr elmesélte, hogyan bocsátott

rá Elin bűbájt, és tért le a lova az útról. A fjällbackai szomszédok és a
tanumshedeiek tanúsították, miként gyógyított ördögi mágiával.
Aztán Britta került sorra. Szép volt, és sápadt, ahogy végigment a
termen, és leült elöl. Szomorúnak tetszett, de Elin tudta, hogy élvezi
a helyzetet. Annyi év után végre a nővére ott volt, ahová mindig is
kívánta.
Britta lesütötte a szemét, és fekete szempillái legyezőként terültek
szét az arcán. A szoknyája megfeszült a domborodó hasán, de az
arca még mindig vékony és finoman metszett volt.
– Mesélne egy kicsit magáról, Britta? – mosolygott rá Hierne.
Most sem tudja kivonni magát a hatása alól, ahogy azon az estén
sem a paplakban, gondolta Elin.
Rajta viszont már semmi sem segít, tudta, számára nincs
menekvés. Mindegy, mit mond Britta. Bár a húga amúgy sem
hagyná veszni ezt a pillanatot, ezzel is tisztában volt.
– Elin testvére vagyok. A féltestvére – tette hozzá. – Az apánk
közös, de az anyánk nem.
– És Elin maguknál lakott a férje halála után? Maga és az ura,
Preben Willumsen tiszteletes kegyesen az otthonukba fogadta Elint
és a lányát, Märtát?
Britta szerényen mosolygott.
– Igen, megbeszéltük, hogy segítenünk kell Elinnek és az édes kis
Märtának, miután Per a tengerbe veszett. Egy család vagyunk, ez a
kötelességünk.
Hierne szeme ragyogott, amikor a nőre nézett.
 – Tényleg kegyes és szeretetteljes döntés. És nem tudták…
– Dehogyis, nem tudtuk…
Britta hevesen rázta a fejét, és szipogott egyet.
Hierne elővett egy zsebkendőt a mellényzsebéből, és átnyújtotta
neki.
– És mikor vette észre, Britta? – kérdezte.
– Eltartott egy darabig, a nővérem, és az ember szeretné azt
hinni…
Megint szipogott.
Aztán kihúzta magát, és felszegte a fejét.
– Minden reggel főzeteket adott nekem. Hogy segítsen teherbe
esnem. Hálás voltam érte, tudtam, hogy más falusi asszonyoknak is
segített. Mindennap megittam azokat a rémes kotyvalékokat. Elin
motyogott valamit, mielőtt átadta őket. Teltek a hónapok, és nem
történt semmi. Többször megkérdeztem tőle, hogy tényleg használ-
e, és ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy minden rendben lesz, csak
igyam meg.
– De aztán gyanút fogott, ugye?
Hierne Britta felé hajolt, aki bólintott.
– Igen, egy idő után sejteni kezdtem, hogy nem Isten, hanem
valami sötét erő lehet a dologban. Egy állat eltűnt a birtokról. Egy
macska. Viola. A ház mögött, a hálószobám ablakában találtam meg
a farkánál felakasztva. És akkor már tudtam. Ezért titokban, Elin
háta mögött elkezdtem kiönteni a löttyöket. És egyszeriben állapotos
lettem.
Megsimogatta a hasát.
– Rájöttem, hogy Elin nem is akart segíteni. Ellenkezőleg. Azt
akarta, hogy ne legyek várandós.
– De mit gondol, miért, Britta?
– Elin mindig is féltékeny volt rám. Az anyja kiskorában meghalt,
és az apánk nagyon szerette az én anyámat. És én voltam apánk
szeme fénye. Erről nem tehettem, de Elin engem hibáztatott. Mindig
azt akarta, ami az enyém volt, és ez egyre nyilvánvalóbb lett, amikor
hozzámentem egy tiszteleteshez, neki meg csak egy szegény halász
jutott. Szóval szerintem Elin nem akarta, hogy gyermekáldásban
legyen részem. A férjemre fájt a foga.
Körülnézett a teremben.
– Gondolhatják, milyen dicsőség lett volna ez a sátánnak. Ha a
szolgálójának sikerült volna elcsavarnia egy lelkész fejét.
Szerencsére Preben erős jellem, ezért Elin cselszövései és csábítási
kísérletei hiábavalónak bizonyultak.
Prebenre mosolygott, és a férfi egy darabig állta a tekintetét, majd
lesütötte a szemét. Elin áthatón nézte. Hogy ülhet ott így? Hogy
hallgathatja végig ezeket a hazugságokat? Elin úgy tudta, Preben
nem fog tanúskodni. A tiszteletes úrnak megspórolják a
kellemetlenséget. Jobb is volt így, mert Elin nem tudta, mire
ragadtatta volna magát, ha a tanúk padján kellett volna látnia, amint
hazudozik.
– Meséljen az ördög jegyéről – kérte Hierne.
A közönség lélegzet-visszafojtva figyelt. Hallottak már erről. Az
ördög megjelölte az asszonyai testét. Egy jeggyel. Elin Jonsdotternek
is van ilyen jegye? És hol? Feszülten várták Britta válaszát.
Britta bólintott.
– Az egyik melle alatt van. Tűzvörös. Olyan alakja van, mint
Dániának.
Elin levegő után kapott. Amikor gyerekek voltak, még alig látszott.
Britta nem tudhatta, hogy olyan alakja van, mint Dániának. Csak
egyetlen ember tudhatott a hasonlóságról.
Preben.
Ő adta Britta kezébe ezt a bizonyítékot Elin ellen. Igyekezett
elkapni Preben pillantását, de a gyáva nyúl csak a földet bámulta.
Elin szeretett volna kitálalni, de tudta, hogy értelmetlen. Senki sem
hinne neki. Az ő szemükben boszorkány volt.
Csak annyit tehetett, hogy nem nehezíti meg Märta helyzetét. A
lányának nincs senkije, kivéve Brittát és Prebent. Nincsenek
rokonai, nincs családja. Elin csak abban bízhatott, hogy Britta és
Preben megengedik, hogy a lánya náluk nőjön fel. Ezért aztán
hallgatott. Märta kedvéért.
 Miközben Britta tovább beszélt az ördög jegyéről, és ezerszámra
sorolta a hazugságokat, amelyek megpecsételték Elin sorsát, ő csak
arra vágyott, hogy legyen vége ennek az egésznek. A halál vár rá,
tisztában volt ezzel. De még élt benne a remény, hogy a lányának jó
élete lesz. Märta jelentett számára mindent. Semmi más nem
számított.
– Na, talán megmozdult valami – mondta Patrik, és érezte a
gyomrában az ismerős bizsergést, amelyet mindig, ha egy nyomozás
nehézségei kezdtek megoldódni.
Sok feszültséggel járt ez a munka. Az egyik percben minden
reménytelennek tűnt, aztán jött az áttörés, és a kirakós darabkái
egymás után kerültek a helyükre.
– Hívott Pedersen. Nem fogjátok elhinni, de az eltűnt golyó a
koporsóban volt. Hibáztak az első boncolásnál, így maradhatott a
testben.
– Szóval ezért nem találták sehol – jegyezte meg Gösta.
– Ezen már kár keseregnünk – felelte Patrik. – A lényeg, hogy
most megvan. És már kaptam is egy előzetes jelentést Torbjörntől.
Egy teljes köpenyes .45-ös lövedék. Elmondhatom, hogy mit jelent
ez, de biztos jobban tudjátok nálam, a legfontosabb most az, hogy
Coltokhoz használják.
– Vagyis azt bizonyítja, hogy Leif öngyilkossága valójában
gyilkosság volt? – kérdezte Martin.
Patrik elgondolkodott. Egy nyomozás során mindig nagyon
fontos, hogy sose vonjanak le elhamarkodott következtetéseket,
akármilyen hihetőnek tűnnek is. Végül azt válaszolta:
– Leif balkezes volt, a lövés pedig a jobb halántékán érte, és a
pisztolyt is a jobbjában tartotta, nem a baljában. A fegyver a sajátja
volt, egy .32-es kaliberű Walther PPK. A .45-ös lövedéket, amelyet a
koporsóban találtak, nyilván nem abból lőtték ki. Ezért aztán nagy
biztonsággal kijelenthetjük, hogy gyilkosságról van szó, és nem
öngyilkosságról. És gyanúsítottunk is van. Leif a JJ monogramot
jegyezte fel a naplójába, és tudjuk, hogy James Jensennek van egy
Colt M1911-e, amelyből kilőhették a test maradványai között talált
.45-ös lövedéket.
– Igen, még büszkén mutogatta is a kedvenc pisztolyát, amikor
náluk jártunk – mondta Paula zordan.
– De hogy köthetjük Jamest a gyilkossághoz? – kérdezte Gösta. –
Mindez csak feltételezés. Svédországban ezreknek lehet Colt a
birtokukban, akár törvényesen, akár törvénytelenül. És azt sem
bizonyítja semmi, hogy a JJ monogram James Jensent jelöli.
– A golyót kell a fegyverhez kötnünk – mondta Patrik habozva. –
Kétlem, hogy annak alapján, amit tudunk, az ügyész adna
házkutatási engedélyt, úgyhogy ez momentán kemény dió. Hogyan
kössük a golyót a fegyverhez?
Paula jelentkezett, Patrik pedig odabiccentett neki.
– Az erdőben lövöldözött, amikor Göstával felkerestük. Ott
biztosan van egy halom lövedék, amelyet mindenféle engedély
nélkül behozhatunk.
– Zseniális! – lelkesedett Patrik. – Ezt fogjuk tenni. Szedjetek
össze Göstával lövedékeket, hogy elvégezhessük a lőtesztet.
Patrik a telefonjára lesett. Tíz nem fogadott hívás. Mi
történhetett? Néhány számot felismert, és azon törte a fejét, mi
váltotta ki a pletykalapok rohamát. Végül kért pár percet, hogy
lehallgathassa a hangpostáját. Amikor letette, Mellbergre
meresztette a szemét.
– Ezek szerint a nyilvánosság segítségét kértük, hogy
azonosítsunk egy hangot. A hangfálj fent van az Expressen
honlapján. Tud valaki erről valamit?
Mellberg kihúzta magát.
– Igen, megkaptam a fájlt, amíg nem voltatok bent. Képzeljétek,
egy nő oldotta meg a problémát!
Lelkesen nézett körbe, de a reményeivel ellentétben nem kapott
tetszésnyilvánításokat.
– Én nem ismertem fel a hangot – magyarázta –, ezért arra
gondoltam, segítségre lesz szükségünk, és a nyilvánosság jó forrás.
Saját szakállamra felhívtam az Expressent, és nagyon készségesek
voltak. Most már csak várnunk kell az özönlő füleseket.
Elégedetten dőlt hátra.
Patrik némán tízig számolt, aztán úgy döntött, a legkisebb
ellenállás felé tör. Vett egy nagy levegőt.
– Bertil… – kezdte, de nem tudta, hogyan folytassa.
Annyi mindent akart mondani, de nem tehette. Nem vezetne
eredményre.
Újra nekifutott.
– Akkor te fogadod a befutó füleseket, Bertil.
Mellberg bólintott, és felemelte a hüvelykujját.
– Szólok, ha elcsíptem – mondta vidáman, mire Patrik
erőltetetten mosolygott.
Majd kérdőn nézett a főnökére, aki szintén kérdőn nézett vissza
rá.
– Igen?
– Szerinted nem lenne jó ötlet, ha mindnyájan meghallgatnánk?
– De, a francba! – mondta Mellberg, és a mobiljáért nyúlt. –
Rámásoltam a fájlt a telefonomra. Mondtam már, hogy egy nő
oldotta meg a problémát?
– Igen, említetted – felelte Patrik. – Meghallgathatnánk?
– Persze, de rohadt türelmetlenek vagytok – dohogta Mellberg, és
a telefonját nyomogatta.
Megvakarta a fejét.
– Hogy a fenébe kell ezt elővarázsolni? Ezek az istenverte modern
kütyük…
– Csak szólj, ha szükséged van egy nő segítségére – szólt közbe
Paula negédesen.
Mellberg elengedte a füle mellett a megjegyzést, és tovább
nyomogatott.
– Itt is van! – kiáltott fel diadalmasan.
Feszülten hallgatták a beszélgetést.
– Na? – kérdezte Mellberg. – Felismeri valaki a hangot? Vagy
hallotok valami érdekeset?
 – Én nem… – válaszolta Martin vontatottan. – De fiatalnak tűnik.
És a nyelvjárásból ítélve azt mondanám, helyi.
– Látjátok? Lövésetek sincs. Rohadt nagy szerencse, hogy már
bevontam a nyilvánosságot! – tette le Mellberg elégedetten a
telefont.
Patrik ügyet sem vetett rá.
– Rendben, folytassuk. Erica nemrég hívott, rájött, mit jelent az
SS bejegyzés a határidőnaplóban. Ma reggel beszélgetett Sanna
Lundgrennel a könyve miatt. Sanna Lundgrent régebben Sanna
Strandnak hívták… Feltehetően őt jelöli az SS, mert azt mondta, Leif
találkozót beszélt meg vele a halála előtt.
– Mit akart tőle? – kíváncsiskodott Gösta.
– Hát igen…
Patrik húzta az időt, mert nem igazán látta a logikát abban, amit
Erica mondott, és nem tudta, miként adja elő a kollégáinak.
– Leif Stella képzeletbeli barátjáról akart többet megtudni…
– A képzeletbeli barátjáról? De miért?
– Hát ez az – tárta szét a karját Patrik. – Csak annyit tudunk,
hogy a képzeletbeli barátról akart kérdezni, akit Stella Zöld bácsinak
hívott.
– Most hülyéskedsz? – kérdezte Mellberg, és nevetésben tört ki. –
Zöld bácsi? Képzeletbeli barát? Ez teljes agyrémnek hangzik.
Patrik újfent nem vett tudomást róla.
– Sanna szerint Stella gyakran játszott az erdőben, és azt mondta,
van ott egy képzeletbeli barátja – magyarázta. – Zöld bácsinak hívta,
és Sanna említette is ezt a rendőrségnek, rögtön miután megtalálták
a húga holttestét, de persze senki sem vette komolyan. Évekkel
később Leif mégis felhívta, és erről akart vele beszélni. Sanna nem
emlékezett rá pontosan, mikor találkoztak, de szerinte akkor
lehetett, amikorra Leif az SS monogramot írta a határidőnaplójába.
Egy hétre rá hallotta, hogy a férfi önkezével véget vetett az életének.
Akkor jutott eszébe, amikor Erica elkezdte Stelláról kérdezgetni.
– Egy mesefigurára fogunk vadászni? – horkantott fel Mellberg,
majd elvigyorodott.
 De senki más nem húzta a száját. Patrik a telefonra sandított.
Újabb tizenkét nem fogadott hívás. Mintha nem lenne enélkül is
elég gondjuk.
– Szerintem lehet benne valami – mondta. – Tartsuk észben,
mert lehet, hogy Leif valami fontos dologra jött rá.
– És mi legyen Jamesszel? – emlékeztette őket Gösta, hogy
félbehagytak egy döntést.
– Pillanatnyilag semmi – válaszolta Patrik nyugodtan. – Előbb
begyűjtitek a lövedékeket.
Megértette a társai türelmetlenségét. Ő maga is szívesen behozta
volna Jamest azon nyomban, de bizonyítékok nélkül meg volt kötve
a kezük.
– Van még egy fontos megbeszélnivalónk – szólalt meg Paula. –
Felhívott az az idős hölgy, aki Bergék tanyájának szomszédságában
lakik. Az első látogatásunkkor állította, hogy nem emlékszik semmi
rendkívülire Nea eltűnésének reggeléről. De aztán rájött, hogy talán
hasznát vehetnénk a jegyzetfüzetének, amelybe mindent felír, ami az
úton történik. Martinnal elhoztuk a noteszt, mert első pillantásra jó
ötletnek tűnt. Csakhogy nem látok benne semmi érdekeset.
Paula habozott.
– De valami azért gyanús, csak nem tudok rájönni, micsoda.
– Dolgozzatok rajta – mondta Patrik. – Tudod, hogy megy ez?
Előbb-utóbb beugrik.
– Igen – válaszolta Paula bizonytalanul. – Nagyon remélem.
– De mi az indíték? – kérdezte Martin óvatosan. Amikor
mindenki rá figyelt, kifejtette, mire gondol. – Ha azt feltételezzük,
hogy James ölte meg Leifet, mi lehetett az indítéka?
Sokáig csend volt. Patrik gondolkodóba esett. Már sokat törte a
fejét ezen a kérdésen, de nem jutott semmire. Végül azt mondta:
– Előbb kössük a lövedéket James fegyveréhez. Aztán majd
kitaláljuk ezt is.
– Rögtön indulhatunk is – mondta Gösta, és Paulára nézett.
A nő ásított egyet, de bólintott.
– Szakszerűen gyűjtsétek be őket – figyelmeztette a társait Patrik.
– Tegyetek mindent zacskóba, jelöljétek meg, és dokumentáljátok
rendesen. Nehogy valaki kifogásolhassa később az eljárást.
– Úgy lesz – felelte Gösta.
– Én is megyek – ajánlkozott Martin. – Úgysem jutok semmire az
idegenellenes szervezetekkel. Senki sem tud a gyújtogatásról.
Legalábbis azt állítják.
– Rendben – válaszolta Patrik tömören. – Pillanatnyilag ez a
legígéretesebb nyomunk. De abban is lehet valami, ami szöget ütött
Leif fejébe, mármint Stella képzeletbeli barátjával kapcsolatban.
Gösta, nem emlékszel valamire? A régi nyomozásból.
A kollégája a homlokát ráncolta. Úgy tűnt, meg akarja rázni a
fejét, de aztán felcsillant a szeme.
– Marie. Átrágtuk magunkat korábban a vallomásán, emlékeztek?
Valaki követte őket az erdőben. Aznap, amikor Stella meghalt.
Tudom, hogy elrugaszkodott feltételezés, de nem lehet, hogy a két
dolog összefügg? Nem lehet, hogy Stella képzeletbeli barátja nem is
képzeletbeli volt?
– És nem lehetett James? – vetette fel Paula.
Minden pillantás rászegeződött. Paula megrántotta a vállát.
– Gondoljatok bele. James katona. A „zöld bácsi” kifejezésről
nekem zöld ruházat ugrik be. Katonai egyenruha. Nem lehet, hogy
Stella Jamesszel találkozott? És nem lehet, hogy Marie is Jamest
látta az erdőben?
– Ez csak találgatás… – mondta Patrik lassan.
Elég őrültségnek tűnt. De nem teljesen elképzelhetetlennek.
Megint vetett egy pillantást a telefonjára, amelyen további húsz
nem fogadott hívás volt.
– Amíg a többiek begyűjtik a bizonyítékokat, mi elbeszélgetünk
egy kicsit, Bertil – sóhajtotta.

Anna egyre idegesebb lett. Túl sok elvarratlan szál volt, túl sok
minden sülhetett el balul. És észrevette, hogy Erica gyanakszik.
Látta, amint fürkésző tekintettel nézi, de egy szót sem szól.
A konyhában Dan fütyörészve készítette a kései ebédet. A férfi
mind több házimunkát vállalt át, most, hogy Anna hasa egyre
nagyobb lett, de a nő tudta, hogy örömét leli benne. Olyan közel
álltak ahhoz, hogy mindent elveszítsenek, mégis sikerült
visszahódítaniuk a mindennapokat, a családot és egymást. A
szívükön még ott voltak a sebek, de megtanultak együtt élni velük. A
külső sebeket pedig Anna megtanulta elfogadni. A haja újra kinőtt, a
hegek elhalványultak. Örökre látszani fognak, bár egy kis sminkkel
eltűntethette őket, ha akarta. De nem mindig akarta. Ő maga van
benne a forradásaiban is.
Dan egyszer azt kérdezte tőle, hogyhogy nem keseredett meg.
Annyira másként alakult az életük Ericával. Anna néha úgy érezte,
őt csak szerencsétlenségek érik, miközben a nővére harmonikus
életet él. De tisztában volt azzal, hogy ez nem ennyire egyszerű.
Könnyű volt besétálnia a kelepcébe: önsajnálatba esni és Ericát
irigyelni. Ugyanakkor ez azt is jelentette, nem vállalja a felelősséget
azért, hogy önmaga alakíthatja az életét. Pedig ő választotta Lucast,
a gyerekei apját, nem valaki más. Ő volt az, aki a füle botját sem
mozgatta, amikor Erica figyelmeztetni próbálta, nem valaki más.
Együtt érte őket a baleset, amelyben Anna megsérült, és csak a
véletlenen múlt, hogy ő veszítette el a meg nem született gyermekét.
És az, ami kis híján porig rombolta a Dannal való szerelmét, egyes-
egyedül az ő hibája volt, és sok-sok órája ment rá arra, hogy
feldolgozza a bűntudatot. Nem, sosem érzett keserűséget vagy
irigységet. Erica már kiskora óta a gondját viselte és vigyázott rá,
ami sokszor biztosan nagyon nagy terhet jelentett neki. Anna
Ericának köszönheti, hogy volt gyerekkora, amiért mindig hálás
lesz.
De most megszegte a nővérének tett ígéretét. Hogy soha nem
lesznek titkai előtte. Hallotta a tányérok csörömpölését, ahogy Dan
megterít, miközben együtt énekel a rádióval. Anna irigyelte a
gondtalanságát. Nyugtalankodott. Azon töprengett, jó döntést
hozott-e. Félt, hogy megbánt másokat, és érezte, hogy vékony jégen
jár, amiért hazudni kényszerült. De már késő volt. Nagy nehezen
feltápászkodott a kanapéról. Amikor kiment a konyhába, és
meglátta Dan mosolyát, elöntötte a melegség, és a nyugtalanság
alábbhagyott egy kicsit. Mindazok ellenére, amiken keresztülment, a
szerencse fiának érezte magát. És amikor a gyerekek is felbukkantak
a ház és az udvar különböző zugaiból, a világ legboldogabb
emberének.

– Szerinted James ölte meg Stellát? – kérdezte Paula, és oldalvást

Göstára sandított. – És Leifet is, mert jó úton járt, hogy leleplezze?
Gösta kérte, hogy vezethessen, és Paula kelletlenül beadta a
derekát, noha tudta, hogy a kollégája csigatempóban gurul majd
Fjällbackáig.
– Nem tudom, mit gondoljak – felelte Gösta. – Amennyire
emlékszem, az első nyomozás során nem merült fel a neve. De talán
csak azért, mert Leif rögtön a lányokra kezdett összpontosítani,
aztán meg be is ismerték. Nem volt okunk arra, hogy más
lehetőségeket mérlegeljünk. Marie csak akkor mondta, hogy látott
valakit az erdőben, amikor visszavonta a vallomását, ezért
mindnyájan úgy véltük, hogy az egész csak egy gyerek
agyszüleménye, mert ki akar keveredni a kutyaszorítóból.
– Ismerted akkoriban Jamest? – kérdezett tovább Paula, és azon
kapta magát, hogy a jobb lábával egy képzeletbeli gázpedált tapos.
Atyavilág, milyen lassan és elővigyázatosan vezet Gösta! Még
Patrik ámokfutását is jobban bírta ennél.
– Persze, a legtöbb fjällbackai ismerte egymást. És James mindig
is csodabogár volt. Az volt az álma, hogy katona lesz, és ha jól
emlékszem a sorkatonaság alatt is valami nehezet csinált, búvár volt
vagy ejtőernyős, aztán folytatta is a pályafutását a hadseregnél.
– Elég érdekes, hogy a legjobb barátja lányát vette el – szólalt meg
Martin a hátsó ülésen. – Jó nagy a korkülönbség.
– Hát meg is lepődött rajta mindenki – válaszolta Gösta.
Lassított, kitette az indexet, majd befordult balra a kavicsos útra.
– Korábban senki sem látta Jamest a lánnyal, úgyhogy derült
égből villámcsapásként ért mindenkit. Ráadásul Helen csak
tizennyolc volt. Tudod, hogy megy ez. Az emberek először
szörnyülködnek, aztán történik valami más, amiről beszélhetnek, és
egy idő után a legkülönösebb dolgok is megszokottá válnak. Amikor
megszületett Sam, a rossz nyelvek elnémultak. Most már hosszú
évek óta házasok, úgyhogy nyilván bejöttek a számításaik.
Leparkolt.
Úgy döntöttek, nem szólnak Jamesnek az érkezésükről, ezért
Gösta a háztól kissé távolabb állt meg, így át tudtak vágni az erdőn a
gyakorlóhelyig, anélkül hogy látni lehetett volna őket Jamesék
házából.
– És mit csinálunk, ha itt van? – kérdezte Martin.
– Egész egyszerűen megmondjuk, miért jöttünk. És reméljük,
nem adódnak bonyodalmak. Jogunk van bármit elvinni innen.
– Ja, csak nincs valami nagy kedvem farkasszemet nézni egy
harcias kiskakassal, aki nem mellesleg talán még gyilkos is,
miközben bizonyítékot keresgélünk ellene – motyogta Martin.
– Jaj, már! Akkor miért nem maradtál inkább a rendőrségen? –
dohogott Paula, és elindult az erdőben.
A tisztáson megtorpantak. Paula hál’ istennek színét sem látta
Jamesnek, de lassan felmérte, mekkora munkára vállalkoztak. A
gyakorlással töltött évek alatt rengeteg lövedék és hüvely került a
földre, minden lehetséges fajtából. Paula nem volt fegyverszakértő,
de azt ő is belátta, hogy kész fegyverarzenált használtak ezen a
helyen.
Gösta körülnézett, aztán Paulához és Martinhoz fordult.
– Ezek alapján joggal feltételezhetjük, hogy James szép számmal
tart otthon engedély nélküli fegyvereket is, nem igaz? Gond nélkül
össze tudjuk kötni ezzel a hellyel, tudjuk, hogy itt szokott
gyakorolni. És elnézve a lövedékeket meg a hüvelyeket biztosan
kijelenthetjük, hogy olyan fegyverek is vannak a birtokában,
amelyeket nem vettek megfelelően nyilvántartásba.
– Egy Coltra, egy Smith & Wessonra és egy vadászfegyverre van
engedélye – mondta Martin. – Utánanéztem.
– Felhívom Patrikot, és megkérdezem, elég-e ez egy házkutatási
engedélyhez. Fényképezzetek le mindent, mielőtt hozzányúlunk
valamihez.
– Rendben – felelte Paula, és Martinnal mindketten elővették a
fényképezőjüket.
Nem a legújabb modellek a piacon, de erre a feladatra elegendők
voltak.
Gösta félrehúzódott telefonálni, majd egykettőre visszajött.
– Beszél az ügyésszel. De szerinte ez itt és a koporsóban lévő golyó
elég lesz, hogy benézhessünk a házba.
– És szerintetek mit találunk odabent? – kérdezte Martin. –
Géppuskát vagy atomfegyvert?
Leguggolt, és egy kupac töltényhüvelyt kezdett vizsgálni.
– Egyik sem kizárt – bólintott Paula, és fényképezett tovább.
– Bár elég lelombozó elképzelni Jamest egy MP5-össel.
– Ha géppuskát használt volna, nehezen lehetett volna
öngyilkosságnak beállítani – jegyezte meg Paula. – De biztos volt
már példa ilyenre is.
– Kurt Cobain egy Remington sörétes puskával ölte meg magát –
mondta Martin.
Paula meghökkenve nézett rá, nem is tudta, hogy képben van ezen
a téren.
Megcsörrent Gösta telefonja, és a férfi felvette.
– Szia, Patrik!
Felemelte a kezét, hogy jelezze Martinnak és Paulának,
hallgassanak. Miután befejezte a hívást, azt mondta:
– Az ügyész azt akarja, hogy hívjuk ki a technikusokat, és
végezzenek vizsgálatokat. Nem örül, hogy magunk csináljuk.
– Hát jó – mondta Paula csalódottan. – És akkor kiadja az
engedélyt?
– Igen – felelte Gösta. – Patrik úton van. Itt akar lenni, amikor
bemegyünk.
– És Mellberg? – kérdezte Paula nyugtalanul.
Gösta megrázta a fejét.
– Miután kiadta a hangfájlt az Expressennek, beütött a krach.
Megállás nélkül interjút ad. Annika meg alig győzi a füleseket.
Mindenki felismerni véli a hangot. Egyre több név kerül a listára.
– Meglepődnék, ha egyszer valamit jól csinálna ez a szerencsétlen
flótás – dünnyögte Paula. – De még az is lehet, hogy lesz belőle
valami. Mi magunk nem tudtuk volna azonosítani a hangot.
– Jamesről mit mondott Patrik? – kérdezte Martin, miközben
visszaballagtak a kocsihoz.
– Bevisszük kihallgatásra, miután átkutattuk a házat. De közben
valamelyikünknek idekint kell szemmel tartania.
– Majd én – ajánlkozott Martin. – Kíváncsi vagyok rá.

Nils a fülébe szuszogott. Máskor jólesően megborzongott ettől, de

most kellemetlennek érezte. Nem akarta, hogy a fiú itt legyen az
ágyában.
– Amikor Jessie… – kezdte Nils.
– Szerinted mit szólnak Basse szülei, amikor hazajönnek? –
kérdezte Vendela, és kissé távolabb húzódott a fiútól.
Nem akart Jessie-ről beszélni. Az egész az ő ötlete volt, és minden
a tervei szerint alakult. Most mégis furcsa érzés volt. Meg akarta
büntetni Marie-t. Meg akarta büntetni a lányát. Akkor most miért
nem örül?
– Hát majd kicsit kevesebb zsebpénzt adnak neki – vigyorgott
Nils.
Megsimogatta Vendela hasát, akit hirtelen elkapott a rosszullét.
– Szerinted ránk fogja? – kérdezte.
– Nem. Amennyire lehet, elsunnyogja az egészet.
Bezárták a hálószoba ajtaját. Otthagyták Bassét a kiterült Jessie-
vel. Akkor helyesnek tűnt, de Vendela be volt rúgva, és most… most
világvége-hangulata van.
– Szerinted pofázni fog? Beköp minket az anyjának?
Ezt akarta. Megbüntetni mindkettőjüket.
– Szerinted azt akarja, hogy még többen megtudják? – kérdezett
vissza Nils. – Megzakkantál?
– Nem. Szerintem sem ő, sem Sam nem jön el szombaton.
Legalábbis ebben reménykedett. Hogy Jessie soha többé nem
mutatkozik.
Nils megint a fülébe szuszogott, és megfogta a mellét, de Vendela
eltolta magától. Valamiért ma este nem akart vele lenni.
– Samnak biztosan kipofázta. Szerinted nem furcsa, hogy Sam
nem kapta fel a vizet?
Nils felsóhajtott, és letolta a rövidnadrágját.
– Leszarom azt a hülyét. Meg azt a ribancot is. Felejtsd el őket, és
inkább szopj le…
Egy nyögés kíséretében lenyomta Vendela fejét.

Helen felpillantott, amikor az autók bekanyarodtak a felhajtóra.

Rendőrök. Mit akarhatnak? Most? A bejárati ajtóhoz ment, és
kinyitotta, mielőtt még bekopogtak volna.
Patrik Hedström állt ott Paulával, Martinnal és egy idősebb
rendőrrel, akivel eddig még nem találkozott.
– Jó napot, Helen! – köszönt Patrik. – Házkutatási engedélyünk
van. James itthon van? És a fiuk?
Helennek megroggyant a térde, és a falnak kellett támaszkodnia.
Bólintott, miközben harmincéves emlékek árasztották el.
Ugyanilyen hangnemet megütő rendőrök. Komolyság. Átható
pillantások, amelyek ki akarják csikarni belőle az igazságot. A
kihallgatóhelyiség levegője, fülledt és áporodott. Az apja súlyos keze
a vállán. Stella. A kis Stella. A lobogó vörösesszőke haja, ahogy
szökdécselt előttük. Boldogan, hogy két nagy lánnyal kalandozhat.
Kíváncsian.
Helen megingott, és csak ekkor vette észre, hogy Patrik még
mindig beszél hozzá. Erőnek erejével összeszedte magát.
– James a dolgozószobában van, Sam pedig a szobájában.
A hangja meglepően normálisan csengett, pedig majd’ kiugrott a
szíve.
Félreállt, hogy beengedje őket az előszobába. Aztán beszélgetés
hangjait hallotta James dolgozószobájából, ő pedig felkiáltott
Samnak.
– Sam! Le tudnál jönni?
 Goromba mormogás volt a válasz, de pár perc múlva a fia
lebaktatott a lépcsőn.
– Itt a rendőrség – mondta Helen.
Sam kék szeme kifejezéstelen volt. Teljesen üres. Az anyját kirázta
a hideg, ki akarta nyújtani felé a kezét, meg akarta simogatni az
arcát, és azt akarta mondani neki, hogy minden jóra fordul. Hogy ő
itt van neki. Ahogy mindig is itt volt. De csak állt ott, csüngő kézzel.
– Szeretnénk, ha kimennének – mondta Paula, és kinyitotta nekik
a bejárati ajtót. – Csak akkor jöhetnek vissza, ha végeztünk.
– Miről… miről van szó? – kérdezte Helen.
– Nem mondhatjuk meg.
Helen érezte, ahogy a szíve ismét lassabban ver.
– Maguk dönthetik el, mit csinálnak – folytatta Paula. –
Elmehetnek egy családtagjukhoz vagy barátjukhoz addig. Sokat kell
majd várni.
– Én inkább itt maradok – mondta James.
Helen nem mert ránézni. Megint úgy vert a szíve, hogy attól félt
kiugrik. Meglökte Samot, aki mozdulatlanul állt az előszoba
közepén.
– Menjünk!
A hőség ellenére felszabadító volt kilépni és mélyet lélegezni.
Helen megfogta Sam karját, de a fia lerázta magáról a kezét.
Az udvaron a napfényben a fiára nézett, hosszú idő óta először.
Sam arca sápadt volt a fekete haj és a fekete smink alatt. Úgy szaladt
az idő. Hová lett az a dundi szőke kisfiú, akinek olyan édes volt a
kacagása? Bár az igazat megvallva jól tudta. Hagyta, hogy James
minden nyomát kitörölje annak a kisfiúnak és a férfinak, aki vált
volna belőle. Hogy azt éreztesse vele, mindenre alkalmatlan. Az az
igazság, hogy azért álltak itt, mert nem volt hová menniük. Nem
voltak barátaik. Nem voltak családtagjaik. Csak Helen anyja, aki
tudni sem akart a gondokról.
Helen és Sam. Egy buborékban éltek.
A házból James felháborodott hangját hallotta. Helen tudta, hogy
aggódnia kellene. Hogy az életük alapját adó titkot most talán
leleplezik. Előrenyúlt, hogy megsimogassa Sam arcát. A fiú
elfordult, és Helen lassan leengedte a kezét. Egy pillanatra maga
előtt látta Stellát, ahogy felé fordul az erdőben. Vörösesszőke haja
lángolt a fehér arca körül. Aztán eltűnt.
Helen elővette a telefonját. Csak egyetlen hely volt, ahová
mehetett.

– Indulok, Jessie!
Marie néhány másodpercet várt a lépcső alján, de nem kapott
választ. A lánya olyan korszakát élte, amikor az otthon töltött idő
java részében bezárkózott a szobájába. Mire Marie felkelt, Jessie
többnyire már elment. Fogalma sem volt arról, merre járt, de most
mintha fogyott volna kicsit. Ez a Sam nyilván jó hatással van rá.
Marie az ajtó felé indult. A forgatás egyre jobban ment. Már
teljesen elfelejtette, milyen érzés valami jót csinálni, ami nem
pusztán arra szolgál, hogy az emberek betömjenek egy szendvicset a
tévé előtt, aztán rögtön el is felejtsék az egészet, amint lement a vége
főcím.
Tudta, hogy nagyszerűen alakít, már-már briliánsan. Minden
jelenet után látta a stábtagok szemében. Valószínű azért, mert
rokonságot érzett az általa formált karakterrel. Ingrid Bergman
bonyolult nő volt, erős és barátságos, miközben kíméletlenül
céltudatos is tudott lenni. Marie magára ismert ebben. Csak abban
különböztek, hogy Ingridnek volt szerelme. Szeretett. Szerették.
Amikor meghalt, nemcsak idegenek gyászolták, akik látták a
filmvásznon, hanem olyanok is, akik közel álltak hozzá, akiknek
jelentett valamit.
Marie-hoz senki sem állt közel. Úgy nem. Csak Helennek sikerült
a közelébe férkőznie. Talán minden másképp alakult volna, ha
Helen aznap nem rakja le a kagylót. Akkor talán lettek volna
emberek az életében, akik meggyászolták volna, amikor távozik az
élők sorából, ahogy Ingridet is meggyászolták.
De felesleges elmúlt dolgok miatt bánkódnia. Van, amin nem
lehet változtatni. Marie lassan becsukta a bejárati ajtót, hogy
elinduljon az aznapi második forgatásra. Jessie meglesz nélküle is.
Ebben a korban már boldogulnak.
 A Stella-ügy

Helen kissé remegett, ahogy ott állt a szélben a községháza

lépcsőjén. Már nem tagadhatta. Félt. Úgy, ahogy akkor fél az ember,
amikor tudja, hogy hibát követett el. A H&M-ben vásárolt egyszerű
ruha címkéje dörzsölte a nyakát, de hagyta. Legalább volt mire
figyelnie.
Igazából nem tudta, mikor dőlt el. Vagy mikor egyezett bele.
Hirtelen tény lett. Esténként hallotta a szüleit ezen veszekedni, a
szavakat nem értette, csak a felháborodott hangok jutottak el hozzá,
mégis tudta, hogy erről van szó. Hogy hozzá kell mennie Jameshez.
Az apja, KG biztosította arról, hogy az ő érdekében kell így
történnie. Mert apa mindig tudta, mi a jó neki. Helen meg csak
bólintott. Így kellett lennie. Törődtek vele. Óvták. Pedig nem szolgált
rá. Tudta, hogy hálásnak kellene lennie, hogy szerencséje van, és
meg sem érdemli a gondoskodásukat.
Talán a világ is kinyílik előtte, ha szót fogad nekik. Az éveket,
amelyek az óta a szörnyűség óta elteltek, kalitkában töltötte. És meg
sem kérdőjelezte. Így kellett lennie. Az iskolából egyenesen
hazament, a ház volt számára a világ, az apja és az anyja az emberek
– és James.
James gyakran volt külföldön. Más országokban háborúzott.
Négereket lőtt, ahogy apa mondta.
Amikor Svédországban tartózkodott, ugyanannyit időzött náluk,
mint odahaza. Mindig remek hangulatban teltek a látogatásai. Neki
és apának külön világa volt, ahová másnak nem volt bejárása.
– Olyanok vagyunk, mint a testvérek – mondogatta KG, mielőtt
még az történt.
 Mielőtt még el kellett költözniük.
Marie néhány hete hívta. Helen rögtön felismerte a hangját, pedig
idősebbnek és érettebbnek hangzott. Olyan volt, mintha
visszamentek volna az időben. Mintha megint tizenhárom éves lett
volna, és Marie körül forgott volna az élete.
De mit mondhatott volna? Semmit sem lehetett tenni. Hozzámegy
Jameshez, azok után, amik történtek, nincs más választása. Azok
után, amiket James tett érte.
James az apjával volt egykorú, mégis elegánsnak tűnt az
egyenruhájában, ahogy ott állt mellette, és az anyja nagyon örült,
hogy végre kiöltözhetett, bár Helen az esküvőt megelőző napon
hallotta, hogy veszekedtek apával.
De mint mindig, most is az apja kezében volt a döntés.
Elhatározták, hogy nem lesz templomi esküvő. Csak egy rövid
polgári, és utána egy vacsora a vendéglőben. Aztán Jamesszel együtt
a szüleinél töltik az éjszakát, majd átmennek James fjällbackai
házába, jobban mondva a kettejük fjällbackai házába. Oda, ahonnan
annak idején elköltöztek. Helent senki sem kérdezte, tiltakozni sem
volt lehetősége. A hurok éjjel-nappal a nyakán volt, és arra az ezer
meg egy okra emlékeztette, amiért szemlesütve engedelmeskednie
kell. Az egyik fele elvágyott innen. Szabad akart lenni.
Jamesre sandított, ahogy az anyakönyvvezető elé járultak. Vajon
James megadja neki? Egy morzsányi szabadságot legalább?
Tizennyolc éves volt, felnőtt. Már nem gyerek.
A férfi keze után nyúlt. Nem így kell? Az emberek fogják egymás
kezét, amikor egybekelnek. De James nem vette észre, és ökölbe
szorítva tartotta a kezét. A ruha címkéje dörzsölte Helen nyakát,
miközben az anyakönyvvezetőt hallgatta. Olyan dolgokat kérdezett
tőlük, amelyekre nem tudta, hogyan kell válaszolnia. De a megfelelő
helyeken igent mondott. És amikor véget ért a ceremónia, az anyja
szemébe nézett. Harriet elfordult, az öklét a szájára szorította.
Semmit sem tett, hogy megakadályozza ezt az egészet.
A vacsora is olyan rövid volt, mint a ceremónia. KG és James
whiskyt ivott, Harriet elkortyolgatott egy pohár bort. Helen is kapott
bort, életében először. Egyetlen szemvillanás alatt vált gyerekből
felnőtté. Tudta, hogy az anyja a vendégszobában ágyazott meg
nekik, a kihúzhatós ágyon. Kék lepedő és kék ágyneműhuzat. Helen
egész ebéd alatt a lepedőre gondolt, és a kihúzhatós ágyra, amelyen
Jamesszel fog osztozni. Az étel biztosan finom volt, de neki egy falat
sem ment le a torkán, csak piszkálta.
Amikor hazaértek, a szülei jó éjt kívántak. KG hirtelen
elfogódottnak tűnt. Bűzlött a vacsorához elfogyasztott whiskytől.
Jamesnek is fanyar szaga volt, és megbotlott, amikor bementek a
vendégszobába. Amíg a férfi hangosan vizelt a vécében, Helen
levetkőzött. Egy nagy pólót vett magára, és befeküdt az ágyba a fal
mellé. Mint egy darab fa, úgy hevert ott, amíg arra várt, hogy James
lekapcsolja a villanyt. Várta, mi történik most. Az érintést, amely
örökre megváltoztat mindent. De nem történt semmi. És pár perc
múlva meghallotta James részeg hortyogását. Amikor nagy nehezen
ő is elaludt, a vörösesszőke kislányról álmodott.
– Mondtam, hogy nem találnak engedély nélküli fegyvert – dőlt
hátra James a széken a kihallgatóhelyiségben.
Patriknak uralkodnia kellett magán, hogy ne törölje le a képéről
azt az önelégült vigyort. Tudta, hogy semlegesnek kell maradnia.
– Engedélyem van egy Colt M1911-re, egy Smith & Wessonra és
egy Sauer 100 Classic vadászpuskára – hadarta James, és nyugodtan
a nyomozó szemébe nézett.
– Akkor hogy kerültek másfajta lövedékek és hüvelyek a
gyakorlóhelyére? – kérdezte Patrik.
James vállat vont.
– Honnan tudjam? Nem titok, hogy ott szoktam gyakorolni, de
talán mások is kijárnak, és használják a kirakott céltáblákat.
– Úgy, hogy magának nincs tudomása róla? – Patrik meg sem
próbálta leplezni a kétkedését.
James csak mosolygott.
– Gyakran utazom, olyankor nem őrzöm a helyet. Amikor otthon
vagyok, biztosan nem merészkedik oda senki, de sok helyi tudja,
mikor vagyok úton, és meddig leszek távol. Biztosan suhancok
lövöldöznek ott.
– Suhancok? Géppuskával? – kérdezte Patrik.
James felsóhajtott.
– Hát ezek a mai fiatalok… Hová lesz a világ?
– Most hülyéskedik? – kérdezte Patrik, és dühös volt magára,
amiért hagyta, hogy James kihozza a sodrából.
Általában igyekezett előítéletektől mentesen gondolkodni, de az
ilyen emberekkel mindig meggyűlt a baja: macsók, fölényesek, teljes
meggyőződéssel hiszik a darwini törvényeket, és meghatározott
szabályrendszer szerint élnek.
– Természetesen nem – felelte James, és még szélesebben
vigyorgott.
Patrik egy szót sem értett. Az egész házat tűvé tették, de csak azt a
három fegyvert találták, amelyek be voltak jegyezve James Jensen
nevére. Közben meg tudta, hogy a férfi hazudik, vannak még
fegyverei valahol. És Patrik szerint nem is messze. James biztosan a
keze ügyében tartja mindet, csak nem találták meg. A lakóházon
kívül átkutatták a kis fészert is, ahol a kerti szerszámokat tárolták.
Egyébként nem nagyon volt más hely, ahol keresgélni lehetett volna.
De elméletileg James bárhol rejtegethette a fegyvereket a
környéken. Csakhogy az egész erdőt mégsem fésülhetik át.
– Kapcsolatba lépett Leif Hermansson magával július
harmadikán, azon a napon, amikor meghalt?
– Már mondtam, hogy semmiféle kapcsolatom nem volt Leif
Hermanssonnal. Csak annyit tudok róla, hogy ő volt a felelős
nyomozó abban az ügyben, amelyben megvádolták a feleségemet.
– Megvádolták, és bűnösnek találták – egészítette ki Patrik,
jobbára, hogy lássa, milyen reakciót vált ki, ha hangsúlyozza ezt.
– Igen, bár egy olyan beismerő vallomás alapján, amelyet
visszavont – felelte James.
Semmilyen érzés nem látszott rajta, a pillantása olyan szilárd volt,
mint eddig.
– De miért tesz valaki beismerő vallomást, ha ártatlan? – kérdezte
Patrik.
James sóhajtott.
– Gyerek volt, összezavarodott, és olyasmire kényszerítették, amit
nem akart. De mi köze van ehhez ennek az egésznek? Miről van szó
egyáltalán? Miért érdeklik magukat a fegyvereim? Tudják, mivel
foglalkozom, a fegyverek az életem részei, nincs ebben semmi
különös.
– Van a birtokában egy Colt M1911 – mondta Patrik, anélkül hogy
megválaszolta volna a kérdéseket.
 – Igen, van – bólintott James. – A gyűjteményem ékköve.
Legendás fegyver. Eredeti modell, nem másolat.
– Teljes köpenyes .45-ös kaliberű ACP töltény való bele?
– Tudja egyáltalán, mit jelent ez? – kérdezett vissza James, és
Patrik kényszerítette magát, hogy tízig számoljon.
– A fegyverismeret része a rendőri képzésnek – mondta kimérten,
de arról hallgatott, hogy részletesen kivallatta Torbjörnt erről a
témáról.
– Hát a nagyvárosokban még csak-csak tudják, de vidéken a régi
iskolai tudás gyorsan berozsdásodik – jegyezte meg James.
Patrik elengedte a füle mellett a célzást.
– Nem válaszolt a kérdésre. Igaz?
– Igaz. Elsős tananyag.
– Mióta van meg ez a fegyver?
– Régóta. Ez volt az első. Az apámtól kaptam, amikor hétéves
voltam.
– Jó lövész? – kérdezte Patrik.
James kihúzta magát.
– Az egyik legjobb.
– Mennyire vigyáz a fegyvereire? Előfordulhat, hogy valaki elvitt
egyet a maga tudta nélkül? Például, amikor úton volt.
– Mindig nagyon odafigyelek erre. De miért érdekli ennyire a
Colt? És Leif? Ha jól emlékszem, öngyilkosságot követett el. A
felesége miatt, aki meghalt rákban…
– Lehet, hogy nem hallotta? – kérdezte Patrik.
Enyhe elégedettséget érzett, amikor egy pillanatra
bizonytalanságot látott átsuhanni James arcán.
– Mit? – kérdezett vissza a férfi olyan semlegesen, hogy Patrik
kételkedni kezdett abban, amit látott.
– Exhumáltuk.
Szándékosan hagyta, hogy a mondat a levegőben lógjon. James
nem szólt semmit. Aztán kihúzta magát.
– Exhumálták? – kérdezte, mintha nem értette volna, miről beszél
Patrik.
 Patrik rájött, hogy időt akar nyerni.
– Igen, új információ jutott a tudomásunkra – mondta. – Ezért
felnyitottuk a sírt. És bebizonyosodott, hogy nem önkezével vetett
véget az életének. Nem lőhette agyon magát azzal a fegyverrel,
amelyet a kezében tartott, amikor megtalálták.
James némán ült. Még mindig gőgös volt, de Patrik érezte, hogy
megingott az önbizalma. Sejteni vélt egy rést, valamiféle
sebezhetőséget, és úgy döntött, kihasználja.
– Azt is megtudtuk, hogy maga az erdőben volt aznap, amikor
Stellát megölték. – Tétovázott kicsit, aztán olyan durva túlzáshoz
folyamodott, amely már-már hazugságszámba ment. – Tanúnk van
rá.
James nem mutatott semmiféle reakciót. De egy ér lüktetni
kezdett a halántékán, és úgy tűnt, azt mérlegeli, hogyan tovább.
Végül felállt.
– Feltételezem, nincs elég bizonyítékuk, hogy bent tartsanak –
mondta. – Lezártnak tekintem ezt a beszélgetést.
Patrik elmosolyodott. Végre eltűnt a vigyor. És James gyengének
mutatkozott. Már csak bizonyítékokat kell találniuk.

– Jöjjön be! – mondta Erica várakozón.

Finoman szólva is elképedt, amikor Helen felhívta, és
megkérdezte, átjöhet-e.
– Sam is itt van? – kérdezte Erica.
Helen a fejét rázta.
– Nem, kitettem egy barátjánál – felelte, és leszegte a tekintetét.
Erica oldalra lépett, és beengedte az előszobába.
– Örülök, hogy jött – mondta, és a szája szélébe harapott, hogy ne
kezdjen el kérdezősködni.
Patrik nemrég hívta, és elmondta, hogy a gyanújuk szerint James
volt Zöld bácsi. Terepszínű ruhában mászkált az erdőben, és Stella
összefutott vele, miközben ott kószált. Patrik szerint elképzelhető,
hogy Marie is őt látta.
– Kaphatnék egy kávét? – kérdezte Helen, mire Erica bólintott.
 A nappaliban Noel és Anton megint összekapott, és a fülük botját
sem mozgatták Maja figyelmeztetéseire. Erica sóhajtott egyet,
bement hozzájuk, és a legszigorúbb hangján felszólította őket, hogy
fejezzék be. Amikor ez sem segített, az elkeseredett szülők utolsó
mentsvárához folyamodott, hogy rendet teremtsen. Kivett egy-egy
jégkrémet a dobozból, amelyet a fagyisautóból vásároltak, és
odaadta nekik. Mindhárman elégedetten telepedtek le elmajszolni a
finomságot, Erica pedig kiment a konyhába, miközben azzal a
kellemetlen érzéssel viaskodott, hogy rossz szülő.
– Emlékszem erre az időszakra – mosolygott rá Helen.
Elvette Ericától a kávéscsészét, és helyet foglalt. Egy ideig
csendben ültek. Aztán Erica felállt, előszedett egy csokoládés
süteményt, és az asztalra tette.
Helen megrázta a fejét.
– Nem kérek, köszönöm, nem bírom a csokit. Kipattogok tőle –
mondta, és belekortyolt a kávéba.
Erica vett egy nagy szeletet, és elhatározta, hogy hétfőtől lemond a
cukorról. De ez a hét már úgyis az ördögé volt, most nem kezdheti
el.
– Sokat gondolok Stellára – mondta Helen.
Erica meglepetten vonta fel a szemöldökét. Helen egy szót sem
szólt arról, miért állított be csak úgy. Arról sem, mi történt. Mert
biztosan történt valami, ezt Erica minden porcikájában érezte.
Helenből csak úgy áradt a feszültség, lehetetlen volt nem
észrevennie. De Erica nem mert kérdezni. Nem akarta megijeszteni
a nőt, mert akkor nem lesz hajlandó egy szót sem szólni. És neki
nagy szüksége volt arra, hogy beszéljen, mert meg akarta hallgatni a
történetét. Ezért aztán némán ült ott, és vett még egy süteményt,
miközben arra várt, hogy Helen folytassa.
– Nincs testvérem – mondta az asszony végül. – Nem tudom,
miért. Álmodni sem mertem arról, hogy megkérdezzem a szüleimet.
Ilyesmikről mi nem beszélgettünk. Ezért szerettem Stellával lenni.
Közvetlenül egymás mellett laktunk, és mindig annyira örült nekem,
amikor átmentem. Szerettem játszani vele. Vidám kislány volt. Erre
tisztán emlékszem. Annyi energiája volt! Megállás nélkül fel-le
szaladgált. És az a vörösesszőke haj! Meg a szeplők. Utálta a
hajszínét, amíg azt nem mondtam neki, hogy én még sosem láttam
szebbet. Akkor megváltoztatta a véleményét. Folyton tele volt
kérdésekkel. Mindenfélékkel. Miért van meleg, miért fúj a szél,
egyes virágok miért fehérek, míg mások kékek, miért zöld a fű, miért
kék az ég, és nem fordítva, ezer meg ezer kérdés. És nem tágított,
amíg az ember nem adott rájuk elfogadható választ. Nem lehetett
elintézni egy „csakkal”, vagy lerázni valami csacsisággal, mert akkor
tovább kérdezett, amíg olyan feleletet nem kapott, amit helyesnek
ítélt.
Helen olyan sebesen beszélt, hogy teljesen kifulladt, és szünetet
kellett tartania, hogy szusszanjon egyet.
– Szerettem a családját. Más volt, mint az enyém. Megölelték
egymást, és sokat nevettek. Engem is megöleltek, amikor átmentem.
Stella anyja mindig viccelődött velem, és megsimogatta a hajamat.
Stella apja meg azt mondta, hogy ha tovább növök, el fogom érni a
felhőket. Néha Sanna is játszott velünk. De ő komolyabb volt,
anyáskodott Stella felett, és mindig az anyja sarkában járt: segített
neki mosni, főzni, fel akart nőni, míg Stella csak játszott reggeltől
estig. Nagyon büszke voltam, amikor megengedték, hogy vigyázzak
rá. Szerintem észrevették, mert néha úgy tűnt, nem is igazán van
szükségük gyerekfelvigyázóra, csak látták, milyen boldoggá tesznek
vele.
Helen elhallgatott.
– Lehetek szemtelen? Van még kávé?
Erica bólintott, és felállt, hogy teletöltse a csészét. Olyan volt,
mintha megnyílt volna egy zsilip, és Helen egyszeriben mindent
kiadott volna magából.
– Miután összemelegedtünk Marie-val, eltelt egy kis idő, mire a
szüleim felfogták – folytatta Helen, amikor visszakapta a csészéjét. –
Annyira lekötötték őket a saját dolgaik, a partik, az egyesületek, a
rendezvények. Nem sok idejük maradt, hogy azon törjék a fejüket,
kivel barátkozom. Amikor rájöttek, hogy jóban lettünk, először
várakozó álláspontra helyezkedtek, aztán bírálni kezdtek. Nem
látták szívesen Marie-t, és hozzájuk sem mehettünk, náluk… Hát,
nem volt valami kellemes hely. De azért próbáltunk olyan gyakran
találkozni, amilyen gyakran csak tudtunk. Végül a szüleim
megtiltották. Tizenhárom évesek voltunk, nemigen volt
beleszólásunk. Marie tett rá, mit gondolnak a szülei, a szülei meg
tettek rá, hol jár, és kivel van a lányuk. De én nem mertem
szembeszegülni a szüleimmel. Én nem vagyok olyan erős, mint
Marie. Megszoktam, hogy szót fogadok. Nem tehettem másként.
Ezért megpróbáltam kerülni Marie-t. Tényleg próbálkoztam.
– De aznap megengedték, hogy együtt vigyázzanak Stellára, ugye?
– kérdezte Erica.
– Igen, Stella apja megkérte az apámat. Fogalma sem volt, hogy
nem szabad Marie-val találkoznunk. Apa ez egyszer beadta a
derekát, és igent mondott. – Helen nyelt egyet. – Olyan jól éreztük
magunkat aznap! Stella szeretett Fjällbackában kirándulni. Egész
hazaúton ugrabugrált. Miatta vágtunk át az erdőn. Stella imádta, és
az erdőn át gyalog is vissza lehetett jutni.
Megremegett a hangja. Ericára nézett.
– Stella vidám volt, amikor otthagytuk az udvaron. Emlékszem.
Annyira jókedvű volt. Fagyiztunk, fogta a kezünket, és annyit
ugrándozott, hogy nem is értettem, hogy bírja. Válaszoltunk minden
kérdésére, és úgy csimpaszkodott belénk, mint egy kis majom.
Emlékszem, hogy a haja csiklandozta az orromat, és nagyot nevetett,
amikor tüsszentettem.
– És a férfi az erdőben? – csúszott ki Erica száján a kérdés. –
Stella képzeletbeli barátja, akit Zöld bácsinak hívott? Nem lehet,
hogy igazi ember volt, és nem kitalált személy? Nem lehetett James?
Nem lehet, hogy Marie őt látta?
Erica látta, hogy Helen szemébe rémület költözik. Tudta, hogy
óriási hibát követett el. Helen kapkodva szedte a levegőt, a tekintete
olyan volt, mint az űzött állaté a lövés eldördülése előtti pillanatban.
Miután kirohant a házból, Erica ülve maradt a konyhaasztalnál, és
magát átkozta. Már annyira közel jártak ahhoz, hogy Helen
leleplezzen valamit, ami a múlt rejtélyeinek kulcsa lehet. De Erica
mindent tönkretett buzgalmában. Elcsigázottan tette a csészét a
konyhapultra. Hallotta, hogy odakint Helen beindítja a kocsiját, és
elhajt.

– Manapság 3D-technikával elemzik a lövedékeket – mondta Gösta,

amikor Paula bement a konyhába.
– Honnan tudod? – kérdezte a kollégája, miközben leült.
Letette Dagmar jegyzetfüzetét.
Néha elmerengett azon, nem időznek-e többet a kis sárga falú
konyhában, mint az irodáikban, de a kollégákkal való eszmecsere
segített abban, hogy új nézőpontokat fedezzenek fel. Ráadásul a
konyha sokkal hangulatosabbnak bizonyult, mint a szűkös kis
irodák. És itt a kezük ügyében volt a kávé.
– A Kriminalteknikben olvastam – felelte Gösta. – Szeretem ezt a
lapot. Ahányszor a kezembe veszem, megtudok valami újat a
krimináltechnikáról.
– Aha – mondta Paula. – De arra semmi biztosíték nincs, hogy
egy fegyvert és egy lövedéket sikerül összekapcsolni. Vagy két
lövedéket ugyanabból a fegyverből. Nem?
– A cikk szerint nincs két egyformán barázdált cső. De az
problémás, ha a két lövés között hosszú idő telt el. A fegyverek is
öregszenek, és a használattól is függ, milyen állapotban vannak.
– De az esetek többségében el lehet végezni ezt az
összehasonlítást, igaz?
– Szerintem igen – válaszolta Gösta. – És ez az új 3D-s technika
biztosan sokkal jobb is.
– Torbjörn azt mondta, hogy a Colt csövét valaki megreszelte. –
Paula elfordult kissé, hogy ne érje az ablakon beáramló napfény.
– Valaki – fújtatott Gösta. – James reszelte meg, miután
megkérdeztük, volt-e valamiféle kapcsolata Leiffel. Dörzsölt, mit
mondjak.
– Nehéz lesz kimagyaráznia magát, ha a Leif koporsójában talált
lövedékek barázdái egyeznek a telkén találtakéval – jegyezte meg
Paula, és kortyolt a kávéjából.
Fintorgott. Biztosan Gösta főzte a kávét, mindig túl hígra csinálja.
– Igen, csak attól félek, külföldre megy. Az év nagy részét úgyis ott
tölti. És eltart egy darabig, mire megjönnek az eredmények a
laborból, és úgy aztán nehéz lesz elkapni.
– Itt a családja.
– És szerinted olyan családközpontú?
– Nem, ez igaz – sóhajtott Paula.
Erre a lehetőségre még csak nem is gondolt. Hogy James
elmenekülhet az országból.
– És Stellához tudjuk kötni?
– Nem tudom – felelte Gösta lemondón. – Harminc év telt el.
– Mindenesetre úgy fest, Leifnek igaza lehetett. A lányok tényleg
ártatlanok voltak. Mégis pokollá tették az életüket.
Paula a fejét csóválta. Odakint újra és újra megcsörrent a telefon.
Annika még mindig az azonosítatlan hang miatti hívásokkal
bajlódott.
– Hát… – tétovázott Gösta. – Én még mindig azon töprengek,
miért hazudott Marie az alibijéről. És azt tudjuk, hogy James nem
volt Fjällbackában, amikor Nea meghalt, ezért aligha lehetett ő az
elkövető.
– Hát, igen, az alibije Nea halálának idejére atombiztos – mondta
Paula. – Előtte való este utazott el, a Scandic Rubinen
megerősítette, hogy náluk szállt meg, és emlékeznek arra, hogy
látták reggelinél. Aztán késő délutánig megbeszéléseken ült, és csak
utána jött haza. Mivel Nea órája nyolckor állt meg, valószínűleg ez a
halál időpontja. És James akkor Göteborgban volt. Persze az is
lehet, hogy Nea korábban halt meg, és az óra akkor ment tönkre,
amikor kivitték a testét az erdőbe, de ez semmin sem változtat.
James vasárnap estétől hétfő délutánig Göteborgban volt.
– Igen, tudom – dünnyögte Gösta csalódottan, és megvakarta a
fejét.
Paula ismét kézbe vette Dagmar jegyzetfüzetét.
– Nem jövök rá, mi olyan furcsa Dagmar feljegyzéseiben –
mondta. – Arra gondoltam, megkérem Patrikot, hogy nézzen rájuk,
talán egy friss szem felfedez valamit.
– Kérd meg! – állt fel Gösta ropogó ízületekkel. – Én meg
hazamegyek. Te se maradj sokáig, holnap is lesz nap.
– Aha – felelte Paula.
Egyre a jegyzetfüzetet lapozgatta, és alig hallotta, hogy Gösta
távozik. Mi hibádzik a feljegyzésekben?

James bement a hálószobába. A rendőrök balekok voltak, még egy

tisztességes házkutatást sem tudtak megcsinálni. De a szerencsétlen
svéd törvények bűne, hogy úgy kell táncolniuk, akár a balerináknak,
és csak ujjheggyel emelgethetik fel a tárgyakat. Amikor Jamesnek és
az embereinek azt parancsolták, kutassanak át valamit, minden
deszkát letéptek, és semmit sem hagytak érintetlenül. Addig
kerestek, amíg meg nem találták azt, amiről tudták, hogy ott van.
A Colt hiányozni fog neki, de a másik két fegyver miatt nem fájt a
feje. És a legtöbb még itt van, egy fegyverszekrényben egy sor ing és
a ruhásszekrény levehető hátlapja mögött. Meg sem kocogtatták a
falat.
Végignézett a fegyvereken, és eltűnődött azon, melyiket vigye
magával. Nem maradhat sokáig itt. Ég a talaj a talpa alatt. Most
mindent maga mögött kell hagynia. Nincs helye az
érzelgősködésnek. Mindenki betöltötte a szerepét. A játék véget ért.
A katonai karrierje sem tart már sokáig. Korkedvezményes
nyugdíjba mehet. Megvannak az anyagi tartalékai. Az évek alatt sok
lehetősége volt, hogy készpénzt halmozzon fel, meg olyasmiket,
amelyeket könnyen pénzzé lehet tenni, és előrelátóan külföldi
bankszámlákon tartotta a vagyonát.
Összerezzent, amikor meghallotta Helen hangját az ajtóból.
– Mit kémkedsz utánam? – kérdezte ingerülten. Helennek több
esze is lehetett volna. – Mióta vagytok itthon?
Becsukta a fegyverszekrény ajtaját, és visszatette a gardrób
hátlapját. Sok fegyvert kénytelen lesz itt hagyni, ha elmegy.
Bosszantotta, de nem tehetett semmit. Amúgy sem lesz rájuk
szüksége.
– Fél órája. Legalábbis én. Sam negyedórája jött. Gyalog. A
szobájában van.
Helen a karját maga köré fonta, és a férjére nézett.
– Lelépsz, ugye? Itt hagysz minket. Még szolgálatba se mész be.
Örökre elhagysz minket.
Minden szomorúság, sőt, minden érzelem nélkül mondta ki.
Egyszerűen megállapította.
James először nem felelt. Nem akarta Helen tudomására hozni a
terveit, nem akart hatalmat adni neki. Ugyanakkor meg biztos
lehetett abban, hogy a hatalom úgyis az ő kezében van. A rangsor
már rég megszületett.
– Előkészítettem a papírokat, rád íratom a házat. És abból
ellesztek egy darabig, ami a számlán van.
Helen bólintott.
– Miért tetted? – szólalt meg újra.
James kérdés nélkül is tudta, mire gondol. Becsukta a
szekrényajtót, és a felesége felé fordult.
– Te is tudod – válaszolta röviden. – Az apád kedvéért. Esküszöm.
– Az én kedvemért soha semmit sem tettél, nem igaz?
James nem szólt.
– Vagy Sam kedvéért.
– Sam – horkantott fel. – Sam nekem egy szükséges rossz volt.
Soha nem is tettem úgy, mintha másként lenne. Sam a te fiad. Ha
érdekelt volna, nem hagytam volna, hogy ilyenné neveld.
Anyámasszony katonája, folyton a szoknyád mögé bújik. Semmire
sem alkalmas.
A fal túloldaláról kaparászást hallottak, és mindketten odanéztek.
Aztán James hátat fordított Helennek.
– Vasárnapig maradok – mondta. – Aztán magatok lesztek.
Érzékelte, hogy Helen csak áll ott egy darabig. Aztán hallotta,
hogy lassú léptekkel távolodik.

– Teljesen kivagyok – mondta Patrik, és lerogyott a kanapéra Erica

mellé.
A felesége egy pohár bort nyújtott neki, amelyet Patrik hálásan
elvett. Martin volt ügyeletben, így nyugodt lelkiismerettel
megengedhette magának, hogy igyon.
– Mi volt Jameséknél? – kérdezte Erica.
– Nem kaphatjuk el konkrét bizonyítékok nélkül. És el fog tartani
egy ideig, mire szerzünk ilyeneket. A lövedékeket elküldtük
elemzésre, de a labor túlterhelt.
– Kár, hogy nem voltak egyező ujjlenyomatok. Jó megérzés volt
részedről, hogy a Nea testén talált ujjlenyomatok egyezhetnek a
kekszespapíron találtakkal.
Erica Patrikhoz hajolt, és megcsókolta.
Puha ajkának érintése oldotta Patrik testének feszültségét.
A fejét a kanapé háttámlájára hajtotta, és hangosan felsóhajtott.
– Jesszusom, de jó itthon lenni kicsit. De még dolgoznom kell.
Valamiféle rendszert akarok teremteni.
– Gondolkodj hangosan – javasolta Erica, és hátratűrte a haját. –
Az gyakran segít, ha az ember kimondja a gondolatait. Egyébként
nekem is van mesélnivalóm.
– Igen? Micsoda? – kérdezte Patrik kíváncsian.
Erica megrázta a fejét, és ivott egy korty bort.
– Először te. Mondd! Hallgatlak.
– Az a gond, hogy bizonyos dolgok a napnál is világosabbak,
mások ködösek, megint másokat egyszerűen nem érek fel ésszel…
– Fejtsd ki! – kérte Erica.
Patrik bólintott.
– Afelől nincs kétségem, hogy James lőtte le Leifet. A Coltjával.
Aztán fogta Leif fegyverét, és a jobb kezébe tette, egészen egyszerűen
azért, mert feltételezte, hogy jobbkezes. – Tartott egy rövid szünetet,
aztán folytatta. – Mindez azután történt, hogy Leif felvette vele a
kapcsolatot a Stella-ügy miatt. Megbeszéltek egy találkozót, és Leif
meghalt.
– Két kérdés – szólt közbe Erica, és két ujját a magasba emelte. –
Egy: Milyen indítéka volt lelőni Leifet? Szerintem csak két lehetőség
kínálkozik: vagy a feleségét, vagy magát akarta védeni.
– Egyetértek. Csak nem tudom, melyik a jó válasz. Szerintem
inkább magát. Meggyőződésünk, hogy Stella Jamesszel futott össze
az erdőben. Mindig is magányos farkas volt.
– Kérdeztétek Nea szüleit, nem beszélt-e az ő lányuk is
hasonlóról? Hogy szokott-e találkozni valakivel az erdőben?
– Nem – válaszolta Patrik. – De a szülei szerint nem is az erdőben
játszott, hanem a pajtában. A fekete macskával, legalábbis így hívta.
Egyébként szürke, és össze is barátkoztam vele, amikor átkutattuk a
házat.
– Jól van – mondta Erica, és úgy tűnt, a fejét töri. – Ha feltesszük,
hogy igazad van, és James ölte meg Stellát, aztán meg Leifet, hogy
védje magát, akkor egy sor újabb kérdés merül fel. Miért vallottak a
lányok? És nem különös, hogy aztán James elvette Helent?
– Tudom, tudom – mélázott Patrik. – Olyan érzésem van, hogy
még mindig nem tudunk egy csomó mindent. És attól félek, soha
nem is fogunk. Göstának szent meggyőződése, hogy James külföldre
fog szökni, mielőtt lehetőségünk lenne elkapni.
– És nem tudjátok valahogy megakadályozni? Nem tilthatjátok
meg, hogy elhagyja az országot? Ahogy az amerikai filmekben.
Patrik felnevetett.
– Bárcsak megtilthatnánk! De amíg nincs konkrét bizonyítékunk
ellene, nem. Ami idő. Abban bíztam, hogy találunk engedély nélküli
fegyvereket a házkutatás során, az elég lett volna, hogy bevigyük, és
időt nyerjünk. – Elhallgatott. – Mi a másik? Azt mondtad, két
kérdésed van.
– Igen, azon tűnődöm, hogyan gondolhatta, hogy egy ilyen
szerencsétlenül elkövetett gyilkosság leleplezetlenül marad.
Mármint Leif megölése. Ha rendesen végezték volna el a boncolást,
már akkor észrevették volna, hogy a golyót nem lőhették ki Leif
fegyveréből. Hiszen más kaliber.
– Ezen már én is gondolkodtam – forgatta Patrik merengve a
borospoharat. – De miután találkoztam Jamesszel, egyetlen szóval
meg tudom válaszolni a kérdést: dölyf.
 Erica bólintott.
– És Nea megölése? Hogy függ össze a Stella-üggyel? Már ha
továbbra is feltételezzük, hogy James ölte meg Stellát, és aztán
Leifet, hogy védje magát. Hogy jön Nea a képbe?
– Ez itt a nagy kérdés – mondta Patrik. – Jamesnek atombiztos
alibije van a gyilkosság idejére. Hidd el, utánajártunk. Kétségkívül
Göteborgban volt, amikor a kislányt megölték.
– Akkor ki lehetett? Kié a testen és a kekszespapíron lévő
ujjlenyomat?
Patrik széttárta a karját.
– Ha tudnám, nem itt ülnék. Úton volnék, hogy elkapjam. Össze
akarom hasonlítani az ujjlenyomatokat Helenével és Marie-éval. De
nincs elég bizonyítékom, hogy bevigyem őket, vagy mintát kérjek
tőlük.
Erica felkelt. Megsimogatta Patrik arcát, ahogy elment mellette.
– Csak az egyikben tudok segíteni.
– Mi van? – kérdezte Patrik.
Erica kiment a konyhába. Egy csészével tért vissza, amelyet
óvatosan egy nejlonzacskóval fogott.
– Kéred Helen ujjlenyomatát?
– Ne már?! – hüledezett Patrik.
– Átjött ma. Én is meglepődtem. De felhívott, szerintem akkor,
amikor a házkutatást tartottátok náluk.
– Mit akart? – kérdezte Patrik, és a csészére meredt, amelyet
Erica letett a dohányzóasztalra.
– Stelláról mesélt – felelte a nő, és visszaült a férje mellé. – Csak
úgy ömlött belőle a szó. Úgy éreztem, mindjárt mond valami
fontosat, de amilyen hülye vagyok, rákérdeztem, hogy Jamesnek
volt-e köze hozzá… Erre szabályosan elrohant.
– De a csészéjét megőrizted – mondta Patrik, és jelentőségteljesen
felvonta a szemöldökét.
– Nem volt erőm mosogatni – felelte Erica. – De Helen
ujjlenyomatát szeretnéd, nem? Itt van. Marie-ét sajnos neked kell
megszerezned. Ha tudtam volna, hogy kell, elcsentem volna a
pezsgőspoharat, amiből a Brygganban ivott…
– Utólag könnyű okosnak lenni – nevetett Patrik, és lopott
magának egy csókot.
Aztán hirtelen elkomolyodott.
– Jaj, Paula segítséget kért. Van egy kedves, idős hölgy, aki ott
lakik, ahol be kell kanyarodni Bergék és Jamesék tanyája felé. Biztos
láttad már azt a kis piros házat.
– Igen, tudom, melyik az. Most árulják – mondta Erica, és ezzel
újfent bebizonyította, hogy mindent tud, ami Fjällbackában
történik.
– Igen, pontosan. És az a hölgy szokása, hogy a konyhaablakban
keresztrejtvényt fejt, és írogat. Mindent feljegyez, ami odakint
történik. Ebbe a füzetbe.
Elővette Dagmar jegyzetfüzetét, és a dohányzóasztalra tette.
– Paula állítja, hogy valami nem stimmel, de az élete árán sem
tudja megmondani, mi. Talán az elhaladó kocsikkal van valami bibi.
A hölgy csak a színüket és a márkájukat írta fel, a rendszámukat
nem, ezért nem tudunk utánanézni. De azt sem tudom, tényleg erről
van-e szó. Paula már átnézte, én is átnéztem, és egyikünk sem látja,
mi bökkenő.
– Add csak ide! – kérte Erica, és elvette a cirkalmas betűkkel
telerótt jegyzetfüzetet.
Sokáig nézegette. Patrik igyekezett nem meredni rá, miközben
olvas, ezért inkább a borát kortyolgatta, és kapcsolgatta a tévét.
Végül Erica letette a jegyzetfüzetet az asztalra, annál a napnál
kinyitva, amikor Nea meghalt.
– Nem jóra koncentráltok. Azt keresitek, mi lóg ki, nem azt, ami
hiányzik.
– Hogyhogy? – ráncolta a homlokát Patrik.
Erica a hétfő reggeli és délelőtti jegyzetekre mutatott.
– Itt. Itt hiányzik valami. Valami, ami minden hétköznap reggel
ott van.
– Micsoda? – kérdezte Patrik, és a feljegyzésekre bámult.
Visszalapozott pár hetet, elolvasta a rövid bejegyzéseket, majd
hirtelen rájött, mire gondol Erica.
– Mindennap feljegyezte, hogy Helen arra futott. De hétfőn csak
délben látta.
– Érdekes, nem? Biztosan ez az, amire Paula önkéntelenül
felfigyelt, csak nem sikerült tudatosítania magában. Rohadt
idegesítő. Ott van az ember nyelvén, de képtelen kimondani.
– Helen… – motyogta maga elé Patrik. Aztán az asztalon álló
csészére meresztette a szemét. – Holnap reggel beküldöm a laborba.
De eltart egy darabig, mire megtudjuk, hogy az ujjlenyomatok
egyeznek-e a Nea testén és a kekszespapíron találtakkal.
Erica ránézett, és felemelte a poharát.
– Viszont Helen pontosan tudja…
Patrik belátta, hogy a feleségének igaza van. Ami túlontúl gyakran
megesett.
 Bohuslän, 1672

Jöttek-mentek a tanúk. Elinnek sikerült valami félálomszerű

állapotba ringatnia magát, és már oda sem figyelt az ördögi
képességeiről szóló fantáziadús beszámolókra. Csak arra vágyott,
hogy vége legyen. De a harmadik napon, reggeli után moraj futott
végig a tömegen, és Elin felrezzent szendergéséből. Mi ez a
felfordulás?
Aztán meglátta. A szőke copfját és a tiszta szemét.
Az ő kicsi kincsét. A szíve csücskét. Az ő Märtáját. Britta kezét
fogva lépett be a tárgyalóterembe, és zavarodottan körülnézett. Elin
szíve majd’ kiugrott. Mit keres itt a lánya? Azzal is meg akarják
alázni, hogy Märtát idehozzák, és a füle hallatára hordanak össze
róla hetet-havat? Aztán látta, hogy Britta a tanúk padjához vezeti
Märtát, és ott hagyja. Elin először nem is értette. Miért kell ott ülnie
a lánynak, ahelyett hogy a többiek között foglalna helyet? Aztán
ösztönösen megsejtette. Szeretett volna felkiáltani.
– Ne! Ne! Ne tegyék ezt Märtával! – mondta kétségbeesetten.
A kislány zaklatottan nézett rá, és Elin a karját nyújtotta felé.
Märta fel akart állni, és hozzá akart szaladni, de Hierne elkapta, és
gyengéden visszanyomta a székre. Elin szerette volna darabokra
szaggatni a férfit, amiért a lányához ért, de tudta, türtőztetnie kell
magát. Nem akarta, hogy Märta lássa, amint az őrök elhurcolják.
Ezért uralkodott magán, a lányára mosolygott, de érezte, hogy a
szeme megtelik könnyel. Olyan kicsi volt! Olyan védtelen!
– Az ott az édesanyád, ugye, Märta? Elin Jonsdotter?
– Igen, az édesanyámat Elinnek hívják, és ott ül – felelte a lány
tiszta, csengő hangon.
 – Märta, meséltél a nagynénédnek és a nagybátyádnak néhány
dolgot, amelyet az édesanyáddal csináltál – folytatta Hierne, és
végignézett a padsorokon. – Elmondanád nekünk is?
– Igen, anyával boszorkányszombatokra szoktunk járni – felelte
Märta izgatottan.
Az emberek rémülten sikoltottak fel Elin körül, aki csak lehunyta
a szemét.
Märta folytatta:
– A tehenünkön, Rosán szoktunk repülni – mondta
elragadtatottan. – A boszorkányszombatokra. Ünnepeltünk és
mulatoztunk. És mindent fordítva csináltunk, háttal ültünk az
asztalhoz, a vállunk felett ettünk lefelé fordított tányérokból, és az
édességgel kezdtük. Vidám esték voltak, sosem láttam még ehhez
foghatót!
– Ünnep és mulatozás, na igen – mormogta Hierne, és elfojtott
egy kacajt. – Tudnál még mesélni erről? Kik voltak ott? Mit
csináltatok?
Elin növekvő megrökönyödéssel és rémülettel hallgatta, milyen
élénk leírást ad a lánya a boszorkányszombatokról, és Hierne még
azt is kicsikarta belőle, hogy suttogva kijelentse, látta az anyját a
sátánnal fajtalankodni.
Elinnek nem fért a fejébe, miként vették rá a lányát, hogy
ilyeneket állítson. Brittára nézett, aki szélesen mosolyogva ült ott
szép új ruhájában. Integetett és kacsintgatott Märtának, aki ragyogó
arccal visszaintett. Britta nyilván mindent megtett, hogy magához
édesgesse a lányt, amióta Elint bebörtönözték.
A kislány nem volt tudatában, mit tesz. Elinre mosolygott, és
vidáman mesélte a történeteket. Märtának ezek mesék voltak.
Hierne biztatására tovább beszélt a boszorkányokról, akikkel
találkozott, és a gyerekekről, akikkel játszott.
Az ördög különösen érdekelődött iránta. Az ölébe vette, miközben
nézték, ahogy Elin anyaszült meztelenül táncol.
– És a bálterem mellett volt egy szoba, ahol angyalok játszottak
velünk, gyerekekkel. Olyan gyönyörűek voltak! Alig hittem a
szememnek!
Märta megigézve csapta össze a kezét.
Elin mindenhol tátott szájakat és elkerekedett szemeket látott,
bárhová nézett. Egyre jobban összeroskadt. Mit tehetne ez ellen? A
saját lánya tanúsítja, hogy boszorkányszombatokra járt, és a
sátánnal paráználkodott. Az ő Märtája. Az ő gyönyörű, naiv, ártatlan
Märtája. Elnézte az arcélét, ahogy mesélte, mesélte a történeteit az
érdeklődő közönségnek, és majd’ megszakadt a szíve, annyira
hiányzott neki.
Végül kifogytak a kérdésekből, és Britta kivezette Märtát. Amikor
a kislány megfogta a kezét, és elindultak a kijárat irányába, egyszer
csak nagy mosollyal Elin felé fordult, és odaintegetett neki.
– Remélem, nemsokára hazajössz! – mondta. – Hiányzol, anya!
Elin nem tudott tovább erős maradni. Az arcát a tenyerébe
temette, előregörnyedt, és szabad folyást engedett a könnyeinek.
– Hogy tetszik a szállás? – kérdezte Bill, és szerencséjére már svédül
is értették, ha lassan és jól artikulálva beszélt.
– Jó – felelte Halíl.
Bill azon tűnődött, igazat mond-e. Adnán és Halíl is fáradtnak
látszott, és Adnánból mintha eltűnt volna a kamaszok
lázadószelleme.
Ma kiengedik Karímot a kórházból. Hazatérhet a gyerekeihez, de
Amína nélkül.
– Élesedj! – mondta, és a hajó bal oldala felé biccentett.
Adnán tette, amit kellett. Már egész ügyesen vitorláztak. De
valahogy nem lelték örömüket benne. Mintha kifogyott volna
belőlük a szusz, ami – jött rá Bill – nagyon is a helyzethez illő
megfogalmazás.
Még nem beszélt Nilsszel, jól tudta, szántszándékkal halogatja.
Nem tudta, mit mondjon neki. Annyira eltávolodtak egymástól. Gun
sem tudott a fiú közelébe férkőzni. Késő este állított haza, egyenesen
a szobájába ment, aztán már csak a zene dübörgését hallották. Alig
köszönt. Csak motyogott valamit a bajsza alatt.
Bill behúzta a vitorlát. Most több utasítást kellett kiadnia, de ki
kell használnia az időt, hogy annyi mindent megtanítson nekik a
dannholmeni verseny előtt, amennyit csak tud. Az arcuk szürke volt
a fehér vitorla háttere előtt, és úgy érezte, ő is ilyen elkeseredett
képet vág. Mindig is a lelkesedés volt a mániája. De most cserben
hagyta a lendületessége, és nem tudta, mihez kezdjen.
Követték az utasításait. Némán, ellenvetés nélkül. Lélek nélkül.
Mint egy csapat kísértet.
 Billt a tanítás kezdete óta először gyötörte kétség. Hogyan
vitorlázhatnának örömtelenül? A hajót nem csak a szél hajtja.

Kora reggel zörgettek be Jamesékhez. Patrik ébredés után azonnal

felhívta Paulát, és megkérte, hogy jöjjön ide. Fogalma sem volt, hogy
működik majd az Ericával közösen kidolgozott terve, de ha jól
ismeri Helent, akkor valószínűleg beválik. Kinyílt az ajtó, és az
asszony kérdő pillantást vetett rájuk. Teljesen felöltözve állt előttük,
úgy tűnt, mintha már régóta talpon volna.
– Fel kell tennünk néhány kérdést. Velünk tudna jönni?
Patrik visszafojtotta a lélegzetét, és azt remélte, hogy James nincs
itthon. Gondokat okozhatott volna. Nem volt ügyészi engedélyük,
hogy bevigyék a nőt kihallgatásra. Semmi sem kényszerítette arra,
hogy velük menjen. Minden Helen jó szándékától függött.
– Persze – mondta, és visszanézett a házba.
Úgy tűnt, mintha akarna valamit, aztán meggondolta magát,
felkapott egy széldzsekit, amely a fogason lógott az előszobában, és
ment. Nem kérdezte meg, mit akarnak, nem gurult be, nem
vitatkozott. Lehajtotta a fejét, és némán beszállt a rendőrautóba.
Patrik próbált csevegést kezdeményezni az úton, de Helen egyszavas
válaszokat adott.
Amikor megérkeztek a rendőrségre, két csésze kávét vitt be a
konyhából az egyik kihallgatóhelyiségbe. Helen még mindig
csendben volt, és Patrik azon tűnődött, min járhat az esze. Ő maga
ásítozott, és erőt kellett vennie magán, hogy tiszta fejjel tudjon
gondolkodni. Egész éjszaka az eseményeken rágódott, végigvette az
ügy minden szálát, jobban mondva az ügyek minden szálát, és
azokat az ötleteket, amelyeket Erica adott neki este. Még mindig
nem látta világosan az összefüggést, de meggyőződése volt, hogy
Helen a kulcs. Hogy tudja az igazságot. Ha nem is a teljes igazságot,
de jó részét.
– Nem baj, ha felveszem a beszélgetést? – kérdezte, és az asztalon
álló diktafon felé biccentett.
Helen megrázta a fejét.
 – Beszéltünk tegnap a férjével, Jamesszel – kezdte Patrik. Amikor
semmi reakciót nem kapott, folytatta: – Bizonyítékunk van, ami Leif
Hermansson meggyilkolásához köti. Feltételezem, nem ismeretlen
magának ez a név.
Helen megint megrázta a fejét.
– Ő vezette a Stella meggyilkolása ügyében folyó nyomozást.
– Így van – bólintott Patrik. – Szerintünk a férje megölte.
Ismét valami reakcióra várt. Nem kapott. Azt viszont észrevette,
hogy nem lepte meg a nőt a kijelentés.
– Tud erről valamit?
Áthatón nézte, de Helen csak a fejét rázta.
– Semmit.
– Azt is okunk van feltételezni, hogy a férje engedély nélküli
fegyvereket tart otthon. Erről tud?
Helen újfent a fejét rázta, de nem szólt egy szót sem.
– Ne haragudjon, de válaszolna hangosan? A felvétel miatt – szólt
rá Patrik.
Helen habozott kicsit, de aztán azt mondta:
– Nem tudok róla.
– És azt tudja, mi oka volt a férjének megölni azt a nyomozót, aki
magát és Marie-t is gyanúsítottként kezelte a Stella-ügyben?
– Nem – felelte Helen rekedten. Aztán megköszörülte a torkát, és
megismételte: – Nem, nem tudom.
– Nem tudja, miért tette? – makacskodott Patrik.
– Nem, nem tudom, hogy James megölte-e Leifet, így aztán az
esetleges okokról sincs tudomásom – mondta a nő, és először nézett
Patrik szemébe.
– De ahhoz mit szól, hogy bizonyítékunk van erre?
– Hiszem, ha látom – felelte Helen, akit hirtelen valamiféle
nyugalom árasztott el.
Patrik várt pár percet, majd így folytatta:
– Akkor beszéljünk inkább Linnea Berg meggyilkolásáról.
Helen egyenesen a szemébe nézett.
– A férjem itthon sem volt akkor.
 – Tisztában vagyunk vele – válaszolta Patrik. – De maga itthon
volt. Mit csinált aznap reggel?
– Már elmondtam. Amit mindig szoktam. Minden reggel. Futni
voltam.
Valami megvillant a szemében.
– Csakhogy aznap reggel nem volt futni, Helen. Megölte a
kislányt. Az okát nem tudjuk, de nagyon szeretnénk, ha megosztaná
velünk.
Helen némán ült. Az asztallapot bámulta. A keze a térdén pihent,
meg sem mozdította.
Patrik egy pillanatig részvétet érzett iránta, aztán emlékeztette
magát, mit követett el a nő, és kemény hangon folytatta:
– Helen! A tegnapi házkutatás semmi nem volt ahhoz képest, amit
megteszünk, hogy rájöjjünk, miként ölte meg azt az ártatlan
kislányt. Mindenhová benézünk, fenekestül felforgatjuk az életét, az
életüket.
– Nincs bizonyítékuk – felelte Helen kásás hangon.
De Patrik látta, hogy a keze megremeg a térdén. Látta, hogy
vacillál.
– Helen – mondta gyengéden –, megtaláltuk az ujjlenyomatát egy
kekszespapíron, amely a pajtából került elő. Megtaláltuk az
ujjlenyomatát a kislány testén. Vége van. Ha nem tesz beismerő
vallomást, ízekre szedjük az életét, és leleplezünk minden apró
titkot, amelyet a családjával őrizget. Ezt akarja?
Patrik oldalra billentette a fejét.
Helen a kezére meredt. Aztán lassan felnézett.
– Én öltem meg – mondta. – És én öltem meg Stellát is.

Erica végignézett a falra kitett anyagokon. A képeken és a cikkeken,

a régi technikusi és orvosszakértői jelentések kivonatain, a
Harriettel, Violával, Helennel, Marie-val, Sammal és Sannával
folytatott beszélgetései tisztázatán. Stella képére pillantott, amely
Neáé mellett függött. Végre-valahára lezárult. A családok választ
kaptak, noha Sanna esetében kissé megkésve. De most legalább
tudja, mi történt a kistestvérével. Amikor Patrik telefonált, és
elmondta, hogy Helen beismerte mindkét gyilkosságot, Ericának
Sanna volt az első gondolata. Sanna, aki teljesen magára maradt.
Azon is morfondírozott, hogyan fogadta Nea családja az
értesülést. Vajon rosszul érintette őket, hogy a gyilkos a
szomszédjuk volt, egy ismerős arc, valaki, akivel rendszeresen
érintkeztek? Vagy az még ennél is rosszabb lett volna, ha egy idegen
követi el a gyilkosságot? Valószínűleg ez nem sokat számít. A lányuk
így is, úgy is halott. Azon is elmerengett, vajon elköltöznek-e. Erica
úgy vélte, ő képtelen lenne tovább itt maradni. Képtelen lenne ezen
a helyen lakni, az eleven, nevető kislány emlékével, aki már soha
többé nem szaladgál a ház körül. Mindig minden rá emlékeztetné.
Bekapcsolta a számítógépet, és megnyitotta a Wordöt. A
kutatással töltött hónapok, amelyek során megismerte az
érintetteket, tényeket tárt fel, és hézagokat töltött ki, elvezettek arra
a pontra, amikor nekiláthatott megírni a könyvét. Pontosan tudta,
hol kezdje. A két kislánynál. A két kislánynál, akiknek csak pár év
adatott meg. Meg akarta eleveníteni őket, azt akarta, hogy tovább
éljenek az olvasók emlékezetében a könyv elolvasása után is. Nagy
levegőt vett, és a billentyűzetre tette a kezét.

Stella és Linnea sokban hasonlított egymásra. Izgalmas

fantáziavilágban éltek, amely egy tanyából és egy erdőből állt.
Stella imádta az erdőt. Amikor csak tudott, kiszökött, és a
barátjával, Zöld bácsival játszott, akiről talán sosem tudjuk meg,
hogy létező vagy kitalált személy volt-e. Nem kaphatunk minden
kérdésre választ, olykor csak találgatásokra és sejtésekre
hagyatkozhatunk. Linnea kedvenc helye a pajta volt. Szeretett
félhomályban és nyugalomban játszani. Az ő barátja nem egy
képzeletbeli figura volt, hanem a család macskája. Stella és Linnea
számára nem voltak határok. A fantáziájuk révén bárhová
eljuthattak. Biztonságban cseperedtek. Boldogok voltak. Egészen
addig a napig, amíg nem találkoztak valakivel, aki bántani akarta
őket. Ez a történet Stelláról és Linneáról szól. Két kislányról,
akiknek túlontúl fiatalon kellett megtanulniuk, milyen gonosz tud
lenni a világ.

Erica felemelte a kezét a billentyűkről. Az elkövetkező hónapokban

még csiszolgatja a szavakat, mondatokat, de abban biztos volt, hogy
így akarja kezdeni. A könyveiben soha nem fekete-fehérnek
ábrázolta a világot. Néha bírálták, amiért megértéssel fordul a
brutális és visszataszító bűncselekmények elkövetői felé. De hitt
abban, hogy senki sem születik gonosznak, mindenkit az élet formál.
Valakiből áldozat lesz. Valakiből tettes. Nem tudott még részleteket
arról, mit mondott Helen, mi történt pontosan, és miért végzett a
két kislánnyal. Szinte felfoghatatlannak tűnt, hogy az a tartózkodó
nő, aki tegnap itt ült a konyhájukban, két gyereket gyilkolt meg.
Ugyanakkor sok mindent megmagyarázott. Erica most már tudta,
hogy az idegesség, ami tegnap sütött belőle, bűntudat volt. És azt is
megértette, miért rémült meg annyira, amikor Jamesről és Stella
megöléséről kezdte kérdezgetni. Attól félt, hogy a férjét vádolják
meg a bűncselekménnyel, amelyet ő követett el.
Egy ember halála sokakat érint. Úgy gyűrűzik tovább a hatása,
mint a vízbe dobott kőé, de természetesen azok szenvednek
leginkább, akik a középpontban állnak. És a gyász nemzedékről
nemzedékre öröklődik. Erica azt latolgatta, mi lesz Helen fiával.
Sam olyan sebezhetőnek tűnt, amikor találkoztak. Első pillantásra
keménynek és erősnek látszott. Ébenfekete haja, fekete ruhái, fekete
körömlakkja és feketére festett szeme miatt. De Erica látta a
külsőségek mögött az érzékenységet, és úgy érezte, sikerült
valamelyest közel kerülnie a fiúhoz. Mintha Sam vágyott volna arra,
hogy a bizalmába fogadhasson valakit. Most magára marad az
apjával. Egy újabb gyerek élete törik ripityára. És Erica fejében
ugyanaz a kérdés keringett: miért?

Gösta elment a Berg családhoz, hogy beszámoljon nekik a

fejleményekről. Nem akarta telefonon intézni, az túl hűvös és
személytelen lett volna. Szemtől szemben kell elmondania nekik.
 – Helen? – kérdezte Eva hitetlenkedve, és Peter keze után kapott.
– De miért?
– Még nem tudjuk – felelte Gösta.
Peter szülei hallgattak. A barnaságuk elhalványult, és mintha
megöregedtek volna, amióta Gösta utoljára látta őket.
– Nem érem fel ésszel… – rázta a fejét Peter. – Helen? Alig volt
vele kapcsolatunk, csak hébe-hóba váltottunk pár szót. Ennyi.
Úgy nézett Göstára, mintha valami választ akarna kicsikarni
belőle, de a nyomozónak nem voltak válaszai. Ő is ugyanazokkal a
kérdésekkel viaskodott.
– Azt is beismerte, hogy ő ölte meg Stellát. Újra kihallgatjuk, és
átkutatjuk a házukat bizonyítékokért. Teljesen biztosak vagyunk a
dolgunkban, a beismerő vallomás csak az utolsó szeg volt a
koporsójában.
– Hogyan ölte meg? Mit tett vele?
Eva szavait alig lehetett hallani, inkább csak maga elé motyogott,
nem valakihez.
– Egyelőre keveset tudunk, de tájékoztatni fogjuk magukat.
– És James? – kérdezte Peter zavarodottan. – Hallottuk, hogy
bevitték kihallgatásra. Azt hittük…
– Az egy másik ügy – válaszolta Gösta.
Nem mondhatott nekik többet. Amíg nem kapják meg a vizsgálati
eredményeket, és nincs konkrét bizonyítékuk, nem tudják James
Jensent Leif meggyilkolásához kötni. De Gösta tisztában volt azzal,
hogy Fjällbackában szélsebesen terjednek a pletykák. Mindenkihez
eljutott a házkutatás és James kihallgatásának híre.
– Szegény gyerek! – mondta Eva lassan. – Helenék fia. Mindig
olyan elveszettnek tűnt. És most még ez is…
– Ne aggódj miatta – felelte Peter halkan. – Ő legalább él. Nea
nem.
Csend telepedett a konyhára. Csak az óra ketyegését lehetett
hallani. Végül Gösta megköszörülte a torkát.
– Személyesen szerettem volna elmondani. Sokat fognak beszélni.
De ne hallgassanak a pletykákra, ígérem, tájékoztatom magukat
mindenről.
Senki sem válaszolt. Gösta át akart térni a következő témára.
– Azt is el akartam mondani, hogy befejezték a… boncolást. Most
már visszakaphatják a testet, és elkezdhetik intézni…
Nem fejezte be a mondatot.
Peter ránézett.
– A temetést – egészítette ki.
Gösta bólintott.
– Igen, a temetést.
Már nem nagyon volt miről beszélniük.
Amikor Gösta elhajtott, visszanézett a tanyára a visszapillantó
tükörben. Egy futó pillanatig azt hitte, két kislányt lát, aki integet
utána. Pislogott, mire eltűntek.

– Mocskos disznók! – dühöngött James.

Eldobta a telefont, és fel-alá rótta a konyhát. Sam fásultan nézte.
Az egyik fele örült, hogy zaklatottnak látja az apját, aki mindig ura
volt a helyzetnek, aki azt hitte, övé a világ.
– Tényleg azt képzelik, hogy kibaszott interjúkat fogok adni? –
fújtatott James. – „Meg szeretnénk kérdezni, mi a véleménye…”
Basszák meg!
Sam a hűtőnek támaszkodott.
– Miért nem tudta tartani a száját? – torpant meg James.
Mintha csak most vette volna észre, hogy Sam figyeli. Megcsóválta
a fejét.
– Azok után, amiket értetek tettem. Amit feláldoztam értetek. Ez a
hála? – Folytatta a járkálást. – Harminc év rend és fegyelem. Aztán
meg ez a kibaszott káosz!
Sam hallotta a szavakat, felfogott mindent, de mintha a testén
kívül lett volna. Már semmi sem érinthette meg. Minden rendbe fog
jönni. Nem lesznek titkok, ő maga számolja fel őket. Eddig mintha
buborékban élt volna. Jessie-vel együtt. Semmilyen külső hatás nem
jutott el hozzájuk. Még a házkutatás sem, amelyről először azt hitte,
miatta van, mert kitudódott a terve. Az sem, hogy az anyja a
rendőrségen van. Semmi.
Már elkezdték az előkészületeket. Jessie mindent megértett,
amikor elolvasta Sam füzetét. Megértette, mit akar tenni a fiú,
megértette, mit kell tenni.
Sam Jamest nézte, aki a konyhaablakban állt, és remegett az
idegességtől.
– Tudom, hogy megvetsz – mondta nyugodtan.
James megperdült a tengelye körül, rámeredt, és összehúzta a
szemét.
– Mit zagyválsz itt? – kérdezte.
– Egy törpe vagy – mondta Sam lassan, és látta, ahogy James keze
ökölbe szorul.
A vastag ér a nyaka jobb oldalán lüktetett, és Sam élvezte a
reakciót, amelyet kiváltott. Egyenesen az apja szemébe nézett.
Életében először nem kerülte a tekintetét.
Amióta a világon volt, rettegett, aggódott, és azért küzdött, hogy
közönyös legyen, mégis újra és újra megsérült. A harag volt a
legádázabb ellensége, de most a barátja lett. Úrrá lett felette, és ez
hatalmat adott neki. Az embernek addig nincs hatalma, amíg nincs
vesztenivalója. És James ezt nem tudta.
Sam látta rajta, hogy habozik. Pislant egyet. Elhomályosul a
tekintete. Aztán megjelenik a gyűlölet. Tesz felé egy gyors lépést,
ütésre lendíti a kezét. Ekkor kopogtak az ajtón. James összerezzent.
Vetett egy utolsó, hosszú pillantást Samra, majd az ajtóhoz ment.
Egy férfihang hallatszott.
– Jó napot! Engedélyünk van egy újabb házkutatásra.
Sam a hűtőnek döntötte a fejét. Aztán a hátsó ajtón kiment a
teraszra. Jessie már várta.

Az egész település felbolydult. A hírek futótűzként terjedtek, ahogy a

kis közösségekben mindig, anélkül hogy bárki is értené, miként.
Egyszer csak mindenki tudott mindent.
Sanna a Centrumkioskennél hallotta. Nem volt ereje ebédet
készíteni, ezért úgy döntött, beéri kolbásszal és krumplipürével.
Ahogy ott állt a sorban, beszélni kezdtek. Stelláról. Helenről.
Linneáról. Először nem értette, miről van szó, így megkérdezte a
mögötte álló fiút, akiről tudta, hogy fjällbackai, és ő felvilágosította,
hogy Helent letartóztatták Linnea meggyilkolásáért. És beismerte,
hogy Stellával is ő végzett.
Sanna némán állt ott. Látta, hogy mindenki, aki tudta, kicsoda,
rábámul, a reakcióját várja. De képtelen volt bármit csinálni. Csak
az bizonyosodott be, amit már tudott, hogy valamelyik lány tette.
Olyan különös volt. Mindig egy párként gondolt Marie-ra és
Helenre. De most volt egy arc. Egy felelős. A kétségek, amelyek az
elmúlt harminc évben gyötörték, egyszeriben szertefoszlottak. Tudta
az igazságot. És ez semmi máshoz nem fogható érzés.
Kilépett a sorból. Hirtelen már nem is volt éhes. A víz felé indult,
ki a mólóra a turistairoda felé, leült a pontonhídra, és keresztbe
vetette a lábát. A szellő a haját lobogtatta. Lehunyta a szemét, és
élvezte a hűvös légáramlatot. Hallotta az emberek duruzsolását, a
sirályok vijjogását, a Bryggan kávézóban a tányérok csörömpölését,
és a szórványosan arra haladó autók berregését. Stellát látta maga
előtt. Látta, ahogy incselkedőn az erdő felé szalad, ő pedig kergeti.
Látta, ahogy intésre lendíti a kezét, és ahogy a mosolya felfedi csálé
fogacskáit. Látta az anyját és az apját, mielőtt még a borzalom
megtörtént, mielőtt még a gyásztól és a bizonytalanságtól
megfeledkeztek volna róla. Látta Helent. A tizenhárom éves Helent,
akit titokban bálványozott. És a felnőtt Helent, ahogy leszegi a
tekintetét, és visszafogottan viselkedik. Tudta, hogy nemsokára
megtudja, miért, de most még nem teheti fel a kérdéseit. Majd ha az
arcát simogató enyhe szellő alábbhagy, majd ha a bizonyosság
okozta megkönnyebbülés elmúlik.
Harminc év. Harminc hosszú év. Sanna a szél felé fordította az
arcát. És végre eleredtek a könnyei.
 Bohuslän, 1672

Három nappal az eljárás vége után, Lars Hierne bejött a fogdába.

Elin a sötétben várakozott. Beletörődött a sorsába. Magányos volt.
Adtak neki enni-inni, de nem sokat. Avas kását és egy kevés vizet.
Gyenge volt, és fázott, és már belenyugodott, hogy a patkányok
éjszakánként a lábujjait rágcsálják. Úgyis mindent elvettek tőle, a
patkányok akár a húsát is lerághatják.
A fény felé sandított, amikor kinyílt az ajtó. Hierne állt ott. Most is
elegáns ruhát viselt, és egy fehér zsebkendőt szorított az orrára a
szagok ellen. Elin már nem is érezte a bűzt.
– Elin Jonsdotter! Boszorkánysággal vádolták, és most lehetősége
van beismerni a bűnét.
– Nem vagyok boszorkány – mondta Elin halkan, és felállt.
Hasztalanul igyekezett leporolni a ruháját, mindene tiszta kosz
volt. Hierne undorral nézte.
– A vízpróba már úgyis igazolta. Úszott, mint egy hattyú. És ott
vannak a tanúvallomások. A beismerő vallomás csak segít magán.
Ha vezekel a bűnéért, visszafogadjuk a keresztény közösségbe.
Elin a hideg kőfalnak támaszkodott.
A fejében egymást kergették a gondolatok. A földi élet célja, hogy
a mennybe jussunk, elfoglalhassuk a helyünket Isten oldalán, és
öröklét legyen a jutalmunk, a szegény emberek küzdelmes
mindennapjai helyett.
Mégis megrázta a fejét. Hazudni bűn. És ő nem boszorkány.
– Nincs mit beismernem – mondta.
– Értem. Akkor odaát beszélünk – felelte a férfi, és intett az
őröknek.
 Kivonszolták Elint a folyosóra, majd belökték egy ajtón. Elin
levegő után kapkodott. Egy jól megtermett, bozontos, vörös szakállú
férfi nézett rá. A helyiségben érdekes eszközök és szerkezetek voltak.
Elin kérdőn pillantott Hiernére.
A férfi elmosolyodott.
– Ő itt Anders mester. Évek óta dolgozunk együtt, hogy fényt
derítsünk az ördög üzelmeire. Megyeszerte kényszerít
boszorkányokat vallomásra. Magának is megadjuk a lehetőséget,
Elin. De előbb még egyszer megkérdezem: hajlandó beismerni a
bűnét?
– Nem vagyok boszorkány – suttogta Elin, miközben szemügyre
vette a tárgyakat maga körül.
Hierne fújtatott.
– Hát akkor, Anders mester, lásson munkához! – mondta, és
elhagyta a helyiséget.
A dús, vörös szakállú, termetes férfi szótlanul méregette Elint. A
tekintete nem volt barátságtalan, inkább közönyös. De ez még
ijesztőbb volt, mint a gyűlölet, amelyhez Elin az utóbbi időben már
hozzászokott.
– Kérem – mondta, de a férfi nem reagált.
A plafonról lógó láncért nyúlt, mire Elin szeme elkerekedett.
Sikított és hátrált, amíg a hideg, nyirkos kőfalnak nem ütközött.
– Ne! Ne! Ne!
A férfi szó nélkül megragadta a csuklóját. Elin megvetette a
mezítelen talpát a kőpadlón, de hiába. A férfi könnyedén
megkötözte a kezét és a lábát. Egy ollót tartott Elin arca elé, aki eszét
vesztve sikongatott. A padlóra vetette magát, de a férfi rezzenéstelen
nyugalommal a hajába markolt, és elkezdte levágni. A szép hosszú
tincsek egymás után hulltak a padlóra, Elin pedig egyre csak
könnyezett tehetetlenségében.
Anders mester felkelt, és fogott egy palackot, amely az asztalon
állt. Amikor kihúzta a dugót, szeszszag áradt szét. Biztosan erőt kell
merítenie belőle, mielőtt képes volna teljesíteni a kötelességeit. Elin
abban reménykedett, hogy neki is ad egy kortyot, ami tompítja majd
a fájdalmat, de igazából nem hitt abban, hogy ez megtörténhet. A
férfi azonban nem emelte a szájához a palackot, hanem Elin feje fölé
tartotta. Elin hevesen pislogott, amikor a szesz a szemébe ment.
Semmit sem látott, kénytelen volt a hallására hagyatkozni. Valami
surrogott, és Elin a kovakő hangját vélte felismerni. Majd füstszagot
érzett. Egyre növekvő rémülettel vonaglott.
Aztán jött a rettenetes fájdalom. Anders mester a fejéhez tartotta
a lángot, és a szesz meggyulladt, leégett Elin maradék haja és a
szemöldöke.
Olyan leírhatatlanul fájt, hogy Elin úgy érezte, kilépett a testéből,
és kívülről látja magát. Amikor a tűz kialudt, az orrában érezte az
égett haj szagát, és felfordult a gyomra.
Lehányta magát, mire Anders mester dörmögött valamit.
Talpra cibálta a nőt, és tett valamit a csuklójára, majd felhúzta a
levegőbe. Az égő fájdalomtól Elin még mindig levegő után
kapkodott, de a kíntól, amikor a lánc a kezébe vágott, és elszorította
a vérkeringését, ordítani kezdett.
Úgy érezte, rosszabb már nem történhet, és nem értette, mit
kennek a hóna alá. De aztán megérezte a kénszagot, és megint
hallotta a kovakő sercenését. Lázasan vergődött, ahogy ott függött a
levegőben.
Üvöltött a fájdalomtól, amikor a férfi meggyújtotta a ként a hóna
alatt. Amikor a tűz kihunyt, elnémult, a fejét a mellkasára ejtette.
Csak nyöszörögni bírt.
Nem tudta, meddig lógott ott. Percekig vagy órákig. Mindenesetre
Anders mester teljes lelki nyugalommal asztalhoz ült, és
megebédelt. Amikor végzett, megtörölte a száját. Elin látása
kitisztult annyira, hogy homályosan lássa az árnyakat. Nyílt az ajtó,
és ő odafordította a fejét, de csak egy sötét alakot tudott kivenni. A
hangot viszont felismerte.
– Most már hajlandó beismerni a bűnét? – kérdezte Hierne lassan
és érthetően.
Elin vívódott. Azt akarta, hogy véget érjen a szenvedés, bármilyen
áron, de hogyan ismerhetne be valamit, amit nem követett el? Hát
nem bűn hazudni? Meg fog rajta könyörülni az Úr, ha hazudik?
Elkínzottan megrázta a fejét, és igyekezett kiejteni a szavakat, de a
szája megtagadta az engedelmességet.
– Nem… vagyok… boszorkány…
Egy pillanatra csend lett. Aztán Hierne kimérten azt mondta:
– Értem. Akkor, Anders mester, folytassa a munkát.
Az ajtó bezárult, és Elin újra magára maradt a kínzójával.
– Hogy ment?
Mellberg kikukkantott, amikor Patrik elhaladt az irodája előtt.
Meglepetten pillantott a főnökére. Ritkaságszámba ment, hogy
nyitva találta az ajtaját. De ebben az ügyben volt valami, ami
mindenkit foglalkoztatott.
Patrik megállt, és az ajtófélfának dőlt.
– Elsöprő siker. Megtaláltuk Nea ruháinak maradványait a
kandallóban a nappaliban. Helennek sikerült eltüzelnie a nagy
részüket, de szerencsére volt a ruhákon egy csomó műanyag, ami
nem égett el rendesen. Ezenkívül találtunk takarítóeszközöket is,
amelyeken vérnyomok voltak, és némi csokis kekszet a spájzban.
Bár ilyen sok háztartásban van, úgyhogy ez nem bizonyíték… A
műanyag maradványok és a vérnyomok azonban elégségesek ahhoz,
hogy alátámasszák a beismerő vallomást.
– Azt nem mondta el, hogy miért? – kérdezte Mellberg.
– Nem, de mindjárt beszélek vele megint. Csak meg akartam
várni a házkutatás eredményét. Meg hagyni is akartam, hadd főjön
egy kicsit a levében, talán akkor könnyebben megered a nyelve.
– Hát, harminc éven át tartotta a száját – jegyezte meg Mellberg
kétkedve.
– Igen. Most viszont vallott, nem? Szerintem beszélni akar.
Patrik körülnézett.
– Hol van Ernst?
Mellberg mormogott valamit.
– Á, Rita olyan vajszívű, hogy az már nevetséges…
Elnémult.
 Patrik várt egy darabig, majd nógatva kérdezte meg újra:
– Szóval hol van Ernst?
Mellberg megszeppenve vakarászta a fejét.
– Tudod, hogy odavannak érte a gyerekek. És hát, nehéz volt
nekik mostanában, finoman szólva. Úgyhogy inkább otthon
hagytam nekik…
Patrik elnyomott egy kacajt. Bertil Mellberg. A szíve mélyén igazi
jótét lélek.
– Jól tetted – mondta, de csak egy horkantást kapott válaszul. –
Megyek, beszélek Helennel. De egy szót se az újságíróknak arról,
amit most mondtam?
– Hiszen ismersz – Mellberg sértetten a szívére tette a kezét. –
Nálam jobb helyen semmilyen információt nem őrizhetnél.
– Aha – mondta Patrik, és nem állta meg mosoly nélkül, amikor
elfordult.
Intett Paulának, amikor elhaladt az irodája előtt, hogy tartson
vele, és a kihallgatóhelyiség felé vették az irányt. Annika már
átvezette ide Helent, és bekészített nekik egy kis kávét meg néhány
szendvicset. Helent senki sem tartotta erőszakosnak vagy szökésre
hajlamosnak, ezért inkább vendégként, mint bűnözőként bántak
vele. Patrik mindig is úgy tartotta, hogy több legyet lehet fogni
mézzel, mint légycsapóval.
– Jó napot, Helen! Hogy van? Nem kér ügyvédet? – kérdezte, és
bekapcsolta a diktafont.
Paula leült mellé.
– Nem, nem kérek – felelte Helen.
Sápadt volt, de összeszedett, és nem tűnt sem idegesnek, sem
zaklatottnak. Fekete haja, amelyet ősz szálak tarkítottak, copfba
fogva, a keze összekulcsolva az asztalon.
Patrik egy percig nyugodtan nézte. Aztán azt mondta:
– Találtunk maguknál néhány dolgot, ami alátámasztja a
vallomását. Nea ruháinak maradványait, amelyeket megpróbált
eltüzelni, meg egy véres felmosófejet, rongyot és vödröt.
Helen megdermedt. Sokáig vizslatta Patrikot, de aztán úgy tűnt,
ellazul.
– Így van – mondta. – Elégettem a kislány ruháit a kandallóban,
és feltakarítottam a pajtában. Talán a takarítóeszközöket is el kellett
volna égetnem.
– Csak azt nem értjük, miért? Miért ölte meg Stellát és Neát?
Paula hangja gyengéd volt.
Helen biccentett. Egyikükben sem volt nyoma se haragnak, se
erőszakosságnak. A hangulat csaknem álmos volt. Talán a meleg,
talán Helen beletörődő magatartása miatt. Kerülte a tekintetüket.
Aztán beszélni kezdett.
– Nagyon örültünk Marie-val, hogy együtt lehetünk. Az idő
gyönyörű volt, ahogy egész nyáron. Amikor az ember gyerek,
valahogy minden nyár napos. Legalábbis utólag így tűnik. Úgy
döntöttünk, elmegyünk fagyizni Stellával. Nagyon megörült neki,
bár Stella mindig mindennek örült. Annak ellenére, hogy sokkal
idősebbek voltunk nála, szerettünk vele játszani. Ő meg szeretett
utánunk osonni. Nagyon élvezte, amikor előugrott, és a frászt hozta
ránk. Mi meg hagytuk. Szerettük. Marie is, és én is. Nagyon
szerettük Stellát…
Helen elhallgatott, és az egyik berepedezett körömágyát babrálta.
Patrik kivárt.
– Vittük a babakocsit, szabályosan kényszerítenünk kellett, hogy
megüljön a fenekén Fjällbackáig. A legnagyobb fagyit vettük meg
neki. Be sem állt a szája. Emlékszem, hogy a fagyi olyan gyorsan
olvadt, hogy el kellett szaladnunk szalvétáért, és meg kellett
törölgetnünk. Stella… Stella vibráló kislány volt. Mintha folyton
túlcsordult volna benne valami.
Tovább piszkálta a körmét. Már vérzett, de Helen egyre tépdeste a
bőrdarabokat.
– A hazaúton is végig csacsogott. Előttünk szökdécselt, és Marie-
val megállapítottuk, milyen szépen csillog a vörösesszőke haja a
napfényben. Ragyogott. Gyakran látom a haját álmaimban…
Most már az ujján csorgott a vér. Patrik fogott egy szalvétát, és
odaadta neki.
 – Amikor megérkeztünk a tanyára, láttuk az apja kocsiját –
folytatta Helen, és bebugyolálta az ujját a szalvétába. – Mondtuk
neki, hogy menjen be, az apja otthon van. Meg… meg akartunk
szabadulni tőle, hogy egy kicsit kettesben maradhassunk. Láttuk,
hogy elindul a ház felé, és feltételeztük, hogy bemegy. Leszöktünk a
tengerszemhez, hogy fürödjünk. Beszélgettünk. Nagyon hiányoztak
a beszélgetések.
– Miről beszélgettek? – kérdezte Paula. – Emlékszik?
Helen a homlokát ráncolta.
– Nem egészen, de szerintem a szüleinkről. Mint a tizenévesek
általában. Hogy semmit sem értenek. Hogy igazságtalanok.
Végtelenül sajnáltuk magunkat akkoriban. Mindketten. Úgy éreztük
magunkat, mint egy nagy dráma áldozatai és hősei.
– És aztán mi történt? – szólt közbe Patrik. – Mi sült el balul?
Helen először nem felelt. Az ujjára csavart szalvétát kezdte
birizgálni, apró fecniket szaggatott le róla. Vett egy nagy levegőt,
sóhajtott, aztán halkan folytatta a történetét. Alig lehetett hallani,
amit mond, ezért Patrik közelebb tolta hozzá a hangfelvevőt, és
Paulával egyetemben előrébb hajolt.
– Megszárítkoztunk, és felöltöztünk. Marie ment a dolgára,
nekem pedig haza kellett volna indulnom. Emlékszem, azon
aggódtam, hogyan fogom megmagyarázni a vizes hajamat. Arra
gondoltam, majd azt mondom, a locsolóval játszottunk Stellával. De
akkor ott termett Stella. Utánunk lopódzott, ahelyett hogy hazament
volna. Mérges volt, amiért nélküle fürödtünk. Nagyon mérges.
Dobbantott a lábával, és kiabált. Hazafelé jövet megkérdezte, nem
fürdünk-e, és mi nemet mondtunk. Azt kiabálta…
Helen nyelt egyet. Úgy tűnt, tétovázik. Patrik figyelmeztetően még
közelebb hajolt hozzá.
– Azt kiabálta, beárul minket, amiért fürödtünk. Stella nem volt
buta, és olyan füle volt, akár egy parabolaantenna. Tudta, hogy a
szüleink megtiltották, hogy együtt legyünk, és bosszút akart állni
rajtunk. Én pedig… Nem tudom megmagyarázni, miért és hogyan
történt. De annyira hiányzott Marie, és tudtam, hogy ha Stella
lebuktat minket, soha többé nem láthatom.
Elhallgatott, és a szája szélébe harapott. Aztán felemelte a fejét, és
átható pillantást vetett a nyomozókra.
– Emlékeznek még arra, milyen volt, amikor tizenhárom évesen
egy barát jelentett maguknak mindent? És azt hitték, ez örökre így
marad? Az ember úgy érzi, hogy nélküle vége a világnak. Én is így
voltam Marie-val. Stella meg egyre csak kiabált és kiabált, és
tudtam, hogy mindent tönkretehet, és amikor megfordult, és
elfutott, olyan… olyan dühös lettem, annyira rettegtem, hogy csak el
akartam hallgattatni. Ezért felkaptam egy követ, és hozzávágtam.
Csak azt akartam, hogy befogja a száját, és meggyőzhessem, hogy ne
árulkodjon, vagy megvesztegethessem, vagy bármi más módon
rávegyem, hogy ne beszéljen. De a kő tompa puffanással tarkón
találta, egy kiáltás közepén elnémult, és összeesett. Megrémültem,
és futásnak eredtem, egészen hazáig rohantam, berobogtam a
szobámba, és magamra zártam az ajtót. Aztán jöttek a rendőrök…
Teljesen szétszaggatta a szalvétát, a darabkái szanaszét hevertek
az asztalon. Szaporán szedte a levegőt, és Patrik adott neki egy kis
időt, hogy összeszedje magát, mielőtt feltette a következő kérdést:
– Miért vallottak mindketten? És miért vonták aztán vissza a
vallomásukat? Miért vallott Marie, ha egyszer nem volt köze hozzá?
Helen a fejét ingatta.
– Gyerekek voltunk. Tudatlanok. Csak arra bírtunk gondolni,
hogy együtt lehessünk. Marie utálta a családját, mást sem akart,
csak megszabadulni tőlük. De nem tudom, sosem volt alkalmunk
beszélni erről. Szerintem azt hitte, hogy ha mindketten vallunk,
ugyanoda kerülünk. Azt gondoltuk, hogy börtönbe zárnak minket,
hiába vagyunk gyerekek. És Marie szívesebben ült volna rács mögött
velem, mint hogy otthon maradjon.
Pauláról Patrikra nézett.
– Hát, rosszul gondolta. Amikor rájöttünk, hogy nem egy helyre
fognak küldeni minket, megpróbáltuk visszacsinálni az egészet. De
már késő volt. Tudom, hogy nem lett volna szabad visszavonnom a
vallomásomat, el kellett volna mondanom, mi történt. De annyira
féltem! A felnőttek hihetetlenül haragudtak. Kiabáltak.
Fenyegetőztek. Mindenki kétségbeesett és felháborodott, annyi
érzéssel kellett szembenéznem, hogy alig bírtam. Ezért hazudtam
azt, hogy nem én tettem, nem én öltem meg Stellát. Nem volt
jelentősége… Ennyi erővel ki is tarthattam volna a vallomásom
mellett. A fiatalkorúak ellen indítható büntetőeljárás során így is,
úgy is arra jutottak volna, hogy bűnösök vagyunk, mindenki
bizalmatlanul méregetett. A többség azt hitte, én öltem meg Stellát.
Tudom, hogy beszélnem kellett volna, tisztáznom kellett volna
Marie-t a gyanú alól, de nem kaptunk büntetést, és arra gondoltam,
jobb dolga lesz egy nevelőcsaládnál, mint a sajátjánál. Aztán teltek
az évek, és úgy tűnt, hogy ügyesebben húz hasznot a rá vetülő
árnyékból, mint én. Annyiban hagytam az egészet.
Patrik lassan bólintott. Megfeszült a nyaka.
– Most már kicsit világosabb – mondta. – De Neáról is
beszélnünk kell. Szeretne szünetet tartani?
Helen megrázta a fejét.
– Nem, de még egy csésze kávét elfogadnék.
– Hozom – mondta Paula, és felkelt.
Patrik és Helen némán várakozott, amíg vissza nem tért. Az egész
kiöntőt behozta, meg egy doboz tejet, és mindenkinek teletöltötte a
csészéjét.
– Nea – mondta Patrik. – Mi történt?
A hangjában nem volt vádaskodás. Semmi agresszió. Mintha csak
az időjárásról csevegnének. Azt akarta, hogy Helen biztonságban
érezze magát. És érdekes módon, nem is haragudott rá. Pedig tudta,
hogy kellene. Ez a nő megölt két gyereket. Ennek ellenére Patrik
valamiféle rokonszenvet érzett iránta.
– Nea… – Helen a plafon felé pillantott, mintha megpróbálná
elképzelni a kislányt. – Nea… átjött hozzánk. A kertben voltam, és
egyszer csak ott termett. Szokott ilyet, meglógott otthonról, és átjött
hozzánk. Mindig hazaküldtem, hogy a szülei ne idegeskedjenek, de
azt mondta, mutatni akar valamit. Olyan lelkes volt, és vidám. Vele
mentem.
 – És mit akart mutatni? – kérdezte Paula.
Felemelte a tejesdobozt, de Helen megrázta a fejét.
– Azt akarta, hogy menjek be vele a pajtába. Megkérdezte,
játszom-e vele, mire én nemet mondtam, dolgom volt. Olyan
csalódottnak tűnt! Ezért azt mondtam, hogy megnézem, amit
mutatni akar, aztán hazamegyek.
– Nem kérdezte meg, hol vannak a szülei? Kora reggel volt.
Helen vállat vont.
– Nea gyakran kint játszott reggelente. Azt hittem, kiengedték
rögtön reggeli után.
– És aztán mi történt? – noszogatta finoman Patrik.
– Bementünk a pajtába. Volt bent egy macska, egy szürke macska,
a lábunk körül sündörgött. Nea azt mondta, a padláson akar
mutatni valamit. Megkérdeztem tőle, szabad-e egyáltalán itt lennie,
mire azt mondta, persze. Először ő mászott fel, aztán én. És…
Ivott egy korty kávét, és olyan óvatosan tette le a csészéjét, mintha
igen kényes tárgy volna.
– Aztán hátat fordítottam, csak egy másodpercre… Biztosan
leesett. Csak egy kurta sikolyt hallottam, aztán a puffanást. Amikor
lenéztem, ott feküdt. A szeme nyitva, a feje vérzett. Tudtam, hogy
halott. Mint ahogy azt is rögtön tudtam, hogy Stella halott, amikor a
kő fejbe találta. Pánikba estem…
– Miért vitte ki a pajtából? – kérdezte Patrik.
– Nem… Nem tudom… – Helen a fejét rázta, a keze enyhén
reszketett. – Stellát láttam magam előtt. A tengerszemnél. Hozzá…
Hozzá akartam vinni a kislányt. És el akartam tüntetni minden
nyomot, ami hozzám vezethet. Van egy fiam, akinek szüksége van
rám. Nem tudtam… Nem tudok…
Kipislogta a szeméből a könnyeket, a keze még jobban remegett.
Patrik igyekezett leküzdeni az iránta érzett rokonszenvét. Nem
értette. Nem akarta sajnálni, de képtelen volt megállni.
– Szóval eltakarította a nyomokat maga után?
Helen bólintott.
– Levittem a tengerszemhez. Levetkőztettem, lemostam, és a
fatörzs alá fektettem. Olyan meleg volt, nem aggódtam, hogy
megfázik…
Elnémult. Rájött, milyen őrült gondolat volt ez. A kávéscsészét
szorongatta.
– Sokáig ültem a tengerszemnél, aztán hazamentem, és
összeszedtem mindent, ami a pajta kitakarításához kellett. Láttam
Eva kocsiját elmenni, így zavartalanul dolgozhattam.
Patrik biccentett.
– Neának csokoládés kekszet találtak a gyomárban. Ilyesmi nem
volt náluk otthon.
Helen nyelt egyet.
– Én adtam neki. Amikor átjött, éppen kekszet ettem, és ő is kért.
Ezért adtam neki egyet.
– Megtaláltuk a papírját a pajtában – folytatta Patrik.
Helen bólintott.
– Igen, a pajtában adtam oda neki.
– Hol? Lent vagy a padláson?
Helen elgondolkodott. Aztán megrázta a fejét.
– Nem tudom. Nem emlékszem. Csak annyit tudok, hogy adtam
neki egy csokis kekszet.
– Jól van. – Patrik Paulára lesett. – Szerintem egyelőre ennyi,
majd később folytatjuk.
– Rendben – felelte Helen.
– Nincs szüksége valamire? – kérdezte Paula, amikor felálltak.
– Nincs, mindenem megvan.
Patriknak az az érzése támadt, hogy nem csak a pillanatnyi
szükségleteire értette. Összepillantott Paulával. Látta rajta, hogy
egyre gondolnak. Kaptak válaszokat. De újabb kérdések is
felmerültek.

Karím kinézett az autó ablakán. A gyomra minden méterrel jobban

összeszorult. Annyira vágyott a gyerekei után, ugyanakkor meg
rettegett találkozni velük. Képtelen volt átérezni az ő gyászukat is, a
sajátja épp elég volt neki.
 Bill volt olyan kedves, és elhozta a kórházból, amit Karím nagyra
értékelt. De képtelen volt beszélgetni vele. Bill igyekezett kötetlenül
csevegni, de pár perc után feladta, és hagyta, hogy Karím bámuljon
ki az ablakon. Amikor kitette, a bekötözött két kezére nézett, és
megkérdezte, ne segítsen-e. Ő csak azt felelte, elég, ha a vállára
akasztja a táskáját. Nem bírt volna elviselni még több sajnálkozó
pillantást, most nem.
Az ajtót nyitó nő nem tűnt svédnek. Biztosan Paula, a segítségét
felajánló rendőr anyja volt. Aki Chiléből menekült el 1973-ban.
Milyennek láthatta Svédországot? Rá is úgy néztek, mint a mostani
menekültekre, őt is gyanakvással és gyűlölettel fogadták? Amikor ő
jött, még más világ volt.
– Apa!
Haszan és Számija elé szaladt. A nyakába ugrottak, és Karím kis
híján elesett a súlytól.
– Hiányzott nekik – mondta a nő angolul, és az egész arca
ragyogott.
Még nem is üdvözölték egymást, de Karím először a gyerekei
illatát akarta beszívni, Amína illatát, az ő vonásait akarta látni a
lánya arcán és a fia szemén. Már csak ők maradtak neki Amínából,
ugyanakkor fájdalmasan emlékeztették arra, mit veszített el.
Végül elengedte a gyerekeket, és felegyenesedett. A kicsik
visszaszaladtak a nappaliba, és a kanapéra telepedtek egy kisfiú
mellé, aki kíváncsian, de félénken nézte Karímot, a szájában
cumival, az ölében egy plüssállattal. Aztán a gyerekműsor elvonta a
figyelmüket.
Karím letette a táskáját, és körülnézett. A lakás világos és
barátságos volt, de ő idegennek és elveszettnek érezte magát. Hová
menjenek? Neki és a gyerekeinek nincs otthona. Még a
legalapvetőbb dolgaik is hiányoznak. Az emberek alamizsnájától
függnek, akik nem is akarják, hogy itt legyenek. Mi van, ha utcára
kerülnek? Látott koldusokat az üzleteknél, kartonlapokkal maguk
előtt, amelyeken hibáktól hemzsegő felirat virított. Kinyújtott kezük
mögött üres, elkalandozó tekintet.
 Az ő felelőssége volt, hogy gondoskodjon a gyerekeiről, és
mindent megtett, ami csak a hatalmában állt, hogy biztonságot és
szebb jövőt biztosítson nekik. Most meg itt van. Idegen emberek
lakásában, és nem maradt semmije. És ekkor nem bírta tovább.
A földre rogyott, és eleredtek a könnyei. Tudta, hogy megijeszti a
gyerekeket, nem volna szabad félelmet keltenie bennük, erősnek
kellene mutatkoznia, de egészen egyszerűen nem bírta tovább.
Meleg kezeket érzett a vállán. A nő átkarolta, testének melege
szétáradt benne, és feloldott valamit a mellkasában, ami azóta ott
volt, hogy elhagyta Damaszkuszt. A nő megölelte, és ringatta, Karím
pedig hagyta magát.
A honvágytól majd’ megrepedt a szíve, a megbánás pedig porig
rombolt minden jobb életbe vetett reményt. Hajótörött volt.

– Jó napot!
Martin lába földbe gyökerezett, amikor meglátta, ki áll a
recepción. Elégedetten észrevételezte, hogy ezúttal még Annikának
is elakadt a szava. Némán ült ott, és Marie Wallra meredt.
– Miben lehetünk a segítségére? – kérdezte Martin.
Úgy tűnt, Marie tétovázik. Hiányzott belőle a szokásos
fölényeskedés, kissé bizonytalannak látszott. De jól áll neki, futott át
Martin fején. Mintha megfiatalodott volna.
– A forgatáson valaki azt mondta, behozták Helent. A kislány
meggyilkolásáért. Beszélni szeretnék valakivel, mert ez nem lehet
igaz.
A fejét csóválta, és szőke tincsei, amelyek az ötvenes évek divatja
szerint göndörödtek, csillogón repkedtek az arca körül. Martin a
szeme sarkából látta, hogy Annika még mindig meredten nézi. A
tanumshedei rendőrségen nem gyakran tették tiszteletüket
filmsztárok. Ha jobban belegondol, ez az első alkalom.
– Beszélhet a nyomozásvezetővel – mondta Martin, és biccentett
a nőnek, hogy kövesse.
Patrik irodája előtt megállt, és finoman bekopogott a nyitott ajtón.
– Patrik! Van itt valaki, aki beszélni szeretne veled.
 – Nem várhat? – kérdezte a kollégája, anélkül hogy felnézett
volna a papírjaiból. – Meg kell írnom Helen kihallgatásának
jegyzőkönyvét, aztán meg…
Martin a szavába vágott.
– Szerintem te is beszélni akarsz vele.
Patrik felpillantott. Csak az elkerekedő szeme árulkodott a
meglepettségéről, amikor észrevette Marie-t. Felállt, és kurtán
biccentett.
– Persze. Martin, csatlakozol?
Mire a férfi bólintott.
Ugyanabban a szobában foglaltak helyet, ahol Helennel is ültek
korábban. A széttépett zsebkendő darabkái még mindig ott voltak,
és Patrik gyorsan a tenyerébe söpörte, majd a szemetesbe dobta
őket.
– Foglaljon helyet, kérem – mondta, és az ablak melletti székre
mutatott.
Marie kétkedő pillantással nézett körül.
– Rég voltam ebben a helyiségben – jegyezte meg.
Martin rájött, hogy biztosan harminc éve is itt hallgatták ki, más,
de mégis ijesztően hasonló körülmények között.
– Kér kávét? – kérdezte Patrik, de a nő a fejét rázta.
– Nem… Igaz, hogy behozták Helent Nea meggyilkolása miatt? És
hogy beismerte Stella megölését?
Patrik habozott, Martinra sandított, aztán kurtán biccentett.
– Igaz. De hivatalosan még nem jelentettük be. Bár idefelé
kifogástalanul működik a pletykalánc.
– Nemrég hallottam – mondta Marie.
Felmutatott egy cigarettásdobozt, mire Patrik bólintott. Igazából
tilos volt idebent dohányozni, de ha valaha kivételt kell tenniük,
akkor ez most az az alkalom.
Marie nagy gonddal gyújtott rá, és szívott pár slukkot, mielőtt
beszélni kezdett volna.
– Sosem hittem el, hogy Helen ölte meg Stellát, és most sem
hiszem. Akármit mond is. De azt minden kétséget kizáróan tudom,
hogy a másik kislányt nem gyilkolhatta meg.
– Honnan? – kérdezte Patrik előrehajolva.
Kérdőn az asztalon álló diktafonra mutatott, és Marie bólintott. A
készülék zúgni kezdett, ahogy elindította, és gyorsan rámondta a
felvételre a dátumot meg az időpontot. Noha nem szabályszerű
kihallgatás volt, inkább készítsenek eggyel több felvételt, mint
kevesebbet. Az emberi emlékezet megbízhatatlan, olykor
kifejezetten félrevezető.
– Velem volt, amikor a kislány meghalt. Úgyis tudni akarták, hol
voltam hétfő reggel nyolc körül – mondta Marie, és bizonytalanul
nézett rájuk.
Martin köhintett egyet a füsttől, mindig is érzékenyen reagált rá.
– És hol találkoztak? – kérdezte Patrik.
Úgy érezte, az egész teste megfeszül.
– Helenéknél. Igazuk volt, hazudtam az alibimről, senkit sem
vittem haza vasárnap este. Nyolckor már Helenéknél voltam. Nem
szóltam neki, hogy megyek, mert biztosra vettem, hogy visszautasít,
ha felhívom előtte.
– Hogy ment oda? – kérdezte Patrik.
Martin a nő toronymagas cipősarkát leste az asztal alatt. Hát, tuti
nem gyalog, gondolta.
– A házbérletbe benne van egy autó is, amit használhatok. Egy
fehér Renault, a ház melletti parkolóban áll.
– A tulajdonos nevére, akitől a házat bérli, nincs autó bejegyezve,
már ellenőriztük.
– Az anyja nevén van. Akkor használják, amikor itt vannak
Svédországban. És amikor kivettem a házat, a kocsi is járt hozzá.
– Dagmar hétfő reggeli feljegyzéseiben is szerepel egy fehér
Renault – erősítette meg Martin.
– Helen először nem akart beengedni, de nagyon… meggyőző
tudok lenni, és végül beadta a derekát. Előtte való este beszéltünk
telefonon, és akkor mondta, hogy a férje elutazott. Különben oda
sem mentem volna. Halványan azt reméltem, hogy direkt azért
említette a férje távollétét, hogy átmenjek.
 – És a fia? Sam?
Marie megvonta a vállát, és beleszívott a cigarettába.
– Nem tudom, vagy aludt, vagy nem volt otthon. Mindenesetre
nem láttam. De a lányom társaságában találkoztam vele. A sors
fintora folytán összehaverkodtak, vagy talán több is van közöttük.
De hát mindketten kakukktojások.
– Mit akart Helentől? – kérdezte Patrik.
Ő is diszkréten köhintett egyet.
Marie arcán megint megjelent valamiféle sebezhetőség. Elnyomta
a cigarettát.
– Tudni akartam, miért hagyott el – felelte halkan. – Tudni
akartam, miért nem szeret már.
A helyiségben csend lett, csak az ablaknál döngicsélő legyet
lehetett hallani. Patrik arca kifejezéstelen volt. Martin iparkodott
megérteni, mit is mondott Marie. Patrikra sandított, aki némán
méregette a nőt, és úgy tűnt, nem igazán tudja, mit reagáljon a
kijelentésre.
– Maguk együtt voltak… – kezdte lassan.
Elejtett megjegyzések, homályos célzások, arckifejezések,
pillantások, hirtelen egy csomó részlet értelmet nyert.
– Folytassa! – kérte Patrik.
Marie lassan levegőt vett, aztán ugyanolyan lassan kifújta.
– Először nem is tudtuk, mi történik velünk. Tudja, ha itt nő fel az
ember, abban az időben… Hát, nem olyan volt, mint ma, ilyesmiről
nem nagyon tudtunk. Apa, anya, gyerekek, ez volt minden. Én még
csak nem is hallottam arról, hogy egy nő szerethet egy másik nőt,
egy férfi egy másik férfit. Ezért aztán eltartott egy ideig, mire
megértettük, hogy szerelmesek vagyunk egymásba. Soha nem
voltunk még szerelmesek senkibe, éppen csak kinőttünk a
gyerekkorból, a tízes éveinkben jártunk, és a fiúkról tereferéltünk,
pont, mint más lányok, mert tudtuk, hogy így kell. De érezni mást
éreztünk. Lassacskán átléptük a határokat. Megérintettük egymást.
Megsimogattuk egymást. Játszottunk és kísérleteztünk, soha nem
éltem át még ilyen erőteljes élményt. Volt egy külön kis világunk,
amelyben csak mi ketten léteztünk, és ez elég is volt, nem volt
szükségünk semmi másra. De aztán… Szerintem Helen szülei nem
tudták, csak megérezték, hogy valami olyasmi történik, ami
számukra elfogadhatatlan. Nem volt bizonyítékuk, semmi
konkrétum, de valahogy sejtették, mi folyik. Ezért elszakítottak
minket egymástól. Egy világ omlott össze bennünk. Hetekig sírtunk.
Kétségbeestünk. Csak arra tudtunk gondolni, hogy együtt lehessünk,
és teljesen tönkretett minket, hogy nem érinthettük meg egymást.
Tudom, hogy nevetségesen hangzik, annyira fiatalok voltunk, még
lányok, nem nők. De azt mondják, az első szerelem a legnagyobb. És
a miénk lángoló volt. Helen enni sem tudott, én meg mindenkivel
veszekedtem. Az otthoni helyzet még jobban elfajult, és mindent
megtettek, hogy kiverjék a fejemből ezt az egészet. Szó szerint.
Marie újabb cigarettára gyújtott.
Patrik felkelt, kinyitotta az ablakot, mire a légy kirepült.
– Most már biztosan értik, milyen különleges nap volt az, amikor
együtt vigyázhattunk Stellára. Persze hébe-hóba találkoztunk
titokban, de csak egyszer-kétszer és futólag. Helen szülei árgus
szemekkel figyelték a lányuk minden lépését.
– Helen azt mondta, elvitték Stellát a térre, és fagyiztak, majd az
erdőn át mentek vissza, és a tanyaudvaron hagyták a kislányt, mert
látták, hogy ott van az apja kocsija. Ez igaz? És aztán elmentek
fürdeni.
Marie bólintott.
– Így volt. Igyekeztünk gyorsan megszabadulni Stellától, mert
kicsit kettesben szerettünk volna lenni. Fürödtünk, csókolóztunk,
és… szerintem maguk is tudják. Akkor véltem látni valakit az
erdőben, és az az érzésem támadt, hogy figyelnek minket.
– És mi történt azután?
– Felöltöztünk. Mindketten hazamentünk. Hogy Helen megölte
volna Stellát, miután én elindultam… – Marie a fejét csóválta. –
Nehezen tudom elhinni. Egek, tizenhárom évesek voltunk! Biztosan
az a valaki volt, akit láttam, és azt is ki tudom találni, ki lehetett az.
James már akkoriban is rémes alak volt, folyton az erdőben
csámborgott, néha döglött állatokat is találtunk, szerintem James
gyakorolta a célba lövést. Mindig is a fegyverek, a háború, az ölés
volt a mániája. Mindenki tudta, hogy nincs ki a négy kereke.
Mindenki, kivéve Helen apját, ők ketten elválaszthatatlanok voltak.
Ha James nem az erdőben bóklászott, akkor Helenéknél volt. Az,
hogy elvette Helent… már-már vérfertőző.
Marie az orrát ráncolta.
– De akkor miért vallott annak idején? – kérdezte Patrik. – Miért
ismert be egy gyilkosságot, amit el sem követett?
Vajon Marie ugyanazt mondja erre, mint Helen?
– Naiv voltam. És nem fogtam fel a helyzet komolyságát.
Emlékszem, bizonyos fokig még izgalmasnak is találtam. Úgy
képzeltem, hogy így együtt lehetünk Helennel. Romantikus terveket
szőttem, hogy elítélnek, és egy helyre küldenek minket. Akkor
megszabadulok a családomtól, és Helennel lehetek. És ha
kiszabadulunk, miénk lesz a világ… Egy tizenhárom éves gyerek
fantáziái. Elképzelni sem tudtam, milyen következményekkel jár az
ostobaságom. Vallottam, és szívből reméltem, hogy Helen megérti,
mi a tervem, ami így is történt. Aztán amikor rájöttem, hogy nem
ugyanabba a gyerekotthonba küldenek minket, akkor már késő volt.
Senki sem hitt nekünk. Megoldották az ügyet, minden világos és
egyértelmű volt. Akár egy kis, piros szalaggal átkötött ajándék. Senki
sem kérdőjelezett meg semmit, senki sem akarta folytatni a
nyomozást. – Szünetet tartott, nyelt néhányat.– Elszakítottak
minket egymástól. Én különböző nevelőcsaládoknál kötöttem ki,
Helen meg Marstrandba költözött a családjával egy rövid
nevelőintézeti időszak után. Számoltam a perceket, mikor leszünk
mindketten tizennyolc évesek…
– És mi történt, amikor betöltötték a tizennyolcat? – kérdezte
Martin.
Valósággal csüngött Marie ajkán. A történet, amely kibontakozott
előttük, hihetetlen volt, mégis kristálytiszta és egyszerű. Nem
maradtak lyukak, megmagyarázott mindent, amit tudni véltek, de
képtelenek voltak megragadni.
 – Felhívtam Helent. És visszautasított. Azt mondta, hozzámegy
Jameshez, és tudni sem akar rólam. Hogy az egész hiba volt…
Először nem hittem neki. Amikor rájöttem, hogy komolyan
gondolja, összeomlottam. Még mindig szerettem. Az érzéseim
ugyanolyan erősek voltak. Nem egy ostoba kamaszszerelem volt,
amit kinő az ember. Ellenkezőleg, idővel és a körülmények
változásával csak még jobban szerettem. De ő hallani sem akart
rólam. Nem fért a fejembe, de mit tehettem volna? A legnehezebben
azt fogadtam el, hogy a világ összes férfija közül pont Jameshez
megy hozzá. Valami bűzlött. De nem tehettem mást, annyiban
hagytam a dolgot. Mostanáig. Nem lehetett véletlen, hogy én
kaptam meg ezt a filmszerepet, és vissza kellett térnem ide. Azért
volt, hogy válaszokat kapjak. Sosem tudtam kiverni a fejemből
Helent. Ő volt a nagy szerelmem. És azt hittem, én is az övé.
– Vagyis ezért kereste fel aznap reggel? – kérdezte Patrik.
Marie bólintott.
– Igen, eltökéltem, hogy kiszedem belőle a válaszokat. De ahogy
mondtam, először be sem akart engedni.
– És utána mi történt? – tudakolta Patrik.
– Kimentünk a hátsó teraszra, és beszélgettünk. Eleinte
idegenként bánt velem. Hűvösen és pökhendin. De én láttam benne
azt a Helent, akit ismertem, akármennyire is igyekezett leplezni.
Ezért megcsókoltam.
– Hogyan reagált?
Marie óvatosan végighúzta az ujját a száján.
– Először sehogy. Aztán viszonozta. Mintha nem is telt volna el
harminc év. Az én Helenem volt, aki hozzám simult, és tudtam, hogy
végig igazam volt, és sosem szűnt meg szeretni. Meg is mondtam
neki. Nem tagadta, de arra nem kaptam észszerű magyarázatot,
miért hagyott el. Nem tudta, vagy nem akarta megmagyarázni.
Kérdeztem Jamesről, mondtam neki, hogy képtelen vagyok elhinni,
hogy tizennyolc évesen hozzá akart menni, hogy szerette. Itt valami
nem stimmel. De ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy beleszeretett.
Hogy őt választotta helyettem, és ezt el kell fogadnom. De tudtam,
hogy hazudik, ezért végül begurultam, és otthagytam. Ott, a
teraszon. Ránéztem az órára, amikor indultam, késésben voltam a
forgatásról. Húsz perccel múlt nyolc. Szóval ha a kislány nyolc körül
halt meg, Helen nem lehet a gyilkosa. Akkor velem volt.
– Akkor maga szerint miért állítja, hogy ő ölte meg? – kérdezte
Patrik.
Marie beleszívott a cigarettájába, és elgondolkodott.
– Szerintem Helennek sok titka van – mondta végül. – És egyedül
ő tudja a nyitjukat.
Váratlanul felpattant.
– Vissza kell mennem a stúdióba. Nekem csak a munkám van.
– Van egy lánya – szaladt ki Martin száján.
Marie rámeredt. A korábbi lemeztelenítettség és sebezhetőség
elillant.
– Munkahelyi baleset – felelte kurtán, majd otthagyta őket a
füsttől és súlyos parfümillattól terhes levegőjű helyiségben.
– Maradj már veszteg, Bertil! – sziszegte Paula.
Lehetetlenség volt megkötni Mellberg nyakkendőjét. Rita már jó
ideje feladta a bajsza alatt káromkodva, és most már csipkedniük
kellett magukat, ha nem akartak elkésni Kristina és Gunnar
esküvőjéről.
– Minek kell ilyen rohadtul kinyalnunk magunkat? Ki a franc
találta ki, hogy akkor elegáns az ember, ha egy hurokkal a nyakán
mászkál – zsörtölődött Mellberg, és meghúzta a nyakkendőt, amitől
a Paula által tökéletesen megkötött csomó, feljebb csúszott.
– A rohadt életbe már! – szentségelt Paula, de rögtön meg is
bánta, amikor Leo csillogó szemmel ismételgetni kezdte a „rohadt”
szót.
Mellberg kuncogott, és Leóhoz fordult, aki az ágyról figyelte őket.
– Jól van, ismerned kell néhány csúnya szót is, lépten-nyomon
használjuk őket. Mondd, hogy „franc” meg „fene”!
– Fraaanc! Feneee! – kiáltotta Leo, mire Paula Mellbergre
meredt.
– Egy nagyra nőtt gyerek vagy. Káromkodásokat tanítasz egy
háromévesnek? – Leóhoz fordult, és szigorúan rászólt: – Nem
szabad azokat a szavakat mondanod, amiket Bertil papa tanít.
Hallod?
Leo csalódottan pislogott rá, majd elanyátlanodva bólintott.
Mellberg kacsintott, és odasúgta neki:
– Rosseb.
– Rosseb – ismételte Leo, és elvigyorodott.
Paula felnyögött. Szent ég! Lehetetlen küldetés. És most nem csak
a nyakkendőcsomóra gondolt.
– Mi lesz, ha Karím és a gyerekek nem találnak lakást? – kérdezte,
miközben tett egy utolsó kísérletet a nyakkendő megkötésére. –
Látom Karímon, hogy terhes neki itt laknia, és hosszú távon nekünk
sem lesz jó, találniuk kell valamit. Tökéletes megoldás lenne, ha
megkaphatnák a szomszédos lakást, de képtelen vagyok beszélni a
tulajjal, hogy megkérdezzem a bérről. Az önkormányzat meg nem
tud másik lakást ajánlani.
– Majd megoldódik – dörmögte Mellberg.
– Megoldódik? Mondani könnyű, te teszel rá. Kisujjadat sem
mozdítod, hogy segíts Karíméknak, pedig részben a te hibád, hogy
így alakult.
Paula a szája szélébe harapott, az utolsó megjegyzése
szükségtelenül keményre sikeredett. De annyira bosszantotta, hogy
senki sem hajlandó segíteni a családnak, hogy felforrt a vére.
– Pont olyan vagy, mint az anyád – mondta Mellberg vidáman,
látszólag rá se hederítve a kitörésre. – Néha elmegy, de türelmet és
önuralmat kellene gyakorolnotok, mindkettőtöknek. Vegyetek
példát rólam. Mindig minden megoldódik. Ahogy Az
oroszlánkirályban mondják: Hakuna matata!
– Hakuna matata! – kiabálta Leo boldogan, és ugrálni kezdett az
ágyon.
Az oroszlánkirály volt a kedvenc filmje, mostanában napjában
ötször lement.
Paula dühösen elengedte Mellberg nyakkendőjét. Tudta, hogy
nem volna szabad hagynia, hogy felbosszantsa, de a fesztelensége
megőrjítette.
– Bertil, azzal már megtanultam együtt élni, hogy általában önző
és önimádó disznó vagy! De hogy teljes egészében leszarod, hogy
megy Karím és a két kisgyerek sora, akik éppen most veszítették el
az édesanyjukat, ez… ez… – Olyan mérges volt, hogy nem jutott
eszébe a megfelelő szó. – A rohadt életbe! Mást nem mondhatok.
Amikor kiviharzott a hálószobából, még hallotta Leo vidám
„rohadt, rohadt” kiáltásait, de erről majd elbeszélget vele később.
Most el kell kapnia azt az istenverte tulajt, ha nem akar holnap
megint bekopogni hozzá. Összefogta a bő szoknyáját, és
káromkodott, amikor megbotlott a lépcsőn a magas sarkújában. A
kiöltözés nem volt az erőssége, és szó, mi szó, nevetségesnek érezte
magát ebben a ruhában. Nem praktikus, gondolta, miközben még
egyszer megbotlott a háztulajdonos lakása előtt. Bezörgetett, és már
éppen újra kopogni akart, még erősebben, amikor kinyílt az ajtó.
– Mi van? – kérdezte a tulajdonos. – Ég a ház?
– Nem, nem – felelte Paula, és ügyet sem vetett a meglepett
pillantásra, amellyel a férfi méregette, amikor meglátta ruhában és
magas sarkúban.
Hivatalos testtartást vett fel, de érezte, hogy nehéz tekintélyt
sugároznia ebben a virágos hacukában és cipellőben.
– A lakásról van szó. A menekült családnak, amelyik nálunk lakik.
Tudom, hogy van néhány ezer különbség az önkormányzati
támogatás és a havi lakbér között, de valahogy csak meg lehet
oldani. A lakás üresen áll, a családnak meg otthonra van szüksége.
És a szomszédunkban lakhatnának, nem éreznék magukat egyedül.
Tisztában van azzal, hogy jóban vagyunk velük, aláírom a papírokat,
vagy bármi. Nem igaz, hogy nem szorult magába egy kis emberség!
Egy kétgyerekes családnak van szüksége segítségre!
Csípőre vágta a kezét, és a férfira bámult. A tulajdonos
meglepetten viszonozta a pillantását.
– De már elintéztük – mondta. – Bertil volt itt tegnap, és azt
mondta, hogy fizeti a különbözetet, amíg szükséges. Hétfőn
költözhetnek.
Paulának leesett az álla.
A tulajdonos összezavarodva rázta a fejét.
– Nem mondta? Arra kért, Karímnak ne szóljak, ha összefutunk,
mert azt akarta, hogy maga mondhassa el neki.
– A szemétláda! – motyogta Paula.
– Tessék? – kérdezte a tulajdonos.
– Semmi, semmi – hadonászott Paula védekezőn.
Lassan fellépcsőzött Mellberg és Rita lakásába. Tudta, hogy
Mellberg halálra röhögi magát az ő kárára. De hadd tegye! Sosem
fogja kiismerni ezt az alakot. Ő volt a legmerevebb, legfafejűbb,
legszűklátókörűbb, legmakacsabb pacák, akit csak hordott a hátán a
föld. De Leo istenítette. Paula csak ezért nézte el neki a hülyeségei
zömét. És sosem fogja elfelejteni neki, hogy lakást szerzett
Karímnak meg a gyerekeknek.
– Gyere ide, hadd kössem meg azt a hülye nyakkendőt! –
kiáltotta, amikor belépett a lakásba.
Hallotta, ahogy a hálószobában Leo vidáman hajtogatja: „Hülye!
Hülye!”

– Ebben kövér vagyok? – kérdezte Erica aggódva, és Patrikhoz

fordult.
– Gyönyörű vagy benne – mondta a férfi, hátulról hozzásimult, és
átölelte. – Hmmm, de jó illatod van!
A nyakába szuszogott.
– Vigyázz a hajamra! – nevetett Erica. – Miriamnak másfél
órájába került megcsinálni, szóval eszedbe se jusson…
– Nem értem, miről beszélsz – mondta Patrik, és a nyakába
szagolt.
– Fejezd be!
Erica elhúzódott tőle, és szemügyre vette a tükörképét.
– Nem olyan rossz ez a ruha, ugye? Féltem, hogy valami
lazacszínűben kell pompáznom, nagy rózsákkal a derekamon, de az
anyád meglepett. Az ő ruhája is gyönyörű.
– Hát, én továbbra is azt mondom, hogy ez az egész esküvő fura –
dörmögte Patrik.
– Ne légy nevetséges! – sóhajtott Erica. – A szülőknek is van
életük. Én hetvenévesen is le akarok feküdni veled…
Rámosolygott a tükörben.
– Egyébként meg mókás lesz látni, Anna hogyan néz ki. Igazi
kihívás volt koszorúslányruhát varrniuk neki.
– Hát igen, már elég nagy a hasa – mondta Patrik, és leült az
ágyra, hogy bekösse a cipőjét.
 – Egyébként mit gondolsz az újabb fejleményekről? Kiigazodik
valaki Helen és Marie meséjén?
– Nem tudom – dörzsölgette a szemét Patrik. – Egész éjjel ezen
járt az eszem, és nem tudom, mit gondoljak. Helen tagadja, hogy
szerelmi viszony lett volna közöttük Marie-val. Azt mondja, ez
puszta kitaláció, és aznap reggel Marie nem járt nála. De Dagmar
feljegyzései szerint elhaladt a háza előtt egy fehér Renault, ami
amellett szól, hogy Marie igazat mond. Pillanatnyilag azonban csak
az ő szava van a kezünkben. És ha még Helennél volt is nyolckor,
nem tudjuk, hogy Nea órája valóban a halála pillanatában állt-e
meg. El is romolhatott, nem biztos, hogy akkor ment tönkre, amikor
leesett a padlásról. Szóval minden nagyon bizonytalan, és sokkal
jobban fogom érezni magam, ha megkapjuk az elemzés
eredményeit, és konkrét bizonyítékaink lesznek. Mindenesetre
ahhoz már most is elég bizonyítékunk van, hogy bent tartsuk
Helent, a vallomása olyan sok ponton stimmel, hogy valójában nincs
is okunk kételkedni benne. A nyomok a pajtában, a keksz, amit
Neának adott, a ruhák, amiket megpróbált elégetni, ujjlenyomatok…
Erica látta a férjén, hogy valami bántja.
– De? – kérdezte.
– Csak nem szeretem az elvarratlan szálakat, és vannak dolgok,
amik sehogy sem állnak össze. Például Helen azt mondja, hogy fejbe
dobta egy kővel Stellát, látta, hogy meghalt, és hazafutott. De a régi
vizsgálat szerint Stellát többször fejbe verték. És a vízben találták
meg. Hogy került oda?
– Harminc év telt el, az emlékek eltorzulhatnak ennyi idő alatt –
felelte Erica, és vetett egy utolsó pillantást a tükörbe.
Megperdült a tengelye körül Patrik előtt.
– Parapapám! Megfelelek?
– Lélegzetelállítóan szép vagy! – mondta Patrik, és így is
gondolta.
Felállt, és megigazította a nyakkendőjét. Aztán utánozta Erica
piruettjét.
– És én?
 – Nagyon csinos vagy, szívem – mondta a nő, és szájon csókolta a
férjét.
Aztán elmerengett. Valami, amit Patrik mondott, szöget ütött a
fejébe. De mi is?
Patrik átölelte, és a gondolat tovaszállt. Annyira jó illata volt a
férfinak. Óvatosan újra megcsókolta.
– Szerinted mi van az ördögfiókákkal? – kérdezte Patrik. – Még
mindig csinosak és tiszták, vagy kezdhetjük elölről az egészet?
– Reméljük a legjobbakat – válaszolta Erica, és lement a lépcsőn.
Történnek még csodák, gondolta, amikor belépett a nappaliba.
Noel és Anton egymás mellett ült a kanapén, elbűvölően helyesek
voltak a mellényükben, fehér ingjükben és csokornyakkendőjükben.
Vélhetően Majának volt köszönhető. Ott állt előttük, és le sem vette
róluk a szemét. Nagyon határozott börtönőr volt hercegnőruhában.
Maga választhatta ki, mit akar felvenni, és nem meglepő módon egy
rózsaszín tüllszoknya mellett döntött. A hab a tortán egy rózsaszín
virág volt a hajában, amelyet Erica némi nehézségek árán tűzött
bele. Nem kis teljesítmény volt a részéről.
– Hát akkor – mosolygott az ünneplőbe bújt családjára –, irány a
nagymama esküvője!
Amikor megérkeztek a templomhoz, már sok vendég összegyűlt.
Kristina és Gunnar, annak ellenére, hogy Tanumshedében lakott,
úgy döntött, Fjällbackában kel egybe, amit Erica meg tudott érteni.
A fjällbackai templom hihetetlenül szép volt, úgy tornyosult a kis
falu és a csillogó tenger fölé, mint egy gránitoszlop.
A fiúk előreszaladtak, Erica nyugodt szívvel Patrikra hagyta őket.
Kézen fogta Maját, és elment megkeresni Kristinát. Körülnézett,
hátha meglátja Annát, aki szintén koszorúslány lesz, de sem őt, sem
Dant nem sikerült felfedeznie. Jellemző Annára, hogy elkésik.
– Hol van Emma? – kérdezte Maja.
Anna lánya, Emma volt a kedvenc unokatestvére, és hogy hasonló
ruhában lesznek, óriási esemény volt Maja kis világában.
– Nemsokára jönnek – nyugtatta meg Erica, és elfojtott egy
sóhajt.
 Bement a kis helyiségbe, ahol a lelkész és a menyasszony kísérete
várakozott, amíg a vendégek helyet foglaltak a templom
padsoraiban.
– Hűha! – mondta, amikor megpillantotta az anyósát. –
Gyönyörű vagy!
– Köszönöm, te is – felelte Kristina, és melegen átölelte. – Hol
van Anna?
– Késik, mint mindig – válaszolta Erica –, de most már bármikor
befuthat.
Elővette a mobilját, hogy megnézze, nem üzent-e Anna, és igen: a
kijelzőn ott állt a neve.
Elolvasta az SMS-t, aztán egy félmosollyal azt mondta:
– Nem fogod elhinni! Elment Munkedalba, hogy elhozza Bettinát.
És hazafelé jövet felforrt a hűtővíz. Most ott állnak az út szélén, és a
trailert várják, Anna már fél órája próbál taxit keríteni.
– És csak most szól? – jegyezte meg Kristina élesen.
Erica is erre gondolt, de nyugalmat erőltetett magára. Ez az
anyósa napja, és semmi sem ronthatja el.
– Biztosan jönnek. Egyszerűen elkezdjük nélkülük.
– El is – mondta Kristina. – Az emberek várnak, és nem
késhetünk el az ebédről a Stora Hotelletben. Csak nem fér a
fejembe, hogy tud mindig…
Sóhajtott egyet, de Erica látta rajta, hogy már elpárolgott a mérge.
Néha azt kell szeretni, ami van. És senki sem volt különösebben
meglepve. Annával mindig történt valami.
Megkondultak a harangok, és Erica odaadta Kristinának a
menyasszonyi csokrot.
– Itt az idő – mondta Gunnar, és arcon csókolta a leendő
feleségét.
Olyan elegáns volt a fekete öltönyében, barátságos arca ragyogott,
amikor a menyasszonyára nézett. Ez jó, gondolta Erica. Ez jó, ez
remek, ez nagyon rendben van. Érezte, hogy könnyek gyűlnek a
szemébe, és iparkodott összeszedni magát. Érzelgős idióta, ha
esküvőre kerül a sor, de a sminkjének legalább addig ki kellene
tartania, amíg az oltár elé vonulnak.
– Jól van, bemehetnek – intett nekik az egyházfi.
Erica gyorsan körülnézett a templomkapuban, Anna sehol. De
nem várhatnak tovább.
Az orgona felcsendült, megszólalt az esküvői induló, és Kristina
meg Gunnar kéz a kézben végigvonultak a templomon. Erica Maja
kezét fogta, és mosolyogva nézte a lányát, aki véresen komolyan
vette a szerepét. Az oltár felé lépdelve királynői méltósággal
integetett a vendégeknek.
Az oltárnál Erica és Maja balra lépett, Kristina és Gunnar pedig a
lelkész elé állt. Patrik az első sorban ült az ikrekkel, és hangtalanul
azt tátogta:
– Hol van Anna?
Erica alig észrevehetően a fejét ingatta, és a szemét forgatta.
Milyen szerencsétlen az ember! Emma annyira örült, hogy
koszorúslány lehet!
A ceremónia hangulatos volt, a jegyespár a megfelelő helyen igent
mondott. Erica elmorzsolt egy könnycseppet, de meglepő módon
sikerült türtőztetnie magát. Kristinára mosolygott, miközben a
kivonulásra vártak.
De a kivonuló zene helyett ismét az induló csendült fel. Erica
elképedve lesett fel a karzatra. Részeg ez a kántor? Aztán meglátta
őket. És hirtelen mindent megértett. A nyugtalansága elszállt, és
könnyek kezdtek peregni az arcán. Kristinára nézett, aki mosolygott,
és szaporán pislogott. Gunnarral együtt oldalra húzódtak,
Ericáékkal szembe.
A padsorokon moraj futott végig, a jegyespárt halk meglepett
mosolyok kísérték az oltárig. Anna elhaladtában Ericához fordult,
aki most már annyira sírt, hogy levegőt alig kapott. Hálásan elvette a
zsebkendőt, amelyet valaki a kezébe nyomott, és amikor felnézett,
látta, hogy Patrik osont oda hozzá.
Anna gyönyörű volt. Bordűrrel ellátott fehér ruhát választott,
amely a hasára simult, így kiemelte, és nem elrejtette. Szőke haját
kiengedve viselte, a fátylat egyetlen diadém tartotta. Erica felismerte
ezt a fátylat. Ez volt rajta is, amikor hozzáment Patrikhoz, és ezt
viselte az édesanyjuk is annak idején. Dan fess volt, sötétkék öltöny
volt rajta, egyszerű fehér inggel és kék nyakkendővel. Széles vállával
és szőke hajával úgy nézett ki, mint egy viking, de meglepően jól állt
neki az elegáns ruha.
Miután elmondták a fogadalmat, majd férjjé és feleséggé
nyilvánították őket, Anna Ericára nézett. És Erica felfedezett valamit
a pillantásában, amit még sosem látott az ő izgága kishúgán. Békét.
Erica értette, mit üzen neki szavak nélkül Anna. Hogy most már ő is
megnyugodhat. Nem kell többé idegeskednie. Anna révbe ért.

A nap még mindig melegen sütött, amikor Marie elnyúlt a stégen

álló nyugszéken. A délutáni napsütés most is olyan igézően szép
volt, mint mindig. Jessie egy órája ment el itthonról, így a ház üres
volt. Megint Sammal lógott, valami buliba készültek. Jessie bulikba
jár, ez ígéretes változás.
Marie többet ivott, mint szokott, de nem számított. Másnap csak
délre ment forgatni. Mohón itta ki az utolsó kortyokat a pohárból, és
a kisasztalon álló palackért nyúlt. Üres volt. Megpróbált felállni, de
rögtön visszaesett.
Végül sikerült felkecmeregnie. Az üres üveggel a kezében
bebotladozott a konyhába. Kinyitotta a hűtőt, és kivett egy palack
hideg pezsgőt. Ma este a harmadikat. De szüksége volt rá,
tompítania kellett a fájdalmat.
Nem is tudta, mit hitt. Hogy Helen kitálal, megerősíti, hogy Marie
igazat mondott, úgy tesz, mintha nem volna rejtegetnivalójuk? De
Helen megint visszautasította. Eltaszította, megalázta.
Marie-t meglepte, hogy még mindig ennyire fáj, most, harminc
évvel később is. Egy egész életet szentelt a felejtésnek, és olyan
sikereket ért el, amilyenekről Helen csak álmodozhatott. Élt, fékek
nélkül, határok nélkül, szemellenző nélkül. Míg Helen a szürke
hétköznapok terhe alatt görnyedezett, a rémes férje és a furcsa fia
oldalán. Még mindig Fjällbackában lakott, ahol ha valaki meg mert
inni egy pohár bort kedden, vagy az unalmas hamvasszőkénél
merészebb színűre festette a haját, az emberek összesúgtak a háta
mögött.
Hogyan utasíthatta vissza Helen?
Marie lehuppant a székre, a pezsgő a kezére ömlött, gyorsan
lenyalta. Aztán töltött a poharába, és felöntötte baracklével. Az
italtól kellemesen ellazult a teste. Arra gondolt, amit annak az
elbűvölő vörös rendőrnek mondott. Hogy Jessie egy munkahelyi
baleset. Bizonyos fokig így is gondolta. Soha nem akart gyereket.
Tett érte, hogy ne maradjon a nyakán egy kölyök. Mégis terhes lett.
Ráadásul egy köpcös kis producertől. Aki persze házas volt. Mint
mindnyájan.
Utált állapotos lenni, és komolyan azt hitte, hogy belehal a
szülésbe. A csecsemő nyálkás volt, vörös, dühös, és követelőzően,
mohón zabált. Aztán gyerekfelvigyázók, és amint lehetett,
bentlakásos iskolák sora következett. Alig kellett a gyerekkel
foglalkoznia.
Eltűnődött azon, mi lesz Jessie-ből. Amíg be nem tölti a
tizennyolcat, Marie havonta kapott pénzt a köpcös producertől. Az
egyezségük értelmében. Amint Jessie tizennyolc lesz, már nem
szolgál semmiféle célt Marie életében. Megpróbálta elképzelni az
életét a lánya nélkül. Örült a magánynak és a szabadságnak. Az
emberek mindig csalódást okoztak neki. A szeretet csalódás.
Csak idő kérdése, hogy az újságíróknak is a fülébe jusson, milyen
kapcsolatban volt Helennel. Nem is értette, hogyan terjednek ilyen
gyorsan errefelé a hírek, de mintha az embereknek közös tudatuk
lenne. Hírek, információk, pletykák, tények, hazugságok – minden
szélsebesen terjedt.
Nem tudta, hogy ez rossz-e. Mostanában divat volt. A művész- és
színészvilágban szinte trendinek számított azonos neműekkel
lefeküdni. Ez is egyfajta védjegy lehet. Hogy követi a divatot. A film
szponzorai ki fognak ugrani a bőrükből. Egy megosztó sztár kész
főnyeremény. Először a gyilkosságról szóló híresztelések. A tiltott,
sötét, veszélyes oldal. Ami mindig vonzó. Aztán a románc. A hiba.
Két fiatal lány, akit elszakított egymástól az értetlen felnőttvilág.
Mennyire banális! Mennyire drámai! És milyen hatásos!
Marie felemelte a csaknem üres poharat. A buborékok csábító
táncot jártak. Csak ők álltak mellette az évek alatt. Ők voltak a
hűséges kísérői.
Az üvegért nyúlt. Addig akart inni, amíg a sötétség és az alkohol ki
nem töröl minden gondolatot. Helent. Jessie-t. Mindazt, amije van.
És mindazt, amije sosem volt.

– Hahó!
Mellberg félrehúzódott, és befogta a fülét. Az emberek éktelen
lármát csaptak.
– Igen? – kérdezte, és igyekezett megérteni, mint mond a hívó.
Még kijjebb ment, amíg végül kitisztult a vonal, és meghallotta az
Expressennél dolgozó ismerőse hangját.
– Kaptak füleseket? Igen, minket is hívogatnak. Mindenki
felismerni véli a hangot. A postástól a szomszédomig mindenki…
Mi? Hogy oda kérték a fuvart? Mikor? Mi? Beszéljen hangosabban!
Figyelmesen hallgatott. Aztán megszakította a hívást, és
visszament az étterembe. Patrikot egy kanapén találta meg, ahol egy
hölggyel társalgott. A nőnek már jócskán lejárt a szavatossági ideje,
de a bor szemmel láthatólag felfrissítette.
– Hedström! Tudnál jönni?
Patrik hálásan nézett rá, és elnézést kért a hölgytől.
– Ki volt ez a szipirtyó? – kérdezte Mellberg.
– Majdnem száz. A nagyanyám sógornője vagy valami ilyesmi.
Van itt egy csomó ember, akiről azt sem tudtam, hogy a rokonom.
– Ez a legrémesebb az esküvőkben. Ezért nem akarok
megházasodni – mondta Mellberg. – Hiába könyörög Rita, sosem
veszem el. Egyesek lelkének szabadnak kell maradnia, mint a
madár.
– Mondani akartál valamit – emlékeztette Patrik.
A bárhoz mentek, és a pultra támaszkodtak.
– Az Expressentől hívtak. Jelentkezett egy férfi. Nagyon… érdekes
információval. A névtelen hívás előtti estén három fiatalt vett fel
Fjällbackában. Két srácot és egy csajt. A menekülttábor előtt rakta ki
őket. És úgy véli, forgattak valamit a fejükben, a terveikről
pusmogtak. Nem vette komolyan őket. Akkor. De most, hogy olvasta
a lapokat, elgondolkodott.
– Ez tényleg érdekes – bólintott Patrik.
– Várjál még! – mondta Mellberg. – Lesz még érdekesebb is. Az
egyik srácot felismerte. Bill fia.
– Bill fia? Vitorlás Billé?
– Igen, a tanú fia is Bill vitorlásiskolájába jár. Ezért ismerte fel a
srácot.
– Mit tudunk róla? – kérdezte Patrik, és két ujját felmutatva sört
rendelt a pultostól. – Szerinted lehetséges?
– Vagyis ma semmit sem teszünk ez ügyben? – mutatott Mellberg
a sörökre.
– Ma semmit – helyeselt Patrik. – De hétfőn szívesen
elbeszélgetnék a fiatalokkal. Velem tartasz?
Mellberg körülnézett, aztán megilletődve a mellére bökött.
– Én?
– Igen, te – felelte Patrik, és ivott pár kortyot.
– Engem sosem szoktál hívni. Többnyire Martinnal mész. Vagy
Göstával. Vagy Paulával…
– De most téged hívlak. Te göngyölítetted fel ezt az ügyet. Lehet,
hogy én máshogy csináltam volna, de bevált a terved. Ezért veled
szeretnék menni.
– Hogy a fenébe ne! Szívesen megyek – mondta Mellberg. – Jó is
lesz, ha lesz veled egy tapasztalt rendőr.
– Még jó! – nevetett Patrik.
Aztán elkomolyodott.
– Te, Paula mesélte, hogy szereztél lakást Karíméknak. Csak azt
akarom mondani, hogy marha rendes volt tőled.
Megemelte a poharát.
– Ja – emelte fel Mellberg is a poharát –, Rita kötötte az ebet a
karóhoz. Tudod, mit mondanak: elégedett feleség, kész nyereség.
– Úgy-úgy!
 Patrik ismét koccintásra emelte a poharát. Ma este elengedi
magát, és megpróbál jól szórakozni. Rég csinált már ilyet.
 Bohuslän, 1672

Anders mester elővette a szeszesüveget, és kihúzta a dugót. Elin

fohászkodni kezdett. Úgy érezte, Isten elhagyta, de képtelen volt
abbahagyni az imádkozást.
Anders mester a hátára öntötte a folyadékot, és Elin
megborzongott a hidegtől. De már tudta, mi vár rá. Már nem
küszködött, nem ficánkolt, azzal csak azt érte el, hogy lejött a bőr a
csuklójáról. Vett egy nagy levegőt, amikor meghallotta a kovakő
hangját, és megérezte a füstszagot, majd felüvöltött, amint lángra
kapott a háta.
Amikor a tűz kihunyt, nyöszörgött, és érezte, hogy az érzékei
jótékonyan eltompulnak a közelgő eszméletvesztéstől. Egy darab
húsként lógott lefelé a plafonról. Megfosztották minden
emberiességétől, csak a fájdalomra bírt gondolni, és arra, hogy
lélegezzen, lélegezzen.
Amikor kinyílt az ajtó, azt hitte, Lars Hierne tért vissza, hogy
megkérdezze, hajlandó-e vallani. A tűrőképessége végén járt.
De másvalaki hangja csendült fel. Túl jól ismerte ezt a hangot.
– Könyörületes Isten! – sóhajtott Preben, és Elin szívében
fellángolt a remény.
Talán megesik rajta a férfi szíve, ha így látja. Pucéran és
megszégyenítve, a legkegyetlenebb kínzásoknak kitéve.
– Preben – nyögte, és igyekezett a férfi felé fordítani az arcát, de a
lánc a másik irányba lendült ki vele. – Segíts…
A hangja elhalt, de tudta, hogy a férfi hallotta. Kapkodva lélegzett,
de egy szót sem szólt. A hosszúra nyúlt hallgatás után aztán azt
mondta:
 – Lelki gondozódként vagyok itt, hogy rávegyelek, ismerd be a
bűnöd, amiért elítéltek. Ha bevallod, hogy boszorkány vagy,
vezekelhetsz. Megígérem, hogy személyesen intézkedem a
temetésedről. Csak tégy vallomást.
Amikor Elin felfogta a szavak értelmét, és hallotta, milyen
bátortalanul cseng a férfi hangja, elhagyta a maradék józan esze is.
Rekedt rikácsolással engedte szabadjára a tébolyt, ahogy égetten,
megalázottan ott függött a láncon. Csak nevetett és nevetett, amíg be
nem zárult az ajtó. És akkor döntésre jutott. Esze ágában sem volt
beismerni semmit, amiben nem volt bűnös.

Egy nappal később Elin Jonsdotter bevallotta, hogy boszorkány, és

ördögi praktikákat űzött. Anders mester jól végezte a dolgát. Amikor
súlyokat akasztott Elin lábára, és háttal egy szöges ágyra engedte,
majd acélreszelővel reszelte az ujjai közét, illetve satuval zúzta szét a
hüvelykujját, faszilánkokat szúrt a körmei alá a kezén és a lábán is,
Elin nem bírta tovább.
Az ítéletet az uddevallai és götai fellebbviteli bíróság is jóváhagyta.
Elin Jonsdotter boszorkány, a büntetése halál. Először lenyakazzák,
aztán máglyán égetik meg a testét.
– Rendesen kellene enned – mondta Sam.
Kinyitotta a hűtőt, és megnézte, mi van benne. Jessie a
konyhaasztalnál ülve a vállát vonogatta.
– Csinálok pár szendvicset.
Sam előszedte a vajat, a sonkát, kenyeret vett ki a kenyérkosárból,
és nekilátott a kenésnek. Kettőt tett a tányérra, és Jessie elé rakta.
Majd készített egy pohár kakaót is.
– Ez gyerekeknek való – mondta Jessie.
– Finom.
Sam a lányt nézte, ahogy előredőlve ült az asztalnál, és az egyik
szendvicset eszegette. Olyan szép volt. Olyan szép, hogy az már fájt.
Kész lett volna a világ végére is elmenni érte, és vissza. Bízott abban,
hogy Jessie is így érez iránta.
– Nem bántad meg?
A lány megrázta a fejét.
– Már nem visszakozhatunk.
– Csekkoljuk le, minden megvan-e. Mindennek stimmelnie kell.
Elegánsan akarom csinálni. Szépen.
Jessie bólintott, és bekapta a második szendvics utolsó falatját.
Sam mellé ült, és magához szorította. Végighúzta az ujját az állától
a szájáig. Már nyoma sem maradt a testét borító fekete tintának, de
a felszín alatt még ott volt az a valami. Csak egyféleképpen lehetett
lemosni. Sam segíteni akart neki. Segíteni fog neki. És egyúttal azt a
feketeséget is lemossa, ami rá tapadt.
– Hogy állunk idővel?
A fiú az órára nézett.
 – Fél óra múlva indulunk. De a nagyjával már megvagyunk. És a
fegyverek is megvannak.
– Milyen érzés volt? – kérdezte a lány, és a fejére húzta a
kapucnit. – Jó volt?
Sam felkelt, és belegondolt. Úgy istenigazából. Maga előtt látta
James meglepett arcát.
Aztán elvigyorodott.
– Kurva jó.

Az emeleten dübörgött a zene, és Sanna ideges léptekkel szaladt fel a

lépcsőn. Feltépte az ajtót, mire Vendela és Nils kiugrott az ágyból.
– Mit akarsz? – förmedt rá Vendela. – Már magánélete sem lehet
az embernek?
– Halkítsd le a zenét! És mostantól nem csukhatjátok magatokra
az ajtót.
– Bediliztél?
– Halkítsd le a zenét, és hagyd nyitva az ajtót, különben
elfelejthetitek a tanumshedei fuvart.
Vendela már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de aztán be is
csukta. Sanna egy pillanatra azt hitte, hogy megkönnyebbültséget lát
rajta.
– Basse is jön?
Vendela a fejét rázta.
– Már nem lógunk vele – mondta Nils.
– Aha, és miért nem?
Nils hirtelen komoly képet vágott.
– Az ember változik. Fejlődik. Megy a maga útján. Elindul a
felnőtté válás útján. Nem?
Félrebillentette a fejét. Aztán Vendelára sandított, és
elmosolyodott. A lány mintha habozott volna, mielőtt viszonozta a
mosolyt.
Sanna kiment. Volt valami Nilsben, ami sosem volt ínyére. Basse
bárgyú volt, de benne is volt valami különös. Nils azonban
keménynek tűnt, és Sannának fogalma sem volt, honnan jön ez a
keménység. Bill és Gun kedves emberek. Gondoskodók. De Nils más
volt.
Nem örült annak, hogy Vendela sokat van vele. És az imént úgy
tűnt, mintha már a lánya sem kívánná Nils társaságát.
– Halkítsd le a zenét! Ne csukd be az ajtót! Tízkor indulunk a
művelődési központba.

– Tudsz vezetni? – kérdezte Jessie, amikor Sam megnyomta a

gombot a slusszkulcson, és a kocsi pittyent egyet.
Kinyitotta a csomagtartót, és betette a holmit.
– Anyám megtanított. A tanyán gyakoroltunk.
– De forgalomban vezetni nem más? – kérdezte a lány.
– Akkor mit javasolsz? Menjünk busszal?
Jessie megrázta a fejét. A fiúnak igaza volt. Mit számít ez?
– Megvan minden?
– Szerintem igen – felelte Sam.
– Benne hagytad a pendrive-ot a gépben?
– Nem lehet nem észrevenni.
– A kannák?
– Itt vannak. – Sam lecsukta a csomagtartót, és a lányra
mosolygott. – Ne izgulj! Mindenre gondoltunk.
– Jól van – mondta Jessie, és kinyitotta az ajtót az anyósülés felőli
oldalon.
Sam a volán mögé ült, és beindította a motort. Magabiztosnak és
nyugodtnak tűnt, amitől Jessie is elengedte magát. Addig tekergette
a rádiót, amíg egy vidám zenét játszó csatornát nem talált. Valami
régi Britney Spears-szám volt, de fülbemászó és derűs, bár ma ez
sem számított. Teljesen leengedte az ablakot, és kidugta a fejét.
Behunyta a szemét, élvezte, ahogy a szél a haját kócolja, és az arcát
simogatja. Szabad volt. Annyi év után végre szabad. Az lehetett, aki
lenni akart.

Minden a helyén volt, mindent átgondoltak, mindent

megszerveztek. Sam gondosan felvázolta a jegyzetfüzetébe,
felkészült minden eshetőségre. Sok ideje volt gondolkodni azon az
estén a szobájában, és amit nem tudott, arra rákeresett a Google-
ban. Nem is volt olyan nehéz. Nem kellett hozzá különösebb
intelligencia, hogy kikalkulálja, miként lehet a legnagyobb kárt
okozni.
A rombolás hoz tisztulást, a rombolás egyenlíti ki a számlát. Az
összes résztvevő számára. Rászolgáltak. Azok, akik éveken át
hallgattak, akik végignézték, de egy árva szót sem szóltak. Akik
nevettek. Akik ujjal mutogattak. Akik vállakat veregettek és
éljeneztek. Akik némán tiltakoztak, akik olyan halkan motyogtak,
hogy nem lehetett hallani, csak azért, hogy jó embernek érezhessék
magukat.
Ők is megérdemelték, hogy végül szembe kelljen nézniük a
következményekkel.
Túl korán érkeztek. Az épületben még folytak az esti buli
előkészületei. Senki sem vette észre őket. Nem volt nehéz
kipakolniuk a kocsiból, titokban kirakni mindazt, amire szükségük
volt. A benzineskannák súlyosak voltak, de egyesével cipelték őket a
bokrok alá, ahol rájuk húzták az ágakat. Az alkonyat segített nekik
mindent elrejteni.
Sam ellenőrizte a kijáratokat. Sokat töprengett, mire rájött az
egyszerű megoldásra. Egy nagy lakat. Persze egy ablakot ki lehet
törni. De nem hitte, hogy bárki ilyen vállalkozószellemű vagy bátor
lesz. Gyávák voltak mind egy szálig.
A kocsiban vártak, lecsúsztak az ülésben. Nem beszélgettek, csak
fogták egymás kezét. Sam szerette a lány kezének melegét.
Hiányozni fog neki. De ez lesz az egyetlen, ami hiányozni fog.
Túlságosan fájt. Az élet túlságosan fájt.
Végül elkezdtek szállingózni az emberek. Először Vendela és Nils.
Basse valamivel utánuk. Úgy tűnt, a hármas felbomlott. Sam Jessie-
hez hajolt, és megcsókolta. A lány szája kissé száraz és merev volt,
de a csókjától ellágyult.
A csók nem tartott sokáig. Készen álltak. Mindent elmondtak,
mindent megtettek.
 Senki sem nézett feléjük, amikor kiszálltak a kocsiból. Nagy
kerülővel mentek hátra, hogy észrevétlenek maradhassanak.
Magukkal vitték a benzineskannákat és a táskát. Senki sem látta
meg őket, ahogy a fűben lépdeltek, az épület fénytelen volt, az
ablakokat elsötétítették. A zene tiszta erőből dübörgött, amikor
kinyitották a hátsó ajtót. A táncparkett felett diszkólámpák villogtak.
Amikor a kannákat és a táskát elhelyezték az ajtók előtt,
kimentek, láncot erősítettek a kilincsre, és rátették a lakatot. Nem
volt más náluk, csak pénz a beugróra, egy másik lánc és egy másik
lakat. Céltudatosan megkerülték az épületet, és beálltak a bejáratnál
kígyózó sorba. Senki sem figyelt fel rájuk. A tömeg zajos volt,
enyhén részeg, nyilván már elkezdték a bulizást valahol máshol.
Anélkül jutottak be, hogy bárki szólt volna hozzájuk. Az épület
zsúfolásig megtelt. Táncoló, zsivajgó, sokfejű massza. Sam suttogva
emlékeztette Jessie-t a tervükre. A lány bólintott. Végigmentek a fal
mentén. A kijáratnál egy fiú és egy lány smárolt. Sam felismerte
őket, a párhuzamos osztályba jártak. Teljesen lekötötte őket, hogy
egymás ruhája alá nyúlkáljanak, Samot és Jessie-t észre sem vették.
Kinyitották a táskát, és a fegyvereket sebesen a ruhájuk alá dugták.
Gondosan választották ki, mit viseljenek a feladatuk teljesítésekor.
Nagy, bő ruhákat húztak. A kannákat ott hagyták. Azokra egyelőre
nem volt szükségük. Most az a legfontosabb, hogy bezárják a
főbejáratot, mielőtt elkezdődik a móka.
Amikor visszamentek a bejárati ajtóhoz, Sam a szeme sarkából
látta, hogy Vendela és Nils egy csoporttal táncol a parkett közepén.
Basse nélkül. Kutatón körülnézett, végül a terem másik felében, egy
sarokban találta meg a fiút. A falnak dőlt, a kezét karba fonta, és
Nilséket bámulta.
A bejáratnál még mindig tízméteres sorban álltak a bulizni
vágyók. A jegyárus pont az ajtó előtt állt, Sam odalépett hozzá.
– Hangpróbát tartunk, ezért becsukjuk az ajtót. Biztonsági előírás.
Csak két perc.
– Jó – mondta a srác, aki a belépőket szedte. – Persze.
Sam behúzta az ajtót, és gyorsan rárakta a láncot meg a lakatot.
Ellazította a vállát, és nagy levegőt vett. Koncentráció. Senki sem
juthat ki. Senki sem juthat be. Teljes egészében az ellenőrzésük alatt
tartották a helyet. Jessie felé fordult, és bólintott. Valaki dörömbölni
kezdett az ajtón, de Sam ügyet sem vetett rá. A zene hangos volt,
csak ő állt olyan közel, hogy hallja a zörgetést.
A kapcsolószekrény a bejárattól balra elhelyezkedő helyiségben
volt. Gyors léptekkel odament. Vetett még egy utolsó pillantást
Jessie-re, aki a ruhája alatt tartotta a kezét. Aztán felkapcsolta a
fényeket, és lecsapta a hangosítók biztosítékait. Már nem volt
visszaút.
Amikor a fények kigyúltak, és a zene elhallgatott, először zavart
csend állt be. Aztán valaki kiabálni kezdett, majd egy lány sikított.
Hamarosan több felháborodott hang is megszólalt. Sápadtnak és
szánalmasnak tűntek a díszkivilágításban. Sam érezte, hogy
önbizalom tölti el, hagyta, hogy az érzések, amelyek évek alatt
felgyülemlettek, felbuzogjanak, akár egy folyó vize. Előlépett, és
háttal a bejáratnak megállt, hogy mindenki lássa.
Jessie mellé sétált.
Sam lassan előhúzta a fegyvert. Úgy döntöttek, hogy
mindegyiküknél pisztoly lesz. A puska nehézkes lett volna, és
elrejteni sem egyszerű.
Sam a levegőbe lőtt, mire a zaj azonnal elnémult. Mindenki őket
nézte. Végre fordult a kocka. Mindig is tudta, hogy jobb náluk.
Hitvány kis életük volt, és hitvány kis gondolataik. Egykettőre
elfelejtik őket. De őt és Jessie-t soha.
Sam a táncparkettre ment. Nils és Vendela ostobán bámult rá.
Samot örömmel töltötte el a Nils szemében csillogó rémület. A fiú őt
nézte, és tudta. Sam szilárd kézzel emelte fel a pisztolyt. Lassan,
hogy minden pillanatot kiélvezhessen, a ravaszra csúsztatta az ujját.
Pont a homloka közepén találta el, és Nils a földre zuhant. Hanyatt
feküdt, nyitott szemmel. A tökéletesen kerek lyukból vérpatakocska
csordogált.

Csak mentek és mentek. Minden áldott éjjel az utcákat rótták. A

pincében a levegő fullasztónak érződött, mintha a falak
agyonnyomnák őket alvás közben. A tévét az emeletről éjjel kettőig-
háromig hallották, úgy tűnt, az öregasszony sosem alszik. Csak az
segített, ha sétáltak. Órákig. Kifárasztották magukat, és annyi
oxigént szívtak magukba, hogy egész éjjel kitartson.
Sétálás közben nem beszéltek. Azt kockáztatták volna, hogy
elmúlt dolgok kerülnek szóba, és romos házakkal, robbanásokban
ízekre tépett gyerekekkel álmodnak újra. A jövőről sem
beszélgethettek, mert még rájönnének, hogy számukra nincs
remény.
Olyan volt, mintha az emberek egy másik világban élnének a
házakban, amelyek mellett elhaladtak.
Az ablakok túloldalán egy olyan Svédország rejtőzött, amelyet
meg akartak ismerni, és minden este megpróbáltak megtudni róla
valamit. Bementek a faluba, felnéztek a lakásokra, amelyeknek
furcsán rendezett erkélyeik voltak. Sehol egy száradó ruha, sehol egy
lámpa, talán csak egy izzósor. Egyszer látták, hogy valaki kitesz egy
könnyezőpálmát az erkélyre. Annyira szokatlan volt, hogy Adnán
felhívta rá Halíl figyelmét.
Le szoktak menni egészen az iskoláig. Izgalmas volt látni egy svéd
iskolát. Újnak tűnt. Szépnek.
– Mintha buli lenne a piros házban – jegyezte meg Adnán, és a
művelődési központra mutatott.
Bill megpróbálta elmagyarázni nekik a művelődési központ
fogalmát, de nem találtak rá megfelelő arab szót, ezért a menekültek
nemes egyszerűséggel „piros háznak” keresztelték el az épületet,
amíg ott laktak.
– Nem nézünk be? – kérdezte.
Halíl megrázta a fejét.
– Fiatalok buliznak. Biztos isznak is. És olyankor mindig kedvük
szottyan megruházni a migránsokat.
– Neeem, biztos nem olyanok – mondta Adnán, és megragadta
Halíl karját. – Lehet, hogy találkozunk lányokkal is.
Halíl felsóhajtott.
 – Mondom, biztos balhé lesz, ha odamegyünk.
– Jaj, ne már!
Halíl tétovázott. Tudta, hogy túlzottan óvatos. De hát ez nem is
volt különösebben furcsa.
Adnán elindult az épület felé, de Halíl elkapta a karját.
– Nem hallod?
Adnán megtorpant, feszülten hallgatózott, és elkerekedett
szemmel Halílra bámult.
– Lőttek! – mondta.
Halíl bólintott. Mindketten túl jól ismerték ezt a hangot. És a
művelődési központból jött. Összenéztek. Aztán a hang irányába
rohantak.

– Csodás esküvő volt! – lelkendezett Erica, és szorosabban bújt

Patrikhoz a kanapén. – Teljesen elképedtem, amikor Anna és Dan
beállított. Gyanítottam, hogy Anna titkol valamit, de álmomban sem
gondoltam volna egy kettős esküvőre.
Még mindig a tegnapi események hatása alatt volt, soha nem
érezte magát ilyen jól egy esküvőn, még a sajátján sem. Anna és Dan
csele annyira meglepett mindenkit, hogy a hangulat már a
templomban a tetőfokára hágott. A temérdek beszéddel fűszerezett
pazar vacsora után egész éjjel ropták.
Most a teraszon ültek, a naplementét nézték, és átadták magukat
az emlékeknek.
– Bakker – szólalt meg Patrik –, látnod kellett volna magadat,
amikor Dan és Anna belépett. Azt hittem, belefulladsz a könnyeidbe.
Nem is tudtam, hogy ennyit lehet sírni. Nagyon édes voltál. Ahogy a
sminked lefolyt, úgy néztél ki, mint egy kis mosómedve. Vagy cica.
Egy fekete kiscica, helyes orrocskával…
– Hát, ez nagyszerű – dohogott Erica, de igazat kellett adnia
Patriknak.
Kénytelen volt a mosdóban helyrehozni a sminkjét, ez volt az első
dolga, amint a szállodába értek. A szem- és szempillafestéke úgy
elkenődött, hogy leginkább tényleg…
 Hirtelen megdermedt. Patrik döbbenten pillantott rá.
– Mi van? Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott.
Erica hirtelen kihúzta magát ültében. Eszébe jutott valami, ami
mindig is zavarta. Valami, amit Patrik Helenről mondott.
– Mondtál valamit tegnap, amikor Helenről beszélgettünk. A
kekszről, amit Neának adott. Mi is volt?
– Hát, Neának csokoládét találtak a gyomrában, halála előtt
ehette. Pontosabban kekszet és csokoládét. Ezért Pedersen arra
jutott, hogy csokis kekszet fogyaszthatott. És amikor megkérdeztem
Helentől, azt felelte, hogy Nea látta őt csokis kekszet enni, és ő is
kért, Helen meg adott neki. A papírt pedig megtaláltuk a padláson,
szóval ez stimmel…
– Helen nem eszik csokit. Allergiás rá. Ezt nem mondta? Vagy
nem tudtad?
Patrik gondolkodóba esett, aztán megrázta a fejét.
– Nem, nem tudtam… Különben gyanús lett volna.
– És Nea hogy hívta a macskáját? Amelyikkel a pajtában játszott?
– Fekete macskának – nevetett Patrik. – A gyerekek viccesek.
– Patrik! – Erica komolyan nézett rá. – Tudom, hogy függnek
össze a dolgok. Tudom, ki a tettes.
– Milyen tettes?
Erica éppen hosszas magyarázatba akart bocsátkozni, amikor
Patrik telefonja megszólalt.
A gyomra összerándult az idegességtől, amikor meglátta a férje
pillantását.
Patrik feszülten hallgatott, megszakította a hívást, majd felé
fordult.
– Mennem kell – mondta. – Martin hívott, lövöldözés volt a
tanumshedei művelődési központban.

– Mit tudunk? – Martin hátrafordult Paulához és Mellberghez, akik

a hátsó ülésen ültek. Martin volt szolgálatban, és miután felhívta
Patrikot, felvette a többieket. – Tudjuk, ki lövöldözött?
Paula a szemébe nézett a visszapillantó tükörben.
 – Nem – mondta. – De kapcsolatban vagyok Annikával, égnek a
vonalak, reméljük, hamarosan kiderül valami.
– Köze lehet a menekültekhez? – kérdezte Mellberg. – Megint.
– Nem hinném – felelte Martin, és a fejét rázta. – Valami iskolai
buli volt, a jövő heti tanévkezdés előtt. Valamelyik felsőbb éves
lehetett.
– A francba! Kölykök… – mondta Mellberg. – Mikor érünk már
oda?
– Bertil, te is pont ugyanannyiszor mentél végig ezen az úton,
mint én – válaszolta Martin türelmetlenül.
– Ne hívjunk erősítést? – kérdezte Paula. – Felhívjam Uddevallát?
Martin elgondolkodott. De már tudta, mit feleljen. Tudta, hogy
rossz a helyzet. Nagyon rossz.
– Hívd! – mondta, anélkül hogy kikérte volna Mellberg
véleményét.
A gázra taposott.
– Már itt is vagyunk. Látjátok Patrikot és Göstát?
– Nem, de biztos úton vannak – felelte Paula.
Amikor Martin bekanyarodott az épülethez, két fiatal fiút látott a
falu felől futva közeledni. Eléjük parkolt, és feltartóztatta őket.
– Mi történt?
– Valaki lövöldözik odabent – mondta az egyik, akit Martin már
látott a menekülttáborban. – Őrület! Az emberek pánikba esnek…
Ömlöttek belőle a szavak, félig svédül, félig angolul. Martin
feltartotta a kezét, hogy lassítson.
– Tudják, ki?
– Nem, nem láttuk, csak hallottuk a lövéseket és a sikítozást.
– Jól van, rendben, menjenek innen! – terelgette félre őket
Martin.
A művelődési központ felé nézett, aztán Paulához és Mellberghez
fordult.
– Ki kell derítenünk, mi folyik odabent. Közelebb megyek –
mondta, és leengedett fegyverrel elindult.
– Mi is megyünk – vágta rá Paula és Mellberg egy emberként.
 Martin bólintott.
Több fiatal szaladt feléjük, de Martin rájött, hogy ők eleve idekint
voltak. Az épületből senkit sem látott kijönni.
– Váljunk szét – mondta. – Osonjatok olyan közel az ablakokhoz,
amennyire csak tudtok. Tudnunk kell, mi van odabent.
A kollégái bólintottak, és nesztelenül az épület felé lopakodtak.
Martinnak minden idegszála megfeszült, amikor belesett az egyik
ablakon. Meghűlt az ereiben a vér. Most már tudta, mivel van
dolguk. De azt nem, hogyan oldja meg a helyzetet. Patrik és Gösta
úton volt, de az eltart egy darabig, mire az erősítés ideér
Uddevallából. És az volt az érzése, hogy nincs ennyi idejük.

Újabb és hangosabb sikolyok hallatszottak. Sam a levegőbe lőtt.

– Kuss!
Mindenki elhallgatott, csak a szipogásokat lehetett hallani. Sam
odabiccentett Jessie-nek, aki a hátsó kijárathoz ment. Erőlködve a
fiúhoz cipelte a benzineskannákat, és letette a lába mellé.
– Te – mondta Sam, és egy megtermett srácra mutatott, aki fehér
inget és barna vászonnadrágot viselt –, fogd ezt a kannát, és öntsd ki
a benzint ott hátul.
A bal oldali falra mutatott.
– Te meg – biccentett egy alacsony, rózsaszín inges fiúnak –, itt a
másik oldalon. Jó alaposan locsold le a rongyokat!
Az ablakot borító fekete vásznakra bökött.
Először mindkét fiú bénultan állt, de amikor Sam felemelte a
pisztolyt, megmozdultak. Fogtak egy-egy kannát. Aztán tétovázva
megálltak a falnál.
– Mozgás! – ordította Sam.
Aztán Jessie-hez fordult.
– Figyelj rá, hogy rendesen csinálják. Ha nem, lőj.
A reszkető, pityergő, szánalmas csürhére nézett. Többen
menekülőutat kerestek, felmérték az esélyeiket a kijutásra.
– Az ajtók zárva vannak, nem tudtok kimenni – mondta
vigyorogva. – Senki se csináljon semmi butaságot.
 – Miért? – szipogta az osztálytársa, Felicia. – Miért csináljátok?
Népszerű lány volt. Nagy mell, dús szőke haj. Egyszerű, mint a
faék.
– Szerinted? – kérdezett vissza Sam.
Vendelára nézett, aki Nils teste mellett állt. Remegett a rövidke
szoknyájában és az aprócska felsőjében.
– Neked, Vendela, van valami elképzelésed arról, miért csináljuk?
Végighordozta a tekintetét a helyiségen, amely végül Bassén
állapodott meg.
– Vagy neked?
A fiú arcán hatalmas könnyek csorogtak.
– Ne állj ott egyedül! – mondta neki Sam. – Gyere ide Vendela és
Nils mellé! Haverok vagytok, nem? A kemény mag.
Basse lassan elindult Vendela irányába, aki csak bámult maga elé.
Megállt a lány mellett, anélkül hogy Nilsre nézett volna.
Sam oldalra billentette a fejét.
– Szerintetek kit lőjek le először? Eldönthetitek, zsír, nem? Vagy
inkább én válasszak? Nem könnyű döntés. Azt a rohadékot
válasszam, aki parancsokat osztogat, vagy azt a rohadékot
válasszam, aki teljesíti a parancsokat?
Nem feleltek. Vendela arca fekete csíkos volt a lefolyt
szemfestéktől.
Irányítás. Most az ő kezében van.
Felemelte a pisztolyt. Lőtt. Vendela hang nélkül zuhant a földre.
Éles sikoly harsant, és Sam újból elüvöltötte magát:
– Kuss!!!
A sírást nem lehetett elnémítani, és egy kis hetedikes elhányta
magát. Vendela pont Nils jobb oldalára esett. Sam most nem célzott
olyan jól, mint amikor a fiút lőtte le. A golyó Vendela jobb szemébe
fúródott. De ez mit sem változtatott az eredményen.
A lány meghalt.

Erica Patrik mellett ült, aki még sosem hajtott ilyen észveszejtő
tempóban. Tudta, hogy minden szabályt megszeg, szembemegy a
józan ésszel, de a felesége ragaszkodott ahhoz, hogy elkísérje.
– Fiatalok életéről van szó – mondta. – Mindenkire szükség van,
aki segíthet.
És igaza volt. Természetesen. Megszorította a kezét, és kinézett a
szép nyári tájra. Volt valami álmosító abban, ahogy a sötét,
elhagyatott utakon száguldottak, ám Patrik még sosem érezte
éberebbnek magát.
Végre megpillantotta a behajtót, amely a művelődési központhoz
vezetett. Csikorgó kerekekkel fordult be, és leparkolt Martin és
Gösta kocsija mellett. Rászólt Ericára, hogy maradjon az autóban,
majd kiszállt, hogy felmérje a helyzetet.
– Helen fia és Marie lánya az – mondta Martin, és zaklatottan
nézett rá.
Mellberg és Paula bólintott.
– Vészhelyzet van, mihez kezdjünk? Samnál és…
Martin a lány nevén törte a fejét, Patrik a segítségére sietett.
– Jessie. Jessie-nek hívják.
– Samnál és Jessie-nél fegyver van, és túszul ejtették a többieket.
Láttunk valakit a földön, nem mozgott, de takarásban volt, nem
lehet tudni, mennyire sérült meg. Már hívtam a mentőket, úton
vannak, de eltart egy darabig, mire ideérnek.
– És az erősítés Uddevallából? – kérdezte Patrik.
– Legalább fél óra – felelte Paula. – Szerintem annyit nem
várhatunk.
A művelődési központból újabb dörrenés hallatszott, mire
összerezzentek.
– Mit csináljunk? – kérdezte Gösta. – Nem várhatunk ölbe tett
kézzel az erősítésre, miközben még több fiatalt lőnek le.
Patrik pár másodpercig gondolkodott. Aztán gyors döntést hozott.
Kinyitotta a kocsiajtót, és megkérte Ericát, szálljon ki. Elmondta
neki, mi történt, és mi forog kockán.
– Megvan Sam telefonszáma, ugye? – kérdezte tőle.
Erica bólintott.
– Igen, megkaptam, amikor beszélgettem vele.
 – Megadnád? Az egyetlen esélyünk, ha sikerül kapcsolatot
teremtenünk vele, ha tudunk beszélni a fejével, és el tudjuk
magyarázni neki, mekkora őrültséget művelnek Jessie-vel.
Erica megadta neki a számot, és Patrik remegő ujjakkal beütötte.
Hosszan kicsöngött, de Sam nem vette fel.
– Az istenit! – fakadt ki Patrik, és vakrémület fogta el. – Bár itt
lenne Helen! Sam vele talán hajlandó volna beszélni. De túl sokáig
tartana elmennünk érte. Most kell beszélnünk a fiúval, mielőtt még
több embert lő le.
Erica odalépett hozzá.
– Megpróbálhatom én is? – kérdezte halkan. – Nekem talán
felveszi. Elég jól kijöttünk, amikor találkoztunk. Valamelyest
sikerült a közelébe férkőznöm, megnyílt nekem.
Patrik komolyan nézett rá.
– Egy próbát megér.
Erica fogta a telefonját, Patrik pedig feszülten figyelte, amíg a
vonal másik végén kicsöngött.
– Hangosítsd ki! – súgta.
– Mit akar? – Sam hangja kísértetiesen visszhangzott a
parkolóban.
Erica nagy levegőt vett.
– Abban bíztam, hogy akarsz velem beszélni – mondta. – Amikor
találkoztunk, az volt az érzésem, hogy téged senki sem hallgat meg.
De én igen.
Csend. A háttérből szipogás, mormogás és egy sikoltás hallatszott.
– Sam?
– Mit akar? – kérdezte megint, és a hangja öregnek tűnt.
Egy öregember hangja.
Patrik jelezte, hogy szeretné elkérni a telefont, és némi habozás
után Erica átadta neki.
– Sam! Patrik Hedström vagyok a rendőrségtől.
Csend.
– Csak beszélni szeretnénk veled. Van odabent valaki, aki
segítségre szorul? A mentők már úton vannak…
 – Elkéstek.
– Hogyhogy? – kérdezte Patrik.
– Már késő…
Sam hangja elcsuklott. A háttérből hallották, hogy Jessie rárivall
valakire, hogy hallgasson.
Patrik hezitált. Ericára nézett, aki bólintott. Puszta találgatás volt.
Vagy sikerül Sam közelébe férkőzniük, vagy mindent elrontanak. Az
az egyetlen esélyük, ha tovább beszélnek a fiúval. Arról szó sem
lehetett, hogy berontanak az épületbe az erősítés megérkezése előtt,
ezért a legtöbbet attól remélhették, ha folytathatják a beszélgetést.
– Tudjuk, Sam – mondta Patrik. – Tudjuk, mi történt. Tudjuk,
hogy az édesanyád magára vállalta. Nem engednéd el a többieket?
Nem csináltak semmit. És akkor mindent megbeszélhetünk.
– Nem csináltak semmit? Mi a szart tud maga arról, hogy mit
csináltak és mit nem? – Sam hangja elvékonyodott. – Szart sem
tudnak! Gusztustalan férgek, mindig is azok voltak, nem érdemlik
meg az életet.
Szipogott egyet, és Patrik észrevette a rést a pajzson. Amíg
Samnak vannak érzései, a közelébe juthat, a befelé forduló emberek
a legveszélyesebbek.
– És Nea? – kérdezte. – Vele mi a helyzet? Ő sem érdemelte meg
az életet?
– Az baleset volt – mondta Sam csendesen. – Nem akartam.
Csak… Láttam, hogy anyám Marie-val csókolózik. Azt hitték,
egyedül vannak, de én tisztán láttam őket a rejtekhelyemről, a
pajtából. Csak azt akartam, hogy békén hagyjanak, de Nea nem
hagyott. Be nem állt a szája, játszani akart, aztán végül elszakadt a
cérna, és meglöktem. Hanyat esett, mire fel akartam húzni, de
megijedt tőlem, mert erősebben löktem meg, mint ahogy akartam,
és hátrálni kezdett a padlás széle felé… És lezuhant…
Csend lett. Patrik Ericára nézett.
– És az édesanyád segített elsimítani az ügyet? – kérdezte, holott
tudta a választ.
Csend. Csak újabb és újabb nyöszörgéseket lehetett hallani a
háttérből. Pityergést és segélykiáltásokat.
– Bocsánat – mondta Sam halkan. – Mondják meg anyámnak,
hogy nagyon sajnálom.
Azzal kinyomta a hívást.
Patrik lázasan igyekezett visszahívni, de nem vette fel. Újabb lövés
dördült, és mindnyájan ugrottak egyet. Patrik zordan az órára
nézett.
– Nem várhatunk. Közelebb kell mennünk. Erica, te itt maradsz
Mellbergjel. Semmilyen körülmények között nem szállhatsz ki a
kocsiból, világos?
Erica bólintott.
– Paula, Martin, Gösta, ti velem jöttök. Mellberg, te igazítsd el a
kollégákat, ha ideérnek, tájékoztasd őket a történtekről. Jó?
Mindenki bólintott. Patrik komoran nézett a művelődési
központra, és megtapogatta a fegyverét. Fogalma sem volt, hogyan
akadályozhatná meg a küszöbön álló katasztrófát. De meg kell
próbálnia.

Amikor Sam kinyomta a hívást, enyhén remegett. Tudták. Tudták,

mit tett. Egy pillanatra látta maga előtt. A kisgyereket, ahogy
elveszíti a talajt a lába alól a padlás szélén. Csak azt akarta, hogy
békén hagyja, hogy menjen el. Amikor zuhanni kezdett, inkább
meglepettség, mint félelem ült ki az arcára. Sam odaugrott, hogy
elkapja, de elkésett, Nea már odalent hevert a földön, a feje körül
vértócsa. Sam hörögve lélegzett. Magába roskadt, a tekintete üres
lett.
Ha mindez nem történt volna meg, most nem lenne itt. A füzetébe
írt feljegyzés egy játék lett volna csupán, fantáziálás, hogy bármikor
megkaparinthatja az irányítást, amikor csak akarja. De azok után,
amit Jessie-vel tettek, amit ő Linneával tett, már nem volt
veszítenivalója.
– Itt a rendőrség – mondta Jessie-nek. – Ideje, hogy véget
vessünk ennek.
A lány bólintott.
 Basséhoz lépett, megállt előtte. Terpeszben. Higgadtan. Felemelte
a pisztolyt, a csövét Basse homlokához nyomta. A fiú szeméből
könny folyt, a szája a „ne haragudj” szavakat formálta. Csak
szipogást lehetett hallani. Jessie karja megremegett, amikor tüzelt.
Basse feje hátracsapódott, és ő is hanyatt esett.
Sam és Jessie egy pillanatig a hármas fogatot nézte, miközben
újra sikolyok hangzottak fel körülöttük. Samnak elég volt felemelnie
a fegyvert, hogy elhallgassanak.
Jessie a zsebébe dugta a kezét, és két öngyújtót vett elő. Odadobta
a fiúknak, akik szétlocsolták a benzint.
– Gyújtsátok meg! – utasította őket Sam kurtán.
Nem mozdultak, csak bámulták az öngyújtókat.
Sam teljes lelki nyugalommal mellbe lőtte a fehér inges,
nagydarab srácot. A fiú elhűlve bámult le a mellkasára, ahol vörös
vérrózsa jelent meg. Aztán térdre rogyott, majd arccal a földre
zuhant. Az öngyújtót még mindig a jobb kezében szorongatta.
– Te, gyújtsd meg!
Sam egy kis termetű, szemüveges fiúra mutatott, aki reszketve
lehajolt.
– Gyújtsd meg! – ismételte Sam, és felemelte a pisztolyt.
A fiúk a benzinnel átitatott textíliákhoz tartották az öngyújtót.
Hamarosan lángnyelvek kezdték nyalogatni az anyagot, majd a
plafon felé terjedtek, majd jobbra és balra. Már nem lehetett
elhallgattatni a sikoltásokat. Az embertömeg teljes pánikban
özönlött az ajtók felé.
Sam és Jessie a hátukat egymásnak vetve álltak, ahogy
gyakorolták. A pisztolyokat előreszegezték. Sam érezte a lány
testének melegét és ütemes rázkódását, ahogy tüzelt. Senki sem
menekülhet, senki sem szolgált rá, hogy megmeneküljön, mindenki
vagy senki, ezt már elejétől fogva tudta. És ez rá magára is
vonatkozott. Meg Jessie-re. Egy futó pillanatra megbánta, hogy
belerángatta a lányt. Aztán megint Nea képe jelent meg előtte, ahogy
zuhan lefelé.
A rendőrök azt mondták, menjenek haza. Halíl kész volt
engedelmeskedni, de Adnán belecsimpaszkodott a pólójába.
– Nem mehetünk, segítenünk kell!
– És mégis hogyan? – kérdezte Halíl. – Itt a rendőrség. Hogyan
segítsünk?
– Nem tudom, de fiatalok vannak bent. Velem egykorúak.
– Nem szabad odamennünk – mondta Halíl az épületre mutatva.
A rendőrök az ablakokhoz osontak, hogy belessenek.
– Csinálj, amit akarsz – dohogta Adnán, és megfordult.
Halíl rájött, hogy az épület mögé akar kerülni.
– A rohadt életbe! – káromkodott, és követte a társát.
A hátsó ajtó belső felén valami fekete textil lógott, de kissé ferdén,
így beláttak a kis ablakon. Megpillantották őket. Egy fiút és egy
lányt. Annyira fiataloknak tűntek! Halíl érezte, hogy Adnán erősen
megszorítja a karját. A lány mindenféle érzelem nélkül lelőtt egy
fiút. A fiú feje hátracsapódott, majd a teste kiterült a földön a két
másik test mellett.
– Miért nem tesz semmit a rendőrség? – suttogta Adnán,
miközben a sírás fojtogatta. – Miért nem csinálnak semmit?
Megrángatta a láncot, amelyen egy lakat függött.
– Túl kevesen vannak, erősítésre várnak – felelte Halíl, és nyelt
egyet. – Azok ketten tutira biztosították a helyet, és ha a rendőrök
most bemennek, azt kockáztatják, hogy még többeket lőnek meg.
– Igen, de tétlenül végignézni…
Adnán már-már görcsösen szorította Halíl karját.
Egy másik fiút is lelőttek, aztán a fegyveres srác egy alacsony,
szemüveges gyerekre mutatott.
– Mit csinálnak?
– Azt hiszem, tudom – mondta Halíl.
Elfordult, és hányt. Rá a cipőjére, majd a kézfejével megtörölgette
a száját. A teremben felcsaptak a lángok. A sikolyok már
kihallatszottak, a félelem és a rettegés percről percre nőtt odabent. A
fiatalok a bejárathoz rohantak. Lövés lövés után dördült. Adnán és
Halíl halálra váltan nézte, ahogy a fiatalok sorban zuhannak a
földre.
 Halíl körülkémlelt. Kicsit arrébb meglátott egy kilazult utcakövet,
érte szaladt, majd a feje fölé lendítette. Újra és újra lesújtott a
kilincsre, és a lánc végül engedett, ki tudták nyitni az ajtót.
Hallották a lángok lobogását, a halálsikolyokat. A füst sűrű és
fekete volt, marta a szemet, de azért látták a feléjük rohanó
embereket.
– Erre! Erre! – kiáltották, és egyik menekülőt a másik után
rángatták ki az ajtón.
A füst a szemükbe ment, csípte, könnyeztek tőle, de tovább
terelgették kifelé a halálra vált fiatalokat a szabadba. Halíl hallotta,
hogy Adnán mellette kiabál, látta, ahogy segít egy rémült lánynak.
Aztán elérte a tűz. Halíl megpördült, amikor felüvöltött.
 Bohuslän, 1672

A vesztőhely környéke zsúfolásig megtelt. A hóhér a vérpadnál

várakozott, amikor Elint leemelték a kocsiról. A helyiek levegő után
kapkodtak, amint megpillantották. Új, fehér ruha volt rajta, de a feje
tar volt, a bőre égett, a keze élettelenül, kifordulva csüngött, és alig
bírt járni, ezért két őrnek kellett vonszolnia.
A vérpad előtt térdre hullt. Riadtan nézett végig a bámészkodók
hadán. Amióta vallomást tett, és az ítélet jogerőre emelkedett, csak
arra tudott gondolni, hogy Märta is itt lesz. Kényszerítik arra, hogy
végignézze az anyja halálát?
Legnagyobb megkönnyebbülésére sehol sem látta. Britta azonban
ott volt, Prebennel. Mörhulti Ebba egy kissé távolabb állt tőlük.
Azok is ott voltak, akiknek a tőszomszédságában laktak, amikor
Perrel élt, és azok is, akikkel együtt lakott a birtokon.
Lars Hierne nem volt jelen. Elszólították az ügyei, más
boszorkányokat, más sátáni üzelmeket kellett lelepleznie. Számára
Elin Jonsdotter csak egy bejegyzés volt az iratokban. Egy újabb
boszorkány, akit a törvény őrei elfogtak és kivégeztek.
Britta hasa már jó nagy volt. Elégedetten állt ott, a kezét a
pocakján nyugtatva. Arcáról sütött, hogy hisz az igazában. Preben
átkarolta, a tekintetét a földre szegezte, a szabad kezében a kalapját
szorongatta. Olyan közel voltak. Alig pár méterre Elintől. Mörhulti
Ebba a mellette álló nőkkel fecserészett. Elin hallotta, hogy a
tanúvallomásának egyes részleteivel traktálja őket. Eltűnődött azon,
hányszor és hányszor adhatta elő már a hazugságait. Mindig is
lepcses szájú hazudozó volt.
Felhorgadt benne a gyűlölet. Sok ideje volt a sötét zárkában, hogy
mindent újra és újra átgondoljon. Minden szót. Minden hazugságot.
Märta nevetését, amikor mit sem sejtve elmondta mindazt, amit a
szájába rágtak. Britta elégedett pillantását, amikor kézen fogta
Märtát, és kivezette a teremből. Hogy lesz képes együtt élni ezzel a
lánya, ha majd felnő, és rájön, mit tett?
A gondolatok felkorbácsolták Elin haragját. Egyre viharosabbra.
Olyan viharosra, mint a tenger, amely elnyelte Pert, és védtelen,
kiszolgáltatott áldozatokká tette őket Märtával.
Gyűlölte őket. Annyira gyűlölte őket, hogy remegni kezdett a fehér
ruhájában. Rogyadozó lábakkal talpra állt. Az őrök tettek egy lépést
előre, de a hóhér várakozásra intette őket. Elin haragtól izzó
tekintettel, imbolyogva állt ott a fehér ruhájában, és tekintetét
Brittára, Prebenre meg Ebbára függesztette. Hallgattak, és
nyugtalanul nézték. Végtére is boszorkány volt. Ki tudja, mire
vetemedhet a sír szélén?
Higgadtan, szilárd hangon, rendíthetetlenül a három rettegőt
nézve, akik halálra ítélték, azt mondta:
– Azt hiszitek, Isten akarata szerint jártatok el. De én tudom az
igazat. Britta, álnok és gonosz ember vagy, mindig is az voltál,
amióta kibújtál az ugyancsak álnok anyád öléből. Preben, te parázna
vagy, és hazug, gyenge és gyáva ember. Ostromoltál sokáig a
feleséged háta mögött, és Isten háta mögött. Mörhulti Ebba! Te,
gonosz, irigy pletykafészek, sosem tudtad elviselni, ha másnak
egyetlen kenyérmorzsával több jut, mint neked. Égjetek mind a
pokol örök tüzén! A fiaitok is legyenek átkozottak, égjenek mind a
pokolban! Nemzedék nemzedék után. Elpusztíthattok tűzzel és
vassal, de a szavam még sokáig elkísér benneteket, miután a testem
már elszenesedett. Ígérem, én, Elin Jonsdotter a mindenható
Istennek ezen a kegyelemteljes napján. És most kész vagyok
találkozni a Teremtőmmel.
A hóhér felé fordult, és bólintott. Aztán térdre hullt, a fejét a
vérpadra fektette, a pillantását a földre szegezte. A szeme sarkából
látta, hogy meggyújtották a máglyát, amelyre nemsokára a
megcsonkított testét vetik.
 Mielőtt a pallos lesújtott, Elin Jonsdotter elmondott egy utolsó
imát az Úrhoz, aki magához szólította. A szíve mélyén érezte, hogy
az Isten ezúttal meghallgatta.
El fogják nyerni méltó büntetésüket mind.
Amikor a feje elvált a testétől, legurult, és az égre fordított
szemmel állapodott meg. Először csend volt, majd rémült zihálás
hallatszott. Aztán üdvrivalgás tört ki. A boszorkány meghalt.
Patrik egész reggel a Helennel folytatandó beszélgetéshez gyűjtötte
az erőt. Helen olyan sok szállal kapcsolódott ehhez a történethez.
Tizenéves fiát gyászoló anya volt, akit illett volna békén hagyni. De
egy gyilkos anyja is, akinek segítenie kell a nyomozás folytatásában.
Patrik belátta, hogy el kell döntenie, miként viszonyuljon hozzá.
Apaként szerette volna nyugton hagyni. De rendőrként meg akarta
kapni a válaszokat, amelyeket az áldozatok családtagjai
megérdemeltek. És sok ilyen volt. Egy egész falu állt értetlenül a
történtek előtt. Vagy inkább egy egész ország. A főcímek és az
újságok címlapjai éjfeketék voltak, és a tanumshedei tragédiát
hirdették.
Amikor a tömeggyilkosságról szóló első hírek megjelentek,
Svédország Barátai siettek kiposztolni a közösségi oldalukon, hogy
külföldiek által elkövetett terrorcselekmény történt. „Mi
megmondtuk!” – a felkiáltás futótűzként terjedt a rendelkezésükre
álló médiában. De aztán a lapok egykettőre világgá kürtölték, hogy
két svéd fiatal vitte végbe ezt a felfoghatatlan pusztítást. A hősökről,
akik sok fiatal életét megmentették, a Svédország Barátai mélyen
hallgattak. De a nyilvánosság tiszteletet tanúsított irántuk, és hálás
volt nekik. Mindenki részvétét fejezte ki a tanumshedeieknek. Egész
Svédország dermedten figyelt. Egész Tanumshede gyászolt.
De Patrik most csak egy gyászoló nőt látott. A férje és a fia is
meghalt. Mit lehet mondani valakinek, akit ekkora veszteség ért?
Fogalma sem volt.
Amikor elmentek Helenékhez, Jamest holtan találták, egy álfal
mögé rejtett, titkos fegyverszekrény előtt hevert. Úgy gondolták,
hogy Sam kényszerítette a fegyverszekrény kinyitására, majd főbe
lőtte.
Elmondták Helennek, mit tett a fia, és hogy James meghalt. A nő
hisztérikusan sírt, a fia miatt, ez világos volt. A férjére egyetlen
könnycseppet sem vesztegetett.
Adtak neki fél órát, de tovább nem várhattak.
– Részvétem – mondta Patrik. – És elnézését kérem, de
kénytelenek vagyunk folytatni.
Helen bólintott. A tekintete üres, az arca sápadt volt. Orvos is
látta, de a nő visszautasított minden gyógyszert.
– Megértem – mondta.
Vékony keze enyhén reszketett, de a könnyei már felszáradtak. Az
orvos szerint még mindig sokkos állapotban volt, de úgy ítélte meg,
beszélhetnek vele. Felajánlották neki, hogy kérhet ügyvédet, de nem
élt a lehetőséggel.
– Ahogy már mondtam, Stellát én öltem meg. – Egyenesen Patrik
szemébe nézett.
A férfi vett egy nagy levegőt. Aztán előszedett néhány lapot, és
szétteregette őket a nő előtt, hogy el tudja olvasni a szöveget.
– Nem, nem maga volt – jelentette ki.
Helen szeme elkerekedett, értetlenül nézett Patrikra, majd a
papírokra.
– Ezek egy irat másolatai, amelyet James széfjében találtunk.
Különböző dokumentumokat tartott a páncélszekrényben, arra az
esetre, ha valamelyik külföldi kiküldetése során életét vesztené. –
Patrik belevágott a részletek taglalásába.– Vannak tisztán gyakorlati
kérdéseket érintő dokumentumok: a házról, a bankszámlájáról és a
temetéséről szóló iratok. De én ezt szeretném megmutatni. Ez egy…
Hogy is mondjam? Beismerő vallomás.
– Beismerő vallomás? – kérdezte Helen.
A James kézírásával telerótt papírra meredt, de aztán eltolta
magától.
– Mondja el, mi áll benne – kérte.
– Nem maga ölte meg Stellát – felelte Patrik komolyan. – Azt
hitte, hogy megölte, de még életben volt, amikor maga elszaladt.
Jamesnek… Jamesnek viszonya volt az apjával, és rájött, hogy
katasztrófa volna rá és a családra nézve, ha Stella életben maradna,
és elmondaná, maga mit tett. Ezért végzett vele. És mind magával,
mind az apjával elhitette, hogy maga volt, és ő csak elrejtette a
testet, hogy megvédje magát. Így aztán a megmentő szerepében
tetszeleghetett, az apja pedig hálával tartozott neki. Ezért egyezett
bele, hogy James elvegye magát. A hadseregben már beszélni
kezdtek, és a pletykák gyorsan terjedtek. Jamesnek szüksége volt
egy alibicsaládra. Ezért meggyőzte KG-t, hogy minden érintettnek az
volna a legjobb, ha elvenné magát. Maga jelentette a mentsvárat egy
kettős életet élő embernek, akinek a lelepleződés derékba törhette
volna a karrierjét.
Helen meredten nézett rá. A keze most jobban remegett,
kapkodva vette a levegőt, de nem szólt egy szót sem. Aztán az
iratokért nyúlt. Lassan összegyűrte James vallomásának másolatát,
majd kemény kis golyóvá gyúrta.
– Meghagyott abban a hitben, hogy… – A hangja elfúlt, tiszta
erőből szorította a galacsint. – Meghagyott abban a hitben…
A lélegzése még nehézkesebb lett, eleredtek a könnyei. A
szemében harag fénylett.
– Sam… – mondta akadozva. – Meghagyott abban a hitben, hogy
gyilkos vagyok, és Sam ezért…
Képtelen volt végigmondani, a hangja elhalt a visszafojtott dühtől,
olyan volt, mintha a rendőrségi kihallgatóhelyiség falai menten
felrobbannának.
– Sam megúszhatta volna ezt az egészet! A dühe… A bűne… Nem
az ő hibája volt! Érti, ugye? Ő nem hibás! Nem gonosz gyerek. Nem
rosszindulatú, sosem akart ártani senkinek. Csak annyira
nyomasztotta az én bűnöm, hogy már nem bírta tovább…
Valósággal ordított, a könnyei záporoztak. Amikor elnémult, a
ruhája ujjába törölte az arcát, majd vad tekintettel Patrikra nézett.
– Minden. Minden hazugság volt. Sam soha… Ha James nem
csapott volna be annyi éven át, Sam soha…
 Ökölbe szorította, aztán kinyitotta a kezét, végül tiszta erőből a
falhoz vágta a papírgalacsint. Az öklével verte az asztalt.
– A fiatalok! Akik tegnap meghaltak! Ez nem történt volna meg,
ha… És Nea… Baleset volt, Sam nem akart rosszat! Sam soha…
Elhallgatott, és fásultan a falra szegezte a tekintetét. Aztán
nyugodtabb és végtelenül szomorú hangon folytatta:
– Biztosan nagyon fájt neki, hogy ilyesmit kell tennie, bele kellett
halnia abba, amit mi rázúdítottunk, de ezt senki sem értheti meg.
Senki sem látja majd az én drága kisfiamat. Egy szörnyeteget fognak
látni, egy rettenetes embert, egy undorító gazembert, aki megölte a
gyerekeiket. Hogyan mutassam meg nekik az én drága kisfiamat? A
gyengéd, szerető fiút, akit tönkretettek a hazugságaink? Hogyan
vegyem rá az embereket, hogy engem gyűlöljenek, vagy Jamest
gyűlöljék, de ne Samot? Nem az ő hibája volt. A mi félelmeink,
bűneink és önimádatunk áldozata lett. Hagytuk, hogy a fájdalmunk
mindent felemésszen, amink csak volt. Hogyan értessem meg az
emberekkel, hogy ez az egész nem az ő hibája?
Az asztalra borult, és megmarkolta a szélét. Patrik habozott.
Rendőrként nem engedhette meg magának az együttérzést. Annyi
élet hevert romokban. De szülőként egy másik szülő bénító gyászát
látta, ezért megkerülte az asztalt, kihúzta a Helen melletti széket, és
átölelte a nőt. Lassan ringatta, miközben Helen könnyei az ingjére
folytak. Ebben a történetben nincsenek tettesek. Nincsenek
győztesek. Csak áldozatok és tragédiák. És egy anya gyásza.

Már sötétedett, amikor hazaért. Tűzoltók. Kórház. Mentősök.

Újságírók. Minden ködben úszott. Marie emlékezett, hogy a
rendőrök kihallgatták, de arra már kevésbé, mit mondott nekik, csak
annyit tudott, hogy sejtelme sem volt semmiről, és nem is ért
semmit.
Nem láthatta Jessie-t. Azt sem tudta, hol van. Mi maradt belőle.
Mennyi kárt okozott benne a tűz. A rendőrök golyói.
Marie a képmására nézett a tükörben. A keze puszta
megszokásból mozdult. Egy hajpánttal hátrafogta a haját.
Hárompumpálásnyi arctisztítót nyomott egy vattakorongra.
Körkörös mozdulatokkal bemasszírozta a krémet. Arcápoló. Újabb
vattakorong. A hideg, friss érzés a bőrén, ahogy leszedi a ragacsos
arctisztítót. Újabb vattakorong. Leszedi a szemfestéket. Óvatosan
dörzsöli, hogy lejöjjön a szempillafesték, de a szempilláit ne törje
össze. Csupasz lett az arca. Tiszta. Megújulásra, megfiatalodásra
kész. A kicsi, kerek ezüsttégelyért nyúlt. Márkás éjszakai krém.
Méregdrága, de remélhetőleg az árnak megfelelően hatásos. Fogta a
kis spatulát, és a krémbe mártotta. A krémet az ujjára kente, majd
gondosan a bőrébe dörzsölte. Előbb az arcára. A szája és az orra
környékére. Aztán a homlokára. Jöhet a másik ezüsttégely.
Szemránckrém. Nem szabad túl erősen dörzsölni, mert akkor kárt
tesz a szem körüli érzékeny bőrben. Egy apró petty, aztán óvatosan
belemasszírozni a bőrbe.
Kész. Egy altató, hogy nyugodt legyen az álma, amíg a bőrsejtjei
megújulnak, az emlékei kitörlődnek.
Nem szabad másra gondolnia. Ha nem az ezüsttégelyre és az
újabb filmproducerek kedvéért fiatalon és rugalmasan tartandó
bőrére gondol, átszakadnak a gátak, és elnyelik a hullámok. A külső
a mentsvára. A reflektorfény és a csillogás védi meg attól, hogy a
fájdalomra és a szennyre emlékezzen. Csak így szabadulhat meg
annak emlékétől, amit elveszített, és amije sosem volt.
A lánya egy párhuzamos valóságban létezett, egy olyan világban,
ahová ő csak futólag látogatott el. Szerette valaha Jessie-t? A lánya
erre biztosan nemmel felelne. Ezt tudta. Mindig is tisztában volt
azzal, mennyire vágyik Jessie csupán egyetlen másodpercnyi
gyengédségre. És voltak is olyan pillanatok, amikor szerette volna
megadni neki ezt. Az első találkozásukkor, amikor a mellére tették.
Jessie ragacsos és meleg volt, de a pillantása fürkésző, amikor
ránézett. És az első lépésekkor. A boldogság a szemében, hogy
elsajátított valamit, amit az ember évmilliókkal ezelőtt elsajátított. A
büszkeségtől Marie kis híján hanyatt esett, és kénytelen volt
elfordulni, hogy ne gyűrje maga alá az érzés. Az első iskolai napján.
A szöszi, lófarkas kislány útnak indult az iskolatáskával a hátán, tele
várakozással, hogy mi mindent fog megtanulni a világról és az
életről. A járdán, a bébiszitter, Juanita kezét fogva egyszer csak
megfordult, és integetett Marie-nak, aki a gyönyörű szép ház
ajtajában állt, amelyet The Hillsben béreltek. Még olyan közel
voltak. Olyan közel, hogy a lánya után szaladhatott volna, a karjába
kaphatta, magához szoríthatta volna, és az orrát a drága
gyereksampontól mindig levendulaillatú szőke hajába fúrhatta
volna. De ellenállt. Túl nagy árat kellett volna fizetnie érte.
Egész életében azon fáradozott, hogy megtanítsa neki, túl sokba
kerül, ha az ember érdeklődést tanúsít. Ahogy Helen esetében.
Szerette Helent. És Helen is szerette őt. Mégis megcsalta.
Másvalakit választott. Másvalamit választott. A szerelmét, a reményt
az arcába vágta. Ez nem történhetett meg újra. Soha többé senki
nem sebezhette meg így.
Jessie is elhagyta. Úgy döntött, egyenesen a lángok közé sétál.
Végül Jessie is megcsalta. Magára hagyta.
Marie az orrában érezte a füstszagot. Kivett még egy
vattakorongot. Bőven locsolt rá arctisztítót, és alaposan
megtörölgette az orrát. Csípte és csiklandozta, tüsszentenie kellett
tőle, a szeme könnybe lábadt, de a szagot még mindig érezte.
Felnézett, és igyekezett megálljt parancsolni a könnyeinek. Kivett
egy zsebkendőt a fiókból, és vadul törölgetni kezdte a szemét, de a
könnyek egyre potyogtak.
A forgatáson lesz pár nap szünet. Most senki sem tartott rá igényt.
Teljesen magára maradt. Mindig is tudta, hogy ez lesz a vége. De ez
nem törheti meg. Erősnek kell lennie. A show-nak folytatódnia kell.

– Ez egy fekete nap volt a település történetében – mondta Patrik.

Néhányan bólintottak, de a legtöbben az asztalt bámulták a kis
tárgyalóban, amely hirtelen nagyon szűknek tűnt.
– Mi áll a legutóbbi kórházi jelentésben? – kérdezte Gösta.
Az arca szürke és nyúzott volt. Senki sem aludt egy
szemhunyásnyit sem. A hozzátartozók tájékoztatásának szívet tépő
feladata sok időt felemésztett, és folyamatosan a nyakukra jártak a
rámenős újságírók is, akik a lehető legtöbbet akarták megtudni a
történtekről.
Már régóta beszélnek ilyesmiről. Már régóta rettegnek tőle. Hogy
itt is történnek olyan iskolai lövöldözések, mint amilyenek az
Egyesült Államokban, hogy előbb-utóbb valakinek az az ötlete
támad, hogy végez az iskolatársaival. Sam és Jessie nem az
iskolában lövöldözött, de a minta ugyanaz, és a célpontjaik is az
osztálytársaik voltak.
– Még egy lány meghalt egy órával ezelőtt. Pillanatnyilag kilenc
halottunk és tizenöt sebesültünk van.
– Atyaég! – ingatta a fejét Gösta.
Patrik képtelen volt felfogni a számokat. Nem érte fel ésszel.
Megdöbbentő volt, hogy ennyi fiatal élet fonala szakadt meg, ennyi
fiatal élet ment tönkre örökre.
– Tíz halott, ha Jamest is beleszámoljuk – jegyezte meg Martin.
Patrik bólintott.
– Mit mond Helen? – kérdezte Gösta. – És Marie? Nem vettek
észre valamit? Sam és Jessie nem viselkedett újabban furcsán, nem
láttak valami jelet?
Patrik a fejét rázta.
– Azt mondják, semmit sem sejtettek. De találtunk egy
jegyzetfüzetet Sam szobájában, amelyben részletesen eltervezte,
hogyan csinálják, többek között felvázolta a művelődési központot
is. Úgy fest, fontolgatta már egy ideje, aztán valahogy bevonta
Jessie-t is.
– A lány korábban is viselkedett már erőszakosan? – kérdezte
Paula.
– Marie szerint nem. Azt mondja, a lánya magányos farkas volt,
lehet, hogy piszkálták az iskolákban, ahová járt, de ebben nem volt
biztos. Úgy tűnik, nem nagyon figyelt oda a gyerekre.
– Samnál biztosan a Neával történtek váltották ki az erőszakot –
vélekedett Martin. – Milyen lehet tizenöt évesen ilyen terhet
cipelni? Ráadásul az apja uralkodó típus volt, az anyja meg gyenge.
Vegyük még hozzá azt is, hogy Helen szégyenének árnyékában élt.
Nem lehetett könnyű neki…
– Nehogy már sajnáld! – hördült fel Mellberg. – Sokaknak még
rosszabb gyerekkoruk volt, mégsem lövik agyon az osztálytársaikat.
– Nem úgy értettem – szabadkozott Martin.
– És Helen mint mond? – kérdezte újra Gösta.
– Kétségbe van esve. Le van sújtva. A fia és a férje meghalt. Be
fogják perelni kegyeletsértésért és bűnpártolásért. Azért, amit Nea
halála után tett. Ezzel már megbékélt.
Paula felemelte az egyik újságot.
– Adnánról hősként írnak a pletykalapok – mondta, hogy témát
váltson. – Egy menekült, aki az életét adta, hogy svéd fiatalokat
mentsen meg.
– Szerencsétlen flótás! – kesergett Mellberg, de a hangjából
kicsendülő csodálatot nem tudta palástolni.
Patrik bólintott. Amit Adnán és Halíl tett, elképesztő nagy
ostobaság volt, és elképesztő nagy bátorságra vallott. Harminc
fiatalt menekítettek ki. Harminc fiatalt, akikre a biztos halál várt.
Patrik egész éjjel a képekkel birkózott, amelyek beleégtek a
retinájába. Amikor a lövések és a tűz gyors döntésre kényszerítették,
és mindent egy lapra kellett feltennie, Paulával elsőként léptek be a
tűzoltók által feltört ajtón. Nem volt idő mérlegelni. Nem volt idő
kételkedni. Látták, ahogy Sam és Jessie ott áll a lángoló helyiség
közepén, a hátukat egymásnak vetve, és a fiatalokra tüzelnek, akik
sikítva menekülnek a hátsó ajtó felé, amelyet Adnánnak és Halílnak
addigra már sikerült kinyitnia. Patrik gyorsan Paulára pillantott, aki
bólintott. Felemelték a szolgálati fegyverüket, és lőttek. Sam és
Jessie egyszerre esett össze.
Ami ezután következett, ködben úszott. A mentők egész éjjel
ingajáratban közlekedtek, a megye minden kórházát igénybe kellett
venniük, magánszemélyek is besegítettek a sérültek szállításában.
A művelődési központ előtt egyre többen verődtek össze.
Gyertyákat gyújtottak, sírtak, egymást ölelgették, és kérdéseket
tettek fel, amelyekre talán soha nem kapnak választ. Tanumshede
neve bekerült a történelemkönyvekbe, azok közé a helyek közé,
amelyek nevéhez hatalmas tragédia fűződik, amelyekről
mindenkinek a halál és a gonoszság jut az eszébe. De erre most
senki sem gondolt. Az emberek a fiaikat és a leányaikat, a
testvéreiket és a barátaikat, a szomszédjaikat és az ismerőseiket
siratták. Többé már nem hitegethetik magukat azzal, hogy egy ilyen
kis helyen védve vannak minden olyan borzalomtól, amelyről a
lapok írnak. Mostantól zárniuk kell az ajtókat éjszakára, és reszkető
szívvel kell ágyba bújniuk, mert bármi megtörténhet.
– És ti jól vagytok? – kérdezte Annika, és Patrikra meg Paulára
nézett.
Paula vállat vont. Mit lehet erre válaszolni?
– Nem volt választásunk – mondta kásás hangon. – Azt tettük,
amit kellett.
Patrik nem szólt, csak bólintott. Tudta, hogy Paulának igaza van.
Kétség sem fért hozzá. Az egyetlen lehetőségük a fiatalok
megmentésére az volt, hogy lelövik Samot és Jessie-t. Tudta, hogy
helyes döntést hoztak, és senki sem rója meg érte őket. De az érzés,
hogy lelőttek két gyereket… Mind ő, mind Paula kénytelen lesz
együtt élni ezzel a tudattal. A tettüktől függetlenül Sam és Jessie
csak két kallódó tizenéves volt, akik olyasmibe hajszolták bele
egymást, ami elfogadhatatlan. Patrik talán sosem értheti meg,
hogyan fajultak el így a dolgok. Talán sosem értheti meg, hogyan
szánták rá magukat erre a bűnre.
Megköszörülte a torkát.
– Amikor a technikusok reggel átvizsgálták Sam szobáját, találtak
egy pendrive-ot, amelyen intim képek voltak Jamesről és egy
férfiról, akit KG Perssonként azonosítottunk. Vagyis Helen apjaként.
– Lehet, hogy ez volt a kiváltó ok? – kérdezte Martin. – Látta,
ahogy az anyja egy nővel csókolózik, és megtalálta a képeket az
apjáról.
Paula a fejét rázta.
– Nem tudom – felelte Patrik. – Talán sosem tudjuk meg. És van
ezenkívül még egy kérdés, amelyet kénytelenek vagyunk feltenni.
Mellbergre mutatott.
 – Bertil azt mondta az esküvőn, hogy kapott egy fülest, miszerint
egy férfi három fiatalt vitt a kocsiján a menekülttáborhoz, nagyjából
abban az időben, amikor Nea bugyiját elrejthették Karíméknál. A
tanú szerint Bill fia és két haverja volt, egy lány és egy srác. Őket
lelőtték tegnap. Nem látom értelmét folytatni ezt a nyomozást,
egyetértetek?
Körülnézett a helyiségben. Mindenki bólintott.
– Ami a gyújtogatást illeti, tovább kutatunk. De szerintem nehéz
lesz megtalálni az elkövetőt, egész Svédországban gyújtanak fel
menekülttáborokat, és a tettest nemigen kapják el. De tartsátok
nyitva a szemeteket és a fületeket.
Megint bólintottak. Aztán csend telepedett a helyiségre. Patrik
tudta, hogy tartania kellene egy rövid eligazítást, és végig kellene
venniük a történteket, de a fáradtság kezdte megkövetelni a magáét,
és a helyiségben álmosítóan meleg volt. Szomorúak voltak,
döbbentek, kimerültek és összezavarodottak. A recepción megállás
nélkül csörögtek a telefonok. Nemcsak Svédország, hanem az egész
világ Tanumshedére és az őket sújtó tragédiára figyelt. És Patrik
tisztában volt azzal, hogy a tanumshedei rendőrség kis helyiségében
ülők mind érzik, valami örökre megváltozott. Semmi sem lesz már
olyan, mint régen.

Félt, hogy hálátlannak tartják, azt hiszik, nem értékeli, amit érte
tettek. De nem így volt. Karím sosem gondolta volna, hogy
bármelyik svéd befogadja őt és a gyerekeit az otthonába, segít saját
lakást szerezni, megöleli a gyerekeket, és egyenrangúként beszél
vele. Örült, hogy megismerte Svédország ezen oldalát. Is.
De nem maradhatott itt. Nem maradhattak itt. Svédország túl
sokat vett el tőle. Amína a csillagokban, a nap meleg sugaraiban
volt, és neki minden egyes percben hiányzott, minden egyes
másodpercben. Óvatosan tette be a fényképeit az utazótáskába,
gondosan a puha ruhák közé csúsztatta őket. A táska nagy részét a
gyerekek ruhái töltötték meg. Egy csomagnál többet nem képes
cipelni, ezért csak a legszükségesebbeket pakolta be. Neki semmi
sem kellett. A gyerekeknek minden. Megérdemelték.
Lehetetlen volt minden játékot becsomagolni, amelyet Ritától,
Bertiltől és Leótól kaptak. Tudta, hogy a gyerekek szomorúak
lesznek, de nem volt elég hely. Megint maguk mögött kell hagyniuk
azt, amit szerettek. Ezt az árat meg kellett fizetniük a szabadságért.
Rájuk nézett. Számija egy szürke-fehér nyulat átölelve aludt,
amelyet Leótól kapott, és nélküle nem volt hajlandó lefeküdni. A
nyulat hozhatja, de mást nem. Haszannak egy színes golyókkal teli
zacskó volt a kezében. A sötét éjszakában is látni lehetett a
ragyogást, Haszan órákig tudta nézegetni őket. A golyók is jöhetnek.
De másnak nincs hely.
Hallott Adnánról és Halílról. Az emberek körbetelefonálták
egymást, és elmesélték, hol rémülettel, hol büszkeséggel a
hangjukban. A svédek hősként tisztelték őket. Milyen ironikus!
Karím látta maga előtt, ahogy Adnán csalódottan panaszolja, hogy
úgy néznek rá a svédek, mintha egy másik bolygóról jött volna. A
menekülttáborban lakók közül ő akart a leginkább beilleszkedni. Azt
akarta, hogy elfogadják. És most a svédek hősként tisztelik, de
milyen áron? Nem érte meg.
Karím körülnézett a lakásban. Világos és szép volt. Tágas.
Megfelelő otthon lenne neki és a gyerekeknek, tudta. Ha az Amína
iránt érzett gyász nem nyomná ennyire a mellkasát. Bárcsak még
hinni tudna abban, hogy ebben az országban jövőjük lehet! De
Svédország csak bánatot okozott, és kitaszította. Gyűlöletet és
bizalmatlanságot érzett, és tudta, sosem volna itt biztonságban.
Tovább kell keresniük. Neki és a gyerekeknek. Egy olyan helyet, ahol
nyugalomra lelnek. Ahol biztonság és jövő vár rájuk. Ahol úgy
képzelheti maga elé Amína mosolyát, hogy nem hasad meg tőle a
szíve.
Fáradságosan tollat fogott összeégett kezébe. A rendelőben
levették a kötést, de még mindig fájt, és még sokáig fájni fog, talán
örökre, tele lesz megkeményedett hegekkel. Papírt vett elő, és rátette
a toll hegyét, anélkül hogy tudta volna, mit írjon. Nem volt hálátlan.
Nem volt az. Félt. És a lelkét üresség töltötte meg.
 Végül egyetlen szót írt a lapra. Ez volt az egyik első svéd szó,
amelyet megtanult. „Köszönöm!” Aztán felébresztette a gyerekeket.
Hosszú út állt előttük.
Csaknem egy hét telt el a művelődési központbeli tragédia óta, a
gyászmunka újabb fázisba lépett, és minden kezdett visszatérni a
hétköznapi mederbe. Ahogy mindig. Legalábbis azoknak, akik a
tragédia peremén, nem pedig a középpontjában voltak. Azok előtt
azonban, akik egy szerettüket veszítették el, még hosszú út állt, amíg
visszatalálnak a mindennapokba.
Martin egész reggel azon törte a fejét, mit jelenthetett az ügyvéd
tegnap esti titokzatos hívása. A plafont bámulta, amikor Mette
álomittasan mellégördült, és azt motyogta:
– Mikorra kell menned?
– Kilencre – felelte Martin, és az órára nézett.
Mindjárt indulnom kell, állapította meg.
– Szerinted miről van szó? Bepereltek? Adósságom van? Vagy mi?
Idegesen tárta szét a karját, mire Mette elnevette magát. Szerette
a nő nevetését. Valójában mindent szeretett benne. Csak még nem
merte megmondani neki. Legalábbis így nem. Elővigyázatosak
voltak, lépésről lépésre haladtak.
– Lehet, hogy multimilliomos leszel. Van egy gusztustalanul
gazdag rokonod Amerikában, és most meghalt, és téged tett meg
örökösének.
– Aha! Tudtam!!! – felelte Martin. – Hogy csak a pénzemért vagy
velem!
– Miért, mit hittél? Hogy a nagy bicepszedért, vagy mi?
– Eszem megáll! – kiáltott fel Martin, és rávetette magát, majd
elkezdte csiklandozni.
Mette tudta, hogy a férfinak a nem különösebben kidolgozott
karizmai a gyengéi.
– Készülődnöd kellene, ha oda akarsz érni – mondta, mire Martin
bólintott, és kelletlenül otthagyta.
Fél órával később már a kocsiban ült Fjällbacka felé. Az ügyvéd
nem volt hajlandó elárulni, miről van szó, csak azt hajtogatta, hogy
menjen pontban kilencre az irodájába.
A családi ház előtt parkolt le, amely otthont adott a kis ügyvédi
irodának, és bekopogott. Egy ősz, hatvanas férfi nyitott ajtót, és
lelkesen megszorította a kezét.
– Foglaljon helyet – mondta, és a rendezett íróasztal előtt álló
székre mutatott.
Martin leült. Mindig gyanakvással szemlélte azokat az embereket,
akiknek túl rendezett volt a környezetük, és úgy tűnt, ebben az
irodában minden tárgynak meghatározott helye van.
– Mondja, miről van szó? – szólalt meg.
Érezte, hogy izzad a tenyere, és sejtette, hogy az arca és a nyaka is
kivörösödött, amit utált.
– Ne aggódjon, semmi kellemetlenség – válaszolta az ügyvéd,
mire Martin felvonta a szemöldökét.
Egyre jobban fúrta az oldalát a kíváncsiság. Lehet, hogy Mettének
igaza van, és van egy milliomos amerikai rokona?
– Dagmar Hagelin végrendeletének végrehajtója vagyok – kezdte
az ügyvéd, és Martin megborzongott.
A férfira nézett.
– Dagmar meghalt? – kérdezte összezavarodva. – Mikor? Egy
hete beszéltünk vele.
Szúrást érzett a mellkasában. Megkedvelte az idős hölgyet.
Nagyon is.
– Pár napja, de mindig eltart egy darabig, mire elindulnak a
dolgok – felelte az ügyvéd.
Martin dörmögött valamit. Egyre kevésbé értette, mi
keresnivalója van itt.
– Dagmarnak van egy igen érdekes kívánsága, amely magát is
érinti.
 – Engem? – hüledezett Martin. – Nem ismertük egymást. Csak
kétszer találkoztunk rendőrségi ügyben.
– Értem – mondta az ügyvéd meglepetten.
Aztán összeszedte magát.
– Akkor minden bizonnyal nagyon jó benyomást tett rá a két
találkozásuk alkalmával. Dagmar ugyanis a végakarata kiegészítése
szerint magára hagyta a házat, amelyben lakott.
– A házat? Hogyhogy?
Martin zavartan hallgatott. Valaki a bolondját járatja vele. De az
ügyvéd nagyon is komolynak tűnt.
– Igen, Dagmar azt kívánta, hogy maga örökölje a házat. Írt pár
sort is, amelyben megjegyezte, hogy van némi javítanivaló az
épületen, de reméli, jól fogja érezni magát benne.
Martin képtelen volt felfogni, amit az ügyvéd mondott. Egy
gondolat hasított belé.
– De hát van egy lánya! Nem esik ez rosszul neki? Nem akarja a
házat?
Az ügyvéd a papírokra mutatott, amelyek előtte feküdtek az
íróasztalon.
– Van egy dokumentumom, amelyben Dagmar lánya lemond róla,
és amikor telefonon beszéltem vele, azt mondta, hogy túl idős már
ahhoz, hogy beköltözzön egy régi épületbe, pénzre pedig nincs
szüksége. Azt mondta, boldogul azzal, amije van. És hogy ha az
anyja így akarta, akkor így lesz a legjobb.
– De… – Martin legnagyobb rémületére eleredtek a könnyei.
Lassan kezdte megérteni. Dagmar nekiajándékozta a szép vörös
kis házat. A házat, amelyre szüntelenül gondolt. Egész nap az járt a
fejében, milyen jó volna, ha megvehetné magának és Tuvának. Látta
maga előtt az egészet: a hintát, amelyet a kertben állít fel, a
kiskertet, ahol Tuva zöldségeket termeszthet, télen a tüzet a
nappaliban, és a félrehányt havat a bejárat előtt. Ezeregy dolgot
elképzelt, de akárhogy számolgatott is, nem engedhette meg
magának.
– Miért? – kérdezte, és már nem tudott parancsolni a könnyeinek,
mert eszébe jutott Pia, aki csak arra vágyott, hogy Tuva egy helyes
kis vörös házban nőhessen fel, ahol a kertben hinta áll, és a
kislánynak van egy saját veteményese.
Csak azt sajnálta, hogy Pia nem érhette meg, de tudta, hogy örülni
fog az új életüknek, hiába nincs már velük.
Az ügyvéd zsebkendőt adott neki, majd halkan azt mondta:
– Dagmar szerint magának és a háznak szükségük van egymásra.
És szerintem igaza is van.

Bill és Gun viselte gondját, miután kijött a kórházból. Gyásszal a

szívében. Halílt a világos és szép földszinti vendégszobában
szállásolták el. A holmiját már áthozták a pincéből. És Adnán
cuccait is. Bill megígérte, hogy segít levelet írni Adnán szüleinek.
Halíl azt akarta, hogy tudják, a fiuk hősként halt meg. Hogy új
hazájában minden egyes ember tudja a nevét, és látta a képét.
Jelképpé vált, a svédek testvérévé. A miniszterelnök is megemlítette
egy tévés beszédében. Azt mondta, Adnán megmutatta, hogy az
emberi együttérzés nem törődik határokkal és bőrszínekkel. Adnán
nem gondolt a svéd fiatalok nemzeti hovatartozására, kultúrájára,
bőrszínére, amikor az életét áldozta értük. Meg még sok minden
mást is mondott. Sokáig beszélt. De ezt a részt Halíl mindenképpen
meg akarta írni Adnán szüleinek.
A miniszterelnök róla is beszélt. De akkor már nem figyelt. Nem
érezte hősnek magát. Nem akart hős lenni. Egy akart lenni közülük.
Éjszakánként a fiatalok arcát látta rémálmaiban. A riadalmat, a
halálfélelmet, a pánikot a szemükben. Azt hitte, soha többé nem lesz
ilyesmiben része. De a gyerekek rémült pillantása itt is pont
ugyanolyan volt, mint odahaza. Ebben nem volt különbség.
Bill és Gun esténként a tévé előtt ült. Néha kézen fogva. Némán,
miközben a képernyő villódzása megvilágította az arcukat. Még el
sem temethették a fiukat, Nilst. A rendőrség nem tudta
megmondani, mikor végeznek a vizsgálatokkal. A házaspár idősebb
fiai hazalátogattak, aztán visszatértek a saját otthonukba, a saját
családjukhoz. Nem csillapíthatták a szüleik fájdalmát, nekik is
megvolt a maguké.
Halíl feltételezte, hogy nem fognak tovább vitorlázni. Adnán
nélkül nem lehet. Meg Karím nélkül. Karímot is hiányolta, azon
merengett, hol lehet most. Csak úgy eltűntek.
A harmadik reggelen Bill azt mondta, hogy beszélt a többiekkel, és
tízkor találkoznak a hajónál. Csak így. Meg sem kérdezte. Csupán
közölte, hogy vitorlázni fognak. Adnán nélkül. Karím nélkül.
És most itt vannak. És a startlövésre várnak. Sok más hajóosztály
már túl volt a versenyen, és Dannholmenen nyüzsögtek az emberek.
A rendezvényszervezőknek páratlan szerencséjük volt: a nap
ragyogott, az ég felhőtlenül kéklett. Sokan azért jöttek el, hogy
lássák Bill csapatának teljesítményét. Az újságírók és a kíváncsiak.
Helyiek és turisták. Mintha egész Fjällbacka és az összes környező
település lakói ezen a kopár kis szigeten gyűltek volna össze. Halíl
olvasta az interneten, hogy egy híres svéd filmcsillag lakott itt.
Akinek a szobra ott áll Fjällbacka főterén. Nem ismerte a sztárt, de
Bill és Gun előző este a Casablanca című filmet nézte. Gyönyörű nő
volt. Kicsit bánatos. De szép. A maga hűvös svéd módján.
Látta már a szigetet, de még sosem járt itt. Sokat gyakoroltak az
utolsó pár napban, és körülhajózták a szigetet is. Kezdetben a
versenyen csak kis hajókkal lehetett indulni, amilyeneket a gyerekek
és a fiatalok használtak a fjällbackai vitorlásiskolában. Amikor
néhány évvel ezelőtt felelevenítették a verseny hagyományát,
bevették az ő hajóosztályukat is. C55-nek hívják, mondta Bill.
Halíl elnézte Billt, ahogy ott állt a kormányrúdnál. Előre-hátra
fordultak a hajóosztályuk hét versenyzője között, a szemüket az órán
tartották, hogy a legjobb pozícióba kerüljenek a startlövés
eldördültekor. Adnánról senki sem beszélt. De mindenki tudta, hogy
ez nemcsak egy verseny lesz, hanem egy ünnep és egy lehetőség,
hogy múlassák az időt, amíg arra várnak, hogy megtudják,
Svédország lesz-e az új hazájuk.
Három perc volt a rajtig, amikor megint a sziget felé
kormányozták a hajót. A sokaság, amelyet csak sejteni lehetett, a
kávézó emberek, a szaladgáló és játszadozó gyerekek, a csoportokba
verődve beszélgető fotósok és újságírók hirtelen elnémultak.
Mindenki odasereglett, ahonnan elrajtol a mezőny. Felnőttek.
Gyerekek. Újságírók. Fjällbackaiak. Turisták. Látott néhány arcot a
menekülttáborból is. Rolf ott volt. Gun a két nagyobb fia mellett állt.
Ismerősök és ismeretlenek. Néhány rendőr. Mindenki némán állt, és
az ő hajójukat nézte. Csak a hullámok csobogása és a vitorlák
lobogása hallatszott. Bill keze elfehéredett a kormányrúdon, az
állkapcsát összeszorította.
Egy kisfiú integetett. Aztán még valaki. És még valaki. Végül
mindenki, aki a Dannholmenen állt, nekik integetett, ahogy
elhaladtak előttük. Halíl érezte, hogy ez szíven üti. Ezt a nyelvet
könnyű volt megérteni. Az egész világon ugyanazt jelentette. A
szeretet univerzális gesztusa. Visszaintegetett, hogy jelezze,
megértette. Ibráhím és Faríd is integetett, de a hajó tatján Bill
továbbra is maga elé meredt, egyenes háta megfeszült. Csak a szeme
csillogása árulta el, hogy észrevette, mi történik.
Aztán eldördült a startlövés. Tökéletesen sikerült a rajt. A szigeten
továbbra is integetett a közönség, néhányan kurjongattak és
fütyültek. A hangok a kék ég felé szálltak. A vitorlák megfeszültek, a
hajók a habokat szelték. Egy pillanatra Halíl azt hitte, hogy ott látja
őket is a tömegben: Amínát, Karímot és Adnánt. De amikor jobban
odanézett, nem voltak sehol.

– Örülök, hogy ízlik – mondta Erica, és újabb adag csőben sült

krumplit kanalazott a húga tányérjára.
Anna terhesen tényleg annyit evett, mint egy megtermett fickó.
– Nem vagy egyedül – mondta Patrik, és a sült húsért nyúlt. –
Egyébként kezd visszatérni az étvágyam.
– Hogy vagy amúgy? – kérdezte Dan. – Mindenkit megviselt a
tragédia, de neked… rémes lehetett.
Odabiccentett Ericának, aki felé emelt egy ásványvizes üveget.
Erica tudta, hogy Dan nem mer bort inni, hátha pont most indul
meg a szülés.
Patrik letette az evőeszközt. Erica tisztában volt azzal, hogy nem
tudja, mit válaszoljon. Annyian elveszítettek valamit, annyian
gyászoltak, annyian áldozatul estek.
– Van lehetőségünk kibeszélni magunkat – mondta Patrik, és a
borospoharat forgatta. – Először fura volt egy pszichológussal
beszélgetni, de aztán… nem lehetett nemet mondani.
– Úgy hallottam, hogy a film esélyes a Guldbagge-díjra – váltott
témát Anna. – És Marie is.
– Hát nem vagyok meglepve, amilyen médiaérdeklődés övezte –
felelte Erica. – De úgy tűnik, Marie megváltozott Jessie halála óta.
Egyetlen interjút sem adott.
– Hallottam, hogy könyvet ír a történtekről – mondta Dan, és a
salátáért nyúlt.
Erica bólintott.
– Azt mondja, el akarja mesélni a saját verzióját. De Helennel
együtt megígérték, hogy válaszolnak a kérdéseimre, Sanna is.
– Hogy van Sanna? – kérdezte Patrik.
– Tegnap beszéltem vele – felelte Erica, és a szegény nőre gondolt,
aki most még a lányát is elveszítette. – Mit mondjak? Egész jól
viseli…
– És mi van Helennel? – tudakolta Dan.
– Feltehetően börtönre ítélik kegyeletsértésért és bűnpártolásért
– válaszolta Patrik. – Nem is tudom, mit gondoljak erről az egészről,
szerintem ő is ugyanolyan áldozat, mint sokan mások ebben a
tragikus ügyben. De a törvény az törvény.
– És Nea szülei? – kérdezte Anna, miközben letette az evőeszközt.
– Eladják a tanyát – felelte Patrik.
Erica együttérzőn nézett rá. Tudta, mennyire mélyen érintette a
férjét ez az eset, azóta álmatlanul hánykolódott éjszakánként, nem
tudott szabadulni a gondolatoktól és az emlékektől. Ezért is szerette.
Elkötelezett volt. Bátor. Erős és hűséges. Jobb társ volt, mint
amilyenről valaha is álmodott, és fantasztikus apja a gyerekeiknek.
Az életük nem mindig volt rózsaszín, romantikus vagy könnyű.
Inkább stresszes, kaotikus és hétköznapi súrlódásoktól terhes. A
gyerekeik a dackorszakukat élték, ők meg túl keveset aludtak, túl
keveset szeretkeztek, túl keveset foglalkoztak magukkal, túl keveset
tudtak fontos dolgokról beszélgetni. De a saját útjukat járták. A
gyerekeik egészségesek és boldogok voltak. Megfogta Patrik kezét, és
érezte a szorítását. Egy csapat voltak. Egy egység.
Anna felnyögött. Négy adagot evett, szóval nem csoda, hogy
megterhelte a hasát. De egyre jobban eltorzult az arca. Dan
megdermedt, és a feleségére bámult, aki lassan lenézett. Aztán
felemelte a fejét, és kapkodva kezdte szedni a levegőt.
– Vérzem – mondta. – Istenem! Vérzem!
Erica szíve majd’ kiugrott. A telefonhoz rohant.

Bohusläningen

Boszorkányátok

Csak véletlen? Vagy egy több mint háromszáz éves boszorkányátok

szedi ma is az áldozatait? A tizenöt éves Lisa Hjalmarsson olyan
felfedezést tett, amelytől olvasóink hátán garantáltan végigfut a
hideg.
Lisa Hjalmarsson, a hamburgsundi iskola 9/B osztályos tanulója a fjällbackai Elin Jonsdotterről ír
fogalmazást, akit 1672-ben boszorkányságért elítéltek és kivégeztek. Jonsdotter a vérpadon szörnyű
átkot mondott a húgára, Britta Willumsenre és férjére, Prebenre, valamint egy mörhulti Ebba nevű
nőre.
A történet ugyanannyira megkapó, mint amennyire hátborzongató, és most Lisa Hjalmarsson kutatásai
nyomán a rettenetes folytatását is megismerhetjük.
Úgy tűnik, hogy az érintettek leszármazottait tragédiák egész sora sújtotta: gyilkosság, öngyilkosság és
balesetek.
Ezek a szerencsétlenségek tavaly nyáron hágtak a tetőpontjukra.
A tanumshedei tragédia ugyanis közvetlenül Elin Jonsdotter több mint háromszáz éves átkához kötődik.
Lisa Hjalmarsson rámutatott, hogy a művelődési központban gyújtogató és lövöldöző fiatalok egyenes
ági leszármazottai Preben és Britta Willumsennek, valamint mörhulti Ebbának.
Csak véletlen lenne?
Vagy Elin Jonsdotter átka ült rajtuk?
 Köszönetnyilvánítás

A tizenhetedik századról írni nehéz és kihívásokkal teli feladat volt,

de végtelenül izgalmas is. Tengernyi könyvet nyálaztam át,
keresgéltem az interneten, és beszélgettem szakértőkkel. Mégis csak
a felszínét sikerült megkapargatnom ennek az érdekes korszaknak,
és minden hiba, szándékos vagy szándéktalan, az én saram. Ez a
jelen idejű cselekményszálra is áll. Bizonyos történeteket és tényeket
hozzászabtam az elbeszéléshez. Ez az írók és történetmesélők
előjoga.
Mint minden könyvem esetében, most is sokaknak tartozom
hálával. A könyvek nem légüres térben íródnak, hanem
csapatmunkában, noha csak én ülök a számítógép előtt.
Mindig félek, hogy kihagyok valakit, de azért szeretnék egy csomó
fontos embernek köszönetet mondani, mind a szakmai, mind a
magánéletemből.
A kiadóm, Karin Linge Nordh és a szerkesztőm, John Häggblom
elképesztő munkát végzett a kézirattal, még a szokásosnál is
átfogóbbat, mivel a szöveg ilyen terjedelmes lett. Alapossággal,
pontossággal és szeretettel keresték meg és gyomlálták ki a
felesleget. Teljes mértékben tudatában vagyok, milyen rendkívüli
teljesítményt nyújtottak, és végtelenül hálás vagyok érte. Szeretnék
köszönetet mondani Sara Lindegrennek is a Forumnál, valamint
Thérèse Cederbladnak és Göran Wibergnek a Bonnier Kiadónál. A
tények ellenőrzésében Niklas Ytterbergtől, Miriam Säfströmtől, Ralf
Tibblintől, Anders Torewitől, Michael Tärnfalktól, Kassem Hamadè-
től, Lars Forsbergtől és Christian Glaumanntól kaptam segítséget. A
munkátok felbecsülhetetlen értékkel bír!
 És ti, akik segítettetek kézben tartani az életemet. Az édesanyám,
Gunnel Läckberg, valamint Anette és Christer Sköld, Christina
Melin, Sandra Wirström, Andreea Toba és Moa Braun. És az én
imádni való gyerekeim, Wille, Meja és Charlie, akik nem voltak
restek vállalni egy-egy extra mosogatást, és vigyáztak Pollyra,
amikor dolgoznom kellett. Csodás, csodás gyerekek!
Joakim és a Nordin ügynökség csapata! Nagyok vagytok, és már
várom a még eljövendő nagy dobásokat veletek!
Köszönet a barátomnak és testvéremnek (még ha nem is vér
szerinti), Christina Salibának, valamint Sean Canningnek, aki
nemcsak nagyszerű forrás, de jó barát is. Meg az egész remek és
tehetséges baráti körének!
Két embert külön szeretnék kiemelni. Johannes Klingsbyt, aki a
könyv egyik fontos alakját ihlette. A Musikhjälpen című műsor egyik
aukcióján elnyerte a lehetőséget, hogy szerepeljen a könyvben, és
ezzel nagyvonalúan hozzájárult a jótékonysági akcióhoz. A másik
licitáló a barátja, Fredrik Danermark volt, Cecilia Ehrling barátnőm
vőlegénye, akit a Let’s Dance show során ismertem meg. Átengedte
a lehetőséget Johannesnek, de nagyon csalódott volt, mert ezt
akarta nászajándékba adni Ceciliának a közelgő esküvőjükön. Ezért
úgy döntöttem, hogy Cecilia is kap egy mellékszerepet, ez lesz a
nászajándék tőlem és Simontól. Köszönöm mind Johannesnek,
mind Ceciliának, karaktereitek révén hitelesebbé válhatott a
regényem.
Aztán a barátaim. Most sem szeretnék senkit kiemelni, mert olyan
sokan vagytok, és olyan kedvesek, hogy rémes lenne kihagyni
valakit. Külön hála Denise Rudbergnek. Lehet, hogy ritkán
találkozunk, de az egész írói pályafutásom alatt csak a telefont kell
felemelnem, hogy bölcs és velős tanácsokat kapjak tőled. Apropó, jó
tanácsok: meg kell említenem még Mia Törnblomot is… Köszönöm,
hogy mindig biztattok!
És szerelmem, Simon! Hol is kezdjem? Amikor az előző könyvet
írtam, született egy gyönyörű kislányunk. Polly. A kis szemünk
fénye, az egész család kicsi kincse. Élete első éve alatt írtam ezt a
regényt. És ha te nem lennél olyan nagyszerű ember, mint amilyen
vagy, sosem jött volna össze. Te vagy az én kősziklám. Szeretlek.
Köszönök mindent, amit teszel értem és a gyerekekért. Köszönöm,
hogy szeretsz minket.
Camilla
Gamla Enskede, 2017. március 5., vasárnap
 Tartalom
A Stella-ügy
Bohuslän, 1671
A Stella-ügy
Bohuslän, 1671
A Stella-ügy
Bohuslän, 1671
Bohuslän, 1671
A Stella-ügy
Bohuslän, 1671
A Stella-ügy
A Stella-ügy
A Stella-ügy
Bohuslän, 1671–1672
Bohuslän, 1672
Bohuslän, 1672
Bohuslän, 1672
Bohuslän, 1672
Bohuslän, 1672
A Stella-ügy
Bohuslän, 1672
Bohuslän, 1672
Bohuslän, 1672
A Stella-ügy
Bohuslän, 1672
Bohuslän, 1672
A Stella-ügy
Bohuslän, 1672
Bohuslän, 1672
A Stella-ügy
Bohuslän, 1672
Bohuslän, 1672
Bohuslän, 1672
A Stella-ügy
Bohuslän, 1672
Bohuslän, 1672
Bohuslän, 1672
Bohuslän, 1672
Köszönetnyilvánítás