T. O.

Teas

Ojabun

1
 A sötétben a holttest mindössze homályos kupacnak látszott, csak
amikor Dunton odébb állt, és autójának fényszórója megvilágította a
testet, váltak ki vakítóan és émelyítőén a részletek. A sáros földet
markoló merev ujjak, a nyitott száj, mintha a sár fojtaná el a
fájdalomkiáltást, így már látszott az eltorzult arc, a hason fekvő test, a
fényszóró fényében fehéren világító csupasz fenék. A farmer egyik
szára lehúzva hever a pocsolyában, a másik a boka köré gyűrve.
Dunton vett egy mély lélegzetet, és visszalépett a fényszóró elé. A
sötét ismét átölelte a hullát, körötte kísértetiesen táncoltak az árnyékok,
ahogy Dunton ruháját cibálta a szél. A másik fényszóró, amelyet nem
takart el, a viharban táncoló ágakat mutatta. A kocsiban szólt a rádió, és
Duntont egy pillanatra megcsapta a valószínűtlenség érzése, mintha az
ágak a zenére kavarognának őrült erdei diszkóként.
Valami neszt hallott oldalról. Keze eltűnt a kabátja alatt. Persze
hiába, nem volt nála fegyver. Ezzel az átkozott munkával nem jár
fegyver, csak egy elektromos bénítóbot, amit Dunton még soha nem
próbált ki. De az is a kocsiban van. Ennél az átkozott munkánál állítólag
nincs szükség az ilyesmire. Itt az unalom a legnagyobb veszély, ami
fenyegeti az embert. Dunton lassan fújtatta a levegőt, közben magában
számolta csillapodó szívverését. Régi trükk, még sráckorában tanulta.
A nesz megszűnt, de Dunton nem tudott szabadulni a kényelmetlen
érzéstől, hogy figyelik. Célpontnak érezte magát. Nevetséges, balek,
kiszolgáltatott célpontnak.
Haja nedvesen tapadt a homlokára. Az apró szemű eső beszivárgott a
ruhája alá, és Dunton talán ettől, talán a félelemtől, megborzongott.
Legszívesebben belerúgott volna a hullába, amely pucér seggével,
szemérmetlenül tapadt a földhöz, mintha hágná az anyaföldet.

2
 Le van szarva - gondolta Dunton, és elszakította szemét a tetemtől.
Behajolt a kocsi ajtaján, és mintha egy másik világba került volna. Orrát
megcsapta a szagosító enyhe fenyőillata, hallotta az éjszakai dzsesszadó
műsorvezetőjének baritonját, és valami nyugodt biztonságérzet áradt a
műszerfal narancsszínű világításából. Dunton a szájához emelte a
mikrofont. Egy pillanatig habozott. Fogalma sem volt, hogyan szokás
az ilyesmit hivatalosan bejelenteni. A fenébe is! – lenyomta, a gombot.
- Ez meg mi? - Greg Boehr gyanakodva meredt, a tányérján levő
kétes állagú és meghatározhatatlan színű valamire.
Ez itt szója - Fortani evőpálcikájával fürgén kivett egy darabot,
felemelte és visszacsorgatta a tányérra. - Nagyon egészséges. Ez pedig,
cápauszony. Az ott rák, az pedig, nyers hal. Ott a tálon pedig...
Boehr letette a kezében tartott villát.
- Nincs valami olyasmi, ami korábban nem csúszott- mászott, és
rendesen át van sütve?
Fortani szánakozva nézett rá. Harmincas éveiben járó férfi volt.
Barna hajú és barna szemű, aki után nem fordulnak meg a nők, de azért
megvannak, a maga kis sikerei. Középmagas volt és középtermetű, az a
fajta, aki levetkőzve erősebbnek látszik, mint felöltözve, és akibe a
felszínesebb megfigyelők nyugodtan belekötnek. És általában
megbánják.
Boehr vagy húsz évvel idősebb és húsz kilóval nehezebb volt nála. A
haja őszült már, de olyan dús volt, mint egy húszévesé. Vörös, széles
arca lapos, betört orra mögött. Greg Boehrnak nem kellett tartania attól,
hogy bárki is kötözködjön vele, akinek nem ment el a józan esze. Ha
valakinek nem lett volna elég hatalmas öklének látványa, azt meggyőzte
a belőle sugárzó erő, a barna szempár könyörtelen nyugalma; De ha
valami őrültnek ez is kevés lett volna, ott volt a hónaljtokban a Colt
Special. Kopott, famarkolatú fegyver, amivel Boehr nemcsak

3
lőteremben ért már el tízes találatot. Greg Boehr az FBI szervezett
bűnözés elleni részlegének egyik vezető ügynöke volt.
- Egy jó marhasültet ennél, ugye? Sok sült krumplival, rengeteg
sörrel. - Andy Fortani a fejét csóválta.
- Parasztgyomrom van. - Boehr a villával vonakodva a szájába
gyömöszölt egy kis rákdarabkát. - Szóval mi ez a dolog a jakuzákkal? -
kérdezte.
Fortani körülnézett, nem hallotta-e valaki. Vastag tweedzakót viselt,
és agyonkopott farmert. Szabadnapos, sportkedvelő ifjú menedzserre
emlékeztetett, nem rendőrre. Pedig az volt ő is. Gyilkossági nyomozó.
- Mit tudsz róluk? – kérdezte, komolyan. Boehr egy pillanatig
eltűnődött. Ivott egy kis sört
- Az, legalább jó volt itt -, aztán vállat vont.
- A japán maffia - mondta és elmosolyodott. - Nem sok gondunk van
velük.
Fortani mereven nézte.
- Ennyi? Boehr vállat vont.
- Mit akarsz még? Tudom, hogy kitetoválják a testüket, tudom, hogy
aki hibázik, engesztelésül levágja a kisujját, meg az összes ilyen
romantikus baromságot.
Fortani elégedetten ropogtatta meg ujjait. Nem volt túl nagy ökle, de
a sok edzéstől a bütyke kemény és sötét volt.
- Hát akkor mondok egy- két érdekességet. Japánban több mint
kétszázezer jakuza van. A világ legbiztonságosabb országainak egyike
Japán, a világ legbiztonságosabb metropolisaival. De ez csak a látszat.
Gondold el, Greg, kétszázezer ember, aki vakon végrehajtja a
parancsokat, kétszázezer jól képzett és felfegyverzett ember, és
mögöttük olyan pénzügyi hatalom, amilyet elképzelni sem tudsz.

4
 A pincérnő lépett az asztalukhoz, középkorú, kellemes arcú hölgy.
Megkérdezte, ízlik- e minden, majd elégedetten távozott. Boehr a fejét
csóválta.
- Mondd, ha most azt felelem, hogy mindjárt kihányom ezt a szart,
harakirit követ el?
Fortani a nő után nézett.
- Nem, csak bunkónak tart. Boehr elfintorodott.
- Ide hallgass, Andy! Öreg vagyok én már ahhoz, hogy
hülyéskedjenek velem! Legalább hat éve nem láttalak, amikor együtt
voltunk azon a kéthetes továbbképzésen. Jó gyerek vagy, jókat
röhögtünk. Ittunk is, és ha jól emlékszem... Aztán ott volt az a bunyó
azokkal a szerencsétlen tagokkal, a helyi kocsmában. Szóval haver
vagy, öreg, örülök, ha látlak, de nem sírtam utánad esténként. És te sem
énutánam.
Ivott egy korty sört, szinte fenyegető pillantással méregette Fortanit,
aki evőpálcikáját vígan csattogtatva falt az egyik kis ovális tányérról.
- És akkor váratlanul felhívsz, hogy haver, mi lenne, ha innánk
egyet, mint a régi szép időkben. És én, mint a balek, azt mondom
magamban, na látod, ez egy haver. Ez nem szarik a fejedre, mint
annyian. Ez felhív, mert az eszébe jutottál, és kíváncsi, mi van veled. Ez
látni akarja a pofád.
Fortani egy pillanatra letette a pálcikákat, és az idősebb férfira
mosolygott.
- Hát ez, az!
- A francokat ez! Elhozol ebbe a szaros keleti étterembe, ahol
pálcikákkal kéne rizst zabálnom. Oké, ha neked ez jólesik! Aztán jössz
ezzel a jakuza- baromsággal, és azt hiszed, nem veszem észre, hogy erre
megy ki a játék.
- Csak beszélgetek. Gondoltam, érdekel.

5
 Egy pillanatig úgy nézett ki, Boehr megüti.
- Ne nézz hülyének, fiam! Fortani sóhajtott.
- Tudod, hány tagja van a legnagyobb japán jakuza- klánnak?
- Nem, de te majd, megmondod. Fortani állta a pillantását.
- Harmincezer! Érted? Harmincezer ember! Ti pedig, néhány száz
fős bandát, már nagynak neveztek!
Boehr felvett egy szalvétát, szórakozottan gyűrögette egy kicsit,
aztán anélkül, hogy a száját megtörölte volna vele, letette az asztalra.
- Hát akkor mondok valamit, fiacskám. Az a néhány száz szaros
gengszter itt működik, és igen, nekem elég sok, ha mondjuk kétszáz
tagja, van egy bandának. És szarok rá, hogy ott hányan működnek.
Amiatt fájjon a japán rendőrök feje!
- És ha azt mondom, pillanatokon belül itt lesznek? Gondolj csak
bele! Erősek és gazdagok. És erre terjeszkedhetnek.
Boehr elgondolkodva nézte. Vöröses arca öregebbnek tűnt, mint az
előbb.
- Nem érdekel! - mondta végül. - Nem érdekel!
- ismételte meg hangosabban és határozottabban, látva a
hitetlenséget és az értetlenséget társa arcán.
- Lassacskán itt ad randevút egymásnak az egész világ, söpredéke, és
ez mind szervezett bűnözés. Az olasz maffia a derék keresztapákkal és a
gennyes mozi- romantikájával történelem, fiam! Ahány kutyaszaros
ország van, annyi maffia, és mind azt hiszi, itt a vajas kenyér!
Pincér húzott el előttük a belső, különszoba felé. Nevetés hallatszott
ki, jellegzetes japán férfi torokhangok, és a japán nőkre jellemző bájos
csipogás. Valahonnan a fejük fölül halk, keleti zene szivárgott a rejtett
hangszórókból, kintről be- behallatszott a város dühödt lüktetése.
Fortani mintha mindebből csak a különszoba zaját hallotta volna. Arcán

6
vörösen csillogott egy lampion fénye, és a légkondicionáló ellenére is
izzadságcseppek sorakoztak rajta.
Boehr ökölbe szorította a kezét. Lesütötte a szemét, hogy ne kelljen
látnia ezt a maszkszerűvé merevedő arcot. Nem érdekli - gondolta -,
szarik arra, amit mondok! De folytatta, muszáj volt folytatnia.
- Jönnek ezek ezerszámra, jönnek ezek milliónyian! Jönnek
Kolumbiából, ahol egy ország dögölne éhen, ha felperzselnék a
mákföldeket. A kölykök vízipisztoly helyett kilenc milliméteressel
játszanak, és amelyik felnő közülük, úgy öl, ahogy te orrot fújsz! Aztán
itt vannak az oroszok. A KGB- ben meg a hadsereg kommandóiban
kitanított banditák. Annyi nekik az emberélet, mint neked a homáré,
amit most megettél! És mögöttük is van pénz, van hatalom, ne aggódj!
Egy világbirodalom szétlopott, szétrabolt darabjai állnak mögöttük. A
floridai parton hemzsegnek a kubai banditák. Mind elvágná a nyakad
egy húszasért, de még kevesebbért is. Vagy csak a buli kedvéért.
Folytassam? Mondjam a triádokat? Az arabokat? Boehr önkéntelenül is
fölemelte a hangját, de még mielőtt megérezhette volna magán az első
rosszalló tekinteteket, észbe kapott, és halkabban folytatta. A teremre
ismét ráült a békés moraj, körülölelte, szinte elkábította őket.
- És akkor te jakuzákkal jössz nekem! Fortani felnézett, találkozott a
pillantásuk. Két barna szempár, két sokat látott ember tekintete. Két
haveré. Kint valahol sziréna szólt az estében, hangjával beszűrődött egy
távoli tragédia, de ők itt ültek ezen a hűvös, biztonságos szigeten, távol
mindentől. Bűnözőktől, gyilkosságtól, maffiáktól.
- Vagy mutass nekem akár egyetlen nyavalyás jakuzát is!
Fortani hallgatott, és Boehrt kezdte elönteni valami rossz érzés. Mint
akkor, amikor John, a fia nem érezte jól magát, és elvitték az orvoshoz.
Ott is tudta, hogy valami baj van, mielőtt a doki megszólalt volna.
Benne volt a levegőben.
Aztán Fortani szomorkásán elmosolyodott.

7
 - Ott van benn, a különteremben.
Boehr háttal ült a különteremnek. Hallotta a hangokat, és most
egyszerre égették a hátát. Nem fordult meg, nem is rezzent az arca.
- Ki van odabenn? - kérdezte.
- Arakaga - felelte Fortani, aztán bocsánatkérő mosollyal hozzátette:
- Arakaga Surizo, az Arakaga-klán ojabunja.
Clancy Eastman üresbe tette a váltót, és leállította a motort. Hirtelen
csönd lett, az öreg bogár motorjának dobogásával egy időben hallgatott
el a kocsisztereón Sosztakovics zenéje is. Még néhány pillanatig Clancy
fülében zümmögött mindkettő, a fiú gondolatban lejátszotta a
következő taktusokat is.
Sötét volt az ablak, kár is kiszállnia. Nikko nincs otthon.
A zene elhalt a fejében, a lány hangját hallotta századszor is.
„Négykor várlak a színház előtt." De nem várta. Clancy négy után tíz
perccel lépett ki, és hunyorgott a napsütésben. Még nem látta, hogy
Nikko nincs ott, néhány másodpercig csak foltok táncoltak előtte, aztán
a foltok alakokká álltak össze. Lányok csoportja a padon, köztük egy
fekete, hosszú hajú lány is, de nem Nikko. Egy bájos mosoly, de ez sem
ő, aztán lassan fél öt lett, majd öt óra, és a tér fagyos, rideg lett Clancy
körül. Valaki ráköszönt, de a fiú nem is hallotta. Körötte nevetgéltek és
fagylaltoztak, meg randevúztak, és a napsütés édesen cirógatta a
testüket. De Clancy borzongott és egyedül volt.
Hétig várt, aztán nem bírta tovább. Nyomozni kezdett. Nikko reggel
nem volt órán. Nehéz volt elhinni, mert a lány szorgalmas volt. De azt
is nehéz volt elhinni, hogy a randevúra ne jöjjön el. Nikko nem volt az
étteremben sem délben, pedig megígérte Patnek, hogy együtt ebédelnek.
Nikko nem volt délután a könyvtárban. És persze négykor a színház
előtt.

8
 A fiú ül az öreg bogárban, és nézi a sötét ablakot. Látja maga előtt a
sötét szobát, saját magát, amint ott áll meztelenül az ablakban, és onnan
nézi az utcát. Mögötte megszólal Nikko édes hangja. Ő pedig,
elmosolyodik. Már várta. Odaviszi az ágyhoz az égő cigarettát, és
Nikko puha ajkai közé helyezi. Szemérmetlen mozdulat. A lány
elmosolyodik, egy szemérmetlen mosollyal, mandulaszemében huncut
fény gyűl, de csak ezzel csábít, csak a nézésével varázsol.
Mikor is volt? Tegnap? Tegnapelőtt? Clancy kiszállt a kocsiból, és a
japán, aki egy sötétszürke Chevyben unatkozott eddig, most feljebb
húzódott az ülésen. Nézte, amint a fiú körülnéz, majd sietős léptekkel
elindul a ház felé. Egyemeletes sorházak állnak itt. Egy sorban négy-
négy lakás. Mind pici, és mind diákok lakják, egyedül vagy kettesével.
A fiú mehetne akármelyikbe is, de ő afelé tart, ahol sötét az ablak.
Egyetlen ilyen van az egész sorban. A japán a zakója alá nyúl, és
ellenőrzi a hónaljtokban pihenő fegyvert. A fiú időközben a kapuhoz ér.
Zsebébe nyúl, matat a zárral, és nyílik az ajtó. A japán a bérelt, szürke
Chevyben visszacsúsztatja a tokba a fegyvert és kiszáll. Mielőtt
elindulna a ház felé a fiú után, mélyen beszívja a hűlő éjszakai levegőt.
Más, mint otthon. Más a szaga, az íze. De benntartja a zárójában néhány
másodpercig, aztán megfeszíti minden izmát, és miközben egyre
lassabban ereszti ki magából a levegőt, ellazítja az izmait. Egy ragadozó
puma mozgásával indul el Clancy után.
Bill Duntont nem az izgalom vonzotta a campus- rendőrséghez.
Izgalomban volt része bőven sráckorában, amikor a fiatalkorú bandák
háborúja őt is elkapta. Igaz, ő nem volt tag egyik bandában sem, de
Simon, a bátyja igen. A Patkányoknál. Dunton kilencéves volt, amikor
Simon először jött haza a fekete- vörös feliratos Patkányok dzsekiben.
Megállt a tükör előtt, forgolódott, ahogyan Billi eddig csak Nancy
nővérüktől látta, aztán gyorsan megsorozta a levegőt, mint egy öreg

9
bunyós. Billi némán figyelte az asztal mellől. Angoldolgozatot írt
éppen. A bátyja elkapta a tekintetét és rákacsintott.
- Mi van, öreg? Baró, mi? Az ember behugyozik!
Billi nem felelt, csak nézte. Fogalma sem volt, hogyan írhatná le egy
napját. De a baró szótól azóta is hányingere van. Még szerencse, hogy a
hatvanas évekkel ez is kiment a divatból.
- Tetszik, mi? – kérdezte a bátyja.
Dunton tétován bólintott. A dzseki szép, piros volt.
- Szeretnél, te is Patkány lenni?
A kilencéves Billi Dunton pedig eltűnődött. De aztán határozottan
felelt.
- Hát, azt hiszem, inkább elefánt.
De nem lett elefánt, ahogy pilóta sem lett, ami pedig tényleg nagyon
szeretett volna lenni. De ez nem érdekelt senkit, mert a környékbeli
srácok számára Billi Dunton nem létezett, csak Simon Dunton öccsét
ismerték. És mivel Simon jó pár évvel idősebb és erősebb volt, és
többnyire a haverjaival lófrált, általában Billen töltötték ki bosszújukat.
Aztán volt bőven része izgalomban akkor is, amikor tizenhat éves
korában meglógott hazulról, majd néhány társával együtt mexikóiakat
segített át a határon. Aranyélet volt, igaz, nem tartott soká, mindössze
fél év volt az egész, aztán véget vetett neki a határőrség egy járőre, egy
rövid, de annál hevesebb lövöldözés, melynek során Bill is megsérült.
És ha már az izgalomnál tartunk, volt része benne, a börtönben is, de
erről nem szívesen beszélt, és nem is szívesen gondolt rá.
A börtön után következtek az édes szabadság évei. Megkötöttségek
nélkül, barátok nélkül és pénz nélkül. Vándorolt egyik helyről a
másikra, stoppal vagy bérelt kocsikkal, itt- ott megállva, munkát
vállalva. Aztán ráunt erre is. Huszonhárom éves korára a legfőbb vágya
az volt, hogy békén hagyják. Mintha valami rejtett kapcsoló visszaállt

10
volna benne arra a pillanatra, amikor kilencéves korában, az asztalnál
ülve, angoldolgozatán tűnődött. Még mielőtt a bátyja, Simon bejött
volna a vörös, arany és fekete Patkányok dzsekiben. Beiratkozott az
egyetemre, és kapott munkát a campus- rendőrségnél. Tudták, hogy ült,
de nemigen zavarta őket. Ez nem igazi rendőrség. Nyugis, kellemes
munka. Éjszakánként járőrözni, figyelni, nincs- e betörő, ha valamelyik
diák jobban berúgott a kelleténél, hazasegíteni.
Vagy megtalálni, ha eltűnt. Billi elmosolyodott. A kiscsaj nyilván
ejtette a barátját, azt a bánatos képű zenészt, és jobbnak látja néhány
napig nem hazamenni. Nikko, ízlelgette a nevet. Még soha nem volt
japán lánnyal, de remélte, ezen még változtat.
Már a Seebreze Drive- on járt! Lassított, és álmodozás helyett a
házakat figyelte. Fehérre festett kis házak, szinte körülöleli őket a zöld.
Még az emeleti ablakok előtt is ott lengedezik egy-egy faág. Márkás
sportkocsik a felhajtókon, itt-ott egy státus Bogár vagy kisteherautó,
amilyenen délen a vörös nyakúak száguldoznak. De ezeken valahogy
nem autentikus a piszok, és persze a fülke sarkában sem áll duplacsövű.
Leparkolt, és mielőtt kiszállt, a kesztyűtartóból kivette a szolgálati
fegyvert. Maga sem tudta, miért hozta magával. A kapitány nem
szívesen adta ki, látszott rajta, hogy szívesebben veszi, ha kinyírják
Duntont, mintha lövöldözne a campusban. De Billi pont fordítva volt
vele. Nem azért jött ide, hogy meghaljon, és elég volt csak egy
pillanatra, a tegnapi rettegésre gondolni, hogy megmakacsolja magát. A
Colt Special mintha csúfondárosan vigyorgott volna rá. Billi
visszavigyorgott, egy gyors, begyakorlott mozdulattal ellenőrizte a
tárat, aztán az öve alá dugta a fegyvert.
A lány ablakában égett a villany. Az eltűnt madár, gondolta Billi.
Gunyorosan elvigyorodott. Szegény zenész jobban teszi, ha másik
barátnőt keres magának, és még jobban, ha amiatt nem izgatja így
magát. A csajok jönnek, mennek, kár aggódni miattuk, és kár futni

11
utánuk. Ez is azok közé a bölcsességek közé tartozott, amelyekkel a
mozgalmas élet ajándékozta meg Billit.
A kis Nikko, gondolta ismét. Belépett a házba, és felsietett a lépcsőn.
Három lakás volt odafenn. Egyik ajtón rap áradt ki, hogy lüktetett a kis
előtér, lüktetett Billi feje. Névtábla sehol, csak egy papír az ajtóra
ragasztva, rajta egy stilizált szív. Bill a fejét csóválva továbblépett.
Sötét, néma csönd. Az ajtó melletti kis műanyag rekeszben névjegy.
Valamilyen Thomas mérnökhallgató. Marad a harmadik. Billi
csöngetett. Fojtott nyögés hallatszott ki, s Dunton elvigyorodott. A kis
Nikko... alig jött haza, és máris huncutkodik. Kár is zavarni. Halk
léptek közeledtek az ajtó túloldalán és hallgattak el. Billi tudta, hogy
lesik a kémlelőnyíláson keresztül, és váratlanul meztelennek érezte
magát. A fenébe, Nikko, gondolta. Nyiss már ajtót! Essünk túl rajta!
Hivatalosan bejelentették, hogy eltűntél, nyugtáznom kell, hogy
megvagy, semmi bajod, hogy aztán lezárhassam az aktádat. Nyisd ki,
kislány, egy perc és mehetsz vissza a fiúdhoz!
Csend volt, furcsa és érthetetlen csend. A másik lakásból még
mindig üvöltött a rap, de itt senki nem mozdult, mintha üres volna a
lakás. Dunton kezdett bosszankodni. Bal kezével a kémlelőnyílásra
tenyereit, jobbal ismét megnyomta a csengőt.
Szinte beesett a lakásba, amikor váratlanul kitárult az ajtó. Mire
észbe kaphatott volna, egy erős kéz markolta a csuklóját és rántotta még
beljebb. Egyik pillanatban még kint unatkozott, a másikban tehetetlenül
zuhant előre. Elterült a földön, de annak az embernek a reflexével,
akinek már sokszor kellett vert helyzetből menekülnie, már oldalt is
vetette magát. A lába beleütődött valami bútorba, de ki törődik vele
ilyenkor, a szeme sarkából látta, hogy egy alak közeledik
villámgyorsan, egy láb lendül... Billi felrántotta a térdét, összeszorította,
a derekához feszítette könyökét, felhúzta a vállát. Össze- rugdosták már
néhányszor a földön. Rohadt rossz, de meg lehet úszni. És ha a másik

12
nagyon elbízza magát, még ki is lehet jönni belőle. De a rúgás a lábát
találta. Oldalazó, seprő mozdulat volt, nem is fájt, de megperdítette
egész testét, hogy most a feje nézett arra, amerre az előbb a lába, és
Dunton érezte, hogy a támadó súlya fölé nehezedik, egy kéz hátrarántja
a fejét, egy ujj a nyakába fúródik.
Jó tíz éve nem érezte ilyen tehetetlennek magát. Ez az ember
gyorsabb, mint ő. Ez olyan pontosan dolgozik, mint egy sebész.
Mozdulatlanul feküdt, igyekezett ellazítani izmait.
- Ki küldött?
Rekedtes hang, furcsa kiejtés. A fájdalom erősödött, ahogy a támadó
jobban bemélyesztette ujját.
- Ki küldött?
Más az ő helyében feltehetően megmondja, hogy rendőr. Vagy azt
nyögi, hogy Nikkót keresi, de Billinek már volt dolga néhány kemény
fiúval Ha az ilyen egy nevet akar hallani, nevet kell mondani neki.
- Harold - nyögte ki az első nevet, ami az eszébe jutott.
Enyhült a szorítás.
- Milyen Harold?
Japán, gondolta magában Dunton. Ők ejtik így az angolt. Nikko
féltékeny japán fiúja? Elvetette az ötletet.
- A félkezű Harold - felelte.
Megszűnt a kínzó fájdalom a nyakában, a japán kihúzta az ujját. Az
izmos kéz most a hóna alá simított, majd lejjebb siklott. Fegyvert keres,
gondolta Billi. Csaknem sírt a tehetetlenségtől. A japán a karjára térdelt,
keze szinte erotikus mozdulattal nyúlt Billi ágyéka felé. Megállt egy
pillanatra, ahogy kitapintotta a kabát alatt a coltot, aztán följebb rántotta
a kabát alját, hogy kivehesse a fegyvert.

13
 Billi pedig felrántotta a lábát, és teljes erejével előrelökte magát.
Teste szinte eltűnt a japán fölé magasodó teste alatt, fölkapta kezét, és
becsapott a japán lába közé, fölkapta térdét, és remélte, hogy fejen
találja a pofát. Talált, és nagy volt a kísértés, hogy megismételje a
rúgást, de megtanulta már, hogy nem szabad lebecsülni az ellenfelet.
Teljes erejéből markolta a japán herezacskóját, és egész testből oldalra
fordult. Fájdalmas sziszegést hallott, és tudta, hogy ő bizony üvöltene,
ha vele csinálnák ezt, de nem volt ideje ezen rágódnia, mert egy ütés
érte a fejét, elcsúszott ütés, de így is majdnem elaltatta. Még
gyorsabban fordult, és már állt is föl. Egy arc villant föl előtte a
kavarodásban, és reflexszerűen belefejelt, egy ököl vágódott a
bordájának, hogy elakadt a lélegzete.
Váratlanul engedte el a másikat, ugyanolyan váratlanul, ahogyan
megragadta, hátraugrott és a pisztoly után kapott. Jó érzés volt,
eszelősen jó érzés. Billi soha nem volt fegyverbolond, de akárki legyen
is ez a rohadék japán, jobb nála, gyorsabb, erősebb, és most már
gyanakszik is. Még egy lehetőséget nem ad.
Még mielőtt célozhatott volna, - csattant a rúgás. Kemény, bénító
rúgás volt, amitől kiesett a kezéből a pisztoly. A következő az arcát érte
volna, ha Billi nem az utcán tölti fél gyerekkorát egy bandák uralta
környéken. Teste ösztönösen tudta, mit kell tennie. Felrántotta vállát, és
előbbre csusszant, s közben már ütött is. Keményen, gyorsan sorozott,
de a japán védte. Ez az átkozott még rúgás közben is jól tartja a kezét,
ez még akkor sem, veszti el az egyensúlyát, gondolta Billi, de ütött,
aztán hirtelen hátra, oldalt vetette magát, amerre a pisztoly esett, és
nagyon remélte, megtalálja.
A japánnak is elege volt. Ki a fene gondolta volna, hogy ez az
átkozott amerikai ilyen jól verekszik? Ki tudja, talán a férfiasságát is
elvette azzal a szorítással. A puszta gondolattól ismét belehasított a
fájdalom. Ismét száműzte agya valamelyik távoli rekeszébe, de mégsem

14
tudott megszabadulni teljesen tőle. Ha nincs az a zsibbasztó érzés, talán
ugrik, és nem nyúl a pisztolya után. Ki tudja? De nem kívánkozott
ugrania, a keze mozdult, és megmarkolta a pisztolyt, emelte, csőre
töltött, és vele szemben az amerikai kétségbeesetten hentergett a földön,
és a japán célzott, a fegyver csöve követte a menekülő alakot, de a japán
még nem lőtt. Nem akart a másik hátába lőni. Szemtől szembe akart
végezni vele. A szemébe
nézni. Látni a félelmet. Az amerikai tovább fordult, a keze
fölemelkedett. Fekete fegyvercső meredt a japánra. Az pedig,
elmosolyodott, és meghúzta a ravaszt.
A gésa ötven körüli volt. A mozgása kecses és kifinomult, a ruhája,
sminkje, frizurája tökéletes. A szeme fáradt és a mosolya gépies, tette
hozzá gondolatban Sindzso Muraki. Kicsit megkönnyebbült a
gondolattól. A hely drága volt, sőt több annál. Megfizethetetlen. Az a
fajta hely, ahová be sem engednék kellő ajánlók nélkül, és ha
valahogyan bejutna, egyévi fizetését tenné ki a számla. Az a fajta hely,
ahová csak a felső néhány ezer képviselői járnak. Ahová egy jakuzaklán
ojabunja nem hív meg egy rendőrt, még akkor sem, ha meg akarja
venni.
Arakaga hagyta, hogy az asszony evőpálcikával a szájába dugjon
még egy falatot, és elégedetten böffentett. Újabb két gyönyörű kimonós
hölgy jelent meg mögöttük, mint az árnyék. Eltüntették a tányérokat,
friss mosdókendőket hoztak, aztán egy lány szakét. Sindzsónak ugyan
jobban esett volna egy sör az étel után, de nem lett volna illendő
házigazdája ízlését vitatni. Fiatal, szemérmes mosolyú lány töltötte ki
az italt. Sötét hajának valami bronzos árnyalata volt, és ugyanilyen
színű volt a szeme. Sindzso megborzongott a pillantásától, és úgy
érezte, elveszik ebben a szempárban. Térj észhez, mondta magában. Ez
a lány szajha. Méregdrága, de megvehető. Ne tévesszen meg a mosolya,

15
máz, akárcsak a gésáé. Erőt kellett vennie magán, hogy elszakítsa a
tekintetét.
Arakaga ojabun úgy tett, mint aki nem vesz észre semmit. Ivott egy
kortyot, majd letette maga mellé a poharat, és megoldotta nyakkendőjét.
A halacska kezd horogra akadni, gondolta. A hely nem tett olyan mély
benyomást Sindzsóra, mint az ojabun remélte. Tökéletesen viselkedett,
de egy törzsvendég magabiztosságával. Az ojabun már kezdett zavarba
jönni, amikor meglátta a vágyat és sóvárgást a fiatalabb férfi szemében.
Helyes. Mindenkinek megvan a maga gyenge pontja, csak meg kell
találni. Még nekem is, gondolta az ojabun. Még nekem is. Az arca nem
árult el semmit érzelmeiből, de egész testében végig sistergett a harag.
Intett, és a mama-szan ott termett mellette. Körülményeskedve töltött
frissen melegített szakét a régi helyett, és közben lopva az ojabun
pillantását leste. Arakaga szeme pedig a lány felé villant.
Sindzso most, hogy vendéglátója megoldotta nyakkendőjét és
kényelmesen törökülésbe ült, benyúlt a zsebébe, tiszta fehér kendőt vett
elő, és megtörölte gyöngyöző homlokát. Mikor visszatette a kendőt,
bekapcsolta a magnót. Apró szerkezet volt, a kocsi kulcstartójába
építették be a japán hírszerzés szakemberei. A mikrofon az egyik gomb
volt, és ettől
Sindzsónak állandóan nevethetnékje támadt, amikor eszébe jutott.
Tizedik éve volt hírszerző, de még mindig nem tudta megszokni ezeket
az eszközöket.
Arakaga mindjárt a tárgyra tért. Sindzso kiürítette az apró poharat, és
látóterében kisvártatva megjelent a karcsú test. A lány puhán letérdelt
mellettük, telitöltötte a poharat, s miközben lehajolt, kimonójából
kibukkant hosszú nyakának tökéletes íve. Soha nem gondoltam volna,
hogy megkívánok valakit is ebben a rémes öltözékben, gondolta
Sindzso. Idegesítette a gondolat, idegesítette, hogy bármi is eltereli a
figyelmét. Japán ötödik legnagyobb jakuza családjának ojabunjával

16
vacsorázik, helyén kell, hogy legyen az esze. Tökéletesen kell
egyensúlyoznia, kell megjátszania a megvásárolható rendőrt. Éreztetni
kell, hogy kapcsolatai révén bizalmas információkhoz is hozzájut. De
csak csínján. Arakaga nem sejtheti meg, hogy a hírszerzés állította rá, és
még kevésbé, hogy miért. Sindzsónak nem voltak kétségei, hogy ez a
halk szavú, udvarias férfi ugyanolyan könnyedén adná ki a parancsot a
megölésére, ahogyan itt rendelt.
A lány telitöltötte a poharat, és kecsesen fölegyenesedett. Sindzsóra
mosolygott ismét, és ígéret sugárzott a szeméből. Eltűnt a szoba, eltűnt
Arakaga, csak az a sötét, ragyogó szempár maradt. Sindzso keze
remegett. Nem tudta, mi történt vele. Még soha nem volt ilyen, hatással
rá nő.
- Tetszik? - hallotta maga mellett.
Arakaga arcán mosoly játszott.
- Tetszik - bólintott Sindzso.
- A vendégem. - Arakaga úgy mondta, mintha egy tál levesről volna
szó, és Sindzsónak vissza kellett fojtania a feltörekvő haragot.
Összeérintette két tenyerét és mélyen, hosszan meghajolt, ahogyan egy
ilyen csodálatos ajándékot megköszön az ember.
- Mélyen lekötelez, Arakaga úr.
- Örülök. Az embernek a mai világban szüksége van barátokra.
Kezdődik, gondolta Sindzso. A nők eltűntek a teremből, s a halk
zene is elhallgatott, csak a kis szökőkút halk csobogása hallatszott be a
kertből. Enyhe szellő simított végig a testén, s ahogy megmozdult és
szembefordult az ojabunnal, árnyéka finoman hullámzott a tatamin.
- Mindenben a rendelkezésére állok, Arakaga úr.
Az ojabun ismét elmosolyodott. Volt valami a szemében, amitől
Sindzso megborzongott. Vigyázni kell vele, figyelmeztette magát.

17
 - Mindenre nincs szükségem, barátom. - Az ojabun cigarettát húzott
elő. Intett Sindzsónak, hogy csak maradjon, és elgondolkodva
meggyújtotta egy arany öngyújtóval. - Valaki megerőszakolta a lányom
- mondta hirtelen. Sindzso mozdulatlanul ült. Tudta, hogy a jó modor
most azt kívánná, hosszan sajnálkozzon, de azt is, hogy Arakaga nem
ezt várja tőle. Hallgatott hát. - Nikko Amerikában tanul - folytatta az
ojabun. - Egy este valaki megtámadta a campusban. Leteperte, kést
szegezett a torkának és megerőszakolta.
Az ojabun elhallgatott, és fájó csend telepedett rájuk. Sindzsónak
kaparta a torkát a füst, de nem mert köhinteni, nem mert mozdulni. A
füstön keresztül mintha elmosódottan látta volna Arakaga alakját.
Mintha a joviális, öltönyös üzletember eltűnt volna egy pillanatra.
Hideg tekintetű szamuráj ült előtte. Sindzso pislogott egyet.
- Azt akarja, hogy találjam meg a támadót, uram? - mondta halkan.
- Nem. - Arakaga ivott egy kortyot, hogy megnedvesítse torkát. - A
támadó már nem él. - Nikkót hazahoztam, biztonságban van.
Sindzso bólintott, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Arra gondol, miért hívtam ide, mit akarok magától? - Arakaga
tűnődve nézte vendégét. Eldöntötte már, hogy mindent elmond neki,
mégis habozott. Nem ismerte ki magát ezen az emberen. Harminc körül
lehet, izmos, egy vívó könnyed mozgásával. Állítólag megvehető, de
nyoma sincs rajta kapzsiságnak, az egyetlen emberi pillanata az volt,
amikor megkívánta azt a lányt. És nyugodt, nagyon nyugodt. Az ojabun
nem szokott az ilyen emberekhez. Arakaga rendőrök tucatjait pénzelte
úgy, hogy a legtöbbjükkel nem is találkozott személyesen. Magas rangú
hivatalnokok és politikusok sora volt a bérlistáján. De most nem zsíros
állami szerződést kell megszerezni, nem aktákat kell elfektetni, nem a
konkurenciát kell a sarokba szorítani. Most nyomozni kell. Gyorsan és
diszkréten. És a kapcsolatai Sindzso Murakit ajánlották.

18
 - Nem hiszek a véletlenekben - törte meg a csendet. Vendégére
nézett, mintha ellenvetést várna, de Sindzso hallgatott, a szeme sötéten
csillogott. - Nem hiszek - ismételte az ojabun. - Az a hely, az, az
egyetem biztonságos. Utánanéztem, amikor Nikko úgy döntött, hogy ott
akar tanulni. Rendes, .tiszta hely, jó közbiztonság. Magas árak és külön
campusőrség. Nikko pedig helyes lány, de nem gyönyörű. - Tudta, hogy
vendége most, az előbbi lányra gondol, és örült neki, hogy legalább
most olvassa a gondolatait. Nem szerette a kiismerhetetlen embereket,
ahogyan a véletlenekben sem hitt. - Miért őt, erőszakolták meg?
- Talán japán lányt kívánt az illető.
- Talán. - Egymás szemébe néztek, és néhány másodperc után
Sindzso illedelmesen lesütötte a szemét. - Miután elhoztam Nikkót, ott
hagytam egy emberemet, hogy figyelje a lakást. Nikkót titokban hoztam
el, és úgy gondoltam, ha bántani akarják, besétálnak a csapdába.
- És? - Most látszott először igazi érdeklődés Sindzso arcán.
Különös, gondolta az ojabun. De az egész ember különös. Arakaga
kezdte bánni, hogy egyáltalán kezdett vele. De most már nem fordulhat
vissza. Megbízza Sindzsót, és figyelteti. Minden lépését.
- Lelőtték az emberemet - mondta csöndesen. Hallgattak. Odakinn
surranó léptek közeledtek, s a két férfi némán várt, akár az orgyilkosok.
De a léptek elhaladtak ajtajuk előtt, a következő szobához, ahol ki tudja
ki szórakozott, vagy döntött életről-halálról.
- Egy campusőr - folytatta Arakaga. - Előrehajolt, tekintete Sindzsóét
kereste. - Az egyik legjobb emberemet, lelőtte egy nyavalyás éjjeliőr.
És ezt én higgyem el! Tudni akarom, mi történt, Sindzso úr. Tudni
akarom, ki áll e mögött, és miért. A többi nem a maga dolga.
Sindzso lassan bólintott. Töltött mindkettejüknek. A szaké már
kihűlt, de nem törődtek vele. Koccintottak, Sindzsónak gondja volt rá,
hogy a poharát lejjebb tartsa az ojabunénál. - Kiderítem, ojabun - ígérte.

19
 Fortani utat tört magának a bámészkodókon keresztül, majd átbújt a
kordon alatt. Az előbb még mindenfelől testek nyomódtak az övének,
könyökök, térdek, táskák és fényképezőgépek bökdösték, de itt, a
vastag kötél másik oldalán csak egyetlen rendőr ácsorgott. Fortani
felmutatta a jelvényét, elment a poszt mellett, és belépett az ajtón. Halk
csilingelés, és megszabadult a bámészkodók kíváncsi pillantásától is.
Kis bolt, három gondolában italok, a sarokban szörp- és
csokoládéautomata. Pult divatjamúlt, de nem igazán szép, régimódi
pénztárgéppel, a pult mögött a holttest. Az ajtóból csak a lába látszott, a
kitaposott, magas szárú cipő. Közhely, gondolta Fortani szomorúan. A
halál közhelye és ezé a rohadt munkáé. Hol vannak gyerekkora
regényeinek zseniális bűnözői, csavaros történetei? Mit kezdene ezzel a
holttesttel Sherlock Holmes vagy Hercule Poirot?
Milyen gyanúsítottakat ültessen le és milyen könyvtárszobában?
Charlie Stonefield a pultnak dőlve állt, és a fogát piszkálta. Ötvenes,
kopasz férfi volt, megfáradt zsaru a rablásiaktól, akinek már nem sok
örömöt nyújtott az élet a fogpiszkálás gyönyörein kívül. Ahogy
megpillantotta Andyt, akkurátusán zsebre vágta fogpiszkálóját, és a
másik zsebéből vastag jegyzettömböt húzott elő. Fortani ismeretségi
körében az egyetlen ember volt, aki tudott gyorsírni, s jegyzetei
mindenki más számára olvashatatlanok voltak.
- A szokásos - morogta. - A pofa bejött, lepuffantotta az öreglányt, és
lelépett a kasszával.
- Tehát rablás - állapította meg Andy, elégedetten.
- Nyereségvágyból elkövetett emberölés - közölte Stonefield. -
Három golyót is kilőtt, a hüvelyeket megtalálod a zacsiban a
bizonyítékok között.
- Milyen bizonyítékok? - morogta Fortani kelletlenül. - Ez rablás,
öregem. Elvitte a kasszát. Ezért jött ide, hogy elvigye a kasszát. Közben

20
megijedt vagy mi a fene, és elsült a fegyver. Az ügyész majd ráveri az
emberölést, de ez akkor is rablás. A tied a zacskód a bizonyítékaiddal
együtt.
A technikus, aki az ajtó mellett térdepelt, és úgy hajlongott egy kis
kefével kezében, mint egy őrült mohamedán, felnézett. Fiatalember
volt, az, az okostojás-fajta, akit Fortani soha nem állt. Még nem látta
őket együtt dolgozni.
- Egyáltalán, honnan tudják, hogy egy ember volt? - kérdezte.
- Jó kérdés - bólintott Fortani. Stonefieldre pillantott, az pedig, vállat
vont. Elrontották a játékukat.
- A tanúk húsz tizenötkor láttak bejönni egy férfit. Fiatal,
középmagas pofa, a vállán egy sötét sporttáska - olvasta. - Az ügyeletet,
húsz huszonötkor riasztotta egy vásárló.
Fortani közelebb lépett. Átlépett a helyszínelők krétajelein, és vetett
egy pillantást az áldozatra. Hatvan körüli, sovány asszony, olcsó
nejlonköpenye korábban fehér lehetett, de most vörös a kiömlött vértől
és a bortól. Üvegszilánkok borították mellette a talajt, és Fortaninak
rossz érzése támadt, mintha a holttest megmozdulhatna és megvághatná
magát velük. A vér szaga a boréval keveredve undorítóbb volt, mint
valaha.
- Soha többé nem iszom burgundit - hallotta a háta mögül Stonefield
hangját, - Ami azt illeti, tojásflippet sem.
Fortani pillantása följebb vándorolt, az áldozat koponyájára.
- Én sem - morogta. Elfordult és visszasétált az ajtóhoz. Odakinn
oszladozott a tömeg, az emberek kezdtek letenni arról, hogy valami
drámát látnak, csak a legmakacsabbak tartottak ki, hogy láthassák,
amint elviszik a holttestet. Kilenc körüljárt, és a sötét hatalmas buraként
borult a csillogóan kivilágított város fölé.

21
 - Az öreglánynak volt pisztolya - mondta mögötte Stonefield, s Andy
hallotta a hangján, hogy ismét a szájában a fogpiszkáló. - A fiókban
tartotta. Félig ki volt húzva a fiók, amikor lelőtték. Ha elkapod a
madaradat, majd beállítja önvédelemnek.
- Ha elkapom - morogta Andy. Megszólalt a zsebében a telefon.
Kivette, és a kijelzőn megnézte, honnan hívják. Nem jó ómen esti
randevút hulla mellett megbeszélni. Nem volt ismerős a szám, s Andy
némi tűnődés után benyomta a gombot.
- Fortani te vagy? Itt Beaudy. Van a számodra valamim, szerintem
érdekelni fog.
Beaudy. Apja francia, anyja amerikai. Nőcsábász csirkefogó, s
nagyjából ez is az egyetlen testgyakorlás, ami érdekli. Haver egy másik
körzetből. Odakint mentőautó siklott a forgalomban, szirénája tompán
behallatszott az üvegablakon keresztül, fénye összekeveredett az ajtó
előtt ácsorgó rendőrautó lassan forgó lámpájának kékjével. Távolabb
valami neon vörös csíkja verődött vissza az aszfaltról, mint egy
gigantikus vérfolt.
- Nő? - kérdezte Andy reménykedve. Agglegény volt, sem a
természete, sem a munkája nem viselt volna el állandó partnert.
- Hideg - hallotta a telefonban. - Nagyon hideg.
Sötét volt a szoba, mindössze a sarokban világított az olvasólámpa
kis, sárgás fényköre. Pete valami vaskos könyvet olvasott, szétfeszítette,
hogy lássa a lapok belső oldalát is. Fiús arca nyugodt, kisimult volt.
Nyakkendőjét meglazította, ez volt az egyetlen lazaság, amelyet
megengedett magának, míg ő volt az ügyeletes. Pisztolytáskáját
elrejtette jól szabott zakója, de Greg Boehr tudta róla, hogy nem a
sztenderd coltot hordja, hanem egy német Lúgert. És tudta azt is, hogy
jól bánik vele. Amikor megkapták ezt a megbízást, kivitte a fiút a
lőtérre.

22
 Greg a keskeny, keményre tömött kanapén feküdt, és a plafont nézte.
A vastag acélrolón keresztül csak tompán hallatszott az országút
moraja, de a szemmel láthatatlan réseken át fénycsíkok szöktek be és
táncoltak a plafonon. Greg aludhatott volna, csak hajnali négykor kell
felváltania Pete-et. Reggel tízkor indulnak, és délben a bíróságon
lehetnek. És Antonio Silfredi megteheti vallomását.
Nem tudott aludni. Nem ringatta biztonságba a védett ház nyugalma.
Apró motel, alig egyórányira a várostól. Nem feltűnő, könnyen
megközelíthető. A jellegtelen középkorú házaspár, akik vezetik, az FBI
alkalmazottjai. És az egyik bungaló, amely látszatra ugyanolyan, mint a
többi, tartogat néhány meglepetést. Az acélredőnyt, a biztonsági ajtót, a
közvetlen riasztást a központba, a szekrényben, a kabátok mögött
sorakozó fegyvereket. Pisztolyok, géppisztolyok, két távcsöves puska,
infratávcső.
Miért érzi olyan átkozottul bizonytalanul magát? Holnap lezárul az
ügy, Silfredi tanúskodik, kitálal mindent, amit csak tud. Boehr
elmosolyodott a sötétben. Igazi vérengzés lesz az a vallomás. Gyilkosok
és keresztapák kerülnek rács mögé. Politikusok buknak,
üzletbirodalmak. Ha a tanú eljut a bíróságig, gondolta keserűen. Pete
felé pillantott. A férfi hátradőlt a fotelban, és nem látszott az arca, a
homályból mindössze a keze és a benne tartott könyv emelkedett ki.
Bujkálunk, gondolta Boehr keserűen. Rájött, hogy ez bántja, nem a
félelem. A törvény bujkál. A törvény fél a bűntől, és meglapul előle.
Elfogták Silfredit, volt elég bizonyíték ellene, mégsem zárták élete
végéig rács mögé, mint ahogy megérdemelné. Alkut ajánlottak neki. Új
nevet kap, új fazont, házat, pénzt, kényelemben élhet, ha meg nem
találják. Rákény-szerítették az alkura. Megértették vele, hogy nem kerül
ki élve a börtönből. Legalább kétszáz év összbüntetésre számíthat, azt
akár harmadolhatják is jó magaviselet miatt, Silfredi több mint százéves
lenne, mire szabadulna. De ne számítson rá. Berakták egy éjszakára

23
néhány kétméteres, százhúsz kilós, kanos fekete közé. Másnap Silfredi
ráállt az alkura. És most békésen alszik a másik szobában, a nyitott
ajtón keresztül ki- kihallatszik horkolása. Védett ház.
Boehr nézte a fénycsíkokat. Akárcsak gyerekkorában, amikor beteg
volt. Csak otthon vékonyabb volt a redőny, nagyobbak a rések. De a
fények ugyanolyan titokzatosan táncoltak, mintha üzenetük lett volna.
Greg Boehr tízéves korában, meg volt győződve róla, hogy valami
civilizáció üzen neki. Próbálta morzeábécével megfejteni, próbált
zseblámpájával válaszjeleket adni, de hiába, az üzenet, ha volt, rejtve
maradt. Odakint egy kamion húzott el, reflektora egy pillanatig a
kanyarból végigsöpört a lehúzott redőnyön, a plafonon fura hullám
futott végig. Boehr nézte, és néhány pillanatra úgy érezte, újra gyerek,
odahaza fekszik az ágyán, apja a másik szobában még dolgozik, az
íróasztal lámpájának fénye beszűrődik az ajtó alatt, és ő tudja, hogy
biztonságban van. De nincs biztonságban. Egyáltalán nincs
biztonságban. Andy Fortani jutott eszébe. Jakuzák! Andynak nincs elég
dolga, hogy ilyen marhaságokon töri a fejét? Ott ültek abban a
nyavalyás japán vendéglőben, és nézték, amint az ojabun kíséretével
együtt távozik. Középkorú japán üzletember. Kifogástalanul szabott
öltöny, enyhén, őszülő haj, széles pofacsont, értelmes, szomorú tekintet.
A tulajdonos hajlongva kíséri ki, mintha könyörögne. Fortani keze úton
a szája felé megáll a pohárral, Andy feszülten figyel. - A kis- öreg
könyörög, hogy az ojabun legyen a vendége - magyaráz. - A jakuzák
soha nem fizetnek. De az ojabun ragaszkodik hozzá.
El kéne hívni Fortanit a tárgyalásra! Hadd lássa, milyen a valóság.
Vagy el kellett volna hívni őrködni a védett házba. Andy nyomozó,
igazi rendőr. Mit tudja ő, milyen érzés, amikor a törvény bujkál a
bűnözők elől.
Boehr nézte a fényeket, szinte hipnotizálták. Egy tenyérnyi folton
apró pöttyök táncoltak, a folt időnként odébb úszott, majd vissza,

24
megnőtt kicsit, aztán eltűnni látszott. Valaki üzen. De ki és mit, meg
fogja- e fejteni, vagy meghal anélkül, hogy megtudná. A folt kisebb lett,
remegett, új ábrák tűntek föl. Boehr elbűvölten nézte. Mint régen,
amikor apja, mielőtt lámpát oltott volna, odaosont hozzá és
megcsókolta. Greg mindig úgy tett, mintha aludna már. Behunyta
szemét, és csak akkor nyitotta ki újra, amikor meghallotta a távolodó
lépteket. De most nem hall lépteket.
És Greg Boehr hirtelen rájött, miért nem, és ötvennégy évesen
egyszer csak megértette azt a gyerekkori üzenetet. Igaza volt,
mindvégig igaza volt. Ez a fény figyelmezteti valamire. Oldalt vetette
magát. Szemét elvakította a torkolattűz fénye, beléhasított a fájdalom.
- Na mit szólsz? - Beaudy hangja diadalmasan csengett. A
helyszínelők rég elmentek, a hullaszállítók a konyhában kávéztak, csak
ők ketten maradtak a szobában. Meg a halott jakuza.
Andy Fortani szinte megilletődötten nézte. A férfi harminc év körüli
volt. A halottkém levette vászonzakóját és kigombolta ingét, de nem
vesződött vele, hogy újra felöltöztesse. Az izmos mellkason végig
iregumi, a jakuza tetoválás, amelyet világszerte utánoznak, de mégsem
tudják igazán lemásolni. Fortani leguggolt és megnézte a japán kezét. A
kisujj hiányzott.
- Gondoltam, érdekel - locsogott Beaudy mellette. - Tudom, hogy
érdekel az ilyesmi. Halálos ütések... hu... -kézélével játékosan Fortani
felé csapott. Fortani nem mozdult, Beaudy ujja az arcát súrolta.
- Ezt lelőtték.
Beaudy elkomorodott.
- Le. A campusőr, bizonyos Bill Duncan. Előtte verekedtek,
- Ezzel? - Fortani leguggolt a holttest mellé, puhán megérintette.
Megfordította a kezét. Edzéstől kérges kézéi, a sok ütéstől megduzzadt
bütykök.

25
 Kintről valami csattanás hallatszott be, és egy pillanatig mindketten a
konyha felé néztek. Beaudy sóhajtott.
- Beszélhetsz vele, ha akarsz. A fenébe, a legjobb volna, ha átvennéd
az ügyet.
- Nem az én körzetem - jegyezte meg Fortani. Maga is meglepődött,
hogy némi szomorúságot érez. A másik holttestre gondolt, az olcsó
nejlonköpenyes kis asszonyra, a pult mögül kikandikáló fehér magas
szárú cipőre. Sikerült megbeszélnie Stonefielddel, hogy segítsen neki.
Charlie beszél a tanúkkal, megírja a jegyzőkönyveket, úgy veszik, hogy
megkezdett nyomozást ad át a gyilkosságinak. Maga sem tudta, miért
kérte.
- Már szóltam a főnöknek - Beaudy lefegyverzően vigyorgott rá,
azzal a bájgúnár mosollyal, aminek egyes nők nemigen tudtak
ellenállni. Fortani tudott. De nem volt biztos benne, hogy akar.
- Van nála valami irat? - A halottra pillantott, a jakuza üveges
tekintettel meredt vissza.
- Semmi.
Egymásra néztek. Meleg volt, és Fortani izzadni kezdett, előhúzta a
zsebkendőjét, és megtörölte a homlokát. Odakint ismét csörömpöltek, a
halottszállítók tán kései vacsorát főztek. Akarod, gondolta Fortani. Ezt
akarod. Ezért hívtad el vacsorázni azt a felfújt Boehrt is. Mi a fenét
tétovázol? Miért kéreted magad? Majdnem tíz éve hajszolod a
zsebtolvajokat, rablókat és autótolvajokat, újabban szerencsétlen
boltosok gyilkosait. És most itt egy halott jakuza. Terád vár.
- A fenébe - mondta. - Holnap reggel átveszem az ügyet.
- Várj csak, nekem...
- Randevúd van - fejezte be Fortani. - Nekem is. Otthagyta a kis
lakást, az utcáról még visszanézett és megborzongott.

26
 Hűvös volt odakinn, szinte kellemetlen a benti fulladt hőség után.
Kihalt volt az utca, talán errefelé a diákok nem élnek vad éjszakai
életet. Egyetlen ablak világított, az élet összes jele egy fekete macska
volt, aki egy autó kereke mellől figyelte Fortanit. Aztán vakarózni
kezdett, és lassan, méltóságteljesen elvonult. Andy utána nézett. - Te
tudod, ugye? - suttogta. Betette kocsijába a zakóját, aztán kihúzta
magát, és megcsinálta a légzőgyakorlatot, amire a szenszej tanította.
Már régi fekete öves volt, amikor a szenszej egy este, edzés után
odavetette, hogy holnap, ha ráér, jöjjön el délelőtt. A légzés
megnyugtatta, és lassan, fokozatosan kezdte elönteni az önbizalom
ahhoz, amit tenni akart. Úgy negyed óra múlva szállt be a kocsijába, és
habozás nélkül indított.
Másfél óra múlva ért vissza a kis bolthoz. Réges-rég eltűnt a tömeg,
rendőr sem posztolt már az ajtó előtt, csak a vörös pecsét jelezte, hogy
valamikor a nap során bűntény történt. Éjjel kettő múlt, de itt még
mindig volt forgalom. Odébb egy kocsi lassan, gyaloglótempóban
gurult, mintha a vezetője keresne valakit, egy részeg megállt Fortani
mellett, és az arcába nézett.
- Adj egy kis pénzt, öreg.
Fortani a zsebébe túrt, és elővette pénztárcáját. Néhány dollár volt
csak benne. Odaadta a felét, és remélte, elég lesz. Nem volt kedve
bántani a szerencsétlent.
Kés villant. Fortani keze pedig kivágódott. Gondolkodás nélkül,
ösztönösen ütött, ahogyan a szenszej tanította. Rövid, egyenes ütés volt
gyomorra, hogy megelőzze a szúrást, s ahogy a kezét visszarántotta,
ugyanabban az ütemben hátracsusszant. Csönd volt. Fortani a szeme
sarkából észlelte, hogy a kocsi a túloldalon gyorsít. A férfi lassan esett
össze, mintha a teste nem akarná elhinni, hogy egyetlen ilyen rövidke
ütéssel le lehet teríteni. De Fortani nem lepődött meg. Nem először

27
győződött meg a hatékonyságáról. Lehajolt, fölvette a kést, és a fény
felé tartotta. Közepes pengéjű konyhakés volt.
- Mit vártál, te őrült, jakuzakardot? - morogta Fortani. Visszaült a
kocsijába, és körbehajtott a háztömb körül. Befordult egy mellékutcába,
és próbált egy nagyobb kört leírni, de nem sikerült, a következő utca
másik irányból volt egyirányú. Káromkodva ment tovább. Marhaság,
gondolta. Marhaságot találtam ki. Az érzelmeim vezetnek az agyam
helyett.
Továbbment. Küzdelemben hallgass a megérzésedre. És ez
küzdelem közte és a között a férfi között, aki este hét húsz körül
benyitott a boltba.
A jakuzaügy rejtély. Ez nem. A gyilkos elvitte a kasszát, néhány száz
dollár lehetett, aztán sietett elverni. Most belőve hever valahol, vagy
iszik, talán egy játékteremben nagylegény. És Fortani le merte volna
fogadni akármibe, hogy nem messze innen, talán tíz perc, negyed óra
autózásnyira, lehet, hogy itt, a városnak abban a szegletében, amit a
saját körzetének nevezhet.
Csak meg kell találnia. Lassított, félreállt a járda mellé, és
lekapcsolta a motort. De nem így. Megteheti, hogy végigjárja az összes
általta ismert narkó- neppert, a lebujokat és szórakozóhelyeket. De ezzel
újra ott van, amit el akart kerülni. Időt rabló, szabályos, becsületes
rendőri munka. Piti hazugságok sora, kihallgatások, unott és ijedt tanúk,
emlékezetvesztésben szenvedő emberek. Múlnak a napok és a hetek. Ha
intuíció, hát legyen csakugyan intuíció. Behunyta a szemét, hátradőlt,
ellazította az izmait. Látta maga előtt a kis boltot. Látta az egész
szánalmas jelenetet, mintha csakugyan szemtanúja lett volna; a gyilkos
belép, körülnéz, aztán fegyvert fog. Szerencsétlen asszony pedig
kihúzza a fiókot. Ha nem teszi, talán akkor is meghal, így esélye sem
lehetett.

28
 Fortani elfojtotta magában a haragot. A harag nem segít. Lazíts! Újra
megindult agyában a film. Látta a lövést, az összeeső asszonyt. A
gyilkost! Kirohan az ajtón, jobbra fordul. Igen, jobbra... Fortani
kinyitotta a szemét, és indított. Lassan haladt mellette az éjszakai város.
Kirakatok és járdák, fényes szigetek és sötét foltok mellett hajtott el.
Beszélgető csoportok egy étterem előtt. Az egyik bár kidobóembere
vaskosan és fenyegetőn áll az ajtóban. Kinek van kedve bemenni
mellette? Az egyik sarkon munkások dolgoznak, hatalmas reflektorok
fényénél, mintha filmforgatás volna, de nem az, nem kell ismételni a
jeleneteket, és nem kell mosolyogni. Komoran, rosszkedvűen
dolgoznak, mellettük hatalmas gödör tátong már. Fortani megy tovább.
Hajtja valami ösztön, érzi, merre kell mennie. Egyre magabiztosabb,
egyre gyorsabb.
Nem gondol már jakuzákra, nem gondol nyomozásra, dicsőségre,
arra sem, kit keres, és miért. Áthalad egy főútvonalon, automatikusan
lassít, átenged egy gyalogost. Balra fordul. És ott, alig húszméternyire a
saroktól, színes lámpák világítanak.
Szakadt hely. Fortani azt hitte, ismeri körzete összes éjjeli tanyáját,
de itt most járt először. Nem sokat vesztett vele. Néhány asztal, két
játékgép, az egyik sarokban két kártyázó ribanc. A pókergépnél húsz év
körüli srác. Enyhén dülöngél, és a kelleténél jóval erősebben csapkodja
a gombokat. A pult mögött senki, az egyik túlságosan is kifestett, túl
rövid szoknyát viselő nő leteszi a kártyát, feláll, és fáradt léptekkel
odaballag.
- Mit iszik?
- Sört. Pilzenit.
Az asszony valami soha nem látott üveget vesz le, ismeretlen
importsör, erős, de nem rossz. Fortani iszik néhány kortyot, és a
pókerautomata mögé ballag.

29
 A srác veszít. Káromkodva dobál újabb pénzdarabokat a nyílásba,
kezdi elölről. Káromkodik, dob. Ő volna az? Nehéz elképzelni, de
Fortani több mint tíz éve rendőr, és három éve gyilkossági nyomozó a
város egyik legrohadtabb körzetében. Mindent el tud képzelni.
- Sokat veszített?
A pincérnőtől kérdezte, de közel maradt a sráchoz. Hátha ő az. Ha
igen, pisztoly van nála, és egy pisztolyostól vagy távol maradj, hogy ne
találjon el, vagy egész közel legyél, hogy neked is legyen egy esélyed.
A pincérnő vállat vont.
- Eleget. - Visszament az asztalhoz, leült, keresztbe vetette a lábát, és
fölvette a kártyát. Jó lába volt, talán izmosabb a kelleténél.
- Régóta játszol?
A srác nem válaszolt. Káromkodott, csapkodott, veszített. A zsebébe
nyúlt. Fortani elkapta a kezet, megcsavarta és lökött egyet. A srác fejjel
a falnak esett, keze kifordulva feküdt Andy markában.
- Régóta játszol? Mennyit vesztettél, mi? Honnan volt a pénzed?
Nem feszített jobban. Ha ezt teszi, a srác jajgat, de nem beszél. Ha
mégis, kényszervallatás, visszavon mindent a tárgyalás előtt. Egyre
lazábban szorította, egyre fenyegetőbben harsogott.
- Jártál a Pine Streeten? Hol voltál ma este fél nyolckor? Honnan volt
a pénzed?
És a srác mozdult. Olyan hevesen és olyan hirtelen, hogy ellöki
Andyt, ha azt készületlenül éri. Izmos volt, erősebb, mint amilyennek a
bő dzsekiben tűnt. Vadul rángatózott, nem volt benne semmi technika,
csak őrület. Andy engedte kicsusszanni a kezét. A srác megperdült,
lapát keze ívben csapódott Fortani arcának. Tenyérrel védte,
hátracsusszant. A fenébe, nem ezt akarta. És a fiú a dzsekije alá kapott.
Fortani nem mozdult, csak odébb helyezte súlypontját. És a dzseki alól
pisztoly került elő. Kis kaliberű fegyver. Fortani felé lendült, és

30
alighogy vízszintesbe került, a srác már lőtt. Ha Andy egy
másodperccél tovább vár, vége. Csak a filmeken szónokolnak a
gyilkosok hosszasan lövés előtt. De most nem a szerencsétlen asszony
felé lendült a pisztoly. Fortani tökéletesen tudta, mit kell tennie, és a
teste örömmel engedelmeskedett. Oldalt és előre szökkent, bal kézzel,
tenyérrel állon csapta fiút, jobb keze a kezére csapott, aztán rákulcsolt.
Nem volt elég, ennyi nem volt elég, az ital vagy valami más elkábíthatta
ellenfele érzékeit. Lekapta bal kezét is, úgy markolta két kézzel a
fegyvert tartó csuklót, felrántotta, és közben lábéllel térdhajlatba rúgott.
Nem volt elég, még mindig nem volt elég, vagy talán az lett volna, de
már ő nem akarta ilyen könnyen befejezni. Bal kézzel ismét elengedte a
férfi kezét, jobbal rántott, ballal kézéllél ütött.
Reccsent az ádámcsutka a keze alatt. A test rongyként csuklóit össze,
az ujjak lassan szétnyíltak, és a fegyver kihullott közülük. Andy hagyta
a földre esni, onnan vette föl tollat a kakas mögé akasztva, másik
kezével nejlonzacskót vett elő. Úristen, remélem, valóban a gyilkost
öltem meg, gondolta. Rendelt egy kávét, és míg a rövid szoknyás
nősápadtan engedelmeskedett, felhívta az ügyeletet. A másik asszony
föl sem nézett a kártyalapokból.
Tömött, fehér felhők sorakoztak a gép alatt, Clancyt a régi közhely
szerint vastag tollpaplanra emlékeztették. Olyan paplanra, ami neki
soha nem volt, de valahogy benne volt a tudatában, mint annyi minden
apái, nagyapái korából. Dallamok ébredeztek benne, közhelyes
dallamok, magasan szárnyaló futamokkal, hogy Clancynak szinte
hányingere lett tőle. De néhány hónapja megfogadta, hogy lejegyez
minden dallamot. Levette útitáskáját, és kotorászni kezdett benne
kottafüzet után.
Írok Nikkónak egy szimfóniát, gondolta. Egy nemes szimfóniát,
nehéz, szép harmóniákkal, és közben ilyen kis slágerdallamokkal
feloldva. Nikkónak! Tegnap felhívta egy férfi, és azt mondta, Nikko

31
hazautazott Japánba. Nem mutatkozott be, csak annyit mondott még,
hogy Nikko vissza sem jön többet, felejtse el.
Clancy felhívta a rendőrséget, a repülőtársaságokat. Nem lett
okosabb. Néhány éve megszűnt az utaslista, és mit gondol, hány japán
lány utazik Tokióba. Felhívta a dékáni hivatalt. Nikko kijelentkezett az
egyetemről, közölte, hogy hazautazik. Valami családi ügy. Nem, nem
személyesen, hanem telefonon.
Hogy ki beszélt vele...? Clancynek jó másfél órájába tellett
megtalálni az illetőt, mézhangú nő volt, és jól emlékezett. Egy férfi
telefonált. Furcsa kiejtése volt. Udvarias, kurta. Az asszony örült,
amikor letette a telefont.
Clancy újra lepillantott a felhőkre ihletért, de a gép süllyedni kezdett,
kigyulladt a lámpa, és Clancy engedelmesen bekapcsolta a biztonsági
övet. Nikko, gondolta. Jövök.
Tokió Narita repülőterén két férfi ácsorgott az L. A.-ből jövő járatra
váró rokonok, barátok mögött. Nem volt rajtuk semmi feltűnő.
Tetoválásaikat jól szabott öltöny takarta el. Fegyver nem volt náluk, de
mindkettő mestere volt a közelharcnak. Mindössze vaskos dollárköteg
és egy visszafelé szóló repülőjegy volt a zsebükben.
A gép leszállt, és egyikük ismét megnézte a fényképet. Az ajtón
pedig kezdtek kiszállingózni az első utasok.
Fények kavarogtak a sötétben. Felvillantak, majd újra eltűntek, és
Boehrt elöntötte a félelem. Hangokat hallott valahonnan a távolból, de
ezektől nem félt. Csak a sötéttől és a csendtől. Szagok. Fura, kesernyés
illat, valahonnan ismerős és megnyugtató. Egy érintés. Aztán sötét és
csönd megint, hullámokban, mintha a ólomszínű tenger akarná magával
sodorni. Erősebb nála, tehetetlen ellene. Fények! Fel- felvillannak,
színeket alkotnak, csillognak.

32
 Carson aligazgató mozdulatlanul ült, és a fekvő testet nézte. Boehr
öregnek látszott, mint aki a halál küszöbén van. Ott is volt, gondolta az
igazgató. Egészen a küszöbön. Csönd volt a szobában, még az infúzió is
nesztelen csöpögött Boehr megkínzott testébe. A férfinak a homlokába
lógott egy tincs. Carson körülnézett, mintha csak, meg akarna győződni
róla, valóban kettesben vannak- e, aztán közelebb hajolt, és puhán
félresimította.
Boehr szemhéja megrándult.
- Greg - szólalt meg Carson halkan. Középkorú, jól öltözött, őszülő
halántékú férfi volt. Nem nézett ki többnek hatvannál, egy olyan
hatvanasnál, aki remekül tartja magát. Igaz, mindössze ötvenöt éves
volt. Enyhén rókaképű, elég okos és nagyon gátlástalan. Közepes férj,
tűrhető barát, és remek főnök.
Boehr szeme kinyílt, de nem lehetett eldönteni, mit lát vele. Kába,
ködös volt a tekintete.
- Greg - nógatta Carson. - A fenébe is ember, ébresztő. Én vagyok
az, megismersz?
Boehr többször is kinyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. Az
aligazgató egy pohár vizet emelt a szájához. Boehr hálásan ivott.
Vízcseppek csurogtak le az állán, itatták át a pizsamája gallérját, de
egyikük sem törődött vele.
Boehr végre felnézett.
- Az ember mindig jobbat vár - suttogta.
Sötét volt odakinn, de a kórteremben égett a villany. Az ággyal
szemben széles tévé állt állványon, az éjjeliszekrényen kis csokor virág.
Az ágy egyik oldalán az infúziós állvány magasodott fölé, a másik
oldalon Carson makulátlan alakja.
Carson hátradőlt, és hideg pillantást vetett rá.
- Még rosszabb is jöhet - közölte. - Vizsgálat indult, Boehr.

33
 - Kapd be. - Boehrt elfogta a gyengeség. Lehunyta a szemét, nem
akarta látni a tévét, a halványzöld falat, a palackot, amelyből lassan
csöpög belé az élet, de főleg nem akarta látni a főnökét. - Pete le akart
lőni - suttogta. - Azt hitte, alszom. Nem hallottam, amikor odalépett
hozzám, inkább megéreztem. Gurultam, de akkor már lőtt... azt hiszem,
én is.
Elhallgatott. Kezdtek visszatérni az emlékek. A fények, azok a
fények, amelyek megmentették az életét. A villanás, a fájdalom. A
fegyver a kezében. Lőtt, igen, lőtt.
- Megölted - mondta nyugodtan Carson. - Egyetlen lövéssel
megölted. Ő is majdnem megölt téged. Az orvos szerint néhány centin
múlott. - Sóhajtott, mint aki rossz hírt közöl. - Néhány napig feküdnöd
kell, ez minden. Ha a vizsgálatot is ilyen jól megúszod, szerencsés
szarházi vagy, Greg.
- Kapd be! - ismételte Boehr bágyadtán. Tíz éve vágyott rá, hogy ezt
mondja az aligazgatónak. Tíz éve nem meri, de az előbb könnyedén,
szinte természetesen csúszott ki a száján, és olyan jólesett, hogy újra
akarta hallani. - Pete le akart lőni. Tudod, gondolkodtam, hogy akarják
kinyírni, ha a nyomunkra jutnak. Sejtettem, hogy megtalálnak. Amit
legalább ötven ember tud, az nem titok, és legalább ennyien tudják, hol
vannak a cégnek a város közelében védett házai. Csak gondolkodni kell.
Nem mehetünk túl messze, mert idejében ott kell lennünk a tárgyaláson,
és nem akarunk egy élő bombával hosszan utazgatni. Nem maradunk
olyan helyen, ahol ismerik a pofánkat, főleg Silfrediét. Csak azt nem
tudtam, hogy akarnak elkapni. Nem gondoltam... - elhallgatott, s úgy
nézett ki, el is alszik, de aztán folytatta. Carson nem mozdult közben.
Csak ült, pillantását nem vette le Boehr arcáról.
- Tudtam, hogy megkennek zsarukat - hallotta ismét Greg hangját. -
Megveszik a védett házak listáját, talán még azt is, hol vagyunk és

34
hányas cipőt hordok. De hogy azt a srácot is, aki velem van, akit védek,
és akinek védenie kell?
— Nagy volt a tét, Greg - mondta Carson halkan. - Nagyon nagy.
Fölnézett, az ablak felé. A nyolcadikon voltak, és szemben velük egy
másik ház ablakainak négyszögei világítottak. Az egyik négyszög
elsötétült, és Carsont néhány pillanatra valami furcsa szomorúság fogta
el.
- Mi történt? - Boehr megpróbált felülni az ágyon, de nem sikerült,
és Carson nem segített, csak nézte a szemközti házat, a világos meg
elsötétülő ablakokat.
- Pete megsebesített. Valószínűleg megölt volna, ha nem előzöd
meg. De pont fejen találtad. Silfredi nyilván hallotta a lövöldözést,
gondolom, megijedt, és azt tette, amit nem kellett volna. Ha észnél van,
bezárkózik a szobájába, és hív minket. De pánikba eshetett. Persze
érthető! Látja a két testőrét vérbe fagyva, a szerencsétlen csak egy
dolgot akarhatott, elhúzni az irháját mielőbb. Magához vette Pete kis
géppisztolyát, és kirohant a bungalóból.
- És? - Greg időközben feltornászta magát, és most már remegő
kézzel emelte szája elé a vizespoharat. Ki- kiloccsant a víz,
összekeveredett az izzadsággal, amely foltokban ütött ki pizsamáján.
- Azonnal lekaszabolták. Az egyik bokor mellett lapultak, talán azt
várták, hogy Pete ajtót nyisson, talán azt, hogy kijöjjön és közölje, hogy
minden rendben, a fene tudja. De amikor meglátták Silfredit, nem
haboztak. Ott halt meg az ajtó mellett, a golyók szinte beleverték abba
az istenverte golyóálló acélajtóba, ami megvédte volna.
Greg Boehr tapasztalt öreg rókának tartotta magát. Olyannak, akiről
már leperegnek a dolgok, aki mindent látott, és akinek nem lehet újat
mutatni. Akinek ez az egész már nem személyes ügy. Behunyta hát a
szemét, és úgy mondta, mintha csak mellékesen jegyezné meg.

35
 - Elkapom őket.
- Nem, Greg.
Boehr felnézett: Carson pillantása kiismerhetetlen volt, nem látszott
benne érzelem. Ránézett végre egy pillanatra, aztán újra kibámult az
ablakon. Talán a szemközti, házban lapul néhány embere távcsöves
puskával. Talán csak unja a pofám látványát, gondolta Boehr. Talán
csak tréfál, és nem veszik el tőlem az ügyet.
- Vizsgálat lesz, Greg. Meghalt egy ügynök és a védelmetekre bízott
tanú.
- Éppen azért... - Boehrnak erőt adott valami, talán a bosszúság, talán
a pihenés. - Ha leszedsz az ügyről, örökre rajtam marad a gyanú, hogy
sáros vagyok.
- A vizsgálat majd tisztáz, de ha nem szedlek le az ügyről, akkor
előbb-utóbb marhaságot csinálsz. - Odahajolt hozzá, az arcuk szinte
összeért. Valami fura arcszeszt használt, amitől Boehrt émelygés fogta
el. - Több mint húsz éve vagy ügynök, Greg. Tudod, milyen ez a
munka. Egyszer nyerünk, egyszer veszítünk. Ha nyerünk, nem bízzuk el
magunkat, ha veszítünk, nem áll meg az élet. Megölték Silfredit, és azt
hiszik, nyertek, de nem. Nem nyerhetnek. Új ügynökök erednek a
nyomukba, épülnek be a szervezetükbe, állandóan a nyomukban
vagyunk, nem lehet egyetlen nyugodt pillanatuk tőlünk, mert tudják,
hogy az első hibát kihasználjuk, az első alkalommal lecsapunk.
Találunk megint egy bűnbánót, egy fel- feslett szálat, amelyen át
eljutunk a nagykutyákig. És tudod, miért? Mert mi vagyunk az állam.
Mi vagyunk a rend. Hatalmas és erőt sugárzó szervezet vagyunk, ahol
ha egy ember kiesik, egy másik folytatja a munkáját. Ha az egyik irány
nem jó, próbáljuk másik oldalról. Nem kötnek a helyi törvények, fölötte
állunk mindennek. Az FBI erősebb, mint holmi keresztapák. De Greg
Boehr különleges ügynök nem. És ezért nem folytatod ezt az ügyet.
Boehr visszadőlt a párnára, halk, mégis erőteljes hangon szólalt meg.

36
 - Mindig találnak egy új kiskaput. Hatalmas és erőt sugárzó
szervezet, ahol ha egy embert elkapunk, rögtön a helyébe áll a másik.
Fölötte állnak a törvényeknek, fittyet hánynak ránk. És azért, mert
hivatal lettünk.
Carson néhány pillanatig némán nézte, aztán töltött a pohárba a híg
teából.
- Igyál. Új ügyet kapsz. Nem akartam mondani, amíg ki nem jössz,
gondoltam, pihensz, olvasgatsz, már amit egy ilyen szerencsés szarházi
csinálhat, akinek van ideje napokig ágyban dögleni. De tudom, nem
nyugszol. Helyes. Ez az ügy kényes és sürgős. A japán hírszerzés
szagot fogott, hogy az észak- koreaiak nagy mennyiségű fegyvert
vesznek a feketepiacon. Állítólag olyanokat is, amelyek Japán
biztonságát is veszélyeztethetik. Tudod, hogy ezek már a saját szarukat
megeszik, hogy ne haljanak éljen. Egy diktátornak ilyenkor a
legegyszerűbb háborút indítani. És ha így döntenek, nem sok célpont
kínálkozik. Az egyik Japán.
Boehr gyanakodva nézett az aligazgatóra.
- Mi közünk hozzá? El akarod venni a CIA kenyerét?
Carson vállat vont.
- Nem rossz ötlet. Mi azért kevesebb dolgot puskázunk el. De nem,
nem akarom elvenni a kenyerüket. A japánok szerint a koreaiak egy
japán jakuzabandán keresztül akarják lebonyolítani az üzletet. Hát ez az
új megbízásod, Greg, és átkozottul siess meggyógyulni, mert ha azok a
nyavalyás fegyverek eljutnak az orrunk előtt Phenjanba, minket nagyon
seggbe rúgnak, fiam. És hidd el, áthárítom rád az adagomat.
Billinek elege volt. Amikor este tizenegy után megszólalt a
kapucsengő, úgy érezte, betelt a pohár. Egész nap cseszegették. A
délelőttöt a rendőrségen töltötte, egy rohadt acél- és üvegirodában, ahol
a légkondicionáló mintha meleget okádott volna, és az emberek

37
gyanakvást. Rohadtabb volt, mint annak idején, amikor a miatt a
mexikói balhé miatt elkapták. Akkor szinte kedélyes volt az egész.
Nagydarab, vöröses képű seriff hallgatta ki, aki „fiam"-nak szólította, és
időnként lekevert egy akkora pofont, hogy Billinek az emlékétől is
csengett a füle. Vitrinben régi coltok sorakoztak mögötte, az egész
kicsit olyan volt, mintha egy közepes színész seriffet játszana egy
közepes westernben. Billi mindent bevallott, és este az öreg néhány
doboz sörrel benyitott a cellájába. Másnap Billit továbbszállították, és a
megyei börtönben elmélkedhetett, helyénvaló- e útlevéllel és
munkavállalási engedéllyel nem rendelkező mexikóiak számára utazási
irodát nyitni.
Itt bezzeg nem volt sör. Itt lógó öltönyös, meglazított nyakkendős,
fáradt férfiak voltak. Rossz kávé és még rosszabb szendvicsek. Jó zsaru,
rossz zsaru trükkök. És mindenekelőtt gyanakvás. Mit keresett abban az
istenverte lakásban? Miért vitt magával fegyvert? Miért pont most?
Ismeri-e az áldozatot? És a japán lányt, Arakaga Nikkót, őt ismeri?
Kérdések újra és újra, és fáradt öltönyösök, valami különös rend szerint
váltogatva egymást. Bill a végén már gyűlölte a jellegtelen szobát, az
alig látható repedést a halványszürke tapétán, az íróasztalt, melyen soha
nem ír senki, csak rátámaszkodnak, vagy fél fenékkel lezserül ráülnek,
amikor meg akarják mutatni, milyen barátságosak. Billi ügyvédet akart,
de megmagyarázták, hogy nem gyanúsított, pihenni akart, de közölték,
hogy az ügy fontos, sürgős, valami kiemelt prioritásról beszéltek, amit
Duntonnak is meg kell értenie. Hogyne értette volna! Seggbe rúgják
őket, ha nem tudják valakire sürgősen ráhúzni a vizes lepedőt, és ő pont
megfelel erre a célra.
Már sötétedett, amikor hazaengedték. Az ajtó előtt riporterek várták,
a rögzítőjén tele volt a szalag. Az egyik üzenet a lánytól, akitől még a
múlt héten kért randevút. Hosszú combú, hosszú hajú, őzikeszemű lány,
az a fajta, amelyikből mindegyik egyetemen van néhány. Nem lehet

38
tudni, mit tanul és miért, csak azt, hogy ott van minden bulin, ismeri
mindenki, és ő is ismer mindenkit. És persze, hogy átkozottul jó segge
van. Nem ér rá, közbejött valami, majd telefonál. Naná, gondolta
Dunton. Hát hogyne telefonálnál.
Keserű volt a szája. Kinyitott egy sört, és az öreg seriffre gondolt.
Aztán arra, hogy talán nem is volt olyan jó ötlet idejönni. Nem neki
való ez a hely. Valami kis, névtelen egyetemet kellett volna keresnie,
ahol nem önti el naponta keserű íz a száját.
Az ötödik sörnél tartott, amikor csöngettek. Dunton megmerevedett,
aztán lassan felállt. Érezte, hogy részegebb a kelleténél, de nem
érdekelte. Kiment az előszobába, és már majdnem az ajtóhoz hajolt,
hogy kinézzen a kis üvegen, amikor meggondolta magát. Ha a halott
jakuza barátai bosszút akarnak állni rajta, csak annyit kell tenniük, hogy
megvárják, amíg kinéz, aztán beleeresztenek egy golyót a
kémlelőnyílásba. Egyenesen a szemébe fog fúródni. Halkan
beoldalazott a fürdőszobába, már nem olyan halkan kimászott az
ablakon, és a ház körül futó keskeny peremen vészesen egyensúlyozva
elaraszolt a folyosó ablakáig.
Harminc körüli férfi állt az ajtaja előtt. Éppen újra csöngetett, aztán
zsebre dugva kezét, lehajtott fejjel ácsorgott az ajtó előtt. Középmagas
volt, vékony, de Billi Dunton tapasztaltabb volt annál, hogy
megtévessze a látszat. Nem tudta, ki ez az ember, mi a fenét akar tőle,
csak azt, hogy erős. De fegyver nincs a kezében. Billi elindult
visszafelé. Valamivel lassabban ment, elveszett a lendülete, és már nem
tűnt olyan jó ötletnek félrészegen egyensúlyozni egy keskeny
párkányon három emelet magasban csak azért, hogy megnézze, ki a
fene csöngetett.
Andy Fortani időközben kezdte elveszteni a türelmét. Dunton
odahaza van, efelől nem voltak kétségei. Látta, hogy ég a villany,

39
hallotta a halknak szánt lépteket. El nem tudta képzelni, mit csinálhat ez
az ember. Már kezdte feladni, amikor végre kinyílt az ajtó.
Billi Dunton kölyökképű fiatalember volt. Világoskék farmerban és
egy még fakóbb kék pólóban állt az ajtóban. Szőkésbarna haja kócos
volt, arcán egy kölyökkutya jámborsága. Ez ölte volna meg a jakuzát?
Andy a zsebébe nyúlt, és látta, mint villan, a másik férfi szeme. Látta
azt is, hogy alig észrevehetően kifordul, és ellazítja a vállát. Előhúzta a
jelvényét és felmutatta.
- Fortani nyomozó vágyók. Ne haragudjon, hogy ilyen későn
zavarom, de szükségem van a segítségére.
A fiatalember a szemébe nézett. Dunton szeme kék volt, és ahogy
farkasszemet néztek, mintha egyre hidegebb, egyre acélosabb kék lett
volna. Andy nem az a fajta volt, aki lesüti a szemét. Ez volt az egyik
első dolog, amit az edzésen megtanult. Ha lesütöd a szemed, kikapsz.
Belül már eldőlt a küzdelem. Nézz az ellenfél szemébe, álld a
pillantását, legyél erősebb belül, mint ő, törd össze a tekinteteddel!
Hideg a szeme, gondolta Dunton. Olyan ember tekintete, aki bízik az
erejében, Fortani nem pislogott, mindössze összehúzta a szemét.
Duntonban a józan ész és a harag csatázott. Döntetlenre állt a meccs, és
még nem lehetett tudni, ki mellé áll az elfogyasztott alkohol.
Mozdulatlanul álltak az alacsony küszöb két oldalán, köröttük aludt a
ház. Mintha egy alvó világ közepén csak ők ketten volnának ébren,
hogy megvívják a maguk hangtalan csatáját. A lépcsőházban váratlanul
kialudt a villany, a lakásból kicsapó fény világította be az ajtó előtti
négyszöget, de Fortanira árnyékot vetett Dunton alakja. Fortani
elmosolyodott.
- Megengedi, hogy bemenjek?
Tétova mosoly jelent meg Billi kölyökkutyaképén is. Vállat vont.

40
 - Jöjjön be. - Megfordult és előrement, hallotta, hogy a rendőr
becsukja az ajtót és követi. Kivett két doboz sört a hűtőből, és az
egyiket Fortani felé hajította.
Fortani lopva körülnézett. Diáklakás, gondolta. Ha nem tudná, ki
lakik itt, megesküdött volna, hogy egy diák, egy fakultációk tömegét
fölvevő, minden iránt érdeklődő srác, akinek nincs más dolga az
életben, mint előadásokra járni, és tudományos címeket szerezni,
szanaszét könyvek, olyan tömegben, amilyent Fortani eddig csak
egyszer látott, egy kis könyvesboltban. Könyvek a polcokon, könyvek a
földön, az ágyon. Folyóiratok kinyitva, cikkek pirossal bekeretezve,
kivágva, szanaszét. Az íróasztalon komputer, de a srác úgy látszik,
mégsem hisz az információs forradalomban, ragaszkodik a nyomtatott
betűhöz.
Az olcsó fotelból letett egy viselkedés- lélektant, egy olcsó ponyvát,
egy szakácskönyvet, meg valami matematikait, aminek már a címét sem
értette, aztán lerogyott, és felpattintotta a sört.
Dunton is ivott. Egy pillanatra béke és megnyugvás telepedett a kis
szobára, aztán Billen kezdett úrrá lenni a feszültség és a fáradtság.
- Mi a fenét akar? - csattant föl.
Fortani letette a dobozt, megtörölte a száját.
- Szeretnék arról a jakuzáról beszélgetni magával. Ha nincs ellene
kifogása - tette hozzá.
- És ha van? - Billi enyhén bizonytalan léptekkel a frizsiderhez
botorkált, és kivett még két sört. Most kicsit erőteljesre sikerült a dobás,
Fortaninak el kellett kapnia a fejét.
Andy hallotta, hogy a sörösdoboz mögötte a falnak csattan. Nem
akart haragot ezzel az emberrel, de nehéz napja volt, és kezdett elege
lenni.
- Akkor holnap beszélgetünk. A rendőrségen.

41
 - Aha... - bólogatott Dunton. Meglepően gyorsan felpattant, és bár
nem tett semmiféle fenyegető előkészületet, Fortani biztos volt benne,
hogy ütni fog. Beljebb húzta a lábát, hogy könnyebben fel tudjon
ugrani, különben nem mozdult. Nem akarta bántani Duntont. De
Dunton nem ütött.
- Tudja, hol voltam ma egész nap? - kérdezte csaknem barátságosan.
- A rendőrségen. Kihallgattak, mint valami rohadék bűnözőt.
Körbeálltak és fölém hajoltak, és az egyik a seggemet nyalta, a másik
fenyegetőzött, és kiszívták az utolsó csepp erőmet is.
Már ott tartottam, - bevallok mindent, csak hagyjanak békén, de ezek
csak faggattak. Most meg jön maga éjfélkor, hogy nem zavar- e. Miért
is zavarna? Elvégre csak reggel nyolctól este nyolcig hallgattak ki.
Fortani felállt, a falhoz ment, és fölvette a sört. Kinyitotta, és a
felhabzott ital a kezére fröccsent. Nem törölte le, csak ivott. Szomjas
volt és fáradt, most kezdte csak érezni, milyen átkozottul.
- Tegnap délután lelőttek egy kis öregasszonyt - szólalt meg halkan.
Ivott még egy kicsit, maga sem volt biztos, hogy el akarja mondani az
egész történetet, az egészet, úgy, ahogy volt. - A gyilkos bement, lelőtte
a szerencsétlent, és elvitte a kasszát. Nem volt sok, néhány száz dollár.
Vagy ki tudja, talán neki ez sok, egy egész vagyon, bőven megér egy
emberéletet. - Behunyta a szemét, látta a pult mögül kibukkanó lábat, a
kitaposott cipőt, és hányinger öntötte el. Mély lélegzetet vett, hogy
folytatni tudja. -Le akartam passzolni. Nyavalyás, szegényszagú
rutinügy, miközben itt egy halott jakuza. Itt van valami titokzatos,
valami nagyszabású és rejtélyes, ami rám vár. Jól beszélek japánul, és
már figyelmeztettem az FBI- t is, hogy a jakuzák készülnek itt valamire.
Átvehetnem az ügyet, de nem tehetem, nem adhatom le a másikat, a
néhány száz dollárost, tanúkat kell kihallgatnom, jegyzőkönyvet írnom,
ezer dolgot kell megtennem, mire félretehetem. És a tanúk nem tudnak
mást, csak annyit, hogy a gyilkos húsz év körüli és magas, hogy farmer

42
volt rajta, meg valami színes dzseki, de már a színében sem biztosak. A
rohadékot pedig soha nem fogjuk el, hacsak nem sikerül rajtakapni egy
másik boltban, ki tudja hány áldozat után.
Dunton kábán, hallgatta. Nem tudta, mi köze neki mindehhez, de
akarta hallani a folytatást. Leült, vissza a helyére, ahonnan felpattant az
előbb, de nem nézett Fortanira, az asztalt bámulta kettejük között.
- Elindultam megkeresni - hallotta a rendőr hangját. - Éreztem, hogy
megtalálom. Éreztem, hogy valami különleges erő vezet. Átadtam
magam ennek az erőnek, hagytam, hagy sodorjon, irányítsa a kocsimat,
a lépteimet. Lehet, hogy marhaságnak tartja, de én hiszek abban, hogy
létezik valami erő, valami magasabb intelligencia, itt van köröttünk, itt
áramlik tapinthatatlanul, de mégis érezhetőn. Hát úgy éreztem, hogy ez
az erő vezet.
Elhallgatott, kortyolt a sörből. Billi némán, megigézve hallgatta. Á
rendőr keze megremegett, és Billi elkapta róla a tekintetét. Nem akarta
látni.
Egy lebujban kötöttem ki. Amolyan tizenkettő egy tucat hely, pia,
néhány részeg, nők, játékautomaták, a vécében narkó egészen hajnalig.
Beleillett az elméletembe. Ennek a gyilkosnak nem kenyérre kellett a
pénz, ez a rohadék rögtön elszórakozza az egészet, valószínűleg
egyetlen fillér nem marad másnapra, mire én végeznék a tanúk
kihallgatásával. Egy kellemes éjszaka.
Ismét ivott, majd könnyedén összeroppantotta az üres dobozt, és
némi habozás után az asztalra tette. Dunton szó nélkül felállt, és elindult
a frizsider felé.
Még nem ért oda, amikor Fortani folytatta, de a rendőr nem a
hátának beszélt. Nagyon jól tudta, hogy Duntont leköti a történet.

43
 - Volt ott egy srác. Húsz év körüli, az a lezser fajta, aki mindent akar
az élettől, és akit a reklámok megtanították, hogy neki minden jár. Csak
ivott és szórta a pénzt a póker- automatába.
Dunton most nem dobta a sört, odavitte és Fortani felé nyújtotta.
Andy átvette, és biccentett köszönetül. Felnyitotta, hallgatta a kis
pisszegést, ahogy a dobozból eltávozott az élet. Ez volt az egyetlen
hang az éjszakában.
Folytatta. Most már folytatnia kellett, befejezni, a végét is
elmondani.
- Azt akartam, hogy támadjon meg. Azt akartam, hogy árulja el
magát, hogy ha másért nem, hatóság elleni erőszakért leültessék. -
Felnézett Dunton arcába. - Ütni akartam. - Sóhajtott. - Azt akartam,
hogy támadjon meg, és üthessem, a helyett a szerencsétlen asszony
helyett, az összes ilyen szerencsétlen asszony helyett. Ő pedig pisztolyt
fogott rám.
Ivott, lassan kortyolta a sört, kiitta az egész konzervet egyetlen
korttyal. Aztán csak nézte a kis dobozt.
- És? - szólalt meg Dunton. Nem tudta, miért mondja el ez a különös
rendőr ezt a történetet. Mi köze hozzá? De van, érezte, biztos volt
benne.
- Nem ő volt a gyilkos.
Fortani olyan halkan mondta, hogy maga is alig hallotta. De hallotta
Dunton is, látszott a meglepetés az arcán.
- Kórházba juttattam, de nem ő volt a gyilkos. Tökéletes alibije van.
Rohadék kis szarházi, ki tudja, mikor tör be valahová, hogy
felmarkoljon néhány száz dollárt, ha ugyan még nem tette meg. De
most nem ő volt. Egész nap kihallgattak, jelentéseket írtam, az
ügyvédemmel tárgyaltam. A srác azt állítja, belekötöttem, és

44
önvédelemből húzott fegyvert. Ha nem tudom bizonyítani az
ellenkezőjét, egy vagyon kártérítést kell fizetnem.
Dunton fölnevetett. Fortani egy pillanatig meghökkenve nézte, aztán
vele nevetett.
- Még egy sör?
- Nem, kösz. Sok lenne.
- Akkor főzök egy kávét.
Dunton visszament a pult mögé, Fortani pedig követte, nézte, mint
vesz elő valami gyanús port, és önt rá meleg vizet a csapból. Andynak
már a nagyapja is itt született, és életében nem járt Olaszországban. A
soha nem látott őshazára a nevén kívül szinte csak az emlékeztette,
hogy drága és gondosan főzött kávékat ivott. Most az egész teste
libabőrös lett az undortól. Dunton elé tette az üvegpoharat.
- Tejjel issza?
Kár volt reménykednie, tejjel ugyanolyan rémes volt, mintha egy
műanyagfröccsöntő gép melléktermékét innák. Igyekezett jó képet
vágni hozzá.
- Hogy a fenébe került ide, az a jakuza? - tört ki a második korty
után.
Dunton még csak kevergette a kávéját. Talán tisztában van vele,
milyen rossz, és jobbnak látja nem megkóstolni, gondolta Andy. Most
felnézett rá.
- Elküldtük a japán rendőrségnek a fényképét és az ujjlenyomatát -
folytatta Andy. - Egy órán belül válaszoltak. Gyorsak, nálunk egy óra
alatt a kapitányig nem jut el a kérés. - Kis jegyzettömböt vett elő a
zsebéből, és olvasni kezdett. - „Az Önök által japán jakuzának tartott
férfiholttest azonosítását megpróbáltuk. Az ujjlenyomat egyetlen, a
rendelkezésünkre álló ujjlenyomattal sem egyezik, tehát a férfi,
amennyiben japán állampolgár, büntetlen előéletű volt. A fénykép

45
alapján történő azonosítása feltehetően hosszabb időt vesz igénybe.
Felhívjuk figyelmüket a lehetőségre, hogy az azonosíthatatlan holttest
nem japán jakuza holtteste. Holnap Los Angelesbe utazik szakértőnk,
hogy a segítségükre legyen. A további jó együttműködést remélve..." -
Fortani legyintett, és letette maga mellé a füzetet. - Mit szól hozzá?
Dunton feje kába volt a sok sörtől és a fáradtságtól. Nemigen tudta,
mit mondhatna.
- Ha szerintük nem japán, miért küldenek szakértőt? - bökte ki végül.
- Igen. - Fortani lelkesen bólintott. Előrehajolt, és Dunton szemébe
nézett. - Billi, mit tud arról a lányról?
- Nikkóról? - Dunton vállat vont. - Soha nem láttam. A sráca
mutatott róla képet, amikor bejelentette, hogy eltűnt. Hosszú hajú, bájos
mosolyú baba, láttam már szebbet is.
Fortani fogta a kávéspoharat, majd ismét letette.
- Arakaga Nikko - mondta. - Az eltűnése napján itt járt a városban az
egyik legerősebb jakuzaklán ojabunja. Érdekli, hogy hívják? - Nem várt
válaszra, folytatta is. - Arakaga Surizo. - Lehet, hogy véletlen
névazonosság?
- Lehet. - Dunton a poharát babrálta. - Előtte való nap volt itt egy
gyilkosság. Nem messze attól a háztól, ahol Nikko lakott. -
Megborzongott az emléktől, de kényszerítette magát, hogy nyugodt
hangon folytassa. - Egy férfiholttestet találtam.
Fortani ismét kinyitotta a füzetet, majd lapozgatott.
- James „Bivaly" Simmons - olvasta. - Harminckét éves, büntetve
nemi erőszakért és testi sértésért. Két hónapja szabadult. - Ismét
becsukta a füzetet. -A dossziéja szerint soha nem járt még
Kaliforniában. Mi a fenét kereshetett itt?
- Talán napfényre vágyott.

46
 - Talán - bólintott Fortani. Odakinn egy vidám társaság haladt el,
felkavarták a törékeny csendet, hangjuk obszcénul visszhangzóit a
szobában. Egy lány nevetett, az ilyen társaságokban mindig van egy
lány, aki a kelleténél hangosabban nevet. - Eltörték a gerincét - mondta
Andy. - A pofa két hónapja kiszabadult. Idejött Kaliforniába, mert
napfényre vágyott, aztán maga megtalálja a holttestét letolt gatyában,
törött gerinccel. Másnap eltűnik egy lány, akit véletlenül úgy hívnak,
mint az ojabunt, este pedig egy jakuza megtámadja magát a lány
lakásában. Segítsen, Billi.
Dunton megrázta a fejét, aztán ivott még egy kortyot a rémes
kávéból. Különös ez a rendőr, különös ez a kihallgatás.
- Az a pofa úgy feküdt a földön, mintha hágná - szólalt meg
elgondolkodva. - Undorító volt a csupasz seggével, letolt gályájával.
Mintha erőszakot követne el az anyaföldön.
- És valaki megbüntette - bólintott Andy.
- A jakuza - javasolta Billi. - Elkapta hátulról, és eltörte a gerincét.
- A boncolásnál semmilyen zúzódást nem találtak a hátán. Ha a
gerincébe térdel valaki, megmarad a nyoma. Ha ráüt egy vasbottal, még
inkább.
Fortani szeretett közösen gondolkodni, mintha csak beszélgetne, de
ritkán talált partnerre.
- Akkor másként törte el - vont vállat Dunton. -Nem mindegy? A
pofa megtámadhatta lányt, és a jakuza megölte. Nyilván a testőre volt.
Közben a pofa társai elrabolhatták Nikkót. A jakuza ezért támadhatott
meg Clancyt és engem. Biztos azt hitte, hogy mi raboltuk el.
- Igen - bólogatott Andy. - Ez is egy lehetőség. - De az is lehet, hogy
a jakuza, akit megölt, egy másik klán embere, és ők rabolták el az
ojabun lányát.

47
 - Lehetséges. - Érdekes volt, de Duntonon kezdett úrrá lenni a
fáradtság. Fortani megérezhette.
- Szeretném, ha holnap találkozna ezzel a japánnal, Billi. Kimegyek
elé a repülőtérre. Kísérjen el!
- Felállt, habozott egy pillanatig. - Reggel hatkor itt vagyok.
Nem nyújtott kezet, csak megfordult, néhány hosszú lépéssel
átvágott a szobán, aztán csöndesen csukódott mögötte az ajtó.
Ez egy lidércnyomás, gondolta Clancy. Egy lidércnyomás az élete,
azóta, hogy néhány nappal ezelőtt délben megállt a színház előtt és
várta Nikkót. Kezdtek összefolyni a dolgok előtte egyetlen,
felfoghatatlan rémséggé. Nikko eltűnt, a lakásában az a japán, aztán a
lövöldözés. És most Tokió zsúfolt nemzetközi repülőterén ez a két rossz
arcú japán. Clancy eddig azt hitte, hogy egyik japán olyan a számára,
mint a másik, persze Nikkót kivéve, aki egyedi és különleges. De ez a
két japán határozottan rossz arcú volt. Fölé magasodtak, elzárták a
külvilágtól, és Clancyt elfogta egy rémes érzés, hogy tehetetlen és
kiszolgáltatott, hiába van ennyi ember körülötte.
A japán a kezében tartott bankókra pillantott.
- Ezer dollár - mondta a férfi. Jól beszélt angolul, de egészen furcsa
kiejtése volt. - Itt marad a repülőtéren, és felszáll az első Los Angeles-i
gépre. Öt óra múlva indul. Nem rossz órabér.
Mosolygott, és Clancyt hányinger fogta el.
- És ha nem? - kérdezte.
- Akkor itt marad. - Mosolygott, még meg is hajolt egy picit,
kedvesen, udvariasan. A társa kezében pedig egy kés jelent meg,
egészen vékony, hosszú tőr, szinte tű. Clancynek nem voltak kétségei
afelől, hogy halálos fegyver. A japán puha csuklómozdulattal a nyaka
felé fordította.

48
 - Ezer dollár - mondta még ocsmányabb kiejtéssel, mint a társa.
Mosolygott, mint aki remek üzletet ajánl. Talán így is képzelte.
Lidércnyomás, gondolta Clancy. Mintha a falnak beszélnék. Nem értik,
mit akarok, nem akarják érteni. Számukra ilyen egyszerű az élet. Ezer
dollár, vagy belém szúrják a tőrt. Igen vagy nem?! Számukra csak ez
létezik. Boldog emberek.
A tőr alig észrevehetően megmozdult, és végigsiklott Clancy állán.
Clancy odakapott. Érezte a ragacsot a kezén. A vére!
- Nos? - A két japán érdeklődéssel nézett rá. Clancynek úgy tűnt,
nem teljesen mindegy nekik a dolog. Szívesebben vennék, hogyha
menne.
- Mi van Nikkóval? - kérdezte.
A tőr újra villant, de most megállt az állán, és Clancy felnyögött a
fájdalomtól.
- Ne kiáltson. - Mintha egészen távolról hallotta volna az első japán
hangját. Valahol messze megszólalt a hangosbemondó, de Clancy nem
értette, mit mond, nem értett semmit, csak a japán kimért, udvarias
hangját hallotta, azt a különös, de mégsem nevetséges kiejtést. - Ha
kiált, azonnal meghal. A társam most mindjárt mélyebbre szúr. Nagyon
fog fájni. Rettenetesen. De maga nem kiált, mert tudja, hogy akkor
meghal. Megértett, Eastman úr? Megértett?
- Igen - suttogta Clancy. Sírt és egész testében reszketett. Izzadt és
szédült, úgy érezte, mindjárt elájul. Aztán jött a fájdalom, és Clancy
csaknem mégis felkiáltott. Egész testében lüktetett, nemcsak az állában,
ahol belé hatolt a tőr, lassan forgott az ideget keresve. Nem érdekelte
már semmi, csak ennek legyen vége, felnyögött, felkapta a kezét, de
valami erő félresöpörte. Aztán a japán kihúzta a kést. A fájdalom nem
szűnt meg, de enyhült. Az első japán papír zsebkendőt nyújtott felé, és
közönyös arccal nézte, ahogy Clancy az állához szorítja.

49
 — Utazzon el, Eastman úr, és felejtsen el minket. Felejtse el Nikkót
is. Nem is létezett. Utazzon haza, és ne jöjjön vissza. Tudni fogjuk, és
akkor már nem lesz választása. Nálunk az ember csak egyszer hibázhat.
Átvérzett a zsebkendő, és Clancynek már a kezén csörgött a vér. A
japán a zsebébe túrt, és másikat húzott elő. Szótlanul nyújtotta Clancy
felé. A fejük fölött ismét megszólalt a hangosbemondó. Japánul beszélt,
kedves női hang csicsergett, a fiúnak Nikkót juttatta eszébe. Még egy
pillanatig várt, kiélvezte ezt a törékeny békét, azután a fájdalom és a
kétségbeesés összes erejével félrelökte a japánt, és rohanni kezdett.
Összefolyt minden a szeme előtt. Arcok villantak elé és tűntek el,
akár egy kompúteranimáción, arcok, amelyekről tudta, hogy nem látja
többé őket, mégis örökre agyába ivódtak. Hallotta a lépteket maga
mögött, és a rettegés, az állati, mindent elsöprő rettegés repítette tovább.
Átugrott egy pultot, emberek között cikázott, valakit félrelökött,
menekült tovább, s még gyorsabb lett minden, őrült, felgyorsított
filmkockák peregtek előtte. Nálunk az ember csak egyszer hibázhat.
Hallotta a sikolyokat, hallotta a kiáltozást, de nem jutott el a tudatáig.
Clancy Eastman számára abban a pillanatban semmi más nem létezett,
mint a két japán a nyomában, a kés, amely azt, a szinte elviselhetetlen
fájdalmat okozta. És Nikko hangja. A szeme sarkából észlelte, hogy egy
alak oldalról felé tart. Megint elfordult, akár a nyúl a kutyák előtt
rohanva, de valami erő ledöntötte a lábáról. Hirtelen töltötte be
látómezejét a kiskockás padló, a vörös villanás, amikor feje a földnek
csapódott, aztán egy másik, amikor egy ököl hátulról a tarkójára vágott.
Aztán szerencsére minden elsötétedett. Utolsó gondolata Nikko hangja
volt. A hangszóróbeli lány angolra váltott, és a bombayi járat utasait
hívta.
Sindzso három éve járt utoljára az Egyesült Államokban. Igaz, akkor
más névre szóló útlevéllel érkezett, és mindössze két napig maradt. Az
egyik japán nagyvállalat amerikai igazgatójáról hírlett, hogy jó pénzért

50
eladja a fejlesztési eredményeket, és Sindzso dolga az volt, hogy járjon
utána, és ha igaz, értesse meg vele, mennyire nem helyénvaló az
ilyesmi. Sindzso bizonyos értelemben kudarcot vallott. Az igazgatót
sajnálatos autóbaleset érte, és halottakat még a Különleges Szolgálat
munkatársai is hiába győzködnek. Viszont tény, hogy több bizalmas
adat nem szivárgott ki. Görcsbe rándult a gyomra, mint mindig, amikor
leszálltak, akárhányszor repült. Félt a repülőtől, éppen ezért ahová csak
lehetett, repülővel utazott. Mosolyogva rázta a fejét, mikor a kisasszony
kínálta, igyekezett olvasni vagy munkába mélyedni, de soha nem tudta
a tudatából teljesen száműzni a gondolatot, hogy több ezer méter
magasan vannak.
Sindzso buddhista volt, és mint ilyen, tisztában volt azzal, hogy
sorsát nem kerülheti el. Azonban aktív férfi is volt, harcos, aki
megtanulta, hogy maga uralkodjon sorsa fölött. És ez a harcos érezte
tehetetlennek, kiszolgáltatottnak magát a felhők között. De a
legrosszabb mégis a leszállás volt. Sindzso behunyta a szemét, és
próbálta kikapcsolni a tudatát, de miközben lelki szemeivel a Fudzsi
havas csúcsát látta, érezte minden idegszálával, hogy süllyednek, hogy
közelednek a földhöz, és nekicsapódnak, ha mások, ott elöl a
pilótafülkében, és valahol egy irányítótoronyban nem jól végzik a
dolgukat.
Jól végezték. A gép leszállt, hangosan sivítva fékezett, majd idegőrlő
lassúsággal kanyarodott az épületből kinyúló harmonika felé. Sindzso
lassan kifújta a levegőt, igyekezett rendbe tenni szívverését. De még
nem állt föl, amikor a gép végül megállt, hagyta, hogy a többiek
tolongjanak a kijárat felé, ő csak ült, lélegzett és fokozatosan ellazította
újra meg újra görcsbe ránduló izmait. Csak akkor mozdult, amikor már
rajta kívül az összes utas elhagyta a gépet, és a kisasszony az ajtóból
aggódó pillantást vetett rá. Ketten várták, mindketten fiatalabbak, mint
amire számított. Az egyik harminc körüli férfi volt, világos

51
vászonnadrágban és tarka mintás ingben. Amolyan jól fésült bankfiúnak
látszott volna, ha valamivel kevésbé harsányak azok a minták, és ha
nem olyan szikáran izmos kar bukkan elő az ingujj alól. Nem súlyzóval
felfújt izmok, gondolta Sindzso. A másik amolyan kölyökkutyaképű
srác volt, amilyent tucatnyit látni minden egyetem közelében, fiatal,
felelőtlen, rosszul öltözött srác. Nem divatból rosszul öltözött, nem
önkifejezésből, nincs mögötte semmi ideológia, csak a lustaság, az,
hogy mit sem érdekli, mit vesz föl. Sindzso csak azt remélte, hogy nem
büdös is hozzá.
Fortani nem ilyen japán rendőrre számított. Hivatalnokot várt,
szemüveges, mosolygó kis japánt, a szokásos rosszul szabott sötét
öltönyben, az elmaradhatatlan nyakkendővel. De Sindzso Muraki nem
ilyen volt, nagyon nem ilyen. Krémszínű öltönye egy playboynak is
becsületére válhatott volna, sötétkék inge kicsit dzsigolós hatást
kölcsönzött. Nyakkendőt nem viselt, és a nyitott ingnyak alól aranylánc
villant, floridai latino stricire finomítva az összhatást. Pofacsontja széles
volt, arca csaknem európaiasan markáns. A járása pedig... nos a járása
leginkább a szenszejére emlékeztette Andyt. Könnyed, szinte táncos
léptek, gazdaságos mozgás, és csaknem nőiesen mozgékony csípő.
Andy néhány másodpercig őrlődött a meghajlás és a kézfogás között.
Aztán a japán kezet nyújtott.
Kemény volt a marka, de elengedte Andy kezét, mielőtt az
felszívhatta volna magát, hogy ő is jól megszorongassa. Billinek nem
nyújtott kezet, mindössze egyetlen biccentéssel nyugtázta, hogy
bemutatták.
Fortani kocsija messze állt, és ők hárman szótlanul bandukoltak a
napsütötte, hatalmas parkolón át. Billi néhány lépéssel lemaradva
baktatott a másik kettő után. Nem egészen értette, mit keres itt, mi
dolga ezekkel az emberekkel. Fortani különös története, amely akkora
hatással volt rá tegnap, mára elvesztette vonzerejét, ugyanolyan keserű

52
szájízt hagyva maga után, mint a kelleténél több sör. Reggel volt még,
ha nincs ez a rendőr, még javában lustálkodna. De Fortani hajnali
hatkor már rátenyerelt a csengőre, friss volt, kipihent és idegesítően
tettre kész.
Az amerikai kocsija kisebb volt, mint Sindzso várta. Valami
kényelmetlen európai sportkocsi, légkondicionáló nélkül, automata
váltó nélkül, Sindzso szerint rugózás nélkül. Sindzso puha bőr
útitáskája nagyjából be is töltötte a csomagtartót. A kölyökképű ült
hátra, lábait oldalra feszítve szorongott. Sindzso pedig helyet foglalt az
alacsony sportülésen, amennyire lehetett, kinyújtotta a lábát, föltette
napszemüvegét, és kikönyökölt a leeresztett ablakon.
- Nem bánnám, ha rögtön a hullaházba mennénk - mondta, amikor
Fortani helyet foglalt mellette.
És ott is hagyunk, gondolta mögötte Billi Dunton.
Fortáni pedig szótlanul indított. Kíváncsi volt, hogy a piros Toyota,
amelyik mögötte halad, követi- e őket.
Lányos arc, a vállra hulló puha, barna haj, hosszú szempillák.
Gyengéd tekintet. Ennyi volt a kis képen, de a lánynak ez is elég volt,
hogy lássa maga előtt a fehér, keskeny vállakat, a karcsú, sőt vékony
testet, a sovány mellkason levő megható szőröket. Megható, gondolta
Nikko. Örült, hogy eszébe jutott a szó. Nikko szerette pontosan
definiálni a dolgokat. Clancy Eastman megható. Ő pedig fogoly. Csak
azt nem tudta eldönteni, kié. Apja szeretetéé, vagy apja foglalkozásáé.
Lépéseket hallott, és a táskájába süllyesztette a képet. Igaz, kár
titkolóznia. Apja nyilván minden holmiját átnézte, amíg ő aludt. Ki
tudja, miért döntött úgy, hogy meghagyja neki ezt a kis igazolványképet
Clancyről. Egy fénykép egy otthagyott életért cserébe!
Tágas várószobában ült, tágasabban, mint ami ildomos egy ilyen
zsúfolt városban, mint Tokió. De Nikko semmi szokatlant nem talált

53
ebben, hiszen tágas volt az Arakaga- ház is, amelyben felnőtt, szép kert
övezte, melynek fái és bokrai kiszűrték a város lüktető zaját. Nikkót
odahaza csönd és madárfütty vette körül, ugyanúgy hozzátartoztak az
életéhez, mint a testőrök. Most is ült egy az előszobában, két másik
pedig, a páncélozott Mercedesüket kísérő autóban. De talán többen is
vannak, csak ő nem vette észre, gondolta Nikko. A történtek után apja
óvatos, nem bízik senkiben. Csak benne, a lányában. Ezért is hagyta
meg neki a képet! Nikko lesütötte a szemét. Ezért nem kapcsolta ki a
szobájában a telefont, ezért nem zárta be, vette el a pénzét. Csak
megígértette vele, hogy nem megy sehová egyedül, és nem hívja föl
Clancyt. Nem hív senkit. Eltűnik a világ elől.
Alacsony, ősz hajú férfi jelent meg. Sötét öltönye fölött két számmal
nagyobb fehér köpenyt viselt, aranykeretes szemüvegén megcsillant a
fény, ahogy Nikkóra nézett.
- Kérem, kisasszony, jöjjön velem.
Apja nem volt a másik szobában, csak az öreg meg ő. Amikor a múlt
héten itt járt, apja mellette ült, amíg vért vettek tőle, szomorú, értelmes
szemét le nem vette róla, csak arra a néhány percre, amíg derékig
levetkőzött, hogy megvizsgálhassák. Csend volt, mindössze az öreg
doktor halk szöszmötölése hallatszott, az üveghez érő kis fémtárgyak
finom csilingelőse. Halkan elmormolt, rövid mondatok: Kérem,
feküdjön hanyatt... kérem, sóhajtson, kisasszony... kérem, szóljon, ha
fáj."..!
Aztán a szöszmötölés újra, amíg ő felöltözött, a feszült csend, mintha
az öreg zavarban volna, mintha kerülné a pillantását. Nikko
visszavágyott Amerikába. Jó volt két évig egyszerű diáklánynak lenni.
Hamburgert enni a többiekkel, sörözni velük, nevetni velük, jó volt
lefeküdni Clancyvel, jó volt szeretni őt. Jó volt egy olyan országban
élnir legalább egy kicsit, ahol az emberek azt mondják, amit gondolnak,

54
ahol nem rettegnek az apjától, ahol a jakuza ugyanolyan kalandhős,
mint a nindzsák.
A fenébe is, gondolta. Már nem vagyok gyerek. Tudni akarom az
igazat.
- Miért kellett megismételni a vizsgálatot? - bukott ki belőle
hangosabban és agresszívebben, mint szerette volna.
Az öreg ijedten felpillantott. Lapos orra volt, a szemüveg csaknem
lecsúszott róla, arcát májfoltok csúfították. Nikko már kezdte bánni az
egészet.
- Biztos vagyok benne, hogy az édesapja mindent elmond majd,
mihelyt úgy látja jónak. - Az öreg mosolyogva bólogatott, mintha
örömhírt közölne, és Nikko már gyűlölte. Legszívesebben megrázta
volna, hogy letörölje az arcáról ezt a mosolygó mázat, legszívesebben
megütötte volna tehetetlenségében. De tudta, hogy nem teheti, ahogyan
azt is tudta, hogy ha százszor megkérdezi az öreget, mi baja, százszor
kapja ugyanezt a türelmes választ.
Szótlanul felállt és kiment. Apja már a váróteremben ült. Világos
volt a váróterem, halvány krémszínű tapétával, és könnyű, kecses
európai bútorokkal. Világos, lakkozott, hajlítottfa-lábak, kecses kis
székek és kétszemélyes pad- félék, a világossárga huzaton alig sötétebb,
hímzett arany mintákkal. Apja, az ojabun az egyik kétszemélyes padon
ült. Lábát maga alá húzva, egyenes háttal ült, keze az ölében hevert. A
szeme nyitva volt, de Nikko tudta, hogy apja gondolatban valahol távol
jár.
Megállt előtte, és lehajtotta a fejét. Mögötte becsukódott a rendelő
ajtaja. Ketten voltak a napfényben fürdő idegen szobában.
Az ojabun lassan ráfókuszálta tekintetét. De nem mozdult, a lányt
még mindig egy meditáló Buddhára emlékeztette.

55
 - Miért kellett megismételnem a vizsgálatokat, apám? - halk
suttogása is bántóan hangosnak érződött.
Az ojabun lassan bólintott.
- Jogod van tudni. - A lány állt, várta a folytatást, amit joga van
megtudni, de sürgetni a választ már nincs.
- A barátod Tokióban van.
- Tessék? - szakadt ki Nikkóból rémült- boldogan. - Clancy
Tokióban?
- Kórházban. Volt valami botránya a repülőtéren. A rendőrségen
pedig a te nevedet emlegette.
Nem volt vádló a hangja, de Nikko lesütötte a szemét. Apja
megmondta, hogy szakítson Clancyvel. Valaki rajta keresztül akarja
támadni a klánt, és Clancyt is felhasználhatja. Igaza volt, már megint.
Apja megfogta a kezét.
- A barátod nem hagyhatja el a kórházat, amíg rajta is el nem
végeznek néhány vizsgálatot. De... - elhallgatott egy pillanatra, és a
lányt rossz előérzet fogta el. - Az a férfi, aki megtámadott... - folytatta
az ojabun most már eltökélten és nyugodt hangon -...valószínűleg beteg
volt.
Nikkóba belehasított a rémület. Nem! - kiáltotta benne egy hang.
Nem érdemlem meg, nem tehetitek velem. De tudta, hogy igen, az élet
igazságtalan, az élet mindent megtehet. Az élet még apjánál is
hatalmasabb.
- HIV- pozitív volt - fejezte be apja. A szája mellett megrándult egy
izom. - Szerencséje volt, hogy megölted. Az én kezem között hosszan
szenvedett volna.
Ölni - gondolta a lány. - Ölni tudunk. Nem sírt, mert kisgyerek
korától fogva tanították rá, hogy ne mutassa ki az érzelmeit. Rosszul
volt, de tudta, hogy csak a félelemtől és az undortól, és ezt leküzdheti.

56
Az apja ezt várja tőle. Mély lélegzetet vett, igyekezett visszafojtani
izmai remegését.
- Látni szeretném Clancyt - mondta. - Kérem, apám, hadd lássam
még egyszer.
Vörösbegy, gondolta Boehr. Persze egyáltalán nem volt biztos
benne, de valahogy a szájára jött a szó. Hátradőlt egy kicsit, hogy arcát
érje a nap, hunyorgott, összehúzta a szemét. Odébb, egy másik kertben
fűnyíró zúgott álmosítón. Greg mindig is erről álmodozott. Kert, lusta
napsütés, madárfütty, és az a mindent eltöltő álmos békesség, amelyet
valamikor fiatal gyerekkorában érzett utoljára. Miért nem bírja
elviselni?
Halk lépteket hallott, neszezést az asztalon. Ruth! Limonádét hoz
vagy gyógyszert, vagy csak azért jött, hogy végigsimítson az arcán. De
most azt hiszi, alszik, nem akarja felébreszteni.
Greg kinyitotta a szemét. Az asszony az uzsonnás tálcát rendezgette,
szépen elkészített szendvicsek, híg tea, kis sütemény, gondosan
lesimított szalvéták. A férfit ez is a gyerekkorára emlékeztette, bár
maga sem tudta, miért Mindig akkor ment ki a konyhába, amikor akart
és vágott le egy idomtalan szelet kenyeret, és hozzá tört sajtot. Talán
valami gyerekkori betegség rég elfeledett emléke bukkan lassan elő.
Ruth megérezte a pillantását, és rámosolygott.
- Nem akartalak zavarni.
- Nem zavartál. - Furcsa csend támadt, mint két idegen között,
mintha Greg csak most udvarolna, és nem volnának több mint harminc
éve házasok. Mintha nem lett volna egy fiuk...
- Szép vagy - jegyezte meg Boehr, az asszony pedig elpirult, és
visszasietet a házba. Pedig valóban szép, gondolta a férfi. Nekem az.
Boehr még mindig látta benne azt a mosolygós lányt, akinek
megismerte, látta benne az anyát, aki éjszakákon át nem mozdul a

57
gyereke betegágya mellől. De most nem erre gondolt. Szinte
rácsodálkozott, hogy a felesége szép asszony. Még mindig karcsú,
csaknem kislányos. Szőke haja kis lófarokban, csípője ígéretesen
hullámzik a kék ruhában, amit... amit évek óta nem viselt.
Boehr ismét hátradőlt, és behunyta a szemét. Ruth kivirult, amióta őt
ápolja. John halála után összetört, szinte napok, hetek alatt
öregasszonnyá változott. Ritkán mozdult ki a házból, mintha félne az
élettől, Greg pedig, aki a munkájába temetkezett a bánat elől, alig látta.
Pete kellett hozzá, hogy az asszony magához térjen, és újra önmaga
legyen. Egy áruló, aki majdnem megölte őt, egy golyó, ami
szerencsésen elkerülte a nemes részeket, szinte csak súrolta. Egy régi,
elfelejtett emlék, ami figyelmeztette, hogy valaki halkan közeledik felé.
És Ruth Boehr magára talált, mert van kivel törődnie, van kiért jónak
lennie, mert itt egy férfi a házban, akiért fölveheti a kék ruhát, amit
majd tíz éve nem viselt, pedig még mindig jó rá, és a csípője ígéretesen
hullámzik benne.
És Greg Boehr, az FBI szervezett bűnözés elleni csoportjának
különleges ügynöke némi lelkiismeret - furdalást érzett, amiért este
elmegy. Amiért éjfélkor nem Ruth mellett fekszik majd a széles ágyban,
hallgatva az asszony halk légzését, hanem vagy százmérföldnyire innét
egy útszéli kocsmában randevúzik egy besúgóval.
- A fenébe! - dünnyögte, aztán lapátkezével az egyik szendvics után
nyúlt.
Fortani levette cipőjét az előszobában, és némileg megilletődötten
lépett be. Több mint húsz éve ismeri a szenszejt, de még soha nem járt a
házában. Maga sem tudta, mit várt, miért érzi ezt a csalódást a ház
láttán. A szenszej csaknem negyedszázada él Amerikában, amerikai a
felesége is, egy szőke kaliforniai. szépség, nyúlánk, jól öltözködő
asszony, amerikaiak a gyerekei. Miért várt hát ő mást, mint ez az

58
átlagos családi ház a tágas nappalijával, lakókonyhájával, a barátságos
rendetlenséggel?
A szenszej az ismerős, sötétkék melegítő nadrágot viselte egy fehér
pólóinggel, amelyen egy tíz évvel ezelőtti karateverseny emblémája
virított. Alacsony és zömök férfi volt, civilben volt benne valami
barátságos bumfordiság, aminek nyoma sem maradt az edzőteremben.
Fortani persze azt az oldalát ismerte jobban, a kemény kősziklát, amely
időnként a puskagolyó sebességével és eltökéltségével mozdul.
A szenszej teát főzött, háttal állt Fortánnak, aki a nappali egyik
foteljából ülve nézte. Az edzésről beszélgettek, arról, hogy az új
generáció bezzeg nem olyan, nem tűri úgy a gyűrődést, mint Fortanié
annak idején, de Andy nagyon is jól érezte, milyen kínos ez az egész. A
szenszej nem magától hívta a házába, ő kéredzkedett be, és még csak
nem is mint régi tanítvány, hanem mint rendőr.
Itták a teát, hallgattak. A szenszej a szemébe nézett, tüskehaján
mintha egy izzadságcsepp csillogott volna. Fortani köhintett.
- Találtunk egy halott jakuzát - mondta halkan. Lesütötte a szemét,
kerülte a szenszej tekintetét.
Kimura mester halkan fölnevetett.
- Gondolom, találtak egy halott japánt, akin volt néhány tetoválás,
eh? - Kedvesen csúfolódó volt a hangja, mint amikor olyan gyakorlatot
ront el az ember, amit már igazán illenék rendesen tudnia. De most nem
így állt a helyzet. Fortani lassan csóválta a fejét.
- Egy jakuzát - ismételte. - Hidekinek hívják, és az Arakaga-klán
tagja volt.
A szenszej hallgatott, mintha nem is hallotta volna, mintha az egész
téma nem is létezne. Valahová a szoba túlsó végébe bámult, kortyolt az
erős, zöld teából, majd váratlanul elmosolyodott.

59
 - Jövőre Tokióban lesz a világbajnokság. Fortani titokban a fogát
csikorgatta. Nagyon jól tudja, hogy jövőre Tokióban lesz a
világbajnokság, ezerszer beszéltek már róla, még ha ő maga már rég
abba is hagyta a versenyzést. Jól ismerte a japánoknak ezt a
tulajdonságát, hogyha valamiről nem akarnak beszélgetni, nyugodt
lélekkel egészen másról beszélnek, de mégsem tudta megszokni.
Tökéletesen tisztában volt vele, mit is kell tennie, bólogatni, együtt
mosolyogni, megköszönni a hasznos, mondhatni létfontosságú
információt, elbeszélgetni ehhez hasonlóan fontos dolgokról, és az
egész jakuza baromságot hagyni a fenébe. Amint azzal is tisztában volt,
hogy nem teheti meg. Letette csészéjét.
- A jakuzát egy Arakaga Nikko nevű lány lakásában ölte meg
önvédelemből az egyik campusőr. A lány eltűnt, de a háza közelében
előző nap egy férfiholttestet találtak. Valaki eltörte a gerincét, de nem
ütéssel és nem hátulról, mert a halottkém nem talált nyomokat.
A szenszej hallgatott. Arcáról eltűnt minden joviális kedélyesség.
Olyan volt, mint küzdelem közben, amikor támadni készül, és Fortani
akarata ellenére is megborzongott. Erőt kellett vennie magán, hogy
hátrébb ne húzódjon, maga alá ne kapja a lábát, hogy gyorsan
ugorhasson. Marhaság! A szenszej nem támadja meg. Más az edzés, és
más a magánélet. De elnézve ezt a régi kapubálványokra emlékeztető
arcot, nehéz volt elhinnie. Fortani nem volt gyáva ember, és munkája
során nemegyszer nézett farkasszemet a veszéllyel. A közelharc
mesterének számított, de hiába, kiszolgáltatottnak és gyengének érezte
magát. Kimura mester ellen legföljebb másodpercekig tarthatná magát.
- Az a lány, Arakaga ojabun lánya, ugye? - kérdezte halkan.
Kimura vállat vont, és Fortani magában sóhajtott. A szenszejnek
nem kell megtudnia, mennyire félt. Igaz, talán csak áltatja magát ezzel,
mert Kimura megérezte az aurájából, a kisugárzásából.

60
 - Arakagának van egy lánya. Nem tudom a nevét. Tíz évvel ezelőtt
láttam egyszer. Helyes lány volt. Zenét tanult, arról volt szó, hogy
Európában vagy Amerikában tanul tovább.
Kimura felállt, és ismét a konyhába ment, aprósüteményeket vett elő
az egyik pultról, ágaskodnia kellett, hogy elérje a tányérokat. Fortani
elmosolyodott. Az előbb szamuráj, most derék kispolgár. Soha nem
fogja magát kiismerni ezen az emberen.
- Szenszej, honnan ismeri Arakagát?
Kimura nyugodtan tett- vett tovább, Fortani már azt hitte, megint úgy
döntött, hogy nem hallja a kérdést. De aztán megszólalt. Közömbös volt
a hangja, de halkan beszélt, és Fortani, aki pedig hozzászokott mestere
rémes kiejtéséhez és rekedtes hangjához, alig értette, mit mond.
- Ő a szövetségünk tiszteletbeli elnöke. Sok pénzzel támogat minket.
Amikor huszonnégy évvel ezelőtt Amerikába jöttem, ő fedezte a
költségeimet. - Bólogatni kezdett. - Arakaga nem rossz ember.
Bárcsak ne érteném, mit mond, gondolta Fortani. Tudott róla, hogy a
jakuzák támogatják a karatét, de mindez eddig távoli, megfoghatatlan
dolog volt a számára. Mit keres az ő mestere ilyen bűnözők
társaságában? Kimura, aki mindig is azt hangoztatta, hogy nemcsak
ütni, rúgni akarja megtanítani a fiatalokat, hanem helytállásra és
becsületre is. De jól értett minden szót, szembe kellett néznie vele.
Kimura visszaült, elé tette a süteményt, újra töltötte a csészét.
- A jakuzák bűnözők - szólalt meg, váratlanul. -De nem olyan
bűnözők, akiket megszoktál, Andy-szan. - A jakuzák egy darabka Japán
is. Kultúránk egy része. Nem a legszebb része, nem az a része, amire
igazán büszkék vagyunk, de ettől még az. És a jakuzáknak megvan a
maguk fontos szerepe Japánban. Ők ellenőrzik az élet olyan területeit,
amit ha ők nem volnának, ugyanolyan bűnbandák uralnának, mint itt
vagy bárhol máshol a világon. Erőszakos, vérengző, nagyhangú tahók.

61
Igen, a bűn ronda dolog, Andy-szan, de önmagán belül ez is lehet ilyen
vagy olyan.
Fortani nemigen tudott mit kezdeni ezzel az elmélettel, de nem szólt
közbe. Bólintott, nem egyetértését jelezve, hanem hogy érti, és várta a
folytatást.
- Arakaga az egyik klán ojabunja, de emellett megbecsült üzletember
is - folytatta Kimura. - Több ojabun visszavonulása után képviselő lett.
Máshol ebből hatalmas botrány lenne, politikusok sora bukna. Gondolj
csak bele, Andy-szan, egy vezető maffiózó a parlamentben. Hónapokig
csámcsognának az újságok, ha itt derülne ki valami ilyesmi. De nálunk
ez megtörténhet, nálunk ez természetes. A jakuza nem pénzéhes
siheder, aki elvágja a torkod. A jakuzának történelme és kultúrája van, a
jakuzának erkölcsei vannak, hite és kötelességei.
Fortani úgy érezte, hogy a szenszej kertel. Hátradőlt a virágos mintás
fotelban, végigpillantott a szobán, a tévé fölött a karateversenyeken
nyert kupák sorával, amelyek közül néhányra az ő neve van vésve, és
keserű lett a szája íze. Nem tudta, mit várt, de nem ezt.
- Régóta ismeri Arakagát?
Nem vette észre, de már nem a tanítvány hangján szólt, hanem a
kihallgatást végző rendőrén. A szenszej felnézett egy pillanatra. Sokára
válaszolt, mintha gondolkodnia kellene rajta.
- Egyetemista voltam, amikor megismertem. A bátyám a testőre volt
- tette hozzá. Elmosolyodott, aztán váratlanul fölnevetett, azzal az
ismerős, néha kicsit erőltetettnek hangzó nevetésével, barátságosan
megveregette Fortani vállát. - Nem vagyok jakuza. Azt hitted, eh? -
Még mindig nevetve kinyújtotta kisujj át, és Andy felé mutatta. - Nem
akarom levágni.
Fortanitól mi sem állt távolabb, mint a nevetés, amit most magára
kényszerített.

62
 - Csak az vágja le a kisujját, aki hibázik - jegyezte meg.
Kimura szenszej elkomorodott.
- Mindenki hibázik, Andy-szan. - Aztán már nevetett is ismét. - Csak
nem mindegy, mikor.
Andy vele nevetett megint, de közben remegett a gyomra, majd
szétvetette a feszültség.
- Mi történt a bátyjával?
- Meghalt. - Kimura elhallgatott, ivott egy kortyot a hűlöfélben levő
teából. - Nyolc évvel ezelőtt - Ajkához emelte a csészét, de nem ivott
megint, csak a csésze pereme fölött nézte Fortanit, mintha így más
látványt nyújtana. Olcsó import teáscsésze volt, feltehetően tajvani
gyártmány, meg sem közelítette Fortani japán teáskészletének finom,
lehiggadt szépségét. - Ne kezdjél Arakagával, Andy-szan - mondta
Kimura. Japánra váltott, mint mindig, amikor valami nagyon fontosat
akart közölni. - Arakaga nem bűnöző... vagyis nem közönséges bűnöző.
Arakaga úr Japán ötven leggazdagabb embere közé tartozik. Hajógyárai
vannak, utazási vállalatai, acélgyára, elektronikai cégei. Csupa
tisztességes, komoly cég. A jakuzák egy részéből már rég üzletember
lett, és Arakaga úr is ilyen. Ő már nem keveredik sötét ügyletekbe, és
főleg nem az Egyesült Államokban. Nem az ő területe. Fortani tűnődve
hallgatott.
- És ha azt akarja, hogy az ő területe legyen? - kérdezte végül.
- Arakaga úrnak rendes, bejegyzett vállalatai vannak Amerikában -
felelte Kimura. - Nem kezd semmi törvénytelenbe.
- De ha mégis? Működik itt nálunk olyan jakuza klán, amelyik
féltené a területét?
Nem hitte volna, hogy választ kap erre a kérdésre. De Kimura úgy
látszik, még mindig meg tudta lepni.

63
 - Hogyne - felelte, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. - A
Keizo-klán. Japánban a nyolcadik vagy tizedik legerősebb csoport, de
itt ők az elsők.
- Keizo - ismételgette Fortani. Nem akarta megsérteni mesterét azzal,
hogy jegyzetel. Kimura pedig felállt, motyogott valami mentegetőzés-
félét, és kiment. Soká jött vissza, eltelt vagy tíz perc is. Fortani nem
bánta. Hátradőlt székében, behunyta a szemét, és igyekezett
visszafojtani mindazt a keserűséget és haragot, amely csaknem
kicsordult belőle. Tudni akarta, miért találkozott mestere az Arakaga-
klán ojabunjával. Hát megtudta, és nem sok örömét lelte benne. A
szenszej azon kevesek közé tartozott, akiket mindig is feltétel nélkül
tisztelt. Senkit nem ismert, aki feleennyit értene a küzdelemhez, a harc
stratégiájához és lélektanához, de igazából nem ezért tisztelte. Kimura
türelmes volt az ügyetlenekkel, szigorú a nagyképűekkel, elnéző a
gyengeségekkel, könyörtelen a hibákkal szemben. Nem lehet, mondta
Andy magában. Tévedek, valamit még mindig nem értek, valami fontos
elkerülte a figyelmem. Kimura mester nem lehet bűnöző, én pedig nem
csinálhatok besúgót belőle.
Lépteket hallott, és kinyitotta a szemét. Kimura egy névjegyet
nyújtott felé.
- Tessék, Andy-szan. Keizo úr névjegye. Nyugodtan keresd meg,
beszélj vele. Keizo úr nem szégyeli, hogy jakuza. De kérlek, legyél
udvarias és megfontolt.
Andy szótlanul kivette a kezéből a névjegyet. Jellegzetes japán
névjegy volt, egyszerű, fehér, egyik oldalán japán, másik oldalán angol
betűkkel. Keizo Fumio elnök. Fölötte, kicsivel nagyobb betűkkel
Keizo-vállalkozások. Alul pedig egy sor telefon-, fax, telexszám.
Fortani elnyomott egy sóhajt. Két tenyerét, mintha imádkozni akarna,
összeérintette, meghajolt és köszönete jeléül homlokához érintette a
névjegyet.

64
 - Menj, Andy-szan. És ne feledd a mát. Vagyis a távolságot. Fortani
versenyző korában többször is kikapott amiatt, hogy rosszul becsülte
meg azt a távolságot, amin kívül még viszonylag biztonságban van.
Főleg olyankor, amikor erősebbnek hitte magát, hajtotta, szorította az
ellenfelét, volt hajlamos óvatlanul túl közel merészkedni. Sokszor
hallotta ezt a figyelmeztetést Kimurától edzés közben vagy
összecsapások előtt. De tudta, hogy a szónak van még egy értelme is.
Ama nemcsak a méterben kifejezhető távolságot jelzi, hanem azt az
erőteret is, amit ha megsértesz, a másik veszélyessé válik.
Fölegyenesedett és mestere szemébe nézett.
- Nem felejtem, szenszej - ígérte.
A japán rendőr a hotel előcsarnokában várta. Vászonnadrágjában és
blézerében inkább tűnt a golfpályára készülő japán milliomosnak, mint
rendőrnek. Egy képeslapot nézegetett, de megérezhette Andy
pillantását, mert felnézett, és letette az újságot, amint Andy belépett.
Nem mosolygott, és Fortani szinte megkönnyebbült, amikor elvesztette
szem elől. Egy vacsorázni induló társaság bóklászott közéjük,
robusztus, kedélyes férfiak és széles csípőjű asszonyaik, megálltak,
visszafordultak, újra elindultak, megint megálltak kikerülhetetlenül.
Andy hátrébb lépett az ajtó felé, ahol kétoldalt sugárban áradt a
hideg levegő. Ritkán izzadt, de most nyirkos volt a homloka, inge a
hónaljára tapadt. Vékony farmert viselt és egy tarka inget, amit egy
olasz boltban vásárolt a Hollywood Boulevardon. Állítólag ilyent
hordott Al Pacino a Keresztapában. Akkor elegáns darabnak érezte, de
most egyáltalán nem volt meggyőződve róla, hogy elkápráztatja vele a
japánt. És egyáltalán, miből telik ennek az alaknak ilyen drága
szállodára, és miért követték tegnap?
De nem volt ideje tovább rágódni. Sindzso karcsú alakja bukkant elő
a túlméretezett Besték barikádja mögül, és végre elmosolyodott, de a
mosoly sem változtatta meg igazán az arcát. Valahogy hideg maradt.

65
 Fortani a törzshelyén foglalt asztalt, vidám, zajos étteremben, ahol
jól főznek, gyors a kiszolgálás és szép a pincérlány. Ismerősök intenek
át másik asztaloktól, hatalmas korsó sörök gurulnak le szomjas
torkokon. Már kezdte bánni. Ez a hideg és elegáns alak nem fogja jól
érezni magát. Aztán gondolatban vállat vont. Annyi baj legyen.
Sindzso hallgatott mellette, és Fortani nem bánta a csöndet. Lassan
hajtott, hogy könnyen kiszúrja, ha megint követik őket, de nem látott
senkit. Tévedett volna a repülőtérről jövet?
Sindzso látta, hogy az amerikai szeme minduntalan a visszapillantó
felé cikázik. Látta a feszült figyelmet, látta a fölösleges sávváltásokat,
és elég jól ismerte a várost ahhoz, hogy feltűnjenek neki a szükségtelen
kanyarok. Követnek, gondolta. Arakaga, a vén róka. Tehát mégsem
bízik bennem annyira, mint mutatta. De nem baj. Ha ügyes vagyok,
még ez is a hasznomra lehet.
Autópályán haladtak, és a kényelmetlen kis sportkocsi morogva
cikázott a forgalomban. Sindzsót valami hasonló rossz érzés fogta el,
mint a repülőgépen. Néha szinte az ülésbe préselte a gyorsulás, máskor
centikre sem volt egy másik autó, de mielőtt kivehette volna a
részleteket, már el is tűnt mellőlük. Az amerikai egyik keze nem hagyta
el a váltót, szinte megállás nélkül táncoltatta föl- le, mintha együtt élne
a kocsival, és a férfiban beépített fordulatszámláló volna. A másik lazán
pihent a kormányon, a vékony, de erős ujjak tán a forgalom ritmusát
dobolták.
Fortani egy régi country- dallamot dúdolt magában, de amikor már
csak néhány sarokra voltak az étteremtől, megtörte a csendet.
- Ismer egy Keizo nevű társaságot?
A japán felpillantott. Csodálkozás látszott az arcán, meg valami
furcsa zavar. Mintha félne valamitől. Érdekes, gondolta Fortani.
Megelőzött egy furgont, aztán enyhén csúsztatva a kocsit belefarolt egy

66
jobb kanyarba. Sindzso hallgatott, csak akkor szólalt meg, amikor Andy
már le is tett a válaszról, amikor parkolóhelyet keresve lassítani kezdett.
- A Keizo-klán - mondta. - Három fivér vezeti. Az ojabun és a két
öccse. Az egyik öcs odahaza él Japánban, ő irányítja a klán illegális
vállalkozásait. A másik Kaliforniába költözött, gondolom, ezért hallott
róluk.
Fortani úgy döntött, hogy ki nem mondott kérdésre nem válaszol.
- Mivel foglalkoznak? Sindzso ránézett, vállat vont.
- A szokásos. Uzsora, pénzbehajtás, védelmi pénzek, prostitúció,
csempészet, feltehetően kábítószer és fegyverek.
- Szép kis társaság - morogta Fortani. Megpillantott egy
parkolóhelyet a másik oldalon, és gázt adva balra rántotta a kormányt.
Sindzso behunyta a szemét. Soha nem tartotta gyávának magát, de más
becsületes harcban elesni, mint ennek az őrültnek az áldozatává válni.
Aztán a kocsi megállt, Sindzso kinyitotta a szemét. A sors ismét
megkímélte. Az amerikai azonban nem a megmenekülésükkel volt
elfoglalva. - Uzsora - morogta, - Védelmi pénzek, prostitúció,
kábítószer, fegyverek. Mi a fene lehet, ebben tiszteletre méltó?
- Semmi - közölte Sindzso. - Kipattant és körülnézett. Ha követték is
őket, Fortani vezetési és parkolási stílusa mellett esélyük sem lehetett,
hogy a nyomukban maradjanak. Néhány méterrel odébb színes neonok
jelezték az amerikai szerint hangulatos vendéglőt. Üvöltő gyerekek
rohantak ki a western- utánzat csapóajtón, majd ugyanazzal a
lendülettel vissza. Sindzso megborzongott. Nehéz este lesz.
Western- utánzatú helyiségbe jutottak, vadnyugati pulttal, a falakon
régi körözési plakátokkal, nyergekkel, coltokkal, ostorokkal. A
gyerekek szerencsére csak az előtérben levő játékgépekig jutottak,
magában az étteremben viszonylag csend volt, csak a zene szólt a
kelleténél hangosabban. Csinos szőke nő vezette a helyükre őket,

67
viszonylag távol a hangszórótól. Fülledt meleg fogadta őket a bokszban,
ha volt is légkondicionáló, hatása nem ért el idáig. Sindzso némi
habozás után levette zakóját, és gondosan összehajtva maga mellé tette
az ülésre. Rendeltek, sört először is, hogy csillapítsák a szomjukat,
aztán a hely specialitását, valami óriás marhasültet. Sindzso ugyan ki
nem állhatta az ilyesmit, de megtanulta munkája során, hogy bármit
bármikor fanyalgás nélkül megegyen, és ne öklendezze vissza. A Los
Angeles- i rendőrség faxában az állt, hogy japánul beszélő rendőr várja
majd. Helyette egy tahó autóversenyző...
- Sokat tud a jakuzákról - jegyezte meg Fortani. Most, hogy egy fél
korsóval legurított, kezdett megenyhülni az egész világ, Sindzso felé is.
- Ez a dolgom. - A japán kimértségén, mit sem változtatott az ital. -
Ugye, maga gyilkossági nyomozó?
- Aha. - Andy ivott, megtörölte a száját, kényelmesen az asztalra
könyökölt. - Nem hittem volna, hogy megismeri, azt a halott jakuzát.
Az ujjlenyomata alapján büntetlen volt.
Sindzso elégedetten bólogatott.
- Még csak bíróság elé sem állították, soha. Arakaga ojabun egyik
kedvenc embere volt. Amolyan testőr és ítélet- végrehajtó. Állítólag
verhetetlen a közelharcban, és mesterien bánt a késsel és pisztollyal is.
- Hm. - Andy a kölyökképű Billi Duntonra gondolt, aki mégis
legyőzte. Sindzsónak is valami hasonló járhatott az eszében, mert
hitetlenkedve csóválta a fejét.
Meghozták a sültet. Puha volt, enyhén véres, hogy Sindzso gyomra
émelyegni kezdett. Fel nem tudta fogni, hogy képesek egyes amerikaiak
és európaiak undorítónak találni a japán konyha moszatjait, nyers halait,
rákjait és tengeri csúszómászóit, amikor ilyen vígan képesek falatozni
nagydarab, véres húsokat. Valahol beindítottak egy ventilátort, és enyhe
szellő csapta meg őket. Cigarettafüst kavargott a levegőben, elérte a

68
légáramlat és irányt változtatott. Idővel egységes morajjá kopott az
étterem zaja, s Sindzsót valami furcsa kábulat fogta el. Arakaga soha
nem fogja elhinni, hogy egy kölyökképű diák campusőr ölte meg az
emberét, gondolta. Nem is baj, nem kell elhinnie. Az ojabun jól tudja,
hogy semmi nem az, aminek látszik. Talán ez az amerikai rendőr sem,
aki ilyen jól alakítja a jóindulatú bunkót.
Sindzso evett néhány falatot, majd megtörölte a szája szélét a
szalvétával.
- Jólesne még egy korsó sör - jegyezte meg. Közömbös hangon
mondta, szinte csak elmorogta, laza és ártatlan volt az egész
megjegyzés. Kivéve hogy japánul hangzott el.
Fortani pedig fölkapta a kezét, és intett a pincérlánynak. Későn
kapott észbe. Kicsit zavartan temetkezett a sültbe, de szerencsére
Sindzso sem erőltette a beszélgetést, el volt foglalva a saját
gondolataival. Sejtettem, hogy nem egyszerű gyilkossági nyomozó,
gondolta. Kezdte összerakosgatni az árulkodó apróságokat. Fortani tud
japánul. Ügyesen titkolta, de az előbb elárulta magát. Valahol hallott
már a Keizo-klánról, és a mozgásán, a kezén látszik, hogy elmélyült
valamelyik harcművészetben. Nyilván a szervezett bűnözés elleni
csoportnál dolgozik... De így még jobb.
A szervezett bűnözés elleni csoport járt Fortani agyában is.
Pontosabban Greg Boehr. Felhívom, gondolta Andy. Talán még ma
este. Ez az egész ügy túlnövi a kereteimet.
- Mi a véleménye, mi történhetett? - törte meg a csöndet Sindzso.
Fortani fölnézett, eltűnődött.
- Arakaga be akarhat nyomulni Amerikába. Legális vállalkozásai
már vannak, nyilván ki akarja venni a részét az illegális üzletből is. Ez
persze nem tetszett a Keizo-klánnak. Talán elrabolták a lányát, hogy
ezzel vegyék el a kedvét, talán csak megfenyegették, és Arakaga

69
gyorsan hazavitte Nikkót. Azt a jakuzát, Hidekit pedig ott hagyta
őrségben. A szerencsétlen tévedésből támadta meg Clancy Eastmant.
- És a másik holttest? Fortani vállat vont.
- Talán nincs összefüggés a két ügy között. Véletlen.
Sindzso hideg tekintettel fixírozta.
- Nem szeretem a véletleneket.
- Lehet, hogy Keizo bérelte föl - próbálkozott Andy, s mintha enyhe
megvetés látszott volna a japán rendőr sötét szemében.
- Ezt? - vetette oda utálkozva. - Egy piti kis bűnözőt, aki erőszakos
közösülésért ült?
- Ezt - ismételte mérgesen Andy. - A lány ellen -tette hozzá.
Kezdett összeállni agyában a kép. Elmondta hangosan is, bár biztos
volt benne, hogy Sindzso ugyanerre gondol.
- Keizo megerőszakoltatta Arakaga lányát. Finom figyelmeztetés,
hogy tartsa tiszteletben az ő területét. Nem rossz. - Elégedetten
bólintott, majd megfordult, pillantása a pincérlányt kereste. Az háttal
állt neki, és rendelést vett föl, vagy talán inkább kacéran udvaroltatott
magának. Jobb lábára nehezedett, a ballal apró kis köröket rajzolt a
padlóra. Szép lába volt, és a mozdulat kellően kihangsúlyozta az ívét.
Fortanit vágy és irigység öntötte el.
Sindzso követte a pillantását, és szinte ugyanarra gondolt. Aztán az a
másik lány jutott az eszébe, Juki, aki Arakaga kegyéből lett az övé, és
izgalomba hozta a puszta emlék. Egy pillanatra eltűnt előle a zajos,
füstös terem, és csak azt a kígyózó, ráfonódó, tökéletes testet látta, a
feneketlen mandula szempárt, és szinte érezte maga körül azokat a
hihetetlen, hullámzó izmokat. Egy olyan lány, aki nem az ő klasszisa.
Egy olyan lány, amilyent csak egy ojabun engedhet meg magának. És
Sindzso nagyon jól tudta, hogy Juki egy nap az övé lesz, és övé lesz
minden, ami csak egy ojabunnak jár.

70
 Aztán egy másik pincérlány húzott arra, fáradt, de kedves nő, és ők
visszafordultak egymás felé, és elfeledték ezt a közösen tapasztalt intim
pillanatot. Valami más maradt, Fortani úgy hitte, a vadászat izgalma.
- Az egész ügyben kezdettől ez zavart. Mit keresett az a pofa a
campusban, és ki ölte meg? Ez nem az ő világa volt. Egy egyetem
környékén sok a szép, fiatal lány, de könnyebben szemet is szúr egy
olyan csavargó, mint Simmons. Egyáltalán, hogyan került oda? A hely
kiesik a városból. - Köhintett. - És azt sem értettem, mi köze lehet az
eltűnt japán lányhoz.
Sindzso felkapta a fejét.
- Bájos lány.
- Bájos - ismételte Fortani. - De nem minden férfit a bájos lányok
izgatnak. E- mailen lekértem annak a nőnek a képét, akit Simmons
megerőszakolt.
- És?
Fortani az ingzsebébe nyúlt, és összehajtogatott papírlapot húzott
elő. A japán szó nélkül átvette és maga elé tette. Harminc körüli
asszony nézett rá a képről. Hosszú, bodorított, csaknem fehérre szőkített
haj, a magas nyakú pulóverben is dúsnak látszó mell, telt csípő.
- Tudom, hogy vannak mindenevők - elmélkedett tovább Fortani. -
Ha udvarolok egy nőnek, én is teszek engedményeket, lehet, hogy a
könnyebb ellenállás irányában indulok. De az ég szerelmére, ha a pofa
megerőszakol valakit, miért ne ragaszkodna az ízléséhez?
Sindzso nem mozdult, nem válaszolt.
- Simmonst felbérelték, hogy kapja el Arakaga lányát - vonta le
diadalmasan a következtetést Fortani.
A japán sóhajtott, és visszatolta felé a képet.
- Hová lett a lány? - morogta.

71
 - Az apja hazavitte. - Egy nappal azután, hogy a holttestre
rábukkantak, láttam Arakagát.
- Hol?
A beszélgetésnek kezdett kihallgatás hangulata lenni, kiérezhető volt
a gyanakvás a japán rendőr hangjából. De Fortani nem igazán bánta.
Biztos volt benne, hogy Sindzso is sokkal többet tud, mint amit elárult.
Miért ne kezdenének el nyílt lapokkal játszani?
- Egy japán étteremben a tengerparton. Nagy társasággal volt az
egyik különteremben. -A szenszejről nem tett említést, mindenről azért
nem kell a japánnak tudnia. - A lány nem volt vele, de ugyanezen a
napon egy férfihang közölte a dékáni hivatallal, hogy Nikkónak családi
ügyben sürgősen haza kellett utaznia.
Sindzso nem látott hamutartót az asztalon, de körben mindenütt
dohányoztak. A zsebébe nyúlt, karcsú ezüsttárcát vett elő, lassan,
komótosan kivett egy kis, barna cigarettát, aztán egy arany öngyújtóval
rágyújtott.
- Tehát Simmons megerőszakolta a lányt. Arakaga pedig bosszút állt,
megölette Simmonst. Így gondolja?
Fortani nem tudta eldönteni, Sindzso rá akarja vezetni valamire,
vagy valóban nem látja az igazságot. Azt, ami benne már napok óta
motoszkál. Azóta, hogy megtudta, a halottnak a gerincét törték, és a
hátán nincs semmiféle nyom. Azóta motoszkál benne egy emlék egy
technikáról, amit valamikor régen tanult.
- Nem így gondolom - mondta határozottan. - Simmons megtámadta
Nikkót, megerőszakolta. A kis Nikko pedig megvárta, hogy ráfeküdjön,
aztán lábát a férfi lába köré kulcsolta, és eltörte a gerincét.
Sindzso hallgatott. Nem mozdult, mintha csak az ujjai közt tartott
cigaretta élt volna.

72
 - Holnap kérni fogom a letartóztatását - fejezte be Fortani, de halk
volt a hangja, és valami megmagyarázhatatlan szomorúság fogta el.
Vörös, vörös mindenütt, mintha vér ömlött volna végig az egész
nyavalyás lebujban. Vörösek a műanyag asztallapok, a székek műbőr
huzata, vörös fényű lámpa pislog a fal mellett. Alatta wurlitzer, Elvis
gennyes hangja búg. Boehr utálkozva fordult az ablak felé.
Odakinn öreg járgányok, feltupírozott avítt óriások, szakadt
teherautók és furgonok. A parkoló közepén egy szem lámpa, körötte
idétlen árnyat vetnek a kocsik, távolabb csak valami sötét tömeg sejlik,
mintha pihenő ősállatok tanyája volna.
A Francia késik. Nem jellemző rá, ahogyan ez a szakadt hely sem.
Franciának mondja magát, de Boehr tudja róla, hogy mexikói, és sejti,
hogy némi indián vér is csörgedezik az ereiben. Szépfiúnak hiszi magát,
pedig egyáltalán nem szép, de cipőjén táncot vet a napsugár, bajuszán
vigyázzban sorakoznak a szőrszálak, kékesfekete haja gondosan
kiszámított ívű hullámban folyik hátra. A szépfiú körme manikűrözött,
keze puha, és a kabátja bélése, nadrágja vastag hajtókája tucatnyi
kisebb-nagyobb kést rejt.
Francia közvetítő és mellesleg az FBI besúgója. Mindkét pálya
veszélyes, de jól jövedelmez. A Cég csak ritkán veszi igénybe a
szolgálatait, csak részint mert drága, inkább azért, mert Carson nem
akarja veszélyeztetni ezt az értékes hírforrást. A spicli különben
kifinomult éttermekben csigát eszik, és túldíszített bárokban
mesterséges színű koktélokat iszik, de Boehrral jobb szeret ilyen
helyeken találkozni.
Gregnek nem volt kedve rá gondolni. Éppen elég az is, hogy
találkozni kell vele, nem vágni bele a sunyin mosolygó képébe, és
beígérni egy olyan összeget, amiért ő csaknem egy évig dolgozik. De ez
még mindig jobb, mintha Ruthra gondolna. Az asszony szinte láthatóan
zsugorodni kezdett, amikor ő bejelentette, hogy este elmegy. Greg

73
magához ölelte, cirógatta és megcsókolta. Úgy, mint valamikor régen.
De tudta, és tudta Ruth is, hogy ettől még semmi nem lesz olyan, mint
valamikor régen.
Megcsörrent a telefonja. Az, aminek a számát nem tudták a barátai,
ismerősei, csak besúgók, ügynökök, Carson, néhány rendőr. Ritkán
vitte magával, de sűrűn lehallgatta az üzenetrögzítőjét.
- Igen - szólt bele.
- Én vagyok - hadarta egy hang. Eltűnt az affektált kiejtés, de Boehr
attól még megismerte. - Követnek... a fenébe, meg akarnak ölni, érti,
ember, meg akarnak ölni!
Pánik érződött a besúgója hangjából.
- Hol van?
- A Pacific és az Orlando sarkán. Kelet felé hajtok. Épp a... -
fékcsikorgás hallatszott, valami nyögés vagy káromkodás, Boehr izmai
megfeszültek a kis készülék körül. Aztán ismét meghallotta a másik
hangját. - Meg akarnak ölni a rohadékok! Segítsen a fenébe is, csináljon
már valamit!
Boehr villámgyorsan gondolkodott. A központon keresztül néhány
percen belül riaszthatja a rendőrséget. De azzal valóban aláírja a Francia
halálos ítéletét.
- Hajtson tovább - utasította a másikat. - Mennyire vannak közel?
- Néhány kocsival mögöttem. Egy másik meg előttem, időnként
lassít, be akar szorítani a rohadék...
- Oké, szedje össze magát! - csattant rá Boehr. - Ismeri a Pink
Towert?
- Persze hogy ismerem, a legjobb osztrigát adják a környéken. De
most nincs időm ilyesmire, mondom, hogy meg akarnak ölni.
Boehr nagyot lélegzett.

74
 - Menjen oda. Hajtson le egyenesen a föld alatti garázsba. A kocsit
hagyja ott két emelet között, és menjen be a második szinten levő ajtón
a hátsó lépcsőhöz... Megértette?
Eltűnt a pánik; határozott, tettre kész hang felelt.
- Persze. Pink Tower, garázs, második szint hátsó lépcső. Ott leszek.
És Boehrnak nem voltak kétségei. Vannak emberek, akik csodákra is
képesek, ha megmondják nekik, mit tegyenek. Ha nem így volna, sutba
dobhatnák a világ összes hadseregét.
Tárcsázott egy számot, szerencsére nem kellett sokat várni, hogy
fölvegyék. Adott néhány utasítást, aztán felállt, és a pulthoz csörtetett,
hogy fizessen. Már többen is táncoltak, testek hullámoztak előtte,
pattantak le róla. Káromkodás, egy férfi fenyegető tekintete. Boehr a
szemébe nézett, és a férfi morogva elfordult.
Aztán a parkoló csöndje. Az esti meleg szinte kellemesen hűsnek
hatott a benti fojtogató hőség után. Odébb néhányan álltak az egyik
teherautó mellett. Cigaretta parázslóit a sötétben. Mellette egy kocsi
indult, Boehr hallotta a motorját, de fényszórót nem látott. Hosszú
léptekkel haladt a kocsija felé. Nem bírt futni, ettől is fáradt már, nagy
volt a vérveszteség, és a fenébe is, ötven elmúlt. Mit akar magától?
Megállt, megtörölte a homlokát. A Franciáért már megtette, amit tudott,
most már semmi nem múlik néhány másodpercen. Állt, pihent, várta,
hogy csillapodjon a szívverése. Ruthnak igaza volt. Még korai munkába
állnia. Pihennie kell, sokat pihenni, visszaszedni az erejét.
A kocsi, amit az előbb hallott, nem a kihajtó felé fordult, a
motorzúgás határozottan közeledett. Boehr háta mögött mintha nem is
ehhez a világhoz tartozna, ott lüktetett a kocsma, idehallatszottak a
zene, a nevetés foszlányai. De itt a csönd és a sötét volt az úr.
- Nem - mondta Boehr. - Ez nem lehet.

75
 De nagyon jól tudta, hogy lehet. Odébb lépett az egyik őskori szörny
felé, aztán összeszedte az erejét, és két gyors ugrással a végénél termett,
majd leguggolt.
Nagyon nevetséges vagyok, győzködte magát. Nevetséges, vén
hülye. De oldalról, amerről korábban a cigarettázó párt látta, lépteket
hallott, aztán a motorzúgás erősebb lett, és egyszer csak felgyűlt a kocsi
fényszórója, rideg fénycsóva csapott a parkolóra.
Boehr markában megpihent a pisztoly. Nem félt. Volt már
veszélyben nemegyszer, és még soha nem félt. De azt az iszonyú,
tehetetlen haragot sem érezte, amit most. Nem tehetem ezt Ruthszal,
gondolta. Nem hallhatok meg. Ruthnak szüksége van rám. És életében
először keserű elégtétel öntötte el a gondolatra, hogy ölni fog.
A Franciának becézett besúgó Mercedessel járt, mert úgy érezte, ez a
kocsi illik leginkább az egyéniségéhez. Most jobban értékelt volna
valami kevésbé drága, de még gyorsabb autót. Vetett egy futó pillantást
a tükörbe, majd az előtte haladóra. A rohadék majdnem kinyírta, amikor
megelőzte. A leggyorsabb sávban mentek, egyenletesen előzve a
többieket. A Francia pillantása a jobb oldali sávra villant. Négy kocsival
előbbre egy teherautó magasodott, és a Francia azonnal látta a halálos
csapdát. Mihelyt mellé érnek, az előtte haladó lassít, felveszi a teherautó
sebességét. A hátul jövő előzni kezd, felzárkózik, és ő ott ül tehetetlenül
két tűz között.
Görcsbe rándult a gyomra, gázt adott, és jobbra rántotta a kormányt.
Dudaszó hallatszott mögüle, de ez zavarta a legkevésbé, valami sértett
bunkó öntudata, sokkal inkább az, hogy két üldözője is azonnal reagált.
Vissza balra, megelőzni a rohadékot, legyenek mindketten mögöttem!
Nem megy, a pofa túl jó ehhez. Megint jobbra, aztán ismét, be a
cammogók közé. Újabb csapda, most oldalról kaphatják el úgy, hogy ő
nem tud sem gyorsítani, sem lassítani. De már nincs messze a lehajtó.
Valami villanást lát jobbról, a hátsó a lehajtó sávon próbálkozik, de

76
abban a pillanatban ő is kicsap jobbra, gázt ad, a nehéz jármű
engedelmesen gyorsul. Éles a lehajtó kanyarja, élesebb, mint gondolta
volna, közel van ahhoz, hogy kicsússzon. De valahogy az úton marad,
és száguld tovább, lába zsibbadtan nehezedik a gázra.
A Pink Tower se nem rózsaszín, se nem torony, inkább kecses
félholdat formáz az alaprajza, a félhold által körülölelt terület közepén
egy medence, két farkánál egy- egy kerthelyiség. A garázs lehajtója a
másik oldalon van, ahol a félhold domború íve az úthoz közeledik. A
Francia elsuhan az egyenruhás portás előtt, aztán már fékez is, mert
feltűnik előtte a föld alatti garázs betonrámpája. Nem kell hátranéznie,
jól tudja, hogy üldözője a nyomában van. Meg akarják ölni, és sürgős
nekik a dolog. És ő csak sejti az okát.
Mögötte az üldözők egy pillanatra megállnak, de nem annyi időre,
hogy eltűnhessen előlük. A Francia nagyon jól tudja, mi történt.
Egyikük kiszállt, és a lifthez vagy a hátsó lépcsőhöz tart. De most már
nincs min gondolkodnia. Bíznia kell Boehrban.
Hirtelen fékez. Két szint között vannak, jobbra betonfal, balra korlát.
Szűk a hely, az ajtó alig nyílik annyira, hogy kiférjen. De szerencsére
karcsú, néhány horzsolás árán már kinn is van, és átveti magát a
korláton. Egy kocsira érkezik, hatalmasat csattan, aztán gurul tovább a
motorháztetőre, és onnan a földre. Fekszik egy pillanatig, a feje mellett
autókerék és egy sárhányó. A magasban, a sárhányón túl a korlát,
ahonnan ugrott, és egy alak. Fegyver dörren, majdnem olyan hangos,
mint az ő ugrása volt, és rögtön elmúlik a fájdalmas bénultság. A
besúgó begurul a kocsi alá, ki a másik oldalon, és nyúlként rohan.
Kerékcsikorgás jelzi, hogy az üldözők lefelé gurulnak a rámpán, egy a
hátsó lépcsőn lehet. Megőrült ez a Boehr?
De most már nincs visszaút. A Francia futás közben előhúzta az
egyik kését, egy rövid markolatú, széles dobókést, aztán feltépte a
vasajtót.

77
 Csend. Néma a ház, mintha lakatlan lenne, vagy holtak tanyája.
Félhomály. A sarokban világít egy kis lámpa. A másik falnál gyertya
pislákol a kis buddhista szentélynél. A terem csupasz, padlójának
deszkáin megcsillan a gyertya fénye. Megszűnt a világ.
Az ojabun a sarkára nehezedve, egyenes háttal ült a földön. Keze az
ölében hevert, a tenyerek kis kelyhét formálva fölfelé néztek, az
ujjbegyek épphogy összeértek.
Béke. Nyugalom.
Puhán és egyenletesen áramlik a levegő a harába, és előbb a köldök
alatt érzi a meleget, majd a forróság lassan elönti a testét. A nagyvilágra
gondol, érzi maga körül lüktetését, tágul a láthatár, feltűnnek a
csillagok, majd a gondolat hirtelen visszaröppen a harába. Gyűlik az
erő.
Lassan enyhül a feszültség. Lassan elfelejt mindent. A klánt, Nikkót,
nem rágódik, nem tervez. Beleolvad a sötétbe, és úgy érzi, eggyé válik
vele. Egy a szobával, szinte érzi a jó szagú fagerendákat, egy a házzal,
érzi a kertet, az utcát.
Most nyúl lassan a kard után. Ujjai szinte cirógatják a finom
markolatot. Lassan mozdul, mintha felülről húznák, úgy emelkedik,
egyenes háttal, könnyedén. A kard mintha csak maga akarná, röppen ki
a hüvelyből, suhan félkörívben előre, majd a hegye bonyolult figurát
leírva kanyarodik hátrafelé.
Csend. Az ojabun mozdulatlanul áll a tökéletesen kivitelezett
mozdulat után. Visszaereszkedik a sarkára, izmai elernyednek, várja a
belső hangot, amely ilyenkor vezérli.
A hatalmas ház másik felében a női oldalon Nikko az ágyán ül.
Hagyományos japán ház, de a szoba igazi amerikai gyerekszoba,
harsánykék ággyal, a falakon poszterekkel, a polcokon könyvekkel,
babákkal és mütyürökkel. Az ággyal szemben öreg karosszék, amiben

78
Nikko régen tanult összegömbölyödve, a lábát maga alá húzva. Most
Clancy ül benne. A fiú sápadt, az állán kötés. Világos jukatát visel, de
nem áll jól neki, groteszkül bukkan elő belőle pipaszár lába. A lány
inkább az arcát nézi, azt a kedves, becsületes, jóindulatú arcot.
Clancy keze a kötés, fájós álla felé rebben, majd a fiú uralkodik
magán. Nézi Nikkót. A lány törökülésben ül az ágy közepén, mezítláb,
kopott kék farmerben és trikóban. A trikón keresztülsejlik kicsi, de
hetyke melle, és Clancybe beléhasít a vágy.
- Már azt hittem, mindennek vége - szólalt meg rekedten.
Nikko lehajtotta a fejét.
- Mindennek vége, Clancy - suttogta.
- De miért?
Olyan őszinte csodálkozás látszott a fiú arcán, hogy Nikkót elfogta a
harag. Hát miért nem akarja megérteni a dolgokat? Miért kell mindent a
szájába rágni?
- Mert haza kellett hogy jöjjek - csattant föl. - Mert annak az
életemnek, vége.
Clancy felállt, hogy fölé tornyosuljon. A jukatá félig szétnyílt, látni
engedte ösztövér testét. Nem volt szép test, de Nikko szerette. Szerette
volna megsimogatni.
- Miért van vége? Azért, mert az apád bűnöző? Nem érdekel, Nikko.
Szeretlek, és nem törődöm vele, ki az apád.
A lány sóhajtott.
- Apám nem bűnöző, Clancy - kezdte elölről. Már vagy harmadszor
próbálja megértetni vele, de a fiú csak nem akarja megérteni. Semmi
érzéke az olyan finomságokhoz, amelyek megkülönböztetnek egy
köztiszteletben álló jakuza ojabunt egy bűnözőtől. - Az apám
üzletember - próbálkozott. - Nagyon gazdag, nagyon hatalmas ember,

79
lehet, hogy képviselő lesz. A klánt az apjától örökölte. A nagyapám hős
volt, pilóta a háborúban. Igazi szamuráj.
Clancy sóhajtott. Hallotta már mindezt a marhaságot az előbb is,
csak éppen azt nem értette, mi köze neki hozzá.
- A lánya meg, gyönyörű, és el akarom venni feleségül, - Közelebb
lépett, megérintette a lány fejét, és próbálta a testéhez húzni.
De Nikko ellenállt.
- Apámnak nincs más gyereke, és a klán rám szállna, ha ő
visszavonul. Vagyis a férjemre. - Egyetlen kézmozdulattal elhallgattatta
Clancyt, aki közbe akart szólni. Váratlan erőt érzett magában, hogy
elmondjon mindent. El kell mondania. - Apám nagyon szeret, Clancy.
Annyira szeret, hogy soha nem akarta rám erőltetni az akaratát. Nézz
körül, Clancy, nézd meg ezt a szobát!
A fiú körülnézett, de Nikko látta rajta, fogalma sincs, mit kéne látnia.
- Semmi különös, ugye? - mosolygott. Átlagos amerikai
gyerekszoba. Apám tatamin alszik, vívómester és teamester. Amint
hazajön, leveszi az öltönyt és átöltözik. Néha azt hiszem, nem igazán
ebben a korban él, vagy legalábbis az énjének egy része nem. De nem
kényszerítette rám ezt az életet. Járhattam farmerban, és mehettem
Amerikába tanulni, amihez kedvem volt, és járhattam veled. Elfogadta,
hogy nem jakuza lesz a férjem, aki így majd az örökébe lép.
Clancy visszarogyott a fotelba. Odakinn léptek haladtak el a
folyosón, halk, osonó léptek. Nikko nem törődött vele, talán
hozzátartozott az Arakaga- ház éjjeli neszeihez. Valószínűtlen volt
minden. Szédülésrohamok törtek a fiúra, időnként az ájulás és az
ébrenlét határán billegett. Talán csak álmodja mindezt. Csak álom volt,
hogy egy biztonsági őr rávetette magát a repülőtéren. Álom, hogy
bevitték a rendőrségre, előbb japánul üvöltöztek vele, majd előkerült
egy tolmács, és kihallgatták, mintha bűnöző volna, mintha előre

80
eldöntötték volna, hogy nem hisznek neki. Aztán kimondta az Arakaga
nevet, és mintha megfagyott volna a levegő. Talán álom volt az is, hogy
megjelent egy sötét öltönyös, ősz hajú úriember, és kihozta az
őrszobáról. Orvoshoz vitte, aztán fürdőbe, végül valami szobába, ahol
aludt. Álom volt a sötét, hatalmas luxuskocsi, a csupasz szoba, ahol
kimerültén lefeküdt a földön leterített matracra? Álom Nikko is, aki
meg akarja győzni róla, hogy nem az apja emberei bántották. Valaki
más akarta hazaküldeni. Látomás lehetett mindez, mint amikor a
halálraítélt előtt egy pillanat alatt lefut egész élete. Ott van még a
repülőtéren, mindjárt érzi a fájdalmat, látja a vöröses robbanást, hallja a
bájos hangú bemondót, amint bejelenti a bombayi járatot, és elsötétül
minden. Nem lesz folytatás. A rossz arcú japán a nyakába szúrja a tőrt
és vége. Nikko felpillantott.
- Rosszul vagy? - kérdezte ijedten.
- Nem. Csak folytasd. Nikko bólintott.
- Amikor eltűntem... előtte való este kocogni mentem, és... - ismét
elhalt a hangja, de úrrá lett magán és folytatta... - valaki megtámadott és
megerőszakolt.
A fiú felállt, odalépett hozzá, és a kezét nyújtotta. Idegesítően
megbocsátó gesztus volt, és Nikko ellökte a kezét.
- Apám pedig rájött, hogy tévedtünk. Az ember útja ki van jelölve,
nem térhet le róla. És az én sorsom ideköt.
- Marhaság - dühöngött Clancy. - Primitív, gyermekes marhaság.
Tanultam mindezt a keleti ostobaságot, karma meg miegymás, és soha
nem fogadtam el. Az ember maga irányítja a sorsát. Nincs semmiféle út,
csak te vagy, amilyenné te teszed magad. Ez az egész csak a lusták,
gyávák és ostobák menedéke!
Nikko elmosolyodott. Clancy, ha tudnád, mennyire szeretlek,
gondolta.

81
 - Engem az apám miatt erőszakoltak meg. - A fiú szemébe nézett. -
Az a férfi nem kívánt. Előbukkant a sötétből és elkapott. Nem ijedtem
meg. Apám hagyta, hogy a magam életét éljem, de ahhoz ragaszkodott,
hogy önvédelmet tanuljak. Jó mestereim voltak, a legjobbak.
Megtanultam, hogyan kell nálam nagyobb, erősebb férfit is
ártalmatlanná tenni. Talán nem elég jól. Az az ember nem hagyott
esélyt. Mire észhez tértem, egy kést szegezett a nyakamhoz. Azt
mondta, ha védekezem, megöl. Elhittem neki, Clancy. Azt mondta, mit
játszom meg magam, ezer jobb nője volt, és most is csak azért kezd
velem, mert fizetnek érte. Le kellett hogy vetkőzzek, és közben végig a
nyakamhoz nyomódott a kés. Aztán rám feküdt, és miközben
megdugott, végig arról beszélt, hogy randa vagyok, lapos, kis ferde
szemű megjátszós ribanc vagyok. Alkoholszaga volt a leheletének, és a
borostája dörzsölte a nyakam. És úgy döntöttem, megölöm.
Elhallgatott, nem azért, mert nehéz volt a folytatás, hanem mert látni
akarta a fiú arcát. Úgy akarta látni, hogy nem beszél közben, nem
foglalják le a gondolatai. De nem tudott leolvasni róla semmit.
Kifejezéstelen volt az arc. Csak a szeme élt.
- Folytasd.
- Az egyik mesterem tanította régen. Akkor nevettem magamban.
Ugyan, ki támadna meg engem! De most, az eszembe villant, és már
csináltam is. A lábára kulcsoltam a lábam, mozdítottam a csípőm... ő
üvöltött, nem tudtam, azért- e, mert élvez, vagy a fájdalomtól, aztán
rándult egyet, és nem mozdult többé. Kibújtam alóla, felkapkodtam a
ruhám, és futottam haza.
- Miért nem szóltál?
- Mit tehettél volna? Apát hívtam. Azt mondta, ne féljek, azt tettem,
amit kellett. Azt mondta, zárkózzam be, ne hívjak senkit, ne engedjek
be senkit, csak akit ő küldött. Két óra múlva ott volt az embere. Egy
japán, alacsony, erőt sugárzó japán, biztonságban éreztem magam

82
mellette. Elvitt egy motelba, és ott ült az ágyam mellett az éjszaka, el
nem mozdult mellőlem, amíg meg nem érkezett apám. Ő pedig,
hazaküldött az első géppel.
Clancy felállt, járkálni kezdett fel- alá.
- Marhaság volt - tört ki. - Azonnal visszajössz Amerikába, és
elmegyünk a rendőrségre. Nem ítélhetnek el, önvédelem volt, színtiszta
önvédelem.
Nikko is felpattant, a fiúhoz ugrott és megrázta.
- Nem önvédelem volt - üvöltötte. - Önbíráskodás. Leültethetnek,
börtönbe kerülhetek. - Lecsillapodott, elengedte Clancy vállát. -
Megtámadhatnak újra. Megölhetnek, megcsonkíthatnak. Hiába
mondod, hogy magam alakítom a sorsomat. Nem igaz. A sorsom az
Arakaga- klánhoz köt, mert mások így látják. Mert így üzennek
apámnak.
- Hagyd ott - javasolta Clancy. - Hagyd ott teljesen. Szakíts vele!
Mondhatsz, amit akarsz szeretetről és kultúráról, apád akkor is bűnöző.
Azért támadtak meg, azért kellett ölnöd, mert az apád bűnöző. A
csudába, Nikko, hát nem akarod megérteni?
Szinte mint két ellenség meredtek egymásra. A lány szólalt meg
végül. Halk, szomorú hangon.
- Nem, Clancy. Nem akarom megérteni.
Boehr csapdában volt. Tőle alig ötvenméternyire színes fények
táncoltak az épület falán, és amikor kinyílt az ajtó, fülét megcsapta a
divatjamúlt zene, De nem látta kijött- e valaki, vagy csak szellőztetnek,
nem látott mást, mint kerekeket és kipufogókat.
Feküdt a földön és izzadt. A keze remegett, nem a félelemtől, hanem
az erőtlenségtől. A percek múlásával fogyott az ereje. Nem úgy
alakultak a dolgok, mint tervezte. A rohadékok nem becsülték le. Ő
becsülte le őket, és most fizet érte. Amikor felgyúlt a kocsi fényszórója,

83
biztos volt benne, hogy felé száguldanak, megpróbálják elütni, vagy
menet közben elkaszálni egy sorozattal. Tizenvalahány évvel ezelőtt
átélt már egy ilyen támadást, és tudta, mit tegyen. Ha menekül, nincs
esélye. Mélyen beszívta a levegőt, és miközben kiengedte, célzásra
emelte a pisztolyt. Akkor sikerült kilőnie a vezetőt.
De a rohadékok nem becsülték le. A kocsi megállt, utasai kiugráltak
és félkörben szétszóródtak, ő pedig ott állt a fénykörben
kiszolgáltatottan és célpont nélkül. Először is kilőtte a fényszórókat.
Három lövés kellett hozzá, mert egyszer a hűtőt találta. Aztán elkezdtek
lőni rá, ő pedig jobbnak látta begördülni a teherautó alá. Most pedig
retteghet, mikor tud valamelyikük lövőhelyzetbe kerülni. Azóta még
kétszer lőtt, de valószínűleg nem talált, legalábbis nem hallott kiáltást,
jajgatást.
Először nem aggódott. Biztos volt benne, hogy odabenn meghallják
a lövöldözést, és hívják a rendőrséget. Addig pedig kihúzza. De talán
odabenn kirekesztenek a fülükből minden zajt, a saját divatjamúlt és
lestrapált világuk hangjain kívül. Vagy talán hallják a fegyverropogást,
de nem érdekli őket. A fenébe! Boehr hátrébb húzódott, hogy a kerék a
hátát nyomta. Vagy legalább ne lett volna olyan okos, hogy leveszi a
zakóját és kidobja oldalt, hogy arra lőjenek. Nem lőttek rá, úgy látszik,
ilyesminek csak a filmeken dőlnek be, viszont a zakó zsebében hagyta a
telefont.
Zajt hallott oldalról. Nagy volt a kísértés, de sejtette, hogy rögtön
leszednék a másik oldalról. Nyugalom, mondta magában. Nyugalom.
De nem volt nyugodt. Tudta, hogy nincs esélye. Előbb- utóbb
mozdulnia kell, és valamelyik irányban védtelen lesz. Ezek az emberek
nem kapkodó őrültek, akiknek viszket az ujjuk a ravaszon. Ezek
higgadtak és türelmesek, és az idő nekik dolgozik.
Ruth, ne haragudj!

84
 A zaj oldalt erősödött. Surranó léptek, könnyű, puha lépések. Mire
Boehr kipördült volna, hogy odapörköljön, már újra csend volt, a pofa
egy ugyanilyen óriási teherautó- kerék mögött lapul, várja az alkalmat,
hogy közelebb jöhessen. Szemben valami mozdult, és Boehr lőtt. Az
árnyék eltűnt, és Boehr magában számolt. Hat golyó a tárban, egy a
csőben. Akárhogy is számolja, csak egy maradt.
Mozgás balra. Már rándult az ujja, de visszatartotta magát. Az árnyék
közeledett, cikázott, már kivehető volt a két futó láb, aztán hirtelen
eltűnt, és Boehr egy pillanatig nem tudta, mi történi, és mire
megvilágosodott, már majdnem késő volt. A támadó oldalt vetette
magát, és vagy két méterrel odébb ért talajt, mint ahol Greg a lábait
látta. Majdnem talált, Boehrt néhány hét alatt immár másodszor csapta
meg a halál szele. Azonnal lőtt, aztán újra meghúzta a ravaszt és még
egyszer, mielőtt rájött volna, hogy hiába. Az üres csattanás hangosan
remegett a levegőben. A férfi a földön nem mozdult, ugyanolyan
rongycsomónak látszott a sötétben, mint Boehr ledobott zakója. De a
neszek szaporodtak. Hallották az üres csattanást, de nem tudják, nincs-e
nála még egy fegyver, tartalék tár. Óvatosak, és ez most az egyszer az
áldozatnak dolgozik.
Boehr a halottra pislog, latolgatja az esélyeket, hogy oda tud- e
ugrani a pisztolyért. Vagy abban bízzon, hogy elég közel merészkedik
valamelyik és elkaphatja? Nem tudta, csak azt, hogy harcolni fog,
ameddig van benne erő.
Nesz, a jobb oldali pofa megint. Már csak egy kocsi van közöttük,
túl messze van ahhoz, hogy elkaphassa, túl közel ahhoz, hogy a támadó
hibázzon. Marad a halott fegyvere.
Boehr egyetlen gyors mozdulattal kivette az üres tárat, és a helyére
lökte, hadd higgyék azt, hogy tárat cserélt, aztán lassan kezdett
kiaraszolni a kerék mögül. Ha nincs választásod, ne latolgasd az
esélyeket!

85
 Kocsi bukkant fel a parkoló szélén, lassan haladt; lámpájának fénye
végigsöpört a közömbösen álló autók során. Boehr gurult. Hallotta a
lövést, de nem érzett fájdalmat, gurult, mert nem volt visszaút. Újabb
lövés, arcát súrolta a földről visszaverődő golyó. Gurult tovább, keze
egy kézbe akadt, megmarkolta, rántotta magára a tehetetlen testet.
Az autó most már gyorsabban közeledett. Boehr, miközben kitépte
az élettelen marokból a pisztolyt, fékcsikorgást hallott, rohanó léptek
zaj át, néhány lövést, aztán egy motor felbőgött, és süvítve távolodott a
hang.
Csend lett. Boehr zihálva lélegzett. Nehéz volt elhinni, hogy túl van
rajta. Léptek közeledtek, és arra fordította a pisztoly csövét. Nyugodt,
lassú léptek.
- Greg! Greg, hol a fenében vagy!
Egy alak rajzolódott ki a fukar éjjeli fényben. Karcsú alak, leengedett
kézzel, laza tartásban állt, és Greg Boehr végre felfogta, hogy
megmenekült.
Lelökte magáról a hullát, és nehézkesen feltápászkodott.
- Andy, te csirkefogó. Pont idejében jöttél - sóhajtott fel.
Ritka szép nap volt. Az ég kék, a fű kapós, mi kell még? A Hippi
megállt a szokott helyén, és megtámasztotta a falat, nehogy eldőljön.
Régi szövege volt, olyan régi, hogy maga sem emlékezett rá, valaha is
röhögött- e rajta valaki. A Hippi John Kosten néven látta meg a
napvilágot, de Hippi néven ácsorgott alatta. Majd két méter magas volt,
enyhén hajlott hátával, hosszú karjaival leginkább egy gorillára
emlékeztetett. És csaknem olyan erős is volt. Színes, gyöngyökkel
rakott, jelvényekkel teli mellénye alatt pedig egy fekete és dísztelen
kilenc milliméterest viselt, mert a Hippi narkóárus volt és nem hülye.
Két kiscsaj jött arra, szemügyre vették és kuncogtak. A Hippi feljebb
tolta orrán a napszemüvegét, és bágyadtan rájuk vigyorgott. A lányok

86
továbbvonultak, popsijuk bájosán mozgott a miniszoknya alatt. Ó, azok
az áldott hatvanas évek! Odafenn ragyogott a nap, és a levegő tiszta
volt, mint akkoriban régen, amikor a srácok megnövesztették a hajukat,
a fenébe hagyták az öltönyt és a nyakkendőt, és elindultak Kaliforniába,
mert mindenki tudta, hogy itt van az Eldorádó.
Régi szép idők! Los Angelest, azóta eltakarja a szmog, a szabad
szerelmet elsöpörte az AIDS, csak a Hippi áll a megszokott helyén, a
sarkon jobb idők emlékeként. Ötvenévesen, szőke haja már félig ősz, de
kit érdekel, amikor úgyis ragad a kosztól, a srácok imádják, de főleg a
csajok, és valamiért azt hiszik, hogy az, az anyag, amit ő, árul, jobb,
mint a többi.
Azt az apróságot nem kell tudniuk, hogy a Hippi a régi szép időkben
nem járt Kaliforniában. Hivatásos bakaként szolgált Vietnamban, és a
„make love not war" jelszónak annyiban igyekezett eleget tenni, hogy
megerőszakolt néhány vietnami nőt, mielőtt megölte őket. Azt sem
kellett tudniuk, hogy a kocsma, amelynek a falát támasztja, az ő
tulajdona, és a kemény külsejű alakok, akik megfordulnak itt, az ő
alkalmazottai, a Hippi csak azért lopja kint a napot órákon át, mert
élvezi, és mert a hülye diákok bíznak benne.
A két kiscsaj visszafelé vonult, erőltetett nevetésük messziről
idehallatszott. A Hippi kezdett kísértésbe esni. Fárasztó éjszakája volt,
de két ilyen friss hús talán még képes életet verni belé. Zsebébe nyúlt a
kis, sötét tokért, és kivett egy cigarettapapírt. Dohányt szórt rá a
nyakában lógó bőrtasakból. Tudta, hogy a csajok figyelik, és megadta a
módját. Utált leszólítani lányokat, nem mintha szégyenlős lett volna, de
egyszerűen nem jutott eszébe semmi azon kívül, hogy hé, csajok, jöttök
dugni? Ez sem rossz szöveg, de nem mindenkinél válik be. De ha eleget
bohóckodik ilyen baromságokkal, mint ez a cigaretta, tuti, hogy még a
csajok jönnek oda. Egy kézzel sodorta a cigit, harminc év gyakorlata

87
volt a dologban. Ronda és gusztustalan darab volt, az íze, mint a
szárított szaré, de ki a fenét érdekel.
- De jó! Hogy csinálod?
Megmutatta. A bátrabbik csaj, aki leszólította, átszellemült arccal
szívta, a fene tudja, talán tényleg ízlett neki. Adott egy slukkot a
barátnőjének is, aki szégyenlősen vihogott mellette, és a Hippi úgy
döntött, hogy ideje a tárgyra térni, amikor feltűnt a japán.
Világos öltönyt viselt, arcát félig eltakarta a vastag napszemüveg.
Hosszú, egyenletes léptekkel gyalogolt, akár egy menetelő katona. Nem
úgy nézett ki, mint aki csak erre jár egy régi havert meglátogatni. A
Hippi eldobta a cigarettáját, és a csizmája orrával komótosan eltaposta.
Nem félt a japántól. A pofa keménynek látszik, de elbánt ő már
keményebbekkel is. Lefejeli, ha sokat ugrál.
Elküldte a két csajt, megígérte, hogyha holnap eljönnek, valami
egészen különlegeset kapnak, de a szeme sarkából a japánt figyelte. A
japán megállt előtte, fölnézett rá. Talán a szemébe nézett, de ki tudja ezt
napszemüvegben, foncsor nézett farkasszemet foncsorral.
- Beszélnünk kell.
- Menj be.
A férfi előrement és a Hippi követte. A japán tudta az utat. Elment az
ócska Billiárdasztal mellett, el a bárpult mellett a vécé felé, de a
folyosón benyitott egy felirat nélküli egyszerű ajtón, ami a Hippi másik
világába vezetett. A kényelmes fotelok, jó cigik, jó whiskyk és jó
légkondicionáló világába.
A Hippi követte, a sarkával berúgta az ajtót maga mögött, és a
mellén összefonta a kezét. Régi trükk, de jó, a lehető legártatlanabb póz,
mégis a kezedben a fegyver.

88
 A japán megállt vele szemben. Magas volt, legalábbis japánnak, jó
száznyolcvan centi lehetett, karcsú, de izmosnak látszó. Nem úgy tűnt,
mint aki félne a Hippitől.
- Hibáztál - szólalt meg. Nyugodt volt a hangja, az angolsága
tökéletes, talán túlságosan is az. A Hippit időnként egy pályaudvari
hangosbeszélő bemondójára emlékeztette.
A Hippi markában viszketett a pisztoly.
- Én azt hiszem, te hibáztál, haver. Nem kellett volna idejönnöd még
egyszer, vagy nem ezzel a szöveggel. Ha üzletet hoztál, akkor bökd ki,
ha nem, akkor húzzál el, de gyorsan, megértetted, te seggfej?
A Hippi megszokta, hogy félnek tőle. Durva volt, kegyetlen a
bunyóban, nem kímélte sem magát, sem a másikat. De ez a japán nem
félt tőle, talán nem hallotta a hírét, talán szarik rá.
- Azt mondtam, hogy a lánynak nem eshet baja.
- És esett? Ide figyelj, haver, az a tyúk megölte a haveromat, ha
valaki ugrálhat, akkor az én vagyok, érted? Nem mondtad, hogy a csaj
valami kicseszett dzsúdómester vagy mi. De én nem szóltam. Az
üzletben van kockázat.
A japán közelebb lépett. Volt valami idegesítő a tartásában.
Nyugodtan állt, mégis támadni készülő ragadozóra emlékeztetett.
- Az az ember beteg volt. Megfertőzte a lányt. Megmondtam, hogy a
lánynak nem eshet baja. Ez a lényeg. Ötezer dollárt fizettem azért, hogy
minden rendben menjen. Ennyi pénzért bármikor találok valakit, hogy
elvágja a torkodat. Ötszázért megcsinálták volna, van, aki ingyért is. De
én ötezret adtam, nem alkudtam, mert azt akartam, hogy minden
rendben legyen. Az embered megtámadja a lányt, leteperi, a magáévá
teszi, és közben elmondja neki, hogy pénzért csinálja. De nem
bánthatja. A Hippi vállat vont.
- Sajnálom haver. Ez van.

89
 - Hibáztál.
- Oké öreg, akkor hibáztam. Mondtam, hogy sajnálom. Most pedig
húzz el szépen.
Mocorgott a kezében a pisztoly. A hülye japán valóban jól
megfizette, de most már elég a cseszegetésből.
A japán elmosolyodott.
- Nálunk az a szokás, hogyha egy jakuza hibázik, engesztelésül
levágja a kisujját.
- Elég marhák.
- Nem várom, hogy megértsd a gesztus szépségét. Nem hiszem, hogy
valaha is felfognál olyan fogalmakat, mint becsület és kötelesség. De
elvárom, hogy vezekelj a hibádért. Nem akarlak megölni, mert még
szükségem lehet rád, de bűnhődnöd kell.
A Hippi egy pillanatig értetlenül meredt rá, aztán kitört belőle a
röhögés.
- Komolyan gondolod, ember, hogy levágom a kisujjamat? Hát te
hülyébb vagy, mint gondoltam.
A japán lassan benyúlt a zakója alá. A Hippi kivette a mellény alól a
pisztolyt. Jó érzés volt. A japán egy kardot tartott a kezében. Rövid,
fenyegető külsejű jószágot.
- Nem lett volna szabad egy beteg embert megbíznod ezzel a
feladattal. Annak a lánynak nem lett volna szabad, hogy baja essen. Azt
hiszem, hálásnak kéne lenned, amiért ilyen könnyen megválthatod.
Ez az őrült komolyan képzeli. Csak állt, kezében a karddal, és a
Hippinek kezdett elege lenni belőle. Fogtak rá már kést, baltát,
lőfegyvert is. Nem fog egy rohadék kardtól beszarni, főleg amikor a
kezében a pisztoly, gondolta.

90
 - Na, húzás! - A fejére célzott, a rohadék fejére. Valami filmben
látta, hogy a pasit már vagy ötször meglőtték, és még mindig csak
üvöltött és csapdosott a karddal. Hát, ha a fejébe megy a golyó, akkor
nem fog sem üvöltözni, sem csapdosni, az egyszer tuti.
- Nem, Hippi. - A japán ismét elmosolyodott, a szemét takarta a
napszemüveg, de az arca, a szája mosolygott. - Ez nem ilyen egyszerű.
Hibáztál, és vagy így, vagy úgy, de bűnhődnöd kell. Rajtad múlik,
hogyan.
Úgy tűnt, mozdul, a Hippi vastag, erős ujja pedig, megrándult a
ravaszon. Még nem fejezte be a mozdulatot, még nem hallotta a
dörrenést, és nem vágódott ki a golyó a csőből, amikor észlelte a bajt,
de nem tudott mit tenni, mert éppen lőtt, mert az agyának kellett egy kis
idő, hogy felfogja, veszélyben van. Egy másodperc sem volt, a japán
hirtelen már nem ott állt, ahol az előbb, a kard villant, és mire a Hippi
agya kiadta az új utasítást, lecsapott. Egyetlen könnyed mozdulattal
vágta át a Hippi csuklóját. A Hippi döbbenten nézte, ahogy a keze a
pisztollyal a földre hull, és a csonkból kilövell a vér. Fájdalmat még
nem érzett, csak a döbbenetet, azt, hogy vissza kéne csinálni, mert ez
lehetetlen, aztán szédülni kezdett, öklendezni, és csak egészen távolból
hallotta a japán szabatos, nyugodt hangját.
- Én a kisujjaddal megelégedtem volna. De ha te így akartad, nekem
így is jó.
Nem lehet, gondolta, túl sokat piáltam, azért álmodom ilyeneket, de
közben tudta, hogy lehet, igenis lehet, és mire a karcsú, világos
öltönyös alak eltűnt az ajtóban, már teli torokból üvöltött.
- Szia, kit keresel?
Szőke, jó alakú lány nyitott ajtót. Billi látott már egy- két remek nőt
életében, és itt az egyetemen is, bár a legszebbeket mindig
tenyérbemászó külsejű pofák társaságában. De mind közül ez vitte el a
pálmát. Haja rövid volt, nyaka karcsú, az alakja pedig tökéletes, a

91
farmersort és a trikó, amit viselt, nem sok kétséget hagyott. A szeme
zöld, az orra hetyke, amolyan pimasz kis orr, a szájára valamikor azt
mondták volna, egy árnyalattal szélesebb a kelleténél. Billi nem egészen
így gondolta, tökéletesnek látta, vidám és érzéki szájnak. De a legszebb
a mosolya volt, a nyílt, barátságos mosoly. Nem a „megveszlek száz
dollárért", vagy pláne a „na mit veszel nekem" mosoly, amihez szokott.
Billi nemigen szokott elpirulni, de most érezte, hogy vérvörös.
Hebegett, pedig ez sem volt szokása, és érezte, hogy hülyén viselkedik,
de azért valahogy sikerült elmagyaráznia, hogy campusőr, és Patet, az
eltűnt lány, Nikko barátnőjét keresi.
- Én vagyok. - A szöszi egy pillanatig elgondolkodva nézte, mintha
azon tűnődne, mi a fenét kezdjen vele, aztán ismét rámosolygott. -
Gyere be.
Billi kábán követte a kis lakásba. A lány nem volt kacér, mégis ígért
mindene, a mosolya, a szeme, a csípőjének íve. A lakás kiábrándító
volt. Az ember, legalábbis amíg fiatal, szeretné azt hinni, hogy egy
ilyen gyönyörű lány különleges. Más, mint a többi, mint az a rengeteg
felszínes, ostoba, nagyképű tudálékos tyúk az egyetemen. Billinek elég
volt egyetlen pillantás körbe a jellegtelen bútorokra, a jellegtelen
szőrszörnyekre a fotelokban, a jellegtelen könyvekre, hogy rájöjjön,
nem így van. Aztán a lakás következő tartozékára esett a tekintete. Húsz
év körüli fiatalember volt, az a fajta magas, jóképű srác, akinél nem
tudod eldönteni, hogy ő majmolja a filmsztárokat, vagy azok őt. Sűrű
szőkésbarna haját hátrafésülte, és valahogy egyszerre sikerült jól fésült
és szélfútta kócos benyomást kelteni. Billi első pillantásra utálta.
A srác nem állt föl, szétterpesztett lábbal döglött a kanapén. A szép
lány levetette magát mellé, és kezét a combjára tette.
- Nos? - mosolygott.

92
 Billi arrébb lökte az egyik műszőrme állatkát, és leült vele szemben.
Az állatka sötét műanyag szemével haragosan nézett rá. Billi
szórakozottan fölemelte.
- Ez mi?
- Sosó - felelte a lány könnyedén. Billi elmosolyodott.
- Szép név. De milyen állat akar lenni?
- Hát egy sosó. - Pat szép szeme tágra nyílt. - Nem tudod, milyen a
sosó?
A srác szólt közbe, akinek Bill meg a nevét sem tudta, mert Pat nem
vette a fáradságot, hogy bemutassa.
- Az északi hósosó délre sodródott alfaja. Zuzmókákat eszik, és
szelídítve remek házőrző.
Billi hallgatott. Olyan érzése volt, hogy hülyét csinálnak belőle.
Utálta, amikor felnőtt emberek ilyen szövegeket löknek neki. Nem
tudott hasonló sületlenséggel válaszolni, de sejtette, hogy ha
megsértődik, végképp bunkónak könyvelik el.
De talán megfelelt a hallgatás, mert a lány egy macska vágy talán
egy hósosó kecsességével fölemelkedett, és elindult az apró konyha
felé. A két férfi utána nézett, aztán találkozott a tekintetük. A srácé
barátságos volt, és Billi zavarba jött.
- Mit iszol? - hallatszott a konyhából. - Szolgálatban vagy, vagy
valami ilyesmi?
- Sört. - Egy porcikája sem kívánta ilyenkor délelőtt a sört, de nem
égethette magát valami üdítővel. - A lány európai importsört hozott,
ami erősebb volt a megszokottnál, magának meg a srácnak pedig valami
diétás üdítőt. Fura kékeszöld színe volt, és szívószállal itták,
átszellemült képpel. Billi már nem is bánta, hogy sört kért.
Aztán egyszer csak csönd lett, és Billi tudta, hogy el kell kezdenie az
egész magyarázkodást, nem húzhatja tovább, nem reménykedhet benne,

93
hogy a srác elhúzza a csíkot. Ha kiröhög, beverem a képét, gondolta, és
igyekezett önbizalmat meríteni a gondolatból.
- Tudjátok, hogy nem rendőr vagyok, hanem campusőr - mondta, és
utálta magát, amiért ilyen mentegetőző a hangja.
- Mi a különbség? - Pat csücsörített, és vastag száját cirógatta a
szívószállal. Kellett néhány másodperc, mire Billi felfogta, hogy
kérdezett is valamit.
- Többek között az, hogy mi nem nyomozunk. Én nem hallgathatok
ki senkit. Ha nem akarsz beszélni velem, kidobhatsz. Én... szóval van
egy ötletem, és arra gondoltam, hogy segíthetsz, de ha nem akarsz...
A lány a srácra nézett, az vissza, és Billit megint elfogta az a
kényelmetlen érzés, hogy kinevetik, de még csak nem is biztos benne.
- Ne kímélj minket - mondta a srác, és Bill gondolatban pofán verte,
gondolatban elégedetten nézte, mint hervad le az önelégült vigyor a
képéről. Babrálni kezdte a gusztustalan szőrbigyót.
- Nikkót az eltűnése előtti napon megtámadták és megerőszakolták -
szólalt meg. A srác képéről lehervadt az önelégült vigyor, a szép lány
elsápadt. Kiegyenesedett, szinte vénkisasszonyosan ült. - A rendőrség
szerint nem szabvány erőszak volt - folytatta. - Nikko apjának akartak
üzenni vele.
- Marhaság - legyintett a srác. - Nikko nem szexbomba, de nem is
rossz darab. Miért ne kaphatta volna el valaki?
Bill a lányra nézett.
- Szerintem nagyon szép - mondta Pat. - Gyönyörű a szeme, bájos a
mosolya...
Dunton sóhajtott.
- A rendőrök biztosak a dolgukban. Engem viszont zavar valami. -
Nem szóltak közbe, kíváncsian, és az eddiginél nagyobb érdeklődéssel

94
figyelték. - Megvan a tettes, egy harminckét éves narkós bűnöző. Nem
egy olyan fazon, aki feltűnés nélkül figyelhette Nikkót.
Megmelegedett a sör a kezében. Letette a poharat az asztalra, és
leküzdötte a vágyát, hogy újra babrálni kezdje a sosót. Hirtelen mintha
nagy- nagy csend támadt volna, és beletellett néhány másodpercbe, mire
rádöbbent, hogy a CD állt meg. Érdekes, eddig fel sem tűnt neki, hogy
szól a zene. Nem mozdultak, hogy új lemezt tegyenek föl. A srác ivott,
lassan, takarékosan kortyolgatta a rémes színű italt. Pat mohón
kihörpintette már. Billi köhintett.
- Azt szeretném tudni, mennyire volt kiszámítható Nikko programja.
- Mint másé - vont vállat a lány.
- Fenét - vigyorgott a fiú. - Nikko bejárt az órákra. Pat megbökte,
átkozottul szexi kis mozdulattal, és Duntont újra elöntötte az irigység.
Buta liba, gondolta. Néhány nap után halálra bosszantana.
- Nikko bejárt az órákra, és majdnem minden délután találkozott
Clancyvel, a barátjával – mondta Pat. - Ezenkívül bejárt a könyvtárba,
jártak moziba, színházba, ha volt ideje, elment kocogni, velem ebédelni,
meg bulikba, meg az énekkar próbáira, meg mit tudom én. Néha aludt
is. Nem volt kiszámítható.
- Akkor honnan figyelték? - kérdezte Billi.
- Tessék?
Pat fölállt és lemezt cserélt. Billi követte a tekintetével, aztán
megérezte magán a srác pillantását, és lesütötte a szemét.
- Futás közben kapták el valamikor késő este, talán éjszaka. Ha nem
véletlen áldozat, hanem vadásztak rá, lehet, hogy napokig várhattak az
alkalomra. De hol? Nem az utcán, az, biztos.
Ő kérdezett, mégis úgy néztek rá, mint akik tőle várják a választ. Pat
végre abbahagyta a babrálást a CD- lemezekkel, halk zene szólalt meg,
valami lány énekelt különös orrhangon furcsa, keleties zenét. Pat

95
visszament a heverőhöz, leült, és a sráchoz simult. Az pedig, simogatta,
úgy simogatta, hogy Billiben felforrt a vér, a srác végigsimított Pat
kerek kis vállán, a melle oldalán. Aztán a keze megállapodott a lány
derekán, és eltűnt a trikó alatt.
Miért csinálják ezt, előttem, tűnődött Dunton. Kínozni akarnak a
látvánnyal?
- Lehetett tudni, mikor megy Nikko futni? - kérdezte rekedten.
- Nem. - Pat átadta magát a simogatásnak, szemét behunyta, ajka
szétnyílt. - Ha éppen volt kedve és ideje, sortba és futócipőbe bújt és
lement. Nem volt megszabott útvonala, távja, amit mindenáron
teljesíteni kell. Arra ment, amerre a kedve tartotta, néha csak néhány
kört a háztömb körül, néha egészen messze elfutott. Volt, hogy taxival
ment haza valahonnan a fenéből, mert a visszaúthoz már nem maradt
ereje. Néha vasárnap reggel átfutott hozzám, együtt reggeliztünk, aztán
hazavittem kocsival. Nem - mosolygott a lány, és nem lehetett tudni,
minek szól a mosoly, annak, amit mond, vagy annak, hogy a fiú keze a
trikó alatt fölfelé kalandozott - Nikko japán ugyan, de nem merev.
Egyáltalán nem merev.
Billi szerette volna tudni, hogy érti ezt, Pat hangjának volt valami
játékos, valami erotikus zöngéje, de nem mert, rákérdezni. Nem mert, a
lányra meredni, aki kéjesen és szemérmetlenül élvezte, hogy egy idegen
férfi előtt simogatják, mellbimbója átütött a vékony kis trikón. Nem
mert, elfordulni, mert azzal végleg elárulja, hogy nem ide való, hogy
tahó utcagyerek, aki nem tudja, mi a sosó, aki komoly kérdésre
komolyan válaszol, aki még mindig moziba viszi a lányt, akivel
megismerkedik, aki kiverné a fogát annak a férfinak, aki így nézné az ő
csaját, ahogyan ő nézi ezt a lányt.
- Akkor a támadó egy olyan lakásból kellett, hogy figyelje Nikko
házát, ahonnan pontosan a kapura látni - mondta. Nem tudta, hogy
figyelnek- e rá, de beszélnie kellett. - Nem tudhatta, merre indul, muszáj

96
volt látnia a bejáratot - magyarázta teljesen feleslegesen. Izzadt és
remegett a keze, soha életében nem érezte még, ilyen hülyén magát. -
Megnéztem, nyolc
ilyen ablak van. Arra gondoltam, talán ismertek valakit, aki ott lakik,
hogy ne kelljen mindenkit végigjárnom.
- Háztető - mondta a srác. Most már Pat mellét fogta. A trikó
fölcsúszott szabadon hagyva a lány lapos, barna hasát. - Ezek lapos
tetejű házak, letáborozhatott bármelyik tetején.
Dunton agya egy még működő szegletével nyugtázta, hogy így is
lehetett de nem tartotta valószínűnek. De a srác, akinek Billi még a
nevét sem tudta, láthatóan jól érezte magát. Belecsókolt a lány nyakába,
aztán elgondolkodva magyarázott tovább.
- Persze lehet, hogy bekéredzkedett valahová. De akkor el kell
gondolkodnod azon is, miért engedték be. Ki az a hülye, aki napokra
befogad egy narkós bűnözőt?
Hasonló utat jártak be a gondolatai, mint Billinek. Dunton egyszerre
érzett elismerést és utálatot. Ennek a srácnak az egész csak játék, mint
az a sosó vagy mi a fene. Az egész élet egy nagy, büdös játék.
- Egy másik narkós - mondta rekedten, de úgy tűnt, a fiú nem is
figyel rá. Egy könnyed mozdulattal följebb húzta Pat trikóját,
előbukkant a lány telt, hetyke melle, de mégsem látszott, mert eltakarta
a srác keze, amely rátapadt, simogatta, s közben hol itt, hol ott bukkant
elő valami ingerlő hús. Egy pillanatra szétváltak az ujjak, megmutatva a
merev bimbót, aztán összezárult a függöny.
- Egy narkós... - mondta közben, mintha ez volna most a legfőbb
gondja. - Ez egy rohadék drága hely, öregem. Honnan ismeri a te narkós
bűnöződ azt a narkós diákot, aki befogadná?
- A dílertől - nyögte Billi.

97
 A srác pedig lehajolt, és a szájába vette Pat egyik mellét. A lány Billi
szemébe nézett. Különösen ragyogott a szeme, szép volt, titokzatos, A
fiú pedig, ismét felnézett, elmosolyodott.
- Van egy Hippi nevű fazon a Tangerine sarkán. A srácok oda járnak.
- Aztán ismét Patet csókolta, a mellét, a hasát, a nyakát, és a keze már a
combján járt. Pat pedig még mindig Billit nézte. Felé nyújtotta a kezét.
- Gyere - suttogta. - Gyere te is.
Billi nem volt már gyerek. Sok nővel volt dolga, de most mégis
hülyének érezte magát, tapasztalatlannak és szégyenlősnek. Ez a lány
szebb volt, mint bárki, tisztább, mint bárki. Miért csinál ilyent? Lassan,
egész lassan lépett oda hozzá, a keze remegett, de megérintette a vállát,
simogatta, aztán a fejét, megérintette az ajkát. Puha volt, engedelmes.
Megérintette a mellét.
Aztán nem bírta tovább. Kirohant, be sem csukta maga után az ajtót,
csak rohant le a lépcsőn, rohant ki a házból, futott a kocsijához, mint
akit űznek. Aztán a sarkon megállt. - Én barom - üvöltötte, és teljes
erőből a falba csapott.
Morogva száguldott feléjük az út. Boehr behunyta a szemét, de nem
tudta elengedni magát. Fortani mellette szinte lüktetett az energiától,
hogy Boehr egy pillanatra szinte gyűlölte érte. Megbillent egy váratlan
kanyartól, egy pillanatra felnézett. Házak villantak föl, sötét ablakok, az
épületek ellenséges tömbje, aztán eltűntek szem elől. Nem tudta, hol
vannak, de nem igazán érdekelte. Ismét lehunyta a szemét, kezét
összefonta a mellkasán.
- A fenébe is, majdnem meghaltam - jegyezte meg.
- Öregszel - hallotta Fortani hangját.
- Lehet - felelte. Talán valóban öregszem, gondolta, de furcsamód
nem érzett szomorúságot a gondolatra. Ruth, a kert, a madarak a
kertben... emlékek... John...

98
 - Hogy kerültél oda? - kérdezte. Fortani vetett rá egy oldalpillantást.
- Otthon hívtalak, és Ruth megmondta, hol vagy. Talán megérezte,
hogy jókor jövök.
- Talán - bólintott Boehr. Nem mondta Ruthnak, hová megy,
fogalma sem volt, honnan tudhatta az asszony. Úgy látszik, neki is
megvannak a maga kis titkai.
- Van egy halott jakuzám, és úgy tűnik, egy egész jakuza - háború a
háttérben. Gondoltam, érdekel - folytatta Andy.
Boehr elővette utolsó cigarettáját, összegyűrte a dobozt, és
visszatette a zsebébe.
- Érdekel - morogta.
Fortani elmesélt mindent. A halott jakuzát a diáklány lakásán, a
másik holttestet, a férfiét, akit szerinte a kis Nikko ölt meg, az ojabun
lánya. Elmondott mindent, amit az Arakaga- és a Keizo-klánokról
megtudott, csak a szenszejről nem beszélt. Fojtogatta Boehr
cigarettájának a füstje. Leengedte az ablakot, bevágott a szél, és
összekócolta a haját, ettől úgy érezte, még gyorsabban mennek,
repülnek a Pink Tower felé.
- Ez a japán rendőr... ez a Sindzso... miféle alak? - kérdezte Boehr
mogorván. Fortani elmosolyodott. Greg kezd rákapni a horogra. Már
nem jön kifogásokkal, nem panaszkodik, mennyi munkája van, nem jön
orosz maffiával meg kolumbiaiakkal.
- Fura figura - felelte. - Sokat tud a jakuzákról. Néha inkább őt magát
is jakuzának gondolnám, nem rendőrnek. Gondolom, valami olyasmi
lehet Japánban, mint te itt.
- Beszélni akarok vele! Fortani elnevette magát.
- Majd összehozok egy vacsorát a japán étteremben.
- Majd összehozok neked egy seggberúgást, csak pimaszkodj,
fiacskám - recsegte Boehr, és Fortani megkönnyebbült. Greg kezd

99
magához térni. - Kaptunk egy fülest, hogy Észak- Korea rengeteg
fegyvert vesz a feketepiacon. És mindezt japán jakuzák fogják Koreába
szállítani.
- Hoppá! - mondta Fortani. Visszaváltott és sávot váltott, szeme a
tükör után Boehr felé villant.
- Erről akartam beszélni az informátorommal, de mindkettőnket
megtámadtak. - Elgondolkodott, és Fortani nem sürgette. Jó rendőrnek
tartotta magát, de most hirtelen olyan érzés fogta el, mint
gyerekkorában, amikor az iskolai baseballcsapatban játszott, és egyszer
együtt öltözött a nagycsapattal, és hallgatta a dumájukat. Más ligában
játszunk, gondolta. Eszébe jutott a halott boltos, a srác, akit a
gyilkosának hitt és félig agyonvert.
- Nyilván tudták, hogy a besúgóm - folytatta Boehr szomorúan. - Az
ilyesmit nem lehet örökké csinálni, előbb- utóbb gyanút fognak. Eddig
nem bántották, gondolom, jól jött egy különvonat az FBI- hoz. -
Hirtelen méregbe gurult. - A fenébe is, ha belegondolok, hogy mióta
etethettek!
- De most mégis megtámadták... - jegyezte meg Fortani. Nem
kötözködni akart, hanem ráhangolódni a másik gondolataira.
- Ez a fegyverügy nagy buli lehet. Rengeteg pénz, és sok ember
tyúkszemére lépünk, ha sikerül megakadályozni. Ott a fegyver
szállítója, talán az oroszok, talán az irániak, aztán a közvetítők, itt az
államokban, a jakuzák és végül a koreai titkosszolgálat. Egyikük sem
habozik, ha úgy látja, hogy az útjukban állsz. A Francia nyilván
megtudott valamit.
Fortani nyelt egyet.
- Gondolod, hogy él még? Boehr vállat vont.

100
 - Egy emberem londiner a szállóban. A hátsó lépcsőnél várta a
Franciát, és felvitte az egyik üresen álló szobába. Ott biztonságban van.
Az üldözői nem kutathatják át a szállót.
- Gondolod?
Boehr nem válaszolt. Eszébe jutott az a másik éjszaka, amikor
megsebesült, mert egy áruló ügynök le akarta lőni. Eszébe jutott, mi járt
az eszében előtte, az, hogy rejtőzködnek. Bujkál a törvény. Eszébe
jutott, milyen volt kiszolgáltatottan lapulni a teherautó alatt, várva a
halálos lövést, miközben alig száz méterre tőle emberek szórakoznak.
- Gondolom - morogta végül. - A fenébe is, ez egy luxusszálló,
biztonsági emberekkel. De ott vannak, keresik, és figyelnek, ez biztos.
Tudsz töltényt adni?
Fortani laposan felé pillantott.
- Tudod, hogy nem hordok fegyvert.
Boehr jól tudta, néhányszor vitatkoztak is ezen. Andy azt állította, őt
csak zavarná a fegyver. Elvonná a figyelmét a lényegről. Nem így
mondta, hanem sokkal fellengzősebben, de ez volt a veleje. Boehr pedig
közölte vele, hogy elmebeteg, és megérdemli, hogy lepuffantsák. Most
nagyot nyelt.
- Azt mondod, hogy az előbb a parkolóban nem volt nálad fegyver?
- Azt!
- Hát te teljesen hülye vagy! Megölhettek volna mindkettőnket.
- Meg. - Fortani egy pillanatra elengedte a váltót, és barátságosan
megpaskolta Boehr combját. - Nyugi, haver. Téged majdnem megöltek
az ágyúddal együtt is.
Az más, akarta mondani Boehr, de nem mondta, mert minden a feje
tetejére állt, ők bujkálnak a bűnözők elől, és menekülnek előlük, és a
fenébe, valóban csaknem megölték az ágyújával együtt.

101
 - Felhívom Sindzsót - dünnyögött mellette Fortani. - Add ide a
telefonodat.
Nem vette le a sebességet, de Boehr nem aggódott. Fortani mintha
előre érezte volna, mi fog történni, úgy kanyarodott, fékezett és
gyorsított újra szinte pimasz biztonsággal. A japán a második
csöngetésre fölvette a kagylót, mintha várta volna a hívást.
- Igen?
- Itt Fortani. Nem alszik?
- Nem. - Enyhén gunyoros hang.
- Jöjjön a Pink Tower szállóhoz. A bár hajnalig nyitva van, ott
találkozunk. Siessen, én úgy húsz perc múlva ott vagyok.
- Rendben. - Nem kérdezte, miről van szó, nem csodálkozott, nem
kíváncsiskodott, merre menjen.
- És... - Fojtani egy pillanatig habozott. - Ha van fegyvere, hozza
magával.
Boehr a fejét csóválta. A japán rendőrnek elvileg nem lehet itt,
Kaliforniában fegyvere. De hogy a gyakorlatban minden lehetséges,
afelől nem voltak kétségei.
Nevetés hallatszott, és a két rendőr a kocsiban összenézett.
- Rendben.
- Kedves ember - jegyezte meg Boehr, miután zsebre tette a telefont.
- Öröm ismerni - bólintott Andy. Gyorsított, és Boehrral ellentétben
kellemes, várakozásteljes izgalom fogta el. A kaland előérzete.
Megnyugtatón magasodott föléjük a Pink Tower kecses tömbje. A
bejárat fölött unottan kókadoztak a zászlók, és a kövezet ezüstös tónak
látszott a magasban elhelyezett fényszórók éles fényében. Máshol
éjszaka volt, de itt nem, itt szólt a zene, és zajlott az élet, itt szép nők

102
vonultak nevetgélve partnerükkel, itt autók sorakoztak a bejárat előtt, és
vidám kiáltások szálltak a levegőben.
- Itt vannak - mondta Boehr. - Elhiheted. Fortani hallgatott. Úgy
százméternyire parkoltak a hotel bejáratától, nagyjából egy vonalban az
egyik étteremmel. Most zárva volt, csak a cégtáblája világított
hívogatón. Fortani éhes volt, és azon tűnődött, a bárban kaphatna- e egy
szendvicset.
Boehr előkapta a telefont. - A fenébe is, hívok erősítést. Mi vagyok
én, magányos cowboy?
Fortani elhessegette az óriás szendvics képét.
- Minek? Engem nem ismernek. Szépen bemegyek, a bárban
találkozom a japánnal, aztán fölmegyünk az öthuszonhatos szobába a
madaradért.
- És hogy hozod ki?
- Ahogy bementem, a báron keresztül. Ki a fenének tűnik föl ebben a
tömegben? Esetleg ráadunk egy másik ruhát. Ne izgulj már annyit,
Greg, ha úgy látom, gáz van, még mindig hívhatunk segítséget. Most
nem a prérin vagyunk valami rohadék kamionparkolóban, hanem a
város közepén. Öt perc alatt egy hadsereg itt lehet.
Boehrnak nem tetszett a dolog. Nem tudta volna megmondani, mi
nem tetszik benne, valószínűleg az egész, úgy, ahogy volt, így hát
megadóan bólintott. Fortani csak erre várt.
- Viszlát, haver, csak tartsd nyitva a szemed - vigyorgott, aztán
kipattant a kocsiból. Boehr utána nézett.
- Vigyázz magadra, Andy - suttogta, aztán megcsóválta a fejét. -
Szenilis vén bolond kezdek lenni. Benyúlt a zakója alá, és megfogta a
pisztoly markolatát. Még így hasznavehetetlenül is megnyugtató érzés
volt. Fortani pillanatokon belül rájött, hogy rosszul öltözött, s hogy
ha a legjobb ruháját ís vette volna föl, abban is az lenne. Szőrös alkarok

103
bukkantak elő felhajtott zakóujjak alól, szőrös mellkasokon csillogtak
az aranyláncok a kihajtott nyakú ingek alatt. Vörös és türkiz zakók
világítottak a félhomályban, lazán mozogtak a vállak és csípők a zene
ütemére. Hova a fenébe kerültem? Ez nem Kalifornia, gondolta. Lassan
kígyózott a táncolok között a bárpult szigetéig. A bárpult félhold alakú
volt, akár a szálló, fűszoknyás, fűmelltartós jó alakú, unott arcú lányok
álltak mögötte. Az egyik bárszéken pedig egy karcsú, makulátlan alak.
Krémszínű öltöny, sötét ing, fehér nyakkendő, ragyogó fekete haj.
Sindzso. Széles pofacsont, hideg, értelmes arc. Fortaninak szinte
szokatlan volt a széles napszemüveg nélkül.
Kezet fogtak. A japán szorítása erős volt minden erőlködés nélkül,
inkább mintha arra kéne vigyáznia, nehogy összeroppantsa a másik
kezét. Sör volt előtte a pulton, de nem nyúlt még hozzá, a hab magától
olvadozott a tetején.
Sört kért Fortani is az egyik fűszoknyástól, de ő sem ivott, csak egy
korttyal, és amíg elmondta Sindzsónak, miért hívta ide, a bejáratot
nézte, kijön be utána, a vendégeket figyelte, de nem volt gyanús senki.
Csupa vidám ember, aki szórakozni jött ide. Talán így is van, talán csak
én vagyok tapasztalatlan, gondolta. Kellemetlen gondolat volt.
Tapasztalt rendőrnek tartotta magát, de most rádöbbent, mennyire
idegen területre tévedt.
- Hányas szoba? - kérdezte Sindzso.
- Öthuszonhatos.
- Jó szám - bólintott a japán. - 526. Ha az ötből kivonjuk a kettőt,
megkapjuk az utolsó szám felét. Ha összeadjuk a számokat, tizenhármat
kapunk. Ha az első számból kivonjuk a másodikat, és hozzáadjuk a
harmadikat, kilencet kapunk, ami megint csak szerencseszám.
Fortani nem tudta eldönteni, komolyan gondolja- e. A japán közben
fizetett, aztán szó nélkül elindult a kijárat felé. Fortani bosszúsan sietett

104
utána. A liftnél érte csak utol. Vagy nyolcszemélyes kabin volt, vastag
szőnyeggel, vastag kárpitozással és jókora tükörrel.
- Mit gondol, miért van minden liftben tükör? - szólalt meg Sindzso
váratlanul.
Fortani vállat vont. Soha nem gondolkodott még ezen, és most sem
tartotta igazán fontosnak. Vetett egy pillantást a tükörbe, látta, ahogy
megrándul a válla. Látta, hogy az inge már gyűrött az egész napi
hordástól, hogy a szeme karikás, a haja kócos, úgy áll, ahogy összefújta
a szél száguldás közben.
Tíz ujjal belé túrt, és igyekezett lesimítani.
- Talán, hogy amíg fölérünk, rendbe tegyük magunkat - felelte.
- Ugyan. - A japán felé - fordult, és elmélyülten nézte. - Ha nem
ismerőssel utazik, úgysem csinálja. Szégyellne. A tükör arra való, hogy
ne féljünk. Bezárva, föld és ég között utazva egy koporsóban ne
legyünk egyedül, legalább a tükörképünk velünk legyen.
Lehet, gondolta Fortani. Ki a fenét érdekel, de azért elképzelhető.
Megállt a koporsó, és kinyílt az ajtaja, de Sindzso még nem mozdult.
- Nem fél? - kérdezte.
Fortani pedig lassan csóválta a fejét.
- Nem - felelte magabiztosan.
Az öthuszonhatos szoba a folyosó közepén volt. Az ajtó tirádái
között dísznek látszott az aranyozott szám. Szerencseszám... majd
meglátjuk. A folyosó csöndes volt, a lift nyitott ajtóval várakozott, és a
tükörképük még mindig látszott, de Fortanit nem nyugtatta meg a
látvány, inkább olyan volt, mintha valaki figyelné őket. Veszélyt érzett.
Mély lélegzetet vett, harájába összpontosított, és igyekezett ellazítani,
mielőtt kopogtatott.
Valami zaj hallatszott odabentről, fojtott nyögés, dobogás. Aztán egy
férfihang.

105
 - Ki az?
Fortani egy pillanatig habozott. Bűzlött az egész, csapdaszaga volt.
Sindzsóra pillantott. A japán rendőr pedig szó nélkül felrántotta a lábát,
és belerúgott az ajtóba. Fortani ismerte a mozdulatot, nagyon is jól
ismerte, de még nemigen látta ilyen tökéllyel kivitelezni. A zár reccsent,
az ajtó kicsapódott, bentről egy csattanás és egy káromkodás hallatszott.
De nem volt ideje ezen elmélkedni. Sindzso már előrevetette magát,
neki a kinyíló ajtónak, aztán be a résen. Fortani azonnal követte. Nem
nagyképűsködött, amikor azt mondta Boehrnak, hogy csak zavarná a
fegyver. Előbb üt, mint ahogy bárki fölemelné a pisztolyt. Igaz, ehhez
elég közel is kell kerülnie. Beugrott a szobába, szeme körbevillant az
ellenséget keresve. Ketten voltak, az egyik az ajtó mellett, a másik
távolabb, az ablaknál, rövid csövű kis géppisztollyal a kezében. Fortani
oldalt vetette magát, az eséssel is rövidítve a távolságot. A fegyver
csöve egy pillanatra felé lendült, aztán rögtön Sindzso felé. A japán egy
pillanatra sem állt meg. Száguldott felé, akár a gőzmozdony, és Fortani
tapasztalt szeme is alig tudta kivenni a villámgyors mozdulatot, amivel
előröppent a kard a kabátja alól. Még emelkedés közben megvágta az
ajtó melletti alakot, aztán kis hurkot leírva lecsapott az ablaknál állóra.
A férfi egy pillanatig mereven állt, a következőben hullott csak le a
feje, lövellt ki a vér a csonkból. Fortanit hányinger fogta el, de nem
tudta levenni szemét a fejetlen gejzírként vérző alakról, kezében a sötét,
fenyegető és haszontalan fegyverrel. Aztán a holttest elterült, és
Fortaniból megkönnyebbülten szakadt fel a sóhaj. Sindzso időközben
elrakta a kardot, világos öltönyében ártatlanul állt a szoba közepén.
- Maga mondta, hogy hozzak fegyvert - mondta. Fortani erőtlenül
bólintott.
- Nem egészen így gondoltam.
- Ha lelövöm őket, most boldogabb lenne?

106
 Az amerikai nem felelt. Sindzsónak persze igaza van. És így
legalább nem keltettek pánikot a lövöldözéssel. De mégis... Elszakította
tekintetét a lefejezett alakról, és visszafordult a társa felé, aki az ajtó
mellett feküdt. Semmivel sem volt kellemesebb látvány, és Fortanira
immár elemi erővel tört a hányinger. Látott már rengeteg halottat, látott
már szétdarabolt hullát is, megégettet és megcsonkítottat. De ez a
váratlan, véres erőszak most legyűrte. Berontott a fürdőszobába, és
öklendezni kezdett a mosdókagyló fölött. A szeme sarkából látta meg
közben a kádban heverő harmadik holttestet, az élettelen arcon az
égésnyomokat, a szétnyílt színes ing alatti ronda sötét sebet. A Francia!
Boehr embere.
Lassan erőt vett magán, lemosta a mosdókagylót, kiöblítette a száját,
aztán hívta Sindzsót, aki csöndben, tapintatosan várakozott az ajtó előtt.
Csönd volt. Ebben az átkozott házban mindig csönd volt, Clancy
időnként úgy érezte, mindjárt felüvölt a bezártságtól és a
tehetetlenségtől. Itt soha nem zúgott porszívó, nem hallatszott
nevetgélés, nem szűrődött át zene a falakon. Nikkót kétszer látta,
egyszer azután, hogy az a jól öltözött kis ügyvéd váratlanul megjelent a
rendőrségen, és hirtelen mindenki mosolyogni kezdett, kiderült, hogy
értenek angolul, teára invitálták, de az ügyvéd magával ragadta, és
elhozta ide. Másodszor a fura kis kertben sétáltak, Nikko sötétsárga
selyemkimonót viselt, törékeny, bimbózó virágra emlékeztetett. Clancy
eddig el nem tudta képzelni, hogy nőt szexinek találjon ilyen
öltözékben. De Nikkót annak látta.
Nikko ekkor árulta el neki, hogy megfertőzték. Ő pedig átölte,
magához szorította, és mindenáron meg akarta csókolni. De Nikko
összeszorította a száját, és elfordította a fejét, könnyáztatta arcát és
karcsú nyakát érték a csókok.
- Szeretlek - nyögte a fiú. - Semmi nem érdekel, szeretlek és szeretni
is foglak.

107
 Nikko pedig ellökte és elszaladt. Mire Clancy utána ért a házba, a
lány már eltűnt a furcsa folyosók valamelyikén.
Maga sem tudta volna megmondani, rab- e vagy vendég. Kedvére
sétálhatott a kertben, de ha a kapu felé közeledett, izmos, keménykötésű
őrök jelentek meg. Olyan barátságosan vigyorogtak rá, hogy Clancyt
kirázta a hideg. Nem mintha el akart volna menni innen, az egyetlen
helyről, ahol közel lehet Nikkóhoz.
Zenét írt. Kottalapot a hallgatag, középkorú hölgytől kért, aki
naponta többször is megjelent, érdeklődött a hogyléte felől,
megkérdezte, hogy ízlett az étel, ebédet és vacsorát hozott, egyszer
pedig, kocsival elvitte megmutatni Tokió nevezetességeit. Zömök testőr
vezette a fekete Mercedest, egy másik mellette unatkozott, így suhantak
el a császári palota mellett, majd egy pagodához, ahol kiszállhatott és
kószálhatott egy kicsit.
Aztán vissza ide, a csöndbe. Clancy elővette a kottát, és szemét
behunyva várta, hogy előbújjon titkos rejtekéből a zene. A csend
szimfóniája, amelyben benne van minden, amit most érez. Remény és
kiszolgáltatottság, a csend nyugalma és a csend várakozásteljes
feszültsége. De csupa régi, elcsépelt dallam bóklászott a fülében,
slágerfoszlányok keveredtek Mozart- töredékekkel.
Lépések közeledtek, és Clancy kinyitotta a szemét. Férfiléptek. Soha
nem gondolta volna, hogy valaha is ilyen biztosan meg tudja az ilyesmit
állapítani, de itt könnyű dolga volt. A nők ebben a házban tipegtek és
surrantak. De ezek magabiztos, mégis könnyed léptek voltak.
Az ojabun.
Arakaga Surizo. Nikko apja.
Clancy felpattant. Néhány pillanatra látta csak az ojabunt, mikor
idehozták. Különös, hideg tekintettel méricskélte, amitől az embernek a
hideg futkosott a hátán, aztán szó nélkül magára hagyta Nikkóval.

108
 Nem néz ki bűnözőnek, gondolta a fiú -. Arakaga sötét öltönyt viselt,
inge vakítóan fehér volt, nyakkendője sötétkék. Arca szomorú, szeme
értelmes, haja enyhén őszült. Leginkább politikusnak nézte volna az
ember, ha kicsit sunyibb a képe. Művésznek, ha nem sugárzik belőle a
hatalom és az erő. Katonának, ha nem ilyen szelíd az ábrázata.
Clancynek eszébe jutott, mint erősködött Nikkónak, hogy az apja
egyszerűen maffiózó, ne törődjön vele, és némiképp zavarba jött.
Remélte, hogy nem jutott az ojabun fülébe a dolog.
- Jó napot, uram - nyögte, aztán sután meghajolt. Rádöbbent, hogy
fél, és zavarba hozta a dolog.
- Jó napot, Eastman úr. Az ojabun jól beszélt angolul, ha nem is
annyira, mint a lánya. De ugyanazzal az akcentussal, és ami Nikkónál
bájosan szexi volt, az nála fenyegető torokhangok sora.
Álltak egymással szemben. Clancy egyre jobban félt, kezdett
remegni, izzadt a tenyere, és szerette volna a nadrágjába törölni, de ezt
sem merte. Rosszabb volt, mint a repülőtéren, amikor kést szegeztek
neki, mert akkor legalább tudta, mitől fél. De most csak annyit tudott,
hogy ez az ember ugyanakkora hatással van rá, mint a lánya. Csak
Nikko vonzza, nagyon vonzza. Még mindig.
Aztán az ojabun elmosolyodott. Szomorkás, mindent megértő
mosoly volt, a fiút ez is Nikkóra emlékeztette.
- Ugye, még mindig azt hiszi, hogy azt a két embert a repülőtéren én
küldtem?
- Nem - hazudta Clancy gyorsan.
- Dehogynem, Eastman úr. Nem kell szégyellnie.
Clancy a szemébe nézett. A fenébe, gondolta, nehogy már egy
nyavalyás bűnöző akarjon becsületre tanítani! Ha ojabun, ha
üzletember, akkor is csak gengszter. De én zenész vagyok, művész,
többet kell, hogy érjek nála.

109
 - Mi mást gondolhatnék, Arakaga úr? - kérdezte nyersebben, mint
illett volna. - Ki másnak állt volna érdekében, hogy hazaküldjön?
Az ojabun fölnevetett. Leült az egyik kis fotelba, és cigarettát húzott
elő. Szórakozottan Clancy felé kínálta, aztán rágyújtott. Teátrális jelenet
volt. De amikor megszólalt, már rögtön nem tűnt nevetségesnek.
- Nekem nem állt érdekemben, hogy ne jöjjön ide. Engem egyáltalán
nem érdekelt, hogy idejön vagy nem, Eastman úr. Ha nincs ez a
repülőtéri jelenet, maga soha nem jut be ebbe a házba. Mit gondol, hogy
találta volna meg Nikkót? A telefonkönyvből? De ha valahogyan meg is
szerzi a címet, nem jutott volna át az őrökön. És mondok még valamit,
Eastman úr. - Előrehajolt, a szemébe nézett, és Clancy nem állta a
pillantását, mégsem volt képes lesütni a szemét. - Ha be is jutott volna,
Nikko maga küldi el. A lányom szereti magát, de tudja a kötelességét.
Maga azt hiszi, ismeri őt. Talán igaz is. De nem tudja róla, mennyire
japán, mennyire az én lányom. Amikor elhoztam Amerikából,
megmondtam neki, hogy el kell felejtenie a régi életét, és ő tudomásul
vette. Felbontatlanul küldte volna vissza a maga leveleit, és nem
fogadta volna a telefonját. - Sóhajtott. - Az, hogy magát megtámadták a
repülőtéren, mindent megváltoztatott.
- Hálás lehetek nekik - morogta a fiú, s keze öntudatlanul is az állán
levő sebre tévedt.
- Talán igen. - Az ojabun komoran mérte végig. - Talán az a karmája,
hogy Nikkóval élje le az életét. Nem tudom. De azt elhiheti, fiam,
hogyha az én embereim várják magát Naritán, most nincs itt. Az én
embereim valóban nem hibáznak.
- És az a pofa Nikko lakásán, akit megölt az őr? Nem az ön embere
volt?.
Egy pillanatra megijedt, hogy túl messzire ment. De az ojabun
láthatóan nem sértésnek fogta fel a kérdést. Eltűnődött, majd

110
elégedetten bólogatni kezdett. - De az én emberem - vallotta be. - De
nem is élte túl.
Clancy megborzongott. Olyan érzés volt, mint amikor a kréta az
iskolában eltört, és a tanár körme súrolta a táblát. A disszonancia
hangja.
- Szeretnék mutatni magának valamit, Eastman úr. - Az ojabun
felállt. Clancy nem tudta felfogni, miként képesek ezek az emberek
ilyen könnyedén fölemelkedni ezekről az alacsony ülőkékről. Ő jóval
fiatalabb, alig múlt húsz, mégis kis lendületet kell vennie. Felállt, és
engedelmesen követte az ojabunt. Hallgatagon vonultak a keskeny,
tiszta folyosókon. Kintről virágillat áradt be és madárkák trilláztak az
ágakon. Az ojabun egy fél lépéssel előbbre haladt, árnyéka az övé fölé
magasodott.
Befordultak a ház végébe, amerre Clancy még soha nem járt. Maguk
mögött hagyták a kertet, napfénnyel és madárfüttyel, itt nem voltak
ablakok, csak keskeny, lőrésszerű nyílásokon szűrődött be a fény.
Clancy gyomra remegni kezdett. Rémtörténetek jutottak eszébe,
kivégzések és kínzások. Mondani akart valamit, de visszanyelte.
Aztán megálltak egy ajtó előtt. Az ojabun elhúzta és belépett, Clancy
követte. Csupasz terem volt, a padló lakkozott fa, a falak fehérek. Az
egyik végében kis buddhista oltár volt, fölötte díszes kalligráfia.
Szemben az ajtóval pedig két férfi állt.
Clancy olyan hirtelen torpant meg, hogy megtántorodott. Rátört a
rémület, és remegni kezdett a lába. Megfogta az ajtót és
megkapaszkodott, hogy el ne essen.
- Ők azok? - hallotta valahonnan messziről az ojabun hangját.
Bólintott. Az ojabun beljebb lépett, megállt a két férfi előtt, aztán
visszafordult Clancy felé,

111
 - Nem az én embereim. Soha nem is láttam őket. Jól nézze meg
mindkettőt! Egy amerikai könnyen összetéveszthet két japánt, de most
nem tévedhet. Erre a két emberre most kellemetlen percek várnak.
Clancy összeszedte magát. Négyen voltak csak a szobában, az
ojabun, aki oldalt lépett, hogy őt is és a két alakot is jól lássa, a két férfi
és ő. Most már látta, hogy mindketten a falhoz vannak láncolva.
Közelebb lépett. Ők voltak azok. Biztos volt benne, ahogyan még
semmiben nem volt biztos életében. Minden éjszaka látta ezt a két arcot
lidérces álmaiban, látta nappal is, ha egy pillanatra lehunyta a szemét,
vagy le sem hunyta, csak hagyta, hogy gondolatai szabadon szálljanak.
Ugyanazok voltak és mégis mások. Eltűnt a magabiztosság, a lenézés és
a nagyképűség. Dacosan álltak a fal mellett, de Clancy jól látta rajtuk a
félelmet.
- A rendőrségen azt mondták, nem tudják megtalálni őket - jegyezte
meg.
Az ojabun halkan felnevetett.
- Van néhány kapcsolatom. - A zakójába nyúlt, és fehér kendőbe
bugyolált csomagot húzott elő. - Most pedig megmutatja, hogy férfi,
Eastman úr. Hogy méltó Nikkóhoz. - Lassan, gondosan kicsomagolta a
tárgyat, összehajtotta a kendőt, és visszatette a zsebébe, aztán Clancy
felé nyújtotta a kezét. Tőr volt benne. Az a tőr, az a vékony, hegyes,
tűszerű tőr, amelynek sebét az állán viselte.
Clancy, mintha hipnotizálták volna, nyújtotta a kezét. Furcsa érintése
volt a tőrnek, rövid volt a nyele, szinte elveszett Clancy tenyerében.
Biztos másképp kell fogni, jutott eszébe, és elröstellte magát, hogy
ilyenen gondolkodik. Látta az ojabun kifejezéstelen arcát, látta a két
férfit, megcsapta a belőlük sugárzó gyűlölet, agresszivitás és félelem
elegye, de látta agyának képernyőjén mindezt kívülről is, látta magát,
Clancy Eastman zeneszerzőt kezében késsel karmesterpálca helyett.
- Meg akarja kínozni őket? - kérdezte.

112
 - Nem. - Mintha csodálkozás látszott volna az ojabun merev arcán. -
Maga akarja megkínozni őket.
- Én nem.... - Clancy lassan ingatta a fejét. - Ezeknek az embereknek
nyilván bűnhődniük kell, de nem így, Arakaga úr. A törvény...
- Itt én vagyok a törvény. - Az ojabun hangja keményen csattant, a
férfi arca Clancyé fölé magasodott. - Ez nem Amerika, ez nem az
egyetem, Eastman úr. Itt kemény szabályok vannak, és betartjuk őket.
Ezek az alakok megkínozták és megfenyegették magát. Ha nem akarja
megbüntetni őket, Eastman úr, az a maga dolga. De a lányom társa már
nem engedheti meg magának. Egy ojabun családja sérthetetlen. Ezt itt
mindenki tudja, ezek az emberek is.
Hátat fordított Clancynek, mintha nem is hozzá beszélne, közelebb
lépett a foglyokhoz, egészen közel. Azok hátrább léphettek volna, vagy
húsz centi választotta el a hátukat a faltól, de nem tették, dacosan álltak.
- Maga talán vadembereknek tart minket, kegyetlen népnek, Eastman
úr. Biztosíthatom, hogy nem vagyunk azok. Nekem ugyanúgy nem
tetszik, mint magának, ami most történni fog. Nem okoz örömet a más
szenvedése, és ha ez a két ember elmondaná, amit tudni akarok, nem is
lenne szükség rá. De nem fogják elmondani, egy szót sem szólnak,
hacsak meg nem töröm az akaratukat.
Puhán, Clancy számára szinte követhetetlen gyorsasággal emelte föl
mindkét kezét, támasztotta tenyerét a két férfi mellkasának, és lökte
meg őket. A falhoz vágódtak, előbb a - hátuk, aztán hátracsapódó fejük.
Szédelegve álltak, egyikük összeesett volna, ha a lánc hagyja, néhány
másodpercig tehetetlen bábuként lógott, aztán lassan, kábán
feltápászkodott.
Arakaga visszafordult Clancy felé.
- Tudni akarom, hogy ki küldte őket! Tudnom kell! Tudnom kell,
miért bántották a lányomat, miért nem lehet unokám, miért akarják

113
bemocskolni a nevemet. Maga azt mondja, kínzás. De mi hárman, ők
meg én jobban tudjuk. Mi tisztában vagyunk vele, hogy ami most
következik, az erőpróba. Rájuk tudom- e kényszeríteni az akaratomat,
vagy sem. Olyan harc ez hármunk között, amelyben korántsem biztos,
hogy én leszek a győztes. Ők meghalnak a végén, de igazi harcost ez
nem érdekel. Ha nem tudom meg tőlük, amit akarok, legyőztek. Nézze
meg őket! Felkészültek a halálra.
Clancynek hányingere volt. Undorodott az egésztől, a két rabtól, az
ojabuntól, ettől a szobától, az ojabun igazságától.
- Mit akar tőlem? - suttogta.
- Én semmit, fiam. - Arakaga hangja lágy volt, szinte szeretettel teli.
- Segíteni akarok. Azt szeretném, hogy megnyugodjon, hogy
elmúljanak a lidérces álmok, hogy megszabaduljon ettől a két alaktól
lélekben is.
- Hogyan?
Clancy remegett, de Arakaga közelebb lépett, átkarolta a vállát. - Az
emberek évezredeken át tudták a módját, fiam. A modern- kor heréit ki
minket, vett el valamit belőlünk, tett tehetetlenné minket. Másoktól
várunk védelmet, másoktól várunk megoldást. Személytelen
szakemberektől. A rendőrtől, hogy megvédjen minket, aztán, ha nem
sikerült, pszichiátertől, hogy segítsen feldolgozni a lelki traumát. De
soha, senki nem fogja megszabadítani a rettegéstől, fiam. Csak maga
teheti meg.
Clancy lehajtotta a fejét. Nem tudott mit mondani, nem tudott
védekezni ez ellen a logika ellen, tehetetlen volt ellene.
- Szúrja belé a tőrt, ahogyan ő szúrta magába. Érezze magában az
erőt, hogy meg tudja tenni. Meg tudja tenni ugyanazt, amit azok az
emberek, akiktől eddig félt. Nem erősebbek, nem különbek magánál! A

114
maguk civilizációjában úgy mondják ezt, hogy szemet szemért. Nem
voltak olyan ostobák a régiek, fiam.
- Meg vannak láncolva - nyögte Clancy. Izzadság- cseppek gurultak
le a tarkóján, szinte homályban táncolt előtte a szentély a szoba
végében.
- Ez zavarja? Valami hamis, nyugati becsülettudat? Ezt tegye
nyugodtan félre. Ez nem párbaj, fiam, ahol egyenlő feltételekkel kell
küzdeni. Ha úgy nézzük, maga is meg volt láncolva a repülőtéren.
Ketten voltak egy ellen, két gyakorlott verekedő fegyverrel a kézben
egy vékony, fegyvertelen zenész ellen.
- De én el tudtam menekülni.
- Mert hibáztak. Alábecsülték magát. Maga legyőzte őket, és most
maga következik.
Gyengéden megfordította Clancyt, és a két alak felé vezette.
- Azt mondta, szereti a lányom.
Nikko, gondolta Clancy kétségbeesetten, mint akkor, amikor a
repülőtér kockás padlóján elterülve azt hitte, itt a vég. Az egyetlen
gondolat, ami segíthet megőrizni lelke épségét ebben a
lidércnyomásban.
- Szeretem - mondta rekedten.
- Akkor álljon bosszút rajta. Ezek az emberek annak dolgoznak, aki
fizetett azért, hogy megerőszakolják Nikkót. Legyen férfi, mutassa meg,
hogy méltó rá! Nikko is ezt akarná.
Megálltak a két fogoly előtt, és Clancy kezében, mintha önálló
akarata volna, megmozdult a tőr. Fölemelkedett, és a hegye
végigsimított a férfi ál-lán. Furcsa érzés volt, arra emlékeztette, amikor
egyszer gyerekkorában tanítás után bennmaradt az iskolában, és felállt
az ablakpárkányra. Nem azért, hogy kiugorjon, csak úgy felállt, mert
tudni akarta, milyen érzés a bent és a kint között egyensúlyozni, a lét és

115
a nemlét között, ott a párkányon. Nem akart kiugrani, de valami
vonzotta, egy különös erő szívta kifelé.
- Szúrja belé, ahogyan ő szúrta magába. Könnyű, csak egy mozdulat
és túl van rajta, már érzi, hogy képes rá. - Az ojabun hangja olyan volt,
mint annak idején a mélység csábítása. - Mutassa meg, hogy van
magában erő! Mutassa meg magának. Nikkónak. Mutassa meg nekem.
A tőr újra megmozdult Clancy kezében, vékony kis vércsík jelent
meg a férfi arcán, mintha borotválkozás közben vágta volna meg magát.
Clancy nem nézett a férfi szemébe, csak azt, a kis vércsíkot látta. Olyan
könnyű. Egy kis mozdulat, és újabb vércsík jelenik meg. A hatalmában
áll. Kéjes, mámorító érzés volt, szinte a szexhez hasonló. És megszólalt
egy hang az agyában, mintha csak az ojabun gondolatmenetét folytatná.
Eddig nem tudtad, milyen az élet. Meg kell ismerned az igazi
érzelmeket, a szenvedélyek vadságát, ha jó zenét akarsz írni. Ez az
ember megölt volna, ha nem tudsz elfutni. Ne sajnáld, nem kell
sajnálnod.
- Találja meg az erőt magában, fiam - hallotta az ojabun hangját is. -
Tegye meg azt, amit kell, amit helyesnek tart.
És Clancy lassan felé fordult. Leengedte a kezét.
- Azt hiszem, azt teszem, uram - mondta. Kiment a szobából, és
behúzta maga mögött az ajtót.
- Maga tudja, mi a sosó?
- A micsoda?
Rohadék zaj volt a jókora teremben, és Billi halkan, szinte motyogva
beszélt. Szégyellte, hogy ilyen hülyéket kérdez, már bánta is. De a
múltkor úgy érezte, kicsit összehaverkodtak. Fortani mostanáig
keresgélt valamit az íróasztalán levő kuplerájban, de most abbahagyta,
és várakozásteljesen nézett rá.

116
 - A sosó - mondta Billi Dunton hangosabban. - Körülnézett. Vagy
húszan voltak rajtuk kívül a teremben, telefonáltak és beszélgettek és
kalapáltak komputerklaviatúrákon, de senki nem törődött velük.
Kettesben voltak. - Olyan kis szőrös izé - magyarázta. - Azt mondják,
hogy az északi hósosóból származik, és zuzmókákat eszik.
- Ja, a sosó - felelte Fortani könnyedén. - Persze hogy zuzmókákat
eszik, azért olyan zuzmókás az arca.
Dunton sóhajtott.
- Hát maga is.
Fortani ránézett, aztán közelebb hajolt.
- Mi baj van, Billi? Mi bántja?
- Nem beszélem a nyelvüket - bukott ki Billiből. - Elvégzem
ugyanazt az egyetemet, mint ezek a srácok, lehet három diplomám, és
még mindig nem beszélem a nyelvüket. Nincs egyetlen haverom
köztük, nem tudok fölszedni egyetlen csajt sem. Nem értem, mit
mondanak, ők meg csak bámulnak rám bambán, ha én mondok valamit.
Fortani sem értette, miről van szó, de hallgatott, és igyekezett nem
bambán bámulni.
- Nem szerettem, az utcát, de voltak haverjaim, bunkó kis srácok, de
verekedtem értük és ők is értem. Nem voltak nagy gondolataik, de
értettük egymást. A börtönben sem a krémmel voltam egy cellában, de
ki lehetett jönni velük. Úgy a maguk módján jó srácok voltak.
Elmondták az életüket, meséltek a családjukról vagy a nőikről, meg
álmodoztunk, tervezgettünk, ki minap kezd, ha kiszabadul. Egy nyelvet
beszéltünk. Aztán meguntam a csavargást, és azt mondtam, Billi
Dunton, te több vagy, eljöttem, rendbe szedtem magam, van ez az
állásom, és tanulok. És közben végig azt érzem, kilógok a sorból. Még
csak nem is azért, mert mindegyik srác olyan gazdag itt, vagy
nagymenők a szülei.

117
 Elhallgatott, kereste a szavakat. Fortani asztalán megszólalt a
telefon, de Andy fölemelte és mellé tette a kagylót. Kicsit úgy érezte
magát, mint kihallgatáskor, amikor a vádlott már megtört, de valami
még visszatartja, hogy beszéljen. Valami gátlás, félelem, szégyen.
- Úgy érzi, okosabbak magánál? - kérdezte. Dunton bánatos
kölyökkutyaképével ránézett.
- Nem okosabbak. Csak tudnak valamit, amit én nem. Soha nem
tudom, mikor hülyéskednek, mikor beszélnek komolyan. Úgy
váltogatják, hogy egyszerűen nem vagyok képes követni. Poénkodnak
olyasmivel, amivel én nem tréfálnék, halálos komolyan vesznek idétlen
játékokat. És egyik a másiknak adja a labdát, és ha nem reagálok, nem
szólnak meg, de érzem, hogy már nem vagyok igazán ember a
szeműkben. Itt van ez a nyavalyás sosó. Én csak hallgattam, mint egy
barom, maga pedig, rögtön reagált.
- Marhaság - mondta Fortani. - Ettől még maga többet érhet, mint
akármelyikük. - Nyújtózkodott és felállt. - Jöjjön, igyunk egy kávét.
Billi engedelmesen követte. Átmentek a termen, majd egy másikon,
amelyben csaknem ugyanekkora volt a nyüzsgés, aztán folyosó már a
szokásos rendőrségi előtéren a pulttal, várakozó emberekkel, beivódott
verejték- és félelemszaggal. Elmentek vagy három kávéautomata
mellett útközben. Nem beszéltek, csak amikor kiértek az utcára, szólalt
meg Fortani.
- Láttam a könyveit. Maga egy élő lexikon, Billi. Dunton hallgatott.
Fortaniról egészen mostanáig úgy érezte, haver, vagy az lehetne.
Idősebb haver, aki többet tud, mint ő. Remélte, nem változik meg
mindez.
- Maga tele van kisebbrendűség érzéssel, mert azt hiszi, hogy
lenézik. Az agya nem áll rá a laza poénkodásra, mert túl komolyan
veszi a dolgokat. Olyan, mint a verekedő, aki elemezni akarja az ütés
ívét, sebességét, annak alapján tudományos pontossággal meghatározni

118
az optimális választ. Meg is tenné, de nincs rá ideje, mert közben ötször
is eltalálják. Magának nem kéne mást tenni, mint ellazulni, de nem meri
megtenni, mert fél, hogy butaságot mond, és kinevetik a háta mögött.
Billi zavarban volt. Ugyanerre a következtetésre jutott ő is magát
elemezve, de ettől még nem volt kellemesebb más szájából hallani.
Hosszú léptekkel gyalogoltak. Fortani befordult a sarkon, Billi pedig
igyekezett lépést tartani vele.
- Tizenöt éves korom óta karatézom - szólalt meg Aridy. - Bizonyos
értelemben a szenszej nevelt. Többet tanultam tőle, mint a szüleimtől és
az iskolától együtt,
Megállt egy ajtó előtt. Régi vágású kis kávézóba nyitottak be, olyan
helyre, ahová Billinek egyedül eszébe sem jutott volna belépni. Sötét fa
és csillogó réz uralta a berendezést, réz volt a hatalmas, henger alakú
ósdi kávégép is. A kis asztalok körül kényelmes székek, az egyik
asztalon újságok. Csönd volt, valami különös, zümmögő csönd.
Leültek, középkorú szikár férfi vette fel a rendelésüket. Kávét Billinek
és igazi kávét Fortaninak, friss süteményeket. Billi zavarban volt. Kicsit
úgy érezte, mintha randevúzna. De Fortani csak nem meleg...
Fortani szerencsére nem is sejtette, mire gondol. Elégedetten
majszolta a süteményét, hátradőlt a székén. - Tehetséges srác voltam, az
egyik legjobb a csoportban. Szorgalmas is. Éjjel- nappal gyakoroltam,
hogy bajnok legyek. Aztán jött egy verseny, és úgy elvertek, mint
szódás a lovát. Szégyelltem magam, és nem értettem a dolgot. Alig
mertem a szenszej elé kerülni. Úgy döntöttem, még keményebben
dolgozom. Reggel tornásztam iskola előtt, délután edzés, este még futni
mentem. Erős voltam, mint egy bivaly, a lábam laza, az önbizalmam az
eget verte. Aztán jött a következő verseny, és megint leégtem. Bill
hallgatott. Nézte, milyen kéjes, érzéki örömmel kortyol bele a
tintaszerűen sötét kávéba a másik. Ő soha nem lelt ételben, italban ilyen

119
jellegű örömöt, és ettől az egész finomkodó helytől, ettől az
átszellemült pofától felállt a hátán a szőr.
Fortani pedig folytatta, csak mondta a történetét, talán már nem is
Billinek, hanem saját magának, mint azon az éjszakán, amikor
becsöngetett hozzá rosszkedvűen és reménytelenül.
- Hetekig nem mentem edzésre. Nem mertem a szenszej szeme elé
kerülni. Aztán felhívott. Meglepődtem, tudtam, hogy a szenszej nem
megy senki után. Aki kimarad, az ő baja, a szenszejtől csak tanulni
lehet. Szégyenkezve jelentem meg másnap délután. Ő pedig azt mondta:
„Beneveztelek egy versenyre, Fortani. Most lesz a hét végén Santa
Barbarában. Azt akarom, hogy utazz oda és veszíts. Gondolom, nagyon
hülyén néztem rá. - Fortani ivott még egy korty kávét, elégedetten
csettintett. - Azon a hétvégén elutaztam Santa Barbarába és veszítettem.
A szenszej pedig majd egy éven keresztül egyik versenyről a másikra
küldözgetett, és mindig azzal az utasítással, hogy nem szabad nyernem.
Veszítenem kell. Tudtam, hogy komolyan gondolja, és sokszor képes
voltam szándékosan nyerni hagyni az ellenfelemet, csak hogy
engedelmeskedjek.
- Elég marha volt - jegyezte meg Dunton. Elvett még egy süteményt,
jó volt, jobb, mint amihez szokott.
Fortani elnevette magát.
- Gondolja? Annak az évnek a végére már úgy álltam ki küzdelemre,
hogy nem érdekelt, mi történik. Nem akartam győzni, nem szégyelltem
a vereséget. Nem féltem a fájdalomtól, nem féltem attól, hogy
kinevetnek a többiek. Ugyanolyan nyugodt voltam küzdelem előtt egy
perccel, mint most, amikor az állam legjobb kávéját iszogatom. És
egyre többször kellett arra vigyáznom, nehogy véletlenül győzzek,
aztán jött egy verseny, ahol már nem tudtam nem nyerni. Valahogy
mindig túl hamar véget ért a küzdelem, mindig arra gondoltam, hogy a

120
következő ellenfél majd kiejt, de nem, alighogy a küzdőtérre léptem,
már valahogy meg is nyertem az összecsapást.
- És? - Dunton megtörölte a száját a szalvétába, és ismét válogatni
kezdett a sütemények között. - Mit szólt a mestere?
- Semmit. - Fortani előrehajolt, megragadta Dunton vállát és
megszorította. - Nem szólt az égvilágon semmit. Nem szidott meg, nem
gratulált. De attól fogva éveken át nem találtam legyőzőre, és odahaza a
vitrinem tele van kupákkal, serlegekkel és érmekkel. Lehettem volna
profi, egymás után kaptam az ajánlatokat. - Elengedte Billi vállát.
Dunton mozdulatlanul ült. Az öreg seriff jutott az eszébe, aki annak
idején felképelte. Ugyanúgy nem jutott eszébe most sem, hogy
lesöpörje magáról Fortani kezét. Pedig fájt a szorítás, eszelősen fájt. Ez
az őrült talán véletlen, de ki tudja, pontosan egy idegkötegbe
mélyesztette az ujjait.
- Azt akarja mondani, hogy túl sokat rágom magam fölösleges
dolgokon? - kérdezte.
Fortani megcsóválta a fejét. Rosszkedvűen nézett, mintha már bánná,
hogy elmondta a történetet.
- Mondhatjuk így is. Mondhatjuk úgy is, hogy miért nem szarja le,
mit gondolnak magáról?
Intett a homokos külsejű tulajnak, az pedig, a maga finomkodó kis
mozdulataival nekiállt újabb adag, Billi szerint ihatatlanul erős kávét
készíteni az ósdi gépen. Csavarokkal és emeltyűkkel babrált olyan
áhítattal, mintha az élet vizét készítené. Fortani elbűvölten figyelte. Billi
fejében megfordult, hogy elmeséli azt is, mibe akarták berángatni Pat
meg a barátja, de nem merte. Félt, hogy Fortani elmond egy újabb
történetet, amelyből kiderül, mekkora marha is volt. Mintha nem tudná!
Vagy talán mégsem?

121
 - Mi van Sindzso barátunkkal? - kérdezte. Fortani elszakította
pillantását a kávéfőzés szertartásától.
- Perceken belül itt lesz. Miért?
Dunton elmesélte. Kezdte az ötletével, hogy kideríti, honnan leste a
támadója Nikkót, folytatta azzal, hogy megtudta, kinél szerzik be a
menő srácok az anyagot a környéken. Az erotikus közjátékot kihagyta.
Azzal folytatta, amikor megállt a kocsijával a Tangerine és az Eldorado
sarkán, és a Hippit kereste. Egy csaj a kocsmába küldte. A hely üres
volt, csak néhányan Billiárdoztak. Fölnéztek amikor belépett, de nem
törődtek vele. Hátrament, megtalálta az irodát és benyitott. A
részleteket nem mesélte, szükségtelennek tartotta. Azt, hogy diákra
vette a figurát, de azért a dzsekije alá bedugta a pisztolyt, arról sem,
milyen feszültség fogta el azon a nyavalyás, húgyszagú folyosón az
iroda előtt. Nem kopogtatott, csak benyitott.
- Ketten voltak odabenn. Egy vérző pofa, feküdt, az ég felé tartotta a
karját, egy másik pedig éppen szorítókötést tett rá. Nem néztek rám, le
sem szarták, hogy ott vagyok, ilyen szempontból a maga tanítványai
lehetnek, Fortani. A strici külsejű csak próbálta elállítani a vérzést, és
közben ilyesmiket mondott, hogy jól van na már, mi a francokat
rinyálsz, azt hiszed, ettől jobb lesz? A másik, a bozontos pedig csak
nyöszörgött, be nem állt á szája. - A rohadék japcsi! Levágta a kezem a
rohadék. Megölöm a szarházit, szétlövöm a tökét, meg ilyeneket.
A tulaj lépett az asztalhoz, Billit megcsapta a tisztaság- és férfikölni
illat. A férfi nadrágja makulátlanul vasalt volt, inge patyolat, nyakában
a selyemkendő akár egy költemény. Rájuk mosolygott.
- Remélem ízlik, Andy.
- Kösz, Frankié. Remek.

122
 De látszott, hogy Fortani gondolatai máshol járnak. Nem nézett
rájuk, lesütötte a szemét, ujjai idegesen doboltak az asztal szélén. Billi
nem tudta, mi oka lehet, de némi szadista élvezettel folytatta.
- És tudja, mi az egészben a legérdekesebb? Hogy odafelé menet
megpillantottam egy ismerős alakot a járdán. Világos öltönyben, sötét
napszemüveggel, akár egy floridai strigó...
- Sindzso. - Fortani nem is kérdezte, inkább megállapította. Dunton
pedig bólintott.
- Igen. Sindzso.
Jók, gondolta Sindzso. Túlságosan is jók.
A délre vezető autópálya mellett állt egy benzinkútnál. Hagyta, hogy
a kutas lemossa az ablakot, megnézze az olajszintet, közben lopva a
mögötte lehajtó kocsikat figyelte. Lehetetlen, hogy ne kövessék.
Követik azóta, hogy Kaliforniába érkezett, néha sikerül kiszúrnia őket,
máskor csak érzi, vagy tudja a jelenlétüket. Mint most.
Jók, gondolta még egyszer. Sokan vannak, és nem sajnálják a pénzt.
Ha Fortani nem ilyen eszelősen száguld, soha nem tűnt volna föl.
Továbbindult. Lassan haladt, szinte csak csordogált a külső sávban.
Aki követte, elég rutinos volt ahhoz, hogy ne álljon be mögé a kútnál,
nyilván továbbment és most azt várja, hogy ő megelőzze. Azt várhatja.
Sindzso reumás vénasszonyként gurult a következő elágazáshoz. Ott
viszont váratlanul gázt adott. Lekanyarodott, cikázva száguldott át a
bonyolult kereszteződésen, az autópálya- lehajtók fura, látszólag
semmibe vezető hurkain, míg végül ott nem találta magát ugyanazon az
autópályán visszafelé.
Még mindig nem volt meggyőződve, hogy lerázta őket, de ennél
jobb egyelőre nem tellett tőle.
A kocsit a város szélénél hagyta, kis ideig egy buszmegállóban
ácsorgott, majd egy buszon zötykölődött tovább. Leghátulra ült, nézte,

123
milyen kocsik előzik meg a buszt, vagy maradnak tartósan mögötte.
Végül fogott egy taxit, azzal ment ki a repülőtérre.
Kék vászonnadrágot viselt, rövid ujjú színes inget. Eltűnt az arany
nyaklánc, a napszemüveg, mindössze egy vastag, arany karikagyűrű
volt az ujján. Sporttáskája helyett gurulós bőrönd, és saját útlevele
helyett egy másik, James Kobe második generációs amerikai japán, aki
üzleti útra utazik haza az óhazába. A tárcájában az útlevél mellett
néhány fénykép, ő egy mosolygó szőke asszonnyal, háttérben a ház, a
kocsi a garázs előtt. A másik képen ő a gyerekekkel Disneylandben.
James Kobe cowboykalapot visel és hamburgert eszik, a gyerek szája
maszatos a fagylalttól. Szép munka, akár igaz is lehetne.
A kérdés csak az, mikor változzon vissza Sindzsóvá.
Arakaga ojabunt nem szabad lebecsülnie. Ezen tűnődött útközben is,
talán azért, hogy a valódi veszély kiverje fejéből a repüléstől való
megmagyarázhatatlan félelmet. Beszálláskor pedig ügyet sem vetett
arra a légikisasszonyra, aki kiadta beszállókártyáját. Azt sem látta, hogy
az asszony, miután ő továbbment, kihúzza fiókját, és megnéz egy
fényképet, s nem is sejthette, hogy miután a gép felszállt, a
légikisasszony elsietett telefonálni. Tokiót hívta.
Ruth sört tett az asztalra, aztán szó nélkül távozott. Jól nevelt feleség,
aki nem szól bele a férje munkájába, tapintatosan a háttérbe vonul,
amikor nincs rá szükség. Boehr még mindig nem is sejtette, honnan
tudta Ruth, hogy ő hová megy az éjszaka, és nem is merte megkérdezni.
Carson Ruth után nézett.
- Kivirult - mondta, miután az asszony eltűnt egy rózsabokor mögött.
- Jót tett neki, hogy többet vagy itthon. Nyugdíjba kéne menned.
- Igen - morogta Boehr. - Nem is tudod, mennyire igazad van.
Egymásra néztek. Mindketten jól tudták, hogy Greg néhány hónap
után beleőrülne az unalomba.

124
 Ittak, de valahogy nem esett jól a sör. A fejük fölött megszólalt a
kismadár, akiről Boehr még mindig nem tudta, valóban vörösbegy- e,
de most nem tudott örülni a hangjának. Carson elégedetten üldögélt,
mintha látogatóba jött volna, meginni egy sört, vörösbegyet hallgatni,
Ruthról beszélgetni. De Boehr nem akart Ruthról beszélgetni.
- Találtatok valamit? - kérdezte. - Felhajtotta a sört, és az asztalra
tette az üres poharat. Méhecske körözött fölötte, egyszer szórakozottan
elhessegette, aztán hagyta leszállni a pohárba.
- Találtunk. - Carson elégedetten nézett rá, de nem folytatta, várta,
hogy Boehr tovább kérdezze.
- Ne mondd el! - mondta Boehr. - Miért is mondanád, amikor tudod,
hogy nem érdekel, ki akart megölni, ki nyírta ki a besúgómat.
Carson fölvett egy kistányért, és lassan, óvatosan a pohárra tette. A
méh tehetetlenül keringett, és mindkét férfi a haláltáncot nézte.
- Hát, van néhány hírem, de nem vagyok biztos benne, hogy örülni
fogsz nekik - mondta végül.
- És ez téged mióta zavar? - Boehr levette a tányért, és az asztalra
tette, aztán fölemelte a poharat, és egy széles mozdulattal a bokrok felé
repítette a méhet.
- Nem is tudom. Talán én is öregszem. - Carson hátradőlt, a szemét
behunyta. Levette szemüvegét, és az arca szinte gyerekesnek látszott. -
Először is, a két alak, akit a japánotok levágott, a Gonzales banda tagja.
Válogatott nehézfiúk, ha látod Sindzso barátodat, add át nem hivatalos
köszönetemet. Másodszor nem voltak alaposak, akárcsak ti.
Átkutattátok a Francia holttestét és a ruháit, és nem találtatok semmit.
Az embereim valamivel ügyesebbek voltak. A Francia cipőjének egyik
sarkát el lehet forgatni. Egy borotvadarabka és egy cédula volt benne. A
cédulán a következő felirat: „Keizo 2%, Shiboku M."
Várakozásteljesen nézett, talán elismerést várt.

125
 - Az embereidnek a laborban volt idejük. Egy kicsit más érzés volt
abban a rohadt hotelban a három halottal egy szobában, nem tudva, nem
most jön- e csak a java.
- Nyugi. Senki nem hibáztatott. Csak azt mondtam, hogy megtalálták
a cédulát, és kicsit elgondolkodtak a fiúk.
Fejük fölött a madár elhallgatott, talán kíváncsi volt ő is, mire
jutottak a fiúk. Enyhe szellő zizegtette meg a leveleket.
- Van egy Shiboku Maru nevű hajó. A maru hajót jelent, és a
japánok minden hajónévhez, oda is írják. Képzeld el, öreg, ha mi is így
csinálnánk. Queen Mary Hajó, Titanic Hajó.
Boehr el tudta képzelni, de nem nagyon érdekelte.
- Kié az a hajó? Carson sóhajtott.
- Lazíts öreg! Élvezd az életet! A Shiboku Maru a Far Eastern
Shipping Ltd. tulajdona. És ha éppen tudni akarod, a Far Eastern a
Japan Steel leányvállalata. A Japán Steel pedig az Arakaga holding
egyik vállalata.
Ruth jelent meg. Halkan jött, de az ösvény kavicsa finoman
csikorgott a cipője alatt.
- Telefon - mondta, és Boehrra mosolygott. - Fortani.
Boehr nehézkesen felállt, és bement a házba. Hűvös volt odabenn,
fölvett egy vékony kardigánt, csak azután ment a telefonhoz. Hallgatta
Andyt, és közben az ablakon át nézte a kertben álló kerek, fehér asztalt.
Carsonnak csak a lába látszott, de az asztal mellett álló Ruth
tökéletesen.
Jó két percet állt így, hallgatva Fortanit és figyelve a kertet. Mire
kiment, már majdnem biztos volt benne, hogy azok ketten valamiben
mesterkednek ellene.
Leült, Ruth pedig gyengéden végigsimított a fején, mielőtt ismét
elvonult volna. Carson ismét lehunyta a szemét.

126
 - Nyilván Gonzalesék szállítják a fegyvert. Vagyis ők állnak
közvetlen kapcsolatban a szállítóval. Aztán átadják a japánoknak, akik a
Shiboku Marun viszik tovább a rakományt Koreáig, hacsak nem
rakodják át az egészet valahol a tengeren.
Boehr szótlanul bólintott. Maga is így okoskodott. De Carsonnal
ellentétben ő kevésnek találta ezt a magyarázatot.
- A Keizo-klán valamiért leakaszt az üzletből két százalékot, az is
szép pénz lehet. Nem csoda, hogy kinyírták a Franciát, és téged is
megpróbáltak elkapni.
Boehr hátranézett. A nap úgy sütött, hogy kintről, nem lehetett
belátni a házba, de Greg remélte, hogy Ruth odabenn van. Nem
szívesen beszélt erről a felesége előtt. Ruth amúgy is annyit aggódik
miatta.
- Ha mindent tudsz, azt mondd meg, miért támadták meg Arakaga
lányát?
- Talán Keizo kevesellte a két százalékot. - Carson vállat vont. -
Hogy őszinte legyek, nem is nagyon érdekel. Engem az érdekel, hogy
az a rohadt szállítmány ne jusson el Koreába, mert akkor úgy
megszorongatják a tökömet, hogy örökre elmegy az életkedvem.
Carson előrehajolt, és eltűnt az arcáról minden ártatlan és minden
gyerekes.
- El kell kapni azt a szállítmányt, Greg! Én melletted álltam annál a
rohadt vizsgálatnál a Silfredi ügyben, tartom a hátamat miattad most
is... nem könnyű, elhiheted.
Boehr fölkapta a fejét, és Carson, talán életében először
mentegetőzni kezdett.
- Nekem ne mondd, hogy önvédelem volt, Greg, engem nem kell
meggyőznöd. De mit gondolsz, hogyan hangzik ez egy jelentésben?
Boehr különleges ügynök a kocsiban várakozik, miközben Fortani

127
nyomozó egy ismeretlen japánnal rátör a két gyilkosra, és megöli őket.
Levágja, az ég szerelmére! Nem lelövi a fenébe is, hanem kettéhasítja
szamurájkarddal.
- Rövid karddal - morogta Boehr. Fortani tegnap este elmagyarázta a
különbséget. - És micsoda ismeretlen japánról beszélsz? Ezt a pofát a
japán rendőrség küldte ide.
Carson felállt.
- Légy erős, Greg! Utánanéztem, és a japán rendőrség nem küldött
ide senkit. A japán rendőrségen nincs Sindzso nevű nyomozó.
Boehr érezte, hogy a szíve kihagy egy ütemet. Megmarkolta a szék
karfáját, s az ujjai fehérek voltak.
- Fortani most hívott, hogy Sindzso eltűnt.
- Pihenned kéne, Greg! Most, hogy megvan a hajó neve, leszállhatsz
az ügyről. Menj szabadságra, szedd össze magad! Jó munkát végeztél.
- Az előbb azt mondtad, kapjam el a szállítmányt...
- Majd elkapja más.
Boehr felállt. Garson fölé magasodott, s a fáradt, beteg, öregedő
férfiból egy pillanatra ismét az a Greg Boehr lett, akinek Carson
megismerte, a kőszikla Boehr, aki mindenen áthatol, aki ha kell,
egymaga kirámol egy kocsmát.
- Nem, Simon - mondta. - Én kapom el.
Nem értette magát. Fáradt, nem heverte ki a múltkori sebesülést. Az
ügyet félig, valameddig megoldotta. Tudják már, ki közvetíti a
fegyvereket, melyik hajón akarják szállítani. Boldog itt Ruthszal. Mi
készteti, hogy tovább menjen, ki tudja meddig, talán amíg le nem lövik?
Mi a fenét ér az élete nyomorékul, ha egyszer úgy találja el egy golyó?
Mi a fenét ér Ruth egy posztumusz kitüntetéssel? De valami
kényszerítette, hogy Carson aligazgató fölé magasodjon, és szinte
fenyegetően meredjen le rá.

128
 - Elkapom őket, Simon. - Aztán fölnevetett, látta a csodálkozást
Carson fáradt kék szemében. -Te csak tartsd a hátad miattam.
Nevettek mindketten, de Boehr a szeme sarkából azért látta a ház
mellett egy pillanatra feltűnő karcsú alakot.
Odakinn a bámészkodók, benn a legyek csöndje. Fortanit elöntötte a
déja vu, a láttam már érzése. Stonefield éppen fogpiszkálót válogatott
kifogyhatatlannak látszó készletéből, a halottkém már elment, a
technikusok végeztek, csak ők ketten voltak a halottal.
Először megint csak egy láb. Kitaposott barna férfifélcipő, bokába
vágó barna zokni, amilyent ma már nem sokan viselnek. Felhajtós
nadrág, legalább ez nem barna, hanem szürke, vékony, fehér csíkokkal.
- Megint az embered.
Andy zsebre dugott kézzel hallgatott. Nem volt kedve válaszolni.
Most nem kívánta a régi, cinikus játékot, kié az ügy, rablás- e vagy
gyilkosság. Nem akart beszélni, nem akart gondolkodni.
- Bejött, lepuffantotta a szerencsétlent, aztán vitte a kasszát. De most
van személyleírásunk. Egy gyerek látta kimenni a boltból.
Fortani felpillantott. Lassan hátrament a pulthoz, lenézett a földre. A
szokásos kicsavart póz, üveges tekintet. Véres fehér ing, szürke zakó.
Szinte üdítő látvány ahhoz képest, ahogyan Sindzso lefejezte az
ellenfeleit. A szerencsétlen. Andyban kavargott a düh. Kalapácsököllel
a pultra csapott. Masszív, régi vágású darab volt, bírta, meg sem
rezdült.
- Átadtam az ügyet - morogta. - Leadtam a halott jakuzáért cserében.
Stonefield végre kihúzott egy fogpiszkálót a csomagból, és a fény
felé tartotta.
- Tudom, hallottam róla. Arról a srácról is, akit elkaptál utána.

129
 Fortani óvatosan belépett a pult mögé. Letérdelt a halott mellé,
gyengéden megérintette, aztán végigsimított a pult belsején. Sem
fegyver, sem riasztó. A teljesen fölösleges gyilkosság.
- Jelzem, olyan nagyon nem fogtál mellé. — Stonefield hangját már
alig lehetett érteni, mert beszéd közben lelkesen őrölte a fogpiszkálót,
de ez egyikőjüket sem zavarta. - A gyereket köröztük. Lopás, rablás,
egyéb nyalánkságok.
- Ötmillióra perel - morogta Fortani. -Az ügyvédje azt mondja,
annyira megvertem, hogy alkalmatlan lesz a további normális
életvitelre.
- Úgy érti, hogy a kölyök mostantól nem fog védtelen embereket
leütni, benzinkutakat kirabolni? Mert akkor inkább te érdemelsz
ötmilliót az államtól.
- Csak vigyázz, miket mondasz. Ha a srác ügyvédjének a fülébe jut,
hogy beszélsz, beperel téged is. Személyiségi jogok megsértése, nem
anyagi kár, meg a többi. Egyáltalán, hogy a fenébe mered te feltételezni,
hogy a rohadék bűnöző maradna, és nem lenne holnaptól mintapolgár.
Stonefield közelebb lépett. Kihúzta az összerágcsált, nyálas
fogpiszkálót a szájából, és az ujjai közt tartva gesztikulált. Őrült
karmesterre emlékeztette Andyt.
- A srác vissza fogja vonni a feljelentést, Andy. Ezt én garantálom
neked. Te pedig, ne gyere nekem azzal a szöveggel, hogy leadtad az
ügyet. Ha így éreznél, nem mentél volna még aznap éjszaka a srác után.
Kapd el ezt a rohadékot, Andy, mert elegem van belőle. Hányingerem
van, ha csak rá gondolok. Az ilyen nem rendes ember, még bűnözőnek
is utolsó. Ez nem rabló, mert fölöslegesen öl, nem gyilkos, igazi
gyilkos, mert nem nyer semmit vele, szerintem nem is élvezi, csak egy
kis hülye, aki erősnek hiszi magát, mert képes meghúzni a ravaszt.
Kapd el, Andy, és most az egyszer üssél nagyobbat.

130
 Abbahagyta a gesztikulálást. Mozdulatlanul álltak, nézték egymást.
Fortani vagy nyolc éve ismerte Charlie-t, de most valami újat látott
benne. Aztán Stonefield zsebre vágta fogpiszkálóját, újat vett elő a
csomagból, forgatta az ujjai között.
- Miért vonja vissza az a srác a keresetet? - kérdezte Fortani.
- Mert ha nem teszi, ráverek még tíz rablást az eddigieken kívül. -
Tegnap voltam nála a kórházban. Én úgy láttam, hajlik a jó szóra.
Fortani lehajtotta a fejét. Charlie Stonefield, a jó öreg fogpiszkálós
Charlie. Ki a fene gondolta volna. Visszament a pulthoz, és ismét
lenézett a holttestre. Hatvan körüli férfi, kis bajusz, hátrafésült, őszülő,
egykor feltehetően fekete haj.
- Tudom már ki ölte meg azt a jakuzát, Charlie - szólalt meg. Háttal
állt Stonefieldnek, így valamivel könnyebb volt komolyan beszélni
vele. - De nem tudok kiszállni. Nem akarok, értsd meg! Rohadt komoly
ügy, és nem akarok csak azért kimaradni belőle, mert egy másik
osztályra tartozik, vagy egy másik hivatalra. - Elszakította szemét a
holttesttől, az üveges szempár szinte szemrehányóan nézett rá.
De nem tudott szabadulni tőle, amint Stonefield hangjától sem. És ez
a motyogó hang ugyanazt mondta, amit a saját belső hangja is
hajtogatott egész éjszaka, mintha csak a saját lelkiismeretének
visszhangja lett volna.
- Komoly ügy, Andy? Nézz erre az emberre, Andy! Neki ennél nincs
komolyabb ügy. Akarod tudni, ki ő? John Petrovits, patikus.
Ötvenkilenc éves, özvegy, két lánya van, az egyik New Yorkban él, a
másik a katonatiszt férjével valahol keleten. Nem biztos, hogy haza tud
utazni a temetésre. A tárcájában volt két mozijegy estére, Andy! Nézz
rá, nézz a szemébe, a rohadt életbe, ne a pultot bámuld! Nem tárgy, a
következő munkád, a fene egyen meg, hanem John Petrovits patikus,
aki ma este nem megy moziba, és a partnere hiába fogja várni, és nem
érti, miért nem jön, amíg valahonnan meg nem tudja, mi történt. Az,

131
hogy egy kölyök bejött, lepuffantotta egy kilenc milliméteressel, és
elvitte a kasszát. Mind a háromszáz dollárt, öregem. Egy jobb helyen
meg sem vacsorázhat ennyiből.
Fortani lehajtotta a fejét. Nem nézett a holttestre, nem akarta látni
John Petrovits patikust. Nem akarta hallani Stonefield hangját.
- Ki nem szarja le a halott jakuzádat? Öljék meg egymást, lőjék le,
vágják ketté, én csak tapsolok nekik. Dögöljön meg mind! A fenébe!
Fortani hallotta a távozó lépteket, hallotta az ajtó nyitódását, majd,
ahogyan halkan csukódik. A pultra támasztotta a fejét. Hűvös volt a
műmárvány a homloka alatt.
Hűvös volt Keizo háza is. Lapos, fehér ház a domboldalba építve,
amilyent Fortani mindig is szeretett volna. Tengerre néző terasz, a
medence kékje a ház erkélyéről nézve összemosódhat a Csendes-óceán
hatalmas kékségével.
A nyitott teraszajtón keresztül beosont a szél, végigsimított rajtuk,
mintha kettejük közös barátja volna. De Fortani nem tudta elhinni, hogy
így van.
Keizo Fumio idős, ráncos arcú japán volt abból a fajtából, akin
Fortani nem ismerte ki magát, és akit nem szeretett. Még mindig dús
haja ősz volt, s hátrafésülte, Petrovits patikust juttatva Andy eszébe.
Széles arca máj foltos volt, mosolya nem is hazug, inkább hamis. Egy
olyan ember, akin soha nem látod, figyel-e arra, amit mondasz, vagy
sem. Egy olyan ember, akinek rosszul szabott konfekcióöltönyéből
senki nem mondaná meg, hogy viselője dúsgazdag, akinek
cigarettájáról nadrágjára pottyan a hamu, és szórakozottan lesöpri a
földre, de a házat láthatóan profi rendezte be, kétes ízlésű és drága profi.
Egy olyan ember, akinek névjegyét Fortani a szenszejtől kapta.
Keizo-vállalkozások. Keizo Fumio elnök.

132
 Egy szolga italt hozott, gyenge hosszú kávét rengeteg tejszínnel és
jégkockával, magas, vastag pohárban. Keizo nem nyúlt hozzá, hanem
elnyomta a cigarettát, és rögtön rágyújtott egy másikra, majd letette
maga
elé egy hamutartóba, és a füstön keresztül Fortanira mosolygott.
Sárgás foga volt, nagy és szögletes fogak, Andynak egy lovat juttattak
eszébe.
- Miben állhatok a rendelkezésére, Fortani úr? Fortani ültében
derékból enyhén meghajolt. Nem csapta be a szívélyes hang, az
ízléstelen amerikai otthonra emlékeztető nappali. Ez az ember egy
jakuza- klán feje, és a szenszej ajánlotta, hogy beszéljen vele.
- Köszönöm, hogy fogadott, ojabun.
Keizo bólogatott. A füstön keresztül még öregebbnek és még
májfoltosabbnak látszott az arca. Lapos, sötét szeme mintha átlátott
volna az emberen. Az órájára nézett. Öreg óra volt, megsárgult üvegű,
felhúzós óra.
- Negyed órát tudok adni önnek, Fortani úr.
Fortani ismét meghajolt. Nem sértődött meg. Negyed óra rengeteg.
Ha ennyi idő alatt nem tudja meg, amit akar, akkor amúgy is hiába jött.
Már az is meglepte, hogy ilyen könnyen bejutott az ojabunhoz. Biztos
volt benne, hogy a titkárához utasítják, a titkár időpontokat ajánl,
hosszan egyeztet, majd végül arra kéri, hogy írásban adja át a kérdéseit,
Keizo úr néhány napon belül megküldi a választ. Ha nagyon erősködik,
ügyvédek hada indít támadást ellene, és váratlanul néhány szenátor és
újságíró is kampányt kezd a japán- amerikaiakat érő faji
megkülönböztetések ellen.
De Keizo úr már várta a hívását. Szenszejének ajánlása negyedórás
négyszemközti beszélgetést ér az ojabunnál. Nem többet, nem
kevesebbet.

133
 Ivott egy kortyot, hogy megnedvesítse kiszáradt torkát. A
hamutartóban a cigaretta már a közepéig égett anélkül, hogy Keizo
hozzányúlt volna. A szellő felé fújta a füstöt, de udvariatlanság lett
volna köhinteni.
- Ojabun, ismeri ön Arakaga lányát, Nikkót? - kérdezte végül.
Széles mosoly, előtűnnek a sárga fogak, Fortani szinte azt várja,
hogy az ojabun fölnyerít. Bólogatás, az, az idegesítő, jellegzetesen
japán bólogatás, amitől olyan fene okosnak hiszed magad, amíg rá nem
jössz, hogy nem sokat jelent.
- Ott voltam a születése után rendezett ünnepségen. Gyönyörű baba
volt. - Megcsóválta a fejét. - Milyen büszke volt az apja!
Fortani elfojtott egy sóhajt. Negyed óra, gondolta. Talán mégsem
lesz elég.
- Ojabun, tudja, hogy Nikko ide járt egyetemre, és megerőszakolták?
Az öreg arcon átrendeződtek a ráncok.
- Szomorú - bólogatott megint, csak most lassabban. - Borzasztó. Hát
az ember már sehol nem lehet biztonságban? Szegény kislány. Azt
hallottam, nagyon megviselték a történtek.
Órájára nézett, majd elnyomta a cigarettát, amiből egyet sem szívott,
és Fortani döbbenten látta, hogy a gyűrött dobozból előhalássza a
következőt, és már nyúl is az öngyújtó után. Öreg darab volt, akárcsak
az óra, benzines, csavaros, amilyet Andy vagy húsz éve nem látott.
Fortani habozott. Tökéletesen el tudta képzelni, hogy ez így megy
tovább; semmibe vezető társalgás negyed órán át, mint két jó ismerős
beszélgetnek közös ismerősökről, sajnálkoznak, milyen kegyetlen is a
világ, aztán egyszer csak megjelenik egy szigorú titkár, közli, hogy
Keizo úrnak sürgős megbeszélése van, és ő nem tehet mást, mint
udvariasan szedelődzködik. Viszont nem igazán felel meg az illem
szabályainak nyersen a tárgyra térni.

134
 Nézte a kis lángnyelvet, aztán a bágyadtan fölfelé szálló füstfelhőt.
Nincs jobb egy jó egyenes ütésnél, gondolta. Csak jókor kell ütni.
- Keizo úr... - kezdte. Köhintett, inkább csak időhúzásból, de a
köhintéstől még jobban kaparta a torkát a füst, és szabályos köhögési
roham lett belőle. Az ojabun szívott a cigarettából, és ivott egy korty
kávét. Nem sajnálkozott, nem nézett rá. - Keizo úr - kezdte Fortani
elölről -, a rendőrség szerint azt az embert felbérelték, hogy támadja
meg Arakaga Nikkót. A rendőrség szerint az Arakaga- klán be akar
törni egy nagy üzlettel az Egyesült Államokba, és ez nem tetszik a már
régóta itt dolgozó konkurenciának. Bandaháborúról beszélnek.
Jakuzaháborúról.
- Gyerekesség! - Keizo fölnevetett. - Maguk túl sok regényt
olvasnak. - Elhallgatott, mosolyogva várta a következő kérdést, vagy
hogy leteljen a negyed óra. Fortanií valami elemi vágy öntötte el, hogy
felugorjon és jól megrázza. De természetesen nem tette. Lassan kiitta a
kávét, olvadoztak a jégkockák benne, a tejszínhab a tetején régen eltűnt,
de finom volt még így is, aztán letette a poharat és felállt.
- Köszönöm, hogy meghallgatott, Keizo úr.
Keizo nem állt föl, csak nézte a cigarettafüstöt, bólintott, bágyadtan
intett májfoltos kezével.
A kihallgatás véget ért.
James Kobe úr enyhén rosszul lett a repülőúton. Miután leszálltak,
első útja a naritai repülőtér mosdójába vezetett. Öklendezett a
vécékagyló fölé hajolva, aztán kiöblítette a száját, és hosszan csorgatta
tarkójára a hideg vizet. Éppen törülközött, amikor két férfi lépett be.
Vannak emberek, akikről lerí a foglalkozásuk, de erről a kettőről
nem. Jellegzetes, fiatal japán üzletembereknek látszottak ezért Kobe úr
mindössze egyetlen pillantást vetett rájuk, aztán tovább törülgette
nyakát a papírtörülközővel. Azonban gyakorlott ösztönei mégis veszélyt

135
jeleztek. Volt valami a mozgásukban, ami idegesítette. Valami
ragadozószerű. De Kobe úr hiába nyúlt a zakója alá. Nem vedlett még
át Sindzsóvá, nem volt nála kard. Nem volt más a zsebében, csak egy
ablaküveges szemüveg, mert ha Sindzso nem is, de James Kobe
szemüveges.
Egy japán gyártmányú pisztollyal nézett farkasszemet. A másik alak
gyorsan megkerülte, mögé lépett, Sindzso nem látta, de jól érezte a
közelségét.
- Arakaga úr szeretne beszélni önnel - mondta az első. Udvarias
formulát használt, ami máskor némi reménnyel töltötte volna el
Sindzsót. De már régen megtanulta, hogy ne bízzon senkiben és
semmiben, és főleg nem egy jakuza jóindulatában. Biccentett.
- Megtiszteltetésnek veszem. Megengedik, hogy megszárítkozzak?
- Már elég száraz, Sindzso úr.
Valami mozgás mögötte. Testében a másik mozdulat, a puhán
induló, villámgyors pörgés, a seprőütés kézéllel, aztán az elvezetés,
amellyel a másik ellenfélbe repíti a mögötte levőt. Meg tudja csinálni.
A vérében van, nem kell gondolkodnia rajta. Ha egy kicsivel
alacsonyabb szinten állna a harcművészetekben, meg is próbálná. De
nem mozdul. Megtenné bármikor olyan önhitt bérverekedőkkel, mint
amilyeneket levágott abban a hotelban. Élvezettel törné el a kezét,
miközben elveszi tőle a pisztolyt. De nem ezekkel. Talán a kocsiban,
menet közben, gondolja Sindzso, de nem igazán biztos ebben sem. Ez a
két alak nem hagy rést. Abban a pillanatban érzi meg a fogást a karján.
Reagál, ellazulnak az izmai, és mozdul oldalt. Villan előtte egy láb. A
rúgás a gyomrát éri, de Sindzso bírja. Nem veszít egyetlen másodpercet
sem, fordul tovább, közben könyökkel, vállal taszítja a mögötte levőt.
Még mindig nem látja, de érzi, hogy lerepült róla. Sindzso a régi vágású
vívást tanulta a testtel való küzdelemmel együtt, amit a második
világháború után betiltottak a győztes amerikaiak. A szeme sarkából

136
sem látja az ütést, de érzi, hogy jön, a karja kicsapódik és hárít. Már
nem gondolkodik, nem fél és nem remél, csak lélegzik, hasból,
egyenletesen, és küzd. Csak agyának egy kis szeglete marad
bekapcsolva, amely nem érti a helyzetet, nem érti, miért verekednek
vele, miért nem lőttek. Bal kézzel védi a következő ütést, a jobb
ellentétes irányban mozog vagy másfél lábnyival a bal előtt. Belerobban
testtel a mozdulatba, benne van a súlya, csípőjének csavarodása,
harájának ereje. Törik a kéz, tudja az eszével, hogy törnie kell, érzi,
hallja a reccsenést, de az ellenfél nem kiált, némán küzd tovább.
Nincs semmi esélye. Sindzso jobb keze tovább csapódik ugyanazzal
az erővel, elrepíti a felé ütő bal kezet, aztán a tenyér alatti kemény
izommal lecsap és öl.
- Nem mozdul!
Parancsoló vakkantás. Sindzso tudja, hogy a másik ellenfél az, vagy
két méterre lehet, ütő-, rugótávon kívül, és nyilván célba vette, de
Sindzso nem áll meg. Most már nincs visszaút. Rárobban az
összecsukló testre, elkapja és repíti a hang felé, aztán száguld utána
maga is. A csusszanó- lépő kombináció, amivel az ember egyetlen
lépéssel képes átszelni a tornatermet edzésen. A nagy távolságból való
gyors támadás művészete. Hallja a lövést, de nem talált, villan előtte az
arc, és már nincs az az erő, ami képes lenne visszafogni, a kétméteres
száguldás után ökle akár a puskagolyó.
Nem kell még egyszer ütnie. A másik feje kicsapódik, mintha
valóban puskagolyó találta volna, ernyedten esik vissza, majd oldalt.
És berobban az ajtó, alakok ugranak be, botok villannak, Sindzso
alkarral véd, s közben már csusszan is közelebb, lopja a távolságot.
Fölső vágás, védés két tenyérrel, majd forgatás és lökés. Már a kezében
a bot. Remek érzés. Sindzso alaposan kitanulta a puszta kezes küzdelem
technikáját, de fegyverrel érzi igazán biztosnak magát. Hárít, döf,
visszarántja a botot és véd újra, felkapja a lábát egy alsó támadás elől.

137
De közben újabb és újabb alakok jönnek be, Sindzso pisztolyt lát a
szeme sarkából, de nem áll meg, pörög a kezében a rövid bot. A falnak
szorítják, nem hátrálhat, nem tud oldalt mozdulni, aztán valahonnan egy
gömb repül a feje felé. Elkapja a fejét, a gömb mögötte csapódik a
falnak, loccsanást hall, fura szag csapja meg az orrát. Érzi az altatógáz
szagát, de nem tud menekülni. Kitörni próbál, de ezek sem amatőrök,
visszaszorítják, és Sindzso mozdulatai egyre lassabbak, és végül látja a
közelgő botot, de a keze nem mozdul, a bot vége óriásivá nő a
szemében, aztán egy vörös ködben eltűnik. Eltűnik minden.
Visszhangzó folyosó. Kopogó léptek, fertőtlenítőszag. A folyosó
fordulójában egy hervatag virág. Az ablak némileg odébb van, a
virágtól vagy másfél méternyire szögletes, aranyszínű fényfolt a falon,
és az aranyszínű téglalapban a rácsok sötét vonalai.
A forduló után nem sokkal a második zsilip. Az ember kis szobába
lép, egy tálcára kitesz mindent a zsebéből, aztán a tálcát beteszi egy fali
széfbe, olyasfajtába, ami a bankokban van. Igaz, a bankokban nincs a
széfterem egyik fala egy irányban átlátszó üvegből, és nem figyelik az
ember minden mozdulatát. Boehr megnyomja a kis gombot, amely jelzi,
hogy végzett. Zöld lámpa gyullad ki a szemközti ajtó fölött. A hátsó
ajtó lámpája pirosat mutat. A két ajtó egyszerre soha nem nyílik.
Újabb folyosó, újabb fordulóval. A fordulóban virág helyett őr, kis
íróasztal mögött ül, hátradőlve, unottan figyeli, ahogy elhaladnak előtte
a fémkereső kapuban. Itt nem bíznak semmit a véletlenre. Maximum
security börtön. Innen nem lehet megszökni, innen nem lehet senkit
megszöktetni.
Greg Boehr különleges ügynöknek természetesen nem kellene itt
gyalogolni ezen a zöldre festett, fertőtlenítőszagú folyosón. Megtehetné,
hogy a börtönigazgató szobájában kávézva várja, hogy elővezessék a
rabot, akivel beszélni akar. De Boehr már rég kinőtt a mesékből, és
tudja, hogy azzal el is áshatná az ötletét. Nemcsak a rendőrség tart

138
besúgókat a rossz oldalon, hanem a rossz fiúk is náluk. Boehr tehát
inkább otthon hagyja FBI- szagú öltönyét, és kopott vászonnadrágban,
sötét mintás ingben és egy Thomas Howard névre kiállított
jogosítvánnyal a birtokában beszélőre jelentkezik.
Az út lefelé vezet néhány lépcsőfokot, újabb zsilip következik, majd
egy nagyobb szoba. Középütt vastag üvegfal, a fal két oldalán székek.
Üres a helyiség, csak az őr álldogál unottan a fal mellett. Boehr megáll
az egyik szék mellett, az órájára pillant. Az őr ránéz, kicsit forszírozza,
aztán nem törődik vele tovább. Telnek a percek. Az ajtó fölött hatalmas,
kerek óra mutatói mozognak nesztelenül.
Aztán nyílik túloldalt az ajtó. Sovány, negyvenes férfi lép be.
Körülnéz, aztán arra indul, ahol Boehr áll. Úgy százhetvenöt centi lehet,
szikár, szikár az arca is, a vastag orr, a kiálló pofacsont uralja és teszi
kicsit keletiessé. Keskeny a csípője, a mozgásában még most is van
valami könnyedség.
Megáll Boehrral szemben.
- Maga meg ki a fene?
- Üljön le! Mosolyogjon! Örüljön már egy kicsit, az ég áldja meg, azt
mondtam, hogy a bátyja vagyok.
- Tudom, hogy azt mondta. - A férfi leül, közelebb akarja húzni a
széket az üveghez, de hiába, le van csavarozva. Nem mosolyog, nem
látszik, hogy örülne. - Mit akar tőlem?
Boehr is előrehajol. Nem akar kiabálni, de nem is suttoghat.
Fölvehetne a fülhallgatót, és beszélgethetnének mikrofonon át, de ezt
még kevésbé akarja.
- Én vagyok az, az ember, aki kiviheti innen - mondja. Undorítóan
színpadiasnak érzi, de nem érdekes, ő mit érez, ezekkel így kell
beszélni. Kemény fiúk, nagyban utaznak, legalábbis azt hiszik

139
magukról, mert sok pénz folyik át a kezük között, és nem sokba veszik
az emberéletet. De gyerekek, vagyis inkább gyermetegek.
- Élve vagy holtan?
A rab a közelben levő hamutartó felé pillant. A beszélőn rágyújthat,
de oda a közhely gesztus, amivel az ember felé kínálhatná a
cigarettásdobozt, aztán ajkához emelné a gyufa meleg kis lángját.
Elvitte a maximum security. Boehr feláll, átadja az őrnek, a cigarettát,
az felületesen megnézi, megszagolja, aztán egy kis tolótálcán átgörgeti
a másik oldalra. Emilio Howard, akit Boehr ügynök erre a néhány
percre öccsévé nevezett ki, rágyújt, az üveg felé fúj egy füstkarikát, a
karika visszapattan az üvegről, hullámozni kezd, és a végtelen jelét
formálja, mintha csak jelképezni akarná, meddig kell Emiliónak ezen a
helyen maradnia.
- Élve - mondja Boehr. Rágyújt ő is, megpróbálja utánozni a trükköt,
de nem sikerül.
- Maga zsaru? - Emilión nem látszik különösebb érdeklődés.
- Olyasmi. A szövetségieknél. Ha maga segít nekem, én is segíthetek
magán.
Emilio Howardot összesen vagy kétszáz év börtönre ítélték. Ha jó
magaviselet miatt harmadolják, sem kerül ki élve. Nem mintha
megérdemelné. Többrendbeli gyilkosságért, emberrablásért,
kegyetlenkedésért ítélték el. A Gonzales társaság hóhéra volt.
Most pedig fölnevet. Undok nevetése van, Boehr-nak a tenyere
viszket tőle.
- Nem kérek a segítségéből, jóember! Ismerem a szöveget. Új nevet
kapok, új arcot, új ember leszek más múlttal, más emlékekkel és
barátokkal. Elölről kezdhetek mindent. Kapok egy kis pénzt is
indulásul. Soha nem találnak rám a régi barátaim. Hát, ha erre gondol,
akkor felejtse el. - Dühös mozdulattal el akarja nyomni a félig szívott

140
cigarettát, de az utolsó pillanatban meggondolja magát, keze megáll a
hamutartó fölött. A kolumbiai anyától örökölt latin vérmérséklet fölött
diadalmaskodott az angolszász papa józan esze. - Rám találnának és
megölnének. Szar itt a börtönben, de élek, jóember, és ez is valami.
Boehr elnyomja cigarettáját. Neki nem kell spórolnia vele. A védett
ház jut az eszébe, Silfredi, a védett tanú, akit szitává lőttek a ház előtt.
Nem vitatkozik.
- El tudom intézni, hogy másik börtönbe kerüljön. Jobb helyre.
Kaphat kedvezményeket.
A rab legyint, de Boehr most nem hagyja magát.
- Magának szorozni kell Emilio. Minden szaros kis tételt be kell
szoroznia kétszázzal. Vagy a végtelennel. Ha kényelmesebb cellába
kerül, akkor az magának, az örökkévalóság. Ha naponta egy órával
tovább nézheti a tévét, az kétszáz év alatt hétszázharmincezer óra. És
rengeteg ilyen apróság lehet, Emilio. Szép sorban, egyenként kapja őket
a jó magaviselete meg egyebek miatt, nem tűnhet föl senkinek. Mit
gondol, miért úgy jöttem, hogy a bátyja vagyok?
Howard hallgat. Az óra felé pillant, Boehr nem követi a tekintetét, de
tudja, hogy lassan lejár az idő.
- Kivel üzletelnek Gonzalesék fegyverrel, Emilio?
A rab elnyomja a cigarettát. Lassan, kéjesen forgatja a csikket a
hamutartóban, lapos kis piszok marad csak a nyomában.
- Honnan tudjam, hogy nem csap be? - Vékony arcán megmozdul
egy izom.
- Nem tudja. De nem csapom be. Abból élek, hogy megtudok
dolgokat olyan emberektől, mint maga. Ha egyszer becsapok valakit,
becsukhatom a boltot. Kivel seftelnek Gonzalesék fegyverrel?
Emilio puhán megmozgatja az ujjait. Vékony, de izmos ujjak, mintha
önálló életet élnének.

141
 - Nincs sok időnk, jóember. Ne kerteljen, a fene egye meg. Mire
kíváncsi?
Boehr bólint. A szabály azért szabály, hogy időnként megszegjék.
Harminc éven át az volt a sikerei titka, hogy mindig tudta, mikor kell
megszegni egy szabályt, és mikor ragaszkodni hozzá.
- Van egy fegyverszállítmány. A vevők koreaiak, az eladót nem
tudom, de egyes jelek Gonzalesékre mutatnak.
Emilio a fejét ingatja. Most már nem kéreti magát. Döntött ő is, a
gyors döntés az ő szakmájában is élet- halál kérdés. Úgy tűnik, még
élvezi is a dolgot, szakértő lehet, okosabb, mint az a másik az üveg
túloldalán, aki nemsokára kimehet innen.
- Nem, jóember, maga eltévedt. Gonzóék foglalkoznak fegyverrel, ez
igaz. Ha magának kell egy pofás géppisztoly, amit nem tudnak
lenyomozni, nyugodtan forduljon hozzájuk. Ha húsz kell, akkor sem
fognak zavarba jönni. De amiről maga beszél, az nem ilyesmi lehet.
Szaros húsz géppisztoly miatt maga nem jönne ide, nem ajánlana eget-
földet. Ez már komoly fegyverszállítmány, igazi katonai cucc, rakéták,
lövegek, elektronikák nagy mennyiségben...
Lebegtette a hangját, mint aki állítja ugyan, de azért megerősítést
vár. Boehr vállat vont.
- Nem tudom, mi van benne, de igaza lehet.
- Hát ehhez Gonzóék kisfiúk.
- Akkor is benne vannak a dologban.
- Közvetítenek - bólintott Emilio. - Egy ilyen szállítmány több kézen
fut keresztül, mint a narkó, pedig azon is igyekszik mindenki kaszálni
egyet. A közvetítő vagy az eladóval, vagy a vevővel van kapcsolatban.
Ebben az esetben gyanítom, hogy az eladóval. Van egy pofa
Kolumbiában, aki nagyban űzi az ipart. Szállít fegyvert a kartelleknek,

142
de másnak is. Jó kapcsolatai vannak az oroszokkal. Talán ő a maga
embere, de ha igen, jobb, ha elfelejti az egészet.
Boehr hallotta az őr tapintatos köhintését.
- Egy nevet, Emilio.
Egymás szemébe néznek. Egy pillanat az egész, aztán Emilio feláll.
- Kumakurának hívják. Antonio Kumakura.
Sötét volt. Olyan sötét, hogy nem látszottak az árnyak és a
mélységek, csak érezhette, mekkora a tér körülötte. Csak érezhette,
merre van a fönt és merre a lent.
Sindzso lehunyta a szemét. Lehunyt szemmel fényt látott, napfényt
és fákkal borított hegyoldalt. Ez a valóság, mondta. Száját mosolyra
húzta, lassan, egyenletesen lélegzett. Szél borzolta az erdőt, finoman
hullámzottak az ágak, és remegtek a levelek. Az ég tiszta volt, és a
távolban a Japán Alpok hóval borított csúcsai látszottak. Sindzso izmai
kezdtek ellazulni. Ott feküdt a hegyoldalban, érezte az édes napfényt az
arcán, a háta alatt a föld melegét, érezte a szagát az orrában. Lányt látott
közeledni, édes, szűzies lányt. A lány megállt mellette, végigsimított az
arcán. Sindzso jól tudta, mi következik, és örömmel várta. A lány
csillogó kis akupunktúrás tűket vett elő, és lassan, figyelmes gonddal
beleszúrta az elsőt a fejtetőbe. Sindzso érezte a kellemes bizsergést, ami
a fejéből indulva szétáradt a testében. - Jólesik, ugye? - hallotta a lány
hangját. - Jól - mondta halkan. A puha kéz megérintette a homlokát,
aztán finoman beszúrta a tűt a homlok tetejénél levő pontba. Aztán a két
karjába, csupa nyugtató pont, ami segít ellazítani. A következő egy
fájdalomcsillapító pont volt, Sindzso ugyanolyan valósnak érezte,
mintha csakugyan belé szúrták volna a tűket. És azt is tudta, hogy
ugyanúgy hat. Értett az akupunktúrához, és szükség esetén a szelleme
erejével képes volt elérni ugyanazt a hatást. Feküdt a fenyegető
csöndben és sötétben, ami számára hangokkal és fénnyel volt teli, és
lassan béke, nyugalom öntötte el.

143
 Sokáig, nagyon sokáig feküdt itt. Aztán valami kezdte megbontani a
harmóniát. Valami fenyegető közeledett, de Sindzso már nem félt tőle.
Nem hallotta az ajtó nyílását, csak a kis fénycsíkot látta, aztán sötét
lett újra. Halk léptek közeledtek. Sindzso ugyanúgy érezte a másik
ember jelenlétét, mintha látta volna.
- Üdvözlöm, ojabun. Halk nevetés a sötétben.
- Rég találkoztunk, eh?
Sindzso nem felelt. Próbált megmozdulni, de nem sikerült, keze-
lába szorosan az ágyhoz volt erősítve.
- Két ember megtámadta a lányom udvarlóját - csevegett tovább
Arakaga, mintha most is a teaház különszobájában ülnének, s a hölgyek
illő távolból lesnék az óhajaikat. - Nem voltak elég ügyesek, a fiú
megszökött előlük. Nem voltak elég állhatatosak sem. Haláluk előtt
elmondták, hogy ön bízta meg őket. - Sóhajtott, mint akinek
kellemetlen ez az egész. - Bármit is teszünk, tévedések sorozata az
életünk, barátom. - Maga biztos volt benne, hogy az a fiú ijedten
hazautazik, vagy az emberei elvágják a torkát, és mindkét esetben rám
terelődik a gyanú. Hát tévedett! Ne hibáztassa magát, az embernek
muszáj feltételeznie dolgokat, különben hogyan is tervezné meg a
következő lépést a játszmában, eh? Ön például lebecsült engem, vagy
talán azokat, akiket megbíztam, hogy kövessék magát. Látja, ezt a hibát
nem követtem el. Ritkán küldök tíz jakuzát egyetlen emberért, de most
valami azt súgta, hogy Sindzso úr ilyen nagyszabású fogadtatást
érdemel. Persze nyilván tévedek én is. Talán éppen akkor hibáztam,
amikor megbíztam magát, Sindzso úr.
Sindzso elmosolyodott a sötétben. Biztos volt benne, hogy a másik
látja, vagy érzi, ugyanúgy, ahogyan ő is érzi az ojabun minden
mozdulatát, minden rezzenését. Nem ilyen kihallgatásra számított.
Fenyegetésre, kínzásra, igen. Felkészült rá, előkészítette testét és lelkét,
hogy elviselje a fájdalmat és a halál gondolatát, amivel egy harcosnak

144
amúgy is együtt kell élnie. Tudta, hogy bármit tegyenek is vele, ő csak
annyit mond, amennyit szükségesnek lát. De Arakaga megzavarta. Az
ojabun a lelkébe akar látni, és ez ellen nehezebb védekezni, mint a
fájdalom ellen. Csend volt, szinte meghitt csend, és Sindzso tudta, hogy
Arakaga a kijét kémleli, hogy abból állapítsa meg, mikor mond igazat,
mikor hazudik.
- Nem hibázott - hazudta. - Megtudtam, amit akart és még többet is.
- Milyen kedves. - Bárki más mondja, gunyorosnak hangzik, de
Arakaga szájából nem. Mintha két régi barát beszélgetne.
Sindzso elhallgatott. Behunyt szemmel feküdt a sötétben, és várta,
hogy történjen valami. A Bilincset már rég nem érezte, és a lelke szabad
volt. Minél jobban győzködi az ojabunt, annál gyanúsabb lesz.
Nem tudta, mennyi idő telt el, nem figyelte a másodpercek múlását,
csak a szélben hajladozó fákat a képzeletében. Egészen távolról, a fák
mögül hallotta Arakaga hangját, mintha a szél hozta volna el ezt is.
Halk volt, suttogó.
- Folytassa, Sindzso úr.
- A lányát az amerikai titkosszolgálát megbízásából támadták meg.
Hírt kaptak valami fegyverszállítmányról, amit jakuzák juttatnak el
Észak-Koreába, és mindenáron meg akarják akadályozni.
Furcsa kis hang hallatszott, talán sóhaj.
- Miből gondolják, hogy közöm van hozzá?
- Nem gondolják, uram, mindössze próbálkoznak. Önnek vannak
hajói, komoly forgalmat bonyolít le az Államok és köztünk. Jó
viszonyban van a Keizo- családdal, tehát nem kell attól tartania, hogy
Amerikában ellenségesen fogadják. És végül ott tanult a lánya,
mondhatni kéznél volt. Arra gondoltak, ha az Arakaga- klán valóban
részt vesz az akcióban, talán ezzel elvehetik a kedvét, ha pedig nem, ön
azt hiszi, hogy valamelyik vetélytársa tette, és segít megtalálni...

145
 Elhallgatott ismét, agyában visszhangoztak a szavak. Hihető volt,
tökéletesen hihető minden, leszámítva, hogy haza akarta küldeni azt az
átkozott kölyköt, ne legyen láb alatt, ha meggondolná magát Nikkóval
kapcsolatban. Apróság, de éppen elég ahhoz, hogy az egész építmény
összedőljön miatta.
Zavarta, hogy nem látja az ojabun arcát, zavarta, hogy nem tud
olvasni a gondolataiban. Ez a csend Arakaga csöndje volt, és Sindzso
érezte, hogy amikor ő nyúl ki fejével, mintha semmit sem találna. Nem
is falakba ütközik, amiket áttörhetne, hanem mintha egyedül volna a
szobában. Nem érzi a mellette ülő férfi főjének erejét. Megborzongott a
gondolattól, és most először félni kezdett. Új érzés volt a számára, új és
kellemetlen érzés. Eddig nem gyűlölte Arakagát, sőt bizonyos
tisztelettel gondolt rá. De most gyűlölte, gyűlölete percről percre nőtt
félelmével együtt, és tehetetlen volt ellene. Tudta, hogy Arakaga
mindezt érzi, a félelmet és a gyilkos dühöt is, de tehetetlen volt ez ellen
is. Nem jut ki élve ebből a sötétből, de ha mégis, ezért a félelemért
megöli Arakagát.
- Ezért akarják a lányom visszavitetni? - Arakaga hangja nem
változott semmit, ugyanolyan szenvtelen és nyugodt volt, mint eddig,
de Sindzsót nem csapta be. Nikkón keresztül az ojabun sebezhető. A
fogoly elmosolyodott a gondolatra.
- Nem - felelte. - Egy gyilkossági nyomozó idéztette meg, és kérni
akarja a kiadatását is. Rájött, hogy Nikko ölte meg a támadóját. - Nem
tudott ellenállni a folytatásnak, kínozni akarta Arakagát, bosszút állni az
előbbi félelemért. - Az ember azt hinné, hogy szépen hagyja elaludni az
ügyet, hiszen az a gazember csak azt kapta, amit megérdemelt. De ezek
nem tudják, mi a becsület, azt hiszik, az, ha mindig mindenki a bíróság
előtt felel a tetteiért. Persze, lehet, hogy fölmentik Nikkót, de az már
nem arra a nyomozóra tartozik.

146
 Arakaga megvetően horkantott. Sindzso tökéletesen tisztában volt
vele, hogy ha az ojabunon múlik, nem lesz tárgyalás. Fortani igencsak
megbánja, ha erősködik.
- Meséljen arról a nyomozóról - mondta Arakaga, és Sindzso ismét
mosolygott a sötétben.
- Fortaninak hívják, imádja a gyors kocsikat, karatézik, beszél
japánul, és azt hiszi, ért minket.
- Köszönöm, Sindzso úr. Talán mégsem volt olyan hiba Amerikába
küldenem.
Halk nesz hallatszott, ahogy Arakaga felállt, majd a puha léptek
távolodtak. Sindzso egyedül maradt a sötétben, amiről nem tudta, hogy
az éjszaka sötétje- e. Az ojabun nem engedte el, és ő mondhat neki
bármit, nem fogja elengedni. Előbb- utóbb fölteszi a kényelmetlen
kérdéseket is, aztán Sindzso imádkozhat, hogy kegyesen gyors legyen a
halál. Meg kell szöknie, és ha megszökött, végez Arakagával. Most már
nem tudott visszaröppenni álmai erdejébe, a tiszta hegytetőre,
bensőjének békéjébe. Ez a gondolat, Arakaga halálának gondolata adott
erőt, hogy elviselje a sötétet.
Amikor csöngettek, Andy Fortani ösztönösen az órájára nézett.
Elmúlt már éjfél. Mintha nem volna mindegy, mintha bárkinek is
számadással tartozna... Régi beidegződése volt, kezdő nyomozó
korában szokott rá, amikor még a nagy ügyet várta minden
csöngetésnél, azt, hogy fontosnak érezze magát. Marhaság! Soha nem
riasztották éjszaka, mert a körzetben rendes munkabeosztás szerint
dolgoznak, és még nem fordult elő, hogy bármelyik kollégája is azt
mondja valamikor éjfél után, hogy én ehhez hülye vagyok, most Fortani
eszére van szükség. És megtanulta, hogy nincsenek nagy ügyek.
Mindkét karjával feltolta magát, és lenézett az alatta fekvő nő arcára.
Viszonylag szép, viszonylag fiatal és hihetetlen könnyen egyezett bele,
hogy hazajöjjön vele. A magányosok bárjában találkoztak, ahová

147
Fortani időről időre benéz, hogy megigyon néhány pohárral, hallgassa
mások részeg fecsegését, átmossa vele az agyát, és ha szerencséje van,
fölszedjen egy nőt.
Az asszony ajka kinyílt, kinyílt félig lehunyt szeme is, és kutató
pillantással nézett föl Fortanira. Szép volt a szeme, kék és örvényes,
mint egy veszélyes tó. Magához húzta Fortanit, aki úgy érezte, szeretne
megfürödni ebben a tóban, alámerülni benne. Vonzotta ez az örvénylő
tekintet, érezte maga alatt, maga körül az asszony ruganyos testét, és
lassan, óvatosan ismét ránehezedett.
Odakinn újból csöngettek. Puha ujjak túrtak a hajába.
- Kinyitod?
Fortani szeme már csak centikre volt az asszonyétól. A kékség szinte
betöltötte látómezejét.
- Azt mondtad, nincs férjed.
A vastag, érzéki ajkak mosolyra húzódtak. A nő megmozdult,
Fortani érezte, mint hullámzik körötte finoman, simogatón, s lankadó
vágya kezdett ismét feltámadni.
- Nincs is. Csak egy barátom, de az nem féltékeny. Fortani ismét
felkönyökölt, nézte az asszony arcát, élvezte a finom, érzéki és ingerlő
mozgást.
- Nem nyitsz ajtót?
Fortani lassan leeresztette a fejét és megcsókolta. Csókolóztak már
korábban is, a bárban, ahol megismerkedtek, aztán idehaza is, amikor
megittak egy pohárral kedvcsinálónak, nem mintha szükség lett volna
rá. De most más volt, valami megváltozott. A nő szája puha volt és
hihetetlenül finom, Fortanit valami rég nem érzett szomorúság fogta el,
amikor abbahagyták. Elöntötte a vágy, hogy ne törődjön a külvilággal,
hogy vadul, követelőzőn és szenvedélyesen magáévá tegye ezt a nőt,

148
elhitesse magával legalább percekre, hogy szeret és viszontszeretik. De
elmúltak azok az idők. Lassan elhúzódott, felállt és a köpenyéért nyúlt.
A nő nem nézett rá, talán nem akarta, hogy Andy a szemébe nézzen.
Oldalt fordult, kicsit szabálytalan profilját és karcsú, szép nyakát
mutatva. Félhosszú, barna haja finom legyezőként terült szét a párnán.
- Mindjárt jövök - mondta Fortani sután. Nem kapott választ. Nézte
néhány pillanatig a karcsú, meztelen testet, aztán indult ajtót nyitni.
A szenszej volt az. Az egyetlen ember, akit nem küldhet ilyenkor a
fenébe. Öltönyben volt, nem az álelegáns sportvezetői sötétkék
blézerben és világosszürke nadrágban, amelyet karate- versenyeken
hord, hanem az öreg, méregdrága és rosszul szabott szürke, angol
szövet öltönyében, amelyet a japán étteremben is viselt Arakaga ojabun
vacsoráján.
- Nem zavarlak, Andy-szan? - kérdezte.
- Nem - hazudta Fortani. - Bevezette Kimurát a tágas nappaliba,
leültette a legkényelmesebb fotelba, és sört hozott a hűtőből. Nem tudta,
miért jött Kimura, nem is számított, ő a Szenszej, aki bármikor
beállíthat hozzá, az éjszaka közepén is. De nem ez járt a fejében, hanem
a másik szobában fekvő nő. Vajon megvárja- e, míg végez, és ha igen,
újra olyan lesz- e köztük, mint az előbb volt.
Magának kávét töltött a délutáni maradékból. Elege volt az
alkoholból, tiszta fejre volt szüksége, hogy eligazodjon a szenszejen és
ezen az idegen nőn, aki az ágyában fekszik, és aki váratlanul
megbabonázta, de főleg saját magán. Új kávét kellett volna főznie,
undorodott az állott, illatát és jellegét vesztett italtól, de udvariatlanság
lett volna magára hagyni a mestert. Fogta a csészéjét, és leült a
szenszejjel szemben.
Kimura nem nyúlt a söréhez, csak a poharat babrálta. Fortani
huszonöt év alatt még egyszer sem látta idegesnek, és most sem akarta.

149
Lesütötte a szemét, mintha így el tudná kerülni, de a tudatában tovább is
ott motoszkált az üveggel szórakozottan babráló izmos ujjak látványa.
- Beszéltem Keizo úrral - szólalt meg Kimura. -Nagyon jó
benyomást tettél rá, Andy-szan.
Fortani bólintott. Tudta, hogy mestere bóknak szánja, de nem volt
képes annak venni. Nem érdekelte, milyen benyomást tesz egy rohadék
bűnözőre, és a számára egy jakuza- főnök az. Bántotta, hogy a szenszej
ilyen ügyben jön hozzá. Kár volt ajtót nyitnia, mégiscsak hallgatnia
kellett volna arra a belső hangra.
- Kellemetlen ez nekem, Andy-szan - hallotta Kimura hangját,
mintha a szenszej olvasott volna a gondolataiban. Talán olvasott is. -
Tudom, mi a véleményed erről az egészről. Nem hibáztatlak, Andy-
szan. Azt hiszed, ismersz minket, japánokat, aztán egyszer csak mégis
falakba ütközöl. Találkozol egy jelenséggel, és nem vagy képes úgy
látni, ahogyan mi.
Szöveg, gondolta Fortani. Hazug, gennyes szöveg. Nem nézett föl,
inkább a kávét kevergette és az italt figyelte, kiégettnek és keserűnek
látta, mint önmagát.
- Keizo úr megkért, segítselek néhány kérdésben kiigazítani -
folytatta Kimura. Halk, de biztos volt a hangja, és szokás szerint
szabatos angolsággal fogalmazott. A másik szobából mocorgás
hallatszott, és Fortani nem volt képes nem odafigyelni, lesni az apró,
átszűrődő zajokat. - Keizo úrnak úgy tűnik, valamiféle jakuza-háborúra
gyanakszol - nyomta el a szenszej hangja a benti neszeket. - Tévedés,
Andy-szan. Keizo úr és Arakaga ojabun jó barátok. De ha nem azok
volnának, sem jutna eszébe Nikkót bántani.
Elhallgatott, várta, hogy Fortaninak van- e valami kérdése. De neki
nem volt, csak ült lehorgasztott fejjel. Megbénult az agya. Tudta, hogy
később átkozni fogja magát, amiért kihagyta ezt a lehetőséget. Sem
Keizo, sem a szenszej nem fog még egyszer így megnyílni előtte, de

150
tehetetlen volt. Összehúzta magán a köpenyt. Nem fázott, mégis valami
borzongásféle fogta el.
- Keizo és Arakaga üzletemberek - szólalt meg ismét Kimura. -
Egyiknek sem jutna eszébe erőszakhoz nyúlni, ha a másik valami
vállalkozásba kezdene a területükön. Az pedig, minden kérés vagy
felszólítás nélkül kifizetné a haszon egy bizonyos százalékát.
Ismét elhallgatott, szomorú, sötét szeme Fortanira meredt.
- Igen - bólintott Fortani. - Értem.
- De nincs ilyen üzlet, Andy-szan. Értsd meg. Fortani hazudni nem
tudott, vitatkozni nem akart.
Remegő kézzel nyúlt a kávé felé, és lassan kortyolva itta. Rosszabb
volt, mint amire számított, akárcsak ez a beszélgetés. Csak akkor
pillantott föl, amikor hallotta, hogy nyílik a hálószoba ajtaja. A nő jött
ki, akinek még a nevére sem emlékezett. Csúnyább volt, mint az előbb
az ágyban, elegáns, sötét kosztümje, amely oly jól mutatott a bárban,
most groteszkül idegennek hatott. Fortanira mosolygott, és csöndesen
átvonult a szobán. Fortani szeretett volna odamenni hozzá, átölelni,
könyörögni, hogy ne menjen, ne hagyja itt. De persze nem mozdult,
csak ült és a szemével kérlelt, de úgy látszik, nem elég erősen. Még egy
szomorkás kis mosoly, és a nő eltűnt, talán végleg az életéből. A
szenszej úgy tett, mintha észre sem vette volna a jelenetet. Talán így is
volt, süket és vak volt mindenre, annyira lefoglalták gondolatait a
jakuzák.
- Hagyd békén azt a lányt, Andy-szan - mondta hirtelen. Fortaninak
nem kellett kérdeznie, kire gondol. - Arakaga úgysem engedi, hogy
kitegyék egy kínos vizsgálatnak. Eleget szenvedett szegény gyerek.
Fortaninak elege volt. Lelke amerikai és japán fele, az, az igazi és a
felvett már percek óta vad harcot vívott egymással, és az amerikai,
amelyet egészen mostanáig elfojtott, most kitört.

151
 - Az a szegény lány valószínűleg megölt egy embert. - Érezte, hogy a
hangja is keményebb, mint illene, de most már ez sem érdekelte, nem
érdekelte semmi, a huszonöt év sem, amely alatt a szenszej az apja volt,
az a férfi, akire felnézett.
- Nikkót megtámadták - felelte Kimura türelmesen. -
Megerőszakolták. Ő csak védekezett.
Fortani sóhajtott. Üvölteni lett volna kedve, de uralkodott magán és
csak sóhajtott. - Ezt a bíróságnak kell eldöntenie, szenszej. Ha ártatlan,
fölmentik, ha nem... - vállat vont. - Nem ismerem ezt a technikát, de
annak alapján, amit láttam, próbáltam elképzelni. Ez a férfi már rajta
feküdt, talán már belé is hatolt, amikor a lány eltörte a gerincét. Nem
védekezett, hanem kivégezte a támadóját.
A szenszej szemébe nézett, most, először, amióta beszélgettek.
Kimura szeme fenyegető és kiismerhetetlen volt, mint küzdelem közben
támadás előtt.
- Az, az ember elkapta, és kést szegezett a torkának. Nikko nem
védekezhetett... - A szenszej keze egy pillanatra ökölbe szorult, aztán
újra kinyílt, és Fortani azt hitte, ütni fog, ha mást nem, az asztalra csap,
de nem, Kimura mozdulatlanul ült tovább. - Az a lány a tanítványom
volt - mondta csöndesen. - Arakaga azt akarta, hogy a lánya meg tudja
védeni magát. De arra nem tudtam megtanítani én sem, a többiek sem,
mit tegyen, ha már egyszer a torkán a kés. Ez a lány nem harcos, Andy-
szan. Nem jakuza, nem bűnöző, aminek maga képzeli. Egy kedves,
szelíd lány, aki tökéletesen értette a technikák lényegét, és pontosan,
szorgalmasan megcsinált mindent, amire tanítottam, de mindig is
hiányzott belőle az átütőerő és az akarat. Nikko soha, senkit nem akart
bántani. Nem tudhatom, mit érzett, amikor az a férfi leteperte,
megalázta, de örülök, hogy megtette, amit tett.
Váratlanul felállt, az ablakhoz lépett. Sötét volt odakinn, alakja
furcsán, élesen rajzolódott ki a fekete háttér előtt. Fekete haja csillogott

152
a lámpafényben, és sötét öltönyében valami ünnepélyes, temetői
hangulatot árasztott. Fortani Nikkóra gondolt, az ojabun lányára, akit az
ő mestere tanított ölni, aztán vagy talán nem is aztán, hanem ezzel egy
időben a nőre, aki az előbb még alatta feküdt. Talán még itt áll a
kapualjban taxira várva.
Aztán Kimura lassan megfordult, arca mosolyra húzódott, a
jellegzetes, kiismerhetetlen japán mosolyra. - Örülök, hogy
beszélgettünk egy kicsit, Andy-szan.
- Én is - hazudta Fortani. Nem tudott mosolyogni, és remegett a
gyomra, de legalább azt mondta, amit kellett.
- Rég jártál edzésen. Sok a munka, eh? -A szokásos évődő hang, a
régi Kimura hangja, akit annyira tudott szeretni. - Pedig nem szabad
kihagyni - bólogatott a szenszej. - Az ember nem is veszi észre, de a
tudása rozsdásodik, és az érzékei eltompulnak. Számít rájuk, de hiába.
Mint aki azt hiszi, van pénze a bankban, de a bank csődbe ment, és az
ember ott áll egy fillér nélkül, nem tudja kifizetni az ebédjét sem.
Kimura régi hasonlata volt ez, Fortani vagy egy tucatszor hallotta
tőle az évek során. El nem tudta képzelni, miért mondja most is el, de
abban biztos volt, hogy nem véletlenül.
- Le merem fogadni, hogy a távolságtartás és a belépő technika már
nem a régi. - Kimura közelebb lépett, és Fortani maga sem tudta miért,
felállt. Mintha valami különös erő vonzotta volna, hogy álljon fel a
kényelmes vászon karosszékből, és álljon meg küzdőtávolságon kívül
mesterével szemben. Ugyanez az erő kényszerítette arra is, hogy
finoman hátracsusszanjon, amikor Kimura közelebb araszolt. Kimura
mosolygott, aztán hirtelen közelebb lépett, a karja meglendült oldalt.
Fortani keze mozdult, de már késő volt, Kimura keze a nyakának
csapódott. Erős ütés volt, erősebb, mint amihez edzésen hozzászokott,
és Fortani egy pillanatra megtántorodott. Megver, üvöltötte benne egy
döbbent hang. Megver, mert megidéztetem a gyilkos lányt, mert egy

153
jakuzafőnök megbízta vele. Agyonver, ha védekezem, esélyem sincs
ellene. De közben már ütött, a keze ellenőrizhetetlen erővel csapott
arrafelé, amerre Kimurát érezte. Finom blokk térítette el útjából. Túl
feszes ütés volt, Fortanit a másodperc egy töredékére kibillentette
egyensúlyából a védés, és tudta, hogy most védtelen, de a várt fájdalom
elmaradt. Kimura amilyen könnyedén és gyorsan mellette termett, most
elhúzódott.
- Gondoltam - bólogatott. - Rossz reakciók... először a kezem akartad
követni ahelyett, hogy a távolságot figyelted volna, aztán egy túl feszes
ütés... rossz távolság, rossz egyensúly... az edzés hiánya Andy-szan.
Barátságos volt a hangja, Fortani a régi szeretetet hallotta
kicsendülni belőle. A szenszeje. Bármit is mondjon jakuzákról,
Nikkóról, bűnről és igazságról, akkor is a szenszeje. Hogy lehetett
képes teljes erőből ütni felé?
Fortani lesütötte a szemét.
- Köszönöm, szenszej.
- Ha nem én támadlak, ugyanez a hiba az életedbe kerülhet, Andy-
szan. Ne feledd!
Fortani nem értette a figyelmeztetést. Talán Kimura csak meg akarta
mutatni, mennyire gyenge még mindig? Vagy valami másról van szó?
- Ha nem ön támad, szenszej, kivédem - felelte. Elmosolyodott. -
Nem hiszem, hogy bárki is ilyen jó volna.
Őszintén mondta, nem hízelegni akart. Huszonöt év alatt nem látott
senkit, aki csak megközelítette volna a szenszejt. Azt hitte, Kimurának
jólesik hallani. De a szenszej a fejét csóválta, mint amikor egyszer egy
törésgyakorlatnál a tégla helyett az ő keze tört el.
- Van nálam jobb, Andy-szan, nem is egy. Csak még nem találkoztál
velük. - Az ajtó felé indult. Fortani nem állította meg, nem tartóztatta,
csak állt és a tekintetével követte. Kimura megállt az ajtóban, és mielőtt

154
kilépett volna, elmosolyodott. - Arakaga ojabun például jobb nálam -
mondta, aztán az ajtó halkan becsukódott mögötte.
A zene hangosabb volt, mint Boehr egy ilyen helytől várta volna, a
vendégek egy fokkal lezserebbül öltözöttek. Pólóingekre vett zakók,
másfél napos macho borosták a nők combközépig felhasított szoknyái,
csillogó estélyi ruhái mellett. Boehr úgy érezte, reménytelenül kilóg a
sorból klasszikus sötétkék öltönyében, a keményre vasalt fehér inggel,
amit Ruth készített elő, és hozzá a bordó nyakkendőt, amit tavaly kapott
tőle a házassági évfordulójukon. Mintha kis névjegyet viselt volna a
zakójára tűzve, olyasmit, mint amilyent a konferenciákon hordanak, és
a névjegyen nagy betűkkel az állna, hogy FBI.
Ez volt az Orchidea Klub, a hely, ahol elérte a Franciát, és
megbeszélte vele a találkozót. Otthonról telefonált, és miközben Ruth a
tévében valami fekete- fehér film újjászínezett változatát nézte, ő a
telefonban hallotta a beszűrődő zenét, a nevetgélést. Emlékezett, valami
különös kis irigységet is érzett, kaland, szép nők és izgalom, míg ő
Clark Gable műmosolyát nézi és diétás sört kortyolgat. Aztán kijutott a
kalandból, az izgalomból, a szép nők pedig nem érdeklik. Újra csak egy
nő létezik a számára.
Beljebb lépett, és a bárpulthoz furakodott. Nem volt nehéz, szétvált
előtte a tömeg, mint a Vörös- tenger Mózes előtt. Rendelt egy highballt,
unottan lötyögtette a jégkockákat az italban, és nézte a nőket. Már tudta,
hogy nem fog kérdezősködni. Rossz ötlet volt, egy értelmetlen lépés a
sok értelmetlen közül, amit fontolgatott. Még ez is jobbnak tűnt, mint
amit tennie kellett volna. Bemenni Carsonhoz, és ráborítani az asztalt.
Este tízkor felhívta a Franciát az Orchideában, és két óra múlva a
Franciát már üldözték, és körötte is összezárult a csapda. Gonzales
emberei tudták, hogy a Francia besúgó, és azt is, hogy éjfélkor
találkozik Boehrral abban az országúti kocsmában. És Boehr szerette
volna tudni, honnan.

155
 Honnan tudta Ruth, hogy ott lesz? Ő nem mondta el, csaknem
negyvenéves házasságuk során soha, egyszer sem mondta el a
feleségének, hová megy, mit csinál, és Ruth megtanulta, hogy ne
kérdezze. Eszébe jutott Carson, a pillantás, amellyel összenéztek a háta
mögött, amikor azt hitték, nem látja. Ruth félti, ez érthető. Megkérte
Carsont, hogy vigyázzon rá? Elképzelhető. Csak éppen ő Carsonnak
sem számolt be, hol találkozik a besúgójával, és a főnöke nem
követtette, az biztos. Akkor nem Fortaninak kellett volna megmenteni.
A csaposhoz fordult.
- Merre van itt telefon?
Az már várhatta a kérdést. Talán nem ezt, csak annyit, hogy Boehr
előbb vagy utóbb kérdez valamit, abbahagyja az ártatlan nézelődést.
- A mosdó előtt - vetette oda, aztán hirtelen dolga akadt a pult másik
felében valami pohárral, amit Boehrnak háttal állva kell törölgetni.
Greg nem tudta, merre van a mosdó, de ez nem túlzottan zavarta.
Megitta a szódás whisky maradékát, letette a poharat a pultra, aztán
elindult megkeresni. Félkörívek között haladt, mintha valami megőrült
belsőépítész részeges lázálmában tervezte volna a helyet elvetve
minden szögletet, ívelt falból nőttek ki a bokszok kis fél- és
negyedkörei, és alkották együtt a tánctér hosszúkás, elnyújtott körét.
Lila, kék és meghatározhatatlan színű fények villództak, de öregesen,
nem igazán szemet bántón. Boehr táncolókat kerülgetett, vagy inkább
azok őt, aztán alagútszerű kis folyosóba jutott, amolyan túlméretezett
boltívbe. Gusztustalan műorchideák nőttek a falon, teljesen beborítva,
hogy Greget a hányinger kerülgette. Nagyon is jól el tudta képzelni a
Franciát ezen a helyen. De valami zavarta. A boltív tágas, kör alakú
térbe nyílt, és a falon egymás közelében két telefon volt. Boehr
odalépett, és megnézte a rajtuk levő számot. Nem ezek egyikén hívta a
Franciát. Körülnézett. Az előtér túlméretezett volt, mintha az őrült
belsőépítész arra számított volna, hogy az összes vendégre egyszerre

156
jön rá a hasmenés, és sorba kell majd állniuk a mosdók előtt. Talán
ismerte a szakácsot. De egyelőre kihalt volt a terem, mindössze egy
lány üldögélt egy kis pult mögött a fal mellett, Boehr szinte úgy mondta
volna, az egyik sarokban, ha ugyan lettek volna itt sarkok. Húsz év
körül lehetett, félhosszú barna hajú, hosszúkás arcú lány, fekete
miniszoknyában és a régi urasági inasok libériájára emlékeztető
felsőben. Nem nézett Boehrra, a távolba meredt, de nem volt elég szép
ahhoz, hogy titokzatos legyen, hogy az ember azt higgye, távoli világok
rejtélyes és erotikus szépségeit álmodja. Csak akkor pillantott föl,
amikor a férfi megállt előtte.
Kérdő volt a tekintete, kicsit ijedt. Boehr felvillantotta a jelvényét.
Nézték egymást, a lány szemébe lassan dac költözött. Nyilván van
valami kis vaj a füle mögött, valószínűleg rajta keresztül cserél gazdát
némi enyhe kábító- vagy izgatószer, esetleg kis prostitúcióval is
kiegészíti a jövedelmét. Valaki, talán a hapsija, addig okosította a
jogairól, hogy már maga is kezd hinni bennük.
- Maga szokta fölvenni itt a telefont? - kérdezte Boehr.
A lány vállat vont.
- Ha nincs itt más, akkor igen.
- Van még ezeken kívül is telefon itt?
Újabb vállrángatás, idétlen, kamaszgyerekes mozdulat, ami Boehrt
váratlanul Johnra emlékeztette. De John csak tizenöt éves volt, amikor
meghalt, a fenébe is. Boehr ökölbe szorította a kezét. A lány elfordult,
mintha látni sem akarná, duzzogóan lebiggyesztette az ajkát. Van, aki
ellenállhatatlanul szexi lesz egy ilyen kis mozdulattól, de a többség csak
tenyérbemászó.
- Az irodában - mondta végül, és vékony ujjával egy, a falban
megbúvó ajtó felé bökött.
- Mi a száma?

157
 - Nem tudom. De úgysincs bent senki.
Boehr szó nélkül otthagyta, visszament a falon levő készülékhez, és
tárcsázta a Francia számát. Hallgatta a csöngetést, nézte a lányt, aki
közben átvetette egyik lábát a másikon, úgy figyelte őt. Hosszú lába
volt, majdnem szép, akárcsak az arca. Boehr már csaknem letette,
amikor valaki fölvette a telefont. Morcos férfihang, a háttérben hangos
zene, ugyanaz a zene, amely itt is lüktet, beszűrődik a folyosó boltíve
alatt.
- Igen?
- A Franciát keresem.
- Nincs benn. Hívja máskor.
Boehr letette a kagylót, és visszament a másik terembe. Még többen
táncoltak, mint az előbb, hajlékony testek hullámoztak előtte, kemény
arcok és széles vállak tűntek fel a látómezejében és tűntek el ismét. A
csapos épp egy koktélt kevert, nem nézett föl, amikor Boehr ismét
megjelent a pult mellett. Boehr türelmes ember volt. Megvárta, míg a
férfi fölnéz, aztán rámosolygott.
- Még egy highballt.
A csapos a jégkockákkal kezdte, rájuk löttyentette a whiskyt, és az
ital fura mintákat rajzolva folyt végig a kockák oldalán. Boehr nézte,
amint ráfröccsenti a szódat, és elé teszi a vaskos poharat. Aztán
komótosan kinyúlt, és megfogta a férfi csuklóját.
- Mikor látta utoljára a Franciát?
A férfinak izmos keze volt, erősebb, mint Boehr várta. Az a fajta
volt, aki látszólag nem izomember, de erős, mint egy bivaly. Boehrt
nem zavarta a dolog, egyszerűen tudomásul vette. Boehr marka olyan
volt, mint a satu, és ehhez nem kellett erőlködnie. Látszólag lazán,
barátságosan fogta a csapos kezét, csak hogy ott tartsa magánál, amíg

158
kérdez valamit, de közben olyan erővel szorította, amivel a kőből vizet
csavarhatott volna.
- Engedje el a kezem, maga barom.
- Mindjárt, amigo, egy pillanat az egész. Mikor látta utoljára a
Franciát?
Van, akinél beválik az ilyesmi, van, akinél nem. Ezt az alakot
keményebb fából faragták. Rántott egyet a kezén, a másikkal Boehr
arca felé ütött. Boehr nem erősködött. Elengedte a férfi csuklóját, bal
vállal elcsúsztatta az ütést, közben jobb kézzel megfogta a poharat, és a
csapos arcába löttyintette a whiskyt. A férfi káromkodva kapott a
szeméhez, Boehr pedig bal kézzel lazán gyomron vágta. A csapos
előregörnyedt, Boehr lapátkeze pedig a hajába markolt, és lerántotta a
fejét a pultra.
- Mikor látta utoljára a Franciát?
- A fenébe, engedjen el!
Boehr a szeme sarkából érezte, hogy alakok közelednek felé.
Túlságosan is magabiztos alakok. Ilyenkor nem árt egy társ ebben a
mesterségben. Talán jó lett volna magával hozni valakit, esetleg
Fortanit. Jobb kézzel markolta a csapos haját, a ballal nyúlt be a zakója
alá. Ezen az oldalon a nyolc milliméteres belga pisztolyt hordta, szinte
elveszett az apró jószág a tenyerében.
- Valami baj van, haver?
Piros zakó, széles mellkas, ha a piros zakóban nincs válltömés,
hatalmas izmok. Laza mozgás, cikázó, ideges szempár.
- Ugyan, csak beszélgetünk. Éppen kérdeztem valamit.
Gyors ütés volt, gyorsabb, mint amit Boehr védhetett volna, egy
pillanatra elakadt tőle a lélegzete. A következő fejre érkezett, és ha
Boehr nem kapja el a fejét, eltöri az állkapcsát, így is megszédült tőle,
hogy csak súrolta. Harmadik ütésre nem hagyott időt. Ballal előhúzta a

159
pisztolyt, a pofa felé lendítette, aztán jobbal ütött. Érezte a találatot az
öklében, és a piros zakós úgy esett össze, mintha rongyból lett volna.
Hirtelen csönd lett körülöttük, csak a zene szólt a hatalmas rejtett
hangszórókból változatlanul. Nem állt meg, pisztollyal a kézben
körbefordult, de csak ellenséges arcokat látott, fegyvert a sajátján kívül
nem. Nem nyugtatta meg a dolog. De nem félt. Boehr megfordult már
néhány meleg helyzetben, de soha nem félt igazán. Még tegnapelőtt
éjszaka sem, amikor azt hitte, vége, inkább tehetetlen haragot érzett, így
kell elmennie, anélkül, hogy megmondta volna Rumnak mindazt, amit
már rég el kellett volna mondania!
Visszafordult a csapos felé. Hátát égették a tekintetek, de le vannak
szarva, ezt kell tennie most, leállítani az egész ügyet olyan gyorsan és
váratlanul, ahogyan kirobbant.
- Még egy whiskyt - vetette oda. - Az első kiömlött.
A férfi az orrát törölgette egy papír zsebkendővel. Vérzett, talán a
pultba verhette be. Úgy tűnt, mondani akar valamit, valami durvát, de
Boehr kezében még mindig ott pihent lazán a kis nyolc milliméteres. A
csapos a háta mögött sorakozó üvegekhez lépett, levette a bourbont, és
töltött az előző pohárra. Friss jéggel nem fáradozott, szódával sem, csak
rálöttyintett a maradékra még egy kis whiskyt, aztán letette a pultra úgy,
hogy viszonylag közel legyen Boehrhoz, de azért ne érje el
kényelmesen.
Boehr jobb kézzel kinyúlt, és magához húzta a poharat. Nem kívánta
most az italt, de azért lenyomott egy korttyal. Egyes helyeken tükör van
az üvegek mögött. Remek, ha az ember tudni akarja, mi folyik a háta
mögött. Itt nem volt, az őrült belsőépítész nem gondolt a bajban levő
FBI-ügynökökre. Boehr látszólag unottan megfordult. A piros zakóst
most támogatták föl néhányan. A pofa szédelgett, de egyáltalán nem
látszott harcképtelennek. Boehr félig fordult csak vissza a csapos felé.
- Mikor látta utoljára a Franciát?

160
 A csapos nem az a fajta volt, aki szeret válaszolni. Levett egy
üveget, és úgy forgatta a kezében, hogy Boehr már azt hitte, mindjárt
fejbe vágja vele. De nem tette, talán a pisztoly tartotta vissza, talán az,
az erő, amivel Boehr kiütötte a piros zakóst, vagy csak az, hogy
mixernek nem illik vendéget fejbe vágni.
- Ki maga és mi a fenét akar itt? - kérdezte.
- A Francia egyik barátja - hazudta Boehr. Vagy talán nem is
hazudta, talán a maga módján a barátja volt. Legalábbis sajnálta, amikor
megpillantotta a holttestet, s rajta a kínzások nyomait.
A piroszakós már állt, ketten fogták le, mert neki akart rontani
Boehrnak, fröcsögött belőle a nyál és a fenyegetés. Boehr lazán felé
lépett, aztán hirtelen, minden előkészület nélkül ismét megütötte. Egyik
pillanatban még lazán lógatta a kezét, a következőben kilendítette, és
oldalról felcsapott. A férfi feje lekókadt, de nem esett össze, mert a
barátai tartották. Döbbenten nézték, de mielőtt eldönthették volna, mit
tegyenek, Boehr már visszabaktatott a pulthoz.
- Vigyék ki - vetette még oda. Fölvette a pultról a highballt, és ivott
egy kortyot, pillantását a mixerre szegezte. - Tegnapelőtt itt volt? -
kérdezte.
- Igen.
- Maga veszi föl a telefont, ha az irodában nincs senki?
- Igen.
- Tegnapelőtt fölvette?
Csönd ismét. A mixer szeme oldalt rebbent, sunyiság és félelem
látszott a tekintetében.
- Nem - mondta végül. - A Francia az irodában volt.
Boehr közelebb hajolt.
- Valaki fölvette, barátom, és mindent hallott, amit vele beszéltem.

161
 - Na és?
- Na és megölték.
A mixer végre letette az üveget. Sápadt volt az arca, s most már
valóban figyelt Boehrra.
- Mit akar tőlem?
- Csak egy nevet. Ki vette föl a telefont, miközben a Franciával
beszéltem?
A férfi a fejét csóválta.
- Lehet, hogy maga meg akar halni, ember, de én nem.
- Csak egy nevet. Nem fogják bántani.
Egymás szemébe néztek. Boehr tudta, hogy a mixer nem hisz neki,
és ő sem hitt magának. Meglepődött, amikor a férfi megszólalt.
- Én vettem föl, a fenébe is. A Francia nem vette észre, mert
befogtam a kagylót, és nem hallatszott be a zene. Aztán vigyáztam,
hogy ugyanakkor tegyem le, amikor ő. - Vállat vont. - Nem volt nehéz.
- És?
- És mi a fene?
. - Mi történt? - Boehr némi zavart érzett. Az egész nem úgy alakult,
ahogyan elképzelte, valami, valami nagyon fontos nem volt a helyén.
A mixer legyintett, mint akinek már úgyis mindegy.
- Egy pofa azt mondta, találkozniuk kell és sürgős. Megbeszélték,
hogy éjfélkor valami kocsmában a 105-ös út mentén.
- Maga pedig elmesélte. A férfi vállat vont.
- Egy százas egy telefonért.
Ismét egymás szemébe néztek, és a férfi pillantásában Boehr most
látott először valamit, ami ha nem is szimpatikus volt, de legalább
emberi.

162
 - De a Franciát megölték - vetette oda.
- Meg. - A férfi kérés nélkül újabb pohár whiskyt tett elé, és a pohár
mellett ott volt egy ragacsos papírfecni egy telefonszámmal. Boehr
lapátkezében eltűnt a cédula.
- Kösz - mondta. Ivott, aztán elővette a tárcáját, fizetett, és közben
feltűnés nélkül elrakta a cédulát is. - Megtalálom őket.
- Csak vigyázzon, nehogy ők találják meg magát! - Azzal a férfi
otthagyta, a következő pillanatban már mosolyogva töltögette az
italokat a shakerbe, és egy másik vendéggel beszélgetett. Egy ártatlan
este. A klub úgy tűnt, már elfelejtette az előbbi incidenst, a tánctér tele
volt, a pincérlányok izzadtan tülekedtek a rendelésekkel a pult felé. A
tündérek már elkeltek, csak néhány magányos ivó támasztotta a pultot.
Boehr lassan elindult kifelé, s miközben kinyitotta az ajtót, azon
tűnődött, vajon várják- e odakinn, és ha igen, hányan lesznek.
Arakaga a dolgozószobájába hívatta Clancyt. Tudta, hogy a fiú fél
tőle, és azt akarta, hogy csak féljen is. Sötét öltönyt viselt, sötét
nyakkendőt és makulátlanul fehér inget. Kézelőgombja arany volt, de ez
volt minden dísz és ékszer, amit megengedett magának. Üzletember
volt, de harcos is, és harcos nem visel csecsebecséket.
A szoba a kertre nézett, és széles japán tölgy vetett árnyékot az
ablakra. Puritán szoba volt tiszta vonalakkal és kevés bútorral, anélkül
hogy elvonnák az ember figyelmét. A falakat könyvek borították és az
íróasztalon kívül volt még két kényelmes fotel is, amely valamelyest
régi angol házak könyvtárszobáira emlékeztetett, amelyekbe egy- egy
szivart elszívni vonultak vissza az urak.
A két jakuzában, akik Clancyt idekísérték, már nem volt semmi
kifinomult. Vaskos testű, vaskos arcú férfiak voltak, hallgatag katonák,
akiket nem sok minden érdekelt a fegyvereken és a küzdelmen kívül.

163
 Angolul nem beszéltek, csak közrefogták a fiút, annyi időt sem
hagytak, hogy az ingét begombolja.
Arakaga így akarta. Clancy Eastmannek meg kell értenie, hogy az
történik, amit az ojabun akar. Meg, kell tanulnia, egyszer és
mindörökre. Már csak Nikko kedvéért is.
A fiú megállt az ajtóban, és zavartan tuszkolta ingét a nadrágjába.
Arakaga nem állt föl az asztal mögül, nem kért elnézést, amiért ilyen
hirtelen hívatta, csak ült és nézte.
Clancy beljebb lépett. A haja kócos volt, a szeme karikás. Azóta alig
aludt, hogy Japánba jött. Hiányzott az ágya, a szobája, a hangszerei,
hiányzott az egyetem, az egész nyavalyás Amerika hiányzott. És
hiányzott Nikko. Világos vászonnadrág volt rajta, nem az, amelyikben
jött, hanem egy másik, ugyanolyan, és egy majdnem olyan világoskék,
rövid ujjú vászoning. Akár férfias is lehetett volna, de nem volt az.
Arakaga ismét megpróbálta elfogulatlanul nézni, hátha rájön, mit szeret
ezen az alakon a lánya, de képtelen volt rá. Clancy Eastman akárhogy is
nézte, megmaradt puhány, nőies alaknak.
- Nikko... jól van?
Nőies még a hangja is, gondolta az ojabun. De tartás van benne. Ha a
múltkor hajlandó belészúrni a tőrt a fogolyba, Arakaga barátságosabban
bánik vele. Gratulál, milyen bátran viselkedett, igazi harcosként, aztán
az első géppel visszaküldi Amerikába, és ha még egyszer
idemerészkedik, valóban az ő emberei veszik el a kedvét. De Clancy
nem szúrt. Talán gyenge volt hozzá, talán túl lágy szívű, de akárhogy is,
volt bátorsága nemet mondani az ojabunnak.
Arakaga intett a fotel felé. Megvárta, míg a fiú leül, végre
abbahagyja a zavart fészkelődést, aztán válaszolt csak.
- Vidéken van. - Várt egy kicsit, látta a csalódást Clancy arcán. -
Vidékre küldtem... gyógyulni.

164
 Clancy felkapta a fejét, hitetlenkedés és remény tükröződött a
szemében.
- Nikko megkapta a vírust, de nem beteg - magyarázta Arakaga. -
Vannak, akik soha nem is lesznek betegek, mert a szervezetük ellenáll.
Ott tanyázik a vírus, de a szervezetük egyszerűen nem is törődik vele. -
Egy pillanatra elhallgatott, így kell, hogy legyen, gondolta. Nikkónak
nem eshet baja. Erőt vett magán, hogy folytatnia tudja. - Vannak
bizonyos gyakorlatok, amelyekkel a kit, a belső erőt, az életenergiát
lehet erősíteni. Nikko már eddig is végzett ilyeneket, talán ezért sem
támadta meg a kór. Most pedig újabbakat tanul.
Arakaga felállt, megkerülte az íróasztalt, és leült a Clancyével
szemközti fotelba. A fiú nem szólt, vékony, ideges ujjaival félresöpört
egy, a homlokába lógó hosszú, szökés tincset.
- A legjobb mesterek foglalkoznak vele - mondta Arakaga halkan. -
Nikko nem lesz beteg, ezt megígérhetem.
- Láthatom?
- Nem. Megzavarná a koncentrációját, az energiáit. Nikko számára
most egy időre megszűnt a külvilág.
A fiú lehajtotta a fejét, Arakaga pedig a hegyi házikóra gondolt, ahol
a lánya a Kínából hozatott csikungmesterrel meditál és gyakorol. A
távolból ide látszó fenséges csúcsokra, a zöldellő rétre és a virágzó
fákra a ház körül: Nikko megcsókolta, amikor elbúcsúzott tőle, és addig
ott állt a ház előtt, amíg a kis ösvény első kanyarja el nem rejtette szem
elől, de apja látta, hogy nem utána néz, hanem valahová a távolba
mered.
Az ojabun erőt vett magán, hogy folytatni tudja. Egy pillanatra
erősen elfogta a gyűlölet, amiért ilyen intim dolgokról kell beszélgetnie
ezzel az idegennel.

165
 - Nikko nem lesz beteg - ismételte -, de a vírus benne marad. Bárki is
akar együtt élni vele, ezzel a ténnyel is együtt kell élnie.
Clancy a szemébe nézett. Tiszta, kék szeme volt, és az ojabunt egy
másodpercre megzavarta a pillantása. Aztán a fiú ádámcsutkája
megrebbent.
- Tudom, uram.
- Nem lehet gyerekük, és nem lehetnek együtt úgy, minden
elővigyázatosság nélkül, ahogyan egy szerelmespár együtt akar lenni.
- Igen, uram. Már végiggondoltam. - Clancy ujjai önkéntelenül is
valami dallamot zongoráztak. - Végiggondoltam - bólogatott. - Én
szerettem volna gyerekeket, sok gyereket, legalább ötöt, de ha
választhatok, hogy Nikkóval éljek, és ne legyen gyerekem, vagy más
nővel, akkor én Nikkóval akarok élni. Szeretem Nikkót.
Arakaga vágott, fekete szeme megrebbent, de kifejezéstelen maradt.
- Szeretném, ha hazamenne, Clancy - mondta halkan.
A fiú megmerevedett. Szokatlanul gyengéd volt az ojabun hangja, és
még soha nem hívta a keresztnevén. Miért kell hát hazamennie?
- Nikkóval úgysem találkozhat egy ideig - hallotta Arakaga
duruzsolását. — Itt csak vesztegeti az idejét, de otthon segíthet rajta.
- Mivel?
- Nem akarom, hogy a lányom meghurcolják az Államokban. Nem
akarom, hogy fényképezzék, hogy bíróság elé állítsák, azt sem akarom,
hogy kérjék a kiadatását, mint gyilkosét. Valami rohadék kést szegez a
torkának és megerőszakolja, és még csak nem is azért, mert kívánja őt,
hanem mert felbérelték. Egy ilyen szemétládát nem védhet a törvény,
Clancy. Nikko pedig eléggé megszenvedte már ezt a dolgot, nem
gondolja?

166
 Clancy bólintott. Csak egy pillanatig tűnt különösnek a jakuzafőnök
szájából, hogy egy bűnözőt ne védjen a törvény, aztán Clancy megadta
magát az Arakagából áradó erőnek és biztonságnak.
- Mit tehetek? - kérdezte rekedten.
- Menjen haza, és beszéljen azzal a rendőrrel. El tudom évekig húzni,
hogy kiadják Nikkót, de meg akarom kímélni ettől az egésztől. Azt
akarom, hogy az a rendőr vonja vissza az állítását. Ő, aki elindította a
dolgot, ő mondja azt, hogy bocsánat, tévedtem, Arakaga Nikko nem
lehetett a tettes. Győzze meg, talán magának sikerül. Maga egy nyelven
beszél vele.
Clancy jól emlékezett arra a nyomozóra. Vékony, de kisportoltnak
tűnő férfi, Clancy, ha nem tudja, hogy rendőr, inkább törekvő
menedzsernek vagy tőzsdecápának gondolta volna. Egyáltalán nem
érezte úgy, hogy egy nyelven beszélnének, leszámítva persze az angolt,
de Arakaga nem így értette.
- Nem tudom, sikerül- e - nyögte ki.
- Csak próbálja meg. Elküldtem egy emberemet, talán neki sikerül
meggyőznie, talán magának. De Nikko nem állhat bíróság elé.
Clancy megmarkolta a fotel karfáját. Jólesett a fa hűvös érintése,
szinte érzéki volt.
- Mindent megteszek, Arakaga úr. De ha nem, én akkor is Nikko
mellett állok. Én... - elhallgatott, nem tudta végigmondani. Nem volt
képes ennek a szigorú férfinak, az ojabunnak elmondani, mennyire
szereti a lányát, hogy már csaknem kész a szimfónia, amit hozzá írt, és
nem érdekli semmi, csak hogy vele lehessen. És hogyha nincs ez a
rémes ügy, talán soha nem jön rá, hogy nem tud Nikko nélkül élni.
Szereti, gondolta Arakaga. Csakugyan szereti, vagy a világ
legnagyobb színésze ez a fiú. A telefonra gondolt, amit délután kapott.
Megbízta egy ismerősét, nézzen utána Clancy Eastmannek. Nem mintha

167
gyanús volna a fiú, de Arakaga nem azért volt az ötödik legnagyobb
család ojabunja, hogy ne ellenőrizze le, kivel akar a lánya együtt élni.
Innen tudta, hogy Clancyt még diákkorában beszervezték, és a
titkosszolgálat fizetett ügynöke.
- Nem, Eastman úr - mondta halkan. - Ha Nikko bíróság elé áll,
maga nem fog mellette állni.
Fortani maga elé tette a névjegyet. Matt fehér névjegy volt, szépen
formált dombor betűkkel. Nem túl feltűnő, inkább elegáns, és minél
tovább nézed, annál szebb. Mint a gazdája.
Carol C. Parker, pénzügyi tanácsadó.
Az asszony, akinek a szeme olyan volt, mint az örvénylő tó, aki
engedelmesen és gátlástalanul feküdt alatta. Aki elment, miközben ő a
szenszejjel beszélgetett, de ott hagyta a párnán ezt az apró, fehér
névjegyet.
Fortani fölvette az asztalról, és visszatette a zakózsebébe. Nem
értette magát. Soha nem voltak gátlásai a nőkkel szemben. Tudta
magáról, hogy elég jóképű, és azt is, hogy határozott, de gyengéd
partner. Akinek ez kevés, aki másra vágyik, az keressen mást magának,
jobbat, szebbet ízlés szerint. Andy Fortani, nem izgatja magát.
Mi van ebben a nőben, hogy huszadszor veszi elő a zsebéből azt a
nyavalyás névjegyet, és huszadszor teszi vissza anélkül, hogy fogná a
telefont és felhívná.
Carol C. Parker. A név alatt egyetlen telefonszám, nyilván az, ahol a
tanácsokat osztogatja, cím sehol. Egyáltalán, mi a fene egy pénzügyi
tanácsadó? Próbált visszaemlékezni a nő ruhájára, az ékszereire, de csak
arra emlékezett, hogy miközben a bárban ittak, belátott a kivágásába,
meg arra, hogy milyen volt a szája íze. Mit kezdjen egy olyan nővel, aki
esetleg tízszer annyit keres, mint ő?

168
 Azt, amit a többivel, gondolta. Újra elővette a névjegyet, lecsapta
maga elé. Legalább írt volna rá valamit, hogy hívjál föl, vagy ne
haragudj, hogy elmentem, vagy firkálta volna rá az otthoni számát, ha
egyszer nincs férjnél, csak egy barátja van, aki nem féltékeny. A
fenébe! Andy utálta a tehetetlenséget és határozottságot, és a legjobban
magában utálta. A telefon után nyúlt, de a készülék megszólalt abban a
pillanatban, hogy megérintette a kagylót.
Stonefield volt az, a hangjából érződött, hogy a fogpiszkáló valahol a
hátsó őrlőfogai táján járhat.
- Andy te vagy?
- Miért, kit vártál?
Stonefield nem volt tréfás kedvében.
- A barátod újra működött. Ezúttal egy étteremben.
Fortani hallgatott. Nézte a névjegy elegáns, kézírást utánzó betűit, de
lábakat látott, pultok alól kibukkanó mozdulatlan lábakat, kitaposott
cipőket, visszereket, és elöntötte a düh.
- Mondd a címet!
Maga elé húzta a jegyzetfüzetét, és előkapta a tollat. Miközben a
címet írta, a másik kezével kivette a zsebéből a kulcsát, és kinyitotta a
bezárt fiókot. Volt itt egy betörőkészlet, néhány bokszer, rugós kés és
pillangókés, és volt két pisztoly. Az egyik a forgótáras, öreg revolver,
az ember szinte a vadnyugaton érezte magát a láttán. Andy egy
részegtől vette el egy kocsmában még azelőtt, hogy gyilkossági
nyomozó lett belőle. A másikat csak a minap vette föl a földről a
parkolóban, amikor Boehrért ment. Az egyik támadójáé volt. Ezt tette
zsebre, az öreg colt túl jó volna egy ilyen rohadéknak. A másik zsebébe
betette a noteszt és felállt.
- Oké, Charlie, mindjárt ott leszek.
Sóhaj a vonal túlvégén, az a megtévesztő, fáradt, öregemberes sóhaj.

169
 - Engem nem érdekel, mikor érsz ide, Andy, de kapd el a fickót.
- Kinyírom a rohadékot - mondta Fortani.
- Engem az sem érdekel, Andy, csak kapd el.
Fortani válasz nélkül letette a kagylót. Már az ajtóban volt, amikor
megtorpant, visszament az asztalához, és a belső zsebébe tette a
névjegyet.
Sindzso igyekezett kihasználni a magányt. Most nem azért meditált,
hogy valahol máshol legyen, és csak a teste feküdjön itt, a falhoz
bilincselt kézzel, lábbal Arakaga házának pincéjében. Most önmagába
merült, felkutatta saját tartalékait, és saját erejét. Meg kell szöknie, és
minél előbb, különben késő lesz. Arakaga felőrli kínzás nélkül is, felőrli
ebben a kínzó sötétben a tájét, megtöri a belsejét, és ezután adja át a
hóhérainak. Igyekezett megszabadítani magát minden kétségtől, mert ha
kételkedik magában, nem fogja másokra kényszeríteni az akaratát.
Felidézett magában mindent, amit tudott, és mire hangokat hallott a
folyosón, már úgy érezte, elég erős lesz ahhoz, amit tennie kell.
Ketten jöttek, Arakaga valóban semmit sem bíz a véletlenre.
Egyikük az ételt hozta, a másikuk csak állt és nézte, amint a társa leteszi
Sindzso mellé a kis tál rizsét és a halat, a pohár teát. Sindzso nem látott
fegyvert a kezében, de tudta, hogy ez semmit nem jelent. Nyilván van
fegyver mindkettőnél, és nyilván jól bánnak a kezükkel, lábukkal is.
Ahogyan azt is tudta, hogy elintézi mindkettőt, amint módja lesz rá.
Arra a jakuzára koncentrált, aki az ételt hozta. Fiatal, nem túlságosan
izmosnak látszó, mosolygós arcú, szinte kedélyes férfi volt. Sindzsót
nem tévesztette meg a dolog. A szemébe nézett, és rámosolygott.
- Jó, hogy az ojabun elenged - mondta.
Csak a nyitott ajtón szivárgott be fény, és a két jakuza arca szinte
elmosódott, ívük beleivódott a sötétbe.
- Mit dumál ez? - kérdezte a hátsó, a fegyveres.

170
 Sindzso ettől tartott. Egészen más egy embert hipnotizálni, mint
kettőt, főleg, ha az egyik az a nagyokos, gyanakvó fajta. Úgy döntött,
egyelőre nem törődik vele, a társával foglalkozik. - Nyisd ki a bilincset
- mondta halkan. Tudta, hogy csak olyasmire képes rávenni a jakuzát,
amit az agya könnyen elfogad. Hiába utasítaná, hogy támadjon a
társára, és vegye el a fegyverét, nem tenné meg, és a belső ellenállás
valószínűleg ki is zökkentené a hipnózisból. - Arakaga ojabun azt
mondta, elenged. Mondta nektek is. Azért küldött ide, hogy
megetessetek és elengedjetek.
Beszéd közben a másik jakuza felé fordult. Az közelebb lépett és
Sindzsóra nézett, Sindzso pedig fogva tartotta a tekintetét, és halkan,
nyugodtan, barátságosan beszélt tovább.
- Arakaga ojabun fontos munkát adott nekem, azonnal indulnom
kell, mi egy oldalon vagyunk, ti meg én, barátok vagyunk, ételt
hoztatok nekem, teát hoztatok, és most szépen kinyitjátok a bilincset,
hogy enni tudjak. El akartok engedni, kinyitjátok a bilincset.
Nem engedhette meg magának, hogy azon gondolkodjon, mi történik
vele, ha nem fogadnak szót, meg sem fordulhatott a fejében a kétség, ha
hatni akart ezekre az emberekre. Beszélt tovább, lassan szőtte szavai
hálóját a két jakuza köré. Most őt segítette a földönkívüli csend, a
titokzatos sötét. Mintha nem ezen a világon lennének, ők hárman,
hanem messze Tokiótól, messze az ojabun házától, messze a haláltól és
az erőszaktól. Sindzso kije kiterjeszkedett, maga alá gyűrte a két jakuza
kijei, ahogyan lassacskán rájuk kényszerítette az akaratát is.
A fegyveres lassan a zsebébe nyúlt, és előhúzta a kulcsot, aztán
Sindzso mögé lépett, kikerült a szeme sugarából, de Sindzso tovább
beszélt, fogva tartotta a szavaival, fogva tartotta az akaratával. Sindzso
érezte, hogy a bilincs lehullik a bokájáról, a csuklójáról, és elöntötte a
megkönnyebbülés hulláma. Ennyi elég volt, hogy megtörjön a varázs.
Döbbent motyogást hallott a háta mögül.

171
 - Mi a fene? Miért mondtad, hogy engedjük el, Tosiro?
- Én nem mondtam.
Sindzso csak a fiatalabbik jakuza arcát látta, ahogy a mosolygást a
zavar, a zavart pedig, düh váltotta föl, de érezte, hogy a másik már
mozdul is a háta mögött. Sindzso rengeteget gyakorolt bekötött
szemmel, sötét szobában, és rendszeresen végezte a megfelelő
meditációs és légző gyakorlatokat. Nem kellett hogy hátranézzen, tudta,
honnan érkezik a csapás. Hátrébb csusszant, süllyesztette a súlypontját,
teste a jakuzáénak ütődött, fölcsapó keze egy vastag csuklóra tapadt. És
már dobott is, mielőtt a jakuza visszanyerhette volna egyensúlyát,
felrántotta és csavarta a csuklóját, és kifordított lábfejjel, laposan rúgott.
Reccsent a kéz, és a férfi felordított, de ez ellen nem tudott mit tenni.
A pisztoly a kezében maradt, de nem volt ideje a fiatalabb jakuzára
szegezni, az máris rúgott felé. Gyors, pattanó rúgás volt, és pontosan az
álla alatt fúródik a cipőorr a nyakába, ha ő nem mozdul ki. De Sindzso
könnyed, táncos mozdulattal elrántotta a csípőjét, és ugyanabban a
pillanatban továbblépett mély lovaglóállásba, és ütött. Kézéle a nyakán
találta a jakuzát, ott, ahol a jakuza akarta eltalálni őt, aztán
visszarántotta a csípőjét, támadóállásba váltott, és visszarántott keze
most előrevágódott egyenesen az idősebb jakuza felé. Az már félig
fölkelt, nem vette el harci kedvét sem az esés, sem a törött keze, ha
Sindzso egy pillanatot késlekedik, beleveti magát a küzdelembe. De
Sindzso nem adott esélyt. Ökle akár a gőzmozdony csapódott a férfi
halántékának.
Csend lett. A két jakuza némán, élettelenül feküdt; Sindzso pedig
kiegyenesedett, mélyen beszívta a levegőt a harájába, aztán lassan,
hangtalanul kiengedte. Bedugta övébe a fegyvert, és az ajtóhoz lépett.
Folyosót látott, a csupasz kőfalakat egyetlen lapos, gyönge lámpa
világította meg. Jobbra egy vasajtó, hasonló ahhoz, amilyen az ő

172
cellájának ajtaja, balra meredek csigalépcső néhány méternyire tőle. A
szabadságba vezető út!
Sindzso halványan elmosolyodott. Arakaga ojabun talán mégsem
vett mindent számításba, gondolta, és halkan elindult a lépcső felé.
- Jobbra - mondta Fortani. Félig lehunyta a szemét, és hátradőlt az
ülésen. Csak elmosódva látta a fényeket, a házak körvonalait. Lassan
gurultak, Stonefield hallgatagon ült a kormány mögött. Keresztúthoz
értek, és Andyt valami balra vonzotta. De nem szólalt, meg rögtön, és
már át is gördültek, és ezzel a vonzás megszűnt. Tovább.
Fél órája járták a környéket, Stonefield kék Buickja már kezdett
feltűnő lenni a három gyilkosság helyszínét kirajzoló nyújtott
háromszögben.
- Jobbra. - Andy szeme elől eltűnt a neonreklám villogó narancssárga
fénye, és valami felirat bukkant elő a semmiből elmosódottan.
- Négy - mondta Stonefield mellette.
- Tessék?
- Mondom négy. Most fordulunk be negyedszer ezen a sarkon.
Fortani behunyta a szemét.
- Lehet, hogy az előbb annál a széles útnál balra kellett volna
fordulnunk - ismerte be.
- Három.
Fölnézett. Profilból látta Stonefield széles arcát. Különös volt,
idősebbnek látszott, mint amit megszokott. A fogpiszkáló a másik
oldalon fityeghetett, mert innen nem látszott, csak annyi, hogy a szája
lassan őröl, mintha rágógumizna.
- Mi három?
- Háromszor fordultunk be arra a széles útra, balra. - Stonefield
lejjebb tekerte az ablakot, kiköpte a fogpiszkálót, és rögtön újért nyúlt. -

173
Ennek semmi értelme, Andy. Összevissza tekergünk, ugyanúgy
sejtelmed sincs, merre menjünk, mint nekem. Én benne voltam, nem
mondhatod, hogy nem voltam benne, azt mondtam, oké Charlie, ha a te
Fortani barátod vudu varázslattal kapja el azt a rohadékot, nekem úgy is
jó.
- Nem vudu varázslat, Charlie. Lazítás és meditáció.
- Nekem mindegy, Andy, tőlem lehet lazítás és meditáció, tőlem
lehet vudu varázslat is, ha elkapjuk azt az őrültet. Én hülye vagyok az
ilyesmihez Andy, énnekem a miszticizmus annyi, mint teába a lócitrom,
én elhiszem neked, hogy amit most csinálunk, nagy kínai varázslat, de
csak annyit látok belőle, hogy összevissza, autózunk, és már negyedszer
fordulunk be ezen a sarkon. Ide figyelj, öreg, mi lenne, ha most te
vezetnél egy kicsit, és én mondanám átszellemült pofával, hogy most
jobbra, Andy, most balra, mindjárt meglesz.
Fortani rosszkedvűen elfordult, és kinézett az ablakon. Nem
válaszolt, nézte az esőáztatta járdát, a kövön csillogó fényeket.
- Tudsz jobbat? - mordult fel. - Ugyanúgy el akarom kapni azt a
szemetet, mint te. Szemtanúk nincsenek, mindössze néhány homályos
leírás, ami alapján akár én is lehetnék a gyilkos. Logika nincs, rendszer
nincs, nem tudok mit csinálni, Charlie. Ez nem klasszikus krimi, ahol a
könyvtárszobába összehívhatnám a gyanúsítottakat, mind az ötöt, a
fenébe is. Itt, ha össze akarnám gyűjteni a gyanúsítottakat, a stadionban
nem férnének el. Minden tizenhat és harminc közötti, átlagos termetű
fehér férfi gyanúsított lehet. Itt nem megyek semmire a jó öreg
gyalogmunkával, azzal, amit egyesek olyan előszeretettel neveznek az
igazi rendőrmunkának, mert nincs kit kihallgatnom, nincs nyom, amin
elindulhatok. Nem megyek semmire a tudománnyal, mert amíg nincs
egy rohadt gyanúsítottam sem, nem tudják kiével összehasonlítani a
talált nyomokat és szőrszálakat. És különben is, a rohadék boltokban
gyilkol, olyan helyeken, ahol naponta százak fordulnak meg.

174
 - Tudom - morogta mellette Stonefield halkan. - Ha nem tudnám,
nem mentem volna bele ebbe a marhaságba. - Félrehúzódott, és megállt
a járda mellett. Lekapcsolta a motort, és Fortani felé fordult. - Egy
percig már szinte hittem benne, olyan meggyőző voltál, Andy, de nem
megy. Elhiszem, hogy jót akarsz, de látod, hogy nem megy a dolog.
Fortani a műszerfalat nézte. Maga is így érezte, de nem akarta
bevallani.
- Kiszállok, Charlie. Folytatom egyedül.
- Nézd, Andy...
- Te nézd, Charlie! Lehet, hogy igazad van, marhaság az egész.
Lehet, hogy csak én csinálom rosszul. Nem jól meditálok, nem
engedem el magam. Túlságosan is akarok.
Stonefield hangja lemondóan, gunyorosan szólalt meg mellette.
- Már az is baj?
- Az is. - Fortani fölnézett a poros műszerfalról, de nem volt kedve
Stonefield kérődző képébe bámulni, inkább kinézett az ablakon. Kis,
késő éjszakáig nyitva tartó szendvicsbár közelében álltak, a szellő
színes zászlócskákat libegtetett a bejárat fölött. -Arról van szó, hogy a
tudatalattidnak kell működnie. Rá kell hangolódnia valaki más
gondolatára, aki talán kilométerekre van tőled, és te nem tudod sürgetni.
Képzeld el, hogy a hátadon feküdve lebegsz a vízen. Minden erőfeszítés
nélkül fenn maradsz, nem süllyedsz el. De ha pánikba esel, elkezdesz
kapálózni, elmerülsz. Minél inkább fenn akarsz maradni, annál
hamarább elmerülsz.
Stonefield néhány másodpercig emésztette a dolgot.
- Lehet, hogy igazad van, Andy. Én nem tudok úszni, és ha a vízbe
dobnának, én bizony kapálóznék, és nem a hátamon lebegnék. És ha
meg akarok fogni egy gyilkost, akkor azt meg akarom fogni, és nem
arra gondolok, hogy nem akarom megfogni, csak azért, hogy végül

175
mégis megfogjam. Nekem ez magas, Fortani. Én egyszerű ember
vagyok, aki szereti a tiszta dolgokat, és ilyen baromságot utoljára
sráckoromban hallottam, amikor a csajok mozi után mindig azt
mondták, hogy nem, és nekem ki kellett találnom, mikor gondolják
komolyan, és mikor mondják csak azért, hogy egy kicsit lihegjek
utánuk.
Fortani bólintott.
- Viszlát, Charlie. Aludj jól, és álmodj tiszta dolgokról. - Gyorsan
kiszállt, mielőtt Stonefield válaszolhatott volna, aztán az öreg Buick
elhajtott, és ő ott maradt egyedül a járdaszélen. Stonefield kocsija után
nézett, figyelte, ahogy a hátsó lámpák egyre kisebbek lesznek, aztán
beolvadnak a sok apró, csillogó piros kör közé. - Talán igazad van,
Charlie - mondta félhangosan. Sejtelme sem volt, hogy merre induljon.
Elméletben nagyon szép volt minden, érthető és világos. Fortani úgy
képzelte, behunyja a szemét, és kis térképet lát majd gondolatban, és a
térképen piros vonal mutatja, merre menjen. De nem látott térképet, és a
megérzései gyengék voltak, bizonytalanok, nem ment velük semmire.
Hiába próbált ellazítani, nem vonzotta egyetlen irány sem, legföljebb a
szendvicsbár. Éhes és szomjas volt. A délelőttje elment a
helyszíneléssel, délután a legutolsó gyilkosság környékét járta
Stonefield társaságában. Lakókhoz csöngettek be, akik az ablakukon
kinézve láthatták volna, ki lép be az étterembe, állítólagos tanúk után
futkostak egészen estig. Este lement edzésre. A szenszej pedig úgy
fogadta, mintha nem hagyott volna ki heteket, mintha nem történt volna
semmi, mintha csak álom, rossz álom lett volna az, az éjszakai
beszélgetés. Aztán hazament, átöltözött, és éjfélkor találkozott
Stonefielddel. Megint egy fölösleges nap, egy olyan nap, amelyet ki
kéne törölnie a naptárból és az emlékezetéből.
A csengő halkan megszólalt, amikor kinyitotta a szendvicsbár ajtaját.
Kócos, fekete hajú, húsz év körüli fiú ült a pult mögött. Olvasott, de

176
lerakta a könyvet abban a pillanatban, hogy Fortani belépett. Mögüle a
kis konyhából zene szólt, valamelyik éjjel- nappal zenét ontó
rádióállomás. Az egyik falon jókora poszter volt; egy tucat fiatal áll
körül egy másfél méteres szendvicset, és viháncolva harapja minden
oldalról. A másikon régi plakátok utánnyomásai, köztük girbegurba
felirat. Ezeregy szendvics. Ha újabbat talál ki, ingyen megcsináljuk.
Fortani gondolkodott, de nem tudta, mi lehet abban az ezeregyben.
Talán majd máskor. Rendelt egy Bohém szendvicset, anélkül hogy
megkérdezte volna, mi van benne, hozzá egy üveg sört, és amíg a fiú
szorgoskodott, benyitott a mosdóba.
Éppen az arcát mosta le hideg vízzel, amikor meghallotta a lövést.
Annyira máshol jártak a gondolatai, hogy néhány másodpercig fel sem
fogta, mi történt. Carolon járt az esze. Este, edzés előtt az öltöző falán
levő telefonról felhívta. Üzenetrögzítő jelentkezett be.
Fortani megismerte az asszony hangját, és egyszeriben olyan
hihetetlennek tűnt minden. Letette a kagylót anélkül, hogy bármit is
mondott volna.
Aztán váratlanul, amilyen hirtelen jött, el is múlt a bénultság.
Kirohant a mosdóból. Kis előtérbe jutott, amolyan elvetélt
folyosófélére. Oldalt a női mosdó ajtaja volt, hátrébb egy másik, felirat
nélküli ajtó, talán raktár. A szemközti falon egész alakos tükör, Fortani
egy villanásnyi időre látta magát, amint a kijárat felé száguld. Valami
csattant, de nem lövés volt, valaki üvöltött, és legszívesebben üvöltött
volna már Fortani is, kívánkozott belőle a harci kiáltás. Az az átkozott
ajtó befelé nyílt! Fortani káromkodva rántotta meg.
Kiugrott, egyenesen egy pisztoly elé. Nem gondolkodott előre, mit
tegyen, aki ilyen helyzetben nekiáll elmélkedni, az általában úgy dönt,
hogy a legokosabb, ha marad, ahol van. De agyában mégis élt valami
elképzelés, az, hogy a fegyveres nem rá céloz, hogy meglepheti, s ebben
a szűk térben egy pillanat alatt mellé ér és lefegyverzi. Nem vette

177
számításba a kis folyosót, azt az átkozott, befelé nyíló ajtót, és még ki
tudja mennyi minden apróságot, ami ilyen helyzetben élet- halál
kérdése lehet. Nem látott mást, csak a fegyvert. Nem látta a mögötte
álló alakot, nem látta a kis boltot és a kócos fiút a pult mögött, de azt az
átkozott pisztolyt annál élesebben. Tudta, hogy nem éri el időben, de
nem torpant meg, annál sokkal jobb iskolája volt. Oldalt vetette magát,
és válla az ajtónak ütődött. Hallotta a csattanást. Nem durrant, még
ebben a szűk térben sem, de fülsértőén hangos volt. Valahol azt olvasta,
hogy az ember nem érzi, ha néhány centire tőle zúg el a lövedék, de
Fortani igenis érezte, és látta, hogy a fekete cső egy picit megmozdul, és
megint rá mutat, és most már nincs menekvés.
És a fegyver megremegett. Remegett a fegyvert tartó kéz is, a másik
a férfi torka felé kapott. Megérintette a nyakából kiálló hosszú pengét,
és megmarkolta. A borotvaéles penge azonnal átmetszette az ujjait,
egyik lehullt, a többi élettelenül fityegett, mindössze egy bőrdarabka
tartotta őket. A száj sikolyra nyílt, de csak valami hörgés telt belőle, és
a férfi elvágódott.
Fortani csak most fordult az ajtó felé. Csukva volt, és az üveg egy
része szilánkokban hevert előtte. Valaki betörte az üveget, és abban a
pillanatban már dobta is a kést. Fortani odalépett, óvatosan kinyitotta az
ajtót és kinézett. De nem látott senkit, mintha egyszer csak mindenki
eltűnt volna az utcáról. Nem látott a sarkon beforduló alakot, hirtelen
induló autót, gyanús árnyakat. Ha akarná sem tudná üldözni a
megmentőjét. De nem is akarta. Sokkal inkább érdekelte, hogy mi van a
kócos fiúval, és hogy megnézze, jól látta- e, valóban a japán kardkészlet
legkisebb darabja, a tentó áll ki a holttest nyakából.
- Mi lenne, ha örökbe fogadnánk egy gyereket?
- Tessék?

178
 Greg Boehr felnézett. Ruth, az ajtóban állt, és igyekezett olyan arcot
vágni, mintha csak most jutott volna az eszébe a dolog. A világossárga
virágos háziruháját viselte, és volt benne valami ártatlan.
- Csak arra gondoltam, mi lenne, ha örökbe fogadnánk egy gyereket.
Boehr sóhajtott. Tehát jól hallotta. Ha Ruth csak egy fél évvel, vagy
akár néhány hónappal korábban áll elő ezzel az ötlettel, azonnal
rácsattan. Igaz, Ruth fél évvel vagy csak akár néhány hónappal ezelőtt
nem állt volna elő ilyesmivel.
Ruth közben az ajtóban mintha egyre kisebb lett volna, egyre
szomorúbb, aztán, még mielőtt Boehr bármit is mondhatott volna,
sarkon fordult és már el is tűnt. Csak az ideges gyomorremegés maradt
a nyomában.
Boehr egy pillanatra, az íróasztalra hajtotta a fejét. Nem akart
gyereket örökbe fogadni. Nem akarta a más gyerekét, aki majd
öregkorára elveszi a pénzét, és megveri, mihelyt erősebb lesz. De mást
sem látott maga előtt, mint Ruth könnyes szemét és lassan eltorzuló
arcát.
Káromkodva felpattant, és hátralökte a széket. Nem akarom valami
idegen kölykét, morogta, és kirontott az ajtón. Ruth nem volt a
nappaliban, a francia ablakban bánatosan lengett a függöny. Boehr a
konyha felé fordult.
- Nem kell egy idegen kölyök - tört ki. - Soha nem lenne az enyém.
Ruth a konyhában ült, az egyik kényelmetlen széken, egyenes háttal,
merev arccal, valahová a távolba meredve.
- Ruth, én... - Boehr megállt mellette, és megérintette a vállát. Az
asszony teste merev volt, szinte mintha görcsben volna. Nem lökte le
Boehr kezét, de ez még rosszabb volt.
- Tudom, Greg. Hallottam. Nem kell idegen kölyök. Értem.

179
 Boehr elengedte, lassan megkerülte az asztalt, és leült Ruthszal
szemben. Hát kezdődik újra. Ennyi volt a megtalált boldogság, a
visszatért szerelem. Jönnek megint a veszekedések, az ellenséges
hallgatások, feszült csöndek.
- Nem érted - mondta. - Én is szeretnék újra kezdeni mindent, de ne
csapjuk be magunkat, Ruth. Örüljünk annak, ami van, ne akarjunk egy
illúziót. A gyerekünk meghalt, és mindent megtennék, ha fel tudnám
támasztani, ha megváltoztathatnám a múltat, mindent odaadnék érte, de
nem megy, Ruth. Lehetetlen. Hiába fogadunk örökbe valakit, nem lesz
John, soha nem lesz.
Kinyúlt volna, hogy végigsimítson az asszony kezén, de inkább nem
mozdult. Ruth pedig idegesen fölpattant, a hatalmas, régi kávéfőzőhöz
lépett, és töltött magának egy csészével. Boehrnak nem töltött, nem is
kérdezte, hogy kér-e.
- És ha mi halunk meg, és John marad életben? - kérdezte. Háttal állt
Boehrnak, de feszült és ellenséges volt még a háta is. A hangja pedig,
vágott. Boehr tudta, hogy az asszony már sokszor végiggondolhatta
mindezt, és most azokat az érveket vágja a fejéhez, amelyek talán már
napok óta fortyognak benne. Nincs értelme most vitatkozni vele,
egyszerűen süket mindenre, csak a belső hangot hallja a belőle
kikívánkozó érvekkel.
- Ha mi halunk meg és John marad életben, most árvaházban él, és
esetleg azért nem lehetne családja, mert valaki fél a más kölykétől.
A remegés kezdett Boehr gyomrából átterjedni az egész mellkasára.
Perceken belül üvölt, olyanokat mond, amiket később megbán.
- Ha mi halunk meg, Johnt a húgom neveli tovább. Egyébként most
már nagykorú lenne, és nem árvaházban élne.

180
 - Nem érdekes! Nem erről van szó. - Ruth megfordult, a kezében
remegett a csésze, és kilöttyent a kávé, de ez sem zavarta, talán észre
sem vette. - Arról van szó, hogy Greg Boehrnak nem kell a más kölyke.
Greg hatalmas keze ökölbe szorult.
- Igen, Ruth - sziszegte. - Igen, erről van szó. Ha a fiunk élne,
imádnám, de nem fogok megszeretni egy idegen gyereket. Nem
akarom, nem is lennék képes rá. Honnan a fenéből tudhatnám, milyen
felnőtt lesz belőle? Ne mondd, hogy olyan, amilyenné neveljük, mert
nem így van. Olyan lesz, amilyenné születik. Kis szaros kölyök, ott sír a
pelenkában, de már benne van az egyikben a jövendő Nobel- díjas, a
másikban a jövendő sorozatgyilkos.
- Nem igaz!
- De igaz. - Boehr is felállt. - Ez a szakmám, Ruth, a bűn. Értek
hozzá. Harminc éve bűnözőket figyelek, és próbálom elfogni őket.
Tudod, hány zokogó anyával találkoztam, aki nem akarta elhinni, hogy
az ő fia gyilkos lenne? Az ő fia rabló? Lehetetlen. Hiszen olyan jó
gyerek volt, olyan kedves! A saját fiamnál legalább bízhatok abban,
hogy jó génekkel születik, egyikünk családjából sem örökölhet rosszat,
legfeljebb unalmas fráter lesz, mint az apád volt, isten nyugosztalja. Tíz
év alatt összesen négy szót, ha ki tudtam belőle húzni. De jó ember volt
ő is, a fene egye meg, és ha John életben marad, és rá hasonlít, nem
mondom, hogy örülnék, de olyan nagyon nem bánnám. De honnan
tudjam, milyen lesz egy idegen gyerek?
Ruth a fejét csóválta. Különös, szomorú arccal nézte.
- A gyerek ,az gyerek - mondta halkan. Boehrból pedig ahogy jött,
elszállt a harag és az idegesség. Odalépett mellé, átkarolta, és az
asszony teste most engedelmesen simult az övéhez. Meleg volt és
ruganyos, és Boehr úgy érezte, soha nem kell más, soha nem akar mást
ölelni. Ruth a vállára hajtotta a fejét, és Boehr vastag ujjaival a hajába
túrt.

181
 - Majd meglátom - mondta.
De megkönnyebbült, amikor megszólalt a telefon.
Rossz volt a másik oldalon, nagyon rossz. Fortani-nak Billi Dunton
jutott az eszébe, a barátságos kölyök- kutyaképű srác, amint elmesélte,
mint hallgatták ki azután, hogy megölte azt a jakuzát. Nem akartak
hinni neki. Rá akartak bizonyítani valamit, talán maguk sem tudták, mit.
Mint ezek a fiúk, akik most őt hallgatták ki. Ingujjra vetkőzött
férfiak, meglazított sötét nyakkendők, egyikükön még nadrágtartó is,
hogy Fortani szinte röhejesnek találta volna a látványt, ha nem a bőréről
van szó. Belső ellenőrzési csoport. A hírhedt keményfiúk, akiknek az a
dolguk, hogy megfogják a korrupt rendőröket, az erőszakos rendőröket.
Meg akit tudnak, akárcsak a rendes rendőrök, akik nem a társaikra
vadásznak.
A nadrágtartós állt előtte, a másik kettő a széke két oldalán. Közel
hajoltak, hol az egyikük, hol a másikuk szólt hozzá. Nem ütötték meg,
de szinte tapintható volt az erőszak a levegőben, nem kiabáltak vele, de
sértő és emelt volt a hangjuk. Mindent megtettek, hogy megfélemlítsék
Fortanit anélkül, hogy panaszt tehetne ellenük. A nadrágtartós hátrébb
lépett, az íróasztalra támaszkodott. Valami régi film kliséiből vehette a
taktikáját.
- Elmondaná még egyszer az egészet? - mondta fáradtan.
- Nem.
Rámeredtek mind a hárman.
- Hogy érti, hogy nem mondja el? - A két nadrágtartótlan közül az
egyik, a fiatalabb, lenyalt, fekete hajú, egy latin strici és egy bróker
keveréke, az íróasztalhoz lépett, és megnyomott egy gombot. Valahogy
olyan képpel csinálta, mintha pillanatokon belül vérszomjas hóhérok
tömege rontana be. Valószínűleg csak egy magnó gombja, talán az sem,
gondolta Fortani. Remélte, hogy nem téved.

182
 - Úgy értem, hogy elmondtam néhányszor, és nincs mit
hozzátennem. Fáradt vagyok, és elegem van ebből az egészből. Ha
vádat akarnak emelni ellenem, csak tessék, ha meg nem, akkor tehetnek
egy szívességet.
A nadrágtartós hátralépett, és úgy méricskélte, akár egy gusztustalan
bogarat.
- Nem úgy van, Fortani. Ez belső ellenőrzés, és nem hívhat
ügyvédet, amíg vádat nem emelünk. Akkor pedig, magának már
mindegy, barátom. Jobban jár, ha együttműködik velünk, komoly
kellemetlenségeket kerülhet el vele.
- Mondjon egyet. - Fortani felállt, nyújtózkodott.
A nadrágtartós kihúzta magát. Vagy fél fejjel magasabb volt
Fortaninál, és húsz kilóval nehezebb is lehetett.
- Az első, hogy kirúgják az állásából, Fortani. A második, hogy
lecsukják, és örülhet, ha vénemberként kikerül a rács mögül. Mi nem
viccelünk. Üljön le, még nem végeztünk!
Néhány pillanatig farkasszemet néztek, aztán Fortani lassan leült.
Újra köré gyűltek, szinte a nyakában érezte a leheletüket.
Megint a nadrágtartós állt elé, láthatóan ő volt a főnök. Talán ezért is
hord nadrágtartót, olyasmi lehet ez náluk, mint a katonáknál a vállap,
gondolta Fortani és elvigyorodott.
- Jókedve van, Fortani, mi? Azt hiszi, bevesszük azt a mesét, hogy
egy idegen egyszer csak bevágott egy szamurájkardot a csukott ajtón, és
megmentette magát?
Fortani vállat vont.
- Vegyük be, hogy véletlenül arra járt, megéhezett, bement, hogy
egyen egy szendvicset, és amíg a mosdón volt, megjelent egy rabló,
rálőtt a kiszolgálóra, aztán magára is, majd egy vadidegen ember, akit
maga nem látott, egy szamurájkarddal megölte? - A férfi megmarkolta

183
Fortani vállát és megrázta. - Mi a fenét képzel maga, mi? Atyaúristent
játszik? A kezébe veszi a törvényt, és azt hiszi, megússza? - Elengedte,
hátralépett, és megtörölte a homlokát. Úgy lihegett, mintha kimerítette
volna az erőfeszítés. - Majd én megmondom, mi történt, Fortani. Maga
tudta, hogy ott lesz az a rabló, és meg akarta ölni. Maga nem tudja
elviselni a kudarcot. A múltkor egy ártatlan embert küldött kórházba a
bolti gyilkos helyett, akit keresett, most pedig...
- Egy micsodát? - csattant föl Fortani. - Milyen ártatlan embert
küldtem én kórházba? Több rendbeli erőszak, fegyveres rablás,
magának semmi?
- Nem azt kapta el, akit akart! Nem a gyilkost, akit keresett. Hogy a
fenébe képzeli, a megérzése helyettesíti a nyomozást és a bíróságokat?
Fortani nyomozó a kivégzőosztag! Maga valahonnan fülest kapott,
hogy az embere a szendvicsbárba akar betrni, magához vett egy
pisztolyt, egy kardot és odament. Bezárkózott a vécébe, hogy ne ijessze
el a rablót, azt a szerencsétlen kiszolgálót pedig ott hagyta csaléteknek.
Fortani elvörösödött.
- Maga is tudja, hogy ez nem igaz!
- Semmi ilyesmit nem tudok, csak azt, hogy hülyét akar csinálni
belőlünk. A legutóbb, amikor azt az embert majdnem agyonverte abban
a játékteremben, azzal védekezett, hogy az ösztöne után ment. Meditált
vagy mi a fene. Gondolom, most is fensőbb sugallat vezette oda, mi?
- Nem - felelte Fortani halkan. - Egyszerűen csak megéheztem.
- És mi dolga volt a környéken?
Andy biztos volt benne, hogy Stonefield nem árulja el. Vállat vont
hát.
- Sétáltam. Mindhárom gyilkosságot ezen a környéken követték el.
Nem tudtam aludni, és ahelyett hogy otthon feküdtem volna az ágyban,
eljöttem ide sétálni. És megéheztem.

184
 - Maga mindig fegyverrel sétál?
Fortani már unta a vállvonogatást, de ez az alak kiváltotta belőle.
- Rendőr vagyok. Más rendőr is fegyverrel jár.
- De maga nem. Maga állítólag nem szereti a fegyvert, jobban bízik a
puszta kezében, vagy nem?
- Nem mindig.
- Azért vitt magával kardot?
- Nem vittem magammal kardot.
Ott voltak, ahol vagy négy órával ezelőtt. Nem hittek neki, és
Fortani, ha őszinte akart lenni, be kellett ismernie, megértette őket. De
ez nem tette az egészet elviselhetőbbé.
A nadrágtartós is unhatta. Még közelebb hajolt, hogy Fortani a bőre
pórusait is látta. Cigarettaszag csapta meg, bár a férfi a jelenlétében
egyszer sem gyújtott rá.
- Akkor a társa hozta a kardot. Ugyan már, Fortani, ne nézzen
bolondnak minket. Maga nem kezdő! Nagy a szája, de nem fegyver
nélkül ment elfogni a gyilkost, volt annyi esze. Nem is egyedül. Ki volt
az, valamelyik karatés haverja? Megtaláljuk, Fortani, ne higgye, hogy
megússza.
Fortaninak elege volt. Nem érdekelte már, hogy hihető a története
vagy nem. A lábakat látta maga előtt, a borral keveredő vértócsát, a
pultok alatt élettelenül heverő testeket. A kócos srácot, aki a Bohém
szendvicsén dolgozott, amikor a lövés érte. Élt még, amikor a mentő
elvitte, valószínűleg megmentette azzal, hogy kirontott a mosdóból, és a
gyilkosnak nem jutott ideje a második lövésre. Ahogyan az ő életét is
megmentette a rejtélyes idegen.
- Maguk melyik oldalon állnak egyáltalán? - kérdezte rekedten.

185
 A nadrágtartós még közelebb dugta a képét, hogy az arcuk szinte
összeért.
- Hogy melyik oldalon? - üvöltötte. - Az igazságén, Fortani. Nekünk
nincs maguk meg ők, érti? Elhányom magam ettől, a maga
csapatszellemétől. Az olyan rendőröktől, akik azt hiszik, hogy nekik
mindent lehet.
Fortanit a hányinger kerülgette. Ismert maga is ilyen rendőrt, de még
soha nem hallott arról, hogy az illető után nyomoztak volna. Úgy érezte,
nem bírja tovább annak az arcnak a közelségét. Fel akart állni, de
hátulról visszanyomták a székbe. Erős markok szorították lefelé.
- Magának mindent szabad, Fortani? - A nadrágtartós a hajába
markolt, és felrántotta a fejét. - Kérdeztem valamit!
Fortani tudta, mit akarnak. Azt akarják, hogy veszítse el a fejét, hogy
üsse meg valamelyiküket. A legősibb és legszemetebb trükkök egyike.
Ők azok, akik azt hiszik, hogy nekik mindent szabad, üvöltött benne
egy hang. Ők viselkednek úgy, mint azok a rendőrök, akik ellen
harcolniuk kéne. Én egy gyilkosra vadásztam, én azt akartam, hogy ne
lássak többet pult alól kibukkanó élettelen lábakat, félretaposott cipőket,
a húsba vágó zoknikat. Pár száz dollárért megölt öregeket, De ezek?
- Engedjenek el - mondta rekedten.
Még erősebben fogták. Tudta, hogy őrültséget csinál. Ha csak az
egyiket is megüti, vége. Hárman tanúskodnak egy ellen, soha nem fogja
bebizonyítani, hogy csak védekezett. Tudta, hogy nem kéne
fenyegetőznie. Ha már egyszer elment az esze, és nem érdekli a jövője,
ne szóljon egy szót sem, csak szabadítsa ki magát és menjen el úgy,
hogy vérben fagyva hagyja itt ezt a három bohócot, aki olyan
keménynek hiszi magát. De érdekelte a jövője, nagyon is érdekelte.
- Engedjük el, Fortani? És mit szól, ha nem? Most nincs itt a kardos
haverja.

186
 Hallgass, mondta magában. Tartsd a pofád! De nem hallgatott,
egyszerűen nem volt képes rá. Szégyellte, hogy ilyen gyenge az akarata,
a szenszej nem erre tanította. De ez az egész sok volt neki, s a
kihallgatás az igazságtalan vádakkal csak az utolsó csepp volt a
pohárban.
- És maga mit szól, ha szétverem a pofáját? - kérdezte halkan.
Túlságosan is szelíden.
- A nagyfiú... már megint a nagyfiú.
Fortani érezte, hogy még erősebben szorítják, egész testtel
ránehezednek, erős ujjak markolnak a vállába. A nadrágtartós a hajánál
fogva hátrarántotta a fejét, és közben a lábára lépett.
Fortani ütött. Rövid ütés a két tenyér alsó részével, amitől törik a
borda és sérülnek a belső szervek. A nadrágtartós már nem volt olyan
hetyke. Elengedte Fortani haját, és előredőlt, Fortani pedig már
csavarodott is teste minden erejével és lendületével. Jobbra fordult, mert
a jobb oldali alak fogta erősebben, bal kézzel ráfogott a férfi kezére,
közben jobb alkarja függőlegesen vágódott visszafelé. Fájdalomüvöltés
hallatszott, de Fortani nem törődött vele, állt fel tovább, és a keze már
lendült is. A harmadik férfi éppen a pisztolyát rántotta elő a
hónaljtokból, amikor eltalálta. De még így is túl sok időt vesztett. A
nadrágtartós közben előkapta a szolgálati fegyvert, és vérvörös képpel
szorongatta. Úgy tűnt, nehezen tartja vissza magát, hogy szó nélkül le
ne puffantsa Fortanit. Vagy talán nem is akarja visszatartani, csak még
egy pillanatig céloz, hogy biztos legyen a dolgában? Fortani pedig
finoman a jobb lábára helyezte a súlyát, és már lendült volna a másik
lába, amikor kivágódott az ajtó, és két férfi rontott a szobába. Az egyik
nagydarab, kopaszodó, bikanyakú, sötét öltönyben, a zakó alól kivillan
a famarkolatú colt. Greg Boehr. Két lépéssel a nadrágtartós mellett
termett, mintha csak gyerekjáték lenne, kikapta a kezéből a pisztolyt, és

187
zsebre vágta. A másik, vékonyabb, ősz hajú férfi, arcán megértő
mosollyal álldogált az ajtó mellett.
Fortani sóhajtott, és a kilégzéssel lassan kiengedte magából a harc
feszültségét.
- Azt hiszem Greg, a legjobbkor jöttél.
Egy sörözőben ültek a második korsó sörrel, és szendvicset
majszoltak. Délután volt, rajtuk kívül nem is volt vendég, a tömeg csak
este érkezik majd, néhány óra múlva. A pincér újságot olvasott, csak
időnként pillantott feléjük, hozhatja- e a következő kört. A festett
üvegablakon egy makacs légy próbálkozott újra meg újra. Fortani úgy
érezte, az egésznek van valami európai hangulata. Bár, hogy ezt honnan
szedte, nem tudta megmondani. Soha nem járt Európában.
Boehr nem volt ilyen fogékony a hangulatokra. Egyszerűen örült,
hogy Fortanival lehet a sörözőben, és nem otthon kell Ruth szemébe
nézni. Nem akar egy átkozott, idegen kölyköt a nyakába, de nem teheti
meg Ruthszal, hogy ellentmond neki.
- Valami baj van?
- Nem, semmi. - Fortani jóindulatú szemébe nézett, és legyintett. -
Akár el is mondhatom. Ruth örökbe akar fogadni egy gyereket.
Fortani kortyolt a söréből.
- Zavar? Félsz, hogy megszeretnéd, mi? Boehr egy pillanatig úgy
nézett rá, mint aki meg akarja ütni. Fortani ügyet sem vetett rá.
Kihörpintette a maradék sört, aztán a pincért kereste a tekintetével. Az,
valami hatodik érzékkel rendelkezhetett, mert abban a pillanatban felé
nézett, és bólintott. Aztán Fortani lesütötte a szemét.
- Azt a... partner dolgot komolyan mondtad? Boehr elgondolkodott.
Amikor valami Stonefield nevű zsaru felhívta otthon, hogy Fortani
bajban van, felhívta Carsont. Carson néhány percen belül kiderítette,
hogy Fortanira lecsapott a belső ellenőrzés, további negyed órába telt,

188
mire Boehr meggyőzte a főnökét, hogy segítsen. Fortani FBI-
igazolványt kapott, különleges felhatalmazást mint Boehr partnere egy
kiemelt fontosságú ügyben. Boehrnak eddig meg sem fordult a fejében,
hogy komolyan gondolja a dolgot. De most nem is tűnt olyan rossz
ötletnek.
- Talán igen - felelte. - Carsonnak amúgy sem lesz könnyű dolga, ha
ki akar mosni, a szarból. Ha egyáltalán sikerül neki. Hogy lehet valaki
olyan eszement, hogy megverje a belső ellenőrzés három emberét. Az
egyiknek eltörted a kezét.
Fortani sóhajtott.
- Tudod, hogy nem én akartam. Belehajszoltak a rohadtak.
- Te pedig, hagytad magad. Gondolom, nem volt nehéz dolguk.
- Nem, Greg, nem volt nehéz dolguk. Kevés vért és erőszakot láttam
az utóbbi időben.
- Oké, oké. - Boehr a társa karjára tette a kezét. - Csak nyugi, Andy.
Nem akarlak bántani.
Fortani lehajtotta a fejét.
- Ha nem jössz... - nem folytatta. Boehr jött, ahogyan ő is jókor
érkezett abban a parkolóban. És már vagy háromszor megköszönte.
- Talán nem is árt egy partner - morogta Boehr. Ittak egy kis sört,
szótlanul üldögéltek. Újabb vendégek érkeztek, három öltönyös
hivatalnok, az ablak mellé ültek, és sört rendeltek meg rövidet, de úgy
tűnt, máris részegek, megrészegítette őket, hogy lejárt a munkaidő.
Boehr törte meg a csendet. Ha Fortani a partnere lesz, tudnia kell
mindent, a kétségeit is. Szép sorban elmondta az egészet, Kumakurát, a
Kolumbiában élő japán volt vörös brigádost, azt, hogy valaki egy- két
nappal a megölése előtt figyeltetni kezdte a Francia telefonját. Nem volt
sok, sőt átkozottul kevés, de még ezt a keveset is zavarosnak érezte.
Valami hamis volt a képben.

189
 Fortani hátradőlt, és lehunyta a szemét. Fáradt volt, és sok volt a
hirtelen három sör. Szédülés kerülgette, elege volt mindenből. Haza
kéne menni, lefeküdni! Aludni, elfelejteni az egészet. Felhívni Carolt, a
szép szemű asszonyt. Lemenni edzésre, és kihajtani szervezetéből az
izzadsággal együtt a feszültséget, haragot, tehetetlenséget, félelmet.
Mi a fenét csinál ez? - nézett rá Boehr. Meditál? Addig ül itt behunyt
szemmel, míg meg nem mondja, mi az, amit én napok óta nem veszek
észre? Kicsit remélte, hogy így lesz, kicsit bosszantotta is a dolog.
Fortani végre megszólalt, és Boehr némi csalódást érzett. A várt
kinyilatkoztatás elmaradt.
- Nem értem, mi a probléma. Tudod a hajó nevét, amin a fegyvereket
akarják szállítani. Gondolom, nem olyan nagy dolog figyeltetni a hajót,
aztán rajtaütni és elkobozni a rakományt.
- Nem - mondta Boehr rosszkedvűen.
- Na és mi van azzal a telefonszámal, amit a mixer adott?
Lenyomoztad?
- Le. Egy Diego Marquez nevű pasasé. Mobiltelefon, és nem tudjuk
lehallgatni, de a pofát figyeljük.
- És?
- Semmi és. A pofa középkaliberű szarházi, a Gonzales- banda egyik
alvezére. Eddig majd egy tucatszor állt bíróság előtt, de csak kétszer
ültették le, mindkétszer testi sértésért kapott néhány hónapot. A
szokásos szarság. A tanúk eltűntek, meggondolták magukat, vagy
elvesztették az emlékezetüket.
Fortani vállat vont. Neki az ilyesmi nem volt szokásos. A
gyilkosságok zömét még mindig nem a nagyipari bűnöző bandák
követik el, hanem féltékeny férjek, dühös szomszédok, bevadult rablók,
belőtt srácok.
- Miért nem kapjuk el?

190
 - Miért? Azért, mert tudni akarta, kivel tárgyal a Francia? Ezer tanúja
lesz, hogy közös vállalkozásuk volt, és a Francia át akarta verni, ezért
figyeltette.
- És ezért ölette meg.
Fortani leküzdötte a hányingerét és előrehajolt. Boehr szemébe
nézett, és látta a kétségeket.
- Figyelj, Greg, ez gyilkossági ügy. Bízd rám a fickót.
Talán igaza van, gondolta Boehr. Túlságosan is hivatalnok lettem.
Mindig az, az első gondolatunk, hogy nem tévedhetünk. Ezért ilyen
lassú minden akciónk. Évek telnek el, mire besúgókkal, különleges
ügynökökkel beépülünk egy bűnszövetkezetbe, méhecskeként
gyűjtögetjük a bizonyítékokat, mire olyan háló áll össze, amit nem
tudnak a bíróságon kikezdeni. Nem tehetünk mást. Mi vagyunk a
törvény, nekünk kell leginkább betartani. Magányos hősök csak a
filmeken vannak. De közben egy másik hang egészen másról
győzködte. Arról, hogy ne törődjön vele, milyen módszereket használ
Fortani. Az a gyilkos nem öl meg több embert. Húszéves fiú volt, aki
azért ölt, mert élvezte az ölest. A kasszát csak azért vitte el, mert
hozzátartozott a bulihoz, nem volt szüksége a pénzre. Ha Fortani a
bevett utat követi, talán soha nem kapják el.
- Rendben - mondta. - Csináljuk úgy, ahogy akarod.
De még ki sem mondta, máris megbánta a dolgot.
Arakaga Nikko a lankás hegyoldalban állt a ház előtt. Kicsi,
hagyományos japán stílusban épült ház volt, távol a legközelebbi
falutól, Nikkónak néha úgy tűnt, távol mindentől. Gyerekkorában apja
minden évben felküldte ide néhány napra. Apja soha nem erőltette rá a
hagyományos életformát és értékeket hagyta, hogy a maga útját járja, a
gyakorlatban megértőbb és türelmesebb volt, mint sok, magát
liberálisnak valló szülő. De ahhoz ragaszkodott, hogy a lánya néhány

191
dolgot megtanuljon, és ezek közé tartozott a magány ismerete és a
meditáció. Nikko kislány korában gyűlölte a hegyi remeteséget. Félt, a
Japán Alpok csúcsai fenyegetően meredtek fölé. Nikko éjszakánként
nem tudott aludni, rettegett a különös hangoktól. Minden bátorságát
össze kellett szednie, hogy ki merjen menni a mosdóba. Egyszer nem
tette meg, és másnap a fél napot azzal töltötte, hogy súrolt, felpucolta a
szégyenét. Nem bírta az egyedüllétet, unatkozott. Könyvet nem
hozhatott, és amikor apjától megkérdezte, mit csináljon egész nap, az
ojabun a szemébe nézett, aztán megsimogatta a fejét. - Beszélgess
magaddal.
Nikko csak most jött rá, mit jelent neki mindez. Amerikában úgy élt,
akár a többi lány, tanult, szórakozni járt, fiúzott. Szívott füvet néha, ha
módjával is, és amikor mulatni mentek, ugyanúgy itta a sört, akár a
többiek. De néha, amikor éjszaka egyedül volt, és rátört a magány,
behunyta a szemét, és arra gondolt, hogy nem is itt fekszik, hanem a
hegyi házban, és megnyugodott. Gondolatban ide menekült, amikor félt,
hogy nem birkózik meg a vizsgáival, ide menekült, amikor szembe
kellett néznie azzal, hogy soha nem lesz elég jó zenész, legfeljebb ügyes
amatőr, és akkor is, amikor megerőszakolták és megfertőzték.
Végzett a meditációval, és a gyógyító gyakorlatot végezte. Karját
lassan fölemelte, s mintha a világmindenség mozgott volna vele. Érezte,
mint nyílik meg a felső kapu a fején, amelyet kínai orvosa bajhuj-
pontnak nevez, ők, japánok pedig tantónak, és áramlik belé az éltető
energia.
Elmerült a gyakorlatban. Ilyenkor megnyugodott, messze volt
minden baj. Nem gondolt arra, mi lehet Clancyvel, hogy mi lesz velük,
hogy nem szülhet gyereket. Csak ez a csoda maradt, ahogyan együtt
lüktetett a természettel, és ráhangolódva annak rezgésére magába szívta
energiáját.

192
 De aztán valaki megzavarta a harmóniát. Nikko el nem tudta
képzelni, mi baj lehet. Biztos nem valami zaj, hiszen ha lenne is itt,
távol mindentől, meg sem hallaná. Nem lehetnek nézelődő, bámész
tekintetek, hiszen a testőrök, akiket apja vele küldött, senkit nem
engednek a közelébe. És megtanulta, hogy azzal se törődjön, ha
figyelik. Lassan, nagyon lassan és lazán leengedte a kezét, és akár a
vízfolyás, leeresztette teste előtt. Érezte, ahogy az energia leereszkedik.
Remek érzés volt, de a háttérben továbbra is ott motoszkált, hogy
valami baj van. Puhán megérintette a köldökét, aztán finoman
hátravezette ujjait az életkapu- ponthoz. Valami baj van, gondolta.
Valami veszély közeledik.
Tudta, hogy butaság, de nem volt képes szabadulni a gondolattól. A
mesterétől azt tanulta, hogy lehetőleg soha, semmilyen körülmények
között ne szakítsa félbe a gyakorlatot. De megtanulta azt is, hogy
ilyenkor nemcsak gyógyul, de élesebbek is az érzékei, jobban
működnek a megérzései. Leguggolt, hogy megcsinálja az alsó kört, de
hiába, akárhogy is akart, nem volt képes a gyakorlatra figyelni,
gondolatai szanaszét szaladtak, akár a kiöntött víz. Inkább kezdem
elölről, gondolta Nikko. Felállt, megcsinálta a zárás szertartását, aztán
elindult, hogy megkeresse a testőröket.
Sindzso vagy egy kilométerre onnét, távcsövön figyelte a csikungozó
lányt. Soha nem tetszett neki Nikko, túl alacsonynak találta, túlságosan
is karcsúnak és törékenynek ahhoz, hogy igazán vonzó legyen.
Nem szerette benne, hogy zenész akart lenni, előadói sikerekről
álmodozott, és Amerikában járt egyetemre. Egész másért tervezte úgy,
hogy elveszi feleségül. Persze ez még azelőtt volt, hogy Nikkót
megfertőzte volna az a bűzlő szemétláda. Ám most megragadta valami,
talán nem is Nikko látványa, hanem az egész kép; a hegyoldalban álló
egyszerű ház, a gyenge szellőben puhán rezgő levelek a fák ágain. A
lány mintha csak egy volna a fák közül, egy karcsú, hajladozó, fiatal fa.

193
Sindzso nem ismerte ezt a gyakorlatot, de ismert néhány hasonlót, és
tudta, mi célt szolgál. Aztán Nikko váratlanul megállt. Két tenyerét a
köldökére helyezve néhány másodpercig várt, aztán besietett a házba.
Sindzso néhány másodpercig még az üres verandát, a nyitott ajtót
figyelte, aztán elvette a szeme elől a távcsövet. Rájött, mi történhetett.
A lány ebben az, érzékeny lelkiállapotban megérezte, hogy figyelik.
Sindzso elismerően bólintott. Vigyáznia kell!
Megfigyelőhelyéről visszamászott az ösvényre, és nesztelenül
elindult a ház felé.
Nikko kezdett megnyugodni, most már inkább kínosnak látta az
egészet. A két testőr természetesen nem nevette ki, sőt nagyon is
komolyan vették. Egyikük bezárkózott vele a házba, a másikuk elindult
átfésülni a környéket. Rövid csövű, könnyű kis géppisztoly volt nála,
inge fölött golyóálló mellény. Bikanyakú, csupa izom, középkorú férfi
volt, és Nikkó biztonságban érezte magát mellette. A másik testőr
vékony volt, szinte gyereknek tűnt. Az ajtóval szemben ült, szájában
meggyújtatlan cigaretta fityegett. A lány időnként megérezte, hogy a
szeme sarkából felé pillant. Idegesítette ez a pillantás. Volt benne
valami pimaszság, amit egy jakuza nem engedhetne meg magának az
ojabun lányával szemben, és valami kéj-sóvár vágy, ami nem hízelgett
Nikkónak.
Nikko felállt, és az ablakhoz lépett. A helyére volt téve a fatábla,
amilyent a viharok és a hideg ellen használnak az ilyen házakban, de
Arakaga ojabun házán a merénylők ellen is. Nem látszott kívülről, de a
fatáblák acéllemezzel voltak bélelve. A testőr felé nézett, és Nikko
idegesen visszament a helyére.
- Meddig kell benn maradnom?
A fiú kivette a cigarettát a szájából, megforgatta az ujjai között, majd
hüvelykujjai felpöckölte, és ajkával elkapta. Nem nézett Nikkóra,
túlságosan is nem nézett Nikkóra.

194
 - Amíg Jamadzsi vissza nem jön. Lesz az fél óra is.
Nikko automatikusan az órájára pillantott. A hallgatag jakuza jó tíz
perce ment el. Nikko úgy érezte, megőrül a bezártságtól, de rettegett a
gondolatától is, hogy kimenjen a ház elé. Mintha figyelnék, mintha
mindenfelé szemek rejtőznének a fák között. Mintha gyerekkora
rémálmai térnének vissza. Talán azt éreztem meg, hogy a halál les rám,
gondolta. Azt, hogy a kór erősebb lesz a gyógyító gyakorlatnál. Nem
tudta kiverni a fejéből a gondolatot, pedig tudta, hogy meg kell tennie.
Csak akkor gyógyulhat meg, ha feltétlenül hisz benne.
- Ó, Buddha, add, hogy Jamadzsi találjon valakit
- morogta.
- Tessék? - A fiatal jakuza felnézett rá. Szép szeme volt, és hosszú,
nőies szempillái. Ha nincs benne valami hideg nyugalom, Nikko inkább
diáknak nézte volna. De túl sok harcost látott már apja környezetében
ahhoz, hogy felismerje őket.
- Hány éves? - kérdezte.
- Harminckettő. - A férfi félreértette a kérdést. -Ne féljen, megvédem
egyedül is.
Nikko bólintott. Hát persze. Az apja nem bízza akármilyen
emberekre.
- Miért ment ki a társa? - kérdezte. - Gondolja, hogy megtalálja, ha
bujkál valaki itt, a hegyek között?
- Egy pillanatig habozott, hogy folytassa- e, kicsit udvariatlannak
érezte magát. - Szerintem száz ember sem tudná átfésülni a környéket
egy nap alatt.
A fiatalember rámosolygott.
- Én nem találnám meg, kisasszony. Városi vagyok, ott érzem jól
magam. De Jamadzsi a hegyek közt született, és a nagy testével úgy
ugrál a sziklákon, akár egy zerge. És egészen mellém tud lopózni

195
anélkül, hogy meghallanám. A legapróbb kis nyomból olvas. Ha van itt
valaki, ő megtalálja, és ha megtalálja... - Még szélesebben mosolygott,
aztán vállat vont. - Nem kell aggódnia.
Nikko lehajtotta a fejét. Meg kell, hogy találja, kántálta magában.
Kellett, hogy figyeljen valaki. Mert ha nem, akkor örökké bennem
marad a kétely, a félelem, és elvesztem az esélyét is, hogy egészséges
maradjak. Akkor csakugyan a halál lesett rám a fák közül. A tenyerébe
temette arcát. Tudta, hogy a kölyökképű jakuza, aki nem is olyan fiatal,
mint gondolta, figyeli, de nem érdekelte. Nem érdekelte semmi, csak
hogy Jamadzsi visszajöjjön.
Éjfél volt. Nem harangoztak, csak a sarki elektromos óra kijelzője
fordult át nesztelenül egy új napra. Fortani megállt, nézte az órát, aztán
zsebre dugott kézzel tovább baktatott. Ha nem száll taxiba, még jó fél
óra gyaloglás hazáig. Fáradt volt, és egy pillanatra megkísértette a
gondolat, aztán inkább továbbindult. Úgysem tudna aludni, csak
forgolódna az ágyában, aztán végül feladná, és az ablakhoz menne,
homlokát az üvegre szorítva nézné lakása magasából a járdát. A közeli
Bimbam klubból hazaindulókat, a kocsikat, a kutyasétáltatókat, a
semmiből előbukkanó, a semmibe tartó furcsa figurákat, a peckesen
vonuló macskákat.
Egy hete még úgy érezte, eseménytelen az élete, kezd beszürkülni. A
versenyzői karrierjének vége, a klubban a fiatalok már nem is ismerik,
vagy már messziről illő tisztelettel köszönnek előre. Hol az a banda,
akivel együtt hülyéskedett, izzadt, kirándult, sörözött edzés után? A
munkája beszürkült. Elmúlt az izgalom, a büszkeség, amit akkor érzett,
amikor gyilkossági nyomozó lett. Elege volt a holttestekből, a céltalan
erőszakból.
Elege volt a magányból. Ezt volt a legnehezebb elfogadni,
megérteni. Fortani szerette a magányt, szerette, ha ott találja a dolgait,
ahová ő tette őket, ha senki nem szól hozzá, amikor a gondolataiba

196
mélyed. Szeretett akkor jönni- menni, amikor a kedve tartja, és nem
elszámolni a dolgaival. Szerette a nőket, és könnyen, hatékonyan
ismerkedett. De most elege volt ebből is. Akkor döbbent rá, amikor
Carol átvonult a szobán, miközben ő a szenszejjel beszélgetett, majd
egy mosollyal kivonult az életéből. Carol B. Parker, pénzügyi
tanácsadó. Talán az volna a legokosabb, ha eldobná a névjegyet és
elfelejtené.
Túl sok minden történt vele az utóbbi időben, több, mint amit fel
tudna dolgozni. El kéne felejteni a jakuzákat, gyilkosokat, Boehrt, a
szenszejt. Legfőképpen a szenszejt.
Egy telefonfülke világított előtte. Sötét volt a sarok, a kis üvegkalitka
messziről szinte ékszerként ragyogott. Fortanit csillogó kis
tengeralattjáróra emlékeztette, odabenn meleg, biztonság, levegő, kinn
az óceán sötét mélyén cápák és polipok keringenek. Persze, amint
közelebb ért, látta a szemetet a padlón, a falfirkákat, az
üvegszilánkokat. Nincs tengeralattjáró, csak a cápák és polipok.
Megállt, előhúzta zsebéből a névjegyet, amit el kéne dobnia. Carol
B. Parker. Nem mondott semmit a név, a nőnek, akit fölszedett abban a
bárban, a nevét sem tudta, szólt a zene, amikor bemutatkoztak, nem is
nagyon figyelt oda. Nem tudta a nevét a nőnek, aki alatta feküdt, aki
körülölelte, akinek a szemében örvényeket látott, és alá akart merülni
bennük. A név csak egy névjegyé, amit a párnáján talált.
Összegyűrte a névjegyet, és összegyűrve a zakózsebébe dugta.
Valami szokatlant éreztek ujjai. Egy pillanatig csodálkozva
tapogatózott. Egy pisztoly! Aztán eszébe jutott, tegnap vágta zsebre,
amikor elindult megtalálni a bolti gyilkost. Talán azért, hogy lelője,
talán azért, hogy a kezébe nyomhassa, ha megtalálja és véletlenül túl
nagyot üt. Talán ezért nem jutott eszébe, amikor kirohant a mosdóból,
egyenesen a pisztolycső elé. Nem szokott fegyvert hordani, mert akinél

197
fegyver van, hajlamos csak arra hagyatkozni. Úgy tűnik, ő átesett a ló
túlsó oldalára. Kivette a gyűrött névjegyet és kisimította.
- A fenébe is! - morogta. - Mi vagyok én, kamaszgyerek? - Belépett
a fülkébe, és anélkül hogy a névjegyre nézett volna, tárcsázott. Biztos
van üzenetrögzítő az irodában, gondolta. Megadom a telefonszámom, és
hívjon ő, ha akar valamit. Ha tartasz az ellenféltől, úgy mozogj, hogy ő
nyisson. Ki mondja, hogy a stratégia alapelvei nem alkalmazhatók a
szerelemben is?
És ki mondja, hogy a szerelemben nincsenek ugyanúgy váratlan
meglepetések, mint a küzdelemben? A telefont a második csöngésre
fölvették, halk, kérdő női hang. - Igen?
- Carol, Fortani vagyok... Andy...
Fortani hangja elhalt. Nem készült erre, azt hitte, lesz ideje
összeszedni a mondandóját, amíg a géphang beszél. Mi a fenét mondjon
egyáltalán, ha a nőnek semmit nem mond a neve? Tudod, én csíptelek
föl a minap, és már dugtalak, amikor váratlan vendégem érkezett? Ez az
igazság, de...
Nem kellett magyarázkodnia. Halk, kellemes nevetés válaszolt.
- Most jutottam eszedbe?
- Nem. Egész nap eszembe jutottál. - Bóknak hangzott, de ez volt az
igazság. - Tényleg - mondta. - Már ronggyá gyűrtem a névjegyedet.
Rendőrautó gurult el lassan a fülke előtt, Fortani magán érezte a járőr
tekintetét. Furcsa volt, mintha kivilágított színpadon állna.
- Már azt hittem, nem hívsz. - Nem volt szemrehányó a hangja,
inkább belenyugvó, egy nő, aki már nem lepődik meg, ha nem hívják.
Fortani szerette volna magához ölelni, elmondani, hogy szépnek látja.
Nem értette, mi van vele. Soha nem volt érzelgős. Nem szerethet bele
egy nőbe, akit egy bárban szedett föl, és két órán belül az ágyában volt!

198
 - Nem tudtam, hogy még dolgozol. Arra gondoltam, hagyok üzenetet
a rögzítődön...
- Nem dolgozom. Lefeküdtem már, és az ágyban olvasok.
Fortani pedig tudta, hogy oda akar menni, mellé bújni az ágyba,
szeretkezni anélkül, hogy félbeszakítanák, aztán ott aludni, és csak
reggel menni haza, hogy megborotválkozzon és átöltözhessen.
- Mondd a címet - kérte rekedten.
A háza előtt közben az órájára pillantott a jakuza is. Vagy százhatvan
centi magas volt, izmos, rövidre nyírt hajú férfi. Nem túl széles
mellkasát iregumi borította, sárkányok és tigrisek kavarodtak az izmok
minden mozdulatára. A művészi gonddal készített tetoválást sötét,
hosszú ujjú ing takarta el, akárcsak a sárkányok és tigrisek között
fehérlő régi hegeket. Ujjai kurták és tömpék voltak, szinte egyetlen
vonalat alkottak az ujjbegyek. Csuklója vastag volt, alkarján a
mozdulatra, amivel megnézte az óráját, kidagadtak az izmok. A
kocsiban a két ülés között egy wakizasi, rövid kard hevert. A jakuza
mestere volt a vívásnak és a kardrántás művészetének egyaránt, de
ugyanolyan halálos volt fegyver nélkül is.
Unatkozott. Órák óta várta az amerikait, és már kezdte azt hinni,
hiába. Kár. Tegnap volt alkalma szemügyre venni akcióban. Nem rossz,
már ahhoz képest, gondolta. Elég gyors, elég határozott. Ha egy kicsit
kisebb a távolság, egyedül is elkapja azt a pisztolyost. Talán ezért
mentettem meg az életét, gondolta a jakuza. Egy ilyen ember
megérdemli, hogy ne egy rabló pisztolya végezzen vele, hanem igazi
harcos, rendes harcban. Legalábbis ha nem akarja meghallgatni az
ojabun kérését.
Taxi érkezett a szemközti ház elé, és a jakuza lejjebb húzódott a
kocsiban, a visszapillantó tükörben figyelte a kiszálló alakot. Dühödten
felmordult a csalódástól. Idősebb férfi szállt ki, majd behajolt a kocsiba,
és egy kövér asszonyt segített ki. Alighogy kiszállták, a taxi már el is

199
száguldott, s ők ketten egy pillanatig szinte elveszetten ácsorogtak a
járdán.
A jakuza anélkül, hogy kiszállt volna a kocsiból, megtornáztatta
lábát, csípőjét és derekát. Fáradt volt, de ez nem zavarta. Unatkozott, de
ez sem zavarta igazán. Ha kell, reggelig vár, ha kell, egy hétig. Fortani
előbb-utóbb előkerül. Arakaga Nikkót nem kötelezik, hogy Amerikába
jöjjön, arról ő gondoskodik.
Nikko megkönnyebbült, amikor odakint meghallotta a lépteket.
Könnyű, puha léptek voltak, az ember nem is feltételezné egy ilyen
nagydarab férfitól. Egy vívómester léptei, gondolta. Kislány korában jó
néhányszor látta apját gyakorolni, és mindig megdöbbentette, miként
képes ilyen macska módra mozdulni. Aztán idősebb lett, és rájött, hogy
nem akar vívást látni, nem akar jakuzákat maga körül. Ekkor kérte meg
apját, hogy Amerikába mehessen egyetemre. És most itt van, a hegyi
házban hallgatja testőre macskalépteit.
A fiatalos arcú jakuza felnézett. Puha mozdulattal pisztolyt húzott
elő, különös, hosszú csövű fegyvert. Nikko nem tudta megállapítani,
milyen, nem értett a lőfegyverekhez, apja ezt már nem tartotta
szükségesnek megtanítani neki. A férfi felállt, és az ajtó mellé lépett.
Óvatos, gondolta Nikko. Igaz, apja nem is bízná olyanra, aki nem
érti a dolgát. Összeszorult a gyomra. Látott- e valakit Jamadzsi? Meg
akart szólalni, de a férfi a szeme sarkából látta rajta, és intett, hogy ne
tegye. Nikko vállat vont és hallgatott.
Kopogtatás hallatszott, négy rövid, kis szünet, egy hosszú, és a
jakuza elhúzta a reteszt. Nikkóra mosolygott, és a lány gyomra görcsbe
rándult az idegességtől. Mondani akart valamit, de abban a pillanatban
elszabadult a pokol. Az ajtó kivágódott, elemi erővel lökte el a férfit.
Egy alak rontott be a házba. Nem volt ismerős, de annál ismerősebb
volt a mozdulat és a kezében tartott kard. Egy katana, a szamurájok
hosszú kardja, egy hozzáértő kezében. Nikko elfojtott egy, sikolyt. A

200
testőr gyorsan reagált. Odébb gurult, távolabb a villanó pengétől, és már
tüzelt is. Az első lövés nem talált, a másodikra nem volt ideje. A
támadó sötét felhőként röppent át a szűk szobán, és reptében rúgta ki a
pisztolyt a testőr kezéből. Alighogy földet ért, máris megfordult, és
fordulásból vágott. Nikko behunyta a szemét. De nem hallotta a húsba
csapódó kard rémes hangját, sem a sebesült sikolyát. A testőr elkerülte
a vágást, és mire Nikko ismét oda mert nézni, már karddal a kezében
nézett farkasszemet a támadóval. Nikko kezdett megkönynyebbülni.
Ismerte apját, tudta, hogy a legjobb embereket adta mellé. És a legjobb
Arakaga ojabun szerint csakis olyan lehet, aki jól bánik a
lőfegyverekkel, de még jobban a karddal.
A két vívó látszólag mozdulatlanul állt, de a lány értett annyit a
kardforgatás művészetéhez, hogy ne így lássa. Mindkét férfi tele volt
kitörni vágyó energiával, és izmaik alig észrevehetően hullámzottak. A
szájuk csukva volt, s mintha nem is lélegeztek volna. Rejtik a másik
elől lélegzetüket. Nikko megbűvölten figyelte. Lenyűgöző volt két igazi
mester párbaja, hogy egy pillanatig szinte elfeledkezett róla, hogy élet-
halál a tét. Talán az ő élete is. Érezte a vívókban gyűlő energiát, látta a
szemmel nem látható cseleket, a kis vibrálásokban rejlő ezernyi
lehetőséget. Érezte azt is, hogy milyen tökéletes mindkettő védelme.
A támadó puhán mozdult, testőre hátrált ugyanannyit, majd oldalt
csusszant és vissza előre. A támadó pedig, ugyanolyan ritmusban
fordult vele és hátrált. Ismét ugyanaz a távolság feszült közöttük. Nikko
szemügyre vette a támadót. Jóképű férfi volt, talán túlságosan is az.
Japánnak magas, karcsú, de széles vállú. Bő, fekete nadrágjában, fekete
tornacipőjében, és fekete, laza pólójában csaknem nindzsára
emlékeztetett. Nyugodt volt az arca. Ugyanaz a hihetetlen nyugalom
látszott rajta, mint amilyent Nikko apja arcán látott víváskor. Testőrére
nézett. A szeme alatt rángott egy ideg, és Nikko látta, hogy a válla kezd
megfeszülni. És Nikko tudta, hogy testőre veszíteni fog. Talán percek

201
múlva, talán másodpercek múlva összecsapnak, és az idegen győz.
Biztos volt benne, hogy a testőre is tudja, de a fiatalos arcon nyoma sem
volt a kétségnek.
Nikko felállt, és az ajtó felé araszolt. Ha a testőre még egy ilyen
fordulatra kényszeríti az idegent, fölveheti a pisztolyát. Nem tud bánni
vele, de odadobhatja a férfinak. A támadó nem nézett felé, de Nikko
biztos volt benne, hogy a férfi észlelte a mozdulatot. Enyhe mosoly
jelent meg az idegen arcán, aztán váratlanul mozdult. Döbbenetesen
gyors volt, de a legijesztőbb mégsem a sebessége volt, hanem az, hogy
a mozdulatlanságból minden előkészület nélkül csapott ki belőle a
mozgás. Villant a testőr kardja is, körívet írt le a levegőben, elsüvített a
támadó teste előtt, aztán a jakuza lassan összeesett. Vér spriccelt belőle
szökőkútként, de Nikkót nem bénította meg a szörnyű látvány. Az
ojabun lánya volt, és tette, amit tennie kellett. Amire apja akarata
ellenére is megtanította. Ruganyos kis testével a testőr mellett termett,
és a halott még a földre sem esett, ő már kikapta a kardot a kezéből.
Nehéz kard volt, sokkal nehezebb, mint amivel valaha is gyakorolt de
nem számított. Ez az ember sokkal jobb vívó nála, bármi legyen is a
kezében. Nincs esélye a győzelemre ellene.
A férfi is így gondolhatta. Puha, gyakorlott mozdulattal eltüntette
kardját a hátán levő hüvelybe, majd leeresztett kézzel Nikko felé
fordult.
- Tegye le a kardot, kislány! Nem akarom bántani.
Nikko nem reagált. A távolságot becsülte. A férfi szemben állt vele,
látszólag tökéletes célpontot nyújtott. De Nikko már látta, milyen
sebességre képes. Szinte biztos, hogy ki tudja kerülni az első csapást, és
lefegyverzi őt. Csapd be, súgta egy hang a lány fejében. Indíts egy rossz
támadást, hogy arra reagáljon, aztán öld meg. Öld meg a rohadékot!
Soha nem hitte magáról, hogy képes lenne ilyesmire, de valami
megváltozott benne aznap este, amikor lefekvés előtt kocogni indult a

202
campusban, és az a férfi váratlanul lerántotta az út mellé, és kést
szorított a torkához. Akkor ölt, és nem bánta, azóta sem, csak azt, hogy
nem ölheti meg még egyszer, újra meg újra, válogatott kínzások között.
Felkiáltott és előrevetette magát. Függőlegesen csapott, két kézre
fogva a kardot. A jobbal a lendületet adta, a ballal irányította. Aztán
félúton a bal kezével finoman oldalt húzta a markolatot. A penge,
amelyik eddig fentről lefelé haladt a férfi felé, most kis ívet írt le, és
átlósan csapott derékra. Gonosz öröm öntötte el Nikkót. Ez elől nem
fog kitérni a férfi, ez elől nem kapja le a fejét. Nincs kard a kezében,
nem fogja hárítani.
Aztán valami erő kitépte a kezéből a kardot, és a katana csörömpölve
hullott a földre. Az idegen mozdulatlanul állt, kezéből valami rövid
bőrszíjféle lógott alá. Farkasszemet néztek.
- Velem kell jönnie - szólalt meg az idegen. - Sajnálom. Ha nem
muszáj, nem fogom bántani, és néhány napon belül otthon lehet.
- Apám megöli - mondta Nikko halkan. - Ha csak egy ujjal is
hozzám nyúl, végez magával. Halvány mosoly jelent meg a férfi arcán.
Nem is gunyoros, inkább szomorkás, megértő mosoly.
- Igen - bólintott Szindzso. - Nem kétséges, hogy meg fogja próbálni.
Fortani félt. Kezdte megbánni az egészet, megfordult a fejében, hogy
inkább hazamegy, és megpróbál aludni, megpróbálja menteni az
illúzióit. A nő úgysem olyan lesz, mint amilyennek az emlékeiben él.
Elbűvölő, érzéki és titokzatos asszony, aki a nézésével elvarázsolja, és
elfelejtet vele mindent. Emlékek! Az ágyban töltött néhány perc
emlékei! Fortani tökéletesen emlékezett arra is, amikor
megismerkedtek; valahogy találkozott a tekintetük, az asszony
elmosolyodott. Kedves mosolya volt, ő pedig meghívta egy italra.
Beszélgettek, semmi különös, két magányos ember, aki szeretne egy
kellemes éjszakát eltölteni. Semmi felelősség, semmi komoly! Fortani
közben a bejáratot fürkészte lopva, hátha beesik valami jobb.

203
 Most pedig a taxi hátsó ülésén izgul, izzad a tenyere, és arra gondol,
nem kéne- e visszafordulnia!
- Nevetséges - morogta.
- Tessék? - fordult félig hátra a sofőr. - Fáradt arcú fiatal volt, az a
fajta, aki frissen borotválva is borostásnak látszik. Talán különmunkát
vállaló diák. Fortaninak valamiért Billi Duntont juttatta eszébe.
- Csak elgondolkodtam.
Egy pillanatra még magán érezte a sofőr tekintetét a tükörben, aztán
a férfi újra az utat figyelte. Fortaninak már sejtelme sem volt, merre
járnak. Nem ismerte a városnak ezt a részét. Villák, sorompóval lezárt
kis házegyüttesek között haladtak. Fölfelé kanyarodtak, egy olyan
környéken, ahol a tengerszint fölötti magasság és a telekméret egyenes
arányban van a bankszámla vastagságával. Magában káromkodott csak,
nem volt kedve ismét magyarázkodni, és nem akart beszélgetni sem. A
szép Carol mégsem lehet hát több egy éjszakára szóló kalandnál.
Fortani volt annyira macho, hogy megijedjen egy nála sokkal
gazdagabb nőtől.
Aztán megérkeztek. Keskeny, fákkal, bokrokkal határolt magánút
szélénél álltak meg. Sorompó nem volt, de nem hajtottak be, Fortani
megállíttatta a kocsit. Vagy kétszáz méter távolból idelátszott a fák
között megbúvó ház, a verandán égett a villany, és Andy úgy érezte, ha
kocsival megy végig, úgy fogja érezni, mintha pizzát szállítana házhoz.
A borostás diák elhajtott, és Andy egyedül maradt az éjszakában.
Elindult a ház felé..
Kár volt aggódnia. Carol a behajtó végén várta, ott, ahol az út,
kibukkant a fák közül. Farmert viselt és pólót, fiatalnak és ártatlannak
látszott. Fortani pedig szó nélkül megcsókolta, aztán egyszer csak benn
voltak a házban és szeretkeztek. És ugyanott, folytatták, ahol
abbahagyták, amikor a szenszej megérkezett. A karcsú, ruganyos test

204
buján vonaglott alatta, az asszony puha ajka szétnyílt a szája alatt. A
szemében megjelentek az örvények, és Fortani hagyta, hogy magával
ragadják.
Az ágyon kezdték, a fotelban folytatták, és a földön fejezték be, a
vastag csomózása, tarka mexikói szőnyegen a veranda előtt. Fortani
izzadtan, lihegve feküdt, és az üvegen keresztül kinézett a sötéten
bólogató fákra;
- Soha nem húzod el a függönyt?
Carol felé fordult. Felkönyökölt, cicije Fortani alkarját súrolta, a haja
az arcába hullott.
- Ritkán - mondta. Rekedtes volt a hangja, még benne érződött az
érzéki suttogás szemérmetlensége, amivel az előbb meglepte Andyt.
Maga mellett kotorászott, aztán valahonnan egy doboz cigarettát húzott
elő, és egy karcsú, aranyszínű gyújtót. Rágyújtott, a hátára feküdt, és a
plafon felé fújta a füstöt.
Fortani valamiért bántani akarta.
- Gyakran fogadsz így vendéget?
- Gyakran. - Carol nem nézett rá, de a hangja hidegebb lett, Fortani
felállt, a mosdót kereste. Benyitott egy ajtón, de ruhák lógtak odabenn,
ijesztő mennyiségben. Drága bútorok között baktatott meztelenül és
kielégülve. Mit mondanék, ha rendőrként volnék itt, és ez az áldozat
lakása volna, tűnődött. Magányos jómódú nő. Rendszerető, de nem
mániákus. Művelt, de nem könyvhalmozó. Szexőrült ribanc... nem, ezt
nem tudhatnám.
Aztán megtalálta a mosdót, és becsukta magára az ajtót. Már tudta,
hogy nem marad itt éjszakára.
Nem azzal a taxival ment haza, mint amivel jött, de akár ugyanaz is
lehetett volna. Ugyanaz a légfrissítővel keveredő áporodott szag,
hasonló fáradt, fekete hajú fiatalember, bár ez inkább perzsának,

205
látszott. Fortani megkönnyebbült, amikor megálltak a háza előtt. Haza
vágyott, a bútorai és a könyvei közé, az ágyába, még akkor is, ha nem
tud majd elaludni. Fizetett, kiszállt, aztán meg sem várva, hogy a taxi
elhajtson, a kapu felé indult.
- Fortani úr!
Egy pillanatra azt hitte, a taxisofőr szólt utána. Megállt, és közben
rádöbbent, hogy a sofőr nem tudja a nevét, de arra is, hogy japánul
szólították.
Lassan megfordult. Egy alak bukkant elő a szomszéd kapualj
homályából. Alacsony, vékony férfi, szinte csontvázra emlékeztette.
Fortani még soha nem látta, de biztos volt benne, tudja, ki ez az ember.
Feltehetően neki köszönheti az életét.
- Fortani úr? - A japán megállt úgy két méterre tőle. Fortani úgy
ötvenévesre becsülte. Elálló, nagy füle volt, és ha az ember nem látja a
szemét, nem érzi a belőle áradó belső erőt, nevetségesnek is találta
volna.
- Én vagyok.
A japán elmosolyodott
- Örülök, hogy végre találkoztunk. Fortani enyhén meghajolt.
- Sajnálom, hogy későn értem haza. - Egy pillanatra elhallgatott.
Nem tudta, mit akar ez az ember, de valahogy fenyegető volt az egész.
Nem az, ahogyan előbukkant kísértetként a sötétből, hanem a tartása, az
a laza, mégis készenlétet sugalló tartás.
- Tegnap... maga volt az? - kérdezte.
A japán csak állt, nem reagált, mintha nem értette volna a kérdést.
Fortani már csaknem elbizonytalanodott. Aztán a fejét csóválva
elmosolyodott ő is. Mintha nem ismerné a japánoknak ezt a rémes
szokását. Ha valamiről nem akarnak beszélni, azt egyszerűen nem is
hallják meg. Hirtelen mintha süket vagy gyengeelméjű lenne mind.

206
 - Maga volt - szögezte le Fortani. - Ki más lehetett volna?
A japán nem mondta, hogy igen, de nem is tagadott. Lapos, csillogó
szemével Fortanit tanulmányozta. Jól beszél japánul, gondolta. Jó még a
kiejtése is, a megfelelő udvariassági formulákat használja, és úgy
viselkedik, ahogyan kell. Udvarias, de nem mézes- mázos, vagy
bizalmaskodó. Gyanakvó, de nem fél. Kár lenne megölni. A japán
amióta csak az ojabun ide küldte, most először reménykedett abban,
hogy sikerül meggyőznie.
- Arakaga ojabun küldött - szólalt még végül. Vékony testéhez
képest meglepően mély hangja volt. Lassan beszélt, mintha minden
egyes szót alaposan meg kéne gondolnia. - Beszélnem kell magával.
Fortani zavartan körülnézett.
- Menjünk föl, főzök teát. - Maga sem volt biztos benne, hogy jól
teszi, de akárki legyen is ez az ember, tegnap megmentette az életét. Ha
nem dobja azt a tantót a bolti gyilkos nyakába, nem dobja olyan
pontosan az utolsó pillanatban, a következő lövés eltalálja őt.
- Nem, Fortani úr. Nagyon kedves, hogy meghív, de sajnos nem
fogadhatom el. Tudja, lehet, hogy meg kell ölnöm.
Álmodom, gondolta Andy. Álom az egész. Álmodtam Carolt, aki
olyan szégyentelenül szeretkezett velem, ahogyan álmodom ezt a fura
kis alakot is. Ma már nem beszélnek így az emberek.
Nem fél, gondolta a japán. Talán nem vesz komolyan.
Fortani a zsebébe nyúlt, de a japán nem mozdult, csak állt és nézte.
Rosszul szabott sötét öltönyt viselt, fehér inggel, nyakkendővel, és az
egész lényében volt valami régi vágású ünnepélyesség. Fortani elővette
a kulcsát, zavartan forgatta a kezében, majd visszatette a zsebébe.
- Maga jakuza? - kérdezte.
- Nem. - A kis japán közelebb lépett, és Fortani-nak minden
akaraterejére szüksége volt, hogy ne hátráljon. - Milyen modortalan is

207
vagyok, Fortani úr. Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Takagi Iszao
vagyok. Arakaga úr időnként igénybe vesz bizonyos feladatokra.
- Bérgyilkos - mondta Fortani halkan. Még mindig nehezen hitte az
egészet. Miért akarná Arakaga megölni, és ha valami oka van rá, miért
egy ilyen különös figurát szabadít rá, aki előbb megmenti az életét,
aztán elbeszélget vele.
- Mondjunk inkább különleges feladatokat. - A japán arcán ismét
megjelent az a groteszk félmosoly, amitől az arca egy bölcs erdei
manóéra emlékeztetett. - Egy bérgyilkos szó nélkül lepuffantaná önt,
Fortani úr. De én nem akarom bántani, és nagyon fogom sajnálni, ha
meg kell ölnöm. De akkor becsületes harcban ölöm meg, amiben
ugyanúgy ki is kaphatnék.
Fortani figyelmét nem kerülte el a feltételes mód. Megtanulta, hogy
ne a látszatból ítéljen, de nehéz volt elhinni, hogy ez az emberke
legyőzze őt. Kezdett elege lenni ebből az egész groteszk társalgásból, a
fenyegetésekből.
- Mit akar? - kérdezte. Most ő lépett előbbre egy kicsit. Vészesen
lecsökkent a kettejük között lévő távolság, és biztos volt benne, hogy a
kis japán hátralép. De nem így történt. Takagi előrelépett, és meglökte.
Fortani hátravágódott, neki a falnak, amely jó másfél méterre volt
mögötte. Elszédült egy pillanatra. Hasába szívta a levegőt, lassan
kiengedte. Takagi ugyanott állt, ugyanúgy, mintha semmi sem történt
volna.
- Arakaga úr azt szeretné, hogy hagyja békén a lányát - mondta. -
Semmi mást nem akarunk öntől.
Fortani egy pillanatig fel sem fogta a dolgot. Aztán lassan
kitisztultak a gondolatai.
- Arakaga Nikko. Róla beszél?
- Ne kérje a kiadatását, Fortani úr.

208
 A túloldali járdán egy vidám társaság haladt. Néhányan a gyalogútra
szorultak, hangosak voltak, boldogok. Fortani irigyelte őket.
- Az a lány gyilkos. - Nyugodtan beszélt, tudta, hogy a túloldalon
nem hallják meg a hangját. Takagi elkomorodott.
- Az a lány áldozat. Megtámadták és védekezett. Fortani sóhajtott.
Ugyanazok az érvek, ugyanazok a tévedések. Az általa elfogott
gyilkosok legalább negyede biztos volt abban, hogy igaza volt, és
némelyiknek csakugyan.
- Ezt a bíróság állapítja meg. A japán a fejét csóválta.
- Nem ért engem, Fortani úr. Arakaga Nikko nem állhat bíróság elé.
Az apja soha nem engedné meg. Van más megoldás is, de a
legegyszerűbb az, ha maga visszavonja, amit megindított.
Ha az ilyen egyszerű volna, gondolta Andy. Most meséljem el ennek
az alaknak, hogy valószínűleg, ha akarom, sem tehetem? Nem hinné el,
nem érdekelné. Az a dolga, hogy meggyőzzön. Vagy...
Felkészült a harcra. Fáradt volt, de rég megtanulta, hogy ne törődjön
a fáradtsággal, különben nem is bírta volna a sokszor kora reggeltől
késő estig tartó versenyeket. Neki ne dirigáljon egy bűnöző, ne akarja
megmondani, mit tegyen!
- Szarok Arakagára - vetette oda, a japán pedig bólintott.
- Értem, Fortani úr. - Megvillant a keze, éles fájdalom hasított
Fortaniba. Felkapta a kezét, egyikkel védeni akart, a másikkal kiütni, de
az ütő kezét mintha valami elemi erő söpörte volna félre, és ugyanolyan
elemi erő szorította a testéhez a védő kezét. Egy rúgás szinte lebénította
a lábát, de Fortani huszonöt év alatt megszokta a fájdalmat, és nem
bénította le. Súlyát a másik lábára helyezve kifordult, és máris
hátralépett. Újra jó másfél méter választotta el őket. A kis japán
ugyanolyan békésen álldogált, mint az előbb, arcán enyhe mosoly
játszott. Fortani érezte, mint kezdi elmerevíteni testét a félelem. Ez az

209
ember jobb nála, sokkal jobb. Ez ellen esélye sincs. Egyszerűen nem
látta a kezét, amikor ütött, és még csak sejtelme sincs, milyen
technikával szorította így be. Rövid küzdőállásban állt, várta a
következő támadást. Utoljára a szenszej ellen érezte ilyen
kiszolgáltatottnak magát az utolsó edzésen. De a szenszej nem az életét
akarta, hanem beléverni a belépő technikát.
És Takagi mozdult. Fortani csak egy villanást látott, de most nem
próbálta követni tekintetével és védeni az ütést, hanem előrerobbant,
ahogyan a szenszej gyakoroltatta vele. Takagi ütése a feje mögött
robbant, az övét eltérítette Takagi blokkja. A japán beletalpalt a
sípcsontjába, de abban a pillanatban ért célba az ő lábseprése, kétlábas
lábseprés, amitől az ellenfél úgy terül el, mint a krumpliszsák, főleg, ha
jó húsz kilóval könnyebb nála. Takagi sem volt kivétel, mindkét lába a
magasba emelkedett, magasabbra, mint a feje, és jó egy méter magasról
a földre zuhant. Fortaninak nem voltak illúziói. Ez az ember nem töri
össze magát egy ilyen esésben. Fél térdre vetette magát, úgy, hogy a
térdével leszorítsa Takagi lábát, és így védje magát a felrúgás ellen, és
már ütött is. Ökle gyorsvonatként száguldott a fekvő férfi arca felé.
Nem hitte volna, hogy Takagi kivédi. De a kis japán hárította az
ütést, ráfogott a csuklójára, aztán valami erő átrepítette rajta Fortanit.
Volt annyi esze, hogy ne akarjon ellenállni, még nagyobb bajba
kerülne. Beleugrott a dobásba, és igyekezett minél messzebb gurulni
Takagitól. A gurulásból felállt és megfordult. Állt már Takagi is,
lapátfülű csontváz, arcán a manómosollyal.
- Ez szép volt, Fortani úr. Maga jobb, mint gondoltam. Kimura
mester jó munkát végzett.
Fortani hálás volt a kis pihenőért. Ha Takagi nem is lihegett, ő igen.
- Ismeri Kimurát? - kérdezte. Hátrább lépett és mély lélegzetet vett.
Takagi bólintott.

210
 - A barátom. Az egyik legrégibb barátom. - Enyhén meghajolt. -
Sajnálom, Fortani úr.
Fortani pedig tudta, hogy még egyszer nem menti meg a belépő
technika, nem menti meg semmi. Ez az ember könnyebb nála jó
huszonöt kilóval, öregebb jó huszonöt évvel, de a kisujjában több van a
szabadkezes küzdelem művészetéről, mint amit ő valaha is tudni fog,
feltéve, ha egyáltalán túléli ezt a mai estét. Lopva körülnézett valami
fegyver után, de tudta, illúziót kerget, Takagi legyőzi őt bottal, karddal
vagy bármi más fegyverrel is. Megérezte, hogy Takagi mindjárt támad,
és szinte sírhatnékja volt a tehetetlenségtől. Küzdőállást vett föl, de
érezte, hogy merev a válla a feszültségtől, az arcán ráng egy ideg.
Takagi oldalazva közeledett, mintha egyre kisebb sugarú körökben
akarna odaérni hozzá. Illúzió, gondolta Fortani. A körív valamelyik
pontjáról mintha centripetális erő röpítené befelé, vágódik a központ,
Fortani irányába. Fortani egész testtel fordult vele. Próbálkozott egy
ijesztéssel, de Takagi ügyet sem vetett rá. Közeledett, vészesen
közeledett. Fortani hátrálni kezdett, s közben továbbfordult, hogy
szemben maradjon Takagival. A vég, gondolta. Minél gyorsabban
hátrálok, annál védtelenebb leszek. Azt várja, a rohadék, vagy hogy
kétségbeesetten közbetámadjak. És akkor vége. Elfuthatnék, talán nem
ér utol. De tudta, hogy illúzió, Takagi nyilván ugyanúgy beléhajítaná a
kést, mint tegnap abba a fegyveresbe.
És erről eszébe jutott valami. Hátrálás közben a zsebébe nyúlt, és
életében először boldog volt, hogy pisztoly van nála. Soha nem használt
pisztolyt, és soha nem is hordott magánál azóta, hogy nem járőrkocsin
dolgozik. De tudott bánni vele. Előkapta, csőre töltötte, egy mozdulat,
és a helyzet ura lehet az ember.
Takagi megállt. Messze volt ahhoz, hogy bármit is kezdjen, Fortani
vagy kétméternyire állt tőle, jobb kézzel fogva a pisztolyt, a balt még
mindig ütésre készen tartva.

211
 Fortani látta, hogy a japán az esélyeket mérlegeli. Gurulást, vetődést,
ollót... bármelyik közben benyúlhat a zakója alá valami dobófegyverért.
De nem sikerülne.
- Menjen el, Takagi úr - mondta halkan. - Nem akarom megölni.
A japán a szemébe nézett.
- Ezentúl mindig pisztollyal jár, Fortani? - Mostantól nem Fortani úr.
Oda a megbecsülés, de megmarad az élet.
Köpök a becsületkódexre, gondolta Fortani. Nem érdekel, mit
gondol rólam egy bérgyilkos.
- Sajnálom - mondta, és lehajtotta a fejét. Leengedte a kezét, hátat
fordított Takaginak, és lassan vánszorgott a háza kapuja felé. Még oda
sem ért, amikor hallotta, hogy egy kocsi indul a háta mögött.
Másnap is nála volt a pisztoly, szinte égette a zsebét. Gyűlölte magát
érte, és még jobban azt, hogy mostantól rá szorul. Takagi vagy talán
maga Arakaga adott egy esélyt, hogy küzdjön. De mostantól, ha az
ojabun meg akarja öletni, nem kapja meg. Lesből lő majd rá valami
siheder. Nem akart erre gondolni. Nem akart Carolra sem gondolni,
egyáltalán az egész tegnap estét, az egész napot legszívesebben
kitörölte volna az emlékezetéből.
Boehr szótlan volt, mintha nem is két régi cimbora ülne egymás
mellett a kocsiban. Boehr vezetett, valami idegesítő, álmos
hömpölygéssel, Fortani pedig ujjaival türelmetlenül dobolt az ablakon
levő támaszon. Úgy tervezte, hogy elmond Boehrnak mindent, de nem
volt képes rászánni magát. Boehrnak is a tegnap éjszaka járt az
agyában. Ruth egész este mogorva volt, sértő és sértődött, tüskés kis
virág. Boehr próbált értelmesen beszélni vele, aztán veszekedtek, csak
valamikor hajnaltájban bújtak össze a kibékülés egy hullámában. Az
asszony sírt, neki pedig, az járt az eszében, amit Fortani mondott, hogy
a felelősségtől fél, azért nem mer örökbe fogadni gyereket. A fene sem

212
érti, hogy bukott ki a száján Ruth őszülő haját simogatva, hogy rendben,
csinálják, ha Ruth ennyire akarja.
És attól fogva nem lehetett visszakozni. Ruth felpattant, a szeme
csillogott, Boehr fölé hajolt, úgy kérdezte, hogy komolyan gondolta- e.
Hát persze, felelte a férje, és közben majdnem leharapta a nyelvét.
Reggelig beszélgettek, tervezgettek, vagyis Ruth tervezgetett, ő pedig,
csak hümmögött, és úgy tett, mintha álmos lenne. De nem jött volna a
szemére álom, még akkor sem, ha egyedül van, túlságosan is lekötötték
a gondolatai. Megkönnyebbült, amikor eljött a reggel, és bevonulhatott
a fürdőszobába, két kezét a fejére szorítva a hűvös tükörnek
támaszthatta homlokát. Hogy lehetett ilyen meggondolatlan?
Tönkreteszi az életét, a maradék éveit! Aztán lezuhanyozott, fölvette a
világosabb öltönyét, fölcsatolta a pisztolytáskát, indulás előtt még
megivott Ruthszal egy kávét. Az asszony arról beszélt, hogy Carson
biztos talál neki egy nyugalmas állást valamelyik helyi FBI- irodában.
Az jó lesz, mondta, megcsókolta a feleségét és távozott. Azt hitte,
Fortanival jobb lesz, de nem, a nyavalyás csak hallgat és bámul maga
elé, a szeme karikás, kialvatlan. Biztos mulatni volt azután, hogy tegnap
elváltak, nyilván felhívta azt a nőt, akiről mesélt. Szerencsés szarházi!
Diego Marquez egy, a hatvanas években épült bungalótelepen lakott,
ahol a rozsdásodó kapu mellett unatkozó fegyveres őr és a szív alakú
kis medence jelentette az eleganciát. A kerítés mellett derékig érő
sövény nőtt, kocsiban ülve pont eltakarta a kilátást, csak a házak tetejét
lehetett látni, de mihelyt kiszállt az ember, látta a zöld gyepen a
nyugágyakat, a házakhoz vezető kis betonozott ösvényeket, a poros
kocsiutat. Az egyik házból vékony, fürdőruhás nő lépett ki,
kényeskedve vonult a medence felé.
Fortani mindössze egy pillantást vetett arra, aztán visszaült a
kocsiba. Boehr felé fordult.
- Nos?

213
 Állt a motor, és nem járt a légkondicionáló. Fortani leengedte az
ablakot, és jobb könyökét kilógatva társa felé fordult.
- Mi legyen? Boehr a fejét csóválta.
- Nem, cowboy, ez a te köröd. Mi másként dolgozunk, tudod,
szépen, öregesen. A pofa otthon van, hívtak volna, ha elmegy.
Fortani bólintott. Ürességet érzett, kínzó ürességet ott, ahol tegnap
még volt valami. Néhány napja még tudott hinni. Hitt abban, hogy
képes intuícióval megtalálni egy gyilkost. Hitt abban, hogy a két keze
halálos fegyver, amivel képes megvédeni magát. Hitt magában. Mi a
fenét kezdjen e nélkül a hit nélkül?
- Rendben - mondta. - Menjünk. - Kiszállt a kocsiból, és közben
lopva benyúlt a zakója alá. Fölösleges mozdulat volt, a hónaljtok szinte
duzzanatként nyomta az oldalát. Világosbarna vászonzakója alatt fekete
pólóinget viselt, szőkésbarna haját csak megmosta reggel és megtörölte,
de nem szárította meg, és most kócosán lógott a homlokába. Átvágtak
az úton, elhaladtak az őr mellett. Nem állította meg őket, csak unottan
fölnézett, ahogy elmentek előtte. Fehér, rövid ujjú inget viselt, vastag,
fekete szövetnadrággal. Az ing elöl kicsúszott a nadrágból, és a
leszakadt alsó gomb mögül kibuggyant a szőrös has. A pisztolytáska az
oldalán lógott, a fegyver a markolata alapján coltnak tűnt.
- Melyik ház az? - kérdezte Fortani.
- Balra a második. - Elhaladtak a medence mellett. A vékony nő a
víz mellett feküdt a betonra terített törülközőn, aszott testén ráncos volt
már a bőr a naptól. A melltartó mellette hevert. Nem vette föl, talán
nem hallotta a lépteiket, talán nem érdekelte.
Marquez bungalója távolabb esett a medencétől, erre már hosszabb
volt a fű, és kis virágok is sárgállottak. Az ajtó csukva volt, az ablak
előtt elhúzva a függöny. Csönd volt.

214
 Boehr megállt az ajtó előtt, Fortani pedig megkerülte a házat. A
hátsó ajtó kis, sövénnyel bekerített belső kertecskére nézett. Innen már
látszott, hogy mindegyik bungaló mögött van ilyen. Hintaszék, fehér,
műanyag egyenbútorok. A szomszédban gyerekjátékok, itt egy
melltartó a hintaágyon felejtve. Fortani intett Boehrnak, az pedig
csöngetett.
Kétszer kellett csöngetnie, mire odabenn csoszogó lépések
hallatszottak. Egy méh döngicsélt Fortani közelében, és a virágillatba
valami különös, savanykás, kellemetlen szag keveredett. Békés kép
volt, már amennyire ezen az elszúrt világon bármi is békés lehet.
Boehr egyik kezével az igazolványát készítette elő, a másikkal a
szolgálati fegyvert. Az ajtó kitárult. Nem résnyire, nem fogta vissza
lánc, szélesen és hívogatón tárult föl, és a nyílásban egy zömök, sötét
hajú, kopaszodó alak. Alsógatyában volt, amolyan combközépig érő
selyem bokszernadrágban. Mellét, vállát, felkarját sűrű, göndör, fekete
szőr borította. A karja vastag volt, de nem a kigyúrt fajtából.
- Ki maga és mi a fenét akar? - kérdezte. Boehr ismerősnek találta.
Valahol látta már ezt az arcot. A férfi felé tartotta az igazolványt, és egy
könnyed csuklómozdulattal szétnyitotta. De mielőtt bármit is
mondhatott volna, az ajtó becsapódott. Meglendítette a lábát, hogy
berúgja, de már késő volt, odabenn csattant a retesz, és hallotta a futó
lépteket.
- Megállni, rendőrség! - kiáltotta, nem azért, mert illúziói lettek
volna, hanem mert így akarta Fortanit figyelmeztetni.
Fortani az ajtó mellé állt, és benyúlva a zakója alá előhúzta a
szolgálati fegyverét. Nem ez volt nála tegnap, a fegyver, amit az állam
bocsátott rendelkezésére, egy Python volt. Ugyanolyan idegen volt a
kezében, mint a másik. És ugyanolyan hívogató. Itt vagyok,
megvédelek, velem erős vagy, sugallta. Csak használnod kell! Szeress!

215
 Káromkodva visszacsúsztatta a hónaljtokba. Még be sem fejezte a
mozdulatot, máris kivágódott az ajtó, és egy alak rontott ki rajta.
- Megállj! Rendőrség - kiáltotta Fortani, de az alak nem állt meg,
csak megperdült futás közben, és abban a pillanatban már lőtt is.
Fortani pedig oldalt vetette magát a hátsó kertben, lába gurulás közben
felrúgta a műanyag széket, és gurulás közben előhúzta a Pythont.
Marquez már nem alsógatyában volt, hanem félmeztelen, egy
mintás, bő gyúrónadrágban. Nem lőtt még egyszer, hanem teljes
sebességgel száguldott a kijárat felé. Fortani káromkodva rohant utána.
Nem tette el a pisztolyt, és zavarta futás közben, de tudta, ha Marquez
még egyszer rá akar lőni, ő megáll, gondosan céloz és lepuffantja. A
kapuban már nem ült az őr, a coltot két kézre fogva, lábát szétvetve, kis
terpeszben állt. Fortani hallotta a háta mögül Boehr kiáltozását, hogy
rendőrség, és nagyon remélte, hogy hallja az őr is, és hogy elhiszi. Még
csak az kéne, hogy gyilkosok, jakuzák és maffiózók után végül egy
buzgómócsing biztonsági őrnek sikerüljön végezni vele.
Az őr nem lőtt, de nem is állította meg Marquezt, széles paraszti
arcán tanácstalanság látszott. Valamit Fortanira kiáltott, és elé állt, de
Fortani nem állt meg, egy könnyed mozdulattal kikerülte, és száguldott
tovább. Marquez meglepően jól futott, ezek az alacsony kis dugók
meghökkentő sebességre képesek. De fokozatosan csökkent a távolság
közöttük, és Fortani biztos volt benne, hogy hamarosan utoléri. Csak
abban nem volt biztos, hogy akkor mit tesz. Takagi jobban elbánt vele,
mintha összetörte volna a csontjait. Elvette az önbizalmát.
Aztán egyszer csak nem volt idő gondolkodni. Marquez megfordult,
célzásra emelte a pisztolyt, Fortani pedig ugrott. Hallotta a lövést, de
közben már gurult is előre a vállán keresztül, elkaszálta Marquez lábát,
aztán továbbfordult. Lábaik látszólag összegabalyodtak, de csak
kívülről látszott így, ők ketten, a földön hemperegve, nagyon is jól
tudták, hogy Fortani lábkulcsot vitt be, és ahogy csavarodik, egyre

216
jobban feszíti. Marquez hason feküdt, háttal Fortaninak, kezéből kiesett
a pisztoly. Ordítva káromkodott, Fortanit pedig valami gonosz erő
hajtotta, hogy továbbforduljon, a végletekig feszítve az ízületeket. De
nem tette.
- Le van tartóztatva, és ha befogja egy percre a pofáját, ismertetem a
jogait - morogta, de nem volt biztos benne, hogy foglya hallotta. De
nem is érdekelte. Lenézett a kezében levő szolgálati Pythonra, és a fejét
csóválta.
Boehr ért melléjük. Izzadt, inge egyik oldalon kilógott a nadrágjából,
és Fortani még nem látta így lihegni. Megállt mellettük, leguggolt
Marquez mellé, és az arcába nézett.
- No lám - mondta. - Fölvette a földről Marquez pisztolyát, és felállt.
- Elengedheted, Andy. Majd én vigyázok rá.
Volt valami a hangjában, amitől Fortani kíváncsi pillantást vetett rá.
Boehr pedig lapátkezével lenyúlt, és úgy emelte föl Marquezt, mint egy
rakoncátlan gyereket.
- Amikor utoljára láttam ezt a pofát, egy kocsi alatt lapultam, és
biztos voltam benne, hogy az ő ronda képe lesz az utolsó, amit ebből a
világból látok.
Visszamentek Marquez bungalójába. A férfi lehajtott fejjel baktatott
mellettük. Nem bilincselték meg, de eszébe sem jutott elfutni.
Valószínűleg ez volt az utolsó, ami megfordult a fejében. Elhaladtak az
őr mellett, aki ismét a kis széken ült, és kíváncsian bámulta őket, de egy
szót sem szólt. Elhaladtak a medence mellett, ahol korábban a sovány
nő napoztatta aszott bőrét. A törülköző összegyűrve hevert, s a
szomszédos bungaló ablakában meglibbent a függöny.
Marquez bungalója üres volt. Boehr pisztollyal a kézben
kényelmesen körbejárta, lábával belökte az ajtókat, aztán lövésre készen
belépett, de látszott, hogy nem igazán gondolja komolyan. A konyhában

217
megállt a pult mellett, szemügyre vette a tegnapi pizzamaradékot, a
mosogatóban levő poharakat. Marquez úgy tűnik, egyedül töltötte az
estét. Nem mintha számítana.
Fortani az ajtóban állt. Nem nézett Marquezre, az üres medencét
bámulta az ablakon keresztül. Marquez köhintett.
- Nézzék, én nem tudtam, hogy rendőr...
Egyikük sem válaszolt. Fortani szórakozottan elővette hónaljtokjából
a Pythont, majd a fejét csóválva visszacsúsztatta. Boehr épp a
fürdőszobát tanulmányozta. Kinyitotta a szekrényt, beletúrt a
törülközők közé.
- Nem tudom, mit akarnak, de...
Boehr kijött a fürdőszobából, és Marquez elhallgatott.
- De? - kérdezte Boehr. Megállt a férfi előtt, sötét, fenyegető
toronyként magasodott fölé.
- Nézzék, ha valami bajuk van velem, mondják meg. Az a másik azt
mondta, le vagyok tartóztatva. Akkor pedig, jogom van ügyvédhez, és
egyáltalán, van házkutatási parancsa?
- Nincs - mondta Boehr. Elgondolkodva nézte a férfit. - És nincs
letartóztatva.
Marquez mozdulatlanul ült, mellén az izzadságtól összetapadt a szőr.
- Nem, haver - szólalt meg. - Nem lőhetnek le. Nem teszem meg azt
a szívességet magának, hogy szökni próbáljak. Tanúk vannak rá, hogy
szépen, engedelmesen jöttem magukkal, érti, tanúk. Senki nem veszi be,
ha most lepuffant, aztán próbálják elrendezni a helyszínt.
Boehr hátat fordított neki, Fortanira nézett, az pedig, elszakította
tekintetét a medencétől.

218
 - Érdekes - mondta Boehr. - Hát nem tanulságos, hogy lesz egyre
pimaszabb, ahogy visszanyeri a bátorságát? És minden percben, amit
megúszott, egyre bátrabb lesz.
Fortani tudta, hogy mondania kéne valamit, de nem tudta, mit vár
tőle Boehr. Nem szerette a jó zsaru, rossz zsaru játékot, nem szeretett
senkit sem megfélemlíteni. De el tudta képzelni, mit érezhetett Boehr az
alatt a teherautó alatt a kerék kétes fedezékébe bújva, amikor már nem
maradt tölténye. Tegnap este óta nagyon is el tudta képzelni, milyen az,
ha valaki kiszolgáltatott.
- Mint egy patkány - jegyezte meg Boehr végül, és visszafordult
Marquez felé. - Csodálatos az életösztöne.
- Ügyvédet akarok!
- Látod? - Boehr hangjában szinte diadal érződött. - Már nem fél.
Ügyvédet akar! Rájött, hogy nem lőjük le, nem kínozzuk meg, és máris
ügyvédet akar. Lefogadom, hogy aznap éjjel, amikor meg akartak ölni,
ő éppen Vegasban kártyázott. Nos, Andy? Bevisszük?
Fortani odalépett mellé, és a vállára tette a kezét. Öregnek, fáradtnak
látta Boehrt. Kínos lehet, ha valaki ötven után jön rá, hogy szar az
egész.
- Nem, Greg - felelte szomorúan. - Nem visszük be a patkányodat.
Szépen elbeszélgetünk vele, nem bántjuk, ő pedig, elmond mindent,
amit tudni akarunk. Dalolni fog, mint egy kismadár, mert nem hülye. Te
pedig lenyeled a békát, mert te sem vagy hülye.
Barátian megfogta Marquez vállát, aztán nem olyan barátian
belecsípett a vállizom alá. A pofa kényelmetlenül mocorgott.
- Hé ember, ez fáj!
Fortani elengedte. Ez a fogás fáj, nagyon is fáj, Marqueznek jajgatva
kellett volna üvölteni, miközben ő ártatlan képpel áll, és csak a vállát
fogja, de vannak emberek, akikre nem nagyon hat az ilyesmi. Talán

219
mélyebben vannak az idegeik, vagy csak érzéketlenebbek, a fene tudja.
Mindenesetre ez nem az ő napja.
Leült Marquezzel szemben, és keresztbe vetette a lábát.
- Miért támadtátok meg a társamat?
- Nem tudtuk, hogy zsaru. - Marquez kis disznószemében olyan
őszinteség látszott, hogy Fortani már csaknem kételkedni kezdett. -
Honnan a fenéből tudtuk volna?
- Amiért megöltétek a Franciát - dörmögte Boehr a háta mögül.
- Nem öltünk meg senkit... - kezdte Marquez, de most Boehr ragadta
meg hátulról a vállát, és megrázta, mint Foxi a patkányt. Nem volt
ebben semmi technika, semmi finomság, csak kitörni vágyó tehetetlen
harag és iszonyú nyers erő.
- Hagyjuk a sódert - szólalt meg Fortani. Megvárta, míg Boehr
elengedi Marqezt, és az mintha két számot összement volna, úgy
kuporgott a széken, aztán folytatta. - Megöltétek a Franciát, és
megtámadtátok a társamat. Minket az érdekel, hogy miért.
- Mert azt hittük, belekavarnak az üzletünkbe.
- A fegyverüzletbe? - Fortani lopva Boehrra pillantott. Greg
láthatóan kezdett megnyugodni, úrrá lett benne, a profi. Most éppen
unott képpel a zsebébe nyúlt, nyilván lopva bekapcsolja a diktafont.
- Tudtuk, hogy a Francia fegyverben is kavar, de nem sok vizet
zavart. Ennyi belefér, értik, egy kis konkurencia. Tudják, hogy van ez,
nagy a piac, elférünk rajta mindannyian. Ha mi nem tudunk szállítani,
átpasszoljuk neki a vevőt és viszont. De most híre ment, hogy a
Franciának valami nagy bulija van.
Elhallgatott, ők pedig, nem sürgették, Fortani szótlanul üldögélt a
fotelban, Boehr pedig sötéten magasodott Marquez fölé.
Marquez gondolkodott, látszott rajta, hogy szeretné igazán világosan
kifejezni magát.

220
 - Egy igazi nagy buli - mondta végül. - Értik, ugye?
- Igen - bólintott Fortani. - És féltek, hogy beköpi a zsaruknak.
Marquez úgy nézett rá, mint egy gyengeelméjűre.
- Mi a fenének köpte volna be a zsaruknak a saját buliját, ember?
Észnél van? Mondom, hogy komoly buli, igazi, profi ligás, egy egész
hajórakomány fegyver, és utána még több, a vevő kápé fizet. Ilyen
üzleteket már nagy halak intéznek, de a Francia valahogy felmarta, mi
pedig úgy gondoltuk, miért ne mi?
- És a társam?
- Mondom, hogy nem tudtuk, hogy zsaru. Azt hittük, hogy a Francia
társa a buliban.
Felállt, és Boehr hagyta. Nyújtózkodott, aztán a bárpulthoz ment. A
szokásos kis szobabárpult volt, de az átlagnál több és jobb piával a
polcokon, Marquez keverőpoharat vett elő, és nekiállt koktélt keverni.
Őket nem kínálta, jobb is volt így, nem kellett visszautasítaniuk, de
azért összeszaladt a nyál a szájukban.
- Kék Lagúna koktél - magyarázta Marquez. - Egy évig mixer voltam
Floridában, és esténként vagy száz ilyen szemetet kevertem. - Kitöltötte
a piát, szívószálat dobott a pohárba, és elégedetten nézegette. Fortani
inkább zöldesnek látta az italt, de ki tudja, talán ilyennek kell lennie.
- És megkapták az üzletet? - kérdezte.
- Nem - felelte Marquez kapásból.- Fortani látta rajta, hogy hazudik,
és látta Boehr is.
Elmosolyodott.
- Gyere, Andy - mondta halkan. - Azt hiszem, megtudtuk, amit
akartunk.
Elöl mentek ki, nem a hátsó bejáraton. Az ösztövér nő újra aszalta
magát a napon. Felpillantott, amikor elmentek mellette, szégyentelenül

221
végigmérte őket, mielőtt ismét behunyta a szemét, és tovább
álmodozott, talán arról, hogy fiatal és szép. A bajszos őr nem állt föl, de
fölemelte a kezét és intett, és valahogy tisztelgésfélére sikeredett a
mozdulat. Fortani pedig mindvégig magán érezte Marquez tekintetét.
Biztos volt benne, hogy az ablakból figyeli őket, szinte látta lelki
szemeivel, ahogyan ott áll, kezében a gyanús színű italával.
Megkönnyebbült, amikor befordultak, és a bungalót eltakarta a dús
sövény.
Sötéten kanyarodott az út, följebb ködfoltok kavarodtak, és a
szürkeségből fenyegetően meredtek ki a fák ágai.
Arakaga megállt, és résnyire hunyta a szemét. Látta a sötétbe vesző
út jobb kanyarját, látta a ködöt és a fákat. Látta mindezt, és érezte is.
Érezte az út kanyarja mögött a kis házat, és a házból áradó
elhagyatottságot. Körötte élt az erdő, surranó léptek, reccsenő gallyak, a
szél- lélegzete. És mindezek közepén Arakaga halott, sötét foltnak
érzékelte a házát.
Hidegség öntötte el, hogy fázni kezdett. A gyomrából áradt a
hidegség, szét az egész testében, a lelkében. A halál hidege, gondolta,
és üvölteni volt kedve. Továbbindult. Az út meredeken emelkedett, de
Arakaga nem izzadt, nem lihegett. Gyors, egyenletes léptekkel tette
meg a maradék néhány száz métert, aztán a keskeny út kiszélesedett,
szabálytalan alakú tisztássá öblösödött, melynek végében ott állt a ház.
Sötéten, fenyegetőn emelkedett a szürkületben. A bíbor napnyugta már
egy órája elhalt, amikor Arakaga kocsija még az autópályán száguldott,
és most már csaknem sötét volt.
Arakaga megmarkolta kardja markolatát, aztán elengedte, és
leengedett kézzel indult tovább a ház felé.
A testőröket odalenn hagyta a kocsival. Náluk volt lőfegyver, de az
ojabunnál mindössze ez a kard. De Arakaga nagyon jól tudta, mit tesz.
Nikko testőreinek éjjel- nappal kétóránként be kellett jelentkezniük, és

222
most, amikor este bekopogtatott a titkára, és zavartan, mintha ő tehetne
róla, közölte, hogy a legutóbbi bejelentkezés elmaradt, az ojabun rögtön
Sindzsóra gondolt. Sindzsóra, aki valami különös kettős játszmát
játszik, valamiért vissza akarta küldeni Amerikába Nikko barátját, aki
valóságos vérengzést rendezett az emberei között, amikor el akarták
fogni, és most is, amikor megszökött.
Ha nincs Sindzso, Arakaga talán nem személyesen jön, hanem az
embereit küldi. De Arakaga nagyon is jól emlékezett arra, amikor a
sötétben ott ült a megbilincselt Sindzso mellett. A férfiból áradt a
gyűlölet. Félelem nem, az csak néhány másodpercre fogta el, és rögtön
utána a vak gyűlölet, Sindzso még arra sem törekedett, hogy leplezze.
Arakaga jól emlékezett arra is, milyen energiát érzékelt a fogolyból.
Megborzongott. Elővigyázatosabb kellett volna hogy legyek. Azt
mondtam Sindzsónak, hogy én nem tévedek. Hát tévedek én is, és most
megfizetem az árát. Nikko, az egyetlen, akin keresztül bántani tudnak!
Hát még egyszer nem tévedhetek! Magam akarok szembenézni
Sindzsóval, és karddal a kézben.
A ház kihaltnak tűnt, ablakai sötéten, vakon meredtek ki a hegyekre.
Az ajtó csukva volt. Arakaga megállt előtte, behunyta szemét, és lassan,
mélyen lélegezte a friss hegyi levegőt. Kije lassan harájába
összpontosult, majd hagyta, hadd terjeszkedjen, hatoljon át a csukott
ajtón. Nem érezte, hogy veszély lesne rá, de volt valami különös, amit
nem tudott meghatározni. Néhányan, akikkel Arakaga gyakorolni
szokott, meg voltak győződve róla, hogy az ojabun behunyt szemmel is
lát. Arakaga mosolygott, de nem igazította ki a tévedést. Egy ojabunnak
csak hasznára válhat, ha ilyesmit terjesztenek róla. De ő tisztában volt a
képességeivel és azok határaival is. Nem lát behunyt szemmel, nem lát
át falakon, mindössze érzékel dolgokat. Érzékelné például, ha odabenn
a másik oldalon valaki kivont karddal vagy lövésre kész pisztollyal
lesne rá. De nem érzékel közvetlen támadást, csak a veszélyt és a halált.

223
 Lassan elhúzta az ajtót. Nem volt bezárva, nesztelenül gördült.
Odabenn még sötétebb volt, de a kinti fény nyújtott, szabálytalan
négyszöget rajzolt a padlóra. A négyszög szélén valami halom hevert.
Arakaga nem akart még egyszer hibázni. Kardja kiröppent hüvelyéből,
és az ojabun két hosszú lépéssel benn termett, aztán megperdült. Üres
volt a ház, nem volt más, csak az az élettelen halom, amelyben Arakaga
megismerte Nikko egyik testőrét. A másikat nem látta, de nem voltak
illúziói. Körbejárta a házat, benézett a fürdőbe, a kis konyhába, a
hálószobába. De közben tudta, hogy hiába. A lánya eltűnt.
Visszatette a kardot a hüvelyébe, kiment a verandára, aztán lelépett a
nyirkos fűre. Körülölelte a sötét, és Arakaga úgy érezte, eggyé válik a
sötéttel. Eggyé válik a hegyekkel, az élőlényként kavargó köddel. Jó fél
órát állt mozdulatlanul, ellazítva és magába szíva a kit. Mire elindult
lefelé a sötét úton oda, ahol testőrei várakoztak a műút szélén, már
tudta, mi kell tennie.
A lány a hamburgerbüfé előtt várta, ahogy megbeszélték.
Törökülésben ült a fűben két másik hasonlóan szép lány társaságában,
egy dobozos kólát tartott a kezében, de nem ivott belőle, csak babrálta a
dobozt hosszú, finom ujjaival.
Billi Dunton megállt vagy százméternyire, és onnan nézte. Nagyot
nyelt. Nem kellett megerőltetnie magát, hogy visszaemlékezzen arra,
ahogyan ez a lány a fiújához bújt, de közben őt nézte, és egyszerre volt
ártatlan és buja a tekintete. Azóta is mindennap előtte volt ez a kép.
Azóta sikerült fölszednie egy pincérlányt, aki fiatal is volt, szép is, és
adakozó is, de ez sem halványította a Billiben élő képet. Pat jutott
eszébe olyankor is, amikor csönd volt a campusőrség kis irodájában, és
ő a széken hátradőlve álmodozott. Csak akkor nem rá gondolt éppen,
amikor a lány telefonált. Tanult és a pszichológia járt a fejében akkor is,
amikor szórakozottan fölvette a telefont.
- Bill? Bill Dunton?

224
 Női hang, bizonytalan és kedves.
- Én vagyok.
Aztán a lány bemutatkozott, és hirtelen előjött minden, Billit újra
elöntötte a szégyen, a zavar, az értetlenség, és végül a remény. Pat csak
annyit mondott, hogy találkozni akar vele, ő pedig megmondta, mikor
végez, és amikor letette a kagylót, felugrott, diadalüvöltésben tört ki. De
most, ahogy a távolból lopva figyelte, újra rátört a bizonytalanság. A
pincérlányra gondolt, hátha erőt merít a gondolatból, de hiba volt.
Mindkét lány szép volt, Billit mégis szíven ütötte az összehasonlítás.
Mintha csak azt sugallta volna, hogy neked ez jut, öreg, ne is teperj, ne
is reménykedj. Elfojtott egy káromkodást, és megindult a lányok felé.
Vagy tíz méterre lehetett, amikor egyszerre felé fordultak, mint egy
csokor napraforgó, látta, hogy egyikük mond valamit, látta, hogy
nevetnek, arra gondolt, hogy Pat mindent elmesélt a többieknek, azt is,
ahogy ő ijedten elrohant, és egyszerre érzett haragot és zavart. Legjobb
farmerja és egyetlen tiszta trikója most már nem is tűnt olyan
elegánsnak, a cipője nem márkás, és már tavaly eldobhatta volna. Kezét
sután lóbálja, és nehéz ellenállni a vágynak, hogy beletörölje a tenyerét
a farmerba.
A lányok nem álltak föl, amikor odaért, csak az arcukat nyújtották
felé puszira, neveket hallott és felejtett el abban a pillanatban.
- Tudom, miért zuzmókát eszik a hósosó - mondta rekedten.
- Tessék? - Zavart tekintet, értetlen hang. Megőrült ez a lány?
Elfelejtette, miről beszéltek legutóbb?
- Hát a sosó, az a kis szőrös izé az ágyadon. Te mondtad, hogy
zuzmókákat eszik. - A fenébe is, miért ilyen védekező a hangja, minek
magyarázkodik? Miért nem képes olyan magától értetődő lezserséggel
mondani, mint Fortani is. - Azért eszi, hogy zuzmókásabb legyen az
arca.

225
 - Aha. - A lányok összenéztek, Billi lesütötte a szemét. - Miért
hívtál?
- Gyere! - Pat felállt, aztán a kezét nyújtotta. - Éhes vagyok.
A másik két lány ott maradt a fűben, mint két színes, buja virág, ők
pedig átvágtak az úton, és beléptek az étterembe. Csak két bokszban
ültek, a pincér- nő eléjük sietett és rájuk mosolygott, még mielőtt
leültek volna. Az egésznek határozottan volt valami randijellege, hogy
Billi csaknem megfogta Pat kezét, miután leültek egymással szemben.
Pat rendelt, aztán előrehajolt, kis nyelve egy pillanatra megjelent a
szája sarkában.
- Még mindig érdekel Nikko?
Nem, akarta mondani Billi, de meggondolta magát.
- Persze... - motyogta. - Miért?
- Mert tegnap láttam.
- Tessék?
- Tegnap láttam. Fura volt, egy pillanatig meg sem ismertem. Egy
férfi volt vele, egy japán.
- És?
Pat vállat vont. Térdig érő nyári ruha volt rajta, olyan pánttal, amely
látszólag mindig le akar esni, de valahogy ruhástul mindig a helyén
marad. Most is vészesen egyensúlyozott kerek vállán.
- Semmi és. Nikko állítólag eltűnt, hazautazott, meg minden, most
pedig egy fura japánnal együtt bemegy a lakásába.
- Láttad bemenni?
- Nem mentem utána, oké? Láttam bemenni abba a házba, ahol a
lakása van, gondolom, oda ment.

226
 - Oké, ne haragudj. - Billi kinyúlt, és megfogta Pat kezét. A lány
furcsa pillantást vetett rá, de a kezét nem húzta el. Meleg volt a tenyere,
meleg és puha. - Nem ismered a japánt?
- Nem. - Pat félrebiccentette fejét. - Olyan magas lehetett, mint te,
talán magasabb, jóképű, csak olyan gennyesen öltözködött. Tudod, mint
aki egy harmincas évekbeli musicalből veszi a stílusát, rémes. Szegény
Nikko nem nézett mellette se jobbra, se balra.
- Világos öltöny, napszemüveg...?
- Selyeming és nyakkendő. - Pat elfintorodott. Megjelent a pincérnő,
és Billi elhúzta a kezét.
Ettek, és Billi nem tudta, miről beszélgethetne. Kérdezte a fiújáról,
de a lány csak vállat vont megint, kérdezte, mikor lesznek a vizsgái a
szünet előtt, a lány megmondta, de érezhető volt, hogy nem érdekli a
téma. Billi szeretett volna a saját vizsgáiról mesélni, de tudta, hogy csak
untatná a lányt.
Megették a hamburgert, a salátát, megitták a kólát. Fagylaltot ettek,
és még mindig nem beszéltek. Billi magán érezte a pincérnő tekintetét.
Sötét hajú, karcsú nő volt, és elmosolyodott, amikor Billi odanézett.
Vele kéne randizzak, és Pat szolgálna föl, gondolta Dunton. Szerette
volna újra megfogni a lány kezét, de hiába várta, hogy Pat az asztalra
tegye.
- A múltkor... a barátoddal... - kezdte, aztán elhallgatott, már bánta,
hogy egyáltalán belevágott.
- Mi van vele?
- Hogyan gondoltátok?
Hányszor elképzelte, hogy felteszi ezt a kérdést! A válasz mindig
más volt, de a végeredmény mindig ugyanaz, az ágyban kötöttek ki, de
Billi egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy még egy férfi ott legyen
mellette.

227
 - Mit?
Ártatlan tekintet, enyhe unalom.
- Nem érdekes. - Billi intett, hogy fizet, a karcsú pincérnő melléjük
lépett. Közelebbről öregebbnek látszott és kedvetlenebbnek. Aztán
felálltak és elindultak az ajtó felé, ahol fél órával ezelőtt Billi olyan
diadalmasan vonult be. Az ajtóban megálltak, mintha még lehetne
valami mondandójuk egymásnak.
Pat szólalt meg.
- Nem kérdezted, de talán érdekel. A pasinál, aki Nikkóval volt, volt
egy táska. Olyan vászon oldaltáska, piszok jól néz ki.
- Aha.
- Az autókölcsönzőben osztogatják az Odeon Drive-on. - Váratlanul
közelebb hajolt, meleg ajka egy pillanatra Billi száját érintette, aztán
mire a fiú észbe kapott és magához akarta ölelni, már el is húzódott,
haja és szoknyája egy ütemben libbent, ahogy megfordult és átsietett a
kocsiúton.
Billi állt, nézett utána, nézte, ahogy elhalad a barátnői mellett, akik
még mindig a fűben ültek, aztán megáll egy csoport fiúnál, akik egy
motor mellett dumálnak a sarkon, egyiküket megcsókolja, és
belékarolva hozzá simul. Billi nézte, ahogy egymásba karolva odébb
mennek, és innen messziről is jól látta, hogy be nem áll a szájuk,
mindketten beszélnek, beszélnek, beszélnek....
A fényszóró remegett a távolban. Az alvó toronyházak fenyegetően
meredtek a magasba a lebontott negyed körül. Néhány hónapja még
földszintes faházak emelkedtek itt sikátorokat formálva, a nyitott
ajtókban fogatlan vénasszonyok mosolyogtak, atlétatrikós, sovány
férfiak kockáztak, a ház homályából a tévé hangja és gyereksírás
hallatszott ki. Arakaga jól ismerte ezt a helyet, szeretett idejönni,
sétálni, utcai árusnál rámenlevest enni. A régi Japán levegőjét magába

228
szívni. Egy év múlva már toronyházak emelkednek itt is, és Arakaga
többé nem jön ide, mert nincs miért. Az alatt az egy év alatt, amíg a
toronyházak épülnek, sokszor itt lesz, majdnem naponta, de immár nem
a régi Japán levegője miatt, hanem mert az ő egyik vállalata építi az új
negyedet, és az ojabun szereti szemmel tartani a dolgokat.
De most nem érdekelte sem a régi Japán, sem az új, nem érdekelte
semmi, csak az a közeledő fényszóró. Arakaga félig behunyt szemmel
nézett arra, és megpillantotta a második kocsi árnyékát, amely lámpa
nélkül tartott felé. Felsóhajtott. Ezek a színpadias trükkök!
Egyedül volt, a kocsiját leállította messze innét, gyalog jött be,
egyetlen testőr kísérte távolról. A fényszóró közelebb ért, egy pillanatig
majd elvakította Arakagát, aztán a lámpa kialudt, csak a helyzetjelző
világított halványan. A másik kocsi, amely lámpa nélkül követte, nem
pontosan az első mögött állt meg, hanem kicsit oldalt, indulásra készen.
A motort nem állították le. Előbb két férfi szállt ki az első kocsiból.
Nagy, fekete Mercedes volt, Arakaga biztos volt benne, hogy golyóálló.
Mindkét férfi fiatal volt és nagydarab, izmos és magabiztos. Nem
tartottak fegyvert a kezükben, de ez semmit nem jelentett. Arakaga
kabátja alatt is volt fegyver, ha nem is olyan, mint a két gorillánál.
Arakaga vetett rájuk egy pillantást, aztán a második kocsi felé
fordult. Ugyanolyan volt, mint az első, amely a gorillákat hozta, fekete
és fenyegető. Aztán kinyílt az ajtó, és kilépett az, az ember, akire
Arakaga várt, Murakami ojabun. Murakami klánja jóval kisebb volt az
Arakaga klánnál, legföljebb kétezer főt számlált, és gazdasági erőben
sem közelítette meg. De Arakagának nem voltak illúziói; a Murakami
csoport kicsi, de harcias kán volt. Bűnözők, akik megmaradtak a
bűnözésnél, míg Arakaga vállalkozásaiban már kibogozhatatlanul
összekavarodott a törvényes és törvénytelen.
Murakami ojabun negyven körüli férfi volt, erős, mint egy bika.
Sörtehajú, vastag nyakú férfi, szögletes arcát egyáltalán nem tette

229
megnyerőbbé a kis bajusz. Sötét nadrágot viselt, sötét, magas nyakú
pulóvert és combközépig érő parka dzsekit. Kiszállt, tett néhány lassú
lépést, körülnézett, aztán mosoly árnyéka jelent meg az arcán.
Meghajolt, de inkább csak biccentett.
- Beszélni óhajtott velem, ojabun? Arakaga alig viszonozta a
meghajlást.
- Köszönöm, hogy eljött. - Éjjel három óra volt, Murakami aludt
már, amikor egy órája felhívta, és találkozót kért tőle azonnal.
Murakami nem kérdezte, miről van szó, mindössze megállapodtak az
időpontban. Ha az emberrel az egyik legnagyobb klán ojabunja akar
találkozni, feltehetően jó oka van rá. Arakaga pedig úgy döntött, ennyi
elég is az udvariasságból, rögtön a tárgyra tár. - Ön igénybe veszi az
egyik hajómat, a Shiboku Marut, Murakami úr. Tudni szeretném, hogy
miről van szó.
Egy pillanatra csönd lett. Murakami bikanyakán kidagadt egy ér, de
az ojabun más jelét nem adta annak, hogy haragudna, vagy ideges
lenne. Arakaga kérdése alapvetően elfogadható volt. Az ojabun
kötelessége, hogy védje birodalma érdekeit, és hogy utánanézzen, ha
arra gyanakszik, valami veszélyezteti. Másfelől nem illik egy másik
ojabun ügyeiben kutakodni. De mindketten érezték, hogy nemcsak erről
van szó. Murakami szíve mélyén puhánynak tartotta Arakagát, aki már
visszariad az igazi rázós ügyletektől, Arakaga pedig feltörekvő
hólyagnak Murakamit, akinek nincs érzéke a finomságokhoz és a
tradíciókhoz. És mindkettő tisztában volt azzal, mit is gondol róla a
másik.
- Fegyverszállítmány - bökte ki végül Murakami. Toporogni kezdett,
mintha fázna az éjszakai hidegben,
- Tudnom kell, hogy miről van szó - mondta Arakaga halkan. Nem
szeretett magyarázkodni, de most tartozott annyival, hogy hozzátegye. -

230
Valaki engem támad e miatt a szállítmány miatt. A lányom is
elrabolták.
Murakami abbahagyta a toporgást, és éles pillantást vetett rá, aztán
bólintott.
- Sajnálom - mondta, és enyhén meghajolt. - A fegyvereket egy régi
ismerősöm küldi. Géppisztolyok, karabélyok, páncéltörők, vállról
indítható rakéták, lőszerek... - vállat vont.
- Hová viszik?
- A tengeren pakoljuk át... - egy pillanatra elhallgatott, aztán dacosan
Arakaga szemébe nézett - egy koreai hajóra. Észak- koreaira - tette
hozzá.
Az ojabunok nagy része hagyományosan jobboldali, egy részük
szélsőjobboldali nacionalista. Arakaga ugyan nem volt az, de eszébe
sem jutott volna Észak- Koreának fegyvert szállítani még jó haszonért
sem. De a szeme sem rebbent.
- Mi van még abban a szállítmányban, Murakami-szan? - kérdezte.
A másik ojabun gyanakodva pislogott.
- Hogy érti ezt?
- A lányomat másodszor támadják meg e miatt a szállítmány miatt,
Murakami-szan. Először állítólag az amerikai titkosszolgálat szervezte,
most a japán. Egy korrupt rendőr, aki jó pénzért szívességeket tesz a
klánoknak, talán maguk is igénybe vették a szolgálatait. Utánanéztem és
kiderült, hogy a titkosszolgálat ügynöke. Nem volt könnyű kiderítenem,
sok pénzembe került, és jó néhány kapcsolatot kellett megmozgatnom
hozzá. Amikor először nyomoztam le a szokásos módszerekkel, a
közelébe sem kerültem az igazságnak. Mondja meg, Murakami-szan, mi
lehet abban a szállítmányban olyan fontos, hogy egy ilyen ügynök
feláldozza az álcázását, és nyíltan ellenem fordul?

231
 Murakami vállat vont. Feltehetően jobban érdekelte az ügynök
kiléte, mint az, hogy mi történik Arakaga lányával. Széles válla volt,
zömök testéből robbanásra kész erő sugárzott. Arakaga jól ismerte ezt a
fajtát, brutális verekedők, akik ritkán találnak legyőzőre, míg végül
maguk is elhiszik, hogy legyőzhetetlenek.
- Fegyverek - mondta végül Murakami. - Rengeteg fegyver, egy
hadseregnek elég.
Arakaga elgondolkodott. Lehet, hogy Murakaminak van igaza, és ő
túl kombinálja a dolgot? Az amerikaiaknak, de a japán kormánynak is
csípi a szemét, hogy Észak- Korea jakuza segédlettel egy egész
hajórakomány fegyverhez jut?
- Nem, Murakami-szan, kell, hogy még legyen valami.
A távolban bal kéz felől világosodni kezdett az ég. Nem annyira,
hogy eloszlassa köröttük a sötétet, csak egy világosabb csík jelent meg
a napkelte ígéretével. Valahol egy kutya ugatott panaszosán, és apró
bogarak kavarogtak az elöl álló Mercedes lámpája előtt. A testőrök
unatkozva toporogtak. Erőfitogtatás, az való nekik, a látványos
megérkezés, az amatőrök megfélemlítése. De nincs meg bennük a
képesség, amit Arakaga megkövetelt a saját embereitől, hogy akár
órákon át, napokon át udvariasan, észrevétlenül, feltűnés nélkül
figyeljenek. Valószínűleg harcban sem sokat érnek. Arakaga a saját
emberére gondolt, aki valahol a közelben várakozik a sötétben. Nem,
nem kell attól tartania, hogy az ő figyelme is ellankad.
Murakami hallgatott. Elmondta, mit szállítanak, és ha Arakaga nem
hiszi, vagy nem tetszik neki, az ő baja. A hajót kibérelték, és a többi
csak rájuk tartozik.
Arakaga elgondolkodva méricskélte. Jó lenne tudni, meddig terjed a
másik együttműködési készsége. Meddig hajlandó elmenni
udvariasságból, vagy inkább a nagyobb klántól való félelemből.

232
 - Ki a megbízója, Murakami-szan?
- Nem tartozik magára, Arakaga!
Hát eddig tartott a türelem. Murakami egy pillanatig farkasszemet
nézett vele, aztán belülről kipattant a kocsi ajtaja.
- Várjon! - Arakaga hangja csattant, és a zömök alak visszafordult
felé, fejét enyhén előrehajtotta, mintha mindjárt fel akarná öklelni, a
testőrök közelebb húzódtak Arakagához.
- Rám tartozik minden ebben az ügyben, Murakami! - A két ojabun
farkasszemet nézett. Murakami érezte, hogy viszket a tenyere. Jó volna
leszámolni ezzel a felfuvalkodott hólyaggal, ezzel az úgynevezett
ojabunnal, aki olyan láthatóan lenézi őt, és igazi üzletembernek hiszi
magát, pedig vagyonának alapja ugyanaz, mint az övéének.
- Azt hiszi, nem kényszeríthetem, hogy elárulja, ki a megbízója?
Téved, Murakami. Kényszeríthetem, és kényszeríteni is fogom. Minél
tovább tart a dolog, annál rosszabbul jár.
- Fenyeget? - Murakami egy lépéssel közelebb lépett, Arakagát
megcsapta a belőle áramló energia, de nem félemlítette meg, átengedte
magán.
- Figyelmeztetem. - Ha Murakami érzékenyebb, ő is megérezte volna
a halk férfi körül sűrűsödő kit, de az ő érzéketlensége most majdnem
ugyanolyan szolgálatot tett, mint Arakaga képessége, hogy átengedje
magán a nem kívánt energiát. - Nem akarok jakuzaháborút, de vállalom,
ha nincs más választásom. A Shiboku Marura pedig nem fognak
felrakodni.
- De igen! - Pisztoly jelent meg Murakami erős kezében, szinte
játékszernek látszott a vastag ujjak között. De Arakagának nem voltak
illúziói.

233
 Hátat fordított Murakaminak. Magán érezte a testőrök tekintetét, a
hátát szinte égette a rászegeződő fegyvercső. Murakami nem az az
ember, aki nem lőne le valakit hátulról.
- Jakuzaháború - horkantott mögötte Murakami. - Ahhoz jakuzák
kellenek! De ha ezt akarja, megkaphatja, Arakaga, és ennek a
háborúnak maga lesz az első halottja. Ha békét akar, nem szól bele a
dolgunkba. A Shiboku Maru holnap befut a kikötőbe. Nem ajánlom,
hogy megakadályozza a berakodást.
Arakaga lehajtotta a fejét. Nem akart jakuzaháborút, robbantásokkal
és orgyilkosságokkal, és főleg a kemény rendőrségi válasszal. Az új
törvények amúgy is szinte lehetetlenné tették a klánok működését. De
ha meghajol egy ilyen felkapaszkodott bunkó akarata előtt, az a vég.
Tudnia kell, ki küldi azokat a fegyvereket, és már az is érdekelte, miért
olyan fontos, hogy pont a Shiboku Marun szállítsák.
Érezte, mint növekszik mögötte a feszültség. Murakami az
erőszakhoz szokott, ez az egyetlen érv, amit ismer. Ha nem kapja meg a
választ, amit akar, lőni fog, talán másodperceken belül. Hát legyen!
Arakaga megperdült, kardja suhogva röppent ki a hüvelyéből és
csapott le. Állati üvöltés szakadt ki Murakamiból, rezgett a levegőben.
Keze pisztolyostul hullott a földre, a csonkból sugárban lövellt ki a vér.
Arakaga nem állt meg, lába finom, kidolgozott tánclépésekkel
mozgatta. Amikor megperdült, néhány centivel kisodródott a
tűzvonalból, és közelebb került az egyik testőrhöz, most pedig ugyanazt
az ívet követve vágódott a gorilla felé. Rövid csövű géppisztoly lendült
Arakaga mellkasa felé, felugatott, de mielőtt a golyók az ojabunt érték
volna, már odaért a visszacsapó kard. Csattant a fém, a hang élesen
elütött a fegyverropogástól. A gorilla döbbenten látta, hogy a kard
szabályosan kettévágja a géppisztoly csövét. Felkiáltott, de hangját
elnyomta Arakaga harci kiáltása, a szeme sarkából látta, hogy a kard

234
ismét villan. Mozdulni akart, de nem maradt rá ideje. Arakaga kardja
alulról fölfelé átlósan kettészelte a testét.
Arakaga tovább táncolt, a kard visszafelé lendült, és megállapodott
Murakami nyakánál. A második testőr felé csak a szeme sarkából vetett
egy pillantást. Úgy volt, ahogyan gondolta. A férfi némán, döbbenten
állt, billegett, aztán összerogyott. Alacsony, vékony, lapátfülű alak
bukkant elő a sötétből. Az első Mercedes mellé lépett abban a
pillanatban, amikor nyílt az ajtó, és a sofőr gorilla kiugrott. Még
Arakaga gyakorlottszeme sem látta, mit csinál az embere, csak sejtette.
A sofőr kirepült a kocsiból, és mozdulatlanul terült el a földön. Az
ösztövér alak pedig már a második kocsi orránál járt. De Murakami
sofőrje nem óhajtott meghalni a főnökéért. A Mercedes motorja halkan
felmordult, a kocsi megugrott előre, mintha el akarná gázolni az embert,
de elzúgott mellette, csikorogva fordult meg, aztán a rossz úton
zötyögve száguldott arra, amerről jött. Nem kapcsolt lámpát, de a
tejszerűen világosodó éjszakában még jó ideig ki lehetett venni
távolodó sötét négyszögét, és idehallatszottak a csattanások, amikor a
nehéz, páncélozott kocsi alváza a köveknek ütődött.
A vékony kis férfi megállt Arakaga mellett. Murakamit nézte, aki
mellkasához szorította csonka jobb karját és üvöltött. Arakaga
kardjának hegye a nyakához ért, finoman pihent ott anélkül, hogy
felsértené a bőrt.
- Köszönöm, Takagi úr - bólintott az ojabun.
- Megtiszteltetés önnel dolgozni. - A kis ember szolgálatkészen
várakozott mellette. - Kössem be a kezét? - biccentett Murakami felé.
Arakaga a másik ojabunhoz fordult.
- Nos, Murakami? Kösse be a kezét?
- Igen. - Inkább csak nyögés volt, de Arakaga értette. Odébb állt
anélkül, hogy a kard hegye elhagyta volna Murakami nyakát. Egy

235
kézzel fogta a nehéz kardot, de a keze még mindig nem remegett.
Takagi közelebb lépett, vékony kötelet húzott elő kabátzsebéből, és
minden teketória nélkül elszorította a vérzést, majd egy tiszta
zsebkendőt nyomott a csonkra. Aztán szó nélkül hátralépett. Sejtette, mi
következik.
- Maga szemétláda - hörögte Murakami. A kard nem rezzent,
Arakaga Tiangja nyugodt volt.
- Ki küldi a fegyvereket?
Murakami pillantása végigfutott a földön heverő holttesteken. Egy
pillanatra megállapodott a vékony kis emberkén, aki olyan gyorsan és
minden erőfeszítés nélkül intézte el két emberét is. A kard mozdult a
nyakán, finoman felhasította a bőrt. Hányingere volt a sokktól és a
rémülettől. Legszívesebben nyüszítve fetrengett volna a földön.
Hallgatott.
A penge eltávolodott a nyakától, függőlegesen meredt az ég felé
Arakaga hátsó válla fölött. Klasszikus vívóállás, vágás előtti pillanat...
- Kumakura - szakadt ki Murakami száján.
- Kumakura - ismételte Arakaga elgondolkodva. Ismerős volt a név.
- Kolumbiában él - gyónt tovább Murakami. Nem akart már
titkolózni, nem akart mást, csak megszabadulni ettől a lidércnyomástól.
- Politizált, de most már nem. Fegyverrel kereskedik...
- Köszönöm, Murakami-szan. - Arakaga kardja villant, és a másik
ojabun feje oldalt billent, aztán lehullott a földre.
Hajnalodott. A tenger felől friss szél fújt, végigsimított a kikötőben
horgonyzó hajókon, a piszkos köveken, az egyik raktár fedezékében
parkoló szürke Chevyn. Fortani leengedte az ablakot, mélyet szippantott
a levegőből, és a szellő végigsimított az ő gyűrött arcán is. Mindketten
dohányoztak, és a kocsiban már vágni lehetett a füstöt.

236
 - És én még azt hittem, hogy unalmas a munkám - morogta. - A
gyilkosságinál legalább nyomoztunk. Amióta veled dolgozom, mást
sem csinálok, mint futni hagyok veszélyes bűnözőket, meg üldögélek
egy kocsiban és unatkozom.
Boehr a hátsó ülésről elővette régimódi műbőr aktatáskáját, és
szendvicset vett ki belőle. Vállat vont.
- Mondtam neked valaha is, hogy érdekes a munkám?
- Ami azt illeti, mondtad. Nem is egyszer. - Fortani rávigyorgott.
Szeméhez emelte messzelátóját, és vetett egy pillantást a Shiboku
Marura. A hajó több emelet magasan emelkedett a rakpart fölé.
Kihaltnak látszott, de őrök álltak a fedélzeten és a rakpartra vezető palló
végén is. Fortani és Boehr éjfélkor foglalták el őrhelyüket, felváltva egy
másik párost, akiket Fortani nem ismert. Boehr sötétszürke zakójának
belső zsebében pedig ott lapult a házkutatási parancs.
Egy kocsi húzott el a rakparton, nem állt meg, nem is lassított, de
Boehr szó nélkül kivette a távcsövet Fortani kezéből, és szemügyre
vette. Terepjáró, sötét üveg, a kelleténél több króm és dísz, meg csörlő
és minden egyéb, amire Kaliforniában nem lehet szükség. - Azt hiszem,
kezdődik - mondta. Jóízűt harapott a szendvicsből. - Felmérik a terepet,
aztán nemsokára megkezdik a rakodást.
Volt valami a hangjában, ami nem tetszett Fortaninak.
- Mi baj, Greg?
- Szépen megvárjuk, amíg befejezik, aztán átkutatjuk a hajót,
lefoglaljuk a rakományt. - Boehr bekapta a maradék szendvicset,
lapátkezében dühösen gyűrögette a szalvétát. A füstüvegű terepjáró
eltűnt a szemük elől, a Shiboku Maru ellenségesen és fenyegetőn
várakozott.
- Az is baj? - kérdezte Fortani. - Azt hittem, ezt akarod.

237
 - Nem, Andy. Valami nem oké. Túl könnyű az egész. Hűvös volt, és
Fortani felhúzta az ablakot. A cigarettaszag megmaradt, de már fázott
is, és szó sem lehet róla, hogy bekapcsolják a motort. Értette, mire
gondol Boehr, legalábbis azt hitte, érti.
- Hiányzik a rejtély, mi? Azt hitted, valami óriási összeesküvést
találtál. Megölik a besúgódat, megtámadnak téged is, azt hiszed, valami
zseni mozgatja a szálakat. Aztán koppansz egy nagyot. Félreértés az
egész, kisstílű bűnözők akarnak egy kicsit nagyobbat szakítani, ennyi az
egész. Ez van, Greg.
Boehr a fejét csóválta.
- Nem tudom, Andy, csak azt, hogy valami nem tetszik nekem.
Lehet, hogy igazad van, de ha nem, valaki éppen hülyét csinál belőlünk.
A dzsip ismét felbukkant a másik irányból, és mindketten lejjebb
húzódtak. Chevyjük az egész éjszaka ott parkoló kocsik között állt, nem
fog feltűnni, ha ők nem nyitnak túl sokszor ablakot, nem mászkálnak túl
sokat ki, hogy könnyítsenek magukon, és úgy egyáltalán észnél vannak.
A sötét üveges megállt, vagy tízméternyire a pallótól, de nem nyílt ki az
ajtó, nem szállt ki senki. Ugyanabban a pillanatban egy sötét, nagy
BMW érkezett. Megállt keresztbe az úton, nem messze a csicsás
terepjárótól. Még meg sem állt, felbukkant egy újabb kocsi, néhány
éves amerikai sportmodell, aztán egy Mercedes. Úgy tűnt, bűnözőék
jobban szeretik az európai márkákat. Fortanit trükkfilmre emlékeztette
az egész. Az egyik pillanatban még üres volt a rakpart, a következőben
már vagy nyolc kocsi parkolt összevissza, és robusztus férfiak szálltak
ki belőlük. Nem gyülekeztek, csak álldogáltak a kocsik mellett,
beszélgettek, néhányan rágyújtottak. A hajón is mozgolódás látszott,
bár a kocsiból nemigen tudták kivenni a részleteket.
- Mi a fene? - morogta Boehr. - Ezek nem fognak rakodni. És hol
vannak a fegyverek?

238
 Fortani nem válaszolt. Valami remegést érzett a gyomrában, mint
majdnem mindig erőszak előtt. Megtanulta, hogy bízzon a
megérzéseiben, és a bolti gyilkos ügye végleg eloszlatta a kétségeit.
Egy alak jelent meg a hajóhíd végében. Tengerész egyenruhát viselt,
a bejárat fölötti lámpa fényében csillogott a váll- lapja. Rövidre nyírt,
fekete hajával, feszes tartásában katonára emlékeztetett, s nem egy
teherhajó tisztjére. Mondott valamit, de a hangját nem hozta el
Boehrékig a szél.
- Zűr lesz - jegyezte meg Fortani. - Érzem, hogy zűr lesz.
Boehr szomorúan ránézett. Véreres volt a szeme a fáradtságtól. Úgy
látszik, egyre kevésbé bírja az álmatlanságot.
- Ruth beszélt Carsonnal - jegyezte meg. - Ha lezártuk ezt az ügyet,
kapok egy nyugis állást,valamelyik helyi irodában.
Fortani nem tudta, mit mondhatna. Hümmögött valamit, és nézte,
ahogy az egyik kocsitól elindult valaki a hajó felé. Dzsekit és farmert
viselő huszonéves alak, keskeny csípő, széles váll, konditeremizmok.
Fortani vagy egy tucat alakot látott a kocsik körül lődörögni, akiket
keményebb ellenfélnek tartott. A tengerész megint kiáltott valamit, de a
laza gyerek csak ment tovább, föl a hajóhídra, zsebre dugott kézzel
baktatott a hajó felé.
- Úristen - mondta Boehr. - Itt zűr lesz! - Tétován pillantott a rádiója
felé.
- Ezt mondom én is.
A tengerésztiszt ismét kiáltott valamit, kinyújtotta kezét, a farmeros
megállt, aztán csattanás hallatszott, és a tengerész megtántorodott.
Fortani káromkodva nyitotta ki az ajtót, de Boehr lapátkeze elkapta a
karját és visszarántotta.
- Légy észnél, te őrült!

239
 Lövés hallatszott, puskalövés volt, föntről a hajó fedélzetéről szólt.
Nem találhatott, mert a farmeros nyúlként futott vissza a hajóhídon a
rakpart felé. A férfiak eltűntek a kocsikban, és most mintha visszafelé
forgatva látták volna ugyanazt a trükkfilmet, a kocsik eltűntek, mintha
ott sem lettek volna. Kisvártatva kihalt volt a táj, csak a fedélzeten álló
őr sziluettjét látták. Egy hang sem hallatszott, a két lövés mintha álom
lett volna. Rossz álom.
- Mi volt ez? - kérdezte Fortani rekedten.
- Úgy látszik, valami nézeteltérés van közöttük.
- Gondolod? - tudakolta Fortani gunyorosan.
- Gondolom. - Boehrről lepergett a gúny, és Fortani némi
lelkifurdalást érzett.
Talán valamit akarnak a hajóról... Boehr a fejét rázta.
- Nem, Andy. Azt hiszem, másról van szó. A hajón nem akarják,
hogy berakodjanak a fiúk, a fene egye meg.
Fortani hallgatott. Carolra gondolt, arra, hogy fölhívja- e. Arra, hogy
jelentkezzen- e át az FBI- ba, ha végeztek ezzel az egésszel. Boehr
javasolta korábban a dolgot, és akkor egészen jó ötletnek hangzott. De
most kezdte meggondolni, és minél tovább kellett így üldögélnie
tehetetlenül, annál kevésbé volt kedve hozzá. Miféle rendőr, aki tétlenül
üldögél a kocsijában, miközben alig százméternyire gengszterháború tör
ki? Akit nem érdekel, hogy lelőnek valakit, csak arra vár, hogy
berakodjanak valami szaros fegyvereket?
Hátradőlt és behunyta a szemét. Boehr csöndben volt mellette, de
Fortani érezte a jelenlétét, érezte, hogy beszélgetni szeretne, nyilván
Ruthról, a gyerekről, akit az asszony örökbe akar fogadni, a nyugis
munkáról a nyugdíj előtt. Retteg tőle, akár a kölyöktől, és azt várja,
hogy ő biztassa. De Fortani nem akart senkit sem biztatni. Takagi járt a
fejében, a vékony, alacsony, lapátfülű kis japán, aki fura kis manóra

240
emlékeztette, amíg nem mozdult. De amikor mozdult, már a szenszejre
emlékeztetett, mesterére, akire Andy szintén nem akart gondolni.
-Andy?
Nem akarok beszélgetni, gondolta. Elegem van mindenből, bocs,
öreg haver.
- Andy? Újra jönnek!
Kinyitotta a szemét. Most az egyik BMW volt az első, utána
szállingóztak a többiek minden- irányból, kettő mellettük húzott el,
Boehrnak és Andynak alig volt ideje lekapnia a fejét. De a kocsiban
ülők nem is néztek feléjük, egyenesen meredtek maguk elé, kemény
volt az arcuk, talán magukat hergelték harc előtt.
Újra a trükkfilm, a rakpart benépesedik a rideg hajnali fényben, a
kocsikból szótlan alakok szállnak ki, és Fortaninak a latrukra ökölbe
szorul a keze.
Aztán egy újabb autó gurul végig lassan a rakparton.
- A fenébe, Greg, nem tudnánk csinálni valamit? Hívhatunk rádión
segítséget, elkapjuk az egész bandát.
- Igen? - Boehr hangja dühítően cinikus volt. - Mivel? Talán tilos
idejönniük?
- Meglőtték azt a japánt az előbb.
- Igen? Bizonyítsd be. Bármibe lefogadom, hogy a hajón azt
mondanák, csak képzelődtél. Nem lőttek meg senkit, mindenki
egészséges.
- Van nálunk házkutatási parancs.
- Hogy fegyvereket keressünk. Térj észhez, Andy, az ilyesmi nem
olyan egyszerű! Fél órán belül kint lenne az egész társaság, és még ők
perelhetnének minket zaklatás miatt. A japánról kiderülne, hogy a

241
fedélzeten lőtték meg véletlenül útközben, vagy valami ilyesmi. Viszont
oda az esélyünk, hogy elkapjuk azokat a rohadt fegyvereket.
Fortani elfordult. Tudta, hogy Boehrnak igaza van, csak éppen nehéz
volt elfogadni. Előfordult vele is, hogy nem tudott lakat alá dugni egy
gyilkost, mert a bíróság nem találta meggyőzőnek a bizonyítékokat.
Rohadt érzés volt, de túltette magát rajta. Legalább megpróbálta!
Újabb kocsi bukkant elő. Olcsó japán modell, annyira nem illett a
többi közé, hogy egy pillanatig azt hitték, tévedésből került ide, és a
vezetője mindjárt ijedten tovább is áll. De nem. A kis Toyota megállt,
kinyílt az ajtó, és egy férfi szállt elő. Karcsú, izmos alak, sűrű, fekete
haj, világos öltöny, napszemüveg, térd alá érő szűkített fazonú,
begombolatlan kabát.
- Sindzso - bukott ki Fortaniból.
Boehr nem szólt, csak vastag ujjával idegesen dobolt a
kormánykeréken.
Sindzso megkerülte a Toyotát, kinyitotta az utasajtót, és egy újabb
alakot segített ki. Karcsú, fiatal lány volt, sötétkék szoknyában és
világos, nyitott blúzban borzongott a hajnal hűvösében. Fortani még
soha nem látta életben, de azonnal megismerte.
- Arakaga Nikko!
Boehr a szeme sarkából felé pillantott.
- Lehetetlen. Az apja egy közvetítő útján megkereste a főnökömet.
Az a fiú, valami Clancy, a lány udvarlója, rajta volt egy ideig a cég
bérlistáján. Az a lány beteg, Andy, és nincs az a pénz, amiért Arakaga
ideengedné és kitenné egy kihallgatásnak.
Sindzso közben a hajópallóig vezette a lányt. A kocsik mellől
köréjük gyűltek a gorillák, és eltakarták őket a két rendőr szeme elől.
- Láttam róla képeket - morogta Andy.

242
 - Egyik japán lány olyan, mint a másik. - Boehr a szeméhez emelte a
távcsövet, de nem a vastag hátakat figyelte, hanem a hajó ajtaját. Előbb
egy fegyveres tengerész bukkant föl, fiatal férfi, kék matrózruhában,
géppisztollyal a kezében, majd egy idősebb, tisztiruhás. Hasonlított
ahhoz, akit az előbb meglőttek, talán az is volt, Boehr nem tudta
megmondani, neki egyik japán valóban olyan volt, mint a másik.
Sokkal inkább érdekelte volna, mit mondanak egymásnak Sindzsóvál.
- Nekem nem olyan - morogta Fortani. - Ez a lány Arakaga Nikko, és
elvezethet minket Arakagá-hoz.
- Nem, Andy. - Boehr kezdte elveszíteni a türelmét. Nem akart
főnököt játszani, de ha Fortani rákényszeríti, megteszi. Mit képzel ez az
alak, neki szórakozás itt ülni és tehetetlenül várni, hogy végre
méltóztassanak berakodni a fegyvereket? - Nem - ismételte. - Ez a lány
nem vezet minket sehová. Megvárjuk, hogy berakodják a fegyvereket,
és akkor lecsapunk a hajóra. De, addig nem teszünk semmit, amivel
elriasztanánk őket. Ha gyanút fognak, más hajót keresnek, aminek nem
tudjuk a nevét, és fújhatjuk az egészet.
Az egyik pofa a rakparton kicsit arrébb állt, és rés keletkezett a hátak
között. Fortani pont a lányra látott. Anélkül, hogy levette volna a
szemét róla, kivette Boehr kezéből a távcsövet. Nikkó az, gondolta.
Nem tévedek. Nem szépség, de csinos, és az arcában van valami
kedvesség. Csak a fényképen boldogan mosolygott, most pedig
szomorú volt az arca, a távcsövön keresztül jól látszott, hogy
könnycseppek csillognak a szemében. Lehajtotta fejét, és apró
mobiltelefont szorított a füléhez. Mondott valamit, de Fortani nem tudta
leolvasni a szájáról, mit, csak néhány szót értett belőle. A lány japánul
beszélt.
- Miért olyan fontos ez a hajó? - kérdezte.
- Az előbb mondtam. - Boehr csakugyan kezdte elveszíteni a
türelmét.

243
 - Igen, de nekik miért olyan fontos? Mi a fenének lövöldöznek, meg
ácsorognak itt, mint akik háborúra készülnek? Ha a Shiboku Maru nem
akarja fölvenni azokat a rohadt fegyvereket, találnak másik hajót, nem
nagy ügy.
- Talán sürgős a dolog. A Shibokunak nyilván randevúja van a
tengeren egy észak- koreai hajóval, amire átrakodnak. Ha új hajót
keresnek, kezdhetik elölről az egészet.
A lány közben befejezte a telefonálást, és átadta Sindzsónak a
készüléket, aztán a szoknyája zsebéből zsebkendőt vett elő, és
megtörölte a szemét. Nem nézett a körötte álló férfiakra. Törékenynek
és sebezhetőnek látszott, hogy Fortani szeretett volna odarohanni, a
karjába kapni és megvédeni mindentől.
Sindzso is befejezte a telefonálást, átadta a készüléket az egyik
marconának aki a közelében ácsorgott, mondott valamit nekik, aztán
biccentett, és visszakísérte a lányt a kocsihoz.
Fortani döntött.
- Viszlát, Greg, majd találkozunk - mondta, aztán gyorsan, mielőtt
Boehr válaszolhatott volna, kiszállt a kocsiból. Zsebre dugott kézzel,
lehajtott fejjel gyalogolt a csoport felé. Háttal álltak neki, de ha fut,
biztos felfigyelnek rá. Így is rohadt érzés volt. Sindzso becsukta Nikko
mögött a kocsiajtót. Ismét megkerülte a világosszürke kis Toyotát, egy
pillanatig Fortani felé fordult, napszemüvegén megcsillant a reggeli
napfény, aztán nyílt a kocsiajtó, és Sindzso beszállt.
Már a fele utat megtette. Menni fog, győzködte magát. De sejtette,
hogy elkésett. A férfiak visszaballagtak a kocsikhoz, kezdtek beszállni,
és ő még mindig messze van tőlük. Túl messze. A zsebébe nyúlt egy
cigarettáért, és menet közben rágyújtott. Néhányan felé néztek, és ő
feltűnés nélkül lassított. Csak nem kérdezik meg, mi a fenét keres itt.
Egy fekete böhöm Mercedes elhajtott mellette, Fortanit egy pillanatra
szinte megcsapta a szele. A füstüveg ellenségesen meredt rá, aztán

244
eltűnt a szeme elől. Tovább. Újabb kocsi indul, a másik irányba megy,
valami meghatározhatatlan terv és rend szerint.
Fortani úgy képzelte, hogy odaér, amíg az egész banda a hajóhídnál
ácsorog, és a hátuk mögött beül az egyik kocsiba és elhajt. De ez már
ugrott, örülhet, ha nem lesz zűr, és nem szúrja el szegény Boehr-nak az
egész akciót.
Félreugrott a csicsa terepjáró elől, és elnyomott egy káromkodást.
Ment tovább, mint akinek fontos dolga van. Ha megkérdezik, mit akar,
majd azt mondja, a kikötő felügyelőség embere, és minden reggel végig
kell járnia a rakpartot. Vagy valami mást. Most közelről nézhette a
trükkfilmet, amint kiürült a terep. Már csak egy kocsi állt ott álló
motorral, a sztereón szólt a rap, hogy a jármű szinte lüktetett. A vezető
telefonált, az utasa a raktár falánál állva vizelt. Gyurma és
szteroidizmok, feltehetőleg fegyver a kockás kabát alatt. A lehetőség,
amire várt. A telefonos vetett rá egy unott pillantást, ahogy elhaladt
mellette, Fortani pedig mélyet szívott a cigarettából, aztán anélkül hogy
lassított volna, bal kézzel a férfi arca felé pöckölte az izzó csikket. A
pofa azonnal reagált. Bunyós mozdulattal rántotta fel a vállát, húzta be a
fejét, söpört el arca előtt a bal kezével. Nem rossz, gondolta Fortani. Ha
rögtön ütök, kivédte volna. De ő csak most ütött, abban a ritmusban,
amikor a bunyós bal keze már nem érhetett vissza, a másik pedig, még
mindig a telefonnal volt elfoglalva. De most kettőt is ütött, mert aki
ilyen jól reagál, azt meg kell becsülni. A férfi megrogyott, de az arca elé
kapta mindkét kezét. Fortani kezdett ideges lenni. Pont egy ilyen
vasfejűt kellett kifognia? Ütött, csak hogy lefoglalja a pofát, közben
térddel combközépen rúgta. A vállán érte a vasfej közbeütése. Még így
is erős volt, hogy a férfi megroggyant. Fortani újra megrúgta ugyanazon
a helyen, megindított egy ütést, és lendült a lába a harmadik rúgásra.
Azt történt, amire számított. Vasfejű hárított és fölkapta a lábát, ő pedig
egész testével ránehezedett a férfi kezére, és kisöpörte a tartó lábát.

245
Megütötte, még mielőtt Vasfejű földet ért volna. Tiszta találat volt, ami
ellen nem segít, ha valaki bírja az ütéseket.
Fortani a szeme sarkából látta, hogy a másik pofa már a sliccét
gombolgatja. Beugrott a kocsiba, és gázt adott. Öreg BMW volt, vagy
nyolcéves modell, de jól gyorsult, és a bömbölő rádió elnyomta a
dühödt kiáltozást mögötte. A következő pillanatban már befordult a
sarkon, s a vizelő eltűnt a tükörből. Fortani nagyot lélegzett, és kifújta a
levegőt. Most már csak utol kéne érnie Sindzsót.
Ha valaki imádja az éjszakai klubokat, és valami iszonyú menő
helynek tartja őket, az nézzen meg egyet hajnalban zárás után. Akkor,
amikor kikapcsolják a színes fényeket, és a mindent jótékonyan
beborító félhomályt felváltja a józan lámpavilág. Amikor a pincérek
ingujjra vetkőznek, és az asztalokra pakolják a székeket. Amikor
elcsomagolnak a zenészek, és minden, ami eddig csillogó volt, kopott,
foszló és igénytelen lesz. Korpás hajak, félrecsúszott gallérok, visszeres
lábak, fáradt arcok.
Bill Dunton a héten immár harmadszor nézte végig ezt, az
átalakulást. Először csodálkozó érdeklődéssel, de most, harmadszorra
csak méla unalommal. Már Nancyt, a pincérlányt sem követte
tekintetével, mint az első alkalommal. Szép lány volt, nagy mellű, vörös
hajú, zöld szemű. Csak egy baj volt vele, mégpedig az, hogy Billi nem
kívánta. Ha megkínozzák, sem tudta volna megmondani, miért. De nem
izgatta az arca, nem izgatta a mosolya, a teste. Viszont jó volt Nancyvel
végigvonulni valahol, bezsebelni a férfiak irigy tekintetét. Jó lett volna
Pattel találkozni, akinek izgatta az arca, mosolya, teste, a bőre,
mindene. Hátha akkor más szemmel nézne rá. Vagy mégsem.
Ült a bár szélén a vécé melletti kis széken és olvasott. Jóyce-tól az
Ulyssest. De a gondolatai máshol jártak; Nikko lakásánál. Miután Pat
úgy otthagyta, visszament az irodába. Nem volt szolgálatban, és
csodálkozva néztek rá, de ő nem törődött vele, magához vett egy

246
pisztolyt. De Nikko ajtaja zárva volt, csak a szomszéd lakásból nézett ki
egy srác, amikor kopogtatott. A srác nem látta Nikkót, nem tudja, hol
van. Gyanakvó pillantás, aztán az ajtó csukódott. Billi még egy
pillanatig magán érezte tekintetét a nagyítós kémlelőnyíláson keresztül.
Nyárspolgár készülőben.
Maga sem tudta eldönteni, megkönnyebbült- e vagy csalódott.
Felhívta Fortanit, de nem találta a helyén, nem találta otthon, és azt sem
tudták megmondani, hol van. Hagyott neki egy üzenetet, hogyha érdekli
Arakaga Nikko hívja vissza, aztán hazament, és igyekezett
megfeledkezni az egészről, de leginkább Patríciáról.
- Billi?
Dunton felriadt. Leoltották a villanyt, csak a kijárat mellett égett egy
kis lámpa. Nancy szoknyában és trikóban állt előtte, a kelleténél egy
fokkal rövidebb szoknyában és egy fokkal feszesebb trikóban.
Napbarnított köldöke csupasz volt. Kis, fehér kabátka volt rajta, ami
csak arra lehetett jó, hogy még jobban kiemelje a mellét.
Dunton felállt, hatalmas zsebébe süllyesztette, a könyvet. Kicsit
féloldalas lett a kabátja, de Billinek fel sem tűnt a dolog, csak Nancy
rosszalló pillantása.
Kimentek, és azonnal megcsapta őket a hűvös. Nancy fázósan húzta
össze magán a kabátkát. Billi az első hajnalban, amikor hazakísérte a
lányt, gálánsán levette parkáját, és rá akarta teríteni, de a lány
sértődötten lelökte a kezét. Azóta Billi nem próbálkozott ilyesmivel.
- Ott parkolok - biccentett a sarok felé.
- Billi... mondanom kell valamit.
Dunton az ajkába harapott. Tudta, mi következik, átélte már vagy
egy tucatszor. Billi, mondanom kell valamit. Soha nem azt kell
mondaniuk, hogy egy vagyont nyertek Vegasban, és a felét neki adják.
Azt sem kell ilyen drámaian közölniük, hogy a legjobb barátnőjük

247
Billibe szeretett, és ők hajlandók osztozni rajta. Nem, a következő
mondat vagy az lesz, hogy találkoztam valakivel, vagy az, hogy nem
vagyunk egymáshoz valók. Dunton némi keserűséget érzett.
- Billi... ne értsd félre, de mi ketten....szóval nem illünk össze... és... -
a lány egy pillanatra elhallgatott, és valahová Billi háta mögé nézett -
találkoztam valakivel.
- Értem. - Dunton lehajtotta a fejét. A fenébe is, miért fáj ennyire?
- Bill, te aranyos fiú vagy, és én tényleg kedvellek, csak valahogy...
- Nem illünk össze.
- Igen. - Nancy hálásan nézett rá. - Billi, nem lehetnénk barátok?
Dunton egy pillanatig elgondolkodott. Kevés dolgot gyűlölt annyira,
mintha egy lány arra kéri, hogy legyenek barátok.
- Nem - mondta végül.
Nancy már indult volna, fekete neccharisnyás lábával idegesen
topogott, de most megtorpant, és hitetlenkedve nézett Duntonra.
- Nem? - visszhangozta. - De miért nem? Dunton a válla fölött
óvatosan hátrapillantott. Egy férfi cigarettázott mögötte egy kocsinak
dőlve. Billi mély lélegzetet vett.
- Úgy érted ezt a barátság dolgot, hogy a lelkem kell, de a testemből
nem kérsz, ugye?
A lány bólintott. A várakozó férfi felé rebbent a szeme, de csak egy
pillanat volt az egész, máris Duntonra szegeződött a pillantása.
- Na látod - mondta Billi halkan. - Én pont fordítva vagyok vele. - A
tested kell, de a lelkedre nem tartok igényt.
Megfordult, és kezét zsebébe mélyesztve lassan elindult a sarok felé.
- A tested sem kell - morogta halkan.
Beült a kocsiba és indított. Az autókölcsönző, ahol Nikko kísérője
Pat szerint a kocsiját bérelte, úgy fél óra útnyira volt tőle. Billi lassan

248
hajtott, azt sem bánta volna, ha órákig tart, míg odaér. Útközben
megállt egy benzinkútnál, evett egy hamburgert és ivott két kávét. Hat
óra felé ért az autókölcsönzőhöz. Szegényes kis telep volt az Odeon
Drive- on, néhány autóval és egy apró irodával a telep szélén. Álmos
férfi üldögélt az íróasztal mögött, nem lehetett eldönteni, hogy
éjszakázott- e, vagy a kelleténél korábban kelt. De mosolyt erőltetett az
arcára.
- Hány napra?
Billi némi habozás után előhúzta campusőrségi igazolványát.
- Rendőr vagyok, néhány kérdést szeretnék feltenni.
A férfi legyintett.
- Mindegy. Valami baj van? Bankrablást követtek el az egyik
kocsinkkal?
- Gyilkosságot.
- Ó. -A férfi szomorúan csóválta a fejét. Negyven körül lehetett, a
homloka kopaszodott, és szomorú bajusz kókadozott a szája szélén. -
Iszik egy kávét? - Felállt, és a sarokban álló automatához lépett. Kulcsot
vett elő, kinyitotta a gépet, pénzt vett ki belőle, majd bedobta a
nyílásba. Billi utána ment, átvette az egyik papírpoharat. A férfi az
automatának dőlt, úgy kortyolgatta a kávét.
- Szóval megöltek valakit.
Billinek valamiért nem volt kedve hazudni. Általában nem esett
nehezére, de most rossz lett a szája íze a gondolatra.
- Nem a kocsijukkal történt a gyilkosság. De az illetőnél, akit
keresünk, látták a maguk reklámtáskáját.
- Melyiket? A pirosat vagy a kéket?

249
 - Nem mindegy? - kérdezte Dunton. Patríciára gondolt, ahogyan
odavetette neki ezt a kis információt a reklámtáskáról. Eszébe sem jutott
megkérdezni tőle.
- Nem - mondta a férfi. - Fintorgott, aztán a fele kávéval együtt a
szemétbe dobta a poharat. - Mondja, magának ízlik ez a lötty?
Dunton vállat vont.
- Nekem mindegy. De ismerek valakit, aki a fejére öntené.
- Neki van igaza - A férfi sóhajtott. - De nekem már mindegy.
Nekem ez is jó.
Duntont határozottan a Micimackó fülesére emlékeztette.
- Egy japánt keresek - próbálkozott. - Harminc körüli, jól öltözött,
vagy inkább annak hiszi magát. Szerintem inkább digó selyemfiúra
emlékeztet. Egy lány van vele.
- Jó neki. - Füles elővette a kulcsát, és megint kinyitotta a gépet. -
Utálom ezt a szemetet, nem is tudom, miért iszom. Volt itt egy japán. -
Elgondolkodott, a fejét vakargatta. - Színes selyeming volt rajta, a
nyakában meg olyan kendő, amilyent flúgos festők hordanak, meg ha
hinni lehet a filmeknek, a párizsi vagányok.
Nem igaz, gondolta Dunton. Ez az alak valóban így beszél.
- És a lány? - kérdezte.
- Csinos. De mogorva. Olyan álmatag szépség, észre sem vett.
Mintha nem is itt járt volna.
- Kába volt?
Füles újabb kávét varázsolt elő a gépből. Belekortyolt, és szomorú
bajusza szélén kávécsöppek remegtek.
- Kába? Azt mondja kába? Az a lány észre sem vett. Ajánlottam
nekik egy légkondicionált kocsit, de a pasas visszautasította. Azt
mondta, a túlzott kényelem elhájasítja a lelket. Az a lány meg csak

250
bámult maga elé. El tudja képzelni, mit szólt volna egy ilyen szöveghez
egy amerikai lány?
Billi tökéletesen el tudta képzelni. Némi irigységgel gondolt Clancy
Eastmanre. Bár ami azt illeti, ha elkábítják, talán még egy elkényeztetett
amerikai lány is tartja a száját.
- Mikor voltak itt?
- Tegnap délelőtt. - Füles bólogatott, sóhajtott, majd lassan
visszament az íróasztalhoz. Azt mondta, most érkezett Japánból, de
hazudott. Miért is ne hazudott volna? Ki vagyok én, hogy ne
hazudjanak nekem? Egy senki, aki itt ül egész nap, szar kávét iszik, és
várja, hogy valaki benyisson. Talán egy olyan japán, aki nem hazudik,
vagy egy olyan lány, aki a szemembe néz és mosolyog.
Billi máskor talán kezdte volna elveszíteni a türelmét, de nem most.
Talán neki van igaza, gondolta. Modern remete, aki nem a rengetegbe
vonul vissza a világ kihívásai elől, hanem egy ilyen telepre.
- Miből gondolja, hogy hazudott?
A modern remete a szemébe nézett. Tiszta, egészen világoskék
szeme volt.
- Miért nem a repülőtéren béreltek kocsit? Miért itt? Mivel jöttek a
repülőtérről? Ha busszal, akkor hogyan érhettek ide, alig másfél órával
azután, hogy a tokiói gép földet ért? És hol volt a csomagjuk?
Billi leült az íróasztallal szemben levő székbe.
- Maga tudja, mikor jön a tokiói gép?
- Megnéztem. Az az ember hazudott nekem, és ettől kíváncsi lettem.
Persze miért is ne hazudna nekem, elvégre mi közöm hozzá, hogy
honnan jön és hová megy, azonkívül, hogy kiadok neki egy hétre egy
tizenötezer dolláros kocsit?
Billi rávigyorgott.

251
 - Az a pofa nem hazudott. Nyilván bérelt egy kocsit a reptéren, és
azzal jött ide. Azt a kocsit gondolom, megtalálnánk valahol a
környéken. Csomagja pedig azért nincs, mert sietve távozott Japánból.
Füles maga elé húzta a komputer billentyűzetét.
- Kocsit cserélt, hátha követik. Mint egy krimiben. - Beütött néhány
gombot, pislogva nézte a képernyőt. - Hitelkártyával fizetett, és letétet
is hagyott. Kawaki Szahirónak hívják. Érdekli még valami?
- Csak az, hogy hol találhatom.
Füles kihúzta a fiókját, és térképet vett elő.
- Az a japán megnézte a térképet. - Hajtogatni kezdte. Mégpedig a d-
2-es körzetnél. - Tessék, nézze! A kocka felső részét figyelte, itt, ni.
Látja, pont itt fut be a 332-es út, ami innen egyenesen odavisz.
És alig egy kilométerre onnét van egy motel. Ha engem kérdez, én
azt mondanám, itt találja.
Billi Dunton elismeréssel nézte. Az egész arra emlékeztette, amikor
gyerekkorában Sherlock Holmest olvasott.
- Öregem, magának rendőrnek kéne lennie.
Füles felnézett rá, a bajusza megrándult.
- Az is voltam, öregem.
Sindzso most már biztos volt benne, hogy követik. Amikor először
megpillantotta visszapillantó tükrében a fekete BMW- t, nem akart
hinni a szemének. A nyavalyások követnék? De miért? Tudják a
számát, bármikor felhívhatják, ha akarnak tőle valamit.
Csinált egy- két alaptrükköt, hogy biztos lehessen a dolgában. A
fickó jól vezet, de a legelemibb fogásokkal sincs tisztában, gondolta.
Könnyű volna lerázni. Egy pillanatra megkísértette a gondolat. Lerázza
a hólyagot, és visszamegy a motelba. Éppen elég dolga van ezek nélkül
a hülyék nélkül is. Aztán meggondolta magát. Ha valamit terveznek

252
ellene ezek az idióták, nem árt, ha tudja. Bunkó, félanalfabéta fickók,
akik a jóisten tudja, honnét kerültek ide, még mindig jobban tudnak
spanyolul, mint angolul, de azért veszélyesek a maguk módján.
Nem gyorsított, nem lassított. A magnóban halkan szólt a magával
hozott kazetta, a kis Nikko a bódítószertől kábán ült mellette.
Mégiscsak sikerül. Ha nem is úgy, ahogyan eredetileg tervezte, de
sikerülnie kell. Tőle balra a napfény csillogott a tengeren.
Valószínűtlenül kék volt a víz, olyan kék, amilyen csak giccses
filmeken és reklámfotókon lehet, de a természet most megteremtette a
csodát. Egy motorcsónak száguldott a nyílt víz felé, hosszú, fehéren
habzó csíkot húzva maga után. Sindzsónak az apja halászhajója jutott az
eszébe. Az soha nem húzott ilyen repülőre emlékeztető nyomdokvizet,
öblös testű öreg vitorlás volt egy tohonya kis motorral. Ugyanennek a
mérhetetlen óceánnak a másik szegletében a sziklás kis szigetek között.
Sindzso hatéves volt, amikor a jakuzák elvették a hajót. Semmi
különös, csak épp egy kis kölcsönre volt szükség, és valaki tudott egy
bankárt, aki nem kér mindenféle papírokat. A kamat talán egy kicsit
több a szokásosnál... Az Arakaga klán volt. Apja öngyilkos lett, és
Sindzso a mostani eszével csak helyeselni tudta. Aki hibázik, vállalja,
aki gyönge, elveszik. A mellette ülő lány felé pillantott. Most
meglátjuk, ki lesz az erősebb.
Jobbra narancsfák sora zöldellt, majd meredek emelkedők
magasodtak az út fölé. Magánutak nyíltak alig észrevehetőn, a
ligetekben, vezettek a sziklákon pompázó modern lovagvárakig.
Sindzso lassított, nemsokára már alig ötvennel haladt. A BMW
messze lemaradva követte, de azért fekete orra előbukkant a
kanyarokban. Aztán egyszer csak ott volt, amire Sindzso várt. Keskeny
kis út vezetett a fák közé. Sorompó nem volt, csak tábla tiltotta a
belépést, ami Sindzsót nemigen zavarta. Tovább lassított, megvárta,
míg a tükörben megpillantja a fekete autót, aztán ráfordult az útra.

253
Szinte sötét volt a fák alagútjában. Majdnem párhuzamosan haladtak az
országúttal, de vagy százméternyire éles jobb kanyar látszott. Sindzso
szinte alapjáraton gördült tovább. A kanyarban leállította a kocsit és
kiugrott. A zakó alá rejtve ott volt a rövid kard, de Sindzso nem ez után
nyúlt, hanem a hónaljtokban megbúvó minigéppisztoly után.
Eltelt egy perc, és a BMW még nem volt ott. Sindzso mozdulatlanul
állt a fák között, szinte beleolvadt a növényzetbe. Nem először állt
lesben, valószínűleg nem is utoljára. Nem volt türelmetlen, tudta, hogy
a várakozás hozzátartozik a rajtaütéshez. Egyszer Burmában
huszonnégy órát töltött egy mocsárban rejtőzködve, a zsákmányára
lesve. De most valami baj volt. Most sok volt az egy perc is. Lehet,
hogy a BMW továbbhajtott? Azt hiszik, hogy itt lakik, és ennyi elég
nekik? Elképzelhető volt, de Sindzsót arra tanították, hogy biztosra
menjen. Úgy fél óra múlva Nikko tudata kezd visszatérni. Addigra
vissza kell érni vele a motelba, ahol a gondját viselheti. Bármikor erre
jöhet az út jogos tulajdonosa is, és nyilván nem megy el szó nélkül
mellette. A pokolba, bosszankodott. Alábecsültem őket. Már megint a
régi hiba. Még egyszer nem követheti el. Nem fordulhat vissza, mert
lehet, hogy a fekete BMW utasaival együtt az út bejáratánál várja. Mit
akarhatnak tőle?
Vetett egy pillantást Nikko felé, aztán döntött. Minden perc
várakozás csak ront a helyzeten. Nesztelenül osonni kezdett a fák között
az országút felé. Elkapja őket ott, aztán visszajön Nikkóért.
Halk volt, nagyon halk. Nem hitte volna, hogy szükség lesz rá, de
így tanulta. Beleverték, hogy az életét mentheti meg, és így is volt. Még
a fele utat sem tette meg, amikor meghallotta a csörtetést fölfelé. Egy
olyan ember léptei, akinek nem otthona az erdő. Reccsennek lába alatt a
gallyak, apró kövek gurulnak.
Sindzso odébb húzódott. Most már csakugyan figyelt és csöndes
volt, akár egy árnyék. Akár a halál. Aztán felbukkant az üldözője.

254
Világoskék farmert viselt, pólót és szürke vászonzakót. Középmagas,
vékony, de izmos férfi. Két kezét lazán lógatja, s jól látszik, hogy nincs
bennük fegyver. Egy óvatos, de magabiztos ember. Andy Fortani.
Sindzso elmosolyodott. A géppisztolyt halkan visszatette az
ormótlan nagy hónaljtokba, majd kilépett a fa takarásából.
- Üdvözlöm, Fortani-szan. - Andy megperdült. Sindzso másfél
méterre állt tőle. Elegáns volt, mint egy strici, és barátságos akár egy
csörgőkígyó. - Keres valakit, vagy csak véletlenül éppen erre sétált?
Fortani nyelt egyet. Viszketett a tenyere, hogy letörölje azt az
önelégült vigyort a japán arcáról. De nagyon is élénken élt emlékeiben,
mint vágta le Sindzso a Francia gyilkosait.
- Magát kerestem, Sindzso úr. - Sindzso japánul szólt hozzá, de ő
angolul válaszolt. - A múltkor elég váratlanul távozott.
A japán bólintott.
- Igen. Azt hiszem, valóban beszélnünk kell. Jöjjön. - Azzal hátat
fordított, és elindult vissza a kocsija felé. Fortani néhány másodperc
habozás után követte. Nem értette az egészet, és úgy érezte, mintha
Sindzso játszana vele. A japán egy ragadozó puha kecsességével haladt
előtte, s Fortani nehézkesnek, sutának érezte magát. Aztán végre
kiléptek a betonozott keskeny útra. A szürke Toyota némán várakozott
az út szélén, a poros ablakon át ki lehetett venni a copfos fejet.
Fortani megállt.
- Mit keres itt ez a lány?
- Jöjjön, mindent megmagyarázok. - Sindzso beült, aztán, mielőtt
becsukta volna az ajtót, hátranézett. - Nos?
Fortani csak egy pillanatig habozott. Beült Sindzso mögé a hátsó
ülésre. Némi elégtétellel töltötte el, hogy a japán nem láthatja őt, ám
előtte ott van védtelenül és kiszolgáltatottan Sindzso tarkója.

255
 Sindzso nehézkesen megfordult a keskeny úton, vagy ötször kellett
előre-hátra centiznie két fa között, és még így is csaknem teljesen
beékelte magát. Aztán végre elindulhattak, végiggördültek a rövidke
magánúton, és elértek a napsütötte országúthoz. A fekete BMW az út
szélén parkolt szabálytalanul, s egy motoros rendőr épp akkor állt meg
mögötte.
Elhaladtak mellette, Sindzso puhán besorolt a forgalomba.
- A kocsiját itt kell hagynia.
- Nem baj.
- Könnyen lemond róla, Fortani-szan. Gondolom, könnyen is
szerezte.
Fortani a Vasfejűre gondolt.
- Nem is olyan könnyen - morogta.
- Ugyan, csak szerénykedik. - Fortani meg mert volna esküdni, hogy
gúnyt hall kicsengeni a japán hangjából. - Kimura mester legjobb
tanítványának nem lehet gond egy- két ilyen nehézfiú.
Andy hallgatott. Lopva benyúlt a zakója alá, és megérintette a
pisztolyt. Szinte égette a markolata. Elengedte, aztán hátradőlt az
ülésen.
- Kimura mindenre megtanította, ugye?
- Lehet - morogta bizonytalanul Andy.
- És megtanította arra is, hogy lásson a sötétben?
Elhallgatott, az oldaltükörbe pillantott, és fürgén sávot váltott. Az út
elkanyarodott a tengertől, de alig egy kilométerre előttük ismét
felvillant a bársonyos kékség. Fortani néhány másodperc múlva
döbbent csak rá, hogy a japán választ vár,
- Nem - felelte.
- Megtanította, hogy érzékeljen hátulról is?

256
 - Nem.
- Tehát csak verekedni tanította meg - sajnálkozott Sindzso. - Talán
ezért gondolja, hogyha mögöttem ül, védtelen vagyok. Ha meg akarna
ütni, ugyanúgy kivédeném, mintha szemben állna velem, barátom.
Kérem, ne próbálja ki, mert nyolcvanmérföldes sebességgel megyek.
Fortani nyelt egyet. Lehetetlen, morogta magában. Csak
nagyképűsködik. De a szíve mélyén érezte, hogy Sindzso igazat mond.
- Ki maga?
- Ugyan már, Fortani-szan! Nagyon jól tudja, kollégák vagyunk.
- Nem! - Fortani keze ismét becsusszant a zakója alá. Szégyellte
magát, de biztonsággal töltötte el a fegyver a kezében, s az, hogy olyan
lett, mint mindazok a lövöldözős keményfiúk, akiket annyira megvetett.
- Miután eltűnt, érdeklődtünk. A japán bűnügyi rendőrség nem ismer
Sindzso nevű nyomozót.
Sindzso halkan fölnevetett.
- A japán titkosszolgálat különleges ügynöke vagyok, Fortani-szan.
Négy évvel ezelőtt kaptam a feladatot, hogy épüljek be a jakuzák közé.
A nyolcvanas évek végén úgy tűnt, kiújulnak a nagy jakuzaháborúk,
aztán megszülettek a jakuzaellenes törvények. A klánok már rég
beépültek a politikába, kellett valaki, aki mindent tud róluk.
Elhallgatott egy pillanatra. Fortani kicsit arrébb húzódott a hátsó
ülésen, és a visszapillantó tükörben találkozott a tekintetük. A japán
barátságosan mosolygott. A lány szótlanul ült az utasülésen, fejét oldalt
biccentette, copfja kismadárként pihent a fejtámlán.
- Ha valamelyik klánba épülök be, évek telnek el, mire olyan
helyzetbe jutok, hogy bármit is megtudhatok. Először gyakornok
leszek, majd ha beavattak, lehetek csak teljes jogú jakuza, persze a
hosszú ranglétra legalacsonyabb fokán. És akkor még mindig csak

257
egyetlen klánba van bejárásom, a többinek, főleg ha ellenséges banda, a
közelébe sem mehetek. Fortani elbűvölten hallgatta.
- Úgy döntöttem, hogy inkább korrupt rendőr leszek.
- Micsoda?
- Korrupt rendőr. Olyan, aki jó pénzért kisebb- nagyobb
szívességeket tesz. El tudtam intézni olyan dolgokat, amiket átlagos
rendőr nem, oda tudtam helyeztetni magam, ahová akartam. Nem
nekem kellett a klánok után mennem, ők kerestek engem. Ennek a
lánynak az apja Tokió legelegánsabb gésaházába hívott meg vacsorázni,
hogy megtudjam, miért támadták meg a lányát, ki áll az egész mögött.
- És megtudta?
- Igen.
Fortani ismét Sindzso tekintetét kereste a tükörben, de a japán nem
nézett hátra, láthatóan lefoglalta minden figyelmét, hogy ráhajtson egy
bonyolult csomópontra, felhajtók hosszú körívein autóztak, mintha egy
végtelen hurokba kerültek volna, aztán egyszer csak ugyanott voltak,
ahol az egész bonyolult manővert megkezdték. Továbbhaladtak az
országúton, egyre gyorsabban száguldottak, kisvártatva a sávok között
cikáztak, hogy Fortani gyomra hátul kezdett felfordulni. Megőrült ez az
alak? De egy perc sem telt el, a jobb oldali sávból újabb kihajtóra
fordultak, és onnan békésen gurultak tovább. Motel tűnt föl, maguk a
házak megbújtak a buja zöld sövény mögött, csak a bejárat fölötti
hatalmas, vörös nyíl látszott már messziről.
Megálltak a bejárat előtt, és Fortani rögtön értette, Sindzso miért ezt
a szállást választotta. Sehol egy lélek, aki figyelné, mikor jön és kivel.
A sorompó nesztelenül emelkedett föl, amikor Sindzso bedugta a kapun
levő kis nyílásba a kis, kék kártyát, aztán rögtön le is ereszkedett
mögöttük. Már kezdett letenni arról, hogy választ kap a kérdésére, de
Sindzso váratlanul megszólalt.

258
 - Én.
- Tessék? - Andy azt hitte, rosszul hall.
Bájos kis bungalók között haladt az út. Sindzso megállt az egyik
előtt, egészen az ajtónál, és leállította a motort. Csend lett, valószínűtlen
csend.
Kiszálltak, Sindzso megkerülte a Toyotát, és kisegítette a lányt.
Nikko nem nézett rá, nem nézett Fortani felé sem, alvajáróként lépett be
az épületbe. A két férfi követte. Sindzso szinte szerető gondossággal
kormányozta a lányt a széles, világos huzattal bevont kanapéhoz.
Leültette, majd gyengéden végigsimított a homlokán. Fortani
körülnézett a napos szobában, a pillantása végigfutott a falon lógó
reklámképeken, a szaltózó szörfösökön, a farmernadrágos,
fürdőruhafelsőt viselő gyönyörű, szőke lányon. Carol jutott eszébe, aki
nem szőke, és nem is gyönyörű a szó hétköznapi értelmében. Sindzso
az egyik kényelmetlennek látszó modern fotel felé intett, és Andy
vonakodva leült. A japán leült vele szemben. Keskeny kis
dohányzóasztal volt közöttük, az üvegen kerek, rászáradt pohárnyomok
látszottak.
- Maga áll az egész mögött? - kérdezte Andy. -Megtanulta már rég,
hogy a japánokat nem lehet sürgetni, annyit árulnak el, amennyit jónak
látnak, és ha valamit nem akarnak elmondani, képesek süketnek és
hülyének tettetni magukat. De most nem volt türelme az udvariassági
játékhoz.
- Én - felelte Sindzso, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna.
- A feletteseim kaptak egy fülest a maguk titkosszolgálatától, hogy
Észak- Korea rengeteg fegyvert vesz a feketepiacon, és jakuza-
segítséggel juttatják célba.
- Egy pillanat - emelte föl a kezét Andy. - Nekem azt mondták, mi
kaptuk a fülest maguktól.

259
 - Tévedés, Fortani úr. A maguk egyik Kolumbiában működő
ügynöke jelentette, hogy egy japán fegyvercsempész és volt terrorista,
bizonyos Kumakura a szokottnál nagyobb mennyiségben vesz fegyvert.
Leadták a drótot nekünk, azzal, hogy mi riasszuk az FBI- t. Nyilván az
ügynöküket akarták kímélni Kumakura környezetében.
Fortani lehajtotta a fejét. Az egész olyan volt, akár valami kémfilm,
és Andy nem szerette a kémfilmeket.
- És? - kérdezte.
- Kumakurát már régóta próbáljuk megfogni, de mindig kibújik a
markunkból. Azt sem tudtuk, hol veszi a fegyvereket, Latin-
Amerikában vagy az Államokban, csak abban voltunk biztosak, hogy
megbízottak egész láncán keresztül. Egyszerűbbnek látszott a
jakuzákon keresztül megfogni a szállítmányt. De Sindzso... a korrupt
rendőr nem állhatott neki kérdezősködni a jakuzák között, hogy melyik
klán vállalta a dolgot. Úgy döntöttem, kiugratom a nyulat a bokorból.
Arakagáé az egyik legerősebb család. Ha a család valamelyik tagját
valami váratlan inzultus éri Amerikában, Arakaga elgondolkodik, és
nyomozni kezd. Fortani hitetlenkedve csóválta a fejét.
- De ennek a lánynak semmi köze nem volt az egészhez.
- Gondolja, Fortani-szan? Hát ennyire amerikai maradt annyi év
karate és japántanulás után? Ennyire naiv ennyi év rendőri munka után?
Ez a lány egy ojabun lánya. A jakuzaklán akár egy család. Az ojabun az
atya, a jakuzák a fiai, akik fiúi engedelmességgel tartoznak. Ne a saját
családjára gondoljon, Andy-szan. Ne is a mai japán családra. Gondoljon
a hagyományos távol- keleti családra, a konfuciánus értékekre, az
idősebb, vagyis a felüljáró tiszteletére, az engedelmességre, arra, hogy
az ember tudja a helyét a társadalomban. A jakuzák még tisztelik ezeket
az értékeket. - Mintha irigység érződött volna a hangjából. - Egyébként
nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogyan terveztem. Úgy
gondoltam, megtámadják a lányt, jól ráijesztenek. Nem gondoltam,

260
hogy az az alak valóban megerőszakolja, még kevésbé, hogy Nikko
megöli. Az pedig, meg sem fordult a fejemben, hogy a támadója
megfertőzi.
Hallgattak, majd Sindzso sóhajtott.
- Higgye el, Andy-szan, egészen más terveim voltak vele. - Egy
pillanatig szinte emberi volt, de rögtön összeszedte magát. - Nem
tudhattam, hogy Arakagáék szállítják a fegyvereket, de nem lepett meg
a dolog. Arakaga mindennel foglalkozik, több hajózási vállalata is van,
és temérdek amerikai érdekeltsége. A jakuzaellenes törvény hatására a
klánok egyre inkább az Államokba teszik át a tevékenységüket. Egész
vagyonokat fektetnek be itt. - Elhallgatott, szórakozottan dobolt két
ujjával az asztalka vékony üvegén. - Arra gondoltam, ha Arakagának
nincs is köze a dologhoz, ha megtámadják a lányát, gondolkodóba esik,
és nyomozni kezd.
Fortanit különös érzés fogta el. Mintha figyelnék. Lehetetlen,
gondolta. Aztán a szeme sarkából a lányra pillantott. Nikko ugyanúgy
ült, mint az előbb, de őt nézte, és mandulaszemében értelem csillogott.
Aztán elkapta a szemét, és ugyanolyan tompán meredt maga élé, mint
az előbb. Sindzso követte Fortani pillantását. A lányra nézett, aztán az
órájára. Felállt, Nikkóhoz lépett, megfogta a fejét, és fölfelé fordította
az arcát. A lány arca kicsinek és bájosnak látszott a tenyerében. Nem
csukta be a szemét, nem pislogott. Aztán Sindzso elengedte, a lány feje
előrecsuklott.
- Miért nem mondta el már korábban? - kérdezte Fortani, Sindzso
pedig felé fordult.
- Miért mondtam volna? Gondolja, hogy mindenkinek rögtön az
orrára kötöm, ki vagyok és mit csinálok? Mit szólt volna maga meg a
barátja, ha mindent kitálalok? Engem izélgettek volna ahelyett, hogy a
munkánkat végezzük.

261
 Fortani alapjaiban igazat adott neki, mégis nehéz volt megemészteni
a dolgot.
- De miért tűnt el ilyen hirtelen? - kérdezte, de már mielőtt a japán
megszólalt volna, tudta a választ.
- Nem volt már itt szükség rám. Megtudtuk, melyik hajóval szállítják
a fegyvereket, a többi már a maguk dolga. - Újra a lányra pillantott. -
Alighogy hazaértem Japánba, Arakaga elfogatott. Valahonnan mindent
megtudott. Ne kérdezze, honnan, de neki is megvannak az informátorai.
Nincs az a fogadóiroda, amelyik sokat adott volna az életemért, de
sikerült megszöknöm. Attól fogva, az volt a dolgom, hogy vigyázzak,
minden menjen tovább a terv szerint. Ezért kellett a lány.
- Megzsarolni Arakagát? Sindzso vállat vont.
- Igen. A Shiboku Maru a terv szerint befutott a kikötőbe, de
Arakaga rádión utasította, hogy ne engedjék berakodni a fegyvereket.
Olyan hihető volt mindén! A láncszemek a helyükön voltak, és az
egész egyetlen logikus egésszé állt össze. Fortani mégis úgy érezte,
valamiért hamis a kép.
- És ezek a banditák? Ezeket honnan ismeri? Sindzso vállat vont.
- Remélem, nem várja, hogy elmondjam minden titkomat. Elégedjen
meg annyival, hogy az urak egy másik jakuzaklánnal állnak
kapcsolatban, és engem továbbra is korrupt rendőrnek tartanak. - Ismét
az órájára nézett, aztán felállt, és Fortanira mosolygott. - Már javában
rakodnak, és ha minden rendben megy, néhány óra múlva
koccinthatunk a sikerünkre. - A szoba sarkában álló bárpulthoz lépett,
poharakat vett elő, tiszta, fehér szalvétát, és gondosan hajtogatni kezdte.
- Remélem, szereti a francia pezsgőt. Andy nem szerette, de minek
mondja.
- Van még kérdése, Andy-szan, vagy már mindent ért?

262
 Fortani is felállt és nyújtózkodott. Ezüstös szegélyű, ovális tükör volt
a szemközti falon, most, hogy felállt, pont Nikko arcát látta benne.
- Mihez kezd most? - kérdezte. - Most, hogy elrabolta Arakaga
lányát, nemigen játszhatja tovább a szerepét.
Sindzso hangja komor volt.
- Nem, nem játszhatom. Meg kell ölnöm Arakagát, különben ő öl
meg engem.
A lány kába értetlenséggel meredt a semmibe. De most egy
pillanatra megrándult az arca.
- Hol lehet az az átkozott Fortani?
Greg Boehr életében nem érezte még ilyen fáradtnak és ilyen
tehetetlennek magát. Öt órája már, hogy az az őrült kiugrott a kocsiból
és elrohant. Boehr a fogát csikorgatva nézte a verekedést, amivel
Fortani megszerezte a kocsit. Nem szabad beleavatkoznom, morogta
magában, de közben az ablakon keresztül célba vette a másik fickót, aki
odébb vizelt. Messze volt, és igencsak kétséges, hogy eltalálja, de a
figyelmét legalább elvonhatja a lövéssel.
- Szóltál? - Carson az egyik rendőrautónak támaszkodott, és a
Shiboku Maru föléjük magasodó szürke testét figyelte! A rakparton
rendőrautók sorakoztak, köztük az FBI néhány jelzés nélküli kocsija
körülbelül annyira nem volt feltűnő, mint egy utcalány a szalagavatón.
- Nem. - Boehr még jobban meglazította a nyakkendőjét, levette
zakóját, és félbehajtva a karjára vetette.
Carson vetett rá egy oldalpillantást.
- Nem akarsz bemenni? Megérdemled, hogy lásd. Boehr rosszkedvű
pillantást vetett rá, aztán megcsóválta a fejét.
Magas, jól öltözött, harminc körüli férfi közeledett feléjük. Boehrt
Steven Segalra emlékeztette. Megállt mellettük, s mintha ő ott sem
lenne, Carsonhoz fordult.

263
 - Megtaláltuk a kocsit, uram. A 332- es út mellett áll. Üres, a kulcs a
zárban. Fortani nyomozónak nincs nyoma. - A kezében tartott kis
jegyzetfüzetbe pillantott. - Egy magánút bejárata van ott. Óhajtja, hogy
bemenjünk érdeklődni?
Carson Boehrra pillantott, Greg pedig a fejét rázta.
Megkönnyebbülés látszott az ifjú filmszínészen. Nem sok kedve
lehetett otthagyni egy hatalmas illegális fegyverszállítmány leleplezését
egy névtelen zsaru kedvéért. Carson egy pillanatig elgondolkodott.
- Figyeljék a környéket - mondta végül. - Figyeljék magát a 332- es
utat, a környékbeli benzinkutakat, csomópontokat. Nem tudom, mit
keressenek, de minden érdekel, ami szokatlan. Egy verekedés egy
különben békés helyen, a gyorshajtók, a japánok... igen, főleg a
japánok.
Carson elhallgatott, és az ügynök a vállát himbálva távozott. A
Shiboku Maru hajóhídjánál mozgolódás látszott. Előbb egy fegyveres
rendőr jelent meg, majd két hordágyat cipelő alak. Óvatosan haladtak a
hajóhídon egy várakozó mentőautó felé. Carson követte őket a
tekintetével, még akkor is őket figyelte, amikor megszólalt.
- Ki vele, Greg, mi bánt?
- Semmi.
- Apád füle semmi. Az zavar, amit Ruthnak ígértem? Az asszonynak
igaza van, Greg. Eleget gyötörted magad a frontvonalban. És szépen
búcsúzol. Az év fogása, Greg!
- Az év átverése!
- Tessék?
Egy pillanatig szótlanul meredtek egymásra. A távolban egy hajókürt
sírt, és a tengerszagot elnyomta az olajbűz. A két ápoló óvatosan
becsúsztatta a hordágyat a kocsi hátsó ajtaján. A Shiboku Maru teli
fegyverekkel közönyösen magasodott mellettük.

264
 Boehr habozva szólalt meg.
- Nem tudom, mi a baj, de valami nincs a helyén. Ez az egész... túl
könnyű volt...
Carson hitetlenkedve nézett rá.
- Túl könnyű? Három halott, te is alig úsztad meg, és neked ez túl
könnyű?
- Igen - bólintott Boehr. - Végig, mintha vezettek volna. Egyik lépés
a másikat kínálta, szinte nem is volt más választásunk, mint eljutni
ehhez a hajóhoz.
Carson legyintett.
- Ezt hívják rendes munkának, Greg. Egyszerűen fáradt vagy, ki kell
pihenned magad.
Boehr mintha meg sem hallotta volna.
- Az egész olyan... szegényes. Mintha mást sem hallanék, mint hogy
megütöm a főnyereményt, aztán végül kapok szaros százezret. Nem
mondom, szép pénz, de nem veszek belőle házat Beverly Hillsen.
Carsonnak megvoltak a maga hibái, de jó főnök volt. Nem veszítette
el a türelmét. Barátian átkarolta Boehr széles vállát, és a vízparthoz
sétált vele. Egy papírpohár lovagolt a rakpart melletti apró hullámokon,
neki-nekiütődött a betonnak. A hajótest mellett sötétebb volt a víz, és
Boehr megborzongott.
- Mit vártál, Greg? Jeleztek egy fegyverszállítmányt és megtaláltad.
Van itt minden a géppisztolytól a légelhárító rakétákig. Vagy van
valami, amiről tudnom kéne?
- Nincs. - Boehr sóhajtott. Visszafordult a part felé, látni sem akarta
ezt az átkozott hajót. - Talán igazad van.
- Menj haza, aludd ki magad!

265
 - Talán igazad van - ismételte Boehr. Fejét lehajtva bandukolt a
kocsija felé, és Carson elgondolkodva nézett utána. Intett, és egy
mikrobuszból szürke öltönyös fiatalember szállt ki. Kedélyesen
biccentett a kocsijába szálló Boehrnak, miközben Carsonhoz sietett.
- Igen, főnök?
- Jeff, szeretném ha utánanéznél, milyen japán hajók futnak ki ma
vagy holnap a közeli kikötőkből. És... a fenébe is, hívd fel a katonai
elhárítást, hogy stimmel- e a leltár, nem hiányzik- e valami szigorúan
titkos felszerélés. És Jeff...
- Igen, főnök?
- Ne hagyd, hogy lerázzanak!
Boehr lassan elhajtott. Nem nézett rájuk, maga elé meredt, arcán
mélyek voltak a ráncok.
A fiatalember bólintott és elindult volna, de Carson megállította.
- Küldj utána egy kocsit. Vigyázzanak, ne vegye észre. A 332- es út
felé megy.
Bill Dunton ráfordult a 332- es útra. Valahonnan frissen nyírt fű
illata áradt be a nyitott ablakon, Billit a mexikói határon töltött napokra
emlékeztette.
- Nem lehet - mondta hangosan, de akár üvölthetett volna is, hangját
elnyomta a sztereó bömbölése. A kocsi szinte rázkódott a zenétől, a
basszus ott remegett az ablakokban, a kormánykeréken, ott remegett
Billi agyában. Rendőrmotoros haladt el mellette, alig gyorsabban, mint
ő, egy pillanatig úgy tűnt, mintha egymás mellett állnának. A férfi
benézett az ablakon, Billi fejét a zene ütemére lóbálva rámosolygott.
- Nem lehet - mondta ismét, miután a rendőr gázt adott és elhagyta.
De lehetett, nagyon is lehetett. Fortanit látta abban a rohadt kocsiban
Sindzso mögött. Hát ezért nincs otthon! Ezért mondják a
kapitányságon, hogy nem tudják, merre van! Nem is kellett behunynia a

266
szemét, hogy felidézze a képet; a szürke bérelt Toyotát, ahogy megáll a
kerítés előtt, Sindzso keze kinyúlik az ajtónyitó automata felé. Mögötte
az utasülésen a lány, Nikko, mintha aludna. És hátul Fortani
szőkésbarna feje. Aztán a sorompó felemelkedett, és a kocsi halk
zúgással eltűnt a sövény mögött. Billi lebukott, amikor megpillantotta a
közeledő Toyotát. Most várt néhány másodpercet, aztán lassan
fölemelkedett. A sorompó, hívogatón csillogott előtte. Sindzso, Nikko
és Fortani, gondolta. Sindzso, a titokzatos japán, akiről először azt
mondták, rendőr, utána azt, hogy mégsem, de hogy mi, arra nem adtak
választ. Aki nyomtalanul eltűnt, miután megölt két bűnözőt, majd
csuklóból levágta a Hippi kezét. Nikko, az ártatlan diáklány, akit
megerőszakoltak, és aki eltörte a támadója nyakcsigolyáját. Aki miatt
naponta nyaggatja szegény Clancy Eastman, hogy beszéljen Fortanival.
Na igen, Fortani. Az az ember, akivel megosztotta a legtitkosabb
gondolatait, akit meg akart kérni, hogy segítsen, ha netán úgy dönt,
hogy nyomozó akarna lenni.
Foltok táncoltak a szeme előtt, színes foltok. Néhány pillanatra
behunyta a szemét, de a foltok nem tűntek el. Remegő kézzel halkította
le a rádiót, majd lehúzódott az út szélére. Sárga, piros, ezüstös foltok
zúgtak el mellette morogva. Billi leállította a motort, és előredőlt. Jó öt
óra hosszan várakozott az előtt a rohadt sorompó előtt. Éhezett és majd
megfőtt az izzó karosszériában, a gyomra remegett az idegességtől és
attól, hogy nem tudott dönteni, mit tegyen. Fülesre gondolt, az
exrendőrre, aki naphosszat az autókölcsönző irodájában unatkozik, és
sajnálja magát. Ilyen leszek, gondolta rémülten. Még tíz év és ilyen
leszek.
- Rosszul van?
Motoros rendőr nézett be az ablakon, nem ugyanaz, aki az előbb
megelőzte, de ugyanolyan, kimért és erőt sugárzó.
- Egy kicsit... éhes vagyok, azt hiszem.

267
 - Ha nincs rosszul, nem állhat le itt.
A foltok lassan kitisztultak, sárga, piros, ezüstszínű autók lettek. Billi
a rendőr szemét kereste a napszemüveg alatt reménytelenül.
- Már jobban vagyok.
Billi indított, és a tükörben látta, hogy a rendőr utána néz, és közben
a rádiójába beszél. Kereshetnek valakit, gondolta, aztán kiverte az
egészet a fejéből. Eldöntötte, mit tegyen. Elmegy abba az étterembe,
ahol Pattel volt, és eszik valamit. Ha szerencséje van, látja a lányt.
Talán egyedül lesz, talán rámosolyog. Talán mellé ülhet, az asztalához.
Aztán felhívja Clancyt, és elmondja neki, hogy Nikko itt van. Szegény
fiú, megérdemli, hogy tudja;
A Sunbridge Inn húszemeletes torony volt, az óceán partján.
Felülnézetben leginkább vaníliás kiflire emlékeztetett, ahogy Arakaga
helikoptere lassan ereszkedett a tető leszállóhelye felé. Kicsi, csupa
plexi helikopter volt, a pilótán kívül mindössze Arakaga és egyetlen
testőr fért bele. De ennyi elég is volt.
Lent egy overallos pofa integetett fölöslegesen, mert a pilóta ügyet
sem vetett rá, netten lerakta a gépet a helyére, aztán Arakagához fordult.
- Megvárjam? - kérdezte, akár egy taxisofőr.
Fiatal, széles vállú, kigyúrt férfi volt, szőke, rövid hajú, barna szemű.
Az ojabun biccentett.
Várjon meg.
Kiszállt, a háta mögött lassan elhalt a motorzúgás. Elment az
overallos mellett a tető szélén levő kis torony felé, amelyen kis fekete
vasajtó nyílt. Kint vakított a nap, Arakaga a tarkóján érezte meleg
sugarát, benn homály volt, és mindössze a bent álló alak körvonalai
látszottak. Alacsony, zömök figura, csaknem olyan széles, mint amilyen
magas. Arakaga megállt, és Takagi lassan elment mellette. Kedvenc
embere törékenynek hatott a benti árnyékhoz képest. De az ojabunt nem

268
tévesztette meg. Nem sok embert ismert, akinek esélyei volnának
Takagival szemben. Még neki is csak karddal a kezében.
Takagi átlépte az árnyékhatárt, aztán a két homályos figura egy
pillanatra összekeveredett, Arakaga nem tudta eldönteni, harcolnak
vagy nem. Nem számít. Kumakura itt van, ebben a hotelban, az
informátora nem hazudott. Itt van gyanútlanul, vagy úgy, hogy
figyelmeztették, és most várja, hogy Arakaga csapdába sétáljon. De itt
van.
Arakaga egyenesen idejött a repülőtérről. Néhány órán belül egész
hadsereget idevarázsolhatna, de egy ilyen embernél, mint Kumakura,
egy perc késés is sok lehet.
Takagi előbukkant. A másik alakot Arakaga nem látta és nem is
érdekelte.
- Hol van? - kérdezte.
- Négyszázhúszas szoba.
Arakaga bólintott. Lementek a keskeny kis lépcsőn, majd egy újabb
ajtón keresztül egy folyosóra jutottak. Szürke padlószőnyeg, szürke,
rücskös tapéta. Barna dísztelen faajtók, köztük az egyik, amelyen nem
volt szám, a lépcsőházé. Takagi kinyitotta az ajtót, és hirtelen csönd
vette körül őket. Megszűnt a távoli porszívózúgás és spanyol nyelvű
éneklés, mintha idegen világba jutottak volna, egy rideg és funkcionális
világba. Ide már nem jutott tapéta, nem jutott szőnyegpadló, nem volt itt
semmi, csak beton és állandóan világító, törésbiztos lámpák. Ki a fene
használja ezt a lépcsőt, ha nincs tűz?
A negyedik fordulójában Arakaga megállt. Takagi megtorpant
mellette, várakozással nézett rá.
- Én megyek - mondta halkan, Takagi pedig bólintott. Ha az ojabun
azt mondja, hogy ő menjen, ugyanígy bólint, és részéről megbeszélték a
dolgot. De Arakaga még nem fejezte be. - Azt hiszem, nem csapda.

269
Kumakura azért lakik ebben az ócska hotelban, hogy ne keltsen
feltűnést. Holnap már megy is tovább... Vagyis menne... - tette hozzá és
elmosolyodott. - Kumakurának valóságos palotája van Kolumbiában, de
állítólag nem törődik a luxussal. Az erőszak a szenvedélye.
Takagi nem kérdezte, honnan tudja mindezt. Arakagának megvannak
a módszerei és a kapcsolatai. Azért ojabun. Nem tudta, miért mondja el
Arakaga mindezt, és némi zavart érzett. Nem akarta gyengének látni az
ojabunt.
- De... lehet, hogy tévedek. Kumakura... - legyintett. - Takagi úr, ha
úgy adódik, kérem szabadítsa ki Nikkót helyettem.
A kis testőr meghajolt, az ojabun pedig egy pillanatra összeérintette
két tenyerét, és meghajolt ő is. A következő pillanatban az ajtó
becsukódott mögötte.
A négyszázhúszas szoba jobbra volt. Két férfi jött Arakagával
szemben, de az ojabun nem törődött velük, és azok sem ővele. Egy
japán üzletembér a sok közül. Megállt a szoba ajtajánál, egy pillanatra
behunyta a szemét, és harájába összpontosított. Nem érzett veszélyt az
ajtó túloldaláról, de ez semmit sem jelentett, mert ha érez, akkor is
ugyanazt teszi. Hátralépett, néma harci kiáltás hagyta el ajkát, majd két
lépést nekifutott, felugrott a levegőbe, és egy ugró rúgással az ajtónak
vetette magát. A gyenge zár szakadt, az ajtó kicsapódott, Arakaga pedig
berepült a szobába. Mire talajt ért, már a kezében volt a kard.
Sovány férfi hevert az ágyon. Világos vászonnadrág volt rajta és
sárkánymintás rövid ujjú ing. Egy kígyó sebességével mozdult. A párna
alá kapott, és félig előhúzta már a pisztolyát, amikor Arakaga kardja
megállt a nyakánál.
- Tegye le!
Kumakura engedelmeskedett. Szeme az ajtó felé rebbent, de Arakaga
nem nézett arra.

270
 - Álljon föl!
Kumakura fölállt. Nem félelem, hanem gyűlölet látszott az arcán.
- Azt hiszi, megfogott? - recsegte. Arakaga nem válaszolt.
- Forduljon meg.
A másik nem mozdult. Az ojabun kardja villant, szemmel alig
követhető kört írt le, majd a markolata csapott le a volt terrorista fejére.
Kumakura összecsuklott, Arakaga pedig gyorsan átkutatta, aztán kis
injekciós tűt vett elő zakózsebéből.
- Megfogtalak - mondta halkan, és minden különösebb előkészület
nélkül beadta Kumakurának a szert.
Éles érzékei veszélyt jeleztek. Puha mozdulattal kardja után nyúlt és
felállt. Egy alak bukkant fel a nyitott ajtóban.
- Valami baj van?
Arakaga nem várta meg, míg a férfi kapcsol. Egy csusszanó lépéssel
az ajtónál termett, és a rövid kardot alkarjához támasztva ütött a
markolattal. Elég volt ennyi, a férfi ájultán esett össze. Vékony,
bajuszos, sötét hajú ember volt, nyitott inge alól pisztoly markolata
látszott ki. Az ojabun berántotta a szobába, és ledobta a szekrény mellé.
Egy pillanatig habozott. Az elővigyázatosság azt kívánná, hogy
megkeresse a szomszéd szobában Kumakura többi testőrét, és
elhallgattassa őket is. De a pokolba az elővigyázatossággal! Könnyedén
a vállára kapta Kumakura eszméletlen testét, aztán résnyire nyitotta az
ajtót és kikukucskált. A folyosó üres volt, de ez semmit nem jelent,
bármikor felbukkanhat valaki. A pokolba ezzel is! Kilépett és határozott
léptekkel elindult a lépcsőház felé. Már a fele utat megtette, amikor ajtó
nyílt valahol a háta mögött. Nem lassított. Ha Kumakura embere az,
úgyis utánuk rohan. Ha ártatlan lakó, talán ügyet sem vet rájuk. Talán
azt hiszi, rosszul van valaki, vagy hülyéskednek. Az ojabun rég

271
megtanulta, hogy a legjobb álca, ha valaki teljesen természetesen
viselkedik.
Kumakura embere volt. Arakaga hallotta, hogy nyílik egy másik ajtó,
aztán futó léptek dobognak mögötte a folyosón, zajukat majdnem
elnyeli a vastag padlószőnyeg. Az ojabun nem állt meg, nem is lassított.
Kumakura fejjel hátra lógott le a válláról, nincs az a testőr, aki ilyenkor
lőni merne. Jobb kezével térde alatt fogta Kumakurát, bal keze lazán
lógott a teste mellett. A vakizasi a bal kezében volt, de végül is
mindegy. Milyen vívó az, aki nem használja egyformán mindkét kezét?
De már ott volt a lépcsőház ajtaja. Kinyílt abban a pillanatban, hogy
az ojabun odaért. Arakaga belépett, mögötte ziháló légzés, egy
puffanás, majd halkan csukódik az ajtó.
- Köszönöm, Takagi-szan.
Gyalog mentek fölfelé is. Tizenhat emelet, sok még akkor is, ha nem
cipel terhet az ember. Arakaga egyenes háttal ment, egyenletesen,
mélyen lélegzett. Háromszor állt meg pihenni útközben,
mindháromszor bírta volna még, de nem tudhatta, mi vár rá a tetőn.
Takagi előresietett, vékony kis alakja pillanatokon belül eltűnt a
fordulóban.
De mindössze a helikopter várta. A motor már járt, a pilóta
rágógumit rágcsálva nézte, amint az elegáns, öltönyös japán üzletember
egy másik japánnal a hátán előbukkan. Kumakurának talán nem volt
több embere, vagy ha igen, nem tűnt fel nekik a rajtaütés. Alig öt
perccel azután, hogy leszálltak a Sun-bridge Inn lapos tetejére, már újra
a levegőben voltak, távolodott a vaníliás kifli, a kis helikopter mélyen
megdőlve kanyarodott, és a tenger kéklett az átlátszó műanyag test alatt.
Boehr megállt egy benzinkútnál a 332- es út mellett. Könnyített
magán, megmosta az arcát, a kezét, majd egy kávéval letelepedett az
ablak mellé. Fáradt volt, kutyafáradt. A szeme égett, a keze alig

272
láthatóan remegett, és legszívesebben fejét az asztal műanyag lapjára
hajtva elaludt volna.
Régen jobban bírta a gyűrődést. Igaz, régen nem akarták nyugis
irodába dugni, és Ruth sem nyaggatta, hogy fogadjanak örökbe egy
gyereket - amíg nem késő.
Nem érezte a kávé ízét, csak azt, hogy meleg. Öntött bele még egy
marék cukrot, attól legalább édesebb lett. Mi a fenét szeret Fortani ezen
az italon?
Rendőrmotoros hajtott be lassan a benzinkútra, napszemüveges,
jóvágású fickó. Megállt az étterem előtt, a tartóra támasztotta a motort
és bejött. Kávét rendelt ő is a pultnál, és miközben a lány a pult mögött
kitöltött egy pohárral a jókora kancsóból, levette szemüvegét és
körülnézett.
A tizedik rendőr, akit Boehr az elmúlt órában látott. Boehr mellé
lépett. Majd egy fejjel a rendőr fölé magasodott, sötét zakója eltakarta
pisztolytáskáját és a hónalja alatt terjengő izzadságfoltokat.
- Boehr különleges ügynök, FBI - mondta halkan. A zsebébe nyúlt,
és a rendőr felé villantotta az igazolványát.
- Borovsky járőr, országúti rendőrség. Segíthetek valamiben?
A lány letette a pultra a poharat, egy meleg fánkot tett mellé, és
Borovsky járőrre mosolygott. Szép mosolya volt.
- Keresünk valakit.
- Magam is rájöttem.
Boehr barátságosan átkarolta a vállát. Kicsit édes aftershave szag
ütötte meg az orrát, a fiatal rendőr teste ösztönösen is megfeszült.
- Ott voltam, amikor kiadták az utasítást, hogy figyeljék a 332- es
utat - mondta Boehr. - Figyelniük kell a parkolókat, a benzinkutakat.
Semmi különös, de minden érdekes lehet. Verekedés egy különben

273
csöndes helyen, gyorshajtó... japánok... - Elengedte a férfit, az pedig,
kicsit odébb húzódott, és bal kezébe fogta a fánkot.
- Na és? - kérdezte.
- Talált valami érdekeset?
- Nem... semmi olyant, amit jelentettem volna.
- És olyan, amit nem jelentett?
A járőr rámosolygott. Lekvár ragadt a szája sarkára, és ettől kicsit
úgy nézett ki, mintha saját magán mosolyogna.
- Én mindent jelentek, uram. Még azt is, amit magam nem tartok
elég fontosnak hozzá.
- És?
- Egy férfi rosszul lett vezetés közben. Megállt a leállósávon, de
aztán jobban érezte magát, és továbbhajtott. Erre mondom én, hogy nem
érdekes, de nem az én feladatom eldönteni, így aztán szépen beszóltam
rádión a központba. Tudja, mit feleltek? Boehr elvigyorodott.
- El tudom képzelni.
A járőr visszavigyorgott.
- Hát ennyi. Nem hiszem, hogy sokra megy vele. - Ivott egy korty
gyenge kávét a fánkra, tekintetével a pincérlányt kereste. Láthatóan
befejezte a beszélgetést. De Boehr még nem.
- Hogy nézett ki az a férfi?
- Tessék? Ja! - A rendőr vállat vont. - Huszonöt körüli, fehér, átlagos
testalkatú, öltözéke kék farmer és póló, mellette a másik ülésen egy
parka dzseki.
- Különleges ismertetőjele?
- Semmi. - A rendőr levette napszemüvegét, akkurátusán
összehajtotta, és ingzsebébe csúsztatta. - De ha olyan nagyon érdekli,

274
megmondhatom ki volt. Az a pasas a campusőrségnél, aki a múltkor
megölte azt a jakuzát. Láttam a képét.
- Billi Dunton! - Boehr maga sem tudta, miért kérdezte a rosszul lett
férfiról a járőrt. Talán a kötözködhetnék, talán a szőröző hajlama, vagy
az az ösztön, ami nélkül nincs jó nyomozó. És most ugyanez az ösztön
riadót harsogott benne.
- Mikor volt ez? Melyik irányban?
A járőr sem volt hülye. Érezte az FBI- ügynök hangján, hogy
komoly lett a beszélgetés. Halálosan komoly.
- Úgy fél órája, uram.... - órájára pillantott. - Tizenegy harminc körül
lehetett. A másik oldalon, úgy negyvenmérföldnyire innen.
- Van egy térképe?
- Egy pillanat, uram. Kérek Árnytól turistatérképet. - Intett a
pincérlánynak, aki félig háttal állt nekik, de úgy látszik, hátul is
rendelkezett szemekkel vagy érzékelőkkel, legalábbis ha Borovsky járőr
integet, mert másodperceken belül már ott állt velük szemben a pult
másik oldalán.
- Még egy kávé, Patrick?
- Kösz, Amy. És hozzál nekünk egy térképet is légy szíves.
Igazi turistatérkép volt, amelyen a tenger kékjére vízisízők és hajók
voltak rajzolva. Az egyik óriási szörfös egy aprócska teherhajó felé
száguldott egy görgőre emlékeztető hullám hátán, hogy legázolja, ha a
kép valami csoda folytán megelevenedik. A parton apró házak, fák
jelölték a moteleket, szállodákat, meg általában mindent, ahol az ember
gyorsan és minden különösebb fáradság nélkül pénzt költhet. De azért
rajta volt az országút is, és néhány csatlakozó út is a keresztezések
elnagyolt képével. Boehr nem ilyenhez szokott, hanem a hihetetlenül
részletes négyzetrácsos akciótérképekhez, és ez az egész olyan

275
váratlanul érte, hogy egy pillanatig ki sem ismerte magát, zavartan
forgatta kezében a színes papírlapot.
Borovsky járőr készségesen segített.
- Most itt vagyunk uram - mutatta szemüvege aranyozott fülével. -
És körülbelül itt találkoztam azzal az emberrel. - A szemüvegfül
bizonytalan kört írt le a térkép teteje táján. - Innen jött.
- Honnan tudja?
- A társamtól. Feltűnt neki is a kocsi. Egészen lassan ment, és egy
mérföldről is lehetett hallani, úgy üvöltött benne a zene.
Boehr fáradtan pislogott. Órák óta köröz céltalanul, és keresi azt az
átkozott Fortanit. Lassacskán feléli a tartalékait is, és elalszik itt, ennél a
fényesen csillogó bárpultnál, vagy kocsijának a volánjára dőlve.
Ahelyett hogy hazamenne. Ruth aggódó tekintete, a kert békéje, és a
kérdések, amelyekkel szembe kell néznie, de nem akar. Inkább tovább
keresi Fortanit és Sindzsót.
Borovsky járőr az ajtó felé pillantott, és Boehr lassan követte a
tekintetét. Harminc körüli férfi jött be. Átlagos testalkatú, rövid barna
hajú, jól öltözött férfi. De akár egyenruhát is viselhetett volna, az Iroda
rá volt írva az arcára, a nézésére, a járására és hibátlan, ám kissé merev
szürke öltönyére. És egyenesen felé tartott.
Boehr letette kezéből a csészét. Magán érezte Borovsky tekintetét,
miközben a férfi megállt mellette.
- Uram, Simmons ügynök vagyok. Carson aligazgató szeretne
beszélni önnel.
Egy szó sem arról, hogy kerülnek ide, honnan tudják, hogy itt van.
Boehr a fiatal rendőrre pillantott, de az közben, ismét fölvette
napszemüvegét, és kiismerhetetlen volt az arca.
- Kösz - mondta Boehr, pénzt tett a pultra, zsebre vágta a kis
térképet, aztán kisietett. Simmons aggódó arccal követte, egészen közel

276
jött mellette, kicsit a háta mögött, és távolról úgy nézhetett ki, mintha
éppen letartóztatná. Buzgómócsing, gondolta Boehr. Odakinn megállt
egy pillanatra, és Simmons finoman megérintette a könyökét.
- Erre, uram.
A parkoló széle felé tartottak, Simmons társa egy újnak látszó
Pontiacban várta őket. Kiszállt, amikor Boehr odaért, és udvariasan
kitárta előtte az ajtót. Nem tesz rosszat az embernek, ha az aligazgató
személyesen keresi. Csak kérdés, hogy miért.
- Greg? - Carson ingerlékenynek hangzott.
- Igen.
- Hol a pokolban vagy? A fenébe is, úgy tűnik, igazad volt. Lehet,
hogy a Shiboku Maru az elkobzott fegyverekkel csak félrevezetés volt.
Átverés, a rohadt életbe.
Boehr hallgatott. Érezte, hogy remeg a keze, és mintha egy marok
szorítaná a szívét.
- Elloptak egy csomó fegyvert Arizonában egy laktanyából. Még
nem szereztem pontos listát, talán nem is fogok. - Sóhajtott. - Ide
figyelj, Greg, te is ismered a katonákat. Sumákolnak, védik a mundér
becsületét, meg egyáltalán lenéznek minden civilt. De ha jól értem a
mellébeszélésüket, eltűnt legalább egy nukleáris robbanófej, és hozzá
mindenféle egyéb felszerelés, elektronika, miegymás.
Boehr tudta, hogy most mondania kéne valamit, vagy legalább
elismerően füttyenteni, de csak ült a Pontiac új szagot árasztó ülésén és
hallgatott. A két fiatal ügynök a kocsi közelében, téblábolt.
- Greg, ott vagy még?
Hol a fenében volnék, akarta kérdezni, de persze lenyelte..
- Itt - morogta.

277
 - Ide figyelj, ha ezek a szarok Észak- Koreába jutnak... el tudod
képzelni, mit jelent ez?
Boehr tökéletesen el tudta képzelni. Ez már indokolna mindent, a
jakuzákat, a készülődést, Kumakurát, a gyilkosságokat.
Carson folytatta. Olyan volt a hangja, mint akit felpörgettek, mint aki
nem képes hallgatni, nyugton ülni, úgy érzi, tennie kell valamit,
cselekedni, mégpedig azonnal.
- Ha igazad van, az egész rohadt Shiboku Maru egy rohadék átverés.
Arra kellett csak, hogy rá figyeljünk, amíg máshol vígan kicsempészik
azt a kicseszett atomtöltetet meg a többi szart.
Boehr köhintett. Rekedt volt a hangja, jólesett volna egy korty még a
benti vacak kávéból is.
- Odadobtak egy hajórakomány fegyvert, csak hogy átverjenek
minket? - Ő eddig is sejtette, hogy valami nem stimmel, de ez azért
túlzásnak tűnt. Azok a fegyverek egy vagyont érhetnek.
- Oda, a fenébe is - hallotta Carson idegbajos hangját. - Odadobtak
volna akárhány hajórakomány fegyvert is, ha azon múlik. Tudod, mit
jelent ez? Tudod?
- Tudom - csitította Boehr. - De hazudott, mert nem tudta, sejtelme
sem volt róla, mit jelent ez, és biztos volt benne, hogy Carsonnak
ugyanúgy nincs.
Csak abban lehetett biztos, hogy bajt jelent, nagybajt, talán az egész
világnak, de hogy nekik kettejüknek igen, az tuti.
- Azonnal gyere vissza, Greg! - vakkantotta az aligazgató. - Talán
még nem késő. A fiúk már riasztották a parti őrséget, hívják a
kikötőparancsnokokat, van vagy ezer hajólista.
- Nem.
- Tessék?

278
 - Azt mondtam, hogy nem. Mi a fenének menjek vissza? A
hajólistáidra vannak elegen. Én inkább megkeresem azt az átkozott
japánt, Sindzsót.
Csönd lett, fenyegető csönd, Boehr már majdnem megkérdezte, hogy
...itt vagy, de időben visszafogta magát. A hülyeség, a főnökök
kiváltsága.
- Rendben - törte meg végül Carson fenyegető hangja a csendet. - De
ha ezt a dolgot elszúrod...
- Mi lesz? Beraksz büntetésül valami eldugott irodába, ahol
megdöglök az unalomtól?
Nem kapott választ. Boehr némi lelkifurdalást érzett. Ruth találta ki,
az egészet, szegény Carson csak beadta a derekát. Már éppen akart
mondani valamit, ami elveszi a megjegyzés élét, amikor rájött, hogy az
aligazgató már rég bontotta a vonalat.
- Még egy kis pezsgőt? - Sindzso jól nevelt főpincérként állt a kis
bárpult mellett. Az üvegből alig hiányzott még, Fortani mindössze egy
pohárral ivott, Sindzso pedig éppen csak belekortyolt a sajátjába.
- Köszönöm, nem. - Fortani az órájára pillantott. Zavart, szégyenlős
kis mozdulat volt. - Azt hiszem, ideje elindulnom.
Sindzso nem mozdult, ugyanúgy állt a pult mellett a pezsgősüveggel
a kezében, de valami érezhetően megváltozott. Fortani nem mert, a
zakója alá nyúlni, de alig észrevehetően megmozdította a mellizmát,
hogy érezze a hónaljtokot. A fenébe, gondolta. Soha nem hittem volna,
hogy idáig süllyedek. De most nem ez számított, csak az, hogy valami
biztonságot nyújtson. A többin ráér gondolkodni később, ha ez az egész
véget ért.
Egészen mostanáig úgy tűnt, nem lesz szükség rá. Sindzso udvarias
házigazdaként viselkedett, ő hasonlóképp udvarias vendégként. A
kényes témákat nem említették. Koccintottak, amikor megszólalt

279
Sindzso telefonja, és valaki jelentette, hogy befejezték a rakodást, és a
hajón rajtaütött a rendőrség.
- Még nem, Andy-szan - mondta Sindzso halkan, barátságosan.
Szinte simogatott a hangja, mintha hipnotizálna. - Igyon valamit,
pihenjen le, ha fáradt, de kérem, maradjon.
Udvarias, gondolta Fortani. Mindent megtesz, hogy ne veszítsek
arcot, íme a visszavonulás útja. Kár, hogy nem léphetek rá.
Felállt, enyhén meghajolt.
- Köszönöm a vendéglátást, Sindzso úr. - A szeme sarkából látta,
hogy Nikko arcán fura kis fintor jelenik meg, majd tűnik el egy pillanat
alatt. Mozgékony arc volt, olyan arc, amelyet Fortani szeretett volna
sokáig figyelni, látni a változásokat, a mosolyokat. De nem nézett felé.
- Sajnálom, Andy-szan, de nem mehet el. - Sindzso hangja még
mindig kérlelő, bocsánatkérő volt. - Kérem, értse meg!
- Miért?
Sindzso letette az üveget. Két méter választotta el őket, és egy
bárpult, de Fortani megborzongott a másik pillantásától.
- Még nincs vége az ügynek, Andy-szan. Ez nem játék, ebben a
pillanatban egy egész hadsereg vadászik rám. Arakaga megöl, ha
megtalál, és ha maga most kimegy, megtalál. - Felemelte a kezét, előre
elhallgattatta Fortani tiltakozását. - Ne is mondja, hogy nem árulja el,
hol vagyok. Mit mond a főnökének, mit mond Boehr barátjának, hol
töltötte az elmúlt órákat? Ugyan már, Andy-szan, maga is ismeri a
rendőrséget. Jelentést kell írnia, és amit egy ember tud, azt már három
másik is tudja, és amit hárman tudnak, az már nem titok.
- Miért nincs vége már az ügynek? - kérdezte Fortani.
- Nem mondhatom el. De kérem, higgyen nekem. Ez az egész ügy
bonyolultabb, mint maga hiszi. Amint telefonálnak, hogy minden
rendben van, átadom magának a lányt, és mehet, ahová akar.

280
 - És Arakaga?
Megvető pillantás jelent meg Sindzso arcán.
- Állok elébe. Majd gondoskodom arról, hogy akkor és ott
találkozzunk, amikor én akarom.
Fortani lehajtotta a fejét. A cipőjét nézte, mint gyerekkorában,
amikor nem tudott válaszolni a tanár kérdéseire. De akárcsak akkor,
most sem kapott választ, csak újabb kérdéseket. Minden olyan
átkozottul logikus, amit Sindzso mond, és mégis, valami hibádzik a
logikájában.
- Gondolja, hogy legyőzi Arakagát? - kérdezte halkan.
Sindzso fölnevetett, aztán a következő pillanatban rövid csövű,
bumfordi kis géppisztoly jelent meg a kezében. Fortani nem ismerte ezt
a modellt.
- Hogy képzelte, Andy-szan? Azt hitte, hogy megvívok Arakaga
ojabunnal, mint valami középkori szamuráj? Ne legyen nevetséges.
A fegyver csöve mintha véletlen volna, pontosan rá szegeződött.
Fortani lassan megfordult, és visszabandukolt a foteljához. Egyszerre
érzett haragot, csalódást és megkönnyebbülést. Valóban mit várt?
Sindzsónak igaza van. És neki aztán végképp nincs joga elítélni a
japánt, hiszen ő is fegyvert fogott Takagira, és most is azt tervezte, csak
Sindzso megelőzte.
- Kimura mester sok mindenre megtanította, ugye? - hallotta Sindzso
hangját. Felnézett a japán szemébe. Sindzso barátságosan mosolygott,
nem lehetett eldönteni, gúnyolódik- e vagy sem.
- Igen - bólintott Andy, bár egyre kevésbé volt biztos benne.
- Csak éppen a lényegre nem - csattant föl Sindzso. - Megtanult ütni,
rúgni, Andy-szan. Mit tud még?
Fortani hallgatott. Szerette volna megint lesütni a szemét, de nem
tehette, állnia kellett Sindzso pillantását. Szeretett volna Nikko felé

281
pislogni, de ezt sem tehette. A lány kis rezzenései Sindzso háta mögött
a kettőjük titka, kell hogy maradjon.
- Kimura nem tanította meg arra, hogy megérezze a támadást, ugye?
De igen, akarta mondani Fortani. Hány hosszú órát töltött azzal,
hogy a partner mozdulatát megelőzve kellett neki támadnia. Aztán
mégsem szólt semmit. Rájött, hogy Sindzso valami egészen másról
beszél.
- Az előbb maga fegyvert akart rám fogni, Andy-szan. Látja, nincs
mit a szememre vetnie. Szerencsére eszébe sem jutott, hogy lepleznie
kéne a gondolatait.
Fortani nyelt egyet. Kimura csak az utóbbi időben kezdett ilyesmiket
tanítani neki, amiktől ő újból kezdőnek érezte magát majd három
évtized után.
- És maga tanulta mindezt? - kérdezte ellenségesen.
- Igen, Andy-szan, én tanultam - felelte Sindzso komolyan. - Elég
sok mindent tanultam. Többek között azt is, hogy ne akarjak megvívni
valakivel, csak azért, hogy bebizonyítsam, én vagyok a jobb. Arakaga
ojabun jól vív, de azt hiszem, legyőzném. - Elmosolyodott. - Azt
hiszem, legyőzném magát is, Andy-szan, de eszembe sem jutna puszta
kézzel összecsapni magával, ha fegyver van nálam. Egy ideig még
maradnia kell, Andy-szan. Kérem, ne akarja, hogy használnom kelljen a
fegyvert. Arakaga ojabun itt nem talál rám, de higgye el, hogy én majd
megtalálom őt, ha eljön az ideje.
Fortani tudta, hogy tiltakoznia kéne. Sindzso ölni akar, ő pedig
gyilkossági nyomozó. De tehetetlennek érezte magát, szinte gyereknek.
- Köszönöm, Sindzso úr - mondta, és maga sem tudta igazán, mire
érti, arra, hogy Sindzso nem akarja lelőni, vagy arra, amit tanított neki.
Kumakura sovány volt, még a bordái is kilátszottak, de kis pocak
árulkodott arról, hogy nem éhezik. Meztelenül állt a fal mellett, a háta

282
mögött összekulcsolt kézzel, de semmi félelem nem látszott rajta.
Keskeny szeméből sütött a megvetés.
- Mit akar? - vakkantotta japánul. - Azt hiszi, hogy átveheti az
üzletemet? - Erőltetetten fölnevetett.
Az ojabun megvetéssel nézte. Sötét öltönyében üzletembernek vagy
politikusnak látszott, leszámítva a kezében levő kardot. Ha nem ilyen
természetesen illik kezébe a kard, szinte mintha teste meghosszabbítása
lenne, anakronisztikus lett volna a látvány.
- Miféle üzletről beszél? - Utálattal mérte végig Kumakurát, mint
valami különösen undorító rovart. - Azért, mert képes fegyvereket
eladni szerencsétlen bolondoknak, már üzletembernek is hiszi magát?
Ha nem volna ilyen szánalmas, azt mondanám, nevetséges!
A fogoly ismét fölnevetett, hangja sértően visszhangzóit Keizo
ojabun házának a pincéjében.
- Nevetséges? Maga beszél nekem arról, mi nevetséges? Nincs
semmi, ami nevetségesebb volna magánál... ojabun. - Szinte köpte a
megszólítást, mintha sértés volna. - Itt áll, karddal a kezében, Armani-
öltönyben a huszadik század végén, és ne röhögjek magán? Egy elavult
becsületkódexszel, ódivatú eszmékkel modern nagyvállalatokat akar
vezetni, és azt hiszi, nem röhejes? Egy bűnöző, aki becsületről papol, és
a tisztesség lovagjának képzeli magát? Minek hiszi magát, Arakaga?
Szamurájnak a Tokugavák korából? Komolyan gondolja? Maga
bűnöző, ojabun, maffiavezér, bármit is hisz magáról. Maga papol
nekem tisztességről? Köpnöm kell.
Arakaga közelebb lépett, és bal kézzel visszakézből megütötte.
- Maga közönséges gyilkos!
- Maga talán különb, ojabun? Én legalább egy eszme nevében
gyilkoltam, de maga pénzért, haszonért, részesedésért. Üssön meg,
szarok rá.

283
 Arakaga újból megütötte.
- Maga nem egy eszme nevében gyilkolt, Kumakura. Azt hiszi, nem
látok át magán? Mint egy nyitott könyv, olyan előttem. Maga úgy
választott eszmét, hogy gyilkolhasson. Maga egyszerűen élvezi az
erőszakot. Harcosnak hiszi magát, pedig csak ölni tud. Ölni könnyű, de
most meglátjuk, tud- e szépen meghalni.
Elhallgatott és hátralépett. Kumakura izzadni kezdett, és egyre
erősebben zihált. Teste puhány volt, nem egy harcos teste, de Kumakura
harcos volt, legalábbis annak tartotta magát. Töltött már egy egész hetet
néhány társával és egy tucat tússzal egy irodaház legfelső emeletének
néhány szobájába zárkózva. A házat körülvették a kommandósok, a
szomszédos tetőkön mesterlövészek hasaltak, fölöttük helikopter
körözött, de Kumakura idegei végig kitartottak. Ám most, hogy nem
nála volt a fegyver, lassan elfogta a bizonytalanság.
- Nem áltatom, Kumakura. Meg fogom ölni, bármit is tesz, bármit is
mond. Nem engedhetem el, mert maga bosszúálló, aljas és kegyetlen. -
Arakaga a fejét csóválta. - Azt hiszem, jót teszek a világgal, amikor
megszabadítom magától. - Öltem már, és adtam parancsot ölésre. De
nem robbantottam bombát áruházban valami zavaros eszmére
hivatkozva. Nem lövöldöztem ártatlan kívülállókra sörözőkben...
Elfordult, két kézre fogta a kardot.
- Nincs kívülálló, hát nem érti, Arakaga?
- Maga őrült - felelte az ojabun. - És gyenge. Érzem a kijén, hogy
gyenge. Látszólag erős, de az utolsó pillanatban úgy fog összeroppanni,
mint egy rozoga csónak a tájfunban. El fog mondani mindent, amit
tudni akarok, mert gyönge.
Megfordult és leeresztette a kardot.
- Hol a lányom, Kumakura?

284
 A volt terrorista már félt. Látszott a szemén, az arcán, a bőrén,
érződött a kipárolgásán. De még mindig dacos volt.
- Ezt akarja tudni, Arakaga? Az üzlet már nem is érdekli, az az
undorító fegyverüzlet? Nincs szerencséje, ojabun. Ez az egy, amit nem
mondhatok el magának. - Röhögött, egész teste rázkódott a röhögéstől,
haja az arcába hullt, olyan volt, mint aki megőrült. - Megkínozhat,
kiszedheti belőlem, miért volt olyan fontos a Shiboku Maru a
terveimben. Elmondom, miért is ne? Megöl, nekem már mindegy. De
azt, hogy hol a lánya, soha nem fogom megmondani, még ha darabokra
vág is, mert én sem tudom.
Arakaga arca mozdulatlan maradt, nem látszott rajta sem harag, sem
csalódás.
- Miért volt olyan fontos a Shiboku Maru a terveiben?
- Elterelésnek. Maga is tanult stratégiát, Arakaga, olvasta a Háború
Művészetét. - Kumakurából ömlött a szó. - Az FBI-nak sikerült
bejuttatni egy ügynökét közénk. Jó munka volt, ha nem vagyok olyan
óvatos, soha nem bukik le. De lebukott, éppen idejében.
Azt még tudta jelenteni, hogy fegyvereket vásárlok
Észak- Koreának, de azt, hogy mit, hogyan akarom eljuttani, már
nem. Az szóba sem jöhetett, hogy ejtsem a tervet, maradt, hogy
elterelem az FBI és a többi véreb figyelmét.
- Így hajórakomány fegyver árán? - hitetlenkedett Arakaga:
- Látja, maga is így gondolkodik - büszkélkedett a fogoly, és senki el
nem képzelné, hogy egy hajórakomány fegyvert odadobok, csak azért,
hogy az igazi szállítmány biztonságban legyen. Pedig megtettem,
Arakaga, mert én így gondolkodom. És most már nem tehetnek semmit
sem ellene. A hajó, amin az igazi rakomány van, elhagyta az amerikai
vizeket, és nemzetközi vizeken hajózik. Holnap találkozik a koreai
tengeralattjáróval, és attól fogva Észak Koreának van atomfegyvere.

285
Mit szól, hozzá ójabun? talán Megért egy hajórakomány géppisztolyt,
he?
Arakaga hallgatott. Lehajtotta a fejét, leeresztette a karját.
Játszik magast, ojabun? Tudja maga, micsoda gyönyör kitalálni az
ellenfél gondolatait, és úgy intézni, hogy azt tegye, amit mi akarunk?
Nem rákényszeríteni, elhinteni, hogy FBI kapott egy fülest, hogy
fegyvereket szállítunk. Nekem nem volt más dolgom, mint vigyázni,
hogy tovább tudjanak haladni a megkezdett úton, Itt egy kis információ,
ott egy másik, Az FBI egyik besúgóját bíztam meg, hogy intézze az
üzletet. Nem tudhattam előre, egy másik banda megöli, de így még jobb
vált.
Amiért meg kell dolgozni, annak mindig nagyobb az értéke, nem? -
Ismét nevetett, és Arakaga magában megborzongott. Érezte, hogy jön
még valami, amit jobb volna, ha nem hallana.
- Miért kevert bele? - kérdezte.
— Hogy miért? Hát, hogy hitelesebb legyen. Közvetítő útján
kivettem a hajóját, de a rendőrség rögtön azt hitte, maga is benne van. -
Sunyi büszkeséggel nézett Arakagára. - Látja, mindenre gondoltam.
Csak egyszer kellett beleavatkoznom az események logikus menetébe.
Elhallgatott, de Arakaga nem kérdezett közbe, csak nézte szomorú
szemével.
- Amikor maga nyomozni kezdett, és egészen más irányban, mint a
rendőrök. Amikor megölte Murakamit, és utasította a Shiboku
kapitányát, hogy ne vegye föl a fegyvereket, úgy tűnt, dugába dől az
egész tervem egy apróság miatt. Ha nem rakodhatnak be a Shibokuba, a
rendőrök feltételezik, hogy más hajó viszi a fegyvereket, nekiállnak
kutatni, és talán rábukkannak az igazi szállítmányra. - És mindezt azért,
mert egy őrült belekeverte a maga lányát!
- Sindzso... - Arakagá nyelt egyet - magának dolgozott?

286
 - Igen. Hát nem csodálatos? A derék Sindzso, mindennek a nyitja, és
az én zsoldomban állt. Nem tudom, miért, mert ő sem kedvel jobban,
mint maga, de megnyerte nekem ezt a játszmát, ojabun. Megölhet, de
azok a rakéták eljutnak Koreába, és Nikkót nem találja meg.
Kopogtattak. Arakaga az ajtóhoz lépett, és fölemelte a kardot.
- Ki az?
- Én vagyok az, Arakaga-szan. - Keizo ojabun hangja volt. -
Telefonon keresik. Egy Eastman nevű férfi azt állítja, tudja, hol van
Nikko.
- Köszönöm, Keizo-szan. Rögtön jövök. Visszafordult a fogoly felé.
- Hogy hívják azt a hajót, Kumakura?
A fogoly valamelyest visszanyerte az önbizalmát. Talán, mert nem
bántották, talán mert félbeszakították a kihallgatást, vagy éppen azért,
mert az ojabun kardjával jó háromméternyire volt tőle.
- Miért mondjam el? Mit nyerek vele? Arakaga nem mozdult az ajtó
mellől, kardját a válla fölé emelve állt még mindig, szemét nem vette le
a fogolyról.
- Semmit, Kumakura. Nem nyer vele semmit. De mindent elmondott,
már csak ez az egy apróság hiányzik.
- Nem tudják megállítani, hát nem érti? Nemzetközi vizeken van,
senkinek nincs joga átkutatni.
- Melyik hajó az? Nyugodtan elmondhatja, vagy nem?
Kumakura bizonytalanul pislogott. Arakaga lassan leengedte a
kardot, úgy állt tovább az ajtó mellett.
- A Calypso. Angol hajó panamai zászló alatt. Akart még valamit
mondani, de Arakaga abban a pillanatban megmozdult. Kardja fölfelé
lendült, teste gyorsvonati sebességgel közeledett. Kumakurának

287
 épp csak annyi ideje maradt, hogy behunyja a szemét, a következő
pillanatban a kard lecsapott, és a fegyvercsempésszé vált terrorista feje
lehullott a földre. Mire a teste is a földre rogyott, Arakaga már ismét az
ajtónál volt. - Jövök, Keizo-szan.
Fortani nem hallott semmit, de Sindzso felállt, és az ablakhoz lépett.
Halkan peregtek a percek. Délután lett, és ők nem ettek, és nem ittak;
eltekintve azt a pohár pezsgőt. Ültek és vártak valamire. Sindzso szeme
még keskenyebbre szűkült, csaknem mintha aludna, de Fortani látta,
hogy nyitva van, és biztos volt benne, hogy a japán, ha kell, a
másodperc törtrésze alatt nagyon is éber lesz.
Ő rosszabbul viselte a várakozást. Éhes volt, szomjas volt, járkálni
kívánt, kinyújtóztatni izmait. Beszélni akart, értelmes emberi szavakat
hallani. De most, hogy elmondtak mindent, amit kellett, Sindzso
hallgatott, és hallgatott a lány is, aki mindvégig úgy ült mellettük, akár
egy bájos kis szobor. Fortani kíváncsi volt, meddig bírja. Mikor kell
kimennie, mikor kell nyújtózkodnia, de Nikko arcocskája nyugodt
maradt, nyugodtabb, mint amilyen álmában lehet az ember. Fortani
irigyelte.
A csukott ablak kiszűrte az autópálya távoli moraját, a
madárcsicsergést és az élet ezernyi neszét, amelyet már meg sem
hallunk, hanem csendnek érzékelünk. A légkondicionáló halkan zúgott,
és egyszer csak valami megváltozott, Andynak sejtelme sem volt, mi,
de Sindzso mint egy macska, nesztelenül felállt, lekapcsolta a
légkondicionálót, és az ablakhoz lépett. Kezében újra megjelent a kis
géppisztoly.
- Mi történt? - kérdezte Andy. Felállt ő is, tétován nyúlt a
pisztolyáért
- A levegő. Altatót fújnak be - suttogta Sindzso. Most már Fortani is
érezte. Volt valami különös íze a levegőnek. És ez az álmosság, majd
leragad a szeme. Eddig azt hitte, a fáradtságtól.

288
 - Nyissa ki az ablakot!
Már indult is, de Sindzso megállította.
- Várjon. Nyilván pont ezt akarják. Egy pillanatig habozott ő is, és ez
volt az a pillanat, amikor egy robajjal kivágódott az ajtó, és egy alak
vetődött be. Sindzso megperdült és tüzelt, aztán rögtön oldalt vetette
magát Nikko felé. Mire Fortani észbe kapott, Sindzso már a lány
halántékához szorította a fegyver csövét.
- Engedje el! - Karcsú, jól öltözött férfi lépett a szobába. Fortani csak
egyszer látta még, néhány másodpercre a japán étteremben, de bármikor
megismerte volna. Arakaga. Az ojabun, Nikko apja. Felállt a másik férfi
is, aki betört az ajtón. Alacsony, vékony alak, egy számmal nagyobb
konfekcióöltönyben. Lapátfüleivel akár egy fura manó. Takagi!
Fortani önkéntelenül is felé fordult A kis testőr lazán lelógatta a
karját, de valami volt mindkét kezében. Fortani nagyon is jól emlékezett
a tantóra, amely a kirakatüvegen át a bolti gyilkos nyakába fúródott.
És emlékeztette a Hét mesterlövész- című filmre is, gyerekkori
kedvencére, amelyben a pisztolyhős és a késdobó párbajából a késdobó
kerül ki győztesként; És hol van ő egy mesterlövésztől? Mozdulatlanul
álltak mindketten, és nem mozdult Arakaga sem.
- Lám így ketten ojabun? – Elengedte Nikkót, és felé fordult. - Hát
mégis egymagában jött megvívni a lányáért? Jött a kardjával és a
hűséges testőrével,- és azt hiszi, még köt magával szemben valami
becsület? Tévedett,- ojabun..
A kezében ismét, az újratöltött géppisztoly. - Fortani egy pillanatra
behunyta a szemét. Nem akarta látni, hogy széttépik a golyók, de aztán
egyből kinyitotta. Látnia kellett, mi történik. És azt is látta,- hogy
Nikko,- aki mostanáig mozdulatlanul és látszólag élettelenül ült a
fotelben, váratlanul, mint a villám, fölugrik. Egy edzőcipőbe bújtatott
kis láb vágódott ki és fogta fel a fegyvert, és abban a pillanatban

289
előrevetette magát az ojabun is, és lecsapott Sindzsora. Tökéletes és
villámgyors vágás volt, de Sindzso egy alig látható mozdulattal kitért
előle. A kard visszacsapódott az ojabun ismét veszélyeztette Nikkót,-
átlósan vágott fölfelé. - a géppisztollyal hárította, aztán eldobta az
immár használhatatlan fegyvert. - Hátrébb, zakója alól mintha önálló
élete volna siklott elő, a kard.
- Hát mégis a kard? - szólalt meg gunyorosan. Látszott, hogy egy
cseppet sem fél Arakaga vívótudományától. - Hát nem izgalmas, Andy-
szan?
Fortani megkövültén nézte a jelenetet. Nem tudta, mit mondhatna,
mit tehetne. Sindzso nem fordult felé, de mégis magán érzett egy
tekintetet. Elszakította pillantását a két farkasszemet néző vívó
látványától, és Takagira pillantott. A testőr őt nézte még mindig, úgy
tűnt, egyáltalán nem érdekli a mellettük zajló dráma.
- Miért csinálta, Sindzso? - kérdezte Arakaga. - Hogy állhatott össze
egy ilyen Kumakurával?
Fortani döbbenten fordult ismét Sindzso felé. Az gunyoros mosollyal
arcán, nyugodtan állt. A kardot középtartásban tartotta, lazán, de
bármire készen.
- Összeállt Kumakurával? - kérdezte Fortani rekedten.
- Igen, Andy-szan. - Sindzso még mindig nem nézett felé. - Minden
igaz, amit elmondtam. Valóban a titkosszolgálatnál dolgozom, valóban
az volt a feladatom, hogy korrupt rendőrként épüljek be a jakuzák közé.
Csak néhány apróságot nem mondtam el. Van egy kis személyes
elszámolnivalóm Arakaga ojabunnal. Tönkre akarom tenni, ahogyan ő
tette tönkre az apámat. - Felnevetett, és apró cselező mozdulatot tett a
kardjával, mintha támadni akarna, de Arakaga nem reagált; - És tönkre
is teszem. Megölöm, maga, Andy-szan pedig lelövi a testőrét, ha az,
bele akar avatkozni. Ne féljen tőle, Takagi sem képes egyszerre kétfelé
dobni a kést.

290
 Fortani nem nézett Takagi felé, de magán érezte a tekintetét. Sindzso
pedig diadalittasan folytatta.
- Megölöm Arakagát, a fegyvercsempészet miatt két ország
rendőrsége száll majd rá a klánjára, a lányát pedig, gyilkosság miatt
letartóztatják. - Kísértetiesen fölnevetett, hogy Fortani megborzongott.
Most látszott először érzelem Arakaga arcán. Az ojabun kezében
megmozdult a kard, és Fortani már azt hitte, ráveti magát Sindzsóra, de
nem így történt. Arakaga vonásai lassan kisimultak, és néhány
másodperc múlva ugyanolyan nyugodtan, de harcra készen állt, mint az
előbb.
- Maga nemcsak áruló, Sindzso, hanem bolond is. Azt hiszi, nem
néztem utána magának, amikor rájöttem, hogy ellenség? Mindent tudok
magáról. Tudom, hogy az apja maga tette tönkre magát, amikor
elkezdett játszani. Tudom azt is, hogy a Calypso az atom-
robbanófejekkel úton van a randevújára az észak- koreai
tengeralattjáróval. Azt hiszi, hogy győzött? Maga valóban bolond,
Sindzso! Hát csak ennyire ismer? Azt hiszi, engem visszatart egy percig
is, hogy a Calypso nemzetközi vizeken hajózik? - Gonosz mosoly jelent
meg arcán, és valamivel közelebb araszolt Sindzsóhoz. - A Calypsót
néhány órán belül megtámadják, Sindzso. Vannak még kalózok a dél-
tengeri vizeken. Az atomtöltetek pedig visszakerülnek oda, ahonnan
ellopták őket.
Megszűnt körülöttük a világ, mintha láthatatlan üvegbura borult
volna föléjük, rájuk zárva gyűlöletüket.
- Azt hiszi, mindent tud, ojabun? - Sindzso oldalazni kezdett, a kard
hegye apró nyolcasokat ír le. És azt tudja, hogy én fizettem a csavargót,
aki megtámadta a lányát? Nemcsak azt tettem, hogy felhívtam a
figyelmét a fegyverszállítmányra. Magamnak akartam, érti? Azt
akartam, hogy miután végeztem magával, én legyek az új ojabun, Mit
gondol, mi másért próbáltam elijeszteni Japánból Eastmant? Kár, hogy

291
az, az alak megfertőzte. Sajnálom, ojabun, de én gyerekeket akarok,
unokákat, akik magának nem lesznek.
Hirtelen mozdultak mind a ketten, Fortaninak úgy tűnt, tökéletesen
egyszerre. Olyan gyorsan történt minden, hogy még az ő
karateversenyeken edzett szemével is nehéz volt követni, Sindzso bal
keze elengedte a kard markolatát, valami villant benne. A jobb kis kört
írt le a karddal, miközben a hosszú, keskeny dobókés Arakaga felé
süvített. Az ojabun nem próbálta félreütni kardjával, nem akart
félreugrani. A másodpercnek abban a törtrészében, amikor Sindzso
elhajította a kést, megindult oldalra. A lépéstől teste középvonala kicsit
odébb tolódott, és a kés a válla alatt fúródott belé, de nem állította meg.
Sindzso szinte még be sem fejezte a dobás mozdulatát, amikor az
ojabun kardja kettéhasította a fejét.
Fortanit elöntötte a hányinger, de nem tudta a szemét levenni a
látványról. Sindzso, a magabiztos, a vívómester, aki mégsem becsületes
harccal akarta eldönteni a küzdelmet, elterült a bungalló világos
hajópadlóján, feje a durva szövésű indiánmintás szőnyegnek csapódott,
vérrel és agyvelődarabokkal árasztva el. Arakaga nem is nézett rá. Egy
puha csuklómozdulattal eltüntette a kardot, aztán bal kézzel
összeszorította a húst a mellén a kés körül, aztán a jobbal gyorsan
kihúzta a kést. Nikko ugrott oda hozzá, összehajtott tiszta törülközőt
szorított a sebre, aztán lekötözte egy hosszú fáslival. Érdekes, Fortani
nem is látta, mikor ment ki a lány a fürdőszobába.
- Így végzi egy bolond - mondta Arakaga gyűlölettel, aztán Andyra
emelte pillantását, - Sajnálom, Fortani úr. Higgye el, nem szívesen
teszem, de nem hagyhatok tanút. Komoly szívességet teszek az ön
kormányának most, de a politikusokban még betyárbecsület sincs.
- Várjon - mondta Fortani,
- Sajnálom - felelte az ojabun.

292
 Andy pedig oldalt vetette magát, esés közben előkapta a fegyvert, de
nem tüzelt, csak célba vette az ojabunt. Takagit a szeme sarkából látta
csak, a testőr leeresztett kézzel lassan oldalazott felé.
- Álljon meg, Takagi, vagy lelövöm az ojabunt!
Takagi megállt, de mintha lassan, alig észrevehetően himbálózott
volna, Fortani tudta, hogy a maga különös módján erőt gyűjt, hogy
pillanatokon belül valami szörnyű fog történni, de tehetetlen volt ellene.
- Ne! - Nikko ugrott közé és Takagi közé, A himbálózás abbamaradt,
Fortani megkönnyebbülten sóhajtott. Csönd volt a szobában. Mind a
négyen mozdulatlanná merevedtek, akár a halottak, a valódi halott
Sindzso fejénél a szőnyeg magába szívta a vér nagy részét, és a durva
csomókon a vörös kezdett barnás árnyalatba váltani.
Most kéne lelőnöm Arakagát, amíg a lány köztem és Takagi között
áll, gondolta Fortani. Mire Nikko feleszmél, már arra fordulok. Meg
kell tennem, másként nem menekülhetek! De nem volt képes lelőni egy
védtelen embert. Arakaga nyugodtan állt, és mosolygott, mintha
olvasott volna a gondolataiban.
- Sajnálom, Fortani-szan - mondta, de nem derült ki, mit tenne, mert
súlyos lábak dobogtak odakinn, és egy kézi- hangszóróból ismerős,
mély hang bódult.
- Rendőrség! Körülvettük a házat, adják meg magukat! Két percet
kapnak, hogy egyenként kijöjjenek.
Boehr! Fortani csaknem sírt a megkönnyebbüléstől. Lassan felállt,
leeresztette a kezét.
- Sajnálom, ojabun - mondta rekedten.
- Még nincs vége - felelte Arakaga. - Van egy túszunk.
Fortani visszatette a pisztolyt a hónaljtokba.
- Nem, ojabun, nincs túsza. Ne csináljon ostobaságot! Ha most
megadja magát, hamarosan szabad lesz, főleg ha azok a robbanófejek

293
visszaérkeznek. De ha túszul ejt egy rendőrt, azt már nehezen bocsátják
meg. - Odalépett Nikko mellé és átkarolta a vállát. Mintha egy kis veréb
volna a tenyerében. - Vigyázok Nikkora, megígérem. - Nyelt egyet. -
Mindent elkövetek, hogy ne álljon bíróság elé.
Nikko hallgatott, de engedelmesén simult a tenyerébe. Arakaga
Takagira pillantott, a kis testőr különös manóarca pedig mosolyféle
grimaszra húzódott.
- Hihetek neki, Takagi úr?
- Igen, ojabun.
Arakaga feléjük lépett, és Fortani keze megfeszült Nikko vállán. De
az ojabun meghajolt, és meghajolt Fortani is, mélyen, ahogyan a
szenszej előtt szokott. Mire kiegyenesedett, az ajtó már be is csukódott
Arakaga mögött.

Vége

294