FÁJDALOM

Kinek sírjam el fájdalmamat?...

Esti szürkület. A nedves hó nagy pelyhekben, lustán kereng a nemrég meg-

gyújtott utcai lámpások körül, és vékony, puha rétegben terül a háztetőkre, a
lovak hátára, az emberek vállára, sapkájára. Jona Potapov, a bérkocsis, olyan
fehér, mint egy kísértet. Annyira összegörnyed, amennyire csak egy élő test
össze tud görnyedni, és mozdulatlanul ül a bakon. Egész hóbucka eshetne rá
—úgy tetszik, akkor sem tartaná szükségesnek, hogy lerázza magáról a havat.
Lovacskája is fehéren, mozdulatlanul áll. Mozdulatlanságában, szegletes for­
máival, egyenes lábával megdöbbentően hasonlít egy garasos mézeskalács
lovacskához. Minden valószínűség szerint a gondolataiba merült. Akit elsza­
kítottak az ekétől, az élet megszokott, szürke képeitől, és ide vetettek ebbe a
forgatagba, amely telis-tele van szörnyeteg fényekkel, csillapíthatatlan lármá­
val és rohanó emberekkel, az nem tehet egyebet, mint hogy gondolkozzon...
Jona meg a lovacskája már régóta nem mozdulnak a helyükről. Még ebéd
előtt kiálltak az utcára, de fuvar csak nem akad. Most leszáll a városra az est
homálya. A lámpások sápadt fénye eleven tűzzé változik, az utcák forgataga
egyre nő.
—Hé, fuvaros, a Viborgszkajára! - üti meg Jona fülét egy hang. —Hé, fuvaros!
Jona összerezzen, és havas, összetapadó szempilláján át egy katonát lát
maga előtt csuklyás köpenyben.
—A Viborgszkajára —ismétli a katona. - Alszol, vagy mi? A Viborgszkajára
megyünk.
Jona beleegyezése jeléül megrántja a gyeplőt, és a ló hátáról meg az ő vállá­
ról is rétegesen válik le a hó... A katona beül a szánba. Jona csettint, hattyú
módra kinyújtja a nyakát, fölemelkedik a bakon, és inkább szokásból, mint
szükségből pattint az ostorával. A lovacska ugyancsak kinyújtja a nyakát, be­
hajlítja pálcika formájú lábát, és tétován, határozatlanul megindul.
- Hol hajtasz, te átkozott! - hangzik Jona felé a sötét, előre- és visszafelé
hullámzó tömegből. - Merre visz az ördög? Jobbra tarts!
- Nem tudsz hajtani? Jobbra tarts! - rivall rá dühösen a katona is.
Szitkozódik a szembejövő hintó kocsisa, mérgesen tekint körül és tiszto­
gatja le a havat a kabátja ujj áról az a járókelő, aki átszaladt a kocsiúton, és

• 345 •
villával nekiütődött a lovacska pofájának. Jona feszeng a bakon, m intha
tűkön ülne, könyökét két oldalra böki, és úgy tekint körül, mint az eszelős
- m intha nem értené, hol van és hogyan került oda.
- Micsoda csirkefogók! —szellemeskedik a katona. —Szándékosan beléd
hajtanak és a lovad alá szaladnak. Bizonyára összebeszéltek, mi?
Jona hátratekint utasára, az ajka megmozdul... Úgy látszik, mondani akar­
na valamit, de torkából nem tör fel hang, csak krákogás.
- Micsoda? - kérdezi a katona.
Jona szánalmas mosolyra húzza a száját, megköszörüli a torkát:
- Tudja, nagyságos úr, izé... szóval a héten meghalt a fiam.
- H m !... Aztán miben halt meg?
Jona most már egész törzsével hátrafordul az utas felé, úgy beszél tovább:
- Ki tudja! Alighanem forrólázban... Három napig feküdt a kórházban, az­
tán m eghalt... Isten úgy akarta...
- Térj ki, ördögadta! - üvölt valaki a sötétben. - Megbolondultál, vén hü­
lye? Nem látsz a szemedtől?
- Gyerünk-gyerünk - idegeskedik a katona. - Így holnapig se érünk oda.
Gyorsabban egy kicsit!
Jona újból kinyújtja a nyakát, felemelkedik a bakról, és esetlen gráciával
meglóbálja ostorát. Azután néhányszor hátrasandít utasára, de a katona be­
hunyja a szemét, és nyilvánvalóan nincs kedve Jonát hallgatni. Jona, miután
kitette a katonát a Viborgszkaján, egy vendéglő előtt állapodik meg, ismét
összegörnyed a bakon, és ül mozdulatlanul. A nedves hó ismét fehérre festi
őt is meg a lovacskáját is. Eltelik egy óra, kettő...
A járdán most három fiatalember jelenik meg szitkozódva, sárcipőjükkel
hangosan dobogva; kettő magas és vékony, a harmadik alacsony és púpos.
- A Policejszkij hídra! - kiált oda Jonának recsegő hangon a púpos. - Hár­
munkat. .. egy húszasért!
Jona megrántja a gyeplőt és csettint. Húsz kopejka három utasért sokkal
kevesebb, mint amennyi jár, de Jona most nem törődik az árral. Rubel vagy
peták - teljesen mindegy most neki, csak utas legyen... A három fiatalember
káromkodva, lökdösődve tolong a szánhoz, és mind a három egyszerre hup­
pan az ülésbe. Vitatkozni kezdenek: melyik kettő üljön, és ki legyen az a har­
madik, aki áll? Hosszas veszekedés, szitkozódás, szeszélyeskedés után végül is
arra az elhatározásra jutnak, hogy a púposnak kell állnia, mivel ő a legkisebb.
- No, gyerünk! - recsegi a púpos, miközben elfoglalja a helyét, és hátulról
Jona tarkójába liheg. - Gyí! Micsoda sapkád van, öreg! Rosszabbat egész
Pétervárott nem találni...
- H ih ih i... - kuncog Jona. - Olyan, amilyen...

• 346 .
 - No, hát akkor indíts, te ilyen-olyan! Mi az? Így akarsz hajtani egész úton?
Akarsz egy taslit?
- Jaj, de hasogat a fejem... - panaszkodik a két hosszú közül az egyik. -
Tegnap Dukmaszovéknál Vaszilkával ketten megittunk négy üveg konyakot.
- Csak tudnám, minek hazudsz! - mérgelődik a másik hosszú. —Ügy hazu­
dik, mint a vízfolyás!
- Isten engem úgy segéljen, hogy igaz...
- Olyan igaz, mint az, hogy a tetű köhög.
- Hihi! - kuncog Jona a bakon. - De jókedvűek az urak!
- Pfuj, hogy az ördög bújjon beléd! - izgul a púpos. - Hogy hajtasz, te vén
nyavalyás? Hát így kell hajtani? Csapkodd meg egy kicsit azt a gebét! A fene
egye meg! No, még jobban!
Jona érzi maga mögött a púpos izgő-mozgó testét, hallja recsegő hangját.
Hallja a hozzá intézett szidalmakat, látja az embereket, és magányának nyo­
masztó érzése lassan-lassan fölenged a mellén. A púpos egyre hevesebben,
egyre válogatottabb kifejezésekkel szitkozódik, amíg végül egy cirkalmas ká­
romkodásba belecsuklik a hangja, és hörgő köhögési roham fogja el. A két
hosszú valami Nagyezsda Petrovnát emleget. Jona hátra-hátrapillant. Kivár­
ja, amíg rövid szünetet tartanak a beszélgetésben, és akkor újból hátranéz:
- A héten, izé... szóval meghalt a fiam.
- Mindannyian meghalunk egyszer... —sóhajt fel a púpos, és köhögési ro­
hama után megtörölgeti az ajkát. - No gyerünk, gyerünk! Uraim, kijelentem,
hogy nem bírom tovább! Mikor érünk már oda?
- Noszogasd meg egy kicsit... egy taslival!
- Hallod, te vén nyavalyás? Megcsiklandozzam a nyakad?... Ha az ember
kesztyűs kézzel bánik a magadfajtával, akár gyalog is járhat! Hallod, amit
mondok, Mihaszna Mihail? Vagy fütyülsz ránk?
És Jona inkább hallja, semmint érzi, hogy egy kéz hátulról tarkón legyinti.
- H ihi... - kuncogja. - Jókedvűek az urak! Adjon az Isten erőt, egészséget!
- Van feleséged, kocsis? - érdeklődik az egyik hosszú.
- Nekem? Hihi, de jókedvűek az urak! Nekem most már csak egy felesé­
gem van: a hideg fekete föld... H i-hi-hi... Tudniillik a sír! A fiam meghalt,
én pedig még élek... A halál alighanem eltévesztette az ajtót. Ahelyett, hogy
hozzám kopogtatott volna be, a fiamat vitte e l...
És Jona hátrafordul, hogy elmondja, mikor, miképp halt meg a fia, de a pú­
pos felsóhajt és kijelenti, hogy hála istennek, végre megérkeztek. Jona meg­
kapja a húsz kopejkát, és még sokáig néz a mulató fiatalemberek után, akik
eltűnnek a sötét kapualjban. Megint egyedül marad, megint kezdődik számá­
ra a hallgatás... Pájdalma, amely rövid időre elcsitult, ismét feltámad, és még

• 347 •
 nagyobb erővel nyomja a mellét. Jona szeme aggodalmasan, fájdalmasan ku­
tat a tömegben, amely az utca mindkét oldalán hullámzik: nem akadna-e va­
laki e sokaságban, aki meghallgatná őt? De az emberek szaladnak, ügyet sem
vetnek se Jonára, se a fájdalmára... Pedig a fájdalma óriási, határtalan. Ha
Jona melle megszakadna és kiömlene belőle a fájdalom, talán az egész világot
elárasztaná; de mégsem látszik... Az a fájdalom olyan kicsi kis héjba fészkelte
be magát, hogy még nappal, lámpással is hiába keresnéd...
Jona megpillant egy házmestert gyékényzsákkal a kezében, és elhatározza,
hogy megszólítja.
- Hány óra lehet most? —kérdezi tőle.
- T íz... Minek állsz meg itt? Hajts tovább!
Jona néhány lépésnyit továbbmegy, összegörnyed, és átengedi magát a
fájdalmának. Már lemondott róla, hogy az emberekhez forduljon jó szóért,
támaszért. De nem telik bele öt perc, amikor kiegyenesedik, megrázza a fe­
jét, m intha éles fájdalom hasítana belé, és megrántja a gyeplőt. „A szállásra!
- gondolja magában. —Haza, a szállásra!”
És lovacskája, mintha csak megértette volna a gondolatát, ügetni kezd.
Másfél órával később Jona már a hatalmas, mocskos kemence tövében üldö­
gél. A kemencén, a padlón, a lócákon emberek hortyognak. A levegő fojtó,
áporodott. Jona nézi az alvókat, vakaródzik, és már sajnálja, hogy olyan ko­
rán hazatért.
„Még a zab árát se kerestem meg - gondolja magában. - Azért is érzem
magam olyan rosszul. Az olyan ember, aki rendesen végzi a dolgát... aki jól­
lakott, meg a lova is jóllakott, az mindig nyugodt.
Az egyik sarokban feltápászkodik egy fiatal bérkocsis, álmosan harákol, és
a vizesvödör felé nyúl.
- Megszomjaztál? - szólítja meg Jona.
- De meg ám!
- Ügy, úgy... Váljék egészségedre! Tudod, testvér, meghalt a fiam... Hal­
lottad már? A héten a kórházban... Micsoda eset!
Jona lesi, milyen hatást váltanak ki a szavai. De nem lát semmit. A fia­
tal kocsis fülig betakaródzott, és már alszik is. Jona felsóhajt és vakaródzik.
Ahogy a fiatal kocsis a víz után kívánkozott, úgy kívánkozik ő a beszéd után.
Nemsokára egy hete már, hogy meghalt a fia, de még senkivel sem beszélt
úgy istenigazából a dologról. Pedig el kellene már egyszer mondani, értelme­
sen, összefüggően, meggondoltan. El kellene mondani, hogy is volt, amikor
a fia megbetegedett, hogyan kínlódott, mit mondott a halála előtt, hogyan
halt m eg... Le kellene írni a temetést meg az útját a kórházba a megboldo­
gult ruhájáért. Anyiszja, a lánya odahaza maradt a faluban. Oróla is kellene

• 348 .
beszélni... Hiszen annyi, de annyi volna a mondanivalója! A hallgatójától
meg azt kívánná, hogy sajnálkozzon, sóhajtozzon, siránkozzon... Asszonnyal
még jobban esik a beszéd. Ostobának ostoba az asszonynép, de a második szó­
ra már megered a könnye.
„Kimegyek, utánanézek a lónak - gondolja Jona. - Aludni ráérek még...
Úgyis kialszom magam...”
Jona felöltözik, és kimegy az istállóba, a lovához. Zabra, szénára, az időjá­
rásra gondol... A fiára nem tud gondolni, amikor egyedül van. Beszélni róla,
valakinek beszélni, azt lehet, de gondolni rá, maga elé képzelni, ha egyedül
van, elviselhetetlenül nehéz és félelmetes.
- Zabálsz? - kérdezi Jona a lovától, amikor meglátja csillogó szemét. - No,
csak zabálj... Ha nem keressük meg a zabravalót, majd eszünk szénát...
Igen... Öreg vagyok én már ehhez. A fiamnak kellene fuvaroznia, nem ne­
kem. .. Ö volt ám az igazi kocsis... Ha élne még...
Jona elhallgat, majd kis idő múlva folytatja:
- Bizony, barátocskám, lovacskám... Meghalt Kuzma Jonics... Hosszú éle­
tet kívánt... Aztán fogta magát és csak úgy m eghalt... Ha, teszem azt, volna
neked egy kiscsikód, és annak a csikónak te volnál az édes szülőanyja... És
teszem azt, az a kiscsikó egyszer csak hosszú életet kívánna neked... Ugye
sajnálnád?
A lovacska zabái, hallgat, és a gazdája kezére liheg.
Jona pedig belejön a beszédbe, és elmond neki m indent...

Szőllősy Klára fordítása

.349 .