James Kahn

A mű eredeti címe: TIMEFALL

© 1987 by James M. Kahn

Fordította: Trethon Judit

Hungarian translation © 1994 JLX KIADÓ

Minden jog fenntartva / All rights reserved

A sorozat főszerkesztője:
LAUX JÓZSEF

ISBN 963 7822 77 1

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft.

- 141124
- Felelős vezető: Mike Ferenc
Paul Pesmennek,
hálás köszönettel
 Előszó
A nevem James Kahn, diplomás orvos és sebész vagyok.
Éveken át különböző mentőállomásokon dolgoztam Los
Angeles környékén. Különös munka volt, váltakozva
izgalmas, nyomasztó és unalmas. Sokféle emberrel kerültem
kapcsolatba, olyanokkal, akikkel egyébként soha nem
találkoztam volna.
Ilyen ember volt például Joshua Green.
Először a ------- kórház ügyeletén láttam meg őt,
tolószékben ült és görcsösen rángatózott. Ez 1982 április táján
történt. Hónapok óta nem láttam elhanyagoltabb pácienst:
csontsovány volt és kócos, keze és arca tele volt elfertőződött
sebekkel. Első pillantásra hajléktalannak véltem, aki több rumot
ivott a kelleténél.
A remegése egyre erősödött, így belenyomtam némi
Váliumot - eredmény nélkül - majd egy jókora adag Dilantint
kapott, ez végre hatott. Röviddel azután, hogy megvizsgáltam,
lehívtam a régebbi zárójelentését és alaposan áttanulmányoztam.
Érdekes olvasmány volt.
Green paleontológus volt, az ------ egyetemen végzett.
Rohamai akkor jelentkeztek először, amikor Dél-Amerikában
ásatásokat folytatott. Ezek befejezése után visszatért hazájába.
Az orvosok homloklebeny-elváltozást állapítottak meg nála. A
neurológus véleménye szerint az epilepszia vagy egy sebe-
sülés eredménye lehet - a páciens fejsérülést szenvedett a
dzsungelben, vagy egy kis cisztáé - egy sebfertőzésé, amit a
leggyakoribb dél-amerikai élősködők egyike okozott. Joshua
megkapta a szokásos kezelést, de a remegése nem maradt
teljesen
abba, főleg azért, mert nem mindig vette be a
gyógyszereit.
Úgy tűnt, pszichiátriai zavarai is vannak, amik
valószínűleg kapcsolatban lehetnek a homloklebeny
sérülésével.
Nem olvastam el igazán alaposan a zárójelentést, más
betegekkel is foglalkoznom kellett. A megfigyelő
kórterembe vitettem Joshuát és a többi páciens után
néztem, főleg bokaficamot, gyulladásokat és
szívpanaszokat kezeltem.
Néhány óra múlva ismét megnéztem Joshuát. El-
lenőriztem a pulzusát, megvizsgáltam a szemfenekét,
majd beszélgetni próbáltam vele.
Green hol teljesen magánál volt, hol nem. Érthetetlen
szavakat mormolt, majd tisztán beszélt. Elmondta, hogy
„visszajött" - de szavai nem formálódtak mondatokká, csak
szavakat tett egymás után: „időalagutak... vöröseltolódás...
írnok... vámpírok... Jasmine... visszaállítani az idő
egyensúlyát..." És így tovább. Néha felnevetett, majd
sírva fakadt.
Arról kezdett beszélni, hogy külső látómezejében
csillagokat lát, attól tartottam, hogy ez egy újabb roham
előjele lehet. De nem következett be semmi, egyszerűen
tovább filozofált az emberi érzékelés furcsaságairól. A
korábbi fecsegése alapján nem is számítottam ilyen
pszichotikus halandzsára.
Egy pillanatra nagyon ébernek tűnt. Szakadt róla a
verejték. Egy kicsi, sárga, összeszáradt magot nyomott a
kezembe és megkért, hogy őrizzem meg neki. Ezt meg is
ígértem.
- A mag egy szent ligetből származik - suttogta. - De
nem ez az egyetlen bizonyíték. Dokumentumok is
vannak és természetesen ékkövek is.
Ezek minden bizonnyal smaragdok, azok a kövek,
amelyeknek árnyéka mindannyiunkra rávetül,
 gondoltam, bár eddig csupán ennyit tudtam a smaragdokról.
Hívtam a neurológust, dr. Jerome Hoffmannt, hogy
beszéljük meg az esetet. Elragadó páciens, mondta doktor
Hoffmann, igazi szervi skizofréniája van, a megszokott
rohamokkal. Bizarr képzelgéseit inkább görcsoldókkal,
semmint nyugtatókkal lehet csillapítani. Mindent összevetve,
figyelemreméltó eset.
És legalább annyira szomorú is. A fiatalember akadémiai
csillaga éppen emelkedőben volt, energikus férfi, a tanítványai
imádják, szélsebesen halad előre a ranglétrán. És aztán, egy
bizonyosan jelentős felfedezés küszöbén, bekövetkezik egy
tragikus baleset. A karrierje, az élete máris romokban hever.
Munkatársai eltűntek a dzsungelben, borzalmas veszteség. Ám
maga Joshua is lenyűgöző eset volt. Hoffmann bátyja, Róbert
(a pszichiáter) bele is vette ezt Az idegrohamok
pszichiátriája (javított kiadás University Press, 1981) című
könyvének „Eltérő szindrómák” fejezetébe.
Akárhogy is van, nem ajánlatos kiengedni a szegény pasast,
tanácsolta dr. Hoffmann. Ugyanezen a napon váratlanul
otthagyta a kórházat és elment, ki tudja hová. Addig biztosan
vándorolt, amíg bele nem futott egy másik kórházba, ahol
ismét várta egy pár jópofa roham.
Ám mielőtt távozott volna, azt mondta.
- Várj egy percig. Túlságosan szigorú voltam. A fickó
nagyon különleges valaki. Csak dühös vagyok rá, mert nem
hagyja, hogy segítsek neki.
- Hogyhogy nem hagyja? - kérdeztem.
- Hát, bizonyos szempontból misztikus alak.
- Így hát az epilepszia csak a változó állapotainak
egyike?
 - Azt hiszem, ideje legnagyobb részét az éter egyik vagy
másik birodalmában tölti.
- És ahogy mondtad, igazán nagyszerű egyetemi tanár
volt.
- Igazán szégyen elpazarolni egy ilyen kiváló
elmét.
A tudósok számára egy dilis akadémikus valahol
a bukott angyalok és az összeesett felfújtak között
helyezkedik el.
- Tapasztalatom szerint - mondta - azok az értelmiségiek,
akik misztikussá válnak, hallucinogéneket vagy más
szereket szednek.
- Azt hiszem, kellett ott a dzsungelben valami ilyesminek
is lenni - vigyorgott Hoffmann. - Varázsgombák, meg
egyebek. Micsoda hülyeség!
- Milyen szomorú, amikor egy gondolkodóból hívő válik
- jegyeztem meg.
- Egy alkalmas hitetlent bármikor szívesen fogadnék -
vágott vissza Hoffmann.
Megköszöntem a segítséget és visszamentem a
páciensemhez. Joshua azonban eltűnt.
Senki sem látta elmenni. Azalatt szívódhatott fel, amíg az
esetét tárgyaltuk. De nem volt mit tenni, a többi beteg már
várt rám.
Nagyon nyugtalan voltam. Úgy éreztem, valami összeköt
ezzel a különös pácienssel, talán mert hasonló a korunk, a
foglalkozásunk, a viselkedésünk. Valami megfogott benne, s
egész nap visszatértek a gondolataim arra, amit érzékelésünk
gyarlóságáról, a pillanatnyi realitás természetéről mondott.
Szavai úgy kínoztak, mint egy félig nyílt seb.
De orvos vagyok, ezért tudom, hogy a nyílt sebet
legjobb bekötve hagyni.
Azóta még kétszer találkoztam Joshua Greennel, először a
következő héten, majd három évvel ké-
sőbb. Ezután kaptam meg a postán küldött csomagját.
A bélyeg szerint a kolumbiai Bogotából érkezett a
küldemény. Számos lelet volt benne és a következő kézirat,
ami egy bőrkötéses füzetben állt, Joshua kézírásával. Egyes
szám első személyű beszámoló, ami az 1966-1985-ig terjedő
húsz évet fogja át, bár - természetesen - több időt is felölel-
het.
Engedélyezte, hogy kiadjam a kéziratot, de bizonyos
helyek titkát meg kellett őriznem, míg másokat
meghagyhattam. Ettől eltekintve az olvasó ítéletére bízom a
dolgot.
dr. James Kahn
1986. Los Angeles
 DR. JOSHUA GREEN UTOLSÓ UTAZÁSA ÉS
VÉGRENDELETE

MINDAZOKNAK, AKIK SZÍVESEN

KÖVETNÉNEK ENGEM

S mind e durva bűbájt

Megtagadom ma: még utolszor égi
zenét idézek (égi zene, zengj!)
E nyomorultak szellemére, célom
Több ölre ásom a föld alá, s a tenger
Mérőlánc által eddig el nem ért
Mélyébe hányom könyvemet.
William Shakespeare: A vihar (Babits
Mihály fordítása)

Hipokrita olvasó - képmásom - fivérem!

Charles Baudelaire: Az olvasóhoz

Haldoklom. Időbetegségem van. Utolsó utamra indulok. Nem

azért, hogy életemet mentsem, hiszen annak már nem sok
értelme lenne, hanem azért, hogy megmentsem a tévelygő
Földet és magát az univerzumot az idő könyörtelen, mindent
elemésztő tüzétől. Lehet, azt fogják hinni, hogy őrült vagyok.
Bárcsak az lennék.
Íme a történetem.
l. rész

Az utazás
 1. fejezet
Egy érdekes lelet

Az ----- egyetemen szereztem diplomát 1966-ban, aztán

nyugatra mentem, hogy a kaliforniai egyetemen
ledoktoráljak paleontológiából ----- nál. 1969-ben tettem
felvételi vizsgát. A felső krétakori hüllőkre szakosodtam. A
mágneslemezen rögzített feljegyzéseim az egyetemen
találhatók. Disszertációmat a Felső-Andok völgyében élt
krétakori melegvérű négylábúakról írtam.
1970-ben csatlakoztam a tantestülethez. Két évvel később
beleszerettem Diana Chase-be, aki lelkes hallgatója volt a
dinoszauruszokkal foglalkozó kurzusomnak. Rövidesen össze
is házasodtunk. Ebben az időszakban közös életünk nyugodt
mederben folydogált. Tanulmányoztuk a csontokat, mo-
nográfiákat írtunk, keresztrejtvényt fejtettünk, ártatlanul,
öntudatlan kényelemben éldegéltünk.
Néhány év elteltével a kényelem megszokásba, majd
elégedetlenségbe fordult. Nem egymással voltunk
elégedetlenek, hanem a mindennapi rutinnal, a fülledt
teadélutánokkal, a vasárnapi Times-szal, a havi
felolvasásokkal, a nagyképű bizottságokkal, a reménytelen
udvariaskodással. Elkezdtem tűnődni, mit is kezdjek az
életemmel. Merre tartok? Mire jó ez az egész?
Di jóval kevesebb türelemmel viseltetett az értelmiségi
társasággal szemben, mint én. Mindig tapintatlanul őszinte
volt az egyetem szent teheneivel, s ezzel jócskán
beletaposott a lelkükbe. Már végzős hallgató volt, de
látszott, hogy a dolog egyáltalán nincs ínyére. Minden
Myrna Loy filmet legalább
 kétszer megnézett, ő volt az, amilyen Di lenni akart.
Hogy én milyen akartam lenni? Egyetlen kép sem ötlött
fel az agyamban. Talán dr. Livingstone. Vagy Ernest
Hemingway.
Egészen 1975 teléig nem találkoztam Lon Sangerrel.
Akkor partit rendeztek, ahol némi bor és sajt mellett
illegetnünk kellett magunkat azok előtt, akik anyagilag
támogatták az egyetemet. Lon volt az egyik közülük.
Merőben különbözött az adományozók többségétől. Nagy
termetű volt, akár lehengerlőnek is mondhatnám. Magas,
zöldszemű, bőre olyan színű, mint a tejeskávé, jól öltözött -
egy másik korban akár piperkőcnek is minősíthetnék.
Egyáltalán nem hasonlított az estélyen résztvevő jótevőkhöz,
a kövér, mesterkélt mágnásokhoz, akik olyan képet vágtak,
mintha citromba haraptak volna, sem a konjunktúra során
megtollasodott öreg krapekokhoz. Lon imposztornak
minősítette önmagát.
Valamilyen erő egymás felé húzott minket. Mindketten
untuk az ilyen helyeken szokásos üres fecsegést. Nevetve,
szó nélkül koccintottunk és kiszemeltük magunknak a bár
végén lévő helyet. Már majdnem teljesen totálkárosak voltunk.
Rendeltünk egymásnak még egy ingyen italt, felfedeztük,
hogy mindketten ott voltunk az Orant Parkban 1968-ban a
Nemzeti Demokraták gyűlésén, ami balhéval végződött,
könnygázról és gumibotokról szóló sztorikat meséltünk
egymásnak, majd kart karba öltve elindultunk az éjszakába,
hogy felderítsünk néhány komolyabb bárt.
A hatvanas években radikális egyetemisták voltunk,
ugyanabban a városban éltünk, de más főiskolára jártunk.
Röviden, mindketten hippik vol-
 tunk. Amíg én azon munkálkodtam, hogy akadémikus
legyen belőlem, Lon hippi vállalkozó lett: kábítószert
kezdett csempészni, először kolumbiai füvet, majd
kolumbiai kokaint. Meggazdagodott, sosem bukott le.
Dél-amerikai kapcsolatai segítségével beszállt a
smaragdcsempészésbe, majd az aranyleletekre került sor.
Ezek többsége a Guavita-tó környékéről származott.
Vagyona egyre növekedett.
Mi meg egyre részegebbek lettünk. Elmeséltem neki,
hogy támadták meg legutóbbi tanulmányomat, s
azonnal felfogta a lényegét, ellentétben tanszéki
kollégáimnál, akik sosem értették meg az egészet.* A
görbe este végére már kebelbarátok lettünk, olyanok, mint
a testvérek. Sőt, vértestvérek, mivel egy törött
borosüveggel megvágtam a hüvelykujjamat, s egy hirtelen
mozdulattal ugyanazzal az üvegcseréppel ő is ezt tette,
majd véres ujját rányomta az enyémre.
Amikor késő éjszaka végre ágyba keveredtem, Di fujt
rám. Nem is csoda: nem telefonáltam neki, ráadásul merev
részeg voltam. S ami a legrosszabb: nem vittem el az
estélyre. A hátához simultam, csípőmet a derekához
nyomtam, átnyúltam és tenyerembe vettem a mellét, majd
megcsókoltam a nyakát és megsimogattam a haját. Végül
meglágyult; szerencsére, még a legsivárabb napjainkban is
tudtuk, hogyan szeressük egymást.
* Az utóbbi időkben állandóan támadták a cikkeim hangvételét, a
támadások nem kisebb személytől, mint a tanszékvezetőmtől eredtek, aki azt
mondta: „Mr. Green, a tudományos írásokban kevés helye van a metaforáknak,
hagyja a szinekdochét..." Ezek a meghatározhatatlan piszkálódások
természetesen nem igényelnek kommentárt, sőt, azt eredményezték, hogy el-
kezdtem tűnődni, vajon a munkáim - sőt, én magam is - nem örvendenének-e
nagyobb közkedveltségnek másutt.
 Hamarosan ő is találkozott Lonnal és természetesen
megbocsátotta nekem azt az éjszakai, „véres" kicsapongást,
hiszen ugyanúgy, mint engem, őt is megragadta Sanger
kedvessége.

A következő tizennyolc hónapban mindhárman meghitt

barátok lettünk. Együtt jártunk koncertekre, partikra és
piknikekre, múzeumokba és kocsmákba. Lon meghallgatta az
előadásaimat, én elmentem az általa megdicsért kiállításokra.
Lon beült Di óráira, ő viszont alaposan megvizsgálta azokat
az ékszereket, amelyek lámaszőr bélésébe varrva rend-
szeresen érkeztek Sanger címére.
Kolumbiai emberei néha fossziliákra is bukkantak, s
ahelyett, hogy félredobták volna, az ékkövekkel együtt
elküldték neki. Barátom nekem ajándékozta a csontleleteket.
Ezek a maradványok tudományos érdeklődésre is számot
tarthattak, s úgy tűnt, Lonnak legalább akkora örömet
szereznek, mint a csempészett ékszerek, amiket jókora ha-
szonnal tudott piacra dobni.
Úgy vélem, Lon áhítozott arra, hogy tudós legyen, vagy
legalábbis körüllengje a tudós aurája. Számomra, attól tartok, a
tudomány egyfajta tudálékossággá vált, s Di ugyanúgy érzett.
Ennek ellenére Lon életmódja szívfájdító volt számunkra:
drága, tökéletesen berendezett házban lakott a Hollywood
Hillsen, számos gyönyörű műtárgyat birtokolt illegálisan,
titokzatos kapcsolatokat tartott fenn veszélyes alakokkal,
betévedő csavargókkal, gazdag műgyűjtőkkel és gyönyörű
nőkkel. Akármikor is látogattam el hozzá, mindig egzotikus
hölgyek körében találtam, figyelemreméltóak és unalmasak
egyaránt akadtak közöttük.
Abban is biztos vagyok, hogy Lon és Di szexuá-
 lisan vonzódtak egymáshoz, s a dolog annál izgalmasabb
volt, mivel vágyuk beteljesületlen maradt. Vagy mégsem?
Gyanítottam, hogy egy vagy két alkalommal lefeküdtek
egymással, miért ne tették volna? Di kacér nő volt, én modern
gondolkodású férfi. Viszonyukra sosem derült fény, Lon túl
civilizált volt, Di túl nagylelkű, én pedig túl racionális.
Hát így éldegéltünk mi hárman, egyikünk sem akart
elveszteni a trióból senkit.
Mivel Lon azt állította, hogy egytizenhatod részben apacs
vér folyik az ereiben - biztos vagyok benne, hogy füllentett -
ezért indián neveket adtunk egymásnak. Lon kedvenc
öltözéke után a Selyem Szmoking nevet kapta, Di Szaladó
Szem lett, Lon ugyanis gyakran ugratta amiatt, hogy leszaladt
a szem a harisnyáján, én a Kis Lábjegyzet elnevezéssel
büszkélkedhettem. Ez roppant barbár dolog volt részükről,
mivel arra utalt, hogy a cikkeimhez írt lábjegyzetek gyakran
hosszabbak, mint maga a szöveg.*
Gyakran ugrattuk egymást, ez kellemes szórakozást
jelentett, de azt hiszem, főleg a minket körülvevő unalomból
eredt: az életünkből, önmagunkból és egymásból. Olyan
hosszú ideig nem történt semmi változás, ami
felvillanyozhatott volna minket, így kötekedtünk és
figyeltük a másik reagálását. Volt valami értelme ennek?
Minden bizonnyal igen, hiszen enélkül nem rohantunk volna
olyan meggondolatlanul bele a káoszba. Sőt, én megelőztem
magamat.
Hogy is értem ezt? Összefoglalva: látszólag elé-
* A szöveghez illő lábjegyzetek gyakran megszakítják a gon-
dolatok áramlását, de csak akkor, ha beleillesztem a szövegbe -
Lon és Di kevés figyelmet fordítottak arra, mit is jelent a jól megírt
próza.
gedett professzor voltam, nyugodtan átvészeltem a középkor
kezdeti éveinek válságát, fiatal feleségem, Di, aki
hasonlóan érzett az egyetem iránt, sokkal lobbanékonyabb
volt és a nyugalmas átvészelés cseppet sem illett hozzá.
Ráadásul titokban sokkal mozgalmasabb életre vágyott -
ilyen volt Lon környezete -, bár nekem még mindig annak a
kislánynak tűnt, aki a mama rúzsát próbálgatja. Lon
autodidakta kalóz volt, nem eléggé önelégült vagy
megcsömörlött ahhoz, hogy elfelejtse, miért is szeret
vitorlázni.
Így álltak a dolgok. Elfelejtettem valamit? Remélem, hogy
nem. Ki tudja, melyik mellékes esemény vagy észrevétel
bizonyulhat kritikusnak a későbbi évek során... de
elkalandoztam a tárgytól. A szövegnek a végén magáért kell
beszélnie.

Az első dolog, ami kapcsolatban volt az egész üggyel,

igazából nem is tűnt olyannak, hogy köze lesz hozzá. Ha
visszagondolok rá, akkor felfedezhetek némi összefüggést,
egyfajta baljós előjelet. Egy érzés volt csupán, egy „aura",
olyasféle, mint amit az epilepsziások éreznek a roham előtt,
az eljövendő dolgok hírnöke.
Búcsúestet rendeztünk Gene Caine számára, aki az
orvosegyetemre készült, bár egész idő alatt megpróbáltam
lebeszélni erről.
- Az egy kígyófészek - magyaráztam neki. - A bátyám is
odajárt, és önállótlan, fafejű...
- Hagyd békén a fiút, Joshua - szólt rám Lon. - Ő tudja,
mit akar.
- Igazán, Josh - kapcsolódott be Di a beszélgetésbe. - Csak
azért, mert te belefáradtál az egyetembe, nem kell minden
rosszindulatodat szegény Gene-re zúdítanod.
 Gene, a drága lélek megpróbált a védelmemre kelni.
- Biztos vagyok benne, hogy Josh csak…
- Josh azzal próbálkozik, hogy tovább vidd az álmait -
mosolygott Lon. - Azt akarja, hogy csempészd át álombeli
szállítmányát éjszakájának sötét vizein keresztül.
Lon szinte morbid módon élvezte, ha romantikus
kijelentésekkel vagy irodalmi utalásokkal fűszerez
heti a mondandóját.
- Nem igazán értem, miről beszélsz - mondtam.
- Csak arról, hogy valamelyik képzelgésedet megpróbálod
rátukmálni Gene-re, hadd meneküljön el vele a túloldalra, s
akkor onnan is visszahallhatod azt.
- Ennél az asztalnál te vagy az egyetlen csempész -
mutattam rá a lényegre. - És hónapok óta nem hallottam tőled
semmi jó fantáziálgatást.
- Ez igaz - szólt át Margolis az asztal túloldaláról. - Hát
akkor meséld el a legjobb csempész sztoridat.
Az egész társaság - Lee, Stefani, Mary Barbara, Carl,
Doug, Rana, Neal, Gita - egyetértett a javaslattal. Lon beletúrt
hosszú, fekete hajába és mosolyogva hátradőlt.
- A legértékesebb csempészett dologra gondoltok, vagy a
legnehezebb csempészésre? - járatta körbe tekintetét, hogy
felmérje a lehetőségeket.
- A legjobb sztorira gondoltam - jelentette ki Margolis, aki
filmproducer lévén, mindig kereste a jó történeteket.
Lon elmosolyodott. Kedves, elegáns férfi, akinek tartása
van, jólszabott öltönyt visel, bőkezű, de leginkább egy
kalózkirályra emlékeztet.
 - Egyszer - kezdte - áthoztam a vámon egy
gyémántkarkötőt, ami után szorgosan nyomoztak. Egy idősebb
barátom szívritmusszabályozójába rejtettük, természetesen a
pacemaker hamis volt...
- És a barát igazi volt? - érdeklődött Stefani.
- Nem, ő is hamis volt - közölte Lon szárazon.
- „Hamis emberek vagyunk, kitömött emberek vagyunk" -
szavalta Lon, aki különösen kedvelte Eliotot.
- Álomtöltelékekkel tömve - tette hozzá Di.
- Hát itt tartunk - állapította meg Lon. - Álomtöltelékkel
tömve. Ez az, ami az embert csempésszé teszi. A legjobb
üzletem? Hát elmondom nektek, mi volt: kicsempésztem egy
kötet chilei forradalmi verset, az álmaik párlatát. Két kötetbe
rejtettem őket, egy spanyol-angol szótárba és egy
trigonometria tankönyvbe. A matek könyv táblázataiba írt
számok jelezték a szótárban lévő szavak sorrendjét, így
alakultak ki a versszakok.
- Már látom is a fordítást - merengett Di. - Mennyire
szeretlek téged, az cosinus, logaritmus 3…
- Nem érted a lényeget, drágám - próbálta túlharsogni a
hasonló megfejtések hallatán támadt nevetést. - Ha tovább
akarod vinni az álmokat, először is kell, hogy legyen egy
álmod.
- Ez túl magas nekem, Lonny.
- Dehogy, teljesen világos, bár kétségkívül bonyolult ezt
a terhet hordani.
- Hogy hordozod a világosságot? - kérdezte Gita, aki egy
telefonbeszélgetés után éppen Lon megjegyzésekor tért
vissza a hálószobából.
- Egy fénytáskában - kuncogott Mary Barbara.
 - Nem, nem - tiltakozott Piet, a bűvész. - Egy
párhuzamos tükörből álló dobozban.
- Száloptikával is megoldható.
- És miért nem utazunk a fény hullámain? Legyünk fény-
lovasok!
Ez így ment tovább. Nem volt túl emlékezetes csevegés,
kivéve azt, hogy visszhangozta a későbbi eseményeket. És
természetesen, ez volt az utolsó alkalom, hogy együtt láttam
őket, ezek a barátok kapcsoltak a múlthoz, mint az öreg,
ismerős kikötők, amelyek rozogák ugyan, de erősek.
Most a hullámokon hánykolódom és nem látom a partot.
De mint említettem, mindez csak bevezető volt. Az igazi
kezdet egy hónappal későbbre datálható, Lon nagy bulijára.
A partit 1976. július 4-én rendezte, a kétszázéves
évfordulón. Ezen az estén az egész országban csodálatos
ünnepségek zajlottak, egyfajta időutazások.
Di és én kilenc óra körül érkeztünk. A feleségem fekete
estélyi ruhát viselt, én kedvenc, PABST BLUE RIBBON
BEER feliratú dzsekimbe bújtam, borvörös bársonynadrágot és
Adidas sportcipőt vettem fel hozzá. Nagyszerű párt alkottunk
mi ketten.
Lon háza a Sunset fölötti dombok egyikén állt, részben
cölöpök támasztották alá. Az épületből nagyszerű kilátás nyílt
a város panorámájára. Csodás nyáreste volt, alant ragyogtak a
fények, felül áthatolhatatlanul fekete volt az égbolt. Az este
nyíló jázminok illata töltötte be a levegőt, s ahogy fel-
sétáltunk a feljárón, némi marihuána szagot is éreztünk a
virágillat mellett. Lassú blues és élénk csevegés szűrődött ki a
házból, egy pukkantójáték robbant valahol. Beléptünk a
házba.
A nappali tele volt beszélgető, dohányzó vendé-
gekkel. Hirtelen, pohárral a kezében, Melinda bukkant fel
előttem, két oldalról megpuszilt, majd bedugta nyelvét a
számba.
- Joshua! - mondta, amikor levegőhöz jutott.
- Ó! És te is itt vagy, Di.
A két nő összemosolyodott. Melinda volt Lon
legkitartóbb, de legkevésbé elviselhető barátnője. Ő és Di első
látásra gyűlölték egymást.
- Ó, Melinda - szólalt meg Di. - Milyen jól nézel ki...
ebben a megvilágításban.
- Gyerünk, keressük meg Lont - mosolyodtam el és
magammal vontam Dit, mielőtt csípősebb megjegyzésekre
került volna sor.
Megpróbáltunk átkígyózni a tömegen. A helyiség falait
festmények és műtárgyak díszítették, elveszett civilizációk
emlékei, amelyek most saját, veszendőben lévő
civilizációnkat ékesítették. Láttam néhány, moziból ismerős
arcot a társaságban és nagyon sok Gucci cipőt. Repedt vázák,
türelmesen egyensúlyozó szobrocskák, relief-töredékek.
- Csodálatos romok - jegyeztem meg. Elhaladtunk Lon
kedvenc, törött orrú görög mellszobra mellett.
- A szobrokra gondolsz vagy a vendégekre? - érdeklődött
Di. Elvett egy elsuhanó pincér tálcájáról két pohár pezsgőt és
az egyiket felém nyújtotta.
Átpréseltük magunkat a táncoló párok között.
- Próbáljuk meg fent - javasolta Di. Követtem
őt az emeletre vezető csigalépcsőn. Itt kevesebben
voltak és csendesebben szórakoztak. Egy nyugatra
néző kerek ablakon át tűzijáték-rakétát láttam rob-
banni, olyan volt, mint egy némafilmben. Két viho-
gó férfi jött ki a fürdőszobából. Egyikük Di kezébe
nyomott egy marihuánás cigarettát, amit ő rögtön
átadott nekem.
 Én sem tartottam rá igényt, ezért visszapasszoltam a
fürdőszobai párnak, akik most már hisztérikusan nevettek és
visszavonultak a fürdőszobába. Di és én továbbmentünk a
folyosón a dolgozószoba felé. Ahogy feltételeztem, Lon ott
volt.
Amikor beléptünk, felállt, hogy üdvözöljön bennünket.
- Mes vieux - mormolta és megpuszilt ben-
nünket. Mivel nagyon magas volt, le kellett hajol-
nia.
A túlsó sarokban egy négyfős társaság beszélgetett
csendesen. Lent a hallban poharak koccantak össze. Lon
kiegyenesedett.
Di levegő után kapkodva hátralépett. Mindketten riadtan
néztünk rá.
- Mi van? - kérdeztem.
Remegő szája különös mosolyra húzódott.
- Déjá vu volt - suttogta. - Éppen itt és
most. Ez a jelenet, ez a pillanat.
Bólintottunk, mintha értettük volna.
- Nincs benne semmi boszorkányság - foly-
tatta Di. - De minden pont olyan, mintha már
megtörtént volna. Olyan, mint egy kép egy ismerős
könyvben. A bútorok, az illatok, ahogy felemelitek
a fejeteket és rájöttök. De nem! Ez mégsem történt
még korábban, ez déjá vu! És aztán arra gondoltok,
meddig fog ez az érzés tartani? Megint egy déjá
vu-ről van szó? Vagy már vége szakadt? A minde-
nit, folytatódik! Ki fogom bírni? Megpróbálom, de
valahogy úgy érzem, minden felgyorsul, majd eltű-
nik előlem, de aztán minden ugyanolyan lesz, mint
volt. Akkor mélyet lélegzel és mosolyogsz, majd
valaki azt mondja: Ó, persze, ez déjá vu volt. És
akkor vége lesz az egésznek.
Di elővett egy cigarettát és az ajkai közé dugta.
 - Van valakinek tüze?
Lon elmosolyodott, elővett egy platina öngyújtót a
mellényzsebéből és tüzet adott. Di megfogta a kezét és
odahajolt a lánghoz, pedig Lon keze egy cseppet sem
remegett.
- A kinti jázminillat okozhatta - bólintott a nyitott ablak
felé. - Ez az a szag, amit érzek.
- Pont olyan, mint amikor a legszebb álmod közben
felébredsz - szólaltam meg.
- Lehet, hogy ez az egész csak álom - Di végigmutatott a
szobában - és a déjá vu sem más, mint félálom, mielőtt
elszundítanánk.
Lon átkarolta a vállamat.
- Gyertek velem. Mutatni akarok nektek vala-
mit.
Átmentünk a szomszédos szobába és becsuktuk az ajtót. A
könyvtárban voltunk. Kívülről behallatszottak a parti hangjai, e
helyiségben csend volt, és négy, faltól falig könyvespolc. Lon
odalépett a túlsóhoz, levett egy gyűjteményes Kipling
kötetet, majd benyúlt a résbe és kipattintott egy kis ajtót. Di
vidáman felsikkantott és hátralépett, mintha ugyanaz a
mechanizmus irányította volna a mozdulatait.
Sosem láttam még ilyet.
- Ez valami titkos hely? - suttogtam hitetlen-
kedve.
Di fel-le ugrándozott.
- Csodálatos vagy - nevetett és megpuszilta
Lont, majd berohant a helyiségbe. Mi is követtük.
A szoba nem volt nagy, mégis lenyűgözött. Tele volt
drágaságokkal. Jádeból faragott nőalakok ébenfa
legyezővel, rubinszemű arany sárkányok, ékkövekkel díszített
lámpaernyők és elefántcsont berakású teakfa bútorok.
 - Foglaljatok helyet - intett Lon. - El akarok
mesélni egy történetet.
Leültünk a díványra. Lon sherryt töltött a poharakba.
- Imádom a történeteidet - sugárzott Di.
- Ez a sztori nagyon hosszú ideje kezdődött - simította
meg Lon a bajuszát - de csak 1948 körül értesültünk
róla...
- Csak a végét meséld el - követelőzött Di.
- Szó sincs róla. Ez csak kezdete a végének.
- Baljóslatúan hangzik - suttogtam tágranyílt szemmel.
- Folytathatom? - vonta fel a szemöldökét Lon.
- Kérlek - mosolygott rá Di és felhörpintette a
sherryjét.
- Tehát - kulcsolta össze az ujjait Lon - va-
lamikor 1948-ban július egyik napján - de nem
olyanon, mint ez - a kolumbiai dzsungel mélyén
élő, nem azonosított indián törzs egy tagja a folyó
gázlójában félig eltemetett, különös kődobozt talált.
Rémisztő képek voltak rajta, így elvitte a dobozt a
törzs varázslójához, mivel láthatóan ijesztő és talán
veszélyes lehetett. A varázsló éveken át tanul-
mányozta, számos bűbájt tanult meg belőle, ám egy
napon a bátyja megölte őt és a dobozt - amiről
úgy vélték, hogy ördögi gonoszság eszköze - oda-
adta egy vándor misszionáriusnak, aki évente meg-
jelent, hogy prédikáljon és cserekereskedelmet
folytasson. A misszionárius - Bruno testvér -
magával vitte a dobozt. Amikor elért egy faluba,
amely elég nagy volt ahhoz, hogy saját papja le-
gyen, átadta neki. A pap nagyon izgatott lett és a
következő karavánnal elküldte a dobozt Bogotába.
Sajnálatos módon, a csapatot útközben megtámad-
 ták a kannibálok és mindenkit megettek. A különös
emléktárgyat zsákmányként magukkal vitték a táborukba és
később két acélpengéért elcserélték Karl Birkinnel.
- Ő kicsoda?
- Karl a kolumbiai kapcsolatom - felelte Lon. - Eredeti
fickó, félig svéd-francia, félig guaték. Hatalmas termetű,
szőrös, emberkerülő expedícióvezető és csempész. Talált már
nekem néhány dolgot.
Lon felállt, odament egy szekrényhez és egy fekete
selyembe göngyölt valamivel tért vissza.
- Karl küldte nekem. És most megosztom vele-
tek.
Az asztalra tette a dolgot, a selyem lehullott róla.
- Mit szóltok hozzá?
Megérintettem, hűvös, fekete kőből volt. Olyannak
látszott, mint egy doboz. Felületére különös hieroglifákat
véstek, ismeretlen jelentésű mágikus ábrákat, amik valami
rendkívüli hatalmat sugalltak. Mindnyájan megérintettük a
tárgyat.
Szabálytalan repedés futott végig a kövön, mintegy levágta
azt a három arcot, amelyek az egyik sarkon formálódtak. Lon
végighúzta ujját a repedés mentén.
- Ez a törés újabb eredetű - magyarázta. - Az idefelé úton
két napig nagyon viharos volt a tenger. A doboz leesett és
elrepedt - ahogy itt látjátok - ez a része kettétört.
- Ó, milyen szörnyű - rázta meg Di a fejét.
- Egyáltalán nem az - mosolygott Lon. - Hihetetlen
véletlen volt, azt is mondhatnám, hogy a sors keze.
- Hogyhogy?
- Voilá! - Lon elmozdította a szabálytalan,
háromoldalú tetőt, ami letört a kőkockából és felemelte.
Kiderült, hogy a kocka valójában doboz. És volt is valami
benne.
Lon kiemelte a dolgot a dobozból és óvatosan az
asztalra helyezte. Di hangosan felsóhajtott, én őszinte
csodálattal bámultam. Egy emberi koponya feküdt
előttünk.
De nem közönséges koponya volt. Úgy tűnt, fekete
kerámiából készült, s arany erezet hálózta be. A jobb
szemgödröt hatalmas smaragd töltötte ki.
- Mesés - suttogtam. Óvatosan felemeltem és a
tenyerembe fektettem.
- A fogak ónixból vannak - folytatta Lon. - A smaragd
pedig valódi. De nem ezek a legmeglepőbb dolgok. Van
még kettő, ami igazán érdekes. Rá tudtok jönni, mi az? Az
egyik magában a dobozban található.
Melinda lépett be, töltött magának egy italt és unottan
körülnézett.
Di vizsgálgatni kezdte a kőládikát, én továbbra is a
koponyát csodáltam: Tökéletesen kidolgozott, élethű
nagyságú - minden tekintetben tökéletes másolat. A
drágakőből készült fogakat a megfelelő formára faragták,
az orrcsontokat vöröses színű, finom aranyszálakból font
alakzat helyettesítette.
- Tumbaga - közölte Lon, aki észrevette, mi-
lyen csodálattal nézegetem az orrüreget kitöltő fo-
natot. - Réz-arany ötvözet, amit általában a pre-
kolumbián törzsek használtak.
Végigsimítottam a koponyát, az orrnyílástól kezdve
a szemüregig, a halántékon át a fejtetőig. Arany erezet
hálózta be az egészet, ami valahogy ismerősnek tűnt.
- Ezek varratok - mormoltam.
- Bravó! - szólalt meg Lon. - Folytasd!
 - Mik azok a varratok? - kérdezte Melinda, bár nem
gondoltam, hogy igazán kíváncsi rá.
- Ez varrat - ismételtem és ujjammal mutattam, hol
kapcsolódnak össze az arany vonalak a koponyatetőn. - A
koponyacsontok a varratoknál találkoznak és összekapcsolódnak.
És ezek... egyszerűen tökéletesek. Pontosan ott helyezkednek el,
ahol az igazi koponyán vannak a varratok. Minden részletre
kiterjedt a figyelmük, sohasem láttam még ilyet.
Lon titokzatosan mosolygott. Di felemelte a nehéz
kődobozt.
- Itt van valami még figyelemreméltóbb -
szólalt meg. - Ezen nincsenek illesztékek. Fogal-
mam sincs róla, hogy tudták beletenni a koponyát,
hiszen csak úgy vehettük ki, hogy eltört az egyik
lapja.
Lon Dire emelte a poharát és kiitta az italt.
- Ez az első érdekes dolog ezzel a műtárggyal
kapcsolatban. Hozzám fordult. - Joshua, további
megfigyelések?
Lassan körbeforgattam a koponyát és minden szögből alaposan
szemügyre vettem, megnéztem a halántékcsontot, a falcsontot és
a nyakszirtcsontot. A koponyaalapon felfedeztem a nagy nyílást,
amin keresztül az agy kapcsolódik a gerincvelőhöz. Bedugtam
rajta a mutatóujjamat. A mindenit, itt van valami, az anyagnak más
a szerkezete, nem olyan sima, mint a csillogó külső részen,
hanem sokkal egyenetlenebb.
- Van egy lámpád? - kérdeztem.
Lon benyúlt a zsebébe és elővarázsolt egy ceruzalámpát.
Elvettem tőle és bevilágítottam a koponyába, majd ismét
belenyúltam és kitapogattam egy
kidudorodást. Újra bevilágítottam és megláttam a
koponyadudort. Alig hittem a szememnek.
- Úgy néz ki, mint egy fosszília - mormol-
tam.
Lon szemében öröm csillant.
- Én is így gondoltam.
Di elvette tőlem a koponyát és ő is megvizsgálta.
Melinda pohara kiürült.
- Hogyhogy fosszília? - kérdezte bágyadtan.
- Hát... megkövesedett csontok, legalábbis úgy néz ki. A
csontok évszázadok alatt ásvánnyá válnak. A belseje
vitathatatlanul emberi koponyának tűnik, ami ásványi
üledékké vált.
- És aztán borították be a kerámiával?
- Én... szerintem... - kezdtem és közben magyarázat után
kutattam. - Nem tudom pontosan, mit gondoljak.
- Szerintem így történhetett - jegyezte meg Lon hűvös
nyugalommal, ami szinte megerősítette az előttünk álló lelet
csodáját. - Roppant nagy jelentőségű régészeti leletről van
szó. Esztétikailag értékes, az anyaga felbecsülhetetlen,
rejtélyes a szerkezete, keletkezésének ideje és helye - szüne-
tet tartott, miközben mindannyian a koponyát bámultuk. - A
dobozon álló írásjelek ismeretlenek számomra - folytatta. - A
smaragd a muisca kultúrából valónak látszik, de nem vagyok
biztos benne. A kerámia nem hasonlít ahhoz, amit a Calima
mellett élő törzsek használnak a halotti maszkhoz. A
kidolgozás... példa nélkül áll a tapasztalataim szerint. A
fosszília megmintázása, a kinyithatatlan doboz jelentősége, az
alkalmazott technológia - vállat vonva sorolta az
elképzelhetetlen tényeket.
- Mihez kezdesz vele? - kérdezte Di.
 Lon rám nézett.
- Azt szeretném, ha magaddal vinnéd a laboratóriumba.
Azt hiszem, hogy analízissel jobban meg tudod állapítani a
fosszília korát és keletkezésének helyét, mint ha én
próbálnám meg kideríteni a kerámia stílusa alapján.
- Ó, milyen izgalmas - susogta Di. Körmével
véletlenül belekapott a harisnyájába, s egy szem máris
leszaladt. - A fenébe!
- Milyen kár! - mormolta Melinda.
- A csontok kormeghatározása elég egyszerű -
állapítottam meg -, de ez nem szükségszerűen árul el
többet a külső burkolatról. Az eredetének földrajzi
helymeghatározása valószínűleg csak feltevésen
alapulhat.
- A földrajzi helymeghatározás valamivel kritikusabb -
helyesbített Lon.
- Miért? Van elképzelésed arról, melyik törzs
készítette?
- Nincsenek elméleteim - rázta meg a fejét Lon és italt
töltött magának. - Csupán azon tűnődöm, hogy
felszereljek-e egy expedíciót.
 2. fejezet
A koponya anyaga

Akkor éjjel hazaszállítottam a leletet, majd másnap reggel

bevittem az egyetemre. Nyári szünet lévén, nem voltak óráim,
csupán régi anyagokat katalogizáltam, hogy előkészítsek egy
újabb tanulmányt. Egyszóval magam gazdálkodtam az időm-
mel, minden berendezés a rendelkezésemre állt. De csak titokban
használhattam őket, mert Lon a lelkemre kötötte, hogy senki sem
szerezhet tudomást a koponyáról.
Az én érdeklődésem akadémikus volt és természetesen, nem
kevésbé romantikus, Lon megfontolt üzletember volt, már ami a
csempészet üzletágát illeti. Ha az ilyen jellegű talált kincsek
titkát meg akarta őrizni, akkor az ásatások színhelyét titokban
kellett tartani a kolumbiai kormány és az arany- és smaragdpiacon
érdekelt versenytársak előtt.
Vegyes érzésekkel viseltettem e lényegében lopott lelet
vizsgálatát illetően. Egyrészről rossz szájízzel szálltam be egy
olyan ország további értékeitől való megfosztásába, amit
egyébként már századok óta folyamatosan rabolgattak az
európaiak, más részről... annyi minden szerepelt ebben a kate-
góriában.
Már az is hatalmas élvezetet jelentett, hogy kezemben
tarthattam a koponyát, a tanulmányozása pedig felért egy
szexuális kielégüléssel. Ráadásul olyan fossziliás lelet volt,
aminek vizsgálatától nehezen tartottam vissza magam. Még soha
nem találtak ilyen tökéletes, ép Homo sapiens koponyát. Lehet,
hogy a legrégibb ősember-leletnek bizo-
nyul? Ráadásul a világ olyan részéről származik, ami eddig
nem volt nevezetes a főemlős maradványokról.
Megdobogtatta a szívemet a Lon által tervezett expedíció, ami
talán bebizonyíthatja a feltételezések igazságát.
Az persze eszembe se jutott, hogy ezt az értékes leletet egy
prekolumbián temetkezési helyről lopták, inkább csak
bámultam az asztalomon álló fekete-arany koponyát.
Megvalósulhatnak-e az álmok, ezen tűnődtem.
Di feladata a doboz vizsgálata volt. Már mind a hat oldalát
lefényképezte, megmutatta az írásjeleket a holt nyelvek
ismerős szakértőjének, viaszmintákat vett, a kő belső
felületéről lekapart egy keveset, hogy el lehessen végezni az
ásványanalízist, amivel fény derülhet az ősi dél-amerikai
temetkezési szokásokra.
A koponya az én feladatom volt.
Kaliberkörzővel mértem meg, először a homlokot, majd
az állkapocs görbületét, a járomcsont ívét, a halántéké sönt
dőlését. Minden szögből lefényképeztem. Folyékony,
rózsaszín latexet öntöttem bele, majd amikor a gél
megszilárdult, az öreglyukon keresztül kihúztam a vékony
hártyát. A lenyomaton meglátszott, milyen barázdált lehetett
az agy, amikor még a koponyában volt, amikor tulajdonosa
még vidáman éldegélt.
A lenyomat nem volt tökéletes, ám nagyon emberinek
tűnt. Végigsimítottam ujjammal a redős felületet, az egykori
szürkeállomány nyomait és elmerengtem: mire gondolhattál,
ki voltál te?
Sajnos, azóta megismertem őt.
Ezután a tanszék röntgenjébe helyeztem a koponyát.
Régimódi masinátok, a fogorvosoktól örököltük, amikor
átköltöztek a campus új épületébe,
erre már nem volt szükségük. Három oldalról készítettem
felvételt, s amikor előhívtam, már nem voltak kétségeim: a
röntgensugarak emberi koponyát világítottak át. Hibátlan,
megkövesedett példányt.
Az első napi vizsgálatok befejezésével rozoga székemet
odahúztam ütött-kopott íróasztalomhoz, leültem és
szembenéztem a lelettel. Nagy halom papír és régi csontok
töredékei között üldögéltem és a vigyorgó koponyát
bámultam. Valami baljós előérzet borzongatott meg.
Bezártam a koponyát a felső fiókba és hazamentem.

Aznap este nem otthon vacsoráztunk. Divel elballagtunk a

Vermonton lévő Dresden nevű helyre. Valami Toni
zongorázott és a „Stormy Weather"-t énekelte. Rendeltünk
egy italt és megbeszéltük, mi történt aznap.
Emlékszem, mindketten eléggé lehangoltak voltunk, pedig
Di nagy sikert ért el: nyelvész ismerőse biztos volt abban,
hogy ki tudja deríteni a dobozon lévő piktogramok eredetét, de
még ez sem tudta kizökkenteni melankólikájából. Úgy
gondolta, hogy közeleg a havibaja.
- Lehet, hogy csak életünkben jön egy bajos hónap -
vigasztaltam.
- Hogy érted ezt?
- Nem is tudom. Úgy érzem, valahogy véget ért egy
korszak. Tudod, ahogy a periódus a végéhez közeledik.
- Nekem inkább úgy tűnik, elkezdődik valami - vonta
meg a vállát Di. - Ahogy te érzel a tanév kezdetekor.
 A feleségem posztgraduális hallgatóként egyfajta
továbbképző tanfolyamként fogta fel az életet.
- Meg te a havibaj kezdetekor - próbáltam
viccelni. - De lehet, hogy csak vastagbél problé-
máid vannak.
Di arca elsötétedett.
- Talán székrekedés. Minden lezárult, jöhet a megváltó
katarzis.
- Akkor pont Lon expedíciójára van szükségünk -
jelentettem ki. - Olyan lesz, mint egy beöntés.
- Ne légy már olyan közönséges, Joshua.
- Lon Hashajtó Utazási Irodája.
- Néha olyan vagy, mint egy kisfiú - mosolyodott el
enyhe rosszallással.
- Csak az elveszett fiatalságomat keresgélem -
mondtam. Úgy éreztem, kezdek kiszáradni. In-
tettem a pincérnőnek, hogy hozzon még egy Jack
Danielst.
- Atyavilág, ez pont úgy hangzott, mintha millió éves
lennél - emelte az égnek szemét Di.
- Szabályos kövület - bólintottam. A pincérnő megérkezett
az italommal. Elismerően pillantottam kivágott blúzára.
Tekintetünk találkozott, mindketten elmosolyodtunk.
- Feltételezem, ez a lány nem szívesen vetné rá magát a
csontjaidra, Mr. Kövület. Vagy te az övére - duzzogott Di.
- Nyugi - szótagoltam. - Mit kapod fel
olyan hamar a vizet?
Nem válaszolt. Beledugta ujját a poharába és lassan
kavargatni kezdte az italát. Én kiittam a magamét.
- Biztos, hogy megjön a havibajod.
 Di rosszkedvűen lenyalta az ujját és a zongoristára
bámult.
Én is elszomorodtam. Biztos, hogy van valami a
levegőben.

Másnap letörtem két apró csontszilánkot a kopo-

nyaalapról. Az egyiket a doboz letört részével együtt
átküldtem radiokarbonos kormeghatározásra, a másikat
magammal vittem a második emeletre, ahol a legnagyobb
mikroszkóp volt.
Néhány percig néztem Amyt, az éppen munkálkodó
technikust. Elmondtam neki, hogy kaptam egy ásatásból
származó ércmintát, amit meg akarok vizsgálni. Kicsit
elcsevegtünk, aztán Amy visszatért a számtalan armadillo
combcsonthoz, én pedig odaléptem a mikroszkóphoz.
A fényforrás alá tettem a csontszilánkot és beállítottam a
masinát. A még viszonylag kis nagyításban is láttam, hogy
szerencsés darabot hoztam, mert az üledékbe ágyazva
három spórát vettem észre.
A csontra lerakódott, megkövesedett növényi spórák
eredetileg az ősi porban hevertek. A specifikus spórákat össze
lehet hasonlítani azon növényekével, amik évezredek óta
honosak a világ bizonyos részén, így megállapítható a koruk
és egykori létezésük nagyjából pontos helye. Igazán szeren-
csém volt!
A következő órákat a spórák különböző nagyításban való
fényképezésével töltöttem, majd utána előhívtam a képeket.
Ebédre bekaptam egy Big Mac-et, majd oldalról oldalra
átlapoztam a spóra és pollen kövületek atlaszát és minden
dokumentált fajtát összehasonlítottam az általam készített
fény-
képekkel. Négy óra körül olyasmire bukkantam, ami felülmúlta
minden várakozásomat.
Kiderült, hogy ami a kezembe került, nem más, mint
páfrányspóra - Dryopteris intermedia - ez a növény mintegy
száz millió évvel ezelőtt dúsan burjánzott a Yarí és a Caquetá
folyók találkozásánál A koponya természetesen nem lehetett
ennyi idős, az ehhez hasonló legrégebbi lelet is csupán néhány
százezer éves. Ez azt jelenti, hogy a Dryopteris spórák ezen a
pontosan körülhatárolható földrajzi helyen kerültek a
koponyára.
A spóra katalógus megfelelő oldalához térképet is
mellékeltek, nem túl részleteset, de jól látszottak szélességi és
hosszúsági körök. Feljegyeztem az adatokat és átrohantam a fél
campuson, majd beestem a könyvtárba. Levegő után kapkodtam,
nem annyira a futástól, inkább az izgalomtól, így néhány
percbe telt, amíg ráleltem a megfelelő kötetre.
A Yarí és a Caquetá közötti terület, ahol - a Dryopteris fajta
őshonos volt, két atlasz oldalra terjedt ki. Az Egyenlítőtől alig
egy fokra délre kanyargott a Cahuinari nevű kis mellékfolyó. A
legközelebbi város a felső folyástól mintegy 80 kilométerre
lévő Matarca volt, a többi terület fel nem derített dzsungelnek
látszott.
Lefénymásoltam az oldalakat és összeragasztottam őket.
Az eredménnyel elégedetten visszaballagtam a szobámba és
átgondoltam, mi mindent kell még elvégeznem aznap. Estére
Lonhoz voltunk hivatalosak vacsorára.

- A válasz - mondtam és felemeltem a boros poharat - a Yarí,

a Caquetá és a Cahuinari.
 Négyen ültünk az ebédlőasztal körül. Az ajtó mögül
edénycsörgés hallatszott.
- Mi volt a kérdés? - érdeklődött Melinda, aki
Lon bal oldalán, a háziasszony helyén ült.
Di gondolkodott egy pillanatig, belekortyolt a
poharába, majd megszólalt.
- A kérdés: mi volt a neve a hajóknak, amelye-
ken Kolombusznak szálka ment az ujjába?
Én felnevettem, Melinda rágyújtott, Lon udvariasan
mosolygott, majd visszatért az eredeti témára.
- A Caquetát ismerem, a többit nem. A Caque-
ta Narino körzetén folyik keresztül, elbűvölő tör-
zsek laknak arra.
Elővettem a térképet és röviden vázoltam, milyen
következtetésre jutottam. Lon kissé zavartan nézegette a
lapot.
- Ez a terület többszáz kilométerre fekszik Narinotól, a
sűrű dzsungel közepén. Egyetlen ismert lelet sincs, ami
onnan származna. De lehet, hogy a koponyát Narinoban
készítették ki és a folyó sodorta le erre a pontra. Tudod, ők
nagyon híresek a kerámiáikról.
- Hírhedtek - jegyezte meg Di, aki nagyon szerette
ugratni Lont, ha az túl komolyan vette magát.
Lon sosem jött ki a sodrából.
- Narinoban olyan technikát alkalmaztak, amit sehol nem
használtak máshol Kolumbiában. Jó lenne, ha onnan
indulnánk a folyó mentén arra a helyre, amit felfedeztél a
térképen.
- Tényleg ezt akarjátok csinálni? - kapkodott levegő
után Di, aki rájött, hogy Lon komolyan beszél. - Úgy
értem, ez valóban nagyon izgalmas...
- Izgalmas elképzelni, de nem olyan izgalmas
végigcsinálni - helyesbített Lon. - Zuhogó eső,
barátságtalan helybeliek és rosszindulatú moszkitók,
fullasztó hőség, végnélküli menetelés és...
- Pont olyan, mint egy nyári tábor - szólt
közbe Di. - Különben is, még sosem jártam a
dzsungelben, múlt héten sem mentem, de most
kedvem támadt rá.
Di szavaiban volt valami meggyőző erő, láthatóan kilábalt
rossz hangulatából. Mindannyian a koponya varázsának hatása
alá kerültünk és mocorogni kezdtünk, mint a mágnes közelébe
került vasreszelék.
- Mikor indulunk? - kérdeztem nyugodtan.
- Néhány hét múlva. Először azt szeretném, ha befejeznétek
a vizsgálatokat. Minden információra szükségünk lesz, ha
pontosan meg akarjuk állapítani, hogy honnan is való ez a
lelet.
Mutatóujjával a térképre bökött, arra a pontra, ahol a
folyók találkoztak a dzsungel közepén.

Meg kell jegyeznem, kicsit csalódott voltam Lon

felfedezésemre vonatkozó reakcióját illetően. Elvártam volna
némi hátbaveregetést és pohárköszöntőt, ám Lon csak
egyszerűen derülátó volt. Természetesen egyetértettem vele,
elképzelhető, hogy a folyó sodra vitte a koponyát a Narino
körzeten túlra. Sőt, ahogy a desszert után rámutatott, a spórák
is bárhonnan származhattak. Az a tény, hogy az atlaszban
egyetlen területen találtam meg őket, nem jelenti azt, hogy
évek hosszú sora alatt a bogarak ne szállíthatták volna el
sok helyre.
Ennek ellenére ez volt a bevezetés, ami, mint kiderült,
kritikusnak bizonyult a néhány nappal későbbi valódi
felfedezés számára.
A következő pár napot azzal töltöttem, hogy elrendezzem
a nyár további részét. Szabadságot vet-
tem ki, és kiosztottam néhány feladatot a végzős
hallgatóknak. Péntek délután felhívtam Ken Cambellt, hogy
megtudjam a radiokarbon kormeghatározás eredményét, Amit
elmondott, annak számomra nem volt semmi értelme.
Közölte; hogy a koponyából és a dobozból való darabkák
túl réginek bizonyultak a radiokarbon kormeghatározáshoz.
Néhány forgácsnál kálium-argon vizsgálattal próbálkozott,
ebből kiderült, hogy az anyagok megközelítő pontossággal
75 millió évesek lehetnek. Megköszöntem neki és letettem a
kagylót.
Ez tökéletesen lehetetlen volt. Nincs olyan emberi
koponya, ami megközelítőleg is ilyen öreg lehetne. De
mégis ilyen korúnak kell lennie, ha egyszer betették az
ugyanolyan ősi dobozba, amit az elkészítése óta nem
nyitottak ki, sőt, úgy lezártak, hogy lehetetlen volt hozzáférni
a koponyához.
Mindez túl különös volt ahhoz, hogy összerakjam a
mozaikokat. Talán valaki koponya formára faragott valami ősi
kövületet? Nem, ahhoz túl tökéletes volt. Nem, ennék nincs
értelme.
Aznap este hazavittem a koponyát. Vacsora közben Divel
beszélgettünk róla, majd azonosságokat keresgéltünk a
szakkönyvekben, az ágyon üldögéltünk, közöttünk a
koponyával. Már tompa volt az agyunk, kifáradt a szemünk,
így megpróbáltunk lazítani. Ittunk néhány pohárral, játszadozni
kezdtünk a rejtélyes lelettel. Buta játék volt, mégis így tet-
tünk szert a csodálatos felfedezésre.
Először Di hasbeszélőt játszott vele, ami rövid idő után
elfajult, mert a koponya fölülmúlta a feleségemet... Aztán
rátettem Di egyik parókáját a fejre és az én számom
következett. Di polaroid képeket készített. A koponya
figyelmet követelt.
 Megfenyegettem, hogy lámpát csinálok belőle, de
kijelentette, hogy nem merem. Közöltem, hogy a
Melrose olcsóbb üzleteiben divatosabb lámpát is
láttam már és az íróasztal lámpám fényét az öreg
lyukon át a koponya belsejébe irányítottam. Di vi-
hogva lekapcsolta a környező világítást. És akkor
megláttam. Tiszta őrület egy ilyen mintát látni, de
mégis ott volt.
- Nyugalom - suttogtam.
Remegő hangom hallatán Di abbahagyta a kuncogást.
- Mondd már! - sürgetett, ahogy a gyerek
várja a kísértethistóriát.
A túlsó falra mutattam. A koponya smaragd szemén át
kisugárzó fény sötét és világos vonalakból álló, zöld rácsot
vetített ki. Táncoló árnyékok, szabálytalan alakzatok
látszottak a falon, de az ékkő csiszolata miatt kissé
eltorzultak. Az egyik rész - a középpont melletti homályos,
sötétlő folt - valahogy ismerősnek tűnt. Torzított volt és
életlen, mégis ismerős. Majdnem olyan volt, mint a déjá
vu.
Felkaptam a koponyát és úgy fordítottam, hogy éppen
szembe legyen a fallal, majd lassan odasétáltam a sík
felülethez. A lámpa zsinórja a padlón kanyargott mögöttem.
Di némán lépkedett mellettem.
Körülbelül egy méterre a faltól a vonalak és az árnyékok
élesek lettek.
- Hozd ide a térképet - kértem Dit.
Amíg vártam, a hasáb alakú kivetülést bámulva valami
rémes előérzet fogott el, hogy soha többé semmi nem lesz
ugyanilyen. A falon lévő pompás fény- és árnyjáték
vonalak szövedékévé alakult, ami félreismerhetetlenül a
három dzsungelbeli folyó deltájára emlékeztetett.
 Di visszatért a térképpel. Megmutattam, hol illessze a falra.
A koponya smaragd szeméből áradó hideg fény áthatolt a
papíron. A jelzések tökéletesen fedték egymást.

Egész éjjel fennmaradtunk, a lázas hitetlenség állapotában

leledzettünk. Fehér papírlapokra rajzoltuk a koponya smaragd
szemén át kivetülő vonalakat, amik aszerint változtak, amilyen
távolságban a fej volt faltól. Ha eléggé hosszú ideig néztük,
kezdtek kiemelkedni a kontúrok is: hullámzó hegyes régiók,
sűrű, zöldellő sík vidék. A falon lévő képek szinte
megelevenedtek, olyanok voltak, mint az igaziak. Szinte
beszívtam az esőerdő illatát, hallottam, ahogy a bogarak
mászkálnak egy kiszáradt fatörzsön, éreztem, hogy egy
lecsüngő lián megsimítja az arcomat. Ujjaim elgémberedtek a
vonalrajzolástól. Ha elkalandoztam vagy túlságosan hosszan
elidőztem egy homályos árnyéknál, Di ott termett és
visszavezetett a helyes útra, a folyó következő
kanyarulatához.
Megint elmozdítottuk a koponyát. Most más vonalak
kerültek a fókuszba. Ahogy előre-hátra mozgattuk a fejet, a
falon lévő kivilágított terület nagysága változott, így át tudtuk
rajzolni az újonnan feltűnt vonalakat arra a lapra, amin
elkezdtük rögzíteni az ábrákat.
Ez az ábra lett a kiindulási alap. Nem csak azokat a főbb
folyókat és hegyeket mutatta, mint a könyvtárbeli térkép,
hanem számos kisebb mellékágat is, ami nem volt kivehető a
másikon. Feltűnt valami, ami csillámló dzsungel tónak
látszott, egy egyenes vonal valószínűleg kiépített út volt,
aminek végén árnyékot vető tömbök emelkedtek. Eze-
 ket épületeknek képzeltem, tehát egy város található ott.
Igazából egy város.
A késői óra, a szótlan, megfeszített munka, az intenzív
zöld fényjáték az egyébként üres hálószoba falon teljesen
álomszerűvé tették az egészet, egyaránt kevésbé valóssá
és még igazibbá. Hajnali fél négy körül a villanykörte
nagy pukkanással kiégett, s azt hittem, felébredtem.
Di nem akarta megtörni a hangulatot, de még a sötétben
is éreztem, hogy pánikban esett. Akár a déjá vu, a pillanat
elrepült. Di halk kiáltással felugrott, kirontott az ajtón,
elrohant egészen a Thrifty sarkáig. Vett egy új izzót és
visszaszáguldott.
Majdnem könnyekbe tört ki, mire újra kigyulladt a fény.
A zöld kristály lencse megint vetítette a térképet a falra -
nem álom volt tehát - de Dinek igaza volt, hogy
sírdogált, a révületnek vége volt.
Vége, mint egy látomásnak. De megvolt a térképünk,
ami nagyon messzire vezetett el minket.
A padlón üldögéltünk a fallal szemben. Mindketten
sírtunk egy keveset, kimerültek voltunk, mámorosak és
dühösek. Napfelkeltéig ott ücsörögtünk, aztán elmentünk
a Norm's-hoz és megreggeliztünk.

Fontos vajon, hogy emlékszem ezekre a dolgokra?

Milyen érzés volt? Ki mit mondott? Nem is tudom. Azt
hiszem, a fontos az, hogy csinálok valamit. Ezek a
szavak a kövületeim, az énem töredékei, amelyek
elmondják a történetemet - de kinek?
Úgy látszik, önöknek.

Reggeli után felmarkoltuk a papírokat és egyenesen Lon

házába siettünk. Ő nem szeretett ilyen korán felkelni, de
amikor meglátta, mit fedeztünk fel,
elég gyorsan magához tért. Először azt hitte, beugratásról van
szó, de gyorsan rájött, hogy a humor szikrája sem csillan a
szemünkben.
Beviharzottunk a dolgozószobájába, bevilágítottunk a
koponyába és gyors bemutatót rögtönöztünk a falon.
Megmutattuk az általunk rajzolt térképet: a folyókat, az utat, a
várost.
Lon legalább annyira hitetlenkedett, mint korábban mi.
Először megpróbálta megcáfolni az egészet, de kezében
volt a bizonyíték. Hogyan tagadhatta volna le, amit látott,
amit megérintett. Végül nem maradt más hátra, csak a
csodálkozás.
- Oltsátok le a villanyt - mormolta.
Megpróbáltuk megosztani vele azt a különleges állapotot,
amibe a felfedezés során kerültünk, de mostanra már elszállt a
hangulat. Olyan alkalom volt, ahol feltétlenül jelen kell lenni.
Mindazonáltal jöttek más idők, a vízió vagy a káosz percei,
amiben mindhárman részesültünk. Azt hiszem, ahogy ezen a
reggelen belenéztünk a csillámló zöld szembe, már tudtuk ezt.
Átöleltük egymást, szövetséget kötöttünk a balsejtelmek ellen
és komolyan tervezni kezdtük a kalandot.

Di nyelvész ismerőse nem tudott többet segíteni a

dobozon lévő írásjelek megfejtésében. Szerinte csalás az
egész, mivel egészen biztos benne, hogy nem létezik ilyen
nyelv. Úgy tűnt, ugyanaz volt a reakciója, mint nekem,
amikor meghallottam, hogy a koponya 75 millió éves: ez
lehetetlen. Már éppen elég paradoxon gyűlt össze ahhoz,
hogy őrületbe kergessen egy tanszékvezető professzort és
még nem akartuk becsapni az ajtót magunk mögött.
Még két hét telt el az előkészületekkel és akkor tényleg
becsaptuk az ajtót. Expedíciós terveinken
felbuzdulva Melinda úgy döntött, hogy hosszabb bevásárlókörutat
tesz Ensenandában. Di, Lon és én engedélyekkel, helyfoglalással
és reményekkel felszerelkezve megvettük a jegyet az
Aeromexico 454-es járatára, ami Ixtapába repült. Itt akartuk le-
bonyolítani az első találkozást.
 3. fejezet
A folyó és azon túl

Az út első szakasza - lejutni a folyóhoz - összefut az

emlékezetemben. Egy napot az Ixtapa melletti tengerparton
való sütkérezéssel töltöttünk, és vártuk, hogy Lon megtalálja
azt a charter pilótát, akiben megbízik. Az illetőt Emilionak
hívták, alacsony, napégette férfi volt, aki biztosított minket,
hogy Lon másodunokatestvére.
- De olyan, mint a testvér - fogadkozott Lon,
az emberke pedig átölelte őt.
Emilio a mexikói Méridába röpített minket, ahol csak annyi
ideig várakoztunk, amíg átvizsgálták a gépet. Onnan
Buenaventurába repültünk, Kolumbia nyugati partjára.
- Nem egy kis kerülővel megyünk? - kérdeztem.
- Biztos akarok lenni benne, hogy nem követnek -
válaszolta Lon.
- Nincs némi üldözési mániád?
Lon csak vállat vont. Lehet, hogy volt. Talán.
Mindannyian idegesek voltunk, s Lon ilymódon vezette le a
feszültséget.
Buenaventura kellemes kikötőváros volt, a part mentén
főleg halászhajók és kompok sorakoztak. Lon négy fő
számára foglalt helyet egy hajóra, ami aznap délután indult
Panamába. A napot Emilio unokaöccsének nappalijában
iszogatva töltöttük, majd az esti vonattal elutazunk
Popayánba.
A vonat helyi járat volt, így semmi értelme nem volt
annak, hogy aludni próbáljunk. Tizenöt-húsz percenként
megállt, utasok szálltak ki és be. A ve-
 lük szemben ülő férfi egy ládába tuszkolt pulykát szállított,
aminek csak a feje nyúlt ki az ülések közötti folyosóra.
Minden alkalommal, amikor valaki elhaladt, belerúgott a
szárnyas fejébe, mire az méltatlankodva hurukkolt. És ez így
ment egész éjszaka. Ez az, amire emlékszem a Popayánba
való utazásról.
A város egészen barátságos volt, bár csak a reggelt
töltöttük ott. XVI-XVII. századi klasszikus spanyol gyarmati
épületek, csodálatos régi katedrálissal. Kellemes, tiszta
levegő. Aludni szerettem volna - mindnyájan így voltunk
vele - de Lon úgy vélte, alkonyatra Mocoába kell érnünk
és ő volt a hajó kapitánya.
Béreltünk egy autót, ütött-kopott, 1964-es Cadillac volt,
mára már meghatározhatatlan színnel. Az egyetlen kivezető
úton hagytuk el Popayánt, a Megalázottak hídján át. Nehéz
hegyi úton hét óráig tartott, amíg odaértünk Mocoába.
Mocoa mellett Lon leparkolta a kocsit egy elhagyott
kalyiba mögött. Poros utakon, cserjékkel teli földeken,
kanyargós utcákon át vezetett minket, mire leértünk a
Caquetá folyóhoz. Ott, hála az égnek, egy hajó várt ránk. Lon
gondoskodott róla, így minden további nélkül a fedélzetre
léptünk, mintha mindig is ezt terveztük volna.
Lon mindent elintézett a kapitánnyal - láthatóan ismerték
egymást - mi többiek pedig felakasztottuk függőágyunkat a
fedélzeten és belezuhantunk. A hűs éjszakai levegőben
megborzongtunk a kimerültségtől és a jelenlegi út
fáradalmaitól. A következő dolog, amire emlékszem, az,
hogy reggel van és a hajó odasimul Trés Esquinas partjához.

Amikor a mólóról lesétáltunk a városkába, vala-

mi borzongást éreztem: ez hát a kezdet. Mindannyian
ugyanúgy éreztük. Di a fényképezőgépet kattintgatta, lekapott
mindent: a folyó fölötti dombokon álló kunyhókat, az utcán
ténfergő disznókat, a küszöbükön ülő asszonyokat, akik
manióka gyökeret őröltek, a nyilakat hegyező, bagót rágó,
nemtörődömen nevetgélő férfiakat. Néhány amerikai kinézetű
hippi őgyelgett a dokkok mellett.
Odasétáltunk a vízhez, kibéreltünk egy kis motorcsónakot
és elindultunk lefelé a folyón. Egy kilométerrel lejjebb
északról egy nagy folyó ömlött a Caquetába. Lon
elkanyarodott, az áramlattal szembe kormányozta a
motorcsónakot, így száguldottunk mintegy újabb kilométert,
mire nyugodtabb vizekre értünk. A part mentén bambuszház
emelkedett. Kikötöttünk és felmásztunk a nyitott veranda ajtóig,
ami az elülső bejáratnak látszott.
- Halló! - kiáltotta Lon. Semmi válasz, semmi mozgás. -
Halló! - kiabálta újra. - Birkin kormányhivatalnok, nemzeti
kincsek eltulajdonítása miatt le van tartóztatva, mivel azokat mi
akartuk ellopni!
- A tulajdon lopás - szólalt meg mögöttünk egy nyugodt
hang. - De a kormányzat tulajdona mind rablott holmi.
Lassan megfordultunk. A ház sarkának árnyékában állt a
legmagasabb férfi, akit valaha is láttam. Fúvócső volt a
szájában, amit egyenesen a szívemre irányított. Több mint két
méter magas volt, legalább 130 kilót nyomott. Majdnem
meztelen volt, szemöldökét összevonta. Bozontos szőke
szakállt viselt, drótszerű sörénye a vállát verdeste. Nyaklánca
ujjcsontokból készült, ágyékkötő volt rajta, derekán hosszú kés
függött. Határozottan az volt az ér-
zésem, hogy pillanatokon belül szélesen elvigyorodik.
A hátunk mögé intett, ekkor vettem észre az aprótermetű
indiánt, aki éppen leengedte a Lon hátáriak szegezett íját. A kis
ember felnevetett, majd befutott a házba. Karl a falhoz
támasztotta a fúvócsövet és elindult felénk.
- Én - kezdte - én egyszerűen becsületes
szajha vagyok, aki elfogadja az ajándékaitokat és
megölelget benneteket.
Ezzel Lon köré fonta a karját, mint a medve, majd
tréfásan felemelte a levegőbe. Egy percig úgy tűnt, hogy Lon
repül, de gyorsan megtört az illúzió. Karl letette Lont és
valami furcsa hangot hallatva, ami akár nevetés is lehetett,
felém indult. Hátraléptem, de csak ingerkedő mosollyal
kinyújtotta a kezét. Én is így tettem, végül kezet ráztunk.
Dit csak legkedvesebb mosolyával üdvözölte, amit ő
hasonlóval viszonzott.
Lon feltápászkodott és átölelte Karl derekát.
- Te vagy a legrosszabb fajta törvényenkívüli,
aki elszokott az emberek társaságától - mondta
szeretettel. Aztán megfordult és bemutatott minket
a medveembernek, majd mind a négyen bementünk
a házba.
Az első szoba nagy volt, tiszta és majdnem üres. A
folyóra néző oldalon nem volt fal, csak a fák lombja és a
vízililiomok megkapó szépsége alkotta a kilátást. Leültünk a
szoba közepén lévő, vastag gyékényszőttesekre, az alacsony
mahagóni asztal köré. A korábban látott indián lépett be, finom
porcelán csészékben frissen főzött kávét hozott.
- Ő Fernando, a tupi törzsből való, nem beszél
angolul, csak egy kicsit - szólalt meg Karl. Mind
annyian kezet fogtunk vele, vasmarka volt és törhe-
 tetlen mosolya. - Természetesen nem Fernando az igazi neve -
folytatta Karl - de az én házamban nem adok nektek akkora
hatalmat fölötte, hogy megtudjátok az igazi nevét. - Vállat
vont, majd ránk emelte a csészéjét és ivott belőle. Mindannyi-
an ittunk, kivéve Fernandot, aki kicsit távolabb telepedett le,
nagy adag bagót gyömöszölt a szájába és kibámult a
folyóra.
Amikor megittam a kávémat, közelebbről is megnéztem
magamnak Karlt. Kék szeme volt, bár bőre barnasága vetekedett
Fernandoéval. Egész testét aranyszínű, göndör szőrzet borította.
Mindkét lábáról két-két ujj hiányzott.
- Észrevette az ujjaimat, mi? - vigyorodott el
Karl.
A szemem kerekre tágult. Valami udvarias hazugságot
keresgéltem, de rövid, horkanó nevetése félbeszakított.
- Csak azért van, mert piranhát szoktam halászni. A
legfinomabb ételek egyike, de néha elfeledkeznek arról,
hogy ki kit halászik.
- Azért jó, hogy megmaradt néhány ujjad - bólintott Lon
megfontoltan. - Halászni jöttünk ide.
- Aha - biccentett Karl. - Vezetőre van
szükségetek?
- Pont erre gondoltam - értett egyet Lon.
Mind a ketten ittak.
- Csak most érkeztem haza az utolsó halászatról -
tiltakozott Karl félszívvel.
- Ez valami különleges dolog, különben nem téged
zaklatnálak. - Átnyújtotta Karlnak a koponya nyolcszor tizes
fényképét és egy térképmásolatot. Karl figyelmesen és
hosszasan tanulmányozta mindkettőt.
 Légyraj körözött lustán fölöttünk. Egyikük a karomra
telepedett. Érdeklődve nézegettem, majd amikor
fájdalmasan megcsípett, felugrottam. A légy visszarepült
a többihez.
- Ezek mutuka legyek - közölte Karl anélkül, hogy felnézett
volna. - Ne hagyja, hogy megcsípjék, mert tojásokat raknak a
bőre alá.
Fernando úgy nevetett mögöttem, hogy ki kellett törölnie a
könnyet a szeméből. Lon csak elmosolyodott és megitta a
kávéját.
Karl befejezte a papírok tanulmányozását.
- Honnan szerezted ezeket? - kérdezte.
- A koponya abban a dobozban volt, amit te találtál nekem. A
térkép... - Lon diplomatikusan széttárta a karját. Azzal, hogy
megmutatta Karlnak a térképet, már előrukkolt az utolsó
bizonyítékkal.
Karl megvakarta a szakállát... - Szokatlan darab -
mormolta. - És ha nem megyek? - mondta hangosabban.
- Akkor csak magunkra számíthatunk - közöl-
te Lon sajnálkozva, majd rám nézett. - Karl rend-
szerint nem szívesen visz magával kívülállókat.
Akkor jóval több csomagot kell cipelni.
Ebben a pillanatban egy kígyó súrolta a lábamat. Nem
mintha megijedtem volna, de meglepődtem, mivel majd
három méter hosszú volt és olyan vastag, mint a karom, így
hát felugrottam.
Fernando úgy gondolta, ez volt a legviccesebb dolog,
amit valaha is látott, egyszerűen képtelen volt abbahagyni
a nevetést.
Karl elnézően mosolygott.
- Ez csak Jiboa. Patkányfogásra tartjuk, semmi
ok az aggodalomra.
Újra lenézett a dokumentumokra. Lon megitta a
 kávéját. Fernando vihorászva átbicegett a szomszéd szobába. Én
egyenesen ültem.
Karl végül felemelte a karját és ökölbeszorította a kezét.
- Oké, azt hiszem, igazad van, szükségetek van rám. Akkor
gyerünk halászni!

A kocsma csupa kosz volt. A mennyezeti ventillátor lassan

kavarta a poros levegőt, a bárpulton levő bádoghangú rádióból
csak statikus recsegés hallatszott. Tucatnyi hallgatag, barna bőrű,
ráncos arcú férfi álldogált vagy üldögélt körös-körül. Néhány
közülük bennszülött indián volt, néhány pedig kevert vérű
triqueno. Fehér vagy piszkos khaki színű ing volt rajtuk,
bozótvágót hordtak, vagy íj volt náluk és hosszú nyilakkal teli
tegez. Vastag, levelekbe csavart szivart szívtak, illetve kokát
vagy bagót rágtak. Karl odabiccentett néhányuknak, akik
visszabólintottak.
Sovány, szalmahajú, kaliforniai fickó poroszkált be az ajtón
és egyenesen az asztalunkhoz oldalgott. Levi's farmert viselt, a
lába poros volt.
- Fizessenek egy yagét, emberek. Nem akarom megvágni
magukat, az az igazság, de olyan rohadt messze van minden.
A falnak támaszkodott, nem voltam biztos benne, hogy kihez
beszél. Úgy tettünk, mintha nem vennék észre, egy percig még
várt, aztán távozott.
- A hippik - vonta meg a vállát Karl. - A yagé miatt jönnek
és hogy tanuljanak a brujoktól. A brujok nem kedvelik őket, a
yagé pedig megeszi őket belülről. - Majdnem bocsánatkérően
megrázta a fejét. - Én a magam részéről nem kedvelem őket.
 A yagé hallucinogén afrodiziákum, amit a brujo varázslók
alkalmaznak bizonyos esetekben.
- Meg kell értenetek - mondta Karl -, hogy bonyolult
utazás lesz. Lon, benned bízom. Téged és téged nem
ismerlek.
Válaszra várva szünetet tartott egy darabig, de mivel
mindenki csendben maradt, folytatta. - Meg kell értenetek, ha
azt mondom, csináljatok valamit, akkor meg kell tennetek.
A dzsungel nem az a hely, ahol gondolkozni lehet, mint a
szupermarketben. Comprende?
Bólintottunk. Megértés és belenyugvás.
- Jó - morogta. - így sem kívülről, sem be-
lülről nem esznek meg senkit.
Megpróbált megijeszteni minket és igazán jó munkát
végzett.
- Két okból segítek nektek - folytatta. - Először is, Lon jó
barátom és ő kért meg rá. Másodszor, ez a fekete koponya
nagyon érdekes. Szeretném tudni, hol a hazája.
- Nagyon nagy értékekről van szó - jegyeztem meg.
Karl vadul megrázta a fejét.
- Nem, ez nem érdekel. A pénz nekem semmi.
- Karl anarchista - mosolyodott Lon elnézően.
- Kormányzatok - dörögte Karl és az asztalra csapott.
Még nem akartam jobban belebonyolódni a dologba.
- És mi a helyzet a koponyával?
- Ó, a koponya - Karl szája mosolyra húzódott. - Ez a
dzsungel, tudja, az anyám. Születésem óta sosem hagytam
el, mindig kifacsarom a nedvességet az ágyékából.
 - Karl igazi pinabubus - tájékoztatott Lon ugyanazzal az
elnéző mosollyal.
- Lonny, ne légy már olyan közönséges - csattant fel Di.
- Igaza van - értett egyet Karl. - Ő már csak ilyen. Éppen
ezért kell segítenem neki, azt hiszem, mindannyiunknak
segítenünk kell.
Lon lehajtotta a fejét, de inkább csúfondárosnak tűnt,
semmint bocsánatkérőnek. Karl folytatta.
- Az én dzsungel-anyámnak ezer anyja és ezer meg ezer
nagyapja van, de ahogy mondani szokás a leghosszabb
emlékezettel rendelkező régi törzsek között, csak egyetlen
igazi ősapa létezett: smaragd szeme volt, s pillantásától zöldre
változott a dzsungel, s csak fekete korommal borított
koponyája maradt meg, amikor az utolsó világot elpusztították
a tüzek. - Mindezt Karl egy szuszra mesélte el.
- Milyen csodálatos - suttogta Di.
- Karl költő - emelte poharát régi barátjára Lon. - És isten
éltessen mindenkit, aki ismeri őt.
Mindannyian ittunk.
- Azt hiszi, hogy ez az a koponya? - kérdez-
tem. Természetesen nem az volt. Úgy értem, tudós
vagyok, s nem hajlok arra, hogy primitív mítoszok-
ban higgyek. De tudni akartam mindent, ami a le-
lettel kapcsolatos, akár apokrif, akár nem. Meg
akartam ismerni a koponya minden arcát.
Karl vállat vont.
- Lehet. Én kételkedem benne. De ha elvisszük a koponyát
olyanokhoz, akik jobban el tudják mesélni ennek a bizonyos
ősapának a történetét... Vállalnám a kockázatot, ha
megismerkedhetnék ezzel a históriával...
- Gyűjti ezeket a meséket? - érdeklődtem.
Amikor kimondtam, egy pillanatra mintha megállt
volna az idő.
- Karl nem folklorista - szólalt meg Lon.
Karl megvakarta a szakállát és a válaszon tűnődött.
- Én magam vagyok az összes mese - próbál-
kozott meg a felelettel. Aztán, mivel nem volt elé-
gedett a kijelentéssel, újra vállat vont és szélesen
elmosolyodott. - Az anya-erdő igazi magvait ke-
resem, akkor megismerhetem szívének titkait.
Karl valóban misztikus, gondoltam magamban.
A „misztikus” odakiáltott valamit a csaposnak, aki rögtön
odajött hozzánk és néhány zsíros papírzacskót tett az asztalra.
Lon felkapott egyet, belemarkolt és enni kezdett.
- Én se maradok ki! - csattant fel Di, belenyúlt a
zacskóba, kivett egy csomó valamit és anélkül, hogy ránézett
volna, bekapta. Mindannyian enni kezdtünk. A valami
ropogós volt és enyhén csípős.
- Sült hangya - közölte Karl. - Sok benne a fehérje.
A szemem sarkából láttam Fernandot, aki fültől-fülig érő
szájjal vigyorgott. Oda sem figyelve belemarkoltam a
zacskóba, a számba tömtem az eledelt és rágni kezdtem.
- Mmmm - szuszogtam.
Fernando teli torokból nevetett, felállt, megveregette a
hátamat és kisétált a kocsmából.

Aznap éjjel a városban aludtunk, egy rakpart melletti

házikóban. A folyón nagy volt a forgalom, apró fények
futkároztak ide és oda a vizen, mintha pici tündérek
játszadoznának a hullámokon. Az Amazonas nevű nagy
folyami hajó nem messze az
 ablakomtól kötött ki. Fedélzetén függőágyak himbálóztak, a
felakasztott lámpák lengedeztek a hűvös éjszakai szélben. Az
indulás estéjéhez illő látvány volt. Másnap korán reggel négy
tutajjal indultunk el. Három felfújható gumitutaj volt, ezeket
magunkkal hoztuk, a negyedik pedig parafából készült. A ve-
zértutajon utazott Karl, Lon és egy indián, akiknek sosem
tudtam meg a nevét. Avitt, Envirude 65-ös motort erősítettek
a tutaj végére, hogy le tudják küzdeni az erősebb áramlatokat.
A második tutaj nagyjából 20 méteres kötéllel kapcsolódott
hozzájuk. Ezen két teherhordó volt, jivaro indiánok, akik egy
Narino melletti fejvadász törzsből származtak. A harmadikon
négy csupaizom tupi üldögélt, csak azért, hogy lássák őket,
magyarázta Karl, így megvédelmeznek a leendő támadóktól.
Ez a tutaj szintén kötéllel kapcsolódott a másodikhoz és a
miénkhez egyaránt. Mi alkottuk az utóvédet, Di, én, Fer-
nando és egy yagua vezető, akinek két lyuk tátongott az orra
helyén.
Az utazás első napjáról csak töredékes emlékeim vannak.
Ragadós, nedves hőség volt - attól a reggeltől kezdve nem
voltam képes megszárítani a ruhámat. Néha úgy éreztem,
megfulladok, mivel minden lélegzetvétel során pára is jutott
a tüdőmbe.
És ott voltak még természetesen a moszkitók. Egész
rajokon haladtunk keresztül, ha el akartuk kerülni a csípésüket,
muszáj volt beereszkedni a vízbe és rákapaszkodni a tutajra.
Kicsit ódzkodtam ettől, mert eszembe jutottak Karl hiányzó
lábujjai, de attól tartottam, Fernando kinevet, ha nem merem
megtenni.
A folyó állandóan meglepetéseket tartogatott számunkra.
Nem csak egy irányba folyt, hanem
időnként teljesen rendellenesen áramlott, az eső duzzasztotta
mellékfolyóktól, a frissen kidőlt fák képezte gáttól vagy
mástól függően. Néha üvegsima volt, valóságos második
erdő tükröződött vissza benne.
Időről időre óriási teknősök ütődtek a tutajnak. Lármázó
papagájcsapat röpködött fölöttünk, irányt változtattak, mint egy
vörös-zöld egyenruhás hadsereg, megint elkanyarodtak, majd
eltűntek az erdőben. A víz tejfehér volt, majd tiszta
vörösről zöldre változott.
Ezernyi ilyen emléktöredék ötlik fel bennem az első
napról. A folyón töltött első éjszakának azonban minden
részletére nem emlékszem.
Hideg volt, a nyirkosság csontig hatolt. Kivontattuk a
tutajokat a homokos partra, felvertünk egy nagy sátrat és
néhány kisebb tábortüzet gyújtottunk. Korábban Fernando
két teknőst fogott, az egyik tupi pedig röviddel a sátorverés
után agyoncsapott egy armadillót, így mindannyian kelleme-
sen megvacsoráztunk. Az armadillónak olyan íze volt, mint
a csirkehúsnak.
A talaj puha volt. A parton valami meghatározhatatlan
rothadás szaga terjengett, úgy tűnt, hogy átjár mindent.
Vacsora közben egy legalább harminc centis százlábú surrant
el a tűzfény határán, majd gyorsan beleolvadt a sötétségbe.
- Ó, Jézus! - sikkantott fel Di. - Mi volt ez?
- Eleven kövület - válaszolta Lon és igaza volt. Az
elmúlt 100 millió évben ez a dzsungel alapjában véve
érintetlen maradt. Az egyenlítői hőség megóvta az időnként
bekövetkező jégkorszakoktól. Ez volt a Földön az utolsó
helyek egyike, ahol egy pillantást lehet vetni a még mindig
elevenen élő, messzi múltra.
 A tűz köré kuporodtunk. Kézről kézre adtunk egy kis
rumosflaskát, amit vadonatúj, L. L. Bean szafári öltönyöm
számos zsebeinek egyikéből húztam elő. Az ital
megvédett minket a borzongástól és a történelem előtti
idők árnyaitól. Melegség öntött el társaim, e kislétszámú
enkláve iránt, akik a lenyűgöző idegen környezet kellős
közepén üléseztek.
- A hely, ahová megyünk - tagolta Karl a szavakat -
olyan, ahol még senki nem járt és nem is tért vissza.
- Igazából kilencvenkilenc százaléka valódi dzsungel
lehet - vélte Lon.
- Valószínűleg. A kormány már küldött oda ex-
pedíciókat. De eltűntek.
- Kannibálokra gyanakodtak? - húzta fel Lon a
szemöldökét.
Karl vállat vont.
- Elképzelhető. De el kell mondanom nektek,
hogy azon a helyen halottak szellemei kísértenek.
Felnevettem, Di félénken elmosolyodott. Lon nem
gúnyolódott, csak tűnődött. Karl komolyan beszélt,
egészen komolyan, ez kihallatszott a hangsúlyából. Lon
és én egyaránt megértettük a figyelmeztetést.
Karl nem törődött a vegyes reakciókkal és folytatta.
- Nevethettek. De figyelmeztetlek benneteket, már
jártam annak a helynek a határán. Láttam azokat a
szellemeket. Nagyon valódiak voltak.
- Túl sok yagé, mi, öreg barátom?
- Nem yagé álmok voltak - rázta a fejét Karl. -
Őrizkedjetek tőlük. Láttam, hogy ezek a szellemek
őrületbe kergettek férfiakat...
Felnézett. Lehet, hogy egyenesen rám pillantott?
 - …és nőket - tette hozzá.
Di felhúzta a térdét és megborzongott.
- Sosem háborgattak engem - összegezte Karl - így nem
félek tőlük. Csak elő akarlak készíteni
benneteket.
Az egyik indián lassú, gyászos melódiát kezdett játszani
csontfurulyán, ami üreges, emberi combcsontnak látszott.
Ez a pillanat - a muzsika, a rum, az árnyékok - valami
hirtelen sóvárgást keltett bennem mindaz
iránt, amit magunk mögött hagytunk.
- Itt az ideje lefeküdni - javasolta Lon. Fel-
emelkedett és bement a nagy, moszkítóhálóval fel-
szerelt sátorba, ami a két tábortűz között állt.
Mint az elcsigázott gyermekek, hamarosan követtük.
Ez volt az első éjszakánk. Érdekes módon jól aludtam.

A folyóparti reggelek ködösek, akár a szellemvilág.

Nyugodtak voltunk, lenyűgözött minket az álomszerű hely
szépsége és idegensége. Újból tutajra szálltunk. Napfelkelte
után egy órával felszállt a köd és visszatért a fullasztó hőség.
Két alkalommal is ki kellett szállnunk, hogy megtoljuk a
tutajokat, olyan alacsony volt a víz. Lon azt mondta, csak az
iszapban tanyázó mérges rájáktól kell tartanunk, de csupán
akkor, ha rájuk lépünk. Egyet láttam, éppen felém siklott.
Önkéntelenül hátraléptem. Karl rámkiáltott, hogy álljak
meg, de a csobbanástól nem hallottam, mit mond.
Fernando előrerohant, hogy felsegítsen, de közben
rátaposott a rájára. Az felpattant és rátapadt a bokájára. Fernando
felordított és a fájdalomtól elgyengülve hanyatt esett. A rája
elinalt.
 Felemeltük Fernandot a tutajra. Verejtékezve, vigyorogva
feküdt ott, miközben megvizsgáltuk a lábát. Haragosvörös
volt, már kezdett dagadni. A rája csípése nem végzetes, csak
gyulladást okoz. A seb szörnyen fáj és többnyire
elfertőződik. Felpocoltuk a lábát és beadtunk neki egy
penicillin tablettát. Egész idő alatt folyamatosán pöfékelte a
szivarját, ami szinte hozzánőtt az alsó ajkához.
Amikor a pillanatnyi fájdalom enyhült, Fernando felnevetett,
kikacagta önmagát, legalább olyan szívből, mint korábban
engem. Szar alaknak éreztem magam.
Ez volt az egyetlen valódi incidens a folyón tett út során.
A térképet követve a negyedik reggelen délre fordultunk, a
dzsungelbe. Előbb azonban álcáztuk a tutajokat és elrejtettük
őket a partmenti aljnövényzetbe.
Úgy vélem, a folyón túl kezdődött az igazi utazás.

Először nem volt túl könnyű gyalogolni - egyáltalán

nem. A legmagasabb fák felső ágai mintegy háromszáz
méterre fölöttünk borultak össze. A mahagónifák és a különös
gyümölcsfák félakkorák voltak. Az altalaj viszonylag tiszta
volt, csak néhány páfrány és tüskés bokor helyezkedett el itt-
ott. Bár a nap magasan állt, félhomály uralkodott mindenütt. A
napfény átszűrődött a lombozaton és némileg megvilágította
a földet. Olyannak tűnt az egész, mintha egy hatalmas, régi
katedrálisban lennénk. A csodálatos, bíborszínű orchideák, a
mérges gombák, a vastag törzsekről lecsüngő liánok, a
kötélszerű léggyökerek mind történelem előttinek tűntek.
Még nem hatoltam be mélyebben a dzsungelbe, előző
ásatásom során csak a folyó-
 partig jutottam, így ez az egész új világnak tűnt
számomra.
Az indiánok hosszú háncsokat hántottak le a fatörzsről,
hurokba kötötték, hozzáerősítették a málnákat és a háncsot
a homlokukra fűzték. Így a kezük szabad maradt, s
vihették a puskákat, fúvócsöveket és bozótvágókat.
Fernando feleannyi teherrel bicegett, botra támaszkodott,
amit egy letört ágból készített. Minden más segítséget
visszautasított.
Az első délelőttön végig követett minket egy szi-
várványszínű madár, ami fűrészes hangon rikácsolt.
Curicuri, az orratlan azt mondta, hogy ez rossz előjel. Ez
volt az első alkalom, hogy beszélni hallottam őt.
Számos rossz előjel mellett haladtunk el, attól
függően, hogy a különböző törzsből való indiánok mit
tartottak annak. Egy lajhár, aminek a bundája zöld volt a
rárakódott moszatoktól, pont a lábunk elé esett. Később
egy döglött makimajmot találtunk, amit már félig
megettek a hangyák.
- Tiszta dzsungel - jegyezte meg Lon. - A
tetemek egy napig sem hevernek itt, a keselyűk és
a bogarak gondoskodnak róluk.
A dzsungel tiszta és eleven. Délutánra olyan bi-
zonytalanul éreztem magam, bevettem egy sótablettát.
Felnéztem az előttem mozgó faágra: mocorgott, rózsaszín
volt és eleven. Hátraugrottam. Kiderült, hogy csak hernyók
vonulnak. Közelebbről is megnéztem.
- Óvatosan - figyelmeztetett Karl. - Curicuri
így vesztette el az orrát. - Harsányan felnevetett
és tovább gyalogolt.
Én nem nevettem. Nem ijedtem meg igazán,
mindinkább megérintett a dzsungel tudatossága. Ezek az
élőlények kölcsönösen összekapcsolódó
 egészet alkotnak, s e totalitásnak megvannak a maga
összefonódásai. Megpróbáltam megbarátkozni ezzel és
átöleltem egy fát. A törzs sima volt, hűvös és kőkemény.
- Nem viszed túlzásba, Joshua? - kérdezte Di
kedvesen és továbbsétált.
Fernando odabicegett mellém.
- Túl erős ahhoz, hogy felemeld az égig - ka-
csintott rám.
Felnéztem a fa tetejéig. Tényleg úgy látszott, mintha az
égbolt a dzsungel fáinak tetején egyensúlyozott volna.
Hátraléptem és bólintottam Fernandonak. Ő is az erdő
tudatosságának része volt. Hirtelen rokonszenvet éreztem az
emberke iránt és valahogy irigyeltem is.
Mivel semmi okosabb nem jutott eszembe, vállon
veregettem. Láthatóan meghatódott egy pillanatra, legalábbis
úgy tűnt. Elmosolyodott, visszabólintott, némi nyállal kevert
bagót köpött a földre és tovább indult.
Csatlakoztam Dihez.
- Sose hittem volna, hogy elhagysz egy fa miatt -
csúfolódott, miközben egymás mellett lépkedtünk.
- Miért ne? Mindig azzal fenyegetsz, hogy megcsalsz egy
szalámival?
- Szalámival? Nem igazán értem…
- Az nem közönséges fa volt, az…
- Joshua, kérlek, legalább most kímélj a vallásos
élményeidtől...
- Nyugi, csak lelki kapcsolatról lehet szó.
Átölelte a derekamat. Éreztem, hogy tenyere ragad az
izzadtságtól. Már kezdtem hozzászokni az állandó
nedvességhez, porral kevert verejték bontotta a testemet,
levelek és fűszálak ragadtak rám, s
ez így ment estétől reggelig és reggeltől estig. Volt a
dologban valami állatias. Vadul felmordultam.
- Ó, drágám, valóban vallási élményed lehet -
bosszankodott Di.
- Igen, de csak egy kicsi.
- Gondolod, hogy tényleg megtaláljuk az elveszett
várost, tele arannyal, gyémántokkal és csontokkal? -
Valami huncutság csillant a szemében, újra olyan volt,
mint egy kislány.
- Hát persze - biztosítottam őt az idősebb fivér
megnyugtató hangján. Belenyúltam khaki ingének
kivágásába.
- Ebben tényleg hiszek - simogattam meg a mellét.
- Joshua, kérlek, ne a teherhordók előtt.
Vonakodva kihúztam a kezem és átöleltem a vállát, de
a hátizsákok miatt ez a pozitúra kényelmetlennek
bizonyult, így összeigazítottuk a lépéseinket és némán
tovább ballagtunk.

Ezen az éjszakán hallottuk az első sóhajtozást.

- Mi volt ez? - motyogta Di. Megtorpantunk
és füleltünk. Nem igazi hang volt, inkább éreztük,
mint hallottuk mélyen az agyunkban. Gonosznak,
rosszindulatúnak tűnt.
Mindenesetre megállított minket.
- Ezek azok a szellemek - mondta nyugodtan
Karl. - Tényleg félelmetesek. De ne féljetek. En-
gem nem fognak bántani.
Korán tábort vertünk, úgy tűnt, hamarabb sötétedik.
Körülültük a tüzet, felbontottunk néhány leveskonzervet
és megnyugodtunk. A tizenkét órás nappal után most
beköszöntöttek az árnyékok.
Karl szerint két vagy három nap múlva érünk
 oda a térképen található városhoz. Megpróbáltam néhány
dolgot beleírni a naplómba, de túl nyugtalan voltam hozzá.
Di zavartnak látszott, Lon óvatosnak. Gyorsan bekanalaztuk az
ételt és már éppen nyugovóra akartunk térni, amikor feltűntek
az első szellemek.
Olyan anyagtalanok voltak, hogy először a képzelet
játékának véltem őket, vagy tűz fényében táncoló füstnek. De
elmozdultak. Oda lebbentek, ahol sötét volt, csak ők
foszforeszkáltak belülről. Alakjuk elmosódott volt, csak a
szemem sarkából figyeltem őket, de amikor egyenesen rájuk
pillantottam, eltűntek.
Azt hihettem volna, hogy hallucináltam, vagy elment az
eszem, de mindannyian láttuk, amit én észrevettem.
- Láttad ezt? - suttogta Di. Drága Di, a szíve a torkában
dobogott,- s felfogta lelkem minden rezdülését.
- Ne ijedjetek meg - tanácsolta Karl. - Mint már mondtam,
nem fognak bántani minket.
Először egy-két vékony hang, majd egy egész kórus
kezdett üvölteni a sötétben.
- Óóóóóóóóóóóó - jajongták, először kakofónikusan, majd
egyszólamban. Arcok emelkedtek ki az aljnövényzetből, majd
visszahúzódtak, az emlékek hangját üvöltötték.
- Ez csak a szél - lehelte Di. Senki sem akarta elhinni,
hogy valódi fantomokról van szó, egy porcikánk sem kívánta
az egészet. De ott voltak, számolnom kellett velük.
Az egyik tupi hirtelen felugrott és berohant az éjszakába.
Senki sem próbálta megállítani - ki foghatott volna fel bármit
is? Soha többé nem láttuk az indiánt.
 Értsék meg: racionalista vagyok. Sosem hittem a
halottak szellemeiben, a kísértetekben vagy a dé-
monokban, csakis a tudományban: a gravitációban, a
relativitásban, az elektromágnesességben és a DNS-ben.
Ám ezek a képzeletbeli teremtmények olyan va-
lóságosak voltak, mi a csudát kellett volna hinnem?
Egyetlen magyarázat kínálkozott: tökéletes természeti
jelenségről van szó, aminek keletkezése egyszerűen
csodálatba ejtett. Vegyi kigőzölgések,
szentjánosbogárrajok, különös dzsungelbeli állatok
üvöltése, mindez megfordult a fejemben. De akkor miért
voltak ezek a remegő fények olyan félelmetesek?
Nem is annyira félelmetesek, inkább szánalmasak. A
sajnálat volt a bennünk keltett érzések legerősebbike.
Szerintem csak azért féltünk, mert nem kellett volna ott
lenniük.
De feltételezem, nekünk sem kellett volna itt lennünk.
Az árnyak nem jöttek közelebb, de egész éjjel velünk
maradtak.
Egyikünk sem aludt jól.
Reggel szótlanul indultunk tovább. A szellemek
eltűntek - nem tudom, mikor - ám helyettük leszállt a
hajnali köd, ami roppant emlékeztetett rájuk.
Egészen addig meneteltünk, amíg el nem oszlott a
köd. A nap magasan járt, a dzsungel sűrűbb lett, ágak,
indák, korhadó fatörzsek, pocsolyák kerültek az utunkba.
Valamikor délelőtt találtuk meg a testet. Az asszony még
élt.
 4. fejezet
Dzsungelpára

Először csak valami nyöszörgést hallottunk. Azt hittem,

megint a káprázat játszik velünk, mert a hang ugyanolyan
panaszos volt, mint a vélt szellemeké. Körülnéztünk, de a
közelben lévő vízmosásban visszhangzó nyöszörgés mintha
minden irányból jött volna. Puskával a kézben keresgélni
kezdtük a hang forrását.
Egymás mögött lépkedtünk, sorban, mint a kiskacsák.
Féltünk benézni a következő fa mögé, de attól is tartottunk,
mi lesz, ha nem nézünk be. A hangok erősödtek, a hangszín
változott, majd csend lett.
Megtorpantunk, majd körbe álltunk és felbámultunk a
lombozatra. Feszülten figyeltünk. Magasan felettünk
susogtak a levelek. A fejem fölött mintegy 150 méterre
keselyű ült az ágon és tollászkodni kezdett.
Más zajt is hallottunk, ezúttal a fa mögül, ahol a madár
üldögélt. A törzset körülvevő óriáspáfrányok megmozdultak.
Mindannyian odaszegeztük a tekintetünket.
Curicuri macsetével a kezében berohant a sűrűbe, s egy
perccel később bokájánál fogva élettelennek látszó alakot
vonszolt ki a páfrányok közül.
Felpeckelt szájú, megkötözött nő volt.
Amikor megszabadítottuk a kötelékeitől, úgy ragadott meg,
mint a fuldokló az utolsó szalmaszálat, de legalább kétszer
akkora erővel. Zavarodottnak látszott, arcán döbbenet
tükröződött. Szemtanúja voltam ennek és ráismertem.
Önkéntelen érzés volt,
azon reakciók egyike, amikor először találkozunk valakivel
és hirtelen úgy érezzük, egész életünkben jól ismertük őt,
hosszú ideje elvesztett testvérünk, vagy... valami más.
Pontosan ez történt velünk.
Fekete haja csapzott fürtökben tapadt a fejére, szeme nagy
volt és barna. Sáros arcát könnyei még jobban
összemaszatolták. Mégis tagadhatatlanul szépséges volt.
- Mi történt? - kérdeztem.
Egy pillanatig hallgatott, majd mély lélegzetet vett,
hogy összeszedje az erejét.
- Kannibálok - mondta végül.
- És egyáltalán mit csinált itt? - sürgette Lon. Azt hiszem,
amiatt aggódott, hogy valaki már felfedezte az elveszett
várost.
- Tanulmányoztam a bennszülötteket - mosolygott. -
Antropológus vagyok.
- Nagyon komolyan veszed a munkádat - állapította meg
Di.
- Úgy tűnik, mintha megszegte volna a megfigyelés
alapelvét - tettem hozzá. - Kapcsolatba került azokkal,
akiket megfigyelt.
- Épp ellenkezőleg, amit megfigyeltem, az került
kapcsolatba velem, sőt, tulajdonképpen megpróbált megenni.
- Nagyon durván hangzik. Nem mondta meg nekik, hogy
csak tanulmányozni akarja őket?
- Úgy vélem, nem fogták fel, mit szeretnék. Érthető
módon sok ilyen ember akad a környéken. - Idegesen
felnevetett, látszott, hogy még mindig nyomasztja a dolog.
Di csillapítóan átkarolta a fiatal nő vállát.
- Rosen - szólalt meg a lány szégyenlős mo-
sollyal. - Torrie Rosen a nevem.
 Mindannyian bemutatkoztunk és üdvözöltük, majd
vízzel kínáltuk.
- Köszönöm - mondta, majd később megkérdezte: -
Hazamehetnénk?
- Velünk biztonságban lesz - szólalt meg Lon kedvesen. -
De még nem tartunk hazafelé.
A nő, mintha már tudta volna, bólintott.
Újból felkerekedtünk.
Megkerültünk egy kis tavat, ami a térképen is jelezve volt.
Libasorban lépkedtünk a déli partot szegélyező szirteken,
közben Torrie elmesélte expedíciójának történetét.
Természettudósok és etnológusok csoportjával érkezett ide,
akik a kolumbiai kormány megbízásából vizsgálták a külszíni
bányák hatását a környezetre. Nyilvánvalóan a bennszülöt-
teknek is megvolt a véleményük erről a dologról.
A Berkeleyn egyéves alkotószabadságot kapott. Long
Islanden született, szülei évekkel ezelőtt meghaltak egy
konyhai gázrobbanás során. Egyedül élt, szerette Mozartot,
teniszezett, Sherman'st szívott, sosem volt beteg. Mire
mindezt megtudtam, már elhagytuk a tavat és újra a
dzsungelben voltunk.
Tizenöt perccel később mellig süllyedtünk az ingoványba.
Mocsári ciprusok magasodtak körülöttünk, gyökereik
benyúltak a vízbe. Folyamatosan kellett mozognunk, mivel ha
megálltunk néhány másodpercre, máris süllyedni kezdtünk.
Mégis nagyon lassan haladtunk előre. Piócák tapadtak a ka-
romra és a lábamra. Nem volt fájdalmas, viszont a dögök
roppant undorítóak voltak.
- Biztos, hogy erre kell mennünk? - kérdeztem a
társaságot. Eddig mélységes csendben voltunk, mindenki az
átjutásra koncentrált.
- Nagyon bonyolult - értett egyet Karl.
 - Talán megkerülhetnénk a mocsarat? - szólalt meg Di.
- Nem - rázta a fejét Lon. - Ez a térkép nagyon
szabálytalan és félek, ha eltérünk az iránytól, sosem
találjuk meg a helyes utat.
- Más lehetőség is van - jegyezte meg Torrie.
Vegyes érzelmek csendültek ki a hangjából, de
szerintem úgy döntött, minél előbb befejezi ezt az utat,
annál hamarabb indulhat haza.
- Mi lenne az? - kérdezte Lon.
- Ott fenn.
- Mi a csoda van ott fenn?
- A felső szinten - ha nem vette volna észre - az
indák viszonylag vastag hálót alkotnak. Úgy
kötik össze a ciprusfákat, mint a pókháló.
- Na és?
- Az entomológusunkkal már kipróbáltuk, s ha óvatosak
vagyunk, úgy kapaszkodhatunk át a mocsáron, mint a pókok
- lassan beszélt, gondosan megválogatta a szavakat.
Továbbmentünk.
- Hogy jutunk fel oda? - kérdezte végül Lon.
- Azoknak a fáknak nincsenek alacsony ágai.
- Ez nem jelent problémát - jelentette ki Tor-
rie. - Csak előbb vissza kell mennünk a száraz-
földre.
Balfelé egy kajmán bukkant fel a vízből, bekapott egy
angolnát, majd visszacsobbant a mocsárba. A vízfelszín
szinte forrt egy pillanatig. Lon minden megjegyzés
nélkül jobbra kanyarodott és elindult abba az irányba,
ahonnan jöttünk. Mindannyian követtük.

Húsz perccel később ismét a sáros talajon álltunk. Öt

percnyi séta után levelekkel borított terü-
 letre értünk, ahol sokkal szilárdabb volt a föld, majd különös,
óriási facsoporthoz jutottunk, amit Torrie láthatólag felismert. A
törzsek átmérője 30 centitől hat méterig terjedt. Ferde, dúcszerű
gyökerek fonták körül őket, amik felfelé elvékonyodtak.
Torrie mosolyogva rámutatott a facsoportra.
Lon összeráncolta a szemöldökét.
- Hogy tudnánk felmászni oda?
- Nem mászunk fel - biggyesztette az ajkát Torrie. - Lifttel
megyünk.
Odalépett két dúcszerű gyökér közé és öklével megveregette
a fatörzset, ami üregesnek tűnt.
- Ez kúszófüge - folytatta valahogy akadémi-
kus hangon. - Magjai a felső ágakra tapadnak és
gyökeret eresztenek. A gyökerek a fa köré tekered-
nek, amíg le nem érnek a földre, közben behatol-
nak a törzsbe. Amikor meggyökereznek a talajba.
Addig élősködnek a fán, amíg az el nem pusztul. A
kiszáradt fát kikezdik a gombák és a termeszek, így
a belseje üreges lesz.
Torrie elkérte a macsetét Curicuritól és körbekopogtatta a
törzset, egészen addig, amíg nem talált egy olyan helyet, ami
jobban kongott, mint a többi. A súlyos pengével belevágott a
törzsbe. Hamarosan keskeny nyílás keletkezett a fán.
Lon bevilágított, ezernyi apró bogár menekült el a fény elől.
- Kitágítjuk a lyukat - folytatta Torrie - tüzet rakunk odabent,
hogy kikergessük a pókokat és a denevéreket, majd felmászunk.
A hátunkat az egyik, a lábunkat a másik oldalnak feszítjük és
felaraszolunk, mint a hernyó. A teteje nyitott, csak átmászunk a
liánhálóra és átkúszunk.
Lon megvakarta a fejét.
 - Ez a leghajmeresztőbb dolog, amit valaha hallottam.
- Érdekes módja a dzsungel megtekintésének
- morfondírozott Karl. - De érdemes kipróbálni.
- Nagyot lehet esni onnan - jegyezte meg Di.
- Innen sokkal magasabbnak látszik.
Csináltuk, amit Torrie javasolt. A jivarok gyorsan
kiszélesítették a lyukat. Száraz leveleket és ágakat
dobáltunk a törzs belsejébe és meggyújtottuk. Hatalmas
tűz csapott fel, szikrák röpültek ki a fa tetejéből. Mohát,
gombákat és zuzmót hajítottunk a kis máglyára, amikből
hatalmas füst keletkezett. Legalább egy tucat rikoltozó
denevér röppent ki a fából és elszéledtek az erdőben.
Di elhessegetett néhány rovart, amik a füsttől kábultan
repültek kifelé, majd megjegyezte, rémes rágondolni, mi
minden leselkedhet még odabent.
Amikor a tűz elhamvadt, kikotortuk az elszenesedett
ágakat, derekunkra erősítettük a málhákat és araszolni
kezdtünk felfelé. Először nagyon nehezen ment, mivel a
járat átmérője nagy volt, egészen ki kellett egyenesítenem
a lábamat, hogy vízszintesen tarthassam magam.
A törzs feljebb már keskenyebb volt, mintegy másfél
méteres, így könnyebb lett a felfelé jutás. A füst csípte a
szememet, a fölöttem araszolok korhadt faszilánkokat,
denevérürüléket és növénymaradványokat sodortak le a
törzs belsejéről, s ez mind a fejemre hullott. De legalább
nem voltak pókok és rovarok.
A fa tetején belekapaszkodtunk az összefonódó
gyökerekbe, majd átkúsztunk a szinte boltívet alkotó
hálószerűségen, végül kijutottunk a napfényre.
Igazi napfény volt, sokkal világosabb, mint oda-
lent a dzsungelben. A felettünk lévő leveleken át tisztán
lehetett látni a napkorongot. Lepillantottam. A lenti
növényzet összefolyt a szemem előtt.
- Jobb, ha nem nézeget lefelé - figyelmezte-
tett Torrie.
Továbbmentünk. Ezen a szinten a liánok elég vastagok
voltak s jócskán összefonódtak. Néha majdnem hálót
alkottak, így kényelmesen átlépkedhettünk rajtuk, némelykor
viszont kötéltáncos módjára kellett egyensúlyoznunk a
magasabb ágak között húzódó léggyökereken.
Rövid idő múlva az ingovány fölé jutottunk. Lon mutatta az
irányt és arra mentünk. Soha rendetlenebb főemlős csapat nem
kapaszkodott még a faágakon. Amikor lenéztem a sötéten
csillogó mocsárra, azt kívántam, bárcsak lenne kapaszkodó far-
kam, mint a majmoknak. Fernando viszont elemében volt, régi
mosolya visszatért, amint ágról ágra ugrált.
Ebből a magasságból a dzsungel nagyszerű látványt
nyújtott. Messze alattunk kajmánok csapkodták a vizet,
anakondák tekeredtek a fákra, pekarik harapdálták a
gyökereket a gázlókban. Egy idő után hamis
biztonságérzetbe ringattam magam és nemtörődöm módon
haladtam tovább, ekkor majdnem baj történt. Mintegy 20 cm
hosszú kígyó lógott egy felettem lévő törött ágon. Karl
éppen időben rántott vissza, mielőtt a jószág az arcomba csa-
pódott volna.
- Figyeljen ide, - mondta. - Ne érdeklődjön annyira azután,
mi van odalent. Inkább ügyeljen arra, merre megy itt fent.
- Mi volt ez? - kérdeztem.
 - Kétlépéses kígyó - válaszolta Lon, aki köze-
lebb jött, de nem túlságosan.
- Úgy érted, kétszer mar meg?
- Úgy értem, ha megharapott, két lépést mehetsz, majd
meghalsz.
Az egyik jivaro macsetéjével lesújtott a kígyóra, ami
tekeregve hullott le a mocsárba. Továbbmentünk, én Karl
mögött lépkedtem.
Időnként lyukak voltak a liánhálóban. Ezeket ki kellett
kerülnünk, így lassabban haladtunk előre. Kicsivel később
észrevettem, hogy a levegő hűvösebb lett és kissé
besötétedett. Lement a nap, a mocsár is homályba borult. A
vízben éjszakai állatok ezrei nyüzsögtek, az alvilág
teremtményei.
Feltűntek a szentjánosbogarak is. Kékeszöld szikrák
cikáztak a vízfelszín fölött, elaludtak, kigyúltak, olyanok
voltak, mint az apró lelkek.
Mocsárgáz is terjengett a területen. Bizonytalanul vibráló
zöldessárga fények, a mocsárból kipárolgó égő metán
leheletei, jól látszottak a hátborzongató sötétségben, nem
sokkal különböztek az előző este látott kísértet alakoktól.
- Gyerünk már - sürgetett minket Lon.
Továbbmentünk. Az ég egyre sötétebb lett, a felhők
majdnem leértek a fák csúcsáig. Feltámadt a szél.
Rákapaszkodtam egy lógó indára, óvatosan le-
ereszkedtem, amíg a lábam le nem ért egy vasta-
gabb ágra. Mintegy tizenöt lépésnyire megközelí-
tettem Torrie-t, aki láthatólag jól ismerte a járást.
Ám a faág számára túl nehéznek bizonyult kettőnk
súlya, így sietősen függeszkedve igyekeztünk a li-
ánháló masszívabb részeire. Legalább 100 méteres
utat tettünk meg így.
Néha egyikünk megcsúszott és lejjebb esett,
majd újra megkapaszkodott. Ahogy a szél erősödött, ez
egyre gyakrabban fordult elő.
- Ha engem kérdezel, ez tiszta őrület - szólalt
meg Di, aki mögöttem kapaszkodott egy indán.
A szél egyre erősebben fújt, esőcseppek hullottak az
arcomra, a liánszövedék lengeni kezdett.
- Nem tetszik ez nekem - kiáltotta Lon mintegy három
méterrel fölöttem.
- Talán lejjebb mehetnénk - ordította vissza Karl
elölről.
- Ne menjünk túl alacsonyra - figyelmeztetett Torrie. -
Ott már vékonyabbak a liánok.
Valahol a közelben villám csapott le, megreszkettette a
körülöttünk lévő fákat. Percek múlva kitört a vihar és
ömleni kezdett az eső.
Bőrig ázva kapaszkodtam mindenbe, amibe csak lehetett.
A többiek is megragadták az ágakat, indákat, leveleket és
gyökereket.
A zuhogó eső, a vad szélrohamok egyre jobban
mozgatták a súlyunk alatt görnyedező indaszövevényt,
ami lassan süllyedni kezdett.
Néha elpattantak az indák, néha megcsúsztunk a síkos
ágakon, néha a liánháló egyszerűen elszakadt. Lenéztem, a
víz mintegy 15 méterre hullámzott alattam. Amikor újra
lepillantottam, a távolság már csak 10 méternyi volt.
Az ág kicsúszott a kezemből. Legalább 3 métert
zuhantam, majd kikötöttem egy, két banyanfa között
feszülő léggyökeren. Esés közben sikerült megragadnom,
de szinte azonnal elpattant, így lesisteregtem rajta,
tenyeremet szinte égette a sebes siklás. Aztán legalább 6
méternyi szabadesés következett, közben vadul
hadonásztam, visszatartottam a lélegzetemet, majd háttal a
vízbe csobbantam és elmerültem.
 Köhögni kezdtem, megpróbáltam nem lélegezni.
Kiemelkedtem a vízből, kiköptem a sarat. Újra levegőhöz
jutottam. A csizmám megtelt vízzel, így nehezen
kászálódtam fel. A víz elég sekély volt.
A többiek is leestek vagy leugrottak. Összegyűltünk
egy legalább százéves ciprus szélárnyékos oldalán és
megállapítottuk, hogy csodával határos módon senki sem
sérült meg komolyabban.
A szél olyan erősen fújt, hogy alig értettük egymás
szavát. Néhány magas fa nem tudott ellenállni a
szélrohamoknak és nagy reccsenéssel gyökerestől kidőlt.
Továbbmentünk.
Az eső csendesedett, a víz is enyhébben hullámzott.
Némán, kimerülten vánszorogtunk előre. A dzsungel
teremtményei jó érzékkel elrejtőztek előlünk, így nem
kellett tartanunk a fenevadaktól.
- Zúzódásaink hamarosan sajogni kezdtek: a hátam, Di
bokája, Lon válla, s mindannyiunk keze. Kedvetlenül
vonszoltuk magunkat, a nap további részében alig másfél
kilométert tettünk meg.
Az eső végre elállt, elértük a fennsíkot. Már közelgett
az este, így félbeszakítottuk utunkat, tábort vertünk és
megettük utolsó konzerveinket.

Akkor éjjel nem gyújtottunk tüzet. Szorosan egymás

mellé ültünk, testünk melege és a jó társaság enyhítette az
éjszaka hűvösséget.
- Hát - mosolyodott el Lon - azt mondhatnám, hogy
végzetesen balszerencsések vagyunk. De nem hiszek
sem a végzetben, sem a balszerencsében.
- Azt hiszem, belázasodtam - suttogta Di és fázósan
összegubbaszkodott.
Tenyeremet a homlokára tettem. Forró volt.
 - Lehetetlen, drága - mondta Lon. - Csak felhevültél az
izgalomtól. Már nagyon közel vagyunk. Sok mindenen
keresztülmentünk, de ott toporgunk a cél küszöbén.
Ünnepi hangulatom támadt, szinte sajnálom, hogy nem
hoztam el a szmokingomat.
- Elmondaná, hogy mit keresünk? - érdeklődött Torrie
udvariasan.
- Azt hiszem, egy várost - felelte Lon. - A birtokunkba
került műtárgy lelőhelyét.
Torrie még mondani akart valamit, de aztán csak
bólintott, mintha nem is lenne többre kíváncsi. De az is
lehet, hogy elálmosodott és nem akart beszélgetni.
Az indiánok összebújva aludtak, hogy melegítsék
egymást. Curicuri ülve szunyókált. Di és Torrie háttal
simultak egymáshoz, Lon egy fának támasztotta a hátát.
Karl egy nagy páfrány alá húzódott, én álmatlanul
hevertem, majd később elaludtam.

Néhány órával később valami susogásra ébredtem. A

többiek is felriadtak.
- Mi volt ez? - mormolta álomittasan. - Mi
történt?
A hangok visszatérő lidércnyomásként közelebb
jöttek.
Szoros kört formáltunk, Torrie foga vacogott.
Di csendben maradt, a szájaszélét nyalogatta.
Megragadta a kezem és megszorította, szüksége volt az
ismerős érintésre, annak közelségére, aki szereti őt.
Hirtelen egy alak bukkant fel a sötétségből. Emberhez
hasonlított, meggörnyedt, vagy a fájdalomtól vagy
rejtőzködni akart. Amikor mintegy három méterre
megközelített minket, megállt és a pisláko-
 ló fáklyafényben szembenézett velünk, majd lassan
kiegyenesedett.
Elég bizalomgerjesztőnek tűnt, de valami hiányzott belőle.
Szénfekete szeme volt, szája kinyílt, majd némán
becsukódott, amikor észrevette kis csoportunkat. Nadrágot,
szakadozott inget viselt, csizmája hasonlított az enyémre.
Végigfutott a hátamon a hideg. A férfi borzasztóan
hasonlított rám.
Hangok törtek elő belőle, tompán, töredezetten, mintha egy
másik ország adója szólna egy öreg rádióban.
- Mi ez? - suttogta Di.
- Dzsungelpára - mormolta Lon. - Semmi más. Josh
tükröződése, a holdfény játéka.
- Nyugi - mondtam. - Nyugalom. Úgy látszik, mondani
próbál valamit.
Hirtelen elgyengültem és szédülni kezdtem. Úgy éreztem,
mintha tudatalattim teremtette volna ezt az alakot, ám az alkotás
folyamata elszívta minden életerőmet.
- Neeeee - hörögte a szellem. - Hogyan...
lehetséges? Miiit... kerestek itt? - Szeme elsötétült és
elhúzódott tőlünk. - Kérlek, menjeteeeek eeeel... - üvöltötte.
Hirtelen a kezébe temette az arcát és sírni kezdett. Ez volt a
legvigasztalhatatlanabb zokogás, amit valaha is hallottam.
Visszatartottam a lélegzetemet. Én is könnyekkel
küszködtem, meg akartam vigasztalni és azt kívántam,
bárcsak ő is megvigasztalna. Előreléptem, hogy
megérintsem.
Egyszercsak nekiiramodott és eltűnt az éjszakában.
Mind a tizenegyen mozdulatlanná dermedve álltunk egy
pillanatig és a sötétségbe bámultunk, de semmit sem láttunk.
 Karl megrázta a fejét. - El kellene oltani a fáklyákat...
Mielőtt bárki megszólalhatott volna, egy dárda repült ki
a sötétből és beleállt az egyik tupi mellébe. Az indián
holtan esett össze.
Kannibálok támadtak ránk. Az erdőből özönlöttek ki,
annyian voltak, mint égen a csillag. Az üvöltöző
harcosok némelyike fakéreg maszkot viselt, mások
szentjánosbogárból kivont festékkel pingálták ki az
arcukat, ők a fákról ereszkedtek le. Szörnyű csata
kezdődött.
Minden irányba tüzeltünk. Jivaro indiánjaink bevadultak,
fejeket csaptak le és vérengzően ordítottak. Fernando
macsetével hadonászott és a földön heverő fáklya felé
hátrált. Rálőttem a mögötte felbukkanó indiánra.
Karl hihetetlenül harcolt, teljesen lenyűgözött az ereje. A
támadók közé vetette magát és puszta kézzel dobálta őket
a levegőbe és kiütötte a fegyvereket a kezükből, mintha
csak gyerekek volnának. Elkapott egy, a háta mögött álló
kannibált, könyökhajlatába fogta a nyakát és eltörte. Aztán
tovább hajigálta a kannibálokat, a tetemek szinte pajzsként
tornyosultak előtte. Leütötte mindazokat, akik közelítettek
hozzá. Egy indiánt nekicsapott a fának, hallottam a
csattanást, majd a férfi törött bordákkal zuhant a földre.
Az egyik maszkot viselő támadó letepert. Többször
rálőttem, végül oldalra esett. Talpra kecmeregtem. Lon
hárommal birkózott, kettőt lepuffantottam, de kiürült a tár.
Valami a homlokomhoz ütődött, térdrerogytam.
Minden forogni kezdett körülöttem. Úgy tűnt, mintha a
vadak fel s alá szaladgálnának. Karl fúvócsöve végzett
egypárral. Elfordítottam a fejem, me-
leg vér csordult le a bal arcomon. Láttam, hogy Torrie-t
berángatják a bokrok közé. Minden sötétvörösre változott.
Megpróbáltam felállni, de elfogott a szédülés. Már nem
láttam és nem éreztem a körülöttem eldördülő
puskalövéseket, csak hallottam őket. Egyre mélyebben és
mélyebben robbantak a fejemben, majd elvesztettem az
eszméletemet.
 5. fejezet
Hihetetlen hasonlóság
Kora reggel volt, amikor magamhoz tértem. Legnagyobb
meglepetésemre ugyanazon a tisztáson feküdtem, ahol előző
éjszaka harcoltunk. Fel akartam állni, de szúró fájdalom
hasított a fejembe, így fekve maradtam és felnyögtem.
- Csak lassan, mi amigo - szólalt meg egy
dörmögő hang.
Kinyitottam a jobb szememet - a balt alvadt vér borította
- és láttam, hogy Karl áll előttem. Odanyújtott egy kanna
vizet. Jócskán ittam belőle, majd feltápászkodtam.
Körülnéztem: testek, fejek hevertek szanaszét, a földet vér
színezte. Rémes látvány volt, mi tagadás, könnyekben törtem
ki. Ez több volt, mint amire számítottam, még soha sem
harcoltam csatában, soha sem öltem meg embereket a
magam védelmében. A halál szaga lengte be a környéket.
Rögtön észrevettem, hogy csapatunk létszáma lecsökkent.
Teherhordóinkat Curicuri és egy jivaro kivételével
lemészárolták. Egy pillanatra elfogott a rémület.
- Hol van Di? - kérdeztem.
- Fogságba esett - felelte Lon. - Torrie-val együtt.
Megvonaglottam a fájdalomtól.
- Napfelkeltéig semmit sem tehetünk - tette
hozzá Karl. - Akkor követjük őket, legfeljebb egy
óra előnyük lehet.
Fernando megnedvesített egy rongyot és letiszto-
 gatta az arcomat. Végre ki tudtam nyitni a másik
szememet is.
- Akkor menjünk utánuk - sürgettem a többieket.
Fernando elmosolyodott és a kezembe nyomott egy
puskát.
Kiderült, hogy a lábamon is megsebesültem. Be-
kötöztem a sebet - nem volt túl súlyos - és bevettem némi
penicillint. Úgy tűnt, Fernando lába meggyűlt, de csak
nevetett rajta és hátbaveregetett. Rámutatott a lábikrámon
lévő vágásra, mintha az egyfajta becsületrend lenne és
rácsapott a vállamra.
Mindenki elég rossz állapotban volt. Karlnak mély
vágás volt az oldalán, Lon hátát összeszabdalták, Curicuri
és a jivaro tele voltak zúzódásokkal és ütésnyomokkal.
De legalább menni tudtunk.
Csak a fegyvereket és a könnyebb csomagokat vittük
magunkkal. Pisztolyt dugtam az övembe, a vállamra vettem
egy vadászpuskát, csak ezeket tudtam használni. A többiek
állig felfegyverkeztek: automaták, lángszórók és
robbanóanyag, amit eredetileg azért hoztunk magunkkal,
hogy berobbantsuk a gazdag leleteket sejtő sírokat. Ez a
felszerelés mentette meg az életünket múlt éjszaka, s
esküdni mertem volna, hogy ezekkel ki tudjuk szabadítani
a túszokat is.
Az előttünk járók nyomát letört ágak és vércseppek
jelezték, így könnyű volt követni őket. Az emberrablók
nem is gyaníthatták, hogy utánuk eredünk - talán mások
nem is tették volna - így sebesült foglyaikkal egyenesen
hazafelé vonultak. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy ez
az útvonal megegyezik a térképen jelzett iránnyal.
Ezek az indiánok fognak odavezetni az általunk
keresett városhoz, ahhoz, ami a smaragd szemben
tükröződött.

A nyomok egyenes mészkőúthoz vezettek - ezt építették,

de ki tudja, mikor - ez pontosan megfelelt a térképen jelzett
útnak. Lehullott levelek borították, de semmi más nem
akadályozta az előrehaladást, így jó tempóban meneteltünk.
Egy órával később egy gyors folyó partján megszakadt az
út. Egy gázlón átjutottunk a túlsó partra, ahol már nem
láttunk lábnyomokat.
- Felfelé vagy lefelé menjünk? - tettem fel a kérdést.
- Gyors folyású víz - dörzsölte meg az állát Lon. - Nehéz
lenne felfelé vinni a túszokat. Ha viszont itt várakoztak a
kenuk, akkor könnyen lehajózhattak.
Volt valami abban, amit mondott. Már éppen elindultunk
volna, amikor mintegy tíz méterre megcsillant valami a
földön. Valami aranyszínű dolog.
Visszarohantam. A folyó partján Di jegygyűrűje hevert.
Biztos, hogy nem esett le, valószínűleg kényszerítették,
hogy levegye.
Tehát felfelé tartottak. És Di életben volt.
Megmutattam a gyűrűt a többieknek, és a part mentén
elindultunk felfelé. Hárman az egyik oldalon, hárman a
másikon lépkedtünk, hogy megbizonyosodjunk arról, nem
tűnnek-e ismét fel a nyomok. A sekély folyó vize áttetszően
tiszta volt. Tíz perc múlva elérkeztünk a forrásához: egy
hatvan méter magas vízeséshez, ami függőleges sziklákon
zuhogott alá. Amerre néztünk, mindenfelé meredek sziklafalat
láttunk.
- Biztos vagy benne, hogy nem hagyták el lej-
jebb a folyót? - próbálta túlkiabálni Lon a víz dü-
börgését. Visszagyalogoltunk majdnem egy kilométert, majd
megint a vízeséshez siettünk. Semmi nyomot nem találtunk
útközben.
Hűvös permet töltötte be a levegőt. A tajtékos vízfelszín
fölött szivárványok tündököltek a párában, aztán eltűntek
vagy máshol keletkeztek újra. Egy azonban a helyén maradt.
A kék és vörös sávok mozdulatlanok voltak és szilárdnak
tűntek, mint a sziklából kiálló nyílvessző...
A szikla.
Nagyobb tömb volt, vízesés alatti kiszögellés, nagyjából
hat méterre a folyó fölött. Alatta egy hasadék rejlett a zuhatag
közepén. Számomra valamiféle bejáratnak tűnt.
Szó nélkül beléptem a folyóban nyugvó kődarabra és
sürgettem a többieket, hogy kövessenek.
- Hova a pokolba mész? - kiáltott rám Lon, de csak
rejtélyesen vigyorogtam és a zuhatag felé fordultam.
Egy sor lapos szikla vezetett ki a folyóból, gázló
köveknek is nevezhetném őket, minden gond nélkül
ugráltam egyikről a másikra. Amikor a vízesés közelébe
jutottam, a zuhatag keltette erős légáramlat majdnem ledöntött
a lábamról. De sikerült megőrizni az egyensúlyomat, s amint a
kiszögellés alatti védett területre értem, a levegő kellemesen
hűvös lett. Ráugrottam a sziklapárkányra, majd néhány lépést
tettem előre. Egészen biztos volt, hogy nem tömör szikla
van előttem, hanem barlang.
Szembenéztem a barátaimmal. Egyik oldalamon zuhogott a
vízesés, a fejem fölött sziklatömb nyúlt ki, barlang szája
tátongott a hátam mögött, szivárvány játszott előttem a vizen -
egy pillanatra úgy éreztem magam, mint egy varázsos
birodalom hatalmas mágusa.
 A pillanat elszállt. A nap feljebb ment, a szivárvány eltűnt.
Társaim hitetlenkedve bámultak rám a partról. Lon kiáltott
valamit, de nem hallottam. Végül Karl felemelte a karját,
nevetve felszegte a fejét és leugrott az első gázló kőre, majd a
többiek is követték.
Együtt álltunk a barlang bejáratánál, majd beléptünk, és
felkattintottuk a zseblámpákat. Először nem tűnt igazi
barlangnak, számos üreges folyosó vezetett alagutak,
csatornák, föld alatti folyók, aknák, medencék és katakombák
ezreibe, amik teljesen behálózták a sziklákat. Igazán
lenyűgöző látvány volt.
- A mindenit! - mormolta Lon.
Fernando felfedezte a vércseppeket, amik egyenesen a
baloldali alagútba vezettek. Követtük a nyomot, átugrottunk
egy keskeny patakot, ami a sziklaágyban csörgedezett.
Bejutottunk az alagútba.
A paleontológusoknál mindig akad egy darabka rajzszén,
hogy megszámozhassák a fosszilis leleteket. Elővettem az
enyémet az oldalzsebemből és az első fordulónál nyilat
rajzoltam a falra, hogy mutassa az irányt, amerre megyünk.
Most már megtaláljuk a visszafelé vezető utat akkor is, ha a
víz elmossa a vércsöppeket.
- Jól csinálta, mi amigo - jegyezte meg Karl.
Nevetségesen büszkének éreztem magam. Ez volt az
első alkalom utazásunk kezdete óta, hogy véghezvittem
valamit s nagy megkönnyebbülés volt számomra, hogy valaki
vagyok, nemcsak haszontalan útipoggyász.
A vércseppek több alagúton, többszörös kereszteződésen,
sztalagmit termeken át vezetett, néhány föld alatti folyó
mellett.
Néhány helyen csontok roppantak a lábunk alatt,
néhány megkövesedett darab mellett egészen nagyok is
akadtak. Nem álltunk meg, sem a tudományos
érdeklődésem, sem Fernando lába, sem a több alagútból is
kihallatszó keserves nyögések miatt sem. Tovább
nyomultunk előre.
Minden kereszteződésnél jelet rajzoltam a sziklafalra.
Minden harmadik forduló után kikapcsoltuk a zseblámpákat,
hogy lássuk, van-e más fényforrás a közelben. A kilencedik
kereszteződés után megláttuk a fényt.
Először csak a ragyogás tűnt fel, ami egy hatalmas,
boltozatos terem túlsó végéről szűrődött ki. Halkan
lépkedtünk a fal mentén, amíg eljutottunk a nyíláshoz - ez egy
másik barlang szája volt és a külvilágra nyílt. Vékony
vízsugarak permeteztek a bejáratnál, áttetsző függönnyel
választották el a túloldalt. A másik részen csak világoszöld
zuhatagot láttunk.
- Várjatok itt - mondtam. Sosem voltam különösebben bátor,
a kalandokat csak könyvekben és a moziban kedveltem. De
most igazi kaland részese voltam, s átélhettem mindazt, amit
valaha is elképzeltem. Mindamellett eszembe jutott, mi
történhet itt Divel, s ez elegendő volt ahhoz, hogy előremen-
jek.
Visszatartottam a lélegzetemet, átsuhantam a vízesésen és
a másik oldalon kinyitottam a szemem. Egy völgy terült
el előttem.
Nem volt hatalmas, de elég nagynak látszott. Csodálatosan
zöldellt, platánok és mangófák emelkedtek körös-körül,
tamarindusz és gránátalma ligetek tarkították a tájat. Magas
sziklák övezték, amelyek nagy részéről vízesés zuhogott
alá. Néhány folyóvá egyesült és tovább kanyargott a
völgyben, néhány pedig visszakanyarodott az alagutakba,
amik átszelték a sziklákat.
A völgy közepén volt a város.
Ősi kőépületek romjai hevertek a füves lejtőkön, mintegy
háromszáz méterre onnan, ahol álltam. A legközelebbi
teljesen kihaltnak látszott, a falak félig leomlottak, az
oszlopok szétmállottak. Egy kicsivel messzebb kőházak
látszottak, kicsi, négyzetalapú épületek lapos tetővel és
nyitott ajtókkal. Néhány kéményből füst szállt felfelé.
És végül, közepén állt a vár. Hatalmas, romos gótikus
kőkastély, aminek egyik oldala a földdel volt egyenlő, míg
a másikon csúcsos templomtornyok, falak és tornyocskák
emelkedtek, árnyékuk kirajzolódott a völgyet körülvevő,
zöldes sziklákon.
Teljesen megdöbbentem.
Egy perccel később a többiek is csatlakoztak hozzám.
Leültünk a folyó melletti magas fűbe és csodáltuk a hihetetlen
látványt. A távolban jól kivehető emberek mozogtak, a
kastély körül nyüzsögtek, mint a hangyák, amik valami
ehetőre találnak.
Karl lassan megrázta a fejét.
- Sosem láttam még ilyet.
- Nekem is hihetetlennek tűnik - szólaltam meg. - Egy
középkori francia kastély csak úgy idepottyan a...
- Nem francia - javította ki Lon. - És nem középkori. Ez
tizenötödik századi spanyol kastély.
Kissé meghökkentem a pontos meghatározástól, de Lon
gyorsan folytatta.
- Chuvaloról, a nagy konkvisztádorról az a hír
járta, hogy felfedezett egy vízesésekkel körülvett,
varázsos völgyet. Arra kényszerítette a törzseket,
hogy kőről kőre hordjanak a kanyonba egy várost
 és építsenek fel egy olyan kastélyt, aminek ura volt
Kasztiliában.
- Sosem hallottam még ilyen dologról - fakadt ki
Karl.
- Csupán néhány monográfiában említik, nem hiszem,
hogy ide is eljutottak volna ezek a könyvek. Említik a
vízeséseket és az erődöt is. Chuvalo papot kért új
birodalmába, de a visszatérő hajó sosem találta meg ezt a
helyet. - Szünetet tartott. - De azt hiszem, nekünk
sikerült.
Mintegy háromszáz métert ballagtunk a folyó mentén,
amíg a központtól legtávolabb eső építményhez értünk.
Magányos fal volt, mintegy másfél méter magas és hat
méter hosszú. Mögötte a falu lakosai számára teljesen
láthatatlanok maradtunk. A folyócska éppen itt
kanyarodott el a sziklák felé. Kikukucskáltam a fal fölött,
a kastély most sokkal közelebbinek tűnt.
- Jobbra kis erdő van - suttogtam. - Éppen a
vár mögött. Ha ott akarunk elrejtőzni, alaposabban
fel kell derítenünk a terepet.
Karl és Lon szemügyre vették a látványt, s latolgatták
az esélyeinket. Karl szólalt meg először.
- Ha oda akarunk menni, két ház mellett kell
elhaladnunk, az egyikben embereket látok.
Elmozdultam a fal mellől. Fernando követni próbált, de
hirtelen kiverte a verejték. Lenéztünk a lábára.
- Nem tud tovább jönni - állapította meg Lon.
- Szörnyen néz ki.
Valóban rémesen festett. A bokája duzzadt volt és
bíborvörös csíkok húzódtak a lábikrája felé. Fernando
rámkacsintott, de az is lehet, hogy csak az izzadságot
pislogta ki a szeméből. Akárhogy is volt, sosem
panaszkodott.
 Úgy döntöttünk, némi élelemmel, puskával és két
dinamitrúddal otthagyjuk őt a fal mögött. Innen mindent jól
láthat, és fedezhet is minket, ha gyors menekülésre
kényszerülünk, ami nagyon valószínűnek látszott.
Dupla adag penicillint adtunk be neki, felpocoltuk a lábát
és elbúcsúztunk tőle. Fernando csak kiköpött némi nyállal
kevert bagót és a falon lévő lyukon keresztül a városra
bámult.
Visszabaktattunk a szikla aljához, majd a magas fűben
átóvakodtunk a kanyon túloldalára. Megpróbáltunk
észrevétlenek maradni, s ez látszólag sikerült. Eléltük azt a
helyet, ahol a sűrű facsoport állt, túloldalán a kastéllyal.
Viszonylag mély folyó áramlott a sziklafal tövénél. Úgy
tűnt, áthalad a kis erdőn, mielőtt a völgy másik oldalára
igyekezne. Beereszkedtünk a folyóba és az árral vitettük
magunkat lefelé. A fegyvereket a víz fölé emeltük.
Nagyon izgatott voltam, és kicsit meg is ijedtem. Nagyon
fárasztó volt számomra az egész, de mit tehettem volna? A
feleségemet elrabolták a kannibálok, megtámadtak, megöltem
néhány embert. Tiszta őrület, de hogy viselkedjek? Többé-
kevésbé tisztában voltam azzal, mibe is vágok bele. Elméleti
tapasztalataim már voltak, meg némi hajlamom a kalandra,
moziban is láttam hasonlót, Karl és Lon azonban
szemmelláthatólag már nagy gyakorlattal rendelkeztek ezen
a téren.
Iszonyú fáradtság fogott el, az adrenalinszintem lezuhant.
Állandóan lüktetett a fejem a fájdalomtól, ez a csatában
elszenvedett ütés következménye lehetett.
Dél körül értünk a kis erdőhöz. A fák között hűvös volt és
sötét, a levegőt áthatotta az éppen vi-
 rágzó gyümölcsfák nehéz illata. Lassan lépkedtünk
előre.
Szinte Tündérországban éreztük magunkat: különös
flóra, madárdal, simogató szellő. Az idő megállni látszott.
Gyaloglás közben mindenre odafigyeltünk. Lehullott egy
levél. Figyeltem, ahogy a föld felé lebeg, majd puhán
földet ér és elfoglalja új helyét az univerzumban.
Továbbmentünk.
Körülbelül 100 méter megtétele után hirtelen
megtorpantunk, mert a fák között egy alak bukkant fel.
Fegyvert szegeztünk rá, mert biztosak voltunk abban, hogy
ellenséges szándékkal közelít. De mozdulatlan maradt, s
hamarosan kiderült, miért: szobor állt előttünk.
Hátulról közelítettünk hozzá, majd körbejártuk. A
látvány egyszerűen hihetetlen volt.
Egy ember életnagyságú szobra állt előttünk, úgy tűnt,
tömör aranyból van. Amikor azt mondtam, életnagyságú
volt, a saját magasságomra gondoltam, nem az
indiánokéra, akikkel ezeken a területeken találkoztunk,
hiszen ők éppenhogy elérték a másfél métert.
A szobor szeme smaragdból készült. Előtte a földön
nyitott láda hevert, tele különféle ékszerekkel. Lon
megtömte a zsebeit, én is hasonlóan cselekedtem.
A legmeglepőbb dolog azonban az alak öltözéke volt, a
spanyol konkvisztádorok páncélját viselte. Fején
jellegzetes sisak volt, strucctollszerű forgóval. Egyik
kesztyűs kezével kardot emelt, a másikban lúdtollat tartott.
Valahogy szörnyen ismerősnek tűnt.
- Madre mio - suttogta Karl.
Hasonlóképpen éreztem. Mindannyian bénultan
bámultuk az alakot.
 Mintegy tíz méterrel előrébb nagy kőlap helyezkedett
el, olyan oltárféle. Alvadt és viszonylag friss vér
borította.
A szemem sarkából valami mozgást észleltem.
Megpördültem, féltérdre ereszkedtem és rászegeztem a
puskát, de csak egy újabb szobor volt. Körülbelül tíz
méterre állt egy fa takarásában, örök nyugalomba
merevedve, mint a mellettem lévő arany figura. Nem
mozgás keltette fel a figyelmemet, csupán emberi
mivolta.
Odasétáltam hozzá. Valamilyen kőből faragták ki,
moha és zuzmó borította. Meztelen, európai nőalak volt,
éppen előre lépett. Úgy festett, mint aki most fejezte be
az erdei sétát.
Megérintettem az arcát, szinte úgy tűnt, mintha
lélegezne. Hátraugrottam, neki egyenesen a mögöttem álló
jivaronak, az ő lélegzete gyorsult fel, amikor látta, hogy
hozzáérek a szoborhoz.
Amikor tovább indultunk a kastély felé, már egyértelmű
volt, hogy az erdő eme része szobrokkal van tele, ember
és állatalakokkal, meg keveréklényekkel. Azt hiszem, a
kelleténél lassabban baktattunk kőpillantásaik
keresztűzében. Curicuri egy amulettet tartott maga elé.
Néhányszáz méterrel arrébb az erdő ritkulni kezdett. A
túloldalon, a kastély romjai környékén hatalmas térfélét
láttunk, amit alacsony kőépületek vettek körül.
A téren olyan bennszülöttek nyüzsögtek, amilyeneket
még nem láttam. A szobrokhoz hasonlóan magasabbak
voltak, mint a legtöbb amazóniai őslakó, s a bőrük is
világosabb volt. Meztelen felsőtesttel jártak-keltek,
mellkasuk gyakran tetovált vagy festett volt, sokan
közülük hosszú nadrágot viseltek, néhányan pedig
csizmát is húztak.
 Jónéhány percig némán bámultuk őket. Végül Karl
szólalt meg.
- Lehet valami abban a konkvisztádor halan-
dzsában.
Lon észrevett egy hosszú, alacsony épületet. Az
ablakon rács volt, két őr állt keresztbevetett dárdával az
egyetlen ajtó két oldalán.
- Ha ez nem dutyi, megeszem ezeket az ékszereket.
- Mindenképpen le kell nyelned őket, mi amigo, ha át
akarod csempészni a vámon.
- Feltétlenül - vigyorgott Lon. - De szerintem ott
tartják a foglyokat.
Ideges lettem. Ki kellene dolgoznunk valami támadási
tervet.
- Túl sokan vannak a környéken ahhoz, hogy
megrohanjuk - vakarta meg a szakállat Karl. -
Várjunk inkább éjszakáig, nagyobb nyugalom lesz
meg sötét.
Lon bólintott.
- Amíg süt a nap, jobban felderíthetnénk a terepet -
javasolta. - Keresni kellene valami rejtekhelyet meg egy
másik kijáratot.
- Hát akkor ma éjjel - folytatta Karl -, ha be tudunk jutni
a börtönbe, bemegyünk. Ha nem, megpróbálhatjuk megölni
a főnököt, akkor összeomlik a társadalom, ugyanúgy, mint
bármely kormányzat...
Még mondott valamit, de azt már nem hallottam, mert
valami különöset vettem észre. A tér közepén fények
sziporkáztak, a pulzáló pontok úgy vibráltak, mint az
elektronok s elkápráztatták a szememet. Két lépést tettem
előre a tisztás szélén lévő emelkedőn.
- Hé, Josh, vigyázz! - hallottam valahonnan
távolról Lon hangját, majd éreztem, hogy átkarolja a vállam.
Furcsa érzés hatalmasodott el rajtam, szinte kényszert
éreztem, hogy ott legyek a városban, hogy megszabaduljak a
jelenlegi társaságomban lévő idegenektől, ezektől az
úgynevezett arcnélküli barátoktól és belső énem
belemerülhessen e hely lelkébe. Mindezek az érzések
egyszerre rohantak meg.
Kitéptem magam Lon markából és kirohantam a fák közül.
- Gyere vissza! - sziszegte Lon olyan hangosan, ahogy
csak merte.
- Hagyd őt - hallottam Karl dörmögését. - Gyere utánam,
van itt egy barlang...
Többet nem hallottam. Lebotladoztam a lejtőn, gurultam,
rohantam, megint elestem, lóbáltam a karjaimat és makogtam,
mint a gibbon. Mielőtt tudatosult volna bennem, már ott
álltam a tér közepén, szemben a kastély maradványaival.
Lehajtott fejjel megpróbáltam arra az érzésre összpontosítani,
ami idevonzott erre a helyre.
Hirtelen megjelenésem szenzációt keltett. Mindenki
megállt, rám bámult és egyszerre kezdtek beszélni valami
különös, idegen nyelven.
Nagyon különösen éreztem magam. A fejem mintha
kétszeresére nőtt volna, s hangok visszhangzottak benne. A
felém rohanó két őr bőre égszínkéken csillogott.
Megragadták a karom.
Egy férfi állt elém. Teljesen meztelen volt, csak az
ágyékát fedte valami tollszövedék. Magasabb volt, mint én,
bőre sötét rézszínben ragyogott. Testét díszes tetoválások
borították, némelyikben a bőrére erősített ékkövek
sziporkáztak. Fából készült, bonyolult faragásokkal teli
maszkot viselt, amit drágakövek ékesítettek. Vadember arca
volt, ami-
ből állatok sejlettek ki: nyelvét öltögető gyík kígyózott elő a
nyitott szájból, a maszk homlokán emberi lábakon álló
iguana vicsorgott, kígyók övezték a szemnyílásokat,
asszonydémonok simultak az orcákra.
Ez a férfi volt a brujo.
Megbökött valamiféle pálcával, de nem éreztem, egyáltalán
nem éreztem semmit. Mozdulatlanságba dermedtem, az agyam
elzsibbadt. Pézsmaillat hatolt az orromba. Minden olyan bizarr
volt. Megpróbáltam mondani valamit, de nem tudtam
gondolkodni.
Észrevettem, hogy remeg a bal kezem. Az idegeim,
gondoltam. De aztán az egész bal karom, majd a bal lábam
is reszketni kezdett. Láttam, hogy a brujo hátraugrik,
hadonászni kezd és hadar valamit. Arcom bal fele is görcsbe
rándult. A látásom elhomályosult és összeestem. Az utolsó
dolog, amire emlékszem, mielőtt öntudatlanságba zuhantam
volna, alagutak labirintusa volt, amik örökre megnyíltak
előttem.
Hatalmas, félhomályos teremben tértem magamhoz.
Néhány magas ablakon át beszűrődött a koraesti fény, amihez
két kis máglya tüzének lángjai járultak hozzá. A padlón
árnyékok terültek el. Amikor hunyorogva körülnéztem, láttam,
hogy emberi testek. Nem mozdultam, csak alaposabban
szemügyre vettem őket. Az emberek aludni látszottak,
legalábbis a többség. Néhányan olyan mozdulatlanok voltak,
mintha eszméletlenek lennének, míg mások görcsösen
rángatóztak, mintha valamiféle roham kínozná őket. Legalább
két percig bámultam egy merev testre, mellkasa nem
emelkedett és nem süllyedt. Rájöttem, hogy halott.
Mély lélegzetet vettem és felültem. Valami zihálást
hallottam a hátam mögül, gyorsan megfordul-
tam. Egy nő ült mellettem, középkorú volt, sápadt és kancsal.
Legalább olyan meglepetten nézett rám, mint ahogy én
meredtem őrá.
- Maga él - suttogta brit akcentussal.
- Amennyire tudom, igen - súgtam vissza. - Úgy nézek ki,
mint aki meghalt?
Zihálva felnevetett.
- Ráadásul beszél angolul.
- Nos, inkább az amerikai áll közel hozzám, de megértem
az angolt is.
Újra nevetett és kezébe fogta az arcomat. A tűz fényében
láttam, hogy könnyes a szeme.
- Hát maga amerikai - lehelte - éppen idejé-
ben toppant be ide.
Mindketten értettük a tréfát. Nekem is majdnem
könnybelábadt a szemem, de erőt vettem magamon. A nő
adott egy bögre vizet, amit egyből kiittam.
- Darwina S. Vine vagyok - mondta közben
az asszony. - Hívhat Darnak, legalább azt hihe-
tem, hogy darlingot akar mondani.
Én is bemutatkoztam, és kezet ráztunk.
- Speciális ENSZ különítményben voltam, tud-
ja - kezdte Dar. - Azért jöttünk ide, hogy kivizs-
gáljuk a kolumbiai kormányzat elleni vádakat, mi-
szerint az ország belsejében kiirtják a bennszülötte-
ket. Viccesen hangzik, de a helyiek öltek meg min-
denkit, kivéve engem. Fordított fair play, ugye. De
a lényeg az, hogy a többiek halottak, én pedig
megkaptam a lázat. Nos, eleget beszéltem. Mi a
maga története?
Őszinte volt, talán egy kicsit egzaltált. Lehet, hogy a
keresztbeálló szemei tették, de valahogy a veszett kutyák
jutottak eszembe.
- Hát, nem vagyok biztos abban, hogyan kerül-
tem ide - kezdtem és hirtelen rájöttem, hogy fogalmam sincs
arról, mi történt velem korábban. Amnéziám volt.
- Ó, nyugodtan elmesélheti, biztos rohama volt.
Görcsök, tudja.
- Nem, nem ez lehetetlen - tiltakoztam. -
Nekem nem...
Darwina S. Vine elmosolyodott és kezét az enyémre
tette.
- Legalább egy óráig néztem, hogy itt rángató-
zik mellettem. És utána még egy órán át azt hittem,
hogy meghalt. Nagyon meglepett, amikor magához
tért. - Megveregette a vállamat. - Nyugalom,
most már túl van rajta. A roham után tompának ér-
zi magát, kihagy az emlékezete, de ez el fog múlni,
bár marad némi nyoma. De örülhet, ez mentette
meg az életét, s az enyémet is, tudom. Én is szen-
vedek tőle. Ez epilepszia.
Ez túl gyors diagnózis volt nekem. Kezemet a szám elé
téve elnevettem magam.
- A csudába, nem vagyok epilepsziás.
Az asszony vállat vont.
- Bekapott valamit, ami rohamokat okoz, és ez
soha jobbkor nem történhetett volna. Ezért tisztel
minket ez a törzs.
Összehúzta a szemöldökét és ujjaival óvatosan
megérintette a homlokomat. Összerándultam a fájdalomtól.
- Csúnya ütést kapott - állapította meg. -
Nem csodálkozom, ha csontja tört volna. Rossz jel,
attól tartok. Ha az ütés okozza a rohamokat, akkor
valami vérömleny keletkezett a koponyán belül. -
Egy pillanatra megfeszült a teste, majd reményked-
ve elmosolyodott. - Itt igazán eredményes trepa-
nációkat végeznek, az orvosi műszerek is kielégítő-
ek. Ha meg kellene szüntetni a belső nyomást, tudja... szóval,
ha vérömleny van a fejében... a fenébe, megijesztettem
magát. Nagyon sajnálom, kérem, engedje meg...
Nem ijedtem meg. Halálosan megrémültem, azt hiszem,
elfehéredtem. Dar gyengéden lefektetett.
- Mindjárt jobban lesz - nyugtatott. - Örü-
lök, hogy itt van. Ketten talán ki tudunk babrálni
ezekkel a fattyúkkal. Pihenjen csak, közben elme-
sélem magának ennek a gonosz törzsnek, az istene-
iknek meg a nyavalyás szellemeiknek a históriáját
Megpróbáltam lassabban lélegezni és rendezni a
gondolataimat. A bennszülöttek meglehetősen ellenségesek,
ha tervezünk ellenük valamit, akkor tiszta fejre van
szükségem.
- Gorancsacsa, a napgyermek - kezdte Darwi-
na - smaragdból született. Ő az az isten, akit a
guacseták imádnak. A régi krónikák szerint maga a
Nap ejtett teherbe egy leányzót, aki egy smaragdot
hozott a világra, ami gyönyörű, aranyhajú fiúvá
változott. Ő Gorancsacsa. Kíváncsi vagyok, vajon
az isteni apától való gyermekek miért mindig sző-
kék? Akárhogy is, az ifjú vándorútra indult, min-
denki várta, hogy végre megmutassa magát, de
amolyan szégyellős fajta volt és csak követőivel
együtt jelent meg mások előtt. Mindez ötszáz évvel
ezelőtt történt. Nos, a falu lakói felkészültek, bizo-
nyos források szerint már nemzedékekkel ezelőtt
megépítették a napgyermek arany szobrát, annyira
biztosak voltak abban, hogy visszatér. Ez a kulcsa
ennek a helynek! Akármibe lefogadnám, hogy Go-
rancsacsa nem volt más, mint egy kóbor spanyol
talán Pizarro vagy valamelyik hadnagya. Kis csapa-
tával egy napon felbukkant itt és úgy döntött, hogy
maradni fog. Hallott a helybéliek szertartásairól.
Így a kastélyból rövidesen a „Napisten temploma" lett, ő
maga pedig megszemélyesítette a jó öreg Gorancsacsát.
Lehet, hogy nem pont így történt, de tudok olvasni a sorok
között, ez a történész előjoga. A lényeg Gorancsacsa-
Pizarro-akárki személye. Az illetőt gyakran gyötörte a
delirium tremens vagy valami hasonló. Ez a tény
nemzedékeken át, szájhagyomány útján terjedt brujoról
brujora: az isten inkarnációja epilepsziás! A bennszülöttek
előtt ügyesen leplezte a dolgot és hagyta, hogy azt
higgyék, az „isten" látogatta meg őket. - Hangjából
érződött a visszafojtott szenvedély, majd egy kicsit
lassabban folytatta. - A terv szerint a jó öreg
Gorancsacsának feleségül kellett volna vennie a királynőt,
Namsháyát, a Hold istennőjét, a jaguárasszonyt, s kettőjük
házasságából új faj származott volna. De valami hibázott
az elképzelésben, ugyanis a királynő még csak hároméves
volt. - Halványan elmosolyodott. - így várniuk kellett. De
mielőtt a királynő elérte volna a megfelelő életkort,
Gorancsacsának el kellett hagynia a völgyet, hogy
találkozzon saját főpapjával, aki a „vízen túlról" érkezett.
Gorancsacsa lelkére kötötte mindenkinek, hogy
maradjanak itt, amíg visszatér és távozott, de csapata itt
maradt. Soha többé nem jött el ide és nem is hallottak
róla. A guacseták azonban türelmes emberek. Mint
láthatja, még mindig várják. Teljesen biztosak benne,
hogy a napgyermek visszatér és feleségül veszi az új
Namsháya Királynőt és egy egész új világ atyja lesz. De
időközben, időközben, Joshua, és ez a dolog kulcsa, a
guacseták azt hitték, hogy Gorancsacsa valamiféle őran-
gyalokat küldött le az égből, hogy vigyázzanak a törzsre.
Ezek a szellemlények kiválasztottak testébe költöztek bele,
jelenlétüket a rohamok bizonyítják.
 Ez hát a dolog háttere. A törzs tiszteli azokat, akiket néha
elfog a rángatózás, mert azt hiszik, hogy istenek szállták
meg őket. Az a szerencsénk, kedves fiam, hogy meg
vagyunk áldva ezzel a betegséggel.
Annyira érdekelt á történet, hogy el is feledkeztem a
félelemről, s az agyam is lassan tisztulni kezdett.
- Nyolcéves korom óta vagyok epilepsziás -
folytatta Darwina. - Állandóan szedtem a gyógy-
szert, de amikor elfogtak, elvesztettem a tablettá-
kat. Azt hittem, ez a vég, de hetenként két roha-
mom van, ez az egyetlen ok, hogy a brujo életben
hagyott. Ugyanezért nem bántották magát sem, s
nem is fogják egészen addig, amíg produkálja eze-
ket. Természetesen nem tudom, mit tartogatnak a
maga számára, illetve, csak sejtem. Hallottam,
hogy beszélnek valamit Gorancsacsa szobráról, ami
odakint áll, de kételkedem benne, hogy ott akarnák
feláldozni, ahhoz túlságosan is megszállott, bár itt
szállt meg…
Nevetnem kellett, bár ez komoly fejfájást okozott, Dar
a körülményekhez képest jópofa szójátékot produkált.
Felültem és szembenéztem vele, úgy tűnt, mintha
megfiatalodott volna. Lement a nap, csak a két kis
tűzrakás fénye világított a nagy helyiségben. A padlón
árnyékok mocorogtak.
- Honnan tud ennyi mindent? - kérdeztem.
- Megtanultam a nyelvüket - felelte. - Már ismertem
néhány helyi nyelvjárást és jó fülem van. És ezek a
szegények - mutatott körbe - ők is tanítgattak.
Közelebb hajolt hozzám és összehúzta kancsal
szemét.
- Mondja nincs véletlenül egy cigarettája?
 Megráztam a fejem és végigpillantottam a teremben
heverőkön. Hirtelen eszembe jutott valami.
- Mondja, ők is epilepsziások?
- Az egész csoport az.
- De hogyan…
- Ez már egy másik történet - mosolygott. - Gondolja,
hogy képes végighallgatni egy újabb sztorit?
Bólintottam.
- Szép kis mesedélután, ugye? Nos, ha ezt
meghallja, a torkában fog dobogni a szíve. Ezek az
emberek mind foglyok, akárcsak maga meg én.
Különböző törzsekből valók, többnyire csatában es-
tek fogságba. Különleges foglyok, a brujo különle-
ges céljai számára. Fogalmam sincs, hogyan vá-
lasztja ki őket. Talán megálmodja, talán a Figyelő
mondja meg neki, vagy a jelenlegi Namsháya ki-
rálynő. Bárhogy is történik, a kiválasztott foglyok
különleges gyógykezelésben részesülnek, nagyon
különlegesben. A brujo agyműtétet végez rajtuk.
Az egész olyan, mint egy szertartás. Először kis
lyukat fúr a koponyában, aztán ennek a boldog kis
falunak a királynője, Namsháya - Isten óvja a ki-
rálynőt! - kikanalaz egy keveset az agyból és
megeszi, hogy magába fogadja ezeknek a különle-
ges foglyoknak az erejét. Aztán a brujo addig hevít
egy kis darab smaragdot, amíg vörösen nem izzik,
majd betömi vele a koponyán lévő lyukat. Az „is-
tenek ékköve" - így nevezik - az agy hiányzó
részébe illeszkedik, majd ezután a brujo bevarrja a
fejbőrt. És tudja, mi történik? Röviddel a szertartás
után a pácienseken kitör a roham. Számunkra sem-
mi meglepő nincs abban, hogy a szegény pasas
rángatózni kezd, miután tüzes követ nyomtak az
agyába, de ezeknek a kis indiánoknak szent csodát
jelent. Hisznek abban, hogy a szertartásos sebészeti beavatkozás
áldozatai szent emberek, akikben mostantól az istenségek
egyike lakozik.
A kiválasztottak legalább fele természetesen agyhártya-
vagy agyvelőgyulladást kap, tályog vagy vérömleny
keletkezik a fejében, ez váltja ki a rohamokat. Valójában
legtöbbjük a műtét után egy héten belül meghal, de azt
mondják róluk, hogy csak elhagyták a földi testüket, így
visszamehettek az istenek közé. És azok, akik nem halnak
bele, természetesen újabb smaragdbeültetésre számíthatnak,
végül olyanok lesznek, mint egy 17 karátos ébresztőóra, ami
kellő időben csörög.
Ezekre nagy figyelmet fordítanak, különleges ételeket
kapnak és különleges szabadságot élveznek egészen addig,
amíg meg nem betegszenek. A láz, a hányás, a köhögés -
ezeket annak előjeleként tekintik, hogy az isten megpróbálja
elhagyni a testet, el akar menni, hogy újra a csillagok között
éljen. A beteget ilyenkor ide hozzák, ez a betegszoba.
Teljesen elszigetelik, így a kikívánkozó szellemek
segíthetnek egymásnak, hogy megszabaduljanak a földi
porhüvelytől. Ezért vagyok most itt, belázasodtam, az istenem
ki akar jönni. Azzal nem vagyok tisztában, hogy magát miért
hozták ide, lehet, hogy azért, mert vér szivárog a füléből...
Megérintettem a jobb fülemet. Forró volt és ragadt valami
nedvességtől. Hirtelen megszédültem és megnéztem a
kezem, sötét vér borította az ujjaimat, a vér a fejemből
csordogált. A tűz körül ülő alakok egyszerre baljóslatúnak
tűntek számomra, de meg is sajnáltam szegény, veszendő
lelkeket. Felsejlett bennem, hogy alighanem zsákutcába ke-
rültem, ahonnan nincs kivezető út. Aztán szörny gondolatom
támadt.
 - Rajtam is elvégezték az operációt, ugye? -
suttogtam.
- Egyáltalán nem - nyugtatott Darwina. -
Csak nagy ütést kapott. Ne adja fel a reményt! Mi
előtt megkaptam a lázat, én is tartottam magam. A
dolgok rosszabbra is fordulhatnak. Ha nem lenné-
nek rohamaink, már felfaltak volna minket, vagy
kiszívták volna a vérünket, itt kedvelik a véres ita-
lokat. Az tény, hogy amikor kitört rajtam az első
roham, azt hitték, hogy megszállt valamelyik isten.
Ha elég szerencsés, csak kopulációra fogják kény-
szeríteni - elképzelheti, milyen nagy problémát
jelent itt a megtermékenyítés - és higgye el, a ha-
difogoly rosszabb időtöltést is találhatna, mint a...
hm... dugást.
Összeszedtem magam és kiegyenesedtem.
- Ez egyszerre egy kicsit sok nekem - jegyeztem meg
csendesen.
- Képzelem - mosolygott Darwina. - Nem rossz itt az élet,
majd meglátja. Ha nem lázadozunk, jól tartanak minket. Én
egyszerűen megpróbálom ezt az egészet egy másik
életszakasznak tekinteni. Amikor egyedül voltam a
dzsungelben, akkor sem imádkoztam, de itt sem
fohászkodom, mert az nem segít át a barlangokon, hogy
megint kijussak a dzsungelbe. Így összességében különös
tapasztalatszerzésnek fogom fel. Kiegyensúlyozottnak kell
maradnom, s ha látok valami esélyt a menekülésre, semmi
sem állíthat meg. Tudja, mint a tengerészgyalogosokat. És
akkor egyszercsak itt terem maga. Ki tudja, mit hozhat a jövő
év? Ne vágjon olyan savanyú képet és mesélje el, hogy
került ide.
Ekkor valami mozgolódás támadt az ajtónál.
Fáklyás bennszülöttek léptek be, egy ernyedt testet tettek le a
padlóra és kimentek. Darwina felállt.
- Gyerünk oda! Biztos behoztak valami sze-
gény beavatottat, aki gondoskodásra szorul. Mi itt
vigyázunk egymásra.
Én is feltápászkodtam. Keresztülmentünk a szobán oda,
ahol az alélt valaki hevert. Lekuporodtunk, hogy
megvizsgáljuk a kiválasztottat. Eszméletlen, normálisan
lélegzik, a pulzusa rendben van. A fejét simára borotválták.
Jobb füle mögött mint egy három centiméter átmérőjű friss
seb látszott, amiből vér szivárgott.
- Új áldozat - mormolta Darwina.- Most tet-
ték a fejébe a smaragdot és várják, hogy beköltöz-
zön az isten.
Ránéztünk a testre. Torrie volt az.
Hirtelen visszatért az emlékezetem.
Mélyet lélegeztem, majd a karomba vettem a
magatehetetlen lányt.
Elfogott a düh. Ezért mentettük meg? A dolog érthetetlen
volt. Tanácstalanul néztem Darwinára, aki odaszólt a tűz körül
üldögélőknek. Hárman felálltak és suttogva megbeszéltek
valamit, majd két bennszülött gyengéden átvette tőlem
Torrie-t. Először tiltakoztam, nem akartam átadni nekik. De Dar
megérintette a vállamat és bólintott.
- Ők majd gondját viselik, Joshua. Nagy gyakorlatuk van
benne. Umboro orvosságos ember volt a törzsénél. Jó lélek,
nem kell aggódnia a lány miatt.
- De… ő…
- Semmi értelme azon meditálni, hogy mi történhetett
volna. Kapott egy esélyt, mint mindannyian.
 Mielőtt válaszolhattam volna, odajött hozzánk az
orvosságos ember. Rám szegezte a tekintetét, halkan
mondott valamit Darnak, majd újból rám nézett. Dar is ezt
tette, összeráncolta a szemöldökét, majd furcsán
elmosolyodott.
- Mi a baj? - kérdeztem.
- Umboro az imént valami vicceset mondott, de azt
hiszem, van benne némi igazság.
- Miről beszéltek?
- Látta Gorancsacsa arany szobrát a szent ligetben, ugye?
Nos, akármi legyek, ha nem magára hasonlít!
 6. fejezet
A Figyelő és a csillagok
- Ez nevetséges! - fakadtam ki.
- Lehetséges - kuncogott. - De úgy vélem, ezért bámulták
úgy meg magát.
Korábban nem vettem észre, de most felfigyeltem rá, hogy
mindenki rám sandít. Ez kicsit elbizonytalanított.
Leszállt az éj, a levegő hűvösebb lett. A fejem már teljesen
kitisztult, most jöttem csak rá, milyen ködösek voltak az elmúlt
órák, mintha most ébredtem volna fel az álomból. Valami
motoszkált a fejemben, valami álom töredék, amit fel akartam
idézni, de nem sikerült. Pedig fontos volt! Hirtelen
visszaemlékeztem rá.
- Figyeljen - suttogtam. - Van valami mód arra, hogy jelet
adjunk kifelé? Így tudathatnám a barátaimmal, hogy itt
vagyunk.
- A barátaival?
- Ott vannak a ligetben. Majdnem megfeled-
keztem róluk, annyira kiürült az agyam. Ma éjjel
megpróbálkoznak a kiszabadításunkkal. Gondolja,
hogy valami módon összehangolhatnánk az akciót?
Dar rám meredt.
- Vannak barátai odakint? Nem mindegyiküket fogták el?
- Nem, csak elfelejtkeztem róla. Amikor magamhoz tértem,
minden összekeveredett...
- Van fegyverük? - kérdezte Dar. Pillanatnyi hitetlenkedése
gyorsan bizakodásba csapott át.
- Hát persze, fel vannak fegyverezve…
- Istenem, akkor segíthetnek rajtunk.
 - Pontosan erre céloztam az előbb.
Az asszony vonásain félelemmel keveredő izgatottság
tükröződött: lehet, hogy ez a fogság végét jelenti, de egyben
veszélyes hazárdjátékról is szó lehet. Veszély és remény,
mint a tengerészgyalogosoknál. Darwina néhány nevet
suttogott, mire a tűz körül ülő bennszülöttek közül páran
odajöttek hozzánk.
Férfiak és nők közeledtek felénk, lassan, bizonytalanul
lépkedtek. Dar egy percig beszélt hozzájuk különös
nyelvükön.
- Mondawe guezte quachina boro dom...
Csekély közönsége figyelmesen hallgatta, bár
legtöbbjük arca rezzenetlen maradt. Néhányan
megismételték a szavait, néhányan bólogattak.
Amikor befejezték a párbeszédet, Dar felém fordult.
- Készek arra, hogy segítsenek nekünk. Ők legalább annyira
ki akarnak kerülni innen, mint maga. Ami engem illet, még
megfontolom a dolgot. - Úgy tűnt, egy pillanatra
elszontyolodott.
- Oké, mit kell tennem?
Dar megrázkódott és összeszedte magát.
- A fő dolog az, hogy tudassuk velük, itt vagyunk.
- Nem látok egy telefont sem.
- Még nem vezették be - kacsintott rám. - De a „speciális
helyzetünknek" köszönhetően eltérhetünk a szokásoktól. Azt
hiszem, ha elkezdene nagyon hangosan énekelni - valami
olyat, amiből biztosan kiderül, hogy maga nótázik - akkor a ba-
rátai megállapíthatnák a helyet. Ha bármelyik brujot zavarná a
dalolás, majd megmondom neki, hogy csak az isten akar kijönni
magából s akkor biztosan békén hagyják.
 Ez némi túlzásnak hangzott.
- Mit énekeljek? Nem is tudok énekelni...
Dar megdörzsölte az állát.
- Valami dallamosat, az elég idegenül hangzik a
bennszülöttek számára.
- Nem ismerek ilyet - siránkoztam s kezdtem pánikba
esni. - Csak a régi Beatles nótákat tudom.
- Tökéletes - sugárzott Darwina. - Amint a hold
megvilágítja a sziklákat, már el is kezdheti.
Félrehúzódott és bennszülött rabtársainkkal a menekülés
útját kezdték latolgatni. Én komoran dúdolgattam a
sarokban, megpróbáltam felidézni azt a néhány
dallamtöredéket, ami homályosan rémlett az
emlékeimben. Végül a Lucy in the Sky with Diamonds
mellett döntöttem.
Dar segítségével néhány ütemet sikerült megtanítanom
két bennszülöttnek, akik minden sor végén egyfajta
kórusként zümmögték az „aahh"-okat. Ez felerősítette az
előadás hangerejét, így reméltem, hogy Karl és a többiek
könnyebben meghallanak minket.
Amikor a harmadik negyedfázisban lévő Hold ezüstös
fénye beáradt az ablakon, teli torokból énekelni kezdtem
mindazt, amire a számból emlékeztem. Csak az első
szakaszt tudtam, így azt ismételgettem, bennszülöttjeim
pedig harsány „aahh" dúdolással festették alá a dalt.
Biztos vagyok benne, hogy a rock and roll történetében
ez volt a legkülönösebb koncert: egy rémült amerikai
paleontológus John Lennont bömböl iszonyúan hamisan,
két epilepsziás amazóniai bennszülött időnként
alázümmög valamit, lázgyötörte angol ENSZ kiküldött
hölgy vezényel, a tűzfény által megvilágított közönség,
akik dermedten
kucorognak piszkos, büdös vackukon, pedig mogorva
hadifoglyokból, holttestekből és reszkető, lázas
betegekből áll.
Rövidesen néhány őr dugta be a fejét, hogy megnézzék,
mi ez a felfordulás. Dar elhessegette őket, mondván, hogy
csupán a bennem lakozó isten próbál némi levegőhöz
jutni. Az őrök láthatólag már megszokták az ilyen
fecsegést, ezért szó nélkül távoztak.
Mintegy 15 perc múlva kezdett elmenni a hangom, így
abbahagytam az éneklést.
- Szünetet tartunk? - érdekődött Dar.
- A hangom - krákogtam és a torkomra mutattam. Dar
adott egy bögre vizet, szeme vadul csillogott a tűz
fényében.
Ittam néhány kortyot, aztán odasétáltam, ahol a még
mindig eszméletlen Torrie feküdt. Kíváncsi sötét arcok
meredtek rám, amint letérdeltem mellé. Felemeltem a
fejét, a bögre peremét az ajkához nyomtam és némi vizet
öntöttem a szájába. A folyadék nagy része lecsorgott az
állán, de néhány cseppet képes volt lenyelni. Valami
büszkeség töltött el, olyasfajta érzés, ami összekapcsolt
azokkal a gyógyítókkal, akik századok óta istápolták a se-
besülteket és elesetteket. A tűz körül ülők továbbra is
figyelmesen szemlélték, hogy megsimítom a homlokát
és mellemre vonom a fejét.
Torrie bőre hűvös volt, egy rémisztő pillanatig azt
hittem, hogy meghalt. A mellkasára tapasztottam a
fülemet: a szíve ütemesen vert. Egy percig csak
hallgattam a dobogást, olyan, mint egy ősi motor,
gondoltam. Felemeltem a fejem és ránéztem. A haját
leborotválták, szánalmasan nézett ki. Alvó Csúfság, aki a
megváltó csókra vár. Lágyan megcsókoltam az ajkát.
 Újra hallottam a dobolást, de ez másfajtának tűnt.
- Dobok - mondta Dar, aki közben odalépett
mellém.
Mint a dzsungel szívverése, ötlött fel bennem. A dobok
egyre hangosabban szóltak.
- Mit jelent ez? - kérdeztem.
- A ma éjjeli szertartást jelzik. Felteszem, az új fiúk
tiszteletére szólnak.
- Új fiúk?!
- Maga és a barátai. Hát, ez megváltoztatja a
dolgokat, nem?
- Hogyhogy?
- Elvisznek minket innen. A ligetbe, Gorancsacsa
szobrához. - Kezet nyújtott nekem, mintha ez volna az utolsó
alkalom, amikor megérinthetjük egymást. - A szertartásra
visznek - lehelte.

Röviddel később két őr lépett be, hogy elvigyenek.

- Várjatok, miért éppen engem akartok? - tiltakoztam vadul
forgó szemmel és Darwina mögé hátráltam.
- Mongalu dwanai? - csattant fel az asszony. Az egyik őr
válaszolt, rövid párbeszéd alakult ki, majd Dar hozzám
fordult.
- A Figyelőhöz fogják kísérni.
- Az micsoda?
- Nem micsoda, kicsoda. Egy nő, a fő jövendőmondójuk.
Olvas az emberekben, olvas a csillagokban. Úgy tűnik,
magából is ki akar olvasni valamit.
- Velem jöhetne?
- Azt mondták, hogy nem. Magánkihallgatás
lesz. Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, az,
hogy mi történik később a szertartáson, ennek fé-
nyében fog lezajlani.
- De nem tudom, hogy mit tegyek! - rémüldöztem. -
Hogy viselkedjek?
- Csak legyen önmaga. Jobban tenné, ha elindulna, a
Figyelő várja.
Még mielőtt további kérdéseket tehettem volna fel
Darnak, az egyik őr megfogta a karomat és kivezetett az
udvarra.
Valami papféle bukkant fel mögöttünk. Fejét kopaszra
borotválta, arcát tetoválások díszítették. Toll-ágyékkötője alatt
rongyos barátcsuhát viselt, kezében fáklyát tartott.
Az udvar tele volt emberekkel és világító bogarakkal,
mindannyian kíváncsian bámultak rám. A gyerekek egymás
között sugdolóztak, az ajtókban ácsorgó öregasszonyok
reszelős hangon megjegyzéseket tettek rám, minden tekintet
engem követett. Olyan nemtörődöm módon, ahogy csak
lehetett, lenéztem a sliccemre, hátha nyitva van.
Lassan áthaladtunk a főtéren és a romos kastély felé
indultunk. Az utat kőkunyhók szegélyezték, mindegyikben
tűz égett, edények csörrentek, családi beszélgetések zaja
szűrődött ki belőlük. A házakon túl mintha megművelt
földeket láttam volna, a növények kukoricafélének tűntek.
Észrevettem még valamit, ami pont olyan volt, mint egy
öntözőrendszer, egyenes csatornák húzódtak a kukoricasorok
között, s némelykor keresztezték egymást.
Számos épület között sétáltunk keresztül. A nagyobb
folyók medréből keskeny árkokat ástak, amik a házakba
vezettek és a másik oldalon bukkantak ki, így minden házban
volt folyóvíz.
Megkerültük a kastélyt és a hátsó része felől közelítettük
meg. Útközben hűvös, száraz szellő tá-
 madt, ami egészen magamhoz térített. Oké, most már
rendben vagyok, készen állok mindenre.
A széles, ajtó nélküli bejárathoz törött csigalépcső vezetett.
Úgy tűnt, mintha valaha faltörő kossal rohamozták volna meg
a várat. Óvatosan lépkedtem felfelé, néhány lépcsőfok
hiányzott, mások töredezettek voltak, így tekintetemet lefelé
kellett szegeznem. A főbejáratnál felnéztem és akaratlanul
megtorpantam, a mögöttem lévő pap kishíján belém
ütközött.
Az előttem emelkedő falat koponyákból rakták. Emberi
koponyák ezrei alkották a falat, a halál lehellete lengte be az
építményt. Régi koponyák és frissek, nagyméretűek és aprók,
épek és roncsoltak, mindannyian szembenéztek és szabálytalan
boltívet alkottak az ódon lépcső fölött, a falon lévő nyílás
leginkább tátott szájra emlékeztetett. A pap keresztültaszított
rajta.
A túloldalon fáklyák által megvilágított előcsarnok
helyezkedett el. Átvezettek a helyiségen, ismét lépcső
következett. Újra felfelé tartottunk.
A következő szinten egy hosszú folyosóra értünk, egy
csomó kerengőn át széles deszkapallóhoz jutottunk, ami
tucatnyi kijárattal rendelkező folyosóra vezetett. Bementünk az
egyiken, kis, bútorokkal teli szobába kerültünk. A pap mondott
valamit, majd lenyomott egy székbe és mindhárman kimentek.
Üldögéltem egy darabig, csak nézelődtem és hallgatóztam.
Tömör faasztalok fölött régi olajlámpák függtek és
megvilágítottak mindent. A széket, amiben ültem, teakfából
faragták, ami megsötétedett az évek folyamán. Az egyik
falat művészi munkák díszítették: tollból szőtt szőnyegek,
állat maszkok, kőfaragványok és törött agyagvázák. A
 másik falon nagy, nyitott ablak helyezkedett el. Odamentem.
Öt emelettel alattam volt az udvar, azon túl emelkedtek a
fák. Mindenütt fáklyák világítottak, a lángok a tisztás és a liget
körül táncoltak a dobok szüntelen ritmusára. Visszamentem és
körülnéztem a szobában. Az egyik sarokban nyitott tetejű, hen-
geralakú tartályféle állt. Belenéztem, de úgy látszott, valahol
a kastély alján végződik, nem láttam a fenekét, bár olaj-
lámpával is levilágítottam.
Az asztal ismeretlen rendeltetésű, titokzatos dolgokkal volt
tele. Mintha egy alkimista műhelyébe kerültem volna. Csőrös
üvegpoharak, amik átlátszatlanok voltak a portól, törött
palackok, rozsdás drótok, ősi, olvashatatlan könyvek, amiknek
penészes lapjai felpöndörödtek. Az egyiket felemeltem és
leporoltam. Majd fülemet az ajtóra tapasztottam, csend volt
odakint. Lenyomtam a kilincset, az ajtó kinyílt. Vajon
elmehetek? Lehetséges innen a menekülés? Fogalmam sem
volt róla, de úgy véltem, semmi bajt nem okozok, ha
felderítem egy kicsit a terepet. Így átsurrantam a szomszédos
szobába.
Fáklyák világították meg a freskókkal borított falakat.
Különös írásjelek is álltak rajtuk, azokhoz hasonlók, amiket
hosszú idővel ezelőtt Lon mutatott nekünk a kődobozon.
Úgy tűnt, mintha az egész helyiség valahogy kapcsolatban
lenne a matematikával és a csillagászattal, égitestek és
csillagképek borították a boltozatos mennyezetet: körívek,
vonalak, geometriai ábrák, nyilak, számok, figurák,
szimbólumok - lenyűgöző volt az egész,
De számomra semmi haszna nem volt. Odamentem egy
különböző holmikkal teli polchoz, ami két falat is betöltött.
Évszázadok alatt gyűlhetett össze a zsákmány, talán az
olyan betolakodóktól vették
el, mint én. Asztrolábium, szextáns, rozsdás spanyol
párbajpisztolyok, filmfelvevők, öngyújtók, hőmérő, karóra,
törött rádió, az idegen betolakodóktól elvett, felmérhetetlen
mennyiségű érték.
Benéztem a szomszédos fülkébe. A túloldali falnál állt,
amiben Di kuporgott. Odarohantam, megráztam a rácsokat,
majd megpróbáltam kinyitni az ajtaját, de zárva volt.
- Di - suttogtam sürgetően. Bágyadtan felemelte a fejét,
meglátott, odarohant az ajtóhoz. Kinyúlt a rácson és
megragadta a kezemet. Odahúztam és megcsókoltam.
- Joshua, vigyél ki innen - súgta. Reszketett, csupa verejték
volt, a szeme elsötétedett.
Bólintottam és törni kezdtem a fejemet, hogy hozhatnám
ki a cellából. Az egész falat mennyezettől a padlóig érő
rácsok borították, olyan volt, mint az állatketrec, de Di volt
az egyetlen fogoly.
Kerestem valamit, amivel feltörhetném a rácsajtót. Nem
volt sem kalapács, sem feszítővas, sem használható
piszkavas vagy véső, esetleg kulcs, de mégis akadt valami:
egy hosszú írótollat, ami valamikor keselyűé lehetett, s vége
mostanra megkeményedett a fekete lakktól. Talán ezzel ki
tudom piszkálni a zárat.
Felkaptam a tollat, visszasiettem, letérdeltem a padlóra és
beledugtam a vaskos lakat kulcslyukába.
- Mit csinálsz? - suttogta Di. - Tudod egyál-
talán, hogy mit csinálsz? - Hangjában idegesség
vibrált.
- Nagyjából igen. Amikor gyerek voltam,
gyakran nyitottam ki apám redőnyös íróasztalát
hajcsattal.
Di a rács másik oldalán letérdelt mellém.
- Miért csináltad?
 - Csak kíváncsi voltam. Rájöttem, hogy ha be van zárva,
akkor valószínűleg valami izgalmas dolog lehet benne.
- És volt? - kérdezte reménykedve, zavartan, dühösen
vagy valahogy így.
- Sosem találtam semmit. A zár viszont könnyebben ment.
Megpiszkáltam a tollal egy kis nyelvet, ami
megmoccant kissé.
- Jól vagy? - kérdeztem Dit.
- Nem is tudom - csuklott el a hangja. - Megfürdettek,
elém tették azt az édes illatú gyümölcsöt meg valami salátát.
Először nem akartam enni, de aztán kishíján belém tömték.
Josh, mi fog történni velünk?
- Először is kijutunk innen, ez az elsődleges dolog. Lon és
a többiek a dzsungelben rejtőznek, s ma éjjel megmentenek
minket.
Hallottam, hogy a lakat nyelve kattan egyet. Megráztam,
és végre kinyílt. Kitártam az ajtót és összeölelkeztünk a
feleségemmel.
- Gyere, azt hiszem, ismerem a visszafelé ve-
zető utat - suttogtam a hajába. Egy darabig szoro-
san ölelt, úgy karolt át, mint az utolsó embert, aki
az otthonára emlékezteti.
Végül az ajtó felé siettünk, amin át beléptem a fülkébe.
De hirtelen megtorpantunk, valaki állt ott és minket nézett.
Hihetetlenül idős nő volt, elképesztően magas és
betegesen sovány. Sétapálcára emlékeztetett vagy éhező öreg
madárra. Hosszú, fátyolszerű, szakadozott köntöst viselt.
Szemében végtelen feketeség tükröződött, horgas orra volt és
keskeny ajka.
- Guetzieh lonos - szólalt meg recsegő han-
gon.
 A mögötte lévő ajtóban megjelent két izmos őr és
Darwina.
- A Figyelő üdvözli magát - mosolygott Dar. - Én
csupán tolmácsként vagyok itt jelen. Látták, hogy
beszélgetünk, így megtudták, hogy értem a nyelvét. Ő
mindent lát, azóta figyeli magát, amióta leültették abban a
szobában.
- Mondja meg neki, hogy csodálatos a gyűjteménye -
olyan nyugodtan beszéltem, ahogy csak tudtam. Di
pillantása az ajtó és az ablak között cikázott, mint egy
csapdába esett állaté.
Dar fordított, a Figyelő csikorogva nevetett, aztán
válaszolt.
- A Figyelő köszönetet mond az elismerésért.
Meghívja magát, hogy nézzék meg együtt a csilla-
gokat. Fent a tetőn.
Dar a mennyezet felé emelte a fejét.
Némi habozás után bólintottam. A Figyelő, Dar és egy
őr elindultak velem a szoba túlsó ajtaja felé. A másik őr
vissza akarta kísérni Dit a cellába.
- Várjon! - tiltakozott a felségem. Arca megkövült a
félelemtől.
- Várjon! - visszhangoztam.
A Figyelő megszólalt, Dar fordította a szavait.
- A barátnője egyelőre annak a gyűjteménynek a része,
amit annyira megcsodált.
- Mondja meg a Figyelőnek, hogy semmi bántódás
nem érheti őt.
- Nem vagyok biztos benne... - kezdte Dar.
Feszültnek, bizonytalannak tűnt. Arra következtet-
tem, hogy nem akarja veszélyeztetni itteni pozíció-
ját arra az esetre, ha a menekülési terv kudarcot
vall.
A Figyelő ismét mondott valamit. Dar bólintott.
- Azt mondja, ne aggódjon, a barátnőjét csak
 felkészítik. Jöjjön, Joshua. Ne sértse meg a vendégszeretetét
még akkor sem, ha maga a kiválasztottak egyike.
Kisétáltunk és otthagytuk Dit a sötét kétségbeesés kellős
közepén. A következő helyiség fürdőszobának látszott, tele
süllyesztett csövekkel, majd hűvös folyosóra értünk, ami a
legkülönösebb terembe vezetett. Falai olvadtnak tűntek, a
részben kő, részben fém tartópillérfélék félig elrozsdásodtak.
Kirojtosodott vezetékek, kilógó kapcsolók, kőtörmelék a
padlón, mindez elképesztő látványt nyújtott.
- Mi... mi ez... - kezdtem, de tovább kellett mennem.
A következő helyiség minden kétséget kizáróan trónterem
volt. A középen álló kőtrónust drágakövekkel rakták ki, az
emelvényt, amin állt, hosszú ébenfa asztalok vették körül. A
Figyelő odalépett a trón mögötti üres falhoz, megnyomott két
furcsa alakú téglát és egy ajtó nagyságú nyílás tárult fel
előtte. A titkos ajtón át csigalépcsőhöz értünk, ami nyitott
toronyhoz vezetett, ahonnan le lehetett látni az egész városra
és fel lehetett nézni a csillagos égte.
Soha nem láttam még ennyi csillagot, még az alacsonyan
álló Hold fénye sem halványította el ragyogásukat. Úgy tűnt,
mintha milliónyi fehér, kékes, sárga, pirosas ékkő lángolna a
kozmosz legtávolabbi mélységeiben. Körbeforogtam, úgy
bámultam fel az égre. Hirtelen elszédültem, úgy éreztem,
mintha a kőfal forogna körülöttem. Már majdnem átbuktam
rajta, amikor az őr karonragadott és talpra állított.
A Figyelő kuncogott, úgy éreztem magam, mint egy
szélfútta papírdarab, ami egy száraz ágon kötött ki.
 Odasétáltunk a torony pereméhez. Finomművű, antik
teleszkóp állt ott. Sárgarézből készült, lencséje mintegy tíz
centiméter átmérőjű lehetett.
- A Figyelő azt kívánja, hogy nézzen bele - szólalt meg
Dar.
- Mit nézzek?
Darwina megigazította a három lábon álló teleszkópot, így
a távcső most lefelé irányult.
- Amit akar - válaszolta.
Próbaképpen az ég felé fordítottam és belebámultam. A
csillagok megsokszorozódtak. Most még távolabbi pontok
vibráltak, a fehér szikrázás olyan sápadtlila és halványzöld
árnyalatokat öltött, amik szabad szemmel egyáltalán nem
voltak kivehetők. A Figyelő Darhoz beszélt, szavai olyan
tompán zengtek, mintha ősi hieroglifák szólaltak volna meg.
Fölöttem táncoltak a csillagok. Megszédültem, úgy éreztem,
mintha táncra kértek volna, s azt akarnák, hogy forogjak és
pörögjek titkos muzsikájukra.
Zihálva letottyantam a kőre. A Figyelő mosolygott.
- A Figyelő azt mondja, találkozott a választásuk - Dar
lassan beszélt, óvatosan megválogatta a szavakat. - Mivel az
első szobában csak a könyvet, a másodikban csupán a
lúdtollat érintette meg, s itt a Figyelő Szemén át a
vércsillagot nézte, ezek a dolgok igen fontosak.
- Mi az a vércsillag? - csak az utolsó dolog jutott el a
tudatomig, bár a másik kettőnek sem volt túl sok értelme.
Amit tettem, minden különös ok nélkül csináltam, s egyik
sem volt igazán fontos számomra. Meglehetősen zavarba
jöttem.
- A vércsillag a Mars - válaszolta Dar. - Nyilvánvalóan
pont arra szegezte a távcsövet.
 A Figyelő újból mondott valamit furcsa hangján.
- Azt mondja, hogy ez… a kedvező csodák éj-
szakája - fordította Dar. - Nem csak a vércsillag
erőteljes, hanem az álomcsillag is, azt hiszem, az a
Jupiter. De azt is mondja, hogy mindegyik közül
legcsodálatosabb a születés-csillag, amit elfogyasz-
tott a holdistennő.
- Lefordítaná ezt a fordítást?
Megrázta a fejét.
- Nem világos előttem az egész. A születéscsillag a
Vénusz, valószínűleg azért, mert esténként felbukkan, aztán
elhomályosodik, majd még reggel előtt „újjászületik”. A
holdistennő pedig maga a Hold. Az itteniek hisznek abban,
hogy a Hold Namsháya szelleme, azé, aki a földi alakjában itt
uralkodik, ő a törzs királynője; korábban már beszéltem róla
magának. De hogy a Hold megeszi a Vénuszt? Nem is
tudom…
- Nézze, csak adjon valami kulcsot a megfejtéshez, ez jót
vagy rosszat jelent számunkra?
Semmi jóra nem számíthatunk, gondoltam és újra
kellemetlenül éreztem magam.
- Tiszteli magát, úgy látom, de nem vagyok biztos benne,
hogy miért. Az is lehet, hogy rosszul ítélem meg.
- Mondja meg neki, hogy a bennem lévő isten találkozni
akar azzal, aki Diben lakozik. Szükségem van rá, hogy Di itt
legyen mellettem, különben vissza kell térnem az égbe.
Vissza kell térnem valahová; éreztem, hogy reszketni
kezdek és valami furcsa illat terjeng a levegőben.
- Ne legyen olyan kemény fiú, mert eljátszhatja
a legjobb lehetőségünket. - Komolynak látszott, a
szeme figyelmeztetően csillogott.
 - Ez Di egyetlen lehetősége.
Habozott egy pillanatig, majd susogni kezdett a
Figyelőnek, aki labda nagyságú, csiszolt smaragdot húzott elő
a köntöse alól, s elragadtatva bámult a zöld csillogásba. Én
elragadtatva bámultam rá. Úgy tűnt, a terjedelmes kristály
felfogja a csillagok fényét, a sugarak megcsillantak az ékkő
csiszolt lapjain és mintákat rajzoltak ki, mintákat, amiket a Fi-
gyelő elolvasott, amik visszatükröződtek a szemében. A
látómezőmben ragyogó fények cikáztak. A kezem remegni
kezdett, valami különös aura borult rám. Hirtelen rájöttem,
hogy- csak percek választanak el a rohamtól.
Az öregasszony lassan letette a smaragdot a kőre, odajött
hozzám, kezébe fogta a fejem, arcát az enyémhez közelítette
és belenézett a szemembe.
Én is belenéztem az övébe. Az éjszaka feketeségét láttam,
beleszédültem. Karmazsin pöttyök örvénylettek körülöttem,
elkápráztattak, elbódítottak. Az űrbe zuhantam, én magam
voltam az űr.
Rámtört a roham.
Én voltam a vércsillag, a bíborszín hatalom, az emberiség
hajnala.
Én voltam az álomcsillag: camera obscura, camera lucida,
a szenvedélyek bolygója, csillámló fénysávok hatoltak át az
éteren, mint egy vándorló világ kristály álmai.
Én voltam a születés csillaga, születtem, meghaltam,
születtem, meghaltam…
Én voltam az űr.
Az űr…
Kinyitottam a szemem. Fölöttem finom selyemsálként
húzódott a Tejút sávja, a Hold a zeniten állt. Valami fuvallat
söpört át az arcomon. Tudtam,
hogy végetért a roham, a földet tapogatva bizonytalanul
felültem.
Ugyanabban a kőtoronyban voltam, de eltelt két óra, hiszen
felkelt a Hold, de most egyedül találtam magam. Hideg szél
támadt, az éjszaka kitisztult, sokkal jobban éreztem magam.
Már nem a csillagok alatt, hanem ott voltam közöttük.
Egyfajta beolvadás érzete volt és a hatalomé.
Lenéztem a városra a torony pereme mellett. Mint a
teleszkópon át látott csillagok, a fáklyafények ugyanúgy
megsokszorozódtak. A dobok ütemes hangja szerint szerves
egységbe rendeződtek, s ez megrémített engem. A fények, az
ütemes dobolás, a fűszeres illatú levegő valahogy
kapcsolatban voltak velem, a hatalmamban voltak.
Feltápászkodtam. A szél belekapott a hajamba és
meglobogtatta. Halhatatlannak éreztem magam, a lenti tömeg
is megérezte a jelenlétemet, megérintette a lelkemet. Átláttam
a városon, a dzsungelen, az örvénylő csillagokon. Ez a
pillanat az enyém volt.
Behunytam a szemem, beszívtam az illatát.
Ebben a másodpercben az univerzum bennem
volt.
Kifújtam a levegőt. Kicsit ingadoztam, de egyenesen
álltam. Újra szilárd talajt éreztem a lábam alatt.
Még mindig a toronyban voltam, még mindig egyedül. Mi
jöhet ezután? Ideje eltűnni erről a helyről, efelől semmi
kétségem sem volt.
Kinéztem a sarok mögül, de senki sem állt ott. Minden
erőmet összeszedve lesiettem a lépcsőn. Az is üres volt.
Megjegyeztem az idefelé vezető utat, így szobáról szobára
visszataláltam abba a helyiségbe, ahol Dit tartották fogva. De
a feleségem eltűnt.
 A cella üres volt. Végigrohantam az emeleten lévő összes
szobában. Sem Dit, sem mást nem találtam bennük. Az
egyik asztalon régi kést láttam, felkaptam és az övembe
dugtam. Pulzusom felgyorsult, letöröltem a verítéket az
arcomról és lerohantam a következő lépcsőre.
A lenti szobák is üresek voltak. A kastély hirtelen
hatalmas, hideg, élettelen mauzóleumnak tűnt. A dobok
egyre hangosabban szóltak odakint, úgy lüktettek, mint egy
nyílt seb. Odasurrantam a nyitott ajtóhoz.
A Figyelő állt előttem, Darral az oldalán: mögöttük fáklyát
tartó bennszülöttek százai álltak, akik ütemesen ringatták
magukat a dobszóra.
- Maguk… maguk engem vártak - törtek elő belőlem a
szavak.
- Eljött a szertartás ideje - bólintott hűvösen Dar.
 7. fejezet
A szertartás
Keresztülvonultunk a város utcáin. Minden ajtó fölött
fáklyák égtek, vagy az omladozó kőfalak réseibe dugták
azokat. Legalább ezer városlakó csatlakozott a menethez,
minden saroknál újabb és újabb csoportok bukkantak elő.
Tizenkétszer körüljártuk a kastélyt. Úgy éreztem magam,
mint egy sötét nap körül keringő üstökös, ami saját
csóváját keresztezi. Végül letértünk a „körpályáról” és az
erdő felé vettük az irányt.
A dobok hangosabban és gyorsabban szóltak, leginkább
a kedvesét ölelő szerelmes szívének zakatolására
emlékeztettek. Darwina mellettem maradt, meztelen,
dárdás, rézzel kivert pajzsot hordó harcosok vettek körül
minket. Öt méterenként fáklyák lobogtak a ligetben,
különös árnyékokat vetettek a fákra, fényük
visszatükröződött az őrködő szobrokon. Lassan haladtunk
előre, egészen a kis erdő mélyébe.
A Gorancsacsa szobra előtt álló oltár előtt tíz
méternyire megálltunk. A tömeg is megállt, a dobok
elhallgattak.
- Mi történik? - súgtam oda Darnak. A mene-
külés útját keresve a sötétségbe meresztettem a sze-
mem. - Mi van itt?
- Attól tartok, Joshua, hogy valakit feláldoznak.
Szavai hallatán forogni kezdett velem a világ.
- Pedig nem is volt olyan hamis az az éneklés
- próbáltam tréfálkozni, de a hűvösség ellenére
kiverte homlokomat a veríték.
Hirtelen a brujo bukkant fel előttem.
 Még mindig a kígyós maszkot viselte, aminek rései
közül egy eleven iguana kúszott elő. Meztelen testén
fogakból készült palástfélét viselt, kezében díszesen faragott
combcsontot tartott. Mögötte állt a kísérete, tucatnyi, baljós
külsejű bennszülött, akik úgy voltak öltözve, mintha egy
Mindenszentek napi felvonulásról szalasztották volna őket:
fekete halálmaszk, betört emberi koponya, csontokból összera-
kott, mitikus állatfej, tollak, ékkövek és bőrszíjak kavalkádja
kavargott előttem. Páran vámpírnak, királykondornak,
minotaurusznak vagy sárkánynak öltöztek, néhányan az egykori
spanyol sehoriták rongyos, elsárgult ruháit vették magukra és
mantillát borítottak a fejükre, mások kopott szerzetes csuhát
viseltek. Egyikük terjedelmes kézirattekercset cipelt, egy
másik pedig a válláig érő lókoponyát húzott a fejére, volt, aki
óriásteknőst imitált, akadt majomjelmezes, fura agancsokkal
a fején, volt olyan… nem is sorolom tovább. A társaság
lassan, bizonytalanul visszahúzódott az éjszaka sötétségébe.
- Kicsodák ezek? - érdeklődtem némi torokköszörülés
után.
- A gyülekezet tagjai - felelte Dar.
A brujo kiáltott valamit. Követői lassan, egyszerre
dobogni kezdtek a földön, csontokkal, dárdákkal, a lábukkal.
Úgy hangzott, mintha a föld órája ütné a perceket.
A brujo ezután hozzám fordult, és hangosan beszélni
kezdett. Dar folyamatosan fordított.
- Azt mondja, hogy a guacseták fő Anyájaként
az ő kötelessége, hogy ügyeljen a törzs jó lelkiálla-
potára. Azt mondja, üdvözli magát. Azt mondja -
várjon, hadd hallgassam végig - azt mondja, a je-
lek világosak, s amint a Figyelő közölte vele, ma
éjjel a nyugati égen a holdistennő megette a születés-
csillagot, éppen a maga érkezése előtt. Aztán megjött maga.
Most már nem is lehet kérdéses, hogy maga Ő:
Gorancsacsa, a napisten smaragdgyermeke, Namsháya
holdistennő és jaguárkirálynő hitvestársa, aki végre visszatért
embereihez, ahogy azt megjósolták az idők kezdetén.
Döbbent csend támadt. Hitetlenkedve néztem Darra.
A brujo folytatta, Darwina tolmácsolt.
- Ha bárki is kételkedne az igazságban, pillant-
son kettejük arcára.
Ezután a brujo két csatlósa megragadott és felemelt - bár
igazán nem tiltakoztam - és odaállítottak vándorló istenük
arany szobra mellé. Újabb döbbent csend keletkezett,
mindenki, akit láttam, feszült figyelemmel fürkészte az
arcomat, majd a hosszú ideje elveszett Gorancsacsa képére
meredtek.
- Hihetetlen - hallottam Dar suttogását mel-
lettem. A tömeg vad őrjöngésben tört ki. Az álru-
hás démonok fáklyával a kézben táncra perdültek,
kiáltoztak, vonaglottak a földön. A dobok is meg-
szólaltak, az asszonyok felvijjogtak. Csomó embe-
ren kitört a roham, vagy egyszerűen csak szimulál-
ták, de mindannyian ott fetrengtek a földön. Töké-
letesen megrémültem.
Dar közelebb furakodott hozzám.
- Úgy vélem, kedves Gorancsacsám, ez tökéle-
tes színjáték volt, de átkozott legyek, ha értem. Bi-
zonyos szempontból talán mind a ketten elátkozot-
tak vagyunk.
Ránéztem az egyik kezében kardot, a másikban lúdtollat
tartó szoborra. A smaragd szemekben megcsillant a lobogó
fáklyák fénye.
 Éppen úgy nézett ki, mint én.
Pontosan olyan volt. Hogyan lehetséges ez? Olyan volt
az egész, mint egy rémálom, amitől képtelen vagyok
megszabadulni, végig ki kell bírnom, egészen addig, amíg
sikoltozva fel nem ébredek.
De ez nem álom volt.
Tetőtől talpig végigmértem a szobrot. Olyan magas volt,
mint én, talán egy kicsivel magasabb. Észrevettem, hogy a
szobor mellére írásjeleket véstek, ugyanolyan jellegűek
voltak, mint a kőládikón lévők, amit Lon mutatott meg
nekünk. Ez a doboz sodort minket a legnagyobb zűrzavar
kellős közepébe.
Lon. Megpróbáltam megkeresni őt a hullámzó tömegben,
de nem láttam sehol. Csak az árnyékban hajladozó táncosok, a
vonagló férfiak és nők, mindenféle hátborzongató
teremtmények őrjöngtek az eksztázistól káprázó szemem
előtt.
A brujo felemelte csontpálcáját és a gyülekezet tíz
másodpercen belül elcsendesedett. A brujo ismét hozzám
beszélt.
- És most - tolmácsolta Dar - a további jövendölés szerint,
mindannyiótok és az erdőben lakozó kisebb istenek szeme
láttára feleségül veszed Namsháya királynőt. Gyermekeitek
istenek lesznek a földön és egy új faj kezdetét jelentik.
Mielőtt megkérhettem volna, hogy ismételje meg ezt,
letépték a ruhámat, bekenték a testemet valami vöröses színű
olajjal, mintegy tíz méterre előre vittek és a kőoltárra
fektettek.
Megpróbáltam felkelni, de egy hatalmas termetű, krokodil
maszkot viselő harcos visszanyomott. Ezzel minden erőm
elfogyott. A szívem zakatolt, a lá-
 bam reszketett, mint a kocsonya. A dobok szakadatlanul
szóltak. Remegni kezdtem.
Felbukkant a brujo. Három erős férfi lefogott, a negyedik
kipeckelte a számat, majd a brujo belém erőltetett valamilyen
finom port. Fészkelődtem és köhögni próbáltam, de némi port
kénytelen voltam lenyelni és be is lélegeztem valamennyit. A
többiek hátraléptek. Hanyatt feküdtem az oltárköven, lihegtem,
borzongtam, hörögtem egy kicsit, s ezernyi sötéten csillogó
szem bámult rám a környező fákról.
Lenéztem az oltár lábához.
Ott állt a királynő.
Meztelen volt, fénylő és csodálatos, tökéletesen elhittem,
hogy ő a holdistennő maga. Sosem láttam még ilyen bűbájt
és erőt sugárzó, érzéki teremtményt. Fején díszes
bronzsisakot viselt, ami egy XVI. Századi, spanyol
konkvisztádoré lehetett s tollforgó ágaskodott a tetején.
Szemét és orrát valódi jaguárfejből készült félmaszk fedte, az
állat felső fogsorával együtt. Meztelen, olajos bőre nem a rá-
eső tűzfénytől csillogott, inkább úgy tűnt, mintha sugárzott
volna. Ujjait jaguárkarmok ékesítették, lábát magasszárú
spanyol bőrcsizma fedte. Fellépett az oltárra és fölém állt.
Még mindig hanyatt fekve, hátrább húzódtam néhány
centivel. Majdnem teljesen érzéketlen voltam, jobbra, majd
balra néztem, a sötétség megmozdult, a szemek ékkövekké
váltak. Az arany szobrok mintha életre keltek volna,
megkerülték a fákat, beleolvadtak a földbe, megölelték
egymást.
Már tudtam, hogy yagét adott nekem a brujo, már
hallucinálni kezdtem.
A szemem könnyes lett, folyt az orrom és nyál
cseppent ki a számból, az agyamban fények robbantak.
Erőlködve felnéztem.
A királynő szétterpesztett lábbal ült a csípőmön,
lovagolt rajtam, egyszerre hullámzott a testünk. A keble
felemelt kezembe simult, jaguármaszkjának fogai a
nyakamhoz közelítettek. Mindkettőnknek folyt a nyála.
Éreztem, nem, mindketten éreztük, mivel egybe-
olvadtunk, hogy majd szétrobbanunk a vágytól, az
örömtől, semmi más nem létezik, csak egymáshoz simuló
testünk forrósága. Emelkedtünk és süllyedtünk, minden
porcikánk a kielégülés után áhítozott. S akkor egyszerre
görcsösen összefonódtunk, majd vakító fény csapott fel
az agyamban.
A következő, amit felfogtam, az volt, hogy feláll,
egyik lába a combomat súrolja, a másik fölém emelkedik.
Aztán lelépett az oltárkőről és eltűnt a szemem elől.
Felültem. A tömeg extázisban őrjöngött, fantasztikus
teremtmények ölelkeztek a villódzó fények és árnyak
között. A szobrok állattá változtak, a táncosok sikoltoztak.
Az emberek rohamot kaptak, görcsökben vonaglottak,
látomásaik támadtak. A fák lángra lobbantak, majd
sárkányokká alakultak és eltűntek az éjszakában.
Megláttam Karlt, testét bíborvörös ábrák borították,
maszkot viselt és üveges szemmel tántorgott a tömegben,
mint a hazajáró lélek.
Megláttam Dit, egy kecske-ember éppen egy kígyó-
asszony felé lódította, mindketten vért szívtak a
nyakából.
Megláttam Lont, tetőtől talpig vörösre volt festve,
törökülésben üldögélt egy csomós faágon.
Tudtam, hogy mindannyian elvesztünk.
Remegő lábakkal felálltam. Mielőtt teljesen ma-
gamhoz tértem volna, megragadtak, felemeltek és
Gorancsacsa szobrához cipeltek. Odaállítottak a háta mögé.
Valamit matattak az oldalán, halk koppanásokat hallottam,
majd végül rémülten jöttem rá, mit is csinálnak. Kinyitották a
szobrot.
Rejtett sarokvas csikordult, s feltárult a szobor belseje.
Teljesen üres volt. Nem is valódi szobor volt, csak vékony
fémhéj, páncélöltözék, amit istenük alakjára formáltak. Ahogy
jobban megnéztem, nem is páncélruha volt, inkább koporsó.
A brujo rövid fohászkodása után betuszkoltak a
„szoborba”, behajtották a hátlapot és bezárták azt. A páncél
majdnem tökéletesen illett rám. Úgy éreztem, mintha
elevenen eltemettek volna.
Először szörnyű klausztrofóbia jött rám. Nem tudtam
megmozdítani sem a karomat, sem a lábamat, mivel
beleszorultak a szobor végtagjaiba. Kiöltöttem a nyelvemet és
megnyaltam az arany ajkakat. Keserű, fémes ízt éreztem. A
nyál összegyűlt a számban, de nem tudtam kiköpni.
Lélegzetem felgyorsult, úgy tűnt, rövidesen meghalok.
Hunyorogva kinyitottam a szemem és láttam.
Hogyan lehetséges ez? Pislogtam néhányat. Homályos,
zöld árnyak táncoltak előttem, lehet, hogy még mindig
eszméletlen vagyok, vagy álmodom?
Természetesen a szobor smaragd szemei játszottak velem,
pontosabban keresztülláttam rajtuk. Eltorzították és megtörték
a látványt, ráadásul olyan valószerűtlennek tűnt az egész.
Mégiscsak haldoklóm, állapítottam meg lemondóan.
A levegő sűrűbb lett körülöttem, kaotikus smaragd figurák
úsztak el a szemem előtt. A kőoltárra egy fiatal nőt - talán Dit?
- fektettek, körülötte alakok vonaglottak.
Valami felrázott ebből a morbid látomásból. A
facsemeték közül kiemelkedett a Halál és felém közeledett.
Ösztövér, köpenyes alak volt, üveges tekintetét a szoborra
szegezte, és nem volt orra, annak helyén két lyuk tátongott.
Peckesen lépkedve jobbra kanyarodott, körbejárt, szája félig
kinyílt.
- A halál csókja! - villant fel az agyamban.
Már tíz méterre volt tőlem. A fáklyák fénye megvilágította
a figurát, s ahogy közelebb ért, rájöttem, hogy nem a Halál
készül magával vinni, hanem a jó öreg orratlan Curicuri, aki
sokatmondóan rámvigyorgott, majd a tisztás felé bólintott.
Kinéztem és balra megláttam - alig hittem a szememnek -
Lont, Karlt és Dart, amint lassan az oltárkő felé tartanak.
Felkiáltottam, de majdnem megsüketültem az általam keltett
zajtól.
Lon felnyalábolta az oltáron fekvő Dit, majd a vállára
vette. Karl felkapott egy magatehetetlen alakot, aki mintha
Torrie lett volna, majd odament Darhoz, mondott neki
valamit és rám mutatott. A két testet cipelve, mindhárman
elindultak felém.
Hála istennek, tudták, hol vagyok. Könnyek öntötték el a
szemem, így mindent homályosan láttam. Barátaim közelebb
jöttek. A zűrzavaros kavargásban senki sem figyelt rájuk,
kivéve a brujot, aki kádereivel a nyomában szintén elindult
felém. Minden izmomat a végsőkig megfeszítve próbáltam
mozdulni, inteni, vagy valamit csinálni, hogy fi-
gyelmeztessem barátaimat. Elfogyott a levegőm, mozgatni
akartam az ujjaimat, a jobb kezemet, amiben a szobor a
lúdtollat tartotta. Hüvelykujjamat a mutatóujjhoz erőltettem, de
nem sikerült összeérintenem őket, akárhogy is erőlködtem, a
szemem majd kiugrott, de minden hiába. Vagy mégsem?
Valami megmozdult.
 Az ujjaim mozogtak. Életrekeltek, ki tudtam tapogatni a
fémkesztyű belsejét. Valami kerék volt benne, olyan
fogaskerékféle. Forgatni kezdtem, vadul pörgettem, amíg meg
nem lazult. Lázasan tekertem, míg végül a bálvány szája
kinyílt, így újra levegőhöz jutottam.
Mielőtt kiálthattam volna, karjaim lehulltak és a térdem
megcsuklott. Lon és Dar odarohant, hogy támogassanak.
Gondolkodás nélkül egy lépést tettem feléjük, legnagyobb
döbbenetemre tudtam járni! Úgy látszik, a kerék elforgatásával
működésbe hoztam valami mechanizmust, ami meglazította a
páncél csuklóit. Most már valódi páncélöltözéket éreztem a
testemen.
- Jól vagyok, jól vagyok - ziháltam.
- Tudsz ebben a micsodában menni? - kiáltotta oda Lon.
- Azt hiszem.
Még mindig éreztem a yagé hatását, de erős kon-
centrálással a minimumra tudtam szorítani az agyamban
kavargó látomásokat.
A páncélruha hihetetlenül nehéz volt, de Lon
megállapította, hogy nem képes kinyitni a hátoldalt, így benne
kellett maradnom, nem volt más választásom.
Előrebotladoztam, Lon karonfogott, aztán lassan lépkedni
kezdtem.
Ez csodálatos hatást gyakorolt a bennszülött népességre,
számukra maga Gorancsacsa kelt életre. Sokan rémülten
elinaltak, mások leborultak elém és remegtek a félelemtől.
Még a brujo és emberei is követték példájukat.
Olyan nagyokat léptem, amekkorákat csak tudtam. A
bennszülöttek drágaköveket dobáltak a lábam elé.
 - Szedjétek össze a csapatot - szóltam oda a jobbomat
markoló Lonnak - és tűnjünk el innen.
Lon, Karl, Dar, Curicuri, a megmaradt jivaro és új
indián társaink felsorakoztak mögöttem. Ők hozták az ájult
Dit és Torrie-t is. Én a fák között törtettem, mint egy
robot.
A túloldalon már megritkultak a liget fái, hamarosan
kijutottunk a síkságra. A hold teljes fényében tündökölt.
Egyenesen a romos fal felé tartottam, ami mögött
Fernandot hagytuk.
Amikor odaértünk, rémes látvány fogadott: Fernando és
a Figyelő görcsösen szorongatták egymást, s kést döftek
a másik oldalába. Karl szétválasztotta őket. Az öreg hölgy
halott volt, Fernando-ban még pislákolt az élet.
Torrie-t, Dit és Fernandot cipelve odasiettünk a
patakhoz. Időnként idegesen hátrapillantottunk, végül
beleereszkedtünk a vízesés aljába.
A barlangbejáratnál Lon felkapcsolta a zseblámpáját.
Torrie nyögdécselt és öklendezett, de végül magához tért.
Dar az oldalára fektette őt. Fernando vért köhögött, igazán
pocsékul nézett ki. Karl, amennyire lehetett, ellátta öreg
barátja mellsebét. Di némán feküdt a földön.
Darwina bennszülött barátai megpróbálták kinyitni a
páncélöltözék hátlapját, Lon pedig meggyújtotta a magával
hozott Coleman lámpát. A vízesés függönyén át láttuk,
hogy a síkságon fáklyafények kóborolnak. Fel és le
mozogtak, de nem jöttek közelebb.
Az egyik indián végre megtalálta a páncél rejtett zárját
és kiszabadított belőle. Lehuppantam a földre. A páncél
állva maradt, bár ingott egy kicsit. Szaporán pislogtam egy
párat, visszatértem a való világba. A kápráztató színek és
alakok eltűntek,
szilárd talaj volt a lábam alatt, barátságos arcok néztek
rám, meleg fény áradt a lámpából és nyugodtan
lélegeztem. Lon mellém telepedett és átkarolta a vállam.
- Hogy érzed magad? - kérdezte recsegő bari-
tonján. - Minden rendben van?
Bólintottam. Ismét ura voltam az érzékszerveimnek. Úgy
látszik, a hallucinogén anyag, amivel a brujo megetetett,
csak rövid ideig hatott.
Az illendőség követelményeinek megfelelően bemutattam
Darwinát Lonnak és Karlnak. Mindannyian kezet ráztak, mint a
csapatkapitányok mérkőzés előtt.
- Mi van Divel? - érdeklődtem. - És Torrie-
val? Lon megragadta a karom.
- Di meghalt, Josh.
Először nem fogtam fel, mit mondott, nem is értettem a
szavakat, kissé zavarba jöttem.
- De azért jól van?
Lon bólintott.
- Minden rendben van vele. Ott hagytuk egy
szűk barlangjáratban. Soha senki sem fogja megta-
lálni.
Bólogattam és magamba roskadtam. Valami végtelen
üresség töltött el. Odamentem Di holttestéhez, leültem mellé
és megfogtam a kezét. Olyan sápadt volt ebben a fényben,
olyan egyedül volt. Sírás fojtogatta a torkomat, de a szemem
száraz maradt. Később viszont napokon át könnyeztem.
Amíg a többiek összeszedték a felszerelést és bekötözték
a sebesülteket, Di mellé feküdtem. Megcsókoltam az arcát és
magamhoz öleltem. Ne menj el, gondoltam. Ne hagyj el,
Szaladó Szem. Bőre már hűvös volt. A teste… Muszáj
erről be-
szélnem önöknek? Éppen erről? Hiszen ez feleleveníti
bennem a fájdalmat, ahelyett, hogy tompítaná. Hirtelen
vesztettem el őt, hogyan is írhatnám le, milyen hatással volt
ez rám? Egyszerűen nem vagyok képes rá. Csak annyit
mondhatok, ez volt az utolsó csepp a pohárban, ezután már
semmit nem vettem a szívemre, érzéketlenné váltam.
- Attól tartok - szólalt meg Darwina -, hogy
azok a kinti fáklyák egyre közelednek. Nem fog
tetszeni azoknak a fickóknak, hogy holtan találják a
Figyelőt. Úgy vélem, ideje lenne továbbállnunk.
Én nem mozdultam, tovább feküdtem szerelmem mellett.
Lon késével kiemelte Gorancsacsa smaragd szemeit, Karl
előhalászta csomagjából a tartalék nadrágját és odadobta
nekem. A még mindig félig eszméletlen Torrie és Fernando a
legerősebb indiánok hátára kapaszkodtak. Lon felsegített,
először tiltakoztam, de aztán vele tartottam. Úgy lépkedtem,
mint az alvajáró. Így hát a zseblámpa fényénél fel-
kerekedtünk, elindultunk az alagutak felé, amit az idevezető
úton megjelöltem a rajzszénnel.
Hideg volt, de még nem tértem magamhoz any-
nyira, hogy érezzem a hűvösséget. Lon a kezembe
nyomott két drágakövet. Azokat szorongattam, for-
gattam a tenyeremben, mint a kockákat és remény-
kedtem benne, hogy össze tudom szedni magam.
Lehet, hogy én voltam Gorancsacsa, az isten és ez
az egész bolond világ csak álmaimban létezett, s
amikor sikerül felébrednem, minden és mindenki
eltűnik az életemből. Elképzelhető, hogy még csak
ébredezek, ezért szívódott fel Di. Ha újra elalszom,
Di visszatér.
- Odaértünk már a nyílhoz? - kérdeztem, mint
 egy nyűgös gyerek. Válasz helyett azonban halotti csend
támadt.
- A nyilak - szólalt meg Lon reménytvesztve. - Mindenütt
ott vannak a nyilak.
- Ez lehetetlen! - ellenkezett Karl.
Pedig igaz volt. Minden irányban szénnel rajzolt nyilak
díszelegtek az alagutak falán. Képtelenség volt kideríteni,
melyik az igazi, melyik mutatja a helyes irányt.
Fernando Karl fülébe súgott valamit.
- Azt mondja, a Figyelő tette - dörmögte
Karl. - Már nem tudta megállítani őt. Azt mondja,
az a nő ellopta a rajzszenet és odarajzolta a nyila-
kat, mielőtt megakadályozhatta volna. Fernando kér
minket, hogy bocsássunk meg neki.
- És most mihez kezdünk? - tette fel a kérdést Dar. -
Eltévedtünk, vissza kell mennünk - hangjából félelem
csendült ki.
- Hova a pokolba menjünk vissza? - fakadt ki Lon. - Annak
semmi értelme sincs. Nem tehetünk mást, tovább kell
mennünk - csikorgatta a fogait dühösen.
- Merre menjünk, ez itt tiszta labirintus!
- Azt hiszem, erre - mutatott egy alagútra Lon és
elindult. Nem volt más választásunk, követtük őt.
A következő kanyarnál lejtőssé vált az út. Sötétebb lett,
vagy talán a zseblámpáink elemei kezdtek kimerülni. Lehűlt a
levegő, borzongani kezdtem.
A barlangok, amiken áthaladtunk, valahogy furcsának
tűntek, mintha a hegység agyába hatoltunk volna be. Vörösen
foszforeszkáló algákkal teli helyeken mentünk át, egyes
pontok néha felizzottak, mint az idegsejt, ha gondolat fut át
rajta. A föld szürkeállományába kerültünk.
 - Várjatok egy kicsit - szólalt meg valamivel később Lon. -
Nem látok több fénylő barlangot.
Megtorpantunk. Igaza volt, megint eltévedtünk.
Szédülő fejjel rogytam le a kőpadlóra. Semmi mást nem
akartam, csak aludni, mindnyájunknak nagy szüksége lett
volna némi pihenésre. De ennek még nem jött el az ideje.
Az utóvéd felől hangos ordítás hangzott fel, a városbeli
üldözőink utolértek minket, a kiáltás azt jelezte a többi
harcosnak, hogy hol vagyunk. Rövid dulakodás után Karl és
Curicuri végzett az ordítozókkal, de már túl késő volt: egy
nem túl messzi alagútból a ránk vadászok lépéseinek zaja
hallatszott.
Lon felrántott a földről és szaladni kezdtünk.
Eszeveszetten rohantunk, olyan gyorsan, ahogy csak
tudtunk. Egyre lejjebb jutottunk az útvesztőben. Egy darabig
úgy tűnt, lehagytuk az üldözőket, így lassítottunk, de aztán
újra felhangzott a lábdobogás, s irányt változtatva tovább
száguldottunk.
A rohanás órákig tartott. Végül, úgy tűnt, sikerült
leráznunk őket.
Hamarosan egy barlangba értünk, aminek nyitott volt a teteje,
többszáz méterre a fejünk fölött az égbolton szikráztak a
csillagok.
A barlang padozatát folyó szelte át, nagyjából nyolc
méter széles lehetett. Lassan folydogált, vize meleg volt és
illatos. Valószínűleg hőforrások táplálták, amikbe valahol
orgonafürtök hullottak.
Olyan illata volt, mint a nyárnak, amikor találkoztam Divel.
Pillanatnyi benyomás volt, kétségbeesett kísérlet arra, hogy
megragadjak valamit, ami örökre elveszett. Belevetettem
magam a folyóba. Nem vagyok valami híres úszó, de nem
akartam öngyilkosságot elkövetni, csak vele akartam lenni
 megint. Őrült ötlet volt, el is szállt egy pillanat alatt, de
úgy éreztem, mégis érdemes élni valami miatt.
Felnéztem a sötétkék égen ragyogó csillagokra és
megrohantak az emlékek. Vajon Di lelke odafönt van?
Remélhetem-e, hogy egy napon újra találkozunk? Égett a
szemem, de egy könnycsepp sem csordult ki belőle.
Ekkor megint meghallottam a lábdobogást.
Percről-percre hangosabb lett, mindannyian észleltük, s
hallottuk a rémisztő kántálást is, Váratlanul két, harci díszben
pompázó harcos toppant be a barlangba, akik láthatólag a
vérünkre szomjaztak.
Három karcsapással visszaúsztam a parthoz és magamhoz
rántottam a félig eszméletlen Torrie-t. Inkább fulladjon meg
velem együtt, minthogy Di sorsa legyen az osztály része. Fejét
a víz fölé tartva, a folyó közepére evickéltem. Lon szintén
beugrott a vízbe. Karl átnyalábolta Fernandot és követett
minket. A parton maradt többiek nem voltak elég gyorsak,
pillanatok alatt mérgezett hegyű dárdák fúródtak a testükbe,
vagy fogságba estek.
Curicuri és Dar még idejében kapcsoltak és belevetették
magukat a folyóba. Átúsztunk a túlsó partra, közben nyilak
csapódtak a vízbe körülöttünk. A bennszülöttek nem jöttek
utánunk, ennek oka hamarosan világossá vált: alig voltunk
félúton, amikor valami megragadta a bokámat.
A micsoda meleg volt, ragadós és nem eresztett el.
- Mi a baj? - kérdezte Lon, látva rémült áb-
rázatomat.
Az állam már a vízfelszínt súrolta, vadul csapkodtam
magam körül.
- Ott van valami… - kezdtem, de mielőtt be-
fejezhettem volna, Lon és Fernando eltűnt a szemem elől, s
egy pillanattal később Torrie-val a karomban én is
lemerültem.
Mindent elöntött a vörös köd. Megpróbáltam visszatartani
a lélegzetemet és dühöngtem, miért nem vettem nagyobb
levegőt, amíg lehetőségem volt rá. Víz alatti áramlatok
dobáltak fel és le, kénytelen voltam elengedni Torrie-t. A víz
ismeretlen irányba sodort, a levegőm teljesen elfogyott.
Egyre lejjebb süllyedtem. Megfeszítettem a testem és
próbáltam meglazítani a mellemet szorító valamit, de nem
sikerült.
Úgy döntöttem, nem állok ellen. Az eredmény csak
annyi lett, hogy elfogyott az oxigénem. Gondoltam, ha
elengedem magam, a micsoda elenged, így talán a felszínre
juthatok.
Elernyedtem. Mintha minden lelassult volna, úgy éreztem
magam, mint a mézbe esett légy. Kiengedtem tüdőmből a
maradék levegőt, és belezuhantam a sötétségbe.
A micsoda elengedett és zihálva a parton találtam
magam.
Bizonytalanul felkapaszkodtam, Lon és Karl mellettem
hevertek. Néhány másodperccel később mint holmi
uszadékfa, Fernando bukkant fel a vízből és kikecmergett a
homokra, Curicuri, Dar és Torrie hamarosan követték.
Mindannyian a parton hevertünk.
Megtapogattam a földet és rájöttem, hogy finom homokon
fekszünk. Nyoma sem volt a köveknek, amik a partot
szegélyezték. Zavartan felnéztem. Emberek álltak körül
minket.
Magas, sovány, fehérbőrű emberek. Állatbőrből készült
köpenybe burkolóztak. Rövid ideig kíváncsian bámultak
minket, majd továbbálltak.
 8. fejezet
Ébredés
Értetlenül bámultam utánuk. Mi a csoda történt? Úsztunk, majd
lehúzott valami, aztán zuhatagba kerültünk… Láttam, hogy Lon
hitetlenkedve bámul fölfelé s követtem tekintetét. Mintegy száz
méterre éppen fölöttünk a folyó az égen kanyargott, de a meder
nem volt látható. Átnéztem a vizén, a magasban homályosan
szikráztak a csillagok.
Minden bizonnyal optikai csalódásról lehetett csak szó.
A folyó alatt, éppen mellettünk nagy, nyugodt vizű tó terült
el. A lenti réten rengeteg ember nyüzsgött, s szemmel láthatóan
ügyet sem vetettek ránk, a maguk dolgával voltak elfoglalva. Az
orgonabokrok között játszadoztak, a tüzek körül üldögéltek,
beszélgettek, vagy különös muzsikát csaltak elő nádból készült
hangszereikből. A csoportok között két fajta állat kószált: tarka
tollú, zömök, szárnyatlan madarak és méternyi magas, lószerű te-
remtmények, amik homlokából egy szarv dudorodott elő. Ez
utóbbi állat roppant emlékeztetett az unikornisra.
- Lon? - szólaltam meg kérdően.
- Ne engem kérdezz - rázta meg a fejét. - Sosem jártam még
ezen a vidéken.
- Szerintem a zuhatag víz alatti áramlatai sodortak ide minket -
állapította meg Karl és felemelte a kezét.
Arra néztem, amerre mutatott. Az égi folyó túlsó végén vízesés
zúdult a tóba, aminek másik oldalán észrevettem egy nagy
gejzírt is.
 - Nem tudom, mi sodort ide téged - fordultam
Karlhoz -, de ami lehúzott engem, az nagy volt és
roppant erős.
Alaposabban szemügyre vettük a környéket. A tavat
homokos part övezte, amin unikornis szarvak hevertek. Maga a
hely óriási barlangnak tűnt, aminek tetején áramlott a folyó. Az
orgonamezőkön túl katalpafacsoportok magasodtak, a
távolabbi területeket páfrányok borították. A barlang belseje
többszáz méterre terjedt ki, s tucatnyi kis máglya világított a
terepen.
Éppen átkötöztük Torrie és Fernando sebeit - ők még
mindig félig eszméletlenek voltak - amikor egy ember
közeledett hozzánk, őzbőr zekét viselt és szelíden,
barátságosan mosolygott ránk.
- Symeau vagyok - szólalt meg csendes baritonján. - Légy
üdvöz.
- Maga beszél angolul! - kiáltottam fel.
- Mi tavi igékkel szólunk - javított ki. - Légy üdvöz
tüzemnek mellett.
- Köszönöm - bólintottam.
- Ki a fene ez? - mormogta Lon.
Felnyaláboltuk a sebesülteket és követtük a férfit.
Elhaladtunk a tó mellett, tucatnyi gyerek állt a parton és
orgonaszirmokat dobáltak a vízbe. Ennek volt köszönhető tehát
a folyó édeskés illata. Észrevettem egy sótömböt, két
unikornis nyalogatta békésen azt és egymást. A látvány
gyengéd érzéseket keltett bennem.
Odaértünk Symeau tüzéhez és letelepedtünk mellé. Már
ült ott valaki, egy Desireau nevű illető, nem tudtam pontosan
megállapítani a nemét, annyira férfiasnak tűnt számomra. Ott
álldogált még két kis unikornis, amiket Symeau Belame és
Blancame néven mutatott be nekünk. A tűz fölötti nyár-
son madár pirult, az a fajta, amit mindenütt láttunk a
környéken. Az itteniek szkrilnek nevezték.
Nagyon ízletes volt a húsa. Ettünk, ápoltuk a sebeinket,
majd pihentünk egy keveset. Torrie erőre kapott, Fernando
rámkacsintott és némi nyállal kevert bagót köpött a földre.
Körbepillantottam, az itteniek valahogy nem teljesen
emberinek tűntek. A fejformájuk, a bőrük színe…
Evés közben senki sem beszélt. Amikor befejeztük,
Symeau megtörölte zsíros száját és elmosolyodott.
- A szkril jó. Íme egy bödön szkrilháj.
Felemelt egy nagy csöbröt, belenyúlt és sűrű
zsírfélét kent a hasára.
- Gyógyít. Sok bajra jó. - Böfögött egyet és nevetett. -
Nos, végy belüle.
- Igen, Symeau, a szkril csodálatos volt, köszönjük -
szólalt meg Lon. - De most el kell mondanom, eltévedtünk
és haza akarunk jutni. Tudsz segíteni nekünk?
- Itt senki sem téveszt utat - ingatta a fejét. - A tó
mindenki hona.
- Eltévedtünk - hangsúlyozta Lon. - Nagyon élveztük a
vendégszereteteket, de ha barátaink megerősödnek, el kell
mennünk. Meg tudod mutatni a kifelé vezető utat? - tagoltan
beszélt, mintha koraérett gyerekhez intézné a szavait.
Csodáltam Lon viselkedését. Egyenesen rátért a dologra,
mégis udvariasnak tűnt, nem finomkodott, de nem is sértette
meg a szelíd Symeau érzékenységét.
Symeau gondolkodott egy percig, mérlegelve a
lehetőségeket.
- Jöjjetek. Vieileau tudni fogja, mi légyen teen-
dő. A tó beszélni fog általa.
 Hárman felálltunk, Symeau és Desireau társaságában átsétáltunk
egy páfrányos völgyön. A többiek a tűz mellett maradtak és
pihentek. Rövid séta után beléptünk egy katalpa törzsekből épített
kunyhóba, aminek közepén gödörben széndarabok izzottak. A
poros földön törökülésben öregasszony gubbasztott. Az izzó szén
fénye visszaverődött arcáról, jól megvilágított minden ráncot.
- Íme, Vieileau. Általa a tó azt monda nékünk, vigyázzuk az
árnyatokat.
- Vieileau, eltévedtünk - szólalt meg Lon. - Kérlek, segíts,
hogy hazajuthassunk.
- Íme a tó és itt vannak népei - mondta az asszony recsegő
hangon. - A tó bűvkörében lakozunk, hogy véghezvigyük a
csodáit.
Az asszony két oldalán füstölők égtek, füstjük a feje fölött
gomolygott, Ránk nézett, lassan felemelkedett és kiment a
kunyhóból. Mindannyian követtük.
- Figyelmeznetek kell - mondta. - Íme az ál-
dozat.
Néhány férfi jelent meg a tó partján, egy öregembert cipeltek a
vállukon, akinek nyakára öt, rikoltozó szkrilt kötöztek. Az
emberek monoton zsoltárfélét dünnyögtek, amitől égnek állt a
szőr a hátamon. Vieileau intésére madarastól bedobták az
öregembert a tóba, a test úgy süllyedt el, mint a kő.
A víz kavarogni kezdett, sötét hullámok emelkedtek az eddig
sima felszínen. Furcsa hang hallatszott, valami állat mormogására
emlékeztetett. Homályos tömeg bukkant elő a mélyből, alaktalan
massza, úgy tűnt, egyenesen rám néz. Majd a közepe örvényleni
kezdett, magába szívott minden törmeléket, ismét kiemelkedett,
olyan volt, mint egy
 tölcsér alakú felhő, felhorkant, kidudorodások jelentek meg
rajta, végül visszacsobbant a tóba.
Újra csend támadt.
A mozdulatlan vízfelszínen orgonaszirmok lebegtek.
Vieileau ránk mosolygott.
- Az áldozásnak vége. Most fel kell költeni a
Vénségest. A Vénséges látni óhajtaná tibenneteket.
Elindult, szó nélkül mentünk utána.
Lon és Karl tanácstalanul meredt egymásra.
- Most mihez kezdünk? - töprengett Lon.
- Ez túl magas nekem - ingatta a fejét Karl. - De azt
hiszem, itt mindannyian biztonságban vagyunk.
- Kivéve Dit - tettem hozzá.
És végre kitört belőlem a zokogás.

Jó pár napon át semmit nem csináltunk, csak re-

generálódtunk. Fernando gyorsan felgyógyult, úgy látszik, a
Figyelő kése nem sértett meg semmilyen életfontosságú
szervet. Torrie lassabban épült fel, de fokozatosan magához
tért, enni kért és kezdte visszanyerni az erejét. Időről időre
volt egy kisebb rohama, de életben volt!
Szemmelláthatólag a szkrilhús valóban sok mindenre jó
volt.
Mi többiek felderítettük a barlangot. Óriási volt és
mindentől elzárt, nem volt kivezető út. Az itteniek udvariasak
voltak ugyan, de cseppet sem segítőkészek. Számukra a
barlang volt az egész világ. Kétszer egy héten ünnepélyes
szertartás keretében a halottakat vagy a haldoklókat bedobták
a tóba, a testek sosem bukkantak fel többé. De ettől eltekintve
alig csináltak valamit, ettek, játszottak, aludtak..
Alaposan megvizsgáltuk a két vízoszlopot, amik a tóból
emelkedtek a fönti folyó felé. Tulajdonkép-
 pen óriási, áttetsző csövek voltak, az egyikben felfelé, a
másikban lefelé gyöngyözött a víz.
- Valami kristály lehet - kopogtatta meg Lon
a hengert. A belső részében bugyogó gejzírből ál-
landó, hűvös permet záporozott alá.
Megtapogattam a csövet, megszagoltam és ösz-
szeráncoltam a szemöldökömet.
- Nem hiszem; hogy ásványi eredetű, ahhoz túl vékony és
rugalmas. Inkább valamiféle műanyag lehet.
- Akkor lyukat is vághatunk bele - javasolta Karl és előhúzta
a kését. Előrelendítette a karját és beleszúrta a pengét a
kristály oszlopba. Amint a kés hegye megérintette, az egész
oszlop hihetetlen módon meghajlott, összehúzódott. A
mozdulat kiverte Karl kezéből a pengét, az nagy csattanással
esett le a földre. A lyukon át egy pillanatra víz lövellt ki, majd
a nyílás hirtelen bezárult. Úgy tűnt, a cső lazít egy kicsit, majd
visszanyerte eredeti formáját.
Megvizsgáltam ezt a helyet, ahol a kés behatolt. Sima volt
és kemény, semmi sérülés nyoma nem látszott rajta.
Karl lassan megrázta a fejét és felemelte a földről a kést.
- Tiszta őrület - suttogta -, de úgy éreztem,
mintha valami nagy állatba döftem volna bele. Pél-
dául medvébe.
Elkértem a pengét és megvizsgáltam a hegyét. Valami
ragacsos, zselatinszerű anyag tapadt rá. Odamentem a
legközelebbi tűzhöz és egy pillanatra a lángok fölé tartottam,
majd megszagoltam a füstölgő, elszenesedett anyagot.
- Szervesnek tűnik - mondtam. - Hihetetlen,
de azt hiszem, az a dolog él.
 Lon értetlenül nézett rám.
- Milyen dolog?
- A tó.
Odamentünk és letérdeltünk a parton. Belemerítettem a
tenyeremet a vízbe, majd megkóstoltam.
- Olyan, mint a folyóvíz.
- Akkor hogy értetted azt, hogy „él”? - érdeklődött Lon.
Leültem és a vízbe lógattam a lábamat. Majdnem ez
volt az utolsó dolog, amit életemben csináltam.
Szörnyű cuppanás hallatszott, valami egy pillanat alatt
lehúzott a tóba. Iszonyú erővel szívott magához, csak Karl
kitűnő reflexeinek és hatalmas izmainak köszönhetem,
hogy kirántott belőle, mielőtt mélyebbre süllyedtem
volna.
Lefektettek a földre. A lábam olyan piros volt,
mintha elsőfokú égési sebek borítanák. Mindene-
setre iszonyúan fájt és lüktetett.
- Valami… valami elkapott - suttogtam. - A
lábam…
Lon lehasalt a parton és egy hosszú faágat dugott a
vízbe. A tó hullámzani kezdett. Mélyebbre dugta az ágat,
körülbelül 30 centinél járt, amikor valami ellenállásba
ütközött.
Egyszerre valami jobbra, majd balra rántotta a fadarabot,
majd záporozó vízcseppek közepette szinte kiköpte azt.
Kezembe vettem az ágat. Göcsörtös felületén
égésnyomok látszottak, mint a lábamon, de nem kémiai
jellegűnek látszott, inkább mintha valami fehérje
emésztette volna meg a kérget. De az is lehet, ahogy
enzim volt. Megráztam a fejem.
- Elképesztő, de mintha egy gigantikus egysej-
tű töltené ki az egész tavat.
 - Egysejtű állat - hümmögött Lon. - Elment
az eszed.
Nem tudtam, hova fog vezetni, de úgy döntöttem,
végigviszem a gondolatmenetet.
- Valami amőbaféle - folytattam. - Képlékeny, hártyás
egysejtű, ami minden irányba és alakba képes kiterjedni.
Pinocitózis útján táplálkozik. Ez azt jelenti, hogy az ún.
állábakkal körülfolyja és bekebelezi a szilárd vagy csepp
alakú táplálékrészecskéket. Ez a folyamat két részből áll, az
első a sejt felszínéhez való tapadás, az adszorpció, a
második az ingeszció, a tulajdonképpeni emésztés. A
pinocitózis során a részecskék hozzátapadnak a felületi
feszültség és a kémiai affinitás segítségével a sejthártyához,
az besüpped alattuk, így kis gödör képződik, ami egyre
mélyebb lesz, majd kis hólyag formájában lefűződik a
sejthártya felszínéről és belekerül a sejt plazmájába. Valami
ilyesmi kezdődött a lábammal és ez történik azokkal a
fickókkal is, akiket hetente kétszer dobálnak be a vízbe.
- És azok az oszlopok? - sürgetett Lon. Nem látszott igazán
meglepettnek az elmondottak hallatán. Akármilyen bizarrul
hangzott is, mégis valahogy közelebb hozott minket a rejtély
megoldásához.
Megpróbáltam az iménti logika szerint folytatni.
- Az oszlopok valószínűleg a sejtfalból kinyúló
csövek, talán állábszerű képződmények. Az a mi-
csoda megvastagította a sejtfalát, így fenn tudja tar-
tani tömegét a gravitációval szemben. A membrán-
falú csőben lévő anyag pedig nem folyóvíz, ami
föld alatti gejzírből lövell fel, hanem áramló cito-
plazma, ami kispriccel, ha megsérül a sejtfal. Ez a
két oszlopszerű álláb valószínűleg hidat alkot a
fenti folyóhoz, a vége pedig a lenti folyóágyban van. A
folyó tökéletesen kapcsolódik az állábakhoz, ezt a
protoplazma-áramlást látjuk innen lentről. Olyan tiszta, hogy
át lehet nézni rajta, a sejtfalon, a citoplazmán és a folyón
egyaránt, egészen fel a csillagokig.
Magam is meglepődtem azon, hogy milyen kö-
vetkeztetésre jutottam.
- És a folyó kívülről folyik le az állábak men-
tén, benedvesíti a sejtfalat, így az soha nem szárad
ki. A dolog vélhetőleg kibocsátott egy kisebb állá-
bat is a folyóba akkor, amikor beleugrottunk a víz-
be, lehúzott minket, majd itt a parton kiköpött. Fo-
galmam sincs róla, miért nem fogyasztott el, de ab-
ban biztosak lehetünk, hogy megeszi azokat a sze-
gény krapekokat, akiket hetente bedobálnak neki.
Láttuk, milyen gyorsan helyrehozza a sejtfalat,
amikor Karl kése megsértette a membránját, és az
tán az a nyavalyás kishíján megevett engem. -
Megráztam a fejem.
Darwina harsányan nevetni kezdett, majd a kacagás sírásba
csapott át.
- Tehát egy hatalmas protoplazma tónak álcázza magát -
összegezte Lon. - A pokolba, miért tűnik nekem ez az
elmélet olyan megfellebbezhetetlennek?
- Csak azt mondja meg, hogyan juthatunk ki innen? - kérte
Dar szinte könyörögve.
Egyáltalán nem töltött el optimizmussal az a tény, hogy
a tó, egy óriás amőba lenne az ajtószerkezet, az egyetlen
lehetőség a kijutásra. Valószínűtlennek tűnt, hogy szót
értsünk vele, megvesztegessük vagy egyáltalán rálépjünk.
- Nem vagyok biztos benne - jegyeztem meg
- de ha nem tudunk túljárni egyetlen sejt eszén akkor
valószínűleg itt ragadunk. Ekkor Vieileau lépett oda
hozzánk.
- A Vénséges látni kíván tibenneteket.
Anélkül, hogy választ várt volna, elindult lefelé.
Csatlakoztunk hozzá.
Beléptünk a kunyhóba. Nyilvánvaló volt, hogy innen
titkos csapóajtó vezet a mélybe. Lesétáltunk egy földbe vájt
lépcsősoron, majd egy kamrába jutottunk.
A falakon égő gyertyák sorakoztak, a levegő dohos volt.
A helyiség nem volt nagy, de furcsa módon mégis annak
tűnt.
Az egyik sarokban roskatag, mumifikált csontváz állt.
Valamilyen félig ember, félig állat teremtményé lehetett:
négy lába volt, két karja, emberi koponyája, teste oroszláné
vagy szarvasé. Az is elképzelhető, hogy két állatból rakták
össze, talán… Aztán a másik sarokba néztem.
Egy nő állt ott és minket figyelt. Gyönyörű volt,
világosbőrű, vöröshajú. Nem lehetett több harminc évesnél.
Szeme szomorú volt, de csodálatos, nagy veszteségek és
nagy remények tükröződtek benne.
Egy hosszú pillanatig visszabámultunk rá. Aztán egyenesen
felém lépkedett, megállt előttem és megszólalt.
- Te minden bizonnyal Joshua vagy - mondta.

Roppant hatásos belépő volt, de mielőtt bármelyikünk

válaszolhatott volna, a nő folytatta.
- Jasmine a nevem. Olyan jó látni benneteket…
megint. Josh, Lon, Karl… Olyan hosszú ideig…
aludtam.
Majdnem összeesett. Odarohantam hozzá, átölel-
tem és lefektettem a földre. Egymásra néztünk, nagyon
ismerősnek tűnt számomra.
- Köszönöm - mosolygott. - Mindig jók vol-
tak a reflexeid. Kérlek, gyertek közelebb. Még na-
gyon gyönge vagyok és nehezen találom meg a
szavakat.
Mindenki odajött hozzánk.
- Ki vagy te? - suttogta Lon és majdnem átdöfte
tekintetével a lányt.
- Drága Lon - simogatta meg Jasmine a barátom kezét. -
Egykor szerelmesek voltunk egymásba.
Lon felrántotta a szemöldökét.
- Hát, most, hogy megemlíted… - tréfálkozott, de úgy
látszott, rémlik neki valami.
- Amit mondtam, az nagyon régen történt és talán már meg
sem érted. De hallgass meg és tedd félre az előítéleteket.
Nagyon sok függ attól, mit gondolsz majd arról, amit
elmondok. Maga az univerzum függ tőle. - Mélyet lélegzett.
- Előszöris, 67 millió éves vagyok.
- A dinoszauruszok - jegyeztem meg.
- Micsoda? - bosszankodott Lon a közbeszólás miatt.
- Akkortájt haltak ki a dinoszauruszok -
mondtam. Ők álltak az érdeklődési köröm közép-
pontjában.
- Pontosan így van, Joshua - folytatta Jasmine. - Akkor
valóban majdnem minden kihalt, kivéve engem és még
néhány ezer túlélőt. Akkor történt a Kataklizma, amikor
megfordult a Föld forgásiránya, megváltozott a gravitáció,
és… az volt az utolsó időciklus vége - ugyanúgy, mint most.
Közeledünk egy másik ciklus végéhez.
- Ez abszurdum! - fakadt ki Dar. Fel volt há-
borodva, hogy azok után, amin keresztülment, valami idiótának
még van képe ilyen trükkel előállni. Úgy tűnt, Lon is
egyetért vele.
- Egy szót sem hiszek ebből - rázta meg a fejét. - Ez
őrültség, teljesen…
- Nagyobb őrültség, mint az, hogy egy ősi szobor engem
ábrázol? - vetettem közbe szárazon.
- Nagyobb őrültség annál, hogy a tó egy bogár? - tette
hozzá Torrie.
- Igen, nagyobb őrültség annál is meg ennél is…
- Kérlek - csitította Jasmine. - Emlékezz rá, mire kértelek.
Tedd félre az előítéleteidet.
Mindannyian elcsendesedtünk, a lány folytatta.
- Olyan lény vagyok, amit az én időmben neuromannak
hívtak, az egyetlen szerves emberi dolog bennem az agyam.
Testem többi része mikroáramkörökből és polimerekből áll.
Ez lehetővé teszi számomra, hogy hosszú időn át
felfüggesszem az életműködésemet, ez történt velem addig,
amíg a Vén Víz el nem végezte az ébresztési eljárást.
- Olyan vagy, mint az android?
- Nem ismerem ezt a szót. Az én időm megegyezik a
tiétekkel, de nem azonos vele. Voltak honfitársaim, akiknek
neve és arca olyan volt, mint a tiétek. Mi is kutattunk és
biztos vagyok benne, hogy ti is ezt tettétek. Az idő ciklikus,
de nem jár tökéletesen körbe. Bizonyos minták és formák ál-
landóan ismétlődnek, de különféle variációkban, és specifikus
változások társulnak mindegyikhez. - Megint Lonra nézett. -
Például te utoljára vámpír voltál.
Lon orrcimpája megremegett.
- Igen, nagyon jól csináltad - kuncogott. -
Tulajdonképpen egy csomó olyan faj létezett, amik
valószínűleg mára már kihaltak. A génsebészet akkoriban
nagyon népszerű tudomány volt, így évente új fajokat hoztak
létre, csak össze kellett kapcsolni a már létező fajok génjeit,
például a lóét és az emberét - így születtek a kentaurok, a
minotauruszok, a sárkányok és… Bárhogy is volt, a
Kataklizma mindet elsöpörte és megkezdődött az idő új for-
radalma.
Olyan őszintén, nyíltan beszélt ezekről a dolgokról, hogy
látszott, alaposan tisztában van mindennel. Egészen
lefegyverezte az ellenkezésünket.
- Ugye, gyönyörű volt a te idődben? - kérdez-
te Torrie. Arcán a rohamot megelőző, álmodozó ki-
fejezés derengett, de úgy éreztem, igencsak helyén
való volt az érdeklődése.
Lon döbbentnek látszott, Dar kancsal szemei vadul
vibráltak, Karl és Fernando szkeptikus maradt. Curicuri a
sarokban kuporgott és megpróbálta feloldani a minket sújtó
átkot.
- Hogy gyönyörű volt-e? - susogta Jasmine.
- Csodálatos volt minden, egészen az utolsó pár
száz évig. De akkor kitörtek a háborúk, a járvá-
nyok, mutációk keletkeztek, minden rosszra for-
dult. Csak a barátaim - ti - ti maradtatok csodá-
latosak - mosolya felmelegítette a szívünket. -
És velem volt a drága Szépségem - az a kentaur,
akinek ott látjátok a csontjait a sarokban. Az ő hű-
séges kitartása őrzött meg engem akkor, amikor be-
következett a természeti összeomlás.
Ránéztünk a mumifikálódott csontvázra - négy láb, két kar,
emberi koponya - mostanra pókháló fedte a maradványokat.
Torrie odament, megbámulta a fantasztikus teremtményt és
könnyezni kezdett.
Jasmine felállt, átölelte Torrie vállát.
 - Igen, szeretted őt, valamikor az én időmben - mondta
lágyan. - Egykor az asszonya voltál. Rose volt a neved. Rose
Centauri. Akkor virágzott a szerelmetek, amikor a világ már
túl öreg volt. - Szünetet tartott és végignézett rajtunk. - Az
egyetlen reménységem az, hogy elég erősek vagyunk a világ
újbóli megfiatalításához.
- Ezt hogy érted? - kérdeztem. Olyan határozottnak tűnt,
hogy pontosan akartam értelmezni minden szavát. Különösnek,
romantikusnak, gyönyörűnek, nyugtalannak és tökéletesen
valószínűtlennek találtam őt.
- Mondd el - kezdte - honnan gondoltátok, hogy itt fogtok
rám találni?
Meséltem neki a koponyáról, amit Lon mutatott nekünk.
Elmondtam azt is, hogy a lelet korát 75 millió évre
becsültük.
- Csak 7 millió évet tévedtetek - vetette köz-
be. - Nem rossz.
Beszéltem a smaragd szem kivetített térképéről, a
dzsungel expedícióról, az esőerdőben lévő szellemekről, a
városról, ahonnan kiszabadítottuk Dart, Gorancsacsa
jövendöléséről, a királynővel való nászról, Di haláláról, a
menekülésről az alagutakon át és arról, hogy végül itt kötöttünk
ki, ebben a zárt világban.
- És az idő is megállt itt - tette hozzá Jasmi-
ne. - Mindenekelőtt, a birtokotokba került kopo-
nya azé a férfié, akit a magam idejében Joshuaként
ismertem. A Kataklizma vége felé tűzvészek tom-
boltak, s a félig elszenesedett koponyát magammal
hoztam ebbe az új világba.
Karl agyában bekattant valami - valami a smaragdszemű
ősapáról, aki a tűzből emelkedett ki az utolsó világban.
Akárhogy is volt, ettől a pillanattól
 kezdve megváltozott a viselkedése Jasmine-vel
szemben.
- Hosszú idővel azután - folytatta a lány -,
hogy Joshua meghalt, kitapasztottam agyaggal a
koponya belsejét, lakkréteget vittem fel a külső ré-
szekre, és betettem az egyik szemüregbe azt a spe-
ciális, csiszolt smaragdot. Aztán egy darabból ké-
szült agyagdobozba rejtettem, ráírtam néhány írás-
jelet és kiégettem a kemencében. Egyébként, ez a
könyv Joshuáé - intett egy nagy fóliáns felé, ami
mellette hevert a padlón. - Ez a naplója, ami do-
kumentálja minden, az ősidőkben lezajlott „kaland-
ját”. Elolvashatnád, Joshua, nagyon tanulságos lesz.
Előző éned megkövesedett koponyája messzire ve-
zetett el. Képzeld csak, hová juthatsz el, ha megis-
mered a szavait is.
Felemeltem a naplót, belelapoztam: az írás tényleg
hasonlított az enyémhez. A könyv túl nehéz volt ahhoz,
hogy azonnal nekilássak, így becsuktam.
- Rendben van - mosolygott Jasmine - van elég időd.
- És mit jelentenek azok az írásjelek a dobozon? - vetette
fel Lon.
- Az én időciklusomban létezett, archaikus civilizációból
származnak. Egyszerűién azt jelentik, ha követitek a
koponya szemében lévő térkép jelzéseit, akkor az idő köre
hamarosan bezárul.
- De a térkép a dzsungelbeli városba vezetett, mi közük
van a bennszülötteknek ehhez az egészhez?
- A törzs, amire rábukkantatok a vízesések völgyében…
szóval az egészen más színben tünteti fel a dolgot. A
Kataklizma után rengeteg árva kóborolt mindenfelé.
Találkoztam egy primitív közösséggel,
a vadonban vándoroltak, haldoklottak a betegségektől, a
félelemtől meg ilyesmiktől. Összegyűjtöttem az
embereket és elvezettem őket abba a völgybe.
Megtanítottam őket vetni és aratni, vallást adtam nekik és
írott nyelvet - azokat az ősi hieroglifákat. Otthagytam nekik
a Joshua képére formált arany szobrot, Gorancsacsa legendáját
és azt a jövendölést, hogy „napgyermekük” egy napon
vissza fog térni hozzájuk, ők az én törzsem, az én
mítoszaimról van szó. Öröktől fogva itt élnek és téged
várnak, hiszen tudtam, hogy az idők folyamán ide fogsz
kerülni valahogyan. A tektonikus mozgások következtében
a völgy természetesen odébb csúszott egy kicsit a
földgolyón, de még mindig ugyanaz a hely, ahol megállt
az idő. Az tény, hogy valami őrült konkvisztádor véletlenül
idetévedt évekkel azelőtt, hogy megérkeztél és
összetévesztették veled; ezer év alatt párszor megtörtént
ilyesmi. Ő is felfedezte, mint te, és egyszercsak lejött ide.
Vieileau nagyanyja felébresztett. Családjában minden
öregasszony jól tudta, mit kell tennie, ha felbukkan valaki,
akire ráillik a leírásod. Természetesen azonnal láttam, hogy
nem te vagy az, így bedobtuk az illetőt a tóba, én pedig
újabb 500 évet aludtam, egészen mostanáig.
Szavait csend követte. Torrie előrehajolt és halkan
megszólalt.
- Amikor azt mondtad, hogy a városban megállt az idő,
hogy értetted azt?
- Ez a város az általam konstruált időalagutak hálózatával
van körülvéve. Ez a hálózat elzárja a helyet a normális idő
folyásától, bár millió évek helyett csak több százig élünk itt.
Az időalagutak létrehozása természetesen nem az igazi cél
volt, ezek és az időkapuk másra valók.
 - Az időkapuk?
Töprengve végigmért bennünket.
- Azt hiszem, egyelőre eleget beszéltem. Men-
jünk a tóhoz, közben talán mesélhettek egy kicsit
arról, milyen is a ti világotok.

Leültünk a tó partján és beszélni kezdtem. Meséltem neki

arról, milyenek a kontinensek és az óceánok és hol
helyezkednek el. Elmondtam, hol található a Föld a
naprendszerben és a galaxisban. Felsoroltam a nagyobb
országokat, röviden leírtam a politikai és gazdasági
helyzetüket. Beszéltem a huszadik század felfedezéseiről:
telefon, elektromosság, autók, repülőgépek, felhőkarcolók,
atomenergia, mesterséges holdak, holdrakéták, űrszondák,
számítógépek, lézerek, részecskefizika, asztrofizika, metró,
síliftek, mozik, televízió, autópályák, hullámvasútak,
napalmbomba, ideggáz, pisztolyok, puskák és géppuskák,
tankok, atom és hidrogén bomba, neutron bomba, röntgensugár,
kemoterápia, antibiotikumok, intenzív osztály, légzőkészülék,
zseblámpa, beépített vakus fényképezőgép, videoszalag,
ragasztószalag, írógépszalag, telex, távirat, hologram,
elektrokardiogram, tartósítószerek, rock and roll, elektromos
gitár, elektromos zongora, LSD, PCP, DDT, nitroglicerin,
Magnum jégkrém, nejlonharisnya, golyóstoll, kvarcóra,
tengeralattjárók, szívritmusszabályzó, veseátültetés,
fogamzásgátló tabletták, villamosszék, hajátültetés, olajku-
tak, motorolaj, étolaj, kilépők, belépők, ülősztrájk, állósztrájk,
államosítás, privatizálás, jövedelemadó, részesedés,
kvarclámpa, mikrohullámú sütő, szupermarket, Superman,
mikrocsipek, mikrofilmek, elektronmikroszkóp,
rádióteleszkóp, napenergia,
 geotermikus energia, hűtőszekrény, központi fűtés…
Az Ezeregyéjszaka meséi elbújhattak az enyéim mellett.
Darwina egy szót sem hallott belőle, egyáltalán nem akart
résztvenni ebben az őrültségben, morcosan sétálgatott a tó
körül. Lon és Torrie viszont feszülten figyelt, s néha
izgatottan vagy figyelmeztetően közbeszóltak. Lon
kétrészes históriai kalandozásba bocsátkozott, először
elemezte a nyugati civilizáció történetét, áttekintette a görögö-
ket, a rómaiakat, a keresztény világot, a középkort, a
reneszánszt, a felvilágosodást, az ipari forradalmat, majd rátért
a keleti társadalmakra, Egyiptomtól Indián át Kínáig. Torrie
formás kiselőadást kanyarított a világvallások fejlődéséről.
Beszélgettünk az ember körülményeinek változásáról, az
emberi jellem természetéről, a jókról, a gonoszakról, a re-
ményvesztettekről, az akaratosakról, az érzelmesekről, az
öntudatosakról, a másként gondolkodókról.
Órákon át beszélgettünk, de számomra csak perceknek tűnt,
nem is tudom, mennyi ideig üldögéltünk egymás mellett.
Minél több dolog került szóba, annál jobban repült az idő.
Jasmine elbűvölve hallgatott minket.
A lakosok saját dolgaikat intézték, s fikarcnyit sem
törődtek azzal, miről beszélgetünk és ki az az újonnan jött
lány, aki körünkben üldögél.
- És mi ezeknek az embereknek a története? - bökött rá Lon
az egyikre, aki éppen elsétált mellettünk. Sokkal jobban
bosszankodott a közömbösségük miatt, mint bármelyikünk.
Romantikus természet volt, és feldühítette a hűvös
érzéketlenség.
- Csak megálltak a fejlődésben, ennyi az egész - felelte
Jasmine. - Az ok részben az időcsomóban, részben az
ökoszisztémában rejlik. Itt nincse-
nek ragadozók, semmi nem fenyegeti őket. Nem vágyódnak
semmi után és nem is reménykednek semmiben.
Tökéletesen elégedettek.
- Akkor mit keresel itt te?
- Úgy döntöttem, ide vonulok vissza, mivel tudtam, itt
semmi nem fog megváltozni. Így is történt, amíg meg nem
jelentetek.
- Ezt is előre láttad?
- Ahogy már mondtam, az idő ciklikus természetű.
Találkoznunk kellett ebben az életben. Végül is számítottam
erre.
- Feltételezem, hogy ismersz valami kivezető utat is?
- A feltételezésed helyes.
- És azt is tudod, hogy hatmillió éves szundikálásod alatt a
tóba betelepedett egy óriás amőba?
- Tulajdonképpen nyálkagomba, de az amőba is nagyon
jó feltételezés.
- Nyálkagomba? - rosszullét környékezett.
- Igen, én magam hoztam létre. Módosítottam néhány
szabályozó gént, összekapcsoltam a citoplazmával. Nem
olyan bonyolult dolog, ha ismered a szerkezetét.
- És mi okból teremtetted ezt az izét?
- Ez egyfajta szerves anyagból álló kapu, beengedett
titeket, de aztán itt is tartott. Nem akartam, hogy elszeleljetek,
mielőtt Vieileau felébreszt.
- Kedves, intelligens nyálkagomba lehet.
- Tényleg felruháztam néhány érdekes tulajdonsággal.
Például a szorongás érzésével. Úgy értem, az érzelmek
biokémiai folyamatokat indítanak el a szervezetben, a
cirkuláló vegyi anyagok fokozzák a nyálkagomba működését,
így, mint minden szervezet, tudja, hogy milyen táplálék segít
rajta. Azt is mondhatnánk, hogy az organizmus megízleli
ezt a tápanyagot. A nyálkagomba kedveli a félelem ízét.
Tudom, hogy amikor feltűntetek a környéken, kutatóúton
vagytok és kellőképpen szorongtok az üldözők miatt. Így
meg akart kóstolni benneteket.
- Tisztázzunk valamit - rázta meg a fejét Lon.
- Génmanipulációval 6 millió évvel ezelőtt létre-
hoztál egy nyálkagombát és beleprogramoztad,
hogy érzékelje az emberi szorongást. Elhiggyem
azt, hogy a neurózisom éppen olyan, mint egy tör-
ténelem előtti, mindenevő parazitába hullott fűszál?
- Nem mindenevő - javította ki Jasmine. - Nem
fogyaszt szervetlen táplálékot, például műanyagot…
mint a bőröm…
- Tehát itt lebegtél benne; mint a gyü-
mölcszselében…
- Nyálkában. Emberhúst sem képes megemészteni
egészen addig, amíg a húst nem méregtelenítik valami
telített olajjal…
- Mint a szkrilháj? - vetettem közbe.
- Pontosan. Az idefelé vezető úton bizton-
ságban voltatok, de ha már ettetek a szkrilhájból, a
nyálkagomba enzimjei megemészthetik a húsoto-
kat. Az itteniek elaggott vagy halott társaikkal ete-
tik a jószágot. Ezzel szabályozzák a népességet és
jól tartják a nyálkagombát. Ők nem félős típusok,
így a bedobottak ízletes falatokat jelentenek az
öreg fickó számára.
- Milyen undorító.
- Nem szoktam félni - jegyezte meg Karl szenvtelenül.
Jasmine vállat vont.
- Nincs jelentősége, hogy milyen a lelkiállapo-
totok. De el tudom képzelni, milyen lehet az, ami-
kor valakit elevenen emészteni kezd egy mamut-
sejt.
 - Akkor hogy jutunk ki innen?
- Hemolubbal.
- Az mi a csoda?
- Olajos polimer, ami az ereimben kering, és oxigént
szállít. Teflon-alapú, tehát szervetlen, mint a nyálkagomba.
Vieileau feltöltött, hogy felébredjek, odalent több liter van
belőle. Ha bekenitek vele a testeteket, átúszhatunk a nyálkán,
fel a folyóba. Alaposan dörzsöljétek be minden porcikátokat, a
szemetekbe is cseppentsetek belőle, vékony védőréteget
képez egy rövid időre.
Felhoztuk a hemolubbal teli kannákat a partra és a tiszta,
viszkózus folyadékkal „beolajoztuk” magunkat.
A városkára leszállt az este. Tüzek lobbantak fel, néhányan
énekelni kezdtek, többen nekiláttak a vacsorakészítésnek. Ősi,
emberi jelenet volt, hosszasan néztem a szorgoskodókat.
Odalépkedtünk a tóhoz, oda, ahol a csőszerű álláb
benyúlt a vízbe.
- Fogózzatok össze - figyelmeztetett Jasmine.
- Ha elszakadnánk egymástól, ússzatok a hold-
fény felé.
Elmosolyodtam. Szorosan egymásbakulcsoltuk a kezünket
és egyszerre ugrottunk.
Máris úgy éreztem, hogy felfelé vonz valami. Az állábban
áramló citoplazma hajszálcsövessége működött, így lassan
emelkedni kezdtünk. Bár alaposan bekentem magam az
olajos polimerrel, mégis első pillanattól kezdve meleg
bizsergést éreztem, különösen a lábamon. Biztos lecsöpögött
róla a folyadék, amikor a parton ballagtam. Az ellenáramlatok
ide-oda lökdöstek, de barátaim mindkét oldalon szorosan
fogták a kezem, a primitív egysejtűben ugyanúgy, mint az
életben…
 Sötét részen haladtunk át. Egy pillanatra eltűnődtem, vajon
ez lehet-e a sejtmag, aminek óriás kromoszómái érzékelik az
idegen jelenlétet. Ahogy közelebb értünk, láttam, hogy csak
emberi csontok, egy koponya, néhány borda, egy fél
medencecsont. Föléjük lebegtünk. A távolban láttam a
település békésen pislákoló tüzeit. A halálból az életbe kerül-
tem. Valahogy úgy éreztem, mintha az utazás során valahogy
újjászületnék.
A lassú lebegésből hirtelen meleg vízáramlat zökkentett ki,
ami a folyómederben hullámzott. Kezem kicsúszott Jasmine-
éből, és elsodródtam, örvényfélébe kerültem. A következő
pillanatban nekicsapódtam a köves folyópartnak, kiköhögtem
a fél tüdőmet, majd kikecmeregtem a vízből.
A többiek egymás után követtek. Körülnéztem, alig 15
méternyire voltunk attól a helytől, ahol a málhákat hagytuk.
Lepillantottam, a folyón, a citoplazmán át. Apró szikrákat
láttam, egy időtlen hely máglyatüzeit. Felnéztem, az égen
csillagok ragyogtak, hunyorogtak a szürkületben.
Úgy éreztem, újjászülettem.
 9. fejezet
Idő és időtlenség
Felöltöztünk, ellenőriztük a felszereléseket, ellenőriztük
magunkat. Minden érintetlen volt.
- Van valakinek valami ötlete, hogy jutunk ki innen? - tette
fel a kérdést Lon.
- Megvan az iránytű? - érdeklődtem.
- Tulajdonképpen - szólalt meg Jasmine - én ismerem az
utat. De reméltem, rávehetlek benneteket, hogy maradjatok.
- Maradjunk?
- Itt maradni? Tréfálsz?
- Mi jár az eszedben? - kérdezte Lon.
Jasmine rászegezte a tekintetét.
- Valamikor kedvelted a kalandokat.
- Már volt részem benne - mondta Lon. -
Most már ideje hazatérni.
A lány habozott.
- Hazavihetlek benneteket egy korábbi időbe.
- Két évig éltem ebben a rohadt dzsungelben - szólalt meg
Darwina. - Korábban Londonban laktam, így nagyon köszönöm,
oda szeretnék jutni most.
Torrie szeme furcsán csillogott.
- Korábbi időbe - ismételte suttogva.
- Magyarázd meg - csattant fel Karl. Hangja szigorú volt,
mintha nem akart volna e játék résztvevője lenni.
Látszott Jasmine-n, hogy keresgéli a szavakat.
- Nagyon nehezen fogjátok megérteni, de azt
akarom, hogy velem maradjatok és kockáztassátok
 az életeteket. A kockázat hatalmas. De hatalmas dolgok
forognak kockán.
- Tíz expedíció során már eleget reszkíroztunk - rázta meg
a fejét Lon. - Már elég volt belőle.
- És eleget vesztettünk - tettem hozzá. Di emléke még
elevenen élt bennem, elvesztésének fájdalma nem
csillapodott. Pontosabban, két-három nap múlva enyhült, de
aztán újult erővel tört fel bennem.
- Az idők során mindannyian szenvedünk vesz-
teségeket - folytatta Jasmine. - Nektek sem volt
részetek több fájdalomban, mint nekem. De most
maga az idő a tét. Az idő vége, vagy talán minden létezőé.
- Ha abbahagynád a melodrámát és elmonda-
nád a sztorit… - javasolta Lon.
De mielőtt tovább beszélhetett volna, lépéseket hallottunk.
Megszámlálhatatlan harcost láttunk, akik a barlang
túloldaláról rohantak felénk. Beviharzottunk a legközelebbi
alagútba, de Curicurit eltalálta az első nyílzápor és az indián
halálos sebet kapott. Észrevettem, hogy dárdáját az alagút bejá-
ratához feszítette, utolsó erejével is akadályozni akarta
üldözőinket. Fernando lehajolt és megérintette haldokló
bajtársát, majd utánunk rohant.
Jasmine mutatta az utat, úgy tűnt, minden fordulót és
beugrót ismert ebben a labirintusban.
- Kivezetlek benneteket a dzsungelbe - lihegte. - Ott
viszonylag biztonságban lesztek. Az alagúton túl élő törzsek
komoly időbetegségben szenvednek, így ha néhány órán át
kitartotok, vissza kell menniük.
Senki sem alkalmatlankodott azzal, hogy megkérdezze,
miről beszél. Mindannyian rémültek voltunk és levegő után
kapkodtunk.
 Tíz perccel később már jócskán megnőtt a távolság köztünk
és a rosszfiúk között, így lassíthattunk egy kicsit.
- Ismerek egy rövidebb utat - mondta Jasmi-
ne. - Néhány perc alatt kikerülünk innen.
Leszaladt egy kanyargós lejtőn, majd átvezetett minket egy
folyosón, ami olyan keskeny volt, hogy csak
lélegzetvisszafojtva tudtunk átnyomakodni rajta. Aztán egy
sziklapárkányra jutottunk, keskeny volt, alatta feneketlen
szakadék tátongott, majd két éles kanyar után…
- Most jön a neheze - szólt hátra Jasmine.
Az alagút nagyjából tíz méter széles lehetett, de a nagy
részét kútféle foglalta el, amiből tűzoszlop csapott fel
egészen a mennyezetig, olyan volt, mint egy fékezőrakéta.
Ahogy közeledtünk, forróság csapott meg.
- Át kell mennünk rajta - intett Jasmine. - A mindenit, azt
hittem, ebben az évszakban alacsonyabban lángol.
- Nagyszerű!
- Semmi probléma - mosolygott a lány, de ahogy láttam,
nem túl őszintén. - A bőröm tűzálló. Majd egyenként
átviszlek benneteket, úgy, hogy a hátamhoz simultok.
- Elevenen fogunk megfőni.
- Csak egy picit párolódni… Gyerünk, meghalni csak
egyszer lehet. Vagy kétszer.
Senki sem mozdult.
- Bizalmatlanok - mormolta. - Éppen ez a
baj ennek a ciklusnak az embereivel.
Besétált a tűzbe, aztán visszajött.
- Látjátok? Csak meleg egy kicsit.
Bőre kipirult és izzadság gyöngyözött rajta, de semmi
rosszabb nem történt.
 - Vigyél engem! - szólalt meg Torrie. Úgy láttam,
mintha roham környékezné.
- Gyerünk! - mondta Jasmine és mentek. A lángoló lyuk
előtt pár centivel Torrie Jasmine hátához simult és
átcsusszantak a tűzoszlopon.
Néhány másodperccel később Jasmine visszafutott
hozzánk. Kicsit rosszabbul festett, arca napégettnek tűnt,
szempillái megperzselődtek.
- Én megyek - jelentette ki Lon, mintha da-
colnia kéne valakivel.
Jasmine csintalanul szájoncsókolta, aztán maga mögé
perdítette.
- Gyerünk, szépfiú!
Lon meghökkent - mindannyian meglepődtünk egy kissé -
de a lány után ment és átjutottak. Dar következett. Amikor rám
került a sor, Jasmine arca már sötétvörös volt, kezén
felhólyagosodott a bőr. Az utolsó átkeléskor leégtek a ruhái.
- Ezúttal jobb, ha szemben megyek - mosoly-
gott, de láthatóan fájdalom kínozta.
Így most háttal kelt át a tűzön, meztelen melle az
enyémhez simult.
Szembenéztünk. Gyönyörű arca volt, végtelenül szomorú
mélyzöld szemek, ám a humor szikrája csillant bennük, meg a
századok bölcsessége. Ajkunk összeért, közben lángok
csaptak fel mögöttünk. Valami megérintett, olyasvalami,
mint egy emlék.
Aztán végetért.
Átértünk a másik oldalra. Jasmine visszament a többiekért.
Amikor újra együtt voltunk, szusszantunk egy keveset, amíg
a lány Lon csomagjából elővett néhány ruhadarabot. Úgy
tűnt, csúnyán megégett, de látszólag nem törődött a sebekkel,
egyszerűen bekente őket hemolubbal.
 - Ez az univerzális kenőcs - közölte.
Kezdtem igazán megkedvelni őt. Sztoikus volt, gyengéd,
nagylelkű, hetyke, sebezhető, s egyre kedvesebb lett nekem.
Mindaz, amit látott, mindaz, amit tett - lehetséges ez
egyáltalán? Egyfelől biztosan képtelenség. Másfelől viszont
szinte sugárzott belőle az őszinteség. Olyan nyílt volt, olyan
egyenes, hinnem kellett neki.
Jó tíz percbe telt, míg keresztülvánszorogtunk a
labirintuson. Éppen időben jutottunk ki, mert megláttuk az
üldözőket az alagút túlsó végén. Szerencsére, ők nem vettek
észre minket.
Jasmine gyorsan, szó nélkül visszaterelt bennünket egy
oldaljáratba. Most először látszott feszültnek.
- Nézzétek, még nem akartam ezt megtenni, nem akartam
megmutatni, mielőtt beszéltem volna róla. De attól tartok,
nincs más választásunk. Azok a bennszülöttek csak erre
jöhetnek és addig nem juthatunk túl messzire.
- Mit mutatsz meg nekünk? - kérdeztem ingerülten.
Megkerültük a következő sarkot és zsákutcába jutottunk. A
fal tompavörösen ragyogott.
- Ez a fal - kezdte Jasmine. - Ez a fal átjáró.
Fogjátok meg egymás kezét, simuljatok a falhoz és
kövessetek. Oké?
Vállatvontunk vagy bólintottunk, megfogtuk egymás
kezét és nekidőltünk a sugárzó cul-de-sac melletti falnak.
Jasmine állt legelől.
- Készen vagytok?
Ijedt voltam, izgatott és zavart, de rámosolyogtam. Jasmine
besétált a ragyogó falba. Egyszerűen ke-
resztülment rajta, aztán a kezét szorítva én következtem,
majd Torrie és a többiek.
Pillanatnyilag úgy éreztem, hogy nincs is testem, semmi
voltam, de tudatos semmi, aki nem kötődött a fizikai
dolgokhoz. Nem volt kellemetlen érzés, pontosabban nem
volt népünnepély sem.
Amikor mindannyian átjutottunk a túlsó oldalra,
körülnéztem. Egy folyosón álltunk.
Steril, fehér, hipermodern, gyengén megvilágított
folyosón.
- Mit keres ez itt? - suttogta Lon. A hely valahogy
olyannak tűnt, ahol csak halkan lehet beszélni.
- Mindig is itt volt - felelte Jasmine. - Gyertek,
mutatok valamit.
Lesétált a folyosón, némi habozás után követtük. A falak
valamilyen fémből voltak, s különös képek függtek
rajtuk. Úgy tíz méterenként két méter magas,
háromszögletű ajtók következtek. Beléptünk a
negyediken, felmentünk három lépcsősoron - magasak
voltak - és beléptünk egy újabb ajtón. Igazán nehéz volt
hozzászokni a látványhoz. Hatalmas teremnek látszott,
emberek sürgölődtek benne. Illetve nem voltak igazi
emberek, annak tűntek, de több, mint két méter magasak
voltak, s különös öltözéket viseltek. Volt bennük
valami anyagtalan, majdnem keresztül lehetett látni rajtuk.
A hely valamilyen főhadiszállásnak tűnt, térképek a
falakon, ábrákkal teli táblák, hajómodellek. A terem
közepe üres volt, körbe kis kamrák helyezkedtek el. Egy
ilyenben álltunk. Sötét volt benne, mindent láttunk,
anélkül, hogy minket észrevettek volna.
- Hol vagyunk? - kérdezte Lon.
 Én már tudtam, mielőtt Jasmine válaszolt volna. Mindig is
tudtam, a lány csak felfrissítette az emlékezetemet.
- Másik időben vagyunk - felelte.
Egy pillanatig hitetlenkedve bámultuk egymást, majd a
különös idegeneket. Furcsa nyelven beszéltek. Angolnak
hangzott, a ragozás legalábbis azonosnak tűnt, de egy szót
sem értettünk belőle.
Négy ember sétált el az ajtónk mellett. Visszahúzódtunk,
de elhaladtak mellettünk. Tisztán láttam az arcukat,
megszédültem a látványtól. Jasmine átölelt és lefektetett a
padlóra.
- Azok az emberek... - ziháltam.
A lány bólintott. Lon is látta őket, s tátva maradt a szája.
A négy óriás közül három - Lon, Di és én voltam.
A mi arcunkat viselték. És az, aki úgy nézett ki, mint én, a
negyedikhez beszélt - ahhoz, akit nem ismertem fel - szólt
hozzá és megértettem a szavakat.
- De hát a bátyám vagy - mondta - meg kell
értened.
Magyarázatra várva Jasmine-re néztem. Barátságosan
mosolygott.
- Ez te voltál az előző időciklusban - mondta
lassan. Megpróbáltam figyelni rá, de ez túl sok volt
egyszerre: látni az élő, eleven Dit, újra velem van -
reszketni kezdett a szám.
- Később részletesen megmagyarázok mindent. - szólalt
meg Jasmine. - De ez van, amit láttok.
Az idő tengelye forog. Nagy, széles köríveket súrol
az űr szövedékében és amikor már teljes kört írt le,
visszatér ugyanarra a pontra, ahonnan elindult.
Nem az űrbéli pontra, hanem ugyanarra az időpont-
ra. Az idő megismétli önmagát. Az idő ciklusokban zajlik,
időről-időre halad. Dar foga vacogott.
- Nem, nem, nem, nem… - ismételgette.
Megráztam a fejem.
- Ennek nincs semmi értelme.
Karl összefonta a karját, Torrie rám sandított, Fernando
ugrásra készen kuporgott Kibámultam az ajtón.
- De kicsoda...
Jasmine gyengéden beszélt hozzám, mint egy idősebb
nővér egy kísérteties éjszakán.
- Azok, akiket az imént láttál, az idő előző fordulójából
való hasonmások voltak. Ez az idő majdnem keresztezte a
tiédet, legalábbis elég közel járt hozzá ahhoz, hogy hidat
létesítsek a két idő között.
- Ez nem lehetséges - jelentette ki Lon.
- Fel van jegyezve - állapította meg Jasmine - bár én
gyakran megtagadtam, vagy félreértelmeztem. De életetek
során ti is tapasztaltatok olyan dolgokat, amik e jelenség
tünetei.
- Mint például?
- Mint például a prekognició. Néhány ember rendelkezik a
jövőbelátás képességével. De a prekognició tulajdonképpen
nem valami olyan dolog előrelátása, ami még nem történt
meg, hanem egy már megtörtént, azonos esemény érzékelése.
Ez valamilyen előző ciklusban zajlott le, és újra meg fog
történni, mivel az idő tengelye a teljes körhöz közelít.
- Sosem hittem a jövendőmondásban - rázta a fejét Dar.
- És itt van még a déjá vu, az az érzés, hogy látsz
valamit, ami már korábban megtörtént, habár tudod, hogy nem
történhetett meg. Nos, valójában
 megtörtént, csak egy másik időciklus során. Ám, mielőtt
tisztába jöhetnél vele, már el is múlik.
- De azok az emberek... - szólaltam meg újra.
- Találkoztál már olyan valakivel, akivel kap-
csolatban úgy érezted, hogy mindig is ismerted?
Mintha az idők kezdete óta régi barátok lennétek?
Éppen ezt éreztem, amikor először találkoztam Torrie-
val.
Jasmine folytatta.
- Mintha más időben, más helyen együtt lette-
tek volna? És mi a helyzet a reinkarnáció érzékelé-
sével - azzal az érzéssel, hogy korábban valaki
más voltál? Nos, tényleg más voltál. Lényegében
ugyanaz a személy vagy más, de egymást részben
fedő időben. Egy másik időciklusban. Azok az em-
berek odakint - ti voltatok azok, eonok eonjaival ezelőtt.
- Hát az, amelyik úgy nézett ki, mint én, beszélt a
másikhoz, akit bátyjának nevezett, de az egyáltalán nem
úgy festett, mint az én fivérem.
- Semmi sem pontosan ugyanolyan - mondta Jasmine. -
A ciklusok mindig módosulnak. Egykor az a férfi a
testvéred volt, manapság lehet, hogy valaki más.
Mindannyiunknak módunkban áll érzékelni a múltunkat
és lefordítani ezt a jövő számára. És minél tisztábban
látjuk és halljuk a múltat, annál biztosabban vehetünk
részt e ciklus jövőjének az alakításában.
Torrie bólintott.
- Mint az intuíció - jegyezte meg.
- Pontosan - mosolygott Jasmine. - Az intuíció csupán
a korábbi ciklusokban lefektetett minták emléknyomai,
amik variációkkal ismétlődnek. Ilyenek a mítoszok is, a
faj emlékszik a korábbi ciklusokban lezajlott
eseményekre.
 - De hogyan... hogyan...
- Menjünk innen - javasolta Jasmine. -
Azok a barátságtalan bennszülöttek már eltakarod-
tak, s minél tovább maradunk itt, annál több időbe-
tegséget kapunk. Ezt nem engedhetjük meg ma-
gunknak, amíg be nem fejeztük a munkát.
- Milyen munkát? - kérdeztem, bár nem érdekelt igazán.
Csak Din járt az eszem, látni akartam újra, hallani, ahogy
nevet és beszélget - velem. Odamentem az ajtóhoz, hogy
legalább egy pillantást vessek rá, esetleg megérintsem. De
Jasmine visszatartott.
- Gyerünk - mondta csendesen. - Még elég időd lesz erre.
Elindultunk visszafelé, lefelé a lépcsőkön, végig a
folyosón, át a ragyogó falon, s megint a katakombákban
voltunk. A bennszülöttek eltűntek.
Jasmine gyorsan átvezetett az alagutakon és végül az
eredeti barlang bejáratnál lyukadtunk ki. Átmentünk a vízesés
alatt, a folyóban lévő gázlóköveken, majd a dzsungel
széléhez értünk. Lepihentünk egy magányos ligetben.
Mikor is tettük meg először ezt az utat? Néhány nappal,
talán egy héttel ezelőtt? Mindenesetre annyi minden
történt, hogy éveknek tűnt számomra. Nem is akartam
rágondolni, hirtelen Di halála is távoli emléknek tűnt. Tudtam,
hogy elfojtom magamban az érzéseket, de pillanatnyilag ez jó
védekező reflexnek tűnt.
Kissé meglepve hallgattam Lon szavait.
- Úristen, milyen fáradt vagyok! Mintha tíz év múlt volna
el a napokban.
- Szerintem több, mint öt - szólt közbe Jasmine.
- Ezt hogy érted? - kérdeztem. Minden alka-
 lommal, amikor ez a nő megszólalt, a szívem a tor-
komban dobogott.
- Azt jelenti, hogy a ti világotokban lévő idő
különbözik az enyémtől. Említettem nektek, hogy
azokban a sziklákban,az alagutak hálózata blokkol-
ja az időt, ami a korábbi ciklusokhoz kapcsol min-
ket. Ami ott bent néhány nap, az itt kint néhány
évet jelent.
Leszállt az éj. Közelebb húzódtunk, hogy melegítsük
egymást, s mindannyian döbbenten, hitetlenkedve és
várakozásteljesen néztünk Jasmine-ra. Karl és Fernando
némán bámulták a kortalan asszonyt. Torrie úgy meredt rá,
mintha hipnotizálták volna, Lon idegesnek, egyben
izgatottnak tűnt, én egyidejűleg elhittem minden szavát s
meg voltam győződve arról, hogy hallucinálok.
- Várj egy kicsit - kérte. - Milyen évet írunk?
- 76 ősze van - feleltem.
Dar mélyet lélegzett.
- Amikor tavaly azok a nyavalyás bennszülöt-
tek elfogtak - mondta - akkor 1947-ben voltunk.
Némán ültünk a szürkületben.
- Azt hiszem, jobb, ha kiterítem a lapjaimat - állapította
még Jasmine.
- Azt nagyon jól teszed - helyeselt Lon.
- Mindenekelőtt, ha bármelyiktek azt mondja, hogy
haza akar menni, az út nagyon egyszerű. Ez a folyó a
tengerbe torkollik. Az áramlattal lefelé hajóztok, csak
figyeljetek arra, hogy a vörös csillag - felmutatott egy
ragyogó piros pontra, ami alacsonyan állt a déli égbolton -
mindig előttetek legyen. Ha a folyó elágazik, forduljatok
arra, az ágra, amelyik követi ezt a csillagot és elegendő
idő múlva eléritek a tengert.
 Dar hirtelen nevetve felugrott és a sziklák felé szaladt.
- Mi történt vele? - kérdezte Torrie.
Fogalmunk sem volt róla, így utána eredtünk.
Lehet, hogy látott valamit vagy egyszerűen csak a szikla
mögé rohant. Én az utóbbit gyanítottam.
Amikor utolértük, már lázasan ásott a szikla tövében
lévő bokrok között.
- Itt kell lennie - zihálta - itt hagytuk, mi-
előtt fogságba estünk volna.
Mi is nekiláttunk a földet kaparni, s egy perc múlva
megtaláltuk, amit keresett. Nagy alumínium kenu volt, tele
mindenféle felszereléssel. Megemeltük és kihúztuk a
cserjék közül.
- Itt a közelben támadták meg az expedíciónkat -
szipogta. - Ez meg itt várt rám az egész év alatt...
- Harminc év alatt - helyesbített Jasmine. Né-
mileg csillapodott a lelkesedésünk. - De ahogy
ígértem, következik a történet.
Körülültük és a kenunak támaszkodtunk.
- Mint említettem, több millió évvel ezelőtt
születtem. Nagy és rettenetes korban éltem. Az em-
beri faj kihalófélben volt, de megpróbált életben
maradni, miközben a világot az általuk génmanipu-
lációval létrehozott fajok uralták; olyan teremtmé-
nyek, amik álmaikból és rémálmaikból elevenedtek
meg. Lon, te vámpír voltál, mi csempészek vol-
tunk, mielőtt letelepedtél volna a háremeddel. Jo-
shua, egyszer megmentetted az életemet, ezért segí-
tettem neked a kutatásaidban. Legjobb barátod
Szépség volt, a kentaur - a hangja szomorkásan
csengett - akit nagyon megszerettem. Bárcsak itt
lehetne most velünk, de ahogy mondtam, minden
új ciklussal együtt jár néhány változás.
 - Fájdalmasan hiányzik neked - mondta Lon
lágyan.
- Ez a különbség a létezés és a lehetőség között -
mosolygott a lány bánatosan. - De még mindig remélem,
hogy találkozom vele az előttünk álló utazáson, amikor
visszamegyünk a múltunkba. Csak meg akarom érinteni,
hogy kitöltse bennem az űrt, ami akkor támadt, amikor
meghalt... Istenem, hogy gyűlölöm ezért...
Egy darabig csendben maradt és sírdogált, azt hiszem, bár
nem láttam a könnyeit. Aztán felemelte a fejét és
elmosolyodott.
- 67 millió éven át nehéz erősnek maradni, úgy vélem, egy
kicsit elhasználódtam ennyi idő alatt. Azt hihetnétek, hogy
amikor a biomérnökök rájöttek, hogyan alkossák meg a
neurománokat, kiküszöbölték belőlük az emberi
gyengeségeket, de a sajnálat és a vágyódás valahogy
megmaradt bennem. Lehet, hogy az én szériámnál felületes
volt a minőségellenőrzés - nevetett fel. - Nem könnyezem,
látjátok? A sírás nemkívánatos eredményekre vezetne a száraz
éghajlati övben, a könnyek kritikus testnedveket pazarolnak.
Feltételezem, hogy néhány áramköröm még mindig érintetlen.
- Azt hiszem, akad néhány nagyon jó külsejű áramköröd -
bókolt Lon.
- Mindig nagyon kedves voltál - bólogatott
Jasmine boldogan. - De az az én időm volt. Eze-
lőtt más idők is voltak, azokban az alagutakban,
amiket elhagytunk, néhány még egyidejűleg léte-
zik. A sziklákban lévő hidakon át közelíthetők
meg. Nem fontos, hogyan, a technológia lényegte-
len. Azokhoz a mikroszkopikus tömegekhez kap-
csolódik, amik elég sűrűek ahhoz, hogy változást
idézzenek elő a helyi téridőben. A hidak tulajdon-
 képpen a kereszteződések csomópontjai, olyan pontok, ahol
ez az idő keresztezi egy korábbi ciklus időpillanatát.
Legalább száz ilyen csomóponti kaput készítettem. Nekünk
csak annyit kell tennünk, hogy megmentjük az
univerzumot.
- Megmentjük az univerzumot - visszhangozta Lon. -
Rendben.
- Badarság - sziszegte Darwina mérgesen. - Abszurdum...
- Hagyjuk, hogy végigmondja - javasolta
Torrie.
- Hagyjuk visszamenni őt oda, ahonnan jött - folytatta
Darwina.
- Éppen erre törekszem - mondta Jasmine csendesen.
Rendíthetetlen nyugalma lecsillapította a kitörni készülő
hisztériát. - Az univerzum - magyarázta - úgy forog az idő
tengelye körül, mint a búgócsiga. Az a baj, hogy a
„búgócsiga" energiája csökken, és ha alacsony
fordulatszámmal pörög, a csiga ledől - az univerzum ledől a
végen túli végbe, a káosz időtlen birodalmába. Most kissé
leegyszerűsítettem a dolgot, később belemehetünk a
részletekbe.
- Szerintem az időtlen káosz nem egyszerű dolog -
jegyeztem meg.
Jasmine felemelte a kezét.
- Ne szaladj előre. A jelenlegi időszerkezetben
igencsak lelassult, mivel az utolsó fordulat során
tanúja volt egy különös, majdhogynem mindenható
gyermek születésének. Az illető hét napig tartó ka-
tasztrofális eseményeket okozott, amik megtörték
az idő tengelyét. Ez a gyermek - lányról van szó
- meghajlítja a téridőt, kishíján szétszaggatja,
mielőtt átjut rajta, így a világ mindörökre a szaka-
dék szélére sodródhat. Nem győzöm eléggé hang-
súlyozni: e pillanatban az idő tengelye hihetetlenül
bizonytalan, úgyszólván billeg.
- Mint az agyad - mormolta Dar.
- Csak egyetlen módon tudom helyreállítani a jelenlegi
tengelyt, azaz fel kell gyorsítani a mozgását, így önmagától
helyreáll, ha energiát közlök a rendszerrel. Ha energiát kap, az
univerzum búgócsiga gyorsabban forog, így helyreáll,
visszanyeri az egyensúlyát és nem fog ledőlni. Azonban az a
probléma, hogy teremthetünk de novo energiát saját
univerzumunkban, de amit egy helyen létrehozunk, az ugyanakkor
valahol máshol elveszhet. Ugyanakkor - ez a kulcsa a dolognak.
Az egyetlen módja annak, hogy új energiát injekciózzunk ebbe az
univerzumba az, hogy kivonjuk ezt egy másik univerzumból, ami
az előző időben létezett. Ez az egész.
- Mi ez az egész? - jöttem zavarba, de mindenképpen meg
akartam érteni a szavait. Meg kellett értenem őt.
Mindannyiunknak mesélte a történetét, de valahogy úgy
éreztem, hozzám beszél.
- Tehát vissza kell mennünk az alagutakba. Keresztülmegyünk
az általam nyitott időkapukon és annyi energiát hozunk el az
előző időkből a mostani időbe, amennyit csak lehetséges. Ez az
energia-fúzió meggyorsítja majd a mostani univerzum kerekének
forgását, így helyreáll az idő tengelye. - Jasmine egyre
feszültebbnek látszott. - Hadd mondjam még egyszer: még
nincsenek biztos jövők, de sok múlt létezik. Az előző korokban
rengeteg energia volt, a mostaniban nincs, ezért a múltatokból
kell átcsempészni azt ebbe az időbe, mielőtt a jelenlegi
univerzum összeomlik.
- Természetesen nem vagy normális - állapította meg Dar.
Dühös volt, de visszafogta magát -
méghogy valaki azt javasolja, hogy pont ő az, akinek vissza
kell mennie azokba az alagutakba!
- Mit jelent az, hogy „az idő tengelye"? - kérdeztem. -
Úgy értem, miről beszélsz pontosan? Mi a...
- Az... az az idő anyaga - próbálta érthetővé tenni a dolgot. -
Ha lezuhan, ha megtörik, az nem csak a jelenlegi idő végét
jelenti - az idő mindig végetér és újra kezdődik. A „mindig"
fogalom eltűnéséről van szó. Az történhet, hogy a jelen
időről - és minden múlt időről - kiderül, hogy soha nem is
létezett. Nincsenek emlékek, nincs történelem, nincs múlt,
sem múltak, és ha nincs múlt és jelen, akkor a jövő sem
létezik.
- Úgy hangzik, mint egy rémálom - törölte meg a
homlokát Lon.
- Az egész úgy hangzik, mint egy rém rossz vicc! -
vetette oda Darwina. - Így ha nincs ellenetekre…
- Ha volnál szíves végighallgatni - kérte Jasmine. - Hadd
mondjam el, mi fog történni, ha keresztülmentek egy
csomóponton. Általában emberekkel fogtok találkozni.
Ugyanúgy fogtok viselkedni, mint ahogy azon a helyen
szokás abban a korban, de nem teljesen úgy, hiszen nem
valóságos emberek. Az idő elszállt felettük és végetért, ők
már régen halottak. Valójában a képmásukat fogjátok látni.
Amikor még éltek, a fény visszaverődött róluk, s a
fényhullámok párhuzamosan utaznak velünk, így csak akkor
érzékelhetők számunkra, ha átmegyünk az időkapukon, hogy
lássuk őket. Hihetetlennek hangzik, tudom, de mégis igaz,
olyan igaz, mint ahogy itt vagyok. Találkozni fogtok
olyanokkal, akik a tiétektől nem túl eltérő helyen és időben
éltek. Néha majdnem átlátszóak lesznek,
mivel a fény annyira szétszóródott és meghajlott mostanra;
néha átlátszatlanok, mint ti, mivel a saját időtökkel való
rezonancia olyan erős. Némelykor érzékelhetitek, hogy ezek
az emberek gondolkoznak és beszélnek, mivel életük
folyamán az agyuk által kibocsátott elektromágneses
hullámok szintén folyamatosan utaznak a térben, ugyanúgy,
mint a fényhullámok.
Eszembe jutottak a főhadiszállásfélén lévő, áttetsző
emberek, akik majdnem olyanok voltak, mint én, akiknek
a beszédét nagyjából megértettem. Mint az álomban.
Jasmine folytatta.
- Tehát ezek az emberek anyagtalannak tűnnek
számotokra, mivel nem az anyagi létben léteznek,
ám részlegesen képesek érzékelni benneteket. Ők
csupán fény által létrehozott képmásai az ember-
nek, de rendelkeznek némi tudatossággal, azzal,
amit életükben birtokoltak. Ez a tudatosság az első
létezésükkor produkált és kisugárzott elektromág-
neses hullámokhoz kapcsolódik.
Tehát félig láthatók, félig gondolkodnak, félig érzékelnek
benneteket a féltudatukkal. Ezeket az ember-képmásokat kell
visszahoznotok a csomópontokon át a jelen időbe, mivel az
őket alkotó elektromágneses hullámok energiáját kell
beletölteni ebbe az időbe. Az új energiával felgyorsítható a
jelen giroszkópikus univerzuma, így az idő tengelye
kiegyenesedik. Értitek?
Bambán meredtem rá.
- És ha nem hozzuk át ezeket a félembereket
az alagútjaidon, a jelenlegi univerzum végetér, így
a jövő nem fog létezni?
Jasmine szúrós szemekkel nézett rám.
- Nem, a mostani univerzum nem szűnik meg.
Egyszerűen sosem fog létezni. Próbáljátok meg el-
képzelni, sohasem léteztetek, senki nem emlékszik rátok,
nincsenek virágok, nincsenek énekek. Semmi, ami most
valóságos, nem volt és nem lesz. Sem az idő, sem a múlt. El
tudjátok egyáltalán képzelni ezt a végtelen ürességet?
- Ennek az esélye egy a millióhoz - köpte oda
Darwina.
Jasmine szempillája megrebbent.
- És ha egy a tízmillióhoz az esélye annak, hogy
igazam van és egy a százmillióhoz annak a lehetősége, hogy
segíthettek, akkor is hogy nevethettek ki, hogy lehettek ilyen
ostobák? - sírontúli hangon beszélt és közelebb lépett
Darwinához.
- Asszony, soha sem szerettél senkit, hogy ilyen
könnyen lemondasz az emlékekről?
Dar ellenséges tekintettel méregette Jasmine-t. Torrie
megérintette a lány kezét.
- Szeretted, ugye, azt a kentaurt, akit Szépség-
nek neveztél?
Jasmine elmosolyodott.
- Örökké szeretni fogom.
- Bárcsak találkozhatnék vele! - sóhajtott fel Torrie.
- Gyere velem abba az időbe és bemutatlak neki,
pontosabban újra összeismertetlek vele. Hiszen egykor
házasok voltatok, ezért hívtak Rose Centaurinak.
- Rose Centauri - mormolta Torrie.
- De miért éppen most történik ez? - vágtam el az
emlékek fonalát.
- A Gyermek miatt - ő az, aki gondolati erejével átszakítja
a téridőt. Felfoghatatlan és ellenőrizhetetlen hatalommal bír, ő
taszított minket a lét peremére. Itt áll leírva - nyújtotta az ő
idejéből való Joshua naplóját.
 - Vicces, hogy egykor ugyanezt kérdezte tőlem, tudni
akarta, miért történik mindez. Azt válaszoltam, azért, mert
lenniük kell hősöknek és embereknek, akik emlékeznek
rájuk.
- És most azt akarod, hogy valaki emlékezzen ránk -
vigyorodott el Lon.
- Azt szeretném, hogy valami emlékeztessen.
- Ráadásul csak annyit kell tennünk, hogy kiszívunk egy kis
energiát a világokból azokon a lyukakon át, amiket te
fúrtál.
- Időkapukon - helyesbített Jasmine. - Sajnos, nem tudom
pontosan, mennyi energiára van szüksége a jelen időnek
ahhoz, hogy kiegyenesedjen a tengelye, de úgy vélem,
szellemlények ezreit kell áthoznotok ide. Ó, és persze mivel
meglehetősen nagy anyaghiány keletkezik a távozásukkal,
nem tuszkolhatjátok egyszerűen vissza őket, hanem rá kell
venni őket, hogy kövessenek benneteket a visszaúton.
- Kövessenek… - mormolta Lon.
- Aha, már említettem, hogy eonok alatt sokszor
felébredtem, mert számítottam a visszatérésetekre. Minden
alkalommal, mielőtt újra felfüggesztettem volna az
életműködésemet, kereszteztem néhány csomópontot és
annyi szellemet hoztam vissza az adott időbe, amennyit
csak lehetett. Legalább százat biztosan, de ahogy mondtam,
ezrekre van szükség. Most már a kritikus pont közelében
vagyunk, s a többi rajtatok múlik...
Lon rámosolygott. Isten tudja, miért, ő is kezdte
megkedvelni a lányt. Jasmine tovább beszélt az időkapukról.
- Nagyon óvatosan kell áthaladnotok. Azokon
a helyeken időzsugor van, az idő múlása a túlolda-
lon nem érzékelhető.
 - Mi fog történni velünk? - kíváncsiskodott
Torrie. - Úgy értem, ismered az utolsó ciklusban
élt hasonmásaink sorsát. Meg tudod mondani, mi
vár ránk? - Úgy kérdezte, mintha valóban hinne
az egészben.
Jasmine megrázta a fejét.
- Túl sok részlet változik meg időről időre.
Még mindig nem fogtam fel a dolgot. Az egyetemtől
a világegyetemig - ez tűi nagy ugrás volt számomra. De
az is lehet, hogy a túlságosan rendszeres élet vezetett ebbe
a káoszba. Olyan... rendellenesnek tűnt.
- Miért én? - kérdeztem.
- Ez mindig így megy - vont vállat Jasmine. - Folyton
csak rendes ember voltál, s az idő kereke rendellenes
körülmények közé sodort. Ez a sorsod. Hogy mit kezdesz
vele, az már a te választásodon múlik.
Az én választásom.
Az én sorsom és az én választásom.
Szavai mélységes hatást gyakoroltak rám.
Szörnyű gyanú ébredt bennem.
Szembe kell szállnom a jövővel. Veszély derengett
előttem és emlékek. Irtózatos küzdelem vár rám, ez a
tudat kísértett. Meg fogom ragadni azokat az árnyékokat.
Nagyon sok függ a cselekedeteimtől. Úgy tűnt, Jasmine
biztos ebben.
A megbízatás felvillanyozott. Itt volt az univerzum, a
kezemben lüktetett. Nem akartam elejteni, így hát
letettem. Életek voltak a mérlegen, napok és bolygók.
Maga az idő. Szembesülnöm kellett a választással, ez
volt a sorsom, és ha kihívom magam ellen, akkor meg
kell küzdenem az űrrel.
Felvillant előttem az iszonyatos összecsapás látomása,
fénysugarak szóródtak szét az űrben, rájöt-
tem, hogy ez a roham előhírnöke. Kezem remegni kezdett.
Éreztem az illatot... aztán látomások rohantak meg: a
darabokra szakadt, folyékony tűzben lángoló Föld szétolvadt,
deformálódott, morajlott, magába szívta a fekete lyuk, s
eltűnt, mintha sohasem létezett volna; élőlényei is köddé
váltak, senki sem emlékezett bolygónk történetére, a nevére,
arra, hogy egyáltalán valaha volt ilyen égitest. A sötétségből
egy férfi nyúlt ki a gyermeke után, de mielőtt elérhette volna,
mindkettőjüket elemésztették a lángok.
Világok keringtek napok körül, irányt változtattak,
áttetszővé váltak, porrá omlottak. A csillagok univerzuma
eltűnt, nem maradt más, csak az időtlen, végtelen üresség. Az
űr szédülten bukfencezett saját mélységébe, céltalanul zuhant,
zuhant, egyre csak zuhant...
Magamhoz tértem.
Jasmine felemelt, Lon az arcomat törölgette.
- Most már rendbejöttél - mondta a lány. -
Volt egy kis rohamod.
Torrie megsimogatta a kezemet.
- Már jól van - állapította meg Lon.
Jasmine ennek ellenére aggodalmasnak tűnt.
- Ez egy kicsit megnehezíti a dolgokat. Szedtél
már gyógyszert epilepszia ellen?
Megráztam a fejem.
- Csak néhány nappal ezelőtt tört ki rajta -
magyarázta Lon. - Akkor, amikor a városba ér-
keztünk.
Eszembe jutott, hogyan is kerültem oda, s valóban, akkor
jelentkezett az első roham. Jasmine bólintott.
- Akkor tört ki rajta, amikor közel került egy
csomóponthoz. Tudod, az utolsó időciklusbeli in-
 karnációd is rohamoktól szenvedett, amiket nagy-
frekvenciájú rádióadások okoztak. Ugyanezek értek most el
téged, és ha az időkapun át belépsz abba a ciklusba, a
rohamok még rosszabbak lesznek. Az akkori időben élt
ősöd talált megoldást a problémára, fémsisakot viselt, ami
blokkolta a rádióadásokat.
- Az idő katonája - jegyezte meg Torrie. Úgy tűnt, hogy
rajta is hamarosan kitör a roham. - Kiválasztottak vagyunk -
mondta szinte áhítatosan. - Érzem, nagy célok állnak
előttünk, nagy terveket kell megvalósítanunk.
- Gyerekkorom óta epilepsziás vagyok - közölte Dar -,
és semmi másra nem volt szükségem, csak Dilantinra -
pillantott mogorván a többiekre.
- Akkor nem lesznek problémái - vigyorgott Lon, majd
Karlhoz fordult. - És neked sem, öreg barátom. Ez az egész
kezd valami olyan bulinak tűnni, amiből nem szívesen
maradnék ki. Szellemeket csempészni egy gyönyörű nő
megrendelésére... Mi a véleményed?
- Odaadnám a maradék lábujjaimat, ha ott lehetnék az
utolsó világégésnél - jelent meg Karl arcán megszokott,
csendes mosolya.
Darwina egyre sötétebb tekintettel méregette a lányt.
Jasmine viszont érezte, hogy a többség érdeklődése felé
fordul, így folytatta.
- Természetesen el kell mondanom nektek azt
is, hogy számos veszély leselkedik rátok. Először is
itt van maga az energia, nagyon erős lehet. Bizo-
nyos része az ultraibolya tartományba tartozik,
megvakíthat titeket, az infravörös pedig megéget-
het. Időnként olyan sűrű, hogy az energiát hordozó
emberek vagy dolgok anyagszerűnek tűnhetnek.
Meg ott van még az időbetegség, ami egyfajta re-
zonancia a mostani énetek és az előző inkarnációitok között.
Bizonyos esetekben nagyon nehéz felfogni, melyik időhöz is
tartoztok, ez az identitás egyfajta kronogenikus elvesztése.
- Mint a sugárhajtású gépen - jegyeztem meg
talányosan, ám jól emlékeztem, mit éreztem a külö-
nös főhadiszálláson, amikor megláttam ősi énemet:
ijesztő, megható, felvillanyozó érzés volt - és újra
át akartam élni.
Úgy tűnt, Jasmine olvas a gondolataimban.
- Ez a legnagyobb veszélyt idézheti elő - elveszthettek
az időben, soha nem találtok vissza a saját korotokba. Ez
borzasztó lenne az univerzum számára, még több energia
tűnne el ebből az időből.
- Nem úgy hangzik, mintha tömör gyönyör lenne bárki
számára - állapította meg Lon.
- Attól függ, mit veszíthet az illető - válaszolta Jasmine.
Dire gondoltam, akit egyik inkarnációjában örökre
elveszítettem. Nem hangzott rosszul, hogy valahol esetleg
még összefuthatok vele.
- Maguk az időkapuk is problematikusak lehetnek - tette
hozzá Jasmine. - Az örvény szélén kell belépni a nyílásba,
hogy átsuhanhassatok a túloldalra. Ugyanott és ugyanabban a
szögben muszáj be-, illetve kilépni, ha visszatéréskor
megváltoztatjátok a pozíciótokat, az évekre sodorhat az
időben. De nem olyan rossz az egész. Az időkapun túl nem
lesztek éhesek és nem is öregszetek túl sokat. A pontokban
lévő idő az időn kívül van. - Szünetet tartott, majd elszántan
ránk nézett. - És ha nem sikerül elegendő energiát hoznunk
ebbe az időbe, azt hamarosan meg is tudhatjuk: ha a következő
ötven évben lelassul a Magellán felhő Doppler-effektusa,
tudni fogjuk, hogy vesztettünk. S ha már most
megszűnt a Doppler-hatás, akkor viszont elkéstünk, a végső
katasztrófa elkerülhetetlen.
- Mi az a Doppler-effektus? - kérdezte Karl.
Lélekben már felkészült arra, hogy megnézze azt a
tüzes embrionális világot, ami szeretett dzsungelé-
nek magvait hordozza, s mindent tudni akart, amit
tudnia kellett, hogy megmentse ezt az ősvilágot a
feledéstől. Hiszen ha Jasmine-nak igaza van, akkor
univerzumunk összeomlásával eltűnik az összes előző
ciklus.
- A csillag fényének eltolódása a spektrumában
lévő vörös felé. Ez folyamatosan történik - ma-
gyarázta Jasmine. - Azt jelenti, hogy a csillagok
távolodnak tőlünk, elhomályosulnak. Amikor az
időcsapda közeledik, a csillagok lelassulnak, sőt
megállnak. Nincs többé vöröseltolódás. Aztán a
csillagok visszafelé indulnak, egyre közelednek fe-
lénk és fényesebben ragyognak, mint valaha, végül
az éjszakai égbolt olyan lesz, mint a szikrázó gyé-
mánt. Aztán ezek a csodálatos égi drágakövek
összekoccannak, s máris nyakunkon a kataklizma.
Mindannyian elgondolkodtunk a hallottakon.
- Az első dolgunk az, hogy kiszedjük az ékköveket a
Gorancsacsa bálvány szemeiből - tette még hozzá később. -
Az általatok talált fekete koponya, s a te előző inkarnációdé,
Josh - szemében lévő smaragddal együtt speciális,
háromlencsés távcsövet alkotnak, amivel megláthatjátok az
összes időkapu helyét...
- De hiszen Gorancsacsa szemei nálam vannak - mondtam
és elővettem a zsákomból.
Jasmine boldogan méregette az ékköveket, majd
keresztülnézett rajtuk a kelő Holdra.
- Hát megteszed - mondta és visszaadta. Be-
 lepillantottam a kövekbe, a jövő táncolt bennük. Sötét és
ragyogó lehetőségek.
- Természetesen tudom, hogy hol van a legtöbb időkapu -
beszélt tovább Jasmine -, de bármi történhet velem. Akkor is
lesz mód rá, hogy folytassátok a munkát, ha én elmegyek...
- Elmentél - szegezett Darwina pisztolyt a lány
mellének. - Messzire mentél.
Dar a kenuban lévő málhából szedte ki a pisztolyt
anélkül, hogy észrevettük volna. Kicsit reszketve
hátralépett.
- Elmegyek. Itt maradhattok a nyavalyás alag-
útjaitokban addig, amíg össze nem omlik minden,
ami fontos nekem. Hazamegyek. Gyerünk, szálljon
be mindenki a csónakba.
Hosszú, feszült csend támadt.
- Tedd el azt a fegyvert - szólalt meg Jasmine. - Nem
tartalak vissza.
- Senki sem tarthat vissza. Azt mondtam, szálljon be
mindenki!
Megint csend lett.
- Azt hiszem, én maradok egy darabig - közölte Lon. Élete
legnagyobb kalandja volt kilátásban, ráadásul egy gyönyörű
nő társaságában. Jasmine megsimogatta az arcát.
- Én is maradok - szólalt meg Karl - és Fernando is. Vele
találtam a fekete koponyát és a zöld szemet, aminek a
pillantása...
- Jól van, jól van. Akkor csak Josh, Torrie meg én
megyünk. Induljatok!
Ekkor tört ki Torrie-n a rémisztő roham, s belezuhant a
kenuba. Odaléptem, hogy segítsek neki, s a többiek is felé
siettek. Dar azonban sakkban tartotta őket a pisztollyal és
visszalökdösött mindenkit. Így hárman voltunk a csónakban.
 - Kérlek, ne vidd el Joshuát, ő nagyon fontos
az expedíció számára! - kiáltotta a partról Jasmine.
- Az én expedíciómnak is fontos! - süvöltötte
Darwina.
- Joshua! - sikoltotta Jasmine. - Emlékezz a
sorsodra és a választásodra! Emlékezz, milyen jó
barátok voltunk egykor! Emlékezz, Di él valahol!
Emlékezz az időcsapdára! Emlékezz...
Még láttam, hogy Dar lesújt a fejemre a pisztoly agyával,
aztán minden elhomályosult előttem.

Még aznap éjjel magamhoz tértem. Lefelé siklottunk a

folyón, a csillagok ragyogtak fölöttünk. Vegyes érzések
kavarogtak bennem: dühös voltam Darra, aggódtam Torrie és
saját elveszett énem miatt, féltettem barátaimat, akiktől
elszakadtam. De valami megkönnyebbülés is elhatalmasodott
rajtam, ha minden igaz, időlegesen megszabadultam attól a
döntéskényszertől, amit Jasmine ruházott rám. Az univerzum
még az én életemben összeomolhat, de meg is halhatok,
miközben megpróbálom megmenteni. És még valamire
rájöttem: szeretem ezt a Jasmine leányzót. Úgy éreztem, az
idők kezdete óta ismerem és ismerni fogom, már ha
egyáltalán létezni fog még az idő.
Megpróbáltam felülni, de visszahanyatlottam az iszonyatos
fejfájástól. Elhatalmasodott rajtam a letargia, nem akartam
semmit, csak aludni az idők végezetéig. Ennek ellenére
feltápászkodtam hogy rábeszéljem Dart, vigyen vissza
minket. Ám azonnal hasogatni kezdett a halántékom, s
lerogytam a kenu fenekére. Egyelőre elaludtam.
Egyelőre.
Darwina rendületlenül kormányozta a csónakot,
délre és keletre, mindig a vörös vezércsillag irányába.
Egész éjjel hajóztunk, s amikor eltűntek a csillagok,
kikötöttünk. Néha felébredtem, majd ismét álomba zuhantam.
Szenderegve ápoltam Torrie-t, vitatkoztam Darral, aki állandóan
kezében tartotta a pisztolyt. Amikor este lett, a siralmas
legénység ismét útra kelt.
A második napon végre visszanyertem az öntudatomat, s
azon tűnődtem, vajon el tudnám-e venni Dar fegyverét, amíg
alszik. De vörös csillag ide vagy oda, nem bíztam benne,
hogy egyedül visszatalálnék a barlangokhoz. Ráadásul Torrie
belázasodott és gyakori öntudatvesztésben szenvedett, orvosi
segítségre volt szüksége, nem egy adag dzsungelre. Azt
hiszem, nekem is hőemelkedésem volt, reszkettem, hánytam
és borzasztóan lehangolt voltam.
Egy hajórakomány epilepsziás roham utazott hat
nap és hat éjjel a folyón.
A hetedik napon egy békés faluba értünk. Volt templom,
országút és rövidhullámú rádió. Megmenekültünk.
A hazaút további részére alig emlékszem. Dar bocsánatot
kért a viselkedéséért, de nem látszott rajta, hogy valóban
sajnálná, amit tett. Repülőjegyet vett nekünk Los Angelesbe,
magának pedig Londonba. Ekkorra már nem küszködtem
magammal, már nem tudtam, mi volt a valóság és mi volt a
képzelet játéka. Segítő kézre volt szükségem, hogy
kivezessen ebből a zűrzavarból. Torrie nem volt abban az
állapotban, hogy bármit is tehessen ebben a dologban.
Dar, mint kiderült, soha nem látott még lökhajtásos
repülőgépet, hiszen 1947 óta volt a dzsungel-
ben. Így kissé idegesítette a szuperszonikus gép puszta
látványa is. Mégis tartotta magát, pénzért táviratozott londoni
bankjába és kiderült, hogy gazdag nő lett belőle; befektetései az
eltelt évek alatt nagyon jól kamatoztak.
Beszálltunk a gépbe, mindhárman túl betegek és
bizonytalanok voltunk ahhoz, hogy haragot tartsunk, címeket
cseréljünk vagy ígéreteket tegyünk egymásnak.
Első utunk az UCLA kórházába vezetett. Csak néhány hónap
telt el expedíciónk elindulása, 1976 szeptember eleje óta. Így
most decembernek kellett lennie. Az is volt.
Attól eltekintve, hogy a felvételi pultnál ülő férfi közölte,
1981-et írunk.
 II. RÉSZ

DÉJÁ VU
 10. fejezet
A negyedik férfi
Mint említettem, a menekülésünket követő napok eseményei
elhomályosultak bennem. A láz és a folyamatosan bekövetkező
rohamok között csak vegetáltam. Egy időre a kórház lett az
otthonom, s a körülményekhez képest egészen kellemes volt.
Dr. Hoffman, a neurológusom szintén elég kedves volt.
Biztosított arról, hogy minden lehetségest megtettek értem, ez
valahogy még inkább lehangolt. Fizikai állapotom javult,
depresszióm növekedett, s ez roppantul aggasztotta a doktort,
ezért konzultációra hívta bátyját, a pszichiáter dr. Hoffmant.
A második dr. Hoffman roppant határozott volt és úgy vélte,
hogy ismétlődő rohamaimnak megvan a maguk oka. Nem
annyira depressziós vagyok, jelentette ki, inkább szomorkodom
valami miatt.
Szomorkodom - ez volt a helyes kifejezés. Vigasztalhatatlan
voltam. Di meghalt. Di eltűnt az életemből, már csak
emlékeimben létezett. Az még inkább zavart, hogy halálát öt
évvel ezelőttre tettem - ami igaz volt, hiszen 1976-ban
gyilkolták meg és most 1981-ben jártunk -, de mégsem volt
igaz, mivel csak néhány hónappal ezelőtt mentünk el a városból.
Hogyan dolgozhatnám fel magamban ezeket a paradoxonokat?
Sehogy sem voltam rá képes.
Saját, közeli halálommal is foglalkoznom kellett. És Torrie
műtétjével. Meg Lonnal. És Jasmine-nal, a hiányzó láncszemek
legkülönösebbikével. Gondolatban állandóan velük
foglalkoztam, szinte má-
niákusan aggasztott a sorsuk. A világ sivárnak, kihaltnak
tűnt nélkülük.
Két dolog zökkentett ki a letargiából. Az egyik a macska
volt.
El sem tudtam képzelni, hogyan közlekedett fel és le a
hetedik emeleti kórházi ablakom párkányáról, de felteszem, a
macskáknak megvannak a maguk útjai. Ez a cica fekete volt,
csapzott és piszkos, szemei vadul villogtak. Kinyitottam az
ablakot, kinyúltam és beemeltem a jószágot a szobába. Hálá-
ból végigkarmolta a karomat és eltűnt az ágy alatt.
Titokban etettem őt, mindig megkapta az ebédmaradékot.
Először gyanakodott, le nem vette volna rólam villogó
macskaszemét, pedig egy darab kijevi csirkemellért
egyenesen az orra alá dugtam. Amint megkóstolta, rögtön
megváltozott a véleménye és szemlátomást elfogadott.
Minden szénfekete volt a macskán, kivéve a szemeit,
hideg volt a tekintete, mint a befagyott tó. El is neveztem
Jégszemnek.
A jószág a szobámban rejtőzködött. Tudtam, ha a kórházi
személyzet rájön, mindkettőnket kihajítanak innen, így
valóságos mestere lettem az álcázásnak. Ajtómat állandóan
zárva tartottam, ha valaki be akart jönni, előbb kopognia
kellett. Jégszem tisztában volt vele, mi az, ami kockán forog.
Az első gyanús hangra besuhant az ágy alá vagy elbújt a
szekrényben.
Mindig együtt étkeztünk; a rákkoktél volt a kedvence.
Mielőtt felhabzsolta volna, úgy kergette az apró ollósokat a
padlón, mint a hokisok a jégkorongot. Evés után az ölembe
kuporodott és módszerein, szinte szemtelenül mosakodott,
alaposan végignyalogatta minden porcikáját, majd megnyalta a
karomat is. Számíthattunk egymásra.
 Tüneményesen intelligens volt, azt hiszem - kíváncsian
nézte a tévé képernyőjét, vagy figyelmesen meredt a
könyv lapjaira, amit éppen olvastam, mintha megpróbálná
kitalálni, mi áll a szövegben. Amikor lapozni akartam,
gyakran rátette a mancsát a papírra, ott tartotta egy percig,
félrehajtott fejjel rám nézett, majd hagyta, hogy
folytassam az olvasást.
Az ablakpárkányon lévő virágládát használta toalettnek.
A virágok kornyadoztak, bár ahogy lehetett, kilapátoltam a
földből a macskapottyot. Egyszer éppen esőre állt az idő,
s gondolkodás nélkül becsuktam az ablakot, így a
fürdőszobai lefolyónál kakkintott egyet. Mielőtt
észrevehettem volna, mi történt, valaki kopogott az ajtón.
Jégszem elrejtőzött a szekrényben, majd bejött egy nővér,
hogy kitakarítsa a fürdőszobát.
Hallottam valami morgolódást, amikor belépett, aztán
víz csobogott, lehúzta a vécét és fertőtlenítőt spriccelt
szét. Amikor távozott, megvető pillantást vetett rám.
Fogalmam sem volt róla, miért utál ennyire, de
hamarosan megtudtam. Másnap jelenésem volt dr.
Hoffmannál (a pszichiáternél), aki zavartan megkérdezte,
miért csináltam. Mit tettem? - csodálkoztam. Végül
kiderült, a nővér elmondta neki, hogy a fürdőszobai
lefolyóba szartam, s ezt nem igazán tudja tolerálni.
Csak mosolyogtam, elnézést kértem és megígértem,
soha többé nem fog előfordulni. Dr. Hoffmannra még
sok páciens várt, így nem faggatózott tovább, de azt
javasolta, hogy később még térjünk vissza a dologra.
Komolyan bólogattam és rögtön kinyitottam a szobám
ablakát.
Jégszem és én valamiféle összeesküvők voltunk.
Úgy vélem, a macska olyasvalaki volt, akinek szüksége
volt rám és nekem éppen ez kellett. A szőre napról-
napra fényesebb lett, s ahogy megfigyeltem ezt az
átalakulást, az én sebeim is gyorsabban hegedtek.
Jégszemben a belső énemet láttam: titokzatos,
kíváncsi, habozó, sötét vonások keveredtek benne.
Lassan, de gyógyultam.

A másik, aki kihúzott a depresszióból, Torrie volt.

A visszatérés utáni első héten ő tényleg megjárta a
poklot. Kioperálták az agyába ültetett drágakövet,
antibiotikumokat kapott intravénásán, görcsoldókat,
féreghajtókat - kiderült, hogy mindketten bélférgesek
vagyunk. Tudtam, min ment keresztül, így végleg elszállt
belőlem az önsajnálat.
Az első napokban az ágya mellett ültem. Többnyire
eszméletlen volt, de lassan magához tért. Amikor már
tudott járni, együtt sétáltam vele fel s alá a folyosón. Bal
oldala majdnem béna volt, arra a lábára sántított, ajka
lebiggyedt, kicsit kótyagos volt.
Tudom, furcsa figura voltam, de Torrie egészen
különlegesen eszes volt. Azt mondta, a smaragd valami
kristályos harmóniát kölcsönzött neki, s ez felvillanyozta.
Végeredményben én értelmiségi vagyok, mégis
furcsa dolgokról fantáziáltam Torrie-val kapcsolat-
ban. Nem hittem, nem hiszek a lélekben, a lélek-
vándorlásban, mégis úgy éreztem, hogy valami
megmagyarázhatatlan módon Di lelke Torrie-ban él
tovább. Ismerősek voltak a mozdulatai, a beszéd
módja, az egész valója, olyan volt, mintha Di ele-
venedett volna meg előttem.
 Ez persze nem így volt, tudtam jól, annyira még nem
hatalmasodott el rajtam a misztikum. Egyszerűen kivetítettem
a vágyaimat valakire, s azok életre keltek. Mindenesetre, ez
közelebb hozott Torrie-hoz és jelentékenyen csökkentette
kínzó fájdalmaimat.
Két hét elteltével a gyógyszerek, a Torrie-val való séták és
az ölemben ülő macska dorombolása jelentős javulást
eredményezett. Mindkét doktor Hoffman meg volt elégedve
az előrehaladással. Az idősebbik óvatosan megpendítette,
hogy már nem soká kell igénybevennem a kórházi kezelést. A
másik Hoffman egyetértett vele.

Sötét alagutak nyíltak egymásba, elágaztak, egybefonódtak,

megkettőződtek, kivilágosodtak, feltárultak, virágba borultak.
A katakombákon tűi sivatag húzódott. Füst terjengett felette.
Robbanások mindenütt és sikoltozó emberek. Nem, nem
emberek. Állatok.
Árnyék lebbent el fölöttem, majd szelet kavarva lecsapott.
Férfi volt, nagy bőrszárnyakkal, éles karmokkal és vakító,
zöld szemekkel.
Patadobogás hangzott fel. Balról jött, a tűzből. Emberfejű
bikák csordája gázolt át rajtam bömbölve, aztán én
bömböltem, az ég elfeketedett, negatívban kanyargó folyosók
tűntek fel rajta, majd beleolvadtak a teljes sötétségbe...
Magamhoz tértem.
Torrie a padlón ült mellettem. Nedves törölközővel
letörölte a számról a vérrel kevert nyálat. Felpillantottam rá.
Torrie kórházi szobájában voltam - most már emlékeztem
rá. Nyál csurrant a számból a padlóra, a lány feltörölte. Miért
fekszem a földön?
 Ó, igen.
- Rohamom volt, ugye? - suttogtam. A torkom kiszáradt,
vér ízét éreztem a számban, minden bizonnyal megharaptam
a nyelvem.
- Igen, de... ne zavartasd magad - mosolygott félszájjal: -
A nagy emberek mindig... megelőzik a korukat. - Habozott
egy darabig, „kényszerszünetet tartott", ahogy mondta.
Reszketve felültem. Torrie egy takarót bontott rám és
megmasszírozta a vállamat.
- Akarsz egy kicsit sétálni? - kérdezte.
Keresztülgyalogoltunk a kórházon. Lementünk a lépcsőkön,
át a folyosókon, a tanácstermeken, egészen az alagsorba.
Áthaladtunk az orvostanhallgatók pihenőjén, a mosdón, a
laboratóriumokon. Megfogtam a kezét, úgy éreztem magam,
mint a kedvesével őgyelgő ifjonc. Daisy, Daisy, felelj
már. Megálltunk a boncterem előtt.
- Az orvosom azt mondja, holnap hazamehetek. -
Elengedtem a kezét.
- Ó - suttogta. - Milyen... nagyszerű. - Észrevette az
előttünk lévő ajtót. - Be akarsz menni?
Megráztam a fejem.
Továbbsétáltunk.
- Neked sem kell már soká itt maradnod - bíztattam a
lányt.
- Nem is érdekel igazán - vonta meg a vállát. - Bárcsak
tudnám, mi történt az agyammal... úgy értem... elvesztettem
egy részét, tudom. De miért érzem úgy, mintha az eszem
is... elment volna? - Egyre akadozottabban beszélt.
Megálltam és magamhoz öleltem.
- Csupa nyál lesz a nyakad - figyelmeztetett
 Torrie. Hirtelen kibontakozott a karomból és lefelé sietett
egy keresztfolyosón.
- Nézd, itt van a fizikoterápia! - Kinyitott egy
oldalajtót, s utánamentem a besötétített szobába.
Árnyékos helyiség volt, tele mindenféle rejtélyes
berendezéssel: tornapaddal, korláttal, masszázsasztalokkal,
kádakkal, súlyokkal és emelőkkel. A termet csupán az utcai
lámpák kívülről beszűrődő fénye világította meg. Rajtunk
kívül senki sem volt a szobában.
- Itt kezelik a... itt segítenek abban... hogy ne
bicegjek.
Rálépett a végtelenített gumiszalagra és tett néhány lépést.
Kinéztem az ablakon az éjszakai égboltra. Az Orion egyenes
rámpislantott, mintha őrködne fölöttem.
Visszasétáltam Torrie-hoz. Átöleltem a nyakát és számat az
ajkára tapasztottam. Először csak tűrte a csókot, aztán
megelevenedett. Megfogta a kezem és becsúsztatta a flanell
kórházi ruha alá. Végigsimogattam a hátát, a mellkasát, a
csípőjét. Közelebb vont magához, majd sírni kezdett.
Szorosan magamhoz öleltem.
- Akarsz... fogsz... szeretkezni velem? - lehel-
te.
Egymást átkarolva a padlóra rogytunk. Remegtünk a
szenvedélytől meg a közelgő rohamtól. Vadul csókoltuk
egymást, úgy éreztem, mindjárt elmegyek. Egyszerre voltam
mámoros és depressziós. Elcsábítani egy félbolond nőt, alig
egy hónappal a feleségem erőszakos halála után? Vagy
már öt éve történt? Bűnösnek éreztem magam, de lelkileg és
metafizikailag olyan közel voltunk egymáshoz, mintha
ikrek lennénk. Nem vérfertőzés ez?
 Fogalmam sem volt róla, mi keltette bennem ezt az
érzést.
Torrie levegő után kapkodott. Gyönyörű szeme
elhomályosult a vágytól, kopaszra nyírt feje ellenére vagy
éppen amiatt rettentően szexis volt, ujjai becsúsztak az
ingem alá...
Ott szeretkeztünk félig öltözötten, a gépek közötti
szőnyegen. Hamarosan a kemény kórházi ágyon folytattuk
az ölelkezést. Néha elaludtunk, de aztán éhesen kerestük
a másik ölelését.
Másnap délután a vállamon kapaszkodó Jégszemmel
együtt elhagytuk a kórházat. Senki sem akarta elhinni,
hogy egész idő alatt a szobámban bujkált, pedig ezt nem
lehetett kétségbevonni.
Taxiba ültem és Lon házához mentem. Minden ajtó be
volt zárva, láthatólag régen üresen állt. Betörtem egy hátsó
ablakot és bemásztam.
Volt víz, áram és működött a telefon - Lon üzlettársa,
Neal automatikusan fizette a közüzemi díjakat. A
hűtőszekrény tele volt, és találtam még egy dühös
búcsúlevelet Melindától, amit 1977 januárjában írt.
Ami az én otthonomat illeti, az egyetem raktárba vitette
a holmijaimat és egy fiatal professzort költöztetett be.
Úgy éreztem, már semmivel és senkivel nincs
kapcsolatom. Mintha most cseppentem volna ide a
semmiből, nem volt múltam, viszont számtalan jövő állt
előttem.
Pillanatnyi szükségleteim kielégítése nem jelentett
gondot számomra, bizonyos szempontból gazdag voltam.
Kupacnyi ékkövet hoztam magammal, amíg a kórházban
feküdtem, felbecsültettem őket. Többet értek, mint
amennyit valaha is elkölthettem volna. Nem, nem a pénz
volt a probléma, hanem az, hogy mit kezdjek az
életemmel.
 Belemélyedtem a naplóba - abba, amit Jasmine adott
nekem. Az általa ismert Joshua írta, átszámítása szerint 67
millió évvel ezelőtt élt.
Egy hétköznapi ember naplója volt, aki zavaros kutatásba
bonyolódott. Bátyját és feleségét, Dit elrabolták, így Joshua
elindult, hogy kiszabadítsa őket. Csatlakoztak hozzá a barátai:
Szépség, Jasmine, Lon és egy Isis nevű macska. Személyes
okokból indult útnak, de ez az egész valahogy összekap-
csolódott az eposz alapvető momentumaival. Josh nem volt
hős, de elhatározásában akadtak heroikus momentumok.
Egészen beleéltem magam a történetbe. A csúcspontok az
ezredforduló közeledtét jelezték.
A napló szólt a Jasmine által jelzett katasztrófákról, az
időháborgásról, amit egy őrült, telekinetikus gyermek okozott.
Ő volt az, akire Jasmine előkészített: Joshua és a város
királynőjének magzata.
Az én gyermekem.
Az én gyermekem és a királynőé. Teljesen meg-
döbbentem.
Jóslat volt vagy csak találgatás? Mindenesetre, úgy tűnik,
elmúlt életemben szeretkeztem egy királynővel és különleges
képességű leánygyermeket nemzettem.
Ez történt a mostani életemben, amikor a dzsungelváros
királynője úgyszólván megerőszakolt.
Vajon hová vezethet ez a fogamzás?
Jasmine szerint néhány dolog ciklusról ciklusra pontosan
ismétlődik. Lehet, hogy a mostaniban nem is születik meg
az a gyerek, vagy arra használja a képességeit, hogy
kiegyenesítse az idő tengelyét, vagy mégiscsak megszületik
és...
Újra és újra elolvastam a naplót. Tele volt odavetett
megjegyzésekkel. Némelyik ismerősnek tűnt,
mások viszont értelmezhetetlenek voltak számomra. Az
iromány nagy hatást gyakorolt rám, hol megnyugtatott, hol
felizgatott, s kezdtem rájönni, hogy nem annyira történelmi
dokumentumról van szó, inkább valamiféle kézikönyvről.
Három héttel később Torrie-t is kiengedték a kórházból, s
természetesen hozzám költözött, Lon házába. Együtt éltünk,
de lényegében az elhúzódó lábadozás kötött össze minket.
Gyorsan - talán túlságosan is gyorsan - kiderült, mennyire
függünk egymástól. De ki tudta volna rajtunk kívül megérteni,
hogy min mentünk keresztül?
Folyton szeretkeztünk, szenvedélyesen és kétségbeesetten.
Mintha minkettőnk erőszak áldozatául esett volna a
dzsungelben, aminek emléke mélyen gyökerezett bennünk, s
most be akarnánk bizonyítani, hogy megint képesek
vagyunk szeretni. Egymás előtt nem szégyelltük
sebhelyeinket, végigcirógattuk a hegeket és vadul
ölelkeztünk, amikor csak lehetett.
Úgy éltünk a nagy, kihalt házban, mint szellemek egy
gótikus kúriában. Ritkán mentünk el otthonról. Pizzát, kínai
kaját hozattunk, élelmiszereket rendeltünk. Kihúztuk a telefont.
A konyhában piszkos edények tornyosultak, a sarkokban
kupacba gyűlt a szennyes. Hol éjszaka aludtunk, hol nappal.
A házat a reménytelenség levegője lengte körül.
Ezt törte meg kissé Jégszem jelenléte. A macska otthon
érezte magát. Meglapult a rejtett sarkokban, megszaglászta a
bútorokat, felfedezte a fülkéket és az átjárókat. Gyíkokra és
madarakra vadászott a hátsó udvarban, némelykor behozta a
zsákmányt és elégedetten a lábam elé tette. Időszakosan
kedvelt minket - véletlenszerben, nem rendszeresen - néha a
lábunknál aludt éjszaka néhány órát. Sok-
 szor felébredt, minket is felriasztott, s homályosan láttam,
hogy árnyéka kisuhan az ajtón, s eltűnik a sötétségben,
mintha szellem lenne.
Még mindig inkább hozzám ragaszkodott. Néha,
amikor kibámultam a konyhaablakon, órákig üldögélt az
ölemben, finoman, alig érezhetően dagasztott mellső
mancsaival, dorombolt és szundikált. Olykor morcos volt,
melyikünk nem az néha? Ha ilyenkor meg akartam
simogatni, számíthattam néhány mély karmolásra a
csuklómon. Már ritkábban törtek rám a rohamok,
hanyagolni kezdtem a gyógyszereket, így legalább képes
voltam újra gondolkodni. Egy vagy két alkalommal a
roham olyan mértékű volt, hogy ki kellett hívni a
mentőket. Bevittek a helyi kórházba, de csak rövid időt
töltöttem ott. Megjátszottam, hogy jól vagyok, így gyorsan
kitettek a kórházból, nem pazarolták a drága időt egy
szimulánsra.
Őrülten hangzik, ugye? Egy kicsit az is volt. Sokkal
keményebb, mint a folyamatos deviancia, kísérleteztünk a
metafizikával, a szenvedélyes szerelemmel, a tudati
változásokkal. Nem így cselekszik mindenki? A
különbség csak az, hogy mi komolyan vettük a dolgot,
marihuána helyett görcsoldókat szedtünk, és olyan
pszichodrámákat játszottunk, amikben szerepeltek a
dzsungelbeli alagútban elveszett barátaink. Vagy az időben
vesztek el?
Akire haragszanak az istenek, először őrültséget
bocsátanak rá.
Volt, hogy szeretkezés közben egyszerre kaptunk
rohamot. Tapasztalhatta bárki azt, amit mi átéltünk?
Elég. Tiszta őrültség volt, ez nyilvánvaló. Egy darabig
jól éreztük magunkat, békességben éltünk.
A visszhangok házában kerestük a békét és meg is
találtuk.
Egy idő múlva már nem láttam olyan sivárnak a világot. Azt
hiszem, a gyógyulás útjára léptünk. Kérvényeztem az
egyetemtől, hogy hosszabbítsák meg amúgy is elhúzódott
kutatószabadságomat. „Nagyon megértőek" voltak az
„állapotommal" kapcsolatban, közölte bizalmasan a tanszéki
titkárnő. Nagyon vicces volt, egy árva szót sem értettem belőle.
Az erőm visszatértével egyre jobban mocorgott bennem a
gondolat, hogy csatlakozni kellene a dzsungelben maradt
barátaimhoz, ha másért nem, legalább azért, hogy lezárjuk a vitát.
Mindenesetre látni akartam Lont, megérinteni Jasmine-t, hogy
megbizonyosodjak róla, valóban hús-vér lény. Tudni akartam,
tényleg született-e gyermekem a vadóc jaguár királynőtől. Szembe
akartam nézni a sorsommal.
Itt éltünk, elfeledkeztünk az időről, s szívem mélyén igazából
arra vágytam, hogy megint tapasztaljam a napok múlását. Úgy
éreztem magam, mint a háborúból hazatérő katona, hiányzott a
halál felvillanyozó közelsége, a sötétség félelmetes árnyai.
Sokan újra beálltak a seregbe vagy zsoldos katonák lettek. Az idő
katonái - ahogy Torrie megfogalmazta.
Ugyanakkor féltem is egy kicsit - aggódtam Torrie és
magam, meg a józan eszem miatt. Hogyan is remélhetném,
hogy rohamoktól gyötörve, mi ketten elindulunk egy
expedícióra?
Egyik este a kandalló előtti szőnyegen üldögélve
megbeszéltük a dolgot. Közben Dvorák Új Világ szimfóniája
szólt a lemezjátszóról.
 - Az egész nagyon fontos - mondta Torrie -, de... a fő
dolog... az idő összeomlása.
- Csak félig hiszek benne. Akkor a dzsungelben voltunk,
most visszatértünk a civilizációba. Ez a huszadik század.
Az pedig...
- Az pedig... az örökkévalóság - mosolygott. - Egy roham
közben megint láttam, Josh... A különböző időket... az
univerzumot. Az univerzum... minden sejtedben benne van,
Joshua. Ha nézed... meg fogod látni.
- Mi van akkor, ha nem akarom látni?
- Az olyanok, mint te, Joshua... nem segíthettek
magatokon. Mint én, például. Olyanok vagyunk, mint a...
vak látnokok.
Fél éjszaka a padlón szeretkeztünk. Olyan érzés volt,
mintha meredek hegyoldalon gurultunk volna lefelé,
egyenesen egy mély szakadékba...
Másnap reggel nyugodtan, kipihenten ébredtem. A
rohamok nem jelentkeztek, de tudtam, hogy csak időlegesen
szűntek meg. Időre volt szükségem, hogy számot vessek
az életemmel, így belevetettem magam Los Angeles
forgatagába.
Elég jól fogtam hozzá a dologhoz. Megmondtam Torrie-
nak és Jégszemnek, hogy sétálni akarok egy darabig és ne
várjanak rám. Lebaktattam a Hollywood Hillsről, végig a
Sunseten és nyugat felé indultam.
Séta közben végiggondoltam a történteket, bár még
mindig nem voltam biztos benne, hogy nem epileptikus
fantáziálásról van szó: felébred egy több millió éves nő, tó,
ami valójában nyálkagomba. Arany szobor az én arcommal.
Néhány látomás tudatos volt, néhány csak átsuhant az
agyamon. A barátaim elindultak, hogy megmentsék Torrie-t és
Jégszemet, aki nem tudott beszélni.
 Továbbmentem. Két napon át sétáltam. Ott aludtam, ahol
elálmosodtam. Nem ettem, csak ittam egy keveset.
Szunyókáltam a Hancock parkban, kóboroltam a külvárosban,
lepihentem egy sikátor kapualjában, lélekszakadva rohantam
két tinédzser elől, akik ki akartak rabolni, majd amikor rájöttek,
hogy nincs egy vasam se, ütlegelni kezdtek, elvesztettem a
cipőmet. Meditáltam az univerzumról és Chinatown
fényeiről.
Bolyongtam a Griffith parkban, úgy éreztem magam, mint
egy modern városi Buddha és egy kábítószeres hajléktalan
keveréke. A park éjszaka találkahely volt, alakok borultak
össze a holdfényben, lihegések hangzottak mindenfelől. Az
álmok földje - gondoltam. Valahogy felélénkültem, izgatott
lettem, kiröppent az álom a szememből és felkészültem -
valamire.
Elmentem az obszervatóriumba. A távcső a Herkules
csillagképre irányult, ezernyi csillagból álló csoportosulásra,
ami a vezető szerint szabad szemmel csupán egyetlen
csillagnak látszott. De a hatalmas, tükrös teleszkópon át egy
halom pöttyöt lehetett kivenni. Oly messze voltak, hogy
néhány bizonnyal kihunyt már évmilliókkal ezelőtt, de az ál-
taluk kibocsátott fény csak most ért el a Földre, így csak most
láttuk, milyenek lehettek millió évekkel korábban.
Láthattuk a múltjukat.
A teleszkópnál álló néhány turista undorodva méregetett és
hamarosan el is mentek. Úgy nézhettem ki, mint egy dilis
hobó. Amikor egyedül maradtam a vezetővel,
megkérdeztem, lehet-e innen látni a Magellán-felhőt. Nem,
mondta, azért délebbre kell mennem. Kolumbia? -
kérdeztem. Igen, onnan látható, válaszolta.
Villogó fények táncoltak a szemem előtt.
 - Na, itt vannak neked a csillagok - mormoltam.
- Micsoda? - kérdezte a vezető. De ez volt az utolsó, amit
hallottam, mielőtt kitört rajtam az epilepsziás roham.

Egy kórteremben tértem magamhoz, valami Kahn nevű

orvos üldögélt az ágyam mellett.
Ő volt a negyedik férfi.
Amikor Jasmine elvitt minket arra az ősidőbeli
főhadiszállás-félére, láttam magamat, amint Lonnal, Divel és
még valakivel sétálok. Az illető ismeretlennek tűnt számomra,
bár akkor bátyámnak szólítottam.
A negyedik férfi pont úgy nézett ki, mint dr. Kahn.
Rámeredtem a kórházi ágyról. Bevilágított a szemembe,
meghallgatta a szívemet, és én is a szívemre hallgattam:
bízz ebben az emberben, bízz benne, mint a testvéredben.
Kahnnak meg kellett értenie, mindent meg kellett
tennem, hogy megértse.
Beszéltem neki az idők végéről, a neuromannak nevezett
android teremtményekről és arról, hogy egyikük még mindig
él. Elővettem a zsebemből néhány emléktárgyat, a tollat,
amivel a kastélyban kipiszkáltam Di cellájának zárját, egy kis
rubinkövet.
Kahn végighallgatott, láttam rajta, azt hiszi, őrült vagyok.
- De te a testvérem vagy - erősködtem. - Meg kell
értened!
- Nem vagyok a testvére, de megpróbálom megérteni -
mondta szelíden.
Szkeptikus volt, de nem barátságtalan. Úgy hitt kis
univerzumában, mint ahogy én a nagyobban.
Nem voltunk nagyon különbözőek, tudósok lévén abban
hittünk, amit észleltünk, s következtetéseket vonhattunk le
belőle. Az én dedukcióim sem voltak értékesebbek,
egyszerűen többet láttam, mit mások. Kahn élete, mint a
legtöbb emberé, döntések sorozatából állt, ami némi
kockázattal járt. De ki tud kockázat nélkül élni?
Kahnban olyasvalakit láttam, aki lehetett volna a bátyám
vagy akár én magam, de ő nem lépett rá az útra, amit én
megtettem, ami elkerülhetetlenül a vég kezdetéhez
vezetett.
Hirtelen úgy éreztem, meg kell osztanom mindazt,
amiben részem volt.
- Olyan az egész, mint a halvány csillagok -
kezdtem. - Tudja, amikor felnéz az éjszakai égre,
néha a szeme sarkából lát egy csillagot. De amikor
jobban meg akarja nézni, eltűnik.
Nem tudta, hova akarok kilyukadni, de megpróbált
megnyugtatni.
- Ennek megvan a racionális magyarázata. A
retina szélén sokkal több pálcika található - a pál-
cikák olyan receptorok, amik csak a fekete és fehér
színt érzékelik, és sokkal érzékenyebbek a fényre,
míg az úgynevezett csapok az ideghártya középső
részén helyezkednek el, ezekkel látjuk a színeket,
így a periférikus látással jobban érzékelhetők a ho-
mályosabb objektumok, mintha egyenesen rájuk
néz.
Elmosolyodtam. Kahn pont úgy beszélt, mint amikor
egy tanítványom vizsgázott.
- Igen, de nem ez a lényeg - ráztam a fejem.
- A fő dolog az, hogy amikor pont ránézünk a
csillagra, s az eltűnik, arra a következtetésre jutunk,
hogy tulajdonképpen nincs is a helyén semmi;
hogy amit a szemünk sarkából láttunk, az csak fan-
tázia vagy érzékcsalódás. Hiszen amikor egyenesen ránézünk, a
csillag nincs ott, tehát valójában nem is létezik.
- Hogyan? - vonta fel a szemöldökét.
- Nem találja ezt kissé nyugtalanítónak? Evolúciós szempontból
milyen dolog az, hogy az ember periférikus látóidegei sokkal
érzékenyebbek, mint a középen találhatók, amiket mégis csak
többet használunk? Mint fejlődéstannal foglalkozó biológus,
biztosíthatom magát, hogy ez nemkívánatos dolog nem csak az
egyén, hanem a faj szempontjából is. Nem ért egyet velem?
Ilymódon korlátozott lehet az emberek cselekvése!
Megdörzsölte az állát, gondolkodott egy darabig a
hallottakon.
- Nézzünk szembe vele - mondta végül -,
hogy sokan közülük igazi seggfejek egyébként is.
Jót nevettünk, ezzel szinte megpecsételtük a barátságunkat.
- Ezt jól megmondta - törölgettem a szemem. Máris jelentősen
jobban éreztem magam. - Mindazok, amiket meséltem -
folytattam - csak a valóság pillanatképei, úgyszólván
megfoghatatlanok. Ha alaposan megvizsgáljuk őket,
szertefoszlanak, de ettől még nem kevésbé igazak.
- Az én valóságom fényesen ragyogó csillag - jegyezte meg
Kahn majdnem bocsánatkérően.
- Semmi baj nincs vele - mosolyogtam -, de azt hiszem,
magának sokkal nagyobb érzéke van hozzá, hogy felismerje
ezeket. Csak olyan ritkán kerül sor rá, hogy elsiklik fölöttük.
Én is így voltam vele, egészen az utolsó utazásomig.
- És most mihez kezd ezekkel a pillanatképekkel?
 - Ez itt a bökkenő - horgásztattam le a fejem.
- Még nem tudom biztosan.
- Hát akkor nem sokban különbözik tőlünk, a
többiektől.
Egy nővér bukkant fel és elhívta a doktort, mert a 4-es
ágyon fekvő betegnek megmozdultak a vesekövei. Kahn
elnézést kért és felállt, de egy pillanatra még
visszatartottam és a kezébe nyomtam egy újabb
bizonyítékot: egy piros gyümölcs magját, ami a
Gorancsacsa szobrát körülvevő liget egyik fájáról
származott. Egyfajta zálog volt.
Néhány óra hosszat még ott feküdtem az intenzív
osztályon. A mennyezetet bámultam, hallgattam a
betegség és a halál beszűrődő zajait. Megröntgenezték a
koponyámat, vért vettek és rám kapcsolták az
elektrokardiográfot. Hallottam, hogy egy férfi a mellét
veri, egy kisgyerek sikoltozik, egy asszony
kétségbeesetten zokog. Tudok majd újra ebben a világban
élni?
Hallottam, hogy Kahn felhívja dr. Hoffmant és rólam
érdeklődik. Hiába füleltem, csak néhány szó jutott el
hozzám. Egyre inkább kívülállónak éreztem magam. Mi
közöm van ahhoz a pasashoz, akiről a két doki eszmét
cserél?
Amikor Kahn visszajött az ágyamhoz, eltökélten
felültem.
- Szerintem csak két lehetőség van. Vagy dilis
vagyok, vagy mindaz, amit elmeséltem, megtörtént.
De hiszek abban, hogy jól emlékszem, tehát ha el-
hiszem, akkor most az a kérdés, mi a fenét csinál-
jak?
- Miért is csinálna bármit? - kérdezte dr.
Kahn. - Csak vegye tudomásul és foglalkozzon
valami mással. Rengeteg lehetőség áll nyitva maga
előtt.
 - Kiváló terápiának hangzik, ebben biztos vagyok. De az
imént az univerzum haláláról beszélgettünk. Nem
gondolkoztatja el ez egy kicsit?
- Őszintén szólva, Joshua, nem értem az egészet. Úgy
vélem, komoly érzelmi sokkon esett át az amazóniai
dzsungelben, súlyos fejsérülést szenvedett, itthon is
összejátszott egy csomó véletlen, és...
Kezdett félrecsúszni a kórisme, úgy láttam, nincs értelme
erőltetni a dolgot. Leléptem a kórházból, néha az a legjobb,
ha angolosan távozunk.
Csalódott voltam, mert nem voltam képes értelmesen
beszélgetni Kahnnal az idő és az univerzum természetéről. De
az is lehet, hogy a negyedik ember volt az ördög ügyvédje, az
énem kétkedő oldala. Mindegy, most már tisztában voltam
magammal, Kahn nem riaszthatott vissza semmitől.
A kórházból egyenesen hazamentem. Torrie és Jégszem
már nagyon izgultak miattam. Úgy éreztem, visszatértem oda,
ahová tartozom.
Másnap minden gyógykezelés ellenére a rohamok egyre
súlyosabbak lettek. Ráadásul látomásokkal társultak, fekete-
fehérben alagutak kanyarogtak előttem, villogó útvesztők,
amik magukba vonzottak. Mindig ugyanaz történt, ugyanolyan
rohamok, ugyanolyan labirintusok. Egyre inkább vissza akar-
tam térni a dzsungelbe, hogy megbirkózzak az új, ragyogó
valósággal, de még haboztam, ki kellett várnom, amíg az
állapotom egy kicsit stabilizálódik.
Váratlanul megszűntek a rohamok. Egyszerűen eltűntek. Egy
reggel felébredtem és tudtam ezt. Felemeltem a kezem, hogy
megvakarjam a fejem... és éreztem, hogy valami fémsapka
van rajtam, alumíniumból vagy vékony bádogból készült.
Amikor
 le akartam venni, hogy megnézzem, az ágyam mellett ülő
Torrie lefogta a kezem. - Hagyd - suttogta.
- Mi ez?
- Sisak.
Kikászálódtam az ágyból, betámolyogtam a für-
dőszobába és a tükörbe bámultam. Játék fejfedő volt,
ahhoz hasonló, amit a Flash Gordonban Ming, a
Rettenetes viselt. Puha, fejre simuló alumínium tökfödő
volt, sárga, piros és kék színekben pompázott. V alakban
lenyúlt a homlokom közepéig, befedte a koponyámat,
külön nyílással a fülek számára és rásimult a tarkómra.
Cikázó villámokkal, ötágú csillagokkal, színes
fénypászmákkal volt telepingálva, az állam alatt piros
műanyag szíjjal záródott. Borzasztó nevetségesen
festettem.
Kitört belőlem a nevetés, könnyek csorogtak az
arcomon. Visszabotorkáltam Torrie-hoz, és sírva-nevetve
magamhoz öleltem.
Letelepedtem az ágyra.
- Elmúltak a rohamok - közöltem égő szemmel.
- A sisak blokkolja az utolsó ciklusból származó
rádióadásokat... amik az időkapukon át jönnek... tudod, a
nagyfrekvenciájúak, amik a rohamaidat okozzák.
Emlékszel, Jasmine ezt mondta.
Bólintottam, de nehezen hittem el, hogy igaza volt.
- Tudod - folytatta huncut mosollyal - nem
is áll neked olyan rosszul.
Megszűnt az utolsó akadály is. Most már semmi sem
tarthatott vissza, hogy elinduljunk.

Néhány hetet készülődéssel töltöttünk, de nem igazán

volt sok tennivalónk. Elkértem a kórházból
 a röntgenfelvételeimet és a leleteket, csatoltam a
végrendeletemhez - mindezt persze históriai célból. Ha a jövő
generáció gyermekei megkérdezik a szüleiket, milyen volt
az a férfi, aki megmentette az univerzumot, akkor a papák és
a mamák elmondhatják, ilyen és ilyen volt, elpocsékolt egy
csomó időt és eltévedt, a fehérvérsejtszáma 6000 volt és 4
mm/óra volt a vérsüllyedése. Hát ilyen férfi volt.
A Woolworth áruházban vásároltam egy játék
kaleidoszkópot, kivettem a lencséket, beletettem a
Gorancsacsa szemét helyettesítő két smaragdot és azt az
ékkövet, amit a még mindig a Lon könyvtára mögötti titkos
helyiségben rejtőző fekete koponyából vettünk ki. Amikor
belenéztem az így átalakított távcsőfélébe, tekervényes
vonalak szövevényét láttam, mint a falevél erei vagy a
csiszolt kristály élei. Az elágazó szálak labirintusnak tűntek.
Valami déjá vu érzésem volt, de tudtam, hogy nem erről
van szó. Ezt az útvesztőt láttam a rohamok alatt, ezek voltak
az időalagutak, ahova Torrie és én vissza akartunk térni.
Minden olyan könnyen és gyorsan összekapcsolódott
bennem. Ezt a jelenséget Jung szinkronicitásnak nevezte,
jelentéssel bíró véletlennek. De ezek a dolgok gyökeret
vertek, egyre jobban tudatosult bennem, mennyire
rezonálisak a korábbi időkben létezett énjeinkkel.
Lehet, mindez úgy hangzik, mintha belehabarodtam volna
valami kultuszba, de hogy is magyarázhatnám meg különben
az utazásunk során bekövetkezett véletleneket, és azt, amit
éppen véghezvinni akartam?
Nem is beszélve arról, ami a partin történt.
Az utolsó napon, mielőtt elhagytuk volna Riót,
régi egyetemi kollégám, Art Reingold hívott meg minket.
Hallott róla, hogy a városban vagyunk, kiderítette a telefonomat,
remélte, hogy jól mennek a dolgaim és így tovább. Eljönnék-e
ma este a partijára? Nagy buli lesz, vége a szemeszternek, és
különben is szeretne találkozni velem.
Én nem szerettem volna és kitértem a meghívás elől. De
amikor megemlítettem Torrie-nak, kérte, hogy hívjam vissza
Artot. Hat vagy hét éve nem volt egyetlen partin sem, s jó
kilátása volt arra, hogy élete további részét a dzsungelben
tölti. Még utoljára meg akarta ízlelni a civilizációt és áldásait,
amellett úgy érezte, meg kell ünnepelnie valamit.
Így hát elmentünk. Űrkadét sisakomat leplezendő,
cowboykalapot nyomtam a fejembe.
A hatalmas, régi ház Brentwoodban volt. Legalább száz
vendéget hívtak, legtöbbjük tudós típus volt, iszogattak,
beszélgettek. Torrie egyenesen a muzsika forrása felé ment,
táncolni akart, egyedül vagy azzal, aki csatlakozik hozzá.
Elvettem egy teli poharat és körülnéztem a kertben. A
medence szélén egyedül üldögélt Kahn, az orvos, aki két
nappal ezelőtt beutalt az intenzív osztályra, és egy
búgócsigával játszott. Szóval mi a helyzet a
szinkronicitással? Az intenzív osztályon ösztönösen közel
éreztem magam hozzá, de most, hogy útjaink egy egészen
más összefüggésben keresztezték egymást, miközben
Jasmine univerzumának modelljével játszadozott, olyannak
tűnt, mint a többi csodálatos esemény, váratlannak és
valószínűtlennek. Odasétáltam hozzá. - Hello, emlékszik
rám? Egy percig fürkészve meredt rám, aztán elmoso-
lyodott.
 - Sokkal jobban néz ki, cowboy.
- Tetőtől talpig - biztosítottam. - Csatlakozhatok
magához?
- Hát persze, üljön le. Maga Gail barátja?
- Nem, Arté.
Megrázta a fejét.
- Valahol itt lehet. Gyerekkorom óta nem játszottam
ilyesmivel. - Megfeszítette a zsinórt, de nem engedte vissza,
így a búgócsiga zümmögve egyensúlyozott a földön, de
képtelen volt pörögni.
- Elképesztő, amit csinál - jegyeztem meg.
- Igazán? Miért?
- Nos, pont ezért megyek vissza a dzsungelbe holnap.
Segítenem kell az ott lévő barátaimnak, az egész dolog az
univerzum körül forog, ami olyan, mint ez a búgócsiga.
- Ó, igen? - Érdeklődőnek látszott, de egy kicsit be is
csípett. Két üres martinis pohár állt előtte, a harmadikat a
tenyerében dédelgette.
- Persze. Emlékszik arra, amit a kórházban meséltem? A
neurománokról, a dzsungelbeli kastélyról, Gorancsacsa
szobráról és az időcsapdáról?
- Hogyan?
- Az nem roham utáni fecsegés volt, hanem az igazság.
Árnyék suhant az arcán.
- Hú, a mindenit - mondta puhatolózva.
- Maga meg én - folytattam - egy másik életben is
ismertük egymást. Vagy a hasonmásaink. Valójában egy érme
két oldala vagyunk, én a romantikus, maga pedig a
szkeptikus. Testvérek vagyunk, legalábbis az időkapun túl így
láttam magunkat. Maga volt a negyedik ember.
Úgy nézett rám, mintha nem tudna mit mondani. A köztünk
lévő búgócsiga forogni kezdett, majd le-
lassult, tengelye kis köröket írt le, majd ledőlt a
földre.
- Mondok magának valamit. Érdekli a kozmo-
lógia? A téridő filozófiája, az égitestek mozgása?
- Persze - bólogatott semmitmondóan.
Tudtam, hogy megfogtam. Az ilyen doktorfélék
többnyire elbizakodottak, azt hiszik, annyi ideig játszottak
Istent, hogy már jól ismerik az Ő útjait.
- Oké, lássunk egy analógiát. - Ez nem az univerzum -
mutattam a búgócsigára - az univerzum úgy viselkedik, mintha
búgócsiga lenne. Világos?
- Az univerzum modellje.
- Így van, egy modell. Most végre ugyanazon a nyelven
beszélünk.
A tudomány nyelvén próbáljuk megközelíteni az idő
finom rezdüléseit.
- Megvannak a szakkifejezések. Az univerzum
meghatározható e modell segítségével.
- Van egy elmélete - élénkült fel Kahn.
- Így is nevezheti. - A tudomány vallásában az elmélet
olyan, mint a rózsafüzér.
- Hogy szól az az elmélet?
- Elsődlegesen időkoncepció, azaz ciklikusnak tekinti az
időt. Az univerzum például forog, mint a búgócsiga. -
Ránéztünk az úszómedence mellett heverő játékszerre. - Az
univerzum teljes energiatartalma a forgást biztosítja, és az idő
az a tengely, ami körül az egész búgócsiga pörög. Emellett
maga a tengely is lassan forog akörül a pont körül, ahol a
tengely csúcsa érinti a rajta lévő felszínt. A tengelynek ezt a
rotációját precessziónak nevezik. Nos, az időtengelynek
megvan a maga precessziója, ami minden alkalommal teljes
kört ír le, így az időben visszakerülünk ugyanarra a helyre.
 Mindketten a búgócsigára bámultunk. Amint a forgása lassult,
tengelyprecesziójának íve nagyobb lett, egyre szélesebb és
szélesebb köröket írt le.
- De a rendszer energiája kimerül - folytattam. - A
forgástengely egyre távolodik a középponttól, egészen addig,
amíg annak vonzása már nem hat rá, és az egész szerkezet
ledől... - A búgócsiga lelassult, pereme a padot súrolta, majd le-
bukfencezett a betonra és belepottyant a medencébe. Még pörgött
néhányat az áttetszően csillogó, égszínkék vízben, majd
lesüllyedt a fenekére.
- Az univerzum vége - jegyeztem meg. - Ha nem tudunk
energiát adni a forgó keréknek, hogy felgyorsítsuk a pörgését,
akkor a tengely kiegyenesedik és közeledik a központhoz.
- Kisebb a precesszió - mondta Kahn. Viccelt velem.
- Ahogy mondja. A baj csak az, hogy az energiát egy másik
univerzumból kell hozni, az utolsó precesszió univerzumából.
- És ezért kell elmennie.
- Így van, egy előző időbe, hogy energiát hozzak vissza.
Megpróbált bekapcsolódni a témába.
- Oké, de ha az idő ismétli önmagát, akkor nem létezik a
szabad akarat, minden, amit csinálunk, már eleve elrendeltetett,
és vég nélkül ismétlődik. Hogy is van ez?
- Minden ciklus kicsivel különbözik egymástól, s az eltérések
kritikusak. Az utolsó ciklus során például egy telekinetikus
teremtmény, aki szabadon közlekedik a téridőben, majdnem
ledöntötte az idő tengelyét, így az a feladat áll előttünk, hogy
megpróbáljuk kiegyenesíteni ez alatt a ciklus alatt.
 - Nem veszi rossz néven, ha mondok valamit?
- kérdezte.
Vállat vontam.
- Mindez őrülten hangzik, de maga úgy néz ki, mintha
teljesen rendben lenne.
- Nem hisz nekem.
- Azt hiszem, maga hisz abban, hogy ez igaz.
- Ha nem lenne igaz, hogyan utazhattam volna el 1976-
ban, s amikor három hónap múlva visszatértem, már 1981-et
írtak? Említettem magának, azért történt, mert azokban az
alagutakban le van blokkolva az idő, az ottani idő időtlen.
Néhány napot töltöttünk ott bent, kint viszont néhány év telt
el.
Egymásra bámultunk, engesztelhetetlenül, de mosolyogva.
Egy pillanattal később felemelte a poharát és szavalni kezdett:
a kutya ugat, a karaván halad...
Megfogtam a poharam, de kicsúszott a kezemből és
darabokra tört. Egy szilánk megsebezte a kezemet. A jó
doktor rögtön megvizsgálta a vágást, Y-alakú seb volt a bal
hüvelykujjam begyén, és rányomta a szalvétáját.
- Csúnya vágás - mondta. - Jobb lenne, ha
bemenne a kórházba, hogy összevarrják.
Jó tanács volt, mindig is jót akart nekem.
Kezemet az övére nyomtam, vértestvér módjára, ez
némileg meglepte. Ugyanígy cselekedtünk Lonnal - mennyi
ideje is? -, hogy megpecsételjük a sorsunkat.
- A kézrátétel az egyetlen gyógymód, amire szükségem
van. Megértően rám mosolygott. Ember, maga tisztára
dilis.
 Visszamosolyogtam a bennünket elválasztó szakadékon
át.
- Ember, sokkal dilisebb vagyok, mint azt feltételezhetné.
Tudtam, hiába próbálkozom vele, hogy meglássa a fényt az
alagút túloldalán. De tettem még egy kísérletet.
- Azt hiszem, Hoyle, a csillagász mondta, hogy „az
univerzum nemcsak furcsább, mint képzeljük, hanem
furcsább, mint el tudjuk képzelni."
- Nagyon igaznak hangzik - somolygott.
Talán még nem volt veszve minden.
- Gondolja, hogy a tudomány embere szükségszerűen
képtelen a csodálkozásra?
- Nem feltétlenül - jelentette ki némi fellengzősséggel.
- Ahogy mondja.
- Nézze, csak azért, mert megpróbálok tárgyilagos lenni…
- Itt szó sincs objektivitásról.
- Objektíven nézve az univerzum létezik és úgy képzelem,
létezni is fog, egészen addig, amíg százmillió év múlva,
vagy mikor, össze nem omlik.
- De mi a helyzet akkor, ha ez az összeomlás már száz
évek múlva bekövetkezik? És valaki azt mondja magának,
hogy meg tudná előzni?
- Jelenteném a hatóságoknak - vigyorgott.
- És ha az összeomlás azt jelentené, hogy többé semmi
sem fog létezni, meg az adott időtől kezdve semmi sem
létezett. Maga, itt, most, én, ez a beszélgetés - semmi sem
történt, egy sohasem volt univerzum képzeletének
koholmányai vagyunk.
Egy pillanatra átsuhant valami az arcán, egy érzés, hogy mi
volt és mi várható. Erélyes álla megrándult, pont úgy, mint a
negyedik emberé. Aztán
mindez eltűnt, s újra Kahn, a józan ész bajnoka vette át a
terepet.
De sikerült rést ütnöm a páncélján.
- Hallgasson ide, Josh - mondta kicsit őszin-
tén, kicsit atyáskodva. - Mindannyian elveszettek
vagyunk a világban - elveszettek és magányosak
- senki sem törődik velünk. Minden érthetetlen-
nek látszik, mi megpróbáljuk értelmezni, de nem
vagyunk képesek rá. De tudja mit? Magának nem
kell értelmeznie. Csak ki kell várnia, amíg valaki
ad egy aranyórát és üldögélhet a teraszon, amíg
minden végetér.
- Sokkal több illúziója van, mint gondolná -
vigyorogtam. - Vigyázzon rám az álmaiban.
Kíváncsian nézett rám, de mielőtt válaszolhatott volna,
Torrie bukkant fel.
- Ó, hát itt vagy... Nem érzem magam idevalónak... meg
már mennünk is kéne... nincs túl sok időnk. - Rámosolygott
Kahnra. - Helló.
- Helló - mondta az orvos.
- Viszlát - mondta Torrie és elsétált.
- Nem ártana összevarrni a sebét - tért vissza a doki a
hétköznapokba.
- Viszontlátásra - válaszoltam és sebesült kezemmel búcsút
intettem. Kifelé menet megálltunk a konyhai telefon mellett.
Egy fekete noteszt találtam, kikerestem Kahn címét és
lemásoltam magamnak.
Otthagytuk a partit. Sosem láttam Artot, vagy barátját, Gailt,
aki Kahnt hívta meg - nyilvánvalóan az idő eszközei voltak,
közvetítők, akik létrehozták a Kahnnal való találkozást, így
helyük már biztosított az univerzum történelmében, ha
léteznek egyáltalán olyan dolgok, mint univerzum és törté-
nelem.
 Másnap reggel betörtem Kahn házába, mialatt dolgozott.
Ahhoz képest, amin keresztülmentem, mindez piskóta volt.
Otthagytam nála Jégszemet. A macskának szüksége volt
valakire, aki törődik vele, és a doktorra is ráfért ugyanez.
Jégszem rögtön rájött, hogy ez az új otthona,
körberohangált a házban, megszaglászott minden helyiséget,
végül eltűnt valahová, ahonnan nem is került elő.
Írtam egy pár sort és otthagytam két rubinkövet a
konyhaasztalon. Tudattam Kahnnal, hogy Jégszem mától itt
fog lakni. Ha eladja a rubinokat, az egyik árából
gondoskodhat a macskáról és a kosztjáról, a másikból
rendesen megélhet.
Reméltem, hogy valamikor még találkozunk.
Elrepültünk Rióból. Kék vászonsapkát tettem a fejemre,
hogy eltakarja a bádogsisakot. A repülőtéren levettem egy
percre, mert a kapun való áthaladás közben biztosan
kimutatták volna a fémdetektorok. Aztán ismét feltettem, így
minden rendben volt.
Rióban felfogadtunk egy profi vezetőt, hogy kalauzoljon
el minket az Amazonashoz. A két hét alatt meglepően
kevés kalandban volt részünk és a rohamok sem jelentkeztek.
Emlékezetünkre hagyatkozva tettük meg a visszautat és újra
összejöttünk azokkal, akik segítettek kijutni innen, amikor pár
hónappal ezelőtt Darral erre jártunk. Végül megérkeztünk az
apró braziliai faluba, ahol a templom volt, az országút meg a
rövidhullámú rádió, ahová hat napi út után érkeztünk a
folyón, a vörös csillagot követve.
Dar mostanra természetesen már halott volt. Megpróbáltuk
elérni őt Londonban, hátha mégis vissza akar jönni velünk.
Követtük a nyomait a
 Victoria kórházból egészen az ENSZ-ig. Felvettük a
kapcsolatot a londoni egyetem antropológia tanszékével, a
Lynton Mansions egyik házának gondnokával, de innen „a
címzett ismeretlen" jelzéssel érkezett vissza a levél. Ég
áldjon, Darwina S. Vine.
Elküldtük a vezetőt és a málhákat cipelő bennszülötteket,
de megtartottunk két motoros gumicsónakot, mindenféle
cuccokkal tele.
Éjszaka indultunk el a folyón lefelé, ugyanaz a vörös
csillag fénylett fölöttünk.
Hat éjen át hajóztunk, hat napon át a parton pihentünk.
A hazatérés izgalmát éreztük, valami nagy vára-
kozás bujkált bennünk. Keveset beszéltünk, szima-
toltunk minden illatot, füleltünk a hangokra. Meg-
próbáltunk megőrizni minden pillanatot, beleka-
paszkodtunk a déjá vu élményébe, mint amikor
lepréselünk egy virágot, hogy örökre megőrizzük a
szirmait.
A hetedik éjszakán meghallottuk a vízesések robaját, két
elágazással később pedig megláttuk őket a holdfényben. Égi
kísérőnk fényesen ragyogott, ezüstfehér szivárványként
tündökölt át a ködön.
Kifutottunk a csónakokkal a partra és megálltunk az időt
fogva tartó sziklák előtt. A vízesés mögött nyitott szájként
tátongott a sötét nyílás, a más világokba vezető út kapuja.
Nem volt vesztegetnivaló időnk.
Kézenfogtuk egymást, leugrottunk az örvénylő vízből
kiemelkedő gázlókövekre és elindultunk a bejárat felé.
 11. fejezet
Időutazás
Először én léptem be a barlangba. Mielőtt bekapcsoltuk
volna a zseblámpákat, vártunk egy darabig, hogy a szemünk
hozzászokjon a sötétséghez. Amikor körbevilágítottunk,
számos kijáratot láttunk, amik különböző alagutakba vezettek.
Elővettem a zsebemből a játék távcsövet és nagy várako-
zással belenéztem. Világos, zöld utat láttam, ami egyenesen a
negyedik alagútba vezetett, így arra indultunk el.
Az út kanyargós volt és hosszú, keskeny, meredek, sziklás
alagutakon át vezetett, a távcső mindig megmutatta a helyes
irányt. Az ösvény gyakran több irányba elágazott, de a fő
vonal mindig látható volt a csövön át. Egészen addig követtük
az útmutatást, amíg egy sima, sötét falhoz nem értünk. Szabad
szemmel valóban sötétnek tűnt, de a távcsövön át vörösesen
csillogott.
Ez volt az első időkapu.
Felnevettem, célnál voltunk. Készen álltam mindenre.
- Menjünk - mormoltam.
Torrie hosszan megcsókolt. A közelítő veszély még
szenvedélyesebbé tette.
Odasimultunk a falhoz, majd beléptünk.
Lépcsőházban találtam magam. Sötét volt, kivéve a
mennyezeten pislákoló vészvilágítás lámpáit. Úgy festett,
mint egy modern irodaépület, betonfalak mindenütt és
kanyargós fémlépcsők. Az ajtó, amin beléptem, nyitva állt, a
túloldalon sötétség honolt. Hirtelen Torrie bukkant fel a
semmiből.
 Körülnéztünk.
- Olyasmi, mint az a hely, ahol legutóbb jártunk -
állapítottam meg.
- Az utolsó időben - javított ki.
Két lépcsőfordulóval feljebb becsukódott egy ajtó. Szó
nélkül arrafelé indultunk, majd kimentünk.
Egy részben kibombázott épület hatalmas előcsarnokában
találtuk magunkat, szálloda vagy ilyesmi lehetett. Törött
bútorok hevertek mindenfelé, a padló közepén csillár
roncsai feküdtek, az egyik falon óriási, töredezett szélű
lyuk tátongott. Az utcára néző tükörüveg-táblák cserepei a
futószőnyegekre hulltak. Kívül hisztérikus emberek ro-
hangáltak minden irányban.
Odamentünk az üresen tátongó ablakokhoz és kinéztünk. A
távolban tüzek égtek. Légiriadót jelző szirénák kezdtek
vijjogni: Az utcán nyüzsgő tömeg sikoltozott, rengések rázták
meg a földet. Valahol fent kettétört egy oromzat, rázuhant az
útra és összezúzta az embereket. Szájtátva bámultunk.
A menekülők egy csoportja összevissza fecsegve
beözönlött a mellettünk lévő hallba. Közelről szemügyre
vettem őket. Alacsonyak voltak, alig érték el a másfél métert,
testükhöz képest lábuk aránytalanul rövid volt. Különös,
ingszerű ruhát viseltek, arcuk valahogy öregnek látszott.
Szemük távol ült egymástól és nem voltak füleik. Mint az
óriások, akiket hónapokkal ezelőtt láttunk a főhadiszállásféle
csomóponton, ezek sem tűntek teljesen emberinek.
Egyikük meglátott minket és felsikoltott - földöntúli
sikítás volt -, aztán elrohant, egyenesen a tömegbe.
Döbbenten meredtem Torrie-ra, akinek felisme-
 rés csillant a szemében. Megint egy másik időbe
kerültünk. Földbegyökerezett lábbal ácsorogtunk még
egy percig.
Az égen levendulaszínű fény robbant. Becsuktam a
szemem, arcom a kezembe temettem és elfordítottam a
fejem. Mintegy 15 másodperc múlva a ragyogás
elhalványodott és gombaalakú felhő töltötte be a
látóhatárt.
A rengéshullám majdnem azonnal ideért. A padló
megvetemedett, mindketten térdreestünk. A hihetetlenül
hangos morajlás majdnem megsüketített, forgószél tört be a
terembe és röpített át minket a termen. Hőség égette az
arcunkat, a kézhátunk megperzselődött. A függönyök
lángra lobbantak.
Az egész épület rázkódott. Odakint toronyházak
omlottak össze, emberek százait temették maguk alá. A
mögöttünk lévő fal repedni kezdett.
Ekkor láttam meg őket, Jasmine-t, Lont, Karlt és
Fernandot; a tüzeket kerülgetve rohantak át az utcán.
- Lonny! - ordítottam.
Felnéztek, megláttak és felénk siettek. Botladoztak a
töredezett köveken, elestek, feltápászkodtak és szaladtak.
Alig három méternyire lehettek a főbejárattól, amikor egy
kis jármű fordult be csikorogva a sarkon és egyenesen
Jasmine felé tartott. Kirohantam, elrántottam előle a lányt,
majd mindannyian beszáguldottunk az előcsarnokba.
- Mi folyik itt? - kiabáltam.
- Ne most - süvöltötte Jasmine. - Először tűnjünk el
innen.
Még soha nem értettem vele egyet ennyire.
Átviharzottunk az ajtón, ki a lépcsőházba. Mindenhol füst
terjengett, csípte a szemünket. Lesza-
 ladtunk két lépcsőfordulót, az egész tákolmány ide-oda lengett.
Kőtörmelék zuhogott körülöttünk, a robbanások a
dobhártyámat hasogatták. Szikrázó elektromos vezeték
csapódott Karl jobb vállához, a férfi felüvöltött.
Épp elértük az alsó lépcsőpihenőt, mielőtt a ház összedőlt
volna. Köhögve, egymást támogatva botorkáltunk be a sötét
járatba, amin át ide érkeztünk.
A túloldalon félhomály volt, csend és nyugalom. Megint a
barlangban voltunk. Sötétség, zsákutca.
Néhány másodperc alatt a csillámló fal égő na-
rancsvörössé változott, majd kialudt. A barlangban tökéletes
sötétség uralkodott.
Lerogytam a földre. Torrie bekapcsolta a zseblámpáját és
körbevilágított. Lon végigtapogatta a falat, amin épp most
jöttünk át. Teljesen szilárd volt, hűvös, nyirkos kő.
- Ez az időkapu bezárult - suttogta Jasmine.
Mindenki leült, én reszkettem egy kicsit. Senki sem szólalt
meg, el voltunk foglalva a látvánnyal, a benyomásokkal és
érzelmekkel. Végül Lon rámvigyorgott.
- Hogy a pokolba hordhatsz ilyen nevetséges
kalapot?
Átkaroltuk egymást, mint a hosszú ideje elszakadt
testvérek. Hamarosan mindenki ölelkezett, csókolózott,
fecsegett, nagy újraegyesülés volt.
- Féltem, hogy sosem találunk meg benneteket
- mondtam -, s itt vagytok épségben.
Jasmine elmesélte, hogy azért találtuk meg őket
olyan gyorsan, mert ez volt a külvilághoz legköze-
lebb lévő időkapu, s alig egy perccel előttünk lép-
tek be.
- Egy perccel azelőtt? - hitetlenkedtem. - De hát
hónapokkal ezelőtt mentünk el.
 - A külső világban hónapok teltek el - ma-
gyarázta Jasmine -, de az alagútban jóval keve-
sebb. A mi szempontunkból te, Torrie és Darwina
alig néhány órája indultatok lefelé a folyón. Éjsza-
ka a parton aludtunk, majd visszatértünk az alag-
utakba, beléptünk az első időkapun és egy perccel
később felbukkantál. Nagy szerencse, hogy így tör-
tént, mert még egy perc és mindannyian örökre
csapdába esünk a kapun túl.
Megint a falra pillantottunk: hideg, fekete kő, tökéletesen
szilárd. A túloldalon volt eltemetve annak az időnek a
hordaléka.
- Milyen ijesztő - suttogtam.
- Egyébként mi történt Darwinával? - érdeklődött Jasmine.
- Londonba utazott - feleltem. - Hazament. Megpróbáltuk
megkeresni őt, de... - vállat vontam.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Jasmine tanácskozna
magával, majd bólintott, de nem szólt semmit.
Lon megvizsgálta Karl sebesült vállát. Úgy látszott, hogy a
mellkas felső részétől egészen a könyökig megégett. Karl
nyugodtan tűrte, hogy Lon eltávolítsa az égett bőrdarabkákat a
sebből.
Fernando a sarokban kuporgott. Biztatóan rámkacsintott,
majd utasítást várva bizonytalanul Karlra nézett. Végül Karl
megszólalt.
- Ő, a smaragdszemű, aki pillantásával zöldre változtatta
a dzsungelt, ő, akinek koponyája elszenesedett az utolsó világ
tüzében, ő most itt van velem, hogy lássa a lángokat, amik
életet adtak dzsungel-anyámnak. - Úgy festett, mint akinek lá-
tomása van.
- Az atombomba volt - jegyezte meg Jasmine.
 - Majdnem meghaltunk mindannyian - egy olyan
atomrobbanásban, ami többszáz millió évvel ezelőtt történt - és
folyamatosan zajlik az időkapun keresztül, de az most már
bezárult. Eltemette a robbanást. - Megkopogtatta a kemény
sziklafalat. - A robbanás nyilvánvalóan elég erős volt ahhoz, hogy
szétrombolja a két idő közötti alagutat.
Ha egy picivel tovább maradunk azon a helyen, nem tudtunk
volna visszatérni saját időnkbe.
Belenéztem a távcsőbe. Fényes, csillogó vonalak kígyóztak
az alagútban, s tízféle irányban ágaztak el.
- Még mindig rengeteg időkapu van - mond-
tam szelíden.
Lon rezignáltan mosolygott.
- Én készen állok bármire - jelentette ki. Hippiből csempésszé,
majd kalandorrá változott, ahogy a helyzet és saját szeszélye
diktálta. Rendkívüli ember volt, nagyon kedveltem őt. Erről
eszembe jutott valami, hoztam neki egy ajándékot. Belekotortam
a zsákomba és elővettem kedvenc selyem szmokingját. Mindenki
legnagyobb derültségére fel is öltötte.
- Ha tudod, hogy öltözködj - mosolygott -,
bárhová eljuthatsz.
- Mint már mondtam - tette hozzá Karl -, találkozni akarok a
fekete koponya élő alakjával.
- Nagyon messze van - jegyezte meg Jasmine.
- Nem annyira - kuncogott Torrie. - Éppen itt van - tette
szívére a kezét.
Fernando nem szólt semmit. Csak ment Karl után,
tökéletesen megbízott öreg barátja döntéseben. Egyértelmű volt,
hogy a világ végére is követ-
 né őt. Vajon tisztában volt azzal is, hogy utunk esetleg
messzebb is vezethet?
Számomra ez a pont volt a vízválasztó. Különböző
indítékokkal, szegényes felszereléssel, úgy-ahogy
felkészülve, de valahogy mégis egységesen vágtunk neki az
útnak. Legalább száz kérdést akartam feltenni Jasmine-nak, de
erre később is bőven volt idő. Mindenre maradt idő.
Visszasétáltunk az alagútrendszer bejáratához. A távcső
segítségével elvezettem a társaságot a következő időkapuhoz.
Egymásra néztünk, összekulcsoltuk az ujjainkat, nekidőltünk a
falnak, s máris odaát voltunk.
Puszta síkságra kerültünk. Szemcsés fekete homok borította,
ami üvegszerűen megolvadt. A vöröslő nap magasan állt,
enyhe, hűvös szellő fújdogált. Akármerre néztünk, csak
pusztaságot láttunk. Mögöttünk homokbucka emelkedett, az
alján volt a kapu, amin átjöttünk. Csak anyagában különbözött a
homoktól, ha még pár méterrel arrébb megyünk, soha nem
találjuk meg újra.
Mozdulatlanul hallgatóztunk vagy tíz percig, aztán szó
nélkül, lehangoltan visszamentünk a barlangba.
Kicsit elücsörögtünk a sötétségben. Végül Torrie szólalt
meg.
- Ez adhat némi reményt - mondta. - Még ebből is... újra
megszülethet az élet... olyan, mint a miénk.
További beszélgetés nélkül továbbmentünk a következő
időkapuhoz. A másik oldalon kihalt kunyhó volt egy kihalt
utca végén, ami viskóváros közepébe torkollott. Lementünk
az úton. Néhány ház kiégett, néhányat az időjárás viszon-
tagságai döntöttek össze. Már alkonyodott, de
egyetlen kunyhóból sem szűrődött ki fény.
A saroknál hangokat hallottunk. Odamentünk a házhoz,
ahonnan a hangok jöttek és benéztünk az ablakon. Az üres
elülső szoba padlóján ketten ültek egy tűzhelyféle előtt.
Mocskosak voltak, folyt a nyáluk, civakodtak, vérző
sebek borították az arcukat és genny szivárgott a fülükből.
Egy harmadik ember maradványait fogyasztották éppen.
Öklendezni kezdtem. A hang felkeltette a vacsorázók
figyelmét, megláttak minket az ablakon át.
Egyikük felkapott egy puskát és ránk lőtt, de már
elrohantunk. Mindketten üldözőbe vettek.
Hallottuk - éreztük -, hogy a sarkunkban vannak, a
szájuk cuppogott, a foguk csattogott, már majdnem
utolértek. Besurrantunk az ajtót rejtő kunyhóba és
visszajutottunk a barlangba, de még mindig a sarkunkban
voltak.
Tovább rohantunk. A távcsővel a szemem előtt
követtem a fő ágat, alagútból alagútba kanyarodtunk. A
terep olyan idegen és félelmetes volt üldözőink számára,
hogy némi előnyre tehettünk szert. Tíz perccel később
kijutottunk a katakombákból az igazi dzsungelbe,
beviharzottunk az óriáspáfrányok közé és zihálva
lekuporodtunk a tövükben.
Fél perccel később a mocskosak bukkantak elő
ugyanabból a barlangból, pár métert rohantak az
aljnövényzetben, majd megtorpantak. Hitetlenkedve
körülnéztek, hirtelen rájöttek, fogalmuk sincs róla, hova
kerültek.
Meglepő módon innen egészen másnak látszottak.
Nem kevésbé ijesztőnek, viszont úgyszólván anyagta-
lannak tűntek, majdnem átlátszóak voltak. Kíváncsi voltam,
vajon a szemükben mi is olyan éteri alakok vagyunk-e.
 A távolból zaj hallatszott mintha valami állat bömbölt
volna. A szellem emberek is felfigyeltek rá,
visszahúzódtak a csalitosba, majd eltűntek.
Kifújtuk magunkat. Aztán Jasmine elmosolyodott.
- Hát megcsináltad - mondta. - Új energiát
hoztál vissza egy régi időből.
Igaza volt. Ordítani szerettem volna a boldogságtól. Egy
pillanattal ezelőtt még rémülten rohantam az őrült kannibálok
elől, akik hirtelen kísértetté váltak, majd eltűntek. Erősnek
éreztem magam, éppen most gyakoroltam hatást az
univerzumomra. Mámorító érzés volt.
Karl megvakarta a szakállát.
- Azt hiszem, már tudom, honnan jönnek a
szellemek a dzsungelnek erre a részére.
Lon felállt és összedörzsölte a tenyerét.
- Hát akkor hozzunk még többet.

A következő időkapun túl békés falucskát találtunk,

paticsból épült házakkal. A mezőn tehenek legeltek, a
söntésből zene szólt. Benéztünk néhány házba, egészen
lakályosnak tűntek. A dolgok sokkal átlátszóbbak voltak,
mint az előző precessziót megelőző precesszióban. Azt
hiszem, az ottaniak egyáltalán nem láttak minket.
Közeledett az éjszaka. Besétáltunk a falu közepére, ahol
nagy máglya lobogott. Beszélgető emberek állták körül,
melegedtek a tűz mellett. Bokor mögé rejtőzve néztük őket
egy darabig, majd Lon oldalba bökött.
- Ezt kapd ki!
Felemelt kézzel kipattant a tisztásra, s ujjait tekergetve
rázendített.
 - Ooooooohhhhhboogaboogabooga, oooooooooooo-
ooboogabooga booga...
A téren lévők felfigyeltek rá. Néhányan sikoltozva
elrohantak, mások fáklyákat lengetve próbálták elriasztani
Lont. Páran amulettet lóbáltak - stilizált háromágú szigonyt,
amit a nyakukban viseltek -, de Lon csak ment feléjük. Karl
védelmezőén követte, mint egy nagy, szakállas zombi, a
vándorló szellem testőre.
- Az ördög közöttünk van - morogta valaki.
- Hívjátok a papot! - kiáltotta valaki. - A halott lábrakelt!
- Nem kell a pap! Gyertek, sokan vagyunk! Zavarjuk
vissza a Halál földjére ezeket a démonokat!
Lon fel-le ugrált, megpróbált olyan ijesztő lenni, amilyen
csak tudott, de nem volt valami nagy alakítás. Igaz, ami igaz,
nem vagyok kritikus... Akárhogy is volt, a dolgok kezdtek
kicsúszni a kezünkből, de Karl közbelépett, megragadta Lont
és vonszolni kezdte. Hatásos megjelenése még fokozta a
helyzetet, a tömeg fele sikoltozott, elfutott vagy hajlongott, a
másik pedig átkokat szórt ránk, fáklyával hadonászott, majd
utánunk eredtek az erdőbe.
Az erdőben volt az időkapu.
Több mint tizenegyet sikerült áthoznunk ebbe az időbe, a
folyó mellett, a déli barlang kijáratnál vesztettük szem elől
őket. De ez alkalommal valami habozásra késztetett.
- Ezek emberek voltak - mondtam Jasmine-nak.
- Alapjában véve igen - bólintott.
- Úgy értem, nem voltak rosszak, mint az első
 kettő, akiket áthoztunk. Csak egy kicsit… hm… fejletlenek
vagy babonásak…
- Primitívek - segített ki Jasmine.
- Aha, primitívek, de nem gonoszak. Átcsalogattuk őket a
mi időnkbe, százmillió évekkel későbbre… Ez nem látszik
túl fairnak.
- Nem - mosolygott. - Nem teljesen fair. Ezeket az
embereket egy nagy cél érdekében feláldoztuk az
univerzumnak. De hidd el, nyugalmat találnak majd ebben a
korban is. És ha nem, otthonukhoz közel sem történne
másképpen.
- Én otthon sem éreztem magam jobban - jelentette ki
Torrie.
- Az a kérdés, tudjuk-e, hol van az igazi otthonunk -
folytatta Jasmine. - Azt hiszem, már rájöttél, hogy azoknak,
akik követtek minket ide, nem volt sok vesztenivalójuk, s itt
is letelepedhetnek.
Még valami meglepett. Karl olyan könnyen illeszkedett be
ebbe a szerepbe, mintha ismerné ezeket az embereket,
hozzájuk tartozna, mindig velük élt volna. Ezt is
megemlítettem Jasmine-nak.
- Ezek primitív idők - mondta. - Primitív emberek, akik
hisznek a mágiában, a földben. Karl sem jár messze ettől.
- Mint ahogy én sem.
- Nem jutottál olyan messzire, mint képzeled. El fog
jönni az idő, amikor primitív éned nem lesz olyan messze a
tudatos énedtől. Jobb, ha felkészülsz erre, különben úgy
megkavarhat, hogy sosem találod meg a hazavezető utat.
Legközelebb egy hatalmas udvarház félhomályos emeletén
bukkantunk fel. Sok helyisége volt, tiszta, rendezett helynek
látszott, ezért úgy döntöttünk,
 szétválunk és tizenöt perc múlva találkozunk a cso-
mópontnál.
Különböző irányokba indultunk. Több szobán átmentem,
anélkül, hogy egy lelket is láttam volna. Könyvtárakon,
dolgozószobákon, gardróbokon, vendégszobákon
haladtam át, végül egy elegánsan berendezett hálószobába
jutottam. A túlsó falnál mennyezetes ágy állt, a közepén
alvó alak feküdt.
Közelebb mentem. Ahogy az ágy lábához értem, láttam,
hogy fiatal nő fekszik a takaró alatt, haja szétterült a
párnán. Még közelebb léptem, s most már tisztán láttam:
Di volt az.
Majdnem ő. Valamivel idősebb, nem annyira határozott.
Nyugtalanul aludt, valószínűleg rémálmok gyötörték.
Könnyes lett a szemem. Olyan gyönyörűi volt, olyan...
kísértő. Megérintettem az arcát, lágy volt, túl lágy ahhoz,
hogy valódi legyen. Hányszor simogattam ezt az arcot,
hogy elriasszam az éjszakai rémképeket. A szívem vadul
vert, megcirógattam a nyakát, majd tenyerembe fogtam a
keblét. Úgy éreztem, valami különös energia árad belém,
földöntúli, megfoghatatlan, keserédes.
Kinyitotta a szemét és rémülten nézett rám, majd
visszahúzódott. Először hitetlenkedve, majd szívbemarkoló
vágyakozással bámult, meg akarta simítani az arcomat, de
keze keresztülment rajtam. Vagy az én arcom az ő kezén.
Sírni kezdett.
Kimentem a hálószobából.
Lon az ajtónál állt.
- Menjünk, Josh. Nem találtunk senkit, akit
visszavihetnénk.
Otthagytam a kétségbeesetten, zokogó Dit. Ezúttal
megint nem tudtunk elbúcsúzni.
Elmeséltem Jasmine-nak a dolgot.
- Ez az, amit meg kell tanulnod, ahogy már
 említettem, a primitív éned felfedezése. Ez az én tudja,
hogyan kell búcsút venni.
- Nem a saját énemről van szó, Di énje volt abban a házban.
- Hát, némelykor ez az én nincs jelen, de azért tartsd nyitva a
szemed, mint a rejtőzködés nagymestere.
- Talán valamikor meglátod őt, de én nem...
Megrázta a fejét.
- Nem jó. Neked kell észrevenned, ez az egyetlen módja
annak, hogy megbizonyosodj róla, kiről is van szó. Lehet, hogy
nem pontosan úgy fest majd, mint te - ezt sosem tudtam
pontosan -, de megérzed a jelenlétét, ha nyitott vagy. Tudni fogod,
hogy ő az, megismered az érzéseit, s azt, hogyan vitte véghez
azokat a sötét, mágikus dolgokat, amikről te már
megfeledkeztél. Mint például hogyan érints meg valakit, hogyan
végy búcsút, és hogyan halld meg a Föld forgását.
- Te is elfelejtetted?
- Nem, én sosem vesztem el a „lényegem", még a
felfüggesztett életműködésem hosszú évei alatt sem: -
Mosolygott szarkasztikusan, majd sokkal komolyabban folytatta.
- Ez az egyik oka annak, hogy annyira vissza akartam jönni az
utolsó időbe, így illő búcsút vehetek az én drága kentauromtól,
Szépségtől.
A semmibe meredt, elmerült az emlékeiben. A többieknek
nem beszéltem Di szelleméről, de Torrie a nyitott ajtón
keresztül meglátott az ágy mellett, s ez adott egy ötletet neki.
A következő behatolásunk során succubust játszott. Besuhant
egy gyanútlan alvó hálószobájába, igézően odalebegett mellé,
addig szólongatta, amíg fel nem ébredt, majd hívogatni kezdte.
 Akkor éjjel hetet csábított át a mi világunkba, oda,
ahol ők voltak a mi álomképeink, míg náluk mi voltunk
az álmok...
Természetesen Lon sem maradt le mögötte, tucatnyi
karcsú hölgyet kísértett, megcsillogtatta előttük az asztrális
szex ígéretét, majd selyem szmokingos álombeli
szeretőként visszatért a barlangjába, persze a kéjvágyó
nőszemélyekkel együtt.
Szegények! De legalább annyi kilátásuk volt, hogy
vesztesből nyertessé változzanak, mint nekünk. Irántuk
érzett aggodalmam fokozatosan csökkent, s hagytam, hogy
éljenek a kedvező alkalmakkal, amiket megteremthettek
maguknak.
Minden találkozáskor megpróbáltuk manipulálni az
akkori idők „látomásait", hogy csatlakozzanak hozzánk és
térjenek vissza velünk a mi időnkbe. Bevetettük a
megfélemlítést, a szerelmet, kíváncsiságot és
természetfölötti hatalmakat, a szexuális vágyakat. Kiderült,
hogy bizonyos idők emberei jobban befolyásolhatók, mint
más korok lakói. Elhitték, hogy látomások vagyunk és
követtek minket. Végül ezekre az időkre koncentráltunk.
Más idők tele voltak szkeptikusokkal, ezeket hanyagoltuk.
Jó eredményeket értünk el, többszáz idegen, magányos,
dühös, keserű, rémült vagy elbűvölt teremtmény tért
vissza velünk, tévelyegtek az alagutakban, majd eltűntek
a barlangokon túl. Ezek a fantomok kóboroltak a
dzsungelben, kísértettek bárkit, aki arra járt, keresték a
saját idejükbe visszavezető ajtót. Néhányan közülük
kijutottak a dzsungelből és a világban vándoroltak.
Róluk hitték azt a mi időnkben, hogy szellemek,
kísértetek, ördögök, istenek, látomások, vizitációk,
földönkívüliek vagy hallucinációk. Ők azok az eltévedt
ember képmások, akiket Jasmine századokon
keresztül hozott át a mi időciklusunkba, akiket a nem is
olyan távoli múltban kísértetnek néztek. Ugyanazokról van
szó, akik kikeveredtek a dzsungelbéli alagutakból, beléptek,
egy másik csomóponton, s belevesztek más időkbe, ahol
azon korok démonjaivá és szellemeivé váltak.

Egy kicsit elragadtattam magam, vagy csak belejöttem a

mesélésbe. Olyan volt az egész, mint egy álomkép, de soha
nem voltam benne biztosabb, hogy nem álom volt. Torrie is
kezdett egy kicsit alvajáró lenni, hol felébredt, hol
visszaesett.
- Nagy rizikó és nagy tétek - vélekedett Lon.
- Ez minden csempész vágya. Nem éreztem ma-
gam ilyen fickósnak azóta, hogy átsíboltam négy
határon a drágaköveimet.
Idegen határokon, természetesen.

Utoljára olyan időbe kerültünk, ami azonnal másnak tűnt.

Különlegesnek, ismerősnek, elevennek.
Nagy, sötét sátorban bukkantunk elő.
- Ez az utolsó ciklus - mondta Jasmine. - Az, ami 67
millió évvel ezelőtt ért véget.
- Amikor a dinoszauruszok kihaltak - jegyeztem meg.
- Elmondtam már nektek, mik is voltak valójában a
múltatokban élt dinoszauruszok? - suttogta Jasmine. -
Óriásgyíkok és sárkányok, akit az egyik, énkorombeli tudós
hozott létre génmanipuláció segítségével. És tudjátok, miért
haltak ki? Mert a furcsa, telekinetikus erővel bíró, mutáns
gyermek megnövelte a Föld gravitációját, így egy nagytestű
lény sem bírt felállni vagy elrepülni; aztán meteoritokat hajigált
a bolygóra. - Szünetet tartott.
 - Az én lányom - tettem hozzá.
Jasmine bólintott. - Foglalkoznod kell majd ezzel ebben az
időben. És az itt megszerzett tudás informálni fog.
- Miről?
- Arról, hogyan foglalkozz a lányoddal a saját idődben.
- De nekem nincs…
- Az anyja Namsháya királynő, holdistennő és
jaguárasszony. A gyermek még nem született meg.
Természetesen tudtam róla, de elnyomtam, elfojtottam
magamban vagy csak letagadtam, pedig a barbár királynővel
való dzsungelbeli egyesülésből egy lány fog a világra
jönni.
- Remélhetőleg, mindannyian tanulhatunk az itteni
tapasztalatainkból - folytatta Jasmine. - Ez az idő közel van a
miénkhez. És arra gondoltam, Joshua, hogy a te lányod egy
napon segítségünkre lehet.
- A korábbi énem naplójában olvastam róla, de csak úgy
írtam a gyerekről, mint bármelyik elveszett lélekről.
Kerestem, de soha nem találtam meg.
- Ez a visszatekintés legnagyobb értéke - ha van érzékünk
hozzá, hogy használni tudjuk.
- És mi van még ebben az időben? - kérdeztem. Alig
vártam, hogy felderítsem, megérintsem mindazt, amit lehet.
Mindannyian így voltunk vele - Torrie a haját csavargatta, Lon
kinézett a sátor nyílásán.
- Itt láthatjátok legtisztábban magatokat. Ez arra késztet
majd, hogy maradjatok, de ne felejtsétek el miért jöttünk.
Kivezetett minket a bejáraton. Úgy nézett ki, mint egy
vásártér. Utcákat alkotó sátrak, árusok, bűvészek,
fantasztikus teremtmé-
nyek, lefátyolozott asszonyok, csörömpölő muzsika,
ragyogó napfény.
Hamarosan kiszemeltük, kiket viszünk vissza a mi
időnkbe. Nagyon könnyű dolgunk volt. A piac egyfajta
kirakodóvásár volt, egyszerűen behívtuk az embereket a
sátorba, hogy nézzék meg az áruinkat, s amikor már ott voltak,
a barlangba irányítottuk őket. Egyikünk csak kivitte őket a
dzsungelbe és magukra hagyta őket.
Felváltva kínáltuk az árut a sátor előtt. Ahogy egyikünknek
vevője akadt, máris behívta a sátorba, s a következő állt az
árus helyére. Mindent kikiabáltunk, ami csak eszünkbe jutott,
lányokat, fiúkat, ezüstöt, selymet, kábítószert, ruhákat,
fegyvereket, élelmet. Fogadásokat kötöttünk arra, hogy az
előttünk elhaladóknak mire van gusztusa, aztán teljesítettük is a
kívánságukat. Ha bicegett, csodabalzsam várt rá a sátorban, ha
ékszerre áhítozott, nagyszerű kollekciót mutattunk be, ha
kimerültnek vagy szomjasnak látszott, pihenőhelyet és
fantasztikus italokat ajánlottunk neki, persze kicsivel beljebb,
a sátorban.
Órákon át szórakoztunk ezzel. A vevők száma nem
csökkent, a hely valóságos energia-aranybányának bizonyult
dülöngélő univerzumunk számára. Végül nem tudtunk
ellenállni a kísértésnek, hogy alaposabban fel ne fedezzük
ezt a ciklust, így páran rövid sétákat tettünk, míg a többiek
folytatták az energiaátvitel műveletét. Lon és én indultunk el
elsőnek, Jasmine társaságában.
Tisztára egzotikus hely volt. Mindenféle kereskedők
olajat, teát, füstölőket, lábasjószágokat, szobrokat,
rabszolgákat, ruhaneműket, fűszereket, drágaköveket,
gabonát, pengéket, játékszereket árultak. Csepűrágók
bűvészkedtek, koldusok nyúj-
togatták csészéiket, kendőket lobogtató táncosok kígyókat
futtattak magukra. Alkalmi, lopott szexet kínálgattak. Nem
emberi külsejű teremtmények is kószáltak a tömegben, két
férfit vezetett pórázon egy denevérszárnyú ember, hatkarú
nő minotauruszt ölelgetett, egy griff tollászkodott.
- Hát, Totó, nem hiszem, hogy Kansasban va-
gyunk - bökött oldalba Lon.
Mindenféle lényekkel teli nagyobb utcára értünk. Innen jó
kilátás nyílt a környékre. Mintegy két kilométernyi
távolságban valami kastélyt láttam, megálltunk.
Óriási, égnek emelkedő kővár volt. Borzasztóan
emlékeztetett arra a kastélyra, aminek romjait „saját"
dzsungelvárosunkban láttunk.
- Ez ugyanaz a kastély - állapította meg Jas-
mine. - Majdnem érintetlenül átvészelte a mostani
időszak viharait, csak azért, hogy az alagutak váro-
sában rábukkanhassatok.
Elképzelhetetlennek látszott, de csak kicsit ha-
gyatkozhattunk a képzeletre: a kastély valóban ott állt
előttünk. Elindultunk felé.
Alig pár száz métert tettünk meg az úton, amikor alacsony
kőfalhoz értünk, a közepén nyitott ajtóval. Ez jelezte a bazár
végét. A falon túl, a kastély körül a megszokott városka
terült el. Zsúpfedeles vagy kőházak, utcai lámpák, boltok,
szökőkutak - de azért nem volt teljesen szokásos minden, az
embereknek szárnyuk volt.
Denevérszerű bőrszárnyak, néhányat láttunk már a piactéren.
Legalább százan beszélgettek, sétáltak az utcákon, néhányan
repültek. Elindultunk, hogy közelebbről megnézzük őket, de a
kapunál egy őr toppant elénk. Neki is szárnyai voltak.
- Maradjatok ott - mondta udvariasan, de ha-
tározottan. - Tudnotok kell, hogy emberek nem léphetnek
be ebbe a városrészbe.
- Mi csak... egy barátunkat keressük - szabadkozott
Jasmine.
- Ha ember, akkor ne itt keressétek. Hé, milyen viccesen
néztek ki - kuncogott.
Azt hiszem, a tűző napsütés mentett meg minket, a
ragyogásban minden egy kicsit bolondosnak, egy kicsivel
másnak látszott.
Az őr tovább beszélt, mintha meg akarná erősíteni a
sejtésemet.
- Szerintem az időjárás teszi - nézett fel az
égre. - Azt mondom nektek, ez nem természetes.
Az egyik nap túl világos, a másik meg túl sötét.
Villámlik, amikor nincs is felhő az égen. - A kas-
tély felé intett. - Ha kíváncsiak vagytok a vélemé-
nyemre, a gyerek az oka, az új királynő. Valami
baj van készülőben. Bizalmasan megsúgom nektek,
hogy sokan közülünk nem akarnak már itt maradni.
Ha a dolgok nem jönnek rendbe, elmegyünk, abban
hiba nincs. Azt mondom nektek, menjetek el, amíg
lehet. Beviszlek a háremembe is! Gyertek az öreg
Zeddel, majd én vigyázok a holmitokra - kacsin-
tott egyet.
- Persze - bólogatott Jasmine - termé-
szetesen észben fogjuk tartani.
Zed vállat vont.
- Nehéz idők járnak, de ezt ti is tudjátok. -
Kifeszítette a szárnyait, majd maga köré tekerte
őket. - Ha nem tetszik a hárembeli élet, akkor
csak egy helyen lehettek biztonságban, egy kis tá-
borban, ahol csak emberek vannak. Nem messze
innen délre, az öreg tölgyfaerdőben van. Nem tu-
dom, honnan jöttek és mit csinálnak itt, de azt
mondom, szerintem ott maradhattok.
 Jasmine köszönetet mondott és továbbálltunk.
- Miért nem megyünk vissza? - kérdezte. - Torrie már
biztos aggódik.
- Ez nagyon különös hely - mondtam -, de valahogy...
vonzó.
- Az a tábor, amiről beszélt - jegyezte meg Jasmine - az,
ahol egy darabig éltél, Joshua, meg én is.
- Én is ott voltam? - érdeklődött Lon.
Jasmine szomorúan mosolygott.
- Attól tartok, ekkorra már halott voltál. Mindenesetre -
habozott egy kicsit -, te vámpír voltál.
- Már említetted.
- Ugyanúgy, mint Zed, a szárnyas ember, akivel az előbb
beszéltünk. De ne nézz olyan megvetően. Sokan közülük az
én időmben az arisztokraták közé tartoztak.
- Én is? - érdeklődtem. Szívesen lettem volna az ő
arisztokratája.
Jasmine vállat vont. Visszasétáltunk a piactérre.
Az időjárás valóban különös volt. Villámok cikáztak a
felhőtlen égen, de dörgés nem hallatszott. A nap vakítóan
fénylett. Úgy tűnt, a vásárban lévő emberek is izgatottak lettek.
Az égre mutogattak, sustorogtak, szaporázni kezdték
lépteiket. Az árusok összepakoltak, a nézelődők eltűntek.
Tizenöt percen belül a tömeg érzékelhetően megfogyatko-
zott. Kicsit nyugtalanító volt, de gond nélkül megtaláltuk a
sátrunkat.
- Mi folyik itt? Miért megy el... mindenki? - kérdezte
Torrie.
- Azt hiszem, problémáik vannak az időjárásjelentéssel.
A sátorban ácsorogtunk, vártuk, hogy Karl és
 Fernando visszatérjenek az alagútból. A bazár egyre
néptelenebb lett. Amikor visszatértek, az utcák teljesen üresek
voltak. Úgy döntöttünk, a déli kapun át kimegyünk a
városból, felkeressük azt a tábort, amiről Zed beszélt. Jasmine
láthatóan jól ismerte az utat.
A külső városfal mellett gyors folyó kanyargott, át kellett
mennünk a felvonóhídon. A városon kívülről visszanézve
jól láttuk, hogy a település a tengerre néző, magas sziklákra
épült. A folyó körbefolyta a falakat, majd átcsapott a
sziklákon. Elindultunk dél felé, jobb oldalon hullámzott az
óceán.
Karl olyan élénknek látszott, mint még soha. - Érzitek a
levegőt? - kérdezte és mélyet lélegzett, majd kidüllesztette a
mellét. - Csodálatosan termékeny.
- Nekem ózondúsnak tűnik - jegyezte meg
Lon.
- Berozsdásodott az orrotok a városi levegőtől - mondta
Karl kedvesen, kissé atyáskodva.
- Úgy érzem magam, mint otthon - kuncogott Torrie.
Jasmine mellém lépett.
- Ez az, amit mondtam - mosolygott. - Karl jól érzi magát
bármely primitív énje társaságában, Torrie különösen érintve
van, mert ez a kor közel áll az utolsó inkarnációjához, Lon
egy kicsit kívülálló, mivel az ebből az időből való
árnyékőse halott.
- És én?
- Azt hiszem, rá fogsz jönni.
Körülbelül egy óra alatt értük el a tölgyfaligetet. A fák
koronája elég napfényt eresztett át ahhoz, hogy meglássuk,
mennyire áttetsző minden: a törzsek, a nyulak, a növények -
mind füstszerűnek,
valahogy anyagtalannak tűnt, mint a régi hologramok.
Beszélgetés és nevetés hangjait hallottuk az erdő mélyéből.
Ha éppen arra jött valaki, elbújtunk a fák mögé. Továbbmenve
észrevettünk egy szenvedélyesen ölelkező párt. A lány
ember volt, a fiú azon szárnyas lények egyike, akiket többször
láttunk a városban. Egy vámpír. Megálltunk néhány percre,
annyira megdöbbentő volt a látvány. A lány hátraszegte a fejét,
szája nyitva volt, az ajkát nyalogatta, a szárnyas ember keze a
lány lába között matatott, fogai a nyakába mélyedtek. Szívta
a nő vérét.
Nagy tisztáshoz közeledtünk. Emberek táncoltak, énekeltek
és meséltek egymásnak. Lekuporodtunk a mulatozókhoz
közeli bokrok tövében és hallgattuk a meséket. Írástudóként
beszéltek magukról, olyanokról, akik az írott szót imádják. A
barlangokban való életükről meséltek, ami nyilvánvalóan
kapcsolatban volt ezekkel a sziklákkal. Szívszakasztó
históriákat regéltek a vámpír háremekből vagy a neuroman
laboratóriumokból való szökésekről. Beszéltek a távoli
vidékekről, ahol óriások élnek, ahol a boszorkányság
mindennapos, ahol az írás nem illegális, ahol az emberek
uralkodnak és az állatok már nem tudnak beszélni.
A mesélést harsány hang szakította félbe.
- Ti, akik itt vagytok ma - mindannyian - a családom
vagytok!
A tömeg vadul éljenzett és litániaként ismételgette a
szót: család... család...
Odaóvakodtunk a tisztás szélére. Ahogy a tömeg kántált, a
középen álló mosolygott és integetett.
Éppen úgy nézett ki, mint én.
Egy asszony állt mellette, Torrie-ra hasonlított,
meg egy kentaur és ugyanaz a Jasmine, aki most mellettem
állt.
A szóló - a Joshua - hirtelen megfordult, furcsa tekintetet
vetett a kentaurra, mormolt valamit, majd a kastély felé
indult.
Követnem kellett, mi mást tehettem volna? Az ősöm volt,
vele kellett lennem.
A barátaim egymás után csatlakoztak hozzám.
Jasmine, gondolom, azért jött, hogy rajtam tartsa a szemét,
látni akarta, hogyan viselkedem kísértet hasonmásommal.
Vegyes érzelmekkel hagyta ott a ligetet, tudtam, hogy miért,
hiszen ott volt Szépség, régen elvesztett kentaurja. Mégis
velünk jött, talán még nem állt készen arra, hogy búcsút
vegyen mitikus szeretőjétől.
Torrie is bizonytalan volt, hiszen hasonmása ott volt és
ugyanazok az érzések kínozták, mint engem.
Karl és Fernando egész magatartásán az tükröződött,
elmennek bárhova, csak nyugtuk legyen. Mintha valami
zavarta volna őket elődeikkel kapcsolatban, a primitív
univerzumban lévő primitív lelkek nyugtalanították őket.
Lon láthatóan imádott mindent, Jasmine-t, a kalandot, az
egész valószínűtlen voltát.
Hatalmas szárnyak csapkodtak fölöttünk, a madarak
alacsonyan repültek, fehér szárnyaik árnyékot vetettek ránk.
Az ég hirtelen besötétedett.
Amint Joshua elérte a várost, ember karavánok özönlöttek ki
belőle, északra és nyugatra tartottak. Szárnyas vámpírok
röppentek ki a főkapukon, éles, sikoltozó hangokat adtak ki.
A falakon belül káosz uralkodott. Különböző te-
remtmények rohangáltak ordítozva, mint hangyák az égő
bolyban. A bazárban lévő sátrak nagy része
 lángra lobbant, s városszerte más építmények is kigyulladtak.
Joshua nyugodtan haladt át közöttük, úgy lépkedett, mint
egy robot. Rendületlenül ment a kastély felé, aminek
tornyaiból fekete füst kígyózott. Utána akartam menni, de
Lon visszatartott.
- Nyugi, haver! Eszem ágában sincs itt csapdába esni, mert
a kaput betemetik a romok, márpedig ez a hely úgy fest, hogy
pillanatokon belül felrobban.
Lon szerette a veszélyt, de nem volt esztelenül vakmerő;
mindig jó érzéke volt ahhoz, mikor kell megállni, verekedni
vagy elrejtőzni. Most úgy vélte, ideje, hogy elszeleljünk.
Jasmine az égre nézett és egyetértően bólintott, még Karl is
gyorsabban szedte a lábát. Csak Fernando arcán ült továbbra is
nemtörődöm mosolya, úgy tűnt, mintha egy ütemre táncolna a
rázkódó talajjal. Csodálattal néztem, de Lonnak igaza volt,
vissza kell jutnunk saját időnkbe, mielőtt a kapu bezárul.
Borzasztóan szerettem volna itt maradni, hogy találkozzak
Joshuával, hogy szemmel tartsam, valahogy kifaggassam. A
szívem hevesen vert, a kezem remegett.
Láttam, Torrie ugyanúgy érez. Küszködött magával,
folyton az erdő felé pillogott, ahol hasonmása várt rá. Lon
gyorsabb iramot diktált.
- Gyere, Torrie! Majd a másik oldalon beszélünk róla!
- Milyen másik oldalon? - csikorgatta a fogát Torrie.
Átsiettünk az őrjöngőkkel teli utcákon. Az emberek az
öklüket rázták, vonaglottak, az égre meredtek. Fekete tollak
záporoztak fentről, a lakosok bemenekültek az üres sátrakba
és házakba a hisztéri-
kusan csapkodó vámpírok elől. A vadkutyák dühösen
csaholtak, agyarukról csöpögött a vér.
Már közel voltunk a sátrunkhoz. Torrie egyre inkább úgy
festett, mint egy törött szárnyú, rémült madárka. Pillantása ide-
oda ugrált, képtelen volt felfogni, mi történik. A sátrak
maguktól lángra lobbantak, a föld rengett.
Jasmine és Lon betuszkoltak a sátorba. Körülöttünk
mindenütt robbanások hallatszottak, úgy tűnt, az ég is
meghasadt.
A semmiből vámpír csapat emelkedett fel előttünk.
Sivítozva, sziszegve támadtak ránk, hadonásztak
pengeéles karmaikkal.
A karmok sebeket ejtettek rajtunk. Éles fájdalom hasított a
nyakamba és a földre rogytam.
Fekete füst töltötte be a levegőt. Fekete szárnyak
csapkodtak, elektromos kisülés szikrái záporoztak rám. Ütést
éreztem a fejemen, a sisakom lerepült.
Erős kezek ragadták meg a csuklómat és végigvonszoltak
a földön. Az erőm és az akaratom egyaránt elszállt. Vajon
hova, melyik időbe hurcolnak? A várakozás maga volt a
tortúra. Hát eljött a vég. A világ forogni kezdett előttem.
Elvesztettem az eszméletemet.
 12. fejezet
Búcsúzás
A saját alagutunkban tértem magamhoz. Karl volt az, aki
keresztülcipelt az időkapun, miközben rengett a föld és égett a
sátor.
Életben voltam.
Mindannyian éltünk, Karl, Fernando, Jasmine, Lon...
- Hol van Torrie? - pattantam fel.
Senki sem felelt, de a válasz egyértelmű volt. Torrie még
mindig abban az időben tartózkodik.
Nekidőltem a falnak, Jasmine közben ellátta a nyaksebemet.
Torrie-ra gondoltam.
Egészségi állapotának visszaesése az utóbbi időben nem volt
meglepő, csak szomorú... egyszerűen megadta magát az
időbetegségnek.
Egyre jobban azonosult az ősidőkből való inkarnációival,
ebből a szempontból az utolsó ciklus volt a legrosszabb. Amikor
hasonmását látta azon a tisztáson - érezte a jelenlétét, érzékelte a
nőt - Torrie kezdte elveszíteni az önérzékelés képességét, saját
idejének és az abban elfoglalt helyének jelentőségét, identitása
olvadozni kezdett.
Meg tudtam érteni, hiszen magam is átéltem ezt a
folyamatot. Napokon át roppant bizonytalannak éreztem magam, s
amikor megláttam a másik Joshuát, egyik előző énemet,
majdnem elakadt a lélegzetem. Bizsergést éreztem, amikor
észrevettem őt, félelem, jókedv, deindividuáció, szétszóródás és
egyesülés időtlen kombinációja kavargott bennem.
Időbetegségben szenvedtem.
Számtalan dolog járt a fejemben: indokokat ke-
restem, miért is kellene egy-egy másik időzónában lennem.
Néhány érv nagyon hatásosnak tűnt. Ily-módon újra találkozhatnék
Divel, pontosabban Di előző változatával. Még ha nem is
tarthatnám meg őt, vigyázhatnék rá, érzékelném, kísérletezhetnék
vele, egyszóval vele lennék.
És az előző Joshua, a névrokonom, megfigyelhetném,
nézhetném, amit csinál és ahogyan teszi. Tanulhatnék vajon a
hibáiból? Úgy látszott, Jasmine arra gondol, tanulnom kell tőle, így
tehetem teljessé az énemet, így munkánkat is jobban tudom majd
végezni.
A munkánk - ez kritikus dolog volt. Jasmine olyan biztos volt
magában, erre kényszerítette az univerzumért érzett aggódása, Lon
teljesen belehabarodott a lányba, Karl fel akarta fedezni dzsungel-
anyjának gyökereit, Fernando pedig hűségesen követte. És én? Az
én Dim meghalt, s most Torrie is eltűnt.
Ha Jasmine-nak igaza van, akkor éppen visszarángatjuk a
csillagokat a helyükre. Nem volt mit tenni, muszáj volt
folytatni.

A sisakom elvesztésével visszatértek a rohamok. Bizonyos

csomópontok mellett rosszabbak voltak, valószínűleg az azokból
az időkből kisugárzó hatások miatt. Ezeket a pontokat elkerültük.
Az átalakított távcső is elveszett, mivel Torrie zsebében volt.
De figyelemreméltó módon, a rohamok alatt az időalagutak
hálózata valósággal bevésődött az agyamba. Olyanok voltak, mint
amikor az ember belenéz valami erős fénybe, majd utána szorosan
becsukja a szemét. Ilyenkor néha látni lehet a retina erezetét, vagy
valami ilyesmit. Ahogy hely-
rerázódott a tudatom, a képek is fokozatosan elhalványodtak.
Rájöttem, ha sietünk, képes vagyok követni ezeket a mintákat.
Így a roham után mindig újabb csomópontot sikerült találnom.
Nyugodtan kijelenthetem, hogy alkalmas időben valóságos
szakemberei lettünk az emberrablásnak, egyszer egy patkányjárta
falucska összes gyermekét sikerült áthoznunk, persze, a
rágcsálókkal együtt.
Néha nehéznek bizonyult, hogy rávegyük az embereket,
kövessenek minket pontosan arra a helyre, ahol beléptünk az
időkapun. Ami minket illet, következetesen mindig balszélen
léptünk be a másik oldalon jobbról bukkantunk ki, így mindig
sikerült ugyanabba az időbe visszakerülnünk, ahonnan elindultunk.
Szellem útitársaink nem voltak mindig ennyire pontosak, néha a
csomópont közepén jöttek át, vagy a másik szélénél. Ilyenkor
elvesztettük őket egy kicsivel eltérő időben, de nem eredtünk
utánuk, mindig tovább mentünk.
Akármilyen sikerrel is jártunk, a szívem egyre jobban sajgott,
ezek a kirándulások egyre messzebb és messzebb vittek attól a
bizonyos időtől, amelyben legszívesebben éltem volna. Utolsó
énem idejétől.

A következő időkapun átjutva, ugyanolyan alagútban

emelkedtünk ki, mint amit magunk mögött hagytunk a másik
oldalon, eltekintve attól, hogy emez csak félig volt szilárd.
Befordultunk két-három ismerős kanyarodon és ugyanoda
jutottunk. Semmi kétség, saját időnk tükörképébe jutottunk, az
idő tengelyének korábbi precessziójába. Nem az utolsóról volt
szó, arról, amiben Torrie maradt, vi-
szont nagyon hasonlított saját koordináta-rendszerünkhöz.
Kicsit félve, kicsit izgatottan vártam, hogy megpillantjuk
árnyék-énjeinket, amint az árnyék-barlangban bolyongva keresik
a kivezető utat. De nem ezt láttuk, hanem egy sárkányt.
Többé-kevésbé éppen olyan volt, amilyennek a sárkányokat
képzelni szokták, már ha léteznének. De ez a példány létezett.
Kicsi volt, alig hat méter hosszú. Úgy tűnt, visszamaradt a
fejlődésben, vagy még csak serdülőkorban van. Pikkelyes volt,
pufók, szárnykezdemények meredeztek a hátán, négy, tömzsi,
karmos lábán felénk döcögött, teste majdnem kitöltötte az
alagutat.
Pár percig csak álltunk és bámultunk. A lény közelebb jött.
- Ez tényleg... sárkány? - érdeklődött Lon.
A sárkány a fogát csikorgatta, kitátotta a száját, szikrák
pattogtak a fogak hullámos pereméről. Mindjárt meg is
ismételte az akciót, ezúttal egy szikra meggyújtotta a
lehelletét, áttetsző láng csapott ki a szájából, s egyenesen
felénk lövellt.
Elrohantunk az ellenkező irányba, a lángok megperzselték a
hátunkat. Gyorsan átszaladtunk három folyosón, majd
megálltunk.
- A sárkány nem tagadja meg magát - lihegte
Jasmine. - Az én időmben is ugyanilyen dögök
éltek, buták voltak, de veszélyesek. Repülni is tud-
tak, mert metánnal voltak tele, ezt baktériumok ter-
melték a beleikben. Kilehelték és lángra lobbantot-
ták. Ez a tűz elég heves ebben az időkoordinátában
is, így jobb, ha elkerüljük ezt a szörnyet, amíg
máshol ügyetlenkedik.
Újból meghallottuk a morgást.
 A lejjebb lévő barlangba akartam futni, de Jasmine
megragadta a kezemet.
- Várj, nem mehetünk túl messze, mert sose találunk vissza.
- Balra, balra, jobbra - bólogatott Lon.
Hallottuk, hogy a sárkány közelebb vonszolja súlyos testét.
Balra fordultunk, leügettünk egy hosszú alagúton, ami nagy
barlangba torkollott.
Sziklák és törött kődarabok hevertek mindenfelé. Kőomladék
magasodott az egyik falnál, mellette sötét üreg tátongott. Ebből
kúszott elő a felnőtt sárkány.
Legalább négyszer akkora volt, mint a minket követő kölyök,
s meglehetősen ijesztően festett. Vissza nem mehettünk - az
ifjonc elállta a kijáratot, így elrohantunk az üreg mellett, a
következő barlangba. Sajnos, párkányra jutottunk, ami alatt
háromméternyire terült el a barlang. Ugrottunk.
Bár nagyot zökkentünk, senki sem sérült meg komolyabban.
Zseblámpával körbevilágítottunk: a barlang végtelenül nagy volt,
méretét meg sem lehetett becsülni. Szabálytalan elrendezésben
éles sztalagmitok emelkedtek a földről, e kődarabkák között
ismeretlen mélységű lyukak tátongtak.
Az anyasárkány a barlang peremére csoszogott és lenézett.
Éppen idejében húzódtunk a cseppkövek mögé, mert vöröses-
kék láng csapott le ránk. Nagy szelet kavarva, a szörny a
levegőbe emelkedett. Fölénk lebegett, felemelkedett, bedőlt és
fordulni kezdett, hogy hátulról támadhasson ránk. Mozgását a
zseblámpákkal követtük.
Már éppen befejezte a fordulót, amikor szárnyvége az
oldalfalhoz ütődött. Meglepetésünkre csapkodni kezdett és
tőlünk mintegy öt méterre lezu-
hant, egyenesen a dárdaszerű sztalagmitok közepébe.
Ellépkedtünk a sárkány teste felé, óvatosan kerülgettük a
cseppköveket és az üregeket. Amikor odaértünk hozzá, még élt.
Testek átfúrták a hegyes kövek, zihálva lélegzett, egyik szeme
nyitva volt.
Odamentem elnyaklott fejéhez, akkora volt, mint egy
hűtőszekrény. Rám nézett, felmért, majd hályog ereszkedett a
szemére. A szörny halott volt.
- Nem csoda, hogy kihaltak - jegyezte meg
Lon. - Ez volt a legrosszabb repülés, amit valaha
láttam.
Nem voltam tréfás kedvemben, így visszaindultam. Félúton
az első barlang felé, a kölyök sárkány tűnt fel a
sziklapárkányon. Felvisított és felém lendült.
Kővé dermedten álltam. A sárkány kitátotta a száját. Amikor
már alig három méternyire volt tőlem, Fernando bukkant fel
mögöttem és oldalra lökött, ő pedig a másik oldalra
hemperedett. A kis sárkány kettőnk közé dobta magát, majd
lezuhant a földre, egyenesen a halott behemótra, aki a világra
hozta.
Láttam, hogy Karl odarohan, ahova Fernando esett: a bátor
indián az egyik akna peremén billegett. Odasiettem hozzá, hogy
elkapjam, de már késő volt. Mindketten akkor értünk oda, amikor
már zuhant. Jasmine és Lon egy másodperccel később jöttek.
Bevilágítottunk a mélységbe, Fernando egyenesen zuhant,
nem ért soha földet. Esés közben egyetlen, hosszú szót
kiáltott.
- Cosiyaaaaaaaan…
A hang halkult, az indián alakja egyre kisebb és
homályosabb lett, majd eltűnt a feneketlen mélységben.
Csend támadt.
- Mit... mit mondott? - suttogtam.
- A nevét - válaszolta Karl. - Ez volt az igazi neve.
Szótlanul mentünk tovább a lejtős párkányon, ami az első
barlangba vezetett, majd felkapaszkodtunk a magasabb szintre.
Leültünk egy darabig. Visszanéztem, láttam a ragyogó pikkelyű
kis sárkányt, amint nyöszörögve odasimult halott anyjához.
Minden baj nélkül visszajutottunk a csomóponthoz - jobbra,
balra, jobbra, jobbra. A másik oldalon - a mi - oldalunkon -
bejártuk ugyanazt az utat, amit az alsó világban megtettünk.
Balra, balra-jobbra, jobbra, le a hosszú alagúton az első bar-
langba, aztán felfelé az óriásiba. Megérkeztünk.
Ugyanolyan barlang, ugyanolyan sztalagmitok, ugyanolyan
feneketlen aknák. És egy halom csont.
Lecsúsztunk a párkányon és végiglépdeltünk a sziklás
talajon. Két hatalmas, megkövesedett csontváz hevert előttünk.
Az egyik sokkal nagyobb volt, tucatnyi sztalagmit nyúlt ki
belőle. A kisebbik koponyája felfelé fordulva, a nagy álla alatt
pihent.
- Szerintem dinoszauruszok - emeltem fel egy
nyakcsigolyát. - Esküdni mernék rá, hogy Allo-
szaurusz. Írtam róluk egy tanulmányt, tele lábjegy-
zetekkel. - Óvatosan visszatettem a nyakrészhez.
Az állkapocs mellett egy fog hevert a földön. Fel-
emeltem.
Öt centi hosszú volt, háromszögletű, megkövesedett.
Odaütögettem a földhöz, szikrák pattantak ki belőle.
- Arra az esetre, ha elfogyna a gyufánk -
mormoltam és zsebrevágtam a leletet.
 Odamentünk az aknához, amibe Fernando - Cosiyan -
belezuhant. Lenéztünk. Még mindig olyan fekete volt,
mint az idő.

Most már csak négyen voltunk.

Karl bánatosnak látszott, vagy csak úgy tett. Fernando -
Cosiyan - nélkül sivár lesz az élet.
Lon zavartnak tűnt. Eddig jó heccnek bizonyult az egész;
a létező legkihívóbb csempész műveletnek - árnyéklényeket
átsíbolni az idő határán. És Jasmine volt a vezetője. De a
dolgok mostanra megváltoztak. Di halott, Torrie és Fernando
idegen börtönök foglyai. A veszteségek súlya most kezdte a
vállát nyomni; vajon ki lesz a következő?
Bár majdnem elég energiát hoztunk át ebbe a világba, túl
nagy árat fizettünk érte. Nekem legalábbis úgy tűnt és azt
hiszem, Lonnak is. Ez azt jelentette, hogy az egész sok hűhó
volt semmiért, hiába áldozták fel magukat társaink, úgy,
hogy örökre ott maradtak azokban az időtlen, szörnyű vi-
lágokban.
Szörnyű gondolat volt, sehová sem vezetett, csak lelki
szenvedéshez és további áldozatokhoz.
- Ez nagyon nehéz - suttogtam magamban. Jasmine
meghallotta.
- De győzni fogunk - jelentette ki.
- Mitől vagy olyan biztos benne?
- Mert túl nagy a tét. Mert mindent megteszünk, amit
csak lehet.
- Mi van, ha már elkéstünk?
- Egy véges univerzumban minden lehetséges, de nem
kell hősködni. Bizonyos szinten megérezzük, hogy az
univerzum részei vagyunk, apró szem
a kötésmintában. És ha az egész szétbomlik az egyik
fonal felfejtése miatt, biztosan akad egy másik, amit
csomóra lehet kötni.
- És ha nem találom meg ezt a fonalat?
- Mindannyian tudjuk, mit kell tennünk - nyugtatott. -
Tudjuk, mivel az univerzum részei vagyunk. Tehát tedd azt,
ami helyesnek látszik és többnyire úgy is lesz. Persze,
veszélyekkel is járhat, de azt jelenthetik, hogy cselekedeteid
hatással vannak az eljövendő dolgokra. Mindannyiunk tetteivel
ez a helyzet. Fernando önfeláldozása beláthatatlan
következményekkel járhat, amiket nem lehet megjósolni.
- Ez túl vallásosnak hangzik számomra.
- Tudományosan vallásosnak, ez volt a Kataklizma előtti
idők legfőbb hóbortja.
- Mi történt pontosan… a te idődben?
- Hát, az ég meghasadt. A Föld forgása megváltozott.
Özönvizek voltak, tüzek, földrengések és hihetetlen mértékű
pusztulás. Mindenki elpusztult, senki sem maradt meg, aki
emlékezhetne rá, kivéve engem.
- Hatalmas teher lehet egyvalaki emlékezete számára.
- Nem tudhatjátok, mit jelentett az, hogy részem volt
ebben.
- Néhány emlék meg is ölhet - mondtam keményen.
- Ha hagyod - értett egyet. - Fegyverszünetet kell kötnöd
az emlékeiddel, Joshua, különben állandóan hátranézel, attól
tartva, hogy kést döfnek beléd.
Halványan elmosolyodtam.
- Már kiáll belőlem a kardmarkolat. A felesé-
gem...
 - A feleséged, a kentaurom, Karl barátja -
mindenkit kísért valaki, Joshua. Egy bizonyos pon-
ton békét kell kötnöd.
Észrevettem, hogy Lon a hátunk mögött hallgatózik. Érdekes,
sosem tudtam, hogy ő milyen szellemeket cipel magával.
Mindenesetre, ez az egyetlen módja annak, hogy megértsem,
mi történik legközelebb.
Odaértünk egy narancsszínben ragyogó csomóponthoz.
- Rengeteg energia áramlik ki odaátról - jegyezte meg Lon.
De alighogy kimondta, a fény kihunyt.
- Talán robbanások vannak odaát - vélte Jasmine. - Lehet, hogy a
kaput betemette a törmelék.
Lon szemében huncut fény villant.
- Lehetséges - bólintott. - Mint ott, ahol Torrie-t elvesztettük
- a fal felé sétált.
- Mit csinálsz? - dörrentem rá.
- Bemegyek. Várjatok meg.
- De…
- Tíz másodperc múlva itt leszek - ígérte. - Csak figyeljétek,
mi történik.
- Itt tíz perc fog eltelni - emlékeztettem.
- Oké, akkor tíz perc. Van valami előérzetem...
Anélkül, hogy választ várt volna, átment. Mi többiek
leültünk, tűnődtünk, merengtünk, pihentünk.
Öt perccel később megint megjelent a narancsszínű ragyogás,
majd ismét kialudt. Röviddel azután, hogy Lon visszatért. Keze
és fél arca csúnyán megégett.
- Tűzvihar - hörögve. - Az időfolyosó túlol-
dalán valami tűzajtó lobog. Egy pillanatra bekuk-
kantottam rajta. Tiszta kohó van odaát, mint egy csillag
belsejében.
Úgy festett, mint akit hipnotizáltak, valószínűleg
megragadta a látvány.
- Visszamegyek - közölte.
- Mi a fenéről beszélsz?
- Ha nyitva tudom tartani az ajtót, minden
energia átömlik ide. Sokkal többet fog érni, mint
néhányszáz misztikus lény, akik a nirvánát keresve
egyenként átvánszorognak.
- Nem tarthatod nyitva azt az ajtót. Félóra alatt megsülsz.
- Van egy tervem.
Ezt már hallottam korábban is. Fel-alá szaladgált az
alagútban, összeszedte a legnagyobb köveket és
visszagörgette őket az időkapu bejáratához.
- Segítsetek már! - szólt oda. Mindannyian nekiláttunk a
kőgyűjtésnek.
- Mi a fenét csinálsz?
- Falat rakok a kapunál. Ha bemegyek, egymásra
halmozom a köveket és mögé bújok. Aztán kinyitom az ajtót
és jöhet az energia.
- És hogy a pokolba nyitod ki? Ez eddig a leghülyébb
ötleted! - Dühös voltam, sőt megrémültem. Nem akartam
elveszteni Lont.
Kárörvendően rám mosolygott.
- Várj meg itt.
Lesétált a folyosón, hideg verejték verte ki az ingét. A
sarkon, ahová leraktuk a málhákat, megállt és elővette Karl
négylövetű robbantófegyverét, majd visszajött.
- Voilá - mondta és Karlra nézett. - Megen-
geded?
Karl megvakarta a szakállát.
- Azt hiszem, ez kétszemélyes meló.
 - Felejtsd el - rázta a fejét Lon. - Ez…
- Ez az én fegyverem - mosolygott Karl.
- A tulajdon lopás, mindig ezt mondogattad.
- Sí, de nem a társadalmi tulajdon. Szerintem ha együtt
megyünk oda, hogy használjuk ezt a micsodát, akkor nyitva
tarthatod az ajtót és ha elfáradsz, én jövök, így átjuthat az
energia. Ha így lesz, akkor szükséged van a segítségemre,
így nem árt, ha ott vagyok veled. Meg azt is hiszem, hogy
ezek az utolsó világ tüzei lehetnek, aminek hamujából
előkerült a koponya, aminek pillantása zöldre változtatta a
dzsungel-anyámat. Ráadásul az én Fernandóm az örök sötétség
foglya lett, s talán csökkenthetem a didergését, ha
felmelegítem e tűzzel - bizonyos szempontból még mindig
együtt vagyunk, s ami engem felhevít, az őt is melengeti
kissé. Különben miért érezném ezt a borzongást? És figyelj
ide, te kormány kémje, anarchista vagyok és oda megyek,
ahova akarok.
Teljes magasságában kiegyenesedett és várta az
ellenérveket. De nem szólt senki.
Lon mélyen meghajolt. Selyem szmokingja szakadozott
volt és piszkos. Látszott rajta az idő vasfoga... Felnevetett.
Nevetett és nevetett, mint az utolsó kalózkirályok egyike. A
kacagásban nemtörődömség volt, viharos jókedv, némi
öngúny és jó sok őrület. Szembenevetett a végzetnek és a
szabad akaratnak, nevetett, mert szörnyen megjátszotta
magát, mert még életben volt.
Mosolyognom kellett. Lon valami ijesztő dologra készült,
és kinevette magát, mert megijedt. Ez valahogy büszkévé
tett saját félelmeimre, mert most olyan emberinek tűntek.
Nagy örömforrás volt félni, aztán tenni ellene valamit.
 - Viszlát - mondta Lon, fogta a fegyvert és Karllal
elindult a csomópont felé.
Majd tizenöt percig az öreg szikla sötét maradt. Várakozva
ücsörögtünk a kőpadlón.
Aztán kivilágosodott a szikla. Először széles, vízszintes,
narancsszínű sáv jelent meg rajta, ami lassan tündöklő
ablakká szélesedett, a csomópont lassult idejű mélységéből
fény zúdult ránk.
A tűzvihar vakító fényében két, kuporgó emberalak
látszott, az ingatag kőfal mögé húzódtak, fejüket a mellükre
hajtották: a mi perspektívánkból nézve megfagytak az
időben.
Eszembe sem jutott, hogy azok ketten megadják magukat
az időnek. Azt hittem, keresztülsétálnak velem ezeken a
szörnyű időkön, s ha elesem, ők fogják folytatni, amit
elkezdtünk. Azt hittem... de mit számít ez már?
Hirtelen valami rémes előérzetem támadt: örökre
elveszítem őket.
Az idő elhalványítja az emlékeket.

Ketten maradtunk.
Jasmine és én precesszióból precesszióba vándoroltunk,
portyáztunk az időlabirintusban, kergetőztünk a
szellemekkel.
A távcső híján Jasmine memóriájára és a rohamaim utáni
emléknyomokra hagyatkoztunk. Némelykor a helyek csak
agyunkban léteztek, zsákutcába kerültünk, s időről időre
kóvályogtunk.
Izgalmas dolog volt, úgyszólván gondolkodás nélkül
vetettem bele magam a veszélyes helyzetekbe, azelőtt sosem
csináltam ilyesmit. Ezek az idők és helyek olyan
szürreálisak voltak, sőt olyan bonyolult módon kapcsolódtak
a rohamaimhoz, hogy szinte az álmaimból merítettem
bátorságot a külön-
 böző találkozásokhoz. Átrohantam a lángokon, lé-
zerpisztollyal lövöldöztem, fütyültem a robbanásokra, az
időhurkokra, amíg életveszélyesek voltak. Mégis
megmaradtam.
Időnként fokozódott a jókedvem, időnként elsuhant.
Lassan tudatosult bennem az üresség, amit semmiféle
kaland vagy zsákmányszerzés nem tudott kitölteni.
Lényegében tudtam, hogy nemes dolgot cselekszem, de ez
puszta kísérletnek látszott.
Kezdtem megváltozni.
Bár Jasmine-val maradtam, de nem foglalkoztam a minden
precessziót benépesítő, áttetsző lények elrablásával; csak
bekukkantottam, vajon ez az idő az, amit szeretnék, amit
kiválasztottam, aztán visszaléptem az én időmbe.
Álmodozva bukdácsoltam át ezeken a világokon. Hogy
mennyi ideig tartott, fogalmam sincs róla. Ugyanaz a kép
lebegett előttem: újra összejövök Torrie-val, összejövök
Divel és magammal. Csábító energiaformák már majdnem
célt értek nálam, de az idő szele elsodorta őket.
Ebben az időszakban kezdtem komolyan venni a naplómat.
A beszámoló mindarról, ami történt velem, egyfajta biztosíték
volt, valami, amire koncentrálni tudtam. Elképzeltem mindazt,
amit Joshua elődöm leírt, s lassacskán valamiféle példakép
lett előttem.
Bár sohasem beszéltem vele - valójában csak egyszer
láttam - futó pillantást vetettem rá, már tudtam, hogy létezik, s
számomra megmagyarázhatatlan utakon jár. Mintha belestem
volna egy teljesen új univerzumba - magamba. Ez volt, ami
megfogott.
Többet akartam látni.
 - Levert vagy - állapította meg Jasmine.
- Nem vagyok az.
- Időbetegséged van.
- Csak fáradt vagyok.
- Joshua, ahogy mondtam, le kell számolnod az
emlékekkel, különben elkeveredsz a múltjaidban, olyan leszel,
mint a szellemkép a tévé képernyőjén, nem tudod majd
kivenni az igazi képmást az árnyékok között.
- Talán egy új készüléket kéne vennem.
- Inkább meg kéne mérkőznöd a legfeltűnőbb
szellemképpel, hogy aztán békét köthess vele...
Elvezetett egy ismerős időkapuhoz. Úgy néztem rá, mint
a visszatérő álomra.
- Ez az, ahol Torrie-t hagytuk, ugye? - suttogtam.
- Nem pontosan - rázta a fejét Jasmine. - A bal szélen
mentünk keresztül, de az évek során az ajtó elfordul, a jobb
széle lép be ugyanabba a ciklusba, de legalább harminc évvel
korábbra, mint a bal oldal. Ahhoz, hogy megtaláljam az
embereket, akikkel össze akarlak hozni, fel kell térképeznem a
csomópontot. Várj meg itt, néhány óra múlva visszajövök.
Belépett a bal oldalon és eltűnt a sziklában. Leültem és
lazítani próbáltam. 15 perccel később előbukkant, krétavonalat
húzott maga mögött a földön.
- Nincs teljesen betemetve az a kapu, ahol Tor-
rie ott maradt - motyogta. Aztán belépett a jobb
oldalon és ismét vonalat húzva jött elő.
Összekötötte a két vonalat, majd megfelezte, majd
ebből kiindulva megjelölt valamit a csomópont bejáratán.
Két órán át csak ezzel foglalatoskodott. A vonalak
szaporodtak a padlón, némelyik keresztezte a
 többit, mások íveltek voltak. Végül Jasmine ki-
egyenesedett és elmosolyodott.
- Hát megtaláltam.
- Micsodát?
- Az időt, amit kerestem. Körülbelül öt évvel azelőtti
időpont, amikor átkeltünk Torrie-val. Itt van a végén...
Az egyik vonal végpontjára ikszét rajzolt.
- Menjünk. Ne lépj rá a jelzésre, különben is-
ten tudja, mikorra keveredsz.
Büszkén végigmérte művét, majd elindult a kőfalba.
Utána mentem.
Sötét utcára jutottunk egy viharos éjszakán. A bíborszínű
felhőkben villámok csapkodtak, hűvös szél fújt. Csepergett
az eső.
- Kövess - suttogta.
Kanyargós utcákon vezetett keresztül. Néhány ház
ablakából fény szűrődött ki, nevetés hallatszott meg némi
hangzavar. Néhányszor el kellett rejtőznünk a járókelők elől:
magas lények voltak, szárnyuk köréjük simult: különös
lárvákra vagy köpenyes démonokra emlékeztettek.
Az egyik észrevett minket, futásnak eredtünk. Jasmine egy
sikátorba irányított, amiből egy akna vezetett harminc méterre
lefelé. Föld alatti barlangokba kerültünk, amik a város alatt
húzódtak, majd felbaktattunk egy másik tárnán, ami egy sötét
utcasarokra nyílt.
Tovább suhantunk az árnyékos utcákon, néha a falhoz
simultunk, amikor valaki közeledett. Végül Jasmine
megállított egy félig nyitott vasajtó mellett.
- Ez az - suttogta. - Baál háza, a Szárnyak Tizennyolcadik
utcája.
- Mi az?
 - A békekötés helye - mosolygott. - Menj
be. Légy óvatos, légy nyitott, légy tisztafejű. Kösd
meg a legjobb békét, amit csak lehet.
- Nem jössz velem?
Megrázta a fejét.
- Ez a te dolgod. Megvárlak idekint. Használd
ki az időt, de ne tartson egész éjszaka - mosoly-
gott biztatóan és visszahúzódott az árnyékba.
Megérintettem a nyitott ajtót, mintha pókhálóba nyúltam
volna. Beléptem a házba.
Homályos folyosón álltam, amiből több ajtó nyílt.
Senki sem volt otthon. Végigsettenkedtem a fával burkolt fal
mellett, és benéztem az első szobába. Hatalmas konyha volt,
villanylámpák világítottak a mennyezeten. A mosogatónál
idősebb férfi tevékenykedett. Nem akartam zavarni, csendesen
továbbmentem a következő ajtóhoz.
Nagy ebédlő volt mögötte, a hosszú faasztal körül
harminc szék állt, az egyik oldalon franciaablakok sorakoztak.
Az asztal egyik végén hárman kártyáztak, két fiatalember és
egy lány, közben vidáman fecsegtek. Hagytam, hadd
játsszanak és macska módjára tovább osontam.
Nem tudtam, mit keresek, de abban biztos voltam, hogy
még nem találtam meg. Várakozás töltött el, némi
félelemmel, vágyakozással keverve, minden lépés, amit
megtettem, valahogy jelentőségteljesnek tűnt.
Mielőtt benéztem volna a következő helyiségbe, vártam
egy percig. Hangok hallatszottak belülről. Óvatosan belestem
az ajtófélfa mellett a zajos szobába. A gyertyafényben húszan
lebzseltek: férfiak, nők, fiúk, lányok. Tele voltak ékszerrel,
parfümöt hintettek magukra, meztelenek voltak, de fátyolt vi-
seltek, üldögéltek, feküdtek, dohányoztak, nevettek,
 ugratták egymást, aludtak, sírdogáltak. Sápadtak voltak és
soványak, nyakukon bíbor foltok díszelegtek. Egyszerre
rájöttem, hogy ez vámpír hárem.
Felállt a hátamon a szőr, visszatartottam a lélegzetemet.
Óvatosan végignéztem az arcokat, nem találtam közöttük
ismerőst. Senki sem vett észre. A szívem hevesen vert, félve
odébb mentem.
Átkutattam a soron következő szobát, közben valami
megütötte a fülemet: a folyosó végén lévő szobából, vagy
beljebb tiszta, csengő énekhang hallatszott.
Odasurrantam az ajtóhoz és benéztem. Hálószoba volt,
gyertyák és narancsszínű lámpások világították meg. Az
egyik falon hatalmas tükrök voltak, a másik oldalon nagy,
puha ágy volt. A tükrök egyike előtt egy lány állt.
Karcsú volt és csinos, magában táncolt és valami
visszatérő dallamot dúdolt. Először meztelennek tűnt, de
aztán észrevettem, hogy finom fonalak százai csüngnek le a
nyakából, egészen a földig, s finoman meglebbennek a
mozdulataitól. Háttal állt nekem, de a tükörben láthattam az
arcát. Di volt az.
Beléptem a szobába és bámultam őt. Fiatal Di volt,
majdnem felnőtt, kifejezetten sápadt volt. Egy helyben
táncolt, alig mozdította a lábát, majd lassan megfordult,
átölelte magát. Amikor szembefordult velem, tekintetünk
találkozott. Szeme kerekre tágult, levegő után kapkodott.
Megborzongtam.
- Ne félj tőlem - suttogtam.
Hátralépett, de beleütközött a tükörfalba.
- Joshua szelleme vagy - rebegte. - Ó, istenem, hazajáró
lélek... - Balra és jobbra pillantott, kereste a menekülés útját.
- Nem, nem haltam meg - bizonygattam.
Úgy értem, ő nem halt meg, azaz... nem akarlak bántani,
kérlek, ne szaladj el.
Ott maradt, ahol állt, pupillái kitágultak a meglepetéstől.
- Akkor ki vagy? - érdeklődött.
Valami csípte a szemem.
- Én... én csak azért jöttem, hogy elbúcsúzzak tőled -
nyögtem ki. Valójában nem ezt akartam mondani, de alig
álltam a lábamon.
- De még csak most jöttél - lágyult meg a tekintete. -
Semmi értelme, hogy elmenj. Ha nem Joshua kísértete vagy,
miért nézel ki éppen úgy, mint ő?
Néhány lépést tettem felé.
- Egy... egy másik időből jöttem - fogalmaztam
erőlködve. - Az én időmben... ismertelek téged.
- Azt hiszem, csak képzelem, hogy itt vagy - biggyesztette
az ajkát. - Talán mégis jobb lenne, ha eltűnnél.
- Nem akarsz... nem akarsz velem jönni? - kérdeztem, de
nem voltam biztos benne, mit is jelenthet ez.
Feszengett. Először szomorúnak, majd gőgösnek látszott.
- Boldog vagyok itt.
Egyenesen elé sétáltam. Még mindig a tükörnek dőlt.
Olyan gyönyörű volt! Közelről jól láttam, hogy az ezernyi
hosszú lógó selyemszálat körös körül egyenesen nyakának
bőrébe erősítették. Torkán sárgásvörös zúzódásnyomok
éktelenkedtek. Egyforma magasak voltunk, tekintete
kíváncsian mélyedt az enyémbe.
- Hát akkor - suttogtam. - Akkor megyek.
Alaposan végigmért, kutatóan, emlékezve. A szí-
vem majd kiugrott a helyéből. Felemelte a jobb karját,
megfogta a bal kezemet, baljával átkarolt és táncolni kezdtünk.
Lassan, méltóságteljesen, szenvedélyesen mozogtunk. Alig
éreztem a testét. Kecsesen forogtunk, egymás elveszett
szerelmének kísértetei, a leggyengédebb ölelésbe fonódva.
- Megint együtt leszünk - suttogtam.
- Mikor?
- Ha eljön az ideje. Várj rám. Eljövök, ha... a csillagok
visszatérnek ehhez az éjszakához. Addig... ez a vég.
Szánk egymáshoz ért, mintha villamos áram futott volna
át rajtam. A legpuhább ajkak voltak, vagy csak az
emlékük?
Csókolóztunk, majd szétváltunk. Hátraléptem, ő a
tükörbe kapaszkodott.
- Viszlát... - mormoltam.
- Viszlát... - visszhangozta. Reszketett, ugyanúgy a
tükörben lévő képmása is. Minden elhalványult a gyertyák
fényében.
- Isten veled - susogta, miközben a folyosóra értem.
Szabad vagyok. Borzasztóan szomorú voltam, de szabad.
Mázsányi kő szakadt le a szívemről.
Végignéztem a folyosón, még mindig kihalt volt. A többi
szobából neszek szűrődtek ki. Végigszaladtam a folyosón,
kisurrantam a hátsó ajtón.
- Jasmine - szóltam bele a sötétségbe.
Valami megmozdult az ajtó mellett. Megmerevedtem.
Mielőtt felemelhettem volna a karomat, elkapott. Nagy volt,
sötét és erős, keze a számra tapadt.
- Sssss - mondta.
Jasmine volt.
- Vadászok eredtek a nyomomba - közölte
 kurtán. - Elcsaltam őket innen, de azt hiszem, követtek.
Óvatosan átsiettünk a sikátoron. A hold rongyos felhő
mögé bújt, de felfedte néhány alak körvonalát, akik pár
méterre álltak tőlünk: szárnyak, kezek, szarvak, csőrök,
farkak, karmok látszottak az ezüstös félhomályban.
Megláttak minket.
Rikoltva utánunk eredtek.
- Gyerünk - ragadott karon Jasmine és az
épülettömb végéhez vezetett. Nem volt szükségem
további bátorításra.
Alig egy perc száguldás után elértük a csomópontot.
Az üldözők a sarkunkban voltak, hallottam a lihegésüket.
Jasmine lassított, hogy megállapítsa a kijárat pontos
helyét. Az egyik üldöző elsütötte a fegyverét, a fénysugár
csípőn talált.. Elestem. Jasmine felemelt, a hátára vett és
rohant velem tovább.
Egy perc múlva a saját időnkben voltunk. Egy pillanattal
később az osonó rémségek is utánunk zúdultak: vámpírok,
griffek, hárpiák, kentaurok, mantikorok. Jasmine letett és
tovább száguldottunk.
Tovább üldöztek. Csak szellemek voltak, de nagyon
ijesztőek. Csapkodva, ordítva, sivítva hajszoltak, elkaptak
volna, ha sikerül nekik.
Alagútról alagútra csalogattuk őket, míg végül kiértünk
a sziklákon túli dzsungelbe. Elrejtőztünk a sziklába vájt,
álcázott mélyedésben, míg a többiek zavarodottan
száguldottak örök vándorútjukra. Alakjuk beleveszett a
burjánzó aljnövényzetbe, majd eltűntek.
- Viszlát - suttogta Jasmine.
Hosszú ideig bámultam a dzsungelbe, a mélyében
lévő csomópontok miatt Amazónia sokkal las-
sabban öregedett, mint a Föld bármely vidéke. Az ősi növények
otthonos érzést keltettek bennem.
Kicsit szomorúan, kicsit aggódva Jasmine-ra néztem.
- Vissza kell mennem - mondtam. - Oda,
ahol Torrie van. A lány csak bólintott. Tartottam egy kicsit tőle,
mégis kimondtam.
- A másik énemmel kell lennem.
 13. fejezet
Hasonmások
Harminc perccel később ott álltunk az időkapu előtt,
ahonnan az imént menekültünk ki. Jasmine krétavonalai
behálózták a földet. Nekidőltünk a kapu bal oldalának, egy
pillanatra megijedtem, hátha átesett a túloldalra. De végül egy
hatalmas szikla megnyílt és odaát voltunk.
Ugyanazon a helyen, ugyanabban az időben. A sátrak már
nem álltak, a kőházak nagy része leomlott vagy kiégett, a
bazár romhalmaz volt. Csak a sisak miatt ismertem rá.
Valami isteni, véletlen szerencse folytán ott hevert a hamuban.
Felemeltem a Flash Gordonból szalasztott fémsapkát, a
festék lepattogzott róla, a műanyag szíjak elolvadtak.
Leporoltam és a fejembe nyomtam. Ez jó előjelnek
látszott. A mögöttünk lévő időkaput gerendahalom és
földhányás takarta. Délre indultunk, a tölgyerdő felé.
- Tudod, hogy veszélyes itt lenned - jegyezte meg
Jasmine.
- Látnom kell őt, meg Torrie-t is.
- Sokat tanulhatsz tőle. De ha kitör rajtad az időbetegség, itt
kell, hogy hagyjalak.
A külváros úgy festett, mint egy idegen bolygó kora
reggel. Bíborszínű sziklaalakzatok a gravitációt meghazudtoló
formációkba rendeződtek, enyhén füstölgő, folyékony tűz
szivárgott az utcákon. Az égből meteoritok záporoztak,
többszáz méterre északra a kastély füstölgött és morajlott. A
nap nyugaton éppen most emelkedett ki a tengerből.
Alig fél óra alatt odaértem a kis erdőbe. A lapá-
 lyon ragyogó, narancsszínű vizek hullámzottak. A fák
olyanok voltak, ahogy emlékeztem. De a tisztáson csend
honolt, az emberek a meleget alig adó kis máglyák mellett
kuporogtak, s úgy látszott, mély melankóliába
süllyedtek.
Az árnyékba húzódva körülnéztem.
Nem volt nehéz megtalálni Torrie-t.
Számomra ő volt az egyetlen, kétségtelenül hús-vér
teremtmény. Ebben a szellemvilágban láthatóan csak őt
lehetett megérinteni.
Megérintettem.
Meglepődve megfordult, aztán felismert és zokogva a
karomba vetette magát. A reggeli ködben, ennek az időben a
párájában ölelkeztünk. Jasmine visszahúzódott.
- Joshua… Joshua… - szipogta Torrie.
- Jól vagy?
- Annyi mindent… akarok elmondani neked.
- De mi van veled? - sürgettem.
- Ez a hely... elegem van belőle - nézett rám vágyakozva.
Jasmine is előlépett, a két nő szívélyesen üdvözölte
egymást. Aztán arrébb sétáltunk egy kicsit és leültünk a
fűben.
- Mi a helyzet itt? - kérdeztem.
Torrie elmesélte a történetet, amit már jól ismertem Joshua
naplójából, de meghallgattam Torrie előadásában is.
- Az itteniek írnokok, az írott szót imádják. Ez
valami... vallás. Az írás. A lúdtoll a totemjük. Már
csak nagyon kevés ember maradt életben. Az egyi-
küket Rose-nak hívják. - Szünetet tartott, hogy
összeszedje a gondolatait, s ez rám is rámfért.
- Rose - ismételtem. - Ő... a te itteni éned.
Torrie bólintott.
 - Ő is... megtévedt. De... segítek neki. Segítünk
egymásnak.
- Hogy érted ezt? - kérdeztem, de gyanítottam a
mikéntjét.
- Az ő... másik alakja lettem. A múzsája. Követem az
árnyékát... és mindenfélét súgok a fülébe. Először megijedt
tőlem, de most már... hallgat rám. Inspirálom őt. Konspirálunk.
Az álmaiban jelenek meg. - Elégedetten elmosolyodott. -
Suttogok neki, amikor alszik. Néha felébred... akkor beszél-
getünk. Kérdéseket teszünk fel egymásnak. Megvigasztaljuk a
másikat... De csak titokban... Mindketten részesülünk a...
titokból.
Lenézett a földre.
- Te itt csak egy fantom vagy - suttogtam, de magamról is
beszéltem.
- Én vagyok a másik Rose. A... kísértete. És ő az enyém.
A múzsám. Egymásnak adunk ihletet.
- Megsimogatta a kezemet és a szemembe nézett.
- Maradj itt velünk. Rád is szükségem van.
- Mi van az időcsapdával? - szólalt meg most
először Jasmine.
Torrie vegyes érzelmekkel pillantott rá.
- Innen is visszaküldhetünk embereket. Átvi-
hetjük a kapun... aztán visszajövünk ide. Mi le-
szünk az őrszellem...
Elveszni az időben. Valóban olyan szörnyű dolog ez?
Pillanatnyilag kedvező ajánlatnak hangzott, de valahogy
hihetetlennek. A saját időmben kell élnem, ott kell
szembesülnöm a kor problémáival.
Nemde?
Nem tudtam eldönteni, mi a helyes, nem jöttem rá, mit
kellene tennem vagy gondolnom, vagy ki vagyok és ki
lehetnék, s miért látszik problémásnak ez az egész.
 Csak azt tudtam, hogy a huszadik században valami
bevégződött számomra, valami, ami itt és most újra
fellobbant bennem.
- Töltsd velem az éjszakát... utoljára - kérte
Torrie.
Csak az éjszakát. Nem nagy dolog.
- Rendben - válaszoltam. Olyan lesz, mintha
az ember egy barát házában éjszakázna, kísértet-
históriákat és vicceket mesélne, amíg el nem al-
szunk. Aztán álomországban kéz a kézben járká-
lunk, amíg el nem jön a reggel, amikor iskolába
kell menni.
- De csak a mai éjszakát - figyelmeztettem.
Torrie mosolygott.
Jasmine komoly maradt.

A nappal további óráit a hely felfedezésével töltöttük.

A táborhely alatti sziklákban ugyanolyan alagút-és
barlangrendszer húzódott, ami már ismerős volt számomra. Itt
laktak az írnokként közismert emberek. Lementünk.
Sok barlang csodálatos terem volt, néhány az írott szó
katedrálisául szolgált: kézzel írott könyvek könyvtára,
olvasószobák, papírmalmok, tintakészítő üzemek,
könyvkötészetek, dolgozószobák, katalógus termek,
kézikönyvtár, írótoll-készítő műhelyek, illusztrációs részlegek,
betűnyomda, rézkarc- és öntőminta gyártók, varrószobák,
cserzőműhelyek, szerszámoskamrák, könyvespolcok
könyvespolcok hátán.
Lenyűgöző látvány volt egy olyan vén tudósnak, mint én.
Néhány barlang hálószobaként funkcionált, voltak még
konyhák, játéktermek, ebédlők. Akadtak
föld alatti tavak és vízesések, géptermek, laboratóriumok,
színházak, folyók, alagutak, múzeumok, zeneiskolák, óvodák,
templomok, kiállítótermek, kikötők, térképszobák,
tornacsarnokok, iskolák és fürdők.
Bonyolult civilizáció létezett a föld alatt. Gyanútlan és
büszke labirintus.
Újból felmentünk a sziklacsúcsra. Leszállt az éjszaka.
Jasmine északra indult, hogy emlékezetébe idézze a
kastély hazugságait és igazságait, ahogy mondta. Vagy
hogy átcsábítson néhány vámpírt 1982-be. Torrie és én
visszamentünk a táborba.
Az emberek már nyugovóra tértek, a tüzek csak pislákoltak.
Halk beszélgetés hangjai szálltak a levegőben. Torrie egy
különálló bokorcsoporthoz vezetett és a vállamra hajtotta a
fejét.
- Nos? - kérdezte.
- Igazán alkalmas hely.
- Nem érzed…, hogy ide húz a szíved?
- Nem tudom, mit érzek. Elvesztem és megkerültem.
- És ezt érzed? - tapasztotta a száját az
enyémre.
Éreztem, viszonoztam. Leheveredtünk a levelekre.
- Nézd csak - suttogta. A félkemény lombo-
zatra mutatott, azon túl egy félkemény, alvó alak
feküdt.
Mélyet lélegeztem, az illető pont úgy festett,
mint Torrie.
Torrie elmosolyodott. - Szeret közel lenni hozzám...
amikor alszik. Különösen akkor... amikor Joshuája távol
van.
 Viccesnek tűnt, hogy valaki harmadik személyben említi
éteri alakmásomat.
- Hol van most? - kérdeztem. Mintha magamról
érdeklődtem volna, mintha skrizofrén lennék.
- A kastélyban - a vállamra tette a kezét. - Ma éjszaka...
csak egymásra gondoljunk, jó? - Majd odasuttogta Rose-nek.
- Pihenj nyugodtan. Nem vagyunk egyedül.
Rose kényelmesen elhelyezkedett és mély álomba
merült.
Torrie és én szeretkeztünk.
Rose a vékony takaró alatt mormolt valamit álmában.
Különös, kizökkent menage a trois volt: Rose az
árnyékunkban, mi az ő álmában voltunk.

Amikor Torrie meg én reggel felkeltünk, Rose már

elment. Odasétáltunk a tisztás széléhez. Feszült, izgatott,
örvendező hangok hallatszottak.
Az emberek késekkel, kardokkal és fáklyákkal
fegyverkeztek fel. Magas vámpír ismertette a haditerveket,
az emberek közbekiabáltak.
- Mi folyik itt? - kérdeztem Torrie-tól.
- Arra készülnek, hogy megtámadják a kastélyt - felelte.
- Ez lesz a végső csata az emberek túléléséért... ebben az
időben.
- És te?
- Rose-zal megyek. Én vagyok... az őrangyala.
- Arrébb ment néhány lépést, lehajolt a zsákjához
és elővette a smaragd távcsövet, majd a kezembe
nyomta.
- Ha nem mennek rendben a dolgok... szüksé-
ged lesz erre. Hogy ismét útrakelhess.

Lángok csaptak fel a sötét égbolt felé, robbaná-

sok rázták meg a köveket. Torrie-val a kis hadsereg
mögött lépkedtünk, mint egy szellem utódvéd. A külső
kapukon túl beléptünk egy alagútba és elindultunk a
város alatti katakombáiban.
Ekkor jött az áradat.
Áttetsző víztenger zúdult az alagutakban, emberek
tucatjait sodorta tucatnyi járatba. Elszakadtam tőlük, s
amikor végre feltápászkodtam, egyedül voltam.
Fogalmam sem volt róla, hova kerültem.
Tíz percig gyalogoltam, de senkivel sem akadtam
össze. Végül egy függőleges aknához jutottam, ami
szerintem a városba vezetett. Legalább harminc métert
másztam felfelé az oldalára erősített létrafokokon, majd
egy terem padlójának résén bukkantam elő. A helyiség a
kastély ebédlőjének látszott.
Hosszú tálaló állt középen, szobrok díszítették a
falakat. Ismerősnek tűntek, de hol is láthattam volna őket?
Mikor? Már olyan sok időben megfordultam.
A helyiségnek tucatnyi ajtaja volt. Kimentem az
egyiken, kis, bútorokkal teli szobába kerültem. Ez is
ismerős volt. Valahol kint dobok peregtek. Átható, ősi
illat lengte be a szobát, határozott volt, de
megnevezhetetlen. Régi olajlámpák álltak a tömör
faasztalokon, megvilágítottak mindent. Az asztal körül
teakfa székek helyezkedtek el, megsötétedtek az olajtól és
az évektől. A padlót díszes kerámiakockák alkották,
kopottak, töredezettek, de gyönyörűek. Az egyik falat
műtárgyak ékesítették, tollból szőtt szőnyegek,
állatmaszkok, kőreliefek, agyagvázák.
Az épület hirtelen megrázkódott egy robbanástól.
Néhány váza leesett és összetört. A látvány meg-
dermesztett: törött vázák a fal mellett. Hol a csudában
láttam már ezt?
 Az egyik falon nagy, nyitott, külső ablak helyezkedett el.
A szakadatlan dobolást az éjszakai szellő elvitte a falu felé.
Odamentem az ablakhoz.
Öt emelettel alattam volt egy udvar. Kézitusa tombolt
odalent, vagy inkább mancs-kéz tusa. Emberek harcoltak
különböző teremtmények ellen, s úgy tűnt, nem áll túl jól a
szénájuk. Fáklyák lobogtak mindenütt, lángjuk szellemként
táncolt. Ez a kép kísértett álmaimban, azt hittem, most is
vizionálok. Becsuktam a szemem, de úgy semmit sem
láttam. Körbejártam a szobában.
Az egyik sarokban nagy, nyitott tetejű tartály állt,
hasonló ahhoz az aknához, amin át feljutottam az iménti
terembe.
Lenéztem: valahol a kastély alatti alagutakban végződött.
A másik asztal tele volt ismeretlen rendeltetésű, titokzatos
holmikkal. Valami közük lehetett az alkímiához. Csőrös
üvegpoharak, csillogó orsók, bonyolult szimbólumokkal és
titkosírással teli könyvek. Nagyerejű titkok.
A csatazaj közelebbről hallatszott, acélcsattogás, sikolyok,
lábdobogás.
Odamentem a hosszabb falban lévő ajtóhoz, nyitva volt.
Átmentem a szomszédos kamrába, amit magányos fáklya
világított meg.
Az egyik falat festmény borította: égitestek és különös
csillagképek ábrái zsúfolódtak a boltozatos mennyezetig,
körívek, vonalak, geometriai ábrák, nyilak, számok,
figurák...
Hirtelen ráismertem. Odarohantam a túlsó falhoz,
függőleges rácsok emelkedtek ott, olyan volt, mint a ketrec.
Ide zárták be Dit, amikor megtaláltam őt a
dzsungelvárosban.
 Ugyanazok a szobák, ugyanaz a kastély - 67 millió évvel
ezelőtt, hogy Dit bezárták volna ide. Mielőtt először
eljutottam a dzsungelbe. Mielőtt görcsös rohamok kínoztak
a város szívében.
Hátratántorodtam, kirohantam a szobából. El kellett
tűnnöm erről a helyről. Szó szerint az álmom kelt életre,
olyan érzést keltett bennem, mintha - végtelenül zuhannék -
magamba. Ki kellett kecmeregnem magamból.
A folyosó végéről sikolyok és kiáltások hallatszottak,
olyanok voltak számomra, mint a mentőkötél. A kakofónia
felé rohantam és berontottam a terembe.
Nagy küzdelem folyt, vérpatakok borították a padlót.
Emberek kis csapata harcolt gonosz griffekkel, vámpírokkal,
mantikorákkal és ragadozókkal. Szúrások, nyakazások,
csonkítások zajlottak a szemem előtt. Hányingerem támadt, de
továbbra is rájuk szegeztem a tekintetemet. Úgy kóvályogtam
a küzdők között, mint egy kísértet vagy robot.
A helyiség a trónterem volt. A harc a helyiség közepén
álló, díszes kőtrónus körül folyt. Elrejtőztem a trónus
mögött.
Valaki túlkiabálta a zűrzavart.
- Meghalt! Halott! A Joshua nevű ember ha-
lott! Éljen a királynő!
A kiáltások úgy hangzottak, mint a mitikus szörnyek
csatakiáltása. Teljes erőből nekilendültek, túlerejük sarokba
szorította a sikoltozó embereket. Úgy tűnt, szemtanúja
leszek az emberi faj kihalásának, aminek pusztulását az általuk
teremtett lények okozzák. Reszketve felálltam az
emelvényre.
- Nem - suttogtam - nem haltam meg.
Egy férfi, aki halálos sebbel a padlón hevert,
meghallotta és felnézett rám. Felragyogott a szeme és felém
intett.
- Ő él! - hörögte, aztán hangosabban kiáltotta. - Joshua él!
Néhányan felnéztek és átvették a kiáltást. Egy hosszú
pillanatig szünetelt a harc, sokan felém fordultak, aztán
kétszeres erővel vetették magukat a küzdelembe, de most az
emberek nyomultak előre.
Csomó vad külsejű teremtmény viharzott felém,
agyarukról vér csöpögött, gyilkos pillantásokat lövelltek rám.
Néhányat lekaszaboltak a körém gyülekező emberek, de
páran gyűlölettől őrjöngve áttörtek közöttük.
A falnak támaszkodtam, jól emlékeztem rá, ebben rejtőzött
a titkos kő átjáró, amin át a Figyelő felvitt a toronyba.
Megnyomtam két, különös alakú téglát és az ajtó méretű
nyílás feltárult. Beugrottam, éppen időben, mielőtt egy
kentaurnak sikerült volna felnyársalnia a szarvával, ami most
beletört a kőbe.
Ugyanaz a csigalépcső vezetett fel a tetőre, a nyitott
toronyba, ahonnan be lehetett látni az egész várost. Fekete
felhők gomolyogtak az égen, villámok csapkodtak, dörgés
zengett. Erős, ózondús szél csapott meg az alacsony
kőfalon át. Lenéztem az alant fekvő városra. A fáklyák
megsokszorozódtak, robbanások zaja visszhangzott a sötétben.
Megrémültem, a fények, az ütemes dobolás, az illatos levegő,
a velük való kapcsolatom, a rájuk gyakorolt befolyásom -
mindez én vagyok?
Felálltam. A szél belekapott a hajamba és meglobogtatta.
Halhatatlannak éreztem magam. Tudtam, hogy a lenti tömeg
érzi a jelenlétemet, megérinti a lelkemet.
Villám csapott a mellettem lévő toronyba. Zöld,
foszforeszkáló fény koronázta az egész építményt, mint
a Szent Elmo tüze. A hátulról jövő ragyogás
megvilágított, mint egy látomást. A szellem feltámadt.
Messze lentről meglátott valaki.
- Él! - hallottam a kiáltást.
- Feltámadt! - ordította egy másik.
És aztán, ugyanúgy, mint a trónteremben, százak vették
át a kántálást.
- Joshua... Joshua... Joshua...
A csatában ismét a lázadó emberek törtek előre.
Ezen a napon nem hunyhatott ki a lángjuk.
Végignéztem a kastély romjain, amikből küzdelem és
remény sugárzott. Látomásom túlterjedt a városon, a
titokzatos dzsungelen, a keringő csillagokon. Éreztem ezt
a pillanatot, én voltam ez a pillanat.
Becsuktam a szemem, mélyet lélegeztem.
Egy pillanatra az univerzum bennem volt.
Kifújtam a levegőt. A lábam alatt rengeni kezdett a
föld. Megtántorodtam, de talpon maradtam. Újra szilárd
volt a talaj, de úgy éreztem, mintha a haláltusámat
vívtam, volna.
Még mindig a toronyban voltam, még mindig egyedül.
Mi jöhet még?
Körülnéztem a toronyban, találtam egy függőleges
aknát, amiben lemásztam az alanti katakombákba. Víz
nyaldosta a bokámat, keskeny, föld alatti folyó
hullámzott az alagútban. Mindenféle törmelék úszott
benne, az apokalipszis maradványai: rothadó testek,
vicsorgó koponyák, egy másik élet töredékei.
Elballagtam a következő keresztalagúthoz. Egy test
hevert ott, félig belógott a folyóba.
Joshua volt - saját, előző inkarnációm.
 Úgy festett, mint aki a halál küszöbén áll. Mocskos volt, a
haja csapzott, bőre felhólyagzott, ruhája szakadt volt. De
lélegzett. Úgy nézett ki, ahogy én éreztem magam. Hogyan
is írhatnám le? Egy voltam ezzel az előttem heverő, szegény
lélekkel. Magához tért az ájulásból.
- Mi történik velem? - gondoltam.
- Az asztrális síkról jöttél - feleltem magamnak. - Azért,
hogy kísérts engem.
Valami kapcsolat keletkezett közöttünk, néma, de erős.
- Én az vagyok, aki vagyok - továbbította a gondolatát. - Te
csak a visszhangom vagy.
- Az vagyok, aki én vagyok - válaszoltam.
- Hát akkor mi a baj?
- Nincs semmi baj - feleltem - csak űr van, amin keresztül
áramlik az energia és idő, ami az űr tudata. - Hirtelen jöttem rá,
sokkal biztosabb voltam benne, mint bármiben.
- Miért jöttél ide? - kérdezte.
- Hogy lássalak téged. Hogy megismerjelek téged.
- Ismersz engem.
- Akkor ki vagy?
- Az éned tudása vagyok.
Lenéztem a fekvő alakra: hétköznapi ember. Leterítették,
de nem győzték le. Küzdelmet és reményt hordoz.
- Most mihez kezdesz?
- Pihenek egy kicsit, meg úgy látszik, veled beszélgetek.
- Miért beszélgetsz velem?
- Mert te vagy az énem tudása - mosolyodott el.
Új taktikával próbálkoztam.
 - És mit tanultál ebből a tudásból?
- Azt, hogyan hallgassak a szellememre, hogyan
beszéljek hozzá.
- Tehát tudsz beszélni. Mit is mondtál?
- Csak azt, hogy felvillanyoztál. Te vagy a jövőm. Közeli
vagy távoli, mindegy, de ne hagyj el.
- De... de ha el kell, hogy hagyjalak?
- Akkor vakon vándorolsz majd a világban,
ugyanúgy, ahogy én. Tudatlanságban maradsz az
univerzumot és az időt illetően. És a szellemed
meg fog halni.
Szavai hallatán megremegtem és visszahúzódtam a
sötétségbe. Ha otthagyom, ahogy mondókájából kivettem, az
személyes időcsapdámat jelentheti. Olyan életet, amiben
nem vagyok tisztában az öntudatommal, a történelemmel, a
belső énemmel. Ha ez volt az ő jövője, akkor biztosan az
elődöm volt. Most, hogy megismertem, részemmé vált. Csak
akkor hagyhatom el őt, ha kitépem a szívem.

Kijutottam a külvárosba, egy darabig csak mentem. Az

időjárás jelentősen megváltozott, a vakító napfényt vaksötét
váltotta fel. Csontig hatoló hideg, egyenlítői hőség,
földmozgások, tengerrengések, ragadós eső.
Néhány pillanatra úgy tűnt, az ég meghasad és kiengedi a
sötétséget. A Föld gyorsabban forgott, így a nappalok és
éjszakák csak pár óráig tartottak. Az idő múlása olyan volt,
mint egy törött szárnyú denevér, csak repes, de túl gyors
ahhoz, hogy utol lehessen érni.
Délre tartottam, a tábor felé. Ott gyülekeztek az emberek,
várták az új hadi híreket.
Órákon át sétáltam és fogalmam sem volt róla,
mit csináljak, bár jóval tisztábban éreztem, ki is vagyok
valójában.
Keresztülbaktattam a város romjain.
Néhány teremtmény elmenekült előlem. Átmásztam egy
alacsony kőrakáson, a vár nem volt messze az időkaputól,
bár mostanra az egyéb tereptárgyak eltűntek. A fal másik
oldalán egy alak kuporgott ugrásra készen, de nem akart
felszállni a levegőbe.
- Hello! - mondtam és kitártam a karomat,
jöjjön, aminek jönnie kell.
- Joshua! - sikoltotta valaki.
Odanéztem. Jasmine volt.
Összeölelkeztünk.
- Azt hiszem, itt kell maradnom - mondtam. - Itt van a
múltam és valahogy gondolnom kell a jövőmre is.
- Meg két régi barátra - mosolygott Jasmine szomorúan és
egy sziklatömb mögé vezetett. A csúnyán megégett Karl és
Lon feküdt ott, már alig mozogtak.
- Mi történt? - suttogtam. Olyan fájdalmakat kellett
elszenvedniük, hogy könnyes lett tőle a szemem.
Jasmine letérdelt mellém, Lon mellé. Barátom az oldalán
feküdt, csupa verejték volt, de reszketett. Szemei üvegesek
voltak, bőre mélyvörös, hátán a bőr gyakorlatilag
elszenesedett és felhólyagzott. Foga vacogott, mégis
elmosolyodott, amikor megfogtam a kezét.
- A sugárzás égette meg őket - mondta Jasmine lágyan - a
bőr idővel meggyógyul, de a belső sérülések végzetesek
lehetnek.
- Lon - súgtam.
- Keserű tudás az, amit utazáskor szerzünk,
ahogy Baudelaire szokta mondani. - Bár alig tudott
beszélni, mégis elég nagyképű volt ahhoz, hogy verseket
idézzen.
- Éppen az időkapu ajtajának támaszkodtam, amikor
otthagytuk őket - magyarázta Jasmine. - Lon időről-időre
benézett, úgy tűnik, emberek voltak ott, akiket alig lehetett
látni a tűzviharban. Aztán a lángok lassan kialudtak, a
hőmérséklet csökkenni kezdett, és azt hiszem, ekkor Karl
meglátott valakit odaát. Valakit, akit közelebbről is meg akart
nézni. Így átugrott és rohanni kezdett.
- A kapun át? - álmélkodtam. - Bele a tűzbe?
- Megpróbáltam megállítani - folytatta Lon a történetet.
Szeme becsukódott, úgy tűnt, elveszti az eszméletét. De
belehalt volna, ha nem mesélhet el egy jó sztorit.
- Szóval megpróbáltam megállítani, de túl
gyors volt és túl erős. Talán megint kokalevelet
rág. Így hát utánaeredtem. Hűvösebb volt, mint
gondoltam, de még mindig ragyogott valami. Beár-
nyékoltam a szemem és elkaptam minden nyava-
lyás dolgot, ami a kezem ügyébe került. Az utolsó
Karl volt. - Szünetet tartott, hatásszünetet vagy
csak erőt gyűjtött, nem tudom. Köhögött, majd
folytatta.
- A jó öreg Karl ott térdelt, egyenesen a lángo-
ló pokol közepébe meredt, majd egy pasas fölé ha-
jolt és azt ordítozta: Ez ő! Ez ő! Nem láttam jól a
testet, de azt kivettem, hogy a fickó majdnem ropo-
gósra sült, úgy értem, halott volt. A karjai még mo-
zogtak, mintha kinyúlna valamiért, de csak a hő-
ségtől lehetett, megrövidültek a könyökízületei
vagy mi a fene, de átkozott legyek, ha nem úgy né-
zett ki a dolog, hogy oda akar adni valamit Karl-
nak. És átkozott legyek, ha Karl nem vette át tőle! -
Kinyitotta a szemét, mintha kételkedne saját történetében. Ez
túl nagy erőfeszítést követelt tőle, így már lassabban folytatta.
- Nem kaptam levegőt abban a hőségben, elkaptam Karl
grabancát és kifelé vonszoltam onnan. De mielőtt elmentem,
ránéztem a halott arcára. Kétszeresen átkozott legyek, ha nem
Karl volt az!
- Nem, nem Karl volt - hallatszott egy fáradt
hang mögülünk.
Karl szólalt meg. Felpillantottam és most először
alaposabban megnéztem. Egy dombnak támaszkodott. Bőre
sötétbarna volt és hólyagos, szemei kifejezéstelenül
tekintettek a semmibe, színük is megváltozott vagy kiégett a
sugárzásban. Most tiszta, zöld színben ragyogott.
Meglengettem a kezem az arca előtt, de nem mozdult,
teljesen vak volt.
- Nem, nem Karl volt - harsogta újra. - Ő
volt az, a smaragdszemű, akinek pillantása zöldre
változtatta a dzsungelt, ő volt az, a fekete kopo-
nya, csak ennyi maradt meg belőle az utolsó világ
tüze után. Az egyetlen igazi ősapa.
Jasmine vizet hozott.
- Nyugalom, uram - mondta és megitatta a
vezetőnket.
Karl ivott, majd elmosolyodott.
- Az erdő-anya igazi magvait kerestem és ő ideadta
nekem. Nála voltak az égő világ utolsó magvai, elrejtette
azokat a tűz elől, a markában szorongatta, s amikor meglátott,
kinyitotta az öklét és ideadta, hogy vessem el, majd ha a tűz
elhamvadt. Érte kell folytatni - dőlt hátra kimerülten.
- Ekkor találtam meg őket - szólt közbe Jasmine. - Lon az
időkapuban küszködött, megpróbálta visszarángatni Karlt.
Odaugrottam és áthoz-
 tam őket. De az égési sebek - ingatta a fejét - nagyon
komolyak.
- De mint láthatod - vigyorgott Karl fájdalmai
ellenére - nálam vannak a magvak.
Megfontoltan kinyitotta elszenesedett öklét. Égett
tenyerén feküdtek az ovális alakú, csillámló magok. Ezután
ismét ökölbe szorította a kezét.
Megint a félvak, félhalott Lonra néztem.
- Megmaradnak? - kérdeztem Jasmine-t.
- Doktor, doktor, meghalok? Igen, gyermekem, én is meg
fogok - válaszolta nyugodtan. - Igen, egy darabig még élni
fognak, de nem tudom megmondani, meddig. Ha itt maradnak,
hosszabb ideig - mint mondtam, az itteni idő nem olyan, mint
a kinti...
- Hogyhogy segíteni tudtál rajtuk?
- Éppen itt álltam meg - a dzsungelvárosból visszafelé
jövet, hogy megnézzem, hogyan boldogulnak. Én... éppen
időben vettem észre őket.
- A városból? - kaptam fel a fejem, de mielőtt bármit
kérdezhettem volna, Karl felállt, amihez igen nagy akaraterőre
volt szüksége. Vak, smaragd szemével körülnézett.
- Van itt nem messze egy sivatag, ugye? - kérdezte. -
Érzem a lehelletét.
Jasmine megfogta a karját, és délkelet felé irányította, az
Ansa Blanca felé. - Ott van - mondta csendesen.
- Mielőtt elhagy az erőm - hörögte Karl - oda kell
mennem. El kell ültetnem ezeket a magvakat.
- De az sivatag - tiltakoztam.
- Tényleg az - értett egyet. - Van itt nálam egy kis föld az
én dzsungelemből, az táplálja majd a magokat - belenyúlt a
zsebébe és kiemelt egy
 kupac port. - És hozok egy kis vizet is. Azonkívül sok
energia van abban a sivatagban. Talán egy napon új dzsungel
nő ki majd a magokból. Lon is feltápászkodott, a két régi
barát átölelte egymást.
- Semmi közöm a dolgaidhoz, amigo - mond-
ta Lon reszelős hangon - de veled megyek egy
darabig, addig, amíg bírom. Egy olyan bolondnak,
mint te, szükséged van valakire, hogy kordában
tartsa. - Aztán Jasmine-ra kacsintott. - Visszajö-
vök érted, kedvesem. Nem azért tettem meg ezt a
hosszú utat, hogy nélküled menjek vissza.
Karl és Lon, a két, tűzpróbán átesett barát lassan elindultak a
sivatag felé. Egyedül hagytak Jasmine-nal.
- És te? - érdeklődtem.
- Egy darabig ápolgatom Lont - kuncogta. - Aztán, mielőtt
elmegyek, még látni akarom Szépséget, akit én teremtettem. -
Egy darabig hallgatott, láttam, hogy elképzeli a kentaurt, akibe
egykor szerelmes volt. Hamarosan elsötétedett az arca. Kihúzta
magát.
- Visszamentem, ahogy mondtam, a dzsungelvárosba, ahol
még mindig várták Gorancsacsa visszatértét. Éjszaka
felosontam a toronyba, a Figyelőnek van ott egy távcsöve.
- Tudom, használtam is. És hogy lesz tovább?
Valami közeledett. Volt valami előérzetem, bele is
borzongtam, mert természetesen tudtam, hogy az előérzet
nem más, mint emlék. Jasmine feszültnek látszott.
- Tulajdonképpen én hagytam ott a távcsövet.
Abban a kastélyban, ebben a toronyban, az én
időmben - ránéztünk a távoli várromokra - an-
nak reményében, hogy amikor 67 millió évvel ké-
sőbb felébredek, még mindig ott lesz és használhatom.
- Oké, mit akartál látni? Az álomcsillagot, a
vércsillagot?
- Tudod, az én szemem sokkal érzékenyebb,
mint az emberi szem, már egyetlen foton alapján is
meglátom a fényt, a színképeket is meg tudom kü-
lönböztetni, az ultraibolyát és az infravöröst is be-
leértve. A lényeg az, hogy ellenőriztem a vörösel-
tolódást - a Magellán felhő Doppler effektusát -
mert tudom, milyen szokott lenni és milyennek kell
lennie. Megnéztem milyen most. És Joshua, semmi
kétség, az időcsapda közeledik.
Rámeredtem. Nem tréfált, nem gyártott elméleteket. Csak
közölte, amit látott és meg volt rémülve.
- Még nincs igazán közel - folytatta - és talán
visszafordítható a folyamat. De gyorsul és sokkal hamarabb,
mint feltételeztem. Nincs már sok időnk. - Elhallgatott,
hagyta, hogy leülepedjen bennem a mondandója.
- Mennyi időnk van? - kérdeztem.
- Talán néhány év - felelte. - Nem több. Minden percben
elvesztegetjük az időt, talán örökre.
Sosem gondoltam volna, hogy Jasmine bármitől is
megijedhet. Merész, életörömmel teli android, befolyásolta
az időt, nem szolgálta, úgy törte be, mint a vadlovat, de
most reszketett.
- Visszamegyek - mondta végül megnyugod-
va. - Bemegyek néhány népesebb csomópontba
és annyi energiát hozok át, amennyit csak lehet.
Attól tartok, egy kicsit elhanyagoltam a munkát -
ártatlanul rám mosolygott.
Döntése nagy hatást gyakorolt rám. A vég közel volt.
 - Hát akkor viszlát egyelőre - mondta. - És
sok sikert mindannyiunknak. - Megcsókolt, majd
Lon és Karl után iramodott, hogy segítsen nekik.
Néhány óra múlva pedig küldetésbe megy.
Egyedül hagytak. Zavartan, ambivalens érzésekkel küszködve
visszasétáltam a déli táborhoz. A homályos barlang homályos
sarkában megláttam Torrie-t. Rose és szellem-Joshua a másik
oldalon álltak.
Összeölelkeztünk, ők is összeölelkeztek.
- Nem tudom, hogy mit érzek - szólaltam meg.
- Nem is érezheted igazán - mosolygott Torrie - mert túl sokat
próbálsz gondolkodni.
- Megpróbálok egyáltalán nem gondolkodni - mondta egy hang.
Joshua volt, a doppelgangerem, a barlang másik végéből.
- Itt maradsz? - kérdezte Rose Joshuától.
- Nem tudom - válaszoltam Torrie-nak. Megsimogatta a
hajamat, leheveredtem melléje. - Holnap el kell mennem -
mondtam. - Túl sok forog kockán. A jövő a tét.
- Nincs jövő, nincs múlt, csak a jelen van - közölte Torrie. -
De itt igazán tudhatnád ezt.
Rose lehunyta a szemét és felsóhajtott.
- Annyira hiányoztál - suttogta Joshuának.
- Annyira hiányoztál - ölelt át Torrie. - Itt boldogok lehetnénk.
Az örökkévalóságig itt maradhatnánk.
- Semmi sem örökkévaló - mondta Josh és magához vonta
Rose-t.
- Ez az - felelte a lány és csókolózni kezdtek.
- De nem az, ha jön az időcsapda - suttogtam.
 Torrie karjában ébredtem, Rose és Joshua elmentek.
Felkeltem, anélkül, hogy felébresztettem volna. Vakmerő
ötlet motoszkált bennem.
Megváltoztatom az életem.
Ha úgy döntök, itt maradhatok.
Torrie itt volt, és úgy tűnt, itt is akar maradni. Szükségem
volt a jelenlétére és megvigasztalt a társasága. Vele nem
voltam egyedül.
A saját időm a káosz felé tartott. Vagy nem? Talán
megmenthetném, és végülis, miért ne próbálnám meg?
Próbálkozások közben a barátaim meghaltak, vagy súlyosan
megsebesültek. Sosem fogom megtudni, miért halt meg Di.
Lon nem gondolt magára, csak arra, hogy segítsen a
barátjának...
Segíteni. Felcsillant bennem egy ötlet. Csak reménység,
semmi más.
Útra készen álltam.
Torrie félig felült és pislogott.
Megcsókoltam.
- Hamarosan visszajövök.
- Én itt leszek - mosolygott féloldalas mosolyával és
visszatért ősi szeretőinek álmába.
Visszarohantam az időkapuhoz.

A törmelék majdnem teljesen eltorlaszolta a kaput, de

átküzdöttem magam rajta. Nálam volt a távcső, így saját
alagutunkból gyorsan kijutottam a dzsungelbe. Éjszaka volt.
Vissza kellett mennem L.A.-ba, hogy lássam, működik-e
a tervem. Térképpel a kézben arra siettem, ahová elrejtettük
a tutajt.
A hűvös éjszakai levegő felüdített, felpezsdítette a
szellememet. Jó volt megint a saját világomban
 lenni. Váratlanul könnyekben törtem ki, enyhült a bennem
lévő feszültség.
A tutaj eltűnt. Vagy csak én emlékeztem rosszul arra,
hogy hová rejtettük?
Legalább egy órát gyalogoltam. Egy bizonyos ponton
eszembe jutott, mennyire kimerültem. Mikor is aludtam
utoljára? A lábaim elnehezedtek. Találtam egy sima
sziklapárkányt a folyó mentén, ledőltem és rögtön álomba
merültem.
Sokkal frissebben ébredtem, bár még mindig éjszaka volt.
Még egy órát lépkedtem a folyó irányával párhuzamosan,
aztán legnagyobb megdöbbenésemre, tábortüzeket láttam az
erdőben. Óvatosan megközelítettem őket. Hamarosan hangokat
hallottam, s ami még meglepőbb volt: angolul beszéltek.
- Mi ez? - mondta valaki. - Mi történik?
Kiléptem a tisztásra, hogy üdvözöljem őket. A
fáklyafény határán megtorpantam és lassan kiegyenesedtem.
Rémülten jöttem rá, hogy szellemalakokat látok, mi több,
saját, eredeti expedíciónkat amikor először hatoltunk be a
dzsungelbe - hat évvel ezelőtt. Láttam Lont, Fernandót, Karlt,
Dit és magamat.
- Ó, istenem, nem - hörögtem.
- Mi ez? - suttogta Di.
- Dzsungelpára - mormolta Lon. - Semmi más. Josh
tükröződése, a holdfény játéka.
- Nyugi - mondta Joshua. - Nyugalom. Úgy látszik,
mondani próbál valamit.
Én próbáltam meg mondani valamit az emlékezetem
teremtményeinek. Számomra szellemeknek tűntek, s én is az
voltam az ő szemükben.
- Ne... - csak ennyit tudtam kinyögni. - Ho-
gyan lehetséges? Mit kerestek itt? Kérlek, menjetek
el…
 Hirtelen felfogtam, mi is történik. Rájöttem, hogy
ugyanannak a jelenetnek vagyok szemtanúja, ami hat évvel
ezelőtt zajlott le. A tűz mellett kuporgó, rémült férfi
szempontjából láttam akkor a dolgot, most viszont a
„szelleméből”, aki akkor belépett a táborunkba. A „halottak
szellemének egyike”.
Rémülten fedeztem fel, hogy saját szellemem
lettem, s önmagamat kísértettem.
Zokogni kezdtem és visszarohantam a sötétségbe.
Mi nem sikerült? Mit tettem? Lehet, hogy végül
örökre elvesztem az időben?
Tudtam. Egy pillanat alatt belém villant és már tudtam:
ezúttal az időkapu rossz oldalán tértem vissza ebbe az
időbe, a túlsó oldalon, ahol beléptem abba a ciklusba, ahol
Torrie várt rám. Jasmine figyelmeztetett minket - ugyanazon a
ponton kell be- és kilépnünk, különben azt kockáztatjuk, hogy
egészen más időpontba kerülünk, mint szerettük volna. Az a
pillanat, amibe beléptem, egyszerűen hat évvel korábban
volt a valós időmnél.
Visszafelé irányítottam lépteimet az alagutakon át a
csomóponthoz, ahol Torrie most élt. Átmentem a kapun,
ugyanarra a helyre jutottam, ahonnan nemrégen eltávoztam.
Megint az utolsó precesszióban találtam magam. A problémát
a törmelék jelentette, ami Torrie oldalán borította a kaput, s
eltakarta az átjáró pontos helyét. Ki és belépdeltem a kövek
között, a csomópont túlsó végétől kezdve addig, a széléig,
ahol először bementem.
Végül visszajutottam a saját időmbe.
Tényleg a saját időm volt, éreztem, szagoltam, hallottam,
megérintettem. Felemeltem egy sziklada-
 rabot és a falhoz vágtam. Meglepő módon szilánkokra
hasadt.
Keresztültrappoltam a barlangokon, most már tudtam, hogy
könnyen visszatalálok és kiértem a dzsungelbe amellett a hely
mellett, ahova a tutajt rejtettem. Szinte még ki sem léptem a
barlangból, amikor nekilöktek a sziklának és kést szegeztek a
torkomnak. A szél majdnem elsodort. Mozdulatlanul, csukott
szemmel álltam, vártam a késszúrást, de a penge
visszahúzódott. Kuncogást hallottam. Kinyitottam a szemem.
Darwina S. Vine állt előttem, szája tátva maradt az
álmélkodástól.
- Rohadt nagy szerencséje van - mondta. -
Még mindig jók a reflexeim. Azt hittem, az egyik
bennszülött eredt a nyomomba.
Rámeredtem, igazán vad látványt nyújtott. Hátán géppisztoly
lógott, mellkasán dupla töltényheveder volt átvetve, arcát
álcázó festék borította, gránátok csüngtek az övéről. Fejére
fekete selyemkendőt kötött.
- Dar? - jöttem rá végül.
- Eltalálta - kuncogott. - Vicces megint itt találkozni
magával. De talán nem is olyan vicces. Az élet tele van
meglepetésekkel, ez tény.
- Mi a csodát csinál itt maga?
Düh költözött a szemébe.
- Először is, a rokonaim meghaltak - már
évekkel ezelőtt, azt hiszem. Emlékszik, 47 óta nem
jártam otthon. Azóta meggazdagodtam, minden
bankbetétem jócskán kamatozott, de a világ szegé-
nyebb lett, úgy értem, lelkileg. Atomháború, köny-
vek helyett televízió, levegőszennyezés, vízszeny-
nyezés - kinek van erre szüksége? Hát nekem
nem. Bolond életforma, s túl fárasztó, meg nyugta-
lanító.
 Csak bólintottam. Mindez különös fejtegetésnek tűnt az
előttem álló kommandós szájából Dar folytatta.
- Aztán meg volt itt némi megtorolnivaló - járkálni kezdett.
- Volt némi elintézendőm ezzel a rohadt törzzsel - mégiscsak
harminc évet loptak el az életemből és sosem láttam többé a
családomat... - Könnycsepp perdült ki a szeméből, letörölte
és sietősen folytatta. - Feladtam egy hirdetést az egyik
szerencsevadászféle magazinban, összeszedtem néhány
belevaló fickót és visszajöttünk ide, és istenemre mondom,
megemlegetnek minket abban a nyavalyás városban.
- Mit...
- Megöltük a brujot meg a testőreit, meg
Namsháya királynőt, a holdistennő-jaguárasszonyt.
Kiszabadítottuk a foglyokat és szétlőttük a kastélyt.
A foglyok minden irányba spricceltek szét. A fiaim
felpakolták a Szent Ligetben elszórt drágaköveket
és hazamentek. Azt akarták, hogy menjek velük -
nagyinak hívtak - de maradtam.
- Itt akar maradni? A dzsungelben?
Majdnem bocsánatkérően elmosolyodott.
- A folyó alatti városban. A nyálkagomba-tó mellett…
- A tavi emberekkel? - kiáltottam. - De maga…
- Tudom, tudom, kicsit dilisek, és nem tudtam kivárni,
hogy kijussak innen. De most már másképp látom a dolgokat.
Szép, lassú élet az odalent. Mindenki úgy fogadja a másikat,
mintha a családjához tartozna... - habozott egy kicsit,
gyanakodva végigmért, mintha tűnődne, hogy mondjon-e még
többet is, aztán sokkal határozottabban folytatta.
- És most már ott van a bébi is.
 - Milyen bébi? - kérdeztem, bár kezdtem valamit sejteni.
- A királynő gyermeke, elvettem tőle, amikor meghalt.
Olyan kicsi és olyan ártatlan... - Megint szünetet tartott. - A
maga bébije, Joshua.
Odavitt egy sziklakiszögelléshez, amit nagy útilapulevél
védett a naptól. Gumilepedőn ott feküdt a gyerek - törékeny
volt, nyugodt, grüberlis arc, sötétkék szem: az én szemeim?
Lehajoltam és megsimogattam a pofiját. Forró volt és
száraz.
- Beteg - állapítottam meg. Összeszorult a szívem, olyan
sebezhetőnek látszott.
- Kiszáradt - közölte Dar. - Vérhast kapott. Sok forralt sós
vízre lenne szüksége, de nincs nálam semmi, még egy szál
gyufa se. Le fogom vinni magammal a tóhoz, azoknak van
tüzük, szkrillhájuk, s nagyon gondoskodó emberek...
Olyan érzéssel néztem a gyerekre, amilyet sosem
ismertem, valami megmozdult bennem, valahogy
összekapcsolódtam vele.
- Én fogom magammal vinni - mondtam. -
Visszamegyek L.A.-ba.
Dar felhorkant.
- Nem élné túl az utat. És amellett, jól fogok
gondoskodni róla. És ő is rólam. Csak ő maradt ne-
kem... - Várta a reakciómat, hiszen a gyerek az
enyém volt. - Természetesen bármikor megláto-
gathatja ott lenn, amikor csak akarja.
Ránéztem a bébire. Ő egyenesen visszanézett rám.
Érzőszívűnek tűnt, mintha tényleg megértene. Visszanézett és
enyhítette a félelmeimet.
- Rendben - mondtam végül. - El fogok jön-
ni, hogy meglátogassam. Majd, ha visszatérek.
Darwina megnyugodott.
 - Itt van a jegye.
- A gyereknek vízre van szüksége - mondtam
és felálltam. Tudtam, hiszen Darwina említette az
előbb. - Forralt vízre.
Lesétáltam a folyóhoz.
Dar utánam jött.
- Már körülnéztem. Az a rész elég tisztának tű-
nik.
Összegyűjtöttem pár száraz ágat a parton és egymáshoz
támasztottam őket. Letéptem egy nádszálat, hurkot kötöttem
a végére és a vízbe dugtam. Amikor kivettem, kis vízcsepp
himbálózott a hurokban. A napfény felé tartottam, mint egy
apró lencsét. A karomat a térdemre fektettem és úgy tartottam
a lencsét a talaj fölé, hogy gyújtópontja éppen a felhalmozott
ágakra essen. Amint a nap átsütött a vízcseppen, egy perc
múlva lángra lobbant a nád, majd meggyulladtak az ágak is.
- A fenébe! - álmélkodott Dar. Összegyűjtött
még némi fát és egy bádogbögrét megtöltött vízzel.
Honnan ismertem ezt a fortélyt? Valahonnan mélyről
bukkant fel bennem, talán az ősi, primitív Joshuától
származott az ötlet, aki részemmé vált, mintha érintkezésben
álltam volna saját varázserőmmel, árnyék énem tüzével.
Felforraltuk a vizet, Darwina kendőjére öntöttük, a kicsi
onnan szopogatta le a folyadékot. Ivás közben rám nézett, s
ezt gondoltam.
- Ez a halhatatlanságod. Ez, amiért az időnek
nem szabad megszűnnie.
Elmosolyodtam. Nem tudtam, mit mondjak, de Dar nem
is törődött vele. Összeszedte a holmiját, hátizsákféle
tákolmányba tette a gyereket és elindult a barlang felé.
 - Várjon! - kiabáltam utána. - Hogy hívják a bébit?
De már elment.
Felsóhajtottam, összeszedtem magam és odasiettem,
ahová a tutajt rejtettem. Már leszállt az este.
A vörös csillagot követve ugyanazon az úton hajóztam
lefelé, amit Torrie-val idejövet megtettünk. Lassan műit az
idő. Egyedül voltam. De most más mértékkel mértem az időt.
A mérleg serpenyőjét lenyomták a szellemek.
Elég, ha annyit mondok, hogy hamarosan Epechuróba
értem, onnan Rióba mentem, majd felszálltam a Los
Angeles-i gépre.
Másnap érkeztem haza. Kiderült, hogy évek múltak el.
1982-ben tértem vissza a dzsungelbe, s most 1985-öt írtak.
Mintegy két hétbe telt, hogy rendbe tegyem a dolgokat.
 14. fejezet
Epilógus: Az utolsó hadjárat

Az utolsó dolog, amit csináltam, mielőtt visszatértem a

dzsungelbe, az volt, hogy megálltam a kórháznál, találkozni
akartam dr. Kahnnal.
Éppen letette a szolgálatot. Megkérdeztem, meghívhatom-e
egy italra. Először habozott - úgy tűnt, kicsit kényelmetlen
számára a dolog - de végül beleegyezett.
El kellett mondanom neki. El kellett mondanom mindent.
Bizonyos módon ő volt a valóságellenőr: ha csak beszámolok
neki arról, mi történt és mi történhet, az nagyjából valóssá teszi
az egészet. És persze, rokonságot éreztem vele, mint már mond-
tam, meg akartam osztani vele ezeket a dolgokat, a bátyám volt
és mindig is az marad.
- A macskája csuda különös - mondta, ami-
kor már a bárban üldögéltünk. - De jól van. Még
mindig a házamban él, de valahogy egy másik uni-
verzumban. Tudja, hogy értem?
Bólintottam és két italt rendeltem.
- Mindenesetre - folytatta - jól megvagyunk
egymással - elhallgatott, aztán azt mondta.
- Örülök, hogy egy darabban jött vissza. Nem
számítottam rá, hogy még találkozni fogunk.
- Hát, nem egészen egy darabban - moso-
lyogtam.
Emlékeztettem első expedíciónkra: a koponya megtalálására,
a smaragd kivetítette térképre, amazóniai kalandjainkra: a fák
tetején tett kirándulásra, a „halottak szellemeire", a barlangok
völgyében lévő városra, ahol Gorancsacsa szobra őrködik időt-
len idők óta, menekülésünkre, Gorancsacsa smaragdszemeire,
L.A.-ba való visszaérkezésünkre.
Emlékeztettem rá, hogy akkor találkoztunk először, három
évvel ezelőtt. Az intenzív osztályon a rohamok miatt, amik a
dzsungelvárosban megmentették az életemet. Aztán a partin
futottunk össze megint, ahol mindent elmeséltem az idő
természetéről.
Most beszámoltam a második expedícióról: az
időalagutakon át való mászkálásról, amiknek során kísérteteket
csalogattunk át a mi időnkbe. Átcsábítottuk őket,
megfélemlítésre, kíváncsiságra, kísértésre, dühre vagy
bűntudatra hagyatkozva. Meséltem a fénnyel teli meg a sötét
precessziókról, a hűséges és az elhagyott időkről, a sárkányok
világáról és a feneketlen aknákról. Elmondtam neki, hogy újra
láttam Dit, hogyan lehet békét kötni az emlékekkel, még a
legfájdalmasabbakkal is, ha az ember kiválasztja a
megfelelő időt.
Beszéltem az utolsó precesszióról, a kastélyról és
romjairól a kolumbiai dzsungelben, a vámpír-emberekről, az
ilyen meg amolyan vérszopó törzsekről, akikkel
Amazóniában találkoztunk. Elmondtam, milyen volt a másik
énünk, kísértet párunk, alteregónk világa. Szóltam a közelgő
időhullásról, és barátaimról, akik még mindig árnyékor-
szágban várnak rám.
Elmondtam neki, hogy visszajöttem.
Három év telt el azóta, hogy Kahnt utoljára láttam, bár
utazásom során alig egy hét telt el, s nem hiszem, hogy egy
napot is öregedtem volna.
- Úgy hangzik, mint egy álom - állapította meg.
- Sokkal inkább rémálom - helyesbítettem. Élcelődtünk
egymással.
 - És az a barátnője, akivel találkoztam - Torrie - úgy döntött,
hogy ott marad?
- Az időbetegség komoly esete - bólintottam.
- Végül én is szenvedni fogok tőle. De először te-
mérdek energiát kell áthoznom ide, hogy ne billen-
jen fel az univerzum.
- Természetesen. A maga énjének univerzuma.
- Ó, az énem univerzuma - mosolyogtam. - Még mindig azt
hiszi, hogy az egész csupán a belső valóságom?
- Hát - kerülgette a választ. - Néhány fizikus úgy véli, hogy
az univerzum természete visszatükröződik - és benne van - a test
minden sejtjében, akár egy hologram. Sőt, minden atom is tar-
talmazza az egész információját. Ebben az összefüggésben azt
hiszem, lehetséges, hogy az emberi agy megismerje a kozmoszt,
hiszen az univerzum nem lehet idegenebb annál, amilyennek
képzeljük. Tehát ilyen értelemben lehetséges, hogy a belső ér-
zékelése visszatükröz valamiféle külső valóságot.
- A realitás az idő funkciója - jelentettem ki.
- Nézzük például az amazóniai dzsungelt. Annak
valóságát az determinálja, milyen lassan forog ott az idő.
Csak bólintott és rendelt egy újabb kört.
- Egészségére! - emelte fel a poharát.
- Rámhagyja a dolgot, mi? - piszkáltam.
- Ez nem az én szakterületem.
- És mi a helyzet a felelősséggel?
- Az én szempontomból az emberekért tartozom
felelősséggel, nem az okokért.
Sosem gondoltam erre, mint okra.
- Talán hatás lenne?
- Nagyon speciális hatás - kortyoltam egyet.
 - Mint a csecsemő lányom. Nagyon speciálisan
hat rám.
- A lány egészségére - koccintottunk. - Még mindig a
dzsungelben van a bébi?
- Igen, Darral, a nyálkagomba-tó melletti városban. De már
befejeztem az előkészületeket az időháborúban folytatott
utolsó hadjáratra. Reggel elutazom, de hamarosan találkozunk.
A legnagyobb dolog az, hogy azt hiszem, talán
megoldottam ezt az energia problémát - legalábbis
elméletileg. Remélem, hogy a gyakorlatban is működni fog.
Az ütött szöget a fejemben, hogy Lon az időkapu nyitva
tartásával hagyta, hogy az energia egyszerűen átáramoljon a
mi időnkbe, ő a vezeték szerepét játszotta. Természetesen
ebben a bizonyos esetben megvolt az energia gradiens - a
precesszióból származó fény, ami lefelé áramlott, azaz a
barlangjaink sötétségébe. Nem lenne rá valami mód,
töprengtem, hogy elcsípjünk bármilyen fényhullámot a
csomópont egyik oldalán és átszállítsuk energiájukat a
másik oldalra?
Természetesen volt rá mód. A fotovoltaika, ami sugárzás
hatására villamosságot fejleszt.
Felhívtam David Turner barátomat, a villamosmérnököt.
Elmondtam neki, mit akarok, valami olyasmit, mint egy csomó
napelem, egyfajta kollektor, ami egyszerű kábellel -
hosszúval természetesen, ki tudja, mekkora lehet a
csomóponti távolság - sorosan kapcsolódik egy talapzathoz,
ami nagy fénygömb megtartására is alkalmas. Semmi
probléma, mondta David, megoldható.
Mark Ratkoviccsal, másik barátommal dolgozták ki a
szerkezetet. Mark ekkoriban a Víz és Energiaügyi
Bizottságnál múlatta az időt. Beszereztek egy kereskedelmi
forgalomban is kapható napkollektor
panelt, amit 150 méter szigetelt vezetéken keresztül
összekapcsoltak egy 300 wattos izzóval. Tökéletesen
működött, ha a nap ragyogóan sütött, az izzó fellobbant.
(Mark szerint egyszerűbb lenne csak felhúzni az ablakon a
rolót.)
Százat rendeltem belőle.
Az ötlet nagyon egyszerű volt: összegyűjtjük a
fényenergiát a korábbi ciklusok egyikében, keresztülvezetjük
a kábelt az időkapun és kivilágítjuk saját alagútjainkat. S talán
megmentjük az univerzumunkat.
Megkérdeztem Kahnt, mi a véleménye. Egyetértett azzal,
hogy nagyon egyszerűen hangzik. Még egy kört rendelt,
aztán megkérdezte, mi történik, ha nem elég hosszú a kábel.
Észszerű kérdés volt. Kijelentettem, ha erről van szó, akkor
nincs mit tenni, vissza kell térni a hagyományos módszerhez,
lelkeket kell keresni és átcsábítani a korábbi időkoordi-
nátákból a miénkbe.
- Nem úgy hangzik nekem, mintha a száloptika
lenne a megoldás - mondta Kahn. - A technika
sosem helyettesítheti a lélekkutatást.
Elkaptam a mosolyt a szemében.
- Hát akkor mit tanácsol?
Vállat vont. - Azt mondta, hogy az utolsó csatában az
emberek összegyülekeztek maga körül, amikor feltűnt, s azt
hitték, hogy Joshua, a Korábbi meghalt. Miért nem várt addig,
amíg az igazi tényleg meghal és akkor újra megjelenhetett
volna nekik, életrekelve, újjászületve. A pokolba, többezer
hívét rávehette volna, hogy kövessék ide - kacsintott rám.
Tudtam, hogy csak ugrat, de azt hiszem, hogy véletlenül
rábukkant a megoldásra.
Így fogom megmenteni az univerzumot.
 Visszakacsintottam. - Nem gondolja, hogy messiás-
komplexusom lesz?
- Biztos vagyok, hogy megbirkózik vele - mosolygott.
- Azt hiszem, igen - lőttem vissza. - Azt hiszem,
megmutatta, hogy hol a helyem az összképben.
- Úgy véli, kikerülheti az időcsapdát?
- Jó esélyünk van rá. Egy kis messianisztikus
mozgalommal, meg barátaim kis segítségével. A dolgok
jobban is mehetnek, Isten a tudója, rosszabbra is
fordulhatnak.
Tovább meséltem neki. Elmondtam azt is, nagyon
szeretnék együtt lenni a gyermekemmel. Joshua naplójából
tudtam, hogy az utolsó ciklusban a gyerek nagy hatalomra
tesz szert. Talán most is nagy hatalma van, biztosan éreztem
benne valamit. De a szülők mindig hajlamosak arra, hogy
csodát lássanak porontyukban.
És Dar, persze, a holdkóros Dar. Most ott volt az őrült nő.
Bár tudta, mit akar és hogyan érheti el, ráadásul kedvességet is
találtam az őrültségében. Mégis irigyeltem tőle kicsit, hogy
ott akar élni a tavi úriemberek között, ahol nyomtalanul
szállnak el fölötte az évek. Kellemes választás, gondoltam, s
a lányom is jó kezekben lesz.
Végül elmondtam, hogy hosszú időt szeretnék Torrie-val
tölteni az utolsó precesszióban. Nagyon szerelmes vagyok
belé, s még sokat kell tanulnunk szellem elődeinktől, s nekik
is tőlünk. Természetesen nagy várakozással néztem a
következő periódus elé, amikor előre és hátra ugrálhatok az
időben, hogy siettessem az eredeti munkát, hogy híveim előtt
felbukkanjak, mint egy feltámadt látomás, átvezessem őket
ebbe az időbe, ahol örökké élhet-
 nek, akárcsak a szellemek - a mi világunk az ő
mennyországuk. Nagyon sok múlik ezen.
Hát ez volt a történetem. Kahn szeme már félig
lecsukódott, de még mindig észleltem némi szkepticizmust a
tekintetében. Amit hallott, elfogadhatatlan volt számára, sokkal
komolyabb bizonyítékot akart.
Meg is kapta.
- Itt van az előző Joshua naplója - mondtam és elővettem a
kabátomból a könyvet. - Saját szavaival mondja el a történetet.
Úgy értem, ilyet nem tudok kitalálni.
- Ne, ne, kérem - megpróbált visszautasítani, de tovább
erősködtem.
- Minden jel benne van. Hívja fel a Griffith
Obszervatóriumot, kérdezze meg, milyen mértékű volt a
Magellán felhő Doppler effektusa az égnek azon a szeletén.
Aztán jövőre újra érdeklődje meg és látni fogja, hogy a
számok nem kisebbek az előrejelzettnél, mivel a galaxisok
nem távolodnak olyan gyorsan, hiszen hamarosan ránk
dőlnek.
- De ne várjon soká - figyelmeztettem. - Ne várjon egy
évet, aztán még egyet. Gyorsan, emberek, rohanjatok a
távcsövekhez és nézzétek meg a csillagokat. Ahogy a
csillagok haladnak, úgy halad az idő is. És amikor már
világos a jel, habozhat egy darabig, ha akar, de jöjjön.
Segítsen nekem. Akkor győzhetünk. - Megcsikorgattam a
fogamat, azt akartam, hogy hallja, amit mondok. Akaraterőm
segítségével próbáltam vele megértetni a dolgokat.
Ezzel együtt nem vagyok biztos benne, hogy hallotta.
Azt hiszem, a nagyothallás tragikus fogyatékosság volt nála.
De az is lehet, hogy emlékei egy másik időhöz kötődtek,
így az amnézia jelentette számára a legnagyobb problémát.
 Bátorítóan rávigyorogtam. Felemelte a poharát
és kiitta.
Felajánlottam, hogy megadom a címét az egyik szellemnek,
akit átcsalogattam ebbe az időciklusba. Talán egy ősi
precesszióból való Dinek.
Megkértem, ne legyen lelkiismeretfurdalása, ha nem segít.
Bíztam abban, ha betöltöm a messiási küldetésemet egy előző
időben, akkor az megmenti az univerzumunkat.
Hozattam egy utolsó italt és tósztot mondtunk.
- A régi időkre - mondta - és az újra. Bon
voyage!
Szélesen elvigyorodott, láttam rajta, hogy komolyan
gondolja, felemeltem a poharamat.
- Hypocrite lecteur - mon sembalble - mon
frére!
Kiittam a poharamat, majd a földhöz vágtam.
A pincér kidobott minket.
Elbúcsúztam.
Másnap reggel elutaztam.

A végén, azt hiszem, én vagyok a saját lábjegyzetem.

Viszontlátásra.
 Utóirat
Dafné, emlékszel-e a hajdani románcra
- Szerelem dallama, mely véget sosem ér
- Fölötte reszkető füvek, fehér babér
Olajfák, mirtuszok, sötét szikomor árnya
S a fanyar citromon fanyar fogad nyomára
S a templomokra - tág oszlopsoruk fehér
- S a barlangra, ahol vert sárkányok kevély
Antik vetése bújt a mély, baljós homályba?
Az istenek, kiket siratsz, mind visszája
Meghozza hajdani nagy rendjét az idő,
Remeg a föld, szívét próféta szél kavarja.

Gérard De Nerval: Delphica (1850)

J.G.
(Vas István fordítása)
 Utószó
Három évig nem gondoltam Joshua Greenre, egészen addig
az éjszakáig, amikor 1985 közepén fel nem bukkant a
kórházban. Amikor besétált, rögtön megismertem, ő volt a
legfelejthetetlenebb páciens, akivel valaha is találkoztam.
Már 1982-ben maradandó benyomást tett rám, a rohamaival, a
történetével, az időről való filozofálgatással Brentwoodék
partiján. Emlékszem, óriási empátiát éreztem iránta.
1985 májusában nem voltak rohamai. Csak besétált, amikor
éppen menni készültem. Úgy festett, mint egy igazi űrkadét.
Valódira gondolok. Valami Buck Rogers cucc volt a fején.
Műanyag távcsövet akasztott a vállára, azt hittem, túladagolta a
Thorazint.
Melegen üdvözölt és kérte, hogy beszélhessen velem.
Mondtam, hogy menni készülök. Meghívott egy italra.
Húzódoztam. Rossz szokás a pácienssel barátkozni, főleg akkor,
ha egyáltalán nem őrült.
Olyan komikusnak, egyben elveszettnek látszott, egyszerűen
muszáj volt nevetnem. Visszanevetett.
- Gyerünk! - indítványozta.
És természetesen ott voltak azok a dolgok, amiket rám
tukmált három évvel ezelőtt, az ékkövek, meg a macska, aki
nagy haver lett az évek során.
- Nálam vannak a dolgai - mondtam.
- Beszélnem kell róluk magának - mondta ő.
Megpróbáltam belenézni a szemébe, nem mintha
erőszakosnak véltem volna, túl sok humor volt a
viselkedésében, valami könnyedség áradt belőle.
Akárhogy is volt, legkevésbé sem érdekeltek a rubinok,
amiket nálam hagyott. Esti találkám előtt
valamivel agyon kellett ütni az időt, így elfogadtam a
meghívását:
Egy kiskocsmába mentünk és beültünk egy boxba. Rendelt
nekem egy martinit és belekezdett a történetébe. A most
olvasott kézirat sűrített változata volt. Mesélt Torrie
időbetegségéről, Karl és Lon önfeláldozásáról, Fernando örök
zuhanásáról, Di haláláról, gyermeke születéséről.
Nem tettem megjegyzést, csak bólogattam. Néha elmerült
az emlékeibe egy percre, aztán folytatta az elbeszélést.
Azt mondta, hogy számtalan árnyéklényt hozott vissza a mi
„precessziónkba" - hogy növelje „téridőnk" energiáját. Arról is
mesélt, hogy árnyéklények százai tévelyegnek az alagutakban,
néha bekeverednek egy másik csomópontba, ahol más
időkben ők lesznek a „szellemek".
Kezdett filozofikus lenni. Lehet, hogy mindannyian más
idők szellemei vagyunk, mondta, csak magunk és a mi
precessziónkban élők számára vagyunk anyagiasultak. Ha
szellemet látok, vagy látomásom van, vagy futok egy álombeli
alak elől, aki addig üldöz, amíg fel nem ébredek, akkor
tényleg árnyéklényeket látok egy másik időből? Vagy én
vagyok a szellem, aki eltévedt valaki más precessziójában?
Lehet, hogy egész világunk ezen ciklikus szellemvilágok
egyike?
Amikor látta saját szellemét az első dzsungel-expedíció
során... ki volt az „igazi" és ki volt a szellem? Vagy ez a
vizitáció egyáltalán nem szellem volt, hanem pusztán egy
esemény prekognitív látomása, ami egy előző precesszióban
már megtörtént és újra meg fog történni?
- Múlt, jelen, jövő - mind kezd egybeolvadni - mondta
komolyan. - ezért olyan fontos a most.
Minden most történik. Úgy értem, felteszem, bizonyos
értelemben mindaz, amit észlelünk, a múltban van, tehát addig
nem is tudhatunk róla, amíg meg nem történik, de akkorra már
más is lezajlik. Tehát semmi nem olyan, ahogyan érzékeljük,
csak olyan volt.
Kérdően felhúzta a szemöldökét.
Joshua számára ez nem költői kérdés volt. Választ akart
kapni. Megkérdezte, mi a véleményem erről.
Úgy véltem, jobban tudom követni a gondolatmenetét, ha
iszom még egy martinit.
- Tudom, azt hiszi, nem terítettem ki minden lapomat -
mosolygott - beszélek itt kísértetekről, más időkről meg
akármiről. De figyeljen csak. Mi a helyzet a méhekkel?
Látnak az ultraibolya tartományban; tehát ami nekünk csak
fehér százszor-szépnek tűnik, az számukra sokszínű és
komplex mintázatú, ők képesek látni mindenféle dolgot,
amit mi egyáltalán nem észlelünk, olyasmit, ami ultraibolya
színű.
- Az emberek nem méhek - jegyeztem meg szárazon.
- Ezt az orvosegyetemen tanulta, ugye? - kérdezte
pléhpofával.
- Igazából akkor hiányoztam, de elkértem a jegyzeteket a
szobatársamtól.
- Nos, én fejlődésbiológiát tanultam az egyetemen és az
egyik legfontosabb dolog az volt, hogy a fajokon belüli
variációk száma sokkal nagyobb, mint a fajok közöttié. Érti,
amit mondok? Úgy értem, semmi rendkívüli nincs abban, ha
elhisszük, hogy bizonyos emberek olyat is látnak, amit mások
nem. De magának kissé korlátolt a világképe. Mit gondol,
miért tudnak bizonyos emberek jobban
bánni az állatokkal? Néhányan meg vannak áldva - vagy
átkozva - extra érzékeléssel. Maga talán nem, de azok a
dolgok, amiket láttam, olyan világosak voltak, mint a nap.
Lehet, hogy csak két standard deviációval térek el a
normálistól - kacsintott rám.
- Nos, erre jó a harangalakú görbe. Azt hiszem,
kemény dolog az átlagtól eltérni, de akad olyan
ember is, akiket ez cseppet sem zavar.
Felköszöntöttem.
Nem bánta, hogy kötekedek vele. Lehet, hogy éppen
ezért kedveltem. Felemelte a poharát.
- Hát, akárhogy is van, reggel elutazom.
- Visszamegy?
Bólintott. A Lonnal, Karllal, Jasmine-val, Tóméval töltött
időről beszélt - velük nézte a naplementét egy másik
korban.
Azt mondta, ez nagyon jól hangzik. Nem hittem, hogy
elment az esze, alapvetően kedves fickó volt, eleven
képzelettel, s alkalmanként felmérte a valóságot is.
Úgy mosolygott, mintha hallotta volna a gondolatomat.
- Nem hisz nekem - sóhajtotta.
Vállat vontam.
- A szellemeiben való hiedelemmel van egy kis
problémám.
- Teljesen igaza van - mosolygott. - Higy-
gyen csak a saját szellemeiben.
Elvigyorodtam és megittam az italomat.
Azt mondta, egy későbbi alkalommal át fogja adni
nekem saját naplóját ezekről az eseményekről. Elküldi majd
az ékköves távcsövet is, annak reményében, hogy ha ő már
nem lesz, valaki folytatni
 fogja az alagútbéli munkát. Remélte, hogy én vagyok az
az ember.
Feltételezte, hogy addig fog dolgozni, amíg az
időbetegség utol nem éri. Remélte, hogy ezernyi szellemet
tud áthozni ebbe a világba, ha látomás formájában
megszemélyesíti önmagát és azt is tervezte, hogy visszavonul
Torrie-val, drága szerelmével a „régebbi időkbe". Talán a
gyermekét is magával viszi.
Koccintottunk a reményeire. Javasolt még egy utolsó
pohárköszöntőt, majd a falhoz vágta a poharát A pincér, akit
futólag ismertem, nem volt túl boldog. Hozzáadta a számlához
a pohár és a takarítás árát, majd kitessékelt minket. Kicsit
szégyenlősen elnézést kértem. Joshua készpénzzel fizetett,
ekkor vettem észre a vágást a kezén.
Ferde, Y-alakú vágás volt a bal hüvelykujjának begyén.
Még nem teljesen forrt be.
Végigbandukoltunk a főutca járdáján. Esni kezdett. Joshua
felhajtotta a kabátgallérját. Megköszöntem neki a történetet és
az ajándékokat. Kezet ráztunk. Minden jót kívántam neki.
Egymásra bámultunk néhány pillanatig. Ki volt ő? És ki
voltam én? Éreztem, hogy valami megérinti a szívemet.
Eldobtam az üvegcserepet, aztán átöleltem, kissé meg
voltam hatva.
Megfordult és leporoszkált a járdáról. A neon utcai lámpák
visszaverődő fénye táncolt a lába körül, vörösre és kékre
festette a cipőit. Az eső komolyabban eleredt. Láttam, hogy a
fénnyel szemben átszalad az úton, gyorsan beleolvadt a másik
oldal árnyaiba és fényeibe. Egy ponyvatető alá álltam, hogy
megvárjam, amíg csillapodik az eső.
Amikor megint körülnéztem, már nem volt sehol.
 A következő néhány napban gyakran gondoltam rá. A
földlakók csodálatos, szomorú karaktereinek egyike. Életének
eseményei sodorták jelenlegi helyzetébe vagy sem, ezt csak
feltételezni tudtam. S ami még megrendítőbb volt számomra,
hogy ő is tudósként kezdte, mint én.
Elolvastam a könyvet, amit adott, a „régi" Joshua
naplóját. Nyilvánvalóan egy ingatag személyiségstruktúrájú
illető pszichotikus káprázatainak terméke volt, a mitológiai
teremtmények, az epikus keresések fantáziavilágáról szólt az
egész. Úgy vélem, csekély jelentőségű munka, de ha valakit
érdekel az ilyen irodalom, annak érdekes lehet. Felötlött
bennem, ha találna magának kiadót, nem lenne szüksége
pszichiáterre.
Mégis, valami állandóan foglalkoztatott: a vágás a kezén.
Ugyanaz a sebhely volt, amit a partin szerzett három
évvel ezelőtt. Mégis alig egy hetesnek látszott.
Értsék meg - mentőorvos vagyok, a sebhelyek szakértője.
Tisztán emlékszem minden érdekes sebre, amit az utóbbi tíz
évben varrtam össze, és kategorikusan kijelenthetem: ez
érdekes vágás volt. Teljesen Y-alaku (orvosi zsargonban
csillagos) mély, rossz elhelyezkedésű - olyan seb volt, amit
nem felejtek el és amit nem lehet megismételni.
Ugyanaz a vágás volt.
Friss seb volt. Sötét vér csepegett belőle, a bőrszövet még
egyáltalán nem hegesedett. Nem varratta össze, ahogy
tanácsoltam, még szétnyílt a széle és minimálisan
begyulladt.
Alig egy hetes volt a szakvéleményem szerint.
Saját szememmel láttam a sebesülést három évvel
ezelőtt.
 Viszont ha csak trükk volt (ami technikailag el-
képzelhetetlennek látszik) akkor miért nem hívta fel a
figyelmemet rá?
Olyan paradoxon volt, amit nem tudtam megoldani.

Öt héttel később postán megkaptam a csomagját.

Bogotái bélyeg volt rajta, benne volt kézzel írott naplója a
viszontagságokról, amit természetesen megszerkesztve
tettem közzé. A csomagban volt még egy kis távcső három
smaragd lencsével, egy kovakőből készült indián nyílhegy - a
ráragasztott cetli szerint SÁRKÁNYFOG; kézzel rajzolt
térkép a Caque-tától délre fekvő területről, koponyarönt-
genének másolata - azok közül, amit én adtam neki, amikor
a kórházban feküdt - egy megjegyzést tűzött hozzá, miszerint:
Most már nem fogja elfelejteni, ki voltam; és egy dobozka,
tele gyémántokkal, rubinokkal és smaragdokkal.
Mit ne mondjak, teljesen megdöbbentem. Elolvastam a
kéziratot, azt, amit önök éppen most olvastak. Fény felé
tartottam a távcsövet: bonyolult levélerezetre emlékeztető
mintázat ragyogott a szemem előtt.
Másnap felbecsültettem az ékköveket. Milliókat értek.
Elszédültem. Sürgősen széfet béreltem és odatettem a
köveket Joshua visszatértéig.
Nem akartam örökre megtartani a drágaköveket, sőt! Mi
több, közelebbről meg akartam vizsgálni a kezén lévő vágást,
úgy gondoltam, az ékkövek visszaadása jó ürügy lehet.
Felfokozott kíváncsisággal úgy döntöttem, hogy utána
megyek.
Felhívtam az egyetem paleontológiái tanszékét. Valami
Paula Bookman vette fel a kagylót. Azt mondtam, hogy
orvosi okok miatt keresem Josht. A
hölgy azt mondta, micsoda szégyen, ilyen ragyogó tehetség,
ilyen fiatalon, stb., stb. Nem fogalma sem volt róla, hol lehet
most.
Felhívtam a két doktor Hoffmant, de tőlük sem tudtam meg
semmit. Egyikük sem látta őt három éve. Ami azt illeti, a
páciens elmulasztott két ülést a pszichiáter Hoffmannál, így
később szigorúan közölte a telefonszolgálatával, hogy többé nem
akarja látni ezt a pácienst.
Zavarba jöttem.
Beszéltem Jill Littlewooddal, közeli barátnőmmel, akinek
sokkal intuitívebb természete volt, mint nekem. Elmeséltem az
egész történetet, leírtam, milyen kényelmetlen ennyi értéket
magamnál tartani, s elemeztem a gondokságra szoruló Joshua
Green elmeállapotát. Jill valami egészen meglepőt mondott,
szerinte a történet igaz volt. Szerinte csak feltételeztem, hogy
valótlan lehet, mert nem illik bele az univerzumról alkotott,
szűklátókörű elképzelésembe. Jobb féltekéjű gondolkodás (ami
nálam hiányzik), áltudomány, szubjektív tapasztalat, függetlenül
nem volt igazolható, ráadásul ami legjobban sértheti az
érzékenységemet, egy Ismert Pácienstől származik. Ezért nem
fogadom el, hogy igaz lehet.
Szerinte igazságot tartalmaz, kérdeztem. Habozás nélkül
igennel válaszolt, de lehet, hogy csak bosszantani akart. A
lényeg az, hogy igaz lehet, tehát mi haszna lenne belőle, ha
kapásból elvetné?
Mindamellett, a nyugati gondolkodás gyakran elvetette az
univerzum csodáinak érzékelését, nálunk nincsenek parázson
sétáló jógikhoz hasonló teremtmények. Tehát most itt volt egy
tudományos elmélet, csodákra utaló célzásokkal vegyítve. Jill
véleménye szerint meg kellene találni a módját, hogy
bebizonyítsuk: ez igaz és nem az ellenkezőjéhez kellene
keresgélni az; érveket.
Nagyszerű, gondoltam, ez az egész dolog fülembe tette a
bogarat, ugyanúgy, mint a karcolás.
Így újraolvastam a kéziratot, valami támpontot kerestem,
amiből kiindulhatok.
Az első utalás határozottan ellenőrizhetőnek tűnt a
karosszékemből is. Felhívtam a Griffith Obszervatóriumot.
- Kérem, egy csillagásszal szeretnék beszélni.
Némi várakozás és kapcsolás után megkaptam,
akit kerestem.
- Igen, szóval bármi érdekei, amit el tud mondani egy
különös jelenségről, ami a déli félgömbről volt látható 1976
végén.
- Hm, nem túl sokat tudok mondani, ha nem égi
jelenségről, van szó. Olyasmire gondol, mint a meteorzápor,
üstökös, robbanó nova vagy egyéb?
- Hát, akármire, nem tudom pontosan.
- Némi planetáris információval tudok szolgálni, ez minden.
Tudja, az ekliptika menti felbukkanások és eltűnések,
okkultációk, amikor a Jupiter az állatövön belül van,
vagy...
- Oké, mondjon bármit.
- Pillanat, idehozom az efemeridákat.
- Az micsoda?
- Az Amerikai Efemerida és Tengerészeti Almanach
megadja az összes információt. 1976, lássuk csak, november
nyolcadika, akkor volt a Jupiter okkultációja, ami látható
volt...
- Mi az az okkultáció?
- Csillagfedés, az a jelenség, amikor keringés során egy
égitest eltakar egy másikat, s akkor azt nem lehet látni.
- Mondjon valami mást - kértem.
 - Hát, ezek nem olyan mindennapos dolgok, párszor
fordulnak elő évente. Csak egy olyat találtam, ami a déli
félgömbről volt látható, szeptember huszonötödikén a
Vénusz és a Hold okkultációja.
- Aha, az az éjszaka lehet, amikor Namsháya királynő,
holdistennő-jaguárasszony megette a születési csillagot -
mondtam.
- Parancsol?
- Tud még mást is mondani?
Nem akadt semmi más. Semmi arról, hogy közben mit
csinált körülöttük a vércsillag és az álomcsillag, semmi
újság a Doppler effektusról, vagy a távolodó galaxisok
színképének változásáról. Köszönetet mondtam a
csillagásznak és letettem a kagylót.
Most már volt egy bizonyítékom, ami alátámasztotta
Joshua földöntúli kijelentéseit, megerősítést nyert egy
olyan égi esemény, amit leírt és ami akkor zajlott le,
amikor a dzsungelvárosban tartózkodott. Ez a bizonyíték
azt sugallta - nekem, természetesen -, hogy állításai igazak
lehetnek az első expedíció leírásának körülményeit
illetően.
De mi a helyzet a másodikkal? Sokkal fantasztikusabb,
sokkal kevésbé kínálkozó a hipotézis ellenőrzése. Mi
több, a leírás súlyos fejsérülés után született, epileptikus
roham gyötörte Josht, komoly érzelmi sokkot kapott a
felesége halála után - mindez jó ok arra, hogy
gyanakvással szemléljem az utána következő
eseményeket, vagy sokkal szabadabban értelmezzem
azokat.
De mi van azzal a vágással?
Természetesen, kutatásaim nem mondanak ellent a
történetének. Az éj kutatásaim. A kutatás volt az egész
sztori kiindulópontja. Joshua kutatta a fekete,
megkövesedett koponyát, amit Lon csempészett ki
 Kolumbiából. A koponya, amiről Jasmine azt mondta,
hogy azé a Joshuáé, akit az utolsó precesszióban ismert.
Ez emlékezetembe idézte a koponyaröntgent. Megint
megnéztem azt, amit Joshua küldött, a megjegyzéssel együtt:
„Most már nem fogja elfelejteni, ki voltam". Nem „ki
vagyok", hanem „ki voltam”. Lehet hogy ez a kulcs,
valamiféle mutató? Valami összefüggés van a koponyán
végzett vizsgálataival kapcsolatban.
Felhívtam Paula Bookmant, a tanszéki titkárnőt.
Megkérdeztem, beugorhatnék-e hozzá, azt mondta, vár.
Amikor beléptem a szobába, kijelentettem, hogy
életbevágóan fontos, hogy beengedjen Joshua
dolgozószobájába, ott találhatok valamit, amiből kiderül, hová
ment. Megemlítettem, hogy orvosi kérdések is felmerültek.
Odavezetett egy zárt raktárhoz és kinyitotta. A közbenső
évek alatt Joshua dolgozószobájába más költözött, de minden
anyagot és könyvet itt tárolnak addig, amíg visszatér.
Megköszöntem, a nő magamra hagyott.
A szoba kis lomtár volt, rendszertelenül egymásra dobált
mindenfélével. Iratok, monográfiák, határidőnaplók, könyvek,
kaliberkörzők, üvegek, néhány megszámozott csont.
Megtaláltam a kövület katalógust, egy papírcetli a
Dryopteris faj lelőhelyét mutatta, egy betétlap pedig a
Caquetá folyót. A könyvhalom mögött összegyűrt
McDonald's zacskó, használt golyóstoll, 1976-os naptár
bejegyzésekkel, asztali fotó feleségével, Di-vel, rózsaszín
latex lenyomat a koponyáról, amit Lon adott neki, a
koponyáról, ami meggyőződése szerint egy korábbi időből
való, előző inkarnációjáé volt.
Olyanok voltak ezek a dolgok, mint a fosszilis
maradványok. Életének csontjai. Élt, itt van rá a bizonyíték.
Leemeltem egy kötetet a kupacból és belelapoztam.
Mögötte ott volt, amit valójában kerestem, amiért jöttem. A
röntgenfelvételek.
Felemeltem egyet és a fény felé tartottam. Ez volt az, a
felvétel, amit Josh készített a fekete koponyáról.
Tulajdonképpen három felvételt készített, elölnézetből,
oldalnézetből és ferdeszögből.
Elővettem egy manila dossziét a kabátomból. Ebben volt
a boríték, amiben Josh koponyaröntgenének másolata rejlett,
annak a felvételnek, amit én készítettem a kórházban három
évvel ezelőtt.
Kivettem a műanyag dossziéból és a fény felé tartottam,
majd pontról pontra összehasonlítottam a megkövesedett
koponya röntgenképeivel.
Tökéletesen egyezett.
Varratról varratra, csontról csontra, ívről ívre. A két
röntgenkép minden szempontból azonos volt, kivéve egy
indikált csontvastagodást, illetve kőréteget, az egyik élő
koponya volt, a másik pedig kövület.

Mit gondolhattam volna? Itt van egy férfi, akivel háromszor

találkoztam, kedves fickó, de kicsit különös. Rohamai
vannak, ha megvágja magát, nehezen gyógyul, van egy
koponyaröntgene, ami tökéletesen azonos egy 67 millió
éves kövület felvételével.
Mit gondolhatnánk?

Átnéztem Torrie Rosen leleteit az UCLA-ban való

gyógykezelése idejéből, hogy megnézzem, kapcsolódik-e
bármi a történethez. Semmi nem akadt a kórtörténetében
vagy a fizikai vizsgálatok
során, ami megerősítette vagy cáfolta volna azt, amit régen
tudtam, de valami megütötte a szememet. Elolvastam a nevét:
ROSEN, TORRIE. Elmondtam párszor magamban, aztán
hangosan is: Rosen Torrie, Rosen Torrie. Meglepő módon
pont úgy hangzott, mint a Rose
Centauri. Rose Centauri, feltételezett alakmása a már idé-
zett utolsó időciklusban.

Leginkább csalás az egész, vagy méginkább egy őrült

összefüggéstelen meséje.
Leginkább ez.
Vagy az volt, amit Josh mondott, amikor először állt a
dzsungelvárosban lévő barlang bejáratánál: „egy varázsos
birodalom hatalmas mágusa" volt.
A multak behálózzák az egész univerzumot.

Joshua Green időmeghatározása szigorú következetességgel

magyarázatot ad számos, gyakran spekulatívnek minősített
jelenségre, mint például reinkarnáció, prekognició, déjá vu
élmény, intuíció, előérzet, pillanatnyi elmezavar, szellemek,
víziók, vizitációk, kísértetek, UFO-k, idegen űrhajók le-
szállása, és azok a benyomások, hogy az idő néha gyors,
néha lassú, néha megjósolható, néha nem, néha ismétlődik,
néha vadonatúj.
Ez roppant takarékos elméletnek tűnik bizonyos
szempontból, sok a meghatározás, kevés a feltételezés.
Elkezdtem gondolkodni bizonyos történelmi eseményeken,
amik mindig elbűvöltek, eseményekről, amik olyan hasonlóak
ehhez a történethez és ezáltal magyarázatot nyernek.
Például, Cortez, aki nagy fahajójával megérke-
zett az azték partokhoz - az aztékok Quetzalcoatl istennek
vélték, aki a jövendölés szerint világosbőrű és szakállas, és
keletről fog érkezni egy úszó házban.
Vagy James Cook kapitány és Hawaii felfedezése. A
sziget évi ünnepének napján megjósolták elveszett istenük,
Lono csodálatos visszatérését. Az ünnepség során az emberek
az óramutató járásával egyezően körbejárták a szigetet, szent
botokat vittek, amikre keresztben lobogókat erősítettek. Cook
megérkezett, az óramutató járásával egyezően körbehajózta a
szigetet, ahol még sosem láttak vitorlást, aminek árbocai és
vitorlái pont úgy festettek, mint a szent botok és zászlók,
továbbá csodálatos, különös ajándékokat hordoztak.
Hogyan láthatta előre Cortez vagy Cook ezeket a
dolgokat?
Azok a hihetetlenül ravasz jóslatok, mint például
Gorancsacsa visszatérése a dzsungelvárosba, nem tekinthetők
puszta véletlennek, ha Joshua elemzése helyénvaló. Ehelyett
ezek a döbbenetes reinkarnációs ígéretek beteljesedtek, úgy,
ahogy Jasmine leírta, amikor az idő kereke keresztezi
önmagát, precesszió érint precessziót.
Volt egy professzorom az orvosegyetemen, aki úgy
vélte, hogy az álmok gondolati mutációk ugyanúgy, mint
ahogy sejtszinten a gének is mutálnak. Az álmokra, a képek
véletlenszerű rekombinációjára hatást gyakorol a környezet, a
társadalom, a kémiai és fizikai jellemzők, időnként teljes
lehetetlenség jön ki belőlük, időnként hátrányosak a szervezet
állapotára nézve. És néha adaptálható értékek rejlenek
bennük.
Ha a gondolatmutáció álmokat eredményez és a faj, mint
egész hasznosnak találja ezeket, akkor az
álom elkerülhetetlenül beépül a társadalmi szerkezetbe, a
faj tudatába; műalkotásként, tudományos éleslátásként,
filozófiai fordulatként vagy vallási mozgalomként
realizálódik. Néhány álom egyenesen evolúciós áttörést
eredményezett.
Tehát ha Joshua története csupán álom volt, mi a helyzet
a sorsunkkal, aminek szemtanúja volt? Mi van akkor, ha
az emberiség végzete valójában csak álmaiban valósult
meg? Ez az, amit a professzorom biztos szívesen
kiderítene.
Mindez persze puszta elmélkedés. Túl sokáig
összpontosítottam az egyik elveszett lélekkel való
kapcsolatomra.
Így van vagy sem, metaforaként írta meg az egész
naplót, annak érdekében, hogy saját szellemünk
informálhasson bennünket mindennapi életünkről.
Így van vagy sem, akkor is bolond.

Elértem a határaimhoz? Mit tehetnék még?

Elpakoltam az anyagot.

Egészen két hónappal ezelőttig.

Pasadenában voltam, Jerry McGann partiján. Főleg
értelmiségiek voltak ott, angol tanszéki típusok, néhány
vendégprofesszor meg egy pár komputerbolond. A
kertben voltam, a szokatlanul tiszta Los Angeles-i ég alatt.
Olcsó kaliforniai fehérbort iszogattam, amikor
összefutottam egy fiatal asztrofizikussal, Nelda
Lockwooddal.
A csillagokat nézte.
- Csodálatosak, nem? - jegyeztem meg.
- Ritkán ragyognak ennyire.
Mindketten az eget bámultuk, a kozmosz végtelen
feketeségétől a fehéren izzó, pici pontokig. A
 csillagok látszólag szinte ritmikusan fényesedtek ki és
halványultak, mint az érverés vagy a légzés.
- Olyan nyugodtnak látszanak, pedig óriási sebességgel
távolodnak tőlünk - mondtam lágyan. Úgy éreztem,
mintha templomban lennék, ez valahogy suttogásra
késztetett.
- Talán nem is olyan gyorsan távolodnak már - közölte.
- Micsoda? - kérdeztem. - Mindenki tudja, hogy a
galaxisok folyton távolodnak tőlünk. A Nagy Bumm,
ugye?
- Lehet, hogy így van. De nemrégiben kaptunk pár új
adatot. Az univerzum minden részében Finom porfelhő
lebeg - talán a Nagy Bumm során keletkezett
anyagrészecskék - de úgy tűnik, hogy eléggé sűrű ahhoz,
hogy gravitációs hatást gyakoroljon a száguldó
csillagokra. Eléggé lelassítja őket, sőt, meg is állítja és
akkor visszafelé kezdi nyomni őket, vissza a kezdethez, a
véghez. Akkor jön a Nagy Zutty. - Rosszindulatúan
mosolygott.
- Várjon egy kicsit. Mit mondott? Hogy a galaxisok
lelassultak mostanában?
- Nem egészen, csak már nem száguldanak olyan
gyorsan, ahogy feltételeztük. Talán a frissen jellemzett
gravitációs effektusok miatt. Szóval a vöröseltolódás -
tudja, a Doppler effektus a mértéke a galaxisok
távolodásának; hát utolsó méréseink óta picit lelassult.
- Lelassult - visszhangoztam.
- Ez nem azt jelenti, hogy egyenesen ránk zuhannak,
öregem. Ha ilyen mértékben lassulnak, a következő
néhány millió évben senkinek sem kell fedél alá
rohanni.
- Ilyen mértékben? - bámultam az űrbe. - És mi van
akkor, ha a mérték megváltozik?
 - Akkor egy kicsit hamarabb következik be.
Nyugi, nem a ma estéről van szó. - Odakoccintotta poharát
az enyémhez.
Úgy tűnt, a csillagok kicsit fényesebben kacsintgatnak.

Azóta az éjszaka óta ez jár az eszemben. Megint

elolvastam a kéziratot, aztán újra átlapoztam.
És újra.
Többen mondták, hogy fáradtnak látszom. Aztán egy
éjszaka, amikor a légkondicionáló elromlott, kitártam a
hálószoba minden ablakát, vártam, hogy valami szellő enyhítse
az elviselhetetlen forróságot. Minden pillanatban
megfordultam, hogy hidegebb pontot keressek - azt hiszem,
láttam egy kísértetet. Lehet, csak álmodtam, hogy láttam -
ott állt az ajtó árnyékában - csinos nő, feszes ruhában fiatal,
jó felépítésű, anyagtalan, kísértő: ez volt Di.
Felültem, de már eltűnt. Kiugrottam az ágyból, lerohantam
a hallba, le a lépcsőkön. Nem volt sehol.
Természetesen láttam a fényképét Joshua holmijai között;
agyondolgoztam magam; teljesen belehabarodtam ebbe az
ügybe; mi több, a vacsoránál a szokottnál több bort ittam.
Csupán nyugtalan álom volt.
De hetekbe telt, amíg feldolgoztam magamban.

„Hypocrite lecteur - mon sembable - mon frére!" - Josh

mondta ezt a pohárköszöntőt a kocsmában.
Hipokrita, gondolom, mivel olyan távolságból
szemléltem, olyan önhitten, olyan undorítóan fontoskodva azt
a kisstílű álmodozót, aki velem szemben ült.
 Képmásom, fivérem, gondolom azért, mert mindketten
tudósok voltunk, értelmiségiek, akik adatok gyűjtésével és
interpretálásával büszkélkednek.
Mon semblable - mon frére
Tényleg mindez voltam?

A barlangvárosban, ahol felfedezte az utolsó precessziót,

ahol feltehetően Torrie letelepedett, Joshua a következőket
írta: „Bonyolult civilizáció létezett a föld alatt. Gyanútlan és
büszke labirintus."
Tényleg mindezek vagyunk?

A kórházban volt egy páciensünk, olyan különös betegsége

volt, hogy nem tudtuk kezelni. Legyengült a
tüdőgyulladástól. Vírus- vagy baktériumfertőzés? Nem
tudtuk eldönteni. Ha bakteriális, az antibiotikumok
megmenthetik, ha vírusos, semmi nem segíthet rajta. Így
antibiotikumokkal kezeltük. Úgy döntöttünk, ha olyan
betegsége van, amit hatásosan tudunk kúrálni, akkor folytatjuk.
Ha igazunk van, a páciens életben marad, ha tévedünk,
valamiben úgyis meg kell halnia.
De az ilyen logika egyenesen a dzsungelbe vezet -
feltölteni az ájuldozó, beteg univerzumot a mélységből
származó, átvitt energiával, ez lehet az egyetlen gyógymód a
feldőlés betegsége ellen, ami már kihat a csillagainkra is.
Ilyen logikával tudok dolgozni.
De mégsem.
Minek siessek?
Egy lelkibeteg miatt, akinek nem gyógyul meg sérült
keze, aki két roham között dzsungelbeli törzsekről és a
szomszédos égitestek hosszú ideje megjósolt
okkultációjáról beszél?
 Két koponyaröntgen miatt, amik fedik egymást?
Egy forró nyáréjszakán megálmodott, gyönyörű kísértet
lány miatt?
Egy koktélpartin lezajlott beszélgetés miatt, ami a
Doppler effektus csökkenéséről szólt?
Nem, nem sietek.
Itt élek. Van orvosi gyakorlatom, otthonom,
macskám.
De figyelnem kell. Tulajdonképpen akármikor is nézek fel
mostanában a fekete, csillagos égre, egy bizonyos kristályos
fénypontra koncentrálok, megpróbálom érzékelni és
csodálkozom: már megint fényesebb lett? Aztán, ha elnézek
egy pillanatra, majd ismét rábámulok: nem csillog egy
kicsivel jobban?
Némi érdeklődéssel figyelem a Magellán felhőt is.
Akadémikus érdeklődéssel, természetesen. De ha
meghatározhatatlan módon lelassítja a vöröseltolódást, ki
mondaná, hogy nem fogom a térképeket meg a távcsövet és
nem teszek egy kis kirándulást az őserdőbe? Csak egy kis
horgászás a három folyó deltájánál.
Lélek-keresés.
A szellemek számára.
J. K.
Los Angeles, 1986. január

VÉGE