Professional Documents
Culture Documents
Wilbur Smith, 1977 - A Bosszu
Wilbur Smith, 1977 - A Bosszu
Wilbur Smith
A BOSSZÚ
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Wilbur Smith: A Sparow Falls
Pan Books Ltd., London, in association with William Heinemann
Ltd. 1978.
© Wilbur Smith 1977
A törzsőrmester éjfél előtt kiküldött egy szakaszt, hogy az első század előtt
vágjanak ösvényt a drótakadályon keresztül.
Mark megállt a létra alján. A puskát áttette a bal kezébe. Újabb világítórakéta
villant fel a fejük felett. A fényénél Sean tisztán látta, mennyire koncentrál
feladatára a fiú. Mikor hátrahúzta a závárzatot, Sean megállapította, hogy a
gyerek nem a brit hadseregnél szabványosított, rövid, egyes sorszámú
Lee-Enfield puskát használja, hanem úgy látszik, szívesebben dolgozik a P-14-es
amerikai fegyverrel, amelyhez háromszázhármas kaliberű töltényt is használhat,
hosszabb a csöve, és az egész jobban ki van egyensúlyozva.
Mark két sorozatot csúsztatott a tárba, bekattintotta a závárzatot, és egy
sorozat gondosan válogatott és zsírozott lövedék várta, hogy a závárzatba
kerüljön.
A világítórakéta elhaló fényénél felnézett Seanra, és kissé megbillentette a
fejét. A fény kihunyt. A sötétségben Sean hallotta, hogy a fiú könnyed léptekkel
felmászik a falétra fokain. Legszívesebben utánakiáltotta volna, hogy „jó
szerencsét”, de magába fojtotta ezt a spontán vágyat, zsebében a szivartárcája
után kutatott.
– Indulhatunk vissza, uram? – kérdezte halkan a százados.
– Maga csak induljon – mordult rá idegesen Sean, mintha valami közelgő
tragédia előérzete tette volna érdesebbé a hangját. – Én még maradok egy kicsit.
Bár segíteni nem tudott, úgy érezte, ha most elmegy, olyan, mintha
cserbenhagyná ezt a gyereket.
A két fekete folt mindössze ötven lépésnyire volt egymástól, és Fergus úgy
gondolta, a mesterlövész sikere abban rejlik, hogy megvárja, míg az áldozat
végigmegy a lövészárkon; az alacsonyabb pontnál észleli, megcélozza a másik,
alacsonyabb pontot, ujját a ravaszon tartja és kivárja, míg az áldozat átmegy a
másik ponton. Ő ezt készülődés közben elmagyarázta Sean Courtneynak, mert
addigra Courtneyt annyira érdekelte ez a vadászat, hogy csak egy nagyobb
szabású német offenzíva kényszeríthette volna vissza főhadiszállására. A
délelőtt folyamán beszélt tábori telefonon a segédtisztjével, és közölte,
végszükség esetén hol találják meg.
– De mindenesetre csakis végszükség esetén! És ezt vegye úgy, ahogy
mondom – dörögte haragosan a telefonba.
– Dél felől északnak csalogatom – magyarázta Fergus –, akkor az az átkozott
sváb elfordul Mark leállásától, és a gyereknek lesz egy másodpercnyi ideje, míg
a sváb vissza nem fordul a dombhát felé.
Sean kénytelen volt elismerni, hogy Fergus MacDonald remekül kezeli a
bábut. Két lábbal embermagasság fölé emelte, ezzel ellensúlyozta a mellvéd
magasságát, és realisztikus mozdulatokat végeztetett a vállaival, mintha az illető
sietve menne el az első nyílás mögött.
Sean, a fiatal százados és a tagbaszakadt, vörös képű törzsőrmester meg
még vagy fél tucat altiszt és tiszt várakozott a második nyílásnál, és figyelte,
hogyan közeledik a pallókon biztos léptekkel feléjük a bábu.
Még a lélegzetüket is visszatartották, az izgalomtól mozdulatlanná
dermedtek, és csak akkor mertek újból lélegzetet venni, amikor a bábu a
második nyíláshoz ért.
A domb lejtőjén eldördült a Mauser. Hangja a jeges levegőben mint a
bikacsök csattanása. A bábu meredek szögben eldőlt Fergus MacDonald
kezében.
Fergus nyomban lehúzta, hogy kintről ne lássék, letérdelt, és a világosan
kirajzolt, kerek lyukat nézegette, amelyet a golyó a papírmasé fejen vágott.
– Ó! Szart! – suttogta elkeseredetten. – Ó, hogy az egész le van szarva…
– Mi a baj, MacDonald?
– Ó az az átkozott sváb! Az a buzi kurva…!
– MacDonald!
– Ugyanazt a lőállást foglalta el, mint az én gyerekem.
Sean egy pillanatra nem fogta fel, mit mond MacDonald.
– Ott van a tölgyfarönkök között – folytatta MacDonald. – Pontosan ott ül
Mark feje tetején. Ugyanazt a lőállást választották.
A Mauser undok, siketítő dörrenése olyan közelről hallatszott, olyan élesen, olyan
erővel, hogy Mark füle másodperceken át zúgott tőle, mintha egy moszkitó bújt
volna belé.
Egy ideig döbbenten feküdt, a dörrenés ereje megbénította. A német
mesterlövész nem lehetett messzebb tőle, mint hat-hét méter. A véletlen játéka
folytán ugyanazt a lőállást választotta magának a lejtőn, mint Mark. Nem, nem is
a véletlen játéka volt ez. A vadász érzékével mindketten a legideálisabb helyet
választották a közös cél elérésére, gyors halált osztani rejtekhelyről. A szerencse
mérlegének nyelve a másik oldalra lendült.
Mark a Mauser dörrenése után másodpercekig nem mozdult, de az ereiben
zúgva keringő adrenalin a maximumra fokozta valamennyi érzékszerve
koncentráltságát. A szíve olyan hevesen vert, hogy a dobbanása szinte
hallatszott a bordái között.
A német baka volt tőle, feljebb a lejtőn. Marknak a bal oldala maradt
védtelen, az, amelyik távolabb esett a tölgyfa gyökereitől.
Elforgatta a szemét, de a fejét nem mozdította, és látótere perifériájában
észlelte egy másik kidőlt tölgy rönkjét a közelben. Egy teljes percen át
mozdulatlanul fekve, a szeme sarkából leste, mikor mozdul valami. Csak egy
rezzenésnyit. De semmi sem mozdult. A csend titokzatos, nyomasztó maradt,
míg egy Spandau géppuska kurta sorozata fel nem kattogott az arcvonalban,
vagy egy mérföldnyire tőle. Talán valamivel messzebb is lehetett.
Mark most lassan balra fordította fejét. Nagyon lassan, akár a kaméleon,
amikor légyre vadászik. Perifériális látótere lassan kitisztult, és befogta a teljes
lejtőt maga fölött.
A legközelebbi tölgyfa törzsét egy sprapnel darabokra tépte, lehasította a
kérgét, és hegyes szilánkokat vágott ki belőle. A törzse egy mélyedés fölé
zuhant, mintegy hidat alkotott fölötte, és bár belepte a hó, a talaj és a fa törzse
között maradt egy keskeny rés, talán tíz-tizenkét centiméternyi. A résen át látta a
havon megcsillanó napfényét.
Ebben a pillanatban a szeme odaszegeződött, egy alig észrevehető
mozdulatra. Futó mozdulat volt csupán, talán néhány milliméter az egész, de
Mark most minden idegszálával afelé koncentrált. Teljes öt másodpercen
keresztül meresztette a szemét, míg rájött, mit lát.
A fedezékül szolgáló kidőlt tölgyfa törzse mögött egy Mauser csövének a
vége meredt elő. A csövet magát zsákvászonnal borították be, hogy ne
tükröződjék a fény a fémen, de a cső kegyetlen kis torkolata csupaszon maradt.
A német a tölgy törzse mögött feküdt, és mint Marknak is, neki is a jobb oldala
volt védve. A távolság köztük hét méter se lehetett.
Mark vagy tíz percen át a Mauser csőtorkolatát figyelte, de az meg se rezdült
többé. A német tökéletesen mozdulatlan maradt, türelmesen várt. Újratöltette
puskáját, aztán tovább figyelt mereven, mozdulatlanul.
– Ez a pofa olyan tökéletes, hogy nincs rá mód biztonsággal célba vennem –
gondolta Mark. – Ha egy centimétert elmozdulok, meghallja, és a keze gyors!
Nagyon gyors!
Marknak, ha azt akarta, hogy tiszta célpontja legyen, legalább hat-hét métert
vagy még többet kellene hátrakúsznia, de akkor egyenesen a Mauser torkolatába
bámulna bele. Közvetlen közeli lövés lenne, de a mozdulataival előre
felriasztaná a németet, és tudta, hogy ennyi előnyt nem adhat meg neki. Egy
ilyen kaliberű ellenfélnek semmi esetre sem.
A hosszú, mozdulatlan percek megszakítás nélkül feszültségben,
ólomlábakon vánszorogtak. Mark lassan úgy érezte, minden idegszála, minden
izma szemmel láthatóan táncot jár, holott mindössze jobb keze mozdult a
kesztyűjében: az ujjaival folyamatosan végezte a gyúró mozdulatokat, mert azok
tarthatták csak melegen és rugalmasan őket. És a szemeit mozgatta, miközben
lassan ide-oda kutatta a megnyomorított tölgyfa törzsét, és időközönként sűrűn
pislogott, hogy a feszültség és a jeges levegő miatt összegyűlt könnyeitől
szabaduljon.
Fergus MacDonald sírt. Sean ezen meglepődött. Ezt ugyanis nem várta ettől az
embertől. A könnyek lassan gördültek elő pirossal keretezett szeméből, és ő
haragos mozdulattal letörölte őket.
– Engedélyt kérek, hogy egy járőrt kivigyek, uram – közölte, és a fiatal
százados bizonytalanul nézett hátra a válla fölött Seanra.
Sean bólintott. A feje alig mozdult.
– Gondolja, őrmester, hogy talál rá önként jelentkezőket? – kérdezte tétován
a százados.
– Lesznek önként jelentkezők, uram – felelte mogorván a vörös képű
őrmester. – A fiúk tudják, mit vitt véghez ez a gyerek.
– Helyes. Tehát, mihelyt besötétedett.
Markot nem sokkal nyolc óra után találták meg. A lejtő alján a rozsdás
szögesdróton csüngött, mint egy összeroncsolt bábu. Fergus MacDonald csak
drótvágó olló segítségével tudta levágni, és majdnem egy órába került, míg
visszatértek vele a brit vonalakhoz. A hordágyat úgy kellett maguk után
vonszolniuk a sárban és nedves hóban.
– Meghalt – mondta Courtney tábornok, mikor a lámpás fényénél lenézett a
gyerek viaszfehér, sápadt arcára.
– Nem, nem halt meg! – tiltakozott hevesen Fergus MacDonald. – Az én
gyerekemet nem lehet olyan könnyen megölni.
Felek aláírása:
Mark a homlokát ráncolva nézte a két nevet. Piet Greyling és a fia kísérte el
korábban az öreget a Chaka Kapujához, jóformán közvetlenül azután, hogy az
adásvételi szerződésnél tanúskodtak, aztán néhány nap múlva holtan találták
meg az öreget, és ott temették el a dzsungelben.
Általános meghatalmazás
Dennis Petersen részére
„Kedves Marion!
Alig hiszem, hogy emlékszik rám. A nevem Mark Anders, akárcsak Marcus
Antonius, csak angolul. Nagyon sokat gondolok magára, mióta váratlanul el
kellett utaznom Ladyburgból úgy, hogy már nem tudtam újból felkeresni
magát…”
Ezt követően alig volt olyan száma a Lanternnek, amely ne tartalmazott volna
hízelgő szavakat, sőt, dicshimnuszokat Mr. Dirk Courtneyről, ugyanakkor
édesapjáról és annak családjáról csak elvétve esett szó, néhány soros
cikkekben, a belső oldalakon.
Ahhoz, hogy Mark Sean Courtneyról olvasson valamit, a többi natali újságot
kellett kézbe vennie. A Natali Merkúrral kezdte.
„Kedves Mark!
Hát persze, hogy világosan emlékszem magára, és gyakran gondoltam vissza
kíváncsian, vajon mi lett magából… így aztán levelének nagyon megörültem.
Csodálatos meglepetés volt…”
Marknak nyomban rossz lelkiismerete támadt, kiérezve a lány leveléből a
határtalan örömet.
„Tisztában vagyok vele, milyen keveset tudunk egymásról. Maga még a
nevemet se tudja! Nos hát, Marion Littlejohnnak hívnak. Fura név, mi? Szívesen
megváltoztatnám (persze ez nem célzás ám, csacsi!). Ladyburgben születtem
(nem mondom meg, mikor! egy hölgy sosem árulja el a korát). A papám farmer
volt, de öt éve eladta a farmját, és most a cukorgyárban dolgozik mint
művezető.”
Következett a család története, Marion iskolái, rokonai tömegének a neve és
társadalmi állása, Marion reménységei, álmai, törekvései…
„Szeretnék utazni, maga nem? Párizs, London…” – Mindez ijesztő
részletességgel, tele zárójelekkel, felkiáltó- és kérdőjelekkel.
„Nem különös, hogy annyira hasonló a nevünk? Mark és Marion? Hát nem
hangzik nagyszerűen?”
Mindez meglehetősen megriasztotta Markot. Úgy érezte, forgószelet aratott,
ahol csak egy kis szellőt akart fölidézni, és mégis, a vidámság, a melegség, ami
a leány leveléből áradt, ragályos volt, és a végén már sajnálta, amiért az arca
csak olyan ködösen él az emlékezetében. Rájött, hogy talán észrevétlenül
elmenne mellette az utcán, föl se ismerné.
Még aznap este válaszolt a levélre. Különös gondot fordított a szépírásra.
Egyelőre nem akart rátörni a lányra az igazsággal, hogy miért is levelez vele
valójában. Csak tétován utalt rá, hogy könyvet készül írni, amihez sokat kellene
kutatnia a ladyburgi levéltárakban, de egyelőre sem ideje, sem pénze ahhoz,
hogy odautazzon. Azzal zárta levelét, nem tudna-e Marion egy fényképet küldeni
magáról.
Marion nyilván még aznap válaszolt, hogy levelét megkapta, és azonnal
postázta válaszát.
„Drága Mark…”, azaz Mark előlépett „kedves” Markból „drága” Markká.
Huszonöt sűrűn teleírt oldalnyi levélhez egy fényképet is mellékelt. Merev
pózban, merev mosollyal estélyi ruhás leánykát ábrázolt, fiatal kislányt, aki úgy
meredt bele a fényképezőgép lencséjébe, mint egy lövésre kész tábori ágyú
csövébe. Kissé életlen is volt a kép, de hozzáadva azt, amire emlékezett, milyen
is volt az életben, Mark mérhetetlenül megkönnyebbült.
Kissé telt, de szív formájú arca bájos, jól kirajzolt, telt ajkai barátságos
mosolyra húzódtak, a szeme értelmes, és egész lényéből valami eleven üdeség
sugárzott. Első pillanatra látszott rajta, hogy tanult, meglehetősen művelt valaki,
aki kétségbeesetten igyekszik jó benyomást kelteni.
Mikor Mark megfordította a képet, a hátán újabb előléptetésről értesült.
Drága Marknak,
sok szeretettel,
Marion
A név alatt három kereszt. A levélből határtalan csodálat áradt Mark sikerei
iránt, amiket mint Cadillac-ügynök aratott, és az elragadtatás írói ambíciói fölött.
Mindent szívesen megtenne, hogy segítse kutatómunkájában, csak közölje,
miféle információkra van szüksége. Ő valamennyi kormányzati és helytartósági
levéltárhoz hozzáférhet („és ezúttal nem számítok fel semmiféle betekintési
díjat…”), nővére a Ladyburg Lantern kiadó hivatalában dolgozik, és van egy
nagyon jó könyvtár és irattár a városházán, ahol Mariont jól ismerik és ahol
szívesen engedik böngészni… örülne, ha Mark megengedné neki, hogy
segítségére legyen…
És még valami. Nincs-e véletlenül egy fényképe magáról, annyira szeretné,
ha lenne tőle egy emléke…
Mark a tengerparton, egy szabad ég alatt működő fotográfusnál fél koronáért
csináltatott magáról egy fényképet vadonatúj ruhájában, fején hetykén
félrecsapott girardi-kalappal, arcán fenegyerek-vigyorral.
„Drága Markom!
Hogy maga milyen csinos! Megmutattam a képét mindegyik barátnőmnek, és
mind halálosan irigyelnek érte.”
„Édes Drágám!
Micsoda újságom van számodra! Ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor
neki kell mennie a hegyhez. A nővérem és a férje Durbanbe mennek négy
nap szabadságra, és megkértek, hogy menjek velük. A tengerparti sétányon,
a Marine Hotelban szállunk meg. Hát nem fantasztikus?!”
Marion nővére, Lynette és férje, egy fiatal ladyburgi ügyvéd meg ők aznap este
sokáig ültek együtt négyesben. Az eljegyzésről beszélgettek.
– A papa nem fog belemenni abba, hogy férjhez menj huszonegy éves korod
előtt. Tudod, hogy Peternek és nekem is várnunk kellett.
Peter Botes, egy komoly képű fiatalember, ujja hegyeit gondosan
összeillesztve bölcsen bólogatott. Vékony, homokszínű haja volt és az egész
ember olyan nagyképű, mint egy bíbortaláros ítélőbíró.
– Nem fog ártani néhány évet várnotok…
– Évet? – jajdult fel Marion.
– Még csak tizenkilenc éves vagy – figyelmeztette Peter. – És Marknak
valami tőkét kell gyűjtenie, mielőtt családalapításra gondol.
– Én dolgozhatok tovább! – vágott közbe indulatosan Marion.
– Mindegyik azt mondja – ingatta fejét tudálékosan Peter. – Aztán két hónap
és már útban van a gyerek.
– Peter! – torkolta le nyafogva a felesége, de a férj zavartalanul folytatta.
– Nos, Mark, neked mik a kilátásaid? Marion papája nyilván tudni szeretné.
Mark nem készült föl rá, hegy ügyei állásáról beszámoljon, és pillanatnyilag
nem tudta volna megmondani, vajon teljes vagyona negyvenkét font tizenkét
shilling-e, vagy hét shilling és hat penny.
Másnap reggel kikísérte őket a ladyburgi vonathoz, ahol hosszú és
szenvedélyes ölelések közepette megígérték, hogy mindennap írnak egymásnak,
és Marion megesküdött, hogy összegyűjti a kelengyére valót, és megváltoztatja a
papának a korai házasságokkal szemben táplált előítéletét. Marknak az
állomásról elmenet minden látható ok nélkül eszébe jutott egy tavaszi reggel
Franciaországban, amikor otthagyta a harcvonalat és tartalékba vonult vissza.
Kihúzta magát, meggyorsította lépteit, ruganyosan, határozott léptekkel vonult az
utcán. Kívül volt a tűzvonalon, és életben maradt… Pillanatnyilag ez volt minden
gondolata.
Sean Courtney tábornok a nagy, vésett üvegtükrös tikfa tálalónál állt, előtte
ezüsttányérok sora, kezében elefántcsont nyelű szeletelővilla, másik kezében
hosszú pengéjű sheffieldi kés. A késsel gesztikulálva illusztrálta mondókáját az
asztalnál ülő díszvendég előtt.
– Egy nap alatt elolvastam az egészet. Éjfél utánig ébren tartott. Hidd el, Jan,
ennél érdekesebb könyvet nem írtak még. Rengeteg kutatás eredménye,
abszolút rendkívüli.
– Alig várom, hogy olvashassam – mondta a miniszterelnök, és elismerően
bólintott a szóban forgó könyv szerzője felé.
– Még kéziratban van. Nem vagyok még egészen megelégedve vele, bőven
akad rajta javítanivaló.
Sean a sült felé fordult és rutinos mozdulattal levágott öt vékony szeletet az
arányló zsírral szélesen szegélyezett rózsaszín marhahúsból.
A villával a szeleteket egy rosenthali porcelántálra tette, majd egy zulu szolga
lebegő, fehér kanza-köntösben, fején kerek, vörös fezzel a tálat az asztalfőre
vitte, ahol Sean helye volt.
Sean félretette a szeletelőkést, egy damasztszalvétába beletörölte a kezét,
aztán elindult a szolga után és leült a helyére.
– Arra gondoltunk, hogy írhatnál egy rövid előszót a könyvhöz – mondta Sean
és a miniszterelnökre emelte csillogó, vörösborral teli kristálypoharát Jan
Christiaan Smuts keskeny vállai között szinte madárszerű mozdulattal billent
meg a feje. Alacsony ember volt Smuts, keze, amint maga elé tette az asztalra,
törékeny, mint egy filozófusé, vagy egy zenész keze, s ezt a benyomást ápolt,
hegyes szakálla sem oszlatta el.
Ennek ellenére egyáltalán nem keltette alacsony ember benyomását. Életerő
sugárzott belőle, tiszteletet parancsoló aura lengte körül, ami éles ellentétben állt
vékony hangjával.
– Igazán nem tudom, mi az, amit szívesebben tennék meg. Nagyon
megtisztelsz vele.
Smuts, ahogy székében ült, is termetesebbnek látszott a valóságosnál, mert
egyénisége ereje termetét is impozánssá varázsolta.
– Én vagyok megtisztelve – felelte ünnepélyes hangon az asztal túlsó
oldaláról Garrick Courtney ezredes, és derékban kissé meghajtotta magát. Sean
szeretettel nézett bátyjára.
Szegény Garry, gondolta, nem egészen jó lelkiismerettel.
De hogyan is gondolhatott volna másképp erre a törékeny, görnyedt hátú,
öreg, ősz, kiaszott arcú emberre, aki szinte még kisebbnek látszott, mint a vele
szemben ülő Smuts?
– Adtál már neki címet? – kérdezte Smuts.
– Arra gondoltam, legyen Fiatal sasok a címe. Remélem, nem találod
túlságosan drámainak, hogy ilyen címet szánok a Királyi Repülőbrigád
történetének.
– Egyáltalán nem – mondta Smuts. – Kitűnő cím.
Szegény Garry, Sean megint csak így gondolt rá: mióta Michaelt gépével
lelőtték, ez a könyv töltötte be azt a szörnyű űrt, amelyet a fiú halála hagyott
benne, de annak nem tudott gátat vetni, hogy meg ne öregedjék. A könyv
emlékmű lesz, persze, Michael emlékének, mélységes szeretet terméke.
„Michael Courtney repülő századosnak ajánlom ezt a könyvet, azon Fiatal Sasok
egyikének, akik nem röpülnek többé.” Sean érezte, hogyan vesz erőt rajta saját
gyásza, és látható erőfeszítéssel igyekezett túltenni magát rajta.
A felesége az asztal másik végéről észrevette ezt, elkapta a tekintetét. Annyi
év után tökéletesen ismeri Seant, gondolta, tökéletesen olvas érzelmeiben.
Együttérzően rámosolygott. Sean viszonozta mosolyát, kihúzta magát, sűrű
szakállal borított állat felvetette.
Az asszony tapintatos fellépése nyomán pillanatok alatt megenyhült a
hangulat.
– Smuts tábornok megígérte, Garry, hogy ma délután végigmegy velem a
kertben, és javaslatot tesz arra, hogyan ültessem ki azokat a
csodafenyő-palántákat, amelyeket a Table Mountainról hozott nekem. Te is jól
képzett botanikus vagy, nem kísérnél el?
– Már megmondtam, kedves Ruth – közölte Jan Smuts minden közismert
udvariassága mellett is kemény hangján –, nem nagyon bízom benne, hogy
megfogannak.
– Talán a Leucadendronok – mondta biztatóan Garry–, ha találunk nekik
valami hűvös és elég száraz helyet.
– Azok már inkább – bólintott a tábornok, és máris megindult köztük a
társalgás. Az asszony olyan ügyesen rendezte el a dolgot, mintha nem tett volna
semmit.
Peter Botes mint egy testőr állt a hosszú, rézveretes lábú asztal végén, a szék
mellett, és derékból mereven előrehajolt, valahányszor egy oldalt fordítania
kellett.
– …és még itt is, kérem, Mr. Courtney.
A nagy ember a székben hanyagul odakanyarintotta aláírását az okirat aljára,
alig pislantott bele, és folyamatosan tovább beszélgetett a másik, divatosan
öltözött férfival, aki valamivel arrébb ült az asztalnál.
Dirk Courtneyt nehéz parfümillat lengte körül. Peter hiába próbálta márkáját
azonosítani. Nyilván hihetetlenül drága, gondolta, de a siker illata, és szilárdan
eltökélte, hogy szerez belőle egy üveggel, akármi legyen is az.
– …és még itt is kérem, uram.
Most egészen közelből megfigyelhette, hogy Dirk Courtney haja fénylik, de
nincsen rajta brillantin, és a halántékánál hosszabbra hagyták, úgy, hogy egy
spontán kanyarral belenyúlik oldalszakállába. Ma este ő is kimossa a brillantint a
hajából, határozta el Peter. És kicsit megnöveszti…
– Ez minden, Mr. Courtney. A másolatokat holnap továbbítom.
Mr. Courtney bólintott, majd anélkül, hogy felnézett volna rá, hátralökte székét
és fölállt.
– Nos, uraim – szólt oda a többieknek az asztalnál –, nem várakoztathatjuk
meg a hölgyeket. – A többiek kéjenc, sóvár nevetéssel nevettek fel és a szemük
úgy csillant meg, mint a ketrecbe zárt oroszlán szeme etetés előtt.
Peter sok részletet hallott már azokról a partikról, amelyeket Dirk Courtney
rendezett odakint, Great Longwoodban, a Nagy Házban. Nagy tétekben folyt a
szerencsejáték, néha kutyaviadalokat is rendeztek: két állat egy gödörben, amint
cafatokra tépik egymás bőrét, húsát, meg néha kakasviadalokat, és mindig
voltak ott nők, akiket zárt autóban hoztak Durbanből vagy Johannesburgból.
Nagyvárosi nők, és Peter már a gondolatra is izgalomba jött. A partikra csak
fontos – befolyásos vagy pénzes – embereket hívtak meg, és miközben a parkot
Dirk Courtney gorillái őrizték, a dorbézolás egész hétvégén tartott.
Peter néha-néha elábrándozott azon, hogy meghívják egy ilyen partira, hogy
leülhet a zöld, rézlábú asztalhoz, szemben Dirk Courtneyval, és hanyagul
odahúzhatja magához a sokszínű zsetonhegyet úgy, hogy a drága szivart sem
veszi ki a szájából, vagy elszórakozik susogó selymek és bársonyos, fehér karok
között; hallotta, hogy egyes táncosnők, csodaszép teremtések, levetkőznek, míg
hétfátyoltáncukat járják, és a táncot anyaszült meztelenül fejezik te, miközben a
férfiak harsányan nevetgélve kapkodnak utánuk.
Peter majdnem elszalasztottá az alkalmat, Dirk Courtney már elindult, maga
előtt terelte vendégeit, nevetett, bájolgott, fogai fehéren villogtak napbarnított,
csinos arcában, s eközben egy szolga várt, kabátjával kezében készenlétben, és
a sofőrök odakint az utcán álltak a luxusautók mellett, készen, hogy elinduljanak
abba a világba, amelynek ingerlő, erotikus részleteiről Peter csak
ábrándozhatott.
Utánasietett Dirknek és idegesen dadogta.
– Mr. Courtney, lenne egy személyes kérésem.
– Gyere, Charles. – Dirk Courtney mosolyogva karolt bele egyik vendégébe,
vállát átfogva nem is nézett Peter felé. Remélem, ma több szerencséd lesz, mint
volt legutóbb, mert utálom elnyerni a barátaim pénzét.
– A feleségem húgának van egy vőlegénye, uram – makogta elkeseredetten
Peter. – Könyvet ír Ladyburgról, és szeretné belefoglalni az ön személyes
élményeit…
– Alfred, mennél az első kocsival, Charlesszal? – Dirk Courtney begombolta
kabátját, megigazította kalapját, és már indult is az ajtó felé, miközben homlokát
alig észrevehetően ráncolva jelezte, mennyire bosszantja Peter
alkalmatlankodása.
– Idevalósi ember. – Peter majdnem elsírta magát zavarában, de makacsul
folytatta. – Kitűnő háborús minősítése van, talán emlékszik is a nagyapjára, John
Andersre…
Dirk Courtney arca hirtelen különös kifejezést öltött. Most első ízben lassan
szembefordult Peterrel, és egyenesen az arcába nézett. A nézése, ahogy
felvillant, halálosan megrémítette Petert. Életében sose látott egy arcon ennyi
izzó rosszindulatot, ilyen gátlástalan kegyetlenséget. Csak egy pillanatig tartott.
Aztán a nagy ember elmosolyodott. Barátságos, megnyerő mosolyától Peter
nyomban megkönnyebbült, szinte megszédült.
– Könyvet? Rólam? – Belekarolt Peterbe, barátságosan megfogta a karját. –
Mondjon még valamit erről a fiatalemberről. Gondolom, fiatal.
– Ó igen, uram, egészen fiatal.
– Uraim – fordult bocsánatkérően Dirk Courtney vendégei felé. –
Megkérhetlek benneteket, hogy menjetek előre? Hamarosan utánatok megyek. A
szobáitok készen, és kérlek, ne törődjetek azzal, hogy megvárjatok, míg
megérkezem. Kezdjétek nyugodtan el a szórakozást.
Aztán, továbbra is Peter karját fogva, udvariasan visszavezette a fiatalembert
a tágas igazgatói tanácsterembe, a kandalló mellett egy székhez.
– Nos, ifjú Botes mester, mit szólna egy pohár brandyhez?
És Peter bódultan nézte, hogyan önti ki a konyakot saját tulajdon izmos
kezével, fekete pehelyszőrös kezefejével, kisujján egy érett borsó méretű
gyémántgyűrűvel.
Mark úgy érezte, a Chaka Kapuja szikláinak a formája minden lépésével változik,
ahogy észak felé tart. A távolban felmagasló kékes-füstös sziluettből lassan
tisztulva kirajzolódtak a sziklák részletei.
Két egyforma sziklaorom, szinte egymás tükörképeként áll szemben
egymással, meredeken nyúlva fel háromszáz méterre a szakadék fölé, amelyben
lent a Bubezi folyó zúg a zuluföldi síkság felé haladva, ahol aztán vagy százhúsz
mérföldön át mocsarak, lagúnák és mangroveerdők között kanyarogva végül
kiárad a dagálytorkolat szűk nyílásába. Ez a torkolat szinte lélegzik, ki-be szívja a
dagályt, az apályt, és az apály tarka, színes vizével megfesti a tenger vizét,
messze mélyen benyúlva a Mozambiki-árámlat tintakékjébe: barna folt, élénk
ellentétben az ezer mérföldekre észak és dél felé nyúló homokos part vakító
fehérségével.
Ha valaki a Bubezi folyását követi felfelé, a Chaka Kapuján túl, ahogy Mark
és az öreg olyan gyakran megtette valamikor, a központi fennsík alatt egy széles
medencébe jut. Itt, a sűrű erdők között a Bubezi két ágra szakad, a FehérBubezi
számos vízesésen és zuhatagon át lezúdul a fennsíkról a kontinentális pajzsra, a
Vörös-Bubezi pedig észak felé kanyarodik el, követi a fennsík törésvonalát az
őserdők között és a füves térségeken át, s lesz végül a portugál gyarmat,
Mozambik határa.
Nyár közepén, az áradások idején, ez a mellékfolyó viszi le az erodálódó
vörös agyagot Mozambik lelőhelyeiről, mély vérvörösre festi vizét, amely úgy
lüktet, mint egy élő artéria, és méltán érdemli ki nevét: Vörös-Bubezi.
Bubezi zulu nyelven oroszlánt jelent, és valóban, Mark a Bubezi partján
vadászott először oroszlánra, ott ölte meg az elsőt, fél mérföldnyire a két folyó
összefolyásától.
Már majdnem dél volt, mikor elérte a folyót ott, ahol a két oszlop között a
szakadékból kilép. Elővette óráját, hogy megnézze, mennyi az idő, de a
mozdulata félbemaradt. Itt az időt nem fémmutatókkal mérték, hanem a nap
méltóságteljes járásával és az évszakok örökös váltakozásával.
Letette csomagját, puskáját egy fatörzsnek támasztotta. Ez a mozdulata
mintegy szimbolikus volt: ahogy a súly lekerült a válláról, mintha a szívéről is
leesett volna egy sötét teher.
Fölnézett a sziklafalakra, amelyek a fél égboltot eltakarták előle, és magába
felejtkezett, pontosan olyan áhítatot érzett, mint mikor a Westminster apátságban
VII. Henrik kápolnájának ívelt kőcsipkéit nézte.
Az idő, a szél, a nap, az eső kifaragta sziklaoszlopok ugyanolyan légiesen,
kecses eleganciával emelkedtek az égnek, csak éppen a vonalvezetés
szabadságát nem korlátozta az ember alkotta szépségideál. A sziklaoszlopokat
zuzmótelepek tarkították csillogó vörös, sárga és ezüstszürke foltokkal.
A sziklarepedésekben satnya, torz fácskák sínylődtek, száz meg száz lábbal
magasodtak fejlettebb testvéreik fölé, a természet véletlen játéka folytán
deformálódtak, megnyomorodtak, mintha egy raj japán bonszai-kertész kezelte
volna őket gondos hozzáértéssel, olyan lehetetlen szögben nyúltak ki a szikla
síkjából, és ágaikat mintegy könyörögve nyújtogatták a nap felé.
Egyik-másik keskeny párkány alatt a sziklát sötétre festette a bolyhos sziklai
nyulak ürüléke, amelyek csak úgy nyüzsögtek a sziklafal repedéseiben,
nyílásaiban. Álmosan üldögéltek a szakadék szélén, süttették a nappal kövér kis
testüket és le-lepislogtak a szakadék mélyén arra az apró kis emberi alakra.
Mark nézte, hogyan repül vitorlázva, kiterjesztett szárnyakkal, egy keselyű
meredeken megdől, aztán megint meglebbenti hatalmas, barna szárnyait, hogy
kihasználja a sziklafal előtt a szél járását, kinyújtja karmait, amelyekkel
megkapaszkodik majd, mikor felívelve leereszkedik fészkelőhelyére egy
sziklaperemen, százötven méternyire a folyó felett. Ott gondosan összezárja
szárnyait, ismert, a keselyűkre jellemző mozdulattal lehajtja kopasz, pikkelyes
fejét és oldalazva húzódik arrébb a ruganyos, kusza, pálcikákból és apró ágakból
összetákolt fészke peremén, amit a szikla oldalában rakott magának.
Abból a szögből, ahol Mark állt, nem látta a kicsinyeket a fészekben, de
tisztán felismerte a madár mozdulatait, amint nekikezdett felbüfögni kicsinyeinek
az adag rothadt döghúst. Markon fokozatosan eláradt a béke, ráborult, mint egy
köpönyeg. Leült, hátát egy eukaliptuszfa rücskös törzsének támasztotta, lassan,
minden sietség nélkül keresett magának egy cigarettát, kimért mozdulatokkal
rágyújtott, megszívta, aztán orrán keresztül engedte ki a halványkék, gomolygó
füstöt, és nézte, hogyan emelkedik, kanyarog lustán a levegőben.
Arra gondolt, hogy a legközelebbi emberi lény talán negyven mérföld
távolságra lehet tőle, a legközelebbi fehér ember talán százra, s a gondolat
furcsa módon megnyugtatta.
Elgondolkodott azon, mennyire elveszíti jelentőségét minden értelmetlen,
emberi nyüzsgés itt, ebben a mérhetetlen, ős-eredeti, természetes világban, és
valahogy felmerült benne a gondolat, hogy ha mindenki, azok is, akik számára
nem létezik más, mint a városok tülekedése, a patkányok nyüzsgésére
emlékeztető sürgés-forgás, csak egy rövid kis időre letelepedne itt, felüdülve és
megtisztulva térhetne vissza előző életébe, s ott már, miután ráhangolódott a
természet örök hullámhosszára, törtetésében is kevesebb lenne a harag és a
gyűlölet.
Hirtelen felszisszent. Álmodozását egy tűszúrásnyi fájdalom szakította félbe a
füle alatt, a nyaka puhább részén ösztönösen odacsapott nyitott tenyerével. A kis
rovar elkábult ugyan, de páncélzata túlságosan kemény volt, még egy ilyen erős
csapás sem törte össze. Bukdácsolva, zümmögve hullott Mark ölébe, Mark a
hüvelykujja és mutatóujja közé fogta és kíváncsian nézegette. Sok éve nem
látott ilyen kis állatot.
A cecelégy valamivel nagyobb, mint a házilégy, de karcsúbb,
áramvonalasabb teste van és áttetsző szárnyai barnán erezettek.
– Afrika megmentője – mondta róla egyszer az öreg, és Mark most hangosan
elismételte a szavait, miközben ujjaival összenyomta a kis állatot. Fényei, vörös
folyadék fröccsent ki belőle, az a vér, amit belőle, a nyakából szívott ki. Előre
tudta, hogy a csípés helye meg fog duzzadni, haragos vörös lesz, és ugyanígy
reagál majd a további csípésekre, de a szervezetben hamarosan kialakul az
ellenálló képesség, és egy hét múlva észre sem veszi a csípéseket, annyira sem,
mint ahogy egy szúnyogcsípést megérez.
– Afrika megmentője – mondta az öreg. – Ez a kis dög mentette meg az
országot, hogy ne lepjék el háziállatok, le ne legeljék. Előbb a marhák, a marhák
után az eke, az eke után a városok és vasúti sínek. – Az öreg lassan rágcsált a
tábortűz fényénél, mint egy kérődző bika, arcát beárnyékolta széles karimájú,
puha kalapja. – Egy szép napon megtalálják a módját, hogy kipusztítsák, vagy
kitalálnak valamit, amivel gyógyítani tudják az álomkórt, a „naganá”-t, aminek a
mérgét a cecelégy hordozza magában. Akkor annak az Afrikának, amit mi
megismertünk, vége, gyerek. – Azzal hosszú, mézesbarna fröccsöt köpött a
tűzbe. – Mi lesz Afrikából ember nem lakta területek, vadak nélkül? Akár
visszamehetünk Londonba élni.
Mark most más, megértőbb szemmel nézett maga körül a fenséges
őserdőben, és elképzelte, mivé vált volna mindez itt körülötte, ezek nélkül az
apró, barna szárnyú csendőrök nélkül. A fákat kivágták volna tűzifának, az
erdőket kiirtották volna, hogy ökör vontatta ekékkel fölszántsák a földjét, a
szabad térségeket lelegeltették volna, szarvasmarhák patája törte volna föl a
földet, és fekélyeket nyitott volna rajta az erózió számára, s a folyók a vérző föld
szennyétől és emberi piszoktól barnán, szennyesen folynának medrükben.
A nagyvadakat kilövik a húsukért, és mert a legelőkön ellenségei a
háziállatoknak. A zuluk számára a szarvasmarha jelentette a vagyont, ezer éven
át, és odamentek a csordákkal, ahol a marha táplálékot talált.
Ennek ellenéré, furcsa módon volt ennek a vadonnak egy másik őre is,
eltekintve a szárnyas rovarseregtől, és ez az őr egy zulu volt. Chaka, a nagy zulu
király, réges-régen telepedett meg itt. Senki sem tudja, mikor, mert a zuluk nem
mérik úgy az időt, mint a-fehér emberek, sem nem jegyzik fel írásban a
történelmüket.
A öreg mesélte annak idején Marknak a történetet, zulu nyelven, ahogy ez
ehhez a történethez illett, és zulu fegyverhordozója hallgatta, időnként
helyeslően bólogatott, vagy dörmögve kijavította, ha valahol tévedett, és
előfordult, hogy beleszólt, és hosszan színezte ki a legenda egy-egy érdekesebb
epizódját.
Azokban az időkben itt, ebben a medencében élt egy kis törzs. Vadászok
voltak, meg vadmézet gyűjtöttek, és „inyosi”-nak, „méhek”-nek nevezték
magukat. Szegények voltak, de büszkék, és ellenálltak a hatalmas királynak és a
király kielégíthetetlen hódítási, hatalmi vágyának.
Chaka király harcosainak serege elől visszahúzódtak az északi sziklaorom
természetes fedezékébe. Mark, mikor így felidézte emlékezetében a történetet,
fölnézett, át a folyó túlsó oldalára, a meredek sziklafalra.
Ezerkétszáz férfi, asszony és gyermek kapaszkodott fel az egyetlen keskeny,
életveszélyes ösvényen a csúcsra, az asszonyok fejükön cipelve az élelmet, s a
feketék hosszú sorban kanyarogtak felfelé a sziklafalon, menedékükbe. A
csúcsról a törzsfőnök és harcosai harsány hangon jelezték, hogy dacolnak a
királlyal.
Chaka egyedül állt a szikla tövében, magas, karcsú alakjával, iszonyatos
erejével méltóságteljesen, fiatalon.
– Gyere le, ó főnök, fogadd a király áldását és maradj meg főnöknek
szeretetem napfényében.
A törzsfőnök elnevette magát, és gúnyosan kiáltott oda a körülötte összegyűlt
harcosoknak.
– Úgy hallottam, mintha egy cerkófmajom ugatott volna!
Nevetésüket harsogva visszhangozta a sziklafal. A király megfordult és
visszament oda, ahol harcosai kuporogtak türelmesen. Tízezer ember.
Este Chaka kiválasztott ötven harcost, halkan nevén szólítva mindegyiket.
Azokat, akiknek a legnagyobb volt a szívük és legfélelmetesebb a hírnevük.
Mindössze ennyit mondott nekik:
– Amikor a hold lenyugszik, gyermekeim, megmásszuk a sziklát a folyó fölött
– és felnevetett halkan, száraz nevetéssel; sokan tudták, hogy aki ezt a kacajt
hallja, annak a számára ez volt az utolsó hang, amit ár földön hallott. – Mert
vajon nem nevezett-e bennünket a bölcs törzsfőnök cerkófmajomnak? És egy
cerkófmajom felmászik oda is, ahová ember nem mer felmászni.
Az öreg fegyverhordozó napfénynél megmutatta azt az utat, amelyet Chaka
kiválasztott, hogy azon másszon fel a csúcsra. Távcsőre volt szükségük, hogy
kivegyék a sziklán a hajszálnyi repedéseket és az ujjnyi keskeny sziklapadokat.
Mark még most is megborzongott, ahogy szemével követte azt a vonalat, s
arra gondolt, hogy Chaka annak idején kötél nélkül mászott, a sor elején,
holdnyugta után, teljes sötétségben, hátára szíjazott, széles hegyű dárdájával.
Mászás közben tizenhat harcosa megcsúszott és lezuhant, de akiket Chaka
kiválasztott, olyan erős jellemek voltak, hogy egy sem adott egy hangot sem a
sötétben, a szörnyű zuhanás közben, egy suttogás sem hallatszott, amivel
felriaszthatták volna az inyosi őröket, és csak egy tompa puffanás hallatszott
lentről, a szakadék mélyéből, ahogy a testük földet ért.
És hajnalban, míg harcosai lekötötték az inyosik figyelmét, Chaka átsurrant a
szikla peremén, összeszedte maradék harcosait, és – harmincöten ezerkétszáz
ellen – egyetlen elsöprő rohammal elfoglalta a csúcsot. Kardjuk széles pengéje
áthasította ellenfelük testét, dárdájuk átdöfte őket mellüktől a gerincükig, és a
visszahúzott pengék nyomában szökőkútként lövellt ki mellükből az életet
jelentő, piros vér.
– Ngidhla! Ettem! – kiáltotta a király, és miközben emberei harcoltak, az
inyosik közül sokan inkább levetették magukat a szikla csúcsáról a folyóba,
semhogy szembe kelljen szállniuk Chaka dühével. Azoknak, akik haboztak,
leugorjanak-e, segítettek eldönteni a kérdést.
Chaka, két kézzel fölemelve az inyosik törzsfőnökét, könnyedén tartotta feje
fölött, hiába küzdött ellene.
– Ha én cerkófmajom vagyok, akkor te veréb – vagy mondta, – aztán vad
kacagással tette hozzá: – Repülj, kis veréb, repülj – és lehajította messze, a
semmibe.
Ezúttal nem kíméltek sem asszonyt, sem gyermeket, mert a tizenhat zulu
között, akik mászás közben lezuhantak a szikláról, voltak azok, akiket Chaka
legjobban szeretett.
Az öreg fegyverhordozó belekotort az omlatag szikla tövében felhalmozódott
törmelékbe, és a tenyerén aszott csontszilánkokat mutatott, amelyek talán valaha
emberi csontok lehettek.
Chaka ez után a sziklacsúcson aratott győzelem után nagy vadászatot
rendezett a két folyó völgyében.
Tízezer harcos hajszolta a vadat, négy napig tartott a vadászat, és azt
mondják, a király maga, saját kezével, kétszáz bivalyt döfött le. A vadászat után
aztán a király ezt a döntést hozta:
– Ez királyi vadászterület. Itt többé soha senki sem fog vadászni, csak a
király. Onnan, ahonnan Chaka ledobta az inyosit a szikláról, a hegy gerincéig,
keletre, délre és északra, amekkora utat egy ember egy nap futva megtehet, egy
nap meg egy éjszaka, és még egy nap, ez a terület csak a király vadászatára
szolgál. Hallja meg minden ember ezeket a szavakat, reszkessen és
engedelmeskedjen!
Száz embert hagyott ott, egy idősebb harcos parancsnoksága alatt, hogy
őrizzék a területet, a „királyi vadászat őreinek” nevezte el őket, és időnként
visszatért ide. Talán az vonzotta a békének ebbe a birodalmába, hogy
felfrissüljön és megnyugtassa megkínzott, hatalomvágytól gyötört lelkét, akkor is,
amikor anyját, Nándit, az Édest, gyászolta. Majdnem minden évben eljött ide
vadászni, míg végül, saját testvéreinek orgyilkos kardja által, elpusztult maga is.
Közel egy évszázaddal később egy ünnepélyes ülésen, sok száz rnérföldnyire
a Chaka Kapujától, a natali törvényhozás felidézte Chaka határozatát, és védett
területnek nyilvánította a vidéket, hogy megvédjék a vadállomány és a
természeti szépségek kipusztításától, de ezt a „királyi vadászterületet” nem
ellenőriztették olyan alaposan, mint az egykori zulu király. Éveken át nyüzsögtek
ott az orvvadászok, íjjal és nyíllal, hurokkal, vermekkel, dárdával vagy
kutyafalkákkal meg nagy kaliberű puskákkal.
Lehetséges, hogy hamarosan kitalálja valaki a nagana gyógyszerét vagy
valami módot találnak a cecelégy kiirtására, amint az öreg megjósolta.
Visszavonják az ember alkotta törvényt és a völgyet átadják a bőgő, vánszorgó
marhacsordáknak, az ezüstösen csillogó ekevasnak. Markot fizikai rosszullét
fogta el a gondolatra. Fölállt, és-elindult a sziklatörmelékkel borított lejtőn, hogy
legyűrje rosszullétét.
Mark maga elé képzelte, hogyan vagdossák fel a vadhúst; a nyers húst hosszú
szeletekre vágják, sós vizes vödrökbe mártogatják, aztán felfűzik a fa ágaira.
Hányszor volt tanúja hasonló véres tevékenységnek! Mikor a hús fekete rúddá
szárad, olyanná, mint egy bagórúd, jutazsákba csomagolják, s később,
teherhordó szamár hátán hazafuvarozzák. A nedves hús, mire megszárad, súlya
háromnegyed részét elveszíti, ami megmarad, a biltong, a szárított hús,
Afrika-szerte értékes cikk, amelyért olyan magas árakat fizetnek, hogy
meglehetősen jövedelmező mesterséggé teszi az orvvadászatot.
„Mr. Greyling (idősb): …nos, a végén nem találtuk meg, csak a negyedik
napon. A szarmadarak… bocsánat: a keselyűk… mutatták, hol keressük.
Megpróbált felmászni a parton, egy rossz helyen, láttuk, megcsúszott, és a
puska még ott volt alatta. Biztosan az volt az a lövés, amit hallottunk, mindjárt
ott el is temettük, mert tetszik tudni, már szállítani nem lehetett a madarak
miatt meg a nap miatt. Egy szép keresztet is tettünk oda, magam faragtam,
meg elmondtam egy imát.”
A gödröt eredetileg úgy építették ki, hogy süllyesztett víztároló jellege legyen.
Ötven láb átmérőjű, tíz láb mély, tökéletesen kör alakú, gipsszel falazva, padlója
sima cementlap.
Bár a vízcsöveket is beszerelték, és a gödör elhelyezése a Ladyburg feletti
hegyhát első lejtőjén tökéletesen biztosította a megfelelő lejtést a nagy,
oromzatos ház felé, még sosem volt benne víz.
Körös-körül a falakat csillogó fehérre meszelték, és a betonpadlót vékony,
tisztára mosott és szabályosan elgereblyézett folyami homok borította.
Eléje fenyőfákat telepítettek, hogy eltakarják; az egész létesítményt tizenkét
soros szögesdrót kerítéssel vették körül, és aznap este két őr állt a bejáratnál,
kemény, néma legények, akik minden vendéget ellenőriztek, akit a kocsik a nagy
házból odaszállítottak.
Negyvennyolc férfi és nő nyüzsgött az izgatottan nevetgélő tömegben, amely
a kapun beáradt és vonult tovább fel az ösvényen, a fenyőfák között oda, ahol a
ciszterna már vakítóan fénylett a gödör fölé póznákra függesztett Petromax
lámpások világánál.
A duhaj társaságot Dirk Courtney vezette. Fekete gabardin lovaglónadrág volt
rajta és fényes, térdig érő csizma, hogy a lábát védje az éles metszőfogak
harapásától, fehér vászoningét majdnem köldökig nyitva hagyta, fedetlenül
hagyva keményen duzzadó mellizmait és a nyaka hajlatától lefelé terjedő erős,
fekete mellszőrzetét, az ing ujjai a csuklótól végig felvágva.
Ajkai között a hosszú, fekete szivart szája egyik sarkából a másikba forgatta,
miközben két fiatal, kacér szemű, festett szájú nő derekát ölelgette.
A kutyák, mikor meghallották, hogy jönnek, harsány ugatásba fogtak,
neki-nekiugrottak a ketrec párnázott rácsának, izgatottan, hisztérikusan
megpróbáltak a rács nyílásain keresztül odaférkőzni egymáshoz. Vicsorogva
kapkodtak, fogaikat mutogatták, a nyáluk fröcskölt. „Edzőik” nagy hangon,
buzgón igyekeztek elhallgattatni őket.
A nézők a gödör szélén körbefutó korlátnál sorakoztak fel. A Petromax
bántóan éles fényénél az arcuk a maga csupasz valóságában mutatkozott meg:
szenvedélyesen, vérszomjasan, szadista mód türelmetlenül, énjük minden
kegyetlen vonása reflektorfénybe került. A nők arca lázasan kipirult, a férfiak
szeme izgatottan csillogott, nevetésük sértően éles, gesztusaik túlzottan
szélesek.
Az első néhány menetben Dirk mellett egy alacsony, fekete hajú nő sikítozott,
tekergeti, nyomkodta szájába ökölbe szorított kezét, tátogott, elbűvölten
nyögdécselt, ujjongott. Egyszer odafordult Dirkhez és reszketve, borzongva
mellére szorította arcát, miközben Dirk nevetgélve ölelgette derekát. Mikor a
porondon az áldozat kimúlt, a nő felsikoltott, együtt kiáltozott a többiekkel, aztán
Dirk belékarolt, és a lihegve zokogó nőt odatámogatta a nagy asztalhoz, ahol a
frissítőket kínálták és pezsgőt, ezüst vödrökben, meg barna kenyérszeleteken
füstölt lazacot.
Charles odasétált Dirkhez, aki az ölében ülő nőt kristálypoharából éppen
pezsgővel itatta, talpnyalóitól körülvéve, akik lelkendezve ömlengték körül, és
egyre fokozódó izgalommal várták az este utolsó mérkőzését, amikor Dirk saját
kutyája fog megmérkőzni Charles kutyájával.
– Rossz érzés ez nekem, Dirk – mondta Charles –, most hallom, hogy a te
kutyád majdnem tíz kilóval könnyebb.
– Annak a te korcsodnak minden grammjára szüksége lesz, Charles, ne
legyen benned semmi rossz érzés. Majd akkor, ha valóban okod lesz rá! – Dirk
hirtelen megunta a nőt, undorodva lelökte öléből, hogy az egyensúlyát vesztve,
majdnem orra esett. Bosszúsan megigazította szoknyáját, ajkát Dirkre
biggyesztette, de mikor rájött, hogy az már tökéletesen megfelejtkezett róla,
arrébb libegett.
– Gyere ide! – Dirk a mellette álló székre mutatott. – Foglalj helyet, Charles,
öregfiú, és beszéljük meg, mi a problémád.
A társaság egyre közelebb húzódott hozzájuk, mohón lesték, hogyan
kötözködik egymással Dirk és Charles, és minden jobb bemondásnál harsányan
felröhögtek.
– Az én problémám, hogy szeretnék egy kisebb fogadást tenni a mérkőzésre,
de roppant sportszerűtlennek érzem egy olyan könnyű testű kutya ellen fogadni,
mint a tiéd. – Charles vigyorogva törölgette selyemzsebkendőjével izzadságtól
nedves, vörös képét. A pezsgő és a nyirkos nyári este fülledt levegője alaposan
megizzasztotta.
– Tudomásunk szerint te abból élsz, Charles, hogy mindig biztosra fogadsz! –
Charles witwatersrandi tőzsdeügynök volt. – Nemes érzéseidnek ez a
megnyilvánulása mindenesetre becsületedre válik. – Dirk kutyakorbácsa nyelével
megveregette Charles vállát, és a bizalmaskodó, leereszkedő gesztusra Charles
szája farkasvigyorra húzódott.
– Szóval, benne vagy? – kérdezte és saját híveire kacsintott, akik a többiek
között tolongva figyelték. – Egy az egyhez?
– Természetesen. Amennyit kívánsz.
– Az én kutyám, Kaiser, a te Chaka kutyád ellen, életre, halálra. A tét pari. –
Charles elhallgatott, végignézett a hölgyeken, lesimította acélszürke szálakkal
tarkított, merev kis bajuszát, szünetet tartott. – Ezer font aranyban. – A társaság
meglepetten hápogott, néhányan tapsoltak. Halvány, gyenge kis taps volt.
– Nem, nem! – Dirk Courtney két kezét felemelve tiltakozott. – Ezret? Nem! –
A hallgatóság felnyögött. Dirk saját klikkje megdöbbenve, leverten, ekkora
presztízsveszteség miatt.
– Ó, jaj! – sóhajtott fel Charles. – Túl sok lenne a vérnyomásodnak. Nevezd
meg hát te a tétet, öregfiú.
– Legyen igazán érdekes a dolog… mondjuk, legyen tízezer, aranyban. – Dirk
ismét megveregette Charles vállát, és Charlesnak az arcára fagyott a mosoly. A
szín is eltűnt vörös képéből, duzzadt fehérré válva meredten bámult. Apró,
kutató szeme sietve végigpásztázta a nevetgélő, éljenző fejeket, mintha kiutat
keresne, aztán lassan vonakodva ismét Dirkre nézett. Próbált valamit kinyögni,
de a hangja nyikorogva megbicsaklott, mint egy kamaszfiúnak.
– Aha! És mit jelentsen ez pontosan? – kérdezte Dirk kimért udvariassággal.
Charles már saját hangjában sem bízott, csak mereven bólintott, és megpróbálta
életre kelteni arcán megszokott, fölényes mosolyát, de ferdére sikerült, és csak
valami félszeg vigyor kerekedett ki belőle.
Dirk a kutyáját jobb hóna alatt szorongatva jelent meg. Élvezte az állat
tömören feszülő, ruganyos testét. Könnyedén cipelte az ötvenfontnyi súlyt.
Lelépett a gödörbe vezető lépcsőre.
A kutya minden izma harmonikusan működve megfeszült, és Dirk szinte
érezte az idegek, az inak reszketését, ahogy minden tagja remeg, torkából,
vastag nyaka mélyéről recsegő, rekedt hangok törnek elő, és minden hangra
megrázkódik.
Dirk letette a kutyát a gondosan felgereblyézett homokra, de pórázát a
biztonság kedvéért bal csuklójára csavarva tartotta. A kutya, amint a lába talajt
ért, előrevetette magát, s olyan erővel rántotta meg a pórázt, hogy Dirket
majdnem feldöntötte.
– Hé, te kurafi! – kiáltott rá Dirk, és visszarántotta magához.
A porond másik oldalán Charles és idomárja Kaisert vezették elő, és
mindkettőjük erejére szükség volt, hogy visszatartsák, mert Kaiser akkora darab
kutya volt: fekete, mint az ördög, szemei körül és a mellkasán sárgásbarna
folttal, örökségként a doberman-tenyészágról.
Mikor Chaka meglátta, még vadabbul küzdött, dobálta magát, dühös morgása
úgy hangzott, mintha hurrikán tépdesne vastag vásznakat.
Az időmérő lekiáltott a korlát mellől, túlordítva a nézőközönség izgatott
zúgását.
– Nagyon helyes, uraim, engedjék szabadon őket!
A két tulajdonos egy „Nyírd ki, Kaiser” meg egy „Kapd el, gyerek, öld meg!!
Öld meg!” kiáltással hozzákészült, hogy elengedje kutyáját, de még két kézzel
fogták a póráz végét, tovább vadítva őket tehetetlen dühükben.
A doberman a kurta pórázon imbolygott, bukdácsolt, küzdő kutyához mérten
túl hosszú volt a lába, széles vállai legörbedtek és háta a fara felé meredeken
lejtett. Fenyegetően tátogott a szájával. Jó fogai voltak, célszerűek, hogy gyilkos
harapással ellenfele torkába mélyessze őket. Gyors is volt, ide-oda rángatta
magát, kígyózott a póráz végén, ugatott és nyújtogatta kígyószerű nyakát.
Chaka nem ugatott, de vastag, hordószerű? mellkasa reszketett, ahogy
mélyen dörgő horkantásokkal keményen megvetette lábait. Nehéz testű,
alacsony, Staffordshire bullterrier volt, amelyet gondosan kereszteztek a
vérebbel, szőre vastag szálú, és fekete alapon aranyosan foltozott. A feje rövid,
vastag, mint a viperáé, és ha vicsorított, felső ajkát hátrahúzva elővillantotta két
hosszú, elefántcsontszerű, sárga agyarát és sötétrózsaszín foghúsát. Sárga
leopárdszemekkel figyelte a másik kutyát.
– Ereszd rá! Eresszétek egymásnak őket! – kiabálták fönt a nézők. A
tulajdonosok úgy dolgoztak a pórázzal, mint zsokék a kantárral, mikor az
indítókorlát felé hajtanak, és egymás felé fordították, uszították a kutyájukat.
Dirk egy apró acélszerszámot kotort elő a zsebéből, és térdre ereszkedett a
kutya mellett. Az, állat tátott pofával nyomban nekiugrott, de a masszív szájkosár
jól visszafogta agyarát. A nyála telefröcskölte Dirk inge hófehér vásznát.
Dirk lenyúlt a kutya feneke alá, és az apró acélsarkantyút beleszúrva apró,
ingerlő kis sebet vágott heréje tövében. Csak éppen a bőrt sértette fel,
mindössze egy csepp vér csurrant ki a sebből, mire az állat még élesebb,
szokatlan hangon felmordult, és oldalt vágott. Dirk tovább ösztökélte, egyre
jobban fokozta tomboló harci dühét. Most már ugatott is Chaka, szinte
mániákusán, sorozatban, feszülő gégével.
– Kész, elengedhetem! – kiáltotta Dirk, és már alig tudta visszatartani az
állatot.
– Itt is kész, mehet! – lihegte Charles a porond másik végében. Amint Kaiser
mellmagasságig felágaskodott, Charles lába megcsúszott a homokban.
– Engedjék el őket! – kiáltotta az időmérő, és abban a pillanatban mindketten
levették a szájkosarat meg a szöges gallért a kutyákról, és a két fenevad szabad
volt, támadásra kész.
Charles elfordult, sietve kimászott a porondról, de Dirk még egy másodpercet
várt, mert nem akarta elszalasztani a pillanatot, amikor a két állat egymásnak
esik.
A doberman igazolta gyorsaságát a porondon, Chakát a saját térfelén érte el,
nagyokat ugrott hosszú lábaival, előregörnyedve, hogy lejtős háta futás közben
vízszintesre nyúlt.
Egyenesen nekitámadt ellenfelének. Sima, kardszerű fehér fogaival
felhasította szeme alatt a bőrt, de nem fogta meg.
Chaka sem igyekezett megfogni, hanem az ütközés pillanatában elfordult,
vállával, zömök termete egy lendületével megbillentette a nála magasabb állatot,
az elveszítette egyensúlyát, és támadása ereje megtört. Elpördült, és elesett
volna, ha nem akad fenn a fehérre meszelt falban. Ez mentette meg, mert Chaka
már fordult, hogy elkapja, ha elesik.
Kaiser azonban talpon maradt, súlypontjának gyors áthelyezésével
visszanyerte egyensúlyát, és nekiesett a másik pofájának, de elvétette, mert a
kis, foltos kutya lebukott, és Kaiser csak kurta, hegyesre nyírt fülét kapta el, azt
hasította fel, hogy a vér feketén fröcskölt ki belőle a homokra.
Aztán Chaka vágott oda, bár a válláról, a pofája közepétől a füléig dőlt a vér,
mindazonáltal teljes súlyát bevetette a támadásba. A nagyobb testű kutya
meghátrált, nem akart vállal ütközni ellenfelének, és amikor ismét támadott, meg
akarta fogni, de elvétette a fogást. A tömeg felordított.
– Hagyd el! Hagyd el! – ordította Charles, túlérett szilva színű arccal, mikor a
kutyája belekapott a másik vállai közé, vastag, zsírral bélelt, laza bőrébe, és
morogva cibálta.
– Tépd meg, Chaka! Tépd meg! – ordított Dirk, könnyeden egyensúlyozva
fölöttük a korlát tetején. – Most van itt az alkalom, fiú!
A doberman, ahogy fogai közé harapta, túlságosan magasan fogta meg
ellenfelét, nyakát és fejét felnyújtva elvesztette egyensúlyát. A torkánál fogva
rángatta, de a bőre ruganyosan engedett, nyúlt, mint a gumi, és nem adott kellő
fogást, hogy tartsa vagy megemelje, kihasználja súlytöbbletét, és földre tudja
teríteni a foltos terriert.
A kisebbik kutya mintha nem is érezné a harapást, bár egy kisebb artériája
megrepedt, és vére akár egy rózsaszín flamingó tollbokrétája, vékony sugárban
lövellt elő a lámpások fényében.
– Ereszd el! – kiáltotta kétségbeesetten Charles, miközben a kezeit tördelte,
és álláról csurgott az izzadság.
– Belezd ki! Belezd ki! – biztatta Dirk a kutyát, miközben az a nagyobbik
kutya mellkasa alatt tekergeti és megemelte, hogy a nagy kutya első lábai
felemelkedtek a földről, aztán a hasába harapott, megtépte, és sárga fogait
belemélyesztette sötét, fényes szőrébe…
A doberman felordított, elengedte fogását, és olyan hévvel fordult el, hogy
Chaka agyara kiszakadt a hasából, kitépve belőle egy szelet gyomorbelsőt; a
nyíláson kibuggyantak a doberman belei, de elhárította a terrier kísérletét,
amellyel a torka felé kapott. Chaka vicsorgó fogai összekattantak tágra nyitott
szájában, aztán elfordult, és körözni kezdett.
Mindkét kutya feje csöpögött a vértől, sűrűn pislogtak, mert a szemüket
elhomályosította a sebeikből, a harapások nyomán kifröcskölő vér. Pofájukon a
szőr alvadt vérrel volt tele, a szájuk is tele volt vérrel, rózsaszínre festette
vicsorgó fogaikat, lecsorgott az állukon és a nyáluk is csillogó rózsaszínben
játszott.
Még kétszer estek egymásnak, mindegyik támadást a kisebbik kutya, a
zömök Chaka kezdeményezte, de a doberman mindkét alkalommal elkerülte a
közvetlen összeütközést, mell mell ellen, amire Chakát ösztönei késztették.
Ezzel szemben Chaka két újabb, mély sebet kapott, ellenfele mélyen a húsába
mart, csontjai fehérjéig úgy, hogy mikor a következő rohamnál a falnak vágódott,
hatalmas vörös foltot hagyott maga után a meszelt falon, mielőtt újabb
támadásba lendült volna.
A doberman felpúpozta magát, főleg a hassebe miatt, fájdalmában
megfeszítette hátát, de gyors maradt és könnyed. Nem próbálkozott újabb
fogással az óta a félresikerült fogás óta a terrier vállán: keményen harapdálta
ellenfelét, de távol tartotta magától, mint egy rutinos bokszoló.
Chaka már nagyon sok vért veszített, s ahogy megint körözni kezdett, most
először kilógatta a nyelvét, és véres nyál csörgött le róla. Dirk, látva gyengeségét
és perceken belül várható összeroppanását, hangosan elkáromkodta magát.
A nagy testű Kaiser ismét támadott. Élesen vágott oda, Chaka torkát célozta
meg, aztán egy alacsony, ravasz húzással újabb oldalvágásra lendült. Chaka
meredeken szembefordult vele, ismét odakapott a hasához, alulról, és
szerencséjére elkapta ott, ahol a sebből kiduzzadtak a belek.
A terrier mellső lába nyomban megmerevedett, nyakát behúzta, állat mellére
szegte, hogy tartani tudja fogását. A dobermant támadása tovább lódította,
miközben a bele mint valami hosszú, széles szalag csúszott ki belőle és
csillogott a lámpások fényében.
A nők éles hangon sikítoztak, elszörnyedt gyönyörrel, a férfiak harsogva
ordítoztak.
Chaka most átlépte a nagyobbik kutya farát, de még fogta a belét. Kaiser
hátsó lába belekeveredett a has nyílásából kilógó, csúszós, rózsaszínű
szalagokba úgy, hogy egyensúlyát vesztve előrebukott, keményen odaverte
mellét, aztán fellökte magát a levegőbe, és hörögve, rúgkapálva zuhant vissza a
hátára.
Chaka következő ösztönös lépése jellemző volt a fajtájára. Gyors volt, mint
egy támadó vipera, és a gyilkos fogás sikerült. Mélyen belemart izmos állával a
másik torkába, szuszogva rángatta ide-oda kurta, behúzott nyakát, míg hosszú
szemfogai össze nem értek a doberman gégéjében.
Dirk Courtney fürgén leugrott a korlátról, eszelős, rikoltozó nevetéssel. Az
arca sűrű, sötétvörös színt öltött, ahogy a kutyáját felkapva csizmája orrával
előbb megpöccintette, aztán felfordította a doberman hulláját.
– Szabályos harc volt? – nevetett fel Charlesra, aki egy percig dühödten
nézte, egy vállrándítással tudomásul vette vereségét, aztán elfordult.
Szombat volt, majdnem dél. Ronald Pye a zárt luxusautó hátsó ülésén ült
mereven, mint temetkezési vállalkozó a halottaskocsiban, és az arca is éppen
olyan gyászos volt.
Háromrészes sötétszürke szövetruhájához kemény, kihajtós keménygallért
viselt, vékony, horgas orrán aranykeretes pápaszem csillogott.
A sofőr lefordult a ladyburgi főútról a hosszú, egyenes fasorba, amely a Great
Longwood-i pompázatos, nagy, fehér házhoz vezetett, a felföld legalsó lejtőjére.
A fasori legalább kétszáz éves cikászok szegélyezték, ezek a vastag törzsű,
pálmaszerű fák, amelyeknek elegánsan ívelő levelei; tövében egyegy disznófej
nagyságú sárga, óriás tobozszérű gyümölcs fészkel. Dirk Courtney kertészei
vagy százmérfödes körzetben kutatták fel a környéket, hogy összeszedjék őket,
kiemeljék a földből, aztán itt méret szerint újraültessék őket.
A kocsifelhajtót állandóan hengerelték és öntözték, hogy portalanítsák. A ház
előtt most húsz-harminc drága gépkocsi parkolt.
– Várjon itt – mondta Ronald Pye a sofőrnek. – Nem maradok soká. – Kiszállt
a kocsiból, és végignézett az elegáns ház homlokzatán. Pontos mása volt Simon
van der Stel, a Jóreménység foka első kormányzója történelmi múltú otthonának,
amely még mindig állt Constantiában. Dirk Courtney felmérette mérnökeivel, és
pontos utánzatát építtette meg itt, szobáról szobára, boltívről boltívre, oromzatról
oromzatra.
Ronny Pye a hallban állva türelmetlenül nézett körül. Senki sem várta, senki
sem üdvözölte, bár ő is kapott külön, személyre szóló meghívót, vagy talán
pontosabb kifejezéssel élve: idézést, déli tizenkettőre.
A házban nagy élet volt, Pye női hangokat hallott, női nevetés csendült a ház
belsejében, a közelben férfihangok horkantak, nyers röhögések, rekedt, érdes
vihogások, mindebből Pye intenzív ivászatra következtetett.
A ház bűzlött a különböző parfümök illatától, a szivarfüsttől és a pállott
alkoholszagtól. Egy sor üres kristálypohár hevert hanyagul összevissza hányva
egy hallatlan értékű rózsafa asztalkán, a fényes asztallapon ott látszott a
nedvesség nyoma és a szalonba nyíló ajtó kilincsén egy gyöngyházfényű,
rózsaszín selyemkombiné függött sokatmondóan a kilincsre akasztva.
Ronny Pye habozva állt, mikor nyílott szemben a hall ajtaja, és egy fiatal nő
lépett be rajta. Kabult, szórakozott, alvajáró arccal, némán suhant keresztül a
szobán, csinos papucscipőben; látszott rajta, hogy nagyon fiatal, majdhogynem
gyermek, bár elkent, szétfolyó arca agyon volt kozmetikázva. A fekete
festéknyomoktól az egész arc beteges, meghajszolt benyomást keltett, ajkán a
rúzs annyira szétkenődött, hogy a szája egy túlméretezett, megtépett rózsára
emlékeztetett.
A papucson kívül nem volt rajta semmi, puha, sápadt, éretlen kis mellein a
bimbók halványak, világosszőke haja kócosán, rendetlenül hullott a vállára.
Változatlanul lassú, szinte kábult mozdulatokkal leemelte a kombinét a
kilincsről, és felhúzta. Félúton észrevette, hogy Ronny Pye az ajtóban áll,
rávigyorgott, félszegen, egy prostituált mosolyával elkent, duzzadt ajkán.
– Már megint egy? Na jó, hát gyere, szerelmem… – Egy lépést tett Pye felé,
aztán megtántorodott, elfordult, megmarkolta az asztal lapját, rátámaszkodott,
festett babaarca elfehéredett, szinte áttetszővé vált, mint az alabástrom, aztán
lassan előregörnyedve lehányta maga alatt a selyemszőnyeget.
Ronald egy undorodó kiáltással elfordult tőle, és benyitott a szalonba.
A nagy szobában legalább húszan nyüzsögtek, ha nem többen, de mikor Pye
belépett, senki se fordult feléje. Egy elefántcsont berakásos, masszív ébenfa
asztalt álltak körül, és valamennyien feszülten figyeltek. Az asztalon heverő,
csillogó fényű pókerzsetonokon a számjegyek elefántcsonttal voltak kirakva.
Négyen ültek az asztal mellett, kezükben egy leosztás kártyát tartottak szorosan
maguk előtt, s az asztalfőn megjelenő számokat lesték. A feszültség a szobában
szikrát vetett, a levegő érezhetően telítődött statikus elektromossággal.
Pye nem lepődött meg, mikor az asztalnál ülők egyikében sógorát, Dennis
Petersent ismerte fel. Dennisről tudta, hogy rendszeres látogatója a Great
Longwood-i „szoaréknak”. Egy pillanatra roppant befolyásolható, bár roppant
kötelességtudó nővérére gondolt, és arra, vajon tud-e erről.
Ez az ember valamennyiünket beleszőtt a hálójába, gondolta keserűen.
Elnézte Dennis zavaros, véreres szemét, ideges, feszült, sápadt arcát. Én
legalább ennek ellenálltam, folytatta magában, a lealacsonyodás végső,
szennyes fokának. Akármilyen gonoszságokba is vitt bele ez az ember, legalább
ezt a kis töredék önbecsülésemet megőriztem.
– Nos, uraim, attól tartok, rossz hírt kell közölnöm önökkel – mosolygott
nagyvilági ábrázattal Courtney. – A hölgyek mind nálam jöttek össze! – azzal
leterítette lapjait, színükkel felfelé, a zöld posztóra. A négy királynő fantasztikus
kártyakosztümjében faarccal meredt felfelé. A többi játékos egy darabig csak
nézte őket, aztán utálkozó képpel sorban egymás után eldobálták kártyájukat.
Dennis Petersen törődött bele legnehezebben a veszteségbe. Feldúlt arccal,
reszkető kézzel ejtette ki ujjai közül a kártyákat, és mikor az utolsó is leesett,
szinte felzokogott, hátralökte székét, és tántorogva elindult az ajtó felé.
Félúton megtorpant. Meglátta sógora sovány, ijesztő alakját. Egy pillanatig
csak bámult, változatlanul reszkető ajakkal, véres szemével sűrűn pislogva,
aztán megrázta a fejét, mint aki nem hisz a szemének.
– Te itt?
– Ó, igen! – kiáltott oda Dirk az asztaltól, ahol a zsetonokat gyűjtötte egybe és
rakta kupacba. – Elfelejtettem talán említeni, hogy Ronaldot is meghívtam? Ne
haragudjatok fordult a többi játékos felé –, mindjárt jövök vissza. – Fölállt, az
asztaltól félretolta az egyik nőt, aki belécsimpaszkodott, barátságosan belékarolt
Ronald Pye-ba meg a sógorába, és kivezette őket a szalonból, végig a
csempézett padlós folyosón, a dolgozószobájába.
A szobában délben is hűvös volt és sötét, a vastag kőfalak és a nehéz
bársonyfüggönyök között, körben a sötét faburkolattal, a padlón süppedős perzsa
és egyéb, keleti szőnyegekkel. A falakon sötét tónusú, füstös kinézetű
olajfestmények függtek, Ronald Pye azt is tudta, hogy van köztük egy Reynolds
és egy Turner is. A bútorokat nehézfából faragták, csokoládészínű bőrrel
kárpitozták. Ez a szoba mindig deprimáló hatással volt Ronald Pye-ra. Mindig
úgy gondolt rá, mint annak a hálónak a középpontjára, amelybe ő és családja
lassan-lassan belegabalyodtak.
Dennis Petersen belezökkent az egyik bőrfotelba, aztán Ronald Pye
egypercnyi habozás után merev derékkal, rosszalló tekintettel ugyancsak leült
Dennisszel szemben a másik fotelba.
Dirk Courtney drága malátawhiskyt töltött a nagy mahagóni íróasztal sarkán
ezüsttálcán álló poharakba, és hangtalanul odakínált egy pohárral Ronald
Pye-nak, aki pedáns mozdulattal, tagadóan ingatta a fejét.
Dirk ezután odavitte Dennisnek a sötét, borostyánszínű itallal teli poharat.
Dennis reszkető kézzel fogadta el, nagyot kortyolt belőle, aztán kásás hangon
megkérdezte:
– Miért csináltad ezt, Dirk? Megígérted, hogy senki se tudja meg, hogy itt
vagyok. És most meghívtad… – és sógora komor arcára nézett.
Dirk elvigyorodott.
– Én mindig megtartom, amit ígérek, ameddig kifizetődik számomra. –
Felemelte poharát. – De hármunk között nincsen titok. Erre iszunk.
Ronald Pye megvárta, míg Dirk leteszi a poharát, aztán megkérdezte.
– Miért hívtál engem ide?
– Van néhány probléma, amit meg kell beszélnünk. Az első probléma ez a
kedves Dennis itt. Ami azt illeti, jobb patkolókovács lett volna belőle, mint
pókerjátékos.
– Mennyit veszített? – kérdezte merev hangon Ronald Pye.
– Mondd meg neki, Dennis – biztatta Dirk Dennist. De az csak maradék italát
nézegette a poharában, míg a másik kettő a válaszára várt.
– Nos? – sürgette Ronald Pye.
– Ne légy szemérmes, Dennis, öreg haver – biztatta Dirk. Dennis valami
számot motyogott, de a szemét lesütve tartotta.
Ronald Pye lejjebb csúszott a fotelban. Szája széle megremegett.
– Ez kártyaadósság. Nem ismerjük el.
– Menjek oda talán, és kérjek meg néhányat az ifjú hölgyek közül, akik itt
vendégeskednek, hogy menjenek és számoljanak be első kézből a nővérednek
egyik-másik apró trükkről, amit Dennis megengedett magának? Tudtad, hogy
Dennis szereti, ha rátérdelnek…
– Dirk, ezt nem teheted meg… Nem teheted meg azt… – makogta Dennis és
tenyerébe temette az arcát.
– Holnap megkapod a csekket – közölte halk hangon Ronald Pye.
– Köszönöm, Ronny. Igazán élvezet veled üzletet kötni.
– Ennyi az egész?
– Ó, dehogy! – vigyorgott rá Dirk. – Távolról sem. – A kristályüveget
Dennishez vitte, és újra töltötte a poharát. – Van még egy kis pénzdolog, amit
meg kell beszélnünk. – A saját poharát is megtöltötte whiskyvel. – Bankügy –
mondta, poharát a fény felé tartva. Ronny Pye sietve közbevágott.
– Gondolom, tisztában vagy vele, hogy arra készülök, visszavonulok a
banktól. Ajánlatot kaptam megmaradt részvényeimre. Egy szőlőre alkuszom
odalent, Cape Town környékén. Elmegyek Ladyburgből, és viszem magammal a
családomat.
– Nem! – Dirk halvány mosollyal megrázta a fejét. – Te meg én össze
vagyunk kötve egymással, örökre. Ez a kapcsolat közöttünk megbonthatatlan.
Magam mellett akarlak tudni mindig, te vagy az, akiben megbízom, talán az
egyetlen a világon, akiben megbízhatok. Olyan sok közös titkunk van, öreg
barátom. Egy gyilkosságot is beleértve.
A szótól a másik kettő szinte kővé dermedt. Ronald Pye arcából lassan
minden szín eltűnt.
– John Anders és a fiúja! – emlékeztette őket Dirk, mire azok kórusban
vágták rá.
– A fiú elmenekült…
– Még él.
– De már nem soká – biztosította őket Dirk. – Az emberem útban van feléje.
Ezúttal nem lesz több gond erről az oldalról.
– Ezt nem teheted meg! – kapta fel a fejét Dennis Petersen.
– De miért, az Isten szerelmére! Hát hadd éljen… – kérlelte Ronald Pye, és
egyszerre feloldódott minden merevsége. – Hagyd békén azt a fiút, elég…
– Nem. Ő sem hagy bennünket békén – jelentette ki száraz hangon Dirk. –
Buzgón gyűjtötte az információt valamennyiünkről, minden tevékenységünkről.
Egy véletlen húzás folytán megtudtam, most hol van. Egyedül van, egy
elhagyatott helyen.
Hallgattak. Dirk várt, hogy a másik kettő végiggondolja, amit mondott. Aztán
szivarja csikkjét a kandallóba dobta, és új szivarra gyújtott.
– Mit kívánsz még tőlünk? – kérdezte végül Ronald.
– Aha! Szóval végre üzletszerűen tudunk tárgyalni. – Dirk fél fenékkel az
íróasztal sarkára ült, és felvett az asztalról egy antik párbajpisztolyt, amelyet
papírnehezéknek használt. Az ujján pörgetve folytatta. – Nincs elég likvid tőkém
ahhoz a bővítési programhoz, amelyet öt éve megkezdtem. Estek a cukorárak,
csökkent a bank beruházási forgalma. De persze ti ezt mind tudjátok.
Ronald Pye óvatosan bólintott.
– Már hozzájárultunk ahhoz, hogy ingatlanvásárlásokkal növeljük a
készpénz-előirányzatunkat. Legalábbis a következő években. Türelmesnek kell
lennünk.
– Én nem vagyok türelmes ember, Ronny.
– Az elkövetkező három évben évente kétszázezer hiányunk lesz.
Hozzájárultunk ahhoz, hogy leépítünk – folytatta Ronald Pye, de Dirk nem figyelt
oda. A pisztolyt pörgette az ujján, aztán megcélozta vele a kandalló felett lógó
arcképet, és rákattintotta a kakast az üres hengerre.
– Kétszázezer egy évben, három évre, az hatszázezer font sterling – tűnődött
hangosan és leeresztette a pisztolyt. – Ami merő véletlenségből pontosan az az
összeg, amit én fizettem neked a részvényeidért, úgy körülbelül tíz évvel ezelőtt.
– Nem! – csattant fel Ronald Pye és pánik remegett a hangjában. – Az az
enyém. Az én személyes tőkém. Semmi köze sincs a bankhoz.
– És nagyon okosan bántál is vele – mondta elismerően Dirk. – Azok a Crown
Deep-részvények dicséretedre válnak, kiváló vétel. Legutóbbi kalkulációm
szerint személy szerint nem érsz sokkal kevesebbet, mint nyolcszázezer.
– Letétben a családomnak, lányomnak és az unokáimnak – mondta Ronny
elkeseredetten.
– Nekem most szükségem van arra a pénzre – közölte hűvösen Dirk.
– De mi van a te személyes forrásaiddal? – kérdezte végleg nekikeseredve
Ronald Pye.
– A végső határig igénybe vannak véve, kedves Ronaldom. Minden filléremet
beruháztam: földbe és cukorba.
– De vehetsz fel kölcsönt.
– És minek vennék fel kölcsönt idegenektől, amikor egy drága, bizalmas
barátom megadja azt a kölcsönt a Ladyburg Farmers Banknak? Kell-e
megfelelőbb biztosíték, mint amit az a tiszteletre méltó intézmény jelent? Egy
kölcsönt, drága Ronaldom, csak egy kis kölcsönt…
– Nem – Ronald Pye felállt. – Ez a pénz nem az enyém. A családomé. – A
sógorához fordult. – Gyere, hazaviszlek.
Dirk szokott, elbűvölő mosolyával Dennis Petersen szeme közé célzott a
párbajpisztollyal.
– Maradj, ahol vagy, Dennis – mondta, és megint rákattintotta a kakast.
– Rendben van – fordult Ronald Pye Dennishez. – Most itt az alkalom, hogy
elszakadjunk tőle. Te maradsz velem. – Ronald lihegett, izzadt, mint egy
versenyló. – Ha gyilkossággal vádol bennünket, magát is vádolja. Bizonyítani
tudjuk, hogy nem mi voltunk az értelmi szerzők, nem mi adtuk ki a parancsot. Azt
hiszem, blöfföl. Ez olyan alkalom, amit nem szalaszthatunk el, most kell
megszabadulnunk tőle. – Szembefordult Dirkkel, a szeme acélosan csillogott. –
Meg kell szabadulnunk ettől a szörnyetegtől. Tegye meg, ami rossz csak telik
tőle, és legyen átkozott, ahogy ő átkozottá tett minket.
– Hát ezt remekül elképzelted – nevetett fel elragadtatottan Dirk. – És még el
is hiszem, hogy valóban elég ostoba vagy, és azt hiszed, megteszed, amit
mondtál.
– Gyere, Dennis. Tegye meg a legrosszabbat, amire képes. – Azzal Ronald
Pye nem nézett se jobbra, se balra, odament az ajtóhoz.
– Melyik unokádat szereted a legjobban, Ronny? Natalie-t vagy Victoriát? –
kérdezte Dirk még mindig nevetve. – Vagy gondolom talán a kisfiút. Hogy is
hívják? A fenébe is, tudnom kellene a nevét, hiszen én vagyok a keresztapja. –
Megint elvigyorodott, aztán az ujjával csettintett, jelezve, hogy megvan. – A fene
egyen meg engem is, hát Ronald, mint a nagyapja. Kicsi Ronald.
Ronald Pye megfordult az ajtóban, és a szoba hosszán át rámeredt Dirkre.
Dirk úgy vigyorgott rá, mint aki valami jó tréfát sütött el.
– Kicsi Ronald – vigyorgott, és a pisztolyt egy képzelt alakra emelte a
szőnyeg közepén, egy apró alakra, aki nem magasabb, mint egy felnőtt
térdmagassága. – Isten veled, kicsi Ronald – mormolta és felhúzta a kakast. –
Isten veled, kis Natalie. – A pisztollyal most egy újabb, láthatatlan alakra célzott.
Felhúzta a kakast. – Isten veled, kicsi Victoria. – A pisztoly ismét kattant, a
fémes hang szinte dörrenésnek hangzott a néma szobában.
– Ezt nem… – mondta elfulladva Dennis –, te ezt nem…
– Nagyon nagy szükségem van arra a pénzre – mondta Dirk.
– De ezt nem tennéd meg…
– Folyton azt magyarázod, mi az, amit nem tennék meg. Mióta tudod te olyan
jól, hogy mit hogyan csinálok?
– De nem a gyerekeket… nem apró kis gyerekeket…
Ronald Pye már a küszöbön állt. Mintha néhány másodperc alatt tíz évet
öregedett volna. A válla megereszkedett, az arca elszürkült, $áncos lett, szemei
körül a bőr meggyűrődött, laza ráncokban lógott.
– Mielőtt elmész, Ronny, hadd mondjak el neked egy mesét, amit ez alatt a
tizenkét év alatt annyira szerettél volna hallani. Tudom, hogy rengeteg időt és
pénzt áldoztál rá eddig is, hogy kiderítsd. Menj vissza a helyedre, kérlek.
Hallgasd meg a történetemet, aztán mehetsz, ha még mindig menni akarsz.
Ronald Pye keze lehullott a kilincsről. Visszavánszorgott a szobába,
bizonytalanul, mintha a lábai idegen tárgyak lettek volna, aztán ismét
belezökkent a bőrfotelba.
Dirk az egyik üres pohárba whiskyt töltött, és odatette Ronny keze ügyébe, a
fotel karjára. Ronald nem tiltakozott.
– Ez a történet arról szól, hogy egy tizenkilenc éves fiú hogyan szerzett
készpénzben egymillió fontot, amit arra használt fel, hogy megvásároljon vele
egy bankot. Ha majd végighallgattátok, megkérdezlek benneteket, létezik-e
valami, amit az a fiú ne tenne meg. – Dirk felállt. Könnyed, ruganyos léptekkel
fel-alá sétált a fotelek között a süppedős szőnyegen, akár egy ketrecbe zárt tigris,
baljóslatúan, kegyetlenül, aztán beszélni kezdett, azon a lágy, dorombolásra
emlékeztető hangján, amellyel hipnotikus hálót tudott vonni hallgatói köré, akik
most szemükkel, fejük mozgásával követték kimért, ritmikus lépteit.
– Nevezzük azt a fiút Dirknek. Jó név ez, kemény név. Dirknek, akit elűzött
zsarnok atyja, elengedte, hogy szerezze meg magának, amit akar, a maga
módján. Egy fiú, aki gyorsan tanult, és nem félt semmitől. Egy fiú, aki tizenkilenc
éves születésnapján már első tisztje volt egy ütött-kopott, vén, széntüzelésű
gőzhajónak, amely gyanús árut szállított Kelet sötétebb pontjaira. Egy fiú, aki
egymagában elvezetett egy hajót, és egy kötél végével munkára tudott
kényszeríteni egy csapat négert, miközben a kapitány ginmámorban fetrengett a
kabinjában.
Megállt az íróasztala mellett, újratöltette whiskys poharát, és megkérdezte
hallgatóit.
– Eddig érdekelt benneteket a mese?
– Részeg vagy – mondta Ronald Pye.
– Én sose vagyok részeg – jelentette ki Dirk, és folytatta a fel-alá sétálást.
– Nevezzük a gőzöst L’Oiseau de Nuit-nek, „Éjszakai Madár”-nak, bár igaz,
ami igaz, nem éppen alkalmatos név egy büdös, öreg bárka számára. Kapitányát
Le Douxnak hívták, az „Édes”-nek, ami ugyancsak enyhe eufemizmus volt. –
Dirk elvigyorodott az emlékektől, és kortyintott a poharából. – Ez a vidám
társaság egyszer éjszaka lerakta áruját a Sárga-folyónál, 1909-ben, nyár vége
felé, aztán másnap kikötött Liang Su kikötőjében, hogy valami törvénytisztelőbb
árut rakodjon be visszáruként: teát és selymet.
– Védett helyükről, ahol kikötöttek, látták, hogy a város széle lángokban áll,
és kézifegyverek ropogását hallották. A kikötő öblében nem álltak hajók, csak
néhány sampán és egy-két kisebb dzsunka, és a város halálra rémült lakossága
ott tolongott a rakparton, és sikoltozva könyörgött, hogy valaki nyújtson nekik
biztonságos menedéket.
– Százával ugráltak bele az öböl vízébe, és úsztak ki oda, ahol az „Éjszakai
Madár” horgonyzott a nyílt vízen. Az első tiszt megengedte, hogy ketten
felmásszanak a fedélzetre, aztán a fecskendőket a többiekre irányíttatta, és
miután megtudta, mi zajlik a városban, elsöpörte őket a hajótól. – Dirk
elhallgatott. Még maga előtt látta, hogyan nyomja le a nagy nyomású vízsugár az
embereket az öböl piszkos, sárga vízébe, míg a többiek jaj vészekéivé úsznak
visszafelé. Elvigyorodott, aztán folytatta. – A kommunista hadvezér, Han Vang
támadta meg a kikötőt, és a gazdag kereskedőknek vidám halált helyezett
kilátásba, bambuszketrecekben. Nos, az első tiszt pontosan tudta, mennyire
gazdagok a Liang Su-i kereskedők. Tanácskozott a kapitánnyal, aztán a
rakparthoz kormányozta az „Éjszakai Madarat”, a rakpartról gőzsugárral és
néhány pisztolylövéssel lesöpörte a gyülevész parasztnépséget, és egy
fegyveres matróz kíséretében bevonult a városba, a céhközpontba, ahol a kínai
teakereskedők gyűltek össze rémülten és tehetetlenül, és már-már megadták
magukat sorsuknak. Még egy whiskyt, Ronny?
Ronald Pye a fejét ingatta. A szeme nem hagyta el Dirk arcát, mióta a
történet elkezdődött.
– Az első tiszt olyan magasra szabta az útiköltséget – folytatta Dirk, Ronaldra
mosolyogva –, hogy csak a leggazdagabbak tudták-megfizetni. Fejenként
kétezer font sterlinget kért, de így is kilencvenhatan jöttek fel az „Éjszakai Madár”
fedélzetére. Még a gyermekek is cipelték, amit cipelni tudtak, dobozokat, bálákat,
zsákokat, és ha már a gyerekeknél tartunk: negyvennyolc gyerek volt a
társaságban. Persze csupa fiú, mert nincs az az épeszű kínai, aki kétezer fontot
pazarolna egy leánygyermekre. A kisfiúk kora bébi- és a kamaszodó kor között
mozgott, volt köztük néhány, aki körülbelül egy idős lehetett a te kis
Ronaldoddal. – Dirk elhallgatott, várt, hadd hatoljanak a hallottak mélyen
hallgatói tudatába, aztán folytatta. – Egy hajszálon múlott a dolog, mert mikor az
utolsó is felért a fedélzetre, és az első tiszt eloldoztatta a hajót a parttól, Han
Vang banditái kirontottak a városból, és karddal meg bajonettel utat vágtak
maguknak a partra. Puskájuk tüze végigsöpört az „Éjszakai Madár” fedélzetén,
és az éppen felszálló utasok sikoltozva rohantak le az üres árurekeszekbe. Végül
is azonban sikerült épen megúszni a dolgot, kijutottunk a folyóból, és a sötétben
kihajóztunk a csendes, trópusi vizekre.
– Le Doux kapitány nem akart hinni szerencséjében: majdnem kétszázezer
arany font sterling állt négy teásládában a kabinjában. A fiatal Dirknek ezret
ajánlott fel, csak neki. De Dirk tudta, mit ér a kapitány ígérete. Mindenesetre
javasolt a kapitánynak egy további profitszerzési lehetőséget.
– Az öreg Le Doux kemény legény volt, mielőtt az ital hatalmába kerítette:
rabszolgákat szállított Afrikából, ópiumot Indiából, de mostanra megpuhult, és
elborzadt attól, amit fiatal tisztje javasolt. Káromkodva hívta segítségül Istent, és
sírt. „Les pauvres petits” zokogta, és döntötte magába a gint, míg éjfélre végre
összeesett, és Dirk tudta, hogy ez a kábulata negyvennyolc óra hosszat fog
tartani.
– A tiszt ekkor felment a hídra, megszólaltatta a hajó szirénáját, és
odakiáltotta az utasoknak, hogy hatósági hadihajó vette őket üldözőbe, majd
lekergetett mindenkit a fedélzetről az árurekeszekbe. Azok mentek, mint a
birkák, megmentett vagyonukat szorongatva. A tiszt és indus matrózai
lekalapálták a rekesznyílásokat, hogy jól zárjanak. Kitaláljátok a többit? –
kérdezte Dirk. Egy fontot annak, aki megadja a helyes választ.
Ronald Pye megnyalta vértelen ajkát és a fejét rázta.
– Nem? – kérdezte tréfásan Dirk. – Ennél könnyebben nem kereshettél volna
meg egy fontot. Miért? A dolog roppant egyszerű. A tiszt kinyittatta a csapokat,
és elárasztatta vízzel a rekeszeket. – Dirk kíváncsian nézte a másik kettőt, várta,
hogyan reagálnak. De egyikük sem tudott szóhoz jutni, és mikor Dirk folytatta a
mesemondást, apró változtatással tette. A következőkben már nem harmadik
személyben beszélt. Most „mi” és „én” szerepelt a szövegben. – Természetesen
nem tudtuk őket teljesen, a fedélzetig elárasztani, mert még azon a csendes
tengeren is könnyen felborulhattunk volna, és a hajó fejre áll, ezért egy kis
légteret kellett hagynunk a rekeszek teteje alatt, és azok ott lenn odatartották a
gyerekeket. A rekesz húszcentiméteres deszkáján keresztül is hallottam a
hangjukat. Majdnem egy félóra hosszat ordítoztak, sikoltoztak, míg végre
elfogyott a levegőjük, és a hullámzó vízben nem tudták tovább tartani magukat.
Mikor mindennek vége lett, kinyitottuk a rekeszeket, s akkor láttuk, hogy a
kezükkel tépték le a rekesztető alsó deszkáit és széttörték őket. Mint egy
ketrecbe zárt majomcsapat.
Dirk odament egy üres fotelhoz a kandalló mellett, és beleereszkedett.
Whiskyspoharát áttette a jobb kezébe és felhajtotta, aztán a kristálypoharat
belehajította a kandallóba, ahol az millió darabra robbant szét. Valamennyien
hallgatva bámulták az üvegszilánkokat.
– Miért? – suttogta végül rekedten Dennis. – Az Isten szerelmére, hát miért
ölted meg őket?
Dirk nem nézett rá. Elmerült a múltban, újra átélte élete nevezetesebb
élményeit. Aztán folytatta.
– Kiszivattyúztuk a rekeszeket, és az indus matrózokkal felcipeltettem
valamennyi csuromvizes zsákot, bálát és dobozt a hajó szalonjába. Úristen,
Ronny, ott kellett volna lenned. A látványtól az ember megőrülhetett volna.
Felhalmoztam mindent a szalon asztalán. Olyan kincs volt ott, amit ötven ravasz
ember élete munkájával gyűjtött össze. Volt ott arany, érmékben, rudakban,
voltak gyémántok, mint a hüvelykujjam körme, rubinok, amelyektől egy teve
megfulladt volna, smaragdok, nos hát, Liang Su kereskedői Kína leggazdagabb
üzletemberei közé tartoztak. Az útiköltségükkel együtt a zsákmány valamivel
több volt, mint egymillió font sterling…
– És a kapitány, Le Doux, az ő része? – kérdezte Ronald Pye, miután
könyvelőagya még most, elborzadva is, tovább dolgozott.
– A kapitány? – Dirk a fejét csóválva, könnyed, fiús mosollyal folytatta. –
Szegény Le Doux, nyilván aznap éjjel a tengerbe esett. Amilyen részeg volt,
nyilván úszni sem tudott… és arrafelé, a Sárga-tengeren rengeteg a cápa. Isten
tudja, miután a tenger tele volt halott kínaiakkal, volt elég táplálék, ami
odavonzotta őket. Nem, nem volt más, aki osztozzék, csak egyvalaki, leszámítva
az indus matrózok részesedését. Azoknak kétszáz font fejenként akkora vagyont
jelentett, ami legvérmesebb álmaikat is felülmúlta, így egyetlen éjszaka
eredményeként egymillió fontom maradt. Egymillió. És még húszéves sem
voltam.
– Életemben ennél förtelmesebb történetet nem hallottam. – Ronald Pye
hangja reszketett, akárcsak a keze, amellyel szájához emelte az italt.
– Erre gondolj, ha legközelebb az a csúnya ötleted támad, hogy itthagyod
Ladyburgot – mondta Dirk és megveregette Ronald vállát. – Társak vagyunk… a
halálig – tette hozzá aztán.
A Mark számára kiszabott napok gyorsan teltek. Tudta, hamarosan ott kell
hagynia a völgyet és vissza kell térnie az emberek világába. A gondolatra
csendes elkeseredettség vett rajta erőt. Végigkutatta a folyó déli partját, fölötte a
meredek emelkedőt, aztán átkelt az északi partra is, és ott kezdte elölről az
egészet.
Itt bukkant az első olyan jelre, amely figyelmeztette: nem ő az egyedüli
emberi lény a völgyben. Első nap egy sor hurokcsapdát fedezett fel a folyóparti
itatóhely felé Vezető ösvény mentén, amerre a vadak jártak. Ugyanolyan drótot
használtak, mint amilyent a nyomorék impalasuta üszkös lábán talált: puha,
horganyzott acéldrót, ami valószínűleg egy gyanútlan farmer kerítéséből lett
kivágva.
Aznap tizenhat ilyen hurkot talált. Mindegyiket kiszaggatta, a drótot
összecsomózta és beledobálta a folyó egy mélyebb szakaszába.
Két nappal később egy husángcsapdára bukkant. Roppant ravaszul, ügyesen
szerkesztették meg, és egy teljesen kifejlett vidra esett bele. Mark egy faág
segítségével felemelte a husángot, és kihúzta alóla az állat hulláját. Ahogy sűrű,
puha, csokoládébarna szőrét simogatta, megint érezte, hogyan gerjed fel benne
a harag. Teljesen valószerűtlenül úgy érezte, mintha tulajdonosa lenne ennek a
völgynek a vadjaival együtt, és egyre növekvő gyűlölettel gondolt mindenkire, aki
a vadjaira vadászott, vagy zaklatta őket.
Ezután a figyelme megoszlott nagyapja sírja keresése és a törvényen kívüli
csapdavadász nyomainak figyelése között. Ennek ellenére majdnem egy hetébe
került, míg a titokzatos vadász nyomára bukkant.
Minden reggel átment a folyón, hogy kutasson az északi parton. Könnyebb
lett volna otthagyni a tábort a szikomorfák alatt, de érzelmileg kötődött ahhoz a
helyhez. Az volt az öreg táborhelye, a kettőjük tábora, meg amúgy is, élvezte az
átkelést naponta a folyón, és az utat a két ág összefolyásának szögében
keletkezett mocsaras részen át. Bár jártában-keltében ennek a vízi világnak csak
a szélét érintette, mégis úgy érezte, ez a vadon szíve, a drága víz és a még
drágább élet kiapadhatatlan forrása, a völgy lakóinak utolsó, biztos menedéke. A
magasba kapaszkodó nád- és papiruszkákacsomók között, a sáros ösvényeken,
ahol a nád- és papiruszkötegek összehajolva, élő, zöld szálaikkal hűvös,
félhomályos alagutat alkottak, naponta látta bizonyítékát annak, hogy nagyvadak
is járnak erre. Járt ott bivaly, kétszer is hallotta, amint törve-zúzva csörtetnek
keresztül a papiruszkákán, de arra nem került sor, hogy meg is lássa őket. Járt
arra víziló meg krokodil is, de azok a nappalt a sötét, nád szegélyezte tavacskák
és a titokzatos, vízililiom borította pocsolyák mélyén töltötték. Éjszaka
nemegyszer felébredt, és pokrócába burkolózva hallgatta a mocsárvidéken
végighangzó harsány bődüléseket és halk mordulásokat.
Egyszer délben, amikor a mocsárba mélyen benyúló, alacsony, sziklás-erdős
emelkedőn ült, azt figyelte, hogyan hozza ki egy fehér rinocérosz a nád
oltalmából borját, hogy a bozót szélén megetesse.
Nagy, öreg nőstény volt, halványszürke bőre sebhelyes, gyűrött,
felráncosodott, zömök, diluviális teste tele karcolásokkal, legalább négy tonnát
nyomott, és aggódva sürgölődött borja körül, miközben hosszú, kissé görbedt
orrszarvával irányította. A borjúnak nem volt szarva és kövér volt, mint egy
malac. Miközben a két állatot figyelte, hirtelen rájött, valójában mennyire mély
hatással van egész életére ez a hely, és tovább erősödött benne az érzés, hogy
tulajdonképpen ez az egész az ő tulajdonát képezi.
Itt ő úgy élt, mintha ő lenne az első ember a földön, és ez az érzés valami
mélységes, atavisztikus vágyat ébresztett benne. És ezen a napon bukkant rá a
Chaka Kapuján túli világban a másik emberi lény jelentéktelen nyomára.
Egy alig észrevehető, állatok által kitaposott ösvényt követett, amely
megkerülte az egyik dombhátat, és csatlakozott a felföld lejtőjéhez vezető fő
talajvonulathoz, amikor a nyomra rábukkant.
Mezítlábas nyom volt. Laposan ívelt széles talpak nyoma, amelyeket sose
nyomorított el bőr lábbeli. Mark letért az ösvényről, úgy vizsgálta meg, roppant
gonddal. Túl nagy volt ahhoz, hogy női láb legyen. Ezt azonnal látta.
A lépte hossza alapján a férfi magas lehetett. Kissé befelé tartotta lábfejét, és
testsúlyát az ujjtövekre helyezte, ahogy az atléták teszik. Hüvelykujját nem húzta
el, mikor lépett, a lábát magasra emelte, testsúlyán jól helyezte át. Erős, gyors,
mozgékony férfi volt. Halkan és gyorsan járt.
A nyom annyira friss volt, hogy ott, ahol a férfi megállt vizelni, a nedves folt
felett még ott lebegtek, akár egy fényes felhő, a lepkék. Nagyon közel járt hozzá.
Elfogta a vadászszenvedély, habozás nélkül nekilendült, és futva elindult,
követve a nyomokat.
Gyorsan közeledett hozzá, a férfi, akinek a nyomában járt, nyilván nem tudott
róla. Még meg is állt, levágott egy vadnaspolyaágat, talán fogpiszkálónak, és a
forgács, amit lefaragott róla, még nedves volt.
Aztán az üldözött megállt, saját nyomán visszafordult, egy lépést tett
visszafelé, majdnem bizonyosan, hogy füleljen, majd derékszögben lefordult az
ösvényről, és tíz lépés után a nyoma szinte varázslatosan eltűnt, mintha szárnyra
kelt volna. Mark még vagy egy óra hosszat járkált, körözött ide-oda, de további
nyomát nem találta.
Leült, cigarettára gyújtott. Megállapította, hogy izzadt és rosszkedvű. Bár
minden, a bozótban szerzett tapasztalatát igénybe vette, hogy elérje
zsákmányát, az a bolondját járatta vele. Az illető alighanem már egy kilométer
távolságból rájött, hogy követi, és elillant, eltörölte nyomait és olyan könnyeden
rázta le magáról, ami határozottan felért egy becsületsértéssel. Mark csak ült,
egyre rosszkedvűbben, a végén már kifejezetten dühösen.
– Elkaplak! – fenyegette meg a titokzatos idegent hangosan, de az eszébe se
jutott, mit csinálna, ha szembekerülne vele. Mindössze azt tudta, hogy feladták
neki a leckét, és ő elfogadja a kihívást.
Ez az ember olyan agyafúrt, mint… Valami hasonlaton törte a fejét, valami
becsmérlő dolgon, amihez hasonlíthatná. Aztán elmosolyodott, mert eszébe jutott
egy megfelelő hasonlat. Az az ember olyan agyafúrt, mint egy sakál. De miután
az illető zulu, Mark nyomban a zulu szót alkalmazta rá: Pungushe.
– Figyellek, Pungushe! Elkaplak, te kis sakál.
A sértegetés jót tett a hangulatának, és miután elnyomta cigarettáját, ismét
felkészült a bozót jártassági versenyre közte és a Pungushe között.
Most, ahogy tovább vonult a vadonban, figyelmét egyrészt a lágy talajon
látható, ismerős nyomoknak szentelte, másrészt azt leste, mikor észlel mozgást,
egy mozdulatot, amely emberi lény jelenlétére utal a fák között. Útján három
ízben találkozott a nyomokkal, de minden alkalommal hideg nyomok voltak,
széltől elmosódottak, amelyeket nem volt érdemes követni.
A nap az égbolt és a hegyek méltóságteljes ívét követve jelezte az idő
múlását: a nap, a folyó, a mocsár s az idő maga is összeolvadt a végtelenben,
míg végül is az ujjain számolgatva rájött, hogy már majdnem eltelt az egy hónap.
Most beleborzongott a gondolatba, hogy mennie kell. Elkedvetlenedett. Olyan
érzése volt, mint egy gyereknek, mikor elérkezik az ideje, hogy a kellemesen
eltelt nyári vakáció végén visszamenjen az iskolába.
Aznap estei sötétedés előtt, visszatért a táborba, a szikomorfák alá. Puskáját
a fa törzsének támasztotta, egy pillanatra megállt, kinyújtóztatta fájó izmait és
előre élvezte a meleg kávé és a kedélyes tűz örömét. Aztán hirtelen lehajolt, fél
térdre ereszkedett. A talajt vizsgálta, amelyet puha, nedves falevelek borítottak.
Még a halvány esti világításnál sem lehetett szó tévedésről, ami a széles
mezítlábak lenyomatát illette. Sietve lesett körbe a sötétedő bozótban.
Feszélyező érzés volt, a hideg futkározott a hátán, tudván, hogy esetleg éppen
abban a pillanatban is figyeli valaki. Mikor biztos volt benne, hogy nincsen senki
a közelben, elindult vissza a nyomokon. Csomagja ott volt változatlanul a fán,
ellenőrizte tartalmát, mindent gondosan visszatett oda, ahol volt, és a csomagot
visszaakasztotta a fára. Ha nem látta volna a nyomokat a földön, sose gyanította
volna, hogy valaki hozzányúlt a csomagjához.
Nyugtalan volt. Kényelmetlen érzés tudni, hogy az idegen, akinek a nyomát
követi, aki után jár, az ő nyomában van, és ha mindketten egyforma gonddal
figyelik egymást, a másik lényegesen ügyesebben végzi a dolgát.
Aznap éjjel rosszul aludt. Kísérteties álmában egy sötét alakot követett, aki
botjával kopogtatta előtte a sziklás, életveszélyes ösvényt, egyre jobban
távolodott tőle, de vissza nem nézett rá. Mark elkeseredetten szeretett volna
utánakiáltani, hogy várja meg, de akárhogyan erőlködött, nem jött ki hang a
torkán.
Reggel tovább aludt a kelleténél. Tompa aggyal, nehéz fejjel ébredt.
Fölnézett az égre. Ormótlan, sötét felhők gomolyogtak lassan az óceán felől a
délkeleti szélben. Tudta, hogy hamarosan esni fog, és hogy indulnia kellene. Az
ideje lejárt, de még néhány napot ajándékozott magának az öreg, no meg a
maga kedvéért.
Délelőtt eleredt az eső. Ez csak ízelítő volt abból, ami várható, de így is
menedék nélkül érte a hideg, áztató zápor, s bár nyomban utána kisütött a nap
és sugara áttört a felhők nyílásán keresztül, Marknak az eső hidege a csontjáig
hatolt, és úgy borzongott nedves ruhájában, mintha idegsokkja lenne.
Csak mikor a borzongás nem akart múlni, azután sem, hogy a ruha
megszáradt rajta; jött rá, hogy pontosan huszonkét napja aludt először a
szikomorfák alatt, és az volt az első alkalom, hogy a folyóparti moszkitók
megcsípték.
Egy újabb borzongási roham után megállapította, hogy az élete alighanem a
csomagjában lévő üveg kinintablettán múlik, magasan fönn, a fügefa ágai között,
és azon, hogy odaérjen, mielőtt a malária teljes erővel kitör rajta.
Négy mérföldnyire volt a tábortól. A rövidebb utat választotta a sűrű, tüskés
bozóton át, a sziklás hegyháton keresztül, hogy ott a másik oldalon ismét elérje
majd az ösvényt.
Mire az ösvényhez ért, kábult volt, szédelgett. Egy percre kénytelen volt
megpihenni. A cigaretta, amire rágyújtott, keserű volt, penészes ízű, elnyomta a
sarkával. Ekkor látta meg a másik nyomot az ösvényen. Itt egy mahoba-hoba fa
sűrű levelű ágai nyúltak ki az ösvény fölé és védték meg a talajt a zápor
verésétől. A nyom takarta az ő korábbi lábnyomát, és ugyanabban az irányban
haladt, mint az övé, de ami megrémítette: a nyomát követő bakancsot viselt,
szöges talpú bakancsot. Fehér ember keskeny, nyújtott talpú cipője volt. A
malária küszöbén, a rosszullétnek abban a fázisában azok a csizmás nyomok
szörnyű, baljóslatú érzést keltettek benne.
Megint megborzongott, aztán, ahogy elmúlt a borzongás, egy pillanatra
kitisztult a feje, és mintha az ereje is visszatért volna, de ahogy továbbindult, a
lába megint, mintha ólomból lett volna. Néhány száz lépést tett meg így vissza a
folyó felé, mikor egy nappali bagoly huhogott fel a gerincen, a háta mögött,
onnan, ahol az előbb keresztülment.
Megtorpant. Fejét félrebillentve figyelt. Egy cecelégy csípett belé a nyaka
tövén. Iszonyúan viszketett, de nem mozdult. Tökéletesen mozdulatlanul
hallgatózott.
A bagolyhuhogásra egy másik bagoly válaszolt huhogva, fuvolázó hangon.
Ügyes utánzat, a természetes zengés nélkül. A második huhogás Mark jobb
oldalán hallatszott. Mark gerince megint jegesen végigborzongott, de ennek a
borzongásnak semmi köze se volt a maláriához, mert azokra a
bagolyhuhogásokra emlékezett Ladyburg felett a hegyháton, azon a bizonyos
éjszakán, annyi hónappal azelőtt.
Igyekezett sietősre fogni a dolgot. De csak vonszolta magát a kanyargó
ösvényén, lábait szinte idegen tárgynak érezte. Megállapította, hogy még száz
métert sem tett meg, máris liheg, és ahogy a láz egyre inkább hatalmába keríti, a
fizikai rosszullét hullámai kavarognak fel a gyomrából és fojtogatják a torkát.
Látása is töredezett lett, mintha csillagszerűen szétrepedt üveglapon keresztül
nézne, néha-néha felvillant előtte a valóság, mintha a repedések egy nyílásán
pillantott volna előre.
Elkeseredetten törte magát tovább, várta, melyik pillanatban érzi meg végre a
mocsár szivacsos-füves talaját a lába alatt, és lép be a papirusz alagút
védelmébe, amit olyan jól ismert, s amely elrejti és visszavezeti a táborba.
Ismét huhogott a bagoly. Ezúttal sokkal közelebbről és tökéletesen váratlan
irányból. Mark zavartan, aztán már-már rémülten lezökkent egy fa tövébe
pihenni és erőt gyűjteni. Szíve hangosan kalapált bordái között, és annyira
kóválygott, hogy a hányinger környékezte, de egy darabig erővel visszatartotta,
és csodálatosképpen lassan kitisztult a látása, mintha egy sötét függönyt húztak
volna el előle, s ekkor jött rá, hogy a láztól elvakultan elvétette az utat. Fogalma
sem volt róla, hol van, megközelítően sem tudott tájékozódni.
Kétségbeesetten próbálta megtalálni a helyes irányt a nap állása alapján, a
föld lejtése szerint, keresett valami ismerős terepformát, de a fölötte kinyúló
faágak mindent eltakartak, és a bozót alig ötven lépés távolságra korlátozta
látóterét.
Talpra kényszerítette magát, és a sziklás lejtő felé fordult, remélve, hogy egy
magasabb részre érve könnyebben tájékozódik majd, mikor ismét felhuhogott
mögötte a bagoly, gyászos, temetői hangon.
Szeme elhomályosult, remegett, aztán elesett, felsértette a lába szárát,
érezte, hogyan csordogál a vér a bokájára, de mintha ennek semmi köze sem
lett volna pillanatnyi helyzetéhez, és amikor arcához emelte a kezét, keze
annyira reszketett, hogy nem tudta kitörölni szeméből a hideg izzadságot.
Bal oldalán megint huhogott a bagoly. Foga hangosan vacogott, ahogy
összekoccant az álla, a hang fájdalmasan hasított a dobhártyájába.
Arrébb gurult, és vakon bámult a bagolyhuhogás felé. Megpróbálta erővel
elhessegetni maga elől a sötétséget és pislogva igyekezett megszabadulni a
szemébe csörgő sós, csípős izzadságtól.
Úgy érezte, mintha egy sötét alagútba nézne, amelynek a végén valami fényt
lát. Vagy úgy, mintha fordítva nézne egy távcsőbe. Valami mozdult a
látómezejében, az aranyosbarna fűben. Megerőltette a szemét, hogy fókuszba
vegye, de előtte minden reszketett, vibrált.
Csak annyit látott biztosan, hogy valami mozdult. Aztán hang nélküli
fénycsíkok, sárgák, vörösek, zöldek villantak át robbanásszerűen az agyán,
majd-a látása egyszerre kitisztult, borotvaélesen tisztán látott. Szinte
természetellenesen tisztán.
Egy férfi lépdelt valahol a közelében, nagydarab ember, kerek feje mint az
ágyúgolyó. Válla mint egy díjbirkózó válla, nyaka zömök, mint az ököré. Az arcát
nem látta, mert elfordította tőle, de volt valami ijesztően ismerős benne.
Töltényhevederét a vállán keresztülvetve, katona módra gombolható, zsebes,
khakiszínű ingén viselte, térdnadrágját begyűrte barna lovaglócsizmája szárába.
Puskáját magasan fogva a karjára vetette, melle előtt keresztben, és egy vadász
óvatos, kimért lépteivel járkált. Mark látása megint összezavarodott, szétesett.
Föltámolygott, botladozott, nekitámaszkodott a fa törzsének. Egy éles, görbe
tüske mélyen a hüvelykujja tövébe szúrt, de a fájdalommal nem törődött.
Futásnak eredt.
Mögötte valaki felkiáltott, vadászkiáltással, és Mark életösztöne
diadalmaskodott: képes volt a lábait irányítani. Hirtelen mozdulattal oldalt
vágódott, irányt változtatott. A puska dörrenése előtt egy tört másodperccel
hallotta a golyó süvítését. A füle mellett csattanva szelte át a levegőt, mint egy
óriási bikacsök, aztán a lövés hangjának másodlagos, vakkanó utóhangja.
„Mauser”, gondolta Mark. És gondolatban máris abban a másik országban
volt. Fejében megindult az óramű és számolta a töredék másodperceket,
vakságában, rosszullétében is képes volt követni a sorrendet, anélkül, hogy
odanézett volna, tudta, hogy a vadász újra tölt, újra céloz. Botorkáló, vak
rohanásában megint oldalt dobta magát, és a lövés megint ott hasította mellette
a levegőt. Ekkor ő is levette válláról a P-14-est, és úgy rohant tovább.
Aztán hirtelen fák között találta magát. Mellette egy fa törzséről lehasadt egy
kéregdarab, a következő Mauser-golyó hasította le, forgácsot szórva maga köré,
szétfröcskölve a fa nedvét, és csupasz, fehér, nyirkos sebhelyet hagyott maga
után. Mark közben elérte a hegyhátat. Ahogy átvetette magát rajta,
derékszögben elfordult, kétrét görnyedve rohant tovább, és a félhomályban
elkeseredetten keresett olyan helyet, ahol képes lenne védekezni.
Hirtelen fülsiketítő dörrenés rázta meg az egész mindenséget, mintha az ég
nyílt volna meg fölötte, és a nap zuhant volna a földre, olyan mérhetetlenül
megrendítő és olyan közeli volt ez a fény- és hangjelenség együttesen, hogy egy
pillanatra azt hitte, a Mauser golyója vetette szét a fejét. Ösztönösen térdre esett.
Csak ezt a dörrenést és fényjelenséget követő csendben vált világossá
számára, hogy a közelében egy villám csapott a vaskő hegygerincbe, az
elektromos kisülés szaga még mindig ott lebegett a levegőben körülötte, és a
mennydörgés zúgása még sokáig dübörgött, visszhangzott a felföld kékes
sziklafalai között. A hatalmas, tépett felhőtömeg lezuhant az ég végtelen, kék
ívéről, és ráfeküdt a földre.
Aztán föltámadt a szél. Jegesen süvített Mark feje fölött, rázta a faágakat, és
mikor megint talpra tornászta magát, kidagadt az inge, felborzolódott a haja; a
hideg széltől újra, görcsösen remegni kezdett. Úgy érezte, mintha arcán az
izzadság dérré változott volna, s közben, a szél süvöltésében, egy bagoly
huhogott valahol a közelben. Aztán eleredt az eső.
Mark ekkor vette észre, hogy előtte egy satnya, nyomorék törzsű fa áll. Láztól
gyötört szemében egy haragos Varázsló képét idézte, fenyegető karokkal, torz
alakkal, de akárhogyan is, megfelelő fedezéknek látszott számára. Az adott
helyzetben ennél jobbat nemigen remélhetett.
A sötétség szétoszlott a szemében, ha csak néhány áldott pillanatra is, és
látása egy korlátozott, szürkés körre tágult.
Most látta, hogy visszafelé ment, egyenesen neki a folyópartnak. A száraz fa,
amelynél állt, a meredek partnak pontosan a szélén meredezett. A folyó
alámosta a gyökereit, a fa kiszáradt, és előbb-utóbb az ár magával fogja sodorni
lefelé a folyón.
Háta mögött a folyó megáradtan kavargott, ez lehetetlenné tette számára a
visszavonulást. Ott rekedt a parton, és üldözői egyre inkább sarokba szorítják.
Tudta, többen vannak, bagolyhuhogással adnak jelt egymásnak, mint a ladyburgi
fennsík lejtőjén.
Alighanem egyetlen reménysége lehetett, ha eltávolítja őket egymástól, és
gyanútlanul odacsalogatja őket magához, de gyorsan kell cselekednie, mielőtt a
láz teljesen úrrá lesz felette.
Szájához emelte kezét, és úgy utánozta egy bagoly gyászos huhogását.
Aztán nekidőlt a fa törzsének, a puskát alacsonyan tartva a csípője előtt. Valaki
válaszolt a hívásra. Jobb felől. Mark nem mozdult. Mintha megkövült volna, állt,
a fatörzsnek dőlve, csak szeme fordult a hang felé, és homloka ráncolódott a
megerőltetéstől, hogy tisztábban lásson. Hosszú percek teltek el így, aztán ismét
felhangzott a bagolyhuhogás, de most még közelebbről.
A szél maga előtt hajtotta az esőt, meredek szögben vérté le, jeges fehér
sugárban, a zuhogó esőcseppek belehasítottak a bozótba, meg lent, a nyílt
térség füvébe, s Mark arcát is mint megannyi éles tű szurkálták, verdestek
szempilláit, de a látása mégis megint annyira kitisztult, hogy belelátott az eső
fehéren kavargó fátylába. Óvatosan formálta a száját, és ismételte meg a bagoly
hívó szavát, hogy közelebb csalogassa emberét.
– Hol vagy? – hallatszott egy hang. – René, hol vagy?
Mark szemével a hang felé fordult. Egy emberi alak lépett ki az eső áztatta
fák közül, félig rejtve a zuhogó esőpászmák mögött. És közeledett Mark felé.
Magas, sovány ember, nagyon sötét barna napégette arcán és a szemei körül
mély ráncokkal. Állán kurta, őszes, borostás szakáll.
Egyik kezében egy Lee-Metford puskát lógatott, rajta nedvességtől csillogó
katonai gumiköpeny. Túl lehetett már élete delén. A szeme tompa, ostoba, arca
brutális, vonásai mint egy orosz paraszté. Olyan ember arca, akinek annyi
problémát sem jelent megölni valakit, mint elvágni egy disznó torkát.
Meglátta Markot száraz fa törzsénél, de a kavargó esőben és a rossz
világításnál csak egy sötét, bizonytalan alak rajzolódott ki előtte. A
bagolyhuhogás közelebb csalogatta.
– René? – kiáltotta ismét, de aztán megállt, most először látszott
bizonytalannak. Színtelen, kifejezéstelen szemével belepislogott a zuhogó
esőbe, aztán dühösen elkáromkodta magát. Megpróbálta felemelni a
Lee-Metford puskát, maga elé lendítette, kérges hüvelykujjával letörölte a
nedvességet a biztonsági zárról.
– Ő az! – Felismerte Markot. A megdöbbenés tisztán kirajzolódott az arcára.
– Ne! – kiáltotta izgatottan Mark. De a puska csöve gyorsan emelkedett. Mark
hallotta a biztonsági zár fémes kattanását, és tudta, hogy a férfi egy
másodpercen belül agyonlövi.
A P-14-es eldörrent. Mark még mindig mélyen a csípőjénél tartotta. A férfi
már nagyon közel volt. A lövés ijesztően hangosan szólt.
A férfi felemelkedett a földről, hanyatt vágódott, a Lee-Metford pörögve repült
ki a kezéből. Vállával nekivágódott a sziklás talajnak, sarkával vadul rugdalt a
földön, szempillái reszkettek, mint csapdába esett lepke szárnyai. A melléből
kiömlő vér beleivódott eső áztatta ingébe, és a zuhogó esőcseppektől azon
nyomban sápadt rózsaszínre halványodott.
Egy utolsó rándulással megfeszítette a hátát, aztán összeroskadt és
mozdulatlanul fekve maradt. Mintha összement volna, öreg volt, törékeny, álla
lefittyedt, kisárgállott dohánytól elszíneződött hamis fogsora és rózsaszín
foghúsa. Az eső beleesett a szájába, keményen verdeste tágra nyitott, kimeredt
szemét. Markot ismerős, döbbent érzés szállta meg. Az ismert, már átélt,
dermesztő bűntudat, amiért egy másik ember meghal miatta. Esztelen vágyat
érzett, hogy odarohanjon hozzá, segítsen rajta, bármennyire túl van már minden
emberi segítségen, próbálja megmagyarázni neki a dolgot, igazolni magát. A
vágyat a láz szülte, és az teljesítette be az egyre fokozódó delírium hullámain.
Azon a ponton volt, ahol a fantázia és a valóság közötti választóvonal elmosódik.
– Nem kellett volna – motyogta –, nem kellett volna megpróbálnod. Én
figyelmeztettelek, én figyelmeztettelek… – azzal kilépett a fedezékéből, a
száraz-fatörzs mögül, nem törődve a másikkal, aki, amint arra ösztöneinek
figyelmeztetniük kellett volna, a kettejük közül a veszedelmesebbik.
Hobday az első három lövést elvétette: a távolság kétszáz méter volt, vagy
még több is annál, és dombra fel kellett céloznia, közben a bozót, fák, bokrok és
hozzá kapásból, egy szaladó, jobbra-balra cikázó célpontra. Egy ilyen karcsú,
fürge emberi alak nehezebb célpont, >mint egy sűrű bozótban ugrándozó kudu.
A második és harmadik lövést próbaképpen adta le, elkeseredetten remélve,
hogy, szerencséje lesz, mielőtt zsákmánya eléri a hegygerinc tetejét és eltűnik
mögötte.
Most már csak óvatosan mozoghatott, mert látta a fiú hátára vetett puskát, és
nem tudta, nem fekszik-e már a gerincen csak az alkalmat várva, amikor
akadálytalanul célba veheti. Felhasznált minden fedezéket, amit talált, még a
zuhogó esőpászmákat is, hogy elérje a sziklás hegytetőt, s minden pillanatban
várta, mikor viszonozzák tüzet, miután már világosan kimutatta a szándékát. És
tudta, hogy a fiú edzett katona. Veszedelmes. Hobday tehát óvatosan mozgott.
Amikor felért a gerincre, megnyugodott, a nedves fűben hason fekve
újratöltötte Mauserját, és lenézett, kereste a túlsó lejtőn áldozatát.
Bal kéz felől bagoly huhogott. Ingerülten ráncolta a homlokát.
– Ostoba vén szamár – morogta. – Bepisil a félelemtől. Állandó biztatásra van
szüksége, elaggott idegei túlságosan érzékenyek az effajta feladathoz, nem
gondolja meg kellőképpen, mikor adja le a jelzéseket. Átkozott bolond! Nyilván
hallotta a lövéseket, és tudja, hogy a vadászat kritikus fázisába érkezett, mégis
ott mászkál és jelezget, mint egy kölyök, aki félelmében fütyörészik a sötétben,
és ebből merít magának bátorságot.
De aztán nem sokat törődött tovább a másikkal, igyekezett minden figyelmét
az eső verte lejtőre összpontosítani. Egyszerre hitetlenkedve mozdulatlanná
dermedt. Társa huhogására egy másik bagolyhuhogás válaszolt, bal felől.
Pontosan a hegygerinc tövéből.
Hobday felállt, és mélyen legörnyedve, lassan elindult a gerincen.
Valami mozdult a szürke, szélfútta bokrok között. Célzó helyzetbe guggolt,
sietősen megcélozta a tétova célpontot, kipislogta az esőt a szeméből, míg
tisztán nem látott, aztán kiábrándultan mordult fel, mert a másik alakban
felismerte saját partnerét, amint görnyedten áll nedvesen csillogó
gumiköpenyébe burkolózva, és nehézkesen, mint egy terhes asszony, vonul a
félhományban, az esőfelhők és a föléje hajló sűrű ágak alatt.
Egy idő után megállt, szája elé emelte a kezét, és ismét jelzett, bánatos
bagolyhuhogással. A szakállas vadász elvigyorodott.
– Csalétek! – suttogta hangosan. – Az az ostoba, vén dög! Semmi
sajnálkozást nem érzett azért, amiért hagyja, hadd legyen társa az áldozat,
amivel jelezni fogja számára az ellenség helyzetét. Mélyen előrehajolt és
feszülten figyelt. Feje, vállai vonala beleolvadt az alacsony bokor ágainak
vonalába, amelyek alatt kuporgott.
A gumiköpenyes öreg megint huhogott egyet, aztán fejét félrebillentve várta a
választ. A válasz felhangzott, és ő előresietett a szélben és esőben, végzete felé.
Hobday vigyorogva figyelte. A kitűzött díj többet ér egyben, mint ha meg kell
osztania valakivel, gondolta. Hüvelykujjával letörölte a Mauser hátsó irányzékára
tapadó esőcseppeket.
Az öreg hirtelen megállt. A puska meglendült kezében, de lövés dörrent és az
öreg elvágódott a fűben. Hobday halkan, keserűen káromkodott, amiért
elszalasztottá a pillanatot, amikor rögzíthette volna a pontot, ahonnan a lövést
leadták. Most várt, ujjával a ravaszon, szemét az eső ellen védekezésül
összehúzva, ezúttal már kevésbé magabiztosan. Valami újfajta, elfogódott
tiszteletet érzett zsákmányával szemben, és első jelét a félelemnek. Pompás
lövés volt: előbb a közelébe csalogatta az embert, mint egy éhes leopárdot,
amelyet a duikerkürt bőgésével csalogatnak elő.
Aztán a szakállas vadász minden aggálya egyszerre eloszlott. Egy pillanatig
nem akart hinni a szerencséjének: pontosan akkor, amikor már lelkileg felkészült
egy életveszélyes, hosszadalmas párharcra, ellenfele, mint egy gyermek,
nevetségesen naiv módon kilépett a nyílt terepre egy nyomorék, kiszáradt fa
törzse mögül, a patakparton, ami szinte öngyilkos lépés volt, és olyan magától
értetődő természetességgel tette ezt, hogy Hobday egy pillanatig csapdától
tartott.
Nem volt szükség különösebb mesterlövész-technikára. A távolság alig
lehetett százötven méter. Hobday a fiú melle közepére célzott, különleges
gonddal, mert tudta, ez szívlövés lesz. Elsütötte a puskát. Ahogy a fegyver
visszavágott és a Mauser száraz, kattanó dörrenése beleszúrt a dobhártyájába,
látta, hogy a fiú hátravágódik a találat erejétől, hallotta a golyó éles, kemény
kattanását, ahogy a fiúba vágódott.
Mark nem hallotta a lövés hangját, mert a golyó előbb érte el, mint a hang.
Csak egy kemény ütést érzett a felsőtestén, aztán olyan erővel vágódott hátra,
hogy a levegő kiszorult a tüdejéből.
A föld megnyílt előtte, zuhanva érezte, hogy valami fekete, kavargó örvény
fogja körül, és egy futó pillanatra tisztában volt vele, hogy meghalt.
Aztán csak zuhant tovább, az örvénybe, a barna folyó barna sodra elkapta,
visszarángatta a sötétségből. A feje víz alá került, de még maradt annyi ereje,
hogy felrúgja magáraz iszapos fenékről. A feje víz fölé ért, mélyen beszívta
meggyötört, lángoló tüdejébe a drága levegőt, és ekkor jött rá, hogy még mindig
görcsösen markolja a P-14-est kezében.
A puskatust maga elé emelve látta, hogy abba csapódott bele a Mauser
golyója, áthasította a fát és szétlapult a závárzat merev acélján.
Formátlan massza lett belőle, mint egy kenyérgyurma, vagy egy falhoz
csapott nedves agyagdarab. Az acél megállította a golyót útjában, de a lökés
iszonyatos ereje mellébe préselte a P-14-est, kiszorította tüdejéből a levegőt, és
őt magát hátravetette, le a folyópartról.
Leírhatatlan megkönnyebbüléssel hagyta, hogy a puska lesüllyedjen a sáros
folyófenékre. Aztán elkapta az ár, és a malária és az eső és a tomboló, barna víz
kavargó lázálma, és utolsó tudatos gondolata az volt, micsoda irónia: a
puskagolyó általi halál elől megmenekül, s utána nyomban vízbe fullad, mint egy
nemkívánatos kismacska.
Az áradat a szájáig emelkedett, tüdeje perzselt; érezte, hogy süllyed lefelé, a
semmibe.
Mikor Mark ismét belépett Emoyeni kapuján, új világba lépett be, olyan világba,
amely meghaladta minden eddigi elképzelését. De ebben az egész elsöprő
élményben, az új gondolatokhoz, a látogatók félelmetes méretű felvonulásához
és a vég nélküli új feladatokhoz való alkalmazkodás forgatagában is volt valami,
egy pillanat, amelytől Mark állandóan és mindennél jobban reszketett.
Találkozásától Miss Storm Courtneyvel.
Mindenesetre, és Mark sose tudta meg biztosan, nem Courtney tábornok
rendezte-e így a dolgot, de Storm nem volt Emoyeniben sem Mark megérkezése
napján, sem az azt követő napokon, bár jelenlétének nyomai mindenütt láthatók
voltak: arcképei, fényképei minden szobában, és különösen az életnagyságú
olajfestmény a könyvtárban, ahol Mark ideje jó részét töltötte. Storm
elefántcsontszínű estélyi ruhában ül a szalonban, a hangversenyzongora mellett,
és a művésznek sikerült valamit visszaadnia szépségéből és egyéniségéből.
Markot roppantul zavarta az a szívfájdító, kutató tekintet, amellyel a kép lenézett
rá.
Mark és a tábornok között igen hamar jó kapcsolat alakult ki, és néhány nap
alatt Sean bizalmatlanságának utolsó nyomai is eltűntek. Ritkán fordult elő, hogy
Seant ne ingerelje előbb-utóbb, ha egy emberrel hosszabb ideig együtt kellett
lennie, de ami ezt a fiatalembert illette, úgy érezte, kifejezetten keresi a
társaságát.
Első gondolata az volt, hogy Markot bevezeti napi levelezése
lebonyolításának rutinjába, meg egyéb, időt emésztő fölöslegességek
intézésébe, hogy neki valamivel több ideje maradjon fontosabb üzleti és politikai
dolgai számára.
Aztán időnként váratlanul be-benézett a könyvtárba, hogy Markkal
megbeszélje valamelyik ötletét, és élvezze, hogyan látja valaki fiatalabb, üdébb
szemekkel a dolgot. Vagy elengedte a sofőrjét, és Mark vezette a Rollst a
fűrészmalmokhoz, vagy egy igazgatósági ülésre a városban, ő odaült melléje, és
együtt idézték fel azoknak a franciaországi napoknak az emlékét, vagy Sean
elkalandozott a távolabbi múltba, azokba az időkbe, amikor Mark még a világra
se jött, és élvezte, Mark milyen feszült érdeklődéssel hallgatja, amikor
aranykutatásról meg az északon, a Limpopo folyón túli vadonban tett
elefántcsont-vadászatról mesél.
– Érdekes vita lesz a parlamentben ma, Mark. Alaposan be fogok olvasni
annak a rohadt Hendricksnek a vasúti költségvetéssel kapcsolatban. Vigyél le a
kocsin és a karzatról végighallgathatsz.
– Ezek a levelek ráérnek holnapig. Az umvoti fűrészmalomban üzemzavar
van. Vegyük a puskánkat, és hazafelé jövet felszedhetünk egy-két gyöngytyúkot.
– Ma este a gyakorlóteremben, nyolc órakor. Ha nincs más, fontosabb
dolgod… – ami egyenlő volt egy paranccsal, bármilyen udvarias volt is a
fogalmazás és Mark lassan-lassan érezte, hogy szelíden visszakerül a – most
már békebeli – ezred kötelékébe. De itt egészen más helyzetben volt, mint
Franciaországban, mert most hatalmas támogató állt mögötte. – Nem érek vele
semmit, ha harmadosztályú lövész vagy. Majd meglátod, hogyan dolgozom én,
fiam, és azt akarom, hogy kezem ügyében legyél akkor is, ha katonásdit
játszunk. Mellesleg… – és Sean hamiskásan, mindentudón elvigyorodott –,
szükséged lesz egy kis időre, hogy gyakorold a céllövészetet.
És a legközelebbi ezred-összejövetel alkalmával Mark, aki még nem szokta
meg, micsoda gyorsasággal zajlanak a dolgok abban a világban, amelyben Sean
Courtney uralkodik, ott állt teljes hadnagyi díszben, tiszti antantszíjjal a mellén,
és vállán egy fényes csillaggal. Arra számított, hogy tiszttársai ellenszenvvel
fogadják majd, de legalábbis leereszkedő módon, ezzel szemben kiderült, hogy
amikor a gyakorlótéren mint parancsnok vezényelt, általános lelkesedéssel
fogadták.
Helyzete az emoyeni háztartásban eleinte kissé tisztázatlan volt. A ház úrnője
érett szépségével és hűvös határozottságával udvarias tiszteletet ébresztett
benne. Az asszony az első két-három hétben tartózkodó volt véle szemben,
következetesen Mr. Andersnek szólította, és minden kérését pedáns „kérem”-mel
vezette be, a teljesítést pedig ugyancsak szigorúan „köszönöm”-mel nyugtázta.
Ha a tábornok Emoyeniben tartózkodott ebédidőben, Marknak egy szolga
ezüsttálcán a könyvtárban szolgálta fel az ebédet, esténként, miután elbúcsúzott
a tábornoktól, megnyergelte öregedő Ariel Four Square motorkerékpárját,
amelyet időközben szerzett be magának, és elrobogott vele a dombon, a város
tikkasztó, meleg medencéjébe, férges kis Point Road-i szállására.
Ruth Courtney még gondosabban kísérte figyelemmel Markot, mint a férje.
Ha a fiú bármilyen szempontból nem üti meg az általa felállított mértéket,
nyomban és gondolkodás nélkül igénybe vette volna befolyását Seanra, hogy
bocsássa el.
Egy délelőtt, mikor Mark a könyvtárban dolgozott, Ruth besétált hozzá a
kertből, egy nagy csokor virággal a kezében.
– Ne zavartassa magát – mondta, és nekiállt, hogy a virágokat a szoba
közepén álló asztalon egy ezüstvázában elrendezze. Néhány percen át némán
tevékenykedett, aztán természetes, baráti hangon szóba elegyedett Markkal.
Apránként kiszedte belőle, hogyan él, hol él, hol alszik és hol étkezik, ki mos rá,
és titokban elborzadt.
– A mosatását fel kell hoznia ide, hadd tegyék a többi házi szennyeshez.
– Nagyon kedves, Mrs. Courtney, de igazán nem akarok alkalmatlankodni.
– Ugyan már, ostobaság! Van két dhoba wallahunk, ruhamosó emberünk,
akiknek úgy sincs más dolguk, mint mosni meg vasalni.
Mark spontán vonzerejének Natal egyik „first lady”-je, a jóval negyvenéves
korán túl is híres szépség, Ruth Courtney sem tudott ellenállni. Ezt a természetes
vonzerőt, amely a fiúból áradt, fokozta az a jótékony hatás, amit a férjére
gyakorolt.
Sean mintha megfiatalodott volna az elmúlt hetekben, derűsebb volt, mint
máskor, és míg Ruth figyelte, megállapította, ez nemcsak azért van, mert a
rutinmunka terhét levették a válláról, hanem mert ez a fiú visszaadott neki
valamit a fiatalság szelleméből, valami friss energiát kölcsönzött neki,
lelkesedést az élet dolgai iránt, amelyek már-már értéküket vesztették, és nem
látszottak érdemesnek arra, hogy megerőltesse magát miattuk.
A házaspár megszokta, hogy mielőtt lefekszenek, néhány órát Ruth
szobájában töltenek el egymással. Sean ilyenkor elnyúlt vattázott köntösében
elnézte, hogyan fésülködik Ruth, hogyan krémezi be az arcát, miközben ő utolsó
napi szivarját szíva megbeszéli vele a nap eseményeit és jóleső érzéssel nézte
az asszony hálóruhában hajladozó, még mindig karcsú alakját. Közben lassan
feltámadt benne a vágy, várta a pillanatot, amikor Ruth elfordul, nem figyeli őt a
tükörben, mire ő feláll és kezét nyújtva átvezeti a hálószobába, a nagy,
négyoszlopos, redőzött-rojtos bársony baldachinos ágyba.
Az elmúlt hetekben, mióta Mark megjelent a háznál, Sean három-négy ízben
olyan radikális kijelentéseket tett, amelyek olyannyira ellentétben álltak
megszokott, konzervatív felfogásával, hogy Ruth ölébe ejtette ezüst hajkeféjét és
úgy bámult rá.
Sean ilyenkor zavartan elnevette magát és kezét felemelve hárította el Ruth
várható, tréfás megjegyzését.
– Jól van, jól, tudom, mit akarsz mondani, de: éh-megbeszéltem a dolgot a
fiatal Markkal. – Aztán megint elnevette magát. – Az a gyerek rengeteg értelmes
dolgot mond.
Aztán, egyik este, amikor Mark valamivel több mint egy hónapja volt már
náluk, miután egy darabig békében és csendben ültek, Sean hirtelen megszólalt.
– Ez a Mark gyerek. Nem emlékeztet téged Michaelra?
– Nem figyeltem meg… nem, nem hiszem.
– Szóval, nem arcra gondolom. De a mód, ahogy gondolkodik.
Ruthban mint valami hideg, sötét tengerár merült fel ősi, gyötrő bánata: sose
adott fiút Seannak. Ez volt az egyetlen igazi bánat életében, az egyetlen felhő
együtt töltött, napfényes éveik fölött. Most is megroskadt a válla, mintha a bánat
súlya lenyomná és a tükörbe nézve szinte látni vélte szemében tükröződni a
bűntudatot saját alkalmatlansága felett.
Sean, aki mindezt nem vette észre, vidáman folytatta.
– Nos, alig várom már a februárt. Hamilton szíve meghasad, ha azt a nagy
ezüstserleget át kell adnia nekünk. Mark megváltoztatta az egész csapat
szellemét. Már hisznek benne, hogy győzhetnek vele mint egyes számú
lövésszel.
Ruth csendben hallgatta. Utálta magát, amiért nem tudta megadni Seannak,
amit az annyira kívánt. Lenézett a kis faragott bálványszoborra
öltözködőasztalán. Ez a Thor-szobor évek óta állt ott, azóta, hogy Sean
megajándékozta vele: a termékenység jelképe volt. Stormot egy tomboló
elektromos vihar kellős közepén foganta, ezért nevezték el Stormnak,
„Vihar”-nak, és Sean azzal tréfálkozott, hogy már csak a mennydörgés hiányzik
hozzá. Ezért adta neki ezt a kis szobrot.
– Sok hasznom volt belőled… – gondolta keserűen, miközben selyembe
burkolt alakját vizsgálgatta a tükörben.
Olyan jó ránézni, és olyan fenemód haszontalan, gondolta. Általában nem
szokott szitkozódni, de most nagyon nekikeseredett. Akármilyen szép a teste,
nem szül többé gyermeket Sean számára. Csak arra jó, hogy élvezzék. Hirtelen
mozdulattal felállt, félbehagyta lefekvés előtti rutinját, odament Seanhoz, kivette
szájából a szivart, és kimért mozdulattal elnyomta a nagy üveg hamutartóban.
Sean meglepetten nézett fel rá. Valamit kérdezni akart, de nem jutott szóhoz.
Ruth szemét bágyadtan félig lehunyta, szétnyíló ajkai közül elővillantak apró,
fehér fogai és az arcon, magas, pompás formájú állcsontja fölött, lázas-piros
foltok jelentek meg.
Sean ismerte ezt az arckifejezést és azt, aminek ez előhírnöke volt. A szíve
megugrott, aztán mint egy rab állat ketrecében, ugrált tovább a bordái között.
Szerelmeskedésük általában mélységes, kölcsönös egymásba felejtkezés volt,
ami az évek folyamán egyre meghittebb lett és egyre több öröm forrása: két
személy tökéletes egybeolvadása. Együtt eltöltött életük ebben teljesedett ki,
néhanapján azonban Ruth, mikor így lesütötte szemét, így biggyesztette ajkát,
arcán ezzel a pírral olyan vad, féktelen kitörést produkált, ami Seant mindig
valami mindent elsöprő természeti jelenségre emlékeztette.
Sean egy mordulással elkapta, megpróbálta ölébe húzni, ugyanakkor
széthúzta hálóruháját, hogy az asszony hegyes mellei szabadon álltak, de Ruth
gyors volt és erős, kikígyózott karjai közül, bőre elefántcsont- és rózsaszínben
játszott hálóruhája áttetsző selyme alatt, csupasz melle csábosan mozdult, ahogy
hosszú, formás lábakkal, csúfondáros, csipkelődő, hívogató kacagással befutott
a hálószobába.
Másnap reggel Ruth lemetszett egy ölre való vörös és fehér szegfűt és bevitte
a könyvtárba, ahol az ifjú Mark dolgozott. Mark felállt, és Ruth, ahogy
köszöntését fogadta, a fiú arcát tanulmányozta. Eddig nem is tudatosodott
benne, milyen csinos a fiú. Látszott rajta, hogy az a típusú arc, amely szépen
öregszik meg, csontjai szerkezete formás, orra büszke, karakterisztikus orr.
Egyike azon szerencsés embereknek, akinek csak használ, ha néhány ránc és
vonás keletkezik a szemük körül és néhány ezüst szál keveredik a hajukba. Ami
persze még messze van… Most a fiú szeme volt az, ami elsősorban magára
vonta figyelmét.
Igen, gondolta, és Mark szemébe nézett. Seannak igaza van. Ugyanaz az erő,
ugyanaz a jóság tükröződik benne, mint Michael szemében. Míg a virágokat
rendezgette, titokban figyelte, aztán mikor a váza készen állt, kissé hátrébb állt,
megcsodálta művét, majd megszólalt, anélkül hogy Markra nézett volna.
– Mi lenne, ha csatlakozna hozzánk ebédkor a teraszon, Mark? – kérdezte,
gondosan megválogatva szávait.
A keresztnév használata is tudatos volt, s ezzel mindketten tökéletesen
tisztában voltak. – Hacsak nem eszik szívesebben ezután is itt fenn.
Mikor Mark megjelent a teraszon, Sean felnézett az újságjából és a szeme
sem rebbent, mikor Ruth intett a fiúnak, hogy foglaljon helyet, szemben Seannal,
hanem nyomban újból elmerült újságja olvasásába, aztán nagy hangon és
roppant indulatosan felolvasta nekik a vezércikket, gúnyosan utánozva a szerző
hangját és hanglejtését, végül összegyűrte az újságot és ledobta a széke-mellé.
– Ez az ember egy átkozott, dühöngő őrült, be kéne csukatni!
– Nos, uram… – kezdte óvatosan Mark.
Ruth megkönnyebbülten sóhajtott fel. Nem konzultálta előzetesen Seant az
újfajta ebédrenddel kapcsolatban, de a két férfi nyomban elmerült a társalgásban
és mikor a fő fogást felszolgálták, Sean odamorogta.
– Te szeld fel a csirkét, Mark, majd én gondoskodom a kacsáról – és ketten
nekiálltak szeletelni, de közben tovább vitatkoztak, mint két családtag. Ruth
szalvétájába rejtette mosolyát, mikor Sean egy kérdésben vonakodva bár, de
elismerte a fiatalabb igazát.
– Persze nem állítom, hogy igazad van, de ha igazad lenne, akkor mit
gondolsz, mi lenne…
És megint támadott, most más oldalról, és Ruth odafordult Mark felé, figyelte,
ismét milyen ügyesen védekezik, s miközben hallgatta őket, lassan egyre jobban
értékelte Sean remek érzékét, amellyel Markot maga mellé választotta.
Mark kávézás közben tudta meg, mi van Storm Courtneyval.
Sean váratlanul odafordult Ruthhoz.
– Jött ma reggel levél Stormtól? – És mikor Ruth tagadóan rázta a fejét,
folytatta. – Az az átkozott, beképzelt kisasszonyka tanulhatna egy kis modort…
már majdnem két hete nincs tőle levél. Most hol kellene lenniük?
– Rómában – mondta Ruth.
– Rómában – dörmögte Sean. – Ahol egy rakás latin szerető csipkedi a
fenekét.
– Sean! – háborgott szemérmesen Ruth.
– Bocsánat. – Sean kissé röstelkedő arcot vágott, de aztán hamiskásan
elmosolyodott. – De alighanem roppant célszerű módon helyezkedik el hozzá,
amennyire én ismerem.
Amikor Mark aznap este leült megírni levelét Marion Littlejohnnak, rájött, hogy
Storm Courtney nevének puszta említése megváltoztatta magatartását azzal a
leánnyal szemben, akit állítólag feleségül készül venni. A szörnyű mennyiségű
munka terhe alatt, amelyet Sean Courtney csak úgy mellékesen a vállaira rakott
levelezése Marionnal nem volt többé mindennapos rutin, és néha hetek teltek el
két levele között.
Közben a lány levelei egyforma sűrűn érkeztek, és hangjuk melegsége sem
változott. Ezúttal azonban úgy érezte Mark, nem is annyira a munka szorítja, és
nem ezért halogatja újabb találkozásukat. Ott ült, a tolla végét rágcsálta, míg a
fája szét nem roncsolódott, szavakat keresett és ihletet, szörnyű tehernek érezte
minden oldalt teleírni a halhatatlan szerelem szóvirágaival, és minden üres oldal
olyan félelmetesnek tűnt előtte, mint egy átkelés a Szaharán, de hiába, tele
kellett írnia.
– Jövő héten Johannesburgba utazunk, az évenkénti Afrika Kupa
lövészversenyre – írta, aztán eltöprengett, hogyan lehetne valamivel hosszabbra
nyújtani ezt az információt. Legalább egy oldalra elégnek kell lennie.
Marion Littlejohn annak az életnek volt része, amelyet maga mögött hagyott,
amikor átlépte Emoyeni kapuját. Végre szembenézett ezzel a ténnyel, csakhogy
a bűntudat, amit ez a felismerés ébresztett benne, nem csökkentette rossz
érzését és megpróbálta tagadni maga előtt, folytatni a levelet, de állandóan
képek merültek fel előtte, és a képek főszereplője Storm Courtney volt, vidáman,
elegánsan, szikrázó szépségével és elérhetetlenül, mint a csillagok.
Irene Leuchars kezében vitte cipőjét, tollas boáját karjára vetve húzta maga után
a padlón. A haja halvány dicsfényként borzolódva övezte fejét, a szeme alja kék
volt az álmatlanságtól, duzzadt, gyulladt ajkain elkenődött a rúzs.
– Úristen – suttogta. – Én még mindig részeg vagyok – és vigyorgott hozzá,
miközben a hajó imbolygása ütemére bizonytalanul tántorgott. Aztán felhúzta a
pántot, amely közben lecsúszott a válláról.
Mögötte a folyosó végén edénycsörgés hallatszott, és meghökkenve nézett
hátra. Fehér kabátos pincér tolókocsin csészéket és kannákat tolt, pontosan arra,
ahol ő állt. A hajnali tea és kétszersült rituáléja kezdetét vette, és Irene-nek
eszébe sem jutott eddig gondolkodni, hány óra.
Sietve befordult a sarkon a pincér ravasz, mindentudó vigyora elől és
megkereste Storm Courtney kabinját. Közben mással nem találkozott.
Az ajtót a sarkával döngette meg, de öt percig eltartott, míg az ajtó kinyílt.
Storm nézett ki rajta. Vállára köntöst kerített, és nagy, sötét szemével úgy
pislogott az álmosságtól, mint egy bagoly.
– Irene, megbolondultál? – kérdezte. – Hiszen még éjszaka van! – Ekkor látta
meg, hogyan van öltözve Irene, és megérezte a lélegzetéből áradó nehéz
parfümillatot. – Hol az ördögben jártál?
Irene belökte az ajtót, de majdnem megbotlott a küszöbben.
– Te részeg vagy! – mondta rezignáltan Storm és becsukta Irene mögött az
ajtót.
– Nem – rázta a fejét Irene. – Ez nem az ital, az az eksztázis!
– Hol voltál? – kérdezte Storm. – Azt hittem, már órák óta lefeküdtél.
– A holdba repültem – zengte drámai hangon Irene. – Mezítláb szaladgáltam
a csillagok között, sasszárnyon szálltam a hegycsúcsok fölé.
Storm elnevette magát. Most már teljesen fölébredt, és még így,
déshabillé-ben is olyan szép volt, amilyen Irene sose tudott volna lenni: kecses,
bájos. Irene-ben feltámadt a gyűlölet iránta, és ízlelgette az elnyújtott várakozás
gyönyörét.
– Hol voltál, te őrült, gonosz nő? – Storm lassanként belement a játékba. –
Mesélj el mindent.
– A paradicsom kapuján túl, Seholsincsországban, az Örökkön-örökké
kontinensen… – Irene mosolya élt kapott, gyűlölködővé torzult. – Egyszóval,
drágám, Mark Anders úgy megdobált, mint egy gumilabdát.
És élete legtökéletesebb elégtétele volt az a kifejezés, amely szavai nyomán
Storm Courtney arcán megjelent.
A felföld kora ősszel különleges fényben ragyog, fény árad szét a ritka magaslati
levegőben a valószínűtlenül kék égről.
Kirándulóidő, csendes kertekben megbújó szerelmesek hónapja. De
Johannesburgban és elővárosaiban ezen az 1922. március 14-én béke és
nyugalom helyett baljós, fenyegető csend honolt.
Van Deventer két nap alatt végigsöpört az East Randen, búr
kommandótaktikájával megbénította a sztrájkolok akcióit, Benoniban és
Dunswartben felgöngyölített minden ellenállást, visszafoglalta Brakpant és a
bányát, a parancsnoksága alatt álló brit oszlopok áthatoltak a Modder és Geduld
bányákon, és Springsnél csatlakoztak Van Deventerhez. Az East Randen két nap
alatt tönkreverték a sztrájkolókat, és a munkások ezrével vonultak fehér zászló
alatt fogságba és esetleg majdan a bíróság elé.
De a szíve az egésznek Fordsburg volt és a terepet uraló Brixton-hegyhát a
lázadás kulcsa.
Sean Courtneynak kétnapos kemény, elkeseredett harcába került elfoglalni a
hegyhátat, tüzérséggel és légi támogatással söpörte végig a sziklás dombokat,
az iskolaépületeket, a téglagyárakat, a temetőket, a középületeket és a kis
házakat, amelyeket a sztrájkolok egyenként erődökké képeztek ki. Éjszaka
mindkét ellenséges fél elvitte a csatatérről halottait és eltemette őket a Milner
Park-i temetőben, mindegyiket saját bajtársai kísérték, katonák a katonákat,
sztrájkolok a sztrájkolókat.
Sean ezután felkészült arra, hogy a lázadás gyökerére támadjon, mikor
odalent a tiszta, ragyogó napfényben megcsillantak Fordsburg hullámlemez tetői.
– Ott jön! – mondta Mark Anders. Valamennyien felemelték a távcsövüket és
figyelték az apró fekete foltot a véghetetlen, tág égbolton.
A DH-9-es repülőgép zavartalanul ereszkedett lejjebb, a pilóta déli irányból
megdöntötte, aztán megint egyenesbe hozta és végigsöpört Fordsburg lapuló kis
házikói fölött.
Mark a távcsővel tisztán kivette az első kabinban a navigátor fejét és vállát,
nézte, hogyan emeli a szórólapköteget a pilótafülke ablakába, vágja el a
zsineget, löki ki az ablakon az egészet. A szórólapok szerteszálltak a lassan
suhanó gép fölött, belekerültek a gép sodrába, pörögtek, röpködtek, mint egy raj
fehér galamb.
Egy fuvallat néhány lapot odasodort a dombhátra. Mark elkapott egyet
röptében, és elolvasta a nyomtatott nagybetűkkel, olcsó, vastag papírra
hevenyészetten kinyomtatott szöveget:
STATÁRIUM
FELHÍVÁS
SEAN COURTNEY
parancsnok
A fogalmazás kissé zavaros volt. Mark kíváncsi lett volna, ki szövegezte meg.
Összegyűrte és a fűbe hajította.
– Mi lesz, ha a sztrájkőrség nem engedi kijönni őket, uram? – kérdezte
csendesen.
– Én nem azért fizetlek, fiatalember, hogy a lelkiismeretem legyél – mordult
rá Sean, és egy percig némán álltak, aztán Sean felsóhajtott, elővette belső
zsebéből a szivartárcáját, és engesztelő mozdulattal odakínált egy szivart
Marknak.
– Mit tehetek én, Mark? Tüzérségi támadás nélkül küldjem az embereimet az
utcákra? – Leharapta szivarja végét és a fűbe köpte. – Kinek az élete a
fontosabb, a sztrájkolóké és családtagjaiké, vagy azoké az embereké, akik
megbíznak bennem, és megtisztelnek hűségükkel?
– Sokkal könnyebb olyan emberek ellen harcolni, akiket az ember gyűlöl –
mondta halkan Mark. Sean szűrős szemmel nézett rá.
– Ezt hol olvastad? – kérdezte, de Mark csak a fejét ingatta.
– De legalább nincsenek köztük feketék – mondta. Mark személyesen volt
megbízva azzal, hogy álcázott fekete rendőröket küldjön át a vonalakon, hogy
mindenkit szólítsanak fel törzsükből a város elhagyására.
– Szerencsétlen nyomorultak – mondta Sean. – Kíváncsi vagyok, mit
gondolnak a fehér embereknek erről az őrjöngéséről. – Mark előbbre ment, az
alacsony sziklaperemig, nem törődve az odalent a házakban meglapuló
orvlövészekkel és gondosan végigpásztázta távcsövével a várost. Aztán
megkönnyebbülten felkiáltott:
– Ott jönnek kifelé!
Messze lent látszott, hogyan imbolyognak elő az első apró alakok a
Vrededorp föld alatti bejáratából. A nők ölükben csecsemőjükkel, huzakodó
nagyobb gyermekeiket maguk után cibálták, néhányan személyes javaikkal
rakodtak meg, mások a kedvenceiket hozták, kanárimadarakat kalickában,
kutyákat pórázon. Az első, elszórtan érkező csoportokból lassan folyamatosan
népvándorlás lett, csordogáló patak, majd bánatosan, lassan áramló folyó, nők
megpakolt kerékpárokat, kézikocsikat toltak, vagy hátukon, a kezükben cipelték,
amit éppen cipelni tudtak.
– Küldj le egy szakaszt oda, hogy vezessék őket és segítsenek nekik – adta ki
szárazon a parancsot Sean, lehajtott fejjel, mélyen elgondolkodva. – Jó érzés
látni, hogy a nők kívül esnek a dolgokon – morogta. – De sajnálom azt, amit ez
végül is jelent.
– Hogy a férfiak harcolni fognak – mondta Mark.
– Igen – bólintott Sean. – Harcolni fognak. Eddig még reméltem, hogy elegük
volt az öldöklésből, de úgy látszik, keserű véget akarnak vetni ennek a tragikus
történetnek. – Csizmája sarkával elnyomta szivarját. – Rendben van, Mark. Menj
le és mondd meg Molyneux-nek, hogy indulás. Tizenegy órakor megindul a
zárótűz. Jó szerencsét, fiam.
Mark tisztelgett. Sean Courtney elfordult, és visszasántikált a hegyhátról
Smuts tábornokhoz és törzséhez, akik oda vonultak ki, hogy megfigyeljék a csata
utolsó fázisát.
Még jóformán gyerek volt, sima, rózsaszín arcú, az orra alatt halványan
pelyhedzett a bajsza.
Mikor az utolsó néhány lépcsőfokon lelökték a pincébe, elvesztette a talajt a
lába alól, és elesett.
– Megint egy sárgahasú – kiáltotta utána őre, egy tagbaszakadt, szakállas
alak, vállán puskával, karján vörös karszalaggal. – Akkor kaptuk el, amikor ki
akart lógni a föld alatti járatból.
A gyerek talpra kecmergett. Térdét lehorzsolta esés közben, és közel volt
hozzá, hogy elsírja magát, amikor Harry Fisher alakja föléje tornyosult. Fisher
kezében hosszú, fekete rinocéroszbőr korbács.
– Áruló! – bömbölte Fisher. Érezhető volt rajta az utóbbi napok szakadatlan
tervezgetésének, csatározásának feszültsége.
Szeme vadul, fanatikusan izzott, mozdulatai görcsösek, koordinálatlanok,
hangja rekedt, túlságosan hangos.
– Nem, elvtárs, esküszöm, hogy nem vagyok áruló! – nyöszörgött szánalomra
méltóan a gyerek.
– Akkor gyáva vagy! – ordította Fisher, azzal nagy, szőrös kezével elkapta a
fiú ingének elejét és derékig kettéhasította.
– Nem volt puskám… – tiltakozott a fiú.
– Majd később mindenkinek lesz puskája. Ha az első elvtársak meghaltak.
A korbács egy suhintással, mint a borotva hasította fel a fiú hátán a bőrt. A
gyerek térdre bukott, a vér élénkvörös csíkban csordult ki a hátán.
Harry Fisher föléje hajolt és addig verte a korbáccsal, míg meg nem szűnt a
sikoly és a jajgatás, és a pincében nem hallatszott más hang, csak a korbács
csattogása. Akkor lihegve, izzadtan hátralépett.
– Vigyétek ki, hogy az elvtársak lássák, mi a sorsa az árulóknak és a
gyáváknak.
Egy sztrájkoló megfogta a gyereket, karjánál fogva kivonszolta, fel a lépcsőn,
miközben hátán a hús foszlányokban lógott, vére lecsurgott derekára és
beleivódott a térdnadrágjába.
Mark nesztelenül lehuppant a falról az apró, kövezett hátsó udvarra. A fal mellett
felhalmozva üres sörösládák álltak, és áporodott, csípős italszag, terjengett a
füllesztő déli hőségben.
A támadás kezdő időpontjától számítva nem egészen egy óra alatt jutott el a
Mint Road-i italkereskedésig. Az útvonal, amelyen hátsó udvarokon és
háztetőkön keresztül az embereit vezette, szerencsésebbnek bizonyult, mint
remélni merte volna.
Elkerültek minden útzárat, megleptek két, erős állásba beásott
sztrájkolócsoportot. Teljesen váratlanul, törtek rájuk, és egyetlen sorozattal
szétszórták őket.
Mark végigrohant az udvaron, berúgta az italkereskedés hátsó ajtaját, és
abban a pillanatban már lapult is a falhoz, hogy kikerüljön az ajtónyílásból és az
épület belsejéből tüzelő sztrájkolok tűzteréből.
Az őrmester és egy tucat emberük követte a falon át, aztán szétszóródtak,
hogy az ajtót és a rácsos ablakokat fedezzék. Az őrmester intett Marknak, Mark
oldalazva bevetődött az ajtón, puskáját csípőjénél tartva erőltette a szemét a
félhomályban a kinti fényes napsütés után.
A bolt üres volt. Az utcai ablakokon a redőny lehúzva, a polcokon az italokat
nem érintették fosztogató kezek, bizonyítva a sztrájkolok fegyelmezettségét. Az
üvegek rendben sorakoztak, tarka színekben pompázó címkéjük csillogott a
félhomályban.
Mark, mikor legutóbb itt járt, egy tucat porter sört vásárolt Helena
MacDonaldnek. Elhessegette magától a gondolatot és odament az
ablakredőnyhöz, pontosan akkor, amikor az őrmester és a szakasz berontott a
hátsó ajtón.
A redőnyök tele voltak kósza golyók és srapnelszilánkok ütötte lyukakkal, és
Mark az egyik ilyen lyukat használta kémlelőnyílásnak.
Ötvenlépésnyire előttük állt a szakszervezeti székház épülete, előtte árkok és
védelmi berendezések, amelyeket a sztrájkolok mélyítettek és emeltek körbe a
téren.
Még a nyilvános illemhelyet is erősített őrhellyé alakították át, a védők
figyelme azonban kizárólag a térre vezető utcákra összpontosult.
Egymás mellett szorongtak a mellvédeken és vadul tüzeltek a transvaali
ezred skót szoknyás katonáira, amint azok az állomás felől a tér felé rohantak.
A sztrájkolok furcsa, összevissza ruhákba öltöztek, a zsíros, vén overalloktól
és félkatonai szafaridzsekiktől kezdve vászonsapkákon és széles karimájú
kalapokon keresztül mellényes, nyakkendős vasárnapi öltözékekig szerepelt ott
minden. De valamennyinek a vállán keresztbe vetve töltényheveder. És a hátuk
védtelenül volt kitéve Mark támadásának.
Egy sortűz az italkereskedés kirakatából szörnyű vérengzést csapott volna
köztük és az őrmester máris vad, kárörvendő várakozással irányította az
embereit a kirakatablakokhoz.
– Iderendelhetnék egy géppuskát – gondolta Mark, de valami elborzadt
benne, mikor elképzelte, hogy a Vickersek belelőnek a védtelen, gyanútlan
csoportba. – Bárcsak gyűlölném őket…
Miközben figyelt, előbb egy, aztán egyre több sztrájkoló kuporodott le
tehetetlenül a felföldiek feltartóztathatatlan, elsöprő golyózápora elől.
– Szuronyt szegezz! – adta ki a parancsot Mark az embereinek. Az
acélpengék kivágódtak fémtokjukból a baljós félhomályban. Egy eltévedt golyó
kivágott egy szilánkot Mark feje fölött a redőnyből; aztán szétvetett egy üveg skót
whiskyt mögötte a polcon. Az italnak kellemetlen, csípős illata volt. Mark ismét
megszólalt.
– Ha kiadom a parancsot, törjétek ki az ablakokat és az ajtókat, és
megmutatjuk nekik a pengénk élét.
A redőnyök recsegve vágódtak ki, a főbejárat ajtaja kitárult és Mark ordítva,
rohanva vezette embereit át az úttesten. Még el sem érték az első sor
homokzsákot, a sztrájkolok már egymás után dobálták el a puskájukat és
ugráltak fel, fejük fölé emelt kézzel.
Szemben velük a téren a felföldi ezred ontotta embereit a térre, éljenezve,
kiáltozva rohantak a barikádoknak. Mark hirtelen megnyugodott, amiért vállalta a
bajonettes támadás kockázatát és nem adott parancsot az embereinek, hogy
tüzeljenek a sztrájkolok hátába.
Míg az emberei kirohantak a térre, kiverték a sztrájkolok kezéből a fegyvert
és csoportokba terelték a bánatos társaságot, Mark a székház homlokzati
lépcsőin rohant felfelé.
A lépcső tetején megállt.
– Álljon félre, aki odabent van! – kiáltotta, és három puskagolyót eresztett a
réz kapuzárba.
Harry Fisher a falnak dőlve bámult ki a homokzsákokkal védett ablakon a
téren zajongó, nyüzsgő káoszra.
Egész hatalmas termete a kétségbeesés és elkeseredés őrült indulatától
rázkódott, és úgy zihált, mint egy sebesült bika, amely állva fogadja a matador
végső döfését, miközben nézte, hogyan dobálják el emberei a fegyverüket,
hogyan terelik össze őket, mint a birkákat, hogyan botladoznak kezüket
felemelve, fáradtan, nem törődve semmivel, szürke arccal, a vereségtől lesújtva.
Végsőkig feszült idegekkel csak egy agonizáló, kongó nyögést tudott
kipréselni magából. Széles, izmos válla megroskadt, mintha összement volna.
Nagy, gondozatlan fejét lehajtotta, izzó szeme elhomályosodott, ahogy azt a
fiatal hadnagyot nézte, aki tábori öltözetben rohan fel a lépcsőn, és hallotta a
puskalövést, amellyel szétzúzta a kapu zárát.
Odavánszorgott az íróasztalához, leroskadt székébe, szemben a zárt ajtóval,
reszkető kézzel elővette a szolgálati revolvert az övéből, felhúzta, aztán
gondosan maga elé tette az asztalra.
Félrehajtott fejjel figyelte, hogyan harsognak odalent a parancsszavak,
hallgatta egy darabig a téren a dobogást, kavargást, aztán rohanó, csizmás lábak
dobogását hallotta az ajtó előtt, fel a falépcsőn.
Fölemelte a revolvert, két könyékkel az asztal lapjára támaszkodott, hogy a
keze ne remegjen.
Mark odalent, mikor berontott az előcsarnokba nyíló ajtón, meglepetten
torpant meg. A padló tele volt fekvő alakokkal, látszólag több százan voltak.
Míg ott állt és bámult, a skót kapitány rohant be az előcsarnokba, utána vagy
fél tucat embere. Azok is megtorpantak.
– Úristen! – lihegte a százados, és Mark is ekkor döbbent csak rá, kik
fekszenek ott előtte; csupa egyenruhás, khaki ruhás rendőr, zöld szoknyás skót,
barettes tiszt.
Meggyilkolták a foglyaikat, gondolta Mark iszonyodva, mintegy lázálomban,
és a testek tömegére meredt, amikor a tömegből váratlanul felemelkedett egy
fej, aztán egy másik.
– Ó, hála Istennek! – sóhajtott fel Mark mellett a kapitány, mikor a foglyok
sorra felkászálódtak, az arcuk sugárzott a megkönnyebbüléstől, és az első sóhaj
pillanatok alatt ideges, ujjongó hangzavarrá terebélyesedett.
Mind az ajtó felé nyüzsögtek, egyesek, hogy megöleljék szabadítóikat,
mások, hogy végre kijussanak a napfényre.
Mark egy gyűrött egyenruhás, háromnapos szakállas, nagy testű őrmester
hóna alatt átbújva kikerülte az útjában állókat, a lépcsőház felé rohant.
Hármasával vette a lépcsőfokokat. A lépcső tetején megállt. A folyosón öt
ajtó, öt iroda ajtaja nyitva állt, csak a hatodik volt becsukva. Végigsietett az ajtók
előtt, és mindegyiken benézett.
A szekrények, az íróasztalok feldúlva, a padlón bokáig a papírhalmaz, székek
felfordítva, fiókok kihúzgálva, a papírhalmokra hajítva.
A hatodik, csukott ajtóról a folyosó végén Mark tudta, hogy ez a helybéli
szakszervezeti elnök, Fergus MacDonald irodája. Azé az emberé, akit keres, aki
felé valami maradék lojalitás, bajtársi kapcsolat, barátság hajtotta, hogy
megkeresse, és megadjon neki minden segítséget, védelmet, amit megadhat.
Ahogy az ajtóhoz közeledett, kibiztosította puskáját. Kinyúlt a kilincs felé, de
ekkor megint feltámadt benne az érzés: vigyázz! Egy pillanatig mozdulatlanul
állt, a keze épphogy érintette a rézkilincset, aztán nyugodtan ellépett az ajtó
vonalából, oldalt nyúlva megfogta a kilincset, és óvatosan elfordította.
Az ajtó nem volt zárva. A kilincs kattant, Mark kinyitotta. Semmi sem történt.
Megkönnyebbült sóhajjal belépett az ajtón.
Harry Fisher szemben ült vele az íróasztalnál: hatalmas, fenyegető alak, az
asztalra görnyedve, nagy, kócos feje szinte belesüppedt masszív, formátlan
vállai közé, és a revolver, amelyet két kézzel fogott, egyenesen Mark mellének
irányult.
Mark tudta, egyetlen mozdulat halált jelent. Tisztán látta a pisztoly kerek
dobját és a felhúzott kakast. Mozdulatlanná dermedt.
– Ez nem vereség! – Harry Fisher fojtott, rekedt hangon beszélt. Mark nem
ismert a hangjára. – Mi vagyunk a sárkányfogak. Akármerre elvetnek bennünket,
ezer harcos kel ki belőlük.
– Vége, Harry! – szólalt meg Mark óvatosan. Megpróbálta Fisher figyelmét
elterelni, mert tudta, hogy mielőtt megemelhetné a puska csövét, hogy tüzeljen,
Harry Fisher meghúzza a ravaszt.
– Nem! – Fisher megrázta borzolt fürtjeit. – Ez csak a kezdet!
Mark csak akkor döbbent rá, hogy mit csinál Harry Fisher, amikor az
váratlanul megfordította a pisztolyt, csövét a saját szájába nyomta. Tompa
dörrenés. Fisher feje széttágult, formátlanul, mint egy felfújt gumilabda, amibe
bottal belevágtak.
Szétroncsolt koponyájából laza, fényes vörös és mustársárga darabok
fröcsköltek a falra.
A lövés ereje hátradobta testét, a szék reccsenve felfordult, és ő a hátára
zuhant.
Az égett puskapor szaga halvány füstgomolyokban lebegett a levegőben.
Harry Fisher csizmás lábaival táncolva rúgott néhányat, aztán görcsösen
megvonaglott a nyers, csupasz fapadlón.
– Hol van Fergus MacDonald? – kérdezte százszor is Mark a fogságba esett
sztrájkolóktól. Azok visszabámultak rá, ki haragosan, ki keserűen, egyesek
dacosan, kihívóan, de egyikük sem méltatta válaszra.
Mark vette három emberét és azon a címen, hogy tisztogató akciót rendez,
végigvitte őket a Lover’s Walkon, egészen a kis házig.
Az utcai ajtó nyitva állt, az ágyak bevetetlenek. Mark furcsa ellenérzéssel
nézte, valami enyhe érzéki inger kísértette, mikor egy szék hátán meglátta
Helena crépe de Chine hálóingét és mellette hanyagul a földre dobva
gyapjúnadrágját.
Elfordította a fejét és végigment a házon. Szennyes edények a konyhában,
bennük bolyhos-penészes ételmaradék, a levegő áporodott volt. Napok óta senki
sem járt ezekben a helyiségekben.
A padlón egy papírdarab hevert a szénfekete tűzhely mellett. Mark fölvette.
Mikor meglátta – röpirat volt, rajta az ismerős sarló-kalapács jelvénnyel, –,
összegyűrte és a falhoz vágta. Az emberei kint vártak rá a tornácon.
– Nem érted, hogy jobb neked, ha most sírsz egy kicsit, mint ha az egész
életedet végigsírod? – kérdezte Mark szelíden és megpróbálta megjátszani a
lány előtt, hogy könnyei megingatták elhatározásában.
– Visszajössz még? – Marion Littlejohn nem tartozott azok közé a nők közé,
akiknek jól áll a sírás. Kicsi, kerek képe mintha szétfolyt volna és alaktalan lett,
mint a kiégetlen agyag, a szeme kipirosodott, megduzzadt.
– Marion! Hiszen még azt sem tudom, hová megyek, honnan tudnám,
visszajövök-e.
– Nem értem, Mark. Igazán nem értem. – Hangosan szipogva csavargatta
könnytől nedves zsebkendőjét. – Olyan boldogok voltunk. Mindent megtettem,
amit tudtam, hogy boldoggá tegyelek. Még azt is.
– Nem rólad van szó, Marion – biztosította sietve Mark. Nem akarta, hogy
emlékeztessék arra, amit Marion mindig mint „azt” emlegetett. Az volt az érzése,
mintha Marion kölcsönadott volna neki egy kincset, amelyet most uzsorakamattal
követel vissza.
– Hát nem tettelek boldoggá, Mark? Annyira igyekeztem.
– Marion, folyton azt mondom, pompás, csinos lány vagy, kedves és jó, a
legkedvesebb valaki, akit ismerek.
– Akkor miért nem akarsz feleségül venni? – A hangja szinte jajgatássá
fokozódott és Mark riadtan nézett végig a tornácon. Tudta, hogy a leánytestvérek
és a sógorok a fülüket hegyezik, hogy valamit elcsípjenek a beszélgetésből.
– Arról van szó, hogy senkit sem akarok feleségül venni.
Marion halkan felnyögött, aztán hangosan kifújta az orrát, az alkalomhoz
túlságosan kicsire méretezett vászondarabba. Mark elővette saját zsebkendőjét a
belső zsebéből. Marion örömmel elvette tőle.
– Nem akarok senkit feleségül venni. Még nem! – ismételte Mark.
– Még nem. – A leány belekapaszkodott ebbe a két szóba. – De majd
egyszer?
– Majd egyszer – mondta Mark. – Majd amikor rájöttem arra, hogy mit akarok
csinálni az életemmel, mit és hogyan akarok elérni.
– Megvárlak. – Megpróbált mosolyogni, bátor, könnyes, rózsaszín mosollyal.
– Megvárlak, Mark.
– Ne! – Mark érezte, hogy minden idegszála táncol a rémülettől. Minden
bátorságát össze kellett szednie, hogy mindezt elmondja Marionnak és most
szemmel láthatóan nem ért el vele semmit. – Isten tudja, meddig tart ez, Marion.
És annyi fiú van… te egy kedves, édes, szeretetre méltó kislány vagy…
– Megvárlak – ismételte most már határozottan Marion és az arca ismét
felvette szokásos, kedves kifejezését. A tartása is kiegyenesedett.
– Kérlek, Marion. Ez nem lenne fair veled szemben. – Mark kétségbeesetten
szerette volna lebeszélni a leányt elhatározásáról, miután az ő kezdeményezése
gyászos kudarcot vallott. De Marion, miután még egyszer, utoljára egy jóízűt
szipogott, lenyelte maradék bánatát is, mint egy súlyos követ. Aztán
rámosolygott Markra és kipislogta az utolsó könnyeket a szeméből.
– Ó, az nem számít. Én nagyon türelmes vagyok. Meglátod – jelentette ki
békésen.
– Te ezt nem érted – vonta fel tehetetlenül a vállát Mark.
– Ó, én nagyon is megértem, Mark! – Marion ismét mosolygott, de ezúttal
már egy elnéző anya mosolyával, amellyel haszontalan gyermekére néz. – Ha
döntöttél, visszajössz hozzám. – Felállt, lesimította egyszerű szabású szoknyáját.
– És most gyere, várnak ránk az ebéddel.
Sean Courtney az afrikai lovasok kényelmes, laza tartásával ülte meg lovát.
Hosszú kengyelszíj, lábak előre, fenék hátracsúsztatva a ló hátán, bal kezében
hosszú korbács, gyeplő alacsonyan tartva a nyeregfőn.
Lova, mint egy jól idomított tüzérló állt türelmesen a fák árnyékában, súlyát
három lábán nyugtatva, a negyediket pihenőállásba görbítve, s ahogy lenyúlt,
hogy a hegyhát felső lejtőit borító pompás, édes fűből legelésszen, a gyeplő
megfeszült rajta, és minden harapását ízesen harsogó hangok kísérték.
Ahogy Sean elnézett a szélesen elterpeszkedő erdőségek és a füves térségek
felett, megállapította, hogy a táj nagyon sokat változott azóta, hogy mint kicsi,
lármás kölyök, vadászkutyának botokat hajigálva, mezítláb, szaladgált errefelé.
Négy-öt mérfölddel arrébb, a sziklafal védelmében fészkelt a családi birtok, a
Theunis Kraal, ahol ő és Garrick, az ikertestvére született egy füllesztő nyári
reggelen, s ahol a kettős szülés megölte anyjukat, akit így sosem ismerhetett.
Garrick még most is a birtokon lakott. Ő legalább megtalálta békéjét és örömét
könyvei és papírjai között. Sean szerető, megértő mosolya keveredett azzal az
ősi bűntudattal: mi lett volna testvéréből, ha nem roncsolja szét egyik lábát az a
véletlen puskalövés, az ő kezéből? De elhessegette magától ezeket a
gondolatokat, elfordult a nyeregben és végignézett birodalmán.
Az ezer meg ezer hektáron, amelyet épületfának telepített be, s amely
vagyona alapját képezte. Onnan, ahol lován ült, látta a fűrészmalmokat és a
fatelepeket, amelyek a város végén csatlakoztak a teherpályaudvarhoz és ismét
elfogta az önelégültség egy élet fölött, amelyben nem fecsérelt el semmit.
Elmosolyodott, rágyújtott egy hosszú, fekete szivarra. A gyufát csizmája talpán
gyújtotta meg, miközben könnyed eleganciával egyensúlyozta ki az alatta levő ló
mozgását.
Még néhány percig elédelgett magában, önelégülten, talán csak azért, hogy
ne kelljen sürgetőbb problémáira gondolnia.
Aztán a tekintete elvándorolt Ladyburg háztetőtengerén túlra, arra az új,
idomtalan, acél- és horganyzottlemez-építményre, amely olyan magasan
kiemelkedett minden más épület fölé, hogy mellette minden eltörpült a völgyben,
még a Ladyburg Farmers Bank új, négyemeletes, masszív épülettömbje is.
A cukorgyár olyan volt, mint valami pogány bálvány, undok és falánk, amint
ott kuporgott a szemhatáron túlig elnyúló, szabályosan sorakozó
cukornádültetvények végén, amelyek mint egy hullámzó, zöld szőnyeg borították
el a dimbes-dombos tájat, és a nádszálak úgy lengtek, himbálództak a szélben,
mint az óceán hullámai. És az egész csak azt szolgálta, hogy az örökösen éhes
szörnyeteget táplálja.
Ahogy Sean összehúzta a szemét, nagy karvalyorra tövében mély ránc
keletkezett. Mikor ő birtokait ezer hektárokban mérte, az a férfi, aki valaha a fia
volt, tízezer hektárokban mérte a sajátját.
A ló, mintha megérezte volna hangulata változását, felserkent, hevesen
bólogatott fejével, kicsit oldalazott az árnyékban és neki-nekirugaszkodott.
– Nyugalom, fiú! – mordult rá Sean, kezével megveregette a ló lapockáját,
mire az megnyugodott.
Korán érkezett a találkára. Általában így szokta. Szeretett elsőnek érkezni
mindenhová és hagyni, hogy a másik menjen oda hozzá. Régi trükkje volt ez, azt
a látszatot keltem, mintha a másik lenne a betolakodó az ő birtokán, és a
várakozónak emellett volt ideje elgondolkodni, a gondolatait rendezni és
tanulmányozni a másikat, ahogy közeledik hozzá.
Ő választotta ki, kellő gondossággal, a helyet és az időt. Nem volt képes
beletörődni abba a gondolatba, hogy Dirk Courtney a lábát ismét az ő birtokára
tegye, berontson otthonába. A gonoszság aurája, amely azt az embert
körüllengte, fertőző volt és nem akarta, hogy élete belső szentélyét, a Lion Kop-i
házat beszennyezze a gonosz. Még a földjén sem akarta látni, ezért választotta
azt a kis határszakaszt, ahol az ő birtoka közvetlenül határos Dirk Courtney
földjével. Ez volt az egyetlen fél mérföldes terület Sean földjei határán, amelyre
szögesdrót kerítést húzatott.
Mint marhatenyésztő és lovas ember, ösztönös ellenszenvvel viseltetett a
szögesdrót iránt, ennek ellenére a birtoka és Dirk birtoka között felhúzatta, és
amikor Dirk írt neki és ezt a találkozót kérte tőle, ezt a helyet választotta, ahol
kerítés van közöttük.
Előhúzta mellényzsebéből az óráját és látta, hogy egy perc múlva négy, a
megadott idő. Lenézett a völgybe és a homlokát ráncolta. Alatta a lejtő néptelen
volt, akárcsak a lejtőn túl a város felé vezető útszakasz, amit végig beláthatott.
Azóta, hogy Markot egy fél órával ezelőtt látta motorkerékpárján elberregni, az út
teljesen elhagyatott volt.
Elnézett a városon túlra, a nagy ház fehér, csillogó falaira, amelyeket Dirk
Courtney épített, akkor, amikor visszatért a völgybe. Great Longwood: nagyképű
név egy nagyképű épületnek.
Sean viszolyogva nézte. Úgy tűnt, hogy ugyanaz a gonosz aura lebegi körül,
szinte tapinthatóan, még nappal is, és ismerte a történeteket, amelyeket a
pletykazsákok terjesztettek kéjelegve, mi minden zajlik ott le az éjszaka leple
alatt.
A történetek igazságában nem kételkedett, mert lelke mélyéből fakadóan,
ösztönével, amely valaha szeretet volt, ismerte azt a férfit, aki valaha a fia volt.
Megint kézbe vette óráját. Komoran nézte. Négy óra. Megrázta, a füléhez
tartotta. Az óra egykedvűen ketyegett. Visszasüllyesztette a zsebébe és
megfogta a gyeplőt. Nem jön, és Sean egy kis, gyáva megnyugvásfélét érzett,
mert Dirk Courtneyval való minden találkozása fárasztotta, kimerítette.
– Jó estét, apám! – A hangra megriadt, annyira, hogy ösztönösen
megszorította térdével a lovat. Megrántotta a gyeplőt. A mén táncolva körözött, a
fejét dobálta.
Dirk hanyagul ülte meg aranyos gesztenyeszín pejlovát. Az erdő sarka felől
jött lefelé, óvatosan, halkan járatta lovát a vastag levélszőnyegen.
– Elkéstél – morogta Sean. – Már éppen indultam. – Dirk nyilván körbejárta a
hegyhátat, megmászta a Lion Kop-i vízesés alatt, megkerülte a drótkerítést és az
ültetvényeken keresztül az ellentétes irányból érkezett meg a találkozó helyére.
Az elmúlt fél óra alatt valószínűleg a fák között ült lován, és figyelte Seant.
– Miről akarsz velem beszélni? – A jövőben nem szabad többé alábecsülnie
ezt az embert: Sean már nemegyszer esett ebbe a hibába, és mindig nagy árat
fizetett érte.
– Gondolom, tudod – mosolygott rá Dirk. Seant most egy szép, fényes szőrű
és halálosan veszedelmes vadállatra emlékeztette. Egykedvűen, elegánsan ült
lován, tökéletesen ura önmagának. Sűrű szövésű, tövisálló tweed vadászdzseki
volt rajta, nyakán sárga selyemsál, hosszú, izmos lábait fényes, csokoládébarna
bőrcsizmába bújtatta.
– Emlékeztess rá – mondta Sean. Tudatosan megkeményítette magát az
ellen a hipnotikus erő ellen, amelyet ez az ember képes volt kisugározni
magából.
– Ugyan már! Tudom jól, azzal voltál elfoglalva, hogy szétverd azt az
izzadtságszagú, mosdatlan hordát és visszakergesd őket a helyükre. Büszkén
olvastam a teljesítményedről, apám. Mészáros számlád Fordsburgban majdnem
olyan félelmetes, mint az 1906-os, amikor a Bombata-lázadást leverted.
Fenséges munka…
– Folytasd – mondta Sean, és érezte, hogy keríti ismét hatalmába a
megvetés. Dirk Courtney óriási érzékkel tapintott rá gyenge és vétkes pontjaira,
és irgalmatlanul kiaknázta őket. Amikor így beszélt arról a feladatról, amellyel
Sean kénytelenségből csak a kötelességét teljesítette, mélységesebben, még
mélységesebben bántotta, mint máskor.
– Természetesen szükség volt rá, hogy a bányák ismét dolgozzanak. Te a
legtöbb fádat az aranybányáknak adod el, valahol meg is vannak a pontos
számláim erről… – Hanyagul felnevetett. Tökéletes fogsora vakítóan villant elő,
és a napfény, ahogyan csillogva játszott dús hajfürtjein, hátulról megvilágítva
fejét még színpadiasabb jelleget kölcsönzött az egész embernek. – Nagyon
helyes, kedves papa. Mindig jó érzékkel szagoltad ki a kedvező alkalmakat.
Nincs abban jövő, ha hagyjuk, hogy egy rakás szikrázó szemű vörös kibillentsen
bennünket az üzletből. Hosszú távon én is teljesen az aranybányáktól függök.
Sean képtelen volt rávenni magát, hogy válaszoljon. A harag fojtogatta, úgy
érezte, beszennyezik és szégyellte magát ezért.
– Ez egyike azon számos dolognak, amiért adósod vagyok – folytatta Dirk és
mosolyogva, előzékeny, halálos mosolyával figyelte apját. – Én az örökösöd
vagyok, örököltem tőled a képességet arra, hogy fölismerjem a kedvező alkalmat
és meg is ragadjam. Emlékszel rá, mikor megtanítottál, hogyan kell elfogni egy
kígyót, leszorítani, és hüvelykujjai és mutatóujjal a nyakánál fogva tartani?
Sean emlékezett. Váratlanul, roppant élénken emlékezett. A gyerek félelmet
nem ismerő vakmerősége már akkor is megrémítette.
– Látom, emlékszel. – A mosoly leolvadt Dirk arcáról, és könnyed modora is
megváltozott. – Olyan sok, sok apró dolog… emlékszel, amikor eltévedtünk,
mikor az oroszlánok szétkergették éjszaka a lovainkat?
Annyi idő után Sean most erre is emlékezett. Mopani-földön vadásztak, első
alkalom volt, hogy a gyerek a biztonságot jelentő szekértábortól távol töltötte az
éjszakát. Kis kalandnak ígérkezett, amely azonban lázálommá változott. Az
oroszlánok megölték egyik lovukat. A másik elmenekült és ötvenmérföldes
gyaloglás várt rájuk, homokon és sűrű, úttalan bozóton át.
– Megmutattad, hogyan kell vizet keresni. A faodúkban megülepedett
pocsolyákból… még most is érzem a szagát, az ízét. Aztán az erdőlakók kútjai a
homokban, amelyekből szalmaszállal szívtuk a vizet.
Most mindez ott volt előtte, bármennyire igyekezett is nem rágondolni. A
harmadik nap elvétették az utat, két száraz, kavicsos folyómeder közül a
rosszabbikat választották és besétáltak a vadonba, a hosszú haldoklás felé.
– Emlékszem, hurkot fontál a töltényhevederedből és a derekadon cipeltél.
Mikor a gyerek ereje elfogyott, Sean cipelte, mérföldeken át, napokon
keresztül a mély, vendégmarasztaló homokban. Mikor már az ő ereje is fogytán
volt, a gyerek fölé borult, hogy árnyékával védje a nap ellen, és duzzadt ajkával
cseppenként eresztette nyálát Dirk feketedő, megrepedezett ajkai közé, és éppen
elég ideig sikerült életben tartania…
– Amikor Mbejane végre odaért, sírtál.
A megriasztott ló, derekán az oroszlán karmai ejtette, mély, hasított sebekkel,
visszatért a szekerekhez. Az öreg zulu fegyverhordozó, akinek magának is
maláriás rohama volt, megnyergelte a szürkét és vezetéken vitt magával egy
málhás lovat. A ló nyomait követve visszament az oroszlánok tanyájához,
megkereste az apa és a gyerek nyomait, és négy napon át követte végig a
bizonytalan, szél elmosta nyomokat.
Mikor rájuk talált, összeborulva ültek a homokban, a napon, és várták a halált.
– Ez volt az egyetlen eset életemben, amikor sírni láttalak – mondta halkan
Dirk. – De gondoltál valaha arra, milyen gyakran kellett nekem miattad sírnom?
Sean nem akarta tovább hallgatni. Nem akarta, hogy tovább is emlékeztessék
arra a kedves, akaratos, vad és szeretett gyermekre, akit úgy nevelt, mint apa és
anya egy személyben, de hiába, Dirk halk, behízelgő hangja fogva tartotta
emlékezete pókhálójában és nem tudott szabadulni tőle.
– Megsejted-e valaha, mennyire imádtalak? Hogy egész életemet rád
építettem, utánoztam minden lépésedet, hogyan próbáltam olyan lenni, mint te…
Sean csak a fejét rázta, megpróbált tagadni, visszautasítani…
– Megpróbáltam te lenni. Talán sikerült is…
– Nem! – jelentette ki fojtott, síri hangon.
– Talán azért vetettél el magadtól – mondta Dirk. – Láttad bennem a saját
tükörképedet, és nem tudtad rávenni magad, hogy elfogadd. Ezért űztél el
engem és hagytál ott, sírva.
– Nem! Jó Isten, nem… ez nem igaz. Ez egyáltalán nem így történt.
Dirk elfordította lovát, míg a lába oda nem ért Sean lábához.
– Papa, ugyanaz az ember vagyunk, egyek vagyunk. Nem akarod elismerni,
hogy én te vagyok? Pontosan? A te ágyékod gyümölcse, te neveltél, alakítottál
engem?
– Dirk…! – kezdte el Sean mélységesen megrendülve, de aztán nem talált
szavakat.
– Nem érted meg, hogy mindaz, amit tettem, érted történt? Nemcsak mint
gyermek, hanem mint fiatalember, mint felnőtt férfi is. Gondoltál valaha arra,
miért jöttem vissza ide, Ladyburgbe, amikor máshová is, akárhová elmehettem
volna a világon… Londonba, Párizsba, New Yorkba… az egész világ nyitva állt
előttem. De idejöttem. Miért, papa, miért tettem ezt?
Sean a fejét ingatta. Képtelen volt válaszolni. Csak nézte ezt a jóképű
idegent, ezt a csupa élet, ellenállhatatlan, zavaró jelenséget.
– Azért jöttem vissza, mert te itt voltál.
Elhallgattak. Akaratuk, ellentétes érzelmeik zűrzavarában, szemükkel vívtak
párbajt. Sean érezte, hogy elhatározása gyengül, mintha lassan engedne a
varázslatnak, amelyet Dirk sző körülötte. Sarkát a lova véknyába nyomta,
megfordult. Ezzel megszűnt köztük a fizikai kapocs. De Dirk kíméletlenül
folytatta.
– Szeretetem jeleként, annak a szeretetnek jeleként, amely elég erős ahhoz,
hogy kiállja a te valamennyi sértésed próbáját, akárhányszor tagadtál meg
engem, akárhány ütést mértél rám, ennek a jele, hogy most idejöttem és
kinyújtom feléd a kezem. Légy megint az apám és hadd legyek én a fiad. Tegyük
össze a vagyonúnkat és építsünk fel egy birodalmat. Itt van egy ország, egy
egész ország előttünk, éretten, készen arra, hogy a birtokunkba vegyük.
Dirk előrehajolt, kezét nyújtotta a lóról, nyitott tenyérrel, nyújtott ujjakkal.
– Add rá a kezedet, apám. Semmi sem állíthat meg bennünket. Ketten
elsöpörjük utunkból az egész világot, ketten együtt istenek lehetünk!
– Dirk! – Sean megtalálta hangját, kiverekedte magát a lelki zűrzavarból,
amelynek csapdájába esett. – Sok embert ismertem, és egy sem volt köztük sem
egészen jó, sem egészen rossz. Valamennyien ennek a két végletnek a
keverékei voltak, a jóé és a rosszé. Mindig ezt képzeltem, amíg téged meg nem
ismertelek. Te vagy az egyetlen ember, aki tökéletesen rossz, és rosszaságát a
leghalványabb jóság sem enyhíti. Mikor végre szembenéztem ezzel a ténnyel,
akkor fordítottam hátat neked.
– Apám!
– Ne szólíts engem apádnak. Nem vagy az enyém, sose leszel megint az
enyém.
– Óriási vagyon! Az egyik legnagyobb vagyon a világon.
– Nem. – Sean a fejét rázta. – Ami itt van, egyikünké sem. Egy népé ez, több
népé. A zuluké, az angoloké, az afrikanereké, de nem az enyém és főleg nem a
tiéd.
– Mikor utoljára beszélgettünk, azt az érzést keltetted bennem… – kezdte
tiltakozó hangon Dirk.
– Semmi érzést nem keltettem benned. Nem ígértem semmit.
– Elmondtam neked mindent, a terveimet.
– Igen – mondta Sean. – Hallani akartam. Ismerni akartam minden részletét,
de nem azért, hogy segítsek neked, hanem hogy az utadba állhassak.
Sean, mintegy nyomatékul, elhallgatott, aztán odahajolt Dirkhez, míg az arca
olyan közel nem került az arcához, hogy közvetlen közelről nézhetett a szemébe.
– Az a terület a Bubezi folyón túl sose lesz a tiéd. Erre esküt teszek – mondta
nyugodtan, de hallatlan erővel és minden szava úgy kondult, mint egy katedrális
harangja.
Dirk hátradőlt, elsápadt.
– Megtagadtalak, mert rossz vagy. Harcolni fogok ellened, akár az életem
árán is.
Dirk arca eltorzult, a szája vonala, az álla tartása, a szeme vágása, metszése
vadállati jelleget öltött.
– Becsapod magad, apám. Te és én egy vagyunk. Ha én rossz vagyok, akkor
te vagy ennek a rossznak a forrása, az atyja. Ne fröcskölj rám nemes szavakat,
ne vegyél fel semmiféle pózt. Ismerlek, ne feledd el. Tökéletesen ismerlek…
ahogyan magamat ismerem. – Megint felnevetett, de nenumint az előbb,
könnyed, csengő nevetéssel. Kegyetlen, éles hangon, s közben az ajka merev,
kemény maradt. – Megtagadtál engem a miatt a zsidó kurvád miatt, meg a fattyú
szajha miatt, akit azon a puha, fehér hasán nemzettél.
Sean felordított. Mély, tompa, dühödt ordítással. A ló felágaskodott alatta,
magasra dobta magát hátsó lábán, mellső lábaival a levegőt kapálta. A pej
riadtan húzódott el tőle, körbe toporzékolt, ahogy Dirk mélyen a szájába hasított
a zablával.
– Azt mondtad, az életed árán is harcolsz ellenem – kiáltotta oda Dirk az
apjának. – Lehet, hogy sor kerül rá, figyelmeztetlek.
Megfékezte lovát, a másik ló felé lendült és megint odakiáltott.
– Senki sem állhat az utamba! Elpusztítlak, ahogy elpusztítottam másokat is,
akik megpróbálták. Elpusztítlak téged és azt a zsidó kurvádat.
Sean pólómozdulattal, visszakézből sújtott oda a korbáccsal, egy
csuklólendítéssel, hogy a vékony, fekete, vízilóbőr korbács mint egy menekülő
vadliba szárnya vágott át a levegőn. Dirk arcát célozta meg, azt a vicsorgó,
gonosz farkasfejét, azét a férfiét, aki valaha a fia volt.
Dirk felkapta a karját és felfogta a csapást, de a korbács, mint egy kardvágás,
fölhasította dzsekije ujját, és a vér vörösen fröcskölte be a drága szövetet,
miközben ő térdével elfordította lovát és széles ívben elfordult Seantól.
Sebéhez kapott, összefogta a vágást és dühösen meredt Seanra. Az arcát
leírhatatlan rosszindulat torzította el.
– Ezért megöllek – mondta halkan, aztán elfordította lovát és vágtában
nekiszáguldott –egyenesen a drótkerítésnek.
A pejkó ugrott. Nyújtott testtel vette az akadályt, magasan szállt az ötfonatú
drót fölött, aztán biztos lábbal dobbant le a másik oldalon, tökéletesen lovasa
kezében. Majd ismét vágtába fogott. Csodálatos lovasteljesítmény…
Sean sétálóra fogta lovát, legyőzte a kísértést, hogy korbácsával maga is
vágtára kényszerítse, végigporoszkált a magaslaton, a most már alig látható,
réges-régen gaz felverte ösvényen. Csak aki jól ismerte, aki valaha gyakran járt
rajta, tudhatta, hogy ott valójában egy ösvény húzódik.
Mbejane faluja kunyhóiból nem maradt semmi, csak a kőalapok rajza, fehér
körök a fűben. Persze, fölégették a kunyhókat, zulu szokás szerint, mikor a főnök
meghalt.
A marhakarám fala még érintetlenül állt, gondosan válogatott kövekből rakva,
a vállmagasságú falban mindegyik kő pontosan illett a másikhoz.
Sean leszállt lováról és a kapufélfához pányvázta a lovat. A keze még most is
reszketett, mintha lázas volna, és a gyomra kavargott. A heves felindulás
utóhatásai.
Megtalálta a helyet, ahol valaha ülni szokott a kőfalon, a lapos sziklát, amely
mintegy mintázta feneke vonalát és szivarra gyújtott. A csípős füst megnyugtatta
rendetlenül kalapáló szívét, csillapította keze reszketését.
Lenézett az épület padlójára. A zulu főnököt marhakarámja közepén temetik
el, egyenesen ülő helyzetben, arccal a felkelő nap felé. A fején induna
gyűrűjével. Frissen levágott ökör bőrébe burkolják, mintegy gazdagsága
jelképeként, s vele temetik élelmiszeres- és sörösedényét, dohányosdobozát,
pajzsát, melléje helyezik a lándzsáját, így készítik fel az útra.
– Helló, öreg barátom! – mondta halkan Sean. – Mi neveltük fel őt. Te meg
én. És mégis, megölt téged. Nem tudom, hogyan, nem is tudom bizonyítani, de
tudom, hogy megölt. És most megesküdött, hogy engem is megöl – és
megremegett a hangja.
– Nos – mosolygott Sean –, ha már arra kényszerültél, hogy időpontot kérj tőlem,
amikor beszélhetsz velem, nyilván valami iszonyú fontos dologról van szó.
Vidáman hunyorogva, ravaszul töprengő szemekkel nézte Markot. Stormnak
nyilvánvalóan igaza volt. A gyerek kész arra, hogy törésre vigye a dolgot.
Elmegy valahová, a maga szakállára, mint egy sebzett állat, vagy egy
kölyökoroszlán, amely annyira felnőtt már, hogy elhagyja a falkát. Sean kíváncsi
lett volna, Mark melyik csoportba tartozik, ;és arra is, hogy az elválás milyen
mély sebet ejt majd rajta.
– Igen, uram. Mondhatjuk, igen – jelentette ki Mark, de ezúttal nem tudott
Sean szemébe nézni. Máskor csillogó, nyílt tekintete most elkószált Sean mellett,
a könyvekre a polcon, aztán elfordult az ablak felé, a völgyre nézett, az
ültetvények felett, a tágas, napsütötte tájra. Olyan figyelmesen, mintha sose látta
volna.
– Akkor gyere. – Sean elfordította székét az íróasztaltól, levette orráról
fémkeretes szemüvegét és azzal intett az ablakban álló karosszék felé.
– Köszönöm, uram.
Mark odament a karosszékhez. Sean fölkelt, az ostorfa pohárszékhez sétált.
– Ha ez annyira fontos valami, legcélszerűbb, ha előbb beveszünk egy
cseppet, hogy erőt gyújtsunk. – Megint elmosolyodott.
– Még nincs dél – közölte Mark. – Erre a szabályra ön oktatott ki engem.
– Aki a szabályt alkotja, az meg is változtathatja – jelentette ki Sean és két
hatalmas adag aranyosbarna italt töltött ki, majd egy kis szódat fröccsentett
hozzá. – Ezt a szabályt pedig éppen most alkottam – és ízes, elégedett
nevetéssel felnevetett. – Nos, fiam – folytatta aztán –, az a helyzet, hogy jó
napot választottál ki a beszélgetésre. – Az egyík poharat odavitte Marknak, aztán
visszament az asztalhoz. – Nekem is van valami borzasztóan fontos dolgom,
amit meg kell beszélnem veled.
Kortyolt egyet a poharából, s annak jeléül, hogy jólesett, megnyalta a szája
szélét, aztán a keze fejével lesimította bajuszát.
– Mivel kettőnk közül én vagyok az idősebbik, rendben van, ha az én
dolgomat beszéljük meg először?
– Természetesen, uram. – Mark láthatóan megkönnyebbült, és ő is óvatosan
kortyolt az italából, miközben Sean rosszul titkolt önelégültséggel nézte.
Sean kidolgozott magában egy tervet, amely annyira agyafúrt volt, olyan
testre szabott, és olyan mértékben megfelelt az igényeinek, hogy szinte maga is
megilletődött, micsoda isteni ihlet szállta meg, amiért ilyen gondolata támadt.
Nem akarta elveszíteni ezt a fiatalembert, viszont tudta azt is, a legbiztosabb
mód arra, hogy elveszítse, ha túlságosan szorosan magához köti.
– Amíg Cape Townban voltunk, nagyon sokat beszélgettem a
miniszterelnökkel – kezdte –, és azóta sok hosszú levelet váltottunk egymással.
Mindennek eredményeként Smuts tábornok létrehozott egy szervezetet, amit az
én minisztériumom hatáskörébe utalt. Ami pedig nem más, mint a Nemzeti
Parkok Titkársága. A törvényt még persze keresztül kell vinnünk a parlamentben,
és pénzre meg további felhatalmazásokra lesz szükségünk, de én máris neki
akarok kezdeni felmérni és felértékelni a védett területeket, és nekifogni a
fejlesztés és védelem kidolgozásának… – Aztán még majdnem egy negyedóra
hosszat beszélt tovább, felolvasta a miniszterelnök leveleit, a memorandumokat,
magyarázott, fejtegetett, végigelemezte a különböző tárgyalások anyagát,
részletezte a terveit. Mark közben mélyen besüppedt a fotelba, mellette az
elfelejtett whiskyspohár és Seant hallgatva egyre inkább az az érzése támadt,
hogy itt a végzet dolgozik: szinte lélegezni sem mert, úgy itta be azokat a
hatalmas elgondolásokat, amelyek kibontakoztak előtte.
Seant is felajzotta saját látomása, felugrott az íróasztaltól, fel-alá járkált a
sárga hajópadlón, gesztikulált, kezével, karjaival hadonászva támasztott alá
minden lényeges pontot, aztán hirtelen, lendülete kellős közepén elhallgatott, és
megállt Mark mellett.
– Smuts tábornokra igen nagy hatást gyakoroltál akkor este Booysensnél.
Meg már azelőtt is… – Megint elhallgatott, és Markot annyira lenyűgözte, amit
addig hallott, hogy észre sem vette a ravasz mosolyt Sean arcán. – Nem okozott
nehézséget rábeszélnem, hogy te lennél az alkalmas ember erre a posztra.
– Micsoda posztra? – kérdezte mohón Mark.
– Az első ilyen terület, amelyre koncentrálni akarok, a Chaka Kapuja és a
Bubezi völgye. Valakinek el kellene mennie fölmérni a helyzetet, hogy amikor a
parlament elé visszük a dolgot, tudjuk, miről beszélünk. Te jól ismered azt a
vidéket…
A gondolat: a csend, a vadon békéje megszédítette Martot. Olyan érzése volt,
mintha berúgott volna.
– Természetesen, ha a parlament megszavazza a törvényt, szükség lesz egy
felügyelőre, aki a törvényt végrehajtja.
Mark hanyatt dőlt a fotelban. A keresésnek váratlanul vége szakadt.
Olyasfajta érzés volt, mint mikor egy óceánjáró kihajózik a nyílt tengerre és jó
széllel beáll a helyes irányba. Előtte is biztos út nyílt.
– Nos hát, miről is akartál velem beszélni? – kérdezte barátságosan Sean.
– Semmiről – mondta Mark halkan. – Egyáltalán semmiről. – Az arca úgy
sugárzott, mint egy frissen megtérté a kinyilatkoztatás pillanatában.
Mark Anders számára a boldogság idegen fogalom volt. Gyermekkorától fogva
nem tudta, mi az igazi boldogság. Most ez olyan érzés volt, mint mikor valaki
életében először kóstol bele tömény italba, felkészületlenül, és nem tudja, mit
kezdjen vele.
Eufóriás állapotában, az ittas ujjongás hangulatában megélt valamit, aminek a
létezéséről eddig sejtelme sem volt.
Sean Courtney új titkárt vett fel, aki átvette Mark hivatalát. Korán kopaszodó,
mosolytalan emberke volt az új titkár, fényes fekete alpaka ruhát viselt, régimódi,
Celluloid lepkegallért, zöld szemellenzőt és könyökvédőt. Hallgatag, komoly,
annyira tökéletes férfiú, hogy a Lion Kopban eszébe sem jutott senkinek
másképpen szólítani, mint „Mr. Smathers”.
Mark a tervek szerint még egy hónapot maradt, hogy közben kioktassa Mr.
Smatherst tennivalóira, ugyanakkor rendezze saját ügyeit is és felkészüljön az
útra a Chaka Kapujához.
Amilyen mértékben Mr. Smathers emberfölötti kiválósága megnyilatkozott,
egy hét múltán teljesen egyértelmű volt Mark számára, hogy munkakörét
úgyszólván maradéktalanul átvette. Rengeteg ráérő idejében újsütetű
boldogsága fölött örvendezett.
Csak most, amikor az övé lett a Chaka Kapuja, jött rá, mennyire rányomta
bélyegét az életére annak a két hatalmas kőoszlopnak a képe, hogyan vált egész
élete központi támaszává, és alig várta már, hogy ott legyen a csendben, a
szépségben, a békében és építhessen valamit, ami örökké fog tartani.
Most döbbent csak rá, hogy a közelmúlt érzelmi örvényei és forgataga
mennyire elvonta figyelmét arról a feladatról, amelyre elkötelezte magát:
megtalálni az öreg Anders nagyapa sírját és felderíteni halála rejtélyét. És
mindez most lehetővé vált, életének nemcsak célja lett, de az út is feltárult a cél
felé.
De mindez végül is csak alapjait jelentette boldogságának, ez volt a forrás,
amelyből szárnyaló szerelme táplálkozott.
A szerelem, amelyet titokban hordozott magában, szigorú, kérlelhetetlen
titokként, egy varázslatos pillanatban kivirágzott, színesen, szépségesen,
izgalmasan, olyan váratlanul, hogy tulajdonképpen egészében fel sem tudta
mérni.
Stormmal együtt olyan gondosan vigyáztak rá, hogy senki sem szerzett róla
tudomást. Szövevényes módszereket terveltek ki, remek ürügyeket költöttek,
amelyekkel megóvták csodálatos titkukat.
Harmadik személy jelenlétében nem beszéltek egymáshoz, nem is néztek
egymásra és az önfegyelemnek ez a gyakorlása annyira igénybe vette idegeiket,
hogy aztán mikor kettesben maradtak, annál mohóbban estek egymásnak.
Társaságban általában azzal töltötték az idejüket, hogy törték a fejüket,
hogyan maradhatnának egyedül.
Szenvedélyes hangú leveleket írtak egymásnak és dugdosták egymás kezébe
az asztal alatt Sean és Ruth jelenlétében.
Ezek a levélkék nyilván megperzselték volna a kezét annak, aki megérinti
őket. Kódokat, különféle jeleket dolgoztak ki, titkos találkahelyeket kerestek
maguknak, időnként szörnyű kockázatokat is vállaltak, de a veszély csak
megfűszerezte amúgy is ízes szerelmi együttléteiket. És mind a ketten
kielégíthetetlenek voltak.
Először az erdőbe lovagoltak, eldugott helyekre, külön indultak el, kerülő
utakon, aztán az utolsó mérföldet már végigvágtázták és lihegve, kacagva értek
a célba, ölelték egymást, még a nyeregben ülve, miközben lovuk türelmetlenül
toporzékolt, prüszkölt alattuk. Első alkalommal, mikor egymást ölelve
lehuppantak a nyeregből a vastag avarba, szabadon hagyták a lovakat. Aznap
hosszú volt az út hazafelé, különösen, miután mint két részeg mentek, egymásba
kapaszkodva, kifulladva és nevetve végig. Szerencséjükre a lovak, mielőtt
beértek a tanyára, találtak maguknak egy lucernaföldet, így a lovászfiúk nem
kíváncsiskodtak, amiért ló nélkül érkeznek meg. Titkuk titok maradt, de ezután
drága idejükből minden alkalommal elvesztegettek néhány percet, míg Mark
kipányvázta a lovakat.
Hamarosan azonban nem érték be egy-egy napközben ellopott órával, hanem
már Storm műtermében adtak egymásnak találkát. Mark felmászott a műterem
előtt álló indiai fügefára, végigkúszott egyik ágán, miközben Storm a nyitott
ablakban halkan sikongatott, valahányszor Mark lába megcsúszott, vagy
figyelmeztetően sziszegett rá, ha egy szolgát látott meg a közelben, aztán mikor
végre elérte az ablakpárkányt és bemászott, tapsolva esett a nyakába.
A műterem összes bútorzata egy szék volt, a padló csupasz, kemény, és
mindenképpen tekintetbe kellett venni egy váratlan vendég érkezésének
lehetőségét. Mindazonáltal hajthatatlanok voltak, és találékonyak, Mark elég
izmos és Storm elég könnyű, és minden lehetséges.
Egy alkalommal, egy füllesztő délidőben, Mark megtántorodott és Stormot
belenyomta egy félig kész mesterművébe, minek folytán Stormot annyira rázta a
nevetés, hogy Mark alig tudta lekaparni róla a festéket. Storm pirult, Markra
pedig a terpentinszag attól kezdve mindig masszív afrodiziákumként hatott.
Egy másik, szörnyűséges alkalommal súlyos léptek zaja hangzott fel a
folyosón, félreismerhetetlen, bicegő lépteké, aztán megálltak a műterem előtt.
Hamuszürke arccal, mozdulatlanná dermedten álltak, a lélegzetük is elállt.
Storm az erélyes kopogásra majdnem pánikba esett, és tágra nyitott
szemekkel, rémülten bámult Markra. Mark nyomban kézbe vette az ügyet, mert
nyilvánvaló volt, hogy szörnyű veszély fenyeget. Sean Courtney, ha így találja
szeme fényét kettesben valakivel, képes előbb őket kettőjüket, aztán magát is
elpusztítani.
A kopogtatás türelmetlenül, követelőzően megismétlődött. Miközben ők
odabent rendbe hozták ruházatukat, Storm határozottan, bár tartózkodó és kissé
reszkető hangon válaszolt.
– Egy pillanat, papa.
Mark felmarkolta a festékfoltos zubbonyt, ráhúzta Stormra, kimarkolt a
festékes edényből egy ecsetet, azt a kezébe nyomta, aztán bátorítóan
megszorította a vállát és szelíden az ajtóhoz tolta.
A vászon és a fal között éppen annyi hely volt, hogy Mark befért és
lekuporodott, miközben lélegzet visszafojtva hallgatta, hogyan húzza el Storm a
reteszt az ajtón és üdvözli apját.
– Mostanában bezárja az ajtót, kisasszonyka? – mordult rá Sean, és
gyanakodva nézett körül a műteremben. – Zavarok talán?
– Te soha, papa.
És ott voltak. Bent a műteremben. Storm jámbor képpel ácsorgott apja
mögött.
– A Wagon Hillen nincsen fa – jegyezte meg kritikusan Sean.
– Én nem fényképeket készítek, papa. Kellene ott fának lennie. Ez
kiegyensúlyozza a kompozíciót, nem látod? – Storm mostanra összeszedte
magát, mint versenyző a finisben, és Mark szíve csak úgy repdesett érte ezért.
Mark is felbátorodott. Óvatosan kipillantott a vászon mögül és az első, amit
meglátott, egy drága női alsónemű volt, fényes, osztrigaszínű selyem,
elefántcsontszínű csipkedíszítéssel, összegyűrve hevert a műterem padlóján.
Markot kiverte a hideg verejték. A bájos selyemdarab a csupasz padlón olyan
szembeötlő volt, mint egy harci lobogó. Megpróbálta elérni, de az ujja hegyével
sem sikerült.
Storm apja karjába csimpaszkodott, alighanem azért is, mert a lába reszketeg
volt és nem tartotta volna meg, no meg látta, merre nyúlkál elkeseredetten Mark
a vászon mögül. Ismét teljes erővel elfogta a pánikérzés.
Hadarva és értelmetlenül válaszolgatott apja kérdéseire és megpróbálta az
ajtó felé terelni az öreget, amivel körülbelül annyit ért el, mintha egy elefántbikát
akart volna az útjából elterelni. Sean közben tapintatlanul rálépett a padlón
heverő ruhadarabra, miközben a vásznat nézte, amely mögött Mark kuporgott.
Következő lépésére a selyemdarab a cipője hegyére tekeredett. Olyan vékony
volt és olyan könnyű, hogy Sean észre se vette, hanem vígan tovább sántikált,
fél cipőjén az egzotikus női ruhadarabbal, miközben a két fiatal iszonyattal
figyelte a kérdéses selyem útját körbe a szobában.
Az ajtóban Storm karjával apja nyakába csimpaszkodott, s miközben
megcsókolta, cipője hegyével rátaposott a selyemholmira, aztán illetlen
sietséggel kiterelte a papát a folyosóra, és becsapta mögötte az ajtót.
A rémülettől és nevetéstől elgyengülve ölelkeztek össze a műterem közepén,
de Markot annyira megviselte a dolog, hogy mikor ismét képes volt egy értelmes
szót kinyögni, határozottan kijelentette.
– Még egyszer nem vállalunk ilyen kockázatot, érted?
– Igenis, uram – felelte illedelmesen Storm, de a szeme gonoszul villant.
Mark éjfél után néhány perccel arra ébredt, hogy egy hegyes nyelv fúródik a
fülébe. Majdnem felkiáltott, de egy kis kéz keményen befogta a száját.
– Megőrültél? – suttogta, mikor a nyitott ablakon beáradó holdfénynél
meglátta, hogy Storm hajol föléje. Ezek szerint a lány végigvonult a ház teljes
hosszán, a kongó folyosókon és a nyikorgó lépcsőkön, koromsötétben,
mindössze egy vékony pizsamába öltözve.
– Igen – nevetett Storm. – Őrült vagyok, tökéletesen, csodálatosan
eszeveszett: ez a szellem nagyszerű, nemes tombolása!
Mark csak félig volt ébren, különben alig teszi föl a következő kérdést.
– Mit keresel te itt?
– Azért jöttem, hogy megerőszakoljalak – jelentette ki Storm és bebújt melléje
az ágyba.
– Hideg a lábam – közölte méltóságteljesen, – Melegítsd meg.
– Az ég áldjon, ne csinálj ekkora lármát – könyörgött Mark, ami az adott
körülmények között értelmetlen kérés volt, mert néhány perc múlva akkora
lármát csaptak, hogy akár az egész házat felverhették volna.
– Te tényleg hallatlanul tehetséges ember vagy, Mr. Anders – állapította meg
dünnyögve Storm jóval később, dörömbölő macskahangon. – Hol tanultad te
mindezt? – Aztán álmosan kuncogva tette hozzá: – Ha elmondod, alighanem
kikaparom a szemedet.
– Máskor nem szabad idejönnöd.
– Miért nem? Mikor sokkal jobb ágyban.
– Mit csinál az apád, ha rájön?
– Megöl téged – felelte Storm egy kedvűen. – De mi köze van ennek az
egészhez?
Kapcsolatuk egy mellékes haszna Storm számára az volt, hogy végre talált
magának egy pompás férfimodellt munkájához, amire mindig szüksége lett
volna, de még arra sem mert vállalkozni, hogy megkérje apját, szerezzen neki
egyet. Pontosan tudta, mi lett volna a válasza.
Mark sem rajongott az ötletért, és Stormnak minden hízelkedését és
turbékolását igénybe kellett vennie, hogy Mark nyugodtan levetkőzzék. Storm a
célra titkos találkahelyüket választotta az erdőben, ez lett a modellműterme.
Mark zavartan kuporodott fel egy kidőlt fatörzsre.
– Engedd el magad – kérlelte Storm. – Gondolj valami nagyon szépre.
– Tökéletesen hülyének érzem magam – háborgott Mark, mindössze egy
csíkos alsónadrágba öltözve, annál ugyanis Storm minden könyörgése ellenére
megvonta a határt.
– Különben sincs alatta semmi, amit ráfestenél a vászonra.
– Ó, de nem arról van szó. Te most egy régi görög vagy, és ki látott egy
olimpiai atlétát…
– Nem! – vágott közbe Mark. – Marad rajtam. És ez végleges. – Storm
felsóhajtott ekkora hajthatatlanság láttán és nekiállt dolgozni festékeivel a
vásznon. Mark lassanként elengedte magát és még élvezte is magán a napfényt
és a levegőt.
Élvezettel nézte Stormot is munka közben. A kis homlokráncolást, amikor
teljes erejével koncentrál, félig lehunyt szemeit, porcelánfehér fogait, amint
elgondolkozva rágcsálja alsó ajkát, a szinte rituális, táncos lépéseket, ahogy a
vászon körül lépked és miközben így elnézte, elképzelte magának a jövőt,
amikor majd a kéz a kézben sétálnak a Chaka Kapuján túl, a vadon
édenkertjében. Boldog jövő, amelyet kiteljesít az együtt végzett munka és
munkájuk eredménye: És nekiállt beszélni róla Stormnak, szavakba öntötte
elgondolásait, de Storm nem hallott belőle semmit. A füle zárva, egész énje a
szemében és kezeiben összpontosult, nem látott mást, csak színeket és
alakokat, nem érzett mást, csak hangulatot.
Látta, hogy Mark eredetileg esetlenül fekvő testének merevsége hogyan
enged fel, megy át természetes, kecses tartásba, ahogyan ő magától sose tudta
volna megkomponálni, látta, hogyan sejlik fel az elragadtatás a vonásaiban és
bólintott rá, helyeslően mordult, nem akarta elrontani, megtörni ezt a hangulatot.
Ujjai száguldva dolgoztak, hogy foglyul ejtsék a pillanatot, egész agya, minden
mesterségbeli tudása erre a feladatra összpontosult, saját elragadtatottsága
fokozódásával még teljesebbé tette, még intenzívebbé a Mark arcán tükröződő
gyönyört, amely látszólag szorosan kötődött egybe a szerelem és közös céljaik
selyemszálaival, holott a valóságban olyan távol estek egymástól, mint föld a
holdtól.
– Megvizsgálom a terepet, hol legyen pontosan a házunk helye – mondta
Mark. – És ez egy évbe is beletelik, mert minden évszakban látnom kell. Jó
ivóvíz a száraz időszakban, de legyen biztonságos az árvizek ellen az esős
évszakban. Nyáron legyen hűvös, tengeri szél, és legyen védve a hidegtől télen.
– Ó, igen – mormolta Storm. – Ez remek – és közben Mark szemeit
tanulmányozta. Bárcsak elcsípném benne azt a fényes foltot, amitől annyira
csillog, gondolta, és egy kis kéket adott a fehérhez, amivel kikeverje az
árnyalatot.
– Kezdetben két szoba. Az egyikben alszunk, a másik a nappali. És persze
egy völgyre néző, tágas veranda.
– Nagyszerű – lelkendezett Storm halkan, amint az ecset hegyével
megérintette a vásznon a szemet, s az nyomban életre kelt, olyan kifejezően
csillant vissza rá a vászonról, hogy a szíve is elszorult.
– Követ majd a sziklákról fejtek, de távol a folyótól, hogy ne csúfítsam el és a
mocsár szélén vágunk majd nádat, az erdőben meg gerendákat a tetőhöz.
A nap nyugatra fordult és sugarai hűvös, zöldes fénnyel szűrődtek át az erdő
fáinak koronáján, megvilágították Mark karján az izmokat, szoborszerű hátát.
Storm megállapította magában, hogy gyönyörű…
– Lassan majd tovább építkezhetünk, szükségünk lesz újabb szobákra. Én
majd megtervezem. Ha jönnek a gyerekek, a nappali szobából csinálhatunk
gyerekszobát és építünk hozzá egy új szárnyat.
Már szinte érezte a forgács és a frissen nyesett nád édes illatát és
gondolatban látta, hogy érik, sötétedik az időtől az új tető, érezte a tágas szobák
hűvösségét délben, és hallotta, hogyan ég lobogó lánggal, ropogva a
mimózatövis a kandallóban hideg, csillagos estéken.
– Boldogok leszünk, Storm, ígérem neked. – Storm ennyit hallott csak,
felemelte fejét, ránézett Markra.
– Igen, boldogok leszünk – mondta ő is, egymásra mosolyogtak, és
tökéletesen félreértették egymást.
Ahogy Storm elnézte Markot hanyatt fekve, kezét széttárva az erdei avarban, és
még egy vászon alsónadrág sem állt közte és a természet között, úgy
mosolyodott el, mint egy anya, aki keblén ölelgetett gyermekét nézi.
Rajta sem volt semmi, mindene szétszórva hevert a földön, rózsaszirmok,
amelyeket a szenvedély vihara szórt széjjel és most haszontalanul hevernek
szerteszét. Letérdelt Mark mellé, a pokróc sarkára, az arcát tanulmányozta,
csodálkozott, mennyire fiatal így, álmában, s a meghatottságtól elszorult a torka.
Föléje hajolva vállát előrehajtva hagyta, hogy melle érintse az arcát, és
elmosolyodott, mikor Mark felhúzta az orrát, álmában az ajkát biggyesztette,
hangosan fújt egyet, mintha egy alkalmatlankodó legyet akarna elhessegetni
magától.
Aztán hirtelen fölébredt, kinyúlt Storm felé, mire az halkan felsikoltott,
elhúzódott tőle, és a kezére, ütött.
– Eresszen el uram, de azonnal! – mordult rá, de Mark elkapta, magára húzta,
és Storm hallotta, milyen hangosan ver a szíve.
Odabújt hozzá. Apró, elégedett torokhangokkal, miközben Mark mély
lélegzetet vett, a teste megfeszült, mellkasa kitágult, és Storm hallotta, hogyan
árad a tüdejébe a levegő.
– Mark!
– Itt vagyok.
– Nem mész el. Ezt tudod, ugye?
A levegő megrekedt Mark tüdejében. Visszatartotta lélegzetét és keze,
amellyel eddig szelíden Storm hátát simogatta, megmerevedett. Storm érezte,
hogyan feszülnek görcsbe az ujjai.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte. – Hová nem megyek?
– Oda, a bozótba.
– A Chaka Kapujához?
– Oda. Nem mész.
– Miért nem?
– Mert én megtiltom.
Mark egyetlen hirtelen mozdulattal felült. Kíméletlenül lerázta magáról a
leányt.
Szemben ültek egymással. Mark olyan arccal nézett Stormra, hogy a leány
beletúrt ujjaival a hajába és mintegy védekezően, keresztbe tette mellén a karját.
– Storm, mi a fenét beszélsz te itt? – kérdezte Mark.
– Nem akarom, hogy még több idődet elfecséreld. El kell kezdened a
dolgaidat intézni. Most! Ha valamire akarod vinni.
– Nekem ez a dolgom. A mi dolgunk – tette hozzá Mark zavartan. – Hiszen
megállapodtunk benne. Fölmegyek a Chaka Kapujához és megépítem az
otthonunkat.
– Otthont? – Storm a szó szoros értelmében elborzadt. – Odafent a
bozótban? Én egy nádkunyhóban? Mark, te megőrültél?
– Én azt hittem…
– Te azt fogod csinálni, hogy nekiállsz pénzt keresni – mondta a leány
hevesen és felkapta blúzát, felhúzta, majd mikor a feje kócosan megjelent a blúz
nyakában, folytatta. – Hagyd abba a gyermekjátékaidat.
– Fogok pénzt keresni – mondta Mark mereven, egyre ellenségesebb arccal.
– Micsoda pénzt? – kérdezte Storm fagyosan.
– Lesz fizetésem.
– Fizetésed! – Storm hátravetett fejjel, csengő, megvető hangon nevetett. –
Fizetés! Nahát! Mennyit?
– Nem tudom – vallotta be Mark –, de ez tulajdonképpen igazán nem is
fontos.
– Gyerek vagy, Mark, tudod te ezt? Fizetés! Húsz font egy hétre? Tényleg,
valóban, el tudod képzelni, hogy én megéljek a te fizetésedből? – Megvetéssel
ejtette ki a szót. – Tudod, kik élnek fizetésből? Mr. Smathers kap fizetést. – Most
már talpon volt, dühösen ugrált fél lábon, s közben öltözött. – A papa
előmunkásai a fűrészmalmokban, azok élnek fizetésből. A szolgák, akik az
asztalnál felszolgálnak, azok kapnak fizetést. Meg az istállófiúk.
Miután lovaglónadrágját rendben felhúzta, visszanyerte teljes méltóságát.
– Az igazi férfiak nem fizetést kapnak, Mark. – A hangja élesen csendült. –
Tudod, mit csinálnak az igazi férfiak?
Mark is gombolkozott, kényszerűen követve Storm példáját, és némán rázta a
fejét.
– Az igazi emberek adják a fizetést, nem kapják – közölte Storm. – Tudod,
hogy amikor a papám a te korodban volt, már milliói voltak?
Mark sose volt képes rájönni, mitől, talán mert Storm éppen ez alkalommal
vetette fel Sean nevét, de váratlanul éktelenül megdühödött. Mintha vörös köd
szállt volna a szemére.
– Én nem vagyok a te átkozott apád – kiáltotta.
– Ne szidd az apámat – kiáltotta vissza Storm. – Öt olyan emberrel fölér, mint
amilyen te vagy.
Mindketten lihegtek, pirultak, ruhájuk gyűrött, rendetlen, a hajuk szerteszét, a
szemük vadul villogott, olyanok voltak, mint két szótlan, sértődött, feldühödött kis
állat.
Végül is Storm nagy nehezen erőt vett magán. Kínosan nyelt egyet és
kinyújtott karral, tenyerét felfelé fordítva mondta.
– Figyelj rám, Mark. Mindent kiterveltem. Ha fában dolgoznál, a bányákkal
kereskednél, a papa neked adná a képviselőséget és Johannesburgban
lakhatnánk.
De Markot még mindig a düh fojtogatta.
– Köszönöm – csattant fel nyersen, érdesen. – És akkor azzal tölthetném az
életem, hogy pénzt kuporgatok neked, hogy te megvásárolhasd azokat a
nevetséges ruháidat, és…
– Ne sértegess engem, Mark Anders! – Storm szeme szikrázott a haragtól.
– Én én vagyok – jelentette ki Mark –, és az leszek egész hátralévő
életemben. Ha szeretnél engem, tekintettel lennél erre.
– És te, ha szeretnél engem nem akarnád, hogy nádkunyhóban éljek.
– Én szeretlek – robbant ki Mark. – És a feleségem leszel, és azt teszed, amit
én akarok.
– Ne provokálj engem, Mark Anders! Figyelmeztetlek! Ezt sose tedd.
– A férjed leszek… – kezdte el Mark a mondatot, de Storm felkapta a cipőjét,
a lovához rohant, kioldotta a kötőféket, aztán földobta magát a nyeregbe, csak
úgy, mezítláb és lenézett Markra. Lihegett a dühtől, de igyekezett a hangját
jegesre, metszőre fogni.
– Csak ne legyél te ebben annyira biztos! – Azzal elfordította lova fejét és
sarkával vágtára ösztönözte.
Mark sose tudta meg, honnan jött rá Dirk Courtney. Számára ez újabb
bizonyítéka volt annak, micsoda hatalommal rendelkezik ez az ember, milyen
messzire elérnek a karjai, csápjaival hogyan hatol be minden sarokba, minden
repedésbe.
– Úgy tudom, ön végzi a felmérést a kormány számára, hogy eldöntsék,
érdemes-e Chaka Kapuja mögötti védett területet fejleszteni.
Mark számára még mindig valószínűtlennek tűnt, hogy ott állt Great
Longwoodban fegyvertelenül, tökéletesen kiszolgáltatva. A bőre is bizsergett, a
vészjelző mechanizmus működött benne, idegei megfeszültek, mint egy felajzott
íjon az ideg, de megjátszotta magát, elgondolkodó arccal járt föl s alá, csak fél
kezét tartotta ökölbe szorítva a hátsó zsebében.
Dirk Courtney magasabb volt nála. Udvariasan állt mellette, és mikor
barátságosan megjegyezte, micsoda feladatot róttak Markra, szélesen széthúzott
szájjal mosolygott és kezét barátságosan a fiatalember karjára tette. Ettől a
hanyag, bizalmaskodó mozdulattól Mark úgy megrázkódott, mintha egy mamba
csókolta volna meg fekete nyelvével.
Honnan tudja vajon? Mark rábámult Dirkre és lassan elhúzódott az érintése
elől.
Ha Dirk észrevette ezt a mozdulatot, nem látszott meg mosolyán és
természetes mozdulattal ejtette le karját, vette elő vastag, ezüst cigarettatárcáját
zakója zsebéből.
– Próbálja ki – mondta és odakínálta Marknak. – Külön nekem gyártják.
Mark megszaglászta a zamatos török dohányt és a rágyújtás aktusával
leplezte bizonytalanságát és meglepetését. Csak Sean Courtney és a családja
tudott a dologról, és természetesen a miniszterelnöki hivatal… a miniszterelnöki
hivatal! Vajon erről van szó? Igen, úgy látszott, ez a helyzet, s ez esetben Dirk
Courtney csápjai valóban nagyon messzire nyúlnak.
– Hallgatását igenlésnek veszem – mondta Dirk, miközben végigsétáltak a két
sor meszelt istállórekesz között a kövezett ösvényen. A lovak nyakukat
nyújtogatták a rekeszajtók fölött Dirk felé, ő megállt egyik-másikuknál,
megsimogatta bársonyos orrukat és meglepően gyengéd, hízelkedő szavakat
suttogott nekik.
– Maga nagyon hallgatag, fiatalember – mosolygott Markra Dirk behízelgő
mosolyával. – Szeretem azt az embert, aki okosan tud hallgatni és tiszteletben
tartja mások magánéletét. – Szembefordult Markkal, így Mark is kénytelen volt a
szemébe nézni.
Markot Dirk csillogó szőrű macskára emlékeztette. Nem arra a cirmos,
házimacskafajtára, hanem egy nagy testű ragadozóra. A leopárdra: aranyos
szőrű, kegyetlen macskára. Csodálkozott saját bátorságán vagy ostobaságán,
amiért eljött, egyenesen ide, a leopárd tanyájára. Egy évvel ezelőtt öngyilkosság
lett volna kiszolgáltatni magát ennek az embernek. Sean Courtney támogatása
nélkül még most sem merte volna megkockáztatni. És mégis, bár
értelemszerűen senki, még Dirk Courtney sem mert volna egy ujjal is
hozzányúlni most, hogy Sean Courtney áll a háta mögött, beleértve mindazt,
amit ez magában foglal, a gerince mégis végigbizsergett a félelemtől, mikor
azokba a leopárdszemekbe belenézett.
Dirk megfogta a könyökét, nem adva neki alkalmat, hogy kicsússzon-e
kezéből és átvezette egy kapunyíláson keresztül a tenyészistállóba. Két rekeszt
tíz láb magas cölöpkerítés vett körül, mindegyik rekeszt gondosan kipárnázták,
nehogy a bezárt értékes állatok megsérüljenek. A négyszögletes karámokban a
padlót bokáig friss fűrészpor borította, és míg az egyik karám üres volt, a
mellette levő rekeszben négy lovászfiú szorgoskodott.
Ketten, kettős gyeplővel a kancát tartották. A kanca fiatal, sötét
gesztenyebarna állat volt, erős, de finom csontozatú, az arab fajta gyönyörűen
kiegyensúlyozott fejével, széles orrlikakkal, ami jó kedélyre és kitartásra vallott.
Dirk csizmás lábát a karám alsó rácsára tette, és előrehajolva, gőgös
büszkeséggel nézte.
– Ezer fontomba került, és jó üzletet kötöttem.
A két másik lovász a fedezőmént tartotta kézben. Szürke, foltos orrú, öreg és
nehézkes testű állat volt. Hasán övet viselt, amely alul hátranyúlt hátsó lábai
közé, tulajdonképpen egy könnyű láncból készült rács, amolyan erényövféle volt.
Ez volt a próbahím, s ez a szerkezet megakadályozta abban, hogy a kancát
fedezni tudja.
A lovászok megeresztették a gyeplőt. A mén közeledett a kancához, de mikor
a kanca megérezte, hogy orrával szelíden megdöfködi a farka alatt, leszegett
fejjel kirúgott hátsó lábaival, és a gyilkos, villámgyors vágás patkójával csak
centiméterekkel kerülte el a mén fejét.
A mén prüszkölt, hátrált, aztán rendíthetetlenül, ismét közelített a kancához.
Kinyúlt, megérintette véknyát, orrát szelíden, szeretettel húzta végig fényes
szőrén. A kanca megborzongott, mintha méhek szálltak volna rá és sikítva,
dühösen felnyerítve tiltakozott a szűzi erényét ért kellemetlen érintés ellen. Az
egyik lovász térdre bukott, mikor a kanca szörnyű, sárga fogaival odavágott a
mén felé, elkapta a nyakát és felhasította vén foltos bőrét. Aztán elvonszolták
onnan.
– Szegény fickó – mormolta Mark. A seb vérzett ugyan, de felületes volt csak,
de az egész dolog igazságtalansága keltette fel Mark együttérzését. Az öreg
ménnek el kellett viselnie a rúgásokat, a harapásokat, míg a temperamentumos
kancacsikó végül is behódol, készségessé válik, és akkor, mint ki dolgát jól
végezte, elvezetik onnan.
– Sose pazarolja szimpátiáját a világ veszteseire – tanácsolta Dirk –, túl
sokan vannak.
A fűrészporral borított részen a kancacsikó fölemelte farkát, a farok hosszú,
fényes szőre olyan volt, mint egy puha, hullámzó tollbokréta, és felajzottsága
jeléül erélyesen vizeit.
A mén körbejárta, hátrahúzta felső ajkát, kivillantotta fogait, a vállai hevesen
rángatóztak és miközben lelkesen bólogatott fejével, ismét kinyúlt a karccá felé.
Az most nyugodtan állt. Farkát felemelve tartotta, de a mén orra érintésétől
megremegett, láthatóan készen arra, hogy befogadja.
– Helyes – kiáltott fel Dirk. – Vigyétek. – Két lovász erejére volt szükség, hogy
a mén fejét elfordítsák és kivezessék a kapun, amelyet Dirk kitárt.
– Különös módon nem hiszem, hogy maga az élet vesztese lenne – mondta
hanyagul Dirk, miközben a kapunál várakoztak. – Ezért van most itt, e
pillanatban is. Én csak egyfajta emberrel foglalkozom. Vagy olyannal, akinek
tehetsége van, vagy akinek ereje vagy meglátása van, vagy akiben ezek az
erények mind megvannak. Gondolom, maga ez a típus.
Mark ekkorra már kiderítette magában, hogy az egészet gondosan
előkészítették. Találkozását Peter Botesszal, Marion Littlejohn sógorával a
ladyburgi postahivatal előtt, a sürgető meghívást Dirk Courtney birtokára, amit
Botes átadott, úgy, hogy nem volt már lehetősége a dolgot Sean Courtneynak
jelenteni, és megbeszélni vele a meghívás dolgát. És most ez az erotikus játék a
lovak párosításával. Mindezt úgy tervezte ki Dirk, hogy megzavarja Markot,
kibillentse egyensúlyából, bizonytalanná tegye.
– Én azt hiszem, maga inkább olyan, mint ez itt – folytatta Dirk, ahogy a
lovászok elővezették a tenyészmént, olyan lovat, amely túlságosan értékes lett
volna, semhogy megkockáztassák, hogy kárt szenvedjen, ha összeeresztik egy
kelletlen nősténnyel. Megtermett mén volt, fekete, mint a varjú, magas léptű,
fényes patáival büszkén rugdalta a fűrészport, aztán merev lábakon, keményen
megvetette magát, s amint megérezte a várakozó kanca szagát, megremegett,
hasa alatt előremeredt nagy, fekete, férfikar méretű nemi szerve, és vastagon,
türelmetlenül verdeste a mellét.
– A vesztesek fáradnak, és a nyertesek viszik el a zsákmányt – mondta Dirk,
mikor a nagy állat felágaskodott és a nőstény lenyomta farát, hogy befogadja a
hímet.
– A győztesek és a vesztesek – ismételte el Dirk, és nézte, hogyan dolgozik a
mén, közben elpirult, kezével olyan keményen markolta a kerítés gerendáját,
hogy kifehéredett az ökle.
Mikor végül a mén a kancáról hátralépett négy lábára, Dirk felsóhajtott,
megfogta Mark könyökét.
– Maga ott volt, amikor az apámmal az álmaimról beszéltem – mondta,
miközben elvezette Markot.
– Igen, ott voltam.
– Nagyszerű! – nevetett kedélyesen Dirk. – Szóval, van hangja. Már kezdtem
kételkedni benne. De információim szerint esze is van.
– Természetesen – mondta, mikor Mark szúrós szemmel nézett rá –, vettem
a fáradságot, és mindent megtudtam magáról. Maga ismeri a terveim bizonyos
részleteit. Én olyan helyzetben kell hogy legyek, hogy megvédhessem magam.
Megkerülték a ház előtti díszes tavat, amelynek tükrén vízililiomok lapos
levelei úszkáltak, a virágok illata édesen lengett feléjük a délutáni melegben,
ahogy a rózsaligeten keresztülmentek, de egyikük sem szólt semmit, míg be nem
léptek a magas mennyezetű, bútorokkal telezsúfolt dolgozószobába. Dirk már
korábban behúzta a faredőnyöket a hőség miatt, és a szoba most hűvös volt,
sötét és valamiképpen baljóslatú.
Dirk székkel kínálta Markot a kandalló mellett, aztán az asztalhoz sétált, ahol
ezüsttálcán palackok és kristálypoharak sorakoztak.
– Italt? – kérdezte. Mark csak a fejét rázta és nézte, hogyan tölti ki magának
az italt egy fekete palackból Dirk.
– Ismeri az álmomat – mondta Dirk, miközben még mindig a töltögetéssel volt
elfoglalva. – Mi a véleménye róla?
– Óriási elképzelés – mondta Mark óvatosan.
– Elképzelés? – Dirk felnevetett. – Én nem azt a szót használnám. –
Poharával üdvözölte Markot, kortyintott egyet és a pohár fölött Mark arcát
figyelte.
Furcsa módon dolgozik a sors, gondolta Dirk, miközben a karcsú, elegáns ifjút
nézte. Kétszer próbáltam megszabadulni a kényelmetlenségektől amiket
okozhatott volna. És ha sikerül, most nem tudnám felhasználni a céljaimra.
Fél fenékkel felült az íróasztal sarkára, gondosan félretette poharát, hogy
mindkét keze szabad legyen és két kézzel gesztikulálva beszélt tovább.
– Arról beszélünk, hogy egy teljesen új frontot nyitunk meg, hatalmas lépést
teszünk előre népünk javára, munkát teremtünk tízezer ember számára, új
városok, új kikötők, új vasutak… haladás. – Kitárt karokkal illusztrálta a
növekedést, a határtalan lehetőségeket. – Ez az egyetlen, csodálatos szó
mindezt érzékelteti: haladás! És aki ezt meg akarja állítani, rosszabb, mint a
bolond, a bűnöző, az árulója országának, és úgy is kell bánni vele. Irgalmatlanul
félre kell söpörni, minden rendelkezésre álló eszközzel…
Elhallgatott és szigorúan nézett Markra, alig leplezett fenyegetéssel
szemében. Mark nyugtalanul mozdult a székén.
– Másfelől viszont… – Dirk, hogy hirtelen elmosolyodott, olyan volt, mintha a
viharos ég szürkeségén egy napsugár tör át –, mindenki, aki ennek az óriási
tervnek a teljesítésén dolgozik, jogosan tart rá igényt, hogy osztozzék a
jutalomban.
– Mit kíván tőlem? – kérdezte Mark. A váratlan kérdés úgy érte Dirket, kezei
széttárva, már ajkán a szónoklat folytatásával. Leeresztette kezét, várakozó
arccal nézte Markot, mint aki várja, mi következik ez után. – És micsoda
jutalomról beszél? – fejezte be a mondatot Mark, és Dirk elragadtatottan nevetett
fel, mert ezek voltak azok a szavak, amelyeket várt. Mert minden embernek
megvan az ára, amiért dolgozni hajlandó.
– Maga tudja, mit várok magától.
– Igen, azt hiszem, tudom.
– Mondja meg, mit akarok – nevetett fel ismét Dirk.
– Egy jelentést, amely olyan ajánlást tartalmaz, miszerint a Chaka Kapuja
védett területnek Nemzeti Parkká való fejlesztése nem célszerű.
– Maga mondta, nem én. – Dirk megint felvette poharát, és Mark felé intett
vele. – Mindazonáltal, iszom rá.
– És a jutalom? – folytatta Mark.
– Az elégtétel, hogy tudja, hazafias kötelességét teljesítette ennek az
országnak a népeivel szemben – közölte ünnepélyes hangon Dirk.
– Én Franciaországban beszereztem minden elégtételt, ami nekem egy életre
elég – mondta Mark halkan. – De rájöttem, hogy azt sem megenni, sem meginni
nem tudom. – És Dirk kéjesen felnevetett.
– Remek mondás, nem szabad elfelejtenem. Biztos benne, hogy nem iszik
valamit?
Mark most, első ízben elmosolyodott.
– De igen, meggondoltam magam.
– Whiskyt?
– Kérek.
Dirk felállt, titkos belső elégtétellel odasétált az ezüsttálcához. Ha az derül ki,
hogy ennek az embernek nincsen ára, mint ahogy azt kezdetben lehetségesnek
gondolta, megdőlt volna az egyik alaptétele, amelyre egész életfilozófiáját
építette. De most minden rendbe jött. Ennek az embernek is van ára, és
váratlanul megvetést s egyben haragot is érzett iránta. Pénzről lesz szó és
alighanem silány kis pénzről. Nincsen semmi különleges ebben a fickóban.
Ismét Mark felé fordult.
– Tessék egy korty innivaló. – Odanyújtotta neki a kristálypoharat. – És most
beszéljünk valamiről, amit meg is lehet enni.
Visszament az íróasztalhoz, kinyitotta az egyik fiókot, és kivett belőle egy
vörös viasszal lepecsételt barna borítékot.
A borítékot letette az asztalra, aztán kézbe fogta poharát.
– Ebben van az előleg, hogy a jóakaratomat tanúsítsam – mondta.
– Mennyire jó az akarata?
– Ezer font – mondta Dirk. – Ezen egy hegyre való kenyeret vásárolhat
magának.
– Az ön egyik társasága megvásárolt egy farmot a nagyapámtól – mondta
Mark, gondosan megválogatta szavait. – Az öreg azt ígérte, hogy a farm az
enyém lesz, és meghalt, de nem hagyott rám semmit.
Dirk arca hirtelen bezárult. Fürkész szemmel, óvatosan nézte Markot. Egy
pillanatra arra gondolt, ne játssza-e meg a tájékozatlant, de egyszer már
elismerte, hogy alaposan utánanézett Mark dolgainak…
– Igen – bólintott. – Tudok róla. Az öreg elherdált mindent.
– Annak a farmnak az ára háromezer font volt – folytatta Mark. – Én úgy
érzem, valaki még tartozik nekem azzal a pénzzel.
Dirk ismét benyúlt a fiókba, és kihúzott belőle két, az előbbivel azonos
borítékot. Gondosan rátette őket az elsőre.
– Furcsa véletlen folytán pontosan ez az összeg van nálam. Valóban
nevetséges összeg, mosolygott magában megvetően. Vajon mitől gondoltam,
hogy van valami rendkívüli ebben az emberben? A fiókban még ott lapult hét
hasonló barna boríték, mindegyikben száz darab tízfontos bankjegy. Felkészült
rá, hogy Mark addig tornássza fel a jelentés árát, sőt, ami azt illeti, ő még tovább
is elment volna. Sokkal tovább.
– Jöjjön – mosolygott Markra. – Itt van. – És nézte, hogyan áll fel Mark
Anders a székéről, megy keresztül a szobán, veszi föl a borítékokat, és süllyeszti
őket a zsebébe.
Sean Courtney szakálla úgy borzolódott fel, mint egy haragos sün háta és az
arca lassan olyasfajta színben kezdett játszani, mint egy rosszul kiégetett tégla.
– Úristen! – morogta, és a három borítékra meredt az íróasztalán. A
pecséteket már korábban óvatosan felnyitották, és a borítékok tartalma három
ropogós kincstári pénzjegyekből formált, vörös és kék legyezőként hevert Sean
előtt. – És te elfogadtad a pénzét.
– Igen, uram – mondta Mark és úgy állt Sean előtt, mint egy makacs diák az
osztályfőnöke előtt.
– És van képed idejönni vele? – Sean olyan mozdulatot tett, mintha le akarná
söpörni a pénzt a földre. – Vidd előlem ezt a szennyet.
– Az ön első leckéje számomra, tábornok úr: a pénz mindig fontos – mondta
Mark csendesen.
– Igen, de mit csináljak én ezzel?
– Mint az Afrikai Vadállomány Megőrzésére Alakult Társaság fővédnöke,
önnek kötelessége lenne az ajándékozóval levélben közölni, hogy bőkezű
adományát köszönettel elfogadja…
– Mi a fenét beszélsz te itt összevissza? – bámult rá Sean. – Miféle társaság
ez?
– Éppen most alapítottam, uram, és önt választottam fővédnökül. Biztos
vagyok benne, hogy össze tudunk állítani egy alkalmas emlékiratot, amelyben
meghatározzuk a társaság céljait és szabályzatát, de a lényege az egésznek egy
mozgalom, amely az embereket tudatára akarja ébreszteni annak, mit készülünk
tenni a köz támogatásának elnyerése céljából… – Mark szinte hadart, dőlt belőle
a szó. Sean csak hallgatta és arca téglapirosból fokozatosan visszanyerte szokott
színét, majd lassan elragadtatott mosolyra húzta el a száját. A pénzt
sajtópropagandára fordítjuk, hogy az emberekben tudatosítsuk örökségük értékét
– folytatta szóáradatát hadarva Mark, és csak úgy ömlöttek belőle az ötletek, és
szültek nyomban újabb ötleteket, miközben Sean csak figyelte, mosolya egyre
szélesedett, míg végül percekig tartó nevetési rohamba torkollott.
– Elég! – kiáltotta elragadtatottan. – Ülj le, Mark, egyelőre elég ennyi. –
Zsebkendőt keresett, hogy megtörölje szemét, aztán kifújta nagy, kampós orrát,
ami úgy harsogott, mint egy trombita. – Ez szemérmetlenség – mondta,
magában nevetgélve. – Kifejezetten szentségtörés. Te egyáltalán semmibe sem
veszed a pénzt. Ez nem normális.
– Dehogynem, csak éppen a pénz eszköz és nem cél, uram! – és Mark is
nevetett, mert a tábornok vidámsága ragályos volt.
– Istenem, Mark, te igazán remek alak vagy. Hol szedtelek én össze téged? –
Még egyet nevetett, aztán elkomolyodott. Elővett egy ív papírt az egyik fiókból és
nekiállt jegyzetelni. – Mintha nem lenne amúgy is elég dolgom– zsörtölődött. –
Na, és most állítsuk össze ennek a te átkozott társaságodnak a céljait.
Majdnem három óra hosszat dolgozott, és Ruth Courtneynak kellett értük
mennie, hogy vacsorához hívja őket.
– Egy perc, drágám – mondta Sean és rátette a papírnehezéket a frissen
készült jegyzetekre. Már éppen felállni készült, mikor homlokát ráncolva Markra
nézett.
– Veszedelmes ellenséget választottál magadnak, fiatalember – mondta
figyelmeztetően.
– Igen, tudom – bólintott Mark higgadtan.
– Ezt sok érzéssel mondtad. – Kérdően nézett Markra. Az egy pillanatig
habozott, aztán beszélni kezdett.
– Ön tud a nagyapámról, John Andersről. Valamikor egyszer beszélt róla. –
Sean bólintott és visszadőlt a párnás bőrszékbe. – Volt egy földje az öregnek.
Nyolcezer hektár. Anderslandnek keresztelte el.
Sean ismét rábólintott, és Mark, szavait gondosan megválogatva folytatta.
Elmondott mindent, cifrázás nélkül, csak a tényekre szorítkozott, és ha
bizonytalan volt, vagy összefüggéseket keresett, pontosan megmondta azt is.
Ruth megint odament, hogy vacsorára hívja őket, éppen, mikor Mark azt az
éjszakát írta le, mikor a hegyháton a gengszterek a táborában akarták
megtámadni. Ruth már-már erőltette, hogy menjenek, mert kihűl az étel, de az
arcukat látva hallgatott, némán Sean széke mögé állt és figyelt, közben az arca
egyre sápadtabb, egyre feszültebb lett.
Mark azt is elmondta, mi történt a Chaka Kapujánál, hogyan kutatott nagyapja
sírja után, beszélt az emberekről, akik vadásztak rá, és mikor a történetet
befejezte, mind a hárman hosszan hallgattak, míg végül Sean kihúzta magát,
mély, szomorú sóhajjal, és megkérdezte.
– Miért nem jelentetted ezt?
– Mit jelentettem volna? Ki hitt volna nekem?
– Elmehettél volna a rendőrségre.
– Egy szikrányi bizonyítékom sincs, ami Dirk Courtneyra utalna, kivéve azt,
hogy abszolúte biztos vagyok benne. – Lesütötte szemét. – Vad, valószínűtlen
történet, annyira, hogy mostanáig még önnek sem mertem elmondani.
– Igen – bólintott Sean. – Megértem. Még most sem akarom elhinni, hogy
igaz.
– Sajnálom – mondta Mark.
– Tudom, hogy igaz, de nem akarom elhinni. – Sean felhúzta a vállát, állat
mellére szegezte. Ruth, aki mögötte állt, megnyugtatóan a vállára tette a kezét. –
Ó Istenem! Még mennyit kell miatta elszenvednem? – suttogta Sean, aztán
felnézett.
– Ezután még nagyobb veszélyben leszel, Mark.
– Nem hiszem, tábornok úr. Az ön védelme alatt állok, és ő tudja ezt.
– Adja Isten, hogy ez elég legyen – mondta halkan Sean. De mit tehetünk
ellene? Hogyan tudjuk megfékezni ezt a… – elhallgatott, megfelelő szót keresett,
aztán vadul sziszegte: – ezt a szörnyeteget?
– Nincsen bizonyíték – mondta Mark. – Semmi, amit ellene
felhasználhatnánk. Sokkal ügyesebb volt annál.
– Van bizonyíték – mondta Sean határozottan. – Ha ez mind igaz, akkor van
bizonyíték. Valahol.
A Trójainak, annak az öszvérnek, amelyen Mark ült, olyan széles háta volt, mint
egy hordó. A nap átsütött Mark ingén, az izzadság sötét, nedves foltjai sötétlettek
rajta a lapockái között meg a hónaljában, míg a Bubezi partján lefelé nyargalt és
gyeplőjénél fogva vezette a másik agyonterhelt öszvért, a Spártait.
A folyó medrében, egy cukorfehér homokpadnál hagyta, hogy az öszvérek
térdig belegázoljanak a vízbe és nekiálljanak vedelni. Zajosan szívták magukba
a vizet és Mark szinte érezte, hogyan dagad a Trójai gyomra a térdei között.
Kalapját hátratolta fején, letörölte homlokáról az izzadságot, és felnézett a
Chaka Kapuja oszlopaira. Olyanok voltak, mint az égboltról lenyúló két
sziklazuhatag, meredekek, egy-egy darab az örökkévalóságból, olyan
mérhetetlenül nagyok, hogy eltörpült mellettük a föld és a lábainál kanyargó
folyó.
Az elöl poroszkáló öszvér hátán a kettős kosár sokkal kevésbé volt súlyos,
mint azok a gondok, amelyeket Mark a civilizáció világából magával hozott.
Nagy adag bűntudat nyomta a lelkét, egy elvesztett szerelem bánata és a
bevégzetlen feladat keserű tudata. De most, hogy a Chaka Kapuja sziklái alá ért,
úgy érezte, szabadul terheitől és lassan visszatér belé az élet.
Mintha egy megnevezhetetlen valami nyúlt Volna át feléje a Bubezi folyón
túlról, mintha a végzet keze jelezné számára a kijelölt utat, vagy talán még
inkább: a hazatérés érzete? Igen, gondolta hirtelen támadt örömmel: végre
hazajöttem.
Egyszeriben sietőssé vált az útja. Felrángatta a Trójai fejét, bármennyire
vonakodott szegény, a víz még csak úgy dőlt löttyedt, gumiszerű szájából, és
előrerugdalta az örvénylő folyó zöld vizébe, ő maga lecsúszott a nyeregből, és
mikor már nem érzett talajt a lába alatt, az öszvérek mellett úszott.
Ahogy az öszvérek levesestálszerű patái talajt értek, ismét feldobta magát a
Trójai hátára, úgy értek át a túlsó partra. Mark nadrágja a lábára tapadt, ingéből
dőlt a víz.
Aztán hirtelen, egy hét óta első ízben, minden különös ok nélkül felnevetett,
derűs, féktelen kacagással, amely mint reszkető fénykoszorú még sokáig kísérte
útján.
Éjfél után eleredt az eső. Rövid, heves zápor, de elég arra, hogy Mark bőrig
ázzon, és a fű megdőljön a rátapadó esőcseppek súlya alatt.
Aztán hűvös szél támadt, gyenge, de szívós, mint egy öregasszony, a nedves
fűben csuromvizes lett a cipője, minden lépésére cuppantott, a lábát dörzsölte, a
cigarettája sárga főzelékké mállott szét, foszladozó rizspapírral keverve, s a
köteg bőr, a nyeregtáska szíja belevágódott a vállába. Aznap éjjel már nem
nevetett.
A hajnali szürkületben halvány bíborszínben, opálosan csillogva tűntek fel a
Chaka Kapuja sziklái, aztán a felkelő nap perzselő csókjától hirtelen lángba
borultak, élénkvörösen, bronzszínben tündököltek, de Mark, rakománya alatt
vánszorogva, hullafáradtan képtelen volt bármiféle szépséget értékelni, nem
érzett semmit, nem törődött semmivel; aztán, mikor az erdőből kilépett a Bubezi
partjára, megtorpant.
Hitetlenkedve szaglászott körbe. Egyszerre elfogta az éhség, a nyála
kicsordult, gyomra görcsbe szorult. Ez volt a legcsodálatosabb illat, amit valaha
érzett: sonka és tojás sült valahol, serpenyőben, lassan állt össze, lassan
keményedett a sistergő zsírban… Tudta, mindez csak kimerültség, fantáziakép.
Utoljára hat hete evett sonkát.
A füleivel is hallucinált. Baltacsapásokat hallott. Mint mikor valaki fát aprít. És
zulu nyelven halkan dúdol hozzá. Felemelte a fejét, és az erdő fái között régi
táborhelyére bámult, a vadfügefa alatt.
A táborhelyen fehér vászonsátor állott, régi kupola alakú tiszti sátor, amit
nemrég verhettek fel az ő sebében összetákolt kunyhója mellett. Tábortűz égett,
és Hlubi, az öreg zulu szakács szorgoskodott mellette a serpenyővel. Mark a tűz
lángjain keresztül látta, hogy Courtney tábornok egy összecsukható
vászonszéken terpeszkedik testes alakjával, és kritikus szemekkel figyeli, hogyan
készül reggelije.
Mikor a tábornok fölnézett, meglátta Markot, amint lerongyolódva, piszkosan
ácsorog a tábor szélén, mint egy utcagyerek.
– Hlubi – mondta zulu nyelven, széles fiús vigyorral. – Még négy tojást és egy
fél kiló sonkát!
Sean Courtney mérhetetlen energiája-és lelkesedése volt az, ami a következő
heteket emlékezetes közjátékká avatta Mark életében. Később is mindig úgy
emlékezett vissza Seanra, amilyennek azokban a napokban látta, ahogy betegre
neveti magát Mark történetén, mikor elmeséli Pungushe miatti elkeseredettségét
és frusztráltságát, aztán még mindig nevetgélve odahívja szolgáit, és nekik is
elmeséli az egészet, kommentálva és cifrázva, mire azok is jobbra-balra dőlnek
a nevetéstől, és az öreg kövér Hlubi még egy tojásos serpenyőt is fellök, ahogy
nagy pocakja, akár egy óriás futball-labda, gurul ide-oda, és hófehér hajú
ágyúgolyó fejét elragadtatottan billegeti.
Mark, miután az éhhalál szélén eddig marhahúskonzerven és babon élt,
csodás lakomát csapott azokból a bámulatos ételekből, amelyek Hlubi
lapátméretű, rózsaszín kezeiből kikerültek. Mark bámulta a stílust, ahogy Sean
Courtney szembeszállt az afrikai bozót viszontagságaival, magával hozta
komplett ülőfürdőjét, hordozható petróleummal működő hűtőszekrényét, amely
korlátlanul ontotta magából a habzó hideg sört a füllesztő déli melegben.
– Miért utazzon valaki a fedélközben, amikor első osztályon is utazhat? –
nevetett Sean Markra kacsintva, mikor az kiterítette a tábori asztalra
Észak-Zuluföld nagy léptékű térképét. – Nos, mi mondanivalód van számomra?
Beszélgetésük minden nap az éjszakába nyúlt, a Petromax lámpa sziszegett
a fejük fölött, sakálok vinnyogtak, ugattak a folyó partján. Sean Courtney
napközben a terepen, a Spártai nyergében tökéletesen kiélvezte ottléte minden
pillanatát, vitalitása felülmúlta akármelyik nála sok évvel fiatalabb férfi vitalitását,
még a bénító déli hőségben sem tartott szünetet, a terepet szemlélte, amelyet
Mark központi táborhelyül kiválasztott, vitázott, hol kellene megépíteni a hidat a
Bubezin, végigjárta az utat, ahol Mark jelet metszett a fákra, ujjongott, amikor
meglátott egy hatalmas sörényű, kísérteties külsejű, sávos bundás, nagy, fekete
nyála-kost, amint halálos rémülettel menekül az emberek elől, aztán beleült
ülőkádjába a fügefa alá, derékig a fehér szappanos habban, szájában
szivarjával, kezében nagy pohár sörrel és ordított, hogy Hlubi hozzon forró vizet
a nagy üstből, mert kihűlt a fürdője. Nagy volt, sebhelyes és szőrös, és Markban
azokban a napokban tudatosodott, micsoda űrt tölt ki ez az ember életében.
Ahogy közeledett a búcsú napja, amikor Seannak mennie kellett, a tábornok
hangulata megváltozott. Esténként hosszasan eltöprengett az állatokról készült
jegyzékeken, amelyeket Mark összeállított.
– Ötven zebra – olvasta Mark becsült adatát, miközben az üvegből kitöltötte
az utolsó néhány köbcenti whiskyt. – Kilencvenötben, a Sabi folyón egy ménes
kelt át a szekereim előtt. Negyven percig tartott, míg vágtában elmentek
előttünk, és a vezetőik már sehol sem voltak láthatók, amikor a vége még ott volt
előttünk. Harmincezer állat volt egy ménesben.
– Elefántok nincsenek? – kérdezte, és fölnézett a jegyzékből. Mikor Mark a
fejét ingatta, halkan folytatta. – Azt hittük, örökké úgy marad minden.
Kilencvenkilencben, amikor északról mentem Pretoriába, tíz tonna elefántcsontot
vittem magammal. Tíz tonna, azaz húszezer font elefántcsontot.
– Oroszlánok sincsenek? – Mark ismét tagadóan rázta a fejét.
– Nem hiszem, tábornok úr, nem láttam nyomukat és éjszaka se hallottam
őket. De gyerekkoromban lőttem egyet a közelben. A nagyapámmal.
– Igen – bólintott Sean. – Mikor te gyerek voltál, de mi lesz a te gyerekeddel,
Mark? Fog az valaha oroszlánt látni a vadonban?
Mikor Mark nem válaszolt, Sean felmordult.
– Nincs oroszlán a Bubezi folyónál! Mit csináltunk ezzel az országgal? – A
tűzbe bámult. – Kíváncsi lennék, vajon puszta véletlen volt-e, hogy te meg én
összetalálkoztunk, Mark. Te kinyitottad a szememet, és felébresztetted a
lelkiismeretemet. Én voltam az, és a hozzám hasonlók, akik ezt tették…
Megrázta nagy, busa fejét, benyúlt bő vadászzakója zsebébe, kihúzott belőle
egy bőrkötéses, zsebkönyv méretű, vaskos kis kötetet, amin meglátszott, hogy
sokat forgatták, mert a kötése kifényesedett a piszkos, zsíros kezek fogásától.
Mark első pillanatban nem látta, mi az, de mikor rájött, meglepetten nézett
Seanra.
– Nem is tudtam, hogy ön olvasgatja a Szentírást – mondta. Sean felpislantott
rá busa szemöldöke alól.
– Olvasom – mondta mogorván. – Minél öregebb leszek, annál többet
olvasom. Nagyon sok vigasztalást találok benne.
– De uram! – szívóskodott Mark. – Hiszen ön sose jár templomba!
Sean homlokráncolásával érzékeltette, hogy nincs kedvére az indiszkrét
megjegyzés.
– Én a magam vallása szerint élek – mondta. – Nem megyek el, hogy
vasárnaponként énekeljek a vallásomról, aztán a hét többi napján ne törődjek
vele, mint annyian az ismerőseim közül. – A hangja határozottan csengett, mint
aki ezzel lezárta a témát, és kézbe vette a kopott kötetet.
A helyet már korábban megjelölte egy lepréselt virággal. A könyv ott nyílt ki.
– Tegnap este olvastam ezt a részt – mondta Marknak, és föltette orrára
fémkeretes szemüvegét. – Úgy vettem, mint egy óment, és megjelöltem, hogy
felolvassam neked. Máté 10. – Megreszelte torkát és lassan olvasott:
– „Nemde két verebecskét meg lehet venni egy kis fillérért? És egy sem esik
azok közül a földre a ti Atyátok akarata nélkül!”
Visszadugta a zsebébe a bibliát. Mindketten hallgattak, töprengtek és
figyelték, hogyan formálódik a hamu a parázsban.
– Akkor talán megsegít bennünket is, hogy megmentsük a verebet, le ne
essen itt, a Chaka Kapujánál – mondta Sean, előrehajolt és kivett még egy égő
faágat a tűzből. Meggyújtott vele egy újabb szivart, mélyen megszívta, élvezte a
fa és dohány füstjének illatát, aztán folytatta.
– Csak az a baj, hogy minderre csak most kerül sor, mert a jövő év vége előtt
nem tudunk hivatalosan lépni, hogy a védettséget törvénybe iktathassuk és a
komplett fejlesztési tervet beilleszthessük a költségvetésbe. Mark felkapta a
fejét.
– Jövőre?
– Attól tartok.
– De miért tart olyan soká?
– A politika piszkos realitásai, fiam… – morogta Sean. – Éppen most ért
bennünket egy megrendítő csapás, és meg kell várnunk a végét, míg lejátsszuk
a hatalmi harcot.
– Miért, mi történt? – kérdezte Mark, és most már komolyan aggódott. – Két
hónapja nem olvastam újságot.
– Bárcsak én ilyen szerencsés lehetnék – mosolygott Sean humortalanul. –
Egy kis helységben volt pótválasztás, Transvaalban. Ez a parlamenti hely mindig
a miénk volt, biztos pozíció; nem kormánypárti képviselő töltötte be, aki azonban
roppant lojális volt, és nem túl értelmes. A képviselőház éttermében érte a
szívroham, a leves és a halfogás között halt meg. Elmentünk, hogy ebben a
biztonságos kis választókerületben megválasztassuk az új képviselőt… – Sean
elhallgatott, aztán halvány mosollyal folytatta –, és életünkben nem rúgtak úgy
fenéken bennünket. Tizenöt százalék átment a Hertzog-párthoz. Azzal jöttek
ellenünk, amiért úgy intéztük el a sztrájkot tavaly, és ez katasztrófát jelent.
– Erről nem tudtam. Igazán sajnálatos.
– Ha ez az elmozdulás, ez a tizenöt százalék, az egész országon végigmegy,
akkor a következő választások után ellenzékbe kerülünk. És ezért most semmi
más nem számít: Smuts tábornok elhatározta, hogy jövő márciusig az országot
járja, és küzd a fennmaradásunkért. Addig viszont nem tudjuk ezt a
törvényjavaslatot előterjeszteni, és nem kérhetünk anyagi fedezetet sem.
Mark mélységesen elkeseredett. A csalódás szinte megbénította.
– Hát mi folyik itt? – kérdezte. – Addig is abba kell hagynunk, amit most
csinálok? Egyszerűen abbahgyjuk? Még egy esztendő vadorzás és vadászat,
még egy év védelem és fejlesztés nélkül?
Sean a vállát vonogatta.
– Az embereimmel áttanulmányoztam a jelenlegi védettségről szóló
jogszabályt. Olyan felhatalmazásaink vannak, amelyekkel élhetünk, csak
pénzünk nincs hozzá.
– Pénz nélkül semmit se tehetünk – mondta Mark elkeseredetten.
– Aha! Szóval végül is érzel némi tiszteletet a pénz hatalma iránt! – nézett rá
halvány mosollyal Sean a tűz másik oldaláról, aztán komoly arccal folytatta. –
Elhatároztam, hogy finanszírozni fogom a létesítményt, a védett terület
fejlesztését és vezetését, amíg nem kapok költségvetési fedezetet rá. A saját
zsebemből finanszírozom, amit a jogszabály rendel el. Talán később, a
költségvetésből, visszatérül, de ha nem – a vállát vonogatta –, gondolom,
ennyivel legalább tartozom ennek az országnak. Nagyon jó dolgom volt eddig…
– Nincs sokra szükségem – szólt közbe mohón Mark, de Sean ingerülten
leintette.
– Ugyanannyi lesz a fizetésed, mint eddig, és elkezdünk dolgozni a központi
táborhelyen. Négy embert adok melléd, hogy elvégezzék a munkát – folytatta
higgadtan. – El kell boldogulnunk anélkül, hogy hidat építünk a folyó felett, és
kezdetként csak egy szekércsapást tudunk yágni útnak, de ez csak a kezdet, és
reménykedjünk, hogy megnyerjük a választásokat.
A natali csapat kettes számú játékosa a vonalhoz ügetett. Pónilova patái apró
porfelhőket vertek fel a pálya szélét jelző fehér vonalon, olyan látvány volt,
mintha géppuskatűz pásztázta volna végig a pálya szélét, aztán kétlábnyira attól
a ponttól, ahol a labda kikerült volna a játékból, elkapta.
Messzi kihajolt a nyeregből, visszakézzel kapta el a ló nyaka alatt, lendületes
ütése végén ütője magasan ívelt a feje fölé, s a labda süvítve szállt felfelé, fehér
foltként a nyári égbolt vakító kékségébe.
A klubház verandájáról, a színes napernyők alól és a nyűgágyakból
felcsattanó tapsvihar elnyomta a lovak patáinak dobogását, aztán a tapsra
hangos zúgás következett, amint a nézők meglátták azt, amit Derek előre látott.
Kemény vágtában érkezett Saladinnal. Saladin, a nagydarab közönséges
póniló undok fejét félrebillentve figyelte a fehér labda röptét, széles orrlikai
kitágultak, nyirkos, vörös nyálkahártyája úgy csillant elő, mint egy szétnyíló
virágszirom. Ahogy a labdát figyelve forgatta szemét ösztövér koponyájában,
tisztára hülyének látszott. Az a fajta kócos, szürke, pej volt, amelyet
csutakolhattak, amennyit akartak, a szőre sose lett fénylő, és a patái olyan
otrombák voltak, mint egy fuvarosló patái. Sebesen vágtázott előre, visszataszító
mozdulatokkal emelgette magasra lábait és vágott a mellette kitartóan nyargaló
argentin póniló elé.
Derek úgy ült a nyeregben, mint egy karosszékben, csuklóját forgatva, lustán
lóbálta botját, trópusi sisakját mélyen a homlokára húzta, és a szíja keményen
feszült az álla alatt. Hasa kigömbölyödött nadrágszíja fölött, hosszú karja akár
egy csimpánzé, sűrűn borította a gyömbérszínű szőr. A bőre szeplős, és ahol
nem borította szeplő, ott nyers, vörös színben játszott, mintha éppen most
öntötték volna le forró vízzel. Az arca is élénkvörös volt, a nagyivókra jellemző
bíborszínű árnyalattal.
Az arca fénylett az izzadságtól, amely kora reggeli harmat módján
cseppekben hullott le az alléról. Kurta ujjú vászon pólóinge olyan volt, mintha
trópusi zápor érte volna, és ahogy ráfeszült széles medvevállaira és kidülledő
pocakjára, az izzadságtól olyan átlátszóvá vált, hogy még az oldalvonalakon
állók is tisztán kivehettek rajta köldökét.
Ahogy Saladin patái végigkopogtak a napsütötte, kemény talajon, hatalmas
feneke minden mozdulatra, mintha zseléből lenne, rengett meg a nyeregben.
A pályán két argentin póni próbálta nyargalva fedezni, elegáns, olajbarna bőrű
lovasaik olyan tüzesek voltak, mint két csatába induló huszár, óriási iramot
diktáltak, izgatottan kiabáltak, spanyolul persze, miközben Derek gyömbérszínű,
hegyes bajsza alatt vigyorgó szájjal nézte, hogyan indul a labda hosszú zuhanó
útján vissza a földre.
– Úristen! – kiáltott fel affektáló hangon egy tag a klubház lépcsőjén. – A
legocsmányabb ló a keresztény világban. – És Saladin egészségére emelte meg
ginespoharát.
– És a legocsmányabb négygolyós előnyosztó a hátán – tódította meg valaki
mellette. – Csoda, hogy a digók nem válnak kővé már csak attól, hogy ránéznek!
Saladin és az argentin egyes számú játékos pontosan egyidőben érkeztek
oda, ahol a labda földet ért. Az argentin fölemelkedett nyergében, hogy leállítsa a
labdát, fehér foga kivillant ápolt, fekete bajusza alatt, sima, napbarnította
karizmai megfeszültek, ahogy a tenyeres ütésnek nekikészült, pompás pónilova
kecsesen és villámgyorsan, mint egy menyét, kanyarodott az ütéshez.
És ekkor valami rendkívüli történt. Derek Hunt csak ült, kövér hasával
nehézkesen a nyeregben, és senki sem vette észre azt a gyeplőmozdulatot,
amitől Saladin félrerántotta tomporát. Az argentin póniló úgy pattant le róla,
mintha egy gránittömbnek ütközött volna, lovasa átrepült feje fölött és a
kiegyensúlyozott testű, tökéletesen rutinos lovasból hadonászó, bukfencező
figura lett, és vörös porfelhő kíséretében, súlyos zuhanással ért földet. Aztán
térdre kecmeregve hisztérikusan tiltakozott a bírónál és a mennybéli
hatalmasságoknál.
Derek kissé előrehajolt lován, egy koppantás a bambuszgyökérrel, szelíd, alig
érezhető kis ütés, és a labda engedelmesen pottyant oda Saladin elé.
A labda ugrott egyet, ugrott kettőt, aztán szófogadóan továbbgurult a
következő, apró lökéshez, amelytől megint arrébbgurult, előre a pályán. Ekkor
előreszáguldott az argentin négyes szám jobbról, egy támadó nőstény oroszlán
sima, kecsesen száguldó mozgásával, a tömeg ordítása végigviharzott a pályán,
biztatva, hogy támadjon. A szeme villámlott az izgalomtól, vadul, spanyolul
szitkozódott.
Derek egy higgadt mozdulattal áttette az ütőt jobb kezéből a balba és így
ütötte kissé félre az ugráló, fehér labdát, minek folytán kényszerítette az
argentint, hogy meredekebb szögben próbáljon ütéshez jutni.
De abban a pillanatban, amikor az argentin ütni készült, Derek keményen
odacsapott, és könnyed ívben lendítette át a labdát az argentin feje fölött.
Félhangosan, csak annyit mondott: „ha”, aztán sarkával megbiztatta Saladint.
A nagydarab, csúf pejkó előrenyújtotta nyakát. Elrobogtak az argentin mellett, aki
egy pillanatra szinte kővé meredt, otthagyták, hadd botladozzék mögöttük,
messze megelőzve elfogták a labdát. Ütés ütést követett, aztán még egy ütés,
Derek átnyargalt az alacsony kapuoszlopok között, visszaügetett az
alapvonalhoz.
Úgy nevetett, hogy a hasa ugrált bele, aztán fél lábát átlendítve Saladin nyaka
fölött, lecsúszott a földre, majd hagyta, hogy a lova szabadon odakocogjon
lovászához.
– A következő játékra Sátánt viszem – kiáltotta mély, söröshordó hangján.
Storm Courtney látta, hogy feléje igyekszik, és tudta, mi fog történni.
Megpróbált fölállni, de lassú volt, esetlen, a gyermek a szíve alatt lehúzta, mint
egy darab kő.
– Egyet a szegény nyomorgókért! – kiáltotta Derek, és hosszú,
gyömbérszőrös, vörösre égett karjával elkapta Stormot.
A férfi végigkente jéghideg izzadságtól fénylő arcát Storm arcán. Állott sör- és
lószaga volt. Nyitott szájjal megcsókolta. Irene Leuchars és még négy nő meg a
férjeik előtt, meg az összes vigyorgó lovászgyerek meg a verandán összegyűlt
klubtagok előtt.
Mindjárt rosszul leszek, gondolta Storm elkeseredetten. A hányás keserű íze
kavargott fel a szájába, és úgy érezte, ott, az egész társaság előtt mindjárt
elhányja magát.
– Derek! Az én állapotomban! – suttogta kétségbeesetten, de a férfi
leszorította karjával, elvette az egyik fehér kabátos klubszolgától az üveg sört,
amit ezüsttálcán odakínált neki, és a poharat mellőzve egyenesen a palackból
ivott.
Storm próbált szabadulni tőle, de Derek hatalmás erejével könnyeden lefogva
tartotta, és mint egy gázrobbanás, akkorát böfögött hozzá.
– Egyet a szegény nyomorgó népekért! – kiáltotta, és körülöttük mindenki dőlt
a nevetéstől, mint udvaroncok, ha a király tréfálkozik. A jó öreg Derek! Fütyül
mindenre! A jó öreg Derek!
Elhajította az üres üveget.
– Maradj, míg visszajövök, asszonykám! – röhögte, és hatalmas, csontos,
vörösre égett kezével megszorította Storm mellét. Storm a megalázottságtól és
az undortól reszketve, ernyedten dőlt hátra a széken.
Stormnál nemegyszer fordult már elő, hogy egy-egy hónap kimaradt, ezért csak
akkor kezdett aggódni, mikor már a második üres lap jelent meg naptárában. Már
majdnem megemlítette a dolgot Marknak, de ez akkoriban volt, amikor
összevesztek. Ennek ellenére bízott, hogy a dolog rendbejön. Ahogy azonban
múltak a hetek, arany- és elefántcsont kastélyában lassan lelkére nehezedett a
dolog iszonyatos volta. Ilyesmi előfordulhat más lányokkal, de nem egy Storm
Courtneyval. Az olyan ifjú hölgyekre, mint ő, különleges szabályok érvényesek.
Mikor aztán végleg nem férhetett hozzá kétség mindenekelőtt Mark Andersre
kellett gondolnia. Ahogy a pánik, mint egy tüzes harapófogó, belemart,
legszívesebben odarohant volna hozzá és a nyakába borult volna. De a
Courtneyk makacs, kérlelhetetlen gőgje elfojtotta benne ezt a vágyat. A férfi
menjen oda hozzá, döntötte el: a férfi keresse a kibékülést, és a maga alkotta
szabályon képtelen volt változtatni. Pedig most, ebben a nyomorúságos
lelkiállapotában is, valahányszor Markra gondolt, megfeszült a melle és a térde
megroggyant.
Miután otthagyta Markot, eleinte éjszakánként hangtalanul sírdogált. És most,
hogy a gyerek teste titkos mélyében növekedett, még jobban vágyódott utána.
De a perverz, kifacsarodott gőg nem engedte ki buldogfogai közül, és még azt
sem engedte meg, hogy tudassa vele, milyen állapotba került.
„Ne provokálj engem, Mark Anders!” – fenyegetőzött annak idején, és íme,
Mark megtette. És gyűlölte érte, és szerette érte. De most már nem hajthatta
meg a derekát.
A következő, aki szóba jöhetett volna, édesanyja volt. Ruth Courtneyval
mindig nagyon jó volt a kapcsolata, mindig bizton támaszkodhatott az asszony
józan, gyakorlati érzékére. Ennek ellenére nem tett semmit, mert tudta, ha
Ruthnak elmondja, órákon belül az apja is tudni fogja. Ruth Courtney semmit
sem tartott titokban Sean előtt, sem Sean őelőtte.
Ettől a gondolattól elveszítette bátorságát. Mi történne, ha édesapja
megtudná, hogy egy fattyút hordoz a szíve alatt? Amilyen mérhetetlen, mindent
megbocsátó szeretettel szerette eddig, olyan szörnyű dühvel fordulna most
szembe vele.
És Storm tudta, hogy apja haragja Markot is összezúzná. És mivel Sean túl
erős egyéniség volt, túlságosan szívós és céltudatos, Stormnak semmi reménye
sem volt, hogy titokban tudja tartani előtte Mark nevét. Kipréselné belőle.
Apja szereti Mark Anderst, ezt tudta, mindenki előtt nyilvánvaló volt, de ez a
szeretet nem lenne elég erős ahhoz, hogy bármelyiküket megmentse.
Sean Courtney és Storm kapcsolatát a jólneveltség vastörvényei határozták
meg. Az atya ódivatú szemlélete, amely nem ismert megalkuvást. Minthogy
pedig Mark Anders szembehelyezkedett ezekkel a vastörvényekkel, Sean
megtagadta volna, bármennyire szerette, akkor is, ha ezzel saját magából is
elpusztult volna egy darab. És saját leányát is megtagadná, eltaszítaná, akkor is,
ha tönkremenne bele, és összetörné a bánat.
Ezért, apja miatt, meg Mark Anders miatt, nem kereshetett vigasztalást és
segítséget édesanyjától.
Ehelyett elment Irene Leuchars-hoz, aki egyre fokozódó érdeklődéssel és
főleg egyre fokozódó élvezettel hallgatta végig Storm zavaros magyarázkodását.
– De csacsi drágám, hát nem vigyáztatok?
Storm komolyan csak a fejét rázta, mert nem egészen értette, mire gondol
Irene azzal, hogy „nem vigyáztatok”. Abban mindenesetre biztos volt, hogy nem
vigyáztak.
– Na, és ki volt az, drágám? – volt a következő kérdés, amire Storm
ugyancsak a fejét rázta, csak éppen most hevesebben, mint az előbb.
– Ó, drágám! – kiáltott fel szemét forgatva Irene. – Hát olyan sok jelölt van az
apaságra? Sötét ló vagy te, Storm drágám!
– Szóval nem lehet… szóval nem tudna valaki valamit csinálni? – kérdezte
elkeseredetten Storm.
– Abortuszra gondolsz, drágám? – kérdezte szemérmetlen nyíltsággal Irene
és ravaszul, gunyoros mosollyal nézte, hogyan bólint rá Storm.
A férfi magas volt és sápadt, nagyon szürke és görnyedt, a hangja
cérnavékony és a keze fehér, szinte áttetsző. Storm a bőre alatt látta kék ereit és
törékeny, elefántcsontszínű csontjait, és megpróbált nem gondolni azokra a
sápadt, áttetsző kezekre, miközben hidegen kegyetlenül, fájón nyúlkáltak benne.
Aztán a férfi a kicsi, szürke lakás konyhájában, a vízcsapnál megmosta
azokat a sápadt kezeit. Szinte túlzó gondossággal dörzsölte őket, ami kínos volt,
zavarta Stormot, a módot, ahogy a férfi a kezét mosta, szinte személyes
sértésnek érezte.
– Úgy gondolom, jelentős fizikai megerőltetésnek teszi ki magát, mint,
mondjuk, lovaglás vagy tenisz? – kérdezte a férfi kimért hangon. Mikor Storm
igent mondott, megszívta fogát, és cuppogva jelezte, hogy helyteleníti a dolgot. –
A női test alkata szerint nem alkalmas az efféle megterhelésre. Ön nagyon
keskeny, de az izomzata roppant fejlett. Továbbá legalább tízhetes terhes. –
Végre befejezte a kézmosást és nekiállt egy nyűtt, de klinikai tisztaságú
törülközővel megtörölni a kezét.
– Tudna segíteni rajtam? – kérdezte ingerülten Storm. A férfi jobbra-balra
billegette vértelen, halványszürke fejét.
– Ha egy kicsit korábban jött volna… – és tehetetlen gesztussal széttárta
fehér, áttetsző karjait.
Irene-nal kettesben összeállítottak egy listát azokról a férfiakról, akikben két
közös vonás együtt megtalálható volt: szerelmesek voltak – vagy azt állították
magukról, hogy szerelmesek – Stormba, és sok pénzük volt.
A listán hat név szerepelt. Storm kettőnek írt egy-egy lapot. Tétova válasz
érkezett rájuk, udvarias jó kívánságokkal, de semmi határozott javaslat
találkozásra.
A listán szereplő harmadik férfival sikerült találkozót összehoznia az Umgeni
Country Clubban. Akkor még ráment a teniszdressz, a terhességtől a bőre
kivirult, fénylett, mellei kiteltek.
Storm könnyeden flörtölve csevegett, bizakodón, nyugodtan, biztatgatva a
férfit, ahogy az sose kapott tőle biztatást. A ravasz, kapzsi tekintetet szemében
csak akkor vette észre, mikor közelebb hajolt hozzá és bizalmaskodva
megkérdezte:
– Szabad még… teniszeznie?
Stormnak sikerült uralkodnia magán, míg a Cadillachoz ért, amely a
teniszpályák mögött parkolt. Csak akkor omlott össze és sírva hajtott ki a kapun.
Az óceán fölötti dűnék között meg kellett állnia.
A megalázottság első rohama után világos fejjel gondolkodott.
Természetesen Irene Leuchars volt a dolog mögött. Amilyen vak volt és
ostoba, erre nem gondolt korábban. Mindenki, de mindenki tud róla mindent,
erről Irene gondoskodott.
Hatalmába kerítette a magány érzete, a levertség.
Derek Hunt nem szerepelt a hatos listán, nem mintha nem lett volna gazdag,
de sose érdeklődött különösképpen Storm iránt.
Derek Huntot minden csinos nő érdekelte. Kettőt közülük feleségül is vett, de
különféle, széltében-hosszában hírhedt, zűrös körülmények között elvált tőle
mind a kettő, miután előbb megajándékozták – összesen hét – leszármazottal.
Hírneve, annak minden részletét beleértve, legalább olyan impozáns volt, és
annyira változatos, mint anyagi helyzete.
– Ide nézzen, öreglány – mondta tárgyilagos hangon Stormnak –, magának és
nekem, mindkettőnknek megvan a maga gondja. Nekem maga kell, mindig
kívántam magát. Nem tudok éjszaka aludni, nahát – és megmozgatta
gyömbérszínű oldalszakállát –, és magának meg szüksége van rám. A híre
széltében-hosszában elterjedt, öreglány. A pecsét a homlokán a társadalom
ítélete, meg minden szemétség, tudja…
– Ami a maga kára, az az én hasznom. Én soha egy fikarcnyit sem törődtem
a társadalom ítéletével. Hét fattyam van már. Még egy, nem számít. Nos, mit
szól hozzá? Egy kortyot a világ szegényeiért, mi?
Felautóztak Szváziföldre, és Dereknek sikerült soron kívül engedélyt kapnia a
házasságkötéshez, amihez természetesen hazudott, ami Storm korát illeti.
Az esküvőn nem volt jelen senki ismerős, csak Derek barátai közül öten, és
Storm nem közölte a hírt sem apjával, sem anyjával, és Mark Andersszel sem.
Storm fülei számára Derek úgy érkezett haza, mint a Le Mans-i Grand Prix
nyertese. A hosszú gépkocsisor végigdübörgött a kocsifelhajtón, fékek
nyikorogtak, ajtók, mint egy sortűz, csapódtak sorra, harsány, részeges kiabálás,
vad nótázás. Derek hangja rekedten túlharsogta a többiekét.
– Carramba, szívem csücskei! A pályán lehúzom rólatok a nadrágot, most
meg majd az asztal alá iszlak benneteket. Erre gyertek, Argentína büszkesége…!
– És döngő léptek, újabb kiabálás, ahogy a népség feltrappolt a lépcsőn.
Storm hanyatt fekve bámulta a mennyezet gipszangyalkáit. Futni szeretett
volna, értelmetlen, pánikszerű vágyat érzett, hogy felpattanjon és elrohanjon. De
nem volt, ahová fusson.
Az esküvő óta háromszor beszélt édesanyjával, és mindhárom beszélgetés
halálos gyötrelem volt mindkettőjüknek.
– Bárcsak megmondtad volna. A papa talán képes lett volna megérteni…
megbocsátani…
– Ó, drágám, ha tudnád, hogyan tervezgetett az esküvőddel kapcsolatban.
Olyan büszke volt rá… és nem volt ott az esküvődön. Meg se hívtátok.
– Hagyjál neki egy kis időt, Storm. Higgyél nekem, drágám. De azt hiszem,
akárki jobb lett volna, mint Derek Hunt. Tudod, mi apád véleménye róla!
Nem volt hová futnia. Mozdulatlanul feküdt, reszketett, aztán meghallotta a
tántorgó léptek kopogását, felfelé a lépcsőn. Az ajtó felvágódott.
Derek Hunt át sem öltözött. Még most is a lovaglócsizma volt rajta, nadrágja
ülepe barnán fénylett a nyeregzsírtól, és pamuttrikójára kerek, sós foltokban
száradt rá az izzadtság.
– Ébredj, öreglány! Itt az idő, amikor minden jó és igaz ember teljesíti
kötelességét. – A ruháját otthagyta, ahová ledobta.
Kiálló pocakja fehér volt, mint a főtt hal húsa, göndör, gyömbérszínű szőr
borította. Izmos vállain a bőr himlőhelyes, lila sebhelyek, számtalan kiütés, apró
pattanás nyoma tarkította, de hallatlanul férfias volt, kemény, kérges, mint a
fenyőfa törzse.
– Egyet a világ szegényeiért, mi? – vigyorogta rekedten, és odament az
ágyhoz.
Storm előtt hirtelen tisztán, érzékelhetően megjelent Mark Anders karcsú
alakja, tisztán kirajzolódó fiatalos izmai, amint ott ül a liget napfényfoltos
árnyékában.
Iszonyatos hiányérzet fogta el, mikor kedves fejére, szája kemény vonalára,
szemöldöke ívére és derűs poétaszemeire gondolt.
Az ágy megroskadt a férj súlya alatt, és Storm sikítani tudott volna, mikor az
előtte álló kínlódásra gondolt.
Reggelire Derek Hunt szívesen kevert egy csepp Black Velvet-t fekete Guinness
sörrel és pezsgővel, csakis egy különlegesen e célra fenntartott puncsos
edényben, és a Bollinger mindig az 1911-es évjáratú volt, és mindig ónkupába
kellett kitölteni.
A tartalmas reggelik híve volt. Aznap a reggeli rántottából, skót heringből,
alaposan fűszerezett sült veséből, gombából és egy jókora adag, jól átsült
marhaszeletből állt. És mindez egy tányérban.
Bár az előző éjszakai mulatozás eredményeként még nedvezett a szeme, és
véreres volt, mégis vidáman, harsányan röhécselt saját tréfáin, és hogy a
csattanóknak nyomatékot adjon, az asztalon áthajolva meg-megdöfködte
Stormot vörös, vastag mutatóujjával, ami maga is olyan volt, mint egy főtt
languszta.
Storm megvárta, míg Hunt kitölti a Black Velvet-t kupájába, aztán szenvtelen
hangon kijelentette.
– Derek, én el akarok válni!
Derek Hunt mozdulatlan, mosolygós arccal figyelte, hogyan csurrant az utolsó
csepp a kupába.
– Átkozott ital. Elpárolog, vagy az edény lyukas – szögezte le zihálva, aztán
felvigyorgott. – Érted? Lyukas! Remek, mi?
– Hallottad, mit mondtam? Nincs rá semmi válaszod?
– Nincs szükség semmi válaszra, öreglány. Az üzlet üzlet. A fattyad nevet
kapott, nekem meg még jár a részem.
– Már megkaptad, ahányszor csak akartad – felelte Storm nyugodtan, de
hangjában egy világ rezignáltságával. – Hagyod, hogy elmenjek?
– Úristen! – Derek az ónkupa pereme felett rábámult Stormra, bajusza
felborzolódott, véreres szeméből őszinte csodálkozás sugárzott. – Csak nem
gondoltad, hogy valójában az a kis vacak érdekelt? Azt akárhol megszerezhetem
magamnak, sötétben mind egyforma… – Harsányan felnevetett. – Te jó ég,
öreglány! Csak nem képzeled, hogy annyira nagyra értékeltem a te liliomfehér
kebledet…?
– De hát akkor miért…?
– Tízmillió jó oka volt, öreglány. – Lenyelt egy falásnyi rántottat meg egy
darab vesét. – És mindegyik megtalálható Sean Courtney bankszámláján.
– A papa pénze? – bámult rá Storm.
– Egyből eltaláltad! – vigyorgott rá Hunt. – Máris osztályelső lettél.
– De… de… – Storm tehetetlen, értetlen mozdulattal nézett rá. – Nem értem.
Mikor te magad is olyan gazdag vagy.
– Voltam, öreglány! Voltam valaha… múlt időben. – És megint, elragadtatott
képpel felnevetett. – Két szerető feleség, két ellenszenves bontóbíró, hét kölyök,
negyven pólópóni, nagymarkú barátok, sziklák, bányák, amelyeknek nem ott
kellett volna lenniük, amerre az út vezet, amelyekben nincsen gyémánt, épület,
amely összedől, gát, amely átszakad, kimerült aranytelér, marhák, amelyek
megbetegszenek és rövidlátó ügyvédek, akik nem olvassák el az apróbetűt, így
folyik el a pénz. Fuccs, oda az egész.
– Nem hiszem el – rémült meg Storm.
– Az ilyesmivel sose tréfálkoznék – mosolygott Hunt. – Pénzdolgokkal az
ember sose tréfáljon, ez egyike az elveimnek. Talán az egyetlen elvem – mondta
és oldalba lökte Stormot –, egyetlen elvem, érted? Tökéletesen leégtem,
abszolúte, efelől biztosíthatlak. A papa az utolsó mentsvár, öreglány. Beszélned
kell vele, attól félek. Utolsó mentsvár, mi? No, egy kortyot a világ szegényeiért.
Az utcai ajtónál nem válaszolt senki a zörgetésre, és Mark már majdnem hátat
fordított, és fellélegzett; hogy jóval könnyebb szívvel visszamenjen a faluba, de
végül is úgy döntött, ez gyávaság lenne, ezért lesétált a verandáról és
megkerülte a házat.
A keménygallér a nyakkendővel dörzsölte nyakát, a zakóviseletet
természetellenesnek érezte, mért szorított, és vállát vonogatva, ujjával a gallérját
tágítva érkezett meg a kis ház konyhakertjébe. Öt hónapja viselt utoljára polgári
öltönyt, akkor járt utoljára kövezett úton és még a női hangok is szinte idegenül
csengtek a fülében. Megállt, hallgatózott.
Marion Littlejohn a konyhában tett-vett nővérével és Mark úgy hallgatta vidám
csevegésüket, dallamos hangjukat, mintha soha életében nem hallott volna női
hangokat.
Kopogtatására a beszélgetés hirtelen félbeszakadt. Marion nyitott ajtót.
Élénk színű, csíkos kötényt viselt, csupasz karja könyékig lisztes. A haját
kendővel kötözte hátra, de néhány tincs kibújt a kendő alól és apró fürtökben
hullott nyakára, homlokára. Az arca kipirult a kemence melegétől, és a konyhát
megtöltötte a friss kenyér illata.
– Mark! – mondta kedvesen. – Milyen kedves! – és egy mozdulattal félretolt
egy fürtöt a homlokáról, amitől lisztes lett az orra nyerge. Különös módon vonzó
volt ez a mozdulat, megdobogtatta Mark szívét.
– Jöjjön beljebb – mondta Marion, félreállt és tartotta Marknak az ajtót.
A nővére hűvösen üdvözölte Markot, ő sokkal inkább nehezményezte Mark
hűtlenségét, mint Marion.
– Hát nem néz ki remekül? – kérdezte Marion, és ahogy Mark megállt a
konyha közepén, mindkét nő aprólékosan végigmustrálta.
– Túl sovány – jelentette ki csípős hangon a nővére és nekiállt kibontani
köténye szalagját.
– Talán hiányzik, neki a rendes koszt – állapította meg derűs arccal Marion,
miközben mosolyogva nézte, milyen barna és milyen vékony Mark, egy anya
szerető szemével felfedezte arcán az érett férfi gondjainak szaporodó jeleit, és
megérezte szomorúságát is, a magányosságát. Legszívesebb ben ott helyben
megölelte volna, keblére vonta volna a fejét.
– Van egy kis tejfölöm, remek – mondta –, üljön le oda, hogy láthassam
közben.
Miközben a tejfölt töltögette, nővére az ajtóra akasztotta kötényét, és anélkül
hogy Markot egy pillantásra méltatta volna, kimérten közölte.
– Még kell néhány tojás. Lemegyek a faluba.
Mikor egyedül maradtak, Marion fogta a sodrófát, odaállt az asztalhoz tésztát
nyújtani és dolgozott, míg a tészta papírvékony nem lett.
– Meséljen arról, mit csinál – biztatta Markot. Mark nekifogott. Eleinte
habozva beszélt, de aztán egyre lelkesebben, magabiztosabban mesélt a Chaka
Kapujáról, a munkájáról és a Chaka Kapuján túli világról.
– Nagyon érdekes – adott időnként nyomatékot Marion Mark beszámolójának,
miközben magában máris szorgosan tervezgetett, készítette a listákat
felszerelésekről, gyakorlatias fejével megpróbált alkalmazkodni a civilizációtól
távoli élet igényeihez, ahol a legcsekélyebb kényelem is luxusnak számít, mint
egy pohár friss tej vagy fény az éjszakában. És mindezt gondosan el kell majd
terveznie, rendeznie.
Jellemző módon ezek a kilátások sem nem izgatták különösebben, sem nem
riasztották vissza. Úttörő fajtából származott: ahová a férfi ment, követte mindig
is az asszony. Egyszerűen arról volt szó: feladat állt előtte, amit meg kellett
oldania.
– A tanyánk a dombok első vonulatában áll és lelátni a völgybe, látni fölöttük
a Chaka Kapuja szikláit gyönyörű! Különösen esténként.
– Biztosan nagyon szép lehet.
– Úgy terveztem el a házat, hogy bővíthető legyen, akármikor hozzá lehessen
illeszteni egy szobát. Kezdetben csak két szoba lesz…
– Két szoba kezdetnek elég – mondta megértően Marion és elgondolkodva
ráncolta a homlokát – De külön szoba kell majd a gyerekeknek.
Mark abbahagyta a beszámolót és Marionra nézett. Maga sem volt biztos
benne, jól hallotta-e. Marion is elhallgatott, és két kézzel fogva a sodrófát
rámosolygott Markra.
– Nos hát, ezért jött ide ma, nem igaz? – kérdezte kedvesen.
– Igen – mondta Mark kissé zavartan és lesütött szemmel bólintott.
Marion a szertartás alatt csak egyszer jött zavarba, mikor meglátta, hogy az
első sorban ül Sean Courtney tábornok a feleségével. Sean zsakettben,
nyakkendőjében gyémánttűvel, Ruth hűvös eleganciával, fején óriási, kocsikerék
méretű kalappal. A kalap karimája fehér rózsákkal volt teleszórva.
– Eljött – suttogta elragadtatottan és nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy
egy pillantást vessen barátnői és rokonai felé, úrihölgy, aki alamizsnát lök oda a
koldusnak. Társadalmi pozíciója rakétasebességgel száguldott szédítő
magasságokba.
A szertartás után a tábornok gyengéden, jobbról-balról megcsókolta az arcát,
aztán Markhoz fordult.
– Kiválasztottad magadnak a legcsinosabb lányt a faluban, fiam. – És Marion
sugárzott az örömtől, és boldogságtól kipirult arcával valóban olyan bájos volt,
mint még soha életében.
Sean négy zulu munkást adott Mark mellé, és Mark azoknak a segítségével
kezdetleges utat nyitott végig, a Bubezi folyóig. Feleségét a motorkerékpárja
hátsó ülésén vitte, az oldalkocsit magasan megrakodták Marion hozománya egy
részével.
Messze mögöttük a zuluk vezették a Trójait és a Spártait, és azokat is
alaposan megrakták Marion holmijával.
Kora reggel a folyóra terpeszkedő sűrű köd olyan mozdulatlan, olyan sima
volt, mint egy tó tükre, s a közelgő nap fénye finom, rózsaszín és sárgás
színekkel áradt szét rajta.
A Chaka Kapuja két hegyfoka meredeken nyúlt ki a ködből, sötéten,
titokzatosan és a csúcsuk aranyos felhőkbe burkolózott.
Mark úgy választotta még érkezésük időpontját, hogy Marion a legszebb
megvilágításban pillantsa meg új otthonát. Letolta a motorkerékpárt a keskeny,
köves ösvényről és kikapcsolta a motort.
Csendben ülve nézték a sziklák gerincét, hogyan érinti meg őket a napfény,
hogyan lángolnak fel tőle, mint jelzőtüzek a tengerész kutató szeme előtt az
óceán sivatagjában, amelyek a szárazföld felé, biztos horgonyzóhelyre
hívogatnak, vezetnek.
– Nagyon szép – mondta halkan Marion. – És most mutasd meg, hol lesz a
ház…
Marion együtt dolgozott a zulukkal, könyékig sárosan együtt döngölte velük az
agyagot, a napon szárított Kimberley-téglák anyagát, saját nyelvükön tréfálkozott
velük és vidáman hajszolta őket, erőltessék meg magukat kicsit jobban, mint
ahogy az Afrikában szokásos.
Dolgozott az öszvérek mögött, inge ujját magasan feltűrve bársonyos, barna
karján, fejére kendőt kötve kezelte az istrángot, mikor a farönköket a völgyből
felvontatták.
Dolgozott az agyagkemencénél, emelgette ki belőle a hosszú nyelű lapáttal a
barna cipókat, és mélységes megelégedéssel figyelte, hogyan törli ki Mark a hús
levének utolsó cseppjeit is a tányérjából.
– Ízlett, drágám?
Esténként a lámpához húzódott, fejét lehajtva, ölében varrásával derűsen
bólogatott, miközben Mark napi kalandjairól, apró diadalairól vagy csalódásairól
beszámolt.
– Ó, de kár, drágám! – vagy: – Jaj de pompás, drágám!
Egy ragyogó, felhőtlen napon Mark felvezette az ősi ösvényen a Chaka
Kapuja tetejére, kézen fogva a veszedelmesebb szakaszokon, ott, ahol hatszáz
lábnyira alattuk a mélyben folyt a folyó. Marion feltűrte a szoknyáját, keményen
megmarkolta a kosarat és egyszer sem tántorodott meg mászás közben.
A csúcson Mark megmutatta neki az összedőlt kőfalakat és az ősi
bennszülöttek gazzal benőtt barlangjait, azokét, akik szembeszálltak Chakával;
elmesélte neki, hogyan mászta meg az öreg király a sziklát, megmutatta a
félelmetes ösvényt, amelyen a harcosait felvezette, s végül leírta, hogyan
mészárolták le a népet és hogyan zuhantak le az emberek a folyóba.
– Rém érdekes – mondta szórakozottan Marion, s közben elővette a térítőt a
kosarából, és leterítette. – Hoztam néhány cipót meg valamit abból a
sárgabaracklekvárból, amit úgy szeretsz.
Mark szeme megakadt valamin. Valami szokatlan mozgást látott messze lenn
a völgyben. Elővette távcsövét. A nagy nádas mellett, az aranyossárga fűben,
mint egy tiszta lepedőn, mintha kövér, fekete bogarak mászkáltak volna. Azonnal
rájött, mik azok. Kitörő izgalommal számlálta meg őket.
– Tizennyolc! – kiáltott fel hangosan. – Egy új csorda!
– Mi az, drágám? – Marion fölnézett a szelet kenyér mellől, amelyre éppen
lekvárt kent.
– Új bivalycsorda! – ujjongott Mark. – Nyilván északról jöttek. Már mutatkozik
a hatás!
A távcső látóterében az egyik szarvasmarhaszerű állat a magas fűből kisétált
egy homokos részre. Most nemcsak széles, fekete háta látszott, de nagy feje és
gyászosan lekonyuló szarvai alatt szétálló fülei is. A napfényben a fényes, fekete
szarvak dudorai úgy csillogtak, mintha bronzból öntötték volna őket.
Mark a tulajdonos büszke örömével nézte. Azok ott lenn mind az övéi, az első
jövevények a számukra készített szentélyben.
– Nézd! – Odanyújtotta Marionnak a távcsövet. Marion gondosan megtörölte
a kezét, aztán a távcsővel átnézett a szikla fölött. – Ott vannak a mocsár szélén
– mutatta büszkeségtől és örömtől csillogó szemekkel Mark.
– Látom őket – mondta Marion és boldogan mosolygott ő is. – Igazán remek,
drágám!
Aztán a távcsövet széles ívben elfordította a folyó felett, arrafelé, ahol
tanyájuk teteje kilátszott a fák koronája fölött.
– Nem néz ki remekül azzal az új zsúptetővel? – kérdezte büszkén. – Alig
várom már, hogy beköltözzünk.
Másnap költöztek át régi táborhelyükről, a szikomorfügefa alatt nádból és
vászonból összetákolt kunyhóból. Egy fecskepár együtt költözött velük. A
suhanva repkedő madarak nyomban nekiálltak apró, fényes sárgolyókból fészket
rakni az új, sárga zsúptető eresze alatt, a Kimberley-tégla kemény, meszelt
falára.
– Óriási, micsoda szerencse! – nevetett Mark.
– De mekkora szemetet csinálnak! – jegyezte meg tétován Marion, és-aznap
éjjel, életében először ő kezdeményezte, hogy szeretkezzenek, békésen bújt oda
Markhoz dupla ágyukban és adta oda magát.
– Nagyon jó, ha akarod, drágám! – És mivel Marion kedves volt és annyira
szerette, Mark olyan körültekintő volt és olyan tapintatos, amennyire csak tellett
tőle.
– Jó volt, drágám?
– Csodálatos volt – mondta Mark és hirtelen megjelent előtte egy csinos,
csupa élet nő, karcsú, mozgékony, és brutálisan mart belé a bűntudat, mintha
ököllel vágott volna a szíve alá. Megpróbálta elhessegetni magától a képet, de
az kérlelhetetlenül ott lebegett előtte álmaiban, nevetve, táncolva, tréfálkozva, és
reggel a szeme körül sötét karikákkal ébredt, ingerlékeny volt, nyugtalan.
– Lemegyek a völgybe ellenőrizni – mondta, de nem nézett fel a
kávéscsészéjéből.
– Hiszen csak pénteken jöttél vissza! – mondta meglepetten Marion.
– Mégegyszer megnézem azokat a bivalyokat.
– Rendben van drágám, akkor csomagolok neked. Meddig maradsz el?
Beteszem a szvetteredet meg a dzsekidet is, esténként hűvös van. Milyen jó,
hogy sütöttem tegnap… – és vidáman fecsegett tovább, és Mark hirtelen
szörnyen szeretett volna rákiabálni, hogy hallgasson már el! – Legalább lesz
időm palántázni a kertben. Olyan jó lesz, megint lesz friss zöldségünk, és már
ezer esztendeje nem írtam senkinek. Otthon nyilván nem tudják, mi van velem. –
Mark felkelt az asztaltól, kiment és megnyergelte a Trójait.
Mark tudta, hogy a nagydarab zulu sebe sokkal súlyosabb, mint egykedvű
viselkedése alapján gondolhatná valaki. Asszonyi dolog kimutatni, ha valami fáj.
Soká lesz még, mire annyira rendbe jön, hogy a motorkerékpár
oldalkocsijában megtehesse az utat a göröngyös csapásokon, és a keréknyomok
szántotta poros dűlőutakon a ladyburgi rendőrségig és a bíróságig.
Mark Pungushét abban a kis toldaléképületben helyezte el, amelyet az
öszvéristálló falához épített. A helyiség száraz volt, hűvös, az ajtaja masszív és
lakattal zárható. Marion ládájából vett elő egy pokrócot, és az asszony
tiltakozása ellenére azt a matracot, amelyet Marion a gyerekszobába szánt.
– De hiszen ez csak egy bennszülött, drágám!
Minden este csajkában vitte oda a vacsorát a fogolynak, megvizsgálta sebét
és friss kötést tett rá.
Míg várta, hogy Pungushe megegye vacsoráját, leült az ajtóban, a lépcső
tetejére és cigarettázva beszélgetett vele.
– Ha a völgy most György királyé – kérdezte Pungushe –, hogyan lehetséges,
hogy te itt házat építesz, és kertet művelsz, és legelteted az öszvéredet?
– Én a király embere vagyok.
– Te egy induna vagy? – Pungushe elhallgatott, a kanál megállt félúton a
szája felé és hitetlenkedve nézett Markra. – Te a király tanácsosa vagy?
– Én a királyi vadászterület gondnoka vagyok. – Mark az ősi zulu kifejezést
használta, és Pungushe szomorúan rázta a fejét.
– Az én apám apja valaha a királyi vadászterület gondnoka volt, de nagy
tekintélyű ember, két tucat feleséggel, olyan ember, aki egy tucat háborút
végigharcolt, és annyi ellenséget megölt, hogy a pajzsán olyan sűrűn álltak az
ökörfarkak, mint a fű a dombokon tavasszal. – Az ökörfarok az a kitüntetés,
amellyel a király azt a harcosát ajándékozza meg – hogy díszítse vele a pajzsát
–, aki kitüntette magát a csatában. Pungushe befejezte vacsoráját, és még
hozzátette: – Chaka király okosabb volt, nem küldött gyermeket, hogy egy férfi
munkáját végezze.
Másnap este Mark megállapította, hogy Pungushe elképesztően erős
alkatának és energiájának köszönhetően a sebe gyorsan és tisztán gyógyult.
Most már törökülésben ült, és volt valami újszerű könnyedség abban, ahogy a
fejét tartotta. Hamarabb kerül rá sor, hogy megtegyék az utat Ladyburgbe. Mark
nehéz szívvel gondolt rá és furcsa módon sajnálta Pungushét.
– Gyuri király kétségtelenül nagy, bölcs és mindent látó király – nyitotta meg
Pungushe az esti vitát. – Akkor miért várt naplementéig azzal, hogy megkezdjen
egy munkát, amelyet hajnalban kellett volna megkezdeni? Ha el akarta kerülni,
hogy ez a völgy egy nagy üresség legyen, az apjának kellett volna már
elkezdenie a munkát.
– A királynak sok dolga van, sok távoli országban. Indunákra kell
támaszkodnia, hogy tanácsot adjanak neki, akik nem olyan bölcsek és nem
látnak mindent – magyarázta Mark.
– Az Abelungu, a fehér ember olyan, mint a mohó gyermek, nyakló nélkül
markolja fel az ételt, amit aztán nem tud megenni. Ezért inkább az arcára keni.
– Vannak mohó és tudatlan feketék is – jelentette ki Mark. – Olyanok is
vannak, akik acélcsapdával leopárdot ölnek a bundájáért.
– Hogy eladják a kapzsi fehér embereknek, hogy azok abba öltöztessék
tudatlan asszonyaikat – vágott vissza Pungushe. Ezzel a mérkőzés állása
döntetlen, gondolta Mark, és összeszedte az üres edényeket.
A következő este Pungushe szomorú volt, mintha búcsúzna.
– Sok mindent adtál nekem, amin nagyon el kell gondolkodni – mondta.
– Bőven lesz időd ezt megtenni – mondta Mark. – Miközben követ törsz. – De
Pungushe úgy tett, mintha nem hallotta volna.
– Súly van a szavaidban, ahhoz képest, hogy még elég fiatal vagy és inkább
marhát kéne őrizned – közölte, megadva bókjának a kellő aláfestést.
– Csecsemők és gyermekek szájából… – fordította a zsoltárt zulu nyelvre
Mark. Pungushe ünnepélyesen bólintott rá. És reggelre eltűnt.
Hátul szétszedte a tetőn a zsúpot, és kitornászta magát a kis nyíláson.
Magával vitte köpenyét, de Marion pokrócait szépen, rendben összehajtogatva
otthagyta a matracon. Megpróbálta visszaszerezni rugós acélcsapdáját, de Mark
azt a konyhában zárta el, így az otthagyta, úgy indult el éjszaka, észak felé.
Mark haragudott magára, amiért akkorát tévedett foglya egészségi állapota
felől, és komor szavakat mormolva nyargalt utána a Trójai hátán.
– Ezúttal, ha meglátom, lelövöm a disznót – fogadkozott, de aztán látta, hogy
Pungushe jól megkavarta nyomait. Le kellett szállnia a nyeregből, hogy az
összevissza lábnyomokon kiigazodjék.
Fél óra múlva a nyomok a folyóba vezettek, és bőven elmúlt már dél, mikor
végre megtalálta a helyet, ahol a zulu könnyeden, egy kidőlt fatörzsre lépve
kilépett a vízből.
Aztán a völgy végében ez a nyom is elveszett a sziklás talajon, és már
majdnem éjfél volt, amikor Mark fáradtan visszakocogott a zsúpfedeles
házikóba. Marion kész vacsorával várta, és tíz gallon forró víz bugyborékolt a
tűzhelyen.
Hat héttel később Pungushe visszatért a völgybe. Mark a ház teraszán ült és
elképedve nézte, ahogy feléje tart.
Hosszan elnyújtott, lendületes léptekkel közeledett, és Mark látta, hogy a sebe
tökéletesen begyógyult. Gyöngyökkel díszített ágyékkötőjét hordta, vállára vetve
sakálbőr köpenyét. Kezében két rövid nyelű assegai, széles pengéjével, mögötte
pedig feleségei következtek, tisztes távolságban uruktól.
A négy feleség melle csupasz volt, hajukban a zulu asszonyok magas
agyagfejdísze. A legidősebb egykorú lehetett férjével, mellei laposak, üresek,
mint két bőrtasak, metszőfogai hiányoztak. A legfiatalabb feleség még tízes
éveiben járó gyermek volt, telt idomú, kedves jószág, dinnyekeblekkel, csípőjén
egy kövér, barna kis csecsemővel.
Mind a négy asszony egy-egy hatalmas batyut egyensúlyozott a fején,
könnyedén, a kezükkel sem segítették. Mögöttük egy rakás meztelen vagy
félmeztelen gyerek. A kislányok, anyjukhoz hasonlóan, fejükön csomaggal. A
csomagok mérete megfelelt koruknak és termetüknek: a legkisebb, talán
négyéves kislány egy sörösköcsögöt vitt a fején, akkorát, mint egy ananász, s
közben csípőjét ringatva hűségesen utánozta idősebb nővérei tartását.
Mark hét fiút és hat lányt számolt meg.
– Látlak, Jamela! – Pungushe megállt a terasz alatt.
– Én is látlak, Pungushe – fogadta a köszöntést óvatosan Mark. A zulu
kényelmesen lekuporodott a legalsó lépcsőfokra. A feleségek Marion kiskertje
szélén telepedtek le, udvariasan, hallótávolságon kívül. A legfiatalabb asszony
egyik telt mellét odanyújtotta a csecsemőnek, mire az lelkesen szopni kezdett.
– Holnap esni fog – mondta Pungushe. – Hacsak a szél nem fordul északira.
Ebben az esetben nem fog addig esni, míg telihold nem lesz.
– Ez így van – helyeselt Mark.
– Ha most esne, jót tenne a legelőknek. Lehozná a silwanét a Pongolán túlról,
a portugál területről.
Mark kezdeti elképedése lassan furdaló kíváncsiságba csapott át.
– Azt beszélik a falukban, széltében-hosszában beszélik a népek, ami csak
nemrég jutott a fülembe – mondta Pungushe csevegő hangon. – Azt mondják,
hogy Jamela, György király vadászterületének új gondnoka hatalmas harcos, aki
nagy számban ölte meg a király ellenségeit a háborúban, a tengeren túl. – A
Sakál elhallgatott, aztán rövid szünet után folytatta. – Jóllehet még szakálltalan,
és zöld, mint a tavaszi fű első hajtása.
– Ezt beszélik? – kérdezte Mark élénk érdeklődéssel.
– Azt beszélik, hogy Gyuri király Jamelának fekete ökörfarkat adott, hogy azt
viselje pajzsán. – A fekete ökörfarok, a legnagyobb háborús megtiszteltetésnek
ez a jele, nagyjából megfelelhetett a Vitézségi Érdemrendnek.
– Én is harcos vagyok – folytatta nyomatékkal Pungushe. – Harcoltam
Bombatával a szakadékban, és azután jöttek a katonák, és elhajtották a
marhámat, így lettem a silwane embere és hatalmas vadász.
– Mi harcos testvérek vagyunk – mondta elismerően Mark. – De most
előkészítem az isi-du-du-du-t, a motorkerékpáromat, hogy elutazhassunk
Ladyburgbe, és beszéljünk a hatóságokkal olyan dolgokról, amelyek
valamennyiünket nagyon érdekelnek.
– Jamela! – A zulu rosszallóan rázta a fejét, akár az atya, aki nehéz felfogású
fiával beszélget. – Te arra törekszel, hogy a silwane embere legyél, te arra
törekszel, hogy megtöltsd a nagy ürességet, de ki lesz ott, aki tanít, aki kinyitja a
szemedet és a füledet, hogy halljál és lássál, ha én Gyuri király kraaljában
vagyok és követ török?
– Te azért jöttél, hogy segíts nekem? – kérdezte Mark. – Te és gyönyörű
kövér feleségeid, bátor fiaid és anyányi leányaid?
– Ez így van.
– Ez nemes gondolat – mondta elismerően Mark.
– Én királyi vérből származó zulu vagyok – jelentette ki Pungushe. – És a
pompás acélcsapdámat is ellopták tőlem, meg a marháimat is ellopták tőlem, így
megint szegény ember lettem.
– Értem – bólintott Mark. – Nem marad más hátra, mint hogy elfelejtsem a
leopárdbőr dolgát meg a halott bivalyt.
– Ez így van.
– Kétségtelenül meg kell találnom szívemben, hogyan fizessek neked
segítségedért és tanácsodért.
– Ez is így van.
– Mekkora az a pénz, amivel akarod, hogy megfizesselek?
Pungushe közönyösen vonta fel a vállát.
– Én királyi zulu vagyok, nem hindu kereskedő, aki a piacon alkudozik. A
pénz igazságos és méltányos lesz. – Tapintatos szünetet tartott. – Mindig szem
előtt tartva gyönyörű feleségeim sokaságát, bátor fiaimat és számos, anyányi
leányomat, akiknek mindnek hihetetlen étvágya van.
Marknak össze kellett harapnia a fogait és nem mert megszólalni, míg le nem
gyűri magában az ellenállhatatlan nevetési ingert. Mikor megszólalt, a hangja
ünnepélyesen csengett, de a nevetés változatlanul feszítette, rekeszizmát.
– Hogyan fogsz engem szólítani Pungushe? Amikor szólok hozzád, azt
fogod-e válaszolni: „Jehbo, Nkosi, Igen, uram?”
Pungushe nyugtalanul mozdult, olyan képet vágott, mint mikor egy finnyás
ember nagy, kövér kukacot fedez fel az ételében.
– Jamelának foglak hívni – jelentette ki végül. – És amikor olyanokat
mondasz nekem, mint amit éppen most mondtál, azt fogom válaszolta: „Jamela,
ez egy nagy ostobaság!”
– És én hogyan foglak szólítani téged? – kérdezte udvariasan Mark, miközben
változatlanul igyekezett magába fojtani vidámságát.
– Pungushénak fogsz hívni. Mert a sakál a legügyesebb és legravaszabb
valamennyi silwane között, és szükséges számodra, hogy erre időről időre
felhívjam a figyelmedet.
És akkor történt valami, amit Mark még sose látott: Pungushe elmosolyodott.
Olyan volt ez, mint amikor egy szürke, borús napon egy napsugár áttör a felhők
között. Pungushénak nagy, tökéletesen szabályos, fehér fogai voltak, és mosolya
olyan széles, mintha nyomban ketté akarna válni az arca.
Mark képtelen volt tovább türtőztetni magát, először fuldokolva gurgulázott
egyet, aztán harsányan kitört belőle a nevetés. Ahogy Pungushe meglátta,
zengő, csengő kacagással felnevetett ő is.
Olyan sokáig, olyan mértéktelenül rázta őket a nevetés, hogy a feleségek
elhallgattak, ámulva nézték őket, és Marion kisietett a verandára.
– Mi történt, drágám?
Mark nem tudott válaszolni, mire Marion a fejét csóválva ment vissza,
értetlenül a férfiak ostobasága felett.
Végül kimerültén elhallgattak, belefáradtak a nevetésbe. Mark megkínálta
Pungushét egy cigarettával, amelyről az gondosan letörte a parafa végét. Egy jó
percen át némán dohányoztak, aztán Markból újból, hirtelen, minden előzetes
figyelmeztetés nélkül kitört a nevetés. És újra kezdődött az egész.
Pungushe nyakán megfeszültek az inak, úgy duzzadtak ki, mint metszett
ébenfafaragványok, a szája mély, tökéletesen fehér fogakkal keretezett
rózsaszín barlangként tárult ki, és addig nevetett, míg a könnyei végigcsordultak
arcán, lecsurrantak az álláról, és mikor végre lélegzethez jutott, olyan hatalmas,
sípoló hangon hördült fel, mint egy víziló, mikor kibújik a víz alól. Aztán
hüvelykujjával letörölte könnyeit, azt mondta: „Eee… heee!”, és akkorát csapott a
combjára minden új nevetési roham után, mintha egy pisztoly sült volna el a
közelben.
Mark végezetül kinyújtotta feléje reszkető jobbját. Pungushe megfogta és
még mindig zihálva, lihegve megszorította.
– Pungushe, a te embered vagyok – nyögte ki Mark.
– És én, Jamela, a tiéd!
Négyen ültek a szállodai lakosztályban félkörben a fal mellett. Mintha
egyenruhába bújtak volna, mind a négy magasan gombolódó, sötét öltönyt viselt,
fényes keménygallért és szolid nyakkendőt. Bár koruk nagyon különböző volt, a
legidősebb legalább harminc esztendővel volt idősebb a legfiatalabbnál, s bár
egyikük kopasz volt, csak a fülei körül mutatkoztak némi szürke foltok, a
másiknak lángvörös bozót nőtt a fején, bár egyikük pedáns aranycvikkert hordott
sasorrán, a másik egy farmer messzi távlatokhoz szokott szemével nézett a
világba, mind a négyre jellemző volt merev, rettenthetetlen, engesztelhetetlen
vonású kálvinista arcuk.
Dirk Courtney beszélt hozzájuk. Azt az újonnan szerkesztett nyelvet
használta, amelyet nemrégen ismertek el önálló nyelvként, függetlenítve
szülőanyjától, a holland nyelvtől, s amelyet végül is afrikaansnak kereszteltek el.
Dirk fölényes eleganciával adta elő mondanivalóját, precíz hanglejtéssel, és
hangjától megoldódott hallgatóinak tartózkodó merevsége, fellazult álluk
vonalának keménysége, hátuk merevsége.
– Ez egy soviniszta környék – mondta Dirk. – Minden házon angol lobogó
leng. Gazdag választókerület, földbirtokosok, szabadfoglalkozásúak, az önök
pártjának nincs különösebb vonzóereje errefelé. – A ladyburgi parlament
választókerületéről beszélt. – A legutóbbi választásokon nem is állítottak
maguknak jelölteket, senki sem volt olyan ostoba, hogy kidobja az ablakon a
letétjét, és Smuts pártjának jelöltje, Courtney tábornok, ellenjelölt nélkül került
vissza a parlamentbe.
A hallgatóság legidősebb tagja, orrán az aranycsíptetővel, bólintva jelezte,
hogy beszéljen tovább.
– Ha meg akarnak küzdeni a ladyburgi képviselői mandátumért, más jellegű
jelöltre van szükségük, aki angolul beszél, vagyonos emberre, olyanra, akivel a
szavazók azonosulni tudnak…
Pompás produkció volt. Dirk Courtney fölényesen, joviálisán, mindkét
nyelvben járatosán, fel-alá sétálgatva a szőnyeggel borított szobában, megigézte
őket. Időnként megállt, izmos, napbarnított kezével kecsesen gesztikulálva adott
drámai nyomatékot egy-egy kijelentésének, aztán tovább járkált. Fél óra hosszat
beszélt, közben figyelte hallgatóit, rögzítette magában reakcióikat, felmérte
gyengéiket, erősségeiket.
Fél óra elteltével úgy döntött, hogy mind a négyen odaadó, tökéletesen
elkötelezett hívei lettek politikai hitvallásának. Csupán hazafiasságra, nemzeti
érdekekre és népük törekvéseire hivatkozással hatni lehetett rájuk.
Nos, gondolta Dirk Courtney önelégülten, olcsóbb dolog becsületes
embereket megvásárolni. A csirkefogók fényes aranyakba kerülnek, a
becsületesek viszont már néhány jó szóval és nemes érzelmek felkeltésével
megvásárolhatók. Bárcsak mindig becsületes emberekkel lenne dolgom…
Az egyik idősebb férfiú előrehajolt székében.
– 1910 óta Courtney tábornoké a képviselői mandátum – jegyezte meg
csendesen. – Tagja a Smuts-kormánynak, háborús hős, hallatlanul népszerű
ember. És ráadásul az ön apja. Gondolja, hogy a választók inkább szavaznak
egy kezdőre, mint egy tapasztalt öregre?
– Kész vagyok nemcsak a garanciámat kockáztatni – felelte Dirk –, ha a
Nemzeti Párt engem jelöl, de annyira bízom a győzelemben, hogy szándékaim
komolyságának igazolására jelentős előleget fizetek a párt választási alapjába. –
És mikor megnevezte az összeget, azok négyen meglepetten néztek össze.
– És mindezért cserébe…? – kérdezte az idősebbik politikus.
– Semmit, ami. nincs a nemzet és a választókerület érdekében – jelentette ki
egykedvűen Dirk, azzal lehúzta a térképet a szemben levő falon.
Tovább beszélt, de most már a fanatikus, lenyűgöző, megszállott
lelkesedésével. Lángoló szavakkal vázolta fel hallgatóinak a látóhatárig nyúló,
megművelt földek látomását, tisztán csordogáló édesvizet a végtelenbe elnyúló
öntözőcsatornákban. Akik hallgatták, mind maguk művelték Afrika gazdag, de
ellenséges földjét, és valamennyien kutatták – nemegyszer reménytelen
szemekkel – a kék, felhőtlen eget esőért, amely nem jött meg. A mélyszántott
barázdák és a hűsítő víz képének ellenállhatatlan hatása volt.
– Természetesen hatályon kívül kell helyeznünk a Bubezi-völgy védelméről
szóló parlamenti határozatot – jegyezte meg Dirk hanyagul és kijelentése
szemmel láthatólag nem döbbentett meg senkit, senki sem adta jelét
aggodalomnak miatta. Valamennyien csak a szellőtől fodrozódó, kristálytiszta,
édesvizű beltengert látták maguk előtt.
– Feltéve, ha megnyerjük ezt a választást… – kezdte az idős politikus, de Dirk
szelíden félbeszakította.
– Nem, Menheer! Miután megnyertük.
A politikus, most első ízben, elmosolyodott.
– Majd mikor már megnyertük – mondta aztán.
A nőstény oroszlán abban a sűrű bozótban szülte meg kölykeit, amely elzárta a
felföld felől lejtő völgy egyik keskenyebb ágát.
Hat kis kölyköt hozott a világra, és mikor Mark először meglátta őket, már
majdnem háromhetesek voltak. Pungushéval hason feküdtek a völgy fölé nyúló
egyik sziklaperemen, hajnalban, amikor az anyjuk visszavezette őket a folyótól.
A kölykök egy körülbelül százméternyi területen rendetlenül szétszóródva
követték a nőstényt. A nőstény jobb mellső lábán az inak ferdén forrtak össze,
amitől a lába megrövidült, s ezért nehézkesen lépdelt, tántorogva, mint egy
tengerész. Az egyik kölyök kitartóbbnak mutatkozott, mint a többi, és
megpróbálta megszopni az anyja egyik lelógó, súlyos emlőjét sétálgatás közben.
Esetlenül lendületes ugrásokkal próbálta elérni, ahogy a feje fölött lengett, s a
végén rendszerint a fejére pottyant, mire az anyja rálépett a hátsó lábával, de
egyszer sikerrel járt, s azután úgy csüngött az anyaoroszlán emlőjén, mint egy
kövér, barna kullancs. A nőstény heves mozdulattal megfordult, Jobbról-balról
pofozgatta, nyaldosta nyelvével, amely a kicsi egész fejét beborította, aztán
megint a hátára fordította.
Egy másik kölyök a testvére nyomában bujkált, ha más fedezéket nem talált,
egy szál fű is megtette, ott lapult meg lekonyított fülekkel, gonoszul villogó,
metszett szemekkel. Aztán előugrott és a testvéreire vetette magát, de azok
általában nem törődtek ezekkel a harcias manőverekkel, mire ő, hogy zavarát
leplezze, hátat fordított nekik, és olyan odaadással szaglászta a fűszálat, mintha
eredetileg is csak az lett volna a szándéka.
Három másik lepkéket kergetett. A lepkék a colotis ioné új nemzedéke voltak,
fehér és bíborszínű szárnyakon lebegtek néhány centiméterrel a föld felett. A
kölykök hátsó lábukra ágaskodva öklözték őket, több lelkesedéssel, mint
ügyességgel, és minden támadás végén egyensúlyukat vesztve, túlméretezett
kis mancsaikkal összevissza kapálózva bukfenceztek fel.
A hatodik kölyök a lepkevadászok farkára vadászott. Ahogy azok apró,
bolyhos farkukat csapdosták, lázas izgalommal és vad mordulásokkal vetette
magát rájuk, mire a vadászok kénytelenek voltak megfordulni, hogy testvérük
tűhegyes bébifogai ellen védekezzenek.
A család rendetlenül, veszekedve vonult a folyótól a sűrűig, míg
veszekedésüknek a nőstény oroszlán véget nem vetett. Visszafordult és olyan
doboló-köhögő hangon mordult rájuk, amelyből a kölykök megérezték, miszerint
azonnali büntetés vár rájuk, ha nyomban nem engedelmeskednek. A játék
abbamaradt, a kölykök libasorba álltak, és a sűrű védelmében eltotyogtak az
anyaoroszlán után.
– Szeretném tudni, hány nőstény lehet köztük – suttogta Mark, miközben
vonulásukat figyelte, és olyan szeretettel mosolygott, mint egy újdonsült atya.
– Ha akarod, Jamela, lemegyek és benézek a farkuk alá – jelentette ki
ünnepélyesen Pungushe. – És te nagylelkűen fogsz bánni az özvegyeimmel.
Mark elnevette magát, aztán elindult, előre, lefelé a domboldalon.
Már majdnem elérték azt a fát, ahol a Trójait hagyták, mikor valami
megragadta Mark figyelmét. Odafordult, mintegy reménykedve belerúgott egy kis
kőrakásba, de aztán hagyta, mert rájött, hogy nem emberi kéz rakta egymásra
őket, hanem csak egy siringafa felső gyökerei tolták őket a felszínre.
Kiábrándultan mordult egyet, és továbbindult. Pungushe elgondolkodva
figyelte, de nem szólt semmit. Már legalább százszor végignézte, ahogy Mark
ezt a furcsa kis rítust elvégzi, valahányszor egy szokatlan alakú kő vagy kőrakás
akad az útjába.
Marknak szokásává vált, hogy esténként elsétált a központi tábortól fél
mérföldnyire, oda, ahol Pungushe feleségei néhány kunyhót építettek maguknak.
Az lett a nagy család otthona.
Mindegyik kunyhó méhkas formájúra épült, hosszú, rugalmas, fiatal
fatörzseket hajlítottak össze, ezek alkották a ház vázát, erre kötözték a fiatal fa
kérgével összefogott kötegekben a nádat farnak és tetőnek.
A kunyhók között elegyengették, kitisztították a földet, és Pungushe faragott
faszékét az ő hálókunyhója alacsony ajtaja előtt helyezték el. Mark negyedik
látogatása után új, frissen faragott széket talált Pungushe széke mellett. Bár
soha senki sem mondta ki, nyilvánvaló volt, hogy azt kizárólag az ő látogatásaira
tartották fenn.
Miután Mark leült, az egyik asszony tálban vizet hozott, kézmosáshoz. A vizet
fáradságosan cipelték a hosszú úton végig a folyótól, és Mark éppen csak
megnedvesítette az ujja hegyét, hogy ne pazarolja.
Ezután a legfiatalabb feleség eléje térdelt és zavart mosollyal, két kézzel egy
bögrében ízes-keserű ushwalát, zulu kölessört nyújtott oda neki, amely sűrű, mint
a zabkása, és enyhén alkoholtartalmú.
Pungushe csak ezután nézett fel, és üdvözölte, miután Mark az első kortyot
lenyelte a sörből.
– Látlak, Jamela.
Most már beszélgethettek. Elengedték magukat, könnyeden csevegtek, az
olyan emberek módján, akik tökéletesen otthon érzik magukat egymás
társaságában.
– Ma, amikor lejöttünk a hegyről, azután, hogy megnéztük az oroszlánokat,
letértél az ösvényről és megrugdostál néhány követ. Ezért a furcsa szobásodért,
ezért a vég nélküli keresgélésért, keresésért és sose találásért neveztelek el
Jamelának.
Pungushe sose tett volna fel egy kérdést egyenesen, a lehető
legmodortalanabb viselkedés lett volna, durva udvariatlanság egyenesen
megkérdezni Marktól, mit keresgél. Ennyire neveletlen csak egy gyerek vagy egy
umlungu, egy fehér ember lehet. Hónapokig tartott, míg elfutott odáig, hogy
megkérdezze, de most is állítás formájában tette föl a kérdést.
Mark még egyet húzott a sörösköcsögből, aztán odanyújtotta Pungushénak a
cigarettatárcáját: A zulu nyitott tenyérrel elhárította magától, és inkább a saját
maga által csavart cigarettára gyújtott, amelyet durva, kátrányos fekete
dohánnyal sodort vastag papírrúd formára, akkorára, mint egy havannaszivar.
Mark a kezét nézte, ahogy dolgozott.
– Édesapám és édesanyám meghaltak a rossz fehér torokbetegségben –
mondta –, a diftériában, amikor én még gyerek voltam, és egy öregember lett
apám és anyám… – Olyan kerülővel kezdett hozzá a válaszadásnak, ahogy a
kérdést föltették neki. Pungushe bólogatott, csendben dohányozva hallgatta.
– Szóval ez az ember, a nagyapám, akit szerettem, valahol itt van eltemetve,
ebben a völgyben. Az ő sírját keresem – fejezte be a történetet. Ekkor vette
észre, hogy Pungushe különös, komor arccal nézi.
– Mi az? – kérdezte Mark.
– Mikor történtek ezek a dolgok?
– Hat évszakkal ezelőtt.
– Nem táborozott ez az öregember a vadfügefák alatt? – Pungushe lefelé
mutatott a völgybe. – Ahol te először táboroztál?
– De igen – felelte Mark. – Mindig ott táborozott. – Valami megdobogtatta a
szívét, valami előérzet, közelgő súlyos, következményekkel terhes események
előérzete.
– Volt egy ember – mondta Pungushe –, aki kalapot hordott, olyan kalapot,
amely alatt egy impi is nyugodtan táborozhatott volna – és kezével kört írt le a
levegőben, nem sokkal túlozva el egy kettős terai kalap karimájának méretét –,
és akinek szakálla volt, olyan, mint a nemeskócsag szárnya… – Mark szinte
maga előtt látta az öreg hegyes szakállát, hófehéren, csak az ajka környékén
színezte el a dohánylé. – Öregember, aki úgy sétált, mint a kígyászsas, mikor
sáskára vadászik a fűben. – A hosszú, vékony lábak, a hajlott, artritiszes vállak,
a kimért léptek. A leírás tökéletes volt.
– Pungushe – robbant ki Markból izgatottan –, te ismerted?
– Nem mozdul semmi ebben a völgyben, nem röpül madár, cerkófmajom
nem ugat, a Sakál mindent hall, mindent lát.
Mark csak bámulta. Megdöbbentette saját felületessége. Hát persze!
Pungushe mindent tud. Pungushe, a néma figyelő! A jó Isten nevében, hát miért
nem gondolt rá előbb, hogy megkérdezze?
Hobday a teremben állt a fal mellett, távol az izgatottan tolongó tömegtől. Úgy
állt, mint a szikla, keményen és mozdulatlanul, vastag, díjbirkózónyakával, fejét
lehajtva, szeme homályos, mintha a nagy ragadozó madarakhoz hasonlóan ő is
képes lett volna a szeme elé opálos fátylat vonni. Csak az álla mozgott alig
észrevehető rágcsáló mozdulatokkal, és nagy lapátfogait keményen
összeszorította, hogy az állkapcsán kidudorodtak az izmai.
Dirk Courtneyt figyelte, aki a zsúfolt terem másik végében állt, mint ahogy egy
hűséges véreb figyeli gazdáját.
A magas és kedélyes Dirk Courtney hosszú, meleg kézszorítással üdvözölt
mindenkit, aki előretolongott, hogy támogatásáról biztosítsa és szerencsét
kívánjon neki. Tekintete nyílt volt, arca nyugodt, de a szeme ide-oda járt a
hosszú számlálóasztalok között.
Ezek a kecskelábú asztalok már sok száz egyházi karitatív rendezvényen
szolgáltak a ladyburgi templom kapuja előtti téren.
A ladyburgi választókerület bonyolult fekvése folytán néhány szavazatszedő
doboz hatvan mérföldről érkezett, és bár a szavazást már előző este lezárták,
most, délelőtt tizenegykor, még nem közöltek eredményt.
Mark lassan odasétált, ahol Sean Courtney tábornok ült. Tapintatosan
átfurakodott a nyüzsgő tömegen, amely a számlálóasztalokat a teremtől
elválasztó zsinór előtt tolongott.
Mark és Marion három napja jöttek a városba a Chaka Kapujától, kimondottan
azért, hogy a választásoknál segédkezzenek, mert segítő kézből sose volt elég.
Marion tökéletesen otthon érezte magát. Szendvicseket gyártott, kávét osztott,
húsz másik nővel együtt dolgozott Ruth Courtney felügyelete alatt a terem
mögötti konyhában.
Mark a többi pártszervezővel együtt bejárta a falu környékét. Mint egy
toborzóbizottság, vadásztak a távol maradó vagy vonakodó szavazókra, és
vezették el őket a szavazóhelyiségbe.
Kemény munka volt, legtöbbjük nem sokat aludt előző éjszaka. A tánc és az
ökörsütés hajnali négyig tartott, azután meg az eredményekre való várakozás
tartotta őket ébren.
Mark számára ennek a napnak különleges jelentősége volt. Teljes
bizonyossággal tudta, hogy ha Dirk Courtneyt választják meg képviselőnek
Ladyburgben, akkorra Chaka Kapujával kapcsolatos álmainak befellegzett.
Ahogy a szavazók napközbeni jöttek-mentek, reményeik is ide-oda
ingadoztak. Néha úgy látszott, hogy a teremnek az a vége, ahol jelöltjük
hatalmas plakátjai alatt Dirk Courtney szervezői ültek, olyan zsúfolt, mint amilyen
elhagyatott Sean Courtney oldala a terem végében.
Ilyen alkalmakkor Marion sógora, Peter Botes kivette szájából a pipáját és a
termen át barátságosan Markra mosolygott. Botes lelkes támogatója lett Dirk
Courtneynak. Anyagi körülményei az elmúlt hat hónap alatt jelentősen
megváltoztak. Önálló irodát nyitott a Ladyburg Farmers Bank első emeletén, új
Packard kocsit vásárolt magának, az eddigi kis házból egy háromhektáros park
és gyümölcsös közepén álló pompás, tágas villába költözött, s ragaszkodott
hozzá, hogy előző este Marion és Mark ott vacsorázzon nála.
– Az esthajnalcsillag letűnik, a hajnali csillag felkel, kedves Markom. Az okos
ember időben rájön erre – szónokolt, miközben a sültet szeletelte.
– Courtney tábornok csillaga még nem hanyatlott le – állította makacsul Mark.
– Még nem – ismerte el Peter. – De mikor letűnik, új barátokra lesz
szükséged. Hatalmas barátokra.
– Bennünk megbízhatsz – kedveskedett Marion nővére. – Nem kell örökké
kint élnetek a bozótban.
– Te ezt nem érted – mondta csendesen Mark. – A bozót… az életművemet
jelenti.
– Ó, én nem építenék erre. – Peter odatett néhány sült marhaszeletet Mark
tányérjára. – Ha Mr. Dirk Courtney veszi itt át a dolgokat, változások lesznek a
ladyburgi kerületben. Nagy változások.
– Amellett ez nem fair Marionnal szemben. Nincs az a nő, aki odakint akarna
élni…
– Ó, én nagyon boldog vagyok, akármerre megy Mark – mondta halkan
Marion.
– Ne aggódjatok – biztosította őket Peter. – Mi gondoskodunk rólatok. – És
testvériesen megveregette Mark vállát.
– Mr. Dirk Courtneynak igen jó véleménye van Peterről – közölte büszkén az
asszony.
Mark átment a termen, Sean Courtney tábornok felé indult, miközben
gyomrába markolt a görcsös félelem. Nem akarta a tábornokkal közölni a híreket,
amiket kapott, de tudta, még mindig jobb, ha egy barát hozza tapintatosan a
tudomására őket, mintha a diadalittas ellenség dicsekszik el velük.
Megállt, elnézte a távolból Sean Courtneyt. Sajnálta, és kavargott benne a
düh. Sean szépen összeszedte magát az emoyeni nehéz napok után. Válla
valamennyire visszanyerte határozott tartását, arca kitelt, a sötét árnyak egy
része eltűnt róla, megint kijárt a napra, bőre barnaságát kihangsúlyozta haja és
szakálla fehérsége.
Most éppen ült. Az utolsó napok feszültsége alaposan megviselte. Mereven
támaszkodott kemény hátú székén, kezével botja ezüstfejére dőlt. Sok régi barát
vette körül, akik azért jöttek, hogy támogassák. Testvére, Garrick is ott ült
mellette, komoly arccal hallgatta és közben egyetértően bólogatott.
Mark legszívesebben még nem ment volna oda Seanhoz, halogatta azt a
bizonyos pillanatot, de valami mozgás támadt a teremben, Mark látta, amint
Peter Botes odasiet Dirk Courtneyhoz, az izgalomtól kipirult, ragyogó arccal,
hadarva magyaráz valamit, közben vadul gesztikulál és Dirk Courtney
előrehajolva, mohón figyel.
Mark már egy percet sem késlekedhetett. Előresietett.
– Nos, fiam, gyere és ülj le egy kicsit – mondta Sean, mikor meglátta. – Azt
mondják, a szavazatok aránya eddig nagyon szoros, de dél előtt meglesz az
eredmény. – Aztán, látva Mark arcát, riadtan kérdezte. – Mi a baj?
Mark odahajolt hozzá, ajka majdnem érintette a tábornok fülét és maga is alig
ismert saját rekedt hangjára.
– Most jött a távirat, tábornok úr. Elveszítettük Johannesburg központját,
Doornfonteint és Jeppét… – ez eddig mind biztos Smuts-választókerület volt, az
egyesülés, 1910 óta a Dél-afrikai Párt tartotta kezében őket. És most elvesztek.
Katasztrófa, szörnyű katasztrófa. Sean megmarkolta Mark karját, mintha erőt
akart volna meríteni tőle. A keze tehetetlenül reszketett.
A terem másik végéből vad, ujjongó éljenkiáltások hallatszottak. Marknak
sietnie kellett.
– Ez nem minden, uram. Smuts tábornok is elveszítette mandátumát a
választókerületében. – A nemzet elvetette őket, a Munkapárt és a Nemzeti Párt
került hatalomra Hertzog vezetésével.
– Úristen! – motyogta Sean. – Hát megéltük. Nem hittem volna, hogy ez
valaha bekövetkezhet.
Változatlanul Mark karjába kapaszkodva lábra tornászta magát.
– Segíts ki a kocsimhoz, fiam. Aligha tudom rávenni magam, hogy gratuláljak
az új ladyburgi képviselőnek.
De elkéstek. A bejelentés elhangzott, mielőtt az ajtóba értek volna. Egy
sztentori hang kiáltotta ki, a fő szavazatvizsgáló, a terem végében, az
emelvényről.
– Mr. Dirk Courtney, Országos Munkapárt, 2683 szavazat, Sean Courtney
tábornok, Dél-afrikai Párt, 2441 szavazat, íme Ladyburg új képviselője… – És
Dirk Courtney mindkét kezét feje fölé tartva, mint egy győztes díjbirkózó,
könnyed mozdulattal felugrott az emelvényre.
– Nos hát – mondta ferde mosollyal Sean, arcbőre megint felvette korábbi
szürkés színét, válla megroskadt –, nos hát, így vonul ki a fordsburgi hóhér… –
És Mark elvezette az utcán várakozó Rollshoz.
Először semmi jel sem utalt arra, hogy gyülekeznének a felhők, amelyek
eltakarják a Chaka Kapuja felett a széles, kék eget. Az egyedüli változás az volt,
hogy Mark havi jelentését nem Sean Courtneynak címezte, hanem az új
földművelésügyi miniszternek, Peter Groblernek, egy hűséges Hertzog-hívőnek.
Jelentéseit formálisan nyugtázták, és bár fizetését is rendben kiutalta a
minisztérium, rövid hivatalos levélben értesítették, hogy a védett terület témáját
kormányzati szinten felülvizsgálják és a következő parlamenti ülésszakban új
törvényt fognak hozni. Felügyelői kinevezését tekintse ideiglenesnek,
nyugdíjjogosultság nélkül, egyhavi felmondási idővel.
Mark keményen dolgozott, sokszor maradt fenn éjszaka is, ilyenkor a
lámpafénynél levelet írt Courtney tábornoknak. A távolból kettesben tervezték
hadjáratukat, amivel felébresztik a köz érdeklődését a Chaka Kapuja iránt.
Aztán, mikor Marion a szomszéd szobában lefeküdt, Mark új papírt vett elő, és
sűrű, apró betűs sorokkal levelet írt Stormnak, leírta benne gondolatait, álmait,
szerelmét.
Storm sose válaszolt leveleire. Mark abban sem volt biztos, hogy még mindig
abban a zsúpfedeles kunyhóban lakik-e a tengerparton, de maga elé képzelte:
festőállványa előtt állva, vagy amint a parton sétál, és John, a kicsi, ott totyog
mellette. Egy éjszaka, míg ébren feküdt, elképzelte Stormot a befüggönyzött
hálószobában, mellén a gyerekkel, s a kép olyan élénken rajzolódott ki előtte,
olyan gyötrelmesen élőn, hogy a fájdalomtól nem tudott elaludni.
Felkelt; Marion mélyen aludt. Cédulát írt neki, aztán a Trójai előtt nyargaló
Pungusha társaságában elindult felfelé a völgyben.
Marion egy órával azután ébredt, hogy Mark elment. Első gondolata az volt,
vajon ma reggel sem lesz-e semmi jel… Mert ha nem lesz, akkor biztos lehet.
Hetek óta vár a teljes bizonyosságra, mielőtt Marknak szól, mert valahogy félt
attól, ha túl korán megmondja, az rossz ómen lenne.
Felkelt, kiment a fürdőszobában. Mikor percekkel később visszajött, nem
tudott hová lenni elfojtott örömében. Meggyújtotta ágya mellett a gyertyát és
mohón várta, milyen arcot vág majd Mark, ha felébreszti, és megmondja neki.
Mikor meglátta az üres, gyűrött ágyat és a vánkosra tett cédulát, mélységesen
csalódott, de csalódása csak egy percig tartott, aztán úrrá lett rajta megszokott
békés, szelíd természete.
– Több időm lesz arra, hogy magamban örüljek – mondta hangosan, aztán
hozzátette: – Harold… Harold Anders? Nem, ez túl hétköznapi. Valami igazán jó
hangzású nevet kellene kitalálnom.
Boldogan dudorászva felöltözött és kiment a konyhakertbe. A Chaka Kapuja
sziklái felől egy cerkófmajom kiabált, kurta, vakkantó ugatása végig
visszhangzón a völgyön át, úgy üdvözölte a hegytetőket rézszínű fénybe
öltöztető napfelkeltét.
Jó érzés élni ilyen napon, és tudni, hogy egy, gyermek növekszik bennem,
gondolta Marion és szeretett volna csinálni valamit, amivel megünnepelné ezt a
napot. Mark, a cédula szerint, csak estére jön haza.
– Friss kenyeret sütök, és… – Valami nagyon különlegeset szeretett volna
aznapra. Aztán eszébe jutott, hogy öt napja esett az eső. Az esőtől biztosan
kibújtak a földből az erdei gombák, azok a kerek, ragacsos gombócok, barna
csúcsukkal, amelyeknek zamatos, húsos kalapja Mark kedvenc étele volt, és ő
oktatta ki rá, mikor és hol találhatók.
Szórakozottan fogyasztotta el reggelijét, közben a lekváros bödönnek
támasztotta Mark könyvét, a Háziorvost, és többször is elolvasta benne a
„Várandós anya” című fejezetet. Aztán nekifogott s házi munkának, önelégült
büszkeséggel nézte a fényes cementpadlót, a ragyogást, amit az egyszerű
bútorok fajára varázsolt, a tisztaságot, a rendet, élvezte a tisztítószerek és a
vázákban pompázó virágok illatát. Munka közben énekelt, és egyszer, minden ok
nélkül, hangosan felnevetett.
Késő délelőtt volt már, mikor megkötötte álla alatt a főkötő szalagját;
főkötőjével védekezett a tűző napfény ellen. Kosarába tett egy üveg
„Chamberlain” márkájú hasmenés elleni gyógyszert, és elindult a völgybe.
Pungushe kraaljánál megállt. A legifjabb feleség odavitte hozzá a kicsijét.
Marion elégedetten állapította meg, hogy a gyerek állapota szépen javul, és a
feleség biztosította, hogy sok folyadékot ad a gyereknek. Marion ölébe vette a
kicsit, a gyerek minden heves tiltakozása ellenére beleerőszakolt egy kanállal a
gyógyszerből, aztán az öt asszony kiült a napra, és gyerekekről, férfiakról,
gyerekszülésről és betegségekről, élelemről és ruhákról beszélgettek, és
mindarról, ami egy nő életét kitölti.
Majdnem egy óra telt el így, mielőtt Marion elhagyta a négy zulu asszony
társaságát és elindult a folyó felé.
A fiatal zulu leányka, aki ölében a kis Johnnal ajtót nyitott, nem lehetett több,
mint tizenhat éves. A gyereklányok hagyományos, fehér vászonköpenyét hordta.
Mind a gyereklány, mind a kicsi ünnepélyesen tágra nyitott szemekkel bámult
Markra. A kislány láthatóan megkönnyebbült, mikor Mark folyékony zulu nyelven
szólította meg.
Hangjára John izgatottan felsikított, ami lehetett felismerés jele is, de
valószínűleg inkább csak barátságos üdvözlésszámba ment. Föl-alá ugrándozott
a kislány ölében, olyan erővel, hogy a leánykának keményen meg kellett fognia,
nehogy kiröpüljön a karjaiból, mint egy rakéta.
A kicsi két kézzel nyúlkált Mark felé, gagyogott, nevetett, kiabált, aztán Mark
elvette a lánytól, úgy, ahogy volt, bébiszagúan, rúgkapálva. A gyerek nyomban
megmarkolta Mark haját és megpróbált tövestől kitépni belőle egy csomót.
Félóra múlva, mikor Mark visszaadta a kicsit a holdvilágképű lányka kezébe,
és elindult a meredek ösvényen a tengerpartra, John sértődött felháborodott
kiáltásai messze elkísérték, és csak a távolsággal halkultak végleg el.
Mark lerúgta lábáról a cipőjét, otthagyta fenn a magas parton, a dagályvonal
felett, aztán az ingét is ledobta, és észak felé fordulva elindult a fehér
homoksávon, mezítlábával nedvesen csillogó nyomokat hagyva maga után a
sima, tömör fövényen.
Már egy mérföldet is megtett, de rajta kívül sehol sem mutatkozott jele emberi
lénynek. A parti homokot a szélfútta, folyton változó hullámvonalak és a
vízimadarak úszóhártyás lábainak nyomai tarkították.
Jobbján hosszú, üvegszerűen fénylő vonalakban törtek meg a hullámok a
fövényen, zöldes színben csapódtak fel és buktak át, fehér habot vertek, és lába
alatt a homok minden hullámcsapásra megrezzent. Balján a sűrű, sötétzöld bozót
magasan felnyúlt a parti fehér homoksáv fölé, s aztán tovább, a távoli kék
dombok és a végtelenbe nyúló, még kékebb égbolt felé.
Egyedül volt, míg végre, talán egy mérföldnyivel előtte, meg nem látott egy
másik magányos alakot, aki feléje közeledett, de még túlságosan messze volt
ahhoz, hogy eldönthesse, férfi-e vagy nő, barát-e vagy idegen az illető.
Megnyújtotta lépteit. Ahogy az alak közelebb került, egyre tisztábban látszott.
Mark futásnak eredt. Az alak előtte hirtelen megállt, és állva maradt, azzal a
mozdulatlansággal, amely a várakozás és menekülés határmezsgyéjén
ingadozik.
Aztán hirtelen, szinte robbanásszerűen megtört az alak mozdulatlansága, és
rohanva elindult feléje.
Barna, mezítlábas nő volt. Sötét haja lobogva úszott a levegőben, kinyújtott
karral szinte repült, fogai fehérek voltak és a szemei kékek, nagyon kékek.
Mark felvitte Stormot a folyó mentén a hegyhát alatti magányos sírhoz. Storm
segített neki kőrakást emelni föléje és a keresztet fölállítani, amelyet Mark
készített. Idézte Stormnak Pungushe elbeszélését, hogyan gyilkolták meg az
öreget, és Storm szívéből, görcsösen zokogott, a sír kövén ülve, ölében tartva
Johnt, figyelve és átélve minden szót.
– Néztem, de valójában sose láttam – mondta Storm, mikor Mark egy mézmadár
csodás technikával, zuzmóból és pókhálóból font fészkét mutogatta neki, és
óvatosan elfordította, hogy Storm bekukkanthasson a tölcsérszerű bejáraton és
meglássa benne az apró, foltos tojásokat.
– Sose tudtam, mi az igazi béke, míg ide nem jöttem. – A Bubezi partján ültek
és a lemenő nap sárga fényénél egy hosszú, csavaros, dugóhúzó szarva,
mészfehér stráfos vállú kudubikát figyeltek, amint nagy fülű teheneit vezeti le a
vízhez.
– Azelőtt nem tudtam, mi a boldogság – suttogta Storm, mikor nem sokkal
éjfél után felébredtek, és kinyúltak egymás után a sötétben.
Aztán, egy reggel, Storm felült feldúlt ágyában, ahol John garázdálkodott
szabadon, gátlástalanul, és szórta szét egy félig megrágott keksz töredékeit.
– Egyszer megkértél – fordult komoly képpel Markhoz –, hogy legyek a
feleséged. Lenne szíves ezt a kérését megismételni, uram?
Ez aznap történt, amikor meghallották a baltás embereket dolgozni fönt, a
völgyben.
Egy kétkezes fejsze vágódott bele egy hatalmas vasfa törzsébe. Úgy szólt, mint
a puskalövés, dörrenése visszhangzott a Chaka Kapujáról, és elhaló,
másodlagos visszhangokba darabolódott szét végig a völgyön át. Minden csapás
hangja ott rezgett a levegőben, míg a következőé nem csattant vissza a szürke
sziklákról. Jó néhány fejszés ember dolgozott, és a lárma, akár a csatazaj, egy
pillanatra sem szűnt meg.
Storm még sose látta Mark arcát olyan szenvedélyes dühbe torzulni. Minden
csepp vér elszállt belőle, napbarnított bőre lázas sárgára sápadt, ajkait mintha
dér lepte volna el, és összehúzódott volna a hidegtől. Szeme izzott, és Storm
kénytelen volt rohanni, hogy haragos vágtájával lépést tarthasson, ahogy a
meredek lejtőn a szikla alatti folyószakasztól felkapaszkodtak. A fejsze hangja
fölöttük csattant, s a brutális, iszonyatos csapások változatlan erővel követték
egymást.
Az egyik fenséges ólomfa égnek nyúló törzse megreszketett előttük, mintha
fájdalom hasított volna belé. Mark megállt futtában, fejét hátravetve figyelt, a fa
fájdalma láttán megremegett az ajka. Csodálatos, arányos alakú fa volt, ezüst
törzse karcsún, kecsesen nyúlt felfelé, mint egy fiatal nő dereka. Kétszáz évig
tartott, míg ezt a tornyosuló magasságot elérte. Hetvenlábnyira a föld fölött tárta
széjjel sötétzöld, leveles, ívelt koronáját.
Miközben figyelték, a fa ismét megremegett, aztán a fejszék elhallgattak. Az
ólomfa lassan, méltóságteljesen, széles ívben megdőlt, kettészelt törzse nyögve,
ropogva hasadt szét, egyre gyorsabban dőlt, átszakította maga alatt az
alacsonyabb fák koronáját, ahogy rostjai széthasadtak, felsikoltott, mint egy
élőlény, aztán végigzuhant a földön, olyan mindent megrázkódtató zuhanással,
hogy Mark és Storm gyomra is beléremegett.
Utána hosszú másodpercekre néma csend következett. Majd férfihangok:
áhítatosan, mintha megfélemlítette volna őket az általuk véghezvitt pusztítás
iszonyúsága. Aztán a fejszék megint munkához láttak. Megtörték a völgy
csendjét. Mark futásnak eredt. Storm már nem tudott lépést tartani vele.
Markot a pusztulás képe fogadta. Kidöntött fák, rakáson, s a számuk egyre
nőtt, ötven fekete dolgozott, mint a hangyák. Félmeztelenek voltak, testük
csillogott az izzadságtól, a faágakat kopasztották, rakták őket rakásba, hogy
aztán elégessék őket. A forgácsszilánkok, mint csonttörmelékek csillogtak
fehéren a napfényben, és a fatörzsekből a fejszecsapások nyomában kicsorduló
nedveknek olyan illata volt, mint a frissen ontott vérnek.
A hosszú, keskeny tisztás végében fehér ember kuporgott egy háromlábú
teodolit lencséje mögött. A műszeren át végignézett a tisztáson és kézjelekkel
irányította, hová tegyék az élénk színekkel kimázolt jelzőléceket.
Aztán felállt a szerkezet mellől, és szembefordult Markkal. Szelíd, barátságos
arcú fiatalember volt, vastag, ezüstkeretes szemüveggel az orrán, vékony,
homokszínű haja a homlokára lógott.
– Helló! – mosolygott Markra, de a mosoly az arcára fagyott, mikor Mark
rásziszegett.
– Maga itt a vezető?
– Nos, hát, igen, gondolom, én vagyok – dadogta a fiatal földmérő.
– Letartóztatom.
– Ezt nem értem.
– Roppant egyszerű – mondta dühtől szikrázó szemekkel Mark. – Maguk
élőfát vágnak ki védett területen. Én vagyok a kormány ellenőre, és én önt
letartóztatom.
– De ide figyeljen – kezdte békítő hangon a földmérő, és szélesen széttárta
karjait, hogy békés szándékát illusztrálja. – Én csak a munkámat végzem.
Mark vad, egész énjét eltöltő dühében nem vette észre, ahogy egy másik férfi
közeledik hozzájuk. Nehéz testű, széles vállú alak, halkan lépett ki a tisztás
szélén a sűrű bozótból. Rekedt, északias akcentusa ismerősnek hangzott Mark
fülében, és libabőrös lett tőle a háta. Fölismerte Hobdayt, akivel aznap
találkozott, amikor visszatért Anderslandbe, és ott találta egykori világát
felforgatva.
– Rendben van, barátocskám, majd én beszélek Mister Andersszel. – Hobday
békítően tette kezét a földmérő vállára és rámosolygott Markra. Mosolyától
láthatóvá váltak rövid, szabályos fogai, de mosolyából tökéletesen hiányzott
minden melegség vagy derű.
– Nincs mit mondania nekem – kezdte el Mark, de Hobday fél kezét feltartva
elhallgattatta.
– Én hivatalos minőségben vagyok itt, mint a Földművelésügyi Minisztérium
területi felügyelője, Anders. Okosabb lesz, ha hallgat rám.
Marknak az ajkára fagytak a haragos szavak. Meredten bámult Hobdayre. Az
higgadt mozdulattal kiemelt tárcájából egy papírt és átnyújtotta Marknak.
Minisztériumi levélpapíron a földművelésügyi miniszter helyettese írta alá.
Lendületes aláírás, fekete tintával: Dirk Courtney. Mark lassan olvasta végig,
egyre elkeseredettebben, majd mikor befejezte, visszaadta Hobdaynek. A levél a
kormány tekintélyével és teljes súlyával korlátlan felhatalmazást adott
Hobdaynek a völgyben tevékenykedni.
– Egyre feljebb kerül a világban – jegyezte meg Mark –, és még mindig
ugyanannak a mesternek szolgál. – Hobday önelégülten bólintott, aztán, ahogy
Storm megjelent, elfordult Marktól és a nőt nézte. Egész arckifejezése
elváltozott.
Storm vastag kettős fonatba fonta a haját, s a kettős fonat súlyosan csüngött
keblére. A nap sötét vörösesbarnára barnította bőrét, és bőre sötétségével
meghökkentő ellentétben álltak tiszta kéken csillogó szemei. A szemétől
eltekintve inkább valamilyen romantikus regény sziú hercegnőjére emlékeztetett.
Hobday lassan, tetőtől talpig végigmustrálta, olyan arcátlanul bizalmaskodó
tekintettel, hogy Storm ösztönösen nyúlt Mark karja után, és mintegy védelmet
keresve közelebb húzódott hozzá.
– Mi a helyzet, Mark? – Mark arca kivörösödött, és még mindig lihegett a
megerőltetéstől, ahogy a hegyoldalban fölmászott. – Mit csinálnak ezek itt?
– A kormány emberei – mondta Mark vontatottan. – A Földművelésügyi
Minisztériumtól.
– De hát nem vághatják ki a fáinkat – tiltakozott Storm emelt hangon. – Le
kell állítanod őket, Mark.
– Nyílást vágnak a földméréshez – magyarázta Mark. – Fölmérik a völgyet.
– De azok a fák…
– Igazán nem számít, asszonyom – mondta Hobday. Hangja most mélyebben
csengett, vastagon, sóváran, és szemével még mindig Storm alakját méregette,
pillantása úgy kúszott végig a melleit takaró vékony, napszítta vásznon, mint egy
rovar, amely mohón szívja be magába a méz illatát. – Fenét se számít –
ismételte Hobday. – Valamennyi víz alá kerül amúgy is, levágva vagy állva,
mind elmerül. – Azzal elfordult, és fél kezével végigmutatott a frissen irtott
tisztáson. – Ettől a végétől eddig – és a nyílásra mutatott a Chaka Kapuja
felnyúló sziklái között –, pontosan azon át építjük majd meg a világ legnagyobb
gátját.
Az eső akkor eredt meg, mikor Hobdayt felcipelték az ösvényen oda, ahol a két
járművet a Chaka Kapuja oszlopainak védelmében hagyták a Bubezi déli partján.
Az első kövér cseppek szinte fájdalmasan fröccsenve csapták meg őket, aztán
súlyosan, nagy cseppekben ömleni kezdett, és egyre hevesebben zuhogott, míg
az ösvény úgy nem fénylett, mint az olvasztott csokoládé, miközben ők ide-oda
csúszkálva cipelték terhüket.
Hobdayt bokájánál azokkal a bilincsekkel bilincselték meg, amelyeket Mark a
vadorzóknak szánt, akiket netán letartóztat majd. Ép karját övénél fogva
derekához szíjazták, és a másik, kegyetlenül összezúzott karját is valahogy
odaerősítették a derékszíjához.
Mark megpróbálta kényszeríteni rá, hogy gyalogoljon, de hiába: vagy tettette
magát, vagy valóban túlságosan elgyengült. Az arca groteszk fintorba torzult, az
orra feldagadt, elferdült, a szemei félig lehunyva, szemhéja sebes, ólomkékre
dagadt, ajkára vastagon tapadt az alvadt vér, ott, ahol a szétroncsolt ajkak között
tisztán látszott a sötét rés, ahonnan Mark csapásának gyilkos ereje kiverte vagy
tövig letörte nagy, szögletes szemfogait.
Pungushe és Mark együttes erővel, fáradságosan cipelték fel a meredek
ösvényen, a sűrűn zuhogó esőben. Mögöttük Storm, ölében Johnnal, a kicsivel.
Storm haja nedvesen, fényes fekete fürtökben tapadt az arcába, didergett,
hirtelen, fékezhetetlen görcsös rohamokban borzongott meg a hidegtől és a
vissza-visszatérő iszonyattól. A gyerek az ölében panaszosan nyafogott. Storm
az eső ellen egy vízhatlan vászondarabbal borította be, és igyekezett
megnyugtatni.
Végre elérték azt a kezdetlegesen összetákolt, nádfedelű fészert, amelyet
Pungushe készített, hogy a két járművet megvédje a széltől és az esőtől.
Hobdayt az Ariel oldalkocsijában helyezték el, és Mark föléje kapcsolta a
vászontetőt, egyrészt az eső ellen, másrészt hogy biztonságban megtartsa. Úgy
hevert ott, mint egy hulla.
Aztán Mark odament Stormhoz, aki dideregve, csuromvizesen,
szerencsétlenül ült az ütött-kopott, vén Cadillac kormányánál.
– Elküldöm veled Pungushét – mondta Mark, megölelte, és egy darabig
átölelve tartotta. Stormnak sem ereje nem volt tiltakozni, sem nem is akart,
egész erejével Markhoz simult, úgy próbált vigaszt keresni magának.
– Menj a kunyhóba, és maradj ott – mondta Mark. – Ne mozdulj ki, amíg nem
megyek érted.
– Igen, Mark – suttogta Storm és megborzongott.
– Elég erős vagy, hogy vezess? – kérdezte Mark aggódva, és Storm minden
erejét összeszedve igent bólintott.
– Szeretlek – suttogta Mark. – Jobban, mint bárkit vagy bármit ezen a
világon.
Mark végigvitte motorkerékpárját a csúszós, sáros ösvényen. Már majdnem
besötétedett, mikor elérték a főutat, amely a nyúlós sárba mélyen belévájódott
keréknyomokkal maga sem volt sokkal jobb, mint egy dűlőút. Az eső megállás
nélkül ömlött.
A keresztútnál Mark leállt az út mellé motorkerékpárjával, és visszasietett
Stormhoz, hogy a Cadillac ablakán át még néhány szót váltsanak.
– Ebben a sárban innen hat óra az Umhlanga Rocks. Ne akard siettetni –
figyelmeztette Stormot. Benyúlt az ablakon, esetlenül, hevesen megölelték
egymást, aztán Storm feltekerte az ablaküveget. A Cadillac elhúzott,
megcsúszott és farolt egyet a sárban.
Mark hosszan nézett utána, ahogy felkapaszkodott az emelkedőn, és csak
mikor a féklámpák fénye is eltűnt a gerincen túl, ment vissza
motorkerékpárjához, és rúgta életre a motort.
A férfi az oldalkocsiban megmozdult. A hangja elmosódott, torz volt, ahogy
szétroncsolt ajakkal megszólalt.
– Ezért meg foglak ölni – mondta.
– Úgy, ahogy a nagyapámat megölted? – kérdezte halkan Mark, és
kikanyarodott az útra. A ladyburgi elágazásnál elfordult. Harminc mérföldön át
hajtott a sötétben, esőben és sárban, gyűlölete és dühe mint egy máglya fűtötte
végig az úton, és maga is csodálkozott önuralmán, hogy ellent tudott állni a
kísértésnek, és nem ölte meg Hobdayt a gumibottal most, amikor könnyeden
megtehette volna.
Az a férfi, aki az öreget megkínozta, megölte, aki megalázta és meggyalázta
Stormot, a hatalmában volt. Alig tudta féken tartani magát, hogy bosszút álljon,
de ellenállt, és komoran, szótlanul hajtott az éjszakában.
Ahogy elindult felfelé a ladyburgi hegyhát meredek emelkedőjén, a
motorkerékpár az út egyik oldaláról a másikra csúszkált, és odalent a zuhogó eső
ködös függönyén keresztül elmosódottan pislogtak a város fényei.
Mark nem tudta biztosan, a tábornok Lion Kopon tartózkodik-e, de ahogy
motorjával visszakapcsolt és befordult a konyhaudvarba, meglátta a fényeket az
ablakokban, és a tábornok vadászkutyái harsány ugatással rohantak neki a
sötétben. Mögöttük három zulu szolga, kezükben lámpással.
– Itt van Nkosi? – kiáltott rájuk Mark.
De nem is volt szükség megvárnia a választ, mert ahogy leszállt a motorról,
meglátta, amint a szeretett, nagydarab, ismerős alak széles vállaival, fejét
lehajtva lenéz rá a dolgozószoba kivilágított ablakából.
Mark berobogott a házba, ledobálta magáról nedvességtől gőzölgő vízhatlan
köpenyét és berontott a tábornok dolgozószobájába.
– Fiam! – Sean Courtney elindult feléje, át a tágas szobán. – Mi történt? –
Mark egész valója elváltozott, valami szenvedélyes, diadalmas öntudat sugárzott
belőle.
– Megvan az az ember, aki megölte a nagyapámat – ujjongott, és Sean
megállt félúton, a szoba közepén. Szemmel láthatóan ijedt arccal. – Dirk
Courtney volt az, igaz, fiam?
A szolgák felcipelték a tehetetlen Hobdayt a dplgozószobába, és lefektették a
kandalló előtt a bőrkanapéra.
– Ki bilincselte meg? – morogta Sean, miközben a férfit tanulmányozta, aztán
választ sem várva folytatta. – Vegyétek le róla. Istenem, mi történt az arcával?
Ruth Courtney lépett a szobába. Felébresztette az izgatott lárma. Hosszú
hálóköntös volt rajta, és még fején álla alatt csokorba kötött szalaggal
hálósapkája.
– Úristen! – meredt rá Hobdayre. – A karja eltört, és talán az álla is!
– Mi történt? – kérdezte kemény hangon Sean.
– Megütöttem – mondta Mark. Sean egy hosszú percig hallgatagon nézett rá,
aztán tovább beszélt.
– Gondolom, legjobb lesz, ha az egész történetet előadod mondta –, az
elejétől fogva.
Míg Ruth Courtney csendben dolgozott Hobday összezúzott arcával, Mark
beszámolt a tábornoknak a történtekről.
– A neve Hobday. Dirk Courtneynak dolgozik, már évek óta. Egyik jobbkeze.
– Hát persze – bólintott Sean –, rá kellett volna ismernem. Ez a földagadt
arca… Már láttam azelőtt is.
Mark halk hangon, tömören elmondott mindent, amit erről az emberről tudott,
kezdve első találkozásuktól az elhagyatott Andersland tanyán.
– Akkor azt mondta, hogy Dirk Courtneynak dolgozik? – kérdezte Sean.
– Azt mondta, a ladyburgi cukorgyárnak – pontosított Mark, és Sean fehér
szakállát lendítve rábólintott.
– Folytasd.
Mark idézte Pungushe elbeszélését az öreg haláláról, hogyan érkezett oda
vele három férfi a völgybe, és a „hallgatag ember” hogyan lőtte agyon és várta
meg, míg meghal, és hogyan temették el jeltelen sírba.
Sean a homlokát ráncolva csóválta a fejét. Hobday megmozdult a heverőn,
megpróbált felülni. Megdagadt, kifacsarodott álla megmozdult.
– Átkozott nigger hazugság – mondta elmosódott hangon. – Életemben három
napja jártam először a Chaka Kapujánál.
Sean Courtney nyilvánvalóan aggódva fordult Markhoz.
– Azt mondod, hogy te megütötted ezt az embert és megsebesítetted?
Hogyan történt ez?
– Mikor odajött a völgybe, Pungushe felismerte, hogy ő az, aki megölte John
Anderst. Én kicsalogattam a táborából, és Pungushe meg én elfogtuk, és
idehoztuk.
– Miután félig megöltétek? – kérdezte nyomatékkal Sean, és meg sem várta
Mark válaszát, már folytatta. – Fiam, azt hiszem, igen nehéz helyzetbe hoztad
magadat. Egy szikrányi bizonyítékot sem látok, ami mindezt alátámasztaná,
legalábbis olyan bizonyítékot, aminek alapján egy bíróság elítélhetné.
Ugyanakkor te megtámadtál valakit, súlyos testi sértést okoztál neki, és
személyes szabadságában…
– Ó, nekem van bizonyítékom! – vágott közbe sietve Mark.
– Micsoda? – kérdezte komoran Sean.
A férfi a heverőn összetört arcával Sean felé fordult, és magabiztosan emelte
fel a hangját.
– Átkozott hazug! Az egész hazugság…
– Csendet! – Sean csendre intette, aztán megint Markhoz fordult.
– Bizonyítékod? – kérdezte.
– Az én bizonyítékom az a tény lesz, hogy Dirk Courtney megöli vagy
megöleti ezt az embert abban a pillanatban, hogy innen elengedjük.
Valamennyien döbbent csendben bámultak Markra. Mark komoly hangon
folytatta.
– Mi mind tudjuk, hogyan dolgozik Dirk Courtney. Mindent elpusztít, ami az
útjába áll, vagy ami veszélyt jelenthet számára.
Hobday mereven figyelte. A szeme ezúttal nem volt fátyolozott, merev.
Megnyomorított ajka remegett, aprókat lihegett és tisztán látszott a sötét lyuk,
ahol a fogai hiányoztak állkapcsából.
– Nincs szükségünk rá, hogy ez az ember bármit bevalljon nekünk. A tény
maga, hogy itt volt, ebben a házban, a tábornokkal és velem, Dirk Courtney
ellenségeinek a táborában, az a tény, hogy az arca egy nyomatékos rábeszélés
nyomait viseli, elég lesz Dirk Courtneynak. Egy telefonhívás az egész. Valahogy
így: „Hobday itt volt velünk, és kész arra, hogy eskü alatt vallomást tegyen John
Anders meggyilkolásáról.” Aztán fogjuk Hobdayt, levisszük a faluba és
otthagyjuk. Dirk Courtney meg fogja ölni. De mi ezúttal résen leszünk. Mert
ezúttal közvetlenül rábizonyíthatjuk a gyilkosságot.
– Az Isten verje meg magát! – horkant fel Hobday és ülő helyzetbe tornázta
magát. – Hazugság. Én nem vallottam be semmit!
– Ezt mesélje be majd Dirk Courtneynak. Talán el is hiszi – mondta
csendesen Mark. – Másrészről, ha a törvény szerint kegyelmet kérve vallomást
tesz ellene, itt a tábornok és a törvény védelme, teljes ereje. Akkor nem
engedjük szabadjára.
Hobday vadul tekintgetett maga körül, mintha azt remélné, hogy akad valahol
egy kapu, amelyen elmenekülhet, de Mark irgalmatlanul tovább beszélt.
– Maga jobban ismeri Dirk Courtneyt, mint bármelyikünk, nem igaz, Hobday?
Tudja, hogyan dolgozik az agya. Gondolja, hogy vállalja a kockázatát annak,
hogy esetleg mégis tett vallomást? Mi haszna lehet magából ezek után? Bízhat-e
a hűségében most, hogy a gyanú árnyéka esett magára? Maga tudja, mit fog
csinálni, nem igaz? Ha meggondolja, rá fog jönni, hogy az egyetlen mód arra,
hogy életben maradjon, ha Dirk Courtney biztonságban lakat alatt van, vagy a
kötél végén lóg.
Hobday gyűlölettel nézte.
– Maga kurafi! – sziszegte repedt ajakul, és a hangja olyan volt, mintha dugót
húztak volna ki egy szénsavas palackból, és megállás nélkül ömlött belőle a
trágárságok özöne, tehetetlen gyűlölettől szikrázó szemekkel köpködte a
legkülönbözőbb, ízléstelen, értelmetlen szitkok tömegét.
Mark felállt, levette a telefon hallgatóját a Sean asztalán álló készülékről.
– Központ? – szólt bele a mikrofonba. – Kérem, kapcsolják Mister Dirk
Courtney rezidenciáját.
– Ne! – hördült fel fuldokolva Hobday. – Ezt ne csinálja! – és a gyűlölet helyét
arcán az iszonyat foglalta el, a feje, szétroncsolt orrával és szájával szinte
összeaszott.
Mark meg se próbált hallgatni rá. A szobában mindenki tisztán hallotta a
kapcsolás hangját, aztán megszólalt egy hang, amelyet eltorzított a távolság.
– Ez a nagyméltóságú Mr. Dirk Courtney földművelésügyi miniszterhelyettes
úr rezidenciája…
Hobday feldobta magát a heverőről, odatántorgott az íróasztalhoz, kikapta a
hallgatót Mark kezéből és visszacsapta tartójára.
– Ne! – lihegte a fájdalomtól és rettegéstől rekedten. – Kérem, ezt ne tegyék
velem.
Az íróasztal sarkának dőlve megállt, a fájdalomtól meggörbedt, törött karját a
melléhez szorította, szétmarcangolt arca görcsösen rángatózott. Mark, Ruth és
Sean némán várták, mit dönt.
Hobday megfordult. Nehézkesen visszavánszorgott a heverőhöz, rázuhant.
Feje előrebillent, majdnem a térdéig lógatta, a csendben csak a lihegése és
nyöszörgése hallatszott.
– Rendben van – suttogta rekedten. – Mit akarnak tudni?
Sean Courtney tábornok megrázkódott, mintha valami rossz álomból ébredt
volna, de aztán határozott, pattogó hangon utasította Markot.
– Mark, vedd a Rollst. Menj le a faluba, és szerezz nekem egy ügyvédet. Ezt
a vallomást megfelelő formában akarom látni… Én még most is békebíró vagyok
és hites eskühely. Én leszek az okiraton a tanú.
Peter Botes Courtney tábornok nagy íróasztalánál ült. Sietve öltözködött, még
nyakkendőt sem kötött, és kicsi, jóléttől dagadó pocakja feszesen domborította ki
ingét a nadrág övrésze fölött. Ritkuló, kócos, homokszínű haja alatt a fejbőre
rózsaszínűen fénylett, ahogy a papír fölé hajolt.
Sebesen írt, tiszta, szabályos betűkkel és arcvonásai híven tükröztek minden
friss megrázkódtatást a hallottak nyomán, amit le kellett írnia. Az arca sápadt
volt, ajka merev, vékony vonal.
Időnként abbahagyta az írást, hitetlenkedve meredt Hobdayre a szoba másik
végében, és zihálva szedte a lélegzetet, amikor az valami új, iszonyú dologról
vallott.
– Leírta ezt? – kérdezte a tábornok. Peter görcsösen igent bólintva tovább írt.
A többiek feszülten figyeltek. A tábornok székébe süppedt a kandalló előtt,
szemét lehunyta, mintha aludna, de a kérdések, amelyeket időnként feltett,
tiszták, metszően élesek voltak, akár a kard éle.
Mark a tábornok széke mögött állt, csendben, figyelmesen, az arca
kifejezéstelen volt, bár a harag és gyűlölet görcsbe húzta gyomrát.
Hobday ülő helyzetben előrecsúszott a heverőn, vastag hangja északi
akcentusával színtelenül, mint fojtott zümmögés hangzott, ellentétben a szörnyű
szavakkal, amelyeket kimondott.
Nemcsak John Anders gyilkosságáról volt szó, többről, sokkal többről. Állami
dokumentumok hamisításáról, magas rangú tisztviselők vesztegetéséről, hivatali
hatalommal való visszaélésről. Mark meghökkenve támaszkodott a karjára,
döbbenten hallgatta, mikor Hobday elmondta, hogyan próbálta meg Dirk
Courtney parancsára két alkalommal is megölni őt.
Eddig nem is tudatosodott magában, nem azonosította, de ahogy Hobday
zömök alakját elnézte, egybevágott képzeletében azzal a homályos, arctalan
vadásszal, azon az éjszakán ott, a felföldön, és a másikkal, akit az esőben és a
lázas ködön keresztül látott csak. Hobday nem nézett föl, mikor erről beszélt, és
Marknak nem volt kérdése hozzá. Olyan volt, mintha Hobday, ha egyszer
elkezdte, mindenképpen ki akarná tisztítani magából mindazt a szennyet, s
mintha perverz elégtételt merítene abból az iszonyatból, amit szavai
hallgatóságában keltenek.
Azok csak figyelték, elszörnyülködve mindannak iszonyatos méretei fölött,
amiket hallottak. Ruth időnként spontán felkiáltott, ilyenkor Sean tágra nyitott
szemekkel nézett rá, aztán megint lehunyta szemét és fél kezével eltakarta
arcát.
Mikor Hobday John Anders meggyilkolásáról kezdett el beszélni, és minden
részlet pontosan egyezett azzal, ahogy Pungushe leírta, Marknak a fájdalom a
torkát szorongatta, rosszulléttel küzdve hallgatta végig, és csak egy kérdést tett
föl.
– Miért hagyta, hogy olyan lassan haljon meg? Miért nem végzett vele?
– Baleset látszatát kellett kelteni. – Hobday nem nézett föl rá. – Csak egy
golyó. Egy ember nem lövi meg magát kétszer véletlenül. Hagynom kellett, hogy
magától haljon meg.
Mark dühének nem volt határa. Ruth Courtney egy zokogásszerű hang
kíséretében visszafojtotta lélegzetét. Sean Courtney felnézett.
– Jól vagy, drágám?
Ruth némán bólintott. Sean visszafordult Hobdayhez.
– Folytassa.
Végezetül Peter Botes visszaolvasta a vallomást. Hangja reszketett és a
szörnyűségesebb részeknél elhalkult, hogy Seannak keményen rá kellett
mordulnia.
– Hangosabban, ember! – Botes két eredeti példányt készített. Hobday
kezdetleges kaparásával mindegyik oldalt aláfirkálta, aztán mindenki aláírta a
neve fölött, és Sean mindegyik példány utolsó oldalára rányomta hivatali
viaszpecsétjét.
– Rendben van – mondta, azzal az első példányt odavitte az íróasztal mögötti
páncélszekrényhez. – Azt akarom, hogy maga tartsa magánál a másik példányt –
mondta Peternek. – Köszönöm a segítséget, Mr. Botes. – Bezárta a
páncélszekrényt és visszafordult.
– Mark, légy szíves, telefonálj most Acheson doktornak, kérlek. Azt hiszem,
gondoskodnunk kell a tanúkról. Habár, a pénzemért, azt is elnézném, hogy
szenved.
Mikor doktor Acheson odaért a Lion Kophoz, már majdnem két óra volt éjfél után.
Ruth Courtney felvezettem vendégszobába, ahol Hobday feküdt.
Sem Sean Courtney, sem Mark nem ment föl vele. Lent maradtak a
dolgozószobában, csendesen ültek a kandalló előtt, amelyben közben a szolgák
megrakták a tüzet. A szél az ablaknak verte az esőt. Sean whiskyt ivott, és Mark
kétszer töltötte meg a poharát az elmúlt óra alatt. Összeroskadva ült kedvenc
karosszékében, fáradtan, öregen, fájdalomtól meggörnyedve, két kézzel fogta a
poharát.
– Ha meglenne bennem a bátorság, magam lőném le… mint egy veszett
kutyát. De akárhogyan is, a fiam, akárhányszor megtagadtam is, mégis az én
vérem, az én lágyékom terméke.
Mark hallgatott. Ruth jött be a szobába.
– Doktor Acheson rendbe hozza annak az embernek a kezét – mondta. – Még
egy órát marad, de azt hiszem, most már fel kellene jönnöd lefeküdni, drágám. –
Odament Seanhoz, és szelíden a vállára tette a kezét. – Valamennyiünknek
bőven elég volt erre a napra.
A telefon csengett az íróasztalon. Fémes, idegesítő hangon. Valamennyien
felkapták a fejüket. Teljes öt másodpercig bámultak rá, s mikor újra,
követelőzően megszólalt, Ruth odament és felemelte a kagylót.
– Itt Mrs. Ruth Courtney beszél – mondta halkan, szinte félénken.
– Mrs. Courtney, ön az édesanyja Mrs. Storm Huntnak?
– Igen, pontosan.
– Azt hiszem, nagyon rossz hírünk van az ön számára. Itt a durbani Addington
Kórház igazgatója beszél. Az ön leányával súlyos baleset történt. Attól tartok, az
eső és a sár volt az ok. A fia, az ön unokája, azonnal meghalt. Szerencsére nem
szenvedett, de az ön lánya kritikus állapotban van. El tudna jönni hozzá, amilyen
gyorsan csak lehet? Nem tudjuk, megéli-e a reggelt, attól tartok…
A hallgató kiesett Ruth kezéből, az asszony megtántorodott, arca viaszfehérre
sápadt.
– Ó, Istenem! – suttogta, a lába megroggyant, előrebukott és elesett volna, de
Mark idejében elkapta és lefektette a heverőre.
Sean odament a dróton csüngő telefonhallgatóhoz és fölemelte.
– Itt Courtney tábornok beszél – vakkantott bele dühösen a készülékbe., – Mi
történt?
Mark vezette a nagy Rollst végig a megdöntött jobb kanyaron a híd felé. Nagyon
gyorsan hajtott. Az asszony, akit szeretett, halott gyermeke édesanyja, haldoklott,
és Mark szíve meghasadt. Az utat vastagon lepte el a latyakos, csokoládébarna
sár, a kocsik kereke mély nyomokat vágott beléje és a sár vastag, undok kásává
keveredett rajta. A Rolls farolt, bukdácsolt a bevágásokban, de Mark keményen
markolta a kormánykereket.
A Baboon folyó, hídja ötszáz méternyire volt előttük, de még nem látták a vég
nélkül, sűrűn zuhogó esőben. A reflektorok ötven méternél nem világítottak
messzebbre, fényüket letompították a fehéren csillanó esőcseppek.
Ruth Courtney csendben ült a hátsó ülésen, és vakon bámult maga elé.
Bundája gallérját fűiére húzta, apró volt, törékeny, mint egy gyermek.
Sean Courtney tábornok Mark mellett ült. A hangja halk, mintha csak
magának beszélne.
– Túl későre hagytam. Makacs, vén bolond voltam. Túl sokat kívántam tőle,
azt akartam, hogy több legyen, mint emberi, és túlságosan kemény voltam
hozzá, amikor nem felelt meg a mércének, amelyet én állítottam fel eléje. Régen
oda kellett volna mennem hozzá. Most talán már késő…
– Nincsen késő – tiltakozott Mark. – Élni fog. Élnie kell.
– Későn van az unokám számára – suttogta Sean. – Én sose láttam, és csak
most jövök rá, mennyire szerettem volna…
A gyerek említésére Mark gyomra fájdalmasan görcsbe húzódott. Szerette
volna odakiáltani:
– Az én fiam volt! Az én elsőszülöttem! – De Sean tovább beszélt mellette.
– Kicsinyes, engesztelhetetlen vénember voltam. Isten irgalmazzon nekem,
de még ki is zártam a lányomat az örökségből. Megtagadtam, és most utálom
magam érte. Csak elérnénk hozzá, csak még egyszer beszélhetnék vele, kérem
Istent, adja még ezt nekem.
A híd acélkorlátja hirtelen magasodott fel előttük az özönvízszerűen ömlő
esőben a sötétségből, és a felhők közül villám hasított át az égen. Mark egy
pillanatra tóttá a vasúti híd pókhálószerű acélhálóját, amely az alattuk tátongó
kétszáz méter széles szakadékot áthidalta. A szakadék sziklás falai majdnem
százötven láb mélységbe nyúltak meredeken lefelé a Baboon folyó megáradt,
barnán hömpölygő vizére.
Mark fékezett, aztán visszakapcsolta a sebességet, hogy a Rollst jobban
kézben tudja tartani, mikor odaáll a híd közúti sávjának a felhajtójához.
Ekkor váratlanul vakító fénysugár villant fel a sötétben az út jobb oldalán, és
Mark önkéntelenül a szeme elé kapta fél kezét, hogy védekezzék a fény ellen.
A sötétből egy hatalmas, fekete árny robogott elő, és ahogy egyenesen feléjük
tartott, két izzó reflektora úgy fénylett, mint egy gyilkos szempár.
Mark azonnal, tisztán látta, hogy a Rolls a hídra felvezető rámpán
menthetetlenül csapdába esik, balján csak egy vascsövekből álló gyenge korlát
választotta el a lejtőtől. Nyilvánvaló volt, hogy a kocsiszörnyeteg jobb felől
száguldva nekik fog rohanni, és úgy dobja le őket a rácson keresztül a mélybe,
mint egy gyermekjátékot.
– Kapaszkodjanak! – kiáltotta, és elrántotta a kormányt, hogy elkerülje az
előtte felmagasló acélszörnyeteget és a szemébe hasító, vakító fényt.
– Nem így gondolta – suttogta Mark Stormnak. – Erről beszélt aznap éjjel, amikor
az megtörtént. Rád gondolt.
– Az enyém volt a szeretete – mondta Storm halkan. – Bár a végén
megpróbálta tagadni, az mindig megmaradt nekem. Ez elég vagyon, nincs
szükségem még a pénzére is.
Mark Andersre, akivel szemben olyan szeretetet éreztem, amilyet egy férfi
általában saját törvényes fia iránt érez, nem hagyok pénzt, mert jól tudom,
mennyire lenézi. Készpénz helyett végrendeletileg ráhagyom valamennyi
könyvemet, festményemet, puskáimat, pisztolyaimat és vadászpuskáimat,
ékszereimet, valamennyi háziállatomat, beleértve a kutyáimat, lovaimat és
szarvasmarháimat.
Nem került sor perre, ahol Hobday királyi kegyelem alatt tanúskodhatott volna, és
mentességet igényelhetett volna a gyilkosság vádja alól. Tárgyalásán az
államügyész halálos ítéletet kért rá. A bíróság elnöke a tényállást összefoglalva
kiemelte Sithole Zama, alias Pungushe vallomását.
– Kitűnő benyomást tett a bíróságra. Válaszai világosak voltak, pontosak. A
védelem egyetlen alkalommal sem vonhatta kétségbe őszinteségét,
becsületességét, és nem tudta megrendíteni tökéletes emlékezőtehetségét.
Karácsony estéjén a pretoriai központi börtön fehérre meszelt helyiségében,
kezén és lábán bőrszíjakkal, fején fekete vászonzsákkal, Hobday lezuhant a
reccsenve nyíló facsapdán keresztül az örökkévalóságba.
Peter Botest Mark Anders vallomása tisztázta a gyanú alól, hogy bármi módon
része lett volna a gyilkosságban vagy tervezett gyilkosságban, és így nem is
került tárgyalásra sor.
– Az ő bűne a gyengeség és a mohóság – próbálta megmagyarázni a dolgot
Mark Stormnak. – Ha ezt büntetni kellene, akkor akasztófa várna
valamennyiünkre. Különben is, elég volt már a bosszúállásból és a halálból.
Peter Botes nyomban a kihallgatások után elhagyta Ladyburgot. Mark sosem
tudta meg, hová ment, és mi lett belőle.
Ha valaki átkel a Bubezi folyó felett azon az alacsony építésű betonhídon, ahol
Dirk Courtney gátjának és vízerőművének állnia kellett volna, a túlsó parton egy
sorompóhoz ér.
Egy elegáns, széles karimájú puhakalapos zulu őr üdvözli az illetőt, és olyan
ragyogó mosollyal néz rá, amilyen fényesen a kalapja szegélyén a Rezervátum
Igazgatóságának jelvénye ragyog.
Mikor az illető kiszáll a kocsijából, és bemegy egy nyerskőből épült, csinos,
nádfedelű házba, és aláírja a vendégkönyvet, nézzen a recepciós asztal mögött
balra, a falra. A park korai napjaiból származó fényképek és egyéb emlékek
állandó kiállítását láthatja. A gyűjtemény középső darabja egy nagyméretű
fénykép. Élénk tekintetű öregurat ábrázol, alakja nyúlánk, bőre napbarnított, az
egész ember szívós, mint egy nyersbőr szíj. Haja dús, tiszta fehér, és csodálatos,
hegyes bajusza van.
Vászonzakója kissé gyűrött, úgy áll rajta, mintha a bátyjára szabták volna,
nyakkendője csomója néhány centiméterrel lejjebb van a kelleténél, és az
inggallérja egyik oldalon kissé félrecsúszott. Bár a mosolya hamiskás, az álla
kemény, határozott. De a szeme az, ami leginkább figyelemre méltó rajta. Tiszta,
nyílt szemek: egy látnok vagy egy próféta szemei.
A fénykép alatt a következő szöveg olvasható:
„Mark Anders ezredes, a Chaka Kapuja Nemzeti Park első igazgatója.” S
alatta, kisebb betűkkel: „Ennek az embernek az energiája és gondoskodása
folytán maradt a Chaka Kapuja Nemzeti Park az utókorra. Anders ezredes a
Nemzeti Parkok Szövetségének alapításától kezdve, 1926 óta dolgozott a
Szövetség igazgatótanácsában. 1935-ben elnöknek választották. Kitüntetéssel
harcolt két világháborúban, az egyikben súlyosan megsebesült, a másodikban
Észak-Afrikában és Olaszországban vezette ezredét. Számos, vadon élő állatról
szóló könyv szerzője, így a Szentély és az Eltűnt Afrika címűeké is. Beutazta a
világot, előadásokat tartott és támogatókat gyűjtött a természeti kincsek
megőrzésére. Kitüntetéseket kapott uralkodóktól, kormányoktól, egyetemektől.”
A fényképen az ezredes mellett magas, karcsú nő áll. Szürkével csíkozott
haját szorosan hátrahúzza, és bár a szemei sarkában és a szája körül is apró,
mély vonások látszanak, ezek a kis ráncok nevetésről szólnak és arcvonásai
most is egykori szépségről tanúskodnak. Mintegy védő és féltő gesztussal dől az
ezredes jobb karjának, és a kép alatt a magyarázó szöveg így folytatódik:
„Felesége és egész életében társa a munkában a nemzetközileg ünnepelt
művész, aki leánykori nevén, Storm Courtney név alatt festette afrikai tájképeit
és állatfestményeit.”
„Anders ezredes 1973-ban visszavonult a Parkok igazgatósági elnöki
tisztjéből, és hölgyével azóta az Umhlanga sziklánál, a natali parton, egy
tengerre néző kunyhóban él.”
Miután a látogató elolvasta ezt a szöveget, visszamehet a gépkocsijához. A
zulu őr ismét tiszteleg és fölemeli a sorompót. És az illető elindulhat, egy rövid
időre, a Paradicsomba.
ISBN 963 7696 10 5