NNCL1754-5D2v2.

Wilbur Smith
A hetedik tekercs

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Wilbur Smith: The Seventh Scroll

First published 1995 by Macmillan an imprint of Macmillan Publishers Limited

25 Eccleston Place, LONDON SW1W 9NF

Copyright © Wilbur Smith 1995

All rights reserved

Fordította: Somló Ágnes

Fedélterv: Császma József

Hungarian edition by © Delej Kft. Hungarian translation ©

Somló Ágnes, 1995
 Ezt a könyvet ismét feleségemnek,

Danielle-nek ajánlom.

Hiába áll már annyi boldog,

szerelemben eltöltött év mögöttünk,

mégis úgy érzem, mintha csak most kezdődne.

Oly sok minden vár még ránk.

 A sivatag felől lassan bekúszó alkony bíborszínűre festette a homokdombokat. Mint
valami vastag bársonyköpeny, elnémította a hangokat, így az este nyugodt volt és
csöndes.
A homokdomb tetejéről jól látták az oázist és az azt körülölelő, aprócska falvakat.
A lapos tetejű épületek fehérek voltak, és a föléjük magasodó datolyapálmáknál csupán
az iszlám mecset meg a kopt keresztény templom nyúlt magasabbra. A hit bástyái a tó
két oldalán, egymással szemben álltak.
A tó vize sötétlő homályba veszett. Egy kacsacsapat ereszkedett le gyors
szárnyakon, és csupán egy halovány fehér folt látszott belőlük, közvetlenül a nádas
mellett.
A domb tetején álló emberpár nagyon különbözött egymástól. A férfi magas volt, a
háta kissé hajlott, és a lenyugvó nap sugarai megcsillantak ezüstös haján. A nő fiatal
volt, harmincas éveinek elején járhatott, karcsú, élénk és csupa életerő. Sűrű, göndör
haját egy keskeny bőrszíj fogta össze a tarkóján.
- Most már ideje lemennünk. Alia vár minket. - A férfi gyöngéd szeretettel
mosolygott le rá. A nő a második felesége volt. Amikor első felesége meghalt, azt hitte,
hogy a napfényt is magával vitte a sírba. Nem számított rá, hogy élete utolsó szakaszában
még ilyen boldog lehet. Most itt volt neki a felesége és a munkája. Boldog, elégedett
embernek tarthatta magát.
Felesége hirtelen ellépett mellőle, és kihúzta hajából a bőrszíjat. Megrázta a fejét,
és miközben sűrű, sötét haja a vállára omlott, nevetett. Kedves hang volt. Aztán
nekiiramodott a homokdomb meredek, síkos lejtőjének, hosszú szoknyája lebegett fürgén
szökkenő lábai között. A lába formás volt és barna. Félútig sikerült megőriznie
egyensúlyát, de aztán a gravitáció legyőzte, és elesett.
A férfi föntről elnézően mosolygott le rá. Néha olyan volt, mint egy gyerek. Máskor
viszont komoly, méltóságteljes asszony. A férfi nem tudta biztosan, hogy melyiket
kedveli jobban, de így is, úgy is szerette. A nő bukfencezve leért a domb aljára, felült,
és még mindig nevetve kirázta hajából a homokot.
- Te jössz! - kiáltott fel neki. A férfi nyugodtan ment lefelé utána, kissé merev
léptekkel, mely a közeledő öregséget jelezte, de egyensúlyát mindvégig megtartva ért
le a domb aljára. Feleségét felsegítette. Nem csókolta meg, bár erős volt a kísértés,
hogy megtegye. Az araboknál nem szokás nyilvánosan kimutatni az érzelmeket, még egy
imádott feleség előtt sem.
A nő lesimította a ruháját és ismét összefogta a haját, mielőtt elindultak volna
a falu felé. Megkerülték az oázis nádasát, és átmentek az öntözőcsatornák rozoga hídjain.
Ahogy elhaladtak a földekről visszatérő parasztok mellett, azok mély tisztelettel
üdvözölték a férfit.
- Szálem alejkum doktari! Békét önnek, doktor úr. – Tiszteltek minden tanult embert,
de őt különösképpen, mivel sok-sok éven át mindig kedvesen bánt velük és családjaikkal.
Közülük sokan korábban már az apjának is dolgoztak. Nemigen számított, hogy a parasztok
zöme muzulmán, ő maga pedig keresztény volt.
Amikor a villához értek, Alia, az öreg házvezetőnő fogadta őket zsémbelődve és a
homlokát ráncolva. - Késtek. Mindig késnek. Miért nem tudnak rendes időben hazaérni,
mint más tisztességes népek? Van egy társadalmi rangunk, amit fenn kell tartanunk.
- Öreganyám, neked mindig igazad van - csipkelődött vele a férfi szelíden. - Mihez
is kezdenénk, ha te nem törődnél velünk? – Azzal elküldte az idős asszonyt, aki még
mindig mogorva képpel próbálta leplezni gazdája iránti gondoskodó szeretetét.
A teraszon fogyasztották el egyszerű vacsorájukat, mely datolyából, olajbogyóból,
kovásztalan kenyérből és kecskesajtból állt. Már sötét volt, mire végeztek, de a sivatag
fölött a csillagok oly fényesen ragyogtak, akár a gyertyaláng.
- Royan, virágom. - A férfi átnyúlt az asztal fölött és megérintette a kezét. - Ideje
munkához látnunk. - Felállt és elindult dolgozószobája felé, mely a teraszra nyílt.
Royan al Simma egyenesen a szemközti fal mellett álló, magas páncélszekrényhez
ment, és gyorsan beütötte a kombinációt. A páncélszekrény nemigen illett ebbe a szobába
a régi könyvek és tekercsek közé, kirítt az ősi szobrok, leletek és sírtárgyak közül,
melyeket a férfi egy életen át gyűjtött össze.
Amikor a nehéz ajtó kinyílt, Royan egy pillanatra hátralépett. Valahányszor, akár
csak néhány röpke óra múltán, ismét megpillantotta a múltnak ezt az ereklyéjét, mindig
végigbizsergett rajta a félelemmel vegyes, áhitatos tisztelet.
- A hetedik tekercs - suttogta, és összeszedte magát, hogy megérintse. Közel
négyezer éves volt, és a történelem egyik korát megelőző, kiemelkedő géniusza írta.
Egy olyan ember, aki immáron évezredek óta porrá vált, de Royannak sikerült
megismernie, és legalább annyira tisztelte, mint a férjét. Ennek az embernek a szavai
örökkévalók voltak, és tisztán szóltak Royanhoz a síron túlról, a paradicsomi mezőkről,
a nagy háromság, Ozirisz, Ízisz és Hórusz világából, melyben ez az ember oly őszintén
hitt. Éppoly őszintén, miként Royan egy másik, sokkal újabb keletű Szentháromságban.
Odavitte a tekercset a hosszú asztalhoz, melynél Duraid, a férje már munkához is
látott. Felpillantott, amikor Royan letette elé az asztalra, és egy pillanatra férje
szemében is látta azt a titokzatos révületet, ami őt is hatalmába kerítette. Duraid
mindig azt akarta, hogy a tekercs ott legyen az asztalon, még akkor is, ha valójában
nem volt szükségük rá. A fényképekkel meg a mikrofilmekkel dolgozott. Mintha a szöveg
tanulmányozásakor valamiképp érezni akarta volna az ősi szerző láthatatlan jelenlétét
maga mellett.
Aztán gyorsan eltűnt ez a révület, és ismét tárgyilagos, higgadt tudós volt. -
Virágom, a te szemed jobb, mint az enyém - mondta. - Szerinted mi ez az írásjel?
Royan a válla fölött áthajolva tanulmányozta azt a hieroglifát, amire a tekercsről
készült fényképen rámutatott. Egy pillanatig eltöprengett a jelen, majd kivette Duraid
kezéből a nagyítót, és azon át nézte.
- Úgy tűnik, Taita ismét bevetett egy saját maga alkotta kriptogrammát, hogy egy
kicsit bosszantson minket. - Úgy beszélt az ősi szerzőről, mint egy drága, de néha
idegesítő barátról, aki még élő, lélegzik és megtréfálja őket.
- Hát akkor kénytelenek leszünk kitalálni - jelentette ki Duraid nyilvánvaló
élvezett el. „Szerette ezt az ősi játékot. Ez volt élete munkája.
Kettesben dolgoztak az éjszaka hűvösében. Ez volt az az időszak, amikor a legjobban
ment a munka. Néha arabul beszéltek, máskor meg angolul; számukra ez a két nyelv mintha
egy lett volna. Sokkal ritkábban használták a franciát, a harmadik közös nyelvüket.
Mindketten angol és amerikai egyetemeken tanultak, oly távol az ő „mi
Egyiptomunk-jától". Royan szerette a „mi Egyiptomunk" kifejezést, amit Taita oly
gyakran használt a tekercsekben.
Sok tekintetben különös rokonságot érzett ezzel a régi egyiptomival. Végül is
egyenes leszármazottja volt. Kopt keresztény és nem arab, akik csak nemrég, nem egészen
tizennégy évszázada foglalták el Egyiptomot. Az arabok új jövevények voltak ebben az
ő Egyiptomában, míg az ő vére egyenesen visszavezetett a fáraók és a nagy piramisok
korába.
Tíz órakor Royan kávét készített maguknak azon a faszén főzőn, amit Alia gyújtott
meg nekik, mielőtt hazament családjához a faluba. A sötét, édes és erős főzetet vékony
csészékből itták, melyet félig megtöltött a sűrű zacc. Miközben a kávét kortyolgatták,
úgy beszélgettek, ahogy régi barátok szoktak.
Royan számára kapcsolatuk ezt jelentette: régi barátok. Azóta ismerte Duraidot,
amióta régészeti doktorátusával a tarsolyában visszatért Angliából, és elnyerte azt
az állást az Ókori Történettudományi Osztályon, melyet Duraid vezetett.
Ő volt Duraid asszisztense, amikor a Nemesek, avagy a Királynék Völgyében
felnyitotta Lostris királynő sírját, a sírt, mely i. e. 1780 körül épülhetett.
Royan is osztozott csalódottságában, amikor felfedezték, hogy a sírt már valamikor
az ókorban kirabolták, és megfosztották minden kincsétől. Mindössze a falakat és a
sír mennyezetét borító csodálatos falfestmények maradtak meg.
Épp Royan volt az, aki a mögött a talapzat mögött dolgozott, melyen egykoron a
szarkofág állt, a falfestményeket fényképezte, amikor a gipszvakolat egy része levált,
és feltárult mögötte az a fülke, melyben a tíz alabástrom váza állt. Mindegyik vázában
egy-egy papirusztekercs volt. Mindet Taita, a királynő rabszolgája írta és saját
kezűleg rejtette el ezen a helyen.
Azóta az életük, Duraidé és az övé, mintha kizárólag ezek körül a papiruszdarabkák
körül forogna. Bár volt rajtuk némi sérülés, helyenként megrongálódtak, de azért
nagyjából épségben éltek túl közel négy évezredet.
És micsoda lenyűgöző történetet ismerhet meg belőlük az ember egy nemzetről, melyet
maga alá gyűrt egy erősebb ellenség, lovakkal és harci szekerekkel felfegyverkezve,
ami akkoriban még ismeretlen volt az egyiptomiak számára. A hikszosz hordák eltiporták
őket, ezért a Nílus népe menekülni kényszerült. Királynőjük, a sír Lostrisának
vezetésével követték a nagy folyót dél felé, szinte egészen a forrásáig, az
Etiópmagasföld kegyetlen hegyei közé. Itt, azok közt a félelmetes hegyek közt temette
el Lostris férje, Mamose fáraó mumifikált testét, aki még a hikszoszok elleni csata
során halt meg.
Jóval ezután Lostris királynő visszavezette népét északra, ebbe az ő Egyiptomukba.
Immáron saját lovaikkal és harci szekereikkel felfegyverkezve, egy, az afrikai
vadonban kemény harcossá edződött nép zúdult vissza a nagy folyó kataraktáin át, hogy
ismét harcra hívja a hikszosz hódítókat, majd végül győzedelmeskedve felettük,
visszaszerezze tőlük Felső- és Alsó-Egyiptom kettős koronáját.
Ez a történet vonzotta, hatalmába kerítette egész lényét, és elbűvölte, ahogy ennek
a réges-régi rabszolgának a papiruszra vetett hieroglifái egymás után feltárultak
előtte.
Éveken át dolgoztak itt éjszakánként, a kairói múzeumban végzett napi munka után,
az oázisbeli villában, de végül a tíz tekercset sikerült megfejteniük és átírniuk -
mindet, kivéve a hetedik tekercset. Ez volt a talány, melyet a szerző oly homályos,
ezoterikus jelekkel és utalásokkal tűzdelt tele, hogy az időnek ilyen távolából már
szinte megfejthetetlen volt. Néhány olyan jelet is használt,
amilyennel még egyikőjük sem találkozott az eddigi munkássága során áttanulmányozott,
több ezernyi szövegben. Világos volt mindkettőjük számára, hogy Taita ezeket a
tekercseket azzal a szándékkal írta, hogy szeretett királynőjén kívül senki máshoz ne
szóljon. Ez volt az utolsó ajándék, amit Lostrisnak adott, hogy magával vihesse a sírba.
Minden tudásukra, képzelőerejükre és találékonyságukra szükség volt, de most végre
közeledtek ahhoz a ponthoz, hogy bevégezzék a feladatot. Sok volt még a hiányosság,
és akadtak részek, ahol nem voltak biztosak benne, sikerült-e a megfelelő módon
értelmezniük, de azért a kézirat váza már előttük állt, úgy, hogy felismerhető módon
megjelentek annak az embernek a körvonalai, aki mindezt rájuk hagyományozta.
Most Duraid, miközben a kávéját kortyolgatta, megrázta a fejét, mint már annyiszor
e munka során. - Engem ez megrémít - mondta. – Szörnyű felelősség. Mihez kezdjünk az
itt összegyűjtött tudással? Ha mindez netán rossz kezekbe kerül... - Ismét kortyintott
egyet kávéjából, mielőtt folytatta volna. - Még akkor is, ha a megfelelő emberekhez
fordulunk vele, vajon hisznek-e majd ebben a közel négyezer éves anyagban?
- Miért kell másokhoz fordulnunk vele? - kérdezte Royan ingerült éllel a hangjában.
- Miért ne tehetnénk meg egymagunk azt, amit meg kell tennünk? - Ilyenkor volt a
leglátványosabb a köztük lévő különbség. A férfié volt az időskor megfontoltsága, a
nőé pedig a fiatalság heves indulatossága.
- Te ezt nem érted - mondta Duraid. Royant mindig bosszantotta, amikor ilyet
mondott, amikor úgy kezelte, ahogy az arabok kezelik asszonyaikat ebben a
teljességgel férfivilágban. Ő ismerte azt a másik világot is, ahol a nők megkövetelték
és meg is kapták a jogot, hogy egyenlőként kezeljék őket. Royan olyan ember volt, aki
e két világ, a nyugati és az arab világ közt vergődött és ingadozott.
Royan édesanyja angol volt, aki a II. világháború nehéz évei alatt a Kairó-i Angol
Nagykövetségen dolgozott. Ekkor ment férjhez Royan apjához, aki egy fiatal, egyiptomi
katonatiszt volt Nasszer ezredes vezérkarában. A házasság nem volt túl sikeres, és
nem is tartott tovább Royan serdülőkoránál.
Édesanyja ragaszkodott hozzá, hogy Royan Angliában, a szülővárosában, Yorkban
jöjjön a világra. Azt akarta, hogy gyermeke brit állampolgár legyen. Miután szülei
különváltak, ismét édesanyja ragaszkodott hozzá, hogy lánya az iskoláit Angliában
végezze, de a szüneteket mindig apjával töltötte Kairóban. Apja fényes pályát futott
be, végül a Mubarak-kormányban miniszteri rangot ért el. Édesapja iránti szeretete
indította Royant arra, hogy sokkal inkább egyiptominak tartsa magát, mint angolnak.
Édesapja volt az, aki elrendezte házasságát Duraid al Simmával. Ez volt az utolsó
dolog, amit halála előtt még elrendezett. Royan tudta, hogy már haldoklik, és nem volt
szíve ellenkezni vele. Modern taníttatása arra ösztökélte, hogy ellenálljon annak a
régi, kopt tradíciónak, miszerint a szülők egyeznek meg a házasságot illetően, de
neveltetése, családja és egyháza mind e lázadás ellen szóltak. Végül behódolt és
elfogadta.
Házassága Duraiddal, félelmei ellenére, nem bizonyult elviselhetetlennek. Akár még
kényelmesnek és kielégítőnek is tarthatta volna, ha nem ismerkedett volna meg korábban
a romantikus szerelemmel. De megismerte. Még az egyetemen szövődött szerelmi
kapcsolat közte és Dávid között. A fiú eljuttatta őt az érzelmek tetőfokára, a szédítő
önkívületbe, majd végül jött a kínzó szívfájdalom, amikor elhagyta őt, hogy feleségül
vegyen egy szőke, angol rózsaszálat, akit a szülei is helyeseltek.
Tisztelte és szerette Duraidot, de éjszakánként néha még most is égett a vágytól,
hogy egy magáéhoz hasonló, kemény, fiatal test súlyát érezze magán.
Duraid még mindig beszélt, pedig ő nem figyelt rá. Most ismét teljes figyelmét
férjének szentelte. - Újfent beszéltem a miniszterrel, de véleményem szerint nem hisz
nekem. Nahoot beszélhette tele a fejét azzal, hogy én egy kicsit bolond vagyok. -
Szomorúan elmosolyodott. Nahoot Guddabi ambiciózus és jó összeköttetésekkel
rendelkező helyettese volt. - Mindenesetre a miniszter szerint a kormánynak erre most
nincs pénze, így külső finanszírozási lehetőségeket kell keresnem. Ezért aztán
ismételten végigmentem a lehetséges szponzorok listáján, és leszűkítettem négyre.
Természetesen ott van a Getty Múzeum, de én sosem szerettem egy hatalmas, személytelen
intézménnyel dolgozni. Jobb szeretem, ha csupán egyetlen embernek kell felelnem, így
mindig könnyebb döntésre jutni. - Ez egyáltalán nem volt új Royan számára, de azért
kötelességtudóan hallgatta.
- Aztán ott van Herr von Schiller. Neki van pénze, érdeklődik is a téma iránt, de
nem ismerem eléggé ahhoz, hogy teljes egészében megbízzam benne. - Egy pillanatra
elhallgatott, és Royan már annyiszor hallgatta végig ezeket a töprengéseket, hogy
előre sejtette, mi következik.
- Mi van az amerikaival? Híres gyűjtő - mondta ki férje helyett.
- Peter Walshsal nehéz együtt dolgozni. Hatalmas gyűjtőszenvedélye gátlástalanná
tette. Egy kicsit félek tőle.
- Akkor ki marad? - kérdezte Royan.
Duraid nem válaszolt, mivel mindketten tudták a választ a kérdésre. Figyelmét ismét
a munkaasztalt beborító anyagra fordította.
- Olyan ártalmatlannak tűnik, annyira egyszerű. Néhány régi papirusztekercs,
egy-két fénykép, jegyzetfüzet és egy komputeranyag másolata. Nehéz elhinni, hogy
mindez milyen veszélyes lehet, ha rossz kezekbe kerül. - Ismét felsóhajtott. - Akár
még azt is mondhatjuk, hogy halálosan veszélyes.
Aztán felnevetett. - Egy kicsit elkalandoztam. Talán ez a késői óra az oka.
Folytatjuk a munkát? Ezeken ráérünk később is tépelődni, miután már megfejtettünk
minden rejtvényt, amit ez a vén gazember, Taita adott föl nekünk, és befejeztük a
fordítást.
Az előtte lévő halomból felvette az első fényképet. Ez a tekercs középső részének
egy részlete volt. - Balszerencsés dolog, hogy a papiruszon ez a sérülés pont ide esik.
- Felemelte olvasószemüvegét, majd felrakta, mielőtt hangosan olvasni kezdett.
- „Sok lépcsőn át jut le az ember Hápi lakhelyére. Nagy nehézségek és temérdek
erőfeszítés árán elértük a második lépcsőt, ahonnan nem haladtunk tovább, mivel itt
történt, hogy a herceg isteni kinyilatkoztatást kapott. Álmában apja, a halott
fáraó-isten felkereste, és a következő parancsot adta neki: - Nagy utat tettem meg,
és elfáradtam. Ez az a hely, hol az örökkévalóságig pihenni fogok." - Duraid levette
szemüvegét és Royanra nézett: - „A második lépcső." Nagyon pontos leírás. Taita itt
nem a szokásos, körmönfontan csavaros önmaga.
- Térjünk vissza a műholdképekhez - javasolta Royan, és maga felé húzta a fényes
lapot. Duraid megkerülte az asztalt és megállt mögötte.
- Nekem logikusnak tűnik, hogy azok a természetes terepjellegzetességek, melyek
akadályt jelentettek számukra a szurdokban, zuhatagok vagy egy vízesés lehetett. Ha
ez a második vízesés lenne, akkor az azt jelenti, hogy itt voltak... - Royan ujját
a műholdkép egy pontjára helyezte, ahol a vékonyán kígyózó folyó átvágta magát a hegyek
mindkét oldalon magasodó, sötét tömbjein.
Abban a pillanatban valami elvonta a figyelmét, és felkapta a fejét. - Hallgasd
csak! - A hangja megváltozott, az ijedtségtől élesebbé vált.
- Mi az? - nézett fel Duraid is.
- A kutya - válaszolta.
- Az az átkozott korcs - helyeselt a férje. - Éjszakánként mindig kibirhatatlan
lármát csap az ugatásával. Már megígértem magamnak, hogy megszabadulok tőle.
Abban a pillanatban elaludtak a villanyok.
A döbbenettől megmerevedtek a sötétben. A pálmaliget hátsó részében lévő pajta felől
hirtelen elhallgatott a kivénhedt dízelgenerátor tompa dohogása. Ez a hang annyira
hozzátartozott az oázisi éjszakához, hogy csak akkor vették észre, amikor elnémult.
Szemük hozzászokott a teraszajtón át bevilágító, halovány csillagfényhez. Duraid
átment a szobán, és levette az olajlámpát az ajtó melletti polcról, amit épp ilyen
esetekre készítettek oda. Meggyújtotta, majd arcán komikus lemondással Royanra nézett.
- Kénytelen vagyok lemenni...
- Duraid - vágott a szavába Royan -, a kutya!
A férfi egy pillanatig hallgatódzott, majd arcára enyhe nyugtalanság ült ki. A kutya
elnémult odakinn az éjszakában.
- Biztosra veszem, hogy nincs mitől félnünk. - Azzal az ajtóhoz lépett, és Royan,
nem tudta miért, hirtelen utánaszólt.
- Duraid, légy óvatos! - A férfi elutasítóan vállat vont, majd kilépett a teraszra.
Royan egy pillanatig azt hitte, hogy a szőlő árnya mozog a lugasban a sivatagi
szélben, de az éjszaka nyugodt volt, szélcsendes. Aztán rádöbbent, hogy egy emberi
alak siet át csöndesen a kockaköveken, és Duraid háta mögé kerül, amint férje megkerüli
a kikövezett terasz közepén álló halastavat.
- Duraid! - sikoltott figyelmeztetőn, mire férje hirtelen visszafordult és magasra
emelte a lámpát.
- Ki maga? - kiáltotta. - Mit akar itt?
A betolakodó némán támadt neki. Hagyományos, hosszú disdasa köntös volt rajta, fején
fehér gutrah fejkendő. A lámpa fényében Duraid látta, hogy a férfi fejkendőjének sarkát
az arca elé húzta, hogy ne lehessen felismerni vonásait.
A támadó háttal állt Royannak, így nem látta a kést jobb kezében, de az a felfelé
döfő mozdulat, amivel megcélozta Duraid hasát, félreérthetetlen volt. Duraid
felnyögött a fájdalomtól és összegörnyedt, a támadó pedig kihúzta a pengét, majd újból
beleszúrt, de Duraid ezúttal eldobta a lámpát, és megragadta a kést fogó kart.
A leesett olajlámpa lángja villódzva ellobbant. A két férfi a homályban küzdött,
de Royan látta az egyre növekvő, sötét foltot férje fehér ingének elején.
- Fuss! - üvöltötte Duraid. - Menj! Hozz segítséget! Nem tudom tartani! - Tudta,
hogy Duraid szelíd ember, a könyvek és a tudás embere. Tisztán látta, hogy támadója
jóval erősebb nála.
- Menj! Kérlek! Menekülj, virágom! - Hallotta férje hangjából, hogy gyengül, de
még mindig kétségbeesett kitartással kapaszkodott támadója kést tartó kezébe.
Ezalatt a néhány, végzetes másodperc alatt teljesen megbénult a rémülettől és
határozatlanságtól, de most lerázta magáról a bénultságot és az ajtóhoz futott. A
félelemtől és attól a tudattól űzve, hogy segítséget kell hoznia Duraidnak, gyorsan,
akár egy macska, átsiklott a teraszon, míg férje visszatartotta a betolakodót, így az
nem tudta útját állni.
Átugrott az alacsony kőkerítésen a ligetbe, és majdnem egyenesen a másik férfi
karjaiba szaladt. Felsikoltott és elkígyózott, midőn a férfi kinyújtott ujjai
végigsiklottak arcán, és már majdnem sikerült megszabadulnia, de a férfi ujjai
beleakaszkodtak vékony pamutblúzába.
 Ezúttal látta a kést is a kezében, egy hosszú, ezüstös villanást a csillagfényben,
ami újult erőfeszítésre sarkallta. A pamut kiszakadt és a férfi kezében maradt, ő meg
szabad volt, de nem elég gyors ahhoz, hogy elkerülje a pengét. Érezte, ahogy belehasít
felkarjába, mire kemény, fiatal testének minden erejével, amit a pánik
megsokszorozott, támadója felé rúgott. Érezte, hogy a férfi altestének lágy részét
találta el, de olyan erővel, hogy abba még a saját térde és a bokája is belesajdult,
támadója pedig felüvöltött, és térdre esett.
Aztán már futott is tovább, át a pálmaligeten. Először csak céltalanul rohant, azt
se tudta, merre tart. Egyszerűen csak futott, amerre száguldó, fürge lábai vitték,
hogy minél messzebbre kerüljön tőlük. Aztán fokozatosan sikerült úrrá lennie páni
rémületén. Hátrapillantott, és látta, hogy senki sem követi. Ahogy a tó széléhez ért,
lelassított, hogy tártalékolja erejét, aztán megérezte saját, melegen csorduló vérét,
amint végigfolyik a karján, és lecsöppen ujjai hegyén.
Megállt, és hátát az egyik pálma durva törzsének támasztotta, miközben szakadt
blúzából letépett egy csíkot, és sietve bekötözte vele a karját. Annyira reszketett
a rémülettől és a kimerültségtől, hogy még ép kezével is csak ügyetlenül matatott.
Fogával és bal kezével kötött csomót a hevenyészett kötésre, és a vérzés csökkent,
lelassult.
Nem tudta pontosan, vajon merre fusson tovább, amikor meglátta a halovány
lámpafényt Alia kunyhójának ablakában, a legközelebbi öntözőcsatorna túlpartján.
Ellökte magát a pálmafától és elindult arrafelé. Alig száz lépésnyit tehetett meg,
amikor a háta mögül, a liget felől egy hangot hallott, arabul beszélt: - Yusuf, nem
akadt a nő az utadba?
Abban a pillanatban egy elemlámpa fénye villant fel előtte a sötétben, és egy másik
hang hallatszott: - Nem, nem láttam.
Még néhány másodperc, és Royan egyenesen beléjük ütközött volna. Lekuporodott és
kétségbeesetten körülnézett. Háta mögött, a ligetben egy másik elemlámpa fénye villant,
pontosan azon az ösvényen, amelyen ő jött. Ez nyilván az a férfi volt, akit megrúgott,
de a lámpa fényének gyors és könnyed mozgásából megállapíthatta, hogy már tökéletesen
rendbe jött.
Két irányból elzárták az útját, ezért visszafordult a tó felé. Arra volt az országút
is. Ha szerencséje van, esetleg jár arra még valaki ezen a késői órán. Megbotlott a
hepehupás talajon, elesett és megütötte, felhorzsolta a térdét, de nyomban felpattant
és továbbsietett. Amikor másodszor is elesett, kinyújtott bal keze egy kerek, sima,
narancs méretű kőhöz ért. Ahogy továbbment, magával vitte a követ; ez a fegyver egy
kis biztonságot nyújtott.
Sérült karja fájni kezdett, és űzte a Duraidért érzett aggodalom. Tudta, hogy férje
súlyosan megsebesült, mivel látta a belé döfött kés irányát és erejét. Segítséget kell
kerítenie. Mögötte a két férfi lámpája pásztázta a ligetet, és ő már nemigen tudta tartani
előnyét. Egyre közeledtek hozzá - tisztán hallotta hangjukat.
Végre elérte az országutat, apró, megkönnyebbült nyögéssel kimászott az árokból a
halovány, kavicsos útra. A lába remegett, alig bírta tartani magát, de azért elindult
a falu felé.
Még az első kanyarig se ért, amikor a pálmafák közül egy autó reflektora közeledett
lassan felé. Az út közepére rohant.
- Segítsen! - kiáltotta arabul. - Kérem, segítsen nekem!
A kocsi elérte a kanyart, és még mielőtt a reflektorok elvakították volna, Royan
látta, hogy egy sötét színű kis Fiat. Ott állt az út közepén és a karjával integetett,
hogy megállítsa a vezetőt, miközben a reflektorok fényében olyan volt, mintha egy
színház színpadán lett volna.
A Fiat megállt előtte, mire ő odafutott a vezető ajtajához és a kilincset rángatta.
- Kérem, segítenie kell nekem...
Az ajtó belülről kinyílt, méghozzá olyan erővel, hogy Royan elvesztette az
egyensúlyát. A sofőr kipattant az útra, és sérült karjának csuklójánál fogva
megragadta. A Fiathoz vonszolta, majd kinyitotta a hátsó ajtót.
- Yusuf! Bacheet! - kiáltotta a férfi a sötét liget felé. Elkaptam. - És Royan
hallotta a válaszkiáltásokat, majd látta, amint a lámpák fénye feléjük irányul. A sofőr
megpróbálta a fejénél fogva benyomni a hátsó ülésre, ám ekkor Royan rádöbbent, hogy
a követ még mindig ott szorongatja ép kezében. Kissé elfordult, összeszedte minden
erejét és a markában a kővel, oldalról a férfi fejére sújtott. Pontosan a halántékán
találta el. A férfi szó nélkül a kavicsos útra zuhant és ott hevert mozdulatlanul.
Royan ledobta a követ, és teljes gőzzel futásnak eredt az úton, de közben
észrevette, hogy az elemlámpák fényében rohan, melyek megvilágítják minden mozdulatát.
A két férfi a ligetben felkiáltott, majd szinte egyszerre értek fel nyomában az útra.
Ahogy hátrapillantott, látta, hogy egyre gyorsabban közelednek, és rájött, hogy
egyetlen esélye, ha letér az útról, vissza a sötétségbe. Elfordult és levetette magát
a töltésről. Abban a pillanatban derékig a tó vizében találta magát. A sötétségben és
a zűrzavarban elvétette az irányt. Nem vette észre, hogy már elérte azt a pontot, ahol
az út a víz szélén, a gát mentén fut. Tudta, arra már nincs ideje, hogy visszamásszon
az útra, és azt is tudta, hogy előtte sűrű papiruszsás meg nádas terül el, ahol esetleg
sikerül elrejtőznie.
Begázolt a vízbe, mígnem a tó alja hirtelen, meredeken mélyülni kezdett lába alatt,
kénytelen volt úszva folytatni útját. Mellúszása ügyetlen volt, mivel szoknyája és
sérült karja akadályozta tempózását. Mindazonáltal lassú, óvatos mozgásával szinte meg
sem zavarta a víz nyugodt felszínét, és még mielőtt a két férfi elérte volna az útnak
azt a pontját, ahol leugrott, sikerült eljutnia a sűrű nádasig.
Bement a nádas sűrűjébe és lesüllyedt a víz alá. Még mielőtt a víz ellepte volna az
orrát, érezte, hogy lábujja megérinti a tó fenekének lágy iszapját. Ott állt csöndessen,
csupán a feje teteje látszott ki a vízből és arcát elfordította a part felől. Tudta,
hogy sötét haja nem fogja visszaverni a fürkésző lámpák fényét.
Bár a víz a fülét is ellepte, azért hallotta a férfiak izgatott hangját az út felől.
Lámpáik fényét a víz felé fordították, és a nádasba világítva keresték őt. Az egyik lámpa
fénye egy pillanatig megvilágította a fejét és már épp egy nagy levegőt vett, hogy
teljesen alámerüljön, amikor a fénysugár továbbment, és ebből rájött, hogy nem vették
észre.
Az a tény, hogy még az egyenesen rá irányuló fényben is észrevétlen maradt, bátorságot
öntött belé, és fejét kissé elfordítva, egyik fülét kiemelte a vízből, hogy tisztán
hallja üldözői hangját.
Arabul beszéltek, és felismerte a Bacheet nevezetű ember hangját. Úgy tűnt, ez
volt a főnök, mivel ez adta a parancsokat.
- Eredj be oda, Yusuf, és hozd ki azt a szajhát. Hallotta, ahogy Yusuf lecsúszik
a töltésen és egy csobbanással a vízbe ér.
- Menj beljebb - utasította Bacheet. - Abba a nádasba, oda, ahova a lámpával
világítok.
- Túl mély. Nagyon jól tudod, hogy nem tudok úszni. Ellepi a fejemet.
- Ott! Közvetlenül előtted. Abban a nádasban. Látom a fejét - biztatta Bacheet,
és Royan attól félt, hogy mégis észrevették. Lebukott a víz alá, amilyen mélyre csak
tudott.
Yusuf a vizet nehézkesen paskolva közeledett a nádasnak ahhoz a pontjához, ahol
Royan rejtőzött, amikor hirtelen egy robajló mozgolódás riasztotta meg még Yusufot
is, aki hangosan felkiáltott: - Dzsinnek! Isten védelmezz meg engem! -, és egy
csapatnyi kacsa váratlanul felemelkedett a vízről, majd zajos szárnycsapkodással a
sötétlő égbe emelkedtek.
Yusuf elindult vissza a part felé, és még Bacheet fenyegetései sem tudták rávenni,
hogy folytassa az embervadászatot.
- A nő nem olyan fontos, mint a tekercs - tiltakozott, miközben visszamászott az
útra. - Ha nincs tekercs, nincs pénz. A nő ráér, tudjuk, hogy hol találjuk.
Royan kissé kiemelte a fejét, és látta, hogy a lámpák fénye elindul vissza a Fiat
felé, melynek reflektorai még mindig égtek. Hallotta, ahogy a kocsiajtók becsapódnak,
majd a motor felzúgott, és elhajtottak a villa felé.
Túlságosan rémült és kétségbeesett volt ahhoz, hogy egyáltalán megpróbálja elhagyni
rejtekhelyét. Attól félt, hogy egyikőjük ott maradt az úton, és arra vár, hogy ő
előjöjjön. Lábujjhegyen állt, a víz a szájáig ért, és reszketett, nem annyira a hidegtől,
mint inkább a megrázkódtatástól, miközben eltökélte, hogy megvárja a napfelkeltét,
amikor már biztonsággal előbújhat.
Jóval később, amikor észrevette az eget megvilágító tűz fényét, és a pálmák törzse
közt felcsapó lángokat, csak akkor feledkezett meg saját biztonságáról, és kivonszolta
magát a partra.
Ott térdelt a víz szélén az iszapban, vacogott, reszketett és lihegett, gyenge volt,
a vérveszteségtől, a kimerültségtől és a félelemtől, miközben nedves hajának és a
lecsurgó víznek függönyén át kémlelte a lángokat.
- A villa! - suttogta. - Duraid! Jaj, kérlek Istenem, ne! Ne! Feltápászkodott,
majd tántorogva elindult lángokban álló otthona felé.

Bacheet lekapcsolta a kocsi reflektorát és leállította a motort is, mielőtt a Fiat

rákanyarodott volna a villa behajtójára, majd hagyta, hogy lecsorogjon, és megállt
a terasz alatt.
Mindhárman kiszálltak a kocsiból, és felmentek a lépcsőn a kikövezett teraszra.
Duraid teste még mindig ott hevert a halastó mellett, ahol Bacheet hagyta. Elhaladtak
mellette, anélkül, hogy akár csak egy pillantást is vetettek volna rá, majd bementek
a sötét dolgozószobába.
Bacheet letette az asztalra a nála lévő olcsó, nejlon kézitáskát.
- Már így is épp elég időt elvesztegettünk. Most gyorsan kell dolgoznunk.
- Yusuf hibája - tiltakozott a Fiat sofőrje. - Hagyta, hogy a nő elmeneküljön.
- Te is elkaphattad volna az úton - förmedt rá Yusuf -, és ugyanúgy elbaltáztad.
- Elég! - szólt rá mindkettőjükre Bacheet. - Ha azt akarjátok, hogy megkapjátok
a pénzeteket, akkor jobb, ha nem követtek el több hibát.
Az elemlámpa fényével Bacheet rávilágított a tekercsre, ami még most is ott feküdt
az asztalon. - Ez az. - Biztos volt benne, mivel fényképen megmutatták neki, nehogy
elvétse. - Mindent akarnak - a térképeket meg a fotókat. A könyveket és a papírokat
is, ami az asztalon van, mindent, amit munka közben használtak. Ne hagyjatok itt
semmit.
Gyorsan berámoltak mindent a kézitáskába, majd Bacheet behúzta a cipzárat.
- Most pedig a doktor következik. Hozzátok be ide.
A másik kettő kiment a teraszra és a test fölé hajolt. Mindegyikük megragadta Duraid
egyik bokáját és átvonszolták a teraszon, be a dolgozóba. Duraid feje tehetetlenül
ütődött neki a kőküszöbnek, és vére hosszú, nedves csíkot hagyott a kövezeten, mely
csillogott az elemlámpa fényében.
- Hozzátok a lámpát! - adta ki az utasítást Bacheet, mire Yusuf visszament a
teraszra, és felvette az olaj lámpát onnan, ahová Duraid ledobta. A láng kialudt.
Bacheet a füléhez emelte a lámpát és megrázta.
- Tele van - mondta elégedetten, majd lecsavarta a tartály tetejét. - Rendben -
mondta a másik kettőnek -, vigyétek a táskát a kocsiba.
Miközben azok kisiettek, Bacheet rálocsolta Duraid ingére és nadrágjára a lámpa
petróleumát, majd odament a könyvespolchoz, és a maradékot az ott összezsúfolt
könyvekre, meg kéziratokra öntötte.
Ledobta a kiürült lámpát, majd disdasájának szoknyája alá nyúlt, és elővett egy doboz
gyufát. Meggyújtotta, és a könyvespolcon végigcsordult, nedves petróleumcsíkhoz
érintette. Nyomban meggyulladt, és a lángok villámgyorsan terjedtek felfelé,
összezsugorították és megfeketítették a kéziratok széleit. Megfordult és visszament
oda, ahol Duraid feküdt. Meggyújtott még egy gyufát, majd a vér- és petróleumfoltos
ingre dobta.
Kékes láng táncolt Duraid mellkasa felett. Aztán a láng színe megváltozott, ahogy
belekapott az ing anyagába, és alatta a húsba. Narancsszínűvé vált, és kormos füstcsík
tekergett fölfelé villódzó taréjából.
Bacheet az ajtóhoz rohant, majd át a teraszon és le a lépcsőn. Ahogy bemászott a
Fiat hátsó ülésére, a sofőr sebességbe kapcsolt és villámgyorsan elhajtott.
Duraid magához tért a fájdalomtól. Rendkívül erősnek kellett lennie a fájdalomnak
ahhoz, hogy visszatérjen arról a távoli helyről, az élet és a halál pereméről, ahol
eddig lebegett.
Felnyögött. Az első dolog, ami eljutott tudatáig, miután visszanyerte eszméletét,
az saját, égő húsának szaga volt, aztán teljes erővel tört rá a kín. Teste vadul
megvonaglott, mire kinyitotta a szemét, és végignézett magán.
Ruhája fekete volt és füstölögve parázslott, a fájdalom pedig oly irtóztató volt,
amilyet még életében nem érzett. Homályosan rádöbbent, hogy ég körülötte az egész szoba.
Füst és hőség hullámzott körötte, melyen át alig tudta kivenni az ajtó körvonalát.
A fájdalom olyan iszonyatos volt, hogy szeretett volna véget vetni neki. Meg akart
halni, hogy ne kelljen tovább szenvednie. Aztán eszébe jutott Royan. Megperzselődött,
elfeketedett ajkaival megpróbálta kimondani a nevét, de nem jött ki hang a torkán.
Csak feleségének gondolata adott neki elég erőt ahhoz, hogy megmozduljon. Átgördült
a hasára, így hátát is kitette a forróságnak, ami eddig még védve volt. Hangosan
felnyögött, majd ismét átfordult, és egy kicsivel közelebb került az ajtóhoz.
Minden egyes mozdulat újabb erőfeszítést követelt, és kínszenvedések újabb rohamát
kellett kiállnia, de amikor ismét a hátára gördült, rájött, hogy friss levegő árad be
a nyitott ajtón, mely táplálja a tüzet. Egy lélegzetnyi az édes, sivatagi levegőből
felélesztette, és épp elég erőt adott neki ahhoz, hogy átlendítse magát a küszöbön,
ki a terasz kövének hűvösére.
Ruhája és teste még mindig égett. Erőtlenül a mellkasára ütött, hogy megpróbálja
eloltani a lángokat, de keze csupán egy fekete, égő mancs volt.
Aztán eszébe jutott a halastó. Az a gondolat, hogy megkínzott testét belevetheti
abba a hideg vízbe, új erőt adott neki, tekeregve vonaglott végig a kőlapokon, akár
egy összezúzott gerincű kígyó.
Hamvadó testéből csípős füst áradt, ami fojtogatta, és erőtlenül köhögött, de azért
kitartóan haladt tovább. Saját megsült bőrének darabjait hagyta ott a kiemelkedő
kőperemen, ahogy átgördült rajta és beesett a vízbe. Sistergő gőz halovány felhője
homályosította el látását, olyannyira, hogy egy pillanatra azt hitte, megvakult. Az
a kín, amit a hideg víz okozott nyers, összeégett húsának, oly elviselhetetlen volt,
hogy ismét elvesztette eszméletét.
Amikor újból magához tért, és kiemelte csöpögő fejét a sötétség felhői közül, látta,
hogy a kert felől, a terasz túloldalán egy tántorgó alak jön fel a lépcsőn.
Egy pillanatra azt hitte, hogy kínjainak rémképét látja, ám amikor az égő villa fénye
rávetült, felismerte Royant. Nedves haja kuszán tapadt arcához, ruhája tépett volt,
csurgott belőle a víz és iszap, zöld algafoltok éktelenkedtek rajta.
A jobb karján lévő sáros rongydarabból szivárgott a vére, melyet rózsaszínné
halványított a mocskos víz.
Royan nem látta őt. Megállt a terasz közepén és elborzadva meredt be az égő szobába.
Duraid odabenn volt? Elindult befelé, de a hőség tömör falként útját állta, és
megtorpant. Abban a pillanatban a tető beszakadt, és a lángoszlop szikrázó robajjal
tört az éjszakai ég felé. Royan meghátrált és karját védelmezőn emelte arca elé.
Duraid megpróbálta magához hívni, de nem jött ki hang füstperzselte torkán. Royan
megfordult és elindult lefelé a lépcsőn. Duraid rájött, hogy felesége nyilván
segítségért indul. Még egy utolsó, hatalmas erőfeszítést tett, mire érdes, károgásszerű
hang hagyta el megfeketedett, összeégett ajkait.
Royan hirtelen megfordult és rámeredt, majd felsikoltott. Férje feje már nem volt
emberi fej. A haja eltűnt, leégett, és bőre cafatokban lógott arcáról, álláról. A
megfeketedett kéreg alól helyenként nyers húsdarabok tűntek elő. Royan elhátrált tőle,
mintha valami irtóztató szörnyeteget látna.
- Royan - recsegte, a hangja szinte felismerhetetlen volt. Egyik kezét esdeklőn
emelte felesége felé, aki odaszaladt a tóhoz és megfogta kinyújtott kezét.
- Szűz Máriám, mit tettek veled? - zokogta, de amikor megpróbálta kihúzni férjét
a vízből, kezéről a bőr egyetlen darabban, mint valami szörnyű orvosi gumikesztyű a
kezében maradt, és Duraid keze csupán egy vérző, csupasz, nyers húscafat maradt.
Royan térdre hullt a halastó pereme mellett, a víz fölé hajolt, és karjai közé ölelte
férjét. Tudta, nincs annyi ereje, hogy kiemelje a vízből, anélkül, hogy ne okozzon
neki újabb, szörnyű sérüléseket. Mindössze annyit tehetett, hogy karjában tartja és
megpróbál vigaszt nyújtani neki. Rádöbbent, hogy Duraid haldoklik - nincs ember, aki
ily irtóztató sérüléseket túlélne.
- Hamarosan segítségünkre jönnek - suttogta neki arabul. - Valaki biztosan
észreveszi a tüzet. Bátorság, férjem, nemsokára megjön a segítség.
Duraid halálos sérüléseinek kínjától és attól a gyötrelmes erőfeszítéstől, amivel
beszélni próbált, rángatódzott és vonaglott karjai között.
- A tekercs? - Hangját alig lehetett kivenni. Royan felnézett a pusztító tűzre,
ami házukat ölelte körül, és megrázta a fejét.
- Az már nincs meg - mondta. - Elégett vagy ellopták.
- Ne add fel - motyogta férje. - Minden munkánk...
- Már nincs meg - mondta újra. - Senki sem hisz nekünk anélkül...
- Nem! - Duraid hangja gyönge volt, de indulatos. - Értem, az én utolsó...
- Ne mondj ilyet - könyörgött neki Royan. - Rendbe fogsz jönni.
- Ígérd meg - követelte férje. - Ígérd meg nekem!
- Nincs szponzorunk. Egyedül vagyok. Egyedül nem tudom megcsinálni.
- Harper! - mondta Duraid. Royan olyan közel hajolt hozzá, hogy füle hozzáért
megégett ajkaihoz. - Harper - ismételte meg férje. - Erős... kemény... okos ember...
- és akkor Royan megértette. Hát persze, Harper volt az utolsó, a negyedik név a
szponzorok listáján. Bár az utolsó helyen állt, Royan valahogy mindig is tudta, hogy
Duraid sorrendje valójában fordított. Nicholas Quenton-Harper volt az igazi
választottja. Oly gyakran beszélt erről az emberről, és mindig tisztelettel,
melegséggel, sőt időnként áhítattal szólt róla.
- De mit mondjak neki? Nem ismer engem. Hogyan győzhetném meg? A hetedik tekercs
eltűnt.
- Bízzál benne - suttogta Duraid. - Jó ember. Bízzál benne... - Rettentő esdekléssel
mondta: - Ígérd meg nekem!
Aztán Royannak eszébe jutott a jegyzetfüzet meg a számítógépében lévő Taita-anyag,
ami Gizában, Kairó külvárosában lévő lakásukban maradt. Azért nem veszett el minden.
- Igen - egyezett bele -, megígérem neked, férjem, megígérem.
Bár megcsonkított arca emberi érzelmeket már nem mutathatott, hangjából halovány
elégedettség hallatszott, amikor azt suttogta: - Virágom! - Aztán feje
előrehanyatlott, és Royan karjai közt meghalt.

A falubeli parasztok Royant még mindig a halastó mellett térdepelve találták, amint
karjában tartja férjét és suttog neki. Addigra a lángok már lecsendesedtek, és a hajnal
halovány fénye erősebb volt, mint hamvadó parazsuk.
A múzeum és az Ókori Történettudományi Osztály minden vezető munkatársa jelen volt
a gyászszertartáson az oázis templomában. Még Atalan Abou Sin, Duraid felettese, a
kulturális és idegenforgalmi miniszter is kihajtott Kairóból fekete, légkondicionált,
hivatali Mercedesével.
Royan mögött állt, és bár muzulmán volt, együtt mondta a többiekkel a szertartás
válaszait. Nahoot Guddabi nagybátyja mellett állt. Nahoot édesanyja volt a miniszter
legkisebb húga, ami, ahogy arra egyszer Duraid gúnyosan rámutatott, épp elég volt
ahhoz, hogy pótolja unokaöccse képzettségének és régészeti tapasztalatainak hiányát,
valamint a vezetésre való alkalmatlanságát.
Tikkasztóan meleg nap volt. Odakinn a levegő hőmérséklete harminc fok felett
lehetett, és még a kopt templom fedett árkádjainak homályában is nyomasztó volt a hőség.
A sűrű tömjénfüstben, ahogy a fekete ruhás papok az ősi szertartás szövegét mormolták,
Royan úgy érezte, hogy nyomban megfullad. Jobb karjában a varratok égtek és húzódtak,
miközben, valahányszor a díszes, aranyozott oltár előtt álló, hosszú, fekete koporsóra
nézett, megjelent előtte Duraid kopasz, összeégett feje. Ilyenkor ültében is
megtántorodott, minden erejét össze kellett
szednie, nehogy kizuhanjon a székéből.
Végre aztán befejeződött a szertartás, és kijutott a szabad levegőre, a sivatagi
napsütésbe. Ám kötelezettségei még akkor sem értek véget. Legfőbb gyászolóként a
koporsó mögött haladt, midőn a menet elindult a pálmaligeten át a temető felé, ahol
Duraidot már várták rokonai a családi mauzóleumban.
Mielőtt Atalan Abou Sin visszatért volna Kairóba, kezet fogott vele, és néhány
szóval részvétét nyilvánította. - Szörnyű dolog ez, Royan. Személyesen beszéltem a
belügyminiszterrel. Higgye el nekem, el fogják kapni a vadállatokat, akik ezt a
borzalmat elkövették. Kérem, szedje össze magát, annyi szabadságot kap, amennyire csak
szüksége van, a múzeumi munkája megvárja - mondta neki.
- Hétfőn már benn leszek az irodámban - mondta Royan, mire a miniszter elővett egy
noteszt sötét, kétsoros zakójának zsebéből. Belelapozott, majd bejegyzett valamit,
mielőtt ismét Royanra nézett.
- Akkor délután jöjjön be hozzám a Minisztériumba. Négyre – mondta neki. Azzal
várakozó Mercedeséhez ment, miközben Nahoot Gubbadi lépett előre, hogy kezet fogjon
Royannal. Bár bőre fakó volt, és kávészín foltok húzódtak sötét szeme alatt, magas volt
és elegáns, a haja sűrű és hullámos, a foga pedig hófehér. Tökéletes szabású öltönyt
viselt, és drága kölni halványan finom illata áradt belőle. Az arca komor volt és
szomorú.
- Jó ember volt. Én igazán nagyra becsültem Duraidot mondta Royannak, aki válasz
nélkül csak rábólintott erre a kirívó hazugságra. Duraid és helyettese nemigen
kedvelték egymást. Férje soha nem engedte meg Nahootnak, hogy a Taita-tekercseken
dolgozzon; különös tekintettel a hetedik tekercsre, aminek még csak a közelébe sem
engedte, és ez keserű ellenségeskedést szított közöttük.
- Remélem, Royan, hogy megpályázza az igazgatói állást - mondta. - Ön igazán jól
képzett szakember, aki valóban alkalmas erre a munkára.
- Köszönöm, Nahoot, ez igazán kedves öntől. Még nem volt rá módom, hogy a jövőről
gondolkodjam, de ön nem pályázza meg?
- De igen - bólintott rá. - Ez azonban nem jelenti azt, hogy más ne pályázhatna
rá. Megeshet, hogy épp ön kapja meg az állást – mondta öntelt mosollyal. Royan nő volt
az arab világban, ő pedig a miniszter unokaöccse. Nahoot pontosan tudta, hogy a mérleg
nyelve szinte teljes egészében felé billen. - Barátságos riválisok? - kérdezte a férfi.
Royan szomorúan elmosolyodott. - Legalábbis barátok. Erre igazán nagy szükségem
lesz a jövőben.
- Tudja jól, hogy sok barátja van. Az osztályon mindenki szereti önt, Royan. -
Ez legalább igaz lehet - gondolta Royan. A férfi pedig mézesmázosan folytatta. -
Megengedi, hogy visszavigyem Kairóba? Biztos vagyok benne, hogy nagybátyámnak nem
lesz ellenvetése.
- Köszönöm, Nahoot, de a saját kocsimmal jöttem, és ma éjjel itt kell maradnom az
oázisban, hogy elrendezzem Duraid ügyeit. - Ez nem volt igaz. Royan azt tervezte,
hogy még aznap este visszamegy a gizai lakásba, de valamilyen oknál fogva, amit maga
sem tudott pontosan, nem akarta, hogy Nahoot tudomást szerezzen terveiről.
- Akkor hétfőn találkozunk a múzeumban.
Royan elhagyta az oázist, amint meg tudott szabadulni a rokonoktól, a család
barátaitól és a parasztoktól, akik közül sokan egész életükben Duraid családjának
dolgoztak. Royan bénultnak és elszigeteltnek érezte magát, így aztán részvétük és jámbor
buzdításaik mind értelmetlennek tűntek és nem nyújtottak vigaszt.
A sivatagon átvezető makadámút még ezen a késői órán is forgalmas volt, folyamatos
járműsorok haladtak mindkét irányban, mivel másnap péntek volt és jött a sabbath. Sérült
karját kihúzta a felkötő kendőből, így nem nagyon akadályozta a vezetésben. Egészen
jól haladt. Ennek ellenére, már elmúlt öt óra, mire feltűnt szeme előtt a sivatag
homokos sivárságából kiemelkedő zöld vonal, mely Egyiptom nagy ütőere, a Nílus mentén
elterülő keskeny, öntözött és művelt földsáv kezdetét jelezte.
Ahogy közeledett a főváros felé, a forgalom szokás szerint sűrűbb lett, és már
teljesen besötétedett, mire elérte a gizai bérházak tömbjét, mely a folyóra nézett,
és azokra a hatalmas, kőből épült síremlékekre, melyek oly magasan és tömören emelkedtek
az esti ég felé, és amelyek számára szülőföldje szívét és történetét jelentették.
Az épület föld alatti garázsában hagyta Duraid öreg, zöld Renault-ját, majd beszállt
a liftbe és felment a legfelső emeletre.
Kinyitotta a lakást és dermedten megtorpant az ajtóban. A nappalit teljesen
felforgatták - még a szőnyegeket is felszedték, és leszaggatták a képeket a falról.
Kábultan lépkedett át a széttört bútorokon és összezúzott dísztárgyakon. Ahogy végigment
a folyosón, bepillantott a hálószobába, és látta, hogy az sem menekült meg. Duraid
és az ő ruhái is szanaszét hevertek a földön, a szekrényajtók tárva-nyitva álltak. Az
egyiket még a zsanérjairól is letépték. Az ágyat felfordították, a lepedőket meg a
párnákat széthajigálták.
Érezte a széttört kozmetikai szerek és parfümök illatát a fürdőszobából, de képtelen
volt rá, hogy bemenjen. Pontosan tudta, milyen kép fogadná. Inkább továbbment a
folyosón a nagyszobába, amit műhelyként és dolgozószobaként használtak.
Az első dolog, amit abban a káoszban észrevett és siratott, az az antik sakk-készlet
volt, amit Duraidtól kapott nászajándékba. A gagát és elefántcsont tábla eltörött, a
figurákat felesleges, mintegy bosszúálló kegyetlenséggel hajigálták szét a szobában.
Lehajolt, és felvette a világos királynőt. A feje le volt törve.
Ép kezében a királynővel, mint egy alvajáró lépett az ablak alatt álló íróasztalához.
Számítógépét tönkretették. A képernyőt bezúzták és magát a gépet valószínűleg egy
fejszével hasították szét. Elég volt egyetlen pillantás, hogy tudja, a gépben nem maradt
semmiféle információ; menthetetlen, ezt többé nem lehet megjavítani.
Lepillantott a fiókra, amelyben a floppy-kat tárolta. A többi fiókhoz hasonlóan
azt is kihúzták és a földre hajigálták. Természetesen mind üres volt; a lemezekkel
együtt eltűntek jegyzetfüzetei és a fényképek is. Elvesztette az utolsó kapcsolatot
is, ami még a hetedik tekercshez fűzte. Háromévnyi munka után eltűnt minden bizonyítéka
annak, hogy valaha is létezett.
Kimerültén leroskadt a földre, és úgy érezte, teljes egészében legyőzték. A karja
ismét fájni kezdett, és annyira magányos, sebezhető volt, amilyen életében még soha.
Nem hitte volna, hogy Duraid valaha is ennyire hiányzik majd neki. A válla rázkódni
kezdett, és érezte, hogy valahonnan, benseje mélyéből feltörnek a könnyei. Megpróbálta
elfojtani a sírást, de a könnyek áttörtek szemhéján, aztán hagyta, hogy lecsorduljanak.
Ott ült élete romjai között, és addig sírt, míg végül nem maradt már benne semmi, csak
üresség, akkor aztán összegömbölyödött a csupa szemét szőnyegen, és kétségbeesetten
mély, kimerült álomba zuhant.
Hétfő reggelre sikerült helyreállítania valamiféle rendet az életében. Kijött a
rendőrség és felvették a vallomását, majd rendet rakott, és szinte teljesen eltüntette
ezt a felfordulást. Még a világos királynő fejét is visszaragasztotta. Amikor elhagyta
a lakást és beült a zöld Renault-ba, a karja már nem fájt annyira. Ha vidám nem is
volt, azért sokkal optimistábbnak érezte magát, és biztosan tudta, hogy mit kell
tennie. Amikor beért a múzeumba, először Duraid irodájába ment, és legnagyobb
bosszúságára Nahootot már ott találta. Két biztonsági őrre felügyelt, akik Duraid
személyes holmiját szedték össze.
- Lehetett volna annyi tapintat magában, hogy ezt a dolgot rámhagyja - mondta neki
Royan hűvösen, mire a férfi a lehető legmegnyerőbb mosollyal nézett rá.
- Sajnálom, Royan. Azt hittem, hogy ezzel segítek. - Szokás szerint, most is egy
vastag, török cigarettát szívott. Royan utálta ezt a nehéz, pácolt illatot.
Odament Duraid íróasztalához és kinyitotta a jobb oldali fiókot. - A férjem itt
tartotta a naplóját. Most pedig nincs itt. Nem látták?
- Nem, abban a fiókban nem volt semmi. - Nahoot a két őrre nézett, hogy megerősítsék,
mire azok zavartan csoszogva megrázták a fejüket. Ez mit sem számít - gondolta Royan.
A naplóban nem volt semmi érdekes. Duraid mindig is rá hagyta, hogy feljegyezze és
tárolja a lényeges adatokat, és ezek zömében a számítógépében voltak.
- Köszönöm, Nahoot - küldte el Royan. - A többit már én elintézem. Igazán nem akarom
elvonni a munkájától.
- Ha szüksége van segítségre, kérem tudassa velem, Royan. Azzal könnyedén meghajolt
és távozott a szobából.
Gyorsan végzett Duraid irodájával. Férje holmiját dobozokba rakta, majd az őrökkel
átvitette a saját irodájába, ahol a fal mellett felhalmozta. Még ebédidő alatt is saját
dolgait rendezte, majd amikor végzett, még mindig volt egy órája az Atalan Abou Sinnel
való találkozóig.
Ha teljesíteni akarja Duraidnak tett ígéretét, akkor most egy darabig távol lesz.
Mivel búcsút akart venni kedvenc kincseitől, lement a hatalmas épület nyilvános
gyűjteményi részébe.
A hétfő általában forgalmas nap volt, a múzeum kiállítási termei zsúfolásig megteltek
turistacsoportokkal. Nyájként követték vezetőiket, akár a birkák a juhászt. A
leghíresebb kiállítási tárgyak körül tolongtak. Hallgatták az idegenvezetőket, akik
jól begyakorolt szövegüket adták elő Bábel minden nyelvén.
A második emeleti termekben, ahol Tutanhamon kincsei voltak, akkora tömeg gyűlt
össze, hogy ott nemigen időzött. Sikerült odajutnia ahhoz a tárlóhoz, melyben a gyermek
fáraó csodás, arany halotti maszkja feküdt. E maszk tündöklő pompája és romantikája,
mint mindig, most is meggyorsította lélegzetét, és szaporábban kezdett verni a szíve.
Mégis, ahogy ott állt előtte, miközben két nagy mellű, izzadó, középkorú turistanő
taszigálta, eltöprengett, mint már eddig is oly sokszor, hogy ha egy ilyen
jelentéktelen, gyenge kis uralkodó, mumifikált arcán ily csodás alkotással távozhatott
a sírba, akkor mi lehetett felhalmozva a nagy Ramszeszek halotti templomában. II.
Ramszesz, aki mind közt a legnagyobb volt, hatvanhét éven át uralkodott, és ezen
évtizedek során mérhetetlen kincseket halmozhatott fel a birodalom általa meghódított,
hatalmas területeiről.
Royan ezután az öreg királynál tette tiszteletét. II. Ramszesz harminc évszázad
múltán is úgy aludta örök álmát, hogy sovány arca elmélyült és komoly volt. Bőrének
volt valami halvány, márványszerű ragyogása. Ritkás hajtincsei szőkék voltak és
hennával festettek. A keze, melyet szintén hennával színeztek, hosszú volt, keskeny
és elegáns. Mindazonáltal a testét csupán pamutrongyok fedték. A sírrablók a múmiáról
még a kötést is letekerték, hogy hozzáférjenek az alatta elrejtett amulettekhez meg
szkarabeuszokhoz, így a fáraó teste csaknem meztelenül maradt. Midőn ezek a maradványok
1881-ben, a királyi múmiák rejtekhelyén, a Deir el Bahari sziklabarlangban napvilágra
kerültek, mindössze egy, a mellkasán lévő papiruszdarabka hirdette származását.
Royan úgy vélte, hogy volt ebben valamiféle erkölcsi tanulság, ám ahogy ott állt
ezek előtt a szánalmas maradványok előtt, ismét eltöprengett, miként azt Duraiddal
oly gyakran tették, hogy vajon Taita, az írnok igazat mond-e neki. Vajon tényleg ott
alussza-e zavartalan álmát, érintetlen kincsei között egy másik nagy fáraó valahol
a távoli, vad, afrikai hegyek között? Már maga a gondolat is elég volt ahhoz, hogy
megborzongjon az izgalomtól, és teste csupa libabőr legyen.
- Szavamat adtam neked, férjem, megígértem - suttogta arabul. - Érted lesz, az
emlékedért, mert te voltál az, aki mutatta az utat.
Miközben elindult lefelé a főlépcsőn, a karórájára pillantott. Még maradt tizenöt
perce, mielőtt indulnia kellett volna a miniszterrel való találkozóra, és ő pontosan
tudta, hogy ezt az időt hol fogja tölteni. Az egyik kevéssé látogatott oldalterem felé
tartott. Az idegenvezetők csak ritkán vezették erre csoportjaikat, csakis akkor, ha
le akarták rövidíteni az Amenhotep szobrához vezető utat.
Royan megállt az egyik tárló előtt, mely a keskeny terem padlójától a mennyezetig
ért. Ez tele volt kisebb tárgyi leletekkel, szerszámokkal, fegyverekkel,
amulettekkel, edényekkel és egyéb eszközökkel, melyek közül a legújabb az Újbirodalom
huszadik dinasztiájának korából, i. e. 1100-ból való, míg a legrégibb az Óbirodalom
homályos korszakából, közel ötezer évvel ezelőttről maradt ránk. E temérdek lelet
csupán durván volt katalogizálva. Sok tárgy nem is volt leírva.
A legalsó polc túlsó felén ékszerek, gyűrűk és pecsétek voltak kiállítva. Mindegyik
pecsét mellett ott volt a viaszlenyomata is.
Royan letérdelt, hogy alaposabban szemügyre vegyen egyet e leletek közül. Az apró,
kék, gyönyörűen faragott lazurkő pecsét pont középen volt. A lazur ritka és nagyon
értékes anyaga volt e régi kornak, mivel az egyiptomi birodalom területén nem fordult
elő. A pecsét viaszlenyomatán egy törött szárnyú sólyom volt látható, alatta az egyszerű
felirat Royan számára világos volt és tisztán olvasható: „TAITA, A NAGY KIRÁLYNŐ
ÍRNOKA."
 Royan tudta, hogy ez ugyanaz az ember, mivel a tekercseken is a megcsonkított sólyom
volt a személyi jele. Eltöprengett, vajon ki találhatta ezt a kis semmi apróságot,
és hol. Tán egy paraszt rabolta el az öreg rabszolga és írnok eltűnt sírjából, de ezt
már sosem fogja megtudni.
- Játszol velem, Taita? Ez az egész csak egy gondosan kidolgozott, rafinált ugratás?
Tán most is ott nevetsz sírodból, bárhol is legyen? - Royan még közelebb hajolt, mígnem
homloka a hűvös üveghez ért. – A barátom vagy Taita, vagy kérlelhetetlen ellenségem?
- Ezután felállt és leporolta a szoknyáját. - Majd meglátjuk. Végigjátszom veled a
játékot, és meglátjuk, ki jár túl a másik eszén - mondta Royan.
A miniszter csupán néhány percig várakoztatta, majd titkára bevezette hozzá Royant.
Atalan Abou Sin sötét, fényes selyemöltönyben ült íróasztala mellett, bár Royan tudta,
hogy jobban szereti a kényelmes köntöst és a párnát a puha szőnyegekkel teli földön.
A miniszter észrevette pillantását és rosszallóan elmosolyodott. - Amerikaiakkal kell
találkoznom ma délután.
Royan kedvelte őt. Mindig kedves volt vele, és neki köszönhette a munkáját a
múzeumban. Más az ő pozíciójában elutasította volna Duraidot, amikor egy nőt, különösen
a saját feleségét kérte asszisztenséül.
A miniszter Royan egészsége felől érdeklődött, és ő megmutatta neki bekötözött
karját. - Tíz nap múlva kiveszik a varratokat.
Még egy darabig udvariasan eltársalogtak. Csak a nyugatiak olyan tapintatlanok,
hogy egyenesen a tárgyra térnek. Mindazonáltal, hogy megkímélje a minisztert a kínos
helyzettől, Royan megragadta az első felkínált alkalmat, hogy közölje vele: - Úgy
érzem, egy kis időre lenne szükségem.
Meg kell próbálnom összeszedni magam ez után a veszteség után, és eldönteni, mihez
kezdjek hátralévő életemmel most, hogy megözvegyültem. Hálás lennék, ha figyelembe
venné kérésemet, és engedélyezne nekem legalább hathónapnyi fizetés nélküli
szabadságot. Angliába szeretnék utazni az édesanyámhoz.
Atalan őszinte nyugtalansággal sürgette: - Kérem, ne hagyjon el minket túl hosszú
időre. A munka, amit végzett, rendkívül fontos és felbecsülhetetlen. Szükségünk van
a segítségére, hogy onnan folytassa, ahol Duraid abbahagyta. - De azért a miniszter
nem tudta teljes egészében elleplezni megkönnyebbülését. Royan tudta, hogy nyilván
arra számított, most leteszi elé jelentkezését az igazgatói posztra. Nyilván
megbeszélte már ezt a dolgot unokaöccsével. Ennek ellenére, túl kedves ember volt
ahhoz, hogy kedvére való lett volna közölni vele, nem őt választották ki erre az
állásra. Egyiptomban már kezdtek megváltozni a dolgok, az asszonyok lassanként
kiemelkedtek hagyományos szerepkörükből, de azért még nem ennyire és nem ilyen gyorsan.
Mindketten tudták, hogy az igazgatói állást Nahoot Guddabinak kell megkapnia.
Atalan irodájának ajtajáig kísérte és búcsúzóul kezet fogott vele, majd Royan lement
a lifttel, és valamiféle megkönnyebbültség, a szabadság érzete kerítette hatalmába.
A Renault-t a minisztérium parkolójában, a napon hagyta. Amikor kinyitotta az
ajtót, odabenn olyan forróság volt, hogy akár kenyeret is süthetett volna benne.
Kinyitotta az összes ablakot, és a vezetőülés melletti ajtóval igyekezett kihajtani
a meleg levegőt, de az ülés még így is olyan forró maradt, hogy égette a hátát meg a
combját, amikor beült a volán mögé.
Amint kihajtott a kapun, nyomban belekerült a lassan araszoló hatalmas kairói
forgalomba. Beevickélt egy túlzsúfolt busz mögé, mely egyfolytában kékes dízelfüstött
okádott a Renault-ra. A közlekedés problémája egyike volt azoknak, melyeknek, úgy tűnt,
nincs megoldása. Annyira kevés volt a parkolóhely, hogy a járművek az út szélén hármas,
négyes sorokban álltak, így a forgalom középre szorult, ahol csak egy keskeny sávban
csordogálhatott.
Ahogy a busz fékezett előtte, és ő is kénytelen volt megállni, elmosolyodott, mivel
eszébe jutott az a régi vicc, hogy azoknak a vezetőknek, akik a járdaszegély mellett
parkoltak, ott kellett hagyniuk kocsijukat, mivel ezen a kusza torlódáson át az
életben ki nem jutnak. Meglehet, volt is ebben némi igazság, mivel néhány kocsin
látszott, hogy már hetek óta nem mozdultak el vele. A szélvédőjüket teljesen belepte
a por, és közülük soknak laposak voltak a kerekei.
 Belenézett a visszapillantóba. Egy taxi volt mögötte, mely mindössze néhány
centinyire állt meg a hátsó lökhárítójától, mögötte hosszan állt a kocsisor. Csak a
motorosok tudtak szabadon mozogni. Miközben a tükörbe nézett, épp jött is egy,
öngyilkos felelőtlenséggel cikázott az összetorlódott jármüvek között. Egy viharvert,
200 cc-s Honda volt, de annyira poros, hogy szinte meg sem lehetett állapítani, milyen
a színe. A nyergen egy utas is ült, és a sofőrrel együtt mindketten arcuk elé kötözték
fehér fejkendőjük sarkát, hogy védekezzenek a kipufogógázok és a por ellen.
A Honda a szabálytalan oldalon előzve, épphogy csak átsiklott azon a keskeny résen,
ami a taxi és a járda mellett parkoló kocsik között maradt. A taxi vezetője hüvelyk-
és mutatóujjával egy durva jelet mutatott, majd Allahhoz fohászkodott, hogy tanúja
legyen a motoros ostobaságának, aki minden bizonnyal elmeháborodott.
A Honda kissé lelassított, amikor Royan Renault-jával egy vonalba került, az utas
kihajolt és a nyitott ablakon át bedobott valamit mellé az ülésre. A vezető ekkor olyan
hirtelen gyorsított, hogy a motor első kereke felemelkedett a földről. A
motorbiciklivel élesen bekanyarodott az egyik keskeny sikátorba, mely a főútról
nyílott és elszáguldott, miközben csaknem elütött egy idős asszonyt.
Ahogy a nyergen ülő utas visszanézett rá és a szél elfújta arcáról a kendőt, Royan
rémülten ismerte fel azt a férfit, akit utoljára a Fiat reflektorának fényében látott
az oázis melletti úton.
- Yusuf! - Ahogy a Honda eltűnt, Royan lenézett arra a tárgyra, amit a férfi bedobott
mellé. Ez egy tojás alakú, cikkelyekre osztott fémtárgy volt, a színe katonai zöld.
Oly sokszor látott már ilyet a TV-ben, régi, háborús filmekben, hogy nyomban felismerte
a repeszgránátot, majd ugyanabban a pillanatban rájött, hogy ki van biztosítva és a
fegyver másodperceken belül robban.
Gondolkodás nélkül megragadta maga mellett a kocsi ajtajának kilincsét, és teljes
súlyával nekifeszült. Az ajtó kivágódott, és ő kiesett az útra. Lába lecsúszott a
kuplungról, a kocsi megugrott és nekicsapódott az álló busz hátuljának.
Ahogy Royan elterült a földön a nyomában lévő taxi kerekei közt, a gránát felrobbant.
A vezetőülés nyitott ajtaján át láng, füst és törmelék repült ki. A hátsó ablak kidurrant
és gyémánt formájú üvegszilánkokkal borította be, a dobhártyája belesajdult a robbanás
hangjának erejébe.
Dermedt csend követte a robbanást, amit csupán a még lehulló üvegdarabkák csörrenése
tört meg, majd nyomban ezután nyögések és sikolyok hangzavara tört ki. Royan felült
és sérült karját a mellkasához szorította. Teljes erejéből ráesett, és a varratok pokoli
fájdalmat okoztak.
A Renault ronccsá vált, de látta, hogy bőr válltáskája kirepült az ajtón, és ott
hevert az utcán a közelében. Bizonytalanul feltápászkodott és odabicegett, hogy
felvegye. Körülötte teljes volt a zűrzavar. A busz néhány utasa megsérült, és egy repesz
vagy egy roncsdarab megsebesített egy kislányt a járdán. Az anyja sikoltozott, és
sáljával törülgette a gyerek véres arcát. A gyerek vergődött anyja kezei között, és
fájdalmasan bömbölt.
Royanra senki sem figyelt, de ő tudta, hogy a rendőrség perceken belül megérkezik.
A fundamentalisták terrorakcióira mindig gyorsan reagáltak. Tudta, ha itt találják,
akkor napokig visszatartanák kihallgatásaikkal. Vállára vette táskáját, és amennyire
felsebzett lába engedte, gyorsan elsietett a felé a sikátor felé, amerre a Honda
eltűnt.
Az utca végén volt egy nyilvános vécé. Bezárkózott az egyik fülkébe, majd lehunyta
a szemét és az ajtónak támaszkodott, igyekezett legyűrni magában a megrázkódtatás
hatását és összeszedni zilált gondolatait.
Duraid meggyilkolásának iszonyata és a bánat miatt eddig nem jutott eszébe saját
biztonsága. Az a felismerés, hogy veszélyben van, a lehető legbrutálisabb módon hatolt
el tudatáig. Eszébe jutottak azok a szavak, melyeket az egyik gyilkos mondott az oázis
mellett a sötétségben. - A nő ráér, tudjuk, hogy hol találjuk!
Az élete elleni merénylet sikere csak egy hajszálon múlott. Rá kellett jönnie, hogy
nyilván újból meg fogják próbálni.
- Nem mehetek vissza a lakásba - hasított belé a gondolat. - A villa megsemmisült,
és nyilván ott is keresnének.
A kellemetlen környezet ellenére egy teljes órán át maradt bezárkózva a fülkében,
amíg végiggondolta következő lépéseit. Végül aztán kijött a vécéből és odament a mocskos,
repedezett mosdókhoz. A csapból, egy kis vizet spriccelt az arcára. Aztán a tükör előtt
megfésülködött, és megigazította a sminkjét, majd lesimította, és a lehetőségekhez
képest rendbe szedte az öltözékét.
Legyalogolt néhány tömbnyit, óvatosan haladt, hátra-hátra pillantgatott, hogy
biztos lehessen benne, nem követik-e, mielőtt leintett volna egy taxit.
A sofőrt leállította a bankja mögötti utcában, majd az út hátra lévő részét gyalog
tette meg. Néhány perccel zárás előtt vezették be az egyik fiókszámlakezelő aprócska
irodájába. Számlájáról kivette az összes pénzt, ami kevesebb mint ötezer egyiptomi font
volt. Nem valami nagy összeg, de volt még egy kevés pénze a Lloyds Banknál lévő számláján
Yorkban, és ott volt még a Mastercardja is.
- Be kellett volna jelentenie előre, ha ki akar venni valamit, amit a bank széfjében
helyezett el - mondta neki a banktisztviselő szigorúan. Royan alázatosan elnézést
kért, és olyan meggyőzően játszotta az elveszett kislányt, hogy a férfi végül
megenyhült. Átadta neki a csomagot, melyben benne volt angol útlevele és a Lloyds
Bank papírjai.
Duraidnak sok rokona és barátja volt, akik örömmel vették volna, ha náluk száll
meg, de ő nem akart szem előtt lenni, el akarta kerülni a szokásos helyeket. A folyótól
távolabb, egy kétcsillagos turistaszállodát választott ki, ahol remélte, hogy névtelen
maradhat a temérdek turistacsoport között. Az ilyen szállókban sok turista fordult
meg, akik zömében csak néhány éjszakát töltöttek itt, mielőtt folytatták volna útjukat
Luxor és Asszuán műemlékei felé.
Amint egyedül maradt egyágyas szobájában, felhívta a British Airways
helyfoglalását. Volt egy járat Heathrow-ra másnap reggel tíz órakor. Lefoglalt magána
egy helyet a turistaosztályon, és megadta Mastercardjának a számát.
Ekkor már elmúlt hat óra, de az időeltérés miatt Angliában még munkaidő van.
Noteszából kinézte a számot. A Leeds-i Egyetem volt az, ahol tanulmányait végezte.
A telefont, miután harmadszor is kicsengett, felvették.
- Régészeti tanszék. Dixon professzor titkársága - mondta egy kimért, angol tanárnői
hang.
- Ön az, Miss Higgins?
- Igen, én vagyok. Kivel beszélek?
- Royan vagyok. Royan al Simma, aki egykoron Royan Said volt.
- Royan! Már ezer éve nem hallottunk magáról. Hogy van?
Csevegtek egy keveset, de közben Royan tudta, hogy mennyibe kerül ez a hívás. -
A prof benn van? - fogta rövidebbre a dolgot.
Percival Dixon professzor már elmúlt hetven, és évek óta nyugdíjban kellett volna
lennie. - Royan, hát tényleg maga az? A legkedvesebb diákom. - Royan elmosolyodott.
A professzor, idős kora ellenére még mindig egy kéjvágyó vén kecske volt. Minden csinos
lányt a legkedvesebb diákjaként tartott számon.
- Ez egy nemzetközi hívás, prof. Csak azt szeretném tudni, áll-e még az ajánlata.
- Te jó ég, mintha azt mondta volna, hogy nem tud beiktatni minket. Hogyhogy?
- Megváltoztak a körülmények. Majd elmondom személyesen, amikor találkozunk, ha
találkozunk.
- Hát persze, nagyon szeretnénk, ha eljönne és beszámolna nekünk. Mikor tudna jönni?
- Holnap már Angliában leszek.
- Te jó ég, hát ez egy kicsit hirtelen jött. Nem is tudom, hogy ilyen gyorsan meg
tudjuk-e szervezni.
- Édesanyámnál fogok lakni York mellett. Adja vissza nekem Miss Higginst, hogy
bediktáljam neki az ottani számomat. - A professzor egyike volt a legragyogóbb
elméknek, akivel valaha is találkozott, de azt nem lehetett rábízni, hogy pontosan
írjon le egy telefonszámot. - Néhány napon belül ismét hívom.
Letette a kagylót, majd ledőlt az ágyra. Rettentő kimerült volt és a karja még mindig
fájt, de azért megpróbált olyan tervet készíteni, amely minden eshetőséggel számol.
 Két hónappal ezelőtt Dixon prof meghívta, hogy tartson előadást Lostris királynő
sírjának feltárásáról, az ásatásokról és a tekercsek felfedezéséről. Természetesen az
a könyv volt az, helyesebben a könyv végén lévő lábjegyzet, mely felkeltette a prof
figyelmét. A könyv megjelenése nagy érdeklődést keltett. Rengetegen fordultak
hozzájuk, amatőr és hivatásos egyiptológusok a világ minden tájáról, még olyan
messziről is, mint Tokió vagy Nairobi, és mind a regény autenticitása meg a mögötte
lévő tényanyag felől kérdezett.
Akkoriban ellenezte, hogy egy regényírónak adják oda az átiratot, már csak azért
is, mert még nem készültek el vele. Úgy érezte, hogy azt, aminek fontos, komoly,
tudományos anyagnak kellene lennie, a népszerű szórakoztatás szintjére degradálják,
hasonlóan ahhoz, amit Spielberg művelt a paleontológiával, amikor dinoszauruszokkal
tűzdelte tele azt a parkot.
A végén alulmaradt a véleményével. Még Duraid is ellene foglalt állást. Persze mindez
a pénz miatt történt. A kevésbé látványos munkáknál az osztály mindig anyagi gondokkal
küszködött. Ha egy olyan nagyszabású tervről van szó, mint a teljes Abu Szimbel-i
templom áthelyezése egy magasabb területre az asszuáni nagy duzzasztó miatt, akkor
a világ nemzeteitől dollármilliók áradnak. Mindazonáltal az osztály napi működési
kiadásaira sosem kapnak ilyen figyelemre méltó támogatást.
A folyó istene, mert hogy ez volt a könyv címe, szerzői jogdíjának fele közel egy
évig elég volt a kutatás és a feltárás finanszírozására, de ez nem volt elég ahhoz,
hogy eloszlassa Royan személyes ellenérzéseit. A szerző túlságosan szabadon kezelte
a tekercsekben szereplő tényeket, és a történelmi személyeket olyan tulajdonságokkal
és hibákkal ruházta fel, melyekre semmiféle bizonyíték nem állt a rendelkezésére.
Különösen Taitával, az ősi írnokkal kapcsolatosan érezte azt Royan, hogy a szerző
kérkedő, öntelt pozőrként állította be. Ez pedig nagyon nem tetszett neki, rossz néven
vette.
Ami igaz, az igaz, kénytelen volt belátni, hogy a szerzőt azzal bízták meg, tegye
a tényeket élvezhetővé és olvasmányossá a laikus nagyközönség széles rétegei számára,
és kelletlenül, de kénytelen volt elismerni, hogy ez sikerült is neki. Mindazonáltal,
tudományos képzettsége és gyakorlata teljes egészében tiltakozott egy ilyen
egyedülálló és csodás valami ilyetén népszerűsítése ellen.
De egy sóhajjal elhessegette fejéből ezeket a gondolatokat. A baj megtörtént, és
ha ezen töpreng, mindössze azt éri el, hogy felidegesíti magát.
Gondolatait most sokkal sürgetőbb problémák felé fordította. Ha megtartja az
előadást, amire a prof felkérte, akkor szüksége lesz a diafelvételekre, melyek még
most is ott voltak a múzeumban, a szobájában. Miközben megpróbálta kigondolni, hogyan
juthatna hozzájuk, anélkül, hogy személyesen bemenne értük, a kimerültség erőt vett
rajta, és ruhástól, úgy, ahogy volt, a még bevetett ágyon elaludt.
Problémájának megoldása végül a lehető legegyszerűbb volt. Felhívta az
adminisztrációs irodát és megkérte őket, hogy a szobájából azt a doboz diafelvételt
az egyik titkár vigye ki neki taxival a repülőtérre.
Amikor a titkár átadta neki a diákat a British Airways pultjánál, azt mondta: -
Ma reggel, amikor kinyitottunk, már ott volt a rendőrség a múzeumnál. Önnel akartak
beszélni, doktor.
Nyilván a szétroncsolódott Renault rendszámtáblája alapján keresték ki a
tulajdonost. Most örült neki, hogy brit útlevele van. Ha egyiptomi iratokkal próbálta
volna meg elhagyni az országot, valószínűleg feltartóztatták volna: a rendőrség minden
bizonnyal utasította volna az útlevél-ellenőrző pontokat, így viszont minden nehézség
nélkül átjutott, és amikor végre benn volt az indulási váróban, odament az újságoshoz,
és szemügyre vette a kirakott lapok tömkelegét.
A helyi újságok mind írtak kocsijának felrobbantásáról, és a legtöbb felelevenítette
Duraid meggyilkolásának történetét is, mivel a két esemény között összefüggést láttak.
Az egyik célzott rá, hogy a merényleteknek közük lehet a fundamentalisták vallási
mozgalmához. Az Él-Arab címlapon hozta le fényképét Duraiddal, mely alig egy hónapja
készült egy fogadáson, amit francia idegenforgalmi szakemberek tiszteletére
rendeztek.
 Belesajdult a szíve, ahogy meglátta férjét, aki oly jóképű és előkelő volt, mellette
pedig önmagát, amint felmosolyog rá. Vett egyet mindegyik újságból és felvitte magával
a British Airways gépének fedélzetére.
Az út alatt azzal töltötte idejét, hogy jegyzetfüzetébe leírt mindent, amit
Duraidtól hallott arról az emberről, akit meg kell keresnie. A lap tetejére ezt írta:
„Sir Nicholas Quenton Harper (Báró)." Duraid azt mesélte, hogy Nicholas dédapja volt
az, akinek a gyarmatokon teljesített szolgálatai elismeréseképpen a nemesi címet
adományozták. A családot három generáción át a lehető legszorosabb kapcsolat fűzte
Afrikához, különösen a brit gyarmatokhoz és a befolyási körzethez tartozó
észak-afrikai területekhez: Egyiptomhoz, Szudánhoz, Ugandához és Kenyához.
Duraid szerint maga Sir Nicholas is szolgált a brit hadsereggel Afrikában és a
Perzsa-öböl államaiban. Tökéletesen beszélte az arab és a szuahéli nyelvet, azonkívül
jól ismert amatőr régész és zoológus volt. Apjához, nagyapjához és dédapjához hasonlóan,
ő is számtalan expedíciót vezetett, hogy különleges állatfajokat gyűjtsön be, és
feltérképezzen távoli, jobbára még feltáratlan területeket. Jó néhány cikke jelent meg
különböző tudományos folyóiratokban, és még a Királyi Akadémia Földrajztudományi
Társaságának is tartott előadást.
Amikor bátyja utód nélkül meghalt, a címet és Quenton Parkot, a családi birtokot
Sir Nicholas örökölte. Kilépett a hadseregtől, hogy a birtokot vezesse, de még inkább
azért, hogy felügyelje a családi múzeumot, melyet még dédapja, az első báró alapított
1885-ben. Ez volt az afrikai állatvilág egyik legnagyobb, magánkézben lévő
gyűjteménye, de hasonló hírnévnek örvendett a gyűjtemény ősi egyiptomi és közel-keleti
tárgyi anyagát bemutató kiállítás is.
Mindazonáltal, Duraid beszámolói alapján, Royan arra a következtetésre jutott,
hogy Sir Nicholas természetében lennie kell valami vad, zabolátlan, mi több,
törvényeknek fittyet hányó vonásnak is. Az nyilvánvaló, hogy gyűjteményének gyarapítása
érdekében még a legrendkívülibb kockázattól sem retten vissza.
Duraid évekkel ezelőtt ismerte meg, amikor Sir Nicholas felderítőként vonta be egy
törvénytelen expedícióba, melynek során pun bronzöntvényeket „menekítettek ki" Kadhafi
Líbiájából. Ezek közül Sir Nicholas eladott néhányat, hogy fedezze az expedíció
költségeit, de a legjobbakat megtartotta, melyek most saját gyűjteményét
gazdagították.
Aztán nemrég, alig néhány éve, volt még egy expedíció, melynek során illegálisan
átlépték az iraki határt, hogy Szaddam Husszein orra előtt kihozzanak onnan két
féldomborművű kőfrízt. Duraid elmondta neki, hogy Sir Nicholas az egyiket hatalmas
összegért adta el; úgy rémlett neki, hogy férje ötmillió amerikai dollár körüli összeget
említett. Duraid azt mondta neki, hogy a pénzt a múzeum fenntartására fordította, de
a másik fríz, a kettő közül a szebbik, még mindig Sir Nicholas tulajdonában volt.
Mindkét expedíció évekkel azelőtt zajlott, hogy Royan megismerte Duraidot, és Royan
szórakozottan eltűnődött, hogy férje vajon miért kötelezte el magát ily készségesen
e mellett az angol mellett. Sir Nicholas nyilván rendkívüli meggyőzőerővel
rendelkezik, mivel ezek az akciók, ha rajtakapják őket, nyilvánvalóan mindkettőjük
azonnali kivégzésével jártak volna.
Duraid azt mondta neki, hogy minden alkalommal Nicholas találékonysága és a
Közép-Keletet meg Észak-Afrikát behálózó, mindenkor segítségére siető barátok és
csodálók sokasága volt az, ami átsegítette őket a nehézségeken.
- Ördögi egy fickó - csóválta a fejét szemmel látható nosztalgiával Duraid -, de
olyan ember, akire számíthatsz, és jó, ha melletted van, amikor a dolgok komollyá és
veszélyessé válnak. Rendkívül izgalmas napok voltak azok, de most, ahogy
visszagondolok rájuk, elborzadok, hogy micsoda kockázatot vállaltunk.
Royan gyakran eltöprengett azon, mekkora kockázatot képes vállalni egy igazi,
vérbeli gyűjtő, csak hogy kielégíthesse szenvedélyét. A végösszeget tekintve a kockázat
aránytalanul nagynak tűnt; és akkor elmosolyodott saját, jámbor nézetein. A
vállalkozás, melybe remélte, hogy bevonhatja Sir Nicholast, nem volt kifejezetten
kockázatmentes, és úgy vélte, hogy törvényességét illetően a szószaporító ügyvédek a
végtelenségig elvitatkozgathatnának.
 Arcán ezzel a mosollyal álomba merült, mivel az elmúlt néhány nap feszültsége sokat
kivett belőle, felemésztette erejét. A stewardess ébresztette fel, amikor
figyelmeztette, hogy kapcsolja be biztonsági övét, mivel hamarosan leszállnak
Heathrow-n.

Royan a reptérről felhívta édesanyját. - Halló, mami. Én vagyok az.

- Igen, hallom. Honnan hívsz, édesem? - Édesanyja szokás szerint most is maga volt
a megtestesült nyugalom.
- A Heathrow-ról. Egy darabig itt maradnék nálad. Nem baj?
- Lumney egy és kettő - kuncogott az anyja. - Máris megyek, és megcsinálom az
ágyadat. Melyik vonattal jössz?
- Megnéztem a menetrendet. Van egy vonat a King's Crossról, ami este hétre Yorkban
van.
- Az állomáson várlak. Mi történt? Összezördültetek Buraiddal? Elég öreg ahhoz,
hogy akár az apád is lehetne. Mondtam, hogy ez nem fog menni.
Royan egy pillanatig hallgatott. Ez nem volt a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy
magyarázkodjon. - Majd este elmondom.
Georgina Lumney, az édesanyja a peronon várta ezen a borongós, hideg, novemberi
estén. Testesnek, erősnek tűnt régi, zöld kabarjában, és lába mellett ott ült
engedelmesen Magic, a cocker spániel. Ők ketten elválaszthatatlanok voltak még akkor
is, ha épp nem a terepverseny kupáját nyerték meg. Royan számára ők jelentették
származása angol ágának megnyugtató és ismerős képét.
Georgina gépiesen megcsókolta Royan arcát. - Én sosem voltam érzelgős - jelentette
ki gyakorta, meglehetősen elégedetten, most pedig elvette Royantól egyik táskáját,
majd nagy léptekkel elindult öreg, sárfoltos Land Roveré felé a parkolóba.
Magic megszagolta Royan kezét, majd farkcsóválva hozta tudomására, hogy
felismerte. Aztán méltóságteljes leereszkedéssel megengedte, hogy Royan megveregesse
a fejét, de gazdasszonyához hasonlóan, ő sem szerette az érzelgősséget.
Egy darabig csöndben haladtak a kocsival, majd Georgina rágyújtott egy
cigarettára. - Nos, mi történt Duraiddal?
Royan egy pillanatig képtelen volt válaszolni, de aztán átszakadt a gát bensejében
és az egész egyszerre áradni kezdett belőle. Húsz percig tart az út, amíg elérik a
Yorktól északra fekvő kis falut, Brandsburyt, és Royan egész idő alatt beszélt.
Édesanyja csak egy-egy biztató vagy vigasztaló hanggal kísérte mindezt, és amikor
Duraid halálának és temetésének részleteit mesélve Royan sírva fakadt, Georgina átnyúlt
és megveregette lánya kezét.
Mire édesanyja házához értek, már túl voltak az egészen. Royan kisírta magát, és
mire asztalhoz ültek, hogy megegyék a vacsorát, amit édesanyja előre elkészített és
a sütőben hagyott, a szeme már ismét száraz volt, ő maga pedig higgadtan, józanul
viselkedett. Royan már idejét sem tudta, hogy mikor evett utoljára egy igazi
marhasültet és vesepástétomot.
- Akkor most mihez kezdesz? - kérdezte Georgina, miközben a poharába töltötte, ami
a Guinness fekete üvegében maradt.
- Az igazat megvallva, nem tudom. - Ahogy kimondta, Royan szomorúan eltöprengett
azon, vajon miért pont ezzel a közhellyel szokta a legtöbb ember bevezetni
hazugságait. - Hat hónap szabadságot kaptam a múzeumtól, és Dixon prof megszervezett
nekem egy előadást az egyetemen. Pillanatnyilag ez minden, ennél tovább még nem látok.
- Nos - mondta Georgina, miközben felállt -, van egy meleg vizes palack az ágyadban,
és a szobád a rendelkezésedre áll, ameddig csak akarod. - Az ő szájából ez maga volt
az anyai szeretet szenvedélyes kinyilatkoztatása.
Az elkövetkezendő néhány nap során Royan a diákat meg a jegyzeteit rendezte össze
az előadásra, délutánonként pedig elkísérte Georginát és Magicet hosszú sétáikra, melyek
során bebarangolták az egész környéket.
- Ismered Quenton Parkot? - kérdezte meg anyját egyik sétájuk során.
- Meglehetősen - válaszolta Georgina lelkesen. – Magickel egy-egy idényben
négyszer, ötször is elmegyünk hajtani. Remek vadászatok. Yorkshire-ban itt található
a legjobb fácán és szalonka. Van egy móka, úgy hívják, Magas fenyves, ami hírhedt. A
madarak itt olyan magasra szállnak, hogy ez még Anglia legjobb vadászait is zavarba
ejti.
- Ismered a tulajdonost, Sir Nicholas Quenton-Harpert? Kérdezte Royan.
- Láttam a vadászatokon. De nem ismerem. Mindenesetre remekül lő - felelte
Georgina. - A papáját viszont ismertem, még a régi időkből, mielőtt hozzámentem apádhoz.
- Olyan sokatmondóan mosolygott, hogy Royant megdöbbentette. Jó táncos volt. Eljártunk
néhány táncot együtt, és nem csak a táncparketten.
- Mami, botrányos vagy! - nevetett Royan.
- Az voltam, valamikor - helyeselt Georgina készségesen. Mostanság már nemigen
adódik rá lehetőségem.
- Mikor mentek legközelebb Magickel Quenton Parkba?
- Két héten belül.
- Elmehetek veletek?
- Hát persze - a vadőr úgyis mindig hajtókat keres. Napi húsz pénz, ebéd és egy
üveg sör. - Hirtelen megtorpant és fürkészőn nézett a lányára. - Mi ez az egész?
- Azt hallottam, hogy van ott a birtokon egy magánkézen lévő múzeum. Világszerte
ismert egyiptomi gyűjteménye van. Szeretném megnézni.
- Már nincs nyitva a nagyközönség számára. Csak külön meghívóval lehet bemenni. Sir
Nicholas meglehetősen fura alak, titokzatos, meg minden.
- Nem tudnál szerezni nekem egy meghívót? - kérdezte Royan, de Georgina megrázta
a fejét.
- Miért nem kéred meg Dixon profot? Gyakran vadászik Quenton Parkban. Nagy
haverságban van Quenton Harperral.
Tíz nap telt el, mire Dixon prof fogadni tudta. Kölcsönkérte anyja Land Roverját
és behajtott Leedsbe. A prof hatalmas öleléssel fogadta, majd bevezette az irodájába
egy teára.
Diákkorának nosztalgikus emlékeit ébresztette fel benne az a könyvekkel, papírokkal
és ősi tárgyi leletekkel telezsúfolt szoba. Royan beszélt neki Duraid
meggyilkolásáról, ami Dixont megrendítette és elszomorította, de Royan gyorsan témát
váltott és az előadásra előkészített diákról kezdett beszélni. A professzort lenyűgözte
mindaz, amit mutatott neki.
Már-már épp ideje volt, hogy távozzon, amikor végre lehetősége nyílt rá, hogy szóba
hozza a Quenton Park-i múzeumot, de a professzor nyomban válaszolt is rá.
- Csodálkozom, hogy sosem járt ott egyetemista évei alatt. Igazán lenyűgöző
gyűjtemény. A család már több mint száz éve foglalkozik vele. Ami azt illeti, jövő
csütörtökön úgyis vadászni megyek a birtokra. Beszélek Nicholasszal. Bár a szegény
fickó nincs túl jó bőrben mostanában. Tavaly szőrnyű személyes tragédia érte. Az Ml-en,
egy autóbaleset következtében elvesztette a feleségét és két kislányát. - Megrázta a
fejét. - Irtóztató egy dolog. Nicholas vezetett. Azt hiszem, önmagát okolja. - A
professzor kikísérte őt a Land Roverhez.
- Akkor huszonharmadikán várjuk - mondta, miközben elbúcsúztak egymástól. - Úgy
vélem, legalább százfős hallgatóságra számíthat, és a Yorkshire Post egyik riportere
is állandóan a nyakamra jár. Hallottak az előadásairól, és szeretnének egy interjút
önnel. Ez remek nyilvánosságot jelentene a tanszéknek. Természetesen megteszi nekünk.
Tudna néhány órával korábban jönni, hogy beszélhessen velük?
- Ami azt illeti, lehet, hogy hamarabb is találkozunk, mint huszonharmadika -
mondta neki Royan. - Mami és a kutyája ott lesz csütörtökön Quenton Parkban, hogy
begyújtsák a zsákmányt, és arra a napra hajtóként engem is beszervezett.
- Akkor majd figyelni fogom - ígérte meg a professzor, miközben integetett neki,
ahogy Royan hatalmas füstfelhőt eregetve elhajtott.
 Észak felől fagyosan hideg szél fújt. A súlyos, kékesszürke felhők egymást érték,
és ahogy sűrűn gomolyogva űzte őket a viharos szél, oly alacsonyan úsztak, hogy szinte
súrolták a hegyek csúcsát.
Royanon három réteg volt az öreg, zöld zubbony alatt, amit anyja adott kölcsön neki,
de még így is vacogott, ahogy a hajtok sorában felért a hegygerincre. Szervezete
túlságosan hozzászokott a Nílus-völgy forróságához. Két pár halászzokni sem volt elég
ahhoz, hogy melegen tartsa lassanként teljesen megdermedő lábujjait.
Erre a hajtásra, mely aznap az utolsó volt, a vadőr áthelyezte Georginát a hajtók
sorába, szokásos helyéről, a vadászok mögül, ahol Magic-kel a sérült madarakat szedték
össze.
A javát a végére tartogatták, a Magas fenyvest verték fel. A vadőrnek most szüksége
volt minden férfire és nőre a hajtők között, hogy a fácánokat e hatalmas területről
a hegy tetejére csalják, majd a gerincen át le, a völgy felé űzzék, ahol a vadászok
arra vártak, hogy odalentről célba vehessék őket.
Royan számára a lehető legésszerűtlenebb viselkedésnek tűnt, hogy az ember
tenyészti, gondozza a fácánokat, majd amikor eléggé megnőttek, akkor fáradságot nem
ismerve, a vadőr által kimódolt, létező legnehezebb módon lője le őket. Georgina
azonban elmagyarázta neki, hogy minél magasabbra szállnak a madarak, és minél nehezebb
eltalálni őket, a sportvadászok annál boldogabbak, és annál szívesebben fizetnek azért
a kiváltságért, hogy lőhetnek rájuk.
- El se hiszed, mennyit fizetnek egynapi vadászatért mondta neki Georgina. - A
mai nap közel 14 000 fontot hoz a birtoknak. Ebben az idényben húsz napot fognak
vadászni. Számold csak ki, és máris láthatod, hogy a vadászat jelenti a birtok egyik
legnagyobb bevételét. Aztán meg, eltekintve attól a mókától, amit a hajtás jelent a
kutyákkal, egy csomó helyi embernek nagyon jól jön ez a kis plusz jövedelem.
A napnak ezen a pontján Royan már egy cseppet sem volt biztos benne, vajon miféle
mókát jelenthet a hajtok munkája. Nehéz volt a gyaloglás a sűrű tüskebokrok között,
és Royan nemegyszer megcsúszott. A térde meg a könyöke csupa sár volt. Előtte az árok
félig tele vízzel, és a tetején vékony jégréteg feszült. Óvatosan közelítette meg,
botjával próbálta megtartani egyensúlyát. Fáradt volt, mivel már öt hajtás volt
mögötte, és mind éppily kimerítő volt. Anyjára pillantott, és elcsodálkozott, Georgina
mennyire élvezi ezt a tortúrát. Vidáman lépkedett, és füttyel meg kézjelekkel
irányította Magic-et.
Most rávigyorgott Royanra: - Az utolsó menet, édesem. Már majdnem a végére értünk.
Royant bántotta, hogy kimerültsége ennyire meglátszik rajta, így aztán, botja
segítségével próbálta meg átugrani a sáros árkot. Az árok szélességét azonban rosszul
mérte fel és nem érte el a túlpartot. Beleesett a fagyos vízbe, mely térdig ért, és
befolyótt a gumicsizmájába.
Georgina elnevette magát és odanyújtotta neki botját, hogy kihúzza őt a ragadós
sárból. Royan nem tarthatta fel a sort azzal, hogy megáll és kiönti a vizet csizmájából,
így aztán hangos locsogással, szortyogással ment tovább.
- Bal oldal, állj! - hangzott a fővadőr utasítása a rádió adóvevőn, és a sor
engedelmesen megállt.
A vadászatot irányító vadőr ügyessége és művészete abban nyilvánult meg, ha nem
tömegestül verte fel a madarakat a kusza aljnövényzetből, hanem lassanként, egyesével
vagy párosával húztak el a várakozó puskák előtt, mert ily módon a vadászoknak, miután
mindkét csőből kilőtték a töltényt, lehetőségük nyílt rá, hogy átvegyék a töltőktől a
második puskát, és készen álljanak, amikor a következő madár megjelenik fölöttük,
magasan az égben. A vadőr hírneve és borravalójának nagysága függ attól, miként „tálalja"
a madarakat a várakozó puskáknak.
E rövid pihenő alatt Royan kifújhatta magát és egy kicsit körülnézett. A hajtás
névadója, a fenyvesliget egy irtásán át leláthatott a völgybe.
A hegyek lábánál volt egy nyílt mező, egy nagy kiterjedésű, selymesen zöld, füves
terület, melyen a múlt heti havazás következtében néhány mocskos hófolt éktelenkedett.
Lenn, ezen a mezőn a vadőr felállított egy sor megszámozott karót. A vadászat kezdetekor
a lövészek sorsot húznak, hogy ki melyik helyről lőhet.
 Most minden vadász a neki kijelölt helyen állt, mögöttük a töltő a második puskával,
készen arra, hogy átadja, amikor az első puska kiürült.
- Melyik Sir Nicholas? - kiáltott oda Royan anyjának, aki a lövészek sorának túlsó
végére mutatott.
- Az a magas - mondta Georgina, és abban a pillanatban a vadőr hangja utasította
őket a rádión: - Bal oldal, lassan. Lehet kopogni. - A hajtók engedelmesen ütögetni
kezdtek botjaikkal. Ebben a finom, szigorúan ellenőrzött műveletben nem volt kiáltozás
és hujjogatás.
- Lassan előre. Megállni, ha felrepültek a madarak.
A sor lépésről lépésre haladt előre, és Royan hallotta a tüskebokrok és páfrányok
közt óvatosan motozó fácánokat, melyek nemigen akartak a levegőbe emelkedni, míg rá
nem kényszerítették őket.
Még egy árok esett útjukba, melyet szinte áthatolhatatlanul benőttek a tüskés ágak.
Néhány nagyobb kutya, mint például a labradorok, megtorpantak ez előtt a tüskés akadály
előtt. Georgina éleset füttyentett, mire Magic füle felemelkedett. A kutya csurom
víz volt, bundája sárral, tüskével és tövissel teli. Rózsaszín nyelve kilógott vigyorgó
pofája sarkából, és vidáman csóválta ázott farkát. Ebben a pillanatban ő volt Anglia
legboldogabb kutyája. Pontosan azt csinálta, amire fajtáját kitenyésztették.
- Gyerünk, Magic - utasította Georgina. - Befelé. Űzd ki őket.
Magic bevetette magát a legsűrűbb, legtövisesebb bozótba, majd teljesen eltűnt a
szemük elöl. Néhány percig szimatolás és keresgélés zaja hallatszott az árok mélyéről,
aztán egy éles rikoltás és szárnycsapkodás.
Egy madárpár tört ki a bozótból. A tyúk volt elől. Szürkésbarna, nehezen
meghatározható lény, körülbelül akkora, mint egy házi baromfi, de a kakas, közvetlenül
a nyomában, lenyűgöző volt. A feje teteje színjátszó zöld, a pofája és bőrlebenye
skarlátvörös. Farka fekete és fahéjszín csíkos, csaknem olyan hosszú, mint a teste,
és tollazatának többi része is a színek csodás, gazdag kavalkádja.
Ahogy emelkedett fölfelé, úgy ragyogott a szürke égen, mint egy felbecsülhetetlen,
csodás ékszer egy uralkodó kezén. Royannak még a lélegzete is elállt, oly gyönyörű volt
ez a látvány.
- Nézd, hogy mennek! - Georgina hangja csupa izgalom volt. – Micsoda remek pár.
Ma eddig ez a legjobb. Fogadok, hogy egyetlen lövésznek sem sikerül, még a tollúkat
se fogja súrolni lövedék.
A két madár egyre magasabbra és magasabbra emelkedett, a tyúk húzta maga után a
kakast, majd hirtelen a hegyek fölött, a túlforralt tejként örvénylő szél elkapta őket
és átrepítette mindkettőt, ki a völgy fölé.
A hajtok sora élvezte ezt a pillanatot. Keményen megdolgoztak érte. Hangjuk halkan
és gyengén szólt a szélben, amint biztatták a madarakat. Imádták nézni, amikor egy
fácán olyan magasan és gyorsan repül, hogy puskagolyó utol nem érheti.
- Előre! - ujjongtak. - Át! - és ezúttal a sor önkéntelenül megtorpant, mivel minden
szem a madárpár röptét figyelte, amint a szél erejével elkanyarodnak.
A völgy mélyén a lövészek felfelé fordított arca sápadt foltként tűnt elő a zöld
háttérből. Izgalmuk szinte tapintható volt, miközben figyelték, hogy a fácánok elérik
legnagyobb sebességüket, amikor szárnyaikat már nem használják, csak összezárják és
hátraszorítják, majd elkezdenek leereszkedni a völgybe.
Ez volt a legnehezebb lövés, amivel egy vadász szembekerülhet. Egy magasan repülő
fácánpár erős hátszéllel és nagy sebességgel ereszkedik lefelé, hogy elhúzzon a tizenkét
kaliberes vadászpuskák hatásos lőtávolságának legszélső pontján. Odalenn ez az
embereknek azt jelentette, hogy számolniuk kell a sebességgel és az iránnyal a tér
mindhárom dimenziójában. A legjobb lövészek esetleg abban reménykedhetnek, hogy az
egyiket sikerül leszedniük, de ki merne arra gondolni, hogy mindkettőt?
- Egy fontot teszek rá! - kiáltotta Georgina. - Egy fontba, hogy mindkettő átjut.
- De a hajtók közül, akik hallották, egy sem fogadott vele.
A szél enyhén oldalra nyomta a madarakat. Amikor elindultak, a sor közepe felé
tartottak, de most már a túlsó vége felé sodródtak. Ahogy változott a lövés szöge, Royan
látta, hogy odalenn a vadászok egymás után nekigyűrkőznek, amikor úgy tűnt, hogy a
madarak egyenesen feléjük tartanak, majd elernyednek, ahogy a szél tovasodorja a
fácánokat. Szemmel láthatóan egymás után mind megkönnyebbült, amint mentesült attól
a kihívástól, hogy egy ilyen lehetetlen lövést kelljen leadnia, miközben minden szem
rá szegeződik.
Végül csupán a sor túlsó végén álló magas alak maradt a madarak röptének útjában.
- A maga madara, uram! - kiáltotta oda neki gúnyosan az egyik lövész, és Royan azon
kapta magát, hogy a várakozás izgalmától akaratlanul is visszafojtja a lélegzetét.
Úgy tűnt, mintha Nicholas Quenton-Harper nem is vette volna észre a közeledő
fácánpárt. Teljesen lazán, nyugodtan állt, magas alakja kissé meggörnyedt, és puskáját,
melynek csöve a föld felé irányult, jobb karja alatt tartotta.
A férfi akkor mozdult meg először, amikor az élen repülő nőstény madár elérte az
égen azt a pontot, ami úgy hatvan foknyira volt előtte. Puskája lezser kecsességgel,
széles ívben lendült a célpont felé. Abban a pillanatban, hogy a puskatus arcához és
vállához ért, tüzelt, de a puska egy pillanatra sem állt meg, hanem folytatta tovább
azt a széles ívet a levegőben.
A távolság miatt a lövés hangja csak késve jutott el Royanhoz. Látta, amint a cső
visszaüt és halovány, kékes füst száll fel a torkolatából. Aztán Nicholas leeresztette
puskáját, amint a tyúk hátravetette fejét és összezárta szárnyait. Testéből egyetlen
tollpihe sem hullott ki, mivel a lövés pontosan a fejét érte és nyomban megölte. Amint
elkezdte hosszú zuhanását a föld felé, Royan akkor hallotta a lövés dörrenését.
Akkorra már a kakas magasan Nicholas feje fölött járt. Ezúttal puskájának lezser
lendülete felfelé ívelt, miközben hátát meghajlította, és hosszú teste derektől úgy
hátrafeszült, akár egy felajzott íj. A fegyver ismét a lendületes ív csúcspontján rúgott
vissza.
- Elvétette! - gondolta Royan félig elégedetten, félig csalódottan, mivel a kakas
látszólag sértetlenül repült tovább. Royan egyik része azt akarta, hogy ez a gyönyörű
madár megmeneküljön, míg a másik része azt akarta, hogy a férfi sikert arasson. A kakas
helyzete a magasban lassanként megváltozott, ahogy szárnyait összezárta, és röptében
átfordult. Royan nem tudhatta, hogy a szívét érte a lövés, mígnem másodpercek múltán
kimúlt a levegőben, és összezárt szárnyai elernyedtek.
Ahogy a kakas zuhanni kezdett a föld felé, a hajtok sora spontán éljenzésben tört
ki, mely halk volt, de lelkes, midőn a jeges északi szél a szárnyára kapta. Még a többi
vadász is csatlakozott hozzájuk, midőn felkiáltottak: - Á, ez aztán jó lövés volt,
uram!
Royan nem kiáltozott, de egy pillanatra megfeledkezett fáradtságáról és a hidegről.
Csak homályosan tudta értékelni azt a mesteri ügyességet, ami ehhez a két lövéshez
kellett, de lenyűgözte, még egy kis félelemmel vegyes áhítatot is érzett. Ez a férfi
első pillantásra igazolta minden várakozását, amit Duraid róla szóló történetei
ébresztettek benne.

Már szinte teljesen besötétedett, mire az utolsó hajtás véget ért. Egy öreg katonai
teherautó dübörgött végig az erdei úton, ahol a fáradt hajtók és kutyáik várakoztak.
Amint megállt, hátulról felmásztak rá. Georgina hátulról fellendítette Royant, mielőtt
Magic-kel együtt maga is követte volna. Hálásan telepedtek le az egyik hosszú, kemény
padra, és Georgina rágyújtott egy cigarettára, miközben ő is belemerült a körülötte
ülő segédvadőrök és hajtók beszélgetésébe, tréfálkozásába.
Royan csöndesen ült a pad végén, és büszke volt magára, amiért képes volt
végigcsinálni ezt a megerőltető napot. Fáradt volt és nyugodt, miközben furcsa mód
elégedettnek érezte magát. Egy teljes napon át nem gondolt az ellopott tekercsre, sem
Duraid meggyilkolására és arra az ismeretlen, láthatatlan ellenségre sem, aki
erőszakos halállal fenyegeti.
A teherautó csikorogva legurult a hegyről, majd ahogy leért, az út szélére húzódott,
hogy egy zöld Range Rover elhajthasson mellette. Ahogy a két jármű egymás mellé ért,
Royan megfordult, hogy benézzen a drága furgon nyitott ablakán, és egyenesen a volánnál
ülő, Nicholas Quenton-Harper szemébe nézett.
 Ez volt az első eset, hogy elég közelről láthatta a férfi arcát. Meglepte, hogy
milyen fiatal. Ő egy Duraidhoz hasonló korú emberre számított. Most viszont látta,
hogy nem lehet öregebb negyvennél, hiszen még csak épphogy megjelentek sűrű, borzas
hajában az első ezüstös szálak. Cserzett, napbarnított arca olyan emberé, aki sokat
van a szabadban. A szeme zöld volt, és átható tekintettel nézett dús szemöldöke alól.
A szája széles volt és kifejező, miközben épp mosolygott valami szellemességen, amit
a teherautó sofőrje kiáltott oda neki erős yorkshire-i akcentussal, de a szeméből
tragikus szomorúság áradt. Royannak eszébe jutott, amit a prof mondott neki a férfit
nemrég ért, szörnyű tragédiáról, és a szive megtelt szánalommal. Nem állt egyedül
gyászával és veszteségével.
A férfi egyenesen a szemébe nézett, és ő látta, ahogy az arckifejezése megváltozik.
Royan vonzó nő volt, és mindig észrevette, amikor egy férfi elismerő tekintettel nézett
rá. Hatással volt a férfire, de ez a tény nem okozott örömet neki. Duraid elvesztése,
a gyász még túl friss volt és fájdalmas. Elfordult és a Range Rover továbbhajtott.

Előadása az egyetemen rendkívül jól sikerült. Royan jó előadó volt, és témáját nagyon
jól ismerte. Hallgatóságát lenyűgözte, ahogy beszámolt Lostris királynő sírjának
felnyitásáról, majd azt követően a tekercsek felfedezéséről. Hallgatói közül sokan
olvasták a könyvet, és amikor az előadás után a kérdésekre válaszolt, azzal ostromolták,
vajon mennyi benne az igazság. Itt nagyon óvatosnak kellett lennie, nehogy túl nyersen
és kíméletlenül bánjon a könyv szerzőjével.
Ezután Dixon prof elvitte Royant és Georginát vacsorázni. Rettentően örült Royan
sikerének, ezért az itallapról a legdrágább bordeaux-it rendelte, hogy megünnepeljék.
Csak épp egy kicsit jött zavarba, amikor Royan egy pohárral sem kért belőle.
- Jaj Istenem, elfelejtettem, hogy maga muzulmán - mentegetődzött.
- Kopt keresztény - javította ki Royan -, és nem vallási okból nem iszom. Egyszerűen
nem szeretem az ízét.
- Ne izgassa magát - mondta neki Georgina -, nekem nincsenek ilyen furcsa,
mazochista kényszerképzeteim, mint a lányomnak. Ezt biztosan az apja oldaláról hozta.
Én nem hagyom cserben, segítek a végére járni ennek a remek nedűnek.
A vörösbor hatására a prof beszédes lett, és azzal szórakoztatta őket, hogy
beszámolt nekik a régészeti ásatásokról, melyeken életének hosszú évtizedei alatt részt
vett. Már a kávénál tartottak, amikor Royanhoz fordult.
- Úristen, majdnem elfelejtettem megmondani. Elintéztem, hogy a hét valamelyik
délutánján felkereshesse Quenton Park múzeumát. Csak annyit kell tennie, hogy előtte
való nap odaszól Mrs. Streetnek, aki várni fogja, hogy beengedje. Ő Nicholas
asszisztense és helyettese.
Royan tudta az utat Quenton Parkba, mivel emlékezett rá, merre ment Georgina,
amikor a vadászaton voltak, de most egyedül ült a Land Roverben. A birtok erős főkapuja
díszes öntöttvasból volt. Egy kicsit távolabb az út elágazott, és jelzőtáblák mutatták
a birtok különböző pontjaihoz vezető utat: „Quenton Hall. Magánterület", „Birtok
iroda" és „Múzeum".
A múzeumba vezető út az őzparkon át vezetett, ahol rőt őzcsapatok legelésztek a
téliesen kopár tölgyek alatt. A ködös tájon át egy-egy pillanatra felvillant előtte
a nagy ház. Az útikönyv szerint, amit a prof adott neki, a házat Sir Christopher Wren
tervezte 1693-ban, és hatvan évvel később a tájkertészet mestere, Capability
(„képesség") Brown alkotta meg a kertet. Az eredmény egyszerűen tökéletes volt.
A múzeum, úgy nyolcszáz méterre a ház mögött, egy bükkerdőben állt. Hosszan elnyúló
épület volt, jól látszott rajta, hogy az elmúlt évek során többször is hozzáépítettek.
Mrs. Street az oldalbejáratnál várta, és bemutatkozott, miközben beengedte Royant.
Középkorú, őszülő hajú, magabiztos nő volt. - Ott voltam az előadásán hétfőn este.
Lenyűgöző volt! Adok önnek egy ismertetőt, de amint látni fogja, a kiállítás jól
katalogizált, minden tárgyról részletes leírást talál. Közel húsz évet dolgoztam rajta.
Ma nem lesz más látogató. Teljesen egyedül lesz. Nyugodtan körülnézhet kedve szerint.
Ötig itt vagyok, úgyhogy az egész délután a rendelkezésére áll. Ha bármiben a segítségére
lehetek, az irodám a folyosó végén van. Nyugodtan jöjjön, szívesen állok a
rendelkezésére.
Ahogy Royan belépett az afrikai emlősök termébe, a kiállítás az első pillanatban
rabul ejtette. A főemlősök termében ott volt a kontinens minden majomfaja: a hatalmas,
ezüsthátú hím gorillától egészen a törékeny, hosszú, fekete-fehér szőrű gerezáig.
Bár a kiállítás egyes darabjai több mint száz évesek voltak, mind remek állapotban
volt, és gyönyörű, festett diorámában elhelyezve mutatták be őket élőhelyeikkel együtt.
Nyilvánvaló volt, hogy a múzeum kiválóan képzett művészeket és állattömőket alkalmaz.
El tudta képzelni, hogy mindez mennyibe kerülhet. Savanyú fintorral megállapította,
hogy az ellopott fríz eladásából befolyt ötmillió dollárt jól költötték el.
Átment az antilopokat bemutató terembe, és megcsodálta a remekül konzervált,
gyönyörű állatokat. Megállt egy dioráma előtt, mely az óriás fekete antilop egy immáron
kihalt, angolai változatát, a Hippoíragus niger varianit mutatta be. Miközben
gyönyörködve nézte a koromfekete, hófehér mellkasú, hosszú, hátrahajló szarvú bikát,
magában meggyászolta ezt a pompás állatot, mely a Quenton-Harper család keze által
múlt ki. Aztán úrrá lett rajta a józan ész. Végül is, a nélkül a különös elhivatottságú
és szenvedélyű vadász-gyűjtő nélkül, aki megölte, a jövő generációi talán sosem
láthatták volna e királyi megjelenésű állatot.
Átment a következő terembe, melyet az afrikai elefántoknak szenteltek, és egy
pillanatra megállt a terem közepén kiállított két elefántagyar előtt, melyek akkorák
voltak, hogy szinte el se akarta hinni, hogy valaha egy élő állat hordozta őket. Sokkal
inkább egy Dianának, a vadászat istennőjének szentelt, hellenisztikus templom
márványoszlopainak tűntek. Lehajolt, hogy elolvassa a nyomtatott magyarázó szöveget:
Az afrikai elefánt, Loxodonta africana agyara. Sir Jonathan Quenton-Harper
ejtette el 1899-ben, a Lado enklávé területén. Bal agyar 131 kg. Jobb agyar 137 kg.
A nagyobbik agyar hossza 3,45 m. Körmérete 81 cm. Az eddigi legnagyobb agyar, amit
európai vadász trófeaként számon tarthat.
Az agyar kétszer olyan magas volt, mint ő, és derékbősége majdnem fele akkora volt,
mint e trófea körmérete. Miközben átballagott az egyiptomi terembe, elálmélkodott,
milyen hatalmas és milyen erős lehetett az az állat, amely ekkora agyart hordozott.
Hirtelen megtorpant, amint tekintete a terem közepén álló alakra esett. Ez II.
Ramszesz négy és fél méter magas, csiszolt, vörös gránitból készült szobra volt, melyen
Ozirisz istenként ábrázolták. Az isteni uralkodó izmos lábán előrelépett, és csupán
szandált meg rövid szoknyát viselt. Bal kezében egy harci íj maradványai voltak
láthatók, a fegyvernek mind alsó, mind felső ága hiányzott. Ez volt az egyetlen sérülés
e sok ezer éves szobron. Ettől eltekintve tökéletes állapotban volt – a talapzaton
még a kőfaragó vésőjének nyomai is tisztán látszottak. A fáraó jobbjában egy domborművű
pecsét volt, benne a királyi kartussal. Fenséges fején az alsó és felső királyság magas,
kettős koronáját viselte. Arca nyugodt volt és titokzatos.
Royan nyomban felismerte a szobrot, mivel a párja ott állt a kairói múzeum
nagytermében. Útban a szobája felé naponta elhaladt mellette.
Érezte, hogy elönti a méreg. Ez egyike volt az ő Egyiptoma legfőbb kincseinek.
Ezt ellopták, elrabolták hazája egyik megszentelt helyéről. Ez a kincs nem ide
tartozott. Ez a hatalmas Nílus folyó partjának kincse volt. Reszketett az indulattól,
ahogy előrébb lépett, hogy elolvassa a hieroglifákat.
Középen a királyi kartus kiemelkedett a dölyfös figyelmeztetésből: „Én vagyok az
isteni Ramszesz, tízezer szekér ura. Óvakodjatok tőlem, ó Egyiptom ellenségei."
Royan nem fennhangon olvasta a fordítást; egy halk, mély hang szólalt meg
közvetlenül mögötte, ami megijesztette. Nem hallott senkit bejönni. Hirtelen
megfordult, és ott találta a férfit karnyújtásnyira a háta mögött.
A keze formáját vesztett, kék kardigánjának zsebébe mélyedt. Az egyik könyöke lyukas
volt. Fakó farmer volt rajta, és viseletes, de monogramjával ellátott bársonypapucs
- az a fajta előkelő kopottság jellemezte, amit bizonyos angolok igencsak kedveltek,
mivel ezzel kifejezésre juttathatják, hogy nemigen törődnek a megjelenés
külsőségeivel.
 - Bocsásson meg. Nem akartam megijeszteni. - Mentegetődzésképp tunyán
elmosolyodott, és a fogai vakitóan fehérek voltak, bár kissé görbék. Aztán
arckifejezése hirtelen megváltozott, amint felismerte Royant.
- Ó, hát maga az. - Valójában hízelgőnek kellett volna tartania, hogy a férfi
emlékezett rá az után a röpke találkozás után, de ismét felvillant valami a
tekintetében, ami sértette Royant. Mindazonáltal a férfi felé nyújtott kezét nem
utasíthatta vissza. - Nick Quenton-Harper - mutatkozott be. - Ön nyilván Percival
Dixon régi tanítványa. Azt hiszem, láttam önt a múlt csütörtöki vadászaton. Ön is hajtó
volt, ugye?
A modora barátságos volt és egyenes, így aztán Royan érezte, hogy ellenérzése és
mérge csillapul, miközben így válaszolt: - Igen. A nevem Royan al Simma. Azt hiszem,
ismerte a férjemet, Duraid al Simmát.
- Duraidot! Hát persze, hogy ismerem. Régi jó barátom. Sok időt töltöttünk együtt
a sivatagban. Egyike a legjobbaknak. Hogy van?
- Meghalt. - Nem akarta ilyen csupaszon és szívtelennek tűnő merevséggel közölni,
de nem volt más válasz, ami eszébe jutott volna.
- Borzasztóan sajnálom. Nem tudtam. Mikor és hogy történt?
- Nemrég, három hete. Megölték.
- Jaj Istenem. - Royan látta a férfi szemében az együttérzést, és eszébe jutott,
hogy mit kellett ennek az embernek is elszenvednie. - Talán ha négy hónapja, hogy
felhívtam Kairóban. Mint mindig, akkor is kedves és elragadó volt. Megtalálták a
gyilkosát?
Royan megrázta a fejét, majd elfordult, hogy ne kelljen ránéznie és a férfi ne lássa
könnybe lábadó szemét. - Ez itt egy rendkívüli gyűjtemény.
A férfi tudomásul vette a témaváltást. - Főként a nagyapámnak köszönhető. Evelyn
Baring mellett dolgozott avagy Over Bearing, a kibírhatatlan, ahogy számtalan
ellensége nevezte. Ő volt a britek embere Kairóban az...
Royan kurtán a szavába vágott. - Igen, hallottam Evelyn Baringról, Cromer első
grófjáról, aki 1883 és 1907 között a brit főkonzul volt Egyiptomban. Teljhatalmával
ezen időszak alatt ő volt hazám vitathatatlan diktátora. Számtalan ellenséggel, amint
azt ön is mondotta.
Nicholas szeme kissé összeszűkült. - Percival figyelmeztetett, hogy egyik legjobb
tanítványa volt. Arra azonban nem hívta fel a figyelmemet, hogy ilyen erős nemzeti
érzések lakoznak önben. Nyilvánvalóan nem volt szüksége rá, hogy lefordítsam önnek a
Ramszesz-feliratot.
- Az én édesapám Gamal Abdel Nasszer vezérkarához tartozott - dünnyögte. Nasszer
volt az, aki megdöntötte a bábkirályt, Farúkot, majd végül megtörte a britek egyiptomi
hatalmát. Elnökként, az angolok erőszakos felháborodása ellenére, államosította a
Szuezi-csatornát.
- Hah! - kuncogott a férfi. - Tehát nem ugyanazon az oldalon álltunk. De azóta
a dolgok megváltoztak. Remélem, most már nem kell ellenségként viselkednünk.
- Hát persze, hogy nem - helyeselt Royan. - Duraid rendkívül nagyra becsülte önt.
- Ahogy én is őt. - A férfi ismét témát váltott. – Nagyon büszkék vagyunk a királyi
usébti gyűjteményünkre. Van egyegy példányunk mindegyik fáraó sírjából, az
Óbirodalomtól egészen az utolsó Ptolemaioszig. Engedje meg, kérem, hogy megmutassam
önnek. – Royan követte a terem egyik falát egészen betöltő, hatalmas tárlóhoz. Temérdek
polc volt benne, tele ezekkel a bábuszerű figurákkal, melyeket azért helyeztek el
a sírokban, hogy szolgaként, rabszolgaként álljanak a halott király mellett az
árnyékvilágban.
Nicholas saját kulcsával kinyitotta a tárló üvegajtaját és benyúlt, hogy leemelje
a kiállított tárgyak közül a legérdekesebbeket. – Ez itt Maja usébtija, aki három fáraót
is szolgált, Tutanhamont, Ajt és Horemhebet. Ez Aj sírjából való, aki i. e. 1343-ban
halt meg.
Odaadta Royannak a szobrocskát, aki hangosan olvasta a háromezer éves
hieroglifákat, méghozzá oly könnyedén, mintha csak a reggeli újság főcímei lennének.
- Maja vagyok, a két királyság kincstárnoka, én felelek az isteni fáraó, Aj helyett.
Örökké éljen! - Royan arabul beszélt, hogy próbára tegye, és a férfi folyékonyan,
könnyed társalgási stílusban, ugyanazon a nyelven válaszolt neki.
- Úgy tűnik, Percival Dixon igazat mondott. Maga valóban rendkívüli diákja
lehetett.
Most, hogy belemerültek abba, ami mindkettőjüket érdekelte, hol arabul, hol pedig
angolul beszéltek, és ez a kezdeti ellenségesség szűrős fullánkjait eltompította,
háttérbe szorította. Lassan körbejárták a termet, elidőztek minden tárló előtt, hogy
kézbe vegyék és alaposan megnézzék a bennük lévő tárgyak mindegyikét.
Olyan volt ez, mintha visszakerültek volna abba a régi, évezredekkel korábbi korba.
E tárgyak között az órák meg a napok lényegtelennek tűntek, így aztán mindketten
felriadtak, amikor Mrs. Street visszatért, hogy félbeszakítsa őket: - Akkor én
elmentem, Sir Nicholas. Magára hagyhatom, hogy bezárjon és bekapcsolja a riasztót?
A biztonsági őrök már szolgálatba léptek.
- Mennyi az idő? - Majd Nicholas válaszolt is saját kérdésére, ahogy rápillantott
rozsdamentes acélból készült Rolex búvárórájára. - Már öt óra negyven, hát mi a csoda
történt ezzel a nappal? – Színpadiasan felsóhajtott. - Menjen csak, Mrs. Street. Ne
haragudjon, hogy ilyen sokáig itt-tartottuk.
- Ne felejtse el bekapcsolni a riasztót - figyelmeztette Mrs. Street, majd Royanhoz
fordult. - Rettentő feledékeny tud lenni, ha elkalandozik valamelyik vesszőparipáján.
- Olyan nyilvánvaló szeretet sugárzott belőle munkaadója felé, mint egy elfogult
nagynéniből.
- Mára már épp elég utasítást kaptam magától. Menjen szépen haza - vigyorgott
Nicholas, amint visszafordult Royan felé. - Nem engedhetem el anélkül, hogy meg ne
mutassak magának valamit, amiben Duraid is benne volt. Tud még maradni néhány percet?
- Royan bólintott, és a férfi keze feléje nyúlt, hogy karon fogja, majd nyomban vissza
is hullt. Az arab világban sértésnek számít, ha megérintenek egy nőt, még akkor is,
ha csak egy ilyen véletlenszerű mozdulatról van szó. Royan észrevette ezt a
lovagiasságot és egy kicsit oldódott merevsége a férfi jó modora és könnyed stílusa
láttán.
A kiállítóteremből kivezette egy ajtón át, melyen ez állt: „Magánterület. Csak a
személyzet részére", majd beléptek a hosszú folyosó végén lévő szobába.
- Ez az én szentélyem. - Azzal bevezette. - Bocsássa meg a rendetlenséget. Az
elkövetkezendő évek során egyszer már tényleg rendet kéne itt raknom. Mindig a
feleségem... - Hirtelen elhallgatott, és az íróasztalán álló, ezüst keretes családi
fényképre pillantott. Nicholas és egy gyönyörű, sötét hajú nő ült egy tölgyfa árnyékában,
a piknikre terített pokrócon. Két kicsi lány volt velük, akik feltűnően hasonlítottak
édesanyjukra. A kisebbik Nicholas ölében ült, míg a nagyobbik mögöttük állt és kezében
egy Shetland póni kantárát tartotta. Royan oldalról a férfire pillantott, és szemében
pusztító, kínzó szomorúságot látott.
Hogy ne hozza zavarba, Royan elfordult és körülnézett a szobában, mely szemmel
láthatóan a dolgozószobája és a műhelye volt. Tágas, kényelmes szoba, egy férfi
birodalma, mely jól mutatta jellemének ellentétes vonásait - a könyvek közt időző
tudóst, szemben a cselekvés emberével. A könyvek és múzeumi tárgyak kusza halmai közt
orsók és egy Hardyféle, szétszedhető lazachorgászbot hevert. A falon lévő kampókon
viharkabát, egy vászon puskatok és egy bőr N. Q.-H. monogramos tölténytartó lógott.
Royan felismert néhányat a falon lógó, bekeretezett képek közül. Eredeti,
tizenkilencedik századi akvarellek voltak, a skót utazó, David Roberts képei, és akadt
néhány Vivant Denon is, aki elkísérte Napóleon L' armée de l' Orient-jel Egyiptomba.
Csodás látképei voltak ezek a síremlékeknek, melyek még a feltárások és az újabb kori
helyreállítások előtt készültek.
Nicholas odament a kandallóhoz és rádobott egy hasábot a hamvadó tűzre. Addig
piszkálta, míg fellobbant és lángra kapott, majd intett Royannak, hogy álljon az elé
a függöny elé, mely a menyezettől a földig ért, és a szoba egyik falának felét
beborította. Egy bűvész lendületes mozdulatával húzta meg azt a bojtos zsinórt, mely
szétnyitotta a függönyt, majd elégedetten felkiáltott: - Nos, ehhez mit szól?
Royan gondosan szemügyre vette a falra erősített, csodás féldomborművű frízt. A
részletek gyönyörűen kidolgozottak voltak és az arcvonások lenyűgözőek, de Royan jól
leplezte csodálatát. Mi több, könnyed, fesztelen hangnemben kezdett beszélni a
frízről.
- Az amorita dinasztia hatodik királya, Hammurapi, i. e. 1780 körül - mondta,
miközben úgy tett, mintha az ősi uralkodó finoman vésett vonásait tanulmányozta volna,
majd így folytatta: - Igen, valószínűleg assuri palotájának délnyugati zikkuratjából
való. Ebből a frízből egy párnak kellett lennie. Ma egyenként úgy ötmillió dollárt
érhetnek. Úgy vélem, hogy ezeket a mai Mezopotámia szentséges uralkodójától, Szaddam
Huszeintől tulajdonította el két lelkiismeretlen gazember. Úgy hallom, hogy e fríz
párja pillanatnyilag egy bizonyos Mr. Peter Walsh gyűjteményében található, Texasban.
A férfi egy pillanatig döbbenten meredt rá, majd kipukkant belőle a nevetés. - A
fenébe! Titoktartásra eskettem meg Duraidot, de ő nyilvánvalóan beszélt önnek a mi
elítélendőén gonosz kis csínyünkről. - Ez volt az első eset, hogy Royan nevetni
hallotta. Oly természetesen illett hozzá, és jó volt hallani ezt a szívből jövő, őszinte
nevetést.
- Ami a másik fríz jelenlegi tulajdonosát illeti, abban igaza van - mondta Royannak
még mindig nevetve. - Az ára azonban hatmillió volt és nem öt.
- Duraid beszélt nekem a Tibeszti-hegységben, Csádban és Líbia déli részén tett
látogatásukról - jegyezte meg Royan, miközben a férfi megjátszott bűnbánattal csóválta
a fejét.
- Úgy tűnik, nincs titkom ön előtt. - Odament egy magas szekrényhez, egy
armoire-hoz, mely a szemközti fal mellett állt. Egy csodás, intarziás darab volt,
valószínűleg tizenhetedik századi francia munka. Kinyitotta a dupla ajtót, és azt
mondta: - Ez az, amit Duraiddal Moammer Kadhafi ezredes beleegyezése nélkül hoztunk
el Líbiából. - Azzal leemelte az egyik páratlan szépségű kis bronzmunkát, és a kezébe
adta. A kor zöldes patinája borította a figurát, mely egy gyermekét szoptató anyát
ábrázolt.
- Hannibál, Hamilcar Barcas fia - mondta Quenton-Harper -, i. e. 203 körül. Ezeket
egy tuareg csapat találta valamelyik régi táborában, az észak-afrikai Bagradas folyó
mentén. Hannibál nyilván még az előtt rejthette el őket, mielőtt vereséget szenvedett
a római hadvezértől, Scipiótól. Több mint kétszáz bronztárgy volt a rejtekhelyen, és
a legjobbak közül ötven még mindig az én birtokomban van.
- A többit eladta? - kérdezte Royan, miközben a szobrocskát csodálta. Hangjából
némi rosszallás csengett ki, amikor így folytatta: - Hogy tudott megválni valamitől,
ami ilyen gyönyörű?
A férfi bánatosan felsóhajtott: - Sajnos, kénytelen voltam. Nagyon szomorú, de az
expedíció egy vagyonba került, így aztán, hogy fedezni tudjam a költségeimet, a zsákmány
egy részét el kellett adnom.
Odament íróasztalához, és a legalsó fiókból elővett egy üveg Laphroaig maláta
whiskyt. Az üveget az asztalra tette és kirakott mellé két poharat. - Kísértésbe
ejthetem ezzel? - kérdezte, de Royan megrázta a fejét.
- Hát, igaz, ami igaz, nem csodálom. Még maguk a skótok is elismerik, hogy ezt
a kotyvalékot csak nulla fok alatt szabad inni, a hegyek közt, negyvencsomós sebességű
szélviharban, miután az ember becserkészett és lelőtt egy tízes szarvasbikát.
Megkínálhatom valami mással, valamivel, ami sokkal inkább hölgyeknek való?
- Van kólája? - kérdezte Royan.
- Van, de az aztán valóban nem tesz jót magának, még rosszabb, mint a Laphroaig.
Az a rengeteg cukor. Tökéletes méreg.
Royan elvette a poharat, amit odahozott neki, és viszonozta köszöntését.
- Az életre! - mondta ő is, majd így folytatta: - Igaza van. Duraid valóban beszélt
nekem ezekről is. - Azzal visszatette a pun szobrocskát az armoire-ba, az íróasztalhoz
lépett és a férfi felé fordult. - Önhöz is Duraid küldött. Halála előtt mondta nekem,
ez volt az utolsó utasítása.
- Aha! Tehát akkor ez az egész nem véletlen. Úgy tűnik, én itt valami titkos,
mélységesen bűnös összeesküvés mit sem sejtő eszköze vagyok. – Az íróasztallal szemközt
álló székre mutatott. - Üljön le! - utasította. - Mondjon el mindent!
Ő maga, Royan fölé magasodva, az íróasztal sarkára telepedett le, miközben jobb
kezében a whiskyjét fogta, és egyik hosszú, farmeres lába lustán himbálódzott, akár
egy pihenő leopárd farka. Bár mosolygott, még ha kissé gúnyosan is, átható, zöld
pillantása Royan arcára tapadt. Royan arra gondolt, hogy ennek a férfinek nehéz lenne
hazudni.
Vett egy nagy levegőt: - Hallott már egy régi, egyiptomi királynőről, akit
Lostrisnak hívtak, és a második átmeneti periódusban, az első hikszosz invázió idején
élt?
A férfi egy kissé gúnyosan felnevetett és felállt: - Á! Akkor mi most A folyó istene
című könyvről beszélünk, igaz? Odament a könyvespolchoz, és elővette a könyvet. Bár
látszott rajta, hogy sokat forgatták, a borítója még mindig rajta volt az
illusztrációval, mely a vízen át a piramisok álomszerűén szürrealisztikus képeit
ábrázolta, a zöld és a rózsaszín vöröses pasztellárnyalataival. Nicholas ledobta elé
a könyvet az íróasztalra.
- Olvasta? - kérdezte Royan.
- Igen - bólintott rá. - Wilbur Smith dolgait általában elolvasom. Szórakoztat.
Volt már itt Quenton Parkban néhány vadászaton.
- Ezek szerint szeret olyan könyveket olvasni, melyekben sok a szex és az erőszak?
- vágott egy grimaszt Royan. És erről a könyvről mi volt a véleménye?
- El kell hogy ismerjem, beugrottam neki. Miközben olvastam, valahogy egyfolytában
arra vágyhattam, hogy ez az egész valóban tényeken alapuljon. Ezért hívtam fel
Duraidot. - Nicholas ismét a kezébe vette a könyvet és a végére lapozott. - Az író
jegyzete valóban meggyőző volt, de amit nem tudtam kiverni a fejemből, az az utolsó
mondat volt. - Hangosan felolvasta. - Valahol az etióp hegyek között, a Kék Nílus
forrásának közelében Tainus múmiája még ma is ott fekszik Mamose fáraó sértetlen, épen
maradt sírjában.
Nicholas már-már dühödten hajította a könyvet íróasztalára. - Istenem! El se tudja
képzelni, mennyire szerettem volna, hogy ez igaz legyen. El se tudja képzelni,
mennyire szerettem volna belevetni magam, hogy megtaláljam Mamose fáraó sírját.
Beszélnem kellett Duraiddal. Amikor aztán biztosított róla, hogy ez az egész csak mese,
úgy éreztem magam, mintha csúnyán rászedtek volna. Olyan nagy reményeket tápláltam,
hogy a csalódás keserű volt.
- Nem mese - mondott ellent Royan, majd gyorsan helyesbített -, nos, legalábbis
nem egészen az.
- Értem. Tehát Duraid hazudott nekem?
- Nem hazudott - védelmezte férjét hevesen Royan. Mindössze egy kis időre még
visszatartotta az igazságot. Akkor még nem állt készen arra, hogy elmondja önnek a
teljes történetet. Még nem tudott volna választ adni egy csomó kérdésre, melyekről
tudta, hogy biztosan feltenné neki. Akkor akart eljönni önhöz, amikor elkészült. Az
ön nevét tette az első helyre, amikor összeírta a lehetséges szponzorok listáját.
- Duraid még nem tudta a válaszokat, de gondolom, ön már tudja. - A férfi
szkeptikusan mosolygott. - Egyszer már felültettek. Nem szeretnék másodszor is bedőlni
ugyanannak a hihetetlen történetnek.
- A tekercsek léteznek. Közülük kilenc most is ott van a kairói múzeum
páncéltermében. Én bukkantam rájuk Lostris királynő sírjában. - Royan kinyitotta
bőrtáskáját és addig kotorászott benne, míg elő nem halászott két vékony, csillogó
6x4-es, színes fényképet. Kiválasztotta az egyiket, majd odaadta Nicholasnak. - Ez
a sír hátsó falának képe. Ha jobban megnézi, láthatja az alabástrom vázákat a fülkében.
Ez a kép még az előtt készült, hogy kiemeltük volna.
- Nagyon szép felvétel, de bárhol készülhetett.
Royan elengedte a megjegyzést a füle mellett és átadta neki a másik képet. - A tíz
tekercs Duraid múzeumi dolgozószobájában. Gondolom felismeri a munkaasztal mögött álló
két férfit.
Nicholas rábólintott. - Duraid és Wilbur Smith. – Szkeptikus arckifejezése
megváltozott, zavartan kétkedővé, tűnődővé vált. - Mi a fenét próbál itt bemagyarázni
nekem?
- Azt a fenét, hogy eltekintve attól a nagy költői szabadságtól, amit az író
megengedett magának, mindaz, amit leírt a könyvében, legalábbis alapjaiban igaz.
Mindazonáltal a minket leginkább érintő tekercs a hetedik, pontosan az, amelyet
elloptak azok az emberek, akik a férjemet megölték.
Nicholas felállt és odament a kandallóhoz. Rádobott egy újabb hasábot, és olyan
dühödten lökdöste a piszkavassal, mintha így akarna megszabadulni indulataitól. Ezután
anélkül, hogy megfordult volna, beszélni kezdett: - Mi volt a jelentősége ennek a
bizonyos tekercsnek a többi kilenccel szemben?
- Ez volt az, amely beszámol Mamose fáraó temetéséről, és úgy véljük, megadja azokat
az útmutatásokat, melyek alapján megtalálhatjuk a sírhelyet.
- Úgy véli, de nem biztos benne? - fordult váratlanul Royan felé, miközben a
piszkavas, akár valami fegyver, még mindig ott volt a kezében. Ebben a hangulatban
kifejezetten ijesztőnek látszott. A szája keskeny, kemény vonallá szűkült, és a szeme
villogott.
- A hetedik tekercs jó része valamiféle jelrendszerben íródott, tele van egy csomó,
rejtélyes sorral, talánnyal. Duraiddal épp ezek megfejtésén dolgoztunk, amikor... -
hirtelen elhallgatott, majd vett egy nagy levegőt -, amikor meggyilkolták.
- Ha valami ennyire értékes, akkor nyilván van róla másolata. – Olyan fenyegetően
nézett rá, hogy Royan szinte megrémült. Megrázta a fejét.
- Az összes mikrofilmet, a jegyzeteinket, mindent elloptak az eredeti tekerccsel
együtt. Aztán az a valaki, aki megölte Duraidot, szépen visszament kairói lakásunkra
és összezúzta a számítógépemet, amin rajta volt kutatásunk minden eredménye.
Nicholas hatalmas csörömpöléssel behajította a piszkavasat a szeneskannába, majd
visszament az íróasztalhoz. Tehát egyáltalán nem rendelkezik semmiféle bizonyítékkal?
Nincs semmi, amiből kiderülne, hogy ebből bármi is igaz?
- Semmi - helyeselt Royan -, mindössze az maradt meg, ami itt van. - Hosszú, vékony
mutatóujjával megütögette a homlokát. – Jó a memóriám.
A férfi a homlokát ráncolta és beletúrt sűrű, göndör hajába. - És akkor miért jött
el hozzám?
- Azért jöttem, hogy belevethesse magát, és megtalálja Mamose fáraó sírját - mondta
neki egyszerűen, kertelés nélkül. - Lenne kedve hozzá?
A férfi hangulata hirtelen megváltozott. Elvigyorodott, akár egy pajkos kisdiák.
- Pillanatnyilag nem jut eszembe semmi, amihez nagyobb kedvem volna.
- Akkor jó lenne, ha maga meg én lefektetnénk valamiféle munkaszerződést, egy
megállapodást - mondta neki Royan, majd gyakorlatias, üzletszerű stílusban
előrehajolt. - Először hadd mondjam el önnek én, hogy mit akarok, aztán ugyanúgy ön
is elmondhatja.
Keményen alkudoztak, és hajnali egy volt, amikor Royan elismerte, hogy teljesen
kimerült. - Már képtelen vagyok tisztán gondolkodni. Nem folytathatnánk holnap? - Még
mindig nem jutottak egyezségre.
- Már holnap van - mondta neki Nicholas. - De tényleg igaza van. Rettentő
figyelmetlen voltam. Nyugodtan itt aludhat. Végül is van itt huszonhét hálószobánk.
- Köszönöm, nem. - Royan felállt. - Hazamegyek.
- Jeges lesz az út - figyelmeztette a férfi. Aztán, mivel látta Royan arcán az
eltökéltséget, megadóan felemelte a kezét. - Rendben, nem erőszakoskodom. Holnap
mikor? Tízkor van egy megbeszélésem az ügyvédeimmel, de délre biztosan végzünk. Mi
lenne, ha maga meg én együtt ebédelnénk itt, amolyan munkaebéd lenne? Délután Gantonban
vennék részt egy vadászaton, de azt lemondom. Ily módon a délutánom és az estém szabaddá
vált, amikor is örömmel állok a rendelkezésére.

Nicholas másnap délelőtt Quenton Park könyvtárában találkozott az ügyvédekkel. A

megbeszélés nem volt se könnyű, se kellemes, de nem is számított másra. Ez volt az
az év, melyben eddigi világa elkezdett széthullani körülötte. Valahányszor eszébe
jutott, miként indult ez az év, fogcsikorgatva gondolt a fáradtság és figyelmetlenség
végzetes pillanatára, éjfélkor azon a jeges autóúton, miközben a teherautó vakító
reflektorai egyre csak közeledtek feléjük.
 Még magához se térhetett ebből a szörnyűségből, máris ott volt a következő, kegyetlen
csapás. Ez a Lloyd's biztosítási szindikátus pénzügyi jelentése volt, a Lloyd'sé,
melynek Nicholas, apjához és nagyapjához hasonlóan, tagja volt, bejegyzett „név". A
család részesedése a szindikátus nyereségéből fél évszázadon át folyamatos és
tekintélyes jövedelmet biztosított nekik. Nicholas természetesen tisztában volt vele,
hogy részarányának megfelelően, a szindikátus vesztesége esetén a kötelezettsége
korlátlan. Ezt a hatalmas felelősséget idáig könnyedén vette; ugyanis a szindikátusnak
ötven éve nem volt komolyabb vesztesége, nem volt egészen mostanáig.
A kaliforniai földrengés és az egyik multinacionális vegyipari cég
környezetszennyezése miatt benyújtott követelések eredményeként a szindikátus
vesztesége több mint huszonhat millió font sterlingre rúgott. Nicholast a veszteségből
két és fél millió font terhelte – ennek egy részét már kiegyenlítették, de a még hátralévő
részt alig valamivel több mint nyolc hónapon belül kell kifizetnie - mindazon
kegyetlen meglepetésekkel együtt, amiket még az elkövetkezendő év tartogathat.
Szinte nyomban ezután a Quenton Park birtok cukorrépatermését összesen közel ötszáz
hektáron megtámadta a rhizomania, ez az őrjítő gyökérbetegség. Az egész odaveszett.
- Legalább két és fél milliót kell összeszednünk - mondta az egyik ügyvéd. - Ez
nyilván nem jelenthet különösebb gondot - a ház tele van értékes tárgyakkal, és mi a
helyzet a múzeummal? Milyen méltányos árbevételre számíthatunk néhány kiállítási tárgy
eladásából?
Nicholas arca megvonaglott a gondolatra, hogy eladja a Ramszesz-szobrot, a
bronztárgyakat, Hammurapi frízét vagy nagy becsben tartott gyűjteményének bármely
darabját, akár a házból, akár a múzeumból. Elismerte, hogy áruk fedezné adósságait,
de valószínűleg nem tudna meglenni nélkülük. Jószerivel bármi más megoldásra kapható
volt, ha nem kell megválnia tőlük.
- A pokolba is, nem - vágott kurtán a szavába Nicholas, mire az ügyvéd hideg
tekintettel nézett rá az asztal túlsó oldaláról.
- Hát, akkor nézzük meg, mi más van még - folytatta könyörtelenül. - Ott van a
tejgazdaság csordája.
- Szerencsés esetben úgy százezret kaphatunk érte – dünnyögte Nicholas. - Már csak
két egész négytized milliót kell összeszednünk.
- És a versenylovai - szólt bele a társalgásba a könyvelő.
- Mindössze hat lovam van edzésben. Az újabb kétszázezer. – Nicholas keserűen
elmosolyodott. - Akkor már csak két egész kettő kell. Lassanként csak összejön.
- A jacht - vetette fel a fiatalabb ügyvéd.
- Öregebb, mint én - csóválta a fejét Nicholas -, az isten szerelmére, még az apámé
volt. Valószínűleg el se tudnák adni. Mindössze szentimentális értéket képvisel. A
vadászpuskáim sokkal többet érnek.
Mindkét ügyvéd a lista fölé hajolt: - Á, igen! Itt vannak. Két jó állapotban lévő,
oldalzáras, hüvelykivetős Purdey. Becsült értéke negyvenezer.
- Van néhány használt zoknim és alsónadrágom is - ismerte be Nicholas. - Miért nem
veszik fel azokat is a listára?
Az ügyvédek elengedték a fülük mellett ezt a gúnyolódást. – Aztán ott van a londoni
ház - folytatta az idősebb ügyvéd zavartalanul, aki már hozzáedződött az emberi
szenvedéshez. - Jó helyen van. Az értéke másfél millió.
- De nem ebben a pénzügyi helyzetben - mondott ellent neki Nicholas. - Az egymillió
sokkal reálisabb. - Az ügyvéd egy jelzést tette a margóra, mielőtt folytatta volna:
- Természetesen szeretnénk elkerülni, amennyiben ez lehetséges, hogy a teljes birtok
eladásra kerüljön.
Kemény, nehéz megbeszélés volt, melyen végül határozott döntésre nem jutottak,
Nicholas pedig dühös volt és tehetetlennek érezte magát.
Kikísérte az ügyvédeket, majd felment a család által lakott részbe, hogy gyorsan
lezuhanyozzon és inget váltson. Aztán utólag, minden különösebb indok nélkül, még meg
is borotválkozott és egy kis borotválkozás utáni szert dörgölt az arcára.
Áthajtott a parkon, és a Range Rovert a múzeum parkolójában hagyta. A hó ónos esővé
vált, és mire átért a parkolón, a haja tele lett hideg vízcseppekkel.
 Royan Mrs. Street irodájában várta. Úgy tűnt, ez a két nő remekül kijön egymással.
Az ajtó előtt megállt és Royan nevetését hallgatta. Ez egy kicsit javított a közérzetén.
A szakácsnő meleg ebédet küldött át a főépületből. Úgy tűnt, meggyőződése, hogy egy
kiadós ebéd valamiképp kordában tartja ezt a szörnyű időt. Volt ott egy levesestálnyi
sűrű, erős minestrone, egy lancashire-i melegtál, egy fél üveg burgundi vörös
Nicholasnak és egy kancsónyi frissen facsart narancslé Royannak. A kandalló előtt
ettek, miközben az eső csapkodta az ablakokat.
Evés közben Nicholas megkérte, hogy mondja el neki Duraid meggyilkolásának
részleteit. Royan nem hagyott ki semmit, még saját sérülését sem, amikor blúzának ujját
felhúzva megmutatta bekötözött karját. A férfi figyelmesen hallgatta, amikor
elmesélte neki, hogyan próbálták másodszor is megölni a kairói utcán.
- Nincs gyanúsítottja? - kérdezte tőle, amikor befejezte. - Nem jut eszébe senki,
aki felelős lehet mindezért? - De Royan a fejét ingatta.
- Nem volt semmiféle figyelmeztető jel, teljesen váratlanul jött - mondta.
Az ebédet némán fejezték be, mindketten saját gondolataikba merültek. Amikor már
a kávénál tartottak, Nicholas azt mondta. - Hát jó. Akkor most mi legyen az
egyezségünkkel? Közel egy órán át vitatkoztak.
- Nehéz megegyezni a zsákmány magát illető részében mindaddig, amíg nem tudom, hogy
mivel járul hozzá - tiltakozott Nicholas, miközben újból teletöltötte kávéscsészéiket.
- Végül is nekem kell finanszíroznom és vezetnem az expedíciót...
- Kénytelen lesz megbízni bennem és elhinni, hogy hozzájárulásom az expedícióhoz
értékes lesz, különben egyszerűen nincs zsákmány, ahogy maga mondja. Mindenesetre,
abban biztos lehet, hogy egy szóval sem mondok többet mindaddig, amíg nem jön létre
a megállapodás és nem fogunk kezet fölötte.
- Egy kicsit kíméletlen, nem? -- kérdezte a férfi, mire Royan konokul elmosolygott.
- Ha nem tetszenek önnek a feltételeim, akkor van még három név Duraid listáján
- fenyegette meg.
- Rendben - vágott közbe Nicholas mártír képpel -, elfogadom a javaslatát. De hogy
tudjuk kiszámolni, hogy az osztozkodásnál egyenlő rész jusson mindkettőnknek?
- Én választom ki az első tárgyat minden régészeti leletből, amit sikerül
kimentenünk, maga pedig a másodikat, és így tovább, egymás után.
- Mi lenne, ha én választanék elsőként? - nézett Nicholas, egyik szemöldökét
felhúzva, Royanra.
- Dobjunk fel egy érmét - javasolta Royan, és Nicholas előhalászott a zsebéből egy
egyfontos érmét.
- Válasszon! - azzal feldobta a pénzt, és amíg az a levegőben volt, Royan azt mondta:
- Fej.
- A fenébe! - kiáltotta Nicholas, amint elkapta az érmét és visszadugta a zsebébe.
- Tehát maga választ elsőként a zsákmányból, ha egyáltalán lesz ilyen. - Az asztal felett
nyújtotta kezét Royannak. - Az a magáé, és azt teheti vele, amit csak akar. Azt se
bánom, ha a kairói múzeumnak adományozza, ha még mindig kitart e mellett a betegesen
abnormalis vágya mellett. Áll az alku? - kérdezte, és Royan kezet fogott vele.
- Áll! - egyezett bele, majd még hozzátette: - Társam.
- Hát, akkor lássunk munkához. Mostantól nincsenek titkok közöttünk. Mondjon el
nekem minden részletet, amit eddig elhallgatott.
- Hozza ide azt a könyvet - mutatott Royan A folyó istene ott lévő példányára, és
amíg Nicholas elment érte, félrelökte a piszkos edényeket. - Először is, végig kell
mennünk a könyvnek azon a részén, amit Duraid adott ki. - Az utolsó oldalakra lapozott.
- Itt van. Ez az, ahonnan Duraid összekuszálása kezdődik.
- Jó szó - mosolygott Nicholas -, de ha lehet, csak egyszerűen. Engem már így is
épp eléggé összekuszált.
Royan még csak el se mosolyodon. - Ismeri a történetet eddig a pontig. Lostris
királynőt és népét kiűzik Egyiptomból a hikszoszok a győzelmes szekereikkel. Mennek
délre, felfelé a Níluson, mígnem elérik a Fehér- és a Kék-Nílus összefolyását. Más szóval,
a mai Khartoumot. Mindez nagyjából megfelel a tekercsek szövegének.
- Emlékszem. Folytassa.
 - A folyami gályák rakodóterében viszik magukkal Lostris királynő férjének, VIII.
Mamose fáraónak mumifikált holttestét. Tizenkét évvel korábban, midőn a fáraó egy
tüdejébe fúródott hikszosz nyíltól haldoklótt, megesküdött neki, hogy keres egy
biztonságos temetkezési helyet, ahol temérdek kincsével együtt eltemetik. Amikor
Khartoumba érnek, a királynő úgy dönt, végre itt az ideje, hogy beváltsa férjének tett
ígéretét. Kiküldi fiát, a tizennégy éves Memnon herceget egy szekérosztaggal, hogy
keressen megfelelő temetkezési helyet. Memnont elkíséri tanítója, a történet mesélője,
a fáradhatatlan Taita.
- Rendben, emlékszem erre a részre. Memnon és Taita megbeszélik a dolgot a silluk
rabszolgákkal, akiket elfogtak, és tanácsukra úgy döntenek, hogy a folyó bal oldali
ágát követik, avagy ahogy mi ismerjük, a Kék-Nílust.
Royan bólintott és folytatta a történetet. - Keletnek tartottak és félelmetes
hegyekkel találták szembe magukat, melyek oly magasak voltak, hogy kéklő erődként írták
le őket. Eddig amit a könyvben olvasott, meglehetős hűséggel követi a tekercsek
szövegének fordítását, ám ezen a ponton - azzal megütögette a nyitott könyv lapját -
elérkezünk Duraid elterelő hadműveletéhez. Leírásában az előhegységek...
Mielőtt folytathatta volna, Nicholas közbevágott: - Emlékszem, amikor először
olvastam, arra gondoltam, hogy ez nem pontos leírása annak a területnek, ahol a
Kék-Nílus előtűnik az etióp magasföldről. Ott nincsenek előhegységek. Ott csak a
hegytömb meredeken emelkedő nyugati fala van. A folyó úgy búvik ki onnan, akár egy
kígyó a lyukból. Bárki is írta le ezt, nem ismeri a Kék-Nílus folyását.
- Maga ismeri azt a területet? - kérdezte Royan, Nicholas pedig nevetve
rábólintott.
- Amikor fiatalabb és még annál is hülyébb voltam, mint most, kiagyaltam egy
grandiózus tervet, miszerint a Tanatótól lecsónakázom az Abbai-szurdokon át Szudánba,
a roseiresi duzzasztóig. Az Abbai a Kék-Nílus etióp neve.
- Miért akarta ezt végigcsinálni?
- Mert addig még senkinek sem sikerült. Cheesman őrnagy, a brit konzul 1932-ben
megpróbálta, és majdnem sikerült a vízbe fúlnia. Arra gondoltam, hogy készíthetnék egy
filmet, majd írhatnék egy könyvet az útról, és egy vagyont kereshetnék a jogdíjakkal.
Rábeszéltem apámat, hogy finanszírozza az expedíciót. Amolyan őrült kaland volt, ami
tetszett neki. Még csatlakozni is akart az expedícióhoz. Alaposan tanulmányoztam az
Abbai folyó teljes folyását, és nem csak térképeken. Vettem magamnak egy öreg Cessna
180-ast, és végigrepültem a szurdokon azt az ötszáz mérföldet a Tanatótól a duzzasztóig.
Amint mondtam, akkor még csak huszonegy éves voltam, és teljesen őrült.
- Mi történt? - Royan teljesen le volt nyűgözve. Erről Duraid sosem beszélt neki,
de pontosan ez volt az a fajta kaland, amit ebből a férfiből az első pillantásra
kinézett.
- Összeszedtem nyolc barátomat Sandhurstből, és a karácsonyi szünetünket ennek a
kísérletnek szenteltük. Hatalmas fiaskó lett belőle. Mindössze két napot bírtunk ki
azon a vad, veszedelmes vízen. Legjobb tudomásom szerint ez a szurdok a föld
legpokolibb sarka. Majdnem kétszer olyan mély, sebes és sziklás, mint az arizonai Grand
Canyonban a Colorado folyó. Alig tettünk meg húsz mérföldet az ötszázból, kajakjainkat
darabokra zúzta. Ott kellett hagynunk minden felszerelésünket és felmásznunk a szurdok
sziklafalán, hogy ismét visszajuthassunk a civilizációba.
Egy pillanatra rendkívül komornak tűnt az arca: - Két embert vesztettem el. Bobby
Palmer vízbe fúlt, Tim Marshall pedig lezuhant a szikláról. Még a holttestüket se tudtuk
visszahozni. Még most is ott vannak valahol. Nekem kellett megmondanom a
szüleiknek... – hirtelen elhallgatott, ahogy eszébe jutott az a kín, amit akkor átélt.
- Akadt egyáltalán valaki, akinek sikerült végighajóznia a Kék-Nílus szurdokát? -
kérdezte Royan, hogy elterelje a férfi komor gondolatait.
- Igen. Néhány év múlva visszamentem. Ezúttal nem vezetőként, hanem a Brit Fegyveres
Erők hivatalos expedíciójának egyik legalacsonyabb beosztású tagjaként. A hadsereg,
a flotta és a légierő kellett ahhoz, hogy legyőzzük azt a folyót.
Royan riadt áhítattal meredt rá. Ez az ember ténylegesen végighajózott az Abbain.
Olyan volt, mintha a sors különös szeszélye vezérelte volna hozzá. Duraidnak igaza
volt. Valószínűleg nincs a világon még egy ember, aki felkészültebb és alkalmasabb lenne
a feladatra, ami rájuk vár.
- Tehát magánál jobban talán senki sem ismeri a szurdok természetrajzát. Megpróbálok
elmondani önnek néhány általános utalást, amit Taita megadott nekünk a hetedik
tekercsben. Sajnos, a tekercsnek pont ez a része sérült, így Duraiddal kénytelenek
voltunk a szöveg többi része alapján kikövetkeztetni. Magának meg kell mondania, hogy
ez mennyire egyezik meg az ön által ismert terep leírásával.
- Hát akkor halljuk - mondta neki Nicholas.
- Taita is önhöz hasonló módon írja le a területet, azt mondja, hogy egy meredeken
emelkedő sziklafalból búvik elő a folyó. A szekereket ott kellett hagyniuk, mivel
nem tudták használni őket a kanyon sziklás, meredek terepén. Málhás lovakat vezetve,
kénytelenek voltak gyalog folytatni útjukat. Hamarosan a szurdok annyira meredek és
veszélyes lett, hogy a kecskecsapásokról, amelyen haladtak, néhány állat a mélyben
örvénylő folyóba zuhant. Ez azonban nem rettentette vissza őket, Memnon herceg
parancsára folytatták nehéz, küzdelmes útjukat.
- Pontosan látom magam előtt, úgy, ahogy leírta. Félelmetes egy vidék.
- Ezután Taita azt mondja, hogy egy sor akadály hárul eléjük, amit „lépcsőknek"
ír le. Duraiddal nem tudtuk teljes bizonyossággal eldönteni, mik lehetnek ezek. De
a legjobb tippünk az volt, hogy vízesések.
- Hát, abban sincs hiány az Abbai-szurdokban - bólintott rá Nicholas.
- Ez Taita vallomásának legfontosabb része. Taita azt mondja nekünk, hogy húsz napig
mentek a szurdokban, mígnem elérkeztek a „második lépcsőhöz". Itt történt, hogy a herceg
egy álom formájában váratlanul üzenetet kap halott apjától, miszerint a fáraó ezt a
helyet választotta ki saját sírjának. Taita azt mondja nekünk, hogy innen nem mentek
tovább. Ha meg tudnánk állapítani, hogy mi torpanthatta meg őket, akkor meglehetős
pontossággal meghatározhatnánk, milyen mélyen hatoltak be a szurdokba.
- Mielőtt innen továbblépnénk, szükségünk lesz térképekre és műholdfelvételekre a
hegyvidékről, nekem meg át kell néznem az expedíció során készült jegyzeteimet és
naplómat - mondta Nicholas. - Referencia-könyvtáramat igyekszem naprakészen tartani,
úgyhogy itt a múzeum adattárában kell lennie műholdképeknek, és biztosan megtaláljuk
a legfrissebb térképeket is. Ha ezek léteznek, akkor Mrs. Street megtalálja nekünk.
Felállt és kinyújtózkodott: - Még az este előásom a naplóimat és átolvasom őket.
A múlt században a dédapám is vadászott meg gyűjtött Etiópiában. Azt tudom, hogy
1890-akárhányban, Debra Markos közelében átkelt a Kék-Níluson. Előkeresem az ő
jegyzeteit is. Az archívumunkban őrizzük.
Lehet, hogy leírt valami olyasmit is az öregfiú, ami a segítségünkre lehet.
Kikísérte Royant a parkolóba az öreg, zöld Land Roverhez, és ahogy Royan begyújtotta
a motort, Nicholas a nyitott ablakon át azt mondta neki: - Még mindig állítom, hogy
jobb lenne, ha itt maradna a házban. Legalább másfél óra az út Brandsburyig - az
oda-vissza naponta három órát jelent. Sok munka vár még ránk, mielőtt egyáltalán arra
gondolhatnánk, hogy elinduljunk Afrikába.
- Mit gondolnának az emberek? - kérdezte Royan, miközben felengedte a kuplungot.
- Sosem érdekelt, mit locsognak az emberek - kiáltott utána Nicholas. - Holnap
mikor jön?
- Be kell ugranom Yorkba az orvoshoz. Kiveszi a varratokat a karomból. Tizenegy
előtt nem érek ide - dugta ki fejét Royan az ablakon, hogy visszakiáltson neki.
A szél belekapott sötét hajába. Nicholasnak mindig is a sötét hajú nők tetszettek.
Rosalind is olyan titokzatos, keleties típus volt. Bűntudata volt és hűtlennek érezte
magát, amiért összehasonlította őket, de Royan képét nehéz volt kiűznie magából.
Ő volt az első nő, aki Rosalind halála óta felkeltette az érdeklődését. Vérének
keveredése vonzotta Nicholast. Eléggé egzotikus volt ahhoz, hogy felajzza a keleti
nők iránti érdeklődését, de közben eléggé angol is volt ahhoz, hogy beszélje nyelvét
és megértse humorát. Művelt volt és sokat tudott azokról a dolgokról, amelyek Nicholast
érdekelték, és csodálta ennek a nőnek a bátorságát, lelkierejét. A keleti nőket
általában születésüktől fogva önfeláldozó szerénységre és szolgálatkészségre nevelték.
Ez a nő azonban egészen más volt.
 Georgina felhívta orvosát Yorkban, hogy megbeszéljen vele egy időpontot, amikor
kiveszi Royan karjából a varratokat. Reggeli után indultak a brandsbury-i házból.
Georgina vezetett, és Magic ott ült közöttük a pótülésen. Ahogy ráfordultak a falu
utcájára, Royan észrevett egy hatalmas MAN teherautót, mely ott parkolt a posta előtt,
de aztán nyomban meg is feledkezett róla.
Ahogy kiértek az országútra, sűrű ködfoltok jelentek meg előttük, melyekben a
látótávolság alig harminc méter lehetett, de Georgina nem tett semmiféle engedményt
az időjárásnak, zörögve, sivítva hajtotta a Land Rovert teljes sebességgel, ami Royan
legnagyobb örömére még az óránkénti hatvan mérföld alatt volt.
Válla fölött hátrapillantott az útra, és látta, hogy a MAN teherautó követi őket.
Csupán a vezetőfülke emelkedett az alacsonyan gomolygó ködtenger fölé, akár egy
tengeralattjáró megfigyelőtornya. De aztán, miközben nézte, még ezt is elnyelte a köd.
Ismét előrefordult, hogy anyját hallgassa.
- Ez a kormány egy rakás inkompetens tökfej. - Georgina hunyorgott a szájában lógó
cigaretta füstjétől. Fél kézzel vezetett, miközben másik kezével Magic hosszú, selymes
fülét simogatta. - Én nem bánom, ha a miniszterek kábítják egymást, de ha a nyugdíjam
körül kezdenek matatni, akkor komolyan begurulok. - Édesanyjának a külképviseleti
szolgálat után járó nyugdíj volt az egyetlen jövedelme, és az sem volt valami sok.
- De őszintén, mami, csak nem azt akarod, hogy munkáspárti kormány legyen? -
cukkolta anyját Royan. Édesanyja világéletében megrögzött konzervatív volt.
Georgina habozott, aztán kikerülte a választ: - Én csak annyit mondok, hogy hozzák
vissza Maggie-t.
Royan kissé hátrafordult, hogy ismét visszanézzen a koszos hátsó ablakon. A
teherautó még mindig mögöttük volt, fenyegetőn emelkedett ki a ködből és a kékes
kipufogófüstből, amit, akár egy lökhajtásos repülőgép, Georgina hagyott maga mögött.
Eddig a teherautó hátramaradt, de most hirtelen felgyorsított és rájuk hajtott.
- Azt hiszem, meg akar előzni - mondta Royan szelíden Georginának.
A teherautó hatalmas motorháza alig néhány méternyire volt hátsó lökhárítójuktól.
A hűtőrácson ott díszelgett a krómozott „MAN" márkanév, és magasabb volt a Land Rovernél,
így Royan a kocsiból nem láthatta a sofőr arcát.
- Mindenki engem akar megelőzni - siránkozott Georgina. - Ez életem története. -
Kitartóan a keskeny út közepén haladt.
Royan ismét hátrapillantott, és látta, hogy a teherautó még közelebb nyomult.
Teljesen betöltötte a hátsó ablakot. A sofőr levette a lábát a gázról, majd ismét
fenyegetően felpörgette a hatalmas motort.
- Jobb, ha elengeded. Azt hiszem, ez nem tréfál.
- Hadd várjon! - mordult fel Georgina a cigarettacsikkel a szájában. - A türelem
erény. Itt különben sem engedhetem előre. Egy keskeny kőhíd következik. Úgy ismerem
az útnak ezt a szakaszát, mint a tenyeremet.
Abban a pillanatban a teherautósofőr megnyomta a dudáját, és annyira közel volt,
hogy szinte belesüketültek. Magic felpattant a hátsó ülésre, és felháborodottan ugatni
kezdett.
- Hülye barom - csattan fel Georgina. - Mi a fenét művel ez? Írd fel a rendszámát.
Jelenteni fogom a yorki rendőrségen.
- A rendszáma csupa sár. Nem tudom kivenni, de úgy tűnik, a kontinensről jött. Azt
hiszem, német.
Mintha a sofőr meghallotta volna felháborodását, kissé lelassított, és annyira
lemaradt, hogy most mintegy húsz méternyi távolság volt a két jármű között. Royan
teljesen hátrafordult, hogy megnézze magának a sofőrt.
- Ez mindjárt más - mondta Georgina elégedetten. - A nyamvadt bunkója tanul egy
kis modort. - A ködön át előrekémlelt: - Ott a híd...
Royan most látott fel először a teherautó vezetőfülkéjébe. A sofőr fején sötétkék,
gyapjú balaclava sapka volt, mely csak a szemét, meg az orrát hagyta szabadon. Ettől
fenyegetően gonosznak tűnt.
- Vigyázz! - sikoltotta hirtelen Royan. - Egyenesen nekünk jön! - A hatalmas
teherautó motorja felbődült, és ez a hang olyan volt, mint a szélvész korbácsolta tenger
bömbölése. Royan egy pillanatig nem látott mást a csillogó acélon kívül, majd a
teherautó eleje hátulról nekik csapódott.
Az ütközés ereje félig hátrarepítette az ülésből. Fölhúzta magát, és látta, hogy a
teherautó felkapta őket, akár a róka egy madarat. Vitte előre a Land Rovert erős
acélrudjain, melyek a csillogó, krómozott hűtőt védték.
Georgina keményen küzdött a kormánnyal, próbálta megtartani uralmát a kocsi felett,
de minden erőfeszítése hiábavaló volt. - Nem tudom tartani! A híd! Próbálj meg
kiszállni...
Royan megnyomta biztonsági övének gombját és az ajtó kilincse után nyúlt. A híd kőfala
rémisztő sebességgel közeledett feléjük. A Land Rover tehetetlenül pörgött az úton.
Az ajtó váratlanul kinyílt, de Royan már nem tudta teljesen kinyitni, mielőtt a
Land Rover nekicsapódott a híd felhajtóját őrző masszív kőoszlopoknak.
A két nő közös erővel sikított, amint a kocsi felgyűrődött, és az ütközés ereje előre
repítette őket. A szélvédő darabokra tört, ahogy visszapattantak az oszlopokról, a
Land Rover pedig átpördült, amikor lement a töltésről és gurulni kezdett lefelé.
Royan kirepült a nyitott ajtón és szabadon zuhant tovább. Esését a part lejtése
gyöngítette, de még így is kiszorult belőle a levegő. Zötykölődve legurult a parton,
és belepottyant a híd alatt folyó, jeges vízbe.
Mielőtt a feje is elmerült volna, azon kapta magát, hogy az ég felé és a fölötte
lévő hídra néz. Egy villanásnyira látta a teherautót, mielőtt felbődülő motorral
elhúzott volna. Két hatalmas pótkocsit vontatott. A pótkocsik váza magasabb volt, mint
a híd védőkorlátja.
Mindkét pótkocsit a váz kampóihoz kötözött, nehéz, zöld nylonponyva borította.
Csupán egy pillanatig látta a hatalmas, vörös cégjelzést a társaság ráfestett nevével
a közelebbi pótkocsin, ám mielőtt tudata mindezt rögzíthette volna, a víz alá merült
és a hideg, meg esésének ereje kipréselte tüdejéből a levegőt.
Felküzdötte magát a folyó felszínére, és látta, hogy lejjebb sodródott. Átázott ruhái
akadályozták, így csak nagy üggyel-bajjal sikerült kievickélnie a partra, ahol egy
fa ágába kapaszkodva felhúzódzkodott.
Ott térdelt a sárban, miközben felköhögte a lenyelt vizet és megpróbálta
megállapítani, mennyire sérült meg az ütközés következtében. Aztán saját állapotáról
teljesen megfeledkezett, amikor meghallotta anyja kínjainak szörnyű hangját a
felfordult Land Rover roncsai felől.
Kétségbeesett igyekezettel feltápászkodott, és a nedves, fagyos füvön átbukdácsolva
sietett a Land Roverhez, mely felborulva hevert a töltés alján. A karosszéria
felgyűrődött, kiszakadt, és ott, ahol a sötétzöld festék levált, átcsillogott a fényes
alumínium. A motor leállt, és az első kerekek még akkor is pörögtek, amikor Royan odaért.
- Mami! Hol vagy? - kiáltotta, és a szörnyű hang egy pillanatra se hagyott alább.
A kocsi fémvázába kapaszkodva vonszolta magát a hang irányába, és rettegett attól,
amit majd ott talál.
Georgina hátával a kocsinak támaszkodva ült a nedves földön. Lába egyenesen
kinyújtva. A bal lába úgy ki volt tekeredve, hogy csizmás lábujjai természetellenes,
lehetetlen szögben néztek a föld felé. Ez a láb nyilván térdnél, vagy a térd közelében
eltörött.
Nem ez volt Georgina kínjainak oka. Magic-et az ölében tartotta, és a reménytelen
gyász mozdulatával hajolt fölé; az a szörnyű hang valahonnan egészen mélyről bugyogott
fel belőle. A spániel mellkasa a fém és a föld közé szorulva összezúzódott. A nyelve
kilógott utószor mosolygó szája sarkából, de közben a vér folyamatosan csöpögött
belőle, amit Georgina a sáljával törülgetett.
Royan leroskadt anyja mellé, és karjával átölelte a vállát. Még sosem látta sírni
az anyját. Szorosan magához ölelte és erejével próbálta lecsöndesíteni anyja bánatának
hangját, de az csak nem akart enyhülni.
Sejtelme sem volt, mennyi ideig ültek így együtt. De végül anyja megnyomorodott
lábának látványa és a feléledő félelem, hogy a teherautó sofőrje esetleg visszajön,
hogy bevégezze dolgát, talpra állította. Felmászott a parton, majd az út közepére
támolygott, hogy megállítsa a következő arra járó kocsit.
 Nicholason csak akkor lett annyira úrrá a nyugtalanság, hogy felhívja a yorki
rendőrséget, amikor Royan már két órát késett megbeszélt találkozójukról. Szerencsére
megjegyezte a Land Rover rendszámát. Könnyű volt emlékeznie rá. A rendszám édesanyja
nevének kezdőbetűiből és a szerencsétlen 13-as számból állt.
Várnia kellett, amíg a rendőrnő ellenőrizte a komputerén, majd amikor ismét vonalban
volt, azt mondta: - Sajnálattal kell közölnöm önnel, uram, hogy a Land Roverrel ma
reggel baleset történt.
- Mi van a vezetőjével? - kérdezte Nicholas nyersen.
- A vezetőt és utasát a York Minster Kórházba szállították.
- Jól vannak?
- Sajnálom, uram. Ezzel kapcsolatban nem rendelkezem semmiféle információval.
Nicholas negyven perc alatt ért be a kórházba, és csaknem ugyanennyi idejébe telt,
míg megtalálta Royant. A sebészeti osztály női kórtermében ült, anyja ágya mellett.
Édesanyja még nem tért magához az altatásból.
Felnézett, amikor Nicholas megállt mellette. - Jól van? Mi a fene történt?
- Az anyám... a lába csúnyán eltörött. A sebésznek meg kellett szögelnie a combját...
a combcsontot.
- És maga hogy van?
- Csak néhány horzsolás meg karcolás. Semmi komoly.
- Hogy történt?
- Egy teherautó... lelökött minket az útról.
- Csak nem szándékosan? - Nicholas érezte, hogy valami fájó csüggedés fut végig
rajta, ahogy eszébe jutott egy másik teherautó, egy másik út és egy szörnyű éjszaka.
- De, azt hiszem, igen. A sofőrön maszk volt, egy balaclava. Hátulról belénk rohant.
Biztos, hogy szándékosan tette.
- Elmondta a rendőröknek?
Royan bólintott. - Úgy tűnik, a teherautó lopott volt, jelentették, hogy eltűnt,
amikor a vezetője kora reggel, jóval a baleset előtt megállt az egyik Little Chef
kávézónál. A sofőr német. Nem beszél angolul.
- Immáron harmadszor próbálták megölni - mondta neki Nicholas komoran. - Mostantól
átveszem az irányítást.
Kiment a kórház várójába és onnan telefonált. A megye rendőrfőnöke személyes jó
barátja volt, csakúgy, mint a kórház igazgatója.
Mire visszament, Georgina is magához tért az altatásból. Bár még kissé kába volt,
azért már jól érezte magát, amikor betolták abba az egyágyas kórterembe, amit Nicholas
intézett el neki. Néhány perc múlva megérkezett a ortopédsebész is.
- Szerbusz, Nick, hát te mit keresel itt nálunk? – üdvözölte Nicholast. Royant
meglepte, hogy társát milyen sokan ismerik.
Aztán az orvos Georginára fordította a figyelmét. - Hogy érzi magát? Összeszedtünk
magunknak egy szép kis nyílt törést. Úgy nézett ki ott benn, mintha csupa konfetti
lenne. Sikerült szépen összeraknunk, de azért legkevesebb tíz napot még itt kell
töltenie velünk.
- Rendben, ifjú hölgy - mondta Nicholas Royannak, amikor eljöttek Georginától,
aki ismét elaludt. - Mi kéne még ahhoz, hogy sikerüljön meggyőznöm? A házvezetőm már
előkészített önnek egy szobát a házban. Többé nem engedem, hogy magában kóricáljon.
Máskülönben legközelebb, amikor ismét megpróbálják eltüntetni, esetleg kicsit több
szerencsével járnak.
Royan még túlságosan a történtek hatása alatt állt ahhoz, hogy vitába szálljon vele,
így aztán engedelmesen beült a Range Roverbe, és hagyta, hogy Nicholas elvigye először
a varratokat kiszedetni, majd vissza Quenton Parkba. Amint megérkeztek, Nicholas
felküldte őt a hálószobájába.
- A szakácsnő majd felviszi önnek a vacsorát. Legyen szíves bevenni az altatót,
amit a doki adott. Valaki majd elhozza a holmiját Brandsburyből, ha odaadja Mrs.
Streetnek édesanyja házának kulcsát. Addig is, a házvezetőm bekészített a szobájába
valami hálóruhát és egy fogkefét. Holnap reggelig hallani sem akarok magáról.
Jó volt, hogy a férfi most átvette élete irányítását. Az óta az oázisbeli szörnyű
éjszaka óta, most először érezte magát biztonságban. Mindazonáltal, az önállóság és
a függetlenség egyik utolsó gesztusaként, az altatókat lehúzta a vécén. A párnájára
készített hálóing hosszú volt, tiszta selyem és a nyakát meg az ujját a legfinomabb
cambrai csipke díszítette. Eddig bőrét még sosem érte ilyen fényűző és érzéki anyag.
Rájött, hogy ez nyilván Nicholas feleségéé lehetett, és ez a tudat furcsa érzéseket
kavart benne. Bebújt a baldachinos ágyba, de még az a hatalmas, magányt árasztó,
túlságosan puha ágybetét és a szokatlan környezet sem tartotta vissza túl soká attól,
hogy elaludjon.
Reggel egy fiatal szobalány ébresztette a The Times egy példányával és egy csésze
Earl Grey teával, majd néhány perc múlva visszatért Royan útitáskájával.
- Sir Nicholas fél kilenckor várja az ebédlőben, szeretné, ha együtt reggeliznének.
Zuhanyozás közben Royan szemügyre vette meztelen testét a fürdőszoba egyik falát
borító, hatalmas tükörben. A karján lévő kés ütötte seb mellett, mely még mindig csak
részben gyógyult be, volt egy sötét zúzódás a combján, és egy másik, baloldalt a lágyékán
meg a fenekén, melyek már a baleset következtében keletkeztek. Sípcsontja csúnyán
lehorzsolódott, és most óvatosan egy bő nadrágot húzott rá, hogy eltakarja. Egy kicsit
bicegve ment le a főlépcsőn, hogy megkeresse az ebédlőt.
- Kérem, szolgálja ki magát. - Nicholas felpillantott újságjából, hogy üdvözölje
Royant, aki ott tétovázott az ajtóban. A férfi a tálalón sorakozó ételek felé intett.
Miközben Royan rántottat kanalazott tányérjára, a falon lévő tájképre pillantott,
melyet nyomban felismert. Egy Constable volt.
- Jól aludt? - kérdezte Nicholas, de a választ meg se várva, nyomban folytatta:
- Hírt kaptam a rendőrségtől. Megtalálták a MAN teherautót, egy Harrogate melletti
pihenőben hagyták. Most alaposan átvizsgálják, de nem hiszik, hogy bármit is
találnának. Úgy tűnik, olyasvalakivel van dolgunk, aki tudja, mit csinál.
- Fel kell hívnom a kórházat - mondta Royan.
- Én már megtettem. Édesanyja jól töltötte az éjszakát. Hagytam egy üzenetet, hogy
este meglátogatja.
- Este? - nézett rá szúrós tekintettel Royan. - Miért olyan későn?
- Mert addig én szándékozom igénybe venni az idejét. Szeretném egy kicsit
megdolgoztatni.
Ahogy Royan az asztalhoz ért, felállt és kihúzta neki a széket. Royan azon kapta
magát, hogy ettől az udvarias gesztustól kissé zavarba jött, de nem szólt egy szót
sem.
- Az első támadásból, amit maga és Duraid ellen követtek el az oázisbeli villában,
nemigen következtethetünk semmire, csupán arra, hogy a gyilkosok pontosan tudták,
mit keresnek és hol keressék. - Royant zavarta ez a hirtelen témaváltás. -
Mindazonáltal, gondolkodjunk el egy kicsit a második merényleten, ami Kairóban
történt. A kézigránát. A miniszteren kívül ki tudott még arról, hogy aznap délután a
minisztériumba megy?
Royan elgondolkodott, miközben lenyelte azt a falatnyi tojást, ami a szájában volt.
- Nem tudom biztosan. Azt hiszem, megmondtam Duraid titkárnőjének, és talán említettem
az egyik kutatóasszisztensnek.
Nicholas a homlokát ráncolta és megcsóválta a fejét. Tehát a fél múzeum tudott róla?
- Hát, valahogy úgy. Sajnálom.
A férfi egy pillanatra eltöprengett: - Na jó. És ki tudott arról, hogy elutazik
Kairóból? Ki tudta, hogy az édesanyja házában fog lakni?
- Az adminisztrációról az egyik tisztviselő hozta ki nekem a diákat a reptérre.
- Megmondta neki, hogy melyik géppel megy?
- Nem, biztosan nem.
- Egyáltalán mondta valakinek?
- Nem Azaz... - mondta elbizonytalanodva.
- Igen?
- Magának a miniszternek a kihallgatás során, amikor szabadságot kértem tőle.
Nem... ő biztosan nem lehet - elszörnyedt a gondolattól, és ez az arcára is kiült.
Nicholas megvonta a vállát: - Történnek különös dolgok. Természetesen a miniszter
tudott arról a munkáról, amit maga és Duraid végzett a hetedik tekercsen.
- Nem ismert minden részletet, de... igen..., nagy általánosságban tudta, mire
készülünk.
- Rendben. A következő kérdés: teát vagy kávét? - Töltött egy kis kávét Royan
csészéjébe, majd folytatta: - Azt mondta, hogy Duraid összeállította az expedíció
lehetséges szponzorainak listáját. Hátha eszünkbe jut róla valami, esetleg megkapjuk
a gyanúsítottak gyorslistáját.
- A Getty Múzeum - mondta Royan, mire Nicholas elmosolyodott.
- Ezt kihúzhatjuk. Ők biztosan nem hajigálnak gránátokat Kairó utcáin. Ki volt még
a listán?
- Gotthold Ernst von Schiller.
- Hamburg. Nehézipar. Fém- és acélfinomítók. Ásványbányászat,
alapanyag-feldolgozás. - Nicholas bólintott. - Ki volt a harmadik név a listán?
- Peter Walsh - mondta Royan. - A texasi.
- Az az - bólintott Nicholas. - Fort Worthben él. Gyorsétkeztetési koncesszió.
Csomagküldő szolgálat. - Nem sok olyan gyűjtő akadt, aki anyagilag versenyre kelhetett
a nagy intézményekkel, ha egy jelentős régiség megszerzéséről vagy egy régészeti
feltárás finanszírozásáról volt szó. Nicholas mindet ismerte, mivel ebbe a körbe alig
néhány tucat, egymással kölcsönös ellentétben álló ember tartozott. Legalább egyszer
már mindükkel szembekerült a Sotheby's vagy a Christie's aukcióin, nem is szólva az
ezeknél kevésbé tiszta ügyletekről, ahol „friss" régiségek kerültek eladásra. A „friss"
jelző itt arra vonatkozik, hogy „frissiben került ki a földből".
- Ez két gonosz tekintetű haramia. Ha megéheznének, valószínűleg még a saját
gyerekeiket is felfalnák. Hát akkor mit meg ne tennének, ha úgy gondolnák, maga útjukat
állja, hogy eljussanak Mamose fáraó sírjához? Nem tudja, hogy a könyv megjelenése után
vajon kapcsolatba lépett-e közülük bármelyik is Duraiddal úgy, ahogyan én tettem?
- Nem tudom. Lehet.
- Nem hinném, hogy e díszpintyek közül bármelyiknek is elkerülte volna a figyelmét
egy ilyen jó fogás. Feltételeznünk kell, hogy mindketten tudtak róla, min dolgozik
Duraid. Nevüket felírjuk a gyanúsítottak listájára. - Ezután Royan tányérjára nézett.
- Elég volt? Nem kér még egy kis tojást? Nem? Jól van, akkor most menjünk át a múzeumba,
és lássuk, mit talált nekünk Mrs. Street, amivel munkához láthatunk.
Amikor beléptek Nicholas dolgozószobájába, Royant lenyűgözte az a fantasztikus
szervezési munka, amit ilyen rövid idő alatt véghezvitt. Egész éjjel ezen
dolgozhatott, a szobát egyfajta katonai főhadiszállássá alakította. A szoba közepén
egy állványon tábla állt, melyre egy sor műholdfelvételt tűztek fel. Royan odament
és tanulmányozni kezdte őket, majd vetett egy pillantást a táblára feltűzött többi
anyagra is.
Egy nagy léptékű térkép mellett, mely a műholdképekhez hasonlóan Délnyugat-Etiópiát
ábrázolta, voltak még ott neves címlisták, felszerelések és boltok listái, melyeket
nyilván korábbi afrikai expedíciói során is igénybe vett, néhány lapon
távolságkalkuláció, és egy előkalkuláció, mely nagyjából megadta a költségvetést. A
tábla tetején egy tervezet állt, azzal a címmel, hogy „Etiópia – Általános információk".
Öt szabványméretű lap volt sűrűn telegépelve, így aztán nem olvasta át az egészet, de
nagy hatással volt rá az az alaposság, amivel a férfi felkészült.
Royan elhatározta, hogy amint lehet, nyomban áttanulmányozza az egész anyagot, de
most odament a táblával szemközt felállított két szék egyikéhez. Nicholas a tábla előtt
állt, az asztalról felvett egy ezüst végű lovaglópálcát, és úgy suhogtatta, mint a tanító
a mutatópálcáját.
- Osztály, figyelem! - A táblát kopogtatta. - Az első dolog, amiről meg kell győznie,
az az, hogy képesek leszünk néhány évezred múltán megtalálni Taita hűlt nyomát. Először
nézzük meg az Abbai-szurdok geográfiai jellegzetességeit.
Nicholas a műholdfelvételeken mutatta, miközben leírta a folyó egyes szakaszait.
- Ezen a részen a folyó átvágta az áradási bazaltplatót. Helyenként a szurdok alatti
sziklák szinte merőlegesen emelkednek százhúsz, százötven méter magasra mindkét
oldalon. Ahol az intrúziós réteg keményebb, vulkanikus eredetű pala, ott a folyó nem
tudta erodálni. Itt a folyó útjában egy sor hatalmas lépcső alakult ki. Azt hiszem,
helyes volt a feltevésük, miszerint Taita „lépcsői" valójában vízesések.
Az asztalhoz lépett, és kivett egy fotót az ott lévő, nagy halom papír közül. -
Ezt a képet a hadsereg 1976-os expedíciója során készítettem. Legalább lesz valamiféle
fogalma arról, milyenek is ezek a vízesések.
Átadta Royannak a fekete-fehér képet, melyen a folyó mindkét partján tornyosuló
sziklák emelkedtek a magasba, a vízesés pedig mintha az egekből zúdulna alá. E vad
természet hatalmas méretei mellett az előtérben lévő félmeztelen emberek,
csónakjaikkal együtt aprónak tűntek, szinte teljesen eltörpültek.
- Sejtelmem se volt róla, hogy ez ilyen! - Royan tiszteletteljes áhítattal meredt
a képre.
- Ez nem mutatja igazán azt a sivár elhagyatottságot, amit az ember odalenn, a
szurdok mélyén érez - mondta Nicholas. - A fotós szemszögéből nézve nincs olyan pont,
ahonnan az ember az egészet be tudná fogni. De azt legalább láthatja, hogy a vízesés
miként állhatta útját egy csapat egyiptominak, akik gyalogszerrel vagy legalábbis
málhás lovakkal jöttek felfelé a folyó mentén. Általában van valamiféle csapás a
katarakták mellett, ami az idők folyamán elefántok vagy más vadállatok nyomán alakult
ki. Mindazonáltal sehogy sem lehet átjutni az ilyen vízeséseken, és azokat a sziklákat
sem lehet megkerülni.
Royan bólintott és Nicholas folytatta: - Még lefelé haladva is kötélen kellett
leeresztenünk a csónakokat és a felszerelést minden egyes vízesésnél. Nem volt könnyű.
- Egyezzünk meg abban, hogy egy vízesés volt az, ami útjukat állta, és ezért nem
tudtak továbbmenni - nyugat felől a második vízesés - mondta Royan.
Nicholas ismét a kezébe vette a lovaglópálcát, és Szudán középső részétől, a roseriesi
duzzasztó sötét, V-alakú foltjától követte felfelé a folyó útját. - A meredek sziklafal
a határ etióp oldalán van, az igazi szurdok itt kezdődik. Itt nincsenek se utak, se
városok, mindössze két híd, az is messze, jóval feljebb. Ötszáz mérföldön át nincs itt
semmi, csupán a Nílus sebes sodrással zubogó vize és a kegyetlen, fekete bazaltsziklák.
- Egy pillanatra elhallgatott, hogy Royan mindezt megemészthesse.
- Ez a föld egyik utolsó, még igazi vadonja, vadállatokkal és még vadabb emberekkel.
A műholdképen bejelöltem a szurdok gyomrában lévő főbb vízeséseket. - A pálcával
rámutatott a piros jelölőtollal szépen bekarikázott pontokra.
- Itt van a kettes számú vízesés, a szudáni határtól úgy száz-százhúsz mérföldnyire
fölfelé. Mindazonáltal még sok más tényezőt is számításba kell vennünk, arról nem szólva,
hogy esetleg a folyó is megváltoztatta folyását az elmúlt négyezer év során, amióta
Taita barátunk erre járt.
- Nem létezik, egy több mint ezer méter mély kanyonból nem juthat ki - tiltakozott
Royan. - Szerintem ez még a Nílust is fogságában tartja, nem?
- Igen, de a tényleges folyómeder megváltozhatott. Áradáskor a folyó vízmennyisége
és ereje akkora, hogy azt le se tudom írni magának. A vízszint húsz méternyire is
megemelkedik, és tíz, vagy még annál is több csomós sebességgel zúdul alá.
- És ezen maga végighajózott? - kérdezte hitetlenül Royan.
- Nem az áradás idején. Azt senki és semmi nem éli túl. Egy pillanatig mindketten
némán meredtek a fényképre és elképzelték azokat a borzalmakat, amiket e hatalmas,
hosszú folyó vad tombolása okozhat. Aztán Royan emlékeztette a férfit: - A második
vízesés?
- Itt van, ahol egy mellékfolyó ömlik be az Abbai folyóba. A mellékfolyó a Dandera,
mely háromezer hatszáz méterről, a Choke-hegységből, a Sáncai-hegy csúcsa alól ered,
itt, a szurdoktól úgy háromszáz mérföldnyire északra.
- Emlékszik rá, hogy néz ki az a pont, ahol az Abbaiba ömlik?
- Több mint húsz éve, hogy ott jártam, és ráadásul több mint egy hónapot töltöttünk
odalenn a szurdokban, így aztán az egész egyetlen rémálommá olvadt. Az emlékezetet
elhomályosítja a sziklák monoton látványa és e falakat benövő, sűrű dzsungel,
érzékeinket pedig eltompította a forróság, a rovarok, a víz dübörgése és az evezők
melletti állandó, lankadatlanul kemény munka. De furcsa mód a Dandera és az Abbai
összefolyására két okból pontosan emlékszem.
- Igen? - hajolt előre mohó érdeklődéssel Royan, de a férfi a fejét rázta.
- Elvesztettünk ott egy embert. A második expedíció egyetlen áldozatát. Elszakadt
a kötél, és harminc méteres magasságból leesett. Háttal egy kiálló sziklára zuhant.
- Sajnálom. De mi volt a másik ok, ami miatt emlékezett erre a helyre?
- Van ott egy kopt keresztény kolostor, ami úgy százhúsz méternyire a folyó szintje
felett egy sziklába épült.
- Ott lenn, a szurdok mélyén? - Royan hangja hitetlenül csengett. - Miért építenek
pont oda egy kolostort?
- Etiópia a Föld egyik legrégibb keresztény országa. Több mint kilencezer temploma
és kolostora van, melyek közül sok található hasonlóan eldugott, szinte
megközelíthetetlen helyeken a hegyek között. Ezt itt, a Dandera folyó mellett, Szt.
Frumentius sírjaként tartják számon, ő volt az a szent, aki Konstantinápolyból, a
Bizánci Birodalomból jött ide a harmadik század elején, hogy megismertesse Etiópiát
a kereszténységgel. A legenda szerint hajótörést szenvedett a Vörös-tenger partjánál,
és Akszumba vitték, ahol megtérítette Ezana királyt.
- Megnézte a kolostort?
- Egy fenét! - nevetett Nicholas. - Túlságosan el voltunk foglalva azzal, hogy
életben maradjunk és minél előbb kimeneküljünk a szurdok poklából, így aztán nemigen
maradt időnk a nevezetességek megtekintésére. Leereszkedtünk a vízeséseken és
folytattuk utunkat lefelé a folyón. A kolostorból mindössze a folyó egy tóvá szelídülő,
csendes, mély szakasza fölött a sziklába vájt üregekre emlékszem, meg a barlanglakó
szerzetesek távoli alakjára, amint fehér köntösükben a barlangok korlátja mellett
sorakoznak, és szenvtelenül figyelik, ahogy elhaladunk. Néhányan felintegettünk
nekik, és meglehetősen barátságtalan viselkedésnek tartottuk, hogy nem integettek
vissza.
- Hogy juthatunk el ide valaha is egy ilyen nagy felszereltségű folyami expedíció
nélkül? - töprengett Royan hangosan, miközben kétségbeesetten meredt a táblára.
- Máris elbátortalanodott? - vigyorgott rá Nicholas. Várjon, amíg megismerkedik
az odalenn élő szúnyogokkal. Mielőtt felfalnák, felkapják és a búvóhelyükre viszik.
- Ne vicceljen - kérte Royan. - Hogy juthatunk le oda?
- A szerzeteseket a szurdok fölötti magasföldön élő falusiak látják el. Nyilván
van ott egy kecskecsapás, amin le lehet jutni a sziklafalról. Azt mondták nekünk,
hogy három nap alatt lehet leérni a szikla peremétől a szurdok gyomrába.
- Letalálna oda?
- Nem, de van néhány ötletem ez ügyben. Majd később visszatérünk rá. Először is,
el kell döntenünk, vajon mire számíthatunk, mit találhatunk ott lenn négyezer év múltán.
Várakozásteljesen nézett Royanra. - Most maga jön. Győzzön meg. - Átadta neki az ezüst
végű pálcát, majd lehuppant a másik székbe és összefűzte a karját.
- Először is, vissza kell térnünk a könyvhöz. - Royan letette a pálcát és A folyó
istene után nyúlt. - Emlékszik a történet Tanús nevű szereplőjére?
- Hát persze. Ő volt Lostris királynő alatt az egyiptomi sereg parancsnoka, és
az Egyiptom Nagy Oroszlánja címet viselte. Ő vezette az Egyiptomból való kivonulást
is, amikor a hikszoszok kiűzték őket.
- Azonkívül, ha hihetünk Taitának, ő volt a királynő titkos szeretője, és legidősebb
fiának, Memnon hercegnek az apja is - bólintott Royan.
- Tanús egy büntetőexpedíció során hal meg, melyet a hegyek közt élő, Arkoun nevű,
etióp főnök ellen vezet, és holttestét Taita mumifikálja, majd hozza vissza a
királynőnek - folytatta tovább a történetet Nicholas.
- Pontosan - bólintott rá Royan. - Ez visz tovább minket ahhoz az utaláshoz, amit
Duraiddal kikotortunk.
- A hetedik tekercsből? - Nicholas szétfűzte a karját és érdeklődéssel hajolt előre.
- Nem, nem a tekercsből, hanem Lostris királynő sírjának feliratából. - Benyúlt
a táskájába, és elővett egy újabb fényképet. - Ez a temetkezési kamra falfestményének
egyik kinagyított részlete, a falnak az a darabja, mely később levált és örökre
elveszett, amikor felfedeztük az alabástrom vázákat. Duraiddal úgy gondoltuk, az a
tény, hogy Taita ezt a feliratot épp a fő helyre, a tekercsek rejtekhelye fölé tette,
jelentőséggel bír. - Átadta a fényképet Nicholasnak, aki az asztalról felvett egy
nagyítót és tanulmányozni kezdte.
Miközben a hieroglifákon törte a fejét, Royan folytatta: - Ha visszagondol a
könyvre, ugye emlékszik rá, hogy Taita mennyire szerette a találóskérdéseket meg a
szójátékokat, és milyen gyakran kérkedett azzal, hogy ő a legnagyobb baojátékos?
Nicholas felnézett a nagyítóról. - Igen, emlékszem. Véleményem szerint a bao a sakk
előfutára. Van vagy egy tucatnyi táblám a múzeum gyűjteményében, néhány Egyiptomból
származik, de akad olyan is, mely Afrika délebbre fekvő részeiből való.
- Igen, ezzel az elmélettel én is egyetértek. Mindkét játékban sok a hasonló cél
és szabály, de a bao a sakk sokkal kezdetlegesebb formája. Nem sakkfigurákkal, hanem
különböző fokozatokat képviselő, színes kövekkel játszák. Nos, azt hiszem, hogy Taita
nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy találóskérdésekben való jártasságát és
okosságát meg ne örökítse az utókor számára. Azt hiszem, annyira magabiztos volt, hogy
szándékosan hagyott hátra a fáraó sírhelyére vonatkozó utalásokat mind a tekercsekben,
mind pedig a falfestményeken, melyekről azt állítja, hogy saját kezűleg festette őket
imádott királynője sírjának falára.
- Úgy véli, hogy ez is egyike azoknak az utalásoknak? - ütögette meg Nicholas a
nagyítóval a fényképet.
- Olvassa - utasította őt Royan. - Ez klasszikus hieroglifa - nem olyan nehéz,
mint Taita titkosírásának rejtélyes jelei.
- „A herceg apja, ki nem az apa, de hagyomány őrzője a kék kardnak, mely megölte"
- kezdte akadozva fordítani - „Őrzi örökre kéz a kézben Hápival azt a kőbe vésett
vallomást, mely a herceg apjához vezet, ki nem az apa, de hagyomány őrzője vérnek és
hamunak."
Nicholas megrázta a fejét. - Nem, ennek így nincs értelme - tiltakozott -, nyilván
rosszul fordítottam.
- Ne essen kétségbe. Még csak most ismerkedett meg Taitával, a bao-bajnokkal és
csavaros agyú talánygyártóval. Duraiddal hetekig törtük ezen a fejünket - nyugtatta
meg Royan. - Ahhoz, hogy kibogozzuk, most térjünk vissza ismét a könyvhöz. Tanús névleg
nem volt apja Memnon hercegnek, de Lostris királynő kedveseként ő volt a vér szerinti
apa. Halálos ágyán Memnon hercegnek adta a kék kardot, mely azt a halálos sebet ejtette
rajta az etióp főnökkel vívott csata során. Kettejük párviadala részletesen le van
írva a könyvben.
- Igen, amikor először olvastam azt a részt, emlékszem, arra gondoltam, hogy ez
a kék kard lehetett valószínűleg az egyik legelső vasból készült fegyver, és a bronz
korában ez biztosan a fegyverművesség csodája lehetett. Herceghez illő ajándék -
töprengett el Nicholas, majd folytatta. - Tehát „a herceg apja, ki nem az apa", az
Tanús? - Lemondóan felsóhajtott. - Interpretációját pillanatnyilag elfogadom.
- Igazán köszönöm, hogy ilyen nagy bizalommal van irántam - mondta Royan gúnyosan.
- De talán folytassuk Taita találós kérdésének megfejtését - Mamose fáraó csupán névleg
volt Memnon apja, de nem vér szerint. Ismét itt az apa, aki nem az apa. Mamose hagyta
a hercegre Egyiptom kettős koronáját, Felső- és Alsó-Egyiptom vörös és fehér koronáját
- a vért és a hamut.
- Ezt már sokkal könnyebben lenyelem. És mi van a felirat többi részével? - Nicholas
láthatóan kíváncsi volt.
- Az a kifejezés, hogy „kéz a kézben", meglehetősen sokértelmű az ősi egyiptomi
nyelvben. Jelentheti pusztán azt is, hogy valamihez nagyon közel, látótávolságon
belül.
- Folytassa. Végre felkeltette az érdeklődésemet, erre már oda kell figyelnem -
biztatta Nicholas.
- Hápi a Nílus hermafrodita istene, vagy istennője, attól függően, hogy az adott
pillanatban épp melyik nemet veszi magára. A tekercsekben Taita Hápit mindvégig a folyó
egyik alternatív neveként használja.
- Tehát, ha összerakjuk a hetedik tekercset meg a királynő sírjának feliratát, akkor
maga szerint ez mit jelent? - kérdezte.
 - Egyszerűen ezt: Tanús a folyó második vízesésétől látható helyen vagy ahhoz nagyon
közel van eltemetve. Egy kőoszlopnak vagy feliratnak kell lennie a sírjában vagy a
sír falán, mely megmutatja a fáraó sírjához vezető utat.
Nicholas összeszorított fogai közt fújta ki a levegőt. – Kimerültem ettől a sok
hirtelen következtetéstől. Milyen más nyomot tudott még kikutatni nekem?
- Ez az - mondta Royan és a férfi hitetlenül meredt rá.
- Ez? Semmi más? - kérdezte, és Royan megrázta a fejét.
- Hát akkor tegyük fel, hogy eddig igaza van, nem tévedett. Tegyük fel, hogy a
folyó formája és a környező terep alakzata még felismerhetően olyan, mint közel
négyezer évvel ezelőtt. Továbbá tegyük fel, hogy Taita valóban a Dandera folyónál
található második vízeséshez irányít minket. Akkor, ha már ott vagyunk, mit keressünk?
Ha van ott egy sziklára vésett felirat, akkor vajon érintetlenül maradt-e, vagy az
időjárás, meg a víz mozgása már lekoptatta?
- Howard Cartert legalább ily törékeny nyom vezette el Tutanhamon sírjához -
jegyezte meg szelíden Royan. - Csupán egy kétes eredetű papirusz volt a kezében.
- Howard Carternek mindössze a Királyok Völgyét kellett átkutatnia. És még ez is
tíz évébe került - vágta rá Nicholas - Maga meg Etiópiát adja nekem, egy olyan országot,
mely kétszer akkora, mint Franciaország. Mit gondol, nekünk mennyi ideig kell majd
keresgélnünk?
Royan hirtelen felállt: - Bocsánat, de azt hiszem, ideje indulnom, hogy
meglátogassam az édesanyámat a kórházban. Az nyilvánvaló, hogy itt csak az időmet
vesztegetem.
- Még nincs látogatási idő - mondta neki Nicholas.
- Külön szobában van - monda Royan, miközben elindult az ajtó felé.
- Elviszem a kórházba - ajánlotta fel Nicholas.
- Ne zavartassa magát. Majd hívok egy taxit - felelte Royan olyan fagyos hangon,
hogy még a levegő is jéggé vált körülöttük.
- A taxinak legalább egy óra kell, míg ideér – figyelmeztette Nicholas, mire Royan
megenyhült annyira, hogy hagyja magát kivezetni a Range Roverhez. Nicholas csak egy
negyedóra múlva szólalt meg, addig némán ültek a kocsiban.
- Nekem nem megy valami jól a bocsánatkérés. Attól tartok, nincs túl nagy
gyakorlatom benne. Egy kicsit nyers voltam. Nem akartam. A pillanat izgalmának hatása
alatt kissé elragadtattam magam.
Royan nem válaszolt, így egy perc múlva még hozzátette: - Beszélnie kell velem,
hacsak nem írásban akarunk értekezni. Ami viszont meglehetősen nehézkesen megy ott
lenn az Abbai-szurdokban.
- Az volt a határozott benyomásom, hogy már nem érdekli a dolog, nem akar lemenni
oda. - A szélvédőn át egyenesen előremeredt.
- Egy vaddisznó vagyok - helyeselt Nicholas, és Royan oldalról rápillantott. Ez
lett a veszte. Nicholas olyan ellenállhatatlanul vigyorgott, hogy elnevette magát.
- Gondolom, kénytelen leszek ezt a tényt tudomásul venni. Maga egy vaddisznó.
- Még társak vagyunk? - kérdezte Nicholas.
- Pillanatnyilag magán kívül nincs más vaddisznóm, így azt hiszem, nincs más
választásom.
Nicholas a kórház bejáratánál kitette. - Háromra visszajövök magáért - mondta neki,
azzal elhajtott York központja felé.
Nicholas megtartotta egyetemista korának kis lakását, mely egy sikátorban volt a
yorki székesegyház, a York Minster háta mögött. Az egész épület egy kajmán-szigeti
társaság nevén volt, és az ottani titkos telefon nem ment át egy belső központon. Nem
lehetett kinyomozni, hogy ő a tulajdonos. Mielőtt megismerte volna Rosalindet, a lakás
fontos szerepet játszott társas életében. Mostanság azonban Nicholas csupán akkor
használta, ha valami bizalmas vagy titkos ügyet akart elintézni. Mind a líbiai, mind
pedig az iraki expedíciót itt tervezték és innen szervezték meg.
Már hónapok óta nem használta a lakást, hideg volt, a levegő áporodott, és egyáltalán
nem tűnt kellemesen vonzónak. Egy gyufával begyújtotta a gáztűzhelyt és megtöltötte
a vízforralót. Egy bögre gőzölgő teával maga előtt felhívott egy jersey-i bankot, majd
nyomban ezután egy másik bankot a Kajmán-szigeteken.
„A bölcs patkány több kijáratot hagy magának." Ez volt az a családi irányelv, amit
generációkon át követtek. Mindig legyen egy kis rejtett tartalék arra az esetre, ha
az emberre hirtelen rászakadna az ég. Tőkére lesz szüksége az expedícióhoz, és az
ügyvédek már szinte mindent zároltak.
Megadta a jelszót és a számlaszámát mindkét bank vezetőjének, és utasította őket
bizonyos átutalások végrehajtására.
Az órájára pillantott. Floridában még kora reggel van, de Alison a második
csöngetésre felvette a telefont. Ő volt az a szőke, csupa nőiesség dinamó, aki a Global
Safarit, azt a céget működtette, mely vadász- és halászexpedíciókat szervezett a világ
legtávolabbi és legeldugottabb pontjain.
- Heló, Nick. Több mint egy éve nem hallottunk magáról. Már az hittük, hogy nem
szeret minket.
- Most egy ideig nem foglalkoztam ilyesmivel - ismerte el. Hogy mondja meg az ember
valakinek, hogy a felesége és a két kislánya meghalt?
- Etiópia? - A nőt a kérés egyáltalán nem lepte meg. Mikor akar menni?
- Mondjuk a jövő héten?
- Nyilván viccel. Ott csak egy vadásszal dolgozunk, Nassous Roussosszal, és ő már
két évre előre le van kötve.
- Nincs senki más? - erősködött Nicholas. - Még a nagy esőzések előtt be kell jutnom
és vissza is kell érnem.
- Milyen trófeára pályázik? - próbált a nő kibúvót keresni. - Hegyi nyála? Menelik
antilop?
- Egy gyűjtőútról lenne szó a múzeum számára, végig az Abbai folyó mentén. - Ennél
többet nem volt hajlandó elárulni neki.
A nő még egy kicsit köntörfalazott, majd vonakodva azt mondta: - Ezt mi nem ajánljuk,
ugye megérti. Csupán egy vadász van ott, aki ilyen rövid időn belül elviheti, de még
azt sem tudom, egyáltalán van-e tábora a Kék-Nílus mentén. Orosz, és meglehetősen vegyes
jelentéseket kaptunk róla. Vannak, akik azt mondják, hogy ex-KGB-s, és egyike volt
Mengisztu pribékjeinek.
Mengisztu volt a „Fekete Sztálin", aki megfosztotta trónjától, majd megölte az öreg
császárt, Hailé Szelassziét, és tizenhat évi marxista önkényuralmával térdre
kényszerítette Etiópiát. Amikor szponzora, a Szovjet Birodalom összeomlott, Mengisztu
hatalmát megdöntötték és el kellett hagynia az országot.
- Eléggé elszánt vagyok ahhoz, hogy akár magával az ördöggel is kiegyezzem - mondta
neki Nicholas. - Megígérem, hogy amikor visszatérek, nem fogok panaszt emelni.
- Rendben, akkor nem lesz visszavágás... - azzal megadott neki egy nevet és egy
addisz-abebai telefonszámot.
- Imádom, Alison drágám - mondta neki Nicholas.
- Nem bánnám - mondta a nő, majd letette a kagylót. Nem számított rá, hogy könnyű
lesz felhívni Addiszt, és várakozásában nem is csalatkozott. De végül mégis sikerült.
A nő, aki felvette a kagylót, édes, selypítő etióp akcentussal beszélt, majd rögtön
folyékony angolra váltott, amikor Borisz Bruszilovot kérte.
- Pillanatnyilag egy szafarin van - mondta neki. - Én a felesége, Woizero Tessay
vagyok. - Etiópiában a feleség nem veszi fel a férje nevét. Nicholas emlékezett még
annyira a nyelvre, hogy tudja, a név jelentése Nap Hölgy, ami egy gyönyörű név.
- De ha a dolog szafarival kapcsolatos, akkor én is segíthetek - mondta Nap Hölgy.
Nicholas felvette Royant a kórház bejárata előtt.
- Hogy van az édesanyja?
- A lába szépen javul, de még mindig zaklatott Magic a kutyája miatt.
- Szereznie kell neki egy kölyköt. Az egyik vadőröm remek spánieleket tenyészt.
Majd elintézem. - Egy pillanatra elhallgatott, aztán finoman megkérdezte: - Itt tudja
hagyni az édesanyját? Úgy értem, ha Afrikába megyünk?
- Már beszéltem neki erről. Az egyházi körben van egy asszony, aki odaköltözik hozzá,
amíg elég jól nem lesz ahhoz, hogy ismét ellássa önmagát.
Royan teljesen felé fordult az ülésen és az arcát fürkészte.
 - Maga ügyködött valamit, amióta elváltunk - vádolta meg. - Látom az arcán.
Nicholas az arabok gonosz szem elleni jelét mutatta: - Allah, óvj meg engem a
boszorkányoktól!
- Ugyan már! - Ez a férfi olyan könnyedén megnevettette, hogy nem tudta biztosan,
vajon ez jó dolog-e, vagy sem. Gyerünk, mondja el, mi van a tarsolyában.
- Várjon, amíg visszaérünk a múzeumba. - Nem volt hajlandó többet mondani, így Royan
kénytelen volt megzabolázni türelmetlenségét.
Amint beléptek az épületbe, az egyiptomi termen át bevezette Royant az afrikai
emlősök termébe és megállt egy antilopokat bemutató dioráma előtt. Ezek a kisebb és
közepes méretű fajták voltak - impala, Thompson és Grant gazellák, gerenuk és ehhez
hasonlók.
- Madoqua harperii. - Nicholas az egyik sarokba, egy aprócska állatra mutatott.
- Harper dik-dikje, mely csíkos dikdik néven is ismertes.
Ez egy nehezen meghatározható kis állat volt, nem nagyobb egy méretes vadnyúlnál.
Bundája barna volt, és a lapockáján meg a hátán csokoládébarna csíkok húzódtak, az orra
megnyúlt, fogásra alkalmas ormánynak tűnt.
- Egy kicsit kusza - adott hangot Royan óvatosan a véleményének, mivel nem akarta
megbántani a férfit, aki úgy tűnt, szerfelett büszke erre a példányra. - Van benne
valami különleges?
- Különleges? - kérdezte csodálattal a hangjában. - Ez a nő itt azt kérdi, hogy
különleges-e. - Szemét az ég felé fordította, és Royannak ismét nevetnie kellett
komédiázásán. - Ez az egyetlen ismert példány, amelyik létezik. Egyike a föld legritkább
teremtményeinek. Annyira ritka, hogy valószínűleg mostanra már kihalt. Annyira ritka,
hogy sok zoológus szerint valójában kétes hitelességű, azaz soha nem is létezett. Úgy
vélik, hogy szent emlékű dédapám, aki után elnevezték, tulajdonképpen csak kiagyalta.
Az egyik tudós referencia utal is arra, hogy esetleg megnyúzott egy csíkos mongúzt,
és addig nyújtotta a bőrt, míg rá nem tudta passzintani egy közönséges dik-dikre. El
tud képzelni ennél gyalázatosabb vádat?
- Komolyan felháborít ez az igazságtalanság - nevetett Royan.
- Nagyon helyes, jobb is, ha felháborítja. Ugyanis Afrikába megyünk, hogy a Madoqua
harperii egy újabb példányára vadásszunk, és ezzel megvédjem a család becsületét.
- Nem értem.
- Jöjjön velem, mindent elmagyarázok. - Visszavezette Royant a dolgozószobába, és
az asztalon lévő halomból kivett egy piros szattyánbőrbe kötött füzetet. A borító fakó
volt, és a víz meg a trópusi nap foltokat hagyott rajta, míg a sarkok, meg a gerinc
kopott, viharvert volt.
- Az öreg Sir Jonathan vadászkönyve - magyarázta, majd kinyitotta. A lapok közt
lévő megfakult, préselt vadvirágok meg levelek már nyilván közel egy évszázada ott
voltak. A szöveget megfakult, sárga tintával készült tollrajzok színesítették, melyek
embereket, állatokat és vad tájakat ábrázoltak. Nicholas felolvasta a lap tetején álló
dátumot.
7902. február 2. Az Abbai folyó melletti táborban. Álló nap két hatalmas elefántbika
nyomait követtem. Nem értem be őket. Nagyon erős a hőség. Embereim kijátszottak.
Felhagytak az üldözéssel és visszatértek a táborba.
Útban visszafelé észrevettem egy kis legelésző antilopot a folyóparton, melyet
kis Rigby puskám egyetlen lövésével elejtettem. Alaposabb vizsgálat után kiderült,
hogy a genus Madoqa tagja. Mindazonáltal egy olyan példány, amilyet még sosem láttam,
nagyobb a közönséges dik-diknél, és teste csíkozott. Hitem szerint e példány új
felfedezés a tudománynak.
Felpillantott a naplóból. - Az öreg Jonathan dédpapa megadta nekünk a tökéletes
indokot, amiért lemehetünk az Abbai-szurdokba. – Becsukta a könyvet, majd így
folytatta: - Amint arra ön is rámutatott, saját expedíciónk ellátása, felszerelése több
hónapnyi tervezést és szervezést igényelne, a költségekről nem is beszélve. Ez azt is
jelentené, hogy be kellene szereznünk az etióp kormány jóváhagyását és engedélyét.
Afrikában az ilyesmi hónapokat, ha nem éveket jelent.
- Nem hiszem, hogy az etióp kormány túlzott hajlandóságot mutatna, ha sejtenék
valódi szándékainkat - helyeselt Royan.
- Másrészt viszont számtalan törvényes vadász-szafari társaság működik szerte az
országban. Ezek rendelkeznek a szükséges engedélyekkel, kormány-kapcsolatokkal,
járművekkel, tábori felszereléssel és utánpótlással, ami ahhoz kell, hogy az ember
eljuthasson és időzhessen akár a legeldugottabb, legtávolibb területeken is. A
hatóságok már hozzászoktak, hogy külföldi vadászok érkeznek az országba, majd távoznak
ezekkel a társaságokkal, viszont ha néhány ferengi a saját szakállára szimatolgat,
arra a helyi katonaság meg mindenki úgy rontana rá, akár egy feldühödött bivalycsorda.
- Tehát akkor mi úgy fogunk ott mászkálni, mint két dikdik-vadász?
- Már le is kötöttem a dolgot egy szafarivezetővel a fővárosban, Addisz-Abebában.
A tervem az, hogy egész vállalkozásunkat három különálló és pontosan elhatárolt
lépcsőben hajtjuk végre. Az első lépcső lesz ez a terepbejárás és felderítés. Ha
megtaláljuk a nyomot, amiben reménykedünk, akkor visszamegyünk a saját embereinkkel
és felszerelésünkkel. Az lesz a második lépcsőfok. A harmadik természetesen a zsákmány
kijuttatása Etiópiából, és eddigi tapasztalataim alapján biztosíthatom, hogy nem ez
lesz vállakózásunk legkönnyebb része.
- Hogy fogja végrehajtani ezt a... - kezdte Royan, de a férfi felemelte a kezét.
- Ne kérdezze, mert most még a leghalványabb sejtelmem sincs, hogy miként fogjuk
csinálni. Egyszerre mindig csak egyet.
- Mikor indulunk?
- Mielőtt megmondanám, hogy mikor, hadd tegyek fel magának még egy kérdést. A
Taita-talány megfejtése - leírta ezt a jegyzeteiben is, amelyeket elloptak az
oázisból?
- Igen, minden ott volt, vagy a jegyzetekben, vagy a mikrofilmen. Igazán sajnálom.
- Tehát a gazemberek előtt éppoly szépen ott van ez az egész, ahogy azt maga elmondta
nekem.
- Sajnos, igen.
- Akkor, hogy válaszoljak a kérdésére, miszerint mikor, azt mondom, hogy
ripsz-ropsz, és minél ripszebb, annál jobb! Oda kell érnünk az Abbai-szurdokba, még
mielőtt a versenytársaink megelőznek minket. Már közel egy hónapja a kezükben van
minden következtetésük és feltevésük. Ami azt illeti, valószínűleg már úton is vannak.
- Mikor? - ismételte meg türelmetlenül Royan.
- Lefoglaltam két helyet a British Airways nairobi járatán most szombatra - azaz
két nap múlva. Ott átszállunk az Air Kenya Addiszba tartó járatára, amivel hétfőn, úgy
dél körül már ott is vagyunk. Ma este indulunk Londonba, az ottani lakásomba. A sárgaláz
és a hepatitis elleni oltásai rendben vannak?
- Igen, de nincs nálam semmi felszerelés, és ruhát is alig hoztam magammal. Elég
sietősen kellett eljönnöm Kairóból.
- Ezt majd Londonban megoldjuk. Etiópiával az a baj, hogy a magasföldön hideg van,
olyan hideg, hogy még a bélsár is fagyos tundrává válik az emberben, a szurdok mélye
meg olyan, mint egy szauna.
Nicholas odament a táblához, és nekilátott, hogy ellenőrizze a listáján lévő
pontokat. - Mindketten elkezdjük szedni a malária elleni szert. Olyan területre
megyünk, ahol klorokinolin-rezisztens P. falciparum szúnyogok vannak, tehát
Mefloquinet adok magának... - Gyors tempóban futott végig a listán.
- Természetesen az útiokmányai rendben vannak, különben nem lenne itt. Etiópiába
mindkettőnknek vízum kell, de van egy kapcsolatom, aki ezt huszonnégy óra alatt
elintézi nekünk.
Amint végzett a listával, felküldte Royant a szobájába, hogy csomagolja össze azt
a néhány személyes holmit, amit Kairóból magával hozott.
Mire elindultak Quenton Haliból, már besötétedett, de azért Nicholas megállt egy
órára a York Minster Kórháznál, hogy Royan elbúcsúzhasson édesanyjától. Nicholas addig
a szemközti Red Lion pubban várt, és amikor Royan visszaült mellé a Range Roverbe,
a férfiből Theakston's Old Peculiar illat áradt. Kellemes, élesztős szag volt, és
Royant annyira megnyugtatta a társasága, olyan fesztelenül érezte magát mellette, hogy
hátradőlt az ülésben és elaludt.
A londoni ház Knightsbridge-ben volt, de a divatos környék ellenére közel sem tűnt
olyan pompásnak, mint Quenton Hall, ezért Royan, dacára annak, hogy csak két napig
maradtak, itt sokkal otthonosabban érezte magát. Ez alatt az idő alatt Nicholast nem
sokat látta, mivel a férfinek az indulás előtt még el kellett intéznie néhány sürgős
és fontos dolgot, többek közt fel kellett keresnie néhány kormányhivatalt a
Whitehallban. Egy halom ajánlólevéllel tért vissza, amely magas rangú
hivatalnokoknak, brit követségeknek és főmegbízottaknak szólt Kelet-Afrika-szerte.
- Csak meg kell kérdezni egy angolt - mosolygott magában Royan. - Olyasmi, hogy
felső osztálybeli privilégium, már nem létezik, sőt az országot sem az
urambátyámrendszer irányítja.
Amíg Nicholas távol volt, Royan vásárolni ment azzal a listával, amit a férfi adott
neki. Még a világ legbiztonságosabb fővárosának utcáit járva is azon kapta magát, hogy
válla fölött hátrapillantgat, és időnként be-beugrik egy nyilvános vécébe, vagy egy
földalatti-állomásra, hogy megbizonyosodjék róla, nem követik-e.
- Úgy viselkedsz, mint egy rémült gyerek a papája nélkül pirongatta magát.
Mindenesetre, amikor esténként meghallotta Nicholas kulcsainak csörgését a zárban,
rettentő nagy megkönnyebbülést érzett, és uralkodnia kellett magán, nehogy lerohanjon
az üres ház lépcsőin, hogy nyomban üdvözölhesse.

Szombat reggel, amikor a taxi kitette őket Heathrow 4. termináljának indulási

szintjén, Nicholas elismerően nézett végig csomagjaikon. Royannak, bőr válltáskáján
kívül, csupán egyetlen puha vászon útitáskája volt, nem nagyobb az övénél. Vadászpuskája
egy sok utat megjárt bőrtokban volt, a tetején pedig ott díszlett cizellált monogramja.
Egy külön rézborítású tölténytárba csomagolva száz sorozatnyi lőszer, és volt még nála
egy bőr aktatáska, mely régi, viktoriánus darabnak tűnt.
- Könnyen, kevés csomaggal utazni az egyik legnagyobb erény. Isten óvjon minket
a kofferhegyekkel útra kelő nőktől - mondta Royannak, miközben visszautasította egy
hordár szolgálatait és ráhajigált mindent egy kocsira, melyet saját maga tolt.
Royannak igyekeznie kellett, hogy lépést tudjon tartani vele, amint határozottan
átvonult a zsúfot várótermen. Csodálatos módon a tömeg megnyílt előtte. Egyik szemére
billentette panamakalapja karimáját, és rávigyorgott a csomagfeladó pultnál lévő
lányra, mire az csupa kislányos zavar lett.
Ugyanez történt a repülőgép fedélzetén. A két stewardess kuncogott mindenen, amit
Nicholas mondott, szorgalmasan töltögették neki a pezsgőt, és olyan botrányosan sokat
nyüzsögtek körülötte, hogy ez már szemmel láthatóan bosszantotta a többi utast, köztük
magát Royant is. De nem sokat törődött velük, inkább hátradőlt és élvezte az első osztály
lehajtható ülésének szokatlan luxusát és saját, apró videóképernyőjét. Megpróbált
Richard Gere képernyőn megjelenő gondolataira koncentrálni, de figyelme egyfolytában
vad kanyonok és ősi sztélék képei felé vándorolt, melyek lelki szemei előtt jelentek
meg.
Csak amikor Nicholas megbökte, akkor fordult kissé gőgös tekintettel felé. A férfi
a két ülés közti karfán felállított egy kis úti sakktáblát, és most egyik szemöldökét
felhúzva, fejével játékra hívta.
Amikor leszálltak a Dzsomo Kenyatta reptéren Kenyában, még mindig dúlt köztük a
csata. Két-két játszmával döntetlenre álltak, de Royannak egy futó és két gyalog előnye
volt a végső, döntő játszmában. Kifejezetten elégedett volt önmagával.
Nairobiban Nicholas két kerti lakot foglalt le a Norfolk Hotelben. Tíz perc sem
telt bele, hogy Royan lerogyott az ágyra, máris megszólalt a telefon, és a hívás a
szomszédból, házi vonalon érkezett.
- Ma este együtt vacsorázunk a brit főmegbízottal. Régi cimbora. Nem kell
kiöltöznie. El tudna készülni nyolcra?
Az ember élete nem kifejezetten kényelmetlen, ha ezzel az emberrel utazgat a
világban - gondolta Royan.
Nairobitól Addisz-Abebáig az út viszonylag rövid volt, és az alattuk feltáruló táj
oly lenyűgöző, hogy Royan szinte odaragadt az Air Kenya járatának ablakához. A Mount
Kenya fehér csúcsát ez egyszer nem takarták felhők, és a hófedte kettős orom csak úgy
csillogott a napsütésben.
Az északi határvidék kietlen, barna sivatagainak sivárságát csak a Marsabit oázist
körülölelő zöld dombok enyhítették, és távolabb, balra a Turkana-tó, korábbi nevén
Rudolf-tó vize csillogott. A sivatag végül átadta helyét az ősi Etiópmagasföldnek,
annak a hatalmas platónak, mely az ország szinte egész területét uralja.
- Afrikában csupán az egyiptomi civilizáció régebbi ennél - jegyezte meg Nicholas,
miközben mindketten kifele bámultak. - Ezek itt már kulturált népek voltak, amikor
mi, az északi vidéken még cserzetlen állatbőrben jártunk és barlangokban éltünk. Ők
már keresztények voltak, amikor az európaiak még pogányságban éltek, és régi
isteneiket, Pánt és Dianát imádták.
- Itt már civilizált népek éltek, amikor Taita, közel négyezer évvel ezelőtt erre
járt - helyeselt Royan. - A tekercseiben úgy ír róluk, mintha kulturálisan már-már
egyenrangúak lennének, ami nála meglehetősen ritka dolog. A régi világ minden más népét
lenézte és a magáénál minden szempontból alsóbbrendűnek tekintette.
A levegőből Ad-disz is olyan volt, mint a legtöbb afrikai város, keveréke a réginek
és az újnak, a tradicionális és egzotikus építészeti stílusoknak, ahol a zsuptető
mellett ott volt a bádog és az égetett cserép is. A régi kunyhó, az úgynevezett tukul
sárból és vesszőből épült, ívelt falaival szemben ott vannak a négyszögletes formák,
a többemeletes téglaépületek geometriai síkjai, a tehetősek modern lakótömbjei,
villái, a kormányzati épületek és az Afrikai Egységszervezet hatalmas, zászlódíszes
központja.
A környező vidék jellegzetességét a magas eukaliptuszültetvények adják, melyek
mindenütt megtalálhatók, és tűzifaként használják. Sokak számára ez volt az egyetlen
tüzelőanyag e szegény, háború szaggatta földön, melyet az évszázadok során fosztogató
seregek pusztítottak, a közelmúltban pedig idegen politikai tanok tették ugyanezt.
Nairobi után e magasan fekvő város levegője hűs volt és édes, amikor Royan és
Nicholas leszállt a repülőről, és a felszállópályán át elindult a terminál felé. Ahogy
beléptek, még mielőtt beállhattak volna a sorba az útlevélvizsgálathoz, valaki
Nicholas nevét kiáltotta.
- Sir Nicholas! - Mindketten a felé a magas, fiatal nő felé fordultak, aki egy
táncos kecsességével siklott feléjük, és sötét, finom vonásain az üdvözlés mosolya
ragyogott. Földig érő, hagyományos öltözéket viselt, ami kiemelte mozgásának szépségét.
- Üdvözlöm önöket hazámban, Etiópiában. Woizero Tessay vagyok. - Érdeklődéssel
nézett Royanra: - Ön nyilván Woizero Royan - nyújtotta felé a kezét, és Nicholas látta,
hogy a két nő nyomban megkedvelte egymást.
- Ha ideadják az útleveleiket, én elintézem a formaságokat, amíg önök pihennek egy
kicsit a VIP-váróban. Egy férfi várja ott önt az angol követségről, Sir Nicholas, hogy
üdvözölhesse. Nem tudom, honnan tudta, hogy ön ideérkezik.
A VIP-váróban csupán egy ember volt. Jó szabású tropikálöltönyt viselt és a keresztbe
narancssárga, sárga és kék csíkos, régi Sandhurst-nyakkendőt. Felállt és nyomban
Nicholas elé jött: - Nicky, hogy vagy? De jó újra látni téged! Van már vagy tizenkét
éve, igaz?
- Szerbusz, Geoffrey. Sejtelmem sem volt, hogy téged ide dugtak.
- Katonai attasé. Őméltósága kiküldött eléd, amint megtudta, hogy együtt voltunk
Sandhurstben. - Geoffrey határozott érdeklődéssel nézett Royanra, és Nicholas
lemondóan bemutatta őket egymásnak.
- Geoffrey Tennant. Legyen óvatos vele. A legnagyobb kujon az egyenlítőtől északra.
Fél mérföldes körzetben egyetlen lány sincs biztonságban tőle.
- Hé öregem, csak lassan a testtel - tiltakozott Geoffrey, miközben láthatóan örült
annak a megjegyzésnek, amivel Nicholas bemutatta. - Kérem, dr. al Simma, ennek az
embernek egy szavát se higgye el. Notórius hazudozó.
Geoffrey félrevonta Nicholast, és gyorsan beszámolt neki az országban uralkodó
helyzetről, különös tekintettel a távoli, kívül eső területekre. - Ő egy kissé
nyugtalan. Nem nagyon tetszik neki az ötlet, hogy magadban akarsz ott kóborolni. Egy
csomó hitvány alak van lenn a Gojamban. Mondtam neki, hogy tudsz te vigyázni magadra.
 Woizero Tessay igazán gyorsan visszaért. - Áthoztam csomagjaikat a vámon,
beleértve a lőfegyvert és a lőszert is. Ezt itt az ideiglenes engedélyük. Ezt állandóan
maguknál kell tartaniuk, amíg Etiópiában tartózkodnak. Itt vannak az útlevelek - a
vízumok lepecsételve és rendben. A gépünk a Tana-tóhoz egy óra múlva indul, úgyhogy
rengeteg időnk van még a beszállásra.
- Ha bármikor munkára lenne szüksége, kérem, keressen fel – dicsérte meg ügyességét
és szervezőkészségét Nicholas.
Geoffrey Tennant egészen az indulási kapuig kísérte őket, ahol kezet fogtak: - Ha
bármit tehetek érted, az magától értetődik. Az élen szolgálunk, Nicky.
- „Az élen szolgálunk?" - kérdezte Royan, ahogy kisétáltak a várakozó repülőgéphez.
- A Sandhurst mottója - magyarázta meg Nicholas.
- Milyen kedves, Nicky - dünnyögte Royan.
- A Nicholast mindig is méltóságteljesebbnek és megfelelőbbnek tartottam - mondta.
- Igen, de a Nicky olyan aranyos.

Magasan, a ritka levegőben a Twin Otter repülőgép, mely útjuk utolsó, északnak tartó
szakaszán vitte őket, hánykolódott abban a felfelé áramló légmozgásban, mely a lenti
hegyek felől érte.
Bár közel ötezer méterre voltak a tengerszint felett, mégis elég közel a földhöz,
hogy tisztán kivehessek a falvakat és a körülöttük szétszórtan elterülő, művelt
földeket. Az évszázadok óta tartó primitív mezőgazdasági módszerek és a háziállatok
szabályozatlan legeltetése következtében a föld soványnak, szegénynek tűnt, a vékony,
vöröses talaj alól kiálltak sziklacsontjai.
Váratlanul a plató, mely fölött repültek, széthasadt, és egy hatalmas repedés
tátongott előttük. Mintha a földanya testét itt egy hatalmas kardcsapással egészen
a zsigerekig felhasították volna.
- Az Abbai folyó! - hajolt előre Tessay, hogy megütögesse Royan vállát.
A szurdok pereme éles és határozott volt, majd meredeken, több mint harmincfokos
szögben lejtett lefelé. A plató kopár síkja nyomban átadta helyét a szurdok fákkal sűrűn
benőtt falának. Látták a sűrű dzsungel fölé magasodó, sokkarú gyertyatartókra
emlékeztető, óriás euphorbiákat. Helyenként a fal beomlott és sziklák laza görgetege
volt, másutt meg hegyes, tű alakú sziklaszirtek emelkedtek a magasba, melyeket az
erózió iszonyú erejű művészete formált tornyosuló humanoidok és más fantasztikus lények
sziklaszobraivá.
Egyre lejjebb ereszkedtek, mígnem a gép a szakadék fölött szállt, és a mélyben, több,
mint egy mérföld hosszúságban már ott csillogott alattuk a folyó kígyózó vize. A felső
fal tölcsérszerű formája egy újabb párkányzatot képezett, amint a Nílus vize fölött
úgy százötven méternyire elérte a szurdokmély szinte merőleges szikláit. Odalenn a
mélyben, e szörnyű sziklák közt a folyó hol tószerűen csöndes, hol meg hosszú, sebesen
sikló szakaszokkal tört utat magának a vörös homokkőben. A szurdok helyenként negyven
mérföld széles volt, másutt meg
tíz mérföldnél is keskenyebbé szűkült, de a pompa és az elhagyatottság sivársága teljes
hosszában végtelennek és örökkévalónak tűnt. Az ember nem hagyott nyomot rajta.
- Hamarosan maguk is odalenn lesznek - mondta nekik Tessay olyan áhítatos hangon,
hogy az már szinte suttogásnak tűnt, és ők mindketten hallgattak. A szavak
feleslegesnek tűntek e vad és nyers természet közelében.
Szinte megkönnyebbülten figyelték, amint az északi fal felemelkedik, és a kéklő
afrikai ég előtt megjelennek a Chokehegység csúcsain, melyek magasabbra nyúltak, mint
amilyen magasan törékeny kis gépük repült.
A gép lassan ereszkedni kezdett, és Tessay, a jobb szárny csúcsa mellett, lefelé
mutatott.
- A Tana-tó - mondta nekik. Széles, gyönyörű, több mint ötven mérföld hosszú
vízfelület volt, tele sok kis szigettel, melyek mindegyikén egy-egy kolostor vagy
egy ősi templom állt. Ahogy a leszálláshoz készülődve a víz fölé ereszkedtek, tisztán
látták a szigetek közt a hagyományos, papiruszkötegekből készült kis csónakjaikon
közlekedő, fehér köntösű szerzeteseket.
Az Otter egy földes leszállópályán landolt a tó mellett, majd hatalmas porfelhőt
kavarva gördült végig rajta. Befordult, és a roskatag, zsúpfedeles, vályogfalú
terminál előtt a pilóta leállította a motorokat.
A napfény olyan éles volt, hogy Nicholas keki zubbonya felső zsebéből elővett egy
napszemüveget, és megállt a gép lépcsőjének tetején, hogy az orrára biggyessze. A
terminál koszos, fehér falán látta a golyók és srapnelek ütötte nyomokat, és egy orosz
T35-ös tank kiégett vázát a fűben, közvetlenül a kifutópálya mellett.
Forgótorony-lövegének csöve a föld felé mutatott, és a fű benőtte rozsdás
hernyótalpait.
A többi utas türelmetlenül nyomakodott mögötte, lökdösték és izgatottan hadartak,
amint meglátták az épületet beárnyékoló eukaliptuszfák alatt várakozó barátaikat és
rokonaikat. Csupán egyetlen jármű parkolt ott, egy homokszínű Toyota Land Cruiser.
A vezetőülés melletti ajtón, a kör alakú jelzésbe egy hosszú, csavart szarvú, hegyi
nyála fejét festették, és alatta a „Szafari hajtó- vadászat" felirat állt. Egy fehér
férfi ücsörgött a volán mögött.
Amint Nicholas, nyomában a két nővel lejött a lépcsőn, a vezető kicsusszant a
kocsiból és nagy léptekkel elindult feléjük. Egy fakó kakhi szafari-öltözék volt rajta,
magas volt, szikár, és ruganyos léptekkel járt.
- Negyvenes lehet - saccolta meg Nicholas a korát rövid, enyhén őszülő szakálla
alapján. - Kemény fickó - gondolta. Rövidre nyírt haja vörösesszőke volt, a szeme pedig
halványkék és gyilkosan fagyos. Arca egyik oldalán egy ráncos, kifehéredett forradás
futott végig, fel egészen az orráig, melyet deformált.
Tessay elsőként Royant mutatta be neki, és a férfi kurtán, kissé mereven meghajtotta
a fejét, amikor kezet fogtak. - Enchanté - mondta förtelmes francia kiejtéssel, majd
Nicholasra nézett.
- A férjem, Alto Borisz - mutatta be Tessay. - Borisz, ő Alto Nicholas.
- Nemigen tudok angolul - mondta Borisz. - A francia jobban megy.
- Nem sok a különbség - gondolta Nicholas, de könnyedén elmosolyodott és azt mondta:
- Tehát akkor franciául fogunk beszélni. Bonjour, Monsieur Bruszilov. Örülök, hogy
megismertem. - Kezet nyújtott az orosznak.
Borisz kézfogása kemény volt - túlságosan kemény. A bemutatkozást valamiféle
erőpróbává változtatta, de Nicholas számított rá. Ismerte ezt a típust, ezért mélyen
fogott, hogy Borisz ne tudja összenyomni az ujjait. Nicholas úgy állta a sarat, hogy
közben tunya mosolyán még csak nyoma sem volt bármiféle erőfeszítésnek. Borisz engedett
elsőként a szorításon, és halvány szemében egy pillanatra tisztelet villant.
- Szóval dik-diket akar? - kérdezte már-már gúnyosan. A legtöbb kliensem nagy
elefántot akar, de legalábbis egy hegyi nyálát.
- Az egy kicsit sok az én idegeimnek - vigyorgott Nicholas -, túl nagyok. A dik-dik
nekem tökéletesen megfelel.
- Járt már valaha is odalenn a szurdokban? - kérdezte Borisz. Orosz akcentusa
annyira úrrá lett a francia szavakon, hogy nehéz volt megérteni.
- Sir Nicholas egyike volt az 1976-os expedíció vezetőinek - vágott közbe kedvesen
Royan, és Nicholast mulattatta ez a váratlan közbelépés. Royan nyilvánvalóan hamar
észrevette a köztük lévő ellenségességet és nyomban a segítségére sietett.
Borisz morgott valamit, majd a feleségéhez fordult. – Meghoztál mindent, amit
rendeltem? - kérdezte.
- Igen, Borisz - felelte Tessay alázatosan. - Fönn van minden a repülőgép fedélzetén.
- A nő fél tőle, állapította meg Nicholas, és meglehet, jó oka van rá.
- Hát, akkor pakoljunk be. Hosszú út áll előttünk.

A két férfi a Toyota első ülésén utazott, a nők meg a felszereléssel és egy halom
csomaggal mögöttük. A jó öreg afrikai protokoll, mosolygott magában Nicholas: a
férfiak elöl, a nők meg gondoskodjanak magukról.
- Ugye, nem akarja a turista-menetet? - kérdezte Borisz olyan hangon, hogy az
fenyegetésnek tűnt.
- A turista-menetet?
- A zsilip meg az erőmű - magyarázta. - A portugál híd a szurdok felett, és az a
pont, ahonnan a Kék-Nílus ered - tette még hozzá. De még mielőtt válaszolhattak volna,
figyelmeztette őket: - Ha meg akarják nézni, akkor csak jóval sötétedés után érünk a
táborba.
- Köszönöm szépen - mondta neki Nicholas udvariasan -, de én mindezt már láttam.
- Remek - mondta Borisz és helyeslését nem rejtette véka alá. - Akkor tűzzünk innen.
Az út a magas hegyek alatt nyugatnak fordult. Ez volt a Gojam, a zárkózott hegylakók
földje. Meglehetősen sűrűn lakott vidék volt, sok magas, sovány férfi mellett
hajtottak el, akik vállukon keresztbe vetett, hosszú botjukkal baktattak az út mentén
kecskéik és birkáik mögött. A férfiak és a nők is shammát viseltek, gyapjú sálat és
bő, fehér lovaglónadrágot, lábukon pedig nyitott szandált.
Büszke, szép arcú emberek voltak, sűrű hajukat dús gyűrűkben viselték, tekintetük
ádáz, akár egy sasé. A falvakban, melyeken áthajtottak, láttak néhány fiatal nőt, akik
igazán gyönyörűek voltak. A legtöbb férfi alaposan fel volt fegyverkezve. Cizellált,
ezüst hüvelyben kétmarkolatú kardot hordtak magukkal és AK-47-es szuronyos puskákat.
- Ettől nagy embernek érzik magukat - kuncogott Borisz. Nagyon bátornak, nagyon
férfiasnak.
A falvakban mindenütt kör alakú tukul kunyhók voltak, melyeket eukaliptusz- és
hegyes szizálkender-ültetvények vettek körül.
Sötétlő, bíborszín viharfelhők kavarogtak a Choke magas csúcsai körül, és egy-egy
heves záport sodort feléjük a szél. A hatalmas vízcseppek ezüstös érmekként gördültek
végig a Land Cruiser szélvédőjén, és az út pillanatokon belül sártengerré változott
kerekeik alatt.
Az út felháborítóan rossz állapotban volt; helyenként csupán sziklás vízmosás,
mellyel még a négykerék-meghajtású Toyota sem tudott megbirkózni, és Borisz kénytelen
volt saját maga utat törni a sziklás hegyoldalban. Gyakran semmivel sem haladtak
gyorsabban, mintha gyalog mentek volna, viszont összevissza zötykölődtek, ahogy a
kerekek átvergődtek a durva, hepehupás terepen.
- Ezeknek az átkozott feketéknek még csak eszükbe se jut, hogy megjavítsák az utakat
- morogta Borisz. - Boldogan élik világukat, akár az állatok. - Erre egyikőjük se
válaszolt, de Nicholas a visszapillantóban a két nőre nézett. Arcuk zárkózott volt
és semleges, ha bármelyikőjüket is bántotta ez a megjegyzés, nem mutatták.
Ahogy haladtak tovább, az út, amely már eddig is elég rossz volt, még rosszabbá
vált. Puha, saras felszínét nehéz járművek hatalmas kerekeinek nyoma szaggatta fel.
- Katonai járművek? - emelte fel hangját Nicholas, hogy átkiabálja a záporozó eső
zaját, és Borisz morogva válaszolt.
- Az is. Elég nagy a shufta- aktivitás a szurdokban – ezek útonállók meg szakadárok.
De ez a nagy forgalom főként a bányászati terepkutatás miatt van. Az egyik nagy
bányászati cég koncessziót kapott Gojamban, és most vonulnak fel, hogy megkezdjék a
fúrásokat.
- Nem haladtunk el egyetlen civil jármű mellett sem - jegyezte meg Royan -, még
buszokat sem láttam.
- Épp most jutottunk át hosszú és harcokkal teli, szomorú történelmük egy szörnyű
korszakán - magyarázta neki Tessay. - Gazdaságunk a mezőgazdaságra épül. Egykoron mi
voltunk Afrika éléstára, de miután Mengisztu magához ragadta a hatalmat, a legnagyobb
szegénységbe taszított minket. Az éhezést politikai fegyverként használta. Még most
is szörnyű szegénységben élünk. Csak kevesen engedhetik meg maguknak azt a luxust,
hogy valamiféle motoros járművük legyen. Az emberek zömének az a legnagyobb gondja,
vajon tud-e egyáltalán enni adni a gyerekeinek.
- Tessay közgazdászdiplomát szerzett az addiszi egyetemen - kuncogott Borisz. -
Nagyon okos. Tud mindent. Csak kérdezzenek, majd ő válaszol. Történelem, vallás,
gazdaság - bármit kérdezhetnek tőle. - Tessay e goromba megjegyzés után ismét
hallgatásba mélyedt.
A délután közepe felé az eső végre csillapult, és a nap félénken kikukucskált a felhők
közül. Borisz egy elhagyatott helyen leállította a Toyotát. - Egy pislantásnyi pihenő
- jelentette be. - Pisimegálló. Pipilőhely.
A két lány otthagyta a kocsit és a sziklák közé ment. Közben át is öltöztek.
Mindkettőjükön shamma volt, és a vidék jellegzetes lovaglónadrágja.
- Tessaytől kaptam ajándékba egy hagyományos tigré öltözéket - mondta Royan és
megpördült Nicholas előtt.
- Igazán jól áll - jelentette ki Nicholas. - Meg aztán, nadrágban sokkal
kényelmesebb is lesz.
A nap már lemenőben volt, amikor az út egy újabb sziklás völgybe ereszkedett, ahol
meredek, lekoptatott partjával egy folyó futott végig. A folyó fölött egy kör alakú,
fehér falú templom állt, melynek nádfedeles tetején fából készült kopt kereszt
emelkedett a magasba. A templom körül apró tukuljaival egy kis falu bújt meg.
- Debra Maryam - jelentette be elégedetten Borisz -, Szűz Mária hegye, a folyó
pedig a Dandera. Az embereimet előreküldtem a nagy teherautóval. Már nyilván áll a
tábor és várnak minket. Ma éjjel itt alszunk, és holnap a folyó mentén megyünk lefelé,
a szurdok pereméig.
Borisz emberei a falu mellett, egy eukaliptuszligetben állították fel a sátrakat.
- A második sátor a maguké - jelölte ki helyüket Borisz.
- Az jó lesz Royannak - helyeselt Nicholas. - Nekem meg szükségem lenne egy másik
sátorra.
- Dik-dik meg külön sátor - meredt rá halvány, fakó tekintetével Borisz. -
Fantasztikus egy pali maga. Komolyan elképeszt.
Odakiáltott embereinek, hogy állítsák fel Nicholas sátrát közvetlenül a másik mellé.
- Hátha éjjel megjön a bátorsága - csúfolódott Nicholasszal. - Nem akarom, hogy
túl messzire kelljen mennie.
A zuhany, ami alatt megmosakodhattak, egy eukaliptuszfa alsóbb ágára felakasztott
hordó volt, melyet vászonparavánnal vettek körül. Először Royan fürdött meg, majd egy
fejére tekert, nedves törülközővel vidáman, felfrissülve jött vissza.
- Maga jön, Nicky! - kiáltott be Nicholasnak, amint elhaladt a férfi sátra mellett.
- A víz isteni meleg.
Már teljesen besötétedett, mire Nicholas lezuhanyozott és átöltözött. Átment az
étkezősátorba, ahol a társaság többi tagja már letelepedett a tábori székekre a tűz
körül. A két nő kissé félrehúzódva, csöndesen beszélgetett, Borisz pedig, lábát az
alacsony asztalra téve, kezében egy pohárral, kényelmesen elterült székében.
Az asztalon álló vodkás üveg felé intett, amint Nicholas belépett a tűz fény körébe:
- Töltsön magának. A jég ott van a csöbörben.
- Szívesebben vennék egy sört - mondta neki Nicholas. - Megszomjaztam az úton. -
Borisz vállat vont, majd odaüvöltött a tábori szolgának, hogy hozzon egy barna üveget
a hordozható gázhűtőből.
- Hadd áruljak el magának valamit, egy kis titkot. – Rávigyorgott Nicholasra, és
kitöltött magának egy újabb vodkát. - Olyan állat, hogy csíkos dik-dik, manapság nem
létezik, ha egyáltalán létezett valaha. Csak az idejét meg a pénzét pazarolja.
- Helyes - mondta Nicholas szelíden. - Az én időm és az én pénzem.
- Csak azért, mert valami vén seggfej lőtt egyet a sötét múltban, nem biztos, hogy
most talál majd még egyet. Felmehetnénk a teaültetvényekhez elefántra. Alig tíz napja
három bikát is láttam ott, egyenként legalább ötvenkilós agyarral.
Miközben vitáztak, Borisz vodkás üvegének szintje úgy csökkent, mint a Nílus vize
az áradás végén. Amikor Tessay szólt nekik, hogy kész a vacsora, Borisz magával vitte
az üveget; botladozva jutott el az asztalig. Vacsora közben csupán annyival járult
hozzá a társalgáshoz, hogy ráförmedt Tessayre.
- Nyers a bárány. Miért nem ügyelsz rá, hogy a szakács rendesen elkészítse? Átkozott
gorillák, állandóan a körmükre kell nézni.
- Az ön báránya sincs eléggé átsülve, Alto Nicholas? kérdezte Tessay, anélkül, hogy
férjére nézett volna. - Átsüttethetem még egyszer.
- Ez tökéletes - nyugtatta meg őt Nicholas. - Én szeretem, ha egy kicsit rózsaszínes
a húsa.
 A vacsora végére a vodkás üveg Borisz könyöke mellett kiürült, és a férfi arca
kivörösödött, felpuffadt. Szó nélkül felállt az asztaltól, majd tántorogva, miközben
időnként néhány oldalazó lépéssel nyerte vissza egyensúlyát, eltűnt sátra irányában a
sötétségben.
- Elnézésüket kérem - mondta nekik Tessay csöndesen. Csak esténként ilyen. Napközben
nincs vele semmi baj. Hagyományos orosz szokás, a vodka. - Vidáman mosolygott; csupán
a szeme volt szomorú.
- Olyan szép az éjszaka, még korai volna lefeküdni. Nincs kedvük felsétálni a
templomhoz? Nagyon régi és híres. Az egyik szolgával hozatok egy lámpást, hogy
megcsodálhassák a falfestményeket.
A szolga megvilágította előttük az utat, és a kör alakú épület portikuszán egy öreg
pap várt rájuk, hogy üdvözölje őket. Sovány volt, és a bőre annyira fekete, hogy fogai
még ebben a homályban is világítottak. Egy csodás, helybéli ezüstből készült, tömör
kopt kereszt volt nála, mely vöröses kalcedonnal és féldrágakövekkel volt kirakva.
Royan és Tessay térdre hullott előtte, hogy áldását kérje. Arcukat könnyedén
meglegyintette a kereszttel és térdet hajtott fölöttük, miközben amhara nyelven
mormolta el áldását. Ezután bevezette őket a templomba.
A falakat csodálatos, alapszínekkel festett képek díszítették. A lámpás fényében úgy
ragyogtak, akár a drágakövek. A stíluson erős bizánci hatás érződött: a szentek szeme
nagy és kissé ferde volt, a fejük felett pedig hatalmas arany glória ragyogott. A
csillogó aranyszálas anyagokkal és rézkellékekkel teli oltár fölött a Szűz szoptatta
gyermekét, míg a három napkeleti bölcs és az angyalok serege imádattal térdelt előtte.
Nicholas elővette zakója zsebéből Polaroid gépét és beállította a vakut. Körbejárta
a templomot, és lefényképezte ezeket a falfestményeket, mialatt Tessay és Royan egymás
mellett térdelt az oltár előtt.
Miután Nicholas végzett a fényképezéssel, leült a kézzel faragott padok egyikére
és csöndesen figyelte a két nő elmerült arcát, melyet a gyertyák arányló fénnyel vontak
be. Megrendítette a pillanat szépsége.
- Bárcsak nekem is ilyen hitem lenne - gondolta, mint már eddig is oly sokszor.
- Biztosan vigaszt nyújt a nehéz időkben. Bárcsak én is tudnék így imádkozni Rosalindért
és a lányokért. - Nem bírt tovább benn maradni, ezért kiment a templom verandájára,
leült és nézte a csillagos eget.
Ilyen magasságban, a ritka, kristálytiszta levegőben a csillagok olyan vakítóan
ragyogtak, hogy nehéz volt felfedezni köztük az egyes csillagképeket. Egy idő múltán
szomorúsága csillapult. Jó volt ismét Afrikában lenni.
Amikor a két nő végre előbukkant a templom sötét belsejéből, Nicholas egy százdirres
bankjegyet meg egy róla készült Polaroid képet adott az öreg papnak, aki a fényképet
a pénznél láthatóan többre becsülte. Aztán hármasban, baráti csöndben lesétáltak a
hegyről.

- Nicky! - rázta fel Royan. Amikor felült és bekapcsolta az elemlámpáját, látta,

hogy Royan egy gyapjúsálat kerített csíkos férfipizsamája fölé, mielőtt bejött volna
a sátrába.
- Mi történt? - kérdezte, de még mielőtt Royan válaszolhatott volna, meghallotta
a durva, dühödten gyalázkodó hangot az éjszakában, majd egy ökölcsapás
félreismerhetetlen hangját, amint emberi húsba, csontba vágódik.
- Veri a feleségét. - Royan hangja feszült volt a felháborodástól. - Meg kell
állítania.
Az ütés nyomán fájdalmas kiáltás, majd sírás hallatszott.
Nicholas habozott. Csak egy bolond avatkozik be férj és feleség vitájába, melynek
általában az a vége, hogy kibékülnek, és együttes erővel fordulnak ellene.
- Tennie kell valamit, Nicky, kérem.
Vonakodva lerakta a lábát a földre, majd felállt. Rövid sportnadrágban aludt, és
még azzal se bíbelődött, hogy előkerítse a cipőjét. Royan szintén mezítláb követte a
liget széléig, az étkezősátoron túlra, ahol Borisz sátra állt.
Odabenn még mindig égett egy lámpás, melynek fénye hatalmasra nagyított árnyakat
vetített a sátor vászonfalára. Látta, hogy Borisz a hajánál fogva vonszolja a feleségét
a földön, és oroszul üvöltözik vele.
- Borisz! - Nicholasnak háromszor is kiáltania kellett a nevét, mielőtt az orosz
végre felfigyelt volna, majd látták árnyékát, amint elengedi Tessayt, és a sátor
bejárati lapja kicsapódott.
Boriszon mindössze egy alsónadrág volt. Szikár felsőteste csupa izom, lapos
mellkasa kemény, és vörösesszőke szőr göndörödött rajta. Mögötte Tessay, két kezét
arcára szorítva hevert a földön és sírt. Meztelen volt, testének karcsú idomai, akár
egy párducé.
- Mi a fene folyik itt? - kérdezte Nicholas, miközben kezdett forrni benne a méreg,
ahogy látta ennek a bájos, szelíd nőnek a szenvedését és megalázottságát.
- Épp leckét adok ennek a fekete kurvának jó modorból mondta kárörvendő
diadalmassággal Borisz, akinek az arca még mindig puffadt volt és vörös az italtól
meg az indulattól. - Semmi közöd hozzá, angol, hacsak nem akarsz leszurkolni egy kis
pénzt, hogy te is dughass vele. - Gonoszul felnevetett.
- Jól van, Woizero Tessay? - kérdezte Nicholas, miközben egyenesen Borisz arcába
nézett, mivel nem akarta a nőt még jobban megalázni azzal, hogy egy másik férfi is
látja meztelenségét.
Tessay felült, térdét melle elé húzta, majd mindkét kezével átfogta, hogy takarja
testét.
- Minden rendben, Alto Nicholas. Kérem, menjen el, mielőtt komoly baj lenne. -
Orrából vér csordult a szájába, mely rózsaszínre festette fogait.
- Hallottad a feleségemet, te szaros angol. Menj innen! Törődj a magad dolgával.
Menj, mielőtt neked is megtanítom, hogy mi a jó modor.
Borisz előretántorodott, és nyitott tenyerét Nicholas mellkasának nyomta. Nicholas
éppoly simán és könnyedén mozgott, akár a bika első, vad támadását elkerülő matador.
Oldalra siklott és Boriszt, saját lendületét kihasználva küldte tovább abba az irányba,
amerre már elindult. Az orosz, egyensúlyát teljesen elvesztve tántorgott végig a sátor
előtti nyílt terepen, míg végül beleütközött az egyik tábori székbe, és elvágódott a
földön.
- Royan, vigye Tessayt a sátrába! - adta ki az utasítást halkan Nicholas. Royan
beszaladt a sátorba, és lehúzta a lepedőt a hozzá legközelebb eső tábori ágyról.
Ráterítette Tessay vállára, és felsegítette.
- Kérem, ne csinálják ezt - szipogott Tessay. - Nem tudják, hogy milyen, amikor
ez rájön. A végén még megsebesít valakit.
Hiába tiltakozott és sírt, Royan kivonszolta a sátorból, de ekkorra már Borisz ismét
talpon volt. Dühödten felbődült, majd felkapta azt a tábori széket, amelyikben
elbotlott. Egyetlen rántással letépte az egyik lábát, és megmarkolta.
- Szórakozni akarsz, angol? Jól van, akkor szórakozzunk! – Rárontott Nicholasra,
miközben a széklábat, mint valami nindzsa-botot suhogtatta, olyan erővel, hogy az
szinte sziszegett a levegőben, amint a feje felé sújtott vele. Nicholas lebukott,
így a bot elment a feje felett, mire Borisz megfordult és most felemelt karja alatt
az oldalát célozta meg. Ha eltalálja, eltöri a bordáit, de Nicholas ismét kitért előle.
Óvatosan kerülgették egymást, majd Borisz ismét támadásba lendült. Ha az orosz
reflexeit nem tompította volna el a vodka, akkor Nicholas nem vállalta volna a
kockázatot egy ilyen kaliberű ellenféllel, de Borisz nem volt igazán ura önmagának.
Kitért a lendülő székláb elől, azután kiegyenesedett, és ökle teljes erejével csapódott
Borisz gyomorszájába, közvetlenül a szegycsont alatt. Az oroszból egy hatalmas,
erőteljes böfögéssel kiszorult minden levegő.
A székláb kirepült a kezéből, összegörnyedt és a földre rogyott. Borisz kezét a
gyomrára szorítva hevert összekuporodva a porban, miközben hörögve, sípolva igyekezett
levegőhöz jutni. Nicholas föléhajolt, majd halkan, angolul azt mondta neki: - Ez
egyszerűen nem megfelelő viselkedés, öregfiú. A lányokat nem bántjuk. Kérlek, ez többé
ne forduljon elő.
 Felegyenesedett, majd Royanhoz fordult: - Vigye Tessayt a sátrába, és tartsa ott.
- Ezután új javai hátrafésülte arcába hullott haját. - Most pedig, ha nincs komolyabb
ellenvetésük, talán aludhatnánk is egy kicsit.

Kora reggel ismét esett. Nehéz vízcseppek doboltak a vásznon és a villámlás

kísérteties ragyogással világította meg a sátrak belsejét. Ám mire Nicholas átment az
étkezősátorba, hogy megreggelizzen, az ég már kitisztult és vidáman ragyogott a nap.
A balzsamos hegyi levegőből föld és gombaillat áradt.
Borisz szívélyesen üdvözölte Nicholast. - Jó reggelt, angol. Jó kis murit csaptunk
az éjjel. Még most is nevetek, ha eszembe jut. Nagyon jó móka volt. Az elkövetkezendő
napok egyikén majd megint iszunk egy kis vodkát, és akkor megismételjük. - Aztán
átüvöltött a konyhasátorba: - Hé! Nap Hölgy, hozz valamit enni az új fiúdnak. Az éjszakai
edzéstől megéhezett.
Tessay csöndes volt és zárkózott, miközben a reggelit tálaló szolgákat felügyelte.
Az egyik szeme annyira be volt dagadva, hogy szinte ki se tudta nyitni, és a szája
felrepedt. Az étkezés során egyszer sem nézett Nicholasra.
- Mi máris indulunk - magyarázta Borisz barátságosan, miközben a kávéjukat itták.
- A szolgák tábort bontanak és majd követnek minket a nagy teheratómmal. Egy kis
szerencsével ma éjjel már a szurdok peremén táborozunk, és holnap elindulunk lefelé.
Amikor beszálltak a terepjáróba, Tessay halkan odaszólt Nicholasnak, mivel Borisz
egy pillanatig nem volt ott, hogy meghallja. - Köszönöm, Alto Nicholas. De ez nem
volt valami bölcs dolog. Maga nem ismeri őt. Mostantól óvatosnak kell lennie. Ő nem
felejt és nem is bocsát meg soha.

Debra Maryam faluból Borisz egy leágazó úton, a Dandera folyó mentén egyenesen
délnek tartott. Az az út, melyen előző nap a Tana-tótól jöttek, főútvonalként volt
jelölve a térképen. Az is elég rossz volt. Ám ezt az utat, amelyen most haladtak,
csak mellékútként jelölte a térkép azzal, hogy „nem minden időben járható". Hogy a dolog
még nehezebb legyen, úgy tűnt, azok a nehéz járművek, melyek a főutat felszaggatták,
ugyanerre mentek tovább. Elértek egy pontra, ahol az egyik hatalmas jármű nyilván
megfeneklett az esőtől felázott földben, és mire sikerült kiszabadulnia, úgy
felszántottá az utat, olyan hatalmas lyukat hagyott maga után, akár egy bombatölcsér,
mely emlékeztetett az I. világháborús flandriai csatatereken készült régi fotókra.
A nap folyamán a Toyota kétszer is elakadt ezen a borzalmas terepen. Ilyenkor a
nyomukban járó nagy teherautó megállt, és a szolgák mind leszálltak hátulról, hogy a
Toyotát kitolják, kiszabadítsák. Még Nicholas is derékig nekivetkőzött és együtt
dolgozott velük a sárban.
- Ha hallgatott volna a tanácsomra - zsörtölődött Borisz -, akkor most nem lennénk
itt. Nincs semmiféle vad ott, ahova menni akar, és út sincs, melyet valóban annak
nevezhetnénk.
Kora délután megálltak a folyó mellett, hogy megebédeljenek. Nicholas lement a
vízhez, hogy lemossa magáról a sarat, a délelőtti munka mocskát. Mindvégig keményen
dolgozott, hogy a kocsi továbbmehessen. Royan követte, majd letelepedett egy sziklára
a víz fölött, amíg Nicholas levette az ingét, majd letérdelt a parton és magára
fröcskölte a hegyek hideg vizét. A folyó vize a vihar után sárga volt az iszaptól és
megduzzadt.
- Azt hiszem, Borisz nem hiszi el a mesénket a csíkos dikdikről - figyelmeztette
Royan. - Tessay azt mondja, gyanakszik, hogy valami másban sántikálunk. -
Érdeklődéssel figyelte, amint a férfi a mellkasát és a felkarját mosta. Ahol nem érte
nap, a bőre nagyon fehér volt és makulátlan. A mellkasát sűrű, sötét szőr borította.
Royan megállapította magában, hogy erre a testre jó ránézni.
 - Az a fajta, aki ha lehetősége nyílna rá, nyomban átkutatná a csomagjainkat -
jegyezte meg Nicholas. - Ugye nem hozott magával semmit, ami nyomra vezetné? Semmi
papírt, semmi jegyzetet?
- Csak a műholdképeket meg a jegyzetfüzeteimet, melyekben a saját gyorsírásommal
írtam. Azokból nem jöhet rá semmire.
- Legyen nagyon óvatos, vigyázzon, hogy mit mond Tessaynek.
- Ugyan, ő egy tündér. Benne igazán nincs semmi alattomosság - kelt hevesen új
barátnője védelmére Royan.
- Lehet, hogy rendes, de öreg haveromnak, Borisznak a felesége, így elsősorban hozzá
tartozik. Akárhogy is érez iránta, ne bízzon meg egyikőjükben sem. - Ingében
megtörülközött, majd belebújt és begombolta. - Menjünk és együnk valamit.
Ahogy visszaértek a kocsihoz, Borisz épp a dugót húzta ki egy üveg dél-afrikai fehér
borból. Töltött egy pohárnyit Nicholasnak. A folyóban lehűlt, friss volt és zamatos.
Tessay hideg sült csirkével és injera kenyérrel, az ország lapos, vékony, élesztő
nélküli kenyerével kínálta őket. A délelőtti út kemény munkája és megpróbáltatásai
jelentéktelenné homályosultak, ahogy Royan ott feküdt Nicholas mellett a fűben, és
egy szakállas keselyűt figyeltek, amint magasan szárnyal fenn a kék égen. Észrevette
őket, kíváncsian lebegett fölöttük és fejét lefelé fordítva nézett rájuk. A szeme körüli
feketeség olyan volt, mintha álarcot viselne, amilyet az útonállók szoktak, és
jellegzetes, ék alakú farktollai úgy csapkodtak a szélben, mint egy
hangverseny-zongorista ujjai az elefántcsontszín klaviatúra felett.
Amikor eljött az indulás ideje. Nicholas a kezét nyújtotta és felsegítette. Ez azon
ritka pillanatok egyike volt, amikor fizikai kapcsolat jött létre közöttük, és Royan
a szükségesnél egykét másodperccel tovább tartotta a kezét a férfi ujjai között.
Az út semmivel sem lett jobb, ahogy közeledtek a szurdok pereme felé, és órák teltek
el ezzel a mindenüket összerázó zötykölődéssel. Az út felkígyózott egy emelkedőre, majd
a túloldalon cikcakkban lejtett lefelé. Félúton lefelé Borisz oroszul káromkodott,
mert amint kiértek egy hajtűkanyarból, egy hatalmas dízel teherautó állt keresztben
előttük úgy, hogy szinte teljesen elzárta az utat.
Bár már tegnap óta ennek a konvojnak a nyomában jártak, ez volt az első eset, hogy
találkoztak velük, és ez Boriszt meglepte. Olyan hirtelen fékezett, hogy utasai
csaknem katapultáltak, de a meredek, saras lejtőn a fék nem volt elég ahhoz, hogy
teljesen megálljának. Borisz kénytelen volt a legkisebb sebességbe kapcsolni, és a
töltés, meg a teherautó közti keskeny résbe kormányozni a kocsit.
Royan kinézett a hátsó ülés ablakán és felpillantott a teherautó magas oldalára.
Egy társaság neve és jelzése volt skarlátvörössel ráfestve a zöld alapra.
Ahogy nézte, erős déja-vu érzése támadt. Ezt a jelzést nemrég látta valahol, de
emlékezete cserbenhagyta: képtelen volt felidézni, hogy hol és mikor. Csak annyit
tudott, hogy életbevágóan fontos lenne, hogy eszébe jusson.
A teherautó fémváza végigkarcolta a Toyota oldalát, ahogy sikerült elaraszolniuk
mellette. Borisz kihajolt az ablakon és öklét rázta a nagy jármű vezetője felé.
A sofőr helybéli volt, valószínűleg Addiszban vette fel a teherautó tulajdonosa.
Borisz félreérthetetlen jelzésén vigyorogva kihajolt a teherautó fülkéjéből, és
viszonozta az ökölmutogató üdvözlést, melyet még megtoldott, mintegy finomításként,
egy felemelt mutatóujjal.
- Szarevő! - üvöltötte Borisz dühödten, mivel ebben a mutogatósdiban alulmaradt,
de azért nem állt meg. - Nem is érdemes szóba állni velük. Mit tudnak ezek? Fekete
majmok!
E fárasztó út hátralévő részében Royan hallgatag volt és visszahúzódó, felkavarta
és nyugtalanította az érzés, hogy látta már ezt a cégjelzést, a szárnyas vörös lovat
és körötte a szalagban a társaság nevét: „PEGAZUS BÁNYÁSZATI TÁRSASÁG".
Ahogy végre közeledtek aznapi útjuk vége felé, elhaladtak egy jelzőtábla mellett.
A tábla masszív betonba volt beágyazva, és a feliraton látszott, hogy szakember, egy
címfestő készítette.
A tábla tetején lévő nyíl jobbra, egy buldózerrel újonnan vágott út felé mutatott,
és a következő állt rajta:
 PEGAZUS BÁNYÁSZATI TÁRSASÁG BÁZIS - EGY KILOMÉTER MAGÁNTERÜLET ENGEDÉLY NÉLKÜLI
BEHAJTÁS TILOS

A skarlátvörös ló a tábla közepén ágaskodott széttárt szárnyakkal, repülésre készen.

Royan most hangosan felszisszent, ahogy a bizonytalan emlék hirtelen döbbenetesen
világosan megjelent előtte. Eszébe jutott, hogy hol látta legutóbb ezt a repülő lovat.
Egy pillanat alatt ismét egy angol lazacos folyó jeges vizében volt, miután kirepült
a lefelé gördülő Land Roverből, és feje felett a hídon átdübörgőit a hatalmas MAN
teherautó, melynek oldalán egy villanásnyira látta az ágaskodó, vörös lovat.
- Ez ugyanaz! - majdnem hangosan felkiáltott, de még időben észbe kapott, és magába
fojtotta. Annak a borzasztó pillanatnak a rémülete teljes erővel visszatért, és azon
kapta magát, hogy zihálva lélegzik, a szíve pedig olyan sebesen kalapál, mintha futva
tette volna meg az utat.
- Ez nem lehet véletlen - bizonygatta magában -, és biztosan nem tévedek. Ugyanaz
a cég. Pegazus Bányászati Társaság.
Zárkózott és zaklatott volt a még hátra lévő néhány mérföld alatt, amikor is az út
a meredek, sziklás szakadék pereménél véget ért. Itt Borisz kiállt a fűre és leállította
a motort.
- Eddig lehet kocsival jönni. Ma éjjel itt táborozunk. A teherautóm hamarosan ide
ér. Amint megérkeznek, felverik a sátrakat. Holnap már gyalog megyünk tovább, lefelé
a szurdokba.
Ahogy kiszálltak, Royan megrángatta Nicholas karját: - Beszélnem kell magával -
suttogta sürgetőn, majd követte a férfit, aki a folyópartra vezette.
Talált egy helyet, ahol lábukat a mélység fölött lóbálva, egymás mellé leültek.
Mintha a sárga folyó mellettük érezte volna, hogy mi vár rá. A hegyek hideg vize
felgyorsult, örvénylett a sziklák közt, erőt gyűjtött ahhoz a szédítő ugráshoz, amivel
a tátongó űrbe vetette magát. Az alattuk lévő szikla egy szinte merőleges fal volt,
mely közel háromszáz méteres mélységbe zuhant alá. Olyan magas volt, hogy az esti
fényben a szakadék sötét, titokzatos helynek tűnt, melynek mélyét az árnyak és a vízesés
zubogó vizének permete rejtette. Ahogy Royan lenézett, megszédült. Visszahúzódott a
széléről, és azon kapta magát, hogy ösztönösen Nicholas vallanak támaszkodott. Csak
amikor testük összeért, akkor döbbent rá, hogy mit csinál, és zavartan, nyomban
elhúzódott.
A Dandera folyó iszapos vize elérte a szakadék peremét, és ahogy zuhanni kezdett,
csodás módon légiessé változott. Mint egy könnyű csipkefüggöny, úgy hullott alá.
Röpködött, akár egy keringőző menyasszony szoknyája, és szivárvány játszott fölötte,
mintha egy gyöngyös hímzés verné vissza a fényt. Az egyre mélyebbre hulló fehér vízpermet
gyönyörű, tünékeny formákat vett fel, mígnem elérte a csillogó, fekete sziklafal kiugró
alsó peremét, ahol újabb hófehér felhővé robbant, majd végül opálszín fátyollal
borította be a szakadék sötétlő mélyét.
Royannak erőt kellett vennie magán, hogy tekintetét elfordítsa e lenyűgöző
látványról és gondolatait visszaterelje a jelen sürgetőbb gondjaira.
- Nicky, emlékszik rá, beszéltem magának arról a teherautóról, amely lelökött
minket, engem és az anyámat a hídról.
- Természetesen. - Döbbenten fürkészte Royan arcát. Zaklatottnak tűnik. Mi a baj,
Royan?
- Volt egy felirat a teherautó pótkocsijának oldalán.
- Igen, mondta nekem. Zöld és vörös. De azt is mondta, nem tudta annyira megnézni,
hogy elovashassa a cégjelzést.
- Ugyanaz volt, mint azon a teherautón, amely mellett délután eljöttünk. Most
ugyanabból a szögből láttam, mint akkor, és visszajött. A vörös Pegazus, a repülő ló.
Nicholas egy darabig figyelmesen nézett rá: - Egészen biztos benne?
- Igen! - bólintott rá határozottan.
Nicholas a szurdok alattuk elterülő, csodás panorámáját nézte. A kanyon túlsó oldala
negyven mérföldnyire volt, de az esőtől ragyogóan tiszta levegőben olyan közelinek
tűnt, mintha csak karnyújtásnyira lenne.
 - Véletlen? - szólalt meg végül tűnődve.
- Gondolja? Akkor ez egy nagyon furcsa és csodálatos véletlen. A Pegazus
Yorkshire-ben és Gojamban? Ezt maga elfogadja?
- Hát, nem sok értelme van a dolognak. Az a teherautó, amelyik lenyomta magukat,
lopott volt...
- Az volt? - kérdezte Royan. - Biztos ebben?
- Ha nem, akkor halljuk, hogy mire gondol.
- Ha egy gyilkosságot tervezne, akkor arra építene, hogy talál majd egy teherautót
egy kávézó előtt, amit szép kényelmesen ellophat?
A férfi megrázta a fejét: - Folytassa.
- Tegyük fel, úgy szervezi a dolgot, hogy saját teherautóját ott helyezteti el és
a sofőr akkor jelenti a lopást, amikor már jókora előnye van a rendőrséggel szemben.
- Ez elképzelhető - helyeselt Nicholas cseppet sem lelkesen.
- Bárki is legyen az, aki megölte Duraidot és kétszer megpróbált megölni engem,
nyilvánvalóan komoly erőforrásokkal rendelkezik. Szervezni és intézkedni tud
Egyiptomban és Angliában. Ráadásul birtokában van a hetedik tekercs. Nála vannak a
jegyzeteink, minden eddigi munkánk, fordításunk, ami világosan erre mutat, ide vezet
az Abbai folyóhoz. Tegyük fel, hogy egy ilyen társaságot irányít, mint a Pegazus -
mi gátolná meg abban, hogy most hozzánk hasonlóan ne legyen itt ő is Etiópiában?
Nicholas egy darabig hallgatott. Felvett egy követ a kiugró sziklaszirtről és
elhajította. Mindketten figyelték, ahogy esik lefelé, egyre kisebb lesz, mígnem mélyen
alattuk eltűnik a vízpermet fátyolában.
Aztán Nicholas hirtelen felállt, Royan keze után nyúlt és felsegítette. - Gyerünk
- mondta.
- Hova?
- A Pegazus bázisára. Elbeszélgetünk egy kicsit a munkavezetővel.
Amikor Nicholas beült a Toyotába és beindította a motort, Borisz dühödten
tiltakozott és futva igyekezett megakadályozni, hogy elinduljon: - Mit képzel, hova
a pokolba megy?
- Kirándulni. - Nicholas sebességbe kapcsolt. - Egy óra múlva itt vagyunk.
- Hé, angol, a kocsim! - Rohant, hogy utolérje őket, de Nicholas gázt adott és
felgyorsított.
- Számolja fel a bérleti díjat - vigyorgott Boriszra a visszapillantó tükörből.

Elérték az útjelzőt és ráfordultak a mellékútra, mely áthaladt a gerincen. A Pegazus

tábor a hegy túloldalán volt. Nicholas az emelkedő tetején megállt és föntről csöndben
szemügyre vette.
Öt hektárnyi területet megtisztítottak és elegyengettek. A tábort szögesdrót
biztonsági kerítés vette körül, melyen mindössze egy zárt kapu volt. A kerítésen belül,
ezek közül a hatalmas, zöld-vörös dízel teherautók közül három állt egymás mellett,
szép sorban. Parkolt még ott több kisebb jármű is meg egy magas mozgó fúrógép. Az udvar
többi része tele volt mindenféle talaj kutató felszereléssel és egyéb szükséges
anyagkészlettel. Több halomnyi fúrószár, acél magszekrény, faládákban pótalkatrészek
és temérdek hatalmas hordónyi dízel, olaj, meg fúróiszap. A hordók meg a többi
felszerelés olyan szakszerűen és tökéletes rendben sorakoztak, ami meglepő volt ebben
a vad, sziklás környezetben. Közvetlenül a kapunál egy kis falu állt, egy tucatnyi,
hullámlemezből készült, félhenger alakú barakk. Ezeket is katonai precizitással
állították fel.
- Nagy és jól szervezett társaság - jegyezte meg Nicholas. Menjünk le és nézzük
meg, ki vezeti.
A kapuban két fegyveres őr állt, az etióp hadsereg terepruháját viselték. Szemmel
láthatóan meglepődtek a kapuhoz érkező idegen Land Cruiseren, majd amikor Nicholas
megnyomta a dudát, az egyik, AK-47-es puskáját felemelve, gyanakvón odament hozzájuk.
- Az itteni vezetővel akarok beszélni - mondta neki Nicholas arabul, fölényes,
parancsoló hangon, ami az őrt elbizonytalanította és zavarba hozta.
A katona dünnyögött valamit, visszament és megtárgyalta a dolgot társával, majd
felemelte a rádió adó-vevőt, és komoly képpel beszélt bele. Úgy öt perc telhetett el,
miután a katona befejezte, amikor kinyílt a legközelebbi barakk ajtaja, és egy fehér
ember lépett ki rajta.
Keki overall volt rajta és egy puha búrsapka. A szemét sötét napszemüveg takarta,
és bőre napbarnított és cserzett volt. Alacsony és tagbaszakadt ember, overallja
feltűrt ujja alól szőrös, munkában edződött, vastag karok tűntek elő. Miután váltott
néhány szót a kapu őreivel, odament a Toyotához.
- Igen? Mi folyik itt? - kérdezte vontatott, texasi hanghordozással, miközben
szájából egy kialudt szivarvég csüngött.
- A nevem Quenton-Harper. - Nicholas kiszállt a kocsiból és kezét nyújtotta. -
Nicholas Quenton-Harper. Üdvözlöm.
Az amerikai habozott, majd úgy fogta meg a felé nyújtott kezet, mintha egy villamos
angolnát kellett volna megfognia.
- Helm - mondta. - Jake Helm Abileneből, Texasból. Én vagyok itt a munkavezető.
- A keze egy mesterember keze volt, hatalmas bőrkeményedésekkel, sebhelyekkel és
zsíros, fekete kosszal a körme alatt.
- Elnézését kérem a zavarásért. Van egy kis gondom a kocsival. Nem lenne itt egy
szerelőjük, aki megnézné nekem? - Nicholas megnyerő mosollyal nézett rá, de a férfi
egy fikarcnyit sem bátorította.
- A társaság ilyesmivel nem foglalkozik - rázta meg a fejét.
- Természetesen megfizetném a...
- Figyeljen pajtás, azt mondtam, hogy nem. - Jake kivette szájából a szivart és
gondosan szemügyre vette.
- A társasága - a Pegazus. Meg tudná mondani nekem, hogy hol van a központjuk?
Ki az ügyvezető igazgató?
- Sok a dolgom. Csak vesztegeti itt az időmet. - Helm visszatette a szivart a
szájába, és már épp indulni akart visszafelé.
- Néhány hétig itt a környéken fogok vadászni. Nem szeretném, ha egy eltévedt
golyóval veszélyeztetném bármely alkalmazottuk életét. Tudna valamiféle
felvilágosítást adni arról, hogy mégis merrefelé dolgoznak?
- Én itt talaj kutatási munkálatokat vezetek, uram. Nem fogom közhírré tenni
lépéseimet. Erre mérget vehet!
Megfordult és a kapuhoz ment, majd nyersen néhány utasítást adott az őröknek, mielőtt
visszament volna az irodájába.

- Parabolaantenna a tetőn - jegyezte meg Nicholas. – Kíváncsi lennék, vajon kivel

beszél most a mi Jake-ünk.
- Valakivel Texasban? - kockáztatta meg Royan.
- Nem feltétlenül - mondta Nicholas. - A Pegazus valószínűleg egy multinacionális
cég. Csak azért, mert Jake texasi, nem biztos, hogy a főnöke is az. Attól tartok, ez
nem volt valami tanulságos beszélgetés. - Beindította a Toyota motorját, majd
visszafordult. - De ha az a gazember, aki ezt a disznóságot keverte, a Pegazusnál
van, akkor fel fogja ismerni a nevemet. Jeleztük nekik érkezésünket. Lássuk hát, mit
ugrasztottunk ki a bokorból.
Mire visszaértek a Dandera folyó vízeséséhez, látták, hogy Borisz teherautója
megérkezett, a sátrakat már felverték és a szakács teát főzött nekik. Borisz közel sem
fogadta olyan szívélyesen őket, mint szakácsa. Miközben Nicholas igyekezett
kiengesztelni, mindvégig mogorva némaságba burkolódzott. Csak miután már megitta első
vodkáját, enyhült meg annyira, hogy ismét megszólaljon.
- Az öszvéreknek itt kellett volna várniuk minket. Az idő nem számít ezeknél az
embereknél. Amíg nem érkeznek meg, nem indulhatunk le a szurdokba.
- Nos, amíg várunk rájuk, legalább belőhetem a puskámat – jegyezte meg Nicholas
lemondóan. - Afrikában nem kifizetődő, ha az ember siet. Túlságosan kikészíti az
idegeket.

Másnap reggel kényelmesen megreggeliztek, és mivel az öszvérek még mindig nem

voltak sehol, Nicholas kihozta puskatokját.
Amikor kiemelte a fegyvert zöld posztóágyából Borisz elvette tőle és alaposan
megnézte.
- Régi puska?
- 1926-ban készült - bólintott Nicholas. - A nagyapám csináltatta magának.
- Akkoriban még tudták, hogyan kell az ilyet csinálni. Ez nem szériában gyártott
ócskaság, mint amiket manapság dobnak piacra - biggyesztette ajkát rosszallóan Borisz.
– Rövid Mauser Oberndorf, dupla csövű ismétlő, gyönyörű! De új csöve van, nem?
- Az eredeti csövet már tönkrelőtték. Én tetettem rá egy Shilen-csövet. Száz lépésről
még egy szúnyog szárnyát is le lehet lőni vele.
- 7x57-es kaliber, igaz?
- Ami azt illeti, 275-ös Rigby - javította ki Nicholas, de Borisz felhorkant.
- Az pontosan ugyanaz a töltény - ez csak a maguk angol őrülete, hogy mindennek
más nevet adnak. - Elvigyorodott. Egy 150 gránumos golyót másodpercenként 850 méteres
sebességgel repít ki. Jó puska, egyike a legjobbaknak.
- Sejtelme sincs barátom, hogy elismerése mit jelent nekem - dünnyögte Nicholas
angolul, Borisz pedig kuncogott, miközben visszaadta neki a fegyvert.
- Angol humor! Szeretem a maguk angol humorát.
Amikor Nicholas tokjába csúsztatott kis puskájával elindult a táborból, Royan vele
tartott a folyópartra, ahol segített neki megtölteni két vászonzsákot fehér, folyami
homokkal. Nicholas elhelyezte őket egy megfelelő sziklára, majd szilárd, de azért
formálható támasztékot alakított ki a puskának.
A nyílt hegyoldalt biztonságos háttérként használva, elment kétszáz méternyire és
ott felállított egy kartonból készült, Bisley-típusú céltáblát. Aztán visszament oda,
ahol Royan várakozott és elhelyezkedett a szikla mögött, amelyre a fegyvert tette.
Royant váratlanul érte az első lövés dörrenése ebből a kecses, már-már nőies
puskából. Akaratlanul is összerezzent és csengett a füle.
- Micsoda szörnyű, gonosz egy dolog ez! - kiáltotta. Hogyan képes rá, hogy gyönyörű
állatokat öljön ezzel a nagy erejű mordállyal? - kérdezte.
- Puskával - javította ki Nicholas, miközben távcsövével ellenőrizte a lövést. -
Jobban örülne neki, ha egy kis lőerejű puskát használnék, vagy egy bottal ütném agyon
őket?
A lövés hét centivel jobbra és öttel lejjebb csapódott be. Miközben beigazította
a távcsöves célgömböt, megkísérelte elmagyarázni a dolgot. - Az etikus vadász megtesz
minden tőle telhetőt, hogy a lehető leggyorsabban és legtisztábban öljön, ami azt
jelenti, hogy minél közelebb kell kerülni a vadhoz, megfelelő lőerejű fegyvert kell
használni és olyan jól kell célozni, amilyen jól csak tud.
A következő lövése pontosan vonalban volt, de csak két centivel a tábla középpontja
felett. Azt akarta, hogy ebből a távolságból hét centivel fölé vigyen. Ismét állított
az irányzékon.
- Mordály vagy puska, egyre megy, én azt nem értem, hogyan akarhatja szántszándékkal
megölni Isten bármely teremtményét – tiltakozott Royan.
- Nos, ezt nem fogom tudni elmagyarázni magának. Nyugodtan célzott, majd tüzelt.
Még az irányzék távcsövén át is látta, hogy a golyó pontosan hét centivel magasabban
csapódott be.
- Ez egyfajta atavisztikus késztetésből adódik, és nemigen akad ember, bármily
kulturáltnak és civilizáltnak vallja is magát, aki ennek létezését teljes egészében
tagadhatná. - Ismét tüzelt. - Akad, aki ezt a tanácsteremben éli ki, mások a golfpályán
vagy a teniszpályán, aztán vannak, akik lazacíváskor a folyókon vagy épp az óceánok
mélyén, és vannak, akik vadásznak.
Harmadszor is elsütötte a fegyvert, pusztán azért, hogy még egyszer ellenőrizze
és megerősítse az előző kettőt, majd folytatta: - Ami pedig Isten teremtményeit illeti,
hát azokat ő nekünk adta. Ön hívő. Idézze nekem az Apostolok cselekedetei 10. rész
12. és 13. versét.
- Sajnálom, nem megy - rázta meg a fejét Royan. - Mondja maga.
- „...mindenféle földi négylábú állatok, vadak, csúszómászó állatok és égi madarak"
- idézte készségesen Nicholas. - „És szózat jön ő hozzá: Kelj fel Péter, öljed és egyél!"
- Jogásznak kellett volna mennie - nyögött fel Royan tettetett kétségbeeséssel.
- Vagy papnak - jegyezte meg Nicholas, majd elindult a céltábláért. Látta, hogy
utolsó három lövése hét centinyire a középpont felett, szimmetrikusan, egymást érintve,
egy aprócska rozettát alkot.
Megveregette a kis puska agyát: - Ez az én drágaságom, Lucrezia Borgia. - Szépségéért
és gyilkos pontosságáért adta a puskának ezt a nevet.
Visszacsúsztatta a bőrtokba, majd elindultak a tábor felé. Amint feltűnt szemük
előtt a tábor, Nicholas megtorpant.
- Látogatók - mondta és a szeméhez emelte távcsövét. Aha! Sikerült kiugratnunk
valamit a bokorból. Egy Pegazuskocsi áll ott, és ha nem tévedek, egyik látogatónk az
az elbűvölő abilenei legény. Menjünk és nézzük meg, mi folyik ott lenn.
Ahogy közeledtek a táborhoz, látták, hogy egy tucat, vagy tán még annál is több
alaposan felfegyverzett, egyenruhás katona ácsorog a vörös-zöld Pegazus-teherautó
körül, és Jake Helm meg egy etióp katonatiszt ül az étkezősátor ponyvája alatt, ahol
is komoly, elmélyült beszélgetést folytatnak Borisszái.
Amint Nicholas belépett a sátorba, Borisz nyomban bemutatta a szemüveges etióp
tisztet. - Tuma Nogo ezredes, a Gojam déli területének katonai parancsnoka.
- Örülök, hogy megismertem - üdvözölte Nicholas, de az ezredes fittyet hányt
udvarias szavaira.
- Az útlevelét és a fegyvertartási engedélyét akarom látni utasította Nicholas!
arrogánsán, miközben Jake Helm önelégülten rágcsálta egy elhamvadt szivar gonoszul
bűzlő végét.
- Hát persze, máris hozom - mondta Nicholas, azzal bement a sátrába és visszatért
az aktatáskájával. Az ebédlőasztalon kinyitotta, és rámosolygott a tisztre. - Biztosra
veszem, hogy látni akarja a londoni külügyminiszter ajánlólevelét meg ezt itt az
addisz-abebai angol nagykövettől. Aztán itt van egy másik a királyi udvarhoz
akkreditált etióp nagykövettől, és végül ez a firmán az ön védelmi miniszterétől, Siyle
Abraha tábornoktól.
Az ezredes döbbenten meredt a díszes, hivatalos levélpapírfejlécek és vörös szalagos
pecsétek gyönyörű egyvelegére. Az aranykeretes szemüveg mögött tekintete bódult és
zavart volt.
- Uram! - pattant fel és tisztelgett. - Ön Abraha tábornok barátja? Nem tudtam.
Erről engem senki sem informált. Elnézését kérem az alkalmatlankodásért.
Ismét tisztelgett és zavara félszeggé, esetlenné tette. – Azért jöttem, hogy
figyelmeztessem, a Pegazus Társaság itt fúrásokat és robbantásokat is végez. Ez
veszélyt jelenthet. Kérem, legyen óvatos. Meg aztán, sok útonálló, törvényen kívüli
shufta tevékenykedik ezen a területen. - Nogo ezredes zavartan kapkodott, szavait
alig lehetett megérteni. Elhallgatott, majd vett egy mély lélegzetet, hogy
lecsillapítsa magát. - Tudja, utasítottak, hogy kíséretet és védelmet biztosítsak a
Pegazus Társaság alkalmazottainak. Ha ön itt-tartózkodása során bárminemű problémát
észlelne, vagy valamilyen oknál fogva a segítségemre lenne szüksége, csak hívnia kell,
uram.
- Ez rendkívül kedves öntől, igazán lekötelez, ezredes.
- Nem is szeretném tovább feltartani, uram. - Immáron harmadszor tisztelgett, majd
a texasival együtt elindult vissza a Pegazus-teherautó felé. Jake Helm egyetlen szót
sem szólt érkezésük óta, és most is köszönés nélkül távozott.
Ahogy a teherautó elindult, Nogo ezredes búcsúzóul még negyedszer is tisztelgett
Nicholasnak a vezetőfülke ablakából.
- Az ördögbe! - mondta Nicholas Royannak, miközben egy hanyag mozdulattal fogadta
a tisztelgést. - Azt hiszem, ez a menet határozottan a miénk volt. Most már legalább
annyit tudunk, hogy valamilyen oknál fogva Mr. Pegazus határozottan nem akarja, hogy
köreit zavarjuk. Azt hiszem, számíthatunk rá, hogy valamilyen formában hamarosan ismét
tiszteletét teszi.
Visszamentek az étkezősátorhoz, ahol Borisz ült, és Nicholas azt mondta neki: -
Most már csupán az öszvéreire várunk.
- Leküldtem három emberemet a faluba, hogy megkeressék őket. Már tegnap itt kellett
volna lenniük.
Másnap kora reggel megérkeztek az öszvérek, hat nagy és erős állat egy-egy hajtóval,
akik az itt szokásos lovaglónadrágot és kendőt viselték. A délelőtt közepére végeztek
a málházással és készen álltak, hogy elinduljanak lefelé a szurdokba.
Borisz egy pillanatra megállt az ösvény tetején és lenézett a völgybe. Ez egyszer
úgy tűnt, mintha még őt is leigázta, áhítattal töltötte volna el az előttük tátongó
mélység és a szurdok vad sziklákkal teli szépsége.
- Most egy másik földre és egy másik korba lépnek – figyelmeztette őket szokatlanul
filozofikus hangulatban. - Azt mondják, hogy ez a csapás kétezer éves, egyidős
Krisztussal. - Kezét rosszallóan tárta szét. - A Debra Maryam-i templom öreg, fekete
papja azt mesélné maguknak, hogy ezen az úton járt Szűz Mária, midőn a keresztre feszítés
után elmenekült Izraelből. - Megcsóválta a fejét. - De hát ezek az emberek bármit
elhisznek. - Azzal rálépett az ösvényre.
A csapás szorosan a sziklába kapaszkodott és olyan meredeken lejtett, az egymást
követő sziklalépcsők oly mélyen voltak, hogy minden egyes lépésnél ágyékuk és térdük
inai, izmai a végsőkig feszültek, és gerincoszlopuk beleremegett. A nehezebb,
meredekebb részeken a kezüket is használniuk kellett, és már-már úgy másztak lefelé,
mint egy létrán.
Lehetetlennek tűnt, hogy a nehéz csomagokkal megpakolt öszvérek követni tudják
őket. A merész állatok azonban mellső lábaikat előre vetve huppantak le az alattuk
lévő sziklalépcsőre, majd erejüket összeszedve nekiveselkedtek a következőnek. A
csapás annyira keskeny volt, hogy a duzzadó csomagok egyik oldalon a sziklafalat
súrolták, és másikon pedig a tátongó mélység felett imbolyogtak.
Amikor az ösvény élesen kanyarogva elfordult, az öszvérek először nem tudták
követni. Tétován meg-megtorpantak és csak óvatosan araszolgatva sikerült
befordulniuk, miközben patakzott róluk a veríték a rémülettől, és addig forgatták
szemüket, mígnem elővillant szemük fehérje. A hajtók vad kiáltozással és sűrű
ostorcsapásokkal nógatták őket.
Helyenként az ösvény a hegy belsejébe tért, simára koptatott, vagy tűforma szirtek
mögött haladtak el, melyeket az idő és az erózió vájt ki magának a sziklafalból. Ezek
a sziklás átjárók annyira keskenyek voltak, hogy az öszvéreket le kellett málházni,
és a csomagokat a hajtók vitték át, majd a túloldalon újból felpakoltak mindent az
öszvérekre.
- Nézze! - kiáltotta döbbenten Royan és a szakadék felé mutatott. Széttárt
szárnyakkal egy fekete keselyű emelkedett fel a mélységből, szinte karnyújtásnyira
lebegett el mellettük, majd, mielőtt tovasodródott volna ijesztően csupasz, rózsaszín
bőrlebernyeges fejét feléjük fordította és rájuk meredt kifürkészhetetlen, fekete
szemével.
- A völgy forró levegőjének felhajtóerejét használják a felemelkedéshez - magyarázta
neki Nicholas. A sziklafalon egy kiálló szirtre mutatott, mely velük egy magasságban
volt. - Ott van az egyik fészkük. - Ágak kusza halmaza volt azon a megközelíthetetlen
szirten. Az idők során a fészekben tanyázó madarak ürüléke vakító fehér csíkokat festett
az alattuk lévő sziklafalra, és még ilyen távolról is megcsapta őket a rothadó ganéj
és a bomló hús szaga.
Egész nap ezen a meredeken zuhanó ösvényen ereszkedtek lefelé e szörnyű falon. Már
késő délután volt és még mindig csak félúton voltak, amikor a csapás ismét élesen
elkanyarodott és meghallották maguk előtt a vízesés zúgását. A hang egyre erősödött,
mígnem mennydörgő robajjá változott, és ahogy megkerültek egy újabb szirtet, szembe
találták magukat a vízeséssel.
A lezúduló víz szele olyan erővel kapta el őket, hogy kénytelenek voltak valami
fogódzót keresni, amiben megkapaszkodhattak. A robajló víz permete benedvesítette
felfelé fordított arcukat, de etióp vezetőjük ment egyenesen tovább, mígnem már úgy
tűnt, hogy a víz lemossa őket a még jócskán alattuk tátongó völgy mélyére.
Aztán a vizek csodálatos módon megnyíltak előttük, és ők beléptek e mögé az áttetsző
vízfüggöny mögé egy mohával borított, csillogóan nedves, mély üregbe, melyet
mérhetetlen hosszú időn át a víz ereje vájt a sziklába. E homályos helyre csupán a
vízesésen át jutott be fény, mely zöld volt és titokzatos, akár egy tenger alatti
barlang.
- Ma éjjel itt alszunk - jelentette be Borisz és szemmel láthatóan élvezte
meghökkenésüket. A barlang hátsó részében felhalmozott tűzifára mutatott és a füsttől
fekete falra a kőből rakott tűzhely fölött. - A lenti kolostor szerzeteseit ellátó
öszvérhajcsárok már évszázadok óta használják ezt a helyet.
Ahogy beljebb mentek a barlangba, a vízesés robaja tompán zúgó háttérzajjá halkult,
és itt már száraz volt a szikla is a lábuk alatt. Amint a szolgák meggyújtották a tüzet,
szállásuk meleg, kényelmes, mi több, romantikus hellyé vált.
Nicholas egy öreg katona tévedhetetlenségével választotta ki a legkényelmesebb
zugot, és terítette le hálózsákját egy sarokban, a barlang hátsó részében, Royan pedig
szinte természetszerűleg helyezte el mellette saját hálózsákját. Mindketten fáradtak
voltak attól a rendkívüli erőfeszítéstől, amit ez a sziklafal követelt tőlük, így aztán
vacsora után barátságos némasággal nyújtóztak el hálózsákjaikban és nézték a barlang
tetején a tűz fényének játékát.
- Gondoljon csak bele! - suttogta Royan. - Holnap már az öreg Taita nyomdokaiban
járunk.
- Nem is szólva a Szűz Máriáról - mosolygott Nicholas.
- Maga egy szörnyű, cinikus alak - sóhajtott fel Royan. Sőt mi több, valószínűleg
horkol is.
- A személyes tapasztalás nehéz, rögös útján ezt hamarosan kiderítheti - mondta neki
Nicholas, de Royan hamarabb elaludt. Egyenletes, finom lélegzését a víz zaja csaknem
elnyomta. Rég volt már, mikor Nicholas utoljára egy gyönyörű nő szuszogását hallotta
maga mellett. Amikor már biztos volt benne, hogy Royan mélyen alszik, kinyúlt és
finoman megérintette az arcát.
- Szép álmokat, kicsim - suttogta gyöngéden. - Nehéz nap áll mögötted. - Sokszor
búcsúzott így esténként kisebbik lányától.

Az öszvérhajcsárok már jóval pirkadat előtt mozgolódtak, és a társaság már úton is

volt, amint annyira kivilágosodott, hogy látták a csapást a lábuk alatt. Midőn a nap
első sugarai megvilágították a sziklafal felső részét, még elég magasan voltak ahhoz,
hogy madártávlatból lássák a völgyet. Nicholas félrevonta Royant, és hagyta, hogy a
karaván elhaladjon mellettük.
Keresett egy helyet, ahol leültek, majd szétnyitotta a műholdképet. Kikeresték a
főbb csúcsokat és a táj jellegzetes jegyeit, hogy betájolhassák magukat és valamiképp
rendet teremthessenek az alattuk kavargó táj zűrzavarában.
- Innen nem látjuk az Abbai folyót - mutatott rá Nicholas. Az mélyebben, a szurdok
legalsó részében van. Valószínűleg csak akkor pillanthatjuk meg először, amikor már
szinte közvetlenül fölötte vagyunk.
- Ha pontosan határoztuk meg jelenlegi helyzetünket, akkor a folyó két patkó alakú
kanyarulatot kell hogy megtegyen ott, a körül a meredek szirt körül.
- Igen, és a Dandera meg az Abbai öszefolyása ott van, azokon a sziklákon túl. -
Hüvelykujját használva, durván bemérte a távolságot. - Innen úgy tizenöt mérföldnyire.
 - Úgy tűnik, mintha a Dandera az évszázadok folyamán többször is megváltoztatta
volna folyását. Legalább két olyan vájatot látok, mely ősi folyómedernek tűnik. - Lefelé
mutatott: - Ott, és ott. Mostanra már teljesen benőtte a dzsungel. - Csüggedtnek tűnt.
- Jaj Nicholas, ez egy olyan hatalmas és zavaros terület. Hogy fogjuk mi valaha is
megtalálni azt az egyetlen bejáratot egy sírba, amely valahol itt van elrejtve?
- Sír? Miféle sírról van szó? - kérdezte Borisz nagy érdeklődéssel. Visszajött a
csapáson, hogy megkeresse őket. Nem hallották lépteit és most ott állt közvetlenül
fölöttük. – Milyen sírról beszélnek?
- Hát természetesen Szt. Frumentius sírjáról - mondta neki Nicholas olyan
nyugodtan, mintha egy pillanatig sem zavarná, hogy kihallgatták őket.
- Nem a szent nevét viseli odalenn a kolostor? - kérdezte Royan is hasonló
nyugalommal, miközben összetekerte a műholdképet.
- Da. - bólintott rá Borisz és csalódottnak tűnt, mintha ennél valamivel érdekesebb
dologra számított volna. - Igen, Szt. Frumentius. De a sírhoz nem engednek be
látogatókat.
Még a kolostor belsőbb részeibe se lehet bemenni. Oda csak a szerzetesek léphetnek
be.
Levette sapkáját és megvakarta a koponyáját borító rövid, merev sörtéket. Olyan
hangot adott körme alatt, mint egy drótkefe. – A héten lesz a Timkat szertartás, a
Tabot áldásának ünnepe. Nagy izgalom és nyüzsgés lesz ott lenn. Érdekesnek fogják
találni, de a Szentségek Szentségébe, a legbelső szentélybe nem léphetnek be és nem
láthatják a tényleges sírt sem. Még soha nem találkoztam egyetlen fehér emberrel sem,
aki megnézhette volna.
Hunyorogva felnézett a napra. - Tovább kell mennünk. Úgy tűnik, mintha közel lenne,
de még két nap, mire elérjük az Abbait. Ott lenn nagyon nehéz a terep. Hosszú gyaloglás
ez még egy híres dik-dik-vadásznak is. - Boldogan nevetett saját viccén, majd
megfordult, és elindult lefelé az ösvényen.

Ahogy közeledtek a szikla aljához, a csapás nem lejtett olyan meredeken, a lépcsők
is laposabbak lettek és távolabb voltak egymástól. Könnyebben és gyorsabban haladtak,
de a levegő egészen megváltozott. Már nem a hűvös hegyi levegőt szippantották be, hanem
az Egyenlítő pillesztő, bágyasztó levegőjét, melyben már benne volt a mindent elborító
dzsungel illata és lehelete.
- Meleg van! - mondta Royan, miközben lehámozta magáról a gyapjúsálat.
- Legalább tíz fokkal melegebb - mondta Nicholas. Fején át lehúzta régi katonai
zubbonyát, ami felborzolta göndör haját. - És számíthatunk rá, hogy még melegebbé válik,
mielőtt elérnénk az Abbait. Még jó kilencszáz méterrel lejjebb megyünk.
Az ösvény most egy darabig a Dandera folyót követte. Néha pár száz méterrel fölötte
jártak, máskor meg derékig voltak a vízben, amint áthaladtak egy-egy gázlón, és az
öszvérek málháskosaraiba kapaszkodtak, hogy az ár el ne sodorja őket.
Aztán a Dandera folyó szurdoka túl méllyé és meredekké vált ahhoz, hogy tovább
kövessék, mivel meredek sziklafalak magasodtak a folyó csöndesebb, sötétlő tóvá
szélesedő szakaszai mentén, így eltávolodtak a folyótól és egy másik ösvényre tértek,
mely haldokló kígyóként tekergett a lekoptatott hordalék és a magas, vörös
sziklaszirtek között.
Egy-két mérföldnyivel lejjebb ismét visszatértek a folyóhoz, melyeknek jellege
megváltozott, amint a sűrű erdőt szelíden csobogva szelte át. Lecsüngő liánok söpörték
a földet, és fejüket, amint elhaladtak alatta, famoha súrolta, mely éppoly ziláltán,
gondozatlanul csüngött alá, akár a Debra Maryam-i öreg pap szakálla. A fák tetején
cerkófmajmok karattyoltak, és e titkos helyekre behatoló emberek láttán
megbotránkozva, a felháborodástól tágra nyílt szemmel kapták fel fejüket. Egyszer egy
nagy állat csörtetett át a sűrű aljnövényzeten, és Nicholas Boriszra pillantott.
Az orosz megrázta a fejét és nevetett. - Nem angol, nem dik-dik. Csak kudu.
A hegyoldalon a kudu megállt és visszanézett. Nagy bika volt, igazán gyönyörű állat,
háromszorosan csavart, fölül szélesre nyílt, dugóhúzó szarvval, nyaka alján dús, hosszú
szőr díszlett és hegyes füle olyan volt, akár egy trombita. Borisz halkan füttyentett
és viselkedése hirtelen megváltozott.
- Azok a szarvak több mint egy méteresek. A Rowland Wordban nyomban az élre kerülne.
- A nagyvadak nyilvántartási jegyzékéről beszélt, mely a trófeavadászok bibliája volt.
- Nem akarja leszedni, angol? - Odarohant a legközelebbi öszvérhez, kihúzta a Rigby
puskát tokjából, majd visszaszaladt és Nicholas felé nyújtotta.
- Hadd menjen - rázta meg a fejét Nicholas. - Nekem csak dik-dik kell.
A bika meglendítette fehér púderpamacs farkát, majd eltűnt a hegygerincen. Borisz
utálkozva csóválta a fejét és a folyóba köpött.
- Miért akarta ennyire, hogy megölje? - kérdezte Royan, ahogy továbbmentek.
- Egy ilyen bejegyzésre érdemes, gyönyörű szarv fényképe jól mutatott volna a
reklámbrosúráján. Még több klienst vonzott volna.

Egész nap ezt a kígyózó csapást követték, majd késő délután letáboroztak egy irtáson
a folyó fölött, melyen látszott, hogy már sok karaván vert itt tábort előttük.
Nyilvánvalónak tűnt, hogy ennek az útnak a szakaszait a hagyomány határozta meg: minden
utasnak három teljes napjába került, hogy a vízesés tetejétől eljusson a kolostorig,
és mind ugyanazokon a helyeken táboroztak.
- Elnézést. Itt nincs zuhany - mondta Borisz klienseinek. Ha meg akarnak mosdani,
akkor fölfelé, az első kanyarulat után van egy biztonságos, nyugodt szakasz.
Royan könyörgő tekintettel nézett Nicholasra: - Annyira melegem van és csupa
izzadság vagyok. Megtenné kérem, hogy őrt áll nekem egy olyan helyen, ahol meghallja,
ha segítségért kiáltok?
Így aztán Nicholas leheveredett a mohás parton, közvetlenül a kanyar alatt, ahonnan
nem láthatta, de hallotta, amint Royan lubickol és sikongat a víz hideg ölelésében.
Egyszer, amikor megfordította a fejét, rájött, hogy az áramlat nyilván lesodorhatta,
mert egy pillanatra felvillant Royan meztelen háta és fenekének lágy, víztől csillogó
íve. Bűntudattal telve, gyorsan elfordult, de megdöbbentette, hogy milyen elemi erővel
hatott testi vágyaira az a röpke pillantás, amit a fákon át e késői napfényben csillogó,
gyönyörű bőrre vetett.
Amikor Royan halkan dúdolva, nedves haját törülgetve visszafelé jött a parton,
odakiáltott Nicholasnak: - Maga jön. Akarja, hogy itt maradjak őrködni?
- Már nagyfiú vagyok. - Megrázta a fejét, de ahogy Royan elhaladt mellette,
észrevette, hogy a nő szeme pajkosán megcsillan, és hirtelen eltöprengett, vajon nem
lehet-e, hogy Royan tökéletesen tisztában van vele, milyen messzire úszott le, és
Nicholas mennyit láthatott. E gondolat kellemes izgalommal töltötte el.
Egyedül ment föl a csöndes folyóöbölhöz, majd, miután levetkőzött végignézett magán
és elöntötte a bűntudat, amint meglátta, hogy izgalma mily látványosan megmutatkozott.
Rosalind óta egyetlen nő sem volt ilyen hatással rá.
- Egy finom, hideg fürdő egyáltalán nem fog ártani neked, fiacskám. -
Farmernadrágját az egyik bokorra hajította és beugrott a vízbe.

Ahogy vacsora után ott üldögéltek a tábortűz mellett, Nicholas hirtelen felkapta
a fejét.
- Hallucinálok? - töprengett fennhangon.
- Nem - nevetett Tessay. - Éneklést hall. A kolostor szerzetesei jönnek, hogy
üdvözöljenek minket.
Ekkor már látták a hegyoldalon felfelé kígyózó menet fáklyáinak villódzását a fák
között. Az öszvérhajcsárok meg a szolgák énekelve, ritmikusan tapsolva összegyűltek,
hogy köszöntsék a kolostorból érkező követséget.
A mély férfihangok szárnyaltak, aztán szinte suttogássá halkultak, majd az ének,
az afrikai éjszaka hangja ismét áradni kezdett gyönyörűen, varázsosan. Nicholas
érezte, hogy végigfut a hideg a hátán, és önkéntelenül megborzongott.
 Aztán már látták a szerzetesek fehér köntösét is, amint lepkeként libbenve kígyóznak
felfelé a fáklyafényben a csapáson. A tábori szolgák térdre hulltak, amint e szent
emberek közül az első a tábor területére lépett. Mezítelen lábú, fedetlen fejű, fiatal
akolitusok voltak. Őket követték a hosszú köntöst és magas turbánt viselő szerzetesek.
Soraik oldalra léptek és szétnyíltak, mintegy díszőrséget alkotva a diakónusok
falanxának és a cifra hímzésű díszruhát viselő, teljesen felszentelt papoknak.
Mindegyiküknél egy-egy magas rúdra erősített, helyi ezüstből, aprólékos gonddal
kimunkált, cizellált, nehéz kopt kereszt volt. Ezután ők is, még mindig énekelve, két
sort alkottak, hogy utat nyissanak annak a baldachinos gyaloghintónak, amit négy
tagbaszakadt, fiatal akolitus hozott, majd letett a tábor közepén. A karmazsinvörös
és sárga selyemfüggönyök megcsillantak a tábor lámpásainak és a menet fáklyáinak
fényében.
- Oda kell mennünk, hogy köszöntsük az apátot - súgta oda Borisz Nicholasnak. -
A neve Jali Hora. - Ahogy odaléptek a hordszékhez, a függönyöket színpadiasán
széthúzták, és egy magas alak lépett ki belőle.
Tessay és Royan tiszteletteljesen térdre ereszkedtek és kezüket mellük előtt
összekulcsolták. Nicholas és Borisz azonban állva maradtak, és Nicholas érdeklődéssel
vette szemügyre az apátot.
Jali Hora csontváz sovány volt. Köntösének bő redői alatt a lába olyan volt, mint
két szurokfeketére száradt dohányszár, és a megereszkedett izmok meg az összeaszott
inak szinte teljesen deformálták. Zöld és arany színű köntösét aranyszálak díszítették,
mely csillogott a tűz fényében. A fején keresztekkel és csillagokkal hímzett, lapos
tetejű, magas süveget viselt.
Az apát arca koromfekete volt, és csupa ránc bőrén mély árkokat szántott a kor.
Beesett ajkai mögött csupán néhány fog rejtőzött, melyek sárgák és görbék voltak. A
szakálla döbbenetesen fehéren omlott alá állának öreg csontjáról, akár a hullámtörőn
tajtékot verő, viharos vizek. Egyik szeme opálosan kék volt a trópusi trachoma
vakságától, de a másik villogott, akár egy vadászó leopárdé.
Magas, reszkető hangon beszélni kezdett. - Áldást oszt – figyelmeztette Borisz
Nicholast, és mindketten tiszteletteljesen meghajtották fejüket. Valahányszor az
öregember elhallgatott, a papok énekelve válaszoltak.
Amikor Jali Hora végre végzett az áldással, lassan körbefordulva keresztet vetett
a négy égtáj felé, miközben két ministránsfiú, ezüst füstölőiket vadul lóbálva, átható
tömjénfelhővel árasztotta el az éjszakát.
Az áldás után a két nő előrelépett és letérdelt az apát előtt. Az öreg föléjük hajolt
és ezüst keresztjével könnyedén megérintette arcukat, miközben magas fejhangon
kántálva áldását adta rájuk.
- Azt mondják, hogy az öreg már több mint száz éves - súgta oda Borisz Nicholasnak.
Két fehér köntösű debtera egy afrikai ébenfa zsámolyt hozott, amit Nicholas sóvárgó
tekintettel nézett, mivel csodásán faragott darab volt. Úgy vélte, többszáz éves lehet,
és igazán gyönyörűen mutatna a múzeum gyűjteményében. A két debtera megfogta Jali Hora
könyökét, és szelíden leültették a zsámolyra. Ezután a köré gyűlt társaság letelepedett
a földre és fekete arcukat figyelmesen fordították felé.
Tessay a lába mellett ült, és amikor férje beszélt, ő halkan amharára fordította
neki. - Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy ismét üdvözölhetem önt, szent éltű
atyám.
Az öregember bólintott, Borisz pedig folytatta: - Egy királyi vérből származó,
angol nemest hoztam látogatóba a Szt. Frumentius kolostorba.
- Hé, álljon meg a menet, öregfiú! - tiltakozott Nicholas, de ekkorra már az egész
gyülekezet várakozásteljes érdeklődéssel fordult felé.
- Most mit csináljak? - kérdezte Boriszt a szája sarkából, suttogva.
- Mit gondol, miért tett meg az öreg ekkora utat? – vigyorgott Borisz gonoszul.
- Ajándékot akar. Pénzt.
- Mária Terézia-dollárt? - érdeklődött Nicholas, miközben arra a pénznemre utalt,
melyet Etiópiában több évszázada hagyományosan nagy becsben tartanak.
- Nem feltétlenül. Változnak az idők. Jali Hora nagyon örül a jenkik zöldhasújának
is.
- Mennyit?
- Maga királyi vérből származó nemes. Itt fog vadászni ebben a völgyben. Legalább
ötszáz dollárt.
Nicholas arca megrándult, majd odament az egyik öszvérhez és kivette táskáját a
málháskosárból. Amikor visszajött, meghajolt az apát előtt, és az öreg kinyújtott,
rózsaszín tenyerébe helyezte a bankjegyeket. Az apát sárga fogcsonkjait elővillantva
elmosolyodott és röviden szólt néhány szót.
Tessay lefordította Nicholasnak: - Azt mondja: „Isten hozta Szt. Frumentius
kolostorában, a Timkat idején." Jó vadászatot kíván önnek az Abbai folyó partjainál.
E jámbor társaság komoly hangulata egy csapásra megváltozott. Szájuk mosolyra
húzódott, nevetni kezdtek és az apát várakozásteljesen nézett Boriszra.
- A szent apát azt mondja, hogy szomjhozó út áll mögöttük - fordította Tessay.
- A vén ördög szereti a brandyt - magyarázta Borisz, majd odakiáltott a tábori
szolgának. Megfelelő szertartásossággal egy üveg brandyt hoztak elő és letették a
tábori asztalra az apát elé, Borisznak meg mellé helyezték az üvegnyi vodkáját.
Felköszöntötték egymást, és az apát lehajtott egy pohárkával, minek következtében ép
szeme könnyekkel telt meg, hangja pedig fátyolássá vált, midőn egy kérdéssel fordult
Royanhoz.
- Azt kérdezi, Woizero Royan, hogy honnan érkeztél leányom te, ki az emberek
Megváltójának, Krisztusnak igaz útját követed?
- Egyiptomi vagyok, a régi vallás hívője - válaszolt Royan. Az apát és papjai mind
elismerően, ragyogó arccal bólogattak.
- Mi, az egyiptomiak és az etiópok mind fivérek és nővérek vagyunk Krisztusban -
mondta neki az apát. - Még maga a kopt szó is Egyiptom görög nevéből származik. Több
mint ezerhatszáz éven át az abunát, Etiópia püspökét a kairói pátriárka nevezte ki.
Ezt csak 1959-ben változtatta meg Hailé Szelasszié császár, de mi még mindig Krisztus
igaz útját követjük. Isten hozott, leányom.
Debterája kitöltött neki egy újabb pohárnyi brandyt, amit az öregember egyetlen
kortyintásra felhajtott. Ez még Boriszt is lenyűgözte: - Hova megy ez ebben a sovány,
vén, fekete teknősbékában? – töprengett fennhangon. Tessay ezt nem fordította le, csak
lesütötte a szemét, és a fájdalom, amit e szent ember elleni sértés okozott neki, kiült
madonnaarcára.
Jali Hora Nicholashoz fordult. - Szeretné megtudni, hogy milyen állatra óhajt
vadászni itt, az ő völgyében - mondta neki Tessay.
Nicholas megkeményítette magát, majd rendkívül óvatosan válaszolt. Egy hosszú
pillanatig hitetlenül meredtek rá, majd az apát vidáman vihorászni kezdett, és köré
gyűlt papjai harsányan hahotáztak.
- Dik-dikre! Dik-dikre akar vadászni! De hát egy akkorka állaton nincs is semmi
hús.
Nicholas hagyta, hogy túljussanak az első döbbeneten, majd elővette a múzeum
kitömött Moquoda harperü példányának fényképét. Letette az asztalra Jali Hora elé.
- Ez nem közönséges dik-dik. Ez egy szent dik-dik - mondta nekik rendkívüli hangon,
miközben odabólintott Tessaynek, hogy fordítsa. - Hadd meséljek el önöknek egy
legendát. - Az a kilátás, hogy egy vallási felhangokkal is rendelkező, jó történetet
hallhatnak, elnémította őket. Még az apát kezében is megállt a pohár, mely épp útban
volt a szája felé, és visszatette az asztalra. Ép szeme Nicholas arcára siklott a
fényképről.
- Midőn Keresztelő Szent János haldoklott az éhségtől a sivatagban - kezdte
Nicholas, mire néhányan a papok közül keresztet vetettek a szent nevének hallatán -,
már harminc napja s harminc éjjele, hogy egyetlen morzsányi étel se érintette ajkait...
- a mese fonalát Nicholas egy kis időre megszakította, és részletesen ecsetelte az
éhség kínjait, amit a szentnek el kellett viselnie, és hallgatósága élvezettel itta
minden szavát, hisz szerették, ha szent embereik az erényesség nevében szenvednek.
- Végül az Úr megkönyörült szolgáján és egy apró antilopot helyezett el egy sűrű
akáciásban, ahol a kis állat fennakadt a töviseken. És monda a szentnek: „Étket készítek
neked, hogy élted meg ne szakadjon. Vedd és edd." Ahol Keresztelő János megérintette
az apró jószágot, ujjai nyomot hagytak hátán örök időkre, melyet utódai is magukon
viselnek. - Hallgatóságát e történet elnémította és lenyűgözte.
Nicholas átadta a félyképet az apátnak. - Látja, ott van rajta a szent ujjainak
nyoma.
Az öregember ép szeme elé emelve, mohón tanulmányozta a képet, majd végül
felkiáltott: - Igaz. A szent ujjainak nyoma tisztán látható.
Átadta a képet diakónusainak. Azok az apát jóváhagyásától nekibátorodva kiáltoztak
és csodálták e csíkos bundájú, meghatározhatatlan lényt.
- Van-e olyan emberei közt, ki valaha is látott már ilyen állatot? - kérdezte
Nicholas, és a kolostor lakói egymás után rázták meg fejüket. A fénykép körbeért, majd
átadták a guggoló akolitusoknak.
Egyikük hirtelen felpattant, a fényképet lobogtatta és izgatottan makogott.
- Én láttam ezt a szent lényt! Saját szememmel láttam. - Fiatal fiú volt, épp csak
kamaszodni kezdett.
A többiek gúnyos hitetlenséggel kiáltoztak felé. Egyikük kikapta a fiú kezéből a
képet, majd úgy lobogtatta felé kötekedve, hogy ne érhesse el.
- A gyermek elméje beteg, gyakran démonok és rohamok kerítik hatalmukba - magyarázta
szomorúan Jali Hora. Ügyet se vessenek rá, szegény Tamre!
Tamre szeme vadul csillogott, ahogy az akolitusok közt rohant, és kétségbeesetten
próbálta visszaszerezni a képet. Azok azonban egymásnak adogatták úgy, hogy ne érhesse
el, miközben gúnyolták és csúfolódtak eszeveszett ugrándozásán.
Nicholas felállt, hogy közbeavatkozzon. Bántónak találta e gyengeelméjű fiú
ingerlését, ám abban a pillanatban valami megpattant a fiú agyában, és úgy zuhant a
földre, mintha egy bunkóval sújtottak volna le rá. Háta ívbe merevedett, lábai
remegtek, rángatództak, a szeme fennakadt, csupán a fehérje látszott, és fehér hab
csordult ki vicsorgó vigyorba torzult ajkai közül.
Mielőtt Nicholas odaérhetett volna hozzá, négy társa felkapta és elvitte. Csak
távolodó nevetésük hallatszott az éjszakából. A többiek úgy viselkedtek, mintha ez
mindennapos dolog lenne, Jali Hora pedig odabólintott debterájának, hogy töltse meg
újból a poharát.
Későre járt már, amikor Jali Hora végre búcsút vett tőlük, és diakónusai besegítették
gyaloghintójába. A brandy maradékát magához vette, és miközben egyik kezében a félig
kiürült üveget szorongatta, a másikkal áldást osztott.
- Jó benyomást tett, angol uram - mondta neki Borisz. – Tetszett neki a Keresztelő
Szent Jánosról szóló története, de a pénze még ennél is jobban tetszett neki.

Amikor másnap reggel útnak indultak, az ösvény egy darabig a folyót követte. Ám
egy mérföldnyi út után a víz sodrása sebesebb lett, sietve száguldott át a magas, vörös
sziklák közti keskeny nyíláson, majd egy újabb vízeséssel zubogott alá.
Nicholas elhagyta a jól kitaposott csapást, és lement a vízesés széléhez. Lenézett
a jó hatvan méter mély sziklanyílásba, mely épp csak olyan széles volt, hogy a dühödt
folyó valahogy átpréselje magát rajta. Könnyedén átdobhatott volna egy követ a
túloldalra. E szakadékon át azonban nem vezetett ösvény, nem volt ott egyetlen pont
sem, hol az ember megvethette volna a lábát, ezért visszafordult és csatlakozott a
karavánhoz, mely épp akkor tért el a folyótól, és indult el egy újabb, fákkal sűrűn
benőtt völgybe.
- Valószínűleg egykoron itt folyhatott a Dandera folyó, még mielőtt azon a
szakadékon át medret vágott magának. Royan az ösvény magas falára mutatott, és lábuk
alatt a vízkoptatta, hatalmas, lapos kövekre.
- Azt hiszem, igaza van - helyeselt Nicholas. - Úgy tűnik, a mészkő benyomulásos
kőzet a bazalt és a homokkő között. Az egész területet keményen feltörte és felszabdalta
az erózió, meg az állandóan változó folyó. Biztosra veheti, hogy azok a mészkősziklák
tele vannak forrásokkal és barlangokkal.
Most a csapás meredeken lejtett a Kék-Nílus felé, néhány mérföld alatt több mint
négyszázötven métert ereszkedtek lefelé. A völgy mindkét oldalát sűrű vegetáció
borította, és a mészkőből sok helyütt források szivárogtak, majd lecsordultak a régi
folyómederbe.
Ahogy ereszkedtek lefelé, egyre nőtt a forróság, és hamarosan még Royan keki ingének
hátán, a lapockái közt is megjelentek az izzadság sötét foltjai.
Egy ponton áradó, tiszta víz tört fel odafönn a hegyoldal egy sűrűn benőtt területén,
mely a patakot kisebb folyóvá duzzasztotta. Majd a völgy egy kanyarulata után azt
látták, hogy a patakkal együtt ők is visszatértek a Dandera főágához. Ahogy visszanéztek
a szurdokra, látták, hogy a folyó a szikla egy keskeny hasadékán át tör elő ismét a
szakadékból. A nyílást körülölelő szikla különös rózsaszín, csillogóan sima felgyűrődés,
mely olyan, mintha egy emberi ajak belsejét, a nyálkahártyát látnánk.
A szikla színe és anyaga olyannyira szokatlan volt, hogy ez mindkettőjüket
megdöbbentette. Arcukat felé fordítva tanulmányozták, miközben az öszvérek elhaladtak
mellettük és lefelé csattogó patáik zaja meg az emberek távolodó kiáltásainak
visszhangja, furcsán rezgett át e zárt, fenséges, földöntúli helyen.
- Úgy néz ki, mint egy irdatlan vízköpő szörny, mely szájából okádja a vizet -
suttogta Royan, miközben a hasadékot és azokat a különös sziklaalakzatokat nézte. -
El tudom képzelni, hogy ez a látvány mit válthatott ki a Taita és Memnon herceg vezette
ősi egyiptomiakból, ha valaha is eljutottak erre a helyre. Micsoda misztikus értelme
lehetett számukra egy ilyen természeti jelenségnek!
Nicholas némán tanulmányozta Royan arcát. Sötét szeme áhítattól csillogott, és az
arca ünnepélyesen komoly volt. Ebben a környezetben Nicholast erősen emlékeztette
Quenton Parkban lévő gyűjteménye egyik portréjára. Ez a Királyok Völgyéből származó
falfestmény egyik részlete volt, mely egy a Ramszeszek, a XIX-XX. dinasztia korából
való hercegnőt ábrázol.
- És ezt miért találod olyan meglepőnek? - kérdezte önmagától. - Ugyanaz a vér folyik
az ereiben.
Royan felé fordult. - Hadd reménykedjem, Nicky. Mondja nekem, hogy nem álmodtam
ezt az egészet. Mondja, hogy meg fogjuk találni, amit keresünk, hogy Buraidnak nem
egy csalóka álom miatt kellett meghalnia.
Arcát Nicholas felé emelte, és úgy tűnt, mintha a veríték finom fátyolán át ragyogva
izzott volna rajta a tüzes erejű elszántság. Szinte ellenállhatatlan vágyat érzett,
hogy Royant a karjába kapja és megcsókolja nedvesen szétnyíló ajkát, de ehelyett
elfordult és elindult lefelé a csapáson.
Nem is mert addig hátranézni rá, amíg le nem csillapodott, és ismét ura nem lett
önmagának. Némán folytatták útjukat lefelé, és Nicholast annyira lekötötték saját
gondolatai, hogy váratlanul érte a döbbenetes látvány, ami hirtelen feltárult előtte.
Magasan, a sziklafal kiugró részén álltak a Nílus alsó szurdoka felett. Alattuk,
százötven méteres mélységben egy hatalmas, vörös sziklás katlan. A legendás folyó zöld
áradatként zúdult alá a szakadék homályba vesző mélységébe. Oly mélyen volt, hogy a
napfény el sem jutott odáig. Mellettük a Dandera folyó csöndesebb vize is ugyanott
indult el a mélység felé, fehér kócsagtollként örvénylett, tekergett a szurdok
megtévesztő légáramlataiban. Odalenn a mélyben a két folyó vize tajtékzón, kavargón,
háborgó habokban egyesült, hatalmas kerékként zúdult alá ez a súlyos, olajosan sűrű
víz, mely végül megtalálta útját a szurdokba és ellenállhatatlan, hatalmas erővel tört
át.
- Maga ezen csónakkal átkelt? - kérdezte Royan elképedt áhítattal.
- Akkor még fiatalok és bolondok voltunk - mondta Nicholas szomorkásán halvány
mosollyal, melyet sok régi emlék hatott át.
Egy ideig hallgattak. Aztán Royan halkan azt mondta: - Az ember tisztán látja,
hogy ez miként állíthatta meg Taitát és hercegét, amint felfelé jöttek a folyó mentén.
- Körülnézett, majd nyugati irányban lemutatott a szurdokba. - Az biztos, hogy magából
az alsó szurdokból itt sosem tudtak feljönni. Nyilván a sziklák tetejének vonalát
követték, melyen most mi is állunk. - E gondolatra hangja izgatottá vált.
- Hacsak nem a folyó másik oldalán jöttek - jegyezte meg Nicholas inger-kedve,
mire Royan képe megnyúlt.
 - Erre nem is gondoltam. Hát persze, elképzelhető. Hogy fogunk átjutni oda, ha
ezen az oldalon nem találunk semmit?
- Ezen majd akkor törjük a fejünket, ha kénytelenek leszünk. Épp elég nehézséggel
kell megküzdenünk anélkül is, hogy újabbakat keresnénk.
Ezután ismét hallgattak, mindketten azon töprengtek, hogy milyen hatalmas és
bizonytalanságokkal teli feladatot vállaltak magukra. Majd Royan erőt vett magán.
- Hol a kolostor? Nyomát se látom.
- A sziklában, itt a lábunk alatt.
- Odalenn fogunk táborozni?
- Kétlem. Menjünk Borisz után, hogy megtudhassuk, mi a szándéka.
Követték a katlan szélén futó csapást, és beérték az öszvérkaravánt egy olyan ponton,
ahol az út kétfelé ágazott. Az egyik elkanyarodott a folyótól egy erdős mélyedés felé,
míg a másik továbbra is a kiugró sziklaperemet követte.
Borisz őket várta, és a folyótól eltávolodó csapásra mutatott. - Van itt egy jó
táborhely fenn a fák között, legutóbb is ott táboroztam, amikor idelenn vadásztam.
A tisztásra jó néhány magas vadfügefa vetett árnyat, és egy tiszta vizű forrás is
csobogott rajta. Hogy a teher minél kisebb legyen, Borisz nem hozott le sátrakat a
szurdokba. Amint lemálházták az öszvéreket, emberei nekiláttak, hogy felépítsenek
nekik három szalmatetős kunyhót és a forrástól legtávolabb eső helyen egy latrinát
ássanak.
Mialatt ez a munka folyt, Nicholas intett Royannak és Tessaynek, majd hármasban
nekivágtak, hogy felkeressék a kolostort. Ahol az ösvény kettéágazott, Tessay a szikla
tetején futó útra tért, és hamarosan széles, sziklába vájt lépcsőkhöz értek, mely lefelé
vezetett.
Fehér köntösű szerzetesek egy csoportja jött felfelé a kőlépcsőn, és Tessay egy
pillanatra megállította őket, hogy néhány szót váltson velük. Aztán ahogy továbbmentek,
azt mondta Nicholasak és Royannak: - Ma van a Kátéra, a holnap kezdődő Timkat ünnep
előestéje. Nagyon izgatottak. Ez egyike a vallási év legfontosabb eseményeinek.
- Minek a tiszteletére van ez az ünnep? - kérdezte Royan. Ez nincs benne az egyiptomi
egyház naptárában.
- Ez az etióp epifánia, Krisztus megkeresztelésének ünnepe - magyarázta Tessay.
- A szertartás során a tabotot leviszik a folyóhoz, hogy újra megszenteljék és új életre
keltsék, majd az akolitusokat keresztelik meg, miként Jézus Krisztus lett
megkeresztelve a Keresztelő keze által.
Mentek lefelé a meredek sziklafalba vájt lépcsőn. A lépcsőfokokat meztelen lábak
vájták és koptatták ki hosszú évszázadok során. Csak mentek lefelé, miközben a Nílus,
hatalmas katlanában, úgy száz méternyire alattuk fortyogott, sistergett és vízpermetet
lövellt feléjük.
Hirtelen egy széles teraszra értek, melyet emberi kéz vésett ki a szikla testéből.
A fölé hajló vörös szikla tetőként borította a kőoszlopokkal teli teret, melyeket az
ősi mesterek hagytak meg, hogy tartsa és alátámassza. A hosszú, fedett terasz belső
falát a mögöttük rejtőző katakombák számtalan bejárata tarkította. Hosszú időn át fúrták
és bányászták a sziklát, hogy kialakíthassák termeit, celláit, csarnokait, templomait
és szent sírhelyeit annak a szerzetesi közösségnek, mely már több mint ezer éve él e
sziklába vájt falak között.
A szerzetesek kisebb csoportokban üldögéltek, végig e hosszú teraszon. Voltak, akik
az egyik diakónust hallgatták, aki felolvasott nekik egy szép, színes képekkel teli
bibliából.
- Olyan sok köztük az írástudatlan - sóhajtott fel Tessay. A Bibliát még a
szerzeteseknek is fel kell olvasni és elmagyarázni, mivel legtöbbjük nem képes rá,
hogy egymaga elolvassa.
- Ilyen volt a konstantini avagy Bizánci Egyház - mutatott rá csöndesen Nicholas.
- Ez a kereszt és a könyv egyháza, mely aprólékos és színpompás szertartásaival manapság
a túlnyomórészt analfabéta világban maradt fenn.
Ahogy lassan mentek előre a fedett teraszon, elhaladtak más csoportok mellett is,
akik precentoraik vezetésével amhara nyelvű zsoltárokat és himnuszokat énekeltek. A
cellák és barlangok mélyéből imát és fohászt mormoló hangok hallatszottak, és a levegő
tele volt az emberi lét többszáz éve halmozódó, ezernyi szagával.
Ebben a szagban fafüst és tömjén, állott étel és ürülék szaga keveredett, és érezni
lehetett benne a veríték, az áhítat, a szenvedés és a betegség szagát. A szerzetesek
csoportjai közt zarándokok is voltak, akik maguk tették meg az utat, vagy rokonaik
hozták le őket ide a szurdokba, hogy könyörögjenek a szenthez, és gyógyírt kapjanak
tőle betegségükre, szenvedésükre.
Voltak ott vak gyerekek, kik anyjuk karjában sírtak, és leprások, kiknek rothadó
húsa már levált csontjaikról, megint mások az álomkór kómájában vagy valami más, szörnyű
trópusi betegség kínjaitól szenvedtek. Fájdalmas jajgatásuk és nyöszörgésük
összekeveredett a szerzetesek énekével és a katlanba zúduló Nílus távoli morajával.
Végre elértek Szt. Frumentius barlangkatedrálisának bejáratához. Kerek nyílás volt,
akár egy hal szája, de a portált csillagokkal, keresztekkel és a szentek fejével sűrűn
telefestett keret díszítette. A portrék primitívek voltak, okkersárga és halvány,
barnás árnyalatokkal festették meg őket, ami még inkább kiemelte gyermeki
egyszerűségüket. A szentek szénnel körülrajzolt szeme hatalmas volt, arcukból pedig
szelídség és nyugalom áradt.
Egy piszkos, zöld bársonyköntöst viselő diakónus őrizte a bejáratot, de Tessay
mondott neki valamit, mire elmosolyodott, bólintott és intett nekik, hogy lépjenek
be. A nyílás alacsony volt, így Nicholasnak le kellett hajtania a fejét, de ahogy
belépett, nyomban felemelte, hogy csodálkozva körülnézzen.
A barlang mennyezete oly magasra nyúlt, hogy eltűnt a homályban. A sziklafalakat
falfestmények borították, angyalok és arkangyalok mennyei serege, akik reszkettek és
villództak a gyertyák és az olajlámpások fényében. A freskókat részben eltakarta a falak
mentén körben lecsüngő, számtalan hosszú falikárpit, mely mind mocskos volt a tömjén
kormos füstjétől, széleik pedig kopottak és szakadozottak voltak. Az egyiken Szent
Mihály ült egy ágaskodó fehér lovon, a másikon meg a Szűz térdelt a kereszt aljában,
fölötte pedig Krisztus halovány teste vérzett az oldalába döfött római lándzsáktól.
Ez volt a templom külső hajója. A túlsó falon egy most nyitva álló, erős, kétszárnyú
faajtó vezetett a középső terembe. Mindhárman elindultak a kőpadlón, miközben óvatosan
kerülgették a szakadozott rongyokba öltözött, kínok közt vagy vallási eksztázisban
térdeplő kérelmezőket és zarándokokat. A lámpások halovány fényében és a kékes
tömjénfüstben elveszett lelkeknek tűntek, akik egy örökkévalóságon át sorvadoznak a
purgatóriumot körülölelő sötétségben.
A látogatók elérték azt a három kőlépcsőt, amely felvezetett, a belső ajtóhoz, ám
ekkor két magas, lapos tetejű süveget viselő diakónus az útjukat állta. Az egyik szigorú
hangon mondott valamit Tessaynek.
- Még nekünk sem engedik meg, hogy belépjünk a qiddistbe, a középső terembe - mondta
nekik Tessay sajnálkozva. Emögött van a maqdas, a Szentségek Szentsége.
Az őrök mellett bekukucskáltak, és a qiddist homályában épp hogy csak ki tudták
venni a legbelső szentély ajtaját.
- Csupán a felszentelt papok léphetnek be a maqdasba, mivel ott van a tabot és
a szent sírjának bejárata.
Tehetetlenül és csalódottan mentek át ismét a barlangon, majd vissza a hosszú
teraszon.
Vacsorájukat a csillagokkal teli ég alatt fogyasztották el. A levegő még mindig
fullasztóan meleg volt, és hatalmas szúnyogfelhők lebegtek körülöttük, épp csak olyan
távolságra, hogy ne érezzék a riasztót, amivel mindnyájan bekenték bőrüket.
- Nos, angol, elhoztam oda, ahova el akart jutni. Most hogy akarja megtalálni az
állatot, amiért ilyen messzire eljött? - A vodka ismét harciassá és ellenségessé tette
Boriszt.
- Amint megvirrad, küldje ki a nyomolvasóit, hogy nézzék át a terepet lefelé a folyón
- mondta neki Nicholas. - A dik-dik általában kora reggel és késő délután mozog.
- Maga akarja megtanítani az öregapját macskára egerészni? - mondta Borisz a
szólásokat kissé összekeverve. Töltött magának egy újabb vodkát.
- Mondja meg nekik, hogy keressenek nyomokat. – Nicholas szántszándékkal
részletezte ilyen aprólékos gonddal ezt a kérdést. - Valószínűleg a csíkos változat
nyomai nagyjából megegyeznek a közönséges dik-dik nyomaival. Ha bármiféle jelzést
találnak, csöndben kell ülniük a sűrűben, hogy kivárják az állat megjelenését. A dik-dik
kötődik a saját területéhez. Nemigen szokott elkószálni a legelőjétől.
- Da!Da! Megmondom nekik. De maga mit fog csinálni? A táborban fogja tölteni a
napot a hölgyekkel, angol? – vigyorgott gúnyosan Borisz. - Egy kis szerencsével lehet,
hogy hamarosan nem is lesz szüksége a külön kunyhóra? - Pukkadozott saját
szellemességén, Tessay pedig elkeseredetten felállt, és azzal a kifogással, hogy
ellenőriznie kell a szakácsot, átment a konyhakunyhóba.
Nicholas elengedte a füle mellett ezt a durva jópofáskodást. – Mi pedig Royannal
a Dandera menti bozótost fésüljük át. Az ott rendkívül ígéretes dik-dik-előfordulási
helynek tűnik. Figyelmeztesse embereit, hogy tartsák távol magukat a folyótól. Nem
akarom, hogy a vad elriadjon.
Másnap reggel még alig pirkadt, amikor elhagyták a tábort. Nicholas Rigby puskájával
és egy könnyű, egy napra való csomaggal vezette Royant a Dandera partján. Lassan
mentek, gyakran meg-megálltak, figyeltek és füleltek. A sűrűben csak úgy nyüzsögtek
az apró emlősök meg a madarak.
- Az etiópoknál nincs hagyománya a vadászatnak, így azt hiszem, a szerzetesek sosem
zavarták meg a szurdok vadjainak életét. - A folyópart nedves földjén egy apró antilop
nyomára mutatott. - Bozótantilop - mondta Royannak. - Menelik antilopja. Csak itt
található. Nagyon keresett trófea.
- Tényleg azt hiszi, hogy megtalálja itt dédapja dik-dikjét? Kérdezte Royan. - Olyan
eltökéltnek tűnt, amikor Borisszal beszélt róla.
- Egyáltalán nem hiszem - vigyorgott Nicholas. – Szerintem az öreg találta ki.
Inkább Harper mesebeli lényének kellett volna nevezni. Valószínű, hogy tényleg egy
csíkos mongúz bőrét használta fel. Mi Harperek időnként azzal jutottunk előrébb e
világban, hogy nem ragaszkodtunk szó szerint az igazsághoz.
Egy pillanatra megálltak, hogy egy Tacazze zománcos mézmadarat figyeljenek, amely
a folyópart buja növényzetében, egy kúszónövény sárga virágai fölött lebegett. Az
aprócska madár tolla úgy ragyogott, akár egy smaragdtiara.
- Mindazonáltal ez remek mentségül szolgál nekünk ahhoz, hogy nyugodtan átkutassuk
a bozótot. - Visszapillantott, hogy megbizonyosodjon róla, elég messze vannak-e már
a tábortól, majd letelepedett egy kidőlt fatörzsre és intett Royannak, hogy üljön le
mellé. - Nos, tisztázzuk magunkban, hogy valójában mit is keresünk. Hadd halljam!
- Egy halotti templom maradványait, vagy a halottak városának romjait, ahol azok
a munkások éltek, akik Mamose fáraó sírján dolgoztak.
- Bármiféle maradványt, ami kőfaragásra vagy kőbányászatra utal - helyeselt
Nicholas -, különös tekintettel valamiféle oszlopra vagy sírkőre.
- Taita kőtestamentuma - bólintott Royan. - Vésett vagy faragott hieroglifáknak
kell lenniük. Elképzelhető, hogy az idő alaposan megrongálta, kidőlt, esetleg benőtte
a növényzet - nem tudom. Bármi lehet. Olyan, mintha sötétben, vakon tapogatódznánk.
- Hát akkor meg mit ülünk itt? Lássunk neki annak a tapogatódzásnak.
A délelőtt közepe táján Nicholas egy dik-dik nyomaira bukkant a folyóparton.
Letelepedtek egy nagy fa törzsénél, és egy darabig csöndesen üldögéltek az árnyékban,
míg végül sikerült megpillantaniuk egyet ezek közül az aprócska lények közül. A
közelükben haladt el, ormányszerűen megnyúlt orrát tekergette, kecsesen lépdelt
pöttömnyi patáin, lecsippentett egy levelet az egyik alacsonyan lehajló ágról és buzgón
elrágcsálta. A bundája azonban a szokásos szürkésbarna volt, egyhangúságát semmiféle
csík nem oldotta.
Miután az állat eltűnt a sűrű aljnövényzetben, Nicholas felállt. - Nincs
szerencsénk. Ez a közönséges változat volt suttogta. - Menjünk.
Nem sokkal dél után elérték azt a pontot, ahol a folyó előtört a rózsaszín, már-már
hússzínű szikla hasadékából. Átfésülték ezt a területet, egészen addig, amíg a sziklák
útjukat nem állták. A szikla egyenesen az áradatba nyúlt, és a víz szélén nem volt egy
talpalatnyi hely sem, melyen lábukat megvetve továbbmehettek volna.
A folyó mentén lefelé visszatértek, majd átmentek a túlpartra egy kezdetleges,
liánokból és bolyhos lenkötélből készült függőhídon, melyről Nicholas úgy vélte, hogy
valószínűleg a kolostor szerzetesei építhették. Ismét megpróbáltak lejjebb jutni a
hasadékba. Nicholas még a vízbe is begázolt, hogy megpróbálja megkerülni az első,
rózsaszín sziklapillért, mely az útjukat állta, de a sodrás túl erős volt, csaknem
elvitte őt a víz. Kénytelen volt feladni.
- Ha mi nem tudunk itt bejutni, akkor nagyon valószínű, hogy Taitának és munkásainak
sem sikerült.
Visszamentek a függőhídig és a vízhez közel találtak egy árnyas helyet, ahol
elfogyaszthatták ebédüket, amit Tessay csomagolt be nekik. A déli hőség tikkasztó volt.
Royan a folyóba mártotta pamutkendőjét, és az arcát törülgette vele, miközben
leheveredett Nicholas mellé.
Nicholas a hátán feküdt és távcsövével apránként végignézte a rózsaszín sziklát.
Valami hasadékot vagy nyílást keresett a sima, csillogó felületen.
Miközben beszélt, egy pillanatra se vette el szeme elől a távcsövet. - A folyó istene
alapján úgy tűnik, hogy Taita segítséget kért Tanús, Egyiptom Nagy Oroszlánja és a fáraó
holttestének kicseréléséhez. - Elvette szeme elől a távcsövet és Royanra nézett. - Ezt
kissé elképesztőnek találom, mivel az ő korában, az akkori hit alapján ez botrányos
dolog volt. Valóban így áll a tekercsekben? Taita tényleg kicserélte a holttesteket?
Royan nevetett és oldalra fordult, hogy Nicholasra nézzen. – Öreg cimborájának,
Wilburnek túl élénk a fantáziája. A történet e részének alapja egyetlen sor, ami a
tekercsekben áll. „Számomra inkább ő volt a király és nem a fáraó." Royan ismét a hátára
fordult. - Ez jó példája annak, hogy miért elleneztem a könyvet. A tényeket és a képzelet
szüleményeit kibogozhatatlanul összekeverte, egybeötvözte. Ami engem illet,
szerintem Tanús saját sírjában pihen, csakúgy, mint a fáraó.
- Kár! - sóhajtott fel Nicholas és visszadugta a könyvet a csomagba. - Ez egy
kedvesen romantikus mozzanat volt, amit igazán élveztem. - A karórájára pillantott,
majd felállt. - Jöjjön, szeretnék egy kis terepszemlét tartani a völgy másik részében.
Tegnap, idefele jövet észrevettem ott néhány érdekes területet.
Késő délután értek vissza a táborba, és Tessay kisietett a konyhakunyhóból, hogy
üdvözölje őket.
- Már alig vártam, hogy visszatérjenek. Egy érdekes meghívást kaptunk Jali Korától,
az apáttól. Egy lakomára hívott meg minket a kolostorba, hogy együtt ünnepeljük a
Katerát, Timkat előestéjét. A szolgák már előkészítették maguknak a zuhanyt, a víz forró.
Épp csak annyi idejük maradt, hogy átöltözzenek, és máris indulnunk kell, le a
kolostorba.
Az apát fiatal akolitusokat küldött eléjük, hogy a lakoma termébe kísérjék őket.
Ezek a fiatalemberek a rövid afrikai alkony idején érkeztek és fáklyákat hoztak
magukkal, hogy megvilágítsák az utat.
Royan felismerte köztük Tamrét, az epilepsziás fiút. Amikor kitüntette a fiút
legmelegebb mosolyával, az félénken előlépett, és egy csokor vadvirágot nyújtott át
neki, amit a folyóparton szedett. Royant váratlanul érte ez a kedves udvariasság,
és gondolkodás nélkül arabul köszönte meg neki.
- Shukran.
- Taffadali - vágta rá nyomban a fiú, nyelvtanilag helyesen és olyan kiejtéssel,
amiből Royan nyomban tudta, hogy a fiú folyékonyán beszéli az ő nyelvét.
- Hogyhogy ilyen jól beszélsz arabul? - kérdezte tőle kíváncsian.
A fiú zavartan lehajtotta a fejét és azt motyogta: - Édesanyám Massawába, a
Vörös-tenger mellől való. Ez gyermekkorom nyelve.
Amikor elindultak a kolostor felé, a szerzetesfiú úgy követte Royant, akár egy
kiskutya.
Ismét lementek a sziklába vájt lépcsőn, és a fáklyákkal kivilágított teraszra értek.
A keskeny, fedett folyosó emberekkel volt tele, és ahogy akolitusokból álló
díszkíséretük utat tört nekik a sokaságon át, fekete arcok fordultak feléjük, hogy
amhara nyelven köszöntsék őket, és kezek nyúltak fel, hogy megérintsék ezeket a fontos
vendégeket.
Az alacsony bejáraton át, fejüket lehajtva beléptek a katedrális külső hajójába.
A termet megvilágító olajlámpások és fáklyák bizonytalan fényében mintha táncoltak volna
a falfestmények szentjei és angyalai. A kőpadlót frissen vágott nádból és kákából
készült szőnyeg borította, melynek édes fűillata könnyített kissé a nehéz, füstös
levegőn. Úgy tűnt, mintha a kolostor összes szerzetese ott ült volna keresztbe vetett
lábbal ezen a nedvesen puha szőnyegen. A ferengik kis csoportjának belépését, üdvözlő
kiáltásokkal és hangos áldással fogadták. Minden egyes ülő alak mellett ott volt egy
flaskónyi tej, e vidék mézsöre. A boldog, verítéktől csillogó arcokon tisztán látszott,
hogy a flaskók már jó szolgálatot tettek.
A vendégeket előrevezették egy, a terem közepén, közvetlenül a qiddist faajtaja
előtt számukra fenntartott helyre. Kísérőik unszolták őket, hogy üljenek le és helyezzék
magukat kényelembe. Amint letelepedtek, egy újabb, akolitusokból álló csoport lépett
be a terasz felől fiaskókkal, melyben tej volt és térdre ereszkedve, mindegyikük elé
letettek egy-egy agyagból készült fiaskót.
Tessay áthajolt hozzájuk és azt suttogta: - Hadd kóstolom meg előbb ezt a tejet,
csak utána igyanak belőle. Az ital ereje és színe mindenütt más, és helyenként kegyetlen
lehet. - Fiaskóját megemelve, egyenesen az edény megnyújtott nyakából ivott. Miután
kortyintott belőle, elmosolyodott: - Nagyon jó főzet. Ha óvatosan isszák, nem lesz
semmi bajuk tőle.
A körülöttük ülő szerzetesek unszolták őket, hogy igyanak, mire Nicholas felemelte
fiaskóját. A szerzetesek tapsoltak és nevettek, miközben ő megkóstolta az italt. Könnyű
volt és kellemes, erősen érződött rajta a vadméz íze és illata. - Nem rossz! - jelentette
ki, de Tessay figyelmeztette: - Később szinte biztosra veszem, hogy megkínálják
katikalával. Azzal nagyon vigyázzon! Erjesztett gabonából főzik, és pillanatokon belül
elveszítheti tőle a fejét.
A szerzetesek vendégszeretete most teljes egészében Royan felé fordult. Nagy
hatással volt rájuk az a tény, hogy kopt keresztény, igaz hívő. Az is nyilvánvaló volt,
hogy szépsége nem hagyta hidegen e szent életű, nőtlenségi fogadalmat tett férfiakat.
Nicholas odahajolt hozzá és a fülébe súgta: - A kedvükért kénytelen lesz úgy tenni,
mintha inna. Emelje a szájához és nyeljen egyet, különben nem fogják békén hagyni.
Ahogy Royan felemelte a flaskót, a szerzetesek boldogan kiáltoztak és saját,
felemelt flaskóikkal köszöntötték. Royan ismét letette az üveget, majd odasúgta
Nicholasnak.
- Ez finom. Méz íze van.
- Megtörte az absztinenciára tett fogadalmát! - korholta őt Nicholas nevetve. -
Igaz?
- Csak egy csöpp volt - ismerte be -, de nem tettem én soha, semmiféle fogadalmat.
Az akolitusok sorra letérdeltek a vendégek elé és egy tálban meleg vizet nyújtottak
feléjük, hogy jobb kezüket megmosva felkészülhessenek a lakomára.
Hirtelen dobok és zene hangja ütötte meg fülüket, majd a zenészek megjelentek a
qiddist nyitott ajtajában. Ezután elhelyezkedtek a terem oldalfalai mentén, míg a
gyülekezet várakozásteljesen pislogott a homályos belső terem felé.
Végül Jali Hora, az idős apát megjelent a lépcső tetején. Hosszú, karmazsinvörös
szaténköntöst viselt, a vállán pedig aranyszállal hímzett stóla volt. A fején nehéz,
tömör korona díszelgett. Bár úgy csillogott, mint az arany, Nicholas tudta, hogy csak
aranyozott réz, és az a sok különféle színű kő, amivel kirakták, szinte egészen biztosan
üveg és értéktelen kavics.
Jali Hora felemelte pásztorbotját, melyen egy díszes, ezüstkereszt ékeskedett,
mire mindenki elnémult, és súlyos csönd nehezedett a társaságra.
- Most áldást fog mondani - súgta oda nekik Tessay, és lehajtotta a fejét.
Jali Hora asztali áldása hosszú volt és szenvedélyes, vékony fej hangját a
szerzetesek áhítatos válaszai szakították meg. Amikor végre befejezte, két, pompás
köntöst viselő debtera lesegítette Jali Hórát a lépcsőn, majd odavezették a rangidős
diakónusok és papok közé, hogy helyet foglaljon faragott jimmera zsámolyán.
A szerzetesek vallásos áhítata ünnepien kedélyes hangulattá változott, amikor a
terasz felől belépett az akolitusok menete, mindegyikük egy szekér kerék méretű, fonott
nádkosarat hozott a fején. Minden egyes vendégkör közepére letettek egyet.
 Jali Hora jelére, teljesen egyszerre, egy gyors mozdulattal leemelték a kosarak
fedelét. Vidám üdvrivalgás hagyta el a szerzetesek ajkát, mivel minden egyes kosárban
egy-egy lapos réztál volt, tele a lapos, szürke kovásztalan injera kenyérrel.
Két akolitus támolygott be a teraszról, alig bírták el azt a gőzölgő rézüstöt, amely
telis-tele volt wattal, fűszeres, kövér birkaraguval. Mindegyik injera kenyérrel teli
tál fölött megdöntötték a nagy edényt, és ráloccsintottak a vörösesbarna folyékony
watból, melynek teteje csillogott a forró zsírtól.
A gyülekezet mohón vetette magát az ételre. Darabokat tépkedtek le az injerából,
majd felkanalazták vele a wattot, végül ezt a kis csomagot betömték nyitott szájukba,
mely nyitva maradt akkor is, amikor elrágták a falatot. Ezután nagyot kortyintottak
a flaskóból, hogy tejjel utat mossanak, mielőtt egy újabb, csöpögő wattal teli csomagot
gyömöszölnek a szájukba. Hamarosan mindenki könyékig zsíros volt, az állukon csurgóit
végig a zsíros szaft, miközben ettek, ittak és hangosan nevettek.
A felszolgáló akolitusok egy másik fajta injera kenyérből tettek le vastag
lepényeket minden vendég mellé. Ez keményebb volt, nem volt olyan nyers íze, omlósabb
és könnyebb volt, mint az a szürkés, lapos, gumiszerűen nyúlós másik kenyér.
Nicholas és Royan igyekezett úgy élvezni az ételt, hogy közben ne kenjék össze
magukat, mint a többiek. Kinézete ellenére a wat egészen finom volt, és a száraz, sárga
injera segített felitatni a zsírt.
A közös rézedények meglehetősen hamar kiürültek. Csupán kenyér és zsír kavargó romjai
maradtak az edényekben, amikor az akolitusok újabb hatalmas üstökkel tántorogtak be,
melyek ezúttal currys csirke wattal voltak tele. Ezt aztán a birka maradványaira
löttyintették, és a szerzetesek ismét nekiestek.
Miközben mohón falták a csirkét, a flaskókat újból megtöltötték tejjel, és a
szerzetesek hangja egyre érdesebb, egyre rekedtebb lett.
- Azt hiszem, ebből már nem bírok többet enni - mondta Royan Nicholasnak émelyegve.
- Hunyja le a szemét és gondoljon Angliára - tanácsolta neki Nicholas. - Maga itt
az est sztárja. Nem fogják hagyni, hogy ilyen könnyen megússza.
Amint a csirke elfogyott, a felszolgálók újabb üstökkel tértek vissza, melyek
ezúttal forró marha wattal voltak tele. Ezt a birka és a csirke maradványaira
lódították.
A Royannal szemközti szerzetes flaskója kiürült, és amikor az akolitus megpróbálta
újratölteni, elhessegette a fiút és azt kiáltotta: - Katikala!
Ezt azután a többi szerzetes is átvette. - Katikala! Katikala!
Az akolitusok kisiettek, majd több tucatnyi üveggel tértek vissza, melyben
gintiszta ital volt, és ehhez teáscsésze nagyságú réztálkákat adtak.
- Ez az, amitől jobb, ha óvakodnak - mondta nekik Tessay. A tálkák tartalmát
Nicholasnak és Royannak is sikerült titkon a gyékényre csurgatniuk, de a szerzetesek
mind mohón felhajtották.
- Borisz is kiveszi részét - mondta Nicholas Royannak. Az orosz képe vörös volt,
izzadt és vigyorgott, akár egy idióta, miközben felhajtott egy újabb tálkával.
A katikalától felélénkülve a szerzetesek egy játékot kezdtek játszani. Egyikőjük
egy jókora darab injerába marha watot csomagolt, majd jobb kezébe fogta, és miközben
a zsír csak úgy csurgott a markából, a mellette ülő szerzeteshez fordult. Az áldozatnak
akkorára kellett tátania a száját, amekkorára csak tudta, és figyelmes szomszédja
beletömte a kezében lévő csomagot. A falat persze akkora volt, amekkora csak elférhet
egy emberi szájban, és az áldozat azzal, hogy megpróbálja lenyelni, a fulladásos halál
veszélyét vállalja.
Úgy tűnt, a játék szabálya az volt, hogy a kezét nem használhatja, nem tömheti be
a falatot a saját szájába, nem csurgathatja végig köntöse elején, és nem zsírozhatja
össze a közelében ülőket sem. Eltorzult arca, ahogy fuldokolva, levegő után kapkodva
próbálta lenyelni a falatot, a többiek féktelen mulatságát szolgálta. Amikor végre
sikerült lenyelnie, jutalmul egy tálkányi katikalát tartottak ajkához. Azt várták
tőle, hogy tartalmát az injerába csomagolt étel után küldje.
Jali Hora, akit mostanra már felhevített a tej meg a katikala, fel-tápászkodott.
Jobb kezében egy csurgó injera csomagot tartott. Ahogy bizonytalan léptekkel elindult
a termen át, miközben fényes koronája félrecsúszott, először nem jöttek rá, mi a
szándéka. Az egész társaság érdeklődéssel figyelte.
Aztán Royan hirtelen megmerevedett és elborzadva azt suttogta: - Ne! Könyörgöm ne!
Mentsen meg, Nicky! Ne hagyja, hogy az megtörténjen velem!
- Ez az ára annak, hogy maga itt a legfontosabb hölgy mondta neki Nicholas. Jali
Hora meglehetősen bizonytalan léptekkel közeledett felé. A kezében lévő falatból a
szaft végigcsurgott alkarján és lecsöpögött a könyökéről.
A fal mellett álló zenészek vidám dallamba kezdtek. Ahogy az apát billegve, akár
egy régi szekér megállt Royan előtt, nyekeregtek, sípoltak és a dobosok őrjöngő ritmusba
kezdtek.
Az apát átnyújtotta ajándékát, és Royan, miközben még egy utolsó, kétségbeesett
pillantást vetett Nicholasra, szembe nézett az elkerülhetetlennel. Lehunyta a szemét
és kinyitotta a száját.
Bátorító kiáltások, biztató síp-, és dobszó segítette, miközben kínlódva, küszködve
igyekezett megrágni. Az arca rózsássá vált, és a szeme könnyezett. Volt egy pont, amikor
Nicholas azt hitte, hogy Royannak el kell ismernie a kudarcot és ki kell köpnie az
egészet a gyékényre. De aztán lassan, minden erejét összeszedve, apránként sikerült
leküzdenie a falatot, majd kimerültén hátradőlt.
Közönsége tapsolt, rikoltozott, élvezték a játék minden pillanatát. Az apát mereven
letérdelt előtte és átölelte, miközben kishíján elvesztette a koronáját. Majd anélkül,
hogy kieresztette volna öleléséből Royant, letelepedett mellé.
- Úgy tűnik, ez egy újabb hódítás - mondta neki Nicholas száraz hangon. - Azt hiszem,
bármelyik pillanatban az ölébe hullhat, ha nem hajol el és nem veszi fel a nyúlcipőt.
Royan gyorsan reagált. Kinyúlt, megragadott egy üveg katikalát meg egy tálkát és
színültig töltötte.
- Fenékig, öregapám! - mondta neki, és a szájához tartotta a tálkát. Jali Hora
elfogadta a kihívást, de el kellett engednie Royant ahhoz, hogy a kezéből ihassa ki
az italt.
Hirtelen Royan olyan vadul összerándult, hogy azt, ami még a tálkában maradt,
végiglöttyintette az öregember köntösén. Kifutott a vér az arcából, és úgy reszketett,
mintha magas láza lenne, miközben Jali Hora koronájára meredt, ami már-már az öreg
szemére csúszott.
- Mi baj? - kérdezte Nicholas halkan, de sürgetőn, miközben átnyúlt, hogy megfogja
Royan karját. A teremben senki sem vette észre Royan nyugtalanságát, de Nicholas már
annyira ráhangolódott, hogy megérezte a legkisebb hangulatváltásait is.
Royan még mindig hamuszürke arccal meredt a koronára, a tálka kiesett a kezéből,
majd lenyúlt és megragadta Nicholas csuklóját. A férfit megdöbbentette ereje. Fájt,
ahogy a csuklóját szorította, és ahogy Nicholas lenézett, látta, hogy Royan
belemélyesztette körmét a húsába és felsértette a bőrét.
- Nézze a koronáját! A követ! A kék követ! - lihegte. És akkor Nicholas meglátta,
ott volt a színes üvegdarabok, kavicsok, féldrágakövek, gránátok és hegyikristályok
között. Akkora volt, mint egy ezüstdolláros, tökéletes kör alakú, keményre égetett,
simára kidolgozott, kék kerámia pecsét. A korong közepén egy egyiptomi harci szekér
volt, fölötte pedig egy törött szárnyú sólyom jellegzetes és tisztán felismerhető
körvonalai. Körben a szélén hieroglifákkal vésett körirat. Csupán néhány pillanat
kellett hozzá, hogy elolvassa:

TÍZEZER SZEKÉR PARANCSNOKA VAGYOK.

ÉN TAITA, A KIRÁLYI FŐLOVÁSZMESTER.

Royan kétségbeesetten szeretett volna kijutni a barlang nyomasztó, rossz

levegőjéből A wat-csomag, amit az apát beletömött, erőteljesen összekeveredett azzal
a néhány kortynyi tejjel, amit lenyelt, és ezt az érzést csak még elviselhetetlenebbé
tette a piszkos tálakban összeálló nehéz zsír és a kegyetlen katikala szaga. A
szerzetesek közül néhányan már okádtak a részegségtől, és hányadékuk bűze még szörnyűbbé
tette a tömjénfüsttel teli terem émelyítőén fojtogató levegőjét.
 Mindazonáltal az apát még mindig minden figyelmét rá összpontosította. Ott ült
mellette, simogatta Royan csupasz karját és az amhara szentírásból idézgetett neki;
Tessay már rég felhagyott azzal, hogy fordítsa. Royan reménykedve nézett Nicholasra,
de a férfi némán, elmerülten ült és szemmel láthatóan egyáltalán nem figyelt arra, mi
folyik körülötte. Royan tudta, hogy az apát koronáján lévő kerámiapecsétről
gondolkodik, mivel töprengő tekintete többször is visszatért rá.
Szeretett volna egyedül maradni Nicholasszal, hogy megvitathassa vele ezt a
rendkívüli felfedezést. Izgalma nagyobb volt, mint az a kín, amit túlterhelt gyomra
okozott neki. Érezte, hogy még az arca is belepirul. Valahányszor fölpillantott az
öregember koronájára, a szíve szaporábban vert, és alig bírt erőt venni magán, hogy
ne nyúljon fel, ne ragadja meg és tépje ki foglalatából azt a csillogó, kék pecsétet,
melyet szeretett volna közelebbről is szemügyre venni.
Tudta, hogy nem volt bölcs dolog felhívni a figyelmet erre a cserépdarabkára, de
amikor Boriszra pillantott, látta, hogy az már rég nem lát semmit, csupán a kezében
lévő katikalára koncentrál. Végül Borisz nyújtotta neki azt a mentséget, amit egészen
addig hiába keresett. A férfi megpróbált felállni, de a lába összecsuklott alatta.
Egészen kecsesen előrebukott és arccal a zsíráztatta injera kenyérbe zuhant. Hangos
horkolással hevert ott, Tessay pedig könyörögve fordult Nicholashoz.
- Alto Nicholas, most mitévő legyek?
Nicholas a földön elterült vadász meglehetősen csúf látványa felé fordította
tekintetét. A birkaragu maradványa és kenyérdarabkák konfettiként ragadtak rövidre
nyírt, vörösesszőke hajába.
- Az a gyanúm, a mesebeli hercegnek mára ennyi elég volt dünnyögte.
Felállt, Borisz fölé hajolt és megragadta az egyik csuklóját. Egy hirtelen rántással
ülő helyzetbe húzta, majd felállította és tűzoltófogással a vállára emelte.
- Jó éjszakát mindenkinek! - mondta a szerzetesek gyülekezetének, akik közt alig
akadt olyan, aki még egyáltalán válaszolni tudott volna. Ezután a csüngő fejű és lábú
Boriszt a vállára vetve kivitte. A két nőnek sietnie kellett, hogy lépést tudjon
tartani vele, amint megállás nélkül végigmasírozott a teraszon, majd fel a kőlépcsőn.
- Eddig észre sem vettem, hogy Alto Nicholas ennyire erős – lihegte Tessay, mivel
a lépcsők magasak voltak, és erőltetett menetben haladtak felfelé.
- Én sem - ismerte el Royan. Közben érezte, hogy nevetséges módon valamiféle
tulajdonosi büszkeség tölti el, és ahogy közeledtek a tábor felé, a sötétben
elmosolyodott.
- Ne légy már ilyen ostoba - pirongatta magát. - Ez az ember nem a tied, hogy így
büszkélkedj vele.
Nicholas megszabadult terhétől, Boriszt a saját ágyára hajította le a kunyhójában,
majd erősen zihálva hátralépett, miközben csurgóit a veríték az arcáról.
- Ez remek recept a szívrohamra - lihegte.
Borisz felnyögött, átfordult, majd alaposan végighányta a párnáját és az ágyneműjét.
- Ezen kellemes hang hallatán, mindenkinek jó éjt és szép álmokat kívánok - mondta
Nicholas Tessaynek, azzal kilépett a kunyhóból a meleg, afrikai éjszakába.
Megkönnyebbülten lélegezte be az erdő és a folyó illatát, majd Royan felé fordult,
aki megragadta a karját.
- Látta... - tört ki Royan izgatottan, de Nicholas a szája elé tette az ujját,
miközben figyelmeztetően Borisz kunyhója felé intett, majd Royant a saját kunyhója
felé vezette.
- Látta? - kérdezte Royan, mivel már nem tudta tovább türtőztetni magát. - El tudta
olvasni?
- „Tízezer szekér parancsnoka vagyok" - idézte.
- „Én Taita, a királyi főlovászmester" - fejezte be helyette Royan. - Itt járt.
Jaj Nicky! Itt járt. Taita itt járt. Ez a bizonyíték, amit kerestünk. Most már tudjuk,
hogy nem vesztegetjük itt feleslegesen az időt.
Lehuppant tábori ágyára, és elragadtatott boldogsággal, remegve fonta maga köré
a karját. - Mit gondol, az apát megengedi nekünk, hogy alaposabban szemügyre vegyük
azt a pecsétet?
 Nicholas megcsóválta a fejét: - Nem hiszem. A korona egyike a kolostor kincseinek.
Szerintem még magának, legkedvesebb hölgyének se engedné meg. De különben sem lenne
bölcs dolog túl nagy érdeklődést mutatni iránta. Jali Horának nyilvánvalóan sejtelme
sincs a pecsét jelentőségéről. Arról nem is szólva, hogy nem akarjuk felhívni rá Borisz
figyelmét.
- Azt hiszem, igaza van. - Odébbhúzódott az ágyon, hogy helyet szorítson
Nicholasnak. - Üljön le.
A férfi leült mellé és ő megkérdezte: - Mit gondol, hogy került ide az a pecsét?
Ki találta? Hol, és mikor?
- Nyugalom, drága lányka. Ez egyszerre négy kérdés volt, és én egyikre sem tudom
a választ.
- Találgasson! - mondta neki Royan. - Törje a fejét! Halljuk az ötleteit!
- Jól van - egyezett bele Nicholas. - A pecsétet Hongkongban gyártották. Van ott
egy kis gyár, mely ezerszám ontja ezeket. Jali Hora egy luxori ajándékboltban vette
a múlt hónapban, amikor Egyiptomban nyaralt.
Royan keményen belebokszolt a karjába. - Ne komolytalankodjon - mondta neki.
- Halljuk, vajon a maga megoldása jobb-e - nézett Royanra, miközben a karját
dörgölte.
- Rendben, figyeljen. Taita elejtette a pecsétet itt a szurdokban, miközben a fáraó
sírján dolgozott. Háromezer év múltán egy szerzetes, egyike a kolostor legelső
lakóinak, rábukkant és felvette. Természetesen a hieroglifákat nem tudta elolvasni,
így aztán elvitte az apátnak, aki kijelentette, hogy ez Szt. Frumentius ereklyéje,
és beletetette a koronába.
- És boldogan éltek, míg meg nem haltak - helyeselt Nicholas. - Nem rossz.
- Talál benne bármiféle buktatót? - kérdezte Royan, mire a férfi megrázta a fejét.
- Akkor ez maga szerint is bizonyítja, hogy Taita valóban itt volt és bizonyítja azt
is, hogy teóriánk helyes?
- Hogy bizonyítja, az egy kicsit erős. Mondjuk inkább azt, hogy abba az irányba
mutat - aggályoskodott Nicholas.
Royan egészen kitekeredett az ágyon, hogy egyenesen Nicholas arcába nézhessen. -
Jaj Nicky, olyan izgatott vagyok. Esküszöm, hogy egy szemhunyásnyit sem fogok tudni
aludni ma éjjel. Már alig várom a holnapot, hogy ismét kimehessünk és folytassuk a
kutatást.
A szeme csillogott és az arca kipirult. Ajka szétnyílt és Nicholas látta közte
nyelvének rózsaszín hegyét. Ezúttal képtelen volt erőt venni magán. Lassan Royan felé
hajolt, gyöngéden, megadva neki minden esélyt, hogy elhúzódjon, ha ki akar térni előle.
Nem mozdult, de arcán a boldog ragyogást lassanként nyugtalanság váltotta fel.
Nicholas szemébe meredt, mintha keresne valamit, valamiféle biztatásra várna. Amikor
ajkuk alig néhány centinyire volt egymástól, Nicholas megtorpant, és Royan volt az,
aki megtette az utolsó lépést. Ő volt az, aki ajkukat összezárta.
Először lágy volt, épp csak leheletük keveredett össze, majd egyre erőteljesebbé,
egyre sürgetőbbé vált. Egy lélegzetelállítóan hosszú pillanatig szinte felfalták
egymást, Royan ajka lágy volt és édes, akár az érett gyümölcs. Aztán Royan hirtelen
felnyögött és hatalmas akaraterővel kitépte magát Nicholas karjai közül. Megrendültén,
zavartan meredtek egymásra.
- Ne - suttogta Royan. - Kérlek, Nicky, még ne. Még nem készültem fel rá.
Nicholas felemelte a kezét és két tenyerébe fogta. Majd könnyedén megcsókolta Royan
ujjainak hegyét, miközben magába szívta a nő bőrének ízét és illatát.
- Reggel találkozunk. - Elengedte a kezét és felállt. – Korán indulunk. Légy készen!
- mondta, azzal lehajolt, hogy kiléphessen a kunyhóból.

Amikor Nicholas másnap reggel öltözködött, a másik kunyhóból hallotta Royan

mocorgását, majd ahogy halkan fütytyentett az ajtaja előtt, Royan felöltözve, lelkes
türelmetlenséggel lépett ki rajta.
 - Borisz még nem ébredt fel - mondta nekik Tessay, miközben felszolgálta nekik
a reggelit.
- Hát, ez nagyon meglep - mondta Nicholas, anélkül, hogy felemelte volna tekintetét
a tányérjáról. Royannal egy kissé még mindig kínosan érezték magukat egymás
jelenlétében, mivel mindkettőjükben elevenen élt, ahogy előző este elváltak.
Mindazonáltal, ahogy Nicholas vállára vetette puskáját meg a csomagot és elindultak
felfelé a völgyben, mindkettőjük hangulata megváltozott, tele voltak várakozással.
Már egy órája úton voltak, amikor Nicholas a válla fölött hátrapillantott, majd
homlokát összeráncolva óvatosságra intette Royant. - Követnek minket.
Megfogta Royan csuklóját és behúzta egy homokkőlap mögé. A sziklához simult és
intett Royannak, hogy kövesse a példáját. Aztán nekikészült, majd hirtelen előugrott,
hogy megragadja azt a vézna, magas alakot, aki koszos, fehér shammában osont utánuk
a völgyön át. Az alak felüvöltött, majd térdre hullt és rémülten makogni kezdett.
Nicholas felrántotta a földről. - Tamre! Mi a csodáért követsz minket? Ki küldött?
- kérdezte tőle arabul.
A fiú Royan felé fordította tekintetét. - Ne, kérem effendi, ne bántson. Nem akartam
rosszat.
- Hagyja azt a gyereket, Nicky. Egy újabb rohamot fog előidézni - lépett közbe Royan.
Tamre sietve Royan mögé osont és védelemért kapaszkodott a kezébe, miközben Royan válla
fölött úgy lesett Nicholasra, mintha az életét fenyegetné.
- Nyugalom, Tamre - csillapította Nicholas. - Nem bántalak, ha nem hazudsz nekem.
De ha hazugságon kaplak, akkor nem marad bőr a hátadon. Ki küldött utánunk?
- Magamtól jöttem. Nem küldött senki - pityeregte a fiú. – Azért jöttem, hogy
megmutassam maguknak, hol láttam a szent állatot, amelyiknek a bőrén ott van a
Keresztelő ujjának nyoma.
Nicholas egy pillanatig rámeredt, majd halkan nevetni kezdett. - Esküszöm, ez a
fiú valóban azt hiszi, hogy látta a dédpapa dik-dikjét. - Majd bőszen összevonta a
szemöldökét. - Ne feledd, hogy mi történik, ha hazugságon kaplak.
- Igazat beszélek, effendi - szipogta Tamre, és Royan a védelmére kelt.
- Ne zaklassa. Ártalmatlan. Hagyja már ezt a szegény gyereket!
- Rendben, Tamre. Adok neked egy lehetőséget. Vigyél el minket oda, ahol a szent
állatot láttad.
Tamre egy pillanatra se engedte volna el Royan kezét. Szorosan kapaszkodott belé,
miközben ott táncolt mellette és vezette őt, majd alig száz méter után rémülete
elhalványult és félénken rámosolygott, ránevetett Royanra.
Egy órán át egyre távolabb vezette őket a Dandera folyótól, fel, a völgy fölé emelkedő
magaslatokra, egy tüskés bozótossal benőtt, kiugró, viharvert mészkősziklákkal
tarkított területre. A bozót tüskés ágai sűrűn egymásba fonódtak, és olyan közel voltak
a földhöz, hogy áthatolhatatlannak tűntek. Tamre azonban egy keskeny, kanyargós
ösvényen vezette őket, mely épp csak olyan széles volt, hogy elkerülhessék a mindkét
oldalról fenyegető, vörös végű, horogforma tüskéket. Aztán hirtelen megállt és Royant
is megállította maga mellett. Szinte a saját lábujja előtt lefelé mutatott.
- A folyó! - jelentette be fontoskodva. Nicholas melléjük lépett, majd a
meglepetéstől halkan füttyentett egyet. Tamre széles körben nyugatnak vezette őket,
majd vissza a Dandera folyóhoz egy olyan ponton, ahol medre még mindig a mély
hasadékban volt.
Most a szakadék peremén álltak. Nyomban látta, hogy bár a sziklás hasadék csúcsa
alig harminc méter széles volt, a szakadék a perem alatt kezdődött. Lenn a mélyből,
a folyó felszínétől a sziklafal olyan formán hasasodott ki, akár egy tejes agyagflaskó.
Aztán ismét elkeskenyedett, ahogy közeledett a csúcs felé, ahol most ők álltak.
- A szent állatot ott láttam. - Tamre a szakadék túloldalára mutatott, ahol egy,
a Danderát tápláló kis forrás kanyargott elő a tüskés bozótból. A forrás táplálta azokat
a világoszöld mohazászlókat, melyek a domború sziklafal szájáról csüngtek alá és
végükről lecsöppent a víz a jó hatvan méterrel mélyebben lévő folyóba.
- Ha ott láttad, akkor miért hoztál minket a folyónak erre az oldalára? - kérdezte
tőle Nicholas.
 Tamre úgy nézett ki, mint aki nyomban elsírja magát. - Ez az oldal könnyebb. A másik
oldalon nincs ösvény a bozóton át. A tüskék felsértették volna Woizero Royant.
- Ne durváskodjon - mondta neki Royan, és karjával átölelte a fiú vállát.
Nicholas vállat vont: - Úgy tűnik, maguk itt összefogtak ellenem. Hát, ha már itt
vagyunk, akár el is üldögélhetünk egy darabig, hátha megjelenik a dédpapa dik-dikje.
Kinézett egy helyet az egyik szakadék szélén csüngő, elsatnyult fa árnyékában, majd
kalapjával megtisztította a földet a lehullott tüskéktől és helyet csinált maguknak,
ahová leülhetnek. Hátát a tüskés fal törzsének támasztotta, és Rigbyjét az ölébe
fektette.
Ekkor már elmúlt dél, a hőség fullasztó volt. Nicholas odanyújtotta a vizesüveget
Royannak, és amíg a nő ivott, ő Tamréra pillantott és angolul azt mondta Royannak:
- Azt hiszem, itt a remek alkalom, hogy megtudjuk, vajon tud-e bármit is a legény
Taita pecsétjéről a koronában. Teljesen oda van magáért. Magának bármit elmond, amit
csak tudni akar. Kérdezze ki.
Royan szelíden látott neki, halkan beszélgetni kezdett a fiúval. Időnként
megsimogatta a fejét, vagy megveregette, akár egy kiskutyát. Az előző esti lakomáról
beszélt neki, meg arról, hogy milyen szép az a földmélyi templom, milyen régiek a
falfestmények meg a falikárpitok, végül megemlítette az apát koronáját is.
- Igen. Igen. Az a szent köve - helyeselt a fiú készségesen. - Szt. Frumentius
kék köve.
- Hogy kerülhetett ide? - kérdezte Royan. - Te tudod? A fiú zavartnak látszott:
- Nem tudom. Nagyon régi, tán éppoly régi, mint maga Krisztus, a Megváltó. A papok
ezt mondják.
- Azt ugye nem tudod, hogy hol találták?
A fiú megrázta a fejét, majd, mivel annyira szeretett volna Royan kedvébe járni
azt mondta: - Lehet, hogy az égből hullt alá.
- Meglehet. - Royan Nicholasra pillantott, aki szemét felfelé forgatta, majd
kalapját az arcára húzta.
- Lehet, hogy amikor Szt. Frumentius meghalt, odaadta az első apátnak - lelkesedett
be Tamre. - De az is lehet, hogy benne volt a koporsójában, amikor a sírjába helyezték.
- Ez mind lehetséges, Tamre - helyeselt Royan. - Láttad már Szt. Frumentius sírját?
A fiú bűntudatosan körülnézett. - Csak a felszentelt papok léphetnek be a maqdasba,
a Szentségek Szentségébe suttogta lehajtott fejjel.
- Te láttad, Tamre - mondta neki Royan szelíden, miközben megsimogatta a fejét.
Kíváncsivá tette a fiú bűntudata.
- Nekem elmondhatod. Nem mondom meg a papoknak.
- Csak egyszer - ismerte be. - A többi fiú. Beküldtek, hogy érintsem meg a tabot
követ. Megvertek volna, ha nem teszem meg. Ezt minden új akolitussal
végigcsináltatják. Összevissza fecsegni kezdett, ahogy felötlött benne a beavatási
próba szörnyű emléke. - Egyedül voltam. Nagyon féltem. Már éjfél is elmúlt, mire a papok
mind elaludtak. Sötét volt. A maqdasban a szent szelleme kísért. Azt mondták, ha gyarló
és hitvány vagyok, akkor a szent villámmal sújt le rám.
Nicholas levette arcáról a kalapját és lassan felegyenesedett. - Szavamra, a gyerek
igazat beszél - mondta halkan.
- Valóban bent volt a Szentségek Szentségében. – Aztán Royanra nézett: - Kérdezze
csak tovább. Esetleg mondhat nekünk valami hasznosat. Kérdezze Szt. Frumentius
sírjáról.
- Láttad a szent sírját? - kérdezte Royan, mire a fiú élénken rábólintott. - Bementél
a sírba? - Ezúttal megrázta a fejét.
- Nem. Rácsok vannak a bejárat előtt. Csupán az apát léphet be a sírba a szent
születésnapján.
- Benéztél a rácsok között?
- Igen, de nagyon sötét van ott. Láttam a szent koporsóját. Fából van, és rá van
festve a szent arca.
- Fekete bőrű ember?
- Nem - fehér, vörös szakállal. A festmény nagyon régi. A kép már egészen
elhalványult, és a koporsó fája korhadt, szétporladt.
- A koporsó a sír padlóján van?
Tamre arca egészen eltorzult a nagy gondolkodástól, majd miután alaposan
megfontolta a dolgot, megrázta a fejét. - Nem, egy kőpolcon van a falban.
- Van még valami, ami eszedbe jut a szent sírjával kapcsolatban? - próbálta Royan
feleleveníteni a fiú emlékezetét, de Tamre megrázta a fejét.
- Nagyon sötét volt, és a rácsok közt a nyílás egészen kicsi - mondta bocsánatkérően.
- Semmi baj, nem érdekes. A sír a maqdas hátsó falában van?
- Igen, az oltár és a tabot kő mögött.
- Miből van az oltár - kőből?
- Nem. Fából, cédrusfából. Vannak ott gyertyák, meg egy nagy kereszt, és az apátnak
az a sok koronája, meg kelyhek és pásztorbotok.
- Festve van?
- Nem, faragott képek vannak rajta. De ezek mások, mint a szent sírjában lévő képek.
- Miben mások? Mondd el nekem, Tamre.
- Nem tudom. Az arcok olyan furcsák. Más a ruhájuk. Meg vannak lovak is. - Zavartnak
tűnt. - Valahogy mások.
Royan még egy darabig próbálkozott, hogy pontosabb képet kapjon tőle, de a fiú egyre
jobban összezavarodott, egyre több ellentmondásba keveredett, ezért Royan taktikát
változtatott.
- Mesélj nekem a tabotról - mondta a fiúnak, de Nicholas elébe vágott.
- Nem, maga meséljen nekem a tabotról - mondta Royannak. - Ez ugyanaz, mint a zsidók
frigyszekrénye, a tabernákulum?
Royan felé fordult: - Igen, legalábbis az egyiptomi egyházban az. Általában egy
ékkövekkel kirakott dobozban tartják, melyet aranyszállal hímzett anyagba csavarnak.
Az egyetlen különbség az, hogy a zsidó tabernákulumban a tíz-parancsolat van
megörökítve, míg a mi egyházunkban mindig azon templom felszentelésének szavai,
amelyben őrzik. Ez az egyház, a templom élő szíve.
- Mi a tabot kő? - kérdezte Nicholas, miközben a homloka is ráncba futott, annyira
figyelt.
- Nem tudom - ismerte el Royan. - A mi egyházunkban nincs ilyen, hogy tabot kő.
- Kérdezze meg tőle!
- Mesélj nekem a tabot kőről, Tamre.
- Ilyen magas és ilyen széles. - A magasságot kicsivel a válla fölött jelölte meg,
a szélességet pedig széttárt kezével mutatta.
- És a tabot ezen a kövön áll? - próbálkozott Royan. Tamre rábólintott.
- Amikor beküldtek, miért azt mondták, hogy a követ érintsd meg és ne magát a tabotot
- kérdezte Nicholas, de Royan a fejét csóválva elhallgattatta.
- Hagyja, hogy én beszéljek. Maga túl kemény vele. - Azzal ismét a fiúhoz fordult.
- Miért a kő, és nem a tabotszekrény, ami rajta áll?
Tamre tehetetlenül megvonta a vállát. - Nem tudom. Egyszerűen csak ezt mondták.
- Hogy néz ki a kő? Azon is vannak festett képek?
- Nem tudom. - Zaklatottnak tűnt, hogy nem tudta kielégíteni Royan kíváncsiságát.
Pedig annyira szeretett volna a kedvében járni. – Nem tudom. A kő egy anyaggal van
letakarva.
Nicholas és Royan döbbenten összenéztek, majd Royan ismét a fiúhoz fordult.
- Letakarva? - Royan közelebb hajolt hozzá. - A kő le van takarva?
- Azt mondják, hogy ezt csak Szt. Frumentius születésnapján veszi le róla az apát.
Nicholas és Royan ismét egymásra meredtek, majd a férfi töprengőn elmosolyodott.
- Szívesen megnézném a szent sírját és a tabot követ - lepel nélküli állapotában.
- Azzal várnia kell a szent születésnapjáig - mondta Royan, - és fel kell magát
szenteltetnie. Csak a papok... hirtelen elhallgatott, és ismét a férfire meredt. -
Csak nem arra gondol - nem, ugye azt nem?
- Ki, én? - vigyorgott Nicholas. - Távol álljon tőlem ez a gondolat.
- Ha elkapják a maqdasban, apró darabokra szaggatják.
- Akkor a megoldás a következő: nem szabad hagyni, hogy elkapjanak.
- Ha bemegy, akkor én is magával megyek. Hogy fogjuk véghezvinni?
 - Hé, lassabban, drága lányka. A gondolat mindössze tíz másodperce ötlött fel bennem.
Még legjobb napjaimon is legalább tíz percre van szükségem ahhoz, hogy előálljak egy
ragyogó akciótervvel.
Egy darabig mindketten némán meredtek a szakadékba, majd Royan halkan azt suttogta:
- A letakart kő. Taita kőtestamentuma?
- Ne mondja ki hangosan - könyörgött Nicholas, miközben a gonosz szem elleni jelet
mutatta. - Még csak ne is gondolkodjon hangosan. Az ördög nem alszik, fülel.
Ezután ismét hallgatásba mélyedtek, mindketten dühödten törték a fejüket. Aztán
Royan megszólalt: - Nicky, mi van, ha... - elhallgatott. - Nem, az nem fog menni.
- Megint komor némaságba süppedt.
A csöndet Tamre izgatott nyikkanása törte meg: - Ott van. Nézzék!
Mindkettőjüket megzavarta és megdöbbentette ez a közbeszólás. - Mi? - kérdezte tőle
Royan.
Tamre megragadta Royan karját és megrázta. Reszketett az izgalomtól. - Ott van.
Én mondtam maguknak. - Másik kezével a folyó túlpartja felé mutatott: - Ott a tüskés
bozót szélén. Nem látják?
- Mit? Mit kellene látnunk?
- Keresztelő Szent János állatát. A megjelölt, szent állatot. Royan a fiú kinyújtott
karjának irányába nézett, és a túlparton, a sűrű bozót szélén észrevette, hogy valami
lágy, barnásán elmosódott folt mozog. - Nem is tudom. Túl messze van...
Nicholas a csomagban matatott, majd elővett egy távcsövet. A szeméhez emelte,
beállította, majd halkan kuncogni kezdett.
- Alleluja! A dédpapa hírneve végre biztonságban van. Átadta a távcsövet Royannak.
Royan beállította, és megtalálta azt a kis lényt. Majd száz méterre volt, de az erős
nagyítású lencsén át a legapróbb részleteket is szemügyre vehette.
Majdnem fele akkora volt, mint a közönséges dik-dik, amit az előző nap láttak, és
a bundája nem barnásszürke volt, hanem gyönyörű vörösesbarna. Mindazonáltal a
legfeltűnőbb vonást azok a jellegzetes, csokoládébarna sávok adták, melyek a hátán és
a lapockáján húzódtak - öt, egyenlő távolságra elhelyezett jel, mely valóban úgy nézett
ki, mint egy kéz ujjainak lenyomata.
- Ez bizony nem más mint a Madoqua harperii - súgta oda neki Nicholas. - Bocs
dédpapa, hogy valaha is kételkedtem benned.
A dik-dik félárnyékban állt és az orrát ráncolta, ahogy beleszimatolt a levegőbe.
A fejét gyanakvó éberséggel emelte a magasba. Lágy szellő fujdogált köztük és az állat
között, de időnként egy-egy szeszélyes szélörvény gyenge emberszagot sodort felé,
amitől megriadt és éberen figyelt.
Royan hallotta a puska závárzatának kattanását, ahogy Nicholas megtöltötte. Gyorsan
leeresztette a távcsövet és a férfire pillantott. - Ugye nem fogja lelőni? - kérdezte
tőle.
- Nem, ilyen távolságból nem. Majdnem száz méter és kicsi a célpont. Várok, amíg
közelebb jön.
- Hogy tehet ilyet?
- Hogy ne tenném? Ezért jöttem ide, többek között.
- De olyan gyönyörű.
- Ezek szerint nyugodtan lepuffanthatnám, ha csúnya volna?
Royan nem válaszolt, de ismét a szeméhez emelte a távcsövet. A szélirány
megváltozhatott, mivel a dik-dik lehajtotta a fejét, és egy megbámult fűcsomót
rágcsált. Majd ismét felemelte a fejét és kijött a tüskés bozót tisztására, kecsesen
lépegetett, meg-megállt és legelészett.
- Menj vissza! - próbálta Royan puszta akaratával visszaküldeni az állatot a
biztonságba, de az csak jött, egyre közeledett a szakadék széléhez.
Nicholas hasra gördült és elhelyezkedett a fa egyik kiálló gyökere mögött. Kalapját
puha párnává gyűrte és arra támasztotta a puskáját.
- Hatvan méter - motyogta magában. - Ez már tisztességes lövés. Nem, még egy kicsit.
- Az alátámasztott puskát a gyökéren tartva, a távcsövön át becélozta az állatot. Aztán
felemelte a fejét, és várta, hogy pontos lőtávolságon belülre kerüljön.
 A dik-dik hirtelen felkapta a fejét, majd feszülten reszketve megtorpant.
- Valami nem tetszik neki. A fenébe, nyilván megint megfordult a szél - mordult
fel Nicholas. Abban a pillanatban a kis antilop futásnak eredt. Átszáguldott a
tisztáson, vissza, arra, amerről jött és eltűnt a tüskés bozótban.
- Menj, dik-dik, menj! - mondta Royan elégedetten, Nicholas pedig felült és
mérgesen morgolódott.
- Egyszerűen nem tudom, mi rémiszthette meg. - Aztán az arca megváltozott és a fejét
oldalra hajtotta. Furcsa, idegen hang hallatszott a levegőből, ami egyre erősödött
- éles, egyre magasabb kattogás és metsző, sivító sípolás.
- Egy szecskavágó! Mi a fene! - ismerte fel egyből a hangot Nicholas. Kivette a
tácsövet Royan kezéből, az ég felé fordította, és a szakadék csipkés szikláinak csúcsa
felett pásztázta a felhőtlen, kék ürességet.
- Ott van ni - mondta komoran, majd még hozzátette - Bell Jet Ranger -, mivel a
körvonalak alapján felismerte. - Úgy tűnik, erre jön. Semmi értelme, hogy felhívjuk
magunkra a figyelmet. Rejtőzzünk el!
Royant és a fiút a tüskés fa szétterülő ágai alá terelte.
- Üljön mozdulatlanul - mondta Royannak. - Nem létezik, hogy ez alatt itt
észrevegyenek minket.
Távcsövén át figyelte a közeledő helikoptert. - Valószínűleg az etióp légierő -
mondta halkan. - Nyilván shufta őrjárat. Borisz és Nogo ezredes is figyelmeztetett
minket, hogy sok lázadó meg gonosztevő működik itt lenn a szurdokban... – hirtelen
elhallgatott. - Nem. Várjunk csak. Ez nem katonai gép. A törzse zöld és vörös, és ott
a vörös ló embléma. Nem lehetnek mások, mint a mi régi barátaink a Pegazus Bányászati
Társaságtól.
A rotor hangja egyre erősödött, és Royan már szabad szemmel is ki tudta venni a
repülő ló alakját a gép törzsén, amint alacsonyan, úgy fél mérföldnyire elrepült
előttük, majd elindult lefelé a Nílus mentén.
Egyikőjük se figyelt Tamréra, aki Royan mögé húzódott és megpróbált elrejtőzni
mögötte. Vacogott a foga a rémülettől, és a szeme annyira forgott, hogy már csak a
fehérje látszott.
- Úgy tűnik Jake Helm barátunknak egy kis sétarepülésre szottyant kedve. Ha a
Pegazusnak bármi köze van Duraid meggyilkolásához és a maga elleni két gyilkossági
kísérlethez, akkor számíthatunk rá, hogy mostantól a sarkunkban lesznek.
Pillanatnyilag olyan helyzetben vannak, hogy kedvükre ellenőrizhetnek minket. -
Nicholas még mindig a helikoptert figyelte a távcsövén át.
- Olyan tehetetlen, kiszolgáltatott érzés, ha az ember ellensége fenn van a
levegőben. - Royan ösztönösen közelebb húzódott Nicholashoz, miközben ő is fölfelé
meredt.
A zöld-vörös gép eltűnt az alsó szurdok sziklavonulata felett, és a kolostor felé
repült.
- Hacsak nem szórakozásból repked, akkor valószínűleg a táborunkat keresi - tippelt
Nicholas. - Nyilván a főnök parancsára, aki szemmel akar tartani minket.
- Nem lesz nehéz megtalálnia. Borisz nem sokat tett azért, hogy leplezze
kunyhóinkat - mondta Royan szorongva. Bújjunk elő és menjünk innen - azzal felállt.
- Jó terv. - Nicholas már épp követni akarta, amikor hirtelen elkapta Royan kezét
és visszahúzta. - Várjunk csak. Jönnek visszafelé.
A motor zaja ismét erősödött. Aztán a fejük fölé hajló levelek és tüskés ágak sátrán
át megpillantották a helikoptert.
- Most a folyó mentén halad. Úgy tűnik még mindig keres valamit.
- Minket? - kérdezte Royan idegesen.
- Ha a főnök parancsára jöttek ki, akkor lehet – mondta Nicholas. A gép most nagyon
közel volt, és a motor éles hangjától szinte megsüketültek.
Abban a pillanatban Tamre idegei nem bírták tovább. Rémülten felüvöltött: - Ez az
ördög, értem jött, hogy elvigyen. Ments meg engem, Jézus Krisztus, ments meg engem,
Megváltóm!
Nicholas kinyújtotta a kezét, hogy lecsillapítsa, de nem volt elég gyors. Tamre
kimászott és felpattant. A pokol tüzétől rettegve még mindig üvöltött és végigszáguldott
az ösvényen be a tüskés bozótba, miközben shammájának szoknyája vékony, csontos lábai
körül röpködött, csillogó fekete arca pedig hátrafelé fordult, úgy figyelte rémülten
a közeledő gépet.
A pilóta nyomban észrevette és a helikopter orra feléjük fordulva süllyedni
kezdett. Egyenesen feléjük tartott és lelassult, ahogy a hasadék szájához ért. Tisztán
látták a szélvédő mögött a kabinban ülő két alak fejét. Még mindig lassítva, a gép pörgő
propellerrel ott lebegett a folyó felett, míg Royan és Nicholas egészen az ágak közé
húzódtak, hogy ne vegyék észre őket.
- Ez az amerikai a kutatótáborból. - Royan a rádió hatalmas fülhallgatója és a
csillogó fekete szemüveg ellenére felismerte Jake Helmet. A fekete pilótával együtt,
a nyakát nyújtogatva fürkészte a folyópartot.
- Nem vettek észre minket... - De alig hogy Nicholas kimondta, Jake Helm a nyílt
hasadékon át egyenesen rájuk nézett. Bár arckifejezése nem változott, megütögette a
pilóta vállát, és lemutatott rájuk.
A pilóta addig eresztette le a gépet, míg már közvetlenül a szakadék szája fölött,
velük egy vonalban lebegett. Alig harminc méter választotta el őket egymástól.
Nicholas már nem próbált elrejtőzni, hátát kényelmesen a fa törzsének támasztotta.
Panamakalapját egyik szemére billentette, és kurtán odaintett Jaké Helmnek.
A munkavezető nem válaszolt az üdvözlésre. Nyíltan, fenyegetően bámult Nicholasra,
majd meggyújtott egy gyufát és a szájában lógó, félig elszívott szivarhoz tartotta.
Az elhasznált gyufaszálat elpöccintette, majd egy gomolygó füstpamacsot fújt Nicholas
felé. Továbbra is anélkül, hogy arckifejezése bármit is változott volna, szája sarkából
mondott valamit a pilótának.
A helikopter nyomban felemelkedett, északnak fordult és egyenesen a szakadék fala,
és az ormán elterülő tábor felé tartott.
- Küldetés teljesítve. Megtalálta, amit keresett. - Royan felült. - Minket!
- És nyilván kiszúrta a táborunkat is. Tudja, hol talál - mondta Nicholas.
Royan megborzongott és egy pillanatra összehúzta magát. - Ettől az embertől
libabőrös leszek. Olyan, mint egy varangyos béka.
- Ugyan már! - korholta Nicholas. - Mi baja van azokkal a szegény varangyos békákkal?
- Felállt. - Nem hiszem, hogy ma még egyszer szerencsénk lenne dédpapa dik-dikjéhez.
A szecskavágó alaposan elijesztette. Majd holnap visszajövök és újra megpróbálom.
- Meg kéne keresnünk Tamrét. Valószínűleg egy újabb roham kaphatta el szegény kis
kölyköt.
Royan tévedett. A fiút az ösvény mellett találták. Még mindig reszketett és sírt,
de nem volt rohama. Hamar megnyugodott, Royannak sikerült gyorsan lecsillapítania
és szépen követte őket vissza a táborhoz. Ám ahogy elérték a szurdokot, a fiú elosont
a kolostor felé.
Aznap este Nicholas még világosban visszavitte Royant a kolostorhoz.
- Azt hiszem, az alvilágban az ilyen típusú felderítést nevezik „terepszemlének"
- jegyezte meg Nicholas, miközben fejüket lehajtva beléptek a sziklakatedrálisba és
csatlakoztak a külső teremben tolongó hívekhez.
- Annak alapján, amit Tamre elmondott, úgy tűnik, a novíciusok kivárják, amíg olyan
papokra kerül a szolgálat sora, akikről tudják, hogy őrségben el szoktak szundítani
- mondta neki Royan halkan, miközben egy kicsit megálltak, hogy az ajtón át
bepillantsanak a középső terembe.
- Mi nem rendelkezünk ilyen bennfentes tudással - mutatott rá Nicholas.
Miközben az ajtót figyelték, látták, hogy a papok ki-be járkálnak rajta.
- Úgy tűnik, nincs semmiféle ellenőrzés - jegyezte meg Nicholas. - Nincs jelszó,
minden formaság nélkül átengedik őket.
- Mi több, név szerint üdvözlik az ajtóban álló őröket. Ez egy kis közösség. Nyilván
mindnyájan jól ismerik egymást.
- Úgy tűnik, semmi esélyem rá, hogy szerzetesnek öltözve magabiztosan besétáljak
- mondta Nicholas. - Kíváncsi lennék, hogy mit csinálnak azzal a betolakodóval, aki
e szent területre lép?
 - Talán lehajítják a teraszról a krokodiloknak a Nílus katlanába - mondta gonoszkodva
Royan. - Mindenesetre nélkülem nem megy be oda.
Nicholas úgy döntött, most nem alkalmas az idő arra, hogy vitába szálljon, inkább
igyekezett a nyitott ajtón át a lehető legjobban szemügyre venni mindazt, ami a
qiddistből látható.
A középső terem jóval kisebbnek tűnt, mint a külső, ahol ők álltak. Épp hogy ki
tudta venni azokat a sötétségbe burkolózott falfestményeket, melyek a falnak azt a
részét borították, amit kívülről látott. A szemközti falon egy újabb ajtó volt. Tamre
elbeszélése alapján rájött, hogy ez nyilván a maqdas bejárata lehet. Az ajtónyílást
rácsos kapu zárta el, mely nehéz, sötét fagerendákból készült, és a keresztrudak
illesztéseit kézzel kovácsolt vaslapokkal erősítették meg.
Az ajtó mellett mindkét oldalon, a sziklamennyezettől a földig hímzett falikárpitok
lógtak, melyek Szt. Frumentius életéből vett jeleneteket ábrázoltak. Az egyiken egy
térdelő gyülekezetnek prédikált, bal kezében a Bibliát tartotta, jobbját pedig áldásra
emelte. A másik faliszőnyegen épp egy uralkodót keresztelt meg. A király fején magas
aranykorona, olyan, mint Jali Horáé, a szent fejét pedig glória övezi. A szent arca
fehér, míg a királyé fekete.
- Politikailag helyes ez? - kérdezte magától Nicholas, miközben elmosolyodott.
- Mi olyan mulatságos? - kérdezte Royan. - Sikerült rájönnie, hogyan jutunk be oda?
- Nem, arra jöttem rá, hogy még nem vacsoráztunk. Menjünk!
A vacsoránál Boriszon nyoma sem volt az előző esti dorbézolásnak. A nap folyamán
elment a vadászpuskájával és lőtt egy csomó zöld galambot. Tessay bepácolta őket, majd
faszén felett megsütötte.
- Mondja csak, angol, hogy ment ma a vadászat? Megtámadta magukat az a veszedelmes
csíkos dik-dik? He? He? - Harsogva nevetett.
- Találtak valamit a nyomolvasói? - kérdezte Nicholas szelíden.
- Da! Da! Találtak kudut, bozótantilopot meg bivalyt. Még dik-diket is találtak,
de nem volt csíkja. Sajnos csík, az nem volt.
Royan előrehajolt és már épp szólni akart, de Nicholas megrázta a fejét. Erre ismét
becsukta a száját és a tányérjába nézett, miközben épp az egyik galamb melléből vágott
le egy falatot.
- Nem igazán akarunk magunknak társaságot holnapra magyarázta neki Nicholas
csöndesen arabul. - Ha megtudná, akkor mindenképp velünk akarna tartani.
- A mamája nem tanította meg a jó modorra, angol? Udvariatlan dolog olyan nyelven
beszélni, amit a többiek nem értenek. Igyon egy vodkát.
- Igya meg a részemet - ösztökélte Nicholas. - Tudom, hogy milyen az, ha valaki
egy klasszissal jobb.
A vacsora hátralévő részében Tessay csak halk, egyszótagos szavakkal
válaszolgatott, amikor Royan megpróbálta bevonni a beszélgetésbe. Gyászosan
szomorúnak és legyőzöttnek tűnt. Egyszer sem nézett férjére, még akkor sem, amikor
a leghangosabb és erőszakosan arrogáns volt. A vacsora végeztével ott hagyták
Borisszal a tűz mellett. Borisz előtt az asztalon egy újabb üveg vodka állt.
- Abból, ahogy dönti magába az italt, úgy tűnik, újabb éjféli mentőakcióra van
kilátás - jegyezte meg Nicholas, miközben saját kunyhóik felé mentek.
- Tessay egész nap itt volt vele a táborban. Elég sok probléma lehet közöttük. Tessay
azt mondta nekem, amint visszatértek Addisz-Abebába, elhagyja. Már nem bírja tovább.
- Számomra az a meglepő, hogy egyáltalán miként keveredhetett bármiféle kapcsolatba
egy ilyen állattal, mint Borisz. Igazán olyan szép nő. Nyugodtan válogathatott volna.
- Vannak olyan nők, akiket vonzanak az állatok - vonta meg a vállát Royan. -
Gondolom, a veszély izgalma lehet az oka. Mindenesetre Tessay megkérdezte, hogy velünk
tarthatna-e holnap. Nem bír ki még egy napot egyedül a táborban Borisszal. Azt hiszem,
most már komolyan fél tőle. Azt mondja, hogy ennyire sokat még soha nem ivott.
- Mondja meg neki, hogy jöjjön velünk - mondta lemondóan Nicholas. - Minél többen
vagyunk, annál vidámabb. Talán egyszerű számbeli fölényünk is elég lesz ahhoz, hogy
halálra rémítsük a dik-diket. így legalább nem pazarlom a lőszert.
 Még sötét volt, amikor másnap reggel hármasban elhagyták a tábort. Borisznak nyoma
sem volt, és amikor Nicholas kérdezett felőle, Tessay csak annyit mondott: - Miután
maguk elmentek aludni, megitta, ami még az üvegben volt. Délnél előbb nem kerül elő
a kunyhójából. Nem fog hiányolni.
A Rigbyvel a vállán Nicholas felvezette őket a lekoptatott mészkőhegyre, ugyanazt
az ösvényt követte, amelyet Tamre mutatott nekik az előző napon. Menet közben Nicholas
hallotta a két nő beszélgetését. Royan épp azt magyarázta Tessaynek, hogyan látták meg
a csíkos dik-diket, és most mit terveznek.
A nap már magasan járt, mire elérték a hasadék szájánál azt a tüskés fát, és
letelepedtek alatta, hogy lesben várakozhassanak.
- Hogy jut hozzá a tetemhez, ha sikerül lelőnie azt a szegény kis állatot? - kérdezte
Royan.
- Erről is gondoskodtam, mielőtt eljöttünk a táborból magyarázta Nicholas.
Beszéltem a nyomolvasók vezetőjével. Ha lövést hall, akkor köteleket hoz fel ide és
segít nekem átjutni a túloldalra.
- Hát, én nem szívesen mennék át oda - meredt le Tessay az alattuk tátongó mélységbe.
- A sok badarság mellett egy-két hasznos dologra is megtanítják az embert a
hadseregnél - felelte Nicholas. Kényelmesen nekitámasztotta hátát a fa törzsének, és
a puskáját, hogy kéznél legyen, az ölébe fektette.
A két nő a közelében hevert, és halkan beszélgettek. Hangjuk annyira halk volt,
hogy nemigen juthatott át a szakadék túloldalára, állapította meg Nicholas, így meg
se próbálta elhallgattatni őket.
Arra számított, ha a dik-dik egyáltalán előjön, akkor korán fog mutatkozni. De
tévedett. Már dél volt, és még nyomát se látta. A völgyben tikkasztóan perzselt a nap.
A szakadék távoli falát hőség kékes fátyola takarta, amitől olyan volt, mint egy
töredezett szélű, kék üveg, és a sziklás gerincek fölött délibáb táncolt, mely úgy
csillogott a tüskés bozótos felett, akár egy ezüstös tó vize.
A két nő már rég felhagyott a beszélgetéssel és álmosan hevert a rekkenő hőségben.
Az egész világ csöndes volt és tikkadt. Csupán egy bozótgalamb gyászosan siránkozó
hangja törte meg a csöndet: - A feleségem meghalt, gyermekeim halottak. Jaj nekem!
Jaj nekem! Jaj nekem! - Nicholas érezte, hogy szemhéja elnehezül. Feje akaratlanul
is előrebukott, felemelte, de pillanatokon belül ismét elbóbiskolt. Már az álom határán
járt, amikor a közelből, a háta mögötti bozót felől egy hangot hallott.
Aprócska hang volt, de jól ismerte. Olyan hang, mely korbácsként csattant idegein,
és álmosságát egy szemvillanás alatt elűzte, ahogy ereiben száguldott a vér és a torkát
összeszorította a rézízű félelem. Ez egy AK-47-es automata fegyver biztonsági zárának
fémes kattanása volt, amint „tüzelő" állásba helyezték.
Puskáját egy mozdulattal kiemelte az öléből, miközben kétszer átgördült és úgy
fordult, hogy testével takarja a két nőt, akik mellette feküdtek. Ugyanakkor a Rigbyt
a vállához emelte, és megcélozta a bozótot, ahonnan a hangot hallotta.
- Feküdj! - sziszegte oda társainak. - Tartsák lenn a fejüket!
Ujja a ravaszon volt, és bár ez gyengécske fegyver volt egy Kalasnyikovval szemben,
mégis készen állt rá, hogy viszonozza a tüzet. Nyomban észrevette célpontját és puskája
csövét arra fordította.
Úgy húsz lépésnyire egy ember lapult a bozótban és automata fegyverét egyenesen
Nicholas arcának szegezte. Fekete férfi volt, kopott, szakadozott, terepszín
gyakorlóruhát viselt, és a sapkája is ugyanebből az anyagból készült. Hevederében
bozótvágó kés, kézigránátok, vizeskulacs és egy gerillaharcos többi felszerelése.
- Shufta! - gondolta Nicholas. - Egy igazi profi. Az ilyen nem tréfál, jobb, ha
az ember nem kockáztat. - Ugyanakkor viszont arra is rájött, hogy ha meg akarta volna
ölni, akkor már rég halott lenne.
A Rigbyvel az automata fegyver csöve fölé célzott úgy három centivel, egyenesen
a shufta gyulladt, vörös jobb szemébe. A férfi összeszűkülő szemmel vette tudomásul
a kihívást, majd arabul parancsot adott.
- Salim, ügyelj a nőkre. Ha a férfi megmozdul, lődd le őket.
 Nicholas oldalról mozgást hallott, és arra pillantott, miközben szeme sarkából a
shuftát figyelte.
Egy másik gerilla lépett elő a bozótból. Ugyanúgy volt öltözve, de csípőjénél egy
könnyű, szovjet RPD gépfegyvert tartott. A fegyver csöve le volt fűrészelve, mivel
így jobban megfelelt a gerillaharc követelményeinek, a muníció pedig egy, a nyakába
akasztott övön lógott. Óvatosan közelített, fegyverét egyenesen a két nőre szegezte.
Nicholas tudta, hogy a férfinek csak hozzá kell érnie a ravaszhoz, és a két nőt máris
darált hússá aprítja.
Körülöttük a bozótból újabb, lassan óvakodó léptek zöreje hallatszott. Nem csak
ez a kettő van itt, döbbent rá Nicholas. Ez egy nagyobb társaság. Talán ha egy lövést
leadhatna a Rigbyvel, de addigra már Royan és Tessay halott lenne. És ő is nyomban
követhetné őket.
Nagyon lassan és megfontoltan elkezdte leereszteni puskájának a csövét, mígnem az
egyenesen a föld felé mutatott. Ezután letette a fegyvert és felemelte a kezét.
- Emeljék fel a kezüket - mondta a nőknek. - Tegyék pontosan azt, amit mondanak.
A gerillavezér úgy vette tudomásul a megadást, hogy felegyenesedett, miközben pergő
nyelvvel, még mindig arabul beszélt embereihez.
- Vegyétek el a puskát és a csomagját.
- Mi brit állampolgárok vagyunk - mondta neki Nicholas hangosan, és a gerilla
döbbenten nézett rá, mivel arabul beszélt. - Mi egyszerű turisták vagyunk. Nem katonák.
Nem is a kormány emberei.
- Hallgasson! Fogja be a száját! - utasította, miközben a gerillaőrjárat többi tagja
is előjött rejtekhelyéről. Mindössze öten voltak, legalábbis Nicholas ennyit számolt,
de tudta, hogy többen is lehetnek még, akik nem jöttek elő. Nagyon szakszerűen
kerítették be foglyaikat. Egy pillanatra se zárták el egymás tűzterét, és egy hajszálnyi
lehetőséget sem adtak a szökésre. Gyorsan megmotozták őket, hogy nincs-e náluk más
fegyver, majd szorosan közrefogták és az ösvényre terelték őket.
- Hová visznek? - kérdezte Nicholas.
- Nem kérdezősködünk! - Egy AK-47-es csapódott a lapockái közé olyan erővel, hogy
majdnem elesett.
- Nyugi, fiúk - dünnyögte halkan angolul. - Erre igazán nem volt szükség.
A délutáni forróságban is kénytelenek voltak végig gyalogolni. Nicholas a nap állása
és a szakadék távoli falára vetett pillantások alapján próbált tájékozódni. Rájött, hogy
nyugatnak tartottak, a Nílus folyását követve, a szudáni határ felé. Már késő délután
volt, és Nicholas becslése alapján úgy tíz mérföldet tehettek meg, amikor a völgy egyik
oldalnyúlványához értek. A lejtőket sűrű erdő borította, és a három foglyot beterelték
a fák közé.
Már a gerillatábor területén jártak és még mindig nem vették észre. Ügyesen álcázták,
csupán néhány durván összetákolt fészer és a körben elhelyezett lőállások. Az őrszemeket
kitűnően helyezték el és az összes könnyű gépfegyver mellett volt ember az egyszemélyes
tüzelőállásokban.
Bevezették őket az egyik fészerbe, mely a tábor közepén állt. Odabenn három férfi
guggolt egy alacsony tábori asztalon kiterített térkép körül. Ezek szemmel láthatóan
tisztek voltak, és nyilvánvaló volt, hogy a három közül melyik a parancsnok. Az őrjárat
vezetője, aki elfogta őket, ehhez az emberhez lépett, tiszteletteljesen szalutált,
majd gyorsan beszélni kezdett, miközben foglyaira mutatott.
A gerillaparancsnok felegyenesedett és kilépett a napfénybe. Közepes magasságú
férfi volt, de olyan tekintély sugárzott belőle, hogy ettől magasabbnak látszott.
Széles vállú, tagbaszakadt, izmos férfi volt, aki már kezdett egy kis pocakot
ereszteni. Rövid, göndör szakállát néhány őszes szál tarkította, finom arcvonásaival
határozottan jóképű férfi volt. Bőrének árnyalata a rézre és a borostyánra
emlékeztetett. Sötét szeméből sugárzott az értelem, pillantása gyors és nyughatatlan
volt.
- Az embereim azt mondják, hogy maga beszél arabul - mondta Nicholasnak.
- Jobban, mint te, Mek Nimmur - mondta neki Nicholas. Szóval most egy csapatnyi
bandita és emberrabló vezetője vagy? Megmondtam én neked, hogy sosem jutsz el a
mennyországba, te vén mihaszna.
Mek Nimmur döbbenten meredt rá, majd mosolyogni kezdett. - Nicholas! Nem
ismertelek meg. Megöregedtél. Tele vagy ősz hajszálakkal!
Széttárta a karját és megölelte Nicholast.
- Nicholas! Nicholas! - Mindkét oldalról megcsókolta az arcát. Aztán kartávolságra
tolta magától és a két nőre nézett, akik ámulva figyelték a jelenetet.
- Megmentette az életemet - magyarázta nekik.
- Pirulásra késztetsz, Mek.
Mek ismét megcsókolta: - Kétszer mentette meg az életemet.
- Egyszer - szállt vitába vele Nicholas. - A második véletlen tévedés volt. Hagynom
kellett volna, hogy lelőjenek.
Mek vidáman felnevetett. - Mennyi ideje is már ennek, Nicholas?
- Idejét sem tudom, oly rég történt.
- Legalább tizenöt éve - mondta Mek. - Még mindig a brit hadseregben vagy? Milyen
rangban? Mostanra már legalábbis tábornoknak kell lenned!
- Csak tartalékos vagyok - rázta meg a fejét Nicholas. - Már hosszú ideje
visszatértem a civil életbe.
Miközben Mek Nimmur még mindig Nicholast ölelte, érdeklődéssel nézett a két nőre.
- Azt amit a katonáskodásról tudok, zömében Nicholastól tanultam - mondta nekik.
Tekintete Royanról Tessayre siklott, majd megpihent az etióp lány sötét, gyönyörű
arcán.
- Én ismerem magát - mondta. - Évekkel ezelőtt láttam Addiszban. Akkor még kislány
volt. Az apja, Alto Zemen, nagy és jó ember volt. A zsarnok Mengisztu meggyilkolta.
- Én is ismerem magát, Alto Mek. Apám igen nagyra becsülte. Sokan hisszük úgy, hogy
önnek kellene a mi Etiópiánk elnökének lennie a mostani helyett. - Kecsesen pukedlizett
előtte, miközben fejét szerényen, de a tisztelet elragadóan szép mozdulatával hajtotta
le.
- Hízelgő, hogy ilyen jó véleménnyel van rólam. - Azzal megfogta Tessay kezét és
felemelte. Ezután ismét Nicholashoz fordult: - Elnézést ezért a durva fogadtatásért.
Egyikmásik emberemben egy kissé túlteng a buzgóság. Tudtam, hogy néhány ferengi
kérdezősködött a kolostorban. De most már elég ebből, itt barátok közt vagy. Isten
hozott.
Mek Nimmur bevezette őket fedezékébe, ahová egyik embere behozott egy koromtól
fekete kannát a tűzről, és bögrékbe töltötte ki nekik a sűrű, fekete kávét.
Nicholasszal elmerültek a falklandi háborút megelőző idők emlékeiben, amikor még
egymás mellett harcoltak, Nicholas titkos katonai tanácsadóként, Mek pedig fiatal,
Mengisztu diktatúrája ellen küzdő szabadságharcosként.
- De a háborúnak most már vége, Mek - jelentette ki végül nyomatékosan Nicholas.
- A csata győzelemmel végződött. Miért vagy még mindig itt embereiddel a bozótban?
Miért nem hízol és gazdagodsz te is Addiszban, mint a többiek?
- Addiszban, az ideiglenes kormányban még vannak ellenségeim, olyanok, mint
Mengisztu. Ha már tőlük is megszabadultunk, akkor befejezem a bozótharcot.
Ezután Nicholasszal lelkes beszélgetésbe fogtak, melynek során olyan mélységben
vitatták meg a bonyolult afrikai politikát, hogy Royan nem sokat értett belőle, mivel
mit sem tudott azokról a személyiségekről, akikről szó volt. Nemigen tudta követni
azokat a finomságokat sem, amiket a több ezer éve tartó vallási és törzsi előítéletek
és türelmetlenség problémái jelentettek. Ettől függetlenül lenyűgözte Nicholas tudása,
hogy mennyire jól érti a helyzetet, és az, ahogy egy olyan ember, mint Mek Nimmur,
kikéri a véleményét és meghallgatja a tanácsát.
Végül Nicholas megkérdezte Meket: - Tehát most már az etióp határon túlra is
kiterjesztettétek a harcot? Szudánban is működtök?
- Szudánban már húsz éve folyik a küzdelem - mondta Mek. - A déli keresztények az
őket üldöző, zaklató északi muzulmánok ellen harcolnak...
- Ezzel én is tisztában vagyok, Mek. De az nem Etiópia. Az nem a te háborúd.
- Ők is keresztények és szenvednek, igazságtalanság érte őket. Én katona vagyok
és keresztény. Hát hogy ne lenne az én háborúm. – Tessay mohón itta Mek minden szavát,
és most egyetértőén bólintott, miközben szemében sötéten, ünnepélyesen csillogott a
hős iránti imádat.
- Alto Mek Krisztus és az egyszerű emberek jogainak védelmezője - mondta Tessay
Nicholasnak, áhítattal teli hangon.
- És imádja a jó kis csetepatékat - nevetett Nicholas, azzal szeretetteljesen
vállon bokszolta a gerillavezért. Ez egy ismerős mozdulat volt, mely errefelé könnyen
sértő lehet, de Mek nem bántódott meg, hanem visszanevetett rá.
- És te mi járatban vagy itt, Nicholas, ha már nem vagy katona? Volt idő, amikor
te is imádtad a jó kis csetepatékat.
- Én teljesen megváltoztam. Már nem harcolok. Azért jöttem az Abbai-szurdokba,
hogy dik-dikre vadásszam.
- Dik-dikre? - meredt rá Mek Nimmur hitetlenül, majd harsogva nevetni kezdett.
- Na, én ezt nem hiszem. Te nem azért jöttél. Nem dik-dikről van itt szó. Te készülsz
valamire.
- De hát ez az igazság.
- Hazudsz, Nicholas. Sosem tudtál hazudni nekem. Ahhoz én túlságosan jól ismerlek.
Te készülsz valamire. Majd elmondod, ha szükséged lesz a segítségemre.
- És te még mindig segíteni fogsz nekem?
- Hát persze. Kétszer megmentetted az életemet.
- Egyszer - mondta Nicholas.
- Az egyszer is elég - mondta Mek Nimmur.
Miközben beszélgettek, a nap lenyugodott.
- Ma éjszakára természetesen a vendégeim - mondta nekik szertartásos udvariassággal
Mek Nimmur. - Holnap visszakísérem önöket a Szt. Frumentius kolostornál lévő táborukba.
Én is oda tartok. Embereimmel a kolostorba megyünk, hogy részt vegyünk a Timkat
ünnepén. Az apát, Jali Hora a barátom és szövetségesem.
- A kolostor meg nagy valószínűséggel a rejtett bázisod. A szerzeteseket használod
az ellátmány meg az értesülések beszerzésére. Igazam van?
- Túlságosan jól ismersz engem, Nicholas - csóválta a fejét gyászos képpel Mek
Nimmur. - Szinte mindent tőled tanultam, úgyhogy miért ne találhatnád ki a
stratégiámat? A kolostor tökéletes hadműveleti bázis. Elég közel van a határhoz... -
hirtelen mosolyogva elhallgatott. - De neked aztán ezt végképp nem kell elmagyaráznom.
Mek építtetett embereivel egy éjszakai fedezéket Nicholas és Royan számára, és fűből
puha fekhelyet is készíttetett nekik. Szorosan egymás mellett feküdtek a hevenyészett
tető alatt. Az éjszaka fülledt volt, így aztán egyáltalán nem hiányolták takaróikat.
Nicholasnál volt egy tubus rovarriasztó krém, hogy távoltarthassák maguktól a
szúnyogokat.
Miután elhelyezkedtek fűágyukon, a fejük elég közel volt egymáshoz ahhoz, hogy
csöndesen beszélgethessenek. Amikor Nicholas elfordította a fejét, látta Mek Nimmur
és Tessay sötét körvonalait, amint még mindig együtt üldögélnek a tűz mellett.
- Az etióp lányok mások, mint az arabok, vagy a legtöbb afrikai nő. - Royan is a
másik párt figyelte. - Egyetlen arab lány se merne így egyedül maradni egy férfivel.
Különösen akkor, ha már ráadásul férjnél van.
- Bárhonnan is nézzük, szép pár, átkozottul jól mutatnak együtt - jelentette ki
Nicholas. - Sok szerencsét kívánok nekik. Tessaynek ebből mostanság nemigen jutott
ki - épp itt az ideje.
Nicholas megfordította a fejét és Royan arcába nézett: - És maga, Royan, maga
kicsoda? Egy szemérmes, engedelmes arab lány, vagy egy független, öntudatos nyugati?
- Egyrészt még korai, ugyanakkor túl késő van az ilyen típusú, intim kérdésekhez
- mondta Royan, miközben megfordult és a hátát mutatta neki.
- Ma este tehát ragaszkodunk a formaságokhoz! Jó éjszakát, Woizero Royan.
- Jó éjszakát, Alto Nicholas - válaszolt Royan, miközben nem fordult a férfi felé,
így Nicholas nem láthatta, hogy mosolyog.
 A gerillamenet másnap már pirkadat előtt útnak indult. Teljes harci rendben
meneteltek, felderítők jártak előttük, és oldal véd fedezte az ösvény mindkét oldalát.
- A hadsereg csak nagy ritkán ereszkedik le ide a szurdokba, de mi mindig készen
állunk, amikor lejönnek - magyarázta nekik Mek Nimmur. - Igyekszünk szívélyes
fogadtatást nyújtani nekik.
Tessay Mek Nimmurt figyelte, miközben az beszélt; valójában egész reggel, szinte
egy pillanatra se vette le róla a szemét. Most halkan dünnyögve azt mondta Royannak:
- Igazán nagy ember, olyan férfi, aki tán ezer éve először egyesíthetné földünket. Oly
semminek érzem magam mellette, és mégis ismét fiatal lány vagyok, tele örömmel és
reménnyel.
Az út vissza a kolostorhoz a teljes délelőttöt igénybe vette. Amikor a Dandera
folyóhoz értek, Mek Nimmur embereivel visszavonult az ösvényről a sűrűbe, közben egy
felderítőt előreküldött. Egyórányi várakozás után csapatnyi akolitus jött fel a
kolostorból, mindegyik egy-egy nagy csomagot egyensúlyozott a fején.
Mély tisztelettel üdvözölték Meket, majd átadták a csomagokat embereinek, és máris
indultak vissza az Abbai szurdokába.
A csomagokban papi shamma, fejkendő és szandál volt. Mek emberei levették terepszín
gyakorlóruháikat és átöltöztek ezekbe az öltözékekbe, melyek a hitelesség kedvéért mind
viseltesek és piszkosak voltak. A köntös alatt csupán kézifegyvereiket vitték
magukkal. A többi fegyvert és felszerelést egy mészkőbarlangban rejtették el, és
otthagytak egy kis osztagot őrségben.
Egy csapatnyi szerzetesként tették meg az utolsó néhány mérföldet a kolostorig,
ahol a közösség boldogan üdvözölte őket. Itt Nicholas meg a két nő elvált Mektől, és
elindultak a meredek ösvényen fölfelé, a vadfügeligethez. Borisz már várta őket,
dühösen és tehetetlenül járkált a táborban.
- Hol a pokolban voltál, asszony? - mordult rá Tessayre. Csak nem egész éjjel
kurválkodtál?
- Tegnap este eltévedtünk - adta be azt a történetet Nicholas, amiben Mek Nimmurral
megegyeztek, hogy megőrizzék biztonságát. Borisz nem az az ember, akiben meg lehet
bízni. - Aztán ma reggel talált ránk egy csapatnyi szerzetes a kolostorból. Ők vezettek
vissza minket.
- És maga lenne a nagy vadász, a nagy nyomolvasó? gúnyolódott vele Borisz. - Nincs
szüksége rá, hogy én vezessem, mi? Aztán meg szépen eltéved, igaz, angol? Most már
értem, hogy miért akar csak dik-diket lőni. - Röhögni kezdett, de a vidámságnak jele
sem látszott rajta, majd halotthalvány szemével Tessayre nézett. - Veled majd később
tárgyalok, asszony. Eredj és nézz az étel után.
A forróság ellenére Nicholas és Royan is éhes volt. Tessay rövid időn belül ízletes,
hideg ebédet szolgált fel nekik a fügefák árnyékában. Nicholas nem kért a borból, amivel
Borisz kínálta.
- Délután ismét ki akarok menni vadászni. Majd egy teljes napot veszítettem.
- Akarja, hogy ezúttal fogjam a kezét, angol? Nehogy ismét eltévedjen?
- Kösz, öregfiú, de azt hiszem, magam is elboldogulok. Miközben ettek, Nicholas
megbökte Royant: - Az imádója megérkezett.
Fejével Tamre suta, hórihorgas alakja felé intett, aki csöndesen lopakodott be
a táborba és most a konyhakunyhó közelében ült. Amint Royan ránézett, arcán rajongó,
idióta mosoly jelent meg, fejével biccentett, miközben félszeg izgalommal
fészkelődött.
- Én nem megyek magával ma délután - mondta Royan csöndesen Nicholasnak, amikor
Borisz nem figyelt rájuk. - Azt hiszem, baj lesz köztük. Itt akarok maradni Tessayvel.
Vigye magával Tamrét.
- Szavamra, ez aztán a csodálatos alternatíva. Egész életemben erre a pillanatra
vártam. - De amikor felvette a puskáját meg a csomagját, intett a fiúnak, hogy kövesse.
Tamre izgatottan nézett körül, Royant kereste, de Royan benn volt a kunyhójában. Végül
aztán lassan, vonakodva követte Nicholast felfelé a völgybe.
- Vigyél át a folyó túloldalára - mondta a fiúnak. - Mutasd meg nekem, hogyan lehet
eljutni oda, ahol a szent állat lakik. - Tamre erre felvidult és csoszogó ügetéssel
vezette át Nicholast a rózsaszín szikla alatti függőhídon.
Egy órán át követték az ösvényt, de aztán az is lassanként elfogyott és az erózió
faragta hegyek között nehéz, egyenetlen terepbe torkollott. Tamre rendíthetetlenül
ment tovább, belevetette magát a tüskés bozótba, és vagy két órán át másztak sziklás
gerinceken és tövisekkel teli völgyeken át.
- Most már értem, miért nem akartad erre hozni Royant dünnyögte Nicholas. Csupasz
karját a tüskék felsebezték, és nadrágja szára vagy egy tucatnyi helyen szétszakadt.
Mindazonáltal az emlékezetébe véste az utat, és tudta, hogy minden nehézség nélkül
visszatalálna.
Végül felmásztak egy újabb gerincre, ahol Tamre megállt és lemutatott a túloldalon.
Nicholas látta alattuk a hasadékot és azt a kis nyílt tisztást, ahol a dik-dik-forrás
ered. Felismerte még azt a tövises fát is a Dandera túlpartján, mely alatt ültek, amikor
Mek emberei meglepték őket.
Pihent néhány percet, és kortyintott egy kis vizet a kulacsból, mielőtt átadta volna
Tamrénak. - Ez itt egy szerzetes, az Isten szerelmére - nyugtatgatta magát. - Ez a
kis nyomorult csak nem lehet AIDS-es? - De azért alaposan megtörölgette a kulacs
száját, amikor Tamre visszaadta neki.
Mielőtt elindultak volna lefelé a lejtőn, még egyszer ellenőrizte Rigby puskáját,
és lefújta a port a távcső lencséjéről. Aztán ezen keresztül benézett egy dik-dik méretű
sziklát a lejtő lábánál, miközben a teleszkópot a legkisebb nagyításra állította. Most
már felkészült rá, hogy a sűrű bozótban közelről adhasson le egy gyors lövést. Amikor
végre megfelelőnek találta, betöltött egy sorozatot, biztosította a fegyvert, majd
felállt.
- Maradj mögöttem - mondta a fiúnak. - És mindig azt csináld, amit én.
Lassan elindult lefelé, miközben néhány lépésenként megmegállt, hogy ellenőrizze
a bozótot maga előtt és oldalt is, mindkét irányban. Amikor elérték a forrást, körülötte
a föld nedves volt és puha. Sok állat és madár járt ide inni. Felismerte a kudu és
a bozótantilop nyomait, de ezek közt ott volt prédájának apró, szív alakú nyoma is.
Nesztelenül haladt tovább és a bozót szélén talált egy trágyadombot, mellyel a
dik-dik szokta megjelölni saját területét. Az őzsörét méretű bogyókból álló kupac egyre
nagyobb lett, valahányszor a kis antilop visszatért erre a helyre.
Mostanra Nicholast már teljesen a hatalmába kerítette a vadászat. Korábbi
sikertelen próbálkozásai csak még jobban felajzották. Olyan erőteljesen
összpontosított, mintha legalábbis egy emberevő oroszlánt követne. Lépésről lépésre
óvakodott, és minduntalan gondosan szemügyre vette a földet, mielőtt lábát letette
volna, nehogy egy száraz ágra vagy zörgő levélre lépjen, a szeme pedig jóval fürgébben
mozgott, mint a lába, észrevett minden mozgást, minden színárnyalatot a tüskés
bozótban.
Fülének rezzenése árulta el a kis állatot. Félig az árnyékban állt, vöröses bundája
beleolvadt a mögötte lévő száraz ágakba, és mozdulatlan volt, mintha mahagónifából
faragták volna. Csupán az az aprócska mozdulat árulta el. Annyira közel volt hozzá,
hogy Nicholas látta csillogó, onixszín szemében a visszaverődő fényt, majd azt is,
amint megnyúlt orrát nyugtalanul ráncolja. Érezte a veszélyt, de nem tudta, honnan
jön.
Nicholas lassan, fájdalmasan lassan emelte vállához a Rigbyt. A távcsövön át
egyenként látott minden szőrszálat, ami a felálló fülek és a tőrszerűen hegyes kis
fekete szarvak közt volt. Az irányzékot a nyak és a fej találkozási pontjára fordította.
Szeretett volna minél kevesebb kárt tenni az állat irhájában, hogy könnyebb legyen
majd kitömni.
- Ez a szent állat. Dicsőség Istennek és Keresztelő Szent Jánosnak! - kiáltotta
mellette Tamre hangosan, és szeme előtt összekulcsolt kézzel térdre hullt.
A dik-dik, mint valami kis barna füstpamacs, úgy úszott ki a lencse látóteréből,
és csak egy halk zizzenés hallatszott a bozótból, ahogy elmenekült. Nicholas lassan
leeresztette a puskát és lenézett a fiúra. Még mindig térdelt és hálaadó imákat hadart.
- Szép munka. Azt hiszem, Woizero Royan fogadott fel téged erre - mondta angolul.
Aztán lenyúlt, talpra rántotta a fiút és arabra váltott. - Most itt maradsz. Nem
mozdulsz innen. Nem beszélsz. Még levegőt is csak nagyon-nagyon halkan veszel, amíg
vissza nem jövök érted. Ha egyetlen kis imát is ki mersz ejteni a szádon, míg vissza
nem tértem, akkor személyesen gondoskodom róla, hogy elindulj azon az úton, mely a
mennyország kapujához, Szent Péterhez vezet. Megértetted?
Egyedül ment előre, de ekkorra már a kis antilop alaposan megriadt. Nicholas még
kétszer látta, de épp csak egy-egy pillanatra azt a vörösesbarna villanást, amit szinte
teljesen eltakart a bozót. Ott állt és keserű átkokat szórt a szerzetesfiúra, miközben
hallgatta az apró paták koppanását a száraz földön, ahogy a kis állat sebesen, egyre
mélyebben vette be magát a sűrűbe. Végül aznapra kénytelen volt felhagyni a
vadászattal.
Már jócskán besötétedett, mire Tamréval visszaértek a táborba. Amint Nicholas
belépett a tűz fénykörébe, Royan elésietett.
- Mi történt? - kérdezte. - Újból látta a dik-diket?
- Ne engem kérdezzen. Kérdezze a cinkosát. Elijesztette. Nagy valószínűséggel még
most is rohan.
- Tamre, remek fiatalember vagy, és én nagyon büszke vagyok rád - mondta neki.
A fiú ugrándozott, akár egy kiskutya és boldogan vigyorgott örömében, hogy Royan
megdicsérte, majd sietős léptekkel elindult az ösvényen lefelé, a kolostorhoz.
Royan annyira elégedett volt a vadászat kimenetelével, hogy saját kezűleg töltött
ki egy whiskyt Nicholasnak, és odavitte neki, miközben a férfi fáradtan lerogyott
a tűz mellett.
Nicholas belekóstolt, majd összerázkódott: - Sose hagyd, hogy egy antialkoholista
töltsön neked. Ilyen kemény kézzel nyugodtan részt vehetne egy fatörzslökő versenyben,
vagy elmehetne patkolókovácsnak. - De azért, kifogásai ellenére, óvatosan ismét
kortyintott egyet.
Royan leült mellé és izgatottan matatott, de beletelt egy kis időbe, mire Nicholas
észrevette nyugtalanságát.
- Mi a baj? Valami nagyon piszkálja a csőrét.
Royan óvatosan Borisz felé pillantott, aki a tűz túlsó oldalán ült, majd suttogóra
fogta a hangját, és egészen Nicholashoz hajolva, arabul beszélt.
- Tessayvel délután lementünk a kolostorba, hogy meglátogassuk Mek Nimmurt. Tessay
megkért, hogy menjek vele, arra az esetre, ha Borisz - nos tudja, hogy mire gondolok.
- Van valami halvány elképzelésem róla. Maga volt a gardedám. - Nicholas ismét
belekortyintott a whiskybe, majd felszisszent. Hangosan fújta ki a levegőt, a hangja
pedig egészen fátyolos volt. - Folytassa - mondta Royannak.
- Egy bizonyos ponton, még mielőtt kettesben hagytam volna őket, a Timkat ünnepről
beszélgettünk. Az ötödik napon az apát leviszi a tabotot az Abbaihoz. Mek azt mondja,
hogy van egy ösvény a sziklában, mely levezet a vízhez.
- Igen, ezt mi is tudjuk.
- De most jön az érdekes rész - ezt viszont nem tudja. Mindenki csatlakozik a
menethez, mely levonul a folyóhoz. Mindenki. Az apát, az összes pap, az akolitusok,
az összes igaz hívő, még Mek és emberei is mind lemennek a folyóhoz és ott töltik az
éjszakát is. Egy teljes napon és éjszakán át a kolostor lakatlan. Üres. Egy lélek sincs
ott.
Nicholas Royanra meredt a pohara fölött, majd lassan mosolyogni kezdett: - Nos
ez valóban nagyon érdekes - ismerte el.
- Ne felejtse el, hogy magával megyek - mondta neki Royan szigorúan. - Még csak
gondolni se merjen arra, hogy engem kihagy belőle.

Aznap este, vacsora után Nicholas ismét bement Royan kunyhójába. Ez volt a táborban
az egyetlen hely, ahol biztosak lehettek benne, hogy maguk vannak, és nem hallgathatja
ki őket senki. Mindazonáltal Nicholas ezúttal nem követte el azt a hibát, hogy Royan
ágyára ült. Míg Royan az ágy végében kucorgott, Nicholas letelepedett vele szemben a
zsámolyra.
- Mielőtt nekilátnánk a tervek elkészítésének, hadd tegyek fel egy kérdést. Gondolt
a lehetséges következményekre?
- Úgy érti, hogy mi történik, ha a szerzetesek rajtakapnak minket? - kérdezte Royan.
- A legkevesebb, amire számíthatunk, hogy kiűznek a völgyből. Az apátnak rendkívül
nagy a hatalma. A legrosszabb eset pedig az, hogy fizikailag is ránk támadnak - mondta
neki Nicholas. - Ez vallásuk egyik legszentebb helye, és én nem becsülöm alá e tény
fontosságát. Nagy veszély leselkedhet ránk. Elmehet egészen odáig, hogy egy kés kerül
a bordáink közé, vagy valami gonosz dolog az ételünkbe.
- Elidegenítjük magunktól Tessayt is. Ő mélyen vallásos ismerte el Royan.
- Még ennél is fontosabb, hogy esetleg Mek Nimmurt is megbotránkoztatjuk. -
Nicholast ez a gondolat láthatóan elszomorította. - Nem tudom, mit tenne, de nem
hiszem, hogy barátságunk kiállná ezt a próbát.
Egy darabig mindketten hallgattak, azt az árat fontolgatták, amit esetleg
fizetniük kell e vállalkozásért. A csöndet Nicholas törte meg.
- Meg aztán, végiggondolta-e a saját helyzetét? Végül is, ez a maga egyháza, amit
megszentségtelenítenénk. Ön hívő keresztény. Képes rá, hogy igazolja ezt önmaga előtt?
- Én is gondolkodtam már ezen - ismerte el Royan. - És nem igazán örülök neki,
de ez valójában nem az én egyházam. Ez a kopt kereszténység egy másik ága.
- Szőrszálhasogatás?
- Az egyiptomi egyház nem tagadja meg senkitől, hogy belépjen, akár a templom
épületének legszentebb területére is. Nem érzem, hogy engem kötne az apát tilalma.
Úgy érzem, hogy hívő keresztényként jogom van belépni a katedrális bármely részébe,
ahová csak a kedvem tartja.
Nicholas halkan füttyentett egyet: - És még maga mondta nekem, hogy ügyvédnek
kellett volna mennem.
- Kérem Nicky, ne. Az ilyesmivel nem szokás viccelődni. Én mindössze annyit tudok,
hogy bármi történjen is, nekem mindenképp be kell jutnom oda. Még ha ezzel megsértem
Tessayt, Meket és az egész papságot, akkor is meg kell tennem.
- Hagynia kéne, hogy én tegyem meg maga helyett – javasolta Nicholas. - Végső soron,
én amúgy is egy vén pogány vagyok. Ilyen alapon ez mit sem változtat üdvözülésem
esélyein. Mert hogy nincs is rá esélyem.
- Nem - rázta meg fejét Royan határozottan. - Ha van odabenn valami felirat vagy
ehhez hasonló, akkor azt nekem látnom kell. Maga egészen jól olvassa a hieroglifákat,
de nem olyan jól, mint én, a hieratikus írást viszont egyáltalán nem ismeri. A szakértő
én vagyok - maga csak egy tehetséges amatőr. Szüksége van rám. Bemegyek magával.
- Rendben. Akkor ezt megbeszéltük - jelentette ki Nicholas. - Most pedig lássunk
neki a tervezésnek. Jobb lesz, ha írunk egy listát arról a felszerelésről, amire
szükségünk lehet. Elemlámpa, kés, Polaroid fényképezőgép, tartalék film...
- Műnyomópapír és puha ceruza, hogy lenyomatot vehessünk bármiféle feliratról -
tette hozzá a listához Royan.
- A fenébe! - csettintett új javai bosszúsan Nicholas. – Ezt elfelejtettem, nem
hoztam magammal.
- Látja, ezt mondtam. Amatőr. Én viszont hoztam. Későig beszélgettek, mígnem
Nicholas az órájára pillantott és felállt.
- Már rég elmúlt éjfél. Ezek szerint bármelyik pillanatban úritökké változhatom.
Jó éjt.
- Még két nap van addig, amíg a tabotot leviszik a folyóhoz. Addig nincs mit tennünk.
Mik a tervei?
- Holnap újból kimegyek az után az átkozott kis Bambi után. Már kétszer bolondot
csinált belőlem.
- Én is magával megyek - mondta Royan határozottan, és ez az egyszerű kijelentés
mérhetetlen örömet okozott Nicholasnak.
- Feltéve, hogy Tamrét itthon hagyja - figyelmeztette Royant, miközben fejét
lehajtva kilépett az ajtón.
 Az aprócska antilop kilépett a tüskés bozót sűrűjéből, és a kora reggeli napfény
megcsillant selymes bundáján. Szép egyenletesen haladt át a keskeny tisztáson.
Nicholas légzése felgyorsult az izgalomtól, ahogy követte puskájának távcsövén át.
Nevetséges, hogy ennyire izgatott legyen, amikor egy ilyen szerény kis állatra
vadászik, de korábbi kudarcai felcsigázták. Mindehhez még hozzájárult az a különös
szenvedély, ami minden igazi gyűjtőt vezérel. Amióta elvesztette Rosalindot és a
lányokat, minden energiáját a Quenton Park-i gyűjteménybe ölte. Most hirtelen rendkívül
fontossá vált számára e példány megszerzése.
Mutatóujját könnyedén a ravasznak támasztotta. Addig nem lő, amíg a dik-dik meg
nem áll. Még ez a lassú tempó is bizonytalanná teheti a lövést. Pontosan úgy kell
elhelyezni a golyót, hogy gyorsan megölje, ugyanakkor a lehető legkisebb kárt tegye
az állat bőrében.
Pontosan ezért töltötte meg a Rigbyt tömör, fémburkolatú lövedékellel - olyanokkal,
melyek becsapódáskor nem robbannak, nem ütnek széles sebet, és a kimeneti nyílásnál
sem szaggatnak nagy lyukat az állat irháján. Ezek a golyók olyan apró lyukat ütnek,
akár egy ceruza, és ezt a múzeum állatkitömői teljesen el tudják tüntetni.
Érezte, hogy idegei pattanásig feszülnek, amint rádöbbent, hogy a dik-dik nem fog
megállni a nyílt terepen. Egyenesen a tisztás túloldalán lévő, sűrű bozót felé tartott.
Meglehet, hogy ez az utolsó esélye. Leküzdötte a kísértést, hogy rálőjön a mozgó
célpontra, és meglehetősen nagy akaraterőre volt szükség ahhoz, hogy ujját ismét
elvegye a ravaszról.
Az antilop a tüskés bozót falához ért, ám abban a pillanatban, még mielőtt eltűnt
volna, hirtelen megállt és apró fejét bedugta az egyik alacsony bokor sűrűjébe. Az
oldalát mutatta Nicholasnak, miközben rágcsálni kezdte a halványzöld, friss
leveleket. Az állat feje nem látszott, így fel kellett hagynia eredeti szándékával.
Az állat lapockája azonban teljesen szabadon volt. Nicholas tisztán látta a csont
vonalát a csillogó, vörösesbarna bőr alatt. A dik-dik kissé ferdén állt, így tökéletes
volt a szög ahhoz, hogy a lapocka mögött pontosan szíven találja.
A lencse fonálkeresztjét nyugodtan, pontosan arra a pontra irányította, majd
meghúzta a ravaszt.
A lövés korbácsként hasított bele a nehéz, forró levegőbe, és az apró antilop a
magasba szökkent, majd amint földet ért, teljes sebességgel száguldani kezdett. A
tömör golyó, nem mint egy vadászkés, inkább mint egy hosszú, egyenes tőr, nem ütött
akkorát, hogy a dik-diket feldöntse. A dik-dik leszegett fejjel, a szívet átütött golyó
okozta, őrjöngő kétségbeeséssel száguldott el. Már halott volt, csupán a
vérkeringésében lévő maradék kis oxigén űzte tovább.
- Jaj ne! Ne arra - kiáltott fel Nicholas, miközben felpattant. Az apró állat
egyenesen a sziklahasadék szája felé rohant. Vakon kivetette magát az üres mélységbe
és zuhanás közben megpördült a levegőben, majd eltűnt a szemük elől, lezuhant a Dandera
folyó jó hatvan méter mély szakadékába.
- Hát ez rohadt egy balszerencse. - Nicholas átugrotta a bokrot, ami mögött
elrejtőztek, és odarohant a szakadék széléhez. Royan követte, és mindketten a szédítő
mélységet fürkészték.
- Ott van! - mutatott le Royan, Nicholas pedig rábólintott. - Igen, látom.
A tetem közvetlenül alattuk hevert egy kis sziklaszigeten a folyó közepén.
- Most mihez kezd? - kérdezte Royan.
- Le kell mennem érte. - Nicholas fölegyenesedett és hátralépett a peremtől. -
Szerencsére még korán van. Rengeteg időnk van rá, hogy sötétedés előtt végezhessünk.
Vissza kell mennem a táborba, hogy kötelet és segítséget hozzak.
Már délután volt, mire visszatértek Borisszal, a két nyomolvasóval és két
állatnyúzóval. Négy köteg nejlonkötelet hoztak magukkal.
Nicholas kihajolt a szikla fölött és megkönnyebbülten dünnyögte: - Jó, a tetem még
ott van. Lelki szemeim előtt már azt láttam, hogy elmosta a víz. - Felügyelte a
nyomolvasókat, akik a tisztáson letekerték a kötelet.
- Két kötegre lesz szükségünk, hogy leérjen a szakadék aljára - becsülte meg, majd
csatlakozott az emberekhez és gondosan nekilátott, hogy összekösse és maga ellenőrizze
a csomókat. Ezután leeresztette a kötelet a szikláról, egészen addig, míg el nem érte
a víz felszínét, majd visszahúzta és kiterjesztett karjával megmérte.
- Harminc öl. Az ötvenöt méter. Ilyen magasra nem fogok tudni visszamászni - mondta
Borisznak. - Fel kell húzniuk az embereivel.
A kötél végét egy hurokkal az egyik masszív fa törzséhez erősítette. Ezután ismét
alaposan ellenőrizte, megkérte mind a négy embert, a két nyomolvasót és a két nyúzót,
hogy teljes súlyukkal feszüljenek neki.
- Ennek jónak kell lennie - jelentette ki, miközben levetkőzött, csak az ingét
és keki sortját hagyta magán, lehúzta bakancsát is. A vállára vetett kötél végét
klasszikus fogással a lába közé fogta, és a szikla pereméről hátrafelé kidőlt.
- Egy szárny és egy imádság kell, semmi több! - mondta, azzal hátrafelé kiugrott
a szakadékba. Az esést úgy fékezte, hogy fokozatosan engedte utána válláról a kötelet,
combjával tartotta testét, himbálódzott, akár az inga, és mindkét lábával elrúgta magát
a sziklafaltól. Gyorsan ment lefelé, mígnem lába belelógott a sebesen folyó vízbe, és
az áramlat megpörgette a kötél végén. Néhány méternyi hiányzott még, hogy elérje azt
a kiálló sziklát, melyen a dik-dik hevert, ezért kénytelen volt beleugrani a vízbe.
A kötél végét a foga között tartva, erőteljes karcsapásokkal küzdött a víz sodrása ellen,
hogy úszva sikerüljön megtennie ezt a kis távolságot.
Felhúzódzkodott a szigetre, majd néhány pillanatig levegő után kapkodott, mielőtt
megcsodálhatta volna a gyönyörű kis állatot, amit lelőtt. Érezte, hogy erőt vesz rajta
a már oly ismerős szomorúság és bűntudat, ahogy végigsimított a csillogó bőrön, és
szemügyre vette a tökéletes fejet azzal a rendkívüli orral. Mindazonáltal, nem most
volt itt az ideje a megbánásnak és a vadász-lelkiismeret vizsgálgatásának.
A dik-dik négy lábát összefogta és erősen rákötözte a kötélre, majd hátralépett és
felpillantott. Látta Borisz arcát, aki lefelé nézett rá.
- Húzzák fel! - kiáltotta, és a megbeszélt jel szerint, háromszor megrángatta a
kötelet. A nyomolvasókat nem látta, de a kötél megfeszült, majd a dik-dik felemelkedett
a szigetről és szaggatottan elindult felfelé a szakadék fala mentén. Nicholas
nyugtalanul figyelte. Volt egy pillanat, a tetem már az út kétharmad részéig feljutott,
amikor úgy tűnt, hogy a kötél beakadt, de aztán kiszabadult és kúszott tovább felfelé
a sziklán.
Végül a dik-dik eltűnt a szeme elől, majd hosszú ideig kellett várnia, mire a kötél
vége ismét megjelent a hasadékban. Borisznak volt annyi esze, hogy súlyként egy emberi
fej nagyságú, kerek követ kötözött rá, majd a szikla tetején csüngve figyelte a kötél
útját és jelzett embereinek, merre irányítsák a kötelet.
Amikor a kötél vége elérte a víz felszínét, Nicholasnak túl messze volt. Föntről
Borisz himbálni kezdte, míg oda nem lendült Nicholashoz, hogy elkaphassa. Nicholas
egy hurkot kötött a kötél végére és a hónalja alá csúsztatta. Aztán felnézett Boriszra.
- Húzzák! - kiáltotta és háromszor megrángatta a kötelet. A kötél megfeszült, majd
Nicholas felemelkedett. Pörgött és forgott a kötél végén. Aztán, ahogy feljebb
emelkedett, közeledett a szakadék falának kiugró sziklájához, melyet meztelen lábával
védett ki és így megállította a forgást is. Úgy tizenöt méternyire lehetett a sziklafal
tetejétől, amikor hirtelen megállt és tehetetlenül csüngött a levegőben.
- Mi történt? - kiáltott fel Borisznak.
- Ez a rohadt kötél beszorult - kiáltotta vissza Borisz. Látja, hogy hol akadt
meg?
Nicholas felnézett és rájött, hogy a kötél bepördült a szikla egy hosszanti
repedésébe, valószínűleg ugyanabba, mely csaknem megállította a dik-diket is. Az ő súlya
azonban csaknem ötször akkora, mint a kis antilopé, így a kötél nyilván sokkal mélyebben
nyomódott be a repedésbe.
Ott csüngött a levegőben, alatta pedig majd harminc méteres mélység tátongott.
- Próbálja meg kibillenteni magát! - kiáltott le neki Borisz. Nicholas engedelmesen
elrúgta magát a faltól és testét mozgatva próbálta meg kiszabadítani a kötelet. Addig
kínlódott, mígnem a veríték már a szemébe csörgött, és a kötél véresre horzsolta a
hónalját.
- Nem megy - kiáltott fel Borisznak. - Próbálják meg nagy erővel kirántani!
 Ezután egy kis szünet következett, majd látta, hogy a repedés fölött a kötél
megfeszül, akár a vas, amint odafönn öt erős férfi minden erejével nekifeszül. Hallotta
a nyomolvasók munkadalát, amint teljes súlyukkal, együttes erővel húzzák a kötelet.
A repedés alatt a kötél nem mozdult. Keményen beszorult, és ekkor már tudta, hogy
nem fogják tudni kiszabadítani. Lenézett. Úgy tűnt, a víz harminc méternél sokkal
mélyebben van alatta.
- A zuhanó emberi test végsebessége óránként kétszáznegyven kilométer -
figyelmeztette önmagát. Ilyen sebességnél a víz olyan, mint a beton. - Az én sebességem
még nem lesz ekkora, amikor leérek, igaz? – próbálta nyugtatni magát.
Ismét felnézett. Odafönn az emberek még mindig teljes erejükkel és súlyukkal húzták
a kötelet. Abban a pillanatban a nejlon kötél egyik szálát elvágta a sziklarepedés
éles széle, és kezdett kibomolni, akár egy hosszú, zöld féreg.
- Állj! Ne húzzák! - rikoltotta Nicholas. - Hagyják abba! – De most már Boriszt
sem látta. Ő is beállt a nyomolvasók közé, hogy még nagyobb erővel húzhassák a kötelet.
A második szál is levált, szétfoszlott. Most már csupán egyetlen szál tartotta.
Rádöbbent, hogy az is bármely pillanatban elszakadhat. - Borisz, te kétbalkezes
barom, ne húzd már! - De a hangja nem ért fel az oroszig, és ekkor egy pukkanással,
mintha egy pezsgősdugó repült volna ki, a kötél harmadik és egyben utolsó szála is
elszakadt.
Nicholas zuhant lefelé, miközben a szétszakadt kötél szabad vége a feje fölött
repkedett. Mindkét karját egyenesen felfelé lendítette, hogy irányítani tudja röptét,
és lábát megfeszítve teste ívben hajlott, hogy lábfeje érje elsőként a víz felszínét.
Eszébe jutott az alatta lévő sziget. Vajon sikerül-e elkerülnie a vörös szikla
kiálló agyarait, vagy belezuhan és altestének minden csontját darabokra zúzzál Nem
mert lenézni, hogy kiderítse, mivel így esésének iránya megváltozhat és megpördülhet
a levegőben. Ha nem függőlegesen csapódik a vízbe, akkor összezúzhatja a bordáit, vagy
elpattan a gerincoszlopa.
Az esés sebességétől úgy érezte, mintha a gyomra a torkába nyomult volna, és vett
még egy utolsó mély levegőt, mielőtt lába a vízbe csapódott volna. Az ütés ereje
döbbenetes volt. Végigszáguldott gerincoszlopán, egészen a koponyájáig úgy, hogy fogai
összecsattantak, és fénylő csillagok villództak a szeme előtt. A folyó elnyelte. Egyre
mélyebbre süllyed, de még mindig olyan sebességgel, hogy amikor a folyómeder sziklás
fenekére ért, lába akkorát zökkent, hogy csípője is beleremegett. Érezte, hogy a térde
megroggyan, és azt hitte, hogy mindkét lába eltörött.
A becsapódás ereje kiszorította tüdejéből a levegőt, így a légszomj volt az, ami
arra késztette, hogy elrugaszkodjon a fenéktől, és ekkor, legnagyobb
megkönnyebbülésére rájött, hogy mindkét lába sértetlen. Sípolva, köhögve tört a
felszínre, és ekkor vette észre, hogy mindössze egy testhossznyival kerülte el a
szigetet. Mindenesetre ekkorra az áramlat már jócskán elsodorta onnan.
Taposta a sebesen száguldó vizet, majd pislogva kinyitotta a szemét és gyorsan
körülnézett. A szakadék fala gyorsan siklott el mellette, és sebességét úgy tíz csomó
körülinek becsülte - ami elég gyors ahhoz, hogy csontját törje, ha egy sziklának
sodródik. Ahogy erre gondolt, egy újabb kis sziget villant el mellette, olyan közel,
hogy szinte megérinthette volna. A hátára fordult és lábát előrenyújtotta, hogy
kivédhesse, ha egy újabb szikla kerülne az útjába.
- Most aztán végig kell menned - mondta magának komoran. – Innen csak egy kiút van,
ha végigmész az aljáig.
Megpróbálta kiszámítani, milyen messze lehet attól a ponttól, ahol a folyó a
rózsaszín kőíven át kizúdul a hasadékból, mennyit kell még úsznia.
Legalább három, vagy négy mérföld, és a folyó jó háromszáz méteres mélységbe zúdul
alá. Nyilván sebes sodrású szakaszok, esetleg vízesések lehetnek még addig előttem -
állapította meg. - Innen nem néz ki valami biztatónak a dolog. Azt mondanám, három
az egyhez az esélyed arra, hogy átjuss, anélkül, hogy ne hagynál némi bőrt és húscafatot
magad után a sziklákon.
Felnézett. A sziklafalak mindkét oldalról annyira behajoltak, hogy helyenként
szinte összezáródtak a feje felett. A kék égből csupán egy keskeny csík látszott,
odalenn a mélység nyirkos volt és homályos. Az idők folyamán a víz kivájta a sziklát,
ahogy utat tört magának.
- Átkozott szerencse, hogy ez most épp a száraz évszak. Milyen lehet itt lenn az
esős évszakban? - tűnődött. Felnézett és a feje fölött úgy öt-hat méternyire látta az
áradó folyó vízszintjének jelét a sziklafalon.
Ennek láttán összeborzadt, majd ismét lenézett és az előtte álló folyószakaszra
összpontosított. Mostanra már normálisan lélegzett és ellenőrizte magán a sérüléseket.
Megkönnyebbülten állapította meg, hogy néhány horzsolástól meg egy kis térdficamtól
eltekintve nem sérült meg. A végtagjai megfelelően működtek, és amikor oldalra úszott
néhány tempót, hogy elkerüljön egy újabb sziklát, érezte, hogy még fájó térde sem hagyja
cserben.
Fokozatosan ráébredt, hogy valami új hangot hall a kanyonban. Ez valami tompa
dübörgés volt, ami egyre erősödött, ahogy sebesen sodródott tovább. A szakadék falai
egymásra hajoltak, a folyó egészen keskenyre szűkült, és a sodrás felgyorsult, mintha
vizét összepréselték, összeszorították volna. A tompa dübörgés immár mennydörgő hanggá
erősödött, mely fülsiketítőén visszhangzott a kanyonban.
Nicholas átfordult és minden erejét beleadva úszott a sodráson át keresztbe, amíg
el nem érte a legközelebbi sziklafalat. Igyekezett valamiféle fogódzót keresni,
valamit, amiben megkapaszkodhat, de a sziklát simára koptatta a folyó. Kétségbeesetten
markolászó keze lecsúszott róla, és a folyó a fejében bömbölt. Látta, hogy körülötte
a víz felszíne lapos lesz és sima, akár az üveg. Mint amikor egy ugrásra készülő ló
hátracsapja a fülét, a folyó is előre érezte, mi vár rá.
Nicholas ellökte magát a sziklafaltól, hogy amennyire csak lehet, megpróbáljon
mozgásteret biztosítani magának és lábát ismét előre, a sodrás irányába fordította.
Hirtelen a levegő megnyílt alatta és kirepült az űrbe. Körülötte mindenütt tajtékzó,
habzó vízfelhő töltötte be a teret, és egyensúlyát elveszítve úgy repült az áradattal,
akár egy levél. A zuhanás mintha sosem akart volna véget érni, a gyomra szinte egészen
a bordáihoz tapadt. Aztán ismét teljes erővel becsapódott, és mélyen a víz felszíne
alá merült.
Nyomban elindult fölfelé, és hirtelen, torkában sípoló lélegzettel ismét a felszínre
bukott. A szeme tele volt vízzel, de azért látta, hogy a vízesés alatt örvénylő víz
fogságában van. A víz forgott, örvénylőn kavargott, méltóságteljesen támadt önmagára.
Ahogy megfordult, először látta a vízesés magas, fehérlő falát, mely lesodorta
magával, majd még mindig forogva látta azt a keskeny kijáratot, melyen át a víz
folytatja őrjöngő útját lefelé ebből a medencéből. Pillanatnyilag azonban biztonságban
volt itt a vízesés alatti, csöndesen örvénylő vízben. Az áramlat a medence fala felé,
a lezúduló víz ernyője alá sodorta. Kinyúlt és megkapaszkodott egy a sziklafal
repedéséből kinőtt, mohos páfrányban.
Itt végre pihenhetett egy kicsit, és végiggondolhatta helyzetét. Mindazonáltal nem
tartott soká, hogy rájöjjön, a szakadékból csupán egyetlen módon juthat ki, úgy, ha
követi a folyó útját, és vállalja a kockázatot, bármi is álljon előtte. Számíthat
zuhatagokra, ha nem egy újabb vízesésre, olyanra, mint az, amelyik itt dübörög
mellette.
Bárcsak ki lehetne jutni valahogy fölfelé a falon! Felnézett, de nyomban el is
csüggedt, ahogy szemügyre vette a feje fölött mintegy katedrálisként összehajtó, magas
falat.
Miközben felfelé meredt, megakadt valamin a szeme. Valamin, ami túlságosan
szabályos, túlságosan rendezett volt ahhoz, hogy természetes legyen. Sötét jelzések
futottak felfelé vízszintesen, kettős sorokban a sziklafalon, egészen a víz felszínétől
a fal közel hatvan méternyi magasan lévő pereméig. Elengedte a páfrányt és
kutyaúszással, lassan odaevickélt ahhoz a helyhez, ahol ezek a jelek a vízhez értek.
Ahogy odaért, rájött, hogy ezek olyan tíz centis mélyedések, melyeket merőlegesen
vájtak a falba. A két sor egymástól kétszer olyan távol volt, mint kiterjesztett karja,
és az egyik sor mélyedései vízszintesen pontosan egy vonalban voltak a másik sorban
lévő szomszédjukkal.
Ahogy bedugta a kezét a hozzá legközelebb eső nyílásba, érezte, hogy könyékig
beledughatja a karját. Ez a nyílás, lévén az áradási szint alatt helyezkedett el, sima
volt és szélei lekoptak, de ahogy fölnézett a falon a vízjel fölé, látta, hogy azok
sokkal tisztábban megőrizték eredeti formájukat. Széleik élesek és szögletesek voltak.
- A mindenit, milyen öregek lehetnek ezek, hogy ennyire elkoptak? - álmélkodott.
- És hogy a fenébe jutott le ide bárki is, hogy bevágja őket?
Megkapaszkodott a hozzá legközelebb eső mélyedésben, és tanulmányozni kezdte a
sziklafalba vájt rendszert. - Miért vállalná bárki is ezt a rettentő nagy munkát? -
Hiába törte a fejét, nem jutott eszébe semmi, ami indokolná. - Kik csinálhatták? És
mit akartak itt lenn? - Ez a rejtély izgalmasan titokzatos volt.
Aztán hirtelen valami máson akadt meg a szeme. Egy kör alakú mélyedés volt a
sziklában, pontosan a két mélyedéssor között, a legmagasabb vízszint vonala felett.
Onnan lentről tökéletesen kereknek tűnt - egy újabb forma, amit nem a természet
alkotott.
Továbbevickélt, próbált egy olyan helyet keresni, ahonnan tisztábban láthatja.
Valamiféle sziklába vésett jelnek tűnt, erősen emlékeztetett azokra a jelekre, amiket
még az ókorban véstek a Nílust szegélyező lapos, fekete kövekre Asszuánnál, az első
katarakta alatt, hogy mérhessék a folyó vizének áradási szintjét. De itt a fény túl
gyönge volt, és a látószög sem volt megfelelő, hogy biztos lehessen benne, vajon
tényleg emberi kéz alkotta-e, nem beszélve arról, hogy elolvassa, vagy akár csak
felismerje azt a feliratot, vagy betűt, ami esetleg ott lehet e jelben.
Abban a reményben, hogy esetleg sikerül közelebb kerülnie hozzá, megpróbált a
mélyedések segítségével felmászni. Nagy erőfeszítések árán, e vájatokat kéz- és
lábtámaszként használva, sikerült kiemelkednie a vízből. De a mélyedések túl nagy
távolságra voltak egymástól, így aztán nagy csobbanással visszaesett és még több vizet
nyelt.
- Nyugi, fiacskám - még ki is kell úsznod innen. Nincs értelme kimeríteni magad.
Majd visszajössz ide valamelyik nap, hogy alaposabban szemügyre vehesd azt az akármit
ott fenn.
Ekkor döbbent csak rá, hogy milyen közel áll a teljes kimerüléshez. Ez a víz, mely
a Choke-hegységből érkezett, még mindig hideg volt, őrizte magában a magas csúcsok
havának emlékét. Annyira fázott, hogy már a foga is vacogott.
- Nem állsz távol a hipotermiától. Addig kell kijutnod innen, amíg még van hozzá
erőd.
Kelletlenül ellökte magát a sziklafaltól, és a felé a keskeny nyílás felé évickélt,
melyen át a Dandera folyó ismét rohanvást igyekezett, hogy csatlakozzon Nílus anyjához.
Érezte, ahogy az áramlat elkapja, magával sodorja, és akkor nem úszott tovább, hagyta,
hogy a víz vigye.
- Az ördög hullámvasútja! - mondta magának. - Csak száguld, rohan a mélybe le, s
hogy hol áll meg, nem tudja senki se.
Az első zuhatagok megviselték. Olybá tűnt, sosem jut a végére, de aztán egyszerre
csendesebb vizekre sodródott. A hátán lebegett, kihasználta ezt a kis pihenőt és
felfelé nézett. Fény alig szűrődött be ide, mivel feje fölött a sziklák szinte teljesen
összezárultak. A levegő nyirkos volt, sötét és bűzlött a denevérektől. Nemigen maradt
azonban ideje arra, hogy környezetét tanulmányozza, mivel előtte a folyó ismét
robajlón bömbölni kezdett. Lelkileg felkészült a tajtékzó víz támadására, majd lezúdult
a következő meredek zuhatagon.
Egy idő múlva már nem tudta követni, vajon milyen messze sodródhatott és hány
kataraktát sikerült túlélnie. Folyamatosan csatázott a hideg, a vízzel teli tüdő
fájdalma ellen, küzdött feszülő izmaival és túlságosan igénybe vett inaival. A folyó
rángatta, marcangolta.
Hirtelen megváltozott a fény. A magas sziklák mélyének homálya után ez olyan volt,
mintha keresőreflektorral világítottak volna egyenesen a szemébe, és érezte, hogy a
folyó ereje, kegyetlen vadsága csillapul. Belepislogott a vakító napfénybe, majd
hátranézett, és látta, hogy a rózsaszín ív alatt a folyó egy ismerős szakaszához ért,
melyet már Royannal felderítettek. Közeledett a kötélből készült függőhídhoz, és épp
csak annyi ereje maradt, hogy ernyedten a híd alatti, fehér homokkal borított kis
partszakasz felé evickéljen. Egy bolyhos, megtépázott kötéldarab a vízre lógott, amit
sikerült elkapnia, ahogy elsodródott mellette, és ennek segítségével a part felé
lendítette magát. Megpróbált teljesen kimászni, de arccal a homokba zuhant és kihányta
azt a sok vizet, amit lenyelt. Olyan jó érzés volt, hogy minden erőfeszítés nélkül,
nyugodtan heverhet, pihenhet. Testének alsó része még a vízben maradt, de nem volt
már se ereje, se kedve ahhoz, hogy kivonszolja magát.
- Élek - álmélkodott, majd olyan állapotba került, mely félúton volt valahol az
álom és az eszméletlenség között.
Sejtelme sem volt, vajon mennyi ideig heverhetett így, de amikor azt érezte, hogy
egy kéz rázza a vállát és egy hang halkan szólongatja, mérges lett, hogy pihenését
megzavarják.
- Effendi, ébredjen! Keresik. A gyönyörű Woizero keresi magát.
Nicholas hatalmas erőfeszítéssel felemelkedett, majd lassan felült. Tamre térdelt
fölötte, vigyorgott és a fejét csóválta.
- Kérem, effendi, jöjjön velem. A Woizero a túloldalon kutatja át a folyópartot.
Sír és a nevét kiáltozza - mondta neki Tamre. Nicholas még soha nem találkozott ilyen
emberrel, aki képes rá, hogy az arca nyugtalanságot tükrözzön, ugyanakkor vigyorogni
tudjon. Nicholas a fiú mögé nézett és látta, hogy már késő délutánra jár az idő, mivel
a nap kövéren, vörösen izzott a szakadék száján.
Nicholas, még mindig a homokban ülve, ellenőrizte önmagát, hogy számba vehesse
sérüléseit. Fájt minden izma, a lábán meg a karján mély karcolások és horzsolások, de
törött csontot nem talált. És bár volt egy fájdalmas púp oldalt a fején, ott, ahol
egy sziklának ütődött, az agya tiszta volt.
- Segíts fel! - mondta Tamrénak. A fiú vállát Nicholas hóna alá csúsztatta, oda,
ahol a kötél felsebezte, majd nekiveselkedett és talpra állította. Kettesben
felküzdötték magukat a partról az ösvényre, majd lassan átbicegtek a himbálódzó hídon.
Alig ért át a túlpartra, amikor közvetlen közelből egy boldog kiáltás hallatszott.
- Nicky! Jaj édes Istenem! Hát megmenekültél! - Royan futott lefelé az ösvényen
és átölelte. - Rettenetesen kétségbe voltam esve. Azt hittem, hogy... - hirtelen
elhallgatott, majd Nicholast kartávolságnyira tolta magától és végignézett rajta. -
Jól vagy? Azt hittem, hogy összezúzott testtel találunk rád...
- Ismerhetsz - vigyorgott rá Nicholas és igyekezett, hogy ne sántikáljon. - Daliás
vagyok és golyóálló, avagy csalánba nem üt a mennykő. Ilyen könnyen nem fogsz
megszabadulni tőlem. Az egészet csak azért csináltam, hogy ezt az ölelést kicsikarjam
belőled.
Royan sietve elengedte. - Nehogy bármit is belemagyarázz ebbe. Én mindig kedves
vagyok az összevert kiskutyákkal meg a többi állattal. - Mosolya azonban cáfolta
szavait. Mindenesetre jó egy darabban viszontlátni, Nicky.
- Hol van Borisz? - kérdezte Nicholas.
- A nyomolvasókkal lejjebb fésüli át a folyópartot. Azt hiszem, már alig várja,
hogy megtalálja a holttestedet.
- Mit csinált a dik-dikemmel?
- Nyilván nem eshetett komolyabb bajod, ha most ez a legfőbb gondod. A nyúzok
levitték a táborba.
- A fenébe! Magamnak kell felügyelnem a zsákmány nyúzását és a bőr kikészítését. A
végén még tönkreteszik! - Karjával átfogta Tamre vállát. - Gyerünk, fiacskám! Lássuk,
tudok-e ügetni.
Nicholas tudta, hogy ebben a melegben a kis antilop teteme gyorsan bomlásnak indul,
és a szőr kihullik az irhából, ha nem kezelik le nyomban. Már így is túl sok idő telt
el, és egy kitömésre szánt irha előkészítése hosszadalmas és nagy gyakorlatot igénylő
munka.
Már besötétedett, mire bebicegtek a táborba. Nicholas arabul a nyúzókért kiáltott.
- Ya, Kif! Ya, Salin! - és miután futva előjöttek kunyhóikból, Nicholas nyugtalanul
megkérdezte: - Elkezdtétek már?
- Még nem, effendi. Először vacsoráztunk.
- Ez egyszer a falánkság erénnyé magasztosult. Hozzá ne nyúljatok, amíg én ott nem
vagyok. Amíg várakoztok, kerítsetek egy gázlámpát! - Bebicegett kunyhójába, olyan
gyorsan, amennyire csak a fájdalom engedte. Levetkőzött, merkurokrómmal lekezelte
látható sérüléseit és tiszta, száraz ruhát vett fel, majd addig turkált a táskájában,
míg meg nem találta azt a feltekert tasakot, amiben a kései voltak, aztán átsietett
a nyúzókunyhóba.
A butángázlámpa vakító fehér fényében épp csak az első vágással végzett a dik-dik
lábának belső oldalán és végig a hasán, amikor Borisz lépett be a kunyhóba.
- Jólesett az úszás, angol?
- Kifejezetten üdítő volt, köszönöm - mosolygott Nicholas. - Nem hiszem, hogy vissza
akarná szívni szavait, amiket az én csíkos dik-dikemről mondott, igaz? - kérdezte
szelíden. - Ilyen átkozott állat nem létezik, azt hiszem, valami ehhez hasonlót
mondott.
- Olyan, mint egy patkány. Egy igazi vadász nem vacakol ilyen szeméttel - mondta
Borisz nagyképűen. - Nos angol, most, hogy megvan a patkánya, talán vissza is mehetnénk
Addiszba?
- Három hetet fizettem. Ez az én szafarim. Akkor megyünk, amikor én mondom - közölte
vele Nicholas. Borisz morgott valamit az orra alatt, majd kihátrált a kunyhóból.
Nicholas gyorsan dolgozott. Kései különlegesek voltak, kifejezetten arra
tervezték őket, hogy megkönnyítsék az ilyen finom munkát, és rendszeresen
meg-megélesítette őket egy kerámia fenőkövön, míg olyan éle nem lett, hogy ha csak
hozzáért, egy könnyed mozdulattal máris leborotválhatta a szőrt alkarjáról.
A lábakat úgy kellett megnyúzni, hogy az apró paták rajta maradjanak a bőrön. Mielőtt
befejezte volna a munkának ezt a részét, egy újabb alak jelent meg a kunyhóban.
Papi shamma és fej kendő volt rajta, és amíg meg nem szólalt, Nicholas nem ismerte
fel benne Mek Nimmurt.
- Hallom, Nicholas, hogy már megint kerested magadnak a bajt. Csak azért jöttem,
hogy megbizonyosodjam róla, vajon élsz-e még. A kolostorban az a hír járta, hogy vízbe
fulladtál, bár én tudtam, hogy ez nem lehetséges. Neked nem szokásod csak úgy meghalni.
- Remélem, igazad van, Mek - nevetett rá Nicholas. Mek leguggolt vele szemben.
- Add ide az egyik késedet, és én majd befejezem itt a patákat. Gyorsabban megy, ha
segítek.
Nicholas szó nélkül odaadta neki az egyik kést. Tudta, hogy Mek meg tudja csinálni,
hisz évekkel ezelőtt ő tanította meg rá. Ha ketten dolgoznak az irhán, sokkal gyorsabban
megy. Minél hamarabb lekerül a bőr, annál kisebb az esély, hogy bomlásnak indul.
Figyelmét most a fejre fordította. Ez volt a művelet legkényesebb része. A bőrt
úgy kell lefejteni, mintha egy kesztyűt húznánk le, és a szemhéjat, az ajkakat, meg
az orrcimpát belülről kell óvatosan lenyúzni. Talán a fület volt a legnehezebb egy
darabban leemelni a porcogóról. Egy darabig egyetértő némasággal dolgoztak, végül Mek
törte meg a csöndet.
- Mennyire ismered ezt a te oroszodat, Borisz Bruszilovot? - kérdezte.
- Akkor találkoztam vele először, amikor kiszálltam a repülőből. Egy barátom
ajánlotta.
- Nem lehet valami jó barát. - Mek felnézett és az arca komor volt. - Azért jöttem,
Nicholas, hogy figyelmeztesselek, vigyázz vele.
- Hallgatlak - mondta Nicholas csöndesen.
- '85-ben elkaptak Mengisztu pribékjei. Addisz mellett, a Kari Marx börtöntáborban
tartottak fogva. Bruszilov volt ott az egyik vallató. Akkoriban még a KGB-nek
dolgozott. A kedvenc fogása az volt, hogy annak a férfinak vagy nőnek, akit vallatott,
a fenekébe dugta egy kompresszor nyomócsövét és kinyitotta a csapot. Úgy felfúvódtak,
akár egy luftballon, aztán a beleik szétdurrantak. - Egy pillanatra elhallgatott,
amíg átment a túloldalra, hogy a másik patához fogjon. - Nekem sikerült megmenekülnöm,
még mielőtt engem is vallatóra foghatott volna. Amikor Mengisztu elmenekült,
visszavonult és áttért a vadászatra. Nem tudom, hogy vehette rá Woizero Tessayt, hogy
hozzámenjen, de ismervén ezt az embert, nem hiszem, hogy sok választása lehetett volna
ebben az ügyben.
- Ami azt illeti, voltak gyanúim vele kapcsolatban - ismerte el Nicholas.
 Egy darabig megint hallgattak, majd Mek odasúgta neki: - Azért jöttem, hogy
megmondjam neked, lehet, hogy kénytelen leszek megölni.
Ezután egyikőjük sem szólt egy szót sem, mígnem Mek végzett a négy patával. Ekkor
felállt. - Manapság az élet bizonytalan, Nicholas. Ha esetleg sietősen kéne távoznom,
és nem lenne módom elbúcsúzni tőled, akkor van valaki Addiszban, aki továbbítja nekem
az üzenetedet, ha bármikor szükséged lenne rám. A neve Maryam Kidane ezredes, a
Honvédelmi Minisztériumban. Ő jó barát. A fedőnevem Fecske. Fogja tudni, hogy kiről
beszélsz.
Gyorsan megölelték egymást. - Isten legyen veled! mondta Mek, azzal csöndesen
elhagyta a kunyhót. Az éjszaka elnyelte köntösbe burkolt alakját, és Nicholas sokáig
nézett utána az ajtóból, majd megfordult és befejezte a munkát.
Későre járt, mire bedörzsölte a bőr minden centijét kősó és kabra-oldat keverékével,
hogy kikészítse és megvédje a húsbogár és más rovarok meg baktériumok pusztításától.
Végül nedves oldalával felfelé leterítette a kunyhó padlójára, és rakott még kősót a
nyers részekre.
A kunyhó falait dróthálóval erősítették meg, hogy távoltartsák a hiénákat. Ezeknek
az ocsmány állatoknak bármelyike egy pillanat alatt eltüntetheti az irhát.
Ellenőrizte, hogy az ajtó dróthálója biztosan be legyen zárva, mielőtt fogta a lámpát
és elindult az étkezőkunyhó felé. A többiek már órákkal azelőtt megvacsoráztak és aludni
tértek, de Tessay otthagyta neki a vacsorát és az etióp szakács gondjaira bízta.
Nicholas nem vette észre, hogy mennyire éhes, míg meg nem érezte az étel szagát.

Másnap reggel Nicholas izmai annyira merevek voltak, hogy úgy bicegett el a
nyúzókunyhóig, akár egy vénember. Először ellenőrizte az irhát, friss sót szórt rá,
majd utasította Kifet és Salint, hogy temessék el a koponyát egy hangyabolyba, ahol
a rovarok eltávolítják a még rajta lévő húst, és megtisztítják a koponyaüreget. Ezt a
módszert jobbnak tartotta a koponya kifőzésénél.
Miután elégedetten látta, hogy zsákmánya jó állapotban van, lement az
étkezőkunyhóba, ahol Borisz szívélyesen üdvözölte.
- Na angol. Akkor most már megyünk Addiszba, da? Itt már nincs mit csinálnunk.
- Maradok, hogy fényképeket készíthessek a kolostorban a Timkat szertartásról -
mondta neki Nicholas. - Aztán lehet, hogy még vadásznék egy Menelik bozótantilopra
is. Ki tudja? Megmondtam már. Akkor megyünk, amikor én akarom.
Borisz rosszkedvűnek tűnt. - Maga megőrült, angol. Miért akar itt maradni ebben
a hőségben, hogy megnézze ezeket az embereket, meg a mumbo-jumbo bálványukat?
- Ma horgászni fogok, holnap pedig megnézzük a Timkatot.
- Nincs is horgászbotja - ellenkezett Borisz, de Nicholas kinyitott egy kis
összetekert vászontasakot, ami nem volt nagyobb, mint egy női táska, és megmutatta
neki a benne lévő négyrészes Hardy Smuggler botot.
Az asztalon át Royanra nézett: - Velem tart fegyverhordozóként? - kérdezte.
Elindultak a folyó mentén, felfelé a függőhídhoz, ahol Nicholas összeszerelte a
botot, majd egy legyet erősített a horogra.
- Fenséges csali. - Felmutatta, hogy Royan is megcsodálhassa. - A halak a világon
mindenütt imádják, Patagóniától Alaszkáig. Hamarosan megtudjuk, hogy vajon itt,
Etiópiában is ilyen népszerűek-e.
Royan a part tetejéről figyelte, amint Nicholas kivetette a zsinórt, majd röptében
tekert rajta, amint a súlytalan legyet a folyó közepe felé irányította, aztán puhán
a víz felszínére ejtette úgy, hogy az könnyedén lebegett a fodrozódó vízen. Amikor
másodszor vetette ki a horgot, a légy alatt örvényleni kezdett a víz. A bot vége élesen
meghajolt, az orsó feljajdult, és Nicholas felkurjantott.
- Megvagy, szépségem!
Royan elnéző mosollyal figyelte a part tetejéről. Lelkes izgalmában olyan volt,
akár egy kisfiú. Mosolygott, hogy sérülései milyen csodálatos módon begyógyultak, és
már egyáltalán nem bicegett, ahogy leföl rohangált a folyóparton, hogy kifárassza a
halat. Tíz perc múlva kihúzta, a hal úgy ragyogott, akár a frissen vert arany, és olyan
hosszú volt, mint a karja, ahogy csapkodott, vergődött a parton.
- Sárga hal - mondta Royannak diadalmasan. - Pompás. Remek reggeli lesz belőle
holnap.
Fölmászott a partra és lehuppant Royan mellé a fűbe. - A horgászat csak jó kifogás
volt, hogy lerázzam Boriszt. Azért jöttünk ide, hogy elmeséljem, mit találtam tegnap
ott fenn. - A hídon túl magasodó, rózsaszín kőívre mutatott. Royan felkönyökölt és
figyelmes arccal nézett rá.
- Természetesen nem tudom megmondani, hogy van-e bármi köze a mi kutatásunkhoz,
de odabenn valaki dolgozott. - Elmondta, hogy néznek ki azok a bevésett mélyedések,
amiket a kanyon falában talált. - A hasadék szájától egészen a vízig érnek. Azokat,
amelyek az áradási vízszint jele alatt vannak, a víz erősen kikoptatta. A följebb
lévőket nem értem el, de amennyire láttam, a föléjük ívelő szikla megvédte őket az esőtől
és a széltől; mint egy tornáctető. Úgy tűnik, megőrződtek eredeti állapotukban,
ellentétben a lejjebb lévőkkel.
- És mire következtethetünk ebből? - kérdezte Royan.
- Arra, hogy nagyon régiek - felelte Nicholas. - A bazalt rendkívül kemény. Nagyon
hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a víz ennyire elkoptassa.
- Mit gondolsz, mi célt szolgáltak azok a lyukak?
- Hát, nem is tudom - ismerte el Nicholas.
- Lehetséges, hogy valamiféle állványzat rögzítőpontjai voltak? - kérdezte Royan,
és Nicholas lenyűgözve nézett rá.
- Jó ötlet. Nagyon is lehetséges - helyeselt.
- Mi más lehet még?
- Rituális jelek - mondta. - Valamiféle vallási motívum. Elmosolyodott, ahogy Royan
kétkedő arcára nézett. - Egyetértek, nem valami meggyőző.
- Rendben, akkor gondoljuk végig az állványzat ötletet. Miért emelne bárki is egy
állványzatot egy ilyen helyen? Leheveredett a fűre, letépett egy fűszálat és
elgondolkodva rágcsálni kezdte.
Nicholas megvonta a vállát. - Hogy rögzítsen egy létrát, vagy valami más szerkezetet,
amivel lejuthat a szakadék mélyére.
- Mi más oka lehet?
- Más nem jut eszembe.
Egy idő múlva Royan megrázta a fejét. - Nekem se. - Kiköpte szájából a fűdarabot.
- Ha ez volt az ok, akkor igen csak komoly dologról lehetett szó. Annak alapján, amit
elmondott, ez egy tekintélyes szerkezet lehetett, amit arra terveztek, hogy sok
ember, vagy valami nehéz anyag súlyát is elbírja.
- Észak-Amerikában az indiánok építenek ilyen horgászemelvényeket a vízesések fölé,
hogy hálóval foghassák ki a lazacot.
- Volt ezekben a vizekben valaha is valamiféle nagy halvándorlás? - kérdezte Royan,
mire Nicholas megint csak vállat vont.
- Erre senki sem tudja a választ. Meglehet, valamikor régen - ki tudja.
- Ez minden, amit odalenn láttál?
- Magasan, fönn a falon, matematikai pontossággal a két bevésett mélyedéssor között
volt valami, ami úgy tűnt, mintha egy féldombormű lenne.
Royan hirtelen felült és mohón meredt rá. - Tisztán láttad? Felirat volt rajta,
vagy valamiféle rajz? Milyen volt a vesét stílusa?
- Nincs ilyen szerencsénk. Túl magasan volt és odalenn nagyon kevés a fény. Még
abban sem vagyok biztos, vajon nem a sziklafal egy természetes hibájáról,
hiányosságáról van-e szó.
Royan csalódottsága szinte kézzel fogható volt, de rövid hallgatás után
megkérdezte: - Volt még valami más is?
- Igen - vigyorgott Nicholas. - Rengeteg, rengeteg víz, ami nagyon, nagyon, nagyon
sebesen folyik.
- Mit kezdjünk ezzel a te állítólagos féldomborműveddel? – kérdezte Royan.
- Cseppet sem rajongok az ötletért, de vissza kell mennem oda, hogy alaposabban
szemügyre vehessem.
- Mikor?
- Holnap Timkat. Az egyetlen esélyünk arra, hogy bejussunk a katedrális maqdasába.
Utána majd megtervezzük, hogyan derítsük fel a szurdokot.
- Kezdünk kifutni az időből, Nicky, pont akkor, amikor a dolgok valóban izgalmassá
válnak.
- Ezt mondd még egyszer! - dünnyögte Nicholas. Royan az ajkán érezte a férfi
leheletét, mivel arcuk olyan közel volt egymáshoz, mint az összeesküvőké, vagy két
szeretőé, és ekkor döbbent rá saját szavainak kétértelműségére. Felpattant és lesöpörte
nadrágjáról a port meg a fűszálakat.
- Mindössze egy halad van egy ekkora tömegnek. Most vagy nagyon jó véleménnyel vagy
magadról, vagy jobb, ha nyomban visszamégy horgászni.

A két debtera, akit kísérőül rendeltek melléjük, megpróbált utat törni nekik a
tömegben. Mindazonáltal, alig értek a lépcső aljára, a tömeg elnyelte kísérőiket,
eltűntek a szemük elől. Nicholas és Royan is elszakadt a másik pártól.
- Maradj mellettem - mondta Nicholas Royannak, miközben keményen fogta a karját
és a vállával próbált utat törni maguknak. Szépen húzta maga után Royant. Természetesen
szántszándékkal rendezte úgy a dolgot, hogy a tolongásban elveszítsék Boriszt és
Tessayt, ami sikerült is, pontosan úgy, ahogy tervezte.
Végre egy olyan helyhez értek, ahol Nicholas szilárdan megtámaszthatta hátát a
terasz egyik kőoszlopánál, így a tömeg nem sodorhatta el. Meg aztán, innen jól látta
a barlangkatedrális bejáratát is. Royan nem volt elég magas ahhoz, hogy átlásson az
előtte álló férfiak feje fölött, ezért Nicholas felemelte a lépcső korlátjára és az
oszlopnál tartotta. Royan a vállába kapaszkodott, mivel a korlátról egyenesen a Nílusba
zuhanhatott volna.
A hívők halk, monoton hangon kántáltak, miközben egymástól függetlenül egy tucatnyi
kisebb zenekar játszott, szóltak a dobok és csörögtek a sistrumok. Mindegyik zenekar
mellett ott volt saját patrónusa, egy-egy pompás köntösű főnök, a maga hatalmas,
tarkabarka ernyőjének árnyékában.
A levegő tele volt izgalommal és várakozással, ami majdnem oly erősen érződött,
mint a hőség és a bűz. Fokozatosan növekedett, ahogy erősödött és hangosabbá vált az
ének, a tömeg pedig himbálódzni, hullámzani kezdett, mintha egyetlen organizmus,
valami groteszk, élettől lüktető amőba lenne.
A katedrálisból váratlanul rézharangok csendülése hallatszott, amire nyomban száz
tülök és harsona válaszolt. A lépcső tetejéről puskák sortüze hangzott, amint a főnökök
testőrei a levegőbe lőttek fegyvereikkel.
Némelyiküknél automata fegyver volt, így aztán az AK-47esek csattogása
összekeveredett a régi, elöltöltős puskák dörrenésével. Kékes lőporfüst lebegett a
gyülekezet fölött, és a szikláról visszapattanó golyók elzúgtak a szurdok fölött. Az
asszonyok sikoltoztak és jajongtak, és ez a hang vérfagyasztóan kísérteties volt. A
férfiak arca izzott a vallásos szenvedély lángjától. Térdre hulltak, és kezüket rajongó
imádattal emelték a magasba, miközben énekeltek és Isten áldásáért kiáltoztak. Az
asszonyok kicsinyeiket a magasba emelték, és a vallási szenvedély könnyei csordultak
végig sötét orcáikon.
A föld alatti templom kapujában papok és szerzetesek menete jelent meg. Elöl jöttek
a debterák hosszú, fehér köntösben, őket követték az akolitusok, akiket most fognak
megkeresztelni a folyó mellett. Royan felismerte Tamrét, hosszú, nyurga alakja egy
fejjel kimagaslott a többi fiú közül. Royan integetett neki a tömeg feje fölött, és
Tamre észrevette, szemérmesen elvigyorodott, majd követte a debterákat a folyó felé
vezető ösvényen.
Ekkorra már lassanként leszállt az est. A katlan mélyét árnyak homályosították el,
és az ég úgy borult fölé, mint valami bíborszín baldachin, melyen már megjelentek az
első, fénylő csillagok. Az ösvény elején egy réz parázstartó égett. Ahogy a papok egymás
után elhaladtak mellette, fáklyáikat a lángokba tartották, majd midőn fellobbant,
magasra emelték.
Akár a megolvadt lávafolyam, a fáklyafényes menet elkezdett lefelé kígyózni a
sziklafalról, és a papok gyászos énekét meg a dobok hangját visszhangozták a túlparti
sziklák.
A keresztelésre indulókat a felszentelt papok követték cifra köntöseikben a kőkapun
át, ezüstből és csillogó rézből készült, körmeneti kereszteket vittek, meg hímzett
selyemlobogókat, melyeken a mártíromságot szenvedett szentek kínjait és elragadtatott
örömmámorát ábrázolták. Rázták csengettyűiket, fújták sípjaikat, izzadtak és énekeltek,
mígnem a sötét arcokból csak a szemek fehérje villant.
Mögöttük a legpompásabb köntöst és magas, ékkövekkel kirakott fejdíszt viselő két
pap hozta a tabotot. A frigyszekrényt karmazsinvörös anyaggal takarták le, mely a
földig ért, mivel ez túlságosan szentséges ahhoz, hogy profán tekintetek
megszentségtelenítsék.
A hívők az imádat újabb rohamával vetették magukat a földre. Még a főnökök is arccal
a terasz piszkos kövére borultak, és néhányan sírtak hitük szenvedélyes mámorában.
A menetet Jali Hora zárta, a fején most nem a kék köves korona volt, hanem egy
másik, sokkal pompázatosabb alkotás, az epifánia korona, nagy tömeg csillogó fém meg
szikrázó hamis kő, mely mind túl nehéznek tűnt ahhoz, hogy vékony, öreg nyaka elbírja.
Két debtera fogta a könyökét és irányította bizonytalan lépteit a lépcsőn, mely
levezetett a Nílushoz.
Ahogy a menet haladt lefelé, a lépcső tetejéhez legközelebb lévő hívők felálltak,
fáklyáikat meggyújtották a parázstartóban, majd elindultak lefelé az apát után. A
teraszon is mindenki megmozdult, hogy kövesse a menetet, így a terasz kezdett kiürülni,
és Nicholas is leemelte Royant a korlátról.
- Addig kell bejutnunk a templomba, amíg elég ember van itt ahhoz, hogy fedezzen
minket - suttogta. Megfogta Royan kezét, a másik kezével meg fotóstáskája szíját
markolta és csatlakozott a teraszon mozgolódó emberekhez. Hagyta, hogy előresodorják,
de közben az emberáradaton át egyfolytában a templom bejárata felé oldalazott. Előttük
a tolongásban látta Boriszt és Tessayt is, de ők nem vették észre, és ő gyorsan
összehúzta magát, hogy véletlenül se tűnjön fel nekik.
Ahogy Royannal elérték a templom külső termének kapuját, eltávolodtak a tolongástól,
majd finoman behúzta Royant az alacsony bejáraton át a templom homályos, elhagyatott
belsejébe. Gyorsan körülpillantott, hogy megbizonyosodjon róla, valóban csak maguk
vannak, és az őrök már nem állnak ott a belső kapu mellett. Aztán az oldalfal mellett
gyors léptekkel odasietett, ahol a korommal szennyezett, földig érő falikárpit lógott
le a mennyezetről. Felemelte a nehéz gyapjúszövet redőit, behúzta mögé Royant, majd
hagyta, hogy a szőnyeg visszahulljon és mindkettőjüket elrejtse.
Épp időben érkeztek, mert alig hogy a falhoz lapultak, és a kárpit visszahullt
eléjük, a qiddist felől közeledő léptek zaját hallották. Nicholas kilesett a szőnyeg
mögül és négy fehér ruhás papot látott, akik áthaladtak a külső termen, majd ahogy
elhagyták a templomot, a főkaput bezárták maguk után. Súlyos puffanás hallatszott,
amikor a zárógerendát kívülről a helyére billentették, és ezután mélységes csönd töltötte
el a barlangot.
- Erre nem számítottam - suttogta Nicholas. - Éjszakára bezártak minket.
- Így legalább biztos, hogy nem fognak megzavarni - felelte Royan élénken. - Nyomban
munkához is láthatunk.
Előóvakodtak rejtekhelyükről, majd a külső termen át qiddist bejáratához surrantak.
Itt Nicholas egy pillanatra megállt és kezét figyelmeztetőn Royan karjára tette. -
Ettől fogva tiltott területen járunk. Jobb lesz, ha én előremegyek és felderítem a
terepet.
Royan határozottan megrázta a fejét. - Nem fogsz itthagyni. Én is megyek. - Nicholas
jobbnak látta, ha nem vitatkozik.
- Hát, akkor menjünk. - Nicholas elindult fel a lépcsőn és belépett a középső
terembe.
Ez kisebb és alacsonyabb volt, mint a külső. A falikárpitok itt gazdagabbak voltak
és az állapotuk is sokkal jobb volt. A csupasz padlón csupán a piramis alakú, itteni
fából, kézzel faragott keretek álltak, rajtuk pedig olajban úszó lámpabéllel egy sor
rézlámpás pislákolt. Fényük nagyon gyönge volt, így a mennyezet és a terem rejtett zugai
homályban maradtak.
Miközben áthaladtak a termen a maqdast elzáró kapuk felé, Nicholas elővett két
elemlámpát a fotóstáskájából és az egyiket odaadta Royannak. - Új elemek vannak benne
mondta neki -, de feleslegesen nem kell égetni. Lehet, hogy egész éjszakára itt
ragadunk.
Megálltak a legbelső szentély ajtaja előtt. Nicholas gyorsan szemügyre vette. Az
ajtószárnyakon vésett képek voltak, melyek Szt. Frumentiust ábrázolták glóriával a feje
fölött, amint jobb kezét áldásra emeli.
- Primitív zár - dünnyögte -, több száz éves lehet. Akár egy kalapot is behajíthat
az ember a hevederpánt és a nyelv közé. – Kezét ismét a táskába csúsztatta és kivett
egy Leatherman-szerszámot.
- Ügyes kis dolog ez. Sok mindenre jó, az ember kiszedheti a követ a ló patájából,
de kinyithat vele akár egy szeméremövet is.
Letérdelt az erős vaszár elé és kinyitotta a szerszám egyik pengéjét. Royan
izgatottan figyelte, majd összerezzent, amikor a zárnyelv egy kattanással
hátracsúszott.
- Ifjúkori eltévelyedés? - kérdezte. - A betörés is egyike e sokoldalú tehetségnek?
- Ez maradjon csak az én titkom - azzal fölállt és vállát nekifeszítette az egyik
ajtószárnynak. A kenetlen zsanérok felnyögtek, és Nicholas épp csak annyira nyitotta
ki, hogy beférjenek rajta, majd nyomban visszacsukta.
Ott álltak egymás mellett a maqdas küszöbén, és néma áhítattal pillantottak körül.
A legbelső szentély egy apró kamra volt, sokkal kisebb, mint amekkorának
bármelyikőjük is képzelte. Nicholasnak tizenkét lépés elég lett volna, hogy átérjen
rajta. A boltíves mennyezet annyira alacsony volt, hogy lábujjhegyre állva, kinyújtott
ujjainak hegyével elérte a tetejét.
A padlótól fölfelé, a falak mentén polcok álltak, melyeken a hívők ajándékai és
adományai sorakoztak, bizánci stílusú ikonokon a Szentháromság és a Szűzanya, díszes
ezüstkeretben. Volt ott jó pár szenteket és uralkodókat ábrázoló szobrocska, csillogó
fémből készült medalionok és koszorúk, edények, tálak, ékkővel kirakott dobozok, sokágú
gyertyatartók. A bennük égő fogadalmi gyertyák reszkető fénye világította meg a
szentélyt. Ócskaságok és igazi kincsek rendkívüli gyűjteménye volt ez, gyönyörű,
értékes műtárgyak és ízléstelen limlomok kavalkádja, amit az évszázadok során az etióp
uralkodók és törzsfők adományoztak a kolostornak.
A szentély közepén állt a cédrusfa oltár, szárnyaira a jelenések, a teremtés, a
kísértés, az Édenből való kiűzetés és az utolsó ítélet látomásszerű jeleneteit vésték.
Az oltárterítő nyers selyemből készült csipke volt, a kereszt és a kehely pedig szépen
megmunkált, nehéz ezüstből készült. Ott csillogott a gyertyafényben az apát koronája,
melynek közepén Taita kék kerámiapecsétje ékeskedett.
Royan odament az oltárhoz és letérdelt előtte. Fejét lehajtotta, és imádkozott.
Nicholas tisztelettudóan várakozott a küszöbön, amíg Royan fel nem állt, majd
csatlakozott hozzá.
- A tabot kő! - mutatott Nicholas az oltár mögé, és egymás mellett lépkedve
elindultak felé. A maqdas hátsó részében egy arany- és ezüstszállal hímzett, nehéz
damaszttal letakart tárgy állt. A lepel alatt látszó körvonalak alapján látták, hogy
elegáns forma, az arányai kellemesek, embermagasságú, de karcsú talapzat.
Mindketten körbejárták a mohón tanulmányozták a letakart formát, de vonakodtak
megérinteni, vagy leemelni róla a leplet, mert attól féltek, hogy várakozásuk
alaptalannak bizonyul, és reményeik úgy omlanak össze, miként az örvénylő víz zúdul
alá a Nílus katlanába. A mindkettőjüket hatalmába kerítő feszültséget Nicholas törte
meg azzal, hogy a tabot kőtől a szentély hátsó falának rácsos kapuja felé fordult.
- Szt. Frumentius sírja! - mondta, és odament a rácshoz. Royan is mellé lépett,
és együtt kukucskáltak be a kortól megfeketedett fa négyszögletes nyílásán át. Odabenn
sötét volt. Nicholas bedugta elemlámpáját az egyik kis nyíláson és felkapcsolta.
 Az elemlámpa fényében a sír szivárványként ragyogó színpompája annyira elkápráztatta
a szemüket, hogy beletelt néhány pillanatba, míg hozzászoktak, és akkor Royan hangosan
felszisszent.
- Ó, édes Istenem! - Reszketni kezdett, mintha magas láza lenne, és az arca
elsápadt, ahogy kifutott belőle minden vér.
A koporsó a sírkamra hátsó falában lévő kőpárkányon helyezkedett el. Kívülre a benne
fekvő férfi hasonmását festették. Bár már erősen megkopott, a festék jórészt
lepattogzott róla, a halott férfi halvány arca és vöröses szakálla még mindig tisztán
kivehető volt.
Nem ez volt Royan elképedésének egyetlen oka. A koporsó mellett és fölött a falat
bámulta. Színek kavalkádja tárult a szeme elé azon a falon, melynek minden
négyzetcentijét renkívül kifinomult és mesterien kidolgozott falfestmény borította,
amit csodálatos módon nem tépáztak meg az eltelt évezredek.
Nicholas áhítatos némasággal pásztázta végig elemlámpája fényével, és Royan úgy
kapaszkodott a karjába, mintha máskülönben elesne. Éles körmeit belemélyesztette
Nicholas húsába, de a férfi észre se vette a fájdalmat.
Hatalmas csaták jeleneteit látták és harci gályákat, melyek az örök folyó kék vizén
vívták meg szörnyű harcukat. Aztán voltak ott vadászjelenetek is, vízilovakat és hosszú,
ragyogó agyarú, hatalmas elefántokat üldöztek. Másutt meg tolldíszes, vértbe öltözött
regimentek dühödt, vérszomjas csatája látszott. Szekérhadosztályok vágtattak és
támadtak egymásra ezeken a keskeny falakon át, miközben saját vad száguldásuk pora
félig eltakarta őket.
Minden egyes falfestmény előterét egy magas, hősi alak uralta. Az egyiken íját
feszítette meg, a másikon bronzkardját lendítette magasba. Ellenségei porba hullottak
előtte és ő eltiporta őket, vagy levágott fejüket gyűjtötte csokorba, akárha virágott
szedne.
Nicholas egymás után világította meg e csodás művészi alkotásokat, majd megállt a
központi falmezőn, mely a korhadó, széteső koporsó fölötti fal teljes felületét
beborította. Itt ugyanaz az istenszerű alak száguldott harci szekéren. Az egyik
kezében íj, a másikban pedig dárdákat tartott. A feje fedetlen volt, sűrű aranyló haja,
akár egy oroszlán sörénye lebegett mögötte a vágta szelében. Arca nemes volt és büszke,
tekintete egyenes és fékezhetetlenül átható.
Az alatta lévő felirat klasszikus egyiptomi hieroglifa volt. Royan síri hangon,
suttogva fordította le.

Egyiptom Nagy Oroszlánja.

Százezer Legjobbja

Dicsőség Aranyának Birtokosa

Fáraó Társa

Minden Istenek Harcosa

örökké élj!

Royan keze reszketett Nicholas karján, hangja elcsuklott, majd elfúlt a

visszafojtott érzelmektől. Még sírt is egy kicsit, aztán megrázta magát, miközben
sikerült visszanyernie önuralmát.
- Ismerem ezt a művészt - mondta halkan. - Öt évet töltöttem munkája
tanulmányozásával. Bárhol felismerném. - Vett egy nagy levegőt. - Teljes
bizonyossággal mondhatom, hogy közel négyezer évvel ezelőtt Taita, a rabszolga
festette ezeket a falakat, és tervezte ezt a sírt.
A halott férfi nevére mutatott, melyet a koporsó párkánya felett a kőbe véstek.
 - Ez nem egy keresztény szent sírja. Évszázadokkal ezelőtt egy akkori pap
bukkanhatott rá, és tudatlanságában saját vallásának tulajdonítva, birtokba vette. -
Reszketegen ismét egy mély levegőt vett. – Oda nézz! Az ott Tanus Harreb úr, az
egyiptomi seregek főparancsnoka, Lostris királynő szeretője, Memnon herceg, a későbbi
Tamose fáraó vér szerinti atyjának pecsétje.
Ezután mindketten némák voltak, belevesztek felfedezésük csodájába. Végül Nicholas
törte meg a csöndet.
- Akkor minden igaz. A hetedik tekercs titkai mind itt vannak előttünk, ha
megtaláljuk hozzá a kulcsot.
- Igen - mondta Royan halkan. - A kulcs. Taita kő testamentuma. - Visszafordult
a tabot kő felé, és lassan, szinte félve közeledett hozzá.
- Képtelen vagyok rá, hogy megtegyem, Nicky. Rettegek, hogy nem az, amit remélünk.
Csináld te!
Nicholas egyenesen odament az oszlophoz és egy bűvész mozdulatával lerántotta róla
a damasztleplet. Meredten nézték a márványos mintázatú, rózsaszín gránitoszlopot, amit
Nicholas leleplezett. Úgy száznyolcvan centi magas lehetett, alul az alapterülete
kilencszáz négyzetcenti körül, mely fokozatosan vékonyodott, és a csúcsán lévő talapzat
már fele akkora volt. A gránitot simára csiszolták, majd televésték.
Royan előrelépett és megérintette a hideg követ, ujjaival úgy simította végig a
hieroglifákat, miként egy vak ember olvassa a Braille-írást.
- Taita hozzánk írt levele - suttogta, miközben hosszú, karcsú, kissé remegő
mutatóujjával simította körbe a sűrűn vésett írásjelek között a törött szárnyú sólyom
rajzát. - Közel négyezer éve írta, és ez azóta is itt vár ránk, hogy elolvassuk és
megértsük. Nézd, hogy írta alá! - Royan lassan körüljárta a gránitoszlopot, egymás után
szemügyre vette mind a négy oldalt, miközben mosolygott és bólogatott, majd
elgondolkodva ráncolta homlokát, a fejét csóválta, aztán megint mosolygott, mintha
egy szerelmeslevelet olvasna.
- Olvasd fel nekem - kérte Nicholas. - Számomra ez túl bonyolult - felismerem a
jeleket, de nem értem, nem tudom követni a szöveget. Magyarázd el nekem.
- Ez Taita. - Royan nevetett, az áhítat és a csodálat végre átadta helyét az
izgalomnak. - Szokás szerint most sem tagadja meg önmagát, megint homályos és hóbortos.
- Olyan volt, mintha egy szívének kedves, de bosszantó öreg barátról beszélne. - Az
egész versben van és valószínűleg ez megint egyike az ő saját, titkos jelrendszerének.
- Kiválasztott egy hieroglifasort és ujjával követte, miközben fennhangon olvasta:
- A keselyű hatalmas szárnyakon emelkedik fel, hogy köszöntse a napot. A sakál üvölt
és saját farkába mar. A folyó a föld felé folyik. Vigyázz te, ki háborgatod e szent
helyet, különben megismered az istenek haragját!
- Ez badarság, halandzsa. Nincs semmi értelme – tiltakozott Nicholas.
- De igen, van értelme. Amit Taita mond, annak mindig van értelme, ha egyszer az
embernek sikerül eljutnia oda, hogy követni tudja ravasz, nyakatekert gondolkodását.
- Egyenesen Nicholas felé fordult. – Ne vágj már olyan savanyú képet, Nicky. Arra ne
számíts, hogy Taitát úgy olvashatod, akár egy vezércikket a The Timesban. Egy talányt
adott fel nekünk, aminek a megfejtése hetekig, esetleg hónapokig tartó munkát jelent.
- Nos, egy dolog biztos. Nem maradhatunk itt a maqdasban hetekig vagy hónapokig,
hogy kibogozzuk. Lássunk munkához.
- Először a fényképek. - Royan gyors és gyakorlatias lett. - Utána pedig nyomatot
vehetünk a kőről.
Nicholas letérdelt a fotóstáska mellé, hogy kinyissa redőnyzárát. - Először csinálok
két tekercs színeset, aztán meg a Polaroidot használom, így lesz mivel dolgoznunk,
amíg elő nem hívatjuk a színeseket.
Royan ellépett az útjából, amíg térdelve körbejárta az oszlopot és a megfelelő
szögben tartotta a gépet, hogy ne torzítsa el a térhatást. Mind a négy oldalról egy-egy
sorozat képet készített különböző blendenyílással és exponálási idővel.
- Ne használd fel az összes filmet – figyelmeztette Royan. Készítenünk kell néhány
felvételt a sír falairól is.
Nicholas engedelmesen odament a rácsos kapuhoz és tanulmányozni kezdte a zárat.
- Ez egy kicsit bonyolultabb, mint a külső kapu. Ha megpróbálok bejutni ide, lehet,
hogy egy kicsit megrongálom és nyoma marad. Szerintem nem éri meg azt a kockázatot,
hogy emiatt esetleg lelepleződünk.
- Rendben - egyezett bele Royan. - Akkor csináld a rács nyílásán át.
Nicholas minden tőle telhetőt megtett, hogy a képek a lehető legjobban
sikerüljenek, a rácson át kinyújtott karral bedugta a fényképezőgépet és a fókuszt
becslés alapján állította be.
- Ennyi - mondta végül Royannak. - Akkor most jön a Polaroid. - Gépet váltott és
az egészet megismételte, de ezúttal Royan egy kis mérőszalagot tartott az oszlop mellé,
hogy a fokbeosztás alapján megkapják a méretarányokat.
Ahogy kijöttek a képek, mindet odaadta Royannak, hogy ellenőrizze a minőséget.
Egyszer-kétszer, amikor a gép vakuja túlexponálta a képet, vagy túl homályosra
sikerült, esetleg valami más okból nem volt elégedett, megkérte Nicholast, hogy
ismételje meg azt a felvételt.
Közel kétórányi munka után volt egy teljes sorozat Polaroid képük, így aztán Nicholas
elrakta a gépeket és elővette a műnyomó papírt. Közösen ráfeszítették az oszlopra, majd
ragasztószalaggal rögzítették. Ezután Nicholas elkezdte a tetején, Royan pedig az
alján. Fekete rajzszénnel dörgölték rá a tiszta papírra a vésetek pontos formáját és
alakját.
- Megtanultam már, hogy ez mennyire fontos, ha az embernek Taitával van dolga.
Ha nem tudsz az eredetivel dolgozni, akkor rendelkezned kell egy pontos másolattal.
Néha a véset legapróbb részlete is teljes egészében megváltoztathatja a szöveg értelmét
és jelentését. Nála mindennek több rétege és rejtett mélysége van. Olvashattad A folyó
istenében, hogy önmagát tartja a szójátékok és talányok par excellence mesterének és
a bao valaha élt legnagyobb játékosának. Nos, a könyvnek ez a része feltétlenül
helytálló. Bárhol is legyen most, tudja, hogy a játék elkezdődött és élvezettel figyeli
minden lépésünket. El tudom képzelni, ahogy magában kuncog, és gúnyos örömmel dörgöli
össze a kezét.
- Mintha kissé elragadott volna a képzelet, drága leányzó. Nicholas folytatta a
munkát. - De azért értem, hogy mit akarsz ezzel mondani.
A jelek körvonalainak átmásolása a tiszta papírra fáradságos, monoton munka volt
és az órák csak teltek, amint négykézláb vagy hétrét görnyedve dolgoztak az oszlopon.
Végül Nicholas hátralépett és fájó hátát masszírozgatta.
- Hát ennyi. Kész vagyunk.
Royan is felállt. - Mennyi az idő? - kérdezte, mire Nicholas ránézett az órájára.
- Hajnali négy. Jobb lesz, ha most gyorsan rendet csinálunk. Ellenőriznünk kell
mindent, nehogy látogatásunknak bármi nyoma maradjon.
- Van még valami - mondta Royan, miközben letépte az egyik papír sarkát. Odament
vele az apát koronájához. A papírdarabkát gyorsan ráragasztotta a korona közepén lévő
kék kerámiapecsétre, és rádörgölte a törött szárnyú sólyom rajzát.
- Hogy szerencsénk legyen - magyarázta Nicholasnak, amint visszament, hogy segítsen
neki a hosszú papírcsíkokat összehajtogatni és visszatenni a táskába. Ezután
összeszedték a ledobált ragasztódarabkákat meg a filmek papírját, amelyeket Nicholas
menet közben a kőlapokra hajigált.
Mielőtt ismét letakarták volna a gránitoszlopot a damaszttal, Royan végigsimította
a kőbe vésett feliratokat, mintha örökre búcsúzna tőlük. Aztán odabólintott
Nicholasnak.
A férfi ráterítette az anyagot az oszlopra, majd elrendezte a redőket is, minden
olyan legyen, ahogy találták. A rézzel körbevett ajtó küszöbéről még egyszer végignéztek
a maqdason, majd Nicholas résnyire kinyitotta az ajtót.
- Menjünk! -- Royan átpréselte magát a keskeny nyíláson, majd Nicholas is követte
őt a qiddistbe. Mindössze néhány percre volt szüksége ahhoz, hogy a zár nyelvét a helyére
csúsztassa.
- Most hogy jutunk ki a főkapun? - kérdezte Royan.
- Nem hiszem, hogy feltétlenül arra kell mennünk. A papoknak nyilván van egy
bejáratuk a lakrészük felől a qiddistbe.
 Nemigen láttam, hogy a főkaput használták volna. - Megállt a terem közepén, és
figyelmesen körülnézett. - Ezen az oldalon kell lennie, ha egyenesen a szerzetesek
lakrészéhez vezet... hirtelen egy elégedett dünnyögéssel elhallgatott. - Aha! Tisztán
látszik, hogy az évszázadok során lábuk hol koptatta ki a padlót. - A teremnek az
oldalfal melletti részére mutatott, ahol a simára koptatott kövek egészen bemélyedtek.
- És nézd csak piszkos ujjaik nyomát a falikárpiton! - Gyorsan odament a kárpithoz
és egyik redőjét félrehúzta. - Úgy van, ahogy gondoltam. - Az anyag egy keskeny
ajtónyílást rejtett. - Gyere.
Egy, az élő sziklán átvezető, sötét folyosóban találták magukat. Nicholas
végigvilágított rajta elemlámpájával, de az égőt kezével eltakarta, hogy csak annyi
fényt adjon, amennyire feltétlenül szükségük van. - Erre.
A folyosó derékszögben kanyargott, és elöl, egészen homályosan valamiféle
világosság látszott. Nicholas kikapcsolata az elemlámpát és vezette tovább Royant.
Itt már állott ételszag és áporodott testszag érződött, és elhaladtak egy szerzetes
ajtó nélküli sziklacellája előtt. Nicholas bevilágított. A kopár cellában nem volt
senki. A falon egy fakereszt lógott, alatta pedig egy alacsony ágy állt. Ez volt a
teljes berendezés. Elhaladtak még vagy egy tucatnyi hasonló cella mellett, szinte
teljesen egyformák voltak.
A folyosó következő fordulója után Nicholas megtorpant. Arcát enyhe légmozgás
csapta meg és szájában érezte a friss levegő ízét. - Erre - suttogta.
Sietős léptekkel mentek tovább, mígnem Royan hirtelen megragadta a vállát és
megállította.
- Mi... - kezdte Nicholas, de Royan megszorította a vállát, hogy elhallgattassa.
Akkor már ő is hallotta, emberi hang volt, mely hátborzongatóan visszhangzott végig
a folyosó labirintusán.
Aztán furcsa, kísérteties kiáltás hallatszott, egy kínok közt vergődő lélek sikolya
és zokogása. Óvatosan osontak tovább, szerettek volna kimenekülni innen, még mielőtt
felfedezik őket, de ahogy haladtak előre, a hangok egyre erősödtek.
- Közvetlenül előttünk - figyelmeztette Royant suttogva Nicholas. - El kell
surrannunk előtte.
Most már látták a cella bejáratán át a folyosóra ömlő, halovány, sárga lámpafényt.
Egy újabb szívtépő női sikoly visszhangzóit végig a folyosón, mire mindketten
megdermedtek.
- Ez női hang. Mi folyik itt? - suttogta Royan, de Nicholas a fejét csóválva csendre
intette, miközben óvatosan haladtak tovább.
El kellett menniük a kivilágított cella ajtó nélküli bejárata előtt. Nicholas hátával
a szemközti falnak lapulva oldalazott felé. Royan a karjába kapaszkodva követte.
Benéztek a cellába, ahonnan ismét felhangzott a nő sikolya, de ezúttal egy
férfihanggal keveredett. Ez egy szavak nélküli duett volt, tele a szenvedély vad
kínjával, mely túl heves ahhoz, hogy némán elviseljék.
Szemük előtt egy meztelen pár feküdt az alacsony ágyon. A nő szétterpesztett lábbal
feküdt és felemelt térde közt tartotta a férfi csípőjét. Karjával szorosan ölelte a
férfi hátát, melyen minden izom megfeszült és verítéktől csillogott. Vadul mélyedt a
nőbe, feneke hullámzón olyan erővel tört előre, akár egy hatalmas, fekete faltörő kos.
A nő feje egyik oldalról a másikra gördült, miközben egy újabb sikoly tört elő
torkából. Ez már úgy tűnt, túl sok volt a fölötte lévő férfinak is ahhoz, hogy elviselje,
felemelkedett, akár egy ágaskodó kobra, miközben medencéje még mindig a nőhöz tapadt,
de a háta ívben meghajlott, mint egy felajzott harci íj. Egymás után többször is
görcsösen összerándult. Hátul a lábán inai pattanásig feszültek, és hátán az izmok úgy
remegtek és ugráltak, mintha különálló élőlények lennének.
A nő kinyitotta a szemét és egyenesen rájuk nézett, amint dermedten álltak az
ajtóban, de nem látta őket, mert szenvedélyének ereje elvakította. Szeme üvegesen
meredt előre, amint a fölötte lévő férfi arcába sikoltott.
Nicholas elhúzta Royant és végigosontak a folyosón, míg ki nem értek az
elnéptelenedett, üres teraszra. A lépcső aljánál megálltak, hogy belélegezzék az
éjszaka hűvösen édes levegőjét, melyben a Nílus illata érződött.
 - Tessay az övé lett - suttogta Royan.
- Legalábbis ma éjszakára - mondta Nicholas.
- Nem - szállt szembe vele Royan. - Te is láttad Tessay arcát, Nicky. Ő most már
Mek Nimmurhoz tartozik.
A hajnal már rózsásan borszínűre festette a hegylánc cakkos, csipkézett gerincét,
amikor a táborba értek és elváltak Royan kunyhójának ajtajában.
- Hulla fáradt vagyok - mondta Nicholasnak. - Ez az izgalom túl sok volt nekem.
Délnél előbb ne is keress.
- Okos gondolat. Aludj csak addig, amíg kedved tartja. Szeretném, ha sziporkázóan
friss és éles szemű lennél, amikor nekilátunk az anyagnak, amit az éjjel gyűjtöttünk.

Mindazonáltal még távolról sem volt dél, amikor Nicholast Legmélyebb álmából verte
fel Borisz durva üvöltése, ahogy beviharzott a kunyhójába.
- Angol, ébresztő! Beszélnünk kell. Ébresztő ember, ébredj már fel!
Nicholas átfordult, majd kinyújtotta karját a szúnyogháló alól, és a karórája után
tapogatódzott. - A francba, Bruszilov! Mi a fenét akar?
- A feleségem! Nem látta a feleségemet?
- Hát mi közöm van nekem a maga feleségéhez?
- Eltűnt! Nem láttam tegnap este óta.
- Azok után, ahogy bánt vele, ez cseppet sem meglepő. Most pedig menjen innen és
hagyjon aludni.
- Megszökött a kurvája azzal a fekete rohadékkal, Mek Nimmurral. Mindent tudok
róluk. Ne is próbálja meg takargatni, angol. Tudok én mindenről, ami itt folyik. Maga
csak fedezni próbálja - ismerje el!
- Takarodjon innen, Borisz! Ne próbáljon meg belekeverni a piszkos magánéletébe!
- Láttam magát és azt a shufta szemétládát, amint a nyúzókunyhóban beszélgettek egyik
este. Ne is próbálja tagadni, angol. Maga is nyakig benne van ebben az egészben.
Nicholas egy mozdulattal felhajtotta a szúnyoghálót és kiugrott az ágyból. - Legyen
szíves és ügyeljen a nyelvére, amikor velem beszél, maga nagydarab ökör.
Borisz az ajtó felé hátrált. - Tudom, hogy megszökött vele. Egész éjjel kerestem
őket a folyónál. Elmentek és eltűnt velük a legtöbb embere is.
- Ez Tessaynek csak javára válik. A változatosság kedvéért végre némi ízléssel
választott férfit magának.
- Azt hiszi, hagyom, hogy ez a kurva megússza ezt a dolgot? Akkor téved, nagyot
téved. Utánuk megyek és mindkettőjüket megölöm. Tudom, hogy merre tartanak. Ne
gondolja, hogy hülye vagyok. Mindent tudok Mek Nimmurról. Én voltam az elhárítás
vezetője... - Hirtelen elhallgatott, amint rádöbbent, hogy mit mondott. - Hasba lövöm
és hagyom, hogy az a kurva Tessay végignézze a haláltusáját.
- Ha Mek Nimmur nyomába ered, akkor én arra fogadok, hogy nem fog visszatérni.
- Maga nem ismer engem, angol. Egyik este elvert, amikor egy üveg vodka volt bennem,
ezért aztán azt hiszi, hogy velem könnyű elbánni, da? Nos, Mek Nimmur majd meglátja,
hogy milyen könnyű elbánni velem.
Borisz kivharzott a kunyhóból. Nicholas sortja fölé egy inget húzott, majd
utánament.
Borisz saját kunyhójában volt, ahol behajigált néhány lényeges holmit egy könnyű
csomagba. Most épp töltényeket tett be 30/06-os vadászpuskájának tárába.
- Hagyja futni őket, Borisz - tanácsolta neki Nicholas immáron sokkal nyugodtabb
hangon. - Mek kemény fickó nem is lehetne keményebb -, és legalább ötven harcos van
vele. Elég öreg már ahhoz, hogy tudja, egy nőt nem lehet erővel megtartani. Hagyja,
hadd menjen!
- Nem akarom én megtartani. Meg akarom ölni. A szafarinak vége, angol. - Egy bőrre
fűzött kulcsot hajított a földre Nicholas lába elé. - A Land Cruiser kulcsai. Egyedül
is visszatalál innen Addiszba. Itthagyom négy legjobb emberemet, hogy gondoskodjanak
magáról és fogják a kezét. A nagy teherautót hagyja itt nekem. Miután Addiszba ért,
a Land Cruiser kulcsait hagyja a nyomolvasómnál, Alynál. Őt mindig tudom, hogy hol
keressem. Elküldöm majd a pénzét, amivel a rövidítés miatt tartozom. Ne féljen –
becsületes ember vagyok.
- Hogy is kételkedhettem volna ebben? - mosolygott Nicholas. - Viszlát, öregfiú.
Sok szerencsét. Szüksége is lesz rá, ha Mek Nimmurral akar megküzdeni.
Borisznak jó néhány óra hátránya volt üldözöttéivel szemben, ezért amint elhagyta
a tábort, könnyű futásnak eredt lefelé az ösvényen, mely becsatlakozott a nyugat felé,
a szudáni határnak tartó főcsapásba. Könnyed, ruganyos tartással futott, akár egy
sportoló.
- Úgy tűnik, a vodka ellenére még mindig jó formában van. – Nicholas akaratlanul
is elismerően nézett utána. - De kíváncsi lennék, vajon mennyi ideig képes tartani ezt
a sebességet?
Ezután megfordult, hogy visszamenjen és aludjon még egy kicsit, de ahogy elhaladt
Royan kunyhója mellett, Royan kidugta a fejét. - Mi volt ez a kiabálás? Azt hittem,
hogy megint egy kis nézeteltérésed támadt Borisszal.
- Tessay lelépett. Borisz rájött, hogy Mekkel ment el, és most üldözőbe vette őket.
- Jaj, Nicky! Nem tudjuk figyelmeztetni őket?
- Semmi esélyünk rá, de amennyiben Mek agya nem lágyult meg, akkor számít rá, hogy
Borisz a nyomába ered. Ami azt illeti, szerintem talán még reménykedik is benne, mert
így végre lehetősége nyílik rá, hogy rendezze a számlát. Nem, Meknek nincs szüksége
rá, hogy segítsünk neki. Menj vissza aludni!
- Most nemigen tudnék aludni. Teljesen fel vagyok pörgetve. A tegnap esti
Polaroidokat nézegettem. Taita szépen eláraszt minket. Gyere és nézd meg ezt.
- Hadd aludjak még egy órácskát! - könyörgött tréfásan Nicholas.
- Most nyomban, ha nem még hamarabb - nevetett Royan.
Kunyhójában a tábori asztalra voltak kirakva a Polaroidok meg a lekopírozott
másolatok, és Royan intett Nicholasnak, hogy üljön le mellé.
- Miközben te csak aludtál, akár egy mormota, nekem sikerült előrébb jutnom. -
Kitett négy Polaroidot egymás mellé és föléjük helyezte hatalmas nagyítóját. Ez egy
összecsukható lábú, profi térképészszerkezet volt, mely alatt a fénykép minden részlete
tisztán látszott. – Taita a sztélé minden oldalát az év egy-egy évszakáról nevezte el
- tavasz, nyár, ősz és tél. Mit gondolsz, mit akarhatott ezzel?
- Megszámozta az oldalakat?
- Én is pontosan erre gondoltam - helyeselt Royan. - Az egyiptomiak a tavaszt
tekintették minden új élet kezdetének. Ezzel megmondta nekünk, hogy milyen sorrendben
olvassuk a táblákat. Ez itt a tavasz. – Kiemelte az egyik fényképet.
- Négy szabvány idézettel kezdődik, ami a Halottak könyvéből való. - Felolvasta
a nyitó rész első néhány sorát: - Én vagyok az első szellő mely lágyan lengedez az
örökkévalóság sötét vize felett. Én vagyok a felkelő nap. A legelső fénysugár. Fehér
tollpihe a hajnal fuvallatában. Én vagyok Re. Mindenek kezdete, örökké élek. Sosem
halok meg. - Kezében a nagyítóval Royan Nicholasra nézett. – Amennyire látom,
alapvetően nem különbözik az eredetitől. Ösztönöm azt súgja, hogy ezt most egy időre
tegyük félre. Bármikor visszatérhetünk rá.
- Hát, akkor kövessük ösztöneidet - javasolta Nicholas. Olvasd a következő részt.
Royan a fénykép fölé helyezte a nagyítót. - Nem nézek rád, amíg ezt olvasom. Taita,
ha éppolyan hangulatban van, időnként világiasan szókimondó, mint Rabelais.
Mindenesetre, így szól: Az istennő leánya sóvárog anyja teste után. Üvölt, akár egy
nőstény oroszlán, midőn hozzá siet. A hegyekből szökken alá, hatalmas fogai fehérek.
Ö a világ szajhája. Vaginájából hatalmas áradatok ömlenek. Vaginája seregnyi férfit
nyelt el. Kéjvágya elemészti a kőfaragókat és a kőnek megmunkálóit. Vaginája egy
nyolckarú polip, mely felfalt egy istent.
- Hűha! - kuncogott Nicholas. - Ez aztán a zaftos szöveg, igaz? - Előrehajolt,
hogy szemügyre vegye Royan arcát, aki még mindig elfordította a fejét. - Óh, leányzó,
mily rózsás az orcád. Csak nem pirultál el?
- A skót akcentusod cseppet sem meggyőző - mondta neki Royan fagyosan, miközben
még mindig nem nézett rá. - Ha befejezted, hogy az én rovásomra humorizálj, akkor mit
gondolsz, mit jelent az, amit az imént olvastam?
 - Eltekintve attól, ami nyilvánvaló, halvány sejtelmem sincs.
- Szeretnék mutatni neked valamit. - Royan felállt, és a fényképeket meg a
papírtekercseket visszarámolta az oldalzsákba. - Fel kéne húznod a bakancsodat.
Teszünk egy kis sétát.
Egy órával később ott álltak a függőhíd közepén, és szelíden himbálództak a Dandera
folyó sebes vize felett.
- Hápi a Nílus istennője. És ez a folyó tán nem az ő lánya, ki vágyakozva siet hozzá,
hegytetőkről szökken alá, üvölt, akár egy nőstény oroszlán, és fogai tajtéktól fehérek?
- kérdezte Royan.
Némán meredtek a rózsaszín kőív felé, melyen át a folyó lezúdult, és Nicholas arcán
buja mosoly jelent meg. - Azt hiszem, tudom, hogy mi a következő, amit mondani fogsz.
Nekem ez volt az első gondolatom, amikor a hasadékra néztem. Te azt mondtad, hogy
olyan, mint egy vízköpő szörny szája, de nekem más képzetem támadt.
- Erre csak annyit mondhatok, hogy rendkívüli hölgyismerőseid lehetnek - mondta
Royan, majd a szájához kapott. - Hoppá! Nem akartam ilyet mondani. Éppoly undorító
vagyok, mint te meg Taita.
- A munkásokat ez nyelte el! - Nicholas hangja kezdett izgatottabbá válni. - A
kőfaragókat meg a kő megmunkálóit!
- Mamose fáraó isten volt. A folyó felfalt egy istent – elnyelte kövén át. - Royan
is éppoly izgatott volt. - Be kell vallanom, hogy nem jutott volna eszembe ez az
asszociáció, ha nem fedezted volna fel az üreg belsejét és nem találod meg azokat a
mélyedéseket a falban. - Megrázta Nicholas karját. - Nicky, be kell jutnunk oda. Jobban
meg kell néznünk azt a féldomborművet, amit az üreg falán találtál.
- Ez némi felkészülést igényel - mondta Nicholas habozva. - Alaposan össze kell
erősítenem a köteleket, ki kell találnom valamiféle felvonószerkezetet és be kell
tanítanom Alyt meg a többi embert, nehogy megismétlődjön a múltkori kis fiaskóm.
Legkorábban holnap reggelre tudunk felkészülni, hogy megkísérelhessük.
- Hát, akkor csak láss neki! Nekem épp elég elfoglaltságot ad addig a sztélé
fordítása. - Aztán hirtelen elhallgatott és felnézett az égre. - Hallgasd csak! -
suttogta.
Nicholas félrehajtotta a fejét s így a folyó moraján túl meghallotta a levegőben
sivítva zakatoló rotorok hangját.
- A francba! - csattant fel. - Azt hittem, már megszabadultunk a Pegazustól. Gyere!
- Megragadta Royan karját és lerángatta a hídról. Amikor földet értek, Nicholas
leugrott a partra, és Royan követte. Bekúsztak a híd lecsüngő szegélye alá.
Csöndben ültek a fehér, homokos parton és figyelték, amint a Jet Ranger helikopter
sebesen közeledik, majd a hegyek fölött, a rózsaszín sziklákon túl visszafordul.
Ezúttal a pilóta nem vette észre őket, mivel elfordult, és a szakadék vonala mentén
körözött. Hirtelen a motor hangja drámaian megváltozott, magasabb lett, ahogy a pilóta
elkezdte felemelni a gépet.
- Úgy hangzik, mintha visszafelé indulna, hogy leszálljon a hegyekben - mondta
Nicholas, miközben kimászott a híd alól. - Sokkal jobban erezném magam, ha nem
szaglásznának itt állandóan.
- Nem hiszem, hogy túlzottan nyugtalankodnunk kellene miattuk - mondta Royan. -
Még ha közük is lenne Duraid gyilkosaihoz, akkor is jóval előttük járunk. Nyilvánvaló,
hogy még nem ismerték fel a kolostor és a sztélé jelentőségét.
- Remélem, hogy igazad van. Most pedig menjünk vissza a táborba. Nem szabad
hagynunk, hogy még egyszer a szakadék környékén lássanak minket. Túlságosan gyakori
véletlen lenne, hogy valahányszor erre járnak, mindig itt találnak minket.

Míg Royan a kunyhójába ment és a fényképek meg a lemásolt vésetek fölött elmélkedett,
addig Nicholas a nyomolvasókkal meg az állatnyúzókkal dolgozott. A nejlonkötél
szálakra bontott végét a második köteghez erősítette, hogy egyetlen, százötven méteres
kötelet kapjon. Ezután szétszedte a főzőkunyhó vászontetejét, felhasogatta, majd a
széleket összevarrta, és egy függőülést készített. A kötél végeiből egy hámot csinált,
amit a vászonülés négy sarkához erősített.
Mivel nem hozott magával csigasort, ezért rudakból összeállított egy durva
állványzatot, amit kinyújthat a szirt pereméről, s így a kötél nem akadhat be a kiálló
sziklákba. A kötél egy hornyon át fog futni, amit forró vassal fúrt be a központi
gerenda végébe. Főzőzsírral kente meg.
Már a délután közepén jártak, mire végzett az előkészületekkel. Ezután Royant a
táborban hagyta, és kötélkötegekkel meg az állványzat rúdjaival megrakodva, emberei
élén visszament az ösvényen arra a helyre, ahol leereszkedett a szakadékba, hogy
felhozza a dik-diket. Onnantól a szikla pereme mentén lefelé haladtak a folyón. Nehéz
volt, mivel a tüskés bozót mindent benőtt, és helyenként késüket kellett használniuk,
hogy utat vágjanak maguknak.
Nicholast a vízesés hangja vezette. Ahogy haladtak lefelé a folyó mentén, ez a hang
egyre erősödött, mígnem a szikla már szinte remegett lábuk alatt a lezúduló víz
robajától. Végül, amikor Nicholas kihajolt és lenézett, a mélyben látta a habzón
felvillanó permetfelhőt.
- Ez az a hely - dünnyögte elégedetten, majd arabul elmagyarázta Alynak, hogy mit
akar.
Nicholas, hogy meghatározhassa, pontosan hol kell felállítania az állványt, beleült
a vászonülésbe és leeresztette magát a sziklafal mentén hat méternyire, ahol a kiálló
sziklarész kezdődött. Addig a pontig meg tudta akadályozni, hogy a nejlonkötél a
sziklához dörzsölődjön, de innen azért túllátott a kidudorodó részen is.
Háttal csüngött a vízesés és a folyó közel ötven méter mélyen lévő, sziklás medencéje
felett és végre meglátta a sziklafalon két sorban futó mélyedéseket. A féldomborművet
azonban a szikla befelé hajló része még így is eltakarta a szeme elől. Jelzett Alynak,
és az emberek felhúzták.
- Az állványt egy kicsit lejjebb kell felállítanunk - mondta és irányította őket,
amint kivágták a sűrű bozótost, mely teljesen elzárta a útjukat. Aztán hirtelen
felkiáltott: - A mindenit! - Letérdelt, hogy alaposabban szemügyre vegye a szikla
peremét, amit a sűrű növényzet eddig eltakart. - Itt is vannak további ki vésett
mélyedések.
Ezek, ellentétben a lentiekkel, melyeket a kidudorodó szikla megvédett, sokkal
jobban ki voltak téve az elemek pusztító hatásának, így erősen megkoptak. Csupán
halovány nyomuk maradt a sziklában, de Nicholas biztos volt benne, hogy ezek a
bevágások is az ősi állványzat rögzítési pontjai voltak. Saját állványukat ugyanezen
a részen helyezték el és a hosszú rudat kitolták a szakadék fölé. Összeszerelték és
egy kötelekből, meg könnyebb rudakból álló, egyszerű tartószerkezettel biztosították.
Amikor ezzel elkészültek, Nicholas kimászott a végére, hogy kipróbálja és
ellenőrizze, majd átfűzte a kötél végét azon a hornyolt nyíláson, amit készített. Az
egész szerkezet masszívnak és biztonságosnak tűnt. Ennek ellenére megkönnyebbült,
amikor visszamászott, és ismét szilárd talaj volt a lába alatt.
Felállt és a tüskés bozótos fölött látta, hogy a lemenő nap haragosan izzó fénye
vörösre festi a láthatárt.
- Mára ennyi elég lesz - döntötte el. - A többi már várhat holnapig.
Másnap reggel még sötét volt, amikor Nicholas és Royan már fenn voltak és kávét ittak
a tábortűz mellett. Aly és emberei a közelükben, saját tüzük mellett guggoltak,
csöndesen beszélgettek és köhécseltek, miközben az aznapi első cigarettájukat szívták.
A vállalkozás, úgy tűnt, megragadta képzeletüket. Sejtelmük sem volt, hogy miért kell
másodszor is leereszkedni a szakadékba, de a két ferengi lelkesedése és izgalma
ragályos volt. Amint eléggé kivilágosodott ahhoz, hogy lássák az utat, Nicholas ismét
felvezette kis csapatát a hegyekbe. Az emberek amhara nyelven vidáman beszélgettek,
miközben sietős léptekkel törtek át a tüskés bozótoson, és akkor értek a szikla
peremére, amikor a völgy keleti fala fölött felkelt a nap. Nicholas előző nap
betanította az embereket, Royannal a fél éjszakát azzal töltötték, hogy aprólékosan
végigmentek a terv minden részletén, így mindenki tudta a feladatát, nyomban neki is
láttak, hogy felkészüljenek a leereszkedésre.
Nicholas sortra vetkőzött, a lábán pedig teniszcipő volt, de ezúttal hozott magával
egy öreg rögbimezt, hogy odalenn melegen tartsa. Miközben ezt magára húzta, megmutatta
Royannak azt a vízszintesen kidolgozott részt, amit a tömör sziklából véstek ki.
Royan gondosan szemügyre vette. - Nagyon nehéz biztosat mondani róla, de azt
hiszem, igazad van. Ez valószínűleg emberi kéz munkája.
- Ha meglátod a lentebb lévőket, már nem lesznek kétségeid. A kiálló sziklapárkány
alatti résznek az időjárás viszontagságai nemigen ártottak, és a mélyedések szinte
tökéletesen megmaradtak - helyesebben egészen addig, míg el nem érik a legmagasabb
vízszint vonalát - mondta Royannak, miközben beült a függőülésbe és kilendült a
sziklafalon túlra. Ahogy ott csüngött az állvány végén, jelzett Alynak, és az emberek
leeresztették őt a szurdokba. A kötél simán csúszott a bezsírozott nyíláson át.
Nyomban látta, hogy jól mérte fel a helyzetet, és pontosan a két mélyedéssor közt
ereszkedett lefelé. Aztán szembekerült azzal a rejtélyes körrel a sziklafalon, de
majdnem öt méternyire volt tőle, és tarkabarka zuzmó nőtte be, mely elszínezte a sziklát
és részben el is takarta, így még mindig nem lehetett biztos benne, vajon nem csupán
egy természetes hiba vagy törés az, amit lát. Elhaladt mellette és folytatta útját
lefelé, ahogy Aly és csapata lassan eresztette föntről a kötelet.
Amikor elérte a víz felszínét, kicsúszott az ülésből és beugrott. A víz nagyon hideg
volt. Lihegve taposta a vizet, amíg teste meg nem szokta. Ezután háromszor megrángatta
a kötelet, hogy jelezzen Alynak. Miközben a vászonülés felemelkedett, odaúszott a
medence oldalához és megkapaszkodott az egyik bevésett mélyedésben. Már elfelejtette,
milyen homályos és hideg a szakadék alja, és milyen magányosnak érzi itt magát az ember.
Hosszas várakozás után hátrahajtotta a fejét, és figyelte, amint Royan a nejlonkötél
végén, a függőülésben csüngve, lassan forogva megjelenik a kidudorodó sziklapárkány
mellett. Lenézett, és vidáman integetett Nicholasnak.
- Minden elismerés ennek a lánynak - vigyorgott. - Nemigen rezel be. - Szeretett
volna valami biztatót felkiáltani neki, de tudta, hogy hiábavaló, mivel a vízesés
robaja elnyomott minden más hangot, így aztán megelégedett annyival, hogy
visszaintegetett neki.
Félúton lefelé látta, hogy Royan hevesen rángatja a jelzőkötelet. Alyt
figyelmeztették, hogy számítson erre, ezért az ülés nyomban megállt. Ezután hátrahajolt
az ülésben, csupán bal kezével kapaszkodott, miközben jobbjával Nicholas távcsöve után
nyúlt, mely a nyakában lógott. Teste valami lehetetlen szögbe tekeredett, ahogy a
távcsövet a szeméhez tartotta, és egy kézzel próbálta beállítani a lencsét. Nicholas
látta, hogy nyilván nehezen tudja kivenni a falon lévő kör alakú jelet, mivel a távcső
vele és a székkel együtt himbálódzott és közben lassan forgott is.
Nicholasnak úgy tűnt, hogy Royan nagyon hosszú ideig küszködött ott a kötél végén,
de valószínűleg csupán néhány perc lehetett. Aztán hirtelen elengedte a távcsövet, ami
visszahullt mellkasára, és fejét hátravetve rikoltott egyet, amit Nicholas harminc
méternyire alatta, a vízesés robaján túl is tisztán hallott. Boldogan kalimpált a
lábával és szabad kezével izgatottan integetett Nicholasnak, miközben Aly ismét
elkezdte ereszteni a kötelet. Továbbra is érthetetlenül kiáltozott, miközben olyan
ragyogó arccal nézett le Nicholasra, hogy attól mintha még a szurdok katedrálisszerű
homálya is világosabbá vált volna.
- Nem hallak - üvöltött fel neki, de a vízesés legyűrte minden próbálkozásukat.
Royan fészkelődött az ülésben, kiabált és vadul gesztikulált, aztán a másik kezével
is elengedte a hámot, és még jobban kihajolt, hogy lássa Nicholast, miközben a függőülés
pörgött vele. Még hat méternyire volt a víztől, amikor kis híján teljesen elvesztette
egyensúlyát, és hátrafelé majdnem kiesett.
- Óvatosan - üvöltött fel neki Nicholas. - Az a távcső Zeiss. Kétezret adtam érte
a zürichi duty-freeben.
Ezúttal hangja eljuthatott Royanhoz, mivel kislányosan ráöltötte a nyelvét.
Mozdulatai azonban óvatosabbak lettek. Amikor lába már csaknem elérte a vizet, jelzett
a kötélen, mire az ülés megállt és Royan ott lógott másfél méternyire tőle, a víz felett.
- Mit találtál? - kiáltott oda neki Nicholas.
- Igazad volt, te csodálatos ember!
- Emberi kéz műve? Felirat? El tudtad olvasni?
 - Igen, igen és igen, mindhárom kérdésre! - Diadalmasan vigyorogva cukkolta
Nicholast.
- Ne dühíts! Mondd már meg!
- Taita hatalmas egója ismét felülkerekedett. Nem tudta megállni, hogy alá ne írja
munkáját. - Royan felnevetett.
- Itthagyta nekünk az aláírását - a törött szárnyú sólymot!
- Hát ez csodás! Eszméletlenül csodás! - lelkesedett Nicholas.
- Bizonyítéka annak, Nicky, hogy Taita itt járt. Hogy azt a kartust bevéshesse,
nyilván egy állványzaton állt. Az első tippünk helyes volt. Az a mélyedés, amibe most
kapaszkodsz, része volt a létrájának, ami a szurdok aljába vezetett.
- Igen, Royan, de miért? - kiáltott vissza neki. - Miért jött le ide Taita? Nem
látni semmi nyomát bányászatnak vagy bármiféle építkezésnek.
Mindketten körülnéztek a homályos üregben. A kis mélyedéssoroktól eltekintve a fal
ép volt, sima és sértetlen mindenütt, egészen addig, míg el nem tűnt a sötét víz mélyén.
- Esetleg a vízesés alatt? - kiáltotta oda neki Royan.
- Nincs egy beugró a sziklában? Át tudsz menni oda? Nicholas elrugaszkodott a
sziklától és a robajlón lezúduló víz felé úszott. Félúton az áramlat elragadta és minden
erejét össze kellett szednie, hogy tovább úszhasson vele szemben. Heves karcsapásokkal
és erős lábtempókkal sikerült elérnie a vízesés közelebbi részén egy kiálló, sima,
algától síkos sziklát.
A víz átzúdult feje felett, de ő a sziklalépcsőn oldalazva, óvatosan haladt a vízesés
közepe felé. Félúton a víz maga alá gyűrte. Elszakította ingatag kapaszkodójától és
pörgetve, hajigálva visszasodorta a medencébe. A tószerűen csöndes víz közepén bukott
a felszínre, és ismét minden erejét latba kellett vetnie, hogy átúszva a sodráson,
megszabaduljon az áradat örvénylő szorításából és elérje a fal alatti, pangó vizet.
Megkapaszkodott a mélyedésben és zihált, akár egy fújtató.
- Semmi? - kiáltott oda Royan.
Megrázta a fejét, mivel addig képtelen volt válaszolni, míg ki nem fújta magát. Végre
sikerült levegőhöz jutnia: - Semmi. A vízesés mögött tömör sziklafal van. - Ismét levegő
után kapkodott, majd csúfondárosan megkérdezte: - Mi lenne a következő fényes ötlete,
asszonyom?
Royan egy darabig hallgatott, és Nicholas örült ennek a kis pihenőnek. Aztán ismét
odakiáltott neki. - Nicky, milyen mélyre mennek le ezek a mélyedések?
- Láthatod - mondta neki -, idáig, itt kapaszkodom benne.
- És mi van a víz alatt?
- Ne beszélj ostobaságokat, asszony. - Kezdett fázni és ingerültté válni. - Hogy
a fenébe lehetnének ilyen rések a víz alatt?
- Nézd meg! - kiáltotta oda neki Royan csaknem ugyanolyan ingerülten. Nicholas
szánakozva csóvált meg a fejét, majd vett egy nagy levegőt. Miközben a mélyedésbe
kapaszkodott, teljesen kinyújtotta és megfeszítette testét és lábait. Aztán feje a víz
alá merült és lenyúlt egészen addig, ameddig lábujjával elért.
Hirtelen levegő után kapkodva, döbbent arccal a felszínre bukott. – A mindenit!
- kiáltotta. - Igazad van! Odalenn van egy újabb mélyedés!
- Nem szívesen emlékeztetlek rá, de én megmondtam. Nicholas még ilyen távolságból
is látta Royan arcán a büszke elégedettséget.
- Mi vagy te? Valamiféle boszorkány? - Ezután elhallgatott és szemét kétségbeesetten
az ég felé fordította. - Tudom, hogy most mit fogsz kérni tőlem.
- Meddig mennek le a mélyedések? - kiáltotta oda mézesmázos hangon. - Lebuknál a
kedvemért, drága Nicky?
- Ez az - mondta Nicholas. - Tudtam. Beszélni fogok a szakszervezeti bizalmimmal.
Ez rabszolgamunka. Mostantól sztrájkolok.
- Kérlek, Nicky!
Ott csüngött a vízben és kifújta tüdejéből a levegőt, majd beszívta, hyperventillálta
önmagát, hogy véráramát oxigénnel töltse meg, és ezzel víz alatti állóképességét a
legszélső határig kiterjessze. Végül teljesen kipréselte a levegőt tüdejéből, majd egy
hatalmas lélegzetet vett, hogy szinte belefájdult a mellkasa, aztán még egyszer
beszívta a levegőt, hogy tüdejét teljes egészében friss levegő töltse meg. Így aztán
fejjel lefelé a víz alá bukott, lába kiállt a vízből, majd hagyta, hogy súlya levigye.
A fal mellett fejjel lefelé lebegve kinyúlt és a következő mélyedés után tapogatott.
Megtalálta és ennek segítségével gyorsította merülését, miközben húzta magát lefelé.
Megtalálta a következő mélyedést, és továbbmerült. A mélyedések úgy száznyolcvan
centinyire voltak egymástól - az egy tengerészeti mérőegységnek felelt meg. Ennek
alapján pontosan kiszámíthatta, hogy milyen mélyen van.
Csak úszott lefelé, és megtalálta a következő mélyedést, majd az ezután következőt.
Négy sornyi mélyedés, jó hét méternyire a víz alatt. A füle pattogott és recsegett,
ahogy a nyomás kipréselte a levegőt az Eustach-kürtökből.
Csak ment lefelé és megtalálta az ötödik mélyedést is. Tüdejében a levegő most már
a felszíni mennyiségnek közel a felére sűrűsödött, és ahogy csökkent a felhajtóerő,
annál gyorsabban és könnyebben ereszkedett lefelé.
A szeme nyitva volt, de odalenn a víz sötét volt és zavaros. Csupán a falnak azt
a részét tudta kivenni, mely közvetlenül az arca előtt volt. Látta, amint megjelenik
előtte a hatodik mélyedés, és megkapaszkodott benne, majd tétovázott.
- Már több mint tíz méter mélyen vagyok és a fenéknek még semmi nyoma - gondolta.
Egykoron, amikor még a hadseregnél versenyszerűen űzte a szigonyos halászatot, le
tudott merülni tizennyolc méter mélyre és egy teljes percig ott is maradt. De akkor
fiatalabb volt és fizikai erőnléte tökéletes.
- Csak még egy mélyedés - ígérte magának -, aztán felmegyek. – A mellkasa lüktetni
kezdett és égett a levegő hiányától, de azért keményen ellökte magát kapaszkodójától
és mélyebbre merült. Látta, amint az alatta lévő homályból halványan feldereng a hetedik
mélyedés.
- Egészen lementek az aljáig - döbbent rá elképedve. Hogy a fenébe csinálta ezt
Taita? Akkor még nem volt búvárfelszerelés. – Megmarkolta a mélyedést, és egy
pillanatig tétovázott, mert nem tudta eldönteni, vajon megkockáztassa-e, hogy
továbbmegy. Tudta, hogy ereje már-már a végső határhoz ért. Kezdett fuldokolni a
légszomjtól és mellkasa görcsbe rándult.
- A pokolba is, még egy utolsót! - A feje szédülni kezdett és elöntötte az eufória
különös ragyogása. Felismerte a veszély jeleit, és végignézett a testén. A zavaros
homályon át látta, hogy bőre csupa ránc és redő a víz nyomásától. Több mint két atmoszférás
nyomás nehezedett rá és kegyetlen erővel nyomta mellkasát. Az agya már oxigénhiánnyal
küszködött és Nicholas vakmerőnek, sebezhetetlennek érezte magát.
- Csak még egyszer a sűrűjébe, drága barátaim – gondolta megrészegülve, és még
lejjebb ment.
- Nyolc és az orvos kopog. - Ujjaival kitapintotta a nyolcadik mélyedést.
Gondolatai most már kezdtek zavarossá válni: - Nyolcas szám, enyém a lány.
Megfordult, hogy elinduljon fölfelé, de ekkor lába megérintette a meder fenekét.
- Tizenöt méter mély - döbbent rá még ilyen zavaros, kótyagos állapotban is. - Túl
soká húztam. Vissza kell jutnom. Levegőhöz kell jutnom.
Épp nekikészülődött, hogy elrugaszkodjon a fenéktől, amikor valami megragadta a
lábát és keményen a sziklafalhoz rántotta.
- Nyolckarú polip! - gondolta, mivel eszébe jutott Taita sora a sztéléről: -
Vaginája egy nyolckarúpolip, mely felfalt egy istent.
Megpróbálta elrúgni magát, de lábát olyan erő fogta, mintha egy tengeri szörny karja
szorítaná; valami hideg, alattomos ölelés tartotta fogságában. - Taita nyolckarú
polipja. Szavamra! Ezt szó szerint értette. Elkapott.
A falnak szorult, nekinyomódott tehetetlenül. Elöntötte a rémület, és ahogy ez
végigszáguldott vérén, elűzte oxigénhiánytól szenvedő agya hallucinációit. Rádöbbent,
hogy mi történt vele.
- Nem polip. Ez a víz nyomása. - Ilyet egyszer már átélt. Egy hadgyakorlat során,
amikor a Loch Arran-i generátorok turbináinak beeresztőnyílásai közelében alámerültek,
egyik búvártársa, akivel össze volt kötve, besodródott ebbe a rettentő szivóerőbe.
Társát a bemenet rácsa magához szívta, és annyira nekicsapódott, hogy bordáinak
szilánkjai átdöfték mellkasát és megannyi apró tőrként meredeztek fekete neoprén
gumiruhájából.
Csak hajszálon múlt, hogy Nicholas nem jutott ugyanerre a sorsra. Az mentette meg,
hogy úgy egy méternyire volt társától, s így nem került bele teljesen a turbinabemenet
vizének hatalmas erejű sodrásába. Ennek ellenére egyik lába eltörött, és a hadsereg
két másik búvárjának ereje kellett ahhoz, hogy kiszabadítsák az áramlat heves
szorításából.
Ezúttal levegője már alig van, és nincs itt egyetlen búvár sem, aki segíthetne neki.
A szikla egy keskeny nyílása, egy víz alatti alagút szája, egy a sziklafalba fúrt víz
alatti akna szívta magába.
Felsőtestét nem kerítette hatalmába ennek az erős áramlatnak a veszedelmes hatása,
de a lábát könyörtelenül megragadta. Tisztában volt vele, hogy a nyílás környéke élesen
körülhatárolt, olyan egyenes és szögletes, mintha egy kőműves által kivésett áthidaló
volna. És ez a nyílás szívta magába.
Kezét kitárva igyekezett megkapaszkodni, hogy ellenálljon erejének, de ujjai
elcsúsztak a szikla sima, síkos felületén.
- Hát ez lesz az - gondolta. - Ez lesz az a nagy csapás, ami elől nem tudsz kitérni.
- Begörbített ujjakkal kapaszkodott, és érezte, hogy körme leszakad, letörik, ahogy
a sziklához dörzsölődik. Aztán keze hirtelen beletalált az utolsó mélyedésbe, mely
pontosan az őt fogva tartó akna fölött volt.
Most legalább már volt egy pont, amiben megkapaszkodhatott. Két kézzel
csimpaszkodott a mélyedésbe, miközben küzdött a víz húzóereje ellen. Minden maradék
erejét és bátorságát összeszedve küzdött ellene, de lassanként már mindkettőből
kifogyott. Addig erőlködött, mígnem érezte, hogy karjának izmai pattanásig feszülnek,
nyakán az inak acéldrótként duzzadoznak, és érezte, hogy a fejében valami nyomban
megpattan. Annyit azonban elért, hogy teste nem csúszott tovább ebbe az alattomos
aknába.
- Még egyszer - gondolta. - Csak még egyszer próbáld meg! - És tudta, hogy ez minden,
ennél többre már nem is futja. Levegőjét már mind felhasználta, csakúgy, mint bátorságát
és elszántságát. Szédült, kavargott a feje és sötét árnyak homályosították el látását.
Valahonnan benseje legmélyéből szedte össze végső tartalékait, és addig húzta magát,
míg fejében a sötétség fénylő színkavalkáddá robbant szét, és hullócsillagok, meg
sziporkázó tűzijáték fényei vakították. De csak húzta tovább. Érezte, hogy lába lassan
megmozdul kifelé és a víz szorítása gyengül, ezért még egyszer nekiveselkedett, olyan
erővel, melynek létezését önmagában még csak nem is sejtette.
Aztán hirtelen kiszabadult és egyből nyomult felfelé, de már túl késő volt. A
sötétség elöntötte a fejét és fülében olyan hang zúgott, mint a vízesés bömbölő robaja
a szakadékban. Fuldoklott. Minden tartaléka kimerült. Nem tudta hol van, mennyire
lehet a víz felszínétől, csak azt tudta, hogy már nem sikerülhet. Bevégeztetett.
Amikor végül a felszínre bukott, nem tudott róla, annyi ereje sem maradt, hogy fejét
kiemelje a vízből és levegőt vegyen. Ott hevert arccal lefelé, akár egy vízzel teli
tetem és haldoklott.
Aztán érezte, hogy Royan ujjai hátulról megmarkolják a haját, és hideg levegő éri
az arcát, ahogy kiemelte a fejét.
- Nicky! - sikoltotta Royan. - Lélegezz, Nicky, lélegezz! Nicholas kinyitotta a
száját és víz, nyál, meg elhasználódott levegő folyt ki rajta, majd fuldokolva levegő
után kapkodott.
- Még élsz! Ó, hál' Istennek. Olyan sokáig voltál lenn. Azt hittem megfulladtál.
Ahogy köhögve, szaggatottan kapkodta a levegőt és lassanként magához tért, valahogy
homályosan rájött, Royannak be kellett ugrania a vízbe, hogy a segítségére siessen.
- Olyan sokáig voltál lenn. Ez hihetetlen. - Royan a víz fölött tartotta Nicholas
fejét, miközben másik kezével a falban lévő mélyedésbe kapaszkodott. - Most már rendbe
fogsz jönni. Rendbe kell jönnöd. Csak egy kis pihenésre, nyugalomra van szükséged.
Minden rendben lesz.
Elképesztő volt, hogy Royan hangja mennyi bátorságot öntött belé. A levegő finom
volt, édes, és érezte, hogy lassanként visszatér az ereje.
- Most pedig fel kell juttatnunk téged - mondta neki Royan. – Még néhány perc, hogy
összeszedhesd magad, aztán besegítelek az ülésbe.
Átúszott Nicholasszal a víz fölött himbálódzó üléshez, és jelzett a föntieknek, hogy
eresszék le a vízre. Ezután szétnyitotta a vásznat, hogy Nicholas becsúsztathassa a
lábát.
- Jól vagy, Nicky? - kérdezte nyugtalanul. - Tarts ki, amíg felérsz a szikla
tetejére. - Royan a hám oldalköteleire helyezte Nicholas kezét. - Kapaszkodj erősen!
- Nem hagyhatlak itt lenn - motyogta Nicholas erőtlenül.
- Nem lesz semmi bajom - nyugtatta meg Royan. - Csak küldesd le értem Alyval az
ülést.
Amikor már félúton járt fölfelé, lenézett Royanra, akinek a feje a sötét vízen
lebegett. Olyan nagyon aprónak, magányosnak tűnt, és az arca megrendítően sápadt volt.
- Bátor! - Nicholas hangja annyira gyönge és rekedt volt, hogy maga is alig ismert
rá. - Igazán bátor vagy. - De már túl magasan volt ahhoz, hogy szavai elérjenek
Royanhoz.
Miután Royant is felhúzták a szakadékból, Nicholas utasította Alyt, hogy szedjék
szét az állványt és rejtsék el a bozótban. Ezt ugyanis a helikopterről nyomban
észrevennék, és nem szerette volna felkelteni Jake Helm kíváncsiságát.
Nem volt olyan állapotban, hogy segíteni tudott volna az embereknek, egy tüskés
fa árnyékában feküdt, és Royan vigyázott rá. Megrémítette, hogy ez a csaknem vízbe fúlás
milyen sokat kivett belőle. Az elszenvedett oxigénhiány miatt irtóztatóan fájt a feje.
Sajgott a mellkasa, és hasogató fájdalmat érzett, valahányszor levegőt vett: abban
a nagy erőlködésben valami biztosan elszakadt vagy megrándult.
Lenyűgözte Royan türelme. Egyetlen kérdést sem tett fel neki arról, hogy mit talált
a hasadék mélyén, és szemmel láthatóan sokkal jobban érdekelte Nicholas hogyléte, mint
kutatásuk előremenetele.
Amikor Royan felsegítette, és elindultak vissza a tábor felé, Nicholas olyan
mereven és nehézkesen mozgott, akár egy öregember. Sajgott testének minden izma és
ina. Tudta, hogy időre van szükség ahhoz, hogy a szöveteiben felhalmozódott tejsav
és nitrogén felszívódjon és eltűnjön.
Amint a táborba értek, Royan a kunyhójába vezette, és sürgött-forgott körülötte,
miközben elhelyezte a szúnyogháló alatt. Ekkorra már Nicholas sokkal jobban érezte
magát, de ezt a tényt elfelejtette közölni Royannal. Olyan jó érzés volt, hogy ismét
van egy nő mellette, aki törődik vele, gondoskodik róla. Royan hozott neki néhány
aszpirint és egy bögre gőzölgő, erősen cukros teát. Azt már egy kicsit meg is játszotta,
amikor erőtlen hangon kért még egy bögrével.
Royan az ágya mellett ült és féltő gondoskodással figyelte, amint issza. - Jobb?
- kérdezte, amikor Nicholas befejezte.
- Kettő az egyhez az esély arra, hogy életben maradok mondta neki, és Royan
elmosolyodott.
- Látom rajtad, hogy jobban vagy. Már kezd visszatérni a szín az arcodba. Azt ugye
tudod, hogy rettenetesen megijesztettél.
- Bármire képes vagyok, hogy felhívjam magamra a figyelmedet.
- Most, miután megállapodtunk abban, hogy életben maradsz, meséld el nekem, hogy
mi történt. Miféle baj ért ott lenn a víz mélyén?
- Amit valójában tudni akarsz, az az, hogy mit találtam odalenn. Igaz?
- Azt is - ismerte el Royan.
Ezután Nicholas elmondott neki mindent, hogy mit talált, és hogyan kapta el egy
víz alatti akna betorkollása. Royan szó nélkül hallgatta, és amikor Nicholas befejezte,
egy darabig még azután sem szólt, csak homlokát ráncolva, elmélyülten gondolkodott.
Végül felnézett Nicholasra. - Úgy érted, hogy Taita le tudta vinni azokat a kőbe
vésett mélyedéseket egészen a medence aljáig, tizenöt méterre a víz felszíne alá? - És
amikor Nicholas rábólintot, ismét hallgatásba mélyedt. - Hogy a fenébe tudta ezt
megcsinálni? Te mit gondolsz erről?
- Lehet, hogy négyezer évvel ezelőtt a vízszint alacsonyabb volt. Lehetett esetleg
egy aszályos év, amikor a folyó kiszáradt, és így bejuthatott oda. Mit szólsz hozzá?
- Nem rossz - ismerte el Royan -, de akkor minek kellett neki megépítenie azt az
állványzatot? Miért nem a kiszáradt folyómedret használta? Meg aztán biztos, hogy a
hely vonzerejét Taita számára a folyó jelentette. Ha a meder száraz lett volna, akkor
ez a hely is éppolyan, mint bármelyik ebben a szurdokban. Nem, érzésem szerint az a
tény, hogy ennyire megközelíthetetlen, volt a fő, ha nem az egyetlen oka annak, hogy
itt dolgozott.
- Azt hiszem, igazad van - helyeselt Nicholas.
- Tehát, ha a folyóban volt víz, még ha a legalacsonyabb szinten is, mint most,
akkor hogy véshette be azokat a mélyedéseket a víz alatt? És mi értelme van egy
állványzatnak a víz alatt?
- Nem tudom. Sejtelmem sincs - ismerte el Nicholas.
- Jól van, akkor ezt most tegyük félre. Térjünk vissza ahhoz az aknához, amely
csaknem beszippantott téged. Van valami elképzelésed, hogy mekkora lehet ez a nyílás?
Nicholas megrázta a fejét. - A sötétség szinte teljes odalenn. Még egy méternyire
sem láttam.
- Ez a nyílás pontosan a két mélyedéssor között volt?
- Nem, nem egészen - mondta elgondolkodva a férfi.
- Egy kicsit oldalra. A lábammal elérteni a medence alját és épp el akartam
rugaszkodni, amikor elkapott.
- Akkor ez egészen a medence alján van és az állványzattól kissé lefelé, a folyás
irányában. Azt mondod, hogy ez a bemenet négyszögletes kiképzésűnek tűnt?
- Ebben nem vagyok egészen biztos - ne felejtsd el, alig láttam. De ez volt a
benyomásom.
- Elképzelhető, hogy ez is emberi kéz munkája - esetleg egy vízelvezető akna a
medence oldalában?
- Lehetséges - mondta kissé vonakodva Nicholas. - Másrészt viszont az is könnyen
elképzelhető, hogy ez egy természetes törés abban a rétegben, melybe a folyó vize
elfolyik.
Royan felállt és elindult kifelé, mire Nicholas megkérdezte:
- Hova mész?
- Csak egy pillanat. Átmegyek a kunyhómba, hogy idehozzam a jegyzeteimet meg a
sztélé anyagát. Nyomban itt vagyok.
Amikor visszatért, leült a földre Nicholas ágya mellé és lábát azzal a tipikus,
nőies hajlékonysággal húzta maga alá. Miközben szétterítette maga körül papírjait,
Nicholas felhúzta a szúnyogháló szélét és lenézett rá, hogy lássa, mit csinál.
- Tegnap, amíg te az állvánnyal voltál elfoglalva, sikerült megfejtenem a sztélé
„tavasz" oldalának zömét. - Royan úgy fordította jegyzetfüzetét, hogy Nicholas is lássa
azokat az oldalakat, melyeknél felütötte. - Ezek még csak az előkészítő jegyzeteim.
Látni fogod, hogy több helyre kérdőjeleket írtam - például itt és itt. Itt nem vagyok
biztos a fordításban, vagy Taita valami új, különös jelet használt. Ezekkel később még
foglalkoznom kell.
- Értem - mondta Nicholas, és Royan folytatta.
- Ezek a részek, melyeket zölddel emeltem ki, szokásos idézetek a Halottak
könyvéből. Vegyük például ezt itt: „A világmindenség körökből áll, a napkorong-isten,
Re. Az ember élete egy kör, mely a méhben kezdődik és a sírban végződik. A szekérkerék
köre előre jelzi a kígyó halálát, melyet abroncsa zúz össze."
- Igen, felismerem ezt az idézetet - mondta Nicholas.
- Másrészt viszont a szövegnek azok a részei, melyeket sárgával emeltem ki, eredeti
Taita-szövegek, vagy legalábbis nem a Halottak könyvéből, illetve bármely más, általam
ismert forrásból vett idézetek. Ez a bekezdés az, amelyre külön szerettem volna
felhívni a figyelmedet.
Mutatóujjavai követte azt a részt, amit hangosan felolvasott: - ,Az istennő lánya
megfogant. Teherbe ejtette az, aki magtalan. Ő viselte saját ikerhúgát. A magzat
örökre saját méhében rejtezik. Ikertestvére nem születik meg soha. Sosem látja meg
Re fényét. Sötétségben él mindörökké. Nővére méhében vőlegénye tartja örökkévaló nászban.
A meg nem született iker lesz arája az istennek, ki ember volt. Sorsuk összefonódott.
Örökké élnek. Sosem halnak meg."
Royan felpillantott a jegyzetfüzetből. - Amikor ezt először olvastam, megelégedtem
azzal, hogy az istennő lánya a Dandera folyó, amint ebben már mi is megállapodtunk.
Abban is egészen biztos voltam, hogy az isten, aki egykoron ember volt, nyilván a
fáraó. Mamosét csak akkor avatták istenné, amikor Egyiptom trónjára lépett. Előtte
ember volt.
Nicholas bólintott. - A magtalan nyilvánvalóan maga Taita. Hisz többször is utal
arra a tényre, hogy eunuch volt. Most azonban – mondta Nicholas -, ha van valami új
ötleted ezzel a titokzatos ikerhúggal kapcsolatban, akkor halljuk.
- A folyó ikertestvére nagy valószínűséggel egy mellékág vagy egy villa alakú
elágazás lehet, igaz?
- Á, tudom már, hogy mire akarsz kilyukadni. Ezzel azt akarod mondani, hogy az
akna az ikertestvér. Lenn a szurdok mélyén, ahol sosem látja meg Re fényét. Taita,
a magtalan kijelenti, hogy ő az apa, vagyis így közli velünk, hogy ő az építész.
- Pontosan, és a folyó ikertestvérével örökre összeházasította Mamose fáraót. Ha
mindezt összerakjuk, akkor arra a következtetésre jutottam, hogy sosem találjuk meg
Mamose fáraó sírjának helyét, amíg alaposan meg nem vizsgáljuk azt az aknát, mely csaknem
megölt.
- Mit javasolsz, hogy csináljuk? - kérdezte Nicholas, de Royan megvonta a vállát.
- Én nem vagyok mérnök, Nicky. Ezt rád hagyom. Én mindössze annyit tudok, hogy
Taita valamit kimódolt, hogy megcsinálhassa - nem csupán lejutott oda, de dolgozott
is odalenn. Ha helyesen értelmezzük a sztélét, akkor nagyszabású bányászati és egyéb
munkálatokat folytatott a medence aljában. Ha ő meg tudta csinálni, akkor nem látom
okát, hogy mi miért ne tudnánk megtenni.
- Ó! - akadékoskodott Nicholas. - Taita zseni volt. Ezt is gyakorta elismétli.
Én viszont csak egy vén kuli vagyok.
- Mindenemet rád tettem fel, Nicky. Ugye nem hagysz cserben?

Nem volt szüksége feszült figyelemre és nagy bozótismeretre ahhoz, hogy kövesse
ezt a nyomot. Akiket üldözött, nemigen tettek bármiféle óvintézkedést, hogy eltüntessék
maguk után a nyomokat. Meglehetősen nyíltan haladtak az Abbai-szurdokon átvezető fő
csapáson egyenesen nyugat felé, a szudáni határ irányába. Mek Nimmur útban volt
visszafelé, saját erődje felé.
Borisz úgy számolta, hogy körülbelül tizenöt-húsz ember lehet vele. Nehéz volt
pontosan megállapítani, mivel az ösvényen a nyomok fedték egymást, és persze nyilván
vannak felderítői, akik előtte járnak, illetve oldalról fedezik. Kell lennie hátvédnek
is, akik hátulról biztosítják.
Jó tempóban haladnak, de egy ekkora csapat nem tarthatja sokáig az előnyét egyetlen
üldözővel szemben. Biztos volt benne, hogy egyre jobban behozza hátrányát. Úgy vélte,
hogy négyórányi előnyük lehetett, de a legfrissebb nyomok alapján már alig kétórányira
járhattak előtte.
Anélkül, hogy megállt volna, lehajolt, hogy felvegyen valamit az ösvényről.
Miközben kocogott tovább, szemügyre vette. Egy ág volt, egy a csapás mellett növő
kussagga-sagga növény lágy, fiatal hajtása. Az előtte járó emberek egyike
végigsúrolhatta, ahogy elhaladt mellette, és letörött. Ennek alapján Borisz
meglehetősen pontosan meghatározhatta, hogy mennyivel van mögöttük. A szurdokban
perzselő a forróság, és a lágy hajtás épphogy fonnyadni kezdett. Még közelebb volt
hozzájuk, mint gondolta.
Egy kicsit lelassított, és közben végiggondolta a következő lépést. A völgynek ezt
a részét meglehetősen jól ismerte. Az előző évben e terep nagy részét bejárta egy
amerikai klienssel, aki Walia ibexre vadászott. Közel egy hónapot töltöttek azzal,
hogy átfésüljék ezeket a vízmosásokat és fás hasadékokot, míg végül sikerült leteríteniük
egy hatalmas, öreg kost, mely már egészen fekete volt a kortól, és csavaros, hátrahajló
szarva akkora volt, hogy a Rowland Ward rekordkönyvben a világon a tizedik
legnagyobbként tartják számon.
Tudta, hogy két-három mérföldnyire a Nílus egy újabb patkó alakú kanyarulatba kezd
dél felé és visszafordul. A fő csapás a folyót követte, mivel hatalmas, meredek sziklák
őrizték a folyó hurkának közepén emelkedő területet. Mindazonáltal lehetséges volt
átvágni ezt a csücsköt. Borisz már megtette, amikor a sebesült ibexet követték.
Az amerikai vadász nem ölte meg - golyója túl hátul találta el a kost, így nem érte
a szív-tüdő üreget, hanem a belekbe fúródott. A megsebesített vadkecske a magaslatok
felé tartott egy, a kőszirtek közt megbúvó rejtekösvényen. Borisz és az amerikai
követték felfelé a hegyen át. Borisz emlékezett rá, hogy az az ösvény milyen veszélyes,
mennyire alattomos volt, ám ahogy a hegy túloldalán ereszkedni kezdett, közel tíz
mérföldet vágott le az útból.
Ha ismét rátalálna erre a kecskecsapásra, akkor minden esélye megvan rá, hogy Mek
Nimmur elé kerüljön és lesben várhassa a túloldalon. Ez hatalmas előnyt biztosít majd
neki. A gerillavezér üldözőre számít és nem rajtaütésre. Nyilván hátulról biztosítja
magát nagyobb erőkkel, és nagyon valószínű, hogy Borisz nem tudott volna úgy elosonni
a hátvéd mellett, hogy leendő áldozatai erről tudomást ne szerezzenek.
Másrészt viszont az a tény, hogy elébük kerül, a kezébe adja az irányítást, így ő
választhatja ki a számára legmegfelelőbb terepet.
Ahogy az ösvény és a Nílus fő folyása kezdett dél felé fordulni, a feje fölötti
magasabb területeket figyelte, kereste az ismerős tájékozódási pontokat. Még fél
mérföldet sem tett meg, amikor megtalálta. Itt volt egy törés a sötét sziklák vonalán,
egy sűrű erdővel benőtt hasadék a fekete bazaltfalon.
Megállt és letörölte a verítéket arcáról meg nyakáról. - Túl sok vodka - dünnyögte
-, kezdesz elpuhulni. - Az inge olyannyira átázott, mintha megmártózott volna a
folyóban.
A puskát áttette a másik vállára, és távcsövét felemelve végigpásztázta az erdős
hasadék oldalált. Meredeknek és megmászhatatlannak tűnt, de aztán észrevett egy satnya
kis fát, mely egy keskeny kis repedésből nőtt ki. Olyan volt, akár egy japán bonsai,
deformálódott, kitekeredett törzzsel, meggyötört ágakkal.
A Walia ibex e fölött a fa fölött állt a sziklapadon, amikor az amerikai tüzelt.
Lelki szemei előtt Borisz még most is látta, ahogy a vadkecske háta meggörbül, amikor
a golyó eltalálja, majd megpördül és felszáguld a sziklára. A távcsövet finoman fölfelé
mozdította, és sikerült kivennie annak a keskeny, felfelé hajló sziklapadnak az ívét.
- Da, da. Ez az a hely. - Ismét anyanyelvén gondolkodott. Igazi könnyebbség volt
ez az elmúlt napok után, amikor a franciával meg az angollal kellett küszködnie.
Mielőtt elindult volna felfelé, elhagyta az ösvényt és lemászott a simára koptatott
kövekkel teli lejtőn a folyóhoz. Letérdelt a Nílus partján, majd mindkét kezét a vízbe
merítve benedvesítette rövidre nyírt haját, és nyakáról meg arcáról lemosta az
izzadságot. Kiitta és újratöltötte vizesüvegét, majd addig ivott, mígnem hasa annyira
megtelt vízzel, hogy szinte fájt. Ezután kiöblítette az üveget és újból megtöltötte.
A hegyen nincs víz sehol. Végül kalapját is a folyóba merítette, majd ázottan
visszatette a fejére, és csak úgy csörgött belőle a víz az arcába meg a nyakába.
Visszamászott az ösvényre és lassan, a földet tanulmányozva haladt előre száz
lépésnyit. Egy helyen egy hatalmas görgetegkő csaknem teljesen elzárta az ösvényt.
Az előtte járó emberek kénytelenek voltak átlépni ezen az akadályon a mögötte lévő,
púderszerűen finom porba. Lábnyomaik tökéletesen látszottak.
A legtöbb férfin izraeli típusú, cikcakkos talpú bakancs volt, és a hátul lévők
eltiporták az élen járók nyomait. Féltérdre kellett ereszkednie, hogy alaposan
szemügyre vehesse őket, mire sikerült kivennie egy sokkal kisebb és finomabb nyomot,
egy nő könnyebb lépteinek nyomát. Részben elfedte a többi, jóval nagyobb férfi lábnyom,
de a cipőorr nyoma tisztán látszott, és a mintázat alapján egy puha gumitalpú, Bata
teniszcipőtől származott. Ezer közül is felismerte volna.
Egészen megkönnyebbült attól a tudattól, hogy Tessay még mindig a csoporttal van,
és szeretőjével együtt nem tértek át egy másik ösvényre. Mek Nimmur ravasz volt és
agyafúrt. Egyszer már kicsúszott Borisz markából. De ezúttal nem fog sikerülni neki!
Az orosz indulatosan megrázta a fejét: ezúttal nem.
Ezután figyelmét ismét a női lábnyomra fordította. Gyötrelmes fájdalom hasított
végig rajta, ahogy ránézett. Dühe teljes erővel visszatért. Nem a nő iránti érzései
foglalkoztatták. A szerelem és a vágy nála nem számított, fel se merült benne. A nő
a tulajdona volt, amit elloptak tőle. Számára csupán ennek a sértésnek volt
jelentősége. Ez a nő elhagyta és megalázta, ezért most meg kell halnia.
Az öles gondolatára ismét végigszáguldott vérén a régi izgalom. Az öles volt mindig
is az ő szakmája és hivatása, de akárhányszor is gyakorolta tudását, az izgalom nem
enyhült, nem tudott betelni vele, mindig ugyanolyan élvezetet nyújtott neki. Talán
ez volt az egyetlen igazi élvezet, mely tisztán és múlhatatlanul megmaradt neki -
még a vodka sem halványította, gyengítette el, mint azt a szeretkezés élvezetével tette.
Az asszony megölése nagyobb élvezetet fog nyújtani neki, mint amekkorát egykoron a
vele való közösülés jelentett.
Az elmúlt néhány évben csak az alsóbbrendű állatokra vadászott, de sosem felejtette
el, hogy milyen érzés üldözni és megölni egy emberi lényt, különösen egy nőt. El akarta
kapni Mek Nimmurt, de még inkább az asszonyt.
Mengisztu elnök idején, amikor az elhárítás vezetője volt, az emberei jól ismerték
ízlését, és mindig kiválasztották számára a csinosakat. Most csupán egyetlen dolgot
bánt, hogy ezúttal gyorsan kell megtennie. Most nem húzhatja el és nem nyújthatja el
az élvezet kéjes gyönyörét. Nem úgy mint korábban, amikor órákig, néha napokig is
eltartott.
- Kurva - mondta ki fennhangon, miközben belerúgott a porba és eltiporta Tessay
halvány lábnyomát, eltüntette, miként őt magát fogja. - Nyomorult, fekete kurva.
Ezután újult erővel és elszántsággal hagyta el az ösvényt és mászott felfelé az
elkorcsosult fához, fel a sziklához, ahonnan a kecskecsapás indul.
Pontosan ott, ahol várta, rátalált a csapásra, és elindult rajta felfelé. Minél
magasabbra mászott, annál meredekebb lett. Gyakran mindkét kezére szüksége volt, hogy
felhúzza magát egy emelkedőn, vagy hogy átjusson egy keskeny átjárón.
Amikor első ízben mászott fel erre a hegyre, egy sebesült ibex vérnyomait követte,
de most nem vezették őt ezek a vércseppek, így kétszer is elvétette az utat és zsákutcába
futott, egy szikla vágta el az útját. Az úttalan szakadéktól kénytelen volt
visszaoldalazni, míg meg nem találta a helyes csapást. Mindkét esetben tisztában volt
vele, hogy időt veszít, és Mek Nimmur továbbjuthat, még mielőtt elvághatta volna az
útját.
Egyszer felvert egy kis csapat vadkecskét, mely félúton a szirt tetejéhez, egy
sziklapadon pihent. Szökkenve száguldottak fel a sziklára, mintha madarak lennének
és nem olyan állatok, melyeket köt a gravitáció törvénye. Egy hatalmas hím vezette őket,
mely lobogó szakállával és hosszú, csavart szarvával mutatta Borisznak a pontos utat
a szirt tetejére.
Ujjbegyéről leszakadt a bőr, ahogy felvonszolta magát az utolsó, meredek csúcsra,
de végül felért a tetejére, és anélkül, hogy fejét akár egy pillanatra is felemelte
volna, átvergődött a láthatáron. Mérföldekről tisztán láthatja bárki a porcelánkék ég
hátterében mozgó emberalak körvonalait. A gerinc vonalán haladt, mígnem talált egy
kis csoportnyi szanszevériát, melynek felálló, hegyes levelei fedezékül szolgáltak
és eltakarták, míg távcsövével végigpásztázta a hatszáz méternyire alatta elterülő
völgyet.
Ebből a magasságból a Nílus, mint valami széles, csillogó kígyó tekeredett be patkó
alakú kanyarulatának első fordulójába, miközben felszínét zuhatagok és sziklás zátonyok
fodrozták. Partjai mentén a magasba törő bazaltsziklák, akárha egy pusztító, trópusi
forgószél korbácsolta, viharos tenger zajgó hullámfalai lettek volna. Az egész táj
reszketve táncolt a hőségben, miközben a nap sugarai egy hóhér pallosaként sújtottak
le e vörös sziklás tájra, mely a forróságtól kimerültén vetette alá magát tüzes erejének.
Bár a levegő reszketve, délibábként táncolt távcsövének lencséi előtt, Borisznak
mégis sikerült rálelnie a folyó mellett haladó, durva csapásra, melyet végigkövetett
a völgyön addig a pontig, ahol a kanyarulat elrejtette. Elhagyatott volt, emberi
jelenlétnek semmi nyoma, de ő tudta, zsákmánya rejtőzködve úgy mozog, hogy ne legyen
szem előtt. Nem tudta, vajon hol járhatnak, meddig jutottak el - csupán annyit tudott,
hogy sietnie kell, ha a hegy túloldalán el akarja vágni az útjukat.
Mióta elhagyta a folyót, első ízben ivott egy kevesett kulacsából. Most döbbent
rá, hogy a forróságtól és a fárasztó hegymászástól mennyire kiszáradt. Ilyen körülmények
között egy ember, ha nem jut vízhez, órákon belül halott. Ezért cseppet sem meglepő,
hogy idelenn a szurdokban szinte nincs is állandó emberi település.
Amikor elhagyta a csúcsot, mintha újjászületett volna, nyomban elindult, hogy
átvágjon a hegy gerincén. Még egy mérföldnyit sem tett meg, amikor hirtelen kiért a
sziklacsúcsra a túloldalon. Még egy óvatlan lépés és a semmibe lépve a háromszáz méteres
mélységbe zuhant volna. Ismét a gerinc mentén haladt, míg rátalált egy fedezéket is
biztosító megfigyelőpontra, ahonnan végigpásztázhatta az alatta lévő területet.
A folyó ugyanolyan volt - széles, tele zűrzavaros, fehéren fodrozódó zuhatagokkal,
és most vissza, felé rohant, amint a patkó alakú kanyarulat túloldalán a folyó
visszafordult. Az ösvény továbbra is közvetlenül a parton haladt, csak ott tért el,
ahol útját állták a meredek parti sziklák és a Nílus vizéből kiemelkedő tűhegyes kövek.
A szurdok kietlen elhagyatottságában nem mozdult semmi, csupán a vadul száguldó
vizet és a hőség délibábjának szakadatlan táncát látta. Tudta, hogy Mek Nimmur nem
mozoghatott olyan gyorsan, hogy már jóval előtte túljutott volna ezen a ponton; így
nyilván még valahol a patkó alakú kanyarulatban jár.
Borisz ismét ivott egy keveset, és közel félórányit pihent. Ennyi épp elég volt
ahhoz, hogy teljesen összeszedje és ismét erősnek érezze magát. Azon tanakodott, vajon
nyomban lemenjen-e és felállítsa leshelyét az ösvény mentén, de végül úgy döntött, hogy
inkább a magaslaton marad, míg meg nem látja őket.
Gondosan ellenőrizte a puskáját, megnézte, hogy mászás közben a távcső nem
állítódott-e el, majd kiürítette a tárat és megvizsgálta az öt töltényt. Az egyik
rézhüvely horpadt volt és elszíneződött, ezért elhajította, majd elővett helyette övéből
egy másikat és azt töltötte be. Ezután behelyezte a tárat és biztosította a fegyvert.
Puskáját félretette, amíg átizzadt, nedves zokniját tisztára cserélte és gondosan
visszafűzte bakancsát. Ilyen körülmények között csak egy zöldfülű kockáztatna meg egy
felhólyagzott lábat, mivel órákon belül elfertőződne és elgennyesedne.
Ivott még egy keveset, majd felállt és 30/06-ját a vállára vetette. Imigyen
felkészülve bármire, amit a vadászat istennője útjába sodor, elindult a gerinc mentén,
hogy útját állja a fegyveres csapatnak.
Távcsövén át minden megfigyelőpontról végigfürkészte alant a völgyet, ám áldozatait
egyszer sem sikerült megpillantania, és a délután gyorsan telt. Már épp aggódni
kezdett, hogy Mek Nimmur valahogy észrevétlen elcsúszott mellette, hogy valami titkos
gázlón átkelt a folyón, vagy egy rejtett völgyön át egy másik ösvényen haladt, amikor
a forróságtól elnémult levegőben egy panaszos, gyászos kiáltást hallott. Felnézett.
Két vörös kánya körözött a folyóparti tüskés bozót egy bizonyos része fölött.
A sárga csőrű kánya egyike Afrika leggyakoribb hulladékevőinek. Szoros
szimbiózisban él az emberrel, hulladékából táplálkozik, összeszedi hátrahagyott
szemetét, falvai, ideiglenes táborhelyei fölött köröz, lesi ételmaradékait, és
türelmesen kivárja, hogy valaki leguggoljon a bozótban, majd miután az ember elvégezte
dolgát, nyomban lecsapjon és amolyan egyetemes köztisztasági vállalkozóként azonnal
eltakarítsa ürülékét is.
Borisz távcsövén át figyelte ezt a két madarat, amint tunyán lebegnek a forró
levegőben, és a folyóparti bozótosnak mindig ugyanazon része fölött köröznek. Sajátos
módon kormányozták magukat hosszú, villás farkukkal, hol egyik, hol másik oldalra
mozdították, miközben szárnyukkal ráfeküdtek az enyhe fuvallatra. Tisztán látszott
világossárga csőrük, amint fejüket lefelé fordítva figyelték a bozótot.
Borisz fagyosan elmosolyodott. - Da! Nimmur korán letáborozott. Lehet, hogy a hőség
és ez a tempó túl kemény új asszonyának, vagy talán azért állt meg, hogy egy kicsit
eljátsszon vele.
Addig ment a magaslaton, mígnem lenézvén, a bozótnak pontosan abba a részébe látott.
Hiába fürkészte távcsövén át, emberi jelenlétnek a legkisebb jelét sem látta. Közel
két óra múltán már kezdett elbizonytalanodni eredeti feltevésében. Csupán a kányapár
jelenléte szolgált bizonyítékul, mivel a két madár letelepedett egy fa tetejére, mely
a bozótnak a fölé a része fölé emelkedett. Bíznia kellett benne, hogy az ott rejtőzködő
embereket figyelik.
Nyugtalanul felpillantott a napra. Már lemenőben volt és kezdte elveszíteni
kegyetlen erejét. Aztán ismét lenézett a völgybe.Közvetlenül e bozótszakasz alatt a
folyó bemélyedt. Vize itt csöndes volt, már-már egy kis lagúna. Amikor a folyó vize
megduzzad, ezt a rész nyilván elönti, de most egy kis sávnyi kavicsos partszakasz
volt látható. Több hatalmas görgetegkő is volt ezen a parton, melyek a fölé magasodó
sziklából szakadtak le. Néhány a parton hevert, de akadt olyan is, mely begördült a
folyóba és félig a víz alá merült. A legnagyobb akkora volt, mint egy kunyhó, hatalmas,
kerek, sötétlő sziklatömeg.
Miközben épp ezt nézte, váratlanul egy ember lépett elő a bozótból. Borisz pulzusa
szaporább lett, miközben figyelte, ahogy a férfi lemászik az egyik kisebb sziklára,
majd onnan leugrik a kavicsos partra. Letérdelt a víz mellett és vászonvödrét vízzel
töltötte meg, majd visszamászott és ismét eltűnt a bozótban.
- Á! A hőség még nekik is sok. Inniuk kell és ez elárulja őket. Ha nincsenek a
madarak, sosem tudtam volna meg, hogy itt vannak. – Kelletlen elismeréssel, halkan
csettintett.
- Nimmur óvatos ember. Nem csoda, hogy ilyen sokáig életben maradt. Szigorúan
ellenőrzi a dolgokat. Vízre azonban még neki is szüksége van.
Borisz távcsövén át figyelt, miközben megpróbálta kitalálni Mek Nimmur következő
lépését. - Sok időt vesztegetett el itt azzal, hogy elrejtőzött a forróság elől. Amint
egy kicsit hűvösebb lesz, nyilván ismét útra kel. Éjjel fog továbbmenni - döntötte
el magában, és ismét a napra nézett. - Még három óra van sötétedésig. Nekem még azelőtt
kell cselekednem. Sötétben nehéz lenne kiválasztanom célpontjaimat.
Mielőtt felállt, visszahúzódott a nyílt gerincről. Lejjebb ment a hegyoldalon, míg
egy meredek sziklafok el nem takarta Mek Nimmur őrszemei elől. Ezután elindult lefelé.
Itt nem volt kecskecsapás, ezért saját magának kellett utat törnie, de néhány
sikertelen kísérlet után talált egy szelídebb lejtésű sziklapadot, melyen viszonylag
könnyedén jutott le. Amikor leért a szurdok aljába, alaposan szemügyre vette a terepet,
hogy vészhelyzetben ismét rátaláljon. Ez remek menekülési útvonal volt, és tudta, hogy
hamarosan szüksége lesz rá, mert keményen üldözőbe veszik.
Több mint egy órájába került, hogy lejusson, és tudta, hogy kezd kifutni az időből.
Elérte a vízparti ösvényt és elindult rajta vissza, Mek Nimmur tábora felé. Most már
sietnie kellett, de még így is gondosan ügyelt rá, hogy ne hagyjon nyomot. Mindig a
csapás szélén haladt, és csak kövekre lépett, melyeken nem maradt nyom utána. Ám
óvatossága ellenére, kis híján beléjük ütközött.
Alig tette meg az első kétszáz métert, amikor valahol hátul a tudatában rögzítette
egy halvány szárnyú seregély halk, gyászos füttyét, és csaknem figyelmen kívül hagyta,
ám ekkor agyában megszólaltak a vészcsengők. Ezt ilyenkor nem hallhatja. A seregély
ezt a különös hívó hangot csak hajnalban adja ki, amikor elhagyja a magas sziklák közt
lévő fészkét. Most viszont késő délután volt a forróságtól reszkető szurdok mélyén. Úgy
gondolta, hogy ez az egyik őrszem jelzése, aki épp felé tart az ösvényen. Mek Nimmur
csapata elindult.
Borisz azonnal cselekedett. Villámgyorsan leosont az ösvényről és visszafutott
arra, amerről jött, míg el nem érte annak a kis ösvénynek a kezdetét, melyen lejött
a szikláról. Visszamászott épp csak addig, hogy átláthassa a folyóparti csapást.
Mindazonáltal rájött, hogy sokat vesztett abból az előnyből, amire a hegyen való
átkelés közben számított. Ez itt nem volt túl ideális helyzet a rajtaütéshez, és
menekülési útvonala is tisztán látható volt, nyitva állt az ellenséges fegyverek
tűzterében - szerencséje lesz, ha sikerül feljutnia a csúcsra. De az a gondolat, hogy
bosszújával felhagyjon, még csak fel sem merült benne. Amint célpontjai megjelennek
fegyvere távcsövében, nyomban lő ebből az állásból.
Mindazonáltal azt elismerte magában, hogy Mek Nimmur meglepte. Borisz nem számított
rá, hogy útnak indul, még mielőtt a nap lenyugszik. Arra készült, hogy kényelmesen
elhelyezkedik a bozótosban lévő táborhely fölött, és két nyugodt, jól célzott lövést
adhat le, még mielőtt menekülni kényszerül.
Az is benne volt tervében, hogy miután Mek Nimmurt leterítette, emberei már nem
fognak oly nagy buzgalommal a nyomába eredni. Borisz úgy képzelte, hogy futva vonul
vissza, megáll minden jól védhető, erős tüzelési ponton, lead néhány lövést, leterít
egyet-kettőt közülük, és óvatos körültekintéssel vonul vissza mindaddig, míg végül
elmegy a kedvük attól, hogy tovább üldözzék, ezért futni hagyják.
Ez most mind megváltozott. Kénytelen lesz megragadni az első kínálkozó alkalmat
- szinte biztos, hogy mozgó célpontra kell lőnie -, és amint leadta a lövést, nyomban
láthatóvá válik a sziklán felfelé haladó, nyílt ösvényen. Az egyetlen előnye, hogy
vadászpuskája rendkívül pontos fegyver, míg Mek Nimmur emberei AK-47-es gyorstüzelésű
puskákkal vannak felszerelve, melyek nagy távolságra hírhedten pontatlanok, különösen
ezeknek a shuftáknak a kezében. Megfelelő kiképzéssel az afrikai törzsek harcosai a
világ legkiválóbb harci egységeivé válhatnának. Rendelkeznek minden ehhez szükséges
képességgel, kivéve egyet - hírhedten rossz céllövők.
A földhöz lapulva hasalt, és alatta a szikla annyira forró volt a naptól, hogy
még ruháján át is égette. Hátáról levette a zsákját és maga elé rakta, hogy puskáját
megtámaszthassa és biztosan célozhasson. Miközben a fegyver távcsövébe nézett,
igyekezett minél kényelmesebb helyzetet felvenni, és becélzott egy kis sziklát a
főcsapáson, majd a csövet jobbra, balra mozgatva, ellenőrizte, hogy a teljes íven
tiszta legyen a tűztere.
Miután meggyőződött róla, hogy ez a lehető legjobb állás, amit ilyen rövid idő alatt
találhatott, letette a fegyvert és felmarkolt egy kis földet. Finoman az arcára
dörgölte, így sápadt bőrén a veríték nyomban sárrá változott, és eltűnt az a csillogás,
amit egy éber őrszem már messziről észrevesz. Az utolsó dolog, amit még ellenőrzött,
az a nap állásának szöge volt, nehogy visszatükröződjön távcsövének lencséjéről, vagy
a fegyver bármely fém részéről. Kinyúlt és az egyik cserje ágát maga mellé húzta úgy,
hogy árnyéka a fegyverre vetüljön.
Végül elhelyezkedett a puska mögött, tusát a vallanak támasztotta, majd megpróbált
lassú, mély lélegzeteket venni, hogy pulzusa lelassuljon és teljesen kitisztuljon
a feje. Nem kellett sokáig várnia. Ismét hallotta azt a madárfüttyöt, de ezúttal
közelebbről. A csapás túloldaláról, lejjebb, a folyópart felől nyomban válasz is
érkezett rá.
- Az oldalvédnek nem lesz könnyű dolga megtartani helyzetét ezen a terepen. -
Örömtelenül elvigyorodott, arcán egy halálfej torz grimasza jelent meg. - Fel fog
borulni a rend, helyenként összetorlódnak majd, másutt meg szétszakadnak. - Miközben
erre gondolt, egy ember jelent meg a csapáson a kanyarban, úgy ötszáz méternyire
pontosan előtte.
Borisz a távcső nagyítólencséjén át szemügyre vette. Tipikus afrikai gerilla, egy
shufta szakadozott, kifakult, terepszín katonai, illetve részben civil öltözékben,
zsákjával, vizeskulaccsal, lőszerrel és gránátokkal felszerelve, AK fegyverét maga
előtt tartva óvakodott előre. Amint kiért a kanyarból, nyomban megállt és a csapás
mellett egy kő mögé kuporodott, hogy fedezékben legyen.
Egy hosszú percen át figyelte az előtte fekvő terepet, feje lassan fordult egyik
oldalról a másikra. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha egyenesen Boriszra meredne, aki
lélegzetét visszafojtva, olyan mozdulatlanul hevert ott, mint a mellette lévő szikla.
Végül azonban a shufta felegyenesedett, és kezével intett a többieknek, akiket Borisz
még nem láthatott. Ezután futólépésben ment előre a csapáson. Alig tett meg ötven
métert, megjelentek mögötte a többiek, akik egymástól egyenlő távolságot tartva
vonultak, akár a gyöngyszemek egy füzéren. Ezt a sort nem lehetne végigpásztázni még
egy előkészített helyzetben lévő RPD-vel sem.
- Remek! - ismerte el Borisz. - Ezek válogatott emberek. Mek nyilván saját kezűleg
szedte össze őket. - A fegyver távcsövén át figyelt, gondosan szemügyre vett minden
egyes arcot, ahogy a látóterébe került, Mek Nimmurt kereste közöttük. Most már heten
vonultak a csapáson, de vezetőjüknek még mindig semmi nyoma. Az élen lévő férfi egy
vonalba került Borisszal, majd elhaladt mellette. Az oldalvéd két tagja osont el
közvetlenül alatta, alig tizenkét lépésnyire tőle zörrent meg halkan a bozót. Olyan
mozdulatlanná merevedett, akár egy kődarab és hagyta elmenni őket. A többiek jókora
távolságot tartva, gyorsan haladtak el leshelye előtt. Néhány perccel azután, hogy
az utolsó is elment, úgy tűnt, mintha a szurdok kihalt lenne, emberi jelenlétnek nem
volt semmi nyoma. Aztán újabb óvatos mozgásra lett figyelmes.
 - A hátvéd - dünnyögte Borisz halkan. - Mek a nőt hátul tartja. Az új játékszere.
Rettentően vigyáz rá.
Finoman kibiztosította a puskát, ügyelt rá, nehogy az idegen fémes hang felverje
a forró csöndet.
- Jöhetnek - suttogta magában. - Először Meket szedem le. Semmi élvezkedés, nincs
fejlövés. Egyenest a mellkas közepébe. A nő majd megdermed, amint a palija el vágódik.
Belőle hiányoznak egy harcos reflexei, így aztán nyugodtan, minden sietség nélkül
adhatom le a második lövést. Ilyen távolságból nem lehet elvéteni. Pontosan a két csinos
kis csöcse közé lövök. - A vér és az erőszakos halál képe, szemben Tessay szépségével
és kecsességével, szexuálisan is felvillanyozta. - Esetleg még sikerül leszednem egyet
a többiek közül is. De erre nemigen számíthatok. Ezek az emberek jók. Sokkal
valószínűbb, hogy még mielőtt a nőt megölhetném, ők már rég fedezékbe vetették magukat.
Figyelte a hátvéd tagjainak arcát, ahogy egyenként, megfelelő távolságot tartva
elhaladtak távcsöve előtt. Mindannyiszor érezte, amint szíve a csalódottságtól
összerándul. Végül hárman voltak az ösvényen, egyenletes, begyakorlott futólépésben
haladtak el mellette. De Mek és a nő nem volt sehol. A hátvéd eltűnt az ösvényen és
mozgásuk apró hangjai is beleolvadtak a csendbe. Borisz egymaga feküdt ott a kőpadon,
a szíve hangosan zakatolt, és a csalódottság savanyú íze kaparta a torkát.
- Hol vannak? - gondolta keserűn. - Hol a pokolban van Mek? – És saját kérdésére
a nyilvánvaló válasz nyomban fel is ötlött benne. Más ösvényen mentek. Mek őrjáratát
használta csaliként, hogy elterelje a figyelmét.
Karóráját figyelve nyugodtan várt öt percet, arra az esetre, ha netán még újabb
emberek jönnének az ösvényen. Az agya lázasan zakatolt. Az utolsó határozott pont,
ahol Tessay jelenlétét regisztrálta, az a patkó alakú kanyarulat előtt volt az
ösvényen, ahol a lábnyomát látta.
Ez órákkal ezelőtt volt, és ha Mekkel meglógtak előle, akkor most bárhol lehetnek.
Mek akár egy teljes napnyi, vagy tán még annál is nagyobb előnyre tehetett szert -
Borisznak meg legalább ennyi idejébe telhet, hogy ismét a nyomukra bukkanjon. Mivel
érezte, hogy kezdik elönteni a düh hullámai, le kellett hunynia a szemét, hogy
valamiképp megőrizze józan eszét. Tudta, hogy most tisztán kell gondolkodnia, nem
ronthat neki a problémának úgy, mint egy megsebzett bivaly. Tisztában volt vele, hogy
ez egyik gyöngesége: nagyon erősen kell uralkodnia magán.
Amikor ismét kinyitotta a szemét, haragja lehűlt és célszerűvé vált. Pontosan tudta,
hogy mit kell tennie, és azt is, hogy milyen sorrendben. A legelső feladat az, hogy
visszafelé átfésülje és ellenőrizze a csapást. Meg kell találnia azt a pontot, ahol
Mek elvált a shufta fő egységétől.
A bozóton át leóvakodott a kőpadról a nyílt ösvényre. Még mindig vigyázott rá, hogy
ne hagyjon nyomot, de gyorsan haladt felfelé a folyó mentén vissza a bozótnak ahhoz
a pontjához, ahová a forróság elől a shufta csapat behúzódott. Elsőként azt vette észre,
hogy a kányák elmentek. De ezt nem tartotta bizonyítéknak arra nézve, hogy a bozót
teljesen kiürült volna, ezért óvatosan körözni kezdett körülötte. Először a túloldalon,
a befelé vezető ösvényt vizsgálta meg. Bár a nyomok immáron több órásak voltak, azért
elég tiszták ahhoz, hogy olvasson belőlük.
Hirtelen megtorpant az ösvény közepén és érezte, hogy feláll a szőr a karján, sőt
végigfut a hideg a hátán, amint az ösvény porában látszó nyomra mered. Rádöbbent, hogy
besétált Mek csapdájába. Ott volt előtte a Bata teniszcipő nyoma.
Mek meg a nő bement a bozótba és még nem jött ki onnan. Most is odabenn vannak,
és Borisznak az a rettentő balsejtelme támadt, hogy Mek ebben a pillanatban is figyeli
őt AK fegyvere távcsövén át. Míg így állt a nyom fölé hajolva, kinn a nyílt terepen,
Borisz teljesen védtelen volt.
Akár egy macska, bevetette magát az ösvény mellett magasodó drótfűbe, miközben
puskáját lövésre készen tartotta.
Percekbe telt, míg szívverése ismét lelassult, akkor lopva, összegörnyedve megint
felemelkedett és nagyon óvatosan megkerülte a bozótnak ezt a részét. Minden idegszála
megfeszült, akár egy gitár húrja, halvány szeme nyugtalanul cikázott egyik oldalról
a másikra. Ujja a 30/06-os ravaszán volt, miközben a fegyver csövével lassan körözött,
akárha egy kobra feje lett volna, mely készen áll, hogy bármely irányba lecsapjon.
Elindult a folyópart felé, ahol a zuhatagok zaja elnyom minden egyéb neszt, amit
mozgásával csaphat. Ám, amikor már-már elérte annak a kunyhó nagyságú kőnek a fedezékét,
amit még a hegygerincről vett észre, ismét megmerevedett. Egy hangot hallott, mely
a Nílus vizének zaján át is eljutott hozzá - ez a hang itt és most annyira képtelennek
tűnt, hogy egy pillanatig kételkedett saját hallásában. Ez egy nő nevetése volt, édes
és tisztán csengő, akár egy szellőtől megmozduló kristálycsillár csilingelő hangja.
A hang lentről, a görgetegkövön túlról, a folyópartról jött. A kő felé kúszott, azzal
a szándékkal, hogy fedezékként és megfigyelőpontként használja, ahonnan beláthatja az
alatta elterülő partszakaszt. Ám még mielőtt elérte volna, egy nagy csobbanást
hallott, amint valami nehéz tárgy csapódott a víz felszínéhez, majd egy izgatott női
sikkantást, mely játékos volt, ugyanakkor kihívó is.
Ahogy elérte a követ, mindvégig védelmező fedezékében maradva előrébb óvakodott,
hogy beláthassa az alatta elterülő, kavicsos partot. Aztán, amint óvatosan kikémlelt
a kő sarka mögül, a szeme elkerekült a döbbenettől. Alig tudta elhinni azt, amit látott.
Ekkora ostobaságot nem is mert volna feltételezni egy olyan emberről, mint Mek Nimmur.
Ez a kemény férfi, a kipróbált harcos, aki túlélt húsz évnyi, véres bozótháborút, most
úgy viselkedett, mint egy eszement, szerelmes kamasz.
Mek Nimmur elküldte embereit, hogy egyedül cicázhasson új szeretőjével. Borisz nem
siette el a dolgot, teljesen biztos akart lenni benne, hogy ez valóban nem egy neki
felállított, rafinált csapda. Ez túl váratlannak, túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz
legyen. Szeme gondosan átkutatta a partot mindkét irányba, vajon nem rejtőznek-e
valahol fegyveresek, majd fagyosan elmosolyodott.
- Hát persze, hogy egyedül vannak. Mek sosem engedné, hogy emberei Tessayt így
lássák, meztelenül. - Mosolya egyre szélesebb lett, amint rádöbbent rendkívüli
szerencséjére. - Nyilván meghibbant. Nem jött rá, hogy követni fogom? Vagy azt hitte,
hogy már elég messze jár előttem ahhoz, hogy ennyire eleresztheti magát? Vajon lehet-e
a világon ostobább és rövidlátóbb bármi is egy meredező dákónál? - gondolta Borisz
kárörvendő boldogsággal.
A pár levetkőzött és ruháikat a nagy kő árnyékában, a part szürke bazaltkövein
hagyták. Együtt lubickoltak a folyó csöndes vizében, nem messze a fősodrástól.
Mindketten anyaszült meztelenek voltak. Mek Nimmur válla széles volt, a háta csupa
izom, a feneke pedig kemény és feszes. Mellette Tessay karcsú volt, akár egy nádszál,
a dereka vékony, a csípője törékenyen keskeny. Bőrének színe olyan, akár a vadméhek
méze. Teljesen elmerültek egymásban, szemük és fülük a világon semmi mást nem fogott
fel.
- Nyilván hagyott hátra néhány embert, hogy hátulról biztosítsák - tételezett fel
némi józanságot Borisz Mekről. Egy pillanatig sem számíthatott rá, hogy elébe kerülök
az ösvényen. Azt hiszi, hogy teljes biztonságban van. Nézd ezt a bolondot - duzzadozott
a kárörömtől Borisz, amint Mek üldözőbe vette a lányt, és az hagyta magát elkapni.
Összeölelkezve zuhantak a sekély vízbe, majd egymás száját keresték, amikor nevetve
ismét a felszínre buktak, miközben gyönyörű sötét arcukról csörgött a víz, és bennük
testesült meg a csodás férfiasság és a megkapóan szép nőiesség, ők voltak az afrikai
Ádám és Éva, amint egy pillanatra elmerültek saját kis gondtalan paradicsomukban.
Borisz erővel fordította el róluk tekintetét és arrafelé nézett, ahol ruháik
hevertek elhagyatottan a parton. Mek AK puskája is ott hevert gondatlanul terepszín
zubbonyán, alig néhány lépésnyire attól a helytől, ahol Borisz állt. A nyílt terepen
át villámgyorsan ott termett, felvette az AK-t, kivette a tölténytárat és a zsebébe
rakta, majd kipattintotta a sorozatot a tölténytartóból és hagyta, hogy a kavicsra
repüljön, ezután a kiürített fegyvert visszatette a zubbonyra és gyorsan visszatért
a nagy kő árnyékába. Mek és Tessay mindebből semmit sem látott.
Borisz ott állt csöndesen a szikla mögött és figyelte őket, amint a folyóban
játszadoznak. Már-már gyermekdednek tűntek a nagy szerelemtől, és attól, ahogy annyira
elmerültek egymásban.
Tessay végül kibontakozott Mek öleléséből és kiment a vízből. Hosszú lábain pajkosán
futva jött fel a kavicsos partra, nedvesen csillogó mellei rezegve himbálództak minden
egyes lépésnél, miközben válla fölött hivogatóan nézett vissza a férfire. Mek követte
őt, csillogott a víz széles mellkasának sűrűn göndörödő szőrzetén és súlyos, hatalmas
nemi szervén.
Elkapta Tessayt, még mielőtt ruháikhoz ért volna, és a nő játékosan hadakozott egy
kicsit karjai között, mígnem Mek szája a szájára nem tapadt. Ezután teljesen átadta
magát neki. Mek, miközben csókolta, kezét végigfuttatta Tessay hátán és nedvesen
csillogó fenekén. A nő szorosan a férfihoz simult és lábát szétvetve kitárta előtte
combját, hogy a férfi felfedezhesse testének titkait. Felnyögött a vágytól, midőn Mek
keze finoman megmarkolta altestét.
Borisz érezte, hogy dühe valamiféle perverz, voyeur izgalommal keveredik, miközben
azt nézi, miként teszi magáévá feleségét egy másik férfi. Érezte, hogy pokoli érzelmek
bugyognak fel benne. Ágyéka megtelt, szinte fájdalmasan megmerevedett az izgalomtól,
ugyanakkor úgy tombolt benne a düh, mint mikor egy vékony faágat tépáz a viharos erejű
szél.
A szerelmesek térdre hulltak. Miközben egy pillanatra sem engedték el egymást,
Tessay hátradőlt és a férfit magára húzta.
Borisz hangosan odakiáltott: - Istenemre, Mek Nimmur, sosem tudod, meg milyen
nevetségesen nézel ki így, amint csupasz hátsófeled a levegőbe emelkedik.
Mek villámgyorsan reagált, akár egy leopard, melyet vadászat közben meglepnek.
Egyetlen gyors mozdulattal átpattant és az AK-47-es után nyúlt. Bár Borisz 30/06-jával
felkészülten várta, hátul a nyakát célozta meg, amikor odakiáltott neki, Mek annyira
gyors volt, hogy felkapta az AK-t és máris Borisz hasának szegezte, még mielőtt az
orosz egyáltalán megmozdulhatott volna. Mek meghúzta a ravaszt, abban a pillanatban,
amit a fegyver csöve egyenesen a célra irányult.
Az ütőszeg hasztalan kattanással csapódott az üres tölténytárnak, és a két férfi,
egymásra szegezett fegyverrel, a kavicsos parton át egymásra meredt. Tessay
meztelenül kucorgott ott, ahol Mek hagyta, sötét szeme nedvesen csillogott a
fájdalomtól és az iszonyattól, ahogy férjét figyelte, miközben rádöbbent, hogy Mek
meg fog halni.
Borisz halkan, rekedten kuncogott. - Hova akarod, Mek? Mit szólnál hozzá, ha lelőném
annak a mocskos, fekete szerszámodnak a fejét most, amíg még így feláll?
Mek Nimmur tekintete ellenfele arcáról a hegyek felé villant, és Borisz rájött,
hogy helyesen gondolta. Mek elhelyezett odafönn néhány embert, de azok nem figyelték
a partot, amíg parancsnokuk átadta magát szenvedélyének.
- Ne izgulj miattuk. Mindketten rég halottak lesztek, mire a gorilláid leérnek
ide, hogy megmentsenek. - Borisz ismét kuncogott. - Én ezt nagyon élvezem. Nekünk
egyszer már volt egy találkozónk, de te nem tartottad be. Rá se ránts ez így még jobb
mulatság lesz. - Tudta, hogy nem valami bölcs dolog ez a halogatás egy ilyen emberrel,
mint ez. Mek elkövetett egy hibát és nem valószínű, hogy még egyszer hibázik. Most kéne
nyomban szétlőnie a fejét és akkor maradna még néhány perce Tessayre is. De túl erős
volt a kísértés arra, hogy kiélvezze a káröröm gyönyörét.
- Jó hírem van számodra, Mek. Néhány másodperccel tovább fogsz élni. Először ezt
a kurvát ölöm meg és hagyom, hogy végignézd. Remélem te is éppúgy fogod élvezni, ahogy
én. - Óvatosan előjött a kő mögül és Tessay felé oldalazott, aki ott hevert
összekucorodva a kavicsos parton. Felesége félig elfordult felőle és megpróbálta
mellét meg ágyékát eltakarni kezével, mely ehhez túl kicsi és túl finom volt. Miközben
közelített a nőhöz, Borisz mindvégig Meket figyelte.
A veszélyt Mek jelentette, ezért szemét egy pillanatra sem vette le róla. Ez volt
a hiba. Alábecsülte az asszonyt.
Míg Tessay úgy tett, mintha szégyenlősen elfordulna tőle, combja közt lenyúlt, és
talált egy kerek, vízkoptatta követ, mely szépen belefért apró öklébe. Hirtelen
kiegyenesítette karcsú testét, és minden erejét összeszedve, férje feje felé hajította.
Borisz a szeme sarkából észrevette a mozdulatot, és karját felemelte, hogy védje a
fejét.
A kő, mely közelről és meglepő erővel repült, nem talált célba. A feje helyett Borisz
felemelt könyökének csapódott. Borisz ingujja a bicepszéig fel volt tekerve, így semmi
sem enyhítette a nekicsapódó kő erejét; behajtott karja feszes volt és a vékony bőr
is megfeszült a csont és az ízület találkozási pontján. A könyökcsont feje elpattant,
akár az üveg, és Borisz felüvöltött a gyötrő kíntól. Keze akaratlanul is szétnyílt,
mutatóujja lerándult a ravaszról anélkül, hogy elég ereje lett volna elsütni a
fegyvert, mellyel Mek hasára célzott.
Mek felpattant, és még mielőtt Borisz a puskát másik kezébe foghatta volna, eltűnt
a hatalmas kő mögött.
Bal kezével Borisz a puska tusát Tessay feje felé lendítette és hátralökte őt a
homokba. Aztán a csövet a torkának nyomta és a földre szegezte vele, miközben dühödten
ordított. - Megölöm, te fekete szemétláda! Ha kell a kurvád, akkor jobb, ha idejössz
érte! - A fájdalom, amit szétzúzott könyöke okozott, rekedtté, kegyetlenné tette a
hangját.
Valahonnan a kő mögül Mek Nimmur hangja hallatszott élesen és tisztán, amint
egyetlen szót kiált amhara nyelven, melyet a környező sziklák visszavertek. Ezután
angolul beszélt: - Az embereim egy pillanat alatt itt vannak. Engedd el a nőt és akkor
megkímélem az életedet. De nyúlj hozzá csak egyetlen ujjal, és könyörögni fogsz a
halálodért.
Borisz Tessay fölé hajolt, és ép karját a nyaka köré fonva felrántotta. A puskát
is ugyanabban a kezében tartotta a nő válla fölött. Sérült karjának keze annyira
helyrejött, hogy kezelni tudta vele a ravaszt.
- Halott lesz már, jóval azelőtt, hogy az embereid ideérnének - kiáltotta vissza,
miközben kezdte elvonszolni Tessayt a nagy kő közeléből. - Gyere és szerezd vissza
magad, Mek. Itt van, ha akarod.
Karját még szorosabbra vonta Tessay nyaka körül, addig fojtogatta, mígnem az
asszony küszködve kapkodta a levegőt és körmét Borisz karjába mélyesztve, hosszú,
vöröslő csíkokat hagyott napbarnította bőrén.
- Hallgasd csak! Összezúzom azt a csinos kis nyakát. Hallod, hogy fuldoklik? -
Még erősebben préselte össze Tessay nyakát, hogy a kín hangjait kényszerítse ki belőle.
Borisz a kőnek azt a sarkát figyelte, ahol Mek eltűnt. Ugyanakkor folyamatosan
hátrált a közeléből, hogy kellő mozgásteret biztosítson magának. Az agya zakatolt mivel
tudta, hogy innen nem menekülhet. Jobb karját alig tudta használni, és Mek shufta
társai túl sokan voltak. A nőt elkapta, de a férfit is akarta. Ez volt a legtöbb, amiben
reménykedhetett - mindkettőjüket meg kell ölnie, mindkettőjüket.
Egy kiáltást hallott, egy idegen hangot fentről a lejtő felől. Mek emberei
közeledtek. Most már kétségbeesett. Meket nem tudja előcsalogatni; már vagy két perce
nem hallotta se a hangját, se a mozgását. Elvesztette - mostanra már bárhol lehet.
- Túl késő - döbbent rá Borisz. - Nem kaphatom el. Csak a nőt. De ezt nyomban el
kell intéznem. - Tessayt térdre kényszerítette, fölé hajolt, és karjának szorítását kissé
elcsúsztatta a nyakán.
- Isten veled, Tessay - recsegte a fülébe. Karizmait megfeszítette és érezte, hogy
a nő nyakcsigolyája pattanásig feszül. Már csupán egy csöppnyi nyomás kell és vége.
- Neked befellegzett - suttogta, azzal nekilátott, hogy még egyet szorítson rajta.
Hosszú idő tapasztalata alapján ismerte azt a hangot, amikor a csigolya megpattan,
és már felkészült rá, várta azt a reccsenést, mint mikor egy zöld gally letörik, és
már-már érezte a tehetetlenné váló holttest súlyát.
Aztán hátulról valami olyan erővel csapódott rá, hogy úgy érezte, mintha ez az erő
végigszáguldott volna gerincoszlopán és összeroppantotta volna bordáit. Az erő és a
csapás iránya egyaránt váratlan volt. Lehetetlennek tűnt, hogy Mek Nimmur ilyen
gyorsan, ilyen messzire jutott volna. El kellett hagynia a kő védelmét és a bozóton
át körbekerült. Most hátulról támadt Boriszra.
Támadása olyan kegyetlen volt, hogy Borisz Tessay nyaka köré fonódó karja engedett.
Tessay sípolón, fuldoklón levegőhöz jutott, majd kisiklott Borisz fogásából. Borisz
megpróbált megfordulni a puskával, de Mek ismét rávetette magát, megragadta a puskát,
és megpróbálta kitekerni Borisz kezéből.
Az orosz ujja még a ravaszon volt, és a fegyver elsült, amikor a cső Mek arcával
volt egy vonalban. A detonáció egy pillanatra elkábította, és elengedte a puskát,
miközben csüngő füllel hátratántorodott.
Borisz elhátrált tőle, miközben a fegyverével kínlódott, ki akarta nyitni a
puskazárat, hogy egy újabb töltényt juttasson a tölténytárba, de megnyomorodott jobb
karja miatt mozdulatai nehézkesek és ügyetlenek voltak. Mek összeszedte magát és fejét
lehajtva támadt rá a kavicsos parton át. Teljes súlyával rohant neki Borisznak, és
a puska kirepült az orosz kezéből. Egymásnak feszülő mellkassal pörögtek, forogtak,
kísérteties valcert, haláltáncot jártak, próbálták átvetni egymást, az előnyért
birkóztak, mígnem megbotlottak és hátrafelé a vízbe zuhantak.
Ahogy a felszínre buktak, még mindig dulakodtak, forgatták egymást, hol az egyik
volt fölül, hol a másik, rémisztő paródiája volt ez annak a szeretkezésnek, amit alig
néhány perce még Borisz figyelt. Öklüket használva, nekifeszülve, egymást gáncsolva
viaskodtak a sekély vízben. De valahányszor a vízbe estek, a part lejtése egyre beljebb
kényszerít ette őket, mígnem már derékig ért nekik a víz, és a Nílus főárama hirtelen
elkapta és lefelé sodorta mindkettőjüket. Még mindig össze voltak akaszkodva, fejük
ott úszott hánykolódva a vízben, hadonászó karjuk fehéren habzó tajtékot vert, miközben
az ősi düh hangján bömböltek egymásra.
Tessay hallotta a bozótoson át futva közeledő embereket, akiket Mek hívott le.
Felkapta shammáját és magára húzta, ahogy futva igyekezett eléjük. Amint közülük az
első felhúzott AK-jával a kavicsos partra ugrott, Tessay amhara nyelven kiáltott rá.
- Ott! Mek a vízben. Az orosszal küzd. Segítsetek neki! Végigrohant velük a parton.
Amint egy vonalba értek a folyó közepén lévő két férfivel, az egyik ember megállt és
rájuk szegezte AK-ját, de Tessay nekirohant és a fegyver csövét felütötte.
- Te bolond! - kiáltott rá mérgesen. - Mi van, ha Meket találod el?
Felpattant az egyik folyó menti görgetegkő tetejére és szemét beárnyékolta, hogy
nem vakítsa a lenyugvó nap vízről visszatükröződő ragyogása. Gyomorszája görcsbe
rándult, ahogy meglátta, hogy Borisznak sikerült Mek mögé kerülnie és egy fél
járomfogással szorítja a nyakát. Mek fejét akarta a víz alá nyomni. Mek úgy hadakozott
szorításában, akár egy horogra akadt lazac, miközben besodródtak a folyó egy keskeny,
fehéren örvénylő szakaszába.
Tessay leugrott a szikláról és futott tovább lefelé a parton a következő pontig,
ahonnan csupán tehetetlenül nézhette ezt a küzdelmet.
Borisz még mindig a víz alatt tartotta Mek fejét, miközben elérték ennek a keskeny,
meredek folyószakasznak az elejét. Ahogy egyre gyorsabban sodródtak, mindkét oldalról
félelmetes, fekete sziklák villantak el mellettük. Mek erős ember volt és Borisznak
minden maradék erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy lenn tarthassa, de tudta,
hogy már nem bírja sokáig. Hirtelen Mek hátrarántotta magát és a feje egy pillanatra
kiemelkedett a vízből. Gyorsan levegőt vett, még mielőtt Borisz ismét lenyomta volna,
de úgy tűnt, ez a kis levegő elég volt ahhoz, hogy ereje megújuljon.
Borisz kétségbeesetten nézett előre, ahogy sebesen közeledtek az erős sodrású,
meredek szakasz végéhez. Itt újabb sziklák emelkedtek ki a vízből. Borisz kiszemelt
egy hatalmas, fekete követ, melyen a víz majd egy méter magasra emelkedő hullámokkal
csapott át. Erejének maradékával arrafelé kormányozta Mek testét.
Repültek lefelé a meredeken száguldó vízen, melynek végén a hatalmas sziklatömb
várta őket, mint valami lesben álló tengeri szörnyeteg. Borisz addig viaskodott
Mekkel, mígnem sikerült őt maga elé fordítania. Úgy tervezte, hogy szemközt ütközzenek
a sziklának, és Mek teste fogja fel az ütés erejét.
Az utolsó pillanatban, még mielőtt a kőnek csapódtak volna, Mek kiemelte a fejét,
és amíg tüdejét megtöltötte az értékes levegővel, meglátta a sziklát, majd nyomban
felismerte a veszélyt. Egyetlen heves erőfeszítéssel lebukott a víz alá és bukfencezve
átfordult. Ezt olyan erővel és olyan váratlanul hajtotta végre, hogy Borisz képtelen
volt ellenállni. Ösztönösen tovább szorította Mek nyakát és háton sodródott előre,
mígnem helyzetük megcserélődött. Most Meknek sikerült Boriszt önmaga és a szikla közé
helyezni, így, amikor nekicsapódtak, az ütés teljes ereje Boriszt érte.
Borisz jobb válla úgy összeroppant, akár egy dió az acél diótörőben. Bár a feje még
a víz alatt volt, az irtóztató kíntól felüvöltött és a tüdeje megtelt vízzel. Karja
lehullott Mek nyakáról, és elsodródott tőle. Majd, amikor ügyetlenül kapálódzva, akár
egy vízbe pottyant rovar felszínre emelkedett, jobb karja két helyen is össze volt
zúzva, ép karjával erőtlenül lapátolt, miközben vízzel teli tüdeje zihált és sípolt.
Mek mindössze néhány méternyivel mögötte bukott a felszínre. Gyorsan körülnézett,
miközben levegő után kapkodott és szinte nyomban észrevette Borisz fejét, majd néhány
hatalmas karcsapással mögé úszott.
Borisz annyira rossz állapotban volt, hogy még csak nem is sejtette, mi lehet Mek
szándéka, amíg az hátulról meg nem ragadta a gallérját, majd úgy megtekerte, mintha
egy nyakszorítóval fojtogatnák. Mek másik kezével a víz alatt hátulról megragadta
Borisz széles bőrövét, és mintegy kormányrúdként használva, a következő sziklazátony
felé fordította, mely körül habzón örvénylett a víz.
Vízzel teli tüdejével Borisz megpróbált sértő szidalmakat zúdítani rá. - Szemétláda!
Fekete disznó! Mocskos... - De hangját szinte nem is lehetett hallani a sebesen rohanó
folyó zúgásán és az előttük lévő sziklanyúlványok körül örvénylő víz robaján át. Mek
fejjel irányította a sziklának és feszülő karizmainak rándulásán érezte, amint Borisz
koponyája nekicsapódott. Borisz teste nyomban elernyedt, feje lekókadt, és végtagjai
olyan lazák és tehetetlenek lettek, akár az áramlat sodrásában lebegő hínár szálai.
Ahogy hánykolódva átsodródtak a folyó következő, nyílt szakaszára, Mek, mivel még
mindig fogta hátulról Borisz gallérját, kiemelte az orosz arcát a vízből. Egy
pillanatra még őt is elöntötte az iszonyat e sérülés láttán. Borisz homloka behorpadt.
A bőr sértetlen maradt, de volt a koponyáján egy mély horpadás, melybe Mek bele tudta
volna nyomni a hüvelykujját. Borisz szeme kidülledt, kinyomódott üregéből, akár egy
viharvert játékbabáé.
Mek az élettelen testet megfordította a vízben és most csupán néhány centiméternyiről
meredt a törött fejre. Felnyúlt, ujja hegyével megérintette a koponya benyomódott
részét és érezte a csontszilánkokat a bőr alatt.
Az összezúzott fejet ismét a víz alá nyomta és lenn is tartotta, miközben az áramlaton
át, oldalazva a part felé evickélt. Borisz már nem tanúsított semmiféle ellenállást,
de Mek azért a víz alatt tartotta a fejét ez alatt a Nílust átszelő, hosszú, kínkeserves
úszás alatt.
- Hogy öl meg az ember egy szörnyeteget? - gondolta bőszen. - Egy, a szívén átdöfött
karóval kéne eltemetnem egy keresztútnál. - Ehelyett azonban vagy ötvenszer is vízbe
fojtotta, majd a folyó következő kanyarulatánál kisodródtak a partra.
Meket emberei ott várták. Támogatták, amikor a lába összerogyott alatta, majd
felsegítették a partra. Amikor nekiláttak, hogy kihúzzák Borisz holttestét a folyóból,
Mek nyomban leállította őket.
- Hagyjátok meg a krokodiloknak. Azután, amit országunkkal és népünkkel tett, nem
érdemel jobbat. - Még mérge és gyűlölete ellenére sem akarta, hogy Tessaynek látnia
kelljen ezt az összeroncsolt fejet. Tessay nem tudott lépést tartani a férfiakkal,
de most már ott jött a parton és közeledett felé.
Egyik embere visszalökte Borisz holttestét a folyó sodrába, majd, ahogy lebegve
távolodott, lekapta válláról AK puskáját és beleeresztett egy sorozatott. Golyók
szaggatták fel a vizet Borisz feje körül és belecsapódtak a hátába. Lyukakat szaggattak
nedves ingén és véres húsdarabok repültek ki belőle. A többi ember a parton harsogva
nevetett, majd ők is beszálltak ebbe a lövöldözésbe és beleeresztettek egy-egy tárat
az élettelen testbe. Mek még csak kísérletet sem tett rá, hogy megakadályozza őket.
Néhányuknak közeli hozzátartozói haltak iszonyatos halált az orosz keze által. A
holttest saját vérének rózsaszín felhőjében fetrengve átfordult és egy pillanatra
Borisz kidülledt, halvány szeme az égre meredt. Aztán lesüllyedt a víz alá.
Mek lassan felállt és Tessay elé ment. A karjaiba vette, és miközben magához
szorította, halkan ezt suttogta a fülébe: - Minden rendben. Soha többé nem bánthat
téged. Vége. Most már az én asszonyom vagy - örökre!
Amióta Borisz és Tessay elmentek a táborból, már nem kellett ügyelniük a
biztonságra, Nicholas és Royan már nem kényszerült rá, hogy Royan kunyhójába húzódjon,
amikor a sír felkutatásáról beszéltek.
Nicholas áthelyezte főhadiszállásukat az étkezőkunyhóba, és a tábor személyzete
készített nekik egy másik nagy asztalt, amire kiteríthették műholdképeiket, az összes
térképet, meg a többi anyagot, amit összegyűjtöttek. A szakács állandó kávéellátmányt
biztosított nekik a konyhából, míg papírjaikba merültek, megtárgyalták mindazt, amit
Taita medencéjében fedeztek fel, és minden teóriát, ami bármelyikőjükben felötlött,
bármily túlzottnak, vagy elképesztőnek tűnt is.
- Sosem bizonyosodhatunk meg róla, vajon azt az aknát Taita csinálta-e, vagy a
természet alkotta, amíg vissza nem megyünk oda a megfelelő felszereléssel.
- Miféle felszerelésről beszélsz? - kérdezte Royan.
- Önálló scuba felszerelésre és nem oxigén-belélegeztetősre. Bár a haditengerészet
oxigénes felszerelése sokkal könnyebb és jobban össze van tömörítve, de tíz méternél
nagyobb mélységben, ami egy atmoszféra víz nyomásának felel meg, nem használható. Ennél
mélyebben a tiszta oxigén halálossá válik. Használtál valaha is önálló
lélegző-készüléket?
Royan bólintott. - Amikor Duraiddal nászúton voltunk egy üdülőhelyen, a
Vörös-tenger partján. Vettem néhány órát, és vagy háromszor-négyszer lemerültem a nyílt
vízen, de sietve hozzátenném, hogy nem vagyok valami járatos benne.
- Ígérem, hogy nem küldelek le oda - mosolygott Nicholas -, de azt hiszem, immáron
biztonsággal kijelenthetjük, hogy elegendő bizonyítékot találtunk mind Tanus sírjában,
mind pedig Taita medencéjében ahhoz, hogy elkerülhetetlenül szükségessé váljon e
vállalkozás második fázisának elindítása.
Royan egyetértőleg bólintott. - Sokkal nagyobb felszereléssel, és némi szakértői
segítséggel kell visszatérnünk. De legközelebb már nem térhetünk vissza a turista
sportember szerepében. Milyen lehetséges indokot találhatnánk ki visszatértünkre, ami
nem szólaltatja meg az etióp bürokrácia fejében a riasztócsengőket?
- Olyan emberrel beszélsz, aki már nem hivatalosan, sőt meglehetősen hivatlanul
meglátogatta azokat az elbűvölő fickókat, Kadhafit és Szaddámot egyaránt. Etiópia
ezekhez képest olyan lesz, mint egy vasárnapi iskola piknikje.
- Mikor kezdődnek a nagy esőzések odafenn a hegyekben? – kérdezte meg hirtelen
Royan.
- Igen! - Nicholas arca komollyá vált. - Ez itt a nagy lutri. Az embernek csak
meg kell néznie a legmagasabb vízszint jelét Taita medencéjének falán, hogy valamelyes
képet kapjon arról, milyen lehet odalenn, amikor a folyó árad. - Belelapozott
zsebnaptárába. - Szerencsére még van egy kis időnk - nem sok, de elég. Gyorsan kell
mozognunk. Minél előbb haza kell mennünk, mert csak ott tudok nekilátni a második
szakasz megtervezésének.
- Máris összecsomagolunk és mehetünk.
- Igen, azt kéne tennünk. De nagy szégyen lenne, ha nem használnánk ki minden
pillanatot, amit itt töltünk, ha már megtettük ezt a nagy utat. Azt hiszem, azért
maradhatunk még néhány napot, hogy ellenőrizhessem néhány ötletemet Taita medencéjével
meg azzal az aknával kapcsolatban, hátha sikerül némiképp felkészültebben összeszedni
mindazt, amire visszatértünkkor szükségünk lehet.
- Te vagy a főnök.
- Szavamra, mily kellemes ezt egy hölgy szájából hallani.
Royan bűbájosan elmosolyodott. - Élvezd csak ki a pillanatot - tanácsolta neki
-, nem biztos, hogy ez még egyszer előfordul. – Aztán arca ismét komollyá változott.
- Miféle ötleteid vannak?
- Ami felmegy, annak le is kell jönnie, ami bemegy, annak ki is kell jönnie - mondta
titokzatosan. - A víznek, ami ekkora nyomással ömlik be abba az aknába, valahova mennie
kell. Hacsak nem csatlakozik valamiféle földalatti vízrendszerhez, mely így jut el
a Nílusba, de akkor a felszínre is kell jönnie, olyan helyen, ahol meg is találhatjuk.
- Folytasd - mondta Royan.
- Egy dolog biztos. Abba az aknába a medencéből senki sem jut be. Az a nyomás ott
halálos. De ha megtaláljuk a kimenetet, akkor a másik végéről esetleg felderíthetjük.
- Ez egy fantasztikus lehetőség. - Royan elismerően nézett rá, majd a műholdképek
felé fordult. Nicholas azonosította és egy körrel bejelölte rajta a kolostort.
Bejelölte a folyó körülbelüli útját is a hasadékon át, bár a szurdok maga túl keskeny
volt és túlságosan benőtte a bozót ahhoz, hogy ez látszódjék egy ilyen kis léptékű képen,
még ha erős nyagyítólencsén át nézik is.
- Itt van az a pont, ahol a folyó belép a hasadékba – mutatott rá Royan. - És itt
van az a kis oldalsó völgy, mely felé az ösvény elkanyarodik. Rendben?
- Rendben - bólintott rá Nicholas. - Mire akarsz kilyukadni?
- Idefele jövet megjegyeztük, hogy esetleg ez a völgy lehetett a Dandera folyó
eredeti medre, és hogy úgy tűnik, mintha új medret vágott volna magának a hasadékon
át.
- Úgy van - helyeselt Nicholas. - Hallgatlak.
- A terep ezen a ponton nagyon meredeken zuhan a Nílus felé, igaz? Nos, emlékszel
rá, hogy útban lefelé a száraz völgybe átkeltünk egy kisebb, de még így is meglehetősen
tekintélyes folyón? Úgy tűnt, az a folyó valahonnan a völgy keleti oldalából bukkan
elő.
- Rendben, most már értelek. Ezzel azt akarod mondani, hogy ez lehet az akna
kifolyása. Hát te aztán ördögien okos kis nőszemély vagy.
- Mindössze tőkét kovácsolok a te géniuszodból. - Szerényen lesütötte a szemét és
szempillája alól nézett fel Nicholasra. Bohóckodott, de a szempillája hosszú volt,
sűrű és felfelé göndörödött, a szeme pedig olyan színű volt, akár az égetett méz, melynek
mélyén apró, arányló pöttyök világítottak. Ilyen közelről ez a szempár megzavarta
Nicholast.
Felállt és azt mondta: - Mi lenne, ha odamennénk és megnéznénk?
Nicholas elment a kunyhójába a fotóstáskáért meg a könnyű napi csomagért, és amikor
visszatért, Royan már készen állt az indulásra. De nem volt egyedül.
- Látom, magaddal hozod a kísérődet is - jegyezte meg lemondóan.
- Hacsak nem vagy olyan kegyetlenül durva, hogy elküldöd. – Royan biztatóan
rámosolygott Tamréra, aki ott állt mellette és vigyorgott, bólogatott meg a vállát
húzogatta boldogságában, hogy imádott bálványa társaságában lehet.
- Hát, jól van - adta meg magát Nicholas anélkül, hogy küzdött volna. - Hadd jöjjön
velünk ez a szegény kis ördög.
Tamre előttük caplatott az ösvényen, mocskos shammája verdeste hosszú, vékony
lábait, miközben egy amhara zsoltár ismétlődő refrénét kántálta és szinte percenként
visszanézett, hogy megbizonyosodjon róla, Royan még mindig követi. Nehéz menet volt
végig, fel a völgybe, és a déli hőség egészen elgyöngítette őket. Bár úgy tűnt, Tamréra
ez egyáltalán nem volt hatással, a másik kettőről szakadt a veríték és sötét foltokban
ütött át ingükön, mire elérték azt a pontot, ahol a folyó beomlott a völgybe. Hálásan
ültek le egy akácialiget árnyékában és amíg pihentek, Nicholas távcsövével
végigpásztázta a völgy oldalát.
- Hogy érzi magát, miután kissé megfürdettem? - kérdezte Royan.
- Vízálló - dünnyögte Nicholas -, minden elismerésem Herr Zeissnek.
- Mit látsz odafenn?
- Nem sokat. Túl sűrű a bozót. Fel kell kutyagolnunk oda. Sajnálom.
Odahagyták az árnyékot, és elindultak fölfelé a völgy oldalában a tűző napon. A folyó
lépcsőzetes zuhatagokon át zúdult lefelé, és mindegyiknek az alján egy-egy csöndes,
tóvá szélesedő kis szakasz volt. A bozót benőtte a partokat, buja volt és zöld, ahol
a növények gyökerei elérték a vizet. Seregnyi fekete-sárga pillangó táncolt a csendes
vizek felett, és egy fekete-fehér barázdabillegető járőrözött a mohalepte sziklákon,
hosszú farkát előre-hátra mozgatta, mintha egy metronóm mutatója lenne.
Az emelkedőn félúton felfelé megálltak az egyik csöndes szakasz mellett, hogy
pihenjenek, és Nicholas, kalapját légycsapóként használva, fogott egy barna-sárga
színű szöcskét. A rovart a vízbe lökte, és amint az erőtlenül kapálódzva sodródott a
kijárat felé, egy hosszú, sötét árny emelkedett fel a mélyből. A víz örvényleni kezdett,
majd tükörként megvillant egy pikkelyes, ezüstszín has, és a szöcske eltűnt.
- Legalább öt kilós - sopánkodott Nicholas. - Miért nem hoztam magammal a botomat?
Tamre Nicholas közelében guggolt a víz partján, és akkor hirtelen felemelte a kezét,
majd kinyújtotta. Szinte azon nyomban az egyik köröző pillangó letelepedett az ujjara.
Ott ücsörgött, miközben finoman mozgatta bársonyos, feketesárga szárnyait. Döbbenten
meredtek rá, mivel olybá tűnt, mintha a rovar a parancsára szállt volna le. Tamre
kuncogott, majd Royannak nyújtotta a pillangót. Amikor Royan kinyújtotta a kezét,
a fiú szelíden belehelyezte tenyerébe ezt a csodás kis teremtményt.
- Köszönöm Tamre. Ez gyönyörű ajándék. Az én ajándékom neked pedig az, hogy szabadon
eresztem. - Száját összecsücsörítve gyöngéden ráfújt, hogy elröpüljön. Figyelték, amint
a pillangó magasan a víz fölé emelkedik, Tamre pedig össze-csapta a kezét és boldogan
nevetett.
- Furcsa - dünnyögte Nicholas. - Úgy tűnik, mintha valami különleges empátiával
rendelkezne a vadon minden élőlénye iránt. Azt hiszem, Jali Hora, az apát meg sem
próbálja kordába fogni, hanem hagyja, hadd tegye, amit egyszerű képzeletének vágya
diktál. Különleges bánásmód ez egy elvarázsolt, bolondos lélekkel, ki más dallamot hall
és arra táncol. El kell ismernem, hogy akaratom ellenére egyre inkább kedvelem a fiút.
Mindössze tizenöt méternyit kellett még följebb menniük és elérték a forrást. Volt
ott egy alacsony, vörös homokkőszikla, egy grotto bejárata, melynek lábánál tört elő
a folyó. Magát a bejáratot sűrűn, függönyként nőtte be a páfrány, és Nicholas letérdelt,
hogy félrehúzza és belessen az alacsony nyíláson.
- Mit látsz? - kérdezte mögötte Royan.
- Nem sokat. Sötét van idebenn, de úgy tűnik, még jó darabig megy befelé.
- Túl nagy vagy ahhoz, hogy beférj. Jobb, ha engem engedsz oda.
- Jó kis hely ez egy vízi kobrának - jegyezte meg Nicholas. - Temérdek a béka, amit
megehet. Biztos, hogy be akarsz menni?
- Azt én egy szóval sem mondtam, hogy akarok. - Royan leült a parton, amíg kifűzte
a cipőjét, majd beleereszkedett a vízbe. A combja közepéig ért, és az áramlattal szemben
elég nehezen haladt előre.
Egészen össze kellett görnyednie, hogy bemászhasson a grotta előrenyúló teteje alá.
Ahogy egyre beljebb ment, csupán a hangja hallatszott.
- A barlang egyre alacsonyabb.
- Légy óvatos, drága leány. Ne kockáztass.
- Igazán hálás lennék, ha nem hívnál „drága leánynak". Hangja furcsán visszhangzott
a barlang bejáratából.
- Nos, végül is mindkettő vagy, lány is, meg drága is. És ahhoz mit szólsz, ha „ifjú
hölgynek" hívlak?
- Azt se, kérem. A nevem Royan. - Ezután egy darabig csönd volt, majd ismét
kikiáltott. - Csak eddig tudok menni. Itt az egész valamiféle aknává szűkül.
- Aknává? - kérdezte Nicholas.
- Nos, legalábbis egy durván négyszögletes nyílássá.
- Gondolod, hogy ez emberi kéz munkája?
- Képtelenség megállapítani. A víz olyan erővel jön ki, mintha egy fürdőkád csapjából
zubogna. Tömény sugárban ömlik.
- Semmi jele valamiféle kőfejtésnek? Szerszámnyomok a sziklában?
- Semmi. Sima, lekoptatta a víz, és alga meg moha borítja.
- Beférne egy ember abba a nyílásba, mármint úgy értem, ha víz nyomása nem lenne?
- Ha az illető pigmeus, vagy törpe.
- Vagy gyerek? - vetette fel Nicholas.
- Vagy gyerek - helyeselt Royan. - De ki küldene be ide egy gyereket?
- Az ókorban gyakran használtak gyerek rabszolgákat. Taita is megtehette.
- Ne mondj ilyet. Lerombolod Taitáról kialakult jó véleményemet - mondta neki Royan,
miközben hátrált kifelé a grotto bejáratából. Páfrány- és mohadarabkák voltak a hajában,
és deréktól lefelé teljesen átázott a ruhája. Fenekének körvonala tisztán átütött nedves
nadrágján. Nicholasnak kényszerítenie kellett magát, hogy ne legeltesse szemét a
látványon.
- Tehát arra a következtetésre jutottunk, hogy az akna egy természetes üreg a
mészkőben, és nem ember készítette alagút?
- Ezt én nem mondtam. Nem. Én azt mondtam, hogy nem lehetek biztos benne. Lehet,
hogy igazad van. Használhattak gyerekeket az alagút kiásásához. Végül is, az ipari
forradalom idején is használták őket a szénbányákban.
- De arra nincs mód, hogy az alagutat erről az oldalról felderítsük?
- Lehetetlen. - Royan indulatos volt. - A víz hatalmas nyomással zúdul ki.
Megpróbáltam bedugni a karomat az aknába, de nem volt hozzá elég az erőm.
- Kár! Valami megcáfolhatatlan bizonyítékban reménykedtem, vagy legalábbis egy
újabb nyomban. - Leült Royan mellé a partra és zsákjában kotorászott. Royan fürkészőn
nézett rá, amikor elővett egy kis fekete, galvanizált műszert, majd kinyitotta a
tetejét.
- Aneroidbarométer - magyarázta. - Minden jó hajós hord magával ilyet. - Egy
pillanatig tanulmányozta a műszert, majd feljegyezte a leolvasott értéket.
- Magyarázd meg - mondta Royan.
- Azt akarom megtudni, vajon ez a forrás alacsonyabb szinten van-e, mint az akna
bejárata Taita medencéjében. Ha nem, akkor ezt a lehetőséget nyugodtan kihúzhatjuk
a listánkról.
Nicholas felállt. - Ha készen állsz, akkor mehetnénk tovább.
- Hova?
- Hát, természetesen Taita medencéjéhez. Le kell olvasnunk a műszert odafenn is,
hogy megállapíthassuk a két pont közti szintkülönbséget.
Amint Tamre megtudta, hogy hova tartanak, rövidebb utat mutatott nekik, így
kevesebb mint két óra alatt jutottak el a forrástól a Taita medencéje fölötti sziklafal
tetejére.
Amíg pihentek egy keveset, Royan megjegyezte: - Úgy tűnik Tamre ideje jó részét
a bozótban tölti. Ismer minden ösvényt és vadcsapást. Kitűnő vezető.
- Borisznál mindenesetre jobb - helyeselt Nicholas, miközben előhalászta
barométerét és leolvasta az értéket.
- Rendkívül elégedettnek tűnsz. - Royan figyelte az arcát, miközben a műszert
tanulmányozta.
- Megvan rá minden okom - mondta neki Nicholas. - Számításba véve az alattunk lévő
szikla ötvenöt méteres magasságát, plusz még a medence tizenöt méteres mélységét, az
akna bejárata még mindig több mint harminc méterrel magasabban van, mint a kijárat
a páfrányos grottódnál a gerinc túloldalán.
- Ami azt jelenti?
- Ami azt jelenti, nagy a valószínűsége annak, hogy a két vízfolyás egy és ugyanaz.
Itt van a bemenet Taita medencéjébe, és a te grottódnál folyik ki.
- Hogy a fenébe csinálhatta ezt meg Taita? – töprengett Royan. - Hogy jutott le
a medence fenekére? Te vagy itt a műszaki tótumfaktum. Mondd meg nekem, te hogy
csinálnád.
Nicholas vállat vont, de Royan nem tágított. - Arra gondolok, hogy nyilván van
valamiféle bevett módja az ilyesminek, valami szokásos gyakorlat a víz alatti
munkákra. Hogy építik meg egy híd pilléreit, hogy teszik le egy gát alapjait, vagy...
vagy... vagy hogy építette meg maga Taita azt az aknát a Nílus szintje alatt, hogy
mérhesse a folyó áramlásának vízmennyiségét? Emlékszel arra a leírásra A folyó istenében,
amit a hidrográfjáról ad?
- Az ilyen esetekben szokásos gyakorlat, hogy építenek egy jászolgátat - mondta
Nicholas egykedvűen, majd hirtelen elhallgatott és Royanra meredt. - Szavamra, te
aztán tényleg fantasztikus vagy. Egy gát! Mi van, ha ez a vén gazember Taita gátakkal
zárta el ezt az egész átkozott folyót!
- Lehetséges ez?
- Kezdem azt hinni, hogy Taita esetében bármi lehetséges. Természetesen korlátlan
számú emberi munkaerő állt a rendelkezésére, és ha meg tudta építeni a hidrográfot
Asszuánnál a Níluson, akkor nagyon jól értette és tisztában volt a hidrodinamika
alapelveivel. Végül is, a régi egyiptomiak élete teljes egészében összefonódott a folyó
időszakos áradásaival és a felgyülemlett vízzel való gazdálkodással. Annak alapján,
amit az öregről eddig megtudtunk, úgy tűnik, hogy ez nagyon is lehetséges.
- Hogyan tudnánk ezt bebizonyítani?
- Úgy, ha megtalálnánk a gát maradványait. Irtóztatóan nagy munka kellett ahhoz,
hogy feltartóztassa a Dandera folyót. Jó esélyünk van rá, hogy ennek néhány bizonyítéka
fennmaradt.
- Hol építhette fel ezt a gátat? - kérdezte Royan izgatottan. - Vagy inkább úgy
tenném fel a kérdést, ha neked kellene megcsinálnod, akkor hová építenéd?
- Egyetlen természetes hely van erre - vágta rá nyomban Nicholas. - Az a pont,
ahol a csapás elhagyja a folyót, kerülőt tesz a völgybe, a folyó pedig bezubog a
hasadékba. Fejük szinte egyszerre fordult, és mindketten a folyón felfelé néztek.
- Akkor meg mire várunk? - kérdezte Royan és felpattant. – Menjünk és nézzünk körül!
Izgatottságuk ragályos volt, és Tamre kuncogva táncolt előttük a csapáson, tüskés
bozóton át, végig a völgyön addig a pontig, ahol a folyóhoz ért. A nap már nem perzselt
annyira, amikor ismét ott álltak a vízeséseknél, ahol a Dandera folyó beleveti magát
a hasadék szájába, hogy megkezdje száguldásának utolsó szakaszát, melynek végén a
Nílusba torkollik.
- Ha Taita itt egy gátat emelt... - Nicholas széles karmozdulattal mutatott végig
a szurdok száján -..., akkor elterelhette a folyót ide, az oldalsó völgybe.
- Ez lehetségesnek tűnik - nevetett Royan. Tamre pedig vele kuncogott, bár egy
szót sem értett abból, amit beszéltek, mégis rettentő jól érezte magát.
- Szükségem lenne egy szintező látcsőre, hogy a terep lejtését pontosan
megállapítsam. Ez így nagyon csalóka, de puszta szemmel, úgy, ahogy mondod, valóban
lehetségesnek tűnik. - Kezével beárnyékolta a szemét és felnézett a vízesés két oldalán
emelkedő meredek szirtekre. Két, kapuként magasba ívelő mészkőszirt, melyen át a folyó
bömbölve zúdul alá.
- Szeretnék felmászni oda, hogy tisztább képet kapjak a terep szerkezetéről. Benne
vagy?
- Csak próbálj meg visszatartani - mondta neki Royan kihívóan, majd nyomban elindult
felfelé. Nehéz volt felmászni, helyenként a mészkő elporladt, veszélyesen mállott.
Mindazonáltal, amikor felértek a keleti kapu csúcsára, jutalmul csodásán beláthatták
az alattuk fekvő területet.
Egyenesen észak felé a szakadék meredek falként emelkedett a magasba a maga
kőcsipkés oromzatával. Fölötte és mögötte álomszerű képként tárultak eléjük az újabb
hegyvonulatok, a Choke magas csúcsai, melyek egy gém kék tolldíszeként ragyogtak az
afrikai ég távoli, még tisztább kékje előtt.
Körülöttük mindenütt a szurdok terméketlen, eróziós tája látszott, taréjos
hegygerincek, szirtek és sziklapadok, legalább ötven különféle árnyalat, volt köztük
hamuszürke, fehér, vagy fekete, mint egy bivaly bőre, vagy épp vörös, akár a szívéből
kicsorduló vér. A part menti bozót zöld volt, veszedelmesen élénkzöld, akár egy
mamabakígyó egy fa tetején, míg a víztől távolabb a bozót szürke volt és kiégett, a sziklás
gerincek mentén pedig régóta aszály súlytotta fák csupasz körvonalai meredeztek,
megkínzott ágaik feketén tekeregtek a kéklő ég előtt.
- A pusztulás képe - suttogta Royan, ahogy körülnézett -, megszelídítetlen és
megszelídíthetetlen. Nem csoda, hogy Taita ezt a helyet választotta. Minden
betolakodót taszít és eltántorít.
Ezután egy darabig mindketten hallgattak, elnémította őket a táj lenyűgöző vadsága,
de amint kiheverték a megerőltető hegymászást, lelkesedésük nyomban visszatért.
- Nos, innen jól átláthatod - mutatott le Nicholas az alattuk elterülő völgyre.
- Tisztán látszik a vízválasztó a völgy elágazásánál. Innen láthatod a terep természetes
lejtését. Ott, a szurdoknak attól az oldalától az alattunk lévő pontig a legkeskenyebb.
Ez egy szoros, melyen a folyó átpréseli magát - természet adta hely egy gát emelésére.
- Megpördült és tőlük balra mutatott lefelé. – Nem kell sok ahhoz, hogy az ember
átterelje a folyót a völgybe. Aztán ha befejezted azt, amit a hasadékban csinálni
akartál, akkor még kevesebb erőfeszítésedbe kerül áttörni a gát falát és hagyni, hogy
a folyó ismét visszatérjen eredeti medrébe.
Tamre mohón figyelte arcukat, fejét mindig afelé fordította, aki épp beszélt, nem
értett semmit, de tükörként utánozta Royan arckifejezését. Ha Royan bólintott, ő is
bólintott, ha Royan a homlokát ráncolta, ő is úgy tett, és ha Royan elmosolyodott,
a fiú boldogan kuncogni kezdett.
- Ez egy nagy folyó. - Royan megcsóválta a fejét, miközben Tamre is jobbra-balra
ingatta sajátját és rendkívül bölcs képet vágott. - Milyen metódust használhatott?
Földgátat? Azt biztosan nem?
 - Az egyiptomiak öntözőművei sok helyütt földbe vágott csatornákból és földgátakból
álltak - tűnődött Nicholas. - Másrészt viszont, ha szikla állt rendelkezésükre, akkor
széles körben használták. Kiváló kőfaragók voltak. Láttad az asszuáni kőfejtőket.
- Hát, itt a szurdokban nemigen van fedő földréteg - mutatott rá Royan. - Viszont
rengeteg a szikla. Olyan ez itt, mint egy geológiai múzeum. Itt aztán minden létező
kőzet megtalálható.
- Egyetértek - mondta Nicholas. - Földfal helyett Taita nagy valószínűséggel kőfalat
húzott és sziklával töltötte fel. Ilyen típusú gátakat emeltek már jóval ezelőtt az
ősi egyiptomiak. Ha ez a helyzet, akkor van esély rá, hogy ennek nyomai fennmaradtak.
- Rendben. Akkor dolgozzunk ezzel a hipotézissel. Taita sziklatömbökből épített
gátat, majd dolga végeztével áttörte. Hol találhatnánk meg ennek maradványait?
- Az adott területen kell elkezdenünk a keresést – felelte Nicholas. - Ott a szurdok
szorosánál. Aztán onnan a folyó mentén lefelé kell folytatnunk.
Ismét lemásztak a lejtőn, miközben Tamre kiválasztotta a Royan számára legkönnyebb
útvonalat és meg-megállt, hogy intsen neki, valahányszor Royan megtorpant, vagy egy
pillanatra megállt, hogy kifújja magát. A völgy szorosánál bukkantak ki, ott álltak
a sziklás folyóparton és nézelődtek maguk körül.
- Milyen magas lehetett az a fal? - kérdezte Royan.
- Nem túl magas. De erre sem tudok pontos választ adni, amíg nem mértem be a
szinteket. - Egy kicsit följebb mászott a sziklafalon. Ott aztán leguggolt és fejét
előre-hátra forgatta, először végignézett a völgyön, majd a vízesés felé fordult, ahol
a folyó a hasadékba zúdul alá.
Háromszor változtatta meg helyzetét, mindannyiszor néhány lépésnyit feljebb ment.
Minél magasabbra mászott, a szikla annál meredekebb lett. Végül már egészen
bizonytalanul csüngött rajta, de elégedettnek látszott. Aztán lekiáltott Royannak.
- Azt mondanám, hogy körülbelül ez lehetett a magasság, ahol most állok. Ilyen magas
lehetett a gátfal. Ez szerintem úgy négy és fél méter lehet.
Royan még mindig a parton állt, most megfordult és a folyó túlpartja felé bámult,
megpróbálta felmérni a távolságot, hogy milyen messze van az ott magasodó mészkőszikla.
- Durván harminc méter széles lehetett - kiáltott fel Nicholasnak.
- Nagyjából annyi - helyeselt Nicholas. - Temérdek munka, de nem lehetetlen.
- Taita nem olyan ember volt, akit a méretek vagy a nehézségek megrémítettek. -
Tölcsért formált a kezéből és felkiáltott Nicholasnak. - Ha már ott vagy fenn, nem
látod valamiféle jelét a munkálatoknak? A gát falát Taitának valamiképp rögzítenie
kellett a sziklához.
Nicholas végigmászott a sziklán, mindvégig ugyanazon a szinten maradt, mígnem már
szinte a vízesés fölött volt és nem tudott továbbmenni. Ezután lecsúszott oda, ahol
Royan és Tamre várták.
- Semmi? - kérdezte Royan, és Nicholas megrázta a fejét.
- Semmi, de arra azért igazán nem számíthatsz, hogy négyezer év múltán bármi is
megmaradhatott. Ezek a sziklák mindvégig ki voltak téve a szél és az időjárás
pusztításának. Azt hiszem, a legjobb, amit tehetünk, hogy a gátfal megmaradt kőtömbjei
után nézünk, melyek elsodródhattak, amikor Taita áttörte és ismét elárasztotta a
hasadékot.
Elindultak lefelé a völgyben, ahol Royan rábukkant egy nagy kődarabra, mely más
fajtának tűnt, mint a környező sziklák. Méretre akkora volt, mint egy régimódi
hajókoffer. Bár az aljnövényzet félig benőtte, a felső részén - ez volt leginkább kitéve
az elemeknek - a sarok határozottan derékszögű volt. Odahívta Nicholast.
- Ezt nézd meg - ütögette meg a követ büszkén Royan. - Mit szólsz hozzá?
Nicholas lemászott mellé és kezével végigsimított a kődarab kiálló felületén. -
Lehetséges - mondta ismét. - De ahhoz, hogy biztosak lehessünk, meg kéne találnunk
a vésőnyomokat, ahol az egykori kőfaragó elkezdte a fejtést. Amint azt te is tudod,
először egy lyukat vésett a kőbe, majd addig feszítette, míg el nem hasadt.
Mindketten alaposan átvizsgálták a kő kilátszó felületét, és bár Royan talált egy
kis mélyedést, amiről kijelentette, hogy megkopott vésőnyom, Nicholas ennek
valószínűségét csupán négy a tízhez becsülte.
 - Kezdünk kifutni az időből - mondta, miközben próbálta Royant elcsalogatni
leletétől -, és még nagy területet kell bejárnunk.
Vagy fél kilométer hosszan átkutatták a völgyet, és akkor Nicholas lefújta. - Még
a legnagyobb áradat sem tud ilyen messzire elsodorni egy kőtömböt. Menjünk vissza
és nézzük meg, hogy a vízesés nem mosott-e be valamit a hasadékba.
Visszamentek a Dandera folyó partjára és átfésülték egészen a vízesésig. Nicholas
átkukucskált a hasadék száján.
- Itt nem olyan mély, mint lejjebb - jelentette ki. – Szerintem még harminc méter
sincs.
- Gondolod, hogy le tudnál menni oda? - kérdezte Royan bizonytalanul. A mélységből
vízpermet szállt az arcukba, és üvölteniük kellett, hogy a víz robaján túl meghallják
egymás hangját.
- Kötél nélkül nem megy, és kell még néhány izmos ember is, aki visszahúz onnan.
- Felkapaszkodott a peremre és távcsövével lenézett a vízesés alatti medencébe. Egy
halom különálló szikla volt odalenn - kis, gömbölyű sziklatömbök és egy-két jóval
nagyobb darab. Akadtak szögletesek is, és egyiket-másikat némi képzelőerővel akár
négyszögletesnek is lehetett nevezni. Felszínüket azonban simává koptatta a zubogó
víz, és nedvesen csillogtak. Ügy tűnt, részben mindahány a víz alatt van, vagy épp
eltakarta a vízpermet felhője.
- Nem hiszem, hogy innen föntről bármire is juthatnánk, és őszintén szólva nem sok
kedvem van lemenni oda - legalábbis ma este nem.
Royan leült mellé, és térdét, karjával átölelve, a mellkasához szorította. Csüggedt
volt. - Tehát semmiben sem lehetünk biztosak. Vajon épített-e Taita gátat a folyón,
vagy sem?
Nicholas természetes mozdulattal fogta át Royan vállát, hogy megvigasztalja, és
Royan egy pillanat múlva ernyedten Nicholasnak dőlt. Mindketten némán meredtek lefelé
a hasadékba. Végül Royan szelíden elhúzódott tőle és felállt.
- Azt hiszem, indulnunk kéne vissza a táborba. Mennyi ideig tart az út?
- Legalább három óra. - Nicholas is felállt. – Igazad van. Besötétedik, még mielőtt
visszaérnénk, és ma éjjel nincs holdvilág.
- Fura, hogy milyen fáradtnak érzi magát az ember egy ilyen csalódás után - mondta
és nyújtózott egyet. - Legszívesebben itt nyomban lefeküdnék és elaludnék Taita egyik
kőtömbjén. - Hirtelen elhallgatott és Nicholasra meredt. Nicky, honnan vette őket?
- Honnan vett mit? - nézett rá Nicholas döbbenten.
- Hát nem látod? Rossz irányból közelítjük meg. Mostanáig azt próbáltuk kideríteni,
hogy mi történt a tömbökkel. Ma reggel említetted az asszuáni kőfejtőket. Nem azzal
kéne inkább foglalkoznunk, hogy honnan hozta Taita a tömböket a gáthoz, mintsem azzal,
hogy mi történt velük azután?
- A kőfejtő! - kiáltott fel Nicholas. - Szavamra, igazad van. A kezdet kell, és
nem a vég. A kőfejtőt kellene keresnünk, és nem a gátfal maradványait.
- Hol kezdjük?
- Abban reménykedtem, hogy majd te megmondod. Hangosan felnevetett, mire Tamréból
nyomban kibuggyant az egyetértő kacagás. Mindketten a fiúra néztek.
- Azt hiszem Tamrénál, hűséges vezetőnknél kellene kezdeni – mondta Royan, és
megfogta a fiú kezét. - Figyelj rám, Tamre. Nagyon figyelj! - A fiú engedelmesen
félrehajtotta a fejét és Royan arcába meredt, miközben megpróbálta összeszedni tévelygő
figyelmének minden morzsáját.
- Egy olyan helyet keresünk, ahonnan a négyszögletes kövek származnak. - A fiú
zavartnak tűnt, ezért újból megpróbálta. - Nagyon régen voltak itt emberek, akik
kivágták a sziklát a hegyekből. Valahol itt a közelben, és hagytak ott egy hatalmas
üreget. Talán még most is hever ott néhány négyszögletes tömb abban az üregben?
A fiú arca hirtelen kitisztult, és üdvözült mosoly ömlött szét rajta. - A Jézus-kő!
- kiáltotta boldogan.
Felpattant anélkül, hogy elengedte volna Royan kezét. Megmutatom a Jézus-kövemet.
- Azzal vonszolni kezdte maga után Royant, ahogy sebesen nekiindult a völgynek.
- Várj, Tamre! - kérlelte Royan. - Ne ilyen gyorsan. – De mindhiába. Tamre csak
vágtatott tovább, és ahogy futott, egy amhara himnuszt kezdett énekelni. Nicholas
sokkal nyugodtabb tempóban követte, és egy negyed mérföld után beérte őket.
Ott találta Tamrét térden, homlokát a völgy sziklafalához nyomta, szemét szorosan
lehunyta, miközben imádkozott. Royant is lehúzta maga mellé.
- Mi a fenét csináltok? - kérdezte Nicholas, ahogy odalépett hozzájuk.
- Imádkozunk - mondta neki Royan kimérten. – Tamre utasítása. Imádkoznunk kell,
csak azután mehetünk oda a Jézus-kőhöz.
Elfordult Nicholastól, lehunyta a szemét, kezét összekulcsolta a szeme előtt, majd
halkan imádkozni kezdett.
Nicholas, egy kicsit távolabb tőlük, letelepedett egy kerek kőre. - Gondolom, ez
nem árthat - vigasztalta magát, miközben letelepedett, hogy megvárja őket.
Aztán Tamre hirtelen felpattant, és szédítő kis táncba kezdett, a karjával
csapkodott és addig pörgött-forgott, míg egészen felkavarta a port maga körül. Aztán
megállt és éneklő hangon azt mondta: - Megtörtént. Bemehetünk a Jézuskőhöz.
Ismét megragadta Royan kezét és a sziklafalhoz vezette. Úgy tűnt, mintha Nicholas
szeme láttára mindketten köddé váltak volna, mire ő kissé riadtan felállt.
- Royan! - kiáltotta. - Hol vagy? Mi történik itt?
- Erre, Nicky. Gyere erre!
Nicholas odament a falhoz és döbbenten felkiáltott: - A mindenit! Ezt, ha egy évig
keressük, akkor se találtuk volna meg.
A sziklafal begyűrődött önmagába, így a bejárat tökéletesen rejtve maradt. Nicholas
belépett a nyíláson, miközben felpillantott a falakra, majd harminc lépést se tett
és egy nyitott amfiteátrumba ért, mely legalább száz méter széles volt és tetőként az
ég feszült fölé. Falai tömör sziklák voltak, és Nicholasnak egyetlen pillantás elég
volt ahhoz, hogy lássa, ez ugyanaz a csillámpala, mint a tömb, amit Royan talált
odalenn a völgyben.
Az nyilvánvaló volt, hogy az üreget az élő szikla kifejtésével mélyítették, és a
fejtési szintek lépcsője egészen a fal tetejéig ért. A mélyedések, ahonnan a tömböket
kihasították, még mindig tisztán látszottak, mély, szabályos derékszögű lépcsők
maradtak utánuk. Néhány satnya bokor és cserje bizonytalanul megkapaszkodott e rések
egyikébe-másikába, de a külszíni kőfejtőt nem nőtte be, és Nicholas láthatta a
felhalmozott gránittömböket, melyek szanaszét hevertek a fejtés alján. Annyira
lenyűgözte ez a felfedezés, hogy nem talált szavakat. Csak állt ott a bejáratnál és
fejét lassan forgatta egyik oldalról a másikra, miközben megpróbálta teljes egészében
magába szívni ezt a látványt.
Tamre Royant a kőfejtő közepére vezette, ahol egymagában hevert egy hatalmas tömb.
Nyilván az egykori emberek le akarták szállítani a völgybe, mivel ez teljesen kész
volt, egy befejezett, tökéletes, négyszögletű kőtömb volt.
- A Jézus-kő! - kántálta Tamre, miközben letérdelt a tömb előtt, és lehúzta maga
mellé Royant is. - Jézus vezérelt ide engem. Amikor először jöttem ide, láttam, amint
itt állt ezen a kövön. Hosszú, fehér szakálla volt, a szeme pedig jóságos és szomorú.
- Keresztet vetett, majd belekezdett az egyik zsoltárba, miközben teste a dal
ritmusára mozgott, hajladozott.
Ahogy Nicholas csöndesen mögéjük lépett, látta a bizonyítékát annak, hogy Tamre
rendszeresen látogatja ezt a szent helyet. A Jézus-kő az ő saját oltára volt, és
megrendítő kis ajándékai úgy hevertek ott, ahogy letette őket. Volt ott régi
tej-flaskó, néhány égetett agyagedény, szinte mind repedt és törött. Rég elfonnyadt,
kiszáradt vadvirágcsokrok árválkodtak bennük. Voltak ott más kincsek is, amiket Tamre
összegyűjtött és oltárára helyezett - teknősbékapáncél, tarajos sül tüskéje, egy kézzel
faragott fakereszt színes rongydarabkákkal díszítve, babszemekből fűzött
szerencsegyöngyök és állat- meg madárszobrocskák, amiket a folyó kék agyagjából
formált.
Nicholas csak állt és nézte, amint azok ketten térden állva imádkoznak az egyszerű
oltár előtt. Mélyen meghatották a fiú hitének bizonyítékai és az a gyermeki bizalom,
amivel idehozta őket, erre a helyre.
Végül Royan felállt és Nicholashoz lépett. Ezután kettesben lassan körbejárták a
kőfejtőt. Nem sokat beszéltek, és akkor is csak suttogva, mintha egy katedrálisban
vagy valami szent helyen lennének. Royan megérintette Nicholas karját és rámutatott
valamire. Jó néhány szögletes tömb hevert még eredeti helyén, a kőfejtő falában. Nem
voltak még teljesen kihasítva sziklaanyjuk testéből, mint megannyi magzat, melyeknek
köldökzsinórját az ókori kőfaragók sosem vágták át.
Tökéletesen látszott, hogy milyen módszert használtak e régi kor kőfejtői. Itt
szépen nyomon követhette az ember a munka különböző fázisait, attól, ahogy a mester
bejelölte a tömböket, az ék beverésén, a hasadási vonalak kivésésén át egészen addig,
amíg a kész terméket kiemelik a falból, és készen áll, hogy leszállítsák a gáthoz.
A nap közben lenyugodott, és már szinte teljesen sötét volt, mire körbeértek és
ismét a kőfejtő bejáratánál álltak. Leültek az egyik kész tömbre, Tamre pedig a lábukhoz
telepedett, akár egy kiskutya és arcát Royan felé emelte.
- Ha lenne farka, még csóválná is - mosolygott Nicholas.
- Soha nem élhetünk vissza a bizalmával, és semmiképp nem szentségteleníthetjük meg
ezt a helyet. Ő ezt a saját templomává tette. Nem hiszem, hogy valaha is elhozott
ide egyetlen élő lelket is. Ugye, megígéred nekem, hogy bármi történjen is, ezt mi
mindenkor tiszteletben tartjuk?
- Ez a legkevesebb, amit megtehetek - mondta Nicholas. Aztán Tamréhoz fordult és
azt mondta neki: - Nagyon jó dolgot tettél azzal, hogy elhoztál minket ide a te
Jézus-kövedhez. Nagy örömet szereztél vele. És nagy örömet szereztél vele a hölgynek
is.
- Most már tényleg indulnunk kéne vissza a táborba mondta Royan, miközben felnézett
a fölöttük látszó kis darabka égre. A lenyugvó nap utolsó sugarainak fényében már
bíborszín volt és indigókék.
- Nem hiszem, hogy ez bölcs dolog lenne - mondta Nicholas. - Mivel ma éjjel nem
világít a hold, a sötétben bármelyikünk könnyedén kitörheti a lábát. Ez pedig
olyasvalami, ami itt nem ajánlatos. Egy hétbe is beletelhet, mire eljutunk egy olyan
helyre, ahol megfelelő orvosi ellátásban részesülünk.
- Az a terved, hogy itt alszunk? - kérdezte Royan meglepetten.
- Miért ne? Pillanatok alatt tüzet gyújtok, vacsorára meg itt van nálam egy túlélési
csomag - tudod csináltam én már ilyesmit máskor is! Aztán itt van veled a kísérőd,
úgyhogy nem eshet folt a tisztességeden sem. Akkor meg miért ne?
- Tényleg, miért is ne? - nevetett fel Royan. - És így holnap kora reggel még
alaposabban szemügyre vehetjük a kőfejtőt.
Nicholas felállt, hogy tűzifát gyűjtsön, de aztán megtorpant és felnézett az égre.
Royan is hallotta azt az immáron oly ismerős, zakatoló fütyülést a levegőben.
- Már megint a Pegazus helikopter - jelentette be teljesen fölöslegesen Nicholas.
- Szeretném tudni, mi a fenében sántikálhatnak ilyenkor?
Mindketten felmeredtek az egyre sűrűsödő sötétségbe, és figyelték a fejük felett
háromszáz méternyi magasságban elhaladó gép pirosán, zölden és fehéren villogó
navigációs fényeit, amint dél felé, a kolostor irányába tartott.
Nicholas rakott egy kis tüzet a kőfejtő bejáratához legközelebb eső sarokban, és
ahogy körülülték, három részre osztotta a túlélési csomagban lévő száraz élelmet. Majd
az édes, ragacsos koncentrátumot leöblítették a kulacsában lévő vízzel.
A tűz kísértetiesen tükröződött a kőfejtő falán és megnövelte a mozgó árnyakat. Amikor
egy kecskefejő trillázó sikolya hangzott fel magasan, a fal tetején lévő rejtekéből,
ez a hang oly rémisztőnek tetszett, hogy Royan megborzongott és közelebb húzódott
Nicholashoz.
- Szeretném tudni, vajon valahol, ott a túloldalon Taita tisztában van-e azzal,
hogy mekkorát haladtunk előre mondta Royan. - Az az érzésem, hogy mostanra már egy
kissé nyugtalanná tettük. Már kibogoztuk a talánynak az első részét, amit feladott
nekünk, és fogadni mernék, nem számított rá, hogy ez bárkinek is sikerülhet.
- A következő lépés, hogy lejussunk a medence fenekére. Itt aztán tényleg
játszmaelőnye van a vén gazembernek. Reményeid szerint mit találhatunk odalenn?
- Nem szívesen mondanám ki - felelte Royan. - Hátha elkiabálom és ránk hozom a
balszerencsét.
 - Én nem vagyok babonás. Nos, nem igazán. Mondjam ki helyetted? - ajánlotta fel,
mire Royan elnevette magát és bólintott. Nicholas folytatta: - Abban reménykedünk,
hogy megtaláljuk Mamose fáraó sírjának bejáratát. Nem újabb utalásra, találós kérdésre,
vagy valami elterelő manőverre bukkanunk. Az igazi sírra.
Royan keresztbe tette ujjait. - Ajkaidról egyenest Isten fülébe jusson! - Ezután
arca ismét komollyá vált. - Szerinted milyenek az esélyeink? Úgy értem, arra, hogy
a sírt érintetlenül találjuk?
Nicholas megvonta a vállát. - Erre a kérdésre majd akkor válaszolok, ha lejutottunk
a medence aljára.
- És azt hogy csináljuk? Elvetetted az önálló légzőkészülék használatát.
- Nem tudom - vallotta be Nicholas. - Ezt most még egyszerűen nem tudom. Lehet,
hogy esetleg lejuthatunk oda egy sisakos, teljes búvárfelszereléssel.
Royan hallgatott, miközben az előttük álló, látszólag lehetetlen feladaton
töprengett.
- Fel a fejjel! - Nicholas átölelte a vállát, és Royan nem húzódott el tőle. - Azért
van valami vigasztaló is ebben az egészben. Ha Taita ennyire megnehezítette a
dolgunkat, akkor ugyanígy megnehezítette azokét is, akik előttünk próbálkoztak. Azt
hiszem, ha a sír valóban odalenn van, akkor nincs sírrabló, aki bennünket
megelőzhetett.
- Ha a sír bejárata a medence aljában van, akkor az a leírás, amit a tekercsben
adott, szándékosan félrevezető. Azt az információt, ami végül eljutott hozzánk, egyszer
elferdítette Taita, aztán Duraid és végül Wilbur Smith. Nekünk most meg kell találnunk
az utat ezeknek a szándékos félrevezetéseknek a labirintusán át.
Egy darabig ismét hallgattak, majd Royan elmosolyodott a tűz fényében, és arcán
fellángolt a várakozásteljes izgalom.
- Jaj Nicky! Ez egy olyan izgalmas kihívás. - Aztán hangja egy oktávval lejjebb
ereszkedett. - De van rá mód? Egyáltalán lehetséges bejutni oda?
- Majd kitalálunk valamit.
- Mikor?
- A megfelelő időben. Még nem gondoltam végig teljes egészében. Abban azonban biztos
vagyok, hogy óriási mennyiségű tervezést és kemény munkát igényel.
- Ezek szerint még mindig benne vagy? - kérdezte Royan és arra várt, hogy a férfi
megerősítse. Tudta, hogy egymaga sosem tudná véghezvinni. - A vállalkozás nehézségei
nem rémisztenek?
Nicholas kuncogott. - El kell ismernem, nem számítottam rá, hogy Taita ezzel a
vadászattal ennyire megdolgoztat minket. Én úgy képzeltem, hogy egyszerűen csak fel
kell nyitnunk egy kőfallal elzárt bejáratot és miden ott vár ránk, mint Howard
Carterre, amikor besétált Tutanhamon sírjába. Mindazonáltal, hogy válaszoljak a
kérdésedre, igen, a nehézségek rémisztenek - de a pokolba is, most már nincs, ami
megállíthatna! Orromat megcsapta a dicsőség szaga, és szemem előtt az arany csillogása
lebeg.
Mialatt beszélgettek, Tamre lekuporodott a porba a tűz túloldalán, és shammáját
a fejére húzta. Pihenését nyilván álmok és látomások zavarhatták, mivel időnként
mormogott, nyüszített, vagy épp kuncogott.
- Kíváncsi lennék, vajon mi járhat ebben a szegény, tébolyult agyban, milyen
látomások jelenhetnek meg a szeme előtt - suttogta Royan. - Azt mondja, hogy itt látta
Jézust a kőfejtőben, és biztos vagyok benne, valóban hiszi is, hogy látta.
Hangjuk egyre halkabb és egyre álmosabb lett, ahogy a tűz lassanként elhamvadt,
és Royan, mielőtt Nicholas vállára dőlve elaludt volna, még azt dünnyögte: - Ha Mamose
fáraó sírja a folyó vize alatt van, akkor a víz már bizonnyal mindent tönkretett.
- Nem hinném, hogy Taita megépítette volna a gátat és amint azt a tekercsekben írja,
eltölt tizenöt évet azzal, hogy megépítse a sírt csak azért, hogy szántszándékkal
elárassza, megfossza királyát múmiájától és elpusztítsa kincseit - dünnyögte Nicholas,
miközben Royan haja csiklandozta az arcát. - Nem, így lehetetlenné tette volna, hogy
a fáraó föltámadhasson a túlvilágon, és minden munkáját teljes egészében megsemmisíti.
Azt hiszem, Taita mindezt számításba vette.
 Royan közelebb bújt hozzá, és elégedetten felsóhajtott.
Egy kicsit később Nicholas halkan azt mondta: - Jó éjszakát, Royan - de Royan nem
válaszolt, mélyen és egyenletesen lélegzett. Nicholas elmosolyodott és finoman
megcsókolta Royan feje búbját.
Nicholas nem tudta biztosan, mi ébresztette fel. Beletelt néhány pillanatba, amíg
magához tért, és rájött, hogy még mindig a kőfejtőben van. Nem volt hold az égen, de
a csillagok oly közel ragyogtak a földhöz, és olyan nagyok, kövérek voltak, akár egy
fürt érett szőlő. Fényükben látta, hogy Royan közben lecsúszott és most ott fekszik
mellette a földön.
Óvatosan felállt, nehogy felébressze, majd az elhamvadt tűztől távolabb ment, hogy
kiürítse hólyagját. Az éjszaka halálosan csöndes volt. Nem hallatszott egyetlen éjjeli
madár kiáltása sem, és a többi éjszakai lény is néma volt. Körülötte a sziklákból még
sugárzott az előző nap melege.
Hirtelen megismétlődött a hang, ami felébresztette. Halk és távoli zúgás volt,
melyet a sziklák visszhangoztak, így nem tudta pontosan megállapítani, milyen irányból
jön. De afelől, hogy milyen hang ez, nem voltak kétségei. Épp elégszer hallotta már
élete során. Egy automata fegyver távoli hangja volt, szinte bizonyos, hogy egy
AK-47-esé, és nem elhúzott, hosszú sorozatok, hanem három rövid, melyhez szakértelem
és jókora gyakorlat kell. Biztos volt benne, hogy az, aki lőtt, jól kiképzett profi.
Csuklóját a csillagok felé fordította, hogy órájának foszforeszkáló számlapja
felfogja fényüket, és látta, hogy alig néhány perccel múlt hajnali három.
Csak állt ott és sokáig fülelt, de a lövés nem ismétlődött meg. Végül visszament
oda, ahol Royan feküdt, és ismét letelepedett mellé. Mindazonáltal csak felületesen
és szaggatottan aludt, felfelriadt és fülelt, nem hall-e újabb lövéseket az éjszakából.
Royan akkor kezdett ébredezni, amikor a keleti égen megjelentek a hajnal első
citrom- és narancssárga fényei, és amíg reggelire megették a túlélési csomag maradékát,
Nicholas mesélt neki arról a zajról, mely az éjszaka felébresztette.
- Gondolod, hogy esetleg Borisz lehetett? - kérdezte Royan. - Utolérhette Meket
és Tessayt.
- Erősen kétlem. Borisz már napokkal ezelőtt elment. Mostanra már jócskán
hallótávolságon kívül van, olyan messziről a nehéz fegyverek hangja sem hallatszik
el idáig.
- Mit gondolsz, akkor meg ki lehetett?
- Sejtelmem sincs. De nem tetszik nekem ez a dolog. Jobb lesz, ha miután még egyszer
szemügyre vettük a kőfejtőt, nyomban indulunk vissza a táborba. Pillanatnyilag amúgy
sincs már mit tennünk ezen a szinten. Az lesz a legokosabb, ha szedjük a sátorfánkat
és hazamegyünk.
Amint kellőképpen kivilágosodott, ellőtt egy tekercs filmet, hogy megörökítse a
kőfejtőt. Hogy jól látszódjanak az arányok, Royan odaállt a fal mellé, ahol a még
kifejtetlen tömbök hevertek. Ahogy lassanként belemelegedett a fotómodell szerepébe,
bohóckodni kezdett Nicholasnak. Felmászott a legnagyobb tömbre és ripacskodott, egyik
kezét Marilyn Monroe-pózban tette a feje mögé.
Amikor végül elindultak lefelé a völgybe, a kolostor felé, mindketten diadalittasak
voltak, és sikerük rendkívül beszédessé tette őket. Élénken társalogtak, csak úgy
záporoztak belőlük az ötletek és terveket szőttek e csodás felfedezések további
kiaknázására. Mire a szakadék alsó végén lévő, rózsaszín sziklákhoz értek, már jócskán
benne jártak a délelőtben. Ott egy kis csoportnyi szerzetessel találkoztak, akik a
kolostor felől jöttek felfelé a csapáson.
Már messziről is világosan látszott, hogy távollétük alatt valami rettenetes dolog
történt: a szerzetesek fájdalmas jajongásától végigfutott a hideg Royan hátán. Ez volt
a gyász, a halál és a katasztrófa hírének egyetemes hangja Afrikaszerte. Ahogy
közeledtek hozzájuk, látták, hogy a szerzetesek egy-egy marék port vesznek föl a
csapásról és siránkozva, jajongva a fejükre szórják.
- Mi ez, Tamre? - kérdezte Royan a fiútól. - Menj és tudd meg, hogy mi történt!
- Tamre szerzetestestvérei elé futott. Megálltak az ösvény közepén és sírva, erősen
gesztikulálva, magas, éles hangon beszélni kezdtek. Aztán Tamre visszafutott
hozzájuk.
- Az embereik a táborban. Valami szörnyűség történt. Az éjjel rossz emberek jöttek.
A szolgák közül sokan meghaltak - sikoltotta.
Nicholas megragadta Royan kezét. - Gyerünk! - mondta határozott, éles hangon -,
tudjuk már meg, hogy mi folyik itt.
Az utolsó mérföldnyi utat a táborig futva tették meg, és arra értek oda, hogy
szerzetesek egy másik csoportja gyűlt össze valami körül a konyhakunyhó előtt.
Nicholas félrelökte őket és utat tört magának előre. Ott aztán megtorpant, hirtelen
elgyöngült, elszorult a szíve és arcán a veríték az iszonyattól fagyossá változott.
Döngicsélő, kék legyek felhője alatt hevert a szakács és három további tábori szolga
véres holtteste. A kezüket hátrakötözték és térdre kényszerítették őket, mielőtt
hátulról, egészen közelről főbe lőtték.
- Ne nézz oda! - figyelmeztette Nicholas, amint Royan mellé lépett.
De Royan nem hallgatott a tanácsra, és megállt mellette. – Jaj édes Istenem! Úgy
mészárolták le őket, mint a marhákat a vágóhídon. - Felfordult a gyomra, émelyegni
kezdett.
- Ez a magyarázata annak a gépfegyver hangnak, amit a múlt éjjel hallottam - mondta
Nicholas komoran. - Aly és Kif nincsenek itt. Hol vannak? - Felemelte a hangját és
arabul kiáltott, miközben a tömeg felé fordult. - Aly, hol vagy?
A nyomolvasó előrefurakodott. - Itt vagyok, effendi. A hangja reszketett és az
arca elkínzott volt. Ingének elején vérfoltok látszottak.
- Hogy történt? - ragadta meg Nicholas a karját, hogy megtámassza és erőt adjon
neki.
- Az éjjel fegyveresek jöttek. Shufta. Belőttek a kunyhókba, ahol aludtunk. Semmi
figyelmeztetés. Csak lőttek.
- Hányan voltak? Kik voltak? - kérdezte Nicholas.
- Nem tudom, hányan voltak. Sötét volt. Én aludtam. Elfutottam, amikor a lövöldözés
elkezdődött. Mind shufta volt, banditák, gyilkosok. Hiénák és sakálok - nem volt semmi
okuk arra, amit tettek. Ezek az emberek itt a fivéreim, a barátaim voltak. – Sírni
kezdett, könnyei végigcsordultak az arcán.
Royan émelyegve, iszonyattal telten elfordult. A kunyhójába ment és az ajtóban
megtorpant. A kunyhót átkutatták. Táskái tartalmát a földre borították. Az ágyát
szétszedték, a matracot a sarokba hajították. Mintha alvajáró lenne egy rémálomban,
úgy ment át a kunyhón és emelte fel azt a vászon iratgyűjtőt, amiben a papírjait
tartotta. Kifordította és megrázta, üres volt. A műholdképek, a térképek, az sztéléről
kopírozott összes másolata, a Polaroidok, amiket Nicholas készített Tanús sírjában -
minden eltűnt.
Royan felemelte az ágyat és a helyére állította. Leült rá és megpróbálta összeszedni
a gondolatait. Össze volt zavarodva és ez az egész rettentően megrázta. Azoknak a
konyhakunyhó előtt kiterített, véres, golyószaggatta holttesteknek a képe kísértette,
és így nemigen tudott összpontosítani, világosan gondolkodni.
Nicholas viharzott be a kunyhójába és gyorsan körülnézett. - Ugyenezt csinálták
nálam is. Átkutattak mindent. Eltűnt a puskám és minden papírom. De legalább az
útlevelek, meg az utazási csekek nálam voltak a csomagban... - Hirtelen elhallgatott,
ahogy meglátta az üres vászontartót, ami Royan lába előtt hevert. - Elvitték a...
- Igen! - vágott a kérdés elében Royan. - Elvitték az összes kutatási anyagot, még
a Polaroidokat is. Hál' Istennek, hogy a még elő nem hívott tekercsek nálad vannak.
Ismét megtörtént minden, ugyanúgy, ahogy akkor Duraiddal meg velem. Nem vagyunk
biztonságban tőlük még itt sem, még a vadon legeldugottabb csücskében sem. - Hangja
kezdett hisztérikussá válni. Felpattant az ágyról és odarohant Nicholashoz.
- Jaj Nicky, mi történt volna, ha tegnap éjjel mi is a táborban vagyunk? - Hevesen
átölelte Nicholast és teljes erővel kapaszkodott belé. - Akkor most mi is odakinn
hevernénk a napon véresen, és körülöttünk is legyek dönögnének.
- Nyugalom, drágám. Nem kell nyomban elhamarkodott következtetéseket levonni.
Lehetett ez egy véletlen rablótámadás is.
- Akkor miért lopták el a papírjainkat? Mi értéke lenne egy közönséges shufta számára
a kopírozott másolatoknak meg a Polaroidoknak? Merrefelé tartott a Pegazus helikopter
a támadás előtt? Minket akartak elkapni, Nicky. Bármikor visszatérhetnek, és mi most
már fegyvertelenek, teljesen védtelenek vagyunk.
- Rendben, egyetértek veled abban, hogy pillanatnyilag meglehetősen sebezhetőek
vagyunk. Bölcs dolog lenne a lehető leghamarabb kijutni innen. Egyébként sincs már
semmi értelme, hogy tovább maradjunk. Már amúgy se tehetnénk többet. - Átölelte Royant
és szelíden megrázta. - Bátorság! Kimenekítünk mindent, amit csak tudunk ebből a nagy
felfordulásból és máris indulunk vissza a járművekhez.
- És mi lesz a halottakkal? - Royan hátralépett, minden erejét összeszedve
elfojtotta könnyeit, és igyekezett ismét úrrá lenni magán. - Hányan maradtak életben
az embereink közül?
- Aly, Salin és Kif megmenekült. Amint a lövöldözés elkezdődött, kirohantak
kunyhóikból és belevetették magukat a sötétségbe. Már szóltam nekik, hogy készüljenek,
mert nyomban indulunk. Beszéltem az egyik rangidős pappal. Ők majd gondoskodnak a
halottak eltemetéséről, és amint tudják, jelentik a dolgot a hatóságoknak. De azzal
ők is egyetértenek, hogy a támadás ellenünk irányult, és még mindig veszélyben vagyunk,
ezért a lehető leghamarabb el kell mennünk innen.
Egy órán belül készen álltak az indulásra. Nicholas úgy döntött, hogy a tábor
felszerelését és Borisz személyes holmiját Jali Hora gondjaira bízzák. Az öszvérekre
könnyű málha került, és úgy tervezte, hogy erőltetett menetben igyekeznek minél előbb
kijutni a szurdokból.
Az apát szerzeteseket rendelt melléjük, hogy elkísérjék őket a szurdok meredek
falának tetejéig. - Csupán a valóban istentelen emberek merészelnek megtámadni
titeket, amíg a kereszt védelme alatt álltok - magyarázta.
Nicholas a nyúzókunyhóban találta a csíkos dik-dik kiszáradt bőrét és fejét.
Összetekerte és az egyik öszvér hátára szíjazta, majd parancsot adott a megcsappant
létszámú karaván indulására.
Tamre beügyeskedte magát azon szerzetesek közé, akikből a kísérő csoport állt.
Szorosan Royan nyomában járt, ahogy elindultak a csapáson, miközben az első mérföldön
át elkísérte őket a kolostor közösségének siránkozása és búcsúszavai.
Kegyetlen volt a forróság, ahogy a nap delelőjére hágott. A levegő meg se mozdult,
hogy legalább valamicske enyhülést hozzon, és a völgy falai magukba szívták a nap
iszonyú forróságát, majd visszahányták rájuk, amint nehézkesen vánszorogtak felfelé
a meredek emelkedőn. Verítéküket nyomban felszárította, amint az izzadságcsepp
átszivárgóit pórusaikon, és nyomukban fehér sókristályok jelentek meg bőrükön,
ruhájukon. Az öszvérhajcsárokat űzte a félelem, és gyilkos tempót diktálva ügettek
állataik mögött, miközben egy hegyes bottal döfködték az öszvérek heréit, hogy a lehető
leggyorsabban haladjanak.
A délután derekára megtették reggeli útjukat és ismét visszaértek Taita gátjának
feltehető helyszínére. Nicholas és Royan egy lélegzetnyi pihenőt tartott, fejüket a
folyóba merítették és arcukról, nyakukról lemosták a sót meg az izzadságot. Aztán ott
álltak együtt a vízesés felett, és röpke búcsút vettek a szakadéktól, melyben valahol
ott rejtőzött minden álmuk és reményük.
- Vajon mennyi idő múlva térhetünk vissza? - kérdezte Royan.
- Nemigen tehetjük meg, hogy túl hosszú ideig távol maradjunk - mondta neki
Nicholas. - Hamarosan beállnak a nagy esőzések, a hiénák pedig szagot kaptak és már
itt gyülekeznek. Mostantól minden nap számít, létfontosságú lehet minden óra, amit
elvesztegetünk.
Royan lemeredt a hasadékba, és halkan azt mondta: - Még nem győztél, Taita. A
játéknak nincs vége.
Mindketten megfordultak és követték az öszvéreket a csapáson, fel a szurdok falának
csúcsa felé. Aznap este nem álltak meg a folyó melletti hagyományos táborhelyen, hanem
mentek tovább még jó néhány mérföldnyit, mígnem a sötétség megállásra késztette őket.
Meg se próbáltak kényelmes tábort verni. Vacsorára watba mártogatott injera kenyeret
ettek, amit a szerzetesek hoztak magukkal egy nagy edényben. Ezután Nicholas és Royan
leterítette összegöngyölt matracukat a köves földre, majd egy-egy málhát párnaként a
fejük alá téve, a kimerültségtől pillanatokon belül mélyen aludt.
Másnap reggel, amíg a pirkadat előtti sötétségben felmálházták az öszvéreket, ittak
egy bögrényi erős, keserű, etióp kávét. Aztán ismét nekivágtak a csapásnak.
Ahogy a felkelő nap megvilágította előttük a szurdok meredek falait, oly közelinek
tűntek, hogy szinte megérinthették volna őket, és Nicholas azt mondta Royannak, aki
hosszú léptekkel haladt mellette: - Ha ilyen tempóban haladunk, délutánra elérjük a
meredély lábát, és jó esélyük van rá, hogy a vízesés mögötti barlangban tölthetjük az
éjszakát.
- Ez azt jelenti, hogy néhány nappal lerövidítjük az utat és már valamikor holnap
a teherautóknál lehetünk.
- Nagyon valószínű - mondta Nicholas. - Nem bánnám, ha már kint lennénk innen.
- Olyan ez, mint egy csapda - helyeselt Royan, miközben a mindkét oldalon föléjük
magasodó, sziklás, egyenetlen terepet nézte, mely beékelte őket a Dandera folyó
keskeny völgyébe. - Gondolkodtam néhány dolgon, Nicky.
- Halljuk a következtetéseidet.
- Nincs semmiféle következtetés, csupán néhány rendkívül zavaró gondolat. Tegyük
fel, hogy a Pegazusnál van valaki, aki érti is a birtokába jutott másolatokat és
Polaroidokat. Milyen reakciót válthat ki belőlük, ha rájönnek, hogy kutatásunk során
mennyit haladtunk előre?
- Nem valami örömteli gondolatok - értett egyet vele Nicholas. - Másrészt viszont
nemigen tehetünk semmit ellene, míg vissza nem jutunk civilizációba, mindössze annyit,
hogy nyitva tartjuk a szemünket és megőrizzük józan értelmünket. A fenébe, még a kis
Rigby puskám sincs nálam. A lehető legkönnyebb célpont vagyunk.
Úgy tűnt, hogy Aly, az öszvérhajcsárok és a szerzetesek is ugyanezen a véleményen
voltak, mivel egy pillanatra se lassítottak a tempón. Már dél volt, mire engedélyeztek
maguknak egy rövid pihenőt, hogy kávét főzzenek és megitassák az öszvéreket. Amíg az
emberek tüzet raktak, Nicholas kivette a málhából távcsövét, és elindult, hogy
felmásszon a sziklás lejtőn. Nem sokat haladt még felfelé, amikor visszapillantott,
és látta, hogy Royan mászik utána. Bevárta.
- Fel kellett volna használnod az időt, hogy egy kicsit pihenj - mondta neki
szigorúan. - A hőguta itt komoly veszély.
- Egyszerűen nem hagyhatom, hogy csak úgy egymagad elkóborolj. Tudni akarom, hogy
miben sántikálsz.
- Csak egy kis felderítés. Az kéne, hogy felderítők járjanak előttünk, és ne csak
így vakon haladjunk előre a csapáson. Ha jól emlékszem, most jön a legrosszabb terep.
Csak Isten tudja, hogy mi vár ott ránk.
Csak mentek fölfelé, de a csúcsra lehetetlenség volt feljutniuk, megmászhatatlan,
merőleges sziklák állták útjukat. Nicholas kiválasztotta e sziklák alatt a legjobb
pontot, ahonnan távcsövével szemügyre vehette az előttük álló völgy lejtőit. A terep
pontosan olyan volt, amilyen emlékezetében. Ahogy közeledtek a meredély lábához, egyre
egyenetlenebb, egyre zordabb lett, akár az óceán, mely megérezvén a szárazföld
közelségét, rémületében megduzzad, magasra tör, mielőtt partot érve millió darabra
törik. A csapás szorosan a folyó mentén haladt. A folyópart keskeny folyosója fölé
hajló sziklákat a szél és az időjárás alakította furcsa, fenyegető formákká, melyek
egy régi Disney-rajzfilm gonosz boszorkányának várára emlékeztették az embert. Volt
egy pont, ahol vörös homokkő pillér nyúlt be a csapás fölé, és arra kényszerítette a
folyót, hogy megkerülje, a csapás pedig annyira elkeskenyült, hogy ott egy megpakolt
öszvérrel igen nehéz dolog bevenni a kanyart úgy, hogy le ne zuhanjanak a partról a
folyóba.
Nicholas alaposan szemügyre vette távcsövén át a völgy mélyét. Nem talált semmit,
ami gyanúsnak vagy visszásnak tűnt, így aztán fejét felfelé fordította és végigpásztázta
a sziklákat meg a sziklák tetejét.
Abban a pillanatban Aly hangja hallatszott a völgyből, amint kiáltása
végigvisszhangzott a lejtőn: - Siessen, effendi! Az öszvérek készen állnak az
indulásra!
Nicholas leintett neki, de távcsövét még egyszer felemelte, hogy végigpásztázza
az előttük álló terepet. Hirtelen egy fényes villanásra lett figyelmes - egy röpke,
vakító fény, mint egy heliográf jelzése. Minden figyelmét a sziklának arra a pontjára
összpontosította, ahonnan ez eredt.
- Mi az? Mit láttál? - kérdezte Royan.
- Nem is tudom. Lehet, hogy semmi - mondta, anélkül, hogy elvette volna szeme elől
a távcsövet. Visszatükrözhetett egy fényes fémfelület, vagy egy másik távcső lencséje,
esetleg egy mesterlövész puskájának csöve - gondolta. Másrészt viszont egy kis
csillámkő vagy egy darabka hegyikristály is visszatükrözheti így a nap fényét, de még
az áloé vagy más pozsgás, fényes levelű növény is. Még néhány percig figyelte azt a
pontot, majd Aly hangja szállt fel ismét hozzájuk.
- Siessen, effendi. Az öszvérhajcsárok nem várnak! Nicholas felállt. - Rendben.
Semmi. Menjünk. – Megfogta Royan karját, hogy átsegítse a nehéz szakaszon, majd
elindultak lefelé. Abban a pillanatban kövek zörgése hallatszott feljebb a lejtőről,
mire Nicholas megállította Royant és karját megfogva csendre intette. Vártak és a
látóhatárt kémlelték.
Aztán hirtelen két hosszú, csavart szarv jelent meg a csúcson, és alatta egy öreg
kudu bika feje, mely trombitaforma füleit előrehajlította, és lebernyegének széle
lebegett a forró, könnyű szellőben. Közvetlenül fölöttük megtorpant a szikla peremén,
de nem vette észre őket. A kudu hátrafordította a fejét, és abba az irányba meredt,
amerről jött. Az állat hozzájuk közelebb eső szemében megvillant a nap fénye, és
fejtartása, meg testének riadt, feszes merevsége világossá tette, hogy valami
megzavarta.
Így állt ott egy hosszú pillanatig, majd, még mindig anélkül, hogy Nicholast és
Royant észrevette volna, felhorkant, aztán nyomban felszökkent és teljes sebességgel
elszáguldott. A gerinc mögött eltűnt szemük elől, és vad vágtájának zaja lassanként
a csöndbe veszett.
- Valamitől rettenetesen megrémült.
- Mitől? - kérdezte Royan.
- Bármi lehetett - talán egy leopárd - felelte, és elbizonytalanodott, ahogy tétován
lenézett a lejtőn. Az öszvérkaraván meg a szerzetesek már elindultak a folyóparti
csapáson.
- Mit kéne tennünk? - kérdezte Royan.
- Fel kéne derítenünk az előttünk lévő területet - persze ha lenne rá időnk, ami
nincs. - A karaván gyorsan távolodott. Ha nem indulnak nyomban utánuk, akkor
fegyvertelenül magukra maradnak. Nem volt semmi konkrét dolog, melynek alapján
cselekedhetett volna, és mégis, nyomban döntenie kellett.
- Gyerünk! - Ismét megfogta Royan kezét, és bukdácsolva lecsúsztak a lejtőn. Amint
elérték a csapást, futásnak eredtek, hogy beérjék a karaván végét.
Most, hogy a menetben voltak, Nicholas újból a fölöttük lévő területre fordíthatta
figyelmét és alaposan szemügyre vehette. A fenyegetően föléjük hajló sziklák félig
eltakarták az eget. Baljukon a folyó hangos, csobogó zaja elmosott minden más hangot.
Nicholas nem érzett igazi vészhelyzetet. Azzal büszkélkedett, hogy képes előre
megérezni a veszélyt, ez egy hatodik érzék, mely már eddig is többször megmentette
az életét. Ezt magában amolyan korai vészjelző rendszernek nevezte, ami most nem
jelzett semmit. Számtalan magyarázata lehetett annak a sziklaormon tükröződő fénynek
és a kudu bika viselkedésének.
Mindazonáltal egy kicsit még mindig feszült volt, és teljes figyelmét a felettük
lévő magaslatoknak szentelte. Egy kis barna foltot látott átlibbenni a szikla tetején,
ami aztán pörögve hullott lefelé – egy száraz levél a szeszélyes, meleg szellő
fuvallatán. Apró és jelentéktelen volt ahhoz, hogy bármiféle veszélyt jelentsen, de
azért szemével egykedvűen követte.
A barna levél pörögve bukfencezett lefelé, mígnem könnyedén megérintette az arcát.
Kezét mintegy reflexszerűen emelte fel és elkapta. Ujjai közt megdörgölte a barna
darabkát, miközben arra számított, hogy zizegve szétmorzsolódik. Ehelyett az anyag
lágy volt és hajlékony, már-már zsíros tapintású.
Szétnyitotta a tenyerét és alaposabban szemügyre vette. Nyomban látta, hogy nem
levél az, amit a kezében tart, hanem egy darabka leszakadt, barna, áttetsző zsírpapír.
Hirtelenjében az összes korai vészjelzője megszólalt. Nem pusztán arról volt szó, hogy
abszurdnak tűnt e papírdarab váratlan megjelenése e világtól elzárt helyen. Nyomban
felismerte e különleges papírtípus anyagát és minőségét. Az orrához emelte, és
megszagolta. A salétrom szúrós szaga marta a torkát.
- Gelignit! - kiáltott fel hangosan. Nyomban felismerte a szagát.
A gelignitet a Semtex és a plasztik robbanóanyagok korában katonai célokra már
nemigen alkalmazták, de széles körben használták a bányászatban és az ásványkutatásnál.
Általában a fapor és nátrium-nitrát alapba helyezett zselatindinamit rudakat
csomagolták ebbe a jellegzetes, barna zsírpapírba. Bevett szokás, hogy mielőtt a
detonátort elhelyezik a rúd végén, leszakítják a papír sarkát, hogy láthatóvá váljon
a benne lévő melaszbarna robbanóanyag. Egykoron elég gyakran használta ahhoz, hogy
a szagát sose felejtse el. Az agya most száguldva zakatolt. Ha valaki vár rájuk és
a sziklát alágelignitezte, akkor az a villanás, amit látott, eredhetett a
robbanóanyagot összekötő rézdrótokról, vagy a felszerelés egy másik elemén csillant
meg a napfény. Ha ez így van, akkor a robbantó ebben a pillanatban is itt lapulhat
valahol fenn, készen arra, hogy lenyomja a robbantószerkezet dobozának karját. A kudu
bika pedig a rejtőzködő emberek elől menekülhetett.
- Aly! - üvöltötte a karaván elejére: - Állítsd meg őket! Forduljatok vissza!
Futni kezdett a karaván eleje felé, de a szíve mélyén tudta, hogy már túl késő. Ha
volt ott fenn a sziklán valaki, akkor az Nicholas minden lépését figyeli. Nicholas
még csak nem is remélhette, hogy sikerül eljutnia a menet élére, ott visszafordíthatja
az öszvéreket ezen a keskeny csapáson, majd biztonságban visszahozhatja őket, még
mielőtt... Hirtelen megtorpant és visszanézett Royanra. A legfőbb gondja, hogy őt
biztonságban tudja. Megfordult, visszafutott hozzá és megragadta a karját.
- Gyerünk! Le kell jutnunk a csapásról!
- Mi van, Nicky? Mit csinálsz? - Royan ellenkezett, próbálta kihúzni a karját
Nicholas szorításából.
- Később elmagyarázom - csattant rá durván Nicholas. - Most csak bízz bennem. -
Néhány lépésnyit még vonszolnia kellett, mielőtt Royan megadta magát és futni kezdett
vele vissza, arra, amerről jöttek.
Még tizenöt méternyit se tettek meg, amikor a szikla felrobbant. A hatalmas
robbanás olyan erővel sodorta a levegőt, hogy meginogtak. A hang fájdalmas
csattanással hasított át koponyájukon és azzal fenyegetett, hogy átszakítja
dobhártyájukat. A robbanás fő ereje átsöpört felettük, nem egyetlen robbanás volt,
hanem egy hosszú, elnyújtott detonáció, mint amikor a mennydörgés közvetlenül az ember
fölött csattan. Annyira elkábultak, olyan erővel tört rájuk, hogy megszédültek,
egymásnak tántorodtak és már azt sem tudták, merre menekülnek.
Nicholas karjával megragadta Royant és átölelte, hogy megtámassza, majd
hátranézett. Látta, hogy robbanások egész sorozata szökken a magasba a szikla gerincén.
Föld, por és törmelék magas, táncoló szökőkútjai törtek fel, szigorú koreográfia
szerint, egymás után perdültek a magasba, akárha egy pokoli tánckar táncosai lennének.
Még e pillanat iszonyatában is el kellett ismernie azt a szakértelmet, amivel a
lignitet elhelyezték. Itt egy igazi robbantómester dolgozott. A magasba szökő
törmelékoszlopok lassanként visszaszálltak, és csak finom, sárgásbarna porfelhőt
hagytak maguk után, mely a tiszta, kék ég felé gomolygott, és egy pillanatra úgy tűnt,
mintha a pusztítás véget ért volna. Aztán kezdtek megváltozni a szikla körvonalai.
Először a sziklafal kezdett lassan kifelé dőlni. Nicholas látta, amint hatalmas
repedések jelennek meg felszínén, majd szétnyílnak, akár egy gúnyos száj. Sziklalapok
omlottak össze és lassan egymásra csúsztak, akár egy mélyen bókoló óriás asszony
egymásra hulló selyem szoknyái. A szikla felnyögött, megrepedt és morajlott, ahogy
az egész szirt zuhanni kezdett a mélybe, a folyó felé.
Nicholast megdermesztette e szörnyű látvány, és mintha agyát is megbénította volna
a robbanás. Rendkívüli erőfeszítésébe került, hogy gondolkodjék és cselekedjék. Látta,
hogy a robbanás középpontja a csapáson lejjebb, az öszvér karaván elejének közelében
volt. Tamre ott állt Aly mellett. Ők Royannal a karaván végén, a sereghajtók voltak.
A sziklán a robbantó nyilvánvalóan arra várt, hogy egyenesen a robbanó csapda
epicentrumába érjenek, de kénytelen volt előbb elindítani, amikor látta, hogy
visszafelé futnak, és rájött, hogy felismervén a veszélyt, el akarnak menekülni.
De még így sem voltak biztonságban - a fölöttük meginduló földcsuszamlás periferikus
erejének vonalába kerültek. Nicholas még mindig fogta Royant, ahogy felmeredt a lefelé
zuhanó sziklafalra, miközben kétségbeesetten számolni kezdett.
Dermedt döbbenettel nézte, amint a lezúduló sziklahullám átsöpör előtte a csapáson,
és embert, öszvért felkapva, magával sodorja őket, le a folyóba. Elnyelte őket, mint
valami félelmetes szörny, majd mindet porrá zúzta borotvaéles, vörös
sziklaagyaraival. Még a sziklaáradat dübörgő robaján át is hallotta az emberek és az
állatok rémült sikolyát.
A pusztulás hulláma közeledett a csapásnak ahhoz a pontjához, ahol Royannal álltak.
Ha közvetlenül a robbanás alatt vannak, akkor a többiekhez hasonlóan nekik se sok
esélyük maradt volna, de ahogy végigfutott a sziklán, a pusztító erő szétoszlott.
Másrészt viszont Nicholas rádöbbent, nincs semmi reményük, hogy futva elkerüljék
maradék erejét, és az, ami rájuk zúdul, még mindig épp elég pusztító lesz.
Nem volt rá idő, hogy elmagyarázza Royannak, mit kell tenniük - csupán másodpercek
maradtak a cselekvésre. A karjába kapta és leugrott vele a partról a folyó felé. Szinte
nyomban elvesztette lába alól a talajt és együtt zuhantak, gördültek lefelé, de úgy
kilenc méternyire ott volt egy kiálló, ház nagyságú szikla. Ahogy elérték a felső
oldalát, zuhanásukat megállította.
Mindketten félig kábák voltak, de Nicholas talpra állította Royant, és bevezette
a sziklafal által védett részbe. Volt itt egy mélyedés, melybe bekúsztak és
meglapultak. Testüket a sziklafalnak nyomták és mindketten visszafojtották
lélegzetüket, amint az első szikladarab pattogva, mint valami óriási gumilabda gördült
feléjük a gravitáció hatására egyre gyorsabban, mígnem olyan erővel csapódott
menedéküknek, amitől a tömör szikla, melyhez teljesen odalapultak, úgy rezgett és
rezonált, akár egy katedrális harangja, és a lezúduló golyóbis magasra szökkent fejük
fölött, majd röptében még megpördült, mielőtt a folyóba zuhant volna. Oly magas
hullámot csapott mindkét parton, mintha vihar korbácsolta volna fel a vizet.
De ez pusztán csak előfutára volt annak a kavargó örvénynek, ami most zúdult le
rájuk. Olybá tűnt, mintha a fél hegy rájuk omlott volna. Valahány sziklatömbről, mely
menedékükbe csapódott, temérdek hegyes, éles szilánk pattant le, és a levegő, amit
belélegeztek, finom fehér porral és a szikrázó flintkő kénes bűzével telt meg. Ez az
irdatlan zuhatag a fejükre hullott, vagy felhalmozódott menedékük előtt, és
elszabadult kis szilánkok, apró kavicsok záporoztak rájuk.
Nicholas Royan fölé mászott, hogy testével megvédje. Egy lepattanó kő oldalról olyan
erővel súrolta a fejét, hogy a füle is csengeni kezdett, de összeszorította a fogát
és leküzdötte azt a késztetést, hogy fejét felemelje és felnézzen. Érezte, hogy valami
meleg, csiklandó érzés kígyózik elő rövid hajából a jobb füle mögött. Végigkúszott az
arcán, mint valami élő dolog, és csak amikor a szája sarkához ért, akkor érezte meg
azt a fémesen sós ízt, amiből rájött, hogy egy vércsík.
A finom por teljesen belepte őket, és annyira irritálta a torkukat, hogy fuldokolva
köhögtek ebben a hatalmas, dübörgő földindulásban. A por beszűrődött a szemükbe, így
kénytelenek voltak szemhéjukat lecsukni és összeszorítani.
Egy hatalmas, tehervagon méretű szikla szökkent fel magasra a levegőbe, majd a
közelükben lezuhant. A becsapódás erejétől a föld olyan hevesen megemelkedett, hogy
Royan rekeszizmát, akire ráadásul még Nicholas súlya is ránehezedett, akkora ütés érte,
hogy tüdejéből kiszorult a levegő és úgy érezte, mintha bordái összezúzódtak volna.
Aztán a föld és a szikla záporozása lassanként alábbhagyott. A hatalmas, legördülő
kövek becsapódása búvóhelyükre egyre ritkábbá vált. A finom por, amit belélegeztek,
szép lassan leereszkedett. A dübörgés fokozatosan megszűnt, mígnem csupán a megülepedő
kő és föld csúszásának, siklásának hangja és odalenn a folyó mormolása hallatszott.
Nicholas nagyon óvatosan végre felemelte a fejét és megpróbálta lepislogni
szempillájáról a port. Royan megmozdult alatta, és ő hátrébb mászott, hogy Royan
felülhessen. Egymásra meredtek. Az arcukba ivódott antimonfehér por olyan volt, mint
egy kabuki maszk, a hajuk is csupa por volt, akár a tizennyolcadik századi francia
arisztokraták rizsporos parókája.
- Vérzel - suttogta Royan a portól és a rémülettől fátyolos hangon.
Nicholas az arcához emelte a kezét, majd ránézett arra a por és vér keverékéből
összeállt masszára. - Csak egy karcolás - mondta. - Te hogy vagy?
- Azt hiszem, kificamíthattam a térdemet. Éreztem valamit, amikor leestünk. De
nem hiszem, hogy komoly lenne. Csak egy egész kicsit fáj.
- Akkor mindketten hihetetlenül szerencsések vagyunk mondta neki Nicholas. - Egy
ilyet senki sem élhet túl.
Royan fel akart állni, de Nicholas, kezét a vállára téve visszatartotta. - Várj!
Fölöttünk az egész lejtő mozgott és még nem ülepedett meg, bizonytalan. Hagyjunk még
neki egy kis időt. Van még ott fenn meglazult szikla, és az egy darabig még legördülhet.
– Nicholas levette nyakáról skótmintás selyemkendőjét és odaadta Royannak. - Meg aztán,
azt sem akarjuk... - De meggondolta magát és nem fejezte be a mondatot.
Miközben Royan megtörülgette az arcát, reszkető hangon megkérdezte: - Belekezdtél
valamibe, hogy meg aztán...?
- Meg aztán, azt sem akarjuk, hogy azok a rohadékok ott fenn megtudják, akadnak
túlélői is a kis tűzijátékuknak. Mert ha észrevesznek minket, nyomban lejönnek, hogy
átvágják a torkunkat és ezzel bevégezzék a munkát. Sokkal jobb, ha azt hiszik, hogy
szándékuknak megfelelően, mi is beadtuk a kulcsot.
Royan rámeredt. - Gondolod, hogy még mindig ott vannak fenn és figyelnek minket?
- Erre mérget vehetsz - felelte Nicholas komoran. – Nyilván teljesen el vannak
telve önmaguktól, amiért végre sikerült megszabadulniuk tőled. Nem szeretnénk épp most
kidugni a fejünket, csak elrontanánk vele az örömüket.
- Honnan tudtad előre, hogy mi fog történni? - kérdezte Royan. - Ha nem vonszoltál
volna el... - A hangja elvékonyodott.
Nicholas néhány szóval elmagyarázta neki, hogyan hullott a kezébe a gelignit
csomagolópapírjának darabkája. - A világ legegyszerűbb dolga kiválasztani egy csapás
vagy egy bánya sziklájának legkeskenyebb részét... - Hirtelen elhallgatott, amint
halkan, de félreismerhetetlenül meghallották egy motor, majd a felszállásra készülődő
helikopter rotorjainak egyre magasabb sivítását.
- Gyorsan - szólt rá élesen Royanra. - Lapulj a szikla alá olyan szorosan, amilyen
szorosan csak tudsz. - Visszanyomta Royant a nagy kő fedezékébe. - Lapulj le! - Amikor
Royan szó nélkül engedelmeskedett, Nicholas mellé feküdt és álcázásul a körülöttük
heverő törmelékből magukra halmozott, amennyit csak tudott.
- Feküdj nyugodtan. Ne mozdulj, bármi történjen is. Ott feküdtek és hallgatták a
helikopter hangját, amint a fejük fölött körözött. Le-föl repkedett a völgyben, szinte
közvetlenül a folyó felett. Volt egy pillanat, amikor pontosan a fölé a sziklapad
fölé ért, melyen ők feküdtek, és a rotorok szele csaknem elsodorta mindkettőjüket.
- Túlélőket keresnek - mondta Nicholas komoran. - Ne mozdulj. Még nem vettek észre
minket.
- Ha figyeltek minket a robbanás előtt, akkor egyenesen ide jöhettek volna -
suttogta Royan. - Úgy tűnik, összezavarodtak.
- Nyilván szem elől tévesztettek minket abban a porban, amikor megindult a kőlavina
és a szikla leomlott. Nem tudják biztosan, hol lehetünk. - A helikopter hangja a folyó
mentén lassan távolodott, és Nicholas azt mondta Royannak: - Megkockáztatom, hogy egy
pillanatra kikukkantok, csak hogy biztosak lehessünk benne, ez is a Pegazus műve volt
nem mintha olyan sok szecskavágó nyüzsögne ezen a tájékon. Tartsd lenn a fejed!
Nicholas lassan, óvatosan felemelte a fejét, és egyetlen pillantás elég volt ahhoz,
hogy megerősítse feltevését. Fél mérföldnyire felfelé a Pegazus Jet Rangere körözött
a folyó felett. A gép lassan távolodott tőle, de Nicholas így, ebből a szögből nem
láthatott át a pilótafülke szélvédőjén. Ám ebben a pillanatban a motor hangja
megváltozott, ahogy a pilóta magasabb fordulatszámra kapcsolt, hogy fölemelkedjen.
A gép függőlegesen felemelkedett, majd északnak fordult, és Nicholas egy pillanatra
láthatta utasait. Jake Helm ült az első ülésen a pilóta mellett, mögött pedig Nogo
ezredes. Mindketten lefelé meredtek a folyóvölgybe, de a helikopter másodperceken
belül felemelkedett velük, majd a gerincen túl, egyenesen a szurdok meredek fala felé
repültek, és a motor hangja lassanként elhalt, a csöndbe veszett. Nicholas kimászott
a kő alól és felsegítette Royant is.
- Most már semmi kétség. Pontosan tudjuk, hogy kikkel van dolgunk. Helm és Nogo
volt a szecskavágóban. Szinte biztos, hogy Helm helyezte el a robbanóanyagot, és
valószínűleg Nogo vezette azokat az embereket, akik tegnap éjjel lerohanták a
táborunkat. Mindegyik azt a munkát végzi, amihez a legjobban ért - mondta Nicholas.
- Ez megerősíti feltevésünket. Bárki legyen is a Pegazus tulajdonosa, ő áll e mögött
az egész mögött. Helm és Nogo csupán a végrehajtók.
- De Nogo az etióp hadsereg tisztje - tiltakozott Royan.
- Isten hozott Afrikában. - Nicholas nem mosolygott, amikor ezt mondta. - Itt
minden eladó, ha jól megfizetik, beleértve a kormányhivatalnokokat és a hadsereg
tisztjeit is. Arcát úgy összeráncolta, hogy a rátapadt por meglazult és lehullt. -
Most mindenesetre a legfőbb gondunk az, hogy kijussunk ebből a szurdokból, vissza
a civilizációba.
Felnézett a lejtőre. Fölöttük a csapás megsemmisült, eltűnt a leomlott sziklák
alatt. - Ezen az úton már nem jutunk vissza - mondta Royannak és megfogta a kezét.
Ám amikor Royan a bal lábára nehezedett, felszisszent és súlyát gyorsan áthelyezte
a jobb lábára.
- A térdem! - Aztán bátran elmosolyodott. - Semmi baj, rendbe jön.
Mindazonáltal erősen bicegett, ahogy nagy nehezen lemásztak a folyóhoz, miközben
mindvégig attól rettegtek, hogy mozgásuk egy újabb kőomlást indíthat el. Végül a part
alatt lejutottak a vízbe, mely derékig ért.
Royan Nicholas mögött állt és kimosta a koponyáján lévő sebből a vért, meg a port.
- Nem vészes - mondta Nicholasnak. - Nem kell összevarrni.
- Van nálam Betadine a csomagban - mondta Nicholas. Előhalászta, Royan pedig
bekente a sebet a sárgásbarna fertőtlenítővel, majd bekötötte a selyemsállal.
- Rendben. - Megveregette Nicholas vállát.
- Istennek hála a menetzsákért - jegyezte meg Nicholas, miközben behúzta a cipzárt.
- Legalább néhány létfontosságú dolog nálunk van. Most pedig a következő feladatunk
az, hogy körülnézzünk, nincsenek-e még túlélők.
- Tamre! - kiáltott fel Royan.
Nehézkesen végigbukdácsoltak a parton. A folyót sok helyütt eltorlaszolta a
szirtről lezúdult föld meg a hatalmas szikladarabok. Időnként, a mélyebb helyeken
kénytelenek voltak hónaljig a vízbe gázolni, és ilyenkor Nicholas a feje fölé emelte
csomagját. A laza sziklatörmelék veszélyesen bizonytalan volt és megindult alattuk,
amikor megpróbáltak kimászni a vízből, hogy megkeressék a karaván többi tagját.
Megtalálták két szerzetes holttestét, mindkettőjüket összezúzta és félig betemette
az omladék. Még csak meg se próbálták kiásni őket. Az egyik öszvér égnek meredő lábbal
hevert előttük, testének többi részét teljesen belepte a kőtörmelék. A málha, ami a
hátán volt, szétnyílt és tartalma szanaszét szóródott. A dik-dik összetekert bőre és
feje beágyazódott a saras iszapba. Nicholas kikaparta és a hátizsákjára szíjazta őket.
- Még több súly, amit vinned kell - figyelmeztette Royan.
- Alig egy kiló, de megéri - felelte Nicholas. Arrafelé tartottak, ahol a csapáson
utoljára látták Tamrét és Alyt. Bár közel egy órán át keresték őket, egyikőjüknek sem
bukkantak a nyomára. Fölöttük a lejtő teljesen le volt tarolva: nyers, lezúdult föld,
hatalmas, szétzúzott sziklák, tövestől kiszaggatott bokrok és fák, melyek aprófává
hasadtak.
Royan felmászott olyan magasra, amilyen magasra csak sérült lába engedte, és kezét
tölcsérként a szája elé téve kiáltozni kezdett: - Tamre! Tamre! Tamre! - Kiáltása
végigvisszhangzott a völgyön és a sziklafalak visszaverték hangját.
- Azt hiszem, a fiúnak vége - kiáltott fel neki Nicholas. - Már egy órája keressük.
Ha ki akarunk jutni innen, akkor több időt nem szánhatunk rá. Itt kell hagynunk.
Royan, mintha meg se hallotta volna, csak ment tovább a leomlott sziklák között,
a laza omladék meg-megindult a lába alatt és Nicholas látta, hogy a térde komoly
fájdalmat okoz neki.
 - Tamre! Válaszolj - kiáltotta Royan arabul. - Tamre! Hol vagy?
- Royan! Most már elég lesz. Csak még jobban tönkreteszed a térdedet. Ezzel
mindkettőnket veszélybe sodorsz. Add fel!
Abban a pillanatban mindketten hallottak egy halk nyögést valahonnan feljebbről
a lejtőn. Royan mászni kezdett a hang irányába, miközben szinte ugyanannyit
visszacsúszott, amennyit előrejutott, de végül felért és az iszonyattól felkiáltott.
Nicholas lehajította a zsákját és utánamászott. Amikor mellé ért, ő is térdre hullt.
Tamrét a görgeteg a földnek szegezte. Az arca szinte felismerhetetlen volt. A hús
felhasadt, leszakadt róla és a legtöbb helyen hiányzott a bőr is. Royan az ölébe emelte
a fiú fejét, és ingujjával próbálta kitörölni a koszt az orrából, hogy szabadabban
lélegezhessen. A szája sarkából vér szivárgott, és amikor ismét felnyögött, újult erővel
bugyogott ki belőle. Royan megpróbálta letörülni, de csak szétkente az állán.
Testének alsó részét az omlás maga alá temette, és Nicholas megpróbálta leszedni
róla a szikladarabokat; de szinte nyomban rájött, hogy hiábavaló. Egy biliárdasztal
méretű szikladarab hevert rajta. Több tonnányit nyomott, és minden bizonnyal
összezúzta a gerincét és a medencéjét. Egyetlen ember képtelen segítség nélkül akár csak
megmozdítani is egy ekkora súlyt. De még ha lehetséges lenne is, mindenféle mozgatás
zúzó hatása csak tovább növelné Tamre kínjait és iszonyú sérüléseit.
- Csináljunk valamit, Nicky - suttogta Royan. - Tennünk kell érte valamit.
Nicholas Royanra nézett és a fejét ingatta. Royan szemét elöntötték a könnyek, majd
szemhéján áttörve, esőcseppek ként öntözték Tamre felfelé fordított arcát, és a vért
rózsaszínné oldották, olyan lett a színe, mint a rosé boré.
- Nem ülhetünk itt ölbe tett kézzel és hagyjuk meghalni tiltakozott. Ahogy Tamre
meghallotta a hangját, kinyitotta a szemét és egyenesen az arcába nézett.
Véres szája mosolyra húzódott, és ez a mosoly sugárzóvá tette poros, összezúzott
arcát. - Ummee! - suttogta. - Te vagy az én anyám. Olyan kedves vagy. Szeretlek, anyám.
Szavai megszakadtak, ahogy teste görcsösen megmerevedett. Arca eltorzult a kíntól
és halk, fojtott kiáltás tört fel a torkából, aztán teste elernyedt. Eltűnt a merevség
a vállából és a feje oldalra gördült.
Royan csak ült ott, fogta a fiú fejét és halkan, de keservesen sírt, mígnem Nicholas
megérintette a kezét és szelíden azt mondta: - Meghalt, Royan.
Royan bólintott. - Tudom. Épp csak addig tartott ki, hogy elbúcsúzhasson tőlem.
Nicholas hagyta még egy kicsit gyászolni, aztán halkan azt mondta neki: - Mennünk
kell, drágám.
- Igazad van. De olyan nehéz itthagyni őt. Soha nem volt senkije. Annyira magányos
volt. Az anyjának nevezett. Azt hiszem, valóban szeretett engem.
- Én biztosan tudom - mondta neki Nicholas, miközben kiemelte öléből a halott fiú
fejét és felsegítette. - Menj le és várj meg ott. Megpróbálom betemetni, amennyire csak
tudom.
Nicholas összefűzte Tamre kezét a mellkasán, majd ujjait a nyakában lógó
ezüstkeresztre helyezte. Aztán óvatosan sziklatörmeléket halmozott rá, befedte a
fejét, hogy a varjak meg a keselyűk ne férhessenek hozzá.
Lesiklott oda, ahol Royan várt rá a vízben, és a csomagját a vállára vetette.
- Tovább kell mennünk - mondta Royannak.
Royan kézfejével letörülte könnyeit és bólintott. - Most már indulhatunk.
A folyóban gázoltak fölfelé, keményen meg kellett küzdeniük az ellenük dolgozó
áramlattal. A sziklaomlás félig eltorlaszolta a folyómedret, és a víz a maradék résen
át nyomakodott előre. Amikor végre elérték a parton azt a pontot, ahova a kőlavina
már nem ért el, kimásztak a folyóból, és addig kúsztak felfelé a meredek parton, míg
ki nem értek az ösvénynek arra a részére, mely érintetlenül megmaradt.
Egy pillanatra megálltak, hogy összeszedjék magukat és visszanéztek. A folyó vize
a sziklaomlás alatt vörösesbarna volt az iszaptól. Még ha a szerzetesek odalenn a
kolostorban nem hallották volna a robbanást, a víz színe akkor is riasztani fogja őket
és elindulnak, hogy megnézzék, mi történt. Megtalálják majd a holttesteket, és
leviszik, hogy tisztességgel eltemethessék őket. Ez a gondolat egy kis vigaszt
nyújtott Royannak, amint elindultak az ösvényen, melyen még két napnyi nehéz út állt
előttük.
Royan most már erősen bicegett, de valahányszor Nicholas segíteni próbált neki,
lesöpörte magáról a kezét. - Nincs semmi baj. Csak egy kicsit merev. - Nem hagyta,
hogy Nicholas megvizsgálja a térdét, hanem konokul haladt tovább előtte.
A nap hátralévő részében jórészt némán gyalogoltak. Nicholas tiszteletben tartotta
Royan bánatát és hálás volt hallgatagságáért. Az, hogy Royan képes volt úgy csöndben
maradni, hogy közben a körülötte lévők ezt nem érezték elidegenedésnek vagy
visszahúzódásnak, egyike volt azon tulajdonságainak, melyekért csodálta. Késő délután
váltottak néhány szót, amikor rövid pihenőt tartottak az ösvény mellett.
- Az egyetlen vigaszuk most az, hogy a Pegazus azt hiszi, a sziklaomlás szépen
maga alá temetett minket is, így nem fogják fárasztani magukat, hogy ismét a
keresésünkre induljanak, így nyugodtan mehetünk előre, és nem kell azzal vesztegetnünk
az időt, hogy előbb felderítsük a terepet - mondta Nicholas Royannak.
Aznap éjjel a szurdok meredélye alatt táboroztak, közvetlenül az előtt, hogy az
ösvény elindult volna felfelé a merőleges sziklafal tetejére. Nicholas az ösvénytől
távolabb, egy fával sűrűn benőtt vízmosásba vezette Royant, és csak egy kis tüzet
rakott, melyet úgy takart, hogy az ösvény felől ne látszódjon.
Itt végre Royan beadta a derekát és megengedte Nicholasnak, hogy megvizsgálja a
térdét. Csupa zúzódás volt, jócskán megduzzadt és forró volt a tapintása. - Erre nem
lenne szabad rálépned - mondta neki Nicholas.
- Van más választásom? - kérdezte Royan, és erre Nicholas nem tudott mit felelni.
A kulacsból megnedvesítette a selyemsálját, és bekötözte Royan lábát olyan erősen,
amilyen erősen csak merte, nehogy elszorítsa a vérkeringést. Táskájában talált egy üveg
Brufent, és bevetetett Royannal kettőt ebből a gyulladáscsökkentőből.
- Máris jobb - mondta Royan.
Megosztották a csomagban lévő utolsó túlélési adagot, miközben a tűz fölé hajoltak
és csöndesen beszélgettek, de az átélt megrázkódtatás lesújtó hatása még mindig érződött
rajtuk.
- Vajon mi lesz, ha felérünk a csúcsra? - kérdezte Royan.
- A járművek ott lesznek, ahol hagytuk őket? Vajon ott lesznek-e még azok az
emberek, akiket Borisz őrségként hagyott fenn? Mi lesz, ha ismét a Pegazus embereibe
ütközünk?
- Egyik kérdésedre sem tudok válaszolni. Kénytelenek leszünk egyenként szembenézni
mindegyik problémával akkor, amikor felmerül.
- Van egy dolog, amit nyomban meg akarok tenni, amint Addisz-Abebába érünk -
jelentem Tamre és a többiek lemészárlását az etióp rendőrségnek. Azt akarom, hogy Helm
és bandája megfizessen azért, amit elkövetett.
Nicholas egy darabig hallgatott, mielőtt válaszolt volna.
- Nem tudom, hogy ez valóban bölcs dolog lenne-e – kockáztatta meg végül.
- Ezt hogy érted? Szemtanúi voltunk a gyilkosságnak. Nem hagyhatjuk, hogy
büntetlenül megússzák.
- Csak arra gondolj, hogy vissza akarunk még térni Etiópiába. Ha most csapunk egy
nagy hűhót, akkor az egész völgy tele lesz katonai egységekkel meg rendőrökkel. Ez
nyomban véget is vethet minden további próbálkozásunknak, hogy megoldjuk Taita
rejtvényét és megtaláljuk Mamose sírját.
- Ez eszembe sem jutott - mondta Royan elgondolkozva. De ez akkor is gyilkosság
volt és Tamre...
- Tudom, tudom - csillapította Nicholas. - De van annál biztosabb módja is annak,
hogy bosszút álljunk a Pegazuson, mint átadni őket az etióp igazságszolgáltatásnak.
Vedd csak egy pillanatra számításba a tényt, hogy Nogo Helmmel dolgozik. Láttuk őket
együtt a helikopterben. Ha a Pegazus megvásárolhatta magának a hadsereg egyik
ezredesét, akkor ki más állhat még a szolgálatukban? A rendőrség? A hadsereg vezetője?
A kormány tagjai? Ezt most még nem tudhatjuk.
- Ez sem jutott az eszembe - ismerte el Royan.
- Mostantól gondolkodjunk afrikai módra, és vegyünk példát Taitáról. Hozzá hasonlóan
nekünk is fondorlatosnak, agyafúrtnak kell lennünk. Az lenne a legideálisabb, ha úgy
tudnánk kijutni az országból, hogy mindenkit abban a tudatban hagynánk, a kőlavina
maga alá temetett minket, így visszatérésünk a szurdokba sokkal, de sokkal könnyebb
lenne. Sajnos, nem hiszem, hogy ezt ilyen könnyen megúsznánk. De mostantól olyan
ravaszul dörzsöltnek és óvatosnak kell lennünk, amennyire a körülmények megengedik.
Royan sokáig meredt a táncoló lángokba, majd felsóhajtott és megkérdezte: - Azt
mondtad, jobb módja is van annak, hogy bosszút álljunk a Pegazuson. Mire gondoltál?
- Hát, egyszerűen csak arra, hogy az orruk előtt visszük ki innen Mamose kincseit.
Royan e hosszú, kegyetlen nap során most nevetett fel először. - Természetesen
igazad van. Bárki legyen is a Pegazus tulajdonosa, az biztos, hogy olyan
kétségbeesetten akarja megszerezni őket, hogy ezért még ölni is képes. Reménykedjünk
benne, hogy ha megfosztjuk tőle, az legalább akkora fájdalmat okoz majd neki, mint
amekkora fájdalmat ő okozott nekünk.

Mindketten annyira fáradtak voltak, hogy már világosodott, amikor másnap reggel
felébredtek. Ahogy Royan megpróbált felállni, nyomban felnyögött és visszahuppant.
Nicholas odament hozzá, és Royan nem tiltakozott, amikor csupasz lábát az ölébe vette.
Levette róla a kötést, és az arca elkomorult, amikor meglátta Royan térdét. Csaknem
a duplájára dagadt és szilvakék, meg lilás színben játszott, akár az érett szőlő. Ismét
benedvesítette a sálat és visszarakta a térdére a kötést. Beadta neki az utolsó két
Brufent, majd felsegítette.
- Milyen? - kérdezte nyugtalanul, és Royan tett néhány bicegő lépést, majd nagy
bátran rámosolygott.
- Rendben lesz, biztos vagyok benne, hogy hamarosan bejáródik, és akkor eltűnik
ez a merevség.
Nicholas felnézett a meredélyre. Ilyen közel a sziklafal tövéhez, a magasság
kisebbnek tűnt, de jól emlékezett az út minden kínkeserves lépésére. Lefelé jövet egy
teljes napig tartott.
- Hát persze. - Bátorítóan Royanra mosolygott, és karon fogta. - Támaszkodj rám.
Olyan lesz, mintha a parkban sétálnánk.
Egész délelőtt kínlódva másztak felfelé. Mintha az ösvény minden egyes lépéssel
meredekebbé vált volna. Royan egy szóval sem panaszkodott, de az arca hamuszürke volt
és csurgott róla a veríték a fájdalomtól. Már dél volt, és még nem érték el a vízesést,
amikor Nicholas megállította Royant, hogy pihenjen. Nem volt mit enniük, de Royan
mohó szomjúsággal ivott a kulacsból. Nicholas nem akarta kimérni neki az ivóvízadagot,
de maga csupán egyetlen kortynyit ivott belőle.
Amikor Royan megpróbált felállni, hogy továbbmenjenek, felszisszent és olyan
hevesen megtántorodott, hogy elesett volna, ha Nicholas nem kapja el.
- A francba! A francba! A francba! - káromkodott Royan elkeseredetten. - Megint
bemerevedett.
- Semmi baj - mondta Nicholas vidáman, miközben táskájából a létfontosságú dolgokon
kívül mindent kirámolt.
A dik-dik-bőrt azért megtartotta, szoros labdává göngyölte és begyömöszölte a
zsákba. Ezután visszacsatolta a derekára, majd vidáman elvigyorodott. - Amilyen
vékonyka kis jószág vagy. Nosza, pattanj fel a hátamra.
- Nem cipelhetsz fel oda. - Royan felnézett az ösvényre, mely olyan meredeken
emelkedett, akár egy létra, és elborzadt.
- Erről az állomásról csak ez a vonat indul - mondta Nicholas, és lehajolt, hogy
Royan a hátára mászhasson. Royan felkapaszkodott.
- Nem gondolod, hogy el kéne hajítanod a dik-dik-bőrt? - kérdezte Royan.
- Ilyesmi még véletlenül se jusson eszedbe! - mondta, azzal elindult felfelé.
Keservesen lassú és nehéz menet volt. Egy idő múlva Nicholasnak már nem maradt
levegője arra, hogy beszéljen, csak vánszorgott fölfelé, kitartó konok némasággal.
Az inge teljesen átázott az izzadságtól, de Royant egy cseppet sem zavarta ez a meleg
nedvesség, mely blúzán átitatódva a bőréhez ért, és az erős, férfias illat sem. Sőt,
inkább megnyugtatta, biztonságot adott neki.
Nicholas félóránként megállt, letette Royant a földre, majd csöndesen, csukott
szemmel feküdt mindaddig, míg légzése ismét egyenletessé nem vált. Akkor kinyitotta
a szemét és Royanra vigyorgott.
- Halihó, Ezüstvirág! - Feltápászkodott, majd előrehajolt, hogy Royan
felmászhasson.
Ahogy telt a nap, tréfái egyre erőltetettebbek és egyre gyatrábbak lettek. Késő
délutánra a tempó már csak kimerült vánszorgás volt, és a nehezebb pontokon meg kellett
állnia, hogy összeszedje minden erejét, mielőtt feljebb lép a meredek sziklalépcsőn.
Royan úgy próbált segíteni neki, hogy a legmeredekebb helyeken lemászott a hátáról és
a vállára támaszkodott, amíg felküzdötték magukat, de még ez a lélegzetvételnyi pihenő
sem jelentett sokat, mivel Royan tudta, hogy a férfi erejének végső tartalékait égeti
fel.
Egyikük sem tudta igazán értékelni teljesítményüket, amikor a következő kanyar után
ott volt előttük a vízesés, mely fehér csipkefüggönyként omlott a csapásra. Nicholas
betámolygott a vízfüggöny mögötti barlangba és letette Royant. Aztán lerogyott a
földre, akár egy holttest.
Sötét volt már, amikor végre annyira összeszedte magát, hogy kinyitotta a szemét
és felült. Amíg pihent, Royan összeszedett néhány fadarabot abból, amit a szerzetesek
felhalmoztak és sikerült egy kis tüzet gyújtania.
- Remek lány vagy - mondta neki Nicholas. - Ha valaha is házvezetőnői munkára lenne
szükséged...
- Ne tégy ilyen csábító ajánlatot. - Odasántikált hozzá és megnézte fején a sebet.
- Szépen, egészségesen hegesedik mondta neki, aztán hirtelen, csak úgy ösztönösen
keblére ölelte Nicholas fejét és kisimította homlokából poros, izzadságtól összetapadt
haját.
- Jaj Nicky! Hogy tudom én valaha is visszaadni neked azt, amit ma értem tettél?
Épp egy léha válaszra nyílt volna Nicholas ajka, de még ilyen legyöngülten,
összetörtén is volt annyi esze, hogy lenyelte. Nem volt olyan állapotban, hogy akár
csak kísérletet is tegyen bármiféle, ennél intimebb kapcsolatra, így aztán ott maradt
Royan ölelésében, élvezte a nő testének közelségét, de nem merte megkockáztatni, hogy
akár csak egy apró mozdulattal is elriassza.
Végül Royan szelíden elengedte, és leült. - Legnagyobb sajnálatomra, uram, a
házvezető ma nem szolgálhat fel önnek füstölt lazacot és pezsgőt vacsorára. De mit
szólna egy bögrényi tiszta, tápláló hegyi forrásvízhez?
- Azt hiszem, ennél azért többre is futja. - Elővette táskájából az elemlámpát, és
fényénél keresett a barlang kövei közt egy kerek, tenyerébe illő darabot. Ezt a jobb
kezébe fogta, majd a lámpa fénycsóvájával végigpásztázta a barlang tetejét. Nyomban
szárnycsapkodás hallatszott és a sziklapadokon elült a szirti galambok rémült
turbékolása. Nicholas, miközben az elemlámpa fényével el vakította őket, óvatosan
elhelyezkedett alattuk.
Az első dobással sikerült egy párt eltalálnia, és a két galamb panaszos hangokat
hallatva ott verdesett a földön, miközben a csapat többi tagja heves szárnycsapkodások
közepette kirepült az éjszakába. Nicholas lecsapott a vergődő madarakra, és egy
gyakorlott mozdulattal kitekerte a nyakukat.
- Mit szólsz egy jó szaftos, ropogós sült galambhoz? - kérdezte Nicholas.
Royan fél könyökére támaszkodva feküdt, Nicholas pedig szemben ült vele keresztbe
vetett lábbal, és mindketten egy-egy galambtetem vörösesbarna és szürke tollak
tépkedték. Royan akkor sem finnyáskodott, amikor a madarak kibelezésére került a sor,
amint azt sok nő tette volna hasonló esetben. Ez, meg az a sztoikus nyugalom, amivel
egész nap viselte a hegymászással járó küzdelmeket, csak tovább öregbítette a jó
véleményt, ami Nicholasban kialakult róla. Többszörösen is bizonyságát adta már
bátorságának és annak, hogy nem riad vissza semmitől. Royan iránti érzései napról napra
nőttek és erősödtek.
Miközben Royan arra összpontosított, hogy kitépkedje a madár mellének ráncos bőréből
az utolsó tollpihéket, azt mondta: - Most már semmi kétség, hogy az az anyag, amit
a tábor lerohanásakor elvittek, a Pegazus kezében van.
- Én is épp erre gondoltam - bólintott Nicholas -, és a vízesések fölötti bázisukon
lévő antennából tudjuk, hogy van műhold-összeköttetésük is. Szinte biztosra vehetjük,
hogy Jake Helm már elküldte a telefaxot a nagy embernek, bárki legyen is az.
- Tehát nála van a Tanus sírjában lévő sztélé minden részlete. Azt már tudjuk, hogy
a hetedik tekercs is a birtokában van. Ha ő maga nem egyiptológus szakember, akkor
nyilván fizet valakinek, aki az. Egyetértesz?
- Szerintem maga is tudja olvasni a hieroglifákat. Azt hiszem, egy mohó, sóvár
gyűjtővel állunk szemben. Ismerem ezt a típust. Az ilyeneknél ez már nem is szenvedély,
hanem rögeszme.
- Én is ismerem ezt a típust. - Royan rámosolygott Nicholasra. - Ebben a pillanatban
is van itt egy, aki nem ezer mérföldnyire ül tőlem.
- Touché! - nevetett Nicholas és megadóan felemelte a kezét. - De nálam ez a fertőzés
sokkal enyhébb, mint másoknál, akiket meg is tudok nevezni. Vegyük például azt a másik
két nevet Duraid listájáról.
- Peter Walsh és Gotthold von Schiller - sorolta Royan.
- Nos, ez a kettő gyilkos gyűjtő - erősítette meg Nicholas. - Biztosra veszem, hogy
bármelyikük tétovázás nélkül ölni is képes azért, hogy megszerezze magának Mamose fáraó
kincseit.
- De amennyire én tudom, mindketten milliárdosok, legalábbis dollárban számolva.
- Hát nem érted? A pénznek ehhez semmi köze. Ha egyszer sikerült megkaparintaniuk,
még álmukban sem jutna eszükbe, hogy akár egyetlen darabot is eladjanak belőle.
Elzárják mindet egy föld alatti páncélterembe, hogy rajtuk kívül élő lélek többé rájuk
se nézhessen. Bezárkózva, egymaguk gyönyörködnek benne - ez egyfajta bizarr önkielégítő
szenvedély.
- Kissé furcsa ennek a szónak a használata erre az esetre – tiltakozott Royan.
- De szabatos, erről biztosíthatlak. Ez egy szexuális dolog, egy kényszer, mint
a kéjgyilkosok esetében.
- Én imádok mindent, ami egyiptomi, de nem hiszem, hogy valaha is, akár csak egy
pillanatra ilyen vágyat, ilyen érdeklődést éreztem volna ezek iránt a tárgyak iránt.
- Ne feledkezz meg róla, hogy itt nem hétköznapi emberekkel van dolgunk.
Gazdagságuk megengedi nekik, hogy minden vágyukat kielégítsék. Minden normális,
természetes emberi vágyra hamarosan ráunnak, megcsömörlenek tőle. Övék lehet bármi,
amit csak akarnak. Minden férfi, minden nő. Megszerezhetnek maguknak bármilyen
tárgyat, kielégíthetnek bármiféle perverziót, legyen az legális vagy sem. Végül
keresniük kell valami olyasmit, ami soha, senki másnak nem lehet. Ez az egyetlen
dolog, ami még örömet okozhat nekik és felébreszti bennük a régi, mámoros izgalmat.
- Tehát, bárki is álljon a Pegazus mögött, egy őrülttel van dolgunk? - kérdezte
Royan halkan.
- Ennél jóval többről van szó - javította ki Nicholas. Egy rendkívül gazdag és
hatalmas fanatikussal, akit rögeszméje annyira a hatalmában tart, hogy nincs, ami
megállítsa.

Reggelire a hideg sült galamb maradékából eszegettek. Aztán, amíg egyikőjük

diszkréten elvonult a barlang hátsó felébe és elfordította a tekintetét, a másik
meztelenre vetkőzött és megmosakodott a vízesés alatt.
A szurdok forrósága után a víz jéghideg volt. Olyan erővel ömlött rájuk, mintha egy
tűzoltó fecskendőből jönne. Royan ép lábán ugrált a zuhatag alatt, miközben nyüszített
és levegő után kapkodott, majd a hidegtől kékké váltán, libabőrösen lépett ki alóla.
Ettől függetlenül felfrissítette, és így még mocskos, izzadságtól bűzlő ruhái ellenére
is erőt adott neki, hogy nekivágjon a csúcsra vezető keserves vánszorgás utolsó
szakaszának.
Mielőtt kijöttek volna a barlangból, ismét szemügyre vették egymás sérüléseit.
Nicholas feje szépen gyógyult, de Royan térde semmivel sem volt jobb, mint előző nap.
A zúzódások élénk vörösesbarnává színeződtek, akár a bomlásnak indult máj, és a duzzanat
mit sem lohadt. Nicholas nemigen tudott segíteni rajta, mindössze annyit tehetett,
hogy a sállal ismét bekötözte, rögzítette.
Végül Nicholas kénytelen volt elismerni vereségét és letett róla, hogy a táskát,
meg az összetekert dik-dik-bőrt tovább cipelje. Tudta, hogy erőtartaléka a végéhez
közeledik, és rájött, bármily könnyűek is legyenek ezek a holmik, minden plusz súly,
amit ma magával visz, azt jelentheti, hogy nem éri el a csúcsot, hanem valahol az
ösvényen rogy össze. Mindössze a három műanyag dobozba zárt filmtekercset vette
magához. Csupán ezeken voltak megörökítve a Tanus sírjában talált sztélé hieroglifái.
Nem merte megkockáztatni, hogy elveszítse őket, ezért mindhármat keki ingének
begombolható zsebébe tette. A táskát és a bőrt bedugta a barlang hátsó falának egyik
repedésébe azzal a határozott szándékkal, hogy legközelebb visszajön értük.
Így aztán elindultak az út túlsó, egyben legkimerítőbb szakaszán. Induláskor Royan
a saját lábán ment, de erősen rátámaszkodott Nicholas vállára. Az első óra elteltével
azonban a térde nem bírta tovább a megterhelést, és Royan leroskadt egy sziklára az
ösvény mellett.
- Szörnyű nyűg vagyok csak a nyakadon, ugye?
- Szálljon fel, hölgyem! Egy ilyen kicsinek itt mindig jut hely.
Nicholas, Royannal a hátán, akinek sérült lába mereven előrenyúlt, keservesen
mászott felfelé, de most még lassabban haladtak, mint az előző napon. Nicholas
kénytelen volt egyre rövidebb időközönként megállni, hogy egy kicsit pihenjen. A
könnyebb emelkedőknél Royan lemászott a hátáról és fél lábon ugrált mellette, miközben
egyik kezével a vállát fogta. Aztán egyszer csak lerogyott, és Nicholasnak talpra
kellett állítania, majd ismét felhúzta őt a hátára.
Az út kezdett rémálommá válni, már mindketten elvesztették az időérzéküket. Az órák
egyetlen hosszú, szűnni nem akaró kínná olvadtak. Aztán már volt egy pont, amikor a
szomjúságtól, a kimerültségtől és a fájdalomtól legyengülten, émelyegve hevertek egymás
mellett az ösvényen. Kulacsuk már egy órával azelőtt kiürült és az ösvénynek ezen a
szakaszán sehol sincs víz - addig nem ihatnak, amíg fel nem érnek a csúcsra, ahol az
ösvény ismét találkozik a Dandera folyóval.
- Menj tovább és hagyj itt - suttogta Royan rekedten. Nicholas nyomban felült és
döbbenten meredt rá. – Ne beszélj butaságokat. Nélküled nem megy, szükségem van a
nehezékre.
- Már nem lehet túl messze a csúcs - makacskodott Royan. – Borisz embereivel
visszajöhetsz, és azok majd segítenek felvinni engem.
- Ha még egyáltalán ott vannak, és addig nem talál rád a Pegazus. - Nicholas egy
kissé bizonytalanul felállt. - Felejtsd el. Ezt az utat, akár tetszik, akár nem,
végigcsinálod velem. - Azzal talpra állította Royant.
Nicholas hangosan számoltatta vele a megtett lépéseket, és minden századik után
megállt pihenni. Aztán belekezdett a következő százba, miközben Royan két kézzel
kapaszkodott a nyakába és halkan a fülébe számolta a lépéseket. Mintha az egész
világmindenség arra a talpalatnyi földre szűkült volna össze, mely közvetlenül a lába
előtt volt. Többé már nem látták az egyik oldalon magasodó sziklafalat, sem azt a mély
szakadékot, mely az ösvény másik oldalán tátongott. Amikor Nicholas megtántorodott,
vagy hirtelen rántott egyet rajta, és a térdébe belehasított a fájdalom, Royan lehunyta
a szemét és nagyon igyekezett, nehogy a hangja elárulja, miközben folyamatosan számolt
tovább.
Amikor Nicholas pihent, a sziklafalnak támaszkodott, nem mert lefeküdni, mivel
attól félt, a lábai már nem engedelmeskednének és nem tudna felállni. Nem merte Royant
se letenni a földre. Az az erőfeszítés, amivel ismét fel kellett volna emelnie, túl
sok volt neki. Erre már nem futotta az erejéből.
- Csaknem besötétedett - suttogta Royan a fülébe. - Itt meg kell állnod éjszakára.
Mára elég volt. Teljesen tönkreteszed magad, Nicky.
- Még százat - dünnyögte Nicholas.
- Nem, Nicky. Tegyél le!
Feleletként Nicholas vállával ellökte magát a sziklafaltól, és tántorogva elindult
felfelé.
 - Számolj! - utasította.
- Ötvenegy, ötvenkettő - engedelmeskedett Royan. Aztán a kaptató hirtelen olyan
élesen megváltozott a lába alatt, hogy majdnem elesett. Az ösvény egyenessé vált, már
nem emelkedett, ő meg, mint egy részeg csak emelte lábát, hogy fellépjen a következő
sziklalépcsőre, mely nem létezett.
Megtántorodott, aztán visszanyerte az egyensúlyát. Ott állt imbolyogva a meredély
peremén, meredten bámult bele a szürkületbe, és először el se akarta hinni, amit látott.
Fények világítottak a homályból, és arra gondolt, hogy már kezd hallucinálni. Aztán
emberi hangokat hallott, mire megrázta a fejét, hogy kitisztuljon, és visszarángassa
magát a valóságba.
- Jaj, édes Istenem. Sikerült. Fönn vagyunk a csúcson, Nicky. Ott vannak a járművek.
Megcsináltad, Nicky. Sikerült!
Nicholas szólni akart, de a torka annyira összeszorult, hogy nem jött ki hang a
száján. Tántorogva megindult a fények felé, és Royan gyönge hangon kiáltozni kezdett
a hátán.
- Segítsenek! Kérem, segítsenek nekünk! - Először angolul, aztán arabul. - Kérem,
segítsenek nekünk!
Döbbent kiáltások, majd futó lábak zaja hallatszott. Nicholas lassan leroskadt a
felföld puha füvébe és hagyta, hogy Royan lecsússzon a hátáról. Amhara nyelven beszélő,
sötét alakok gyűltek köréjük, majd barátságos kezek ragadták meg mindkettőjüket és félig
vitték, félig meg vonszolták őket a fények felé. Aztán egy elemlámpa fénye világított
Nicholas arcába, majd egy nagyon angol hang azt mondta: - Heló, Nicky! Milyen kellemes
meglepetés. Azért jöttem le ide Addiszból, hogy megkeressem a holttestedet. Én ugyanis
azt hallottam, hogy meghaltál. Mintha kissé elkapkodott hír lett volna, nem?
- Heló, Geoffrey! Igazán rendes tőled, hogy vállaltál ennyi fáradságot.
- Úgy nézem, egy csésze tea nem ártana neked. Kissé elcsigázottnak tűnsz - mondta
Geoffrey Tennant. - Eddig még nem vettem észre, hogy a szakálladban vörösesszőke és
őszes szálak is vannak. Művészien megalkotott borosta. Rendkívül divatos. Ami azt
illeti, egészen jól áll.
Nicholas ekkor döbbent rá, hogy nézhet ki rongyosán, borotválatlanul, mocskosán
és a kimerültségtől elgyötörtén.
- Emlékszel dr. al Simmára? Egy kicsit rosszalkodik a térde. Megtennéd, hogy a
gondjaidba veszed?
Ezután a lábai felmondták a szolgálatot, és Geoffrey Tennant kapta el, mielőtt
elvágódott volna.
- Tarts ki, öregfiú! - Odavezette egy vászon támlás tábori székhez, és féltő
gondossággal leültette. Royannak is hoztak egy széket.
- Letta chai hapa! - adta ki Geoffrey az Afrikában élő angolok egyetemes utasítását,
és perceken belül túlédesített, gőzölgő teával teli bögréket nyomott a kezükbe.
Nicholas Royanra emelte a bögréjét. - Egészségünkre. Nincs is hozzánk hasonló!
Mindketten nagyokat kortyintottak, leforrázták a nyelvüket, de a koffein és a cukor
áramütésként hatott a vérkeringésükre.
- Most már tudom, hogy életben maradok - sóhajtott fel Nicholas.
- Nem szeretnék tolakodó lenni, Nicky, de nem mondanád el, hogy mi a fene folyik
itt? - kérdezte Geoffrey.
- Mi lenne, ha te mondanád el nekem? - hárított Nicholas. Időre volt szüksége, hogy
felmérje a helyzetet. Mennyit tud Geoffrey, és ki mondta el neki? Geoffrey nyomban
teljesítette kérését.
- Az első dolog, ami a fülünkbe jutott, az volt, hogy azt a te fehér haverodat,
azt a Bruszilovot a szudáni határ közelében halászták ki a folyóból, és csupa lyuk volt,
annyi golyót eresztettek bele. A krokik meg a farkashalak elcsemegézgettek a képén,
így aztán a határ menti rendőrök a pénzes övében lévő dokumentumok alapján azonosították.
Nicholas Royanra pillantott és szemöldökét összehúzva óvatosságra intette.
- Mi akkor láttuk utoljára, amikor egymaga elindult egy felderítő expedícióra -
magyarázta Nicholas. - Valószínűleg ugyanazzal a shufta bandával futhatott össze, akik
négy napja, éjjel lerohanták a táborunkat.
 - Igen, arról is hallottunk. Nogo ezredes itt rádión jelentette Addisznak.
Eddig egyikőjük sem ismerte fel Nogót a sok ember között. Csak amikor előrelépett
a tábori lámpák fényébe, Royan akkor merevedett meg, és arcán olyan gyűlölet futott
át, hogy Nicholas lopva átnyúlt és megfogta a kezét, nehogy valamiképp elszólja magát.
Royan egy pillanat alatt úrrá lett magán, és az arca se árult el semmit.
- Nagy megkönnyebbülés számomra, hogy itt láthatom, Sir Quenton-Harper. Szerzett
nekünk néhány aggodalommal teli napot - mondta Nogo.
- Elnézést kérek - mondta Nicholas udvariasan.
- Kérem, uram, én nem akartam megsérteni. Csupán arról van szó, hogy jelentést
kaptunk a Pegazus Bányászati Társaságtól, hogy dr. al Simmával együtt egy véletlen
baleset, egy robbanás áldozatai lettek. Én is jelen voltam, amikor Mr. Helm, a társaság
munkavezetője figyelmeztette önöket, hogy robbantásokat hajtanak végre a szurdokban.
- De maga... - fakadt ki Royan keserűen, mire Nicholas keményen megszorította a
kezét, hogy elhallgattassa.
- Valószínűleg saját gondatlanságunknak köszönhetjük, miként erre volt szíves
emlékeztetni minket. Ettől függetlenül, dr. al Simma megsérült, és mindkettőnket
kellőképpen megrázott ez a baleset. Ami még ennél is fontosabb, az az a tény, hogy
jó néhány ember, a tábor személyzete és a kolostor kíséretünkben lévő szerzetesei
életüket vesztették a shufta támadás, illetve a robbantás következtében. Amint
visszaérünk Addiszba, a történtekről részletesen beszámolok a hatóságoknak.
- Nagyon remélem, nem gondolja, hogy bármiféle felelősség... - kezdte Nogo, de
Nicholas a szavába vágott.
- Hát persze, hogy nem. Ez egyáltalán nem az ön hibája. Ön figyelmeztetett minket
a szurdokban fennálló shufta veszélyre. Nem volt jelen, így természetesen egyiket sem
tudta megakadályozni. Ki merem jelenteni, hogy ön a lehető legpéldásabban teljesítette
a kötelességét.
Nogo arcán látszott a megkönnyebbülés. - Ön igazán kegyes, hogy ezt mondja, Sir
Quenton-Harper.
Nicholas még egy pillanatig tanulmányozta az arcát. Fémkeretes szemüvege mögött
rendkívül nyájas fiatalembernek tűnt, aki csupa aggodalom, és annyira szeretne a
kedvében járni. Egy pillanatra Nicholas csaknem elhitte, hogy tévedett, és valaki más
ülhetett a Jet Rangerben, mely keselyűként körözött a kőomlás felett és a holttestüket
kereste.
Nicholas a lehető legbarátságosabb mosolyt erőltette az arcára. - Rendkívül hálás
lennék, ha megtenne nekem egy szívességet, ezredes.
- Természetesen - vágta rá készségesen Nogo. - Bármit.
- A Dandera vízesése alatti barlangban hagytam egy táskát és az egyik
vadásztrófeámat. A táskában vannak az útleveleink és az utazási csekkjeink. Rendkívül
hálás lennék, ha le tudná küldeni oda egyik emberét és felhozatná nekem.
Mialatt elmagyarázta Nogónak, hol találják a holmiját, egyfajta perverz élvezetet
nyújtott neki, hogy potenciális gyilkosát ilyen lényegtelen feladattal bízza meg.
Ezután ismét a barátjához fordult, így Nogo nem vehette észre a szemében megvillanó,
bosszúszomjas gyűlöletet. – Hogy jöttél ide, Geoffrey?
- Egy kis géppel Debra Maryamba. Van ott egy sürgősségi leszállópálya. Nogo ezredes
ott várt ránk, és a hadsereg dzsipjével hozott el minket idáig - magyarázta Geoffrey.
- A pilóta meg a gép ott vár ránk Debra Maryamban.
Geoffrey egy pillanatra elhallgatott és pocsék amhara nyelvtudásával a tábor
személyzetéhez beszélt, majd ismét Nicholashoz fordult. - Intézkedtem, hogy
készítsenek egy forró fürdőt neked és dr. al Simmának. Azután vacsora, és egy nagy alvás,
ami csodákat tesz. Holnap már vissza is repülhetünk Addiszba. Nem látom semmi
akadályát, hogy legkésőbb holnap estére már ott is legyünk.
Megütögette Royan vállát, miközben vágyakozó érdeklődését atyáskodóan jóindulatú
mosoly mögé rejtette. - Meg kell hogy mondjam, nagy örömömre szolgál, hogy nem kellett
lemennem és végigbóklásznom az Abbai-szurdokot, hogy magukat, kettőjüket megtaláljam.
Úgy hallom, hogy meglehetősen utálatos, kegyetlen része ez a világnak.
 - Nem haragszik meg, dr. al Simma, ha én ülök előre? Rendkívül udvariatlan dolog
ez tőlem, de repülés közben hajlamos vagyok rá, hogy erőt vegyen rajtam a mai de air.
Ha, ha! - magyarázta Geoffrey Royannak, mialatt arra vártak, hogy három kisfiú
lehajtsa a kecskéket a Debra Maryam-i leszállópályáról. Ezalatt Nicholas begyűrte az
összetekert dik-dikbőrt a hátsó utasülés alá. Nogo egyik őrmestere éjjel megtette az
utat lefelé a meredélyen és a reggelinél már át is adta neki a táskát meg a bőrt.
Nogo feszesen tisztelgett, amint a gép hatalmas porfelhőt kavarva elindult a
kifutón. Nicholas mosolyogva integetett neki az ablakon át, miközben azt dünnyögte:
- A francba veled, Nogo, a jó büdös francba.
Amikor a pilóta végre felemelte a kis Cessna 260-at a durva, füves kifutópályáról,
a látóhatár az Abbai-szurdok felett valamiféle kozmikus méretű gombaföldre
emlékeztetett, hatalmas viharfelhők nyúltak fel a sztratoszférába. Alattuk a levegő
úgy örvénylett, akár a viharzó tenger, és könyörtelenül dobálta őket a hátsó ülésen.
Úgy tűnt, Geoffrey sem volt sokkal jobb helyzetben ott elöl. Nagyon csöndes volt és
nem mutatott semmiféle érdeklődést beszélgetésük iránt.
Előző este nem nyílt rá lehetőségük, hogy négyszemközt beszéljenek, mivel hol
Geoffrey, hol pedig Nogo hallótávolságon belül volt. Most összedugták fejüket, és mivel
a motor zaja elnyomta hangjukat, Geoffrey pedig saját háborgó gondolataiba mélyedt,
végre kiagyalhatták közös történetüket.
Geoffrey világosan a tudtukra adta, hogy az addiszi brit nagykövet egy cseppet
sem volt elragadtatva attól a kellemetlenségtől, amit ők okoztak neki. Úgy tűnt, hogy
eltűnésük bejelentése óta egy sor fax érkezett a Whitehallból. Ráadásul az etióp
rendőrfőnök is csak arra várt, hogy kihallgathassa őket. Vigyázniuk kell, nehogy
véletlenül is belekeverjék Mek Nimmurt Borisz Bruszilov meggyilkolásának ügyébe,
ugyanakkor semmiképp nem szabad a Pegazus éberségét riadókészültséggé éleszteni. Arra
már rájöttek, hogy ezek gyorsan reagálnak, és valószínűleg halálos csapást mérnének
rájuk, ha felmerülne akár a leghalványabb gyanúja is annak, hogy tudják, ki a másik
játékos Taita játékában.
A legfontosabb azonban az, hogy ne kerüljenek szembe az etióp hatóságokkal, ne
adjanak nekik okot, hogy visszavonják vízumukat és kiutasítsák őket az országból.
Megállapodtak, hogy tudatlanságot tettetnek és eljátsszak az ártatlan áldozatokat,
akik mit sem sejtve olyan eseményekbe csöppentek, melyeket még csak nem is értenek.
Mire Addisz-Abebába értek, történetük készen állt, és alaposan be is gyakorolták.
Amint a Cessna megállt a repülőtér épülete előtt és a pilóta leállította a motort,
Geoffrey nyomban életre kelt és zöldes színe ellenére, rendkívül lelkesen segítette
le Royant a gépről.
- Természetesen a rezidencián szállnak meg - mondta nekik. - A szállodák ebben a
városban olyan borzalmasak, hogy arra még gondolni se szabad, és ő rendelkezik egy
féligmeddig elfogadható szakáccsal meg egy egészen tűrhető borospincével. Majd szerzek
valami ruhát mindkettőjüknek. A nejem nagyjából ugyanaz a méret lehet, mint ön, dr.
al Simma, Nickynek meg szükség esetén jó lesz az én holmim is. Hál' Istennek van egy
tartalék szmokingom. Ugyanis ő hajlamos kissé túlzott jelentőséget tulajdonítani a
formaságoknak.
A brit nagykövet rezidenciáját még a régi császár, Hailé Szelasszié uralkodása alatt,
Mussolini inváziója előtt, az 1930-as években építették. A város külső részén
helyezkedett el és a gyarmati építészet jobbik fajtájának szép példája volt, zsúptetővel
és széles, nagy tornácokkal. A gyep, melyet egy seregnyi kertész gondozott, hatalmas
volt és jól mutatott benne a ponzéciák élénk vöröse. A kúria sértetlenül megúszta a
forradalmat és az azt követő szabadságharcot is.
A bejáratnál Geoffrey átadta őket egy hosszú, hófehér shammát viselő, etióp inasnak,
aki felvezette őket egymásba nyíló hálószobáikba, a második emeletre. Nicholas
hallotta, ahogy a szomszédban Royan a fürdővizét ereszti, miközben ő maga már saját
csordultig telt kádjában egy szódás whiskyt szopogatott és nagylábujjával a csapot
tekergette. Aztán az orvos hangjának duruzsolása hallatszott, aki ellátta Royan
térdét.
Geoffrey szmokingja derékban bő volt, az ujja, meg a nadrág szára pedig túl rövid,
a cipője szorította, ráadásul, ahogy megnézte magát a tükörben, Nicholas rádöbbent,
hogy már igencsak ráférne egy hajvágás is.
- Hát ez ellen már nincs mit tenni - állapította meg lemondóan, majd bekopogott
Royan ajtaján.
- A mindenit! - kiáltott fel, ahogy Royan ajtót nyitott. Sylvia Tennant egy zöld
koktélruhát adott kölcsön neki, ami csodásán kiemelte Royan olajbarna bőrét. Megmosta
a haját is, ami most szabadon omlott a vállára. Nicholas érezte, amint pulzusa
felgyorsul, akár egy kamaszé az első randevún, és jót nevetett önmagán.
- Remekül nézel ki - mondta neki és komolyan is gondolta.
- Köszönöm, uram - nevetett vissza rá Royan -, és meg kell hogy mondjam, ön is
pompásan fest. Megkérhetném, hogy nyújtsa a karját?
- Abban reménykedtem, hogy lecipelhetlek. Tudod, a szokás hatalma.
- Azok az idők már elmúltak - mondta Royan faragott ébenfa botját suhogtatva, amit
az inastól kapott. A fájós térde oldalán támaszkodott rá. Ahogy elindultak a hosszú
folyosón, Royan suttogva megkérdezte: - Hogy hívják a házigazdánkat?
- Ő Brit Felsége Nagykövete, Sir Oliver Bradford NKI.
- Ez ugye valamelyik lovagrend kitüntetésének rövidítése? - kérdezte Royan.
- Nem - javította ki Nicholas -, ez annak a rövidítése, hogy Nevezz Kérlek Istennek.
- Borzasztó vagy! - kuncogott Royan, majd ismét elkomolyodott. - Sikerült
elküldenéd a faxot Mrs. Streetnek?
- Nyomban az első kísérletre, és vissza is jelzett. Azt üzeni neked, hogy szálem,
és megígérte, hogy villámgyorsan megszerzi az információkat a Pegazusról.
Kellemes, enyhe volt az este, és Sir Oliver a tornácon várt, hogy üdvözölhesse
vendégeit. Geoffrey előresietett, hogy bemutassa őket. A nagykövetnek sűrű, fehér
bozontos haja volt és vörös arca. Geoffrey előre figyelmeztette őket, hogy milyen
ember és miként vélekedik a kellemetlenkedő turistákról, de ellenséges komorsága
nyomban halványulni kezdett, amint megpillantotta Royant.
Geoffreyn és Sylvia Tennanten kívül még vagy egy tucatnyi vendég volt, és Sir Olivér
karon fogta Royant, majd körbevezette, hogy bemutassa. Nicholas a nyomukba kullogott,
immáron beletörődve abba a ténybe, hogy Royan a legtöbb férfire ilyen hatással van.
- Engedje meg, hogy bemutassam Obeid tábornokot, a rendőrfőnököt - mondta Sir
Olivér. Az etióp rendőrségi erők vezetője magas, nagyon sötét bőrű, nyájas férfi volt,
és rendkívül elegáns kék díszegyenruhájában. Royan keze fölé hajolt.
- Azt hiszem, nekünk holnap délelőtt találkozónk van. Nagy örömmel nézek elébe.
Royan bizonytalanul Sir Olivérre pillantott. Neki erről senki sem szólt.
- Obeid tábornok szeretne egy kicsit többet megtudni öntől és Sir Nicholastól arról,
ami az Abbai-szurdokban történt - magyarázta Sir Oliver. - Vettem magamnak a bátorságot
és a titkárommal megbeszéltem ezt a találkozót.
- Pusztán egy rutinkihallgatásról van szó, erről biztosíthatom mindkettőjüket, dr.
al Simma és Sir Nicholas, ígérem, rövid lesz, nem fogjuk hosszasan feltartani önöket.
- Természetesen megteszünk mindent, amit csak tudunk, hogy a segítségére lehessünk
- mondta neki Nicholas udvariasan. - Hány órára vár minket?
- Úgy rémlik, hogy délelőtt tizenegykor találkozunk, amennyiben ez megfelel
önöknek.
- A lehető legcivilizáltabb időpont - helyeselt Nicholas.
- A sofőröm tíz harminckor ott lesz és elviszi önöket a rendőrség parancsnokságára
- ígérte meg Sir Oliver.
A vacsoránál Royan Sir Oliver és Obeid tábornok között ült. Csinos volt, elbűvölő,
és mindkét férfi rendkívüli figyelmet szentelt neki. Nicholas rájött, kénytelen lesz
hozzászokni, hogy Royan társaságát más férfiakkal is meg kell osztania; túl hosszú
időn át teljesen kisajátította.
Ami Nicholast illeti, neki az asztal túlsó végén Lady Bradford társaságát kellett
elviselnie. Férjének második, harminc évvel fiatalabb felesége volt, erős londoni
akcentussal beszélt, és még ennél is erősebben érződött rajta valami közönségesség,
a festett, szőke sörényével meg hihetetlen méretű kebleivel, melyek szinte kifolytak
flitterekkel díszített décolletageából. Egy öregember bolondériája - állapította meg
magában Nicholas. Úgy tűnt, hogy az asszony szeret az angol arisztokrácia
genealógiájának szakértőjeként tetszelegni más szóval megrögzött sznob. Alaposan
kikérdezte Nicholast őseiről, ragaszkodott hozzá, hogy generációkra visszamenőleg
feltárja előtte családfáját.
Végül átszólt férjének az asztal túloldalára: - Sir Nicholas a Quenton Park
tulajdonosa. Tudtad ezt, drágám? - Majd ismét Nicholashoz fordult. - A férjem
szenvedélyes vadász.
Sir Oliver kellőképpen el volt ragadtatva felesége intelligenciájától. - Quenton
Park, hé? A minap olvastam róla egy cikket a Shooting Timesban. Van ott egy
hajtóvadászatuk, amit úgy hívnak, hogy „Magas bükkös". Igaz?
- „Magas fenyves" - javította ki Nicholas.
- Itt vannak talán Anglia legtökéletesebb madarai. Legalábbis ezt mondják -
lelkesedett Sir Oliver és mohón, várakozásteljesen nézett Nicholasra.
- Hát, én nem tudom - tiltakozott szerényen Nicholas. – De meglehetősen büszkék
vagyunk rájuk. Legközelebb, amikor otthon van, el kell jönnie egy vadászatra -
természetesen az én vendégem.
Attól a pillanattól kezdve Sir Oliver Nicholas iránti viselkedése drámaian
megváltozott. Nyájas lett, csupa buzgó gondoskodás, sőt még odáig is elment, hogy
leküldte az inast egy üveg 1954-es Laffite-ért.
- Jó benyomást tettél - dünnyögte Geoffrey savanyú képpel. - Ő nem pazarolja akárkire
az 1954-est, csupán néhány kiválasztottra.
Már éjfél is elmúlt, mire Nicholasnak végre sikerült megszabadulnia
háziasszonyától, és kimenekítette Royant Sir Oliver és Obeid tábornok karmai közül.
Elvezette, támogatta Royant, amint elbűvölően bicegett mellette, miközben elkerülte
Geoffrey Tennant sokatmondó és tűnődő pillantását, aztán elérték az első
lépcsőfordulót.
- Nos, határozottan te voltál az est fénypontja – mondta Royannak.
- Lady Bradford meg úgy dorombolt neked, akár egy macska – lendült ellentámadásba
Royan, és Nicholas örömmel fedezte fel hangjában a féltékenység halovány felhangjait.
Ezek szerint nem ő volt az egyetlen, aki így érzett.
Az ajtó előtt Royan elejét vette minden problémának azzal, hogy az arcát nyújtotta,
és Nicholas szűzies csókot nyomott rá.
- Azok a keblek! - dünnyögte Royan. - Aztán nehogy rémálmaid legyenek. - Azzal
becsukta maga mögött az ajtót.
Egészen vidám volt, amikor saját szobája ajtajához lépett, de ahogy kinyitotta az
ajtót, nyomban meglátta a küszöb mellett heverő borítékot. Nyilván a vacsora alatt
csúsztatta be az egyik szolga az ajtó alatt. Gyorsan feltépte a borítékot és
széthajtotta a benne lévő lapokat. Arckifejezése megváltozott, ahogy átfutotta, majd
kijött a szobájából, visszament Royan ajtajához és bekopogott.
Egy pillanat múlva résnyire kinyílt az ajtó, és Royan kikukkantott. Látta
tekintetében a zavart, ezért igyekezett sietve eloszlatni Royan gyanakvását.
- Válasz a faxomra. - Felmutatta neki a papírokat. – Fogadóképes vagy?
- Egy pillanat. - Royan becsukta az ajtót, majd néhány másodperc múlva ismét
kinyitotta. - Gyere be - mondta neki.
Az italokra mutatott. - Kérsz egy elalvás előttit?
- Azt hiszem, szükségem van rá. Most már tudjuk, hogy ki vezeti a Pegazust.
- Mondd! - utasította Royan, de Nicholas szép nyugodtan kitöltött magának egy
whiskyt, majd a válla fölött hátramosolygott Royanra. - Neked is töltsék egy szódát?
- A fenébe is, Nicholas Quenton-Harper - dobbantott zoknis lábával. - Ne merészelj
tovább kínozni. Ki az?
- Amikor megismertelek, egy tisztelettudó kis arab lány voltál. Olyan, aki elismeri
a férfiúi faj felsőbbrendűségét. Most meg mit hall az ember. Azt hiszem, elrontottalak.
- Azt hiszem, nekem meg figyelmeztetnem kell téged, hogy a tűzzel játszol - próbált
meg elnyomni egy mosolyt Royan. - Mondd már, kérlek, Nicky.
 - Ülj le - mondta neki Nicholas, és ő is leült a szemközti fotelbe. Széthajtogatta
a faxot és felnézett Royanra. - Mrs. Street gyorsan dolgozott. A faxomban azt
javasoltam neki, hogy hívja fel a tőzsdeügynökömet a Cityben. A greenwich-i időhöz
képest három órával előrébb vagyunk, így aztán még sikerült az irodájában érnie.
Mindenesetre megszerzett minden információt, amit kértem tőle.
- Hagyd ezt abba Nicky, különben letépem a pruszlikomat, sikoltozni kezdek és óriási
botrányt csapok. Mondd már!
Nicholas a papírlapokat zizegtette, majd olvasni kezdett.
- A Pegazus Bányászati Társaságot jegyzik a sydneyi tőzsdén, Ausztráliában,
húszmilliós tőkerészesedéssel...
- Ne menj végig az összes részleten - könyörgött Royan.
- Csak annak az embernek a nevét mondd.
- A Pegazus hatvanöt százalékban a Valhalla Bányászati Társaság tulajdona -
folytatta tovább Nicholas rendületlenül -, és a fennmaradó harmincöt százalék
tulajdonosa az osztrák Anaconda Ércbányászati Társaság.
Royan már feladta, hogy tovább vitázzon vele, helyette előrehajolt székében és merev
tekintettel figyelte.
- Mind a Valhalla, mind pedig az Anaconda teljes egészében a HI-konszern, a Hamburgi
Iparvállalatok tulajdona. A HI összes részvénye a von Schiller család letétje, melynek
egyedüli kezelői Gotthold Ernst von Schiller és a felesége Ingemar.
- Von Schiller - ismételte meg a nevet halkan Royan, miközben még mindig Nicholasra
meredt. - Rajta volt Duraid listáján a lehetséges szponzorok között. Nyilván olvasta
Wilbur Smith könyvét - azt tudom, hogy németre lefordították. Valószínűleg, hozzád
hasonlóan, ő is kapcsolatba lépett Duraiddal. De őt Duraid tagadó válasza nyilván nem
tántorította el olyan könnyen, mint téged.
- Én is így képzelem - bólintott Nicholas. - Egyszerű dolog egy kicsit
körülszimatolni a kairói múzeumban, és nyomban kiderült, hogy Duraid meg te valami
nagy fogáson dolgoztok. A többit meg már nagyon is jól tudjuk.
- De hogy tudta a Pegazust ilyen gyorsan áttelepíteni Etiópiába? - kérdezte Royan.
- Ez egy véletlen, szerencsés húzás volt von Schiller részéről - az ördög
szerencséje. Geoffrey azt mondja, hogy a Pegazus megszerezte a feltárandó rézbányák
koncesszióját Mengisztu elnöktől öt évvel ezelőtt, még mielőtt távozni kényszerült.
Von Schiller már itt volt a helyszínen, még mielőtt egyáltalán bármit is hallott volna
a tekercsekről. Csupán annyit kellett tennie, hogy a bázisát lentről, északról, ahol
addig dolgoztak, áthelyezte az Abbai-szurdok meredélyére, hogy bármikor hasznot
húzhasson az újabb fejleményekből. Valószínűleg ki fog derülni, hogy Jake Helm egyike
a legkeményebb, legmocskosabb specialistáinak, akit elküldhet a világ bármely
pontjára, ahol valamiféle elsimítandó problémája akad. Az nyilvánvaló, hogy Nogo is
a zsebében van. Egyenesen a karjukba táncoltunk.
Royan eltűnődött. - Ez így szépen össze is áll. Amint Helm jelentette gazdájának
érkezésünket, von Schiller nyilván parancsot adott arra a shufta támadásra a táborunk
ellen. Jaj, édes Istenem, hogy én mennyire gyűlölöm. Még sosem láttam, de jobban
gyűlölöm, mint amilyen gyűlöletre bárki és bármi ellen valaha is képesnek hittem magam.
- Nos, most már legalább tudjuk, hogy kivel van dolgunk.
- Nem egészen - mondta tétován Royan. - Von Schillernek biztosan volt egy embere
Kairóban. Valaki, aki belső ember.
- Hogy hívják a miniszteredet? - kérdezte Nicholas.
- Nem - tiltakozott nyomban Royan. - Nem, Atalan Abou Sin, ő nem lehet. Ismerem,
amióta az eszemet tudom. Maga a megtestesült tisztesség, a becsület védőbástyája.
- El se tudod képzelni, hogy mondjuk egy olyan százezer dolláros kenőpénz mennyire
megrendítheti még a legtökéletesebben felépített bástya alapjait is - jegyezte meg
Nicholas csöndesen, és ez megrendítette Royant.

Kettesben reggeliztek. Sir Olivér már egy órával korábban elment a hivatalába, Lady
Bradford pedig még nem kelt fel, hogy köszöntse a tiszta, hűvös felföldi reggelt.
- Alig aludtam valamit az éjjel, egyfolytában Atalanon törtem a fejem. Jaj Nicky,
még a gyanúját se bírom elviselni annak, hogy esetleg köze lehet Duraid
meggyilkolásához.
- Ne haragudj, hogy elrontottam az éjszakádat, de minden szempontot figyelembe
kell vennünk - próbálta megnyugtatni Royant, majd témát váltott. - Már épp elég időt
elvesztegettünk itt. A Pegazus előtt pillanatnyilag szabad a pálya. Haza akarok menni,
hogy megszervezhessem expedíciós erőinket a visszatéréshez.
- Szeretnéd, ha elintézném a helyfoglalásunkat a légitársaságnál? - állt fel nyomban
Royan. - Megyek és keresek egy telefont.
- Előbb fejezd be a reggelidet.
- Már végeztem. - Azzal elindult az ajtó felé, Nicholas pedig utánaszólt.
- Nem csoda, hogy ilyen sovány vagy. Úgy tudom, az anorexia nervosa nem épp a
legkellemesebb módja a távozásnak. - Majd vett magának még egy szelet pirítóst és
megkente lekvárral.
Royan tizenöt percen belül vissza is tért. - Holnap délután három harminckor. A
Kenya Airwayszel Nairobiba és még aznap este tovább a British Airwayszel a
Heathrow-ra.
- Szép munka. - Nicholas megtörölte szalvétájával a száját és felállt. - Már vár
ránk a kocsi, ami elvisz minket a rendőrség parancsnokságára, hogy beszélhessünk új
imádóddal, Obeid tábornokkal. Menjünk.
Az épület előtt egy rendőrtiszt várt rájuk, aki egy külön bejáraton át kísérte be
őket a parancsnokságra. Galla felügyelőként mutatkozott be, és a lehető legnagyobb
tiszteletet tanúsította, ahogy bevezette őket a rendőrfőnök irodájába.
Amint beléptek, Obeid tábornok felállt és íróasztalát megkerülve eléjük ment, hogy
üdvözölje őket. Kedves volt, csupa nyájasság, ahogy Royan körül sürgölődött, miközben
bevezette őket külön fogadószobájába. Amint helyet foglaltak, Galla felügyelő
kitöltötte nekik apró tálkákba az elmaradhatatlan keserű feketekávét.
Egy rövid ideig tartó, udvarias társalgás után a tábornok nyomban a tárgyra tért.
- Ígéretemhez híven nem szeretném a kelleténél hosszasabban igénybe venni az idejüket.
Az itt jelen lévő Galla felügyelő fogja lejegyezni vallomásukat. Először is Bruszilov
őrnagy eltűnésével és halálával szeretnék foglalkozni. Feltételezem, önök is tisztában
vannak vele, hogy korábban az orosz KGB tisztje volt.
A kihallgatás hosszabb lett, mint gondolták. Obeid tábornok alapos volt, de
mindvégig rendkívül udvarias maradt. Végül vallomásukat egy rendőrségi gyorsíró
legépelte, majd miután átolvasták és aláírták, a tábornok kikísérte őket egészen a
bejáratig, ahol a kocsijuk várakozott. Nicholas rájött, hogy ez rendkívül megtisztelő
kegynek számít.
- Ha bármit tehetek önökért, ha bármire szükségük lenne, kérem ne tétovázzanak,
nyugodtan forduljanak hozzám. Rendkívül nagy örömömre szolgált, hogy megismerhettem
önt, dr. al Simma. Remélem, hamarosan ismét vendégül láthatjuk itt Etiópiában.
- Balszerencsénk ellenére, nagyon élveztem az önök gyönyörű országát - mondta Royan
kedves mosollyal. - Nincs kizárva, hogy még hamarabb viszontlát minket, mint gondolná.
- Milyen elragadó ember - jegyezte meg Royan, amint helyet foglaltak Sir Oliver
Rollsában. - Igazán megkedveltem.
- Úgy tűnik, ez kölcsönös - mondta Nicholas.
Royan szavai mintegy jóslatként váltak valóra. Másnap reggel két egyforma, névre
szóló borítékot találtak a helyükön az étkezőben, amikor lementek reggelizni.
Nicholas kinyitotta a sajátját, miközben kávét rendelt a bokáig érő shammát viselő
pincértől, és ahogy olvasni kezdte a levelet, az arckifejezése megváltozott.
- Hé! - kiáltott fel. - Úgy tűnik még annál is mélyebb hatással voltunk a kék ruhás
fiúkra, mint gondoltuk. Obeid tábornok ismételten látni akar. - Hangosan felolvasta
a levelet: „A mai nap folyamán, délig bezárólag, köteles megjelenni a rendőrség
parancsnokságán." – Nicholas halkan füttyentett. Határozott nyelvezet. Semmi kérem
vagy köszönöm.
- Az enyém is ugyanaz - pillantott Royan a hivatalos rendőrségi fejléccel ellátott
szövegre. - Szerinted ez mi a fenét jelenthet?
- Hamarosan megtudjuk - mondta neki Nicholas. - Kissé vészjóslóan cseng. Asszem,
a szerelemnek vége.
Ezen a reggelen, amikor megérkeztek a rendőrség parancsnokságához, nem várta őket
a fogadóbizottság. Az őr a külön bejárattól visszaküldte őket az általános hivatali
helyiségbe, ahol hosszú és kissé zavaros beszélgetést folytattak az ügyeletes
tiszttel, aki csak egészen alapfokú angol nyelvtudással rendelkezett. Korábbi afrikai
tapasztalatai alapján Nicholas tudta, hogy jobb, ha nem veszti el a türelmét, sőt
még csak jelét se mutatja az ingerültségnek. Végül a tiszt suttogva hosszas
telefonbeszélgetést folytatott valami ismeretlen személlyel, melynek nyomán a
szemközti fal mellett álló kemény fapad felé intett.
- Maguk várni. Ember jön hamar.
A következő negyven perc során ülőhelyüket más kérelmezők, folyamodók, panasztevők
és piti bűnözők színes választékával kellett megosztaniuk. Akadt köztük néhány, aki
erőteljesen vérzett valamely ismeretlen személy támadása következtében, másrészt
viszont voltak olyanok is, akik meg voltak bilincselve.
- Úgy tűnik, csillagunk leáldozóban van - jegyezte meg Nicholas, miközben egy
zsebkendőt nyomott az orra alá. Világosan érződött, hogy a mellettük ülők közül néhányan
egy ideje nem kerültek szorosabb kapcsolatba a szappannal meg a vízzel. - A
VIP-bánásmódnak már nyoma sincs.
Negyven perc múltán Galla felügyelő, aki előző nap oly megkülönböztetett
tisztelettel kezelte őket, átpillantott a válaszfalon és fölényesen intett nekik.
Figyelmen kívül hagyta Nicholas felé nyújtott kezét és átvezette őket az egyik hátsó
szobába. Nem kínálta őket hellyel, viszont fagyos hangnemben a következő szavakkal
fordult Nicholashoz. - Önt felelősség terheli egy, a tulajdonát képező lőfegyver
elvesztéséért.
- Így van. Amint azt már tegnapi vallomásomban elmondtam...
Galla felügyelő a szavába vágott. - A gondatlanságból elveszített lőfegyver komoly
kihágásnak számít - mondta szigorúan.
- Esetemben szó sincs gondatlanságról - jelentette ki Nicholas.
- A lőfegyvert őrizetlenül hagyta. Meg se próbálta elzárni egy biztonságos
páncélszekrénybe. Ez pedig gondatlanság.
- Tisztelettel megjegyzem felügyelő úr, hogy az Abbaiszurdokban feltűnő hiány
mutatkozik páncélszekrényekből.
- Gondatlanság - ismételte meg Galla. - Bűnös gondatlanság. Honnan tudhatnánk,
vajon a fegyver nem került-e a kormánnyal szemben álló elemek kezébe?
- Ezzel azt akarja mondani, hogy valamely ismeretlen személy megdöntheti a kormányt
egy 275-ös Rigbyvel? - mosolygott Nicholas.
Galla felügyelő ezt a megjegyzést eleresztette a füle mellett, és íróasztalának
fiókjából elővett két iratot. - Kötelességem kiadni önnek és dr. al Simmának ezen
kiutasítási rendeleteket. Huszonnégy órájuk van rá, hogy elhagyják Etiópiát, ezen idő
leteltével mindketten tiltott bevándorlóknak számítanak.
- Dr. al Simma nem vesztett el semmiféle fegyvert - mutatott rá szelíden Nicholas.
- Ami azt illeti, legjobb tudomásom szerint, élete során még a legenyhébb mérvű
gondatlanságot sem tanúsította. - És ezt a megjegyzését is figyelmen kívül hagyták.
- Kérem, írják itt alá, hogy a dokumentumokat átvették és a benne foglaltakat
tudomásul vették.
- Beszélni szeretnék Obeid tábornokkal, a rendőrfőnökkel – mondta Nicholas.
- Obeid tábornok ma reggel ellenőrző körútra ment az északi határterületekre. Csak
néhány hét múlva tér vissza Addisz-Abebába.
- Amikor is mi már szépen visszatértünk Angliába?
- Pontosan - mosolyodott el első ízben Galla felügyelő, ajka fagyos, önelégült
vigyorra húzódott. - Kérem, írják alá itt és itt.
- Mi történt? - kérdezte Royan, ahogy a sofőr kinyitotta neki a Rolls ajtaját és
ő beült Nicholas mellé. - Ez az egész annyira váratlan, annyira hirtelen történt. Az
egyik pillanatban mindenki imád minket, a következőben meg lerugdosnak a lépcsőn.
 - Akarod tudni, hogy szerintem mi történt? - kérdezte Nicholas, majd anélkül, hogy
megvárta volna Royan válaszát, folytatta: - Nem Nogo az egyetlen, aki a Pegazus
zsebében ül. Huszonnégy óra leforgása alatt Obeid kapcsolatba lépett von Schillerrel,
és megkapta a parancsot.
- Tudod, hogy ez mit jelent, Nicky? Ez azt jelenti, hogy nem térhetünk vissza
Etiópiába. És így Mamose sírja számunkra elérhetetlenné válik. - Nicholasra meredt,
és hatalmas fekete szeméből csak úgy sugárzott a rémült kétségbeesés.
- Amikor Duraiddal Irakba meg Líbiába mentünk, emlékezetem szerint egyikőnknek sem
volt meghívólevele se Szaddamtól, se Kadhafitól.
- Úgy tűnik, mintha el lennél ragadtatva attól, hogy várhatóan meg kell szegned
a törvényt - mondta Royan vádlón. - Csupa öntelt vigyor a képed.
- Végül is, csupán az etióp törvényről van szó - mutatott rá Nicholas. - Azt meg
ugye, nem kell túlságosan komolyan venni.
- Aztán amibe behajítanak, az is egy etióp börtön lesz. És azt kénytelen leszel
majd komolyan venni.
- Te is - vigyorgott Nicholas -, már ha elkapnak minket.
- Afelől biztosak lehettek, hogy ő már hivatalosan panaszt tett az elnöki hivatalnál
- mondta nekik Geoffrey, amikor kivitte őket a reptérre. - Mondhatom, hogy ez az egész
ügy a legteljesebb mértékben felháborította. Kiutasítás meg ehhez hasonló disznóságok.
Hát ilyet még életemben nem hallottam.
- Ne izgasd magad, öregfiú - mondta neki Nicholas. Ami azt illeti, egyikünknek
sem áll szándékában visszatérni ide. így aztán nem történt semmi.
- De az elv. Hogy egy prominens brit alattvalót úgy kezeljenek, mint egy közönséges
bűnözőt. Semmi tisztelet. - Felsóhajtott. – Néha azt kívánom, bárcsak száz évvel
korábban születtem volna. Akkor nem kellett volna lenyelnünk egy ilyen felháborító
képtelenséget. Egyszerűen kiküldtünk volna egy ágyúnaszádot.
- Valahogy így, Geoffrey, de kérlek, ne hagyd, hogy ez ennyire kihozzon a sodrodból.
Mialatt a Kenya Airways pultjánál a jegyüket kezelték, Geoffrey úgy keringett
körülöttük, mint a macska a kicsinyei körül. Csupán kézipoggyászuk volt, két kis olcsó
nejlon útitáska, amit aznap reggel vettek a piacon. Nicholas a dik-dikbőrt
összegöngyölte és betekerte egy hímzett shammába, amit szintén a piacon vásárolt.
Geoffrey megvárta, míg beszállásra szólítják őket és integetett nekik, miután
átmentek a sorompón, ám ezen érzelmes búcsú elsősorban Royannak és nem Nicholasnak
szólt.
A helyük a szárny mögött volt, és Royan az ablak mellé ült. A kenyai légitársaság
gépe beindította a motorokat és lassan elhaladt a reptér épülete előtt. Nicholas épp
a stewardessszel vitatkozott, aki azt akarta, hogy a bíborszín nejlon táskába rejtett
értékes dik-dik bőrét helyezze el a fejük fölött lévő, zárt csomagtartóban, Royan pedig
kikémlelt a kis ablakon, hogy felszállás közben még egy utolsó pillantást vessen
Addiszra.
Royan hirtelen megmerevedett és miközben továbbra is kinézett az ablakon,
megragadta Nicholas karját.
- Nézd! - sziszegte olyan dühödt hangon, hogy Nicholas áthajolt, hogy lássa mi
izgatta fel ennyire.
- Pegazus! - kiáltotta Royan, és arra a sugárhajtású Falcon gépre mutatott, mely
épp begördült és megállt a reptér épületének túlsó oldalánál. A kis kecses repülőgép
zöld volt, és magas farkának végén tisztán látszott az ágaskodó, skarlátvörös ló.
Miközben az ablakon át figyelték, a zöld Falcon törzsén az ajtó lenyílt, és a
gurulópályán várakozó kis fogadóbizottság várakozásteljesen nyomult előre, hogy
üdvözöljék a gép ajtajában megjelenő utasokat.
Közülük az első egy alacsony, elegáns tropikálöltönybe öltözött férfi volt, a fején
fehér panama szalmakalappal. Alacsonysága ellenére parancsoló tekintély és
magabiztosság áradt belőle, a hatalom aurája vette körül. Az arca sápadt volt, mintha
valahonnan az északi télből érkezett volna, és ez nagyon kirítt ebből a környezetből.
Az álla kemény volt és akaratos, az orra feltűnően nagy, és sötét, kiugró szemöldöke
alól átható tekintettel nézett a világra.
 Nicholas nyomban felismerte. Épp elégszer látta a Sotheby's meg a Christie's
aukcióin. Nem az a fajta ember, akit könnyedén el lehet felejteni.
- Von Schiller! - kiáltott fel, amint a német uralkodói tekintettel végigpillantott
azokon az embereken, akik a kifutón várták.
- Olyan, mint egy bántam harci kakas - dünnyögte Royan -, vagy egy ágaskodó kobra.
Von Schiller megemelte panamakalapját, és könnyed, atletikus léptekkel lefutott
a Falcon lépcsőjén, mire Nicholas csöndesen azt mondta: - Az ember nem is hinné, hogy
már csaknem hetvenéves.
- Úgy mozog, mint egy negyvenes - helyeselt Royan. Nyilván festeti a haját meg
a szemöldökét - látod, milyen sötét.
- A mindenit! - döbbent meg Nicholas. - Nézd csak, ki van itt, hogy üdvözölje.
A napfény kitüntetéseken és rangjelzéseken csillant meg. Egy magas, kék egyenruhás
alak lépett elő a fogadóbizottságból, majd kezét tiszteletteljesen sapkájának csillogó
bőr ellenzőjéhez emelte, mielőtt megfogta és szívélyesen megrázogatta von Schiller
kezét.
- Egykori imádód, Obeid tábornok. Nem csoda, hogy nem tudott találkozni velünk.
Túl elfoglalt volt.
- Nézd, Nicky - szisszent fel Royan. Már nem a lépcső alján álló két embert nézte,
akik még mindig egymás kezét fogták és élénken társalogtak. Figyelme teljes egészében
a Falcon lépcsőjének teteje felé irányult, ahol egy másik, fiatalabb férfi jelent meg.
Hajadonfőtt volt, és Nicholas egy fakó arcot látott meg sűrű, sötét, hullámos hajat.
- Még életemben nem láttam. Ki ez? - kérdezte Royantól.
- Nahoot Guddabi. Duraid asszisztense volt a múzeumban. Most pedig a helyébe
lépett, ő kapta meg a munkáját.
Ahogy Nahoot elindult lefelé a Falcon lépcsőjén, az ő gépük végiggördült a reptér
épülete előtti gurulópályán és ráfordult a fő kifutóra, így már nem láthatták a Pegazus
gépe mellett gyülekező kis csoportot. Mindketten hátradőltek ülésükben és egy hosszú
pillanatig egymásra meredtek. Nicholasnak jött meg előbb a hangja.
- Boszorkányszombat. Összegyűltek a gonoszok. Szerencsénk volt, hogy szemtanúi
lehettünk. Most már legalább egészen világos, kikkel állunk szemben.
- Von Schiller irányítja a bábokat - helyeselt Royan, és hangja fojtott volt a dühtől
meg az iszonyattól. - De Nahoot Guddabi a vadászebe. Nyilván Nahoot bérelte fel a
gyilkosokat Kairóban, majd ránk szabadította őket. Jaj Istenem, Nicky, hallanod
kellett volna őt a temetésen, amint arról szónokolt, hogy mennyire csodálta, meg
tisztelte Duraidot. Ez a mocskos, gyilkos képmutató!
Mindketten hallgattak, amíg a repülőgép felszállt és elérte a repülési magasságot,
majd Royan csöndesen azt mondta: - Természetesen igazad volt Obeidet illetően. Ő is
a lehető legmélyebben benne van Schiller zsebében.
- Meglehet, hogy egyszerűen csak az etióp kormány képviselőjeként van jelen, hogy
tiszteletteljes fogadtatásban részesítsen egy fontos külföldi koncessziótulajdonost,
olyasvalakit, akitől azt remélik, hogy mesés rézbányákat tár fel szegénység sújtotta
országukban és mindnyájukat gazdaggá teszi.
Royan határozottan megrázta a fejét. - Ha ez ilyen egyszerű volna, akkor a kormány
egyik miniszterét küldték volna ki és nem a rendőrfőnököt. Nem, Obeidből is éppúgy
bűzlik az alattomos árulás, mint Nahootból.
Az, hogy most életnagyságban látta férje gyilkosait, feltépte Royan gyászának és
fájdalmának félig begyógyult sebét. Ezek a keserű érzések oly tűzzel égették bensejét,
mint mikor a bozóttűz emészti el egy üreges fa törzsét. Nicholas tudta, hogy nem
olthatja el ezt a tüzet, mindössze abban reménykedhetett, hogy egy kis időre
elterelheti róla Royan figyelmét. Csöndesen beszélt hozzá, sötét gondolatait a
halálról és a bosszúról afelé a kihívás felé fordította, amit Taita játéka és az eltűnt
sírral kapcsolatos talány jelentett.
Mire Nairobiban átszálltak és másnap reggel földet értek Heathrow-n, már
felvázolódott előttük a terv, hogyan térjenek vissza a Nílus-szurdokba, és hogyan
derítsék fel a hasadékban Taita medencéjét. Bár Royan a felszínen ismét a régi volt,
nyugodt és vidám, Nicholas tudta, hogy veszteségének fájdalma továbbra is ott bujkál
a felszín alatt.

Olyan korán szálltak le Heathrow-n, hogy még nem állt sor az útlevélvizsgálatnál,
és mivel csomagjuk nem volt, nem kellett eljátszaniuk a szokásos rulettjátékot a
szállítószalagnál - megérkeztek-e a bőröndök, vagy sem?
Nicholas, a hóna alatt nejlontáskába göngyölt dik-dikbőrrel, másik karján pedig
a bottal sántikáló Royannal olyan ártatlanul ballagott át a vám zöld folyosóján, mintha
a Sixtusi kápolna egyik kerubja lenne.
- Vakmerő és szemérmetlen vagy - súgta oda neki Royan, miután minden gond nélkül
átjutottak. - Ha ilyen meggyőzően hazudsz a vámosoknak, akkor vajon én megbízhatom-e
benned?
Szerencséjük nem hagyta el őket. A taxiknál sem volt sor, így aztán alig egy órával
a leszállás után már ott voltak Nicholas knightsbridge-i háza előtt. Hétfő reggel volt
és még csak nyolc óra harminc.
Amíg Royan zuhanyozott, Nicholas egy esernyővel lement a sarki fűszereshez, hogy
hozzon valami ennivalót. Aztán megosztoztak a reggeli elkészítésén, Royan a pirítóst
csinálta, Nicholas pedig a specialitását, a fűszeres omlettet.
- Nyilván komoly szakmai segítségre lesz szükséged, amikor visszamegyünk az
Abbai-szurdokba - jegyezte meg Royan, miközben hagyta, hogy a vaj beleolvadjon a forró
pirítósba.
- Már meg is van a megfelelő ember. Dolgoztam már vele mondta Nicholas. - A
haditengerészet egykori mérnöke. A búvárkodás és a víz alatti építkezések szakértője.
Már visszavonult, és egy kis parasztházban él Devonban. Gyanítom, hogy híján lehet a
kápének és rettenetesen unatkozik. Úgy vélem, kapva kap bármilyen alkalmon, mely enyhít
ezen körülmények bármelyikén.
Amint befejezték a reggelit, Nicholas azt mondta Royannak: - Én elmosogatok. Te
meg vidd el a sztéléről készült filmet előhívatni. A Harrodsszal szemben, a Boots egyik
üzletében egy óra alatt megcsinálják.
- Hát ezt nevezem aztán tisztességes munkamegosztásnak jegyezte meg Royan
engedékeny hangon. - Neked itt a mosogatógép, odakinn pedig megint esik.
- Rendben - nevetett Nicholas. - Hogy könnyebb legyen lenyelni a keserű pirulát,
kölcsönadom az esőkabátomat. Amíg előhívják a filmeket, addig vehetsz magadnak néhány
ruhát azok helyett, amelyek odavesztek a sziklaomlásnál. Nekem le kell bonyolítanom
néhány nagyon fontos telefonhívást.
Amint Royan elment, Nicholas letelepedett az íróasztalához egy jegyzetfüzettel meg
a telefonnal. Elsőként Quenton Parkot hívta, ahol is Mrs. Street próbálta palástolni,
mennyire örül, hogy főnöke ismét itthon van.
- Az íróasztalán legalább egy méternyi magas posta várja a visszatértét. Zömében
számlák.
- Kész öröm, mi?
- Az ügyvédek egyfolytában a nyakamra járnak, és Mr. Markham a Lloyd'stól naponta
telefonál.
- Legyen jó kislány, és egyikőjüknek se mondja meg, hogy visszajöttem. - Nicholas
pontosan tudta, hogy mit akarnak tőle - ugyanazt, amit az őt kitartóan keresők
általában: pénzt. Ebben az esetben nem egyszerűen egy ötszáz fontos számláról volt szó,
amit elfelejtett kifizetni a szabónak, hanem két és fél millió fontról. – Valószínűleg
jobb is lesz ha Yorkban maradok és nem megyek haza Quentonba – mondta Mrs. Streetnek.
- A lakásban nem fognak megtalálni.
Adósságait agyának hátulsó rejtekébe száműzte és az előtte álló feladatokra
koncentrált. - Kéznél van a ceruzája meg a jegyzetfüzete? Jól van, a következőket
szeretném, ha megtenné.
Tíz percen át diktált, majd Mrs. Street visszaolvasta neki. - Rendben. Akkor legyen
szíves, lásson neki. Estére otthon vagyunk. Dr. al Simma meghatározatlan ideig marad.
Kérje meg a házvezetőt, hogy készítse elő a számára a második hálószobát a lakásban.
Ezután a devoni számot hívta, és amíg kicsengett, elképzelte a szikla tetején álló,
átépített őrházat, mely a szürke, viharzó, téli tengerre nézett. Daniel Webb
valószínűleg hátul lehet a műhelyben, ahol vagy élete nagy szerelmét, az 1935-ös
Jaguárját bütyköli, vagy lazaccsalikat kötöz a horgokra. A pecázás a másik nagy
szenvedélye, az, ami eredetileg összehozta őket.
- Halló? - Daniel hangja óvatos volt és gyanakvó. Nicholas szinte látta maga előtt
kopasz fejét, mely szeplős, akár egy bíbictojás és telefont markoló, munkától sebes,
szőrös kezét.
- Árkász, lenne egy munkám a számodra. Benne vagy?
- Hova megyünk, őrnagy? - Bár már három éve nem hallotta, mégis nyomban felismerte
Nicholas hangját.
- Sok napsütés, táncoló lányok. A fizetség ugyanaz, mint a múltkor.
- Benne vagyok. Hol találkozunk?
- A lakásban. Emlékszel rá, ahol a múltkor. Holnap. Hozd magaddal a logarlécedet.
- Nicholas tudta, hogy Danny nem sokra tartja ezeket az újmódi zsebszámológépeket.
- A Jag még mindig jó formában van. Kora reggel indulok, úgyhogy ebédre már oda
is érek.
Nicholas letette a kagylót, és még két hívása volt: az egyik a jersey-i bankba,
a másik pedig a Kajmán-szigetekre. Vésztartaléka mindkét számlán alaposan megcsappant.
Az expedíció költségvetése, amit Royannal a repülőgépen kidolgoztak,
kétszázharmincezer volt. De tudta, hogy mint minden költségvetés, ez is optimista.
- Mindig adj hozzá még ötven százalékot - figyelmeztette önmagát. - Ami azt jelenti,
mire végzünk, a szekrény teljesen kiürül. Reménykedjünk és imádkozzunk, hogy Taita
nem ugrat minket.
Megadta a vonatkozó jelszót a bankok számlakezelőinek és utasította őket, hogy
utalják át az adott összegeket a folyószámlájára, hogy nyomban hozzáférhetők legyenek.
Még két hívást kellett lebonyolítania, mielőtt elindul Yorkba. Minden tervük ezeken
állt vagy bukott, és a kapcsolat, melyen át elérhette ezeket az embereket, legjobb
esetben vérszegény, rosszabb esetben illuzórikus volt.
Az első szám foglaltat jelzett. Még ötször próbálkozott, és minden esetben az az
idegesítő, magas hang pittyegett a fülébe. Még egyszer megpróbálta és ezúttal sikerrel
járt, egy megnyugtató nyugati akcentus szólt bele a kagylóba.
- Jó napot. Itt a Brit Nagykövetség. Miben állhatok rendelkezésére? - Nicholas az
órájára pillantott. Az időeltolódás három óra. Addiszban már délután van.
- Itt Sir Nicholas Quenton-Harper beszél az Egyesült Királyságból. Tudná kérem
kapcsolni Mr. Geoffrey Tennantot, a katonai attasét?
Geoffrey szinte nyomban a vonalban volt. - Drága öregem. Szóval sikerült rendben
hazaérned. Irigyellek.
- Gondoltam, megnyugtatlak. Tudtam, hogy álmatlan éjszakáid leszenek miattam.
- Hogy van az elragadó dr. al Simma?
- Szeretetteljes üdvözletét küldi.
- Bárcsak hihetnék neked - sóhajtott fel drámaian Geoffrey.
- Egy nagy szívességre kérlek, Geoff. Ismered Maryam Kidane ezredest a Honvédelmi
Minisztériumban?
- Elsőrangú fickó - vágta rá nyomban Geoffrey. - Jól ismerem. Épp a múlt szombaton
teniszeztem vele. Ördögi a fonákja.
- Kérlek, mondd meg neki, hogy sürgősen lépjen velem kapcsolatba. - Megadta
Geoffreynak a yorki lakás számát. - Mondd meg neki, hogy egy ritka, etióp fecskefaj
ügyében keresem, a múzeum gyűjteményébe kell.
- Már megint a gyanús kis ügyleteid, Nicky. Hát nem volt elég, hogy kirúgtak
Etiópiából úgy, hogy a lábad se érte a földet? Most meg ritka madarakban kereskedsz,
valószínűleg az első helyen áll a CITES-jegyzékben. Veszélyeztetett faj.
- Megteszed nekem, Geoff?
- Hát persze. Az élen szolgálunk, öregfiú. Én mindig a balek vagyok.
- Ezzel leköteleztél, az adósod vagyok.
- Na nem csak ezért. Még legalább egy tucat másért is.
A következő hívás már nem volt ilyen sikeres. A Nemzetközi Tudakozó egy máltai számot
adott meg neki. A telefon az első kísérletre bátorítóan kicsöngött.
- Vedd már fel, Jannie - könyörgött suttogva, de a hatodik csöngetés után egy
üzenetrögzítő válaszolt.
- Ön az Africair Services központjával beszél. Pillanatnyilag senki sem tudja
fogadni hívását. Kérem, hogy a sípoló hang után adja meg nevét és telefonszámát, és
hagyjon egy rövid üzenetet. Amint tudjuk, visszahívjuk. Köszönöm. Ez
félreismerhetetlenül Jannie Badenhorst erőteljes dél-afrikai akcentusa volt.
- Jannie. Itt Nicholas Quenton-Harper. Az a te lerobbant, vén Herced fel tud még
szállni? Ez a munka jó móka. Mi több, a pénz se rossz. Hívj fel az angliai lakásban.
Nem kell elkapkodni. Tegnap vagy tegnapelőtt sincs késő.
Alighogy befejezte az utolsó beszélgetést, Royan már meg is nyomta a csengőt, és
Nicholas leszaladt a lépcsőn.
- Az időzítésed tökéletes - mondta Royannak, aki a hidegtől rózsaszínné vált orral
lépett be és lerázta a vizet az esőkabátról, amit kölcsönadott neki. - Előhívattad a
filmet?
Royan a kabát zsebéből előhúzta a sárga csomagot és diadalmasan meglóbálta.
- Zseniális fotós vagy - mondta Nicholasnak. – Tökéletesek lettek. Szabad szemmel
is el tudom olvasni a sztélé minden írásjelét. Megint játékban vagyunk Taitával.
Szétterítették a csillogó fényképeket Nicholas íróasztalán és gyönyörködtek bennük.
- Másolatokat is készíttettél. Egy-egy sorozat mindkettőnknek. Remek - mondta
Nicholas elismerően. - A negatívokat pedig elhelyezzük a bankom széfjében. Még egyszer
nem kockáztathatjuk meg, hogy elveszítsük.
Royan hatalmas nagyítójával egyenként végignézte a képeket és kiválogatta a sztélé
mind a négy oldaláról készült, legtisztább felvételeket.
- Ezek lesznek a munkakópiáink. Nem hiszem, hogy igazán hiányozni fognak a kőről
kopírozott másolataink. Ezek tökéletesen megfelelnek. - Hangosan felolvasott egy
kiragadott részletet a hieroglifákból. - „A kobra kitekeredik és felemeli ékköves
csuklyáját. Szemében a hajnal csillagjai ragyognak. Fekete, sikamlós nyelve háromszor
csókolja meg a levegőt." - Az arca kipirult az izgalomtól. - Szeretném tudni, vajon
mit mondhat nekünk Taita ezzel a sorral. Jaj Nicky, olyan izgalmas, hogy ismét
nekiláthatunk a rejtély megfejtésének!
- Ezt most hagyd - utasította Nicholas szigorúan. - Ismerlek. Ha egyszer
belekezdesz, akkor egész éjszaka ittragadunk. Gyerünk, pakoljunk be a Range Roverbe.
Hosszú, nehéz út áll előttünk Yorkig, és az Autóklub szerint csúszósak az utak, ráadásul
még fagyni is fog. Egy kicsit más az idő, mint az Abbai-szurdokban.
Royan felegyenesedett és szépen kupacba szedte a fényképeket. - Igazad van. Néha
hajlamos vagyok belefeledkezni. Felállt. – Mielőtt elindulnánk, megengeded, hogy
hazatelefonáljak?
- A haza alatt, ha jól értem, Kairóra gondolsz.
- Elnézést. Igen, Kairóra. Duraid családját...
- Kérlek! Semmi szükség a magyarázkodásra. Itt a telefon. Parancsolj. Ha végeztél,
odalenn várlak a konyhában. Mindkettőnknek szükségünk van egy csésze teára, mielőtt
útnak indulunk.
Royan félóra múlva ment le a konyhába, az arca csupa bűntudat volt és egyenesen
megmondta Nicholasnak: - Sajnos, azt hiszem, megint csak gondot okozok. Egy
vallomással tartozom.
- Ki vele - mondta Nicholas.
- Haza kell mennem Kairóba - mondta, és Nicholas döbbenten nézett rá. - Csak néhány
napra - tette hozzá sietve. - Duraid fivérével beszéltem. Maradt néhány ügye Duraidnak,
amit el kell intéznem.
- Nem tetszik, hogy egyedül akarsz visszamenni oda - csóválta a fejét Nicholas
-, azután, ami legutóbb történt.
- Ha helyes a teóriánk, akkor a veszély Nahoot Guddabi volt, és ő most Etiópiában
van. így valószínűleg biztonságban leszek.
- Nekem ez akkor sem tetszik. Te vagy a kulcs Taita játékában.
- Hálásan köszönöm, uram - mondta Royan megjátszott felháborodással. - Tehát ez az
egyetlen ok amiért nem szeretnéd, ha eltennének láb alól?
- Hát, ha már így sarokba szorítasz, kénytelen vagyok elismerni, hogy meglehetősen
megkedveltem a jelenlétedet.
- Észre se veszed és már vissza is jöttem. Meg aztán, lesz neked épp elég dolgod,
amíg távol vagyok.
- Gondolom, úgysem tudlak visszatartani - dünnyögte Nicholas. - Mikor akarsz
indulni?
- Van egy járat ma este nyolckor.
- Hát, ez egy kicsit hirtelen jött. Úgy értem, épp hogy megérkeztünk - próbálkozott
meg még egy utolsó, gyenge tiltakozással, majd megadta magát. - Kiviszlek a reptérre.
- Nem, Nicky. Heathrow nem esik útba neked. Majd felülök a vonatra.
- Ragaszkodom hozzá.

Hétfő este nem túl nagy a forgalom, így amint kijutottak a városból, akadálytalanul
haladtak. Az utat még könnyebbé tette élénk beszélgetésük, amikor is Nicholas beszámolt
azokról a telefonbeszélgetésekről, melyeket Royan távollétében folytatott.
- Remélem, hogy Maryam Kidane révén hamarosan ismét kapcsolatba léphetek Mek
Nimmurral. Az egész terv Meken áll vagy bukik. Nélküle a legelső lépést sem tehetjük
meg Taita bao-tábláján.
Kitette Royant Heathrow indulási oldalának bejáratánál. - Hívj fel holnap reggel
Kairóból, hogy tudjam, jól vagy-e és mikor jössz vissza. A lakásban leszek.
- A hívást a hívott fél fizeti - figyelmeztette Royan, miközben csókra nyújtotta
az arcát. Aztán kicsusszant az ülésből és becsapta maga mögött az ajtót.
Ahogy Nicholas elindult, a visszapillantóban figyelte Royant, aki olyan volt, mint
egy törékeny, elhagyott gyermek, és hirtelen erőt vett rajta a melankólia és a veszteség
érzése. Aztán váratlanul valami új, nyugtalanító érzés kerítette a hatalmába. Megszólalt
a vészjelző rendszere. Valami kellemetlen dolog készül. Valami gonoszság történik,
amikor Royan Egyiptomba ér. Egy újabb veszélyes fenevad szökött meg a ketrecből, hogy
ott ólálkodjon a sötétben és csak az alkalomra várjon, hogy lecsaphasson, de még túl
korai, hogy Nicholas felismerje színét vagy formáját.
- Kérlek, ne hagyd, hogy bármi történjen vele - mondta ki hangosan, de azt nem
tudta, hogy könyörgése kinek szól. Arra gondolt, hogy visszafordul és ráveszi Royant,
maradjon vele, de ehhez semmi joga, és tudta, hogy Royan nem fog engedelmeskedni.
A fizikai erőszaktól eltekintve, nincs semmi más mód arra, hogy akaratát
rákényszerítse. Hagynia kell, hogy elmenjen.
- De nekem ez egy cseppet sem tetszik - ismételte meg újra.

Személyi titkára és a többi ember, akik neki dolgoztak, pontosan tudták, mit vár
tőlük. Minden úgy volt, ahogy megkövetelte. Gotthold von Schiller elismerően nézett
körül a fémbarakk belsejében. Helm remek munkát végzett az alatt az idő alatt, ami
a rendelkezésére állt, hogy a bázist előkészítse főnöke érkezésére.
Magánlakosztálya a hosszú, szétszerelhető épület felét foglalta el. Spártai volt,
de steril tisztaság és rend uralkodott. Ruhái a szekrényben lógtak, és pipereholmija
meg a gyógyszerei a fürdőszobában voltak szép rendben kitéve. Saját konyhája
tökéletesen fel volt szerelve és el volt látva a megfelelő mennyiségű és minőségű
alapanyaggal. Saját kínai szakácsa együtt utazott vele a Falconon, és hozott magával
mindent, amire szüksége lehet, hogy gazdája bármilyen kívánságát kielégíthesse.
Von Schiller vegetáriánus volt, nem dohányzott és nem ivott. Húsz évvel ezelőtt
még híres nagyevő volt, aki szerette a Fekete-erdő kiadós, bőséges ételeit, a
Rajna-völgy borait és Kuba erős, sötét dohányát. Akkoriban kövér volt, elhízott, vastag
tokája hájasan csüngött alá gallérjára. Most viszont kora ellenére karcsú volt,
egészséges és életerős, akár egy agár.
Élete alkonyán nem annyira fizikai érzékeinek, mint inkább a szellem és az érzelmek
élvezeteinek hódolt. Sokkal többre becsült egy élettelen tárgyat, mint egy élőlényt,
legyen az ember vagy állat. Egy kődarab, melyet több ezer éve holt kőfaragók faragtak,
sokkal inkább felizgatta, mint akár a legszebb fiatal nő lágy, meleg teste. Szerette
a rendet és a fegyelmet. Az emberek és az események feletti hatalma jobban táplálta
testét, mint bármiféle étel. A hatalom és gyönyörű, egyedülálló tárgyak birtoklása volt
a szenvedélye most, hogy teste már lassanként kimerült és állati vágyai elvesztették
vonzerejüket.
Annak a hatalmas, felbecsülhetetlen értékű antik kincsgyűjteménynek, amit
felhalmozott, minden egyes darabját mások fedezték fel. Most volt a legutolsó esélye
arra, hogy valamit ő fedezzen fel, ő törje fel a fáraó sírjának pecsétjét, és ő legyen
az első ember, aki négyezer év múltán megpillantja mindazt, amit a sír rejt. Talán
ez volt számára a halhatatlanság igazi reménye, és nem volt olyan ár, legyen az arany
vagy emberélet, amit meg ne adott volna érte. Már meghalt néhány ember ezért a
szenvedélyért, és ha további áldozatok kellenek, az sem érdekelte. Nincs olyan magas
ár, amit ez meg ne érne.
Belenézett abba a hatalmas tükörbe, ami az ágyával szemközti falon lógott.
Lesimította sűrű, erős, sötét haját. Természetesen festve volt, de ez egyike volt még
néhány megmaradt hiúságának. Ezután átment lakrésze szőnyegtelen fapadlóján és
kinyitotta annak a hosszú tanácsteremnek az ajtaját, ami a főhadiszállása lesz az
elkövetkezendő napokban.
Az ott ülő személyek szolgai módon, alázatos képpel nyomban felálltak. Von Schiller
nagy léptekkel a hosszú asztal fő helyéhez vonult és fellépett arra a szőnyeggel
borított farönkre, amit a titkárnője helyezett oda. Ez a rönk elkísérte mindenhová.
Huszonhárom centiméter magas volt. Erről az emelvényről nézett le von Schiller azokra
a férfiakra és arra az egy nőre, akik rá vártak. Nyugodtan nézett végig rajtuk, és
hagyta, hogy még egy darabig ácsorogjanak. Rönkjén állva magasabb volt mindegyiküknél.
Először Helmre nézett. A texasi már több mint egy évtizede dolgozott neki.
Tökéletesen megbízható, fizikailag és szellemileg egyaránt erős, és szó nélkül,
mindenféle aggály nélkül teljesít minden parancsot. Von Schiller szinte mindenben rá
támaszkodott. Elküldhette a világon bárhová, Zairétől Queenslandig, az
Északi-sarkkörtől az Egyenlítő párás dzsungeléig, Helm elvégzi a munkát a lehető
legkisebb felhajtással és zömében mindenféle kellemetlen következmény nélkül.
Könyörtelen volt, de diszkrét, és ismerte gazdáját, akár egy jó vadászkutya.
Helmről a nőre nézett. Utte Kemper volt a személyi titkára. Ő szervezte és
irányította életének minden részletét, az ételtől a farönkig, a gyógyszerektől a
társadalmi elfoglaltságokig. Nem volt olyan nő vagy férfi, aki a színe elé került volna
anélkül, hogy azt előzőleg titkárnőjével meg ne beszélte volna. Ő volt a kommunikációs
szakértője is. Az a rengeteg elektronikus felszerelés, ami a barakk egyik falát
teljesen elfoglalta, az ő birodalma volt. Utte olyan csalhatatlan ösztönnel találta
meg útját az éteren át, mint egy hazatérő galamb. A gépírás és a morzejelek régi
tudományától a rádiózásig és egyéb kommunikációs módszerekig bármire átváltott, és von
Schiller nem ismert senkit, se férfit, se nőt, aki boszorkányos ügyességét akár csak
megközelítette volna. Nőként a legtökéletesebb korban volt, karcsú, szőke, és ferde
vágású zöld szemével széles pofacsontjával emlékeztetett a fiatal Dietrichre.
Von Schiller felesége, Ingemar már húsz éve magatehetetlen, és életében Utte Kemper
lépett be abba az űrbe, ami a nyomában maradt. De Utte a számára több volt mint titkárnő,
vagy akár feleség.
Amikor megismerte, Utte magas beosztást töltött be a német nemzeti
telekommunikációs hálózat technikai részlegében, ugyanakkor gyakran szerepelt
pornószínésznőként nem a pénzért, hanem azért, mert élvezte ezt a munkát. Azok a
videofelvételek, melyek akkoriban készültek róla, von Schiller számára egyiptomi
régiséggyűjteménye után a legértékesebbek voltak. Helmhez hasonlóan Utténak sem voltak
skrupulusai. Nem volt semmi, amit meg ne tett volna, vagy meg ne engedett volna neki,
hogy megtegye, hagyta, hogy kielégítse vele legbizarrabb vágyait is. Amikor Utte
videóit nézte, és közben Utte néhány hasonló dolgot csinált neki, ő volt az egyetlen
nő, aki még most is el tudta juttatni az orgazmusig. Ám ez is hónapról hónapra ritkább
lett, és minden egyes szexuális roham, amit még sikerült kicsiholnia a férfi öregedő
testéből, egyre erőtlenebbé vált.
Utte felállította már maga előtt a felvevőkészülékét. Ez is egyike volt sokrétű
feladatainak, hogy pontosan és teljes egészében rögzítsen minden tárgyalást és
megbeszélést. Ezután von Schiller két megbízható alkalmazottjáról az asztal mellett
álló másik két férfi felé fordította tekintetét.
Nogo ezredessel aznap reggel találkozott először, midőn lelépett a Jet Ranger
helikopterről, mely Addisz-Abebából hozta ide, a Nílus-szurdok meredélyének csúcsán
lévő bázisra. Nem sokat tudott róla, csupán annyit, hogy Helm választotta, és eddig
elégedett volt vele. Ami von Schillert illeti, ő azért nem volt annyira lenyűgözve
tőle. Volt már olyan, amit elügyetlenkedett. Nogo megengedte, hogy Quenton-Harper
és az egyiptomi nő átcsússzanak a karmai között. Miután egész életében dolga volt
Afrikával, von Schiller nemigen bízott meg a feketékben, jobban szeretett európaiakkal
dolgozni. Mindazonáltal azzal tisztában volt, hogy Nogo szolgálatai pillanatnyilag
nélkülözhetetlenek. Végül is, ő a déli Gojam katonai parancsnoka. Semmi kétség, amint
teljesítette a célt, amiért felfogadták, el lehet intézni. Helm majd gondoskodik róla.
Neki az ilyen apró részletekkel nem kell foglalkoznia.
Von Schiller most az asztal mellett álló utolsó férfira nézett. Még egy, aki
pillanatnyilag nélkülözhetetlen. Nahoot Guddabi volt az, aki felhívta a figyelmét a
hetedik tekercs létezésére. Úgy tűnik, valami angol író írt egy regényesített változatot
a tekercsekből, de von Schiller sosem olvas regényeket, se németül, se azon a négy
idegen nyelven, melyeket tökéletesen beszél. Nahoot nélkül nem szerzett volna tudomást
Taita tekercseinek létezéséről, és akkor valószínűleg észrevétlen átsiklott volna élete
nagy lehetőségén.
Az egyiptomi nyomban felkereste, amint Duraid al Simma befejezte a tekercsek
fordítását, és fény derült egy eddig fel nem jegyzett fáraó sírjának létezésére. Azóta
állandó kapcsolatban álltak, és amikor al Simma és felesége nagyon nekilendült,
kutatásaik kezdtek túlzottan előrehaladni, felbérelte Nahootot, hogy szabaduljon meg
tőlük és vigye el neki a hetedik tekercset.
Ez a tekercs volt most gyűjteményének legfényesebb csillaga, mely többi kincsével
együtt biztonságban volt a hegyek közt álló Schlossnak, az ő menedékének, sasfészkének
betonból és acélból épült, föld alatti páncéltermeiben.
Ennek ellenére, az, hogy Nahootot választotta arra a rendkívül kényes feladatra,
hogy megszabadítsa őt al Simmától és feleségétől, tévedésnek bizonyult. Erre a feladatra
egy profit kellett volna küldenie, de Nahoot bizonygatta, hogy ő is meg tudja csinálni,
és jó pénzt kapott egy olyan munkáért, amit ennyire elpuskázott. Idővel majd tőle is
meg kell szabadulni, de pillanatnyilag von Schillernek nagy szüksége van rá.
Az nem volt kérdéses, hogy Nahoot sokkal jobban ért az egyiptológiához meg a
hieroglifák olvasásához, mint maga von Schiller. Végül is Nahoot élete javát ezek
tanulmányozásával töltötte, míg von Schiller csupán amatőr volt, aki ráadásul
viszonylag rövid ideje foglalkozott ilyen lelkesen ezzel a témával. Nahoot úgy olvasta
a tekercseket és ezt az új anyagot, amihez most jutottak, mintha egy barátja levele
lenne, míg von Schillernek törnie kellett a fejét minden egyes jelen, és gyakran
kellett referenciakönyveihez fordulnia. De még így sem tudta kihámozni a szöveg
jelentésének finomságait. Nahoot segítsége nélkül még csak reménye se lehetne rá, hogy
megoldja a rejtélyt, amivel Mamose sírjának felkutatása állította szembe.
Ez volt a csapat, mely most összegyűlt előtte és arra várt, hogy elkezdjék a
megbeszélést. - Kérem, foglaljon helyet, Fraulein Kemper - mondta végre. - Önök is,
uraim. Lássunk neki!
Von Schiller állva maradt rönkjén az asztalfőn. Élvezte a mindenki fölé magasodás
érzését. Alacsonysága a megaláztatás forrása volt iskolás kora óta, amikor is társai
a „Tökmag" gúnynevet ragasztották rá.
- Fraulein Kemper mindent rögzít, ami itt ma délután elhangzik. Nyomban kioszt
önöknek egy dossziényi dokumentumot, melyet a megbeszélés befejeztével ismételten
összegyűjt. Szeretném egészen világossá tenni, hogy ezen anyagok közül semmi sem
hagyhatja el ezt a helyiséget. Mindez rendkívül bizalmas, és egyedül rám tartozik.
Megkövetelem ezen utasításom legszigorúbb betartását.
Ahogy Utte kiosztotta a dossziékat, von Schiller egymás után ránézett arra, aki
épp kezébe kapta. Arckifejezése világossá tette, hogy milyen büntetés vár arra, aki
bármely utasítását megszegi.
Ezután von Schiller kinyitotta az előtte fekvő dossziét. Ott állt és két öklére
támaszkodva fölé hajolt.
- Dossziéjukban másolatokat találnak azon Polaroid fényképekről, melyeket
Quenton-Harper táborában találtunk. Kérem, most ezeket nézzék.
Mindenki kinyitotta a saját dossziéját.
- Megérkezésünk óta dr. Nahootnak lehetősége nyílt rá, hogy áttanulmányozza őket,
és azon a véleményen van, hogy hitelesek, a fényképeken látható sztélé eredeti, ősi
egyiptomi munka, mely szinte bizonyosan a második átmeneti korszakban, úgy i. e. 1790
körül készült. Van valami, amit ehhez hozzá kíván tenni, doktor?
- Köszönöm, Herr von Schiller. - Nahoot kenetteljesen mosolygott, de sötét szeméből
nyugtalanság, idegesség áradt. Volt valami hideg szenvtelenség az öreg németben, ami
megrémítette. Az égvilágon semmiféle érzelmet nem mutatott, amikor utasította
Nahootot, hogy intézkedjék Duraid al Simma és felesége megöletését illetően. Ekkor
döbbent rá, hogy a tigris hátán lovagol. - Csupán némi megszorítással élnék e kijelentést
illetően. Azt mondtam, hogy a fényképeken látható sztélé eredetinek tűnik.
Természetesen addig nem állíthatok határozottan semmit, amíg nem áll módomban első
kézből megvizsgálni magát a követ.
- Ezt a módosítást tudomásul vettem - bólintott von Schiller -, és épp azért gyűltünk
itt össze, hogy megtaláljuk a módját, miként juthatnánk hozzá a sztéléhez, hogy ön
alaposan megvizsgálhassa és véleményt nyilváníthasson róla. Kezébe vette a csillogó
fényképmásolatot, amit Utte reggel készített az eredetiről a szomszédos barakk
laboratóriumának sötétkamrájában. A fényképezés is egyike volt sokirányú tehetségének
és jártasságának, így természetesen rendkívül szakszerű munkát végzett. Azok a Polaroid
képek, melyeket Helm juttatott el hozzá Hamburgba, elmosódottak, eltorzultak voltak,
de még így is elégségesek ahhoz, hogy hanyatthomlok átszelje a kontinenseket. Most
pedig itt tartotta a kezében ezeket a tiszta, tökéletes színekben pompázó másolatokat
és olyan izgalom vett erőt rajta, mely már-már fojtogatta.
Miközben mindenki hallgatott, ő olyan szeretettel cirógatta a képet, mintha
éppenséggel az a tárgy lenne a kezében, amit ábrázol. Ha ez eredeti, miként ösztönösen
tudta, hogy az, akkor már egyedül ez megérte azt a temérdek időt, pénzt és életet,
amit mostanáig ráköltött. Csodás kincs volt ez, mely tökéletesen illett a már
gyűjteményében ékeskedő eredeti hetedik tekercs mellé. A sztélé négyezer év múltán olyan
jó állapotban volt, ami rendkívüli. Olyan hevesen vágyott rá, ahogyan hosszú élete során
szinte csak egy-két dologra. Rendkívüli erőfeszítést igényelt, hogy ezt a mindent
elsöprő vágyat elnyomja és figyelmét az előtte álló feladatra összpontosítsa.
- Doktor, amennyiben ez a sztélé eredeti, meg tudná mondani, helyesebben van valami
javaslata arra nézve, vajon hol helyezkedhet el, merrefelé kezdjük a kutatást?
- Úgy vélem, hogy nem szabad a sztélét izoláltan kezelnünk, Herr von Schiller.
Nézzük a többi Polaroidot is, amit Nogo ezredes megszerzett, és Fraulein Kemper oly
ügyesen lemásolt nekünk. - Nahoot félretette azt a bizonyos képet, és kiválasztott
egy másikat az előtte fekvő dossziéból. – Például ezt.
A többiek is gyorsan végiglapozták dossziéjukat, hogy kikeressék ugyanazt a képet.
- Ha alaposabban szemügyre veszik ennek a képnek a hátterét, akkor láthatják, hogy
a sztélé mögött a homályban valamiféle fal van, ami egy barlang vagy üreg falának tűnik.
Felpillantott von Schillerre, aki bátorítóan bólintott. - Aztán látszik itt valamiféle
rácsos ajtó is. - Nahoot félretette a képet és kiválasztott egy másikat. – Most pedig
ezt nézzék. Ezen a képen egy másik tárgy látható. Úgy hiszem, ez egy falfestmény, melyet
vagy egy vakolt falra, vagy egy barlang csupasz sziklafalára festettek, és
feltehetőleg egy ebből kivájt sírról van szó. Úgy tűnik, hogy annak a kapunak a rácsán
át készült, melyre már a sztéléről készült első kép kapcsán rámutattam. Ennek a
falfestménynek a stílusa szinte bizonyosan egyiptomi, illetve egyiptomi hatás érződik
rajta. Ami azt illeti, erősen emlékeztet engem azokra a falfestményekre, melyek
Lostris királynő sírját díszítik Felső-Egyiptomban, azt a sírt, melyből az eredeti
Taita-tekercsek kerültek elő.
- Igen. Igen. Folytassa! - biztatta von Schiller.
- Rendben. Ha a rácsos kaput összekötő tényezőnek tekintjük, akkor minden okunk
megvan feltételezni, hogy a sztélé és a falfestmények egy és ugyanazon barlangban vagy
sírban találhatók.
- Ha ez így van, akkor vajon milyen utalásaink vannak arra nézve, hogy hol készítette
Quenton-Harper ezeket a Polaroid felvételeket? - Von Schiller dühödten ráncolta a
homlokát, ahogy egyenként végignézett rajtuk. Mindnyájan igyekeztek elkerülni átható,
kék tekintetét.
- Nogo ezredes - választotta ki a többiek közül von Schiller -, ez a maga országa.
Behatóan ismeri a terepet. Halljuk tehát az ön, e témára vonatkozó gondolatait.
Nogo ezredes megrázta a fejét. - Ez az ember, ez az egyiptomi... - a jelzőt megvetően
használta - téved. Ez nem egy egyiptomi sír a fényképeken.
- Hogy mondhat ilyet? - támadt neki Nahoot mérgesen. Mit tud ön az egyiptológiáról?
Én huszonöt éven át...
- Várjon! - némította el von Schiller ellentmondást nem tűrő hangon. - Hadd fejezze
be. - Nogóra nézett. - Folytassa, ezredes!
- Egyetértek azzal, hogy nem tudok semmit az egyiptomi sírokról, de ezeket a képeket
egy keresztény templomban készítették.
- Mitől ilyen biztos ebben? - kérdezte Nahoot keserűen, miután szakmai tekintélyét
így megkérdőjelezték.
- Hadd mondjam el először is önöknek, hogy engem tizenöt évvel ezelőtt pappá
szenteltek. Később, miután kiábrándultam a kereszténységből és az összes többi
vallásból, elhagytam az egyházat és katona lettem. Ezt csak azért mondtam el, hogy
tisztában legyenek vele, tudom, mit beszélek. - Fölényes gúnnyal mosolygott Nahootra,
mielőtt folytatta volna. - Nézzék meg ismét ezt az első képet, hogy a háttérben a falon,
a rácsos kapu sarkának közelében egy emberi kéz körvonalai és egy stilizált hal látható.
Ezek a kopt egyház szimbólumai. Az ország összes templomában és katedrálisában
megtalálhatják.
Mindenki ugyanennek a képnek a kezében lévő példányára meredt, de egyikőjük sem mert
véleményt nyilvánítani, amíg von Schiller meg nem szólalt.
- Igaza van - mondta von Schiller halkan. - Ott van, ahogy mondta, a kéz és a hal.
- Arról azonban biztosíthatom önöket, hogy a hieroglifák a sztélén, a falfestmények
és a fakoporsó mind egyiptomi védte magát makacsul Nahoot. - Erre az életemet teszem.
Nogo megrázta a fejét és ismét vitázni kezdett. - Tudom, hogy mit beszélek...
Von Schiller felemelte a kezét és mindkettőjüket elnémította, míg végiggondolta a
problémát. Végül valamiféle döntésre jutott.
- Nogo ezredes, mutassa meg nekem a műholdfelvételen azt a helyet, ahol
Quenton-Harper tábora volt, ahonnan ezeket a Polaroidokat szerezte.
Nogo felállt, megkerülte az asztalt és megállt von Schiller mellett. A műholdkép
fölé hajolt és mutatóujjával rámutatott egy pontra, melytől nem messze a Dandera folyó
a Nílusba ömlött. A kép egykoron Quenton-Harper tulajdona volt, és a tábora elleni
támadás során zsákmányolták. Számos színes jelölés volt rajta, melyet Nogo feltevése
szerint maga az angol rajzolt be jelölőtollal.
- Itt volt, uram. Láthatja, hogy Quenton-Harper zölddel karikázta be ezt a helyet.
- Most pedig azt mutassa meg nekem, hogy hol van a legközelebbi kopt templom.
- Nos, Herr von Schiller, az itt van rögtön mellette. Quenton-Harper ezt is
bejelölte piros tintával. Mindössze egy mérföldnyire van a táborhelytől. Szt.
Frumentius kolostora.
- Hát akkor itt a válasz. - Von Schiller még mindig komoran ráncolta a homlokát.
- Kopt és egyiptomi szimbólumok együtt. A kolostor.
Mindnyájan rámeredtek, és egyikőjük sem merte megkérdőjelezni következtetését.
- Azt akarom, hogy kutassák át a kolostort - mondta halkan. - Vizsgáljanak át minden
helyiséget, minden négyzetcentiméternyi falat. - Ismét Nogóhoz fordult. - Be tudja
vinni oda az embereit?
- Természetesen, Herr von Schiller. Már van egy megbízható emberem a kolostorban
- egy szerzetes, akit én fizetek. Ezenkívül itt a Gojamban még érvényben van a statárium.
Én vagyok a katonai parancsnok. Teljes körű felhatalmazásom van, hogy átkutassak
bármit, ahol gyanúm szerint lázadók, szakadárok vagy banditák rejtőzködhetnek.
- Emberei belépnek egy templomba, hogy teljesítsék kötelességüket? - kérdezte Helm.
- Önnek személy szerint nincsenek vallási skrupulusai? Hozhatja úgy a szükség - hogy
is fogalmazzam -, hogy megszentelt helyeket kell megszentségteleníteniük.
- Elmondtam már önöknek, hogy én feladtam a vallást más, világiasabb elvek és hit
kedvéért. Külön élvezetet okoz majd számomra, hogy elpusztíthatok olyan babonás és
veszélyes szimbólumokat, melyekre minden bizonnyal szép számmal bukkanok majd Szt.
Frumentius kolostorában. Ami pedig az embereimet illeti, csak muzulmánokat és
animistákat viszek magammal, akik ellenségei a keresztnek és mindannak, amit jelképez.
Személyesen vezetem majd őket. Biztosíthatom, hogy e tekintetben nem lesznek
nehézségek.
- Hogy fogja ezt megmagyarázni Addisz-Abebában a feletteseinek? Nem szeretném,
ha bármi módon kapcsolatba hozhatnának a kolostor elleni akcióval - mondta von
Schiller.
- Az addiszi főparancsnokság utasított, hogy tegyek meg minden lehetséges lépést
az Abbai-szurdokban működő szakadár lázadók visszaszorítására. Bármikor igazolhatom
a kolostor átkutatásának indokoltságát.
- A sztélét akarom. Akarom, bármi áron. Megértett, ezredes?
- Tökéletesen megértettem, Herr von Schiller.
- Amint azt már nyilván tudja, bőkezűen bánok azokkal, akik jól szolgálnak engem.
Hozza el nekem jó állapotban, és én tisztességgel megjutalmazom. Ha bármi segítségre
van szüksége, beleértve a Pegazus felszerelésének és személyi állományának használatát,
forduljon Mr. Helmhez.
- Ha használhatnánk a helikopterét, azzal rengeteg időt megtakaríthatnánk. Holnap
levihetem az embereimet, és ha az a kő a kolostorban van, akkor holnap este már át
is adhatom önnek.
- Kitűnő. Vigye magával dr. Guddabit. Fésülje át a terepet, nincs-e ott egyéb érték
is és fordítson le minden feliratot vagy bevésést, amit a kolostorban talál. Kérem,
lássák el őt is katonai egyenruhával. Úgy kell kinéznie, mintha ő is osztagának egyik
katonája lenne. Nem szeretném, ha a későbbiekben bármiféle vádaskodás kapcsán a nevem
felmerülhetne.
- Holnap reggel nyomban indulunk, amint eléggé kivilágosodott ahhoz, hogy
felszállhassunk. Azonnal neki is látok az akció megszervezésének. - Tuma Nogo
tisztelgett von Schillernek, majd buzgó türelmetlenséggel kivonult a barakkból.
Bár Nogo ezredes sosem járt sem a qiddistben, sem a maqdasban, gyakran felkereste
a Szt. Frumentius kolostort. Ennél fogva teljes egészében tisztában volt az előtte
álló feladat nagyságával, és azzal is, hogy várhatóan milyen hatást vált ki a
szerzetesekből és a gyülekezetből erőszakos behatolása területükre. Ráadásul ismert
számtalan hasonló sziklakatedrálist az ország más részein. Ami azt illeti, őt magát
a híres Lalibelela katedrálisban szentelték fel, így pontosan tudta, milyen
labirintust rejthetnek ezek a föld alatti telepek.
Úgy számolta, legalább húsz emberre lesz szüksége, hogy biztosítani tudja és
átkutathassa a katedrálist, továbbá kivédhesse az apát és szerzetesei felháborodott
bosszúját. Személyesen választotta ki legjobb embereit. Közülük egy sem volt finnyás.
Hajnal előtt két órával felvonultatta őket, és a reflektorok vakító fényében, a
Pegazus-tábor biztonságában, körültekintő eligazítást tartott. Az eligazítás után
minden embernek egyenként ki kellett lépnie, hogy elismételje a rá vonatkozó
parancsot, így akarta biztosítani, nehogy véletlenül is félreértés történjen. Ezután
gondosan ellenőrizte fegyvereiket és felszerelésüket.
Tuma Nogo fájdalmasan tisztában volt saját vétkével, hogy hagyta az angolt meg az
egyiptomi nőt elmenekülni, és tisztán érezte a veszélyt abban, ahogyan Herr von
Schiller viselkedett vele. Nemigen voltak illúziói arra nézve, milyen
következményekkel járna, ha ismét kudarcot vallana. Az alatt a rövid idő alatt, amióta
megismerte Gotthold von Schillert, megtanulta, mi az a félelem, úgy félt tőle, ahogy
még papként sem félt soha se Istentől, se ördögtől. Rájött, hogy ez a rajtaütés jó
alkalom, hogy kiköszörülje a csorbát, és rendezze helyzetét ez előtt a félelmetes kis
német előtt.
A Jet Ranger indulásra készen állt, a pilóta a helyén, a motorok begyújtva, a rotorok
már lustán pörögtek, de ez nem elég ahhoz, hogy elvigyen ennyi embert teljes
felszereléssel. Négyszer kell fordulnia, hogy leszállítsa mindnyájukat a szurdokba,
a gyülekezési pontra. Nogo az első csoporttal ment, és magával vitte Nahoot Guddabit
is. A helikopter a Dandera partján, három mérföldnyire a kolostortól, egy tisztáson
tette ki őket, ugyanazon a helyen, melyet akkor használtak, amikor lerohanták
Quenton-Harper táborát.
Ez a terület épp elég messze volt a kolostortól ahhoz, hogy a Jet Ranger zaja ne
riassza a szerzeteseket. Még ha meg is hallják, Nogo arra számított, hogy mostanra
már annyira hozzászoktak a gép gyakori felszállásaihoz, hogy ebből nem következtetnek
semmiféle veszélyre.
Az emberek ott várakoztak a sötétben némán, Nogo még a dohányzást sem enedélyezte
nekik, míg a gép leszállítja a többi katonát. Amikor az utolsó menet is megérkezett,
Nogo felsorakoztatta különítményét, majd egyes sorban vezette le őket a folyó menti
ösvényen. Mind képzett dzsungelharcos volt, remek fizikai kondícióban, így gyorsan
és céltudatosan haladtak előre az éjszakában. Csupán Nahoot volt puhány városi, aki
fél mérföld után már lihegve, sípolva nyüszített egy kis pihenőért. Nogo bosszúállóan
elmosolyodott, ahogy Nahoot szánalmas, suttogó könyörgését hallgatta, akit közben a
mögötte haladó emberek könyörtelenül löködtek tovább.
Nogo úgy időzítette érkezését a kolostorhoz, hogy az egybeessen a hajnali
zsolozsmával, az istendicsőítéssel, a nap kezdetével. Embereit futólépésben vezette
le a sziklalépcsőn. Fegyvereiket magasra emelték, felszerelésüket gondosan
elnémították, hogy ne csörögjön, ne nyikorogjon semmi, és gumitalpú ejtőernyős
bakancsuk nem csapott semmi zajt a kövön, ahogy végigsiettek a kihalt kolostoron a
föld alatti katedrális bejáratához.
Odabentről monoton ének és dobok, a szertartás hangjai hallatszottak, melyeket
időnként megszakított az istentiszteletet vezető apát magasabb, éles hangja. Nogo
ezredes egy pillanatra megállt odakinn az ajtó előtt, emberei pedig kettesével
felsorakoztak mögötte. Nem volt szükség a parancsra, mivel az eligazításon pontosan
tisztázták az akció minden részletét. Egy pillanatig végignézett emberein, majd
odabólintott hadnagyának.
A templom külső terme üres volt, mivel a szerzetesek a középsőben, a qiddistben
gyűltek össze. Nogo, különítményével a nyomában, villámgyorsan áthaladt a külső hajón.
Aztán felfutott a lépcsőn a qiddist kétszárnyú faajtajához, mely nyitva állt. Ahogy
belépett, emberei legyező alakban kifutottak mogulé, majd gyorsan elhelyezkedtek a
qiddist oldalfalai mentén és felhúzott, automatára állított fegyvereikkel,
előreszegezett szuronyokkal tartották sakkban a térdeplő gyülekezetet.
Mindez olyan csöndben, olyan gyorsan történt, hogy beletelt néhány percbe, mire
a szerzetesek lassanként észrevették az idegeneket szent helyiségükben. Az éneklés
meg a dobszó fokozatosan elhallgatott, és a sötét arcok nyugtalanul fordultak a
fegyveresek felé. Csupán Jali Hora, az idős apát nem vette észre, hogy valami gondosz
dolog történik. Annyira elmerült az áhítatban, hogy továbbra is ott térdelt a maqdas,
a Szentségek Szentségének ajtaja előtt, és reszkető hangja egy elveszett lélek magányos
kiáltása volt.
A csöndben Nogo ezredes a terem közepére ment, miközben elrugdosta az útjába kerülő,
térdelő szerzeteseket. Amikor Jali Hora mögé ért, megragadta az öreg sovány, fekete
vállát és durván a földre lökte. Az arannyal futtatott korona lerepült ezüstfehér
fejéről és rezes csörrenéssel gurult végig a kőlapokon.
Nogo otthagyta őt elterülve, és a fehér shammába öltözött szerzetesek felé fordult,
majd ellentmondást nem tűrő hangon, amhara nyelven szólt hozzájuk.
 - Azért vagyok itt, hogy átkutassam ezt a templomot és a kolostor többi épületét,
mivel felmerült a gyanú, hogy szakadár lázadók és más gonosztevők találtak itt
menedéket. Egy pillanatra elhallgatott és gőgös, fenyegető tekintettel nézett végig
a riadtan meglapuló szent embereken. - Figyelmeztetnem kell mindenkit, hogy bármiféle
kísérlet, mellyel megpróbálják megakadályozni embereimet kötelességük teljesítésében,
banditizmusnak, gonosztettnek, provokációnak minősül. Az ilyet erőszakkal törjük le.
Jali Hora térdre emelkedett, majd megkapaszkodott az egyik hímzett faliszőnyegben
és lassan felhúzta magát. Miközben még mindig a szüzet és a gyermeket ábrázoló
falikárpitba kapaszkodott, nagy erőfeszítések árán sikerült összeszednie magát.
- Ez itt megszentelt terület - kiáltotta meglepően tiszta és erős hangon. - Mi arra
vagyunk hivatottak, hogy szolgáljuk és imádjuk a mindenható Istent, aki az Atya, a
Fiú és a Szentlélek.
- Csend! - bődült rá Nogo. Kicsatolta csípőjén lógó pisztolytáskáját és kezét
fenyegetően a benne lévő Tokarev pisztoly markolatára tette.
Jali Hora nem törődött a fenyegetéssel. - Mi itt szent életű emberek vagyunk Isten
házában. Nincs itt shufta. Nincs köztünk egyetlen törvényszegő sem. A magasságos Isten
nevében kérlek, felszólítalak, hogy távozz, hagyj minket magunkra imádságainkkal,
Istenünkkel és ne szentségtelenítsd meg...
Nogo előhúzta pisztolyát, és még ugyanazzal a mozdulattal, visszakézből,
kegyetlenül az apát arcába csapott a fegyver fekete acélcsövével. Jali Hora szája
felszakadt, akár egy érett gránátalma burka; vöröslő lé csordult összezúzott ajkaiból
és elöntötte szakadozott bársony ornátusának elejét. Halk, elborzadó nyögés futott
végig a térdelő szerzetesek sorain.
A kárpitba kapaszkodva Jali Hora továbbra is talpon maradt, de erősen tántorgott
és imbolygott. Ismét szóra nyitotta felhasadt ajkait, de csak valami magas károgás
jött ki rajta, akár egy haldokló varjúból, miközben vére csillogó cseppekben csöpögött
szájáról.
Nogo nevetett és kirúgta az öreg alól a lábát. Jali Hora úgy roskadt össze, mint
egy halom szennyes ruha és saját vérében, nyálában, nyögve hevert a kövön.
- Hol van most a te Istened, te vén bábuin? Bömbölj csak neki olyan hangosan, amilyen
hangosan csak tudsz, de az sosem fog válaszolni neked - kuncogott Nogo.
Pisztolyával magához intette hadnagyát a templom túloldaláról. Az otthagyott hat
embert, hogy őrizzék a szerzeteseket, négyet az ajtónál, és egyet-egyet az
oldalfalaknál. A többiek meg felsorakoztak mögötte és követték a maqdas bejáratához.
Az ajtók zárva voltak. Nogo türelmetlenül rázta meg az ősrégi lakatot. - Nyisd ki,
de nyomban, te vén varjú! - kiáltotta Jali Horának, aki még mindig nyöszörögve, sírva
hevert a földön.
- Olyan szenilis, hogy már nem fogja fel - csóválta a fejét a hadnagy. - Teljesen
elment az esze, ezredes. Nem érti a parancsot.
- Akkor betörjük - rendelkezett Nogo. - Nem vesztegethetjük tovább az időt. Lelőni
a lakatot. A fa már teljesen elkorhadt.
A hadnagy engedelmesen az ajtóhoz lépett és intett embereinek, hogy álljanak
távolabb. AK-47-esével megcélozta az ajtó fa keresztrúdját és egy hosszú, folyamatos
sorozatot eresztett bele.
Por, fa- és kőszilánkok repültek felhőként a levegőben, és friss, sárga forgács
szóródott a kövezetre. A fegyver hangja és a visszapattanó lövedékek sivítása
fülsiketítő volt a visszhangos qiddistben, és a szerzetesek jajongtak, üvöltöttek,
befogták fülüket, szemüket térdeltükben. A hadnagy hátralépett a szétlőtt ajtótól. A
kovácsoltvas hevederpánt ferdén állt, és az ezt megtámasztó famunka szinte teljesen
át volt lőve.
- Betörni! - adta ki a parancsot Nogo, és öt embere előrefutott, majd nekifeszítette
vállát a megereszkedett, lógó ajtónak. Együttes erejük hatására recsegő, repedő hang
hallatszott, és most már a szerzetesek is visítani kezdtek. Néhányan betakarták fejüket
shammájuk szoknyájával, hogy ne kelljen végignézniük ezt a szentségtörést; mások
körmüket mélyesztették arcukba, melynek nyomán hosszú, véres csíkok szabdalták fel
bőrüket.
 - Még egyszer! - üvöltötte Nogo, mire emberei újból nekirohantak az ajtónak, és
vállukat együttes erővel feszítették neki. A lakat kiszakadt, mire a katonák belökték
a tömör ajtót, majd belestek mögé, a maqdas homályos zugaiba. A termet csupán néhány
füstölgő olaj lámpás világította meg.
Most hirtelenjében ezeknek a nem-keresztényeknek sem akaródzott átlépniük e szent
hely küszöbét. Egyik se mozdult, még Tuna Nogo se, annak ellenére, hogy oly nagy hangon,
dacosan bizonygatta hitetlenségét.
- Nahoot! - válla fölött hátranézett a teljesen bepiszkolódott, még mindig izzadó
egyiptomira. - Ez most már a maga dolga. Herr von Schiller azt az utasítást adta, hogy
találja meg azokat a dolgokat, amik kellenek nekünk. Jöjjön ide!
Ahogy Nahoot előrelépett, Nogo megragadta a karját és belökte az ajtón. - Lépj be
oda, ó Próféta követője! A keresztény istenek szentháromsága nem árthat neked.
Nyomban Nahoot után belépett ő is a maqdasba és elemlámpájával körbevilágított az
alacsony teremben. A fénysugár végigtáncolt a fogadalmi ajándékok polcain, megcsillant
az üvegdarabokon, meg a drágaköveken, a réz-, az aranymeg az ezüsttárgyakon. Megpihent
a magas cédrusfa oltáron, megvilágította a vízkereszti koronát meg a kelyheket, és
visszatükröződött az áldoztató edényről meg a magas, ezüst kopt keresztről.
- Az oltár mögött - kiáltott fel izgatottan Nahoot. A rácsos kapu! Ez az a hely,
ahol a Polaroidok készültek.
Elszakadt az ajtóban tétovázó csoporttól és átviharzott a termen. Megragadta a
rácsokat, akár egy életfogytiglani börtönre ítélt rab és belesett köztük.
- Ez a sír. Fényt ide! - A hangja magasan szólt, olyan volt, mint egy hisztérikus
sikoly.
Nogo odafutott mellé és útközben szinte súrolta a damaszttal letakart tabot követ.
A kapu rácsain át bevilágított elemlámpájával.
- A könyörületes Istenre és a ő Prófétájának örökkévaló leheletére - Nahoot hangja
a sikolyból suttogásba roskadt -, ezek az ókori írnok falfestményei. Ez a rabszolga,
Taita munkája. - Royanhoz hasonlóan ő is nyomban felismerte a stílust és a technikát.
Taita ecsetkezelése annyira jellegzetes, tehetségét nem homályosította el az idő.
- Ki kell nyitni ezt a kaput! - Nahoot hangja ismét a magasba emelkedett, éles
lett és türelmetlen.
- Emberek, ide! - reagált nyomban Nogo, és a katonák az ősi építményhez gyűltek,
majd először megpróbálták puszta erővel kiszakítani a barlang falából. Szinte nyomban
világossá vált, hogy ez hiábavaló erőfeszítés, így aztán Nogo leállította őket.
- Átkutatni a szerzetesek lakrészét! - utasította hadnagyát. - Keressetek nekem
szerszámokat, hogy kinyithassuk.
A beosztott tiszt kisietett a teremből és magával vitte a katonák zömét is. Nogo
elfordult a kaputól és nekilátott, hogy szemügyre vegye a maqdas többi részét.
- A sztélé! - recsegte. - Herr von Schiller elsősorban azt a követ akarja. - Az
elemlámpa fényénél végigpásztázta a termet. - Milyen szögből készült az a Polaroid?...
Hirtelen elhallgatott, és a lámpa fényét a damaszttal letakart tabot kőre
irányította, melyen a bársonnyal borított frigyszekrény állt.
- Igen - kiáltott fel válla mellett Nahoot. - Ez az.
Tuma Nogo néhány lépéssel az oszlopnál termett és megragadta a frigyszekrény
aranyrojtos takaróját. Lerántotta. A frigyszekrény egy egyszerű, faragott, olajfa
ládikó volt, és a fa csillogó patináját az évszázadok során hozzáért papi kezek
kölcsönözték neki.
- Primitív babona - motyogta megvetően Nogo, majd két kézzel megfogta és a barlang
falához vágta. A fa széthasadt, és a ládikó teteje kinyílt. Egy halom feliratos
agyagtáblácska ömlött ki belőle a barlang kövezetére, de se Nogo, se Nahoot nem törődött
ezekkel a megszentelt tárgyakkal.
- Húzza le a leplet! - biztatta Nogót Nahoot. - Húzza le a leplet a kőről!
Nogo megrántotta a damaszt sarkát, de az alulról valahol beakadt az oszlop egyik
sarkába. Türelmetlenül, minden erejét összeszedve nekifeszült, és az öreg, foszladozó
anyag halk reccsenéssel elhasadt.
Taita kőtestamentuma, a jelekkel televésett sztélé a szemük elé tárult. Még Nogót
is lenyűgözte ez a felfedezés. Kezében a széthasadt anyaggal elhátrált.
- Az a kő, ami a fényképeken volt - suttogta. - Herr von Schiller ezt akarta
megtalálni. Gazdag emberek vagyunk.
Kapzsi szavai megtörték a varázst. Nahoot előrerohant és térdre vetette magát a
sztélé előtt. Mindkét karjával átölelte, akár egy szerető, akit túl hosszú időn át
fosztottak meg kedvesétől. Halkan sírt, és Nogo döbbenten nézte az arcán szégyentelenül
lecsurgó könnyeket. Ami Nogót illeti, őt csak az ezzel járó jutalom nagysága érdekelte.
Soha nem hitte volna, hogy van ember, aki ilyen mélységes vágyat érez egy élettelen
tárgy iránt, különösen olyasvalami iránt, ami ennyire földhöz ragadt, mint ez az
egyszerű kőoszlop.
Még akkor is ugyanebben a pózban voltak, Nahoot a sztélé előtt térdelt, akár egy
áhítatos hívő, Nogo pedig csöndesen ácsorgott mögötte, amikor a hadnagy sietve
visszatért a barlangba. Talált valahol egy rozsdás, durva, fanyelű csákányt.
Érkezése kizökkentette révületéből a két férfit, és Nogo nyomban kiadta a parancsot:
- Betörni a kaput!
Bár a kapu nagyon régi volt, a korhadt fa törékeny, mégis több ember folyamatos
erőfeszítése kellett ahhoz, hogy a támasztékokat kiszaggassák a sziklabarlang falába
ágyazott alapjukból.
Végül a nehéz kapu mégiscsak előredőlt. A munkások félreugrottak, ahogy hatalmas
csattanással a kövezetre zuhant, és nyomában olyan porfelhő emelkedett a magasba,
amely elhomályosította a lámpások és az elemlámpa fényét.
Nahoot volt az első, aki belépett a sírba. Átrohant a gomolygó porfüggönyön, és
ismét térdre vetette magát az ősi, porladozó fakoporsó mellett.
- Fényt ide! - kiáltotta türelmetlenül. Nogo mögé lépett és a zseblámpával a
koporsóra világított.
A férfi portréi háromdimenziósak voltak, nemcsak a koporsó oldalán, de a tetején
is. Világosan látszott, hogy a művész ugyanaz, aki a falfestményeket készítette. A fölső
portré kitűnő állapotban volt. Egy élete virágában lévő férfit ábrázolt, erős, büszke
arca, akár egy farmeré vagy katonáé, a tekintete pedig nyugodt és tiszta. Jóképű férfi
volt, fejét sűrű, szőke fürtök borították, és a festmény olyan tökéletes volt, mintha
olyasvalaki festette volna, aki jól ismerte és szerette őt. Úgy tűnt, a művésznek
sikerült megragadnia jellemét, majd ezután kiemelkedő erényeit magasztalta.
Nahoot a portréról felnézett a sír falán lévő feliratra. Hangosan felolvasta, majd,
még mindig könnyeivel küszködve ismét a koporsóra nézett és elolvasta a szőke hadvezér
képe alá festett kartust.
- Tanus, Harrab úr. - A hangja elcsuklott a feltörő érzelmektől majd hangosan nyelt
egyet és megköszörülte a torkát. - Ez pontosan megegyezik a hetedik tekercs leírásával.
Megtaláltuk a sztélét és a koporsót. Ezek hatalmas, felbecsülhetetlen értékű kincsek.
Herr von Schiller boldog lesz.
- Bárcsak hihetnék abban, amit mond - mondta Nogo kétkedve. - Herr von Schiller
veszélyes ember.
- Eddig remek munkát végzett - biztosította őt Nahoot. Most már csak az maradt hátra,
hogy a sztélét meg a koporsót kivigyük a kolostorból a helikopterhez és elszállítsuk
a Pegazus táborába. Ha ezt meg tudja csinálni, akkor maga nagyon gazdag ember lesz.
Olyan gazdag, hogy ekkora gazdagságról még álmodni sem mert.
Ennyi ösztönzés elég volt Nogónak. Lelkesen felügyelte embereit, akik porfelhőt
kavarva dolgoztak a sztélé alapja körül, ástak és kiemelték a körülötte lévő kőlapokat.
Végül sikerült kiszabadítaniuk a sztélé alapját és kiemelték abból a helyzetből, melyben
közel négyezer éven át állt.
Csak miután már kiemelték, akkor döbbentek rá a kő súlyára. Bármilyen karcsú volt
is, a tömör kő legalább fél tonnányit nyomott. Nahoot visszament a qiddistbe, és a
kuporgó szerzetesekre ügyet se vetve leszaggatott vagy egy tucatnyit a vastag, gyapjú
falikárpitokból, majd a katonákkal bevitette a maqdasba.
A sztélét és a koporsót is becsomagolta a nehéz, durva szövésű gyapjúba. Ez az anyag
erős volt, akár a vitorlavászon, és az embereknek, akik vitték, biztos fogást adott.
Tíz jól megtermett katona kellett ahhoz, hogy megemeljék és elvihessék a sztélét, míg
a fakoporsót, összeaszott tartalmával hárman is elbírták, így kíséretül mindössze hét
fegyveres maradt szabadon. Ezután a súlyos terhet cipelő menet elindult a Szentségek
Szentségének szétroncsolt ajtaján át a zsúfolt, középső terembe, a qiddistbe.
Amint az összegyűlt szerzetesek rájöttek, hogy mit visznek el tőlük, felháborodott
mormogás, siránkozás és figyelmeztető kiáltások hangzottak fel a kuporgó, szent
emberek soraiból.
- Csöndet! - üvöltötte Nogo. - Csend legyen! Hallgattassátok már el ezeket a
barmokat.
Az őrök előregázoltak az embertömegben és csizmával, puskatussal tisztítottak utat
az üvöltöző szerzetesek közt a rablott kincsnek, hogy a tántorgó teherhordók
kijussanak. A hangzavar egyre nagyobb lett, a szerzetesek egymást biztatva
üvöltöztek, tiltakoztak, vallásos felháborodásukat dühöngő őrjöngéssé korbácsolták.
Néhányan, dacolva az üvöltve kiadott paranccsal, miszerint ülve kell maradniuk,
felpattantak. Egyre közelebb nyomultak a fegyveresekhez, egyenruhájukat
markolászták, kántáltak és növekvő gyűlölettel, kihívóan tolongtak körülöttük.
E zűrzavar kellős közepén, hirtelen ismét megjelent Jali Hora kísérteties alakja.
A szakálla és a köntöse csupa vér volt, vérben forgó tekintete tébolyultan meredt előre.
Szétroncsolt szájából egy hosszú, elnyújtott kiáltás szakadt fel. A táncoló szerzetesek
sorai megnyíltak előtte, és ő sovány lábai közt verdeső szoknyájával úgy rontott neki
egyenesen Nogo ezredesnek, akár egy életre kelt madárijesztő.
- Vissza, te vén bolond! - figyelmeztette Nogo, és felemelte puskájának csövét,
hogy elhárítsa.
Jali Hora már olyan messze járt, hogy földi korlátok nem kötötték. Még csak meg
se torpant, hanem egyenesen belerohant a szurony hegyébe, amit Nogo a hasa felé
tartott.
A tűhegyes acél átdöfte tarka köntösét, és oly könnyedén szaladt be alatta húsába,
mint a szigony egy vergődő hal testébe. A szurony hegye a háta közepén jelent meg ismét,
átbökte bársony köntösét és rózsaszínné vált az öregember vérétől. Jali Hora az acélra
tűzve tekergett, vergődött és véres ajkait egy iszonytató sikoly hagyta el.
Nogo megpróbálta kihúzni belőle a szuronyt, de az apát nedvesen tapadó belei fogva
tartották az acélt, és amikor Nogo keményebben rántotta meg, Jali Hora úgy hánykódott,
akár egy bábu, a karja verdesett, lábai pedig rugdosva iszonyú táncot jártak.
Csupán egyféleképpen lehet egy így beszorult szuronyt kiszabadítani. Nogo az
AK-47-es tüzelési módját „egyetlen lövés"-re állította. Elsütötte a fegyvert.
A lövés zaját Jali Hora teste tompította, de még így is akkorát dörrent, hogy egy
pillanatra elnémította a szerzetesek hangos kiáltozását. A nagy sebességű golyó
végigszáguldott a szurony vonalán. A hangsebességnél háromszor gyorsabb volt, és a
nyomában keletkező hidrosztatikus lökéshullámok péppé roncsolták az öregember beleit,
húsát folyékonnyá tették. Megszűnt a szívóhatás, mely a szuronyt fogva tartotta, és
a lövés ereje lerepítette Jali Hora tetemét a szurony hegyéről, egyenesen a mögötte
tolongó szerzetesek karjaiba.
A feszült, természetellenes csönd még egy pillanatig kitartott, majd darabokra
tört, amint az iszonyattól feldühödött szerzetesek kórusa még hangosabban rázendített.
Olyan volt, mintha egyetlen gondolat, egyetlen ösztön vezérelné őket. Akár egy
csapatnyi fehér madár, úgy vetették magukat a fegyveresekre, lerohanták őket azzal
a szándékkal, hogy megtorolják a gyilkosságot. Saját életükkel mit sem törődtek, puszta
kézzel csaptak le rájuk, begörbített ujjakkal kaptak a szemük felé és megragadták a
rájuk irányított puskák csövét. Néhányan még a szuronyok pengéjét is megmarkolták puszta
kézzel és a borotvaéles acél átvágta húsukat, inaikat.
Egy kis ideig úgy tűnt, hogy a katonákat legyőzi, eltiporja a puszta létszámfölény,
ám ekkor azok, akik a sztélét meg a koporsót vitték, terhüket letették és lekapták
vállukról fegyverüket.
A szerzetesek túl közel tolongtak hozzájuk ahhoz, hogy lőni tudjanak, ezért
kénytelenek voltak szuronyaikkal helyet csinálni maguknak, hogy fegyverüket
használni tudják. Nem kellett sok hozzá, mivel az AK-47-es csöve rövid, így közelről
is bevethető. Első sorozataikat csípőmagasságban, közvetlen lőtávolságból eresztették
beléjük, akárha kaszával vágtak volna rendet. Minden golyó célba ért, a teljes
fémhüvelyű lövedékek szinte akadálytalanul hatoltak át az egyik ember testén, hogy
aztán megöljék a mögötte állót is.
Ekkorra már minden katona, fegyverét félkörben mozgatva tüzelt, és a golyók úgy
záporoztak a szerzetesek tömött soraira, mint mikor egy kertész fehér árvácskákkal
teli virágágyást locsol. Amint egy huszonnyolc sorozatos tár kiürült, kikapták, és
helyére egy új, teli tárat helyeztek.
Nahoot meglapult egy kidőlt oszlop mögött, mely védőpajzsként szolgált neki. A
fegyverek ropogása megsüketítette és teljesen összezavarta. Körülnézett és nem akart
hinni a szemének, mely tanúja volt a mészárlásnak. Ilyen közelről a 7.62-es sorozat
lövedékei iszonyatosak, úgy söpörnek le egy kart vagy lábat, mintha fejszével vágták
volna le, csak sokkal nagyobb koszt hagynak maguk után. Ha valaki a hasába kapja,
az úgy kibelez egy embert, mintha csak egy hal lenne.
Nahoot látta, amint az egyik szerzetest homlokon találják. Koponyája vér és
agyszövetek felhőjében szétrobbant, és a fegyveres, aki rálőtt, nevetett, miközben
tovább tüzelt. Mindnyájukat hatalmába kerítette a pillanat őrülete. Mint egy falkányi
nekivadult kutya, mely prédáját üldözi, csak tüzeltek, töltöttek, majd megint
tüzeltek.
Az első sorban lévő szerzetesek megfordultak, hogy meneküljenek, és belerohantak
a mögöttük állókba. Együtt küszködtek a kíntól és a rémülettől üvöltve, míg egy újabb
golyózápor végig nem söpört rajtuk, mely megölte vagy megnyomorította őket, és
rázuhantak halomban heverő halott vagy haldokló társaikra. A terem padlóját mintegy
szőnyegként borították el a halottak és a sebesültek. A záporozó golyók elől menekülni
próbáló szerzetesek eltorlaszolták az ajtót, saját, vergődő, fehér ruhás testük zárta
el az utat, és most a katonák, akik a qiddist közepén álltak, fegyvereiket e csapdába
esett embertömeg felé fordították. A golyók beléjük csapódtak és ők úgy zuhantak a
földre, akár az erdő fái a szélviharban. Most már a sikoltás nemigen hallatszott; az
egyetlen hang a fegyverek csattogása volt.
Eltelt néhány perc, mire a fegyverek is elhallgattak, és akkor már csak a sebesültek
sírása és nyöszörgése hallatszott.
A termen kék ködként ült meg a fegyverek füstje, és a lőpor égett szaga érződött
mindenütt. Még a katonák nevetése is elnémult, amint körülnéztek és látták, milyen
hatalmas vérengzést vittek véghez. A terem padlóját elborították a testek, melyek
shammája vöröslő vérfoltokkal volt tele, és alattuk a kövezet is piroslott a frissen
kifolyt vértől, melyben ékszerként csillogtak az üres rézhüvelyek.
- Tüzet szüntess! - adta ki Nogo kissé megkésve a parancsot. - Fegyvert vállra!
Rakományt felvenni! Előre, indulj!
Parancsnokuk hangja magukhoz térítette őket, fegyverüket vállukra vették, majd
lehajoltak, hogy felemeljék súlyos, kárpitba burkolt terhüket. Aztán tántorogva
elindultak, bakancsuk vérben gázolt, holttesteken bukdácsoltak, és vonagló vagy már
ernyedten heverő testeken lépkedtek át. A lőporfüst és a vér szagától, a golyók
szaggatta, szétnyílt testek és a kiomló belek látványától émelyegve haladtak át a
termen.
Amikor az ajtóhoz értek és letántorogtak a lépcsőn a templom kihalt, külső termébe,
Nahoot még ezeknek a harcedzett veteránoknak az arcán is megkönnyebbülést látott, hogy
végre kiszabadultak a bűzlő kriptából. Nahootnak ez túl sok volt. Még legiszonyúbb
rémálmában sem látott ehhez hasonló szörnyűségeket.
Odatámolygott a terem oldalfalához és megkapaszkodott az egyik gyapjú
faliszőnyegben; aztán zihálva öklendezni kezdett és szája keserű epével telt meg.
Amikor ismét körülnézett, teljesen egyedül volt, csupán egy sebesült szerzetes
vonszolta magát felé a kőpadlón, akinek a gerincét lőtték át és megbénult lábai
élettelenül siklottak utána, miközben, akár egy csiga, véres csíkot hagyott maga után
a köveken.
Nahoot felsikoltott és visszahőkölt a sebesült szerzetestől, majd megpördült és
kimenekült a templomból, végigfutott a Nílus-szurdok fölötti oszlopos folyosón a
katonák után, akik már a kőlépcsőkön vitték felfelé terhüket. Annyira eszét vesztette
az iszonytató rémülettől, hogy még a közeledő helikopter hangját se hallotta, csak
akkor, amikor közvetlenül a feje fölött körözött ezüstként csillogó pörgő rotorjával.

Gotthold von Schiller a barakk ajtaja előtt állt Utte Kemperrel, aki egy lépéssel
mögötte várakozott. A Jet Ranger pilótája már előre leadta a jelentést rádión, így minden
készen állt értékes rakományának fogadására. A helikopter halovány porfelhőt kavart
a leszállóhely fölött, amint leereszkedett a földre. Hosszú, kárpitba csomagolt terhe
nem fért be a kabinba, ezért a gép talpaihoz erősítették. Amint a talpak földet értek,
és a pilóta csökkentette a motor fordulatszámát, Jake Helm egy tucatnyi ember élén
nyomban ott termett, hogy meglazítsák a nejlonhevedereket, és leemeljék a nehéz
csomagot. Az overallos munkások csapata közös erővel a barakkhoz vitte a sztélét, majd
óvatosan bevitték az ajtón. Helm mindvégig mellettük volt és rövid parancsokat
osztogatott.
A tanácsteremben már csináltak neki helyet, a hosszú asztalt egészen a falhoz
tolták. A sztélét rendkívül óvatosan letették, majd percekkel később Tanus, Egyiptom
Nagy Oroszlánjának koporsója is mellé került.
Helm nyersen elküldte az embereket, majd becsukta és bereteszelte mögöttük az
ajtót. Csupán négyen maradtak a helyiségben. Nahoot és Helm a sztélé mellett guggolt,
készen arra, hogy kicsomagolják a gyapjú faliszőnyegből. Von Schiller Uttéval a sztélé
tetejénél állt.
- Kezdhetjük? - kérdezte Helm halkan, miközben von Schiller arcát nézte, mint egy
hűséges kutya a gazdáját.
- Óvatosan - figyelmeztette von Schiller fojtott hangon. – Nehogy bármi is
megsérüljön. - Homloka verejtékben úszott és az arca nagyon sápadt volt. Utte
védelmezőn közelebb lépett hozzá, de von Schiller még csak felé sem nézett. Meredten
bámulta a kincset, ami a lába előtt hevert.
Helm kinyitotta a zsebkését és átvágta a csomagolást tartó, bojtos zsinórt. Ahogy
ezt von Schiller figyelte, légzése egyre hangosabbá vált. Torkából olyan érdes hang
tört elő, mint egy olyan emberéből, aki már a tüdőtágulás utolsó stádiumában van.
- Igen - suttogta rekedten -, így kell ezt csinálni. - Utte Kemper főnöke arcát
figyelte. Mindig ilyen volt, amikor valami jelentős tárggyal gyarapította
régiségeinek gyűjteményét.
Olyan volt, mintha egy roham, egy komoly szívroham határán lenne, de Utte tudta,
hogy a szíve olyan erős, akár egy bivalyé.
Helm most az oszlop csúcsához jött és óvatosan egy kissé behasította az anyagot.
Késének hegyét ebbe a hasítékba helyezte, majd lassan, mint egy cipzárat, végighúzta
lefelé, az oszlop alja felé. A kés borotvaéles volt, és ahogy az anyag lehullt,
feltárult alatta a feliratos kő.
A veríték már patakokban folyt von Schiller bőrén. Álláról nagy csöppekben hullott
le keki zubbonyára. Halkan felnyögött, amint meglátta a kőbe vésett hieroglifákat.
Utte figyelte, miközben saját izgalma is nőttön-nőtt. Pontosan tudta, hogy mire
számíthat, amikor a férfit az érzelmeknek ilyen rohama keríti hatalmába.
- Nézze ezt itt, Herr von Schiller. - Nahoot az obeliszk mellett térdelt és ujjával
a törött szárnyú sólyom körvonalait mutatta. - Ez itt Taita, a rabszolga aláírása.
- Eredeti? - kérdezte von Schiller, egy nagyon beteg ember ingerült, sípoló hangján.
- Eredeti. Az életemet teszem rá.
- Még arra is sor kerülhet - figyelmeztette von Schiller. A szeme olyan kemény
ragyogással csillogott, akár két halovány zafír.
- Ennek az oszlopnak a feliratait közel négyezer évvel ezelőtt vésték -ismételte
meg Nahoot makacsul. - Ez pedig itt a írnok valódi pecsétje. - Könnyedén, gördülékenyen
fordítani kezdte a jeleket, miközben arca szinte vallásos eksztázisban égett: -
„Anubisz, a sakálfejü, a sírvilág istene mancsában tartja a vért, a zsigereket, a
csontokat, a tüdőt és a szívet, melyek különálló részeim. Úgy mozgatja őket, akár a
köveket a bao-táblán, végtagjaim számlálóként szolgálnak neki, a fejem pedig a nagy
bika a hosszú táblán..."
- Elég! - parancsolta von Schiller. - Erre később is épp elég időnk lesz. Most
menjenek. Hagyjanak magamra. Vissza ne jöjjenek, amíg nem küldök magukért.
Nahoot döbbentnek tűnt, ahogy bizonytalanul feltápászkodott. Nem számított rá, hogy
diadalának pillanatában ilyen váratlanul elküldik. Helm intett neki, és mindketten
sietve a barakk ajtajához mentek.
- Helm - szólt utána rekedten von Schiller -, gondoskodjanak róla, hogy senki ne
zavarjon.
- Természetesen, Herr von Schiller. - Kérdő tekintettel pillantott Utte Kemperre.
- Nem - mondta von Schiller. - Ő marad.
A két férfi elhagyta a helyiséget, és Helm gondosan becsukta maga mögött az ajtót.
Utte átment a szobán és ráfordította a kulcsot. Aztán hátát az ajtónak támasztva, hátra
dugott kézzel von Schiller felé fordult.
Tömör, hegyes melleit előrenyomta. Mellbimbói tisztán látszottak a vékony pamutblúz
alatt, keménnyé merevedtek, akár a márvány.
- A jelmezt? - kérdezte. - Akarja a jelmezt? - Az ő hangja is fátyolos, feszült
volt. Legalább annyira élvezte ezt a játékot, mint von Schiller.
Átment a szobán és egy ajtón át eltűnt saját lakrészében. Amint kiment, von Schiller
vetkőzni kezdett. Amikor már anyaszült meztelen állt a szoba közepén, ruháit egy
sarokba hajigálta és az ajtó felé fordult, melyen át a nő vissza fog térni.
Aztán hirtelen ott állt az ajtóban, és von Schiller felszisszent, ahogy meglátta
ezt az átalakulást. Szoros fonatokból álló egyiptomi parókát viselt, azon pedig az
ureuszt, egy diadémot a csuklyás kobrafejjel, mely mereven ágaskodott a homloka
fölött. A korona eredeti volt, éppoly régi, mint maga az idő - von Schiller ötmillió
német márkát fizetett érte.
- Én az ősi, egyiptomi Lostris királynő reinkarnációja vagyok - dorombolta Utte.
- A lelkem halhatatlan. A testem ellenáll a múló időnek. - Egy hercegnő sírjából származó
arany szandált viselt meg karkötőket és egy pár fülbevalót ugyanabból a sírból. Mind
valódi királyi hagyaték.
- Igen. - Von Schiller hangja elfúlt, és az arca olyan sápadt volt, akár a halál.
- Engem semmi sem pusztíthat el. Örökké élek – mondta a nő. Szoknyája áttetsző, sárga
selyem volt, melyet drágakövekkel kirakott, aranyból készült öv fogott össze.
- Örökké - ismételte meg von Schiller.
Utte deréktól fölfelé meztelen volt. Hatalmas keblei fehérek voltak, akár a tej.
Mindkét kezét a melle alá helyzete.
- Kebleim fiatalok és bársonyosan simák maradtak négyezer éven át - dorombolta.
- Felajánlom őket neked.
Utte kilépett az arany szandálból, lába karcsú volt és formás. Sárga szoknyájának
hasítékát elől szétnyitotta, és úgy tartotta, hogy alteste látható legyen. Minden
mozdulata lassú volt és kiszámított. Ügyes színésznő volt.
- Ez az örök élet ígérete. - Jobb kezét sűrű, mézszínű szeméremszőrzetére tette. -
Felajánlom neked.
Von Schiller halkan felnyögött és kipislogta a szemébe csurgó verítéket, miközben
mohón figyelte Uttét.
Lassan, buján himbálta csípőjét, akár egy gyűrűiből kitekeredő kobra. Lábát széttette
és széttárta combjait. Ujjával kitárta hüvelyét.
- Ez az örökkévalóság kapuja. Megnyitom előtted.
Von Schiller hangosan felnyögött. Akárhányszor is ismételték már el ezt a rítust,
mindig hatással volt rá. Mint aki révületbe esett, úgy indult el a nő felé. Teste sovány
volt, aszott, akár egy ezeréves múmiáé. Mellkasán a szőr ezüstösen göndörödött, beesett
hasa csupa ránc és redő volt, de szeméremszőrzete sűrű és sötét, akár a haja. Hímvesszője
hatalmas volt, aránytalanul nagy ahhoz a sovány, öreg testhez képest, melyen
himbálódzott. Ahogy a nő lassan közeledett felé, megtelt és a hajlása is megváltozott,
a fonnyadt fityma magától elmozdult és feltárult alatta a hatalmas, bíborszínű makk.
 - A sztélére - hörögte. - Gyorsan! A kőre.
Utte megfordult és feltérdelt a kőre, miközben válla fölött figyelte, amint a férfi
mögé lép. A feneke kerek volt és fehér, akár két strucctojás.

Helm és emberei késő éjszakáig dolgoztak a Pegazus műhelyében, faládákat

készítettek, hogy biztonságosan elhelyezhessék bennük a sztélét meg a koporsót. Másnap
hajnalban már mindkettő fenn volt az egyik hatalmas teherautón, gumival voltak
kipárnázva, és leszíjazták őket a külön e célra készült tartóállványokra.
Saját javaslatára Nahoot a teherautó hátsó részében utazott Addisz-Abebába, ami
több mint harmincórás, hosszú és fárasztó utat jelentett. A Pegazus Falconja a repülőtér
betonján állt, amikor a poros teherautó kigördült a biztonsági kapun és leparkolt
mellette.
Von Schiller és Utte Kemper a társaság helikopterén tették meg az utat. Obeid
tábornok is velük volt. Azért jött ki a reptérre, hogy au revoirt mondjon nekik és
szerencsés utat kívánjon.
Mialatt a faládákat felpakolták a sugárhajtású gépre, Obeid az ott várakozó
vámtiszttel beszélt. Az lepecsételte a két ládányi „Geológiai minta" kiszállítására
vonatkozó iratokat, majd diszkréten távozott.
- A rakodást befejeztük, készen állunk, hogy elindítsuk a motorokat, Herr von
Schiller - mondta a Pegazus egyenruhás főpilótája és tisztelgett.
Von Schiller kezet fogott Obeiddel és felkapszkodott a lépcsőn. Utte és Nahoot
Guddabi követték. Nahoot szeme alatt a karikák még a szokottnál is mélyebbek és
sötétebbek voltak. Az utazás már szinte teljesen kimerítette, de a faládákat egy
pillanatra sem vesztette volna szem elől.
A Falcon felemelkedett a hegyek fölé a vakító, tiszta égbe és északnak tartott.
Néhány pillanattal azután, hogy a pilóta kikapcsolta az övek becsatolására vonatkozó
jelzést, Utte Kemper dugta be szép, szőke fejét a pilótafülke ajtaján és a főpilótához
fordult: - Herr von Schiller szeretné tudni a várható érkezést.
- Számításaim szerint 21 órakor szállunk le Frankfurtban. Kérem, közölje Herr von
Schillerrel, rádión már értesítettem a főirodát, azzal az utasítással, hogy
érkezésünkkor a reptéren készen álljon minden a továbbszállításra.
A Falcon a tervezett időnél néhány perccel korábban landolt, majd begördült a cég
tulajdonát képező hangárba. Azok a vezető beosztású, a vám- és a bevándorlási hatóságot
képviselő tisztviselők, akik várták őket, régi ismerősök, mindig kéznél voltak, ha a
Falcon valami különleges szállítmánnyal érkezett. Miután végeztek a formalitásokkal,
a Falcon kis bárpultjánál ittak egy snapszot Gotthold von Schillerrel, és közben
diszkréten zsebre tették a maguk borítékát, melyeket a kristálypoharak mellett, a
bárpulton találtak.
Az éjszaka hátralévő részének javát a hegyek felé vezető úton töltötték. Von Schiller
sofőrje végig követte a jeges, kanyargós hegyi úton a fedett Pegazus-teherautót,
melyet rakományával együtt egy pillanatra sem tévesztett szem elől. Hajnali ötkor
behajtottak a Schloss kőkapuján, ahol is a vadaskertben fél méteres volt a hó. Maga
a kastély sötét, kőcsipkés oromzatával és keskeny, csúcsíves ablakaival olyan volt,
mintha Bram Stoker regényeiből került volna ide. Mindazonáltal, még ezen a korai órán
is az inas és a teljes személyzet kéznél volt, hogy üdvözölje gazdáját.
Herr Reeper, von Schiller gyűjteményének kezelője és legmegbízhatóbb asszisztense
is ott várt, készen arra, hogy a két faládát levigyék a páncélterembe. Tiszteletteljes
áhítattal emelték ki őket a villás emelővel, majd lementek velük a külön erre a célra
beszerelt lifttel.
Amíg kicsomagolták a ládákat, von Schiller visszatért saját lakrészébe, mely az
északi toronyban volt. Megfürdött, majd elfogyasztott egy könnyű reggelit, amit kínai
szakácsa készített. Amikor végzett, bement felesége hálószobájába. Még gyöngébb volt,
még rosszabb állapotban volt, mint mikor utoljára látta. A haja már teljesen fehér,
az arca beesett és viaszszínű. Elküldte az ápolónőt és gyöngéden megcsókolta felesége
homlokát. A rák lassanként elemészti, de ő volt két fiának anyja, és a maga módján von
Schiller még mindig szerette.
 Egy órát töltött vele, majd átment saját hálószobájába és aludt négy órát. Az ő korában
ennél több alvásra nem volt szüksége, még akkor sem, ha nagyon fáradt volt. A délután
közepéig dolgozott Uttéval és két másik titkárnővel, amikor kincstárnoka felszólt a
házi telefonon, hogy odalenn a páncélteremben készen állnak.
Von Schiller és Utte együtt mentek le a lifttel, majd amikor az ajtó kinyílt, Herr
Keeper és Nahoot várt rájuk. Von Schillernek csak egy pillantást kellett vetnie arcukra
és máris látta, hogy mindkettő odáig van az izgalomtól, alig várják, hogy
elújságolhassák híreiket.
- Elkészültek a röntgenfelvételek? - kérdezte von Schiller, miközben végigsietett
a páncélterembe vezető, föld alatti folyosón.
- Az asszisztensek elkészültek - mondta neki Reeper. Kitűnő munkát végeztek. A
lemezek igazán csodálatosak. Ja, wunderbar!
Von Schiller alapítványa tartotta fenn a klinikát, így bármilyen kívánsága volt,
azt királyi parancsként kezelték. Az igazgató leküldte legmodernebb, hordozható
röntgenkészülékét és két asszisztenst, hogy elkészítsék a felvételeket Harrab úr
múmiájáról, meg az egyik vezető radiológust, hogy értelmezze azokat.
Reeper behelyezte műanyag kártyáját a páncélterem acélajtajának zárjába, és az ajtó
halk, pneumatikus szisszenéssel kinyílt. Mind félreálltak, hogy von Schiller léphessen
be elsőként. Von Schiller egy pillanatra megállt az ajtóban, és körülpillantott a
hatalmas páncélteremben. Ez az élvezet sosem tompult. Épp ellenkezőleg, mintha egyre
erősebbé vált volna, valahányszor belépett.
A falak két méter magasan acélból és betonból épültek, és fel volt szerelve az összes
elektronikus védelmi berendezéssel, amit emberi elme valaha is kiötlött. De ebből
semmi sem látszott, amikor végignézett a lágy fénnyel megvilágított, elegánsan
berendezett, fő kiállító termen. A belső teret Európa legkiválóbb belsőépítészei
tervezték és alakították ki. Az uralkodó szín a kék volt. A gyűjtemény minden egyes
darabja külön tárlókban volt elhelyezve, úgy, hogy a lehető legjobb oldalát mutassa.
Az éjszínkék bársonypárnákon mindenütt arany és drágakövek ragyogtak. Rafináltan
elrejtett spotlámpák fénye világította meg a fényesen csillogó alabástromot és követ
meg a ragyogó elefántcsontot és obszidiánt. Csodálatos szobrok álltak itt. E teremben
összegyűlt az ősi istenek panteonja: Thot, Anubisz, Hápi, Szét és a dicső háromság,
Ozirisz, Ízisz és a fiú, Hórusz. Kifürkészhetetlen szemük most is éppúgy pillantott
a világra, miként végignézték a korábban elvonuló korok hosszú menetét.
Ideiglenes talpazatán, a terem közepén, a legfontosabb helyen állt e rendkívüli
gyűjtemény legújabb darabja, Taita magas, kecses kő testamentuma. Von Schiller megállt
mellette és megcirógatta a simára csiszolt követ, mielőtt továbbment volna a másik
terembe.
Itt feküdt két bakon Tanus, Harrab úr koporsója. Egy fehér köpenyes radiológusnő
téblábolt hátulról megvilágított táblája előtt, melyre a röntgenfelvételeket
csíptették. Von Schiller egyenesen ehhez a táblához ment, és a rajtuk lévő, foltokkal
teli képeket vizsgálgatta. A fakoporsó körvonalain belül tisztán látszott a mellén
keresztbe tett kézzel fekvő emberi alak. Ez emlékeztette őt egy középkori katedrálisban
lévő szarkofág tetejére vésett, régi lovag képmására.
- Mit tud nekem mondani a testről? - kérdezte a radiológust, anélkül hogy ránézett
volna.
- Férfi - mondta a nő határozottan. - Jócskán középkorú. Halálakor ötven fölött és
hatvanöt alatt volt. Kis termetű. Minden jelenlévő arca megrándult és von Schillerre
néztek. Úgy tűnt, mintha nem vette volna észre ezt a kirívó megjegyzést. - Öt foga
hiányzik. Egy felső frontfog, egy szemfog és három zápfog. A bölcsességfogak nem törtek
át. A megmaradt fogak zöme erősen szuvas. Krónikus bilharciafertőzés jelei jól
láthatók. Feltehetőleg kisgyermekkorban gyermekbénuláson esett át, bal lábán sorvadás.
- A radiológusnő öt percen át sorolta megállapításait, majd így fejezte be: - A halál
feltehető oka egy szúrt seb a mellkas jobb felső részén. Dárda vagy nyíl. A bemeneti
szög alapján arra következtetek, hogy a dárda vagy a nyíl hegye átdöfte a jobb oldali
tüdőt.
- Van még valami? - kérdezte von Schiller, amikor a nő elhallgatott. A radiológus
habozott, majd folytatta.
- Herr von Schiller, nyilván emlékszik rá, hogy már jó néhány múmiát vizsgáltam meg
önnek. Ebben az esetben a bemetszéseket, melyeken át a zsigereket eltávolították, úgy
tűnik, sokkal szakszerűbben, sokkal szebben végezték el, mint a többi holttesten. Úgy
tűnik, hogy a beavatkozást végző egyén tanult orvos volt.
- Köszönöm. - Von Schiller most Nahoot felé fordult. Van valami, amit hozzá akar
tenni ezen a ponton?
- Csupán annyit, hogy ez a leírás nem egyezik meg azzal, amit a hetedik tekercs
halála időpontjában Tanusról, Harrab úrról ad.
- Amennyiben?
- Tanus magas volt. Sokkal fiatalabb. Nézze a koporsóban lévő portrékat.
- Folytassa - szólította fel von Schiller.
Nahoot odalépett a röntgenfelvételekhez és rámutatott több tömör, sötét tárgyra,
melyek a testet díszítették. Mindnek tisztán látszottak a körvonalai.
- Ékszerek - mondta. - Amulettek. Karkötők. Melldíszek. Több nyaklánc. Gyűrűk,
fülbevalók. De ami a leglényegesebb Nahoot a halott homlokát övező, sötét körre
mutatott -, az ureusz korona. A szent kígyó körvonalai egészen tisztán felismerhetők
a kötés alatt.
- Mit akar ez jelenteni? - Von Schiller döbbent volt.
- Ez nem egy közember, még csak nem is egy nemes holtteste. Túl nagy a díszítmények
száma. De mind közt a legjelentősebb az ureusz korona. Ezt csakis a királyi család
viselte. Úgy hiszem, hogy ez itt egy királyi múmia.
- Lehetetlen - csattant fel von Schiller. - Nézze meg a koporsón lévő feliratot.
Meg azokat, amiket a sír falára festettek. Világos, hogy ez itt egy egyiptomi hadvezér
múmiája.
- Ezzel kapcsolatban van itt valami, Herr von Schiller. Van egy lehetséges
magyarázat. A könyvben, amit egy angol írt meg, és a címe A folyó istene, van egy érdekes
gondolat, miszerint Taita, a rabszolga kicserélte a két múmiát, Mamose fáraóét és jó
barátjáét, Tanusét.
- Miféle földi oka lehetett erre? - Von Schiller kétkedőnek tűnt.
- Nem földi, hanem spirituális, természetfölötti oka volt rá. Taita azt akarta,
hogy a túlvilágon barátja használhassa és birtokolja a fáraó minden kincsét. Ez volt
az utolsó, legvégső ajándéka barátjának.
- És maga ezt elhiszi?
- Nem mondom, hogy nem hiszem. Van még egy tény, mely úgy tűnik, alátámasztja ezt
a teóriát. A röntgenfelvételek alapján eléggé nyilvánvaló, hogy a koporsó túl nagy a
benne lévő testnek. Számomra nyilvánvalónak tűnik, hogy ezt egy nagyobb embernek
készítették. Igen, Herr von Schiller, én úgy hiszem, hogy rendkívüli esélyünk van rá,
hogy ez itt egy királyi múmia.
Von Schiller arca hamuszürkévé vált, miközben hallgatta. Izzadságcseppek
gyöngyöztek a homlokán, és a hangja rekedt, fojtott volt, amikor megkérdezte:
- Egy királyi múmia?
- Nagy a valószínűsége.
Von Schiller lassan közeledett a bakon álló, lezárt koporsóhoz, majd meredten nézte
a halott portréját a koporsó tetején.
- Mamose arany ureusza. A fáraó személyes ékszerei. Reszketett a keze, ahogy a
koporsó tetejére tette. - Ha ez így van, akkor ez a lelet még legmerészebb reményeinket
is túlszárnyalja.
Von Schiller nagy levegőt vett, hogy kissé lecsillapítsa magát. - Nyissák ki a
koporsót. Csomagolják ki Mamose fáraó múmiáját.
Ez aprólékos, fáradságos munka volt. Nahoot sokszor végzett már ilyen feladatot,
de soha nem egy ilyen illusztris személyiség, egy egyiptomi fáraó földi maradványain.
Nahootnak először meg kellett állapítania, hogy hol vannak a koporsófedél
illeszkedési pontjai a festék alatt. Amikor ezzel megvolt, lekapirgálhatta az ősi
fénymázt és ragasztót, ami a fedelet a helyén tartotta. Nagyon óvatosan kellett
dolgoznia, hogy a lehető legkisebb kárt okozza: maga a törékeny koporsó is
felbecsülhetetlen érték volt. Ez a munka két teljes napot vett igénybe.
Amikor a koporsófedél már szabad volt és készen álltak rá, hogy leemeljék, Nahoot
üzent von Schillernek, aki végrehajtó-bizottsági ülést tartott fiaival és a társaság
többi igazgatójával odafönn a könyvtárban. Von Schiller nem volt hajlandó bemenni a
városba erre az ülésre: egyszerűen nem bírta ki, hogy távol legyen legújabb kincsétől.
Amint megkapta Nahoot üzenetét, nyomban elnapolta az ülést a következő hétfőig, és
igazgatóit meg utódait minden teketória nélkül elküldte. Ezután, anélkül, hogy
kikísérte volna őket várakozó limuzinjaikhoz, nyomban lesietett a páncélterembe.
Nahoot és Keeper egy könnyű állványzatot szerelt a koporsó fölé, melyről két csigasor
csüngött alá. Amint von Schiller belépett a páncélterembe, Keeper elküldte
asszisztenseit. Csupán ők hárman lesznek szemtanúi a koporsó felnyitásának.
Keeper a koporsó fejrészéhez állította von Schiller szőnyeggel borított rönkjét,
hogy miközben ők dolgoznak, von Schiller már beláthasson a koporsóba. Az öregember
erről a magaslatról bólintott oda nekik, hogy elkezdhetik. A két csiga kerekei
kattogtak, hol az egyik, hol a másik, ahogy Keeper és Nahoot finoman húzták a kötelet.
Halk reccsenés, majd a hasadó fa hangja hallatszott, amire von Schiller arca
összerándult.
- Ez csak a ragasztó maradéka, ami még tartotta a fedelet – nyugtatta meg Nahoot.
- Folytassák! - utasította őket von Schiller, mire újabb tizenöt centivel megemelték
a tetőt, míg végül ott függött a levegőben a koporsó fölött. Az állványzat nejlongörgőkön
állt, mely simán gurult a mozaikpadlón. A koporsótetővel együtt elgurították az útból
az egészet.
Von Schiller bekémlelt a nyitott koporsóba. Arca döbbentté vált. Arra számított,
hogy egy szépen bepólyált emberi alakot lát majd, amint ott fekszik nyugodtan a
hagyományos temetkezési pózban. Ehelyett a koporsó belseje tele volt tömve összevissza
hányt vászonkötéssel, ami a testet teljes egészében eltakarta a szeme elől.
- Mi a fene... - kiáltott fel von Schiller döbbenten. Kezét kinyújtotta, hogy
kivegyen egy maréknyit ebből a régi, elszíneződött pólyából, de Nahoot megállította.
- Ne! Ne nyúljon hozzá - kiáltotta izgatottan, majd nyomban bocsánatot kért. -
Elnézést, Herr von Schiller, de ez fantasztikus. Ez erősen alátámasztja azt a teóriát,
hogy a holttesteket kicserélték. Azt hiszem, előbb tanulmányoznunk kéne, mielőtt
tovább folytatnánk a kigöngyölést. Természetesen az ön engedélyével, Herr von Schiller.
Von Schiller habozott. Izgatott volt, hogy minél előbb megtudja, mi van ezek alatt
az ócska, régi rongyok alatt, de rájött, hogy fontos most az óvatosság és a
körültekintés. Egyetlen elsietett mozdulat helyrehozhatatlan kárt okozhat.
Felegyenesedett és lelépett rönkjéről.
- Helyes - dünnyögte. Sötétkék, kétsoros zakójának szivarzsebéből előhúzott egy
zsebkendőt, és letörölte az arcáról az erősen gyöngyöző verítéket. A hangja reszketett,
amikor megkérdezte: - Lehetséges? Lehet, hogy ez maga Mamose?
Ahogy zsebkendőjét nadrágja zsebébe dugta, kissé csodálkozva vette észre, hogy
fájdalmas merevedése van. Zsebében lévő kezével elhelyezte, hogy hasához simuljon.
- Vegyék ki azt a szabadon lévő pólyát!
- Ha megengedi, Herr von Schiller, először fényképeznünk kéne - javasolta Keeper
tapintatosan.
- Természetesen - egyezett bele nyomban von Schiller. Mi tudósok vagyunk, régészek,
nem közönséges fosztogatók. Készítsék el a fényképeket.
Lassan dolgoztak, és von Schillernek ez a késlekedés tantaluszi kínokat okozott.
Idelenn a páncélteremben az ember nem érzékelte az idő múlását, de amikor az immáron
ingujjra vetkőzött von Schiller arany karórájára pillantott, döbbenten látta, hogy
közben beesteledett, és már kilenc óra is elmúlt. Levette nyakkendőjét és a zakója
mellé hajította a padra, majd ismét a munkára összpontosított.
Az ősi kötések tömege alól fokozatosan előbukkant egy emberi test alakja, de már
éjfél is elmúlt, mire Nahoot a rendetlenül behajigált régi anyag utolsó kis csomóját
is lefosztotta a múmia törzséről. Pislogtak, ahogy megcsillant az arany, mely épp csak
látható volt a pólya egyenletes rétegei alatt, amit aprólékos gonddal, gyakorlott
kézzel tekertek a holttestre a balzsamozók.
 - Eredetileg természetesen még több masszív külső koporsónak is lennie kellene.
Ezek azonban hiányoznak, csakúgy, mint a maszk. Azok nyilván az eredeti szarkofágban
vannak és Tanus testét takarják a még feltárásra váró királyi sírban. Nekünk itt csupán
a királyi múmia belső pólyája és díszei maradtak.
Hosszú csipeszekkel nekilátott, hogy legöngyölje a pólya felső rétegét, miközben
von Schiller a rönkjén állt, dünnyögött és türelmetlenül toporgott.
- Mamose királyi házának melldísze - suttogta tiszteletteljes áhítattal Nahoot. A
hatalmas ékszer tündöklőn az ívlámpák fénye alatt. Csak úgy vakított a kék lazúrkő, a
vörös kalcedon és az arany, mely befedte a múmia egész mellkasát. A központi motívum
egy repülő keselyű volt, mely szélesre tárt szárnyakkal tört a magasba és karmai közt
tartotta a király arany kartusát. Csodás mestermunka volt, és maga a kompozíció
lenyűgöző.
- Most már semmi kétség - suttogta von Schiller. - A kartus bizonyítja a test kilétét.
Következő lépésként a király kezét göngyölték ki, melyet a hatalmas melldísz fölött
kulcsoltak össze. Hosszú, finom ujjai voltak és mind tele sok-sok csodálatos gyűrűvel.
Halott kezével fogta hatalmának jelképeit, a jogart meg a korbácsot, és amikor ezeket
meglátták, Nahoot ujjongani kezdett.
- A királyság jelképei. Újabb bizonyíték arra, hogy ez Mamose, a nyolcadik, az ősi
Egyiptom Felső- és Alsó-királyságának uralkodója.
Ekkor odalépett a király még bepólyált fejéhez, de von Schiller megállította. - Azt
hagyja utoljára! - parancsolta. - Még nem készültem fel rá, hogy a fáraó arcára nézzek.
Így aztán Nahoot és Keeper figyelmüket a király testének alsó része felé fordították.
Ahogy rétegenként emelték le róla a pólyát, úgy került elő egymás után az amulettek
tömege, melyeket a balzsamozók helyeztek el a pólya alatt, hogy varázserejükkel
megvédelmezzék a halottat. Volt köztük arany, faragott drágakő és ragyogó színekben
pompázó kerámia, a formája mindnek csodálatos - ott volt a levegő minden madara, a
föld minden teremtménye és a Nílus vizeinek minden hala. Egyenként, in situ fényképezték
le az amuletteket, mielőtt kiszabadították és a munkaasztalon lévő tálcán a megfelelő
számozású rekeszbe helyezték.
A fáraó lába éppoly kicsi és finom volt, mint a keze, és minden egyes lábujja
drágaköves gyűrűkkel volt tele. Most már csak a feje volt elfedve, és mindkét férfi
kérdő tekintettel fordult Von Schiller felé. - Már nagyon késő van, Herr von Schiller
- mondta Keeper -, ha esetleg szeretne már lepihenni...
- Folytassák! - hangzott a nyers utasítás, így aztán két oldalról a múmia fejéhez
léptek, míg von Schiller továbbra is ott állt közöttük az emelvényen.
A király arca fokozatosan, négyezer év múltán először tárult fel a világ előtt.
Vékony szálú, ritkás haja még mindig vörös volt a hennától, amivel még élete során
festették be. Illatos gyantával kezelt bőre most is oly feszes volt, akár a csiszolt
borostyán. Az orra vékony volt és horgas. Ajkai puha, szinte álmodozó mosolyra
húzódtak, így jól látszott az az űr is, melyet hiányzó frontfoga hagyott.
A gyanta rátapadt szempillájára is, így olyan volt, mintha könnyektől volna nedves,
és szemhéja csak félig volt lecsukva. Úgy tűnt, mintha még mindig ott ragyogna benne
az élet, és csak amikor von Schiller közelebb hajolt, akkor döbbent rá, hogy az ősi
szemüregben azok a porcelánkorongok csillogtak, melyeket a balzsamozás során
helyeztek az üresen tátongó szemgödrökbe.
A fáraó homlokán ott volt a szent ureusz korona. A kobrafejnek még most is tökéletes
volt minden része. A lágy fém nem kopott meg, nem volt rajta egy horzsolás sem. A kígyó
hátrahajló méregfogai hegyesek voltak, és hosszú, villás nyelve ott tekergett köztük.
Szemei csillogó, kék üvegből készültek. A csuklyás mérges kígyó alatt egy aranylemezre
volt rávésve Mamose királyi kartusa.
- Kérem azt a koronát! - Von Schiller hangja fojtott volt a szenvedélytől. - Vegyék
le, hogy a kezembe vehessem!
- Lehet, hogy nem tudjuk levenni anélkül, hogy megsértenénk a királyi múmia fejét
- tiltakozott Nahoot.
- Ne vitatkozzon velem! Tegye, amit mondtam!
- Máris, Herr von Schiller - adta meg magát Nahoot. De időbe telik, míg sikerül
kiszabadítani. Ha Herr von Schiller most szeretne lepihenni, majd informáljuk, amint
sikerült meglazítani a koronát, és készen állunk, hogy leemeljük önnek.
Az arany diadém erősen hozzátapadt a király homlokának gyantával átivódott bőréhez.
Ahhoz, hogy le tudják venni, Nahootnak és Reepernek előbb ki kellett emelniük a testet
a koporsóból, majd ráfektették arra a rozsdamentes acél halotti ágyra, mely a király
testére várt. Aztán egy külön erre a célra készített oldószerrel meg kellett lágyítani,
majd eltávolítani a gyantát. Ez a művelet pontosan olyan hosszadalmas volt, miként
azt Nahoot előre megmondta, de végül sikerrel jártak.
Az arany ureuszt, akárha koronázásra készítenék elő, egy kék bársonypárnára
helyezték. A páncélterem fő helyiségében letompították a fényeket és úgy rendezték, hogy
mindössze egyetlen spotlámpa fénye világítsa meg a koronát. Ezután mindketten
felmentek, hogy szóljanak von Schillernek.
Nem hagyta, hogy a két régész is vele tartson, amikor visszament a páncélterembe,
hogy megtekintse a koronát. Csak Utte Kemper volt vele, amikor kinyitotta a
páncélterem páncélajtaját és a súlyos ajtó nesztelenül kinyílt.
Ahogy beléptek a páncélterembe, von Schiller szeme nyomban megakadt a bársonypárnán
csillogó koronán.
Azonnal asztmatikusán sípolni kezdett, megragadta Utte kezét, majd úgy
megszorította, hogy a nő ízületei belereccsentek, és felnyögött a fájdalomtól. De ez
a fájdalom felizgatta. Von Schiller levetkőztette, majd a fejére tette a koronát,
és meztelenül befektette a nyitott koporsóba.
- Én vagyok az élet ígérete - suttogta Utte az ősi koporsóból. - Enyém a
halhatatlanság fénylő arca.
Von Schiller nem nyúlt hozzá. Ott állt meztelenül a koporsó fölött, és szenvedélytől
duzzadó pénisze úgy meredezett hasa alatt, mintha külön, önálló életet élne.
Utte lassan végigcsúsztatta kezét saját testén, majd, ahogy vénuszdombjához ért,
ünnepélyesen kántálta: - Örökké élj!
Mamose koronájának csodás hatása minden kétséget kizáróan bebizonyosodott.
Gotthold von Schillerre eddig még soha nem hatott így semmi. Utte szavai nyomán ugyanis
péniszének bíborló makkja magától kitört, spermájának ezüstösen csillogó folyama
kicsordult és Utte lágy, fehér hasára freccsent.
Utte Kemper háta megemelkedett a nyitott koporsóban és saját orgazmusának kéjes
szenvedélyétől vonaglott.

Royannak úgy tűnt, mintha nem néhány hétig, hanem éveken át távol lett volna
Egyiptomtól. Csak most döbbent rá, hogy mennyire hiányoztak neki a város zsúfolt,
nyüzsgő utcái, a bazár csodás illatai, az ételek és a fűszerek finom szaga meg a
müezzinek hangos kiáltása, amint imára szólítják a hívőket a mecsetek csipkés
tornyaiból.
Azon az első reggelen, amikor elhagyta gizai lakását, még sötét volt, és mivel sérült
térde még mindig duzzadt volt és fájt, botjára támaszkodva bicegett végig a
Nílus-parton. Figyelte, ahogy a hajnal arany és rézszín ösvényeket vág a folyó vizén
és lángba borítja a felukkák háromszögletű vitorláit.
Ez egy egészen más Nílus volt, mint az, amit Etiópiában ismert meg. Ez nem az Abbai,
hanem az igazi Nílus. Itt szélesebb volt, lassabb, és iszapszagát ismerte, szerette.
Ez volt az ő folyója és az ő földje. Úgy érezte, elszántsága, hogy megtegye, amiért
hazajött, most még erősebbé vált. Kételyei elcsitultak, lelkiismerete megnyugodott.
Ahogy elfordult a folyótól, erősnek érezte magát, és biztos volt önmagában, meg abban,
amit meg kell tennie.
Felkereste Duraid családját. Meg kellett magyaráznia nekik váratlan távozását és
érthetetlenül hosszú távollétét. Sógora először hűvös és merev volt vele, de miután
a felesége sírni kezdett és megölelte Royant, majd a gyerekek is mind körbe vették
- mindig is ő volt kedvenc ammahjuk -, ő is megenyhült, sőt annyira megengesztelődött,
hogy felajánlotta neki, kocsival kiviszi az oázisba. Amikor Royan elmagyarázta, hogy
egyedül akar lenni, amikor felkeresi a temetőt, már annyira felengedett, hogy imádott
Citroenjét is kölcsönadta neki.
Ahogy ott állt Duraid sírja mellett, orrában érezte a sivatag illatát és a forró
fuvallat ott motozott a hajában. Duraid szerette a sivatagot. Royan örült neki, hogy
itt pihen, és mostantól már mindig ilyen közel lehet hozzá. A sírkő egyszerű volt és
hagyományos: csupán a neve és az évszámok álltak a kereszt vonala alatt. Letérdelt
a sír mellé és egy kicsit rendbe szedte, kicserélte az elfonnyadt, száraz
virágcsokrokat azokra, amelyeket Kairóból hozott magával.
Aztán sokáig üldögélt mellette csöndesen. Nem mondott előre kitervelt beszédet,
csak gondolatban járta végig azt a sok szép, csöndes pillanatot, amit együtt töltöttek
el. Emlékezett férje kedvességére, megértésére és arra a biztonságra, melegségre, amit
szeretete adott. Bántotta, hogy ő ezt sosem tudta ily mértékben viszonozni, de tudta,
hogy ezt Duraid elfogadta és megértette.
Royan remélte, hogy azt is megértette, miért jött most vissza ide. Ez volt az
elválás. Azért jött, hogy elbúcsúzzon tőle. Meggyászolta, és bár mindig emlékezni fog
rá, örökre benne marad, mégis eljött az ideje, hogy továbblépjen. Itt volt az ideje,
hogy Duraid elengedje őt. Amikor végül kijött a temetőből, úgy ment el, hogy vissza
se nézett.
A hosszabb úton ment, a tó déli partján, hogy ne kelljen elhaladnia a kiégett villa
mellett; nem akarta, hogy bármi is emlékeztesse annak az éjszakának az iszonyatára,
amelyen Duraid meghalt, így aztán már besötétedett, mire visszaért a városba, és a család
egészen megkönnyebbült, amikor végre megjelent. Sógora háromszor is körbejárta a
Citroent, hogy ellenőrizze, nem sérült-e meg valahol a festés, és csak ezután kísérte
be a házba, ahol a felesége lakomával várta őket.
Atalan Abou Sin, a miniszter, akivel Royan feltétlenül találkozni akart, nem
tartózkodott Kairóban, hivatalos látogatáson volt Párizsban, így aztán három napot
kellett várnia visszatértéig, amit jórészt a múzeumban töltött, mivel tudta, hogy
Nahoot Guddabi nincs Kairóban, ezért aztán biztonságban érezte magát. A múzeumban sok
barátja volt, akik örültek, hogy újra látják és elmeséltek neki mindent, ami távolléte
alatt történt.
Ideje többi részét a múzeum olvasótermében töltötte, ahol ismét átnézte a
Taita-tekercsekről készült mikrofilmet, hátha talál valamit, ami korábban elkerülte
a figyelmét. Volt egy rész a második tekercsen, amit alaposan átolvasott és részletesen
kijegyzetelt. Most, miután az a lehetőség, hogy Mamose fáraó sírját érintetlenül
találja, hihetővé és valóságossá vált, felcsigázta érdeklődését, hogy mit találhat a
sírban.
A második tekercsnek arra a részére összpontosított, melyben Taita, az írnok
beszámol arról, miként kereste fel a fáraó a holtak városának műhelyeit, ahol
temetkezési kincseit készítették és halmozták fel a hatalmas templom falai közt, melyet
saját balzsamozására építtetett. Taita szerint egyenként látogatták végig a műhelyeket,
először a fegyvertárat, ahol a csaták és a vadászatok felszereléseit gyűjtötték össze,
majd a bútorkészítő műhelyt, melyben a legfinomabb kézművesremekek készültek. A
szobrászok termében Taita leírja, miként dolgoznak az istenek szobrain és hogyan
készülnek magának a királynak életnagyságú másai, melyek élete különböző tevékenységei
közepette örökítik meg, hogy majdan ott sorakozzanak azon a hosszú, kövezett úton,
mely a holtak városából a Királyok Völgyében lévő sírhoz vezet. Ebben a műhelyben a
kőfaragók javában dolgoztak a hatalmas gránitszarkofágon is, mely az idők végezetéig
nyújt majd otthont a király múmiájának. Mindazonáltal, Taita későbbi beszámolói
alapján, kincseinek ezt a részét tekintve a történelem csúf tréfát űzött Mamose
fáraóval, mivel ezeket a súlyos, ormótlanul nagy köveket hátra kellett hagyniuk a
Királyok Völgyében, amikor az egyiptomiaknak a hazájukat lerohanó, elözönlő hikszoszok
elől menekülniük kellett, és ők a Níluson délnek indultak a Kúsnak nevezett földre.
Ahogy Royan figyelmét arra a beszámolóra fordította, amit az írnok az aranyművesek
terméről adott, erősen mellbe vágta a kifejezés, amit a fáraó arany halotti maszkjának
leírásakor használt. „Ez volt a csúcs, e művészeti ág alkotásainak tetőpontja. Az
eljövendő korok egy napon majd megcsodálhatják tündöklő ragyogását." Royan álmodozva
pillantott fel a mikrofilmről és azon tűnődött, vajon nem tekinthetők-e próféciának
az ősi írnok szavai. Lehet, hogy neki szánja a sors, hogy egyike lehessen azoknak,
akik megcsodálhatják az arany halotti maszk tündöklő ragyogását? Lehet, hogy ő lesz
az, aki közel négyezer év múltán elsőként tekint rá? Vajon megérintheti ezt a csodát,
kezébe veheti, hogy végül azt tegye vele, amit a lelkiismerete diktál?
Taita beszámolóját olvasva Royan átélte az ősi szenvedést és mélyen együttérzett
azokkal az emberekkel, akik akkor éltek. Végső soron ezek az emberek - időben bármily
távol is legyenek tőle - az ő népe, ők az ősei. Kopt egyiptomiként egyenes
leszármazottuk volt. Talán épp ez az empátia volt a legfőbb oka annak, amiért már
gyerekként elhatározta, életét annak szenteli, hogy e régmúlt idők embereit és életüket
tanulmányozza.
Ettől függetlenül, bőven akadt még más gondolkodnivalója is ez alatt az idő alatt,
amíg Atalan Abou Sin visszatértére várt. Többek között tisztáznia kellett magában
Nicholas Quenton-Harper iránti érzéseit is. Amióta felkereste a kis oázisbeli temetőt
és megbékélt Duraid emlékével, Nicholasszal kapcsolatos gondolatai új irányt vettek
és más hangsúlyt kaptak. Oly sok mindenben volt még bizonytalan, és oly sok nehéz
döntést kellett még meghoznia. Képtelenség volt eleget tenni minden tervének és
vágyának anélkül, hogy ne kelljen feláldoznia érte valami mást, ami legalább oly fontos
lett volna a számára.
Amikor végre elérkezett az időpont, hogy Atalan fogadta, nagyon nehezen szánta
rá magát, hogy elmenjen hozzá. Mint valami holdkóros, úgy bicegett át a bazáron,
miközben botjával óvta sérült térdét és szinte nem is hallotta a portékáikat kínáló
kereskedők kiáltozását. Bőrszíne és európai öltözéke alapján azt hitték róla, hogy
turista.
Olyan sokáig habozott, vajon megtegye-e ezt a visszavonhatatlan lépést, hogy majd
egy órát késett. Szerencsére ez itt Egyiptom volt, és Atalan arab, aki az időnek nem
tulajdonít akkora jelentőséget, mint Royannak az a része, amely a nyugati világból
származott.
A miniszter szokás szerint most is előzékeny volt és kedves. Ma, saját irodájának
meghittségében kényelmesen öltözött, fehér disdasát viselt, és a fején a hagyományos
fejkendőt. Meleg kézfogással üdvözölte Royant. Ha Londonban lettek volna, akkor talán
még az arcát is megcsókolja, de itt Keleten az ilyesmi elképzelhetetlen, itt egy férfi
a saját feleségén kívül más nőt nem csókol meg, és a feleségét is csak otthonukban,
akkor, amikor egymaguk vannak.
Átvezette Royant külön fogadószobájába, miközben titkára apró csészékben sűrű
feketekávét szolgált fel neki, majd továbbra is ott maradt, hogy megőrizze a
beszélgetés illendőségét. Néhány kedveskedő bók és a kötelező udvarias beszélgetés után,
Royan végre kerülő úton, burkoltan rátérhetett jövetele fő céljára.
- Az elmúlt néhány napot zömében a múzeumban töltöttem, dolgoztam az olvasóteremben.
Közben találkoztam néhány régi kollégámmal, és döbbenten hallottam, hogy Nahoot
visszavonta jelentkezését, nem pályázza meg az igazgatói posztot.
Atalan felsóhajtott: - Az unokaöcsém időnként rendkívül önfejű. Az állás az övé volt,
de az utolsó pillanatban azzal jött ide hozzám, hogy felajánlottak neki egy állást
Németországban. Én megpróbáltam lebeszélni. Elmondtam neki, hogy számára, aki a Nílus
völgyében nőtt fel, nem lesz valami kellemes az északi klíma. Aztán elmondtam neki,
hogy oly sok minden van az életben, mint például a haza meg a család, amit pénzzel
sosem lehet pótolni. De... - és Atalan kifejezésteljes mozdulattal tárta szét a kezét.
- Akkor most kit választott az igazgatói poszt betöltésére? - kérdezte Royan olyan
ártatlansággal, ami a minisztert nem tévesztette meg.
- Még állandó jellegű kinevezés nem született. Most, hogy Nahoot visszalépett, nincs
senki, aki erre az állásra automatikusan szóba jöhet. Lehet, hogy kénytelenek leszünk
nemzetközi pályázatot kiírni. Ami engem illet, nagyon elszomorítana, ha egy külföldi
kapná meg, bármily magasan képzett legyen is.
- Kegyelmes uram, beszélhetnénk négyszemközt? - kérdezte Royan és
jelentőségteljesen az ajtóban tébláboló titkár felé pillantott. Atalan egy pillanatig
habozott.
- Természetesen. - Intett titkárának, hogy hagyja el a szobát, majd, miután a férfi
kiment és becsukta maga mögött az ajtót, Royan felé hajolt és hangját halkabbra fogta.
- Mi az, amit szeretne megbeszélni velem, kedves hölgyem?
Royan egy óra múlva távozott. A miniszter egészen az irodája előtti liftajtóig
kísérte.
Ahogy kezet fogott Royannal, hangja halk volt és mézédes: - Akkor hamarosan
találkozunk, insallah.
Amikor az egyiptomi légitársaság járata leszállt Heathrow-n, és Royan az érkezési
csarnokból kilépve beállt a taxira várakozók sorába, úgy érezte, mintha Kairóhoz képest
itt legalább tizenöt fokkal hidegebb lett volna. Vonata késő délután egy borongós,
ködös, hideg Yorkba érkezett. Az állomásról felhívta a számot, amit Nicholas adott meg
neki.
- Te bolond lány - szidta Nicholas. - Miért nem tudattad velem, hogy már úton vagy?
Elmentem volna érted a reptérre.
Royant meglepte, mennyire örül, hogy ismét láthatja a férfit, és mennyire hiányzott
neki, miközben figyelte, ahogy Nicholas kiszáll a Range Roverből és hosszú lábain nagy
léptekkel elindul felé. Hajadonfőtt volt és világosan látszott, hogy legutóbbi
találkozásuk óta még nem sikerült kibékülnie a borbéllyal. Sötét haja borzas, szélfútta
volt, halántékának ezüstös tincsei a fülére omlottak.
- Hogy van a térded? - üdvözölte Royant. - Még mindig vinni kell téged?
- Most már sokkal jobb. Lassanként itt az ideje, hogy a botot elhajítsam. - Hirtelen
vágyat érzett rá, hogy karjával átölelje a férfi nyakát, de aztán, az utolsó pillanatban
mégis visszafogta magát, és csupán hideg, rózsásbarna arcát nyújtotta csókra.
Nicholasnak jó szaga volt - bőr és valami fűszeres, borotválkozás utáni szer keveréke,
az eleven férfiasság illata.
A kocsiban Nicholas még egy pillanatig késlekedett, mielőtt beindította volna a
motort, és az utcáról beáradó fényben Royan arcát tanulmányozta.
- Rettentő elégedettnek tűnik magával, hölgyem. Mint a macska, aki tejszínbe
pottyant.
- Egyszerűen csak jó volt látni a régi barátokat - mosolygott Royan -, de azt el
kell ismernem, hogy Kairó mindig feldob.
- Vacsora az nincs. Arra gondoltam, hogy megállunk egy pubnál. Mit szólnál egy
marhahússal töltött vesepudinghoz?
- Szeretném meglátogatni anyámat. Olyan lelkiismeretfurdalásom van. Még azt sem
tudom, hogyan gyógyul a lába.
- Tegnapelőtt beugrottam hozzá. Jól van. Imádja az új kiskutyát. Képzeld csak el,
úgy hívja, hogy Taita!
- Igazán kedves vagy - úgy értem, hogy vetted a fáradságot és meglátogattad.
- Kedvelem anyádat. Ő egyike még a régi, jó embereknek. Manapság már nemigen
teremnek ilyenek. Azt javaslom, hogy kapjunk be valamit, aztán fogunk egy üveg
Laphroaig-t és elmegyünk hozzá.
Már elmúlt éjfél, mire kiléptek Georgina házából. Keményen igazságot szolgáltatott
annak a maláta-whiskynek, amit Nicholas vitt neki, és most a konyhaajtóban állva
intett búcsút nekik, miközben új kiskutyáját dús keblére szorítva, kissé imbolyogva
állt begipszelt lábán.
- Rossz hatással vagy anyámra - mondta neki Royan.
- Ki van rossz hatással, kire? - tiltakozott Nicholas. – Egyik-másik viccétől bizony
még a Stilton is sötétebbé válik.
- Hagynod kellett volna, hogy vele maradjak.
- Ott van neki Taita társaságnak. Arról nem is szólva, hogy most nekem van szükségem
rá, hogy kéznél legyél. Még rengeteg munka vár ránk. Alig várom, hogy megmutathassam,
mit végeztem, mialatt te Egyiptomban kódorogtál.
Quenton Park gondnoka előkészítette Royannak a hálószobát a yorki székesegyház
mögött megbúvó lakásban.
Ahogy Nicholas felvitte táskáit a lépcsőn, a második fordulóban lévő hálószoba
ajtaja mögül hangos horkolás hallatszott, és Royan kérdőn nézett rá.
- Árkász Webb - mondta Nicholas. - A csapat legújabb tagja. A saját mérnökünk. Holnap
majd megismered, és azt hiszem, kedvelni fogod. Horgász.
- És ennek mi köze van ahhoz, hogy kedvelni fogom-e?
- A legjobb emberek mind horgásznak.
- A jelenlévők kivételek - nevetett Royan. - Te Quenton Parkba mész?
- A házat mostanság széles ívben elkerülöm. - Megrázta a fejét. - Nem szeretném,
ha híre kelne, hogy visszajöttem Angliába. Van néhány fickó a Lloyd'snál, akikkel
pillanatnyilag nem szívesen beszélnénk. A kis hálószobában leszek a legfelső emeleten.
Csak hívj, ha szükséged van rám.
Amikor Royan magára maradt, körülnézett az apró, tarkabarka szobában, melynek volt
egy saját, babaházba illő fürdőszobája, és a kétszemélyes ágy szinte az egész szobát
betöltötte. Eszébe jutott a férfi megjegyzése, miszerint hívja, ha szüksége lenne rá
és Royan épp felnézett a mennyezetre, amikor hallotta, hogy Nicholas ledobja egyik
cipőjét a padlóra.
- Ne kísérts - suttogta. Orrában érezte még a férfi illatát, és emlékezett rá, milyen
érzés volt, ahogy szikár, kemény teste izzadságtól nedvesen nyomódott az övéhez, amikor
a hátán vitte fel az Abbai-szurdokból. A szomjazó vágy olyasvalami volt, amire évek
óta nem gondolt. Most azonban egész lényét kezdte fenyegetően a hatalmába keríteni.
- Elég legyen már ebből, leányom - szidta meg önmagát, majd elindult, hogy vizet
eresszen a kádba.

Másnap reggel Nicholas, útban lefelé bezörgetett Royan ajtaján.

- Gyerünk, Royan! Itt a való élet. És az élet sürget. Odakinn még koromsötét volt
és Royan halkan felnyögött, majd megkérdezte: - Hány óra? - De Nicholas addigra már
elment, csak valahonnan lentről hallotta homályosan, hogy a „The Big Rock Candy
Moutain"-t fütyüli.
Royan ránézett a karórájára, majd ismét felnyögött. – Fél hétkor fütyül azután, amit
tegnap éjjel anyuval közösen műveltek a Laphroaig-val. Hát ez hihetetlen. Ez az ember
tényleg egy szörnyeteg.
Húsz perccel később a konyhában találta Nicholast, amint egy sötétkék
horgászszvettérben, farmerben és egy henteskötényben ügyködik.
- Légy oly drága és szeletelj pirítósnak valót három személyre. - Nicholas az
elektromos pirító mellett lévő barna vekni felé intett. - Az omlett öt percen belül
kész.
Royan a konyhában lévő másik férfire nézett. Középkorú ember volt, a válla széles,
ingujja izmos bicepsze fölé tekerve, és a feje olyan kopasz volt, akár egy ágyúgolyó.
- Heló - mondta Royan -, Royan al Simma vagyok.
- Elnézést. - Nicholas habverőjével a férfi felé intett. Ő Danny - Dániel Webb,
baráti körében csak Árkászként ismeretes.
Danny megbízhatónak tűnő, hatalmas markában egy kávéscsészével felállt. - Örülök,
hogy megismertem, Miss al Simma. Tölthetek önnek egy csésze kávét? - A feje búbja
szeplős volt, és Royan észrevette, hogy mennyire kék a szeme.
- Dr. Al Simma - javította ki Nicholas.
- De kérem, hívjon csak Royannak - vágott közbe gyorsan Royan -, és igen, jól esne
egy csészével.
Reggeli közben még csak említés sem esett sem Etiópiáról, sem Taita játékáról, Royan
ette az omlettjét és tisztelettudóan hallgatta Árkász szenvedélyes értekezését arról,
hogyan lehet legyes horgászbottal vitorláshalat fogni, miközben Nicholas
könyörtelenül kellemetlenkedett, belekötött szinte minden kijelentésébe. Az egészen
nyilvánvaló volt, hogy jó barátok, és Royan úgy vélte, valahogy csak megszokja
horgászzsargonjukat.
Amint végeztek a reggelivel, Nicholas a kávéskannával a kezében felállt. - Hozzátok
a bögréiteket és kövessetek!
 Royant bevezette az elülső nappaliba. - Van egy meglepetésem a számodra. Az
embereim a múzeumban éjjel-nappal dolgoztak, hogy elkészüljenek vele.
Miközben lendületes mozdulattal kinyitotta a nappali ajtaját, egy fanfar hangját
utánozta: - Tararará!
A középső asztalon ott állt a csíkos dik-dik teljesen kitömött modellje, melynek
fejét a hegyes szarv koronázta és az a csíkos bőr takarta testét, amit Nicholas
csempészett be Afrikából. Annyira életszerű volt, hogy Royan, amint közeledett hozzá,
egy pillanatra azt hitte, hogy nyomban leugrik az asztalról és elrohan.
- Jaj Nicky. Ez csodálatos lett! - Elismerően járta körül. - A művésznek sikerült
rendkívül pontosan megragadnia.
A kitömött állat élénken idézte fel benne a szurdok hőségét és a bozót szagát,
miközben szomorú nosztalgiával gondolt erre a gyönyörű, finom kis lényre. Üvegszemei
megtévesztőén élők és csillogóak voltak, ormányszerű orrának vége pedig nedvesnek tűnt,
mintha nyomban mozgatni kezdené, hogy beleszimatoljon a levegőbe.
- Én is azt hiszem, hogy pompás lett. Örülök, hogy egyetértesz velem. - Megcirógatta
a sima, puha irhát. Royan érezte, hogy ez nem az a pillanat, amikor elronthatja kisfiús
örömét. – Amint megoldottuk Taita fejtvényét, szándékomban áll dolgozatot írni róla
a Természetrajzi Múzeumnak, ugyanazoknak a fickóknak, akik a dédpapát hazugnak
nevezték. Helyreállítom a család becsületét. - Felnevetett, majd egy porvédőt terített
a kitömött dik-dikre. Ezután óvatosan felemelte az asztalról és berakta a szobának
egy olyan sarkába, ahol nincs útban, így nem eshet baja.
- Ez volt az első meglepetés, amit neked tartogattam. De most jön az igazi. - A
fal mellett álló kanapéra mutatott. - Ülj le. Nem szeretném, ha ámulatodban hanyatt
vágódnál.
Royan elmosolyodott ezen a badarságon, de azért engedelmesen odament a kanapé
távolabbik végéhez és lábát maga alá húzva letelepedett. Árkász Webb zavartan ült le
a másik végére, szemmel láthatóan feszélyezte, hogy Royan ennyire közel van hozzá..
- Most pedig beszéljünk arról, hogyan jutunk be abba a hasadékba a Dandera folyón
- kezdte Nicholas. - Árkásszal egyfolytában erről beszéltünk az alatt az idő alatt,
amíg távol voltál.
- Meg a pecázásról, erre fogadni merek - vigyorgott Royan Nicholasra, akin
látszott, hogy rajtakapták.
- Nos, mindkét témának köze van a vízhez. Ez szolgál mentségemül. - Arca most már
komolyra vált. - Emlékszel, beszéltünk arról a lehetőségről, hogy Taita medencéjét
esetleg különálló légzőfelszerelés segítségével derítsük fel, és én elmagyaráztam neked
ennek nehézségeit.
- Igen, emlékszem - mondta Royan. - Azt mondtad, hogy a víz alatti nyílás nyomása
túl nagy, ezért jobb lenne, ha valami más módszert találnánk, amivel lejuthatunk oda.
- Így van. - Nicholas titokzatosan mosolygott. - Nos, Árkász máris kiérdemelte azt
a csillagászati díjazást, amit ígértem neki - hangsúlyoznám, ígértem, de még nem fizettem
ki. Ő előállt egy másik megoldással.
Most már Royan is komollyá vált és kihúzta maga alól a lábát. Letette a földre,
könyökét a térdére helyezte és állat két kezébe támasztva, figyelmesen előrehajolt.
- Nyilván annak a nagy eszének kellett a hely, ezért hullott ki a haja. Úgy értem,
hogy ez igazán szellemes, kitűnő gondolat. Bár ott volt nekünk is az orrunk előtt és
mégse jutott eszébe egyikünknek sem.
- Hagyd ezt abba, Nicky - mondta neki Royan fenyegetően -, már megint kezded.
- Segítek egy kicsit, megadom a kezdő lépést. - Nicholas elengedte a füle mellett
Royan fenyegetését, és vidáman tovább cukkolta. – Néha a régi módszer a legjobb. Ennyit
segítek.
- Ha ennyire bölcs vagy, akkor hogyhogy még nem ostromlod a világhír csúcsait? -
kezdte Royan, majd hirtelen elhallgatott, ahogy a megoldás felrémlett benne. - A régi
módszer? Úgy érted, hogy ugyanaz, amit Taita csinált? Ugyanúgy jutunk el a medence
fenekére mindenféle búvárfelszerelés nélkül?
- Istenemre! Azt hiszem, rájött! - utánozta meggyőzően Nicholas Rex Harrisont.
- Egy gát. - Royan összecsapta a kezét. - Azt javasoljátok, hogy emeljünk gátat
a folyón ugyanott, ahol Taita építette meg a maga gátját négyezer évvel ezelőtt?
- Rájött! - nevetett Nicholas. - Hát, a mi leányzónkat bizony nem ejtették a fejére!
Mutasd meg neki a rajzaidat, Árkász!
Árkász Webb még csak meg se próbálta palástolni, mennyire elégedett önmagával,
amikor a fallal szemközti táblához lépett. Royan észrevette ezt, de nemigen fordított
figyelmet rá, mígnem a férfi végre lehúzta a tábla takaróját és büszkén bemutatta a
rátűzött illusztrációkat.
Royan nyomban felismerte azoknak a fényképeknek a nagyításait, melyeket Nicholas
készített a Dandera folyónál, Taita gátjának feltételezett helyén, meg azokat, melyek
abban az ősi kőfejtőben készültek, amit Tamre mutatott meg nekik. Mind alaposan tele
volt firkálva vastag, fekete jelölőtollal írt számításokkal és vonalakkal.
- Az őrnagy megadta nekem a folyóágy ezen pontjának becsléssel megállapított
dimenzióit, és kiszámította azt a magasságot is, ameddig a falat kell felvinnünk, hogy
a vizet korábbi medrébe terelhessük. Természetesen tekintettel voltam arra is, hogy
ezek a számítások hibásak lehetnek. De még ha ez a hibaérték harmincszázalékos, úgy
hiszem, a terv akkor is kivitelezhető azzal a nagyon is korlátozott felszereltséggel,
ami ott a rendelkezésünkre áll.
- Ha az ősi egyiptomiak meg tudták csinálni, akkor ez neked gyerekjáték lesz,
Árkász.
- Kedves tőled, hogy ezt mondod, őrnagy, de a „gyerekjáték" véleményem szerint nem
a legmegfelelőbb szó erre.
Ezután a fényképek mellé tűzött rajzok felé fordult, és Royan látta, hogy ezek annak
az építménynek a tervrajzai és különböző nézetei, melyek a fényképek és Nicholas
becslései alapján készültek.
- Egy gát megépítésének számtalan különböző módszere van, de manapság ezeknek zöme
azon alapul, hogy széles körben alkalmazzuk a vasbetont és rendelkezünk nagy hatásfokú
földmunkagépekkel. Tudomásul vettem, hogy ezeknek a modern segédeszközöknek az előnyét
ott nem élvezhetjük.
- Csak jusson eszedbe Taita - figyelmeztette őt Nicholas. Buldózerek nélkül is
megcsinálta.
- Ezzel szemben viszont az egyiptomiaknak valószínűleg korlátlan számú rabszolga
állt a rendelkezésükre.
- Rabszolgát, azt én is ígérhetek neked. Avagy annak modern megfelelőjét. Korlátlan
számban? Nos, azt talán nem.
- Minél több munkaerőt tudsz prezentálni, annál hamarabb tudom átterelni neked a
folyót. Az ugye mindnyájunk számára világos, hogy ennek még az esős évszak beállta előtt
meg kell lennie.
- Legfeljebb két hónapunk van. - Nicholas felhagyott a komolytalankodással. - Ami
a munkaerőt illeti, a Szt. Frumentius szerzetesközösségének segítségére számítok, és
rájuk fogok támaszkodni. Még dolgozom egy hihető teológiai indokláson, ami meggyőzné
őket, hogy részt vegyenek a gát építésében. Aligha dőlnének be annak, hogy mi Jeruzsálem
helyett Etiópiában találtuk meg a Szent Sírt.
- Te megszerzed nekem a munkaerőt, és én megépítem a gátadat - dörmögte Árkász. -
Miként azt már te is mondtad, a régi módszer a legjobb. Szinte bizonyosra veszem,
hogy az ókoriak az eredeti gát alapozásaként a rőzsehenger és a jászolgát rendszerét
használhatták.
- Elnézést - vágott közbe Royan. - Rőzsehenger? Nekem nincs mérnöki végzettségem.
- Én vagyok az, akinek elnézést kell kérnie - próbálkozott meg Árkász valamiféle
esetlen lovagiassággal. - Hadd mutassam meg a rajzaimat. - A tábla felé fordult. -
Ez a Taita fickó valószínűleg hatalmas bambuszkosarakat fonatott és azokat helyezte
be a folyóba, majd kővel meg sziklával töltötte meg őket. Ezt hívják rőzsehengernek.
- A táblán lévő tervrajzokra mutatott. - Ezután valószínűleg nyers faanyagot használt,
hogy körbe falakat emeljen ezek közé a rőzsehengerek közé - ez a jászolgát. Ezeket
aztán szintén kővel meg földdel töltethette meg.
- Most már nagyjából értem - mondta Royan kissé bizonytalan hangon -, de végső soron,
valójában nem is olyan fontos, hogy én minden részlettel tisztában legyek.
 - Így igaz! - helyeselt Árkász lelkesen. - Bár az őrnagy biztosított róla, hogy
a helyszínen bőségesen van faanyag, azért én mégis azt terveztem, hogy a
rőzsehengerekhez dróthálót használok, és embereket arra, hogy ezeket a hálókat
telerakják kővel meg egyéb töltőanyaggal.
- Drótháló? - kérdezte Royan. - Hol akar maga dróthálót keríteni az Abbai-völgyben?
Árkász már épp válaszolni kezdett, de Nicholas elébe vágott. - Nyomban rátérek erre
is. Hagyd, hogy Árkász befejezze az előadását. Ne rontsd el az örömét. Beszélj Royannak
a kőfejtőben lévő kőről. Az tetszeni fog neki.
- Bár a gátat ideiglenes építményként terveztem, azért biztosítanunk kell, hogy addig
mindenképp tartani tudja a folyót, amíg csoportunk tagjainak szükségük van rá, hogy
biztonságban dolgozhassanak abban a víz alatti alagútban, mely a lejjebb fekvő,
csendes szakasz medencéjéből
- Mi Taita medencéjének hívjuk - mondta neki Nicholas, és Árkász bólintott.
- Biztosnak kell lennünk, hogy a gát nem szakad át, amíg emberek vannak odabenn.
Azt hiszem, mondanom se kell, hogy milyen következményekkel járna, ha ez megtörténne.
Egy pillanatra elhallgatott, hogy a másik kettő is belegondolhasson ebbe a
lehetőségbe. Royan könnyedén megborzongott és karját átfogva összehúzta magát.
- Nem valami szívderítő gondolat - helyeselt Nicholas. Tehát az a terved, hogy
felhasználod a kőtömböket? - ösztökélte Árkászt.
- Úgy van. Tanulmányoztam a kőfejtőben készült fényképeket. Észrevettem, hogy több
mint százötven kész vagy csaknem elkészült gránittömb hever ott, és kiszámítottam, ha
ezekét együtt használjuk az acélhálóból készült hengerekkel, meg a fa töltőfalazattal,
akkor ez szilárd alapot ad a fő gátfalnak.
- Azok a tömbök egyenként is több tonnásak - mutatott rá Royan. - Hogy fogja onnan
elszállítani őket? - Aztán, ahogy Árkász már épp kinyitotta a száját, hogy elmagyarázza,
Royan meggondolta magát. - Ne! Ne válaszoljon! Ha azt mondja, hogy ez lehetséges,
akkor én elhiszem magának.
- Lehetséges - biztosította róla Árkász.
- Taita is megcsinálta - mondta Nicholas. - Mi pontosan úgy fogjuk csinálni, ahogy
ő. Gondolom, ez örömödre szolgál. Végül is egyike volt távoli elődeidnek.
- Nagyon jól tudod, hogy így van. Furcsa mód, ez tényleg örömet okoz nekem. -
Rámosolygott Nicholasra. - Azt hiszem, ez jó ómen. Mikor kezdjük?
- Már elkezdtük - mondta neki Nicholas. - Árkásszal már megrendeltünk minden eszközt
és felszerelést, amit magunkkal viszünk. Még a hengerekhez való dróthálót is méretre
vágattuk egy közeli kis üzemben. Hála a recessziónak, a gépeik ott álltak
kihasználatlanul.
- Naponta lejártam a műhelyükbe, hogy ellenőrizzem a vágást meg a csomagolást -
szólt közbe Árkász. - A rakomány fele már úton van. A többi pedig még a hét vége előtt
elindul.
- Árkász már ma délután utazik, hogy felügyelje a rakodást. Nekünk még van néhány
sürgős elintéznivalónk, aztán a hét végén mi is utánamegyünk. Tudod, nem számítottam
rá, hogy ilyen hamar visszatérsz Kairóból - mondta Nicholas. - Ha tudtam volna, akkor
úgy intézem, hogy mindnyájan együtt repülhessünk Vallettába.
- Vallettába? - nézett rá döbbenten Royan. - Mármint Máltába? Én azt hittem, hogy
Etiópiába megyünk.
- Máltán van Jannie Badenhorst bázisa.
- Jannie kicsodáé?
- Badenhorst. Africair.
- Most már tényleg nem tudlak követni.
- Az Africair egy légi szállítmányozási társaság, melynek van egy öreg, egykoron
a Királyi Légierő kötelékébe tartozó Herculese, és ezt Jannie meg a fia, Fred vezeti.
A telephelyük Máltán van. Ez egy stabil, pragmatikus kis állam - nincs afrikai
politika, nincs korrupció -, és mégis ez a kapuja a legtöbb közel-keleti, Afrika északi
felén található célállomásnak, ahol Jannie és Fred zömében ügyködik. Fő foglalkozásuk,
hogy szeszt csempésznek az iszlám államokba, ahol ez természetesen tiltott áru. Ő a
mediterrán területek Al Caponéja. Az alkoholcsempészet nagy üzlet a világnak ezen a
táján, de elvállal más munkákat is. Duraiddal is innen vitt minket Jannie Líbiába,
amikor kiruccantunk egy kicsit a Tibeszti-hegységbe. Jannie fog levinni minket az
Abbaihoz.
- Nicky, nem szeretnék ünneprontó lenni, de te meg én most nemkívánatos személyek
vagyunk Etiópiában. Lehet, hogy ez az aprócska tény elkerülte a figyelmedet? Hogy
akarsz visszajutni oda?
- A hátsó kapun - vigyorgott Nicholas -, ahol az én jó öreg cimborám, Mek Nimmur
a kapuőr.
- Kapcsolatba léptél Mekkel?
- Tessayvel. Úgy tűnik, most ő Mek közvetítője. Szerintem Mek sokat nyert vele.
Tessaynek megvannak a megfelelő kapcsolatai, és könnyedén, feltűnés nélkül közlekedhet
Khartoumban vagy Addisz-Abebában, vagy másutt, ahol Meknek kellemetlen, sőt veszélyes
lenne mutatkoznia.
- Nahát! - Royan láthatóan le volt nyűgözve. - Te aztán nem tétlenkedtél.
- Nem mindenki engedheti meg magának, hogy egy kicsit elruccanjon Kairóba, ha épp
úgy hozza kedve - mondta neki élesen Nicholas.
- Csak még egy aprócska kérdés. - Royan elengedte a füle mellett ezt a gúnyos
megjegyzést, bár rájött, hogy könnyed mosolya ellenére, távolléte nyilvánvalóan
bosszantotta Nicholast. - Mek tud Taita játékáról?
- Részletesen nem - rázta meg a fejét Nicholas. - De sejt valamit, és különben is
tudom, hogy benne megbízhatom. Nicholas egy pillanatig habozott, majd folytatta. -
Tessay nagyon óvatos volt, amikor telefonon beszéltem vele, de úgy tűnik, hogy
valamiféle támadás érte a Szt. Frumentius kolostort. Jali Horát és vagy harminc-negyven
szerzetest lemészároltak és ellopták a templom szent relikviáinak jó részét.
- Jaj Istenem, nem! - Royan láthatóan megrendült. - Ki képes ilyesmit elkövetni?
- Ugyanazok, akik meggyilkolták Duraidot, és téged is megpróbáltak már háromszor
eltenni láb alól.
- A Pegazus.
- Von Schiller - mondta Nicholas.
- Akkor ezért mi vagyunk felelősek - suttogta Royan. - Mi vezettük el őket a
kolostorhoz. A Polaroidokon, melyeket elloptak tőlünk, amikor lerohanták a
táborunkat, ott volt a sztélé meg Tanus sírja. Von Schillernek nem kellett látnoknak
lennie ahhoz, hogy rájöjjön, hol készítettük őket. Így most még több vér tapad a
kezünkhöz.
- A fenébe is, Royan, miért lennél te felelős von Schiller őrültségéért? Nem hagyom,
hogy ezért önmagadat büntesd. – Nicholas hangja éles volt és dühös.
- Mi kezdtük el ezt az egészet.
- Ezzel nem értek egyet, de azt elismerem, hogy csakis von Schiller lehet az, aki
kirámoltatta a Szt. Frumentius maqdasát. A sztélé meg a koporsó most már minden
bizonnyal a gyűjteményéhez tartozik.
- Jaj Nicky, olyan bűntudatom van. Nem gondoltam volna, hogy ekkora veszélybe
sodorjuk azokat az egyszerű, jámbor keresztényeket.
- Le akarod fújni az egészet? - kérdezte Nicholas könyörtelenül.
Ezen Royan egy kis ideig komolyan elgondolkodott, majd megrázta a fejét.
- Nem. Talán, amikor visszamegyünk, némiképp kárpótolhatjuk a szerzeteseket azzal,
amit Taita medencéjének fenekén találunk.
- Remélem - helyeselt buzgón Nicholas. - Nagyon remélem.

A hatalmas Hercules C-Mkl négymotoros, légcsavaros gázturbinás repülőgépnek

valamiféle poros, meghatározhatatlan barna színe volt, és a gép törzsén az azonosítást
szolgáló betűk szinte kivehetetlenül elhalványultak. Africair jelzés nem látszott
sehol a gépen, és meglehetősen elnyűttnek, gondozatlannak tűnt, ami ékesszólóan
bizonyította, hogy csaknem negyvenéves volt, és félmillió óránál jóval többet repült
már az előtt is, hogy Jannie Badenhorst birtokába került volna.
- Fel tud ez még repülni? - kérdezte Royan, ahogy meglátta az elhagyatottan álldogáló
gépet a vallettai reptér egyik eldugott sarkában. Lelógó hasával olyan benyomást
keltett, mint egy szomorú, öreg utcanő, aki váratlanul teherbe esett, s így kénytelen
volt felhagyni mesterségével.
- Jannie szándékosan hagyja, hogy így nézzen ki - nyugtatta meg Nicholas. - Azokon
a helyeken, ahová ő repül, jobb, ha az ember nem vonzza az irigy tekinteteket.
- Ez úgy tűnik, sikerült is neki.
- De mindketten, Jannie és Fred is első osztályú gépészek. A Nagy Dolly motorját
prímán rendben tartják.
- Nagy Dolly?
- Dolly Parton. Jannie egy sóváran lelkes rajongó. - A taxi, szerény poggyászukkal
együtt, a hangár ajtaja előtt tette ki őket, és Nicholas kifizette a sofőrt, amíg Royan
anokrákja zsebébe dugott kézzel vacogott a Földközi-tenger hideg szelében.
- Ott van Jannie. - Nicholas egy nagydarab, olaj foltos, barna overallt viselő
alakra mutatott, aki épp lefele jött a Hercules rakteréből. Ahogy meglátta őket,
leugrott a rakodóponkról.
- Heló öregem! Már kezdtem lemondani rólatok - mondta, ahogy cammogva közeledett
feléjük a reptér betonján. Úgy nézett ki, mint egy rugbyjátékos, mivel fiatal korában
az is volt, és enyhe bicegése is egy régi, pályán szerzett sérülésből maradt vissza.
- Késve indultunk Heathrow-ról. Sztrájkol a francia légi irányítás. A külföldi
utazások örömei - mondta neki Nicholas, majd bemutatta Royant.
- Gyertek, ismerkedjetek meg az új titkárnőmmel - hívta őket Jannie. - Lehet, hogy
még egy kávét is ad nektek.
Átvezette őket a hangár ajtajába vágott kis ajtón, be a kongó, hatalmas térbe. A
bejárat mellett volt egy kis irodafülke, melynek ajtaján az állt: „Africair", és
mellette a társaság emblémája, egy szárnyas csatabárd. Mara, Jannie új titkárnője egy
máltai hölgy volt, aki mindössze néhány évvel volt fiatalabb nála. A szépség és a
fiatalság hiányát nála a mellbőség pótolta.
- Jannie szereti az érett nőket, akik előnyükre nézve rendesen el vannak eresztve
- dünnyögte oda Nicholas a szája sarkából Royannak.
Mara kávét adott nekik, miközben Jannie átnézte a repülési tervet Nicholasszal.
- Kissé bonyolult - mentegetődzött. - Mondanom sem kell, hogy kénytelenek vagyunk
időnként kicsit kitérni, lebukni. Moammer Kadhafi pillanatnyilag nem repes értem,
úgyhogy jobb, ha véletlenül se repülök át a területe felett. Egyiptomon át repülünk,
de ott nem szállunk le. - Az íróasztalán szétteregetett térképeken mutatta meg repülési
útvonalukat.
- Lesz egy hangyányi gond Szudán felett. Van ott egy kis polgárháború. -
Rákacsintott Nicholasra. - Mindazonáltal az északi kormány nem a világ legmodernebb
radaraival van felszerelve. Egy csomó leselejtezett orosz ócskaság. Baromi nagy
terület, és Freddel már megtaláltuk a tiszta foltokat. Mindvégig gondosan elkerüljük
a fő katonai megfigyelő-berendezéseket.
- Mennyi a repülési időnk? - kérdezte Nicholas.
Jannie vágott egy grimaszt. - Nagy Dolly nem egy kifejezett sprinter, és épp most
meséltem el neked, hogy nemigen tudunk a rövid úton menni.
- Mennyi? - makacskodott Nicholas.
- Freddel beszereltünk ágyakat meg egy konyhát, úgyhogy a repülés során otthoni
kényelembe helyezhetitek magatokat. Sapkáját hátratolta és megvakarta a fejét, mielőtt
bevallotta: - Tizenöt óra.
- Kibír ennyit Nagy Dolly a levegőben? - kérdezte Nicholas.
- Plusz tartályok. Hetvenegyezer kiló üzemanyag. Még azzal a rakománnyal is
eljutunk oda s vissza, amit bepakoltatok, anélkül, hogy üzemanyagot kéne felvennünk.
- Szavait a hatalmas, gördülve kinyíló hangárajtó zaja szakította meg, melyen át egy
jókora teherautó hajtott be. - Ez Fred és Árkász lesz. - Jannie felhörpintette maradék
kávéját és meglapogatta Marát. Az asszony kuncogott, és keblei úgy rázkódtak, akár a
hómező, mielőtt a lavina megindul.
 A teherautó a hangár túlsó felében állt meg, ahol már rakodásra készen állt minden
felszerelés szépen összekészítve és becsomagolva. Amikor Fred kimászott a
vezetőfülkéből, Jannie bemutatta őt Royannak. Ugyanolyan volt, mint az apja, csak
fiatalabb kiadásban, derékban már ő is kissé megvastagodott, és nyílt, paraszti arcával
az ember inkább karrui birkapásztornak, mint hivatásos pilótának nézte.
- Ez az utolsó rakomány - kerülte meg a teherautó elejét Árkász, és kezet fogott
Nicholasszal. - Minden kész, hogy elkezdjük a rakodást.
- Holnap már hajnali négy előtt fel akarok szállni, így optimális időben érkezhetünk
meg a holnap esti randevúra - vágott közbe Jannie. - Hát, van még egy kis dolgunk,
ha még aludni is akarunk egy keveset indulás előtt. - A berakodásra váró raklapok felé
mutatott. – Be akartam szervezni néhány helybéli fickót, hogy segítsenek a rakodásnál,
de Árkász hallani se akart róla.
- Nagyon helyes - bólintott rá Nicholas. - Minél kevesebben tudunk róla, annál jobb.
Akkor essünk neki!
A rakomány előre fel volt pakolva az acél raklapokra, melyekre erős nejlonkötéllel
rögzítették, és mindegyik védőhálóba volt burkolva. Harminchat megrakott raklap, és
mindegyikhez tartozott egy vászoncsomag az ejtőernyőkkel. Két menetre volt szükség
ahhoz, hogy ezt a hatalmas rakományt át tudják szállítani Afrikába.
Royan a gépelt rakományjegyzékről hangosan olvasta az egyes raklapok tartalmát,
miközben Nicholas mindegyiket ellenőrizte. Nicholas és Árkász gondosan kiválogatták
azokat a tételeket, melyekre hamarabb van szükség, így azok kerültek az első menetbe.
Csak amikor meggyőződött róla, hogy minden raklap teljes és minden részletében rendben
van, akkor jelzett Frednek, aki a villás emelőt kezelte. Fred az emelő karjait
becsúsztatta a raklap nyílásába, felemelte, majd kihajtott vele a hangárból, fel a
rakodóponkon a Herculesbe.
A hatalmas gép rakterében Jannie és Árkász segített Frednek minden egyes raklapot
pontosan ráhelyezni a görgőkre, majd gondosan leszíjazták. A rakomány utolsó darabja,
mely a fedélzetre került, egy kis traktor volt, elejére szerelt munkagéppel. Árkász
egy yorki használtcikk-kereskedésben találta és miután alaposan ellenőrizte,
kijelentette, hogy „jó fogás". Ezt most ő maga vezette fel a rakodóponkon, majd szerető
gyengédséggel leszíjazta a görgőkre.
A traktor majd egyharmadát tette ki a rakomány súlyának, de ez volt az egyetlen
tétel, amit Árkász létfontosságúnak tartott ahhoz, hogy a gát földmunkáit a Nicholas
által előírt időpontig befejezhesse. Úgy számolta, öt ejtőernyőre lesz szükség ahhoz,
hogy a nehéz traktor épségben érjen majd földet. Az üzemanyag persze újabb problémát
jelent, és a második szállítmány jó része az ejtőernyős ledobást kibíró, speciális
tartályokba töltött dízel üzemanyagból fog állni.
Már elmúlt éjfél, mire az első szállítmány rakodásával elkészültek. A második
szállítmányba kerülő raklapok a hangár fala mellett várták Nagy Dolly visszatérését.
Most aztán teljes figyelmüket a sziget specialitásaiból álló búcsúlakomának
szentelhették, amit Mara tett eléjük az Africair apró irodájában.
- Igen - mondta nekik Jannie -, ráadásul jó szakács is – azzal szeretetteljesen
megszorongatta Marát, aki hatalmas kebleit épp a vállán pihentette, ahogy áthajolt,
hogy ismét telerakja Jannie tányérját tintahallal.
- Szerencsés repülést! - emelte fel vörös Chiantival telt poharát Nicholas.
- A bevetés előtt nyolc órával búcsút mondok az üvegnek - mentegetődzött Jannie,
aki Coca-Colával koccintott.
Ruhástól feküdtek le, hogy néhány órát aludjanak a fedélzet válaszfalához erősített
ágyakon, de Royannak úgy tűnt, mintha mindössze néhány perc telt volna el, amikor máris
felébredt a két pilóta csöndes hangjára, akik épp a felszállás előtti ellenőrzést
fejezték be, majd süvítve beindultak a hatalmas, légcsavaros gázturbinás hajtóművek.
Miközben Jannie rádión beszélt az irányítótoronnyal, Fred kigurult az indulási pontra,
a három utas pedig lekászálódott az ágyáról és becsatolták magukat az utastér oldalában
lévő, lehajtható ülésekbe. Nagy Dolly felemelkedett az éjszakai égbe, és a sziget
halványuló fényei hamarosan eltűntek a szemük elől. Aztán már csak a sötétlő tenger
látszott alattuk, és fölöttük fényesen szikráztak a csillagok. Royan megfordult és
a kabin halovány fényében Nicholasra mosolygott.
- Nos Taita, ismét pályán vagyunk az utolsó menetre. A hangja feszült volt az
izgalomtól.
- Van egy jó oldala is, hogy kénytelenek vagyunk így visszaosonni. Így a Pegazusnak
is időbe telik, míg rájön, hogy mi ismét az Abbai-szurdokban vagyunk. - Nicholas derűsen
elégedettnek tűnt.
- Reméljük, hogy igazad van. - Royan felemelte jobb kezét és keresztbe tette ujjait.
- Épp elég gondunk lesz azzal is, amit Taita tartogat számunkra, úgyhogy nem bánnám,
ha egy darabig még nyugtunk lenne a Pegazustól.

- Már útban vannak Etiópia felé - jelentette ki határozottan von Schiller.

- Hogy lehetnénk biztosak ebben, Herr von Schiller? - kérdezte Nahoot.
Von Schiller dühödten nézett rá. Az egyiptomi rettenetesen idegesítette, és már
kezdte bánni, hogy felfogadta. Nahoot nemigen jutott előre a kolostorból elhozott
sztélé feliratainak megfejtésével.
Maga a fordítás nem jelentett leküzdhetetlen nehézséget. Von Schiller meg volt
győződve róla, hogy ezt a munkát, Nahoot segítsége nélkül, maga is meg tudta volna
oldani, csak időre és hatalmas referencia-könyvtárának használatára lett volna
szüksége. Zömében értelmetlen rigmusokból és a szövegbe nem illő, lehetetlen
párversekből állt. A sztélé egyik oldalán lévő betűk és jelek tömege egyáltalán nem állt
összefüggésben a másik három oldalon található szöveggel.
Bár Nahoot nem volt hajlandó elismerni, nyilvánvaló volt, hogy az ezek mögött
rejtőző jelentés zömében homályban maradt előtte. Von Schiller türelme már-már a végét
járta. Elege volt abból, hogy Nahoot kifogásait meg a soha valóra nem váltott ígéreteit
hallgassa. Most már alázatos, behizelgő hangjától egészen a szomorú, karikás szeméig
minden, ami vele kapcsolatos, kezdte bosszantani. De különösen gyűlölte ezt a dühítő
szokását, hogy megkérdőjelezte Gotthold von Schiller minden kijelentését.
- Obeid tábornok pontosan informálni tudott engem repülési útirányukról és a
járatokról, amikor elhagyták Addisz-Abebát. A lehető legegyszerűbb dolog volt
odaküldeni biztonsági embereimet a reptérre, amikor megérkeztek Angliába. Sem Harper,
sem a nő nem olyan, akiket akár még tömegben is szem elől téveszthet az ember. Az
embereim követték a nőt Kairóba...
- Elnézését kérem, Herr von Schiller, de miért nem intéztette el, ha pontosan követni
tudta minden mozdulatát?
- Dummkopf! - förmedt rá élesen von Schiller. - Azért, mert most már sokkal
valószínűbbnek tűnik, hogy ő lesz az, aki elvezet engem a sírhoz, és nem maga.
- De uram, én már megtettem... - tiltakozott Nahoot.
- Maga nem tett semmit és nem is csinált semmit azon kívül, hogy mentségeket talált
ki saját kudarcára. Hála magának, a sztélé továbbra is rejtély maradt - szakította félbe
megvetően von Schiller.
- Nagyon nehéz...
- Hát persze, hogy nehéz. Ezért fizetem. Ha könnyű lett volna, akkor magam is
megoldom. Ha ez valóban azokat az utasításokat tartalmazza, melyek nyomán eljutunk
Mamose fáraó sírjához, akkor az írnok, Taita nehéznek is szánta.
- Ha kaphatnék még egy kis időt, azt hiszem már nagyon közel járok hozzá, hogy
megtaláljam a kulcsot a...
- Nincs több idő. Hát nem hallotta, amit épp az imént mondtam - Harper már útban
van vissza az Abbai-szurdokba. Tegnap éjjel indultak Máltáról egy bérelt repülőgéppel,
melyet jókora rakománnyal pakoltak meg. Az embereim nem tudták megállapítani, hogy
miféle rakományról van szó, csupán annyit, hogy volt közte néhány földmunkára való
eszköz meg egy traktor. Számomra ez csupán egyetlen dolgot jelenthet. Kiderítették,
hogy hol helyezkedik el a sír, és most visszajönnek, hogy feltárják.
- Megszabadulhat tőlük, amint a kolostorba érnek. - Nahoot élvezettel harapott
rá erre a gondolatra. - Nogo ezredes majd...
- Miért kell nekem egyfolytában ismételnem önmagamat? csattant fel élesen von
Schiller és kezével az asztalra csapott. - Ők a mi legjobb biztosítékunk rá, hogy
megtaláljuk Mamose sírját. A legkevésbé sem akarom, hogy bármi bántódásuk essék. -
Fenyegetően Nahootra meredt. – Magát most nyomban visszaküldöm Etiópiába. Ott talán
még hasznát veszem. Mert hogy itt már semmi haszna.
Nahoot sértettnek tűnt, de volt annyi esze, hogy nem vitatkozott tovább. Csak ült
mogorván, miközben von Schiller folytatta: - Visszamegy a bázisra és Helm
parancsnoksága alá helyezi magát. Az utasításokat tőle fogja kapni, de vegye olybá,
mintha egyenesen tőlem kapta volna. Megértette?
- Igen, Herr von Schiller - motyogta duzzogva Nahoot.
- Semmilyen módon ne avatkozzon Harper és a nő dolgába. Még azt sem szabad
megtudniuk, hogy maga a táborban van. A Pegazus-geológuscsapat végzi tovább szokásos
munkáját. - Egy pillanatra elhallgatott és fagyosan elmosolyodott, majd folytatta:
- Igazán szerencsés dolog, hogy Helm valóban rábukkant egy meglehetősen ígéretesnek
tűnő galenitrétegre, mely, amint azt maga is tudhatja, az az érc, melyből az ólmot
nyerik. Folytathatja a kutatást ezekben a rétegekben, és ha valóban olyan ígéretesek,
mint tűnnek, akkor az egész vállalkozása szép nyereséget hoz.
- Pontosan mi lesz a feladatom? - kérdezte meg Nahoot.
- Maga csak szépen várakozik. Készen áll, hogy kihasználhassunk minden eredményt,
amit Harper elér. Mindazonáltal maga széles teret ad neki. Nem riasztja semmiféle
helikopteres repülgetéssel, és nem közelíti meg a táborát sem. Nincs több éjszakai
támadás. Bármilyen lépést tesz, azt először velem kell tisztáznia, ismétlem, először
velem beszél, és csak azután cselekszik.
- Ha ilyen megkötöttségek mellett kell dolgoznom, akkor honnan fogom tudni, hogy
mire jutott Harper meg a nő?
- Nogo ezredesnek már van egy megbízható embere, egy kéme a kolostorban. Ő fog
informálni minket Harper minden lépéséről.
- És velem mi lesz? Mi lesz az én dolgom?
- Maga értékeli azokat az információkat, amiket Nogo begyűjt. Maga ismeri a
régészeti módszereket. Meg fogja tudni ítélni, hogy mit akar Harper, és meg tudja
mondani, vajon sikerrel járt-e.
- Értem - motyogta Nahoot.
- Ha lehetséges volna, magam mennék vissza az Abbaiszurdokba. De nem lehetséges.
Időbe telhet, talán hónapok is kellenek ahhoz, hogy Harper jelentősebb eredményt érjen
el. Maga mindenkinél jobban tudhatja, hogy az ilyesmihez idő kell.
- Howard Carter tíz évig dolgozott Thébában, mire megtalálta Tutanhamun sírját -
mutatott rá rosszmájúan Nahoot.
- Remélem, hogy ez nem fog ilyen soká tartani - mondta von Schiller fagyosan. -
Ha mégis így lenne, akkor nagyon valószínű, hogy magának már nem lesz semmi köze a
kutatáshoz. Ami engem illet, egy sor fontos tárgyalás vár rám itt Németországban,
továbbá a társaság éves általános gyűlése. Ezeket nem mulaszthatom el.
- Akkor egyáltalán nem jön vissza Etiópiába? - vidult fel Nahoot, hogy
megszabadulhat von Schiller baljós, fenyegető hatalmától.
- Megyek, amint van számomra ott valami. Magára hagyatkozom, hogy eldöntse, mikor
van már szükség a jelenlétemre.
- Mi legyen a sztélével? Talán...
- Dolgozik tovább a fordításon - előzte meg ellenvetéseit von Schiller. - Magával
visz Etiópiába egy teljes sorozatot a fényképekből, és amíg ott van, folytatja tovább
a munkát. Elvárom, hogy a műholdon át hetente egyszer jelentést tegyen, mit végzett,
mennyit haladt előre.
- Mikor akarja, hogy induljak?
 - Nyomban. Ha lehet, még ma. Beszéljen Fraulein Kémperrel. Majd ő elintéz mindent,
ami az utazáshoz szükséges.
Nahoot most tűnt először boldognak e megbeszélés során.
Nagy Dolly egyenletesen haladt délkelet felé, és nemigen akadt bármi, ami enyhítette
volna a repülés unalmát. Épp akkor hasadt a hajnal, amikor átrepültek az afrikai
partoknak azon az elhagyatott, sivatagos részén, melyet Jannie épp ez okból
választott. Amint a szárazföld fölé értek, éppannyi érdekesség tárult szemük elé, mint
amikor a tenger fölött repültek. Kopár, barna és kietlen sivatag terült el alattuk
mindenfelé.
Rendszertelen időközönként hallották, amint Jannie a pilótafülkében a légi
irányítással beszél, de mivel csak a beszélgetés egyik felét hallották, sejtelmük sem
volt, vajon melyik és milyen nemzetiségű állomás lehetett. Jannie időnként felhagyott
azzal a megjátszottan erős akcentussal beszélt angollal és arabra váltott. Royant
meglepte, hogy milyen folyékonyán beszéli, de lévén búr, a torokhangok nyilván nem
jelentettek problémát neki. Még a különböző akcentusokat, a líbiai és egyiptomi
dialektusokat is meggyőzően utánozta, ahogy áthazudta magát a sivatag felett.
Az első néhány órát Árkász azzal töltötte, hogy a gát tervrajzai fölé hajolt; aztán,
mivel már nem tudott tovább dolgozni, amíg nincsenek meg a pontos területi mérések,
felkuporodott az ágyára egy olcsó, fűzött regénnyel. A szerencsétlen író nem tudta túl
soká lekötni a figyelmét. A nyitott könyv az arcára pottyant, és a lapok zizegtek,
valahányszor hosszan, hangosan hortyogott.
Royan is az ágyán kuporgott, vele szemközt Nicholas, kettőjük között pedig a
sakktábla, mígnem erőt vett rajtuk az éhség és átvonultak a hevenyészett konyhába. Itt
Royan alárendelt szerepet vállalt magára és kenyeret szeletelt, kávét készített, míg
Nicholas egy sor szendvics megalkotásával bizonyította a konyhaművészetben való
jártasságát. Az ételt, a pilótaülések mögött ücsörögve, a pilótafülkében megosztották
Jannie-vel és Freddel.
- Még egyiptomi terület fölött vagyunk? - kérdezte Royan.
Jannie teli szájjal kimutatott Nagy Dolly bal szárnyának csúcsa felé. - Ötven
tengeri mérföldnyire ott van Wadi Halfa. Itt esett el az apám 1943-ban. A Hatodik
Dél-afrikai Hadosztályban szolgált. Ezt a helyet mindenki csak a Wadi Pokolnak hívta.
- Ismét harapott egy hatalmasat a szendvicséből. - Én nem is ismertem az öregemet.
Freddel egyszer leszálltunk itt. Megpróbáltuk megkeresni a sírját. – Sokatmondóan
megvonta a vállát. - Pokoli nagy terület. Rengeteg a sír. A legtöbb jeltelen.
Egy darabig senki sem szólt. Csak majszolgatták a szendvicseiket és elmerültek
saját gondolataikban. Nicholas apja is harcolt a sivatagban Rommel ellen. Ő
szerencsésebb volt, mint Jannie apja.
Nicholas Royanra pillantott. Az ablakon át meredten nézte szülőföldjét, és valami
olyan szenvedély sugárzott pillantásából, ami megdöbbentette Nicholast. Zömében nem
tudott ellenállni a kísértésnek, hogy olyan angol lányként gondoljon rá, amilyen az
anyja volt. Csak ritkán adódott olyan pillanat, mint ez a mostani, amikor élesen
tudatára ébredt, hogy Royan lényének létezik egy másik oldala is.
Úgy tűnt, nem vette észre Nicholas fürkésző pillantását. Teljesen elmerült
önmagában. Nicholas szerette volna tudni, vajon mire gondolhat - milyen sötét és
titokzatos gondolatok lappanghatnak a fejében. Eszébe jutott, hogy Etiópiából való
visszatértük után miként ragadta meg Royan a legelső alkalmat, hogy Kairóba siessen,
és ismét az akkori nyugtalanság vett erőt rajta. Eltöprengett, vajon nincsenek-e itt
olyan, előtte rejtve maradt érzelmi kötelékek, melyek esetleg erősebbek annál a
lojalitásnál, amelyet biztosra vett. Ekkor döbbent rá, hogy mindössze néhány rövid
hetet töltöttek együtt, és eltekintve attól az erős vonzerőtől, amit Royan gyakorolt
rá, valójában nem sokat tud róla.
Abban a pillanatban Royan megrezzent és gyorsan felé fordult. Mindketten ott
szorongtak a bal oldali ablaknál, és most alig harminc centiről meredtek egymás
szemébe. Mindössze néhány másodperc volt, de az, amit Royan szemében látott, a
bűntudat, vagy valami más érzés árnyai, cseppet sem segítettek eloszlatni rossz
előérzetét.
 Royan ismét Jannie-hoz fordult, és válla fölött előrehajolva megkérdezte: - Mikor
repülünk át a Nílus felett?
- A határ túloldalán. A szudáni kormány minden figyelmét a messzi délen lévő lázadókra
összpontosítja. Itt északon van néhány szakasza a folyónak, amely teljesen
elhagyatott. Hamarosan egészen leereszkedünk, hogy a szudániak Khartoum körüli
radarállomása ne láthasson minket. Átcsúszunk a résen.
Jannie felemelte öléből a táblájára tűzött repülési térképet, és úgy tartotta, hogy
Royan is lássa. Egyik vastag, tömpe ujjával megmutatta neki a tervezett útvonalat.
Kék zsírkrétával volt berajzolva: - Nagy Dolly már olyan gyakran tette meg ezt az utat,
hogy hozzá se kéne érnem a kormányhoz, már magától is megcsinálná, igaz-e, öreglány?
– Gyöngyéd szeretettel megveregette a műszerfalat.
Két órával később, amikor Royan és Nicholas már ismét az utastérben sakkozott, Jannie
beszólt nekik a mikrofonon: - Semmi baj, emberek. Nem kell pánikba esni. Most egy
kicsit csökken a magasságunk. Gyertek előre, ha látni akarjátok a műsort.
Becsatolt övekkel ültek a lehajtható székekben, és Fred fantasztikus bemutatót
tartott nekik mélyrepülésből. Az ereszkedés olyan gyors volt, hogy Royan úgy érezte,
mintha kiesnének az égből, és a gyomra valahol odafönn maradt volna úgy kilencezer
méteren. Fred alig néhány méternyire a sivatag fölött kiegyenlítette Nagy Dollyt, olyan
alacsonyan voltak, mintha nem is repülnének, hanem egy nagy sebességű buszon
utaznának. Fred finoman emelte át a gépet a sárgásbarna, napperzselte terep
egyenetlenségein, könnyedén suhant el a fekete sziklaszirtek felett, és egészen
oldalra fordulva kerülte meg az időnként útjukat álló, szélfútta dombokat.
- Hét és fél perc múlva repülünk át a Nílus felett - csapott rá Jannie a kormányra
erősített stopperórára. - És ha nem navigáltam el teljesen a gépet, akkor ott, ahol
áthaladunk, közvetlenül alattunk egy cápa formájú szigetnek kell lennie.
Ahogy a stopper mutatója közeledett a megadott időponthoz, felvillant alattuk a
folyó szélesen elterülő, csillogó vize. Royan egy pillanatra egy zöld szigetet is
látott, melynek csúcsában néhány nádtetős kunyhó állt, és a keskeny parton egy tucatnyi,
fatörzsből kivájt kenu hevert.
- Nos, az öregnek még mindig egészen jól megy - jegyezte meg Fred. - Néhány ezer
mérföldet még megtesz, mielőtt lecseréljük.
- Csak ne öregezz itt, te kis pimasz pisis. Van még egy-két jó fogásom, amit eddig
be sem mutattam.
- Majd megkérdezzük Marát. - Fred szeretetteljesen vigyorgott rá apjára, miközben
a gépet bedöntötte, ahogy délnyugat felé fordult, és a gép szárnyának vége annyira közel
került a földhöz, hogy szétriasztott egy tevecsordát, mely a gyéren növő, tüskés
bokrokon legelészett. Dübörögve vágtattak szanaszét a síkon, nyomukban fehér porfelhő
lebegett, akár egy menyasszonyi ruha uszálya.
- Még három óra a randevúig - pillantott fel Jannie a térképből. - Pontosan! Úgy
negyven perccel naplemente előtt landolunk. Ennél jobb nem is lehet.
- Akkor jobb, ha átöltözöm a túraruhámba. - Royan visszament az utastérbe, kihúzta
táskáját az ágy alól és eltűnt a vécében. Amikor húsz perccel később kilépett, már keki
nadrágszoknya és pamut felső volt rajta.
- Ezt a bakancsot gyaloglásra találták ki. - Igazolásként dobbantóit egyet.
- Remek. - Nicholas az ágyáról figyelte Royant. - De mi a helyzet azzal a térddel?
- Elvisz, ameddig kell - mondta Royan védekezőn.
- Ez azt jelenti, hogy megfosztatom az élvezettől, hogy a hátamon vigyelek?
Az etióp hegyek oly finoman jelentek meg a keleti láthatáron, hogy Royan észre
sem vette, amíg Nicholas rá nem mutatott a vakítóan kék afrikai égen kirajzolódó,
halványkék körvonalakra.
- Mindjárt megérkezünk. - Az órájára pillantott. - Menjünk fel a pilótafülkébe.
Ahogy a szélvédőn át figyeltek, nem láttak maguk előtt semmiféle jellegzetes
tájékozódási pontot - csak a hatalmas, barna szavannát, melynek egyhangúságát csupán
az akáciák fekete foltjai törték meg.
- Még tíz perc - jelezte Jannie. - Lát valaki valamit? Senki sem válaszolt,
mindnyájan előremeredtek.
 - Öt perc.
- Ott van! - mutatott át válla felett Nicholas. - Az ott a Kék-Nílus folyása. -
Távolabb sötét vonalként jelent meg előttük a tüskés fák sűrűbb ligete. - És ott a
folyóparti, elhagyatott cukornádőrlő malom kéménye. Mek Nimmur azt mondja, hogy a
leszállóhely úgy három mérföldnyire van a malomtól.
- Ha így van, akkor jó, mert a térképen nincs rajta – dünnyögte Jannie. - Egy perc
és elérjük a megadott koordinátákat. - A stopperóra lassú ketyegésével telt le a perc.
- Még mindig semmi... - Fred hirtelen elhallgatott, ahogy egy vörös láng csapott
fel közvetlenül előttük a földről és elhúzott Nagy Dolly orra előtt. A pilótafülkében
mindenki megkönnyebbülten elmosolyodott.
- Hajszálpontosan - veregette meg Nicholas elismerően Jannie vállát. - Magam sem
tudtam volna jobban.
Fred pár száz méternyit lejjebb ereszkedett és száznyolcvan fokos fordulatot tett.
Most már két jelzőtűz égett odalenn a síkon – az egyik fekete füstöt, a másik pedig
fehér füstoszlopot eregetett a csöndes esti égre. Csak amikor már egy kilométernyire
voltak, akkor tudták kivenni a benőtt, rég nem használt leszállópálya vonalát. A
hevenyészett Roseires leszállót húsz évvel ezelőtt az a társaság építette, mely a
KékNílus mellett öntözéssel próbálkozott cukornádat termeszteni. De Afrika ismét
győzelmet aratott, a társaság a feledés homályába merült, és sírfeliratként csupán ezt
a halovány jelet hagyta maga után a síkon. Mek Nimmur ezt a távoli, elhagyatott helyet
választotta randevújuk helyszínéül.
- Fogadóbizottság sehol - mormogta Jannie. - Mit akartok, mit csináljak?
- Csak közelíts tovább - mondta neki Nicholas. - Kell itt lennie egy másik
jelzőrakétának - Á, ott van! - A kifutó túlsó végén, egy facsoportból emelkedett a
magasba, és fényénél most először pillantottak meg emberi alakokat e lakatlan, kopár
vidéken. Az utolsó pillanatig fedezékben maradtak.
- Ez Mekre vall! Nyugodtan szállj le!
Ahogy Nagy Dolly a landolás után gurult, megjelent előttük a hepehupás, gödrökkel
teli kifutópálya vége, és felbukkant egy terepszínű gyakorlóruhába öltözött alak. Két
tárcsával jelzett nekik, hogy guruljanak be a két legmagasabb fa közé.
Jannie leállította a motorokat, és válla fölött hátravigyorgott rájuk. - Nos,
gyerekek, úgy tűnik, ez is sikerült!
Még onnan a magasból, Nagy Dolly pilótafülkéjéből is tisztán fel lehetett ismerni
Mek Nimmur parancsoló alakját, ahogy előlépett az akáciafák fedezékéből. Csak most
vették észre, hogy a fákat terepszín háló takarta; a levegőből ezért nem látták nyomát
semmiféle emberi jelenlétnek. Amint a rakodóponkot leeresztették, Mek Nimmur nagy
léptekkel megindult felfelé.
- Nicholas! - A két férfi összeölelkezett, és miután Mek két hangos csókot nyomott
Nicholas arcára, kartávolságnyira tolta magától és a viszontlátás örömével
tanulmányozta az arcát. - Tehát igazam volt! Szokás szerint már megint töröd valamiben
a fejed. Ez nem egyszerű dik-dik-vadászat volt, ugye?
- Hogy hazudhatnék egy régi barátnak? - vonta meg a vállát Nicholas.
- Ez sosem jelentett különösebb gondot neked - nevetett Mek -, de igazán örülök,
hogy lesz egy kis közös mulatságunk. Mostanság rettentő unalmas errefelé az élet.
- El tudom képzelni! - bokszolta meg vállát szeretetteljesen Nicholas.
Egy karcsú, kecses alak jött fel Mek után a gépre. Az olajzöld gyakorlóruhában
Nicholas nem ismerte fel, amíg Tessay meg nem szólalt. Vászon ejtőernyős bakancs volt
a lábán, és a fején egy katonai sapka, amitől egészen fiúsnak tűnt.
- Nicholas! Royan! Isten hozott! - kiáltotta Tessay. A két nő legalább oly lelkesen
ölelte meg egymást, mint az imént a férfiak.
- Ugyan már, Madárkáim! - tiltakozott Jannie. - Ez itten nem Woodstock. Nekem még
ma éjjel vissza kell érnem Máltára. Szeretnék még sötétedés előtt felszállni.
Mek villámgyorsan kézbe vette a lerakodást. Emberei nyomban ott nyüzsögtek a
fedélzeten és a görgőkön kézi erővel tolták előre a raklapokat, míg Árkász beindította
imádott traktorát, és a rakományt levitte vele a ponkon, be az akácialigetbe, a
terepszín háló alá. Ennyi erős kéz segítségével gyorsan ment a munka, Nagy Dolly raktere
kiürült, mire a láthatáron fáradtan lenyugodott a nap, és a táj minden színét magába
olvasztotta a rövid afrikai alkony.
Jannie és Nicholas még egy utolsó, gyors megbeszélést tartott a pilótafülkében,
míg Fred a felszállás előtti ellenőrzést végezte. Még egyszer végigmentek a terveken
és a rádiókapcsolat jelzésein.
- Akkor négy nap múlva - mondta Jannie és röviden kezet fogtak.
- Hadd menjen már, Nicholas - üvöltött fel lentről Mek. Hajnal előtt át kell érnünk
a határon.
Nézték, ahogy Nagy Dolly elgurul a kifutópálya végéig, majd megfordul. A motorok
hangja felbődült és a gép száguldva, hosszú porfelhőt húzva maga után jött vissza, majd
a fejük fölé emelkedett. Jannie a gép szárnyaival búcsút intett nekik, és a nagy gép
navigációs fények nélkül, akár egy fekete denevér, beleolvadt a sötétedő égbe, majd
szinte azon nyomban el is tűnt a szemük elől.
- Gyere ide. - Nicholas leültette Royant az akácia alatt. - Nem szeretném, ha ez
a térd ismét megtréfálna minket. Combja közepéig feltolta Royan nadrágját, és miközben
rugalmas pólyát tekert a térdére, amennyire csak tudta, igyekezett leplezni, hogy
ez mekkora élvezetet jelent neki. Örömmel látta, hogy a zúzódás már szinte teljesen
elhalványult és a duzzanat teljesen lelohadt.
Finoman megtapogatta. Ujjai alatt Royan bőre bársonyos volt és alatta a húsa kemény
és meleg. Felnézett és Royan arcából kiolvasta, hogy ezt a bizalmas meghittséget, hozzá
hasonlóan, ő is élvezi. Ahogy pillantásuk találkozott, Royan könnyedén elpirult és
gyorsan lesimította nadrágja szárát.
Ezután felpattant és azt mondta: - Tessayvel rengeteg a lemaradásunk - azzal
odasietett barátnőjéhez.
- Egy teljes szakaszt hagyok itt, hogy őrizzék a felszereléseteket - magyarázta
Mek Nicholasnak, ahogy Tessay magával vitte Royant. - Csak egy egészen kis csapattal
megyünk a határig. Nem hiszem, hogy bármi probléma adódna. Pillanatnyilag ebben a
szektorban szinte egyáltalán nincs ellenséges tevékenység. Délen nagy harcok folynak,
de itt minden csöndes. Ezért választottam ezt a helyet a randevúra.
- Milyen messze van az etióp határ? - kérdezte Nicholas.
- Öt órányi gyaloglás - mondta Mek. - Átcsúszunk az egyik csatornánkon, miután
lement a hold. A többi emberem az Abbai-szurdok bejáratánál vár. Holnap még virradat
előtt kell találkoznunk velük.
- És onnan a kolostorig?
- Még két nap - felelte Mek. - Épp időben érünk oda, hogy elkapjuk, amit kövér barátod
ledob nekünk a kövér gépéről.
Ezután megfordult és még kiadta az utolsó parancsot a szakaszvezetőnek, aki
Roseires-ben marad, hogy őrizze a felszerelést. Majd összehívta azt a hat embert, akik
a védőkíséretet adják a határig. Mek felosztotta köztük a málhát. A legfontosabb
darabot, mely egy könnyű, modern katonai típusú rádió volt, maga Nicholas vitte.
- A táskáitok túl nehezek. Át kell rámolni őket - mondta Mek Nicholasnak és Royannak.
Így aztán a táskákat kiürítették és tartalmukat beletömték abba a két vászon
oldaltáskába, amit Mek adott nekik. Két embere vállára kapta a katonai oldalzsákokat,
és eltűnt a sötétségben.
- Ugye, azt nem akarja hozni! - meredt Mek döbbenten a teodolit hatalmas, vaskos
lábaira, melyet Árkász vett le az egyik raklapról. Árkász nem beszélt arabul, így aztán
Nicholas tolmácsolt nekik.
- Árkász azt mondja, hogy ez egy érzékeny műszer. Nem hagyhatja, hogy a repülőgépről
dobják le. Azt mondja, ha ez megsérül, akkor nem tudja elvégezni a munkáját.
- Ki fogja ezt vinni? - kérdezte Mek. - Az embereim közt zendülés törne ki, ha
ilyesmire próbálnám meg rávenni őket.
- Mondd meg ennek a bakafántoskodó szarházinak, hogy én magam viszem. - Árkász
méltóságteljesen kihúzta magát.
- Nem is hagynám, hogy ezek a nagydarab, esetlen marhák akár egyetlen ujjal is
hozzányúljanak. - Felemelte a csomagot, a vállára tette, majd egyenes háttal elvonult.
Mek öt perc előnyt adott az előőrsnek, majd bólintott.
 - Most már mehetünk.
Harminc perccel azután, hogy Nagy Dolly felemelkedett, ők is elhagyták a
leszállópályát és elindultak kelet felé a sötét, néma síkon. Mek kemény iramot diktált.
Úgy tűnt, mintha neki meg Nicholasnak olyan lenne a szeme, mint a macskáé, gondolta
Royan, ahogy közvetlenül a nyomukban járt. Láttak a sötétben, és csupán egy-egy
suttogva elhangzó figyelmeztetésük mentette meg Royant attól, hogy belepottyanjon
egy gödörbe, vagy átessen egy sziklahalmon ebben a vak sötétségben. Ha netán mégis
megbotlott, úgy tűnt, Nicholas mindig kéznél van, hogy hátranyúljon és erős kezével
elkapja.
Teljesen némán, fegyelmezetten vonultak. Csupán amikor óránként öt percet pihentek,
akkor ült le Nicholas és Mek szorosan egymás mellé, és abból a néhány csöndes szóból,
amit Royan meghallott, rájött, hogy Nicholas az Abbai szurdokba való visszatértük okát
magyarázza el részletesen. Többször is hallotta, amint Nicholas „Mamose" és „Taita"
nevét ejti ki, majd Mek mély hangján hosszasan, alaposan kikérdezte. Aztán ismét talpon
voltak és mentek előre az éjszakában.
Egy idő múltán Royan már nem érzékelte a távolságot, nem tudta, mekkora utat tettek
meg. Csupán az óránkénti pihenők jelezték neki az idő múlását. A fáradtság lassanként
öntötte el minden tagját, mígnem már odáig jutott, hogy minden egyes lépés külön
erőfeszítésébe került. A bakancs ellenére a térde fájni kezdett. Időnként érezte, hogy
Nicholas megérinti a karját és átsegíti a nehezebb, egyenetlen terepen. Máskor meg
hirtelen megtorpantak, mert elölről suttogó figyelmeztetés érkezett. Ilyenkor
csöndesen álltak és feszült idegekkel vártak a sötétben, mígnem egy újabb suttogás
nyomán ismét elindultak, ugyanabban az erőltetett iramban. Egyszer megérezte a száraz,
meleg, éjszakai levegőben a folyó hűvös, iszapszagú kipárolgását, és tudta, hogy nagyon
közel lehetnek a Nílushoz. Anélkül, hogy egyetlen szó is elhangzott volna, megérezte
az előtte haladó emberek feszültségét, és testtartásuk, meg az, ahogy a fegyverüket
fogták, óvatos éberségre utalt.
- Most megyünk át a határon - súgta a fülébe halkan Nicholas, és a feszültség ragályos
volt. Royan megfeledkezett a fáradtságról, és fülében hallotta vérének hangos
dobolását.
Ezúttal nem álltak meg a szokásos pihenőre, hanem még egy órán át folytatták útjukat,
mígnem érezte, hogy az emberek hangulata lassanként megváltozik. Valaki halkan
felnevetett, és lépteik is könnyebbé váltak, ahogy haladtak tovább a foszforeszkáló
keleti ég felé. Hirtelen a távoli hegylácok sötét körvonalai fölött megjelent a növekvő
hold sarlója.
- Minden rendben. Átértünk - mondta Nicholas rendes hangon. - Isten hozott ismét
Etiópiában! Hogy vagy?
- Jól.
- Én is fáradt vagyok - vigyorgott rá Nicholas a holdfényben. - Hamarosan
letáborozunk és pihenhetünk. Már nincs messze.
Nicholas persze hazudott: csak mentek, mentek tovább, mígnem Royan már
legszívesebben sírva fakadt volna. Aztán hirtelen ismét meghallotta a folyó hangját,
a Nílus halk, rohanó csobogását, miközben lassanként megvirradt. Hallotta, amint Mek
elöl a rájuk váró emberekkel beszél, majd Nicholas levezette őt az ösvényről, leültette,
és letérdelt elé, hogy kifűzze a bakancsát.
- Remekül helyt álltál. Igazán büszke vagyok rád - mondta, miközben levette a
zokniját és megnézte, nincs-e hólyag a lábán. Ezután levette a kötést a térdéről. Kissé
megdagadt és Nicholas gyakorlott, mozdulattal megmasszírozta. Royan halkan
felsóhajtott: - Ne hagyd abba. Ez olyan jó.
- Adok neked egy Brufent a gyulladásra. - Előásta csomagjából a tablettákat és puha
zubbonyát leterítette neki a földre, hogy lefeküdhessen. - Sajnálom, de a hálózsákok
a többi holmi közt maradtak. Addig le kell mondanunk a kényelemről, amíg Jannie le
nem dobja nekünk.
Nicholas odanyújtotta neki a vizeskulacsot, és amíg Royan lenyelte a tablettát,
felnyitott egy életmentő élelmiszeradagot.
- Nem az a kifejezett ínyenckonyha. - Beleszimatolt a csomagba. - A seregben ezt
patkánycsomagnak hívtuk. - Royan úgy aludt el, hogy szája még félig tele volt az íztelen
hússal, meg a műanyagszerű sajttal.
Amikor Nicholas egy bögre forró, édes teával felébresztette, látta, hogy késő
délutánra jár az idő. A férfi ott ült mellette és ő is saját bögréjéből iszogatott,
miközben minden egyes korty között hangosan fújdogálta a forró italt.
- Nyilván örülni fogsz, hogy Mek most már teljesen képben van. Beleegyezett, hogy
segít nekünk.
- Mit mondtál neki?
- Épp eleget ahhoz, hogy fenntartsam az érdeklődését. - Nicholas elvigyorodott.
- Ez a fokozatos feltárás elmélete. Soha ne mondj el egyszerre mindent, a dolgokat
apránként kell beadagolni. Tudja, hogy mit keresünk és azt is, hogy gátat emelünk a
folyón.
- És mi lesz az emberekkel, akik a gát építésén dolgoznak?
- A szerzetesek a Szt. Frumentiusban megtesznek bármit, amit mond nekik. Ő itt
nagy hős.
- És mit ígértél neki cserébe?
- Odáig még nem jutottunk. Megmondtam neki, hogy sejtelmünk sincs, mit fogunk
találni, mire nevetni kezdett és azt mondta, hogy megbízik bennem.
- Hát nem ostoba ez a fiú?
- Én azért nem egészen így jellemezném Mek Nimmurt - dünnyögte Nicholas. - Azt
hiszem, ha eljön az ideje, tudatni fogja velünk, hogy mi az ára az együtt-működésének.
- Abban a pillanatban felnézett. - Épp rólad beszéltünk, Mek.
Mek nagy léptekkel közeledett feléjük, majd leguggolt Nicholas mellé.
- És mit mondtatok rólam?
- Royan azt mondja, hogy egy szívtelen nyomorult vagy, amiért egész éjjel ilyen
erőltetett menetre kényszerítetted.
- Nicholas elrontja magát. Csak figyeltem, hogy mit nyüzsgött össze maga körül -
kuncogott. - Én azt mondom, hogy bánj velük keményen. A nők azt szeretik. - Majd ismét
komolyra vette a szót. - Igazán sajnálom Royan. A határ mindig nehéz rész. Majd
meglátja, hogy azért nem vagyok ilyen szörnyeteg, most, hogy ismét hazai földön
vagyunk.
- Igazán hálásak vagyunk mindazért, amit értünk tesz. Ünnepélyes komolysággal
hajtotta félre a fejét.
- Nicholas régi barátom, és remélem, hogy magát meg új barátomnak tekinthetem.
- Rettentően le vagyok sújtva. Tessay tegnap este elmondta, hogy valami nagy baj
történt a kolostorban.
Mek arca elkomorult, és ahogy dühödten megrángatta rövid szakállát, egy kis
szőrpamacsot tépett ki saját állából. - Nogo meg a gyilkosai. Ez is egy példa arra,
hogy mi az ami ellen harcolunk. Megmenekültünk Mengisztu zsarnokságától, hogy aztán
újabb rémségekbe taszítsanak minket.
- Mi történt, Mek?
Tömören, de élénk színekkel ecsetelve írta le a vérengzést, meg a kolostor kincseinek
elrablását. - Semmi kétség, hogy Nogo volt. Minden egyes szerzetes, aki valamiképp
megmenekült, jól ismeri.
Haragja túl lángoló volt ahhoz, hogy magába fojtsa, így aztán hirtelen felpattant.
- A kolostor nagyon sokat jelent a Gojamban élő embereknek. Engem is itt keresztelt
meg maga Jali Hora. Az apát meggyilkolása és a templom megszentségtelenítése
felháborító, gyalázatos gaztett. - Sapkáját a fejébe csapta. - Most pedig indulnunk
kell. Az előttünk álló út meredek és nehéz.

Most, hogy már túljutottak a határon, biztonsággal mehettek nappal is. A második
nap a szurdok mélyében haladtak. Itt nem voltak kifutó dombok: olyan volt, mintha
egy hatalmas vár tornyába léptek volna be. A hatalmas, középső hegyvonulat falai
mindkét oldalon majd ezerháromszáz méter magasba nyúltak, és a mélyben kígyózó folyó
teljes hosszában zugokkal és habzó zuhatagokkal volt tele. Délben Mek megállította
a menetet, hogy megpihenjenek egy ligetben a folyó mellett. Homokos folyópart volt
alattuk, melyet a bástyaként fölé magasodó sziklákról legördült, hatalmas kövek
takartak.
Ők öten, egymástól kissé elkülönülten ücsörögtek. Árkász még mindig neheztelt a
teodolit miatt, amin Mekkel összezördültek, így aztán tudatosan távol tartotta magát.
A nehéz műszert úgy tette le, hogy szem előtt legyen és feltűnően közel ült hozzá.
Mek és Tessay furcsán csöndesnek és zárkózottnak tűntek, mígnem Tessay hirtelen kinyúlt
és megragadta Mek kezét.
- El akarom mondani nekik - tört ki belőle ösztönösen. Mek egy pillanatra elfordult
a folyótól, majd bólintott.
- Miért ne? - vonta meg végül a vállát.
- Azt akarom, hogy tudják - makacskodott Tessay. - Ők ismerték Boriszt. Meg fogják
érteni.
- Akarod, hogy én mondjam el nekik? - kérdezte Mek halkan, miközben még mindig
fogta a kezét.
- Igen - bólintott Tessay -, jobb, ha tőled hallják.
Mek egy darabig hallgatott, amíg összeszedte mondanivalóját, majd elkezdte azon
a mély, dörmögő hangon, de nem nézett rájuk, hanem mindvégig Tessay arcába meredt.
- Az első pillanatban, amint megláttam ezt az asszonyt, tudtam, hogy ő az, akit
Isten nekem szánt.
Tessay közelebb húzódott hozzá.
- Tessayvel mi fogadalmat tettünk egymásnak a Timkat éjjelén, és Isten bocsánatát
kértük, majd asszonyomként magammal vittem.
Tessay Mek hatalmas, izmos vállára hajtotta a fejét.
- Az orosz a nyomunkba eredt. Itt talált ránk, pontosan ezen a helyen. Megpróbált
mindkettőnket megölni.
Tessay lenézett a partra, ahol Mek és ő csaknem meghaltak, és beleborzongott az
emlékbe.
- Megküzdöttünk - mondta Mek egyszerűen -, aztán amikor már halott volt, hagytam,
hogy a testét magával vigye a folyó.
- Tudtuk, hogy meghalt - mondta nekik Royan. - A követségen hallottuk, hogy a
rendőrség lejjebb, a határ közelében talált rá. De azt nem tudtuk, hogyan történt.
Egy darabig mindnyájan hallgattak, majd Nicholas törte meg a csöndet: - De
szerettem volna látni! Nyilván pokoli küzdelem volt. – Bámulattal csóválta meg a fejét.
- Az orosz jó volt. Örülök, hogy többé nem kell harcolnom vele - ismerte el Mek,
és felállt. - Ha most elindulunk, akkor még sötétedés előtt a kolostorhoz érhetünk.
Mai Metemma, a Szt. Frumentius újonnan választott apátja fogadta őket a kolostor
folyóra néző teraszán. Nem sokkal volt fiatalabb Jali Koránál, ő is magas volt, fejét
ezüstös haj övezte, és a kék koronát viselte, hogy illő tisztelettel fogadhasson egy
olyan rendkívüli vendéget, mint Mek Nimmur. Miután a vendégek megfürödtek és egy órányit
pihentek a nekik előkészített cellákban, a szerzetesek értük jöttek, hogy átvezessék
őket a tiszteletükre rendezett lakomára. Amikor a tejesflatskókat már harmadszor
töltötték újra, és az apát meg a szerzetesek hangulata felengedett, Mek suttogni
kezdett az öregember fülébe.
- Idézze csak fel Szent Frumentius történetét - hogyan vetette Isten a
viharkorbácsolta tengerről a mi partjainkra, hogy elhozhassa nekünk az igaz hitet?
Az apát szeme megtelt könnyel. - Szent teste itt nyugodott a mi maqdasunkban. Aztán
jöttek a barbárok és ellopták tőlünk az ereklyét, földi maradványait. És itt maradtunk
apa nélkül, árván, akár a gyermekek. Elvették az okot, amiért ez a templom és a kolostor
megépült - siránkozott. - Többé nem jönnek ide a zarándokok Etiópia minden tájáról,
hogy sírjánál imádkozzanak. Az Egyház is elfelejt minket. Nekünk végünk. A kolostor
az enyészeté, és szerzeteseink messze szállnak, akár a hullott levél a szélben.
- Amikor Szent Frumentius Etiópiába jött, nem volt egyedül. Volt vele egy másik
keresztény is a bizánci anyaszentegyháztól - emlékeztette őt Mek halk, vigasztaló
dörmögéssel.
 - Szent Antónia. - Az apát tejes flaskója után nyúlt, hogy csillapítsa fájdalmát.
- Szent Antónia - helyeselt Mek. - Ő hamarabb halt meg, mint Szent Frumentius,
de éppoly szent volt, mint fivére.
- Szent Antónia is nagy szent ember volt, kiérdemelte szeretetünket és
hódolatteljes tiszteletünket. - Az apát ismét nagyot húzott a flaskóból.
- Isten útjai kifürkészhetetlenek, igaz? - rázta meg fejét Mek, elámulva a
világegyetem működésének csodáján.
- Az ő útjai mélyek, s ez számunkra örök titok marad, nem kételkedhetünk benne és
meg sem érthetjük soha.
- És mégis könyörületes, megjutalmazza mindazokat, kik őszintén hisznek benne.
- Ő csupa könyörület. - Az apát szeméből kicsordult a könny és végigfolyt az arcán.
- Ön és kolostora fájdalmas veszteséget szenvedett. Szent Frumentius szentséges
ereklyéjét elvitték innen - s ó jaj, vissza sosem kerül. De mi van, ha Isten egy másikat
küld helyette? Mi van, ha elküldené Szent Antónia szentséges testét?
Az apát könnyein át felnézett rá, és arca hirtelen megfontolttá vált. - Az valódi
csoda lenne.
Mek Nimmur karjával átölelte az öregember vállát és halkan suttogott a fülébe, mire
Mai Metemma abbahagyta a sírást és figyelmesen hallgatta.

- Megszereztem neked a munkásokat - mondta Mek Nicholasnak, ahogy másnap reggel

elindultak felfelé a völgybe.
- Mai Metemma megígérte, hogy két napon belül száz embert ad nekünk, és a következő
hét során még ötszázat. Bűnbocsánatot nyújt mindazoknak, akik önként jelentkeznek
munkára a gátnál. Megmenekednek a purgatórium tüzétől, ha részt vesznek egy ilyen dicső
vállalkozásban, mint Szent Antónia szentséges maradványainak felkutatása.
Mindkét nő megtorpant és rámeredt.
- Mit ígértél annak a szegény öregembernek? - kérdezte Tessay.
- Egy testet ahelyett, melyet Nogo elrabolt a templomból. Ha valóban megtaláljuk
a sírt, akkor abból Mamose múmiája a kolostort illeti.
- Galád dolog ilyesmit csinálni - csattant fel Royan. – Csalással veszi rá, hogy
segítsen nekünk.
- Ez nem csalás - villant fel Mek sötét szeme a vádra. - Az ereklye, mely elveszett,
nem Szent Frumentius teste volt, és mégis több száz éven át megfelelt a célnak,
összetartotta a szerzetesek közösségét és ide vonzotta a keresztényeket az ország
minden tájáról. Az, hogy most már nincs, a kolostor létét fenyegeti. Elveszett az ok,
amiért továbbra is fennmaradhatnának.
- Ezért aztán maga megkísérti őket egy hamis ígérettel! - Royan még mindig mérges
volt.
- Mamose fáraó teste minden ízében éppoly autentikus, mint az, amely számukra
elveszett. Mit számít, hogy ez egy régi egyiptomi és nem egy régi keresztény teste,
mindaddig, amíg a hit középpontjaként szolgál, és általa a kolostor esetleg további
ötszáz éven át fennmaradhat?
- Azt hiszem, van abban valami, amit Mek mond - közölte véleményét Nicholas.
- Mióta vagy te ilyen nagy szakértője a kereszténységnek? Te ateista vagy - rivallt
rá Royan, mire Nicholas felemelte a kezét, mintha egy nagy ütést akarna kivédeni.
- Igazad van. Egyáltalán, mit szólok én ebbe bele? Vitassátok csak meg ti ezt a
kérdést Mekkel. Én meg megyek és megvitatom a gátépítés teóriáit Árkász Webbel. - Azzal
előrebaktatott a sor elejére és odacsapódott mérnöke mellé.
Időről időre hallotta háta mögül a túlfűtött hangokat és elvigyorodott. Ismerte
Meket, de már kezdett tisztába jönni a hölggyel is. Csodás lenne látni, hogy végül
is ki győz ebben a vitában.
A délután közepe táján értek a hasadék felső részéhez, és amíg Mek táborhelyet
keresett, Nicholas nyomban elvitte Árkászt a folyó elkeskenyedő részéhez, közvetlenül
a fölé a pont fölé, ahol a víz lezúdul a mélybe. Mialatt Árkász felállította a teodolitot,
Nicholas fogta a kalibrált szintezőt. Árkász határozott kézjelekkel utasítgatta le-föl
a sziklán, miközben mindvégig a teodolit lencséjébe nézett, Nicholas pedig ingatagon
állt a bizonytalan terepen és igyekezett a rudat egyenesen tartani, hogy Árkász
pontosan bemérhesse.
- Rendben! - ordította Árkász a huszadik után. - Most pedig menj a folyó túlsó
oldalára.
- Remek! - ordította vissza Nicholas. - Mit akarsz, repüljek vagy ússzak?
Nicholas fölgyalogolt három mérföldnyit a folyó mentén a gázlóig, ahol a csapás
keresztezte a Dandera folyót, majd a kusza part menti növényzeten át visszaverekedte
magát addig a pontig, ahol a szemközti parton Árkász heverészett az árnyékban és
cigarettázott.
- Nehogy már megszakadj! - kiáltotta át neki a folyó túlsó oldalára.
Már csaknem besötétedett, mire Árkász bemért mindent, amit akart, és Nicholas előtt
még ott volt a hosszú visszaút a gázlón át. Az utolsó mérföldet már teljes sötétségben
tette meg, csupán a tábortűz lángjának fénye irányította. Kimerülten bebotorkált a
táborba és elhajította a szintezőt.
- Most jobban teszed, ha azt mondod nekem, hogy megérte – mordult rá Árkászra,
aki fel se nézett logarlécéről. Átjavított rajzain dolgozott egy kis butánlámpás vakító
fénye mellett.
- A becslésed egészen jó volt - gratulált Nicholasnak. - A folyó harminchét és fél
méter széles azon a kritikus ponton ott a vízesés felett, ahol az építményt akarom
elhelyezni.
- Mindössze annyit akarok tudni, hogy össze tudsz-e itt ütni egy gátat, vagy sem.
Árkász elvigyorodott és ujját végighúzta az orrán. - Te idehozod az én nyamvadt
tragacsomat, és én magát a rohadt Nílust is elzárom neked.
Miután megvacsoráztak - egy újabb patkánycsomagból -, Royan a tűz túloldaláról
Nicholasra pillantott. Amikor sikerült elkapnia a tekintetét, a fejével intett neki.
Ezután felállt és feltűnés nélkül kisétált a táborból, miközben egyszer visszanézett,
hogy megbizonyosodjon róla, Nicholas követi-e. Nicholas elemlámpával világította meg
az ösvényt, ahogy óvatosan mentek visszafelé a gát kijelölt helyéhez, majd kerestek
egy vízre néző nagy követ, melyre leülhettek.
Nicholas kikapcsolta a lámpát, és egy darabig némán üldögéltek, amíg szemük
hozzászokott a halovány csillagfényhez, majd Royan suttogva azt mondta: - Volt idő,
amikor azt hittem, hogy soha nem térek vissza ide - hogy mindez csak álom volt, és
Taita medencéje nem is létezett.
- Számunkra talán nem is fog, a kolostor szerzeteseinek segítsége nélkül. - hangja
kérdő volt.
- Te és Mek Nimmur győztetek - kuncogott Royan halkan. - Természetesen el kell
fogadnunk a segítségüket. Mek érvei rendkívül meggyőzőek voltak.
- Tehát beleegyeztél, hogy jutalmul megkapják Mamose múmiáját?
- Beleegyeztem, hogy bármilyen múmiát találunk, az az övék, persze ha találunk
egyáltalán - pontosított. - Annak alapján, amit tudunk, lehet, hogy Mamose igazi
múmiája az volt, amelyet Nogo ellopott.
Nicholas karja egészen természetesen siklott Royan vállára, Royan pedig egy
pillanat múlva kényelmesen a férfinak támaszkodott.
- Jaj Nicky, annyira félek és annyira izgatott vagyok. Félek, hogy minden reményünk
hiábavaló és izgatott vagyok, vajon megtaláljuk-e Taita játékának nyitját. - Arcát a
férfi felé fordította, és Nicholas az ajkán érezte Royan leheletét.
Gyöngéden megcsókolta. Aztán visszahúzódott, miközben ajkán még ott érezte Royan
ajkának melegét és a csillagfényben az arcát figyelte. Royan még csak kísérletet sem
tett arra, hogy elhúzódjon. Sőt, inkább felé hajolt és most ő csókolta meg a férfit.
Először csak egy higgadt, testvéri csók volt, a száját gyorsan összezárta. Nicholas
jobb kezét hátulról Royan fejéhez emelte, ujjait a hajába fúrta és arcát még szorosabban
nyomta maga felé. Ő szétnyitotta száját és Royan még mindig csukott ajkait halk, kissé
neheztelő hang hagyta el.
 Nicholas lassan, kéjesen nyitotta szét Royan ajkait, mire a tiltakozás végre
lecsendesült és nyelve mélyen, mohón fürkészte a másik titkait. Royan most halkan,
elégedetten felnyögött, akár az anyja csecsén csüngő kiscica és karjával átölelte
Nicholast. Erős, hajlékony ujjai Nicholas hátát gyúrták, szája immáron teljesen
megnyílt a férfi csókja előtt, és nyelve örvénylett, fürgén siklott Nicholas nyelve
körül.
Ekkor Nicholas másik kezét a testük közé csúsztatta és egészen övig kigombolta Royan
blúzát. Royan kissé hátrahajolt ölelésében, hogy megkönnyítse neki. Mámorító örömmel
vette észre, hogy keblei csupaszok a vékony pamutblúz alatt. Az egyiket kezébe vette:
kicsi volt és kemény, épphogy betöltötte tenyerét. Amikor finoman megcsippentette
mellbimbóját, az megmerevedett ujjai közt, akár egy apró, érett eper.
Abbahagyta a csókot és fejét Royan mellére hajtotta. Royan halkan felnyögött és
kezével vezette lejjebb a férfi fejét. Amikor a mellbimbót a szájába vette, Royan
felszisszent és másik kezének körmét belemélyesztette Nicholas hátába, akár egy
simogatásra válaszoló cica. Egész teste hullámzott Nicholas ölelésében, majd egy idő
múlva eltolta a férfi száját. Nicholas egy pillanatig azt hitte, hogy elutasítja, de
Royan csak odébb tolta a fejét és másik mellbimbóját is a szájába helyezte. Ismét
felszisszent, ahogy Nicholas beszívta.
Royan mozdulatai egyre szenvedélyesebbek lettek, lépést tartottak Nicholas növekvő
vágyával. Nem tudta tovább türtőztetni magát, a keki nadrágszoknya alatt felnyúlt és
kezét Royan gömbölyödő vénuszdombjára tette. Ekkor Royan egy gyors, ruganyos
mozdulattal elszakadt tőle és felpattant. Elhátrált, miközben nadrágszoknyáját
lesimította és reszkető ujjakkal begombolta a blúzát.
- Sajnálom, Nicky. Annyira szeretném, jaj Istenem, el se tudod képzelni, hogy
mennyire. De... - megrázta a fejét, miközben erősen lihegett -, még ne. Kérlek Nicky,
bocsáss meg nekem. Én két világ közt vergődöm. Az egyik felem annyira szeretné, de
a másik nem engedi meg nekem...
Nicholas felállt és testvérien megcsókolta. - Nem kell siettetni. A jó dolgokra
érdemes várni - mondta, miközben szája épp csak érintette Royan ajkait. - Gyere! Most
szépen hazaviszlek.

Másnap reggel még sötét volt, amikor a papok első munkára toborzott csapata, akiket
Mai Metemma ígért, szép sorban jöttek felfelé a völgyben. Éneklésük ébresztette a
tábort, és mindenki álmosan bújt elő zsúptetejű, hevenyészett menedékéből, hogy
köszöntse a szent emberek hosszú sorát.
- Szentséges egek - ásított Nicholas -, olyan, mintha egy új keresztes hadjáratot
indítottunk volna. Az éjszaka közepén kellett indulniuk a kolostorból, hogy ilyen korán
itt legyenek. - Elment, hogy megkeresse Tessayt, és amikor megtalálta, azt mondta
neki: - Ezennel kineveztetett hivatalos tolmácsnak. Árkász egy szót sem beszél se
arabul, se amhara nyelven. Maradjon a közelében.
Amint kivilágosodott, Mek és Nicholas elhagyta a tábort, hogy megfelelő
ledobóhelyet keressenek. Délre mindketten úgy látták, hogy csupán egyetlen lehetőségük
van: magát a völgyet kell használniuk. Az őket körülvevő sziklás gerincekhez képest
a völgy talaja egyenletes volt és viszonylag kevés akadály állta útjukat. Fontos volt,
hogy olyan helyet válasszanak, mely a lehető legközelebb van a gát építésének
helyszínéhez, mivel minden egyes mérföld, melyen át a felszerelést kézi erővel kell
elcipelni, rengeteg időt és energiát von el magától a munkától.
- Az idő a legfontosabb tényező - mondta Nicholas Meknek, ahogy másnap reggel ott
álltak a kiválasztott területen. Mostantól az esőzésekig minden nap számít.
Mek felnézett az égre. - Imádkozz Istenhez, hogy későn jöjjön az eső.
Egy mérföldnyire lefelé a folyótól, egy olyan szakaszon jelölték ki a ledobás
területét, ahol a völgy a legszélesebb volt és a hegyek közti résen át jól
megközelíthető. Jannie-nak egyenesen kell berepülnie, majd öt mérföldön kiegyenlíteni
a gépet teljes fékszárnnyal és lenyitott rakodóponkkal.
 - Jó nehéz dolga lesz - jegyezte meg Mek, ahogy végignéztek a környező sziklás
lejtőkön és komoran magasodó szirteken. - Tud ez a te kövér barátod repülni?
- Repülni? Hisz félig madár - mondta neki Nicholas. Lementek a völgybe, hogy
ellenőrizzék a jelzőfüstöt és a jelzések elhelyezését. Jelzésként kvarckőből kirakott
kereszteket raktak le a völgy közepén, melyek a levegőből is jól láthatók. Árkász fenn
volt a völgy középső részén. Jól látták az ég előtt kirajzolódó alakját, ahogy járkál
és elhelyezi jelzőfüstjeit, melyek a ledobási területhez való közeledést jelzik.
Amikor Nicholas megfordult és a másik irányba nézett, látta a két nőt, akik a völgy
túlsó végén, egy sziklán ültek. Árkász már segített nekik elhelyezni a jelzőfüstöket.
Ezek adják majd a terület túlsó határát, és megmutatják Jannienak, hol kell
kiemelkednie a völgyből.
Ezután Nicholas ismét Mek emberei felé fordította figyelmét, akik épp végeztek a
vakító fehér kvarcjelek elhelyezésével. Amint ezek mind a helyükre kerültek, Mek
elrendelte a terület kiürítését. Ezt követően, a rádiót cipelve felmásztak Árkászhoz
a völgy tetejénél lévő magaslatra. Mek segített Nicholasnak kifeszíteni az antennát.
Aztán Nicholas bekapcsolta, és gondosan beállította az erősítőt, mielőtt megnyomta
volna a mikrofont.
- Nagy Dolly! Gyere, Nagy Dolly! - Hívta Nicholas, de csak zümmögő, sípoló zörejek
hallatszottak.
- Nyilván késnek. - Nicholas igyekezett a lehető legjobban leplezni aggodalmát.
- Jannie az első menetben Máltából egyenesen ide jön. Aztán az első adag után visszamegy
a Roseires-nél lévő bázisodra, és felveszi a második rakományt. Egy kis szerencsével
mindkét rakomány még holnap délelőtt lenn lesz.
- Ha jön egyáltalán a kövér - jegyezte meg Mek.
- Jannie profi - dörmögte Nicholas. - Jönni fog. - A szájához emelte a mikrofont:
- Nagy Dolly! Hallasz? Vége.
Tíz percenként hívta az üres, visszhangos csendet. Valahányszor hívása válasz nélkül
maradt, lelki szemei előtt szudáni MiG vadászgépek jelentek meg irányított
lövedékeikkel, és az öreg Hercules lángolva zuhant a föld felé.
- Gyere, Nagy Dolly! - könyörgött, és végre egy gyenge, sercegő hang úszott be a
fülhallgatójába. - Fáraó. Itt Nagy Dolly! Érkezés negyvenöt perc múlva. Hallgatlak.
- Jannie adása rövid volt. Túl öreg róka volt ő már a csempész-szakmában ahhoz, hogy
ellenséges füleknek időt adjon rá, hogy bemérhessék helyzetét.
- Nagy Dolly. Négy ötöt vettem. Fáraó készen áll. - Nicholas Mekre vigyorgott. -
Úgy tűnik, végül mégiscsak beindulunk.
Mek hallotta meg elsőként. A füle a harci zajokhoz szokott. Ezen a vidéken, ha
életben akarsz maradni, nem árt, ha jóval előbb hallasz meg egy gépet a levegőből,
még azelőtt, hogy megérkezik. Nicholas már nem volt tréningben, így majd öt perccel
később hallotta meg a szurdok szikláiról furcsán visszhangzó légcsavarok jellegzetes
berregését. Nem lehetett pontosan megállapítani az irányt, de szemüket beárnyékolva
mindnyájan nyugat felé meredtek.
- Ott van - egyenlített Nicholas, amint észrevette az apró sötét foltot, mely olyan
alacsonyan volt, hogy szinte beleolvadt a meredély mögötte emelkedő falába.
Odabólintott Árkásznak.
Árkász odarohant a jelzőfüstökhöz és rövid ideig matatott körülöttük. Ahogy
elhátrált, sűrű körömvirágsárga füst szállt fel belőlük, majd lomhán úszni kezdett az
enyhe szellőben. A füst megmutatja Jannie-nak a szél erejét és irányát, ugyanakkor
beirányítja a ledobás területére.
Nicholas szeméhez emelte távcsövét és a keskeny völgy túlsó vége felé nézett. Látta,
hogy Royan és Tessay is a jelzőfüstök körül buzgólkodik. Hirtelen karmazsinvörös
füstfelhők hömpölyögtek a magasba, és a két nő visszafutott eredeti helyére, majd
mindketten az eget kémlelték.
Nicholas halkan beleszólt a mikrofonba. - Nagy Dolly. Füst fenn van. Látod?
- Igen. Látlak. Amit ti kapni fogtok, azért igazán hálásak lehettek. - Jannie
dél-afrikai akcentusa tisztán hallható volt, ahogy egy vidám káromkodást nyögött be
az éteren át.
 Figyelték, ahogy a közeledő gép egyre nagyobb lesz, mígnem úgy tűnt, mintha szárnyai
betöltenek a fél eget, majd alakja megváltozott, ahogy hatalmas fékszárnyait és hasa
alatt a ponkot leeresztette. Nagy Dolly sebessége olyan drámaian lelassult, hogy úgy
tűnt, mintha valami láthatatlan szálon csüngne alá a magasan tündöklő afrikai napból.
Lassan megfordult, élesen bedőlt, ahogy Jannie egy vonalba hozta a füstjelekkel, majd
lejjebb ereszkedett és még lejjebb, egyenesen arrafelé, ahol ők álltak.
A gép kegyetlenül felbődült. Mindhárman lebuktak, ahogy elszállt felettük, méghozzá
olyan alacsonyan, hogy úgy érződött, nyomban lesöpri őket a gerincről. Nicholas egy
pillanatra látta Jannie-t, amint lefelé néz a pilótafülkéből, majd arcán széles
mosollyal felemeli egyik kezét és kurtán leinteget, azzal már el is húzott mellettük.
Nicholas felegyenesedett és figyelte, ahogy Nagy Dolly méltóságteljesen lehúzódik
a völgy közepére. Kiesett belőle az első raklap és zuhant a föld felé, mígnem az utolsó
pillanatban hirtelen kinyílt az ejtőernyő, akár egy menyasszonyi csokor. A nehéz
konténer zuhanása nyomban lelassult. Lengett és himbálódzott, majd másodpercek múlva,
hatalmas, sárga porfelhőt kavarva, olyan zajjal ért földet a völgyben, hogy azt még
odafenn a gerincen is hallották. Ezután két újabb rakomány pottyant ki belőle, és ezek
is egy pillanatig ott csüngtek a levegőben ejtőernyőiken, mielőtt a földnek csapódtak
volna.
Nagy Dolly motorjai felbődültek, és az orra megemelkedett, ahogy a karmazsinvörös
füstfelhő fölött elhaladva felfelé tört, majd kiemelkedett a völgy halálos csapdájából.
Egy széles kör után ismét visszatért és leereszkedett a második menetre. Ismét raklapok
potyogtak ki belőle, ahogy elhúzott a kvarcjelzések fölött, majd a völgy végén megint
felemelkedett és szinte súrolta a tűhegyes sziklákat, melyeknek karmai felhasították
volna.
Jannie hatszor ismételte meg ezt a veszélyes manővert és minden alkalommal három,
nehéz szögletes rakományt dobott le. Ott hevertek szanaszét végig a völgyben, és
lepelként borult rájuk saját ejtőernyőjük fehér selyme.
Ahogy Jannie az utolsó kör után emelkedni kezdett, hangja Nicholas fülhallgatójában
visszhangzott. - Ne menj el, Fáraó! Visszajövök! - Aztán Nagy Dolly beemelte hasába
a ponkot, mint mikor egy idős hölgy húzza fel buggyos bugyogóját, majd elszállt nyugat
felé.
Nicholas és Mek lerohant a völgybe, ahol a szerzetesek már fecsegtek és nevetgéltek
a raklapok körül. Gyorsan a kezükbe vették a szervezést, csapatokra osztották az
embereket és irányították őket, ahogy szortírozták és elvitték a csomagokat.
Nicholas és Árkász úgy tervezte, hogy a raklapok olyan sorrendben érkezzenek, ahogy
tartalmukra szükség van. Az elsőn konzervek, szárított ételek és személyes holmijaik
meg a tábori felszerelés volt, együtt azokkal a kis kényelmet jelentő dolgokkal, amiket
Nicholas megengedett, beleértve a szúnyoghálót és egy láda maláta-whiskyt.
Megkönnyebbülten látta, hogy az értékes ládából semmi sem szivárog: egyetlen üveg sem
tört el.
Árkász gondjaiba vette az építkezési anyagokat meg a gépeket, a nehéz felszerelést.
Utasításai alapján, amit Tessay közvetített, ezeket elvonszolták, kézi erővel elvitték
az ősi kőfejtőbe, ugyanis itt raktározzák majd mindaddig, amíg az építési területen
szükség nem lesz rájuk. Rájuk sötétedett, amikor a raklapok feléhez még hozzá sem
nyúltak, ott hevertek, ahová leestek. Ezek mellé Mek fegyveres őrséget állított, majd
kimerülten fölbaktattak a völgyből a táborba.
Aznap este, miután egy kis whisky meg egy tisztességes vacsora melegítette a
gyomrát, a feje felett szúnyogháló volt, alatta pedig egy vastag szivacsmatrac,
Nicholas mosollyal az arcán merült álomba. Elindultak egy jó kezdet felé.
A hajnali zsolozsmát tartó szerzetesek éneke ébresztette fel: - Itt aztán nincs
szükség vekkerre - nyögött fel, majd lebotorkált a folyóhoz mosakodni és borotválkozni.
Ahogy a nap bearanyozta a meredély kőcsipkéit, Mekkel már fenn voltak őrhelyükön
és a nyugati eget fürkészték. A terv szerint Jannie az éjszakát Roseires-nél töltötte,
ezalatt Mek emberei segítettek neki bepakolni azt a szállítmányt, amit első útjuk után
hagytak ott, amikor Máltáról megérkeztek. Ez volt az akció egyik sebezhető, gyenge
pontja. Bár Mek biztosította őket, hogy a területen pillanatnyilag szinte nincs
katonai jelenlét, mégis, nem kell több, csak a szudáni kormány egyetlen eltévedt
őrjárata, mely belebotlik Nagy Dollyba, amíg az lenn van a földön, és máris dugába dől
minden tervük, kész a katasztrófa, így aztán megkönnyebbülten dobbant meg a szívük,
amikor meghallották az ismerős berregést, ahogy a sziklák visszaverik a légcsavarok
hangját.
Nagy Dolly ismét irányba fordult, hogy az első menetben végighúzzon a völgy felett,
és ahogy átrepült a kvarckereszteken, a hatalmas sárga munkagép esett ki rakteréből.
Nicholas ösztönösen visszafojtotta lélegzetét, amint figyelte hogy zuhan lefelé, majd
megtorpan, mert ejtőernyőjének kötelei hirtelen megrándulnak. Vadul himbálódzott a
levegőben, jojózott a nejlonköteleken, és a szerzetesek a csodálattól és az izgalomtól
felüvöltöttek, amint figyelték földetérését. Hatalmas porfelhő szállt a magasba ahogy
becsapódott.
Árkász Nicholas mellett állt, nyögdécselt és eltakarta a szemét, hogy ne kelljen
néznie a levegőbe emelkedő porfelhőt. - Bassza meg! - mondta tompa hangon.
- Ez parancs, vagy pusztán egy kérés? - kérdezte Nicholas, de nem volt igazán derűs.
Miután az utolsó raklap is földet ért, és a gép teljes sebességgel emelkedett
fölfelé, Nicholas rádión odaszólt Jannie-nek.
- Ezer köszönet, Nagy Dolly. Szerencsés utat!
- Insalláh! Ha Isten is úgy akarja! - szólt vissza Jannie.
- Majd hívlak, ha jönni kell értünk.
- Várom a hívást. - Nagy Dolly távolodott. - Kéz- és lábtörést!
- Hát akkor - csapta hátba Nicholas Árkászt. - Menjünk le és nézzük meg, van-e még
traktorod.
A megrongálódott sárga gép az oldalán feküdt és ömlött belőle az olaj, akár a vér
egy szíven lőtt dinoszauruszból.
- Te nyugodtan elmehetsz. Csak hagyj itt nekem segítségnek egy tucatnyit ezek közül
a fekete fickók közül – mondta neki Árkász olyan szomorúan, mintha kedvese sírja
mellett állna.
Árkász nem tért vissza a táborba vacsorára, így Tessay leküldött neki egy tál watot
és egy kis injera kenyeret, hogy azért egyen valamit, amíg dolgozik. Nicholas
fontolgatta, hogy lemegy és felajánlja, hogy segít a megrongálódott traktor
javításában, de aztán meggondolta magát. Keserű tapasztalatból tudta, hogy vannak
olyan időszakok, amikor Árkász nem szereti, ha zavarják, és ez most épp egyike azoknak.
A kora hajnali sötétségben a tábort fényszórók vakító fénye világította meg, és a
hegyek visszaverték a felbődülő dízelmotor hangját. Kopasz feje búbjáig olajosán és
koszosan, beesett szemmel, de diadalmasan vezette be Árkász a táborba a sárga
traktort, miközben a vezetőülésről kiáltozott nekik.
- Minden rendben, nimfák és gazfickók! Ki az ágyból! Gyerünk gátat építeni!
Még két teljes napjukba került, mire összeszedték a völgyben szanaszét heverő
raklapokat és bevitték a raktárként szolgáló, ősi kőfejtőbe. Itt aztán a Nicholas és
Árkász által még Angliában összeírt jegyzék alapján, gondosan elhelyezték. Nagyon
fontos volt, hogy pontosan tudják, mit hol találnak, és szükség esetén nyomban hozzá
is férjenek. Eközben Árkász a gát építési területén dolgozott, kijelölte az alapokat,
számtalan fakarót vert le a folyóparton és elvégezte az utolsó méréseket is hosszú
acél mérőszalagjával.
Amíg ezek az előmunkálatok tartottak, Nicholas figyelte a szerzetesek
teljesítményét és lassanként személyesen is megismerte őket. Ki tudta választani
közülük a vezetésre alkalmasakat, a legintelligensebb, legkészségesebb embereket. Azt
is meg tudta állapítani, kik azok, akik beszélnek arabul, vagy egy kicsit angolul.
Mind közül a legígéretesebbnek egy Hansith Sherif nevű szerzetes tűnt, akit Nicholas
közvetlen segítőként és tolmácsként vett maga mellé.
Miután a táborban már berendezkedtek és baráti kapcsolatot alakítottak ki a
szerzetesekkel, Mek Nimmur félrevonta Nicholast úgy, hogy a két nő is hallótávolságon
kívül legyen.
- Mostantól az én feladatom az építési terület biztosítása. Készen kell állnunk,
hogy megakadályozhassunk egy újabb lerohanást, amilyet előző táborod ellen hajtottak
végre, illetve egy olyan vérengzést, amilyen a Szent Frumentiusban volt. Nogo és
gyilkosai még mindig itt vannak valahol. Nem kell nekik sok, hogy meghallják, ismét
visszatértél a szurdokba. És amikor jön, én várni fogom.
- Hát egy AK-47-sel jobb helyzetben vagy, mint egy csákánnyal - helyeselt Nicholas.
- Csak Tessayt hagyd itt velem. Szükségem van rá.
- Nekem is - mosolygott Mek és bánatosan csóválta a fejét. - Most kezdek rájönni,
hogy mennyire. Vigyázz rá helyettem. Minden este visszajövök, hogy ellenőrizzem.
Mek bevitte embereit a bozótba és védelmi állásba helyezte őket a csapás mentén
és a tábor körül. Amikor Nicholas felnézett a munkájából, gyakran vette észre Mek
őrségének egyegy tagját a tábor körüli magaslatokon. Megnyugtató érzés volt tudni, hogy
ott vannak.
Mindazonáltal Mek, ígéretéhez híven, minden este visszatért a táborba, és
éjszakánként Nicholas gyakran hallotta Tessayvel közös menedékükből mély, dörmögő
nevetését, melyet asszonya édes, ezüstös kacagása kísért. Ilyenkor Nicholas éberen
feküdt, és Royanra gondolt a szomszédos kunyhóban, mely oly közel, mégis rettentő távol
volt tőle.
Az ötödik napon megérkezett a Mai Metemma által nekik toborzott, háromszáz munkásból
álló második különítmény, és ez meglepte Nicholast. Afrikában ritkán működnek így a
dolgok. Soha, semmi nem szokott az ígért idő előtt történni. Eltöprengett, vajon
pontosan mit mondhatott Mek az apátnak, de aztán úgy döntött, hogy nem igazán akarja
tudni, mivel most már megkezdődhetnek a fő építési munkálatok.
Ezek az emberek nem szerzetesek voltak, mivel a Szent Frumentius már kiadta a maga
embereit a szent munkára, hanem falusiak, akik a meredély fölötti hegyvidéken éltek.
Mai Metemma a bűnbocsánat ígéretével és a pokol tüzének fenyegetésével kényszerítette
őket.
Nicholas és Árkász ezt a munkaerőt harmincfős csapatokra osztotta, és mindegyik
élére egy-egy kiválasztott szerzetest állítottak munkavezetőnek. Fizikai felépítésük
alapján gondosan osztályozták őket, úgy, hogy a nagydarab, keménykötésű embereket mind
egy csoportba gyűjtötték, ők adták az építkezés rohamosztagát, míg a kisebb, vékonyabb,
de szívós munkásokat olyan feladatokra oszthatták be, melyeknél nincs olyan nagy
szükség a nyers, fizikai erőre.
Nicholas kiötlött egy nevet mindegyik csapatnak - Bivalyok, Oroszlánok, Fejszék
és így tovább. Ez alaposan igénybe vette képzelőerejét, de fel akarta ébreszteni
büszkeségüket és elsősorban saját érdekében szerette volna a csapatokat versengésre
buzdítani. Felvonultatta őket a kőfejtőben, ahol minden egyes csapat élén újonan
kinevezett, egyházi munkavezetője állt. Emelvényként az egyik ősi kőtömböt használta
és Tessay fordított neki, amint szívélyes szónoklattal üdvözölte őket, elmondta nekik,
hogy ezüst Mária Terézia-dollárban fogják kapni fizetésüket. A szokásos bér
háromszorosát ígérte nekik.
Eddig az emberek komoran, rezignáltán hallgatták, de hangulatuk erre szemlátomást
megváltozott. Egyikük sem számított rá, hogy fizetést kap munkájáért, és legtöbbjük azt
fontolgatta, hogyan tudna minél előbb megszökni és hazamenni. Most azonban Nicholas
nem csupán pénzt ígért nekik, hanem ezüstdollárt. Etiópiában az elmúlt kétszáz év során
a Mária Terézia-dollárt tekintették az egyetlen igazi pénznek. Ez okból még mindig
az eredeti, 1780-as dátummal és az öreg császárnő tokás képmásával verték, akinek
hatalmas kebleit félig fedetlenül hagyta a mély décolletage. Egyetlen ilyen érmét
értékesebbnek tartottak, mint egy egész zsáknyit abból az értéktelen, zörgő papírból,
amit az addiszi rezsim adott ki. Hogy kifizethesse a munkabért, Nicholas ezekből az
ezüstpénzekből egy egész ládányit helyezett el az első raklapon, amit Jannie ledobott.
Miközben hallgatták, mennyei mosoly öntötte el arcukat, ébenfekete képükből
elővillantak vakító, fehér fogaik. Valaki énekelni kezdett, és mind dobogott, táncolt
és Nicholast éltette, amint csapatostul elvonultak, hogy beálljanak a sorba
szerszámukért. Csákányokkal, lapátokkal felszerelve, egyes sorban vonultak felfelé
a völgyben az építési területhez, miközben még mindig énekeltek és táncoltak.
- Szent Nicholas - nevetett Tessay. - Mikulás bácsi. Soha többé nem felejtik el.
- Még az is lehet, hogy ereklyeként megőriznek és egy kolostort építenek föléd -
mondta Royan mézédesen.
- Azt azonban nem tudják, hogy minden egyes dollárt kemény munkával fognak
megkeresni.
Ettől fogva a munka már akkor elkezdődött, amikor eléggé kivilágosodott ahhoz, hogy
látni lehessen, és csak akkor hagyták abba, amikor már annyira sötét volt, hogy nem
lehetett folytatni. Az emberek minden este fáklyafény mellett tértek vissza átmeneti
szállásukra és túl fáradtak voltak ahhoz, hogy énekeljenek. Nicholas mindennek
ellenére szerződést kötött a hegyvidéki falvak vezetőjével, hogy naponta lássák el őket
egy vágómarhával. Asszonyok jöttek le minden reggel a csapásokon, maguk előtt hajtották
az állatot és fejükön hatalmas tejes edényeket egyensúlyoztak.
Az ezt követő napok során senki sem szökött meg Nicholas kis munka-seregéből.
Emelős traktorának magas ülésén ülve, Árkász a hidraulikus karokkal felemelte az
első háló hengert. A hatalmas kövekkel megrakott dróthálócsomag több tonnányit
nyomott, és az építési területen minden munka leállt, ahogy az emberek a Dandera folyó
partjára gyűltek, hogy megnézzék. Az emberek döbbenten felhördültek, ahogy a hengert
magasan tartva Árkász lassan leereszkedett a sárga traktorral a meredek parton, majd
belehajtott a vízbe. Az áramlat zokon vette e durva támadást és haragosan örvénylett
a magas hátsó kerekek körül, de Árkász még mélyebbre nyomult.
A parton összegyűlt tömeg kantálva, tapsolva buzdította, amikor a víz már elérte
a gép hasát és sziszegve szállt fel a gőzfelhő az olajteknő forró acéljáról. Árkász
rögzítette a fékeket, majd leeresztette a nehéz hengert az áradatba, mielőtt
visszatolatott volna a partra. Az emberek vadul megéljenezték, annak ellenére, hogy
az első henger nyomban elsüllyedt, és csupán egy örvény jelezte helyét a folyó felszínén.
A következő henger már ott állt készen. A traktor odadöcögött hozzá, leengedte
acélkarjait és oly gyöngéden emelte fel, akár egy édesanya piciny gyermekét.
Nicholas odakiáltott a munkavezetőknek, hogy csapataikat vigyék vissza és
folytassák a munkát. Az emberek hosszú sora vonult felfelé a völgyben, meztelenek
voltak, csupán ágyékkötőjük fehérlett rajtuk. Erősen izzadtak a szurdok hőségében,
bőrük csillogott, akár a szénbányában frissen lefejtett antracit. Mindegyikük
töltőanyaggal teli kosarakat cipelt a fején, amit bezúdítottak az előkészített
hengerekbe. Aztán üres kosaraikkal lementek a hegyről, vissza a kőfejtőbe. Amint
egy-egy henger megtelt, egy másik csapat ráhelyezte a dróthálóból készült tetőt, és
erős, nyolcas huzallal lezárták.
- Húsz dollár jutalom annak a csapatnak, amelyik a legtöbb kosarat tölti meg! -
ordította Nicholas. Ujjongva felkiáltottak és megsokszorozták erőfeszítésüket, de még
így sem tudtak lépést tartani Árkász gépével. Kőpilléreit mesterien helyezte el, a part
menti sekély vízből kiindulva úgy tette le a kővel teli hengereket, hogy mindegyik
közvetlenül a szomszédja mellé került, és így egymást kölcsönösen támogatva beékelődtek
a falba.
Először nemigen látszott az eredmény, de ahogy a masszív zátony egyre növekedett
a víz felszíne alatt, a folyó dühödten kezdett válaszolni. A víz hangja megváltozott,
a halk csobogás tompa morajlássá nőtt, ahogy dühödten tépte, szaggatta Árkász falát.
Hamarosan megjelent a víz felszínén a kővel teli hengerek teteje, és a folyó, korábbi
szélességének felére szűkült. A víz immáron kegyetlenné, vaddá változott. Erős, zöld
áradatként zúdult át a résen és szinte észrevétlen kúszott egyre feljebb a parton, ahogy
az akadály megtorpantotta, visszaszorította. A folyó zaklatta, gyötörte a gát
alapjait, bele-belemart, hogy megkeresse a gyönge pontokat, és a munka lelassult,
ahogy a víz szintje megemelkedett.
Eközben a folyó menti erdőben javában dolgoztak a favágók, és Nicholas arca
mindannyiszor fájdalmasan összerándult, amikor egy-egy hatalmas fa nyögve, sikoltva,
akár egy élő, érző lény kidőlt. Önmagát természetvédőnek tartotta, és némelyik fának
évszázadok kellettek ahhoz, hogy ezt a vastagságot elérje.
- Akarod azt a rohadt gátadat, vagy inkább a szép kis fáidat választod? - kérdezte
tőle Árkász bőszen, amikor Nicholas a füle hallatára sopánkodott. Nicholas elfordult,
anélkül, hogy válaszolt volna.
Kezdtek már mindnyájan belefáradni a szakadatlan munkába. Idegeik már-már
pattanásig feszültek, rosszkedvűek, ingerlékenyek voltak. A munkások közt már többször
is előfordult egy-egy gyilkos küzdelem, és Nicholas mindannyiszor kénytelen volt a
meglendülő csákányok közt szétválasztani a küzdő feleket.
Lassanként egyre jobban összeszorították a folyót ágyában, ahogy a gát a part felől
növekedett, és elérkezett az idő, amikor a munkát át kellett helyezni a túlpartra.
A teljes munkaerő együttes erejére volt szükség ahhoz, hogy a part mentén egy új utat
építsenek a gázlóig. A traktort kézi erővel bevitték a vízbe, majd száz ember nekifeszült
a vontatókötélnek, és amíg áthúzták, magas hátsó kerekei forogtak, pörögtek, habossá
verték a víz felszínét.
Ezután a túlparton is építeniük kellett egy utat, vissza a gátig. Kivágták azokat
a fatörzseket, melyek útjukat állták, és emelőrudakkal megemelték a hatalmas
görgetegköveket, hogy a traktor átjusson. Miután sikerült elérniük vele az építési
területet, erről az oldalról is elkezdték ugyanúgy letenni a kővel teli hengereket.
A két fal fokozatosan, naponta néhány méternyit közeledett egymáshoz, és ahogy a
köztük lévő rés szűkült, úgy emelkedett a vízszint és lett a folyó egyre vadabb, ami
megnehezítette a munkát.
Közben a gáttól fölfelé kétszáz méternyire a Sólymok és a Skorpiók munkálkodtak.
Ez a két csapat a kivágott fatörzsekből tutajt ácsolt. A hatalmas gerendákat úgy
dolgozták össze, hogy rácsot alkossanak. Efölé nehéz PVC-borítást tettek, hogy vízálló
legyen; majd erre, mint egy hatalmas szendvics, újabb fatörzsekből ácsolt rácsozat
került. Az egészet erős bálázóhuzallal kötözték össze. Végül e rácsrendszer egyik végére
jókora kőnehezékeket erősítettek.
Árkász a kőnehezékeket úgy helyezte el, hogy csak az egyik oldal legyen nehéz,
s így a tutaj szinte függőlegesen lebeg majd a vizén, egyik vége a folyó fenekét súrolja,
a másik pedig a víz felszíne fölé emelkedik. Az elkészült tutaj méretei pontosan
illeszkedtek a gát két fala közti résbe. Amíg a fal és a tutaj munkálatai folytak, addig
Árkász kövekkel teli acélháló hengereket halmozott fel a gát alatt mindkét parton.
Három teljes munkacsapat, az Elefántok, a Bivalyok és a Rinocéroszok, a legnagyobb
és legerősebb férfiak csapatai dolgoztak keményen a völgy felső végén. Egy mély
csatornát ástak, melybe majd a folyót terelhetik.
- Ebben a maga nagymenő mérnökében, Taitában fel se merült ez a kis rafinált finomság
- büszkélkedett Árkász Royannak, ahogy ott álltak az árok szájánál. - Ez azt jelenti,
hogy a folyó vízszintjét mindössze száznyolcvan centivel kell megemelnünk, hogy
befolyjon a csatornába és onnan a völgybe. Enélkül bő hatméternyit kéne a vízszintet
megemelnünk ahhoz, hogy a folyót elterelhessük.
- Lehet, hogy négyezer éve a folyó vízszintje más volt. Royan furcsa lojalitással
kelt a rég halott egyiptomi védelmére. - De az is meglehet, hogy ő is ásott egy
csatornát, csak annak nyomait az idő már eltüntette.
- Az tutira ki van zárva - dünnyögte Árkász. - Annak a kis palimadárnak ez egyszerűen
meg se fordult a fejében. Arca önelégült volt és magabiztos. - Azt hiszem, ez egy pont
a mi javunkra Mr. Taitával szemben.
Royan elmosolyodott magában. Furcsa volt látni, hogy ez a gyakorlatias, két lábbal
a földön álló Árkász is a távoli múltból érkező, személyesen neki szóló kihívásnak érezte
ezt az egészet. Őt is magával ragadta Taita játéka.
Se fenyegetéssel, se mennyei jutalommal nem lehetett a szerzeteseket rábírni, hogy
vasárnap dolgozzanak. Szombat esténként egy órával korábban befejezték a munkát, és
elindultak lefelé, a völgyön át a kolostorba vezető ösvényen, hogy másnap az áldozáson
időben ott legyenek. Bár Nicholas morgott és szidta őket, amiért elmennek, titkon,
a többiekhez hasonlóan ő is megkönnyebbült, hogy végre egy kicsit pihenhet. Mind
fáradtak voltak, és legalább egyszer kimaradt a hajnali zsolozsmaéneklés, ami kora
reggel, már négykor ébresztette őket.
Így aztán szombat este mind megfogadták egymásnak, hogy másnap sokáig alszanak,
de a szokás hatalma Nicholast megint csak ébren találta ugyanazon gonosz, hajnali
órán. Képtelen volt ágyában maradni és mire a mosakodásból visszatért a folyótól, már
Royan is felkelt és fel volt öltözve.
- Kávét? - Royan levette a tűzről az edényt és töltött neki egy bögrével.
 - Borzalmasan aludtam az éjjel - vallotta be Royan. – Valami szörnyű, nevetséges
álmom volt. Mamose sírjában voltam és eltévedtem az átjárók labirintusában. A sírkamrát
kerestem, ajtókat nyitogattam, de embereket találtam minden helyiségben, ahová
benéztem. Duraid dolgozott az egyikben, felnézett és azt mondta: „Ne feledd a négy
bika szabályát. Kezdd az elején." Annyira valóságos volt, annyira elevennek tűnt. Oda
akartam menni hozzá, de az ajtó az orrom előtt becsukódott, és tudtam, hogy soha többé
nem látom. Könnyek öntötték el a szemét, mely csillgott a tábortűz fényében.
Nicholas megpróbálta elterelni a gondolatait erről a fájdalmas emlékről. - És kik
voltak a többi helyiségben? - kérdezte.
- A következőben Nahoot Guddabi volt. Gonoszul nevetett és azt mondta: „A sakál
űzi a napot", majd feje átváltozott Anubisz, a sírkertek sakálistenének fejévé, és
csaholt meg ugatott. Annyira megrémültem, hogy elfutottam.
Royan kortyintott egyet a kávéjából. - Ez az egész értelmetlen és butaság, de a
következő helyiségben von Schiller volt, aki a levegőbe emelkedett, csapkodott a
szárnyaival és azt mondta: „A keselyű felszáll és a kő ledől." Annyira gyűlöltem,
annyira szerettem volna megütni, de akkor eltűnt.
- És ezután felébredtél? - találgatott Nicholas.
- Nem. Volt még egy szoba.
- És abban ki volt?
Royan lesütötte a szemét és a hangja el vékonyodott, erőtlen lett: - Te - mondta.
- Én? És mit mondtam? - Nicholas mosolygott.
- Nem mondtál semmit - suttogta Royan, és annyira elvörösödött, hogy ez nyomban
kíváncsivá tette Nicholast.
- Akkor mit csináltam? - Még mindig mosolygott.
- Semmit. Vagyis, nem tudom elmondani neked. - Az álom olyan elevenen, olyan
valóságosan tért vissza, hogy látta maga előtt a férfi meztelen testének minden
részletét, még a szaga és maga az érzés is visszatért. Éppoly sebezhetőnek érezte magát,
mint álmában.
- Mondd el! - makacskodott Nicholas.
- Nem! - Royan gyorsan, zavartan és még mindig pirulva felállt és megpróbálta
eltaszítani magától a látomást.
Előző éjjel fordult elő vele először életében, hogy így álmodott egy férfiről, és
első ízben tapasztalt teljes orgazmust álmában. Reggel amikor felébredt, a
pizsamanadrágja teljesen át volt ázva.
- Itt van előttünk egy teljes nap munka nélkül - buggyant ki belőle. Ez volt az
első gondolat, ami az eszébe jutott.
- Épp ellenkezőleg. - Nicholas is felállt. - Még meg kell szerveznünk a kijutást
innen. Amikor itt lesz az ideje, valószínűleg kissé sietősen kell majd távoznunk.
- Nem bánod, ha veled tartok? - kérdezte Royan.
Két csapat, a Bivalyok és az Elefántok - mindössze munkavezetőik hiányoztak - teljes
létszámban vártak rájuk a kőfejtőben. A munkások között ebben a két csapatban volt a
hatvan legerősebb ember. Nicholas lepakolta az egyik raklapról a lapos, felfújható
Avon csónakokat. Mindegyik levegő nélkül, szépen össze volt hajtogatva, az evezők
pedig a csomagokhoz erősítve. Ezeket a járműveket speciálisan gyors sodrású folyókra
tervezték, és mindegyik elbírt tizenhat főnyi legénységet meg egy tonnányi rakományt.
Nicholas irányításával rákötözték a nehéz csomagokat a teherhordó rudakra, melyeket
e célból vágtak ki. Mindegyik hosszú rúd végénél öt-öt ember volt, és a csónakokat
középre helyezték, így a teher könnyebb volt. Friss tempóban elindultak a csapáson,
és amint az egyik csoport elfáradt, a másik már ott volt, hogy átvegye. A váltást úgy
hajtották végre, hogy közben meg se álltak, az új tehervivők vállukat menet közben
csúsztatták a rúd alá, a kimerült csapat pedig kilépett.
Nicholas a rádiót egy ütés- és vízálló, üveggyapot dobozban vitte. Egy ilyen értékes
műszert semmiképp nem bízott volna egy teherhordóra. Royannal ott ügettek a karaván
mögött, és a munkadal refrénjét - amit a teherhordók énekeltek, miközben vitték lefelé
a nehéz rakományukat a kolostorhoz - együtt énekelték velük.
Mai Metemma a Szt. Frumentius-templom előtti teraszon várt, hogy üdvözölje őket.
Levezette őket a sziklából kivájt lépcsőn a vízpartra, mely hatvan méterrel volt a
kolostor alatt. Itt egy keskeny sziklapad volt, melyet a Nílus vize ostromolt, és
a magasból alázúduló vízesés permete úgy hullott rájuk, mint a sűrűn szitáló eső. A
fenti forróság és perzselő napsütés után itt a szurdok mélyén hideg volt és mindent
elöntött a nyirkos homály. A fekete sziklákról csurgott a víz, és a sziklapad, amelyen
álltak, nedves, csúszós volt a lábuk alatt.
Royan megborzongott, ahogy figyelte a száguldó folyó hatalmas örvényeit, melyek
a mély sziklamedence körül kavarogtak, majd a folyó a szurdok keskeny torkán át
száguldott tovább nyughatatlan útján északnak, Egyiptom felé.
- Ha tudtam volna, hogy ezen az úton akarsz hazatérni... Tétován, kétkedve meredt
a folyóra.
- Hát, ha te jobb szeretnél gyalog menni, részemről semmi akadálya - mondta neki
Nicholas. - Némi szerencsével lesz egy kis plusz cipelnivalónk. A folyó a menekülés
logikus útvonala.
- Gondolom, igazad van, de akkor sem tűnik valami csábítónak. - Royan letört egy
darabot a sziklapadon megakadt kusza uszadékfából és behajította a folyóba. Nyomban
elragadta a víz, majd egy állóhullám a hátára vette ott, ahol valami víz alatti akadály
a magasba kényszerítette a folyót.
- Milyen sebes ez az áramlat? - kérdezte Royan fojtott hangon, miközben az uszadékfa
darabkáját elnyelte a mélység.
- Hát nem lehet több nyolc-kilenc csomónál - mondta neki Nicholas könnyedén -, de
ez semmi. A folyó még nagyon alacsony. Csak várd ki, amíg elkezd esni odafönn a
hegyekben és akkor aztán igazán látsz majd itt vizet. Remek mulatság lesz. Sokan komoly
pénzeket fizetnek érte, hogy egy ilyen folyón utazhassanak. Imádni fogod.
- Kösz - mondta Royan száraz hangon. - Már alig várom.
Tizenöt méterrel a sziklapad felett, ahová a Nílus legmagasabb vízszintje sem ér
fel, volt egy kis üreg - az epifániaoltár. Réges-rég a szerzetesek vágták ezt a mély
folyosót a sziklába, mely egy tágas, gyertyával megvilágított teremben végződött, ahol
a szűz kifakult bársonyköntöst viselő, fél életnagyságú szobra állt a gyermekkel a
karján. Mai Metemma áldását adta rá, hogy itt raktározzák el hajóikat, melyeket az
egyik oldalfal mellett halmoztak fel. Miután a teherhordóik elmentek, Nicholas
megmutatta Royannak, hogyan kell működtetni a gyorskioldó fogantyút, és hogy lehet
a palackokkal percek alatt felfújni a hajókat. A rádiós dobozt és kis életmentő
csomagját egy műanyag fóliába csomagolta és betette az egyik csónak csomagjába, hogy
könnyen hozzáférjen majd, amikor legközelebb sürgősen szüksége lesz rá.
- Ugye, te is végig szándékozod csinálni ezt a kéjutazást? - kérdezte nyugtalanul
Royan. - Ugye, nem azt tervezed, hogy magamban küldesz le a folyón?
- Jobb, ha te is tudod, mindez hogyan működik - mondta neki. - Ha a dolgok kezdenének
kissé keménnyé válni, és ideje kereket oldanunk, lehet, hogy szükségem lesz a
segítségedre, amikor a csónakokat vízre tesszük.
Amikor visszamentek a lépcsőn a melegbe és a napsütésbe, Royan bizonytalan
hangulata megváltozott. - Még dél sincs, úgyhogy itt van még előttük a nap nagyobbik
része. Menjünk, nézzük meg ismét Taita medencéjét - javasolta, és Nicholas engedékenyen
vállat vont.
A Bivalyok és az Elefántok elkísérték őket egészen a csapás elágazásáig. Itt a
csapatok elindultak vissza a gáthoz és kiáltozva, rikoltozva vettek búcsút Nicholastól
és Royantól.
Még az alatt a rövid idő alatt is, amióta utoljára itt jártak, az ösvényt benőtte
a buja aljnövényzet és szinte járhatatlanná vált. Nicholas kénytelen volt hosszú
késével utat vágni maguknak, és minduntalan kusza, tüskés ágak alatt kellett
bujkálniuk. Már a délután közepe felé jártak, amikor végre átmentek a magas gerincen
és ismét ott álltak a sziklán, közvetlenül Taita medencéje felett.
- Úgy tűnik, mintha mi jártunk volna itt utoljára - mondta Nicholas megkönnyebbült
hangon. - Nem látom jelét, hogy utánunk itt bármiféle látogatók lettek volna.
- Talán vártál valakit?
- Az ember sosem tudhatja. Von Schiller veszedelmes alak és dolgozik itt neki néhány
kedves fiú. Helm az, aki engem nyugtalanít, és volt egy olyan rossz érzésem, hogy
esetleg eljött ide egy kicsit körülszaglászni. Azért alaposabban körülnézek.
Gyorsan végigment az egész területen, hívatlan vendégek nyomait kereste. Aztán
visszament a szakadék szájához, ahol Royan ült és lehuppant mellé.
- Semmi - ismerte el. - Úgy tűnik, még mindig mienk a pálya.
- Amint Árkász odafönn eltorlaszolja a folyót, ez lesz itt a fő működési területünk,
igaz? - kérdezte Royan.
- Igen, de még mielőtt Árkász végezne a gáttal, szeretnék itt felállítani egy gyors
tábort, és felhozni ide a kőfejtőből minden eszközt és felszerelést, amire idefönn
szükségünk lesz, hogy kéznél legyenek, amikor elkezdjük a medence feltárását.
- Hogy jutunk le a medencébe? A folyómedren át, amikor már száraz?
- Gondolom, használhatnánk útként a kiszáradt folyóágyat, és lejöhetnénk a gát alól,
vagy fentről, a kolostortól a rózsaszín sziklákon át.
- De te nem így tervezed, igaz? - kérdezte Royan.
- Még ha nincs is benne víz, a folyómeder akkor is hosszú kerülő. Bármelyik oldaláról
indulunk is a szakadéknak, az jó három-négy mérföldes út, ráadásul meglehetősen nehéz
terep. – Szomorkásan elvigyorodott. - E téma szakértőjével állsz szemben. Én ezen a
nehéz úton jöttem le és nemigen szeretném megismételni. Legalább öt meredeken lejtő
sziklafalra és kiemelkedő torlaszra emlékszem, amin átsodródtam.
- Akkor milyen jobb ötleted van? - kérdezte Royan.
- Ez nem az én ötletem - mondta. - Valójában Taita ötlete. Royan kikukucskált a
sziklapad fölött. - Ezzel azt akarod mondani, hogy egy állványzatot akarsz építeni
éppúgy, ahogy ő tette?
- Ami megfelelt Taitának, az megfelel nekem is - ismerte el Nicholas. - Az öregfiú
valószínűleg alaposan átgondolta azt az alternatívát, hogy a folyóágyat használja-e,
és végül elvetette az ötletet.
- És mikor kezdesz el dolgozni az állványzaton?
- Egyik csapatunk feljebb a szurdokban már vágja a bambuszrudakat. Holnap el is
kezdjük felhordani őket. Egyetlen napot sem veszíthetünk. Amint a gát elkészül, a
lehető leghamarabb le kell jutnunk a száraz medencébe.
Mintha csak szavainak akarna nagyobb súlyt adni, egy távoli, tompa morajlás
hallatszott, mire mindketten arra fordították a fejüket és riadtan néztek fel a
meredélyre. Úgy százhatvan kilométernyire északra, a meredély falának éles, kék
körvonalaira telepedve, akár egy halovány, lavírozott szépianyomat, tornyosuló
viharfelhők gyülekeztek a magasban. Egyikőjük sem szólt róla, de mindketten tisztában
voltak vele, milyen baljósán gyülekeznek azok a viharfelhők a távoli hegyekben.
Nicholas az órájára pillantott, majd felállt. - Ideje indulni, ha még sötétedés
előtt vissza akarunk érni a táborba.
A kezét nyújtotta Royannak és felsegítette. Royan leporolta a ruháját, majd
odalépett a kanyon szárnyának peremére.
- Ébredj, Taita! Már a sarkadban vagyunk - kiáltott le a feneketlen homályba.
- Ne provokáld. - Nicholas megfogta a karját és visszahúzta onnan. - A vén gazember
már így is épp elég gondot okozott nekünk,

A favágók, a gáttól felfelé otthagyták a Dandera partján jó néhány nagy fa tönkjét.

Árkász ezekhez erősítette azokat az erős drótköteleket, melyeket kifeszített a folyó
felett. Ezekre a drótkötelekre szerelt fel egy ügyes csigasort. A fő kötél
visszafutott, és hozzáerősítették a traktor vonóhorgához. Ezután kihúztak még mindkét
partra egy-egy sodronykötelet, melyek mellett a Bivalyok és az Elefántok álltak
készenlétben, hogy kezeljék. Az egyik csapatot Nicholas irányította, a másikat pedig
Mek Nimmur. Mek az építkezésnek ennél a kritikus részénél lejött a hegyekből, hogy
segítsen nekik. A hatalmas fatörzsekből ácsolt rácsozat már ott volt a folyó szélén,
félig a vízben. Súlyosan megterhelve a jókora kőnehezékekkel, egy olyan ormótlan nagy
építmény volt, melyet csak együttes erőfeszítéssel képesek a helyére manőverezni.
Árkász, szemét összehúzva tanulmányozta a kitűzést, majd lefelé nézett a félig kész
gát felé. A hengerekből álló fal a folyó két partja felől nyúlt be, de közepén a rés
jó hat méter volt és most a teljes víztömeg ezen zúdult át.
- Egy dolog van, amit nagyon nem akarunk, hogy ez a rohadt dugó elszabaduljon és
nekicsapódjon az átkozott falnak – figyelmeztette Nicholast és Meket. - Különben jó
nagy darabot elvesztünk abból, amit idáig elértünk. Azt akarom, hogy szépen, lágyan
fogjuk meg és kényelmesen ültessük be a résbe. Van kérdés? Ez az utolsó alkalmatok
rá, hogy kérdezzetek. Mindnyájan ismeritek a jelzéseket.
Árkász szívott még egyet cigarettáján, majd a csikket bepöccintette a folyóba. Aztán
gyászos képpel azt mondta: - Rendben, uraim. Aki utolsónak ér a vízbe, az egy nyámnyila
alak.
Embereikhez képest Nicholas és Mek túl voltak öltözve keki sortjukban. A többiek
mind anyaszült meztelenek voltak. Amikor kiadták a parancsot, mind derékig begázolt
a vízbe és elfoglalta helyét a vastag kötelek mellett.
Mielőtt Nicholas is követte volna őket a vízbe, még egyszer körülnézett. Reggelinél
Royan ártatlan képpel kölcsönkérte tőle a távcsövét. Most már tudta, hogy miért.
Tessayvel együtt ott ücsörögtek a szurdok felett az egyik magaslaton. Mialatt Nicholas
figyelte őket, látta, amint Royan átadja a távcsövét Tessaynek. E sorsdöntő művelet
egyetlen pillanatát se hagynák ki.
Nicholas visszafordult és ránézett a hatalmas, meztelen férfiak sorára, majd vágott
egy grimaszt és azt motyogta: - Szavamra, akad itt egynéhány mintapéldány. Csak abban
reménykedhetem, hogy Royan nem fog ez ügyben összehasonlítani minket.
Árkász fölkapaszkodott a sárga traktorra, és a motor hatalmas dízelfüstöt eregetve
felbődült. Egyik kezét ökölbe szorítva a feje fölé emelte, és Nicholas továbbította
a parancsot csapatának: - Kötelet megfeszíteni!
A munkavezető elismételte amhara nyelven, mire az emberek nekifeszültek. Árkász
a traktort a legkisebb sebességbe tette, és lassan elindult előre. A kötelek
megfeszültek, a csigák kerekei nyikorogtak, és a fából ácsolt rácsozat csúszni kezdett
lefelé a parton, be a folyóba. A nehezékkel megterhelt oldala nyomban elsüllyedt és
a fenéknek ütődött, míg a könnyebbik vége magasan a víz fölött lebegett. Lassan húzták
befelé, míg végül már függőlegesen állt a vízben.
Az áramlat belekapott és sodorni kezdte egyenesen a gátfalak felé. A sebessége
riasztóan megnőtt. A traktor felbődült és fekete füstöt eregetett, ahogy Árkász
hátramenetbe kapcsolt és a kötéllel hátrahajtott. A meztelen fekete férfiak csapatai
pedig csak húzták és énekeltek - néhányan már nyakig a vízbe kényszerültek, miközben
erejüket megfeszítve húzták a kötelet.
A rácsozat az áramlatra merőlegesen egyensúlyba került, és immáron sokkal
nyugodtabb tempóban hagyták, hogy a két fal közt tátongó rés felé sodródjon. Ahogy
kezdett az egyik part felé fordulni, Árkász felemelte jobb karját és széles ívben
körözött vele. Nyomban reagáltak, Mek csapata a túlparton engedett a kötélen, Nicholasé
pedig a másikon felvette. A rácsozat ismét egy vonalba került a nyílással.
- Jól van, fiúk. Megszűnik a lyuk - üvöltötte Árkász, és most már az áramlat teljes
ereje túl sok volt, hogy ellenálljanak neki. Mindkét csapatot berántotta a folyóba,
néhány embernek a feje is víz alá került, ezek elvesztették a fogást és kapálódzva úszni
kezdtek. Ellenben azoknak az embereknek, akik még meg tudták vetni a lábukat, sikerült
annyira lelassítaniuk a rácsozatot, hogy az ne tudjon elszabadulni és ne csapódjon
neki a gátnak. Szilárdan beült a résbe, akár egy mamutdugó egy óriás fürdőkádjába, és
az áramlatot elzárta.
Míg az emberek a partra vergődtek, testük nedvesen csillogott a napfényben, Árkász
ledobta a kötelet a vonóhorogról, majd felbődülő motorral s a legnagyobb sebességgel
hajtott végig a parton. Ahogy elhaladt mellette, Nicholas megkapaszkodott benne és
fellendült Árkász ülése mögé.
- Gyorsan meg kell támasztani, mielőtt a rácsozat átszakad - rikoltotta Árkász.
Nicholas a magas gépről jól látott és egy pillanat alatt felmérhette a helyzetet.
A gát tartott, de épp hogy csak. A rácsozat és a fal közti réseken számtalan helyen
sugárban ömlött be a víz. A rácsok közti PVC-lapokra nehezedő nyomás óriási volt. A
folyó teljes ereje ránehezedett, így aztán begörbült, meghajlott, akár egy vár
kapurostélya, melyet faltörő kossal döngetnek.
Árkász felemelte a partra készített hengerek egyikét és behajtotta a folyóágyba
a gát alá. A víz folyása térdig érő csordogálássá apadt. A fal minden kis hézagán sugárban
lövellt át a víz, és most már a kővel teli hengerek is áteresztették; a víz megtalálta
az útját a szorosan összerakott kövek között.
Ahogy a traktor nehézkesen döcögve haladt a fal mögött az egyenetlen folyóágyban,
Nicholast és Árkászt teljesen eláztatták ezek a vízsugarak. Olyan volt, mintha hideg
zuhany alatt dolgoztak volna. Árkász közvetlenül a feszülő rácsozat mögé hajtott és
nekitámasztotta a nehéz hengert. Ezután hátramenetbe kapcsolt, visszament a partra
és felvette a következő hengert. Lassanként egy egész támfalat emelt a rácsozat mögött,
lejtősen helyezte el a hengereket, mígnem ez a védőtorlasz éppoly erős nem lett, mint
maguk az oldalsó gátfalak.
Nicholas leugrott a traktorról és a többit Árkászra hagyta, míg ő felrohant a
csatornához, amit a csapatok ástak a völgy felső részén. A munkások zöme már itt
tolongott az árok partjainál, és Nicholas látta, hogy Royan meg Tessay is ott áll már
az izgatott tömeg első sorában.
Nicholas odafurakodott Royan mellé, aki megragadta a kezét. - Sikerült, Nicky!
A gátfal tart.
Miközben figyelték, a gátfalnál megakasztott víz szintje azalatt is szemmel
láthatóan emelkedett. Míg az emberek csevegtek, nevettek és buzdították a vizet, a folyó
ott hullámzott, verdesett a csatorna bejáratánál.
Ötven ember szerszámot ragadott és beugrott a csatornába. Porfelhő szállt fel,
ahogy ellapátolták a földet, hogy a víz első kis erecskéjét bevezessék a csatornába.
A parton állók lelkesen kiáltoztak és énekeltek, hogy buzdítsák őket, és a folyóvíz
vékonyka kígyóként utat talált a csatornába. Az ásókkal és csákányokkal felszerelt
emberek előtte futottak, hogy tovább csalogassák. Valahányszor a víz akadályba ütközött
és megtorpant, nyomban nekiestek és eltávolították a torlaszt.
Végül a vékony erecske megérezte a lejtést, ahogy a völgy megnyílt előtte. A
csörgedező víz csermellyé nőtt, majd sebes patakká. Megújult erejével kimélyítette a
csatornát, és a mögötte lévő folyó teljes erejével betört.
A csatornában álló emberek felkiáltottak a rémülettől, mivel mindez oly hirtelen
és olyan heves erővel történt, majd hanyatt-homlok másztak felfelé a csatorna oldalán.
Néhányan azonban nem voltak elég gyorsak és az áradat elsodorta őket, miközben
kapálódzva segítségért kiáltottak. A parton lévő emberek mellettük futottak, köteleket
vetettek be nekik, majd ázottan, sárosan kihúzták őket.
Most már a folyó bömbölve vágtatott át a csatornán és betört a völgybe, ahol ismét
felfedezte régi útját, melyet több ezer éve elhagyott. Közel egy órán át álltak a parton
és figyelték, azzal a különös varázzsal tartotta fogva őket, amivel a zajgó, tajtékzó
víz az embert mindig elbűvöli. Lépésről lépésre kellett hátrálniuk, ahogy a folyó
fokozatosan elmosta lábuk alól a partot.
Végül Nicholas erőt vett magán és visszament Árkászhoz, aki még mindig a gátfalat
támogatta. Mostanra már egy lejtős torlaszt emelt a gát száraz oldalán, az alsó sorban
négyesével álltak a kővel teli hengerek, majd fölfelé fokozatosan kevesebb került és
a támfal a teteje felé egyre keskenyebb lett. Pillanatnyilag a gát biztonságos volt,
a sérülékeny rácsozatot nehéz, kővel teli kosarak támasztották meg, és a csatornán át
a völgybe elfolyó víz csökkentette a rá nehezedő nyomást.
- Gondolod, hogy ez tartani fog? - fürkészte Royan gyanakvó szemmel az építményt.
- Remélem, egészen addig, míg el nem kezdődnek az esőzések. - Nicholas elhúzta onnan.
- Nem akarunk itt már több időt elpazarolni. Ideje fölmennünk, hogy elkezdjük a munkát
Taita medencéjében.
Követték az új, általuk alkotott folyó partját végig a hosszú völgyön. Időnként
kénytelenek voltak feljebb kerülni a lejtőn, mivel a víz helyenként elmosta, elöntötte
a régi csapást. Végül elérték azt a pontot, ahol az a patak keresztezte útjukat, mely
a pillangós forrásból eredt, ahova még Tamre vitte el őket. Egy pillanatra megálltak
a parton, és Nicholas meg Royan szótlanul egymásra nézett. A patak kiszáradt.
Elfordultak, majd a kiürült patakmeder mentén mentek felfelé, mígnem felértek arra
a sziklapadra, melyből a pillangós forrás fakadt. A barlangot még mindig buja, zöld
páfrányok vették körül, de most olyan volt, mint egy koponya szemgödre, üres és sötét.
- A forrás elapadt! - suttogta Royan. - A gát kiszárította. Ez a bizonyíték arra,
hogy a forrást Taita medencéje táplálta. Azzal, hogy eltereltük a folyót, megszűnt,
megöltük. - A szeme fényes volt és csillogott az izgalomtól. - Gyerünk! Ne lopjuk már
itt a napot. Menjünk fel Taita medencéjéhez.
Nicholas ment le elsőként Taita medencéjébe. Ezúttal rendes ülőkéje volt és egy
megfelelő módon felszerelt csiga segítségével ereszkedett le a szikláról. Ahogy a
benyúló sziklánál kilendült, a szék olyan ügyetlenül ütődött neki a sziklafalnak, hogy
jobb kezének hüvelykujja a szék fája és a fal közé szorult. A fájdalomtól felkiáltott,
majd, amikor sikerült kiszabadítani, látta, hogy a bőr az ízületnél teljesen
lehorzsolódott és a belőle szivárgó vér a lábára csöppent. Fájt, de nem volt komoly
a sérülés, így aztán alaposan kiszivta. Továbbra is vérzett, de most nem volt ideje
ellátni a sebet.
A benyúló sziklán már túljutott, és most sötéten, taszítóan tátongott alatta a
szakadék. Tekintetét ellenállhatatlanul vonzotta magára a falon lévő rajz, mely
pontosan a két függőleges mélyedéssor közé volt bekarcolva. Most, hogy tudta, mit
keres, tisztán ki tudta venni a megcsonkított sólyom körvonalait. Ez felvidította és
lelkesedést öntött belé. Mióta jó egy hónapja elmenekültek a szurdokból, folyton
kísértette az az érzés, hogy mindezt csak képzelték, Taita kartusa pusztán hallucináció
volt, és amikor visszatérnek, a sziklafalat simának, érintetlennek találják, nem lesz
rajta semmi. De volt, ott volt a jelzés és az ígéret.
A lába alatt lekémlelt a szurdok mélyére és nyomban látta, hogy a medence fölötti
vízesésből csupán egy vékonyán csörgedező erecske maradt. Az a víz folyt még le a simára
koptatott, meredek, fekete sziklafalon, mely átszivárgott följebb a gátfal résein és
megmaradt még a homokpadoknál, meg a magasabban fekvő medencékben.
Alatta, a hatalmas medence vízszintje drasztikusan lecsökkent. A sziklafalon jól
látszott a korábbi vízszint még nedves jele. A sziklafal tizenöt méternyi, korábban
víz alatt lévő része tárult most a szeme elé. Újabb nyolc pár bevésett mélyedés lett
láthatóvá. Melyekhez egykoron kénytelen volt leúszni, most ott voltak előtte tisztán
és szárazon.
Mindazonáltal a medence nem száradt ki teljesen. Mélyebb volt, mint lejjebb a
kimenet, így a gravitáció által nem ürülhetett ki. Közepén, egy keskeny sziklapadtól
körülvéve még mindig ott feketéllett a víz. Nicholas erre a sziklapadra ért le, és
kiszállt az ülőkéből. Furcsa érzés volt szilárd talajon állni itt, ahol legutóbb az
életéért küzdött és csaknem vízbe fúlt.
Felnézett a hasadéknak arra a részére, ahová a nap sugarai még behatoltak. Olyan
volt, mintha egy bánya aknájának mélyén lenne, megborzongott, ahogy csupasz karján
érezte a nyirkos, hideg levegő fuvallatát, és valami kísérteties érzés rántotta össze
gyomorszáját. Megrángatta a kötelet és visszaküldte az ülőkét, majd oldalazva elindult
a csúszós sziklapadon a fal felé, ahol feltűnően látszott a sötétlő mélyedések sora
a világosabb kövön.
Most már látta annak a nyílásnak a formáját is, mely magába szívta, és sötét, síkos
torka csaknem elnyelte. Most is csaknem teljesen a víz alatt volt, egy mélyebben fekvő
sarokban, ahol a medence vize visszaáramlott a sziklába. A felszínen mindössze a felső
íve volt látható, egy, a lefelé haladó mélyedésekhez képest eltolt bejáratnak. A többi
továbbra is víz alatt maradt.
A sziklapad egyre keskenyebb lett, ahogy óvatosan haladt a szikla lába mentén,
mígnem háta végre a kőhöz ért, így aztán a sziklafalhoz simulva haladt tovább, miközben
lábujjai már a vízben voltak. Végül aztán már nem juthatott tovább anélkül, hogy ne
kellett volna belemennie a vízbe. Nem tudta megállapítani, vajon milyen mély lehet
a víz, mely zavaros volt és egy cseppet sem bizalomgerjesztő.
Miközben még mindig igyekezett a lábát szárazon tartani, leguggolt a keskeny
sziklapadon és annyira kihajolt, hogy már-már elvesztette egyensúlyát. Egyik kezével
megtámaszkodott a falon, a másikkal meg a részben víz alatt lévő nyílás felé nyúlt.
A nyílás szája éppoly sima volt, ahogy emlékezett rá, és megint csak úgy tűnt neki,
hogy túlságosan szögletes és egyenes ahhoz, hogy ne emberi kéz műve legyen. Ahogy
ingujját feltekerte, észrevette, hogy sérült hüvelykje még mindig vérzik, de nem
törődött vele, hanem mélyen benyúlt a vízbe. Lefelé markolászott, a nyílás széleit
próbálta kitapogatni. Amit érzett, az durván faragott kőtömbökre emlékeztette, ezért
még mélyebbre nyúlt, és a víz már bicepsze feléig ért.
Hirtelen valami gyors és súlyos élőlény kavarta fel a sötét vizet közvetlenül az
arca előtt, mire reflexszerűen kikapta a kezét a vízből. Az a valami követte karját
egészen a felszínig és hosszú, tűhegyes tépőfogaival csapkodott csupasz húsa felé, majd
egy pillanatra látta a fejét is, mely éppoly gonosz és kegyetlen volt, akár egy
barracudahalé. Ösztönösen rájött, hogy nyilván sérült ujjának vére vonzotta ide.
Felpattant és a keskeny sziklapadon inogva fogta a karját. Csupán az állat egyetlen
foga ért hozzá, de az úgy felhasította a bőrét, akár a borotva, és jobb karján, alul
most egy keskeny, hosszú sebből friss vér csöpögött lábához a medence vizébe.
A fekete víz nyomban életre kelt, kavargóit, bugyogott az őrjöngve vonagló vízi
lényektől. Nicholas hátával egészen a sziklafalnak lapult és egyre növekvő iszonyattal
meredt le rájuk. Csak homályosan tudta kivenni alakjukat, olyan kígyószerűek és
hosszúak voltak, némelyikük olyan vastag, mint a vádlija, és a bőrük csillogóan fekete.
Egyikük kidugta a fejét a sziklapadra és csattogtatta a fogát. A szeme hatalmas
volt és csillogott, pofája hosszú, állkapcsában pedig akkora fogak sorakoztak, hogy
kinyúltak és túlértek vékony száján. Az egész állat majd két méter hosszú lehetett,
és teste úgy csapkodott, akár egy korbács, ahogy igyekezett még magasabbra fellendíteni
magát a sziklapadra, miközben Nicholas csupasz lába után kapott. Az undortól és az
iszonyattól felkiáltott, majd hátraugrott és bukdácsolva, tocsogva igyekezett
biztonságosabb helyre jutni. Vérző kezét szorongatva visszanézett. A gonosz fej már
eltűnt, de a víz még mindig kavargott a karcsú, kígyószerű lényektől.
- Angolna! - döbbent rá Nicholas. - Óriás trópusi angolnák.
Természetes, hogy a vér felizgatta őket. A vízszint süllyedése miatt itt ragadtak
és olyan sokan zsúfolódhattak össze ezen a kis területen, hogy valószínűleg már
felfalták az összes halat, ami táplálékukul szolgál. Mostanra már nagyon éhesek
lehetnek. A szakadékban megmaradt vízfoltokban nyilván mindenütt hemzsegnek ezek a
félelmetes lények. Csak hálás lehetett, amiért legutóbb, amikor itt úszott, nem sérült
meg, és vére nem került a medence vizébe.
Levette nyakából a pamutkendőt és bekötözte vele sérült kezét. Az angolnák halálos
veszedelmet jelentenek, amíg itt vannak meg se lehet kísérelni a szikla nyílásának
felderítését. De Nicholas már azon töprengett, hogyan lehetne megszabadulni tőlük,
és hogyan lehetne megközelíteni a még víz alatt lévő nyílást.
A nyüzsgés lassanként lecsendesült és a víz felszíne ismét nyugodt volt. Nicholas
felnézett és a lefelé ereszkedő faülés alatt Royan karcsú, formás lábát látta.
- Mit találtál? - kiáltott le neki Royan izgatottan. - Van ott valami alagút...
- Aztán hirtelen elhallgatott, amint meglátta a vért Nicholas ruháján, és kezén a
kötést.
- Jaj Istenem! - kiáltott fel. – Mit csináltál? Megsérültél? Mennyire súlyos? -
Lába földet ért a sziklán Nicholas mellett, mire kicsusszant az ülésből és gyengéden
megfogta a férfi sérült kezét. - Mi történt?
- Nem olyan komoly, mint amilyennek látszik - nyugtatta meg. - Sok a vér, de nem
mély a seb.
- Hogy sérültél meg? - makacskodott Royan. Válaszként Nicholas letépte a véres kendő
egyik sarkát.
- Figyelj! - mondta Royannak, majd kis golyóvá gyűrte és behajította a vízbe.
Royan felsikoltott a rémülettől, amikor a víz kavarogni kezdett a gyorsan cikázó,
hosszú lényektől. Egyikük kicsapott és irtóztató teste félig ott vonaglott a
sziklapadon, majd visszatoccsant a vízbe. Ezüstösen csillogó nyálkát hagyott maga után
a fekete kövön.
- Taita itt hagyta őrként vérebeit, hogy eltávolítsanak, elriasszanak minket -
jegyezte meg Nicholas. - Előbb gondoskodnunk kell ezekről a szépségekről, csak azután
vizsgálhatjuk meg a víz alatti bejáratot.
A bambuszállványzatot, amit Árkász és Nicholas épített a sziklafalon, azokban a
mélyedésekben rögzítették, melyeket közel négyezer éve vágtak a sziklába. Taita
valószínűleg háncskötéllel kötözhette össze a szerkezetet, de Árkász erős, galvanizált
drótot használt, és így az állványzat elég szilárd lett ahhoz, hogy sok ember súlyát
elbírja. A Bivalyok élő láncot alkotva adogatták le kézről kézre az anyagokat és a
felszerelést.
Az egyik legelső darab, ami a mélybe ért, egy hordozható Honda EM-500-as generátor
volt. Árkász összekötötte a világítással, amit közben már felszerelt a szikla aljában.
A kis benzinmotor simán, csöndesen működött, de az az energia, amit fejlesztett,
valóban lenyűgöző volt. A fények még az üreg legtávolibb sarkából is elűzték az árnyakat,
és a mély sziklamedence fényárban úszott, akár egy színpad.
A hangulat nyomban megváltozott. Mindenki vidámabb és bizakodóbb lett. Az
állványzaton láncot alkotó emberek nevettek és izgatottan beszélgettek, ahogy Royan
mászott lefelé, hogy csatlakozzék Árkászhoz és Nicholashoz, akik a víz mellett álltak.
- Most, miután már tudjuk, hogy működik, kapcsoljuk ki ezt a világítást
-rendelkezett Nicholas.
- Akkor olyan sötét és komor lesz itt minden - tiltakozott Royan.
- Spórolni kell az üzemanyaggal - magyarázta Nicholas. - Itt nincs benzinkút a
sarkon. Mindössze kétszáz liter a tartalékunk, és bár a kis Honda meglehetősen
gazdaságos, azért jobb, ha óvatosak vagyunk. Nem tudhatjuk, mennyi ideig lesz
szükségünk rá az alagútban.
Royan lemondóan vállat vont, és amikor Árkász kikapcsolta a generátort, az üreg
ismét a homály és az árnyak birodalmává lett. Royan a sötét vízre nézett, és arca
grimaszba rándult.
- És mihez kezdesz ezekkel a te szörnyűséges kis kedvenceiddel? - kérdezte, miközben
Nicholas bekötözött jobb kezére pillantott.
- Árkásszal kidolgoztunk egy tervet. Először arra gondoltunk, hogy egy
vödörlánccal megpróbáljuk teljesen kiüríteni a medencét. De még annyi víz jön lefelé
a folyóágyból, hogy ez meglehetősen nehézkes megoldás lenne.
- Ha napi huszonnégy órán át dolgozunk a vödrökkel, akkor is legfeljebb az áramlat
utánpótlásával tudnánk szembeszállni – dünnyögte Árkász. - Bárcsak az őrnagynak eszébe
jutott volna hozni egy nagy sebességű szivattyút...
- Még én se gondolhatok mindenre, Árkász. Azt ötlöttük ki, hogy építünk egy kis
jászolgátat a víz alatti nyílás körül és azt merjük ki vödrökkel.
Royan hátrébb állt és figyelte a készülődést. Fél tucatnyi üres dróthálóhengert
hoztak le az állványon és elhelyezték a kis tó szélén. Itt aztán félig megtöltötték
kövekkel, melyeket az emberek följebb, a folyóágyból gyűjtöttek. Mindazonáltal ezeket
a hengereket nem töltötték úgy tele, mert akkor nehéz lett volna mozgatni őket. Idelenn
nem volt traktor, így kénytelenek voltak a hagyományos kézi erőt használni. Maradt
még épp annyi a sárga PVC-fóliából, ami elég volt ahhoz, hogy körbevegyék és vízállóvá
tegyék vele a hengereket.
- És mi lesz az angolnáiddal? - Royant megbénították ezek az irtóztató, undorító
lények, ezért mindvégig a lehető legtávolabb tartotta magát a víz szélétől. - Egyetlen
emberedet se küldheted be ide!
- Csak figyelj és tanulj - vigyorgott rá Nicholas. – Tartogatok egy kis meglepetést
a te kedvenc halaidnak.
Miután a jászolgát építésének előkészületeivel végeztek, Nicholas kiürítette az
üreget, Royant, Árkászt és az összes embert felküldte az állványzaton. Ő maradt ott
egyedül a víz szélén, vállán a zsákkal, melyben azok a robbanógránátok voltak, melyeket
Mek Nimmurtól kunyerált.
Ott tétovázott, mindkét kezében egy-egy gránáttal. - Hét másodperces késleltetés
- figyelmeztette magát. – Quenton-Harper száraz csalija. Sokkal hatásosabb, mint az
óriás szuper csali!
Kibiztosította a gránátokat, majd nagy ívben behajította őket a víz közepébe. Ezután
gyorsan megfordult és elrohant az üreg legtávolabbi sarkába. Arccal a sziklafal felé
fordulva letérdelt és mindkét kezével befogta a fülét.
Szemét szorosan lehunyta és felkészült. Alatta a szikla megremegett, és a
robbanások kétszeres lökéshulláma gyors egymásutánban futott át rajta, olyan erővel,
hogy mellkasa szinte behajlott és elállt a lélegzete. A zárt szakadékban
mennydörgésszerű volt a detonáció, de a fülét védte, és a mély víz tompította a robbanás
zaját. A víz két helyen szökőkútként lövellt a magasba, és feje fölött a sziklának
csapódott. Onnan az egész rázubogott, és a ruhája teljesen átázott.
Amikor már a visszhangok is elhaltak, felállt. Hallása nemigen károsodott, és a
kiadós hideg zuhanytól eltekintve, más baja nem esett. Ahogy visszament a kis tó
szélére, a víz mozgástól reszketett. Jó néhány hatalmas angolna csapkodott, vergődött
a víz színén és felvillant fehér hasuk, ahogy vonaglottak. Közülük sok már nem élt,
szétrobbant hassal, élettelenül lebegtek a vizén, de akadtak olyanok is, amelyek
csupán elkábultak a robbanástól. Mivel Nicholas tudta, milyen szívósan ragaszkodnak
az élethez, gyanította, hogy hamarosan magukhoz térnek, de pillanatnyilag nem
jelentenek veszélyt.
Felüvöltött a szikla tetejére. - Minden rendben, Árkász. Küldd le őket!
Az emberek sorban jöttek le az állványon, és ámuldoztak, hogy micsoda pusztítást
végeztek a gránátok a vízben. Ott álltak a parton és nekiláttak, hogy kihalásszák a
döglött angolnákat.
- Megeszitek őket? - kérdezte Nicholas az egyik szerzetestől.
- Nagyon finom! - mondta a szerzetes és már előre élvezte az ételt, ahogy megdörgölte
a hasát.
- Elég legyen már ebből, ti falánk gazfickók! - Árkász visszahajtotta őket dolgozni.
- Rakjuk azokat a hengereket a helyükre, még mielőtt magukhoz térnek és nekilátnak,
hogy ők egyenek meg titeket.
Nicholas egy bambuszrúddal megmérte az akna előtti víz mélységét, és látta, hogy
jócskán ellepne egy embert, így aztán kénytelenek voltak a hengereket begurítani, majd
a feltöltést akkor fejezték be, amikor már a helyükön voltak. Ez nehéz, fáradságos munka
volt, csaknem két napot vett igénybe, de végül elkészültek azzal a félkör alakú
vízfogóval, amivel körülvették a víz alatti bejáratot és elválasztották ezt a területet
a medence többi részétől.
A Bivalyok bőrvödrökkel és agyag tejes edényekkel nekiláttak, hogy átmerjék a vizet
a jászolgát túloldalára. Nicholas és Royan néma izgalommal figyelte, ahogy a vízszint
egyre csökken és fokozatosan feltárul előttük a sziklában lévő nyílás.
Hamarosan látták, hogy csaknem négyzet alakú, úgy három méter széles és két méter
magas lehet. Oldalt és fölül a nyíláson átáramló víz lekoptatta, de ahogy csökkent a
vízszint, már látták a szépen kifaragott kőtömbök maradványait, melyekkel valószínűleg
egykoron lezárták a nyílást. Négy sor még most is úgy állt a nyílás küszöbén, ahogy azt
a rég volt kőművesmester elhelyeze, de a többit sok évezred áradása kiszaggatta és
besodorta a mögötte lévő alagútba, melyet részben eltorlaszolt.
Nicholas lelkes kíváncsisággal mászott le a jászolgát falai közé. Még nem volt
teljesen üres, de már nem bírt tovább türelmetlenségével. A víz térdig ért, ahogy
bemászott a nyíláson és puszta kézzel próbálta meg elmozdítani a sziklatörmeléket.
- Az biztos, hogy ez valamiféle akna - kiáltott vissza, és most már Royan se tudta
tovább türtőztetni magát. Lesiklott, lecsúszott a gát falai közé, és berontott a
nyíláson Nicholas mellé.
- Ott egy akadály! - kiáltott fel csalódottan Royan. - Taita ezt szándékosan
csinálhatta?
- Meglehet - mondta Nicholas. - De ezt nehéz lenne megmondani. Sok törmelék és
uszadék kerülhetett be ide magából a folyóból is, de az is lehet, hogy feltöltötte
az alagutat maga mögött, amikor jött kifelé.
- Rettentő sok munka lesz legalább annyira megtisztítani, hogy megtudjuk, hová
vezet ez a folyosó. - Royan hangjából eltűnt az izgalom.
- Sajnos, én is azt hiszem - erősítette meg Nicholas. - Ennek a törmeléknek minden
darabját kézi erővel kell eltüntetnünk, és nemigen marad időnk a tisztességes régészeti
feltárás finomságaira. Épp csak beleturkálhatunk. - Felmászott, majd lenyúlt, hogy
Royant is felsegítse. - De legalább van jó világításunk - tette hozzá. - így több
műszakban, éjjelnappal dolgozhatnak az emberek, míg át nem jutunk.

- Gátat emeltek a Dandera folyón - mondta Nahoot Guddabi, és Gotthold von Schiller
döbbenten meredt rá.
- Gátat a folyón? Biztos ebben? - kérdezte.
- Igen, Herr von Schiller. Jelentést kaptunk a Harper táborában lévő kémünktől.
Több mint háromszáz ember dolgozik neki a szurdokban. És ez még nem minden.
Ejtőernyővel hatalmas mennyiségű felszerelést és ellátmányt dobtak le neki. Olyan az
egész, mint egy katonai hadművelet. Kémünk szerint még valami földgépe is van,
valamiféle traktor, amit szintén bejuttatott.
Von Schiller az asztal túloldalán Jake Helmre nézett, hogy megerősítse, és Helm
bólintott. - Igen, Herr von Schiller. Igaz. Harper temérdek pénzt költhetett. Maga
a repülő kibérelése is legalább ötven lepedőjébe kerülhetett.
Von Schiller azóta, amióta megkapta a sürgős műholdüzenetet, mely Frankfurtból ide
szólította, most érezte először, hogy megmoccan benne az igazi szenvedély. Egyenesen
Addisz-Abebába repült, ahol a Jet Ranger már várta, hogy lehozza ide az Abbai-szurdok
feletti magaslaton álló Pegazusbázisra.
Ha ez igaz, és Helm szavában nem kételkedett, akkor Harper valami rettentő
fontosságú dologra bukkant. Kinézett a barakk ablakán arra, ahol a Dandera folyik
lefelé a tábor alatti völgybe. Ez nagy folyó. Ekkora mennyiségű vizet gáttal
eltorlaszolni meglehetősen drága és nehéz dolog lehet egy ilyen elhagyatott, távoli
helyen, ilyen primitív körülmények között - nem olyasvalami ez, amit az ember könnyedén
megtesz anélkül, hogy ne lenne kilátása valami jelentős eredményre.
Vonakodó csodálattal ismerte el az angol teljesítményét.
- Mutassa meg nekem, pontosan hol helyezte el a gátját! - adta ki az utasítást,
és Helm megkerülte az asztalt majd megállt mellette. Von Schiller a rönkjén állt, így
szeme egy magasságban volt a másik férfi szemével.
Helm a műholdkép fölé hajolt és gondosan bejelölte a gát helyét. Egy percig
mindketten ezt tanulmányozták, majd von Schiller megkérdezte: - Maga ezt mire véli,
Helm?
Helm megrázta a fejét, és bivalyvállai közé húzta a nyakát.
- Csak találgatni tudok.
- Hát akkor találgasson - mondta von Schiller, de Helm még mindig tétovázott.
- Folytassa!
- Vagy át akarja vinni a vizet lejjebb, egy másik területre, hogy kimosson egy
réteget, aranyrögöket, vagy nemesfémből készült tárgyi leletekről, esetleg épp a
sírterület fölötti részről akarja lemosatni a földréteget...
- Ez egyáltalán nem valószínű! - vágott közbe von Schiller.
- Ez az ásatásnak meglehetősen eredménytelen és igen költséges módja lenne.
- Ez szerintem is nagyon erőltetett. - Nahoot alázatos udvariassággal helyeselt
von Schillernek, de senki még csak rá se nézett.
- Mi a másik feltevése? - nézett von Schiller fenyegetően Helmre.
- Csupán egy ok jut még eszembe, amiért gátat emelhet a folyón, és az az, hogy elérjen
valamit, ami a víz alatt van. Valamit, ami a folyó medrében lehet.
- Ez sokkal logikusabbnak tűnik - töprengett el von Schiller, majd figyelmét ismét
a fényképre fordította. - Mi van itt a gát alatti részen?
- A folyó itt egy mély, keskeny hasadékba ömlik. - Helm rámutatott arra a pontra.
- Közvetlenül a gátja alatt. A hasadék úgy nyolc mérföld hosszú lehet, egészen addig
a pontig, közvetlenül a kolostor felett. Helikopterrel már átrepültem felette, és
járhatatlannak tűnik, mégis... - hirtelen elhallgatott.
- Igen, folytassa! Mégis - mi?
 - Egy alkalommal, amikor e fölött a terület fölött repültünk, ott találtuk Harpert
és a nőt a hasadék fölötti magaslaton. Itt voltak, ezen a helyen. - A fényképre mutatott,
és von Schiller előrehajolt, hogy alaposabban szemügyre vegye.
- Mit csináltak ott? - kérdezte, anélkül, hogy felnézett volna.
- Semmit. Csak ücsörögtek ott a szikla tetején a hasadék felett.
- De a maga jelenlétével tisztában voltak?
- Természetesen. Helikopterrel voltunk. Hallották közeledtünket. Figyeltek
minket, Harper még integetett is.
- Így aztán nyomban abbahagyhatták, bármit is csináltak, amikor meghallották a
helikoptert?
Von Schiller olyan sokáig hallgatott, hogy már kényelmetlenül fészkelődni kezdtek
és egymásra pillantgattak. Amikor végre megszólalt, az annyira váratlan volt, hogy
Nahoot összerezzent.
- Harpernek szemmel láthatóan oka van azt hinni, hogy a sír a gát alatt, a szurdokban
található. Mikor és hogy lépnek kapcsolatba a kémükkel, aki Harper táborában van?
- Harper élelmiszere egy részét innen a magaslaton lévő falvakból kapja. Az
asszonyok vágómarhát hajtanak le, hogy etethesse embereit, és tejjel teli edényeket
is visznek le nekik. Emberünk a visszatérő asszonyokkal küldi jelentéseit.
- Jól van! Jól van! - intette csendre von Schiller. - Nem vagyok kíváncsi az élete
történetére. Én mindössze annyit akarok tudni, hogy Harper a gát alatti hasadékban
dolgozik-e. Mennyi idő alatt tudjuk ezt kideríteni?
- Legkésőbb holnaputánra - ígérte neki Helm.
Von Schiller most Nogo ezredeshez fordult, aki a tárgyalóasztal túlsó végén ült.
Eddig nem szólt egy szót sem, csak figyelt és csöndben hallgatta a többieket.
- Hány embere van felvonultatva ezen a területen? - kérdezte von Schiller.
- Három teljes század, több mint háromszáz ember. Mind remekül képzett. Sok köztük
a harcedzett veterán.
- Hol vannak? Mutassa meg nekem a térképen!
Az ezredes odament mellé. - Az egyik század itt van, a másik Debra Maryam faluban
állomásozik, a harmadik század pedig a meredély lábánál, készen arra, hogy
előrenyomuljon és megtámadja Harper táborát.
- Azt hiszem, most kéne megtámadnia. Söpörje ki őket, még mielőtt feltárnák a sírt...
- szólt közbe ismét Nahoot.
- Fogja be a száját - csattant rá von Schiller, anélkül, hogy ránézett volna
Nahootra. - Majd szólok, ha szükségem van a véleményére.
Egy darabig még a térképet nézegette, majd megkérdezte Nogót: - Hány embere van
ennek a gerillaparancsnoknak, mi is a neve, annak, aki szövetségre lépett Harperrel?
- Mek Nimmur nem gerilla. Bandita, és hírhedt shufta terrorista - helyesbített Nogo
indulatosan.
- Az egyik ember szabadságharcosa a másik ember számára terrorista - jegyezte meg
von Schiller száraz hangon. - Hány ember áll a parancsnoksága alatt?
- Nem sok. Kevesebb, mint száz, talán ha ötven. Mind Harper táborát és a gátat őrzi.
Von Schiller bólintott magának, miközben a fülcimpáját tépkedte. - Hogy tért vissza
Harper és bandája Etiópiába? - töprengett. - Azt tudom, hogy Máltából repült el, de
az nem lehetséges, hogy a repülőgép le tudott volna szállni ide, a szurdokba.
Leugrott rönkjéről és peckesen a barakknak ahhoz az ablakához ment, melyből a teljes
panoráma feltárult alatta. Lemeredt a szurdok mélye felé, és a távolság kékes füstbe
burkolta a sziklákat, az egyenetlen, szaggatott hegycsúcsokat és vad fennsíkokat.
- Hogy jutottak be anélkül, hogy a hatóságok észrevették volna őket? Ejtőernyővel,
úgy, ahogy a felszerelése?
- Nem - mondta Nogo. - Informátorom szerint Mek Nimmurral jött be néhány nappal
azelőtt, hogy a felszerelését ledobták neki.
- Akkor honnan jöttek? - tűnődött von Schiller. - Hol van a legközelebbi
leszállópálya, ahol egy nagy gép is landolhat?
- Ha Mek Nimmurral jött, akkor szinte biztos, hogy Szudánból. Nimmur ugyanis onnan
indítja akcióit. Sok régi, elhagyott leszállópálya van a határ közelében. A háború -
vonta meg vállát kifejezően Nogo -, a hadseregek egyfolytában mozognak és a háború
már húsz éve tart.
- Szudánból? - Von Schiller megkereste a határt a térképen. - Akkor nyilván a folyó
mentén surrantak be.
- Szinte biztosra vehető - helyeselt Nogo.
- Akkor éppily biztosra vehető, hogy Harper ugyanezen az úton szándékszik
elmenekülni. Azt akarom, hogy a Debra Maryamnál lévő századát hozza le ide, és ide.
A folyó mindkét partjára a kolostor alatt. Olyan helyzetben kell lenniük, hogy
megakadályozhassák Harpert, hogy elérje a szudáni határt, ha épp arra akarna sietve
távozni.
- Igen. Jó! Értettem. Jó taktika - bólintott rá Nogo kárörvendően, miközben a szeme
csillogott szemüvege lencséje mögött.
- Aztán azt akarom, hogy a többi emberét hozzza le ide a meredély lábához. Mondja
meg nekik, hogy kerüljék el Mek Nimmur embereit, de álljanak készen, hogy amint szólok,
villámgyorsan előrenyomuljanak, elfoglalják a gát területét és a gát alatt elzárják
a hasadékot.
- És ez mikor lesz? - kérdezte Nogo.
- Továbbra is gondosan figyelemmel kísérjük minden lépését. Amint sikerül
felfedeznie valamit, elkezdi kihozni a tárgyi leleteket. Akad majd néhány ezek között,
mely túl nagy lesz ahhoz, hogy elrejtse. Az informátora tudni fog róla. Ez lesz az
a pillanat, amikor megtámadjuk.
- Most kéne megtámadnia, Herr von Schiller - tanácsolta neki Nahoot -, még mielőtt
felnyitná a sírt.
- Ne legyen már ilyen idióta - förmedt rá von Schiller. - Ha túl korán csapunk le,
akkor esetleg sosem tudjuk meg, amit ő már nyilvánvalóan kiderített a sír hollétéről.
- Kényszeríthetnénk...
- Ha életem során bármit is megtanultam, akkor az az, hogy egy ilyen embert, mint
Harper, kényszerrel nem lehet rábírni semmire. Van egy bizonyos fajta angol - emlékszem
rá az utolsó háborúból... - Hirtelen elhallgatott és elkomorult. - Nem. Nagyon nehéz
emberek. Most nem szabad kapkodnunk. Amint Harper felfedez valamit a hasadékban,
akkor jön el az ideje, hogy lecsapjunk. - A komor ráncok eltűntek arcáról és helyükön
egy fagyos kis mosoly jelent meg. - Most a kivárás következik.

A törmelék amivel az aknát kitöltötték, nem volt olyan szorosan rakva, hogy teljesen
útját állja a víznek is. Ha így lett volna, akkor Nicholast sosem szippatja be az
áramlat, ahogy akkor tette, amikor először merült le itt a mélybe. Az elzárás nem volt
tökéletes, rések voltak ott, ahol a nagy kövek megakadtak, vagy ott, ahol egy
besodródott fatörzs az alagút teljes szélességében keresztbe beszorult. Ezeken a
részeken a víz megtalálta a gyenge pontokat és azokat folyamatosan nyitva is tartotta.
Mindazonáltal a törmeléknek évszázadok álltak a rendelkezésére, hogy összeálljon,
úgyhogy csak megfeszített, kemény munkával lehetett szétfeszíteni. A tisztítási
munkálatokat tovább nehezítette, hogy kevés volt a hely. A Bivalyok közül egyszerre
mindössze három-négy hatalmas férfi dolgozhatott az aknában. A csapat többi tagja
láncban adogatta ki a kiemelt törmeléket.
Nicholas óránként váltotta az embereket. Több volt a munkásuk, mint amennyi
kellett, és a gyakori váltás azt jelentette, hogy az aknában dolgozók mindig pihentek,
erősek voltak, tele tetterővel, hogy megkaphassák azokat a jutalom ezüstdollárokat,
amiket Nicholas ígért a leggyorsabban haladóknak. Nicholas minden műszakváltásnál
eltűnt az alagútban Árkász mérőszalagjával és lemérte, mennyit jutottak előre.
- Harminchat és fél méter! Ez szép munka, Bivalyok mondta Hansith Sherifnek, a
munkavezető szerzetesnek, majd figyelte a lába mellett csörgedező vizet. Az alagút
még mindig változatlan szögben folyamatosan lejtett. Visszanézett a medence felé, és
most, a reflektorok fényében tisztán látszott a falak szabályos, szögletes alakja.
Nyilvánvaló volt, hogy az alagutat egy mérnök tervezte, és a felügyelete mellett épült.
Figyelmét most ismét a földre fordította és nézte a víz folyását, miközben megpróbálta
megállapítani, milyen mélyen lehetnek a folyó eredeti szintje alatt.
- Huszonöt, harminc méter lehet - becsülte meg. - Nem csoda, hogy a nyomás az alagút
bejáratánál csaknem összezúzott... – hirtelen elhallgatott, ahogy tekintete megakadt
egy szokatlan formájú töredéken a lába mellett a sárban. Lehajolt és felvette. Aztán
odavitte az egyik fényszóróhoz és alaposan szemügyre vette. Ahogy két ujja közt
dörgölte, vigyorogni kezdett.
Tocsogva igyekezett vissza az alagútban, majd így kiáltott: - Royan! - A töredéket
diadalmasan lóbálva megkérdezte: Na és ez szerinted micsoda?
Royan a jászolgát falán ült, lenyúlt és kikapta a tárgyat Nicholas kezéből.
- Jaj, édes Szűzanyám! Hol találtad Nicky?
- Ott hevert a sárban. A folyosón, pontosan ott, ahol az elmúlt négyezer évet
töltötte. Ahol Taita egyik munkása leejtette és eltörött, valószínűleg akkor, amikor
a rabszolgahajcsár háta mögött lopva egy kis bort kortyintott.
A törött cserépdarabot Royan figyelmesen a fény felé tartotta. - Igazad van, Nicky
- kiáltott fel. - Ez egy borosedény darabja. Nézd a lefelé szélesedő nyakat és a
tölcsérszerű tetejét. De ha mégis kétségünk lett volna, akkor ez a fekete égetés a perem
körül pontosan a mi periódusunkra datálja. Nem régebbről származik, mint időszámításunk
előtt kétezerből.
Royan a törött cserépdarabot szorongatva leugrott a sárba és mindkét karját Nicholas
nyaka köré fonta.
- Újabb bizonyíték, Nicky. Szorosan Taita nyomában vagyunk. Nem lehetne egy kicsit
gyorsítani a folyosó tisztítását? Már a vén gazember nyakában lihegünk.
A következő műszak közepe táján egy izgatott kiáltás hallatszott az alagútból, és
Nicholas berohant a munkaterületre.
- Mi történt Hansith? - kérdezte arabul a munkavezető szerzetestől. - Miért
kiabálsz?
- Átjutottunk, effendi. - Hansith Sherif rávigyorgott, a foga csak úgy világított
fekete, iszapos, sártól piszkos képéből. Nicholas izgatottan utat tört magának a
munkások között. Kiemeltek egy hatalmas, kerek követ, és mögötte ott volt a nyílás.
Elemlámpájával bevilágított, de a fekete ürességen kívül nemigen látott többet.
Visszalépett, és megveregette a szerzetes hátát. - Szép munka volt Hansith. Egy
dollár jutalom minden egyes embernek a csapatban. De azért dolgozzanak tovább! El
kell tüntetni innen azt a sok törmeléket. - Ezt azonban nem volt olyan könnyű
végrehajtani, mint kimondani. Még két műszak váltotta egymást, mire az aknát sikerült
teljesen megtisztítaniunk. Nicholas és Royan csak ekkor léphetett az alagút végén lévő
üreg küszöbére.
- Mi történt itt? Mi okozhatta ezt? - kérdezte Royan döbbent hangon, ahogy Nicholas
elemlámpájával bevilágított az üres térbe.
- Azt hiszem, ez itt egy omlás lehetett. Valószínűleg egy törés futott végig itt
és itt a sziklarétegen. - Nicholas észrevette a repedéseket az üreg tetején.
- Úgy gondolod, hogy az aknán átáramló víz mosta ki? - kérdezte Royan.
- Én azt mondanám, igen. - Nicholas a lámpa fénysugarát lefelé fordította. - Az
akna padlója is kizuhant.
A szikla beroskadt előttünk, és helyén egy mély lyuk tátongott. Három-méternyire
tőlük a lyuk vízzel volt tele, egy nagy kerek medence, mely függőleges sziklafalakkal
van körülvéve. Fölötte beroskadt a mennyezet is, így most az egyenetlen szikla magas
kupolaként emelkedett fölé, és a medence túloldalát, mely úgy harminc méternyire, vagy
tán még annál is messzebb lehetett tőlük, teljes homály borította.
Olybá tűnt, ez az akadály másként nem küzdhető le, csak úgy, ha bemennek a vízbe.
Nicholas odakiáltott Hansithnak, hogy hozzon egyet az állványzathoz használt hosszú
bambuszrudakból. A rúd kilenc méter hosszú volt, és végig kellett manőverezniük vele
az alagúton. Nicholas a rúddal próbálta megmérni a mélységet, lenyomta, amennyire csak
tudta, a zavaros vízbe.
- Feneketlen. - Megcsóválta a fejét. - Tudod, mire gondolok? - Kihúzta a rudat
és visszaadta Hansithnak.
- Mondd! - buzdította Royan.
- Azt hiszem, hogy ez a természetes törés az, ami elvezeti a vizet a hegy
túloldalára, ahol a pillangós forrásnál tör ismét a felszínre. A folyó kivájta magának
saját útját.
- Akkor ez miért nem száradt ki? - Royan kétkedve nézett le az alattuk lévő medencére.
- Valószínűleg az akna U alakban fordul. A víz ugyanúgy megállt az akna tetején,
mint egy vécécsészében.
Nicholas, elemlámpájának fényével vizsgálgatta a medence vizét. Royan az irtózattól
és az undortól felkiáltott, ahogy a fény hatására egy hatalmas angolna száguldott fel
a víz felszínére.
- Ezek az undorító lények! - Royan ösztönösen hátrébb lépett. - Nyilván az egész
folyó tele van velük.
A hosszú, sötét árny gyorsan körbeúszta a medencét, majd éppoly hirtelen, ahogy
megjelent, eltűnt a mélyben.
- Ha igazad van, és Taita folyosójának ez a része beomlott, akkor az alagút
folytatásának a túloldalon kell lennie. Royan ujjával a medence másik oldala felé
mutatott, és Nicholas felemelte a lámpáját, hogy abba az irányba világítson.
- Nézd Nicky! - kiáltotta Royan. - Ott van.
A sötét, négyszögletes nyílás a medence túloldaláról ásított feléjük.
- Hogy jutunk át oda? - kérdezte Royan kétségbeesetten.
- Hát, erre nem könnyű válaszolni. A francba! - káromkodta el magát szívből Nicholas.
- Ez megint jó néhány napunkba kerül, amit nemigen engedhetünk meg magunknak.
Valamiféle hidat kell építenünk rá.
- Miféle hidat?
- Hívjátok le ide Árkászt. Ez az ő asztala.
Árkász ott állt a víznyelő szélén és komoran meredt a túlpartra.
- Pontosan - dünnyögte. - Hány olyan felfújható csónakod van bespájzolva?
- Ezt gyorsan felejtsd el Árkász! - Nicholas a fejét rázta. A csónakjaimra te nem
teszed rá azt a hatalmas, mocskos mancsodat.
- Ahogy tetszik. - Árkász lemondóan tárta szét a kezét. - Ez lett volna a legkönnyebb
és leggyorsabb módja. Lehorgonyzol egy csónakot középen és építesz rá egy átjárópallót.
Szükségem van valamire, ami jól fennmarad a vizén...
- Baobab - csettintett ujjával Nicolas. - Az tökéletesen megfelel erre a célra.
Ha a baobabfa jól kiszárad, olyan könnyű, mint a balsafa. Legalább olyan jól lebeg
a vizen, mint az én felfújható csónakjaim.
- Temérdek baobab nő itt a hegyekben - helyeselt Árkász. Úgy tűnik, ebben a völgyben
is szinte minden második fa egy rohadt baobab.
Háromszáz méternyire a szikla csúcsától ott volt az Adansonia digitala egy hatalmas
példánya. Sima kérge olyan volt, mintha egy, a dinoszauruszok korából ittmaradt,
hatalmas hüllő bőre lenne. Elképesztően vastag volt - húsz kinyújtott karú ember is
kevés lett volna ahhoz, hogy körülérje. A felső ágak csupaszok és girbegurbák,
tekeredettek voltak, olybá tűnt, mintha a fa már száz éve elpusztult volna. Csupán
a nehéz, bársonyos héjú hüvelyek bizonyították, hogy még él; sűrűn csüngtek a felső
ágakon, szétpattantak, hogy szétszórják fekete magvaikat, melyeket sűrű, fehér,
borkőszerű anyag borított.
- A zuluk azt mondják, hogy Nkulu Kulu, a Nagy Szellem fordítva, gyökereivel felfelé
ültette el a baobabokat, hogy megbüntesse - mondta Royannak Nicholas, miközben
felnéztek a fa hatalmas, szétterülő ágaira.
- Miért tett volna ilyet vele? - kérdezte Royan. - Mi lehetett az a nagy rosszaság,
amit szegény, öreg baobab elkövetett?
- Azzal kérkedett, hogy ő az erdő legmagasabb és legerősebb fája, ezért aztán Nkulu
Kulu úgy döntött, hogy ad neki egy kis leckét alázatból.
Az egyik hatalmas ág saját súlyától letört és most ott hevert a sziklás talajon
a törzs alatt. A fa fehér volt és fibrózus, akár a parafa. Nicholas irányítása mellett
a favágók kezelhető méretűvé vágták. Miután az anyagot az aknafolyosón levitték a
víznyelőhöz, Árkász a törzs felvágott darabjait összeerősítette és a vízre helyezte.
Olyan volt a tó tetején lebegve, mint egy töltésút. Mindkét végét a sziklához rögzítette,
majd bambuszrudakból egy átjárópallót helyezett rá. A baobab rönkökből álló híd magasan
kiemelkedett a vízből és bár himbálódzott, ingott, azért könnyedén elbírta egyszerre
egy tucatnyi ember súlyát.
Nicholas volt az első, aki átment a víznyelő túloldalára. Egy durván összeeszkábált
létrát helyezett a függőleges parthoz, majd fölmászott a medence túloldalán a folyosó
folytatásához. Royan szorosan a nyomában volt.
Ott álltak mindketten az akna folytatásának bejáratában, és amint Nicholas
bevilágított elemlámpájával, nyomban észrevették, hogy a szerkezet megváltozott. Ezt
a részt már nem mosta ki, nem koptatta le annyira az átzúduló folyóvíz. A fő áramlat
nyilván elszivárgott a víznyelőn át. A méretek ugyanazok voltak, három méter széles,
két méter magas, de a négyszögletes forma sokkal pontosabb. Bár a falak és a mennyezet
durva volt, akár egy bányában, itt már tisztán látszottak a formát kialakító szerszámok
nyomai. Az alagút padlója durván megmunkált kőlapokkal volt kikövezve.
Az alagútnak ez a része is teljes egészében víz alatt állt, mivel alacsonyabban
helyezkedett el, mint a gát felépítése előtt a folyó természetes vízszintje. Lábuk alatt
a kövek nedvesek, nyálkásak voltak, még nem volt elég idejük, hogy a visszavonuló víz
nyomán kiszáradjanak. Az alagút tetejéből és falain csurgott a nedvesség, a levegő
nyirkos volt, hideg és áporodott iszapszag terjengett.
Árkászra vártak, hogy kihúzza a világítás kábeleit az átjáró felett. Felszerelte
a lámpákat és felkapcsolta őket. Nyomban láthatták, hogy előttük az akna olyan
húszfokos szögben emelkedni kezdett.
- Most már láthatod, miben mesterkedett itt ez a vén gazember Taita. Jócskán levitt
minket a folyó szintje alá, hogy olyan hosszan és olyan mélységben áraszthassa el az
alagutat, amit senki sem bír végigúszni. Most pedig ismét elindul felfelé - mutatta
Nicholas Royannak. Elindultak előre, lassan mentek felfelé az emelkedő aknán, és
Nicolas hangosan számolta a lépéseket.
- Száznyolc, százkilenc, száztíz... - hirtelen ott volt előttük a folyó mostani,
alacsony vízállása. Tisztán látszott a száraz vonal az alagút falán. Lábuk alatt a kő
is száraz volt, itt már nem borította az a csúszós nyalka. Ötven lépéssel odébb
elhaladtak a folyó magas vízállásának jele mellett, mely éppoly tisztán vésődött be
a kövezetbe és a falakba. Ezen túl az alagút sosem volt elárasztva, a falak ugyanolyan
állapotban voltak, ahogy négyezer évvel ezelőtt az egyiptomi rabszolgák hagyták. A
bronzvésők nyomai éppoly tisztán látszottak, mintha csak néhány nappal ezelőtt kerültek
volna ide.
Mindössze három méternyire attól a ponttól, amit a folyó vize valaha is elért, egy
kő pihenőt találtak. Itt a padló kiegyenlítődött, majd az alagút élesen visszafordult.
- Szenteljünk egy percet annak, hogy úgy gondolunk minderre, mint a mérnöki tudomány
bravúrjára. - Nicholas megfogta Royan karját és visszamutatott az alagútba. - Taita
ezt a pihenőt, melyen most állunk, pontosan a folyó legmagasabb vízállása fölé helyezte.
Hogy tudta ezt ennyire pontosan kiszámolni? Nem volt szintező látcsöve, és csupán a
legkezdetlegesebb mérőeszközök álltak a rendelkezésére. És mégis ennyire precízen
kiszámolta. Fantasztikus egy munka.
- Nos, a tekercsekben egyfolytában ismételgeti nekünk, hogy ő zseni. Gondolom,
most már kénytelenek leszünk elhinni neki. – Royan kihúzta a karját Nicholas keze alól.
- Menjünk tovább. Látnom kell, mi van a kanyar után - sürgette.
Egymás mellett fordultak be a száznyolcvan fokos kanyarban, és Nicholas magasra
emelte a kézilámpát, melynek vezetéke ott kígyózott mögöttük az alagútban. Ahogy
bevilágította maguk előtt az utat, Royan hangosan felkiáltott és megragadta Nicholas
szabad kezét. Mindketten megdermedtek az ámulattól.
Taita az emelkedő kanyarját a drámai hatás miatt tervezte. Az akna alsóbb része,
melyen eddig áthaladtak, durva és elnagyolt volt, a falak egyenetlenek,
kidolgozatlanok, a mennyezet göröngyös és repedezett. Taita annyira pontosan
kiszámolta a vízszinteket, hogy tudta, az akna alsóbb szintjei víz alá kerülnek, és
a víz tönkreteszi munkáját, így a díszítésre nem is pazarolt energiát.
 Most egy széles lépcsősor állt előttük. Olyan szögben emelkedett, hogy a pihenőről,
amin álltak, a tetejét nem láthatták. Minden egyes lépcsőfok olyan széles volt, mint
maga az alagút, és egy-egy tenyérnyit emelkedett. Márványos, simára csiszolt gnejszből
készültek és olyan precízen illeszkedtek, hogy a kötés helye szinte nem is látszott.
Az alagút itt háromszor olyan magas volt, mint az alsóbb részeken és a mennyezet
arányai, boltozata tökéletes volt. A falakat és az ívelt mennyezetet csodás, kék
gránittömbök alkották, melyek lenyűgöző pontossággal és szimmetriával kapcsolódtak
egymáshoz. Az egész maga volt a kőművesség mesterműve, fenséges és baljósán csodálatos.
Ebben az előcsarnokban benne volt az ismeretlen ígérete és fenyegetése is.
Egyszerűsége, dísztelensége még lenyűgözőbbé tette.
Royan finoman megrángatta Nicholas kezét, és egyszerre léptek fel az első
lépcsőfokra. Finom porréteg borította, olyan puha és fehér, akár a hintőpor. A por finom
felhőként gomolygott térdük körül, majd elült, ahogy haladtak tovább felfelé.
Eltompította az elektromos lámpa éles fényét, amit Nicholas magasra emelt jobb kezében
tartott.
Ahogy mentek felfelé, a lépcsősor teteje fokozatosan a szemük elé tárult. Royan
körmeit Nicholas tenyerébe mélyesztette, ahogy látta, mi vár rájuk. A lépcső egy újabb,
kiegyenlített pihenőben végződött, mellyel szemben egy négyszögletes ajtónyílás
hívogatta őket. Felléptek a pihenőre és megálltak az ajtó előtt. Egyikük sem tudta
szavakba önteni ezt a páratlan pillanatot: mintha egy örökkévalóságig álltak volna
ott csöndben és erősen markolták egymás kezét.
Nicholas végül elszakította tekintetét az ajtóról és lenézett Royanra. Saját
érzéseinek tükörképét látta Royan arcán, és a szeme oly tűzzel csillogott, mintha valami
heves szenvedély lobbantotta volna lángra. Nem volt más élő ember, akivel Nicholas
szerette volna megosztani ezt a pillanatot. Azt kívánta, bárcsak örökké tartana.
Royan felé fordította a fejét és ránézett. Mélyen, ünnepélyes komolysággal meredtek
egymás szemébe. Mindketten tisztában voltak vele, hogy ez életük egyik csúcspontja,
mely soha többé nem ismétlődhet meg. Royan még jobban szorította Nicholas kezét, majd
ismét az előttük lévő ajtóra nézett. Fehér folyami agyaggal vonták be, és felszíne
elefántcsont színűvé érett. E sima felületen nem volt egyetlen repedés, egyetlen folt
sem, olyan volt, akár egy gyönyörű szűz makulátlan tiszta bőre.
Tekintetük mohón tapadt a fehér agyaggal fedett felület közepén domborodó két
pecsétre. A felső formája megegyezett a királyi kartuséval, a kiemelkedő négyszög,
körülötte pedig a szkarabeusz, az a szent bogár, mely az örökkévalóság nagy körforgását
jelenti.
Royan ajkai hangtalanul formálták a szavakat, amint a hieroglifákat olvasta. -
„A Mindenható. Az Isteni. Az egyiptomi Alsó- és Felső Királyság Uralkodója. Hórusz
isten kísérője. Ozirisz és Izisz által szeretett. Mamose, örökké éljen!"
E csodás királyi pecsét alatt volt egy kisebb, egy egyszerűbb, sólyom formájú
pecsét, melynek törött szárnya színes mellére csüngött, és a felirat a következő volt:
„Én, Taita a rabszolga, teljesítettem parancsodat, isteni Fáraó." A sérült sólyom alatt
egyetlen hieroglifasor volt, melyben egy szigorú figyelmeztetés állt: „Idegen! Az
istenek figyelnek. Ha megzavarod a király örök nyugalmát, az életeddel fizetsz!"
Az ajtón lévő pecsétek feltörése jelentős esemény, és dacára annak, hogy a közelgő
esőkig hátralévő idő rohamosan fogyott, egyikük sem volt hajlandó könnyelműen
belefogni. Meg kell tenniük mindent, hogy folyamatosan rögzítsék minden
felfedezésüket, és a bejutáskor a lehető legkisebb kárt okozzák. Egy teljes napot
szenteltek hátralévő, értékes idejükből a sír feltörésének előkészületeire. Nicholas
elsődleges gondja természetesen a sírterület védelmének biztosítása volt. Megkérte Mek
Nimmurt, hogy állítson fegyveres őrt a víznyelőnél lévő hídhoz, és azon túl tilos a
bemenet. Csupán Nicolas, Royan, Árkász, Mek, Tessay és a négy, Nicholas által
kiválasztott szerzetes mehetett át a hídon.
Hansith Sherif többször is bizonyította rátermettségét az alsóbb alagút
megtisztításánál. Mivel fizikailag erős, szolgálatkész és intelligens ember volt,
Nicholas első számú asszisztensévé lépett elő. Hansith vitte a fotóállványt és a
tartalék fényképezőgépet, mialatt Nicholas a bevezető alagutat és a lepecsételt ajtót
fényképezte. Három tekercs filmet használt fel, hogy biztosan teljes dokumentációval
rendelkezzenek a még feltöretlen pecsétről és az ajtó körüli részről. Csak amikor már
elkészült a fotózással, akkor engedte meg Nicholas Hansithnak és a másik három
szerzetesnek, hogy felhozzák a sír feltöréséhez szükséges szerszámokat.
Árkász felhozta a Honda generátort egészen a víznyelőig, hogy a távolság miatti
feszültségesést minél kisebbre csökkentse. Ezután felszerelte a reflektorokat a
lépcsősor tetején lévő pihenőnél és a bevakolt ajtónyílás fehér felülete felé irányította
őket.
Amikor összegyűltek a küszöb előtt, mindnyájan komolyak és megfontoltak voltak.
Dacára annak, hogy a sír négyezer éves volt, mégiscsak megszentség-telenítésnek számít
az, amit most el akartak követni. Royan lefordította Árkásznak, Meknek és Tessaynek
a lepecsételt ajtó hieroglifáinak figyel-meztetését, és ezt egyikőjük sem fogta fel
könnyelműen.
Nicholas bejelölte a négyszögletes nyílást, amit a bevakolt felületen át akart
vágni. Ez elég nagy volt ahhoz, hogy beférjenek rajta, de benne volt a királyi kartus
és Taita megnyomorított sólyompecsétje is. Szerette volna ezeket egy darabban
kiemelni, hogy érintetlenül megőrizhesse őket. Lelki szemei előtt már látta, amint
kiemelt helyet foglalnak el a Quenton Park-i múzeumban.
Nicholas a nyílás jobb felső sarkánál kezdte. Először egy hosszú, tűhegyes árt
használt szondaként. Az ár hegyét belenyomta a száraz agyagba, majd megmozgatta, hogy
megpróbálja kideríteni, mi van a felület alatt. Hamar rájött, hogy a vakolat finoman
összeszőtt nádlécezésre került.
- Ez nagyban megkönnyíti a dolgunkat - mondta Royannak. - A nád segít egyben tartani
a vakolatot, így nem fog megrepedni vagy letöredezni.
Az ár végét egyre mélyebbre nyomta, míg végül az ellenállás megszűnt, és a szerszám
simán végigfutott.
- Tizenöt centi - mondta, ahogy a szerszámon megmérte az ajtó vastagságát. - Taita
sosem dolgozik felületesen, igaz? Ez nem könnyű munka.
Nicholas továbbra is az árral dolgozott, befúrta a megjelölt nyílás mind a négy
sarkát. Ezután hátralépett és intett Hansithnak, hogy vigye oda a nehéz, nyolccentis
kézifúrót, amivel megnagyobbíthatja. Ez az a fajta fúró volt, amit télen a halászok
használnak, hogy léket vágjanak a tó jegén.
Amint a fúró átért, Nicholas türelmetlenül félretolta Hansithot, és belesett a
lyukon. Odabenn minden sötét volt, de a résen át megcsapta az ősi levegő gyenge
fuvallata. Az illat száraz volt, halott és fanyar, a régmúlt korok szaga.
- Mit látsz? - kérdezte könyöke mellől Royan.
- Fényt! Adjátok ide a lámpát! - mondta Nicholas, majd miután Árkász a kezébe adta,
a nyíláshoz emelte.
- Mondd már! - táncolt mellette Royan a türelmetlenségtől. - Most mit látsz?
- Színeket - suttogta Nicholas. - A legcsodálatosabb, leírhatatlanul szép színeket.
- Hátralépett, majd Royant a derekánál fogva felemelte, és úgy tartotta, hogy a résen
át belásson.
- Gyönyörű! - kiáltott fel Royan. - Olyan gyönyörű!
Árkász felszerelte az erős, strapabíró ventilátort, mely cirkuláltatja majd a
levegőt az aknában, Nicholas pedig előkészítette a láncfűrészt. Amikor Nicholas
elkészült, adott Royannak a por ellen egy védőszemüveget meg egy védőmaszkot, majd
segített neki feltenni. Ezután még két viasz füldugót is betetetett vele.
Mielőtt elindította volna a láncfűrészt, a többieket visszaküldte egészen a
víznyelőig. Ebben a zárt térben a fűrész kipufogógáza meg a por, együtt a benzinmotor
zajával, elviselhetetlen lesz, de ettől eltekintve, azt akarta, hogy az áttörés
pillanatában csak Royan legyen vele.
Miután magukra maradtak, Nicholas a legnagyobb sebességre kapcsolta a ventilátort,
majd felrakta saját maszkját, védőszemüvegét és bedugta a fülét. Meghúzta a láncfűrész
motorjának indítózsinórját, és a gép, kékes füstöt eregetve, beindult.
Nicholas nekigyürkőzött és a forgó fűrészlapot belenyomta a fúróval ütött lyukba.
Úgy vágta át a vastag, fehér vakolatot és mögötte a lécezést, akár egy kés az esküvői
torta cukormázát. A fűrész vágóélét óvatosan végigvitte a bejelölt vonalon.
A vakolat fehér pora felhőként szállt a levegőben. Látótávolságuk másodperceken
belül alig egy méternyire szűkült. Nicholas kitartóan vágta tovább lefelé, végig a
jobb oldalon, majd alul keresztbe és fölfelé a bal oldalon. Végül átvágta fölül is,
és amikor a négyszögletes kis ajtó, saját súlyánál fogva kezdett előredőlni, gyorsan
leállította a láncfűrészt és letette.
Royan előreugrott, hogy segítsen neki, és a kavargó por és füstfelhőben együtt
támasztották meg a négyszögletes vakolatdarabot, hogy ne zuhanjon a kövezetre, ne
törjön millió darabra. Finoman kiemelték a nyílásból, és a még mindig érintetlen
pecsétekkel a pihenő oldalfalának támasztották.
A nyitott átjáró, amit a nyílásba vágtak, egy sötétlő négyzet volt. Nicholas állított
a reflektoron, hogy bevilágítson, de a por még túl sűrű volt ahhoz, hogy bármit is
lássanak abból, ami odabenn volt. Nicholas bemászott az átjárón. A sűrű porfelhő
annyira elhomályosított mindent, hogy ezen még a lámpák fénye sem tudott áthatolni.
Egy lépést sem tett előre, hanem nyomban visszafordult, hogy átsegítse Royant.
Elismerte Royan jogát ahhoz, hogy e felfedezés minden pillanatában osztozzon vele.
Ott álltak csöndesen a fal túloldalán és várták, hogy a ventilátor megtisztítsa a
levegőt. Lassan oszlani kezdett a por, és elsőként a lábuk alatt lévő padlóra lettek
figyelmesek.
Ez már nem kővel, hanem sárga, fényesre csiszolt achátlapokkal volt burkolva,
melyeket oly ügyesen illesztettek össze, hogy annak helyét egyáltalán nem lehetett
látni. Olyan volt, mintha egyetlen csodálatos lap lenne lehelyezve, melynek
csillogását csupán a rátelepedett, hintőpor fiomságú porréteg homályosította el. Ahol
léptük felkavarta ezt a porréteget, előcsillant alóla az achát a reflektorok fényében.
Aztán, ahogy körülöttük a porfelhő elvékonyodott, a homályon át lassanként
csodálatosan ragyogó színek és formák jelentek meg előttük. Royan levette arcáról a
védőmaszkot és az achátpadlóra ejtette. Nicholas követte példáját, és belélegezte a
benn rekedt ősi levegőt. Ez a levegő évezredeken át mozdulatlan volt, a régiség illata
áradt belőle, egy bebalzsamozott holttest vászon-pólyájának dohos, áporodott szaga.
Most, hogy már a gyilkos por elült, egy hosszú, egyenes folyosó nyílt meg előttük,
melynek végét homály és sötétség takarta. Nicholas visszafordult a nyílás felé és
kinyúlt, majd állványával együtt beemelte a reflektort. Gyorsan beállította, hogy
teljes hosszában megvilágítsa az előttük húzódó folyosót.
Ahogy elindultak előre, régi istenek képmásai vették körül őket. Fenyegetően nézték
a betolakodókat a falakról és hatalmas, ellenséges szemekkel figyelték őket föntről,
a magas mennyezetről. Nicholas és Royan lassan haladt. Lépteik zaját tompította az
achátlapokra rakódott por, meg az a por, mely még a levegőben volt. A visszaverődő
fénytől mindez olybá tűnt, mintha valami földöntúli, álomszerű, ragyogó háló borulna
rájuk.
Feliratok borították a falak és a magas mennyezetek minden egyes centiméterét.
Hosszú idézetek voltak ott az összes misztikus írásból, a Lélegzet könyvéből, a Pilonok
könyvéből és a Bölcsesség könyvéből. Másutt meg Mamose fáraó életének földi történetét
beszélték el a hieroglifák, és dicsőítették azon erényeit, melyekért az istenek
megszerették.
Ezután következett az első abból a nyolc szentélyből, melyek a hosszú halotti
folyosó falából nyíltak. Ez az első Ozirisz szentélye volt. Egy kör alakú terem, melynek
ívelt falát az istent dicsőítő szövegek díszítették, fülkéjében pedig egy kis
Ozirisz-szobor állt tollas fejdísszel a fején, és onixszból meg hegyikristályból
készült szemével olyan kérlelhetetlenül meredt rájuk, hogy Royan megborzongott.
Nicholas kinyúlt és megérintette az isten lábát.
Egyetlen szót mondott: - Arany!
Aztán felnézett a föléjük tornyosuló falfestményre, mely a falat és a boltozatos
mennyezet felét borította fölöttük és körülöttük. Egy újabb, hatalmas képmása volt
Ozirisz atyának, a Túlvilág istenének, akinek arca zöld volt, állszakállt viselt,
mellkasán keresztbe tett kezében tartotta a korbácsot és a pásztorbotot, fején ott
volt tollas fejdísze, homlokán pedig az ágaskodó kobra. Félelemmel és áhítattal
pillantottak fel rá. Ahogy a lámpa fénye imbolygott a még kavargó porban, úgy tűnt,
mintha az isten élettel telne meg, és a szemük láttára megmozdulna és lebegne.
Nem időztek hosszasan az első szentélyben, mivel a folyosó ment tovább, egyenesen,
akár a nyíl, célpontja felé. Folytatták útjukat. A következő szentély az istennőé volt.
Ízisz aranyszobra ült fülkéjében a trónon, mely jelképe volt. Keblén a kisded Hóruszt
táplálta. A szeme elefántcsont és kék lazúrkő volt.
Falfestményei borították a fülkéjét körülölelő falakat. Ott volt ő, az anya, hatalmas
szeme éjfekete festékkel kihúzva, és fején ott díszlett a napkorong meg a szent tehén
szarvai. A falat körülötte hieroglifás szimbólumok borították, oly ragyogók, hogy
szinte világítottak, akár egy csapatnyi szentjánosbogár; mert ő az, kinek száz különböző
neve van. Többek közt Ászt, Net és Baszt. De ő volt Ptah, Szelket, Mereszgert és
Renenutet. Ezen nevek mindegyike egy-egy hatalmat jelölt, mert az istennő szentsége
és jótét aurája tovább élt, míg a legtöbb régi isten lassanként eltűnt, mivel nem maradt
hívő, ki ismételgette és életben tartotta volna e misztikus neveket.
Az ókori Bizáncban és később, a keresztény Egyiptomban a régi istennő erényeit,
szimbólumait átörökítették Szűz Máriára. Az a kép, amin a kisded Hóruszt szoptatja,
fennmaradt a Madonnát és a gyermeket ábrázoló ikonokon. Imigyen az istennő Royan
lényének egészére hatott, ereiben őseinek keveredett vére folyt, mely elismerte Íziszt
és Máriát is, szívében az eretnekség és az igazság egyszerre, kibogozhatatlanul volt
jelen, így aztán érezte magában bűnösségét és ugyanakkor a vallásos lelkesedést is.
A következő szentélyben a szentháromság utolsó tagjának, Hórusznak sólyomfejű
aranyszobra állt. Jobb kezében a harci íjat tartotta, baljában pedig az ankh volt,
mivel élet és halál az ő kezében van. A szeme vörös kalcedon volt.
A szobrot más megjelenési formáinak képei vették körül: a gyermek Hórusz ízisz
keblén, majd Hórusz, mint az ifjúság istene, Harpokratész, büszke, karcsú és gyönyörű,
amint egyik ujját a rituális mozdulattal állához illeszti és szandálos lábával, rövid,
merev szoknyájában előre lép. Aztán Hórusz, a sólyomfejű, helyenként oroszlántesttel,
másutt egy ifjú harcos testével, és fején dél és észak egyesített, nagy koronáját viseli.
Alatta a következő felirat állt: „Hatalmas Isten, az Ég Ura, hatalma mindenek felett,
Legnagyobb ő az istenek között, kinek ereje győzedelmeskedett isteni atyja, Ozirisz
ellenségei felett."
A negyedik szentélyben Széth állt, a fő gonosz, az erőszak és a viszály istene.
A teste aranyból készült, de a feje egy fekete hiéna feje volt.
Az ötödik szentélyben a halottak és a sírkertek istene, Anubisz a sakálfejű volt.
Ő van jelen a balzsamozásnál, és az ő feladata megvizsgálni a nagy mérleg nyelvét,
midőn az elhunyt szíve megmérettetik. Ha a mérleg serpenyői pontosan egy vonalban
állnak, akkor a halottat érdemesnek nyilvánították, de ha a mérleg kibillent, ellene
szólt, akkor Anubisz odahajította a szívét a krokodilszörnyeknek, és azok felfalták.
A hatodik szentélyt az írás istenének, Thotnak szentelték. Az istent íbiszfejjel
ábrázolták, és kezében ott volt íróvesszője. A hetedik szentélyben a szent tehén, Hathor
állt, mind a négy patáján, foltos teste fekete-fehér volt, és pofája jóságosan emberi,
de hatalmas, trombita alakú fülekkel. A nyolcadik szentély volt a legnagyobb és mind
közt a legpompásabb, mivel ez Ámon-Réé, minden teremtés atyjáé volt. Ő volt a nap,
a hatalmas, arányló korong, melyből a lefelé hulló, arany sugarak eredtek.
Nicholas itt egy pillanatra megállt és visszanézett a hosszú folyosón. Az a nyolc
szent szobor már önmagában is olyan kincset jelentett, mely vetekedett bármivel, amit
Howard Carter és Lord Carnavon fedezett fel Tutanhamon sírjában. Szíve mélyén érezte,
hogy pénzben kifejezhető értékükön még gondolkodni is durva ostobaság. Az igazság
azonban az volt, hogy e rendkívüli műalkotások közül akár egy is elegendő lenne, hogy
sokszorosan is kifizethesse belőle adósságait. Ám ezt a gondolatot elhessegette, és
visszafordult, hogy ismét a folyosó túlsó végén lévő, tágas terem felé nézzen.
- A temetkezési kamra - dünnyögte áhítattal Royan. A sír.
Ahogy haladtak előre, az árnyak visszavonultak, mintha a rég halott fáraó szelleme
sietne vissza végső nyughelyére. Most már beláttak a sírba. Falain még az eddigieknél
is csodásabb falfestmények ragyogtak. Bár már oly sokat néztek végig, szemük és érzékeik
még mindig nem tompultak, nem fáradtak bele e pazar bőségbe.
 Egyetlen, megnyújtott alak emelkedett a magasba a terem túlsó falán, majd a
mennyezeten át meghajolt. Ez volt a hajlékony, kecses Nut istennő, amint épp megszüli
a napot. Arányló sugarak ömlöttek ki nyitott méhéből, melyek fénnyel árasztották el
a fáraó szarkofágját, és új életet adott a halott királynak.
A királyi szarkofág a terem közepén állt, egy hatalmas gránittömbből kifaragott,
masszív koporsó volt. Hány rabszolgának kellett vajon küszködnie ezzel a kőtömeggel,
hogy végighozzák a föld alatti folyosókon? - tűnődött Nicholas. Lelki szemei előtt
szinte megjelentek a lámpafényben csillogó izzadt testek, és hallotta az irdatlan
koporsó súlya alatt csikorgó fagörgők hangját.
Ezután Nicholas lenézett a koporsóba, és kedélye nyomban megváltozott, amint
rádöbbent, hogy a szarkofág üres. A masszív gránittetőt kiemelték helyéből és oly vadul
lökték félre, hogy keresztben elrepedt, és most két darabban hevert a koporsó mellett.
Lassan lépkedtek előre, nyelvükön a csalódottság keserű íze keveredett a porral,
míg bele nem láttak a nyitott szarkofágba. Csupán a négy kanopusz edény törött darabkái
hevertek benne. Ezeket alabástromból faragták, hogy elhelyezzék benne a király
zsigereit, máját és többi belső szervét. Az edények tetejét a síron túli világ isteneinek
és mesés lényeinek fejei díszítették.
- Üres! - suttogta Royan. - A király teste eltűnt.
Az elkövetkezendő napok során, mialatt lefényképezték a falfestményeket, és
becsomagolták a halotti folyosó nyolc istenének és istennőjének szobrait, Royan és
Nicholas arról beszéltek, arról vitáztak, vajon hogyan tűnhetett el a királyi múmia
a szarkofágból.
- A sír kapuján a pecsétek érintetlenek voltak - mutatott rá ismételten Royan.
- Valószínűleg erre is van magyarázat - mondta neki Nicholas. – Maga Taita vitte
el a kincseket és a testet. A hetedik tekercsben többször is siránkozik azon, hogy
ekkora kincset így elpazarolnak. Rámutat, hogy mindezt hasznosabb lenne a nemzet és
a nép védelmére, táplálására fordítani.
- Nem, ennek nincs értelme - szállt vitába vele Royan -, miért emelt volna gátat
a folyón, ásott volna alagutat a medence alatt és építette volna meg ezt a pontosan
megtervezett, művészi sírt, ha utána elvitte innen és megsemmisítette a király múmiáját.
Taita mindig logikus ember volt. A maga módján mélységesen tisztelte Egyiptom
isteneit. Ez megmutatkozik minden írásában. Sosem sértette volna meg azokat a vallási
tradíciókat, melyekben oly erősen hitt. Nekem ebben a sírban valahogy nem stimmel
valami - nem csak a test rejtélyes, már-már fesztelenül fölényes eltűnése. A falakon
lévő festményekkel és feliratokkal sincs rendben valami.
- Ami a hiányzó holttestet illeti, egyetértek veled, de mi az, ami szerinted
illogikus a díszítményekben? - kérdezte Nicholas.
- Nos, először is a festmények. - Royan egy lendületes mozdulattal Ízisz képe felé
intett. - Nagyon szépek, a klasszikus művészet egy jelentős tagjának munkája, de
közhelyszerű és erősen stilizált, ami a formát és a színválasztást illeti. Az alakok
merevek, lélektelenek - nem mozognak, nem táncolnak. Hiányzik belőlük a lángelme
szikrája, ami oly tisztán megmutatkozott Lostris királynő sírjában, ahol az eredeti
tekercsek voltak elrejtve alabástrom vázáikban.
Nicholas elgondolkodva vizsgálgatta a falfestményeket. - Értem, mire gondolsz.
Még a kolostorban, a Tanus sírjában lévő falfestmények is más kategóriát jelentenek.
- Pontosan! - mondta Royan hevesen. - Azok Taita festményei voltak. Ezek nem azok.
Ezeket valamelyik kulija készítette.
- És mi van a feliratokkal, azokban mi nem tetszik?
- Hallottál már olyan sírról, ahol a falon nincs egyetlen részlet sem a Halottak
könyvéből, vagy hogy nem ábrázolják a halott személy útját a hét pilonon át, melyen
túl a paradicsomi boldogság földjére jut.
Nicholas döbbentnek tűnt; ez eszébe se jutott. Szó nélkül otthagyta Royant,
visszament a hosszú folyosón, látszólag azért, hogy felügyelje a szent szobrok
csomagolását, de valójában időre volt szüksége, hogy átgondolja mindazt, amit Royan
mondott.
Mielőtt Nicholas eljött volna Angliából, gondoskodott róla, hogy a szurdokba
ledobott felszerelés sérülékenyebb, törékenyebb darabjait kemény, fémből készült
lőszeres ládákba csomagolják. Ezen ládák mindegyikén vízhatlan gumitömítés volt és erős
emelő rögzítés. Az eredetileg benne lévő holmikat polisztirén csomagolással védték és
párnázták ki. Amikor távoznak Etiópiából, a felszerelést hátrahagyják, de a ládákat
a csomagolóanyaggal együtt gondosan megőrizték, hogy ezekben vihessék vissza azokat
a kincseket, amelyeket a sírban találhatnak.
A szent szobrok közül hat szépen belefért a ládákba, ellenben Hathor, a tehén, és
a sátáni Széth túl nagynak bizonyult. Nicholas azonban észrevette, hogy nem egy
darabból készültek. A fejeket le lehetett emelni, és Hathor patás lábait facsapok
rögzítették a testhez, ám ezek már szinte teljesen elporladtak. Különálló részeikre
szedve még ezt a két nagy szobrot is be tudták csomagolni a fémládákba.
Nicholas figyelte Hansithot, amint épp Széth kegyetlen, fekete gyantával bevont,
ébenfa fejét helyezi be az egyik ládába. Aztán egy idő múlva visszament oda, ahol Royan
az üres szarkofág fölötti falon lévő feliratokon dolgozott.
- Jól van. Egyetértek. Igazad van, hogy hiányoznak a Halottak könyvéből vett
feliratok. Ez valóban furcsa. De mi máshoz kezdhetnénk ezzel, mint hogy elfogadjuk
egy olyan rejtélyként, melyet sosem fogunk tudni megfejteni.
- Nicky, van itt még más is. Ez nem minden. Érzem ezt minden sejtemmel, minden
idegszálammal. Valami elkerülte a figyelmünket.
- Én csak egy férfi vagyok, hogyan is kételkedhetnék a női ösztön megérzéseiben?
- Ne fölényeskedj itt nekem! - csattant rá Royan. - Mennyi időm van még, hogy
dolgozzam a sztélé feliratain?
- Egy, maximum két heted. Nekem meg kell szerveznem a találkát Jannie-val. Ott
kell lennünk a roseires-i leszállópályánál, amikor megérkezik, hogy felvegyen minket.
Ez olyan randevú, amire mindenképp pontosan kell megérkeznünk.
- Te jó ég! Azt hittem, ezt már rég lerendeztétek. Hogy lépsz innen kapcsolatba
Jannie-val?
- Az igazat megvallva, egészen egyszerűen - mosolygott Nicholas. - Van egy
nyilvános telefon a Debra Maryam-i postahivatalban. Tessay szabadon mozoghat bárhol
a Gojamban. Néhány szerzetes kíséretében felmegy a meredélyre és felhívja Geoffrey
Tennant az addiszi brit nagykövetségen. Geoffreyval már mindent megbeszéltem. Ő majd
átadja az üzenetet Jannie-nak.
- És Tessay megteszi ezt neked?
Nicholas bólintott. - Beleegyezett, hogy holnap felmegy Debra Maryamba.
Jannie-nak minél előbb meg kell kapnia az üzenetet, hogy lehetőleg elegendő ideje
legyen felkészülni a Máltából való indulásra. Rendkívül pontosan kell időzítenünk, mivel
mindnyájunknak egyszerre kell megérkezni a leszállópályához. Bajt hozhat bármely fél
számára, ha ott kell üldögélnie és várakoznia Roseires-ben, amíg a másik megérkezik.
- Április elsején hajnalban - adta meg Nicholas Tessaynek az üzenetet. - Mondja
meg Jannie-nak, hogy bolondok napján ott leszünk. Ez könnyű, ezt nem lehet
elfelejteni.
Figyelték, ahogy Tessay az őt kísérő szerzetesekkel elindul a csapáson, és Royan
csöndesen megkérdezte Mek Nimmurt: - Nem félti így egyedül elengedni?
- Tud vigyázni magára, és az egész Gojamban ismerik, szeretik. Biztonságban van,
amennyire bárki is biztonságban lehet egy veszélyes vidéken. - Mek nézte Tessay karcsú,
egyre távolodó alakját a shammában és a bő szárú nadrágban.
- Bárcsak vele mehetnék, de... - Mek megvonta a vállát. Royan hirtelen felkiáltott:
- Jaj, van valami, amire meg akartam kérni, és elfelejtettem. - Otthagyta Nicholast
meg Meket, és futásnak eredt, miközben kiáltozott a másik nő után. Hangja visszaszállt
Nicholashoz, aki ott állt és figyelte.
- Tessay! Várj! Gyere vissza!
Tessay megfordult és bevárta Royant. Ahogy a két nő ott állt és beszélgetett,
Nicholas nem nézte tovább őket, hanem megfordult és a meredély távoli körvonalait
fürkészte. Gyomra kissé görcsbe rándult, ahogy látta, hogy a hegycsúcsok fölött a
viharfelhők egyre sűrűsödtek és sokkal fenyegetőbbnek tűntek, mint néhány nappal
azelőtt. Az esőzések kezdete most már nagyon gyorsan közeledett. Eltöprengett, vajon
marad-e annyi idejük, amennyit reméltek, mielőtt a gát átszakad és az emelkedő víz kiűzi
őket a szurdokból.
Ezután ismét visszanézett az ösvényre, épp idejében ahhoz, hogy lássa, amint Royan
átad valamit Tessaynek, aki rábólint és berakja nadrágja zsebébe. Végül a két nő
megölelte egymást, és Tessay ismét elindult. Royan ott állt az ösvény közepén és
figyelte, amíg Tessay a völgy kanyarulata után el nem tűnt a szeme elől. Ezután lassan
visszament oda, ahol Nicholas várta.
- Mi volt ez? - kérdezte Nicholas, de Royan csak rejtélyesen mosolygott.
- Lánytitok. Van néhány dolog, melyekről jobb, ha ti, durva férfiak nem tudtok.
- Ám amikor Nicholas kérdőn felvonta szemöldökét, Royan beadta a derekát és megmondta:
- Tessay megkéri Geoffrey Tennantot, hogy küldjön egy üzenetet anyunak, hogy jól
vagyok. Nem akarom, hogy nyugtalankodjon miattam.
Ahogy lemásztak az állványzaton a Taita medencéje melletti sziklapadon felállított
átmeneti táborba, Nicholas arra gondolt, milyen különös véletlen, hogy Royannál már
ott volt kéznél édesanyja telefonszáma, amit nyomban oda is tudott adni Tessaynek,
és eltöprengett, vajon mitől lett hirtelen ilyen sürgős Royannak, hogy tudassa
anyjával hollétét. - Jó lenne tudni, valójában min töri a fejét - tűnődött. - Amikor
Tessay visszatér, majd megpróbálom finoman kiszedni belőle.
Royan szíve szerint inkább a sírban táborozott volna, hogy egyfolytában ott legyen
a feliratok között, melyeken dolgozott, de Nicholas ragaszkodott hozzá, hogy a szabad
levegőn aludjanak, a sziklapadon, mely a lehető legközelebb volt a feltárási
területhez. - A sír dohos levegője, szinte biztos, hogy egészségtelen – mondta
Royannak. - A barlangbetegség komoly veszélyt jelent az ilyen régi, zárt helyeken.
Azt mondják, hogy ebbe halt bele Howard Carter néhány embere is, akik Tutanhamon
sírjában dolgoztak.
- A barlangbetegséget azok a gombaspórák okozzák, melyek a denevér ürülékében
tenyésznek - mondta Royan. Mamose sírjában nincsenek denevérek. Taita ezt gondosan
lezárta.
- Tedd meg a kedvemért! - könyörgött neki Nicholas. Nem dolgozhatsz odabenn napokon
át. Szeretném, ha naponta legalább néhány órára kijönnél a sírból.
Royan vállat vont. - De csak neked teszem meg ezt a szívességet - egyezett bele,
ám ahogy leértek az állványzat aljára, mindössze egy futó pillantást vetett új
hálóhelyére, majd ment egyenesen a jászolgáthoz és be, a sírba vezető alagútba.
A lépcső tetején, a sír vakolattal lezárt bejáratánál lévő pihenőt alakították át
maguknak műhellyé. Royan szétterítette rajzait, fényképeit és referenciakönyveit a
durva, kézzel kinagyolt, széles deszkaasztalon, melyet Hansith készített neki. Árkász
egy reflektort helyezett a hevenyészett munkaasztal fölé, így tisztességes világítás
mellett dolgozhatott. A pihenő egyik fala mellett halmozták fel a lőszeres ládákat,
melyekben a nyolc szent szobor volt. Nicholas ragaszkodott hozzá, hogy leleteiket
olyan helyen tárolják, ahol biztonságosan tudják őrizni. Mek fegyveresei továbbra is
huszonnégy órán át őrizték a víznyelőn átvezető utat.
Amíg Nicholas a hosszú folyosó falait és az üres sírkamrát fényképezte, Royan az
asztala mellett ült és órákon át a papírjaiba merült, jegyzetelt és számításokat végzett.
Időnként felfelpattant, és a bejáratba vágott nyíláson át kirohant a hosszú folyosóra,
hogy alaposabban szemügyre vegyen egy-egy részletet a festett falon.
Ilyenkor Nicholas mindig felegyenesedett fotóállványa mögül és elnéző gyöngédséggel
figyelte. Royan annyira elmerült, hogy úgy tűnt, teljesen megfeledkezett róla és
mindenkiről, aki körülötte volt. Nicholas még sosem látta ilyennek, és teljesen
lenyűgözte Royan koncentrálóképességének ereje és mélysége.
Amikor már szünet nélkül tizenöt órája dolgozott, Nicholas kiment érte a pihenőre,
és Royan tiltakozása ellenére, az alagúton át kivezette a sziklapadra, ahol meleg étel
várta őket. Miután Royan evett, Nicholas bevitte őt kunyhójába és ragaszkodott hozzá,
hogy Royan lefeküdjön felfújható matracára.
- Most pedig aludni fogsz, Royan - parancsolt rá.
Nicholas arra ébredt, hogy hallja, amint Royan kióvakodik a szomszédos kunyhóból,
majd a sziklapadon át halkan a sír bejáratához lopakodik. Az órájára nézett, majd
hitetlenül felnyögött, amikor látta, hogy mindössze három és fél órát aludtak. Gyorsan
megborotválkozott, majd bekapott egy darab pirított injera kenyeret és felhajtott egy
csésze teát, mielőtt követte volna Royant a sírba.
Ott találta a hosszú folyosón, annak a szentélynek a fülkéje előtt, melyben Ozirisz
szobrocskája állt. Annyira el volt merülve, hogy nem is hallotta, amint Nicholas mögé
lépett, így aztán ijedten összerezzent, amikor a férfi megérintette a karját.
- Megijesztettél - mondta neki Royan szemrehányóan.
- Mit nézel ilyen elmerülten? - kérdezte Nicholas. – Mit találtál?
- Semmit - vágta rá gyorsan, majd egy pillanat múlva azt mondta: - Nem is tudom.
Csak egy ötlet.
- Halljuk! Mi jár a fejedben?
- Egyszerűbb, ha megmutatom. - Kivezette Nicholast a pihenőn álló asztalához, majd
jegyzeteit gondosan összerendezte, mielőtt ismét beszélni kezdett.
- Az elmúlt néhány napban azzal foglalkoztam, hogy végigmentem a Tanus sírjában
talált sztélé anyagán, és kigyűjtöttem azokat az idézeteket, amelyeket felismertem
és tudtam, hogy valamelyik misztikus írásból való, a Lélegzet könyvéből, a Pilonok
könyvéből, és Thol könyvéből, majd ezeket mind egy oldalra tettem. - Tizenöt oldalt
mutatott, amit szép, apró betűivel jegyzetelt tele. - Ez mind ősi anyag, egyik sem
Taita által fogalmazott szöveg. Ezeket most egy időre félretettem.
Lerakta az első jegyzetfüzetet és kezébe vette a következőt. – Ez itt mind a sztélé
negyedik oldaláról való. Ezekből semmit sem ismerek, de úgy tűnik, hogy számok és jelek
hosszú listája. Talán valamiféle rejtjel? Nem vagyok biztos benne, de ezzel
kapcsolatban van néhány ötletem, amire még később visszatérek.
- Ez pedig itt - mutatta Nicholasnak a következő jegyzetfüzetet - mind friss anyag,
olyan, amire nem emlékszem, hogy bárhol is olvastam volna a klasszikus, ókori szövegek
között. Ez zömében, ha nem teljes egészében, eredeti Taitaanyag kell hogy legyen. Ha
hagyott nekünk még nyomot, akkor úgy hiszem, hogy annak itt, ebben a részben kell
lennie.
Nicholas elvigyorodott: - Mint az az idézet, mely az istennő rózsaszín nemi szerveit
írja le. Arra gondolsz?
- Biztosra vettem, hogy azt nem felejted el. - Royan könnyedén elpirult és nem
nézett fel, eltökélten a füzetbe meredt. - Nézd ezt az idézetet a sztélé harmadik
lapjáról, arról az oldalról, melyet Taita ősznek nevezett el. Ez volt a legelső,
amelyre felfigyeltem.
Nicholas előrehajolt és hangosan olvasta a hieroglifákat: - A hatalmas isten,
Ozirisz a kezdő lépést a négy bika szabályát alkalmazva teszi meg. Az első pilonnál
a tábla megváltoztathatatlan törvényei mellett tesz tanúságot. - Felnézett Royanra.
- Igen, emlékszem erre az idézetre. Taita itt a baora utal, arra a játékra, amit a
vén gazember olyan szenvedélyesen szeretett.
- Úgy van. - Royan kissé zavartnak tűnt. - De emlékszel arra is, amikor elmondtam
neked egy álmot, melyben ismét Duraidot láttam, aki a sír egyik kamrájában ült?
- Emlékszem - Nicholas kuncogott Royan zavarán. Mondott valamit a négy bikalépés
szabályáról? Most netán az álmok általi jövendölések birodalmába lépünk?
Royant határozottan bosszantotta Nicholas komolytalansága. – Mindössze arra
szerettem volna utalni, hogy a tudatalattim feldolgozta az idézetet és előállt egy
megoldással, amit az álomban Duraid mondott ki. Nem tudnál legalább egy pillanatra
komolyan viselkedni?
- Ne haragudj - mondta bűnbánóan Nicholas. - Emlékeztess csak, mit is mondott
Duraid.
- Álmomban azt mondta nekem: Ne feledd a négy bika szabályai! Kezdd az elején!
Nem vagyok valami nagy szakértője a bao játéknak. Mit akart ezzel mondani?
- A játék szabályai és finomságai az ókor homályába vesztek. De, amint azt te is
tudod, a tizenegyediktől a tizenhetedik dinasztiáig terjedő korszak sírjaiban a
temetkezési tárgyak közt találtunk néhány baotáblát is, melyek alapján csupán
feltételezhetjük, hogy a sakk egy korábbi formája volt. - Royan nekilátott, hogy
felvázolja a jegyzetfüzet üres hátsó oldalára.
- A fatábla elrendezése olyan volt, mint egy sakktábláé, nyolc sor mélyedés
keresztben és nyolc hosszában, így. - Gyors, gyakorlott kézzel rajzolta golyóstollával
a vonalakat. - A játékot színes kövekkel játszották, melyeket előre meghatározott
szabályok alapján mozgattak. Most nem megyek bele a részletekbe, de a négy bika
szabálya a Taita kaliberű nagymesterek közkedvelt, gambitszerű nyitólépése volt.
Ennek az volt a lényege, hogy feláldozott bizonyos köveket, hogy a legmagasabb értékű
köveket az első mélyedésben halmozhassa fel, ahonnan uralhatja a tábla fontos, középső
részeit.
- Nem vagyok biztos benne, hogy tudom, merre tartunk, de azért vezess tovább.
Figyelek. - Nicholas a lehetőségekhez képest igyekezett leplezni értetlenségét.
- Ez itt a tábla első mélyedése - mutatott vázlatára Royan, mintha egy szellemileg
visszamaradott gyermeknek magyarázna. - A kezdet, a játék eleje. Duraid azt mondta:
Kezdd az elején! Taita azt mondta: A hatalmas isten, Ozirisz megteszi a kezdő lépést.
- Még mindig nem tudlak követni - rázta meg a fejét Nicholas.
- Gyere velem. - Royan a jegyzetfüzettel a kezében, az ajtón vágott nyíláson át
visszavezette Ozirisz szentélyéhez. A nyitó lépés. A kezdet.
Megfordult és végignézett a folyosón. - Ez itt az első szentély. Összesen hány
szentély van itt?
- Három a szentháromságnak, aztán Széth, Thot, Anubisz, Hathor és Ré - sorolta fel.
- Az összesen nyolc.
- No de ilyet! - nevetett Royan. - A fiú tud számolni! Hány mélyedés van egy sorban
a baotáblán?
- Nyolc keresztben és nyolc hosszában... - hirtelen elhallgatott és Royanra meredt.
- Gondolod, hogy...?
Royan nem válaszolt, hanem kinyitotta a jegyzetfüzetet. - Ezek itt mind számok
és különálló jelek - értelmes szó nem jön ki belőlük. Semmilyen módon nem állnak
kapcsolatban egymással, csupán annyi biztos, hogy a felsorolt számok közül egy sem
nagyobb nyolcnál.
- Azt hittem, hogy végre értem, de most megint elvesztettem a fonalat.
- Ha egy mai sakkjátszma leírása valakinek négyezer év múlva a kezébe kerülne, akkor
mit kezdene vele? - kérdezte Royan. – Vajon nem számok és különálló jelek sorának
tartaná? Nem nehéz egy kicsit a felfogásod? Mintha megkukultál volna.
- Jaj, uramisten! - derült fel Nicholas arca. - Hölgyem, ön zseni! Taita baot
játszik velünk.
- És ez itt az első pilon, ahol a játék elkezdődik - mutatott Royan a szentélyre.
- Ez az a hely, ahol a hatalmas isten, Ozirisz megteszi a kezdő lépést. Innen, az
elejéről kell elkezdenünk és elindulnunk a szent baotáblán. Itt kell hárítanunk
nyitólépését.
Egy darabig mindketten nézelődtek a szentélyben, alaposan szemügyre vették az ívelt
falakat és a magas, boltozatos mennyezetet, majd Nicholas törte meg a csöndet. -
Megkockáztatom, hogy rendkívül nehéz felfogásúnak és kukának nevezz, de feltehetnék
egy kérdést? Hogy a pokolba játszunk egy olyan játékot, melynek még a szabályait sem
ismerjük?

Nogo ezredesből csak úgy áradt a magabiztosság és fontosságának tudata, ahogy von
Schiller hívó szavára nagy büszkén bevonult a tárgyalóterembe. Nahoot Guddabi nagy
buzgón ügetett mögötte, azzal az eltökélt szándékkal, hogy nem hagyja magát kizárni
a fejleményekből. Igyekezett ő is fontosnak és magabiztosnak tűnni, de igazság szerint
érezte, hogy helyzete rendkívül ingatag, és valamiképp bizonyítania kéne gazdája előtt.
Von Schiller épp levelet diktált Utte Kempernek, de amint beléptek a terembe,
gyorsan felállt és fellépett szőnyeggel borított rönkjére.
- Tegnapra ígért jelentést nekem - csattant rá Nogóra, miközben Nahootot figyelemre
se méltatta. - Nem tudott meg semmit ettől a szurdokban lévő informátorától?
- Elnézését kérem, hogy így megvárakoztattam, Herr von Schiller. - Nogo mellénye
nyomban kisebb lett erre az éles lerohanásra, és nyugtalan, ideges lett. A német
megrémisztette. - Az asszonyok egy nappal később tértek vissza Harper táborából. Ezek
a vidékiek nagyon megbízhatatlanok. Az idő náluk nemigen számít.
- Igen, igen. - Von Schiller türelmetlen volt. - Tisztában vagyok fekete
testvéreinek gyarlóságaival, és meg kell jegyezzem, hogy ön sem teljesen ment ezektől,
Nogo. De mondja, mi hire van a számomra!
- Harper hét napja elkészült a gáttal és nyomban lejjebb költöztette táborát egy
új helyre, a hasadék fölötti magaslatokra. Aztán valamiféle bambuszlétrát épített le,
a hasadékba. Informátorom szerint valami üreget tisztítanak meg a kiürült medence
aljában...
- Egy üreget? Miféle üreget? - Von Schiller belesápadt, ahogy ezt meghallotta,
és homlokán gyöngyözni kezdett a veríték.
- Jól van, Herr von Schiller? - rémült meg Nogo. A német nagyon rosszul nézett ki,
olyan volt, mintha nyomban összeesne.
- Tökéletesen jól vagyok - kiáltott rá von Schiller. - Miféle üreg ez? írja le nekem!
- Az asszony, aki az üzenetet hozza, egy ostoba paraszt. Nogo kényelmetlenül érezte
magát, feszengett, nehezen viselte von Schiller vallatását. - Mindössze annyit
mondott, hogy amikor a folyó vize leapadt, ott volt egy üreg az alján, tele kővel
meg törmelékkel, és ezt eltakarították.
- Egy alagút! - Nahoot nem tudta tovább türtőztetni magát. - Ez biztosan a sír
bevezető alagútja.
- Maradjon csöndben! - fordult felé von Schiller dühödten. – Nincs semmi tény, ami
alátámasztaná feltételezését. Hagyja, hadd fejezze be Nogo. - Azzal ismét az ezredeshez
fordult. - Folytassa! Halljam az egészet!
- Az asszony azt mondja, hogy az üreg végén egy barlang van. Amolyan sziklaszentély,
a falakon képek...
- Képek? Miféle képek?
- Az asszony azt mondja, hogy szentek képei. - Nogo elítélő, rosszalló mozdulatot
tett. - Rendkívül tudatlan asszony ez. Ostoba...
- Keresztény szentek? - kérdezte von Schiller.
Nahoot közbevágott: - Az nem lehetséges, Herr von Schiller. Én mondom önnek, Harper
megtalálta Mamose sírját. Most már gyorsan kell cselekednie.
- Nem figyelmeztetem még egyszer, maga szerencsétlen kis senki! - förmedt rá von
Schiller. - Hallgasson!
Ismét Nogóhoz fordult. - Volt még más is a barlangban? Mondjon el mindent, amit
az asszonytól hallott.
- Szentek képei és szobrai. - Nogo széttárta a kezét. - Sajnálom, Herr von Schiller,
de ezt mondta. Tudom, hogy ez az egész badarság, de az asszony ezt mondta nekem.
- Majd én eldöntőm, hogy mi a badarság és mi nem - mondta neki von Schiller. - És
mit mondott, mi történt a szentek szobraival?
- Harper dobozokba csomagolta őket.
- Kihozta őket a szentélyből?
- Nem tudom, Herr von Schiller. Az asszony nem mondta. Von Schiller lelépett
rönkjéről és járkálni kezdett le-föl a barakkban, miközben háborodottan motyogott
magában.
- Herr von Schiller... - kezdte Nahoot, de a német csöndre intette. Végül megállt
Nogo előtt és felmeredt rá.
- Találtak múmiát, egy holttestet a szentélyben? - kérdezte.
- Nem tudom, Herr von Schiller. Az asszony nem mondta.
- Hol van? - Von Schiller annyira izgatott volt, hogy belekapaszkodott Nogo
egyenruhájának zubbonyába, és lábujjhegyre állva, egészen a képéhez nyomta az arcát.
- Hol ez az asszony? Hagyta elmenni? - Apró nyálcseppek repültek Nogo arcába, és ő
pislogva megpróbált elhajolni, de von Schiller keményen markolta.
- Nem, uram. Még itt van. Nem akartam behozni őt ide, mert...
- Bolond. Maga itt másodlagos információkat ad nekem. Hozza ide, de nyomban.
Személyesen akarom kikérdezni. Eltaszította magától Nogót. - Menjen és hozza be!
 Nogo percek múlva visszatért, és egyik karjánál fogva egy asszonyt vonszolt be a
szobába. A nő fiatal volt, és az arcán éktelenkedő, kék tetoválások ellenére, csinos.
A férjes asszonyok hosszú, fekete köntösét és kendődíszét viselte, a csípőjén egy
csecsemő csüngött.
Amint Nogo elengedte a karját, a földre csúszott és rémülten nyüszített. A gyerek
együttérzően vele sivított, orrlyukait fehér, rászáradt takony dugaszolta el. Az
asszony reszkető kézzel szétnyitotta felül köntösét, előhalászta egyik tejtől duzzadó
mellét és mellbimbóját a gyerek szájába nyomta. A kicsi és anyja rémült tekintettel
meredt von Schillerre.
- Kérdezze meg tőle, hogy találtak-e a szentélyben koporsót vagy egy szent
holttestet - adta ki az utasítást von Schiller, miközben utálkozva méregette a nőt.
Nogo egy percig kérdezgette, majd megrázta a fejét. – Holttestről nem tud semmit.
Nagyon ostoba. Nem is igen érti, amit mondok neki.
- Kérdezze a szentek szobrairól! Mit csinált velük Harper? Most hol vannak? Kivitte
őket a szentélyből?
Miután egy újabb hosszú beszélgetést folytatott a nővel, Nogo ismét megrázta a fejét.
- Nem. Azt mondja, hogy a szobrok még a szentélyben vannak. A fehér ember dobozokba
csomagolta őket és katonák őrzik.
- Katonák? Miféle katonák?
- Mek Nimmur katonái, azé a shufta parancsnoké, akiről már beszéltem önnek. Még
mindig Harperral van.
- Hány doboz van? - Von Schiller türelmetlenségében odament a földön ülő nőhöz és
csizmája sarkával noszogatta. Hány szobor?
Az asszony rémülten felsikoltott és elhúzódott tőle. Ugyanakkor, arcán undorral
von Schiller is eltávolodott tőle.
- Gott im Himmel! - Zsebéből előhúzta a zsebkendőjét és orrához, szájához nyomogatta.
- Bűzlik, akár egy állat. Kérdezze meg tőle, hogy hány doboz van.
- Nem sok - fordította Nogo -, talán öt, de nem több, mint tíz. Nem tudja pontosan.
- Milyen méretűek? Mekkorák?
Amikor Nogo feltette a kérdést, az asszony karjának hosszát mutatta. Von Schiller
csalódottsága világosan kiült az arcára.
- Ilyen kevés és ennyire jelentéktelen. - Elfordult az asszonytól, majd odament
a barakk dél felé néző ablakához, és a meredély peremén túl, lemeredt a szurdok
vadonjába. - Ha az, amit ez az élőlény mond, igaz, akkor Harper még nem találta meg
Mamose kincsét. Többnek kéne lennie, sokkal többnek.
Nogo ismét a nővel beszélt, a nyelve gyorsan pörgött, majd visszafordult von
Schillerhez. - Azt mondja, hogy Harper társaságának egyik tagja elhagyta a szurdokbeli
tábort és Debra Maryamba ment.
Von Schiller hirtelen visszafordult az ablaktól és rámeredt. - Társaságának egyik
tagja? Melyik?
- Egy etióp nő. Mek Nimmur ágyasa. Egy nő, akit ez az asszony Woizero Tessaynek
nevez. Én ismerem. Egy orosz vadász felesége volt, mielőtt Mek Nimmur kurvája lett.
Von Schiller átrohant a szobán és köntösénél fogva megragadta az asszonyt. Olyan
vadul rántotta fel, hogy a csecsemő kicsúszott az asszony kezéből és üvöltve a földre
esett.
- Kérdezze meg tőle, hogy hol van most az a nő – utasította Nogót.
Az anya kirántotta magát a német szorításából, és a földön mászva próbálta felvenni
és megnyugtatni visító gyermekét. Nogo megragadta és lekevert neki egy csattanós
pofont, hogy rá figyeljen. Kisbabáját melléhez szorította és elhadarta a választ.
- Nem tudja - ismerte el Nogo. - Úgy hiszi, hogy még Debra Maryamban lehet.
- Vigye ki innen ezt a mocskos szukát! - biccentett fejével von Schiller az asszony
és gyereke felé. Nogo kivonszolta őket a barakkból.
- Mit tud még erről a nőről, Mek Nimmur nőjéről? – kérdezte enyhültebb hangon, amikor
Nogo visszatért.
- Az egyik addisz-abebai nemesi családból származik, vérrokona Rasz Tafari
Makonnennek, a régi császárnak, Hailé Szelassziénak.
- Ha ő Mek Nimmur nője, és egyenesen Harper táborából jön, akkor ő válaszolni tud
azokra a kérdésekre is, melyekre ez a másik élőlény nem tudott.
- Ez igaz, Herr von Schiller. De lehet, hogy nem akarja elmondani nekünk.
- Nekem kell az a nő - mondta von Schiller. - Hozza ide! Helm majd kezelésbe veszi.
Biztosra veszem, hogy neki sikerül jobb belátásra térítenie.
- Ez a nő fontos személyiség. A családja nagyon befolyásos. – Nogo egy pillanatra
elgondolkodott. - Másrészt viszont egy hírhedt banditával érintkezik. Ez már épp
elegendő ok arra, hogy idehozzam. Kiküldök egy osztagot az egyik legmegbízhatóbb
tisztemmel, hogy nyomban tartóztassa le. - Habozott. - Ha a nőt kihallgatjuk, akkor
jobb lenne, ha többé nem térne vissza addiszi barátaihoz. Bajt hozhatnak
mindnyájunkra. Még önre is, Herr von Schiller.
- Mit javasol? - kérdezte von Schiller.
- Miután megválaszolt az ön kérdéseire, azt hiszem, egy kis balesetnek kell
történnie - mondta Nogo.
- Tegye, amit jónak lát - utasította von Schiller. - A részleteket önre bízom, de
gondoskodjék róla, hogy ha meg kell szabadulnunk a nőtől, akkor az rendesen meglegyen.
A kontár munkából már elegem van. – Ahogy ezt mondta, Nahoot Guddabira nézett, aki
lesütötte a szemét és dühösen elvörösödött.

Csaknem két teljes napot töltöttek el a hosszú folyosón, Ozirisz szentélyénél.

Egyetlen ókori hívő sem tanulmányozta olyan mohón a falakra írt szöveget, mint Nicholas
és Royan, és a hatalmas isten színpompás falfestményét sem vették még szemügyre ilyen
aprólékos figyelemmel.
Felváltva olvasták hangosan Tanus sztéléjének azon részleteit, melyeket Royan
kiválasztott és leírt jegyzetfüzetébe, végül már annyiszor elismételték, hogy
mindketten kívülről tudták az idézeteket. Míg az egyik hangosan olvasott, addig a másik
teljes figyelmét a falakra összpontositotta és igyekezett felfedezni valamiféle
kapcsolatot.
- Szerelmem egy flaskó hideg víz a sivatagban. Szerelmem lobogó, mely kibomlik
a szellő fuvallatára. Szerelmem az újszülött csecsemő első kiáltása - olvasta Nicholas.
Royan felnézett rá onnan, ahol figyelmesen guggolva nézte a szentélyt, és
elmosolyodott. - Taita helyenként igazán aranyos, nem? - mondta. - Olyan romantikus.
- Figyelj, az isten szerelmére! Ez itt nem verselemző óra. Nekünk ennél jóval
komolyabb dolgunk van.
- Barbár! - dünnyögte Royan, de azért visszafordult a feliratok felé.
- Próbáljuk meg ezt - adta ki az utasítást Nicholas, majd felolvasta: - Ezernyi
kapcsolódás völgyében heverünk, anya gyermekéhez, férfi nőhöz, barát a baráthoz, tanár
tanítványához, nem a nemhez kötődik.
- Ma délelőtt immáron harmadszor választod ki ezt az idézetet. Mi az, ami ilyen
erős hatással van rád? - Nem nézett fel Nicholasra, de nyakának barnasága hátul
vörösesebb árnyalatú lett.
- Elnézést! Azt hittem, talán ezt is olyan romantikusnak találod, mint a másikat
- motyogta. - Akkor próbáljuk meg ezt. Szenvedtem és szerettem. Kiálltam szelet és
vihart. A nyílvessző keresztüldöfte húsomat, de nem ártott nekem. Elkerültem a hamis
utat, mely előttem áll. A rejteklépcsön mentem fel az istenek székhelyére.
Royan kissé hátrébb gördült a sarkán és végignézett a hosszú folyosón. - Esetleg
ebben lehet valami. A hamis út, mely előttem áll. A rejteklépcsö?
- Azt hiszem, egy kicsit már erőlködünk. Ráharapunk még a legkisebb szúnyogra is,
akár egy éhes pisztráng.
Royan felállt, és izzadságtól nedves tincseit elsimította homlokából. - Jaj, Nicky.
Ez annyira elcsüggeszt. Még azt sem tudjuk, hol kezdjük.
- Fel a fejjel, leányzó! - játszotta meg Nicholas azt a vidámságot, amit egyáltalán
nem érzett. - Elkezdjük az elején, miként azt barátod, Taita mondta, hogy tennünk kell.
Hadd próbáljam meg veled most megint ezt. - Kezét a szívére tette, akár egy viktoriánus
színész és érzelmes hangon szavalta: A keselyű hatalmas szárnyakon emelkedik fel, hogy
köszöntse a napot...
Royan halkan nevetett bohóckodásán, majd tekintete, Nicholas válla fölött, ismét
a falra tévedt. Hirtelen összerezzent.
- A keselyű! - bukott ki a száján, és Nicholas mögött a falra mutatott.
Nicholas megpördült és abba az irányba meredt, amerre Royan mutatott.
Ott volt a keselyű, ott volt a madár csodálatos képe, kegyetlen szeme dühödten
meredt rájuk, és sárga csőre kampós volt, hegyes. Szárnyait szélesre tárta, és minden
egyes tolla ékszerként csillogó színek pompájával ragyogott. Olyan magas volt, mint
Nicholas, de szétterjesztett szárnyai a fél falat beborították. Mindketten meredten
néztek, majd Royan felemeltek a tekintetét a magas mennyezetre. Megérintette Nicholas
karját, majd intett neki, hogy ő is nézzen fel.
- A nap! - suttogta. Ré aranyló napkorongját festették a mennyezet legmagasabb
részére. Sugarai minden irányba szétágaztak, de közülük az egyik a fal ívét követte
és leereszkedett, hogy fényével beborítsa a keselyű képét.
- A keselyű felemelkedik, hogy köszöntse a napot – ismételte el Royan. - Ezt Taita
szó szerint értené?
Nicholas közelebb lépett a falfestményhez és aprólékosan megvizsgálta, majd kezét
végigfuttatta szárnyain, le a hasán, egészen a kegyetlen, hajlott karmokig. A festék
alatt a vakolat sima volt. Nem volt semmiféle kiemelkedő rész, semmi rendellenesség.
- A fej, Nicky. Nézd csak a madár fejét! - Felugrott, próbálta elérni, de ujjai
nem értek célt, mire kétségbeesett hangon fordult Nicholashoz. - Csináld te - te sokkal
magasabb vagy nálam.
Nicholas csak ekkor vette észre, hogy a reflektor fényében a madár fejének egyik
oldalán halovány árnyék látszik, és ahogy megérintette, rájött, hogy a fej dombormű,
kissé kiemelkedik a falból. Ujjaival végigsimitotta a fejet, és érezte, hogy a csőr
is a dombormű része.
- Nem érzel valami illeszkedést a vakolat alatt? – kérdezte Royan.
Nicholas megrázta a fejét. - Nem. Sima. Úgy tűnik, mintha ez az egész a fal része
lenne.
- A keselyű felemelkedik, hogy köszöntse a napot - makacskodott Royan. - Nem érzel
semmiféle mozgást? Próbáld meg felfelé, a nap képe felé nyomni.
Nicholas a kidomborodó fej alá helyezte tenyerét és nyomni kezdte felfelé. - Semmi!
- morogta.
- Ott van már közel négyezer éve. - Royan tehetetlenségében egyik lábáról a másikra
ugrált. - A fenébe is, Nicky, ha van ott mozgó rész, akkor az mostanra már nyilván
merevvé vált. Erősebben! Nyomd erősebben!
Nicholas közelebb lépett a falhoz, hogy közvetlenül alatta legyen, és mindkét kezét
a kiemelkedő fal alá tette. Lassanként minden erejével nekifeszült. Nyakán kidagadtak
az erek, arcát elöntötte a vér, amitől a színe mély, haragos vörössé vált.
- Még erősebben! - könyörgött neki Royan, de Nicholas karja ernyedten lehullt,
és hátralépett.
- Nem. - Hangja rekedt volt az erőfeszítéstől. - Ellenáll. Meg se mozdul.
- Emelj fel! Hadd nézzem meg!
- A legnagyobb örömmel. Bármit, csak hogy buja mancsomat rád lehessem. - Royan
mögé lépett és mindkét karjával átfogta a derekát, majd addig emelte, míg Royan el nem
érte a madár fejét.
Royan ujjai hegyével gyorsan végigtapogatta, majd halk, diadalmas kiáltás szakadt
ki belőle.
- Nicky! Valamit elindítottál. A fej körül a festék mindenütt megrepedezett. Érzem.
Emelj magasabbra!
Nicholas felnyögött az erőlködéstől, de még vagy harminc centivel feljebb emelte.
- Igen, határozottan! - kiáltotta Royan. - Valami megmozdult. A fej fölött is van
egy hajszálrepedés a falon. Nézd csak meg te is!
Nicholas a bejárat előtti pihenőről behozott egy üres lőszeres ládát és letette
a keselyű képe alá. Amikor fellépett rá, feje a keselyű szemével került egy magasságba.
Arckifejezése megváltozott. Gyorsan a zsebébe nyúlt és elővette rugós kését.
Kinyitotta a pengét és óvatosan, a fej körvonala mentén végighúzta. Miközben dolgozott,
apró festék és vakolatdarabok potyogtak le.
- Valóban úgy néz ki, hogy a fej egy különálló rész - ismerte el.
- Nézd meg a tetején, fölötte a falon. Ott, a napsugár mentén. Nem látsz egy hosszanti
repedést a vakolaton?
- Ami azt illeti, igazad van - ismerte el. - De ha ezt megpróbálom felnyitni, akkor
tönkreteszem a falfestményt. Akarod, hogy mégis nekilássak?
Royan egy pillanatig habozott. - Amikor a folyó megemelkedik, a sírt ismét
elárasztja a víz, úgyhogy mindenképp elveszítjük. Érdemes megkockáztatni. Csináld,
Nicky!
Nicholas a kés hegyét belenyomta a finom repedésbe és óvatosan megforgatta. Egy
tenyérnyi festett vakolat hullott ki a falból és porrá tört az achát padlón.
Nicholas belesett abba a kis üregbe, ami a nyomában maradt a falon.
- Úgy tűnik, mintha valamiféle horony vagy vajat lenne a falban - mondta. - Teljes
hosszában megtisztítom. - Az üregből kiindulva, óvatosan dolgozott, és újabb
vakolatdarabok hullottak a földre.
Royan tüsszögött a portól, de el nem ment volna onnan. Apró törmelékdarabok ültek
meg a hajában, akárha konfetti lett volna.
- Igen - mondta végül Nicholas. - Van itt egy függőleges vajat.
- A repedés mentén vésd le a vakolatot a keselyű feje körül - utasította Royan,
mire Nicholas megtörülte a pengét nadrágja szárában és ismét nekiesett a falnak.
- Kibontottam - mondta végül. - Úgy tűnik, a fejnek itt végig kell siklania a
vájaton. Én mindenesetre megpróbálom. Állj hátrébb, hogy legyen helyem.
Mindkét tenyerét a keselyű feje alá tette és felfelé nyomta. Royan ökölbe szorította
a kezét és még az arca is fintorba torzult az együttérző erőfeszítéstől.
Halk, csikorgó hang hallatszott, majd a fej döcögve megindult felfelé a kibontott
vájatban. Elérte a nyílás tetejét, és Nicholas leugrott a ládáról. Mindketten
várakozásteljesen meredtek a különálló fejre, mely immáron torz volt, mivel a rajta
lévő festett vakolat megsérült, lepattogzott.
Hosszú, lélegzet-visszafolytott várakozás után Royan csüggedten azt suttogta: -
Semmi! Nem történt semmi.
- És a sztéléről vett idézet többi része – emlékeztette őt Nicholas. - Volt ott
még más is, nemcsak a keselyű meg a nap.
- Igazad van. - Royan mohón izgalommal nézett végig a falon. - A sakál üvölt és
saját farkába mar.
Royan reszkető ujjal mutatott Anubisz, a temetők sakálfejű istenének apró, egészen
jelentéktelen alakjára a megcsonkított keselyűvel szemközti falon. Ott állt Ozirisz
tornyosuló képének lábánál, és alig volt nagyobb, mint Ízisz férjének, Hórusz apjának
gyűrűkkel ékes, felékszerezett nagy lábujja.
Royan odafutott a falhoz és amint megérintette Anubiszt, nyomban érezte, hogy ez
a kép is kiemelkedik a falból. Minden erejével nekifeszült az apró alaknak, és
megpróbálta elfordítani először az egyik, majd a másik irányba.
- A sakál saját farkába mar - lihegte, miközben küszködött vele. - El kell fordulnia
a farka felé!
- Vigyázz, majd én! - Nicholas szelíden elhúzta onnan Royant, majd letérdelt az
isten fekete fejű képe előtt. Ismét rugós bicskájának pengéjét használta, hogy
levakarja a vakolatot meg a vastag festékréteget a kiemelkedő kép körül.
- Úgy tűnik, mintha valamiféle kemény fából faragták volna ki, majd bevakolták -
mondta Royannak, miközben késének hegyével próbálta megállapítani a figura anyagát és
szerkezetét.
Amikor végül teljesen körbetisztította, megpróbálta az óramutató járásával
megegyezően elfordítani, és hangosan nyögött az erőlködéstől.
- Nem megy! - adta fel végül.
- Az ősi Egyiptomban nem ismerték az óralapot - emlékeztette őt Royan izgatottan.
- A másik irányba! Fordíts a másik irányba!
Amikor Nicholas az óramutató járásával ellentétesen próbálkozott, ismét egy
recsegő, csikorgó hang hallatszott a fal mögül. Az apró figura lassan elfordult kezei
között, míg végül a fekete fej lefelé, a sárga kövezet felé mutatott.
Mindketten jócskán elhátráltak a faltól és várakozásteljesen nézték, de egy újabb,
hosszas várakozás után most már Nicholas is elcsüggedt.
- Nem tudom, minek kéne történnie, de bármi is az, nem történik - dünnyögte
utálkozva.
- Itt van még az idézet utolsó része - suttogta Royan. A folyó a föld felé folyik.
Vigyázz te, ki háborgatod a szent helyet, különben megismered az istenek haragját!
- A folyó? - kérdezte Nicholas. - Miként azt Árkász mondaná, én nem látok itt
semmiféle átkozott folyót.
Royan még csak el sem mosolyodott a külvárosi szóhasználaton. Inkább a feliratok
és képek bőségét fürkészte, mely beborított körülöttük minden falat. Aztán meglátta.
- Hápi! - Hangja éles volt az izgalomtól. - A Nílus istene! A folyó!
Magasan a falon, egy vonalban a hatalmas isten, Ozirisz fejével, a folyó istene
nézett le rájuk. Hápi hermafrodita volt, női keblekkel és lelógó hasa alatt kiálló,
férfi nemi szervvel. Vízilófejének hatalmasra tátott szájából előtűnnek óriási, ívelt
agyarai.
Egy halom lőszeres ládára állva, Nicholasnak kinyújtott karral sikerült elérnie
Hápi képét. Ahogy megérintette, ujjongva felkiáltott: - Ez is kiemelkedik.
- A folyó a föld felé folyik - kiáltott fel neki Royan. Lefelé kell elmozdulnia.
Próbáld meg, Nicky!
- Adj nekem annyi időt, hogy a széleket megtisztíthassam. - Ismét késének hegyével
kaparta körbe az istent, majd megnézte alatta a vakolatot, és egy újabb hosszanti
vájatot talált, mely a padló felé futott.
- Most már készen állok, hogy megpróbáljam. - Összecsukta a kését és visszadugta
a zsebébe. - Tartsd vissza a lélegzetedet és mondj értem egy kis imát - utasította
Royant.
Mindkét kezét az isten képére helyezte és elkezdte egyenletesen húzni lefelé.
Fokozatosan egyre nagyobb erővel húzta, míg végül már teljes súlyával rácsimpaszkodott.
Meg se mozdult.
- Nem működik - dünnyögte.
- Várj - mondta Royan. - Én is felmegyek.
Royan felmászott mögé a dobozokra, és mindkét karját a nyaka köré fonta. -
Csimpaszkodj rá - mondta Nicholasnak.
- Gondolom, minden apróság segíthet - helyeselt, miközben Royan felemelte a lábát
és teljes súlyával ránehezedett.
- Megmozdult! - kiáltotta Nicholas. Hápi képe hirtelen megindult a keze alatt és
éles, csikorgó hanggal zuhant le, egészen a vajat aljáig.
Nicholas keze lecsúszott a sima, lekerekített formáról, amint az keményen a vajat
végének ütközött. A dobozhalom összedőlt alattuk, és mindketten hátraestek a folyosó
padlójára. Royan még mindig Nicholas nyakába kapaszkodott, és ahogy a férfi
elvesztette az egyensúlyát, Royan súlya hátrarántotta. Mindketten ott hevertek
összegabalyodva az achát padlón. Nicholas felkászálódott és felhúzta Royant is.
- Mi történt? - kérdezte Royan lihegve, miközben szinte eszelős tekintettel nézett
fel a tönkretett Hápi alakra, majd körbe a folyosó falaira.
- Semmi - mondta Nicholas. - Semmi nem mozdult.
- Lehet, hogy van még egy... - kezdte Royan, majd hirtelen elhallgatott, mivel
hallottak valamit föntről, a mennyezeten túlról. Mindketten döbbenten meredtek
felfelé, hirtelen nyugtalanság, rémült izgalom vett erőt rajtuk. Valami súlyos mozgás
hallatszott a magas, vakolt mennyezeten túlról.
- Mi ez? - suttogta Royan. - Van ott fönn valami. Úgy hangzik, mintha valamiféle
élő dolog lenne.
Egy óriás mozgott odafönn, ébredezett négyezer éves álmából és közben nyújtózkodott,
forgolódott.
- Ez egy...? - Nem tudta befejezni a kérdést. Lelki szemei előtt megjelent a kép,
amint maga a hatalmas isten mozdul meg sziklába rejtett termében, kinyitja azt a
fenyegető, félelmetes, ferde vágású szemét, és fél könyökére emelkedik, hogy megnézze
ki zavarta fel örök álmából.
Aztán egy újabb hang hallatszott, egy reccsenő, morajló hang, mint amikor egy
hatalmas mérleg karjai lassan lengenek, ahogy az egyensúly változik. Először halk
volt, aztán egyre erősödött, ahogy a mozgás lendülete nőtt, mint amikor elindul a
lavina. Aztán egy hatalmas dörej hallatszott, mintha ágyút sütöttek volna el.
Egy repedés jelent meg végig a folyosó mennyezetén. Porfelhő gomolygott be a
repedésen, majd lassan, akár egy rémálom, kezdett beomlani fölöttük a mennyezet.
Mindketten megdermedtek a babonás iszonyattól és képtelenek voltak elszakítani
pillantásukat arról a lassú, elkerülhetetlen folyamatról, ahogy a mennyezet rájuk
zuhan. Vakolatdarab csapódott Nicholas felfelé fordított arcába, belevágódott a
képébe, felhasította a bőrét és tántorogva a falnak taszította. A megrázkódtatás és a
fájdalom végre magához térítette.
- A figyelmeztetés! - csúszott ki a száján. – Taita figyelmeztetése. Az istenek
haragja. - Odaugrott Royan mellé és megragadta a kezét: - Futás! - Azzal megindult
és húzta Royant maga után. - Taita valami álcázott csapdát rejtett a tetőbe!
Rohantak vissza a folyosón a lepecsételt bejáratba vágott nyílás felé. Kő- és
vakolatdarabok záporoztak rájuk, és olyan por gomolygott a folyosón, hogy szinte
semmit se láttak. Fejük felett a tompa moraj egyre hangosabb dörejjé vált, ahogy a
tető fokozatosan beszakadt. Nem mertek hátranézni, miközben a lezúduló kövek robaja
egyre fenyegetőbben közeledett feléjük, lehet, hogy utoléri és maga alá temeti őket,
még mielőtt elérnék a nyílást.
Royan vállát súrolta egy durva szikladarab, mely akkora volt, mint a feje, és az
ütéstől megroggyant alatta a lába. Elesett volna, ha Nicholas nem kapja el egyik
karjával és nem vonszolja tovább a folyosón. A por annyira elhomályosította előttük
a folyosót, hogy a négyszögletes nyílás, mely egyetlen esélyük volt a menekülésre,
teljesen elveszett a fojtogató porfelhőben.
- Csak gyere tovább! - kiáltott Royanra. - Már majdnem ott vagyunk. - Ahogy ezt
kimondta, egy hatalmas vakolatdarab zuhant a reflektor állványára. A folyosó nyomban
teljes sötétségbe merült.
Mivel Nicholas semmit sem látott, először ösztönösen megállt volna, hogy
megpróbálja betájolni magát. De körülöttük mindenütt egyre sűrűbben és egyre gyorsabban
hullott a tető törmeléke. Tudta, hogy bármelyik pillanatban az egész tető rájuk
zuhanhat és maga alá temetheti, összezúzhatja őket. Így aztán megállás nélkül futott
tovább és vonszolta maga mögött Royant a sötétben. Teljes sebességgel rohant neki a
bejárat falának, és az ütés ereje kiszorította belőle a levegőt. Most a gomolygó
porfelhőn át meglátta, épphogy csak ki tudta venni a négyszögletes nyílást, amit
hátulról homályosan megvilágított a lépcső tetején, a pihenőn égő lámpa.
Miközben hátrafelé tántorgott, Royant derékon kapta és felemelte. Áthajította a
nyíláson, és hallotta, hogy felkiált, amint lezuhan a földre a túlsó oldalon. Egy újabb
törmelékdarab csapódott hátulról a fejének és térdre esett. Érezte, hogy eszméletének
határán imbolyog, de azért mászott előre, miközben kétségbeesetten markolászott, mígnem
keze hozzáért a nyílás érdes széléhez. Kezével megkapaszkodott, és épp sikerült
átkínlódnia magát a nyílás peremén, amikor mögötte az egész folyosó teteje hatalmas
robajjal beomlott.
Royan térden kuporgott a lépcső felső pihenőjén. Most, hogy ismét látott a
lámpafényben, négykézláb elindult Nicholas felé.
- Jól vagy? - lihegte. Vékonyka vércsík kígyózott végig az arcán, mely a haja tövénél
lévő sebből szivárgott. Sötét, csillogó utat vágott azon a fehér poron át, mely vastagon
ült Royan arcán.
Nem válaszolt, csak nagy nehezen feltápászkodott és Royant is felhúzta maga mellé.
- Nem maradhatunk itt - recsegte, miközben épp egy sűrű, fehér porfelhő gomolygott
ki a nyíláson, ami fojtogatta őket és a reflektorok fényét halovány pislákolássá
homályosította.
- Nem biztonságos. - Elhúzta Royant a nyílástól. - Ez az egész beomolhat. - A hangja
érdes volt, rekedt, torkát teljesen kiszárította, összeszorította a por.
Elvonszolta Royant a lépcső tetejéig, majd támolyogva, bukdácsolva megindultak
lefelé, aztán lábuk csúszkálni kezdett, amint az algával bevont kövekhez értek. A
gomolygó porfelhőn át homályosan megjelent előttük Árkász szögletes, erős alakja.
- Mi az átkozott istennyila folyik itt? - bődült el megkönnyebbülten, amint meglátta
őket.
- Jó lenne, ha segítenél! - kiáltotta oda neki Nicholas. Árkász karjába kapta Royant
és együtt futottak vissza az alagúton, még a víznyelőnél is csak egy pillanatra álltak
meg, hogy levegőt vegyenek.

A Debra Maryam-i postahivatal aprócska épület volt a templom mögötti poros utcában,
vakolatlan, kiégetetlen, nyers téglafalakkal. Galvanizált fémteteje úgy csillogott
a hegyvidéki napsütésben, akár a tükör. A nyilvános telefonnak egy fülkében, az épületen
kívül kellett volna lennie. Mindazonáltal a készülék már réges-rég eltűnt onnan -
ellopták, szétverték, de sokkal valószínűbb, hogy a hadsereg szerelte le, hogy ne
használhassák a politikai szakadárok meg a lázadók.
Tessay számított erre, szinte egy pillanatra sem méltatta a telefonfülkét, mielőtt
bevonult volna abba a kis helyiségbe, ami a fő postahivatal volt. Parasztok és falusiak
tarkabarka tömege állt sorba odabenn, hogy szép kényelmesen elintézhessék dolgukat
az idősödő postamesterrel, az egyetlen személlyel, aki a rácsozott pult mögött ült.
Az ügyfelek némelyike leterítette köpenyét a földre és berendezkedett a hosszú
várakozásra, mialatt elbeszélgettek egymással, dohányoztak, gyerekeik pedig ott
hancúroztak, négykézlábaztak körülöttük.
E türelmesen várakozó tömegből szinte mindenki nyomban felismerte Tessayt, amint
belépett a helyiségbe. Még azok is, akik a délelőtt javát már a sorban töltötték és
most a pultnál álltak, tiszteletteljesen köszöntötték és félreálltak, hogy a sor
elejére engedjék. A két évtizedig tartó afrikai szocializmus ellenére a vidéki népesség
feudális ösztönei még mindig erősek voltak. Tessay nemesi vér, így ez a kedvezmény
megilleti.
- Köszönöm, barátaim. - Tessay rájuk mosolygott és megrázta a fejét. - Ez igazán
kedves tőletek, de én kivárom a soromat.
A visszautasítás zavarba hozta, kínosan érintette őket, majd, amikor az öreg
postamester is áthajolt a pulton, hogy a többiekhez csatlakozva ragaszkodjon e
kedvezményhez, az egyik idősebb asszony megragadta Tessay karját, és erővel előre
vezette.
- Jézus és minden szentek áldjanak meg téged Woizero Tessay - üdvözölte a postamester
tiszteletteljesen összecsapva a kezét. – Isten hozott Debra Maryamban. Mi az, amit
nemes hölgyem kíván?
A postahivatal minden ügyfele Tessay köré tömörült, nehogy akár egy apró részletet
is elmulasszanak.
- Szeretnék telefonálni Addiszba - mondta Tessay, mire a tömeg halk zsongással
kommentálta a dolgot. Ez szokatlan és valóban fontos ügy lehet.
- Odavezetem a telefonközponthoz - mondta neki a postamester fontoskodva, és az
alkalomhoz illően feltette hivatali kék sapkáját. Kijött a pult mögül és kiabálva odébb
parancsolta a többi ügyfelet, félrelökdöste őket, hogy utat csináljon Nap Hölgynek.
Ezután átvezette őt az épület hátsó szobájába, ahol a telefonközpont egy apró, vécényi
fülkében volt.
Tessay, a postamester és a többi ügyfél közül annyian, ahányan csak befértek,
benyomultak az apró szobába. A telefonközpontos csaknem elájult a megtiszteltetéstől,
hogy a gyönyörű Tessay számára és jelenlétében dolgozhat, ezért aztán úgy üvöltött
fejhallgatójának mikrofonjába, mint egy zászlóaljat parancsoló törzsőrmester.
- Most már hamarosan bejön! - mosolygott sugárzón Tessayre. - Még egy kicsit kell
várni. Utána máris lehet beszélni az addiszi brit nagykövetséggel.
 Tessay, aki tudta, hogy mit jelent a kicsit kell várni, visszavonult a postahivatal
elülső tornácára, és ételért meg flaskókért küldetett a falu tejboltjába. Megvendégelte
az őt kísérő szerzeteseket meg Debra Maryam lakosságának felét egy vidám pikniken, amíg
arra várt, hogy hívását vagy fél tucatnyi, ősrégi falusi központon át kapcsolják a
fővárosba. Hála a tejnek, kíséretének hangulata már magasra csapott, amikor egy óra
múlva a postamester kirohant, hogy közölje vele, sikerrel jártak, és a hívott fél ott
várja a vonal túlsó végén, a hátsó szobában.
Tessay, a szerzetesek és vagy ötven falusi követte a postamestert vissza a
központba, ahol aztán fecsegve mind bezsúfolódtak az apró fülkébe. Akik már nem fértek
be, ott tolongtak a postahivatal külső helyiségében.
- Itt Geoffrey Tennant beszél. - A felső osztálybeli, művelt angol akcentus alig
hallatszott a távolságtól és a vonal zörejeitől.
- Mr. Tennant, itt Woizero Tessay.
- Már vártam a hívását. - Geoffrey hangja könnyedebb és derűsebb lett, amint rájött,
hogy egy csinos lánnyal beszél. Hogy van, drágám?
Tessay átadta neki Nicholas üzenetét.
- Mondja meg Nickynek, olybá veheti, hogy már el is van intézve - vette az üzenetet
Geoffrey, majd elbúcsúzott és letette a kagylót.
- Most pedig - fordult a postamesterhez Tessay -, egy újabb hívást kérek Addiszba
- az egyiptomi nagykövetséget.
A hallgatóság örömtelien felzsongott, amikor rájöttek, hogy a mulatságnak még nincs
vége. Mindenki visszatért a tornácra, ahol újabb tejadagokkal és csevegéssel ütötték
agyon az időt.
A második hívás kapcsolása még tovább tartott, és már elmúlt öt óra, amikor Tessay
végre beszélhetett az egyiptomi kulturális attaséval. Ha Tessay nem találkozott volna
vele egyszer az addiszi diplomáciai körök állandó koktélpartijainak egyikén, és nem
tett volna rá olyan mély benyomást, talán most nem is fogadta volna a hívását.
- Szerencséje volt, hogy ilyen későn még itt ért – mondta Tessaynek. - Általában
fél ötkor zárunk, de itt most épp az Afrikai Egységszervezet egyik találkozója folyik,
úgyhogy ma tovább dolgozom. Egyébként miben állhatok rendelkezésére, Woizero Tessay?
Amint kimondta a rangját és a nevét annak a kairói személyiségnek, akinek Royan
üzenete szólt, a férfi fölényes, vállveregető stílusa drámaian megváltozott, és nyomban
ömlengően, lelkesen szolgálatkész lett. Részletesen lejegyzett mindent, amit Tessay
mondott, majd megkérte, hogy ismételje meg és betűzze le neki az emberek és a helyek
neveit. Végül, hogy Tessay ellenőrizhesse, visszaolvasott neki mindent, amit
lejegyzett.
Aztán, e hosszú beszélgetés végén, a férfi halkabbra fogta a hangját, és
bizalmaskodva azt mondta: - Nagyon elszomorított, amikor hallottam a közelmúltban
bekövetkezett súlyos veszteségéről, Nap Hölgy. Bruszilov ezredes olyan ember volt,
akit én igen nagyra tartottam. Esetleg amikor visszatér Addiszba, megtisztelne azzal,
hogy valamelyik este együtt vacsorázik velem?
- Hogy ön milyen kedves és figyelmes - Tessay hangja mézédes volt. - Igazán örömömre
szolgálna, ha ismét találkozhatnék elbűvölő feleségével. - Azzal Tessay letette a
kagylót, miközben a férfi még zavarosan valami beismerésfélét meg annak tagadását
makogta.
Ekkorra a nap már lement égi, gomolygó kumulusz várának felhőfalai mögé, és esőszag
érződött a levegőben. Túl késő volt ahhoz, hogy Tessay aznap este elinduljon lefelé
a meredélyről, így megkönnyebbült, amikor Debra Maryam falu vezetője elküldte hozzá
egyik tizenéves lányát, és megkérte, hogy töltse az éjszakát vendégként az otthonában.
A főnök háza volt a legszebb a faluban, nem olyan kör alakú tukul, hanem egy rendes,
négyszögletes téglaépület, fém tetővel. Felesége és lányai lakomát készítettek Tessay
tiszteletére, melyre meghívták a falu előkelőségeit és a templom papjait is. így aztán
már éjfél is elmúlt, mire Tessaynek sikerült bejutnia a nagy hálószobába, melyet a
főnök és felesége kiürített, hogy fontos vendégüket méltóképp helyezhessék el.
Mielőtt Tessay elaludt volna, még hallotta a hullámlemezből készült tetőn kopogó,
súlyos esőcseppeket. Ez megnyugtató hang volt, bár futólag eszébe jutott a gát odalenn
a szurdokban, és remélte, hogy ez a zápor csupán előfutára és nem a kezdete a nagy
esőzéseknek.
Amikor jóval később felriadt, az eső már elállt. Függöny nélküli ablakán túl a
holdfénytelen éjszaka csöndes volt, csupán egy gazdátlan korcs kutya vonyított valahol
a faluban. Tessay eltöprengett, vajon mi ébreszthette fel, és hirtelen elöntötte a
fenyegető vész rossz előérzete, mely Mengisztu uralmának öröksége, amikor bármely hang
az éjszakában arra figyelmeztetett, hogy közelegnek a biztonsági szolgálat emberei.
Ez az érzés olyan erős volt, hogy képtelen volt ismét elaludni. Csöndesen kióvakodott
ágyából és a sötétben öltözni kezdett. Úgy döntött, hogy hívja szerzeteseit, és még
sötétben elindulnak vissza az ösvényen. Csak ha már ismét Mek Nimmur mellett van, akkor
érezheti magát biztonságban.
Épphogy felhúzta nadrágját, és az ágy alatt a szandálját kereste, amikor távolról
meghallotta a teherautó motorjának hangját. Az ablakhoz ment és fülelt. A levegőt
lehűtötte az eső, és érezte, hogy megcsapja a hideg csupasz karját és mellkasát.
A motor hangjából ítélve úgy tűnt, hogy a jármű dél felől, a folyóparti úton közeledik
a faluhoz. Gyorsan jött, és Tessayben egyre erősödött a nyugtalanság. A falusiak
beszéltek a szerzetesekkel, így most már köztudott volt, hogy ő Mek Nimmur asszonya.
Meket körözték. Hirtelen nagyon sebezhetőnek és magányosnak érezte magát.
Gyorsan magára húzta gyapjú shammáját, és belebújt szandáljába. Ahogy óvatosan
kiosont a szobából, hallotta a főnök horkolását az elülső szobából, ahová feleségével
együtt kiköltöztek, hogy átadhassák neki hálóhelyüket. Elindult a rövidke átjárón a
konyha felé. A tűz a tűzhelyben már elhamvadt, de azért ki tudta venni a döngölt padlón
alvó szerzetesek alakját. Fejükre húzott shammában, teljesen letakarva hevertek ott,
akár egy sor holttest a boncasztalokon. Letérdelt a hozzá legközelebb fekvő mellé és
megrázta, de a szerzetes nyilván a kelleténél több tej élvezetével egészítette ki a
vacsorát, mert nemigen lehetett felébreszteni.
A teherautó hangja most már sokkal hangosabban és sokkal közelebbről hallatszott,
Tessay nyugtalansága pedig pánikká növekedett. Rájött, hogy vészhelyzetben a
szerzetesek valószínűleg nem sok segítséget jelentenének neki, így aztán felállt, és
a sötétben tapogatódzva, gyorsan elindult a hátsó ajtó felé.
A teherautó most már ott volt közvetlenül a ház előtt. Reflektorai bevilágítottak
az elülső ablakon és egy pillanatra megvilágították az átjárót is. Hirtelen a motor
hangos robaja halkabb mormolásra váltott, ahogy a sofőr lassított, majd Tessay
hallotta a fékek csikorgását és a kavicsok reccsenését a kerekek alatt. Aztán kiáltozás
és lábdobogás hallatszott, amint az emberei leugráltak a teherautó hátsó részéből.
Tessay félúton a kis konyhában megdermedt és fejét félrehajtva fülelt. Aztán
hirtelen valaki hangosan dörömbölt a gyenge bejárati ajtón, és egy vérfagyasztóan
ismerős kiáltás hallatszott: - Kinyitni! Államvédelem! Nyissák ki az ajtót! Senki sem
hagyhatja el a házat!
Tessay a hátsó ajtó felé rohant, de a sötétben megbotlott az előző esti lakoma után
ott maradt, piszkos edényekkel teli, alacsony asztalban. Lezuhant a földre, és a tálak
meg a tejes flaskák hangos csattanással törtek szét a padlón. A ház előtt lévő férfiak
nyomban nekivetették vállukat a bejárati ajtónak és leszakították a zsanérjairól.
Kiáltozva, bútorokat törve nyomultak be a házba, miközben elemlámpáik fénye mellett
átkutatták az elülső szobákat. Riadt, zavarodott motyogás hallatszott, ahogy a főnök
és családja ébrenlétre vergődött, majd gumibotok és puskatusok puffantak, amit a
fájdalom és a rémület sikolyai követtek.
Tessay elérte a hátsó ajtót és kétségbeesetten igyekezett kinyitni. A házban dübörgő
katonák hallatán az idegességtől ügyetlenné váltak az ujjai. Ott kínlódott a zárral.
Eközben mindvégig hallotta az udvarban futó embereket, akik azt az utasítást kapták,
hogy vegyék körül a házat. Végre sikerült kinyitnia az ajtót. Odakinn sötét volt, a
terep ismeretlen, úgyhogy nem tudta, merre fusson, de hallotta a folyó hangját a
közelből.
- Ha sikerülne elérnem a partot - gondolta, azzal az udvaron át futásnak eredt.
Ahogy elindult, nyomban egy elemlámpa fénye vakította el, és egy durva hang
elbődült: - Ott van!
 Ha eddig bármi kétsége lett volna, hogy őt üldözik-e, most nyomban eloszlott, és
a lámpa fényében úgy menekült, akár egy megriasztott nyúl. Úgy csaholtak a nyomában,
akár egy csapatnyi kopó. Elérte a folyópartot és lefelé, jobbra fordult. Egy pisztoly
dördült el mögötte és ő lebukott, ahogy a golyó elsüvített a feje felett.
- Ne lőjetek, ti babuinok! - harsogott egy parancsnoki hang. - Ki akarjuk
hallgatni.
Az elemlámpa fényében fehér shammája úgy villant fel, akár a gyertyaláng körül
repkedő éjjeli lepke szárnya.
- Megállítani! - kiáltotta a háta mögött a tiszt. - Ne hagyjátok elmenni!
De Tessay olyan gyors volt, akár egy gazella, könnyű, szandálos lába csak úgy repült
az egyenetlen terepen, míg a nehéz felszereléssel felfegyverzett katonák csak
botladoztak mögötte. Bátorsága szárnyra kapott, amint észrevette, hogy távolodik
tőlük.
Üldözői egyre jobban lemaradtak mögötte, és már elérte az elemlámpa effektív
hatótávolságának határát, amikor belerohant egy rozsdás, szögesdrót kerítésbe. Három
drótsor nyomódott testének alsó részébe, a térdénél, a csípőjénél és a rekeszizmánál.
A felső szál kiszorította tüdejéből a levegőt, és a hegyes szögek ruháját áthasítva
belenyomódtak a testébe. Úgy fennakadt rajtuk, akár egy hal a hálón, és ott csüngött,
tehetetlenül vergődve. Durva kezek ragadták meg és húzták le a drótokról, ő meg sírva
fakadt kétségbeesésében és a fájdalomtól, mivel az éles szögesdrót felhasította a bőrét.
Az egyik katona megragadta a csuklóját és hátratekerte a lapockája közé, miközben
szadista élvezettel nevetett, amikor Tessay fájdalmában felkiáltott.
Ekkor érkezett meg a tiszt lihegve. Túlsúlyos volt és még a hűvös éjszakai levegőn
is erősen megizzadt. Kövér arcán gyöngyözött a veríték és csillogott az elemlámpák
fényében.
- Ne bántsd, te nagy marha - lihegte. - Nem bűnöző. Egy előkelő hölggyel állsz
szemben. Hozzátok a kocsihoz, de tisztelettudóan bánjatok vele.
Egy-egy férfi mindkét oldalról megfogta a karját és úgy vitték a kocsihoz, hogy
a lába szinte nem is érte a földet, majd fellökték a vezetőfülke ülésére az egyenruhás
sofőr mellé. A kövér tiszt nehézkesen felmászott utána, és Tessay ott találta magát
szorosan beékelve a két férfi közt. A katonák felkapaszkodtak a teherautó hátsó részébe,
és a sofőr felpörgette a motort, majd felengedte a kuplungot.
Tessay halkan sírdogált, és a tiszt oldalról rápillantott. Látta, hogy a férfi
arckifejezése szelíd és együttérző, tökéletesen ellentétes cselekedeteivel.
- Hová visznek? - kérdezte Tessay halkan, miközben igyekezett visszatartani
könnyeit. - Mi rosszat tettem?
- Azt a parancsot kaptam, hogy vigyem Nogo ezredeshez, a területi parancsnokhoz,
hogy kihallgathassák a Gojamban folyó shufta tevékenységgel kapcsolatban - mondta
neki a tiszt, miközben rázkódtak és zötykölődtek a hepehupás úton.
Egy darabig mindketten hallgattak, majd a tiszt halkan megszólalt angolul: - A
sofőr csak amharául beszél. El akartam mondani önnek, hogy ismertem az édesapját, Alto
Zement. Jó ember volt. Nagyon sajnálom, ami itt ma éjjel történik, de én csak egy
hadnagy vagyok. Teljesítenem kell a parancsot.
- Megértem, hogy ez nem önön múlik, és nem is hibáztatható érte.
- A nevem Hammed. Amennyiben módomban áll, segítek önnek. Alto Zemen miatt, az ő
emlékéért.
- Köszönöm, Hammed hadnagy. Most nagy szükségem van barátokra.

Amíg arra vártak, hogy az omlás pora elüljön, és a még meglazult sziklák leessenek
vagy rögzüljenek, Nicholas ellátta azokat a kisebb sérüléseket, melyek Royant érték.
Volt egy nem túl mély vágás a halántékán, alig több, mint egy horzsolás. Nicholas látta,
hogy ezt nem kell összevarrni. Fertőtlenítette, majd gyorstapaszt tett rá. Ellenben
a vállán, amire a szikla rázuhant, csúnya zúzódás volt. Ezt alaposan bedörzsölte árnika
krémmel.
Saját zúzódásainak kezeléséből már közel sem csinált ekkora ügyet. Alig egy órával
az omlás után készen állt, hogy visszamenjen az alagútba. Utasította Royant és Árkászt,
hogy maradjanak a víznyelő fölötti átjárón, majd egyedül ment fel a lépcső tetején lévő
pihenőre. Egy bambuszrudat vitt magával meg egy kézilámpát, melyet a Honda generátorra
kapcsoltak.
Nicholas a lehető legnagyobb óvatossággal haladt előre, és menet közben az alagút
tetejének gyenge pontjait próbálta kifürkészni. Amint a pihenőre ért, nyomban látta,
hogy a sziklaomlás szétzúzta mindazt, ami még megmaradt a sír bejáratának eredetileg
lepecsételt, vakolt ajtajából. A lőszeresládák, melyekben a nyolc szentélyből való
szobrok voltak, feldőltek és szanaszét szóródtak, némelyiküket teljesen maga alá
temette a lezúdult törmelék. Nicholas összeszedte őket, majd egyenként kinyitotta
mindet, hogy ellenőrizze tartalmukat. Legnagyobb megkönnyebbülésére a fémládák
erősek, ellenállók voltak, így a bennük lévő értékes szobrok nem sérültek meg. Egyenként
visszavitte mindet az átjáróig, ahol átadta őket Árkásznak.
Amikor elindult vissza a sír előtti pihenőre, Royan makacskodott, hogy ő is vele
tart. Nicholas még egy újabb sziklaomlás rémisztő lehetőségének ecsetelésével sem tudta
eltántorítani. A rommá dőlt folyosó láttán Royanon úrrá lett a mindent elsöprő
kétségbeesés.
- Teljesen elpusztult - suttogta. - Azok a csodás műalkotások mind semmivé lettek.
Nem tudom elhinni, hogy Taita ezt így akarta.
- Nem is - helyeselt gyászos arccal Nicholas. - Neki az volt a terve, hogy szépen
útnak indít minket a hét pilonon át a boldog vadászmezőkre. És a fenébe is, majdnem
sikerült neki.
- Rettentő kemény munka lesz mindezt eltakarítani innen – mondta Royan.
- Mi a csodáról beszélsz? - fordult Royan felé őszinte rémülettel Nicholas. -
Megmentettük a szobrokat, és azt hiszem, hogy ennél többet nem is remélhetünk. Most
pedig itt az ideje, hogy mentsük, ami még menthető és tűnjünk el innen.
- Tűnjünk el innen? Megőrültél? - támadt neki Royan dühödten. - Elment az eszed?
- A szobrok legalább fedezik a kiadásainkat - magyarázta Nicholas -, és talán még
marad is valami, amin osztozkodhatunk a megállapodásunk szerint.
- Csak nem akarod most feladni, amikor már ennyire közel vagyunk? - Royan hangja
élessé vált a felháborodott izgalomtól.
- A folyosó romba dőlt... - kezdte mérsékeltebb, ésszerűbb hangon Nicholas, de Royan
idegességében a lábával dobbantott és kiabálva Nicholasba fojtotta a szót.
- A sír még mindig itt van. A fenébe is, Nicky, Taita nem ment volna el idáig, ha
nem lenne. Most már nagyon közel vagyunk - ezért küldte ránk ezt a figyelmeztetést.
Hát nem érted? Most már komolyan szorongatjuk. Nem adhatjuk fel most, amikor a díj
már csaknem a kezünkben van.
- Royan, térj már észre!
- Nem! Nem! Te térj észre. - Nem volt hajlandó Nicholasra hallgatni. - Nyomban
neki kell látni a folyosó megtisztításának. Tudom, hogy a bejárat már nyitva van. Csak
annyit kell tennünk, hogy eltakarítjuk innen ezt a felfordulást, és biztosra veszem,
hogy a törmelék mögött, amit Taita szándékosan zúdított ránk, ott lesz a sír igazi
bejárata.
- Azt hiszem, az az ütés, ami a fejedet érte, meglazíthatott odabenn néhány kereket.
- Lemondóan felemelte a kezét. De mi értelme vitába szállni egy őrült nőszeméllyel?
Eltakarítunk annyit ebből az omladékból, hogy lásd, nincs itt már semmi, amit
feltárhatnál.
- A por lesz a legnagyobb gondunk - vizsgálgatta Árkász a folyosó eltorlaszolt
bejáratát, amikor megmondták neki, hogy mi a szándékuk. - Amint hozzányúlunk ehhez
a törmelékhez, nyomban hatalmas porfelhő vesz majd körül minket - sokkal nagyobb,
mint amivel a mi kis ventilátorunk elbír.
- Jól van - mondta Nicholas élénken. - Akkor be kell nedvesíteni az egészet. Két
sor ember végig az alagúton egészen a víznyelőig. Az egyik lánc adogatja a
vizesvödröket, a másik pedig visszafelé az omlás törmelékét.
 - Ez rengeteg munka - harapta be felső ajkát panaszosan Árkász.
- Kemény munkára szerződtél - emlékeztette őt Nicholas. Most nincs idő siránkozásra.
A szerzetesek, akik még mindig meg voltak győződve róla, hogy az Úr dolgán
munkálkodnak, boldogan vállalták ezt az új feladatot. Énekeltek, miközben egyik
oldalon a vakolat- és szikladarabokat adogatták, a másikon pedig az agyagedényeket,
melyekbe a víznyelőből merítették a vizet. Nicholas a sziklaomlásnál dolgozott a
Hansith vezette Bivalyokkal. Nehéz, piszkos és veszélyes munka volt, mivel minden
egyes törmelékdarabot be kellett vizezni, mielőtt kiemelték és hátraadogatták. A
lépcsőn hamarosan folyt az iszapos víz, és veszedelmesen csúszóssá vált. A leomlott
szikla laza volt, bizonytalan, és még mindig fennált a veszélye egy újabb omlásnak.
Miután ilyen sok ember dolgozott ezen a szűk, zárt helyen a folyosón, meg az
alagútban, ez meghaladta a kis ventilátor erejét, és a levegő állt, meleg volt és
nyomott. Az emberek ágyékkötőre vetkőztek, és testük verítéktől csillgott. A
törmeléket, amit hátraadogattak végig az alagúton, a víznyelőbe hajították. Még ez a
rengeteg anyag sem változtatott a fekete víz szintjén. A mélység nyomtalanul elnyelt
mindent.
Nicholas nehezen viselte ezt a zsúfoltságot, nem bírta a nyirkos levegőt és
klausztrofóbiás érzése támadt, így aztán az első műszak váltásakor, ha csak néhány percre
is, de ki kellett menekülnie a friss levegőre. Még Taita medencéjének sötét, félelmetes
szakadéka is megkönnyebbülést jelentett a föld alatti munka bezártsága után. Ahogy
fölmászott a jászolgát falán a medence melletti sziklapadra, Mek Nimmur várt rá.
- Nicholas! - Mek jóképű, sötét arca komor volt. - Visszajött már Tessay Debra
Maryamból? Tegnap meg kellett volna érkeznie.
- Én nem láttam, Mek. Azt hittem, veled van.
Mek megrázta a fejét. - Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy nem tért vissza
anélkül, hogy az embereim észrevették volna.
- Igazán sajnálom, Mek. Amikor felküldtem a meredélyre, nem gondoltam, hogy
bármiféle veszély leselkedhet rá.
- Ha számitottam volna bármiféle veszélyre, akkor nem engedtem volna el - mondta
Mek. - Már kiküldtem néhány embert a keresésére.
Ám az a tény, hogy Tessay nem érkezett vissza, tovább növelte Nicholas
nyugtalanságát. Az ezt követő napok során, miközben a hosszú temetkezési folyosó
megtisztítása jóval lassabban haladt, mint szerette volna, Tessay egyfolytában ott
motoszkált az agyában.
Royan éppannyi időt töltött odalenn, mint Nicholas, és mindketten ugyanolyan
piszkosak, mocskosak és sárosak voltak, mint a Bivalyok, akik mellettük dolgoztak.
Royan meggyászolta a darabokra tört falfestmény minden egyes darabkáját. Mielőtt
elvitték volna, hogy behajítsák a víznyelőbe, Royan megpróbálta összeszedni azokat a
részeket, melyeken még érintetlenül megmaradt a festmények néhány jelentősebb
részlete. Talált egy vakolatdarabot, amelyen egyben megmaradt Ízisz gyönyörű feje,
és egy másikat, melyen megőrződött Thot, az írás istenének teljes alakja. A festmények
zöme azonban reménytelenül elpusztult, nem lehetett volna restaurálni őket, így aztán
szomorúan, de hagyta, hogy a víznyelőbe kerüljenek.
A hosszú folyosón elvesztették időérzéküket, nem volt különbség a nappal és az
éjszaka között, így aztán mindig meglepődtek, amikor a sírt elhagyva, Taita medencéjének
szakadéka fölött azon a keskeny sávon csillagok ragyogtak az égen, vagy épp a vakító
afrikai nap perzselt a felhőtlen kékségből. Csak akkor aludtak és ettek, amikor ezt
testük megkövetelte, hisz az órák múlása itt mit sem számított.
Miután aludtak néhány órát a medence melletti táborban, ismét beléptek a sírba, és
épp a víznyelő fölötti átjárón voltak, amikor az alagúton át egy kiáltás visszhangja
jutott el hozzájuk. Nyomban kérdések és válaszok zsivaja támadt, és az alagút felsőbb
szintjein dolgozó emberek izgatott kiáltozása hangzott.
- Hansith talált valamit - kiáltotta Royan. - A fenébe, Nicky, mondtam, hogy
maradnunk kellett volna... - Royan futásnak eredt, és Nicholas sietve követte.
Ahogy kiértek a folyosó előtti pihenőre, az tele volt félmeztelen, izgatottan
beszélgető, gesztikuláló munkásokkal. Nicholas, Royannal a sarkában, utat tört
magának. Rájöttek, hogy Hansith megtisztította a folyosót, egészen addig, ahol
egykoron Ozirisz szentélye állt. Fölöttük a tető teljesen beszakadt, és az összetört
achátpadlón, a törmelék között Nicholas észrevette annak a mechanizmusnak a
maradványait, amit Taita a mennyezett fölött helyezett el. Ez volt az, amely előidézte
az omlást, amikor a szerkezetet működésbe hozták. Ennek fő része egy hatalmas kőkerék
volt, mely emlékeztetett egy malomkerékre és több tonnányit nyomott. Nicholas megállt,
hogy futólag szemügyre vegye.
- Amikor az ember A folyó istenét olvassa, rájön, hogy Taita a kerék megszállottja
volt - mondta Royannak. - Szekérkerék, vízkerék, és most itt van ez, ami nyilván álcázott
csapdájának a lendítőkereke volt. Amikor meghúztuk a karokat, kibillentettük az
ékeket, melyek ezt a hatalmas monstrumot a helyén tartották. Amint forogni kezdett,
lezúdult az összes kő, amit a folyosó mennyezete fölött felhalmozott. - Felpillantott
az összezúzott mennyezetre.
- Ne most, Nicky! - Royan alig bírt magával a türelmetlenségtől. - A kiselőadást
későbbre halasztjuk. Nem Taita csapdája miatt lett Hansith olyan izgatott. Valami
mást talált. Gyerünk!
Átfurakodtak az összetömörült munkások között, míg oda nem értek Hansith magas
alakjához.
- Mi történt? - kiáltott át a fejek fölött Nicholas. - Mit találtál, Hansith?
- Ide, effendi! - kiáltott vissza Hansith. – Jöjjön gyorsan! Odafurakodtak és
megálltak az eltorlaszolt folyosó végén, a szerzetes mellett.
- Ott! - mutatta Hansith büszkén.
Nicholas letérdelt a szentély darabokra tört maradványai közé. A megrepedt
sziklafalon volt még néhány festett vakolatdarabka. Az omlásból Hansith kihúzott egy
nagy kődarabot és a mögötte lévő résre mutatott. Nicholas bekukucskált és érezte, hogy
pulzusa felgyorsul. A folyosó oldalában egy nyílás volt. Első pillantásra látta, hogy
ez egy másik, a hosszú folyosóra merőleges alagút bejárata. A hatalmas isten vakolatra
festett képe rejtette.
Ahogy áhítattal nézett befelé, megérezte karján Royan kezét és arcán meleg leheletét.
- Ez az, Nicky. Mamose igazi sírjának bejárata. A folyosó csak blöff volt. Taita
elterelő manővere. Ez az igazi sír.
- Hansith! - hívta Nicholas a szerzetest, érzelemtől fátyolos hangon. - Embereiddel
tisztítsd ki ezt a bejáratot.
Ahogy a munkások kimozdították a sziklákat, Nicholas és Royan ott álldogáltak
közvetlenül mögöttük és figyelték, amint a bejárat formája feltárul előttük. Sötét,
négyszögletes nyílás volt, ugyanolyan méretű, mint a víznyelőtől idáig vezető alagút,
azaz három méter széles és két méter magas. Az áthidaló és a keret gyönyörűen kifaragott
és megmunkált kő volt, és ahogy Nicholas bevilágított lámpájával a nyílásba, látta, hogy
egy lépcsősor vezet felfelé.
Átvitték a vezetékeket és a világítást erre a folyosóra és elhelyezték ennél a
bejáratnál, ám, amikor Nicholas rálépett az első lépcsőfokra, ott találta Royant maga
mellett.
- Én is jövök - mondta Royan határozottan.
- Lehet, hogy ez csak egy álcázott csapda – figyelmeztette Nicholas. - Nincs
kizárva, hogy Taita már lesben áll az első kanyar mögött.
- Ne is próbálkozzon! Ezzel nem ér el semmit, uram! Veled megyek.
Lassan mentek felfelé a meredek lépcsőkön, egy pillanatra mindegyiken megálltak,
hogy alaposan szemügyre vegyék a falakat és a következő lépcsőfokot. Lentről a huszadik
lépcső után egy újabb pihenőhöz értek. Mindkét oldalon egy-egy ajtónyílás volt.
Mindazonáltal előttük a lépcső is ment tovább felfelé.
- Merre? - kérdezte Nicholas.
- Menjünk tovább fölfelé - sürgette Royan. - Ezeket az oldalfolyosókat később is
megnézhetjük.
Óvatosan mentek tovább fölfelé. Újabb húsz lépcső után egy ugyanolyan pihenőhöz
értek, melynek mindkét oldalán ugyanúgy egy-egy ajtónyílás volt és a lépcső is
folytatódott tovább.
 - Csak menj tovább felfelé - utasította Royan anélkül, hogy megvárta volna Nicholas
kérdését.
Újabb húsz lépcső után egy újabb pihenő következett, hasonló oldalfolyosókkal és
tovább emelkedő lépcsőkkel.
- Ennek semmi értelme - tiltakozott Nicholas, de Royan megbökte a hátát.
- Menjünk csak tovább felfelé - mondta Royan és Nicholas nem tiltakozott tovább.
Áthaladtak egy újabb pihenőn, majd még egyen, és mindegyik ugyanolyan volt, mint az
előbbiek.
- Végre! - kiáltott fel Nicholas, amikor elérték a lépcsősor tetejét, kétoldalt
ott volt a megszokott ajtónyílás, de előttük már csak egy csupasz fal meredt. - Eddig
tart.
- Hány pihenő volt? - kérdezte Royan. - Összesen mennyi?
- Nyolc - felelte Nicholas.
- Nyolc - helyeselt Royan. - Ez a szám már igazán ismerős, nem?
Nicholas megfordult és Royanra meredt a lámpafényben. - Úgy érted, hogy...
- Úgy értem, hogy nyolc szentély volt a hosszú folyosón, itt ez a nyolc pihenő,
és a baotábla nyolc mélyedése.
Ott álltak némán, határozatlanul a legfelső pihenőn és tétován nézelődtek.
- Rendben - mondta végül Nicholas -, ha olyan átkozottul okos vagy, akkor azt mondd
meg, hogy most merre menjünk.
- Egyedem-begyedem, tengertánc - szavalta Royan. - Próbáljuk meg a jobb oldalit.
Nem jutottak messzire a jobb oldali folyosón, amikor egy T elágazáshoz értek -
egy csupasz fal és mindkét oldalon egy-egy teljesen egyforma folyosó.
- Menjünk ismét jobbra - javasolta Royan, és arra mentek. Ám, amikor elérkeztek
a következő T elágazáshoz, Nicholas megállt és Royan felé fordult.
- Ugye, tudod, hogy mi történik itt? - kérdezte. - Ez Taita egyik újabb trükkje.
Útvesztőbe vezetett minket. Ha nem lenne itt a vezeték, akkor már eltévedtünk volna.
Royan zavart, kába arccal nézett vissza arra az útra, amelyről jöttek, majd végig
a még ismeretlen, jobb és bal oldali folyosókon.
- Amikor Taita ezt építette, nem sejthette előre az elektromosság korát. Arra
számított, hogy a sírrablók is ugyanúgy lesznek felszerelve, mint ő volt. Gondold csak
el, milyen lehet itt bennragadni a vezeték nélkül, melynek nyomán visszatalálunk oda,
ahonnan jöttünk - mondta Nicholas halkan. Képzeld el, hogy csak egy olajlámpással
világítasz. Képzeld csak el, amikor az olaj kiég, te itt állsz elveszetten, teljes
sötétségben.
Royan összeborzadt és megragadta Nicholas karját. - Ez ijesztő! - suttogta.
- Taita kezd keményen játszani - mondta Nicholas halkan. – Már csaknem megszerettem
az öregfiút. De most kezd megváltozni a véleményem róla.
Royan ismét megborzongott. - Menjünk vissza - suttogta. - Nem lett volna szabad
csak úgy, ész nélkül bejönnünk ide. Vissza kell mennünk, hogy alaposan végiggondoljuk
és kidolgozzuk a tervet. Még nem vagyunk felkészülve. Az az érzésem, hogy veszélyben
vagyunk - úgy értem, hogy komoly veszélyben, olyanban, mint ott a hosszú folyosón.
Ahogy elindultak visszafelé a tekergős, kanyargós úton és szedték fel a vezetéket
lefelé a lépcsőn, lépésről lépésre nőtt bennük a kísértés, hogy futásnak eredjenek. Royan
szorosan kapaszkodott Nicholas karjába. Mindkettőjüknek úgy tűnt, mintha valami
intelligens, veszélyes lény ólálkodna mögöttük a sötétségben, követné, figyelné őket
és csak a megfelelő pillanatra várna.

A katonai teherautó visszahajtott Debra Maryam falun keresztül, majd ráfordult

arra az útra, mely a Dandera folyó mentén haladt az Abbai-szurdok meredélye felé.
- Ez nem a hadsereg főhadiszállásához vezető út - mondta Tessay Hammed hadnagynak,
aki erre kényelmetlenül fészkelődni kezdett mellette az ülésen.
- Nogo ezredes nem a főhadiszálláson van. Azt a parancsot kaptam, hogy egy másik
helyre vigyem.
- Errefelé csak egy másik hely van - mondta Tessay. - A külföldi talajkutató
társaság, a Pegazus tábora.
- Nogo ezredes ezt használja előretolt bázisként a völgyben lévő shufta elleni
kampány során - magyarázta a hadnagy. - Azt a parancsot kaptam, hogy ide hozzam magát,
ebbe a táborba, mert most itt tartózkodik.
Ezután egyikőjük sem szólt többet hosszú, hepehupás zötykölődés során. Már csaknem
dél volt, amikor elérték a meredély szélét és ráfordultak arra az elágazásra, melyen
végül elérték a Pegazus táborát. A kapuban álló terepszín ruhás őrök tisztelegtek, amikor
felismerték Hammedet. A teherautó behajtott a kapun, majd a táboron belül megállt a
hosszú barakk előtt.
- Kérem, itt várjon. - Hammed kiszállt, bement a barakkba, de néhány perc múlva
már vissza is jött.
- Kérem, jöjjön velem, Nap Hölgy. - Kínban volt és zavartnak tűnt, képtelen volt
Tessay szemébe nézni, amikor lesegítette a fülkéből. A barakk ajtajához kísérte, majd
félreállt, hogy előre engedje.
Tessay körülnézett a ritkásan berendezett helyiségben és rájött, hogy ez nyilván
a társaság adminisztrációs központja lehet. A hosszú tárgyalóasztal szinte végigérte
a szobát, és az egyik oldalfal mellett irattartó szekrények, meg két íróasztal állt.
A csupasz falakat csak a környék térképe és néhány műszaki vázlat, diagram díszítette.
Két férfi ült az asztal mellett, és Tessay nyomban felismerte mindkettőt.
Nogo ezredes felnézett rá, a tekintete hideg volt a fémkeretes szemüveg mögött.
Mint mindig, magas, vékony alakján az egyenruha most is makulátlan volt, de a feje
fedetlen. Gesztenyebarna barettje ott hevert előtte az asztalon. Jake Helm
összefűzött karral dőlt hátra székén. Rövidre vágott hajával első pillantásra olyan
volt, mint egy kölyök. Csak amikor Tessay alaposabban szemügyre vette, akkor látta,
hogy a bőre cserzett, és feltűntek neki a szarkalábak is a férfi szeme körül. Nyitott
nyakú ing és csaknem fehérre fakult vászonfarmer volt rajta. Díszes, ezüst övcsatja
indián munka volt, rajta egy vad musztángfej. Pamutingének ujja fel volt tekerve
duzzadó bicepszéig.
Egy kialudt, olcsó, holland manillaszivar csonkját rágcsálta, és kellemetlenül
bűzlött az erős dohányszagtól.
- Rendben, hadnagy - küldte el Nogo Hammedet amhara nyelven. - Várjon odakinn.
Majd hívom, ha szükségem van magára.
Amint Hammed elhagyta a helyiséget, Tessay megkérdezte: - Miért tartóztattak le,
Nogo ezredes?
Egyik férfi sem vett tudomást a kérdésről. Mindketten kifejezéstelen tekintettel
néztek Tessayre.
- Követelem, hogy tudassák velem ezen önkényeskedő bánásmód okát - makacskodott
Tessay.
- Ön egy hírhedt terrorista bandával vállalt közösséget - mondta Nogo halkan. -
Tevékenysége alapján immáron ön is shuftának minősül.
- Ez nem igaz.
- Birtokháborítást követett el egy ásványkutatási koncesszió területén az
Abbai-völgyben - mondta Helm. - Maga és társai bányászati tevékenységbe kezdtek egy
olyan területen, mely ehhez a társasághoz tartozik.
- Nem folyik ott semmiféle bányászati tevékenység – tiltakozott Tessay.
- Minket erről másként informáltak. Bizonyítékunk van rá, hogy gátat emeltek a
Dandera folyón...
- Nekem ahhoz semmi közöm.
- Tehát nem tagadja, hogy a gát létezik?
- Semmi közöm hozzá - ismételte meg Tessay. - Én nem vagyok tagja semmiféle
terrorista csoportnak, és nem vettem részt semmiféle bányászati tevékenységben.
Ezután mindkét férfi hallgatott. Nogo beírt valamit az előtte lévő jegyzetfüzetbe.
Helm felállt és lassan átődöngött az ablakhoz, Tessay jobb válla mögé. A csönd addig
nőtt, míg végül Tessay már nem bírta tovább. Bár tudta, hogy ez része az idegek
háborújának, amit ellene folytatnak, mégis meg kellett törnie a csöndet.
 - Az éjszaka jó részét egy katonai teherautóban töltöttem - mondta. - Fáradt vagyok
és szükségem lenne rá, hogy kimehessek a mosdóba.
- Ha a szükség nagyon sürgeti, akkor nyugodtan elvégezheti a dolgát ott, ahol most
áll. Se Mr. Helm, se én nem fogunk megsértődni – kuncogott meglepően kislányosan Nogo,
de közben nem nézett föl jegyzetfüzetéből.
Tessay a válla fölött az ajtó felé pillantott, de Helm odament, elfordította a
kulcsot a zárban, majd kivette és a zsebébe csúsztatta. Tessay tudta, hogy nem szabad
gyengeséget mutatnia ez előtt a kettő előtt, és bár fáradt volt, félt és fájt a hólyagja,
önbizalmat, magabiztosságot tettetve odament a legközelebbi székhez. Kihúzta az
asztal alól és könnyedén leült.
Nogo felnézett és elkomorult. Nem számított rá, hogy a nő így fog reagálni.
- Ön ismeri a shufta banditát, Mek Nimmurt - mondta hirtelen vádlón.
- Nem - mondta Tessay fagyosan. - Én a demokratikus vezetőt, a hazafi Mek Nimmurt
ismerem. Ő nem shufta.
- Maga az ágyasa, a kurvája. Természetes, hogy ezt mondja. Tessay megvetően
elfordult tőle, mire a férfi hangja élesen megemelkedett. - Hol van Mek Nimmur? Hány
embere van? A nő tartása megzavarta, kezdett ideges lenni.
Tessay válaszra se méltatta, és Nogo dühödten meredt rá. - Ha nem hajlandó
együttműködni, akkor kénytelen leszek erőteljesebb módszereket alkalmazni, hogy
választ kapjak a kérdéseimre - fenyegette meg.
Tessay elfordult székén és kibámult az ablakon. Az ezt követő hosszú csöndben Jake
Helm átment a szobán, majd odament a Nogo mögötti ajtóhoz, mely a barakk hátsó
helyiségeibe vezetett. Belépett és becsukta maga mögött az ajtót. A barakk falai
vékonyak voltak, így Tessay hallotta a mormogó hangokat a másik szobából. A hanglejtés
és a hanghordozás nem volt se angol, se amhara. Odabenn valami idegen nyelven
beszéltek. Tessay arra gondolt, hogy Helm most nyilván instrukciókat kap felettesétől,
aki nem akar mutatkozni, nehogy ő esetleg később felismerje.
Néhány perc múlva Helm visszatért és becsukta, de nem zárta be maga mögött az ajtót.
Odabólintott Nogónak, aki nyomban felállt. Mindketten odamentek Tessayhez és
megálltak előtte.
- Azt hiszem, mindnyájunknak jobb lesz, ha a lehető leggyorsabban véget vetünk
ennek az ügynek - mondta Helm halkan. - Akkor maga mehet a fürdőszobába, én meg mehetek
reggelizni.
Tessay felemelte az állat és dacosan rámeredt, de nem válaszolt.
- Nogo ezredes megpróbált észérvekkel hatni. Őt megkötik hivatali pozíciójának
bizonyos viselkedési szabályai. Szerencsére engem ilyesmi nem korlátoz. Én most fel
fogom tenni magának ugyanazokat a kérdéseket, amelyeket ő, de ezúttal válaszolni is
fog rájuk.
Kivette az elhamvadt szivart a szájából és szemügyre vette a végét. Ezután a csonkot
a szoba egyik sarkába hajította, és kivett egy lapos pléhdobozt a farzsebéből. A
dobozból kiemelt egy hosszú, fekete manillaszivart, majd gondosan megnyújtotta, addig
tartotta előtte a gyufát, míg a szivar egyenletesen parázslani nem kezdett. Ezután
orrfacsaró dohányfüstfelhőt eregetve eloltotta a gyufát és megkérdezte:
- Hol van Mek Nimmur?
Tessay vállat vont, elfordult és kinézett a barakk oldalsó ablakán.
Váratlanul, anélkül, hogy erre előtte bármiféle jel utalt volna, nyitott tenyérrel
képen vágta Tessayt. Kegyetlen ütés volt, olyan erővel csattant, hogy Tessay feje
átfordult a másik oldalra. Aztán, még mielőtt Tessay magához térhetett volna, a férfi
keze ismét lendült és ököllel állón vágta. A feje ismét visszabillent a másik irányba
és lerepült a székről.
Nogo fölé hajolt, megragadta karját és hátracsavarta. Visszaemelte Tessayt a székre
és mögötte állt. Olyan döbbenetes erővel markolta, hogy Tessay érezte, amint felkarján
megsérül a bőre a férfi ujjai alatt.
- Én nem érek rá itt vesztegetni az időt - mondta Helm csöndesen, miközben kivette
szájából az égő szivart és parázsló végét nézegette. - Kezdjük elölről. Hol van Mek
Nimmur?
 Tessay úgy érezte, mintha ezeknek a kegyetlen ütéseknek a nyomán bal fülében
megrepedt volna a dobhártyája. Nem hallott jól, zúgott a füle. Fogai félig
belenyomódtak húsába és szája lassanként megtelt saját vérével.
- Hol van Mek Nimmur? - ismételte meg Helm, miközben közelebb hajolt hozzá. - Miért
emeltek gátat a barátai a Dandera folyón?
Tessay összegyűjtötte a szájában a vért, meg a nyálat, majd hirtelen Helm arcába
köpte.
Helm vadul hátrahőkölt és tenyerével törülte ki szeméből a véres szennyet.
- Tartsa erősen! - mondta Nogónak és megragadta Tessay blúzát. Egyetlen mozdulattal
derékig letépte róla, és Nogo kuncogva előrehajolt a válla fölött, hogy megnézze a
melleit. Ismét felkuncogott, amikor Helm Tessay egyik mellét a kezébe fogta és két
ujjal megcsippentette a mellbimbóját. Sötét bíborszínű volt, akár az eperfa érett
gyümölcse.
Helm addig csipkedte körmével Tessay mellbimbóját, míg a bőr felszakadt és egy
vércsepp csordult végig hüvelykujján. Ekkor másik kezével kivette szájából az égő
szivart, és addig fújta parázsló végét, míg az fel nem izzott.
- Hol van Mek Nimmur? - kérdezte, és a szivart Tessay melléhez közelítette. - Mit
csinálnak a Dandera folyón?
Tessay iszonyatos rémülettel meredt az egyre közeledő, égő szivarra, és megpróbált
elhúzódni tőle. Nogo azonban hátulról keményen fogta. A kíntól hangosan felsikoltott,
amint Helm a parázsló szivarvéget a mellbimbójához érintette, és az érzékeny bőr kezdett
felhólyagzani.

- Tél - mondta Royan, miközben kiterítette a Tanus sírjában talált sztélé negyedik
oldalának nagyítását a reflektor vakító fényében. - Ezen az oldalon vannak Taitának
azok a jelei, melyeket én a baotáblán való lépések megjelölésének tartok. Az egészet
nem értem, de kizárásos alapon arra a következtetésre jutottam, hogy az első jel
valószínűleg valamelyik oldalt, vagy ahogy Taita nevezi, valamelyik várat jelöli.
Megmutatta jegyzetfüzetében azokat az oldalakat, melyeken számításait végezte.
- Nézd csak, az ülő bábuin az északi vár, a méh a déli, a madár a nyugati és a skorpió
a keleti. - Megmutatta neki ugyanezeket a szimbólumokat a sztéléről készült fényképen
is. - Aztán a második és a harmadik jel egy-egy szám - azt hiszem, hogy ezek a sorokat
és a mélyedéseket jelölik. Ilyen módon követhetjük képzeletbeli vörös köveinek
lépéseit. A vörös a legnagyobb értékű szín a táblán.
- És mi van azokkal a verssorokkal, amelyek az egyes jelsorozatok között vannak?
- kérdezte Nicholas. - Mint például ez itt az északi szélről, meg a viharról?
- Ezekben nem vagyok biztos. Amennyire Taitát ismerem, elképzelhetőnek tartom,
hogy ez csak ködösítés. Ő nem az a fajta, aki éppenséggel megkönnyíti az életünket.
Lehet, hogy van jelentőségük ezeknek a soroknak, de ennek megfejtésére csak akkor van
reményünk, ha saját köveinkkel végigmegyünk a táblán.
Nicholas egy darabig Royan jeleit, számításait tanulmányozta, majd szomorúan
elvigyorodott. - Képzeld csak el, mennyire távoli volt az a lehetőség, hogy bárki is
képes lesz dekódolni azokat az utasításokat, amiket hátrahagyott. Az első követelmény
az volt, hogy a kutatónak ismernie kell mindkét dokumentumot, a hetedik tekercset
és Tanus sztéléjét, mielőtt egyáltalán esélye lenne rá, hogy megfejtse, megtalálja a
kulcsot, mely a sírhoz vezet.
 Royan felnevetett - ez a hang mélyről jött és elégedett volt. - Igen, nyilván azt
hitte, hogy tökéletes biztonságban van. Hát most majd meglátjuk, Taita mester.
Meglátjuk, hogy valójában mennyire voltál okos. - Aztán kijózanodott és ismét
gyakorlatiassá vált, felnézett a kőlépcsőre, mely Taita útvesztőjébe vezetett.
- Most pedig meg kell néznünk, vajon a számításaim és a teóriám illik-e Taita
építészetének kemény köveire és falaira. De hol kezdjük?
- Az elején - javasolta Nicholas -, az isten nyitja meg a játékot. Taita ezt mondta
nekünk. Ha elkezdjük itt, Ozirisz szentélyében, a lépcső aljánál, akkor ez talán
kijelölné számunkra képzeletbeli baotábláját.
- Én is ugyanerre gondoltam - helyeselt nyomban Royan. Tegyük fel, hogy ez itt
Taita táblájának északi vára. Akkor a négy bika szabályával innen indítunk.
Lassú és fárasztó munka volt, ahogy megpróbálták beleélni magukat az ősi írnok
gondolatvilágába azzal, hogy az általa négyezer évvel ezelőtt épített folyosók és
alagutak labirintusát fürkészték. Ezúttal sokkal körültekintőbben és felkészültebben
indultak el a labirintusba. Nicholas telerakta a zsebét száraz, fehér folyami
iszappal, és ezekkel, akár egy tanító a krétával, felírta a kőfalakra az alagutak minden
egyes leágazását és elágazását. Azokat a jelzéseket, amelyeket a sztélé tél oldalán
találtak, mintegy útjelzésként használta, nemcsak azért, hogy eligazodjanak az
útvesztőben, hanem azért is, hogy összekapcsolhassák azzal a modellel, amit Royan
rajzolt meg jegyzetfüzetében.
Úgy találták, hogy első feltevésük, miszerint Ozirisz szentélye a tábla északi vára,
helyesnek bizonyult, és boldogan remélték, hogy ezzel, mint a megoldás kulcsával, már
egyszerű dolog lesz végigkövetni a játékot egészen a befejezésig. Ám reményeik
hamarosan darabokra törtek, amikor rájöttek, hogy Taita nem egy egyszerű,
konvencionális, kétdimenziós táblában gondolkodott. Hozzáadott még egy harmadik
dimenziót is a képlethez.
Nem az Ozirisz szentélyéből induló lépcső volt az egyetlen kapcsolat a nyolc pihenő
között. A pihenőkből kiinduló folyosók mind enyhén lejtettek, vagy emelkedtek. Ahogy
az egyik ilyen alagút tekervényeit és kanyarulatait követték, nem érzékelték azt a
tényt, hogy közben a másik szintre kerültek. Aztán hirtelen ismét kilyukadtak a
központi lépcsőnél, de egy szinttel feljebb, mint ahonnan elindultak.
Csak álltak ott és rémült hitetlenséggel meredtek egymásra.
Royan szólalt meg elsőként. - Még véletlenül sem volt olyan érzésem, hogy felfelé
tartunk - suttogta. - Ez az egész sokkal bonyolultabb és összetettebb, mint ahogy
először feltételeztem.
- Ez valahogy úgy lehet felépítve, mint ahogy egy bonyolult szénatom modelljét
szerkesztik meg - helyeselt Nicholas ámuló tisztelettel. - Mind a nyolc szint több
irányból is össze van kapcsolva egymással. Őszintén szólva félelmetes.
- Most már van némi fogalmam, hogy azok a különálló jelek mit jelenthetnek -
dünnyögte Royan. - Ezek jelölik a szinteket. Újból át kell gondolnunk az egész
koncepciót.
- Háromdimenziós bao, amit rejtélyes szabályok alapján kell játszani. Milyen
esélyünk van ellene? - csóválta a fejét szomorúan Nicholas. - Amire most igazán
szükségünk lenne, az egy komputer. Taita nem ok nélkül hivalkodott erényeivel. A vén
huligán tényleg egy matematikai zseni volt. - Nicholas visszavilágított a lámpával
arra az alagútra, amelyből jöttek. - Még ha az ember tudja, valójában akkor sem lehet
észrevenni, hogy a padló szintje lejtene. És mindezt úgy tervezte és építette meg,
hogy még a logarléc, vagy egy alkoholos vízszintjelző sem volt a farzsebében. Ez az
útvesztő rendkívüli, elképesztő mérnöki munka.
- A rajongók klubját később is megalakíthatod - mondta Royan. - Most azonban kezdjük
el újra átrágni azokat a számokat.
- Felhozom a világítást, meg az asztalokat ide, a lépcső középső pihenőjére - értett
egyet Royannal Nicholas. – Azt hiszem, a tábla közepéről kell kiindulnunk. Lehet, hogy
ez segít nekünk abban, hogy a szemünk elé képzeljük. Pillanatnyilag ugyanis alaposan
összezavart.
 A szobában csak egyetlen hang hallatszott, a földön, saját vérében és vizeletében
kuporgó nő halk sírása.
Tuma Nogo a hosszú tárgyalóasztal mellett ült, és rágyújtott egy cigarettára. A
keze kissé remegett, és úgy nézett ki, mintha émelyegne. Katona volt és végigélte
Mengisztu terrorját. Kemény ember volt, hozzászokott már az erőszakhoz és a
kegyetlenséghez, de az, aminek az imént szemtanúja volt, még őt is megrázta. Most már
tudta, hogy von Schiller miért bízott meg annyira Helmben. Ebben a férfiban nem volt
szinte semmi emberi.
A szoba túloldalán a kis mosdóban Jake Helm mosta a kezét. Finnyásan megtörülte,
majd a ruháján lévő foltokat itatgatta a törülközővel, ahogy visszament és megállt
Tessay mellett.
- Nem hiszem, hogy van még valami, amit elmondhatna nekünk – mondta nyugodtan.
- Nem hiszem, hogy bármit is elhallgatott volna.
Nogo lepillantott a nőre és látta azokat az élénkvörös égési sebeket a mellén, meg
az arcán, mintha valami szörnyű himlő fekélyesedő, gennyedő kiütéseivel lenne tele.
A szeme csukva volt, a szempillája leégett. Sokáig kitartott. Csak amikor Helm az
égő szivart a szemhéjához érintette, akkor adta meg magát és hadarta el a válaszokat
Helm kérdéseire.
Nogónak háborgott a gyomra, de megkönnyebbüléssel gondolt arra, hogy mégsem kellett
szétfeszítenie a nő szemhéját, miként arra Helm utasította, és nem kellett végignéznie,
amint Helm elnyomja égő szivarját a nő könnyes szemgolyóján.
- Ügyeljen rá! - utasította Helm, miközben letekerte ingujját. - Kemény nő. Ne
kockáztasson semmit.
Helm elment mellette a barakk túlsó végén lévő ajtóhoz. Az ajtót nyitva hagyta,
és Nogo hallotta a hangjukat, de németül beszéltek, így nem értett egy szót sem. Azt
viszont értette már, hogy von Schiller miért nem akart jelen lenni a kihallgatáson.
Nyilván tudta, Helm hogyan dolgozik.
Helm visszajött a szobába és odabólintott Nogónak. - Rendben. Végeztünk vele.
Tudja, hogy mi a dolga.
Nogo idegesen felállt és kezét az oldalán lévő pisztolytáskára tette.
- Itt? - kérdezte. - Most?
- Ne őrüljön már meg! - csattant rá Helm. - Vigye el innen. Vigye messzire. Aztán
küldjön be ide valakit, hogy eltakarítsa ezt a disznóólat. - Helm sarkon fordult és
visszament a hátsó szobába.
Nogo összeszedte magát és odament a barakk ajtajához. Széles ívben elkerülte azt
a helyet, ahol Tessay feküdt, nehogy összemocskolja vászon ejtőernyős bakancsát.
- Hammed hadnagy! - kiáltott ki az ajtón.
Hammed és Nogo felállították Tessayt. Egyikőjük se szólt egy szót se, mindketten
levertek, már-már szelídek voltak, ahogy felsegítették rá széttépett, véres ruháját.
Hammed elfordította tekintetét Tessay meztelen testéről, az égésekről és más
sérülésekről, melyek elcsúfították csillogó, borostyánszín bőrét. A hadnagy Tessay
vállára tette a shammát, és az ajtó felé vezette. Amikor Tessay megbotlott, elkapta
a könyökénél fogva, hogy el ne essen. Majd levezette a lépcsőn a teherautóhoz, miközben
Tessay úgy mozgott, akár egy nagyon öreg asszony. Beült az ülésre és összeégetett,
duzzadt arcát a kezébe temette.
Nogo egy fej mozdulattal magához rendelte Hammedet és félrevonta. Csöndesen beszélt
hozzá, és Hammed arcára, miközben a parancsot hallgatta, rettenet ült ki. Egy ponton
tiltakozni kezdett, de Nogo vadul ráförmedt, mire némán rágni kezdte alsó ajkát.
- Ne felejtse! - ismételte meg Nogo. - Jó messze minden falutól. Gondoskodjék róla,
hogy ne legyen szemtanú. Amint visszatért, nyomban jelentést kérek.
Hammed kihúzta magát és tisztelgett, mielőtt visszament a teherautóhoz és
felmászott Tessay mellé az ülésre. Kurta parancsot adott a sofőrnek, azzal kihajtottak
a táborból, és a Debra Maryam felé vezető útra tértek.
Tessay annyira össze volt zavarodva, és olyan nagy fájdalmai voltak, hogy teljesen
elvesztette időérzékét. Félig eszméletlen volt, dülöngélt az ülésen, amikor az út egy
különösen hepehupás szakaszához értek, és a feje ernyedten gördült hol egyik, hol másik
vállára. Az arca annyira feldagadt, hogy külön erőfeszítésébe került a szemhéját
szétnyitni, arra gondolt, hogy látása megromlott, hogy meg fog vakulni. De aztán
rájött, hogy a nap már lement, és besötétedett. Nyilván az egész napot a barakkban
töltötte Helmmel.
Enyhe megkönnyebbülést érzett, hogy megégett szemhéján kívül a szemének nem lett
komolyabb baja. Legalábbis még látott. Kinézett a szélvédőn és a reflektorok fényében
látta, hogy ismeretlen úton járnak.
- Hová visznek? - dünnyögte. - Ez nem a faluba vezető út.
Hammed hadnagy összeroskadva ült mellette és nem válaszolt. Ezután Tessay ismét
visszahanyatlott a fájdalom és a kimerültség kábulatába.
Tessay egy hirtelen rándulásra riadt fel, amikor a teherautó váratlanul lefékezett,
és a sofőr leállította a motort. Durva kezek rángatták ki a fülkéből a reflektorok vakító
fényébe. Kezét a háta mögé rántották, és egy nyers bőrszíjjal összekötözték.
- Ez fáj - nyöszörgött Tessay. - Belevág a csuklómba. Már minden erejét és bátorságát
felhasználta. Teljesen össze volt törve, nyomorultul érezte magát és már nem volt ereje
küzdeni.
Az egyik katona megrántotta összekötözött csuklóját és letaszította az útról. Két
másik követte, mindkettőnél ásó volt. Volt annyi holdfény, hogy lássa azt az
eukaliptuszligetet úgy száz méternyire az úttól, és pontosan oda vezették. Lelökték
az egyik fa tövébe, és a férfi, aki összekötözte a csuklóját, ott állt fölötte, hanyagul
rászegezett puskával, miközben másik kezében egy cigaretta égett. A másik kettő lerakta
fegyverét és ásni kezdett. Úgy tűnt, egyáltalán nem foglalkoznak vele, az afrikai
labdarúgó-bajnokságról beszéltek, melyet Lusakában tartanak, és megtárgyalták, hogy
milyen esélye van az etióp csapatnak arra, hogy a döntőbe jusson.
Beletelt egy kis időbe, mire Tessay megzavarodott agyába belenyilallott, hogy ezek
itt egy sírt ásnak neki. Sebes szája kiszáradt, egy csöpp nyál sem maradt benne, amint
kétségbeesetten körülnézett, hogy megkeresse Hammed hadnagyot. De a hadnagy a
teherautónál maradt.
- Kérem - suttogta őrének, de mielőtt bármi mást mondhatott volna, a férfi
fájdalmasan hasba rúgta.
- Elhallgass! - Olyan gorombán szólt rá, ahogy csak egy állatra vagy a
legalacsonyabb rangú emberre szoktak, és ahogy Tessay ott feküdt összegörnyedve a
földön, rájött, hogy ezeknek hiába könyörög. Teljesen elöntötte a gyengeség és a
beletörődő lemondás, majd azon kapta magát, hogy halkan, reménytelenül sírdogál a
sötétben.
Amikor duzzadt szemhéját kissé megemelve ismét felnézett, elég erős volt a holdfény
ahhoz, hogy lássa, a sír már olyan mély, hogy a két férfit, akik még mindig ástak, már
nem látta. Egy-egy lapátnyi föld repült ki a gödörből, majd szétterült a mellette
növekvő halmon. Őre magára hagyta egy pillanatra és odaőgyelgett a gödör széléhez.
Belenézett, majd helyben hagyta.
- Rendben. Ez már elég mély. Hívjátok a hadnagyot.
A két katona kimászott a sírból, összeszedték szerszámaikat és fegyvereiket, majd
elhagyták a ligetet és lassan elballagtak a sötétségbe. Barátságosan beszélgettek,
miközben a várakozó teherautó felé mentek, és Tessayt magára hagyták őrével.
Tessay ott feküdt a félelemtől és a hidegtől vacogva, miközben őre a sír mellett
guggolt és pöfékelve szívta cigarettáját. Tessay arra gondolt, ha föl tudna állni, akkor
belerúghatná a sírba és elmenekülhetne be a fák közé. De amikor megpróbált felülni,
mozdulatai lassúak, merevek voltak, és kezét, lábát egyáltalán nem érezte. Megpróbálta
kényszeríteni magát, hogy megmozduljon, de abban a pillanatban meghallotta a teherautó
felől közeledő Hammed hadnagyot és kétségbeesetten visszaroskadt.
Hammed kezében egy elemlámpa volt. Bevilágított vele a sírba.
- Jól van - mondta hangosan. - Ez elég mély lesz.
Kikapcsolta az elemlámpát és az őrhöz fordult: - Szemtanúk nincsenek. Menj vissza
a teherautóhoz és ott várj. Amikor meghallod a lövéseket, gyere vissza a többiekkel,
hogy segítsetek betemetni a gödröt.
Az őr vállára vette fegyverét és eltűnt a fák között. Hammed várt, amíg a férfi jócskán
hallótávolságon kívül került, akkor odament Tessayhoz és felsegítette. Aztán a liget
szélére taszította, és Tessay érezte, hogy a férfi a ruháján matat. Megpróbált rácsapni,
de a keze még mindig hátra volt kötözve.
- A shammáját akarom. - Lehúzta Tessay válláról a fehér gyapjúköpenyt, majd a sír
széléhez ment vele. Beugrott a gödörbe, és Tessay hallotta, hogy küszködik valamivel
odalenn.
Csak a hangja ért el hozzá, amint halkan beszél neki. - Látniuk kell itt valamit.
Egy testet...
Visszamászott Tessay mellé, zihálva lihegett az erőfeszítéstől, majd mögé lépett.
Csuklói közt Tessay egy hideg fém érintését érezte, aztán a férfi nekilátott, hogy
elvágja a bőrszíjat. Tessay érezte, amint kötelékei lehullanak és felszisszent a
fájdalomtól, ahogy elgémberedett kezébe visszatért a vér.
- Mit csinál? - suttogta megzavarodva. Belenézett a sírba, és látta halovány
shammáját, mely úgy volt elrendezve, mintha egy test heverne ott. - Most meg fog...
- Kérem ne beszéljen - utasította őt a hadnagy halkan, miközben megfogta a vállát
és visszavezette a fák közé.
- Feküdjön le ide! - Lenyomta Tessayt, és teljesen elnyúlva, arccal a földre
fektette. Aztán nekilátott, hogy hullott leveleket és ágakat halmozzon rá.
- Maradjon itt! Ne próbáljon meg elfutni. Ne mozduljon és ne szóljon, amíg el nem
mentünk.
Elemlámpáját a levélhalomra villantotta, hogy ellenőrizze, sikerült-e jól
elrejtenie, majd otthagyta, visszasietett a sír mellé és menet közben kinyitotta a
pisztolytáskáját. Két egymást követő pisztolylövés dörrent az éjszakában, oly hangosan
és oly váratlanul, hogy Tessay a rémülettől összerezzent, és szíve hevesen zakatolt.
Aztán hallotta Hammed kiáltását: - Gyerünk emberek! Végezzünk már ezzel a dologgal!
A katonák visszacsődültek a ligetbe, és Tessay hallotta lapátjaik hangját, meg a
sírba hulló rögök tompa puffanását.
- Nem látom, hogy mit csinálok, hadnagy - panaszkodott az egyik. - Hol az
elemlámpája?
- Az embernek nincs szüksége fényre ahhoz, hogy betemessen egy gödröt - mordult
rá Hammed. - Igyekezzünk. Jól letiporni azt a laza földet. Nem akarom, hogy bárki is
rábukkanjon erre a helyre.
Tessay csöndesen feküdt, és próbált erőt venni a remegésén, amely egész testét rázta.
Végül a lapátolás lassanként megszűnt, és Tessay ismét Hammed hangját hallotta.
- Ez már megteszi. Ellenőrizni, nehogy ittmaradjon bármi is! Vissza a teherautóhoz!
Lépteik és hangjuk lassanként elhalt. Tessay a távolból hallotta, ahogy zakatolva
beindul a motor. A reflektorok bevilágítottak a fák közé, ahogy a teheruató tolatott,
majd megfordult és elindult abba az irányba, amerről jöttek.
Még jóval azután is, hogy a motor hangját már teljesen elnyelte a messzeség, Tessay
a levelek alatt feküdt. Egyfolytában reszketett a hidegtől, és csöndesen sirdogált
a kimerültségtől, a fájdalomtól és a megkönnyebbültségtől. Aztán lassan lelökte magáról
az ágakat meg a leveleket, és elmászott a legközelebbi fa törzséhez. A fába kapaszkodva
felállt, majd ott állt gyengén, imbolyogva a sötétben.
Csak ekkor öntötte el a bűntudat. - Elárultam Meket gondolta émelyegve. - Mindent
elmondtam ellenségeinek. Figyelmeztetnem kell. Vissza kell jutnom hozzá, hogy
figyelmeztessem.
Ellökte magát a fa törzsétől, és a sötétségen át az út felé kezdett botorkálni.

Az egyetlen módja, hogy meggyőződjenek róla, vajon helyesen fejtették-e meg Taita
kódjait, az volt, ha a felsorolás szerint végigjátszanak minden lépést. Rendkívül
óvatosan haladtak át az útvesztő alagútjain, megtették a lejegyzett lépéseket és
Nicholas fehér krétával felírta a megfelelő jeleket a falra.
 Tizennyolc lépés volt a sztélé tél elnevezésű lapján. Annak alapján, ahogy Royan
először értelmezte a jeleket, ezek közül tizenkettőt meg tudtak tenni. Ezután azonban
zsákutcába kerültek, egy üres fal állt előttük és a következő lépést már sehogy sem
tudták megtenni.
- A fenébe! - rúgott bele Nicholas a falba, és amikor ennek nem volt semmi hatása,
még egy darab krétát is hozzávágott. - Bárcsak a kezem közé kerülne ez a vén pokolfajzat!
A kasztrálás lenne a legkisebb gondja.
- Elnézést. - Royan kisimította szemébe hullott haját. Azt hittem, jól értelmeztem.
Nyilván a második oszlopban lévő számok lehetnek. Meg kell fordítanunk őket.
- Elölről kell kezdenünk - nyögött fel Nicholas.
- A legelejéről - helyeselt Royan.
- Honnan fogjuk tudni, ha végül sikerülne helyesen megoldanunk? - kérdezte
Nicholas.
- Ha az utalásokat követve egy győztes kombinációhoz érünk, a sakk-matt bao
megfelelőjéhez, pontosan a tizennyolcadik lépésben. Ezt követően nem lesz logikus
lépés, így feltételezhetjük, hogy helyesen fejtettük meg.
- És mit találunk majd, ha valaha is eljutunk ebbe a helyzetbe?
- Majd megmondom, ha odaértünk. - Royan édesen elmosolyodott. - Fel a fejjel Nicky!
Ez még nem olyan nagy baj, éppcsak egy kicsit fáj.
Royan felcserélte Taita jelzéseinek második és harmadik számát, az elsőt vette a
mélyedés számának a másikat meg a sor számának. Ezúttal mindössze öt lépést tudtak
megtenni, majd elakadtak és nem tudtak továbbmenni.
- Talán helytelen az a feltevésünk, hogy a harmadik jel a szintváltozást jelenti?
- monta Nicholas. - Kezdjük elölről, és legyen ez a második érték.
- Nicky, tudod, hogy hány lehetséges kombináció adott, ha az embernek van három
változója? - Most már Royan is kezdett meginogni. – Taita a játék mélyreható ismeretét
feltételezi. Nekünk épp csak halvány elképzeléseink vannak, hogyan is játszhatták.
Olyan ez, mintha egy nagymester próbálná elmagyarázni egy kezdőnek a király indiai
védelmének finomságait.
- Oroszul! - színezte tovább a hasonlatot Nicholas. - Ezen a szinten nem jutunk
semmire, ha kapkodunk. Kell lennie valami más megközelítési módnak is. Menjünk végig
ismét azokon az epigrammákon, melyeket Taita a jelek közé szúrt be.
- Rendben. Én olvasom, te pedig hallgatod. - Royan a jegyezetei fölé görnyedt.
- A gond az, hogy egy árnyalatnyi különbség a fordításban megváltoztathatja az egész
jelentést. Taita imádta a szójátékokat, és a szójáték egyetlen szó hatásán múlik. Ha
csak egy szó értelmét kicsavarjuk, vagy elferdítjük, a szójáték értelme máris elveszett.
- Azért csak próbáljuk meg - biztatta Nicholas. - Ne feledd, hogy azelőtt Taita
se játszott háromdimenziós táblán. Ha hagyott nekünk valami nyomot, akkor annak a
sztélé legelején kell lennie. Koncentrálj az első néhány jelsorra és a köztük lévő
epigrammákra.
- Jó, akkor próbáljuk meg így - egyezett bele Royan. Az első jelsor a méh, melyet
az ötös és a hetes szám, meg a sistrum követ.
Nicholas elvigyorodott. - Rendben, ezt már annyit hallottam, hogy sosem fogom
elfelejteni. Mi jön utána?
- Az első idézet. - Royan végigfuttatta ujját a hieroglifákon. - Ami megnevezhető,
az ismerhető. Aminek nincs neve, az csak érezhető. Vitorlázom, miközben a dagály
mögöttem és a szél az arcomba fúj. Ó szerelmem, édes ízedet érzem ajkaimon.
- Ez minden? - kérdezte Nicholas.
- Igen, ezután már a következő jelsor jön. A skorpió, a kettes és a hármas szám,
majd ismét a sistrum.
- Csak lassan! Lassan! Egyszerre csak egyet. Mit hámozhatunk ki abból, hogy
„vitorlázom" és „szerelmem"?
Így aztán addig küszködtek, próbálták megfejteni a sztélé szövegét, míg a szemük már
égett és nem tudták, hogy nappal van-e, vagy éjszaka. Végül Árkász hangja hívta vissza
őket a valóságba. A lépcsőházban visszhangzott. Nicholas felállt az asztal mellől,
kinyújtózkodott és ránézett az órájára.
 - Nyolc óra, de azt nem tudom biztosan, hogy reggel, vagy este.
Aztán megriadt, ahogy Árkász jött felfelé a lépcsőn, és látta, hogy kopasz feje
nedvesen csillog, az inge pedig teljesen átázott.
- Mi történt veled? - kérdezte Nicholas. - Beleestél a víznyelőbe?
Árkász tenyerével megtörülte az arcát. - Hát senki sem mondta nektek? Odakinn
rohadtul esik az eső. Mindketten rémült iszonyattal meredtek rá.
- Ilyen hamar? - suttogta Royan. - Úgy volt, hogy csak néhány hét múlva kezdődik.
Árkász vállat vont. - Úgy látszik elfelejtettek szólni az időjárás-felelősnek.
- Már beállt? - kérdezte Nicholas. - Hogy néz ki a folyó? Elkezdett már emelkedni
a vízszint?
- Ezért jöttem, hogy elmondjam nektek. Felmegyek a gáthoz a Bivalyokkal. Rajta
akarom tartani a szemem. Amint úgy látom, hogy nem biztonságos, leküldök értetek egy
futárt. Ha ezt teszem, akkor nincs vita. Ki innen, de gyorsan. Ez azt jelenti, hogy
arra számítok, a gát bármelyik pillanatban átszakadhat.
- Hansithot ne vidd magaddal - mondta neki Nicholas. Szükségem van rá idelenn.
Miután Árkász elment és a munkások zömét magával vitte az alagútból, Royan és
Nicholas komolyan egymásra nézett.
- Gyorsan fogy az időnk, és Taita még mindig itt tart minket az útvesztőben - mondta
Nicholas. - Egy dologra figyelmeztetnem kell téged. Amikor a folyó emelkedni kezd...
Royan nem hagyta, hogy befejezze. - A folyó! - kiáltott fel. – Nem a tenger! Tévesen
fordítottam. Úgy olvastam, hogy „dagály". Arra gondoltam, hogy Taita a tengerre utal,
de azt kellett volna mondanom, hogy „áramlat". Az egyiptomiak nem tettek különbséget
a két szó között.
Mindketten visszarohantak az asztalhoz és Royan jegyzetfüzeteihez. - Az áramlat
mögöttem és a szél arcomba fúj változtatta meg az idézetet Nicholas.
- A Níluson - lelkesedett Royan -, az uralkodó szél északi, és az áramlat dél felől
jön. Taita arccal északnak állt. Az északi vár.
- Mi pedig úgy gondoltuk, hogy észak szimbóluma a bábuin - emlékeztette őt Nicholas.
- Nem! Tévedtem. - Royan arca lángolt a lelkesedés tüzétől. - Ó, szerelmem, édes
ízedet érzem ajkaimon. Méz! A méh! Felcseréltem észak és dél szimbólumát.
- Mi van kelettel és nyugattal? Ott mit találunk? - Nicholas is megújult lendülettel
tért vissza a szöveghez. - Bűneim vörösek, akár a kalcedon. Megkötnek, akárha
bronzláncok szorítanának. Tűzzel égetik szívemet, és én az Esthajnalcsillag felé
fordítom szemem.
- Nem értem...
- Az égetik" téves fordítás - hebegte izgatottan Nicholas. Helyesen úgy hangzik,
hogy „marják". A skorpió az Esthajnalcsillag felé néz. Az Esthajnalcsillag mindig
nyugaton van. A skorpió a nyugati vár és nem a keleti.
- Megfordítottuk a táblát - pattant fel izgatottan Royan. Akkor most játsszuk így!
- Még mindig nem határoztuk meg a szinteket - adott hangot ellenvetésének Nicholas.
- A sistrum a magasabb szint, vagy a három kard?
- Most, ez után az áttörés után már csak ez a két változó maradt. Vagy igazunk van,
vagy nem. Először megcsináljuk úgy, hogy a sistrum a felsőbb szint, és ha nem megy,
akkor megcsináljuk fordítva.
Most már sokkal könnyebben ment. Az útvesztő bonyolultsága már nem volt olyan
félelmetes. Minden sarkon, az alagutak minden leágazásánál és T elágazásánál ott voltak
Nicholas krétajelei. Gyorsan haladtak a bonyolult kanyarokon és tekervényeken át,
izgalmuk egyre magasabbra hágott, amint minden egyes lépéskombináció megtétele után
azt látták, hogy az út még mindig nyitva áll előttük.
- A tizennyolcadik. - Royan hangja remegett. - Szoríts mindkét kezeddel. Ha ez
nyitott sorba visz minket, akkor ezzel az ellenfél déli várát fenyegetjük, és akkor
ez már sakk. Royan vett egy nagy levegőt, majd hangosan olvasta. - A madár. Hármas
és ötös szám. Az alsóbb szint jelével, a három karddal.
Lelépték, áthaladtak az útvesztő ereszkedő szintjének öt kereszteződésén,
helyzetüket minden elágazásnál a fal kőtömbjeire írt krétajelek alapján állapították
meg.
 - Ez az! - mondta Nicholas, majd megálltak és körülnéztek.
- Nincs semmi kirívó ezen a helyen. - Royan hangjából keserű csalódottság áradt.
- Legalább ötvenszer elmentünk már itt. Éppolyan, mint bármely más forduló.
- És ez pontosan az, amit Taita akart. A pokolba is! Nyilván nem állt szándékában
kitenni ide a jelzőpóznát azzal, hogy „X jelzi a helyet", igaz?
- Akkor most mit csináljunk? - nézett Royan Nicholasra, és ez egyszer teljesen
tanácstalannak tűnt.
- Olvasd fel a sztélé utolsó epigrammáját.
Royan kezében volt a jegyzetfüzet. - A mi Egyiptomunk fekete és szentföldje bő
termést ad. Ráhúzok szamaram horpaszára és az eke fatüskéje feltöri a szűzföldet.
Elültetem a magot és leszüretelem a szőlőt és learatom a kalászt. Ha eljön az ideje,
bort iszom és kenyeret eszem. Követem az évszakok ritmusát és gondozom a földet.
Royan felnézett Nicholasra. - Az évszakok ritmusa? Itt a sztélé négy odalára utalna?
A föld? - kérdezte és a lába alatt lévő kőlapokra nézett. - A munka jutalmának ígérete
a földből jön? Talán a lábunk alatt? - kérdezte.
Nicholas dobbantott lábával a kőlapokon, de a hang tompa volt és tömör. - Csak egy
módja van annak, hogy megtudjuk. - Felemelte hangját, mely furcsán visszhangzóit végig
a labirintuson. - Hansith! Gyere le ide!
Árkász sárga traktorának magas ülésén ült az esőben, és szívélyes lelkesedéssel
átkozta a Bivalyok csapatát, abban a biztos tudatban, hogy egyetlen szót sem értenek
goromba sértéseiből. Az eső szakaszos rohamokban érkezett a magas hegyek felől. Ez
még nem az igazi esős évszak sűrű, mindent elmosó csapadéka volt. Mindazonáltal a folyó
kitartóan emelkedett, és a színe piszkos kékesszürkévé vált attól az iszaptól és
hordaléktól, amit fentről hozott magával.
Tudta, hogy a komoly áradás még nem kezdődött meg. A mennydörgés, mely akár egy
vadászó oroszlánfalka, végigmorajlott a hegycsúcsok fölött, még csak előjátéka volt
a hatalmas égi zuhatagnak, mely hamarosan bekövetkezik. Bár a folyó már Árkász gátjának
tetejét nyaldosta és üvöltve száguldott azon az átjárón, melyet az oldalsó völgy felé
vágott, azért még sikerült kordában tartani.
Bivalyai újabb kosarakat raktak meg töltelékanyaggal, felhasználták az utolsó
acélhálókat is, melyek még a kőfejtőben voltak. Amint egy elkészült és lezárták, Árkász
a traktor markolójával felemelte és lehajtott a Dandera partjáról. Megerősitette a
gátfal gyenge pontjait és nekilátott, hogy egy újabb sort emeljen. Árkász teljes
egészében tisztában volt azzal a mindent elsöprő erővel, amit a folyó jelent, ha
egyszer elkezd átzúdulni a gátfal tetején. Ha ez megtörténik, akkor már nincs semmi,
ami ellenállhatna neki. Úgy sodor el egy sziklákkal megtöltött rőzsehengert, mintha
csak egy baobabág lenne. Csupán egyetlen rés a falon, és az egész ledől, leomlik. Nem
voltak illúziói azzal kapcsolatban, hogy a folyó milyen sebesen tudja befejezni
végzetes munkáját.
Tudta, hogy nem szabad megvárnia, míg az első repedés megjelenik a gátfalon, annál
hamarabb kell figyelmeztetnie Nicholast és Royant odalenn a szakadékban. Ha a fal
megindul, akkor már túl késő lenne, mivel a folyó könnyedén megelőzhet bármely futárt,
akit értük küld. Rendkívül pontos ítéletre van szükség, jól kell időzítenie, és szemét
összehúzta, mivel ismét megeredt az eső és ferdén vágott az arcába. Ösztöne azt súgta,
hogy most kéne kihívni őket a szakadékból a víz már kevesebb mint harminc centire volt
a gátfal tetejétől.
Mindazonáltal tudta, hogy Nicholas tajtékozna, ha idő előtt kéne kiürítenie a
munkaterületet, és ezzel minden erőfeszítése semmivé válna. Árkász tisztában volt azzal
a rettentő nagy veszéllyel, amit Nicholas vállalt, és az irdatlan nagy, nyomorba döntő
költségekkel is, ami ahhoz kellett, hogy idáig eljusson. Mielőtt elhagyták volna
Angliát, Nicholas célzott rá, hogy milyen szorult anyagi helyzetbe került. Árkász
ugyan nem egészen értette ezt a bonyolult helyzetet, sem a felelősséget, amit az
jelent, ha az ember bejegyzett „név" a Lloyd'snál, de a brit sajtó sokat írt a dologról,
így biztos volt abban, ha ez a vállalkozás kudarcba fullad, akkor Nicholas legközelebb
már a csődbíróság előtt találja magát - és Nicholas a barátja volt.
A zápor elvonult, és a vakító, forró napsugár áttört az alacsonyan ülő felhőtarajok
mögül. Úgy tűnt, a folyóban áradó vízmennyiség nem csökkent, de legalább a gátfalnál
nem emelkedett tovább a vízszint.
- Adok neki még egy órát - dünnyögte, miközben sebességbe kapcsolta a traktort és
leereszkedett a parton, hogy elhelyezzen még egy hengert.
Nicholas vállvetve dolgozott együtt Hansith csapatával, ahogy nekiláttak, hogy
felszedjék az útvesztő legalsó szintjének burkolóköveit. A kőlapok közti illesztés
annyira szoros volt, hogy még bontóvassal is csak nehezen tudták szétfeszíteni. Hogy
időt takarítsanak meg, Nicholas azt a nehéz döntést hozta, hogy a kutatás pusztító,
romboló módszerét kell alkalmazniuk. A csapat négy legerősebb emberét házilag gyártott
bontókalapáccsal, fanyelekre erősített vasércdarabokkal állította be a kövek
feltörésére, hogy aztán könnyebben kiemelhessék őket. Lelkiismeret-furdalása volt a
kár miatt, amit az ásatási területen okozott, de így sokkal gyorsabban haladt a munka.
Az emberek jókedve és lelkesedése kezdett erősen lohadni. Túl hosszú ideje
dolgoztak már az útvesztő nyomasztó zártságában, és mindegyikük tisztában volt vele,
hogy feljebb, a szurdokban már emelkedik a folyó szintje, és azt is tudták, milyen
halálos veszedelmet jelent az a hatalmas víztömeg. Az arcuk komor volt, és nemigen
nevettek, nem is ugratták már egymást. De ami sokkal inkább nyugtalanította Nicholast,
az a tény volt, hogy ennek a műszaknak a kezdetén Hansith bejelentette az első
szökéseket. Tizenhat embere nem jelent meg, hogy felvegye a munkát. Éjjel csöndesen
összetekerték takaróikat, összeszedtek minden értéket, vagy szerszámot, amit a tábor
körül találtak, és a sötétség leple alatt elosontak.
Nicholas tudta, hogy semmi értelme bárkit is utánuk küldeni, túl nagy az előnyük,
már nyilván félúton lehetnek a meredély csúcsa felé. Ez Afrika, és Nicholas tudta:
most, hogy a rothadás elkezdődött, gyorsan tovább fog terjedni.
Nicholas egyfolytában tréfált, szórakoztatta őket, nem hagyta, hogy valódi
érzéseiből bármit is megsejtsenek. Vállvetve dolgozott, verítékezett mellettük a
feltáráson, hogy megpróbálja összetartani őket. De tudta, ha ezek alatt a kőlapok alatt
nem találnak valamit, ami érdeklődésüket, várakozásukat ébren tartja, akkor meglehet,
másnap arra ébred, hogy még a szerzeteseknek és a hűséges Hansithnak is hűlt helyét
találja.
A kőlapokat az útvesztő sarkánál kezdte kiemelni és onnan kezdve az alagút mindkét
folyosóján dolgoztak. Kezdett elcsüggedni, ahogyan egymás után törték fel kalapáccsal
a burkolóköveket és alattuk csupán a kemény sziklaréteget találták, semmi jelét
bármiféle illesztésnek vagy nyílásnak.
- Nem tűnik valami reményteljesnek - dünnyögte Royannak, amikor rövid szünetet
tartott, hogy igyon a vizesflaskából.
Royan sem tűnt boldognak, amint az egyik flaskából vizet öntött Nicholas kezére,
hogy lemoshassa arcáról a verítéket és a rátapadt piszkot.
- Lehet, hogy tévedtem a szintekre vonatkozó szimbólumoknál - mondta. - Ez a trükk
jellemző Taitára, olyan kombinációkat dolgoz ki, melyek mindkét irányba logikus
megoldást adnak. - Egy pillanatig habozott, mielőtt Nicholas tanácsát kérte volna.
- Gondolod, hogy el kéne kezdenem dolgozni a kombináció másik megoldásának...
Kérdését Hansith ordítása szakította félbe: - A Boldogságos Szűz nevére, effendi,
jöjjön gyorsan!
Mindketten megpördültek. Royan a nagy sietségben leejtette a flaskót, mely a lába
mellett összetört. Mintha észre se vette volna, hogy csurom víz lett a lába, csak futott
oda, ahol Hansith állt, ütésre kész kalapácsával.
- Mi az... - de nyomban elhallgatott, amint mindketten meglátták, hogy a kőlapok
alól Hansith egy újabb, megmunkált kövekből álló réteget tárt fel.
Ezek szépen le voltak fektetve az alagút egyik falától a másikig, besüllyesztették
őket a környező sziklákba, és olyan egyenes kötéssel illeszkedtek egymáshoz, akár a
kés éle. Oldaluk sima volt és dísztelen, nem volt rajtuk semmiféle vesét, vagy jelzés.
- Mi ez, Nicky? - kérdezte Royan.
- Vagy egy újabb réteg burkolat, vagy egy, a padlóban lévő nyílás borítása - mondta
izgatottan. - Addig nem tudjuk meg, amíg ki nem emelünk közülük egyet.
A kőtömbök túl vastagok és nehezek voltak ahhoz, hogy primitív kalapácsaikkal
feltörjék, bár Hansith megtett minden tőle telhetőt. Végül kénytelenek voltak az elsőt
körülásni és úgy kiemelni. Öt ember kellett hozzá, hogy az egyik végénél fogva
kiemelhessék alapjából.
- Egy nyílás van alatta. - Royan térdre ereszkedett, hogy belessen a kő helyén maradt
űrbe. - Valamiféle nyitott akna!
Miután az első kőtömböt sikerült kimozdítani, a többihez, mely elzárta a
négyszögletes nyílást, már könnyebben hozzáfértek. Amikor már az összesét kivették,
Nicholas bevilágított a lámpával a sötét aknába. Az alagút egyik falától a másikig ért
és olyan magas volt, hogy még Nicholas is kiegyenesedhetett azon a negyvenöt fokos
lépcsőn, mely lefelé vezetett.
- Egy újabb lépcsősor - lelkendezett Nicholas. - Most már biztos, hogy ez lesz
az, ennek kell lennie. Mostanra már Taita is belefáradhatott ebbe a sok hamis nyomba.
A munkások mögöttük tolongtak. Komor hangulatuk ennek az új felfedezésnek, és annak
biztos tudatnak a hatására, hogy ezzel újabb jutalom ezüstdollárosokat kerestek,
teljesen elpárolgott.
- Lemegyünk? - kérdezte Royan. - Tudom, hogy óvatosnak kellene lennünk és
ellenőrizni kéne, nem vár-e újabb csapda ránk, de nagyon szorít az idő, Nicky.
- Igazad van, mint mindig. Eljött az ideje annak, amikor már nem fontolgathatunk,
egyszerűen mennünk kell.
- Az óvatosságot szögre akasztjuk - mondta Royan nevetve és megfogta Nicholas kezét.
- Menjünk le együtt.
Egymás mellett lépegettek lefelé, mindig csak egy lépcsőfokot, miközben a lámpát
magasra tartották, és az árnyak visszahúzódtak előlük.
- Odalenn egy terem van - kiáltott fel Royan.
- Raktárhelyiségnek tűnik - mi az a sok tárgy felhalmozva a fal mellett? Több száz
lehet belőlük. Koporsók, szarkofágok? - A sötét árnyak szinte emberinek tűntek, egymás
mellett, szép sorban álltak a négyszögletes terem falai mentén.
- Nem, azok ott az egyik oldalon, azt hiszem, gabonáskosarak - mondta Royan, ahogy
felismerte őket. - Azok meg ott, a másik oldalon borosamforák. Valószínűleg valamiféle
ajándék a halottnak.
- Ha ez egyike a sír raktárainak - mondta Nicholas izgalomtól feszült hangon -,
akkor most már nagyon közel vagyunk a sírhoz.
- Igen! - kiáltott fel Royan, - Nézd - ott egy másik ajtónyílás, ennek a raktárnak
a túloldalán. Világíts oda a lámpával!
A fénysugár kiemelte azt a négyszögletes nyílást, mely épp szemben volt velük, ennek
a lenti teremnek a túloldalán. Hívogató volt, vonzotta őket, szinte csábította. Csaknem
futva mentek le az utolsó néhány lépcsőfokon a nádkosarakkal és agyagkancsókkal teli
helyiségbe. Ám ahogy elérték a raktár padlójának szintjét, mintha egy láthatatlan
akadályba ütköztek volna, mely megtorpantotta őket és mindketten hátratántorodtak.
- Úristen! - kapott Nicholas a torkához, és a hangja olyan volt, mintha fojtogatták
volna. - Vissza! Vissza kell mennünk.
Royan lassan térdre rogyott, miközben ő is küszködve kapkodott levegő után.
- Nicky! - próbált sikoltani, de a levegő megakadt tüdejében. Úgy érezte, mintha
egy acélhurok venné körbe a mellkasát, és ahogy egyre összébb szorul, úgy préseli ki
belőle a levegőt.
- Nicky! Segíts! - Royan fuldoklott, akár egy partra vetett hal. Minden erő kiment
végtagjaiból, látása gyengült, elhomályosult. Nem volt ereje felállni.
Nicholas fölé hajolt és megpróbálta felemelni, de már ő is csaknem ugyanolyan gyönge
volt. Érezte, hogy lábai rogyadoznak, és már saját súlyát se bírja tartani.
- Négy perc - gondolta kétségbeesetten fuldokolva. Mindössze négy percünk van. Négy
perc az agyhalál és az örök feledés. Levegőhöz kell jutnunk.
Hátulról Royan hónalja alá csúsztatta a karját, és a mellénél összefűzte a kezét.
Ismét megpróbálta felemelni, de az ereje teljesen cserbenhagyta. Hátrálni kezdett a
lépcső felé, melyen lefelé oly könnyedén futottak, de most minden lépés rendkívüli
erőfeszítést igényelt. Royan már elvesztette az eszméletét. Tehetetlenül csüngött
karjai között. Lába ernyedten követte a kőpadlón, ahogy Nicholas vonszolta hátrafelé.
Nicholas sarka nekiütődött a legalsó lépcsőfoknak és majdnem hanyatt esett. Irtóztató
erőfeszítéssel sikerült visszanyernie egyensúlyát, és elkezdte felfelé vonszolni
Royant, akinek lába élettelenül csúszott, zötyögött a lépcsőfokokon. Nicholas
Hansithért akart kiáltani, hogy segítsen, de nem volt már annyi levegő a tüdejében,
hogy akár egy hangot is ki tudott volna préselni magából.
- Ha most elejted, akkor meghalt - mondta magának, és újabb öt lépcsővel feljebb
küszködte magát, miközben tüdeje kétségbeesetten zihált, hogy hozzájusson az értékes
levegőhöz, de mindhiába. Ereje lassanként teljesen elszivárgott, látása
elhomályosult, eltorzult.
- Hadd lélegezzek! - könyörgött. - Kérlek, Istenem, hadd vegyek levegőt!
Csodálatos módon, mintegy egyenes válaszként imájára, érezte, hogy életet jelentő
oxigén jut be ziháló torkán át testébe, és tüdeje megtelik. Nyomban érezte, hogy ereje
visszatér, szorosabbra vette a fogást Royan mellkasa körül, majd felemelte. Karjai
közt Royan testével feltántorgott a még hátralévő lépcsőkön, majd az akna szájánál
elterült az alagút kőlapjain, Hansith lába mellett.
- Mi a baj, effendi? Mi történt magával és a hölggyel? Nicholasnak nem volt annyi
levegője, hogy válaszolhasson neki. Royant lefektette a szájon át történő lélegeztetés
helyzetébe, majd ütögetni kezdte az arcát.
- Gyerünk! - könyörgött neki. - Szólalj meg! Beszélj hozzám!
Nem jött válasz, így aztán Royan fölé térdelt és nyitott száján át fújta bele a
levegőt, mígnem szeme sarkából látta, hogy Royan mellkasa lassanként megemelkedik.
Ezután visszahúzódott, amíg háromig számolt. – Kérlek drágám, kérlek, lélegezz! -
Semmi szín nem volt Royan sárgás, halottnak tűnő arcában.
Ismét fölé hajolt, száját a szájára szorította és addig töltötte Royan tüdejét saját
levegőjével, míg végül érezte, hogy megmozdul alatta.
- Ez az, drágám - mondta neki. - Lélegezz! Lélegezz a kedvemért!
A következő lélegzetvételnél Royan eltolta magától és támolyogva, bizonytalanul
felült, majd a nyugtalanul fölé hajoló arcokra meredt. A fekete arcok közt észrevette
Nicholas sápadt arcát.
- Nicky! Mi történt?
- Nem tudom biztosan - de bármi volt is, majdnem mindketten ottmaradtunk. Hogy
érzed magad?
- Olyan volt, mintha valami láthatatlan kéz torkon ragadott és fojtogatott volna.
Képtelen voltam levegőt venni, aztán minden elsötétült.
- Nyilván valamiféle gázzal van tele a folyosó alsó szintje. Még két percig sem
voltál eszméletlen - nyugtatta meg Royant. - Négy perc oxigénhiány kell ahhoz, hogy
beálljon az agyhalál.
- Rettenetesen fáj a fejem. - Royan a halántékához nyomta ujjait. - Hallottam a
hangodat, ahogy hívtál. Azt mondtad, hogy „drágám". - Royan lesütötte a szemét.
- Csak egy kis nyelvbotlás volt. - Nicholas felsegítette, és Royan megingott, egy
pillanatra nekidőlt, így puha, meleg melle nekinyomódott Nicholas mellkasának.
- Megint csak köszönetet mondhatok, Nicky. Most már oly sokkal vagyok adósod, hogy
ezt sosem leszek képes visszafizetni.
- Biztosra veszem, hogy kiötlünk majd valamit. Royan hirtelen tudatára ébredt,
hogy az emberek figyelik, ezért elhúzódott Nicholastól. - Miféle gáz lehet? És hogy
került oda? Gondolod Nicky, hogy ez is Taita egy újabb trükkje volt?
- Nagy valószínűséggel valamiféle bomlás gázai - mondta Nicholas. - Mivel a folyosó
alsóbb szintjein ragadt, nyilván olyan, amely nehezebb a levegőnél. Gondolom,
valószínűleg szén-dioxid, bár lehet valami olyasmi is, mint mondjuk a metán. Azt
hiszem, a metán is nehezebb a levegőnél, igaz?
- Ezt Taita szándékosan csinálta? - Már kezdett a szín visszatérni Royan arcába és
rohamosan javult az állapota.
- Nem tudom, de azok a korsók és kosarak gyanúsak. Erre a kérdésre csak akkor tudok
válaszolni, ha sikerült megvizsgálnom a tartalmukat. - Gyöngéden megérintette Royan
arcát. - Hogy vagy? Hogy van a fejed?
- Jobban. Most mit csinálunk?
 - Kitisztítjuk a gázt a kamrából - mondta Nicholas -, méghozzá a lehető leghamarabb.
Kivett egy gyertyát a biztonsági segélycsomagból, hogy ellenőrizze a gáz szintjét
az aknában. Jobb kezében az alacsonyan tartott gyertyával, lépésről lépésre haladt
lefelé a lépcsőn. A gyertyaláng fényesen lobogott, táncolt a levegő mozgására, ahogy
Nicholas ment lefelé. Aztán hirtelen, alulról a hatodik lépcsőn a láng sárga lett,
majd elaludt.
A falon krétával megjelölte a szintet, majd felkiáltott Royannak, aki az akna
tetejénél állt: - Nos, az legalább biztos, hogy nem metán. Még itt vagyok. Nyilván
szén-dioxid lesz.
- Ez rendkívül meggyőző teszt - nevetett Royan. - Ha felrobban, akkor metán.
- Hansith, hozd le a ventilátort - kiáltott fel Nicholas a nagydarab szerzetesnek.
Nicholas, lélegzetét visszatartva, mintha csak egy légzőcsővel úszna a víz alatt,
levitte a ventilátort a legalsó lépcsőig, majd letette a terem padlójára. A sebességet
a legnagyobbra állította, majd nyomban visszafordult és fölment az aknában addig, míg
a krétajel fölé nem került és ott vett egy nagy levegőt.
- Mennyi ideig tarthat, míg a gáz kitisztul onnan? - kérdezte Royan nyugtalanul,
miközben az órájára nézett.
- Tizenöt percenként ellenőrzöm majd a gyertyával. Egy órába telt, mire a gáz annyira
szétoszlott, hogy lemehetett a kamrába, és ott is levegőt vehetett. - Ezután Nicholas
szólt Hansith-nak, hogy hozzon le egy köteg tűzifát és rakjon tüzet a kőpadló közepén,
hogy a levegő felmelegedjen és gyorsabban cirkuláljon.
Amíg Hansith ezzel foglalatoskodott, Nicholas és Royan megvizsgálta az egyik
kosarat, mely a fal mellett állt.
- Alattomos vén gazember! - dünnyögte Nicholas félig dühödten, félig csodálattal.
- Úgy tűnik, hogy ez trágya, fű és hullott levél keveréke, ugyanaz, mint a komposzt.
Átmentek a másik oldalra, leborították az egyik agyagkorsót és szemügyre vették
a port, ami kiszóródott belőle. Nicholas belemarkolt, ujjai közt szétdörgölte, majd
óvatosan megszagolta.
- Porrá tört mészkő! - dünnyögte. - Bár már rég kiszáradt és nincs semmi szaga, Taita
valószínűleg valamiféle savval itatta át. Talán ecettel csinálta, de még a vizelet is
megteszi. Ez lebontotta a mészkövet, és közben szén-dioxid keletkezett.
- Tehát akkor ez is egy szándékos csapda volt - kiáltott fel Royan.
- Bár sok ezer évvel ezelőtt élt, úgy tűnik, Taita tökéletesen tisztában volt a
bomlás folyamatával. Tudta, hogy ezekből a keverékekből milyen gázok keletkeznek.
Sokirányú tehetségének, amivel egyfolytában dicsekszik, nyilvánvalóan része volt a
kémia is, ügyes vegyész volt.
- Mi több, azzal is tisztában volt, hogy huzat vagy bármiféle légmozgás híján ezek
a nehéz, inert gázok korlátlan ideig megmaradnak itt a terem alján - helyeselt Royan.
- Véleményem szerint ezt az aknát egy U csapdaként tervezte. Fogadok, hogy a folyosó
ismét emelkedni fog... - ujjával a túlsó falon lévő, titokzatos ajtónyílás felé mutatott
-, ami azt illeti, már innen is látom a lépcsőket.
- Hamarosan kiderül, igazad van-e - mondta Nicholas -, mivel most pontosan oda
megyünk - fel azokon a lépcsőkön.
Árkász kőhalmokat helyezett el a víz szélén, hogy folyamatosan ellenőrizhesse a
folyó szintjét. Úgy figyelte őket, akár egy tőzsdeügynök az árfolyamjelző szalagját.
Már hat óra telt el az utolsó zivatar óta. A völgy fölötti felhőket szétoszlatta a
forró, vakító napsütés, de az északi horizonton továbbra is sűrűn tornyosultak. A
hatalmas, szürkésbarna viharfelhők baljósán, fenyegetőn emelkedtek a magasba, mintegy
saját, óriási hegyláncot alkotva, melyek mellett eltörpültek az alattuk elterülő
hegyek. Odafönn, a fennsíkon bármelyik pillanatban ömleni kezdhet az eső. Árkász azon
töprengett, hogy ha ez megtörténik, vajon mennyi ideig tarthat, míg az áradat eléri
őket itt, az Abbai-szurdokban.
Mereven lekászálódott a traktorról és lement a partra, hogy szemügyre vegye a
kőjelzéseket. Az elmúlt óra során a vízszint csaknem harminc centit apadt. Erőt kellett
vennie magán, nehogy túlságosan elöntse az optimizmus - végül is a folyónak mindössze
tizenöt perc kellett ahhoz, hogy ugyanennyit emelkedjen. A végkifejlet
elkerülhetetlen. Az esőzés el fog kezdődni. A folyó megárad. A gát átszakad. Lefelé,
a gátfal felé nézett és lemondóan megcsóválta a fejét.
Ő mindent megtett, ami csak lehetséges, hogy ezt a pillanatot késleltesse. Több
mint egy méterrel megemelte a gátfalat és még egy sorral megtámasztotta, hogy erősebb
legyen. Ennél többet már nem tud tenni, most már csak annyi maradt, hogy vár.
Ahogy felmászott a partra, gépének sárga acéljához támaszkodott fáradtan és a
Bivalyok csapata felé nézett, akik úgy hevertek a folyóparton, akár egy csatatér
áldozatai. Két teljes napon át dolgoztak, hogy feltartóztassák a vizet, és mostanra
teljesen kimerültek. Tudta, hogy nem kérheti őket újabb erőfeszítésre; a folyó
következő támadása már legyűri, elárasztja őket.
Látta, hogy néhány ember megmozdul és felül, arcukat felfelé, a folyó felső folyása
felé fordítják. Valami felkeltette az érdeklődésüket. Felmászott a traktorra és
beárnyékolta a szemét. A meredély felől Mek Nimmur félreismerhetetlen, zömök és
erőteljes alakja jött lefelé, terepszín gyakorlóruhájában. Két századparancsnoka
kísérte.
Mek már távolról üdvözölte. - Hogy tart a gátad? - kiáltotta oda arabul, amit Árkász
nem értett. - Hamarosan esni kezd a hegyekben. Túl soká már nem fogod tudni tartani.
- Közben azonban az ég meg a folyó felé mutatott, amit Árkász is nyomban megértett.
Árkász leugrott a gépről, hogy üdvözölje, meleg szívélyesseggel fogtak kezet.
Felismerték egymásban az erőt és a szakmai tudást, amit mindketten csodáltak.
Mek megragadta századparancsnokának karját, aki beszélt angolul, és a férfi ismét
belecsöppent immár megszokottá vált tolmácsszerepébe.
- Nem csupán az időjárás az, ami nyugtalanít - közölte vele bizalmasan, halk hangon
Mek, és a tolmács közvetítette az információt Árkásznak. - Jelentést kaptam, hogy
kormánycsapatok vonulnak fel és helyezkednek támadó pozícióba ellenünk. A felderítés
szerint egy teljes zászlóalj jön lefelé Debra Maryamból, és egy másik a Szent Frumentius
kolostor alól jön felfelé az Abbai folyó mentén.
- Bekerítő hadmozdulat, mi? - mondta Árkász.
Mek a fordítást hallgatta, majd komoran rábólintott. – Jókora számbeli fölényben
vannak, és nem tudom, meddig leszek képes feltartóztatni őket, amikor támadásba
lendülnek. Az én embereim gerillák. Mi nem vagyunk berendezkedve szabályos
ütközetekre. Mi amolyan bolhaháborút vívunk. Lecsapunk, csípünk és eltűnünk. Azért
jöttem, hogy figyelmeztesselek, készülj fel, hogy szükség esetén azonnal vissza tudj
vonulni.
- Miattam nem kell izgulnod - dörmögte Árkász. - Remek sprinter vagyok. A
százméteres a specialitásom. Inkább Nicholas és Royan okozhat fejtörést, ott vannak
lenn abban az átkozott nyúlkotorékukban.
- Épp hozzájuk tartok, de közben meg akartam szervezni a visszavonulást. Ha harc
közben elvágnának minket egymástól, Nicholas a csónakokat a kolostorban helyezte el.
Ott gyülekezünk.
- Rendben, Mek... - Árkász elhallgatott, mindhárman az ösvény felé néztek, ahol
a parton lévő emberek közt ismét izgalom támadt. - Mi történt?
- Az egyik őrjáratom jön vissza - Mek összehúzta a szemét. - Nyilván valami új
fejlemény van. - Aztán elhallgatott, amikor rádöbbent, hogy Árkász nem érti, majd arca
megváltozott, amikor felismerte azt az apró, karcsú alakot, akit őrjáratának emberei
egy durván összeeszkábált hordágyon hoztak.
Tessay látta, amint felé fut, és erőtlenül felült a hordágyon. Az emberek letették
a földre, Mek pedig letérdelt a hordágy mellé és mindkét karjával átölelte. Egy hosszú
percen át némán ölelték egymást. Aztán Mek gyöngéden két kezébe fogta Tessay arcát és
feldagadt, meggyötört, sebekkel teli vonásait vizsgálgatta. Néhány égési seb
elfertőződött, és a szemét csak résnyire tudta kinyitni duzzadt szemhéja miatt.
- Ki tette ezt veled? - kérdezte Mek halkan.
Tessay érthetetlenül motyogott fekete hegekkel teli szájával. - Elérték, hogy...
- Ne! Ne beszélj - gondolta meg magát Mek, mivel Tessay alsó ajkán a seb felrepedt,
és friss vér buggyant ki belőle, mely rubinként ragyogott a bőrén.
- El kell mondanom neked - makacskodott Tessay szaggatottan suttogva. - Elérték,
hogy elmondjak nekik mindent. Hogy hány embered van. Hogy te meg Nicholas mit csináltok
itt. Mindent. Ne haragudj Mek. Elárultalak.
- Ki volt az? Ki tette ezt veled?
- Nogo és az amerikai, Helm - mondta Tessay, és bár Mek oly gyöngéden ölelte, akár
egy apa újszülött gyemekét, a tekintete félelmetes volt.

Az alagút alsó terméből végre kitisztult a gáz. Hansith tüze fényesen, egyenletesen
égett a padló közepén, a felszálló meleg levegő elsodorta az ártalmas kigőzölgéseket,
szétoszlott az útvesztő felsőbb szintjein, ahol a tisztább, oxigéndús levegővel
keveredve elvesztette mérgező hatását. Ekkorra Royan már teljesen kiheverte a
gázmérgezés fizikai nyomait, de önbizalma megrendült, és hagyta hogy Nicholas menjen
előre a lépcsőn, mely a terem túloldaláról indult felfelé.
- Ez a tökéletes gázcsapda - mutatott rá Nicholas, amint óvatosan haladtak felfelé.
- Semmi kétség, Taita pontosan tudta, hogy mit csinál, amikor az alagútnak ezt a részét
megépítette.
- Biztosan arra számított, hogy korának bármely betolakodója mostanra már elbukott
valamelyik ördögi trükkje által, vagy eltévedt az útvesztőben, vagy feladta és
visszafordult - érvelt Royan.
- Arról próbálsz meggyőzni, hogy ez volt Taita utolsó védelmi vonala, és már nem
tartogat számunkra több kellemetlen meglepetést? Erről van szó? - kérdezte Nicholas,
miközben még egy lépcsővel feljebb lépett.
- Nem. Az igazat megvallva, önmagamat próbáltam meggyőzni, de nem sok sikerrel.
Én már egy fikarcnyit sem bízom benne. Mostanra már megtanultam, hogy Taitától csakis
a legrosszabbra számíthatok. Tudom, hogy a tető bármelyik pillanatban rám szakadhat,
vagy megnyílik alattunk a padló és valami tüzes kemencébe, vagy tán még annál is rosszabb
helyre pottyanunk.
Negyven lépcső vezetett le az alsó terembe, és az a lépcső, melyen most mentek
felfelé, tökéletes tükörképe volt a másiknak. Ugyanolyan szögben emelkedett, és a
lépcsőfokok mélysége és szélessége is megegyezett. Ahogy fejük a negyvenedik lépcsőfok
fölé emelkedett, Nicholas végigpásztázta a lámpával azt a tágas, kiegyenlített,
boltozatos helyiséget, mely eléjük tárult. Szemük káprázott a szinek és minták
kavalkádjától, minden oly élénk és gyönyörű volt, akár az eső után virágba boruló
sivatag. A falakat festmények borították, a boltozatos mennyezet pedig pazar volt,
a kivitelezés is csodálatos.
- Taita! - kiáltott fel Royan reszkető, elcsukló hangon. Ezek az ő festményei. Nincs
még egy hozzá hasonló művész, össze sem lehet hasonlítani senkivel. Bárhol felismerném
a munkáját.
Ott álltak a legfelső lépcsőfokon és ámulattól eltelve pillantottak körül. Ezekhez
mérten a hosszú folyosó falfestményei halványnak, mesterkéltnek tűntek, pontosan olyan
cifra hamisítványoknak, amelyek valójában voltak. Ez egy nagy mester, egy időtlen
zseni munkája volt, akinek művészete ma is éppúgy elbűvöl és magával ragad, mint
négyezer évvel ezelőtt.
Lassan, szinte önkéntelenül lépdeltek előre a boltozatos teremben. Mindkét oldalon
apró fülkék sorakoztak, akár egy keleti bazár bódéi. Mindegyik fülke bejáratát egy magas
oszlop őrizte, mely egészen a mennyezetig ért. Mindegyik oszlop egy-egy szobor volt,
az istenek panteonjának valamely tagját ábrázolta. Ezek tartották, támasztották alá
a magas, boltozatos mennyezetet.
Ahogy egy vonalba értek az első fülkével, Nicholas megállt és megszorította Royan
karját.
- A fáraó kincseskamrái - suttogta.
A fülkék, a padlótól a mennyezetig, tele voltak szebbnél szebb, csodálatos
dolgokkal.
- A bútorraktár. - Royan hangja éppoly áhítatos volt, mint Nicholasé, ahogy
felismerte a székek, zsámolyok, ágyak és kerevetek formáját. Odament a legközelebbi
fülkéhez és megérintette a királyi trónt. A kartámla tekergő bronzkígyókból és
lazúrkőből készült. A lábak egy oroszlán aranyból készült mancsai voltak. Az ülőkét
és a háttámlát vadászjelenetek díszítették, és a magas háttámla fölé aranyszárnyak
emelkedtek.
A trón mögött még temérdek pompás bútor volt elhelyezve. Láttak egy ráccsal takart
kerevetet, melynek oldalai ébenfából és elefántcsontból készültek és páratlan szépségű,
áttört faragványok díszítettek. De volt ott még több tucatnyi más tárgy is, legtöbbjük
részekre szedve, így nem lehetett tudni, hogy mik valójában. Nemesfémek és színes kövek
olyan bősége ragyogott rajtuk, hogy egyetlen pillantással nem is lehetett mindezt
befogadni. A fülkék a terem mindkét oldalán tömve voltak ezzel a csodálatos
gyűjteménnyel. Royan elámulva ingatta a fejét, miközben Nicholas vezette őt tovább.
A fülkéket elválasztó falfelületeket a Halottak könyvéből vett táblák díszítették, a
fáraó pilonokon átvezető útját jelenítették meg, a veszélyeket, a próbákat, a démonokat
és szörnyeket, melyek útja során leselkednek rá.
- Ezek azok a képek, melyek hiányoztak a hosszú folyosó álsírjából - mondta Royan.
- De nézd csak meg a király arcát. Egy igazi, élő embert látsz. Ezek tökéletes királyi
portrék.
A mellettük lévő falfestmény azt a jelenetet ábrázolta, amikor a hatalmas isten,
Ozirisz kézen fogva vezeti a fáraót, és megvédelmezi a körülöttük tolongó szörnyektől,
melyek csak arra várnak, hogy felfalhassák. Itt a király arca olyan volt, amilyen
valójában lehetett, egy kedves, szelíd, meglehetősen gyönge ember arca.
- Nézd az alakokat! - értett egyet vele Nicholas. - Ezek nem merev fabábuk, melyek
mindig jobb lábukkal lépnek előre. Ezek itt valódi férfiak és nők. Anatómiailag
tökéletesek. A művész értette a perspektivikus ábrázolást, és alaposan tanulmányozta
az emberi testet.
A következő két fülkéhez értek és egy pillanatra megálltak, hogy benézzenek.
- Fegyverek - mondta Nicholas. - Nézd meg azt a szekeret!
A szekér oldallapjait aranylevelek díszítették, melyek elkápráztatták a szemet. A
lószerszám, a hám olyan volt, mintha csak a lóra várna, hogy csatába indulhassanak,
és a magas kerekek mögött az oldallapokhoz erősített tegez tele volt nyílvesszőkkel
és dárdákkal. Az oldallapokra Mamose kartusát festették.
E mellett a lenyűgöző jármű mellett harci íjak voltak felhalmozva, melyeket
elektrumból, bronzból és aranyból készült húrral szereltek fel. Rengeteg elefántcsont
markolata tőr és csillogó, bronzpengéjű kard sorakozott még. Aztán többkötegnyi lándzsa
és dárda. Bronzpajzsok harci jelenetekkel és az isteni Mamose nevével díszítve. Voltak
ott krokodilbőrből készült sisakok és mellvértek, és Egyiptom híres regimentjeinek
egyenruhájába öltöztetve, rendjelekkel díszítve sorakoztak a fal mellett a király fából
készült szobrai.
Ahogy mentek tovább a folyosón, újabb festmények és falfestmények közt haladtak,
melyek a király életét és halálát jelenítették meg. Látták, amint lányaival játszik és
karjában ringatja újszülött fiát. Látták halászni, vadászni, solymászni, tanácskozni
minisztereivel és nomarchészeivel, enyelegni feleségeivel és ágyasaival, lakomázni
a templom papjaival.
- Micsoda krónikája ez a régi korok életének - suttogta áhítattal Royan. - Eddig
még nem bukkantak olyan leletre, ami ezt akár csak megközelítette volna.
Világosan látszott, hogy a képeken megjelenő személyek rajza élő emberekről készült.
Valódi, élő, lélegző férfiak és nők voltak, minden arc, minden arckifejezés más volt,
melyet a művész éles szemmel ragadott meg és sok humorral, hatalmas emberséggel
ábrázolt.
- Az ott nyilván maga Taita - mutatott rá Royan az eunuch önarcképére az egyik
központi képen. - Kíváncsi lennék, vajon élt-e a művészi szabadsággal, vagy valóban
ilyen nemes, ilyen gyönyörű volt?
Megálltak egy pillanatra, hogy megcsodálják ellenfelük, Taita arcát, és belenéztek
fürkésző, intelligens szemébe. Olyan mesteri volt a művész, hogy miközben alaposan
szemügyre vették, a képen lévő arc is éppoly élénk kíváncsisággal tekintett rájuk, mint
ők rá. Apró, titokzatos mosoly játszott Taita ajkain. A festményt lakkszerű
fixálóanyaggal kenték le, így tökéletesen megőrződött, olyan volt, mintha csak előző
nap festették volna. Taita ajkai nedvesnek tűntek és szeme lágyan, elevenen
csillogott.
 - A bőre világos és a szeme kék! - kiáltott fel Royan. Bár a vörös haj szinte biztos,
hogy hennával festett.
- Hátborzongató dolog arra gondolni, hogy bár évezredekkel ezelőtt élt, mégis
majdnem sikerült megölnie minket - mondta Nicholas halkan.
- Vajon hol születhetett? Erről nem ír a tekercsekben. Talán Görögországban vagy
Itáliában? Esetleg valamelyik germán törzsből származott, vagy viking vér csörgött
az ereiben? Ezt sosem tudjuk meg, mivel valószínűleg ő maga sem ismerte származását.
- Ott van ismét a következő képen - mutatta Nicholas lejjebb a csarnokban, ahol
ismét megjelent az eunuch félreismerhetetlen arca, amint ott térdel a tömegben, hogy
hódoljon a trónon ülő fáraó és királynője előtt. – Akárcsak Hitchcock, úgy tűnik, ő
is szeret megjelenni saját alkotásaiban.
Elhaladtak kincsekkel teli fülkék mellett, melyek tömve voltak alabástrom-, ezüst-
és aranyberakásos bronztányérokkal, serlegekkel, tálakkal, fényesre csiszolt
bronztükrökkel, értékes selyem-, vászon- és gyapjúanyagok báláival, melyek már rég
kusza, megfeketedett, felismerhetetlen formájú halmokká enyésztek. A falakon, melyek
elválasztották ezeket a fülkéket a következőktől, a hikszoszok elleni csata
elevenedett meg, mely a fáraó halálát jelentette, a hikszosz király nyila a mellkasába
fúródott. Aztán a következő képen már Taita, az orvos hajolt fölé sebészszerszámaival,
amint kiveszi a nyílvessző vértől maszatos szakállát, mely mélyen a húsába fúródott.
Ezután olyan fülkékhez értek, melyekben több száz cédrusfa láda volt elhelyezve.
A ládák mindegyikére ráfestették Mamose királyi kartusát, és a király öltözködésének
különböző jeleneteivel díszítették őket: az egyiken a szemét húzták ki fekete festékkel,
a másikon az arcát festették fehér antimonnal és élénkvörös arcfestékkel, majd volt
olyan, melyen borbélyai borotválták és szolgái öltöztették.
- Ezek közül a ládák közül néhány a királyi kozmetikumokat rejti - dünnyögte Royan
-, és itt lehet a fáraó ruhatára is. Nyilván vannak itt öltözékek, melyeket a túlvilági
élet különböző alkalmain kell viselnie. Úgy szeretném kipakolni és szemügyre venni
mindet.
A következő képek a király menyegzőjét ábrázolták, melyen feleségül vette az ifjú
szüzet, Taita úrnőjét. Lostris királynő arcának minden részletét szeretettel festették
meg. A művész gyönyörködött szépségében, eltúlozta, minden egyes ecsetvonása cirógatta
csupasz kebleit, és oly hosszasan időzött erényein, míg végül megalkotta a tökéletes
nőiességet.
- Mennyire szerette őt Taita - dünnyögte Royan, és hangjából irigység csendült.
- Jól látszik ez minden egyes ecsetvonásán.
Nicholas finoman elmosolyodott és karját Royan vállára tette.
Több száz faláda volt még a következő fülkékben is. Tetejükön a király miniatűr képe
volt, felékítve minden ékszerével ujjain, lábujjain temérdek gyűrű, mellkasa
mellérmekkel teli, karján arany karperecek ragyogtak, csuklóján karkötők. Az egyik
portrén az egyesített Egyiptom két királyságának kettős koronáját viselte, a vörös és
a fehér koronát, homloka: a keselyű- és a kobrafejjel. Egy másikon a kék harci korona
volt a fején, a harmadikon a Nemes korona, melynek aranyból és lazúrkőből készült
szárnyai befedték a fülét.
- Ha ezen ládák mindegyike a fedelükön lévő kincset tartalmazza... - Nicholas
hirtelen elnémult, képtelen volt folytatni a gondolatot. Egy ilyen gazdagság
lehetősége rémisztő volt, és a képzelet megtorpant mérhetetlen nagysága előtt -
Emlékszel rá, hogy mit írt Taita a tekercsekben? „Net hiszem, hogy eddig egyszerre,
ennyi kincset valaha is felhalmoztak volna egy helyen"? - kérdezte tőle Royan. - Úgy
tűnik, hogy ez még mind itt van, egyetlen drágakő, egyetlen morzsányi arany sem
hiányzik belőle. Mamose kincse érintetlen.
A kincstár után volt még egy polcokkal teli fülke, melyeke az usébti figurák
sorakoztak: babák, melyek zöldmázas, kerámiafigurák voltak, vagy cédrusfából faragták
őket. Egy egész seregnyi apró szobor, férfiak és nők, minden féle szakma és foglalkozás
képviselői. Voltak köztük papok, írnokok, jogászok, orvosok, kertészek, földművesek,
pékek és sörfőzők, szolgálólányok, táncosnők, varrónők és mosónők, katonák, borbélyok
és egyszerű munkások. Mindegyiknek ott volt a kezében foglalkozása szerszáma,
elengedhetetlen kelléke. Ezek elkísérik a királyt a túlvilágra és ott dolgoznak a fáraó
helyett, előlépnek, hogy elvégezzenek bámily szolgálatot, amennyiben erre a többi
isten a királyt felszó-lítja.
Végül Nicholas és Royan e mesés csarnok végére ért, ahol egy sor magas, szabadon
álló háló állta útjukat, melyek egykoron finom, fehér vászonból voltak, de mostanra
már a bomlás szalagokra, csíkokra foszlatta őket és koszosak, kopottak voltak, akár
egy régi pókháló. Ám azok a csillogó arany csillagok és rozetták, melyek ezeket a
függönyöket díszítették, még mindig ott csüngtek rajta, akár a halász hálóján fennakadt
hal. Ezen a légies, selyempamacsokból és arányló csillagokból álló hálón át halványan
látták egy újabb ajtónyílás körvonalait.
- Ez lesz az igazi sír bejárata - suttogta Royan. - Most már csupán egy vékony fátyol
van köztünk és a király között.
Egy kicsit tétováztak a bejárat előtt, valami furcsa érzés kerítette hatalmába őket,
mintha vonakodtak volna megtenni ezt a végső lépést.

Régi harcosként Mek Nimmur már látott és kezelt minden elképzelhető sérülést, ami
egy embert a csatatéren érhet. Kis gerillacsapatában nem volt orvos, de még egy
egészségügyis sem. Mek maga látta el a legtöbb sérülést, ezért elsősegélycsomagja
mindig kéznél volt.
Embereivel bevitette Tessayt az egyik kunyhóba, a kőfejtő közelében, és mivel itt
a magas fű eltakarta őket, levette róla széttépett, rongyos ruháit, majd lekezelte
sérüléseit. Fertőtlenítette az égéseket meg a horzsolásokat, és a legcsunyábbakra
tiszta, tábori kötést tett. Ezután gyöngéden a hasára gördítette, és letörte a széles
hatáskörű antibiotikumokkal előre feltöltött, egyszer használatos fecskendő tűjének
védőampulláját.
Tessay összerándult a tűszúrásra, és Mek azt mondta: - Nem vagyok valami jó orvos.
- Nekem viszont más nem is kellene. Jaj Mek! Azt hittem, hogy többé már nem látlak.
Ettől jobban féltem, mint a haláltól.
Mek segített neki felöltözni abba a több számmal nagyobb tartalék ruhába, egy pólóba
meg gyakorlóöltözékbe, amit a csomagjából vett elő. A zubbony ujját felhajtotta, minden
mozdulata rendkívül gyöngéd volt. A keze most egy szerető, és nem egy katona keze volt.
- Rettentő csúnya lehetek - suttogta Tessay duzzadt, fekete sebekkel teli
ajkaival.
- Gyönyörű vagy -- mondta Mek. -- Nekem te mindig gyönyörű leszel. - Óvatosan,
nehogy a nyílt égési sebekhez nyúljon, megérintette Tessay arcát.
Abban a pillanatban lövést hallottak. Még halk volt, távoli, az esők északi szele
sodorta magával.
Mek nyomban felállt. - Elkezdődött. Nogo végre támad.
- Ez az egész az én hibám. Elmondtam neki...
- Nem - mondta neki Mek határozottan. - Nem a te hibád. Azt tetted, amit tenned
kellett. Ha nem teszed meg, akkor még ennél is csúnyábban elbántak volna veled. Akkor
is megtámadtak volna minket, ha nem mondasz el nekik semmit.
Fogta hevederövét és a derekára csatolta. Távolról hallották a becsapódó aknavető
lövedékek robbanását.
- Most már mennem kell - mondta Mek Tassaynek.
- Tudom. Ne aggódj miattam.
- Én mindig aggódni fogok miattad. Ezek az emberek levisznek téged a kolostorba.
Az a gyülekezési hely. Ott várj rám. Nem reménykedhetem abban, hogy sokáig fel tudom
tartóztatni Nogót. Túl erős. Hamarosan visszajövök hozzád.
- Szeretlek - suttogta Tessay. - Örökké várni fogok rád.
- Az én asszonyom vagy - mondta neki Mek mély, lágy hangján, majd fejét lehajtva
kiment a kunyhóból és eltűnt Tessay szeme elől.
 Amikor Nicholas megérintette a háló keretét, még ettől a kis mozdulattól is apró
anyagdarabkák szakadtak ki belőle és lehulltak a padló kőlapjaira. Az anyagba tapadt
aranydíszítés csilingelt a kövön. Most már volt egy nyílás a függönyön, mely elég nagy
volt ahhoz, hogy átlépjenek rajta. Ott találták magukat a belső ajtónyílás előtt. Az
egyik oldalon a hatalmas isten, Ozirisz őrizte, mellkasán keresztezett kezében a
korbácsot és a pásztorbotot tartotta. A szemközti oldalon a felesége, Ízisz állt
holdkoronával és a szarvakkal a fején. Szemük üresen meredt az örökkévalóságba, és arcuk
derűsen nyugodt volt. Nicholas és Royan elhaladt e három és fél méter magas szobrok
között, és végre ott találták magukat Mamose igazi sírjában.
A boltozatos mennyezetet és a falakat borító festmények itt egészen más minőséget
képviseltek - mind formális volt és a klasszikus művészet szabályait követte. A színek
sötétebbek, komorabb árnyalatúak voltak, és a minták sokkal bonyolultabbak. Maga a
kamra kisebb volt, mint ahogy várták; épp csak akkora, hogy elférjen benne az isteni
Mamose fáraó hatalmas gránitszarkofágja.
A szarkofág mellmagasságig ért. Oldallapjait féldomborművek díszítették, a fáraó
és más istenek életének jelenetei elevenedtek meg rajtuk. A kőből készült fedőlap a
fekvő király életnagyságú alakját formázta. Nyomban látták, hogy még mindig az eredeti
helyén van, mivel az agyagpecsétek, amivel Ozirisz papjai lezárták a fedőlapot,
érintetlenek voltak. A sírt még sosem háborgatták. A benne lévő múmia zavartalanul
feküdt itt az eltelt évezredek során.
De nem ez volt az, ami megdöbbentette őket. Volt itt két tárgy, ami nem illett
az egyébként klasszikusan tökéletes sírba. A szarkofág tetején egy hatalmas harci íj
feküdt. Majdnem olyan hosszú volt, mint amilyen magas Nicholas, és húrját teljes
hosszában rátekert, csillogó elektrum borította, az aranynak és az ezüstnek egy olyan
ötvözete, melynek képlete még valamikor az ókorban elveszett, a feledés homályába
merült.
A másik tárgy, melyet sosem tettek be egy királyi sírba, a szarkofág lábánál állt.
Ez egy apró emberi alak volt, egy usébti figura. Egyetlen pillantás elég volt ahhoz,
hogy lássák: e kis faragott szobor művészi minőséget képviselt, és mindketten nyomban
felismerték a vonásait. Mindössze néhány perce látták ezt az arcot a síron kívül, a
csarnok falára festve.
Mintha Taita tekercseinek szavai visszhangoztak volna a sír falai között és
szentjánosbogárként lebegtek volna a szarkofág fölött:

Amikor utoljára álltam meg a királyi szarkofág mellett,

minden munkást kiküldtem. Én leszek a legutolsó, ki elhagyja
a sírt, és utánam a bejáratot lezárjuk.
Amikor magamra maradtam, kinyitottam a magammal hozott
csomagot. Kivettem belőle a hosszú íjat, a Lantanát. Tanus
úrnőm után nevezte el így, és én csináltam neki. Ez az utolsó
ajándék, amit kettőnktől kapott. Rátettem koporsójának lezárt
köfedelére.

A csomagban volt még valami. Az a fából készült usébti

figura, amit én faragtam. Letettem a szarkofág lábához.
Miközben faragtam, három réztükröt állítottam fel, hogy minden
szögből tanulmányozhassam vonásaimat, s így hű képmásom
legyen. A bábu egy aprócska Taita volt.

Talapzatára a következő szavakat véstem...

Royan letérdelt a koporsó lábánál és felvette az usébti figurát. Tiszteletteljesen

megfordította a kezében és szemügyre vette a figura talapzatára vésett hieroglifákat.
Nicholas letérdelt mellé. - Olvasd fel nekem - mondta.
Royan halkan engedelmeskedett. - A nevem Taita. Orvos vagyok és költő. Építész
vagyok és filozófus. A barátod vagyok. Majd én felelek helyetted.
- Tehát mindez igaz - suttogta Nicholas.
Royan visszatette az usébti figurát pontosan oda, ahol találta, majd, még mindig
térdelve, Nicholas felé fordult.
- Ilyen pillanatot még soha nem éltem át - suttogta. - Szeretném, ha sosem érne
véget.
- Ez sosem ér véget, drágám - felelte Nicholas. - Te meg én még csak most kezdünk
bele.

Mek Nimmur figyelte, ahogy jönnek, a hegy lejtőjének alján haladtak. Egy
bozótharcos gyakorlott szeme kellett hozzá, hogy észrevegye mozgásukat a sűrű
bozótban, a tövises cserjék közt. Ahogy felbecsülte erejüket, rémült döbbenet
nyilallott belé. Ezek elit csapatok, a háború hosszú évei edzették őket harcosokká.
Egykoron együtt küzdött velük Mengisztu zsarnoksága ellen, és valószínűleg azok közül
az emberek közül odalenn sokat ő maga képzett ki. És ezek most ellene jönnek. Ilyen
a háború és az erőszak körforgása ezen a meggyötört kontinensen, ahol a végeláthatatlan
küzdelmet egyfolytában táplálták az ősi törzsi ellentétek, az új korszak
politikusainak kapzsisága és korruptsága és ehhez párosuló, idejétmúlt ideológiájuk.
De ez most nem az okfejtések pillanata, gondolta, keserűen, és megpróbálta minden
gondolatát az alatta kialakuló csata taktikájára fordítani. Igen! Ezek az emberek
nagyon jók. Már abból is látszott, ahogy előrenyomultak, úgy lopakodtak a bozóton át,
akár a szellemek. Tudta, hogy minden egyes emberre, akit sikerült észrevennie,
legalább egy tucat másik jut, akik láthatatlanok maradtak.
- Egy századnyi haderő - gondolta, és végigpillantott saját kis csapatán. Tizennégy
ember a sziklák közt, csak abban reménykedhetnek, hogy addig sikerül kemény csapást
mérniük ellenfelükre, amíg rendelkeznek a meglepetés erejével, majd gyorsan
visszavonulnak, mielőtt Nogo belőhetne aknavetőit a hegytetőről.
Felnézett az égre és eltűnődött, vajon Nogo bevonta-e a légierőt is. Harmincöt perc
a repülési ideje egy olyan szovjet típusú Tupoljev bombázónak az addiszi légi bázisról,
és már szinte érezte is a napalm édes szagát a párás szélben és látta a feléjük gördülő,
mindent letaroló lángfelhőket. Ez volt az egyetlen dolog, amitől az emberei igazán
rettegtek. De itt most nem lesz légicsapás - ezúttal nem, döntötte el magában. Nogo
és a fizető gazdája, az a német von Schiller a zsákmányt akarta abból a sírból, amit
Nicholas Quenton-Harper fedezett fel a szurdokban. Nem akarnak ők osztozkodni azokkal
a pénzes politikai fejesekkel ott Addiszban. Nem akarják felhívni a kormány figyelmét
magukra, meg az ő kis privát kampányukra itt az Abbai-szurdokban.
Ismét lenézett a lejtőre. Az ellenség szépen mozgott előre, felvonultak a hegy
körül, hogy keresztezzék a Dandera folyó mentén haladó csapást. Hamarosan fel kell
küldeniük egy járőrt, hogy oldalról biztosítsa a továbbhaladásukat. Igen, ott vannak.
Nyolc, nem, tíz ember levált az előrenyomulás főirányától, és alatta jönnek óvatosan,
felfelé a lejtőn.
- Hagyom, hogy egészen közel érjenek - döntötte el. - Szeretném mindet elkapni,
de ez túl vérmes remény. Megelégszem néggyel vagy öttel is, és az se baj, ha ottmarad
néhány üvöltözve a bozótban. - Kegyetlen vigyor jelent meg az arcán. - Mi sem űzi ki
jobban a bajtársból a harci szellemet, mint egy hassérüléses ember sivítása, ez arra
készteti őket, hogy inkább lehúzzák a fejüket.
Átnézett a sziklákkal teli lejtőkre és látta, hogy könnyű RPD gépfegyvere
tökéletesen van elhelyezve ahhoz, hogy pásztázni tudja előrenyomulásukat. Szalim, a
géppuskás művészként bánt fegyverével. Meglehet, hogy sikerül akár ötnél többet is
kiiktatniuk.
- Majd meglátjuk - gondolta Mek -, de jól kell időzíteni. Látta, hogy közvetlenül
alatta, a sziklavonulaton egy hasadék tátong.
- Nyilván nem akarják majd kitenni magukat annak, hogy a nyílt, fedezék nélküli
sziklaszakaszon haladjanak át - következtetett. - Valószínűleg errefelé fognak
felzárkózni, hogy átosonjanak a hasadékon. Az lesz a pillanat.
Visszanézett az RPD-re. Szalim őt figyelte, a jelzésére várt. Mek ismét lenézett
a lejtőn.
- Igen - gondolta. - Kezdenek felzárkózni. A bal oldalon az a nagy egység már
kimozdult helyzetéből. Az a kettő meg középütt már kezd a hasadék felé tendálni.
Nogo embereinek terepszín öltözéke tökéletesen beleolvadt a bozótosba, fegyvereik
csövét meg rongyokba, terepszín hálókba tekerték, hogy a napfényt ne verjék vissza.
Szinte láthatatlanok voltak a bozótban; csupán mozgásuk és bőrszínük árulta el őket.
Most már olyan közel voltak, hogy Mek időnként már szemük fehérjének csillanását is
észrevette, de még mindig nem sikerült megtalálnia a gépfegyveresüket.
Azt elsőre el kell hallgattatnia. - Á, igen – gondolta megkönnyebbülten. - Ott
van. A jobbszárnyon. Csaknem elkerülte a figyelmemet.
A férfi alacsony volt és zömök, a válla széles, a karja pedig hosszú, akár egy majomé,
és a gépfegyvert könnyedén hozta a csípőjén. Egy szovjet gyártmányú 7.62 mm-es RPD volt.
A széles vállon átvetett tölténytárban a rézlövedékek csillanása árulta el a férfit.
Mek egy kicsit lejjebb hasalt a fedezékül szolgáló szikla tövénél. AKM-jét
gyorstüzelésre állította, és arcát a fegyver falusára helyezte. Ez saját fegyvere volt.
Egy addiszi fegyverműves beszabályozta neki, a csövet becsiszolta és üvegszállal
ágyazta be a tusba. Mindez azért volt szükséges, hogy növeljék a célzási pontosságát
ennek a pontatlan harci fegyvernek. Még így sem volt mesterlövészpuska, de ezeknek
a változtatásoknak a révén számíthatott rá, hogy minden száz méterről leadott lövése
öt centiméteres szórási pontossággal ér célba.
A férfi, aki az RPD-t hozta felfelé a lejtőn, most már mindössze ötven méternyire
volt alatta. Mek jobbra pillantott, hogy megbizonyosodjék róla, a másik három a hasadék
felé tart-e, ahol Szalim egyetlen sorozattal leszedheti őket; aztán becélozta az RPD
gépfegyveres hasát, célpontként az övcsatját használta, és tüzelt, leadott egy hármas
sorozatot.
Az AKM erősen felfelé húzott és a hármas dörrenés belehasított dobhártyájába, de
Mek látta, hogy lövedékei célt értek, szép sorban emelkedtek felfelé a férfi törzsén.
Az első mélyen a hasát érte, a második a gyomorszáját, a harmadik pedig a nyakát. A
férfi megpördült, karja rángatódzva a levegőbe emelkedett, majd hátrazuhant és eltűnt
a sűrű aljnövényzetben.
Mek emberei mindenünnen tüzeltek. Szerette volna tudni, vajon Szalimnak hányat
sikerült elsőre leszednie, de már nem volt mit nézni. Az ellenség mind egy szálig
fedezékbe vonult. Halvány lőporfüsttől kéklett a levegő, ahogy viszonozták a tüzet,
és a bozót reszketett, rázkódott a torkolattűz dörejétől meg a visszarúgó fegyverektől.
Majd a tűzharc zajában, a sziklákról visszapattanó golyók süvítése közepette egyikük
felüvöltött.
- Eltaláltak. Allah nevére kérlek, segítsetek! – Kiáltása kísértetiesen
visszhangzott, és az ellenséges tűz érezhetően lanyhult. Mek újabb tárat helyezett
AKM-jébe.
- Énekelj, kis madaram. Énekelj! - dünnyögte kíméletlenül.
 Nicholas, Hansith és még nyolc férfi együttes erejére volt szükség ahhoz, hogy fel
tudják emelni a kőszarkofág tetejét. A súlya alatt tántorogva, óvatosan lehelyezték
a sír fala mellé. Ezután Royan és Nicholas felállt a szarkofág talapzatára és belenézett.
Odabenn, a kőhöz pontosan illeszkedve egy hatalmas fakoporsó feküdt. Ennek a
tetején is a fáraó alakja volt. Halotti testtartásban, mellkasán keresztezett kezében
a korbáccsal és a pásztorbottal ábrázolták. Az aranyozott koporsót
féldrágakő-berakással díszítették. A király másának arckifejezése derűsen nyugodt volt.
Kiemelték a koporsót a szarkofágból, és ez könnyebb volt, mint a kő fedőlap. Nicholas
óvatosan felhasította az aranyozott pecsétet és a keményre száradt gyantaréteget, mely
a koporsó fedelét rögzítette. Ebben egy újabb koporsót találtak, mely tökéletesen
illett az előzőbe, majd, miután ezt is kinyitották, egy újabb koporsóra bukkantak.
Olyan volt ez, mint azok az orosz babák, melyekben, ha szétnyitjuk őket, mindig egy
kisebbet találunk.
Végül összesen hét koporsó volt, mindegyik egyre díszesebb, egyre gazdagabban
ékesített, mint az azt megelőző. A hetedik koporsó alig valamivel volt nagyobb, mint
egy ember, és aranyból készült. A csillogó fém ezernyi tükörként verte vissza a lámpák
fényét, és vakító sugarai bevilágítottak a sír minden zugába.
Amikor végül kinyitották az aranykoporsót, azt látták, hogy virágokkal van tele.
A szirmok már elszáradtak, kifakultak, így aztán színük olyan volt, mint a szépiafesték
színe. Illatuk már réges-rég elenyészett, így csupán az ódonság átható szaga csapta meg
orrukat. A szirmok már olyan szárazak, papírszerűek voltak, hogy amint hozzáértek,
nyomban szétporladtak. A kifakult virágok alatt egy réteg rendkívüli finomságú vászon
hevert; egykoron minden bizonnyal hófehér volt, de mostanra már a kor megbarnította,
és a virágok kicsorduló levének foltjai tarkították. A lágyan redőzött anyag alatt ismét
az arany csillogását látták.
A koporsó két oldalán állva, Nicholas és Royan visszahajtotta a hálófinomságú
vásznat. Halkan reccsent és szakadt ujjaik között, akár a selyempapír, de amint
sikerült lefejteniük, akaratlanul is felszisszentek a csodálattól, amikor meglátták
a fáraó halotti maszkját. Csupán egy árnyalattal volt nagyobb, mint egy ember feje,
de minden részletében tökéletes. A fáraó vonásait örök időkre megőrizte ez a rendkívüli
műalkotás. Néma csodálattal meredtek a fáraó obszidiánból és hegyikristályból készült
szemébe, és a fáraó szomorúan, szinte vádlón nézett vissza rájuk.
Hosszú idő telt el, mire bármelyikük is annyi bátorságot és önbizalmat gyűjtött,
hogy leemelje a múmia fejéről. Ám, amikor megtették, újabb bizonyítékát találták annak,
hogy az ókorban kicserélték a király és katonai parancsnokának, Tanusnak a holttestét.
Az előttük fekvő múmia számára szemmel láthatóan túl kicsi volt ez a koporsó. Részben
letekerték róla pólyáját és bepréselték a koporsó belsejébe.
- Egy királyi múmia pólyája alá több száz varázserejű tárgyat és amulettet helyeznek
el - suttogta Royan. - Ez nem egy király, hanem egy nemes egyszerűen bepólyált
holtteste.
Nicholas leemelte a kötés belső rétegét a halott fejéről, mely alól sűrű, tömött
hajfonat tárult szemük elé.
- Mamose fáraóról a csarnok falán lévő portrék alapján kiderült, hogy haját hennával
festette - dünnyögte Nicholas. És nézd ezt.
A fonat színe olyan volt, mint Afrika szavannáinak füve télen, arany és ezüst.
- Most már semmi kétség. Ez itt Tanus teste. Tanusé, aki Taita barátja és a királynő
szeretője volt.
- Igen - helyeselt Royan, és szeme könnyektől volt fátyolos. - Ő az igazi apja
Lostris fiának, aki aztán idővel Tamose fáraó lett, és őse nagy királyok egész sorának.
Tehát ez az az ember, kinek vére végig ott folyik az ősi Egyiptom történetében.
- Ily módon legalább oly hatalmas volt, mint bármelyik fáraó - mondta Nicholas
csöndesen.
Royan tért hamarabb magához. - A folyó! - kiáltotta éles hangon, - Nem hagyhatjuk,
hogy mindez ismét eltűnjön, és a folyó eltemesse.
 - De abban sem reménykedhetünk, hogy mindet sikerül kimenekítenünk. Túl sok ez.
Hatalmas mennyiségű kincs van itt. A mi időnk pedig már csaknem lejárt, úgyhogy ki
kell választanunk a legszebb és legfontosabb darabokat, és bepakolnunk a ládákba. Csak
Isten a tudója, vajon maradt-e legalább erre időnk.
Így aztán eszeveszett tempóban dolgoztak, hogy kihasználják a még rendelkezésükre
álló maradék időt. A szobrok, a falfestmények, a bútorok, fegyverek, az ünnepi lakomák
eszközeinek és a ruhatárnak a kimenekítésére még csak gondolni sem tudtak. A hatalmas,
aranyozott szekérnek is ott kell maradnia azon a helyen, ahol négyezer éven át állt.
Az aranymaszkot levették Tanus fejéről, de a múmiát benne hagyták a legbelső
koporsóban. Ezután Nicholas elküldetett Mai Metemmáért. Az öreg apát húsz szerzetessel
jött, hogy átvegye annak az ősi szentnek a relikviáit, melyet segítségéért neki ígértek.
Tiszteletteljesen, lassú, mély énekszó mellett vitték Tanus koporsóját új, végső
pihenőhelyére a kolostor maqdasába.
- Az öreg hőssel legalább tisztelettel bánnak - mondta Royan halkan. Ezután
körülnézett a sírban. - A lelőhelyet nem hagyhatjuk itt így, széthajigált koporsókkal
és koporsófedelekkel – tiltakozott Royan. - Olyan, mintha sírrablók jártak volna itt.
- Sírrablók, hisz mi pontosan azok is vagyunk - mosolygott rá Nicholas.
- Nem, mi régészek vagyunk - vágott vissza hevesen Royan -, és meg kell próbálnunk
ennek megfelelően viselkedni.
Így aztán visszahelyezték egymásba a hat megmaradt koporsót, majd ezeket a nagy
szarkofágba, végül visszatették rá a tömör kőlapot is. Csak ezután engedte meg Royan,
hogy kiválogassák és becsomagolják azokat a kincseket, amelyeket magukkal visznek.
Minden kétséget kizáróan a halotti maszk volt az egész sírban a leggyönyörűbb darab.
Szépen bele is fért az egyik ládába, Taita fából készült usébtijével együtt, majd
Styrofoammal kitöltötték a fennmaradó helyet, hogy ezek a műkincsek teljes
biztonságban legyenek. Royan vízálló viaszkrétával ráírta a tetejére: „Maszk és
Taitausébti."
A végső válogatás szükségképpen kapkodó és felületes volt. Nem tudták felnyitni a
csarnok fülkéiben felhalmozott cédrusfa ládák mindegyikét. Maguk a festett és
aranyozott ládák is felbecsülhetetlen értékű tárgyi leletek voltak, így a nekik kijáró
tisztelettel kellett volna bánni velük. Végül úgy döntöttek, hogy a fedeleken lévő
illusztrációkat veszik alapul. Nyomban kiderült, hogy ezek valóban a ládák tartalmának
pontos leltárát, lajstromát adják. Abban a ládában, melyen a fáraó fejét a kék harci
korona ékesítette, valóban a koronát találták egy aranyozott bőrpárnán, ami tökéletesen
illeszkedett és védte a rajta lévő kincset.
Még ez alatt a rövid idő alatt is, ami a rendelkezésükre állt, szinte beleszédültek
a temérdek, lenyűgöző tárgyba, ami a szemük elé tárult, ahogy kiválogatták és
kinyitották a cédrusfa ládákat. Nemcsak a kék korona volt ott, hanem az egyesült
királyságok vörös és fehér koronája, meg a pompás Nemes korona is, és mindhárom olyan
csodálatos állapotban maradt meg, mintha csak aznap reggel emelték volna le a fáraó
homlokáról.
Kezdettől fogva elsődleges szempont volt, hogy csak olyan leletek jöhettek szóba,
amelyek beleférnek a lőszeresládákba. Ha túl nagy, akkor bármily értékes, bármekkora
a történelmi jelentősége, le kell mondaniuk róla és itt kell hagyniuk a sírban.
Szerencsére a királyi ékszereket tartalmazó cédrusfa ládák közül sok kényelmesen
belefért a fémládákba úgy, hogy nem csupán tartalmukat, de magukat a ládákat is magukkal
vihették. Mindazonáltal a nagyobb tárgyakat, a koronákat meg a hatalmas ékkövekkel
kirakott, arany mellérmeket újra kellett csomagolniuk.
Ahogy megteltek a lőszeresládák, levitték őket a lepecsételt ajtó előtti pihenőre,
készen arra, hogy onnan kivihessék a sírból. A hosszú folyosó nyolc istenszobrát
tartalmazó ládákkal együtt összesen negyvennyolc ládát csomagoltak be és vettek
lajstromba, amikor meghallották Árkász félreismerhetetlen akcentusát a lépcső felől.
- Őrnagy, hol a pokolban vagy? Tovább már nem szarakodhatsz itt. Gyerünk, öregem!
Húzd innen a beled, de gyorsan. A folyó már árad, és a gát bármelyik pillanatban
átszakadhat.
Árkász jött rohanvást fel a lépcsőn, de még ő is megtorpant a csodálattól és az
áhítattól, amint először pillantotta meg Mamose fáraó temetkezési csarnokának pompáját.
Beletelt néhány percbe, míg magához tért a döbbenettől és ismét régi, prózai önmaga lett.
- Komolyan beszélek, őrnagy! Itt percekről, nem órákról van szó. Annak a rohadt
gátnak mindjárt annyi. Ezenfelül, Mek a hasadék felső részénél, a hegyek közt harcol.
Még Taita medencéjében, a szikla aljánál is hallani a lövéseket. Neked és Royannak
ki kell jönni innen, méghozzá gyorsan, és nem tréfálok!
- Rendben, Árkász. Már megyünk is. Menj vissza a lépcső aljánál lévő terembe. Láttad
ott lenn azokat a lőszeresládákat? – Árkász bólintott, mire Nicholas gyorsan
folytatta. Cipeltesd ki innen őket az emberekkel. Vigyétek le a kolostorhoz.
Szeretném, ha te felügyelnéd a dolognak ezt a részét. Mi majd a többivel utánatok
megyünk.
- Ne piszmogj már itt, őrnagy. Az életed többet ér, mint ez a halom régi szar. Máris
indulj kifelé!
- Jól van, megyünk már, Árkász. De Royan előtt ne nevezd ezt egy halom régi szarnak.
Ha meghallja, komoly bajnak nézhetsz elébe.
Árkász vállat vont. - Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek. - Azzal megfordult
és elindult lefelé a lépcsőn.
- Tudod, hogy hol vannak elrejtve a csónakok - kiáltott utána Nicholas. - Ha előbb
érnél oda, mint én, fújd fel őket és a ládákat rögzítsd le. Máris megyünk utánad.
Abban a pillanatban, hogy Árkász elment, Nicholas végigrohant a csarnokon oda,
ahol Royan még mindig a kincseken dolgozott.
- Ennyi! - kiáltott rá. - Nincs több időnk. Gyerünk kifelé.
- Nicky, nem hagyhatjuk itt...
- Kifelé! - Nicholas megragadta Royan karját. - Azonnal mennünk kell. Hacsak nem
akarsz állandó jellegű lakhelyként osztozni Tanusszal ezen a síron.
- Nem lehetne, hogy csak...
- Nem, te őrült nőszemély! Azonnal! A gát bármelyik pillanatban átszakadhat.
Royan kitépte magát Nicholas szorításából és felmarkolta a lábánál lévő, nyitott
ládában maradt ékszereket, és nekilátott, hogy betömködje őket a zsebeibe.
- Ezeket nem hagyhatom itt.
Nicholas a derekánál fogva megragadta és a vállára kapta Royant. - Megmondtam, hogy
komolyan beszélek - mondta fenyegetőn, majd végigfutott vele a csarnokon.
- Nicky! Tegyél le! - Royan dühödten rúgkapált, de Nicholas csak futott vele tovább
lefelé, a lépcső alján lévő terembe.
Hansith és emberei már az utolsó néhány megrakott lőszeres ládát vitték felfelé a
terem túlsó oldalán. A ládákat fejükön könnyedén egyensúlyozva, fürgén mentek felfelé
a lépcsőn.
Itt Nicholas ismét letette Royant. - Megígéred, hogy most már jól viseled magad?
Ez nem játék. Ez már halálosan komoly - valóban halálosan, ha idelenn ragadunk.
- Tudom. - Royan arca bűnbánó volt. - Csak egyszerűen nem bírtam elszakadni, annyi
mindent otthagyni.
- Ebből elég! Menjünk! - Nicholas megragadta a kezét és maga után vonszolta. Az
első néhány lépés után Royan kirángatta a kezét és komolyan futni kezdett, még le is
hagyta Nicholast, úgyhogy pár lépéssel előtte érte el a lépcső tetejét.
A hordárok még terhükkel megrakodva is tempósan haladtak. Ahogy beérték a hosszú,
sietősen haladó sort, Nicholas és Royan, hála a sarkokon lévő jeleknek, úgy jutottak
le a központi lépcsőn a rommá dőlt hosszú folyosóig, hogy mindenütt jó irányba
fordultak, sehol se tévedtek el. Árkász a lepecsételt ajtó romjainál várt és
megkönnyebbülten felnyögött, amikor a hordárok közt meglátta őket.
- Mintha azt mondtam volna neked, hogy igyekezz és készítsd elő a csónakokat -
kiáltott rá Nicholas.
- Nem mertem megbízni benned, tartottam tőle, hogy valami állati baromságot
csinálsz. - Árkász szerencsétlen képet vágott. - Meg akartam bizonyosodni róla, hogy
nem lődörögsz itt tovább.
- Igazán meg vagyok hatva, Árkász. - Nicholas belebokszolt a vállába, majd
mindketten futni kezdtek a bevezető alagúton és átcsattogtak a víznyelő fölötti hídon.
- Hol van Mek? - lihegte Nicholas Árkász hátába, aki előtte kocogott. - Láttad
Tessayt?
- Tessay visszajött. Irtóztató kalandban volt része. Elég rossz bőrben van.
Piszkosul elbántak vele.
- Mi történt? - kérdezte Nicholas rémülten. - Hol van?
- Úgy tűnik, von Schiller gorillájának a kezébe került, és eszméletlenül
összeverték. Mek emberei most viszik le a kolostorba. Ott fog várni ránk a csónakoknál.
- Hála Istennek - dünnyögte Nicholas, majd hangosabban megkérdezte: - És mi van
Mekkel?
- Megpróbálja feltartóztatni Nogo támadását. Egész délelőtt fegyverropogást,
gránátokat meg aknavetők hangját hallottam. Ö is visszavonul és a csónakoknál vár ránk.
Az alagút utolsó néhány méterét már bokáig érő sárban és vízben tették meg, végül
átmásztak a jászolgát falán Taita medencéjének sziklapadjára. Nicholas felnézett és
látta, hogy Hansith hordárai egy-egy lőszeresládát cipelve másznak felfelé a
bambuszállványzaton a szikla tetejére.
Abban a pillanatban egy hang ütötte meg a fülét, amit nyomban felismert.
Félrehajtotta a fejét és fülelt, majd komoran azt mondta Royannak: - Lövések! Mek
kivágja magát, de rohadt közelről jön.
- A táskám! - indult Royan a zsúppal fedett kunyhó felé a szikla lábánál. - El kell
hoznom a holmimat.
- Nem lesz szükséged a szépítőszereidre, se a pizsamádra, az útleveled meg nálam
van. - Nicholas megragadta a karját és visszafordította őt a bambuszlétra felé. - Ami
azt illeti, pillanatnyilag egyetlen dologra van szükséged, hogy jókora távolság legyen
közted és Nogo ezredes között. Gyerünk, Royan!
Felmásztak a bambuszállványzaton és amikor felértek a szikla tetejére, Royan
döbbenten vette észre, hogy bár a föld nedves volt lába alatt a nemrég elvonult
záportól, a nap magasan járt és forrón sütött. Teljesen elvesztette időérzékét odalenn
a sír hideg, homályos folyosóin, így most arcát a nap felé fordította és hálásan itta
magába a napsugarakat egy pillanatig, amíg Nicholas ellenőrizte a teherhordókat, hogy
meggyőződjön róla, mind kijutottak a hasadékból.
Árkász a sor elején haladt a tüskés erdőségen átvezető ösvényen, őt követték egymás
után a teherhordók. Nicholas és Royan megvárta, míg minden ember elindult az ösvényen,
majd maguk is sereghajtóként beálltak az oszlop végére. A csata zaja most már rémisztőén
közelről hallatszott. Úgy tűnt, mintha a hasadék peremén, alig fél mérföldnyire,
közvetlenül mögöttük folyna a küzdelem. Az automata fegyverek kelepelése erőt és
rugalmasságot kölcsönzött a teherhordók lábának, és az egész csapat sebesen igyekezett
vissza az erdőn át a kolostor felé vezető fő csapásra, mielőtt Nogo előretörése elvágná
útjukat.
Mielőtt az ösvények kereszteződéséhez értek volna, egy kis csapatba ütköztek, akik
egy hordagyat vittek. Ők is a kolostor felé tartottak. Nicholas azt hitte, hogy Mek
egyik sebesült gerilláját viszik. Amikor beérte őket, akkor is beletelt néhány
pillanatba, míg felismerte Tessay duzzadt, összeégett arcát.
- Tessay! - hajolt fölé. - Ki tette ezt veled?
Tessay egy sérült gyerek hatalmas, sötét szemével nézett fel rá és akadozó,
szaggatott szavakkal elmondta neki.
- Helm! - bukott ki Nicholasból. - De szeretném, ha az a nyomorult a kezeim közé
kerülne. - Abban a pillanatban Royan beérte őket és rémülten felsikoltott, amint
meglátta Tessay arcát. Nyomban a gondjaiba vette.
Nicholas váltott gyorsan néhány szót az egyik hordágyvivővel, akit ismert.
- Mezra, mi történik odaát?
- Nogo a szurdok keleti része felől vonultatta fel erőit.
Átkaroló hadmozdulat, úgyhogy visszavonulunk. Ilyen típusú harcra nem vagyunk
felkészülve.
- Tudom - jegyezte meg Nicholas komoran. - A gerilláknak állandó mozgásban kell
lenniük. Hol van Mek Nimmur?
- A hasadék keleti oldalán vonul vissza. - Miközben Mezra válaszolt, ismét hallották
a megújuló tüzelést a hátuk mögött. - Ez ő! – bólintott Mezra. - Nogo keményen nyomja.
- Mi a parancsod?
 - Hogy vigyem a Nap Hölgyet a csónakokhoz és ott várjak Mek Nimmurra.
- Rendben! - mondta Nicholas. - Mi is veletek megyünk.
A Jet Ranger alacsonyan, mélyrepüléssel szállt, egy pillanatra sem emelkedtek a
fennsík fölé. Helm tudta, hogy Mek Nimmur shuftái RPG-kel és aknavetőkkel vannak
felfegyverkezve. Jól képzett emberek kezében ezek a fegyverek halálosak egy olyan
lassan szálló és fegyvertelen légi jármű ellen, mint a Jet Ranger. A pilóta csak úgy
védekezhetett, hogy a terepet fedezékül használva kacskaringózott a völgyben és így
egy pillanatra se került tiszta célpontként az aknavetők szeme elé.
Bár az esőfelhők már egészen mélyen voltak az Abbai-szurdok felett, a helikopter
jóval alattuk volt. Mindazonáltal egy-egy váratlan szélroham veszélyesen meglökte a
gépet, és nehéz esőcseppek csapódtak hangosan a szélvédő üvegnek. A pilóta egészen
előredőlt székében, a biztonsági öv vállszíján támaszkodva, erősen koncentrált, mivel
veszélyes volt ez a mélyrepülés ilyen rossz időjárási viszonyok között. Helm a jobb
oldali ülésben, a pilóta mellett ült. Von Schiller és Nahoot Guddabi a hátsó ülésen
foglalt helyet, és mindketten a nyakukat nyújtogatva, idegesen lestek ki az oldalsó
ablakon, ahogy a völgy sűrű erdővel benőtt lejtői oly közel suhantak el mellettük,
hogy látszólag meg is érinthették volna.
A rádió szinte percenként szólalt meg recsegve, és ők hallották Nogo embereinek
tömör adásait a földről, amint az aknavetők támogatását kérik, vagy épp jelentették
egy objektum elfoglalását. A pilóta fordította le nekik az érthetetlen rádióüzeneteket,
hátrafordult székében, hogy elmondja von Schillernek: - Erős tűzharc folyik a hasadék
teteje mentén, de a shufta már menekül. Nogo jól irányítja haderejét. Épp most űztek
ki egy erős ellenséges egységet a tőlünk keletre fekvő hegyoldalból - ujjával a gép
bal oldala felé mutatott -, és ők aknavetőkkel erős tűz alatt tartják a menekülő shuftát.
- Elérték már azt a helyet a hasadékban, ahol Quenton-Harper dolgozott?
- Ezt nem tudom biztosan. A helyzet egy kissé zavaros. A pilóta a következő arab
nyelvű rádióadást hallgatta. - Azt hiszem, ez maga Nogo volt.
- Hívja fel nekem! - utasította Helmet előrehajolva von Schiller. - Kérdezze meg
tőle, hogy biztosították-e már a sír területét.
Helm átnyúlt és felemelte a műszerfal alatti kampón lógó mikrofont. - Rózsaszirom,
itt Bismarck. Hallasz?
Egy kis ideig csönd volt, csak zörejek hallatszottak, majd Nogo hangja, aki angolul
beszélt. - Hallgatlak, Bismarck.
- Biztosította már az elsődleges célterületet? Vége.
- Igen, Bismarck. Minden biztosítva. Ellenállás letörve. Most küldök le embereket
a létrán, hogy megtisztítsák a munkaterületet.
Helm hátrafordult székében, hogy von Schillerre nézzen.
- Nogo emberei már benn vannak a hasadékban. Mi is berepülhetünk és leszállhatunk.
- Mondja meg neki, hogy addig egyetlen emberét se engedje be a munkaterületre,
amíg én oda nem érek - adta ki az utasítást von Schiller mereven, de arca diadalmas
volt.
- Én akarok elsőként belépni oda. Ezt értesse meg vele. Mialatt Helm továbbította
utasításait Nogónak, von Schiller megütögette a pilóta vállát. - Mennyi idő alatt érjük
el a célterületet?
- A repülési idő körülbelül öt perc, uram.
- Körözzön a terület felett, amikor odaér. Ne szálljon le, amíg meg nem győződtünk
róla, hogy Nogo valóban az ellenőrzése alatt tartja-e.
A pilóta sebességet kapcsolt és a rotorok hangmagassága megváltozott. A helikopter
lelassult és a levegőben lebegett, miközben a pilóta lefelé mutatott.
- Mi az? - követte von Schiller a férfi mozdulatát. - Mit lát?
- A gát - mondta Helm. - Quenton-Harper gátja. Rettentő nagy munkát végzett odalenn.
A széles, megfékezett vízfelület szürkén és fenyegetően csillogott az esőfelhők
alatt, beszennyezte a felföldről alázúduló víz. A mellékcsatornába vezetett víz
fehéren, dühödten tajtékzott végig a hosszú völgyön.
- Teljesen elhagyatott! - mondta Helm. - Harper minden embere visszavonult.
- Mi az a sárga tárgy ott a parton? - kérdezte von Schiller.
 - A földmunkagép. Emlékszik rá? Az informátorom beszélt róla.
- Ne pazaroljuk itt tovább az időt - adta ki a parancsot von Schiller. - Itt már
nincs semmi látnivaló. Menjünk!
Helm megütögette a pilóta vállát és intett neki, hogy menjen tovább.
Árkász az ösvény elágazásánál várta be őket, ott, ahol az elterelt folyó zúgva ömlött
végig a völgyön, és az eredeti csapást egy hosszú szakaszon teljesen elmosta. A
teherhordók sora hosszan elnyúlt a völgyön át, és mindegyik egy-egy lőszeresládát
egyensúlyozva a fején, óvatosan lépdelt a víz fölé emelkedő, magasabb részeken.
Tessay hordágya csaknem a sor végén volt, kétoldalt Royan és Nicholas kísérte, hogy
megtámasszák, ha az ösvény durvább, egyenetlenebb részéhez érkeztek.
- Hol van Hansith? - kiáltott oda Nicholas Árkásznak, miközben szemét beárnyékolva
figyelte az előtte haladó embereket, a nagydarab szerzetes feltűnő alakját kereste
a karaván élén haladók között.
- Én azt hittem, veled van - kiáltott vissza Árkász. - Nem láttam, mióta elhagytuk
a hasadékot.
Nicholas megfordult és visszanézett arra, amerről jöttek, a tüskés erdőségen
áthaladó ösvényre.
- A fenébe - dünnyögte. - Nem mehetünk vissza, hogy megkeressük. Kénytelen lesz
egymaga átjutni a kolostorhoz.
Abban a pillanatban meghallották a rotorok halk ismerős zakatolását a forró, párás
levegőből, a lassan lefelé ereszkedő felhők tömege alól.
- A Pegazus szecskavágó! Úgy hallatszik, mintha von Schiller egyenesen Taita
medencéje felé tartana. Nyilván mindvégig pontosan tudta, hol dolgozunk - mondta
Nicholas keserűen. - Nem vesztegeti az időt. Olyan, akár egy keselyű, mely nyomban
lecsap a friss tetemre.
Royan is felfelé, a hang irányába nézett, és próbálta kivenni a helikopter alakját
a fekete felhők között. Az arca kipirult a sietős menettől, az izzadságtól összetapadt
hajtincsek hullottak homlokába. - Ha azok a disznók bejutnak a mi sírunkba, akkor
az a legirtóztatóbb megszentségtelenítése lesz egy szent helynek - mondta dühösen.
Nicholas hirtelen átnyúlt a hordágy felett és megfogta a karját. - Te menj le a
kolostorhoz Tessayvel. Majd később utánatok megyek. - Mielőtt Royan tiltakozhatott
volna, vagy bármilyen kérdést tehetett volna fel neki, ő már nagy léptekkel odament
Árkászhoz.
- A két nőt a gondjaidra bízom, Árkász. Vigyázz rájuk.
- Hova mész, Nicky? - lépett mögé Royan, és meghallotta, amit Árkásznak mondott.
- Mit akarsz csinálni?
- Csak egy kis aprómunka. Nem fog soká tartani.
- Ugye, nem akarsz visszamenni oda? - kérdezte Royan rémülten. - Megölnek, vagy
még annál is rosszabb történhet veled. Láttad, hogy mit tett Helm Tessayvel...
- Ne izgulj miattam, kedvesem - nevetett Nicholas, és még mielőtt Royan rájött
volna, hogy mire készül, egyenesen szájon csókolta. Miközben Royan még mindig zavarban
volt és szégyellte magát ezért a jelenetért ennyi ember előtt, Nicholas szelíden eltolta
magától.
- Vigyázz Tessayre. A csónakoknál találkozunk. Mielőtt Royan tovább tiltakozhatott
volna, már meg is fordult és hirtelen, hosszú léptekkel oly sebesen indult meg felfelé
a völgy durva, egyenetlen terepén, hogy Royannak már semmi esélye nem maradt, bármi
módon visszatartani.
- Nicky! - sikoltotta kétségbeesetten, de Nicholas úgy tett, mintha nem hallotta
volna, csak ment tovább az elterelt folyó mentén felfelé, vissza a gáthoz.
A Jet Ranger követte a folyó tekervényes medrét a gát alatt. Időnként egyenesen
bepillanthattak a magas sziklák közti keskeny résen át a hasadék homályos mélyére,
mely mostanra szinte teljesen kiszáradt, csupán helyenként villantak meg az
összezsugorodott, csöndes vízfoltok.
- Ott vannak! - mutatott egyenesen előre Helm. Egy kis embercsoport látszott a
hasadék peremén.
- Győződjön meg róla, hogy nem shufta! - Von Schiller hangjában félelem volt.
 - Nem az! - nyugtatta meg őt Helm hangosan. - Felismerem Nogót és az a magas ott
mellette, a fehér shammában a szerzetes, Hansith Sherif, az informátorunk. - A motor
zaját túlkiabálva odaszólt a pilótának. - Berepülhet és leszállhat. Ott! Nogo int,
beirányítja!
Abban a pillanatban, ahogy a helikopter talpa földet ért, Nogo és Hansith,
mindketten odafutottak. Lesegítették von Schillert az utastérből és gyorsan
kituszkolták a még forgó rotorok alól.
- Embereim biztosították a területet - nyugtatta meg Nogo.
- Leűztük a shuftát a völgybe, a folyó felé. Ez az ember itt Hansith Sherif, aki
Harper mellett dolgozott a sírban. Ismeri az alagútrendszer minden centiméterét.
- Beszél angolul? - nézett fel von Schiller türelmetlen izgalommal a magas
szerzetesre.
- Egy kicsit - felelt neki maga Hansith.
- Remek! Remek! - nézett rá sugárzó arccal von Schiller.
- Mutassa nekem az utat. Követem. Gyerünk oda Guddabi, itt az ideje, hogy
megdolgozzon azért a pénzért, amit fizetek magának.
Hansith gyorsan az állványzat tetejéhez vezette őket, ahol von Schiller megtorpant
és idegesen nézett le a hasadék komor, homályba vesző mélységébe. A bambuszváz
gyengének, rozogának tűnt, a szakadék pedig mélynek és félelmetesnek. Von Schiller
már épp azon a ponton volt, hogy tiltakozzék, amikor mögötte Nahoot Guddabi nyöszörögni
kezdett.
- Ugye nem azt akarja, hogy itt másszunk le? Rémülete nyomban erőt öntött von
Schillerbe és élvezettel támadt rá. - A sírt csak így lehet megközelíteni. Menjen lefelé
ez után az ember után. Én közvetlenül maga mögött leszek. Amikor Nahoot habozott, Helm
kérges kezét a lapockái közé nyomta és előretaszította.
- Gyerünk, indulás! Csak fecsérli az időt.
Nahoot vonakodva elindult lefelé az állványzaton a szerzetes után, és von Schiller
követte őt. A bambuszszerkezet rázkódott, himbálózott súlyuk alatt, és a mélyben ott
tátongott a sziklás szakadék, de végül leértek és ott álltak a kőpadon, Taita medencéje
mellett. Csak álltak ott és áhítatos csodálattal bámészkodtak.
- Hol az alagút? - kérdezte von Schiller, amint ismét levegőhöz jutott, és Hansith
intett neki, hogy kövesse a kis jászolgát falához.
Itt von Schiller megállt és hátranézett Helmre meg Nogóra. – Azt akarom, hogy maguk
maradjanak itt és őrködjenek. Én Guddabival és ezzel a szerzetessel bemegyek a sírba.
Hívatom magukat, amennyiben szükségem lenne a jelenlétükre.
- Szívesebben mennék önnel, Herr von Schiller, hogy megvédjem, ha... - kezdte Helm,
de az öregember fenyegetően nézett rá.
- Tegye, amit mondtam! - majd Hansith támogatásával mereven lemászott a jászolgát
falán az alagút szájához. Nahoot Guddabi szorosan a nyomában volt.
- Világítás? Honnan jön az áram? - kérdezte von Schiller.
- Van itt egy gép - magyarázta Hansith, és abban a pillanatban meghallották valahol
előttük a generátor halk mormogását. Egyikőjük sem szólt egy szót sem, ahogy mentek
Hansith után az alagút bevezető szakaszán, míg el nem érték a víznyelő sötétlő vize felett
lévő hidat.
- Ez egy nagyon primitív építmény - dünnyögte Nahoot, és nyugtalanságát végre
felváltotta a szakmai érdeklődés. – Nem emlékeztet egyetlen egyiptomi sírra sem, amit
valaha is láttam. Azt hiszem, félrevezettek minket. Ez nagy valószínűséggel valamiféle
helybéli etióp munka.
- Túl korán ítélkezik - figyelmeztette von Schiller. - Várjon, míg meglátjuk mindazt,
amit ez az ember mutat nekünk.
Von Schiller egyik kezével Hansith vállára támaszkodott, amint áthaladt az
imbolygó, baobabfából készült pontonon, majd a túloldalon megkönnyebbülten mászott
ki a partra. Elindultak felfelé az alagút emelkedő szakaszán, majd elhaladtak a magas
vízszint jele mellett.
Amint a falak szerkezete megváltozott, és feltűntek a sima, szépen megmunkált
kövek, Nahoot megjegyezte: - Á! Először csalódott voltam. Azt hittem, rászedtek
minket, de most már látom az egyiptomi hatást.
Elérték a beomlott folyosó előtti pihenőt, melyen a Honda generátor állt. Mostanra
von Schillert és Nahootot megizzasztotta az erőfeszítés és mindketten remegtek az
izgalomtól.
- Ez egyre ígéretesebbnek tűnik - lelkendezett Nahoot. Von Schiller a vakolt ajtó
pecsétjére mutatott, melyek ott álltak az egyik oldalfal mellett, ahol Nicholas és
Royan hagyta őket. Nahoot térdre hullt mellettük és izgatottan szemügyre vette őket,
majd reszkető hangon felkiáltott.
- Mamose kartusa és az írnok, Taita pecsétje! - Csillogó szemmel nézett fel
Schillerre. - Most már nem lehet semmi kétség, ígéretemhez híven elvezettem önt a sírhoz.
Von Schiller egy pillanatig meredten nézett rá, még a szava is elállt ettől a
szemérmetlen, öntelt pimaszságtól. Majd undorodva felhorkant és előrehajolt, hogy az
ajtónyíláson át beleshessen a hosszú folyosóra.
- Ezt tönkretették! - kiáltott fel rémült iszonyattal. - A sírt megsemmisítették.
- Nem, nem! - nyugtatta meg őt Hansith. - Erre jöjjenek. Van itt mögötte még egy
alagút.
Ahogy óvatosan lépkedtek a törmelékek és a maradványok között, Hansith szaggatott,
akadozó angolsággal elmondta nekik, hogyan omlott be a folyosó teteje, és ő, Hansith,
miként talált rá a romok alatt az igazi bejáratra.
Nahoot szinte lépésenként megállt, hogy szemügyre vegye és felkiáltson azoknak a
festett vakolatdarabkáknak a láttán, melyek túlélték a mennyezet beomlását. - Ez valami
lenyűgöző lehetett. A legmagasabb rendű klasszikus munka...
- Ennél többet is mutathatok. Sokkal többet - ígérte nekik Hansith, és von Schiller
rámordult Nahootra.
- Hagyjuk most már ezt a romba dőlt részt. Kifutunk az időből. Sietnünk kell
egyenesen a temetkezési kamrába.
Hansith felvezette őket a rejteklépcsőn a bao útvesztőjébe, majd a tekervényeken
és a kanyarokon át le, a legalsó szintre.
- Harper és az a nő hogy a csudába juthatott át ezen? – csodálkozott von Schiller.
- Olyan ez, akár az üregi nyulak kotoréka.
- Egy újabb rejteklépcső! - Nahoot ámult és dadogott az izgalomtól, ahogy lementek
a gázcsapdába, ahol az amforák évezredeken át álltak háborítatlanul, majd elindultak
az utolsó lépcsőn a temetkezési csarnok felé.
Most már mindketten elámultak a pompás falfestmények és a hatalmas, fenséges
istenszobrok láttán, melyek a csarnokot őrizték. Ott álltak egymás mellett, mintha
földbe gyökerezett volna a lábuk és dermedt áhítattal néztek körül.
- Ilyesmire még álmomban sem számítottam - suttogta von Schiller. - Ez túlszárnyalja
minden reményemet.
- A szobák mindkét oldalon kincsekkel vannak tele - mutatott végig a csarnokon
Hansith. - Olyan dolgok vannak itt, amiket még álmukban sem láttak. Harper csak nagyon
keveset tudott magával vinni – néhány apróbb dobozt. Halomnyi holmit, temérdek ládát
hagyott itt.
- Hol van a koporsó? Hol a holttest, ami a sírban volt? - kérdezte von Schiller.
- Harper a testet az aranykoporsójában az apátnak adta. Átvitték a kolostorba.
- Nogo hamarosan visszaszerzi nekünk. Emiatt ne nyugtalonkodjék, Herr von Schiller
- mondta eki Nahoot.
Mintha ez az ígéret széttörte volna a varázslatot, ami eddig fogva tartotta őket,
elindultak előre, először lassan, majd mindketten futásnak eredtek. Von Schiller
öreg, merev lábain betántorgott a legközelebbi raktárkamrába, és ahogy végigpillantott
a halomnyi kincsen, kuncogott, akár egy gyerek a karácsonyi ajándékok között. -
Hihetetlen!
Lerángatott egy cédrusfa ládát a legközelebbi halomról és reszkető ujjakkal feltépte
a tetejét. Amikor meglátta, hogy mi van benne, elállt a szava. Ott térdelt a láda előtt,
majd csöndesen sírni kezdett attól az elsöprő erejű érzelemtől, melyet szavakkal nem
lehet kifejezni.
 Nicholas arra a tényre épített, hogy Nogo emberei a sziklák tetején haladnak Taita
medencéje felé, így szabad útja lesz az elterelt folyó mentén a gátig. Nem is tett
különösebb óvintézkedéseket, hogy akár véletlenül is beléjük fusson, csupán néhány
percenként egy-egy pillanatra megállt, hogy füleljen és előrekémleljen. Tudta, hogy
nagyon kevés ideje maradt. Nem várhatta el a többiektől, hogy a csónakoknál várjanak
rá és veszélyeztessék az életüket az ő hóbortja miatt.
Két ízben automata fegyver ropogását hallotta távolról, a hasadék irányából, Taita
medencéje felől. Mindazonáltal a kockázat, amit vállalt, megérte, mivel úgy jutott
el a gáthoz, hogy közben egyszer sem futott össze Nogo katonáival. De azért nem
kísértette tovább a szerencséjét. Mielőtt nyíltan a gáthoz ment volna, felmászott a
fölötte lévő hegyoldalra és szemügyre vette a területet. Ezalatt legalább kipihente
azt a kemény futást a völgyből, és ellenőrizte, hogy Nogo nem hagyott-e őrséget a gátnál,
bár ami azt illeti, ezt nem tartotta valószínűnek.
Látta, hogy a sárga traktor még mindig ott volt fenn a parton, a gátfal mögött,
ugyanott, ahol Árkász hagyta. Emberi jelenlétnek azonban nyomát se látta, nem volt
ott egyetlen fegyveres etióp őr sem. Megkönnyebbülten felnyögött, majd ingujjával
kitörölte a szemébe csörgött izzadságot.
Puszta szemmel is jól látta, hogy a víz már a fal tetejét csapdosta és áttört a
hengerek közti réseken és hézagokon.
Ám onnan, ahol állt, úgy tűnt, hogy a gátfal még mindig jól tart, és legalább harminc
centit kell még emelkednie a vízszintnek ahhoz, hogy a feltartóztatott folyó legyőzze.
- Jól van, Árkász - gondolta vigyorogva. - Remek munkát végeztél.
Nicholas a folyó vízszintjét és a feltartóztatott víz állapotát tanulmányozta. A
hegyek felől az áramlat sokkal erősebb volt, mint akkor, amikor legutóbb itt járt.
A folyóágy színültig megtelt, és néhány part menti fa meg bokor, melyeket már részben
elöntött, hajlongott és bólogatott, ahogy a sebes áradat beléjük kapott. Az áradó víz
komorszürke volt, gyors és ellenséges, örvénylőn kavargott a gát előtti széles
szakaszon, mielőtt megtalálta útját a csatorna felé, majd üvöltve zúdult le, akár egy
ketrecéből kiengedett vadállat, fehéren tajtékzott, amint megérezte a völgy meredek
lejtését.
Ezután a szurdok meredélye felé pillantott. Sötét, fenyegető felhők borították és
teljesen eltakarták szeme elől az északi láthatárt. Abban a pillanatban egy széllökés
süvített át felette, hideg volt, az eső fenyegető előjelét hordozta magában. Ennél több
buzdításra már nem is volt szüksége, nyomban elindult a lejtőn lefelé a gáthoz, nagy
sietségében csúszkált és botladozott. Mielőtt leért volna a lejtő aljára, a széllökés
hideg esővé változott. Csípős, szúrós esőcseppek csapódtak arcába és átázott inge a
testére tapadt.
Odaért a traktorhoz és felmászott a vezetőülésre. Egy pillanatra pánikba esett,
amikor azt hitte, hogy Árkász esetleg kivette a kulcsot az ülés alatti rejtekhelyről.
Néhány másodpercig kotorászott, mígnem ujjai ráakadtak, és megkönnyebbülten
felsóhajtott.
- Árkász, egy pillanatig közel álltál a halálhoz. Saját kezűleg törtem volna ki
a nyakadat.
Bedugta a kulcsot a gyújtás zárába, és a melegítési pozícióra fordított, majd várt,
hogy a műszerfalon a piros fény zöldre váltson.
- Gyerünk! - dünnyögte türelmetlenül. Az a néhány másodperc egy egész emberöltőnek
tűnt. Aztán felvillant a zöld fény és ő gyújtásra fordította a kulcsot.
A motor elsőre beindult, és Nicholas boldogan füttyentett: - Árkász, jeles. Minden
meg van bocsátva.
Időt hagyott a gépnek, hogy a motor elérje az optimális hőmérsékletet, és amíg várt,
az eső miatt szemét összehúzva végignézett a fölötte lévő hegyoldalon, mivel attól
tartott, hogy a motor hangja esetleg riasztotta Nogo gerilláit és már zúdulnak is
lefelé, hogy rárontsanak. Az esőmosta magaslatokon azonban nyoma sem volt emberi
mozgásnak, életnek.
 A traktort a legalacsonyabb sebességre kapcsolta és elindította lefelé a parton.
A gát mögött, a fal repedésein átjutott víz épp csak a kerékagyig ért. A traktor
zötykölődve tört utat magának a hordalékkövekkel teli folyóágyban. A meder közepén
Nicholas megállította a gépet, hogy alaposan szemügyre vehesse a gátfal innenső oldalát
és megkeresse a leggyengébb részét. Aztán szembefordult a fal középső részével, annál
a pontnál, ahol Árkász a fatörzsekből készült tutajt többsornyi rőzsehengerrel
támasztotta meg.
- Ne haragudj, tudom, hogy kemény munka volt megépíteni - kért elnézést Árkásztól,
miközben a traktor acélmarkolóját a megfelelő magasságba és szögbe állította, hogy aztán
nekironthasson a gátfalnak. Addig ráncigálta a kiválasztott hengert, hátratolatott,
majd ismét nekiment, míg végül sikerült a markolóval alányúlnia és kirángatnia. Kihúzta,
majd lehajította a nehéz acélhálóhengert a vízesésen túlra, aztán visszahajtott és újabb
támadásba lendült.
Lassan ment a munka. A víz nyomása annyira beékelte a hengereket a falba, hogy
csaknem tíz percébe került, mire sikerült a második kosarat is kiszabadítania. Miután
ezt is áthajította, rápillantott az üzemanyag-mutatóra a traktor műszerfalán és
elcsüggedt. Üres jelzésen állt. Árkász nyilván elmulasztotta feltölteni: vagy azért,
mert kimerítette üzemanyag-tartalékát, vagy azért, mert amikor otthagyta, nem
számított rá, hogy még használni fogják.
Miközben Nicholas erre gondolt, a motor, üzemanyag híján köhögni kezdett. Élesen
visszafordult, olyan szögben, hogy a tankban maradt dízel előreloccsanjon. A motor
köhintett még egyet, majd a hangja kitisztult és ismét simán, erőteljesen járt.
Nicholas gyorsan sebességet váltott és visszasietett a falhoz.
- Nincs már idő a finomkodásra - gondolta bőszen. Mostantól jön a nyers erő és az
izom.
Két újabb henger elmozdításával sikerült hozzáférhetővé tennie a tutaj egyik sarkát.
Ez volt a fal sebezhető pontja. A hidraulikus kart beállítva, a markolót a legmagasabb
pontig emelte. Aztán óvatosan, centinként eresztette lejjebb, míg bele nem akasztotta
a torlasz legvastagabb fatörzsének végébe. Lezárta a hidraulikát, majd a traktort
hátramenetbe kapcsolta és fokozatosan egyre nagyobb gázt adott, mígnem a motor
felbődült és sűrű, kék dízelfüstöt eregetett.
Meg se mozdult. A fa erősen be volt akadva és a falat szilárdan tartották az egymásba
ékelődött hengerek meg a mögötte lévő víz hatalmas nyomása. Nicholas kétségbeesetten,
teljes erővel adta a gázt. A hatalmas kerekek pörögtek, megugrottak a hordalékköveken,
miközben magas szökőkútként lövellt alóla a víz a levegőbe és meglazult sziklákat,
kavicshordalékot köpült ki a folyómederből.
- Gyerünk! - könyörgött a gépnek Nicholas. - Gyerünk! Meg tudod csinálni.
A motor ismét akadozni kezdett, mivel már nem jutott üzemanyaghoz. Köpködött,
köhögött és csaknem leállt.
- Kérlek! - rimánkodott neki Nicholas fennhangon. Csak még egyszer.
Mintha meghallotta volna, a motor ismét begyulladt, pár pillanatig egyenetlenül
járt, majd hirtelen ismét teljes erővel felbődült.
- Ez az szépségem! - rikkantotta Nicholas, ahogy zötyögve nekilódult a falnak.
Mintha ágyú dörrent volna, a fatörzs elpattant, és a felső vége kirepült a falból,
a helyén pedig egy hosszú, mély rés maradt, melyen át a folyó sűrű, sötétszürke sugárban
zúdult be diadalmasan.
- És ím áttört! - kiáltotta Nicholas, miközben leugrott a vezetőülésről. Tudta, annyi
ideje már nem maradt, hogy kivezesse a traktort a folyómederből. Saját lábán gyorsabban
mozgott.
Az ár elkapta a lábát és megpróbálta kihúzni alóla. Olyan volt, mint azok a
gyerekkori rémálmok, amikor szörnyek üldözték, és a lába, minden erőfeszítése ellenére
alig mozdult, csak nagyon lassan, mint egy lassított felvételen. A válla fölött
visszapillantott, és abban a pillanatban a gátfal középső része átszakadt, kirepült,
ahogy a tomboló víz áttörte. Kínlódva tett még néhány lépést a part felé, mielőtt a mély,
féktelen áradat elkapta. Tehetetlenül vergődött a szilaj víz szorításában. Magával
sodorta, át a vízesésen, le, le a mélybe, a hasadék éhes gyomrába.
 - Ez itt a fáraó királyi korbácsa és pásztorbotja - kiáltotta von Schiller olyan
hangon, mely heves volt, ugyanakkor érzelmektől elhaló, amint kiemelte őket a cédrusfa
ládából.
- És ez itt az álszakálla meg az ünnepi melldísze. - Nahoot ott térdelt mellette
a sír kövén, Ozirisz hatalmas szobra alatt. A pillanat csodája, midőn Egyiptom mesés
kincseit vizsgálgatták, elfeledtette velük egymás iránti ellenérzésüket.
- Ez minden idők legnagyobb régészeti felfedezése - suttogta von Schiller reszkető
hangon. Előhúzta zsebéből zsebkendőjét és felitatta vele arcáról az izgalom lecsorduló
verítékét.
- Évekig tartó munka lesz - mondta neki Nahoot komolyan. - Ezt a hihetetlen
gyűjteményt katalogizálni és értékelni kell. Ezt mindenki a von
Schiller-gyűjteményként fogja ismerni. A neve örök időkre fennmarad. Olyan ez, mint
az egyiptomiak álma a halhatatlanságról. Az ön neve sosem merül majd feledésbe. Örökké
élni fog.
Mámoros elragadtatottság futott át von Schiller arcán. Erre a lehetőségre nem
gondolt. Eddig a pillanatig eszébe sem jutott, hogy kincsét bárkivel is megossza,
kivéve bizonyos értelemben Utte Kempert, de Nahoot szavai felkeltették benne az
örökkévalóság régi, lehetetlen álmát. Esetleg intézkedhetne, hogy a nagyközönség
számára is hozzáférhető legyen - de természetesen csak a halála után.
Aztán eltaszította magától a kísértést. Nem fogja lealacsonyítani ezt a kincset
azzal, hogy közszemlére teszi, a közelébe enged mindenféle gyülevész népséget. Ezt egy
fáraó temetésére halmozták fel. Von Schiller már látta magát a fáraó modern
megfelelőjeként.
- Nem! - mondta Nahootnak indulatosan. - Ez az enyém, mind az enyém. Amikor
meghalok, velem jön mind, az összes. Már megtettem az erre vonatkozó intézkedéseket,
benne van a végrendeletemben. A fiaim tudni fogják, hogy mit kell tenniük. Mindez
velem lesz, az én saját síromban. Az én királyi síromban.
Nahoot rémült döbbenettel meredt rá. Csak ebben a pillanatban jött rá, hogy az
öregember őrült, hogy megszállottsága elvette az eszét. De az egyiptomi tudta, hogy
most semmi értelme vitába szállni vele - később majd talál valami módot rá, hogy
megmentse ezt a csodálatos gyűjteményt a feledés, egy másik sír homályától, így aztán
a színlelt hódolat belenyugvásával hajtotta meg fejét.
- Igaza van, Herr von Schiller. Ennél megfelelőbb módon nem is rendelkezhetett
volna felőle. Ön igazán kiérdemelte a temetésnek ezt a formáját. Mindazonáltal, a
legfontosabb gondunk most az, hogy mindezt biztonságban kimenekítsük innen. Helm
figyelmeztetett minket a veszélyre, amit a folyó jelent, mármint hogy a gát
átszakadhat. Ide kell hívnunk őt és Nogót. Nogo embereinek ki kell vinniük mindent
a sírból. A helikopterrel felvihetjük a kincseket a Pegazus-táborba, ahol majd
gondosan becsomagolom őket, hogy biztonságban szállíthassa el Németországba.
- Igen. Igen. - Von Schiller feltápászkodott, mivel hirtelen megrémítette a
gondolat, hogy ettől a csodálatos kincstől megfoszthatja az áradó folyó. - Küldje el
a szerzetest, mi is a neve, Hansith, küldje el, hogy hívja ide Helmet. Azonnal jöjjön
ide.
Nahoot felpattant. - Hansith! - kiáltotta. - Hol van?
A szerzetes a temetkezési kamra bejáratánál várt, imádkozva térdelt az üres
szarkofág előtt, melyben eddig a szent teste pihent. Most a vallásos meggyőződés és
a kapzsiság közt vergődött. Amikor meghallotta a nevét, mélyen térdet hajtott, majd
felemelkedett és visszasietett von Schillerhez és Nahoothoz.
- Vissza kell mennie a vízhez, ahol a többieket hagytuk... kezdte Nahoot kiadni
az utasítást, de hirtelen furcsa, zaklatott kifejezés futott át Hansith sötéten jóképű
arcán, és kezét felemelve csöndre intett.
- Mi van? - kérdezte Nahoot dühösen. - Mi az, amit hall? Hansith megrázta a fejét.
- Maradjon csöndben! Figyeljen! Nem hallja?
- Nincs semmi... - kezdte Nahoot, de aztán elhallgatott és sötét szemét elöntötte
a rémület.
Egészen finom hang volt, puha, akár a nyári szellő sóhaja, andalító és halk.
 - Mit hall? - kérdezte von Schiller. A hallása már régesrég megromlott, és ez a
hang messze volt attól, amit öreg füle még képes volt felfogni.
- Víz! - suttogta Nahoot. - Csobogó víz!
- A folyó! - kiáltotta Hansith. - Elárasztja az alagutat! Megpördült és ruganyos,
könnyed mozgással végigszáguldott a temetkezési csarnokon.
- Idebenn ragadunk! - sikoltotta Nahoot és a szerzetes után rohant.
- Várjon meg - ordította von Schiller és megpróbálta követni őket. De hamarosan
lemaradt a két jóval fiatalabb ember mögött.
A szerzetes azonban mindkettőjüknél jócskán előrébb járt, ahogy kettesével rohant
a gázcsapdából felfelé vezető lépcsőn.
- Hansith! Jöjjön vissza! Parancsolom - kiáltozta nyomában Nahoot kétségbeesetten,
de csupán egy villanásnyira pillantotta meg a szerzetes fehér köntösét, amint az
átszáguldott a labirintus első tekervényén.
- Guddabi, hol van? - visszhangzott végig a kőfolyosókon reszketegen von Schiller
hangja. Nahoot azonban nem válaszolt neki, csak futott tovább abba az irányba, amerre
hite szerint a szerzetes ment, és úgy haladt át az útvesztő első kanyarján, hogy egy
pillantást sem vetett a falon lévő krétajelre. Úgy vélte, Hansith rohanó lépteit hallja
maga előtt, de mire befordult a harmadik kanyarulatba, már tudta, hogy eltévedt.
Megállt, miközben a szíve hevesen zakatolt, és a rémület keserű íze mardosta a torkát.
- Hansith! Hol van? - sikoltotta őrjöngve.
Válaszként von Schiller hangját hallotta, mely furcsán visszhangzott a folyosókon
át: - Guddabi! Guddabi! Ne hagyjon itt!
- Hallgasson! - sikoltotta Nahoot. - Maradjon csöndben, maga vén bolond!
Erősen lihegett és vére a fülében dübörgött, miközben megpróbált fülelni, hátha
meghallja Hansith lábának dobogását. De csupán a folyó hangját hallotta. Az a halk,
zúgó hang mintha a körülötte lévő falakból áradt volna.
- Ne! Ne hagyjon itt! - sikoltotta, majd, anélkül, hogy tudta volna, merre
induljon, fejvesztett rémülettel rohanni kezdett az útvesztőben.
Hansith nem vétette el az utat, biztosan haladt a kanyargós, tekervényes
útvesztőben, és a szörnyű halál rémülete űzte a lábait. Ám a központi lépcső tetején
kificamította a bokáját és elesett. Görögve, zötykölődve, egyre gyorsabban zuhant
lefelé a meredek aknában, majd a lépcső aljára érve elterült a hosszú folyosó
achátkövezetén. A zuhanástól megrendültén, zúzódásokkal tele, nagy nehezen
feltápászkodott és megpróbált továbbfutni. A lába azonban ismét összecsuklott alatta,
és ő újból a földön találta magát. A bokája csúnyán kificamodott, nem tudott ráállni.
Mindazonáltal másodszor is feltápászkodott és egyik kezével a megrongálódott falnak
támaszkodva bicegett végig a folyosón.
Amikor elérte az ajtónyílást és kimászott rajta a pihenőre, a generátor mellé, a
víz hangja hallatszott végig az alagúton. Most már sokkal hangosabb volt - mély,
visszhangzó mormogás, mely már-már elnyomta a generátor halk, diszkrét zümmögését.
- Édes Jézus és Szűz Mária, mentsetek meg! - könyörgött, miközben tántorogva
botorkált az alagúton és még kétszer elesett, mielőtt elérte volna az alsóbb szintet.
Térden állva előrekémlelt, és az alagút tetején világító lámpák fényében meglátta
a víznyelőt. Először alig ismerte fel, annyira megváltozott. A vízszint elérte az alagút
kövezetét, melyen Hansith elterült. Már színültig megtelt, egy hatalmas, kavargó örvény
volt, és a bezúduló vizet szinte éppoly gyorsan nyelte el a rejtett kivezető, mint
amilyen gyorsan a túlsó végén, az alagút száján át beomlott. A ponton híd összekuszálódva
már félig víz alatt volt, és himbálódzva, megmegdőlve, ágaskodva küzdött utolsó
kötelékei ellen, akár egy betöretlen ló a kötőféken.
Taita medencéjéből bömbölő folyóként tört utat magának a víz az alagút túlsó ágában,
a víznyelő másik oldalán. Az alagutat egyre gyorsabban árasztotta el, már a fal feléig
ért, de Hansith tudta, hogy a sírból csak erre juthat ki. Minden pillanatnyi késedelem
azt jelenti, hogy az áradat egyre erősebb lesz.
- Arra kell kijutnom innen. - Ismét feltápászkodott. Elérte a híd első pontonját,
de az olyan vadul himbálózott, hogy felegyenesedve nem mert átmenni rajta.
Négykézlábra ereszkedett és rátámaszkodott erre az ingatag építményre, majd sikerült
egyik pontontól a másikig vonszolnia magát.
- Kérlek Istenem és Szent Mihály, segítsetek! Ne hagyjatok így meghalni! - könyörgött
fennhangon. Átért a víznyelő túloldalára és az alagút durván megmunkált falán valami
kapaszkodó után kutatott.
Végül ujjai hegyével sikerült megkapaszkodnia és kivonszolta magát az alagút
szájáig, ám itt az aknán át bezúduló víz elkapta testének alsó részét. Egy pillanatig
ott csüngött, a tomboló víz odaszegezte, képtelen volt megmozdulni, egy lépést se
tudott tenni előre. Tudta, ha elveszti kapaszkodóját, akkor a víz visszasodorja a
víznyelőhöz és ő eltűnik abban a szörnyű, fekete mélységben.
A feje felett az alagút tetején sorakozó égők még mindig fényesen világítottak, így
szinte tisztán látta Taita medencéjét is, ahol a bambuszállványzaton felmenekülhet
a szakadék sziklájának tetejére. Mindössze hatvan méterre volt tőle. Összeszedte
minden erejét és a tomboló vízzel szemben húzta magát előre, miközben kezével mindig
újabb, bizonytalan kapaszkodót keresett. Körmei leszakadtak, ujjbegyeiről az éles
sziklák letépték a húst, de ő csak haladt kitartóan előre.
Végre meglátta maga előtt a Taita medencéjéből beszivárgó, nappali világosságot.
Már csak tizenkét méter volt hátra, és hatalmas megkönnyebbüléssel, boldogan döbbent
rá, hogy most már sikerül kijutnia az akna halálos csapdájából. Aztán egy új hang ütötte
meg a fülét, egy durvább, sokkal kegyetlenebb bömbölés, amint az átszakadt gát teljes
áradata lezúdul a vízeséssel Taita medencéjébe. Nyomban megtalálta az alagút bejáratát,
hatalmas erejű hullámként csapott be, a folyosót a mennyezetig elöntötte, kitépte a
világítást és Hansithot a sötétségbe taszította.
Az áradat olyan erővel csapódott neki, mintha nem csupán víz, hanem egy kőomlás
sziklája lenne, és ezzel már nem tudott szembeszállni. Bizonytalan kapaszkodójától
elszakította, elsodorta, hátrafelé taszította, sebesen vitte visszafelé az aknán,
melyen oly hatalmas erőfeszítések árán sikerült idáig jutnia, majd belehajította a
víznyelőbe. Az őrjöngő víz pörgette, forgatta. A sötétség és a rémület annyira
összezavarta, hogy már azt sem tudta, merre van föl és merre van le, bár ez amúgy sem
számított, hisz ilyen erejű sodrással szemben úgysem tudott volna úszni.
Aztán a víznyelő teljes erejével megragadta, gyorsan és mélyen szippantotta be.
A ránehezedő víz nyomása kezdte összezúzni. Az egyik dobhártyája szétpattant, és ahogy
kinyitotta a száját, hogy kínjában felsikoltson, a víz száján át a tüdejébe nyomult.
Az utolsó dolog, amit még érzett, az volt, ahogy a sebesen száguldó víz teljes erejével
a víznyelő falának vágja, és jobb válla szilánkokra törik. Vízzel teli tüdejével sikítani
már nem tudott, de hamarosan, vele együtt, a fájdalom is a feledés örök homályába
merült.
Holttestét sebesen sodorta végig a víz a föld alatti aknán, miközben az éles sziklák
szétroncsolták, megcsonkították, így, mire a hegy túloldalán, a pillangós forrásnál
ismét a felszínre került, már nem maradt belőle semmi felismerhetően emberi. Onnan
e szétszaggatott maradványok bekerültek az elterelt Dandera folyóba, hogy végül a
Kék-Nílus szélesebb, méltóságteljesebb vizébe jussanak.
A gátfal résén át bezúduló víz felkapta a sárga traktort, és a vízesés zuhataga úgy
hajította le a hasadékba, akár egy aprócska játékszert. Nicholas egy pillanatra maga
alatt látta a levegőben. Ahogy zuhant lefelé, menet közben rádöbbent, ha a gépen marad,
akkor most alá került volna, és a rázuhanó traktor összezúzza. Ahogy a hatalmas gép
a medence vizébe zuhant, majd eltűnt, habtól fehér szökőkút csapott a magasba.
Nicholas követte, szabadon esett, még azt is sikerült elérnie, hogy a feje legyen
felül és a lába alul, miközben sebesen siklott le a vízesésen. Az áradat, ami magával
sodorta, tompította az esését, így, ahelyett, hogy a fenék kiemelkedő köveinek
csapódott volna, a száguldó áradattal hánykolódva sodródott tovább. Ötven méterrel
lejjebb bukott a felszínre, nedves haját hátravetette a szeméből és gyorsan
körülpillantott.
A traktor eltűnt, elnyelte a vízesés aljánál lévő mélység, de előtte egy kis
sziklasziget emelkedett ki a folyó közepén. Vagy egy tucatnyi csapással odaúszott és
megkapaszkodott egy kiálló sziklában. Onnan felnézett a hasadék meredek falaira és
eszébe jutott, amikor legutóbb került itt hasonlóan szorult helyzetbe. Az a büszke
diadalmámor, amit a gát szétzúzása és a fáraó sírjának elárasztása keltett benne, egyből
semmivé foszlott.
Tudta, hogy nem képes megmászni a feje fölé nyúló, csúszós, simára koptatott
sziklákat, melyeken nem talál semmiféle kapaszkodót. Ehelyett fontolóra vette az
esélyét, hogy visszaküzdi magát a vízesés lábához. Onnan úgy tűnt, mintha valamiféle
kürtő vagy hasadék vezetne fölfelé a vízmosás keleti oldalán, amely esetleg amolyan
lépcsőzetes járóaknaként szolgálhatna, de kemény és veszélyes dolog lesz megmászni.
A vízesésnél lezúduló víz mennyisége nem volt akkora, mint amennyire számított,
tekintettel a gát mögött lévő hatalmas víztömegre. Közben rájött, hogy a hengerekből
álló fal java még a helyén maradhatott, és ez az áramlat csupán az a víz, ami a fal
közepén, az általa ütött résen át jut be. Az ott maradt rőzsehengerek, saját súlyuknál
fogva, nyilván még tartják magukat. Mindazonáltal arra is rájött, hogy túl sokáig már
nem tarthatnak, a folyó hamarosan félresöpri őket, és teljes erővel tör át. így hát
elvetette az ötletet, hogy visszaússzon a vízesés lábához.
- Valahogy ki kell kerülnöm az útjából - gondolta kétségbeesetten, miközben
elképzelte, amint elkapja az irtóztató áradat, ami biztos, hogy bármelyik pillanatban
lezúdulhat. - Ha valahol el tudnám érni az oldalát és esetleg találnék egy sziklapadot,
akkor felmásznék és az áradat fölé kerülhetnék. - De tudta, hogy ez reménytelen
vállalkozás. Egyszer már végigúszta ezt a kanyont, anélkül, hogy a csúszós falon akár
egyetlen kapaszkodót is talált volna.
- Talán előtte ússzak? - gondolta. - Soványka esély, de az egyetlen. - Lerúgta
bakancsát és összeszedte minden erejét. Épp elakart rugaszkodni ideiglenes
menedékétől, amikor meghallotta, hogy odafönn átszakadt a gátfal.
Hatalmas, dörrenő robaj hallatszott, az elpattanó, széttörő fatörzsek reccsenése,
és az üres szemetesedényként szétrepülő, súlyos hengerek csikorgása, majd hirtelen
rémisztő, szinte tömör hullámként csapott át a szürke víz a vízesés tetején, és egy egész
falnyi törmeléket és hulladékot sodort magával.
- Jaj anyám! Túl késő. Itt jön a java!
Ellökte magát a sziklától és lefelé fordult, úszott minden erejével, hatalmas
rúgásokkal, és a karja oly vadul mozgott, akár egy cséphadaró. Hallotta a közeledő
hullám bömbölését és a válla fölött hátrapillantott. Sebesen jött, faltól falig
betöltötte a hasadékot, majdnem öt méter magas volt, és taréja a tetején előre hajlott.
Felvillant agyában egy ifjúkori kép, amint arra vár, hogy meglovagolja a St.
Vincent-foki hírhedt hullámot, ott vár, és látja, amint felemelkedik mögötte,
feltornyosul ez a hatalmas vízfal, mely akkora, akár egy hegy, és mindent elsöprő.
- Lovagold meg! - mondta magának, miközben próbálta kiszámítani a megfelelő
pillanatot. - Csípd el, akár egy hullámlovas!
Erősen kapaszkodott, markolta a vizet, próbált minél nagyobb sebességre szert
tenni, hogy feljuthasson a vízfal tetejére. Érezte, amint megragadja, és olyan erővel
emelte fel, hogy a gyomra hirtelen megemelkedett, aztán már fenn is volt a
hullámtaréjon. Hátát ívbe hajlítva, karját a háta mögé fűzve, felvette a hullámlovasok
klasszikus testtartását, és ott volt a hullám tetején, feje enyhén lefelé hajlott,
felsőteste kinn volt a vízből, miközben lábával irányította magát. Az első néhány
rémisztő másodperc után rádöbbent, hogy sikerült meglovagolnia és még valamelyest
irányítani is tud; riadalma alábbhagyott, és helyébe valamiféle vad lelkesedés lépett.
- Húsz csomó! - becsülte meg a sebességét a kanyon falának mellette elsuhanó,
elmosódott képei alapján. Ellavírozott a közelebbi faltól, a hullám tetején siklott,
hogy a közepére kerüljön. Magával ragadta a hullám, a sebesség meg a veszély mámorító
izgalma.
A megemelkedett vízszint eltüntette a hasadék veszélyes, kés élességű szikláit, s
így tisztán elszáguldhatott fölöttük. Kiegyenlítődtek, simábbak lettek a vízesések meg
a zuhatagok, így Nicholas nem zuhant, hanem simán lesiklott az alattuk lévő mélyebb
szakaszra, miközben néhány gyors karcsapással és lábtempóval mindvégig a hullám tetején
maradt.
- A fenébe! Ez aztán a móka! - nevetett fel hangosan. Mások fizetnének érte. Ez
még a legvadabb ugrásokat is veri.
 Az első mérföld előtt a hullám kezdte elveszíteni alakját és lendületét, ahogy
lassanként szélesebben terült el a kanyonban. Hamarosan nem lesz elég ereje hozzá,
hogy ebben a hullámlovashelyzetben fenntartsa. Nicholas gyorsan körülnézett. Nem
messze tőle, vele egy vonalban lebegett a gátfal egy maradványa, egy fatörzs abból
a tutajból, amivel Árkász eltömítette a két fal közötti nyílást.
Odalavírozott ehhez a masszív fadarabhoz. Jó kilenc méter hosszú volt és mélyen
lebegett az árban, háta úgy emelkedett ki a vízből, akár egy bálnáé. Ágait a favágók
épp csak ledurvázták, és az ágmaradványok biztos fogást adtak. Nicholas felhúzódzkodott
a fatörzsre, hason feküdt rajta, arccal a folyás irányába, miközben lába a vízbe lógott.
Gyorsan visszanyerte a lélegzetét és érezte, hogy ereje teljes egészében visszatér.
Bár már kisimult és hullámalakját elvesztette, az áradat így is irdatlan sebességgel
száguldott lefelé a hasadékban.
- Még mindig alig valamivel tíz csomó alatt - becsülte meg a sebességet. - Amint
ez becsap Taita medencéjébe, őszinte részvétem von Schillernek meg a gorilláinak, akik
vele vannak a sírban. Az elkövetkezendő négyezer évre ott is maradnak. - Fejét
hátravetette és diadalmasan nevetett. - Bejött! A fene essen belém, ha nem jött be
úgy, ahogy akartam.
Hirtelen abbahagyta a nevetést, mivel érezte, hogy a fatörzs irányt változtat és
a kanyon egyik fala felé sodródik.
- Ajjaj! Újabb probléma.
A fatörzs egyik oldalára gördült, és erőteljes lábtempókkal próbálta meg irányítani.
Ormótlan lélekvesztője szót fogadott neki, miközben erősen himbálódzott az áramlatban.
Nehézkes kormányzás volt ez, és erőtlen ahhoz, hogy teljes egészében elkerülje az
ütközést, de nem csapódott teljes erővel a sziklafalnak, csupán súrolta, és a lendület
ismét visszasodorta a főfolyásba.
Percről percre nőtt az önbizalma és egyre ügyesebb lett.
- Le tudok úszni rajta egészen a kolostorig! - kiáltott fel boldogan. - Ilyen
sebesség mellett pedig akár hamarabb is odaérhetek a csónakokhoz, mint Árkász és Royan.
Ahogy előrenézett, felismerte a hasadéknak azt a részét, ahol most átszáguldott.
- Ez a Taita medencéje fölötti kanyar. Egy-két percen belül ott is leszek. Az
állványzatot mostanra már valószínűleg elmosta a víz.
Olyan magasan húzódzkodott fel a fadarabra, amilyen magasra csak tudott anélkül,
hogy felborítaná az egyensúlyát, és a vizet szeméből kipislogva előremeredt. Látta,
hogy a Taita medencéje feletti vízesés száguldva közeledik felé, ezért összeszedte
magát és felkészült a zuhanásra.
A sebesen rohanó víz hosszú, sima zuhataga megnyílt előtte, és még mielőtt lerepült
volna, vethetett egy pillantást az alatta elterülő sziklás medencére. Nyomban látta,
hogy elhamarkodottan ítélt. A bambuszállványzatot még nem mosta el a víz, bár erősen
megrongálta. Az alsó rész már eltűnt, de a felső része imbolyogva csüngött a sziklán,
épp csak érintette a száguldó víz felszínét. Himbálódzott, lengedezett, ahogy az áramlat
belekapott, és alig hitt a szemének, amikor észrevette, hogy legalább két ember csüng
kétségbeesetten az ingatag szerkezet csattogó rúdjai között. Mindketten a szikla
teteje felé igyekeztek.
A pillanatnak ebben a töredékében Nicholas észrevette, hogy egy fémkeretes szemüveg
csillan a vörösesbarna barett alól, és rájött, hogy a szikla tetejéhez közelebb lévő
férfi Nogo. Aztán Nogónak sikerült felérnie az állványzat tetejére és eltűnt a sziklán.
Ez volt az utolsó pillantás, amire Nicholasnak még ideje maradt, mielőtt fatörzse
elérte a zuhatagot, majd egyre növekvő sebességgel, meredek szögben száguldott lefelé.
A fatörzs hegye szinte függőlegesen zuhant a medence vizébe és beszűrődött a fenékbe,
minek következtében Nicholas csaknem rúdugrást hajtott végre, de erősen markolta
kapaszkodóját, így lassanként sikerült ismét egyenesbe jutnia.
Néhány pillanatra a fatörzs elakadt a vízesés alatti örvényben, de az áramlat szinte
azon nyomban ismét elragadta, és egyre gyorsabban siklott át Taita medencéjén,
fenségesen, akár egy fából készült csatahajó.
Nicholasnak ismét volt egy lélegzetvételnyi ideje, mely alatt körülpillanthatott
a medencében. Nyomban látta, hogy a sír bevezető alagútja már víz alá került, és a
sziklafalnál látható vízszint alapján már legalább tizenöt méternyire volt a víz alatt.
A győzelem mámoros érzése öntötte el. A sírt ezúttal is sikerült megóvni a sírrablók
fosztogatásától.
Ezután ismét felnézett a bambuszállványzat viharvert maradványaira, melyek
félrecsúszva, ősi vájataikból félig kitépve lógtak a sziklafalon, és látta, hogy
roncsain még mindig ott csimpaszkodik egy másik férfi. Jó hat méternyire volt a vízszint
felett, és úgy tűnt, mintha megdermedt volna, akár egy macska a szél csupálta fa magas
ágai közt.
Abban a pillanatban Nicholas rájött, hogy fatörzse veszélyesen himbálódzik a folyó
szorításában és a lecsüngő állványzat felé fordul. Épp azon volt, hogy megpróbálja
visszakormányozni, amikor a magasban kapaszkodó férfi feje felé fordult. Nicholas
látta, hogy fehér ember, arca halovány foltként világított a kanyon homályában, majd
egy pillanat múltán, amikor felismerte, heves gyűlölet hasított belé.
- Helm! - kiáltotta. - Jake Helm.
Lelki szemei előtt megjelent Tamre, az epilepsziás fiú, amint összezúzva fekszik
a sziklaomlás alatt, és látta maga előtt Tessay összeégetett arcát. A düh és a gyűlölet
egyre nagyobb lánggal lobogott benne, így aztán, ahelyett, hogy a fatörzset
elirányította volna az álványzattól, megfordította és a szikla felé lendítette. Egy
lélegzetelállító pillanatig Nicholas azt hitte, hogy elvéti, de aztán a fatörzs a
falhoz ért és hegyes vége belecsapódott, ráakaszkodott a bambusz lelógó végére.
A fa súlya és lendülete ellenállhatatlan volt. A bambuszrudak recsegve
elpattantak, akár a száraz aprófa, majd az egész roskatag építmény kiszakadt a falból
és rázuhant a fatörzsre. Helm is kirepült, majd az állványt elengedve, lábbal lefelé,
a fatörzs közelében zuhant a vízbe. Mélyen lement a felszín alá. Amíg a víz alatt volt,
Nicholas lovaglóülésbe helyezkedett a fán és megragadott egy bambuszrudat, melyet az
állványzatból tört le és ott úszott mellette.
A fatörzs a megáradt folyó egy kisebb örvényébe került és most lassan forogni kezdett
az áramlás fővonalán kívüli, pangó vizén. Nicholas még mindig biztosan ült a fán.
Méricskélte a bambuszt, előre-hátra lengette, akár egy baseballütőt. Majd a válla fölé
emelte, így várta, hogy Helm felbukkanjon.
Egy másodperc múlva a texasi feje a felszínre tört. Szeme szorosan csukva volt,
lihegve vizet köpött ki száján, majd megpróbált levegőt venni. Nicholas a rúddal
megcélozta a fejét, majd minden erejét beleadva meglendítette, ám abban a pillanatban
Helm kinyitotta a szemét, és látta a felé közeledő csapást.
Oly gyors volt, akár egy vízisikló, fejét elgördítette a lesújtó bunkó alól, így az
szőke fejét csupán oldalról súrolta. A lendülettől Nicholas elvesztette az egyensúlyát
és, még mielőtt visszanyerhette volna, Helm egy nagy levegőt vett és ismét a víz alá
merült.
Nicholas másodszor is ütésre készen várakozott, a homályos vizet kémlelte, miközben
dühösen morgott magára, amiért az első csapást elvétette és elvesztette azt az előnyt,
amit a meglepetés ereje jelent. Nem voltak illúziói, tudta, mibe megy bele most, mikor
Helm már tisztában van a helyzetével.
Csak teltek a másodpercek, és ellenfelének nyomát se látta, mire Nicholas
nyugtalanul hátranézett, hogy megpróbálja megállapítani, hol bukkanhat majd fel. Egy
hosszú percen át nem történt semmi. Idegesen leeresztette a bunkót és fogást váltott,
hogy éles, törött végével bármely irányba döfhessen.
Hirtelen érezte, hogy bal bokáját a víz alatt fájdalmas erővel megragadják, és még
mielőtt megkapaszkodhatott volna, hogy ellenálljon, lerántották a fatörzsről és háttal
a vízbe zuhant. Ahogy merült lefelé, érezte, hogy Helm ujjai az arcát markolásszák.
Nicholas megragadta az egyik ujjat és hátrafelé csavarta, és miközben az ujjat nyomta
a csukló felé, érezte, hogy reccsen egy nagyot. A kificamított ízület kínja azonban
felvillanyozta Helmet, és akár egy óriás polip, izmos hosszú karját Nicholas nyaka
köré tekerte.
Egy pillanatra mindketten a felszínre buktak, gyorsan nagy levegőt vettek, majd
Helm hátranyomta Nicholas fejét, akinek a víz nyitott szájába ömlött. Nyakán erősödött
a szorítás, és érezte a gerincére nehezedő nyomást. Gyilkos szorítás volt. Ha Helmnek
biztos fogása lett volna, akkor már kifejthette volna azt az utolsó, aprócska nyomást,
ami elég lett volna ahhoz, hogy Nicholas gerince elpattanjon. Nicholas azonban
folyamatosan a nyomóerő irányába mozgott, így meggátolta Helmet, hogy teljes erejét
kifejthesse. Ahogy átfordult, ott látta maga előtt Helm arcát, melyet felnagyított
és eltorzított a piszkos, szürke víz. Ez az arc iszonytatónak és gonosznak tűnt.
Ahogy Helm fölé gördült, Nicholas mindkét kezét a másik derekára kulcsolta és
keményen tartotta, majd jobb térdét Helm lába közé emelve, keményen az ágyékába rúgott.
Térdkalácsán érezte, hogy pontosan célba talált. A nemi szerv telt volt és gumiszerűen
rugalmas. Helm összerándult, és enyhült a szorítás Nicholas nyakán. Ezt a pillanatot
használta ki Nicholas, lenyúlt és megragadta Helm sérült heréit, majd kegyetlenül
megtekerte. Ott látta néhány centinyire maga előtt a másik fájdalomtól eltorzuló arcát,
majd Helm ellökte magát Nicholastól, elengedte a nyakát és lenyúlt, hogy mindkét
kezével megragadja a csuklóját.
Ismét a felszínre jöttek, nem messze a mellettük úszó fatörzstől, és Nicholas rájött,
hogy az áramlat ismét elkapta őket, most a folyó fősodrában közelednek Taita
medencéjének kijárata felé. Nicholas elengedte Helm golyóit, és másikkezével egy ütést
mért az arcára, de túl közel voltak egymáshoz, így az ütésnek nem volt ereje. Lecsúszott
Helm arcáról, és ezúttal Nicholas próbálta meg kinyújtott karját Helm nyaka köré fonni.
A texasi a válla közé húzta a fejét és kisiklott a fogásból. Aztán hirtelen,
villámgyorsan, akár egy lecsapó vipera, előrehajolt és fogait belemélyesztette
Nicholas állába.
A meglepetés teljes volt és a fájdalom kínzó, amint Helm fogai a húsába mélyedtek.
Nicholas felkiáltott és Helm szeme felé kapott, megpróbálta körmeit a másik szemhéjába
nyomni. De Helm szorosan összezárta a szemét és fogait még mélyebbre fúrta, olyannyira,
hogy Nicholas vére kibuggyant és már Helm szája sarkából szivárgott.
A fadarab még mindig mellettük úszott, néhány centire volt Helm feje mögött.
Nicholas megragadta a texasi füleit és megforgatta őt a vízben. Ő átlátott Helm feje
fölött, Helm viszont nem láthatott. A fatörzsből kiállt egy durva göcsört ott, ahol
fejszével egy ágat vágtak le róla. Ferde vágás volt, így élesen meredezett. A fájdalom
könnyei homályosították el Nicholas szemét, de azért Helm fejének hátsó részét az éles
göcsörttel egy vonalba hozta. Éreze, hogy Helm fogai már szinte teljesen átharapták
az állat. Úgy belemart alsó ajkába, hogy a vér már-már teljesen elöntötte Nicholas
száját. Helm gyötörte, jobbra-balra rángatta a fejét, akár egy pitbull az arénában,
hamarosan kitép egy véres falatot Nicholas húsából.
Nicholas a fájdalom és a kétségbeesettség minden erejével előrelendült, és
felsőtestének meg két kezének segítségével, mellyel Helm füleit markolta, ellenfelének
fejét az éles fagöcsörtre vágta. A fa hegyes vége pontosan Helm koponyaalapjánál a
gerincoszlop két csigolyája közé talált és úgy csúszott be, akár egy szög, miközben
részben átszakította a gerincagyat. Helm állkapcsa szétpattant és görcsbe rándult.
Nicholas elhúzódott tőle, állából egy darabka hús szabadon lógott és ömlött a vér a
mély, egyenetlen sebből.
Helm úgy fennakadt a fán, akár a nyers hús a hentes kampóján. Végtagjai rángatództak,
arcizmai görcsösen vonaglottak. Szemhéja reszketett és ugrált, akár egy
epilepsziásnak, és szemgolyója befordult koponyája felé úgy, hogy csak a fehérje
látszott, mely groteszk mód villogott a hasadék homályában.
Nicholas felhúzódzkodott a fatörzsre a texasi teste mellé, és ott csüngött lihegve,
miközben állából vércseppek csöpögtek mellkasára. A fatörzs lassan forogni kezdett
az egyenlőtlen súlyelosztás miatt, és Helm kezdett lecsúszni a fakampóról. A bőre olyan
hanggal szakadt le, mint a szétváló selyem, és gerinccsigolyája érdesen a fának
dörzsölődött. Aztán a test végre mozdulatlanná vált, arccal a vízbe esett és süllyedni
kezdett.
Nicholas nem hagyta, hogy ilyen könnyen megússza. - Legyünk csak egészen biztosak
felőled, drága fiacskám - csikorogta felduzzadt, vérző szájával. Vért és nyálat köpött
ki szájából, miközben kinyúlt és hátulról megragadta Helm gallérját, majd arccal
lefelé, a fatörzs alatt a víz alá nyomta. Sebességük egyre nőtt a kanyon utolsó
szakaszán, de Nicholas konokul tartotta Helmet a víz alatt, hogy kioltsa belőle az
élet utolsó szikráját is, mígnem az áramlat kitépte kezéből a tetemet, és ő nézte, amint
lassan elnyeli a szürke, zavaros víz.
- Átadom az üdvözletedet Tessaynek - kiáltott utána Nicholas, ahogy a holttest
elmerült. Ezután minden figyelmét a fatörzs egyensúlyára fordította, és arra, hogy
sikerüljön rajta maradnia a folyó száguldó sodrában. Végül a rózsaszín sziklakapukon
át kivetődött a Dandera folyó alsó szakaszára. Ahogy elsodródott a kötélfüggőhíd alatt,
lecsúszott a fatörzsről és sebesen elindult a nyugati part felé, miközben nagyon is
tudatában volt, hogy alig fél mérföldnyire van a Nílusba ömlő folyó kegyetlenül nagy
zuhatagától.
A parton ülve letépett egy csíkot igének aljából. Amennyire csak tudta, bekötözte
sérült állat, és hátul a feje mögött rögzítette. A vér átszivárgott a vékony, nedves
vásznon, de megszorította a kötést, és a vérzés lassanként elállt.
Bizonytalanul felállt és átverekedte magát a folyót szegélyező, sűrű bozótoson, míg
végül elérte a kolostorhoz levezető ösvényt, melyen mezítláb bicegett le. Csupán
egyszer állt meg, amikor messziről, a hasadék fölötti szikla felől meghallotta a
felszálló helikopter hangját.
Visszanézett. - Úgy tűnik, Tuma Nogónak sikerült kijutnia onnan. De kár! Szeretném
tudni, vajon mi történt von Schillerrel meg az egyiptomival - motyogta komoran,
miközben sérült arcát tapogatta. - Most már legalább egyikőjük sem jut be a sírba, hacsak
nem emelnek újabb gátat a folyón. Aztán hirtelen egy másik gondolat merült fel benne.
- Úristen, mi van, ha von Schiller már benn volt, amikor a folyó megindult? -
Kuncogni kezdett, majd megcsóválta a fejét. - Ez túl szép lenne. Az igazság győzelme
sohasem ilyen tiszta. - Ismét megcsóválta a fejét, de a mozdulatra kegyetlenül fájni
kezdett a sebe. Egyik kezét bekötözött állára szorította, majd ismét elindult lefelé,
aztán sietve ügetni kezdett, amint elérte a kolostorhoz vezető, kövezett utat.

Nahoot Guddabi az útvesztő egyik sarkánál egyenesen von Schillerbe ütközött.

Furcsamód, az öregember jelenléte, dacára annak, hogy ebben a válságos helyzetben nem
sokat jelentett, mégis megnyugtatta, és páni rémületét, mely azzal fenyegetett, hogy
bármely pillanatban teljesen úrrá lesz rajta, megfékezte. Hansith nélkül az útvesztő
kísértetiesen magányos hely volt. Itt bármely emberi társaság áldást jelentett.
Egy pillanatig úgy kapaszkodtak egymásba, mint az erdőben eltévedt gyerekek.
Von Schillernél még most is ott volt a kincs néhány darabja, amit akkor
vizsgálgattak, amikor Hansith pánikba esett és elrohant. Egyik kezében a fáraó arany
pásztorbotját, a másikban pedig a szertartások díszes korbácsát tartotta.
- Hol a szerzetes? - rikácsolta von Schiller. - Miért rohant el és hagyott itt
engem? Meg kell találnunk a kivezető utat, maga idióta! Hát nem fogja fel, hogy milyen
veszélyben vagyunk?
- Hogy várhatja el tőlem, hogy tudjam az utat... - kezdte Nahoot dühösen, majd
hirtelen elhallgatott, amint észrevette a krétajeleket von Schiller válla fölött a
falon és végre rájött jelentőségükre.
- Ez az! - kiáltott fel megkönnyebbülten. - Harper, vagy az al Simma némber
megjelölték nekünk. Jöjjön! - A jelzéseket követve elindult az alagútban.
Mindazonáltal, mire a központi lépcsőhöz értek, már közel egy óra telt el azóta, hogy
Hansith otthagyta őket. Ahogy lesiettek a lépcsőn a hosszú folyosóra, a folyó zaja
mindent betöltő, surrogó sziszegéssé növekedett, akárha egy alvó sárkány szuszogott
volna.
Nahoot futásnak eredt, és von Schiller mögötte tántorgott, öreg lábait a félelem
még jobban elgyöngítette.
- Várjon! - kiáltott Nahoot után, aki elengedte füle mellett az öregember
könyörgését, és fejét lehajtva átbújt a vakolt ajtón vágott nyíláson. A pihenőn a
generátor még mindig szépen zümmögött, de Nahoot még csak rá se pillantott, ahogy sietve
elindult a lejtős alagutat megvilágító lámpák fényében.
Még mindig futva befordult a következő sarkon, majd hirtelen megtorpant, amint
észrevette, hogy az alatta lévő szakaszt már elöntötte a víz, egészen a megmunkált
kőtömbökön lévő, ókori vízszint jelig. A víznyelőnek és a pontonhídnak már nyoma sem
volt. Tizenöt méternyi vagy tán még annál is mélyebb víz alá kerültek.
A Dandera folyó, mely évezredeken át volt őrzője a sírnak, most ismét szolgálatba
lépett. Sötéten és kérlelhetetlenül zárta le a sír bejáratát, miként négyezer éven át
tette.
- Allah! - suttogta Nahoot. - Allah könyörülj rajtunk! Von Schiller fordult be
az alagút sarkán és megállt Nahoot mellett. Mindketten rémült iszonyattal meredtek
az elárasztott aknára. Aztán von Schiller lassan leroskadt a fal mellett.
- Elvesztünk - suttogta, mire Nahoot halkan vinnyogva felnyögött és térdre hullt.
Majd magas, éneklő orrhangon imádkozni kezdett. Ez a hang felbőszítette von Schillert.
- Ez nem segíthet rajtunk. Hagyja abba! - A jobb kezében lévő aranyozott korbáccsal
végighúzott Nahoot előrehajló hátán. Nahoot felkiáltott fájdalmában és elmászott von
Schiller mellől.
- Valahogy ki kell jutnunk innen. - Von Schiller hangja már nyugodt volt.
Parancsoláshoz szokott ember volt, és most átvette az irányítást.
- Lennie kell egy másik útnak, ami kivezet innen – jelentette ki. - Megkeressük.
Ha van egy kivezető nyílás, akkor éreznünk kell a légáramot. - A hangja egyre
határozottabban és magabiztosabban csengett. - Igen! Ezt fogjuk tenni! Kapcsolja ki
azt a ventilátort, és megpróbáljuk kideríteni, hogy van-e bármiféle légmozgás.
Nahoot buzgón reagált erre a határozott, parancsoló hangra és visszasietett, hogy
kikapcsolja a ventilátort.
- Vegye elő az öngyújtóját - mondta von Schiller. – Ezeket összesodorjuk és
meggyújtjuk. - Azokra a papírokra és fényképekre mutatott, melyeket Royan hagyott az
ajtónyílás melletti kecskelábú asztalon. A füst alapján kideríthetjük a légáramot.
Az elkövetkezendő két óra során végigjárták a sír minden szintjét és a magasra
tartott, égő papírok füstjének mozgását figyelték. Az alagutakban sehol sem bukkantak
még egy aprócska légmozgásra sem, végül visszamentek az elárasztott aknához és
kétségbeesetten meredtek az útjukat álló csöndes, fekete vízre.
- Ez az egyetlen út - suttogta von Schiller.
- Kíváncsi lennék, vajon a szerzetes erre menekült-e ki mondta Nahoot, ahogy
leroskadt a fal mellett.
- Nincs más út.
Egy darabig hallgattak; nehéz volt megítélni az idő múlását a sírban. Most, hogy
a folyó már elérte saját szintjét, nem volt több vízmozgás az aknában, és a víznyelőn
átfutó áramlat halk, távoli hangja csak növelte a csöndet. Ebben a nagy némaságban
tisztán hallották saját lélegzésüket.
Végül Nahoot szólalt meg. - Az üzemanyag a generátorban lassanként kifogy,
tartalékot pedig nem láttam...
Arra gondoltak, mi történik majd, ha a kis üzemanyagtartály kiürül. Az eljövendő
sötétségre gondoltak.
Von Schiller hirtelen felkiáltott: - Ki kell mennie az aknán át, hogy segítséget
hozzon. Megparancsolom, hogy induljon.
Nahoot hitetlenül meredt rá. - Több mint száz méterre van a kijárat, és árad a folyó.
Von Schiller felpattant és fenyegetően állt Nahoot felett. - A szerzetes erre
jutott ki. Ez az egyetlen út. Végig kell úsznia az alagúton, hogy eljusson Helmhez
és Nogóhoz. Helm tudni fogja, mi a teendő. Majd ő kitalálja, hogyan vigyen ki innen.
- Maga őrült - hátrált el tőle Nahoot, de von Schiller követte.
- Megparancsolom!
- Háborodott vénember! - Nahoot megpróbált feltápászkodni, de von Schiller
meglendítette a nehéz arany korbácsot és váratlanul akkora csapást mért Nahoot arcára,
hogy az hátraesett, ajka felhasadt, és két elülső foga kitörött.
- Maga megőrült! - nyöszörögte. - Ezt nem teheti... de von Schiller újból és újból
meglendítette a nehéz korbácsot, mely felszaggatta Nahoot arcát, vállát, áthasította
vékony pamutingét.
- Megölöm! - rikoltotta neki von Schiller, miközben csakúgy záporoztak rá az ütések.
- Ha nem engedelmeskedik nekem, megölöm.
 - Hagyja abba! - nyüszítette Nahoot. - Ne, kérem, hagyja abba. Megteszem, csak
hagyja már abba.
Elmászott von Schillertől, és addig vonszolta magát az alagút kövén, míg végül már
derékig a vízben ült.
- Adjon időt, hogy felkészüljek - könyörgött.
- Induljon máris! - nézett rá fenyegetőn von Schiller, miközben magasra emelte a
korbácsot. - Nagyon valószínű, hogy az alagútban talál még benn szorult levegőt. Át
fog jutni. Induljon!
Nahoot kezével vizet merített és az arcába locsolta, hogy lemossa a vért, ami az
egyik mély sebből folyt.
- Le kell vennem a ruhámat, a cipőmet - nyüszítette, hogy még egy kis időt
csikarhasson ki, de von Schiller nem engedte ki a vízből.
- Ott is megteheti, ahol van - utasította, miközben meglóbálta a korbácsot. Másik
kezében a nehéz arany pásztorbotot tartotta. Nahoot rádöbbent, ha azzal sújt le rá,
széttörheti a koponyáját.
Nahoot ott állt a térdig érő vízben és fél lábon ugrált, ahogy lehúzta a cipőjét.
Aztán lassan, vonakodva alsónadrágra vetkőzött. Vállán a korbácsütések mély sebeket
hagytak, és a szivárgó vér vörös kígyóként siklott végig a hátán.
Tudta, hogy le kell csillapítania ezt az őrült vénembert. Lemerül a víz alá, egy
kis darabon elúszik, majd megkapaszkodik az alagút oldalfalában addig, amíg tart a
levegője, aztán visszaúszik.
- Induljon! - üvöltött rá von Schiller. - Csak az időt fecsérli. Ne higgye, hogy
kiengedem.
Nahoot mélyebbre gázolt, míg a víz már a melléig ért. Egy pár percre megállt, mialatt
mélyeket lélegezve teleszívta magát levegővel. Aztán visszatartotta lélegzetét és a
víz alá merült. Von Schiller ott állt a víz szélén és meredten nézett lefelé, de a fekete,
fenyegető felszínt látta, alatta semmit. A lámpafényben látszott, hogy Nahoot vére
pirosra festi a vizet.
Lassan múltak a percek, aztán hirtelen erősen kavarogni kezdett a víz, és egy emberi
kar emelkedett a sötétlő felszínre, a kéz és az ujjak mintegy esdeklőn nyúltak ki.
Aztán lassan ismét a mélybe merült.
Von Schiller egészen előrehajolt: - Guddabi! - kiáltotta mérgesen. - Mit szórakozik
ott?
Egy újabb örvény kavarta fel a vizet, majd valami, akár egy tükör villant fel a
mélyből.
- Guddabi! - csattant fel von Schiller ingerülten.
Mintha a hívásra válaszolna, Nahoot feje a felszínre bukott. A bőre viaszsárga volt,
mintha minden vér kifutott volna belőle, és tátott szája valami iszonyú, néma sikolyra
nyílt. Körülötte csakúgy habzott a víz, mintha hatalmas halak egész raja táplálkozna
a mélyben. Ahogy von Schiller értetlenül meredt rá, Nahoot feje körül valami sötétlő
hullám emelkedett fel és rózsavörösre festette a víz felszínét. Egy pillanatig von
Schiller nem jött rá, hogy ez nem más, mint Nahoot vére.
Aztán meglátta azokat a hosszú, kígyózó árnyakat, melyek cikázva tekeregtek Nahoot
körül, és tépték, marcangolták a húsát. Nahoot ismét felemelte a kezét, és könyörgően
von Schiller felé nyújtotta. A karját már félig felfalták, mély, félhold alakú harapások
nyoma tátongott a megcsonkított karon.
Von Schiller felsikoltott az iszonyattól, és elhátrált a víztől. Nahoot hatalmas
sötét szeme vádlón meredt rá. Von Schillert nézte, és valami vad, cseppet sem emberi,
károgó hang hagyta el feszülő torkát.
Miközben von Schiller nézte, az egyik hatalmas, trópusi angolna kidugta fejét a
víz felszínére, tátott szájában üvegszilánkként csillantak meg fogai, melyeket Nahoot
nyakába mélyesztett. Nahoot még csak meg sem próbálta letépni magáról ezt a szörnyű
lényt. Már túl messze járt. Csak meredt von Schillerre, miközben az angolna a nyakába
kapaszkodva tekergeti, kígyózott és iszamos gyűrűkbe csavarta magát.
Aztán Nahoot feje lassanként ismét elmerült. A víz még hosszú perceken át kavargott
a mélyben zajló mozgástól, és időnként felcsillant egy-egy kígyózó, hosszú hal. Aztán
a víz felszíne fokozatosan lecsillapult, oly csöndes és nyugodt lett, akár egy fekete
üveglap.
Von Schiller megfordult és futni kezdett, futott vissza a lejtős aknán, el a pihenő
mellett, ahol a generátor még mindig csöndesen duruzsolt, vakon igyekezett a lehető
legmesszebb kerülni attól a szörnyű víztől. Nem tudta hova, merre tart, csak ment előre
az egymást követő folyosókon. A központi lépcső aljánál nekirohant a fal sarkának,
amitől elszédült és az achátkövezetre esett, majd csak feküdt ott zokogva, miközben
egy hatalmas, bíborvörös dudor nőtt a homlokán.
Egy idő múlva nehézkesen föltápászkodott, és botorkálva elindult felfelé a lépcsőn.
Teljesen összezavarodott, elvesztette minden irányérzékét, agya lassanként
megbomlott, az iszonyat és a félelem megtébolyította. Ismét elesett és négykézláb
mászott tovább az útvesztő következő sarkáig. Csak ott tudott ismét talpra állni, majd
tántorogva ment tovább.
A meredek akna, mely Taita gázcsapdájába vezetett, úgy nyílt meg lába előtt, hogy
észre se vette. Lezuhant a lépcsőn, lábát és mellkasát felsebezte, összezúzta. Aztán
ismét felállt, tántorogva átszédelgett az amforákkal teli helyiségen, fel a túloldali
lépcsőn, majd beért a festett csarnokba, mely Mamose fáraó sírjába vezetett.
Ziláltan, eszelős tekintettel, tébolyultan már a csarnok feléig tántorgott el,
amikor a világítás elhalványult, sárgás izzássá fakult. Aztán ismét visszanyerte fényét,
amint a generátor felszippantotta üzemanyagtartályának utolsó cseppjeit. Von Schiller
a csarnok közepén megtorpant és kétségbeesetten nézett fel az égőkre. Tudta, hogy mi
következik. Még néhány percig a lámpák fényesen, vidáman világítottak, majd ismét
elhalványultak, megfakultak.
Aztán ránehezedett a sötétség, akár egy szemfödél súlyos, bársony redői. Ez a sötétség
oly erős, oly teljes volt, mintha valóban súlya, anyaga lett volna. Szinte szájában
érezte a sötétség ízét, amint az testébe nyomult és fojtogatta.
Vakon, őrjöngve, a feketeségben minden irányt elvesztve ismét rohanni kezdett.
Fejjel valami kőbe ütközött és kábán újból a földre zuhant. Érezte, amint vére melegen
csordul végig az arcán és nem kapott levegőt. Nyöszörgött, zihált, majd lassan, ahogy
oldalán feküdt, összegömbölyödött, akár egy magzat az anyaméhben.
Eltöprengett, vajon mennyi ideig tart majd, hogy meghaljon, és lelke bele-sajdult,
mert tudta, hogy napokig, akár még hetekig is eltarthat. Kissé megmozdult, közelebb
húzódott ahhoz a kőhöz, aminek nekiütközött. A sötétségben nem tudhatta, hogy Mamose
nagy szarkofágja volt az, mely menedéket nyújtott neki. Így hevert a sír sötétségében,
ahol egy uralkodó temetkezési kincsei vették körül, és várta saját lassú,
elkerülhetetlen halálát.

A Szt. Frumentius kolostor teljesen kiürült. Ahogy a szerzetesek meghallották a

szurdokon végigvisszhangzó fegyverropogást és a csata zaját, összeszedték kincseiket
és elmenekültek.
Nicholas végigfutott a kolostor hosszú, kihalt teraszán, majd a lépcső tetején egy
pillanatra megállt, hogy kifújja magát, mielőtt elindult volna lefelé a Nílushoz és
az epifániaszentélyhez, ahová a csónakokat rejtette. Lihegve fürkészte az alatta
elterülő medence homályát, ahová a napfény csak ritkán jut el, de a kettős vízesés
ezüstös permetének felhője eltakarta előle a mélységet. Nem tudta, vajon Árkász és
Royan odalenn várnak-e rá, vagy esetleg valami baj érte őket útközben a csapáson.
Megigazította állán a rongyos, vérfoltos kötést, majd elindult lefelé. Aztán
meghallotta Royan hangját valahonnan lentről, az ezüstös vízpára alól, amint a nevén
szólítja és sebesen rohan felfelé a csúszós, nyálkás lépcsőkön.
- Nicholas! Jaj, hála Istennek! Már azt hittem, nem jössz. Ölelő karjaiba rohant
volna, amikor meglátta a kötést, meg vértől maszatos arcát, mire megtorpant és rémülten
meredt rá.
- Jézus Mária! - suttogta. - Mi történt veled, Nicky?
- Csak egy kis összetűzés Jake Helmmel. Mindössze egy kis karcolás, de a csókolózás
pillanatnyilag nem a legerősebb oldalam – motyogta Nicholas, miközben a kötéssel az
állán megpróbált vigyorogni. – Az üdvözlést egy kis időre el kell halasztanunk.
Egyik karjával átölelte Royan vállát és csaknem kibillentette egyensúlyából, ahogy
megfordította, hogy elinduljanak lefelé a lépcsőn.
- Hol vannak a többiek?
- Mind itt vannak - mondta Royan. - Árkász és Mek a hajókat pumpálják és rakodnak.
- Tessay?
- Biztonságban van.
Az utolsó lépcsőszakaszon már bukdácsolva értek le a szentély alatti mólóra. A Nílus
három métert emelkedett, amióta Nicholas legutóbb itt állt. A folyó áradt, haragos
volt, iszapos és sebes. A vízpára felhőin át alig tudta kivenni a túlpart szikláit.
Az öt Avon csónak a szélén volt. Négy már teljesen felfújva, az utolsó pedig
hullámzott és duzzadozott, ahogy engedték bele a tartályból a sűrített levegőt. Mek
és Árkász a lőszeres ládákat pakolták be a már kész csónakokba és zöld, nejlon
rakományvédő hálók alatt rögzítették.
Árkász felnézett Nicholasra, és a döbbenet komikus kifejezése jelent meg nyílt,
őszinte arcán: - Mi a jó büdös franc történt a képeddel?
- Majd elmesélem - ígérte meg neki Nicholas, és megfordult, hogy megölelje Meket.
- Köszönöm, öreg barátom - mondta ünnepélyes komolysággal. - Az embereid remekül
küzdöttek, és engem is megvártatok. - Nicholas a sebesült gerillák felé pillantott,
akik a szikla lábánál feküdtek. - Mekkora a veszteség?
- Három halott és ez a hat sebesült. Rosszabb is lehetett volna, ha Nogo emberei
keményebben nyomulnak előre.
- Ez is túl sok - mondta Nicholas.
- Egy is az - helyeselt Mek mogorván.
- Hol van a többi embered?
- Útban a határ felé. Épp csak annyit tartottam itt, ahányan a csónakokhoz kellenek.
- Mek levette a kötést Nicholas álláról. Royan felszisszent, amikor meglátta, de Mek
vigyorogni kezdett.
- Úgy tűnik, mintha egy cápa rágott volna meg.
- Úgy van, az volt - helyeselt Nicholas.
Mek vállat vont. - Legalább egy tucat öltés kell bele. Odakiáltott egyik emberének,
hogy vigye oda neki a zsákját.
- Bocs, de nincs érzéstelenítő - figyelmeztette Nicholast, miközben lenyomta az
egyik csónak tükörlapjára és egyenesen az üvegből öntötte rá a fertőtlenítőt.
Nicholas fájdalmasan felszisszent. - Csíp, mi? - mondta nyájasan. - De várd csak
ki, amíg elkezdem összevarrni.
- Ezt a kedvességet beróják majd a neved mellé a nagy könyvbe - mondta neki Nicholas,
és Mek gonoszkodó pillantással bontott fel egy steril készletet.
Ahogy Mek a seben dolgozott, a széleket összenyomta és feszesre húzta a szálat,
csöndesen beszélt, úgy, hogy csak Nicholas hallhassa. - Nogo legalább egy teljes
századnyi emberrel őrizteti lefelé a folyót. A felderítőim azt mondják, hogy fedezékben
vannak a folyó mindkét partján húzódó ösvényeken.
- Arról ugye nem tud, hogy csónakjaink vannak, amivel a folyón menekülhetünk? -
kérdezte Nicholas összeszorított foggal.
- Nem hiszem, hogy tudná, de elég sokat tud minden eddigi lépésünkről. Lehet, hogy
informátora volt a munkásaid között. – Mek egy pillanatra elhallgatott, amíg átszúrta
a tűt Nicholas húsán, majd folytatta: - És Nogónak még ott van a helikopter is. Amint
ez a felhő felszakad, észrevesznek minket a folyón.
- A folyó az egyetlen menekülési útvonalunk. Imádkozzunk, hogy az idő ilyen pocsék
maradjon.
Mire Mek elkötötte az utolsó csomót is és gyorstapasszal leragasztotta Nicholas
állát, Árkász végzett az utolsó csónak felfújásával és berakodásával.
Mek négy embere felvitte Tessay hordágyát az egyik csónakra. Mek felsegítette őt
a fedélzetre és elhelyezte a fedélzeten egy olyan helyre, ahol a biztonsági övek a
keze ügyében voltak. Aztán otthagyta Tessayt és lesietett sebesült embereihez, hogy
őket is a csónakokba segítse. A legtöbbjük fel tudott menni a saját lábán, de kettőt
vinni kellett.
 Ezután visszament Nicholashoz. - Látom, megtaláltad a rádiódat - mondta, miközben
az üveggyapot tartóra nézett, melyet Nicholas a vállára vetett.
- Enélkül nagy bajban lennénk. - Nicholas szeretettel ütögette meg a tartót.
- Én átveszem a parancsnokságot a csónakon, amelyiken Tessay van.
- Rendben! - mondta Nicholas. - Royan velem jön a vezércsónakra.
- Jobb lenne, ha hagynád, hogy én vezessek - mondta Mek.
- Mit tudsz te az ilyen sebes folyamon való hajózásról? - kérdezte Nicholas. - Én
vagyok az egyetlen, aki ezen a folyón valaha is végigment.
- Az húsz évvel ezelőtt volt - mutatott rá Mek.
- Sokkal jobb vagyok most, mint akkor voltam – vigyorgott Nicholas. - Ne vitatkozz,
Mek. Te leszel mögöttem, Árkász meg téged követ. Vannak az embereid között olyanok,
akik elég jól ismerik a folyót ahhoz, hogy irányítsák a másik két csónakot?
- Minden emberem ismeri a folyót - mondta Mek, majd hangos kiáltással kiadta a
parancsot. Mindenki ahhoz az Avonhoz rohant, amelyet kijelöltek neki. Nicholas
átemelte Royant csónakjuk peremén, majd segített embereinek a hajót a sziklás partról
vízre tenni. Amint a csónak teljes egészében a vizén lebegett, bemásztak, és minden
ember megragadott egy evezőt.
Ahogy nekifeszültek, Nicholas nyomban látta, hogy legénységének minden tagja igazi
hajós, Mek nemhiába büszkélkedett velük. Erősen, de simán húztak, és a felfújható,
könnyű hajó sebesen elindult a Nílus fő folyásán.
Az Avonokat tizenhat főre tervezték, és csak könnyen voltak megterhelve. A
lőszeresládák, melyekbe a sírban talált leleteket csomagolták, nagynak tűntek, de nem
voltak nehezek, és egy tucatnyi embernél több egyik csónakban sem volt. Egyikük sem
merült mélyre, így könnyű volt kezelni és irányítani őket.
- Veszélyes vizek várnak ránk - mondta Nicholas komoran Royannak. - Végig, egészen
a szudáni határig. - A kormánylapát mellett ült, a hajó hátsó részében, ahonnan jól
látott előre. Royan a lábánál kuporgott és erősen kapaszkodott az egyik biztonsági
övbe, miközben igyekezett, hogy ne legyen az evezősök útjában.
Átvágtak azon az áramlaton, mely a vízesés alatti szürke kőmedencét mosta ki, és
Nicholas vonalba állt azokkal a keskeny földnyelvekkel, melyek közt a folyó nyugatnak
ment. Felnézett az égre és a permetező vízpárán át látta, hogy a bíborszín esőfelhők
alacsonyan járnak. Mintha rároskadtak volna a magas sziklák csúcsaira.
- Kezd a szerencse mellénk szegődni - mondta Royannak. – Ilyen időben még a
helikopterrel sem találhatnak ránk.
Rolexére pillantott, melynek üveglapján vízcseppek gyöngyöztek. - Van néhány óránk
sötétedésig. A folyó jó néhány mérföldjét magunk mögött hagyhatjuk, mielőtt az éjszaka
megállásra kényszerítene.
Hátranézett és látta, hogy a kis flottilla többi hajója himbálódzva jön utána. Az
Avonok fényvisszaverő, sárga színe ragyogóan kiemelkedett még a szurdok ködös
homályából is. Összeszorított öklét az előrehaladás jelére emelte, mire a következő
csónakban Mek megismételte a mozdulatot és szakállán át rávigyorgott Nicholasra.
A folyó elragadta őket és ők átsiklottak a Nílus keskeny, kanyargós szűkületébe.
Az evezősök leálltak és hagyták, hogy a folyó vigye őket. Mindössze annyit tehettek,
hogy a nehéz pillanatokban segítettek Nicholasnak átkormányozni a hajót, és mindvégig
ott voltak készenlétben a szegélydeszkák mellett.
A szurdokban a megemelkedett víz sok sziklazátonyt ellepett, de jelenlétüket
tisztán mutatták az állóhullámok, illetve a köztük lévő keskeny sávban fehéren tajtékzó
víz. Az áradó folyó mindkét parton magasra ért, csapkodta a szurdok mélyének szikláit.
Ha egy Avon felborul, vagy akár a legénység egyetlen tagja is a vízbe zuhan, ezen a
folyón nem lehet megállni, hogy a túlélőket felvegyék.
Nicholas magasan állt és a nyakát nyújtogatta. Jó előre ki kellett néznie az
útvonalat, és ha egyszer elindult, akkor annak megfelelően kellett a hajót
végigkormányoznia. Minden azon múlt, hogy átlátja-e a folyót és jól ítéli-e meg az adott
szakaszt. Már nem volt edzésben, így aztán gyomorszájánál ott érezte a félelem kemény
szorítását, amikor a hosszú kormánylapáttal átirányította a hajót a folyó első, sebesen
zubogó szakaszán.
 Száguldva siklottak le, miközben Nicholas a kormánylapát finom mozdulataival
tartotta egyenesben a hajó orrát, majd leértek az aljára, és a többi csónak is szép
sorban követte őket.
- Hát ez semmiség! - nevetett fel rá Royan.
- Ne mondj ilyet! - könyörgött neki Nicholas. - A baj nem pihen, még meghallhatja.
- Azzal ismét vonalba állt a következő zuhataggal, mely rémisztő sebességgel száguldott
feléjük.
Nicholas átkormányozta a hajót két kiálló szikla közt, majd nyílegyenesen, egyre
nagyobb sebességgel száguldottak lefelé a zuhatagon. Amikor már félúton voltak lefelé,
Nicholas csak akkor vette észre azt a magas állóhullámot alattuk, melyen át a folyó
magasra szökkent. Elfordította a kormánylapátot, hogy megpróbálja megkerülni, de a
folyó keményen fogta őket.
Akár egy kerítés fölött átugrató vadász, úgy emelkedtek fel az állóhullám tetejére,
majd émelyítő imbolygással zuhantak lefelé a túloldalon a mély hullámvölgybe. Az Avon
meghajolt középen, az orra szinte a tatját érintette, ahogy megpróbált átjutni a folyó
felszínének ezen a vályúszerű mélyedésén.
A legénység tagjai egymásra zuhantak, és védpszíj nélkül, illetve ha nem markolja
olyan erősen a kormánylapát rúdját Nicholas is kirepült volna. Royan hasra vágta magát
a fedélzeten és minden erejével belekapaszkodott a biztonsági övbe. Ahogy a rugalmas
Avon a magasba pattant, egy hatalmas rúgással visszanyerte eredeti alakját, majd egy
pillanatra a levegőben tétovázott és csaknem felbillent, mielőtt visszacsapódott
volna.
A legénység egyik tagja kirepült a hajóból és ott evickélt mellettük, ugyanolyan
sebesen, mint a száguldó Avon, így társai ki tudtak hajolni érte és visszahúzták a
csónakba. A lőszeres ládákban lévő rakomány is felborult, elcsúszott, de a hálók
megóvták őket attól, hogy akár egyet is elveszítsenek.
- Ezt miért csináltad? - kiáltott rá Royan Nicholasra. - Épp akkor, amikor már
kezdtem megbízni benned.
- Csak próba volt - kiáltott vissza neki Nicholas. – Kíváncsi voltam, hogy valójában
mennyire vagy bátor és kemény.
- Beismerem, hogy gyáva vagyok - mondta Royan. - Semmi szükség rá, hogy ezt
megismételd.
Nicholas visszanézett és látta, hogy Mek hajója ugyanúgy zuhan le a hullámvölgybe,
mint ők, de a következő hajónak már elég ideje volt rá, hogy kikerülje és oldalt
elcsússzon mellette.
Ismét előrenézett, és teljes lénye eggyé vált a folyó háborgó, vad vizével. Világa
összeszűkült és a szurdok magas szikláira korlátozódott, ahogy minden erejét
összeszedve harcolt, hogy a száguldó Avont átkormányozza közöttük. Nem tudta, hogy
a felszálló vízpermet vagy az eső marta-e arcát, sérült állát és repült szinte
vízszintesen a szemébe, amitől félig vakon haladt. Időnként mindkettő egyszerre támadt.
Egy órával később Nicholas ismét rosszul mérte fel a következő zuhatagot, és oldalra
billentek, csaknem felborultak. A legénység két tagja a vízbe repült. Finoman
kormányozva, miközben áthajoltak a csónak peremén, az egyiket sikerült kihúzniuk a
folyóból, de a másik egy sziklának csapódott, még mielőtt elérték volna. A férfi a víz
alá merült, majd ismét felbukkant. Nem szóltak egy szót sem, nem is siratták, mivel
mindnyájan túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy saját maguk életben maradjanak.
Egyszer Royan a vízcseppek kopogásán és a folyó bömbölésén át felkiáltott
Nicholasnak: - Helikopter! Hallod?
Nicholas félig süketen felpillantott a sziklák csúcsain terpeszkedő, szürkén
hasasodó, kövér felhőkre, és egészen halkan sikerült kivennie a rotorok fütyülő,
zakatoló hangját.
- A felhő fölött van! - kiáltott vissza Royannak, miközben kézfejével kitörölte
szeméből a folyó és az eső vizét. - Itt észre nem vehetnek minket.
Az afrikai éj leszálltát siettették a mélyen ülő, sötét felhők. A sűrűsödő
sötétségben, minden átmenet nélkül egy újabb veszély leselkedett rájuk. Az egyik
pillanatban még sebesen és akadálytalanul haladtak a folyó egy sima szakaszán, a
következőben azonban megnyílt előttük a víz, és már a levegőben repültek. Mintha egy
örökkévalóságig tartott volna ez a zuhanás, pedig nem volt több mint kilenc méter,
és a vízesés aljára érve, ember és csónak összegabalyodva lebegett odalenn, a folyónak
ezen a csendesebb darabkáján. Itt a folyó egy pillanatra megtorpant, hogy megújuljon
és összeszedje minden erejét a következő őrült rohamra, lefelé a szurdokon.
Az egyik Avon felborult - még e csónak rendkívül stabil teste sem bírta ki a hatalmas
zuhanást a vízesésen. A többi csónak legénysége összeszedte magát és átevezett, hogy
kihúzza a vízből a túlélőket és megmentse az evezőket meg a többi, még a víz színén lebegő
felszerelést. Csak közös erővel sikerült visszafordítaniuk a felborult Avont, és mire
sikerült, addigra csaknem teljesen besötétedett.
- Számoljátok meg a ládákat! - kiáltotta Nicholas. – Hányat vesztettünk?
Alig merte elhinni szerencséjét, amikor Árkász visszakiáltott: - Mind a tizenegy
a fedélzeten. Mind ép és sértetlen. - A védőhálók jól tartottak. Ők azonban mindnyájan,
férfiak és nők egyaránt kimerültek voltak, teljesen átáztak és vacogtak a hidegtől.
Bármiféle kísérlet, hogy sötétben továbbmenjenek, kész öngyilkosság lenne. Nicholas
Mekre nézett, aki a hozzá legközelebb lévő csónakban volt és megrázta a fejét.
- Van egy kis csöndes víz a szikla sarkánál. - Mek a széles folyószakasz vége felé
mutatott. - Esetleg találunk ott horgonyzóhelyet éjszakára.
Egy elsatnyult, de szívós kis fa nőtt a szikla egyik függőleges repedésében, ezt
használták a kikötéshez, jó erősen rákötöztek egy kötelet. Ezután összeerősítették a
csónakokat, és berendezkedtek éjszakára. Nem volt lehetőségük meleg ételt vagy italt
magukhoz venni, így be kellett érniük egy kis szuronyvéggel kikanalazott konzervvel
meg néhány falatnyi átnedvesedett injera kenyérrel.
Mek átmászott saját csónakjából és Nicholas mellé kucorodott, karjával átölelte a
vállát és halkan a fülébe beszélt.
- Létszámellenőrzést tartottam. Még egy embert vesztettünk, amikor átmentünk ezen
a vízesésen. Most már nem fogjuk megtalálni.
- Nem csinálom valami jól - ismerte el Nicholas. - Talán holnap mégis neked kéne
vezetned.
- Nem a te hibád - szorította meg Mek a vállát. - Ennél jobban senkinek se ment
volna. Ez az utolsó vízesés volt az... - elnémult és mindketten a lezúduló víz robaját
hallgatták a sötétben.
- Milyen messzire jutottunk? - kérdezte Nicholas. - Mennyi van még hátra?
- Szinte lehetetlenség megmondani, de azt hiszem, úgy félúton lehetünk a határhoz.
Valamikor holnap délutánra oda kell érnünk.
Aztán egy darabig hallgattak, majd Mek megkérdezte: - Hányadika van ma? A napok
annyira egymásba folytak.
- Ezzel én is így vagyok. - Nicholas úgy fordította a karóráját, hogy a maradék kis
fényben még láthassa világító számlapját. - Te jó ég! Már harmincadika van mondta.
- A repülőnek holnapután kell megérkeznie értetek a Roseires melletti leszállóra.
- Április elsején - mondta Nicholas. - Odaérünk?
- Erre a kérdésre neked kell válaszolnod - vigyorgott rá Mek, de cseppet sem volt
vidám. - Elképzelhető, hogy kövér barátod esetleg késik?
- Jannie profi. Sosem késik - mondta Nicholas. Ezután ismét hallgattak, majd
Nicholas megkérdezte: - Miután Roseiresbe értünk, mit akarsz, mi legyen a részeddel?
- Nicholas belerúgott az egyik ládába. - Magaddal akarod vinni?
- Elindítunk titeket kövér barátoddal, de utána lóhalálában kell futnunk Nogo elől.
Nem akarok plusz terhet vinni magammal. Vidd el a részemet. Add el helyettem -
szükségem van itt a pénzre, hogy tovább folytathassam a küzdelmet.
- Megbízol bennem?
- A barátom vagy.
- A barátokat a legkönnyebb átverni - nem számítanak rá - mondta neki Nicholas,
mire Mek hátba verte és kuncogott.
- Aludj egy kicsit. Holnap még kemény evezés vár ránk. Mek felállt az Avonban, mely
szelíden himbálódzott, ahogy az áramlat ringatta. - Aludj jól, cimbora - mondta, azzal
átmászott a másik csónakba, ahol Tessay már várt rá.
 Nicholas az Avon puha, sűrített levegővel töltött peremének támasztotta a hátát,
és Royant a két karja közé vette. Royan a térde között ült, hátával Nicholas mellkasának
dőlt, és reszketett átázott ruháiban.
Egy idő múlva reszketése alábbhagyott, és ezt dünnyögte: - Remekül beválsz
melegvizes palacknak.
- Ez is egyik oka annak, hogy igényeljék állandó jelenlétemet - mondta és
megsimogatta Royan nedves haját. Royan nem válaszolt, de közelebb bújt hozzá, majd
légzése hamarosan lelassult, és kimerülten elaludt.
Bár Nicholas fázott, tagjai merevek voltak, a válla fájt, és a tenyere csupa hólyag
volt a kormánylapáttal vívott küzdelem nyomán, mégsem tudott olyan könnyen elaludni,
mint Royan. Most, hogy már fenyegetően közel volt az idő, amikor Roseires-be, a
leszállópályára érnek, más gondok nyugtalanították, mint egyszerűen a folyón való
hajózás, vagy hogy átverekedje magát Nogo emberein. Ezeket az ellenfeleket egyből
felismerte és küzdhetett ellenük; de más is volt itt, amivel hamarosan szembe kell
néznie.
Royan megmozdult karjai között és motyogott valamit, amit Nicholas nem értett.
Álmodott és álmában beszélt.
Gyöngéden megfogta, és Royan ismét megnyugodott. Már maga is kezdett elbóbiskolni,
amikor Royan ismét megszólalt, de ezúttal egészen tisztán. - Sajnálom Nicky. Kérlek
ne gyűlölj érte. Nem hagyhattam, hogy... - szavai ismét elmosódtak, így a többivel
megint csak nem tudott mit kezdeni.
Most már teljesen éber volt, Royan szavai csak növelték kétségeit és gyanúját. Az
éjszaka hátralévő részében csak rövid időszakokra aludt el, és pihenését akkor is álmok
gyötörték, melyek legalább oly aggasztóak voltak, mint amilyenek Royan álmai lehettek.
A pirkadat előtti sötétségben szelíden felrázta Royant. Royan nyöszörgött és csak
lassan, vonakodva ébredezett.
Lenyeltek néhány falatot az előző estéről maradt hideg ellátmányból. Aztán, amint
annyira kivilágosodott a szurdokban, hogy már látták a víz felszínét és az előttük álló
akadályokat, eloldozták a köteleket, és a csónakok elindultak lefelé az áramlattal.
A folyó elleni csata kezdődött elölről.
A mélyen ülő felhőtakaró még mindig töretlen volt, és időnként egy-egy zápor is
átsöpört fölöttük. Csak mentek előre egész délelőtt, és lassanként a folyó kezdett
szelídülni. Az áramlat már nem volt olyan gyors és veszedelmes, a partok nem voltak
olyan magasak és egyenetlenek.
A délután közepe felé járhattak, a felhőtakaró még mindig zárt volt a fejük felett,
amikor ismét a folyó egy olyan szakaszához értek, ahol a víz meredek partfalak és
földnyúlványok közt kanyargott, és újabb zuhatagok következtek. Lehet, hogy Nicholas
mostanra már gyakorlottabb volt, mivel minden baj nélkül jutottak át rajtuk, és
Nicholasnak úgy tűnt, hogy az egymás után következő, fehéren habzó zuhatagok egyre
szelídebbé váltak.
- Azt hiszem, most már túljutottunk a nehezén - mondta Royannak, aki ott ült alatta
a fedélzeten. - A folyó lejtése, esése határozottan enyhébb. Azt hiszem, kezd
ellaposodni, ahogy közeledünk a szudáni síkhoz.
- Milyen messze van még Roseires? - kérdezte Royan.
- Nem tudom, de már nem lehetünk messze a határtól. Nicholas és Mek a flottillát
szép sorban, egymáshoz közel tartotta, hogy a kiáltva kiadott parancsot a többiek is
meghallják, és minden csónakot a parancsnokságuk alatt tarthassanak.
Nicholas a következő széles kanyar külső része felől a mélyebb vizek felé kormányzott
és ahogy átjutott, látta, hogy az előtte lévő folyószakasz teljesen nyíltnak,
zuhatagoktól és zátonyoktól mentesnek tűnik. Megnyugodott és Royanra mosolygott.
- Mit szólnál egy ebédhez vasárnap, a Dorchester Grillben? Ott kapni a legjobb
marhasültet Londonban.
Úgy látta, mintha valamiféle árny suhant volna át Royan tekintetén, mielőtt vidáman
mosolyogva válaszolt volna: - Jól hangzik.
- Aztán hazamehetünk és lekuporodhatunk a tévé elé, hogy megnézzük A nap mérkőzését,
vagy esetleg eljátszhatjuk a mi kis mérkőzésünket.
 - Igazán otromba vagy - nevetett Royan -, de csábítóan hangzik.
Épp fölé akart hajolni, hogy megcsókolja és élvezhesse, amint Royan ismét elpirul,
amikor az orra előtt meglátta azokat az apró, fehér szökőkutakat, melyek a víz
felszínéből törtek elő és sebesen közeledtek felé. Aztán pillanatok múltán meghallotta
az automatafegyver kattogását, a szovjet RPD jellegzetes hangját.
Egyből Royanra vetette magát, saját testével védte, miközben hallotta Mek üvöltését
a mögötte lévő csónakból.
- Tüzet viszonozz! Lenn tartani a fejüket!
Emberei ledobták az evezőket és felkapták fegyvereiket. A kanyar belső íve felé
tüzeltek, arra, amerről a támadás jött.
A támadók tökéletes fedezékben voltak a sziklák és a bozót mögött, így nem volt
határozott célpont, amire lőhettek. Mindazonáltal egy ilyen lesből történő támadás
esetén létfontosságú, hogy a lehető legerősebb zárótüzet adják, mivel így az ellenség
kénytelen lenn tartani a fejét, s már nem tud olyan pontosan célozni.
Nem messze Royan fejétől egy golyó hasított át az Avon nejlonján, majd becsapódott
az egyik fémládába. Hajójuk oldala egyáltalán nem nyújtott védelmet a fegyverek rájuk
zúduló tüze ellen. Legénységük egyik tagját a fején találták el. A lövedék úgy vágta
le a koponyája tetejét, mintha egy lágytojás héja lett volna, és a férfi a vízbe zuhant.
Royan sokkal inkább az iszonyattól, mint a félelemtől sikoltott fel, mialatt Nicholas
felkapta a halott fegyverét és a part felé fordulva kiürítette a tárat, rövid, hármas
sorozatokkal pásztázta végig a bozótot, ahol a támadók rejtőztek.
Az Avon még mindig száguldott lefelé az áramlattal, céltalanul kacskaringózott,
mivel a kormánylapátját elengedték, és így elvesztette az irányt. Egy percükbe sem telt,
hogy a lesben álló ellenség előtt elsodródjanak és a folyó következő kanyarában
eltűnjenek a szemük elől.
Nicholas ledobta a kiürült fegyvert és átkiáltott Meknek:
- Jól vagy?
- Egy embert eltaláltak - kiáltott vissza Mek. - Nem túl súlyos.
Minden csónak jelentette a veszteségét: összesen egy halott és három sebesült volt.
A sebesültek közül egyiknek sem volt súlyos az állapota, és bár három csónakjukat
átlyukasztották, a hajók teste vízálló rekeszekből állt, így továbbra is magasan
kiemelkedtek a vízből.
Mek Nicholas mellé kormányozta Avonját és átszólt neki.
- Már kezdtem azt hinni, hogy sikerült meglógnunk Nogo elől.
- Ezúttal könnyen megúsztuk - mondta neki Nicholas. Valószínűleg megleptük őket.
Nem számítottak rá, hogy a vizen jövünk.
- Hát, mostantól már nem tudjuk meglepni. Fogadni merek, hogy épp rádión adják le.
Nogo pontosan tudja, hol vagyunk, merre tartunk. - Felnézett a felhőre. - Csak abban
reménykedhetünk, hogy ez a felhő nem oszlik szét és ilyen alacsonyan marad.
- Mennyire lehetünk még a szudáni határtól?
- Nem tudom pontosan, de most már csak néhány órányira.
- Őrzik az átkelőt? - kérdezte Nicholas.
- Nem. Nincs ott semmi. Csak az üres bozót mindkét oldalon.
- Reméljük, hogy üres is marad - dünnyögte Nicholas.
Alig harminc perccel a tűzharc után ismét hallották a helikoptert. A felhők fölött
szállt, és ahogy figyelték, mindvégig láthatatlanul elhúzott a fejük felett, a folyó
mentén lefele tartott. Húsz perccel később ismét hallották, ekkor az ellenkező irányból
jött, majd nemsokára, továbbra is a felhők felett, lefele repült.
- Mi a fenére készül Nogo? - kiáltott át Mek Nicholasnak.
- Úgy hangzik, mintha a folyó felett tartana őrjáratot, de nem tud a felhők alá
kerülni.
- Szerintem embereket szállít le, hogy elvágjon minket. Most már tudja, hogy
csónakkal vagyunk, és azt is tudja, hogy csakis egy irányba mehetünk. Nogo nem az
a fajta, akinek egy nemzetközi határ különösebb gondot okozna. Még az is meglehet,
mostanra már rájött, hogy Roseires felé tartunk. A folyó mentén ez a legközelebbi
elhagyott leszállópálya. Lehet, hogy ott vár majd ránk, ahol partra akarunk szállni.
 Még közelebb kormányozta az Avont és átdobott egy kötelet, amivel összekötötték a
két hajót, így aztán normál hangerővel tudtak beszélgetni.
- Nem tetszik ez nekem, Nicholas, így szép egyenesen ismét a karjukba sétálunk.
Mit javasolsz?
Nicholas egy hosszú percen át töprengett. - Nem ismered fel a folyónak ezt a
szakaszát? Nem tudod pontosan, hol vagyunk?
Mek megrázta a fejét. - Mindig jól elkerüljük a folyót, amikor átlépjük a határt,
de amint odaérünk, Roseires öreg cukornádmalmát felismerem. Az a folyón feljebb, úgy
három mérföldnyire van a leszállópályától.
- Elhagyatott? - kérdezte Nicholas.
- Igen. Nincs ott senki húsz éve, amióta a háború elkezdődött.
- Ezzel a felhővel itt a fejünk fölött, egy óra múlva sötét lesz - mondta Nicholas.
- A folyó most már lassabb és nem is olyan veszélyes. Megkockáztathatjuk, hogy sötétben
is továbbmegyünk. Erre Nogo biztosan nem számít. Esetleg a sötétség leple alatt
megléphetünk előle.
- Ez a legjobb ötleted? - kuncogott Mek. - Mint terv, nekem ez úgy hangzik, mintha
azt mondanád, hunyjuk le a szemünket, aztán lesz ami lesz, reméljük a legjobbakat.
- Nos, ha valaki meg tudná mondani, hogy hol a pokolban vagyunk, és Jannie holnap
mikor érkezik, akkor esetleg elő tudnék állni egy ennél határozottabban körvonalazott
megoldással - vigyorgott vissza rá Nicholas. - Addig azonban kénytelen vagyok az
ösztöneimre hagyatkozni és vakon repülni.
Mindannyian feszültek voltak, idegeik már-már megpattantak, ahogy eveztek tovább
a korai szürkületben, a vastag felhőtakaró alatt, az esőben. A legénység még a sűrűsödő
sötétségben is maga mellett tartotta felhúzott, lövésre kész, mindkét part felé
irányított fegyvereit, hogy bármely pillanatban nyomban viszonozhassák a tüzet.
- Biztos, hogy már órákkal ezelőtt átléptük a határt – kiáltotta oda Mek Nicholasnak.
- Az öreg cukornádmalom már nem lehet messze.
- Hogy fogod megtalálni a sötétben?
- Ott vannak a parton egy régi kő rakodógát maradványai, ahonnan a folyami hajók
egykoron a cukrot szállították Khartoumba.
Hirtelen szállt le az éj, és Nicholas megkönnyebbült, amint a folyópartok homályba
vesztek, és a sötétség eltakarta őket az ellenség szeme elől. Amint teljes lett a
sötétség, a csónakokat összekötötték, nehogy elsodródjanak egymástól és hagyták, hogy
a folyó csöndesen vigye őket, miközben szorosan a jobb part mellett haladtak. Annyira
közel, hogy többször is megfeneklettek, akkor néhány embernek ki kellett másznia, hogy
visszatolja a hajókat a mélyebb vízre.
Roseires gátjának kőpillérei olyan váratlanul bukkantak fel előttük, hogy Nicholas
vezérhajója nekik csapódott. Mindazonáltal a legénység készen állt, nyomban kiugrottak
a mellig érő vízbe, és partra húzták a csónakot. Mek azonnal a parton termett húsz
emberével, és szétszórta őket a folyó menti, elgazosodott cukornádföldeken, hogy
biztosítsák a területet, és megakadályozzák, hogy Nogo emberei váratlanul rájuk
támadjanak.
Zűrzavar volt, és jóval nagyobb zaj, mint amit Nicholas biztonságosnak érzett,
amikor a flottilla többi hajója is partot ért, majd nekiláttak, hogy kivigyék a
sebesülteket és kipakolják a lőszeresládákból álló rakományt. Nicholas a hátán vitte
ki Royant a partra, majd visszagázolt Tessayért. Tessay mostanra már sokkal erősebb
volt. Az út során rákényszerített pihenés segített, hogy összeszedje magát, így most
már segítség nélkül állt fel az Avon fedélzetén, majd felkapaszkodott Nicholas hátára,
aki a partra vitte.
Amikor már száraz talaj volt a lába alatt, Nicholas hagyta, hogy Tessay lecsússzon
a hátáról, majd halkan megkérdezte tőle: - Hogy érzed magad?
- Most már rendbe jövök, köszönöm, Nicholas.
Nicholas megfogta Tessayt, hogy visszanyerhesse egyensúlyát, majd gyorsan
megkérdezte: - Eddig még nem volt alkalmam megkérdezni. Mi van Royan üzenetével, amire
megkért, hogy intézd el neki Debra Maryamból? Sikerült átadnod?
- Hát persze - felelte Tessay gyanútlanul. - Megmondtam Royannak, hogy átadtam
az üzenetét Moussadnak az Egyiptomi Követségen. Nem mondta?
Nicholas arca megrándult, mintha egy övön aluli ütés érte volna, de mosolygott és
a hangja továbbra is közömbösen könnyed maradt. – Nyilván megfeledkezett róla. Különben
sem fontos. De azért köszönöm, Tessay.
Abban a pillanatban Mek lépett elő a sötétségből és érdes hangon suttogta: - Akkora
itt a zaj, mint egy tevepiacon. Nogo öt mérföldről is meghall minket. - Gyorsan átvette
az irányítást és megszervezte a parti osztagot.
Miután az utolsó lőszeresládát is kirakodták, a csónakokat bevontatták a
cukornádföldre, és kihúzták a szelepeket, hogy leeresszék a hajókat. Aztán kipréselt
cukornádszárat halmoztak rájuk. Továbbra is sötétben mozogtak, elosztották a
lőszeresládákat Mek emberei között. Árkász két ládát kapott a hóna alá. Nicholas egyik
vállára a rádiót, a másikra pedig a mentőcsomagot vetette, és a fején egyensúlyozta
azt a ládát, amelyben a fáraó aranymaszkja és a Taita-usébti volt.
Mek felderítőket küldött előre, hogy átfésüljék a leszállópályához vezető utat,
nehogy az ellenség lesből rajtuk üssön. Ezután a menet élére állt, a többiek pedig
libasorban követték a nehéz, teljesen benőtt úton. Még egy mérföldet sem tettek meg,
amikor a felhők hirtelen felszakadtak és előtűnt a holdsarló meg a csillagok, ami
elég fényt adott, hogy az éjszakai ég hátterében meglássák a rommá lett malom kéményét.
De a holdfény ellenére lassan haladtak, többször is meg kellett állniuk, mivel a
sebesülteket cipelő hordágy vivők csak nehezen tudtak lépést tartani velük. Mire a
leszállópályához értek, hajnali három is elmúlt, és a hold már lenyugodott. A
lőszeresládákat a kifutó végénél ugyanabba az akácialigetbe rakták, ahová
megérkezésükkor a gátépítés felszereléseit és a sárga traktort rejtették.
Bár ekkorra már mindnyájan fáradtak és kimerültek voltak, Mek felállította a tábor
körül az őrséget. A két nő a sebesülteket látta el egy kis ernyőzött tűz fényénél,
miközben teljesen kimerítették Mek elsősegély-felszerelését.
Árkász azt az egyetlen elemlámpát tartotta, amelyben még működtek az elemek, hogy
álcázott fénye mellett Nicholas felállíthassa a rádiót és kihúzhassa az antennát.
Nicholas rettentően megkönnyebbült, amikor kinyitotta az üveggyapottal bélelt tokot,
és azt látta, hogy bár megmerült a Nílus vizében, a tok gumitömítése jól tartott, a
rádió száraz maradt. Amikor bekapcsolta, kigyulladt a jelzőlámpa. Rövidhullámú
frekvenciára hangolta, és bejött a nairobi rádió kora reggeli adása.
Yvonne Chaka Chaka énekelt; Nicholas szerette a hangját és a stílusát. Most azonban
gyorsan kikapcsolta, hogy óvja az elemet, majd hátát egy akácia törzsének támasztotta,
hogy megpróbáljon pihenni egy keveset, mielőtt kivilágosodik. Ám az álom elkerülte
- az érzés, hogy elárulták, és a harag túl erősen tombolt benne.

Tuma Nogo figyelte, amint a nap hatalmas, tüzes feje lassanként kiemelkedik előttük
a Nílusból. Egészen mélyen repültek a víz fölött, hogy a szudáni katonai radarállomások
ne érzékelhessék őket. Tudta, hogy Khartoumban van egy radarállomás, ahol esetleg még
ilyen távolságból is észrevehetik őket. A szudániakkal feszült volt a kapcsolat, így
aztán gyors és heves reagálásra számíthatott, ha felfedeznék, hogy megsértette a határt.
Nogo most egy összezavarodott, gondterhelt ember volt. A Dandera folyó szurdokában
történt összeomlás óta minden ellene játszott. Elvesztette összes szövetségesét. Míg
el nem tűntek, nem is tudta, mennyire hozzászokott ahhoz, hogy Helmre és von Schillerre
támaszkodjon. Most teljesen magára maradt, és már sok hibát követett el.
De mindennek ellenére eltökélte, hogy követi a szökevényeket és lerohanja őket,
bármennyire is be kell ehhez nyomulnia a szudániak területére. Az elmúlt néhány hét
során fokozatosan megvilágosodott előtte, főként von Schiller és az egyiptomi
kihallgatott beszélgetéseiből, hogy Harper és Mek Nimmur rendkívüli értékű kincs
birtokában van. Ennek méreteit nemigen tudta elképzelni, de azt hallotta, hogy mások
több tízmillió dollárról beszélnek. Még egymillió dollár is akkora összeg volt, amit
agya nemigen tudott befogadni, de volt valami halvány sejtése arról, mit jelenthet
ez földi javakban, milyen birtokokat, nőket és fényűzést vásárolhat rajta.
Legalább ilyen hosszú ideig tartott, amíg rádöbbent, hogy most, miután von
Schillernek és Helmnek nyoma veszett, ez a kincs egyedül az övé lehet; már nem volt
senki, aki útját állhatta volna, csak a menekülő shufta, Mek Nimmur vezetésével meg
az angol. És ő többszörös túlerővel meg egy helikopterrel rendelkezik.
Ha sikerülne a szökevényeket elkapnia és megállítania, akkor, Nogo biztosra vette,
hogy könnyedén megsemmisítené őket. Túlélők nem maradhatnak, egyetlenegy se, nehogy
bárki is hírét vigye a történteknek Addiszba. Miután Mek, az angol meg a követőik
halottak, már egyszerű dolog lesz a zsákmányt helikopterrel kicsempészni az országból.
Volt egy ember Nairobiban és egy másik Khartoumban, akikkel már korábban is üzletelt;
csempészett elefántcsontot meg hasist vettek tőle. Ők majd tudják, miként lehet a
zsákmányt a legjobban piacra dobni, bár mindkettő rendkívül sötét és fondorlatos alak.
Azt már eldöntötte, hogy nem egy emberre bízza a dolgot, hanem megosztja a kockázatot,
így, még ha az egyik elárulná vagy átverné...
Agya most hirtelenjében ismét másfelé cikázott, és élvezettel ízlelgette a rendkívüli
gazdagság gondolatát, meg azt, hogy mi mindent vehet majd meg magának. Szép ruhái,
autói, földjei, jószága és női lesznek - fehér nők, feketék, barnák, minden nő, akire
kedve szottyan, egy új nő, akár élete minden napjára. Hirtelen leállította mohó
ábrándozását. Először azonban rá kell jönnie, hová tűntek a szökevények.
Nem jött rá, hogy Harper és Mek Nimmur felfújható csónakokat rejtett el valahol
a kolostorban. Hansith erről a tényről nem informálta. Ők Helmmel arra számítottak,
hogy gyalog próbálnak majd kijutni, így aztán minden terv, mely azt a célt szolgálta,
hogy elkapják őket, még mielőtt elérnék a szudáni határt, ezen a feltevésen alapult.
Helm utasítására a határ közelében, ott, ahol feltevésük szerint Mek Nimmur átkelhet,
felállított egy tartalék üzemanyagtöltőt, ahol feltölthetik a helikoptert. Enélkül már
rég fel kellett volna hagynia az üldözéssel.
Nogo a folyópart nyugat felé vezető ösvényein helyezte el embereit és még csak eszébe
sem jutott, hogy magát a folyót őrizze. Egészen véletlen volt, hogy egyik őrjárata
épp olyan helyzetben volt, ahonnan észrevehette a folyón lefelé száguldó sárga
csónakokból álló flottillát. Mindazonáltal nem volt elég idejük rá, hogy előkészítsenek
egy hatékony támadást és csupán röviden tüzelhettek a csónakokra addig, amíg a következő
kanyarban el nem tűntek. Nem sikerült komolyabb kárt tenniük egyik csónakban sem -
legalábbis nem eleget ahhoz, hogy megállítsák őket.
A századparancsnok nyomban jelentést tett rádión erről az összetűzésről Mek
Nimmurral, és Nogo elkezdte átszállítani embereit a szudáni határhoz, hogy elvághassák
a flottilla útját. Sajnos a Jet Rangerbe egyszerre csak hat teljesen felfegyverzett
ember fért be, így a szállítás meglehetősen időigényes dolog volt. Az éj leszállta előtt
csupán hatvan emberét sikerült a megfelelő állásba eljuttatnia.
Egész éjjel attól félt, hogy a flottilla észrevétlen elsiklik mellette, így aztán,
amint megvirradt, ismét a levegőben voltak. Szerencsére éjszaka a felhő felszakadt.
A fejük felett volt még néhány gomolyfelhő, de most már egészen alacsonyan szállhattak
a folyó felett, hogy Mek Nimmur flottillájának nyomait kutassák.
Először visszafelé szálltak a folyó mentén, a határ etióp oldalán, egészen addig
a pontig, ahol Harperre és Mek Nimmurra tüzet nyitottak. Semmi nyomát nem látták a
csónakoknak, ezért Nogo arra kényszerítette a pilótát, hogy forduljon vissza, lépje
át a határt és kutassák át a Nílus szudáni szakaszát. Nogo azonban mindössze annyira
tudta rávenni pilótáját, hogy a Nílus mentén, mintegy hatvan tengeri mérföldnyire
hatoljon be szudáni területre, amikor is a pilóta fellázadt. Dacára a Tokarev
pisztolynak, amit Nogo a fejéhez nyomott, a pilóta 180 fokos szögben visszafordította
a helikoptert és a folyó mentén egyenesen visszarepült.
Mostanra Nogo már tudta, hogy legyőzték és túljártak az eszén. Elkeseredetten
tépelődött a pilóta mellett a helikopter első ülésén, hátha sikerül kitalálnia, vajon
mi történt azokkal, akiket üldözött. Látta Roseires elhagyatott cukornádmalmának a
kora reggeli égbe nyúló, magas kéményét és mérgében fenyegetően meredt rá. Nemrég
haladtak el a malom mellett lefelé menet.
- Forduljon be az északi part felé! - utasította a pilótát, és a férfi habozott,
majd rápillantott, mielőtt engedelmeskedett volna.
Egyenesen az épület felett szálltak el, alacsonyabban, mint a kémény. A gyáron nem
volt tető, az ablakok pedig üres négyszögek voltak a romos falak között. A cukorfinomító
üstöket meg a gépeket húsz évvel korábban már leszerelték, és Nogo most belenézhetett
üres vázukba. A pilóta egy helyben lebegett, amíg Nogo körülkémlelt, de itt nem volt
olyan hely, ahol bárki is elrejtőzhetett volna, így aztán megrázta a fejét.
- Semmi! Elvesztettük őket. Irány vissza, fölfelé.
A pilóta felemelte a gép orrát és a folyó felé fordult, ezúttal rendkívül készségesen
engedelmeskedett a parancsnak. Ahogy a helikopter meredeken befordult, Nogo
egyenesen a folyót szegélyező, elgazosodott cukornádföldekre nézett, amikor valami
világossárga villanás ütötte meg a szemét.
- Várjon! - kiáltott bele a mikrofonba. - Van ott valami. Menjen vissza!
A helikopter az ültetvény fölött lebegett, miközben Nogo sürgetően mutogatott
lefelé. - Le! Tegyen le minket.
Amint a gép talpai földet értek, hat alaposan felfegyverzett katona vetődött ki
a hátsó fülkéből, majd pillanatokon belül kirohantak és védelmi állásba helyezkedtek.
Nogo kimászott az első ajtón, majd befutott az elgazosodott, magas cukornád közé.
Egyetlen pillantás elég volt. A sárga csónakokat leengedték, összehajtották és sietősen
befedték. Körülöttük a földet bakancsos lábak tapodták le. A nyomok a folyótól
távolodva, befelé vezettek. Akik ezeket a nyomokat hagyták, súlyos terhet cipeltek,
mivel lábuk mélyen besüppedt a puha, homokos talajba.
Nogo visszarohant a helikopterhez és bedugta fejét a fülke nyitott ajtaján. - Van
itt a közelben egy leszállópálya? - kiáltotta oda a pilótának, aki megrázta a fejét.
- A térképen nincs feltüntetve.
- Kellett itt lennie egynek. A cukorőrlőnek biztosan volt leszállópályája.
- Ha volt is, az már nyilván hosszú évek óta nem működik.
- Megtaláljuk - jelentette ki Nogo. - Mek Nimmur nyomai elvezetnek minket oda.
- Egyből kijózanodott. - De több embert kell idehoznom. A nyomok alapján legalább ötven
shufta van Mek Nimmurral.
Embereit otthagyta a cukorőrlőnél és visszarepült a határhoz, hogy az üres hátsó
fülkében ideszállítsa az első egységnyi erősítést.

- Nagy Dolly! Gyere, Nagy Dolly! Itt Fáraó. Hallasz? - adta le az első hívást
napkelte előtt Nicholas.
- Ha ismerem Jannie gondolkodását, és ismernem kell, akkor ezt a berepülést úgy
tervezte, hogy még sötétben történjen, és akkor érjen ide, amikor már elég világos van
ahhoz, hogy lássa a leszállópályát és landolni tudjon.
- Ha egyáltalán jön a Kövér Ember - pontosított Mek Nimmur.
- Jönni fog - mondta Nicholas magbiztosan. - Jannie még sosem ejtett át. - Benyomta
a mikrofont és újra hívta: - Nagy Dolly! Gyere, Nagy Dolly, vétel.
Csak a légköri zavarok zümmögtek halkan, és Nicholas óvatosan visszahelyezte a
készüléket. Tizenöt percenként hívta, miközben mindnyájan a készülék köré gyűltek az
akáciafák árnyékában.
Royan hirtelen felpattant és izgatottan felkiáltott: - Itt van. Hallom Nagy Dolly
motorjait. Figyeljetek!
Nicholas és Mek kirohant a nyílt terepre, arcukat fölfelé, északnak fordították.
- Ez nem a Hercules - kiáltott fel hirtelen Nicholas. - Ez egy másik gép. - Azzal
délnek, a folyó felé fordult. - Különben is, rossz irányból jön.
- Igazad van - helyeselt Mek. - Ez egyetlen motor és nem rögzített szárny.
Hallatszanak a rotorok.
- A Pegazus helikoptere - kiáltott fel Nicholas keserűen. Már megint a nyakunkon
vannak.
Miközben füleltek, a rotorok hangja távolodott. Nicholas láthatóan megkönnyebbült.
- Elkerültek minket. Nem szúrhatták ki az Avonokat.
Visszasereglettek az akáciák fedezékébe, és Nicholas ismét hívta Jannie-t a rádión,
de válasz nem érkezett.
Húsz perccel később ismét hallották a visszatérő Jet Ranger hangját és nyugtalanul
figyelték.
- Megint elment - mondta Nicholas egy idő múlva, de aztán húsz perc elteltével megint
csak hallották.
- Nogo ott valamire készül - mondta Mek nyugtalanul.
- Mit gondolsz, mire? - Nicholasra is átragadt a hangulata. Ha Mek aggódik, akkor
általában van is miért aggódni.
- Nem tudom - ismerte el Mek. - Talán Nogo kiszúrta az Avonokat, és most hozza
be az embereit, mielőtt a nyomunkba eredne. - Kiment a nyílt terepre és erősen fülelt,
majd visszament Nicholashoz, aki a rádió fölött görnyedt.
- Csak hívd folyamatosan - mondta. - Én kimegyek az előretolt állásokba, hogy az
embereim biztosan feltartóztassák Nogót, ha megindul.
Az elkövetkezendő három óra során a helikopter le-föl repkedett a Nílus mentén,
de a további fejlemények hiánya elaltatta éberségüket, és Nicholas már szinte fel sem
pillantott a rádióról, amikor meghallotta a rotorok távoli zaját. Hirtelen megreccsent
a rádió, és Nicholas ijedten összerezzent.
- Fáraó! Itt Nagy Dolly. Hallasz?
Nicholas hangjából csakúgy áradt áradt a megkönnyebbültség, amikor válaszolt: -
Itt Fáraó. Hadd hallom édes szavaidat, Nagy Dolly!
- Repülési idő a jelzett helyig egy óra harminc perc Jannie akcentusa
félreismerhetetlen volt.
- Túláradó örömmel várunk! - mondta neki lelkesen Nicholas.
Helyére tette a mikrofont és sugárzó arccal nézett a két nőre: - Jannie már úton
van, és itt lesz...
Hirtelen elhallgatott, a mosoly lehervadt arcáról és a helyére rémület ült ki. A
folyó felől az AK-47-ek jellegzetes, gyors kattogása hallatszott, amit néhány
másodperccel később egy becsapódó gránát robbanása követett.
- Ó a francba! - nyögött fel. - Gondolhattam volna, ez túl szép volt ahhoz, hogy
sokáig tartson. Nogo megérkezett.
Ismét felemelte a mikrofont és kifejezéstelen hangon beszélt bele. - Nagy Dolly!
Rossz fiúk érkeztek a helyszínre. Forró talajról kell távozni.
- Kapaszkodj a koronádba Fáraó! - úszott feléjük Jannie hangja a légkörön át. - Jövök.
Az elkövetkezendő fél óra során a folyó menti csata zaja egyre erősödött, mígnem
a kézifegyverek kattogása szinte folyamatossá vált, fokozatosan közeledett a
leszállópálya túlsó vége felé. Világos volt, hogy Mek emberei, akik túl gyéren szóródtak
szét a leszállópálya folyó menti végénél, kénytelenek hátrálni Nogo katonáinak
előrenyomulása elől. És húsz percenként újból és újból hallatszott a visszatérő
helikopter hangja, amint újabb embereket szállított át, hogy növelje a nyomást Mek
vékonyka védelme ellen.
Nicholason és Árkászon kívül nem maradt épkézláb ember az akácialigetben, mivel a
többiek mind kimentek védeni a tábor területét. Ők ketten a liget széléhez vitték a
ládákat, ahonnan sietve bepakolhatnak majd, amint a Hercules leszállt.
Nicholas a ládák tetején, a Royan írásával feltüntetett tartalom alapján
csoportosította a rakományt. A halotti maszkot és a Jaita-usébth tartalmazó láda kerül
elsőként a fedélzetre, aztán a három korona: a kék harci korona, a Nemes korona és
az egyesült Alsó- és Felső-Egyiptom királyságainak vörös és fehér koronája. E három
láda értéke jóval meghaladta az összes többi ládában lévő kincs együttes értékét.
Miután a rakomány rendben volt, Nicholas végigment a sebesültek között, és egyenként
beszélt mindegyikkel. Először is megköszönte nekik a segítséget meg az áldozatot, amit
hoztak, majd felajánlotta nekik, hogy kiviszi őket innen a Herculesen oda, ahol
megfelelő orvosi ellátást kapnak. Mindegyiküknek megígérte, ha elfogadják ajánlatát,
akkor gondoskodik róla, hogy felépülésük után visszajuthassanak Etiópiába.
Heten - azok, akiknek sérülése nem volt túl komoly és a saját lábukon jártak - nem
voltak hajlandók elhagyni Mek Nimmurt. Lojalitásuk megható bizonyítéka volt annak,
hogy emberei mennyire becsülik, milyen nagyra tartják Meket. A többiek vonakodva végül
beleegyeztek, hogy evakuálják őket, de csak azután, hogy Tessay közbelépett és Nicholas
ígéretét a saját szavával is határozottan megtámogatta. Ezután Nicholas és Árkász
elvitte őket a ligetnek arra a pontjára, ahol Jannie majd megállítja Nagy Dollyt a
berakodáshoz.
- És te? - kérdezte Nicholas Tessayt. - Te is velünk jössz? Még meglehetősen rossz
állapotban vagy.
Tessay nevetett. - Amíg meg tudok állni a két lábamon, addig nem hagyom el Mek
Nimmurt.
- Meg nem értem, mit eszel ezen a vén gazemberen – nevetett vele Nicholas. -
Beszéltem Mekkel. Azt akarja, hogy a részét vigyem magammal. Pillanatnyilag nem áll
módjában, hogy plusz terhet cipeljen magával.
- Igen, tudom. Mi ezt megbeszéltük Mekkel. Szükségünk van a pénzre, hogy
folytathassuk itt a harcot.
Tessay hirtelen elhallgatott és ösztönösen lebukott, amint egy rémisztő robbanás
hasított dobhártyájukba, és a liget szélének közelében hatalmas porfelhő emelkedett
a levegőbe.
Srapnelek süvítettek el fejük felett, és letört ágak, levelek hullottak rájuk.
- Szűz Máriám! Mi volt ez? - kiáltott fel Tessay?
- Ötcentis aknavető - mondta Nicholas. Meg se moccant, egyetlen mozdulatot se
tett, hogy lebukjon, fedezékbe bújjon. - Ez inkább csak ugat, de nem harap. Nogo
nyilván az utolsó fordulóval hozta be.
- Mikor ér ide a Hercules?
- Felhívom Jannie-t és megkérdezem.
Ahogy Nicholas átbaktatott a rádióhoz, Tessay odasúgta Royannak: - Ti angolok
mindig ilyen hidegvérűek vagytok?
- Engem ne kérdezz - bennem több az egyiptomi, és rettenetesen be vagyok ijedve.
- Royan könnyedén elmosolyodott és karjával átölelte Tessayt. - Hiányozni fogsz, Nap
Hölgy.
- Talán legközelebb kellemesebb körülmények közt találkozhatunk. - Tessay felé
fordította a fejét és gondolkodás nélkül megpuszilta, mire Royan szorosan magához
ölelte.
- Remélem, hogy így lesz. Teljes szívemből remélem. Nicholas a mikrofonba beszélt.
- Nagy Dolly, itt Fáraó. Most hol jársz?
- Fáraó, húsz perc előnyben vagyunk, sietünk. Sült babot vacsoráztál, vagy aknatűz
az, amit a háttérben hallok?
- Olyan szellemes vagy, hogy ezzel színpadon lenne a helyed – mondta Nicholas.
- A rossz fiúk ellenőrzik a leszálló déli végét. Észak felől gyere. Nyugati szél, úgy
ötcsomós. Szóval bármerről is jössz, mindenképp oldalszéllel számolj.
- Rendben, Fáraó. Hány utas lesz és mekkora a rakomány?
- Hat fő evakuálás, plusz három. A rakomány ötvenkét láda, körülbelül egy negyed
tonna.
- Hát, ennyiért nemigen volt érdemes ilyen messzire eljönni, Fáraó.
- Nagy Dolly, ügyelj, van egy másik gép is a körzetben. Egy Jet Ranger helikopter.
A színe zöld és vörös. Ellenséges, de fegyvertelen.
- Rendben, Fáraó. Cél előtt ismét hívlak.
Nicholas visszament a két nőhöz, akik a sebesültek mellett várakoztak.
- Most már nem tart soká - mondta nekik vidáman. Fel kellett emelnie a hangját,
hogy hallható legyen a felrobbanó aknák és a kézifegyverek gyors kattogásának zajában.
- Épp annyi időnk van még, hogy megigyunk egy csésze teát - mondta. Rádobott néhány
ágat az éjszakai tűz parazsára, majd kis életmentő csomagjában kutatott az utolsó
filteres tea után, miközben Árkász visszatette a füsttől fekete vízforralót az éledező
lángokra.
Csak egy bögréjük volt. - Először a lányok - mondta Nicholas és átnyújtotta Royannak.
Ivott belőle egy kortyot és leforrázta a száját.
- De jó! - sóhajtott fel, majd félrehajtotta a fejét. – Ezúttal biztos, hogy Nagy
Dollyt hallom.
Nicholas fülelt, majd bólintott. - Azt hiszem igazad van. Felállt és odament a
rádióhoz. - Nagy Dolly. Már hallunk.
- Öt perc múlva landolunk, Fáraó.
 Onnan, ahol állt, Nicholas végignézett a hosszú leszállópályán. Mek emberei
hátráltak, szétoszlottak, eltűntek a tüskés bozótosban, akár a füst, miközben
visszafelé, a folyó irányába lőttek. Nogo most már keményen nyomta őket.
- Igyekezz, Jannie - dünnyögte magában, majd, ahogy visszafordult a két nő felé,
az arca már ismét nyugodt volt. - Még rengeteg időnk van, hogy megigyuk a teát. Nehogy
már pocsékba menjen.
Nagy Dolly motorjainak robaja most már erősebb volt, mint a lövések zaja. Aztán
hirtelen láthatóvá lett, és olyan alacsonyan jött, hogy úgy tűnt, mintha súrolná a
fák koronájának tetejét. Nagy Dolly hatalmas volt. Szárnyainak fesztávolsága akkora,
hogy a keskeny, gazzal benőtt kifutópálya egyik oldalától a másikig ért. Jannie röviden
tette le, és nyomában hosszú, barna porfelhő emelkedett a levegőbe, ahogy a motorok
lökőerejét a fékezéshez visszafordította.
Nagy Dolly egyenesen elhúzott a sűrű akácialiget mellett, és Jannie leintett nekik
a magas pilótafülkéből. Abban a pillanatban, hogy kellőképp lecsökkent a sebessége,
rálépett a lábfékre és a lábkormányrúdra. Nagy Dolly teljes hosszában megpördült és
hatalmas robajjal jött visszafelé, miközben rakodóponkja már kezdett kinyílni, még
mielőtt odaért volna hozzájuk.
Fred a rakodótér nyílásában állt és nyomban lerohant, hogy segítsen Árkásznak meg
Nicholasnak felvinni a hordagyakon a sebesülteket. Néhány perc alatt felvitték őket,
majd nekiláttak berakodni a ládákat. Még Royan is beállt segíteni, az egyik könnyebb
ládát melléhez szorítva imbolygott felfelé a ponkon.
Egy akna robbant úgy százötven méternyire a földön álló Hercules mögött, majd fél
perc múltán egy második, mely mindössze száz méterrel vétette el.
- Ezek voltak a belövések - mordult fel Nicholas, miközben felkapott két ládát és
a hóna alá csapva felrohant velük a ponkon.
- Most már becéloztak minket - kiáltotta Fred. - Ki kell menni innen. Hagyjátok
a maradék rakományt. Menjünk! Gyerünk!
Már csak négy láda volt az akáciafák hatalmas ágai alatt, és Nicholas meg Árkász
az utasítással mit sem törődve, visszarohant. Hónuk alá vágták a ládákat és
visszaszáguldottak. A ponk már kezdett felemelkedni és Nagy Dolly motorjai
felbődültek, ahogy elindult, hogy kigördüljön. Áthajították az emelkedő ponk vége
felett a ládákat, majd felugrottak, hogy megkapaszkodjanak és felhúzzák magukat.
Nicholas ért fel elsőnek és lenyúlt, hogy behúzza Árkászt.
Amikor visszanézett, Tessay aprócska, magányos alakját látta az akáciák alatt.
- Add át üdvözletemet és köszönetemet Meknek! - üvöltötte le neki.
- Tudod, hogy léphettek kapcsolatba velünk - kiáltotta vissza Tessay.
- Viszlát, Tessay. - Royan hangja beleveszett a hatalmas motorok robajába, és a
por, amit visszafújt, egyenesen Tessay felé szállt, így az kénytelen volt eltakarni
az arcát és hátat fordítani. A ponk hidraulikus szerkezete szisszenve bezárult, és
Tessay eltűnt a szemük elől.
Nicholas átölelte Royan vállát és végigtuszkolta a tágas rakodótéren, majd lenyomta
az egyik lehajtható ülésre a pilótafülke bejárata előtt.
- Csatold be magad! - mondta Royannak, majd felszaladt a lépcsőn a pilótafülkébe.
- Már azt hittem, itt akarsz maradni - üdvözölte őt barátságosan Jannie, miközben
a tekintetét egy pillanatra sem emelte fel a vezérlőpultról. - Kapaszkodjatok!
Megyünk.
Nicholas keményen megfogta a pilótaülés háttámláját, ahogy Jannie és Fred felváltva
állítottak a szabályozókon, hogy minél gyorsabban elérjék a legnagyobb sebességet,
miközben Nagy Dolly egyre gyorsabban száguldott a pályán.
Jannie válla fölött Nicholas látta a terepszín tábori öltözékű emberek homályos
alakját a bozótosban, a kifutópálya végén. Közülük néhányan lőttek a feléjük száguldó,
hatalmas repülőre.
- Ezek a játékpuskák nemigen ártanak neki - dünnyögte Jannie. – Nagy Dolly bátor,
kemény öreg hölgy. - Azzal a levegőbe emelte a gépet.
Elhúztak a földön lévő ellenséges csapatok feje fölött, majd Jannie megemelte a
gép orrát, és elindultak felfelé.
 - Üdvözlök mindenkit a fedélzeten, köszönöm, hogy az Africairt választottátok.
Legközelebb Máltában szállunk le - mondta vontatott hanghordozással Jannie, majd
hangja élesen megemelkedett. - Ajjaj! Honnan a csudából került ide ez a kis légypiszok?
Egyenesen előttük, a Jet Ranger emelkedett ki a Nílus-parti, sűrű bozótosból. A
szög, ahogy a helikopter felfelé ment, azt jelentette, hogy a közeledő Hercules nincs
a pilóta látószögében, így aztán csak emelkedett fölfelé, egyenesen az ő útjukba.
- Mindössze százötven méteren és száztíz csomón a mutató - figyelmeztette apját
üvöltve Fred a jobb oldali ülésről. - Túl alacsony a forduláshoz.
A Jet Ranger annyira közel volt, hogy Nicholas tisztán látta Tuma Nogót az első
ülésen, ahogy szemüvege visszaveri a napfényt, akár egy vak ember szeme, és arca
szájtátott rémületté dermed, amint meglátja a feléjük közeledő hatalmas gépet. A pilóta
a lehető legutolsó pillanatban pánikszerűen alábukott gépével, hogy megpróbálja
elkerülni a közeledő Hercules orrát. Lehetetlennek tűnt, hogy elkerüljék az ütközést,
de a helikopter pilótájának sikerült annyira bedöntenie jóval kisebb és könnyebben
manőverezhető gépét, hogy már csaknem a hátára fordult. Átcsúszott a Hercules hasa
alatt, és Jannie gépének pilótafülkéjében szinte meg se érezték, amint a két gép törzse
könnyedén összeért.
A helikopteren azonban az ütközés akkorát lendített, hogy orral egyenesen az alig
százhúsz méternyire lévő föld felé fordult. Miközben Nagy Dolly továbbrepült,
egyenletesen, nyugodtan emelkedett fölfelé, addig a Jet Ranger pilótája keményen
küzdött, hogy megpróbáljon úrrá lenni vadul zuhanó gépén. Hatvan méternyire a föld
felett az az örvénylés, amit a Hercules két erős, T56-A-15-ÖS, légcsavaros gázturbinás,
egyenként 4900 lóerős hajtóműve lövellt hátra, olyan erővel érte a helikoptert, akár
egy lavina.
Mint egy hulló levelet az őszi szélvihar, úgy sodorta el a helikoptert, mely vadul
pörögni kezdett és amikor becsapódott a földbe, motorjai még teljes erővel sivítottak.
Becsapódáskor a gép teste úgy összegyűrődött, akár a főzésnél használt alufólia, és Nogo
már halott volt, még mielőtt az üzemanyagtartályok felrobbantak, és a Jet Ranger
lángoló tűzgolyóvá vált.
Amint Jannie elérte a biztonságos manőverezéshez szükséges magasságot, Nagy Dollyt
északnak fordította, így a szárnyak fölött visszanézhettek Roseires mögöttük elmaradó
leszállópályájára. Az égő helikopterből felemelkedő, szurokfekete, sűrű füstoszlopot
az enyhe nyugati szél magával sodorta.
- Ugye azt mondtad, hogy ezek voltak a rossz fiúk? – kérdezte Jannie. - Hát akkor
inkább ők, mint mi?
Amint Jannie ráállította Nagy Dollyt az északi irányra, és alacsonyan szálltak a
nyílt, kietlen szudáni síkság felett, Nicholas visszament a fő fedélzeti térbe.
- Helyezzük kényelembe a sebesülteket - mondta. Árkász és Royan kicsatolták
biztonsági öveiket és visszamentek vele, hogy gondoskodjanak a sebesültekről, akik
ott hevertek hordagyaikon, ahová a Roseires-ből való sietős távozáskor gyorsan
berakták őket.
Egy idő múlva Nicholas otthagyta őket és előrement a jól felszerelt kis konyhába.
Kinyitott néhány leveskonzervet, majd nagy szeleteket vágott azokból a friss
kenyerekből, amiket a hűtőben talált. Amíg a teavíz felforrt, előkereste kis életmentő
csomagját és kivette belőle azt a kis műanyag tokot, melyben gyógyszereit tartotta.
Az egyik fiolából öt fehér tablettát rázott ki a tenyerébe.
A fallal elválasztott konyhában a tablettákat porrá törte, majd teát töltött két
bögrébe és a port belekeverte. Royanban épp elég angol vér volt ahhoz, hogy soha ne
legyen képes visszautasítani egy bögre forró teát.
Miután levest és vajas pirítóst adtak a sebesülteknek, Royan hálásan vette el
bögréjét Nicholastól. Amíg Árkásszal a teájukat kortyolgatták, Nicholas visszament
a pilótafülkébe és áthajolt Jannie ülésének támlája fölött.
- Mennyi idő az egyiptomi határ? - kérdezte.
- Négy óra húsz perc - mondta Jannie.
- Van bármiféle mód arra, hogy elkerüljük az egyiptomi légteret? - érdeklődött
Nicholas.
 Jannie hátrapördült székében és döbbenten meredt rá. - Gondolom, tehetünk egy
kitérőt nyugatnak, Kadhafi területe felett. Persze ez hét órával növeli a repülési
időt, és valószínűleg kifogyna az üzemanyagunk, végül pedig kénytelenek lennénk
kényszerleszállást végrehajtani valahol a Szaharában. - Egyik szemöldökét kérdőn
felhúzva nézett Nicholasra. - Mondd csak fiacskám, mi inspirálta neked ezt a hülye
kérdést?
- Csak egy kósza gondolat volt - mondta Nicholas.
- Hát akkor ne csak kósza legyen, hanem tekintsd halva születettnek - tanácsolta
neki Jannie. - Ezt a kérdést többé hallani sem szeretném.
Nicholas a vállára csapott. - Hát, akkor verd is ki a fejedből.
Amikor visszament az utastérbe, Árkász és Royan két, a fő válaszfalhoz rögzített,
lehajtható ágyon ült. Royan kiürült teásbögréje a földön, a lába mellett. Nicholas leült
mellé és Royan felnyúlt, hogy megérintse állán a vérfoltos kötést.
- Jó lenne, ha hagynád, hogy ezt lekezeljem. - Royan fürge ujjai hűsítették forró,
gyulladt bőrét, ahogy egy alkoholos vattacsomóval megtisztította a varratokat, majd
tiszta tapaszt tett rá. Nicholas erős lelkiismeret-furdalást érzett, ahogy alávetette
magát Royan gondoskodásának.
Mindazonáltal Árkászon mutatkozott elsőként az altatós tea hatása. Csödesen
hátradőlt, lehunyta a szemét, majd halk horkolás kezdte rezegtetni ajkait. Percek
múlva Royan is szenderegve dőlt Nicholas vállának. Amikor már mélyen aludt, Nicholas
gyöngéden lefektette és lábát felrakta az ágyra. Aztán betakarta. Royan még csak meg
se mozdult, és Nicholasnak egy pillanatra kétségei támadtak a tabletták erősségét
illetően.
Ezután finoman megcsókolta Royan homlokát. - Hogy is tudnálak gyűlölni? - kérdezte
tőle halkan. - Bármit is tettél.
Bement a vécébe és bezárta az ajtót. Rengeteg ideje volt. Árkász és Royan még órákig
alszanak, és Jannie meg Fred remekül elvan a pilótafülkében, Dolly Parton-szalagokat
hallgatnak az audiórendszeren.
Amikor Nicholas végre befejezte, a karórájára pillantott és rájött, hogy közel két
órájába került. Lecsukta a vécé tetejét és gondosan megmosta a kezét. Azután még egyszer
alaposan körülnézett a kis fülkében és kinyitotta az ajtót.
Árkász és Royan még mindig mélyen aludt a lehajtható ágyakon. Előrement a
pilótafülkébe, mire Fred lehúzta fülhallgatóját a nyakába, és rávigyorgott.
- A Nílus vize. Az mérgező. Az elmúlt néhány órát a klotyóba zárkózva töltötted. Meg
vagyok lepve, hogy egyáltalán maradt még valami belőled.
Nicholas elengedte füle mellett Fred csipkelődését és áthajolt Jannie ülésének
támláján. - Hol vagyunk?
Jannie vaskos mutatóujjavai a térképre bökött, amit kiálló pocakján egyensúlyozott.
- Már majdnem túljutottunk mondta elégedetten. - Egy óra húsz perc az egyiptomi határ.
Nicholas ott ácsorgott Jannie széke mögött, mígnem Jannie felmordult és leemelte a
mikrofont. - Ideje elkezdeni a műsort.
- Halló, Abu Szimbel Közeledő! - mondta az Öböl-államok akcentusával. - Itt Zulu
Whiskey Uniformis öt nulla nulla.
Ezután az egyiptomi irányítótoronyból hosszas csönd következett. Jannie morgott.
- Biztos egy bige van vele a toronyban. Időre van szüksége, hogy felhúzhassa a
nadrágját.
Az Abu Szimbel-i irányítótorony az ötödik hívásra válaszolt. Jannie belekezdett
kipróbált és jól bevált rutinjába, tökéletes hétköznapi arabsággal játszotta meg a
tudatlanságot.
Öt perc múlva Abu Szimbel utat jelzett neki észak felé, azzal az utasítással, hogy
„jelentkezzék ismét Asszuán körzetében".
Egy újabb órán át nyugodtan repültek, de Nicholas idegei percről percre jobban
megfeszültek.
Hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, egy ezüstös villanás jelent meg
előttük, amint egy alóluk jövő vadászgép húzott fel meredeken az orruk előtt. Jannie
a meglepetéstől és a méregtől felkiáltott, amint két másik harci repülő lőtt fel
nyílegyenesen alóluk, annyira közel, hogy sugárhajtásuk örvénye meglökte Jannie gépét.
Mindnyájan felismerték a típust. MiG-21-ek voltak, az egyiptomi légierő
felségjelével, és hátranyilazott szárnyaik alatt légi célpont elleni lövedékek fürtjei
csüngtek fenyegetően.
- Azonosítatlan repülőgép! - kiáltott Jannie a mikrofonjába. - Ütközési vonalban
van. Közölje hívójelét!
Mindnyájan a nyakukat nyújtogatták és meredten néztek ki a pilótafülke törhetetlen
üvegén át. Magasan fölöttük látták, amint a három MiG vadászgép alakzatban köröz az
afrikai ég kékjén.
- ZWU 500. Itt a Vörös Vezér az egyiptomi légierőtől. Aláveti magát az utasításaimnak?
Jannie kétségbeesett arccal nézett hátra Nicholasra. - Itt valami gubanc van. Hogy
a pokolba bukkantak ránk?
- Jobb, ha csinálod, amit mond, apu - tanácsolta neki Fred szerencsétlen képpel
-, különben mindnyájunkat a levegőbe repít.
Jannie tehetetlenül vállat vont, majd gyászos hangon szólt bele a mikrofonba. -
Vörös Vezér. Itt ZWU 500. Együttműködünk. Kérem, közölje szándékát.
- Az új irány 053. Hajtsa végre azonnal!
Jannie keletnek fordította Nagy Dollyt, majd a térképre pillantott.
- Asszuán! - mondta fájdalmasan. - Ezek az egyipók Asszuánba visznek minket. A
francba, ennyi erővel akár jelezhetem is az asszuáni toronynak, hogy sebesültek vannak
a fedélzeten.
Nicholas visszament Royan ágyához és felrázta. Bizonytalanul állt a lábán, még
érződött rajta az altató hatása, ahogy eltámolygott a vécé felé. Mindazonáltal, amikor
tíz perc múlva ismét előkerült, a haja meg volt fésülve és élénknek tűnt, teljesen
magához tért, nyoma sem volt annak az enyhe altatónak, amit a teájával megivott.
Ismét itt volt előttük a Nílus és a két partján elterülő város, Asszuán, mely az
első katarakta és a nagy duzzasztógátak közé szorított víz alatt húzódott meg. A
Kitchener-sziget úgy úszott az áramlat közepén, akár egy zöld hal.
Amint az asszuáni reptér katonai irányítója megadta utasításait Jannie-nak, Nagy
Dolly nyugodt méltósággal ereszkedett lefelé és állt rá az egyenesre, hogy leszálljon
a kifutóra. A MiG gépek, melyek a sivatagtól idáig terelték őket, már nem látszottak,
de jelenlétüket a magasban elárulták azok a tömör rádióadások, melyekben foglyaikat
átadták a földi irányításnak.
Nagy Dolly átszállt a reptér védőfala felett, majd földet ért, és az irányító
utasította őket: - Először forduljon jobbra a gurulópályán.
Jannie engedelmeskedett, majd, ahogy lefordult a fő kifutóról, egy kis jármű áll
ott, a tetején angol és arab nyelvű felirattal: „FOLLOW ME."
A jármű elvezette őket egy sor álcázott betonhangár előtt, ahol keki overallba
öltözött földi személyzet jelezte nekik tárcsákkal, hova álljanak be. Amint Jannie
lefékezett és Nagy Dolly megállt, nyomban négy félhernyótalpas harci jármű száguldott
oda, és lőtornyukat rájuk irányítva, körülvették a hatalmas repülőgépet.
A rádióirányítás által adott utasításoknak megfelelően Jannie leállította a motorokat
és leeresztette a gép hátsó ponkját. A leszállás óta a pilótafülkében nem szólt senki
egy szót sem. Ott álltak egy kupacban és szerencsétlen képpel kémleltek ki a fülke
ablakán.
Váratlanul, fegyveres motorosok kíséretében egy fehér Cadillac hajtott be a reptér
kapuján, nyomában egy katonai mentő és egy háromtonnás szállítójármű, melyek közvetlenül
a Hercules rakodóponkjánál álltak meg. A sofőr kipattant, kinyitotta az ajtót, és utasa
kilépett a kocsiból a késő délutáni napsütésbe. Az nyomban látszott, hogy tekintélyes
ember, viselkedése méltóságteljes és nyugodt. Könnyű tropikálöltönyt, fehér cipőt,
panamakalapot és napszemüveget viselt. Ahogy elindult felfelé a ponkon, ahol ők öten
várakoztak, két férfi titkára követte.
Levette sötét szemüvegét és becsúsztatta a szivarzsebébe. Ahogy felismerte Royant,
elmosolyodott és megemelte a kalapját: - dr. Al Simma... Royan! Hát megcsinálta.
Gratulálok! - Megfogta Royan kezét és melegen megrázta, majd Royan kezét továbbra is
a kezében tartva, egyenesen Nicholasra nézett.
 - Ön nyilván Sir Nicholas Quenton-Harper. Már nagyon vártam, hogy megismerhessem.
Kérem, bemutatna minket egymásnak, Royan?
Royan nem tudta elviselni Nicholas vádló pillantását, miközben azt mondta: - Hadd
mutassam be őnagyméltóságát, Atalan Abou Sint, az egyiptomi kormány kulturális és
idegenforgalmi miniszterét.
- Ez igazán kedves tőled - mondta Nicholas fagyosan. Micsoda váratlan
megtiszteltetés, miniszter úr.
- Szeretném kifejezni az elnök és az egyiptomi nép köszönetét, amiért visszajuttatta
az országnak ezen értékes relikviákat, melyek ősi, ám dicső történetünk emlékei. - Tett
egy mozdulatot, mely felölelte az összes lőszeres ládát.
- Kérem, szót sem érdemel - mondta Nicholas, de tekintetét egy pillanatra sem vette
le Royanról. Royan félig elfordította az arcát és nem nézett rá.
- Épp ellenkezőleg, nagyon is sokat érdemel mindaz, amit tett, Sir Nicholas. -
Abu Sin mosolya finom volt, sima és elbűvölő. – Tökéletesen tisztában vagyunk vele,
hogy ön mekkora költségeket vállalt ezen expedíció érdekében, és nem szeretnénk, ha
e rendkívül nagylelkű gesztus okán veszteség érné. Dr. al Simma tájékoztatott, hogy
az expedíció önnek negyedmillió fontjába került. - Belső zsebéből elővett egy borítékot
és Nicholas felé nyújtotta.
- Ez az Egyiptomi Központi Bank által kiállított bankutalvány. Visszavonhatatlan
és beváltható bárhol a világon. 250 000 font sterlingről állították ki.
- Igazán nagylelkű öntől, kegyelmes uram. - Nicholas hangja csupa irónia volt,
amint becsúsztatta a borítékot felső zsebébe. - Feltételezem, ezt dr. al Simma
javasolta?
- Természetesen - mosolygott sugárzó arccal Abou Sin. – Royan rendkívül nagyra
becsüli önt.
- Csakugyan? - dünnyögte Nicholas, miközben még mindig kifejezéstelen tekintettel
meredt Royanra.
- Mindazonáltal, elismerésünknek ezen aprócska jelét maga az elnök javasolta. -
A miniszter csettintett ujjával, mire egyik titkára előlépett egy bőr borítású
éremdobozzal, melyet kinyitott, mielőtt átadta volna Abou Sinnek.
A vörös bársonypárnácskán egy csodálatos kitüntetés feküdt, egy aprószemű
gyöngyökkel és kicsiny gyémántokkal kirakott csillag. A csillag közepén egy hátsó
lábain ágaskodó, arany oroszlán volt.
Abou Sin kiemelte a csillagot a dobozból, és Nicholas felé lépett. - Az Egyiptom
Nagy Oroszlánja Rend első fokozata jelentette be, majd a skarlátvörös szalagot
Nicholas nyakába helyezte. A csillag ott tündökölt Nicholas izzadságtól, portól és
a Nílus iszapjától mocskos ingén.
Ezután a miniszter félreállt és intett a ponk alján vigyázzban álló ezredesnek.
Azon nyomban egyenruhás férfiak rohantak fel fegyelmezett rendben a ponkon. A katonák
nyilvánvalóan már előre megkapták a parancsot. Először a sebesült etiópok hordágyait
vitték le.
- Igazán örülök, hogy pilótája rendkívül bölcsen előre értesített minket, hogy
sebesültek vannak a fedélzeten. Biztosíthatom, hogy a létező legjobb ellátásban fognak
részesülni - ígérte Atalan Abou Sin, miközben a sebesülteket levitték a várakozó
mentőbe.
Ezután a katonák visszatértek, és a lőszeresládákat kezdték levinni a gépről.
Odalenn pedig szépen felpakolták őket a háromtonnásra. Tíz percen belül Nagy Dolly
raktere csupasz lett, teljesen kiürült. Vízhatlan vászonponyvát borítottak és kötöztek
rá a megpakolt teherautóra. Állig felfegyverzett motoroskíséret vette körül, amint
a kis konvoj szirénázva eldöngetett.
- Hát akkor, Sir Nicholas. - Abou Sin udvariasan nyújtotta felé a kezét, amit
Nicholas rezignáltán fogadott. - Sajnálom, hogy ily módon hátráltattam utazását.
Tudom, nyilván már alig várja, hogy folytathassa, ezért nem tartóztatom tovább. Van
esetleg valami, amit megtehetek önért, mielőtt távozik? Van elegendő üzemanyaguk?
Nicholas Jannie-ra pillantott, aki megvonta a vállát. - Van benne bőven. Köszönöm,
uram.
 Abou Sin ismét Nicholashoz fordult: - Úgy tervezzük, hogy a luxori múzeum mellé
egy új szárnyat emelünk, és abban fogjuk elhelyezni ezeket a Mamose fáraó sírjában
talált leleteket, melyek visszakerültek Egyiptomba. Kellő időben személyes meghívást
fog kapni Mubarak elnöktől, hogy díszvendégként legyen jelen a múzeum megnyitásán. Dr.
al Simma, akiről ön is biztosan tudja, hogy az Ókori Történettudományi Intézet új,
kinevezett igazgatója, fogja kezelni a múzeumot. Biztosra veszem, hogy örömmel vezeti
majd végig önt a kiállításon, midőn visszatér közénk.
A miniszter odabólintott Árkásznak és a két pilótának.
- Isten önökkel - mondta, azzal elindult lefelé. Royan is megindult, de Nicholas
halkan utánaszólt.
- Royan! - Royan megmerevedett, majd fejét lassan hátrafordította és a leszállás
óta első ízben nézett vonakodva Nicholas szemébe.
- Ezt nem érdemeltem meg - mondta, majd fájdalmas érzelemmel hasított belé a
felismerés, hogy Royan halkan sírdogál. Az ajka remegett és könnyek csordultak végig
lassan az arcán.
- Sajnálom, Nicky - suttogta -, de tudnod kellett, hogy én nem vagyok tolvaj. Ez
Egyiptomé és nem a mienk.
- Ezek szerint akkor mindaz, ami köztünk történt, és igaznak hittem, pusztán
hazugság volt? - kérdezte könyörtelenül Nicholas.
- Nem! - mondta Royan. - Én... - majd hirtelen elhallgatott és a mondatot nem
fejezte be. Lerohant a ponkon a napsütésbe, ahol a sofőr nyitva tartotta neki a limuzin
hátsó ajtaját. Anélkül, hogy visszanézett volna, becsúszott az ülésre Abou Sin mellé,
és a Cadillac elindult, majd a kapun át elhajtott.
- Húzzunk innen a francba, mielőtt ezek az egyipók meggondolnák magukat - mondta
Jannie.
- Igazán remek ötlet - mondta Nicholas keserűen.
Miután ismét a levegőbe emelkedtek, az asszuáni irányítótorony szabad utat
biztosított neki észak felé, a Földközitenger irányába. Mind a négyen, Jannie, Fred,
Árkász és Nicholas ott voltak együtt a pilótafülkében, és a jobb szárny csúcsa mellett
figyelték a Nílus hosszú, zölden kígyózó vonalát.
Hosszú ideig nemigen beszéltek. Egyszer Jannie csöndesen azt mondta: - Gondolom,
a pénzemnek most már búcsút inthetek.
- Én igazándiból nem is a pénzért jöttem - mondta Árkász -, de azért egy kis fizetség
is jól jött volna. Babynek új gumik kellenének.
- Kér valaki egy csésze teát? - kérdezte Nicholas, mintha semmit sem hallott volna.
- Az jól jönne - mondta Jannie. - Nem annyira jól, mint a hatvan lepedő, amivel
tartozol nekem, de azért most ez is jól fog esni.
Átrepültek El-Alamein csatatere fölött, és még hatezer méteres magasságból is ki
tudták venni azt a kettős emlékművet, amit a szövetségesek és a németek halottaik
emlékére emeltek. Aztán már a tenger kéksége terült el előttük.
Nicholas várt, amíg az egyiptomi part elmaradt mögöttük, majd halkan, hosszan
felsóhajtott.
- Ó, ti kicsiny hitűek - mondta nekik vádlón. - Mikor vertelek én valaha is át
benneteket? Mindenki teljes egészében megkapja a pénzét.
Mindnyájan hosszasan és meredten néztek rá, majd Jannie hangot adott kétségeiknek.
- Hogyan? - kérdezte.
- Árkász, segítenél nekem? - hívta Nicholas és elindult lefelé a lépcsőn. Jannie
képtelen volt uralkodni kíváncsiságán, így átadta a gép irányítását Frednek. Követte a
két angolt le, a fedélzeti vécéhez.
Árkász és Jannie az ajtóból figyelték, amint előveszi a kombinált Leatherman
szerszámot a zsebéből és leemeli a kémiai vécé burkolatát. Jannie elvigyorodott, amint
Nicholas nekilátott, hogy kicsavarozza a rejtekhely lemezét. Nagy Dolly csempészgép
volt, és ezek az aprócska módosítások bizonyították azt a rengeteg munkát, amivel Jannie
és Fred átalakították, hogy alkalmas legyen erre a feladatra. Számtalan ilyen kis
rejtekhely volt ügyesen beépítve a motorházba és a gép törzsének más részeibe is.
Amikor Líbiából repültek vissza, a Hannibál-bronzok épp ebben a titkos rekeszben,
e mögött a lap mögött rejtőztek. Az, hogy a lap a vécé háta mögött helyezkedett el,
nagyon valószerűtlenné tette, hogy az iszlám követői közül bárki is tüzetesebben meg
akarna vizsgálni egy ilyen tisztátalan helyet.
- Tehát ezért voltál benn olyan sokáig - nevetett Jannie, miközben Nicholas kiemelte
a lapot. A vigyor elhalványult a képén, ahogy Nicholas benyúlt az üregbe és óvatosan
kihúzott onnan egy rendkívüli tárgyat. - Te jó ég, mi ez?
- Az ősi Egyitom kék harci koronája - mondta Nicholas. Átadta Árkásznak. - Tedd
le az ágyra, de óvatosan bánj vele.
Ismét benyúlt a rekeszbe: - Ez pedig a Nemes korona. Odaadta Jannie-nek.
- És ez a két királyság vörös és fehér koronája. Ez meg Mamose fáraó halotti maszkja.
És végül, de nem utolsósorban az írnok, Taita usébtije.
A múltnak ezek a csodás emlékei ott feküdtek a lehajtható ágyon, ők meg csak álltak
és áhítattal meredtek rájuk.
- Segítettem már kicsempészni neked kőfrízeket meg kis bronzszobrokat - mondta
Jannie halkan. - De ehhez hasonlót még soha.
- De - csóválta a fejét Árkász - mi van azokkal a lőszeresládákkal, amiket az egyipók
Asszuánban lepakoltak? Azokban mi volt?
- A vécébe való vegyi anyagból öt négy és fél literes üveg - mondta Nicholas -,
plusz fél tucat tartalék oxigénpalack, hogy meglegyen a súly is.
- Szóval kicserélted őket - vigyorgott rá sugárzó arccal Árkász. - De honnan a
pokolból tudtad, hogy Royan csőbe akar húzni minket?
- Igaza volt, amikor azt mondta, hogy ő nem tolvaj. Ez a móka sehogy sem illett
a jelleméhez. Ő ehhez túlságosan - kereste a megfelelő szavakat -, túlságosan egyenes
és becsületes. Cseppet sem hasonlít a jelenlévőkre.
- Hálás köszönet a bókért - mondta Jannie száraz hangon -, de talán ennél több okot
is adott neked a gyanúra.
- Hát persze. - Nicholas felé fordult. - Először akkor kezdtem gyanakodni, amikor
első ízben tértünk vissza Etiópiából, és ő nyomban elhúzta a csíkot Kairóba. Akkor már
sejtettem, hogy készül valamire. De egészen biztos csak akkor lettem, amikor
megtudtam, hogy Tessay révén üzenetet juttatott el az addiszi egyiptomi követségre.
Akkor már világos volt, hogy riasztotta őket, így aztán tudták, mikor repülünk vissza.
- Az álnok kis kurvája - hahotázott Jannie.
- Vigyázz a nyelvedre! - mondta Nicholas kimérten. - Ő egy jóravaló, tisztességes,
a hazáját szerető, ifjú hölgy, meleg szívű és...
- Jó, jó! - kacsintott Jannie Árkászra. - Kérlek, bocsásd meg ezt a kis nyelvbotlást.

Az ókori Egyiptom nagy koronái közül csupán kettő volt kitéve a csillogó diófa
tárgyalóasztalra. Nicholas két eredeti római mellszobor fejére helyezte őket,
melyeket attól a kereskedőtől kért kölcsön, akivel állandó üzleti kapcsolatban állt
itt Zürichben. Leengedte a redőnyöket a tizedik emeleti ablakokon és úgy állította
be a világítást, hogy a koronák a lehető legjobb fényhatásban tündököljenek. A privát
tárgyalóterem, melyet erre a célra bérelt ki, a Bank Leu épületében volt, a
Bahnhofstrassén.
Míg egymagában várakozott meghívott vendégére, még egyszer ellenőrizte az
előkészületeket, és nem talált benne hibát. Odament az egyik falon lévő hosszú tükörhöz
és megigazította régi Sandhurst-nyakkendőjének csomóját. A varratokat már kivették az
állából. Mek Nimmur elsőrendű munkát végzett, a heg szép, tiszta volt. Öltönyét Savile
Row-i szabója készítette, ezért finom, halvány csíkos volt, és épp annyit hordta már,
hogy elérte a lezser buggyosság megfelelő fokát. Öltözékének egyetlen csillogó darabja
az a cipő volt, amit a St. James Streeten, Lobbnál csináltatott.
Halkan megszólalt a házitelefon, és Nicholas felemelte a kagylót.
- Egy bizonyos Mr. Walsh óhajtja látni, Sir Nicholas mondta az irányító lentről
a bank előcsarnokából.
- Kérje meg, hogy fáradjon fel.
Nicholas az első csöngetésre kinyitotta az ajtót, és Walsh barátságtalanul nézett
rá a küszöbről.
- Remélem, nem csak az időmet vesztegeti, Harper. Egészen Fort Worthből kellett
iderepülnöm. - Mindössze harminc óra telt el azóta, hogy Nicholas felhívta őt texasi
ranchán. Walsh valószínűleg nyomban bepattanhatott a sugárhajtású gépébe, hogy ilyen
hamar ideért.
- Nem Harper. Quenton-Harper - mondta Nicholas.
- Jól van, akkor Quenton-Harper. De elég legyen már ebből a sok dumából - mondta
Walsh mérgesen. - Mit tud mutatni nekem?
- Én is örülök, hogy ismét találkozunk, Mr. Walsh - állt félre Nicholas. - Kérem,
fáradjon be.
Walsh nagy léptekkel vonult a szobába. Magas volt, a válla csapott, a képe petyhüdt
és ráncos, az orra pedig horgas. Háta mögött összekulcsolt kezével olyan volt, mint
egy egerészölyv a kerítésoszlopon. A Forbes magazin szerint a vagyona tisztán 1,7
milliárd dollár.
Két férfi követte őt a szobába, és Nicholas mindkettőjüket felismerte. A
régiségkereskedők világa nagyon kicsi, és igazi beltenyészet. Egyikőjük a dallasi
egyetem ókortörténeti tanszékének professzora. Az intézet Walsh alapítványa volt. A
másik pedig az Egyesült Államok egyik legnagyobb tekintélyű és tudású
régiségkereskedője.
Walsh olyan váratlanul torpant meg, hogy hátulról mindketten belérohantak, de úgy
tűnt, ő ezt észre sem vette.
- Azt a! - mondta halkan, és szemében felcsillant a fanatizmus lángja. - Ezek
hamisítványok?
- Éppannyira, mint a Hannibál-bronzok meg a Hammurapi-féldombormű, amit tőlem vett
- mondta Nicholas.
Walsh úgy közelítette meg a kiállított tárgyakat, mintha egy katedrális oltára
lenne, ő maga pedig az érsek.
- Ezek nyilván egészen frissek - suttogta. - Különben tudnék róluk.
- Frissen kerültek elő a földből - erősítette meg Nicholas. Maga az első, aki látja
őket.
- Mamose! - olvasta Walsh a Nemes korona ureuszának kartusáról. - Akkor igaz a
szóbeszéd. Megnyitott egy új sírt.
- Hát, ha egy közel négyezer éves sírt újnak nevezhetünk. Walsh és tanácsadói a
döbbenettől sápadtan és szótlanul gyűltek az asztal köré.
- Hagyjon magunkra, Harper! - mondta Walsh. - Majd hívom, amikor kész vagyok ismét
beszélni magával.
- Sir Nicholas - emlékeztette az amerikait. Nicholas tudta, hogy most már ő van
nyeregben.
- Kérem, hagyjon magunkra, Sir Nicholas - könyörgött Walsh.
Egy óra múlva Nicholas visszaballagott a tárgyalóterembe. A három férfi az asztal
mellett ült és képtelen volt elszakadni a két hatalmas koronától. Walsh odabólintott
kísérőinek, akik felálltak és engedelmesen, de vonakodva vonultak ki a szobából.
Amint az ajtó becsukódott, Walsh nyersen megkérdezte:
- Mennyi?
- Tizenöt millió USA dollár - felelte Nicholas.
- Az egyenként hét és fél.
- Nem, egyenként tizenöt. A kettő együtt harmincmillió. Walsh megpördült székében.
- Teljesen megőrült, vagy mi?
- Vannak, akik így gondolják - mosolygott Nicholas.
- Osszuk el a különbséget - mondta Walsh. - Huszonkettő és fél.
Nicholas megrázta a fejét. - Nincs alku.
 - Legyen már ésszerű, Harper!
- Az ésszerűség sosem tartozott a bűneim közé. Sajnálom. Walsh felállt. - Én is
sajnálom. Talán majd legközelebb, Harper.
Kezét összekulcsolta a háta mögött és nagy léptekkel az ajtóhoz vonult. Ahogy
kinyitotta, Nicholas utánaszólt.
- Mr. Walsh!
A férfi mohón visszafordult. - Igen?
- Legközelebb hívjon csak Nicholasnak, én meg majd Péternek hívom, ahogy az régi
barátok közt szokás.
- Ez minden, amit mondani akar?
- Hát persze. Mi mást akarnék még mondani? - Nicholas döbbent arcot vágott.
- A francba - mondta Walsh, és visszament az asztalhoz. Lehuppant a székére. -
Hogy a franc essen magába!
Felsóhajtott, majd ajkát lebiggyesztette és megkérdezte.
- Rendben. Hogy akarja?
- Két visszavonhatatlan bankutalványt kérek. Egyenként tizenöt millióról.
Walsh felemelte a házitelefon kagylóját, és azt mondta: - Kérem, mondja meg Monsieur
Montfleurinek, a főkönyvelőjüknek, hogy fáradjon föl hozzám - adta ki az utasítást
gyászos hangon.

Nicholas Quenton Park-i dolgozószobájának íróasztala mellett ült. A szemközti fal

faburkolatát bámulta. Bár a faburkolat eredetileg az egyik katolikus apátságból
származott, melyet VIII. Henrik oszlatott fel 1536-ban, és a nagyapja vette közel
száz évvel ezelőtt, most újonnan került ebbe a környezetbe.
Íróasztalának lapja alá nyúlt és megnyomta az elektronikus irányítórendszer rejtett
gombját. A burkolat egy része szép simán, csöndesen félresiklott, és feltárult mögötte
egy, a falba épített, golyóálló üvegtárló. Ugyanakkor a mennyezetre szerelt spotlámpák
automatikusan bekapcsoltak, és fényük a tárlóban lévő tárgyakat világította meg. A
lámpákat úgy helyezték el, hogy visszatükröződő fényük ne zavarja a szemet, és a kettős
korona meg Mamose arany halotti maszkja így teljes pompájában táruljon fel.
Whiskyt töltött egy kristálypohárba, és miközben kortyolgatta, élvezte a birtoklás
borzongató mámorát. De egy idő múlva tudta, hogy valami hiányzik. Felvette az
íróasztalról Taita usébtijét, és úgy beszélt hozzá, mintha magával a modellel beszélne.
- Te ismerted a magányosság valódi jelentését, igaz? – kérdezte halkan. - Te tudtad,
mi az szeretni valakit, aki sosem lehet a tiéd.
Letette a szobrocskát, és felemelte a telefont. Egy nemzetközi hívás számát
tárcsázta, majd a harmadik csöngetésre felvette egy férfi, aki arabul beszélt.
- Itt az Ókori Történettudomány igazgatósága. Parancsoljon!
- Tudná nekem kapcsolni dr. al Simmát? - kérdezte ugyanazon a nyelven.
- Kérem, tartsa a vonalat. Máris kapcsolom!
- Dr. al Simma. - Royan hangja elektromos bizsergésként futott végig a gerincén.
- Royan - mondta Nicholas, és érezte Royan döbbenetét az ezt követő hosszú csöndben.
- Te! - suttogta. - Nem hittem, hogy valaha is hallok még rólad.
- Csak azért hívtalak, hogy gratuláljak a kinevezésedhez.
- Átvertél - mondta Royan. - Kicserélted három láda tartalmát.
- Miként azt egy bölcs ember egykoron mondta, a barátokat a legkönnyebb átverni
- nem számítanak rá. Neked mindenkinél jobban kell tudnod ennek igazságát, Royan.
- Persze eladtad őket. Hallottam olyasmit suttogni, hogy Peter Walsh húszmilliót
fizetett értük.
- Harmincmilliót - helyesbített Nicholas. - De csak a kékért meg a Nemesért. A vörös
és fehér korona meg a halotti maszk itt fekszik előttem, most is, ahogy veled beszélek.
- Akkor most kifizetheted a Lloyd's biztosítási veszteségeidet. Ez nyilván nagy
megkönnyebbülést jelent.
- Nem fogod elhinni, de a Lloyd's szindikátus, ahol is bejegyzett „név" vagyok,
végül sokkal jobb eredménnyel zárt, mint azt előre sejteni lehetett, így aztán mégsem
mentem csődbe.
- Miként az anyám mondaná: „Ez már döfi!"
- A felét már elküldtem Mek Nimmurnak és Tessaynek.
- Az legalább jó ügyet szolgál. - A hangja ellenségesen csengett. - Ez minden, amiért
hívtál?
- Nem. Van még valami, ami esetleg megmulattat. A kedvenc íród, Wilbur Smith
beleegyezett, hogy megírja a történetünket, megírja a sír felfedezésének történetét.
A könyvnek A hetedik tekercs címet adja. A jövő év elején kell megjelennie. Majd küldök
neked egy dedikált példányt.
- Remélem, hogy ezúttal nem keveri össze a tényeket mondta Royan száraz hangon.
Egy darabig mindketten hallgattak, majd Royan törte meg a csöndet: - Tengernyi
munka hever itt előttem, ha nincs más, akkor...
- Ami azt illeti, van.
- Igen?
- Szeretném, ha hozzám jönnél feleségül.
- Hallotta, hogy Royan felszisszen, majd hosszas hallgatás után megkérdezte: -
Miért akarnál egy ilyen hihetetlenül valószerűtlen dolgot?
- Mert rájöttem, hogy mennyire szeretlek.
Royan egy darabig ismét hallgatott, majd vékonyka hangon azt mondta: - Rendben.
- Hogy érted azt, hogy „Rendben"?
- Úgy értem, hogy hozzád megyek.
- Miért egyeznél bele valamibe, ami ilyen hihetetlenül valószerűtlen? - kérdezte
Nicholas.
- Mert rájöttem, hogy mindennek ellenére én is mennyire szeretlek.
- Délután 5.30-kor van egy Air Egypt-járat Heathrow-ról. Ha hajtok, mint egy őrült,
talán sikerül elcsípnem. De meglehetősen későn érek Kairóba.
- Akármilyen késő is legyen, ott várlak a reptéren.
- Már indulok is! - Nicholas letette a kagylót és az ajtóhoz ment, de aztán hirtelen
visszafordult, és felkapta az íróasztalról a Taita-usébtit.
- Gyere, te vén gazember. - Diadalmasan felnevetett. - Hazaviszlek nászajándékként.

EPILÓGUS

A parti úton sétáltak a mályvaszín estében. Alattuk ott folyott az örökké zöld Nílus,
lassan és kifürkészhetetlenül sodorta magával régmúlt korok titkait. A luxori
Ramszesztemplom romjai alatt, a folyónak azon a pontján, ahol egykoron Mamose fáraó
hatalmas bárkája állt Taitával és imádott úrnőjével az orrában, egy kis időre megálltak
és a gátfalnak támaszkodtak. A sötétedő dombokat nézték a folyó túlpartján.
Az idő már rég elmosta a temetkezési templomot és Mamose hatalmas köves útját,
melynek alapjain más királyok építették fel saját emlékműveiket. Még senki emberfia
nem talált rá arra a sírra, melyben sosem pihent, de nyilván közel lehetett ahhoz a
rejtett sziklanyíláshoz, melyen át Duraid al Simma lépett be Lostris sírjába, ahol is
rábukkant Taita tekercseire az alabástrom vázákban.
Mind a négyen hallgattak a sűrűsödő alkonyaiban, és ez az igaz barátság közös csöndje
volt. Figyelték, amint egy kirándulóhajó úszik el előttük felfelé a folyón, fedélzetén
turisták tolongtak, akiket e titkokkal teli folyó még a Kairótól tíz napja tartó utazás
után is kíváncsi várakozással töltött el. Mutogatták egymásnak a nagy pilonokat és
Ramszesz templomának feliratokkal teli falait, miközben izgatott hangjuk aprónak,
jelentéktelennek tűnt a sivatagi este csöndjében.
Aztán Royan belekarolt Tessaybe és a két nő előrement. Gyönyörű pár voltak, karcsúak,
fiatalok, bőrük mézszínű, nevetésük vidám és édes, sötét hajukat fel-felborzolta a
szaharai levegő perzselő fuvallata. Nicholas és Mek Nimmur követte őket, és miközben
ugratták egymást, mindegyikük saját asszonyát figyelte gyöngéd szeretettel.
- Szóval, most már te is egyike vagy az addiszi nagykutyáknak, és most már te is,
a kemény férfi, a bozótharcos, szépen átmentél politikusba. Szinte el sem tudom hinni,
Mek.
- Van idő, amikor harcolni kell, és eljön az ideje a békekötésnek is. - Mek ebben
a pillanatban komolyan beszélt, de Nicholas továbbra is finoman csipkedte.
- Látom, most, hogy politikus lettél, neked is be kell gyakorolnod a kliséket meg
a lapos közhelyeket. - Nicholas könnyedén belebokszolt a karjába. - De hogy csináltad,
Mek? Hogy lett a koszos shufta banditából egyetlen hatalmas húzással védelmi
miniszter?
- A kék korona eladásából származó pénz segített egy keveset. Megadta nekem azt a
kezdő lökést, amire szükségem volt - ismerte el Mek -, de pontosan tudták, hogy
nélkülem, ha én nem vagyok jelölt, demokratikus választásokat sosem tarthatnak. Végül
már ők törték magukat, hogy tagja legyek a kormánynak.
- Nekem csak egy bajom van ezzel az egésszel, hogy átadtad nekik azt a sok gyönyörű,
nehezen megszerzett dohányt - mondta gyászosan Nicholas. - A fenébe is, Mek, tizenöt
millió dezső nem esik le az embernek minden nap.
- Nem adtam át nekik - javította ki Mek. - Az államkincstárba került, ahol rajta
tarthatom a szemem, hogy végül mi történik vele.
- Tizenöt milcsi akkor is nagy zsozsó - sóhajtott fel Nicholas. - Igyekszem, de
sehogy sem tudok megbékélni ekkora pazarlással, azt viszont el kell ismernem, hogy
remekül választottad ki az elnökhelyettes-jelöltet, akivel együtt akarsz indulni az
elnökválasztáson.
Mindketten Tessay karcsú hátára és sűrűn göndörödő, fekete fürtjeire néztek, amint
ott lépkedett előttük, fehér szoknyája alól elővillanó, formás lábain.
- Meglehet, hogy téged nem tartalak megfelelő védelmi miniszternek, de azt látom,
hogy Tessay igazán elbűvölő kulturális és idegenforgalmi minisztere az ideiglenes
kormánynak.
- Elnökhelyettesként még lenyűgözőbb lesz majd, miután augusztusban megnyerjük a
választásokat - jósolta meg előre könnyedén Mek, és abban a pillanatban Royan a válla
fölött hátranézett rájuk.
- Most átmegyünk a túloldalra - kiáltott oda nekik. Nicholas annyira elmerült, hogy
észre se vette, szemben állnak a luxori Régészeti Múzeum új szárnyával. A két nő bevárta
őket, majd szétváltak és mindketten saját férjükbe karoltak.
Átmentek a széles sugárúton, kerülgették a lassan csattogó, ló vontatta egyiptomi
bérkocsikat, és Nicholas lehajolt, majd ajkával végigsimította Royan arcát. - Meg kell
hogy mondjam, ön igazán gyönyörűséges, Lady Quenton-Harper.
- Pirulásra késztet, Sir Nicky - kuncogott Royan. - Tudod, még mindig nem szoktam
hozzá, hogy így hívjanak.
Átértek a főút túloldalára, és megálltak a múzeum új szárnyának bejárata előtt. A
lejtős tetőt magas oszlopok tartották, a karnaki templom miniatűr másolatai. A falakat
erős, sárga homokkő tömbökből építették, maga az épület pedig sima és egyszerű volt.
Egyszerűsége, tiszta vonalai tették lenyűgözővé.
Royan odavezette őket a múzeum bejáratához, melyet a nagyközönség előtt még nem
nyitottak meg. Az elnök hétfőn repül ide a hivatalos megnyitóra, és Mek meg Tessay
az etióp kormány képviselőiként voltak hivatalosak a megnyitó ünnepségre. Az ajtóban
az őrök tiszteletteljesen szalutáltak Royannak, és sietve kinyitották a nehéz,
rézveretes ajtókat, hogy beengedjék őket.
 Odabenn csönd volt és hűvös, a légkondicionálókat gondosan szabályozták be, hogy
megóvják ezeket az ősi tárgyakat. A tárlókat beleépítették a homokkő falakba, és a
világítás is finoman, mesterien volt megoldva. Mamose csodás temetkezési kincseit a
lehető legjobb fényben, művészi szépségükben mutatták meg. A kiállítási tárgyak,
melyeket szépségük és régészeti fontosságuk alapján növekvő sorrendben helyeztek el,
csillogtak, szikráztak kék szaténnal bélelt rekeszeikben, mely Mamose fáraó királyi
kékje volt.
A négy látogató csöndes áhítattal haladt el a tárlók mellett, hangjuk halk volt és
visszafogott, amikor feltettek egy-egy kérdést Royannak. A csodálat és a bámulat
tartotta őket bűvöletében. Az utolsó terem bejárata előtt egy pillanatra megálltak,
ez volt az, ahová e csillogó gyűjtemény legrendkívülibb, legértékesebb darabjai
kerültek.
- Ha arra gondolok, hogy ez csak kis része annak a kincsnek, ami még most is ott
van Mamose fáraó sírjában, a Dandera folyó vize által lezárt sírban - suttogta Tessay.
- Ez annyira izgalmas, hogy már alig várom e kaland folytatását.
- El is felejtettem mondani nektek! - kiáltott fel Mek, és diadalmas vigyora alapján
nyilvánvaló volt, hogy egyáltalán nem felejtette el, csupán a megfelelő pillanatra
várt, hogy előrukkolhasson a hírrel. - A Smithsonian intézet hivatalosan is
megerősítette anyagi támogatását a Dandera folyón ismét felépítendő gát költségeinek
fedezésére, hogy újból megnyithassuk a sírt. Ez az intézet és a két ország, Egyiptom
és Etiópia kormányainak közös vállalkozása lesz.
- Csodálatos hír - kiáltott fel Royan boldogan. - A sír maga a világ egyik legnagyobb
régészeti területe lesz és hatalmas bevételi forrást jelent majd az etióp turizmus...
- Ne ilyen gyorsan - vágott a szavába Mek. - Van egy feltételük, amit a szerződésben
kikötöttek.
Royan elszontyolodott. - És mi a feltételük?
-Ragaszkodnak hozzá, Royan, hogy te irányítsd a feltárás munkálatait.
Royan boldogan csapta össze a kezét, majd tettetett komolyságot erőltetett az
arcára. - Nekem is van egy feltételem, mielőtt elfogadnám - mondta.
- És mi lenne az? - kérdezte Mek.
- Hogy az ásatásra én jelölhessem ki saját asszisztensemet. Mek harsogó hahotára
fakad. - Mindnyájan tudjuk, hogy ki lesz az. - Azzal hátba verte Nicholast. - Csak
ügyelj rá, hogy egyetlen lelet se tapadjon hozzá azokhoz a ragacsos kis ujjaihoz!
- figyelmeztette Royant.
Royan átölelte Nicholas derekát. - Teljesen megváltozott, jó útra tért, és ennek
végső bizonyítékát nyomban meg is mutatom nektek. - Továbbra is férjéhez simulva
bevezette őket az utolsó terembe.
Mek és Tessay megtorpant a bejáratnál és néma áhítattal meredtek a terem közepén
álló, golyóálló üveggel borított tárlóra. Alsó- és Felső-Egyiptom egyesített
királyságának vörös és fehér koronája volt benne, mellette pedig, a mennyezetről
rávilágító spotlámpák fényében, ott csillogott Mamose fáraó arany halotti maszkja.
Mek végül magához tért a döbbenettől. Lassan odament a tárló elülső lapjához és
lehajolt, hogy hangosan felolvassa, ami a rászerelt réztáblán állt: „A kiállítás számára
állandó jelleggel kölcsönözte Sir Nicholas és Lady Quenton-Harper."
Megfordult és hitetlenül meredt Nicholasra. - És még te piszkáltál, amiért átadtam
a kék korona eladásából származó pénzt! – mondta vádlón. - Hogy vitt rá a lélek, hogy
így átadd a részedet a zsákmányból, Nicholas?
- Hát, nem volt könnyű - ismerte el sóhajtva Nicholas -, de egy finom és kényes
ultimátummal szembesültem, amit olyasvalakitől kaptam, aki jelen pillanatban nincs
épp több millió kilométerre tőlem.
- Azért nem kell túlzottan sajnálni ezt a szegény fiút - mondta Royan nevetve. -
Szép kis summácska van még bedugva neki egy svájci bankba Peter Walsh pénzéből, ami
a Nemes korona eladásából származik. Képtelen voltam rávenni, hogy mindent átadjon.
- Elég legyen már az otthoni ügyek nyilvános feltárásából - mondta Nicholas
határozottan. - A nap már rég lement. Itt az ideje egy pohár whiskynek. Azt hiszem,
láttam egy üveg Laphroaigt a hotel bárjában. Menjünk és nézzük meg, hogy nem tévedtem-e.
 Karon fogta Royant és elvezette, a másik kettő meg követte őket, miközben vidáman
kuncogtak Nicholas zavarán.

Tisztelt Olvasó!

Májusban megjelenik Wilbur Smith új könyve

A MÁGUS

A történet Egyiptomban játszódik és kapcsolódik

A folyó istene

és A hetedik tekercs

kötetekhez.

Kellemes olvasást kíván a kiadó !

ISBN 963 9124 32 X

Kiadja a Delej Kft.

Felelős kiadó a Delej Kft. ügyvezető igazgatója Felelős

szerkesztő: Muzamel Judit Műszaki vezető: Szakái ős
Mihály

Nyomtatta és kötötte a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt.

Felelős vezető: Mádi Lajos vezérigazgató