Lángoló

szív
A ciprusi mágus misztériuma

Kyriacos C. Markides
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Firt in the Heart - Healers, sages
and mystics Penguin Books, Arkana 1991

Fordította: Balikó Nándor

Copyright © 1991 by Kyriacos C. Markides

Hungárián edition © Bulletcom Inc.
Hungárián translation © Balikó Nándor, 2003

www.manas.hu

megrendeles@manas.hu

Felelős kiadó: Bulletcom Kft.

A kiadásért felel: Nagy Gábor és Utbert Katalin Telefon: 06 70 315 6830

Minden jog fenntartva!

Nyomda: Gelbert Kft.

Felelős vezető: Gellér Róbert
 A szerzőről
Kyriacos C. Markides ciprusi születésű, a szociológia
professzora a maine-i egyetemen, az Egyesült Államokban.
Felesége, EmilyJ. Markides szintén Cipruson született,
Famagustában. Két gyermekük van, Constantáié és Vasia.
A szerző A ciprusi mágus - egy spirituális gyógyító különleges világa
című művével vált közismertté, amelyben Daskalosnak,
a misztikus beavatottnak és médiumnak az életéről számol be.
Ezt a történetet folytatja két további kötetében,
a Hódolat a Napnakban, illetve a Lángoló szívben.
 Tartalom
A szerző megjegyzései
1. Az Igazság Keresői
2. Menyországok és poklok
3. illúziók
4. A Valóság, és ami beíőíe felfogható
5. A lángoló szív művésze
6. Kozmikus emléktár
7. A mester felébredése
8. Szellemi felfedezések
9. Kozmosz és Tudat
10. A magasabb testek formálása
11. Látomások
Szójegyzék
 A szerző megjegyzései
A Lángoló szív egy trilógia harmadik kötete, korábbi írásaimnak - A ciprusi
mágus és a Hódolat a Napnak című könyveknek - a folytatása. Ennek
ellenére önálló műként is megállja a helyét, azaz a korábbi kötetek
ismerete nélkül is nyugodtan olvasható. Azok, akik az előző részeket
már olvasták, felfedezhetik majd, hogy a Lángoló szívben olyan új témák
kerülnek feltárásra, amelyek korábban csak részben, vagy egyáltalán
nem lettek kifejtve. Az első fejezet mintegy összefoglalja az előző két
kötet alapvető mondanivalóját; töménysége és az új fogalmak
sokasága senkit ne riasszon el a folytatástól. A további fejezetek
részletes magyarázatot adnak a tanításokról, és gazdag
párbeszédekkel, anekdotákkal, történetekkel színesítik azokat A
könnyebb érthetőséget szolgálja továbbá a könyv végében található
Szójegyzék is, amely különösen új olvasóimnak lehet segítségére.
A következetesség kedvéért a görög nevek helyesírásában
ugyanazt az eljárást alkalmaztam, mint korábban: a hímnemű
tulajdonneveket alanyesetben használom, ha valakiről beszélek -
Daskalor, Kostái, Yiannif, Antonif, Stephanor -, de vokatívuszi
végződést, ha hozzájuk fordulva megszólítom őket - Daskale, Kosta,
Yiannt, Antoni, Stephane. (A nőnemű görög tulajdonnevek esetén
hasonló probléma nem áll fenn.)
A könyvben szereplő személynevek fiktívek, kivéve a
történelmi szereplők és családtagjaim nevét. A Daskalos név
tulajdonképpen címet, rangot jelöl, jelentése „mester” vagy „tanár”.
Gyakori szó a görögben, általában iskolaigazgatók és papok
megnevezésére, megszólítására használják.
Jelen kötet és korábbi írásaim megszületésében oly sokan köz-
reműködtek 1 beleértve magukat a szereplőket, és ciprusi barátaimat,
rokonaimat is hogy név szerinti felsorolásuktól hely szűkében el kell
tekintenem. Mondanom sem kell, mennyire hálás vagyok Daskalosnak
és Kostasnak, e két ciprusi szellemi mesternek, hogy bizalmas
barátjukká fogadtak, és megtiszteltek azzal, hogy különleges
tanításaikat a széles nyilvánosság elé tárhatom.
Köszönettel tartozom a Maine-i Egyetemnek, amiért szabadsá-
gomat és nyári tanulmányutamat lehetővé téve hozzájárultak Cipruson
folyó munkámhoz. Kollégáim a szociológiai tanszéken a ku-
tatómunkámhoz nyújtottak értékes támogatást, amiért ezúton is
szeretném őszinte hálámat leróni feléjük. Erkölcsi segítségükért és
jószándékú kritikai észrevételeikért különösen hálás vagyok Steve
Cohn, Stephen Marks és Kathryn Grzelkowski professzoroknak,
valamint Susan Greenwoodnak, aki időt és energiát nem kímélve
olvasta át művem kéziratát. Köszönöm továbbá Michael Lewisnak,
hogy együttműködésével és művészi munkájával mindvégig segít-
ségemre volt - barátságának és spirituális érzékenységének köszön-
hetően az elmúlt évek során magam is sokat fejlődtem.
Végül, de nem utolsósorban hálásan köszönöm feleségemnek,
Emilynek, hogy a kezdetektől fogva velem volt, és kitartott mellettem
minden anyagi és szellemi megpróbáltatásunk ellenére, amely
Daskalos és Kostas misztikus kozmológiájának megértése kapcsán
hatalmas kihívásként jellemezte életünket. Ciprusi születésű lévén, de
végzettségéből adódóan a német és a francia irodalom szigorához
szokott Emily tiszteletet parancsoló, kritikus szemléletmódja volt az,
ami olykor a legjobb párbeszédeket szülte beszélgetéseink alkalmával.
Jelenlétével ő figyelmeztetett folyton „az Istenanya fel-
támasztásának” szükségességére, mint előfeltételére annak, hogy az
emberiség megélhesse végre szellemi reneszánszát. Mit is mond-
hatnék még róla? Nagyszerű társként életem hajójának gerincét alkotta
ő; nélküle kétséges, hogy lett-e volna elég erőm, kitartásom és
nyugalmam ahhoz, hogy a szellemi valóság titkaiba beavatott ciprusi
görög tanítómesterek misztikus világának kalandos útvesztőiben el ne
tévelyedjem.
 Első fejezet

Az Igazság Keresői
Alig, hogy 1987 májusában megérkeztem Nicosiába, Stephanos
keresett telefonon. „Mutatnom kell neked valamit, most azonnal!
Daskalosról van szó!” Hangja izgatottan csengett, sürgető volt,
úgyhogy annak ellenére, hogy a múlt éjjel nem aludtam és a hosszú
repülőút is meglehetősen kimerített, beleegyeztem, hogy jöjjön át
hozzám. Fáradtságtól elgyötört arcom menten felderült, amikor rég
nem látott, bizalmas jó barátomat üdvözölhettem.
Felpörögtek az események! - mondta mosolyogva, és mély
levegőt véve átnyújtott egy újságot, benne egy Daskalosról szóló
kétoldalas cikkel.
Döbbenten csóváltam a fejem a hír olvastán. Annak idején
ugyanis ígéretet tettem arra, hogy megőrzőm Daskalos inkognitóját,
de úgy látszik, többé már nem lehetett kilétét titokban tartani. Az
elmúlt években két könyvem is megjelent róla, és Ciprus túl kicsi
szigetnek számított ahhoz, hogy ott bárki névtelen maradhasson, nem
is szólva egy olyan nagyságról, mint Daskalos. Amikor néhány
elképedt újságíró jelenlétében egy hihetetlen gyógyítást vitt véghez,
elkerülhetetlenné vált, hogy a „csoda” napvilágot lásson a sajtóban.
Stephanos éppen jelen volt a történtekkor, úgyhogy részletesen be
tudott számolni róla.
– Éppen Daskalosszal beszélgettem, - kezdett bele
elbeszélésébe Stephanos, amint jeges teával a kezünkben kényelembe
helyeztük magunkat, - amikor egy sereg újságíró érkezett a házához,
fényképezőgépekkel, diktafonokkal felfegyverkezve, és riportot kértek
tőle. Állítólag hallották hírét, és szerettek volna feltenni neki néhány
kérdést. Daskalos beinvitálta őket, és legalább egy órán keresztül
készségesen beszélgetett velük.
– Micsoda fordulat! - csodálkoztam, tudván, hogy Daskalos ezt
megelőzően még sohasem adott interjút újságíróknak.
– Mindenfeléről faggatóztak, a halál utáni élettől kezdve, a
reinkarnáción és a gyógyításon át, a tisztánlátásig. Szerintem azok a
fickók még életükben nem hallottak ezekről a dolgokról, úgyhogy
csak úgy kapkodták a fejüket a csodálkozástól!
Amikor már éppen távozóban voltak, - folytatta Stephanos, -
egy angol anyuka érkezett a házhoz, karjában hároméves
gyermekével. A többit pedig már magad is elolvashatod a cikkből.
Tekintetem újra a hetilap hasábjaira siklott, és hangosan olvas-
ni kezdtem a nagybetűs görög szöveget: „Spyros Sathi [Daskalos]
több szemtanú jelenlétében meggyógyított egy paralízisben szenvedő,
hároméves, angol kisfiút. Csoda történt? Vagy hipnózis áldozatai
lettünk? Magam sem tudom. Csak azt tudom, amit két szememmel
láttam: egy béna, saját lábán megállni is képtelen kisgyerek pár perces
kezelés után vidáman futkosott körbe a szobában.” Az újságíró
megindító szavakkal ecsetelte tovább, hogyan vitte véghez a
gyógyítást Daskalos: „Kíváncsi szemekkel figyeltem az angol
anyukát, karján gyermekével. Csak amikor odanyújtotta őt Spyros
Sathinak, akkor vettem észre a fiúcska bal lábán a súlyos műanyag
merevítőt Izmai teljesen elsorvadtak, és egyik végtagja láthatóan
rövidebb volt a másiknál... Spyros Sathi leült egy karosszékbe, ölében
a gyermekkel, és lágy, megnyugtató hangon beszélt hozzá. Eközben
kezével gyengéden simogatni, masszírozni kezdte a beteg lábat.
Kollégám suttogó hangon kérdezte meg az anyát, hogy mi baja fiának
»Gyermekbénulás. Nem tud lábra állni. Ha felállítjuk, de elengedjük a
kezét, összecsuktok.« Spyros Sathi közben tovább cirógatta a sorvadt
izmokat, és egyszer-egyszer jól meghúzta a gyermek lábát, mintha így
akarná megnyújtani azt... Tíz-húsz perc telhetett el így, nem
emlékszem pontosan. Tekintetem hol a gyermekre, hol Spyros Sathira
tapadt. Hirtelen a fiúcska arca fájdalmas grimaszba rándult. Akkor
Daskalos felállította őt, nevetve a fenekére csapott, és azt mondta:
»Most aztán futás, barátocskám!« És a gyermek valóban futásnak
eredt a szobában! Csoda történt? Vagy hipnózis áldozatai lettünk? Ki-
ki vonja le maga a következtetést Én csak beszámoltam arról, amit
saját szememmel láttam.”
– Vége hát a névtelenségnek! - szóltam Stephanoshoz, aki
velem együtt lassan egy évtizede követte figyelemmel Daskalos
munkásságát.
1978 nyarán találkoztam először Spyros Sathival, a nyugalma-
zott köztisztviselővel. Magas, átlagos kinézetű férfi volt, ránézésre
semmiben sem különbözött honfitársaitól, akik napjaik nagy részét
Ciprus kávézóiban töltötték, dámázással, kártyával múlatva az időt,
újságot lapozgatva, beszélgetésbe melegedve, lustán szürcsölve a
török kávét.
Csakhogy Spyros Sathi nem közönséges ember volt, és aligha
lehetett őt a kávéházak törzsvendégének nevezni. Szabadidejében ő
inkább kedvenc növényeit és kaktuszait ápolgatta, vagy furcsa, nem
evilági tájképeket festegetett, és közben Beethovent hallgatott Ha
Szibériában, Nepálban, vagy netán egy afrikai kis faluban élt volna, az
antropológusok nagy valószínűséggel sámánnak kiáltották volna ki őt,
vagy ha mexikói, esetleg perui származású lett volna, akkor ő lett
volna az orvosságos ember, a curandero. Indiai vagy tibeti illetőség
esetén pedig tiszteletreméltó jóginak vagy lámának tartották volna őt
Spyros Sathi ugyanis gyógyító volt, a magasabb világok bölcs
ismerője, határtalan szellemi erővel rendelkező mester. Saját állítása
szerint képes volt akaratlagosan kilépni idősödő fizikai testéből, és
„láthatatlan segítőinek” társaságában távoli tájakra és más dimen-
ziókba utazni, hogy „szolgálatára” lehessen a szükségben szenve-
dőknek- Mindezt teljesen tudatosan tette, és a sámánokhoz hasonlóan,
ő is képes volt követőinek és tanítványainak beszámolni testen kívüli
utazásairól.
Mindenféle végzettségű ember látogatta őt; akiknél a hagyo-
mányos kezelések már végleg csődöt mondtak, diszkréten felkeresték
őt, hogy kiűzze belőlük a gonoszt, hogy ezer testi-lelki problémájukat
orvosolja.
Neve a szigeten sokáig összeforrt az okkultizmussal, a
szigorúan vallásos hívek messzire elkerülték őt, a szerintük
mefisztofelészi képességekkel megáldott mágust. „Ki ne merd ejteni a
nevét az én házamban!” - parancsolt rám ellentmondást nem tűrő
hangon egyik mélyen katolikus nagynéném. Daskalos, aki ellen a
klérus vezetői többször is próbálkoztak összefogni, valójában csak
barátja, Makarios érsek lelkes közbenjárásának köszönhette, hogy már
régen ki nem közösítették az egyházból. Az a hír járta, hogy
Öméltósága egyike Daskalos tanítványainak, aki titokban maga is
hallgatja a mester magnóra rögzített beszédeit és előadásait Az
elöljáró felismerte, hogy Daskalos nem jelent veszélyt a keresztény
egyházra nézve, és hogy korántsem lehet őt gonosz kuruzslónak
titulálni. Épp ellenkezőleg, hozzám hasonlóan ő is belátta, hogy a
különc „ciprusi mágus” valójában egy misztikus keresztény beavatott!
Spyros Sathi a hiteden tudóstársadalom szemében sem örven-
dett éppen köztiszteletnek. Komolytalannak tartották őt, leginkább
szélhámosnak, vagy sarlatánnak bélyegezték, legjobb esetben is furcsa
vénembernek, a régmúlt idők ártadan kövületének, akinek a
gyógyerejében csak a hiszékenyek és a naívok bíznak, azok az
agyalágyult, iskolázatlan emberek, akikhez a tudományos vizsgálatok
tárgyilagosságához szokott műveltségűek le nem alacsonyodnak.
„Tényleg erre az emberre akarod pazarolni a drága idődet?”
kérdezte egyszer egyik unokabátyám, elismert társadalomtudós, és
csalódottan rázta a fejét, amikor bevallottam neki, hogy egyik
hétvégémet Spyros Sathival, és különös világának tanulmányozásával
szeretném tölteni. „Foglalkoznál inkább a ciprusi társadalom
szerkezetével, a szavazási szokások és a pártbeli hovatartozás össze-
függéseivel! Ezt a területet még senki sem kutatta!”
Spyros Sathi élete java részét kitaszítottként élte le övéi között,
hívők és hitedenek egyaránt kétkedve tekintettek rá. Mindazok
azonban, akik a gyógyulás reményében keresték fel őt, természetesen
más véleményen voltak róla, csakúgy, mint egyre bővülő tanítvány!
körének tagjai, akik jó hírüket kockára téve látogatták előadásait a
Sztoában. Itt, Daskalos házának ebben a szentéllyé alakított hátsó
szobájában gyűltek össze rendszeresen, hogy misztikus művészetüket
gyakorolják, köztük azokat a meditációs technikákat, amelyeket
Daskalos jelölt ki számukra szellemi fejlődésük elősegítése érdekében.
A tanítványok számára ugyanis Spyros Sathi nemcsak egyszerűen „a
ciprusi mágus” volt, de az ezoterikus bölcsesség tanítója, akit
mesterükként, Daskalosként tiszteltek.
Közöltem Stephanosszal, hogy másnap reggel, mihelyst
kialszom magam, szándékomban áll felkeresni Daskalost. így is
történt; amikor megérkeztem, már több látogató várakozott a házban,
akik szokás szerűit Daskalos segítségét kérték ügyes-bajos
dolgaikban. Daskalos vidám hangulatban volt, örült, hogy
viszontláthatott, hiszen legutóbbi látogatásom, 1986 augusztusa óta
már több mint nyolc hónap telt el.
Egyáltalán nem látszott rajta, hogy zavarná a hirtelen jött
népszerűség, amit az újságcikk megjelenésének köszönhetett. Sőt,
ellenkezőleg, magát is meglepte és boldogsággal töltötte el a tudat,
hogy micsoda lelkesedést váltott ki a riporterekből. „Pedig semmi
különlegeset nem csináltam,” - nevetgélt. „Csak csatornaként szolgál-
tam a Szent Szellemnek, ennyi az egész.” Megismételte, amit már
annyiszor mondott nekem, hogy a csodákat pusztán tudatlanságunk
miatt tekintjük csodáknak. Ha ismernénk a Természet működésének
rendjét, áz efféle történéseket is természetesnek tartanánk „Az
egyeden csoda,” - hangsúlyozta - „maga az élet, semmi más.”
Jellegzetes huncutságával, viccelődve emlékezett vissza az
interjúra, amivel a rá várakozókat hangos kacagásra késztette. Mivel
sok dolga akadt aznapra, nem is zavartam őt sokáig. Megállapodtunk,
hogy a hét második felében újra találkozunk majd. Addig is, pár napot
Limassolban, ebben a virágzó kikötővárosban töltöttem, ahol
alkalmam nyűt felkeresni Kostast, Daskalos leghaladóbb tanítványát
és egyben kijelölt utódját is.
Az újságcikk a sziget egész lakosságát megbolygatta, még
azok is felkapták rá a fejüket, akiket egyébként általában hidegen
hagytak az efféle szellemi gyógyítóképességről és egyéb ezoterikus
csodákról keringő hírek. Mivel az emberek tudták rólam, hogy van
némi közöm a dologhoz, ismerősök és ismeredenek egyaránt
felkerestek, hogy kikérjék „szakmai” véleményemet. Közéjük
tartozott Sophia is, a szintén ciprusi származású, de egy kanadai
egyetemen tanító szociológus kolléga, aki ugyan nyaralni utazott haza
a szigetre, de amikor értesült az ittlétemről, kérte, hogy
találkozhassunk
Szombat estére beszéltünk meg randevút a Elefthere Karpasia
étterembe, amely a Cipruson állomásozó, görög és török lakosság
közti békét felügyelő ENSZ-csapatok által kijelölt határ, a Zöld Vonal
mentén állt. Az épület, a valamikori kormánypalota még a brit
gyarmati uralom idején épült homokkőből, de miután bombatalálat
érte, teljesen elnéptelenedett. A sziget két etnikai csoportja közt
feszülő ellentétekre emlékeztető falak, és az 1974 nyarán történt török
megszállás tragédiáját idéző hiányzó fél tető ellenére kedveltem a
helyet. Az étterem nyitott kerthelyiségében jázminok illatoztak és
pálmafák lengedeztek, a velencei árkádívek alól csodálatos kilátás
nyűt Nicosia törökök lakta városnegyedére. Az épületet a most török
kézen lévő Karpasia-félszigetről ide menekült görögök újították fel, és
üzemeltették a forró nyári hónapokban ideiglenesen étteremként; a kis
vállalkozás sikerét jelezte, hogy délutánonként és esténként
rendszerűit teltház volt A helyet leginkább értelmiségiek és néhány
radikális politikai aktivista látogatta, ideális találkahelynek ígérkezett
tehát egy hosszú és nyugodt esti beszélgetésre.
– Őszintén megmondom, nem értem, mire vesztegetted az
elmúlt éveket, - mosolygott rám Sophia, amint helyet foglaltunk
asztalunknál az egyik velencei bolthajtás alatt. - Bevallom, kissé
kényelmedenül is érzem magam, ha arra gondolok, mivel foglalkozol.
A te kutatásaid minden szakmai ismeretemnek és tudományos
értékítéletemnek ellentmondanak.
– Megértelek, - nevettem én is, és megnyugtattam, hogy az
efféle reakciók cseppet sem zavarnak. Biztosra vettem, hogy
Sophiának csak halvány sejtelmei vannak szellemi kutatásaimat
illetően, hiszen alapvetően mint politikai szociológust ismert; annak
idején több szemináriumon is találkoztunk, ahol a fő téma a ciprusi
helyzet megoldása volt Nem csoda hát, ha nehezére esett felfogni
hirtelen pál- fordulásomat publikációim témáját illetően, hogyan
szentelhettem életemet egyik napról a másikra egy ismereden
gyógyító és misztikus életének és munkájának tanulmányozására.
Tudományos, pozitivista hagyományokon nyugvó társadalomtudósi
végzettségünk alapján, amely a vallásosság mindennemű formáját
csupán a társadalom beteges, pszichopatológiai kivetítésének tartotta,
természetes volt, hogy Sophia rákérdezett, hogyan is kerülhettem
kapcsolatba Daskalosszal, Kostasszal, és tanítványi köreikkel. Szinte
hallottam kimondadan gondolatait: „Szegény Kyriacos! Mi az ördög
üthetett beléje?”
– Amikor jó tíz évvel ezelőtt először látogattam el
Daskaloshoz, még magam is úgy kételkedtem benne, mint most te. De
az évek múltával fokozatosan rádöbbentem, hogy valami olyan hiteles
dologgal állok szemben, amit nem lehet csak úgy egyszerűen, egyet-
len kézlegyintéssel elintézni.
– Jó, jó, de hova lett belőled a tudományos objektivitás? - kér-
dezte Sophia, hangjában barátságos iróniával.
– Biztosíthatlak, kutatásaim korántsem nélkülözik a
tudományosságot Csak ezúttal valamivel fenomenológiaibb
hozzáállást tanúsítok, - feleltem. Elmagyaráztam, hogy sosem állt
szándékomban megmagyarázni (avagy félremagyarázni) Daskalos,
Kostas és a hozr záruk hasonló emberek világfelfogását.
– Ahelyett, hogy én, az amerikai akadémikus saját, a valóság
természetéről alkotott elfogult nézeteimet próbáltam volna ráerősza-
kolni Daskalosra, hagytam, hogy ő maga meséljen világáról. Amikor
az ember vizsgálati alanyainak a felfogása az övétől olyannyira eltérő,
egyébként is bölcsebb dolog, ha mégoly tudományosnak tűnő
módszereinket félretéve hagyjuk, hadd fejtsék ki ők maguk álláspont-
jukat a saját nyelvükön, saját fogalmi rendszerük szerint. Igyekeztem
hát részrehajlásommal és előítéleteimmel nem korlátozni őket.
– Nem gondolod, Kyriaco, - kérdezte Sophia elgondolkodva, -
hogy az általad választott módszernek tudományos szempontból
hátulütői is akadnak? Arra gondolok például, hogy kutatási ered-
ményeid pusztán leíró jellegűek, minden kritikai észrevétel nélkül.
– Épp ellenkezőleg! Daskalosszal és Kostasszal folytatott
beszélgetéseim során minduntalan Hiteden Tamás szerepét játszottam.
Kritikai észrevételt fűztem szinte mindenhez, olykor már magam is
túlzásnak éreztem heves ellenkezésemet. Mégis, kényszeresen
igyekeztem igazolni magamnak mindazt, amit a valóság természetéről
ők állítottak. Ugyanakkor talán éppen szkeptikus magatartásomnak
köszönhetem, hogy oly könnyedén befogadtak maguk közé.
Sophia tovább ellenkezett: - Ezek szerint eleve nem
kérdőjelezted meg az ő valóságképüket? Nem tártál elébük más,
tudományosabb alternatívát?
– Hidd el, ha ellenkezni állt volna szándékomban, nem sokra
vittem volna velük! Nem gyűjthettem volna tíz év alatt óriási meny-
nyiségű anyagot arról a különleges, misztikus világról, amelyben
Daskalos és követői élnek és dolgoznak. Réges rég elzárkóztak volna
előlem, a reménytelenül dogmatikus és merev tudós elől.
– Mégis, sosem gondoltál arra, hogy nem feltédenül előnyös
számodra, ha szakmailag lealacsonyodsz ezeknek az embereknek a
szintjére, vagy ahogy mi, szociológusok mondanánk, ha magad is
„bennszülötté válsz” a kedvükért, megfeledkezvén kritikus tudósi
hovatartozásodról?
– Szakmai lealacsonyodás? Hiszen épp ezekről az
előítéletekről beszélek! – tiltakoztam. – Ha nem fogadom el a
társaságukat, hogyan is érthetném meg mindazt, amit kutatni
szeretnék? Éppen azzal silányítanám őket értékes emberekből puszta
kutatási tárgyakká, ha tudományomnál fogva hárítanám őket. Nem
hiszem, hogy az ehhez hasonló szituációban ez a fajta hozzáállás
hosszú távon gyümölcsözőnek bizonyulna, és valószínűleg egyáltalán
nem vezetne valódi ismeretekhez. Mi több, csak meg nagyobb sza-
kadékot teremtene kutató és vizsgálati alanya között.
 Rövid, barátságos módszertani vitánknak az asztalunkhoz
érkező pincér vetett véget. Sophia teát, én egy pohár sört rendeltem.
Már sötétedett - a nap egy órája lenyugodott de még láttuk az erké-
lyeiken könyöklő törököket a széles, rég kiszáradt sáncárok túloldalán,
amivel a sziget hajdani urai, a velenceiek igyekeztek megerősíteni a
16. században épült városfalakat, nem is sejtvén, hogy ezek a falak
egykor elzárják majd egymástól a görögöket és a törököket.
– Szóval azt állítod, Kyriaco, - kérdezte Sophia, miközben ő is
a zöldhatár túloldalát kémlelte, - hogy ennek a Daskalosnak, hogy is
mondjam csak, metafizikai képességei vannak?
– Engedd meg, hogy válaszul magát Daskalost idézzem: a vilá-
gon valójában semmi sem metafizikai. Csak tudatunk korlátai miatt
sorolunk bizonyos jelenségeket vagy képességeket a természetfeletti
kategóriába. Ha ugyanakkor a tudatosságunkat megfelelő módon
kitágítanánk, az olyan csodaszámba menő tettek, mint amilyen például
a szellemi gyógyítás, teljesen normálisnak és mindennaposnak
tűnnének.
Valójában rá kellett ébrednem, hogy a Természetről alkotott
elképzeléseink igencsak korlátozottak Mindenre, ami ezeken a kor-
látokon kívül esik, ráaggatjuk a „metafizikai” jelzőt, s ezzel ki is zár-
tuk a tudományos vizsgálatra érdemes dolgok köréből, mondván, hogy
észérvekkel úgyis igazolhatadan. Ha pedig egyszer valamit ezzel a
címkével raktároztunk el a tudatunkban, akkor már akár tudatosan,
akár tudat alatt, de el fogjuk utasítani. Valótlannak, vagy jobb esetben
emberi értelemmel megragadhatatlannak tituláljuk, és elhitetjük
magunkkal, hogy nem is érdemes foglalkozni vele. Más szavakkal,
csak azt fogadjuk el természetesnek és valóságosnak, amit hétköznapi
látásunkkal, hallásunkkal, tapintásunkkal, ízlelésünkkel és
szaglásunkkal érzékelni tudunk De mi a helyzet akkor, ha valaki olyan
„szuperérzékenységgel” van megáldva, mint a beavatott mesterek?
Erre már néhány mai tudós is felfigyelt! Ráadásul ez a
szuperérzékenység bárki által kifejleszthető és elsajátítható, ennek
birtokában pedig az ember egész világképe átalakul, elmélyül!
Magától értetődőnek gondoljuk, - folytattam eszmefuttatáso-
mat, amit Sophia egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatott, - hogy az
emberi tudatosság a teljes tudadanság állapotából a babonákon és a
primitív mágián keresztül eljutott a logikus gondolkodásig, majd a 19-
20. század során a tudományos gondolkodásban elérte csúcspontját.
Pedig valójában semmilyen logikai alapunk nincs azt feltételezni,
hogy a tudatosság fejlődése a mai mechanisztikus tudomány terén
elérte volna végcélját, ahonnan már nincs tovább. Amint azt a
történelem folyamán a nagy beavatottak mindig is hangsúlyozták, a
tudatosságnak léteznek olyan logikán és tudományon túli fokozatai,
amelyek kialakítása még az emberiség előtt áll. A transzperszonális
pszichológia képviselői már hozzá is láttak ezeknek a
határterületeknek a kutatásához.
Sophia egy ideig gondolataiba mélyedve hallgatott, teáját szür-
csölte. Végül így szólt: - Ha jól értem, ezzel azt akarod mondani, hogy
a te Daskalos és Kostas barátodnak az öt érzékszerven kívül további
különleges érzékeik is vannak.
– Határozott válasz helyett hadd említsem meg saját példámat,
feleltem nevetve, - min mentem keresztül az elmúlt évtizedben
ezekkel az emberekkel. Abból aztán majd levonhatod a magad
következtetését. Annak idején alapos gyanúval fogadtam minden
paranormális képességre való hivatkozást, de a Daskalosszal és
Kostasszal töltött idő és olvasmányélményeim a téma szakiro-
dalmában idővel arra késztettek, hogy felülbíráljam kezdeti, pozi-
tivista hozzáállásomból fakadó előítéleteimet Végül arra a szilárd
meggyőződésre jutottam, hogy az efféle képességek nem csak hogy
lehetségesek, valóságosak és normálisak, hanem az emberi faj
filogenetikai örökségének részét képezik. Lelke legmélyén min-
denkiben ott szunnyadnak, de akad néhány kivételes tehetség, mint
például Daskalos és Kostas, akikben ezek a képességek a felszínre is
törnek. Az üyen emberekre aztán általában ráaggatják a következő
nevek valamelyikét: okkultista, médium, tisztánlátó, sámán, misztikus
beavatott, vagy valami efféle.
Bevallom, valamikori kételyeim a szemem előtt lejátszódó
különleges gyógyítások sora, és a véletlen egybeesések láttán
fokozatosan elpárologtak, úgyhogy ami az újságírókat meglepte a
minap, az számomra már egyáltalán nem volt különleges. Annyi
ehhez hasonló esetet tapasztaltam meg az elmúlt évek során, hogy
azok nekem már teljesen magától értetődőnek számítanak.
– Tudnál nekem néhány konkrét példát említeni? - kérdezte
Sophia. – Tavaly nyáron, amikor jómagam már hazautazni
készülődtem Amerikába, egy brit orvosnő látogatott a szigetre, hogy
szemináriumi előadásokat tartson. Mivel olvasta a könyveimet, úgy
döntött, meglátogatja Daskalost. Beszélgetésük végére Daskalos és
Kostas kigyógyította őt krónikus gerincferdüléséből. Amikor a hölgy
észrevette, hogy mi történt vele, zokogva félrevonult a Sztoába, majd
még aznap késő este felhívta a feleségemet, Emilyt, hogy beszámoljon
neki a történtekről. Elmesélte, hogy amikor lefeküdt aludni,
észrevette, hogy a két lába egyforma hosszú. Azóta nincs is prob-
lémája a járásával. Még a telefonba is úgy szipogott: „Itt vagyok én,
azért utaztam Ciprusra, hogy a gyógyításról tartsak előadásokat, és
tessék, engem gyógyítanak meg!”
– Ezt követően Sophia meggyőzésére még néhány történetet
elevenítettem fel, köztük Karina asszony különleges esetét. Az illető
hölgy hónapok óta ágyhoz kötötten, bénán feküdt, szintén súlyos
gerincpanaszokkal. Daskalos a szemünk láttára gyógyította meg őt
Azóta az idős nő újra normális életet él, a visszaesés legcsekélyebb
jele nélkül. És ami az esetet különösen érdekessé teszi, az az, hogy a
hirtelen felépülését maga is hitetlenkedve fogadó asszony meglá-
togatta kezelőorvosát, és megröntgeneztette a gerincét. Míg a régi, egy
héttel korábban készült felvételeken egyértelműen látszott a betegség,
addig az új röntgenképeken már egy teljesen egészséges gerincoszlop
volt látható.
– Egy másik alkalommal éppen együtt autóztunk Daskalossal,
amikor egyszerre csak, teljesen váratlanul, elkezdte leírni nekem
maine-i otthonunk belsejét. Azzal viccelődött, hogy nem ártana az
emeletre is felszereltetnünk egy telefonkészüléket. „Még a végén
kitöröd a nyakad, miközben lefelé rohansz, hogy felvedd a kagylót,
Kyriaco!” - mondta. Pedig soha senki nem említette neki, hogy néz ki
a házunk belülről, a telefon helyéről pedig végképp sohasem esett
szóköztünk
– Talán mindez csak a véletlen műve, - próbálkozott
kényszeredetten, érődén hangon Sophia.
– Nehezen tudnám puszta véledenként kezelni az összes esetet!
Tudod, ha valami ilyen gyakorisággal történik, arra az ember előbb-
utóbb felfigyel, és a „véletlen” szó kezdi értelmét veszíteni.
Állításomat néhány további példával igyekeztem
alátámasztani:
– Az egyik diákom az elmúlt húsz évben súlyos fizikai problémákkal
küszködött, de az orvosok csak nem tudták megállapítani betegsége
eredendő okát. Egyszer megmutattam a fényképét Daskalosnak.
Ö kézbe vette a képet, és pár másodperc alatt kész volt a diagnózissal:
a lány agyával van a baj, ezért EEG-vizsgálatot javasol. Diákom
megfogadta a tanácsot, alaposan kivizsgáltatta a fejét, és valóban meg
is találták a probléma okát. Azt persze már nem közölte az orvosaival,
honnan vette az ötletet, hogy éppen az agyát érdemes kivizsgálni.
– Vagy egy másik alkalommal egy new yorki nő fényképét vit-
tem el Daskaloshoz, akinek az előzőekhez hasonlóan, szintén súlyos
fizikai problémái voltak, de az orvosok tehetetlenek voltak vele
szemben, nem tudván, mi okozza a bajt. Daskalos közölte, hogy a
nőnek szuvasak a fogai, azokat kellene kezeltetnie, kihúzatnia vala-
mennyit, még mielőtt az egész testét megmérgezik. Mivel magam is
furcsálltam a dolgot, levelemben csak óvatos célzást tettem Daskalos
javaslatára, úgy adtam fel azt Ciprusról. Fél év elteltével tele-
fonhívásom érkezett. Az illető hölgy férje keresett, hogy beszámoljon
nekem a történtekről. A felesége előszörre nem fogadta meg Daskalos
tanácsát, és nem ment el a fogorvosához, hogy kihúzassa a fogait, de a
fél év alatt négy foga is szó szerint felrobbant a szájában, és magától
kiesett. A fertőző genny úgy csörgött ki az asszony szájából. Ekkor
persze már felkereste a fogorvost, és a maradék fogait is kihúzatta.
Fizikai problémái azóta nyomtalanul megszűntek.
– Ha ezek az esetek valóban megtörténtek, - mondta Sophia, és
egyre nagyobb döbbenettel a szemében nézett rám, - és a véletlen
lehetőségét kizárod, akkor hogyan tudod megmagyarázni őket?
– Márpedig a történelem folyamán a legnagyobb filozófusok,
beavatottak és tudósok mind arra a véleményre jutottak, hogy a
véletlen, mint olyan, nem létezik! C. G. Jung például erre az ész-
revételére alapozta híres és sokat vitatott elméletét a szinkronici-
tásról. Hasonlóképpen, Daskalos és Kostas is egy olyan magasan
fejlett ismeretelméleti rendszeren belül dolgozik, amely természetes
magyarázatot szolgáltat az úgynevezett véledenekre.
Idáig jutottam okfejtésemben, amikor egy rég nem látott bará-
tomat vettem észre, éppen akkor lépett be az étterembe. Integettem
neki, és miután üdvözöltük egymást, barátaival letelepedett egy másik
asztalhoz. Sophia és én ezután nekiláttunk, hogy elfogyasszuk kiadós
vacsoránkat. Ekkorra már az Elefthere Karpasia minden asztala foglalt
volt, a pincérek alig győzték a sok futkosást a kinti konyha és a
vendégek sokasága közt, hogy mindenkinek felszolgálják a különböző
görög és török finomságokból álló vegyes ízelítőt, a mezedest, ami
mellé sört, vagy jégbehűtött helyi borspecialitást ajánlottak.
Evés közben Id-ld a magánéletéről ejtett pár szót, majd miután
már jóllaktunk, Sophia visszakanyarodott eredeti témánkhoz:
– Kész vagyok, hogy még többet halljak barátaid világnézetéről!
Nekifogtam hát, hogy megkíséreljem őt bevezetni az alapvető
tanításokba. - Gondolatainkat és érzéseinket energia-impulzusok
formájában kivetítjük a külvilágba. Minden ember folyamatosan
elementálokat teremt...
– Micsoda, elementálok?
– Az elementálok gondolatformák, amelyek különböző alakot
és színt ölthetnek; a beavatott mesterek és tisztánlátók képesek észlel-
ni őket, amikor azok kilépnek az ember tudatalattijából. Ezeknek az
elementáloknak ereje, energiája van, és önálló élettel rendelkeznek.
Az energiájuk lehet pozitív, vagy negatív. Például egy jóindulatú
gondolatnak, vagy egy másik ember iránti szeretetteljes érzésnek
pozitív energiatöltete van. Ugyanakkor egy negatív gondolat vagy
érzés nem más, mint egy negatív töltésű elementál.
– Hova kerülnek ezek az elementálok? - kérdezte Sophia.
– Az elementálok természetükből adódóan a Daskalos és
Kostas által pszichonoetikusnak nevezett dimenzióban léteznek, az
asztrális és mentális világban, s onnan befolyásolják mindazokat az
embereket, akik tudattalanul velük azonos rezgésszinten állnak.
Előbb- utóbb pedig visszatérnek a forrásukhoz. Éppen ezért bármilyen
elementált is sugárzunk ki környezetünkbe, jót vagy rosszat, az idővel
hétszeres erősséggel tér vissza hozzánk. így működik a karma.
– Karma?
– Igen, az ok és okozat törvénye, miszerint a világon semmi
sem véletlen. Minden létezést a karma irányít, minden oknak megvan
a maga következménye. „Ki mint vet, úgy arat.” Jézusnak ez a mon-
dása a karma törvényéről szól. Bármit teszünk is, helyeset vagy go-
noszát, a valóságban saját magunkkal tesszük azt
Elmagyaráztam, hogy a karma törvénye az újjászületések
láncolatában érvényesül: - Az általunk kivetített elementálok vissza-
térhetnek hozzánk mostani, vagy valamelyik következő inkamá-
dónkban. így szőjük-fonjuk valamennyien sorsunk hálóját.
– Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy teljes mértékben magunk
vagyunk felelősek a saját végzetünkért? - kérdezte Sophia.
 – Pontosan így van! Gondolataink, vágyaink, érzéseink mind-
mind elemen tálok, s ezek alkotják a tudatalattinkat. A tudatalatti
szerkezetét tulajdonképpen elementáljaink határozzák meg, és ennek
az összességét visszük tovább magunkkal egyik életről a másikra.
– Hát, bevallom, a reinkarnáció gondolata eléggé távol áll
tőlem, – nevetett fel idegesen Sophia.
– Daskalos szerint az efféle fogalmak függetlenek attól, hogy
az ember hisz-e bennük, hogy szereti, vagy nem szereti őket. Ezek az
élet tényei. A létezés alapjainak komoly kutatásával el lehet jutni oda,
hogy az ember felismeri érvényességüket.
– Akkor folytasd csak! Mondd tovább, mi történik velünk
egyik életről a másikra? Mit mondanak erről a barátaid?
– Ahhoz, hogy megértsd, mi történik az emberrel a halál után,
tudnod kell, hogy nem csak egy testünk van, hanem három.
– Három? - Nevetnem kellett Sophia elképedt arca láttán.
– Igen, három, - ismételtem meg. - Durva anyagi testünk mel-
lett rendelkezünk egy pszichikai vagy asztráltesttel, és egy noetikus,
avagy mentáltesttel is. Az asztráltest érzéseink, érzelmeink, vágyaink
megtestesülése; ennek középpontja a szív. A mentáltest gondolataink
teste, és középpontja a fej területe. A három test a valóság három
különböző dimenziójában nyilvánul meg, és együttesen alkotják
jelenvaló személyiségünket. A fizikai test a harmadik dimenzióban
létezik, az asztráltest a negyedikben, a mentáltest pedig az ötödikben.
Három test egyben, mint jelenvaló személyiségünk.
A három testet azok éterikus másai kapcsolják össze, egy ener-
giamező, amely áthatja és folyamatosan élettel telíti őket. Daskalos és
Kostas azt állítja, hogy a halál pillanatában csak a fizikai test az, ami
meghal. Mint öntudattal rendelkező személyiségek, a szellemi
világban tovább élünk, érzéseinkkel, vágyainkkal, mindazzal, ami
iránt szere tetet vagy ellenszenvet érzünk, s mindezt azért tehetjük
meg, mert rendelkezünk két másik testünkkel, az asztrál- és a
mentáltesttel.
– No, és mi a különbség ebben a dimenzióban való életünk és a
halál utáni élet között? - kérdezte Sophia. Hangjában továbbra is ott
bujkált az idegenkedés, ugyanakkor egyre jobban lenyűgözte a téma.
– Az egyetlen különbség az adott dimenziókban uralkodó tör-
vényszerűségek tekintetében van. Daskalos és Kostas szerint ezek a
világok egymásba ágyazódnak, de mindegyik világnak megvan a
maga sajátos, egyedi rezgésszáma. A fizikai világ példáuJ csak azért
tűnik számunkra szilárdnak, mert amíg fizikai testünkben élünk, addig
ugyanazon a hullámhosszon rezgünk, mint a durva anyagi világ. A
magasabb dimenziók ugyancsak anyagiak, csakhogy jóval magasabb
rezgésűek. Az asztrális világban például már eltűnik a tér, úgyhogy az
ember egy szempillantás alatt a Föld bármely pontján képes ott
teremni.
Ha megtanuljuk megemelni a rezgésszintünket, akkor amellett,
hogy fizikai testünk természetesen megmarad, de képesek vagyunk azt
hátrahagyva magasabb testeinkkel átutazni a magasabb dimenziókba.
Ebben az állapotban a fizikai test és a durva anyagiság nem jelent
akadályt. Ezt hívják exomatózisnak, testen kívüli élménynek.
Tudatunkkal nemcsak azokba a valóságokba vagyunk képesek be-
hatolni és ott utazásokat tenni, hanem a fizikai síkon is, pillanatok
alatt információt és tudomást szerezve a világ bármely pontjáról - akár
maine-i házunk berendezését Az illetően
Igazság Keresői
is, - fejeztem be215a mondatot
nevetve.
Sophia zavart tekintettel nézett vissza rám. Az volt az érzésem,
hogy mindaz, amit elmondtam, furcsa tündérmesének tetszhetett neki.
Újabb és újabb ellenvetései és kérdései önmagamra emlékeztettek,
amint annak idején viselkedtem Daskalosszal, kutatásaim kezded
szakaszában, majdnem tíz éve.
– Jól értem, azt akarod mondani, hogy ezek a magasabb testek
azok, amiket az emberek általában léleknek neveznek? — kérdezte.
– Nem, egyáltalán nem, - feleltem. - Az asztrális és a mentális
test szintén anyagi, de magasabb rezgésű. Amikor a fizikai halál
beköszöntének pillanatában kilépünk durva anyagi testünkből, mag-
asabb testeinkben - érzéseink és gondolataink testében - tovább
folytatjuk életünket. Kinézetünk egészen hasonló marad ahhoz, mint
ahogy a fizikai világban megtestesültünk. Ezekben a dimenziókban
élünk tovább következő földi testet öltésünkig, amikor is asztrál- és
mentáltestünket elnyeli, magába szívja állandó személyiségünk.
– Állandó személyiség? Az micsoda? - kérdezte Sophia, és
érdeklődéssel könyökölt rá az asztalra.
– Belső valónknak az a része, amelybe az inkamációs tapaszta-
latok belevésődnek. Az állandó személyiségen keresztül visszük ma-
gunkkal egyik életből a következőbe minden egyes testet öltésünk
összes tapasztalatát.
Semmi sem vész el. Egy új inkamáció azzal kezdődik, hogy az
emberi szellem új mentáltestet és asztráltestet alakít ki magának. Ezek
nemcsak az előző testet öltés tapasztalatait, hanem az ember addigi
összes leszületésének emlékeit magukba zárják. A fogantatáskor aztán
- feltéve, hogy a körülmények lehetővé teszik - egy új jelenvaló
személyiség kezdi meg utazását a háromdimenziós világban, hogy új
tapasztalatokra tegyen szert, és tanuljon belőlük a karma törvényének
szövedékén belül.
Elmagyaráztam, hogy a magasabb testek - Daskalos és Kostas
tanításainak értelmében - fokozatosan kapcsolódnak hozzá az új
jelenvaló személyiséghez. Az első időszak a fogantatás pillanatától
körülbelül a hetedik életév betöltéséig tart. Addig a gyerekek részben
még a szellemi világokban élnek. Hét éves kor után aztán az egyén
többnyire teljesen a háromdimenziós világ felé fordul, és
megfeledkezik a valóság más régióiról.
– Akkor ez az állandó személyiség lenne a lélek? - kérdezte
Sophia.
– Nem egészen, - feletem, és újra csak nevetnem kellett
zavarodott arckifejezése láttán.
– Mi lenne, ha valahol máshol folytatnánk ezt a beszélgetést? -
tett javaslatot Sophia halkan. A környező asztaloknál ülő vendégek
ugyanis egyre feltűnőbben hallgatóztak, vagy fordultak felénk nem
titkolt érdeklődéssel.
Fél tizenegy felé járt. Ügy döntöttünk, sétálunk egyet a fallal
körülvett óvárosban, Nicosiának abban a részében, amit továbbra is a
ciprusi kormány felügyelt. A Famagusta Kapuhoz hajtottunk, le-
parkoltunk a régi sáncárok mellett, és elindultunk a keskeny, szinte
teljesen kihalt utcákon.
– Szóval akkor mi is az a lélek? - szegezte nekem a kérdést
Sophia, ahogy a velencei védőfalak tövében haladtunk.
– Ahhoz, hogy erre a kérdésedre válaszolni tudjak, meg kell
beszélnünk pár dolgot Istenről - vagy ahogy Daskalos és Kostas
sokkal inkább szereti megnevezni Öt, személytelenül, az Abszolú-
tumról, az Abszolút Létezőről. Számukra az Abszolútum egyenlő a
minden világok mögött meghúzódó végtelen valósággal. Valami,
amiről vagy akiről az ember csak sejtelmes kijelentéseket tehet, hiszen
nyelvünk és értelmünk a találgatásokon túl áthághatatlan akadályt
jelent mérhetetlenségének megragadásához. Az ember csak akkor
ismerheti meg Istent igazán, ha maga is Istenné válik, ha eléri a
szeretetteljes eggyéválás, a Teózis állapotát.
Daskalos és Kostas azt tanítja, - folytattam, - hogy az Abszolút
Lény Szent Monászok miriádjaiból áll. Minden egyes Szent Monász
maga is miriádnyi szellemi létezőből tevődik össze. Egy Isten, egy
Abszolútum a maga pluralitásában, sokféleségében, és önállóságában,
vagy ha úgy tetszik, abszolút Isteni Egyeduralmában (autokrá- cia).
Az Abszolútum mindent magában foglal, és semmi sincs kívüle.
Önmaga megnyílván]tása érdekében az Abszolútum megteremtette a
Tudatot, a rezgések végtelen óceánját, kezdve a legfinomabb, for-
mátlan rezdülésektől a legdurvább, anyagi szintű hullámokig.
– Azt állítják, hogy Isten maga a Tudat? - kérdezte Sophia.
Hangjából egyre fokozottabb érdeklődés érződött.
– Nem. ATudat az a kifejezési forma, amit Isten, avagy az
Abszolútum választott, hogy önmagát manifesztálja. Na már most,
minden Szent Monász szellemi lényeket sugároz ki magából, amelyek
áthaladnak az Ősképek Világán. Leginkább Platón idea-tanához
tudnám hasonlítani ezt a felfogást. Az Ősképek egyike az Ember
Ideája. Abban a pillanatban, amikor egy szellem-én, egy szellemi lény
sugara áthalad az Ember Ideáján, megszületik egy lélek.
– Eddig azt gondoltam, hogy a lélek halhatadan, - szólt közbe
Sophia, ahogy tovább sétáltunk.
– Az is, de először meg kell alkotni. Valójában azonban mind-
annyian az a szellemi En-lény vagyunk, aki a leiken túl található, az
Ember Ideája mögött, amit görögül pneumának nevezünk. Minden
emberi lény esszenciális magja a pneuma, avagy a szellem. Ez a
bennünk lévő Isten. Emlékezz csak arra, mit énekelnek máig is a
görög templomokban: „Pneuma Az Igazság Keresői
o QeosPneuma s QesV”
215 - Isten a

Szellem (Pneuma).
Abban a pillanatban, amikor egy lélek megteremtődik, - foly-
tattam, - elkerülhetedenül alá kell szállnia a legdurvább anyagi síkra,
hogy tapasztalatokat szerezzen az alacsonyabb világokról, a polaritás
világairól, jóról és rosszról, életről és halálról, és így tovább.
A lélek eredendően színtelen. Nincs tapasztalati tudása az ala-
csonyabb világokról. Alászállása előtti állapota megfelel Ádám és Éva
paradicsomi állapotának a bukás előtt. A tapasztalatszerzés érdekében
tehát ki kell terjednie, alá kell szállnia az alacsonyabb világokba, hogy
úgy mondjam, el kell buknia. Abban a pillanatban teremtődik meg az
állandó személyiség, a léleknek az a része, amibe az inkarnációk
tapasztalatai rögzülnek majd. Az első testet öltés alkalmával pedig
megteremtődik egy jelenvaló személyiség, ami - mint azt már
korábban tisztáztuk - három testből áll: men- táltestből, asztráltestből
és fizikai testből.
Minden emberi lény többdimenziós. Daskalos szemléletes
hasonlatát használva, egy szakasz, két végponttal. A Szellem pontja
folyamatosan sugárzó, a másik végpont, a jelenvaló személyiség
ugyanakkor a sötét oldal. A létezés célja nem más, mint a két végpont
egyesítése egy fényesen ragyogó körben.
– Hogyan tehetjük ezt meg? - kérdezte Sophia.
– Azáltal, hogy alacsonyabb énünket ráébresztjük önmaga
isteni eredetére. Alászállásunk az alacsonyabb világokba, és az
inkamá- ciós körforgás kezdete valójában azzal járt, hogy Isteni
Énünket, a Szellemet börtönbe zártuk, és megfeledkeztünk róla.
– Szóval azt akarod mondani, - jegyezte meg Sophia erőltetett
mosollyal – hogy valójában mindannyian istenek vagyunk.
– Száműzött istenek, - válaszoltam - akik saját magunkra eről-
tetett amnéziában szenvedünk. Végső és mindenen átívelő életcélunk
azonban éppen az, hogy visszanyerjük emlékezetünket. Ezt tanítja
Daskalos és Kostas.
– Ha valóban ez a helyzet, akkor máris adódik a következő
kérdés: hogyan emlékezhetünk vissza? - szólt Sophia.
– Ennek több módja is van. Daskalos és Kostas azt tanítja,
hogy függetlenül attól, hogy felismertük-e vagy sem, fiiggedenül attól,
hogy tudatában vagyunk-e vagy sem, de mégis mindannyian önma-
gunk felfedezésének és megvalósításának az ösvényén járunk. A
karma adok-kapok törvényének keretein belül, újabb és újabb
inkamációink tapasztalatai idővel oda vezetnek, hogy egyre éret-
tebbekké válunk, és elindulunk vissza, eredetünk végpontja, a ben-
nünk élő Szellem-én felé. Végül valamennyi emberi lény önmaga
valódi tudatára ébred majd, még ha ez az út fájdalmakkal és
szenvedéssel teli is; ez az ára feledékenységünknek.
Létezik azonban egy másik, tudatosságot és önfegyelmet
igénylő út is, az igazság keresésének útja, a Keresők ösvénye. Ha az
ember az Igazság Keresőjévé válik, tudatosan vág neki a visszavezető
útnak, amelynek során önmagát felismeri, s a Tékozló Fiúhoz
hasonlóan - akire Daskalos oly előszeretettel szokott hivatkozni -
visszaérkezik Szerető Atyja palotájába. Az Igazság Keresésének
módszere a következő krisztusi kijelentésre épül: „Ismerd meg az
Igazságot, és az Igazság szabaddá tesz.”
– Jó, de hogyan kezd hozzá az ember ehhez a Kereséshez? Ho-
gyan válik az Igazság Keresőjévé?
– Koncentrációval, meditációval, önmegfigyeléssel és
szolgálattal, - feleltem, és elmeséltem Sophiának néhány egyszerű
meditá- ciós gyakorlatot, amiket Daskalos és Kostas szokott kijelölni a
tanítványaiknak. - Az önmegfigyelés és a szolgálat elengedhetetlen a
törekvésben. Ahogy Daskalos mondja, »ezek ölik meg bennünk a
Minotauruszt«, ezek törik le egoizmusunk szarvait. Saját önző- ségünk
a legnagyobb ellenségünk, mert ez akadályoz meg minket abban, hogy
valódi mivoltunk tudatára ébredhessünk. Egoizmusunk tart fogva
alacsony tudatszintünkön. Ahhoz, hogy csapdájából kitörjünk,
Thézeuszhoz hasonlóan meg kell ölnünk a Minotauruszt.
Azzal, hogy szisztematikusan megtisztítjuk tudatalattinkat
önző vágyainktól, tulajdonképpen tudatosságunk fejlődését mozdítjuk
elő. Felgyorsítjuk visszatérésünk menetét az Atyához, az Istennel való
egység, a Teózis megvalósítását.
– Nekem még mindig gondom van ezzel az inkamációs
elmélettel, - szólalt meg Sophia séta közben, hosszas hallgatás után.
Éppen akkor értünk az Ayios Savvas, a sok Nicosia szívében található
régi templom egyike elé. - Ha eredetileg valóban istenek vagyunk, és
az a célunk, hogy újra ráébredjünk isteni mivoltunk állapotára, akkor
miért éppen az inkamációs körforgást választottuk ennek
megvalósítására?
– Jó kérdés! Az évszázadok folyamán rengetegen elgondolkod-
tak már ezen, a közönséges ádagembertől kezdve a komoly beava-
tottakig.
Az egyik népszerű, a buddhizmus egyik ágának
hagyományából eredő elképzelés szerint a tudatosság legvégső
állapota az én egyfajta nihilizmusa, amikor is öntudatunk
összefonódik Istennel, és feloldódik az 0 teljességében. Ebben az
állapotban az egyén mint olyan, elveszíti létét Ez az elképzelés a
nyugat világi értelmisége számára olyannyira megnyerő volt, hogy
agnoszticizmusuknál fogva sokkal inkább hajlandók voltak elfogadni
azt, semhogy beismerjék az egyéni tudat örök és halhatatlan voltát
Nemrégiben olvastam egy igen érdekes könyvet a Tudatos álmodás-
ról - a szerzője Stephen LaBerge, a Stanford Egyetem alvással
Az Igazság
foglalkozó kutatóközpontjának Keresőiaki műve végefelé
a vezetője, 215 éppen
ezt a témát boncolgatja. Megállapításai elgondolkodtattak, úgyhogy
pár mondatát fel is jegyeztem magamnak, hátha megvitathatom majd
őket Daskalosszal vagy Kostasszal. Valahol a pénztárcámban itt is
kell, hogy legyen nálam a papiros.
Odasétáltunk az egyik utcai lámpa alá, és előkerestem a lapot.
Széthajtogattain, és elkezdtem felolvasni róla: „Transzperszonális
identitásunk meghaladja személyes öntudatunkat. Transzperszonális
identitásunkról végsősoron bebizonyosodhat, hogy az természetét
tekintve azonos a végső valósággal. (...) Minden Birtok Birtokosa, a
Mindentudás Tudója, Mindenek Teremtője - az Egy Tudat, a Valóság
maga.” Nos, eddig rendben is volnánk, már ami az Igazság Keresőit
illeti. Nem hinném, hogy ezen szavak ellen akár Daskalosnak, akár
Kostasnak bárminemű kifogása lenne. De hallgasd csak, később mit
állít LaBerge, az álmok kutatója! - Sophia közelebb hajolt, és együtt
olvasott velem.
„Éppen ezért elképzelhető, hogy amikor az ember meghal, bár
egyéni szinten megszűnik létezni, és mint harmatcsepp, belevész az
óceánba, de ugyanakkor eljuthat lényegi önvalója felismeréséhez: a
harmatcsepp ráébredhet, hogy túl önmagán mint harmatcseppen, ő
maga az Óceán. A kérdésre, hogy mivé is leszünk hát a halál után,
eszerint azt felelhetjük, hogy minden és semmi egyszerre.”
– Szinte látom magam előtt, hogy fog fetrengeni a nevetéstől
Daskalos, ha ezt felolvasom neki! - mondtam, és az összehajtogatott
lapot visszatettem a pénztárcámba. - Azt mondaná, ha a halál ilyen
megvilágosodást hozna nekünk, akkor a bölcsességhez vezető
legrövidebb és legbiztosabb út az öngyilkosság lenne. Csakhogy a
halál semmit sem változtat az ember tudatosságán! - szögeztem le,
ahogy újra nekiindultunk, hogy folytassuk sétánkat. - Hiszen az
egyetlen változás, ami a halál pillanatában bekövetkezik - mondaná
Daskalos és Kostas -, csupán annyi, hogy az ember maga mögött
hagyja durva anyagi testét. Életünk azonban tovább folyik, öntudatos
lényekként tovább élünk magasabb testeinkben, érzéseink és
gondolataink testében, asztrál- és mentáltestünkben. Ezekbe a rez-
gésállapotokba azzal a tudatszinttel lépünk át, amivel halálunk pil-
lanatában rendelkezünk. Az inkarnációk sora és a karma az, ami egyre
érettebbé tesz minket spirituálisán, mígnem a Teózisban elérjük
végcélunkat. Természetesen visszatérésünket felgyorsíthatjuk az
Igazság Keresésével.
Daskalos azt mondaná, hogy a legtöbb ember nincs tisztában
azzal a ténnyel, hogy magasabb testei vannak. Ezért is jutnak
rendszerint téves megállapításokra az emberiség végső rendeltetését
illetően.
– De ezzel még mindig nem válaszoltál az eredeti kérdésemre
- figyelmeztetett Sophia - nevezetesen, hogy miért van szükségünk az
inkarnációk sorozatára?
– Rögtön meglátod! Daskalos és Kostas azt tanítja, hogy az in-
karnálódás célja éppen az, hogy az ember kifejlessze egyéniségét,
hogy az Abszolútummal való Egység állapotába visszatérve ahelyett,
hogy elveszítené, meg tudja majd tartani önmaga egyediségét Mielőtt
alászálltunk volna a polaritás világaiba, istenek voltunk, de az
alacsonyabb világok megtapasztalása nélkül, tisztán elhatárolható
individualitás nélkül. Mindannyian egyformák voltunk. Arkangyali
létformánkban felette álltunk térnek és időnek. A polaritás
alacsonyabbrendű világaira, a tér és az idő megteremtésére éppen
azért volt szükség, hogy Szellem-énjeinknek, pneumáinknak lehe-
tősége nyíljon a tapasztalatszerzésre, ami végül elvezethet minket az
Ontopeiziszhez.
– Az meg micsoda? - kérdezte Sophia, és tettetett
kétségbeeséssel emelte magasba kezeit.
– Sajnos, - sóhajtottam - angolul nem találtam rá megfelelő
kifejezést, ami pontosan visszaadná a szó jelentését A görög összetétel
első tagja az on főnév, ami Jény”-t, Jétező”-t jelent; a peisis pedig a
„lenni, válni valamivé” ige származéka. Egyszóval, az Ontopeizisz azt
a folyamatot jelenti, melynek során a pneuma, a szellem az in-
kamációs körforgás végén [azaz amikorra az alacsonyabb én már
minden karmikus adósságát letörlesztette] megvalósítja egyéniségét
Az Ontopeizisz a Teózis végterméke. Ha utóbbi maga a végső meg-
világosodás, az alacsonyabb én megszabadulása az inkamációs kör-
forgásból és eggyé válása a Szellem-énnel, akkor az Ontopeizisz az,
amit a Szellem-én azáltal nyer, hogy keresztülsugározza önmagát az
Ember Ideáján, bele a polaritás világaiba, a téridőbe.
– Daskalos és Kostas szerint ezt a nagy létigazságot fejezi ki
csodálatos módon Jézus példabeszéde a Tékozló Fiúról. Az
Ontopeizisz azt az állapotot fejezi ki, miután a tékozló fiú már
visszatért atyja házába, s birtokában van minden tapasztalásnak,
minden megpróbáltatást kiállt amit a tér és az idő rákényszerített.
– Térben és időben szerzett tapasztalataink azok, amelyek
egyedivé, különbözővé tesznek minket. Nincs két emberi lény, akik
tökéletesen egyformák lennének, hiszen az ellentétek, a jó és a rossz
világában senki sem ment keresztül pontosan ugyanazokon a
tapasztalásokon. Ez a fajta felfogás, legalábbis számomra, sokkal
elfogadhatóbb annál, mint hogy végső célunk az „Én vagyok Én”,
azaz öntudatunk teljes feladása lenne. Nem öntudatos énünket, hanem
egoizmusunkat kell feladnunk! Daskalos azt mondaná, hogy az „Én
vagyok Én” saját halhatatlan Szellem-énünk, a Pneuma, igazi
önvalónk, létünk alapja. Sosem keletkezett és sosem múlandó. Ez a
bennünk lévő isten, aki önnön isteni akaratából belépett az ellentétek
világába, feledésbe burkoltaAzönmagát,
Igazság Keresői
pusztán azért, hogy
215 az
alacsonyabb világokról szerzett tapasztalatai elvezessék őt önmaga
Ontopeiziszéhez.
– Sophia sejtelmesen mosolygott rám. - Azt akarod mondani,
hogy mi kutatók és tudósok, miközben ismereteket halmozunk fel és
igyekszünk feltárni a természet rejtett titkait, tulajdonképpen mást sem
teszünk, mint önmagunk Teózisára és Ontopeiziszére törekszünk?
– Az Igazság Keresésének értelmében igen, tulajdonképpen
minden ember ezt teszi, még ha tudattalanul is, legyenek akár tudósok,
akár dokkmunkások, kommunisták vagy kapitalisták.
– Van, aki tudatosan teszi ezt?
– Igen kevesen, - kuncogtam - néhány beavatott csupán! Az
emberiség legnagyobb része, ahogy Daskalos és Kostas fogalmaz,
korlátozott tudatosságukba bábozódva mély álmát alussza.
– Ahogy keresztülvágtunk egy ottomán stílusú kis sikátoron, és
kiértünk az érseki palotával szemközti térre, Sophia szólalt meg: -
Nem mintha valamennyiüket ismerném, de tudtommal rengeteg
különbség van beavatott és beavatott között, rengeteg egymásnak
ellentmondó vélemény. Hogy lehet ez? Melyikben bízhat akkor az
ember?
– Daskalos és Kostas szerint senkiben sem bízhatunk.
Mindenkinek magának kell feltárnia az Igazságot. Számukra,
mesterek számára az Igazság Keresése nem holmi dogmák
gyűjteménye, hanem egy módszer önmagunk személyes felfedezésére
és megvalósítására. Ugyanakkor, állításuk szerint mégiscsak létezik,
hogy a hiteles és leghaladottabb mesterek egymástól fíiggedenül
ugyanazokra az igazságokra lelnek rá, hasonlóan a világi tudósokhoz,
akik a külvilág megfigyelése során jutnak közös nevezőre. Mindamel-
lett, minden tudás kísérleti és relatív, függetlenül attól, hogy
tudományos vagy misztikus eredetű. Végeredményben csak akkor
fogjuk megtudni az igazságot, amikor magunk válunk az Igazsággá,
azaz a Teózis állapotában.
 Ebből adódik, hogy amikor a magasabb világokról szóló ¡s
meretek az alacsonyabb világok szintjén jutnak kifejeződésre, alda*
azokban bizonyos mértékben eltorzulnak, az őket kinyilvánító bea«'
vatottak szellemi fejlettségétől és tudatosságától függően. Nem minden
mester egyforma, mint ahogy nem minden tudós kap felfe. dezéséért
Nobel-díjat.
Mire eszmefuttatásomat befejeztem, éppen visszaérkeztünk
sétánk kiindulópontjára, a Famagusta Kapuhoz. Annyira
belemelegedtünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettük, hogy
elszaladt az idő. Rég elmúlt már éjfél, az utcákon egy lélek sem járt
Csak az egyik barri- kád mögött volt észlelhető némi mozgolódás,
ahogy a katonák őrködtek, nem messze a parkolótól, ahol az autómat
hagytuk.
Felajánlottam, hogy hazafuvarozom Sophiát Kaimakliba, egy
közeli városnegyedbe, ahol szigeten tartózkodása idején lakott.
– Mondd csak, Kyriaco, személy szerint hogy érintett meg
téged ez a téma? - kérdezte út közben.
– Sokan feltették már nekem ezt a kérdést. Hosszú történet, -
nevettem el magam.
– Mint te magad, egykor én is tele voltam kételyekkel minden
iránt, ami túlmutatott azon, ami öt érzékszervünkkel észlelhető. Persze
be kell vallanom, nem rajongtam túlzottan a tudományos
materializmusért sem. Hozzád hasonlóan a görög ortodox vallás
keretei között nőttem fel, és lenyűgözött annak liturgikus szépsége. De
aztán idővel azt éreztem, hogy nincs más választásom, mint hogy az
agnoszticizmus irányába mozduljak el. Egyetemi tanulmányaim sem
igazán kínáltak más lehetőséget, hisz szinte az egész oktatás arra épül,
hogy az egyedül valóságos világ az, amelyet hétköznapi tudatunkkal
észleünk. Elhitették velem, hogy hiteles tudás csakis egyeden módon
szerezhető, a szigorú tudományosság révén. Minden más csak puszta
vélekedés, bizonyíthatatlan illúzió. Egy idő után aztán azon kaptam
magam, hogy ha kényszeredetten is, de behódoltam a racionális
tudományosságnak, s már egyenesen a fundamentalisták közé
tartozom.
– Más világokról azt gondoltam - már ha egyáltalán
elgondolkodtam a létezésükön -, hogy ha vannak is, túl vannak az
emberi felfogóképesség határain, éppen ezért bárminemű kutatásuk
felesleges idő- és energiapocsékolás lenne. Megbékéltem hát a magam
kis háromdimenziós világával, és mint szociológus, próbáltam megér-
teni azokat a társadalmi viszonyokat, amelybe belecsöppentem.
Képzeld, egy rövid ideig, mint végzős diák, még a marxizmus gon-
dolatával is kacérkodtam, mint minden probléma lehfeáéges meg-
oldásával.
– És aztán mi tötént? - kérdezte Sophia. Úgy éreztem,
hangjában bujkál némi irónia; eszembe jutott, hogy szimpatizál
történelmi materialistákkal.
– Állást kaptam a Maine Egyetemen, és egyszer csak minden
változni kezdett, - feleltem. Elmeséltem neki, hogyan avatott be egyik
kollégám a keleti meditációs technikákba „testem és elmém lecsen-
desítése” érdekében, és hogyan ismertetett meg egy sor irodalommal,
aminek eladdig a létezéséről sem tudtam.
– Milyen irodalomra célzol?
– Az örökérvényű filozófiára, - válaszoltam Huxley híres
szavaival, majd elmagyaráztam, hogy Huston Smith filozófiai nézete
szerint az örökérvényű filozófia - vagy ahogy Az elfeledett igazság című
művében ő nevezte, az „őshagyomány” - az az évezredek során
fölhalmozódott ezoterikus bölcsesség, amely a történelem folyamán
minden komoly törekvő és a tudatosság határait feszegető kutató előtt
egyformán megmutatkozott.
– Az őshagyomány benne gyökerezik az emberi természetben,
függetlenül a különböző korok és kultúrák filozófiai divathullámaitól
és szeszélyeitől. A nagy misztikusok és tanítók minden kultúrkör-
szakban ezt a hagyományt adták tovább. És most először a történelem
során, ez az őshagyomány elérhetővé vált a széles tömegeknek is.
– Hogyan?
– Az olcsó könyvek által.
– Ezt hogy érted?
– Egészen a legutóbbi időkig ez a fajta misztikus bölcselet csak
néhány kiválasztott egyén sajátja volt, a nagy beavatottaké, akik
súlyos nehézségek - és néha életük kockáztatása - árán gyakoroltak, és
adták át tudásukat titkos testvériségekben. De az idők mára meg-
változtak. Szerencsére, mi már sokkal nyitottabban élhetünk, egy
sokkal toleránsabb világban. Előbb-utóbb minden napvilágot lát
nyomtatásban.
– Látod, Sophia, kapcsolatom ezekkel a ciprusi mágusokkal
arra késztetett, hogy minél mélyebbre ássam magam az efféle dolgok
kutatásában. És eközben arra kellett rájönnöm, hogy az emberiség
talán egy hatalmas tudati forradalom küszöbén áll, egy a
reneszánsznál és a felvilágosodásnál is jelentősebb változás előtt.
Időközben hazaérkeztünk, leállítottam az autót Sophia
édesanyjának a háza előtt, úgy folytattam: - Talán mégsem vagyunk
olyan feledésre kárhoztatott, tehetetlen teremtmények, mint
amilyennek sokszor képzeljük magunkat! Talán léteznek belsőnkben
felfedezésre váró világok, amelyek akár még tágasabbak is, mint a
csillagászok égboltja!
Megemlítettem az amerikai űrhajóst, Edgár Mitchellt, aki hold-
ralépése pillanatában oly mélységes misztikus élményen esett át hogy
visszatérve a Földre, Kaliforniában megalapította a Mentális
Tudományok Intézetét, egy alapítványi kutatóközpontot az ember
„belső tere” új határmezsgyéinek feltárására.
– Tudod, a legnagyobb elismerés, ami könyveim megírása óta
ért, az az a rengeteg levél, amiket a világ legkülönbözőbb pontjairól
kaptam, s amelyekben olvasóim beszámolnak arról, hogyan nyújtottak
nekik térképet és útmutatást ezek a tanítások azoknak a világoknak a
felfedezéséhez, amelyeket volt alkalmuk megtapasztalni, vagy
amelyeket azóta is tapasztalnak.
Ezen a ponton túl számomra már nem is az a kérdés, hogy
vajon tényleg léteznek-e más, a mi hétköznapi háromdimenziós
világunkkal kölcsönhatásban lévő valóságok, hanem hogy miként
lehetne azokat feltárni, kikutatni, hogyan lehetne létrehozni egy olyan
tudományt, amely ezeket a spirituális dimenziókat veszi vizsgálat alá.
A tibeti lámák például évezredek óta ezt művelik a Himalája csúcsai
közt
– Feltételezem, - vetette közbe Sophia, - hogy meg vagy győ-
ződve róla, hogy a barátaidnak, Daskalosnak és Kostasnak bejárásuk
van ezekbe a világokba, és hogy ők ezt a bizonyos őshagyományt
oktatják.
– Hiszem, hogy Daskalos és Kostas megérdemlik, hogy adjak
a szavukra, és komolyan vegyem őket, illetve azokat az állításaikat,
amelyek ezekről a más, a hétköznapi érzékeken túli világokról szólnak
Tudod, Sophia, mostanára beláttam, hogy a jó,
dogmatikamentes tudomány nem ellensége a spiritualitásnak, sőt,
ellenkezőleg, annak egyik szövetségese. És éppen ez teszi a mai
helyzetet oly lenyűgözően érdekessé és ígéretessé.
– El fogok gondolkodni azon, amit mondtál, - mondta
mosolyogva Sophia. Búcsúzóul ajánlottam neki egy könyvet, Marilyn
Ferguson Vízöntő összeesküvését, amelyet jó összefoglalásnak tartottam
arra, hogy az úgynevezett „határtudományok” indirekt módon hogyan
képesek igazolni a nagy misztikusok spirituális kijelentéseit.
– Még egy utolsó kérdés! - mondta Sophia, miközben
kikászálódott az autóból. - Honnan tudják ezek az emberek, amit
tudnak? Hol tanultak ezekről a dolgokról, amelyekről ma egész este
beszélgettünk?
– Mind Daskalos, mind Kostas azt állítja, hogy a magasabb
világokról szerzett ismereteik alapvetően két forrásból fakadnak. Az
egyik forrás saját közvetlen tapasztalatuk ezekről a szellemi valósá-
gokról. Képességeiket és tudásukat nem egyedül mostani inkamá-
dójukban szerezték, hanem előző életeikben alapozták meg. Ha valaki
mesterévé válik mindhárom testének, képes kilépni azokból, és
használni azokat, hogy betekintést nyerjen a magasabb dimenziókba.
Ha pedig már megismerte ezeket a világokat, szolgálatára lehet azon
embertársainak, akik szükséget szenvednek valamiben. Az ember
„láthatatlan segítővé” válik, szupertudatossággal rendelkező énné, egy
Hermész Triszmegisztosszá.
– Egy mivé? - kérdezte Sophia elkerekedő szemekkel.
– Egy Hermész Triszmegisztosszá, - ismételtem meg kuncog-
va, és elmagyaráztam, hogy az ezoterikus, misztikus bölcsességgel
foglalkozó hermetikus filozófia állítólag egy görög bölcs nevéhez
fűződik, bizonyos Hermész Triszmegisztoszhoz, aki az ősi Egyip-
tomban élt, több évszázaddal Krisztus előtt, illetve hogy a hermetikus
filozófia részét képezi annak, amit Huxley „örökérvényű filozófiádnak
nevezett.
Amikor megemlítettem Daskalosnak a hermetikus filozófia
eredetére vonatkozó iménti eszmefuttatást, ő nevetve rázta meg a
fejét. Kijelentette, hogy bármely emberi lény Hermész
Triszmegisztosszá válhat, aki eléri a szupertudatos énség állapotát.
Bárki, aki három - fizikai, asztrális és mentális - testének mesterévé
vált, Hermész Triszmegisztosznak nevezhető. Hermész, a szárnyas
isten a repülést jelképezi, azaz a testelhagyás - vagy ahogy mások
nevezik, az „asztrális utazás” - képességét.
Mint tudod, a görög trismegistus szó lefordítva
„háromszorosan nagy”-ot jelent, s mint ilyen, arra a személyre utal,
aki uralja mindhárom testét, s ezáltal szabad bejárása van a létezés
magasabb világaiba, ahol képes tudást és bölcsességet felhalmozni és
átadni azt mindazoknak, akik - hozzánk hasonlóan - egyelőre a
tudatosság alacsonyabb szintién éljük életünket.
Amint látod, kedves Sophia, előbb-utóbb te is, én is, és minden
ember eljut majd arra a szintre, hogy Hermész Triszmegisztosszá
válik. Amikor pedig ez megtörténik, jó spirituális tudósok módjára
tapasztalatilag leszünk képesek igazolni mindazt, amiről egyelj csak
hallomásból tudunk.
– A Hermész Triszmegisztosszá válás azonos a Teózissal?
– Nem, a Teózis annál sokkal magasabb tudatállapotot jelent A
Teózis minden lélek végső rendeltetése, a tudatosság fejlődésének
végső állomása. A szupertudatos énség állapota egyike azon kevés
közbenső lépcsőfoknak, amelyek az Istennel való tudatos egységhez
vezetnek. A Teózis ilyen formán egy egyirányú sugárút. Ha célhoz
érsz rajta, a hétköznapi értelemben vett emberi módon - születés halál,
újraszületés körforgása révén - már nem térhetsz vissza belőle. Kostas
egyszer azt mondta nekem ezzel kapcsolatban, hogy a legnagyobb
mesterek, akik már elértek a Teózis küszöbére, és bármikor
kívánságuk szerint beléphetnének, nem teszik meg az utolsó lépést,
éppen azért, mert szeremének még visszatérni, és másokat segíteni
szellemi útjukon. Kostas így fogalmazott „Minél magasabbra jutsz,
annál nagyobb benned a szeretet és az együttérzés mások iránt, és
annál nagyobb készséget érzel a szolgálatra.” Talán épp az ilyen
emberekre vonatkozik az állítás: „elsőkből lesznek az utolsók”.
– És mi az a másik forrás, amire céloztál, ahonnan Daskalosék
a tudásukat merítik? - kérdezte még Sophia, mielőtt beindítottam
volna a motort
– Na, ez lesz csak a meglepő számodra! Azt állítják, hogy
képesek tökéletesen ráhangolódni olyan nagy mesterek
tudatrezgéseire, akik a tudatosságnak és a bölcsességnek a
legmagasabb szintjén állnak. Ezek a mesterek már az Abszolútum
isteni autokráciáján belül tartózkodnak. Egyikük Yohannan, azaz
János apostol, Krisztus Szeretett Tanítványa. Daskalos és Kostas
Yohannan közvetlen irányítása szerint tanít Az Igazság Keresése tehát
egy olyan szellemi gyakorlatrendszer, melynek alapjait az az
arkangyali lény fektette le, aki valamikor Szent Jánosként, a negyedik
evangélium szerzőjeként élt a Földön.
– Daskalos és Kostas egybehangzó véleménye szerint bárki,
aki egy bizonyos szellemi fejlettséget, a szupertudatos énség bizonyos
fokát eléri, csatornájává válhat Yohannannak, annak a „szuper-
intelligenciának”, aki - ahogy ők mondják - tökéletesen átlátja és
felügyeli bolygónk szellemi fejlődését
– Olvasnak ezek az emberek valaha is könyveket? - kérdezte
Sophia. Már elfordítottam a slusszkulcsot és a lábam a gázpedálon
volt, de észrevettem arcán az elhatalmasodó kétségbeesést a Yohan-
nan név hallatán.
– Azért, hogy szellemi ismereteket szerezzenek, nem, –
feleltem. Arra ott vannak egyéni tapasztalataik. De ez nem azt jelenti,
hogy akár Daskalos, akár Kostas műveletlen barbár lenne. Épp
ellenkezőleg, Kostas Angliában szerzett mérnöki diplomát, Daskalos
pedig a lamacai Amerikai Akadémián végzett, majd később, bár a
szigetet sosem hagyta el, levelező úton még több angol felsőoktatási
intézmény oklevelét megszerezte, azokat is kitüntetéssel.
– Szeretnék találkozni ezekkel az emberekkel! — kiáltotta még
utánam búcsút intve Sophia.
Az elkövetkező hetekben feleségemmel, Emilyvel többször is
elkísértük Sophiát Kostasszal és Daskalosszal való találkozóira. Mire
elhagyta Ciprust, hogy visszatérjen Kanadába, világnézetének
válozásában már érezhető volt a hosszas beszélgetések hatása. Sőt mi
több, utolsó együttlétünket követően Daskalos cinkosan rám
kacsintott, és azt mormolta: „Készen áll!” Elérkezett hát Sophia ideje,
hogy belevágjon abba a hosszú folyamatba, amely elvezeti majd őt a
felébredéshez. ígéretet tett arra, hogy legközelebb hosz- szabb időre
tér majd vissza Ciprusra, hogy lehetősége legyen alaposabban
elmélyedni Daskalos és Kostas világában. Tökéletesen megértettem
őt. Tíz évvel korábbi önmagamat láttam Sophiában, amikor jómagam
is először szembesültem Daskalos és Kostas különleges
szellemiségével.

Második fejezet

Menyországok és poklok

Stephanosszal együtt reggel fél tízkor érkeztünk Strovolosba,

Daskalos házához. A bejárati ajtó szélesre volt tárva, az előszobát
elöntötte a ragyogó nyári nap melege. Daskalos egyedül üldögélt egy
árnyékos sarokban. Teljesen elcsigázottnak tűnt, mint akiből minden
életerőt kifacsartak.
– Daskale, mi történt veled? - kiáltottam fel ijedten.
Félig megemelte szempilláit, intett a kezével, és kért egy pohár
vizet - Majd elmesélem, később, - suttogta.
Az utolsó cseppig kiitta a pohár vizet, és megkönnyebbülten
sóhajtott fel. - Éppen most tértem vissza egy pokolból. Ott volt dol-
gom. Ha tudnátok, micsoda kellemetlen dolog ellátogatni efféle
helyekre! - és grimaszba torzult az arca. Látva kérdő tekintetünket,
belekezdett, hogy részletesen elmesélje a történteket Időközben az
ereje is kezdett visszatérni.
– Amíg az ember a földi síkon él, tudatát könnyebben rá tudja
hangolni az alacsonyabb pszichonoeükus vÜágok rezgéseire, mert
azok közelebb állnak a durva anyagi rezgésekhez. Az egyik szellem-
világbeli ismerősöm, egy láthatatlan segítő ezért engem kért meg a1*3»
hogy segítsek neki egy barátjával kapcsolatban, aki a legalacsonyabb
asztrál-szellemi régiók egyikébe került Azért hívom aszt- rál-
szelleminek, mert mint tudjátok, az asztrális (pszichikus) és a mentális
(noetikus) szintek kölcsönösen áthatják egymást. Ahol nincs gondolat,
ott nincs érzelem. És ezek a világok az anyagi síkon
is érvényesülnek. Egy vakító fényes térben kapcsolatba léptem hát
ezzel a láthatatlan segítővel, és elbeszélgettünk egymással. Csodálatos
volt odafent!
„»Gyere velem, segítsünk a barátomon!« - invitált, mondván,
hogy ő már annyiszor meglátogatta őt, de mindhiába. »Ha ő maga
nem akar kimozdulni saját poklából, nem lesz könnyű segíteni neki!«
- feleltem. »De azért csak irányítsuk rá a tudatunkat, és teremjünk ott
mellete.« Tudjátok, az asztrál-szellemi világokban az ember tudatának
koordinálásával mozoghat: ha akarja, egy villanás, és
tizedmásodpercek alatt bárhol ott terem, de ha úgy tetszik, foko-
zatosan is közeledhet valami felé. Az illető akaratától függ, melyik
módot választja éppen. Nos, alászálltunk hát. Pokoli sötét volt. Kí-
sértetiesen ijesztő. Próbáltam fókuszálni, hátha sikerül legalább kör-
vonalakat kivennem magunk körül. Mint kiderült, formáit és alakzatait
tekintve az a világ is csodálatos volt, hegyekkel, völgyekkel, fakkal;
még valami tengerfélét is észrevettem, csakhogy az mozdulatlan és
néma volt. Láthatatlan segítőmnek megjegyeztem, hogy magamtól
meglehetősen ritkán látogatok el efféle helyekre. Olyan volt az egész,
mint egy koromsötét éjszaka, amelyben alig dereng halványan a
félhold. »Ezen a helyen nem lehet ennél világosabb,«
közölte ismerősöm, - »mert azt az itt élők nem tudnák elviselni. Az
Isteni Kegyelem itt is működik. A sötétség, amit észlelsz, az itt élők
belsejéből ered, és ez befolyásolja a külső környezetet is.« »Fojtogató
a levegő,« - panaszoltam, - »mintha minden rothadna!« »Ok
teremtenek maguknak ilyen állapotokat,« - magyarázta tovább
barátom, - »mert ez felel meg nekik.«”
„Egy négyszer akkora ház előtt találtuk magunkat, mint az
enyém,” - folytatta Daskalos. „Bekopogtattunk a hatalmas vaskapun,
de senki sem válaszolt. Úgy tűnt nekem, láthatatlan ismerősöm nem a
legtapasztaltabb, mert nekem kellett noszogatnom őt, hogy menjünk át
a falon. Emlékeztettem rá, hogy adott helyzetünkben felesleges
kopognunk. Bent teremtünk hát a ház belsejében, és ott találtunk egy
embert, aki a félhomályos nappaliban ücsörgött Biztos voltam benne,
hogy azt a kis fényt is az Isteni Kegyelemnek köszönhettük. Mintha
egy húsz wattos izzó hunyorgott volna, de a szoba méreteihez képest
elenyésző fényt adott. A férfi egy sötét, bársonyos fotelban ült, és
mióta csak meglátott minket, azt kérdezgette, hogy kerültünk a
házába. »A barátaid vagyunk,« - feleltem neki. »Értem én,« -
dünnyögte bosszúsan, - »ti is csak afféle bajkeverők vagytok, akik
sosem hagynak nyugton!« »Igazán sajnálom,« - válaszoltam. »De
mondd csak, szeretsz itt élni?« »Miért ne szeretnék? Ez az otthonom.
És verjétek ki a fejetekből, hogy bár mit is ellophattok tőlem! Tőlem
senki nem lophat el semmit!« Próbáltam lecsillapítani: »Nem azért
jöttünk, hogy bármit is elvegye tőled. Egészen más okból vagyunk itt.
Nézd csak, ez az illető a barátod, ugye?« - mutattam társamra.”
„A férfi a fogait vicsorgatta. »Tudom én jól, milyen barát!
Hagyjatok magamra! Nincs szükségem barátokra!« »Tényleg nincs?«,
erősködtem. »Jobb egyedül élned, teljesen magányosan?« »Igen
jobb!« - felelte dacosan. Ekkor odafordultam az ismerősömhöz, és
közöltem vele, hogy egyelőre semmit sem tehetünk a barátjáért, és a
legjobb lenne, ha láthatadanokká válnánk a számára, úgy maradnánk
ott mellette, kifigyelve, mi történik így is tettünk. Megemeltük a
rezgésszintünket, és ezzel eltűntünk a szeme elől, pedig egy tapodtat
sem mozdultunk mellőle. Ismerősömnek segítenem kellett a
láthatadanná válásban; mint mondtam, meglehetősen tapasz- taladan
volt az efféle ügyekben. Tudjátok, igen sok gyakorlásra van szükség
ahhoz, hogy az ember akarata szerint tudja változtatni saját rezgéseit.
Meg kell tanulni felülemelkedni a formákon és a képzeteken, hogy
befolyásuktól függetlenül az ember láthatatlanná válhasson. Szóval,
ott maradtunk az illető mellett, és figyeltük, mi történik Hallottuk,
ahogy megkönnyebbülten felsóhajt: » Hál istennek, végre elkotródtak
innen a fenébe! De vajon hogy kerültek be ide?« Azzal üvöltözni
kezdett, mire egy sötét ruhás alak lépett be a szobába. Úgy nézett ki,
mint egy lakáj. A férfi folyamatosan üvöltözött vele: »Hogy kerültek
ide azok az alakok az előbb? Már megint nyitva hagytad a bejárad
ajtót?« Csak ekkor értettem meg, mi is történik valójában. A lakáj
tulajdonképpen az illető angyala volt, aki próbálta jobb belátásra
téríteni védencét, de a férfi a szolgájává alacsonyította őt így aztán az
angyal nem tündökölhetett előtte igazi fényében; abban a sötét
öltözékben volt kénytelen megjelenni, amibe gyűlölködő
gondolataival a férfi öltöztette.” p| férfi tovább üvöltözött:” - folytatta
Daskalos - „»Ülj le!« I parancsolta az angyalnak. Aztán kinyitott
néhány csikorgó vasajtót, és előhúzott mögülük egy rozsdás
fémdobozt. Közbén folyamatosan szitkozódva tudakolta angyalától,
hogy ki lopta el a kincseit Leemelte a láda fedelét, és számolni kezdte
a benne lapuló arany pénzérméket Nevethetnékem támadt, ahogy
elnéztem őt Ez volt hát a büntetése, a saját pokla, gondoltam.
Számolta az aranyait - az énnek egyik oldalán az angol király arcképe
díszlett, a másikon Szent György. A férfi pedig csak számolta őket,
egyiket a másik után. Míg el nem felejtette, hol tart a számolásban.
Olyankor káromkodott egyet, és kezdte élőiről az egészet Közben
maga is belefáradt, ismét csak újra kezdte, és ez így ment
végeláthatatlanul. Ráadásul folyamatosan az a kényszerképzete volt,
hogy meglopták őt, úgyhogy eszelősen cikázott a tekintete a
pénzkupacokon.”
„Odaszóltam az angyalnak, aki természetesen látott minket:
»Mióta tart ez az egész? Te teremted neki a pénzt?« »Igen, de folyton
elveszíti. Akkor újra teremtek neki számolnivalót, és ő újra elveszíti.
Nem tud kiszabadulni saját fogságából. Folyamatosan azon aggódik,
hogy tolvajok lopják meg őt Pedig ezzel ő maga teremti meg azokat a
körülményeket, amelyek miatt az az érzete támad, mintha elvesztené a
kincseit« »És te mit teszel, hogy segíts neki?«
kérdeztem az angyalt, aki erre elmondta, hogy már minden el-
képzelhetőt megpróbált, hogy megvilágítsa a férfi előtt rögeszméje
illuzórikus voltát, de mindhiába. Felajánlottam, hátha segíteni tudok
néhány hatásos gondolattal, hátha belátja az illető, hogy halott, hogy
aranyai értéktelenek, és hogy ideje lenne kimozdulnia végre sötét
szobájából, ki a napfényre, más emberek társaságába. »Gondolod, én
nem próbálkoztam már ezzel?« - kérdezte az angyala. »Ezerszer is, de
egyszer sem hallgatott rám. Persze miért is ne próbálnád meg te is?
Lássuk, mire mész vele!« Így hát megpróbáltam. A férfi a füle botját
sem mozdította, csak számolta tovább a pénzét. Ekkor utánanéztem
előző inkamációjának. Kiderült számomra, hogy dúsgazdag volt, de
rendkívül zsugori, aki végül is ön- gyilkosságot követett el. Beláttam,
hogy csak saját elhatározásából vethet véget kínszenvedésének, és
szabadulhat ki pokoli helyzetéből, amit önmagának teremtett.”
– Mikor történt veled mindez, Daskale? - kérdeztem.
– Ma reggel.
– Ügy érted, alvás közben?
– Nem, már ébren voltam. Nem kell ahhoz feltétlen elaludni,
hogy az ember dolgozni tudjon a szellemvilágban! - Azzal Daska- los
tovább ecsetelte a különös történetet a férfival és az őt szolgáló
angyali lénnyel. Ereje időközben visszatért, tele volt energiával, már
nyoma sem maradt a kimerültségnek, amitől érkezésünkkor annyira
megijedtünk.
– Amikor elhagytuk a házat, próbáltam kapcsolatba lépni az an_
gyallal. Szinte áttetszőén fényes volt. Megkérdeztem őt, miért oU,
sötét körülöttünk minden. »Tegyük fel,« - mondta, - »hogy egy
csodálatosan szép helyen jársz, de valakik gumiabroncsokat kezdenek
égetni, és a levegő megtelik fojtogató fekete füsttel. Hogy érez- néd
magad?« »Nyilván nagyon rosszul. De az égett gumis hasonlatodból
arra következtetek, hogy meglehetősen sokat tudsz a mi földi
világunkról.« »Ez csak természetes!« - felelte. »Nos, ebben a pokoli
világban az emberek tudata olyan, mint a földi levegőt szeny. nyező
égő gumi. A táj is azért fordul feketébe, mert az itt élő emberek
gondolatai és érzései ilyen sötétek.« »És te szeretsz itt lenni velük?«
»Velük? Ki mondta neked, hogy én velük vagyok5« - kapta fel | fejét.
»Máshol, másokkal legalább ugyanúgy jelen vagyok.« »így már
értem!« | feleltem. »Szeretnék minél többet megtudni rólad!« »Én már
elég jól ismerlek téged! De ne aggódj, te is hamarosan többet fogsz
tudni rólam. Jössz te még vissza ide segíteni a rászorulókon.« »Ugyan,
hagyd el, hiszen az imént sem tudtam segíteni a védenceden!«
»Dehogyisnem! A szereteted, amit lehoztál ide, az maga a segítség,
amit nyújtani tudsz,« - felelte. »Meglásd, idővel majd csak észhez tér.
Lehet, hogy legközelebb, amikor erre jársz, még mindig az aranyait
fogja számolgatni, de annál sűrűbben látogatjuk majd, hogy
támogassuk őt. Csak Isten tudja, mikor fog kikecmeregni ebből a
pokoli kellemetlenségből.«”
„Az embernek tényleg az volt az érzése,” - fordult felénk Das-
kalos, i „hogy valahol a föld alatt tartózkodik. Természetesen a poklot
maga a férfi teremtette önmagának azzal, hogy belemerült saját
érzései és gondolatai világába. Ha bárki megkérdezné őt, hogy
elégedett-e a helyzetével, ő valószínűleg igennel felelne, és eszébe
sem jut, hogy változtasson rajta. Pedig csak az akaratán múlna, hogy
kilépjen saját poklából.”
Ekkor Stephanos rákérdezett, milyenek a különböző dimenziók
közti határok, mire Daskalos újabb magyarázatba kezdett. „A szellemi
világ különböző síkjai és régiói között tulajdonképpen rezgésszintbeli
eltérések vannak Az ember úgy mozoghat ide-oda, hogy tudatát a
megfelelő rezgésre állítja be. Mondok egy közérthető példát! A
rádióval fogni tudom a BBC adását, ahol, mondjuk, éppen egy
szimfonikus zenekari hangversenyt közvetítenek. Na mármost,
anélkül, hogy akár a rádiót mozgatnom kellene, vagy nekem kellene
arrébb ülnöm, elég, ha egyszrűen csak eltekerem az állomáskereső
gombot, és máris görög buzukizene szólal meg, ami a valóságnak egy
az előzőtől teljesen eltérő szelete. így van ez a szellemi világ
rezgéseivel is: földi időben kifejezve, az ember tizedmá- sodpercek
alatt változtathat helyet, kerülhet egyik pokolból vagy paradicsomból
a másikba, oda-vissza, tetszés szerint. Ahhoz, hogy egy pokolból
kikerüljön, elég csak megemelnie a rezgésszintjét, hogy úgy
mondjam, és máris egy fényesen ragyogó világban találhatja magát.
Minél magasabbra emelkedik az ember, annál nagyobb fényességgel
találja szemben magát, annál tisztábban észleli a Valóságot.”
„Saját tapasztalataim alapján állíthatom,” - folytatta Daskalos
lélegzetvételnyi szünet után, - „hogy minél fejlettebb valaki szellemi
téren, minél magasabbra kapaszkodik a mentális világ létrafokain,
annál közelebbi kapcsolatba, annál nagyobb egységbe kerül ember-
társaival. Ugyanakkor minél alacsonyabbra száll alá, annál inkább
eltávolodik tőlük. Legyenek odalent bármilyen sokan, akkor sem
igazán vesznek tudomást egymásról, nem érzik a többiek közelségét,
mindenki csak éli a maga kis zárkózott, magányos szellemi életét.”
Ahogy hallgattam őt, feltűnt, hogy Daskalos állításai
tökéletesen egybecsengenek mind saját tapasztalataimmal, mind a
hagyományos szociológiai és pszichológiai nézetekkel. Nem
állhattam, hogy ne tegyek egy összefoglaló megjegyzést erre
vonatkozóan: „Szóval, minél magasabb tudatszinten van valaki, annál
kevésbé fog idegenkedni embertársaitól, illetve annál kevésbé
idegenedik el önmagától is.” Majd saját kijelentésemen felbuzdulva
így folytattam: „Minél magasabbra emeli valaki tudati rezgésszintjét,
annál közelebbi egységbe kerül a többi emberrel és önmaga magasabb
énjével.” Felismeréseim kinyilatkoztatásától egészen magával ragadott
a hév, nem tudtam türtőztetni magam: „Minél alacsonyabb tudatossági
fokon áll valaki, annál kisebb mértékben tud jelenvaló személyi-
ségében megnyilvánulni a szeretet. Viszont minél tudatosabb az
ember, annál erősebben és célirányosabban tudja megnyilvánítani a
szeretetet, míg végül eléri a tökéletes egység állapotát, amikor már
maga válik a szeretetté!”
– Remek észrevétel! - bólogatott elégedetten Daskalos, majd
ismét magához ragadta a szót, hogy kifejtse a szellemi dimenziók to-
vábbi sajátosságait. „Az emberek odaát is csak a földön megszokott
világot teremtik meg maguknak. Ugyanolyan életet élnek, amilyet az
anyagi síkon folytattak: a kedvenc ételeiket eszik, a kedvenc boraikat
kortyolják, a megszokott fesztiválokra járnak szórakozni, még
a járásuk is ugyanolyan marad, mint amilyen a földi körülményeit
között volt."
– Furcsa, - jegyezte meg Stephanos, - hiszen ezek a dolgok,
ami. két említettél, mind-mind a test anyagi szükségleteinek a Idelégf.
tésére szolgálnak. Holott ekkor már nincs is testük.
– Ne feledd, amit már annyiszor, de annyiszor hangsúlyoztam:
a halál után az embereknek igenis maradnak testeik - asztráltestük és
mentáltestük. Attól, hogy átköltöznek a túlvilágra, az embereknek
még nem változik meg a karaktere, a felfogása. Asztráltestük- ben
továbbra is ugyanazok a vágyak élnek, átalakítadanul, úgyhogy odaát
is csak az itteni világ mását teremtik meg maguknak, azt, amihez a
földön hozzászoktak.
Daskalos hozzáfűzte, hogy az asztrális régiókban a gondolatok
és vágyak sókkal könnyebben szilárdulnak meg elementálok for-
májában, amik aztán az őket életre hívók tudatában és szubjektív
környezetében léteznek.
– Daskale, - kérdeztem, - a túlvilágra került emberek
ugyanazokat az örömöket tapasztalják meg, amikhez anyagi létük
során hozzászoktak?
– Természetesen igen.
– Szexuális téren is?
– Igen. Persze minél magasabb szellemi régiókba emelkedik
valaki, annál inkább átalakul a szexualitása. Alacsonyabb szinteken
viszont alig van különbség az asztrális és a földi világ szexualitása
között
– Ezek szerint nincs is szükség fizikai testre ahhoz, hogy az
ember szexuális örömöket éljen át? - vetettem fel némileg
zavarodottan.
– Hogy is kérdezhetsz ilyet? - csóválta a fejét Daskalos.
„Vajon a szexuális örömök forrása a fizikai test, vagy az asztráltest?
Nemde érzelmi testünk tesz minket képessé az egyesülésre?! E
tekintetben a fizikai test csak úgy van,” - azzal Daskalos mutatóujját a
padló felé fordította. „Asztráltestünk megfelelő hozzáállása nélkül
azonban... meg sem moccan!” - fejezte be a mondatot, s közben
nevetgélve felemelte a mutatóujját „Nem véleden, hogy annyi
impotenciával küszködő emberrel találkozni manapság.”
„Az asztrális dimenziókban tehát minden megtalálható, ami a
durva anyagi síkon létezik - beleértve a szexet, a kegyedenséget, a
kedvességet, és így tovább. Az ott élők jellemvonásai határozzák meg
az adott régió természetét”
– A halálfélelmük is megmarad? Jelent nekik valamit is a
halál?
És mi a helyzet a gyilkossággal? - kérdeztem.
– Igen, van haláltudatuk. De egy szembetűnő különbség azért
akad. Tegyük fel, hogy egy kegyeden ember megtámad valakit, és úgy
érzi, hogy megölte az illetőt. A gyilkos egy idő után mégis azt fogja
észrevenni, hogy az áldozata visszatért az életbe. Akkor újra
nekitámad, és ez így megy mindaddig, míg rá nem jön, hogy az
asztráltestet nem lehet megölni. Érted? Ezért is van az, hogy akik itt a
földön sokat háborúztak és csatáztak, azok a túlvilágon is ezt
folytatják, csak asztráltestben.
– A támadással ott is fizikai fájdalmat okoznak egymásnak az
emberek?
– Nem, a túlvilágon nem létezik fizikai testi fájdalom. Az em-
ber megtapasztalhatja például, hogy egy bombarobbanás darabokra
szaggatja őt, a tapasztalat be is íródik a tudatába, de nem érez fizikai
testi fájdalmat Aztán egyszer csak arra eszmél, hogy „De hiszen kutya
bajom!”. A későbbiekben felidézheti az esetet, emlékezni fog rá, de
fizikális fájdalomérzete nem lesz. Azt fogja tapasztalni, hogy
mindennek ellenére tovább él, úgyhogy a történteket előbb-utóbb
rossz álomnak titulálja majd. Mint mondtam, az asztrális világ ala-
csonyabb régióiban mindenfélét tapasztalhat az ember. Magam is
átéltem már ott egyet s mást Akik például az iráni-iraki háborúban
esnek el, a túlvilágon is folytatják a harcot egymás ellen. Persze va-
lójában az történik, hogy az öldöklés az asztrálvilágban kezdődik,
szellemi szinten, s onnan vetül le aztán a durva fizikai síkra. Ne
higgyétek, hogy az emberiség csak a Föld felszínén háborúzik! Sajnos
bárhol és bármikor kitörhetnek harcok, ahol és amikor erre vágy kél az
emberekben. Akik pedig gyilkolási, leigázási és hódítási hajlamokat
visznek magukkal a túlvilágra, azok ott is hadakozni fognak, csakúgy,
mint az anyagi világban.
Daskalos ezt követően megjegyezte, hogy láthatadan
segítőként egyik feladata éppen az, hogy a csatatereken segédkezzen a
rászorulóknak. Erős vizuális képzelőerejével csillapítani tudja például
a vérzést, míg a sebesült orvosi ellátást nem kap. Ha pedig az illető
karmája olyan, hogy halála elkerülheteden, akkor többi láthatatlan
segítőtársával együtt Daskalos abban működik közre, hogy az illető
helyes módon lépje át a túlvilág küszöbét
– Ha valaki csatában veszti el az életét, általában sokkos,
zavart állapotban kerül át a túlvilágra. „Mi történt velem? Hol
vagyok?” - kérdezgeti. Végignéz a testén, de nem talál rajta sebeket,
hiszen azok a szellemvilágban azonnal begyógyulnak. Az ilyen
elhunytakat mindig láthatatlan segítők kísérik, az ő
közreműködésükkel alakítják ki magukban azt a megfelelő
pszichológiai felfogást, ami aztán az asztrális világ azon régiójába
juttatja őket, ahol következő testet öltésükigélniük kell. Senki sem
mások által kerül éppen oda ahová. A láthatatlan segítők nem
dönthetnek helyettük, ők csak abban segédkezhetnek, hogy a
dimenzióváltáskor fellépő zavart leküzdjék az emberek Lehet, hogy
nem is voltak rosszak, csak éppen valamilyen kollektív népi karinát
törlesztenek a halálukkal. Sosem tudhatjuk az okát, miért esik el
valaki a csatatéren. Azt csak a karma törvénye mögött álló Abszolút
Létező ismeri.
„A láthatadan segítők legtöbbje arkangyal. Képzeljétek csak,
mekkora türelemmel rendelkeznek ezek a lények, hogy minduntalan
az emberiség szolgálatára állnak, függetlenül védenceik őrültségeitől!
Folyamatosan azon dolgoznak, hogy megnyugtassák az elesetteket, és
a nekik megfelelő asztrálrégióba irányítsák őket Előfordul, hogy egy
ütközetben a háromszáz halottból egy sem kerül ugyanabba a szellemi
állapotba, mint az a bajtársa, aki pedig köz- vedenül mellette esett eL”
„Ugyanakkor olyat is megfigyeltem már,” - folytatta Daskalos,
- „hogy az örmények is a saját nyelvükön folytatták vallási ceremó-
niáikat miközben az ortodox görögök a Kyrie Eleison-t zengték, a
katolikus keresztények vagy a mormonok pedig hasonlóképpen, ki-ki
a maga nyelvén, a maga egyházi hagyományait követve. Ez azt jelenti,
hogy az azonos mentalitású és beállítottságú személyek a túlvilágon is
egymásra találnak, és a nekik megfelelő asztrális régióban gyűlnek
össze. Asztrálsíkon tehát ugyanúgy megtalálható a világ összes vallása
és felekezete. Ráadásul a földi ünnepek hatással vannak azokra a
túlvilágon élőkre, akik az adott hitűekkel közel azonos rezgésszinten
állnak. Alacsonyabb asztrális szinteken például ugyanúgy
megfigyelhető a vallási fanatizmus, mint a földön. Ezeket a tereket
hívom én pokolnak.”
– De ezek szerint maga a Föld is egyfajta pokol,” - vetettem
közbe.
– Pontosan, - helyeselt Daskalos. „Persze földrajzi értelemben
nem tekinthető annak Ezt jól jegyezzétek meg! Az emberek által
teremtett szellemi állapotok változtatták a földet pokollá. Ugyanakkor
ez a pokol különbözik a szellemi világ poklaitól, lévén, hogy a
háromdimenziós világ poklában más természeti törvények uralkodnak,
mint az asztrális és mentális dimenziókban. Hogy csak egy példát
említsek, a mi földi poklunkban a világosság és a sötétség a Föld Nap
körüli keringéséből adódóan váltakozik. A szellemvilágban élő
lényeknek ugyanakkor nincs szükségük napra, hogy világos legyen.
Gondolataikkal mégis teremtenek maguknak fényforrást, hiszen
magukkal hozták földi tapasztalataikat - képzeletükben megalkotják
hát saját Napjukat A szellemi világokban minden fényt sugároz - még
a legsötétebb pokol is ha az ott élők úgy akarják”
„Tegyük fel, hogy valakinek az a leghőbb vágya, hogy egy
csodaszép otthont építsen magának. Életében, a háromdimenziós földi
vüágban nincs elég pénze az építkezésre. Asztrális szinten azonban
megkapja a lehetőséget a házépítésre. Amikor aztán oda kerül, nem
győz csodálkozni: »Vajon mikor építettem mindezt?«. A vágyával
teremtette meg az otthonát. Megtehette, feltéve, hogy alapjában véve
jó emberként élte le az életét. Persze ha elvetemült gonosztevő volt, a
karmája révén úgyis a legalacsonyabb asztrális régiókba kerül majd
illetve oda helyezi majd önmagát. Mindenesetre, ha egész életében
egy kényelmes kis házikóra vágyott, a túlvilágra érkezve egyenesen
benne találja magát. Pontosan olyan lesz, ahogyan azt elképzelte.
Felépíti és benne találja magát, már persze ha megérdemli.”
„De még valamit megfigyeltem odaát, ami a durva anyagi sík
jellemzője is,” - folytatta Daskalos. „Bármire vágyott is az ember, idő-
vel betelik, kiég, és a megelégedettséget felváltja az unalom. Ugyan-
akkor a kielégítetlen vágy csak növeli a szomjat annak beteljesítésére.
Láthatjátok, hogy a túlvilágon is a földihez hasonló pszichológiai
tényezők működnek. És van itt még valami. Az emberek általában
mohók - telhetedenül vágyakoznak. Mondok egy példát személyes
tapasztalatomból. Annak idején volt egy barátom, Andreas. Osz-
tálytársak voltunk a lamacai Amerikai Akadémián, együtt végeztünk.
Andreas nagyon szegény volt, alig volt valamije. De annál több
mindenről álmodozott! Családjában mindennaposak voltak a
veszekedések, a dühkitörések, és a verések, így nőtt fel. Édesanyját
tizenkét éves korában elveszítette. Az iskola után elváltak útjaink.
Több év elteltével találkoztunk újra. Minden vágya az volt, hogy
felépítsen egy kis házat, ahol nyugalomra lelhet. Kereskedő szeretett
volna lenni. Ellátogatott néhány előadásomra, és megtanult pár
hatékony vizualizációs módszert. Aztán egyszer csak elmaradt.
Néhány év múlva bukkant fel újra, meglátogatott. Kijelentette,
hogy többek között a vizualizációs gyakorlatoknak köszönhetően igen
meggazdagodott. Két autója is volt, és Lamacában, a tenger, parton
épített magának egy házat. De ezzel még nem fogytak ki a vágyai.
Harmincöt éves korában aztán meghalt. Karmikus okok miatt nem
élhetett tovább. Egy napon aztán talákoztam vele odaát Ott is
borzasztó gazdagnak képzelte magát. Gondoltam, segítek neki
legyőzni az illúzióját, ezért így szóltam hozzá:
– Ide figyelj, Andrea, tudatában vagy a változásoknak?
Észrevet* ted, hogy meghaltál?
– Kicsoda? Méghogy én?
Egyszerűen nem hitte el, hogy meghalt.
– Csak átestem egy komolyabb betegségen, - magyarázta
nekem. „Emlékszem, nem tudtam visszatartani a vizeletemet, és véres
volt a székletem. Iszonyatos vastagbélgyulladásom volt!”
(Valószínűleg tífusza volt, - magyarázta nekünk Daskalos, - akkoriban
még nem sokat tudtak erről a betegségről.) „Borzasztó beteg voltam,
Spyro, de mostanra teljesen rendbe jöttem,” - mesélte, - „mi több,
kifejezetten remekül érzem magam. Azelőtt alig bírtam felkelni regge-
lente, most meg úgy ugróm ki az ágyból! Sőt, egy idő óta azt vettem
észre magamon, mintha nemhogy öregednék, de még fiatalodom is."
(A túlvilágon ez természetes, - jegyezte meg Daskalos, - ha az ember
úgy akarja, fiatalkori formáját öltheti magára.)
– Mindig is fiatalosan néztél ki, Andrea, - mondtam neki.
– Nem kell hízelegned, Spyro, - felelte, - inkább gyere velem a
larnacai házamba.
– Szóval azt képzeled, hogy a lamacai házadban vagy? - tettem
fel neki a kérdést.
– Hát hol a csudában máshol lennék, talán Londonban? -
viccelődött velem.
– Andrea, barátom, vedd észre, hogy halott vagy! A világ,
amiben élsz, ugyanaz, mint amire valaha vágytál. Mindent a
képzeleteddel építettél magad köré. A földi tapasztalataidat hoztad át a
túlvilágra.
– Spyro, most ugye csak ugratsz? Képtelen vagyok felfogni,
amit mondasz, szétmegy tőle a fejem!
– Dehogy megy szét! Csak szeretnélek rávezetni arra, hogy
felesleges aggódnod a tulajdonod, a vagyonod, a házaid miatt. Mindig
elégededenkedtél, egész életedben, bármid is volt, mindig többet
akartál. Kielégítheteden volt az étvégyad, Andrea. Most látszólag
csodaszép világban élsz - egyesek talán paradicsominak is neveznék.
De valójában egyfajta pokolban sínylődsz, barátom, amit te teremtettél
saját magadnak. Hadd kérdezzek tőled valamit! Eszel mostanában?
– Nem, egy ideje egyáltalán nem vagyok éhes. (Azaz maga is
kezdte észrevenni, hogy életben maradásához nincs szüksége arra,
hogy táplálékot vegyen magához.) „Azelőtt azt ettem, amit csak
akartam. És most tudod, mi történik, Spyro? Csoda, én mondom,
csoda! Bármi, amit megkívánok, készen ott terem a konyhaasztalon.
Ki süt-főz rám?”
– Te magad, barátom. Beteljesülnek a kívánságaid. Annyi min-
dent tanultál tőlem életedben, hogyhogy nem veszed észre, hogy
vágyaid és gondolataid itt automatikusan materializálódnak? Ha-
lálodat megelőzően, a földön, ha valamit elterveztél szellemi szinten,
utána munkához kellett látnod, alapot ásnod, fát vágnod, követ
faragnod az építkezéshez. De itt, ahol most élsz, az anyagot - mert
bizony ez is anyag! - a gondolataiddal formálod.
– Azt akarod mondani, hogy ez az egész itt nem is valóságos? -
kérdezte erre.
– Jaj, látom, nem érted! Miért képzeled, hogy csak az lehet
valóságos, ami elkorhadhat, vagy ami pillanatok alatt romba dőlhet
egy földrengéstől? Azt miért nem tekinted valóságosnak, ami elpusz-
títhatatlan? Pedig ezek a dolgok, amiket a tudatoddal teremtesz,
sokkal tartósabbak; egészen addig fennmaradnak, amíg csak akarod.
Ha pedig már nem vágysz rájuk többé, elmaradnak mellőled, és mások
veszik majd birtokukba őket.
– Nem, ezt képtelen vagyok felfogni. Szétmegy a fejem, ne is
folytasd, barátom!
– Dehogy megy szét a fejed! - feleltem neki. „Az a te bajod,
hogy nem elég erős benned a megértés vágya. Annyi sok házad van
itt. Megálmodtad, és ezzel megteremtetted őket Most aztán kedvedre
kocsikázhatsz egyiktől a másikig, csodálhatod őket Ilyenek voltak a
tapasztalataid, ilyenek lettek hát az alkotásaid. És tudod, miért? Mert
amíg a földön éltél, se tolvaj, se becstelen ember nem voltál.
Alapjában véve átlagos életet éltél, és a tudatoddal mindazt megte-
remtetted magadnak, amire csak vágytál. Eddig rendben is van a
dolog. De meddig akarod még magad ebbe az illúzióba ringatni?
– Tényleg az őrületbe kergetsz, Spyro! Nézd! Hogy mondhatsz
olyat, hogy itt minden az én teremtményem? A múltkor például olyan
óriási felhőszakadás volt, hogy életemben nem láttam még akkora
zuhárét!
 – Drága barátom, azt a felhőszakadást is te idézted elő a g0„
dolataiddal. Az asztrális világban, ahol most élsz, egyébként nem
létezik eső. Te hoztad létre azt saját szubjektív asztráJis burkodon
belül, amit éppen olyanra formáltál, amilyennek életed során meg.
ismerted a világot. Jelenlegi állapotodban csak az létezik, amit gon.
dolataiddal és vágyaiddal megteremtesz magadnak
– Olyan zavaros ez az egész, amiről beszélsz: evilág, túlvilág,
csak nem azt akarod mondani, hogy halottak vagyunk?
– Nem, csak te vagy halott. Én még mindig élek de képes va.
gyök bármikor idelátogatni. Te ide kerültél, és itt is maradsz, én
viszont visszamegyek - tudod, még sok munkám van a földön. Nem
vagy elégedett itteni életeddel? - kérdeztem tőle.
– Dehogynem, nagyon is!
– De Andrea, miért nem próbálod meg végre összeszedni a fi.
gyelmedet, és megérteni azokat a törvényeket, amelyek itt, a túlvi-
lágon működnek?
– Spyro, ne csináld már! - felelte, és felkapott egy marék földet
„Csak nem azt akarod bemesélni nekem, hogy ez nem föld? Márpedig
ez az, akármit is szónokolsz itt nekem! Nyugodtan nézd csak meg!”
– Nos, foglalta össze a történetet Daskalos, - mit is
mondhattam volna neki ezek után? Nem maradt elég ideig az Igazság
Keresőinek körében ahhoz, hogy jobban megértse a szellemi világ
törvényeit Próbáltam megmagyarázni neki, hogy minden a Tudat, kü-
lönböző rezgésszinteken, és hogy a négy elem minden dimenzióban
megtalálható. De hiába, nem értette, amit mondok Az Igazság Ke-
resőinek, akik valamivel jobban belemélyedtek a tanításokba, az a
nagy előnyük hogy tudatában vannak mi történik velük amikor
átkerülnek a túlvilágra. A földön megszerzett tudás nem vész el. Az
Igazság Keresője kifejezetten előnyben van az átlagemberhez képest,
egyrészt mert már a földön is sokkal tudatosabb életet él, másrészt
pedig mert tudását a magasabb világokba is magával viszi.
– „»Tudod,« - mondta nekem Andreas,” - emlékezett vissza
párbeszédükre Daskalos, - „»minden szomszédom görögül beszél.
Van itt néhány angol anyanyelvű is, de az angolom nem a legjobb,
úgyhogy velük nem igen beszélek Rég elfelejtettem már, amit valami-
kor az iskolában tanultam.«”
– „Bármit is tanuljon meg az ember a földi síkon, azt magával
viszi a halál után. így van ez a nyelvekkel is - azokat a szellemi
világokban is használhatja az ember. Tegyük fel, hogy a földön valaki
képtelen volt elsajátítani egy idegen nyelvet, de a magasabb
dimenziókban megtanulja azt. Akkor a szellemi síkon az ember képes
lesz felfogni mások gondolatait nyelvi közvetítés nélkül is. Egyébként
viszont kénytelen a földi módszerekhez hasonlóan nyelvet tanulni, ha
kommunikálni szeretne más nemzetiségűekkel. Megjegyzem, mindez
nem csak a nyelvekre igaz; az ember a túlvilágon bármit megtanulhat,
amit a földön is lehetőség van megtanulni. Mondjuk, valaki mindig is
arra vágyott, hogy megtanuljon zongorázni, de a körülmények úgy
alakultak, hogy erre életében, a durva anyagi síkon nem volt
lehetősége. Nos, ugyanúgy, ahogy itt megtanulhatott volna
zongorázni, úgy odaát is megtanulhat. Amikor aztán elérkezik új testet
öltésének az ideje, új életébe magával hozza majd a tudást és a te-
hetséget, amire az asztrális-mentális világokban szert tett.”
– Mikor következik el az ideje az ember inkamációjának? -
kérdezte Stephanos.
– Nincs két ember, akik azonos körülmények között
inkamálód- nának Minden esetben a karma nagy mesterei azok, akik
eldöntik, mikor áll készen valaki a testet öltésre. Az igazat megvallva,
e téren még én sem látok teljesen tisztán. Rengeteget tudok ugyan
saját tapasztalataim és kutatásaim alapján, de még így sem merném
azt állítani, hogy tudom, hogyan működik a dolog.
Vajon a földi élethez hasonlóan a szellemvilágban élőknek is többé-
kevésbé meghatározható az élettartamuk, mielőtt az újra testet öltés
érdekében elhagynák a magasabb dimenziókat? - érdeklődött
Stephanos.
– Nem, ez teljesen egyéni, - felelte Daskalos. [Kostas egy
korábbi beszélgetésünk alkalmával már elmondta nekem, hogy az
asztrális világban töltött idő hossza függ az illető asztráltestének
rezgésétől. Minél nagyobb valaki lelkében a kavarodás, minél több
kegyetlenséget hoz magával az életéből, annál hosszabb időre van
szüksége ahhoz, hogy lecsillapodjon, és felkészüljön új
inkamádójára.]
Daskalos így folytatta: - Még most is próbálok segíteni
Andreas- on, hátha megérti a helyzetét, és így magasabbra
emelkedhet, ahol több fényességet tapasztalhat meg. Hátha egyszer a
magasztosabb eszmei dolgokat is értékelni fogja a háza és a vagyona
mellett! Minél magasabbra emelkedik az ember a szellemi világban,
annál szabadabbá válik az anyagi tulajdontárgyaktól, azoktól a
láncoktól, amelyek fogva tartják A túlvilágon amúgy sincs szükség
lakóházra, hogy az védje meg az embert az elemektől. Értitek? Ezt is
saját tat» latból mondom. Életem során eljutottam arra a szintre, ahol
már korlátoznak az anyagi világ formái és képzetei. Éntudatomat
azonosítom testi mivoltommaJ vagy személyiségjegyeimmel P^ sze
elég nehéz dolog erről beszélnem, mert az efféle élményeim alsó
mentális szférán is túlról származnak Talán úgy fogalmazd nék hogy
az embernek el kell érnie azt az állapotot, amikor egw tud válni a
Természettel. Amikor képes a tenger sósságává átalakulni például.
Van-e ebben valami emberi, kérdezhetitek. Mi köze min dennek az
éntudathoz? Nagyon is sok köze van! Talán túl merésze» hangozhat,
amit mondok I® az emberek kis istenekké válhatnak Márpedig ahogy
Isten benne érez minden teremtményében, úgyjj ember is, mint kis
isten, a maga mikrokozmoszában, Istenhez ha- sonlóan érezheti
magát. Az ember virággá változhat, maga leheti virág szépsége. Vagy
egybeolvadhat egy számára kedves személlyel Mindezekről az
átalakulási lehetőségekről az alacsonyabb világokban is van
fogalmunk valamit jelentenek a számunkra, de vajon meg tudjuk-e
ténylegesen valósítani, át tudjuk-e ültetni a gyakorlatba?
– Ezt az egységélményt, amiről beszélsz, már én is megtapasz-
taltam, - szólalt meg Stephanos. „Igaz, csak pillanatnyi élmény volt, és
akaratlanul történt meg velem, anélkül, hogy tudatosan erre tö-
rekedtem volna. Mintha az Isteni Kegyelem ajándéka lenne ez az
állapot, ahová csak úgy felszámyal az ember anélkül, hogy pontosan
tudná, hogyan is történt vele a dolog.”
– Nos, ha már itt tartunk: pillanatokra és tudattalanul mindenki
élt már át hasonlót. Hiszen az embert aligha foglalkoztatja önmaga,
amikor szerelmes és minden gondolata csak kedvese körül kering,
ugye? Ilyenkor egy kicsit azzá a másik személlyé válik Ez az
egységnek a tudatalatti formája. De vajon ki teszi ezt lehetővé? Maga
Isten, a Szeretet! A szeretetnek ez a vonása Istentől ered, már
amennyire azt mi emberek - az elkülönültség világainak kor- látai közt
- képesek vagyunk egyáltalán felfogni. Sőt, még ennél is tovább
megyek, és azt mondom, hogy tulajdonképpen egész anyagba zárt
életünk nem más, mint egyfajta összehangolódás környezetünk
tárgyaival.
– Azt hiszem, értem, mire célzol, - mondta Stephanos, - de
amikor létrejön bennem ez az összhang, amikor egységbe kerülök va-
lamivel, mindez véletlenül történik-Arról fogalmam sincs, hogyan
valósíthatnám meg ezt az állapotot tudatosan.
– Csakis a kitartó gyakorlás révén. Próbálkozni kell, - vágta rá
Daskalos.
– Jó, de amikor próbálkozom, mintha valami mesterséges álla-
pot idéződne elő, amit én magam nem tudok megismételni.
– Nem. De ez a mesterséges állapot fog hozzásegíteni ahhoz,
hogy beléphess a valódi egységbe. Gyakorolni kell, míg mesterévé
válsz a teremtő képalkotásnak. Érted? Amikor azt a feladatot adom
nektek, hogy próbáljatok tudatosan képeket alkotni, akkor tulaj-
donképpen arra szeretnélek rávezetni titeket, hogy részlegesen vál-
jatok eggyé magával az imaginatív képpel. Az efféle gyakorlatok az-
tán idővel oda vezetnek majd, hogy az ember nem ragaszkodik többé
saját képzeteihez, és maga válik a szeretetté. Ez azt jelenti, hogy képes
lesz valakit akkor is szeretni, ha személyesen nem is ismeri az illetőt.
Azt jelenti, hogy úgy tud majd egy vadidegenre nézni, mint aki ebben
az életben egy adott néven inkamálódott annak érdekében, hogy
bizonyos tapasztalatokra szert tegyen, de aztán még számtalan új meg
új testet öltés vár rá más formában, más néven, míg végül el nem éri a
felszabadulást.
– Daskale, amikor az emberek balesetben halnak meg, marad-
nak-e emlékeik arról, hogy mi történt velük a fizikai síkon? - tereltem
vissza kérdésemmel a szót az asztrális dimenziókra.
– A legtöbben semmire sem fognak emlékezni. Az, hogy
marad-e bármiféle emlékük, az a karmájuktól függ.
– Jó, tegyük fel, hogy most meghalok, - mondtam. „Vajon je-
lent-e bármit is, hogy oly hosszú ideig hallgattam a tanításaidat?
Tudatában leszek-e a túlvilágon annak, hogy mi is történik velem?
Képes leszek-e megkülönböztetni egymástól a magasabb világok
egyes szintjeit?
– Először is, az ember nem hal meg. Hányszor kell még
tisztáznunk ezt a dolgot? - Daskalos szelíd hangú feddése elárulta,
hogy felvetésem igazából szórakoztatja őt. „De ha az a kívánságod,
akkor teljesen tudatos lehetsz.” Azzal belefogott, hogy még egyszer
elmagyarázza, hogy az Igazság Keresőjének éppen az a jutalma, hogy
fejleszti tudatosságát, és amit földi életében elér, azt a magasabb vilá-
gokba is magával viszi és birtokolja majd következő testet öltésekor
is. Amit az ember egyszer a tudatába vésett, az attól fogva kitöröl-
hetedenül megmarad - hangsúlyozta sokadszor Daskalos. Majd egy
újabb élményét idézte fel egy régi jó ismerősével kapcsolatban, aki
egy önmaga által teremtett pokolba zártan éldegélt.
– Az illető már hosszú-hosszú évek óta kínozza magát e déssel:
„Miért? Miért mondott nekem ilyet?” „Az ég sze felejtsd már el azt a
nőt!” - kérleltem ezerszer is, mindhiáh ^
„Könyvtáros volt, és folyamatosan elégedetlen az életével !?•
talkoromban gyakran jártam abba a könyvtárba, összebarátkoni
Emlékszem, hányszor kellett győzködnöm őt arról, hogy nem ■ atta
járok oly gyakran a könyvtárba, hanem hogy tanuljak. Akkn • bán oda
voltam a modem görög költészetért, akárcsak ő. Ezért' nem hagyott
békén egy percre sem. Egyszer aztán eljegyzett» lányt. De szó szerint
a fellegekben járt a költészettől - mint hók nemesi kiváltság, úgy
szavalta a verseket. A menyasszonya végjj megunta, hogy éjjel-nappal
a verseket hallgassa, amik egyáltalán nem érdekelték őt, és egy szép
napon kifakadt. Könyvtáros isme. rősöm éppen holmi érzelmektől
csöpögő sorokat idézett fennhan. gon, amikor a lány unottan a
lábujjait kezdte piszkálni. »Idehallgass,« - mondta, - »ha így folytatod,
és hátralevő életemben ez vár rám melletted, akkor inkább most
azonnal felbontom az eljegyzésünket! Nekem olyan férfira van
szükségem, aki két lábbal a földön áll, nem pedig egy magadfajta őrült
álmodozóra!« A barátom teljesen ldkészült a hallottaktól, különösen
attól, hogy a menyasszonya őrült álmodozónak nevezte őt Úgy
döntött, hogy véget vet az életének. Felmászott a könyvtár épületének
a tetejére, és levetem magát a mélybe.”
„Évekig küszködtem azzal, hogy megértessem vele, hogy meg-
halt és már nem a durva anyagi világban él, hogy az a lány, akibe még
mindig szerelmes, a földön azóta öreg nagymama lett. »Rég nem az
már, akiről te fantáziálsz, a te kis bogarad, a te istennőd.« »De miért
hívott engem őrült álmodozónak?« - ismételgette folyton.
»Magyarázattal tartozik nekem, és bocsánatot kell kérnie tőlem!« »Az
istenért, nyugodj meg!« - kérleltem, és újra meg újra elmondtam neki,
hogy mit is tett magával, hogy öngyilkosságot követett el. »Igen,« -
ismerte el, - »tényleg lezuhantam. De semmi bajom nem történt Alig
ütöttem meg magam és nagyon gyorsan rendbe jöttem.« »Szóval
meggyógyultál. És azóta mit csinálsz?« - érdeklődtem. »Most? Hát,
mostanában pihengetek. Megérdem- lem.« Látjátok, alapvetően egy
lusta típus - könyvtárosnak is azért ment, hogy ne kelljen
megszakadnia a sok munkától,” - jegyezte meg szarkasztikus
humorral Daskalos. [Azidőtájt tényleg meglehetősen kevesen
látogatták a könyvtárakat.]
– Azóta is a könyveit bújja, amiket mindenhová magával cipel,
és közben folyton azt kérdezgeti: „Miért?” Egyszer a következővel
próbálkoztam: „Gyere csak, hadd mutassak neked valamit! Menjünk
keresztül azon a falon ott, hátha ez ráébreszt arra, hogy már nem a
durva anyagi világban élsz, hanem abban, amit az emberek alvilágnak
is neveznek.” „Nem csoda, hogy mágusnak tartanak téged, Das- kale,”
- felelte erre, - „biztosan meghipnotizáltál engem, ezért látom másnak
a dolgokat.” „Ember, vedd már észre, hogy átköltöztél egy másik
világba!” (Szándékosan nem úgy fejeztem ki magam előtte, hogy
meghalt.) „Már nem a durva anyagi világban élsz!” „Hogy mondhatsz
ilyet, Daskale? Hiszen itt vagyok, élek és virulok,” - erősködött.
„Igen, élsz és virulsz, de nem úgy, ahogyan korábban éltél.”
„Hogyhogy? Talán nem az vagyok, aki voltam?” (És megmondta a
nevét) „Persze, hogy az vagy, de csak azért, mert még mindig nem
sikerült megszabadulnod illúzióid világától, fogva tartanak saját
magadról alkotott elképzeléseid. De gyere csak, menjünk át azon a
falon!” Átsegítetem őt anélkül, hogy kinyitottam volna az ajtót.
„Legalább próbáld megérteni, hogy egy ideje más anyagi viszonyok
között élsz! Olyan ritka a tested, hogy át tudsz hatolni a falakon és a
tárgyakon. A mozgásod sem olyan, mint a földön volt, nem kell két
lábon lépegetned. Itt, a túlvilágon nem úgy működik a gravitáció
törvénye, ahogyan azt korábban ismerted. Itt mások a törvények.
Miért nem ülsz neki, és kezded el tanulmányozni ennek a világnak a
szabályszerűségeit, mint ahogy annak idején a földi világ törvényeit is
megtanultad? Mi értelme, hogy bezárd magad illúzióid gubójába?” De
ő a füle botját sem mozdította, csak hebegett tovább: „De miért hívott
őrült álmodozónak? Miért? Pedig hogy szerettem őt, imádtam!
Bocsánatot kell kérnie tőlem!”
„Megragadt ezen a szinten. A mai napig is ezen a »miért«-en
rágódik. Ez az ő pokla, az ő büntetése. Próbáltam engedélyt kérni a
mestereimtől, hogy megteremthessem volt menyasszonya elemen-
tálját. Felidézhettem volna a képét barátom tudatalattijából abban a
formában, ahogyan valamikor ismerte őt, és oda állíthattam volna
elébe. Könnyen megtehettem volna. De Yohannan nem adott rá
engedélyt nekem. Azt mondta, tisztességtelen csalás lenne ilyet mű-
velni vele. »De akkor hogyan fog valaha is megszabadulni a tévkép-
zeteitől?« - kérdeztem tőle. Hiszen az elementál megtehette volna,
hogy bocsánatot kér: beismerte volna, hogy hibázott, és bocsánatért
könyörgött volna, pontosan úgy, ahogy azt a barátom elvárta
| kedvesétől.” Daskalos eljátszotta a képzeletbeli párbes • könyvtáros
és menyasszonyának elementálja között, és jőtmu^1 a hangutánzással.
„Yohannan atya egyértelműen megtiltotta nekem, hogy végj,
vigyem a tervemet. Látjátok, még nekem is vannak korlátaim. N
tehetünk meg bármit a kedvünk szerint, amit pedig jónak tartanán^
Éppen ezért én mindig tartom magam mestereim utasításához, tyy
külük rengeteg baklövést követtem volna már el életemben. Égj, tál is,
ha csak a saját eszemre hallgattam volna, minden gond néU$
megteremtettem volna az elementáit, abban a szent meggyőződá. ben,
hogy ezzel a trükkel átsegíthettem volna barátomat a rög«j. májén, és
így magasabbra léphetett volna. De még egy láthatatlan segítőnek is
be kell tartania bizonyos korlátokat, törvényeket, ami- két egyszerűen
nem szeghet meg. Erre mindig oda kell figyelni!”
„Még fiatal voltam, amikor könyvtáros ismerősöm öngyilkos
lett Azóta hetven éves is elmúltam már, de ő még mindig azzal a »mj.
ért«-tel küszködik kényszeresen. Földi években mérve még akár to-
vábbi nyolcvan-száz évet is eltölthet ebben az állapotban, ki tudja?!"
– Beszélhetünk még egyáltalán időről azon a síkon? -
kérdeztem „És ha igen, vajon mérhető-e földi években?”
– Nagyon jó a kérdés! Az adott körülmények között természe-
tesen a tér és az idő elveszíti földi jelentését. Ha megkérdeznéd a
barátomat, hogy hol is van, valószínűleg azt felelné, hogy a szobá-
jában, vagy amilyen helyszínt éppen maga elé vetített földi emlék-
képei közül.
– Gondolom, ugyanez a helyzet az idő fogalmával is. Azaz ha
valami odaát látszólag egy évig tart, közben földi viszonyok közt akár
száz év is eltelhet, - okoskodtam.
– Pontosan ez a helyzet. Észrevettem például, hogy azt az elő-
adást, aminek a megtartása a földön három-négy órát vesz igénybe,
szellemi síkon három perc alatt megtarthatnám. A különbség az idő
múlásának sebességében van. De mondok egy másik szemléletes
példát! Mit gondoltok, mi a tér? Nos, ismeritek ennek a szobának I
méreteit, amelyben éppen vagyunk, és azt hívjátok térnek, amit a négy
fal körülhatárol. De mire egyet is pislantanátok a szemetekkel, már
több ezer kilométeres távolba kerültünk attól a bizonyos tértől, hiszen
a Föld folyamatosan mozog az űrben. Sőt, a Nappal együtt egész
naprendszerünk együtt száguld a galaxisban, ami pedig a végtelen
világűrben halad iszonyatos sebességgel. Akkor most
mit is jelent ennek a szobának a „tere”? láthatjátok, hogy végső soron
a tér mint olyan csak ideaként létezik az emberek tudatában. Márpedig
amíg az ember falakban gondolkodik, addig mindig is meg fog
maradni korlátolt elképzeléseinél. Pedig igazság szerint a tér nem több
puszta fogalomnál, egy viszonylagos valóság.
Daskalos eszmefuttatása térről és időről eszembe juttatott vala-
mit. A 18. századi német filozófus, Immánuel Kant volt az első a
nyugati gondolkodás történetében, aki felvetette azt a nézetet, mi-
szerint az idő és a tér csak a tudatban létezik, nem „odakint”, az
„objektív” világban. Ezzel az elméletével forradalmasította a filo-
zófiát. Daskalosról ugyanakkor nem feltételeztem, hogy valaha is
hallott vagy olvasott volna Kantról. Amiről ő beszélt, azt saját maga
megtapasztalta, megfigyelte abban a mágikus kozmoszban, ahová
tudatát képes volt kiterjeszteni.
– Előfordulhat, - folytatta Daskalos, - hogy valaki évekig szen-
ved ezekben a pokoli szférákban, de ha megkérdeznénk őket, hogy
mióta vannak ott, azt felelnék: „Csak tegnap óta”, vagy JVla érkeztem
ide”. Egyszerűen nincsenek abban az állapotban, hogy érzékelni
tudnák az idő múlását.
– Ha nem így lenne, valószínűleg sokkal nehezebben viselnék
el a helyzetüket. Tényleg pokoli lenne számukra! - jegyeztem meg.
– Én is így gondolom, - helyeselt Daskalos.
– Felteszem, ez is az Isteni Kegyelem egyfajta
megnyüvánulása.
– Pontosan! Sokakkal találkoztam már odaát, akik úgy utaltak
valamire, mintha az „tegnap” történt volna, pedig a durva anyagi síkon
hatvan év is eltelt közben, - emlékezett Daskalos, majd pár má-
sodpercre elhallgatott, hogy aztán megint csak egy új történetbe
kezdjen az asztrális világ egy másik lakójáról.
– Igen jó szellemi képességekkel rendelkező, intelligens ember
volt, aki rendszeresen tett látogatást az alacsonyabb asztrális síkokon.
Amikor ennek a szokásának az okáról kérdeztem, azt felelte, hogy
valami olyasmit valósít meg ezzel, amit földi élete során nem tudott
Villámcsapás módjára belehasít az asztrális térbe, s máris egy lassan
hömpölygő folyó partján találja magát, a víz tükrén csodálatos
vízililiomok ringatóznak - egyszóval olyan körülmények közé kerül,
amiket saját maga teremtett meg a barátaival, méghozzá a gondolataik
segítségével, mintegy pálmafás hawaii sziget éjszakai hangulatát
idézve fel. Egyszer vele tartottam, és megnéztem ezt a tájat. „Ugye
milyen szép itt? Minden olyan békés és nyugodt!” -
mondta nekem, és invitált, hogy üljünk le beszélgetni. »Beszélget^;
Miről?” „Hát erről a szépségről, ami itt körbevesz minket! Te netn
hallod a zenét?” - kérdezett vissza. [Persze a zene csak az ő g0„,
dolatában létezett, ő komponálta. Nem mintha egyébként ne létezn« a
zene - az ember azt hallja, amilyen rezgésekre ráhangolódik] „S^.
retnék választ kapni tőled egy kérdésemre,” - mondta. „Mi van akkor,
ha az ember mély, álomtalan alvásba zuhan?” [Látjátok, ászt- rálsíkon
ugyanazok a jelenségek léteznek, mint a földi világban ] „Életem
során egy nagyon fárasztó és fájdalmas élményen mentem keresztül.
Máig is emlékszem rá - csak fajdalomérzet nélkül. Nem túl élénk a
kép, ami megmaradt róla, de amikor felmerül a tudatomban, mindig
nagyon elálmosodom.” [Daskalos magyarázata szerint az Isteni
Kegyelem lépett közbe ily módon.] „Mintha a felejtés birodalmába
lépnék olyankor. Először meg is ijedtem ettől.” „Mi volt benne
ijesztő?” - kérdeztem tőle. „Hiszen a földön minden éjjel megtörtént
veled ugyanez?! Elaludtál, és mély, álomtalan alvásba zuhantál - a
felejtés birodalmába. Reggel aztán, amikor felébredtél, mégis ugyanaz
a személy voltál, aki előző este elaludt, ugyebár? Mint éntudattal
rendelkező lény, az ember belép ugyan a nemlét rendkívüli állapotába,
de valójában mégsem vész el benne.” „Ebben igazad van, de engem
valami más foglalkoztat.” „Micsoda?” „Tegyük fel,” - mondta, -
„hogy belépek a nemlétnek ebbe a különleges állapotába, mondjuk tíz
percre, vagy egy órára, vagy akár ezer évre, aztán egyszer csak
felébredek Mi a különbség? Honnan tudhatom, mennyi időt töltöttem
mély alvásban?” „Örülök, hogy mindez felmerült benned!” -
lelkesedtem. „Igen, tegyük fel, hogy megtörténik valami ilyesmi, hogy
pár száz évre mély alvásba zuhansz, aztán hirtelen felébredsz a
nemlétből. Valójában az évszázadok jelentésébe hatolsz bele
olyankor, de mindvégig az Örök Jelen pillanatában maradsz. És
felébredni is az Örök Jelenben fogsz. Csak a tudatod az, ami a Mostot
évszázadokként éli meg.”
Nem állhattam meg, hogy újra Daskalos szavába ne vágjak: -
Az, hogy az ember nincs igazán tudatában az időnek, talán a karma és
az Isteni Kegyelem együttes működésének tudható be. A földön fo-
lyamatosan zajlik a fejlődés, és amikor egy léleknek vissza kell térnie
a durva anyagi világba, akkor ott mindig a legmegfelelőbb ta-
pasztalatokat szerezheti.
– Pontosan. Ettől az illetőtől is a következőt kérdeztem: „Miért
akarod érezni ezt a rendkívüli felejtést, ezt a tehetetlenségi állapotot?”
Egy pillanat,” - vágott vissza, - „ki beszélt itt tehetetlenségről?” Végre
sikerült hát bogarat ültetnem a fülébe, gondoltam, és újabb kérdést
szegeztem neki: „Ha már úgyis olyan sok tudást halmoztál fel itt, és
nyugodtan közlekedsz az asztrális világnak ezekben az alacsony
régióiban, akkor miért nem csadakozol hozzánk, láthatadan
segítőkhöz, hogy te is szolgálatára lehess a rászorulóknak? Ahelyett,
hogy a vízililiomokat csodálnád a kéklő holdfényben, talán segíthetnél
is a környezetedben élőkön?!
Olyan érzésem volt, mintha az illető két-háromszáz évvel
korábban élt volna, a beszédmodora legalábbis erre engedett
következtetni”
– Görög volt? - kérdeztem.
– Nem, más nemzetiséghez tartozott, - felelte Daskalos. „És
tudjátok, mi volt a baj vele? Felettébb értelmes volt ugyan, de mások
szeretetére teljesen képtelen. Csak önmaga foglalkoztatta, ez pedig az
egyik legnagyobb visszahúzó erő! Semmiféle vágyat vagy késztetést
nem érzett arra, hogy csadakozzon a láthatadan segítők soraihoz és
mások szolgálatára legyen. Pedig azt gondolom, még mindig ezerszer
jobb helytelenül szeretni, mint egyáltalán nem szeretni! Akkor már
sokkal jobbnak tartom az önző, agresszív módon megnyilvánuló
szeretetet, mint a teljes közönyt! Egoista szeretete miatt érzett
fájdalma persze idővel majd őt is felébreszti, meglátjátok! Ha például
egy apa azért dühös a fiára, mert szereti őt, és így fakad ki: „Az a
háládan semmirekellő, felneveltem, kitaníttattam, és most tessék,
magamra hagy!” - nos, ez a fajta, szomorúsággal és keserűséggel teli
szeretetmegnyilvánulás még mindig ezerszer értékesebb, mint a
szeretet abszolút hiánya. Hiszen a szenvedélyes érzelmi kitörésben
eleve benne rejlik az az önbüntetés, ami aztán fejlesztő- leg hat az azt
megélőre. Értitek, mit szeretnék mondani?
Ekkor halk kopogtatás szakította félbe beszélgetésünket. Láto-
gatók érkeztek Daskaloshoz, hogy a tanácsát kérjék, úgyhogy elna-
poltuk a téma befejezését.
Két nappal később Limassolban találkoztam Kostasszal, és
megemlítettem neki, miről folyt a szó köztünk Daskalosszal a
legutóbb. Szombat volt, kora reggel, és Kostas úgy döntött,
szabadságot vesz ki aznapra, és eljön velem, hogy együtt töltsünk pár
órát a fama- gustai Tengerészeti Klubban. Leültünk az eukaliptuszfak
árnyékába, rendeltünk egy korsó sört, és míg iszogattunk,
elnézegettük a fíirdőzőket és a vitorlázókat. Egyszer csak Kostas
mesélni kezdte egyik legfrisebb asztrális élményét.
 – Több láthatatlan segítőtársammal együtt utaztunk a statiU
időben; a tenger felett lebegtünk, amikor észrevettünk egy kis par(.
városkát az egyik igen alacsony rezgésszintű asztrális régióban ..
mondhatnánk asztrálpokolban.
– Ezt hogy érted? Egy földi síkon is létező város asztrális
másáról beszélsz? - kérdeztem.
– Hadd folytassam a történetet, ki fog derülni belőle!
Leszálltun], és nekieredtünk a keskeny utcácskákon, a fehérre meszelt
falú há- zak között Hirtelen egy idős asszonyra lettünk figyelmesek,
aki a háza előtti pádon üldögélt Meglepődött, amikor észrevett minket
Kíváncsi lehetett ránk, mert beinvitált minket a házba. Alig léptük át |
küszöböt, panaszkodni kezdett a fiára, akinek szerinte ehnent az esze -
fájdalmában becsavarodott. Könyörögve kért minket, hogy próbáljunk
meg segíteni rajta. Beszólította a fiút, és bemutatta nekünk Kostas
Papadakisnak hívták elmondása szerint negyvenöt éves angoltanár
volt, aki reménytelenül beleszeretett egyik tanítványába egy
huszonhárom éves lányba. Teljesen kétségbe ejtette ugyanakkor, hogy
a lány egy másik tanítványáért epekedik, egy korban hozzá illő fiú
után., A minap” - mesélte, - „borzasztó motorbalesetet szenvedtem.
Kórházba vittek, iszonyú fajdalmaim voltak Minden por- cikám
eltörött. Nem is értem, hogy épültem fel ilyen hihetetlenül gyorsan, és
hogy kerültem ide,” - mutatott maga köré.
Akkor valamelyikünk megkérdezte tőle, - folytatta Kostas, -
hogy mit is mondott, hány éves? „Negyvenöt,” - felelte a fickó. „De
hisz alig nézel ki huszonévesnek!” „Na, ne vicceljetek velem!
Mondom, hogy negyvenöt éves vagyok bogy is lehetnék már
huszonéves?” „Pedig úgy nézel ki! Biztos vagy benne, hogy nem
haltál bele abba a motorbalesetbe?” „Miről beszéltek5” - tiltakozott
„Már hogy haltam volna meg, amikor itt beszélgetek veletek?” Azzal
belekezdett, hogy előadja nekünk, mik is zavarják őt tulajdonképpen.
„Látjátok, itt vagyok az én kis thesszaloniki házamban. Pár évvel
ezelőtt kaptam a hírt, hogy az anyám I aki egyébként Olaszországban,
Nápolyban lakott i meghalt Nem értem, miért hazudtak ezt nekem.
Azt meg pláne fel nem foghatom, hogy termett egyszer csak itt az
anyám Thesszalonildben?” „Hadd kérdezzek tőled valamit,” -
fordultam oda hozzá. „Mit gondolsz, milyen évet írunk most?” „Ez
valami vicc? Azt gondolod talán, hogy nem vagyok normális?” -
felelte ingerülten. „Hát tessék, 1923-ban járunk” Azzal hozzátette,
hogy ezt egyáltalán nem volt nehéz kiszámolni, mert emlékszik, hogy
a balesete óta még csak két nap telt el. „Barátom, nem akarlak
elkeseríteni,” - feleltem erre, - „de hadd világosítsalak fel a mai
dátumról: 1986-ot írunk.” „Na persze,” - ordított fel, és egy cifrát
káromkodott hozzá olaszul, amit azóta szerencsére már elfelejtettem.
Később megkérdezte, miért vagyunk mindannyian fehér ruhában.
„Csak nem egy másik bolygóról jöttetek ide?” „Nem, barátom,” -
feleltem neki, - te vagy az, aki meghaltál, és most az asztrális világban
élsz. Ezért is találkoztál elhunyt édesanyáddal. Pillanatnyilag az 1920-
as évek Thesszalonikijébe képzeled magad, ahogy akkoriban ismerted
a várost, pedig azóta rengeteg idő eltelt Jelenleg 1986-ot írunk Ha még
ma is élnél, már százkilenc esztendős is elmúltál volna, vagy ami még
valószínűbb, azóta természetes halált haltál volna. A tanítványod pe-
dig, akibe valamikor szerelmes voltál, ma - ha jól számolom - nyolc-
vankilenc éves, már ha még él egyáltalán.”
– Látod, - mondta Kostas, ahogy kiittam utolsó korty sörömet,
- a fickó olyat is mondott, hogy szeretne bosszút állni azon a tanítvá-
nyán, aki elszerette tőle a lányt. 1923-tól 1986-ig csak két napot aludt,
és még mindig abba az illúzióba ringatta magát, hogy a földön él, és
bosszút állhat az illetőn. Fogadkozott is, hogy felkeresi őt.
– És ti képesek voltatok őt az 1920-as évek Thesszalonikijében
hagyni? - kérdeztem csodálkozva.
– Igen, azóta is ott éldegél. Behatoltunk tudati rezgéseinek vi-
lágába, saját képzeletébe, abba a környezetbe, amit maga teremtett
magának.
– És vajon ezt a környezetet a ti előnyösebb nézőpontotokból
láttátok vagy az övéből?
– Természetesen az övéből. Hiszen eleve azzal a céllal
hatoltunk bele a tudatába, hogy segítsünk rajta, hogy kimozdítsuk őt
asztrális poklából. Beléptünk hát az 1920-as évek Thesszalonikijébe,
abba a világba, ahol sajnálatos módon az ő tudata rögzült.
– Ti magatok kezdeményeztétek ezt a látogatást, saját akarato-
tokból? - érdeklődtem.
– Igen. Hiszen láthatatlan segítők lévén éppen mások
szolgálata a célunk
– Képzelem, nem véletlen gondolt titeket szegény flótás
földönkívülieknek! - kuncogtam.
– Nos valóban, számára tényleg paranormális jelenségnek
tűntünk Mielőtt magára hagytuk volna, így búcsúztunk tőle: „Csak
azért, hogy ráeszmélj végre, hogy nem a te világodból valók vagyunk
itt és most a szemed láttára fogunk köddé válni! - és valóban tettünk.^
– És ez meggyőzte őt?
– Nem egészen. De a tudatában legalább felmerült néhány fe -
dés. Meg kell még látogatnunk őt néhányszor, mire komolyabb h,' tást
érhetünk el nála.
– És mi a helyzet az édesanyjával?
– Rajta nem dolgoztunk Nem is ugyanazon a rezgésszinten vol
mint a fia. Az igazat megvallva, a fickó nem is az anyjával, hane az
anyja elementáljával találkozott.
Megkérdeztem Kostast, hogy a többi láthatatlan segítő is mind
Daskalos belső tanítványi köréhez tartozott-e, vagy más-más nem
zetiségűek voltak Azt válaszolta, hogy különböző országokból ver
buválódtak De rögtön hozzátette, hogy az asztrális régiókban nin-
csenek nyelvi vagy etnikai korlátok lévén, hogy a kommunikáció
közvedenül történik tudattól tudatig. A magasabb világokban az
emberek mind a maguk nyelvén szólalhatnak meg, és még ha ennek
tudatában vannak akkor is megértik a másik beszédét, akár anélkül is,
hogy ismernének egy adott nyelvet vagy sem. Kostas továbbá
megemlítette még, hogy maga Daskalos is jelen volt a történtekkor
úgyhogy miután visszatértek a durva anyagi világba, ellenőrzésképpen
meg is beszélte vele élményeit Ez az élménybeszámoló hovatovább
Kostas szokásává vált, ezzel is hitelesítve testen kívül, az asztrális
dimenziókban szerzett tapasztalatainak objektív valódiságát.
– Mennyi ideig tartott ez a látogatásotok? - kérdeztem tovább.
– Nagyjából egy órát vett igénybe - földi idő szerint De még
így is nagyon fárasztó volt kivetíteni magam azokba a terekbe, miköz-
ben tudatosságomat félig a földi világban is fenntartottam.
– Ez azt jelenti, hogy párhuzamosan, egy időben tapasztaltad
az asztrális és a földi világ történéseit? - próbáltam tisztázni a dolgot
– Igen. Ez a legfárasztóbb módja a testen kívüliségnek Minda-
mellett mégis így szoktuk kivetíteni magunkat a szellemi világokba.
Kostas megjegyzései néhány mai antropológus felfedezését
juttatták eszembe, akik a sámánizmus jelenségét, közelebbről magát a
sámán révülését tanulmányozták. Elődeikkel ellentétben - akik a
sámánok transzállapotát egyszerűen skizofréniának vagy valamilyen
más patológiás esetnek tartották-L. G. Peters és D. Price-Williams
antropológusok - állításukat meggyőző érvekkel alátámasztva - arról
számoltak be, hogy a Sámán Tudatállapot egy egyedülálló valóság,
egy önmagában létező, semmilyen más tudatállapottal - hipnózissal,
skizofréniával, közönséges transzállapottal, alvással - össze nem té-
veszthető dolog. Tudományos kutatásaik eredményei egyszerűen fe-
lülírták az addigi elképzeléseket Bebizonyosodott, hogy a hiteles sá-
mánok egy speciális transzállapot mesterei, akik akaratuk szerint
lépnek eksztázisba. Ebben a különleges révületben a magasabb vi-
lágokból érkező üzenetek közvetítőivé válnak, áthidalva a szakadékot
a hétköznapi tudatállapot és a nem mindennapi valóságtudat között
Ebben az elkülönült állapotban - a kutatók szerint - a sámán,
miközben a szellemek birodalmában jár, folyamatosan kommunikál
földi hallgatóságával is, azaz egyszerre tudatos mindkét világban.
– Transzba esve, amikor az ember teljesen kivonja a tudatát a
fizikai testből, nem olyan fárasztó a dolog, - magyarázta Kostas a tes-
ten kívüliség egyéb formáit illetően. „Ilyenkor a test látszólag halottá
válik Ha orvosi kivizsgálásnak vetnék alá, élettelennek nyilvánítanák
az illetőt, mert még a szívverését sem biztos, hogy ki tudnák mutatni a
sápadt és hullamerev testben. Különösen igaz ez akkor, ha az illető
szelleme egészen messzire távolodik el a testétől. Minél messzebb
kerül az éntudat a fizikai anyagtól, annál inkább lelassulnak az élet-
folyamatok - a pulzus, a szívverés, és így tovább. A vérkeringés pél-
dául annyira leállhat, hogy a test szinte teljesen kihűl. Ugyanakkor
mihelyst az éntudat visszatér a testbe,” - fűzte hozzá Kostas, - „az
életfunkciók is azonnal visszaállnak normális állapotukba.”
Párbeszédünket Kostas egyik ismerőse szakította félbe, egy
tanítványa, aki miután észrevett minket, odatelepedett az
asztalunkhoz. Kostas bemutatta nekem a hölgyet, és rendelt még egy
kört a hűvös helyi sörből. Egy időre sokkal prózaibb mederbe
terelődött a beszélgetésünk - Ciprus régóta fennálló problémái
kerültek terítékre, már csak a hölgy férjének kényes politikai
pozíciójából adódóan is. Amikor azonban kiderült, hogy ezt
megelőzően miről társalogtunk a nő témát váltott, és megkérte
Kostast, hogy adjon magyarázatot valamire, ami egy hete, Kostas
egyik előadása óta fogalmazódott meg benne kérdésként.
– Mi történik az ember intelligenciájával a fizikai test hálák
után? Megmarad? Vagy kérdezhetném úgy is, hogy vajon aki most
zseniális koponya, az földi életét bevégezve is zseni marad?
– Mint azt már többször tisztáztuk - felelte Kostas, - a jelen
személyiség az éppen leélt élete során megszerzett intelligencia-,
tudás- és tudatosságszinttel folytatja életét, mint jelen személyiség.
János János marad, Mária pedig Mária. Amint azonban hozzászokik a
gasabb dimenziók valóságához, a jelen személyiségnek lehető nyílik a
fejlődésre, a tudásszerzésre a szellemi úton. A spirituális dagodás
esélye minden emberi lénynek megadatik a túlvilágod'
– A fejlődés tempója és üteme ott is hasonló a háromdimenziós
világban megszokott valósághoz? - kérdeztem. °s
– Ha sikerül megfelelően szilárd alapokra szert tennie az emh
nek földi életében, - bökött Kostas a talajra a lábunk alatt, - a
magasabb világokban a szellemi fejlődés hatványozott mértékb ’
ugrásszerűen növekedhet
– Hogyan lehetséges ez? - töprengtem hangosan.
– Ebben a dimenzióban sok kérdés marad megválaszolatlanul
egyszerűen mert itt az ember nem tapasztalhat meg bizonyos dől'
gokat A durva anyag természeténél fogva egyfajta gátat szab a tu dat
fejlődésének A szellemi világban ugyanakkor nincsenek korlá tok Ott
abban a pillanatban, hogy az emberben felmerül egy kérdés és az
Igazság Keresőjévé válik máris abban a nagyszerű helyzetben találja
magát, hogy megismerheti és felfedezheti magának, mi való- ságos és
mi nem az. Ebben a világban például rengeteg a kíváncsi ember, a
legtöbben szeremének úgynevezett paranormális jelenségek
szemtanúivá válni. Nos, a szellemi világokban senkinek sem kell majd
arra várnia, hogy mások műveljenek csodákat a szemük láttára, hiszen
bárki maga is képes lesz ilyeneket végrehajtani. Sokkal egyszerűbben
meg fog tudni győződni az ember a szellemi tanítások igazságáról,
mint itt, földi síkon.
– Ezek szerint - vetettem fel, - a szellemi világokban sokkal
könnyebb az Igazság Keresőjévé válni.
– Igen, - nevette el magát Kostas, - de ennek igen komoly
előfeltétele van, mégpedig az, hogy az első lépéseket a durva anyagi
síkon tegye meg az ember!
– És gondolod, hogy azok a lépések amiket eddig mi
megtettünk, elégségesek lesznek majdani előmenetelünkhöz? -
firtattam játékosan.
– Elégségesek lesznek - nyugtatott meg Kostas. „Minél előrébb
halad valaki ebben a világban az Igazság Keresésének ösvényén, annál
könnyebben és gyorsabban fog tudni fejlődni majdan a szellemi
világokban.”

Harmadik fejezet

Illúziók
A vasárnap délelőttöt feleségemmel, Emilyvel, és két gyermekünkkel,
Constantine-nal és Vasiával a Kourion Beach-en töltöttük, egy
mérföldnyi hosszan elnyúló, érintetlen tengerpart-szakaszon,
Umassoltól nyugatra. A közelben található brit kanonai bázisok
körzetén belül lévén a területet elkerülte a sziget egyéb partszaka-
szaira jellemző fejlesztés. Az angolok egy esetleges nemzetközi ter-
rortámadástól tartva megtiltották bármilyen betonozott út vagy állandó
lakhatásra szolgáló ingatlan építését - érdekeltségeiknek hála, a part
így megmaradt a kocogok, fürdőzők és napimádók érintetlen
paradicsomának A homokos föveny egy meredek hegy lábánál terül
el, melynek tetejét a hajdani Kourion színház maradványai
koronázzák a romok közül meseszép naplementékben gyönyörködhet
az arrajáró. Az ókorban Kourion egyike volt a szigetország tizenkét
királyságának s a legfrissebb ásatások eredményei szerint a város
Pompeiihez hasonló sorsra jutott. Körülbelül Kr.u. 365- ben, amikor a
kereszténység már éppen kezdett volna megszilárdulni a mediterrán
térségben, egy pusztító földrengés rázta meg a szigetet. Kourion
városa a föld színével vált egyenlővé p többezer lakosa mind a romok
alatt lelte halálát.
Kora délután úgy döntöttünk hogy visszatérünk Limassolba,
feleségem családjának kis nyaralójába, és pihenünk még egy órácskát,
mielőtt nekivágnánk a Nicosiába vezető egy órás autóútnak Hazafelé
megálltunk Kostas autószerelő műhelye előtt, nem messze | helyi
borgazdaság pincészetétől. Emily és a gyerekek eltnem-, bevásárolni a
közeli zöldségpiacra, én pedig beugrottam Kostasho? üdvözölni őt
Kopott, foltos farmerben fogadott - legkényelmesebb öltözék
ben, ahogy egyszer viccesen megjegyezte nekem kora reggel 6b egy
öreg Rovert bütykölgetett. Amikor Famagustából Lirnassolbj érkezett
mint menekült, az autószerelésből tartotta el magát S bár azóta
belevágott egy új vállalkozásba is - vámmentes boltot nyitott külföldi
turisták részére S a műhelyet azért megtartotta. Kostas, az Angliában
tanult gépészmérnök sokkal inkább hobbijának, mim munkának
tekintette az autószerelést, pihentető kikapcsolódásnak a sok szellemi
munka és gyógyítás után. Az épület tulajdonosai nemrég szóltak neld,
hogy hamarosan la kell majd költöznie; a jelenlegi műhely helyére új
apartmanokat terveztek építeni. Már csak pár hónapja maradt, ahogy
mondta, ezért is dolgozott hát vasárnap is. Lj. massol szőlőskertekkel
teli nyugati negyede, ahol Kostas garázsa üzemelt, az utóbbi időben
gyors fejlődésnek indult, egyrészt egy modem kikötő építésének,
másrészt a turizmus fellendülésének köszönhetően.
– Szeretek régi modellekkel bíbelődni, - mesélte Kostas,
miközben valami elektromos ketyerével az antik négykerekűbe frissen
beszerelt új motorblokkot tesztelte.
– Furcsa, - mondtam nevetve, - hogy egy magadfajta spirituális
mester kiszuperált, ócska járgányok foltozgatására pazarolja a drága
idejét!
– Nem úgy van az, - húzta ő is mosolyra a száját, de közben
abba nem hagyta volna a motor vizsgálgatását „Tudod, nekem is szük-
ségem van néha a kikapcsolódásra. Ha az ember folyamatosan egy
adott tudatszinten rezeg, hamar elfárad. Éppen ezért időnként nem árt
valami olyan tevékenységet végezni, ami a megszokotthoz képest
alacsonyabb tudati megterhelést jelent” Az autószerelés mint efféle
kikapcsolódás mellett Kostas másik kedvenc időtöltélse a moziba járás
volt; saját bevallása szerint még a bugyuta rajzfilmeken is jókat
szokott szórakozni. Az pedig, hogy egész vasárnap a műhelyben
szöszmötölhetett anélkül, hogy betegek serege, vagy bölcs tanácsra
szorulók sokasága kereste volna őt, egyenest a felüdülés netovábbját
jelentette számára! Itt csak ő volt, a szerszámai és az
autómatuzsálemek
Elnéztem őt, ahogy fejét a motorháztető alá dugta, és
eltöprengtem a helyzetén. Itt van ez a szerény, vékonydongájú,
negyvenhét éves, átlagos külsejű bölcs, aki gimnazista kora óta
állítólag egyetlen új könyvet sem olvasott - leszámítva azokat a
mérnöki szakszövegeket, amiket angol professzorai nyomtak az orra
alá, mint kötelező tananyag. És ennek ellenére mégis, intellektuális
felfogóképessége, éles elméje, mi több, filozofikus látásmódja mindig
is lenyűgözött. „Amit tudok,” - magyarázta nekem több ízben is, - „azt
nem a könyvekből tudom.” Ismereteit közvedenül a bölcsesség
forrásából merítette, abból a kútfőből, ami egyébiránt minden emberi
lény sajátja. Amikor egy jelenvaló személyiség már kezd át-
átlépegetni a szuper- tudatos éntudat állapotába - magyarázta attól
fogva már nem nagyon lesz többé szüksége könyvekre. Egyszerűen
csak behatol tudatával a kozmosz Egyetemes Memóriatárjába, ahol
minden tudás megtalálható, ahonnan az ember bármilyen ismeretet
beszerezhet „Az univerzum minden tudása bennünk rejlik,” -
jelentette ki, - „úgyhogy csak oda kell figyelnünk magunkra, befelé
kell fordulnunk, és feltárul előttünk a létezés minden titka, a teljes
igazság.”
Kostas azt is beismerte - én pedig készséggel elhittem neki -,
hogy még azt a két könyvet sem olvasta el, amiket eleddig róluk írtam.
„Csak rátettem a kezem a borítóra,” - mesélte teljesen magától
értetődően, - „és már tudtam is a lényegi mondanivalójukat”
Amikor először hallottam így beszélni őt és Daskalost,
bevallom, igencsak megdöbbentem, de később kezdtem rájönni, hogy
ámításaik tökéletes összhangban vannak tanításaikkal, és minden
egyes szokadan kijelentésük beleillik különleges ismeretelméleti
rendszerükbe. Ha mi emberek valóban önmagunkról megfeledkezett
istenek vagyunk, akik magunk kényszerítettük magunkat amnéziába,
ugyanakkor a célunk az, hogy alvajáró állapotunkból ismét isteni
mivoltunkra ébredjünk, akkor a könyvolvasás tényleg feleslegesnek
látszott, mihelyst valaki túllépett önnön korlátain. Végül is az em-
beriség nagy tanítómesterei sohasem tanítottak könyvekből, sem
maguk, sem mások írásaiból - talán mert az írás-olvasásra nincs is
szükség, csak az alacsonyabb tudatszinteken.
Alig húsz percet maradtam Rostásnál. De amikor kiderült,
hogy pár órán belül Chrysanthosszal, egy fiatal görög ékszerésszel egy
görög mágus délutáni előadására készül, minden vágyam az volt, hogy
én is velük tarthassak. Kostas megtörölte olajos kezeit egy ugyancsak
olajos rongydarabba, és felhívta tanítványát, hogy van- e még jegy a
különlegesnek ígérkező műsorra. Azt a választ kaptuk, hogy már
minden belépő elkelt, de Chrysanthos a biztonság
kedvéért eggyel több jegyet vett, mert - ahogy ő fogalmazott _ a
„halvány sejtelme” támadt, hogy valaki még biztosan jönni aU* majd,
ha nem is sejtette előre, hogy ki lesz az. Chrysanthos késők
megerősítette nekem, hogy még véletlenül sem „véletlenül” ve a
kelleténél eggyel több jegyet.
A Szőke Mágus, ahogy az előadót hívták, egy makedón szám,
zású varázsló volt, aki a híresztelések szerint emberfeletti képessj
gekkel rendelkezett. Egy helyi tévéműsorban fellépve azt állított,
magáról, hogy tudományát egy hat éven át tartó elvonulás során sa.
jántotta el egy tibeti kolostorban .Mióta Keletről visszatért, külön,
leges képességeinek köszönhetően több kuruzsló- és mágustalálkozó
nemzetközi nagydíját elnyerte. A zengzetes plakátok nem keveseb-
bet állítottak róla, mint hogy ő a földkerekség egyik legmenőbb má-
gusa! Az egyik helyi lapban szerénytelenül így nyilatkozott JVlin- den
lehetőt megtanultam a meditációról, tökéletesen tudom uralni
testemet, nem érzek fájdalmat Akár az összes fogamat kihúzathatnám
érzéstelenítés nélkül. Ha kell, a szívverésemet is meg tudom állítani,
vagy elállítani a vérzésemet, pusztán a tudatom segítségével."
S mint mondta, mindezeket a titkokat Tibetben tette a magáévá.
Kostas csak vonakodva fogadta el a meghívást, tanítványai
hosszas unszolására, hogy ugyan ellenőrizze már le a híres Szőke
Mágus eredetiségét, aki nyilvánvalóan holmi „paranormális” ké-
pességeket készült megcsillogtatni a színpadon. A beharangozóból az
egyik legmegrázóbbnak az a fakúmutatvány ígérkezett, miszerint a
nagy varázsló nyársakkal, tőrökkel és furófelyekkel fogja át- lyuggatni
a testét Emilyt a legkevésbé sem érdekelték az efféle mutatványok
szívesebben maradt inkább idős szülei társaságában.
Kostas hazaszaladt megmosakodni, s már átöltözve várt rám,
Chrysanthosszal egyetemben, aki úgy tűnt, meglehetősen sokat tud a
színpadi mágiáról. Házigazdánk idegesen pöfékelt pipájával a
nappaliban.
– Ha ez a fickó tényleg képes mindarra, amit állít magáról, -
mennydörögte, - akkor nagy valószínűséggel démonok segítségével
művel csodákat. Csak egy fekete mágus vetemedik olyasmire, hogy
hatalmával közönségeket nyűgöz le, ezzel teremtve magának anyagi
jólétet.
Szívott még párat a pipájából, s közben tovább morgolódott;
nem látta kizártnak, hogy a mágus a démonok egy különlegesen
veszélyes fejtáját hívja segítségül. Meg is nevezte ezeket a
pokolfajzatokat, de azóta sem emlékszem a furcsa névre, még sosem
hallottam. „Ezek a lények nagyon ártalmasak lehetnek,” - fűzte hozzá,
- „még magát a mágust is felemészthetik idővel. Hihetelen erejük van
ezeknek a démonoknak! Elég nekik pár csepp vér, hogy káoszt
teremtsenek maguk körül.”
 Kostas korábban beszámolt már nekem egy majdnem végzetes
találkozásáról ezekkel a bizonyos démoni lényekkel. Egy ízben valaki
egy olyan tárgyat mutatott neki, amit egy helyi boszorkány készített
egy férfi megbízására, aki egy rivális családot szeretett volna ily
módon örökre eltávolítani az útjából. Kostas akkor meg is mutatta
nekem a tárgyat - mágikus jelekkel díszített, kerek fémme- dál volt.
Egy a boszorkányról készült fényképet is volt szerencsém
szemrevételezni - átlagos kinézetű, feketébe öltözött nagyanyó mo-
solygott rám a képről. Kostas azonban a fejét rázva figyelmeztetett,
nehogy bedőljek a csalóka látszatnak: „El sem tudod hinni, mekkora
kalamajkát művelt ez a nőszemély!”
Kostas most emlékeztetett a korábbi incidensre, és elmondta,
hogy azon a kis fémmedálon a bűbájos asszonyság egy kifejezetten
veszélyes démoni lényt ejtett foglyul, ugyanabból a pokoli sereg-
letből, mint amit a Szőke Mágussal kapcsolatban is emk'tett. Az a
bizonyos démoni elementál olyan hatalmas erővel, bírt, hogy Kostas
nem is mert egyedül megbirkózni vele. Addig faggattam, míg
hajlandó volt beavatni a részletekbe. Természetesen Daskaloshoz
fordult segítségért - kettejük erőteljes, intenzív koncentrációja révén
sikerült a démoni elementált olyan parányi méretűre zsugorítaniuk
mint egy gombostű feje, és így belekényszerítették őt egy hófehér
gyertya lángjába, amit direkt a szertartás sikerének érdekében
gyújtottak „A démoni elementál rezgését pontosan a fizikai tűz
rezgésére kellett ráhangolnunk” - mesélte Kostas, akinek aztán egyik
tanítványa is beszámolt nekem az esetről. A hölgy szemtanúja volt a
szertartásnak és bevallása szerint saját szemével látta a démon apró,
fekete árnyékát a gyertya lángjában. Abban a pillanatban, mihelyst
Daskalosnak és Kostasnak sikerült őt a gyertyalángba kényszeríteniük
elfújták a gyertyát. így, a démoni elementál feloldásával tudták
semlegesíteni a medál pusztító energiáját. Amint befejezték művüket,
az ördögi praktikákkal megrontott család tagjai menten
megkönnyebbültek „Ezek a démoni elementá- lok” - magyarázta
Kostas, - „a bennük hívőkből nyerik az energiájukat, általuk tartják
fenn az életüket.”
 Kostas figyelmeztetett, hogy Daskalosszal csupán a súlyos h
zetre való tekintettel voltak kénytelenek ezt a kifejezetten vcs-^ ^
segítségnyújtási módot választani, amit ugyanakkor kezdő ania^
röknek egyáltalán nem javallana kipróbálni. Ha kettejük egyg^'
koncentrációja nem lett volna elég erőteljes, a démon kiszabad i hatott
volna a gyertyalángból, az pedig akkora robbanással i' volna, hogy
„romba dőlhetett volna a ház, és maga alá temethet volna mindenkit.”
Amikor felrémlettek bennem Kostas hajdani, vészjósló szav 1
kissé elbizonytalanodtam a délutáni programot illetően. A Szgk
Mágus egy korábbi műsora keretében állítólag kibelezte saját ma gát
az elhűlt közönség szeme láttára. Gyomrából kifordított beleit
megmosta egy tál vízben, majd visszagyömöszölte őket hasüregébe A
sebeket, ha voltak, puszta kézzel tüntette el magáról - a műtéttel is
felérő beavatkozásnak mindenesetre nyoma sem maradt rajta Olyasmit
is pusmogtak róla, hogy a nézők soraiból egyesek egyszer csak a
színháztermen kívül találták magukat. Hagyományos szkep-
ticizmusommal persze nehezemre esett megemészteni az efféle kü-
lönös pletykákat, bár tudatában voltam annak, hogy az ilyesmi mind a
keleti, mind a nyugati okkult irodalomban teljesen elfogadott je-
lenségnek számított Egy alkalommal egy amerikai tanulmányúton
lévő szimpatikus indiai zenetudós mesélte nekem, hogy valamikor
maga is szemtanúja volt egy indiai beavatott „teleportációjának”.
Daskalos szerint az efféle szellemi teljesítmények olyannyira lehet-
ségesek, hogy még a Bibliában is előfordulnak - lásd például Szem
Fülöp esetét, aki a leírás szerint materializálta magát az etióp király
előtt, hogy megkeresztelje őt Krisztus nevében.
Ugyanakkor mind Daskalos, mind Kostas többször
hangsúlyozta, hogy a szellemi képességeket csak gyógyító céllal
szabad használni, haszon-, rang-, vagy hatalomszerzés érdekében
soha! Az Igazság Keresői ezért is fejlesztették spirituális adottságaikat
fokozatosan, tudatosságuk és moralitásuk fejlesztésével
párhuzamosan. Enél- kül ugyanis fennállna a veszély, hogy fekete
mágusokká züllenek, akiknek az egoizmusa veszi át az iránytást
magasabb énjük helyett, | ezzel maguknak is, másoknak is csak bajt
okoznának
– El ne felejtsétek majd levédeni magatokat a színházban! -
szólalt meg Kostas rövid töprengés után. „Gondolatban teremtsetek
magatok köré egy fehér fénnyel ragyogó ötágú csillagot, az megvéd
majd titeket az esetleges démoni támadások ellen.”
Egy pillanatra összeszorult a torkom e baljós figyelmeztetés
hallatán. – Miért kellene démoni támadástól tartanunk? - érdeklődtem
ijedten. Kostas elmagyarázta, hogy mivel mi a jó oldalt képviseljük,
ezért ha ne adj Isten előfordulnának démonok az előadáson, elkép-
zelhető, hogy megpróbálnának majd megtámadni minket, lévén, hogy
puszta jelenlétünkkel veszélyt jelentünk rájuk nézve. Ha azonban
levédjük magunkat egy fényes ötágú csillaggal, akkor nincs mitől
tartanunk, azon keresztül semmilyen gonosz erő nem hathat ránk
– Ja, és még valami, - jegyezte meg Kostas, - próbáljátok meg
érzelmileg nem elragadtatni magatokat a látottaktól. Legyetek csak
éber szemlélődök! Ha pedig bármilyen kérdés merül fel bennetek azt
tartsátok magatokban, míg haza nem érünk majd, s csak akkor
tegyétek fel nekem.
A színházterem zsúfolásig megtelt zsivalygó emberekkel. A mi
jegyünk a harmadik sorba szólt, úgyhogy egészen közelről láthattuk
majd a mágus műsorát. A „Tilos a dohányzás!” feliratok 7 ellenére a
közönség soraiban többen is nyugodtan pöfékeltek semmibe 2 véve a
többieknek okozott kellemedenséget. A mögöttem ülő nagydarab,
bajuszos fickó is - félig kigombolt inge alól elővillant szőrös,
robosztus mellkasa - egyik cigarettát a másik után gyújtotta; majd’
megfúllattam tőle, alig bírtam ki köhögés nélkül.
Meglepett, mennyi gyereket láttam a sorok között, s csak
remélni tudtam, hogy egyikük sem szerez majd maradandó lelki
sérüléseket attól, aminek gyanúdan szemtanúi lesznek Élénken
bennem élt Kostas figyelmeztetése, s mit mondjak az ördögi lények
esede- ges jelenléte cseppet sem hatott rám nyugtatólag. Csak csodálni
tudtam Kostas higgadtságát, aki mágikus képességeinek és gyógyító
erejének birtokában képes volt eloszlatni a magasabb világokból az
emberre leselkedő veszélyek miatt érzett mindennemű aggodalmat,
függedenül attól, hogy azok milyen félelmetesen bizarmak tűntek
nekem, reménytelenül beszűkült tudatú halandónak
Ahogy kialudtak a fények a hangszórókból fülsiketítő buzuki-
ze- ne harsánt fel; a sötétben felzengő disszonáns akkordok pillanatok
alatt pokoli hangulatot teremtettek Nagyjából öt percnyi kínos
hangélmény után végre csend borult a teremre, s a színpadon meg-
jelent egy langaléta, börleszkfilmbe illő figura, aki mint kiderült, arra
volt hivatott, hogy bohóckodásával lelkileg felkészítse a nézősereget
az „isteni mágus” fellépése előtt. A komikus hosszúra nyúlt mo-
nológja hemzsegett a disznó viccektől - ha jól belegondolok ez volt
életem legerkölcstelenebb szónoklata, amit valaha nagy nyilván,^ ság
előtt hallottam amivel próbált megnevettetni minket, „szór^ koztatni a
nagyérdeműt”. Előadását félreerthetetlen csípőmozgásj.1 tette még
látványosabbá: övéről egy jó húsz centis műanyag faj|Qs lógott, azt
himbálta körbe-körbe nagy élvezettel. Komolyan mon dóm, én
éreztem magam kellemetlenül azért, hogy mindezt hányái' tadan
gyermebek kellett végignéznie, s mellesleg hálát adtam az ég! nek,
hogy az enyémek nem voltak velem. Több mint negyed órán át
zúdította ránk kifogyhatadanul ezt a mocskot az illető - már az ¡s
eszembe jutott, hogy ha tényleg vannak a teremben démonok, akkor ő
bizonyosan közéjük tartozik Megjelenésével sokkal inkább emlé-
keztetett engem egy kecskelábú, ördögszarvú ókori szadira, semmint
20. századi színpadi előadóművészre. Ráadásul amikor úgy húsz vég.
telennek tűnő perc múltán végre befejezte romlott mondókáját, nem
átallotta még ¿törő lelkesedéssel és sugárzó büszkeséggel közhírré
tenni, hogy a produkciójáról készült sztereó felvételt az előadás vé-
geztével ki-ki megvásárolhatja majd a kijáratnál...
No de végre-valahára elérkezett a mágus fellépésének ideje.
Magas, izmos, szőke férfi volt, haja a válláig ért. Csupasz felsőtesttel
jelent meg a színen, kezében nyársakkal, egy pár hatalmas hentes-
késsel és egy elektromos fúrógéppel. Szódanul megállt a színpad kö-
zepén, szigorú tekintettel végigmérte a közönséget, és azonmód be-
levágott a mutatványba. Lábaiba beledöfte a nyársakat úgy, hogy a
sebekből vér szivárgott Ezután mazochista élvezettel az arcán fűré-
szelni kezdte bal csuklóját - késével félig átvágta a csontot is, de ez
láthatóan semmiféle fájdalmat nem okozott neki. Mintha nem is a
saját kezét, csak egy birkacombot darabolt volna. Az előttünk ülő
gyerekeken láttam, hogy fejüket leszegve egyszerre igyekeztek elta-
karni szemüket és befogni fiilüket - persze mindhiába -, hogy meg-
kíméljék magukat a szörnyűségtől. A Szőke Mágus eközben a fúró-
géppel több helyen is átlyuggatta a saját gyomrát; a fúró berregése
összekeveredett a közönség soraiból itt is, ott is feltörő fájdalmas
nyögésekkel. Aztán a mágus az egyik kést átszúrta a karján - a penge
kivillant a túloldalon, ahogy fel-alá húzgálta húsában a borotvaéles
szerszámot Közben ide-oda járkált a színpadon, hogy a szélekről is jól
lehessen látni a mutatványát A mögöttem ülő macsó kinézetű férfiú
eddig bírta; szemei hirtelen kidülledtek és elájult Négyen nya-
lábolták össze és cipelték ki őt a friss levegőre. Példája, úgy tűnik ra-
gadós volt, mert a hátsó sorok egyikéből hamarosan egy hasonlóan
pórul járt nőt vittek utána. A mágust cseppet sem zavarta a felboly-
dulás, arcáról levakarhatatlan, torz vigyorral döfködte magát tovább
nyársakkal, késekkel, fúrófejekkel.
– Gondolod, hogy ez igaz? - kérdezte Kostast Chrysanthos sut-
togó hangon.
 – Ne most, kérlek, - felelte Kostas, és tekintetét ismét az
előadóra szegezte, nehogy kizökkenjen a koncentrációból. Erről
eszembe jutott, hogy talán nem árt megerősítem magam körül a
védelmet - újra vizualizáltam hát a fehér fényű ötágú csillagot, ha
lehet, ezúttal még nagyobb igyekezettel, mint korábban. Biztos
akartam lenni benne, hogy fizikai testem minden egyes porcikája a
csillagon belül van, sőt, hogy finomabb testeim is védve vannak általa.
Negyedórányi hajmeresztő produkció után a Szőke Mágus
levonult a színpadról; csak néhány, izmos karjáról legördült vércsepp
maradt utána. Mihelyst eltűnt a függöny mögött, észrevettem, hogy
Kostas rázkódik az elfojtott nevetéstől. Egy pillanatra úrrá lett rajtam
az ijedtség, mert azt hittem, ez valami ideges reakció a részéről.
– Csak nincs valami baj? - hebegtem.
– Nem, dehogy! Átkozottul jól csinálta az ürge! - felelte
halkan, a fejét ingatva, mosollyal a szája szögletében.
– Úgy érted, az egész csak egy nagy átverés volt? - kérdezte
Chrysanthos némileg csalódottan.
– Az ám, de még milyen! - lelkendezett Kostas a karjaival
hadonászva. „Első osztályú trükkök voltak! Én mondom, zseniális
illuzionista a fickó! Van néhány adottsága, olyasmi, mint az indiai fa-
kíroknak, akik a nyílt utcán produkálják magukat, de az igazat
megvallva ezzel minket nem nagyon tud már lázba hozni.
– Tyű, azért nagy kő esett le a szívemről, - sóhajtottam fel
megköny- nyebbülten. ¿Szóval azt mondod, nem kell démonoktól
tartanunk?”
– Nem, hála Istennek, - kuncogott Kostas, és hogy maradék ké-
telyeinket is eloszlassa, biztosított minket, hogy a Szőke Mágus egy-
általán nem veszélyes kuruzsló, hanem egy jól képzett művész, afféle
csodabogár.
– És mi van azzal a hatéves elvonulással valami tibeti kolostor
mélyén? - firtattam.
– Méghogy Tibet! - fakadt ki Kostas. „Gondolod, ha valóban
hat évet töltött volna lámák társaságában, akkor ilyen értelmedenségre
fecsérelné az idejét és az energiáját? Vagy hogy egyáltalán csak a
show és a pénz kedvéért csillogtatná szellemi képességeit?”
Mielőtt még túlzottan belemélyedhettünk volna a beszéleet-, a
komédiás szatír újabb dicsőséges jelenést tett a színen, hogy . húsz
percen át zúdítsa ránk a trágár poénok áradatát - talán levezesse a
feszültséget, amit az iménti műsorszám váltott ki zönségből. Ezt
követően újra a Szőke Mágus lépett fel - néhánv ° rócska horzsolástól
eltekintve a teste teljesen ép volt. Az előadás V* ralévő részében
megszokott cirkuszi mutatványokat adott elő - h'" el kell ismerni, ezek
is elsőrangú trükkök voltak kezdve a hipn^ zistól, a levitádon át, a
bájos asszisztensnő szétfurészeléséig
 A műsor végeztével szólalt meg először: rövid beszédet
intézett a publikumhoz, melyben kijelentette, hogy a délután folyamán
b mutatásra került produkciók nem holmi szemfényvesztések voltak
úgyhogy ne is keressünk rájuk racionális magyarázatot - csak a
időnket vesztegetnénk, mert hétköznapi logikával úgysem jöhetünk rá,
mit hogyan csinált.
– Az dőadás megkezdése előtt - magyarázta, - hosszan meditál-
tam a színfalak mögött, és magnetikus kisugárzásommal áthatottam
önöket. Ezeket a titkos technikákat tibeti szerzetesek tanították nekem.
Felszabadító érzés volt magunk mögött hagyni a zsúfolt és
zajos színházat, annak fojtogató légkörét. Úgy döntöttünk, hogy haza-
sétálunk a tengerparton. Láthatólag Kostas is megkönnyebbült. Ahogy
kiléptünk az utcára, nagyot nyújtózott, égnek emelt karokkal vett
néhány mély lélegzetet, és nagy sóhajtások közepette, elégedetten
fújtatott.
A tengerparti sétány, melynek mindkét oldalát frissen ültetett
pálmaiak szegélyezték, ideálisnak ígérkezett a pihentető sétára és
beszélgetésre. Nekünk pedig éppen arra volt szükségünk, hogy
megmozgassuk elgémberedett végtagjainkat, jókat szippantsunk a sós
tengeri levegőből, és kibeszéljük magunkat.
Egy darabig csendben baktattunk, és csodáltuk a kelő
teliholdat a víz felett. Mióta Daskalost és Kostast megismertem,
teljesen más szemmel tekintettem a Holdra. Szerintük ugyanis -
függetlenül attól, hogy hány költőt és szerelmespárt ihletett már meg
az évezredek során - a Hold valójában a Föld bolygó lelki börtöneként
funkdonált Ez az a hely, ahová a planétánk fejlődését felügyelő ark-
angyal! lények a különösen destruktív embereket elzárják, s ott tartják
fogva őket a durva anyagi Hold asztrális másának „börtöncel- láiban”.
Szorult helyzetükből hiába is próbálnának menekülni, mindaddig nem
térhetnek vissza a Földre, míg büntetésük ideje le nem telik Ennek
ellenére rendszeresen próbálkoznak a szökéssel, különösen amikor az
asztrális Hold és Föld az év bizonyos szakaszaiban érinti egymást.
Olyankor ezek a pusztításra hajlamos emberi lelkek próbálnak akár
állatok, akár földi emberek testébe férkőzni, megkömyékezni a rájuk
fogékonyakat. Kostas állítása szerint ez a szellemi háttere az
epilepszia jelenségének időszakos megszállottság egy efféle lélektől,
amely azon nyomban megszűnik, mihelyst a két bolygó asztralitása
elszakad egymástól. Akkor a Hold visszahúzódásával együtt ezek a
lények is eltávolodnak, és az epilepsziás rohamnak vége szakad.
Kostas azt is hozzátette tanításában, hogy az Igazság Keresői a
görcsök fellépése esetén segíthetnek az epilepsziásokon azzal, hogy
kezüket a páciens májára helyezik, és azt vizualizálják hogy tenyerük
közepéből gyógyító fehér fény árad az illetőbe. Eközben az Igazság
Keresőjének erősen arra kell koncentrálnia, hogy a beteget
időszakosan megszálló ártó lény lekapcsolódjon áldozatáról, akinek a
megfelelően elvégzett kezelés azonnali enyhülést hoz. Kostas
megjegyezte, hogy a Hold-börtön lakói az arra érzékenyek máján
keresztül férkőznek hozzá kiszemelt áldozatukhoz, így próbálván idő
előtt kiszabadulni fogságukból. Megnyugtató volt hallani, hogy ezek a
kártékony emberi lelkek sem menekülhetnek el a sorsuk elől:
büntetésüket csak a karma urai engedhetik el.
Egy nagy sziklán ücsörögtünk néztük hogy tükröződik a hold-
fény a tükörsima vízen.
– Daskalos egyszer azt mondta nekem, - törtem meg a csendet,
-hogy az ember öt érzékszerve a legkevésbé sem alkalmas a valóság
megismerésére, lévén, hogy felettébb megbízhatatlanok.
– Ez így is van, - bólogatott Kostas, és elégedetten pöfékelt a
pipájával. - Az érzékszerveink nagyon könnyen becsapnak minket. Ezt
lehet megtanulni az efféle előadásokból is, amit az imént volt
szerencsénk végignézni. Az Igazság Keresői éppen ezért csak a gyó-
gyításra használhatják képességeiket Trükkökkel nem lehet sebeket
behegeszteni, rákos daganatokat eltávolítani, vagy kiegyenesíteni egy
elferdült gerincet, még ha egy ügyes illuzionista látszólag szinte
bármit képes is leutánozni, amit egy szellemi mester valódi erejénél
fogva végrehajt. De az Igazság Keresői sohasem fogják csak azért
csillogtatni a tudásukat, hogy azzal széles tömegeket nyűgözzenek le,
vagy kielégítsék az érdeklődők kíváncsiságát.
– Sokan csak nehezen, vagy egyáltalán nem tudnak
különbséget tenni imposztorok szélhámos csalók és valódi gyógyító^
jj~ zött, - jegyeztem meg. - Mindenkit egy kalap alá vesznek °
– Éppen ezért kell különösen óvatosnak lennünk, és nem adn;
okot a botránykeltésre azok számára, akik még nem értik mit is te
szünk valójában, - magyarázta Kostas. — Meg kell őriznünk az Igj2
ság Keresőinek a becsületét. Tulajdonképpen magunkra kell vi
gyáznunk, hiszen az Igazság maga nem szorul senki védelmére sem
Felálltunk és tovább sétáltunk. Eszembe jutott, hogy Amerika
bán olyan elismert szerzők, mint Isaac Asimov vagy Carl Sagan, az
emberiség egyre szélesebb köreiben megnyilvánuló spirituális ér-
deklődésre való tekintettel összefogtak egy közismert bűvésszel, a
Csodás Randival, hogy segítségével leleplezzék a csalókat és az ál.
gyógyítókat, akik tevékenységükkel szerintük magának a racionális
nyugati kultúrának az alapjait veszélyeztetik
– Az egésszel csak az a probléma, - meséltem Kostasnak és
Chrysanthosnak akik érdeklődéssel hallgatták beszámolómat, - hogy a
mozgalom aktivistái egyáltalán nem tesznek különbséget Randi és
társai szemében minden gyógyító és mágus - még a valódi beavatottak
is - eleve imposztorok és szemfényvesztők.
Menet közben úgy belemelegedtem a panaszkodásba, hogy az
p| essettel kapcsolatban már saját megpróbáltatásaimat sem hagyhat-
tam ki a történetből. Egyik jóbarátom és kollégám, egy indiai szár-
mazású matematika professzor, mellesleg szigorú híve a nyugati tu-
dományos racionalizmusnak egyszerűen képtelen volt megérteni,
hogy egy magamfajta művelt ember hogy vonzódhat a keleti szel-
lemiség, Patandzsali jóga-szútrái és Daskalos tanításai felé. Ez az
egyébként jó természetű és jószándékú professzor a főszervező sze-
repét vállalta magára, hogy egyetemünk meghívja előadni a Csodás
Randit, aki figyelmeztette hallgatóságát arra a „halálos veszélyre”,
amit a „sarlatánok” jelentenek racionális kultúránkra nézve. Kostasék
nem állhatták meg hangos nevetés nélkül.
– Hogyan nyújt védelmet az embernek az ötágú csillag? - terel-
tem vissza a szót eredeti, komoly témánkra, miután lecsillapodtak a
kedélyek
– Bármikor, ha szorult helyzetbe kerül valaki, - felelte Kostas,
ahogy tovább róttuk utunkat, kényelmesen fel-alá a tengerparti sé-
tányon, - képzelje azt, hogy egy fehér fényesség ragyogja be, és
gondolatban rajzolja maga köré az ötágú csillagot.
– Mit értesz „szorult helyzet” alatt?
– Azt, amikor az embert hétköznapi környezetéből asztrális
tárnájuk érik amikor gondolatilag vagy érzelmileg ráakaszkodnak
vagy más szellemi dimenziókból érkező káros behatásoknak van
kitéve.
– Kosta, megmutatnád, pontosan hogyan is alkossuk meg ma-
gunk köré az ötágú csillagot? - kérdezte Chrysanthos. Kostas el-
gondolkodott egy darabig, szippantott párat a pipájából, és belekezdett
a válaszadásba.
– A csúcsa mindenképpen a fejetek fölé kerüljön, -
magyarázta, _a két vízszintes ága pedig burkolja be a két karotokat, ha
azt kétoldalt széttárjátok mint egy keresztnek a vízszintes szára. A
csillag két csúcsa az ujjak hegyéhez kerüljön. Az alsó két ág a két
lábat vegye körbe, mint amikor terpeszben álltok úgy, hogy a két
csúcs a lábfejeket érintse.
– Ha jól értem, Leonardo da Vinci klasszikus rajzának az
állását kell leutánozni, széttárt karokkal, terpeszállásban, - jegyeztem
meg.
– Pontosan. Az ötágú csillag az asztrális világ szimbóluma, va-
lamint az emberi tudatosság átalakulásáé, amint az öt mostani ér-
zékszerv helyett az öt felsőbb érzékhez fordul.
– Miben különbözik az ötágú csillag nyújtotta védelem attól a
tojás alakú fehér ragyogástól, amit meditáció közben képzelünk ma-
gunk köré? - kérdezte Chrysanthos.
– Az ötágú csillag sokkal szilárdabb. Ha egyszer
megteremtetted magad köré, semmi, ismédem, semmi negatív nem
érinthet meg. Az egyeden dolog, ami még az ötágú csillag erején is
túltesz, az a hatágú csillag, de azok akik már ennek is mesterei, csak
jótettekre képesek csak szeretetet sugároznak magukból. Értitek5
– Tehát az ötágú csillag technikáját akár gonosz szándékú em-
berek is elsajátíthatják? - ödött fel bennem a kérdés.
– Igen, - felelte Kostas, - csakhogy negatív célzattal
anapodoszt, egy feje tetejére állított ötágú csillagot fognak alkotni,
ami Lucifernek a jelképe. Ha azonban az Igazság Keresője magára
öltötte a jó állású ötágú csillag védőburkát, már semmilyen negatív
gondolat vagy érzelmi hatás nem érheti.
– Ha jól értem, azt mondod, hogy bárki, aki megfelelő módon
alkalmazza az ötágú csillagot, az védőburkot von maga köré, óvó
erőket idéz meg.
– Természetesen. Az ötágú csillag megrajzolása nem más, mint
egyfajta szellemiség megidézése.
– Vajon csukott szemmel érdemes magunk köré rajzolni? -
rengtem hangosan.
– Úgy képzeled el, ahogy neked tetszik, - válaszolta Kostas,
ma-, lassú mozdulatokkal elkezdte lépésről lépésre bemutatni, hogy is

alkossuk meg magunk köré a csillagot, ezt a mentális talizmán"

Egy padra tette le a pipáját, és körülnézett, jár-e valaki rajtu^
ltívül a sétányon. Biztos akart lenni abban, hogy egyetlen avatatlan
szempár sem mered ránk a távolból, azt kémlelve, miféle furcsa
mozdulatokat teszünk, miközben próbáljuk elsajátítani ezt a le|. künk
és szellemünk védelmére szolgáló mentális technikát.
Senki sem volt látótávolságban, Kostas szembefordult hát a
tengerrel és a kelő Holddal. Terpeszbe állt, bal karját oldalra nyújtotta,
jobbját pedig egyenesen fölfelé. Pár pillanatig így állt mozdulaté- nul -
arra várt, hogy kövessük mozdulatait.
– Kezdjük a csillag legfelső csúcsával, a jobb kéz ujjhegyénél'
Kössétek össze azt a pontot egy egyenessel a jobb lábfejetekig.
Megvan?
Kissé esedenül próbáltuk követni utasításait.
– Most a jobb lábfejetektől induljatok el gondolatban fölfelé a
bal kéz ujjhegyeinek irányába, majd a bal kézfejtől a karok vonalában
a jobb kézfejig. Feszítsétek meg a kezeiteket!
Most kössétek össze a jobb kezeteknél lévő pontot a csillag bal lá-
batoknál található csúcsával, onnan pedig induljatok el ismét fölfelé,
egészen a fejetek fölé, a kiindulópontig. Ezzel gondolatilag megal-
kottátok az ötágú csillagot, - fejezte be Kostas, és ellazította tagjait
– Csináljátok csak meg még egyszer-kétszer! — vezényelt
nekünk Pár próbálkozás után Chrysanthos és én is úgy éreztük,
biztonsággal elsajátítottuk az ötágú csillag rajzolásának technikáját,
levédve ezzel magunkat. Kostas hozzáfűzte, hogy a gyakorlathoz
legközelebb már nem szükséges felállnunk: - Elég, ha gondolatban
követitek végtagjaitok mozgását, és mentálisan teremtitek meg az
ötágú csillagot. Különben még félreértenének titeket, és mindenféle
kellemetlen következménnyel kellene számolnotok, — magyarázta
mosolyogva.
– Egyáltalán, muszály gondolatban vonalakat húzogatnunk?
Nem elég, ha egyszerűen csak beleképzeljük magunkat egy kész ötágú
csillagba? - kérdeztem.
– Nem, nem elég. Az ötágú csillag védőburka éppen a
megrajzolásával aktivizálódik. Ha csak beleképzeled magad, az még
semmit sem ér. De ha újra és újra megrajzolva életre kelted ezt az óvó
ele- mentált - mert ugye, mi mást is teremt ezáltal az ember, ha nem
egy elementált?! -, azzal energiával töltőd fel a lényét, megerősíted őt
S ha ezzel megvagy, már elég, ha csak a figyelmedet rá irányítod, és ő
abban a pillanatban rendelkezésedre áll védelmével.
Eszembe jutott, hogy ezek szerint a színházban nem megfele-
lően alkalmaztam a technikát, mert nem rajzoltam meg az ötágú
csillagot, csak beleképzeltem magam egynek a belsejébe. Kostas
megnyugtatott, mondván, hogy mivel vele voltunk, ezért egyébként
sem kellett tartanunk semmiféle démoni szörnyeteg esedeges
jelenlététől.
– Különben is, az Igazság Keresői automatikus védelem alatt
állnak, - tette még hozzá biztatólag. - De ha valaha is szembe talál-
nátok magatokat egy anapodosszal, egy feje tetejére állított ötágú
csillaggal, akkor jobban teszitek, ha azonnal levéditek magatokat! így
még a luciferi ellenerő sem lehet hatással rátok.
– Hogy lehetséges ez? - furcsálltam a dolgot
– Az egyik csillag magába zárja a másikat, így, - azzal Kostas
behajlított ujjakkal összekulcsolta a két kezét. - A helyes állású ötágú
csillag felborítja az anapodoszt, és semlegesíti annak erejét
Megkértem Kostast, hogy magyarázza el bővebben, milyen ve-
szélyek ellen véd az ötágú csillag. Készséggel ecsetelte, hogy bár-
milyen asztrális fenyegetés ér minket — például tudatos álmodás
közben egy negatív rezgéssel találkozunk —, a leghatásosabb védel-
münk az ötágú csillag lehet. — Ha pedig bármilyen formában, akár
csak egy látomásban is, az anapodosz szimbólumával szembesülnétek
gondolatban rajzoljátok magatok köré a helyes állású ötágú csillagot.
Még akkor is, ha - mint mondtam - az Igazság Keresőiként
mindenképpen védve vagytok
– Ezek a védő mechanizmusok az Igazság Keresőinek is fonto-
sak - folytatta Kostas, — hiszen amikor elkezdjük felnyitni asztrális
energiaközpontjainkat, vagyis csakráink szirmait, akkor készen kell
állnunk önmagunk megvédésére a más dimenziókból érkező ártalmas
behatásokkal szemben.
 Kostas ismételten megjegyezte, hogy a csakraszirmok csukott
állapotban egyfajta eredendő védelmet biztosítanak „erős vár a mi
testünk” - hogy a szavait idézzem. Ha azonban felkészüledenül nyitjuk
meg asztrális energiaközpontjainkat, mielőtt még uralni tudnánk
gondolatainkat és érzelmeinket, ezzel olyan negatív rezgéseknek és
elementíloknak adunk utat, amelyek könnyedén megzavarhatják &
felbonthatják lelki és szellemi egyensúlyunkat.
Annyira belefeledkeztünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vet.
tem, hogy már elmúlt kilenc óra - több mint egy órája őgyelegtünl fel-
alá a tengerparton. Búcsút intettem hát Kostasnak és Chrysant. hosnak,
és sietősen hazafelé vettem az utam.
Másnap reggel Daskaloshoz hajtottam, és beszámoltam nekia
macedón varázslóval esett kalandunkról. Daskalos dőlt a nevetéstől -
– Abból, amit elmondtál, arra következtetek, hogy a fickónak
vannak képességei, csak nem a leghelyesebb módon alkalmazza azo-
kat, |mondta. Majd felelevenítette emlékeit egy régi ismerőséről
Tahram Beyről, a jógi-mesterként tisztelt szufi mágusról.
– Amikor Tahram Bey Ciprusra érkezett, rögtön felismertem
hogy hatalmas szellemi erővel rendelkezik Azt állította magáról, hogy
bár képes lenne azt láttatni a közönségével, amit csak akar, de
mégsem így akarta elkápráztatni őket, hanem egy igazi és eredeti
mutatvánnyal. „Csak egy dolgot kérek” — figyelmeztette a publi-
kumot, I „hogy maradjanak teljes csendben, mert különben az éle-
temmel játszom.” Arról volt szó ugyanis, hogy egyfajta különleges
transzállapotba mélyedt, amiről a mai hipnózis-terapeuták még csá
nem is hallottak Ebben az állapotban aztán a közönség késekkel
szurkálhatta őt, semmi sem történt vele. Még rá is lőhettek egy
pisztolyból, az sem ártott neki - a golyó egyszerűen áthatolt a testén
anélkül, hogy Tahram belehalt volna a lövésbe. Előadásaival Európa-
szerte megdöbbentette az orvos-társadalmat. Hiába döf- ködték
„halálra”, amint kihúzták testéből a késeket, a sebek maguktól
behegedtek rajta.
– Hihetetlenül hangzik! - jegyeztem meg, ugyanakkor mégsem
soroltam Daskalos beszámolóját a képtelen ostobaságok közé - mint
tettem volna azt pár éwei korábban -, annál is inkább, mert eszembe
jutott egyik meghatározó olvasmányélményem, John Ful- ler minden
kétséget kizáróan dokumentált tanulmánya egy brazil csodadoktorról,
bizonyos Arigóról, a „rozsdás késes műtős”-ről.
– Hogy csinálta ezt Tahram Bey? - kérdeztem kíváncsian.
– Megtanulta olyan ritkává tenni az éterikus mását, hogy félig
de- materializálta a testét. A kések így akadálytalanul hatolhattak belé,
anélkül, hogy megsértették volna a húsát vagy a csontjait. A durva
anyagnak megszűnt az ellenállása, ezért nem keletkeztek rajta sebek
sem. Egyszerűen mihelyst a késeket kihúzták belőle, sejtjeinek
összetartó ereje, kohéziója ismét normalizálódott. (Daskalos össze-
érintette a két tenyerét, hogy szavait még érzékletesebbé tegye.) Tah-
ram Bey tehát effélékre volt képes. És mondom, mindig figyelmez-
tette a közönségét, hogy maradjanak teljes csendben, mert amit rcinál,
az életveszélyes.
– Te is képes lennél ilyen mutatványra? - kérdeztem Daskalost
félig viccelődve. - De komolyan, meg tudnád ritkítani tested szöveteit
annyira, hogy nem ártanának a késszúrások vagy a lövedékek?
– Nem, erre nem lennék képes. Soha nem foglalkoztam ezzel a
fakír-technikával. De mivel egyébiránt dolgozom a test szöveteivel,
ezért ha elég időt szántam volna a gyakorlásra, elsajátíthattam volna
ezt a képességet is. De mi értelme lett volna, mondd? Nekem más a
szakterületem, más a munkám,” - fejezte be az eszme- futtatást
kuncogva Daskalos.
– És mi történt Tahram Beyjel? - kérdeztem.
Daskalos arca hirtelen elkomorult. - Szerencsétlen, az egyik
mutatványa közben életét vesztette, - sóhajtott nagyot. - Különleges
transzállapotában volt, teste teleszúrkálva késekkel, és akkor követ-
kezett a pisztolylövés, de valami idióta hangtompító nélkül tüzelt.
Tahram Bey kizökkent a transzból, és ott helyben elvérzett a testén
keletkezett sebekből. Sejtjei összetömörültek eredeti sűrűségű
állapotukba, még mielőtt a késeket kihúzhatták volna belőle.
– Ezek szerint Tahram nem démoni segítséggel művelt
csodákat?
– Nem, egyáltalán nem! - ellenkezett Daskalos, és jelentőség-
teljesen felemelte mutatóujját, hogy még az efféle gyanú árnyékát is
elhessegesse. - Tahram Bey jó ember volt. Egyéni erőfeszítései révén
szerezte meg csodás képességeit. Különben is, egy adott szellemi
teljesítmény elérésére mindig több felkészülési módszer létezik
Kétszer is volt szerencsém látni őt mutatvány közben, megszerettem
és tiszteltem őt a képességeiért. Nagyon elszomorított tragikus
halálának híre. Valódi angyal volt az az ember! Azért dolgozott, hogy
mutatványaival oktasson és felhívja a figyelmet - különösen az orvosi
társadalom figyelmét - a tudat hatalmára a test felett. Az emberi tudás
és tudatosság fejlődését szolgálta, nem a pénzszerzésre vagy a
hírnévre törekedett.
Viszont a tegnapi mágusra, illetve limassoli előadására
visszatérve, az illető a mágiának egy eddig számomra is ismeretlen
területére hívta fel a figyelmet, — jegyezte még meg Daskalos
ravaszkásan.
– Micsoda?!
 – Mindeddig azt hittem, hogy csak fehér és fekete mágia léw
De ez a fickó megmutatta, hogy van szőke mágia is! - fakadt ki £)
kalosból a hangos nevetés, és én sem állhattam meg, hogy ne ^
lakozzam hozzá. "
Amikor aztán lecsillapodtunk, elmeséltem Daskalosnak, ho
Szőke Mágus állítása szerint fellépés előtt meditálni szokott •
magnetizmusával bevonja a közönségét.
– Talán ezzel a módszerrel láttatja a nézőkkel mindazt, ami va
lójában nem is történik meg, - felelte Daskalos.
– Hogyan?
– Az ember képes kiterjeszteni az auráját, és megfelelően
erősvi zualizádós képességgel objektív tényként azt láttatni bárkivel,
a®jt valójában csak a tudatával teremt meg és vetít ki elementális for.
mában. Hívhatjuk akár egyfajta megtévesztésnek is.
– De hisz ez hiheteden szellemi erőket igényel!
– Természetesen. Az efféle jelenségek is csak azt támasztják
alá amit a tudat természetéről egyébként tanítunk, de igazad van fe-
lesleges ezeket a képességeket ilyen semmiségekre elpazarolni1 Ugyan
mi értelme a tudat szuperszubsztanciáit szájtáti nézőközönség
ámítására fecsérelni? Mennyivel bölcsebben tenné, ha gyógyítana,
ahelyett, hogy azt láttatja közönségével, hogy a beleit egy tálban
mosogatja!
– Hogyan gyógyíthatna a képességeivel?
– Eloszlathatna például egy rákos daganatot. Elég erős vizuali-
zációs képessége van ahhoz, hogy ha a tudatában megteremtené a
visszafejlődő tumor képét, azt el tudná ültetni páciense képzeletében
is. Én mondom neked, működne a dolog! Néha az önszuggesz- tióval
is csodákra képes az ember. Ha a betegnek lenne hozzá elég ereje,
hogy azt vizualizálja, felszívódik a daganata, az tényleg felszívódna!
És ehelyett a Szőke Mágus a szórakoztatóiparba öli a tehetségét, hogy
hatalmas pénzeket kaszáljon... Micsoda idő- és energiapocsékolás!
Persze hozzáteszem, - folytatta Daskalos némi töprengés után,
- hogy az önszuggesztió nem számít éppen hagyományos gyógyítási
módszernek úgyhogy mi, mint az Igazság Keresői, igyekszünk kerülni
azt.
– Mitől számít nem hagyományosnak? - érdeklődtem.
– Az önszuggesztiónak veszélyei is lehetnek ha azt gyógyításra
alkalmazzuk Nem veszi ugyanis figyelembe az emberi akaratot, ez
pedig igencsak kívánatos lenne. A páciens rendszeresen egyfajta fél-
bipnotikus kábulatba juttatja önmagát, ahol az akarata csak nagyon
csekély szerepet játszik, ha játszik egyáltalán.
– Na és, kit érdekel ez, ha a beteg meggyógyul?
– Én mégis jobban kedvelem a meggyőzéses módszert a szug-
gesztiónál. Persze előfordul, hogy jómagam is alkalmazom a szug-
gesztiót, de amikor csak lehetséges, igyekszem a személyes meggyő-
zéshez folyamodni.
– Mi a különbség a kettő között a gyógyításban?
– A meggyőzés a másik ember akarati erejére épít. A
szuggeszti- óval nem ez a helyzet. Amikor egy beteg ellátogat
hozzám, és én azt mondom neki: „Nézze, itt és itt a probléma,” - azzal
megérintem az adott területet és azt mondom neki, hogy most, tegyük
fel, eloszlatok a testében egy daganatot, akkor a beteget tudatosan
bevonom a saját gyógyulási folyamatába. Ha nem ezt tenném, ha a
beteg nem akarná tudatosan a gyógyulást, akkor fennállna a veszélye,
hogy mihelyst eltávozik tőlem, a tünetei visszatérnek és a betegsége
előbb- utóbb ismét kiújul. Ha viszont sikerül meggyőznöm őt,
feltámad a hite, és valóban meggyógyul.
– Nekem ez is teljesen úgy hangzik, mintha szuggesztióról
vagy önszuggesztióról lenne szó, - vetettem ellen.
– Nem, ez meggyőzés. Az ember nem kényszeríthet hitre
másokat, érted?
Daskalos, látván tanácstalanságomat, hosszabb magyarázatba
fogott
– Na, tisztázzuk ezt a dolgot! Tegyük fel, adva van egy barbár
férj, aki veri a feleségét Az egyik kezelési módszer az lehetne, hogy
teremtünk számára egy elementált, a következő üzenettel: „Nem szép
dolog bántani az asszonyt, kegyetlen és önző tett ez, szokj le róla!” Ez
szuggesztió lenne, akár tud a dologról a férj, akár nem. De nem ez
lenne a legcélravezetőbb megoldás, hiszen az illető akaratlagosan
nincs bevonva a változásba. Még az is megtörténhetne, hogy olyan
erős bűntudat ébred benne, hogy öngyilkosságot követ el.
– Ez esetben mi lenne hát a jobbik megoldás?
– Mindjárt rátérek. Amennyiben a közönséges rábeszélés, a ta-
nácsadás nem működik, a következőt tenném. Kilépnék a testemből,
kivetítenék egy elementált és behatolnék a férj testébe. Egy-
beolvadnék vele, átalakulnék övé, és gondolatban, ezúttal mint ő, azaz
nem külön személyiség, azt mondanám: „Soha többé nem viselkedem
ilyen brutálisan a feleségemmel, ezért és ezért. Aztán kilépnék belőle,
és visszatérnék saját testembe. Ezáltal a férj nem érzékelné, hogy a
gondolat, a saját gondolata nem tőle származik és aszerint cselekedne
a gyakorlatban is. A módszer lényege tehát mint láthatod, abban rejlik,
hogy nem vált la ellenreakciót. Ellen. kező esetben, ha szuggesztíven
ráerőszakolnál valamit a másít énjére anélkül, hogy tudatosan eggyé
váltál volna vele, az illető kény. szernek élné meg a szuggesztiót, nem
lévén más választási lehetősége. Érted már, mi zajlik le egyik és másik
alkalommal?
– Úgy érzem, arait te meggyőzésnek neveztél, még erősebb
kényszerítő hatással van az emberre, mint a szuggesztió.
 – Nem, nem, látom, még mindig nem egészen érted. A haladot-
tabb láthatatlan segítők éjjel-nappal ezzel a módszerrel dolgoznak
Felkeltik az ember akaraterejét. A változás igénye így belülről fakad,
nem külső ráhatásra. Az ember maga dönt, nem pedig külső kényszer
hatása alatt cselekszik.
Persze kérdezhetnéd, I folytatta Daskalos, - hogy mennyire
kellemes vajon belemászni egy másik emberbe, ráadásul egy beteg
emberbe? Eggyé válni vele és az egység pillanatában mindazt átélni,
amit | is átél? Nos, bevallom, nem valami kellemes! - tört elő
Daskalosból a sóhaj, és jelentőségteljesen a térdemre csapott. - De hát
mit tegyünk? Ha valaki fuldoklik a pöcegödörben, hát nem
utánaugranál te is, hogy megpróbáld kirángatni, még ha közben te
magad is szaros leszel? Én be szoktam ugrani. Aztán amikor sikeresen
kimásztunk a slamasztikából, veszek egy forró fürdőt, és annyi.
Megtisztulok.
– Ezek szerint azért ennek a módszernek is vannak hátulütői!
– De még mennyire! Nagyon erősnek kell lenni hozzá, és tudni
kell, mit csinál az ember! Ellenkező esetben - húzta fel a szemöldökét
Daskalos, - könnyedén a másik hatása alá kerülhetünk. Ha csak egy
szemernyit is megvan bennünk a hajlandóság a másik problémájára,
azt könnyedén átvehetjük magunkra. Mindig is mondtam, hogy a
lelkiállapot még súlyosabb fertőzést okozhat, mint a legádázabb vírus!
Ha az ember nincs tökéletesen tudatában a tetteinek akkor azt
kockáztatja, hogy ráhangolódva a másik rezgéseire, ott ragad azon a
szinten.
Daskalos hátradőlt karosszékében, és kezeit összekulcsolta a
hasán. I Furcsa, - jegyezte meg némi hallgatás után, - de a társada-
lomban is lépten-nyomon ezzel találkozunk, nem? Nagyon-nagyon
óvatosnak kell lennünk, amikor efféle ügyekbe ártjuk magunkat!
– Ezzel azt akarod mondani, hogy afféle spirituális
képességeket, uúnt amilyennel a Szőke Mágus is rendelkezik, elvileg
bárki elsajátíthat anélkül, hogy szellemileg különösebben fejlett
lenne?
– Ez így van, - bólogatott Daskalos. - Ezek a tudással járó
veszélyek Merthogy a tudás mindaddig veszélyes, míg az ember meg
nem szabadult az egoizmusától. Ezért is ragaszkodom a folytonos
önelemzéshez, a gondolatok és érzelmek állandó uralásához. Gyö-
kerestől ki kell irtani az egoizmust, - magyarázta Daskalos sugárzó
szemekkel, hogy a kezei is ökölbe szorultak - s akkor az ember
Szellem-énje veszi át az irányítást, akinek sem pénzre, sem dicsőségre
nincs szüksége ahhoz, hogy Isteni Akaratként megnyilvánítsa
önmagát, és szolgálatára legyen a többi emberi lénynek!
Heves felindulása után Daskalos elhallgatott pár percre. Majd
egyszer csak előrehajolt a székében, és átható pillantását rám szegezve
fojtott hangon azt kérdezte: - Nem gondolod, hogy itt az ideje
kávéznunk egyet?
Nevetgélve mentem ki a konyhába, hogy lefőzzek két adag
török kávét. Lám csak még Daskalosnak is van gyengéje! Igaz, arra
kért, hogy az övét gyengére csináljam, mert az orvosa szigorú koffein-
adag-csökkentést írt elő neki.
Valamivel később, ahogy élvezettel szürcsöltük feketénket,
Das- kalosban felelevenedtek a szigetre látogató mágusokkal
kapcsolatos fiatalkori élményei.
– Emlékszem, volt az a hipnotizőr, akit apám meghívott
hozzánk vacsorára. Alig múltam tízéves akkoriban. Több vendég is
érkezett egyszerre, és a varázsló meg akarta csillogtatni előttük a
képességeit. Megkérdezte tőlem, hogy vállalkoznék-e a szerepre, azaz
hogy hipnotizálhatna-e engem. Beleegyeztem. Erre elővett egy ingát,
én meg úgy tettem, mint aki hipnózisba esik, de valójában szép csend-
ben én vetítettem ki rá a hipnózis elementáljait Egy szempillantás alatt
elszenderedett Akkor kimentem a konyhába, és egy nagy fej vö-
röshagymával tértem vissza. Átnyújtottam neki, és azt mondtam róla,
hogy ízletes alma. Boldogan befalta az egészet Amikor aztán magához
tért, semmire sem emlékezett a történtekből, és újra csak az ingája
után nyúlt, hogy folytassa hipnotizálásomat. A szobában egyszerre
mindenkiből kirobbant a nevetés, - fejezte be a történetet Daskalos, és
az ő teste is megrázkódott a kacagástól, úgy csóválta a fejét
Kedélyes beszélgetésünk itt hirtelen félbeszakadt—a verandán
közeledő léptek zaja hallatszott, és már kopogtattak is a bejárati ajtón.
Intettem Diskalosnak, hogy maradjon csak, és már mentem js hogy
magam nyissak ajtót a látogatónak. Egy harmincas évei végén' I járó,
de kifejezetten szemrevaló szőke nő állt előttem, és tört an. I golsággal
azt tudakolta, itthon találja-e Daskaíost. Beljebb invitál. I tara, s míg
helyet foglalt az előszobában, röviden előadta a problé. máját. Mint
JdderűJt, norvég származású művésznő volt, aki egy I ciprusi görög
férfihez ment feleségül, akivel Paphosban telepedtek le. Rövid habozás
után, ahogy kezdeti feszültsége oldódni kezdett, kibökte, hogy
tulajdonképpen a barátai beszélték rá, hogy keresse fel Daskaíost, áld
biztosan tud felvilágosítással szolgálni elveszett feutyusa hollétét
illetően. Próbáltam megőrizni higgadtságomat, és komolyságot
erőltetni az arcomra, úgy léptem be a másik szobába hogy
tolmácsoljam Daskalosnak a nem mindennapi kérést. Átsétált velem
az előszobába.
– Kedvesem, - fordult a nőhöz, és a kezeit tördelte, - effélékkel
nem nagyon szoktam foglalkozni. Nem tartozik kifejezetten a szak-
területemhez. De ha akarja, a vállát rendbeszedhetem.
A norvég hölgy szemei elkerekedtek, és a teste egy pillanatra
megfeszült, ahogy ráeszmélt, hogy ez a vadidegen egy szempillantás
alatt felismerte jobb vallanak krónikus betegségét, amit eleddig hiába
kezeltetett. Zavartan hebegett-habogott valamit, hogy ő nem is tudja,
nem ismeri igazán Daskaíost, neki csak azt mondták hogy | elő tud
keríteni elveszett dolgokat, például kutyusokat. Bátorító pillantásaim
hatására végül mégiscsak erőt vett magán, és követte Daskaíost a
nappaliba.
– Vegye le a blúzát, - vetette oda könnyedén Daskalos, és ke-
zeivel céltalanul a semmibe intett. A nő kétségbeesett szemekkel
meredt rám, nem tudta, mitévő legyen. „De alatta nincs rajtam
semmi... "-súgta oda nekem félénken. Biztosítottam róla, hogy ez nem
probléma, és kisiettem a szobából. Ahogy becsuktam magam mögött
az ajtót, még mindig azzal küszködtem, hogy elfojtsam feltörni
készülő nevetésemet.
Húsz perc telt el, mire Daskalos újra kinyitotta a nappali
ajtaját, és diadalittasan kilépett a szobából. .Áldott legyen ez a
pillanat!” - mondta széles mosollyal az ajkain. A norvég nő követte őt,
de az | arcán még mindig a zavarodottság tükröződött, maga sem értet-
te, mi történt vele az imént. Fel-alá mozgatta a karját, a vállát körözte,
és szemlátomást alig hitt a gyógyulásában. Mint mondta, ilyen
mozdulatokra évek óta nem volt már képes. Köszönetét mondott
Daskalosnak, és sietősen távozott. Daskalos csak nevetett, és a fe- 't
rázta, ahogy előadta a történteket: - Különös utakon vezetgeti 0
embereket a Szent Szellem! Van, aki úgy jön ide, hogy ég a vágytól
hogy meggyógyulhasson, tele van hittel és reménnyel, mégsem
történik semmi. Ez a nő meg csak betéved ide a kutyáját keresve, és
azonnal meggyógyul.
– És mivel magyarázod ezt? — kíváncsiskodtam.
– Istent kérdezd, - felelte Daskalos, és ártatlanul vonogatta a
vállát. - Talán a nő életében most jött el az ideje a felébredésnek Talán
ez a tapasztalat vet majd fel benne bizonyos kérdéseket, és indítja el őt
a tudás ösvényén, az igazság keresésének útján.
– Bárcsak én is képes lennék úgy betegeket gyógyítani, ahogy
te, - sóhajtottam fel, hogy magam is meglepődtem, milyen komolyan
hangzottak szavaim.
| – Kyriaco, - szólalt meg Daskalos megfontoltan, és a nyomaték
kedvéért megragadta a két karomat, - az életben nem az a fontos, hogy
mindenki felé a kezünket nyújtsuk és meggyógyítsuk őket, hanem
hogy segítsünk az embereknek kifejleszteni a tudatosságukat Ez a mi
igazi küldetésünk! Ha engedély van a gyógyulásra itt, a durva anyagi
síkon, az előbb-utóbb magától is bekövetkezik. A közbenjárásunk
nélkül talán hosszabb időbe telne, de végeredményben mégiscsak a
Szent Szellem az, aki végrehajtja a csodát, nem mi magunk Amit mi
tehetünk az az, hogy segítünk kimozdítani az embereket közönyös
állapotukból, és ráébresztjük őket, hogy mostantól tudatosan
induljanak el önmaguk felfedezésének útján. Végül is valamennyi
emberi lény azért született erre a világra, a polaritás világába, hogy itt
kezdje meg tanulmányait Nekünk az Igazság Keresőinek tehát az a
küldetésünk, hogy magunkat és másokat is segítsünk felébredni a
tudatlanság és a nemtörődömség kábulatából.
Egy pillanatra szinte ellenállhatatlan késztetést éreztem arra,
hogy sírva fakadjam. Daskalos szavai a szívem legmélyéig hatoltak
Foglalkozásomból és írói vénámból fakadóan, mint a témában érintett,
hirtelen páratlan céltudatosság érzése ömlött végig rajtam.
Amikor visszatértünk a nappaliba, és újra kényelembe
helyeztük magunkat, Daskalos ott folytatta, ahol látogatója érkezése
előtt abbahagyta: mágusokkal és csodabogarakkal teli ifjúsága
emlékeit idézte fel.
– Annak idején volt egy híres német médium, bizonyos
Hansen, aki a régi nicosiai Varázs Színház színpadán lépett fel. Ha jól
tudom, később Hitler kivégeztette, mert nem volt hajlandó
együttműködni a nácikkal. Nos, apám egy alkalommal magával vitt,
így ' is szemtanúja lehettem varázslatainak. A második sorban ültü^
Hansen kiszúrt engem, azt mondta, az aurám alapján, és megkér dezte,
lenne-e kedvem résztvenni az egyik műsorszámban. Bár apámnak
nem nagyon tetszett az ödet, én örömest vállalkoztam a dologra. A
színpadon a német médium átadott nekem egy arany ékszert, amit a
közönség soraiban ülő egyik nézőtől kért el, és azt mondta, próbáljam
a tenyeremmel érezni a tárgyat. Azután elvet- te tőlem a nyakéket, és
egy Nicosiától hét-nyolc kilométerre lévg olajfaligetben -
Chrysospiliorissa közelében, a Szent Szűznek szentelt barlangszentély
szomszédságában - egy fa tetejére varázsolta azt. Én mit sem tudtam a
nyakék hollétéről, arról, hogy Hansen hova tüntette azt. Akkor
bekötözte a szememet, és egy pártadan néző társaságában, aki azt volt
hivatott tanúsítani, hogy nem történik csalás, taxiba szálltunk
– És mi történt?
– Bekötözött szemmel én irányítottam a taxist, pontosan arra a
helyre, ahol az ékszer el volt rejtve.
– Nem is csoda hát, - fakadtam nevetésre, - hogy boldog-bol-
dogtalan téged keres meg, ha elveszett a kiskutyája!
Daskalos azonban komoly maradt, és megjegyezte, hogy ezek-
nek a gyermekkori élményeknek a hatására tudatosodott benne, hogy
elüt korosztálya többi tagjától.
Rámutattam, hogy a történet, amit épp az imént mesélt el, ne-
kem is eszembe juttatott egy kísérletet, amit két amerikai fizikus,
Russell Targ és Harold Puthoff végzett el: ellenőrzött körülmények
között igazolták néhány médium különleges képességeit.
Eredményeikből könyvet is írtak, A tudat határai - szellemi képes-
ségek a tudomány tükrében címmel.
 Daskalos erre elismételte, amit már annyiszor hangoztatott ne-
kem, nevezetesen, hogy jó ideje túl van már azon, hogy szellemi je-
lenségek háttere, vagy elveszett tárgyak után kutasson - mint tette azt
még gyermekkorában. Mestere, Yohannan atya világosan megmutta
neki, mi a tennivalója: embertársainak gyógyításán kívül másra nem
érdemes vesztegetnie képességeit.

Negyedik fejezet

A valóság, és ami
belőle felfogható

Daskalosszal folytatott társalgásunkat újabb kopogtatás szakította

félbe. Az a kívánsága, hogy háza állandóan, az év minden napján,
minden órában nyitva álljon a segítségére szorulók előtt, kezdett egyre
kivihetedenebbé válni, ahogy népszerűsége rohamosan terjedt
A most érkezett indiai családot azonban Daskalos kitörő lelke-
sedéssel fogadta. Széles mosollyal és a szokásos hindu meghajlással
üdvözölték egymást, úgy vezette be vendégeit a nappaliba. Kedélyes
hangulatából és a látogatók viselkedéséből arra következtettem, hogy
nem először járnak Daskalosnál. Aztán eszembe jutott, hogy Kostas
korábban említette már, hogy van egy indiai család, akik időről időre
Daskaloshoz járnak szellemi tanácsadásra. Ahogy ő mondta, annak
idején Daskalos érttette meg velük, hogy az evolúció nem az állati
létformától halad az emberi felé, fordítva pedig még kevésbé igaz a
dolog, még akkor sem, ha néhány keleti szekta tévesen ezt híreszteli.
Daskalosnak sikerült józan észérvekkel meggyőzni őket, hogy
amennyiben egy Szent Monász sugárzása az Ember Ideáján halad
keresztül, akkor az ezáltal keletkező lény, mint egyedi archetipikus
forma, a számára legmegfelelőbb evolúciós úton indul el.
Elképzelhetetlen hát, hogy egy emberi lény valaha is egy állatból
alakult volna ki, mint ahogy az is képtelenség, hogy egy emberi lény
valaha is állati, a Szent Szellem által felügyelt és kormányzott
létállapotba süllyedjen vissza. Annak ide jén, amikor a témát
megvitattam Kostasszal, megemlítettem, hogy Szókratész másként
tanított minderről; az egyik ránk maradt dialó. gus szerint az ókori
görög bölcs azt állította, hogy ésszerű azt fel- tételezni, miszerint a jó
és igaz ember következő inkarnációjában is emberként fog
megszületni, ugyanakkor a rossz és igazságtalan legközelebb állati
testbe kényszerül majd - mintegy isteni büntetésként azért, amiért
letért a számára kijelölt útról. Kostas egy vállrándítással intézte el a
dolgot, és tökéletes magabiztossággal jelentette ki, hogy bár
Szókratész nagy tanító volt ugyan, de valószínűleg mégsem látott a
misztériumok legmélyére, s ebből fakadhatott téves következtetése.
Daskalos bemutatott vendégeinek Az apa ötvenes évei elején
járó, láthatóan kicsattanó egészségnek örvendő, beszédes férfi volt, az
Indiai Nagykövetség munkatársa. Hagyományos viseletbe öltözött
középkorú felesége sem volt éppen az a zárkózott típus. Termetre
egyikük sem volt túl magas, a feleségnek pedig a szári alól ki-
kivillantak gömbölyded tagjai. Két gyermekük kísérte el őket: egy
csinos, húsz éves, csillogó szemű leányzó, aki Londonból érkezett
nyári vakációra a szigetre, és egy pár évvel fiatalabb fiú, aki éppen az
Egyesült Államokba készült, hogy ott kezdje meg egyetemi
tanulmányait. A kölcsönös üdvözlések után az apa előrukkolt
jövetelük céljával.
– Azért látogattunk el hozzád, kedves Daskale, - komolyodott
el beszéd közben, - hogy a tanácsodat kérjük egy nagy horderejű csa-
ládi ügyben.
– Csupa fül vagyok, - válaszolta Daskalos, és intett, hogy nyu-
godtan érezzék magukat otthon.
Kényelembe helyeztük hát magunkat - megengedték hogy én is
maradjak -, és a látogatók mesélni kezdtek Amerikában tanuló, utolsó
vizsgái letételére készülő, kereskedelmi főiskolás idősebb lányuk
kezét megkérte egy sikeres és gazdag indiai mérnök aki az Egyesült
Államokban telepedett le. A lány mindez ideig ellenállt szülei
nyomásának és tiltakozott a tervezett házasság ellen - cseppet sem
érdekelte a kiszemelt kérő. Daskalos gondolkodás nélkül közbevágott,
és megjegyezte, a szülők jól tennék ha tiszteletben tartanák lányuk
kívánságát.
– Úgy érted, nem kellene erőltetnünk a házasságot? - kérdezte
az apa, akit láthatóan meglepett Daskalos hirtelen reakciója.
– De nem ám! - válaszolt Daskalos nyomatékosan, és szemeit
¿villantotta a szülőkre, akiknek ettől menten lehervadt arcukról mosoly.
A gyerekek ugyanakkor felderültek - a leányzó nem tudta eltitkolni
örömét, és szélesen elmosolyodott.
– Na de Daskale, - emelte fel a hangját az anya, - már megvolt
az eljegyzési vacsora, és mi odaígértük a lányunk kezét. Becsület-
szavunkat adtuk, és elfogadtuk a férfi ajánlatát. Ha látnád, mennyire
rajong a lányunkért! Hogy mondhatnánk most mégis nemet neki?
Attól tartok, ha közölnénk vele, hogy meggondoltuk magunkat, még
öngyilkosságot követne el. Mitévők legyünk hát?
Pár pillanatra súlyos csend ülte meg a szobát, majd Daskalos
szólalt meg: - Van egy fényképetek a kérőről?
 – Igen, igen, itt van valahol, - kezdett idegesen kotorászni
pénztárcájában az anya, és előhúzott egy családi fotót.
– Jaj, Uram Isten! - sopánkodott Daskalos a férj-jelölt láttán, és
olyan teátrális grimaszt vágott, hogy alig bírtam visszafojtani kirob-
banni készülő kacagásomat.
– Szűz anyám, ezt komolyan gondoltátok? Hadd kérdezzek
valamit! El tudnátok képzelni, hogy a lányotok mostantól minden
reggel emellett a férfi mellett ébredjen, és elnézze, hogy horkol
mellette?
Az anyát nyilvánvalóan váratlanul érte Daskalos őszinte
kérdése, mert kényelmedenül fészkelődni kezdett, de egy szó nem sok,
annyi sem jött ki a torkán. Daskalos nekem is odanyújtotta a fényképet
Rögtön megértettem, mire célzott.
– Daskale, attól tartok, nem érted a helyzetet, - erősködött az
apa. – Nálunk Indiában mások a szokások, és egyébként sem vagyunk
olyan jóképűek, mint az európaiak.
– Badarság! - fakadt ki Daskalosból. - Csak nézz rá a lányodra,
meg a feleségedre! Vagy itt van ez a jóvágású ifjú legény, a fiad! És
neked sem kell éppenséggel panaszkodnod a külsődre.
Az apa arcán elégedett mosoly suhant át.
– Hát nem érted, Daskale?! - ellenkezett még mindig az anya.
– Jó, lehet, hogy ez a férfi nem a legszebb, de olyan jó szíve van!
– Na ide hallgassatok! - fordította komolyra a szót Daskalos.
- Ha a lányotoknak nem lenne kifogása kérője külsejét illetően, és
oda- adóan törődne vele, akkor örömmel adnám áldásomat a házassá-
gukra. De a lányotok kézzel-lábbal tiltakozik a férfi ellen. Gyer-
meketek boldogsága és jóléte érdekében azt tanácsolom nektek,
hogy ne erőszakoljatok rá olyasmit, amihez semmi kedve. És őszint*.
szólva, - folytatta Daskalos, és ravaszkás mosolyra görbült a szája a
lányotok helyében én is inkább olyan férfire vágynék, alcih '
fizikálisán is vonzódom, még ha egyébként nem is a legtökéletesebb
– Ennyi elég is, - jelentette ki határozottan az apa. - Az ügye|
ezennel lezártnak tekintjük. Nem kényszerítjük házasságba lányunkat!
Felesége ugyan nem lelkesedett túlságosan, de meghajolt pána
döntése előtt A gyerekek viszont ragyogtak a boldogságtól. Daskalos
később elmesélte még nekem, mennyire örült, hogy sikerült
megakadályoznia egy kényszerű házasságot, megmenekítve ezzel az
indiai lányt a keserűségtől.
Kora délután volt, amikor elköszöntem, és elhagytam Daskalos
házát. Hazahajtottam, és igyekeztem néhány órácskára félrevonulni,
hogy bepótoljam elmaradásomat a jegyzetelés terén. Bevallom, elég
nehezen ment, egy olyan társadalomban, ahol a magánélet fogalma
mint olyan tökéletesen ismeretlennek számított. Házunkban ismerősök
és ismeretlenek, szomszédok, barátok és rég nem látott hozzátartozók
váltották egymást folyamatosan, csak hogy pár jó szót váltsanak
velünk politikáról, Daskalosról, vagy bármiről, ami módot adott nekik
a társas érintkezésre. Mivel jómagam is ebből a kultúrából nőttem ki,
így általában könnyedén áldozatul estem a helyi szokásoknak,
úgyhogy ezúttal külön erőfeszítésre volt szükségem ahhoz, hogy
tudatosságomat megőrizve visszautasítsam a hívatlan látogatók
közeledését, és csak az írógépemnek szenteljem magam. Másnap
délutánra azt terveztem, hogy részt veszek Kostas egyik limassoli
csoportjának összejövetelén, és szerettem volna rendbetenni készülő
irományomat, mielőtt még elborítanának az egyre újabb és újabb
jegyzethalmok.
Meglepődve tapasztaltam, hogy maga a fájdalom segített a
koncentrációmban és figyelmem összpontosításában. Az az erős vágy,
amivel lábam gyógyulását kívántam, elnyomott bennem minden egyéb
gondolatot Elképzeltem, hogy lüktető, vibráló fehér fény burkolja be a
lábam, és közben azt üzentem magamnak, hogy reggelre tökéletesen
rendbe jövök és nyoma sem marad a fájdalmamnak. Hogy ezt
követően mi is történt pontosan, azt nem tudnám megmondani.
Valószínűleg elaludtam, miközben arra a képre koncentráltam, hogy
lábam fehér fényárban úszik. Arra azonban még határozottan
emlékszem, hogy mihelyst mélyeket kezdtem
lélegezni és tudatilag a gyakorlatra összpontosítottam, azonnal rész-
leges javulást éreztem, mintha csak valami varázsszer érte volna sajgó
végtagom. Reggelre kelve pedig kutya baja sem volt a lábamnak
Késő estig dolgoztam, feleségem és a gyerekek már rég
lefeküdtek. Mielőtt én is aludni tértem volna, elhatároztam, hogy még
sétálok egyet, és testileg-lelkileg felfrissítem magam a hűs esti szél-
ben. Ahogy visszatértem a házba, éles fájdalom nyilallt a jobb lábam-
ba. Nem értettem, mi történhetett hirtelen. Soha semmilyen prob-
lémám nem volt még a lábaimmal. A fájdalom odáig fokozódott, hogy
már szinte lépni sem bírtam, és percről percre csak még rosz- szabb
lett. Mintha valaki szándékosan ki akarta volna tépni a lábamat a
helyéből. Próbáltam bedörzsölni egy kis alkohollal, de hiába. A
fájdalom annyira elviselhetetlenné vált, hogy a szemem is könnybe
lábadt Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán örökre lebénu-
lok, és már majdnem felébresztettem Emilyt, hogy vigyen kórházba.
De aztán meggondoltam magam. Erőlködve elvonszoltam magam az
ágyig, és hanyatt dőltem rajta. Csukott szemmel elkezdtem mélyeket
lélegezni. Arra gondoltam, itt a nagyszerű alkalom, hogy a
gyakorlatban is kipróbáljam végre Daskalos tanításait Amint ez az
ötlet a tudatomba fészkelte magát, valamivel már alább is hagyott a
kétségbeesésem. Úgy tekintettem a fájdalmamra, mint egy kihívás.
Tudtam, hogy a vizualizáció hathatós lehet a gyógyításban, de nem
voltam biztos benne, hogy megvan-e bennem a szükséges koncentráló
erő. Sebaj, most legalább tehetek egy próbát, gondoltam. Az is
eszembe jutott, hogy nem egy célratörő beteg, akiről az orvosok már
lemondtak, gyógyította meg önmagát megfelelő vizualizációk
alkalmazásával. Hallottam hírét például olyan gyógyulásoknak,
amikor rákos betegek módszeresen bizonyos színeket vizualizálva
pásztázták végig testük rendellenesen elburjánzott szöveteit, és ezáltal
teljesen kitisztították magukból a daganatot. Egy kisfiú pedig úgy
gyógyította meg magát, hogy PacMan-t vizualizálta, egy számítógépes
játék figuráját, aki egyenként felfalta rákos sejtjeit
Másnap délután Limassolban találkoztam Kostasszal, és
elmeséltem neki előző éjszakai kalandomat. Csak mosolygott rajtam,
és egy vállrándítással elintézte a dolgot: „Le lett tesztelve szellemi
fejlettséged.” Ezzel egyszer s mindenkorra lezártnak tekintette az
ügyet, én pedig azóta sem tudtam meg, mi baja volt a lábamnak Igaz,
már nem is nagyon érdekelt. Azt azonban egy életre sikerült-a
tudatomba vésnem, hogy az öngyógyítás — illetve általában a nem
orvosi kezelés hatására bekövetkező gyógyulás - sikerének a kulcsa a
minden zavaró tényezőt kizáró, irányított koncentrációban és a
gyógyulásba vetett megingathatatlan hitben rejlik.
Egy könnyű vacsorát követően Kostasszal a város
gyámegyedébe hajtottam, heti előadásának helyszínére. A termet
egyik tanítványa, egy gyártulajdonos kisiparos ajánlotta fel
ideiglenesen az Igazság Keresői limassoli ágának gyűlései céljára,
tekintettel a csoport folyamatos bővülésére. A hallgatóság már
rendszeresen meghaladta a hetven főt, úgyhogy magánházak
nappalijai már nem voltak alkalmasak a befogadásukra.
A kihalt gyárépület számomra meglehetősen képtelen helyszín-
nek tűnt bárminemű spirituális gyűlés megtartására, de Kostast nem
különösebben izgatta ez az apróság - bár a környezet leginkább
munkáspárti megmozdulások hangulatát idézte, szerinte az Igazság
Keresőinek is tökéletesen megfelelt. Sőt, még előnyt is kovácsolt a
helyzetből, mondván, hogy a munkaidő lejárta után, a bezárt gyár falai
közt sorra kerülő összejövetel így legalább mindenféle kíváncsiskodó
zavaró jelenléte nélkül folyhat le.
A találkozó első negyvenöt percét Kostas szokás szerint egy
különteremben töltötte, ahol az őt személyesen felkeresőket
gyógyította, vagy látta el aktuális tanácsokkal. Tanítványai
rendszeresen járultak hozzá barátaik, ismerőseik fényképével, hogy az
alapján diagnosztizálja és távkezelje őket, vagy kértek segítséget saját
gyógyulásuk érdekében. Maga az előadás akkor vette kezdetét, amikor
az egyéni kezelésre várók sora elfogyott, és mindenki helyet foglalt a
külső teremben.
– Figyelmünket ma este a Valóságnak, és a Valóság
megtapasztalható vagy felfogható részének megkülönböztetésére
fogjuk irányítani, - kezdte beszédét Kostas. - Mert mi is a Valóság?
Az emberek úton-útfélen használják ezt a kifejezést, mégis nagyon
ritkán gondolnak bele annak mélységes mély értelmébe...
Itt tartott egy rövidke hatásszünetet, hogy mindenkiben leüle-
pedjen a kérdés. - Mint azt már többször is hangoztattam, ha
emlékeztek, a Valóság nem más, mint egy másik kifejezés az Ab-
szolútumra. A valóság maga az élet, mely törvényekben, okokban és
ideákban jut kifejeződésre. A valóság legbenső önvalónk, mint Szent
Monász, azaz téren és időn túli önmagunk. Ugyanakkor annak
érdekében, hogy ezt a valóságot emberi értelemmel képesek legyünk
felfogni, először is annak kivetüléseit és megnyilvánulásait kell
közelebbről tanulmányoznunk.
– Pillanatnyilag két dolgot kell megkülönböztetnünk
egymástól,
Valóságot, illetve azt, ami ebből megérthető. Még egyszer, a Valóság
maga a változatlan és örök Abszolútum, mely az élet jelenségében
nyilvánul meg.
Akár azt is mondhatnánk, hogy Isten maga az Elet. Igaz, ez az
Élet nem azonos azokkal az életjelenségekkel, amelyeket hétköznapi
emberi tudattal is képesek vagyunk felfogni. A nagybetűs Isteni Élet -
tehát nem a belőle megnyilvánuló életjelenségek - túlmutat a
fogalmakon, mint ahogy a róla kialakított mentális képzetek sem
elégségesek a megértéséhez. Az Isteni Elet felfogására csak a Szent
Monász, és annak kivetülése, tudatos szellemi Énünk lesz majd képes
idővel, abban a pillanatban, amikor öntudatára ébredve, a valóság
életjelenségekben megnyilvánuló mivoltának minden korlátjától és
megkötésétől szabadon behatol az igazi Valóságba, önnön belsejébe, a
Szellembe (Pneuma). És hadd emlékeztesselek titeket arra, hogy
önvalónknak nemcsak az a része valóságos, amit Szent Monásznak
hívunk, hanem az a lélekrész is, amit szellemmel áthatunk. Ez alatt az
embernek azt a részét értem, ami alászállt az elkülönültség és a
polaritás világaiba, hogy ott a karma törvényének megfelelően újra és
újra testet öltve tapasztalatokat szerezzen, s végül visszatérjen
eredetéhez. Amikor ez bekövetkezik, a Theózis pillanatában —
amikor az ember éntudatát megőrizve eggyé válik az Abszolútummal,
azaz tudatára ébred Istennek és saját isteni mivoltának —, akkor
ismeri majd meg a Valóságot.
Kostas elhallgatott néhány másodpercre, és jellegzetes, átható
tekintetével a hallgatóságát fürkészte, vajon tanítványai felfogták-e
mindazt, amit átadni igyekezett nekik. Válaszolt pár kérdésre, majd
folytatta előadását.
– Na mármost, ahhoz, hogy az ember alkalomadtán tudomást
szerezhessen a Valóságról, először is a jelenségek világának vizs-
gálatára, a Valóság megismerhető kifejeződéseire kell összpontosí-
tania. Gondosan tanulmányoznunk kell a Valóság kivetüléseit és
hatásait Márpedig ha a valóság törvények, okok és ideák együttese,
akkor megismerhető részei a Tudat kivetülései. Mint azt már máskor
is hangoztattam, a Tudat az a szuperszubsztancia, amit a Valóság arra
használ, hogy általa megnyilvámtsa Önmagát. Emlékezzetek csak,
hogy minden univerzum, beleértve a durva anyagi világot is, nem
más, mint a Tudat manifesztálódása.
 – Hajól értelek, Kosta, igazából azt akarod mondani, - szólt
közbe valaki, - hogy a Valóságból csupán a jelenségek világa mégis-
merhető. Viszont mint eredendő ok, minden jelenség hátterében, a
Valóság áll, még ha ez túl is mutat a hétköznapi értelein felfo-
góképességén, s ezért nem érthető.
– Így van. De ne feledjétek, hogy az Abszolútum mint valóság
túl van Önmaga megnyilvánulási formáin, az okokon, a törvényeken
és az ideákon is. Isten folyamatosan az Örök Jelenben meditál, s
eközben okok, törvények és ideák képében juttatja kifejezésre
Önmagát. Ennek az isteni létállapotnak a leírására igazából nincsenek
megfelelő szavaink.
– Nem mondhatnánk, - vetette fel Andros, egy harmincas évei
végén járó építész, - hogy ez az állapot megfelel egyfajta isteni
álmodásnak?
– Nem! A Valóság szemszögéből ez az állítás egyenértékű
lenne az istenkáromlással! - tiltakozott hevesen Kostas, majd maga is
elmosolyodott hirtelen támadt indulatán. - Bizonyos keleti iskolák
valóban tanítottak olyasmit, hogy a meditációjába mélyedt,
Önmagában álmodó Isten a Logosz által dinamikusan teremti, vetíti ki
a különböző világegyetemeket. De gondoljunk csak bele: egy álmodó
Isten? - s hangjában leplezetlen iróniával összevonta a szemöldökét,
– Mint az Igazság Keresői, tudjuk, hogy álmodás során az
ember a tudatalattiból, az emlékekből merít már létező alapokat -
beleértve a Kozmikus Emlékezetben rögzülteket is s azokat ötvözi
bizonyos módon. Ezt nevezzük álmodásnak. Ez azonban korántsem
egyenértékű azzal a létállapottal, amikor figyelmünket tudatosan
irányítjuk rá valamire, és a Tudat erejénél fogva elmeditálunk az adott
dolgon, mentális képeket teremtve ezáltal. Ez már nem nevezhető
álmodásnak; sokkal inkább hívnám tudatos, pozitív és célratörő
munkának.
Ha kicsit is eltöprengünk ennek a kétféle állapotnak a miben-
létén, azonnal rájövünk, hogy az önmagában létező Abszolútum nem
álmodhat. Épp ellenkezőleg: kivetíti Önmagát, és tervszerű*
szupertudatos meditációval világokat teremt - ha gondoljátok
hívhatjuk isteni gondolkodásnak is.
És van itt még egy jellegzetes hiba, amibe sokan beleesnek,
amikor Isten természetére próbálnak következtetni, - jegyezte meg
Kostas feszülten figyelő hallgatóságának - Azt feltételezik hogy , á,enek
oka egy mozduladan Isten. De Isten ott van minden ok 0Un„ötti
Tulajdonképpen az Ő isteni akarata az, ami okká válik, bt® maga nem
egy az okok közül. Egyelőre leginkább azt tanác- olnám, hogy ne
próbáljunk materiális agyunk számára érthető érveket támasztani,
fogalmakat rendelni az Abszolútum mellé. Éppúgy eredménytelen
próbálkozás lenne, mint mentális képeket alkotva avagy meditációba
mélyedve azt kutatni, hogy milyen is valójában belső önvalónk mint
Szent Monász.
– Rendben, de mit értsünk akkor Abszolútum és Szent Monász
¡Jatt? - kérdezte valaki némileg zavarodottan, izgatott hangon –
– Képzeljétek azt, hogy mind az Abszolútum, mind ti magatok
Szent Monászok vagytok. Ne akarjátok a Valóságot szavakkal ma-
gyarázni, emberi fogalmakba zárni!
Többször utaltam már rá, hogy isteni gondolkodásmódja rétén
az Abszolútumnak hatalmában áll megteremteni a Tudatot, azt a
szuperszubsztanciát, amellyel és amin keresztül aztán megalkotja a
világegyetemeket. Az Abszolútum teremt. Vizsgáljuk meg ezt az egy
kifejezést! Vajon lehetséges-e a teremtés álmodás közben? Avagy a
teremtés sokkal inkább az isteni gondolkodásnak és meditációnak a
terméke, mely az isteni Akarat, Hatalom és Bölcsesség eredményeként
valósul meg?
Megfigyelhetjük, hogy Földünkön az embernek nevezett
egyedek korlátozott gondolkodásukkal is milyen csodálatos dolgok
alkotására képesek Ugyanakkor hogy is hasonlíthatnánk össze az
emberi intelligenciát az Abszolútum teremtő képzeletével?! Mégis, az
emberiség elmés találmányok sokaságát hozta már létre. Felmerül hát
a kérdés: előfordulhat-e, hogy az okozat nagyobb legyen, mint az őt
kiváltó ok? Lehetséges-e, hogy ez a csodaszámba menő dolgokat
létrehozó, embernek nevezett teremtmény egy önmagánál kisebb
okból következően létezzen?.,
Kostas elhallgatott, hagyta,- hogy ki-ki végiggondolhassa!^
elhangzottakat, majd újra magához ragadta a szót - Tekintsük
alapigazságnak a következőt valaminek a kiváltó oka sohasem lehet
kisebb vagy gyengébb, mint maga az okozat ;
Hallgassunk a józan eszünkre! emberiséget pusztán egyetlen
kozmikus nap választja el attól a kezdeti időszaktól, amikor még
ősemberként barlangokban lakott, és bunkóval a kezében rohangalt a
vadállatok után vagy elől. Az emberiség, fejlettségét tekintve mind a
mai napig újszülött csecsemőállapodjan^n- Ugyanakkor mint
szellemi lények - és nem mint megmérgeződött jelenvaló szemé
lyiségek az emberek idővel biztosan megérnek majd arra, hogy a
teremtés minden szférájában - az anyagi létsíktól kezdve h asztrális
világokon át, a mentális régiókig - kifejezésre juttassák önnön isteni
éntudatukat.
– Milyen lesz akkor az emberiség évszázadok, vagy évezredek
múlva? - tette fel a kérdést valaki. Kostas azt felelte, hogy az emberek
egyre tudatosabban fognak viszonyulni a világ jelen- ségeihez,
mígnem tudatosságuk köre olyannyira kiszélesedik, hogy ráébrednek
önnön Isten-mivoltukra. Ezt követően visszatért eredeti témájához,
hogy tovább fejtegesse, milyen kapcsolat létezik a Valóság és a
megismerhető jelenségek között.
„A ma emberisége, beleértve a legtöbb tudóst is, olyan jelen-
ségeket tanulmányoz, amelyekről azt feltételezi, hogy a véletlenek
következményei. Ez elképesztő! Pedig a jelenségek a mögöttük
meghúzódó mélyebb valóság kifejeződései, a kutatóknak mégsem áll
szándékukban behatolni ebbe a valóságba. De egy napon eljön majd
az idő, amikor az emberek tudatára ébrednek a Valónak. Addig is,
mindannyian éljük életünket a megtapasztalhatóság világaiban, a
durva anyagi síkon, a bolygó felszínén. Helyzetünk elmélyült
tanulmányozása során a nagy misztikusok már évszázadokkal ezelőtt
rájöttek, hogy a megismerhető világ az idő és a tér terméke, azaz
olyan jelenségeké, amelyek az Abszolút Valóságban nem léteznek.
Ugyanakkor mind az idő, mind a tér egy olyan valóság kifejeződései,
amelyet Örök Jelennek nevezhetünk. Ebből következik, hogy a múlt, a
jelen és a jövő, azaz az időben és térben egymást követő események
sorára utaló fogalmaink tulajdonképpen a Valóság megismerhető
kivetülésének tekinthetők. Ezeket az igazságokat manapság még csak
nagyon kevés tudós kezdi felismerni.”
Kostas tovább fejtegette az idő és a tér jelentését: azt állította
róluk, hogy azok szubjektív állapotok, vagyis minden egyes ember
máshogyan érzékeli őket.
Nem állhattam meg, hogy közbe ne szóljak: megjegyeztem,
hogy ez az elképzelés korántsem újkeletű, és az antropológiai szakiro-
dalomban közismert ténynek számít, hogy az emberiség idő- és tér-
felfogása kulturális közegenként más és más.
– Remek, - reagált Kostas. - De mégis, a megismerhető világ
mögött forrásként maga a Valóság húzódik meg, amely az idő és a tér
fogalmának különböző értelmezéseit, felfogásukat egyáltalán lehetővé
teszi számunkra.
Mire is akarok kilyukadni? Ahogy az ember halad előre a
szellemi úton, és egyre tudatosabban kezdi élni az életét az asztrális
világokban, egyszer csak felismeri, hogy a Valóság és annak
megismerhető vetülete közti különbségtételre többé-kevésbé ott is
ugyanúgy szükség van, mint a durva anyagi síkon. A magasabb
világok szintén a megismerhető világ részei. Mind az asztrális, mind a
mentális világok ugyanannak a mély valóságnak a termékei, amely
túlmutat a fogalmi megértésen - ugyanaz a mély értelmű valóság,
amely a durva anyagi világ megismerését lehetővé teszi számunkra.
Tulajdonképpen nincs két, három, vagy négy világ. Valójában csak
egy világ létezik, egyetlen középponttal, de különböző kifejeződési,
megnyilvánulási módokkal. Ahogyan Krisztus mondta: „Az én Atyám-
nak házában sok lakóhely van. ” (Jn. 14:2.) Érdemes elgondolkodni
ezen a kijelentésen!
– Ha a magasabb világok szintén a megismerhető világ részei,
és nem maga a Valóság, akkor mi a különbség a fizikai és a szellemi
síkú megismerhetőség között? - kérdezte valaki a sorok közül.
– Jó kérdés! - bólogatott Kostas. - Természetesen vannak
különbségek. A durva anyagi világban a mentális képeket úgy
vagyunk képesek felfogni, hogy azokat öt érzékszervünkön keresztül,
benyomások formájában vesszük fel, fizikai testünkön kívülről.
Ezeket a kívülről érkezett benyomásokat aztán az asztrális és mentális
fény segítségével értelmezzük, más szóval a testünkbe jutó külső
benyomásoka durva anyagi fény révén rezgésbe hozzák, asztrál- és
mentáltestünket.
No már most, megnyilvánulási formájuk tekintetében mind az
asztrális, mind a mentális fény sokkal intenzívebb és teljesebb, mint a
durva anyagi világ fénye. Amikor az ember, mint éntudattal ren-
delkező személyiség a durva anyagi fény révén tudomást szerez,
mondjuk egy tárgyról vagy egy földrajzi tájegységről, akkor
ismeretében az idő és a tér döntő tényezőként funkcionál. Mint azt
már kifejtettem, az idő és a tér mint benyomások, anyagi univerzu-
munkban központi jelentőséggel bírnak. A fizikai világban a benyo-
mások kívülről befelé haladnak, s ezáltal jelentéseket és mentális
képeket hoznak létre bennünk. Ugyanakkor, ha átlépünk az asztrális
régiókba, ott már nem ilyen formában, azaz nem kívülről befelé érnek
minket a benyomások - azok sokkal inkább önmagunkon belül kelnek
életre!
– Attól tartok, ^ vetettem közbe, - a legtöbb ember smemlf
tudatában ennek a dinamizmusnak.
– Ez igaz. Az emberek nagy része magával viszi az asztrális
világokba a durva anyagi világ illúzióit, - válaszolta Kostas. - Pedig az
asztrális világok teljesen más természetűek. A fizikai világban nekünk
kell megközelítenünk a dolgokat, ha szeretnénk azokat megismerni.
Az asztrális világokban épp ellenkezőleg, minden hot Tánlr jön. És
mint azt régebben már többször hangoztattam, aj asztrális és mentális
fényben minden láthatóvá válik számunkra, a téren és időn túli
jelenségek is. Emlékezzetek csak arra, hogy a negyedik dimenzióban
megszűnik a tér fogalma. Csak annyit kell tennünk, hogy
ráfókuszálunk valamire önmagunkban, és máris ott vagyunk. Hiszen
minden bennünk van. A negyedik dimenzióban nem kell
asztráltestünkkel ide-oda mozognunk, mint tesszük azt a fizikai
világban, ha el akarunk jutni valahová. A magasabb világokban
minden mihozzánk jön, pusztán azáltal, hogy az adott dologra
fókuszáljuk a figyelmünket.
– Ezek szerint mondhatjuk azt, - adtam hangot észrevételem-
nek, - hogy a magasabb világokban szerzett tapasztalatok közelebb
állnak az Abszolút Valósághoz, mint durva anyagi síkú élményeink.
– Pontosan. Minél magasabb dimenziókba emelkedünk, annál
közelebb kerülünk az igazi valósághoz. De ne feledjétek, hogy ezek a
világok is csak a megnyilvánulás világai, és nem maga a Valóság.
Ennek ellenére, mivel az asztrális és mentális fényben azok vagyunk,
ami éppen a tudatunkban van, ezért a magasabb dimenziókban
ténylegesen közelebbről tapasztalhatjuk meg a Valót, és ébredhetünk
tudatára annak, hogy minden megismerhető megnyilvánulás mögött az
Abszolútum húzódik meg. A szellemi világokban nem korlátoznak
minket a durva anyagi világ dolgai, amelyek olyannyira megnehezítik,
hogy megpillantsuk a Valóságot A fizikai síkon az emberek sokkal
könnyebben áldozatul esnek a négy őselem illuzórikus bájának, és
elvarázsolódnak attól. Belemerülnek az öt érzékszervük nyújtotta
értelmezések - vagy jobban mondva félreértelmezések -
sokszínűségébe, és megvakulnak Úgy érzékelik, hogy az anyagi világ
az egyetlen és mindenekfelett való valóság. Ezt látják, ezt tapintják,
ezt érzik szilárdnak, és mindebből arra következtetnek, hogy ez a
valóság. Pedig valójában nincs igazuk Amit valódinak hisznek, az
csupán az Abszolút Valóság megismerhető része, annak múlandó és
állandóan változó megnyilvánulása.
Kostas itt megállt egy pillanatra, és fürkészően végignézett
hall*
táságán- Megválaszolta a menet közben felmerült újabb kérdést, majd
folytatta előadását
– Amikor valaki átlép a megismerhetőből az igazi Valóságba,
akkor hatalmat nyer a megnyilvánulás világainak dolgai felett. Azok a
jelenségek, amelyek megtételére a misztikusok évezredek óta képesek,
és amiket a közönséges halandók jobb híján „csodáknak” titulálnak -
mint például a materializádó vagy a dematerializáci^ és így tovább-,
akkor válnak lehetségessé, amikor a beavatott belép az Abszolút
Valóság birodalmába. A csodák azáltal valósulhatnak meg, hogy az
ember maga mögött hagyja a megnyilvánult világot, amelyek
korlátozzák és beszűkítik legbensőbb Énünkből fakadó Szabad
Akaratunk megvalósítását .Amikor azonban belépünk a Valóság
birodalmába, minden lehetővé válik számunkra. Akkor teljesebb és
tökéletesebb módon fejezhetjük ki önmagunkat* azzal az eleve
bennünk rejlő erővel, amellyel mint isteni lények rendelkezünk, lévén,
hogy igazi belső magvunk, a Szellem (Pneuma) állandó jelleggel az
Abszolút Valóságban tartózkodik
– A magas beavatottak, - folytatta Kostas, – a haladóbb
Igazság Keresői azáltal, hogy behatolnak a Valóság birodalmába,
olyan szellemi képességekre tesznek szert, amelyek a közönséges
halanrlólr szemében felfoghatadannak tűnnek Egy beavatott például,
szuper* tudatos énje révén bármikor képes belépni az asztrális
világokba anélkül, hogy eközben be kellene zárnia a fizikái síkról
érkező benyomások észlelésére szolgáló érzékszerveit Ráadásul
azáltal, hogy behatol a Valóság birodalmába, a beavatott túllép téren
és időn, ¿¿az képessé válik a különböző dimenziókból érkező
benyomások és tapasztalatok egyidejű érzékelésére - kezdve a fizikai
síktól, az asztrális és mentális világokon át, az azokon is túl terjedő
régiókig.
Egy kérdésre válaszolva Kostas tovább magyarázta a tér és az
idő jelenségét - Az idő és a tér a megnyilvánujaáskörébe tartozó
valóságok az anyagi világegyetemben csakúgy, mint az asztrális és a
mentális dimenziókban. Kutatásunknak ebből a pontból kell
kiindulnia. Az idő és a tér jelentései nem állandóak Épp ellenkezőleg,
relatív változók
S hogy állítását szemléletessé tegye, egy konkrét példát
említett:
– Tegyük fel, hogy történik egy esemény, amit mi felfogunk vala-
milyen módon. A dolog idő- és térbelisége a durva anyagi világból
nyer jelentést számunkra. Ha ugyanakkor az adott eseménynek
eltekintünk fizikális vonatkozásaitól, ha kiemeljük durva
anyagiságából, akkor emlékezetünkben megkapjuk az időt és a teret
úgy ahogyan azok az eseményhez kötődnek. Ez a felfogás ugyanakkor
már teljesen más lesz, mint amit korábban, az esemény közvetlen
megtapasztalásakor alakítottunk: ki magunkban.
Hadd magyarázzam el még érthetőbben! Tegyük fel, hogy teg-
napelőtt elmentünk kirándulni a hegyekbe, majd onnan a tengerpartra.
Út közben rengeteg dolog kötötte le a figyelmünket, és számtalan
benyomás ért minket. Na már most, az átlagember a lehetséges
tapasztalatoknak csak a töredékére tesz szert, mert nem eléggé
tudatosan tekint környezetére. Nem tudja, hogyan irányítsa figyelmét
valamire tudatosan, ebből adódóan pedig rutinszerűvé, mechanikussá
válnak mindennapjai.
De a kirándulás során mindenkit érnek benyomások, amiket
ma képesek vagyunk felidézni emlékezetünkből. Látjuk magunkat
leszállni a buszról, séta közben, és így tovább. Tapasztalataink
tükrében tudatunkban újraéljük a térbeliség jelentését. Az időbeliség
ugyanakkor már teljesen más formát ölt, hiszen gondolatilag bármikor
megállhatunk és elidőzhetünk egy-egy részletnél, felkelhetnek
bennünk asszociációk, ahonnan ha akarjuk, visszatérhetünk az eredeti
kirándulás felidézéséhez. Az időben való haladást az asztrális és
mentális dimenziókban tehát egészen másként érzékeljük, mint a
fizikai valóságban. A durva anyagi világban nem vagyunk képesek
arra, hogy visszatérjünk múltbeli eseményekhez. Emlékezetünk révén
azonban megtehetjük, hogy felidézzük és újra átéljük korábbi
érzéseinket, gondolatainkat, amelyeket egy adott dologhoz - ez
esetben egy kiránduláshoz - társítottunk.
Anyagi síkon a kirándulás csak egyszer történt meg. Az időben
azonban, emlékezetünk segítségével megismételhetjük a történteket,
mint bizonyos jelentések halmazát. Sőt, ha úgy kívánjuk, akár meg is
változtathatjuk, el is torzíthatjuk korábbi, fizikai síkon szerzett
tapasztalatainkat.
– Később még végzünk majd bizonyos szellemi gyakorlatokat,
amelyek arra szolgálnak, hogy minél inkább megértsük az idő és a tér
öntudatunkra gyakorolt hatását - és öntudat alatt itt most azt a
jelenvaló személyiséget értem, amelynek szeretnénk kitágítani
korlátozott tudatosságát, hogy az eggyé válva belső énünkkel kisu-
gározza magából ezt a lelki öntudatot Amikor aztán teljesen öntudatra
ébredtünk, amikor idő és tér vonatkozásában már a megnyilvánult
világ mestereivé váltunk, akkor belépünk az Abszolút Való- bTés
egyike leszünk azoknak, akik „nem látnak halált”, ahogy az Atya
Legkedvesebbje mondotta tanítványainak. Hiszen a halál is csak egy
fogalom: benyomásokat és tapasztalatokat magába fogadó, halhatatlan és
állandó középpontunkból kiinduló teljes átalakulás. A halállal a belső én
nem szűnik meg, hiszen ez az a mag, amely végeérhetetlenül gyűjti és
értelmezi a benyomásokat. Amikor elérjük majd ezt az állapotot,
érthetővé válnak előttünk Szent Pál szavai: a múlandó a múlhatatlanra
épül, a halandó a halhatatlanra”.
Ezzel a bibliai idézettel Kostas befejezettnek tekintette előadását a
Valóságról és annak megismerhető oldaláról. Csillogó szemekkel,
szokásos mondatával - egy ortodox görögkeleti liturgikus mondás-
sal-zárta az este elméleti részét: Itü>|í£V %akő>c, év Kupíco návrcore
(Tiszta szívvel állunk az Ur előtt, mindörökké).
– Most pedig térjünk rá a gyakorlati meditációs részre! - szólalt
meg pár pillanattal később újból Kostas. - Kezdjük testünk ener-
getizálásával!
Becsuktuk szemeinket, és a lehető legkényelmesebben helyez-
kedtünk el. Valaki még a lámpákat is lekapcsolta, hogy az erős fény
ne zavarjon minket az elmélyedésben.
– Nyugtassátok el magatokat! Tudatotokból zárjatok ki minden
jelen személyiségeteket zavaró tényezőt! - kezdte Kostas lassan, halk
hangon. - Ismételjétek el néhányszor magatokban a szeretet szót,
egyéni ritmusotoknak megfelelően. Szeretet... szeretet... szeretet...
Kostas hangja fokozatosan mélyült, ahogy a szavakat
mormolta.
– Lazítsátok el izmaitokat! A szereteten kívül ne engedjetek
elmétekbe más gondolatot! A szó ismételgetésével tökéletes
összhangba kerültök az Abszolútum Szeretetével. Teljes béke és
nyugalom tölt el benneteket. Megszűnnek a zavaró gondolatok, csak a
béke és a derű érzése marad.
„Most képzeljétek azt, hogy ragyogó fehér fény burkol be
titeket, és érezzétek át anyagi létezésetek minden sejtjét, minden
porcikátokat! Érezzétek testi határaitokat, a formába zártságot!
Lélegezzetek mélyen, nyugodtan! Lassan, jó mélyeket!
Lélegezzétek át minden sejtetek, minden porcikátokkal vegyétek a
levegőt! Egész testetekkel váljatok magává a lélegzéssé! Energiával
töltődtök fel, élő éteri energia jár át titeket a lábujjatok hegyétől a
fejetek búbjáig.
Minden egyes lélegzetvétellel egyre fehérebben és fehérebbe
ragyogtok. Vizualizáljátok a testetek körül sugárzó fényt - egyre
fehérebb és fehérebb! Érezzétek át! Kilégzés közben eltávozik
belőletek minden tisztátalanság, ami foltot ejthetne ragyogó
fehérségeteken.”
Csukott szemmel folytattuk a gyakorlatot, egyre mélyebb
meditációba merültünk.
– Fejezzétek ki hálátokat a Szent Szellemnek, aki felépíti és
fenntartja fizikai testeteket! - utasított minket Kostas. - Kívánjatok jó
egészséget magatoknak, hogy testeitekben az egészség uralkodjon!
Kívánjatok jelenvaló személyiségeteknek békét és nyugalmat!
Törekedjetek a helyes belátásra és a bölcsességre, kérjétek, hogy
megfelelően élhessetek a gondolkodás isteni adományával!
„Ennyi elég is lesz. Ezzel a módszerrel bármikor
feltöltekezhet- tek éteri energiával, ha kimerültnek éreznétek
magatokat,” - zárta le Kostas a gyakorlatot, amely nem tartott tovább
tíz percnél.
Miután kinyújtóztattuk tagjainkat, Kostas újabb meditációs
gyakorlatba kezdett velünk, amely ezúttal azt a célt szolgálta, hogy
elsajátítsuk az éteri erők különböző tulajdonságait, s ezáltal gyó-
gyítókká válhassunk, illetve elősegítsük testeink harmonikus fej-
lődését.
Daskalos és Kostas azt tanította, hogy az éteri erőket négy
alapvető funkció szerint lehet osztályozni, amiket a tudatos gyó-
gyításhoz, valamint a magasabb tudatszintekbe való beavatáshoz tudni
kell uralni. A éteri erők ezen négyféle sajátossága a következő:
mozgató (kinetikus) jelleg, ami lehetővé teszi a mozgást és a rezgést;
érző jelleg, ami lehetővé teszi az érzelmek átélését, az érzéki tapasz-
talatszerzést; bevéső jelleg, ami a gondolatformák és mentális képek
teremtéséért felelős; valamint teremtő (kreatív) jelleg, ami magát az
életet tartja fenn, és a materializációs és dematerializációs folya-
matokat működteti. Az Igazság Keresőinek célja az első három jelleg
tudatos elsajátítása meditáció segítségével, hogy aztán a negyedik
önmagától kifejlődjön, a többi éteri sajátosság uralásából fakadóan.
Az éteri erők teremtő jellege a Szent Szellem fennhatósága alá
tartozik, s ez teszi lehetővé magát a gyógyítást.
Behunyt szemekkel hallgattuk Kostas újabb elcsendesítő
instrukcióit: - Tökéletes nyugalom vesz körbe titeket, béke érzése járja
át a testetek Az éteri erő érző jellegének segítségével érezzétek mind-
két talpatokat! Most pedig a mozgató éterrel induljatok el felfelé
lábaitokban, a bokáitok irányába! A mozgató és az érző éter »viittes
átélése olyan érzetet kelt bennetek, mintha zoknit húznánk a lábatokra.
Haladjatok tovább felfelé, a térdeiteken, a comb- aitok át a csípőtökig,
ahol a lábszáraitok a medencétekhez kapcsolódik. Érezzétek át az érző
éterrel mindkét lábatokat, egészen a csípőtökig! Most pedig
alkalmazzátok az éteri erők bevéső jellegét, és vizualizáljátok azt,
hogy lábaitok hófehér fénnyel ragyognak. Figyelem: a fény valóban
hófehér legyen, mint a tiszta gyapjú, ne csak holmi márványozott,
matt fehérség! Hiszen ez a ragyogás maga a fény! Kívánjatok jó
egészséget a lábaitoknak!
„Most térjünk vissza ismét az éteri mozgató jelleghez,” - foly-
tatta Kostas. „Haladjatok felfelé a csípőtöktől a hasi tájékra, lassan, a
bordáitokig. Az érző éterrel érezzétek át az egész altesti részt. Majd az
éteri erő bevéső jellegét segítségül hívva vizualizáljátok azt, hogy a
gyomrotokban és a hasi tájék körül egy halvány, ködös, kékesfehéren
derengő fény ragyog. Ez a kékesfehér fény tölti ki törzsetek alsó felét.
Kívánjatok jó egészséget fizikai testeteknek, annál is inkább, mert
annak központja éppen itt, ezen a területen található - a napfonat (solar
plexus).”
„Mozgassátok az éteri energiákat ismét felfelé, a mellkas
tájékára. Lassan haladjatok, lassan, töltsétek ki a mellkasotokat,
mígnem az érző éterrel az egész felsőtesteteket át nem érzitek! Az
éteritás bevéső jellege segítségével vizualizáljátok azt, hogy a
mellkasotokban és akörül halvány rózsaszín fény dereng, s
rózsaszínbe burkolja törzsetek felső részét. Kívánjatok jó egészséget
asztráltesteteknek, amely érzelemvilágotokért felelős. Kérjétek, hogy
jelenvaló személyiségetek a tökéletes béke és nyugalom állapotába
kerüljön!”
„A mozgató éterrel haladjatok ismét felfelé a vállaitok
irányába, majd le a két karotok mentén. Az éteri erők mozgása a
karjaitokban lefelé irányul. Haladjatok lassan lefelé, előbb konyákig,
majd a csuklókig, s végül a tenyereken át az ujjaitok hegyéig. Életerő
tölti ki mindkét kezeteket. Érezzétek az érző éterrel, a bevéső jelleget
pedig használjátok a vizualizációra: karjaitok hófehér fényben
tündököljenek! Kívánjatok jó egészséget a karjaitoknak, hogy kezeitek
a gyógyítás eszközévé, embertársaitok fájdalmainak csillapítóivá
lehessenek! Kérjétek kezeitekre az Abszolútum áldását, hogy
érintésetekkel azt adhassátok tovább!” 1

„Az éteri erők mozgató sajátosságával induljatok el ismét

felfelé, a pajzsmirigyhez. A bevéső éterrel vizualizáljatok a nyakatok
köré egy homályosan derengő narancsszínű fényt. Ez a narancsszínű
sugárzás öleli körbe a pajzsmirigyeteket. Három testetek energia,
áramlásainak a középpontja található itt, kívánjatok hát jó egész, séget
mindhárom testeteknek!”
„Induljatok el újra a mozgató éterrel, és érezzétek, ahogy az
éteri erők a fejetekbe áramlanak! Lassan, bele a fejetekbe! Erzitek a
fejeteket? Használjátok az éteri erők érző jellegét! Most pedig a
bevéső éterrel vizualizáljátok azt, hogy fejteket betölti és körbe-
ragyogja egy halvány aranyfehér fényesség. Aranyos ragyogás árad a
fejetekből, a fejetek körül. Kívánjatok jó egészséget mentál-
testeteknek! Figyelem: kérjétek, hogy megfelelően használhassátok a
gondolkodás isteni adományát, hogy helyesen gondolkodjatok, és
helyes ítéleteket hozzatok.”
„Végül forduljunk ismét az éteri erők érző sajátosságához,” -
folytatta Kostas. „Fizikai testetek minden sejtjében, minden por-
cikátokban benne érzitek magatokat. A bevéső éter segítségével
aranyfehér fényt vizualizáltok a fejetekben és a fejetek körül,
rózsaszín fényt a mellkasotok belsejében és körülötte, kékesfehér
fényt a hasi tájékon, míg végtagjaitok - karjaitok és lábaitok - hófehér
fényben fürdenek. Most pedig, mindezzel egy időben képzeljétek azt,
hogy körülölel titeket egy hófehér ragyogás, amely megvéd titeket
minden káros behatástól. Kérjétek, hogy ez a tojásdad alakú fehér
fényesség szolgáljon jelen személyiségetek pajzsaként, hogy
védelmezzen a rosszindulatú gondolatok és elementálok ellen. De ne
akarjátok, hogy ezek az ártó elementálok visszaszáll- janak
teremtőikre, mert ez esetben hétszeres erővel hatnának rájuk! Ilyen
kívánságotok nem lehet. Tudatotokkal arra koncentráljatok, hogy
feloldjátok ezekez az elementális lényeket, mihelyst azok az
aurátokhoz érnek. Járuljatok hozzá ezzel is bolygónk gonosztól való
megtisztításához, a mindent elborító tudatlanság felszámolásához!
Kívánjatok jelen személyiségeteknek jó egészséget minden téren!
Ezzel mára végeztünk is!”
Fokozatosan visszatértünk meditatív állapotunkból. Nagyjából
húsz percet vett igénybe az egész. Kostas leszögezte, mennyire
elengedhetetlen, hogy ezt a meditádós gyakorlatot naponta megis-
mételjük, lévén, hogy ez segít majd minket az éteri erők különböző
jellegzetességeinek az elsajátításához, illetve három testünk - gon-
dolat- és érzelemvilágunk, valamint fizikai mivoltunk - egészségének
és általános jólétének a fenntartásához.
Az összejövetel végeztével a csapat egy része - Kostas
vezetéséül _ átsétált egy tengerparti étterembe vacsorázni.
Természetesen jó magam is velük tartottam. A turisták forgatagától
távol eső helyen volt alkalmunk a beszélgetésre; esténk ennek
megfelelően - mint manapság általában minden ciprusi társalgás -
elengedhetetlenül az aktuális politikai helyzet alakulásának
megvitatásába torkollott.
 Ötödik fejezet

A lángoló szív művésze

Áthoztam egy széket a nappaliból, és odatelepedtem Daskalos mellé.
Figyeltem, ahogy az utolsó simításokat végezte az egy hete, hosszabb-
rövidebb megszakításokkal készülő új festményén. Reggel hatkor
fogott ecsetet hevenyészett, valamikori aprócska hálószobából
átalakított „műtermében”, s azóta dolgozott a művön - én kilenc körül
csatlakoztam hozzá.
– Ehhez a képhez azután kaptam ihletet, hogy megnéztem a
Hattyúk tava balettelőadást, - mesélte Daskalos, én pedig lehalkítot-
tam a magnót, hogy egyáltalán halljam a hangját. A klasszikus zene
hullámai kicsit lejjebb csillapodtak. „A meghajló balerina” - adta
tudtomra a kép címét, s közben megállás nélkül dolgozott a vásznon.
„Az egót szimbolizálja, amint »táncának« - életciklusának - végére ér,
s készen áll arra, hogy elhagyja ezt a világot. A hattyú a táncosnő fölött
maga a halandó fizikai test, amit le kell vetnie, a háttérben látható
hegyek és ciprusfák pedig az asztrális világot jelképezik, ahová a
balerina távozni készül a durva anyagi létsíkról.”
– Tetszik! - fakadt ki belőlem, és míg Daskalos tovább
szöszmötölt ecsetjeivel, folytattuk társalgásunkat a művészetről. Úgy
vettem észre, jól esett neki a dicséretem, annál is inkább, mivel egyéb-
ként meglehetősen kritikus szoktam lenni művészeti teljesítményeit
illetően. Rendszerint azt vetettem a szemére, hogy festészetét össze
sem lehet hasonlítani a valóságról és az emberi természetről alkotott
mélységes és tiszteletet parancsoló tudásával. Ismerve rendíthetetlen
önbizalmát, szerencsére biztos lehettem benne, hogy tiszteletlen
kijelentéseimmel nem bántom meg őt. Szerény megítélésem szerint
fiatalkorában még csak alkotott néhány figyelemreméltó műét-
különösen tájképei nyerték el tetszésemet, amelyekről azt állí- tta,
hogy az asztráüs világot ábrázolják, és el kell ismerni, valóban
lenyűgözőre sikeredtek de újabban egyre elnagyoltabb ecsetvonásokkal
dolgozott, s ettől olyan érzetem lett, mintha csak összecsapná a
képeket Elképzelhetetlennek tartottam, hogy létezne a világon olyan
múzeum, amely igényt tartana ezekre az alkotásokra.
Daskalos egyszer azt mesélte nekem, hogy egyik korábbi életé-
ben hivatásos festőművész volt, Leonardo da Vinci kortársa. - Ebben
az inkarnációmban azonban úgy döntöttem, hogy inkább másra
fordítom a figyelmemet és az energiáimat.
– Tudod, Kyriaco, - mondta mosolyogva, és bal könyökével
gyengéden oldalba bökött, - most közvetlenül az emberek lelkére
készítek festményeket. Lángra lobbantom a szívüket, hogy ráéb-
redjenek valódi természetükre, hogy képessé váljanak a szeretette és a
részvétre. Száz művészből csak két-három igazi akad. A többi csak
festeget ezt-azt. Én a két-három kivétel egyike vagyok, - s mintegy
szavai hangsúlyozásaként egy nagy adag zöldet kent az egyik
ciprusfára.
Daskalos tulajdonképpen a festészettel egészítette ki alacsony
nyugdíját, művei árával támogatta rászoruló rokonait, és adakozott
jótékonysági szervezeteknek. Ez utóbbit sokkal fontosabbnak tartotta,
mint magát a művészi értéket, amit alkotásai képviseltek Tanítványai
rendszeresen bocsátották árverésre a képeit, a bevételt pedig
különböző nemes célokra ajánlották fel.
– Annyi a fájdalom ezen a világon, - kesergett Daskalos, - úgy-
hogy nekünk, az Igazság Keresőinek mindig készen kell állnunk
mások megsegítésére és szolgálatára!
Néhány héttel korábban például, amikor váratlanul beállítottam
hozzá, éppen katonai lepedőket mosott, puszta kézzel. Egy Liba-
nonból menekült családnak szánta szerzeményét, akiket kitoloncoltak
Németországból, s miután Franciaországban sem engedték partra
szállni őket, végül Cipruson kötöttek ki - egyszerűen lehajították őket
a hajóról. A szabad ég alatt laktak, csak néhány olajfa nyújtott nekik
menedéket az időjárás elől. Daskalos akkor értesült az esetükről,
amikor a négygyermekes anya kétségbeesésében a strovolosi templom
előtt hangosan segítségért kezdett könyörögni. Azt kiáltozta, hogy ők
is keresztények, és hogy a családjának se betevő fj. latja, se tető a
fejük felett Libanonban gazdag protestáns családként élték életüket, de
a háborúban elvesztették minden vagyonukat, és országról országra
toloncolt menekültekké váltak. Szerencséden asszony odáig ment,
hogy még az ortodox kereszténység felvételét is felvállalják, csakhogy
a helyi bevándorlási hivatal emberei hallani sem akartak erről. A
német és a francia példát tartották követendőnek, s csakis Daskalos
közbenjárásának volt köszönhető, hogy a család végül mégis Cipruson
maradhatott. Daskalos munkát szerzett a férfinak - egy autószerelő
műhelybe vették fel festőnek a három tizenéves fiúnak pedig
rendszeresen görög nyelvleckéket adott.
– Bevallom, - sóhajtott Daskalos festés közben, - néha magam
sem értem, Isten hogy engedhet meg ennyi fájdalmat és szenvedést
Csak nézd meg, mi folyik manapság a Közel-Keleten! Mennyi
vérontás, mennyi értelmeden pusztítás! Még nekünk, mestereknek is
nehezünkre esik elnézni ennyi barbár kegyetlenkedést!
A belső tanítványi kör múlt heti gyűlésének kezdetén Daskalos
levetette fehér palástját, és szokadan hevességgel kelt ki az irakiiráni
háború kiváltotta elviselheteden állapotok miatt. Mint mondta, testen
kívül tanúja volt az egyik ütközetnek, amely több mint ezer fiatal
katona életébe került; állítása szerint „patakokban folyt a vér” a
csatatéren. Daskalos így számolt be a történtekről: „Ott álltam
étertestben, és teljesen megdöbbentett a látvány. Az égnek emeltem
két karomat, úgy kiáltottam fel: »Istenem, miért, ó miért?« Abban a
pillanatban megéreztem magam mögött Yohannan atyát. Betapasztotta
a számat, és a fülembe súgta, hogy maradjak csendben. Azóta is az a
kérdés motoszkál a fejemben, vajon milyen emberek azok, akik
harcba küldték azokat az ártadan gyerekeket, hogy felrobbanjanak
vagy megnyomorodjanak a csatában, miközben a nyakukban ott lóg a
mennyország képzeletbeli ajtajának a kulcsa? Milyen emberek
képesek erre, mondjátok?” Egyikőnk sem tudott mit felelni.
Daskalosra nem igazán voltak jellemzőek az efféle hirtelen
kitörések S ami az esetet még különösebbé tette számomra, az a más-
napi híradó volt, amelyben a bemondó szinte szó szerint Daskalost
ismételte meg: az iraki-iráni határon lezajlott ütközet után „pata-
kokban folyt a vér”.
– Időnként felteszem magamnak a kérdést, — töprengett han-
gosan Daskalos, én pedig néztem, hogy alakul keze alatt a festmény,
vajon miért adott Isten akkora szabadságot az embernek, hogy az- ^1
visszaélve hiheteden szenvedést tudjon okozni embertársainak?
– És tudod rá a választ?
– Nem. Elméletileg persze meg tudom magyarázni, de én is
embervagyok, és érzelmileg nehezemre esik megemészteni a dolgokat.
Végül is minden ember Isten, és senkinek sem áll módjában, hogy
bárki mást megfosszon isteni szabadságjogától.
– De a kérdésed arra vonatkozik, hogy miért követhetnek el
egyáltalán gonoszságot az emberek egymás ellen, igaz?
– Igen. Miért van jogunk ilyesmire? Ebből adódik aztán az a
vé- geláthatadan lökdösődés évezredeken át: egyszer én gáncsolok el
valakit, aztán engem gáncsolnak el; én megöllek téged, te megölsz
engem; és így tovább. Természetesen elfogadom a karma törvényét
Mindenki megérdemelten szenved. De ha valaki nincs tisztában a
szenvedés okával, akkor nagyon nehéz! Aztán amikor az ember a
szellemi úton elér egy bizonyos fejlettségi fokot, és belelát a való-
ságba, akkor feltárulnak előtte a karmikus okok is. A törvény töké-
letesen igazságos, igaz, ettől még továbbra is fájdalmas marad.
Daskalos ekkor egy pillanatra abbahagyta a festést, és felém
fordult.
– Gondolom, most felmerül benned a kérdés, vajon miért nem
avatkozott közbe Isten egy idő után, hogy lecsendesítse a fájdalmakat?
Nos, mert ennél valami sokkal magasztosabbat tett: eleve úgy
teremtette meg az embert, hogy az képtelen legyen emlékezni a fáj-
dalomra! Ez nagyon fontos, magának az Isteni Kegyelem működé-
sének a megnyilvánulása. Isteni Kegyelem alatt itt most Isten köz-
beavatkozását értem, amivel megvonja az egyéntől a fajdalomra való
emlékezet képességét. Isten engedi, hogy az ember emlékezzen a
történésekre, az eseményekre, de az eközben felmerülő fájdalmakra
nem. Ráadásul ez nemcsak a fizikai test szintjén érvényes, hanem az
asztrál- és a mentáltest szintjén is. Márpedig ez csakis az Isteni
Kegyelem sajátossága lehet, — vonta le a végkövetkeztetést Daskalos
az elragadtatástól csillogó szemekkel.
– De a fájdalmak révén lehetőségünk nyílik a szellemi
fejlődésre.
– Pontosan, — helyeselt Daskalos, és egy utolsó ecsetvonással
véglegesítette a hattyú fehér nyakát. - Hadd kérdezzek tőled valamit!
Operáltak-e már meg téged valamivel?
– Nem.
– Voltál-e már olyan beteg, hogy komoly fajdalmaid voltak
tőle?
 – Hát, gyerekkoromban eltörtem a jobb karom, amikor egy es-
ernyővel leugrottam egy fa tetejéről, - feleltem. - Az akkor iszo.
nyatosan fajt.
– Ez az! - mondta Daskalos. - Látod, arra ma is emlékszel,
hogy eltört a karod, de a fajdalomérzetre bárhogy is próbálnál
visszaemlékezni, nem sikerülne.
– Ha képes lennék emlékezni a fájdalomra, újra érezném is
azt?
– De még mennyire! Ezért mondtam, hogy Isteni
Kegyelemben van részünk! Isten nem engedi, hogy emlékezzünk a
fájdalomra. Ráadásul figyeld meg, minél erősebb egy fajdalom, annál
könnyebben megfeledkezik róla az ember. Oly sok minden megragad
az emlékezetében, oly sok mindent képes gondolatilag felidézni, de a
fajdalom érzetét magát sohasem. És most kérdezek még valamit:
vajon Isten érez-e fájdalmat akkor, amikor nekünk fáj valami? Mit
gondolsz?
Daskalos egy pillanatra ismét abbahagyta a festést, és
várakozóan nézett rám.
– Feltételezem, Istennek éreznie kell minden fájdalmat, hiszen
minden Őbenne van.
– Igazad van. Ugyanakkor az Ö fájdalma természetesen nem
ugyanaz a fajdalom, mint a miénk. Ahhoz hasonlíthatnám talán, mint
amikor egy kisgyereket véletlenül megszúrunk egy tűvel, és ő azon
nyomban sírva fákajl a fájdalomtól. De ha ugyanazzal a tűvel egy
felnőttet szúrunk meg, lehet, hogy észre sem veszi. Én mondom, a
teremtés egyik nagy csodája ez!
– Ha jól értem, ugyanerre céloztál akkor is, amikor egyszer ar-
ról beszéltél, hogy a Krisztus Logosz magába fogadja és semlegesíti
az emberiség fájdalmas terheit Ez teszi lehetővé aztán, hogy az
emberek a szeretet révén képesek legyenek elviselni egymás terheit
Hiszen karmikus adósságaink legnagyobb részét más egyenlíti ki
helyettünk, és csak egy töredéke marad a fájdalomnak, amit
ténylegesen meg kell élnünk.
– Jól érted.
– Ha már a fájdalmakról beszélgetünk Daskale, — mondtam, ő
pedig folytatta a festést, - mi köze a fájdalomnak az örömhöz, a ne-
vetéshez és a boldogsághoz?
– Nos, amikor a fájdalom megszűnik már csak úgy emlékszel
rá, mint egy eseményre az életedből. Persze a továbbiakban kerülni fo-
god a hasonló eseményeket, nehogy megint fájdalmat okozzanak ettől
pedig megkönnyebbülsz. Ez is a tapasztalásod részét képezi.
– Miért ábrázolják Krisztust a legtöbb ikonon úgy, mint aki
soha nem volt boldog, mint aki soha nem nevetett, vagy éppenséggel
u nem volt szomorú?
 Daskalos hirtelen mozdulattal elrántotta ecsetjét a vászontól.
– „Ki mondta neked, hogy Krisztus sosem volt boldog, hogy
sohasem nevetett?
– Senki, de a legtöbb festményen mégis így ábrázolják Őt.
– Nos ez azért van, mert akik lefestették Ot, sosem találkoztak
Vele, és semmit sem tudtak a jelleméről. Ha azok közül kérdeznél
meg va- latit akik ténylegesen, Jézus Krisztus földi élete során együtt
voltak Vele azt mondanák hogy bizony nevetett O, volt humorérzéke,
és Neki volt a legédesebb mosolya, amire ember csak képes lehet.
Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával Daskalos részletesen
beszámolt nekem Jézus idejében élt életéről. Abban az inkamációjá-
ban, más gyerekekkel egyetemben, rendszeresen keresték fel Jézust
Yohannan atya, azaz János apostol, a szerett tanítvány kíséretében.
Ezért is ismerte hát Daskalos oly jól Jézus jellemét.
– Ha Jézus nem állt volna az öröm és a boldogság pártján, mi-
ért is lett volna gyakori vendég olyan összejöveteleken - esküvőkön,
közös vacsorákon ahol a nevetésé, a felhőtlen viccelődéseké volt a
főszerep? Neki magának nem lett volna szüksége efféle szórakozásra.
Mégis részt vett rajtuk és osztozott embertársai örömében és
boldogságában. Sőt, emlékezz csak, első csodatétele éppen az volt,
hogy borrá változtatta a vizet a kánai mennyegzőn, hogy a lakodalmi
vendégsereg tovább ünnepelhessen. Jézus Krisztus egyáltalán nem az
a barátságtalan, zord erkölcsű puritán volt, ahogy tudadan szerzetesek
gyakran megfestették Őt.
– A kereszténységen belül - vetettem fel, Daskalos pedig foly-
atta a festést, - mindig is nagy hangsúlyt fektettek a szenvedésre, mint
fogalomra. A keleti vallásokban ugyanakkor épp ellenkezőleg, azt
találjuk hogy a szenvedés - mint minden más is - csupán káp- rázat,
mája.
– Az illúzió fogalma a keresztény hagyományokban is
megtalálható, - felelte Daskalos. — Azt mondjuk például, hogy a
fizikai világ az, amely jelentéssel ruházza fel a múlt, a jelen és a jövő
egyébiránt illuzórikus fogalmát. Májá-jellegük belátásához elég, ha
csak felidézel magadban egy emléket, tegnapi vagy tegnapelőtti napod
bármely tetszőleges epizódját, ami jóérzéssel töltött el, vagy haragossá
tett. Beláthatod, hogy tegnapi tapasztalatod emléke pusztán a májá
egyfajta megnyilvánulása. Hisz mi maradt a tegnapból azon kívül,
hogy ma emlékszel rá? Ezen a megfigyelésen alapult az indiaiak azon
állítása, hogy a tapasztalati világ illúzió csupán, amit az ősi héber
kultúrában is csalóka káprázatnak, kimérának tekintettek.
„Ugyanakkor” - folytatta Daskalos, miközben festménye
néhány apró részletének kidolgozására összpontosított, - „egyik
népnek sem volt teljesen igaza. A durva anyagi világ sem nem
illuzórikus, sem nem kimérai. Már csak azért sem lehet az, mert
tanulságokkal szolgál nekünk, tapasztalatokat nyújt. Tapasztalataink
összessége pedig olyan leckét jelent számunkra, amelyet helyesen
megoldva előrébb juthatunk szellemi fejlődési utunkon.”
„De feltehetném akár a következő kérdést is: ha a világ májá,
azaz nem valós, akkor hol tárolódtak benne múltbeli tapasztalataim,
amelyeket ma fel tudok idézni a tudatomban, amelyeket elő tudok
hívni mint emlékképeket? Ha nekiülünk, hogy egyszer is alaposan
áttanulmányozzuk ezt a kérdéskört, rá kell jönnünk, hogy amit
májának nevezünk, az valójában cseppet sem annyira illuzórikus, mint
azt általában hisszük, lévén, hogy ez a káprázatnak nevezett világ
emlékezet formájában rögzül a tudatalattinkban. Arról már nem is
beszélve, hogy ha a tapasztalati világ májá lenne, akkor hogyan
rögzülhetnének a dolgok a Kozmikus Emléktárban, ahonnan aztán a
haladottabb mesterek bármikor bármit képesek felidézni?”
„Az igazság az, hogy a májá világa tulajdonképpen az
elementálok világa, azoké az elementális lényeké, akiket az emberiség
folyamatosan teremt, s felelős értük. Az elementálok valóságosak -
lehet, hogy az ember meg-megfeledkezik róluk, de előbb vagy utóbb
felbukkannak a tudatalattinkból, és szembe kell néznünk velük, hiszen
mi adtunk életet nekik. Látod, a májá tulajdonképpen a dolgok
észlelésének egy módja. Mert ha körülöttünk minden csak májá
lenne,” - azzal Daskalos körbemutatott a szobán, - „akkor Isten is csak
fan- táziálna, álmodozna. Márpedig az Abszolútom nem álmodik,
hanem meditál! Mi pedig valamennyien az O örök meditációjában
létezünk Minden Belőle bontakozik ki és Benne megy végbe.”
„Egyszóval, bánjunk csak óvatosan ezzel a májával!” -
összegezte mondandóját Daskalos, és tekintetét ismét a vászonra
szegezte. „Ami megtörtént, esemény-szinten elmúlik ugyan, de
elementál- ként megmarad. Az elementálok világa pedig, mint azt már
annyiszor kifejtettem, korántsem illuzórikus, hiszen ki-ki felelős a ma-
ga teremtette asztrális lényekért. Krisztus nem beszélt májáról,
káprázatról. Épp ellenkezőleg, arra ösztökélte az embereket, hogy
tudatosan cselekedjenek. »Ki mint vet, úgy arat,« - figyelmeztetett s
ezzel nem kimérákra, nem illúziókra célzott.”
Daskalos letette az ecsetet, és elégedetten szemlélte alkotását: -
Készen van!
– Daskale, - szólaltam meg, - Kostas a minap azt mesélte
nekem, hogy ifjúkorodban néhány kifejezetten szép festményt
készítettél, de aztán tűzbe vetetted őket.
– Hát elmesélte neked? - nézett rám Daskalos enyhe döbbenet-
tel az arcán.
– Miért tettél ilyet?
Daskalos mosolyogva csóválta a fejét, de nem kellett kétszer
kérdeznem őt, hogy ésszerű magyarázatot adjon meglehetősen bizarr
tettére.
– Úgy ötven évvel ezelőtt, nagyjából huszonöt éves koromban,
valaki megkért rá, hogy fessem meg neki Abrahám áldozat-bemu-
tatását. Még arra is emlékszem, hogy egy pap, egy arkimandrita küldte
hozzám az illetőt a megrendeléssel. Mivel éppen pénzszűkében
voltam, hát elfogadtam a festményért felajánlott kétszáz fontot, ami
akkoriban kisebb vagyonnak számított. És tényleg jóra sikeredett a
kép, egyik legsikerültebb művem volt, amit valaha festettem. Egyesek
egyenesen „mesterműnek” titulálták. Azt a pillanatot örökítettem meg,
amikor Abrahám már emelte a kését, hogy feláldozza fiát, Izsákot.
Daskalos kimosta az ecseteket, és elpakolta a festékeket, majd
folytatta a történetet.
– Amikor eljött a szállítás ideje, elbizonytalanodtam. Egy hang
fellázadt bennem. Egyszerűen nem tudtam elviselni a gondolatot,
hogy Isten arra kérjen egy apát, hogy az saját gyermekét áldozza fel.
Isten nem adhatott ilyen esztelen parancsot, mondtam magamnak.
Abrahám és Izsák története ellentmond Isten mindenszerető
mivoltának. Lelki gyötrődésemnek azzal vetettem véget, hogy da-
rabokra téptem a képet, és a tűzre dobtam.
– És mivel magyarázod Abrahám elszántságát, Daskale? Mi
járhatott vajon az ő fejében, hogy kész volt meghozni ezt az áldozatot?
– Ábrahám, Istenről alkotott fantáziadús képzelete alapján
nyilvánvalóan teremtett magának egy Isten-elementalt, aki azonban
meglehetősen önkényesen viselkedett, és tréfát űzött az emberekkel. A
jó öreg Ábrahámnak egyszerűen elmehetett a józan esze.
A pszichológusok ma valószínűleg időszakos elmezavarnak diagnosz-
tizálnák az esetét Szerencsére a legutolsó pillanatban legbelső énje
közbeavatkozott a történésekbe, Abrahám észhez tért, győzött a böl-
csesség, és így szegény Izsák megmenekült. Ne hidd, hogy holmi tol-
las szárnyú angyal jelent meg mellette, hogy lefogja a kezét! - tette
még hozzá Daskalos viccesen, csak hogy engem ugrasson.
– Hát, ezzel a magyarázattal egy csapásra elintézted Kierkega-
ard híres filozófiai elméletét Abrahám áldozat-bemutatását illetően,
vágtam vissza én is csipkelődve. - Szerinte ugyanis Abrahám tett-
rekészsége az Istenbe vetett hit és a magasztos engedelmesség leg-
magasabbrendű megnyilvánulása volt.
Daskalos megrázta a fejét, és elhúzta a száját. Elmagyaráztam
neki, hogy Sörén Kierkegaard-t, a 19. századi dán filozófust az egyik
legmeghatározóbb keresztény egzisztencialista gondolkodóként tartják
számon nyugaton, filozófiai beállítottságú hívők és hi- tedenek
egyaránt.
– Krisztus tanításaiban nem találni efféle badarságot, -
szögezte le Daskalos. - Isten nem holmi zsarnok uralkodó, odafenn a
magasban, aki vicces kedvében szórakozik az emberekkel. Krisztus ta-
nításaiban semmilyen irracionális elem nincsen.
– A szociológusok azt állítanák, - vetettem fel, - hogy
Abrahám áldozat-bemutatása a tekintélyelvű patriarchális kultúra
értékeit szimbolizálja és erősíti meg, ahol a legfőbb jó az atyai
hatalomnak való tökéletes engedelmesség, fiiggedenül az adott
tekintélyszemélyiség ésszerűden viselkedésétől. Egy ilyen elvekre
épülő kultúra teremthette meg Abrahám mítoszát, hogy azzal önnön
szerkezeti felépítését magyarázza, és tartsa működőképesen. Ez
esetben a szociológia egyenértékű, az Igazság Keresésével is
összeférhető válasszal áll elő.
– Az igazat megvallva, - mondta Daskalos, - azóta, hogy azt a
képet a tűzre dobtam, nem szívesen beszélek Ábrahámról és Izsákról,
sem arról, ahogyan képtelen történetüket az egyház igyekszik
megmagyarázni.
– Festettél másik képet is, ami hasonló sorsra jutott, mint az
Ábrahám témáját feldolgozó?
– Igen. Nagyjából azzal egy időben történt, hogy valaki beállí-
tott hozzám Miltonnak Az elveszett paradicsom-a egy példányával,
benne egy fekete-fehér illusztrációval, amely Michael arkangyalt
ábrázolta, amint egy hatalmas karddal épp kiűzi Ádámot és Évát a
Paradicsomból. Az illető arra kért, hogy ezt a témát dolgozzam fel ggy
festményben. Nagyon hatasos műalkotás kerekedett belőle. Áda- nőt
és Évát mezídáb ábrázoltam, ahogy a rémülettől dermedten egymás
kezét fogják, és elhagyják az Édenkertet. A fejük felett ott
hatalmasodott Michael arkangyal; tüzes kardját fenségesen az égnek
emelve tessékelte ki a két alakot. Még magát Istent is ráfestettem a
képre, ahogy a magasból alátekintett rájuk, mint az univerzum szigorú
uralkodója, aki alattvalóit kitagadja királyságából. De ahogy kész
lettem a képpel, megint csak úrrá lett rajtam a csalódottság.
– És ezt is darabokra tépted, - sóhajtottam egy nagyot.
– Igen. Sőt, el is égettem. Ez a bibliai történet is olyan
szentség- törőnek tűnt a számomra. Michael arkangyal senkit sem
kerget ki a Paradicsomból! O a tűz elem mestere. Mindannyiunkban
benne van, és folyamatosan munkálkodik szervezetünkben, fenntartva
hőháztartásunkat. Mint ahogy Isten sem egy haragvó és irigy kényúr.
Érted már, miért tettem azt, amit, hogy miért lázadozott a lelkem? Ezt
a képet, és egy másikat is, ami Káint és Ábelt ábrázolta, azért vetettem
a lángok közé, mert nem fértek össze lelkiismeretemmel, belső
énemmel, személyes tapasztalataimmal.
– Kostas szerint - mondtam, miközben Daskalos kezet mosott,
- Adám és Éva állapotát ősképként kell érteíii; történetük tulajdon-
képpen az emberi lélek bukásáról szól, az elkülönültség és a durva
anyagiság világába való szükségszerű alászállásról. Ha pontosan sze-
retnénk fogalmazni, igazából Ádámokról és Évákról kellene beszél-
nünk, többes számban, hiszen esetük téren és időn kívüli, és azóta is
folyamatosan ismédődik a teremtés végtelenjében. Kostas úgy fo-
galmazott, hogy a paradicsom, ahonnan kiűzettek, de ahol azóta is
megtalálhatók, tulajdonképpen nem más, mint azok a magasabb di-
menziók, ahol a lelkek azelőtt tartózkodnak, hogy első ízben alá-
szállnának a fizikai síkra.
– Pontosan így van. - helyeselt Daskalos.
– Kostas azt is mondta, hogy az alma, amit Éva Ádámnak
nyújtott, magát a fizikai bolygót szimbolizálja, és hogy alászállásuk az
anyagba valójában nem azért történt, mert kiűzettek az Édenkert- ből,
hanem mert az emberi lelket égette a vágy, hogy megtapasztalja a
durva anyagi létformát.
– Így igaz! Ali, az Igazság Keresői legalábbis így értelmezzük
Adám és Éva mítoszát. Isten nem büntet, nem űz el királyságából.
Isten csak teljesíti a lélek óhaját, és engedi, hogy az megtapasztalja
az anyagi létet. Ahogy az az Ótestamentumban áll: „És csinála az Úr
Isten Ádámnak és az ő feleségének bőr ruhákat, és felöltözteté őket”
(Mózes. 3:21.) – azaz felruházza őket durva anyagi testtel.
– Kostas azonban semmit sem szólt a Kígyóról, –
panaszkodtam. – Egyszerűen átugrotta, azt mondta, majd máskor
beszél a szerepéről. Daskale, elárulnád, mit jelképez a Kígyó?
– Mit gondolsz? – kérdezett vissza Daskalos, és huncut
grimaszából arra következtettem, hogy amit mondani készül, megrázó
lehet a számomra.
– Mije is van egy kígyónak? Ugyebár feje és farka. És
valahogy így mozog, – azzal jobb kezével utánozta a földön csúszó
kígyók mozgását. – Pontosan úgy, ahogyan egy fej- és egy
farokrészből álló spermium is halad, felfelé a nő hüvelyében, hogy
megtermékenyítse a petesejtet. Érted már? A Kígyó nem az Ördög,
semmi köze a luciferi gonosz erőkhöz. Épp ellenkezőleg! Hiszen
Krisztus maga intett minket arra, hogy legyünk ártatlanok, mint a
galambok, és okosak, mint a kígyók. A Kígyó az élet esszenciáját
jelképezi, nem pedig egy kísértő démont. És ha már itt tartunk, még
valami: Éva almája nemcsak a fizikai föld szimbóluma, hanem a
mikrokozmikus szinten a női petesejt is.
„A Genezis mítosza párhuzamban állítható Krisztusnak a
Tékozló Fiúról szóló példabeszédével: a lélek önszántából hagyja el
paradicsomi otthonát, önszántából lép az anyagi létsíkra, pusztán azzal
a céllal, hogy földi tapasztalatokat szerezzen, s azoknak birtokában
idővel visszatérjen szerető atyja palotájába.”
„Érted már, miért égettem el azokat festményeket? Hamisan
ábrázolták az életet, a létezés természetét, az emberiség és Isten
kapcsolatát.”
– Ezek szerint a művészetnek nem csak esztétikai élvezetet
kellene nyújtania, hanem elsődlegesen azt a célt kellene szolgálnia,
hogy emelje az emberek tudatossági szintjét?
– Pontosan!
(Daskalos festészetéről egyszer komolyan elbeszélgettem
jóbarátommal, Michael Lewis-szal, a Maine Egyetem művészeti
tanszékének professzorával, aki maga is találkozott Daskalosszal, és
tanulmányozta a képeit. Michael mutatott rá nekem először, hogy
Daskalos alkotásait nem szabad esztétikai alapokon megítélni, sem
precíz technikai kivitelezettséget elvárni műveitől. Festményei azért
csodálatra méltóak és értékesek, mert egy olyan ember művészi
alkotásai, akinek kivételes adottságai révén betekintése van a
spirituális világokba, és azt próbálja megjeleníteni a vásznon.
– Tegyük fel, – mondta Michael, – hogy tudnék néhány szót
görögül, de kerek egész mondatokban nem tudnám magam kifejezni.
Ha ugyanakkor képes lennék, hogy egyfajta Daskaloséhoz hasonló
szupertudatossággal ráhangolódjam egy adott képre, akkor beszélni
tudnék róla, igaz, csak korlátozott szókincsem keretein belül. Nyelvi
korlátaim ellenére azonbna tökéletesen tisztában lennék a kép
hordozta tartalommal. És most tegyük fel, hogy van valaki, aki
folyékonyan beszéli ugyan a görög nyelvet, de semmiféle különleges
szellemi képességgel nem rendelkezik. Ő remek szónoklatban tudná
ecsetelni, hogy mit lát a vásznon, de ezzel csak a felszínt ragadná
meg. A két leírás közül kétségkívül az övé lenne a hatásosabb, lévén
az én kifejezőkészségem korlátozott. De az illető ékesszólása
korántsem biztos, hogy ellensúlyozná azt a mély tartalmi megértést,
ami bennem keletkezne. Na már most, ha Daskalos festményei nem is
feltétlenül ékesen szóló alkotások, én mégis érzem bennük
látomásainak emocionális és spirituális töltetét.
Petrovna reakcióját sem fogom elfelejteni soha Daskalos egyik
képét illetően. Az angol hölgy kutató orvos és egyben tisztánlátó, aki
bár sosem találkozott Daskalosszal, és fogalma sem volt arról, hogy az
irodám falán lógó nagy méretű kép az ő egyik alkotása, mégis földbe
gyökerezett a lába, amikor megakadt rajta a tekintete. Azt mondta, a
festmény fehér fényt sugároz magából, és mintha arra ösztökélné
nézőjét, hogy az lépjen át „a másik világba”. Mindenféle tudományos
igény nélkül megpróbáltam leellenőrizni állítását, és meghívtam
magamhoz még néhány médiumot – mindannyiuknak hasonló
érzéseik támadtak. Amikor ciprusi látogatásom során ezt
megemlítettem Kostasnak, ő elmagyarázta, hogy Daskalos saját
rezgéseit és elementáljait festi bele képeibe, ezért azok rendszerint
mágikus talizmánokként működnek, mintegy ereklyeként.)
– Ideje egy kis szünetet tartanunk, nem gondolod? Jól esne egy
kávé! – szólalt meg Daskalos, miután mindnet elpakolt maga után,
megmosakodott és átöltözött festékfoltos zubbonyából. – De előtte
van még egy fontos tennivalónk!
Fogalmam sem volt, mire gondolhatott. Az imént elkészült
képet kitette száradni a verandára, majd mintha az a világ
legtermészetesebb dolga lenne, megkérdezte, segítek-e neki könyveket
égetni.
– Könyveket égetni?
Hirtelen úgy visszahőköltem, mintha kígyó mart volna meg.
Egy pillanatra agyamba villant a gondolat, hogy festményei sorsáról
folytatott beszélgetésünk netán valami mélyen elfojtott piromániás
hajlamot hozott elő az idősödő mester tudatából. Jól hallottam’
Valóban arra kért, hogy ilyen kimondhatatlan tettben legyek a se-
gédje? Megszegni egy szent és sérthetetlen tabut? A hideg is kirázott,
különösen, hogy eszembe jutottak a nácik könyvégetései is.
– Igen, professzor úr, könyveket égetni! - ismételte meg
szavaimat Daskalos némileg szarkasztikus éllel, látván megdöbbent
ábrá- zatomat. - Azokról lenne szó, - mutatott zongorája felé, melynek
tetején néhány régi, fekete, keménykötésű kötet feküdt. - El sem tudod
képzelni, mennyi gonoszságot okoztak már ezek a művek! Nagyon is
rászolgátak arra, hogy elégessük őket!
Belelapoztam a könyvkupacba. Gyöngybetűs kézírással írt
arab szövegek voltak. A lapok már sárgállottak a sok használattól, és
az idő is nyomot hagyott rajtuk. Súlyos, hat-hétszáz oldalas mono-
gráfia volt valamennyi.
– Fekete mágiáról szólnak - mondta Daskalos teljes
komolysággal. - Ezért is kell elégetnünk őket, még mielőtt rossz
kezekbe kerülnének! Pár napja kerültek hozzám, egy egyiptomi
származású hodzsa hozta őket hozzám, aki varázslásra használta őket,
s ezzel sokaknak okozott szenvedést.
Daskalos elmesélte, hogy testen kívül tartózkodva figyelt fel az
egyiptomi mullah alantas működésére, és erős vizualizációs és kon-
centrációs képességét latba vetve vette rá őt, hogy látogasson el hozzá,
és hozza magával mágikus könyveit.
– Mióta a fickó áttelepült Ciprusra, a varázslásból és a fekete
mágiából élt. Ráparancsoltam, hogy szedje össze minden aranyát és
ezüstjét, amit eddig keresett, és azonnal térjen vissza Egyiptomba. A
könyveit itthagyta nekem. Gyere, vigyük ki őket a kertbe, és égessük
el őket!
– Biztos, hogy jó ötlet ez, Daskale? - kérdeztem idegesen,
ahogy ott lapozgattam az aprólékos gonddal rótt oldalakat. Tudtam,
hogy tele vannak eddig még soha nem publikált, a muzulmán
kultúrkör mágikus gyakorlataira vonatkozó titkokkal.
Antropológiailag felbecsülhetetlen értékük lehet. Biztosra vettem,
hogy íróik évekig - ha nem évtizedekig - gyakorolták a varázslást, és
rögzítették mágikus tapasztalataikat. Kérleltem Daskalost, hogy
gondolja meg magát, és ne vessük tűzre a kéziratokat.
– Hidd el nekem, Kyriaco, - vesztette el végül a türelmét Das-
u0s -nem holmi bölcs szókratészi párbeszédek ezek, hanem go- 0sz
irományok, amiket igenis el kell égetni! Ha tudnád, hányán
szenvedtek attól, ami ezekben a könyvekben áll?! - azzal még
hozzáfűzte, hogy a könyvek mágikus formulái démonok és gonosz
szellemek megidézésére szolgálnak, ezért esze ágában sincs, hogy
elálljon tervétől - tűzre velük!
Megkért, hogy a négy műből hármat vigyek ki a kertbe, míg ő
hoz egy kis benzint és kent gyufát. Ugyanakkor a lelkemre kötötte,
hogy a kupac alján heverő negyedik kötethez ne nyúljak, mert az nem
égetnivaló. A Korán volt az.
– Van fogalmad arról, hány ezer fontot ajánlanának egyesek,
csak hogy megkaparinthassák ezeket az irományokat? — kérdezte
Daskalos, és egy gyufaszállal lángra lobbantotta a benzinnel lelocsolt,
átázott könyveket. Aztán csak állt, nézte a tüzet, és imákat kezdett
mormolni magában, amiket számomra érthetetlen, szimbolikus
kézmozdulatokkal kísért. Később elmagyarázta, hogy egyfajta ör-
dögűzést hajtott végre: a tűz és az imák a szövegekhez kötődő negatív
elementálok megsemmisítésére szolgáltak. Daskalos szemszögéből
nézve nem is könyvégetésnek, hanem egyfajta gyógyító célzatú
tisztító szertartásnak lehettem szemtanúja.
Daskalos maga nem volt az a tudós természet, legalábbis nem
abban az értelemben, hogy „tudományát” felhalmozza, majd pub-
likálja, mint információhalmazt, függetlenül a következményektől. 0
elsősorban gyógyító volt, akit mindenekelőtt embertársainak testi-lelki
egészsége és szellemi jóléte foglalkoztatott Daskalos számára ezek a
könyvek a gonoszt képviselték, mert olyan varázsigéket tartalmaztak,
amelyek mások megrontására szolgáltak, pusztán önző, egoista
érdekből. Az ilyen tudás pedig nem terjeszteni való. Én ugyanakkor,
aki hagyományos iskolázottságomnál fogva a tudást magáért a
tudásért értékeltem, függetlenül annak az emberiség életében játszott
szerepétől, meglehetősen kényelmetlenül éreztem magam, ahogy
tehetetlenül szemléltem, hogy kapnak lángra egymás után a
monográfiák gondos kézírással sűrűn teleírt lapjai. Provokatív tettével
Daskalos rákényszerített, hogy átértékeljem magamban a tudomány
rendeltetéséről alkotott elképzeléseimet, régóta dédelgetett nézeteimet
az információ felhalmozásáról és terjesztéséről. Daskalos szerint a
tudásszerzésnek és a természet titkai megismerésének minden esetben
szellemi fejlődéssel c
párosulnia, különben a feltárult ismeretek pusztító hatással lesznek
birtokosukra.
Az én modem ismerethajhászásom szinte teljes mértékben
figyelmen kívül hagyta ezt az álláspontot Egyetemeinken gondolkodás
nélkül estünk neki a legkülönfélébb természeti titkok kikutatásának,
anélkül, hogy előzetes óvintézkedésekkel biztosítottuk volna hogy a
tudás majdani felhasználói csak az arra spirituálisán érettek legyenek
A világűrben száguldó Föld nevű űrhajó tudományos kutatói -
karrierre, pénzre és hímévre vágyakozva - felfedezték az atomhasítás
ördögi mikéntjét, számtalan elképesztő, halálos mérget kotyvasztottak
össze, és több mint ötvenezer nukleáris töltetű bombát halmoztak fel
az idők során, készen arra, hogy bármikor megsemmisítsék velük
Földanyánkat, azaz nyakunkra hozzák Ar- mageddont. Vajon nem
ártana-e, töprengtem magamban, ha egyetemeink nyugati elveit
megpróbálnánk ötvözni azokkal a hagyományos szellemi értékekkel
és gyakorlati módszerekkel, amelyek az indiai asramokhoz, tibeti
kolostorokhoz és a világ egyéb spirituális menedékhelyeihez
kötődnek? Talán helyesebb lenne, ha a jövő tudományos
nemzedékétől elvárnánk, hogy a külvilág kutatása mellett belső
világuk valóságait is tárják fel és fejlesszék szellemi képességeiket?!
Talán elvárható lenne a természet titkaiba beavatást nyert tudósoktól,
hogy rendszeresen megfelelő meditációs és spirituális gyakorlatokat
végezzenek, hogy ezzel is növeljék könyöriiletessé- güket, nem-
ragaszkodásukat és szeretetüket?! Vajon túléli-e egyáltalán az emberi
faj önnön technikai fejlettségét és a folyamatosan bővülő
információáradatot, ha a dolgok az eddigi mederben folynak tovább?
Ehhez hasonló kérdések és gondolatok cikáztak át az agyamon, ahogy
elnéztem az egyiptomi müezzin lassan elhamvadó mágikus szövegei
fölött imákat és varázsigéket mormoló Daskalost
Végül, miután egy vödör vízzel lelocsoltuk a még izzó
parazsat, Daskalos ismét fennhangon szólalt meg: - Na, most már
jöhet az a kávé! - és elégedetten dörgölte össze két kezét. Bementünk
hát a nappaliba, és Daskalos rövidesen átadhatta magát a koffein iránt
érzett gyöngéd szenvedélyének Ekkorra már többen is várakoztak rá
odakint az előszobában, hogy ügyes-bajos dolgaikat megtárgyalhassák
vele.
 Hatodik fejezet

Kozmikus emléktár
– Kelthetnek-e mások rossztettei olyan szabadon áramló
gonoszság-áradatot, amely aztán ártatlan emberek fejére száll vissza? -
olvastam fel Daskalosnak egy kérdést amerikai kolléganőm listájáról,
áld megkért, hogy alkalomadtán kérjek rájuk válaszokat. Ügy
gondoltam, az egyiptomi hodzsa fekete mágiával foglalkozó köny-
veinek a minap történt elégetését követően ez a kérdés éppen ak-
tuálissá vált.
– Soha! - jelentette ki Daskalos kategorikusan. - Rossz
szándékú embereket befolyásolhat, de ártatlanokat soha. Persze
felmerül a kérdés, hogy mi számít egyáltalán gonosz cselekedetnek.
Nos, az ártó tett minden esetben ártalmas gondolatból és annak
megfelelő érzelmi viszonyulásból születik. Ez azt jelenti, hogy mielőtt
az ember bármi rosszat követhetne el, gondolatban már megteremtette
a gonoszt, azt a rezgésállapotot, amely aztán a rossztetthez vezet. A
helytelen gondolat és szándék olyan rezgéseket kelt, amelyek gonosz-
ság formájában öltenek testet Ráadásul két kellemetlenséggel is szá-
molnunk kell: egyrészt magával az ártalmas kisugárzással, másrészt
annak formai megnyilvánulásával, alakot öltésével. A forma egy ele-
mentális lény, aki a kisugárzott energiával feltöltődve, annak inten-
zitásával hat. Ezt használják ki a fekete mágusok: bizonyos elemen-
tális alakzatokat teremtenek, és feltöltik azokat negatív energiával. De
természetesen az átlagemberek is folyamatosan hoznak létre efféle
negatív elementálokat gyűlölködéseikkel és sértődöttségeikkel,
akár tudatosan, akár tudattalanul. A legtöbben persze nincse tisztában
azzal, hogy mi származik a gondolataikból. De egy ^ tánlátó látja a
keletkező elementálokat, amint azok állatok - böző méretű és színű
kígyók, majmok, medvék, illetve a fizikai kon nem is, csak az asztrális
és mentális világokban létező lények képében kilépnek az emberből.
Ezek az elementálok mindazok az emberekre károsak, akik velük
azonos hullámhosszon rezegneh A gonosz ugyanúgy bevonzza a
gonoszát, mint ahogy a jó bevonj a jót. Az ártadanoknak nincs mitől
tartaniuk, hiszen az ő gésszintjük eltér attól, mint amit a kolléganőd
„szabadon árami * gonoszság-áradatnak” nevezett.
Ja, és még valami! Jó, ha tudod, hogy az ember alvás közben is
elementálokat teremt, miközben álmodik.
– Hogyhogy? - kérdeztem csodálkozva.
– Álmodás közben az ember vágyai sokkal erőteljesebbek. Na-
gyobb erővel bírnak, mint napközben, amikor az embert lekötik egyéb
teendői. Éjszaka azonban, amikor aludni térünk, vágyainL felszínre
törnek, és a jelenvaló személyiségünk akár rosszakat is álmodhat,
negatív elementálokat teremtve ezzel. Rendszerint ilyenkor vannak a
gyerekeknek rémálmaik, hogy csak egy példát mondjak.
– A barátom, Michael, aki könyveim bontóit tervezte, érdeklő-
dött, vajon a könyvek, mozifilmek és egyéb művészi alkotások is
elementálokat hívnak-e életre?
– Minden, ami gondolatilag belénk villan, legyen az egy men-
tális kép vagy egy hirtelen feltörő sóvárgás, elementált teremt. Sőt, az
elementál már azelőtt létezik, hogy az ember könyvet írna, filmet
forgatna, vagy művészileg alkotna valamit az ötletéből. Már maga a
gondolat és az érzés létrehozza az elementált. A fizikai tárgyakat -
műalkotásokat, ékszereket, fényképeket, festményeket stb. - tudatosan
vagy tudattalanul fel is lehet tölteni elementálok- kal. így készülnek
például a talizmánok, amelyek megvédik viselőjüket: az adott tárgyat
jóindulatú gondolatenergiákkal ruházzuk fel, így az jó áramlásokat
sugároz magából. Hasonlóképpen, ha mondjuk egy értékes
drágakőhöz az irigység és a birtoklásvágy negatív elementáljai
tapadnak, az olyan pusztító energiákkal töltheti fel az adott követ, ami
bajt, szerencsétlenséget hozhat a tulajdonosára. Tulajdonképpen
minden fizikai tárgyba elementális lények vannak bezárva.
– Emiatt működnek bizonyos szellemi jelenségek, mint például
a pszichometria?
– Pontosan. Egy tapasztalt mester össze tudja hangolni a tuda-
tát egy tárggyal, s ezáltal képes kapcsolatba lépni az összes hozzá
kötődő elementális lénnyel. Ezzel magyarázható, - vetett fel egy
példát Daskalos, - hogy ha egy beavatott, mondjuk, egy ősi szoborra
koncentrál, arról olyan titkokat tudhat meg, amikről a könyvtárakban
vagy laboratóriumokban dolgozó tudósoknak évek hosszú munkája
után sem lesz fogalmuk.
– Ezen az elven működik akkor az is, - tettem hozzá, - hogy
egy adott helyet pozitív vagy negatív elementálokkal energetizálni
lehet.
– Úgy van. Megfigyeltem például, hogy azokon a területeken,
ahol rendszeresen történnek balesetek, elementálok vannak műkö-
désben. Nekünk, az Igazság Keresőinek az is feladatkörünkbe tartozik,
hogy az ilyen helyszíneket felkeresve ott eloszlassuk a negatív töltetű
lényeket. Hogyan tesszük ezt? - tette fel a kérdést maga Daskalos,
megelőzve engem. - Nos úgy, hogy velük ellentétes energiájú
elementálokat hozunk létre. A töltését vesztett, semlegesítő- dött
elementális lény formai burka ilyenkor visszahúzódik a Kozmikus
Tudatba, az Egyetemes Emléktárba, vagy ahogy keleten általában
hívják, az Akása Krónikába. Mert ahogy azt már említettem, ha egy
elementál egyszer megteremtődött, már soha többé el nem pusztítható.
Amikor egy elementális lény feloldásáról beszélünk, valójában csak
az energiáját, a negatív töltetét oldjuk fel, de formai burka mint
passzív alakzat örökre fennmarad és beíródik az Egyetemes
Emléktárba.
– Nem veszélyes akkor efféle helyekre látogatni, hogy feloldd
az ottani elementálok negatív energiáját? Nem támadhatnak meg azok
téged? – kérdeztem.
– Előfordulhat. De úgysem tehernek kárt bennem. Esélyük
sincs! Persze el kell ismerni, az efféle munka nem éppen a legkelleme-
sebb. De az elementálok csak az esetben lehetnének rám hatással,
115 | ha
gyűlölettel lennék tele, ha panaszkodnék valakire, vagy rosszakat
gondolnék róla. Az Igazság Keresőinek éppen ezért nagyon óvatosnak
kell lenniük, és gondosan meg kell tisztítaniuk a tudatalattijukat, ki
kell pucolniuk belőle mindennemű negatív érzést és gondolatot.
Elienekező esetben a bennük lévő elementálok negatív energiája
bevonzza a külvilág ártalmas elemi lényeit, amiket éppen feloldani
készültek. Jómagam, mielőtt efféle munkába kezdenék, mindig
meggyőződöm róla, hogy sem énbennem, sem a m társaimban nyoma
sincs negatív érzéseknek. Láthatod, a tiszta vűeknek nem kell a fekete
mágiától, a rontásoktól, a gonosz ' %í' más hatásaitól és hasonló
negatívumoktól tartaniuk.
– Ez mind szép, de vajon hányán akadnak a valóban tiszta
vűek, akik tökéletesen védve érezhetik magukat a bűncselekmén ÜL
és a történelmi tényezők keltette elementáloktól? Az ilyen lén i! nem
támadhatnak meg egy közönséges átlagembert, aíd bár n velejéig
romlott gonosztevő ugyan, de azért a szíve sem teljes tiszta? Mi van
akkor például, ha valaki egy úgynevezett kísértetjá ^ házban lakik?
Kénytelen elszenvedni az adott épületben felgyülem lett negatív
energiák káros hatásait?
– Attól tartok, igen. De rögtön hangsúlyoznám, hogy az átélt
szenvedés mértéke minden esetben attól függ majd, mennyi és mi lyen
erős negatív energia lakozik eleve az adott illetőben. Hadd me séljek
el erre egy jó példát! Egy ízben felfigyeltem arra, hogy néhány
pásztor, akik régóta veszekedtek egymással és szidták a másikat,
gondolataikkal és cselekedeteikkel olyan „szabadon áramló
gonoszság-áradatot” teremtettek - hogy kolléganőd szavaival éljek-,
hogy a nap bizonyos óráiban az adott térségben úgy megnövekedett a
negatív energiák magnetikus vonzereje, hogy az elősegítette a káros
elementálok megnyilvánulását, és azok már a pásztorok jelenléte
nélkül is működésbe léptek. Na most tegyük fel hogy valaki arra jár,
és negatív érzéseket táplál valaki iránt. Ez esetben a pásztorok
teremtette elementálok megtámadhatják őt és szenvedést okozhatnak
neki. De hogy mekkora szenvedést, az az illető lekiállapotán múlik
Lehet, hogy megfájdul valamije, lehet hogy elgyengül, ideges lesz,
fejgörcse támad, vagy valami hasonló. Márpedig efféle elementálok
mindenhol léteznek, és az Igazság Keresőinek és láthatadan
segítőiknek a feladata, hogy ezeket feloldják - azaz közömbösítsék az
elementálok negatív energiáját és eltakarítsák őket a területről. Testen
kívül tesszük is a dolgunkat asztrál- és mentáltestben utazgatva el
távoli vidékekre. így egyszerűbb és olcsóbb is, - kuncogott Daskalos, -
arról nem is beszélve hogy a szellemi világból hatékonyabban tudunk
dolgozni.
– Miért? - firtattam kérdésemmel a dolgot.
– Mert ha az ember kilépett a fizikai testéből, sokkal nagyobb
erőt képes kifejteni, sokkal több energiát tud mozgósítani, hogy azzal
semlegesítse az elementális lények energiáját. Van még kérdésed? -
njUan Daskalos a papírom felé, és türelmesen várt, míg tekin-
tott

tértiméi végigfutottam a listán.

– Van itt egy érdekes a prófétálásról. A barátom arra lenne kí-
^csi, lehetséges-e előre megjósolni a jövőt, és ha igen, vajon be-
ülhetünk-e az ember szabad akaratáról?
Daskalos elmosolyodott, úgy kezdett bele a válaszadásba. -
Mint az Igazság Keresője, saját tapasztalatom az, hogy semmi sincs
eleve elrendelve. Ezt egyébként már számtalanszor kifejtettem. A jövő
lőrelátása nem több, mint lehetőségek előrejelzése. Valami vagy
hekövetkezik, vagy sem. A kimenetel ahhoz hasonló, mint amikor
dósok a jelen tényei és irányzatai alapján ésszerű prognózist állítanak
fel a jövőről.
Ezután elmesélte, amit már tőle is, Rostástól is többször hallót-
ól hogy az emberek minden egyes másodpercben újraírják a jövő
grténéseit. A jövő nyitva áll előttünk, az embereknek pedig sza-
badságukban áll a nekik tetsző elementálokat megteremteni, amik ' a
jövőjüket alakítják majd. Amikor tehát valaki jövőt jósol, tu-
lajdonképpen előre látja az adott pillanatig teremtett elementálok
milyenségéből kibontakozó lehetséges eseményeket. De az emberek
bármikor szabadon teremthetnek új elementális lényeket, amelyekkel
meghiúsíthatják a próféciák beteljesedését.
– Én személy szerint nem hiszem, hogy a karmikus
történéseket maximum két-három napos hatályon túl pontosan előre
lehetne jelezni, - fejezte be mondókáját Daskalos.
– Miért nem? - kérdeztem vissza.
– Ilyen rövid időszak alatt a karmikus erők olyannyira besűrű-
södhetnek, hogy gyakorlatilag már semmit sem tehet az ember, hogy
elkerülje a történéseket. De azon túl befolyással lehet önnön jövője
alakítására.
– Elmagyaráznád ezt még érthetőbben, ha lehet? Tudnál mon-
dani esetleg egy konkrét példát saját tapasztalatodból? - érdeklődtem.
Daskalos eltöprengett egy rövid ideig, aztán ismét mesélni kez-
dett: - Sok évvel ezelőtt egy reggel munkába készülődtem. Fél hét
körül lehetett, ültem az ágyam szélén, és a zoknimat húztam éppen.
Teljesen éber voltam, és akkor hirtelen a következő látomásom
támadt. A munkahelyem - az állami nyomda épülete - közelében
találtam magam, ahol betűszedőként dolgoztam. Ott, ahol a városi óra
áll, leszálltam a biciklimről; azt terveztem, a hátralévő utat gyalog
teszem meg, át a kormányépületeket övező eukalinw, ligeten. Ekkor
megpillantottam egy embert, aki a kiskocsiját tolta Tisztán láttam a
vonásait, még azt is észrevettem, hogy egy f0 ' adás van az arcán. A
kocsijának üvegteteje volt - koulouriát [perer szerű tésztaféleséget]
115 |
árult, és hozzá sajtot. Ahogy az óra alá ért, 1Q abálni kezdett,
hangosan hirdette a portékáját: „Friss, meleg a koulouria!” Aztán
észrevettem egy másik férfit; az ellenkező irány, ból közeledett a
biciklijén. Odament az árushoz, lepattant a járgányáról, és üvöltözni
kezdett: „Végre megvagy, te rohadék!” hogy én? Rohadék aki
mondja!” - kiabált vissza neki az árus, és dulakodni kezdtek A
veszekedés kirobbantója belerúgott az árus kiskocsijába, mire az
felborult, az üvegtető ezer darabra tört, és a koulouria a sajttal együtt a
betonra borult. Az árus dühében előkapott egy nagy konyhakést, és
azzal hadonászott ellenfele után; látszott rajta, hogy kész megölni az
illetőt. Szerencsére volt a közelben egy állami alkalmazott, aki látta az
esetet, és még idejében odafutott, hogy lefogja a hadakozó kereskedő
karját és rákiáltson: „Az Isten szerelmére, ember, megőrült? Képes
lenne megölni a másikat?” „Kibelezem a rohadékot!” - tajtékzott az
árus. „Nézze, mit művelt velem!” Közben a biciklis alak kihasználta
az alkalmat, és sietősen elkerekezett. Ezzel a látomásom véget ért.
Megráztam a fejem, és jót nevettem az egészen. Nem értettem, hogy
férkőzhetett az agyamba efféle képsor, reggel fél hétkor, öltözködés
közben.
„Úgy húsz perc múlva aztán felültem a kerékpáromra, és
elindultam a munkahelyemre. Alig, hogy a városi óra közelébe értem,
reggeli látomásom megelevenedett előttem a valóságban, pontosan
úgy, ahogy azt egy fél órája láttam. Jött az árus a kiskocsijával,
sebhely az arcán, kiáltozva kínálta friss, meleg koulouriáját, és így
tovább. Érkezett a biciklis - még a ruházata és a mozdulatai is
ugyanazok voltak, mint amit a látomásomban láttam. Ahogy elnéztem
őket, előre tudtam, mi fog történni a következő pillanatban, mert a
karmikus erők már olyannyira beértek, hogy képtelenség volt bármit is
megváltoztatni az események sodrában. Már csak azon töprengtem, ki
lehet az, aki közbe fog avatkozni és lefogja az árust; erre a részletre
nem emlékeztem a látomásomból. Nos, kiderült, hogy egyik
munkatársam az, még meg is jegyeztem magamnak: „Ó, szóval
Constantinides volt résen!” Persze ha a látomásomban erre a részletre
fókuszáltam volna, ezt is előre tudtam volna. Végül megérkezett a
rendőrség, én pedig besétáltam az irodába dolgozni.
 – Teljesen tudatos voltál látomás közben? - kérdeztem.
– Természetesen, — felelte Daskalos. — Mondom, éppen a
zoknimat húztam.
– Ha az emberek képesek egy-két órával előre látni a jövőt, ak-
kor nem lehetnek képesek akár évszázadokra is előre prófétáim az

eseniényeket?
– Nem, az lehetetlen, — felelte Daskalos minden kétséget ki-
záróan.
– Ezek szerint a Nostradamus-féle és egyéb jóslatok, amikről
több könyvespolcnyi kötetet írtak össze, nem tekinthetők hiteles
lőrejelzéseknek, amiket szó szerint kellene vennünk?
– Csak saját tapasztalatomat tudom ismételni: három napon túl
jövő nem más, mint lehetőség.
– És mi a helyzet János apostol Jelenéseivel?
– Azok is csak lehetséges kimenetelek, - felelte Daskalos
tánto- ríthatatlanul. - Megtörténnek, ha... De mindig ott van egy ha.
Az
fübernek szabad akarata van. A karmát pedig a szabad akarat formálja,
a sorsszerű történések iránya tehát bármelyik pillanatban
megváltoztatható. Eszerint a jóslatok vagy beteljesülnek, vagy sem.
– Elképzelhető-e esetleg, - próbálkoztam tovább, - hogy ez az
elv csak egyénekre érvényes, de társadalmi szinten, történelmi keretek
között nem feltétlenül? Még ha az egyes embereknek szabad Ojrata
van is, nem lehet, hogy a történelem színpadán, az egész emberiségre
nézve más elvek és törvényszerűségek érvényesülnek?
– Ha megfelelően nagy számú egyén megváltoztatja a tudatát,
azzal a nemzeti vagy akár a kollektív emberiség-karma is megvál-
toztatható, - válaszolta Daskalos.
– De azért lehetőség és lehetőség között csak van különbség?
A jelen karmikus állapotai szerint egy próféta előre láthatja a jövőt ki-
lencven százalékos valószínűséggel, vagy úgy, hogy a bekövetkezés
esélye nem több tíz százaléknál.
– Ebben igazad van, - értett velem egyet Daskalos.
– Mi befolyásolja hát a valószínűség fokát, hogy egy előre
megjövendölt esemény valóban bekövetkezik-e vagy sem?
– Az adott eseményhez kötődő elementálok erőssége és energi-
ája. Minél nagyobb energiatöltettel rendelkeznek az elementálok,
annál nagyobb valószínűséggel következik be a dolog.
„De meg kell mondanom, a magam részéről nem vagyok túl-
zott híve a jövő előre jósolgatásának, különösen ami a borzalmas
eseményeket illeti,” - tette hozzá Daskalos, és a nyomaték k véért
figyelmeztetőleg felemelte jobb kezét.
– Miért? - értetlenkedtem.
– Mert a jóslással az ember energetizálja azokat az
elementáloka amelyek csak még valószínűbbé teszik egy adott dolog
bekövetke ** tét. Még egy eredetileg hibás prófécia is olyan erővel és
energiáVai rendelkező új elemi lényeket.hívhat életre, hogy azok
megtörténtt' teszik azt, amit eredetileg helytelenül jövendöltek meg.
– Más szóval, a jóslat önmagát teljesíti be.
– Úgy van. Általában akkor történik ilyesmi, amikor az
emberek hinni kezdenek a próféciákban, és elültetik tudatalattijukba
az adott jóslat elementáljait
– Az önbeteljesítő jóslat jelenségére már a szociológusok is
felifi. gyeitek, - jegyeztem meg. - Persze a tudósok nem beszélnek ele-
mentálokról. W. I. Thomas, egy amerikai szociológus például ki-
mutatta, hogy egy a valóságról alkotott, eredetileg hibás definícióból
kiindulva végül mégis juthatunk helyes következtetésre.
Daskalos helyeslően bólogatott. - így igaz. Az ember hite egy
elementális lényt energetizál. És minél több energiával töltődik fel egy
elementál, annál nagyobb az esély arra, hogy a dolog bekövetkezik.
„De ne feledd, hogy csak lehetőségekről van szó, nem
bizonyosságokról. Mind az egyéni, mind a kollektív karma
megváltoztatható, bármelyik pillanatban. Ez az emberi szabadság
lényege!”
Daskalos egy Otestamentumból vett példával támasztotta alá
állítását, amire már korábban is hivatkozott, nevezetesen Jónás próféta
esetére, aki előre megjövendölte Ninive pusztulását. A város lakosai
olyan sok bűnt halmoztak fel, hogy Isten kész volt eltörölni őket a föld
színéről. A niniveiek azonban bűnbánatot gyakoroltak
az utolsó pillanatban megváltoztatták a tudatukat és így ők is és
városuk is megmenekült.
– Vedd észre, - mondta Daskalos, - hogy nem Isten gondolta
meg magát, hanem maguk az emberek változtatták meg kollektív
karmájukat azáltal, hogy tudatosságukat átalakították. Ezért ma-
radhatott meg Ninive.
– De ettől még Jónás látomása valóságos volt, ugye?
– Természetesen.
– Akkor ez azt jelenti, hogy ha a niniveiek nem változtattak
volna kollektiven a felfogásukon, elpusztultak volna.
– Így igaz, – helyeselt Daskalos. - De szabadságukban állt vál-
roztatni a sorsukon, és ők változtattak is. Az új okok pedig új
következményekhez vezettek.
– Ha most visszatérünk egy kicsit a te látomásodra, Daskale
ami- r előre láttad, mi fog törtéimi egy fél órán belül, nem lehet-leg-
több elméleti síkon - azt feltételezni, hogy a karma akár a legutolsó
sodpercb is más folyásirányt vehet?
en

– De hiszen amikor a képsor belém villant, az árus már javában

'tán a portékájával, és a biciklis fickó is rég nyeregben ült és cláíozott,
- nevetett Daskalos. – A karmikus erők akkor már Pf^yira beértek,
hogy nem hiszem, hogy bármit is meg lehetett volna változtatni
belőlük.
– És mit gondolsz, mitől kerültél abba az állapotba, hogy az a
látomásod támadhatott? - kérdeztem.
– Ki tudná megmondani az okát? Talán csak azért láttam előre,
mert rövid időn belül a való életben is szemtanúja lehettem a tör-
léseknek Vagy talán azért, mert a magasabb hierarchiák ezt a tamási
lehetőséget kínálták fel nekem.
– Látomás közben egyfajta testen kívüli élményed volt? -
kíváncsiskodtam tovább.
– Nem, nem kerültem a testemen kívül. Teljes tudatommal ott
ültem az ágyam szélén. Húztam a zoknimat, és készültem a munkába.
Inkább egyfajta kivetülésnek nevezném az esetet. Látomás közben
egyszerre voltam tudatos otthon, és a téren, a városi óra
mellett.
„Tudod, ha az ember fejleszteni kezdi tisztánlátó képességét,
rendszeresen ehhez hasonló tapasztalatai lesznek,” - vonta le a vég-
következtetést Daskalos, majd néhány másodperces csöndet követően
egy újabb személyes élményének ecsetelésébe fogott, amikor szintén
előre látta a jövőt.
– Valamikor réges-rég, a második világháború kitörésének elő-
estéjén, a bácsikám meghívta a családunkat egy közös vacsorára.
Aznap este a rádióban Verdi Aidáját adták; mivel a bácsikám tudta,
hogy szeretem az operát, megüzente, hogy feltétlenül számít a
megjelenésemre. Bevallom, készültem is a zenehallgatásra, mert
emlékeztem, mekkora hatással volt rám, amikor először hallhattam
Verdi áriáit - szinte elvarázsoltak a dallamok!
„Karácsony másnapján történt a dolog, emlékszem, zuhogott
az eső. A bácsikám Bayractares közelében lakott, a város falain kívül.