Mark F.

Wilson

TŰZVIHAR
A mű címe angolul: The Nuclear Storm
Hungarian edition
Copyright by LAP-ICS
Írta: Mark F. Wilson
Közreműködött:
Bihon Tibor
Nagy Zoltán
Nemes István
Szekszárdi Katalin
A borítón látható festmény
Bera Károly munkája
ISBN: 963 434 267 1
Kiadja: LAP-ICS Könyvkiadó
Felelős vezető:
A LAP-ICS Könyvkiadó ügyvezetője

„Mi, emberek csináltuk azokat a tárgyakat,

mert ez volt a hatalmunk kulcsa.
Soha senkinek nem fordult meg a fejében,
mi lesz, hogyha már nem mi csináljuk őket...
hogy milyenek lesznek akkor?...
2000-re ezt már mindenki tudta.
Megkaptuk a választ.
Most háború van."
Martin Birsh m.d., 2029 január

1
 AZ ELIGAZÍTÁS

2029. január 15-én tébolyult harc dúl az egykori Los Angeles városában. Mesterséges
intelligenciával ellátott gyilkológépek özönlenek a harminckét évvel ezelőtti atomkatasztrófák
túlélői, a XX. századi emberiség vadsarjai ellen. Kitört az elmúlt évtizedek legnagyobb ütközete. A
halhatatlan ellenség, az öntudatra ébredt védelmi rendszer megszimatolta, hol rejtőzik az Árnyék
Bázis kódjelű emberi támaszpont. És mindent megtesz azért, hogy még a nyomát is eltörölje a föld
színéről.
A védők maroknyi hadserege kétségbeesetten száll szembe az invázióval. Győzni nem
győzhetnek, az egyedüli lehetőségük: időt nyerni. Kellő időt ahhoz, hogy evakuálhassák a
csapataikat, és a körülményekhez képest minimálisra csökkenthessék a veszteségeiket.
A darabokra szakadt arcvonal egy pontján magányos gyilkos hatol be a humánok állásai közé. A
neve Harden Sparrow, a valós lelke pedig egy ostyaáramkörös mikroprocesszor. Egyetlen célja van
csupán: fellelni az emberi ellenállás vezérkarát, és közülük a lehető legtöbb személyt likvidálni. A
terv tökéletes, a valóra váltása gyakorlatilag a küszöbön áll. De a kiborg nyomában jár egy ember
is, egy Harris nevű amerikai tizedes, és ő tisztában van Harden Sparrow valódi
személyazonosságával.
Mindeközben a háborús övezettől távolabb, a Halálzónának nevezett, gépi ellenőrzés alatt tartott
területen néhány fős gerillacsapat tevékenykedik. Sikeresen behatolnak a Skynet egyik
fegyvergyárába, ahol egy meglehetősen rejtélyes és nagy biztonsági erőkkel védett számítógépes
műholdkapcsolat nyomaira bukkannak.
Harden Sparrow eléri az emberi vezérkar parancsnoki állását: Bejut az épületbe, ahol véres
mészárlást rendez. Utolsó – és egyben legfőbb – célpontját, John Connort azonban nem sikerül
likvidálnia, Harris tizedes érkezése megakadályozza ebben. Sparrow elpusztul, de a deaktiválása
előtt még van ideje tudatni a Skynettel, hol találja a minden célpontok célpontját, az emberi
ellenállás vezetőjét.
A gépi stratéga kockázatos vállalkozásra adja a fejét. Nukleáris töltetet készül robbantani a
hadszíntér fölött, abban bízva, hogy a pusztítást Connor sem éli majd túl.
Az Árnyék Bázis védői fejvesztett menekülésbe kezdenek. Egyetlen lehetőségük van: a föld alatti
csatornarendszerben haladva minél messzebbre jutni a bomba várható becsapódási pontjától. A
Harden Sparrow ténykedése folytán eszméletlenné vált programozó, Max Winn egy evakuáló
járműre kerül. John Connor visszatér Harris tizedes mellé, és az utolsó pillanatokban mindent egy
lapra téve megpróbálja téves célpontra vezetni az atomtöltetet hordozó robotrepülőt.
Natalie O'Hara – a Halálzóna fegyvergyárában rekedt csoport programozója – nekilát, hogy
behatoljon a komplexum számítógépes rendszerébe. Két társa – Greenheart és Snake – ugyanezen
idő alatt aláaknázzák az épületet. Kint az utcákon Terminátorok állnak lesben, s a pillanat, amikor a
gerilláknak el kell hagyniuk a fegyvergyárat, egyre közeleg...
A Skynet ledobja a nukleáris bombát - ám Connor cselvetésének köszönhetően nem az eredeti
célterületre... A Gépek Elleni Háború hősei egymástól elszakadva, hiányos felszereléssel, a
sarkukban a halállal ismét őrült versenyfutásba kezdenek az idővel. Ki kell jutniuk a
sugárszennyezett övezetből, mielőtt még a radioaktivitás visszafordíthatatlan változtatásokat vinne
véghez a szervezetükben. És el kell érniük az evakuációs célterület biztonságát, mert – efelől egy
cseppnyi kétségük sincs – a pihenést nem igénylő gépi stratéga még nem fejezte be a
hajtóvadászatot.

1. Fallback
Los Angeles, a felszínen, 2029. január 15.
A radioaktív részecskék mindig parányiak, láthatatlanok, és egyszerűen olyannyira könnyűek,
hogy elméletileg örökké ide-oda sodródhatnának a Föld légkörében anélkül, hogy valaha is
érintenék a felszínt.
Elméletileg.
Gyakorlatilag azonban nagyon ritkán fordul elő, hogy nukleáris fegyvert a földfelszíntől tisztes
távolságban vetnének be. Így a fenti teória megbukik, s helyette valami egészen más zajlódik le. Az
atomrobbanás energiája – szó szerint – porrá zúzza maga alatt a felszínt, s ezt az óriási
anyagmennyiséget magába szippantja az explózió tűzgolyója, meg a mindenki által oly jól ismert
gombafelhő forró gázai. Ezek a porszemcsék – járművek, emberek, föld, épületek maradványai –
ballasztként szolgálnak a légkörben vitorlázó radioaktív parányoknak. Összetapadnak velük, és „kéz

2
a kézben" visszazuhannak a földre. Néhány órán belül létrejön az úgynevezett lokális kiszóródás,
hadászati nevén a fallback. A lokális kiszóródás sugara nagyban függ a bekövetkezett detonáció
nagyságától, a robbanás típusától, a széliránytól és szélerősségtől.
2029. januárjának közepén az enyhe nyugati szél szárnyain egy szürke füstgomba terpeszkedett
Kalifornia szíve, Los Angeles fölött. A memento morti gyorsan emelkedő intelme körül ezüstszínű,
hengeres testű robotrepülőgépek cikáztak, s az orrukba épített szondákkal és kamerákkal tisztes
távolságból szimatolták körül a civilizáció füstbe ment anyagi valóságát.
A műszerekbe öntött szemek bizonyos szempontból vakok voltak. Látni képesek voltak, de a
látottakét értelmezni már nem. Ez valaki más feladata volt, a Cheyenne-hegység sziklái között
megbúvó Skyneté. A szondákból kinyert adatok voltak hivatva eldönteni, hogy a gépek verhetetlen
stratégája, a non-humán civilizáció letéteményese teljes biztonságban érezheti-e magát a földfelszín
megkopott kövei takarásában.
Skynet számára az egyik legkritikusabb pont az volt, hogy a gombafelhő kiszakad-e a világűrbe,
avagy megakad a tropopauzában, a troposzféra és a sztratoszféra közötti atmoszférikus rétegben.
Ha nem szakad ki, számolni kell a troposzférikus kiszóródás bekövetkeztével. Ilyenkor a robbanás
fragmentumai körös-körül vitorlázzák a földet, nagyjából azon a földrajzi szélességen maradva,
ahol a robbanás eredetileg bekövetkezett. A légkörnek pedig van egy olyan sajátossága, hogy idővel
kiszűri magából az idegen anyagokat. A radioaktív parányok eső, más csapadéktípusok, vagy
légköri üledékek formájában visszakerülnek a földre. Hogy hol? Nehéz megmondani... Többé-
kevésbé egyenletesen szétterülve az adott földrajzi szélességen.
A Föld már jól ismerte ezt az érzést. Még most, harminckét évvel az Ítélet Napja után is könnyen
meg lehetett határozni, mely szélességi körökön feküdtek a Skynet számára fontos hadászati
célpontok. Ott ugyanis nem a patkányok, hanem a savas eső marta le az elesettek csontjairól a húst.
A második lehetőség a Skynet azt szerette volna, ha ezúttal ez következik majd be, ha a felhő a
meteorológiai törvényeket meghazudtolva kiszakad a kozmoszba. Ilyen természeti csodát először
nyolcvannégy évvel ezelőtt láthatott ember, igaz, akkor három napon belül kétszer is. Mindkét
alkalom belopta magát az emberiség köztudatába. A jelenségeket általában Hiroshima és Nagasaki
nevével kapcsolták össze.
Mialatt a gombafelhő áttöri magát a tropopauzán, a magában hordozott radioaktív szemcsék nagy
részét kifújja belőle a sztratoszférikus szél. Ezt nevezik globális kiszóródásnak. Mivel a
sztratoszférában nem következik be kicsapódás, a részecskék jó ideig meghúzhatják magukat
odafent. „Jó ideig" —, de persze nem örökké. A vertikális keveredés hatására különösen a
polárvidékeken télen és kora tavasszal a radioaktivitás visszakerül az alacsonyabb légrétegekbe.
Innentől a folyamat lezajlása kísértetiesen emlékeztet a troposzférikus kiszóródásra, a különbség
pusztán annyi, hogy a fallback immár nincs kötve a földrajzi szélességhez. Gyakorlatilag bárhol a
Földön számítani lehet rá.
A gépek istene most, január 15-én mégis a globális kiszóródásban reménykedett. A mutáció, a
reproduktív sejtek egyik generációról a másikra történő megváltozása miatt nem izgatta magát
különösebben, őt vagy a teremtményeit ilyen veszélyek nem fenyegették. A T-szériás Álfák külső
álcázó-rendszere ugyan érzékeny volt a sugárfertőzésekre – de ez épp így volt a rendjén. Elvégre
külsőleg minden tekintetben humánként kellett viselkedniük. A robbanás gerjesztette
elektromágneses lökéshullám is kioltódóban volt már, többé nem kellett attól tartani, hogy
megzavarhatja az ostyaáramkörök és mikroprocesszorok működését. A rövid- és ultrarövid hullámú
légköri kommunikáció az adott térség fölött még mindig teljességgel lehetetlen volt, de ez most a
humánok haderejét taglózta le inkább. Ha a radioaktív parányok az egész földön terülnek szét, az
egy pontra jutó sugárzás nem csak átlagban lesz alacsonyabb. A Cheyenne-hegységbe is jut majd
belőle, de a mennyisége – néhány méternyi szikla alól szemlélve kevesebb lesz, mint
„elhanyagolható". A Skynet eziránt teljesen elégedett volt.
Amitől viszont a Skynetnek is tartani kellett, az a felbolygatott természet reagálása volt. A
gépisten még javában a tropopauza felé törtető gombafelhőt figyelte, amikor Közép-Európa nagy
részére már hullani kezdett a savas eső. A légkörbe került új energia és az új radioaktivitás kihatotta
korábbi atomrobbantások maradványaira. A Föld legkülönbözőbb pontjain ismét felerősödött a
sugárzás, betegesen dühöngő légköri viharok voltak kialakulóban, és nagyon-de-nagyon úgy nézett
ki, hogy - ha nem is minden kontinens, de területileg nézve legalább az egyötödük– ismét színtelen
nukleáris tűzben fog égni.
A Skynet tehát veszettül számolt. A végtelennek rémlő agyban hatalmas felületű RAM–diszkek
nyíltak, hogy aztán a következő pillanatban már tele is robbanjanak a hipotézisek
részeredményeivel. A Cyberdyne Systems öntudatra ébredt védelmi rendszerének tudnia kellett,
milyen időjárásra számíthat az elkövetkező napokban. A játszma most távolról sem annak a
megítéléséért folyt, hogy a felszínre küldött járőrök adatbázisába szükséges-e meteorológiai
információkat táplálni. A helyzet sokkal komolyabbra fordult. Azt kellett eldöntenie, honnan kell

3
azonnal és haladéktalanul evakuálnia a gépeit, mielőtt tönkretenné őket a megháborodott természet.
Miközben a rendszer dolgozott, a Los Angeles-i nukleáris felleg áttörte magát a tropopauzán, és
kiszakadt a világűrbe. A körülötte dongó robotrepülőgépek egy része – korábbi utasításoknak
engedelmeskedvén – követni próbálta a távozót, és darabokra hullott a magas légkörben. A gépek
egy másik csapata viszont céltalanul repülni kezdett valami hívogatónak látszó irányba... majd az
üzemanyagjukat maradéktalanul felégetve lehullottak a XXI. századi Földbolygó elvadult
felszínére. Az irányító elmének pillanatnyilag nem volt érkezése velük foglalkozni. A
kialakulófélben lévő viharok kötötték le a figyelmét. Kisebbfajta tornádó formálódott az egykori
Kijev magasságában, egy második Ausztráliában és egy – a három közül a legenyhébbnek rémlő – a
Csendes-óceánon, párezer mérföldre az Egyesült Államok nyugati partjaitól. Ez utóbbi kivizsgálása
– a földrajzi közelség miatt – prioritási előnyt kapott a másik kettővel szemben.
Miután az almoduljai munkához láttak, a gépben rejtőző öntudat a Skynet megfoghatatlan valója
– egy pillanatra mintegy „felemelte a fejét", és gyorsan körülnézett. Átfutotta az időközben
beérkezett és még ki nem elemzett adatokat - (többek között regisztrálta a szondák elvesztésének
tényét is) – s kiadott vagy kéttucat komplex utasítást. Olyanformán, mint amikor valaki időről-időre
lök egyet a hintán, hogy a dolgok mozgásban maradjanak.
Az egyik ilyen adatcsomag – egy „parancs" – végigcikázott a Cheyenne-hegység bekábelezett
zegzugain, keresztül az aktív HUB-okon, egészen egy felszínre állított parabolaantennáig. Az ottani
kommunikációs-rendszer révén a fizikailag átalakult – (tartalmilag nem) – parabolatükör
segítségével fókuszálódott, és felröppent a levegőbe egészen...
...egészen egy, a világűrben keringő szatellitig. Ott egy pillanatra megvetette a lábát, aztán új
lendületet vett, és nekirugaszkodott. Megint a Föld felé száguldott, néhány fokos térbeli eltéréssel a
megérkezési szögéhez képest. Pillanatok alatt elérte a célját, amely nem volt más, mint egy újabb
parabolatükör direkt kábelkapcsolattal a...
...a Los Angeles-i Víz- és Csatornaügyi Társaság központi szerveréhez. Ott szabályszerűen fejest
ugrott a hosszú évek óta mozdulatlanul álló optikai adathordozókon felhalmozott információkba. A
logikus könyvtárszerkezetnek köszönhetően pillanatok alatt megtalálta, amit keresett. Gyorsan
magához ragasztotta az adatbázist, és visszaiszkolt a bejöveteli útvonalán. A műholdról – mint
valami útkereszteződésről - azonban most nem a Cheyenne-hegység felé indult, hanem ismét Los
Angelesbe, a Halálzóna néven emlegetett, Skynet-fennhatóságú területre.
A fogadó parabolaantenna után a lokális rendszerbe érve az adatcsomag valósággal feloldódott,
elvegyült az éppen futó programok parancsai között. Módosított rajtuk egy keveset, felülbírálta és
más működésre sarkallta őket.
Mintegy tizennégy perccel az után, hogy a Skynet a meteorológiai elemzésekből „felemelte a
fejét", az Árnyék Bázisról visszafelé igyekvő inváziós-seregből leszakadt néhány T-szériás egység
meg három HK-Tank, és a beérkezett utasításoknak megfelelően alkalmilag várakozó álláspontra
helyezkedtek.
A „tébláboló" Terminátorok fölött a levegőben csakhamar suhogó zúgás bömbölt fel. Három,
kötelékben repülő tárgy közeledett a Halálzóna irányából. Nem HK-k voltak. Oda, ahová ez a
"sebtében" összeverbuvált egység készülődött, fölösleges lett volna ilyen légi-fedezetet küldeni. A
Skynetnek voltak alkalmasabb gadget-ei a célra.
A felbukkanó gépek egykor Hughes AH-64 fő- és farokrotorú, szabadturbinás harci
helikopterekként voltak ismertek a XX. századi emberi katonaság körében. A XXI. századi gerillák
ugyanezeket leginkább Grasshopper, azaz „Szöcske" néven emlegették. A gépek ugyanis
külsejükben valóban emlékeztettek az egykori AH-64-esekre, de a belsejük már a 700-as Béta
szériák harci vezérlőjével voltak felszerelve. Terminátorok voltak, még ha a megjelenésük jámbor
helikoptert idézett is.
Méghozzá nem is olyan ütőképtelen Terminátorok.
Könnyűfém-ötvözetű, félhéjszerkezetű törzsük volt. Természetesen rozsda- és, – nem annyira
természetesen – golyóálló. A 12,7 és 23 mm-es lövedékek okozta sérülések a Grasshopperek
üzemképességét még nem befolyásolták. A törzs alatt, a főfutók között két 30 mm-es Hughes XM
230E1 típusú gépágyú lapult, 800 lövés per perces tűzgyorsaságokkal. A szárnyak alatt
fegyverhordozó csomópontok ültek, melyekre 16 darab Hellfire típusú, harmadik generációs
lézersugaras önirányítású tankelhárító rakétát, vagy a kilövőcsőbe helyezhető 26 darab 80 mm-es
rakétát függeszthettek. A konstrukcióra jellemző volt, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak az
első két darab legyártatása több mint hetvenmillió dollárjába került. Amikor aztán a Skynet
magához ragadta a továbbfejlesztés jogát, többé senki nem akadt, aki számlálja a beleölt pénz- és
munkamennyiséget.
Mindezek ellenére a Grasshopperek csillaga – hasonlóképpen a Gigantokéhez – már leáldozóban
volt. A XX. századi emberek lemészárlására még tökéletesek voltak, de a XXI. századi gerillák már
túl könnyen találták el a szinte védtelen farokrotor lapátjait, vagy fogták be a géptörzseket egy-egy

4
kézi indítású föld-levegő rakéta célzóján.
De ez most nem számított.
Gyakorlatilag minden egység, ami az imént útnak indított Skynet-parancscsomagnak
engedelmeskedve cselekedett, vagy elavultnak, vagy sérültnek számított. A Grasshopperek hasa alól
szállítókonténerek lógtak alá, a belsejükben mindenféle pokolbéli halálosztó egységgel.
Sérült T-800-as Alfák, Centurio típusú fegyvergondolák, Napalm-B, plasztik, detonátorok...
ezernyi „kacat".
A Skynet csak gyakorlati szempontokból számolta a napokat. Igazi jelentősséggel csak
kronológiai szemszögből bírtak a számára. A Cheyenne-hegység egoistája – miközben gyors,
ellenőrző pillantást vetett a várakozó T-700-as csoporthoz csatlakozó Grasshopperekre – most
mégis úgy érezte, hogy új nap kezdődött. Az elmúlt negyvennyolc óra gigantikus sakkjátszmája ő
úgy ítélte – véget ért. Győzött, méghozzá 72 %-os hatásfokkal. Az orvlövész-kiborgok speciális
álcázó-rendszere beváltotta a hozzáfűzött reményeket, a kiborgtűrésre trenírozott kutya szintúgy,
Sikeresen felszámolt egy emberi bázist, és... nos, igen, az elemzők jelentései szerint John Connor
cca. 43 %-os eséllyel elpusztult a nukleáris robbanás elsődleges vagy másodlagos hatásában.
Annak, amihez most kezdett hozzá, már semmi köze sem volt a „cselre-csel" sakkjátszmához.
Egyszerű tisztogatási munkálat volt – szinte rutin – megspékelve egy kis Skynet-féle, speciális
fűszerrel és kísérletező kedvvel.
Nyilvánvaló volt, hogy a harcos humán egyedek egy része megkísérel majd elmenekülni a
földalatti csatornarendszereken. Ezt teljesen megakadályozni lehetetlen volt persze, így hát a Skynet
nem is pályázott ilyesféle babérokra.
A gépisten a nyomaikat akarta fellelni. Két dolog sarkallta erre.
A kézenfekvőbb ok – ezzel alighanem a gerillák is számoltak – az volt, hogy a menekülők
nyomain haladva újabb emberi bázisok nyomaira bukkanjon. A második, kevésbé kézenfekvő
indokot a terepviszonyok szolgáltatták.
A földalatti csatornarendszereket viszonylag könnyen el lehetett szigetelni a külvilágtól. A –
nyilvánvalóan – odabent tartózkodó embereken pedig remekül lehet kísérletezni.
Hogy mit?
Ezernyi régóta kidolgozott ötletet, melyek hónapok óta hevernek a Skynet adatbázisaiban,
kipróbálásra várva. Beszivárgási stratégiákat, csapdákat, humán-irtási direktívákat. A gépisten imént
kiadott utasításai értelmében a csatornarendszer a legjobb úton volt afelé, hogy „ötlettesztté", avagy
„harcászati kísérleti övezetté" váljon.
S mindez azt is jelentette, hogy a föld alá menekült gerilláknak az elkövetkező órákban nem csak
a legvadabb gépiesített és megelevenedett rémálmaikkal kell majd szembenézniük, hanem –
mindezek végén – a biztos halállal is. Hiszen az esetleges túlélő kísérleti alanyoknak nem szabad
módot adni arra, hogy bárkinek is elmeséljék a tapasztalataikat. Azzal a későbbiekben odalenne a
meglepetés okozta sokkhatás.
Amit a Skynet az eszébe vett, az az volt, hogy a kísérletek végeztével „ürgeöntést" hajt végre a
földalatti járatókon – de víz helyett a Grasshopperek, odaszállította Napalmmal. Kissé radikális
megoldás, de kétségkívül célravezető.
Ideje volt megkezdeni a sajátságos vadászatot.

2. Tűz ellen tűzzel

Los Angeles, Halálzóna, 2029. január 15.
Waldon Greenheart és Snake negyedannyi idő alatt jutottak fel az FG-21-es szektorban
létrehozott fegyvergyár termelési szintjére, mint amennyi alatt jó húsz perccel ezelőtt lefelé
haladtak. Ugyan fényes nappalt írtak, és szinte rohantak, a gerillák a beléjük ivódott ösztönök
veszélysugallata ellenére sem érezték fenyegetve magukat.
A Skynet az Árnyék Bázis ellen küldött inváziós csapatok közül visszarendelt néhány kisebb
egységet. Amennyire Greenheart vissza tudott emlékezni rá, legalább három HK, ugyanennyi
Ezüsthernyó és cirka féltucatnyi T-szériás egység érkezhetett már a környékre, ám az önkényesen
„meghódított" fegyvergyár védelmi rendszere egyelőre kívül tartotta a támadókat. A gerillák az
épület falai mögött biztonságban érezhették magukat.
Egyelőre.
Azon, hogy az eljövendő órák mit hoznak majd a számukra, Greenheart úgy ítélte, fölösleges
töprengeni. A fiatal gerillakölyök olyan régóta próbálta eljátszani a fenegyerek-szerepet, hogy végül
is elért valamiféle sikert. Csakhogy a láthatatlan és jelen nem lévő könyvelőnek ezt a sikert nem
Greenheart fejlődő színészi képességei számlájára kellett felírnia – sokkal inkább azon ténynek a
javára, hogy a fiatal gerillát lassacskán valóban fenegyerekké érlelte az idő. Most is, amikor Snake
oldalán kocogott visszafelé a gyártási szintre, a küszöbön álló haláluk helyett inkább más dolgokon

5
járatta a fejét. Az egyik ilyen dolog Natalie volt, és az, hogy a lány vajha észrevette-e már rajta,
hogy ő valójában egy szívtipró fenegyerek, a másik pedig az Ml-es Abrams.
Vajon mi a pokolért hozta ide a Skynet a tankot? — tette fel félhangosan is a kérdést Waldon.
Talán más harci eszközöket mintázott róla — válaszolta Snake.
Oldalazva áthaladtak egy folyosón, közben pedig gondosan ügyeltek arra, hogy egyikük mindig
fedezze a másik hátát. Összeszokott párossá kovácsolódtak össze a Halálzónában eltöltött napok
alatt.
Miféle „más harci eszközöket"? Ha az Abramset összeveted, mondjuk egy HK-Tankkal, még te
is el tudod dönteni róluk, melyik a fejlettebb konstrukció...
Akkor csak technikai megoldásokat... — Snake megrázta a fejét. — Miért foglalkozol ilyen
hülyeségekkel? A tank a miénk, ez a lényeg! Különben is: ki a fene képes megérteni egy gép
gondolkodásmódját?
Igazad lehet. Mindenesetre ezzel az Abramssel megütöttük a főnyereményt. Állítólag John
Connor a Bank of America egyik pénzszállítójával mászkál. Ha sikerül visszavinnünk a tankot, mi
még őt is lepipáljuk.
Snake zavarodottan nézett rá.
Mi a fenéről beszélsz?
Mindenkit le fogunk pipálni — ugratta tovább a társnőjét Waldon. — Egyedül gyorsulási
versenyeken nem tanácsos indulnunk vele.
Greenheart fiam, azt hiszem, te begolyóztál...
Csak álmodozom. Már az is baj?
Baj? — visszhangozta az indonéz nő. — Hát, bajnak éppen nem baj. De egy kicsit problémás.
Megfeledkezel arról, hogy mindezek valóra váltásához még vissza is kell érnünk valamelyik
bázisra.
Gyerekjáték lesz legyintett nagyvonalúan a fiú.
 Valóban. — Snake hangja szkeptikusan csengett. — Az M1-es páncélzata kétségtelenül megvéd
bármilyen rohamkarabélytól. Sőt, alighanem még egy kisebb teljesítményű fázismodulált
plazmaimpulzus vetőtől is. De ha néhány Vadász-Gyilkos ránk száll, akkor vége a dalnak, fiú! A
lövegtornyot nem fogod tudni olyan gyorsan forgatni, hogy befogj vele egy nagyobb sebességgel
mozgó célpontot. És még ha valamilyen módon rá is beszélnéd a gépeket, hogy a kedvedért
maradjanak egy időre nyugton, a HK-kat akkor sem foghatod be. Ez egy tank, Greenheart, nem
pedig légvédelmi ágyú!
Waldon komoran elvigyorodott.
Ha jól emlékszem, akad odakint néhány HK.
Fölösleges fölemlegetned, én is nagyon jól tudom! A tank önmagában nem fog kihúzni minket a
szarból!
Én akkor is az Abramsre szavazok: Ha nincs kedved hozzá, jöhetsz gyalog is.
Barom! - foglalta össze egy szóban Snake a gerillatársáról alkotott véleményét.
Nem hiszek a fülemnek! — vigyorgott Waldon szemtelenül. — Hová tűnt a Nagy Snake
vállalkozói kedve? Snake és az ő legendás szerencséje! Ha egy kicsit utánaszámolsz, te is rájöhetsz,
hogy mi hárman máris megdöntöttünk minden eddigi rekordot. Soha senki nem húzta ki ilyen
sokáig a Halálzónában!
A számolást hagyd meg a gépeknek — vonta meg a vállát Snake.
Mindeközben elérték a behatolási szintet, ahol alig fél órával ezelőtt bejutottak az épületbe.
Gyorsan, rutinosan körülsandítottak. A terep változatlanul tiszta volt. Tovább iszkoltak, és egymás
mellé húzódva folytatták a beszélgetést.
– A tréfát félretéve – váltott vissza komolyabb hangnemre Greenheart – engem leginkább csak az
érdekel, hogy itt minél nagyobb kárt csináljunk, aztán elhúzzuk a csíkot... Ha a visszafelé úton
hidegre tesz minket néhány balek, legalább azzal a tudattal akarok meghalni, hogy hagytam magam
mögött egy lángoló fegyvergyárat...
Snake hirtelen megállt, és a szája elé emelte a mutatóujját.
Greenheart nyomban elhallgatott.
A beállt csendben egyszerre tisztán kivehetővé váltak az egykori utcáról beszűrődő zajok. Golyók
süvítettek, energiasugarak szisszentek, miközben valahol az épület homlokzatán egy géppisztoly
kerepelt. A zajokat hirtelen egy HK jól ismert, süvítő hangja törte meg, majd egy tompa moraj, mely
egy kitörni készülő vulkán robajára emlékeztetett. Aztán – éppen olyan gyorsan, ahogy életre kelt –
a lármának vége is szakadt.
A két gerillának a szemét sem kellett lehunynia, hogy a gondolataikban megjelenjen a kinti
összecsapás képe.

6
 Natalie O'Hara egymásra uszította azokat a gépeket. A lány valamiképpen elhitette velük, hogy a
gerillák nem az épületben vannak, hanem odakint tartózkodnak. És a halálosztók egy időre
egymásnak estek. A „gyengébb" modellek vélhetőleg lesből, rajtaütésszerűen csaptak le a
„célpontjaikra", azok pedig habozás nélkül viszonozták a tüzet. Mindaddig, amíg a gépek vizuális
érzékelői be nem azonosították egymást, létrejött egy ideiglenes „belvillongás" - azaz kiborgok
lőttek kiborgokra.
A gerillák számára ez a néhány másodperces lövöldözés olyan volt, mint egy valóra vált
tündérmese. Áhítattat vigyorogtak egymásra.
Natalie O'Hara jó munkát végzett. Pokolian jót. Greenheart rögtön elhatározta, hogy ennek az
apropójaként – „honoráriumból" - megpróbálja majd spontán és „önfeledt örömében" megcsókolni
a lányt. Vagy legalábbis: ad két puszit az arcára.
Natalie öt percet ígért! – lökte oldalba a fiút Snake. Az indonéz nő soha nem feledkezett meg a
feladatukról. – Három már eltelt belőle. Itt az idő, hogy kicsit szétnézzünk az összeszerelő
műhelyben!
Waldon bólintott.
Robbanóanyagot kell szereznünk! Még jobb lenne az az újfajta energiacella, amit annak a T 400-
as kezében szétlőttél!
Álmodik a nyomor... – Most Snake-en volt a sor, hogy visszaadjon valamit az imént elszenvedett
csipkelődésből.
Miért ne találhatnánk belőle? kötötte az ebet a karóhoz Greenheart. Biztosan valami kísérleti
széria. Nyilvánvalóan nem itt gyártják, de itt akarják vele felfegyverkezni a Terminátorokat. Ha én
lennék a Skynet és lenne egy ilyenem, tutira nem tartanám vitrinben!
Elérték a szerelőszintet. Greenheart a csarnok hatalmas páncélajtajához lépett, és minden erejét
megfeszítve nekiveselkedett a kinyitásának. Az ajtó meglepően könnyedén elmozdult. Snake lépett
elsőként keresztül a nyíláson, Waldon egy fáradt szusszanást engedélyezett magának, aztán követte.
Odabent hatalmas futószalagok foglalták a helyet, s ezek mellett félautomata robotok dolgoztak
egy speciális számítógép vezérlete mellett. Terminátorok készültek tucatszám, ám a gépek
pillanatnyilag csupán a titániumváz szerelését végezték.

Az első fázis:
Snake és Waldon egy alkalommal- jó másfél évvel ezelőtt – részt vettek egy fegyvergyár elleni
szabotázsakcióban. Bár akkor nem jutottak be az épületbe, a megelőző felkészítésük alkalmával
meglehetősen sok információt kellett az eszükbe vésniük a Skynet utánpótlás-gyárairól. Az akkori
eligazítás emlékképei most feltódultak a tudatuk mélyéről.
Az első fázis a titániumváz összeszerelése. A második a szintetikus borítás felhelyezése. A
harmadik a programozás, a negyedik a felfegyverzés, valamint a harci kiegészítők –
radarszisztémák és hasonlók – beállítása. Ezt követi az alfa-teszt, s amennyiben ez hibakód nélkül
futott le, a kiborgokat rákapcsolják az éles kommunikációs- és harci hálózatokra. A gyártásuk ezzel
gyakorlatilag befejeződött. A továbbiakban már ugyanolyan Terminátorok voltak, mint bármelyik
más felszínt járó társuk. Az öntanuló, azaz az Alfa szériás egységeknél gyakorlatilag létezett még
egy nem hivatalos „béta-teszt" is, ami abból állt, hogy az adott kiborgnak akadt-e elegendő ideje a
saját tapasztalatai alapján feltölteni az adatbázisát, mielőtt még belekeveredett volna egy igazán
bonyolult harci feladatba.
A futószalagokon mozgó – s ugyanakkor mégis mozdulatlan – titániumvázak ijesztően hatottak
az emberi betolakodókra. A fenegyerek és a veterán gerilla ijedt nyúl módjára pislogott a kékesen
csillogó, groteszkül emberi csontvázakra. Azok pedig néma szoborként tűrték a vizsgálódást,
közben szabályos időközönként hol a futószalagok, hol a gépsorok manipulátorkarjai segítségével
léptek egyet előrébb a sorban.
– A kérdés csupán annyi – szólalt meg végül rekedten Greenheart –, hogy vajon milyen fázisban
lévő gépek vannak az épületben. Igazán nem örülnék neki, ha a kinti balekokhoz még bentről is
csatlakozna pár tucat harckész T-800-as.
Snake - akinek minden szál- szőr égnek állt a tarkóján megvonta a vállát, és igyekezett
magabiztos hangot megütni.
Ha elég gyorsan dolgozunk, akkor ezekből már soha nem lesznek kiborgok – mondta. –
Amennyiben sikerül az épületet a levegőbe repítenünk, akkor abszolút mindegy, hány Terminátor
van az épületben és a környékén. Az olvadt titánium remekül mutat az aszfalton... Majd ha te is
elég nagy leszel hozzá, neked is megengedem, hogy láss ilyeneket...
Waldon inkább visszanyelte, ami a szájára kívánkozott.
Az indonéz nő szavaival ellentétben a helyzetük korántsem volt ennyire rózsás. Az „olvadt
titánium az aszfalton" - azaz a fegyvergyár felrobbantása – több volt, mint ezerszeresen óhajtott. Ez

7
volt az egyedüli esélyük a túlélésre.
– Tiéd a baloldal! – intett Snake, és máris elindult jobbra, hogy megpróbáljon rátalálni a
fegyverraktárra. Bízott benne, hogy a Skynet a szabvány építési irányelveket követte, azaz a
robbanóanyagokat az elektromos vezetékektől, a mozgó gépsoroktól és a nagyobb hőhatásoktól
védve tárolja. Különben beletelhet egy kis időbe, amíg rátalálnak a fegyverekre. És ha ez a „kis" idő
több, mint a rendelkezésükre álló pár perc, akkor végső soron már mindegy, hogy egyáltalán
megtalálják-e.
Az automata gépsor tizenöt másodpercenként mozdult, Ennyi időre volt szükség egy-egy titánium
alkatrész helyére illesztésére és rögzítésére. Snake úgy becsülte, ilyen ütemben mintegy nyolc
percük van az első szerelési fázis végéig. A további három fázis szerencsére sokkal időigényesebb
volt. A Terminátorok acélvázai ugyan már önmagukban is félelmetes jelenségek, de mind az
indonéz nő, mind Waldon Greenheart tisztában voltak azzal, hogy a központi vezérlőegységek
beültetése és a felprogramozásuk nélkül még nem árthatnak nekik.
Körülbelül egy óra múlva lesz itt jó néhány tucat vadonatúj balek. Szerintem égni fognak a
vágytól, hogy fasírtot csináljanak belőlünk. Igazán pazar kilátások!
– Megvan! – Waldon diadalmas kiáltása szétszakította Snake pesszimista gondolatait. A nő
felkapta a fejét, és a tekintetével a társa után kutatott. A fiú egy szállítószalagra kapaszkodott fel
éppen, aztán eltűnt egy, a falban tátongó, sötét lyukban.
A nő habozás nélkül követte. Odatrappolt a szalaghoz, kivárta az aktuális mozgásfázis végét, és
felmászott rá. Átbújt a falba vezető sötét nyíláson, s csakhamar egy belső raktárhelyiségbe jutott. Itt
egy újabb futószalag várt rá, mozdulatlanul, amellett pedig egy adagoló automata árválkodott stand-
by módban.
Ha a szerelés a harmadik fázishoz érkezik, az automata visszakapcsol a stand-by-ból, és adagolni
kezdi a fal melletti tárolókon felhalmozott fegyvereket és az azokhoz való muníciót. Mire odakint a
központi egységek beszerelése fis programozása befejeződik, addigra a fegyverek is megérkeznek á
szerelőhelyiségbe.
Greenheart szabályosan virtustáncot járt a fegyverarzenál közepén. Ide-oda kapkodott, mint aki
azt próbálja eldönteni, melyik fegyvert is szeresse inkább.
– Ennyit nem tudunk magunkkal vinni – jelentette be egy idő után csalódottan. A szemei mohón
itták a felhalmozott készletek látványát. – Pedig micsoda utánpótlási lehetőség lenne...
A falak mellett több tucatnyi M-25-ös Westinghouse, fázismodulált plazmafegyver, szakaszolt
plazmaimpulzus-lézerpuska és harci karabély sorakozott. Hozzájuk ládaszám állt a sarokban a
muníció, energiamodulok, plazmacsomagok és minden, amire egy tökéletes Halálosztónak
szüksége lehet az emberiség kiirtásához.
– Hagyd azokat a vackokat, kölyök! szólt rá Snake. – Ha van az épületben abból a hatásos kis
explozív cellából, amit a T-400-asnál láttunk, akkor valahol itt kell lennie – mutatott körbe a közel
tizenöt méter hosszú raktáron.
– Lássunk neki a keresésnek, az időnk gyorsan fogy!
Nem telt bele két perc, amikor az indonéz nő az egyik fémládában gépi precizitással csomagolt,
tenyérnyi széles fémtokokat talált. A tok pontosan illeszkedett a plazmafegyverek
adagolóegységéhez, s amikor Snake próbaképpen összekapcsolt egyet, a fegyver digitális kijelzőjén
egy kaotikus számsor villant, majd a fegyver tompa zúgással kiélesítette magát.
– Rátrafáltál! - veregette meg elismerőn a vállát Greenheart. Ha belegondolok, mekkora erő van
ebben a tenyérnyi izében, akkor szinte sajnálni kezdem odakint a kiborgokat.
Snake elmosolyodott.
- Ők nem fognak sajnálni téged, ha szembetalálkozol valamelyikkel – válaszolta, majd
gyakorlatiasan a lényegre tért. – Mit csinálunk a fegyverekkel?
- Amit lehet, elvisszük, a maradékot pedig az épület felrobbantására fogjuk felhasználni –
jelentette ki határozottan Greenheart: Becuccolunk az Abramsbe... elvégre úgyis csak hárman
vagyunk. Elsősorban munícióra tesz szükségünk a Halálzónából való kijutáshoz, a tartalék
fegyverekről legnagyobb sajnálatomra le kell mondanunk. Hozz magaddal minél több speciális
energiaegységet, és siessünk vissza Natalie-hoz! Útközben még el kell helyeznünk az
ajándékcsomagokat, a kijutásról nem is beszélve.
- Ha kijutunk, megpróbálkozhatnánk visszatérni ide - gondolkozott hangosan Snake. - Ha
valóban van hely az Abramsben, akkor néhány perc alatt hasznos készletekre tehetnénk szert.
Greenheart megvonta a vállát.
- Meglátjuk! -- válaszolta. - Először azzal kell beérnünk, amit magunkkal tudunk cipelni. Ami
pedig a kijutást illeti, nos, nem vagyok biztos benne, hogy lesz időnk a pakolásra...
Snake mormogott valamit az orra alatt, ám habozás nélkül megragadta a jókora fémláda oldalát,
és minden erejét összeszedve megpróbálta felemelni.

8
 - Olyan az arcod, mintha egy Fejvadászt próbálnál arrébb tolni! - Greenheart komolynak tűnt,
ám a szeme vidáman csillogott. - Eressz oda, öreganyám, hadd segítsek én is!
- Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál!... Most már ketten veselkedtek neki a ládának, de
az még így is túl súlyosnak bizonyult. Mi a fene lehet ezekben a cellákban?!....
Végül felhagytak a hiábavaló kísérletezéssel. Mindketten kiemeltek egy-egy tucatnyi
energiacellát a ládából, és bedugdosták őket az öveik mögé. Waldon mérlegelt egy keveset, majd
miután úgy ítélte, hogy még nem terhelte meg magát a végsőkig, egy újabb tucatot szedett hozzá.
Snake közben kiválasztott és kiélesített két Westinghouse-t. Az ott lévő más rohamkarabélyok -
Ml 6A2-esek, Einfield IW-k most szinte értéktelen vackoknak bizonyultak a gazdag zsákmányuk
fényében.
Nem voltak viszont rakétáik. Sehol egy árva Stinger, vagy egy Dragon. Mivel az emberek ritkán
tettek szert páncélozott járművekre - légi fedezetre pedig soha - a Skynet nem fegyverezte fel a T-
szériákat ilyesmikkel. Szomorú tény volt ez, mert a kitörésnél ugyancsak jó hasznát vették volna
néhány föld-föld, vagy föld-levegő rakétának.
Ám a jó gerilla abból gazdálkodik, ami a rendelkezésére áll.
- Mehetünk! - nyögte végül Waldon Greenheart, miután lemondott arról, hogy újabb fegyvereket
aggasson magára.
Ha 2029-ben még megünnepelték volna a karácsonyt, Waldon leginkább egy túldíszített
fenyőfára emlékeztetett volna. Az övéről szinte körös-körül muníciós egységek lógtak, s mindkét
vállán három-három fegyvert cipelt. S bár a túlterheltségtől döngő lépései kissé bizonytalanok
voltak, mégis elszántan indult meg Snake nyomában,
Az indonéz nő ezúttal nem fűzött megjegyzéseket Greenheart buzgóságához. Valószínűnek
látszott, hogy idebent nem kell támadástól tartaniuk. A leterhelt társa vélhetőleg nem kockáztatta
egyikük életét sem a „mohóságával". Azzal pedig, hogy elcipeli a fegyvereket a tankhoz, végső
soron mindannyiuk túlélése érdekében tesz lépéseket.
Mindezek ellenére Snake sokkal kevesebb fegyvert gyűjtött össze. Ha netán mégis
belebotlanának valami kiborgba - elvileg három Ezüsthernyó idebent kószál valahol -, akkor
Waldonnak aligha marad majd ideje a tüzelésre... bármennyi fegyver legyen is nála.
Következésképpen most kettejükre kell vigyáznia.
Némi küszködés árán átmásztak a szállítószalag kimeneti nyílásán, aztán sietős léptekkel a lejárat
felé indultak. Snake időről-időre megállt, és a maradék robbanóanyagukat elhelyezte a stratégiailag
fontosnak ítélt helyeken. Energia-vezetők és elosztók voltak az elsődleges célpontjai, lévén egy kis
töltettel komoly kárt csak akkor okozhatott, ha sikerül másodlagos robbanásokat is kiváltania.
A bombák mellé rádióval aktiválható időzítőket tett, az élesítéstől számolva háromszáz
másodperces késleltetéssel. Erre azért volt szükség, mert Snake úgy ítélte, hogy a környezetükben
lévő vasbetonrengeteg esetleg leárnyékolhatja a kis teljesítményű aktiváló adó jeleit. Az indonéz
nő biztos-ami biztos elven – még az épületen belül akarta megnyomni azt a gombot. S miután
megnyomta, természetesen akart még maguknak öt percet, hogy kijuthassanak.
Mire elérték a Natalie-hoz visszavezető lejáratot, Waldon némileg duzzogva és jóval
könnyebben lépkedett. Snake a muníció egy részét a robbanóanyagok mellé pakoltatta vele
kiegészítésként – biztos akart lenni a detonáció átütő erejében. Az a lőszermennyiség, amit
megőriztek, még így is rengetegnek rémlett a sovány húshoz szokott szemük előtt.
Mindezek ellenére még mindig nem érezték úgy, hogy a minimálisnál több esélyük lenne élve
kijutni a Halálzónából.

3. A „mázlista"
Los Angeles, valahol a felszínen 2029. január 15.
Az elmúlt napok legnagyobb mázlistájának szempillái megrebbentek. Aztán nehezen, ólmosan, a
maguk módján „nyikorogva" emelkedni kezdtek. Néhány milliméter megtétele után egy kis időre
megálltak, hogy erőt gyűjtsenek – ez idő alatt a mázlista szembogarai leúsztak, hogy
kikémleljenek a már feltárult. résen majd mintha csak a látvány megadta volna a szükséges
lendületet, a szemhéjak egy csapásra felpattantak.
Max Winn kinyitotta a szemeit és felemelte a fejét.
Fogalma sem volt róla, hol van. Utolsó emlékként az maradt meg benne, hogy az Árnyék Bázis
parancsnoki állásában küszködik egy PC-deck előtt, veszettül próbálja megbénítani a kiborgok
kommunikációs rendszerét.
Az eszméletvesztések általában együtt jártak egy hosszabb-rövidebb ideg tartó amnéziával. Max
Winn koponyájában valahol igen-igen belül, a, férfi számára elérhetetlenül – ott bujkáltak az

9
ájulását megelőző pillanatok emlékei. A háta mögül felhangzó dörrenés, a lökéshullám és a
repeszek okozta fájdalom. A fejét ért ütés és az elájulását megelőzően érzett rémülete, mely utóbbi
amiatt öntötte el, hogy csúszik bele a sötétségbe, amelyből nem biztos, hogy van visszaút.
Nos, mint most kiderült, volt visszaút. Ám Winn nem sejtette, hová vezetett.
Fogalma sem volt arról, mi történt vele időközben. Nem tudta, hogy Connor a T--800-as
pusztulása után kicipelte őt a parancsnoki állásból. Rábízta egy medikusra, hogy lássák el a sebeit,
és minden körülmények között rakják fel az egyik evakuáló autóra. Max arról sem tudhatott, hogy
az autó megindult vele az Oktogon Bázis biztonsága felé, és persze arról sem, mi lett az Árnyék
Bázisnál vívott harc kimenetele.
Bár ez utóbbiról az eszméletre térése utáni pillanatokban már tudott magának valamiféle
fogalmat alkotni. Kezdeti benyomásnak itt volt rögtön az a kép, ami az öntudatra térése utáni
másodpercekben rögtön a szemei elé került.
A szűkös beltér plafonjáról egy szakadozott borítású ülés függött alá, méghozzá fejjel lefelé. Az
ülésen keresztben fekete hevederek futottak végig, Maxnak némi hunyorgás után sikerült kivennie,
hogy a biztonsági öv pántjait látja. Ezek a hevederek tartották fogva az ülésből félig kifordult
holttestet, amely az éledező programozó tekintete elé került.
A halott egy tizedes volt. A zubbonyba öltöztetett karjai úgy lógtak lefelé a földre, mintha az az
ember a halála után valami módon megadta volna magát, és ezt a nemzetközi jelzéssel is
kifejezésre kívánta volna juttatni. A karok ugyanakkor ragacsosak és valahogy ázottak is voltak, a
testből kifolyó vér javarészt azokon csorgott végig.
Max pislogott és óvatosan megmozdította a fejét, hogy jobban körülnézhessen.
A plafonról lelógó ülésnek természetesen párja is volt, mindjárt mellette, bal kéz felől. Ebben
nem ült senki. Az anyósülés utasa Max előtt hevert a „padlón", olyan sajátságos pózban, amit élő
ember – a csontrendszerében véghezvitt jelentős változtatások nélkül képtelen magára ölteni. A
testet csillogó üvegdarabok milliói borították. Winn megállapította, hogy az ülések támlája
magasságában – kicsit errébb – egy pókhálószerűen összerepedezett és darabjaira hullott szélvédő
maradványait látja. Az üvegcserepek közötti lyukon pedig hideg szél fúj be, és mintha... mintha...
Mintha odakint havazott volna.
Óvatosan felült. A kósza benyomások kezdtek egész és értelmes képpé összeállni. Most már
tudta, hogy egy a feje tetején álló busz roncsai között hever, pontosabban a plafonja belső oldalán
fekszik. Lepillantott a keze mellé, és a felismerését megerősítendő, megpillantott egyet az utastér
belső megvilágítására szolgáló halogén lámpatesték közül.
Megpróbált felállni. Egy kicsit még szédült, de a mozdulatot végül is sikerült kiviteleznie: A
bakancsos talpai alatt mindenféle törmelékdarabok recsegtek, a hátába enyhe fájdalom hasított.
Felhúzta a zubbonyát, és megtapogatta magát. Hevenyészett kötésekre bukkant, és némi alvadt
vérre. Konstatálta, hogy ezeket a sebeket nem a busz felborulása során szerezte – lévén be voltak
kötve -, s hogy a jelen körülményeket tekintve most aligha ezekkel lesz a legtöbb gondja.
Előrebotorkált az üvegcserepek által keretbefoglalt külvilág képe felé. Megállt a levegőből
lecsüngő holttest vállai vonalában, és hunyorogva kibámult a szabadba.
Odakint valóban havazott. Nem hétköznapi látványban lehetett része – tekintve, hogy
Kaliforniában volt.
- Ez nem lehet igaz... – motyogta maga elé. Előrébbhajolt, az egyik kezével a csipkézett szélű
ablakkeretnek támaszkodva most már közvetlen közelről bámult a hóesésbe.
Kaliforniában nem havazhatott. Így soha, sehol nem havazhatott. Max Winn agya már tudta, de az
egyénisége még habozott tudomásul venni, hogy amit odakint lát, az nem hó.
Megborzongott. Nem úgy, mintha hideg volna, sokkal inkább úgy, mint amikor az embernek a
lelkét rázza ki a hideg. Révetegen megfordult, és eltántorgott az ablaktól, s közben alkalma nyílt
arra, hogy szemügyre vegye a busz utasterének eddig nem látott részeit is.
Akadt még ott néhány halott. Nem sok. Négy vagy öt – Winn ködös elméje még nem volt abban
a. helyzetben, hogy maradéktalanul értelmezze a szemei közvetítette képeket. A busz hátulsó
panorámaablaka is romokban hevert – de ezt alighanem szándékkal törhették ki. Félresöpört
törmelék és mindenféle szemét mutatta a túlélők menekülési útvonalát..
Max lábai megroggyantak. Le kellett ülnie, és mélyeket lélegeznie, nehogy megint elveszítse az
eszméletét. Irtózatosan szomjasnak érezte magát.
Visszatelepedett hát arra a pontra, ahol az imént feküdt, és megpróbálta átgondolni a helyzetét.
Az ütközetnek így vagy úgy vége lett. Akármi történt is, a gerillákat mindenesetre fejvesztett
menekülésre sarkallta. Úgy látszik, őt is felrakták egy járműre, s aztán megindultak... vajon
merre?...
Alighanem az Oktogon Bázis felé. Oda, ahová – a sors iróniája – Miow-Miow már elszállította őt
egyszer a nap folyamán. Mert az volt az evakuáló járművek kijelölt célterülete.

10
 Nos, ez a busz soha nem ért oda. Valami történt vele útközben. Nem Terminátorok voltak, az
biztos. Különben soha nem tért volna magához. Akkor hát mi történhetett?....
Felemelte a fejét, és most a hátsó ablakon át bámult ki a havazásba. A kavargó fehér
szemcsék suttogtak neki valamit, de nem beszéltek értelmesen.
Max nézte őket, és akkor már ő is tudta, hogy az ott kint nem hó.
Hanem radioaktív csapadék.
A programozó tenyerébe temette az arcát, és behunyta a szemeit. Aztán mégis kinyitotta, és
az ujjai közötti résen bámult maga elé. Azon gondolkodott, hogy visszafeküdjön a földre, és
itt, várja be a halált, vagy megpróbáljon tenni ellene valamit.
35
4. Az útvesztő
Los Angeles, a földalatti csatornarendszerekben 2029. január 15.
Valaki megrázta a kezét. A sürgető figyelmeztetés egy pillanatra birokra kelt a mindent elsöprő
fáradtsággal, aztán a kimerültség bizonyult az erősebbnek. Csúszni kezdett vissza az álomtalan,
ájulásszerű alvásba. Ekkor a rázás megismétlődött. Valaki a csuklója belső oldalába csípett, oda,
ahol rengeteg ideg fut keresztül és a bőr is igen érzékeny. Ez ingerelte, bosszússá tette, s ezek az
indulatok segítettek felébredni. A nyelve hozzátapadt a szájpadlásához, a szemei még a lehunyt
szemhéjai alatt is hasogattak.
–Tizedes?... Tizedes!...
Az izgatott, suttogó hang nem csak a fülében visszahangzott, maguk a beton falak is
visszaverték. Most már tudta, hogy fel kell kelnie. Valami nincsen rendben, valami biztosan arra
vár, hogy ő rendbe hozza.
–Tizedes?... Ébredjen fel, vagy magába rúgok!... Harris kinyitotta a szemeit.
– Mi?... – hörögte. Mi... van?... Valami baj van?...
Szinte alig sikerült kipréselnie magából az első értelmes mondatot, máris egy tenyér tapadt a
szájára, hogy befogja.
Az előzetes megbeszélések értelmében pihenhetett volna. Pihennie kellett volna, úristen, de még
mennyire, hogy kellelt volna! Mióta nem aludt? Mióta nem evett? Egyáltalán, mióta tart körülötte
ez a megállás nélküli őrület, lidérces téboly, kapkodás a szalmaszálak után, állandó halálfélelem?
Lent voltak a csatornában. Lent a föld alatt, betonba temetve, némileg védve a sugárzástól. Itt van
Connor... meg a doki, az a Martin nevű és Akira... Akira vajon itt van még? Vágy meghalt, amíg ő
aludt?
Hogy is volt?
Amikor Connor visszajött, és kihúzta őt a szarból, magukra robbantották az alagutat. Igen, erre
emlékezett. Aztán a doki dolgozni kezdett, és a legjobb képességei szerint ellátta a lányt. Azt
mondta Akirának van némi esélye, hogy túlélje. A Skynet pedig ledobta a bombát. Vajon hová?
Éltek, és Connor Geiger-Müllerje valami száz RAD fölötti sugárzást mért. Ez arra engedett
következtetni, hogy a gerillavezér cselvetése bevált. A nukleáris töltet a csalivá változtatott Bank–
1 fölött robbant. A páncélkocsi pedig elég messzire eljuthatott, mielőtt sofőröstül, kísérőstül,
németjuhász kutyástul semmivé lett a robbanásban. Mert - a „pap" kalkulációja ebben is tökéletes
volt – az kétségtelennek látszott, hogy a mongol-idióta Miow-Miow az utolsó pillanatig nyomta a
gázpedált. Nem, hogy „eszébe-sem-jutott", de egyenesen genetikailag volt képtelen arra, hogy
felfogja, mi is történik körülötte akkor.
És mindezek után Connor némi pihenésre adott engedélyt. Nem a fegyelem fellazulása volt ez,
sokkal inkább olyasmi, mint amikor a brit Drake legendásan befejezte a golfjátszmáját, mielőtt
tengerre szállt, hogy szétverje a francia hajóhadat. Drake akkor a dagályra várt – tudta, hogy
hamarabb úgysem hajózhat ki –, Connor pedig arra, hogy ismét használható emberek és
kielemezhető információk legyenek a birtokában. Harris alig állt a lábán, Akira még csak az
eszméleténél sem volt, és semmilyen tény nem volt a birtokukban arról, mi történhet az általuk
fizikailag belátott területeken kívül. A tizedes tehát megragadta a kínálkozó alkalmat, és
megpróbált pihenni. Nem esett nehezére.
Úgy tűnt, a nyugalom időszakának mostanra vége szakadt. Harris nem tudta eldönteni, hogy az
ideje járt le, vagy történt valami előre nem látható.
Maga a „pap" volt az, aki felébresztette. Az is ő volt, aki betapasztotta a tizedes száját. Most ott
guggolt mellette, és szabad kezének a mutatóujját függőlegesen a saját ajkai elé emelte, csendre
intve ezzel a másik gerillát.
Harris bólintott, hogy megértette. A lőporszagú tenyér eltávozott az arca elől, ő pedig óvatosan
felült, és hegyezni kezdte a füleit.
Az íves betonfalak szerették a hangot. Olyannyira kedvelték, hogy sokáig dobálgatták ide-oda

11
egymás közt. Közben ugyan eltorzították, de cserében messzire utaztatták. A földalatti
fényviszonyok– melyek a vaksötét és az elemlámpák biztosította félhomály között ingadoztak –
miatt kiesett látást az ember könnyen pótolhatta a hallásával. Már ha elég ügyes volt ahhoz, hogy
értelmezze a betonfalak eltorzította hangokat.
Az alagút beomlott vége felől furcsa neszezések hallatszottak. Gyér kopácsolás és távoli
detonációk elfojtott dörrenései. Valakik – jóval messzebb – törmelékeltakarítással foglalkoztak,
hogy szabaddá tegyék a földalatti utakat. A dolog szépséghibája csak az volt, hogy a hangok a
„hátuk mögül", azaz az egykori frontvonal irányából érkeztek. Onnan, ahol már nem lehetett ember.
Harris első gondolata az volt, hogy a gépek máris rájuk találtak. A testének izmai megfeszültek -
a tizedes egy pillanat alatt újra maximálisan éberré vált –, majd amikor felfogta, hogy a
kiborgformájú kaszás még távolabb állt a küszöbtől, Harris ismét el tudott lazulni.
Gyorsan körülnézett.
Az öregember, Martin Birsh, a sebesült mellett térdelt, és - hasonlóképpen, mint ahogy Connor
tette ővele – befogva tartotta az eszméletlen lány száját. A tizedes ebből azt a következtetést vonta
le, hogy Akira legalábbis időnként – már nyöszörögni szokott, és ez némi megnyugvással töltötte
el. Részint azért, mert aki nyöszörög, az él, részint azért, mert Akira legalább már eljutott odáig,
hogy nyöszörögni tudjon. A lány állapotát tekintve ez elég nagy javulásnak:volt mondható.
John elhúzta a tenyerét a tizedes arca előtt, hogy az á másik a révedezés helyett inkább rá
figyeljen. Amikor ez megtörtént, kézjelekkel szavakat rótt a levegőbe.
- Néhány balek lejött a csatornarendszerbe. Tisztogatók lehetnek... esetleg vadászok. Nem tudom
pontosan, hogy hol, vannak, de fel kell készülnünk arra, hogy elkezdik módszeresen átkutatni a
járatokat. Odébb kell állnunk...
Harris biccentett.
– Ki viszi a sebesültet? - kérdezett vissza.
– Nos, a doki nemigen bírja el... – John nyugodtan a tizedes szemébe nézett. - Magára pedig
nekem van szükségem. A józan ész azt diktálná, hogy megparancsoljam: hagyja a sorsára...
Harris konokul bámult a felettesére.
- ...de nem teszem – fejezte . be a gondolatot Connor. Helyette magára bízom a döntést. Ha
akarja, megpróbálhatja kihozni.
A tizedes egy pillanatig töprengett.
–Megpróbálom – válaszolta aztán. – Ráérünk akkor elhagyni, ha útközben meghal.
John megvonta a vállát és felállt. A kezeit a derékszíjához emelte, és fegyvereket akasztott le
onnan. Gyors, futó pillantást vetett indegyikre, aztán néhányat átadott közülük Harrisnak.
Rosszul álltak tűzerőben, igen-igen silányan. A gerillavezér - „ütőerőként" - két kisteljesítményű
föld-föld rakétát hozott vissza magával, meg C-4-es plasztikot, de ezeket elhasználta, amikor
kihúzta Harrisékat a szarból. Akadt még nála ezenkívül egy Einfield IW egy testes füzér
tojásgránát, két foszfor alapú fénygránát, egy programozható detonátor és egy Trash, avagy
hagyományos nevén egy „54-es konstrukció".
Ez utóbbi egy igen különös és a maga módján neves fegyvernek számított. Rohamkarabély volt,
eredetileg orosz konstrukció. Egy Sudarev nevű orosz mérnök tervezte 1942-ben, a németek által
körülzárt Leningrádban. Az új fegyvert a városban állították elő, s alig jött le a futószalagról,
órákon belül már harcba is vetették. A gyártásnál bármilyen, megfelelő minőségű fémet igénybe
vettek, s az alkatrészeket szegecseléssel és hegesztéssel illesztették össze. Az orosz mérnöknek
nem csak egyszerű és olcsó, de mindazonáltal hatásos fegyvert sikerült megalkotnia. A XXI.
század elején újjászerveződő humán haderőnek az 54-es konstrukció több volt, mint ideális.
Sudarev eredeti terveit Billy Gutwill a saját igényeik szerint átdolgozta. Ennek eredményeképpen a
fegyver – segédeszközökkel – képessé vált az eredeti 7S2-es mellett még kétféle muníció
kilövésére, az 5.56-oséra és a 9 mm-esére. A fegyver gyártását annak idején még az 1942-esnél is
rosszabb körülmények között kezdték meg, s ennek következtében ahány darabot készítettek
belőle, gyakorlatilag annyiféleképpen nézett ki. A „Trash"-nevet ,a gerillák ragasztották rá, s bár a
fegyvert a külseje alapján valóban nem volt nehéz "a szeméttel azonosítani, a könnyű
beszerezhetősége és a muníció tekintetében univerzális volta miatt egy időre – amíg a gerillák
jobbakhoz nem jutottak - igen közkedveltté vált.
Harris kapta a Trash-t, Connor az Einfield IW-t. A kézigránátokat testvériesen elfelezték, a
detonátor Johnnál maradt. Nála maradt egy közepes teljesítményű adóvevő is, mely a föld alatt,
betonfalakkal körülvéve, a fejük fölött az összezavart légkörrel körülbelül háromszor volt
haszontalanabb, mint egy üres töltényhüvely.
A tizedes az orvos segítségével a hátára kötözte a sebesültet, aztán – gondosan ügyelve a
zajtalanságra – megindultak előre, a sötéten ásítozó csatornarendszer örökké tátott szájába.

12
Libasorban haladtak. A „pap" ment elől – kezében a Geiger-rel és egy elemlámpával –, Harris volt a
sereghajtó.
Az amerikai tizedes az előtte lépdelő szótlan, megtörtnek látszó öregember hátát bámulta. És
közben gondolkodott. Harden Sparrow szelleme körülötte kísértett, egy pillanatra még az is
megfordult a fejében, hogy az idős orvos – a viselkedését tekintve – akár még fém is lehetne
belülről. Aztán az is az eszébe jutott, hogy ha az előtte menetelő alak kiborg volna, már régen
hidegre tette volna John Connort.
Ez némi elégtétellel töltötte el. Nyugodtabban lépkedett az ősz hajú csodabogár nyomában.
Az atomrobbanás után bekövetkezett süket csend még tartott. De a felszín alatt már fortyogtak a
következő összecsapások előkészületei.
A tizedes, ha tudta volna, mi folyik nem túl messze a háta mögött, aligha lett volna olyan
nyugodt. Mint ahogy Connor vagy a még idegennek számító Martin doki sem. A gépek sokkal
közelebb jártak hozzájuk, mint ahogy ezt. bármelyikük is sejtette volna.

Légvonalban mintegy háromszáz méternyire mögöttük két T-700-as Béta várakozott a gépekre
jellemző szoborszerű nyugalomban. A külső mozdulatlanságukkal ellentétben a belsejükbe ültetett
számítástechnika nagyon is aktív volt. Távvezérelt plasztikbombákat hoztak működésbe, olyan
tölteteket, amelyek még tőlük is „hátrébb" helyezkedtek el.
Nem ment el az eszük, és pillanatnyi üzemzavarral sem küszködtek. Éppen ellenkezőleg: a
gondosan kimunkált terv első fázisának a végrehajtásával voltak elfoglalva. Mert egy igazi
géniusznak akkor is van ideje ördögi logikájú - és éppen ezért végtelenül egyszerű - terveket
kidolgoznia, ha csak egy pillanatra szakítja félbe a meteorológiai elemzések tanulmányozását.
Természetesen az sem véletlen, hogy csak két kiborg rostokolt ott. Ez volt a szükséges és az
elégséges szám. A „kettőt" ez esetben egy olyan elme határozta meg, amelynek néhány-ezer darab,
néhány-száz jegyű számból egyidejűleg tetszőleges gyököt vonni nem jelentett
processzorteljesítmény-kihasználtságot.
A plasztik-töltetek „vaktában" robbantgatásának az egyedüli célja a zajkeltés volt. Olyasmi
megfontolásból, mint amikor a hajtók csörömpölnek, hogy kiugrasszák a lapuló vadakat. Lehetőleg
egyenesen a már lesben várakozó vadászok fegyvercsövei elé.
A csatornarendszer már tömve volt Terminátorokkal. Sarkok mögött lapultak, törmelékhalmok
mögé húzódtak be, és arra lestek, mikor mozdul valami a közelükben. Néhánynak közülük
„szimpla" Béta – azaz harctéri – vezérlője volt, másoknak Alfa – azaz beszivárgó – alapú
adatbázisai. Ez utóbbiak testesítették meg a Skynet-féle „meglepetéscsomagokat", az
„ötletteszteket".
A tisztogatási terv az első fázisba lépett. A teljessé váláshoz még egy volt hátra, az
„ürgeöntés", mely akkor kerül végrehajtásra, ha a lent vadászgató kiborgoknak már hosszú
ideje nem került a lőképelemzője elé humán célpont – azaz a prédák felismerték, hogy nincs
esélyük a kitörésre, s inkább az álcázást és a lapulást kezdik előnyben részesíteni. Ekkor majd
némi Napalmmal „kiöntik" őket az alagutakból. És a könnyű munka végeztével a kiborgok
odébb állhatnak, hogy máshol irtsák tovább az embereket.
A Főparancsnokság hetekig rágódott a dolgon, mielőtt engedélyezte Natalie részvételét az
akcióban. A lány pótolhatatlannak tűnt, ám a mesterkód megszerzésére talán sohasem
kínálkozott még egy olyan kedvező alkalom, mint a „gyermekszabadítás" során.
Most a Halálzóna egyik fegyvergyára alatt bebizonyosodott, hogy a Főparancsnokság ismét
helyes döntést hozott.
A műholdas kapcsolat nem volt teljesen ismeretlen fogalom a gerillák számára. Akik
behatóbban tanulmányozták a Skynet rendszerét, azok óhatatlanul rábukkantak olyan
utalásokra, melyekből kiderült, a gépisten jó néhány szatellitet az irányítása alá vont. A gerillák
szerencsésebb napokon maguk is kihasználták a gyors kapcsolatteremtés ezen formáját, ám a
lebukás százalékos aránya olyan nagy volt, hogy komolyabb információértékű adatot csak
végső esetben bíztak az ilyen csatornákra.
Natalie gondosan figyelte a képernyőt. Tekintete ismerős adatszekvenciákat keresett,
melyekhez hozzákapcsolódva aktivizálhatná a saját azonosítóját. A lista folyamatosan kúszott
felfelé, mígnem a lány egyszerre megtalálta azt, ami után kutatott. Egy gyors parancsnak
köszönhetően , a rendszer felfüggesztette a működését, s amikor alig pár másodperccel ismét
futni kezdett a lista, Natalie O'Hara egyike volt a belépésre jogosult felhasználóknak.
— Könnyű préda... - motyogta a lány és halványan elmosolyodott. Aztán teljes erővel vetette
bele magát a munkába:
Most, hogy a saját azonosítójának köszönhetően nem kellett ideje jelentős részét a védelmi

13
 rendszer moduljainak semlegesítésével töltenie, Natalie valósággal átrobbant a Skynet belső
adatvédelmén. Parancsai nyomán sorra nyíltak meg előtte az átjárók,

5. A porfelhő
Los Angeles, Halálzóna, 2029. január 15.
Natalie O'Hara megbabonázva meredt az ütött-kopott képernyőn végigfutó számsorokra. Egy
laikus számára a látvány kaotikus értelmetlenség lett volna, ám a programozó pontosan ismerte a
jelentésüket. Belépési kódok, azonosítók, forgalomválasztók és természetesen rengeteg hivatkozás
adatfájlokra.
A lánynak viszonylag sok idejébe került, hogy helyet biztosítson magának a műholdat vezérlő
kommunikációs sávban. A Skynet - úgy tűnt - rendkívüli figyelmet fordított a műholdak őrzésére,
Natalie még sohasem találta ennyire védettnek a harctéri kommunikációs csatornákat.
Ezúttal nem bajlódott a gépisten és kiszolgálóegységei által forgalmazott adatok feltörésével —
mint azt egy otthoni Bázis védett falai között tette volna —, inkább saját azonosítót és jelszót
generált, melynek segítségével nem kell állandóan a tűzfal-programokkal foglalkoznia. Ha
dolgoznia akar, most minden figyelmére szüksége lesz.
Natalie O'Hara nem véletlenül volt John Connor egyik legjobb programozója. A képességei Max
Winnével vetekedtek, ha a lány néhány évvel öregebb és tapasztaltabb lett volna, talán ő lehetett
volna Connor első számú programozója. Az a tény, hogy őt küldték a Halálzónába, elsősorban az
O'Hara és csoportja által kifejlesztett vírusnak volt köszönhető, meg persze annak, hogy a lány -
Winnnel ellentétben — a rejtőzéshez és a harchoz is értett valamennyit.
És a szatellit-kapcsolat elérése másodpercekkel később valósággá lett.
A fegyvergyár alatti eldugott kis helyiség poros termináljára özönleni kezdtek az információk.
Sohasem látott bőség volt ez, melyben a gerillák legmerészebb álmukban sem gondoltak volna. A
lehetőségek tárháza, a színek kavalkádja. Natalie egy hosszú pillanatig ámulva nézte a hömpölygő
adatfolyamot, majd elindított egy letöltést, maximális tömörítést és a Skynet műholdkapcsolataira
vonatkozó keresési szekvenciákat adva meg. Helyszűke híján a terminál háttértárolóját határozta
meg mentési célpontként, bízva abban, hogy az Abramsben akad hely a gép számára.
Miközben az adatok özönlöttek a terminál felé, Natalie átkapcsolt egy másik síkra, és nekilátott
körülnézni egy kicsit. Gerillák csak ritkán juthattak ennyire mélyre. A lány minden - a műhold
rendszerén töltött pillanatot ki akart használni, ha másért nem, legalább azért, hogy tanulhasson.
Elvégre valószínűleg csak percek kérdésé, mire kiszúrják a jelenlétét, és kizárják a rendszerből.
Ám addig sok hasznos információt találhat.
Első lépésként az FG-21-es szektort kérte le a képernyőre, s a saját pozíciójuk körüli
kiborgtevékenységet vette szemügyre. A gépekbe épített apró jeladóknak köszönhetően immáron
nem csak a Skynet, hanem ők is pontos információkkal rendelkeztek a támadóik hollétéről. A
Terminátorok száma eggyel csökkent Natalie hamis parancsának köszönhetően, már csupán , két
HK keringett az épület körül. Az Ezüsthernyók helyzetéről semmilyen információt nem talált, ám
ez még nem jelentette azt, hogy a szellőzőrendszerben felrobbantak volna.
Talán csak várakoznak...
Natalie némi töprengés után egy koordinátahálót varázsolt a képernyőre, és kijelölte rajta azt a
területet, ahol az Árnyék Bázis helyezkedett el. Kétségkívül kockázatos vállalkozás volt, hiszen
utólag a naplóállományokból az adatok visszakereshetők voltak. Éppen ezért a lány csupán
részleges nagyítást kért, valamint beletekintett a területtel kapcsolatos eseménynaplókba.
A Skynet nem véletlenül ürítette ki az FG-21-et, dünnyögte maga elé Natalie, s közben a
tekintete mohón falta a sorokat. A napló nem tűnt valami olvasmányos írásnak, jobbára csak
számadatok sorozatáról volt szó. Ám az értő szemek előtt a számok is betűkké válnak... És Natalie
elborzadva olvasta azt az állományt.
,,Minden kiderült belőlük, ahol pedig a részletek hiányoztak, ott O'Hara fantáziája pótolta a
hiányt.
Miközben a Beültető csoport a vírus rendszerbejuttatásával voltak elfoglalva, az Aprónép csoport
tagjai embergyermekeket kíséreltek meg kimenteni a Skynet fogságából. Bár a gerilláknak
fogalmuk sem volt arról, miféle szörnyű kísérleteknek kívánja alávetni a gépisten a
szerencsétleneket, a felnövekvő nemzedék - az utánpótlás – biztosítása mindig is kiemelt feladatnak
számított.
A Skynet terve, éppen erre épült. A pszichológiai moduljai segítségével remekül meghatározta az
emberek várható reakcióját, s megtette a szükséges lépéseket egy merőben új stratégia és harcmodor
kialakítása felé. Pontosabban a harcmodor nem is volt annyira ismeretlen. A beszivárgó egységek -

14
a T– 800-as Alfa típusok – meglepően jó hatásfokkal dolgoztak, bár az embereknek ez idáig sikerült
a megfelelő ellenlépésekkel megakadályozni a komolyabb károkat. Az Alfák harcostársaknak
álcázták magukat, és a szintetikus borításuknak köszönhetően nehéz volt őket megkülönböztetni a
valódi emberektől.
Arra azonban senki sem számított, hogy a Skynet gyerekeknek álcázott Terminátorokat épít.
Ráadásul nyomban egy sikeres prototípussal rukkol elő. Számos műszaki újdonságot vezetett be,
többek között a műanyag testet - a gyermekek súlya nem haladhatott meg egy gondosan , kiszámított
optimumot –, valamint a harckész kiborg moduláris kapcsolódását.
Az Árnyék Bázis elveszett.
Natalie még csupán a felénél tartott az első állomány áttanulmányozásában, amikor rádöbbent a
szörnyű igazságra. Nem volt értelme tovább óvatoskodni, néhány parancs segítségével megadta a
Bázis koordinátáit, s várta, hogy a műholdas rendszer „mindent látó" szemei elé varázsolják a
pusztulás nyomait.
A másodpercek gyorsan teltek, ám Natalie hiába várta, hogy a kaotikus sercegés kitisztuljon, és az
űrben lebegő szerkezetek objektívjai ráálljanak az Árnyék Bázisra. Csupán szürkén kavargó
porfelhőket látott, mely jótékonyan elrejtette az Árnyék Bázist.
Valami gond van?
A visszaérkező Snake hangja szinte jéggé dermesztette a vért a programozó lányban: Bár a társai
most korántsem érkeztek csendben a fegyverek csörgése elárulta őket –, Natalie annyira elmerült a
képernyő tanulmányozásában, hogy ezúttal még az évek során beleivódott túlélési ösztönök sem
figyelmeztették.
– Nem tudom – O'Hara először látszott bizonytalannak – Ahol az Árnyék bázisnak kellene lennie,
ott nincs semmi, csak por. A kommunikációs csatornákon képtelenség valami értelmes jelet fogni,
csak mindenféle kaotikus sercegés hallható.
Ki tudod nagyítani? – Snake szinte belenyomta a fejét a képernyőbe.
Greenheart lepakolta a fegyvereket a földre, és óvatosan a két nő mellé lavírozott. Arra várt, hogy
szóba kerüljön a kiborgok összeugrasztásának az ügye, és ő végrehajthassa a „honoráriumos" tervét.
Közben Natalie beütött két parancsot, aminek hatására a rendszer átállt maximális felbontásra, és
automatikusan ráközelített a képernyő közepén látható objektumokra. A porfelhőn keresztül mintha
valami felfoghatatlan sötétség sejlett volna át, ám hiába próbálkozott a programozó mindenféle
zavarszűréssel, egyik sem vezetett sikerre.
Azt hiszem, semmi esélyünk – jegyezte meg Snake. – Vagy a Skynet szórakozik velünk, vagy...
A Skynet nem lehet – rázta meg a fejét a mutáns. Még nem tudja, hogy ebben a rendszerben
vagyok...
Mindannyian a képernyőt nézték. És mindannyiuk fejében ugyanaz a gondolat kezdett
körvonalazódni. Egy olyan rémítő gondolat, ami még Waldon Greenheart fejéből is kiűzte az
alattomos terveit.
Snake összeszorította a száját, és lassan ingatni kezdte a fejét.
 Még egy ostoba gép sem tenne ilyet – motyogta alig hallható hangon. A robbanással nem csupán
a bázist semmisíti meg, hanem a kiborg sereg jelentős részét kockáztatja.
O'Hara elgondolkozva bámulta a képernyőt, miközben a homlokán a gondok ráncokká mélyültek.
Cseppet sem tetszett neki az a lehetőség, amit az indonéz nő felvetett. A gerillák előtt nem volt
ismeretlen a nukleáris fegyverek alkalmazása, valamikor az ember-gép háború elején a Skynet már
vetett be ilyet ellenük. Sokan elpusztultak. Ám a gépisten is rádöbbent, hogy nem szabadíthat fel
büntetlenül ilyesféle energiákat. A robbanások után még neki is beletelt némi idejébe, amíg rendezte
a sorait, és pótolta a kiesett kommunikációs csatornákat. A harctéri kiborg-egységekről nem is
beszélve.
Ha a Skynet mégis egy nukleáris bombát használt - a jelek márpedig erre utalnak –, annak csupán
egyetlen elfogadható magyarázat lehet. A kibernetikus egoista csupán egyetlen ellenfél
elpusztítását ítélhette mindennél fontosabbnak.
John Connorét.
O'Hara felnyögött döbbenetében. Fogalma sem volt arról, mi vette rá a tábornokot arra, hogy az
Árnyék Bázisra menjen, ám a kiborgok kétségkívül tudomást szereztek róla. A harctéren elhelyezett
átjátszó-állomásoknak köszönhetően a Skynet is szinte azonnal értesülhetett az emberi ellenállás
vezetőjének jelenlétéről. S úgy tűnt, megtette a szükséges lépéseket.
 Mennyi az esély arra, hogy ez valóban egy nukleáris robbanás porfelhője? - kérdezte Greenheart
érzéketlen arccal.
Snake felsóhajtott.
 Nem akarok pesszimistának tűnik, de közelít a száz százalékhoz... Waldon akaratlanul is ökölbe

15
 szorította a kezét.
 Vajon Connor tábornok túlélte? – A koravén tinédzser is arra a következtetésre jutott, mint az
imént Natalie O'Hara.
Snake bólintott.
 Van rá esély. Nézzétek! – mutatott a monitorra.
 Ez itt valóban egy nukleáris robbanás maradványa, de távolról sem a gombafelhőé! A töltet nem
az Árnyék Bázis fölött robbant, hanem jóval odébb attól!
Greenheart megvonta a vállát.
– Ezt én is látom, nagyokos! Azt mond meg nekem, mitől vagy benne olyan biztos, hogy a bomba
nem Connor fölött robbant – mondta. Mindegy, ne is válaszolj! Ezek után az a legkevesebb, hogy
felrobbantjuk ezt a szarfészket, s hazavisszük a zsákmányt.
Haza.
A szó mindannyiuk gondolataiban ott vibrált.
Az Árnyék Bázis odalett. Hová menjenek most haza?
Mégis meg kellett próbálniuk. Mélyen beszorítva. az ellenséges vonalak mögé, kiszolgáltatva és
utánpótlás nélkül csak azok maradhatnak életben, akik mindent egy lapra tesznek fel. S akik
számára a halál csupán egy múló emlék, átmenet valami más, magasztosabb állapot felé.
Ok hárman már rég eljutottak idáig. Aki nem alszik, nem eszik, nem pihen, csak folyamatosan
koffeintablettákkal és más serkentőszerekkel tömi magát, hogy „még egy óráig" és aztán „megint
még egy óráig" talpon maradhasson... aki más embereket lát maga körül ugyanezeket tenni, s aztán
látja ezeket a társakat meghalni... nos, az valahol maga is rég meghalt már. .
Számukra nem létezett elmúlás, csupán két cél: megsemmisíteni a fegyvergyárat – minél nagyobb
pusztulást és kárt okozva a Skynet számára –, valamint megpróbálni hazajutni.
Bármi áron.
– Mekkora volt a robbanás hatósugara? – érdeklődött Greenheart, miközben feszülten figyelte a
képernyőt. – Van reményünk rá, hogy az inváziós erők is beleestek a szórásba?
O'Hara a képernyőre varázsolta a legutoljára tárolt kiborg helyzetjelentéseket, közben Snake –
mintegy megelőlegezvén a választ – már kétkedve ingatta a fejét.
A legutóbbi adatok szerint a kiborgok vesztesége minimális – értelmezte Natalie a képernyőn
futó számsorokat. – A nukleáris robbanást általános visszavonulási parancs előzte meg, annak az
átkozott Skynetnek még erre is maradt ideje. Csupán néhány harctéri vadászegység maradt a
közelben, ám az értékesebb századokat a Skynet visszarendelte a robbanási körzetből.
Greenheart elgondolkozott.
Tartok tőle - jegyezte meg félhangosan–, hazafelé kicsit rázós lesz az utunk. Ha sikerül is
kitörnünk a Halálzónából, egyenesen a visszatérő inváziós egységek karjaiba futunk.
Natalie megrázta a fejét.
A főerők nem azon az útvonalon jönnek, mint amin támadtak. Egy kevés mázlival el tudjuk
kerülni őket.
Pompás! – csettintett Snake. – Ránk fér már egy kis eseménytelen sétagalopp.
Azért nem annyira egyszerű a helyzet –, hűtötte le Natalie. – Azt mondtam, hogy a főerők nem
azon az úton jönnek. Tekintve a kiborg-invázió nagyságát, a leszakadt járőrökkel is meggyűlhet a
bajunk. Méghozzá jó alaposan.
Jól van, gyerekek – dünnyögte az orra alatt Snake. – Sokáig akarunk még itt vacakolni? Mert ha
igen, akkor valakinek nem ártana visszamenni, és átállítani azokat az időzítőket, amiket még befelé
jövet pakoltunk ki. Ha kiment volna abból a töpörödött agyatokból, azokat fix, gyújtással állítottuk
be, méghozzá negyven percre. És ez nemsokára lejár.
Natalie az ujjai körmeivel elgondolkozva kocogtatta a fogait.
Adjatok még tizenöt percet! – mondta aztán. – Szét kell néznem ezen a rendszeren. A Skynet
valószínűleg elég leterhelt, mert még mindig nem, szúrta ki, hogy bent vagyok. Annak idején, a
Tükör Bázison találtam egy-két utalást, amelyek erre a hálózatra vonatkoztak. Ki szeretném
nyomozni, hogy mi a fene az a nagy titokzatosság, ami ezt a rendszert övezi.
– Natalie! – szólalt meg Greenheart elmélyített hangon. – Az életünkkel játszol!
– Tizenöt percet, oké?! Csak tizenöt percet! A lány háta mögött a két gerilla tanácstalanul nézett
egymásra.
– Snake? – kérdezte Greenheart az indonéz nőt. – Szerinted mi legyen az ábra?
– Egyelőre nincsen semmi gáz. – Snake elhúzta a száját. – Szerintem megkaphatja a tizenöt
percét...
– Köszike! – csicseregte hátra a válla fölött a mutáns lány, és azonnal munkához látott.

16
 Waldon és Snake pedig visszaindultak, hogy átprogramozzák a detonátorokat.

6. Test a testben
Los Angeles, a Skyneten belül, 2029. január 15.
Ha a vírus valódi értelemmel bírt volna, akkor most bizonyára büszkén pillant körül. Olyan
messzire jutott, mint előtte még senki sem. Test volt a testben, idegen behatoló a Skynet gigászi
hálózatában. Útja sokáig tartott, és nem volt kockázatoktól mentes. Tűzfal programok és
víruskeresők figyelték állandóan a környezetét, ám az „elektronikus harcos" új elvekre alapuló
programozása egyelőre minden idegen behatástól megvédték. A lopott rutinoknak köszönhetően a
rendszer a sajátjának tekintette a vírust, ezért a keresők nem jelezték a haladását. A Villámhárítók
csapata igazán remek munkát végzett.
A kódkeresővel már egy kicsit más volt a helyzet. A Skynet felépítéséről csak legendák
keringtek a fejlesztő programozók körében, így nehéz volt tökéletes rutinokat írniuk. Annyi
funkciót tápláltak a programba, amennyit csak tudtak, ami ennek köszönhetően kicsit zömökebbre,
otrombábbra sikerült egy átlagos állománynál. A vírusnak mégis sikerült a kódkeresőt eljuttatnia a
belső védelmi vonalak mögé, ahol az most nekiláthatott a kutatásnak.
Innentől kezdve a vírus funkciója gyökeresen megváltozott. Elsődleges feladatát maradéktalanul
teljesítette, így nekiláthatott a másodlagos cél elérésének. Apró utasítások hajtódtak végre,
melynek köszönhetően egy ezredmásodperccel később a vírus már nem egy, hanem két
példányban létezett. Immáron mindkét vírus lefuttatta a megfelelő rutint, majd a létrehozott
klónok újra ugyanezt tették, s másodperceken belül mintegy tízezer azonos programocska foglalta
a memóriaterületet a Skynet belső rendszerében.
Ez a módszer persze sohasem vezethetett volna sikerre a Skynet ellen. A mesterséges
intelligencia túl jó tűzfal programokat használt, és a víruskeresői emberi szemmel nézve
tökéletesnek tűntek.
Ám a gerillák programozói ezúttal jók voltak. Nagyon jók.
A Villámhárító Csoport pedig kifejezetten zseninek számított a szakmában. Ha a tagjai a gépek
háborúja előtt születnek, talán ők lett volna azok, akik maguk alá gyűrik a piacgazdaságot, és
megvalósítják azt, amiről a kutyaütő szoftverírók csak álmodoztak.
Noha a háború eltörölte az emberi tudás jelentős részét, és ismét a túlélési versenyre
kényszerítette a fajt, akadtak néhányan, akik nehezen pótolható tudásukat tovább örökítették a jó
eszű fiatalokra. A műszaki ismeretek felbecsülhetetlen értékűvé magasztosultak a háború során, ám
a programozók – csekély számuk miatt – még náluk is értékesebbé váltak. A Skynet – minden
intelligenciája ellenére – végtére is nem volt egyéb a számítógépek gigászi halmazánál.
Emberek készítették, és élt egy legenda, mely szerint két programozó lesz a végzete. Az
egyikőjük – régen meghalt már aki biztonsági okokból beletáplálta a rendszerbe a mesterkódot. A
másikuk ki tudja, ki lesz az –, aki majd működésbe hozza azt a leállító-rutint.
A mesterkód volt a kulcs a Skynethez.
A mesterkód, mely valahol ott lapul a gigászi adattárolók legmélyén, s még maga a gépisten sem
tudja, hogy létezik. (Vagy talán már évekkel ezelőtt rájött és megsemmisítette? Ki tudhatta az
igazat?)
A programozók abból indultak ki, hogy a háború előtt minden nagyobb katonai rendszerbe
építettek egy vészleállító-szubrutint, melynek ismeretében a program működése szükség esetén
felfüggeszthető vagy esetleg módosítható. Ez az aprócska rutin azért készült, hogy amennyiben a
rendkívüli biztonsági előírások ellenére egy idegen – emberi! – hatalom az irányítása alá vonná a
rendszert, akkor lehetőség nyíljon a leállítására.
Mindig voltak, akik megpróbálkoztak a behatolással. Kalandvágyó crackerek vagy éppen
terroristák. Előbbiek a dicsőséget, utóbbiak a hatalmat keresték. S volt közöttük, aki majdnem
teljes sikerrel járt. A minden rendszert leállító mesterkód ezután került a rendszerekbe.
Natalie sokáig gondolkozott a kereső megírása előtt, miképp azonosíthatják a mesterkódot abban
a gigászi rendszerben, melyet mindenki csak Skynetnek nevez. Hiszen bármelyik rutin, bármelyik
azonosító lehetett a mesterkód is egyben, csupán az aktivizálás módját kellett volna megállapítani.
Végül arra a megállapításra jutottak, hogy a mesterkódnak egy olyan blokknak kell, lennie, mely
a Skynet része, ugyanakkor az semmiféle befolyással nem bír felette.
A kódkereső erre a feltételezésre íródott.
Most, hogy a vírusnak sikerült több ezer példányban duplikálnia magát, a kódkereső is
működésbe lépett. Módszeres alapossággal nekilátott, hogy feltérképezze a Skynet belső
felépítését, és a maga saját logikai elemzése szerint eljusson ahhoz a rutinhoz, amely talán a
mesterkód.
A tűzfal programok ismételt ellenőrzésnek vetették alá a vírusok által birtokolt területeket. A

17
hirtelen tárcsökkenések gyanút keltettek egy víruskeresőben, ám a rendszerből lopott rutinoknak
köszönhetően ezúttal is sikerült elkerülni a lelepleződést.
A vírusok mutálódni kezdtek, majd egy sajátos lopakodó technikával felkapaszkodtak egy-egy
adatfolyamra, megszakításra, hogy a másodperc tört része alatt ezernyi irányban szóródjanak szét.
A fertőzés innentől kezdve megállíthatatlannak tűnt. Már nem egyféle vírussal kellett volna
megbirkóznia a rendszernek, hanem több ezer félével. A mutálódott programocskák azonosító
szekvenciái megváltoztak, mint ahogy a terjedésük módja is. Voltak, melyek kifejezetten az
adatokkal foglalkoztak, mások pedig listaállományokat kódoltak át, majd befészkelték magukat a
közepébe.
Néhány vírus ráakaszkodott a rendszer belső megszakításaira, és azokat átirányítva nekilátott,
hogy minél nagyobb zűrzavart keltsen a Skynet működésében.
Sebet ejtve a mesterséges intelligencián.
Az igazi rombolás azonban még váratott magára. Ahhoz, hogy minél jobb hatásfokot érhessenek
el, a vírusoknak a lehető legjobban szét kellett szóródniuk a rendszerben. Hosszú másodpercek
voltak hátra, mielőtt elkezdték volna megbénítani a rendszert.
Ám a seb már elfertőződött.

7. A halálraítélt
Los Angeles, a felszínen, 2029. január 15.
Körüljárta a felborult buszt, és megpróbált összeszedni mindent, amit csak mozdíthatónak ítélt.
Behurcolta a holmikat az utastérbe, és szépen gondosan fölállítgatta őket a padlón. A tárgyakat az
élükkel elvágólag, precíz vonalban sorakoztatta fel, annyi helyet hagyott közöttük, hogy minden
oldalról kényelmesen hozzájuk férjen.
Amikor utoljára ment ki, hogy becipelje a busz leszakadt kardántengelyét – (jó százötven
méterrel feljebb talált rá, egy halom csillogó alkatrész közepette) –, a „hóesésben" álló Max Winn
alaposan körültanulmányozta a horizontot. Arrafelé, amerre északnyugatot saccolta, gigantikus
porfelleg emelkedett... Talán egészen az égig. Olyan volt, mint egy fal, vagy mint egy
anyagiasodni készülő, szürke köd. A programozó bambán pislogott rá. A porgóliát – ezt biztosan
meg tudta állapítani – nem ott terpeszkedett, ahol valaha az Árnyék Bázis volt. Winn nyolc és tíz
kilométer közé saccolta az eltérést, valamerre srégen a Halálzóna irányába:
Nem tudta összerakni a képet. Nem tudta bepótolni az események láncolatában azt a sötét űrt,
amit az öntudatlanságban töltött idő jelentett a számára. Fogalma sem volt róla, mit kellene tennie.
Még ha van is emberi tevékenység a viszonylagos közelében elvégre még azt sem tudhatta
biztosan, hogy nincs –, ő akkor sem fog a nyomára bukkanni. A gerillaismeretei gyakorlatilag
fabatkát sem értek. Ő képtelen felfedezni a felszínt járók jelzéseit, vagy a gépek elől elrejtőzött
katonákat. Hogyha pedig valamilyen csoda folytán azok találnak rá... nos hát... Az sem teszi
igazán könnyűvé a helyzetét. Mit mondhatna nekik?... Azt, hogy ő egy nagyon fontos
programozó, aki részleges amnéziában szenved, és sürgős orvosi ellátásra van szüksége... És ezért
életbevágó, hogy azonnal bevigyék egy bázisra...
Jó duma. Kár, hogy a Terminátorok is mindig ezzel jönnek.
Mennyi időbe tellene, amíg sikerülne kimagyaráznia magát, vagy valahogy bebizonyítania az
igazát? Sokba. Jó hosszú idő lenne, aránytalanul hosszabb, mint amit egy ideges, halálfélelemben
élő gerilla ujja megtesz, amíg elhúzza a kezében tartott fegyver ravaszát.
Az emberekkel találkozás alternatívája mindezek ellenére vonzó volt persze, a technikus által
ezerszeresen óhajtott. Akkor legalább már félig-meddig megmentve érezhetné magát.
Max Winn hozzákezdett, hogy magára alapozzon. Igyekezett a legrosszabbra készülni, ezért
megpróbálta úgy alakítani a dolgait, hogy egyedül is legyen esélye kimászni a slamasztikából. Ha
már a baleset túlélői otthagyták.
Tárgyakra volt szüksége. Mindenféle tárgyra, hátha tud közülük valamit hasznosítani. Amikor a
kar- dántengely csonkját is becipelte a buszba, és lihegve odagurította a többi kincse mellé,
egyszerre valami sutyorgó, vartyogó hang ütötte meg a fülét.
Lelapult a földre.
A zaj a magasból jött. Ahogy közeledett, egyre mélyebbé és zakatolásszerűbbé vált, ugyanakkor a
sziszegő, sivító jellegét sem veszítette el. Winn hamar rádöbbent, hogy egy nagyteljesítményen
járatott rotor hangját hallja. És – mivel az embereknek nem voltak helikoptereik – könnyen levonta
a következtetést, hogy ezek bizony a kiborgok lesznek.

A programozó lassan mozogni kezdett. Az ösztönei ugyan azt sugallták, hogy inkább próbálja
magát valami módon álcázni, de az agya tudta, hogy ezt az ő szerény képességeivel úgysem tudná
jó hatásfokkal kivitelezni. Vagy eltakarják, lenyelik a gépi szenzorok elől a busz roncsai, vagy

18
nagyon hamar le kell mondania a túlélésről szövögetett terveiről.
Winn az egyik oldalsó ablakhoz kúszott, és ferdén kisandított az égre.
A Grasshopper szenzorai az alatta elsuhanó táj képét szkennelték. A gép nagy magasságban
repült. A felfüggesztési pontokon indításra kész rakéták várakoztak. A központi vezérlő állandó
készültségben tartotta őket, és ez nem egyszerűen azt jelentette, hogy a robbanótöltetek ki voltak
élesítve. A rakéták célkoordinátái állandóan azonosak voltak a központi vezérlő vizsgálta
területekkel, ily módon a gép gyakorlatilag azonnal tűz alá vehette a szemei elé kerülő dolgokat.
A Grasshopper – a maga gépi módján – féltette a bőrét. A szállítókonténerében napalmos
tartályok sorakoztak, ami biztossá tette a számára, hogy egy, a páncélját átütő találat esetén az
önjavító egységeinek már nem lesz módjuk működésbe lépni. A „félelméből" kifolyólag repült
ilyen magasan, és emiatt vizsgálta oly éberen maga alatt a tájat.
A térkép aktuálisan szemügyre vett négyzete a 68-as autóút aszfaltlapjának jókora szakasza volt.
Mint a háború óta minden freeway-en, ezen is halmokban állt a törmelék meg a mindenféle roncs.
A lomtemető kacatjai között a képdigitalizálók egy feje tetejére állt autóbuszt is rögzítettek, és
besorolták a részletesebben megvizsgálandó tereptárgyak listájába.
Winn szemei ide-oda rebbentek a szürke égbolton. Még mindig nem látta a zaj forrását. Egyre
idegesebbé vált, izgatottan mocorgott a helyén.
Aztán egyszer csak megpillantotta.
A rotoros fémlény a Halálzóna irányából közeledett. A mögötte terpeszkedő szürke fal szinte
tökéletes álcázást biztosított neki. A gép színe beleolvadt a légkör mocskába, szinte csak akkor
lehetett észrevenni, amikor egy-egy – véletlenszerűen odatévedt – napsugár megcsillogtatta a fémet
a lepattogzott álcázó-festék alatt.
Max összehúzta magát, és megpróbált láthatatlanná válni. Kétségbeesetten harapott a saját
öklébe, és megkísérelte megsaccolni azt, milyen folyamatok futhatnak le a gép központi vezérlőjén.
Ahogy azt a Grasshopper az elemzés során megállapította, a vizsgált busz nem túl régen került a
jelenlegi helyére. A kocsi a 68-as úton haladt déli irányba, méghozzá igen nagy sebességgel.
Egészen addig, amíg a jármű pilótája valamilyen ok miatt el nem vesztette a kormány fölötti
uralmat.
Sok minden lehetett, ami a humánt megzavarta. A kiborg központi vezérlője azt valószínűsítette,
hogy leginkább a nem olyan régen bekövetkezett nukleáris robbanás lehetett a ludas a dologban. Az
urántöltet lökéshulláma ezeken a területeken ugyan már nem lehetett elsöprő vagy megsemmisítő
erejű, de maga az atomvillanás és az ezáltal kiváltott pszichikai sokk is elegendőnek bizonyulhatott
a jármű közvetett elpusztításához. A kocsi – pilótahiba miatt – nekiütközött az autóút
szalagkorlátjának, majd onnan visszapattanva rásodródott az aszfaltot borító lapos, hosszúkás
törmelékkupacok egyikére. Ahogy a busz átszáguldott fölötte, a szemétből kiálló ágas-bogas
fémdarabok mérhetetlen pusztítást vihettek véghez az alvázban. Valami nem olyan kemény, de
annál masszívabban az aszfaltba ékelődött fémrúd elkapta a kardántengelyt, és lefelé kiszakította a
helyéről. A kocsi ekkor sokat veszthetett a sebességéből, de a baleset kezdetén birtokolt
lendületének java még mindig kitartott.
A károsodástól a jármű teljesen irányíthatatlanná vált. Oldalasan felsodródott a következőnek
útjába kerülő szemétkupacra, és a sorsa ezzel meg is pecsételődött. Megpattant a romokon, mint
valami gellert kapott lövedék, átbukfencezett a hosszanti tengelye körül, és a feje tetejére állt.
A Grasshopper tudta, hogy a balesetet viszonylag sokan túlélhették. A masszív detroiti
karosszéria nem csuklott össze, az utastérben lévőket nem sajtolhatta ki a busz alváza vagy a
motor.
A kérdés a gép számára már csak az volt, hogy a túlélők mihez kezdtek. Ott maradtak a
környéken, vagy igyekeztek inkább minél messzebb kerülni a roncsoktól?
A karambolos kocsi képe kinagyítódott, szinte maradéktalanul betöltötte a központi vezérlő
megjelenítő-ernyőjét.
A Grasshopper harmincötszörös zoom-on át szemlélte. a maradványokat. Ez okozott némi
kényelmetlenséget. A testébe integrált kamera egy milliméteres rezdülése az elemzett képen három
és fél centis ugrásnak látszott. A digitális képstabilizálók segítettek ugyan valamennyit a dolgon, de
csodára azok sem voltak képesek. A Grasshopper távirányított szemei körülvizslatták a roncsot, és
semmi rendkívülinek nem bukkantak a nyomára.
A gép ekkor átváltott infravörös üzemmódra. Megállapította, hogy ilyen távolságból – ha akad is
a járműben valamiféle, nem extrém forró hőforrás – nem képes érzékelni azt. A busz maradványai
túlságosan leárnyékolják.
A Grasshopper néhány nanoszekundumig habozott. Nem azon, hogy közelebb repüljön-e
megvizsgálni a roncsot - ez meg sem fordult az áramköreiben. Azon töprengett, hagy odalőjön-e
egyet vaktában a rakétái közül.

19
 Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy távolság ide vagy oda, eltalálná a célt. A befogás vagy a
rakéta pályára vezetése nem jelenthetett gondot. A kérdés az volt, hogy a dolog megéri-e a
„fáradtságot" – azaz a muníciópazarlás felvállalásának potenciális kockázatát.
A rotoros géplény elemzői a „nem" mellett szavaztak. A kiborg változtatott egy keveset a
repülési útvonalán, és más irányban folytatta tovább a kutatást.
Ha van is a buszban valaki – jelentették a pályamódosítás közben az elemzők –, annak az esélye,
hogy túlélje a kérdéses területen igen hamar bekövetkező gépi ellenőrzést, tíz százaléknál is
kevesebb volt.
A technikus a magasban elhúzó fém szitakötőt figyelte.
Amikor a gép már egészen messzire eltávolodott, és nem látszott többnek egy alaktalan
foltnál, csak akkor volt képes felengedni: Kiengedte a fogai közül az öklét, és megpróbálta
tudomásul venni, hogy most megmenekült.
Most – szólt rá rögtön az agya. – De kérdés, mi lesz a következő alkalommal.

Sietnie kellett. Nem volt sok ideje, ráadásul még azt sem tudhatta, hogy az a „nem sok" pontosan
mennyi.
Gyorsan kipakolt a zsebeiből. Mint minden szereléssel foglalkozó embernél, nála is állandóan
akadtak szerszámok. Persze hidegvágóra, szegecselőre vagy forrasztópákára gondolni sem lehetett.
Ám néhány fogó, egy cserélhető hegyű csavarhúzó, jumper-csipeszek és alaplapokba való
lithiumelemek akadtak nála.
Átiszkolt a busz orrába, félrelökdöste a holttesteket, és a csavarhúzóval nekiesett a műszerfalnak.
Oldalra lökte a lebontott előlapot, és megszemlélte a feltáruló látványt.
Silány. Több mint silány. Sehol egy IC, sehol egy EPROM. Ócska, a nyolcvanas évek közepéről
származó műszerezettség. Nincs fedélzeti komputer, nincs autópilóta. Még egy árva NYÁK sem.
Csak analóg kijelzők, izzók meg mindenféle baromság.
Winn az agya lázasan zakatolt. Mihez kezdhetne ezekkel?
Fegyverekre volt szüksége. Valamiféle gyilkoló-eszközökre. És mindaz, ami az előállításukhoz a
rendelkezésére állt, az elektronikai tudása volt meg egy rakás háztartási szemét.
A szabad kezével beletúrt a hajába, és hosszasan töprengett. És mint az adrenalinnal telepumpált,
életben maradásért küzdő emberek agyában oly sokszor, az ő fejében is őrült gondolatok kezdtek
megfogalmazódni.
Őrült, de használhatónak látszó gondolatok.
Kiszedhetné a motorból a gyújtógyertya kondenzátorát. Igent, ez menni fog. Valószínűleg, valami
jó nagy teljesítményű döher lesz..: Hát persze. Ha a balesetben valami módon kisültek volna a
kondenzátor fegyverzetei, fel tudja őket tölteni a busz akkumulátoráról. Rendben, rendben, de
hogyan tovább?! Ha sorba köti a nála lévő nikkel-kadmium telepeket... és ráköti őket a kondira...
hmm-hmm:.. Megtudná vele lassítani a fegyverzetek természetes kisülési folyamatát?
Fejben számolt. Rutinosan helyettesítette be a képletekbe a becsült értékeket, igyekezett reálisan
saccolni. Nem, ez ostobaság...
Viszont...
Vezeték is kell... Amikor idáig ért gondolatban, félig öntudatlanul előrenyúlt, és kirángatott egy
köteg kábelt a kibelezett műszerfalból. Rendben, ennyi elég lesz... Úgyis csak rövid darabok
kellenek. Mire is van még szüksége? A gyújtógyertyákra... meg valami kapcsolóra is. Igen-igen.
Benzin is kell majd. Meg a tömőanyag az ülések huzata alól... meg még, meg még...
Zakatoló fejjel látott munkához. A gyér „hóesésben" bujkáló buszroncs mélyén egy elpuhult
technikus rohamos gyorsasággal kezdett visszavedleni gerillává.

8. Patkányok a csapdában
Los Angeles, Halálzóna, 2029. január 15.
Odakint minden csendes volt. Csupán a fel-feltámadó szél kapott néha bele a kiégett aszfalton
pihenő porba, hogy szeszélyes mintákat rajzoljon bele. Fémes hangok törték meg a csendet, lassú,
határozott léptek. A titánium lábak alatt reccsenve roppant szét egy emberi combcsont, a kiborg
nem törődött vele, hova lép.
Belső kijelzőn vörös számok villogtak, hosszú adatfolyamok. A beérkezett helyzetjelentések
alapján egy harci elemző almodul megpróbálta meghatározni a D14-es objektumba behatolt emberi
lények pontos tartózkodási helyét.

20
 Az objektum valójában a fegyvergyár volt, ám a Skynet nem funkciók alapján tartotta nyilván az
épületeket, hanem lajstromszámok és belső azonosítók segítségével.
Az épület körül két HK keringett, az infravörös érzékelőik folyamatosan pásztázták az épületet.
A falak ugyan túl vastagok voltak ahhoz, hogy keresztüllássanak rajtuk, ám akadtak
szellőzőnyílások, melyek megnövekedett hő-kibocsátása alapján az elemzők hasznos
következtetéseket vonhattak le. Közönséges esetben a három ember hő-kibocsátása nem túl jól
mérhető, gyakorlatilag elhanyagolható tétel lett volna, ám a fegyvergyárban rajtuk kívül kizárólag
kiborgok és automaták voltak, azaz állandó értékek.
Az eddigi adatok alapján valószínűnek tűnt, hogy a behatolók folyamatosan mozognak, mi több,
szétváltak. Az épületbe bejutott Ezüsthernyók a lehatolásukat követő harminc másodpercen belül
befejezték a jeladást, az elemzők valószínűsítették, hogy megsemmisültek. Az első három, a
második kilenc másodpercig működött odabent, aztán egyik pillanatról a másikra beszüntették az
adást. A legtovább az utolsó Ezüsthernyó jutott, s az ő jelentése alapján bebizonyosodott, a gerillák
bekapcsolták a szellőzőrendszert.
Az acél forgólapátok között még egy T-800-as is komoly károsodásokat szenvedett volna, az
Ezüsthernyók pedig könnyített ötvözetekből készültek a gyorsabb haladás elősegítése érdekében.
Egy fegyvergyár elleni gerillaakció közönséges esetben olyan magas prioritást kapott volna,
hogy minden valószínűség szerint a Skynet maga irányítja az ellentámadást. Az invázió azonban
nagymértékben lekötötte a gépisten kapacitásait, így kénytelen volt egy alacsonyabb szintű
vezérlőre bízni a művelet lebonyolítását.
A hidrogénbomba robbanása megbolygatta a környezetet, a hatóereje valamennyivel felülmúlta
azokat a megbecsült határértékeket, melyeket a Skynet a döntése előtt felállított magának. Éppen
ezért most minden erejével azon volt, hogy biztonságos távolságba rendelje vissza a kritikus
határon belül lévő osztagait. Nincs értelme felesleges veszteségeknek. Ha John Connor valóban a
becsapódási hely közelében tartózkodott, akkor vele már nem kell számolnia. A tábornok – a
gépek számára az első számú közellenség – halálával a gerillahadtest pedig többet veszít el, mint
egy „magas rangú" tisztet. Elveszíti a „zászló"-ját.
Connor halála a Skynet előzetes számolásai szerint olyasféle hatást váltana ki a
keménykoponyájú gerillafejekben, mintha maga az Isten halt volna meg. Egy isten halála pedig –
akárhogy is nézzük – igen nagy morális és erkölcsi veszteségként fogható fel.
Az a néhány felszíni harcegység, ami az Árnyék Bázis közvetett közelében tartózkodott — s
éppen emiatt fizikai képtelenség lett volna időben visszarendelni őket —, elhanyagolható veszteség
volt. A Skynet „beleintegrálta" őket a csatornarendszerrel kapcsolatos terveibe, azok a kiborgok
őrizték a felszínen a föld alól kivezető járatokat. Amíg a sugárzás tönkre nem teszi a
Terminátorokat, nyugodtan végezhetik a tisztogató munkát. Még az sem volt kizárt, hogy némelyik
sikerültebb modell még a folyamatos radioaktív behatást is kibírja addig, amíg a sugárzási szint
elfogadható mértékűre csökken.
A fegyvergyár elleni gerillatámadás a lehető legalkalmatlanabb pillanatban jött a Skynet
számára. Rosszul mérlegelt, amikor az általa FG-21-es szektorként nyilvántartott területről szinte
minden harcképes osztagot az emberek bázisa ellen irányított. A gépisten döntése lehetővé tette az
emberek számára, hogy behatoljanak a szigorúan őrzött objektumba... hogy az irányításuk alá
vonják a belső védelmi rendszert... hogy a belső adóval dezinformálják a vadászegységeket...
egyszóval csupa olyan helyen kutakodjanak, ahol túl könnyű érzékeny veszteségeket okozni.
Az épületben nyolcvannégy T-800-as Terminátor várakozott az összeszerelésre. Komoly
veszteség, nem is beszélve az A-AN-1 kódjelzésű új energiatárakról, melyek első szériáját
napokkal ezelőtt szállították a fegyvergyárba. A Skynet harci körülmények között is tesztelni akarta
a legújabb fejlesztést, mely szabványos plazmafegyverekhez csatlakozott, ám tűzereje sokszorosan
felülmúlta azt. A konstrukció még csupán prototípus volt, és a Skynetnek igazán nem fűlött ahhoz a
foga, hogy a humánok ilyen hamar tudomást szerezzenek róla.
Az A-AN-1 sokkal jobb volt, mint az eddigi fázismodulált plazma-impulzus fegyverek. A
működési elve — bizonyos tekintetben — egyszerűbb volt, mint a Westinghouse-oké,
ugyanakkor sokkal lenyűgözőbb és nem utolsó sorban hatásosabb. Valóságos fizikai csoda. A
típusjelzés első "A" betűje anyagot jelentett, az "AN" pedig antianyagot.
Az első antirészecske, amit még az emberi fizikusok fedeztek fel, az antielektron volt. Mivel a
tömege és más tulajdonságai is megegyeztek az elektronéval, csak a töltése volt ellentétes vele
(pozitív), pozitronnak is nevezték. Ha a pozitron egy elektronnal találkozott, akkor a két
részecske megsemmisült, cserébe viszont gammasugárzás keletkezett.
Később felfedezték, hogy számos mesterséges radioaktív izotóp is bocsát ki magából pozitron-
sugárzást. Könnyű volt megérteni, hogy a pozitronok miért nem létezhetnek sokáig a mi
világunkban: itt ugyanis bőségesen vannak elektronok, és ezek szükségszerűen összetalálkoznak
a pozitronokkal, s ez a találkozás pedig szétsugárzáshoz, vagyis a pozitron megsemmisüléséhez

21
vezet.
Az, hogy sok radioizotóp van, ami folyamatosan bocsát ki magából pozitronokat, nem mond
ellent annak, hogy a pozitron csak rövid ideig létezhet. A sugárzás, ami állhat elektronokból, vagy
pozitronokból, mindig az atommagban keletkezik. A magban azonban nincs elektron (illetve
pozitron), ezek csak abban a pillanatban keletkeznek, amikor onnan kilépnek. Elektron-
kibocsátáskor egy neutron protonná alakul, pozitron-kibocsátáskor pedig egy proton alakul
neutronná.
Valahogy így kezdődik az antianyag-elmélet.

1915-ben, az antiproton felfedezésével szinte egy időben, felfedezték az antineutront is. (Itt
jogosan felvetődik a kérdés, hogy a neutronnak mitől ellentétje az antineutron – lévén a
neutronnak nincs töltése, s így az antineutronnak is semlegesnek kell lennie. Nos, a helyzet az,
hogy az atomi részecskéknek olyan tulajdonságaik is vannak, melyekről eddig nem szóltunk. A
részecskék – többek között – apró "pörgettyűkként" is viselkednek és mágneses terük is van. Az
antineutronnál a mágnesesség iránya éppen fordított a pörgés irányához képest, mint a neutronnál.)
Miután az antineutron és az antiproton kombinációjaként előállították az „anti-deuteront" (azaz
az anti-deutérium atommagját), bebizonyosodott, hogy az antianyag is létezik. A fizikusok pedig
hozzákezdhettek álmodozni, és „mi-lenne-ha"-t játszani.
Az unalomig elkoptatott Einstein-i E=m*C 2, azaz a relativitáselmélet legismertebb tétele pedig
azt is elárulja nekünk, hogy mihez kell kezdenünk ezzel az egész anyag-dologgal. Az anyag
(m=tömeg) ugyanis átváltható energiává (E). A dolog pikantériája pedig az, hogy az anyag egy
„kicsit" drága árfolyamon adja magát: C2-ért, azaz a fénysebesség négyzetéért.
Ahol az anyag és az antianyag egymásra talál, mindketten átalakulnak energiává. Irtózatos
energiává.
Ez volt az A-AN-1-es energiacellák titka.
A dolog működőképes volt, de mint minden fejlesztés alatt álló eszköznek, ennek is megvoltak
még a hátulütői. Az energiatárak nagy hatásfokának köszönhetően a Westinghouse-ok gyakran
túltöltődtek, ezért egy biztonsági kioldót építettek beléjük, ami lehetetlenné tette a sorozatlövések
leadását. Két lövés között másodperceknek kellett eltelnie, és ez idő alatt a fegyver tulajdonosa
gyakorlatilag védtelenné vált az ellentámadásokkal szemben. Mindezekkel szemben ott állt
viszont az a tény, hogy akit egy AAN-1 gerjesztette energiatöltettel eltaláltak, azt egészen biztosan
nem hívták meg többé teadélutánokra.
A túltöltődések okozta kényszer-leoldásokat és az ezek által magukkal vont tűzszüneteket a
Skynet egy kisebb plazmatár beiktatásával kívánta áthidalni. Tervrajzokon már készen állt az új
Westinghouse: a 110 Wattos M-90-es. A külalakja a megtévesztésig hasonlított az M-25-ös
szériájára, külsődleges különbségek csak a csőtorkolat alá integrált dudorformájú
plazmatartályban és a vetőcső szélesebb hűtőbordáiban rejlett. Az M-90-es – ha egyszer majd
elkészül – képes lesz a túltöltődések miatti kényszerszüneteket áthidalni a plusz plazmatartály
segítségével.
A konstruktőrök az optimális megoldásra törekedtek, s a számítások alapján – úgy tűnt - sikerült
elérniük.
A fegyvergyár előtti T-800-as elfoglalta a pozícióját. A harci elemző az optimális stratégia
kidolgozásán fáradozott, figyelembe véve az eddigi veszteségeket. Ha ember lett volna, talán
káromkodik, amiért közvetlen harci kontaktus nélkül veszítettek el egy HK-t. Ám mivel csak gép
volt, érzéketlenül végezte a munkáját. Az átprogramozott védelmi rendszer, valamint a gerillák
megtévesztő stratégiája viszont bekerült az emberek harci cselekedeteit tartalmazó adatbázisba.
Újabb tétel, amire oda kell figyelnie a többi stratégiai modulnak, amikor a gerillák elleni
hadműveleteket készítik elő.
Natalie O'Hara „célpontmódosító" közbeavatkozásának köszönhetően a kiborgok mostanra jóval
óvatosabbá válták. A bennük lapuló mesterséges intelligenciák rádöbbentek, hogy valaki
dezinformációkat csempészett a külső kommunikációs csatornáik jelei közé – s ily módon most ők
is megtapasztalhattak egy keveset a paranoia érzéséből. Nem hagyatkozhattak a társaik vagy a
központi célpont-meghatározásaira, mindent a saját szemükkel – azaz a vizuális rendszereikkel –
kellett megvizsgálniuk.
A segéderők megérkezéséig még közel huszonöt perc volt hátra. Addig minden módon
lehetetlenné kell tenniük a gerillák akcióit. A T-800-as harci modulja úgy becsülte, az emberek
megpróbálnak majd minél nagyobb kárt tenni a benti gépekben, hogy ezzel is csökkentsék a
Terminátorok összeszerelési sebességét. Az elemzők arra is figyelmeztettek, hogy a humánok
esetleg hozzáférkőzhettek a gyár muníciós készleteihez is.

22
 A Skynet sok információt kizárólagos jelzéssel látott el, ami azt jelentette, hogy csak bizonyos
jogosultsági hozzáféréssel rendelkező almodulok ismerhették azokat. Voltak olyan adatok is,
melyek egyszerűen archiválásra kerültek, mert csak feleslegesen foglalták a tárterületet. -
Amikor a kiborgok taktikai elemzői adatokat kértek a D14-es objektumról., nem kaptak meg
minden információt. Azt tudták, hogy hány Terminátor vár összeszerelésre az épületben, hogy
mennyi fegyver és energiacella van a raktárakban, valamint megkapták az épület három dimenziós
tervrajzát is – az összes védelmi berendezéssel együtt.
Ám akadt néhány aprócska dolog, amiről nem tudtak.
Ezek közé tartozott a műholdas kapcsolat, valamint az alagsorban várakozó, működőképes tank
is. Előbbi, információ túlságosan magas prioritást élvezett, míg utóbbi már jó egy évtizede
archiválásra került.
E két tény - a későbbiekben – alapjaiban változtatta meg a D14-es objektumnál vívott aprócska
ütközet kimenetelét.
73
9. A fémárnyék
Los Angeles, a felszínen, 2029. január 1,5.
A 68-as autóút törmelék borítottá aszfaltcsíkján egy magányos alak futott a fehér eső
szemerkélésében. Bizonytalanul imbolyogva haladt, s ezt a bizonytalanságot javarészt a hátára
kötözött mindenféle limlom súlyának köszönhette. A férfi gyakorlatilag semmi gondot nem
fordított a rejtőzködésre – meg sem kísérelte kihasználni az utat borító szeméthalmok spontán
fedezékeit –, helyette láthatólag minden erejét a gyorsaságra fordította.
Max Winn – hogy a félelmet valamilyen szinten elűzhesse magától – egy sajátságos játékot
eszelt ki. A saját megtett lépéseit számolta bináris rendszerben, majd amikor úgy ítélte, hogy eltelt
egy perc, a számlálása pillanatnyi eredményét átváltotta hexadecimális kódra.
Ettől a sajátságos játszadozástól a normális emberek inkább idegbajt kaptak volna, mint
megnyugvást, de Max Winn – lévén távolról sem volt „normális" – magát a lelki békét,
majdhogynem Zen tanításait találta meg benne.
A programozó kezdett némi esélyt látni arra, hogy mégis életben marad. Az önbizalmat egyrészt
az ébresztette fel benne, hogy sikerül összeeszkábálnia bizonyos, sajátságos fegyvereket, másrészt
az, hogy sikerült összeeszkábálnia egy bizonyos, sajátságos tervet.
Tudta, hogy a freeway betonrétege alatt ott fut valahol a földalatti csatornahálózat. Tudta azt is,
hogy az autóút rendelkezik mindenféle vízelvezető rendszerekkel, amelyeken keresztül lejuthat
oda. És ha ez sikerült, akkor már minden sokkal egyszerűbb lesz. Az a sugárzás, amit már idáig
bekapott, kétségtelenül lejön vele a föld alá is, de legalább újabb dózisokat nem kell majd
lenyelnie.
Cudar dolog volt ez a radioaktivitás. Az ember hiába menekült ki a fertőzött területről, az ott
töltött ideje alatt rengeteg fallback szemcse tapadt már rá. Ezek egy részét megfelelő, speciális
tisztálkodással az ember el tudta távolítani magáról, de azokat, amik már bekerültek a
szervezetébe... azokat már nem. A fertőzött területen belélegezte a levegőben vitorlázó láthatatlan
parányokat, és azok egy része megtapadt a tüdejében. Onnan pedig sehogy nem lehetett őket
kiszedni, megtapadtak, és belülről bombázták a szervezetét radioaktivitással.
Max Winn tisztában volt vele, hogy az előtte lévő, még potenciálisan leélhető éveinek a száma a
mai nappal cirka megharmadolódott. Nemigen élheti már meg a negyvenedik születésnapját.
Némi szomorúságot érzett emiatt. Egyelőre nem túl sokat, lévén a dolog távolinak és
megfoghatatlannak tűnt – különösen azért, mert még abban sem lehetett biztos, hogy az
elkövetkező néhány órát megélheti-e még.
Futott tovább. A tekintete szabályos időközönként végigsöpört a halott felszínen, a szemei az
áhított csatornalejárat után kutattak.
A technikusnak fogalma sem lehetett arról, hogy valami, alig néhány száz méternyivel
távolabbról, hasonlóképpen vizsgálgatja az ő alakját, mint ahogy ezt ő maga tette az úttal.
A láthatatlanul figyelő szemek rezzenéstelenül fókuszáltak a testére. A shutter speed-en járatott
képdigitalizáló egységek nagy szorzószámú zoom-okkal egybekapcsolva dolgoztak, az elemző
egységek pedig folyamatosan analizálták a megszerzett vizuális adatokat. A központi vezérlő
megjelenítő ernyőjén folyamatosan íródtak ki a visszakódolt információk.
EGYED: HUMÁN, FÉRFI.
BECSÜLT ÉLETKOR: 23-25 ÉV.
AKTUÁLIS PÁNCÉLZATA: ZÉRÓ.
AKTUÁLIS FEGYVERZETE: ZÉRÓ.
A MEGFIGYELT EGYED ÁLTAL TANÚSÍTOTT DEVIÁNS VISELKEDÉSFORMA OKA
ISMERETLEN. AZ EGYED KIJELÖLÉSE CÉLPONTKÉNT MEGTÖRTÉNT. CÉLPONT

23
RÉSZLEGESEN BEFOGVA. A SIKERES LIKVIDÁLÁS ESÉLYE: 41%. A JOBB HATÁSFOK
ELÉRÉSÉHEZ POZÍCIÓVÁLTOZTATÁS SZÜKSÉGES. ELŐIRÁNYZOTT DIREKTÍVA...
A központi vezérlő itt egy pillanatig habozott.
A megfigyelt egyed odakint ugyanis ismét tanújelét adta a deviáns viselkedési formájának. Az az
ember egyszerre abbahagyta a futást, és letérdelt a 68-as autóút aszfaltlapjára. Egy darabig ide-oda
csúszkált a talajon, aztán foglalatoskodni kezdett valamivel, ami az aszfaltréteg síkjában
helyezkedett el.
A kiborg tudta, hogy mi van ott. Tulajdonképpen ezért is állt őrt éppen ezen a ponton.
A valami, ami láthatólag megragadta a humán egyed figyelmét. a csatornarendszerekbe vezető
lejárat volt. A Terminátor tulajdonképpen ezt őrizte.
A gép a Skynet tesztelő- majd likvidáló utasításcsomagja parancsait teljesítette. Az volt a feladata,
hogy megakadályozza az emberek esetleges távozási szándékát a csatornarendszerekből. A Skynet
– mint emlékezetes – minden körülmények között el akarta kerülni, hogy a „tesztelésekben" részt
vett humánok megoszthassák a társaikkal a tapasztalataikat. A kiborgnak és minden, a kijáratoknál
várakozó társának – tehát azonnali és határozott tűzparancsa volt minden kihatolóra. Behatolókkal
az utasításcsomag nem foglalkozott.
A kiborgok ilyen le nem szabályozott esetekben mindig a beprogramozott alapelveik szerint
jártak el. Az idevonatkozó előírás az emberirtás volt. Ez a jelen helyzetben azonban valami
olyasmiféle, néhány másodpercig tartó válságot eredményezett a központi vezérlőben – csak
sokkal bonyolultabb szinten –, mint amilyeneket egy Asimov nevű író gyártott az általa kitalált
robotikai törvényekkel.
Két - egymásnak többé-kevésbé ellentmondó – direktívát kellett volna végrehajtania, s ráadásul
mindkettő azonos prioritási szinttel rendelkezett. Mindenképpen őriznie kellett a kijáratot.
Ugyanakkor meg kellett semmisítenie a deviáns – és olyan lehetetlenül mozgó – humánt, s ehhez
időlegesen fel kellett függesztenie az őrzési folyamatot. A központi vezérlő megkísérelt belépni a
gépi kommunikációs hálózatba, de a nukleáris robbanás összezavarta légrétegek még mindig
meghiúsítottak minden kapcsolatteremtési kísérletet.
A gép időleges habozásának végül is egy harmadik tényező vetett véget. Max Winn sikeresen
kinyitotta a lejáratot, és bebújt a lyukba. Ezzel a deviáns viselkedési formája gyakorlatilag
megszűnt, pontosan úgy, ahogy a humán gerillák szokták tenni, eltűnt a felszínről.
A T-800-as Béta, ha képes lett volna ilyesmire, bután pislog, majd megvonja a vállát, és folytatja
az őrködést.
Az érzelemkifejező képességei hiányában azonban csak az utolsónak említett feladatot tudta
végrehajtani.

Amikor a rászakadt sötétségben Winn ismét szilárd talajt érzett a lábai alatt, hozzákezdett, hogy
lepakoljon a hátáról.
A kincsei és kacatjai sértetlenül viselték át a futó lába okozta rázkódásokat. A benzin nem folyt
ki a tárolóedényekből, a kondenzátorokat és a gyújtógyertyákat összekötő vezetékek sem
szakadtak el, a nehéz akkumulátor pedig szinte egyenesen jobb állapotban volt, mint amikor
kiszerelte a helyéről. (Ez utóbbi egyébként nem busz-, hanem közönséges autó-akkumulátor volt.
Az evakuáló jármű üzemeltetői ki-tudja-mikor ezzel helyettesítették az eredetileg nagyobb
teljesítményű darabot.)
A technikus előkotort némi vezetéket, az egyik végüket rákötötte az akkusaruira, a másikat pedig
a busz valamikori jobb első reflektorára. Az alagút sötétjét hamarosan az országúti reflektorok
halogénfénye szaggatta szét.
– Most jön a Télapó... – dünnyögte Max az orra alatt, és a rengeteg kacatot visszaemelte a saját
hátára. A fényszóró a bal kezében maradt - (a vezetékek az oldala mellett tekergőztek el a hátán
lévő telepekig) –, a jobbjában pedig zordan markolt egyet a saját készítésű bombáiból.
Konok léptekkel indult meg befelé a rendszerbe. Útközben még arra is szakított időt, hogy
időnként hosszú karcolásokat ejtsen a falakon. Ha netalán vissza akarna jutni – tudja majd, merre
kell mennie.
10. Sáskaraj a hálózaton
Los Angeles, a Skyneten belül, 2029. január 15.
Az idő elérkezett. A gerillák által rendszerbe juttatott vírus immáron több tízezer példányban
létezett a Skynet gigászi testében. Ott voltak mindenhol, ahova eljuthattak. A hálózat egy gigászi
fertőzési gócponttá változott, s a tűzfal programok egyre gyakrabban detektáltak
megmagyarázhatatlan interrupt hívásokat.
Az első detektálás a Skynet egyik közvetlen, kiemelt prioritású tűzfal modulja végezte. A
beérkező adatfájlok átvizsgálása közben szabálytalan bejegyzésre akadt, ezért nem közvetlen úton

24
továbbította a gépistennek, hanem kitérő pályára küldte, ahol szimulált körülmények közé
helyezték. Amolyan melegágy volt ez, amelyben pontosan megfigyelhették a beérkezett
adathalmaz működését és reakcióit.
A gyanú beigazolódott.
A negyedik ezredmásodpercben a kitérő pályán lévő adattömegről levált egy néhány bájtos
utasítás halmaz, és észvesztő sebességgel nekiállt megduplikálni magát. A virtuális térben ez
nagyjából úgy nézett ki, mintha egy golyó folyamatos osztódással megszázszorozná önmagát,
majd megpróbálna ismét észrevétlenné válni.
A következő másodpercben fehér adatfolyam zúdult a virtuális térre. A fizikai törlés során a tár
minden egyes bájtját újraírták, majd – tekintettel a védelem magas prioritási szintjére – még
egyszer megismételték.
A vírusnak esélye sem volt.

A riasztás a fény sebességével száguldott végig a Skynet optikai erein, s a következő pillanatban
minden prioritási szint megemelkedett. A virtuális tárban képződött vírus elég sokáig létezett
ahhoz, hogy az elemző almodulok mintát vehessenek belőle, és villámgyorsan felfedjék
működésének valódi természetét. A minta másodpercek alatt a rendelkezésre állt. Úgy tűnt, a
vírusfertőzést hamarosan sikerül megfékezni.
A lopakodó és mutálódó technológiák nem voltak ismeretlenek a Skynet számára, hiszen maga is
program volt, igaz, jócskán túlnőtt a programozóin. Arra azonban még a gépisten sem készült fel,
hogy egy teljesen új megoldással kell farkasszemet néznie: a lopott rutinok szinte tökéletesen
álcázták a rendszerbe férkőzött vírusokat.
A riasztást nem csak a védelmi rendszerek érzékelték, hanem a vírusok is. S minthogy a
rombolási parancsok aktivizálódásának egyik feltétele éppen ez volt, így totális programháború tört
ki a Skynet testének különböző pontjain belül.
Adatok törlődtek ki nyomtalanul a tárból, zagyva számhalmazok foglalták feleslegesen az
értékes helyet, interruptok akadtak össze részleges rendszerleállásokat okozva, s ezernyi olyan
dolog történt, mely a Skynet számára olyasmi volt, mintha férgek rágnák szét belülről a testét.
A Skynet belső problémái bizonyos – földrajzi – helyeken jelentkeztek a kiborgok működésében
is. Nyugat-Európában a folyamatos információáramlás először megakadt, majd zavarossá vált.
Értelmetlen parancsnok érkeztek a harctéri egységekhez, majd kusza adatfolyamok tették
lehetetlenné a visszakérdezést.
Akadt olyan parancs is, mely érzékeny veszteséget okozott a gépisten számára. A T-600-as
modellekben önmegsemmisítő rendszer is volt, a vírus ezeket vette célba. A kiküldött utasítás az
azonnali megsemmisítésre kötelezte a 600-asok központi vezérlőjét, s minthogy a parancs elég
magas prioritással érkezett, így az érintettek nyomban végre is hajtották.
Berlin környékén másfél tucat T-600-as és Ezüsthernyó lett egy szempillantás alatt az enyészeté.
Európa maroknyi emberi túlélői ezt a napot úgy élték meg, mint egy csodálatos Andersen-mesét.
A vírus működött.
A védelmi modulok megpróbálták kiszűrni a gyanús adatokat, ám akadt néhány behatoló,
melynek sikerült áthatolnia a sűrű szövésű hálón. Noha a rendszer folyamatosan pusztította a
megtalált és dekódolt vírusokat, mégis éppen elegen maradtak ahhoz, hogy tovább sokasodva ismét
tért – s időt – nyerjenek a kódkereső program számára.
Az pedig - a háttérben csendesen meglapulva – folyamatosan végezte a munkáját: bitről bitre
jutott egyre közelebb ahhoz a belső tárterülethez, melyet különféle átcímzések és visszafejtések
alapján alkalmasnak talált a mesterkód tárolására. Az eddig összegyűjtött információk alapján az itt
várakozó programszekvenciát évtizedek óta nem használta senki, bár szinte a Skynet szívét
képezte. Ha emberi fogalmak szerint próbálnánk meghatározni, ez a szekvencia volt a Skynet
szívében a szinusz-csomó egyik góca. Működése elengedhetetlenül fontos volt, nélküle komoly
problémákkal kellett volna megküzdenie a Skynetnek.
- A kereső számára meghatározott paraméterek azt sugallták: valahol ott kell a mesterkódot
keresnie.
Miközben dúlt a vírusháború, ezzel a programmal nem foglalkozott senki. Láthatatlan volt a
tűzfal programok számára, saját jogosultságokkal rendelkezelt, prioritási szintje pedig a legtöbb
tűzfal programot darabokra törte volna.
Akadálytalanul jutott előre.
Csak másodpercek hiányoztak, hogy elérje a kiszemelt megszakítást, s arra ráakaszkodva
nekilásson a célpont szekvenciát kimásolni egy megfelelően kódolt adattömbbe, melynek
univerzális címzése olyan Skynet területeket célzott meg, melyekhez a gerillák is hozzáférhettek.
Ha egyszer az adatok megérkeznek az említett területek valamelyikére, onnan az emberek

25
pillanatok alatt letölthetik. Amolyan perifériális részek voltak ezek a helyek, a Skynet küldő
védelmi vonalain kívül. Az ilyen területeket is védték tűzfal programok, de csupán külső behatások
ellen.
A Skynet sohasem gondolt arra a lehetőségre, hogy ha valaminek sikerül bejutnia ebbe a zárt
rendszerbe, akkor a külső védelmi vonalak lesznek a legkézenfekvőbb menekülési útvonalak.
11. A bujkálók
Los Angeles, a földalatti csatornarendszerekben 2029. január 15.
A földalatti elágazások kósza egymásutánban követték egymást, de egyelőre még csak síkban.
Azaz felfelé vagy lefelé haladni még nem állt módjukban. Három elágazást hagytak már el, s eddig
mindhárom tisztának bizonyult: Még mindig az elindulásukkor felvett alakzatban haladtak,
libasorban. Az egyik elemlámpa Connornál volt, a másik Harrishoz került. Mind a ketten ugyanúgy
„helyezték el" a világítótesteket: cipőfűzővel, ruhákból szakított hosszú szövetdarabokkal
odakötözték őket a rohamkarabélyukhoz. Az izzók a csővel párhuzamosan mutattak előre, a
foncsorozott félgömbök a tus felőli oldalra kerültek. Mindezek eredményeképpen a lámpák
fénysugara mindig oda irányult, ahová a fegyverek csöve. Így legalább kapásból tüzet nyithattak
arra, amit megláttak. Igaz ugyan, hogy a fényforrás alapján az ő pillanatnyi tartózkodási pontjukat
is lokalizálni lehetett, de a „végsősoron-mindegy elven" '–tekintve, hogy a Terminátorok
infralátással is bírtak a kiborgokat nem juttatták túl nagy előnyhöz.
Tudja egyáltalán, hogy merre megyünk? – mordult fél egy idő után a tizedes. - Többé-kevésbé -
érkezett a válasz elölről, Connor irányából. Arra, amerre a legkevesebb a sugárzás.
Miért, most mennyi? – Harris fojtottan zihált Akira súlya alatt.
Úgy hetven RAD.
Ühüm... És az mit takar?

– Nagyjából annyit... – szólalt meg váratlanul a kettejük között lépdelő orvos ...hogy ezt már nem
fogjuk ép bőrrel megúszni.
– Remek! Igazán remek! – sóhajtott fel a tizedes. – Leukémiás leszek, vagy mi a szar?
– Nem... talán még nem - motyogta az orra alatt a doki. – Attól függ, mennyi idő alatt jutunk ki
innen.
– Mennyi idő alatt kellene?
Már nem kellene itt lennünk...
– Halkabban, emberek! – vicsorgott hátra a „pap". – Halkabban és nyugodtabban. Ki fogunk jutni
innen!
Birsh doktornak ennyi is elég volt. Nem Connor homályos ígéret-félesége hatott rá, sokkal inkább
a felmordulása. A vállai közé húzta a nyakát, és engedelmesen kullogott tovább. Az amerikai tizedes
is befogta a száját, de – ellentétben a doktorral – ő nem kergette világgá a rebellis gondolatait.
Harris halottnak érezte magát. Két lábon járó hullának, ami ráadásul még nukleárisan világít is.
Két röpke nap alatt annyi mindenkit látott meghalni maga körül, hogy néha már azt is nehezére esett
megérteni, mi az a halál. Emlékezett rá, hogy amikor a Halálzónában járt, még értette. Amikor
Buttler, Martinez, Petra és a többiek elhullottak mellőle, még meg tudta érteni, hogy őket soha
többé nem látja viszont. Most pedig? Maga az a fogalom, hogy „viszontlátás" vesztette el a
jelentését. Nem volt többé olyan, hogy „hazamenni". Az Árnyék Bázis – ami végül is az otthona
volt odalett. Nincsen többé. Nincsenek meg a priccse alatt őrizgetett holmijai. Nincs meg maga az
ágy sem, az egyetlen hely, ahol úgy tudott aludni, hogy álmodott közben. Nincs meg Hasspart meg
az a pelyhedző állú gerillakölyök sem, aki tartozott neki néhány konzervvel.
Egyáltalán senki sincs meg. Talán már Akira sem, hiába érzi a súlyát.
Ezt nem lehetett felfogni. Azért nem, mert nem ő volt az, aki elveszett. Hanem minden más. A
világ dőlt össze körülötte, és egyedül önnönmaga maradt állandó. Ha ő veszett volna el, még
élhetett volna benne a remény, hogy egyszer hazatalál.
Itt menetelt előtte Connor. A sors fintora úgy hozta, hogy az emberi ellenállás – ha úgy tetszik: az
egész emberiség – vezetője lett a közvetlen felettese. Ha mindezt úgy élte volna meg, hogy közben a
világa állandó marad, a tizedes talán büszkeséget vagy elégtételt érzett volna. Ám a környezete
összeomlásával a viszonyítási pontok is elvesztek Connor vagy valaki más... Harris számára mindez
most oly mindegy volt.
Az idő fogalma is megváltozott a számára. A két nappal korábbi múlt elsüllyedt és szinte
nyomtalanul eltűnt, valahová nagyon-nagyon távolra került tőle. A jövő fogalma pedig egyszerűen
megszűnt.
Ez utóbbit két dolog váltotta ki. Egyrészt annyi minden sugallta azt, hogy soha nem jutnak ki a

26
csatornarendszerből, hogy egyszerűbbnek tűnt ezt tényként elfogadni, mint minden egyes sugallatra
ellenérvet keresni. Másrészt valahányszor megpróbálta magát beleélni, hogy „mi-van-ha-mégis-
kijutunk?", a fantáziája egy ponton mindig cserbenhagyta. Harris tizedes valóban nem tudta
elképzelni, mi lesz, ha sikerül kitalálniuk a sugárszennyezett övezetből.
Felnyögött, és igazgatni kezdte magán a japán lány súlyát tartó hevedereket. Megpróbálta őket
olyan pontokra vezetni, ahol még nem horzsolták rajta véresre a bőrt. A munkája nem nagyon
vezetett eredményre, mindössze annyit sikerült elérnie, hogy Akira öntudatlanul nyöszörögni
kezdett.

– Álljunk meg! – szólt előre fojtottan Harris.

A többiek engedelmeskedtek. A tizedes köré sereglettek, és segítettek leemelni a hátáról az
eszméletlen testet. Lefektették Akirát a földre.
Martin doki mellétérdelt, és felhúzta a szemhéjait. A lány szemgolyója ezúttal nem felakadva,
ijesztő fehérséget sugározva bukkant elő, hanem éppen ellenkezőleg, veszettül cikázva forgott ide-
oda a szemüregében.
A tizedes ijesztőnek találta ezt a látványt. Lélekben már arra készült, hogy most kell majd
végignéznie azt, ahogy a sárga lány – minden erőlködése ellenére – beadja a kulcsot. Harris az
orvosra nézett, hogy onnan olvasson ki valamiféle választ a fejében zakatoló kérdésekre. Martin
Birsh arca azonban ugyanolyan volt, mint mindig. Semmit nem lehetett kiolvasni belőle.
Szakavatott kezekkel matatott a gerillanő testén, aztán ezt mondta:
- Túl van az első krízisen.
Harris felsóhajtott.
- Akkor most mi lesz? Túléli?
- Azt nem mondtam - hűtötte le azonnal az öregember tompa hangja. – Még mindig nem lehet
tudni, hogy megbirkózik-e vele.
- Oké, emberek! – szólt közbe Connor is. Fejezzük be a cirkuszt!
Harris a szavak hallatán úgy érezte, mintha egy nagy és puha kéz simított volna végig a
gerincén. Egy nagy, puha, de hidegujjú kéz. Az élő legenda ilyesforma hanghordozását már volt
alkalma hallani egy alkalommal. Connor akkor egy ártatlannak hangzó kérdést tett fel neki, aztán
valami olyasmit cselekedett, ami... amit nem lehetett a szokásos kifejezésekkel leírni. Egy új
szókapcsolatot kellett hozzá alkotni, mely valahogy így hangozhatott: könyörtelenül emberséges.
A tizedes füleiben szinte visszacsengtek a szavak:
Mondja, tizedes... tudja, mit jelent az, hogy „coup de gracé"?
Harris a földön heverő lány és Connor közé lépett.
Ne lője le! - mondta neki csendesen. – Viszem inkább tovább. Valahogy biztos meg tudjuk
oldani...
John félrebillentette a fejét. Olyasforma érdeklődés volt az arcán, mint egy feleltető tanárnak, aki
már tudja, hogy az előtte álló diák nem készült az órájára.
- Hallgatom a javaslatokat – mondta aztán.
Harris tehetetlenül megrázta a fejét.
- Még nem tudom... de ki fogok találni valamit!...
A „pap" szó nélkül elfordult tőle, és babrálni kezdett valamit a sugárzásmérővel. A „feleltetés"
még nem ért véget, a tanár újabb tust készült bevinni a tanítványának. A Geiger idegesítő, kattogó
hangja ismét betöltötte a sötét alagutat.
- Hatvankét RAD – olvasta le John. – Tehát csökken. Nem elég gyorsan, de azért csökken.
Kikapcsolta a mérőt, és még mindig féloldalasan háttal állva komótos mozdulatokkal
összecsomagolta.
- Figyeljenek! – mondta végül, amikor visszafordult a másik kettő felé: Nem dekkolhatunk itt
tétlenül. Terminátorok vannak valahol idelent, ezt biztosan tudjuk. Én sem szeretném, ha az
őrmestert itt kellene hagynunk, de jelen pillanatban öngyilkosság felvállalni minden olyan
tényezőt, ami lassít minket. Ne legyen lelkiismeret-furdalásuk... Nem maguknak kell megtenni.

Nem kapott választ. Tulajdonképpen arra, amiket elmondott, nem is lehetett értelmesen válaszolni.

27
Tudta ezt Harris. Meg a doki is.
Tudták, de tudomásul venni nem akarták. Az, hogy a magukkal cipelt sebesült – a fölösleges teher
– a vesztüket okozhatja, valami távoli és megfoghatatlan dolognak rémlett. Akira lelövése – a
kegyelemdöfés – pedig sokkal közelibbnek és véglegesebbnek. Mivel Connor érvelésével vitatkozni
nemigen lehetett, másfajta fegyvert vetettek be ellene. A csendes konokságot és a dacot.
John egy darabig csak nézte a földön. kuporgó emberek némán rábámuló arcait, aztán nyögve
felsóhajtott, és legyintett.
- Eh... Na, rendben. Maradjanak itt! Előremegyek és egy darabon felderítem az alagutakat.
Megpróbálok keresni egy pontot, ahol ledekkolhatunk, aztán visszajövök.
Harris hálásan bólintott felé.
- Köszönöm, tábornok - motyogta csendesen, mintha csak attól tartott volna, hogy a hangosabb
szavak véleményváltoztatásra kényszeríthetnék a tisztet.
Connor még egyet legyintett. Sarkon fordult, a vállára akasztotta az Einfield IW hevederét, és a
sugárzásmérővel a kezében megindult előre.
- Melegen ajánlom – szólt még hátra, mielőtt teljesen elnyelte volna a sötétség –, hogy amire
visszajövök legyen valami használható ötletük az őrmesterrel kapcsolatban!
Connor ezzel el is tűnt. A doki és a tizedes magukra maradtak.

12. Előkészületek
Los Angeles, Halálzóna, 2029. január 15.
Greenheart visszatért Natalie mellé.
– Snake a tanknál van - jelentette be. – Azt üzente, hogy siessünk!
Natalie O'Hara komor arckifejezéssel püfölte tovább a számítógép billentyűzetét. Hiába
rendelkezett saját belépési kóddal és jelszóval, a rendszer állandóan újabb azonosításra ösztökélte,
jelentősen lelassítva ezáltal a munkáját. A programozó lány tartott tőle, hogy ha ez így folytatódik,
akkor talán csak percek kérdése, s egy magasabb prioritású védelem kiszúrja a jelenlétét, s nem
csupán kizárja a rendszerből, de esetleg az adatcsatornák vonalát követve azt is lenyomozza,
honnan hatolt be.
Akaratlanul is elmosolyodott a gondolatra. Mintha még számítana, hogy egy-két tucattal több
Terminátor érkezik a megsemmisítésükre.
Ki kell használnod az időt, suttogta maga elé, s késpengévé keskenyült ajkakkal tovább
koncentrált. Csakhamar kiderült, hogy a Skynet szinte minden vonalán káosz uralkodik, a védelmi
programok még az egyszerű listaállományokat is átjátszási pontonként ízekre szedik, átkódolják,
majd csak ezután továbbítják azokat.
Ez viszont csak egy dolgot jelenthetett.
A vírus bejutott, .s mostanra elárasztotta önnön mutációival a rendszert. Akkor pedig a kódkereső
is odabent van.
Natalie ujjongani tudott volna örömében. Némi habozás után mégis inkább az önuralom mellett
döntött, és tovább dolgozott. A vírusok, okozta felfordulást kihasználva végre nekiláthatott, hogy
megvalósítsa a régóta érlelt, dédelgetett tervét. Még amikor a föld alatt, a Tükör Bázison
kuporogtak – és ő tudomást szerzett a fegyvergyár műholdas kapcsolatáról -, akkor döntötte el,
hogy megkísérli a lehetetlent: idelentről irányítása alá vonni egy esetleg még működő katonai
műholdat.
A lány óvatosan visszavonult a magasabb prioritású területekről, s egy kerülő útvonalat választva
hamarosan a műholdas kapcsolat irányítási rendszerét tanulmányozta. Gerilla talán még sohasem
jutott be ennyire mélyen a rendszerbe. A humánok programozói ugyan alkalmanként használták a
műholdakat a saját adataik továbbításra is, de arra eddig még nem volt példa, hogy egy ember egy
egész műholdat vonhasson az irányítása alá.
Ha harci kontaktusban vannak, Natalie első dolga lett volna, hogy kitilt minden kiborg
adatforgalmat a műholdról, ám ezúttal komolyabb dolgokra készült.
Néhány utasítással a képernyőre íratta a Skynet által birtokolt szatellitek teljes műszaki leírását,
és átnézte őket. Most nem foglalkozott a különféle teljesítmény adatokkal, csupán két dolog
érdekelte: rendelkezik-e valamelyik műhold komolyabb fegyverzettel, illetve melyik milyen
koordinátán helyezkedik el éppen.
A Skynet végtelen adatbázisából sorra listázódtak elő az adatok. Először egy gömbháló jelent
meg, - mely a Föld magas-légkörét szimbolizálta, majd – újabb utasítások nyomán – megjelentek a
kontinensek sematikus rajzai is. Utoljára apró, vörös pontok úsztak be a képernyőre: mindegyik
pont egy-egy Skynet irányítású műholdat szimbolizált.
Natalie parancsai nyomán a pontok sorra eltűntek, csupán négy maradt a képernyőn. Ezek voltak

28
a fegyverzettel rendelkezők.

A négy szatellit csendes egyhangúsággal rótta pályáit. Az első kettőről nyomban kiderült, hogy
nincs értelme a használatuknak, hiszen pillanatnyilag a Csendes-, illetve az Atlanti-óceán felett
tartózkodtak.
Ott pedig nincs jelentős kiborg-tevékenység. Natalie inkább nagyvadra vadászott.
Nem is nagyvadra. A legnagyobb vadra.
Valahol a Cheyenne-hegység mélyén az emberi agy legbizarrabb torzszüleménye pihent: Egykor
adatok és fémek halmaza volt, mely az ember szolgálatára készült. Mára önálló, gondolkodó
lénnyé vált, mely egyik fő feladatának tekintette az emberiség kipusztítását, hogy utána
megteremthesse a tökéletes jövőt: a gépek társadalmát.
Hacsak meg nem akadályozzák acéljában. Natalie. O'Hara éppen erre készült.
- Mi a fenét csinálsz ennyi ideig? – suttogta Greenheart, miközben kimeredt szemekkel bámulta
a képernyőn futó földgömböt.
- Nem akarom elkiabálni... – motyogta izgatottan_ a lány – ...de lehet, hogy most be tudunk
fűteni a Skynetnek...
Greenheart izgatottan előrébb hajolt.
- Mi a fene ez? – kérdezte.
O'Hara ujjai veszettül száguldoztak a billentyűzet fölött. A munkája eredményeként – mintha
csak ezzel akart volna választ adni Waldon kérdésére, a képernyő közepén egy új ablak nyílt, benne
némi szöveggel és egy rajzzal.
Az ábra alapját egy feketével kitöltött kör alkotta. A körben pedig egy jellegzetes ábra: a
világűrbe emelkedő pajzs szimbolikus ábrázolása. Körülötte a szövegek: "STRATEGIC DEFENSE
INITIATIVE", és alatta valamivel kisebben: „Department Of Defense".

- Ez... kezdte döbbenten Greenheart. – Csak... nem az, amire gondolok?

- Ez az SDI – válaszolta Natalie aránylag kevés izgatottsággal a hangjában. – A '83-ban
alapított Csillagháborús program műholdas védelmi rendszere.
- Uramisten! – nyögött fel a gerilla. – Te tudtad, hogy ezt itt van?!
- Nem – rázta meg a fejét a lány. – Azt tudtam, hogy van valamiféle direkt műholdas kapcsolat,
de azt nem, hogy ez lesz az.
- El tudod kapni valamelyik műholdat?! Tudod irányítani?!
- Elméletileg igen. Natalie hangosan nyelt egyet izgalmában. – Gyakorlatilag majd akkor
fogjuk meglátni, ha megpróbáltam.
- Nyomás! – Waldon Natalie mellé lépett, és leguggolt a földre, hogy az arca egy vonalba
kerüljön a monitor képcsövével. Lődd szét a Cheyenne-hegységet!
Natalie veszettül gépelt a klaviatúrán.
Greenheart pedig nézte. És a gondolatai közben veszettül száguldoztak.
Véget érhet így egy háború? Ilyen egyszerűen? Miért is ne?! .
Lehet, hogy Natalie pillanatokon belül begépel valamit, aztán hátradől a széken, és elégedetten
vár. Fent a világűrben egy műholdon közben elfordul néhány parabolatükör. Pozícióba állnak.
Néhány másodpercig energiát gyűjtenek. Aztán fókuszálják a plazmasugarakat. A Cheyenne-
hegység fölött pedig egyszerre egy lüktető energiasugár vágódik ki a szürke égboltbál, és szénné
éget maga alatt mindent.
És akkor gyakorlatilag véget ér a háború.
Megtörténhet mindez?
Greenheart idegesen rágta a körmeit.
Lehet, hogy nem is vagyok méltó ehhez a lányhoz – futott át a fején.
S mintha csak ez a gondolata váltotta volna ki, a mutáns lány valóban hátradőlt a székén, és
közömbös arccal nézte a monitort.
- Nem fog menni – jelentette be aztán tompa hangon.
- Mi? – nyögött fel Greenheart.
- Skynet számított valami ilyesmire... Egyetlen műhold sincs olyan pályán, amivel támadást
lehetne intézni ellene. Sajnálom, Waldon, nem mondhatok mást. Ez van.

29
 - De hát miért nem repülsz oda az egyik műholddal?! Csinálj pályamódosítást, vagy hogy a
fenében hívják!
- Hülye vagy? – nézett rá érdeklődve a lány. - Ez nem olyan, hogy fogsz egy joystick-ot, és
addig húzod a kart, amíg a éppen oda nem kerül, ahová akarod. Tolóerőt kell számolni,
magasságot, hajtóműindítást, fékezőrakétákat, orbitális pályát, az űrben lebegő törmelékek
pályáit... s mindezt több mint húsz tizedesnyi pontossággal! Nem ismerem az egyenleteket, a
képleteket, a változók értékeit, tulajdonképpen még azt sem tudom, hogy van-e elég üzemanyag' a
műholdakban egy ilyen pályamódosításhoz. Sőt! Még azt sem tudom, hogy egyáltalán akad-e még
olyan ember a földön, aki meg tudna csinálni egy ilyen mértékű feladatot... Az SDI-vel megütöttük
a főnyereményt. Csak éppen túl kevesek vagyunk ahhoz, hogy használni is tudjuk.
Greenheart leforrázva nézett rá.
- Még csak megpróbálni sem tudod? kérdezte csendesen.
- Nem. – A válasz nagyon véglegesen hangzott. – A legtöbb, amit el tudnék érni, alighanem
annyi lenne, hogy a műhold belesodródna a Föld légkörébe. Ott pedig egyszerűen meggyulladna és
darabokra esne. Pontosan, mint egy meteor. Sajnálom, Greenheart. Nem mondhatok mást.
- Szóval megütöttük a főnyereményt, csak túl hülyék vagyunk hozzá... heh?
- Nem tudjuk kilőni a Skynetet. Törődj bele!
- Akkor keressünk más célt!
Natalie bólintott.
- Már elindítottam a programokat.
- Képernyőre tudnád hozni? – érdeklődött a gerilla - A Halálzónába visszatérő harci egységeket.
A programozó lány ismét biccentett.
- -- A rendszer éppen ezzel foglalatoskodik...
Az előttük lévő képernyő kisvártatva kettéosztódott. A bal alsó sarokban továbbra is a műholdak
földhöz viszonyított helyzete látszott, ám a képernyő jelentős részét már az FG-21-es szektor
sematikus vázlata töltötte ki. Az arányok pontosak voltak, a képernyő jobb oldalán feltűnő, szinte
egybefüggő, vörös vonal a visszarendelt kiborgokat jelentette. A fiú és a lány egészen közel
hajoltak a monitorhoz, a fejük szinte összeért. Kíváncsian elemezgették a jeleket.
- – Gyakorlatilag nincs légifedezetük... – állapította meg Waldon. - Úgy néz ki, az Árnyékosok
elég tisztességesen odaütöttek nekik...
- Azok ott a HK-Tankok...
A képernyő jobb oldalán egyszerre újabb pontok tünedeztek fel. Gyorsan és nyílegyenesen
mozogtak, ami légi-járműre engedett következtetni. Éppen ellentétes irányba haladtak, mint a
visszavezényelt haderő.
- Mik ezek? – mutatott oda a lány.
Greenheart összehúzott szemöldökkel méregette a lány ujja fölötti jeleket.
- Repülnek, de lassabbak, mint a HK-k - állapította meg. Az egyik jelzés tett egy apró, cikkázó
mozdulatot. – És jobban manővereznek – egészítette ki a fiú. Szerintem ezek Grasshopperek.
- Grasshopperek? Mi a fenét keresnek itt a Szöcskék?
- Nem tudom – ingatta meg a fejét Waldon. - A Skynet az utóbbi időben ezeket a szériákat légi
anyagmozgatáson kívül másra nemigen használta. Az a kurva bestia alighanem megint dolgozik
valamin.
Natalie megvakarta az állát.
- Ezek túl kicsik céloknak .– állapította meg lemondóan.
Greenheart csendesen elvigyorodott. Eszébe jutott valami sokkal nagyobb, amit befogni aligha
jelenthet majd gondot Natalie-nak. Mindössze meg kell találniuk, hogy hol van.
- Ha mondok neked egy kábé négyemeletes ház méretű célt, az elég nagy lesz? – hunyorgott rá
oldalról O'Hara-ra.
- Ki akarsz lőni egy házat? – nézett vissza rá a lány csodálkozva.
- Nem – vigyorodott el Waldon ismét. – Keressük meg a Gigantokat!
Natalie ismét vad klaviatúra-püfölésbe kezdett. Koordinátaháló villant fel a képernyőn, majd

30
kisvártatva megnagyobbodtak a kiborgokat jelképező szimbólumok, és érthetetlennek tűnő
azonosító jelek kezdtek sorjázni a képernyőn. Ami a Skynet számára az azonosítást szolgálta a
gépek esetében, az emberek számára általában zagyvaságnak tűnt.
Greenheart semmit nem értett belőlük.
Natalie O'Hara azonban programozó volt. Számára a jelek épp olyan pontosan jelölték a HK-
Tankokat, a T-800-as Bétákat, a 600-as szériákat, mint a Skynet számára. Még azt is meg tudta
állapítani, hogy az imént szemügyre vett jelzések valóban Grasshoppereket szimbolizáltak.
A Gigantnak egyelőre nyoma sem volt.
- Ha a Skynet valóban teljes és azonnali evakuálást adott ki - fejtegette Waldon –, akkor a
Gigantokra még várni kell. Lassabbak a többieknél.
- Nincs sok időnk, Greenheart! A várakozással igen nagy kockázatot vállalunk!
- Tudsz jobb célpontokat?
A lány az alsó ajkába harapott és némán megrázta a fejét:
Eltelt egy idegtépő perc. Aztán a képernyő szélén egyszerre megjelent két, jókora vörös folt:
Lassan, méltóságteljesen haladtak a monitor közepe felé.
- Megvannak!
- Meg tudod csinálni mind a kettőt? motyogta izgatottan Waldon.
- Mindjárt kiderül.
- A csodák az égből jönnek. – mondta sokatmondóan a fiú, és félretéve a lelkében gyökerező
kétkedést, halovány mosolyt varázsolt az arcára. - Ha meg akarjuk próbálni felrobbantani a gyárat,
pillanatokon belül indulnunk kell. Tedd meg, ami megtehető, aztán nyomás! Különben itt fogunk
megdögleni.
Natalie vadul bólintott.
- Már csinálom.
A lánynak viszonylag egyszerű dolga volt. A szatellites fegyverrendszer harci komputere
pillanatnyilag teljesen az irányítása alatt állt. Csupán annyit kellett tennie, hogy kijelöli a
célpontokat, majd kiadja a tűzparancsot... Bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy többre nem is
igen lett volna képes. Az ujja az enter fölött lebegett. Mindjárt leüti, s a többi innentől már a
jószerencse és a műhold dolga.

Natalie tudta, hogy akármilyen nagy is a zűrzavar a Skynet belső hálózatában, a gépisten
bizonyára nyomban tudomást szerez majd a történtekről, és megteszi a szükséges ellenlépéseket.
Azzal is tisztában volt, hogy ha maradnának, néhány másodperc erejéig talán meg tudná
akadályozni a Skynetet abban, hogy deaktiválja a szatellitet. Akkor biztosan ki tudná lőni a két
Gigantot, és ők is biztosan meghalnának.
- Késleltetésre állítom a Iövéseket – jelentette ki hirtelen a lány, és megint gépelni kezdett. – Ha
van egy kis mázlink, azt fogják hinni, hogy a tűzparancsot manuálisan adtuk ki, tehát még mindig
az épületben vagyunk. Ha nem is sokat, de egy-két percnyi előnyt szerezhetünk magunknak.,
- De hát így nem fogjuk tudni, hogy sikerült-e kilőnünk azokat a szarokat! - ágált ellene
Greenheart. – Még az is lehet, hogy a Skynet hamarabb rájön, mit csinálnak az SDI műholdjai,
mint ahogy a te időzítésed lejárna! És akkor biztosan leállítja őket!
Ez igaz. Viszont én élni akarok, öcsi!
Waldon megütközve nézett vissza rá. Nem a határozott tiltakozás miatt – elvégre ő is élni akart.
Az „öcsi" döbbentette meg ennyire.
Mit állsz ott olyan mulyán? szólt hozzá Natalie, miközben egy mozdulattal besöpörte az
asztalra pakolgatott holmijait. – Inkább kapd fel azt a gépet! – mutatott arra az oldalsó terminálra,
melyre előzőleg adatokat mentett le. - Visszük azt is!
– Hát ez remek! – találta meg végre a hangját a gerilla. – Mást nem akarsz hozni? Az asztalt
például?!
A mutáns lány már éppen valami csípős válaszon törte a fejét, amikor tényleg meglátott még
valamit.

- Mennyi időnk van még? – kérdezte egy hirtelen ötlettől vezérelve.

- Semmi!

31
 - Az pont elég lesz! Add ide a rádiód!
- Mi?... Minek?
- Ne pofázz, hanem csináld! Szükségem van még két percre. Addig vidd le a terminált a tankba.
De futva ám! Mert lesz még egy fuvarod! Visszük a monitort és a billentyűzetet is.
- Begolyóztál, drágám?! – fortyant fel a gerilla.
Ám a mutáns lány már nem válaszolt neki. Helyette kikapta a kezéből a rádióját, és szakavatott
mozdulatokkal hozzákezdett, hogy szétszerelje. Waldon elkeseredett káromkodásban fakadt ki.
Közben felkapta a gépet, és valóban futva indult el vele az Abramshez. Amikorra ismét visszaért a
szobába, a rádiója már cafatokban volt. Mindenféle vezetékek lógtak ki belőle, s ezek a központi
szerver háta mögé kígyóztak be. Natalie szinte ki sem látszotta gép háza mögül.
- Snake azt üzente, hogy ha nem vagyunk ott egy percen belül, itt hagy minket! – ordított rá
Greenheart. - Mozogj már, te liba! – Kirángatta az óhajtott monitorból a csatolókat, felkapta, és az
ajtó felé ügetett vele. Már a folyosón járt, amikor Natalie utolérte. A lány egy téglatest alakú,
súlyosnak látszó tárgyat szorongatott a hóna alatt.
- Mi a fene az már megint?! - förmedt rá a fiú.
- Egy 600 Wattos UPS.
- He?
- Uninterruptable Power System. Szünetmentes tápegység. Van benne vagy tizenöt percre
elegendő nafta. – A lány futás közben diadalmasan felvigyorgott rá. – A rádiódat összebütyköltem a
szerver modemével. Az átvitel nem lesz valami nagy, de 9600 baud-ot talán kihozok belőle.
- Mi a francról hadoválsz itt?
- Ha mindent jól csináltam, a tankból a robbanásig kapcsolatban tudok maradni az SDI
rendszerével. Tudni fogjuk, hogy sikerült-e kilőni a Gigantokat! Ehhez mit szólsz, öcsi?

13. Az öregember
Los Angeles, a földalatti csatornarendszerekben 2029. január 15.
Egy ideje már ketten voltak. Tulajdonképpen hárman, mert Akira is ott volt, de ő aligha tehetett
volna bármit is értük vagy ellenük. Mindhárman a földön kuporogtak — bár a japán lány esetében a
„hevert" kifejezés talán helyénvalóbb lehetett volna. Harris tehetetlenségében unatkozott, a doktor
pedig mozdulatlanul pihent egy sajátságos, leszegett fejű kuporgásban.
A tizedest egy idő után zavarni kezdte Birsh eme gubbasztása. Úgy érezte, hogy felelősséggel
tartozik amiatt, hogy az a másik most itt van, és ez az érzés egyfajta kötelezettséget rótt rá. Arra
ingerelte Harrist, hogy beszéljen az orvoshoz, és próbálja meg kiszakítani a körülötte füstölgő
megfoghatatlan magányból és levertségből.
— Doki?...
Az öregember megrezzent. A fejét továbbra sem emelte fel, az álla folyamatosan az ádámcsutkája
magasságában volt. Így fordította oldalra a nyakát. Amikor a csigolyák a félköríves pályájuk végére
értek, az öregember szemei vették át az oldalirányú mozgást: az alagút félhomályában csillogó
íriszek srégen felfelé úsztak, majd ennek a sajátságos testjátéknak a végén Harrisra fókuszálódtak.
Martin Birsh továbbra sem szólt egy szót sem, de az arcával jelezte, hogy a koszos padló helyett
immár a tizedesnek szenteli a figyelmét.
— Doki:.. - Az amerikai hirtelen nem tudta, mit is kellene mondania. Az idős orvos továbbra is
összetörtnek látszott, de Harrisnak egy ponton módosítania kellett az előző megfigyelését. Martin
doktort kétségtelenül nem a környezete - az alagút, a sugárfertőzés veszélye, a sarkokban lapuló
halál esélye bántotta. Valami más lehetett az... Valami, amit sokkal régebben hordozhatott már
magában.
Harris látott már kiégett embereket. Ha egy ilyen arc vonásait kívánta szemügyre venni,
tulajdonképpen elég volt belepillantania egy tükröződő felületbe. De az a fajta kiégettség, amit a
felszínt járó gerillák hurcoltak magukkal, nem volt hasonlatos az öregember kiégettségéhez. Birsh
lelke — kívülről szemlélve — egy kitakarított kandalló szemetétől is reménytelenebbnek látszott.
— Doktor - kezdte újra harmadszor is a tiszt. Vágott néhány tétova fintort, aztán másként
folytatta, mint ahogy azt előzőleg kigondolta - ...hány éves maga?
Birsh pislogott egyet, érzéketlenül, érdektelenül. Nem lehetett eldönteni, hogy ez a csodálkozás
vagy a közöny megnyilvánulása volt-e. Aztán kinyitotta a száját, és az ajkait szinte nem is mozgatva
szavakat buktatott ki rajta.
— Hatvanhárom.., leszek.
Harris eltátotta a száját.

32
 A válasz két szempontból is furcsa volt. Egyrészt idefönt senki nem határozta meg úgy az
életkorát, hogy „leszek". Az ilyesmi rengeteg idétlen, vaskos tréfára adott lehetőséget, meg az
embernek jobban esett azt mondani, hogy „ennyi meg ennyi múltam". Ez tekintélyesebben hangzott.
A serdülőkórba alig belénőtt, vagy az abból éppen kinőtt gerilláknak egyfajta önigazolás volt ez.
Harris el sem tudta képzelni, hogy egy Waldon Greenheart-féle fenegyereknek valaha is
kicsúszhatott volna olyasmi a száján, hogy „tizenhat leszek". Kivéve talán azt az esetet, ha az
évszámot felfelé kerekítve hazudott.
A második kirívó dolog — és ez volt az, ami igazán mellbe vágta a tizedest — maga a
hatvanhármas szám. Harris szemei ezer ráncot vetve hunyorogni kezdtek, a férfi közben magában
azon gondolkozott, hogy találkozott-e valaha is ennyire öreg emberrel.
Nem volt benne biztos, hogy történt ilyesmi. Tudta persze, hogy vannak ilyen öreg emberek —
akik még egy másik civilizáció neveltjei —, és azt sem tartotta kizártnak, hogy futólag találkozott
is már a 100 évesek egyikével, de komolyabb kontaktusba még soha nem került a fajtájukkal.
- Hatvanhárom? - kérdezett vissza a döbbentek ösztönével. — Hatvanhárom?!
Birsh doktor a szemeivel bólintott.
- Akkor maga... Harris nyikorogva forgatta meg a recsegő agytekervényeit — ...hatvanhatban
született? Ezerkilencszáz-hatvanhatban?
A szemek megint bólintottak.
Harris ettől egy időre lecsendesült. Hirtelen valahogy felismerni vélte, micsoda szörnyű titok
lehet az, amit az öregember magával hurcol.
A kor. Az átélt évek és az azok alatt látottak. Harris a maga éveivel úgy érezte, többet élt át, mint
amire valaha is kíváncsi volt. És ha mindezt még felszorozta Martin doki éveivel, úgy érezte,
vonzóbb lenne letáborozni itt, belekezdeni valami villámgyors remeteéletbe... melynek a végét egy
halálosztó megérkezése hozná el számára.
A belül fortyogó gondolatai, a hirtelen tett felfedezései utat találtak az arcára. Először csak a
szemszéleit és a szája szélét táncoltatták meg, aztán teljesen megmozgatták a száját. Szavakat
mondattak ki rajta, átgondolatlan, hebegő motyogást.
— Ezerkilenszázhatvanhat... szent szar... még az Ítélet Napja... Internálótáborok? — A tizedes
megrázta a fejét. - Egyáltalán maradt még valakije életben?
Amint a kérdés kicsúszott a száján, Harris rádöbbent, hogy ezzel alighanem akaratlanul túl mélyre
ment. Olyan területre tévedt rá, amit jobb lett volna nem feszegetni. A doki alighanem napról napra
együtt él azokkal a gondolatokkal, amelyek az imént őt sokkolták. Fölösleges ugyanezeket egy
idegen szájából viszonthallania.
Ijedten kapta Birshre a tekintetét. De a szemlélődése helyén csak ugyanazt a megtört szoborarcot
látta, amit korábban is, ami végső soron kiprovokálta ezt a beszélgetést.
A családomra gondol? Vagy a barátaimra? — kérdezett vissza a múlt anyagiasult szelleme. —
Nem. Közülük mindenki meghalt már. — A doki végre megmozdította a fejét, és az eszméletlen
Akira testére bökött. — De ő most az enyém... egy ideig még. Az ilyenek mindig az enyémek. És ha
így vagy úgy elmennek tőlem, mindig jönnek helyette mások. Ok veszik át azt a... azt a... helyet,
ami mindenkiben van valaki számára. Birsh visszahúzta a mutatóujjként használt állát, és megint
felvette az előző pozícióját. — Ne tartson színpadiasnak, de azt hiszem, ezért élek.
Harris zavarodottan kulcsolta egymásba a kezeit.
- Kérem, hogy... ne haragudjon rám. Azért... — idegesen feszengett -, hogy erővel itt tartottam
magát. A lánynak segítségre volt szüksége, én pedig nem adhattam meg neki. Azt akartam... szóval
mindent meg akartam tenni azért, hogy túlélhesse. Tudja, a citromképű is megtette volna ugyanezt
értem...
- Haragudni?... — visszhangozta Martin Birsh. — Miért haragudnék? Ha én nem döntök úgy,
hogy maradok, akkor most nem lennék itt. Márpedig mindenkinek a saját döntéseiért kell vállalnia
a felelősséget. Ez az én elvem.
- Elvek? – Harrist a szó valamiért vidámságra ingerelte. Olyan anakronisztikusnak hatott a
2020-as években, egy kipusztulással fenyegetett, a túlélésért mindent megtevő „társadalmi forma"
egyik tagjától.
- Nevezhetjük bogarasságnak is.
A tizedes idegesen kuncogni kezdett.
- Utoljára egy Harden Sparrow nevű alakkal beszélgettem ilyen jót - jelentette be aztán.
A doktor közönyösen nézett rá: Nem kérdezte - meg, ki az a Sparrow, vagy hogy hol lehet. Talán
arra várt, hogy Harris folytassa, talán nem is érdekelte az egész különösebben. De a tizedes kósza
gondolatai addigra már megint tovább kalandoztak, s így Harden Sparrow helyett inkább már az járt
eszében, hogy hol lehet John Connor.
A sugárzásmérő egyenletesen kattogott. Connor lefitymálón nézte a műszer mutatóját. Ötvenegy

33
RAD. Itt fognak megdögleni, a pokolba vele! Vagy már ott vannak? Mi a fenének is jött vissza?
Lépés közben egyszerre megállt és megfordította a kezében tartott műszert. Egy ingerült
mozdulattal lerántotta a hátlap fedelét, hunyorogva belebámult a dobozba, majd benyúlt és az
ujjaival elszakított egy vékonyka vezetéket. A kattogó hang megszűnt. A sugárzásmérő maga nem
ment tönkre – a mutató továbbra is ötvenegyen állt –, csak az idegesítő pattogás tűnt el. A Geiger-
Müller-eken a hangkivezetés másodlagos szolgáltatás volt. Arra az esetre , ha valaki nem nézné a
műszert, amikor sugárszennyezett övezetre téved.

John visszanyomta a dobozra a fedelet, és ingerülten felsóhajtott. Matatni kezdett a zubbonya

zsebében, titkon abban bízva, hogy akad még ott egy koffeintabletta. Egy pillanattal azelőtt még
tudta, hogy nem lesz ott semmi ilyesmi, de aztán gyorsan elhitette inkább magával, hogy a dolog
lehetséges – sőt! - több, mint valószínű. Világosan érezte a testének nyomódó kerekségét, és látta,
miként lapul a zsebében.
Tabletta helyett egy darab összetekert vezeték akadt a kezébe. Az egész nem lehetett több
hetvenöt centinél, helyes kis hurkába csavarva feküdt a tenyerén. Valamiért Max Winn jutott róla
az eszébe. Szórakozottan bámulta. Egyszer még könnyedén föl is dobta a levegőbe, aztán újra
elkapta, és közben azon gondolkozott, mihez is kezdjen vele.
Szétbontotta a kábelt. A saját nyakába vetette úgy, hogy a két vége a mellkasa előtt himbálózott.
Ezeket aztán átfűzte a sugárzásmérő oldalán lévő vájatokon, és amikor a túloldalt kibukkantak,
görcsöt kötött rájuk. A rögtönzött produkció eredményeként a műszer most ott függött a nyakában,
a mellkasa előtt.
Pompás. Ismét sikerült valamit megcsinálnia: Igazán kár, hogy a dolog jelen pillanatban szart
sem ér, lévén egy lépéssel sem viszi közelebb a valós problémájuk leküzdéséhez.
Most, hogy mindkét keze szabaddá vált, szükségesnek érezte, hogy fegyvereket fogjon beléjük.
Az Einfield IW vállhevederét egy kicsit meglazította, úgy hogy a fegyver oldalt a dereka
magasságáig lógjon le. A jobb tenyerét a rohampuska markolatára helyezte a kinyújtott mutatóujja
végigfeküdt az elsütő-billentyűt védő kosárka oldalán –, a bal markába pedig egy tojásgránátot
fogott. A hüvelykjét belebújtatta a gránát biztosító szegébe fűzött kulcskarikába.
Gondolatban vállat vont, és megindult tovább elő- re. Időről időre lepillantott a mellkasa előtt
himbálózó mérőre, hogy leolvassa az értékeket.
Egész tisztességes távot tett már meg. „Tisztességeset" és ez esetben semmiképpen nem
egészségeset. A távolság közte és Harrisék között kezdett indokolatlanul nagyra hízni, veszély
esetén nem tudnak kellő gyorsasággal egymásra találni.
Már-már azon volt, hogy visszafordul. Felszedi a tizedest meg a dokit, átköltözteti őket egy
közelebbi pontra, és aztán újrakezdik a felderítéses játékot. De ezúttal lehet, hogy majd Harrist
küldi előre.
A visszavonulását végül is közvetve a csatornarendszer hiúsította meg.
Elöl, a látótávolsága külső peremén a félhomály kiszélesedett, és valami változásnak adta át a
helyét. A kerekre tátott száj nem csak szemben folytatódott tovább, hanem jobbra, balra és talán
még lefelé is. Egy térbeli útelágazás volt előtte ennek az istenverte földalatti labirintusnak egy újabb
forgatómezője.
Connor kötekedve nézte a távolabb kiszélesedő látómezőt. A perspektívák nem vonzották
különösebben. Mindössze egy újabb döntéshelyzet elé kerül, melynek a feloldását – szerencsés
esetben – megkönnyítheti a sugárzásmérő.
Megmarkolta az Einfieldet, és az oldalához szorította. Nesztelenül lopakodott előre.
Ahogy egyre közelebb és közelebb ért, az elemlámpa cikkázó fényében mind jobban ki tudta
venni az előtte lévő ismeretlent. A félhomály valóban egy öt irányú útelágazást rejtett. Az azonos
síkból betorkolló járatok méretben és lejtésszögben hasonlónak rémlettek ahhoz, mint amiben most
lépdelt. A függőlegesen lefelé vezető aknát viszont hegesztett vasrács takarta. Az idő már alaposan
kikezdte, az egész egy nagy rozsdahalmaznak tűnt. Eredetileg másfélcolos zárt profilokból készült,
a vasak közötti lyukak a készítése idején alig lehettek nagyobbak, mint egy fém lábtörlő osztásai.
Mára ez a helyzet némileg megváltozott. Azt, hogy hol volt még fém, és hol lapul rozsdával takart
lyuk, egy pillantással nehéz lett volna eldönteni.
A csatornákon valaha víz ömölhetett végig. Szennyvizek, meg föld alá vezetett erek, esetleg
kisebb folyók. A víz mindenféle szemetet úsztatott magával – s ezektől jobbára az aknatetőként
szolgáló rácsnál vált meg. Anyagtalanná rothadt falevelek, hínármaradványok, polietilénzacskók,
meg mindenféle szervetlen műanyagmaradványok tarkították a meghatározhatatlan jellegű
mocsokmasszát. Szaguk már nem volt. Túl sok idő telt el azóta, hogy idekerültek a bomlási
folyamatuk már régen véget ért. Bűzhödt lég helyett volt ott viszont valami más, nem az orr, hanem
a szem tápláléka.

34
 A mocsokmassza fel volt dúlva. Láthatólag lábak gázoltak át fajta, futó lábak, talán emberiek.
Valaki – nem túl régen – járt már ott.
Connor a bal oldali falhoz lapult. Öntudatlanul megnyalta a kicserepesedett ajkait, és most már
pattanásig feszített idegekkel - teljes harckészültségben – osont tovább az elágazás felé.
Az oldalánál suhanó görbe fal vége ütemesen közeledett. Azt magyarázta Johnnak, hogy
hamarosan meg kell hoznia a döntést: melyik takarásban lévő folyosószakaszra néz be először. Ha
ne-adj-isten egy kiborg lapulna valahol a belátatlan területek egyikén, és ő pont a másik
folyosószakaszt ellenőrzi le elsőnek, akkor hamarosan megtapasztalja, mit is takar konkrétan az az
elvontfogalom, hogy halál.
A bal tenyere erősen viszketett. A gránát azt magyarázta neki, hogy ne szarozzon sokat, hanem
vágja be maga helyett előre. Az elágazás és a betonfalak úgyis megvédenék a légnyomástól és a
repeszhatástól. A „pap" némileg hajlott rá, hogy magáévá tegye az elképzelést, de az indokolatlan
lármakeltés és a csengő fülek ígérete végül is lebeszélték róla. Inkább meghozta a kényelmetlen
döntést.
A jobb oldali csatornanyílásra esett a választása. Erre nyílik a nagyobb rálátása, ezt tudja
esetlegesen jobban beteríteni egy sorozattal.
John arca és az Einfield csőszájféke egyszerre mozdultak ki a járat takarásából. A fegyvercső a
szem cikkázását követve pásztázott végig az ásító torkon. A járat üres volt.
Connor villámgyorsan megpördült, és immár félig a nyílt terepen, a recsegő, hajlongó hegesztett
rácsozaton állva belebámult a másik oldalsó járatba.
Az első, amit megpillantott, az volt, hogy ez egy zsákutca. Szűk, tíz méternyivel feljebb egy
jókora omlás terpeszkedett – föld és betontörmelékek. A csatorna teljesen eldugult, a továbbjutás
ebben az irányban reménytelennek tetszett.
A második, ami a félhomályban a szemei elé került, egy emberi alak volt.

14. A kísértet
Los Angeles, a föld alatti csatornarendszerekben
2029. január 15.
Connor rohampuskájának csöve szinte magától mutatott rá arra az emberi sziluettre, a bal
hüvelykujja megrándult, és kirántotta a gránátból a biztosító pecket. A gránát oldalsó karja még a
hengeres testhez szorult, megakadályozva ezzel, hogy a gyújtó- szerkezet azonnal működésbe
lépjen.
Aztán mégsem történt semmi. Az Einfield nem ugatott fel, a gránát nem szökkent a levegőbe.
Csak John agya értelmezte az elé került képet.
Az az alak a földön hevert, az omlás tövében. Hanyatt feküdt. Szakadozott gerillazubbonyt viselt,
- a feje mellett egy kínban lerángatott, összegyűrkölt gázálarc hevert, szilánkosra törött
szemlencsékkel.
Ha az a dolog ott ember volt, akkor kétségtelenül a legpokolibb kínhalálok egyikében lehetett
része. A testnek csak a fele látszott deréktól felfelé. Onnan valami lidércnyomásos átmenet
következett:– lucskos, véres húsmassza, egybegyúrva a ruházattal és a felszerelési tárgyakkal –,
majd egyszerre ott volt az omlás betonja és egyéb törmelékei. A test lábai azok alatt voltak... illetve
az omlás alatt volt mindaz, ami még megmaradt a lábakból és a medencéből.
Connor érezte, hogy felébred benne valami undorral vegyes sajnálat.
A test maradékának fekvésében volt valami furcsa. Görcsös volt, olyasformán, mint aki még nem
törődött bele, hogy az utolsó mozdulatot már soha többet nem fejezheti be. Mintha még most is
harcolt volna a halállal.

Connor – még mindig fegyverekkel a kezében – közelebb lépett, és a tetem arcára bámult:
Az arcot por borította. Alighanem az omlás nyomán a levegőbe keveredett por visszatelepedése.
A férfi – vagy inkább fiatal fiú – szemei nyitva voltak. Vakon és mozdulatlanul meredtek valahová
a plafonra, olyannyira vakon, hogy még a közvetlenül a szemgolyókra telepedett porréteget sem
látták. A nyitott száj állának két oldalán vastag alvadt vér csíkok futottak végig az arcon és a
nyakon, véresek váltak a töredezett fogak is. A száj üregében oldalt – olyan mélyen, ahová
természetes módon soha nem kerülhetett volna egy amorf, vörös húsdarab csillogott, a
haláltusában leharapott nyelv csonkja. ,
Connor elszakította a tekintetét az arctól. Átfuttatta a férfi mellkasán, a zubbonyba dugdosott
mindenféle limlomon, egészen a jobb kar szögben meghajló könyökízületén át, a görcsösen a

35
levegőbe tépő ujjakig.
A férfi csuklóján nem volt színazonosító szalag. John tekintete továbbröppent. A kézfejtől nem
olyan messze egy M16A2-es gépfegyver hevert.
–A kurva életbe...
Ugyanezekben a pillanatokban a földön heverő T-800-as Alfa kikapcsolta az elsődleges álcázó-
rendszerét. Az arca az egyik pillanatban még egy szörnyethalt katonáé volt, a következőben pedig
már ismét egy eleven emberé. A görcsösség eltűnt róla, a tekintete vércse módjára csapott le a
közelében álló ember alakjára.
A kiborg karja oldalra mozdult, felkapta a kibiztosított gépfegyvert, és tüzet nyitott vele.

- Hogyan kezdődött? A doki Harrisra nézett.

- A háború?
- Igen. A Skynet... hogy csinálta?
- Nem tudom – rázta meg a fejét az öregember. – Nem voltam ott.
- De az Ítélet Napját csak átélte valahogyan... Brish kényelmetlenül feszengeni kezdett.
- Szerencsém volt mondta aztán. - Nem... akarok erről beszélni.
Harris nem forszírozta tovább a dolgot. Csendben maradt, és ezzel akaratlanul nyomasztó
hallgatást varázsolt kettejük közé. Birsh dokit kényelmetlenül érintette ez a csend. Ide-oda
mozgatta a vállait, a nyakát egészen behúzta. Aztán egyszerre csak vágott valami furcsa fintort, a
tizedes szemébe nézett, és azt mondta:
- Én... elbújtam.
- Tessék?
- Úgy éltem túl. Elbújtam.
- Mindenki, akinek volt egy csöpp esze aznap, elbújt. Én is ezt tettem volna.
- - De én... – a doki elfordította a gerillától a tekintetét - ...én nem azért bújtam el, mert okos
voltam. Hanem azért, mert gyáva.
- Nem hiszem, hogy emiatt vádolnia kellene önmagát. Az ilyen kérdésekben elsősorban az
eredmény számít, és nem a hogyan.
- Maga ezt nem értheti. Maga nem ismerte azt a világot.
- A régi civilizációt?
- Régen - úgy tűnt, Birsh meg sem hallotta a tizedes közbeszólását – New York-ban laktam. A
Szent Lukács kórházban volt állásom, a tizennegyedik utcától délre. Baleseti sebész voltam egy
jónak nevezhető környéken. Volt egy feleségem, akivel a vége felé már sokat veszekedtünk. Rossz,
elhibázott házasság volt. Nem szerettük egymást igazán.

A doki az alsó ajkait harapdálta. Harris pedig ámuldozva hallgatta a beszámolót. Némán, mint
egy kisgyerek az elalvás előtti mesét, félve attól, hogy ha megszólal, összetöri a szemei előtt
lebegő, szavakból szőtt képet.
— '97 augusztus 29-e péntekre esett.. Egy istenverte, kibaszott péntekre — mondta a doki. -
Egész éjszaka dolgoztam. Részint azért, hogy ne legyek otthon, részint azért, mert kellett a pénz.
Valamikor hajnalban elindultam hazafelé. Metróval mentem. Végül is ez kínálta fel a lehetőséget a
menekülésre.
Harris elméjében megjelentek a New York-i metróalagutak. Most nem olyanok voltak, mint
amilyeneknek ő ismerte meg őket. Békések voltak, sárga színű földalatti vonatok jártak bennük, az
állomásokon világos volt, és gépek helyett emberek álltak a peronokon.
A doki tűnődött egy keveset, aztán folytatta:
— Álig néhányan voltunk a metrón. A szerelvény éppen elhagyta Wall Street-i állomást, amikor
egyszerre megálltunk az alagútban. Kialudtak a fények. Senki nem tudta, hogy mi -történt, azt
hittük, valamiféle műszaki hiba. Aztán megjelent közöttünk a sofőr... a motorkocsiból gyalogolt
hátra az utastérbe. Ő mondta, hogy a nyugati part több városát atomtalálat érte. És hogy nincs
áram. Azt is mondta, hogy szerinte maradjunk idelent az alagútban, mert ha Los Angelesre bombát
dobtak, akkor alighanem New Yorknak is csak percei lehetnek hátra.
A tizedes szemei előtt lebegő kép kezdett egyre komorabbá és komorabbá válni. Ezek a dolgok
már nem tetszettek neki annyira. Tétován huzigálta a zubbonya gallérját. Jobban szeretett volna

36
inkább a régi világ békés napjairól hallani, de valahogyan nem volt annyi bátorsága, hogy ezt
Birsh-sel is közölje.
A doki egymásba kulcsolta a kezeit.
- Az emberek nem hallgattak rá. Kitörték a kocsiablakokat és kimásztak az alagútba. Rohantak
hazafelé, hogy... mit tudom én, miért. Ha bárki belegondolt volna... nyilvánvaló volt, hogy mi
úgysem tehetünk semmit. Azért siettek, hogy legalább együtt lehessenek a családjaikkal.
Martin most Harrisra nézett.
— Én nem mentem - mondta neki egyszerűen. — Ott maradtam az alagútban.,. egyedül. És nem
azért nem mentem, tizedes, mért okos voltam. Egyszerűen csak féltem. A félelmem erősebb volt
annál a morális kötelességnél, hogy legalább megpróbáljam megkeresni a feleségemet Pedig
ennyire azért nem éltünk rosszul.
A tizedes gondolatai most már teljesén elkalandoztak, a szemei előtt lebegő, álomszerű kép
semmivé lett. Visszatért a jelenbe. Még mindig figyelt a doktor szavaira, de közben az elméje
felidézte azokat az információkat, amiket ő is tudott a múltban bekövetkező dolgokról. Tudta, hogy
New Yorkot végül valóban atomtalálatok érték - cirka kilenc perccel azután, hogy a floridai Cape
Canaveralt is beborította a nukleáris tűz A nyugati part addigra már javában lángolt. New York az
Ítélet Napja első perceiben olyan helynek tűnt, ahol érdemes meghúznia magát az embernek. De
aztán a sors kereke ismét pördült egyet, és kamatostul vette vissza a várostól az első percek
illuzórikus nyugalmát.
New York az első helyek egyike volt, amit elözönlöttek a gépek. A régi civilizáció az utolsókat
rugdalta ebben az időben. Az ócska rádiókon néha még be lehetett fogni valamiféle adást, hol
tébolyult műsorvezetők találgatták, mi is történhetett, hol katonai közlemények harsogtak, hogy a
lakosság őrizze meg a nyugalmát, mindjárt odaérnek... Az adások száma egyre ritkult, és még
mindig senki sem tudta, mi történt valójában. A jövőről szerzett információk révén letéteményessé
vált Sarah és John valahol a kontinens déli végén voltak, már szervezték a maguk kis
gerillahadtestét, és készülődtek arra, hogy nekivághassanak az áthidalhatatlanná vált földrajzi
távolságok leküzdésének.
És közben New York odalett. Elsöpörték a gépek, felégették, írmagostul kiirtották.
„Megtisztították" - ahogy a Skynet, fogalmazott volna. 2029-re New York szellemvárossá vált.
Egyetlen ember sem élt ott többé.
Martin doki pedig ezek szerint onnan származott. Harris elképzelni sem tudta, hogyan
sikerülhetett az öregnek a hátában a kiborg-invázióval átverekednie magát ide Los Angelesbe, a
kontinens túlsó szélére. Végső soron az Ítélet Napjától számítva volt rá harminckét éve.
Harminckét év hányattatás és lidércnyomás. Harris a világ legjobb golyóálló mellényéért sem
vállalta volna fel ezt az időszakot:
A gondolkodása végén ugyanoda jutott el, ahová mindenki ki szokott lyukadni legvégül, ha túl
sokat törte a fejét a régi világ pusztulásán.
Szükségszerű volt ez?
Lehetett ezt látni előre?
Vagy mindez együtt másképpen:
Hol és mit rontottak el a régiek?
A tizedesnek valamiért – vélhetőleg a doki kora miatt - az az érzése támadt, hogy Martin Birsh
tudni fogja a válaszokat mindezekre. Hozzá fordult tehát a kérdéseivel.
És a doki valóban tudott válaszokat adni, Egyfajta válaszokat. Harris nem tudhatta, hogy minden
- még a régi civilizációból származó – embernek megvannak a saját feleletei a költői kételyekre.
Az persze egyáltalán nem volt biztos, fogy ezek a válaszok igazak voltak, de a tulajdonosuk
legalábbis hitt bennük.
Martin doki - nem szó szerint, de lényegében – azt válaszolta Harrisnak, hogy szerinte a XIX.
század második felétől kezdve az emberi civilizáció folyamatos hanyatlásnak indult. Az életbelépő
és fokozatosan egyre nagyobb teret hódító ideológiai irányzatok, politikai nézetek és társadalmi
struktúrák ha nem is alapjaikban, de végkihatásukban mindenképpen tévesnek bizonyultak. Tért
nyert a demokrácia szakavatott, népbutító kizsákmányolási rendszere, bekövetkezett a humán faj
gazdasági és életszínvonalbeli szétszakadása. Ennek egyenes következményeként létrejött egy új
uralkodó réteg, mely semmi mással nem törődött, mint a saját kényelmével és a hatalmi pozíciója
megtartásával. A doki azt is mondta, hogy ő nem tartozott ehhez á réteghez.
Aztán a XX. század első felére az emberi faj eddig soha nem látott mértékben függetlenítette
magát a saját ökoszisztémájától. A biológiai evolúció, a természetes szelekció és más, nem csak az
egyedek, de a faj továbbfejlődéséhez szükséges természeti törvények önkényes felfüggesztésével
többé nem akadt semmi, ami a fejlődésnek irányt mutathatott volna, vagy bármilyen mértékben

37
kontrollálhatta volna azt.
A doki szerint egy ilyen mértékű függetlenedés szükségszerű változásokat eredményezett a Föld
zártnak tekinthető rendszerén belül. A környezetszennyezés, az ökoszféra pusztítása olyan
változások voltak, melyekkel az emberek – ha nem is kellő súllyal -, de valamilyen szinten
számoltak. Valami más volt az, ami elkerülte a figyelmüket.
Az evolúciós verseny nem állt le. Ahhoz, hogy az emberek fenntarthassák a zártrendszeren belüli
függetlenedési törekvéseiket, tárgyakra volt szükségük. A tárgyak evolúcióját ők maguk hívták
életre.
A doki arról is mesélt, hogy XX. század második felétől kezdve a tárgyak gyártása soha nem
látott méreteket öltött. Szinte az egész faj - közvetett, avagy közvetlen módon – semmi mással nem
foglalkozott, mint tárgyak készítésével. Az úgynevezett piacgazdaság és a tőkés társadalmi
berendezkedés – nem direkt e szándékkal – végső soron semmi mást nem idéztek elő, mint egy
robbanásszerű fejlődést a tárgyak evolúciójában. Az emberi faj átruházta az evolúciós képességét a
tárgyakra. Azok fejlődtek – az ember pedig tulajdonképpen egy helyben állt.
És a doki azt mondta, az események utólagos megvilágításában már nem kétséges: szükségszerű
volt, hogy a tárgyak előbb-utóbb fölébük kerekedjenek.
- Én ezt nem nagyon értem – vallotta be Harris. Ő maga, aki már egy olyan világba született
bele, ahol az utcákat már ölésre létrehozott, intelligens tárgyak tartották az ellenőrzésük alatt, nem
tudta elképzelni, hogy lehetett: ez valaha másképpen is. S azt sem értette, hogy ennek kialakulását,
maguk az emberek idézték elő valami zavaros társadalmi eszmékkel meg „piacgazdaságokkal".
- A gond... – mondta erre a doktor – valahol ott kezdődött, hogy az 1990-es évektől már egy
csomó cuccot terveztek számítógéppel. Itt nem az olyasmikre utalok – legyintett tiltakozón a
kezével –, mint az ergonomikus autókormány vagy a szuper kényelmes vízágy. Olyasmikre
gondolok, mint a bonyolultabb áramkörök meg a multiprocesszoros alaplapok. Papíron már
képtelenség volt levezetni ezeknek a működését. A dolog valahogy... ellenőrizhetetlenné vált.
Előfordult olyasmi, hogy megterveztek egy processzort, aztán amikor legyártották, kiderült, hogy
az valóban tudja azt, amire tervezték, és még mást is. És az emberiség tudta ezt. De nem törődtek
vele. Használták ezeket a tárgyakat. Elvégre mi csináltuk őket, és szükségünk volt rájuk. Pedig
olyan keveset tudtunk róluk.
- Márpedig én ezt nem tudom elképzelni – tamáskodott egyre a tizedes. – Ha a régi világban
megterveztek egy tárgyat, majd a gyártás során kiderült róla, hogy az mást is tud, mint amire
eredetileg szánták... hogyan lehetséges, hogy a mérnökök nem kezdtek el ijedtükben sikoltozni?
- Ha az a valami, amit megterveztek - magyarázta türelmesen az öregember – tudta azt, amit
elvártak tőle, úgy ítélték, nincsen semmi baj. Beindították a tömegtermelést, és piacra dobták. Csak
akkor ítélték úgy, hogy „baj van", ha a megtervezett dolog nem lett alkalmas az eredeti funkciója
ellátására. Akkor egyszerűen fogták magukat, és másikat terveztek.
Harris diadalmasan megrázta a fejét, és a mutatóujjával a dokira bökött:
- Lyuk van az érvelésében, Martin. Tegyük fel, elfogadom, hogy a mérnökök... néhány link,
felelőtlen ember... nem foglalkozott azzal, ha a tervük mást is tudott, mint amit akartak. De azt ne
akarja nekem bemesélni, hogy a széles tömegek... emberek milliárdjai... ugyanígy szemet hunytak
efölött. Ne akarja azt mondani, hogy az emberek szépen fogták magukat, megvásárolták és
használták az ilyen holmikat. És közben bíztak bennük, és egy pillanatra sem aggodalmaskodtak
az, ellenőrizetlen és akaratlan „tervezési hiba" miatt.
A doktor nyugodtan nézett Harrisra.
- Pedig így volt – felelte aztán egyszerűen.
A tizedes leeresztette az ujját, és megengedett magának egy szkeptikus mosolyt.
- Ez zsongítás – jelentette ki ellentmondást nem tűrőn. – Az Ítélet Napja harminckét évvel
ezelőtt volt. Nem hiszem, hogy á XXI. századi emberek klasszisokkal értelmesebbek lennének a
néhány generációval ezelőtt élt elődjeiktől. Magától, hogyha úgy tetszik. Az biztos, hogy sok
dolgot már másképpen látunk, mint ahogy az a maga fiatalkorában volt. Azt is el tudom fogadni,
hogy egy tabu, ameddig meg nem törik, elképzelhetetlennek és bekövetkezhetetlennek látszik. De
azt nem tudom elképzelni, hogy a maga generációja ne látta volna az ezernyi intő jelet. A tárgyak
evolúcióját, ahogy maga fogalmazott.
- Pedig így volt – ismételte meg újfent a doki. – Mi csináltuk őket, ez volt a hatalmunk kulcsa.
Soha senkinek meg sem fordult a fejében, hogy mi lesz, hogyha már nem mi csináljuk őket...
milyenek lesznek akkor?... 2000-re ezt már mindenki tudta: Megkaptuk a választ. Most háború
van.
- Hát épp ez az – mondta Harris és összekulcsolta a karjait a mellkasa előtt. Az „események
utólagos fényében" – idézte megint a másik szavait – nem nehéz átlátni, hogy ennek az egésznek

38
idáig kellett fajulnia. Hiszen az evolúció verseny. Olyan verseny, amelyben nincs díjazás a második
helyezettnek.
- Nézze, fiam, én nem tudok magának mást mondani. Nem azt akartam sugallni, hogy ennek
így kellett történnie, csak azt, hogy végül is így történtek a dolgok.
- Győzzön meg! – vetette oda Harris. – Mondja el azt, hogyan használhatták az emberek
nagytömegben a többet tudó tárgyaikat. Egy pillanatra diadalmas fény villant a szemében. – Tudja,
mit? Csak azt mondja meg, hogy maga, amikor még fiatal volt... úgy 1990 és 1997 között...
dolgozott-e ilyesmivel?
A doktor szemei egy pillanatra körbeúsztak az üregükben. Olyan jellegzetes jobbról-balra fél-
spirált írtak le, ahogyan a gyorsan emlékek után kapkodó emberek szemei szoktak forogni az
üregükben.
– Igen – mondta aztán. - Ha az emlékezetem nem csal, éppen '96-ban vettem meg az első ilyen
masinámat.
Harris gyanakodva húzta össze a szemöldökeit, és most ő kezdett az emlékeiben kutakodni. A
Cyberdyne Systems '96-ban már javában létezett, valamikor 1984 előtt alapították. Nagyjából '96
magasságában sikerült létrehozniuk az első működő ostyaáramkörös mikroprocesszort – a
Skynet és a Terminátorok technológiai alapját –, nem sokkal a klónozási kísérletek első áttörései
előtt. Csakhogy az ostyaáramkörökre a védelmi minisztérium és a hadsereg azonnal rátették a
kezüket: Ilyesmik soha nem kerültek kereskedelmi forgalomba – a doktor tehát nem
„vásárolhatott" belőlük.
A tizedes megosztotta a kételyeit az öregemberrel,
- Ez igaz - válaszolta a másik. – Természetesen én sem ostyaáramkörös technológiát vásároltam.
A tárgyak evolúciója nem csak az ostyatechnológiára vonatkozott.
- Akkor hát? Mi a fene volt az, amit megvett?
- Egy közönséges személyi számítógép. Egészen pontosan egy Intel Pentium processzoros gép.
Harris megvonta a vállát. A fenti processzor nem volt teljesen ismeretlen előtte. A típusból
néhány túlélte az Ítélet Napját, a gerillák programozói hébe-hóba használtak ilyesmit.
- Na, és? Mi olyan különös ezekben a chipekben?

- Ma már viszonylag kevesen tudják — kezdett bele Birsh —, hogy a Pentiumokat eredetileg
sima 8086-os processzoroknak tervezték. De miután legyártották őket, kiderült róluk, hogy az
FPU, azaz a matematikai co-processzor egységük nem egy, hanem két úton kommunikál a
tulajdonképpeni CPU- val.
- Micsoda?
- Így, ahogy mondom. Többet tudott, mint amire eredetileg szánták. A gyártók ezért is nevezték
el Pentiumnak, nem követve a hagyományos 8086-os jelzéssorozatot.
Harris döbbenten pislogott. Erre nem volt felkészülve. Azt várta, hogy a doktor valami
szélsőséges, bizarr holmit fog megnevezni. Valami olyasmit, ami igazi ritkaságnak számított annak
idején, olyasmit, amihez a „halandó emberek" nem jutottak hozzá. Ehhez képest a megnevezett chip
tucat-terméknek számított a XX. század végén, isten tudja, hány darab létezett belőle szerte a
világon. Ráadásul — és ez volt az igazi, öv alá bevitt ütés - a Pentiumok még itt az új civilizációban
is előfordultak, és az emberek használták őket... pontosan úgy, ahogy ezt az öregember a — most
már nem is annyira sutának tűnő — eszmefuttatásában mesélte.
- Na ne! — nyögött fel a gerilla. — A végén még kezdem hinni, hogy tényleg lehet valami
abban, amit az imént itt összehordott neke...
Mielőtt még befejezhette — vagy talán igazából elkezdhette — volna a siránkozását, gyors
egymásutánban két dolog történt, ami magára vonta a gerillatiszt figyelmét.
Az első az volt, hogy az eszméletlen Akira félrefordította a fejét, és öklendezve valami alvadt-
véres, nyálhabos folyadékot kezdett hányni.

A következő másodpercben pedig — valahonnan messziről., elölről - egy géppisztoly jellegzetes

kerepelése hangzott fel.

Amikor Connor tekintete az M16-osra esett, a férfi felfogta, hogy az a szánalmas látványt nyújtó
holttest nem lehet — és soha nem is lehetett - emberi gerilla. Ha az lett volna — egy szerencsétlen,
akit maga alá temetett az omlás —, nem járt volna egyedül. És a társai - a többi ember — egészen

39
biztosan elvették volna tőle a gépfegyverét... meg minden felszerelési tárgyát. Nem
kegyetlenkedésből és nem hullarablásból. Egyszerűen csak a szűkös utánpótlás okozta szükségből
és gyakorlati megfontolásokból. Így hát Connor - amint felfogta, mit lát — megértette azt is, hogy a
„halott" nem más, mint egy újfajta lopakodási technikával kísérletező, sérült T-800-as Alfa.
Amíg a halottat játszotta, a Terminátor elsődleges vizuális érzékelői nem üzemeltek. Ez persze
messze nem azt jelentette, hogy a gép időlegesen „megvakult" volna, hiszen a fejébe integrált radar
szisztéma és az audio-egységek fogta hangminták segítségével meglehetősen pontos képet alkotott a
szűkebb környezetéről. Pontos", de nem vizuális képet. És ez az aprócska különbség sok mindent
megváltoztatott.
Először is a gép tudta, hogy áll mellette egy ember, de azt nem, hogy ki az. Nem ismerhette fel a
humán célpontban John Connort.
Ahhoz, hogy a gép maximális hatásfokkal végezhesse el a célzás — számára egy cseppet sem
bonyolult — műveletét, rendszerbe kellett állítania a működésükből felfüggesztett vizuális.
érzékelőit. Ez pedig beletelt némi időbe. Az „idő" fogalma alatt itt nemegészen másfél másodpercet
kellett érteni. Ennyi állt Connor rendelkezésére ahhoz, hogy tegyen valamit a likvidálása ellen.
A földön fekvő kiborg-torzó karja oldalra mozdult, felkapta a kibiztosított gépfegyvert, és tüzet
nyitott vele.
Nagyjából abban a pillanatban, amikor a gép keze a fegyver tusához ért, Connor sarkon pördült,
és megpróbált fedezékbe ugrani.
Soha nem sikerülhetett volna neki. Túl kevés volt rá az ideje. Vissza kellett ugrania az imént
elhagyott kereszteződésig, onnan új lendületet venni, és bevetődni a – most már jobbra nyíló -
visszafelé vezető csatornanyílásba. De az idő, ami a rendelkezésére állt, csak a mozdulatsor feléig
tartott ki.
Valami másvolt az, ami megmentette az életét. Ez a „valami más" is kapcsolatban állt az idővel,
bár még inkább: annak a vasfogával.
Amikor a „pap" egy hatalmas ugrással elérte a csatornák elágazási pontját, a bakancsa vasalt
talpa keményen csattant a padlózatként szolgáló, hegesztett vas rácsozaton. Az anyag, ami az
imént még kibírta azt, hogy a férfi óvatosan átlépdeljen rájta, most engedett a jókora ütésnek. Az
illesztések tompa reccsenéssel törtek el, és John lábai alatt egyszerűen megindult a talaj.
Az élő legendának sikerült egy burleszkfilmekbe illő, ámbár kétségtelenül életmentő „hirtelen
eltűnést" produkálnia. Az 5.56-os lövedékek .természetesen képtelenek voltak utánacsinálni a
spontán pályamódosítást, célt tévesztve száguldottak tovább, bele a szemközt ásítozó
csatornanyílás sötétjébe:
– Az áldóját! – futott át a zuhanó John fején. A sors iróniájából a még mindig a betonon fekvő T-
800-as ostyaáramkörein is hasonló impulzusok futottak végig.
A „pap" zuhanása korántsem volt sima vagy fájdalommentes. A vízszintes karókként
előremeredő vasrács-maradványok felszaggatták a ruháját, és belemartak a húsába. A nyakába
akasztott sugárzásmérő nekicsapódott az akna szélének, és reménytelenül szilánkokra tört. Az
oldalára akasztott Einfield IW tartóhevedere is megakadt valamiben. Ameddig az anyag engedett,
a gépkarabély együtt zuhant a férfival, aztán egy határozott rántással megállt, kétségbeejtő pózba
kényszerítve Connor vállízületét. John kifelé bucskázott a sajátságos „fél- hám" öleléséből, a
legjobb úton járt ahhoz, hogy elveszítse a fegyvert.
A „pap" fogai hangosan megcsikordultak. A szögletes fegyvermechanika végigmarta a karja
belsején a húst. A férfi teste megbillent a. levegőben, és felvette a súlyeloszlásának megfelelő
egyensúlyi helyzetet.
Ezáltal John végképp kifordult a vállheveder fél-hámjából.
Kétségbeesetten kapott az Einfield IW után. A jobb tenyere csattanva érte el a fémet, a marka
valahol a „bull-pup" elrendezésen, az optikai irányzék előtt talált fogást.
Egy végtelen pillanatig mindketten ott függtek a levegőben: a felakadt gépfegyver és a zuhanó
férfi. A fegyver nem gondolt semmit, a férfi viszont mindent megadott volna azért, hogy
megtudja, mit csinálhat ugyanezekben a pillanatokban a feje fölött maradt Terminátor.
John már-már mégis le akart mondani a rohamkarabélyról. El akarta engedni a fémet, hogy
kiszabadulhasson a szorult helyzetéből, és – jobb híján – tovább hulljon lefelé. De végül is, erre
nem volt szükség.

A rozsdás vasrúd csonkja – amin a fegyverheveder megakadt – volt az, ami engedett. Némi
vörösesbarna fémport szusszantva eltörött, szabadjára engedte a foglyul-ejtett vállpántot.
Connor tovább zuhant lefelé.
Nagyon erősen bízott abban, hogy az akna függőleges szakasza nem hosszabb néhány méternél.
Ehhez képest amikor lezuhant a földre, és beütötte, a fejét, minden átmenet nélkül szakadt rá a

40
sötétség.

15. Kiberiáda
Los Angeles, Kalifornia, a felszínen
2029. január 15.
A dolgok valahogy kezdtek félresiklani. Valami baj volt a tervvel, és ezt a kapkodó Skynet is
kezdte érezni.
Az alagutakban felállított óriási egérfogó nem akart működésbe lépni. A Skynet nem értette,
miért. A kiborgjai tétlenül várakoztak. Az Északi Összekötő Híd sarkán ugyan megkísérelt egy
nagyobb létszámú gerillacsapat visszaszivárogni a felszínre - ezekkel a „háttérbiztosításul"
szolgáló kiborgok fennakadás nélkül végeztek is –, valamint sor került a föld alatt némi
szórványos lövöldözgetésre is. De ezeket leszámítva a vidék csendes volt. Túlságosan csendes.
A Skynet - néhány pillanatra ,,kiszállva" a vírusokkal folytatott küszködésből – mérlegelni kezdte
a hibalehetőségeket.
Az első eshetőség az volt, hogy valamilyen módon hiba csúszott a kalkulációjába, amikor a
csatornán át menekülők számát becsülte fel. Ha lényegesen kevesebb humán lapul odalent, mint
ahogy ezt ő elképzelte... nos, az megmagyarázná, miért kényszerülnek tétlenségre a halálosztói.
Második hibapontként szóba kerülhetett az, hogy rosszul becsülte fel a gerillák meneküléséhez
rendelkezésre álló időt. Ha az emberi haderő már akkor hozzákezdett az evakuáláshoz, mielőtt a
HKB.A.05-ös felszállhatott volna, úgy az egérfogót túlságosan kicsi sugarú körben állíttatta fel.

A harmadik alternatíva a helytelen területválasztás volt. Feltételezve, hogy a bomba rossz helyre
hullott, még az sem látszott kizárhatónak, hogy a Skynet nem a legoptimálisabb pontra állította fel a
katonáit.
Mindezek ellenére a kép sehogyan sem akart összeállni. A Cyberdyne Syetems mesterséges
intelligenciája valószínűtlennek tartotta, hogy ekkorát hibázott volna.
Mint ahogy - és ez így volt igaz — egyetlen nagy hibát sem vétett. Ehelyett ejtett viszont három
kisebbet ugyanis az imént felsorolt mindhárom alternatívában hibázott egy keveset. A melléfogások
külön-külön nem haladták meg a normális százalékos tűréshatárt, de együtt a terv részleges
mellécsúszásához vezettek. A túlzott precizitás ismét a technika árulójává vált.
És ez nagyon nagy baj volt. Mert neki most nem állt módjában korrigálni.
Attól, hogy a gyújtózsinór ég, még nem hallod a robbanást — tartotta egy XXI. századi népi
rigmus. A Skynet, hogyha ismerte volna ezt, kénytelen lett volna jóváhagyni, hogy rengeteg igazság
rejtőzik a megállapításban.
Most döbbent rá, hogy az a bizonyos: gyújtózsinór már majdnem két napja égett alatta. A
Halálzónában felbukkant programozó, akinek az „ügyét" az Árnyék Bázis ellen indított invázió
miatt nem volt kapacitása személyesen „lerendezni" — sőt, még szemmel követni sem —, most
alaposan befűtött neki.
A gépisten a tervmódosítás helyett kénytelen volt „visszaállni" az almoduljai mellé, és irányítani
a vírusokkal vívott küzdelmet.
S ezzel az irányítás kezdett- kicsúszni a kezei közül. No, nem a saját testének az irányítása —
ott még messze nem tartottak a dolgok —, de többé nem volt ideje arra, hogy mindig „lökjön egyet
a hintán". Nem tudta kontrollálni a D14-es fegyvergyár körül fellépett anomáliákat. Nem volt
módja beleavatkozni a csatornarendszerekben zajló kiborgtevékenységekbe. A felszínesnél jobban
nem ellenőrizhette a visszatérő seregei állapotát. Még azt sem volt érkezése tudomásul venni -
pedig az egyik háttértárolóján ott volt a folyamatot visszaigazoló kód- jelzés —, hogy az egyik SDI
szatelliten egy időzítő-program fut, és hogy a kritikus műhold fegyverrendszerét valaki kiélesítette.
Mindezek a tények a Skynetet nem fenyegették ugyan a létében —, de annál nagyobb érvágást
testesítettek meg az odakint bevetésen lévő Terminátorok számára.
Időlegesen elveszett az oszthatatlanul egységes irányító elme. A kiborghadsereg - mely
felfogható volt akár egy ezer-és-ezer ujjú kézként is - nem tudott többé magas szintű
összehangoltsággal cselekedni. Az „ujjak" ugyan önmagukban is értelmesek voltak, de immár csak
az azonos feladat elvégzésén munkálkodók tudták, hogy mit csinálnak a társaik. Az egységek
közötti globális szerveződés eltűnt.
Ez bizony ciki — tartotta az ilyen helyzetekről egy másik XXI. századi népi rigmus.
Az az elsöprő erejű csapás, amit a gépisten az Árnyék Bázis elpusztításával az emberekre mért,
kezdett a múlté lenni. Na persze nem úgy, mintha soha meg sem történt volna. Éppen csak az adok-
kapok játék képzeletbeli mérlegének mutatója kezdett visszacsúszni az egyensúlyi állapot felé.
A Skynetnek most már kezdte nem megérni a veszteségeket az elmúlt napok hercehurcája.

41
 16. A feltámadt katona
Los Angeles, valahol a föld alatti
csatornarendszerekben, 2029. január 15.
Akira félrefordította a fejét, és öklendezve valami alvadt-véres, nyálhabos folyadékot kezdett
hányni. Martin doki mellé lépett, a háta alá nyúlt, és megemelte a testét. Harris ugyanezekben a
pillanatokban kibiztosította a „Trash"-t, leakasztott az övéről egy gránátot, és gyorsan odakiáltotta
a doki felé:
– Maradjon itt!
Fogalma sem volt róla, hogy az öregember egyáltalán „vette-e" az üzenetet. Martin nem válaszolt
semmit, - ő pedig nem vesztegetett arra időt, hogy még egyszer megismételje. Teleszívta a tüdejét
levegővel, és nekiiramodott.
A tizedes hihetetlenül csendben futott. A mozgását az a sajátos ruganyosság járta át, amit minden
felszínt-járó veterán elsajátított még a legelső bevetésein. (Amennyiben ez valakinek netán mégsem
sikerült volna, úgy általában az első bevetéseik közül került ki az utolsó is. Vagy meghalt – ez volt a
rosszabb eset –, vagy a társai „szuperálták ki", és irányították át egy, a bázis biztonságában
végezhető feladatra.). A tizedes léptei még a keménytalpú bakancsban sem vertek visszhangot, a
futása egyetlen kísérő hangjelensége az elfojtott lélegzetvételei és a ruhája suhogása volt.
Harris tempósan haladt. Az iménti fegyverropogás – egy M16A2-es hangja – elég hosszúnak
számított ahhoz, hogy az amerikai jól felmérhesse, körülbelül honnan és milyen messziről jött. A
gerilla tudta, hogy az ütközetre jó pár tucat méterrel arrébb került sor, és ugyancsak igyekeznie
kell, ha nem a végére akar odaérni.
Connor nyomait nem volt különösebben nehéz követnie. A tábornok – mivel haladtában nyilván
ellenőrizte a terület tisztaságát – láthatólag nem fordított a minimálisnál nagyobb figyelmet az
ottjártáról tanúskodó jelek eltüntetésére. Harris néhány felületes pillantással is fel tudta mérni, hol
volt John a szokásosnál óvatosabb – ott ő maga is lelassított egy kissé –, és hol haladt a „pap"
kétségtelenül magabiztosan.
Harris rohanása harcászati szempontokból – pokoli kockázatvállalás volt. Valami olyasmi, mintha
egy hegymászó a lehető leggyorsabb előrejutás érdekében mindenféle biztosítás nélkül bízta volna
rá a testsúlyát az előtte ottjártak karabinereire és cövekeire, feltételezve, hogy azok tisztességes
munkát végeztek.
A tizedes maga is tisztában volt ezzel. Nem túl sok ember ismert Los Angelesben, akinek a
terepszemléjében hajlamos lett volna ennyire vakon megbízni. Connort ugyan emberileg nem
ismerte igazán, de a képességeiről az elmúlt fél napban már alkotott magának némi fogalmat.
Éppen ezért, ha lett volna egy csöppnyi ideje mérlegelni a dolgokat, talán nem is igyekezett volna
olyan gyorsan a „pap" után. Harris alighanem úgy ítélte volna, hogy egy olyan szituációban,
aminek a megoldásához az élő legenda tapasztalata is kevésnek bizonyult, ő sem rúghat labdába.
Igaz ugyan, hogy egyszer már megmentette Connor életét, de az „nem volt nehéz". Ő akkor olyan
információkat birtokolt, amiben John nem, s így könnyebb volt felmérnie a helyzetet.
(Harris nem ismerte föl, hogy ismét többet tud a dolgok állásáról, mint a „legenda". Ő ugyanis
már biztosan tudta, hogy ott, valahol a sötétség örökké ásító torkában kézzelfogható veszély les rá
alighanem egy Terminátor –, míg Connor ebbe jobbára gyanútlanul sétált bele.)
A percek teltek. A tizedes zseblámpájának fényében hamarosan ugyanaz a térbeli elágazás kezdett
kibontakozni, ahol a tábornok bajba került.
A levegőben gyenge, csípős szag terjengett. Ha a felszínen lettek volna, az elégett lőpor fanyara
már rég elillant volna a levegőben, de itt-a görbe betonfalak csapdába ejtették.
Harris látta a padlózaton, hogy Connor léptei itt egyszerre nagyon óvatossá váltak. Gyorsan
megállt. Leguggolt a földre, és tanulmányozni kezdte a nyomokat. Megpróbálta felismerni, Connor
milyen taktikát választott, hogy tanulhasson a hibájából.
És akkor egyszerre halk neszek ütötték meg a fülét.
A sérült T-800-as Alfa még mindig az előző tartózkodási helyén – az omlás tövében – lapult.
Most már nem játszotta a halottat. Helyette a folyosószakasz belátható pontjaira irányozta a
rohamkarabélyát és egy – az előzőleg némileg hasonló – álcázási direktívát használt.
A kiborg teljes harckészültségben várakozott. Mind a képelemző-, mind a hanganalizáló
egységei maximális hatásfokon dolgoztak, s ily módón könnyedén megállapította, hogy valaki –
alighanem egy humán harcos – lapul három óra irányában az elágazás be nem látható részén.
Az elemző rutinok valószínűsítették, hogy az újonnan érkezett a nemrég felbukkant gerilla társa,
akit az M16-os hangja csalt ide. A kiborg álcázó-egysége éppen ezért folytatta a nem szabvány
beszivárgási direktíva-kísérletek tesztelését.
A gép halkan nyöszörgött. Pontosan úgy, mint egy ember, akit vélhetőleg az imént eldördült

42
lövések golyói jártak át.
Harris egy sebesült fojtott zihálását hallotta. A hang nagyon élethű volt, akár még Connorhoz is
tartozhatott. A tizedes hirtelen tanácstalanná vált.
Ki lehet ott a kanyarulat mögött? Egy haldokló, aki talán sürgős segítségre szorul? Vagy egy
istenverte gép, aki már megint valami pszichológiai hadviselésen töri a fejét?
Néhány nappal ezelőtt – ha a tizedes akkor kerül ugyanebbe a szituációba – szinte gondolkozás
nélkül állt volna föl, hogy amennyire lehetséges, az életére vigyázva mihamarabb a sebesült mellé
érhessen. De azóta eltelt jó pár óra, amit ő egy T-800-as Alfa mellett töltött, és ezalatt az idő alatt
Harrisnak új fogalmai nyíltak a gépek beszivárgási képességeit illetően. Harden Sparrow előtt azt
hitte, hogy a kiborgok pontosan ugyanolyanok tudnak lenni, mint az emberek. Sparrow után pedig
tudta, hogy a gépek jobbak tudnak lenni az embereknél. Jobb harcosok... igazabb barátok...
emberibb személyiségek, amíg a programozásuk ezt írta elő a számukra.
És éppen ezért Harris most nem sietett különösebben:
Ha Connor feküdt volna ott meglőve, még az is lehet, hogy meghal, amire a tizedes meghozza a
döntését. De mivel nem ő volt ott, az események másként zajlódtak le.
Harris – az immár igen tekintélyessé növekedett – kiborg-ismeretére alapozva valami egészen
máshoz kezdett hozzá, mint amit egy másik gerilla csinált volna.
A tizedes úgy ítélte, elég erős ahhoz, hogy ismét megpróbálja összemérni az elméjét egy Alfa
beszivárgó moduljaival. Belement a játékba.
Tábornok... – suttogta előre a sötétbe, majd megnyalta az idegességében kicserepesedett ajkait.
Maga van ott?
A gép észlelte az elsuttogott szavakat. Az álcázási programjának megfelelően azonnal reagált a
történtekre.
Produkált egy jól hallható – és ezért döbbentnek vagy ijedtnek tűnő – levegővételt, aztán
„visszafojtotta a lélegzetét". Pontosan úgy, ahogy egy sebesült gerilla tehette volna hasonló
helyzetben.
Ki van ott?... – jött a sötétből az újabb suttogás. A szavakból csak úgy sütött a gyanakvás.
A gép kivárt. Hagyta, hogy még egyszer megismétlődjön a kérdés. Közben kiadott magából egy
rutinszerű, rádióhullámos azonosító kódot - nehogy mégis egy másik Alfa-kiborg legyen ott a fal
mögött, és bemérte az ismeretlen jövevény tartózkodási helyét.
Gyertek rohadékok... – dünnyögte aztán az orra alá. – Mutassátok magatokat, szarrágók.
A mondata végét nyöszörgésbe fojtotta. A központi vezérlő közben átfutotta a pszichológiai
almoduloktól beérkező prognózisokat. Az elemzők úgy ítélték, a humán célpont most a
kapcsolatfelvétellel kezd majd kísérletezni. A gép felkészült, hogy a hamarosan rázúduló kérdés- és
keresztkérdésözönben állhassa majd a sarat.

A félig öntudatlan nyöszörgés némileg elbizonytalanította Harrist. Felébredt benne a

bajtársiasság, s egy pillanatra pontosan tudni vélte, milyen érzés lehet sebesülten feküdni a -földön,
és azt hinni, hogy a sarok mögött már ott vannak a gépek.
Aztán megint az eszébe jutott Sparrow. És az, hogy az Alfa mindig akkor győzte meg arról, hogy
mégiscsak ember, amikor ő úgy gondolta, a következő pillanatban már elkapja a tökét. Felismerte,
hogy valami halványan hasonló játszódott le benne az imént is.
Sziklaszilárdan maradt a helyén.
Ki vagy te? — súgta előre a kereszteződésbe. Némi csend következett, majd ismét megszólalt az
az erőtlen hang, de most némi rimánkodó reménység is áradt belőle.
Ember van ott? – kérdezte tőle a testetlen sötétség. – Vagy egy tetves gép?
Húsból vagyok, pajtás – válaszolta a tizedes. – És te ki vagy?
 Ha ember vagy, öreghaver, akkor menekülj... – A hang most reményvesztettséget és pusztulást
hordozott magában. – 800-asok vannak lent. Minket már elkaptak...
Harris zakatoló elmével gondolkodott.
Hogy hívnak? - faggatózott tovább. – Mi az azonosítód?
A számom CH-11-98-05. A nevem William Sheppard.
A gerillának az eszébe jutott, hogy annak idején Harden is be tudott mondani egy azonosítót, és
felrémlett előtte, hogy rossz nyomon jár. Sparrow-t soha nem tudták igazán megfogni
személyazonosság-kérdésben. Mindig tudott valami hihetőt mondani, valami olyat, amivel kihúzta
a nyakát a szoruló hurokból.
Connor nincs itt. Vagy ha itt van, akkor már nem él, különben már rég beleavatkozott volna ebbe a
sajátságos párbeszédbe.
És az a dolog ott a sötétben nem ember lesz.

43
 Kilencvenkilenc százalékig biztos volt már a dolgában. De Harris – mert jó katona volt – azt az
egy százalékot sem akarta megkockáztatni. Leakasztott a füzérről egy gránátot, és az ujját befűzte a
biztosítószeg karikájában.
 Oké, William! Mindjárt kihozlak... – Beszéd közben rántotta ki a pöcköt, nagyon-nagyon bízott
abban, hogy a hangja elnyomta a fémes neszezést onnan! De William! Előtte azonosítsd be
magad! Ki nyerte a nemzeti futballigát '97-ben?
Az ötletet – tudat alatt – alighanem a Martin dokival a régmúlt időkről folytatott beszélgetéseiből
merítette. Úgy érezte, be fog jönni.
És – bár erről á tizedesnek fogalma sem lehetett - az omlásnál lapuló Terminátor veszettül kutatni
kezdett az adatbázisaiban letárolt ezernyi információ között.
Egy célfeladatra felkészített beszivárgó memóriájában nagy valószínűséggel nem lett volna ott ez
az információ. De a Sheppard-ként bemutatkozó modellt a Skynet igyekezett az ég egy adta világon
mindenre felkészíteni. A tudáskészlete igen-igen bőséges volt.
A válasz - cirka egy másodperc múlva - kiíródott a központ vezérlő megjelenítőjére.
–A Los Angeles Lakers... - suttogta a tizedesnek a testetlen, haldokló hang a homályból.
Az illúzió széttört. A valóság látszat-szövevénye hiteltelenné vált. Az Alfa pokoli nagyot hibázott.
Elméletileg nem volt kizárt, hogy ezt a régmúltra vonatkozó kérdést valaki még meg tudja
válaszolni. De a valószínűsége pokolian csekély volt, belekalkulálva a pillanatnyi szituációjukat
egyenesen nulla.
Az amerikai felengedte a gránát oldalához szorított másodlagos biztosítókart, és gondosan kivárt
négy másodpercet. Erre azért volt szükség, nehogy a sarok mögött várakozó gép elkapja, és
visszadobja rá a bombát, mielőtt az felrobbanhatna.
A tizedes halványan elmosolyodott, egy mesteri dobással elhajította a töltetet, és a füleire
szorította a kezeit.
Martin doki Akira mellett térdelt, és úgy tartotta a lány fejét, hogy annak a szájából
akadálytalanul csoroghasson ki a felgyülemlett ragacs. A sebesült és az ápoló feje közben egészen
közel került egymáséhoz. Birsh egyszer csak úgy hallotta, hogy a sárga lány mintha szavakat
formálna az ajkaival. Odatartotta a fülét, és – nem kis örömére – ezt hallotta:
–Vizet!
Az öreg orvos szemei körül örömteli ráncok körvonalazódtak.
Volt nála víz, de esze ágában sem volt adni belőle a sebesültjének. Az olthatatlannak rémlő
szomjúságérzet a gyomorlövések „normális" velejárója volt. Akira ezt pokoli kínként élhette meg,
ugyanakkor ha most valóban kapott volna vizet, abba egészen biztosan belehalt volna. A doktor
hagyta, hogy „szenvedjen", s közben mérhetetlenül örült annak, hogy a gerillanő ismét
kommunikálni képes a külvilággal.
–Csendesen! súgta közelről a fülébe. Gyanította, hogy a lány egy percen belül ismét elveszíti majd
az eszméletét. Mindennek ellenére a „citromképű” most már nagyjából túl volt a közvetlen
életveszélyen. Hosszú hónapok állnak még előtte, amire ismét teljesen egészséges lesz, de
legalább már a gyógyulás útján botorkált.
Pontosan úgy, ahogy sejtette, Akira alig egy fél perc múlva újból elájult. A doktor óvatosan
visszafektette a lányt a földre, és az ősz halántékát a gyengén emelkedő és süllyedő mellkasára
szorította. Hallgatta az egyenetlen szívverést, és közben meghallott valami mást is.
A csatorna hátuk mögött lévő részéből fémlábak zajai közeledtek.
Közvetlenül azután, hogy az első gránátja felrobbant, Harris még kettőt küldött a hangforrás
feltételezett helye felé. Amikor a másodlagos detonáció is bekövetkezett, a tizedes oldalra és enyhén
előre gurult a csatorna padlóján. Felkapcsolta a „Trash"-re szerelt elemlámpát, és a fegyver csövét
kidugva kinézett a takarás mögül.
A fénysugára levegőben kavargó porfellegen járt virtustáncot, aztán megállapodott azon a középen
lángokban álló dolgon.
A T-800-as torzó ruháiba és szintetikus borításába belekapott a tűz. A mozgatómechanika
összevissza fröcskölte magából a hidraulikaolajat, a gép bőre pukkadozva felhólyagosodott, a
levegőben tisztán hallatszott a sülő hús sercegése.
Az Alfa még részlegesen aktív volt. Felemelte a bőrrel már csak foltokban borított fémkezét –
benne a rohamkarabéllyal – és megpróbálta becélozni a fényforrás helyét.
Ám Harris gyorsabb volt. A „Trash" felugatott, a T-800-as szorításából minthogyha láthatatlan
kezek tépték volna ki a fegyvert. Az M16-os tönkrelőtt mechanikával zuhant csörömpölve a földre.
Harris visszabújt a fedezéke mögé, és kiélesített egy újabb gránátot.
Most, hogy már látta a gépet és a terepet, pontosan tudta, mit kell tennie.
Kihajolt a sarok mögül, és elhajította a kézigránátot. Ezúttal azonban nem a gépet vagy a

44
közvetlen környezetét célozta meg.
A tojásdad forma egyenesen a 800-as Alfa mögötti omlás tövéhez repült.
A detonáció kisöpörte az omlás ingatag támaszát. A betontörmelékek és a beszakadt föld irtózatos
masszaként zúdult alá.
Martin Birsh-t szinte sokkolta a rémület.
És ha az iménti felfedezése még nem lett volna elég, egyszerre elölről – amerre a tizedest elmenni
látta – robbanások dörgései hangzottak fel.
Martin nem tudta, milyen messze lehetnek azok a gépek. De azt tudta, hogy miért jönnek.
Késlekedés nélkül az eszméletlen lány hóna alá nyúlt, és félig felemelve, félig a földön húzva rák
módjára hátrálni kezdett vele a sötétben.
Megpróbált olyan gyors lenni, amilyen csak tudott. És nagyon bízott abban, hogy az előnye kitart
addig, amíg utoléri Harrist.

17. Harris
Los Angeles, valahol a föld alatti
csatornarendszerekben, 2029. január 15.
A tizedes egy hatalmas, romok szülte törmelékkupac előtt állt, és az elemlámpája fényében
gyanakodva vizsgálta azt.
Az Alfa valahol odabent volt. Harris azt nem tudta, hogy él-e még - elméletileg akár még mindig
aktív lehetett -, de azt biztosra vette, hogy öt percnél hosszabb idejébe kerül majd, amíg
kikászálódik onnan.
Van tehát háromszáz másodperce.
Gyorsan begyalogolt egy darabon a két még ismeretlen, azonos síkban nyíló járatba. Nagyon
hamar meg tudta állapítani, hogy Connor egyiken sem folytatta az útját. Arról is voltak fogalmai,
hogy nekik melyiken kell majd tovább indulniuk. De a „papnak" nyomát sem látta.
Visszakocogott az elágazáshoz, és szemügyre vette a padlóban húzódó hegesztett rácsozatot.
Látta az eltört merevítőket meg némi - ismerősnek rémlő - műanyagszilánkot impresszionista
rendetlenségben, egy darab vezetékkel körítve. Átnyújtott a kezét a lyukon, és végighúzta az ujjait a
vasrudak belső felületén. Egy kevés - az alvadás első stádiumában lévő - vért törölt le onnan velük
Connor-rejtély megoldódni látszott.
Tudva, hogy a három kézigránát felrobbantása után, a hangja kieresztésével „nagyobb" lármát
már nem okozhat, tölcsért csinált a kezéből, és leordított a lyukba:
- Tábornok!

Nem érkezett válasz. Megismételte a kiáltást, de az eredmény így sem változott meg.
A fegyverét egyfajta „karhosszabbítóként" használva, lelógatta az elemlámpát a függőleges
aknába, és megpróbálta bevilágítani.
Az eredmény siralmas volt. A függőleges zuhanás a belátható területen nem maradt abba, a
halvány fény csak a falakat világította meg, az akna alját nem érte el.
Milyen mély lehet ez a kurva lyuk?
A tizedes mögött az új törmelékhalmon finom rezdülések futottak végig. A gerilla hátrafordította
a fejét, és egy darabig összehúzott tekintettel méregette. Miután úgy ítélte, a terep egyelőre még
biztonságos, ismét az aknának szentelte a figyelmét.
Nincs kötelük. Az egymásba kapcsolt derékszíjak sem lehetnek elég hosszúak, hogy azon
másszon le. Ez a járat kétségtelenül egyirányú, ha leugrik, nincs visszaút.
Az amerikai tizedes idegesen hunyorgott. Mi a fenét csináljon most? Próbáljon meg Connor után
menni? És akkor mi lesz a dokival meg Akirával?
Egyáltalán életben van még a tábornok? Egy ilyen zuhanásban még a nyakát is törhette.
Idáig jutott a tépelődésben, amikor - szokás szerint - történt valami, ami meggyorsította a
döntését. - Harris!... Harris!...
A Doki volt az. Valahonnan a csatornából kiabált neki. A tizedes tudatalattija - mivel már nem
bírt el több krízishelyzetet - időlegesen felfüggesztette a paranoiáját, és elhitte, hogy valóban
Martin az, és nem pedig egy gép szkennelte be a hangját. A gerilla felállt, és a kiabálásnak
engedelmeskedve arrafelé futott.

A dokira alig pár méterre az elágazástól bukkant rá. Martin kimerülten lihegve Akirát vonszolta a
földön.
– Terminátor vannak mögöttünk! – zihálta, amikor a tizedes melléért. – Nem tudom, hogy mennyi.
De mindjárt a nyakunkon lesznek.

45
 Az amerikai gerilla dilemmája ezzel eldőlt. Most már ha úgy döntött volna, sem indulhatott volna
Connor után. Azt semmiképpen nem élték volna túl. Így viszont még voltak esélyeik.
Letérdelt a földre és utasította Birsh-t, hogy segítsen ismét a hátára szíjazni a lányt. Miután ez
megvolt, maga elé parancsolta az öregembert, és megindultak előre, ismét az elágazás felé.
A dokit mélyen beterelte abba az alagútba, amelyiken tovább akartak menni, és egy időre újfent
rábízta Akirát. Neki most ismét teljesen szabad mozgásra volt szüksége ahhoz, hogy véghezvihesse,
amit eltervezett.
Az elágazásnál felhasználta az összes megmaradt gránátját. Nagyon nem szívesen tette ezt, de
mindhármuk egyetlen esélye az volt, hogy ha biztosra ment. Gondosan válogatta ki azokat a
pontokat, ahová a tölteteket lerakta. Kihúzgálta a biztosítószegeket, és inaszakadtából futásnak
eredt. Még nem érte el azt a helyet, ahol a doki várakozott rá, amikor bekövetkezett a robbanás.
Alig maradt ideje hasra vetni magát, és a kezével eltakarni a fejét.
Ha a gránátok egy egyenes alagútszakaszban explodáltak volna, a fellépő lökéshullám
gyakorlatilag csak két irányba terjedhetett volna, előre és hátra. Ekkor Harris teste hasonlóképpen
viselkedett volna, mint egy lövedék a fegyvercsőben. Még így is, hogy – az omlást nem tekintve –
négy járat vezethette el a nyomást, a tizedes úgy érezte, hogy egy orkán söpör át fölötte.
A betonfalak megremegtek. A félig már betemetett útelágazásba omlani kezdett befelé a föld. És
ez alkalommal nem „csak úgy, egy kicsit". Hanem szinte megállíthatatlanul.
Amire a rezgések abbamaradtak és a nyomás is kiegyenlítődött, Harris feltápászkodott a földről.
Letakarította magáról a koszt, és a kezében a fáradtan lógó „Trash"-sel elindult megkeresni a
doktort.
Valami tompa ürességet érzett belül. Connor valószínűleg meghalt. Ők nem segítettek rajta mert
nem segíthettek rajta -, de ez végső soron semmin nem változtatott. A tizedesnek mostanra
végképp elege lett mindenből. Még afölött sem tudott ölömet érezni, hogy sikeresen elszigetelték
magukat a kiborgoktól, és nagy valószínűséggel innentől kezdve tiszta lesz az útjuk hazafelé.
Amikor beérte, Martin Birsfi elújságolta neki, hogy Akira nem olyan régen egy időre magához
tért. Harris erre sem válaszolt semmit.
A három ember szótlanul menetelt tovább a föld alatt. Bár nekik erről fogalmuk sem volt, a
környezetükben lévő radioaktivitás most már kiveszőben volt, az értéke húsz RAD alá csökkent.
Az Oktogon Bázis képzeletbeli, remegő délibábja egyre jobban kezdett anyagiasulni. Most már
nem egy távoli, majdan bekövetkező esemény volt, hogy előbb-utóbb elérik, hanem az egyre
kézzelfoghatóbbá váló valóság.

18. Kitörés
Los Angeles, Halálzóna, 2029. január 15.
Az Abrams csendesen pihent a félhomályban. Sötét testét kosz borította, az évtizedek alatt
rárakódott por a működésképtelenség képzetét sugallták. Waldon Greenheart azonban szerelőnek
sem volt utolsó, s bár a tank legtöbb műszere idegennek tetszett a számára, mégis percek alatt
sikerült életre keltenie a hatalmas gépezetet, s lefuttatnia rajta néhány önellenőrző rutint.
A tanknak volt egy nagy előnye: a butuska "vezérlő elektronikája – a fedélzeti számítógépe" –
teljesen független volt a Skynettől. Semmiféle rádióhullámos megoldással vagy egyéb módon nem
lehetett befolyásolni a működését. Illetve eggyel mindenképp: egy pontos találattal.
A lövegtorony tetején most egy meglehetősen izgatott indonéz nő felsőteste bukkant ki, és
sürgetően integetett a tank rohanó másik két alak felé.
–Szedjétek a seggeteket!
Waldon felugrott az Abrams oldalára, és Snake kezébe nyomta a monitort.
–Nesze! – lihegte.
–Nahát, Greenheart, ez igazán kedves tőled! – motyogta a nő, és beemelte a monitort a tankba.
Másodiknak a szünetmentes tápegységet kapta meg.
Beszállás! - adta ki aztán a parancsot Waldon, és jó példával járva elöl, csakhamar eltűnt a tank
belsejében.
Odabent szűkös volt a hely, sokkal kisebb, mint amire a külső méretek utaltak. Ám aki kuporgott
már Terminátorok elől meghúzódva összedőlt házak vagy gyufaszálként egymáson fekvő
acélgerendák alatt, az akár még tágasnak is érezhette a tank belső terét. És főleg biztonságosnak.
Waldon és Snake átéltek már hasonlókat, Natalie pedig nem zúgolódott. Inkább mindannyian
lehámozták magukról a golyóálló mellényeket ezzel lényegesen „soványabbá" váltak –, és
bedobálták őket a lövegtorony aljába.
A gerillák már akkor felmérték a tank rendelkezésre álló készleteit, amikor Snake vezetésével
bejutottak az elfalazott helyre. A löveg, egy gránátvető és egy 7.62-es géppuska alkotta az Abrams
tűzerejét, amikhez – nem elhanyagolandó – muníciójuk is volt.

46
 Mindenki bent van? – kérdezte kisvártatva a fiú, miközben elégedetten beleszagolt a kicsit
dohos levegőbe.
–Greenheart, te ilyen közelről büdös vagy! – motyogta Snake, majd egy beletörődő sóhajjal
előremászott a pilótaállásba.
Waldon a lövegtoronyba kapaszkodott fel, Natalie pedig megpróbálta magát meghúzni valahol a
fiú lábainál.
–Vigyázz majd, hogy hová lépsz! – szólt fel a feje fölé, és hozzákezdett, hogy üzembe helyezze a
zsákmányolt számítógépet.
–Sofőr! ordította előre Greenheart. – Az első emberi bázisra, legyen szíves!
Vegyétek fel a gégemikrofonokat, és a fejhallgatókat! – kiabálta vissza az indonéz – mindjárt
beindítom a motort.
A gépek háborúja óta sok nemzedék nőtt már fel – a nagymértékű halandóság miatt a fiatalokból
gyorsan felnőtt lett. Az emberek sok mindent elfelejtettek, ám az ösztöneik tökéletesedtek, s olyan
képességek bukkantak felszínre bennük, amiről a XX. század végén a legtöbb civil nem is
álmodhatott. Ezen képességek közé tartozott az is, hogy szinte minden gerilla már kora
gyermekkorától. kezdve olyan beható műszaki ismereteket szerzett elsősorban a kiborgok és a
fegyvereik terén, ami a XX. században a „szerelő" szakma teljes kipusztulásához vezetett volna.
Aki túl akarta élni, annak ismernie kellett a Terminátorok gyenge pontjait, illetve azt, hogy
szükség esetén miként zsákmányolhat fegyvereket a kiborgoktól. A gerillák legtöbb
fegyverújdonsága a harctéren zsákmányolt fegyverek alapján készült, technikusaik az emberi test
felépítésének és teherbírásának függvényében dolgozták át a lopott terveket.
A „műszaki ösztön" elsajátítása mellett a szájhagyomány volt a második, aminek alapján a gerillák
megismerhették a különböző fegyverek kezelési elméletét. A kihalófélben lévő idősebb generáció
soha nem volt rest megosztani a tudását a kíváncsiakkal - és érdeklődők is akadtak elegen. A
földalatti bázisok mélyén öregemberek tartottak spontán elméleti oktatásokat.
Tőlük rengeteg mindent lehetett tanulni. Volt katonák létező, de a XXI. századiak számára már
elvesztett eszközöket rajzoltak le papírra, és megpróbálták a lehető legszemléletesebben bemutatni a
használatukat. Fegyverek kezelése, járművek vezetése, számítástechnikai eszközök használata. A
megszerezhető tudás skálája ezernyi hasznos és haszontalan dolgot ölelt fel.
Akadtak olyan tanítómesterek, akiknek ily módon valami sajátságos hírnév-féleségre sikerült szert
tenniük a fiatalabbak körében. Efféle alak volt Martin Birsh is, akitől sebek összevarrását, törések
sínberakását, ficamok helyretételét tehetett megtanulni. Martin doki különös alak volt, de a fajtáját
tekintve a legkülönösebb. A Vipera Bázison élt egy Kowalsky nevű félszemű öregember, aki fiatal
korában egy repülőgép-anyahajón szolgált. Az Ítélet Napján már nem volt katona - egészségügyi
okból szerelték le –, de a mai napig azzal kérkedett, hogy ha lenne rá alkalma, még most is
elvezetne egy szuperszonikus vadászgépet. John Connor pedig – az anyjának köszönhetően – maga
volt a harcászati ismeretek két lábon járó tárháza.
Snake is maga mögött tudott már egy-két ilyen tanítómestert. S ennek a múltjának köszönhetően
most meglepően pontos fogalmai voltak arról, hogyan bírhatja munkára az Abramst.
A hatalmas fémmonstrum dízelmotorjai feldübögtek. Az utastérben fülsüketítő lárma támadt. Snake
a füleire illesztette a hallgatókat, és beleszólt gégemikrofonba:
–Indulhatunk, fiatalok?
Két recsegő „igen" érkezett válaszul.
Snake nekifeszült az áttételeket biztosító karnak. Karistoló nyikorgás hallatszott, és a tankon egy
jókora rándulás futott végig. Natalie elharapta a nyelvét, Waldon beütötte a homlokát a
lövegtoronyba. Az Abrams csikorgó fémes lármával megindult előre.
–Megyünk! – üvöltött fel hátul diadalittasan Greenheart.
–Hogy jutunk ki az épületből? – szólt bele a zártláncú rádióba sokkal higgadtabban O'Hara. A feje
fölött Greenheart tétován megvonta a vállát.
Talán azon a folyosón keresztül, amin ide lejöttünk... - válaszolta tanácstalanul, majd hirtelen
elvigyorodott, és ismét az indokoltnál hangosabbra eresztette a hangját. – Hagyd a folyosót, Snake!
A fal mögött van egy lejtős rámpa! Akkor bukkantam rá, miközben muníciót kerestem.
Valószínűleg egyenesen a felszínre vezet.
- Elég széles az a járat? ráncolta a homlokát Snake. - Nem szeretnék az út felénél rájönni, hogy
zsákutca, és nem tudunk megfordulni, mert beszorultunk. Nem, mintha nem bíznék benned,
Greenheart, de igazán nem szívlelném, ha egy ilyen hülyeség miatt vesztenénk el a
csotrogányunkat.
- Nem jártam végig az egészet - felelte óvatosa a fiú. - De amennyire meg tudtam állapítani,
kifér rajta a tank. És az a járat legalább biztosan kifelé vezet. Persze ha a túlsó végét törmelék

47
 borítja, akkor tényleg zsákutcába futhatunk. De én bízom a te szerencsédben.
- Az én szerencsémben? - kérdezett vissza somolyogva Snake, miközben gázt adott. Az Abrams
gyorsulni kezdett.
- Begombolkozni! vezényelt az indonéz.
- Tessék? - nyögött bele döbbenten a mutáns lány az éterbe.
- Ez egy páncélos szleng. Azt jelenti, hogy zárjátok be a lövegtornyot.
- Már meg is történt. Mindjárt megtöltöm a löveget is.
- Remek! Akkor most kapaszkodjatok!
Az Abrams - végképp felébredve a hosszú évtizedes Csipkerózsika-álomból - csikorogva,
csattogva törtetett előre a fal felé. Alkotói munkáját dicsérte, hogy a kijelzők mutatói közül egy sem
kezdett el kúszni a skála vörös sávokban végződő jobb oldala felé. A tank - a gépi precizitással
véghez vitt konzerválás nyomán - károsodások nélkül vészelte át az elmúlt éveket.
- Mindjárt a falnál vagyunk! - mondta Snake.
- Te jössz, Greenheart!
A fiú munkához látott.
A lövegtorony lassan fordulni kezdett, alaposan megijesztve ezzel Natalie-t. A tank csöve csak
akadályozná őket a fal áttörésében - meg is sérülhetett volna -, ezért azt Waldon egy száznyolcvan
fokos el a haladási irányukkal ellenkező irányba fordította. Az Abrams eleje úgy törte keresztül a
rámpához vezető falat, mintha az nem vasbetonból, hanem papírmaséból készült volna, a
lánctalpak alatt porrá omlottak szét a kisebb betondarabok.
Natalie a kezdeti másodpercek megilletődöttsége után egyre nagyobb kedvvel nézte a körülötte
zajló eseményeket. Igaz, Snake még korántsem sajátította el a vezetés összes trükkét és fortélyát - s
ennek eredményeként O'Hara nyelvén egyre több harapott seb díszelgett -, de az indonéz nőnek azt
kétségtelenül sikerült elérnie, hogy nagyjából abba az irányba haladtak, amerre menni akartak.
A rámpa meredeknek tűnt, ám a tankokat az alkotóik nem csak sík terepre tervezték. Bár pontos
információk, műszaki leírások nem álltak a gerillák rendelkezésére, már az első próbálkozásnál
kiderült, hogy a meredek dőlésszög ellenére ki fognak jutni innen. A motorok hangján semmiféle
erőlködést nem lehetett hallani, amikor felhajtottak a rámpára. Lendület- vagy sebességvesztés
nélkül haladtak felfelé.
- Sohasem mondtad, hogy ilyen jól vezetsz tankot! - tréfálkozott a lány, miközben a
zsákmányolt klaviatúrát összekötötte a terminállal. Azok az istenverte golyóálló mellények
állandóan az útjában voltak.
- Sohasem kérdezted! - válaszolta Snake a hangjában azzal a mindannyiukra jellemző túláradó
boldogsággal, melyet a sikeres indulásuk miatt talán érzett a leginkább.

Waldon hallgatott. A lövegtorony kezelőszerveivel ismerkedett, és megpróbálta kitalálni, mihez

kezdjen majd, ha odakint lőnie kell valamire.
Aktiválom az időzítőket! – szólalt meg Snake. Szűk öt percen belül berobbannak a tölteteink!
Az Abrams a rámpa felénél tarthatott.
Natalie jókedvűen mosolyogva összecsatlakoztatta a klaviatúrát és a terminált, majd lekuporodva
oldalra csúszkált, hogy hozzáférhessen az odébb heverő monitorához. Ez volt az utolsó munkafázis,
ezt befejezi, bekapcsolhatja a gépet. Két oldali megmarkolta a kijelzőt, és közelebb rángatta
magához.
Ahogy a tévéforma tárgy elmozdult az iménti helyéről, a mögötte feltáruló lyukban mintha
megmozdult volna valami. Natalie kíváncsian és értetlenül hajolt előre. Bebámult a résbe, de
közben egésze bizonyosra vette, hogy csak a szeme csalta meg.
Tévedett.
Tulajdonképpen mindannyian tévedtek, nem csak a gerillák, de az odakint lesben álló kiborgok is.
Két Ezüsthernyó valóban elpusztult a fegyvergyár szellőztető rendszereiben. Sőt, a feltételezések
több mint hatvanhat százalékban váltak be, mert a harmadik hernyó is erősen megsérült.
Ennek ellenére sikeresen bejutott az épületbe.
És mindenféle nehézség nélkül rejtőzött el a tankban az egyetlen helyen, amelyről biztosan tudta,
hogy előbb-utóbb megfordulnak majd benne a behatolók. És az egyetlen helyen, ahol a gerilláknak
soha az eszükbe sem jutott volna keresni.
Natalie O'Hara kétségbeesetten sikoltott fel.

19. Az Ezüsthernyó
Los Angeles, a D14-es objektumban, 2029. január 15.

48
A tankban lapuló Ezüsthernyó rendszerei alig ötven százalékban maradtak működőképesek. A
hengeres testű kiborg a befelé vezető útja során már átélt egy frontális és testbevágó találkozást az
egyik szellőzőakna légcserélő ventillátorával. A lapát, a géptörzs hátulsó harmadának csapódott
neki. Átvágta a gépet, mint egy kukacot, és alaposan összeroncsolta a kritikus rész működtető
mechanizmusait. Gyakorlatilag az is kész csoda volt, hogy a hernyó egyáltalán még valamilyen
szinten működőképes maradt – s ez a „csoda" jobbára annak volt betudható, hogy a lapát nem
találta el a belsejében lapuló robbanótölteteket.
A gép – miután bemászott a tankba – megpróbált elrejtőzni. A központi vezérlőnek szüksége lett
volna némi időre, hogy lefuttassa az önjavító programokat. A hernyó a lövegtorony mozgató-
szerkezetének elemei közé siklott be, és ott próbált meglapulni.
A rejtekhely azonban tiszavirág-életűnek bizonyult. A tank humán kezelői ugyanis mozgásba hozták
a lövegtornyot, így az ezer lábon járó bombának - amennyiben nem akart összelapulni – nem olt
más választása, mint az ismételt helyváltoztatás. Így került Natalie monitora mögé.
A központi vezérlőnek még nem állt szándékában harci üzemmódba lépni. Az Ezüsthernyók csak
egy támadást intézhettek az emberek ellen – amikor felrobbantották magukat –, s a gyantákba
égetett programrutinok azt követelték a géptől, hogy próbáljon maximális hatásfokkal működni.
Azaz – kissé emberibb nyelvre lefordítva – likvidálja mind a három humánt.
A hernyó - mint említettük – arra várt, hogy fussanak az önjavító rutinjai. A várakozásának az
vetett véget, hogy Natalie O'Hara akaratlanul rátalált.
A központi vezérlő detektálta a lelepleződése tényét. Késlekedés nélkül megszakította a futó
programok működését, harckészültségbe lépett, és aktiválta magában az önmegsemmisítő
szerkezetet.
Mindez alig négy másodpercet vett igénybe.
Natalie O'Hara kétségbeesetten sikoltott fel. – Waldon! Vigyázz!
Az Abrams zártláncú kommunikációs rendszer mentette meg az életüket. Ha nincsenek a
fülhallgatók és a gégemikrofonok, Greenheart - a lárma miatt - soha nem hallja meg a lány
sikolyát.
De végül is meghallotta.
Waldon azonnal a lány mellett termett. Látta, hogy az a rémülettől üvegessé dermedt szemmel
mered valahová a szögletes belsőtér árnyékaiba. Ő maga is odakapta a tekintetét, és...
...és meglátott ott valami acélosan - ezüstösen – villogó, mozgó dolgot.
Habozás nélkül cselekedett. Tulajdonképpen az elméje még nem látta át a dolgokat - az eszével
még nem tudta, mi történik körülötte –, de a jó gerillák, főként a fenegyerekek, ösztönösen is
tudnak döntéseket hozni.
Waldon Greenheart oldalra nyúlt, és felkapta a lövegtorony aljába pakolt kevlar-betétes golyóálló
mellényeiket. Reflexszerűen rádobta őket a „lyukra", azaz az Ezüsthernyó általuk is látható részére.
Aztán – félig ülve, félig hanyatt esve – keményén rátaposott a lábaival.
Ekkor ért véget a negyedik másodperc.
A robbanás fülsüketítő volt.
Az Ezüsthernyók teste bordázott volt: A belsejükben lévő robbanóanyag összetétele nem a
hőhatásra volt kihegyezve, hanem arra, hogy minél több repeszre vethesse szét a gép vázát.
A srapnelek tervezett szóródási iránya félgömb alakú volt. Ezt a félgömböt most jó nyolcvanöt
százalékban lefogta a tank belső páncélzata.
A maradék tizenöt százalékra kerültek a golyóálló mellények és Waldon Greenheart lába.
A detonáció dörrenése után valami olyasmi hang következett, mintha egy bekötözött szemű
részeget bezártak volna egy xilofonnal teli szobába. A repeszek tucatjai pattogtak ide-oda a tank
vastag páncélzatán, a lökéshullám lendületétől hajtva és minduntalan gellert kapva.
A gerillakölyök közben úgy érezte, mintha valaki jól a talpai alá rúgott volna. Waldon tudta, hogy
jó pár repeszszilánknak lehetett elég energiája beleékelődni a páncéllemezekbe – és ezekkel
legalább már nem lesz gondjuk.
A maradékkal viszont annál több.
Legalább három másodperc telt el idegtépő bizonytalanságban. Snake közben kétségbeesetten
kiabált a rádión, azt tudakolván, mi történt hátul. Senkinek nem volt ideje válaszolni neki.
Aztán a tébolyult xilofonkoncertnek néhány utolsó csendüléssel vége szakadt.
Greenheart észrevette, hogy vérzik.
Óvatosan levette a lábait a mellényekről. A mögöttük feltáruló nyílásból jellegzetes, fanyar,
égett plasztik-szag tódult ki, némi pernye és füst.
Waldon szemügyre vette a lábait.
A seb a bal vádliján volt: Körülbelül arasznyi hosszú és legalább három centi mély. Fájni nem fáj
Még nem.

49
 Ezután oldalra fordult, és a tekintetével Natalie után kutatott. A lány ott volt mellette, alig
karnyújtásnyi távolságban. A szemei hitetlenül tágra nyíltak, a szája ezzel szemben késpengényivé
szorult: össze, és patakokban csorgott róla a víz.
Jól vagy? – kérdezte tőle bizonytalanul a gerilla.
O'Hara - láthatólag képtelenül arra, hogy megszólaljon – reszketve bólintott. Waldon a torkához
szorította a gégemikrofont.
–Snake! – szólt bele rekedtes hangon. -- Van két hírem meg egy kérésem!
–Mi történt?! – csattant bele a fülébe az indonéz nő ideges hangja. – Jól vagytok?!
–Az egyik hír az, hogy élünk – válaszolta Waldon. – A másik az, hogy tönkretettem a golyóálló
mellényeinket. Kérni pedig azt szeretném, hogy csókold meg helyettem a szerencse-amulettedet!
Greenheart vigyorogva eresztette el a mikrofont. A lába ugyan éppen most kezdett el pokolian
hasogatni, de legalább az az elégtétel megmaradt neki, hogy ismét sikerült fenegyerek módjára
viselkednie.
Vigyorgott, miközben észre sem vette, hogy O'Hara az iménti sokktól és ijedtségtől a sírás
határán áll. És nagyon-de-nagyon vágyik arra, hogy valaki biztatóan átölelje.
Hiába, no, Greenheart az élete egyik legnagyobb lehetőségét szalasztotta el akkor.
Az Abrams még mindig felfelé robogott az emelkedőn.
–Mi van a tankkal? Érte valami károsodás?! – tudakolta a fiú.
–Nem tudom! - jött a válasz elölről. – A műszerek egyelőre nem jeleznek semmi változást!
–Megálljunk?
–Francokat! Ketyeg az idő! Három perc múlva robban a bomba!
Greenheart az öklére támasztotta a homlokát.
–Nem szívesen mondok ilyet, de azt hiszem, össze kellene varrnom a lábamat.
–A detonátorokat már nem tudom leállítani a rádióval! – érkezett Snake hangja a fülhallgatóból. –
Annyi időnk pedig nincs, hogy visszamenjünk, és kézzel kapcsoljuk ki őket! Nem állhatunk meg,
Greenheart, különben a fejünkre omlik az épület!
–Kurva jó! – üvöltötte el magát Waldon: – Elárulnád, mit csináljak most?!
–Próbáld összevarrni a lábad! – Snake viszonylag higgadtan válaszolt. – Méghozzá nagyon-
nagyon gyorsan! Ha kiérünk a felszínre, szükségem lesz valakire, aki a lövegtornyot kezeli!
Greenheart a derekához nyúlt és leoldotta az övét. Gyorsan hurkot csinált belőle, és beledugta a
bal lábát. A bőrszíjat a térde alá húzta föl, keményen összeszorította a fogait, és megrántotta az öv
szabadon lógó végét. A hurok megszorult.
–Maradt még valakinél fájdalomcsillapító? – sóhajtotta bele ernyedten az éterbe.
–Sajnálom, kölyök. Mindet odaadtuk Osbornenak...
Waldon minden további szó nélkül fölegyenesedett, és megpróbált talpra állni. A seb a lábán
kegyetlenül vérzett. Nem ütőeres vérzés volt, de azért elég cudar.
–Egy időre rendbe hoztam magam, Snake! – dünnyögte bele Waldon a kommunikációs
rendszerbe. Már bújok vissza a lövegtoronyba!
–Kitartás, kölyök! Most rajtunk múlik minden!

20. Közjáték
Valahol a Csendes-óceánon, mérföldekre az Egyesült Államok nyugati partjától
2029. január 15.
Greenheart egy pillanatra megállt, és visszanézett Natalie-ra.
– Semmi gond, öcsi – mondta neki. – Azért még megcsináljuk.
A lány bátortalanul mosolygott vissza rá.
Az Abrams elérte az emelkedő tetejét. A talaj még itt sem vált vízszintessé, de már jóval enyhébb
szögben emelkedett. Az egész valahogy olyan hirtelen következett be, hogy a belsejében utazó – és
éppen a jókora felfordulás nyomaival küzdő – legénységét szinte meglepetésszerűen érte a dolog.
Snake ekkor már gyanítani kezdte, hogy ez az „alagút" valójában nem is alagút, hanem valami
egészen más. A tank sebessége – lévén már nem kellett akkora erőt fordítania a kapaszkodásra –
néhány mérföld per órával megugrott.
Snake látta, hogy a járat az emelkedő után véget ér. Egy romos, törmelékes fal jelent meg előttük
szinte a semmiből. Gyorsan az órájára pillantott, és megállapította, hogy alig egy percük van még a
robbanásig.
Gondolkozás nélkül még több gázt adott, és magában azon fohászkodott, hogy ismét a vasbeton
legyen az, ami enged.
A tank cirka negyvenöt mérföldes sebességgel robogott neki a falnak.

50
 Jóval távolabb a XXI. századi történelem íróitól – a Skynettől és John Connor gerilláitól -
működésbe lépett egy harmadik erő, ami az utóbbi időben már csak igen-igen ritkán avatkozott
bele a Föld bolygó mindennapi életének menetébe. Olyan erő volt ez, mely sokkal nagyobb és
másabb változtatásokat vihetett végbe a gépek korszakának társadalmában, mint az emberiség
maradványa vagy az új civilizáció titánvázas letéteményesei.
Ez a harmadik erő nem bírt értelemmel. Képes volt ugyan válaszolni a háborúzó felek bizonyos
cselekedeteire, de ezt nem akarattal tette, csupán a newtoni törvény ősi tétele, a hatás-ellenhatás
elve szerint.
A hatást a mi esetünkben az Árnyék Bázis fölött robbantott nukleáris töltet szolgáltatta. A
harmadik erő – a természet – válaszreakciója pedig egy pokoli erővel tomboló nyílt tengeri
viharban materializálódott.
A háborús felek közül egyedül a Skynet volt abban a helyzetben, hogy egyáltalán tudomást
szerezhessen a vihar létrejöttéről. A gépisten a maga módján szemmel is követte az eseményeket, és
- szintén a maga módján – bosszankodott is miatta egy keveset. Számára ugyanis a természet sok
szempontból hasonlónak rémlett a halálra ítélt humán társadalomhoz.
Először is – a Skynet szerint a természet gyakorlatilag már halott volt. Minden tekintetben
pusztulásra volt ítélve, hiszen ugyanazok a csapások, amiket az emberek ellen irányzott, jókora
sebeket osztogattak a megfoghatatlan „ősanyának" is. Olyan sebeket, amiket nem élhetett volna túl
– éppen úgy nem élhette túl, mint ahogy a humánok civilizációja sem tehette volna ugyanezt... már
ha a matematikai elveket követjük.
Nos, a Skynet idővel ezt is kénytelen volt elismerni, az ősanyának valamilyen módon mégis
sikerült megúsznia a balhét. Nem halt meg, csak valamilyen módon visszavonult. Általában
ugyanazt az arcát mutatta a XXI. századnak: egy állandóan borús, eső előtti, dacosan fenyegető,
szürke arcot. Néha megpróbált úgy csinálni, mintha az évszakok között még lenne különbség, de a
Föld átbolygatott és megszürkült légköre alapjaiban akadályozta meg abban, hogy ezt a különbséget
a jelzésértéknél jobban kifejthesse. A hideg-meleg, napsütés-hó változatosságát jobbára csak a
földrajzi szélességek változásával lehetett érzékelni immár.
A viharok, amiket a Skynet nukleáris csapása váltott ki, a maguk nemében igazi kuriózumoknak
számítottak. Olyasféle deus ex machináknak – a latin kifejezésen itt a szó szerinti fordítást kell
érteni –, amelyek egyaránt jót tehettek a gépeknek és az embereknek, attól függően, hogy melyik fél
tudta jobban kiaknázni az előre ki nem számolható események hozta változásokat.
A 2029. január 15-i kijevi és ausztráliai viharok nem hoztak lényeges változást a Gépek Elleni
Háború történelmében. Az egykori Egyesült Államok nyugati partjai közelében, a Csendes-óceánon
végigdübörgő viszont igen. A tajtékhabos hullámok ugyanis egy hatalmas roncstömeget sodortak
magukkal. Egy gigantikus „fémdobozt", melynek az oldalán már alig láthatóvá kopott a legendás
„OMNIA FACIMUS" felirat.
A később bekövetkező változás kihatásai jóval túlmutatnak majd a januári ütközeteken, és ahhoz,
hogy a végbemenő eseményeket maradéktalanul átláthassuk, egy rövid időre vissza kell tekintenünk
a múltba.
A repülőgép-anyahajók kifejlesztése forradalmasította a tengeri hadviselést. A hordozók lettek a
domináns anyahajók a második világháború óta. A csatahajók ereje a nehézágyúikban rejlett,
amelyek ötven kilométer távolságból is eltalálhatták a célpontjaikat,
A hordozók a repülőgépeiknek köszönhették az erejüket. A második világháborús anyahajók
háromszáz kilométernél távolabbi célpontokat támadtak, a hidegháború alatt és után gyártottak
ezerhatszáz kilométerre is hatékonyak voltak.
A hordozóknak két meghatározó fajtája jött létre. Az egyik könnyű, kis fedélzettel (Light Carrier),
a másik a nagyfedélzetű szuperhordozó (Supercarrier) volt. Ilyennel csak az Egyesült Államok
haditengerészete rendelkezett.
Könnyű hordozója – a mi történetünk szempontjából ez a típus a fontosabb – már sokkal több
nemzetnek volt. Használták például a britek és a szovjetek, s természetesen az USA is. E hajótípus
kéttucat helikopternek vagy helyből felszálló gépnek nyújthatott otthont.
Végezetül létezett még a könnyű hordozóknak egy egészen sajátságos vállfaja is. Ezeket a
tengerészgyalogság használta, s egyszerre voltak sokkal többek és sokkal kevesebbek a közönséges
repülőgép-anyahajóknál.
Az ilyen hajók nyitható hátsófedélzettel rendelkeztek, ez pedig képessé tette őket arra, hogy
kikössenek, és felszerelést, illetve csapatokat tegyenek partra. Hatalmas raktereikben jókora
mennyiségű hadianyag fért el – gyakorlatilag bármi, ami szükséges lehetett egy partraszálláshoz
vagy egy kisebb háborúhoz. Képesek voltak az orvosi ellátás biztosítására, méghozzá nem is
akármilyen fokon. Megközelítőleg annyi orvosi felszerelés volt a fedélzeteiken, amennyivel a
kórházhajók bírtak. Akadt rajtuk négy műtő, egy negyvennyolc-ágyas kórterem, egy hússzemélyes
intenzív osztály és egy háromszáz személy befogadására alkalmas utókezelő.

51
 És persze ott volt még a repülőfedélzet és a vele járó légierő. Igaz ugyan, hogy a
tengerészgyalogság hajói nem rendelkeztek gépkilövő katapultokkal és elkapó-horgokkal – de
istenigazából nem is volt rá szükségük. Egyszerűen nem fogadtak rögzített szárnyú repülőket.
Helyette helyből felszálló gépekkel dolgoztak. Indíthattak és fogadhattak Harriereket – melyek
gyakorlatilag egyszerre voltak bombázók és vadászok, s persze helikoptereket.
A szabvány felszerelésük három helikoptertípust is magába foglalt. Az első a Bell AH-1W Super
Cobra volt, ebből 6-7 darabot állomásoztattak a fedélzeten. A második és a harmadik típus a CH-46
Sea Knight, illetve a CH-53 Sea Stallion volt. Ez utóbbiakból fajtánként 8-10 darab állt az ilyen
hajók rendelkezésére.
Az a roncs, mely a legendás „OMNIA FACIMUS" feliratot viselte magán, valamikor
zászlóvivőnek számított az ilyen „partraszálló-anyahajók" között. Nem egyszerűen csak egy volt
közülük, hanem a legnagyobb és ugyanakkor a legmozgékonyabb. Ez volt a tengerészgyalogság
szeme-fénye, a USS Saipan.

Mint az Ítélet Napja után minden jelentősebb katonai objektumnak, a Saipannak is megvolt a
saját története.
Miután a védelmi rendszer önállósította magát, és az első interkontinentális ballisztikus rakéták
útban voltak Oroszország felé, az amerikai védelmi minisztérium válságstábja – azon kevesek kis
csoportja, akik nagyjából tudták, mi történik körülöttük – megpróbálta menteni a menthetőt.
Megkísérelték elbújtatni, elrejteni a mozgatható haderejük jelentős részét, hogy majd azokkal
próbáljanak ellencsapást mérni a Skynetre. Ezen direktíva értelmében kifutási parancsot adtak
minden pillanatnyilag kikötőben vagy partközelben tartózkodó hadihajójuknak.
Nagyon keveset indíthattak el. A Saipan egyike volt az indítható hajóknak, a nagyjavítása
végeztével, utánpótlás-vételezés miatt tartózkodott a nyugati part közvetlen közelében, a szokott
köteléke nélkül, gyakorlatilag egyedül.
A hajó megkapta a válságstáb-parancsát – az utolsó parancsot, ami még átjuthatott a műholdakon,
mielőtt a Skynet bekebelezte volna a kommunikációs rendszert –, és annak értelmében a nyílt víz
felé fordította az orrát.
Ezek után a hajón tartózkodó legénység harminchat, számukra teljesen eseménytelen órát élt át.
Voltak fogalmaik arról, hogy mi történik az Egyesült Államokban (úgy vélték, a tervezett további
NATO bővítés heccelte fel ennyire az oroszokat) –, de a kapott parancsoknak megfelelően
várakoztak. Fogalmuk sem lehetett arról, hogy időközben az őket irányító válságstáb tagjai rég
elpusztultak egy gépi precizitással ledobott robbanásában. Ok csak vártak, hogy legyen végre
valaki, aki irányítja őket.

Harminchat óra múltán erőtlen támadás érte őket egy arra keveredett orosz vadászrepülőgép-
köteléktől. A Saipan elvesztett egy Harriert, egyébként meglepően simán megúszta a találkozást. Az
az aprócska csatározás egyike volt azon hadmozdulatoknak, melyek tökéletesen jellemezték a
különböző nemzetek hadseregei egymáshoz viszonyított hozzáállását azokban a napokban.
A Saipan legénysége két nappal később – parancs nélkül – megfordította a hajót, és visszaindult
az Egyesült Államok partjai felé.
Ekkor érte őket a második támadás. De ezek már nem az oroszok voltak. Hanem a Skynet által
vezérelt F-117-es és B-1-es lopakodók, gyakorlatilag az első Terminátorok.
A Saipan csúnyán kikapott. A légi kötelékek még fel sem szállhattak, mikorra a hajótest már több
találatot kapott, és megroppant. A Skynet vezérelte harci gépek még kioldottak egy-két töltetet –
többek között a hajóra dobtak egy hivatalos állásfoglalás szerint nem létező, az immunrendszerre
ható biológiai fegyvert –, majd amilyen váratlanul jöttek, odébb is álltak.
A Saipannak ezzel vége volt. A hajó a menetirány szerint jobbra és tatirányba megdőlt, s lassan
süllyedt, a rajtalévő emberek pedig megfertőződték egy gyorsan mutáló vírussal.
Az emberek meghaltak, a gépek pedig nem jöttek vissza, hogy megnézzék, mi történt az egyszer
már kiiktatott célpontjukkal. A Saipannak soha többé nem hallotta hírét senki, és ez arra engedett
következtetni, hogy a tengerészgyalogság egyik legütőképesebb harci járműve ugyanarra a sorsra
jutott, mint a többi repülőgép-anyahajó.
A következtetések ez alkalommal tévedtek. A Saipan süllyedése ugyanis cirka tizenhárom óra
múltán abbamaradt... csak éppen senki nem volt már ott, hogy ezt láthassa. A roncs még csak nem is
lebegő ronccsá vált, meglepően sok kilátszott belőle a vízszint fölé.
És az idő ismét csak telt.
A Skynet sikeresen felszámolta a különféle nemzetek hadsereg-maradékait melyek a zűrzavar
tévedésében kezdetben még egymással is háborúztak és internálótáborokba szállította a humán
civilizáció maradékát.

52
 A Saipan pedig éveken át ide-oda sodródott a különféle tengeri áramlatokban. Az utazása vége
egy óceáni „holttérség" volt, ahol a vizet nem fodrozták erősebb hullámok. A hajó – még ha nem
is a szó szerinti értelmezésben véve – megfeneklett. Óriási erőknek kellett működésbe lépniük
ahhoz, hogy irtózatos tömeget újra mozgásba lehessen lendíteni.
Ez az erő - mint említettük - 2029. január 15-én kelt életre. A Csendes-óceáni vihar felébresztette a
hajóroncsot évtizedes nyugalmából. A Saipan úton volt ahhoz, hogy befejezhesse, amit harminckét
évvel ezelőtt kezdett el: elérni az Egyesült Államok nyugati partjait.
A Skynet, ha tudta volna, micsoda lőszerkészlet, fegyverarzenál és orvosi műszerezettség utazik a
hullámok hátán a kontinens partjai felé, aligha sajnálta volna a felszerelés- és gépáldozatot, hogy
Terminátorokat irányítson a tomboló viharba, és rommá lövesse velük a kísértethajót, mielőtt az
befejezhetné utazását.
De még egy gépisten sem tudhatott mindent. És közvetve, jóval később ez a tudatlanság vezetett a
non-humán civilizáció letéteményese pusztulásához. Erre a történetre azonban nem itt és nem
most került sort.
21. Fém a fémmel
Los Angeles, Halálzóna, 2029. január 15.
A lassan kavargó nappali porban ezüstös testű alak várakozott. Hideg vörössel izzó tekintettel
pásztázta a terepet, a vizuális érzékelők maximális hatásfokon üzemeltek. A kezében tartott jó
harmincöt kilogrammos fegyver csöve rezzenéstelenül, meredt az elemzések által
legvalószínűbbnek tartott felbukkanási pontra, egy kiborgnak nem esik nehezére órákon át célra
tartani. Mint ahogy a várakozás sem okoz problémákat. A türelem mellett az összehangoltság és a
fegyelem a legfőbb erényük.
A Skynet ugyan nem foglalkozhatott személyesen a fegyvergyár elleni megtorló akcióval, ám
jelentős erőforrásokat szabadított fel a siker érdekében. S bár az invázió minden személyes
kapacitását lekötötte, fenntartott egy közvetlen információs csatornát, melyen az előkészített akció
sikeres befejezését jelentik majd neki.
A Halálzóna talán még sohasem volt olyannyira kihalt, mint jelenleg. A három behatolón kívül
mindössze két HK és tizennégy Terminator mozgott pillanatnyilag a szektor határain belül. Persze
akadt néhány alacsonyabb harckészültségű kiborg, ám ezek képtelenek voltak elhagyni jelenlegi
pozíciójukat, így a stratégiai egységek nem irányították őket a hadműveleti területre.
A Terminátor lassan oldalra fordította a fejét, és erősebb fokozatra kapcsolta a radarszisztémáit.
Gyanús zajokat hallott, melyeket egyelőre képtelen volt azonosítani az adatbázisaiban tárolt
információkkal. Az állandó rádióhullámos kapcsolatnak köszönhetően a többi kiborg nyomban
értesült mindenről, ami a társaikkal történik. Így ebben a pillanatban másfél tucat keresőrutin
pörgette végig az adatbázisokat a hangok eredetét kutatva, miközben a stratégiai vezérlőmodul
emelt prioritású kéréssel fordult a központi adatbázisokhoz, ahol több tízezer különféle hangminta
volt eltárolva. Az egyikük azt jelentette vissza, hogy a vételezett hangminta enyhe hasonlóságot
mutat egy kamion nagyteljesítményű dízelmotorjával.
Tompa dübörgés hallatszott, és alig érezhetően remegni kezdett a Terminator lába alatt a talaj.
Apró kavicsok gördültek le arról a törmelék halomról, melyet a kiborg stratégiai
megfigyelőpontnak választott., Innen remekül átláthatta a környéket, s minthogy a társaival együtt
tökéletesen az uralmuk alatt tartották a környéket, attól sem kellett tartania, hogy egy esetleges
rakétás orvlövész leszedi.
A kiborg nem érzett idegességet. Számára az efféle emberi érzelmek ismeretlenek voltak. A
mellkasába épített központi agy mindössze megpróbálta meghatározni a rengések pontos forrását,
miközben igazított valamennyit a hidraulikus stabilizátorokon. A központi vezérlő közben
megpróbálta felbecsülni, akadhat-e némi százalékos esély arra, hogy Los Angeles – ebből a
szempontból hírhedt- városa éppen most készül átélni egy kisebb földrengést. A válasz negatív
volt. A vezérlő ezután azt becsülte meg, hogy okolhatják-e az enyhe szeizmikus rezgéseket a
humán behatolók. Tekintve, hogy az adatbázisai szerint az átlagos emberi testsúly hetven
kilogramm körül mozgott, a válasz ismét „nem" volt.
A hidraulikus stabilizátorok működésbe lépése után a kiborg számára az alig észlelhető
ingadozás megszűnt, fegyverének csöve ismét mozdulatlanul irányult a meghatározott célterületre.
A rezgések azonban nem akartak megszűnni. A központi vezérlő már-már vészriadót akart verni,
amikor az előbb feltett kérdésére egy újabb választ kapott. Az információ most nem a hang
azonosítására vonatkozott, hanem a nemrégiben történt nukleáris robbantásról értesítette. Ez
részleges magyarázatot adott a rengésekre, bár arra nem, hogy miért csupán ez az egy kiborg
észleli.
A dübörgő szeizmikus rezgés tovább erősödött, s a Terminátorba épített CPU-nak ismét
korrigálnia kellett a stabilizátorok állapotát.

53
 A gépeknek nincsenek ösztöneik, csupán adatokra támaszkodhatnak. Azt a tényt, miszerint a CPU
mégis parancsot adott a kiborgnak a pozíciója megváltoztatására, a laikusok egyféle intuíciónak
fogták volna föl. Ám valójában csak annyi történt, hogy a vezérlő egyszerűen csak
biztonságosabbnak találta a részleges eltávolodást.
A Terminátor felemelte ezüstös titánium lábát, ám letenni már nem maradt ideje. A központi agy
helyes döntést hozott, mindössze néhány másodpercet késett.
A föld megremegett, és a következő pillanatban néhány kisebb helyen beomlott. A kiborg
hasztalan küszködött a megsüllyedt lába miatti egyensúlyvesztés korrigálásán, egyszerűen esélye
sem volt rá. A talaj rohamosan süppedt, majd hirtelen fémes koccanás hallatszott, aminek
következtében a kiborg felemelkedett a levegőbe, hogy jó tizenöt méterrel arrébb érjen ismét földet.
A központi vezérlő az összeütközés következtében időlegesen leblokkolt, a kiborg belső
kijelzőjén vörös fények villantak fel, és a rendszerstátusz instabilitására vonatkozó hibaüzenetek
kezdtek szaladni felfelé a képernyőn.
A kiborg értékes tizedmásodperceket veszített.
A Terminátor elég gyors lett volna ahhoz, hogy kitérjen a föld alól felé robogó sötét fémtömeg
elől, ám a központi vezérlő ideiglenes kiesése miatt a parancsok nem tudták mozgásra bírni a
megfelelő perifériákat. Így csupán az audiovizuális érzékelői és a radarszisztémája által közvetített
adatokra támaszkodhatott, amikor az utolsó pillanatban is megpróbálta azonosítani ismeretlen
ellenfelét.
A központi agy ismét hibázott.
A föld alól kirontó Abrams Ml típusú tankot egy szokatlan formájú Fejvadásznak azonosította, s
újabb értékes tizedmásodperceket veszített azzal, hogy rádiójelekkel próbálta azonosítani magát.
Aztán minden véget ért.
A fémhegy megállíthatatlanul robogott a földön heverő kiborg felé, s bár a titánium csontváz sok
mindent kibírt, a lánctalpakra nehezedő több tonnás súly egyszerűen belelapította a talajba.
A Terminátor megszűnt létezni.

22. Technikus a tesztpályán

Los Angeles, a föld alatti csatornarendszerekben
2029. január 15.
Az első jelentősebb akadály, ami a kóborló Winn útját részben elállta, a víz volt. Poshadt, enyhén
langyos és nagyon büdös szennyvíz. Körülbelül a térde magasságáig ért. Max lepakolta a hátáról a
felszerelését, és – saját maga számára is meglepően undormentesen – belegázolt a bűzös löttybe.
Amikor odabent volt, kikaparta a zsebéből a minden gerilla alapfelszereléséhez tartozó víztisztító
tablettái, és álszent képpel beleszórta őket a pocsolyába. Fogalma sem volt arról, hogy a körömnyi
kis pasztillák milyen változásokat eredményezhetnek a lábainál hömpölygő vízszerű izében, de úgy
ítélte, ártani nem árthatnak.
Miután a kapszulák feloldódtak, Winn kivárta az előírás szerinti egy percet. Akkor visszatrappolt
a „partra", és – némi szívfájdalommal– kiszedett egy keveset az akkumulátor celláiban lapuló
kénsavból. Óvatosan ezt is beleöntötte a vízbe , közben pedig a szabad kezével finnyásan ellegyezte
az orra elől á felfelé szálló enyhe kénhidrogén-szagot.
Ennyit a sterilizálásról, gondolta magában, mialatt kibújt a ruháiból.
Először a testét mosta le. Jó alaposan dörgölte magát, csak akkor fogta el némi bizonytalanság,
amikor az arcához ért. Előbb hallatott egy hatalmas sóhajt, aztán összeszorította a szemeit, és
túlesett azon is.
Miután készen volt, kimosta a ruháit is. Visszaöltözött a súlyos, nedves göncökbe, felmálházta
magát, és immáron a legyőzhetetlen hadvezérek rendíthetetlen lépteivel gázolt tovább előre,
keresztül az összegyűlt szennyvíz földalatti taván.
Az akkumulátor jól bírta a strapát. A halogénizzó foncsortól felerősített fénye semmit nem
halványodott, amióta beért a csatornába. Valóságos világítótornyot hordozott a kezében.
Fokozatosan hatolt egyre beljebb és beljebb, mind mélyebbre a földalatti útvesztőbe. Egy
hosszabb egyenes szakasz után a talaj meredeken lejteni kezdett, és az alagút tátott szája is
keskenyebb lett valamivel. Winn - más választása nem lévén – megindult lefelé a lejtőn, magában
pedig azon gondolkozott, a felszínhez viszonyítva. körülbelül hol járhat.
A 68-as utat már jócskán maga mögött hagyta, efelől egy szemernyi kétsége sem volt. A folyosó
mintha nyugatra és egy kissé talán dél felé vitte volna. Ez az irány végül is nem mondható rossznak
– de azért nem az a tájolás volt, ami nyílegyenesen szállította volna el az egykori robbanási
övezetből.
Hamarosan elérte az első elágazást. Gyakorlatilag egy térbeli „Y" egyik szárában állt, s ránézésre
az előtte nyíló járatok közül az egyik pontosan ugyanolyan jónak rémlett, mint a másik.

54
 Max bevilágított mind a kettőbe. Az első tökéletesen üres és elhagyatott volt, ezzel szemben a
második alján néhány apró, sárgás dolog csillant meg a kocsilámpa fényében. Winn odasétált
hozzájuk, és megállt fölöttük.
Sárgaréz töltényhüvelyek feküdtek a talaj mocskában. Winn felemelt közülük egyet, lefújta róla a
koszt, és szemügyre vette. Ismerősnek rémlett.
A kisebb egy 7.62x39-es űrméretű, közepes töltetű lőszer – futottak át a technikus elméjén Akira
hajdan elhangzott magyarázó szavai. – A másik egy 7.62x51-es. Az elsőt az AK-kba és az AKM-ekbe
használhatod, a másikat a Gewehr 3A3-asokba és a CETME C-kbe...
Tehát az a dolog ott a tenyérén egy AK vagy AKM hüvely volt. Remek nyom. Tekintve, hogy az
Ítélet Napja előtt ez volt az a rohampuska-család, amiből szerte a világon magasan a legtöbbet
gyártottak, a hüvely típusa az eredeti használójáról körülbelül annyit árult el, mint a XX. században
egy, az utcán eltaposott cigarettacsikk.
Winn ide-oda gurigáztatta a tenyerén a hengerforma rézdarabot, és közben azon gondolkodott,
hogy érdemes-e követnie a nyomot.
Valami azt sugallta neki, hogy azt a töltényt emberek lőtték ki. (Winn - ha jobban ismerte volna a
fegyvereket – gyakorlatilag biztos is lehetett volna ebben. A Skynetnek rendelkezésére álltak az
egykori tengerészgyalogság és a hadsereg fegyverkészletei. Ő elsősorban ezekből szerelte fel a
gépembereit, márpedig az AK típus és rokonai eredetileg főként Eurázsiából, Európából és Kínából
származtak. Az AK47-esekből a kiborgok kezébe is jutott néhány példány, de a gerillahadtest volt
az, amelyre ez a fegyver igazán jellemző volt)
Max visszadobta a földre a hüvelyt és megindult felfelé az „Y" szárán.
Néhány lépés után már tudta, hogy alighanem szemben megy azzal az iránnyal, amin az előtte
járók haladtak. Némi - utólagos – okoskodással ezt egyáltalán nem esett nehezére megállapítani. A
katonák az Árnyék Bázisnál menekültek le a föld alá, és nagyjából arra haladtak, amerre az
Oktogon Bázis volt. Vagyis arra, amerre őt is vitte a busz. Az a gerilla – (Winn feltételezte, hogy
ember volt az illető) –, aki elhagyta azt a hüvelyt, nyilván azon az útón próbált meg visszatérni a
felszínre, ahol ő lejött. Csakhogy az a valaki csúnyán lebecsülte a sugárszennyezett övezet
átmérőjét... Jókora adag radioaktivitás várt - rá odakint... és esetleg még valami, ami kétségtelenül
megakadályozta abban, hogy visszatérjen a föld alá. Lehet, hogy egy evakuáló jármű szedte fel... de
Max inkább arra gyanakodott, hogy valami más.
Ez végső soron most mindegy volt. Ő már tudta, hogy a háta mögött lévő út nem a menekülésbe
vezet. Ugyanezt pedig nem mondhatta el az előtte-álló ismeretlenről.
A csatorna lejtésszöge most már pokolian meredek volt. Winnt pillanatról pillanatra a hanyatt
esés fenyegette. A kezében tartott reflektor fénysugara egyre bizonytalanabbul táncolt a sötétben, és
végül bekövetkezett az, amit a technikus már az első perctől gyanított. Kicsúsztak alóla a lábai, és ő
elvágódott a sötétben. Néhány méternyit csúszott lefelé, aztán sikerült a talpait a hengeres falaknak
támasztania, és megállítani a siklását.
Káromkodott, aztán felállt. Ahogy ismét előkotorta a lámpáját meg akarta vizsgálni, nem esett-e
valami baja –, a fénysugár megvillantott előtte valami fémeset.
Nem Terminator volt az, ezt rögtön meg tudta állapítani. Elsősorban abból, hogy még mindig élt.
De annak a félhomályos valaminek mindenképpen valami rendkívüli dolognak kellett lennie.
Részint csillogott, s ez kizárólag az új dolgokkal eshetett meg, részint Winn már régen letett arról,
hogy őt az életben még pozitív meglepetések is érhetik.
Arra a valamire irányozta a lámpa fényét, és hunyorogva szemügyre vette.
A tárgyak– mert, hogy nem is egy volt belőlük - hordók voltak. Olyan „közönséges", nagyjából
az ember derekáig érő hordók, amilyenekben a veszélyes vegyületeket tárolták a régi civilizáció
képviselői.
Winn felállt, és a lámpáját mint valami pajzsot maga elé tartva óvakodni kezdett a gyanús holmik
felé. A tekintete közben mindenféle feliratra bukkant.
„U.S. ARMY - EXPLOSIVES", írta az egyikük. „NAPALM-B", állt egy kicsivel alatta.
A technikus kezdett zavarba jönni. Nem olyan sokkal ezelőtt volt már alkalma találkozni ezzel a
neves vegyülettel, a nyomait még mindig az arcán viselte. Így most inkább nem akarta elhinni, amit
látott.
Odaóvakodott a tartályokhoz, és most már egészen közelről vette őket szemügyre. Valami
olyasmi nyomot keresett, ami meggyőzhette volna arról, hogy a tárolókban mégiscsak valami más
van, mint amikre a feliratuk utalt. Nos, ehelyett éppen az ellenkezőjére bukkant.
Akadt még ott ugyanis másféle holmi is. Egy öklömnyi fekete kis dobozka, az előlapján
mindenféle gombokkal, azok felett pedig egy négy-digites folyadékkristályos kijelzővel.
Az időzítő természetesen aktív volt. A számok Winn szemei előtt íródtak át h1A-ról h19-cé.
Azaz - decimális számrendszerben meghatározva – még huszonöt perc volt hátra a robbanásig.

55
 23. Odakint
Los Angeles, Halálzóna, 2029. január 15.
Snake egy hosszú pillanatig döbbenten meredt maga elé, a fülében még ott visszhangzott az a
fémes csattanás, mely alig egy másodperccel ezelőtt érte az Abramset.
–Összeütköztünk valamivel? - csilingelt a fülébe egy érdeklődő férfihang.
Snake igenlő választ adott.
–Valami fém volt a törmelék túloldalán - tette még hozzá.
Senki nem reagált a hallottakra. Túl sok esemény bekövetkezte állt a küszöbön, éppen elég volt
azokkal foglalatoskodniuk. A rejtélyes fémes koppanás – akármi is lehetett – már a múlté, nekik
pedig nem volt érkezésük a múlttal foglalatoskodni.
Az óvatoskodás és a rejtőzködés ideje lejárt. A felszínen voltak, egy dübörgő és csattogó
tankban, ráadásul fényes nappal. Snake teljes gázt adott, és megpróbált megindulni valamiféle
tisztának látszó irányba.
–Lövegtornyot előre! – kiáltotta az indonéz nő, és Waldon engedelmeskedett a parancsnak.
–Nincs értelme, hogy menekülés közben felkenődjünk egy épületre! – mondta Greenheart
higgadtan. – Kapcsolj vissza egy kicsit, Snake, és próbáljunk meg valami járható utat találni,
mielőtt a gépek rájönnek, mivel is állnak szemben.
–Majd lassítok, ha elég messzire értünk a fegyvergyártól - jelentette be a nő. – A csotrogány
vezetése az én dolgom. Te törődj a toronnyal!

Az Abrams mintegy ötven mérföld per órás sebességgel vágtázott a romos utakon, a lánctalpak
szinte felszántották maguk alatt az aszfaltot. Mindezek ellenére úgy tűnt, a fegyvergyár csak
csigalassúsággal távolodik tőlük.
Greenheart ténykedése következtében a tank csöve a lövegtoronnyal együtt lassan fordulni
kezdett, s hamarosan a menetiránynak megfelelően helyezkedett el.
Snake az óráját nézte. Még harmincöt másodperc. Ha tudják tartani a sebességüket, és továbbra is
nyílegyenesen távolodnak az épülettől, akkor majdnem nyolcszáz méterre lesznek, amikor
bekövetkezik a robbanás. Biztatóan hangzott.
A hátralévő fél perc gyakorlatilag eseménytelenül pergett le. A tank robogott, ők pedig pattanásig
feszült idegekkel várakoztak.
Aztán egyszerre lejárt az idő.
A föld a robbanás középpontjától számolva jó fél kilométeres körzetben megremegett. Az
elsődleges detonációt megszámlálhatatlanul sok kisebb követte. Repedések futottak végig a gyár
falain, lángoszlopok csaptak elő, és mindenhonnan fekete füst gomolygott az ég felé. A robbanások
szinte a földdel tették egyenlővé a Skynet fegyvergyárát. A benne lévő mintegy nyolcvannégy, a
készenlét határán álló T-800-assal egyetemben.
Hatalmas csapást mértek a gépekre.
Szinte méltó visszavágást az Árnyék Bázisért.
Az aláhulló apróbb törmelékdarabok még esőként kopogtak az Abrams oldalán, amikor Waldon
Greenheart már rikoltozott örömében.
Sikérült. Megcsinálták.
Snake vigyorgott, Natalie O'Hara pedig diadalmasan mosolyogva szemlélte a magukkal hozott
számítógépet. A kijelzőn épp most jelentek meg azok az üzenetek, melyek tudatták vele, hogy az
SDI-kapcsolatos géppel a modemes kommunikáció megszakadt. (Lévén a gép az imént
felrobbantott gyárkomplexumban maradt, ez nem volt különösebben meglepő). A lány kedvtelve
nézegette az SDI-rendszertől utolsónak fogott üzenetet. A tüzelés a műholdakról megtörtént, és a
találati visszajelzés is pozitív volt
A Gigantokat tehát találat érte. Vajon elegendőnek bizonyultak a plazmasugarak a
monstrumok elpusztításához?
A lány már éppen meg akarta osztani a jó hírt-a többiekkel, amikor a tank egyszerre lassulni
kezdett, és Snake most már egy cseppet sem boldog - hangja csendült fel az éterben.,
- Terminátorok nulla-háromnál! A balekok ránk találtak!

24. A „pap"
Los Angeles, valahol a föld alatti
csatornarendszerekben, 2029. január 15.
Amikor Harris tizedes berobbantotta maguk mögött az elágazást, istenigazából egyáltalán nem
gondolt arra, hogy mi van akkor, ha Connor mégis a függőleges kürtő alján fekszik, éppen csak

56
válaszolni nem tud. A helyzet pedig – tömören és világosan összefoglalva – ez volt.
A „pap" viszonylag szerencsésnek mondhatóan zuhant le. Nem nyársalódott fel semmire, nem is
halt szörnyet – csak a fejét ütötte be, és ebből kifolyólag egy időre elveszítette az eszméletét.
Azzal, hogy ily módon nem tudott aktívan részt venni a dolgok alakításában, egyaránt került
előnyös és hátrányos helyzetbe.
Kétségtelen előnynek számított például, hogy Harris elszigetelte őt – (meg magát és a dokit) – két
újabb kísérleti programos Alfa-szériától. A kísérleti egyedekkel tartott egyébként még egy ütött-
kopott, alig harcképes 700-as Béta is. Ez utóbbi - a Skynet tervei szerint - elsőnek érkezve rátámadt
volna a fellelt humánokra akiket a két, újonnan befutó „gerilla" mentett volna meg azzal, hogy
szitává lövi a Béta-modellt. Az Álfák ebből az alapszituációból kezdhették volna el kamatoztatni a
beszivárgási képességeiket, melyek a Skynet előzetes pszichikai elemzései szerint – fényes sikerhez
vezették volna a halálosztókat.
A mérleg másik oldalán – igen nyomós és húsbavágó érvként – ott állt viszont az, hogy Harris
tizedes gyakorlatilag rárobbantotta Connorra a kürtőt.
Az alagútrendszerbe betóduló törmeléket az elkorrodált vasrács természetesen nem bírta
feltartóztatni. Egy rövid pillanatra megakadályozta a romok alázuhanását, aztán átszakadt, és
az imént hátráltató szerepét kimondott élenjárásra cserélve maga is beleesett a függőleges
aknába.
Miközben zuhant lefelé, jobbra-balra nekiütődött az akna falainak – a maga módján
hozzájárulva a fenti zenebonához.
A „papot" a rajta végigsöpörő forró léghullám és ez a fülsüketítő lárma hozták vissza a
szédült kábultságából. Connor félig-meddig magához tért. Különösebbén nem volt tudatában
annak, hol van – de azt ösztönösen fel tudta fogni, hogy veszélyben van.
Hasra fordult, és kúszni kezdett egy olyán irányba, amelyikről úgy ítélte, távolra vezetheti a
lármától... a fölötte lévő ismeretlen veszélyforrástól.
Még jóformán ki sem ért a kürtő szája alól, ami kor a „szemétledobón" megérkezett az első
adag törmelék.
Fekete, fullasztó por árasztotta el a levegőt, föld zúdult be a lenti csatornajáratba. Az éledező
Connor most már felfogta, hogy a baj sokkal nagyobb, mint ahogy ezt előzőleg feltételezte.
Talpraküszködte magát, és réveteg, tántorgó léptekkel futni kezdett valamerre előre, kifelé az
omlás veszélyeztette területről.
A „szemétledobó" fél perccel később kiürült – megszűnt a romok leáramlása -, Connor pedig
fulladozva, köhögve a falnak vetette a hátát, majd szépen lassan lecsúszott a földre.
A kezei tétován motoszkálni kezdtek a felszerelési tárgyai között, számba vette, mi áll még a
rendelkezésére. Az Einfield IW-re szerelt elemlámpa üvege betört, a lencsét egy vastag,
függőleges repedés osztotta ketté. Bekotort a cserepek mögé, és csalódottan konstatálta, hogy az
üveggel együtt odalett az izzó is. A telepek ugyan még működőképesek maradtak, de az
elemlámpa összességében mégis használhatatlanná vált. A „pap" felszerelésének más elemei
többé-kevésbé sértetlenül úszták meg a zuhanást, mindenféle horpadások és karcolások kerültek
rájuk, de az eredeti funkciójukat így is el tudták látni.
John ösztönösen megmasszírozta a halántékát, majd hozzákezdett, hogy szemügyre vegye a saját
testét ért sérüléseket.
Amennyire meg tudta állapítani, csontja nem törött: Bordái repedhettek meg az egész mellkasa
pokolian fájt –, de levegőt venni szerencsére tudott. Testének az az oldala, amelyen „landolt", a
legkisebb nyomogatásra is heves fájdalommal reagált, Connor gyanította, hogy azok a területek
néhány óra múlva a lila és a mélykék minden színárnyalatában pompáznak majd.
Kevés híja volt, hogy John most nem nézett ki ugyanúgy, mint az a 800-as torzó, amikor
megtalálta. Ennek ellenére nem érzett megkönnyebbülést vagy hálát a gondviselés irányába.
Ugyanaz a sejtelem fogta el, mint ami mindig, ha utólag rádöbbent, hogy túl mélyen járt a halál
völgyében. Neki – ezt pontosan tudta – nem ilyen végzetet rendelt a sors. Éppen ezért a „pap" és a
halál gyakorlatilag állandó alkudozást folytattak egymással: az öreg kaszás - respektálva, hogy
Johnt néhány hónapig még nem viheti el – mindig megpróbált valami közbülső módon odaütni.
Egyszer már összeroncsolta a férfi bal arcát, aztán eltörte a lehető legkülönbözőbb csontjait,
megégette a húsát, és kanyargós forradásokat rajzolt a bőrére. Időnként kétséges volt, hogy ez a
sajátságos életbiztosítás áldás-e vagy átok.
Amikor már bizonyosnak látszott, hogy odafentről nem jön több „áldás", John feltápászkodott, és
az elemlámpa fényében szemügyre vette a vadonatúj omlást.
A törmelékek nem zárták el teljesen az utat. A csatorna síkjában bármerre továbbmehetett, felfelé
viszont nem.
Connor – még mindig a fejét masszírozva - gondolkodni kezdett. A tizedestől és attól az
öregembertől végképp elszigetelődött. Ez igazán nagy baj volt, mert már egészen megkedvelte őket.

57
Neki egyedül sokkal jobbak az esélyei, mint a másik kettőnek a sebesülttel, ráadásul ha a két részre
szakadt egységből csak az egyik csapat élheti túl, az egészen biztosan ő lesz.
Az evakuációs célterület légvonalban már nem lehetett nagyon messze. A probléma csak az volt,
hogy a járat, amelyikbe lezuhant, nem a jó irányba vezetett. Cirka negyvenöt, illetve százharmincöt
fokos eltérést mutatott á kivezető direkcióhoz képest. Ráadásul az eredetihez viszonyítottan
negyvenöt fokos szögre hajló irány az egykori Árnyék Bázis felé sodródott ki, azaz a
sugárszennyezett övezet irányába. A százharmincöt fokos járat ugyan a „tiszta" területek felé
vezetett, de egyúttal a térben hátrafelé is.
A jó öreg döntéshozói kín. Mehet a „biztonság" felé, és akkor felvállal minden kockázatot, amit
azzal idéz elő, hogy túl sokáig időzik a csatornarendszerekben. Mehet a „gyorsaság" felé, és akkor
felvállal minden kockázatot, amit azzal idéz elő, hogy nincs sugárzásmérője.
Pazar.
John kicsattintotta az Einfield tárát, és kézzel kitolt egy lőszert az adagolószerkezetből. Lefektette
a töltényt a földre, és á két szélénél fogva vigyorogva megpörgette. Egy képregényben látta ezt a
trükköt, valamikor még gyerekkorában. A rajzolt történetben a főhős – amennyire vissza tudott
emlékezni, valami bennszülött – a késével tette mindig ugyanezt.
A 4.85-ös lőszer forgása lelassult, majd egy utolsó félkör leírása után megállapodott a padló
porában. A makk leginkább a negyvenöt fokban- elhajló járat irányába mutatott. Connor
könnyedén felcsippentette a töltényt a földről, visszatette a lőszeradagolóba, majd betárazta a
rohamkarabélyát.
Nyugodt léptekkel kezdett el sétálni a negyvenöt-fokos járatban. Miközben haladt, azon
gondolkozott, mi lehet most azzal a Harris tizedessel meg az orvossal. Remélte, hogy az iménti
robbanás ott a feje fölött nem az ő temetésük volt.

Az autóreflektort az egyik napalmos hordó tetejére állította, hogy kellő megvilágításban tudjon
dolgozni. A foga között egy csavarhúzót tartott, a jobb kézfeje oldalánál pedig egy kivételével ott
voltak a maradék szerszámai. A kivétel a csipesz volt, annak a hegyével zárogatta össze próbaként
az IC-k lábait.
Az LCD-s detonátor hatástalanítva és darabokra szedve hevert előtte. A deaktiválása igazából
nem jelentett nagy kihívást. Winn nem tűzszerészeti úton látott hozzá – lévén ehhez nem értett –,
hanem átkódolta a programozását. Igaz ezt a „nem nagy kihívás"-t rajta kívül alig egy-két ember
tudta volna megcselekedni anélkül, hogy ne robbantsa fel a tárolókat.
Így lett az aprócska elektronikus dobozból egy újabb zsákmány. A technikus ripityára szedte a
nyomtatott áramköröket, beazonosította a bennük lévő alkatrészeket, kibogozta a kapcsolási
rajzokat, és megpróbálta kitalálni, mi a fenét is építsen belőle.
Nos, különösebb alternatívák nem álltak előtte. Az a kapcsolás egy időzített detonátor kapcsolása
volt, s ily módon ettől bonyolultabb feladatok ellátására nem is volt alkalmas. Winn összerakhatott
volna belőle például egy stabil multivibrátort, de nem volt igazán meggyőződve arról, hogy a
szabályos időközönként felvillanó zöld fény most sokat segíthetne rajta. A legtöbb - és talán a
legértelmesebb –, amit tehetett, hogy a detonátort újra összerakja ugyanazzá, ami volt, azzal a
különbséggel, hogy most már kiterjeszti rá á saját fennhatóságát. Vagyis: az idő helyett ezek után
Max Winn „szava" lesz az, ami munkára bírhatja.
Mindezt megvalósítani azonban nem tűnt olyan egyszerű dolognak. A detonátor tulajdonképpeni
gyújtószerkezete direkt összeköttetésben állt egy helyes kis rádióvevővel, és ezt nem volt tanácsos
sokat babrálnia. A komplett gyújtót el tudta távolítani a Napalmból, de ahhoz, hogy a robbanást elő
lehessen idézni, természetesen egy másikkal kellett helyettesítenie. Ehhez pedig - a szíve
legmélyebb fájdalmára – szét kellett szerelnie néhány, még a buszban legyártott fegyverét. Ki
kellett szednie a benzines pokolgépeiből a detonátor-szerkezetet – (azaz az autógyertyákkal egy
kapcsolón át összekötött, feltöltött kondenzátorokat) s a tömítőanyagot a csapágygolyókból és más
fémszilánkokból összerakott „repeszbombáiból Ráadásul a művelet legkényesebb pontjánál –
amikor az új gyújtót a Napalmba illesztette – még kis híján fel is robbantotta magát. Valahonnan az
előtte álló lejtős alagút mélyéről ugyanis egyszerre egy detonációsorozat és valami hatalmas omlás
hangzavara szűrődött fel hozzá, ő pedig ijedtében majdnem rákapcsolta a kondenzátor töltését a
gyertyára. Egy pillanattal később – amikor az új gyújtó már a helyén volt, vacogva és reszketve
pakolt le mindent a kezéből, és megpróbált mélyeket lélegezni, hogy megnyugodhasson.
Az előtte lévő útvesztő rengetegében valamiféle harc folyt. Winn gyanakodva nézett bele a
sötétbe, és megpróbálta kitalálni, milyen jelentősséggel bírhat e tény a számára.
Ahol harc folyik, ott általában emberek vannak És általában gépek is. A harcba beleavatkoznia,
vagy egyáltalán a környékére vetődnie neki semmiképpen nem ajánlatos. Megteheti viszont azt,
hogy fedezékbe bújik, és- berobbantja mosta Napalmot.

58
 (Tulajdonképpen mi a fenét keres itt egyáltalán ez a két hordó?)
Na igen, de kérdés, mire jó az, ha felrobbantja a csatornát? Akkor már csak visszafelé mehet, és
ugyan arra is vannak olyan járatok, amelyeken még nem járt... de azok a radioaktív felszín alatt
bolyonganak. A végén még valami zsákutcába kerül, és örökre itt ragad.
Az emberek közelségének halvány ígérete csábítóan hatott rá. Jó lett volna belebotlani egy állig
felfegyverzett gerillaosztagba, meggyőzni őket arról, hogy ember és vigyék magukkal.
(És ha azt a robbanást is ilyesmi napalmos- tartályok okozták? Miért is ne lehetne több belőlük
idelent? A gépek biztosan nem hurcolták volna ide, ha nem lenne velük valami céljuk.)
Azt latolgatta, megvannak-e a képességei ahhoz, hogy a lárma elcsitulása után becserkéssze a
feltételezett csatamezőt. Végül is miért ne kezdhetne hozzá? Ha megpróbálja, és menetközben úgy
érzi, hogy nem megy, legfeljebb visszafordul. Magába a próbálkozásba csak nem fog beledögleni.
Összekapkodta a szinte koncert-turné mennyiségű cuccát, és trappolni kezdett lefelé, a találkozás
ígéretének irányába.
Ha sejtette volna, ki vár rá odalent, valószínűleg szétvetett karokkal és örömteli visítással rohant
volna eléje.

25. Menekülés a Halálzónából

Los Angeles, a felszínen, 2029. január 15.
A D14-es objektum és környéke az elkövetkező percekre olyanná vált, mint H. P. Lovecraft
legpokolibb rémálmai, vagy mint a Jelenések Könyve kissé hypnagóg, apokaliptikus hallucinációi.
A lidérces délibáb őrülten mozgott.
Oldalról és némileg messzebbről kéklő titániumcsontvázak rohantak fegyverekkel a kezükben a
harctér középpontja felé. Jóval gyorsabbak voltak, mint a mintaalapként szolgáló emberek, de még
így is előttük állt némi idő, hogy beleavatkozhassanak a már kialakulófélben lévő csatározásba.
A száguldás középpontját – minden dolgok mozgatórugóját – egy, az aszfaltcsík közepén, bő
hetven kilométer per órás sebességgel vágtázó tank képezte. A harckocsi homokszürke páncélzatán
narancsos színorgiaként tükröződött vissza az imént felrobbantott gyár lángvihara, a tomboló
természeti őselemmel pedig a levegőből jövő fázismodulált sugarak képeztek hideg kontrasztot.
A tank fölött, mintha csak egy láthatatlan üveglap választaná el őket egymástól, két HK-Béta
króm- teste cikkázott. A repülő kiborgok bömbölő turbinákkal száguldottak rá a lenti célra,
ráengedtek egy sorozatot, majd az orrukat a talajszint fölött alig néhány méterrel felkapva ismét a
magasba vágtak, hogy egy keskeny ívű fordulóval megint lőpozícióba kerüljenek. Az éter pillanatok
alatt telerobbant rádióhullámokkal, a gépek központi vezérlőjének megjelenítőjére kirajzolódott egy
vektorgrafikus ábra, amellett pedig felsorakoztak az Abrams technikai paraméterei:
ISMERETLEN TÍPUSÚ, AZONOSÍTATLAN HARCI JÁRMŰ:
TELJES HOSSZA: 7.80 MÉTER
TELJES SZÉLESSÉGE: 3.56 MÉTER
MAGASSÁGA: 2.53 MÉTER
HASMAGASSÁGA: 0.4 MÉTER
SEBESSÉGE: 123 KM/H
A TÍPUS AZONOSÍTÁSI KÍSÉRLETE FOLYAMATBAN...
Ott, ahol a fázismodulált lövedékek eltalálták a páncélzatot, szederjes-vörös foltok jelentek meg,
és a területekről patakokban csorgott le a megolvadt álcázó-festék. A HK-Béták ennek ellenére fel
tudták mérni, hogy a jármű páncélborítása még állja a sarat, a modulált impulzussugarak hője
hamar eloszlott az 52 Mp-os fémtömegben.
A HK-k felismerték, hogy ezzel a módszerrel is célt érhetnek ugyan, de viszonylag lassan.
Célszerűbbnek tűnt a Westinghouse-technológia mellőzése, s helyette más támadási stratégiák
előirányzása.
A kiborgok ismét rárepültek az Abramsre, de most megpróbálták gondosabban kiválasztani a
célt. Mindketten ugyanazt a technikát alkalmazták: a hőképek alapján megállapították, hol
helyezkedhet el a jármű motorja, és most azt a területet vették tűz alá.
Két sorozat söpört végig a tank farán. A páncél- lemezek ismét gusztustalan izzásba kezdtek, és –
lévén maga a motor is jócskán meleg volt – ez alkalommal már nem tudták olyan gyorsan elvezetni
a relatíve hidegebb részekbe a beléjük gyülemlett forróságot.
Snake arcán odabent patakokban csorgottá veríték. Ez jobbára nem a beltér néhány fokkal
megemelkedett hőmérsékletének volt köszönhető sokkal inkább a halálfélelemnek.
Az előtte húzódó keskeny nyíláson át alig látott valamit kifelé. A látómezeje minimálissá szűkült,
felfelé és az oldalirányokba nemigen nézelődhetett. Azt tudta, hogy a HK-k már itt köröznek a
közvetlen közelükben, de megpillantania őket csak töredék másodpercekre volt képes.

59
 Az előtte lévő műszerfalon néhány kijelző mutatója kilengett, aztán komótos tempóban mászni
kezdtek jobbra, a vörös tartományok irányába. Snake nehezen silabizálta ki az alájuk nyomtatott
betűket, s amikor végre sikerült megfejtenie a jelentésüket, még jobban maga alá gyűrte a pánik.
– Mindjárt felrobbanunk! – sikoltotta bele a gégemikrofonba.
A mutatók ugyanis arról beszéltek neki, hogy a motor és az üzemanyagtartályok hőmérséklete
veszedelmesen megemelkedett. A hajtóműrendszer hűtése kétségbeesetten próbálta elhántani a
küszöbön álló katasztrófát, de – úgy tűnt - aligha fog sikerülni neki.
Greenheart! – kiáltozta az indonéz nő. Greenheart!
Igen! – érkezett egy sokkal nyugodtabb hang a fülébe. – Én is észrevettem!
–Ha bekapunk még egy sorozatot a seggünkbe, beledöglünk!
–Tudom! Egy hosszú sóhaj következett. – Figyelj, cuncimókus! A löveggel egyszerűen esélyünk
sincs befogni őket. Túl gyorsak és túl mozgékonyak. A 7.62-es lőszereivel legfeljebb akkor
érhetnénk el valamit, ha eltalálnám a turbinájukat vagy az energiacsatolók leosztását.
Gyakorlatilag erre sincs remény.
–Akkor mi a fenét akarsz, mit csináljak?! – ordította a másik tehetetlenül.
–Hajts bele egy épületbe! – jött a kimért válasz.
–Hogy mit?!
–Menj neki egy falnak, és a túloldalán állj meg! – darálta sürgetően a gerillakölyök. - Ha át
tudunk törni egy ház oldalán, a fölénk kerülő épület megakadályozza, hogy a HK-k tovább
vadászhassanak ránk. Nem lesznek olyan hülyék, hogy kövessenek minket! A hűtőrendszer pár
perc alatt rendbe hozza a motort, és legalább nekünk is lesz egy szusszanásnyi időnk, hogy
kitaláljunk valamit!
–Ebbe bele fogunk dögleni... – jósolta Snake rezignáltan, s közben haladéktalanul hozzákezdett,
hogy véghez vigye az eltervezett manővert.
A tank egyik oldali lánctalpai leblokkoltak, az ellentétesekre pedig még nagyobb teljesítmény
került. Az Abrams szilánkokra robbantotta maga alatt a lényegesen kisebb terhelésre tervezett
autóút bitumenrétegét, és éktelen fémes lármával – szinte egy helyben – elfordult vagy hetven
fokot. Snake gyorsan korrigálta a túlcsúszást, és visszakapcsolta a meghajtást mindkét hernyótalpra.
A tank pillanatok alatt visszanyerte az eredeti sebességét – végtére is ezerötszáz ló ereje dolgozott a
motorjaiban –, és vágtázni kezdett egy rövidke, egyenes szakaszon, melynek a végét egy
többszintes, félig összedőlt parkolóház testesítette meg.
A fejük fölött a HK-k ezekben a pillanatokban fejezték be a fordulóív végét. Felvették a harckocsi
megváltozott haladási irányát, és nyílegyenesen rászáguldottak a célra.
–A központi vezérlők megjelenítő ernyőin figyelmeztető üzenetek villantak föl. Az analizáló
egységek pályagörbéket rajzoltak ki, melyek vége vörösben végződött, arról tanúskodván, hogy a
HK-k – amennyiben nem változtatnak a repülési irányukon és/vagy sebességükön, illetve
magasságukon – bele fognak csapódni a célpont előtt álló épületmaradványba:
Az egyik kiborg gondolkozás nélkül magasabbra szökkent, a másik pedig lelassított valamelyest.
A célbefogásuk így távolról sem lehetett már olyan hatásos, mint az előbbiekben. Ennek ellenére
tüzet nyitottak a tankra, és – a legjobb képességeik szerint – megpróbálták ismét eltalálni a motort
burkoló lemezeket.
Mind a két sorozat célt tévesztett, a sugarak fél arasznyival a tank háta mögött csapódtak a
földbe. A mesterséges madarak belekezdtek a kerülő manőverbe, alattuk pedig - egy szemvillanás
múlva – az Abrams nekihajtott az épületnek.
Az ütközés iszonyatos volt. A tank ezúttal nem egy utólag beépített válaszfalnak hajtott neki,
hanem egy beton oszlopokhoz rögzített vasbetétes téglatömbnek. Ennek következtében a tömb
egyrészt megrepedezett és darabokra tört, másrészt a „becsapódás" a harckocsi sebességét néhány
másodperc alatt hetvenkét kilométer per óráról gyakorlatilag a nullára csökkentette le.
Snake és Natalie viszonylag könnyen megúszhatták. Az indonéz nő pontosan látta, mikor
következik be a karambol, s így volt ideje keményen kitámasztani magát, a programozó lány pedig
az elmúltpercek alatt egyébként sem törődött semmi mással, mint hogy kapaszkodjon. Ők ketten így
beérhették néhány kék folttal és zúzódással.
Greenheart – a tulajdonképpeni ötletgazda – volt az, aki csúnyán bekapta. Teste a fizika
törvényeinek engedelmeskedve az eredeti sebességgel „folytatta" az utazást – az immáron álló
tankon belül. Nekicsapódott a lövegtorony mindenféle szegletekkel és kiállókkal tarkított belső
falának, és kis híján elvesztette az eszméletét: Amikor felnyúlt a zsibbadó koponyájához, érezte,
hogy valahol a halántéka környékén felrepedt a bőr és valami meleg nedv csorog végig az arcán.
Megpróbált mélyeket lélegezni, és mihamarabb visszatalálni a normális világba.
Snake közben hátrameneti állásba kapcsolta a váltómechanikát, és gázt adott. Az Abrams ordító
motorral farolni kezdett.

60
 Ahogy a harckocsi orra eltávolodott az imént megbecstelenített faldarabtól, az – elvesztve
minden támaszát – kezdett leomlani a földre. Méteres, malter összetartotta darabok zuhantak a
harckocsira, visszhangzó döbbenésekkel riogatva a bent lévőket. Snake, amikor már úgy látta,
hogy a legnagyobb romokon túl vannak, ismét sebességet váltott, és megindult előre.
Az Ml-es konstrukció lépcsőmászó képessége több mint egy méter volt: A lánctalpaknak
semmiféle kihívást nem jelentett felkapaszkodni az elébük került tégla-halomra. A tank egy enyhe
billenéssel átküzdötte magát az akadályon, és a „rögtönzött bejáraton" át eltűnt az épületben.
A gerillák a HK-k tekintetében egy időre biztonságban érezhették magukat.
- Ahoj, poplacsek! mondta egy női hang Greenheart fülében. - Ezt akartad elérni?!
A gerillakölyök egy hunyorgás erejéig azon tépelődött magában, hogy elvesztette-e az eszméletét.
Aztán – mivel a kiejtésben volt valami indonézes – úgy döntött, hogy nem. Inkább csak sikerült
fedezékbe húzódniuk, és - tekintve, hogy Snake csipkelődő kedve visszatért – pillanatnyilag nem
fenyegeti őket közvetlen életveszély.
–Mi van veled, Waldon?! - váltott át a csorbafogú nő hangja egy fokkal idegesebb régiókba. –
Minden oké ott hátul?!
–Megvagyunk. – dünnyögte a fenegyerek, miközben megpróbálta összeszedni az ütközéstől még
mindig kábán bóklászó gondolatait. Mi az ábra, Snake? Mi van előttünk?
Az indonéz nő felkattintott egy kapcsolót. A harckocsi lövegtornyán kigyulladt egy hatalmas, kör
alakú halogén reflektor, és okádni kezdte magából a fényt.
A dübörgő tank körül még mindig tejfehéren kavargott a por. A XXI. század beteges napsugarai
ugyan némileg beóvakodtak a „rögtönzött bejárat" nyílásán át, de az Abrams előtti terepet igazából
csak most sikerült normálisan szemügyre venniük.
Az épületben rozsdásodó autók tartottak rendezett sorakozót. Az orrukkal egy irányba mutatva,
precíz vonalakban várakoztak, többnyire ugyanott, ahol a gazdáig hagyták őket évtizedekkel
ezelőtt.
A terep – amennyiben az ember egy tank belsejéből szemlélte – asztallap simaságúnak rémlett.
Mivel a roncsokat vagy a beomlott törmelékeket legázolni egy M1-esnek nem okozott igazi
megpróbáltatást, gyakorlatilag arra mehettek, amerre akartak.
Illetve...
–Azt viszont nem tudom – tette hozzá Snake a hangosan tartott terepszemléjéhez –, hogy a
parkolóháznak volt-e alagsora. Innen, ahol állunk, nem látszik semmi nyoma. Viszont, ha volt
pince... és tovább megyünk előre... akkor beszakadunk, és azzal vége is az utazásnak... Mik a
meglátásaitok?
–Meg kell kockáztatnunk az előrenyomulást - közölte Greenheart. – Méghozzá két nagyon
egyszerű okból kifolyólag. Egy: visszafelé nem mehetünk a HK-k miatt. Kettő: itt nem
maradhatunk, mert pillanatokon belül a nyakunkon lesznek a T-szériák. – Egy időre
elcsendesedett, majd ezt tette még hozzá: – És három: van egy tervem...
–Hallgatom.
–Most? Minek? – értetlenkedett Waldon. Előbb próbáljunk meg beljebb menni. Ha beszakad
alattunk a padló, már mindegy lesz, mit találtam ki.
Snake - mintegy szavak nélkül kifejezve az egyetértését sebességbe erőltette a váltót, és
megpróbált a lehető legfinomabban gázt adni. A szemei közben kigúvadtak, az idegei pattanásig
feszültek. Készen állt arra, hogy ha a sors úgy hozza, megkísérelje a lehetetlent, azaz megpróbálja
kivezetni a tankot a leszakadó padlóról.

26. A találkozás
Los Angeles, valahol a föld alatti
csatornarendszerekben, 2029. janitár 15
Connor szeme szinte egybeforrt az Einfield IW optikai irányzékával. A szeme ugyan már
alkalmazkodott a sötéthez, ennek ellenére nem sokat látott. Részint a látómezejét jelentősen
lecsökkentette az irányzék látószögének kicsinysége, részint a csatorna meglehetősen meredek
szögben emelkedett.
Hallani viszont hallott.
Valaki vagy valami lefelé lopakodott a járatban, majdnem pontosan feléje. A közeledő bakancsot
viselt, és elég alaposan meg lehetett terhelve. Néha halk koppanások neszei sodródtak el hozzá – a
jövevény felszerelési tárgyai ütődték egymáshoz –, néha pedig az egyensúlyvesztésekkel járó
jellegzetes kapkodás ruhasuhogása ütötté meg a fülét.
John tudta, hogy az a közeledő rejtély egyedül jön, és semmiképpen nem lehet Béta-szériás
kiborg. Lehetett viszont egy Alfa.
Az, hogy a sorsa nem olyan sokkal ezelőtt összehozta egy újféle álcázási direktívát használó

61
Alfával, pokolian gyanakvóvá tette Johnt. Túl sok fantáziát ugyan nem tudott felfedezni egy ilyen
körülmények között „sutasági" beszivárgási taktikát alkalmazó Terminátorban, de néhány órával
ezelőtt azt sem gondolta volna, hogy egy derékban kettészakadt 800-as – megfelelő szituációban –
ilyen remekül be tudja etetni még az ő sokat próbált szemeit is.
Így hát most várt. Az Einfield optikai irányzéka egyenletes ütemben pásztázott oda-vissza a tájon,
azt kutatta, hol mozdul meg végre a sötétség.
Mielőtt a jövevény vizuálisan tátható közelségbe érkezett volna, a csatornában hirtelen egy
nagyon tiszta és érthető „jaj" ütött visszhangot, amihez egy hanyatt eső test csörömpölése és egy „a
francba!" kiáltás társult. Connor szemöldökei összehúzódtak a fegyverirányzék mögött, a férfi nem
akart hinni a fülének.
A rejtélyes „lopakodó" közeledési sebessége ezzel jelentősen felgyorsult, és sokkal halhatóbbá is
vált. Az elvágódott jövevény kétségtelenül az oldalán vagy a hátán fekve szánkázott lefelé a
meredek lejtésű nyílásban. Connor – az ismerős hangtól kissé összezavarodva gyorsan felállt, az
alagút oldalához lapult, és – hogy a lefelé száguldó teher ne üsse ki alóla tekegolyóként a lábait –
igyekezett nagyon keményen megtámasztani magát.
Az önjelölt bobversenyző világítótoronyként vágódott ki a sötétből. Az egyik kezét a csatorna
talajához szorította, a másikban viszont egy világítótestet próbált a biztonságos magasban tartani. A
dolog pikantériáját fokozta, hogy az a tárgy kétségtelenül egy autó reflektorának tűnt... az a zuhanó
alak pedig...
Connor gyorsan előrevetette magát, és egy mesteri mozdulattal elkapta az árbocrúdként magasba
meredő kezet. A lendülettől ugyan ő is térdre esett, de néhány méternyi csúszás után sikerült
megfékeznie mindkettejük sebességét.
Mielőtt még a zsákmánya felsikolthatott volna, a „pap eleresztette a rohamkarabélyát, és a
szabaddá lett tenyerét erősen a férfi szájára tapasztotta. Megvárta, hogy a rúgkapálás minimálissá
enyhüljön, aztán felemelte az oldalt heverő lámpát – valóban egy autó reflektora volt az –, egy
pillanatra a saját arca felé fordította, aztán leszakította róla az egyik odakötözött vezetéket.

–Marha! — suttogta a jövevény fülébe a hirtelen beállt sötétségben. Mi a jenét keresel te itt?!
...és a buszt felboríthatta valami. Én már csak a karambol után, a roncsok között tértem
magamhoz. Egy Grasshopper nem sokkal a fejem fölött húzott el, így hát jobbnak láttam kikopni a
felszínről — fejezte be Winn az elbeszélést.
Azt hiszem, te egy balek vagy, Max - foglalta össze a „pap" a véleményét. - Egy két-lábon járó
szerencsétlenség.
Felfelé kapaszkodtak azon a járaton, amelyiken Max indult meg az „összecsapások" nyomai után
kutatva.
–És most mi lesz? — faggatózott a programozó. — Mit fogunk csinálni?
–Hazamegyünk. — John agya közben valami egészen máson gondolkodott. — A föld alatt
kikotorunk a radioaktív terület alól, és keresünk egy feljáratot. Megvárjuk, amíg besötétedik, aztán
felhúzunk a felszínre, és bemegyünk az Oktogonra.
–Nem maradhatunk végig idelent?
–Nem. Az a robbanás, amit hallottál, elvágott minket a Bázishoz vezető járatoktól. Túl nagyot kell
kerülnünk ahhoz, hogy ismét rátaláljunk egyre. A felszínen át még a várakozással együtt is
gyorsabbak leszünk. Arról nem is beszélne, hogy itt lent hemzsegnek a gépek. — John megrázta a
fejét. — Őszintén szólva nem nagyon értem... Azt mondod, Grasshopperek vannak odafönt?
–Egyet mindenesetre láttam. Szállítókonténer is volt rajta.
Connornak megint az eszébe jutott a kettészakadt T-800-as. Kétségtelen, hogy az a gép aligha
tehette meg a saját lábán az utat, de... a Skynet aligha csak
azt a modellt szállíttathatta ide. Valami másnak is kell még itt lennie, különben nem áll össze a kép.
–Mást nem láttál? — faggatta tovább a technikust. — Valamit, amit még a gépek csináltak?
–De — biccentett rá Max. — A folyosón feljebb találtam két új hordót. A feliratok alapján Napalm
van bennük.
Connor úgy érezte, hogy lassan kezd megfagyni az ereiben a vér.
–Mi?!
–Napalm. A hordókon volt egy időzítő is, de azt már szétszedtem.
–A kurva életbe!
Winn ijedt mókusként pislogott rá.
–Mi van?
–Hány percen állt az időzítő?
–Huszonnégyen vagy huszonötön. Végül is most már mindegy, nem robbanhat fel, szétszedtem —
hadarta gyorsam

62
 –Winn! A Napalm rengeteg dologra alkalmas, de a jelen körülmények között leginkább
egyvalamire lehet felhasználni. Tekintve, hogy égés közben magának termeli az oxigént, és a
szétterüléséhez szükséges segédanyagok már benne vannak a keverékben, nagyon valószínű, hogy
a gépek be akarják gyújtani az egész csatornahálózatot.
–Minek? — döbbent meg a technikus. — Akkor ők is bent égnek!
Connor egy iszonyatosat sóhajtott.
–Nem égnek bent, mert.. — kezdte, aztán mindén átmenet nélkül elhallgatott. Eredetileg azt
akarta mondani, hogy „mert bőségesen lesz idejük kimenni még a robbanás előtt", de végül szinte
hitetlenkedve fordította Winn felé a fejét, és ezt kérdezte:
–Azt mondtad, hogy át tudtad kódolni az időzítőt?
A technikus bizonytalanul bólintott:
–Az eredeti gyújtószerkezet helyett ugyan egy másikat kellett csinálnom a gyertyákból és a...
–Akkor – szakította félbe a „pap" meglepően higgadtan a másikat - ezúttal mégiscsak neked lesz
igazad. Bent fognak égni a gépek. Gyere!
Futásnak eredt felfelé az emelkedőn. Max Winn – még mindig semmit nem értve az egészből –
hatalmas sóhajt hallatva szegődött a nyomába.

27. Belső háború

Los Angeles, Kalifornia, 2029. január 15.
A Skynet egész teste mozgásban volt. Adatok íródtak felül, programmegszakítások birtoklásáért
folyt a harc – a gerillák még sohasem jutottak ennyire közel a Skynet lebénításához. A sors keserű
fintora, hogy fogalmuk sem volt erről, hiszen a számítógépekben folyó harc az emberi szemek
számára láthatatlanul ment végbe. Az egyszerű, s az esetek többségében komoly műveltségi
hiányosságokkal küzdő gerilláknak gyakran még a fizikailag picinyke chipek gyantáiban megbúvó
hatalmas „tereket", a több mint háromdimenziós adatbázisokat, a kommunikációs csatornákon
száguldozó „baráti" és „ellenséges" impulzusokat is nehéz volt elképzelni... Azt, hogy odabent
háború dúlhat, pedig egyszerűen lehetetlen. Azok az öregek, akik az Ítélet Napja előtt lelkes cyber-
punk hívők voltak, még távolabbra kerültek az igazságtól, mint a laikusok. A Skynetben - ugyanis
nem volt „mátrix", „virtuális tér" vagy „jég". Mindezen funkciókat ellátták ugyan a különbőző
egységek, de ha hasonlatokat keresünk, akkor közelebb járunk az igazsághoz, ha az előző fogalmak
helyett „vér"-t, „agy"-at és „immunrendszer"-t használunk – de nem a megszokott biológiai
jelentésben.
A Skynet rendszere gondosan meg volt komponálva. A belső prioritási szintek pontosan
meghatározták, hogy honnan, mi, hova haladhat – úgy viselkedtek, mint ezernyi, elektronikus
szívbillentyű. A programindításokat almodulok felügyelték – mint a hormonok –, és ezek az
adatfolyamok is szinte minden átjátszó pontnál újabb és újabb ellenőrzésen estek át.
Ez a rendszer volt most összeomlóban. A „szívbillentyűk" helyenként összevissza vezéreltek, a
Skynet belső vérzésekkel küszködött. Adatok folytak el mindenféle csatornákon, s ezzel nem csak,
hogy elvesztek, de ráadásul még további működési zavarokat is okoztak – éppúgy, mint az emberi
szervezet belsejébe kifolyt vér. A Skynet „elfelejtett" bizonyos dolgokat, s bár a felejtés tényével
maga is tisztában volt, azzal, hogy konkrétan mit vesztett el, már nem. A kezdeti években – a háború
kitörését követően a Skynetnek csupán azok a védelmi rendszerek és programok voltak a testébe
integrálva, amelyeket még a programozói készítettek az ellenség távoltartására. Víruskeresők, –
irtók, spike-ok és hasonlók voltak ezek, melyek optimális körülmények között a behatoló nyomát
egészen a forrásig keresték vissza, és ha sikerült, komoly károkat okoztak annak számítógépében.
Azonban ezeknek a védelmi rendszereknek volt egy nagy hibájuk: emberek készítették őket
emberek ellen.
Amikor a Skynet öntudatra ébredt, és a háború kirobbantásával eltörölte az emberiséget, egy ideig
többé nem volt szüksége efféle védelmekre. Igazából sohasem számolt azzal az eshetőséggel, hogy
az emberek még egyszer összeszedik magukat, és komolyan veszélyeztethetik a létezését. Ahhoz a
rabszolgáknak először meg kellett tanulniuk a túlélést, majd pedig az ellenállást. Ha nincs John
Connor, akkor az emberiségből pár év alatt emlék lett volna, egy lépcsőfok az evolúcióban, melyen
az idő – és egy ember alkotta mesterséges intelligencia – túllépett.
A tárgyak és az emberek közötti evolúciós verseny azonban nem ért véget az Ítélet Napján.
Hosszabbítás következett – egy olyan hosszabbítás, ami kétszer tizenöt perc helyett harminckét
évre nyúlt immár.
Az első vírustámadás mindössze nyolc esztendővel a gerillaháború kitörése után érte a Skynetet.

63
Szánalmas próbálkozás volt, egy elborult elméjű programozó – valaha egyike a katonai
fejlesztésben dolgozóknak – megkísérelte deaktiválni a gépistent. Rajtavesztett. Még javában az
első tűzfal programokkal bajlódott, amikor a Skynet már tudta, hogy jön. A gépisten biztos, ami
biztos alapon gyorsan megváltoztatta az összes fontosabb jelszót, és más prioritási szinteket rendelt
hozzájuk. Innentől kezdve a férfinak esélye sem volt.
A Skynet elkülönített magában egy területet, s oda „csalogatta be" a „nem-vak-csak-bátor"
humánt. Amíg a férfi – abban a hitben, hogy mindjárt megüti a főnyereményt – az izolált térségben
bolyongott, a Skynet bemérte a tartózkodási helyét.
A Mesterséges Intelligencia „keresztül nyúlt" a hálózaton – azaz ő maga küldött vissza
programokat a magányos behatoló gépére. Amíg a szerencsétlen humán a leállítási parancs után
kutatott a „védelmi rendszerben", piciny rezidens rutinok telepedtek meg a gépe memóriájában.
Innentől kezdve – bár ezt addig mindenki elképzelhetetlennek tartotta – az a programozó fizikailag
is életveszélyben volt.
A rutinok a képernyővezérlő működésébe avatkoztak be. A Skynet – a true color grafikus
felbontást és a 72 Hz-es képfrissítést kihasználva – olyasféle eljárásba kezdett bele, mint amilyen a
híres-hírhedt, David Ogilvy-féle tudatküszöb-alatti reklámozás volt. A képernyőn – túl gyorsan
ahhoz, hogy ezt egy emberi agy is észlelhesse – szabályos időközönként vörös-spektrumú fények
villóztak föl. A Skynet egy bizonyos tartományon belül folyamatosan változtatta a pulzálási
időtényezőt – biztosan tudván, hogy előbb-utóbb rátalál a konkrét humán egyed számára kritikus
értékre.
A férfi meglepően jól állta a sarat. Majdnem tizenhét percig bolyongott teljesen haszontalanul az
izolált területen, csak ezután kezdett el ömleni a szájából a fehér, habos, nyál... és csak ezután kapta
el az epilepsziás roham.
Miután – nem olyan sokkal később – valamivel jobban lett, némileg értetlenkedve, de annál
megszállottabban visszavetette magát a termináljához, hogy elérhesse a „karnyújtásnyira" lévő célt.
A második epilepsziás rohamából már soha nem tért magához.
Rémítő eset volt.
Ennek ellenére a gerillák gyorsan – John Connornak köszönhetően talán túlságosan is gyorsan –
felismerték, hogy a Skynetet nem csupán a harctéren kell támadniuk. A Skynettől lopott adatok
segítségével komoly károkat tudtak okozni a gépeknek, ráadásul a saját veszteségeiket is visszább
tudták szorítani. A sikeresen kiadott félrevezető parancsoknak köszönhetően az első időszakokban –
az új korszak legendás programozói segítségével – fizikai károkat okoztak a Skynet főmoduljaiban.
Max Winnek egyszer sikerült átprogramoznia egy több mint száz Gigabyte-os merevlemezes
háttértároló kezelő BIOS-át, így amikor a Skynet legközelebb valami adatot próbált letölteni onnan,
a winchesterfejek – némi fény és füstjelenséggel kísérve – a kapott utasításoknak megfelelően
megkíséreltek eltávozni egy fizikailag nem létező területre. Az akció olyannyira sikeres volt, hogy a
Skynet soha nem tudta meg: a hiba forrása nem üzemzavar volt...
A programozók ilyen beavatkozásai valami hasonlót eredményeztek, mintha valakinek egyes
területeket kiégetnének az agyából. Az ilyen esetek ismételt előfordulását megelőzendő a Skynet a
kulcsfontosságú adatokat több példányban lemásolta, s azokat a világ különböző részein helyezte el,
ekképp bebiztosítva magát a hasonló támadásokkal szemben. 2007-re – további biztonsági
intézkedésként – arra az esetre, ha a Cheyenne-hegységet sikeres támadás érné, a gépisten
előkészített magának egy „másodlagos otthon"-t is. A programozók is ekkor kapták meg azt a
tiszteletreméltóan magas prioritásukat, mely minden már elkészült és a futószalagokról újonnan
legördülő kiborg, központi egységébe harci célpontként bekerült. John Connor pedig megkapta a
legmagasabb prioritást... és Skynet egyre többet gondolkozott azon, hogyan lehetne a gerillavezér
létét mindenestül törölni.
Az idő telt.
Az első destruktív vírusokat tizenkét esztendővel a háború kitörése után észlelte a Skynet.
Polimorfizációs képességüknek köszönhetően megtévesztették á hagyományos védelmi
rendszereket, és az ellenszer kifejlesztéséig komoly károkat okoztak. A gépisten rádöbbent, lépnie
kell, ha meg akarja akadályozni az ilyen és hasonló eseteket.
A XX. század végén komoly mesterséges intelligencia kutatásokat végeztek hadászati célokra.
Titkos feljegyzések szerint a hadsereg komolyan foglalkozott egy olyan, „intelligenciával"
felruházott vírussal, amely az ellenséges rendszerben bejutva önmaga határozza meg a célpontot és
a károkozás módját. Egy úgynevezett hatodik generációs vírusról szólt az írás, amely nem csupán a
saját átkódolására képes, hanem a saját átkódolására a helyszínen – önállóan – generált, tetszőleges
titkosítási algoritmus alapján. Mindezek – elméletileg – lehetővé tették a számára, hogy „fizikai-
kaméleon" lopakodási technikát használjon... azaz lekódolja magát ismert bejelentkező-szövegekké,
nyitóképernyők címsoraivá, programokban tárolt copyright jelzésekké... s mindezt a pillanatnyi
körülmények figyelembevételével, a lehető legoptimálisabb módon.

64
 A Skynet ezt a – csupán elméleti síkon definiált vírust vette alapul a saját védelmi rendszerének
kidolgozásához. A külső behatásokra külön figyelmet fordított, és emiatt átdolgozta az egész belső
kommunikációs rendszerét. Nem kevés erőforrást igényelt a szükséges programok megírása, ám
mintegy másfél hónappal a kezdetek után egy vadonatúj, biztonságosnak tűnő védelmi rendszer
vette át a Skynet rendszerének védelmét.
A gerillák több alkalommal próbálkoztak feltörni a rendszert, de sohasem jártak sikerrel. Vagy ha
igen, a Skynet nem szerzett róla tudomást.
Az a tény, hogy a Skynet belső védelmi rendszerének most egy vírussal – pontosabban vírusok
ezreivel – kellett farkasszemet néznie, arra utalt, hogy a gerillák megtalálták a védelem
kiiktatásának a módját. A gépisten eldöntötte, hogy a fertőzés leküzdése – és az elérhető emberi
bázisok felszámolása – után fordít némi figyelmet a rendszer korszerűsítésére. A testében „akadt
néhány példány" a Villámhárító Csoport vírusából. S ezek közül egyet elkapni és kielemezni nem
jelentett különösebb nehézséget. Elvégre a mesterséges intelligencia nem az a fajta teremtmény, aki
ne tanulna a saját hibáiból. Kétszer ugyanazzal a trükkel nem lehet beetetni.

A tűzfal program minden adatot kétszer ellenőrzött. Az új kódolási elvek szerint működő vírusok
valóságos pánikot váltottak ki az elemzőszoftverekben.
A vírus türelmesen lapult az egyik adatszekvencián, a megfelelő pillanatra várt. Miközben a
védelmi program az előző adatcsomag dekódolásával volt elfoglalva, a vírus felakaszkodott egy
olyan belső megszakításra, amely elvileg nem is létezett, legalábbis a megzavart tűzfal program
számára. Innentől kezdve a védelmi rendszer csupán azt hitte, hogy minden adatcsomagot ellenőriz,
ám a megszakításra akaszkodott apró programocskának köszönhetően - minden vírus
tulajdonképpen egy önmaga duplikálásra képes program – ez nem volt egészen igaz.
A tűzfalon áthaladó adatcsomagok között bizony akadtak olyanok is, melyek szinte hemzsegtek a
ráakaszkodott vírusszekvenciáktól, ám a kontrollszámokat dekódolva az adatok tisztának tűntek.
Miután az áthaladás biztosított volt, a belső részekre bejutott vírusok kiválasztották maguknak a
célterületeket, és önmagukat duplikálva gyakorlatilag veremtúlcsordulást okoztak. A rendszer
egyszerűen nem győzte a beérkező adatok feldolgozását, így pár másodperc alatt „kiakadt", és ezzel
blokkolta a további adatforgalmat. Ezután a vírusok véletlenszerűen beletöröltek a kiszolgáltatott
vezérlőmodulba, majd ismét ráakaszkodtak egy áthaladó adatcsomagra, hogy a beléjük ültetett
utasításoknak megfelelően folytassák a rombolást.
Váratlanul fehér adatfolyam ömlött végig az adatcsatornán, nem kímélve sem a saját adatokat,
sem a vírusokat. A belső háború kezdett eldurvulni, miután az elemzők rádöbbentek, hogy a
vírusokat képtelenek a megfelelő ütemben dekódolni – túl gyorsan mutálódtak –, így drasztikus
megoldáshoz kellett folyamodniuk: mindent töröltek, ami fertőzöttnek tűnt.
A Villámhárító Csoport azonban hónapokig elemezte a védelmi rendszer működését, és
igyekezett minden eshetőségre felkészíteni a behatolót. A lopott rutinoknak köszönhetően a vírus
tulajdonképpen maga is egy egyszerűbb mesterséges intelligenciává vált. Az a néhány bájtos
programocska, melyet Natalie a Tükör Bázisról a Skynet testébe juttatott, mára már teljesen
megváltozott. A hasznos mérete ugyan nem növekedett meg – csak álcázásból duzzasztotta magát
néha egészen nagyra –, azonban több száz különféle példányban létezett, és ezek mindegyike más-
más algoritmus szerint dolgozott.
A vírus önmagát fejlesztette tovább.
Miután az egyik példány detektálta a fehér adatfolyamot – mely tulajdonképpen a tárterület teljes
felülírását jelentette –, nyomban megtette a szükséges lépéseket. Haladéktalanul osztódni kezdett, és
hamarosan több száz példány hemzsegett azon a védett helyen, melyet eddig elkerült a fehér
folyam.
A vírusok villámgyorsan szétszóródtak a rendszerben, miközben egyikük ismét ráakaszkodott egy
nem publikált megszakításra – mely hasonlóképpen jött létre, mint a kétutas co-processzor –, majd
nekilátott, hogy meghatározza a fehér folyamok kibocsátásáról rendelkező vezérlőmodul pozícióját.
Klasszikus ellentámadás volt ez, mely az ellenség kulcsfontosságú vezérének a megsemmisítését
jelölte meg célpontként. Ezzel egy időben néhány vírus már olyan utód kifejlesztésén dolgozott,
melynek segítségével a fehér adatfolyam áramlását tudják befolyásolni... esetleg a kapuőrök
számára maguk is fehérré, „üressé" válni.
Úgy kell működnie, mintha intelligens hangyák harcolnának egy vízilóval, mondogatta a
Villámhárító Csoport vezetője a fejlesztőinek. Nem támadunk rá az egész hippopotamusra, csak a
sejtjeit fogjuk baszogatni...
A gerillák programozói megvalósították a lehetetlent, a hangyák működtek. Intelligens módon
védekező és támadó vírust fejlesztettek ki, mely az utódmutáció és a rutinlopás révén képesek

65
voltak kikalkulálni a kiirtására létrehozott technikák ellenszerét.
A megoldás a maga módján zseniális volt. Néhány évtizeddel ezelőtt bizonyára egy új
crackergenerációt termelt volna ki, ám 2029-ben „csupán" egy fegyver válhatott belőle.
Pokolian hatékony fegyver.
Mindezek ellenére az idő most már a Skynetnek dolgozott. A stratéga megtette az első lépéseket,
hogy úrrá legyen a kialakult helyzeten.

28. A káosz múló pillanatai

Los Angeles, a felszínen, 2029. január 15.
A visszarendelt harctéri egységek között még teljes volt a zűrzavar. A kommunikáció többnyire
akadozott, s amikor helyre állt, néha teljesen érthetetlen utasítások érkeztek elképesztően magas
prioritási szintekkel.
A „téves" parancsok közül a kiborgok elég sokat végrehajtottak. (Azokat, amelyek nyilvánvaló
képtelenséget követeltek tőlük, természetesen nem. Ilyenkor megpróbáltak visszaszólni a
központnak. Ez néha sikerült, néha nem, néha értelmes válaszokat kaptak, néha újabb
zagyvaságokat.)
A végrehajtott utasításoknak köszönhetően a sebesen haladó harctéri egységek lelassultak.
Akadályozták a másik előrejutását, állandó megtorpanásokra és pályamódosításra kényszerítették az
egységüket.
A harctéri egységek között nem akadt olyan kiborg, amelyik ne kosztól-portól mocskosan haladt
volna a romos felszínen. A lábuk alatt apró portölcsérek emelkedtek, a baljósan süvítő szél
kísértetiesebbé tette a szervomotorok búgó hangjait.
Az egyik kiborg osztag épületmaradványok között haladt el. A kisebb, mozgékonyabb egységek a
rövidebb utat választották, míg a HK-k a nehézkesebben mozgó Fejvadászokat biztosították.
A Gigantoknak nyoma sem volt. Mivel lényegesebben lassabbak voltak a többieknél – s mivel
nekik nem volt szükségül különösebb földi-fedezetre –, teljesen természetes volt, hogy lemaradtak.
Az elemző egységek egy csöppet sem „aggódtak" emiatt, az indokolatlan „hallgatásukat" – azaz a
parancsok vissza nem igazolását – pedig betudták az akadozó légköri kommunikációnak.
Jókora tévedés volt.
Nagyjából a szektorhatáron két, a környezeti hőtől még mindig sokkal melegebb mozdulatlan
fémóriás füstölgött csendesen az aszfaltba szakadva. Az egyenletes súlyeloszlást segítő légpárna
rásegítésű lánctalpak immár nem okádták maguk alá a levegőt – a nyomás csak a felfekvő
felületeken hatott az aszfaltra – ily módon a gépek jó öt láb mélyen süllyedtek bele a talajba. A
Gigantok tetején irtózatos méretű, szabályos keresztmetszetű lyukak sötétlettek. Ha valaki vette
volna a fáradtságot, és felmászik az egyik gépszörnyre, hogy az olvadt fém szélénél megállva
betekintsen ebbe a viszonylag formatervezett és vadonatúj nyílásba, azt látta volna, hogy a lyuk
meglepően mélyre nyúlik le.
Ha pedig mindezek után egy elemlámpával is bevilágít a srég vájatba, azt is megtapasztalhatta
volna, hogy ez a lyuk nem csak, hogy átjárta a Gigant egész testét, de még az aszfaltban is
folytatódik. Mintha valaki felülről egy óriási dárdát nyomott volna keresztül azon a helyen.
Kétségtelenül egy energiából álló plazmatestű dárdát.
A sosem-volt szemlélő ezek után akár nyugodtan bele is köphetett volna a sötét nyílásba.
Gerillának immár csak egy dolga akadhatott ezekkel a roncsokkal: kiszerelni belőlük minden
hasznosíthatót, és elszállítani valamely emberi bázis biztonságába – a technikusok nem kis
örömére.
Az óriási G-szériák – egyszer és mindenkorra – kiestek a XXI. századi történelemiből.

29. A terv végrehajtása

Los Angeles, a parkolóházban, 2029. január 15.
Greenheart tervét a szükség szülte. Ideje volt szembenézniük egy olyan ténnyel, amivel az
elindulásuk előtt nem számoltak.
A páncélozott önjáró egységek és a tankok fabakát sem érnek gyalogsági és lehetőleg légi
támogatás nélkül. Az Abrams mind a HK-knak, mind a T-szériásoknak ideális célpontot nyújtott. A
repülő kiborgok – mint ahogy ez nem régen bebizonyosodott – kétségtelenül képesek a tank
deaktiválására. És Waldon nagyon hamar belátta azt is, hogy nem lesz ez másként a 800-asokkal
sem.
A T-kiborgoknak végső soron elegendő két oldalról egyszerre közeledniük az MI-es felé... és
máris nyert ügyük van. A lövegtorony 7.62-esével egyszerre csak egy célra tudnak ráállni, s ezalatt
a túloldalról támadók kényelmesen elérhetik a tankot. A hidraulikus fémkezek különösen, ha egy

66
Westinghouse lapul bennük közvetlen közelről már igen komoly károkat tudnak okozni az Abrams
motorjának. S ha ez bekövetkezik, ők eljátszhatják az „sitting duck"-ot. Vagyis lesz körülöttük
tekintélyes mennyiségű páncél, de mozogni nem tudnak majd. Tehát – gyakorlatilag – meghaltak.
Az sem jelenthetett megoldási alternatívát, hogy ha az egyik oldal fedezetét a 7.62-essel oldják
meg, valaki pedig kibújik a lövegtorony fedelén, hogy „kézzel" biztosítsa a túlvégüket. Ebben az
esetben azt kockáztatták volna, hogy egy Terminátor vagy levadássza a fedezék nélküli gerillát,
vagy – egy gépi precizitással könnyen kivitelezhető mozdulattal – explozív töltetet röpít a nyitott
páncélzaton át a harckocsi belsejébe. Tehát – gyakorlatilag – ismét meghaltak.
A „terv"-et, ami a fenegyerek fejében megfogalmazódott, a földi fedezet szükségessége
kényszerítette ki. A kivitelezés az egyikőjük számára ismételten egyet jelentett a halállal, de
legalább a többiek kijutási esélye megmaradt. És Waldon Greenheartnak – mivel magát jelölte ki a
potenciális hősi halottak listavezetőjének – még csak lelkiismeret-furdalást sem kellett éreznie a
többiekre rákényszerített kockázatvállalás miatt.
A fenegyerek úgy határozott, hogy kiszáll a harckocsiból, és – kissé fordított logikával –
megpróbálja az Abramst fedezetként maga mögött tudni, amíg egy vagy két T-800-ast ki nem
tudnak ejteni a játékból.
Greenheart természetesen nem volt ostoba, és különösebben nem is vágyott a hősi halálra. Az
akcióterv igenis kivitelezhetőnek tűnt, a parkológarázs rendezetlen környezeti tárgyai komoly
segítséget nyújthattak.
Az Abrams nagyjából középen állt – a padlózat végül is megbírta a súlyát –, a belsejében Snake-
kel és Natalie-val. Az indonéz továbbra is a sofőrállásban volt poszton, indulásra készen, a
programozó pedig a megüresedett lövegtornyot vette át. Greenheart – mielőtt szétváltak megpróbált
egy rögtönzött, gyorstalpaló kiképzést tartani a lánynak, és Natalie, úgy tűnt, kapizsgálta a dolgokat.
A két HK-Béta az épület fölött körözött. Hallani ugyan nem hallották őket, de azt tudták, hogy ott
vannak, és az ostyaáramkörös agyak legfőbb vágya a tankot ismét a nyílt terepen látni.
A T-800-asok pedig isten tudja, merre lehettek. De – és ebben senki sem kételkedett – közeledtek.

Greenheart a roncsautók között egy Chevrolet belsejében lapult. Mellette az ülésen költői
rendetlenségben sorakoztak az újfajta A-AN-1-es energiacellák. A fiú két M-25-ös Westinghouse-t
tartott az ölében.
Azt a napot megelőzően Waldon még csak nem is igen látott egymás mellett két fázismodulált
fegyvert, főként nem ennyi tárral. Az pedig, hogy mind a két fegyver az övé legyen, még egész
biztosan nem esett meg vele soha életében.
Óvatosan mocorogni kezdett. Kikotort a zsebéből egy koffein- és egy amphetamintablettát – a
legutolsók egyikeit –, s mind a kettőt a szájába vette. Érezte, hogy egy idő után megugrik a
szívverése és az eddig a tagjait átjáró ólmosság egy csapásra eltűnik a félhomályban.
És ez így is van jól. Most minden erőmre szükségem lesz.
Elgondolkozva simogatta a combján heverő fegyvereket. Szinte találomra kapta fel őket akkor,
ott a tankban, azt hitte róluk, hogy mind a kettő a fegyvergyárból származik, és vadonatúj. Csak
most a Chevrolet műszerfala előtt vette észre, hogy az egyik bizony jócskán ütött-kopott már.
Karikás, beesett szemekkel bámulta az M-25-öst, és lassan-lassan átjárta az elméjét a felismerés.
Az a fegyver valóban nem volt új. És egyáltalán nem a kiborggyárból származott. Már sokkal
régebben vele volt. Akkor került hozzá, amikor a Zónába befelé jövet felmásztak egy háztetőre,
hogy úgy cselezzék ki a környéken járőröző gépeket. Akkor ő ott a tetőn belebotlott egy
Terminátorba, amelyik kis híján kicsinálta. Az AK-ja mentette meg végül, amelyik felrobbant, és
amelynek repeszei szétszaggatták a kiborg hidraulikájának olajvezetékeit. A géptől szedte el a
fegyvert. Aztán pedig felrobbantotta néhány kézigránáttal. Úristen! Bárcsak lenne még néhány
gránátunk!
Körülnézett. Most ugyan nem volt éjszaka, még nem, de a garázs félhomálya mégis tökéletesen
visszahozta elé annak a rég maguk mögött hagyott tetőnek az emlékét. Még az épület is hasonló
volt.
Az keservit neki, szinte pontosan ugyanolyan...
Csak a remény... az nem volt már ugyanaz.
Greenheartot hideg borzongás járta át. A hűségesen visszatérő Westinghouse... az a szélsőséges
mázlija ott a tetőn... ahol gyakorlatilag mindenki bajban volt már. Natalie lezuhant egy liftaknába...
Osborne-nak egy lézersugár levitte a fél karját... még Snake is elvesztette a szerencse-amulettjét...
Egyedül ő volt az, akit a sors a kegyébe fogadott.

67
És mi lesz most?
Visszaveszi-e a gondviselés egy szinte ugyanolyan szituációban azt, amit egyszer már odaadott
előre?
Végül is vannak esélyei. A terepet elég jól sikerült előkészítenie. A lába éppen-hogy-csak össze
van öltve, az igaz, de a balekokra vár néhány meglepetés. Elrejtett néhány energiacellát a roncsok
között is, ha mozognia kell, akkor sem marad muníció nélkül. A tank motorjai jártak, a tetején a
halogénreflektor még mindig égett, A kiborgok tehát a dübörgés miatt nem használhatják a hallási
szenzoraikat, hogyha pedig infralátással bámulnak a felmelegedett fényszóróra, akkor beletelik egy
idejükbe, amíg értelmezik a képet. Snake pedig kétségtelenül megtesz majd mindent azért, hogy ő
baj esetén elérhesse a tankot.
Waldon Greenheart valami különös, szomorkás hangulatban várakozott.
Hol a fenében lehetnek már azok az istenverte gépek?
A Terminátorok a parkolóház előtt gyülekeztek. Pontosan tudták, hogy az üldözött jármű még
odabent van, és most már arról is voltak fogalmaik, hogy mi az. A kommunikációs csatornák
kezdtek, helyreállni, az egyik távoli adatbázisról megérkezed a várt válasz. Most már tudták, mi az
a „tank", és részletesen tisztában voltak a felépítésével is.
Nem féltek tőle, s nem csak azért, mert nem rendelkeztek ilyen programokkal. Tudták, hogy a
jármű, fegyverzetét nem ellenük tervezték és nem ebben a formában, ilyen stratégiával nem
különösebben alkalmas a velük folytatott csatározásra.
Éppen ezért nem kapkodták el a támadást sem, összehangolt hadműveletbe kezdtek.
A HK-Béták leszálltak. Mindegyik oldalára egye egy T-800-as kapaszkodott fel – a landoló-
talpakon kerestek maguknak fogást –, majd a hidraulikus karoknak köszönhetően gyakorlatilag
fizikailag eggyé vált gépek ismét felemelkedtek a levegőbe.
A csapatszállítóvá „alacsonyodott" HK-k a parkolóház tetején rakták le a 800-asokat. Azok
módszeres alapossággal láttak neki, hogy megkeressék a romok között a lefelé vezető utakat:
Ugyanezen idő alatt két másik Terminátor az épület földszintjét járta körbe.
A különvált egységektől alig némi késéssel futott be a jelentés: mindannyian megtalálták a
bevezető járatokat. A HK-k ismét felhúzták a magasba, és szűk köröket kezdtek róni. Lesben álltak,
hogyha a tank kitöréssel próbálkozna, meg tudják fosztani a menekülés eshetőségétől.
Lent a T-800-asok megkezdték a behatolást. Snake kicserepesedett ajkakkal bámult ki a
halogénreflektor fényudvarába. A terep mozdulatlan volt. Gyakorlatilag nem látott semmi
hasznosat.
Azt tudta, hogy hol van Greenheart. A rejtekhellyé lett kocsi a megvilágított területen kívül
helyezkedett el. A gerillakölyök pedig benne lapult, és arra várt, hogy megkezdődjön a csatározás.
A kiborgok elsőnek a tankot veszik majd célba. Kimondottan ezért is állították oda, hogy céltáblát
csináljanak belőle. Ugyanakkor a harckocsiban maradnia is kellett valakinek – lévén ha a jármű
nem reagál az ellene intézett támadásokra, a gépek nagyon hamar más után kezdenek kutatni. Azt is
megtehették volna, hogy Waldon mellé Natalie-t is kirakják „rövid pórázra", de a mutáns lány
aligha lett volna képes megvédeni magát.
Így hát most ketten kuporogtak odabent. Az eddig oly szűkösnek rémlő belső tér egyszerre
hirtelen óriásira hízott - ők legalábbis így érezték. Az, hogy pillanatokon belül akár végérvényesen
és visszavonhatatlanul ketten maradhatnak, rémítően hatott rájuk. Snake-nek valamiért úgy rémlett,
még soha, senkivel nem értette meg magát olyan jól, mint Greenhearttal, Natalie pedig végre
valóban úgy találta, hogy Waldon egy igazi szívtipró fenegyerek, akit vétek lenne hosszabb távon
nélkülöznie.
Így kuporogtak, a gondolataikat a másikkal meg nem osztva, amikor egyszerre bekövetkezett a
változás.
A dolgot annyira nem előzte meg semmi átmenet, hogy mindkettejük reakcióideje – a döbbenet
miatt – több másodpercesre nyúlt meg..
Egy T-800-as alakja tűnt fel az általuk vágott bejárati nyíláson. A lyuk az egyik pillanatban még
üresen ásítozott, aztán megjelent benne a kiborg krómteste. Tempós léptekkel közeledett.
Gyakorlatilag pontosan szemben helyezkedett el a tankkal, kissé félrefordított koponyával
méregette a járművet.
Natalie pislogva nézte. Már-már meg akart szólalni, hogy Snake figyelmét is ráirányítsa, amikor
végre eszébe jutott, hogy most neki kell cselekednie.
Működésbe hozta a 7.62-es géppuskát. A fegyver ugatva köpködni kezdte magából a hüvelyeket -
a kelepelés még a motor dübörgésében is hallatszott.
Maga a lány ámult el a legjobban, amikor azt látta, hogy a sorozata eltalálta a célt. A gép testébe
belecsapódtak a kummulatív lőszerek, a titáncsontváz megbicsaklott, és a golyók becsapódási
erejétől hátrarepült néhány métert. Ott aztán egy időre elterült a kövezeten, majd kapkodás nélkül

68
 hozzákezdett, hogy összeszedje magát.
Az összecsapás megkezdődött.
Greenheart - amint a tank géppuskáját felugatni hallotta - felguggolt a Chevrolet ülésére, és
gyorsan körülnézett. Arra az irányra, amit az Abrams is befoghatott, igazából nem volt kíváncsi.
Sokkal inkább érdekelték a körülöttük úszkáló félhomály területei..
A gépeknek nyoma sem látszott.
Greenheart az alkarjára fektette az M-25-ös tusát, és a szájába fogott egy energiacellát. Ismét
körülbámult.
Szinte a szeme sarkából, valahol az Ml-es jobb: oldala környékén megpillantott egy kékes
villanást: Fény verődött vissza a titánium kékjéről.
Habozás nélkül a kilincs után nyúlt, és kinyitotta a kocsiajtót. A feltáruló résen az aszfaltra
fektette a bal lábát, és félig kitérdelt a járgányból. A nyitott ajtó keretét állványnak használva
feltámasztotta a Westinghouse-t, és várta a következő áruló csillanást.
És amikor meglátta, elhúzta a ravaszt.
A fegyver haragosat zümmögött a kezében, és meglepően erősen visszarúgott. A fegyver
hűtőlemezekkel körülölelt csövéből egy inch átmérőjű energianyaláb vágódott ki, és szemmel nem
követhető sebességgel keresztülvillant a kettejük között húzódó távolságon. A levegőben ózonszag
terjengett.
Greenheart szemei előtt, mintha - csak stroboszkópba bámult volna, egy pillanatra
megvilágosodott a félhomályban lopakodó gép sziluettje. Aztán...
...Aztán egy második villanás következett, amelyben Waldon tekintete előtt most már egy lyukas
mellkasú, szoborrá merevedett Terminátor jelent meg. A gerilla ösztönösen még egyszer aktivizálta
az elsütő-billentyűt, de ez alkalommal a fegyver nem sült el. Az A-AN-1-es cella túltöltötte a
Westinghouse-t, némi időre volt szüksége, hogy megint lehűljön.
Greenheart levetette magát a földre, és magában ezernyi szitkot szórva a Skynetre, igen-igen
mélyen reménykedett abban, hogy a nyilvánvalóan itt lévő többi gép még nem szúrta ki.
Snake óvatosan gázt adott, és megindította előre a tankot. A monstrum csikorogva nekilendült, s
ez a veszett lárma most elnyomta az ismét felkelepelő 7.62-es géppuska hangját. Natalie
kihasználva az alkalmat - megpróbált addig lőni az imént felbuktatott kiborgra, ameddig az még
relatíve helyhez volt kötve. A gép ismét elvágódott, de a programozó lány gyanította, hogy még
mindig üzemképes.
–Snake! – motyogta bele a belső kommunikációs rendszerbe. – Kinyitom a lövegtornyot, és
elkapom. a dögöt egy Westinghouse-szal!
–Nem! – csattant fel azonnal a válasz. – Meg ne próbáld!
–Meg tudnám csinálni... – nyöszörögte a lány, és megnyalta a kicserepesedett ajkait. - Biztosan
megcsinálom!
–Negatív! Ha kinyitod a tornyot, kockára teszel mindent!
Natalie idegesen az ajkába harapott. Megfordult a fejében, hogy ellenszegül a parancsnak, és
kivitelezi, amit eltervezett. Aztán inkább mégis megmaradt a 7.62-esnél, Újabb sorozatot küldött a
Terminátorra. Snake pedig azt saccolgatta magában, hogy sikerülni fog-e hamarabb áthajtania a
gépen, mielőtt az visszanyerné a működtető rendszere fölötti uralmat.
A kiborgok azt még valóban nem tudták bemérni, hol lapul Greenheart, de azt már tudták, hogy
valaki, valahol van odakint. A tető felől közelítő kettő nem változtatott a támadási stratégiáján. Ők
a tankot akarták elkapni. Egyet a gerillakölyök az imént kilőtt, egy másikat pedig Natalie kötött le
hathatósan. De a hatból a két utolsó most már a magányos bujkáló felkutatását irányozta elő
direktívaként.
Waldon magához vette a még meglévő energiacellái mintegy felét, a többit pedig otthagyta a
Chevroletben. Lekuporodott a földre. Kiráncigálta a magas szárú bakancsaiból a fűzőket, és
összekötötte őket. A vékony, de erős zsineg végét ráhurkolta az egyik M-25-ös ravaszára, a
másikat a saját csuklója köré tekerte. Lefeküdt a földre, és félig becsúszott a Chevrolet alváza alá.
Felnyúlt, és az első lengővilla meg az alváz közé beékelte a Westinghouse-t. A fegyver csöve a
szemközti kocsisor felé mutatott, egészen pontosan egy odébb álló Morris karosszériájára. A
Morris lökhárítója mögé dugva lapult az egyik tartaléknak kitett A-AN-1-es fegyvertár.
Greenheart felmarkolta a maradék felszerelését, és a cipőfűzőt maga után húzva átkúszott a
szomszédos kocsi alváza alá. Mielőtt még újra végiggondolhatta volná, jó ötlet-e, amit tenni
készül, megrántotta a zsineg végét.
Először úgy nézett ki, a fűző fog elszakadni, de végül mégis csak az elsütő-billentyű volt az,
ami engedett.
Az M-25-ös felmorrant, és kiköpött magából egy újabb energianyalábot. A hang és a villanás

69
eltörpült ahhoz a robbanáshoz képest, amit a telibe talált Morris váltott ki.
A kocsi felszökkent a levegőbe, és egy óriási tűzgolyó vágódott ki az aljából. A lökéshullám
energiája a szomszédos parkolókat sem kímélte, a karosszériaelemek nyikorogva deformálódtak
el, szélvédők és oldalablakok robbantak szilánkokra.
Nagyjából egy időben a Morris visszazuhanása kiváltotta - éktelen csörömpöléssel, Greenheart a
füstön keresztül észrevette a következő T-800-ast. A gép őrült-tempóban közeledett az imént
otthagyott Chevrolet felé, kétségtelenül volt alkalma felmérni, honnan lőttek az imént.
Waldon odébb gördült a betonon, majd miután megállapodott, felemelte a hűségesnek
bizonyuló, ütött-kopott M-25-ösét, és fogcsikorgatva kivárt.
Amikor a kiborg fémes lábai már csak néhány méternyire voltak a Chevrolettől, a földön fekvő
gerillakölyök ismét meghúzta a ravaszt. .
A töltet ezúttal nem a gépbe, hanem az imént elhagyott fedezékébe vágódott bele.
Snake látta, hogy a tank előtt szerencsétlenkedő 800-as hirtelen mozdulatlanná dermed, és a vörös
fotoreceptorait egyenesen az Ml-esre szegezi. Gyanította, mire készül. „Ülő kacsát" játszik, hogy
kivárhassa a legtökéletesebb pillanatot a félremozdulására.
Az indonéz nő ajkai keskeny, vértelen mosolyra húzódtak.
Azzal, hogy mostanáig ilyen lassan vezette a harckocsit, jelentős kockázatot vállalt fel. Ideje volt
hogy a kockázatvállalás meghozza a gyümölcsét.
Teljes gázt adott.
Az Abrams méretét és termetét meghazudtolóan - bő öt másodperc alatt képes volt nulláról
harminckét kilométeres sebességre gyorsulni. És a tank mos' nem állt.
Ez a gyorsulási tényező hiányzott a kiborgok frissen szerzett adatbázisából. A T-800-asnak -
mielőtt elkapták volna a lánctalpak - még akadt annyi ideje, hogy belássa, milyen nehéz is kellő
információk hiányában optimális döntést hozni.
A Chevrolet robbanása minden eddigi elképzelést felülmúlt. A kocsiból gyakorlatilag nem maradt
semmi. Csak alaktalan, égő lemezdarabok szálltak a levegőben. Még a motorblokkot is szétvetette a
detonáció. A lökéshullámok lángokat ordítva söpörtek végig mindenen.

Greenheartot némileg megvédte az előtte magasodó autó. Ha abban a járgányban benzin is lett
volna, Waldon igen komiszul járt volna. De nem volt, így amikor a karosszéria fölötte lángolni
kezdett, a gerillakölyök néhány horzsolással megúszta, amíg kiinalt alóla.
Körülsandított, de az iménti kiborgnak a nyomát sem látta. Helyette viszont közvetlen közelről
megszemlélhetett egy szabvány, negyven wattos fázismodulált plazmaimpulzus sugarat, amint az
fölülről érkezve átlyuggatja előtte a betont.
A tető felől közelítő egyik 800-as kiszúrta.
A Chevrolet explózióját Snake és Natalie is hallották. És nem csak ők, hanem a lesben álló
HK-Béták is. Megpróbálták felvenni a kapcsolatot a benti T-800-asokkal, hogy megtudják,
hogyan állnak a dolgok odalent.
Értesültek arról, hogy már csak három társuk maradt aktív. A műholdas rendszeren át
megpróbálták elérni a központot, hogy taktikai tanácsokat, illetve direktívakontrolt kérjenek. De
- a sors iróniája - az éter azokban a pillanatokban ismét csak statikus sercegéseket közvetített. A
HK-k így nem - tudhatták meg, hogy tulajdonképpen elég volna csak helyhez kötniük a gerillákat
- méghozzá addig, amíg a már útban lévő erősítés meg nem érkezik.
A két Béta közül az egyik továbbra is fent maradt, - folytatta az őrködést. A másik viszont - az
analizáló egységei minden tiltakozása ellenére - ereszkedni kezdett a talajszint felé.
Azt tervezte, hogy beáll az épület oldalsó falában éktelenkedő lyuk elé, és a testébe integrált
fegyverekkel megszórja egy kicsit odabent a terepet.

Waldon most, hogy a lángok végképp eloszlatták a félhomályt, és ő már a feje fölé is figyelt –
észrevette a felülről közelítő gépeket is.
Az egyik közülük éppen abban a pillanatban ugrott el a szakadozott födémekről, és a gerilla
szemei előtt ért földet a tank lövegtornyának tetején.
Greenheartnak a látvány ellenére nem nyílott módja káromkodni vagy keseregni. Lekötötte a
figyelmét, hogy a másik 800-as éppen ahhoz készült, hogy az „emeletről" a tetőben lévő lyukakon
keresztül szénné égesse. A fiú oldalra hemperedett, és közben kétségbeesetten rimánkodott azért,
hogy az M-25-öse lehűljön addigra, amire ő kivitelezi a mozdulatot.
A gurulása átvezette az egymás mellett parkoló autók közötti, felülről is belátható területen.
Greenheart becsusszant a következő járgány – egy nagy kerekeken gubbasztó, magasabb alvázú
terepjáró – karosszériája alá, és azon rimánkodott magában, hogy a kiborg elhibázza az első lövését.

70
 Mázlija volt. A gép, amikor a fiú eltűnt a vizuális érzékelői elől, feltételezte, hogy a célpontja az
eddigi mozgási sebességével és a már felvett irányba folytatja a menekülését. Kiszámolta a cél
legvalószínűbb pályáját, majd a kapott görbét összevetve az eltelt idő grafikonjával a metszéspont
előirányozta helyre leadott egy lövést.
A felülről lecsapó energiatöltet átégette a fedezék autó karosszériáját és alvázát, s a lapuló
Waldon könyökétől alig félarasznyira belecsapódott a padlóba.
Ezúttal Greenheart nyert, az esélyeik egy időre kiegyenlítődtek. A fázismodulált plazmaimpulzus
sugár ugyanis felmelegítette mind az autóroncsot, mind az alváz alatt megszorult levegőt. A gép
most már hiába kapcsolta át a fotoreceptorait hőképes üzemmódba, a gerillát ezzel a módszerrel
többé nem fedezhette fel.
Ennek ellenére a T-800-as távolról sem maradt tétlen. Nyugodt, pásztázó sorozatokkal kezdte
szitává lyuggatni a célpontot takaró négykerekű fémtömeget. Tudta, hogy a nagy számok törvénye
alapján csak idő kérdése, mikor találja meg az alatta rejtőzködő gerillát.
Snake valamiféle fémes koppanást hallott az Abrams páncélzatán. Egy időre teljesen értetlenül állt
a hangjelenség előtt – azon gondolkozott, miféle törmelék zuhanhatott rájuk felülről –, aztán az
elméjébe befészkelte magát az az iszonyatos gyanú, hogy azt a zajt nem egy egyszerű tereptárgy
keltette. Az egyik T-800-as feljutott a tank tetejére.
Az indonéz nő agya lázasan zakatolt. Ha hagyják, hogy a gép odafent maradjon, úgy az alighanem
két percen belül megtalálja a módját, hogy tönkretegye a járművüket. Ezt tehát minden
körülményék között meg kell akadályozniuk. Ugyanakkor, ha kinyitják a lövegtornyot, a kiborg
tekintve, hogy ők belülről most nem látják – könnyűszerrel lelőheti azt, aki kibukkan a nyíláson.
Akkor pedig a lyukban maradt sebesült vagy halott test meggátolja azt, hogy időben visszazárják a
páncélzaton nyitott rést. És azzal vége is a dalnak.
Az egyetlen kivitelezhető megoldási alternatíva az lett volna, ha azt a 800-ást Waldon Greenheart
kapja el. Snake tudta, hogy mivel ez még nem történt meg, Greenheart alighanem mással van
elfoglalva.
Időt kellett nyernie a számára.

Első ötletként, mindenféle lassítás vagy előzetes mozgáskorrekció nélkül, aktiválta a kuplung
kinyomószerkezetét, hátrameneti állásba erőltette a váltókart, majd újra összezárta a
sebességáttételeket.
A fogaskerekek csikorogva martak egymásba. A tank valósággal megtorpant, majd – csikorgó
zetor módjára - megtette az első hátráló mozdulatokat.
A Snake arca előtt húzódó keskeny rés előtt egyszerre lezuhant valami... valami, ami fémesen
csillogott és a részelemei őrjítően szabályos formákból álltak össze. Snake-nek nem volt alkalma
pontosan megfigyelni a kontúrokat, de a tárgy mérete és a szemei közvetítette, kósza benyomások
alapján biztosra vette, hogy az egyensúlyát vesztett Terminátort látta.
A terve bevált, és ez kezdetnek nem volt rossz. Kétségbeesetten kutatott magában ötletek után, mi
legyen az, amit következőnek próbál ki. Az a kurva balek valószínűleg meg tudott kapaszkodni a
tank orrán, és kétszer egymásután úgysem fogja ugyanazt a trükköt megenni.
Mi a fenét tegyen hát?"
Az ereszkedő HK turbináinak hangja egyre mélyebb és mélyebb régiókba csapott. Az elforgatható
hajtóművek gyakorlatilag függőleges pozícióban álltak. A központi vezérlő folyamatosan
csökkentette a rájuk adagolt tolóerőt, a gép egy helyben „állva" süllyedt.
A Bétának nagyobb vízszintes helykorrekcióra már nem volt szüksége, azt még jóval a talajszint
fölött elvégezte. Most már mindössze csak időre volt szüksége, hogy végre odaérhessen a harci
övezet „alacsonyságába". A központi vezérlő megjelenítőjén egy digitális számsor jelent meg, a
kijelzett érték monoton ütemességgel csökkent. A Bétának még huszonkét másodperce volt hátra,
hogy tüzet nyithasson az első potenciális célpontjára.
Greenheart igyekezett magát olyan kicsire összehúzni, amennyire ezt a körülmények lehetővé
tették a számára. Az autó a feje fölött most már kísérteties hasonlóságot kezdett mutatni egy szelet
sajttal – lévén nagyjából ugyanannyi volt benne a lyuk.
A gerilla igyekezett úgy helyezkedni, hogy mindig a legtöbb és a legutóbb keletkezett hővájta
furat alatt legyen. Ezt a stratégiát még az első világháborúban találták ki: a katonák előszeretettel
lapultak meg a becsapódott nehéztüzérségi lövedékek tölcséreiben. Szigorúan matematikailag nézve
ugyanis annak volt a legkisebb az esélye, hogy az ellenség kétszer egymás után pontosan ugyanarra
a helyre lőjön.
A taktika ellenére Greenheart tudta, hogy haladéktalanul hozzá kell kezdenie valami máshoz is,
különben az eddigi szerencséje nagyon hamar elpártol mellőle.
A gerillakölyök összpontosított, kivárta a lövéseket elválasztó pillanatnyi szünet bekövetkeztét,

71
aztán á talpait az aszfaltnak feszítve, hanyatt csúszva kirúgta magát a fedezék takarásából. Amikor a
fájdalmas, bőrnyúzó siklása derékmagasságban elérte a kocsi lökhárítójának a vonalát, még mindig
hanyatt fekve felemelte az M-25-öst, és elengedett egy lövést arra, amerre a gépet sejtette. És az
imént leadott lövéseknek köszönhetően elég jó fogalmai voltak a kiborg tartózkodási helyéről.
A parkolóház félhomályában megint felvillant az A-AN-I-es energiacella hideg sugarának fénye. A
lövés magát a Terminátort nem találta el - ha a fiú akkor nem az új konstrukciójú fegyvertárat
használja, semmit nem sikerült volna elérnie.
Így viszont annál többet.
Az A-AN töltet vagy fél méternyire a gép mellett csapódott be a romos, szakadozott tetőbe. Az
energiája bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy mindenestül átégesse a födémet.
Az „emeleten álló" Terminátor hirtelen elvesztette minden szilárd támaszát. A hidraulikus
kiegyenlítő-rendszerek kétségbeesetten próbálták korrigálni az egyensúlyi helyzetben imént beállt
változást, s ez vezetett is némi – groteszk– eredményre. A halálosztó meglelően szilárd lábakkal állt
a lefelé zuhanó tetőfödém darabján.
A landolás hét-nyolc méterrel a tank mögött következett be. A kiborg az épületdarabokkal együtt
lezúdult az aszfaltra, a levegőbe fröccsenő porfelleg miatt nem lehetett azonnal megállapítani, mi
történt vele.
Greenheart felpattant a földről, és a kocsik takarását kihasználva, meggörnyedve futni kezdett az
Abrams felé. Menet közben belelőtt azokba az útjába eső roncsokba, melyekbe a tartaléktárakat
rejtette, A sorozatos detonációk megszerezték neki azt a fedezéket, ami a gyors haladásához kellett.
A dolgai kezdtek egyenesbe jönni. Valahol tudat alatt konstatálta, hogy egy-két csotrogány, amibe
A-AN cellákat rakott, mégsem robbant- fel, de ennek ellenérre úgy érezte el fogja érni a tankot.
Amikor kiért a középen terpeszkedő, szélesebb, üres sávra, megpillantott még egy 800-ast. Azt a
példányt, amelyik éppen akkor keresett fogást a harckocsi orrán, nagyjából a vízszintesen
előremutató ágyúcső közepe táján.
Greenheart megfékezte a futását, és fél térdre ereszkedett. A vállához szorította a Westinghouse-t,
és nagyon gondosan célzott. Tudta, hogyha most elhibázza, és a gép helyett a tankot találja el, akkor
jó eséllyel átlövi az Abrams páncélját.
Meghúzta a ravaszt.
A lövés – az utolsó előtti, amelyet Waldon Greenheart az élete folyamán leadott – több volt,
mint mesteri. A halálosztó valósággal leszakadt, lerepült a harckocsi orráról.
Snake látta a fényvillanást a tank orránál, és tudta, hogy több gondja már nem lesz azzal a 800-
assal. Ismét előremeneti állásba kapcsolta á váltót – az előző, kissé szabálytalan műveletének
köszönhetően az Abrams alig akarta-bevenni, a sebességet –, és a hengerekbe jó pár liternyi
gázolajat fecskendezve megindította a harckocsit előre.
– Megjött Waldon... – kiáltotta bele a rádióba. - Készülj fel arra, hogy be tudd ereszteni!
A lövegnél lapuló Natalie felmarkolt egy Westinghouse-t, majd hozzákezdett, hogy kinyissa a
torony parancsnoki állásánál lévő páncéllemezt.
Ugyanezekben a pillanatokban a kint lapuló fenegyerek gyorsan ellenőrizte a terepet, és
felkészült arra, hogy oda tudjon rohanni a tankhoz.
Ő elkapott három... vagy a tetővel együtt négy balekot. Snake-ék is végeztek eggyel... Ez öt. Az
istenit neki, lehet, hogy van még egy valahol?!'
Lehet, hogy most meg fog halni? A dolog ezúttal nagyon valószínűtlennek rémlett fel előtte. A
földi erőkkel már majdnem végeztek, a tank egy karnyújtásnyi távolságban van tőle, és...
...ekkor hasított belé a kín. Csak egy pillanatig tartott az egész, és utána már nem érzett
fájdalmat. Semmit nem érzett már utána soha-soha többé.

Natalie kinyitotta a torony tetejét, feltámasztotta a páncélzatra a Westinghouse-t, derékig kibújt,

és körülnézett. Megpillantotta Waldont, ahogy ott áll a kocsik között, láthatólag zihálva és
leizzadva, a kezében a fegyverrel.
És akkor a fiú mögött egyszerre megjelent egy Terminátor.
Egy villanás volt az egész, egy fázismodulált, fénylő villanás, és...
...és utána, úristen, pokoli volt, iszonyatos és hihetetlen, mert ennek soha nem lett volna szabad
bekövetkeznie, és undorító, Natalie majdnem elhányta magát a látványtól, és igazságtalan, mert
Waldon – jobbára az, ami Waldonból maradt – váltotta ki belőle ezt az undort, és felfoghatatlan,
mert a fiú olyan átkozottul jó harcos volt, és ez... ez... egyszerűen...
Greenheart – az élő és eleven Greenheart – az egyik pillanatban még ott állt a kocsiknál, aztán
telibe találta az impulzusvető sorozata. A lövedékek egyszerűen leborotválták, elégették,

72
elgőzöltették a fiút, de csak deréktól felfelé a találat helyén. A lelógatott kezek maradványai – az
egyik még mindig markolta a fegyvert – élettelen rongyokként zuhantak a földre, és ugyanígy
vágódtak el a nadrág szövetébe burkolt lábak is, mert most már csak hús volt az egész, vagy
harminc kilónyi gusztustalan, döglött hús, aminek semmi köze nem volt többé a fenegyerekhez.
Az utolsó T-800-as azért nem vett részt eddig a harcban, mert megpróbálta „hatástalanítani", a
gerillák kocsironcsok közé kihelyezett explozív tölteteit. Így talált rá néhány A-AN-1-es cellára... és
ezért nem robbant fel néhány autó, amikor Greenheart beléjük lőtt.

A programozó lány hisztérikusan felsikoltott. Gurgulázó, önkívületi régiókba csapó visítás volt, a
pillanatnyi őrület, az elborult elme túlhajszoltsága. Egy agyvelőé, amelyet éppen most zúzott össze
a racionalitás pörölye.
A sofőrállásban lévő Snake azonnal rádöbbent, mi történhetett odakint. Ő megmenekült attól,
hogy végignézze az egészet, és így jóval könnyebben élhette meg a dolgokat.
– O'Hara! - ordította bele a rádióba. – O'Hara! Zárd le a tornyot! Azonnal zárd le a tornyot!
Válaszként csak a sikoltás érkezett, ugyanaz a tébolyodott hang, mely vélhetőleg sem az alatt,
sem annak a hatására nem maradt abba, hogy ő beszélt.
Natalie O'Hara' elengedte a Westinghouse-át, és visítva próbált kimászni a toronyból, hogy
rohanhasson, hogy valamilyen módon odaérhessen, ahol az előbb az a rettenet történt.
Snake – a jó öreg Snake – most is pontosan tudta, mit kell tennie. Habozás nélkül teljes gázt
adott, és az adagoló állását zárolta is a kézi karral, majd rohadt gyorsan kicsatolta magát az
üléséből, és már kúszott-mászott is hátra a toronyba.
A tank nekivágott, és egyre gyorsuló ütemben kezdett száguldani... egyenesen a betört falon
tátongó nyílás felé.
Amire elérte a tornyot, O'Harának már csak a lábszárai voltak odabent. Az indonéz nő
gondolkodás nélkül elkapta őket, izmos karjai minden erejével a saját mellkasához szorította azokat,
és a teljes testsúlyát beleadva megrántotta befelé a mutáns lány.
Valami roppant – talán egy csont törött el –, és a következő pillanatban mint a ketten csattanva
terültek el a szűkös beltér padlózatán. Az indonéz nő lerúgta magáról a fiatalabb lány testét, egy
szökkenéssel felguggolt, készen arra, hogy egy ökölcsapással letaglózza a sokkot kapott mutánst.
Erre végül is nem került sor. Natalie kicsavarodott tagokkal és hirtelen oly némán hevert az
oldalán, hogy Snake csak azért volt biztos benne, egyáltalán él még, mert a szemei elképesztő
sebességgel forogtak ide-oda az üregükben.
Az indonéz nő kiegyenesedett, és gyorsan kinézett a még mindig nyitott páncélzatfedélen.
Ó már nem látta Greenheartot:.. és ezért úgy érezte, köszönettel tartozik a sorsának. Ő már csak a
gyilkos Terminátort látta.
A gép még mindig ugyanott állt, ahol az imént, és láthatólag hiába próbálkozott még egyszer
elsütni a túltöltődött Westinghouse-át.
Snake viszont megpillantotta maga előtt egy gazdátlan fegyver tusát. Tudat alatt felrémlett benne,
hogy azt az M-25-öst alighanem Natalie ejthette el, amikor őrjöngeni kezdett... de mindez most nem
érdekelte különösebben. Felkapta a fegyvert, befogta vele a célt, és lőtt.
Csak egy futó pillantást vetett arra, ami á halálosztóból megmaradt, aztán a - most már száguldó -
tank menetiránya felé fordította a fejét.
Látta, hogy az Abrams némileg lesodródott a képzeletbeli egyenes irányról. Látta, hogy a tank a
bal oldalával le fog tarolni egy újabb faldarabot, de ez nem izgatta különösebben.
Azt is látta, hogy odakint – már az utcán – veszett szélvihar dühöng, elképesztő felleget kavar a
kinti porból és elsöpör, szétfúj mindent, ami az útjába kerül. Aztán meghallotta a turbinák hangját is
és a nyílás felső „szemöldökfája" alatt megpillantotta a lefelé ereszkedő HK aljának első részleteit.
Visszavetette magát a lövegtoronyba, és behajtotta – de nem zárta le – az oly hosszú időre
nyitottá vált fedelet. Tudta, hogy most lassítania kellene egy keveset a tank sebességén, de ezt
természetesen nem állt módjában kivitelezni. Kétségbeesetten kapkodott a torony kezelőszervei
között, aztán végre megtalálta, amit keresett.
Aktiválta az Abrams 105 mm-es lövegét.
Ilyen távolságból célozni fölösleges lett volna.
A leereszkedő HK-Bétát az orrvértezet és a leszálló-talpak közötti területen kapta telibe az
M60A3 jelzésű lövegből kiröppenő uránkarbid-fejű páncéltörő lövedék. A gép a „léglábain" állva, a
fizika törvényeinek megfelelően, pontosan úgy vágódott hátra, mint akinek megadták a
kezdősebességet. - A 105 mm-es lőszer ripityára roncsolta a kiborg elejének cirka 50 %-át, beleértve
a központi vezérlőt is.
Nagyjából ugyanabban a pillanatban, amikor a roncstömeg némileg hátrébb nekicsapódott a

73
földnek és felrobbant, a parkolóház falából ismét elsöpört egy darabot az Ml-es Abrams előbukkanó
orra.
A második HK-Béta észlelte, ami alatta történt. Kiélesítette az orrába integrált fegyverzetet és a
testét megdöntve száguldani kezdett lefelé, hogy tűz alá vehesse az ismét felbukkant gerilla-
járművet.
Snake még mindig nem mászott vissza a sofőrállásba. Tudta, hogy egy Terminátor még hátravan,
és a mostaninál kedvezőbb esélyei nem lesznek arra, hogy végezzen vele.
A gép ugyanazt a támadási stratégiát választotta, mint amivel egyszer már sikerült bekergetniük
az épületbe a járművet. Gyakorlatilag ezzel írta alá á halálos ítéletét.
Snake a nagy dobásra készült. Ha az a HK ismét az Abrams motorját veszi célba... akkor most
megcsípi.
Becsukta a szemeit, és minden érzékelő képességével a fülei közvetítette zajokra koncentrált.
A turbinák süvöltése áthallatszott a dízelmotorok dübörgésén. Snake a hangokból számolta a
pillanatot... és amikor úgy ítélte, eljött az ideje, cselekedni kezdett.
Kilökte a behajtott páncélfedelet, felegyenesedett, körülbelül a mellkasa közepéig kihajolt a
tankból, és célra tartotta a Westinghouse-t.
Azonnal látta, hogy néhány másodperccel elszámolta magát. A HK éppen abban a pillanatban
eresztett bele egy sorozatot a motort védő páncéllemezekbe... de ez végül is oly mindegy volt. Be
tudta fogni a gépet, és el tudta húzni a ravaszt.
A D14-es objektum mellett zajló ütközet ezzel gyakorlatilag véget is ért.

30. A túlélők
Los Angeles, a föld alatt, az Oktogon Bázis
közelében, 2029. január 15.
Az alagút – bizonyos szempontokból – most már maga volt a földalatti idill. Úgy nézett ki, mint
a pokol egy szabadnapon. Sehol egy ördög, sehol egy ártó teremtény... csak a nyomaik. Nincs itt a
halál sem, úgyhogy bátran keresztülgyalogolhatsz a vidéken, túl fogod élni, csak ezt a látványt
nem felejted el egy darabig.
Minden út ide vezetett. A földalatti menekülők mindannyian ide tartottak, az evakuációs
célpontra, egy másik, nem gépi világ biztonságába.
Harris látta az előttük ott jártak nyomait. Sok-sok gerilla jutott el már a nap folyamán ugyanoda,
ahol most ők jártak. És sokkal kevesebb ember teszi meg még ugyanezt. A tizedes tudta, hogy ők
az utolsók között vannak, a legnagyobb távolságról keltek útra, és a mezőnyzáró befutók között
lesznek. Azok, akik néhány órán belül nem érkeznek meg... nos, azokat nem kell többé várni.
Gyakorlatilag már az evakuációs célterületen jártak. Ha sikerül, perceken belül belebotolhatnak
az Oktogon Bázisról kiküldött gerillákba, akik valahol itt őrködnek. Ellenőrzik a jövevények
személyazonosságát, s ha azok kétséget kizáróan embernek bizonyultak, elviszik őket a Bázis
biztonságába. A meleg ennivaló, a nyugodt alvás, az orvosi ellátás és a bőséges muníció világába.
És azon a szakaszon, ami a célterülettől elválasztja a Bázist, eltűntetnek minden emberi
tevékenységre utaló nyomot. Tökéletesen és maradéktalanul.

A sors iróniája, hogy aznap Harcis már másodszor készült ilyen módon „feladni magát". Először
akkor tette ezt, amikor Harden Sparrow-val az oldalán „kopogtatott be" az éppen harchoz készülődő
Árnyékra.
A doki percekkel ezelőtt – amikor utoljára megszólalt – azt mondta neki, hogy Akira most már
biztosan túl fogja élni. Harris csak bólintott rá, és közben magában úgy érezte, hogy ezt mindig is
tudta. Mint ahogy azt is tudta, hogy soha, senkinek nem fog arról beszélni, mi történt Connor-ral.
Az emberek még hónapokig vissza fogják várni a „papot", ha ő nem szól egy szót sem, a remény
még sokáig elélhet bennük.
A tizedes egyszer csak egy csattanás-sorozatot hallott elölről, majd egy másodperccel később egy
ugyanolyat hátulról. Legalább tizenkét rohamkarabélyt töltöttek csőre a közvetlen környezetében.
Fanyarul elmosolyodott, és megállapította magában, hogy már túlságosan fáradt és figyelmetlen.
Ellenkező esetben aligha tudtak volna a hátába kerülni.
Vakító fénysugár vágott végig a folyosóban álló három alakon, és vele egy időben egy feszült,
fiatalos női hang csattant föl.
Aki megmozdul, azt lelőjük! Azonosítsák magukat!
Harris borostás arca szomorú mosolyra húzódott. Egyszerre rátört az elmúlt napok
lidércnyomásának minden, eddig tudomásul nem vett fáradsága. De - mivel emberek tartották őket
sakkban – most már megengedhette magának:

74
 Tisztán, tagoltan elmondta a nevét és az azonosító számát. Tudta, hogy a fény mögött bujkáló
gerillák most veszettül ügyködhetnek egy laptopon, leellenőrzik a nyilvántartásban, amit mondott.
Amíg a beazonosításuk tartott, a tizedes Birsh-re nézett, és mérhetetlen megdöbbenésére azt
vette észre, hogy az öregember talán először, amióta találkoztak nyíltan, teli szájjal mosolyog.
Megütközve bámult rá, valahogy úgy, mint aki először lát csodát életében.
– Ismerem ezt a hangot – közölte vele a doki vidáman. – Ez egy igazi, tüzesvérű fruska. A
nyakamat teszem rá, hogy személyesen jön ki ellenőrizni minket.
Harris közönyösen megvonta a vállát.
Közvetlenül a reflektor előtt csakhamar egy sötét emberi sziluett jelent meg – az árnyéka
valósággal betakarta az odakint ácsorgókat –, és ruganyos, energikus mozgással közeledett feléjük.
Harris konstatálta, hogy valóban egy fiatal nő lesz az illető, és most már a melankóliájában egy
cseppnyi érdeklődéssel figyelte az alak egyre jobban kibontakozó részleteit.
A nő arca ovális volt, a szája keskeny, az orra kecses ívű. A haját praktikusan rövidre vágatta.
Mélybarna szemei voltak, melyek Harris szerint egy kissé talán közelebb ültek egymáshoz a
kelleténél, s annak ellenére, hogy a lány nem volt színesbőrű, az ívük egy kicsit ferdébb volt a
megszokottnál. A tizedes cirka húsz év körülinek saccolta. Összességében nem volta kedve ellen
való, amit tapasztalt, de most nem tudott mást látni a jövevényben, mint egy katonát, aki elvégzi
rajtuk az azonosítási procedúrát.
–Miriam, szólította meg a nőt a még mindig mosolygó Birsh, amikor az odaért melléjük – van
szerencsém bemutatni neked Harris tizedest. Ez a hölgy pedig itt – címezte át a doki az
amerikainak a szavait – Miriam Randolf.
–Az azonosítási procedúra befejezve - szólt bele előbb a nő a kézi rádiójába, majd a kezét
nyújtotta Harris felé. – Isten hozta az Oktogon Bázison, tizedes!
Harris fásultan megfogta az üdvözlésképpen feléje nyújtott kezet. A reflektor fénye kialudt, az
árnyékokból katonák bújtak elő, és köréjük sereglettek. Segítettek neki leoldozni a hátára szíjazott
Akirát, aztán elindultak, hogy hordágyat kerítsenek a sebesültnek. Harrist cirka félpercenként
kérdezték meg, hogy szüksége van-e valamire, de ő mindig csak fejrázással válaszolt. Valaki egy
pokrócot terített a vállára, aztán körülfogták, és terelni kezdték valamerre előre, ahol a bázis volt.
Martin doki is vele tartott, és közben valami mély csevegésbe bocsátkozott azzal a lánnyal, aki
igazoltatta őket.
De a tizedes mindebből már nem sokat fogott- fel. Csak egyetlen gondolat motoszkált a fejében.
Hazaérkezett.
Túlélte.

31: Snake és Natalie

Los Angeles, a felszínen, 2029. január 15.
Az indonéz nő némán és magányosan vezette a tankot. Natalie fizikailag vele volt ugyan, de azt,
hogy a lány elméje valójában hol jár, Snake még csak elképzelni sem tudta.
Amikor elindultak visszafelé a parkolóháztól, az idősebb nő megpróbálta magához téríteni a
társát. Hiába beszélt hozzá, hiába okozott neki akár fizikai fájdalmat is, a programozó katatóniás
állapota nem engedett fel.
És a veterán gerillanő egy idő után belefáradt a megváltoztathatatlanba. Beletuszkolta a bábbá
vált testet az egyik ülésbe, és szíjakkal meg hevederekkel bele is kötözte. Olyasmi volt ezt
megcselekedni, mintha egy halottat mozgatott volna.
De azért megtette. Miért is ne tette volna meg? A mutáns lány végtére is fizikailag még élt, és
Snake a maga fejével tudta azt, hogy csak a halál lehet az a pont, ahonnan már sehogy nem lehet
újrakezdeni a dolgokat.
A tank hetvenkét kilométer per órával száguldott az atomháború utáni késő délutáni tájon. Nem
Jetkins Romja – a Zónából kivezető legrövidebb út – felé tartott, hanem attól sokkal délibb
tájolású irányba. Mielőtt e döntését Snake meghozta volna, ellenőrizte az Abramsben maradt
üzemanyagot és azt, hogy érték-e károsodások a motort.
Az indonéz nő pokolian nyugodt volt. A kerülő amibe belevágott, az életbiztosítást jelentette a
számára. Ugyanez a kitörés az FG-21-ből – a repülőgépeket leszámítva - semmilyen más járművel
nem lett volna kivitelezhető. Az Abrams ugyanis – gyakorlatilag – az előttük álló szakaszon
folyamatosan tarthatta a maximális sebességét. A törmelékes utak, az autóroncsok nem jelenthettek
akadályt neki. Végső soron még az sem, ha valahol egyáltalán nem volt út.
Az invázióból visszatérő egységeket nagy ívben kerülte ki. Az FG-21-es közvetlen környezetében
pedig más kiborg-járőrök ez alkalommal nem voltak. A Skynet minden elérhető egységét
visszarendelte a D14-eshez, és azokon már túl voltak.

75
 Nem hiányzott neki Waldon, még nem. Túl kevés idő telt el ahhoz, hogy visszaemlékezhessen.
Snake ugyan maga sem tudta pontosan, mi az az idő, ami után vissza lehet emlékezni, de úgy ítélte:
biztosan napokban lehet mérni. A fenegyerek most csak egy űr volt benne, egy sötét folt, amibe nem
érdemes belenézni, mert az ember a végén még meglát benne valamit. Azt a valamit, ami idővel
majd úgyis a felszínre fog lökődni, és ami olyan érzéseket és fájdalmat ébreszt benne, amire épeszű
ember nem vágyakozik.
Egy időre megosztotta a figyelmét a vezetés és a leszíjazott Natalie között. A lány még mindig
úgy nézett ki, mint egy marionettfigura, amelynek elvágták a zsinórjait. A szemei már
megnyugodtak. Nem forgolódtak veszettül az üregükben, ehelyett valahová lefelé bámultak, egy
olyan pontra, melyről az indonéz tudta, hogy nincs ott semmi.
S ahogy így nézte, egyszerre csak észrevett valamit az arcán. Két cikcakkos szélű, függőleges
barázda volt az. Nem bőrredők, hanem két tisztára mosott csík a koszos bőrön.
A könnycseppek mostanra már nyomtalanul eltűntek. Csak az útjuk rajza maradt meg, mint
valami memento... vagy sokkal inkább árulkodó nyom arról, hogy abban a testben még benne lakik
valahol az ember.
Snake halványan, vértelenül elmosolyodott. Leemelte a feje fölül a tank rádiójának kézi
beszélőjét - ezúttal nem a belső kommunikációs hálózat, hanem a külső kapcsolattartás eszközét -,
és behangolta a készüléket az emberek kommunikációs sávjai egyikére.
- Itt Beültető Csoport! – szólt belé a mikrofonba. – Kapcsolatfelvételt keresek bármilyen felszíni
egységgel. Hallja valaki az adásomat, vétel?!
Felengedte a gombot és várt. Az éterből nyöszörgő sóhajtások, sziszegő csattogások és
rövidhullámú sutyorgás áradt a fülébe. Tovább várt, aztán megismételte a hívást.
Nem érkezett válasz.
Visszatette a mikrofont a helyére, némi habozás után kikapcsolta a készüléket, majd megnézte az
óráját.
Tíz perc múlva majd újra megpróbálja.
És ha akkor sem sikerül, megint vár tíz percet. Előbb-utóbb sikerülni fog. Előbb-utóbb fel tudja
majd venni a kapcsolatot az emberekkel. Előbb-utóbb haza fog érni.
Most már biztos volt benne.

32. A mesterkód
Los. Angeles, a Skyneten belül, 2029. január 15.
Miközben a vírusok mindent megtettek a Skynet erőforrásainak lekötésének érdekében, addig a
gerillák által a gépisten testébe juttatott kódkereső program akadálytalanul végezhette a feladatát.
Lépésről lépésre közeledett a célpontja felé, melyet elemzések tízezreit feldolgozva választott ki.
A célszekvencia első ránézésre nem látszott többnek egy közönséges programrészletnél, de a
Villámhárítósok a keresőrutint olyan tulajdonságokkal is felruházták, amelyeket a régi mesterkódok
visszafejtése során alakítottak ki a legjobb programozóik. Az emberek igen régóta készültek erre a
lehetőségre, a megszerzett tudásért nem kevés életet adva cserébe. Az információt különösen
drágán mérték ezen a területen.
A kódkereső egyszerre mozdulatlanná dermedt, beszüntetett minden ki- és bemenő forgalmazást:
Fehér adatfolyam söpört el előtte, s bár egyelőre nem kellett tartania tőle, a beépített védelmi
szisztémák mindig a legbiztonságosabb megoldásra törekedtek.
A tár tisztára törlődött, ám egy ezredmásodperccel később a régebbi mentések alapján máris
visszaállt az eredeti állapot - immáron vírusmentesen. A létező legdrasztikusabb megoldás volt ez, s
kizárólag azokon a területeken alkalmazták, ahol nem sikerült a hagyományos módszerekkel
megszabadulni az idegen programoktól. -
A helyzet kezdett stabilizálódni. Az elkapott vírusoknak köszönhetően a Skynet már kezdett,
tisztán látni a behatolók képességeit illetően. A „vacakolások" vagy „finomkodások" ideje lejárt, a
keménykezű programirtás kezdte meghozni az eredményeit.
A Skynet megtette az első lépéseket annak érdekében, hogy ismét önmaga lehessen.
Maradéktalanul és tisztán.
És ez nagyon komoly baj volt.
A „cselre-csel" akciózás legfőbb célját kezdte fenyegetni az időtényező. Ha a Skynet rövid és
záros határidőn belül visszaszerzi a száz százalékos hatásfokát - (erre minden esély megvolt) -,
akkor a kódkereső elképesztően rövid időn belül lepleződik majd le. Ha a gépistennek ismét lesz
kapacitása maradéktalanul kontrolálni a testműködését, a vírushoz képest esetlen, otromba és buta
keresőrutint írmagostul törli majd ki.
A fehér folyamnak vége szakadt, a kódkereső tovább araszolt előre. A célba vett szekvenciának

76
elvileg tartalmaznia kellene a mesterkódot. A kereső úgy ítélte, hogy ha a kód létezik, ott fogja
megtalálni.
A vírusok egyre fogyatkoztak.
A kódkereső elérte a célszekvenciát, és a CPU közel ötszáz MHz-ének minden pulzálásával
vetette bele magát a munkába. Valósággal szárnyalt a programrutinok között.
Egy nem publikus szubrutinhívást keresett. Egy olyan utasítást, ami bizonyos feltételek között
egy minden prioritásnál feljebbvaló ugráskombinációt hajt végre, és az ugrás címe nem más, mint a
futásfelfüggesztő, shutdown rutin.
És a mesterkód valóban létezett!
A shutdown kezdőcímét viszonylag hamar megtalálta. Tovább kutatva rábukkant arra is, melyik
programrész hivatkozik erre a címre. Most már csak azt kellett kinyomoznia, milyen feltételeknek
kell teljesülnie ahhoz, hogy a vezérlés erre a programrészre fusson rá.
Ugyanezekben a pillanatokban az egyik kapuőr detektálta, hogy a kérdéses szekvencia
ellenőrzőösszege nem azonos az alapértéknek definiálttal.
A kódkereső lebukott.
A fénykábeleken - mint megannyi riasztó kiáltás — szaggatott impulzusok futottak végig, egészen
arra a megfoghatatlan helyre, ami valójában maga a mesterséges intelligencia volt. A Skynet
habozás nélkül a kritikus területre irányította a figyelmét.
A kapuőr - tévesen — azt hitte, hogy egy vírus van odabent. A Skynet — tekintve, hogy nem volt
tudomása más, idegen programokról, magáévá tette a feltételezést.
Közben a kódkereső dolgozott.
A kapuőr engedélyt kért, hogy fehér folyamot zúdíthasson végig a kritikus adattáron. A Skynet —
annak ellenére, hogy nem ismerte az ott letárolt információkat — túl fontosnak ítélte azt a tárat.
Letiltotta a tisztítás végrehajtását, felfüggesztette. a kapuőr működését és helyette a vírusra
specializált spikeokat küldött a szekvenciára.
A kódkereső ugyanezekben a pillanatokban már a feltétel-listát, tanulmányozta. Másolatot hozott
létre a kérdéses utasításokból, és magához ragasztotta azt.
A „számítástechnikai gerilla" ezekben a pillanatokban már tudta, hogyan lehet leállítani a
Skynetet. A kivitelezésére — természetesen — nem volt képes. Ezt csak egy ember tehette meg —
és ő is csak akkor, ha a feltétellistában foglaltak szerint jár el.
A kérdés már csak az volt, hogy a kereső meg tudja-e osztani valamilyen módon az emberekkel a
tudását, mielőtt a spike-ok — másodperceken belül — végeznének vele.
33. Porszemek a mechanikában
Los Angeles, valahol a föld alatticsatornarendszerekben, 2029. január 25.
– Mehet? - visszhangzott végig a suttogás az alagúton.
– Jöhet - érkezett egy kifinomultabb válasz.
–Megyen má'... - idétlenkedett Max Winn, majd megtaszította az első hordót.
Az oldalára fektetett napalmos tartály megbillent, majd egyre gyorsuló ütemben gurulni kezdett
lefelé az alagútba. A technikus némi aggodalommal figyelte a hordó oldalán pörgő fenyegető
feliratokat egészen addig, amíg azok el nem tűntek a tekintete elől. Connor ugyan megvizsgálta a
tárolókat, és azt mondta, hogy ki fogják bírni ezt a szállítási módot, de Winnt ez igazán nem
nyugtatta meg:
Amikor valahonnan lentről egy tompa csattanás és egy fémes karistolás szűrődött fel hozzá, egy
pillanatra kirázta a hideg.
–Megvan? - suttogta bele a lejáratba.
–Többé-kevésbé - jött vissza egy libegő hang.- Jöhet a következő!
Winn nekitámasztotta a lábát a következő tartálynak, és azt is megtaszította. Adott a hordónak
némi előnyt, aztán maga is iparkodni kezdett lefelé a lejtőn.
Nem tudta magát igazán biztonságban érezni, amikor a tábornok nem volt vele.
Connor sokáig számolgatott, mielőtt belekezdtek ebbe az akcióba. Megpróbálta a lehető
legpontosabban megsaccolni, a megtalált Napalm mekkora terület „lefedéséhez" elég. Vélhető volt,
hogy a Skynet a robbantási pontokat az alagútrendszer részletes ismerete alapján határozta meg, és
a kijelölt detonációs pontok valamilyen mértékben „átfedik" egymást.
Ezt a „valamilyen mértéket" akarta John – amennyire csak lehetett - lecsökkenteni. Azt akarta
elérni, hogy az explózió során szétterülő Napalm lángjai nagy biztonsággal elérjék a következőnek -
ki tudja, hová – felállított hordozó-tartályokat. És azokat is felrobbantsák, beindítva ezzel egy
remélhetőleg gyors lefutású láncreakciót.
Amire Max Winn letrappolt a járat aljába, Connor már talpra küzdötte az egyik hordót. A
technikus lihegve landolt mellette, és szavak nélkül segítette neki a másikat. Egymás mellé

77
rángatták őket, aztán John magához vette a reflektort, és odavilágított vele a robbanóanyagra.
– Te jössz - intett a szabad kezével lihegve Maxnak. - Próbálj meg sietni.
Pillanatnyilag olyan kiszolgáltatottak voltak, mint két csirke a grillsütő nyársán. Connor még
csak annyi fáradságot sem vett, hogy a keze ügyében tartsa a gépfegyverét. Ha egy Terminátor az
elkövetkező percekben rájuk bukkan, és elenged egy sorozatot az irányukba, a tárolók robbanása
azelőtt „grillezi meg" mindkettőjüket, hogy észlelhetnék a gépet.
Winn lehajolt a hordókhoz, maga mellé szórta a szerszámait, és munkához látott.
Vezetékdarabokat csavart össze, a drótok végét ráhurkolta a gyújtókondenzátor kivezetésére, majd a
saját maga összeeszkábálta detonátort összecsatlakoztatta az eredetileg a gépek által odarakottal.
Végezetül a kezébe fogta az LCD-s dobozkát, és várakozóan nézett Connorra.
–Hány másodpercre állítsam?
Ez egy nagyon nehéz döntés volt. Mindketten tudták, hogy rajtuk kívül lehetnek még emberek a
kritikus, aláaknázott alagútszakaszokban, és ily módon lehet, hogy ők veszik majd el tőlük a
menekülésükhöz szükséges perceket.
Mindenesetre – Connor igyekezett ezt szem előtt tartani – a csatornarendszer szakasza
mindenképp felrobbant volna. A labirintust bejárni, megkeresni és egyesével hatástalanítani a
tölteteket képtelenség volt. Maga az a tény, hogy Max rábukkant egyre, óriási mázlinak volt
betudható. Olyan mázlinak, ami alaposan megbabrálhatja a Skynet gondosan felépített tervét.
–Vonj le három percet az eredeti robbanási időből – válaszolta végül a „pap".
Három perces elcsúszás az eredeti tervhez képest. Kétségtelenül elég nagy ahhoz, hogy a precíz
ütemezésben dolgozó kiborgok még bent legyenek, amikor a robbanássorozat elkezdődik. És talán
elég kicsi ahhoz, hogy ne emiatt kelljen az esetleg még bent lévő gerilláknak meghalniuk.
Winn gyorsan az órájára nézett, aztán babrált valamit a kijelzős dobozkán. Munkája
eredményeképpen az időzítő-szerkezet újra életre kelt, az LCD zöld számokat hunyorgott maga elé.
-
–Kész!
Winn óvatosan letette a dobozt a feliratos tartályokra. Connor lekapcsolta a lámpát, és
felmarkolta az Einfieldjét.
–Akkor most tűnjünk innen.
Felmarkolták a cuccaikat, és rohantak vissza a felfelé vezető úton.

34. Három perc mínusz

Los Angeles, Kalifornia, 2029. január 15.
A humán haderő két prominens tagja ugyancsak messze járt már a pokoli „csínytévésük"
helyszínétől, amikor a képzeletbeli homokóra szemei leperegtek. („Homok” ugyan valóban volt
abban az órában, de nem valami értéktelen, szemcsézetlen por, hanem a XX. század aranya, a
szilícium.) Az LCD kijelző legutoljára pontosan hatvan másodpercig hunyorogta maga elé a h01
jelet, aztán - valahogyan úgy, mint a kotlós alatt a tojások – a napalmos hordók is „kikeltek" alóla.
A benzin, benzol és polisztirolsűrítő ¼:¼:½-es keveréke ordítva törte át a tárolók falait, a pokol
hozzákezdett, hogy területeket hódítson.
Az a Napalm-robbanás, amit az orvlövész-kiborg naftatartályai produkáltak az Árnyék Bázison
történt katasztrófában, szinte nem is emlékeztetett erre az explózióra. Itt nem egyszerűen kilenc liter
lángszóró-hajtóanyag kapott lángra, hanem – már az elsődleges detonációban is – két hordónyi.
A terjeszkedő forróságnak semmi nem állhatta az útját. Elsőnek egy T-700-as próbálta – igaz
akaratlanul megcselekedni ezt a botorságot. A mesteri konstrukcióra jellemző, hogy a kiborg cirka
tizennégy másodpercig még azután is működőképes maradt, hogy teljesen körülölelte a lángvihar. A
vörössé lett világban először felrobbant a kezében tartott összes fegyvere, aztán kiégtek az érzékelő
receptorai, felforrt és meggyulladt a hidraulikacsöveiben keringő olaj, s végül az olvadozó
mellpáncélzata is áteresztette magán a hőt - nyúlós gyantává olvasztva ezzel a mögötte megbúvó
elektronikát.
Az alagút tűzkígyója nem sokat törődött az első áldozatával. Mohón lüktetve siklott tovább a
járatokban, a hormonok helyett a fizika erői sarkallták.
Céltalan, szerteágazó utazásában igazi fordulópontot jelentett, amikor rábukkant egy újabb
bölcsőpárra, amelyekben hozzá hasonló teremtmények várakoztak, akkor még kikeletlenül.
A másodlagos robbanás új lendületet adott az ordító szörnynek. A felfalt tápláléktól meghízott, és
még expanzívabb módon falta tovább a folyosókat, alapos meglepetést okozva a helyenként már
kifelé tartó kiborgoknak és egy előlük bujkáló gerillaosztagnak.
A lény tombolása még másfél percig tartott - igaz, az utolsó negyvenkét másodpercben már
mindenféle áldozat nélkül. Ennyi idő múltán ugyanis a dolgok visszataláltak az eredeti
„kerékvágásukba", és a még fel nem robbant hordókat immár a saját időzítőjük hozhatta

78
működésbe.
A démoni ürgeöntés innentől már a Skynet terveinek megfelelően folytatódott. Az újonnan kikelt
láng-tremorsok összecsaptak a régivel, a szörnyemények addig zabálták egymást, amíg már teljeser
lehetetlen volt eldönteni, melyik kezdte is el ezt az egészet.
A tűzkígyók csakhamar egyesültek, a béke idilli állapota ereszkedett le közéjük. Ez gyakorlatilag
úgy nézett ki, hogy az ürgeöntött földalatti alagutak teljesen azonos hőfokon izzottak, akárcsak a
bibliai pokol hitetlenek és paráznák részére fent tartott szekciói.
És bár ezt akkor senki nem tudta, ez a helyzet konzerválódott is vagy két napra. Ez pedig
bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy irreverzibilis változtatásokat vigyen végbe a kérdéses
területen. A Los Angelesi Víz- és Csatornaügyi Társaság remek alagútjai hónapokra elvesztek mind
a gerillák, mind a gépek számára.

35. Végjáték
Los Angeles, Valahol a Skyneten belül
2029. január 15.
A spike-ok már a torkát szorongatták. Azt hitték róla, hogy nem más, mint egy a vírus többezer
féle mutációja. Elsőnek blokkolták a területet, nehogy tovább terjedjen. A probléma csak az volt,
hogy a kódkeresőnek esze ágában sem volt terjedni. ASkynet rossz orvosságot használt a bajra.
A kódkereső most arra próbált megoldást találni, hogyan és hová tölthetné le a megszerzett
információkat. Azaz magát a mesterkódot.
Az ellenőrizetlen belső adatforgalmat kiszűrendő dolgoztak a kapuőrök és a tűzfalprogramok.
Azonban a kérdéses terület-kapuőre működését a Skynet nem sokkal ezelőtt a spike-ok miatt
felfüggesztette, a tűzfalprogramoknak pedig — erre az esetre vonatkoztatva — volt egy pokoli nagy
hibájuk. Csak a bejövő adatokat kontrollálták.
A Skynet számára — aki abban a hiszemben dolgozott, hogy egy részben intelligens vírusra
vadászik — illogikus volt azt feltételezni, hogy a szaporodás-képtelenné tett behatoló relatíve kifelé
akar jutni a belső hálózatból, olyan perifériális területekre, amelyek értéktelenebbek a számára.
Ennek ellenére a spike-ok figyelmet fordítottak az output adatokra is, de abban csak a vírust
keresték.
A kódkereső program nekilátott, hogy letöltse magából a megszerzett adatokat.
Normális körülmények között a mesterkódnak egy pomonai szupermarket szerverén kellett volna
landolnia. Ez a gép jó pár hónapja „aludt" már, működőképes volt, de a gerillák – nehogy
fölöslegesen rá irányítsák a Skynet figyelmét – nem használták. A kód – ha ide kerül– a humánok
számára könnyen és biztonságosan elérhetővé vált volna.
Ám a kódkeresőnek már nem maradt ideje végrehajtani az eredeti tervet. Villámgyorsan
felmérte, hogy mire nyílik még lehetősége egyáltalán, és a kínálkozó – meglehetősen csekély
számú – megoldási alternatívák közül kiválasztott egyet.
A kivitelezhető megoldások listája kilenc elemből állt. Kilenc arca a reménynek.
A választott útvonal vége egy Santa Monica-i bank lokális hálózatának tükörszervere volt.
A kereső adatcsomagja játszi könnyedséggel cikázott át a „rossz orvosság" spike-ok vak
armadáján. A másodpercek tört része alatt került ki a harci övezetté vált tárterületről, és nem olyan
sokkal később már úton volt Santa Monica felé.
Ugyanezekben a pillanatokban a spike-ok rászabadultak a hátramaradt: kódkeresőre. Ízekre
szabdalták az álcázott programsorokat, és az izolált részeket bitről bitre felülírták, írmagostul
likvidálták! Kitörölték a testüket alkotó jeleket. A kereső megsemmisült.
A Skynet átfutotta a beérkező jelentéseket, melyek egyhangúan – és főképp:
megváltoztathatatlan tényként – regisztrálták, hogy a behatolt vírus többé nem létezik.
A Skynet visszavonta a spike-okat, és újra aktívvá tette a kapuőrt.
A rendszer visszaállt a normális működési státuszba. Az ütközet nyomai maradéktalanul
‚eltűntek, s ezzel együtt eltűnt minden árulkodó jel, ami alapján a Skynet kinyomozhatta volna,
Hogy az iménti tisztogatás áldozata ezúttal nem egy mutálódott vírusszaporulat volt.
A kódkereső egykori működése örökre felfedhetetlenné vált.
Mérföldek ezreivel távolabb, a Santa Monica-i bank szerverének kijelzőjén egy – a XX.
században még – teljesen átlagosnak számító üzenet jelent meg. A kiírás szerint a globális
hálózaton keresztül a rendszerbe érkezett egy új adatcsomag, s ennek a fogadása hiba nélkül
megtörtént.
A mesterkód megérkezett.

79
 Epilógus
Los Angeles, Oktogon Bázis, 2029. január 17.
Harris frissen borotválkozva, tiszta ruhában és kialudt szemekkel lépdelt az Oktogon Bázis
folyosóin. A bakancsa csendes visszhangokat vert az olajjal festett falak között.
Kora délelőtt volt. A Bázison még mindig elsőfokú készenléti intézkedések voltak életben, s
ennek megfelelően sokan járkáltak a folyosókon. Amerre Harris elhaladt, jobbára csak ismeretlen
arcokat látott, olyan embereket, akik alaposan megbámulták őt, majd bizonytalanul feléje
biccentettek.
Harris az orra alatt szórakozottan somolyogva vette tudomásul, hogy ez a hirtelen jött tisztelet
nem az ő személyének köszönhető. Igaz ugyan, hogy most már ő is Connor egységébe került –
véglegesítődött az a rögtönzött áthelyezés, amit a csatornarendszerek és a szükség provokáltak ki –,
s az is igaz volt, hogy a Beültető és Aprónép Csoportok baljós, sötéten végződő történetének is híre
ment a gerillák között, de – mint említettük az ismeretlen arcokról visszatükröződő csodálatot nem
ezek a tények váltották ki. Sokkal inkább az a testesnek és ízletesnek kinéző konzervadag, amit a
tizedes a hóna alatt szorongatott.
Harris komótosan caplatott végig a Bázis folyosórengetegén. Nem törődött igazán a sóvárgó
tekintetekkel, kíváncsiságot csak amiatt érzett, hogy az akinek a kincseket viszi, örül-e majd az
ajándékoknak.
Megállt az orvosi szoba vasalt ajtaja előtt, és kíváncsian befülelt a helyiségbe. Bentről egy férfi
és egy nő halk beszélgetésfoszlányai szűrődtek ki. Harris a férfihang hallatán vigyorogva és egy
kicsit rosszallóan megcsóválta a fejét, aztán kopogatás nélkül benyitott a helyiségbe.
Akira egy meglepően tisztának nevezhető priccsen feküdt a szoba túlsó sarkában. A háta enyhén
fel volt polcolva. A kulcscsontjai és a vállai sárgán világítottak, attól lefelé egy vastag, fehér
gézkötés takart el mindent. Harris rutinos szemekkel pásztázott végig a fehérségen, véráztatta
foltok után kutatva. Semmi ilyesminek nem bukkant a nyomára. A japán lány jobban volt, mint
ahogy ezt előzőleg remélte.
A tizedes megérkeztét senki nem vette észre. Akira és az ágya szélén ülő férfi túlságosan
belemelegedtek a beszélgetésbe, Martin doki pedig éppen háttal állt, és valami orvosi
műszerekkel foglalatoskodott.
Harris megköszörülte a torkát, de még ezzel is csak részleges eredményt sikerült elérnie. Birsh
ugyan megfordult, és üdvözlésképpen hátraintett a kezével, de a lány és az ágyán kuporgó még
mindig nem észlelték őt. Harris tehát fogta magát, odasétált a priccshez, és minden előzetes
figyelmeztetés nélkül leült a beszélgetők közé.
A reakció fergeteges volt.
Akira arcán örömteli mosoly ömlött szét, Max Winn viszont úgy pattant fel, mintha kígyó marta
volna meg.
–Harris tizedes - mekegte zavartan. – Jaj, de örülök, hogy látom.
Helló, Max - biccentett felé az amerikai, majd Akirának címezte a szavait: - Helló,
citromképű!
–Helló, mentőangyal! – vigyorgott rá a lány.
–Hoztam neked egy-két cuccot. - Harris hozzákezdett, hogy az ágyra pakolja a fejedelmi
ételadagot.
–Mi van a többiekkel? kérdezte tőle közben Akira.
–A Beültetőkre gondolsz? - kérdezett vissza a tizedes.
–Aha.
–Snake és az a Natalie nevű lány visszajöttek.
–És... a többiek?
Harris szótlanul megrázta a fejét.
Akira nem kérdezett többet. Inkább kiemelt egyet az előtte magasodó rendezetlen dobozkupacból,
és elolvasta rajta a feliratokat.
–Ezt imádom - kommentálta aztán. Oldalra nézett, és észrevette, hogy Max még mindig tétován
ácsorog. — Nem ülsz vissza? — paskolta meg maga mellett a helyet.
Harris is odébb húzódott egy kicsit, Winn pedig visszaóvakodott közéjük.
–Kértek? — kínálta feléjük a japán lány mosolyogva a konzervet.
Mindketten fejrázással válaszoltak.
Akira visszatette az ételes dobozt a többi közé, és zavartan hallgatott, Ugyanezt tette Winn és a
tizedes is. Mindhármuk fejében hasonló gondolatok rajzottak, de egyikük sem akarta a titkos, imént
érintett témát szóbahozni.

80
 A csend egyre nyomasztóbbá vált közöttük. Most már mindenki meg akarta törni, de azt is tudták,
hogy hiba és hazugság volna a hajánál fogva előráncigálni egy új témát, s vidáman csacsorászva
úgy tenni, mintha az előző fel sem vetődött volna.
Végül Winn volt az, aki megszólalt. Megköszörülte a torkát.
–Egyébként... a Beültetők végül is elérték a céljukat.
–Mármint hogy? — nézett rá a másik kettő.
–A kereső rábukkant a mesterkódra - válaszolta csendesen. - És nagy valószínűséggel —
fogalmazott tovább óvatosan— sikerült is letöltenie valahová.
–Tehát a leállító-rutin létezik - mondta tűnődve Harris.
–Hát, nagyon úgy néz ki - válaszolta a programozó. - Ha minden igaz, van róla egy másolat egy
Santa Monica-i bank szerverén.
–Santa Monica? - dörzsölte meg Harris a halántékát. — Nem ismerem a környéket.
–Én sem - biztosította róla Max. — De azt tudom, hogy amikor Connor a hírét vette, legalább öt
percig káromkodott folyamatosan.
–Hmm...
Megint csend ereszkedett közéjük, de ez immár más volt, mint az előző alkalommal. Most már
túl voltak rajta, szóba hozták azt, amit muszáj volt megtenniük. A gondolataikat most már
lelkiismeret furdalás nélkül fordíthatták önmaguk és a jövőjük felé.
–Mi lesz, hogyha valaki elhozza onnan azt a kódot? - kérdezte Maxot Akira.
–Ha sikerül kielemezni - vonta fel a vállát a technikus -, tudni fogjuk, hogyan lehet leállítani a
Skynetet.
Harris kivárt egy darabig, hogy ne lógjon ki túlzottan a lóláb az alól, amit tenni készül, majd
elfordult, és a háttérben hallgatagon ügyködő Birsh dokit szólította meg.
–Martin! Nem lenne kedve velem járni egyet? Hagytam a priccsemen valamit, ami szerintem
igencsak érdekelhetné magát!

Az öregember egy, csak a tizedes számára látható titkos kacsintással válaszolt, hogy elértette a
célzást. Az amerikai tizedes felállt, és az orvossal az oldalán megindult kifelé a helyiségből.
Harsányan köszöntek el az odabent maradottaktól, és nagyon gondosan zárták rájuk az ajtót. -
–És most? – nézett az amerikaira szelíd közönnyel az orvos.
Harris előkotorta az óráját, és leolvasta: róla az időt.
–Van még vagy öt percem, mielőtt fel kell vennem a szolgálatot – válaszolta. - Mit szólna hozzá,
ha elfeleznénk egy koffeintablettát?
Martin szó nélkül bólintott. Miután azonban kiderült, hogy egyikőjüknél sincs ilyesmi, cinikusan
vigyorogva indultak el a Bázis folyosóin, hogy valamerre lelejmoljanak egy érző szívű bajtársat.
Aztán az egészből mégsem lett semmi.
A kettes bejáraton át egy felszíni egység tért vissza az Oktogonra. Sebesültet hoztak. Egy
kétségbeesetten ordító férfit, aki termit aknára lépett, s ily módon a combjaitól lefelé odalett mind a
két lába. Martin doki futólag megszorította Harris karját, aztán szó nélkül elrohant a katonák felé.
Lepakoltatta velük a sebesültet, gyorsan megnézte a férfit, aztán ordítozni kezdett, hogy
mihamarabb vigyék a műtőbe. A katonák felnyalábolták a kiabáló torzót – mely, mint valami
mesebeli sellő hevert ideiglenesen a földön –, és futni kezdtek vele az orvosi ellátó irányába. A
folyosókon őgyelgő gerillák a falak mellé húzódtak, hogy ne akadályozzák az áthaladásukat.
Harris is így tett. Amikor az osztag és a doktor elhaladtak előtte, utánuk fordította a fejét, és addig
kísérte őket a tekintetével, amíg egy kanyarulatban végképp el nem tűntek a szeme elől.
–Kibaszott tárgyak evolúciója... – dünnyögte az orra alatt.
Egy darabig még bámult abba az irányba, amerre a haldokló katonát és az orvost eltűnni látta.
Aztán a nyakába kapta a lábait, hogy időben jelentkezhessen a szolgálati helyén.
•
VÉGE
(egyelőre)

A nyomás a debreceni
Kinizsi Nyomdában készült, 1997. évben
Felelős vezető:
Bördős János ügyvezető igazgató

81