Mario Vargas Llosa

PANTALEÓN ÉS
A HÖLGYVENDÉGEK

Mario Vargas Llosa Pantaleón y las visitadoras

Copyright © Mario Vargas Llosa, 1973

Hungarian translation © Huszágh Nándor jogutóda

José María Gutiérreznek
 Vannak olyan emberek, akiknek minden feladata kimerül a
közvetítésben; s amikor ez megtörtént, átlépünk rajtuk, mint
egy hídon, s továbbhaladunk, gondtalanul.

FLAUBERT: ÉRZELMEK ISKOLÁJA

(Gyergyai Albert fordítása)
 1
– Ébredj, Panta – szól Pochita. – Már nyolc óra. Panta,
Pantita!
– Már nyolc óra? A mindenit, de álmos vagyok – ásítozik
Pantita. – Felvarrtad a stráfomat?
– Igenis, főhadnagy úr! – vágja magát vigyázzba Pochita. –
Jaj, bocsánat, százados úr! Amíg hozzá nem szokom, nekem
főhadnagy maradsz, szerelmem. Igen, már felvarrtam,
pompásan néz ki. De kelj már föl végre, hány órakor kell
jelentkezned?
– Kilenckor – szappanozza magát Pantita. – Vajon hová
fognak helyezni bennünket, Pocha? Légy szíves, add ide a
törülközőt! Mit gondolsz, hová, kisanyám?
– Ide, Limába – nézegeti Pocha a szürke égboltot, a
háztetőket, az autókat, a járókelőket. – Jaj, összefut a nyál a
számban: Lima, Lima, Lima.
– Ne álmodozz, Limáról szó sem lehet, micsoda vágyak –
nézi magát a tükörben, köti meg a nyakkendőjét Panta. –
Orülnék, ha legalább egy olyan város jönne szóba, mint
Trujillo vagy Tacna.
– Jaj, de mulatságos ez a hír a Comerció– ban – fintorodik
el Pochita. – Letíciában egy pasas keresztre feszítette magát,
hogy így adja hírül az embereknek a világ végét. A
bolondokházába dugták, de a tömeg erőszakkal
kiszabadította, mert az a hír járja róla, hogy szent. Letícia az
őserdő kolumbiai részén van, ugye?
– De jóképű százados lett belőled, fiacskám – teszi le az
asztalra Leonor asszony a lekvárt, a kenyeret és a tejet.
– Most Kolumbiához tartozik, azelőtt Perué volt, de
elszakították tőlünk – vajazza meg a pirítóst Panta. – Kérek
még egy kis kávét, mama!
– Bárcsak megint Chiclayóba küldenének bennünket –
söpri össze a morzsákat egy tányérra, és szedi le az abroszt
Leonor asszony. – Végül is ott olyan jól éreztük magunkat,
nem? Számomra az a legfontosabb, hogy ne kerüljünk túl
messze a tengerparttól. Menj, fiacskám, sok szerencsét,
áldásom kísérjen utadon!
– Az Atya, a Szentlélek és a Fiú nevében, AKI A
KERESZTEN HALT MEG – emeli föl tekintetét az éjszakai
égboltra, bocsátja le tekintetét a fáklyákra Francisco Testvér.
– Kezem megkötözve, a fa az áldozat eszköze, vessetek
keresztet érettem!
– López López ezredes vár engem, kisasszony – mondja
Pantaleón Pantoja százados.
– És még két tábornok – kacsint rá a kisasszony. – Menjen
csak be, százados úr! Igen, ott azon a barna ajtón.
– Itt van az emberünk – áll fel López López ezredes. Jöjjön
csak, Pantoja, gratulálok az új csillagjához.
– A legjobb minősítést kapta az előléptetési eljárás során,
méghozzá a bizottság egyhangú döntése alapján – szorít vele
kezet, és veregeti vállon Victoria tábornok. – Derék dolog,
százados úr, így kell karriert csinálni és a hazát szolgálni.
– Üljön le, Pantoja – mutat a pamlagra Collazos tábornok.
– Helyezze kényelembe magát, jól fogózkodjon meg, és
figyeljen arra, amit hallani fog!
– Vigyázz, Tigris, nehogy megijeszd nekem – hadonászik
Victoria tábornok. – Még azt találja hinni, hogy vágóhídra
küldjük.
– Az a tény, hogy a Hadtápparancsnokság fejesei
személyesen jöttek ide, hogy közöljék magával az új
állomáshelyét, azt mutatja, hogy a dolog eléggé rázós –
komorodik el López López ezredes. – Igen, Pantoja, egy
fölöttébb kényes ügyről van szó.
 – A parancsnok urak jelenléte megtiszteltetés számomra –
vágja össze a bokáját Pantoja százados. – Az ördögbe is,
ezredes úr, nagyon kíváncsivá tesz.
– Rágyújt? – vesz elő egy cigarettatárcát és egy öngyújtót
Collazos, a Tigris. – De ne ácsorogjon már, üljön le. Hogyan,
maga nem dohányzik?
– Látja, ez egyszer a Titkosszolgálat ráhibázott – simogat
végig egy fénymásolatot López López ezredes. – Így igaz: nem
dohányzik, nem iszik, és nem fut a nők után.
– Íme, egy szenvedélyektől mentes katonatiszt – álmélkodik
Victoria tábornok. – Tehát már van valakink, aki képviselheti
a szárazföldi hadsereget a Paradicsomban Santa Rosa és San
Martin de Porres mellett.
– Ne túlozzanak! – vörösödik el Pantoja százados. –
Biztosan vannak hibáim, amikről nem tudnak.
– Jobban ismerjük magát, mint saját maga – emel fel, majd
tesz le újra az íróasztalra egy iratcsomót Collazos, a Tigris.
Tátva maradna a szája, ha tudná, hány órát töltöttünk a maga
életének a tanulmányozásával. Tudjuk, hogy mit csinált, hogy
mit nem csinált, sőt még azt is, hogy mit fog csinálni,
százados.
– Kívülről fel tudnánk mondani a szolgálati lapját – nyitja
szét az iratcsomót, s válogat a papírlapok és a nyomtatványok
között Victoria tábornok. – Egyetlen fenyítést se kapott,
amióta tiszt, s kadét korában is csak fél tucat figyelmeztetést.
Ezért esett magára a választás, Pantoja.
– A Hadtápparancsnokság nem kevesebb, mint nyolcvan
tisztje közül – vonja fel az egyik szemöldökét López López
ezredes. – Most aztán pöffeszkedhet, akár egy páva.
– Hálás vagyok önöknek, amiért ilyen jó véleménnyel
vannak rólam – homályosodik el Pantoja százados tekintete.
Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy méltó legyek erre a
bizalomra, ezredes úr.
 – Pantaleón Pantoja százados? – rázza a telefonkagylót
Scavino tábornok. – Nagyon rosszul hallak. Ide akarod
küldeni? Minek, Tigris?
– Nagyon jó emlékeket hagyott maga után Chiclayóban –
lapozgat egy jelentésben Victoria tábornok. – Montes ezredes
ugyancsak veszkődött, hogy ott tarthassa magát. Úgy látszik, a
laktanya egy óramű pontosságával működött, hála a maga
buzgalmának.
– „Született szervező, matematikai pontosságú rendszeretet
és parancsnoki rátermettség jellemzi” – olvassa Collazos, a
Tigris. – „Hatékonyan és nagy odaadással irányította az ezred
adminisztrációját.” Nofene, az a félvér Montes teljesen
magába szeretett.
– Zavarba hoz ez a sok dicséret – hajtja le a fejét Pantoja
százados. – Mindig igyekeztem teljesíteni a kötelességemet,
ennyi az egész.
– A milyen Szolgálatot? – hahotázik Scavino tábornok. –
Tigris, ti Victoriával madárnak néztek engem, pedig nincs egy
szál toll se a rajtam.
– Nos, lássuk a medvét! – teszi sokatmondóan az ujját a
szájára Victoria tábornok. – Az ügy a legszigorúbb titoktartást
követeli. Mármint az a megbízatás, amely önre vár, százados
úr. Gyere elő a farbával, Tigris!
– Röviden, arról van szó, hogy az őserdőben állomásozó
csapatok legénysége állandóan a nőket molesztálja – vesz egy
mély lélegzetet, pislog, krákog Collazos, a Tigris. – Rengeteg a
nemi erőszak, a bíróságok nem győzik elítélni azt a tömérdek
lókötőt. Egész Amazónia háborog.
– Naponta bombáznak bennünket panaszokkal és
feljelentésekkel – vakargatja az állát Victoria tábornok. – Sőt
tiltakozó küldöttségek is jönnek, minden isten háta mögötti
faluból.
 – A katonái megbecstelenítik az asszonyainkat – gyűrögeti
a kalapját Paiva Runhui bíró, és elcsuklik a hangja. – Pár
hónappal ezelőtt kárt tettek a sógornőmben, a múlt héten
pedig kis híján kárt tettek a tulajdon feleségemben.
– Nem az én katonáim, hanem a Nemzet katonái – próbálja
békítgetni Victoria tábornok. – Nyugalom, nyugalom, bíró úr.
A hadsereg nagyon sajnálja, hogy kellemetlenség érte a
sógornőjét, s minden tőle telhetőt megtesz, hogy kártalanítsa.
– Mióta nevezik kellemetlenségnek az erőszaktételt? –
háborodik fel Beltrán atya. – Mert hiszen ez történt.
– Flórácskát elkapta két egyenruhás, amikor a tanyáról jött
hazafelé, és ledöntötték a lábáról, ott a gyalogösvény kellős
közepén – rágja a körmét és fészkelődik a helyén Teofilo
Morey bíró. – És olyan jól céloztak, hogy teherbe is esett,
tábornok úr.
– Most rögtön megmutatja azt a két banditát, Dorotea
kisasszony – vicsorog Peter Casahuanqui ezredes. – Ne sírjon,
ne sírjon, meglátja, rendbe hozom ezt a dolgot.
– Csak nem képzeli, hogy kimegyek oda? – szipog Dorotea.
– Én, egyedül, egy egész ezred elé?
– Itt fognak elvonulni az őrszoba előtt – rejtőzik a vasrács
mögé Máximo Dávila ezredes. – Maga az ablak mögül figyeli
őket, Jesús kisasszony, és ahogy ráismer az erőszakoskodókra,
rögtön szól nekem.
– Erőszakoskodók? – habzik a szája Beltrán atyának. –
Talán inkább bűnözők, elvetemült gazemberek! Ilyen
ocsmányságot tenni Asunta asszonnyal! Így bemocskolni az
egyenruhát!
– Luisa Cánepát, a cselédemet megerőszakolta egy
őrmester, aztán egy tizedes és végül egy közlegény – törölgeti
a szemüvegét Bacacorzo hadnagy. – Talán tetszett neki a
dolog, vagy mit tudom én, őrnagy úr, de tény, hogy most
Csöcsös néven kurválkodással foglalkozik, és egy Ezerarcú
nevű buzi a stricije.
– Nyilatkozzon, Dorotea kisasszony, kivel akar házasságot
kötni e díszmadarak közül – sétálgat a három újonc előtt
Augusto Valdés ezredes. – És a káplán azon nyomban
összeadja magukat. Válasszon, tessék, válasszon, melyiket
akarja születendő gyermeke atyjának?

– Az én feleségemmel meg éppenséggel a templomban esett

meg a csúfság – ül mereven a szék peremén Adriano Lharque
ácsmester. – Nem, nem a székesegyházban, uram, hanem a
Bagazani Santo Cristo– templomban.
– Így van ez, kedves hallgatóim – mennydörög Sinchi a
rádióban. – Ezeket a parázna szentségtörőket nem tartotta
féken az istentől való félelem, se az ő szent háza iránti
kötelező tisztelet, se annak a méltóságteljes matrónának a
nemes, ősz fürtjei, akiből immár két loretói generáció sarjadt.
– Rángatni kezdtek, jaj istenem, le akartak teperni a földre
– sírdogál Cristina asszony. – Alig álltak a lábukon, olyan
részegek voltak, és micsoda ocsmányságokat mondtak! Ott, a
főoltár előtt, esküszöm!
– Őt, aki a legnemesebb lélek egész Loreto megyében,
tábornok úr – zeng Beltrán atya hangja. – Ötször gyalázták
meg! – Meg a lányát, az unokahúgát meg a keresztlányát,
tudom, Scavino – fújja le válláról a korpát Collazos, a Tigris. –
De hát ez a Beltrán atya végül is ki mellett áll, mellettünk vagy
mellettük? A hadsereg káplánja, vagy nem?
– Tiltakozom, tábornok úr, úgy is mint pap, úgy is mint
katona – húzza be a hasát, dülleszti ki a mellkasát Beltrán
őrnagy.
– Mert ezek a visszaélések éppoly nagy kárt okoznak a
Hadseregnek, mint az áldozatoknak.
– Természetesen, igen csúnya dolog, amit az újoncok a
hölgytől akartak – mondja békítőleg, mosolyog, bólogat
Victoria tábornok. – De ne felejtse, a maga rokonai meg
majdnem agyonverték őket. Itt az orvosi látlelet: törött
bordák, véres zúzódások, leszakított fül. Ezúttal a meccs
döntetlen volt, doktorkám.
– Iquitosba? – emeli föl a vasalót Pochita a bespriccelt
ingről. – Jaj, de messzire küldenek bennünket, Panta!
– Fából rakod a tüzet, amely megfőzi étkedet, fából építed
házadat, amelyben élsz, az ágyat, amelyben alszol, és a tutajt,
amellyel átkelsz a folyón – fizgg a mozdulatlan fejek, sóvárgó
arcok és kitárt karok erdeje fölött Francisco Testvér. – Fából
készíted a szigonyt, amely halálra sebzi a kardhalat, a
fúvócsövet, amely elejti a vízidisznót, és a koporsót, amelyben
a halottaidat temeted el. Testvéreim! Nővéreim! Boruljatok
térdre érettem!
– Óriási problémát jelent ez, Pantoja – ingatja a fejét López
López ezredes. – Contarnanában a bíró kidoboltatta, hogy a
katonák kimenőnapján a lakosok zárják be asszonyaikat a
házba.
– És főleg milyen messze a tengertől – teszi le a tűt, köt
csomót a cérnára, és harapja el a végét Leonor asszony. –
Vajon sok szúnyog van ott az őserdők vidékén? Számomra a
szúnyog a legnagyobb gyötrelem, hiszen tudod.
– Nézze ezt a listát! – vakarja meg a homlokát Collazos, a
Tigris. – Negyvenhárom teherbe ejtett nő nem egészen egy év
alatt. Beltrán pap káplánjai férjhez adtak vagy húszat, de
világos, hogy ez a baj hathatósabb intézkedéseket kíván, mint
a kényszerházasságok. Ez ideig a fenyítések és a büntetések
nem változtattak a helyzeten: a katona attól a pillanattól
kezdve, hogy megérkezik az őserdőbe, csak a lőcsével törődik.
– De úgy látom, hogy téged csüggeszt el legjobban az új
hely, kedvesem – nyitja ki és törölgeti a bőröndöket Pochita. –
Mi ennek az oka, Panta?
– Biztosan a meleg, az éghajlat, nem gondolja? – élénkül föl
Collazos, a Tigris.
– Nagyon valószínű, tábornok úr – hebegi Pantoja
százados.
– A langyos nedvesség, a természet bujasága – nyalja meg a
szája szélét Collazos, aTigris. – Én mindig úgy járok; ahogy
megérkezem az őserdőbe, úgy érzem, mintha tüzet lélegeznék
be, és csak úgy forr a vérem.
– Ha a tábornokné ezt hallaná – kuncog Victoria tábornok
– , lekapna a tíz körmödről, Tigris.
– Először arra gondoltunk, hogy az étrend az oka –
simogatja a pocakját Collazos tábornok. – Hogy a
helyőrségeken túl sok fűszert használnak, és ez felfokozza az
emberek nemi étvágyát.
– Kikértük a szakértők véleményét, köztük egy svájciét is, és
ez egy halom pénzünkbe került – dörzsöli össze két ujját
López López ezredes. – Egy nagy tekintélyű diétaszakértőét.
– Pas d’inconvenient – jegyezget egy kis füzetbe Bemard
Lahoé professzor. – Összeállítunk egy olyan étrendet, amely,
anélkül hogy elvonnánk a szükséges fehérjéket, 85%– kal
csökkenti a katonák libidóját.
– Csak nehogy átessünk a ló másik oldalára – morog
Collazos, a Tigris. – Azt se szeretnénk, ha eunuchokból állna a
hadseregünk, doktor úr.
– Horcones hívja Iquitost, Horcones hívja Iquitost –
türelmetlenkedik Santana zászlós. – Igen, nagyon súlyos,
rendkívül sürgős. A svájci Menázsi– akció nem hozta meg a
kívánt eredményt. Az embereim éhen halnak, tüdőbajt
kapnak. Ma megint elájult kettő a szemlén, őrnagy úr.
– Ez nem tréfa, Scavino – szorítja a telefonkagylót a füle és
a válla közé Collazos, a Tigris, miközben rágyújt egy
cigarettára. – Alaposan meghánytuk– vetettük a dolgot, és ez
az egyetlen megoldás. Odaküldöm neked ezt a kis Pantoját az
anyjával és a feleségével. Váljék egészségedre!
 – Pochitával mi már hozzászoktunk a gondolathoz, és
örülünk, hogy Iquitosba megyünk – hajtogatja a
zsebkendőket, rendezgeti a szoknyákat, csomagolja a cipőket
Leonor asszony. – De te még mindig lógatod az orrod. Miért,
fiacskám?

– Maga a mi emberünk, Pantoja – áll fel, és fogja karon

López López ezredes. – Maga fog véget vetni ennek az
áldatlan állapomak.
– Végül is, Panta, Iquitos egy város, és azt mondják, hogy
szép – dobálja ki a rongyokat a szemétbe, kötözi össze a
csomagokat, és zárja le a bőröndöket Pochita. – Ne vágj ilyen
képet, a kopár fennsík rosszabb lett volna, nem?
– Be kell vallanom, ezredes úr, még csak el se tudom
képzelni, hogy milyen módon – nyel nagyokat Pantoja
százados. – De természetesen, mindent megteszek, amire
parancsot kapok.
– Egyelőre elutazik az őserdőbe – kap föl egy vonalzót, és
jelöl meg egy helyet a térképen López López ezredes. – Iquitos
lesz a hadműveleti központ.
– A problémát a gyökerénél kell megragadnunk, és
csírájában kell felszámolnunk – csap öklével a tenyerébe
Victoria tábornok. – Mert ahogy bizonyára már ki is találta,
Pantoja, ez nemcsak a legázolt hölgyek problémája.
– Hanem az újoncoké is, akiket arra ítéltek, hogy szelíd
galambok módjára éljenek abban a bűnre csábító hőségben –
csettint a nyelvével Collazos, a Tigris. – Az őserdőben kemény
dolog a szolgálat, Pantoja, nagyon kemény.
– Az amazóniai falvakban minden szoknya foglalt –
hadonászik López López ezredes. – Nincsenek kupik, se
huncut lányok, semmi ilyesféle.
– Az egész hetet a laktanyában töltik, vagy őrszolgálatban
járják a hegyeket, és közben a kimenőnapjukról álmodoznak –
mélázik Victoria tábornok. – Kilométereket gyalogolnak a
legközelebbi faluig. És mi történik, amikor odaérkeznek?
– Semmi, az istenverte nőhiány miatt – von vállat Collazos,
a Tigris. – És ilyenkor azok, akik saját kezűleg nem intézték el
magukat, az első kupica ánizspálinka után elvesztik a fejüket,
és mint a pumák, vetik rá magukat mindenre, ami az útjukba
kerül.
– Előfordult, hogy a katonák egymással, sőt állatokkal
szeretkeztek – magyarázza López López ezredes. – Képzelje,
egy horconesi őrvezetőt rajtakaptak, amint éppen házaséletet
élt egy nőstény majommal.
– A majom az Ötös Számú Körlet Cumizója névre hallgat –
fojtja vissza a nevetést Santana zászlós. – Helyesebben csak
hallgatott, mert egyetlen golyóval kinyírtam. A fajtalankodó
pedig a fogdában van, ezredes úr.
– Mindent összevéve, az önmegtartóztatás pokoli
következményekkel jár – mondja Victoria tábornok. –
Meglazul a fegyelem, idegesek, levertek az emberek.
– Táplálékhoz kell juttatnunk ezeket az éhezőket, Pantoja –
néz rá ünnepélyesen Collazos, a Tigris. – Itt kezdődik a maga
szerepe, itt fogja latba vetni a szervezői képességét.

– Miért vagy ilyen bamba és hallgatag, Panta? – teszi el a

jegyet a táskájába Pochita, és megkérdezi, hogy merre van a
kijárat a repülőgéphez. – Lesz ott egy nagy folyó, fürödhetünk,
végiglátogathatjuk a bennszülött törzseket. Föl a fejjel, te kis
buta!
– Mi van veled, fiacskám, olyan furcsa vagy – nézegeti a
felhőket, a légcsavarokat, a fákat Leonor asszony. – Egész
úton ki se nyitottad a szádat. Mi aggaszt ennyire?
– Semmi, mama, semmi, Pochita – kapcsolja be a
biztonsági övet Panta. – Jól vagyok, nincs semmi bajom.
Nézzétek, mindjárt megérkezünk. Az már ott az Amazonas,
nem?
– Az utóbbi napokban olyan voltál, mint egy idióta – teszi
fel a napszemüvegét, veszi le a kabátját Pochita. – A hangodat
se lehetett hallani, nyitott szemmel álmodoztál. Jaj, hát ez itt
maga a pokol. Sohase láttalak ilyennek, Panta.
– Egy kicsit nyugtalan voltam az új helyem miatt, de már
elmúlt – veszi elő a pénztárcáját, és nyújt át néhány
bankjegyet a sofőrnek Panta. – Igen, mester, az 549– es, a
Hotel Lima. Várj, mama, segítek kiszállni!
– Katona vagy, nem? – hajítja a táskáját egy székre, és veszi
le a cipőjét Pochita. – Számolnod kellett azzal, hogy bárhová
elhelyezhetnek. Iquitos nem rossz hely, Panta, nézd csak,
milyen szép kis város!
– Igazad van, úgy viselkedtem, mint egy hülye – nyitja ki a
szekrényt, és akaszt be egy egyenruhát meg egy öltönyt Panta.
Talán túlságosan megszerettem Chiclayót; de szavamra,
ennek már vége. No, gyerünk, nyissuk ki a bőröndöet!
Micsoda hőség!
– Ha rajtam múlna, mindig szállodában laknék – veti
magát hanyatt az ágyon, és nyújtózkodik Pochita. – Mindent
megkap az ember, nem kell törődnie semmivel.
– És jó lenne egy kis szállodában fogadni Pantoja
kiskadétot! – veszi le a nyakkendőjét és az ingét Panta.
– Pantoja kiskadétot? – nyitja tágra a szemét, gombolja ki a
blúzát, és könyököl fel a párnára Pochita. – Komolyan? Már
megrendelhetjük, Panta?
– Hát nem megígértem, hogy mihelyt meglesz a harmadik
csillag? – húzza le a nadrágját, hajta kettőbe, és akasztja fel
Panta. – Loretói lesz, na, mit szólsz hozzá?
– Csodálatos, Panta – nevet, tapsikol, ficánkol a matracon
Pochita. – Jaj, micsoda boldogság, a kiskadét, az ifjabb
Pantita!
– Meg kell rendelnünk, minél előbb – tárja szét a karját,
nyújtja ki a kezét Panta. – Hogy mihamarabb itt legyen.
Gyere, kisanyám, hová szaladsz?
– Hé, hé, mi ütött beléd? – ugrik ki az ágyból, szalad a
fürdőszoba felé Pochita. – Megőrültél?

– Gyere, gyere… a kiskadét – botlik meg egy bőröndben,

borít fel egy széket Panta. – Rendeljük meg, most azonnal! Ne
légy már ilyen, Pochita!
– De hiszen délelőtt tizenegy óra van, éppen csak
megérkeztünk – kapálódzik, menekül, dulakodik,
bosszankodik Pochita. – Eressz el, még meghallja a mamád!
– Iquitos felavatására, a szálloda felavatására – liheg,
birkózik, csúszik el Pantita. – Gyere, kis szerelmem!
– Most már láthatja, hogy mire ment azzal a sok panasszal
és feljelentéssel – lobogtat egy pecsétekkel és aláírásokkal teli
hivatalos papírt Scavino tábornok. – Maga is ludas ebben,
Beltrán őrnagy: nézze csak, mit akar megszervezni ez az alak
Iquitosban!
– Eltéped a szoknyámat – menekül a ruhásszekrény mögé,
vág hozzá egy párnát, könyörög békéért Pochita. – Nem
ismerek rád, Panta, te mindig olyan szertartásos voltál, mi
ütött most beléd? Hagyd, majd én leveszem!
– Orvosolni akartam a bajt, nem előidézni – olvassa újra és
újra zavarodott arccal Beltrán őrnagy. – Sohase hittem volna,
tábornok úr, hogy az orvosság rosszabb lehet, mint maga a
betegség. Felháborító, elképesztő! S ön engedélyt ad erre a
szörnyűségre?
– A melltartót, a harisnyát! – verejtékezik, dobja magát
hanyatt, rándul össze, nyújtózkodik ki Panta. – Tigrisnek
igaza volt: a langyos nedvesség, az ember tüzet lehel, forr a
vére. Gyere, csipkedj meg, tudod, ott, ahol úgy szeretem! A
fülemet, Pocha!
– Fényes nappal, úgy szégyellem magam, Panta – nyafog,
takarja be magát, sóhajtozik Pochita. – El fogsz aludni, nem
három órára kell a parancsnokságra menned? S mindig
elalszol.
– Majd letusolok – térdel fel, hajol előre, vonaglik Pantita.
– Ne beszélj annyit, elvonod a figyelmemet! Csipkedd meg a
fülemet! Így, így! Jaj, kisanyám, mindjárt meghalok, már azt
se tudom, hogy ki vagyok!
– Nagyon jól tudom, hogy kicsoda maga, és hogy miért jött
Icquitosba – morog Roger Scavino tábornok. – És már
elöljáróban a szemébe mondom, hogy egyáltalán nem tölt el
örömmel a jelenléte ebben a városban. Jobb, ha mindjárt az
elején tiszta vizet öntünk a pohárba, százados.
– Bocsásson meg, tábornok úr – hebegi Pantoja százados. –
Bizonyára valami félreértésről van szó.
– Nem értek egyet azzal a Szolgálattal, amelynek a
megszervezésére idejött – hajtja közelebb kopasz fejét a
ventilátorhoz, és hunyja le egy pillanatra a szemét Scavino
tábornok. – Kezdettől fogva elleneztem, és változatlanul az a
véleményem, hogy baromság.

– És főleg, hallatlan erkölcstelenség – legyezgeti magát

dühödten Beltrán atya.
– Az őrnagy úr és én hallgattunk, mert a parancs, az
parancs – bontja ki a zsebkendőjét, törli le a verejtéket a
homlokáról, a halántékáról és a nyakáról Scavino tábornok. –
De nem győztek meg bennünket, százados!
– Nekem semmi közöm ehhez a tervhez, tábornok úr – áll
mereven, verítékezve Pantoja százados. – Én is nagyon
megrökönyödtem, amikor közölték velem, atyám.
– Őrnagy úr – javítja ki Beltrán atya. – Nem ismeri a
rangjelzéseket?
– Bocsánat, őrnagy úr – csapja össze alig észrevehetően a
bokáját Pantoja százados. – Egyáltalán nem vettem részt
benne, biztosíthatom önöket.
– Maga nem tartozik a hadtápos nagyokosok közé, akik
kiötlötték ezt a disznóságot? – kapja föl a ventilátort, irányítja
az arcára, a fejére, köszörüli a torkát Scavino tábornok. –
Akárhogy is van, néhány dolgot le kell szögeznünk. Nem
tudom megakadályozni ennek a förmedvénynek a működését,
de mindent elkövetek, hogy a lehető legkevésbé mocskolja be
a Fegyveres Erőket. Senki se fogja lerombolni azt a tekintélyt,
amit a Hadsereg Loretóban kivívott magának, amióta az
Ötödik Körzet élén állok.
– Én is ezt szeretném – nézi a tábornok válla fölött a folyó
sáros vizét, egy banánnal megrakott csónakot, a kék eget, az
izzó napot Pantoja százados. – Kész vagyok ennek érdekében
mindent megtenni, ami lehetséges.
– Mert itt oltári nagy botrány lesz, ha a hír kiszivárog –
emeli föl a hangját, áll fel, támasztja kezét az ablakdeszkára
Scavino tábornok. – A limai stratégák nyugodtan kifőzhetnek
mindenféle disznóságot az íróasztaluk mellett, hiszen ha a
dolog kitudódik, úgyis Scavino tábornoknak kell tartania a
hátát.
– Egyetértek önnel, és kérem, higgyen nekem – izzad, látja
a zubbonya ujját átnedvesedni, rimánkodik Pantoja százados.
– Én soha nem pályáztam volna erre a megbízatásra. Annyira
eltér a megszokott munkámtól, hogy azt se tudom, képes
leszek– e végrehajtani.
– Fából készült az ágy, amelyen anyád és apád egyesült és
nemzett téged, fából készült az ágy, amelyen kínlódva tárta
szét lábait, hogy megszüljön téged az, akinek az életedet
köszönheted – süvölt és mennydörög ott fenn a sötétségben
Francisco Testvér. – A fa érezte az Ő testét, az Ő vérétől lett
vörös, az Ő könnyeit itta fel, az Ő verítékétől lett nedves. A fa
szent dolog, a fa egészséget ád. Testvéreim! Nővéreim!
Tárjátok szét a karotokat érettem!
 – Ezen az ajtón tucatjával jönnek majd be az emberek, ezt
az irodát el fogják árasztani a tiltakozók, az aláírt és névtelen
levelek – járkál ingerülten föl s alá, nyitja szét, majd csukja
össze legyezőjét Beltrán atya. – Egész Amazónia felhördül
majd, és mindenki azt fogja gondolni, hogy Scavino tábornok
az értelmi szerzője ennek az égbekiáltó botránynak.
– Már hallom is, milyen rágalmakat zúdít rám a
mikrofonjában az a demagóg Sinchi – fordul vissza
kivörösödve Scavino tábornok.
– Az utasítások értelmében a Szolgálatnak a legnagyobb
titokban kell működnie – szedi össze a bátorságát, veszi le a
sapkáját, törli meg zsebkendőjével a homlokát és a szemét
Pantoja százados. – Ezt a parancsot mindenkor szem előtt
fogom tartani, tábornok úr.
– És mi az ördögöt fog kitalálni, hogy lecsillapítsa az
embereket? – ordít, járkál az asztal körül Scavino tábornok. –
Gondoltak arra Limában, hogy nekem milyen csúfos szerepet
kell játszanom ebben az ügyben?
– Ha ön úgy kívánja, még ma kérhetem az áthelyezésemet –
sápad el Pantoja százados. – Csak azért, hogy bebizonyítsam
önnek, hogy nem fűződik semmiféle érdekem a Hölgyvendég
Szolgálathoz.
– Milyen hangzatos nevet találtak ki az okosok – fordít
hátat, kopog a sarkával, nézi a szikrázó folyót, a kunyhókat, a
fákkal teli síkságot Beltrán a atya. – Hölgyvendégek,
hölgyvendégek.
– Egy szót se többet az áthelyezésről, egy héten belül újabb
megbízottat küldenének a nyakamra – ül le ismét, hűsíti
magát a ventilátorral, szárogatja kopasz fejét Scavino
tábornok. Magán múlik, hogy ez az ügy ártani fog– e a
Hadseregnek. Akkora felelősség nyugszik a vállán, mint egy
vulkán.
– Nyugodt lehet, tábornok úr – húzza ki magát, feszíti hátra
a vállát, néz maga elé Pantoja százados. – Egész életemben a
Hadsereget szerettem és tiszteltem legjobban.
– Most elsősorban azzal szolgálhatja, ha távol tartja magát
tőle – lágyítja meg a hangját, és igyekszik nyájasabb
arckifejezést erőltetni magára Scavino tábornok. – Legalábbis
addig, amíg ennek a Szolgálatnak az élén áll.
– Bocsánat – pislog Pantoja százados. – Hogyan tetszett
mondani?
– Nem szeretném, ha valaha is betenné a lábát a
Parancsnokságra és az iquitosi laktanyákba – tartja oda a
láthatatlan, zümmögő szárnyak elé a tenyerét, a keze fejét
Scavino tábornok. Felmentést kap a hivatalos
összejöveteleken, felvonulásokon és istentiszteleteken való
részvétel alól. Az egyenruha viselése alól is. Kizárólag civilben
fog járni.
– A munkahelyemen is polgári ruhában kell megjelennem?
– pislog tovább Pantoja százados. – A munkahelye nagyon
távol lesz a Parancsnokságtól – néz rá gyanakodva,
megütközve, szánakozva Scavino tábornok. – Ember, ne
legyen már olyan naiv! Azt képzeli, hogy azokhoz az
üzelmekhez, amelyeket folytatni fog, én irodát biztosíthatok
itt magának? Kijelöltem magának Iquitos környékén, a
folyóparton egy raktárat. De oda is polgári ruhában járjon!
Senkinek se szabad megtudnia, hogy annak a helynek
bármiféle kapcsolata is van a Hadsereggel. Megértette?
– Igen, tábornok úr – emeli föl, majd hajtja le a fejét az
elképedt Pantoja százados. – Bár, őszintén szólva, erre nem
számítottam. Olyan ez, mintha ki kellene bújnom a bőrömből.
– Gondolja azt, hogy a Titkosszolgálathoz vezényelték – jön
el az ablaktól, lép közelebb hozzá, szán rá egy jóindulatú
mosolyt Beltrán őrnagy – , s hogy az élete attól függ, mennyire
képes észrevétlen maradni.
– Igyekszem alkalmazkodni, tábornok úr – hebegi Pantoja
százados.
– Az se ajánlatos, hogy a Tiszti Házakban lakjon, tehát
keressen magának lakást a városban – törli meg
zsebkendőjével a szemöldökét, a fülét, a száját és az orrát
Scavino tábornok. – És arra kérem, ne tartson kapcsolatot a
tisztekkel.
– Úgy értsem, hogy baráti kapcsolatokat, tábornok úr? –
kapkod levegő után Pantoja százados.
– Nem is szerelmi kapcsolatot – kuncog, majd krákog,
köhög Beltrán atya.
– Tudom, hogy ez súlyos dolog, és nem lesz könnyű
magának – állapítja meg együttérzően Scavino tábornok. – De
nincs más mód, Pantoja. A küldetése révén Amazónia alja
népével fog kapcsolatba kerülni. És csak úgy tudjuk
megakadályozni, hogy ez visszaüssön a Hadseregre, ha ön
feláldozza magát.
– Egyszóval, el kell titkolnom tiszti mivoltomat – pillant
meg a távolban egy fára mászó meztelen gyereket, egy
rózsaszínű, sánta kócsagot, egy lángokban álló cserjést
Pantoja százados. – Civilben kell járnom, civilekkel kell
összejönnöm, még a munkámban is civilnek kell lennem.
– De mindenkor katonaként kell gondolkoznia – üt az
asztalra Scavino tábornok. – Kijelöltem egy hadnagyot, ő lesz
az összekötőnk. Hetenként egyszer fognak találkozni, és rajta
keresztül fog beszámolni a ténykedéséről.
– Egy csöppet se aggódjon: hallgatni fogok, mint a sír –
markolja meg a söröspoharat, és kívánja az egészségére
Bacacorzo hadnagy. – Mindenről tájékoztattak, százados úr. A
keddi napokon találkozzunk, ha ez megfelel önnek. Arra
gondoltam, hogy a megbeszéléseinket kis bárokban,
lebujokban tarthatnánk. Ezentúl gyakran kell látogatnia ilyen
helyeket, igaz?
– Úgy bánt velem, mintha gonosztevő, leprás volnék –
hordozza végig tekintetét a kitömött majmokon, papagájokon,
madarakon és a pultnál állva iddogáló embereken Pantoja
százados. Hogy az ördögbe kezdjek el dolgozni, ha maga
Scavino tábornok szabotálja a munkámat? Ha a saját
felettesem azzal kezdi, hogy kedvemet szegi, azt kívánja,
bújjak maskarába, és ne mutatkozzak az emberek előtt.
– Olyan jókedvűen mentél be a Parancsnokságra, és most
megint olyan a képed, mintha citromba haraptál volna –
ágaskodik, csókolja meg az arcát Pochita. – Mi történt, Panta?
Talán elkéstél, és Scavino tábornok lehordott?
– Mindenben a segítségére leszek, százados úr – kínálja sült
pálmarügyszeletkékkel Bacacorzo hadnagy. – Nem vagyok
szakember, de minden tőlem telhetőt megteszek. Ne
keseregjen, sok tiszt bármit megadna, ha az ön helyébe
kerülhetne. Gondoljon arra, hogy milyen nagy függetlenséget
fog élvezni; saját maga fogja meghatározni a munkaidejét, a
munkamódszereit. Nem beszélve az egyéb csemegékről,
százados úr.
– Ebben a ronda lakásban fogunk lakni? – nézi a mállott
falakat, a mocskos padlót, a mennyezetről lelógó pókhálókat
Leonor asszony. – Miért nem azokban a szép Tiszti Házakban
kaptál lakást?! Ez megint a te élhetetlenségedre vall, Panta.
– Ne higgye, hogy elvesztettem a hitemet, Bacacorzo,
mindössze arról van szó, hogy borzasztóan meg vagyok
zavarodva – motyogja Pantoja százados, miközben
kóstolgatja, rágcsálja, majd egy elismerő felkiáltással jóízűen
nyeli a falatokat. – Jó szervező– irányító vagyok, ez igaz. De
kiszakítottak a valódi közegemből, és most itt állok, mint
szamár a hegyen.
– Megnézte már a jövendő hadműveleti központját? – tölti
újból tele a poharakat Bacacorzo hadnagy. – Scavino tábornok
körlevelet adott ki: egyetlen iquitosi tiszt sem közelítheti meg
az Itaya folyó partján levő raktárakat, különben harmincnapi
szigorított fogdára ítélik.
– Még nem, majd holnap, kora reggel – iszik, törli meg a
száját, tartja vissza a böfögést Pantoja százados. – Mert
legyünk őszinték, ahhoz, hogy ezt a feladatot úgy hajtsam
végre, ahogyan elvárják tőlem, tapasztalatokkal kellene
rendelkeznem ebben a tárgyban. Ismernem kellene az éjszaka
világát, egy kicsit lumpnak kellene lennem.
– Így akarsz bemenni a Parancsnokságra, Panta? – áll eléje,
tapogatja meg a rövid ujjú inget, szaglássza meg a kék
nadrágot, a zsokésapkát Pochita. – És az egyenruhád?
– Sajnos, ez nem az én esetem – szomorodik el, süti le a
szemét szégyenlősen Pantoja százados. – Sohasem voltam
mulatós természetű. Még legénykoromban se.
– Hogyhogy nem járhatunk össze a tiszti családokkal? –
hadonászik a tollseprűvel, a seprűvel, a vödörrel, porol, söpör,
csodálkozik Leonor asszony. – Úgy kell élnünk, mintha civilek
lennénk?

– Tudja, már kadét koromban is inkább benn maradtam az

iskolában tanulni a kimenőnapokon – emlékezik bánatosan
Pantoja százados. – Különösen a matematikára hajtottam rá,
azt szerettem a legjobban. Sohase jártam zsúrokra. Akár hiszi,
akár nem, csak a legkönnyebb tánokat tanultam meg, a
bolerót és a keringőt.
– Micsoda, még a szomszédok se tudhatják, hogy százados
vagy? – mossa az ablakokat, súrolja a padlót, mázolja a falakat
– hüledezik Pochita.
– Ezért olyan kétségbeejtő számomra, ami most velem
történik – néz körül nyugtalanul, suttog Bacacorzo fülébe
Pantoja százados. – Hogyan tudná megszervezni a
Hölgyvendég Szolgálatot egy olyan valaki, akinek soha
életében nem volt kapcsolata hölgyvendégekkel?
– Különleges megbízatás? – fényesíti az ajtókat, béleli ki
papírral a szekrényeket, akasztja föl a képeket Pochita. – A
Titkosszolgálatnak fogsz dolgozni? Aha, már értem ezt a nagy
titokzatosságot.
Szinte látom magam előtt azt az ezernyi, rám váró, bennem
bizakodó katonát – vizsgálgatja a palackokat, jön tűzbe,
álmodozik Pantoja százados – , akik számolgatják a napokat,
és arra gondolnak, hogy már jönnek, rövidesen megérkeznek,
és higgye el, ilyenkor végigszalad a hátamon a hideg.
– Még hogy katonai titok? Egy frászt – rakosgat a
szekrényben, varrja a függönyöket, törli le a lámpaernyőket,
dugja be a hangulatlámpák dugóját a konnektorokba Leonor
asszony.
– Titkolódzol anyukád előtt? Na, gyerünk, mesélj!
– Nem akarok csalódást okozni nekik – gyötrődik Pantoja
százados. – De hol a fenében kezdjek hozzá?
– Megbánod, ha nem mondod el – veti meg az ágyakat,
teríti le a szőnyegeket, fényesíti a bútorokat, rakja be a
pohárszékbe a poharakat, tányérokat és evőeszközöket
Pochita. – Akkor nem foglak megcsipkedni, ahol úgy szereted,
és nem fogom harapdálni a füledet. Ahogy akarod, fiacskám.
– Az elején, százados úr – bátorítja egy mosollyal és egy
koccintással Bacacorzo hadnagy. – Ha a hölgyvendégek nem
jönnek Pantoja századoshoz, akkor Pantoja százados megy a
hölgyvendégekhez. Gondolom, így a legegyszerűbb.
– Mint egy kém, Panta? – dörzsölgeti a kezét, néz széjjel a
lakásban Pochita, s azt dünnyögi: sokat javítottunk ezen a
disznóólon, ugye, Leonor asszony? – Mint a filmekben? Jaj,
szerelmem, milyen izgalmas!
– Nézzen szét ma este az iquitosi örömtanyákon – ír fel
néhány címet a szalvétára Bacacorzo hadnagy. – „Mao Mao”,
„007”, „Félszemű macska”, „Sanjuancito”. Barátkozzon a
környezettel! Nagyon szívesen elkísérném, de hát tudja,
Scavino tábornok szigorú utasításai.
 – Hová, hová, így kiöltözve, fiacskám? – Leonor asszony azt
feleli, igen, Pochita, rá se lehet ismerni, jutalmat érdemlünk. –
Nofene, de kicsípted magad, még nyakkendőt is kötöttél. Meg
fogsz sülni ebben a melegben. Egy magas szintű megbeszélés?
Éjszaka? Te mint titkosügynök, de vicces, Panta! Igen, pszt,
pszt, máris elhallgatok.
– A felsorolt helyek bármelyikén csak kérdezősködjön a
Kínai Porfirio után – hajtja össze és teszi Pantoja százados
zsebébe a szalvétát Bacacorzo hadnagy. – Ez a pasas a
segítségére lehet önnek. Ő tud szerezni házhoz járó
„mosónőket”. Tudja, hogy kik ezek?
– Ezért Ő nem a folyóban, a máglyán, az akasztófán, és nem
megkövezve vagy megnyúzva halt meg – jajong és sír a fáklyák
szikraesője és az imák moraja fölött Francisco Testvér. – Ezért
feszíttetett fából ácsolt gerendákra, ezért választotta a
keresztet. Hallja, aki hallani akarja, értse meg, aki meg akarja
érteni. Nővéreim! Testvéreim! Háromszor verjétek meg a
melleteket érettem!
– Jó estét kívánok, ha– ha– hapci – fújja ki az orrát, ül le
egy bárszékre, könyököl a pultra Pantaleón Pantoja. – Igen,
egy sört kérek. Nemrég érkeztem Iquitosba, és most
ismerkedem a várossal. Ezt a helyet „Mao Mao”– nak hívják?
Ja, ezért vannak itt azok a kis nyilak, a totemek, már látom.
– Parancsoljon, jó hideg – szolgálja ki, törli meg a poharat,
mutat a szalon felé a pincér. – Igen, ez a „Mao Mao”. Ma
nagyon kevesen vannak, hétfő van.
– Szeretnék megtudni valamit, hm, hm – köszörüli a torkát
Pantaleón Pantoja. – Pusztán tájékozódás céljából.
– Hogy hol lehet macákat szerezni? – formál gyűrűt a
hüvelyk– és mutatóujjából a pincér. – Akár itt is, de ma
elmentek megnézni Francisco Testvért, a keresztes szentet.
Azt mondják, hogy gyalog jött Brazíliából egész idáig, meg
hogy csodákat tesz. De nézze csak, ki jön itt! Hé, Porfirio,
gyere ide! Bemutatom neked az urat, turisztikai információkat
szeretne kapni.
– Kupik és éjszakai pillangók? – kacsint rá, hajol meg
előtte, nyújtja a kezét a Kínai Porfirio. – Telmészetesen, ulam.
Nagyon szívesen adok felvilágosítást, egy pelc az egész.
Mindössze egy pohál sölöcskébe fog kelülni önnek, ugye,
olcsó?
– Örvendek – invitálja maga mellé Pantaleón Pantoja. –
Igen, persze, egy sört. Ne értsen félre, nem egyéni érdekből,
hanem szakmai szempontból érdeklődöm.
– Szakmai szempontból? – utálkozik a pincér. – Remélem,
uram, nem besúgó!
– Kupi, az kevés van – emeli föl három ujját a Kínai
Porfirio. – Egészségéle és a kellemes életle! Két lendesebb és
egy nyomolúságos a koldus népség számála. És vannak
éjszakai pillangók is, akik házhoz jálnak, a saját számlájukla.
Tudja, a „mosónők”.
– Igen? Nagyon érdekes – bátorítja mosolyogva Pantaleón
Pantoja. – Pusztán kíváncsiságból, én nem járok ilyen
helyekre. Magának vannak kapcsolatai? Úgy értem, barátai,
ismerősei ezeken a helyeken?
– A Kínai ott érzi magát elemében, ahol kurválkodás folyik
– vigyorog a pincér. – Ó a beléni Fumanchu, igaz, komám?
Belén az úszó házak városa, Amazónia Velencéje, járt már
arra, uram?
– Sok mindent csináltam én mál az életben, ulam, de soha
nem bántam meg – fújja félre a habot, és iszik egy kortyot a
Kínai Porfirio. – Nem szeleztem vagyont, de tapasztalatokat
annál inkább. Voltam moziban jegyszedő, motolcsónakos,
expoltla dolgozó kígyóvadász.
– És minden állásodból kirúgtak, testvér, mert kurvahajcsár
voltál, és félnótás – gyújt meg neki egy cigarettát a pincér. –
Énekeld el az úrnak, amit a mamácskád jósolt neked!
 Kínai, hogy pénze legyen Stlici lesz vagy lopni megyen
énekel, s ünnepli magát hahotázva a Kínai Porfirio. – Jaj, az
én dlága mamácskám, ott fönn a mennyolszágban! Minthogy
csak egyszel élünk, jól kell élnünk, nem igaz? Lecsúsztatjuk a
második pohál hideget is, ulam.
– Helyes, de hm, hm – vörösödik el Pantaleón Pantoja – ,
van egy jobb ötletem. Ne változtassunk a díszleten, kedves
barátom?
– Pantoja úr? – mézesmázoskodik Chuchupe asszony. –
Igen örülök, fáradjon beljebb, érezze otthon magát! Itt
szívesen látunk mindenkit, kivéve azokat a szégyentelen
katonákat, akik árengedményt akarnak. Helló, Kínai, te
pernahajder!
– Pantoja úl Limából jött, s a balátunk – puszilgat arcokat,
csipked fenekeket a Kínai Porfirio. – Egy kis üzletet fog itt
alapítani. Tudod, Chuchupe, luxus kiszolgálást az úlaknak!
Ezt a tölpét Szemölcsnek hívják, ulam, ő a lokál kabalája.
– Jobban mondva vezetője, bárfiúja, testőrje,
anyjamicsodája – nyújtja oda az üvegeket, szedi össze a
poharakat, inkasszál, kapcsolja be a lemezjátszót, tereli a
lányokat a táncparkettre Szemölcs. – Szóval először jár a
Chuchupe Házában? De biztos, hogy nem utoljára, majd
meglátja. Most kevés a lány, mert elmentek megnézni
Francisco Testvért, azt, aki a Morona tó partján felállította azt
a nagy keresztet.
– Én is ott voltam, lengeteg embel gyűlt össze, a
zsebeseknek biztosan jó alatásuk volt – köszönget jobbra–
balra a Kínai Porfirio. – Fantaszcikus szónok a Testvél.
Nehezen lehetett élteni, de az embeleket nagyon megindította.
– Amit fölszegezel a fára, az mind áldozat, akinek élete a fán
ér véget, az mind fölszáll a mennyekbe, és annak a színe elé
kerül, – kántál Francisco Testvér. – A színes pillangó, amely
vidámsággal tölti meg a reggelt, a rózsa, amely megillatosítja a
levegőt, a denevér, amelynek apró szeme csillog az éjszaka
sötétjében, sőt még a homoki bolha is, amely befúrja magát a
körmünk alá. Nővéreim! Testvéreim! Állítsatok keresztfákat
érettem!
– Milyen komoly megjelenésű ember, bár mégsem lehet
olyan nagyon komoly, ha ezzel a Kínaival mászkál – töröl le
egy asztalt a karjával, int: tessék leülni, mézeskedik
Chuchupe. – Hé, Szemölcs, egy sört és három poharat. Az első
kört a háziak állják.
– Tudja, hogy mi az a chuchupe? – sziszeg, dugja ki a nyelve
hegyét Kínai Profirio. – Amazónia legmélgesebb vipelája.
Képzelheti, miként vélekedik ez az asszonyság az embeli
nemlől, ha kiéldemelte ezt a nevet.
– Elhallgass, te toprongyos! – tapasztja be a száját, tölti tele
a poharakat, mosolyog Chuchupe. – Egészségére, Pantoja úr,
Isten hozta Iquitosban!
– Vipelanyelvű asszony – mutogatja a falakon az
összefonódott meztelen testeket, a csorba tükröt, a vörös
lámpaernyőket, a tarka fotel táncot járó rojtjait a Kínai
Porfirio. – De jó balátnő, és ez a legjobb ház Iquitosban, habál
egy lcicsit ölegecske.
– Vessen egy pillantást az itt maradt árura, uram – mutogat
Szemölcs: – zambó, fehér, japán lányok, sőt még egy albínó is.
Chuchupénak nagyon jó szeme van, uram, meg tudja
válogatni az alkalmazottait.
– De jó ez a zene, az embelnek viszketni kezd a talpa – áll
föl, ragadja karon az egyik nőt, tuszkolja a parkettra, kezd el
táncolni a Kínai Porfirio. – Szabad? Lázzuk meg egy kicsit a
csontjainkat! Gyele, te kis kanca!
– Meghívhatom egy pohár sörre, Chuchupe asszony? –
mosolyog fanyarul Pantaleón Pantoja. – Szeretnék néhány
adatot kérni magától, ha nem veszi zaklatásnak.
 – Kedves gazember ez a Kínai, soha sincs egy vasa se, de
nagyon vidámmá tudja tenni az éjszakát – gyűr össze egy
darab papírt, hajítja Porlirio feje felé, és talál célba Chuchupe.
– Nem tudom, mit zabálnak rajta, de a lányokat majd megeszi
a fene érte. Nézze csak, hogy riszálja magát!
– A maga hm… hm… üzletével kapcsolatos dolgokról –
próbálkozik újra Panteleón Pantoja. – Hogyne, nagyon
szívesen – komolyodik el, bólogat, és fürkészi
röntgenszemekkel Chuchupe – , de én azt hittem, hogy nem
üzleti megbeszélésre jött ide, Pantoja úr, hanem egészen
másért.

– Borzalmasan fáj a fejem – gömbölyödik össze, húzza

magára a takarót Pantita. – Az egész testem sajog, ráz a hideg.
– Már hogyne fájna, hogyne rázna, és részemről nagyon
örülök neki – toporzékol Pochita. – Négy órakor feküdtél le,
és amikor hazajöttél, alig álltál a lábadon, te idióta.
– Háromszor hánytál – sürgölődik fazekak, mosóteknők és
törülközők között Leonor asszony – bűzlik tőled az egész
szoba, fiacskám.
– Magyarázd meg, mit jelent ez, Panta – lép az ágyhoz
szikrázó szemmel Pochita.
– Már mondtam, szerelmem, a munkámmal kapcsolatos –
nyöszörög a párnák között Pantita. – Tudod jól, hogy nem
szoktam inni, és hogy nem szeretek éjszakázni. Kínszenvedés
számomra, hogy ilyesmiket kell csinálnom, kisanyám.
– Ez azt akarja jelenteni, hogy máskor is előfordul majd? –
hadonászik, pityereg Pochita. – Hajnalban hazajárni,
berúgni? Ezt nem, Panta, esküszöm, hogy ezt aztán nem!
– Ugyan, ne veszekedjetek – egyensúlyoz a pohárral, a
kancsóval, a tálcával Leonor asszony. – Nesze, fiacskám, tedd
a homlokodra ezt a kis hideg borogatást, és idd meg ezt az
alkaseltzert! Gyorsan, amíg még pezseg.
 – Ez a munkám, a feladat, amit rám bíztak – keseredik meg,
vékonyodik el, csuklik meg Pantita hangja. – Hiszen én is
utálom ezt, higgyél nekem ! Nem mondhatok el semmit, ne
faggass, súlyosan ártana a karrieremnek! Bízzál bennem,
Pocha!
Nőkkel voltál – tör ki zokogásba Pochita. – A férfiak nem
mulatoznak hajnalig, nők nélkül. Biztos vagyok benne, hogy
nőkkel voltál, Panta. – Pocha, Pochita, szétmegy a fejem,
sajog a hátam – szorítja a borogatást a homlokára, keresgél az
ágy alatt, húz elő egy éjjeliedényt, köpköd nyálat és epét
Pantita. – Ne sírj, mert ha sírsz, gazembernek érzem magam,
pedig nem vagyok az, esküszöm, nem vagyok az!
– Hunyd be szemed, nyisd ki szád – nyújt oda egy gőzölgő
csészét, csücsöríti a száját Leonor asszony. – És most itt ez a
finom, forró kávécska, fiacskám.

HHEÁHSZ 1. sz. jelentés

TÁRGY: Helyőrségek, Határ– és Egyéb Állomások
Hölgyvendég Szolgálata. A parancsnoki iroda létrehozása és a
toborzásra alkalmas helyek értékelése
JELLEGE: Titkos

KELT: Iquitos, 1956. augusztus 12.

Alulírott, Pantaleón Pantoja, a Perui Hadsereg
(Hadtápparancsnokság) századosa, aki a Helyőrségek, Határ–
és Egyéb Állomások Hölgyvendég Szolgálata (HHEÁHSZ)
megszervezésére és az egész amazóniai körzetben való
működtetésére kapott parancsot, tisztelettel jelentkezik Felipe
Collazos tábornoknál, a Hadsereg Igazgatási, Hadtáp és
Szolgáltatási parancsnokánál, köszönti őt, és az alábbiakat
jelenti:
1. Amint megérkezett Iquitosba, személyesen jelentkezett az
V. Körzet (Amazónia) Főparancsnokságán, hogy köszöntse
Roger Scavino tábornok főparancsnokot, aki barátságosan és
szívélyesen fogadta őt, majd a továbbiakban néhány
óvatossági rendszabályt közölt vele, amelyeket a rábízott
feladat leghathatósabb beindítása érdekében kellett
foganatosítani, úgymint:
A Hadsereg jó hírnevének megóvása céljából szükséges,
hogy alulírott ne jelenjék meg soha személyesen a
Főparancsnokságon, se a város laktanyáiban, ne hordjon
egyenruhát, ne lakjon a Tiszti Házakban, ne érintkezzen a
Helyőrség tisztjeivel, vagyis mindenkor úgy viselkedjék,
mintha polgári személy lenne, mivel azok a személyek és
helyiségek, akikkel találkoznia, illetve amelyeket látogatnia
kell (alvilág, bordélyházaik), méltatlanok arra, hogy a
Fegyveres Erők egyik tisztjével szoros kapcsolatba kerüljenek.
Szigorúan tartania kell magát ezekhez az előírásokhoz,
bármennyire fájdalmas is számára, hogy kénytelen eltitkolni
tiszti mivoltát, amely pedig büszkeséggel tölti el, és hogy távol
kell tartania magát fegyvertársaitól, akiket testvéreinek tekint,
és bármennyire is kényes az a családi helyzet, amelyet ez a
körülmény teremt, mivel kötelességszerűen a legteljesebb
mértékben titokban kell tartania küldetésének részleteit anyja
és hitvese előtt, következésképpen a családi béke és a munka
sikere érdekében kénytelen szinte állandóan véteni az
igazmondás ellen. Alulírott vállalja ezeket az áldozatokat,
annak tudatában, hogy a feladat, amit a felettesei bíztak rá,
halaszthatatlanul fontos, és azoknak a katonáknak az érdekét
szolgálja, akik az őserdei vidék legtávolabbi zugaiban
szolgálják a Hazát;
2. Alulírott már birtokba vette az Itaya folyó partján fekvő
területet, amit az V. Körzet Főparancsnoksága jelölt ki a
Hölgyvendég Szolgálat parancsnoki irodája, a
szállítmányozási és ellátó központja (toborzás, ellátás)
céljaira. Már rendelkezésre állnak a Szolgálathoz kirendelt
katonák, akik Sinforoso Caiguas, illetve Palomino Rioalto
névre hallgatnak, s akiket a felettesek kitűnő érzékkel
választottak ki, figyelembe véve kiváló adottságaikat, úgymint
példamutató viselkedésüket, engedelmességüket és a másik
nemhez tartozó egyének iránti bizonyos fokú
közömbösségüket, mivel ellenkező esetben jövendő munkájuk
jellege és az őket körülvevő környezet sajátos mivolta
kísértésbe vihetné őket, s ez nehézségeket okozna a
Szolgálatnak. Alulírott megállapítani kívánja, hogy a hely,
ahol a parancsnoki iroda, valamint a szállítmányozási és ellátó
központ nyert elhelyezést, a lehető legjobb adottságokkal
rendelkezik: elsősorban azzal, hogy nagy kiterjedésű, és közel
fekszik a szállítási útvonalakhoz (Itaya folyó); ezenfelül védett
a kíváncsi és alkalmatlan pillantásoktól, ugyanis a város elég
távol fekszik, és a legközelebbi lakott hely, a Garote nevű
rízsmalom a folyó túlsó partján található (híd nincs). Másrészt
fekvése folytán rendkívül alkalmas egy kis kikötő létesítésére,
ily módon az összes el– és odaszállítás a parancsnokság
közvetlen ellenőrzése mellett mehet majd végbe, amikori
Hölgyvendég Szolgálat útirányrendszerének kidolgozása már
befejezést nyert;

3. Az első héten alulírottnak minden erejét és idejét arra

kellett összpontosítania, hogy kitakaríttassa és rendbe hozassa
az 1323 négyzetméteres, majdnem négyszög alakú terepet (egy
negyedét palatető borítja), amelyet deszkakerítés vesz körül,
rajta két kapu, az egyik az Iquitosba vezető gyalogútra, a
másik a folyóra néz. A tetővel fedett rész 327 négyzetméter, és
kövezett padlójú; két szintből áll, a felső mindössze egy
korláttal ellátott, fából épített galéria, amelyhez egy vaslépcső
vezet föl. Alulírott ott rendezte be a parancsnokságot, személyi
irodáját, a pénztárt és az irattárat. Az alsó szinten – amely
mindenkor szemmel tartható a parancsnoki irodából – nyert
elhelyezést két függőágy Sinforoso Caiguas és Palomino
Rioalto részére, valamint egy egyszerű kivitelezésű árnyékszék
(levezetés a folyóba). A fedetlen rész egy parlagon maradt
földdarab, rajta néhány, még meglevő fa.
A terep rendbehozatalához egy teljes hét talán túl soknak
tűnhet, erélytelenségre vagy lustaságra engedhet
következtetni, de az igazság az, hogy a terület használhatatlan
– ha szabad ezzel a kifejezéssel élnem, förtelmes – állapotban
volt az alább kifejtendő okok miatt: mivel a Hadsereg nem
használta, a raktár különböző törvénytelen üzelmek
színhelyéül szolgált. Így történhetett, hogy Francisco Testvér
néhány követője a birtokába vette a raktárat. Francisco
Testvér külföldi származású egyén, egy új vallás megalapítója
és csodatevő hírében áll; tutajon és gyalog járja végig a
brazíliai, kolumbiai, ecuadori és perui Amazóniát, kereszteket
állít azokban a falvakban, ahol megfordul, keresztre feszítteti
magát, és ebben a különös pózban prédikál portugálul,
spanyolul vagy az őserdei indián nyelveken. Rendszerint
katasztrófákat jövendöl, és arra buzdítja híveit (akik, annak
ellenére, hogy a katolikus és protestáns egyházak ellenséges
magatartást tanúsítanak irántuk, rendkívül sokan vannak,
mivel Francisco Testvér kétségkívül igen nagy szónoki
képességekkel rendelkezik, prédikációi nemcsak az egyszerű
és tanulatlan emberekre gyakorolnak hatást, hanem a
műveltekre is, ahogy az sajnálatos módon alulírott tulajdon
édesanyjának esetében is történt), hogy mondjanak le
javaikról, ácsoljanak kereszteket, és mutassanak be
áldozatokat, mielőtt eljön a világ vége, ami állítása szerint
hamarosan be fog következni. Itt Iquitosban, ahol a napokban
megfordult Francisco Testvér, számos „bárka” létezik (így
nevezik a templomait annak a szektának, amit ez a személy
alapított, aki után a Titkos Szolgálatnak esetleg nyomoznia
kellene, amennyiben ezt a felettesek is indokoltnak tartják), és
a „testvérek” és „nővérek” egy csoportja – így nevezik egymást
– „bárkát” csinált ebből a raktárból is. Felállítottak egy
keresztet, tisztátalan és kegyetlen szertartásaikhoz, amelyek
abból állnak, hogy keresztre feszítenek különféle állatokat,
hogy azoknak vére a kereszt tövében térdeplő hivőkre hulljon.
Ezzel magyarázható, hogy alulírott megszámlálhatatlan
majom– , kutya– , hiúz– , sőt papagáj– és kócsagtetemet
talált a területen, ezenfelül váladék– és vérfoltokat, valamint
nagy mennyiségű, kétségtelenül fertőző, bomlásnak indult
anyagot. Azon a napon, amikor alulírott birtokba vette a
területet, karhatalmat kellett igénybe vennie a „Bárka
Testvérei”– nek az eltávolításához, amikor a „testvérek” arra
készültek, hogy keresztre szögezzenek egy hüllőt, amelyet
elkoboztam és beszolgáltattam az V. Körzet Katonai
Élelmezési Raktárába.

Ezt a jobb sorsra érdemes helyet előzőleg Poncio Mester, a

varázsló vagy kuruzsló használta, akit a „testvérek” erőszakos
eszközökkel kergettek el innen, s aki itt éjszakai szertartásokat
rendezett, amelynek során a résztvevők egy bizonyos
ayahuasca nevű kéregből készült főzetet ittak, amely állítólag
betegségeket gyógyít, és hallucinációkat okoz, de sajnos
azonnali fizikai rendellenességeket is, úgymint erős nyál– és
húgyképződést, nagymérvű hasmenést és gennyes keléseket,
amelyek a későbbiek során a feláldozott állatok tetemeivel és a
hulladékra, döghúsra odasereglő rengeteg keselyűvel és
ragadozóval valóságos pokollá változtatták ezt a helyet a látás
és a szaglás számára egyaránt. Alulírott kénytelen volt
kapákat, gereblyéket, seprűket, vödröket beszerezni Sinforoso
Caiguas és Palomino Rioalto részére (lásd. 1., 2., 3. sz.
nyugta), hogy a felügyelete alatt végzett szorgos munkával
elégessék a szemetet, vízzel tisztára súrolják a padlót és a
falakat, és mindent fertőtlenítsenek. Ezt követően be kellett
tömni a lyukakat, mérget és csapdákat kellett elhelyezni az ott
hemzsegő rágcsálók ellen, amelyek – bár ez túlzásnak hangzik
– csapatostól bújtak elő, és komótosan, mindenre fittyet
hányva sétálgattak alulírott szeme előtt, sőt néha még a
lábának is nekiszaladtak. Intézkedés történt a falak
kimeszelésére és festésére is, amit a rongálások, az arcpirító
feliratok és rajzok (a hely bizonyára bűnös szerelmek
rejtekhelyéül is szolgált), valamint a „testvérek” ott díszelgő
keresztjei tettek elodázhatatlanná. A beléni piacon sikerült
alkalmi áron beszerezni néhány, egyébként is szükséges
irodabútort, úgymint íróasztalt, széket, szekrényt és
irattárolót a parancsnoki iroda számára (4., 5., 6., és 7. sz.
nyugta). Ami a terület fedetlen részét illeti – ahol számos, a
Hadsereg által ott hagyott tárgy található, még abból az
időből, amikor a terület raktár céljaira szolgált (kannák,
gépkocsi– és motorroncsok), amit a Hölgyvendég Szolgálat
nem akart megsemmisíteni, amíg erre nem kap utasítást – ,
megtisztítottuk a bozóttól, és kellő módon rendbe hoztuk (az
egyik bozótból még egy döglött kígyó is előkerült); mindezt
előrebocsátva, alulírott tisztelettel jelenti, hogy hét nap alatt,
napi tíz– , sőt tizenkét órai kemény munkával sikerült abból a
leírhatatlan szemétdombból, amit átvett, egy lakható,
egyszerű de rendes, tiszta, sőt kellemes helyet teremtenie,
amely Hadseregünk minden részlegét megilleti, még akkor is,
ha az nem hivatalos, mint a jelen esetben is;

4. Miután a terület rendbehozatala befejeződött, alulírott

hozzálátott különböző térképek és szervezeti táblázatok
elkészítéséhez, hogy a legnagyobb pontossággal
meghatározható legyen a HHEÁHSZ működési területe, a
majdani igénybevevők feltételezhető száma, valamint azok az
útvonalak, amelyeken a különítmények fognak közlekedni. Az
első helyrajzi felmérés a következő adatokat eredményezte: a
Hölgyvendég Szolgálat egy hozzávetőlegesen 400 000
négyzetkilométeres körzetet fog ellátni, amely magában foglal
8 Helyőrséget, 26 Állomást és 45 Tábort, mint potenciális
igénybevételi központokat, amelyek a parancsnokságtól, a
szállítmányozási és ellátó központtól legegyszerűbben légi és
folyami úton közelíthetők meg (lásd. 1. sz. térkép), bár
különleges esetekben a szállítás szárazföldi úton is történhet
(Iquitos környéke, Yurimaguas, Contamana és Pucallpa). A
Hölgyvendég Szolgálatot igénybe vevők várható számának
meghatározása érdekében, alulírott bátorkodott szétküldeni
(az V. Körzet főparancsnokának jóváhagyásával) a
Helyőrségekre, Határőr és Egyéb Állomásokra az alábbi, saját
maga által kidolgozott tesztet azzal a céllal, hogy a
századparancsnokok vagy, akadályoztatásuk esetén, az
alegységparancsnokok véleményezzék.
1. Hány nőtlen tisztes és közkatona van a parancsnoksága
alatt? Válaszadás előtt vegye figyelembe, hogy a vizsgálandó
célok miatt a teszt a házasok közé sorolja nemcsak azokat a
tiszteseket és közkatonákat, akik egyházi vagy polgári
házasságban élnek, hanem azokat is, akiknek élettársuk
(ágyasuk) van, sőt azokat is, akik rendszertelenül,
alkalomszerűen tartanak fenn valamilyen intim kapcsolatot
annak a katonai létesítménynek a közelében, ahol szolgálatot
teljesítenek.
MEGJEGYZÉS: a teszt célja, hogy a lehető legnagyobb
pontossággal kimutassa a parancsnoksága alá tartozó azon
férfiak számát, akik semmilyen formában, sem állandó, sem
alkalomszerű jelleggel nem folytatnak házaséletet.
2. A parancsnoksága alá tartozó nőtlenek számának a
legnagyobb pontossággal történő meghatározása után (a
teszt erre vonatkozó szempontjai szerint) vonja le a kapott
mennyiségből mindazon tisztesek és közkatonák számát, akik
valamilyen oknál fogva alkalmatlanoknak tekinthetők a
normális házasélet bizalmas tevékenységeinek
végrehajtására. Azaz homoszexuálisok, megrögzött
önfertőzők, impotensek, nemileg közönyösök.
MEGJEGYZÉS: tekintettel arra, hogy természetszerűleg
mindenki tart a szóbeszédtől, és figyelembe véve az emberi
előítéleteket, valamint azt a magától értetődő félelmet, hogy
ízetlen tréfák célpontjaivá válnak azok, akik beismerik, hogy
a kivételek közé tartoznak, felhívjuk a tesztért felelős tiszt
figyelmét arra, hogy nagyon kockázatos lenne a statisztikai
kiküszöbölés végrehajtása során kizárólag az érdekelt tisztes
vagy közkatona állításaira támaszkodni. Ezért ajánlatos,
hogy a teszt ezen pontjának megválaszolásához a tiszt
egészítse ki a személyes kikérdezés alapján nyert adatokat
másoktól származó értesülésekkel (az illető barátainak és
bajtársainak bizalmas közléseivel), saját megfigyeléseivel
vagy egyéb ügyes és ötletes módon megszerzett adatokkal.
3. A levonás végrehajtása és a parancsnoksága alá
tartozó, a házasélethez szükséges képességekkel rendelkező
nőtlen tisztesek és közkatonák számának meghatározása
után megfontolt és tapintatos eljárással állapítsa meg az e
csoportba tartozók részére a havi házasélet– jellegű
szolgáltatásoknak azt a számát, amely az érdekeltek becslése
vagy biztos tudomása szerint feltétlenül szükséges
férfiasságuk igényeinek kielégítésére. MEGJEGYZÉS: a teszt
célja egy maximális és egy minimális igénykeret
meghatározása, az alábbi példa szerint:

X. Egyén I Maximális igény havonta: 30 Minimális igény

havonta: 4
4. A fenti keret meghatározása után igyekezzék
megállapítani ugyancsak a parancsnoksága alá tartozó, a
házasélethez szükséges képességekkel rendelkező nőtlenek
csoportjában a hözvetett kipuhatolás, a látszólag ok nélkül
feltett kérdések stb. módszerével, hogy az egyén a saját
esetében mennyire becsüli, illetve tudja pontosan
meghatározni azt az időt, amit a házassági szolgáltatás
igényel (az előjátéktól a kielégülési~, ugyancsak
maximális/minimális módszer szerint: Maximális igény
szolgáltatásonként: 2 óra
Minimális igény szolgáltatásonként: 10 perc)
MEGJEGYZÉS: a tesztnek mind a 3., mind a 4. pontjában
számítsa ki az átlagot, és ezt a számot terjessze fel, a
tájékoztatás személyekre való lebontása nélkül. A teszt célja,
hogy meghatározza a parancsnokság alá tartozó tisztesek és
közkatonák férfiassága szempontjából szükséges
szolgáltatások számának igényelt havi átlagát, valamint az
egyszeri szolgáltatáshoz igényelt időtartamátlagot.
X. Egyén
Alulírott szeretné leszögezni, hogy a Helyőrségek,
Állomások és Táborok tisztjei lelkesen, gyorsan és pontosan
válaszoltak a szóban forgó tesztre (mindössze körülbelül
tizenöt Állomás
adatait nem tudtuk feldolgozni összeköttetési akadályok
miatt, amiket a rossz idő, a távközlési felszerelések
meghibásodása okozott), és ez az alábbi táblázat elkészítését
tette lehetővé:
A Hölgyvendég Szolgálat feltételezhető igénybevevőinek
száma: 8726 (nyolcezer– hétszázhuszonhat)
Az egy hónapra eső szolgáltatások száma (az igénybevevő
által kívánt átlag: 12 (tizenkettő) A szolgáltatás egyszeri
időtartama (igényelt átlag: 30 perc)
Ennek értelmében a Hölgyvendég Szolgálatnak ahhoz,
hogy a feladatát maradéktalanul végrehajtsa, biztosítania
kellene az V. Körzet (Amazónia) valamennyi Helyőrsége,
Határőr– és Egyéb Állomása részére havi átlagban 104 712
(száznégyezer– hétszáztizenkettő) szolgáltatást, ami
természetesen a jelenlegi helyzetben még nagyon távoli
célkitűzés. Alulírott tudatában van azon kötelességének, hogy
a Szolgálat működését szerény és elérhető célok kitűzésével
kell beindítania, megszívlelve az olyan közmondásokban rejlő
igazságot és bölcsességet, mint „lassan járj, tovább érsz” és
„nem attól kel föl a nap, hogy a kakas kukorékol”.
5. Alulírott tudni szeretné, hogy a Hölgyvendég Szolgálat
feltételezhető igénybevevői közé besorolandóak– e a közbenső
rendfokozatúak (tiszthelyettesek) is. Éppen ezért azonnali
utasítást kér e tárgyban, mivel a felettesek igenlő válasza
esetén jelentős mértékben megváltoznak a kapott
eredmények. Számításba véve a feltételezhető igénybevevők
máris magas számát és a megmutatkozó növekvő igényeket,
alulírott bátorkodik javasolni, hogy a Hölgyvendég Szolgálat,
legalábbis működésének első szakaszában, ne terjessze ki a
szolgáltatásokat a közbenső rendfokozatúakra.
6. Alulírott eljárt a toborzás céljából fontos kapcsolatok
létesítése érdekében is. Egy Porfirio Wong, alias Kínai nevű
egyén közreműködése révén – akit a véletlen műve folytán
ismert meg a „Mao Mao” nevezetű éjszakai létesítményben
(Pebas utca 260.) – egy éjszakai órában eljutott a félvilági nők
által látogatott, és általában Chuchupe Háza néven ismert
szórakozóhelyre, amit Leonor Curinchila asszony, alias
Chuchupe vezet, s ami a Nanay fürdőhelyre vezető műút
mellett található. Mivel Porfirio Wong jó barátja az említett
Leonor Curinchilának, bemutatta neki alulírottat, aki a cél
érdekében egy nemrég idetelepült és szórakozást kereső
iquitosi kereskedőnek (export– import) adta ki magát.
Nevezett Leonor Curinchila késznek mutatkozott az
együttműködésre, és alulírottnak sikerült – a cél érdekében,
nem lévén más választása, kénytelen volt jó néhány pohár italt
elfogyasztani (8. sz. nyugta) – a helyiség alkalmazottainak
szokásaival és módszereivel kapcsolatos érdekes adatokat
gyűjtenie. Ezek szerint a Chuchupe Házában mintegy tizenhat
nőből áll az a stáb, amit állandónak lehetne nevezni, de
tartoznak ide más nők is, tizenöten– húszan, akik
rendszertelenül dolgoznak, egyik nap ott vannak, a másik nap
távol maradnak különböző okok miatt, a szolgáltatások
nyújtása közben szerzett venereás megbetegedésektől (pl.
gonorrhea vagy sánker) egészen az átmeneti életközösség
létesítéséig vagy időre szóló szerződésekig (pl. a fakereskedő
elkísérteti magát egyhetes útjára a hegyekbe), amelyek miatt
bizonyos ideig távol maradnak munkahelyükről. Röviden
összefoglalva, a Chuchupe Házának teljes személyzete, az
állandókkal és az időszakosokkal együtt mintegy harminc
kéjhölgyből áll, bár a tényleges (de bármikor felfrissíthető)
stáb minden éjjel ennek csak a fele. Azon a napon, amikor
alulírott a látogatást végrehajtotta, mindössze nyolc nő
jelenlétét észlelte, de ennek különleges oka volt: a már
említett Francisco Testvér megérkezése Iquitosba. A nyolc
közül majd mindegyik elmúlt már huszonöt éves, bár ez a
becslés nem biztos, hogy helytálló, mivel Amazóniában a nők
idő előtt öregszenek: nem ritka eset, hogy az ember az utcán
nagyon csábító külsejű, fejlett csípőjű, duzzadó keblű és sokat
sejtető járású nőcskékkel találkozik, akiket partvidéki
mértékkel mérve húsz– huszonkét évesnek nézne, de kiderül,
hogy tizenhárom vagy tizennégy évesek, másrészről alulírott a
megfigyeléseit félhomályban eszközölte, mivel a Chuchupe
Házában igen szegényes a világítás – vagy a technikai
eszközök hiánya miatt, vagy ki tudja, talán ledérségből, mivel
a félhomály csábítóbb a világosságnál, és ha szabadna egy
elmésséget elsütnöm, talán azért is, mivel „sötétben minden
tehén fekete”. Tehát a nők többsége a harminc felé közeleg, de
szinte mindegyikük jó megjelenésű, főleg, ha az ember
messziről nézi őket, és ha funkcionális szempontok, nem
pedig kifinomult igények alapján ítéli meg őket, vagyis vonzó,
gömbölyded testek, különösen a csípő és a mellek
tekintetében, ami a Hazának ebben a szögletében nem ritka
jelenség, és elfogadható arcok, bár közelről nézve itt már több
kifogásolnivaló akadhat, mivel a szervezetet legyengítő
éghajlat és az elégtelen egészségvédelem következtében
Amazóniában oly gyakori foghullás, pörsenések és
himlőhelyek elcsúfították őket. A nyolc jelenlevő nő közül a
legtöbb fehér bőrű, vad bennszülöttekre jellemző vonásokkal,
azután a mulattok és végül a keleti típusúak következnek. Az
átlagos testmagasság inkább alacsony, mint magas, és az
egész személyzet legfőbb közös tulajdonsága az életkedv és az
egész vidékre olyannyira jellemző vidámság. Alulírott a
helyiségben való tartózkodása idején megfigyelte, hogy a
kéjhölgyek, amikor éppen nem voltak elfoglalva a
szolgáltatásokkal, vidáman ricsajozva táncoltak, daloltak, a
fáradtság vagy a kedvetlenség legkisebb jele nélkül, és sokszor
trágár vicceket eresztettek meg, kihívóan kellették magukat,
ami magától értetődő egy ilyen jellegű intézményben. De
mindezt ártatlanul, kötözködés nélkül, bár azokból a
megjegyzésekből ítélve, amelyek Leonor Curinchila és Porfirio
Wong száján kicsúsztak, néha balesetek és véres események is
történnek.
Továbbá alulírott a már említett Chuchupénak
köszönhetően kiderítette, hogy a szolgáltatási díjszabás
változó, és annak csupán kétharmad része illeti a szolgáltatást
nyújtó személyt, egyharmad része a lokál jutaléka. A díjszabás
különbözősége a kéjhölgy kisebb vagy nagyobb testi
vonzerejétől, a szolgáltatás időtartamától függ (az a vendég,
aki többszöri szolgáltatást óhajt, vagy együtt akar hálni a
szolgáltatást végző nővel, természetesen többet fizet, mint az,
aki megelégszik egy gyorsan kivitelezett, pusztán fiziológiai
szolgáltatással), és nem utolsósorban függ a kéjhölgy
hajlandóságától, szakértelmének fokától. Curinchila
elmagyarázta, hogy szöges ellentétben alulírott naiv
föltételezésével, a vendégeknek nem a többsége, hanem csak
elenyésző kisebbsége éri be az egyszerű és természetes
szolgáltatással (díjszabás: 50 sol; időtartam: 15– 20 perc), a
legtöbbjük egy egész sor variációra tart igényt, úgymint elő–
és utójátékra, valamint olyan pozitúrákra és egyéb bonyolult
figurákra, amelyek kimerítik a nemi aberráció fogalmát. A
szolgáltatások árnyalt, gazdag választékában szerepel a
kéjhölgy által végrehajtott egyszerű kielégítéstől kezdve
(kézzel: 50 sol, szájjal, azaz „pikulázva” 200) egészen a
szodomita aktusig (közönséges kifejezéssel „löket a kis
lyukba” vagy „kakával”: 250) a 69– es (200 sol), a szapphói
jelenet, azaz „punci– parti” (200 sol személyenként) vagy a
ritkább esetek, amikor a vendégek korbácsütéseket akarnak
adni vagy kapni, maskarát ölteni vagy látni, amikor azt
kívánják, hogy imádják, megalázzák vagy éppen széklettel
rondítsák le őket; ezeknek a különcségeknek a díjszabása 300
és 600 sol között mozog. Tekintettel az országban uralkodó
nemi etikára és a HHEÁHSZ szűkös költségvetéseire, alulírott
úgy döntött, hogy azokat a szolgáltatásokat, amelyeket a
munkatársaktól megkövetel, és amelyeket következésképpen
az igénybevevők elvárhatnak, az egyszerű és természetes
szolgáltatásokra korlátozza, kirekesztve az összes felsorolt
torzulást és a vele szellemben rokon fajtalankodást. Ennek az
alapelvnek az értelmében hirdeti meg a Hölgyvendég
Szolgálat a toborzást, és szabja meg a szolgáltatások
időtartamát és díjtételeit. Mindez nem zárja ki, hogy amikor a
Szolgálat már képes lesz a mennyiségi igényeket teljes
mértékben kielégíteni, és elegendő anyagi eszközökkel fog
rendelkezni, valamint az ország erkölcsi paraméterei tágabbak
lesznek, fontolóra lehet majd venni, hogy nem volna– e
célszerű a szolgáltatások körében minőségi változatosságot is
bevezetni az egyéni esetek, elképzelések és kívánalmak
kielégítése céljából (ha a felettesek hozzájárulnak, és
felhatalmazást adnak rá).
Alulírottnak nem sikerült a valószínűségszámítás és a
piackutatás (piactechnika) által megkívánt pontossággal
megállapítania, hogy mennyi az egy kéjhölgy által eszközölt,
illetve eszközölhető szolgáltatások napi átlaga, amelynek
ismeretében megközelíthetőleg fogalmat alkothatnánk
először: a havi bevételükről, másodszor: az operatív
teljesítőképességükről, mert ezen a területen látszólag a
legelképesztőbb rendszertelenség uralkodik. Így
megtörténhet, hogy egy kéjhölgy egyetlen hét alatt annyit
keres, amennyit máskor két hónap alatt sem tud összeszedni,
és ez különböző bonyolult tényezőktől függ, amelyek között
valószínűleg az éghajlati viszonyok, sőt még a bolygók is
szerepelnek (az égitestek hatása a férfiak mirigyeire és nemi
ösztöneire), de ezen tényezők meghatározása nem túlzottan
fontos. Azt azonban alulírottnak sikerült kiderítenie tréfák és
beugrató kérdések segítségével, hogy a legtehetségesebb és
leghatékonyabb örömlányok egy eredményes éjszakai
műszakban (szombaton vagy ünnep előestéjén) mintegy húsz
szolgáltatást képesek eszközölni, anélkül hogy túlságosan
kimerülnének, és ez az alábbi számítást teszi lehetővé: egy tíz
főből álló, a legnagyobb teljesítményű hölgyvendégekből
összeválogatott különítmény havonta 4800 egyszerű és
természetes szolgáltatást tudna nyújtani (hatnapos
munkahét), ha full time és akadályoztatás nélkül dolgozik.
Tehát, a maximális célként kitűzött havi 104 712 szolgáltatás
biztosításához egy 2115 fős, a legmagasabb kategóriájú
hölgyvendégekből válogatott állandó testületre lenne szükség,
amely teljes munkaidőben és minden akadályoztatás nélkül
dolgozna. Természetesen ez a lehetőség jelenleg az ábrándok
világába tartozik.
 2
A létesítményekben dolgozó kéjhölgyek mellett (a
Chuchupe Házán kívül van a városban két másik hasonló
intézmény is, bár ezek kevésbé rangosaknak látszanak) nagy
számban találhatók Iquitosban „mosónőnek” nevezett lányok
is, akik az utcán sétálva élik félvilági életüket, házról házra
járva kínálgatják szolgálataikat, különösen hajnaltájt és
sötétedéskor, lévén ilyenkor a leggyengébb a rendőri
felügyelet, vagy vendégekre vadászva ácsorognak különböző
helyeken, például a Július 28– a téren és a temető környékén.
Ezen okokból kifolyólag biztosra vehető, hogy a HHEÁHSZ
számára nem fog semmiféle nehézséget jelenteni a személyzet
összetoborzása, hiszen az itteni munkaerő bőségesen elegendő
kezdeti szerény lehetőségeinkhez.
A Chuchupe Házának és a hasonló műintézeteknek női
alkalmazottai, valamint a saját számlára dolgozó „mosónők”
egyaránt rendelkeznek hímnemű pártfogókkal (stricik vagy
selyemfiúk), ezek általában büntetett előéletű egyének,
többjüknek rendezésre váró adóssága van az
igazságszolgáltatással, és a lányok kénytelenek átadni nekik
(sokan saját akaratukból teszik) keresményük egy részét vagy
az egészet. A Hölgyvendég Szolgálatnak a személyzet
toborzásánál számításba kell majd vennie az ügynek ezt a
vonatkozását is – a stricik vagy nehéz fiúk létezését – mivel
kétségtelen, hogy ezek az egyének bajok forrásaivá lehetnek.
De alulírott jól tudja, még felejthetetlen kadét korából, hogy
nincs olyan feladat, amelynek ne lennének nehézségei, és
nincs olyan nehézség, amit erővel, akarattal és munkával ne
lehetne legyőzni.
Úgy tűnik, hogy Chuchupe Házának vezetése és fenntartása
mindössze két személy erőfeszítéseinek eredménye, az egyik a
tulajdonosnő, Leonor Curinchila, a másik pedig egy fölöttébb
alacsony termetű, majdhogynem törpe, meghatározhatatlan
korú, félvér emberke, Juan Rivera, más néven Szemölcs, aki a
mindenes tisztét tölti be, kezdve a pincemestertől egészen a
takarítóig, és családiasan tréfálkozik a személyzettel, az meg
készségesen és tisztelettel engedelmeskedik neki, és aki a
vendégek körében igen népszerű. Ebből kiindulva, alulírott
arra gondolt, hogy az említett példa szerint a Hölgyvendég
Szolgálat minimális adminisztratív személyzettel
működhetne, miután a szükséges szervezési munkák
befejeződtek. Ennek a toborzásnál is számba jöhető helynek a
földerítése alulírott számára arra volt jó, hogy általános képet
alkothatott magának arról a környezetről, amelyben majd
szükségképpen dolgoznia kell, és végiggondolhatott néhány,
azonnal végrehajtandó tervet, amelyeket kidolgozásuk után
nyomban felettesei elé fog terjeszteni jóváhagyásra,
módosításra vagy elutasításra.
7. Alulírott, a minél szélesebb körű tudományos ismeretek
megszerzésére irányuló buzgalmában, amelyek lehetővé teszik
számára az elérendő célnak és az elérés módjának jobb
megismerését, megkísérelt beszerezni Iquitos könyvtáraiból
és könyvkereskedéseiből egy könyv– , nyomtatvány– és
folyóirat– állományt a legfontosabb művekből, azokra a
szolgáltatásokra vonatkozóan, amelyeket a HHEÁHSZ– nak
kell nyújtania, de sajnálattal kell közölni a felettesekkel, hogy
fáradozása szinte teljesen hiábavalónak bizonyult, mivel
Iquitos két könyvtárában, a Városi Könyvtárban és az
Ágostonrendi Szerzetesek Gimnáziumának Könyvtárában
nem talált se általános, se speciális kérdésekkel foglalkozó
irodalmat, amely kifejezetten az őt foglalkoztató témáról
szólna (nemiség és a vele kapcsolatos kérdések), ellenben
néhány nagyon keserves percet élt át, miközben ez irányban
nyomozott, mivel az alkalmazottaktól igen éles válaszokat
kapott, és a Szent Ágoston Könyvtárban egy pap odáig
merészkedett, hogy erkölcstelennek nevezte. Alulírott a város
három könyvkereskedésében, a Luxban, a Rodriguezben és a
Messiásban se talált színvonalas anyagot (van egy negyedik
könyvkereskedés is, a hetednapos ádventistáké, de ott még
megkísérelni sem volt érdemes a keresést); mindössze –
ráadásul fölemelt áron – (9. és 10. sz. nyugta) – néhány
jelentéktelen népszerűsítő kézikönyvet sikerült csak
beszerezni, amelyek címe: Hogyan növeljük a férfihevületet?
Hevítőszerek és a szerelem egyéb titkai, A nemiség húsz
leckében, amelyekkel szerény keretek között megalapozta a
HHEÁHSZ könyvtárát. Kéri a feletteseket, hogy egyetértésük
esetén szíveskedjenek küldeni Limából egy válogatott anyagot
a férfi és a nő nemi tevékenységét elméleti és gyakorlati
szempontból tárgyaló szakkönyvekből, és legfőképpen
forrásanyagot az alapvetően fontos kérdésekről, úgymint a
venereás betegségekről, a nemi kór megelőzéséről, a
pervezitásokról stb., ami kétségtelenül a Hölgyvendég
Szolgálat javát fogja szolgálni;
8. Befejezésül, a jelentés kényes témájának ellensúlyozása
érdekében alulírott egy derűs és személyes jellegű anekdotát
bátorkodik elmondani, miszerint a Chuchupe Házában tett
látogatása majdnem hajnali négy óráig elhúzódott, és komoly
gyomorbántalmakat okozott, amelynek kiváltó oka a
kényszerű és bőséges italozás volt, amelyben alulírottnak
nincsen kellő gyakorlata, minthogy egyáltalán nem kedveli az
italt, amitől egyébként az orvos is eltiltotta (a szerencsére már
megoperált aranyere miatt). Egy civil orvossal volt kénytelen
kezeltetni magát, mivel a kapott utasítások értelmében nem
vehette igénybe a Katonai Egészségügyi Szolgálatot (11. sz.
nyugta), és nem éppen jelentéktelen családi vihart váltott ki az
a tény, hogy hajnalban tért haza otthonába, ildomosnak nem
nevezhető állapotban.
Isten óvja Önt!
Aláírás:
Másolat: Roger Scavino tábornoknak, az V. Körzet
(Amazónia) Főparancsnokának
Melléklet:11 db nyugta és egy térkép

PANTALEÓN PANTOJA
PSZH– százados Hadtápparancsnokság

1956. augusztus 16– ról 17– re virradó éjjel

A chiclayói laktanyában szikrázó napsütésben, az ébresztőt
jelző kürtszóval veszi kezdetét az új nap: zajos sürgés– forgás
a körletekben, vidám nyerítés az istállókban, gyapotszerű
füstpamacsok a konyha kéményei fölött. Néhány pillanat alatt
minden megelevenedik, és mindenütt forró, pezsgő, éber
feszültséggel és élettel teli hangulat uralkodik. De az alapos,
hajlíthatatlan és pontos Pantoja főhadnagy keresztülmegy a
gyakorlótéren – nyelvén és ínyén még ott van a sűrű
kecsketejből készített tejeskávé és a lucumalekvárral megkent
pirítós íze – , ahol a katonazenekar gyakorol a Nemzeti Ünnep
díszszemléjére. Körös– körül egyenes sorokban jókedvűen
masíroznak az egyik század menetoszlopai. De a szigorú
Pantoja főhadnagy már a katonák reggelijének kiosztását
ellenőrzi: ajka hangtalanul és komoran számolja, mikor jut el
a 120– hoz az ételt némán osztó tizedes, mikor adja ki az
utolsó adag kávét, a százhuszadik darab kenyeret és a
százhuszadik narancsot. De Pantoja főhadnagy már szoborrá
meredve ellenőrzi, amint néhány katona az ellátmányt
tartalmazó zsákokat lerakja egy teherautóról: ujjai úgy követik
a rakodás ritmusát, mint egy karmesteré a szimfónia ütemeit.
Háta mögött egy határozott hang, amelyből az alig
észrevehető férfias ellágyulást csak egy borotvaéles hallás
tudná kiérezni, Montes ezredes állapítja meg atyaian: „Nincs
jobb konyha, mint a chiclayói. Még a kínai vagy a francia se,
uraim, ugyan, mit tudnának szembeállítani a rizses kacsa
tizenhétféle változatával?” De Pantoja főhadnagy már a
konyhában kóstolgatja az üstök tartalmát gondosan,
rezzenéstelen arccal. Chanfaina őrmester, a zambó főszakács
le sem veszi a szemét a tisztről, verejtékező homloka, remegő
ajka szorongásról és rémületről árulkodik. De Pantoja
főhadnagy ugyanolyan aprólékosan és szenvtelenül már a
mosodából visszaküldött fehérneműt vizsgálja, amit két baka
műanyag zsákokba rak. De Pantoja főhadnagy már főpapi
pózban elnököl az újoncok csizmáinak kiosztásánál. De
Pantoja főhadnagy most már valóban lelkes, szinte szerelmes
arckifejezéssel kis zászlókat tűz a grafikonokra, kiigazítja egy
táblázaton a statisztikai görbéket, hozzáad egy számot az egyik
szervezeti táblázathoz. A laktanya zenekara vidáman rázendít
egy hetyke tengerészdalra.
Párás vágyakozás járja át a levegőt, felhőzi be a napot, némítja
el a kürtöket, a cintányérokat, a dobokat, egy hangulat, amely
olyan, mint az ujjak között szétfolyó víz, mint egy köpés,
amelyet elnyel a homok, mint a tűzben égő ajak, amely
elüszkösödik, amint megérint egy arcot, egy érzés, amely
olyan, mint a széthulló földgolyó, a végéhez közeledő film,
szomorúság, amelyet a váratlanul kapott gól ébreszt: íme, a
kürt hangja (az ébresztő? az ebédre hívó? a takarodó?) újra
belehasít a langyos levegőbe (reggel? délben? este?). De a jobb
fülön most egyre erősödő viszketés támad, hamarosan
birtokába veszi az egész fülcimpát, átterjed a nyakra,
körüljárja, majd felkúszik a bal fülre: a fül alig észrevehetően
megremeg – láthatatlan pihéi megrezzennek, ezernyi szomjas
pórusa kitágul kérve, keresve – , és a makacs vágyakozást, az
ádáz mélabút most egy titokzatos láz váltja fel, elhatalmasodó
szorongás, kishitűség, amely egy habcsók gúla alakú testét ölti
magára, és mardosó félelem. De Pantoja főhadnagy arca
mindebből semmit se árul el: egyenként szemügyre veszi a
fehérneműraktárba egymás után belépni készülő katonákat.
De a bámészkodó díszegyenruhások között enyhe derültség
támad, ott fenn a magasban, ahol a raktár tetejének kellene
lennie, de ahol most a Nemzeti Ünnep díszemelvénye áll. Itt
van Montes ezredes? Igen. Collazos, a Tigris? Igen. Victoria
tábornok? Igen. López López ezredes? Igen. Jóindulatú
mosoly ül ki az arcukra, gesztenyebarna kesztyűjükkel
eltakarják a szájukat, és kissé elfordítják a fejüket.
Sugdolóznak? De Pantoja főhadnagy tudja, hogy miről, miért,
hogyan. A katonák a sípszóra várnak, hogy bemehessenek a
raktárba átvenni a tiszta fehérneműt, és leadni a piszkosat, de
ő nem akar rájuk nézni, mert gyanítja, tudja, kitalálja, hogy ha
odanéz, szemügyre veszi és megbizonyosodik róla, akkor
Leonor asszony is megtudja, és Pochita is meg fogja tudni. De
hirtelen mégis odatéved a szeme, és vizsgálni kezdi az
alakzatot: hahaha, milyen nevetséges, jaj, micsoda szégyen!
Igen, úgy történt. Bőre alatt sűrűn, mint a vér, csordogál a
szorongás, fagyos rémület lesz úrrá rajta, de ő igyekszik
palástolni érzelmeit, miközben figyeli, hogyan gömbölyödik
ki, gömbölyödik tovább az újoncok egyenruhája a mellükön, a
vállukon, a csípőjükön, a combjukon, hogyan szabadulnak ki a
hajfürtök a sapkák alól, hogyan lágyulnak, édesednek meg és
pirulnak ki az arcok, és hogyan válnak simogatóvá, gúnyossá,
pajzánná a férfipillantások. A rémületen a nevetségesség
vérlázító és megalázó érzése kerekedett fölül. Hirtelen
elhatározza, hogy mindent egy lapra tesz föl, kihúzza magát,
és vezényel: „Ingeket kigombolni, szarháziak!” De máris ott
vonulnak el a szeme előtt a gomblyukból kiszabadult gombok,
az üres gomblyukak, az ingek libegő, beszegett szárnyai, a
bakák kihívó, előreugró mellbimbója, a ringó és
alabástromszínű, a lágy és földbarna mellek, amelyek a
menetelés ütemére himbálóznak. De Pantoja főhadnagy már a
század élén áll, magasba emelt kard, szigorú arcél, nemes
homlok, tiszta tekintetű szem, és elszántan veri lábát az
aszfalthoz: egy– kettő, egy– kettő. Senki se sejti, hogy a sorsát
átkozza. Fájdalma mély, megaláztatása hatalmas, szégyene
végtelen, mert mögötte, mint kancák a latyakban, lustán,
minden harciasság nélkül ott lépkednek az újoncok, akik még
arra se voltak képesek, hogy eltakarják, leszorítsák a mellüket,
mindent elleplező inget vegyenek magukra, a szabályzat által
előírt öt centiméteresre vágják le a hajukat, és lereszeljék a
körmüket. Érzi, ott menetelnek mögötte, és tudja, hogy meg
se próbálnak férfiasan mozogni, kihívóan mutogatják női
mivoltukat, mellüket kidüllesztik, csípőjüket ringatják,
feneküket riszálják, hosszú hajukat lobogtatják. (Végigfut a
hátán a hideg: majdnem bepisilt a nadrágjába, és ezt Leonor
asszony észrevenné, amikor az egyenruháját vasalja, és
Pochita kinevetné, amikor fölvarrja az új stráfot.) De most a
díszlépésre kell összpontosítania minden szellemi energiáját,
mert éppen az emelvény előtt haladnak el. Collazos, a Tigris
komolyan nézi őket, Victoria tábornok elfojt egy ásítást, López
López ezredes megértően, sőt kedélyesen bólogat, és a pohár
nem is lenne olyan keserű, ha nem nézne rá az egyik sarokból
Scavino tábornok szomorúan, dühödten és kiábrándultan
fenyegető szürke szeme.
Most már nem érdekli semmi, a füle megint vadul
bizseregni kezd, most már mindent egy lapra tesz fel, kiadja a
századnak a vezényszót: „Futólépés! Indulj!”, és ő maga mutat
példát. Gyorsan, harmonikusan, ütemesen fut, és puha, forró,
csábító léptek követik, miközben érzi, hogy testében felkúszik
a forróság, ami hasonlít a rizses kacsából felszálló párához,
amikor a teli fazekat leveszik a tűzről. De most Pantoja
főhadnagy hirtelen megáll, és mögötte a megdöbbenést keltő
század. Arcán enyhe pírral egy nem egészen világos
mozdulatot tesz, azonban mindannyian megértik. Működésbe
lendült a mechanizmus, kezdetét vette a várva várt ceremónia.
Elvonult előtte az első szakasz, felháborító, hogy Porfirio
Wong zászlóson milyen lomposan lóg az egyenruha – arra
gondol: „Meg kell fenyíteni, és ki kell oktatni az egyenruha
viseléséről” – de már a bakák vonulnak előtte mozdulatlanul,
kifejezéstelen arccal áll ott – , gyorsan kigombolják
zubbonyukat, felfedik tűzben égő keblüket, kinyújtják
kezüket, szerelmesen megcsipkedik a nyakát, a fülcimpáját, a
fülkagylóját, azután odahajtják a fejüket – egyik a másik után
– (ő megkönnyíti nekik a műveletet azzal, hogy lehajol), és
finoman megharapdálják a füle csücskét. A mohó kéj, az állati
kielégülés, a dühödt és mindent felhabzsolni akaró öröm
feledteti a félelmet, a sóvárgást, a nevetségesség érzését,
miközben az újoncok Pantoja főhadnagy fülét csipkedik,
simogatják és harapdálják. De a bakák között felbukkanó
néhány ismerős arc egy csapásra megkeseríti a boldogságát
egy félelemtüskével: Leonor Curinchila szánalmasan,
nevetségesen masírozik formátlan egyenruhájában, aztán
Szemölcs közeledik, a zászlót a magasba emelve, karján az
ügyeletes tizedes karszalagjával, majd az utolsó szakasz
legvégén – a szorongás olajsugárként tör fel, és elborítja
Pantoja főhadnagy testét– lelkét – egy katona, vonásai még
elmosódottak: de ő tudja – visszatért a fojtogató félelem, a
nevetségesség kínzó érzése, a mámorító melankólia – hogy a
jelvények és a sapka alatt, a nagy zsebű pantallóban és a
lötyögő lenvászon ingben a kétségbeesett Pochita zokog. A
kürt éktelen hamisan recseg, Leonor asszony odasúgja: „Itt a
rizses kacsád, Pantita.”

HHEÁHSZ 2. sz. jelentés

TÁRGY: Helyőrségek, Határ– és Egyéb Állomások
Hölgyvendég Szolgálata.
A számítások helyesbítése, a toborzás beindítása és a
HHEÁHSZ jelvényei
JELLEGE: Titkos
KELT: Iquitos, 1956. augusztus 22.

Alulírott, Pantaleón Pantoja százados PSZH

(Hadtápparancsnokság), a HHEÁHSZ felelős tisztje
tisztelettel jelentkezik Felipe Collazos tábornoknál, a
Hadsereg Igazgatási, Hadtáp– és Szolgáltatási
parancsnokánál, köszönti őt, és jelenti:

1. Az 1. sz., augusztus 12– én kelt jelentésnek abban a

pontjában, amely a hölgyvendégek létszámára vonatkozik, s
amely létszámra a HHEÁHSZ– nak szüksége van ahhoz, hogy
ki tudja elégíteni havi 104 712 szolgáltatásra szóló, az első
piackutatás által grosso modo felbecsült igényt (a felettesek
elnézését kérjük e szakkifejezés használatáért), alulírott a
létszámra vonatkozóan „egy 2115 fős, a legmagasabb
kategóriájú hölgyvendégekből válogatott állandó testület”–
tel számolt (napi húsz szolgáltatás), ha az full time és minden
akadályoztatás nélkül dolgozna. Ebbe a számításba azonban
egy súlyos tévedés csúszott, amelyért kizárólag alulírott a
felelős, mivel férfiszemmel ítélte meg az emberi munkát, s
ennek következtében megbocsáthatatlan módon elfeledkezett
a női nem bizonyos sajátos jellegéről, amely ebben az esetben
a számítások helyesbítését teszi szükségessé, sajnos a
HHEÁHSZ– ra nézve kedvezőtlen értelemben. Az történt,
hogy alulírott elfelejtette levonni a hölgyvendégek
munkanapjainak számából azt a havi öt vagy hat napot,
amikor a nők vérükkel adóznak a természetnek (menstruációs
napok vagy ciklus), amikor is a szolgáltatások nyújtására
alkalmatlanoknak tekinthetők, egyrészt, mert a férfiak között
elterjedt az a szokás, hogy nem érintkeznek testileg a
menstruáló nővel, másrészt, mert a Hazának ezen a vidékén
igen erősen tartja magát az a babona, tabu vagy tudományos
tévhit, hogy az ilyen állapotban levő nővel való intim
kapcsolat impotenciát okoz. Természetesen mindez felborítja
az előző számításokat. Ha figyelembe vesszük ezt a tényezőt,
és bizonyos ráhagyással számolva hölgyvendégenként 22 aktív
munkanapban szabjuk meg a havi átlagot (kizárva az öt
menstruációs napot és a négy közül három vasárnapot, mert
nagyon is helyénvaló az a feltevés, hogy minden hónap egyik
vasárnapja egybeesik a ciklikus vérzéssel), a HHEÁHSZ– nak
egy 2271 fős, a legmagasabb minősítésű hölgyvendégekből álló
stábra lenne szüksége, amely teljes munkaidőben és minden
akadályoztatás nélkül dolgozna, vagyis 156– tal többre, mint
amennyivel az előző jelentés tévesen számolt;

2. alulírott besorozta az első polgári munkatársakat, az

előző jelentésben már említett Porfirio Wong (Kínai), Leonor
Curinchila (Chuchupe) és Juan Rivera (Szemölcs)
személyében. Az említettek közül az első havi 2000
(kettőezer) sol alapilletményt fog kapni, valamint 300
(háromszáz) sol napidíjat a vidéki kiszállások esetén; ő fogja
betölteni a toborzó feladatkörét, amelyre a létesítményekben
dolgozó félvilági nők és a „mosónők” körében fenntartott
széles körű kapcsolatai teszik alkalmassá, valamint a
különítményparancsnokét, akinek a feladata a hölgyvendég
csoportok védelme és az igénybevételi központba történő
elszállításának az ellenőrzése. Leonor Curinchila és élettársa
(ez a kapcsolat áll fenn közte és Szemölcs között) esetében a
szerződtetés könnyebben ment, mint ahogy alulírott
föltételezte, amikor azt az ajánlatot tette nekik, hogy a saját
üzletük mellett a szabad idejükben működjenek együtt a
Hölgyvendég Szolgálattal. Az történt, hogy alulírottnak a
Chuchupe Házában tett második látogatása alkalmával
szívélyes, bizalmas légkör alakult ki, és Leonor Curinchila
felfedte, hogy a csőd szélén áll, és már jó ideje azzal a
gondolattal foglalkozik, hogy túlad az üzletén. Nem a
vendégek hiánya miatt, hiszen a lokál látogatóinak száma
napról napra nő, hanem a különféle súlyos kötelezettségek
miatt, amiket a Rendőri és Kisegítő Erők javára kell lerónia.
Így például a működési engedély egyéves
meghosszabbításáért, amit a Polgárőrség Parancsnokságán
lehet beszerezni, Leonor Curinchilának a törvényes illetéken
kívül ajándék címén tetemes összegeket kell juttatnia
Lenocinios és Bares osztályvezetőknek, azért, hogy egyáltalán
foglalkozzanak az ügyével. Ezenkívül a városi Bűnügyi
Rendőrség (PBR) több mint harminc tagja, meg a Polgárőrség
jó néhány tisztje azt a szokást vette föl, hogy térítésmentesen
veszi igénybe a Chuchupe Háza szolgálatait, mind a szeszes
italok, mind a szolgáltatások tekintetében, azzal fenyegetőzve,
hogy különben nyilvános botrányokozás címén feljelentik a
lokált, s ez annak azonnali bezárását vonná maga után. Ezen
az állandóan ismétlődő érvágáson kívül Leonor Curinchilának
abba is bele kellett törődnie, hogy a lokál bérleti díját mértani
haladvány szerint emelik (a tulajdonos nem más, mint a
megyei prefektus), különben kiteszik a szűrét. És végezetül,
Leonor Curinchila már belefáradt a munkájával járó
túlfeszített tevékenységbe, a lázas, rendszertelen hajszába –
fárasztó éjszakák, romlott környezet, a rendbontás, a csalás, a
zsarolás állandó réme, a szabadság és a vasárnapi pihenőnap
hiánya – , és ezekért az áldozatokért még számottevő
jövedelem se kárpótolja. Ennek köszönhetően, örömmel
elfogadta a Hölgyvendég Szolgálattal való együttműködésre
szóló ajánlatot, s ő maga indítványozta, hogy a szerződés ne
alkalomszerű, hanem állandó és kizárólagos munkára szóljon,
és nagy érdeklődést és lelkesedést tanúsított, amikor
tájékoztatást kapott a HHEÁHSZ mibenlétéről. Már
megegyezésre is jutott Humberto Sipával (Taknyossal), a
Punchana kerület egyik mulatójának a tulajdonosával, a
Chuchupe Háza átadásának kérdésében, így Leonor
Curinchila a Hölgyvendég Szolgálatnál fog dolgozni a
következő feltételek mellett: 4000 (négyezer) sol havi fizetés,
plusz 300 (háromszáz) sol napidíj vidéki kiszállások esetén,
valamint az a jog, hogy egy éven át az általa szerződtetett
hölgyvendégek bevételéből 3%– ot meg nem haladó
jutalékban részesül. Ő lesz a HHEÁHSZ személyzeti főnöke,
feladatköre kiterjed a toborzásra, a különítmények
időbeosztásának, turnusainak és személyi összetételének
meghatározására, a műveletek ellenőrzésére és a nőnemű
személyi állomány általános felügyeletére. Szemölcs
alapfizetése 2000 (kétezer) sol lesz, plusz 300 (háromszáz) sol
napidíj vidéki kiszállások esetén, feladata a szállítmányozási
és ellátó központ fenntartása (két beosztottal: Sinforoso
Caiguasszal és Palomino Rioaltóval), beosztása:
különítményparancsnok. A három munkatárs augusztus 20–
án de. 8 órakor belépett a HHEÁHSZ kötelékébe;

3. attól az óhajtól vezérelve, hogy sajátos és

megkülönböztető jegyekkel ruházzuk fel a HHEÁHSZ– t,
amelyek, anélkül hogy a külvilág előtt fölfednék a
tevékenységét, lehetővé tennék legalább azok számára, akik a
szolgálatában állnak, hogy fölismerjék egymást, a Szolgálat
többi tagját, helyiségeit, járműveit és egyéb tartozékait,
alulírott a zöldet és a pirosat választotta a Hölgyvendég
Szolgálat jelképes színévé, az alábbi jelképrendszer alapján:
a) zöld, mint a gyönyörű, burjánzó természet, amely az
Amazonas vidékét jellemzi, ahol a Szolgálat kibontakoztatja
tevékenységét;
 b) piros, mint tiszteseink és közkatonáink férfihevülete,
amelynek lecsillapításához a Szolgálat hozzá fog járulni.
Alulírott intézkedett, hogy a parancsnokság és a
Hölgyvendég Szolgálat szállítóeszközei egyaránt a jelképes
színekre legyenek festve, és a „Bádogparadicsom” nevezetű
bádogosműhelyben csináltatott 185 solért (nyugta mellékelve)
két tucat piros– zöld jelvényt (természetesen minden felirat
nélkül), amit a férfiak a gomblyukban, a hölgyvendégek pedig
a blúzukra vagy a ruhájukra tűzve viselhetnek, s ezek a
jelvények a HHEÁHSZ– tól megkövetelt titoktartás
előírásainak megsértése nélkül esetenként egyenruha és
megbízólevél gyanánt fognak szolgálni mindazok számára,
akiknek abban a megtiszteltetésben van, illetve lesz részük,
hogy e Szolgálat kötelékébe tartozhatnak.
Isten óvja Önt!

Aláírás: PANTALEÓN PANITOJA

PSZH– százados Hadtápparancsnokság
Másolat: Roger Scavino tábornoknak, az V. Körzet
(Amazónia) főparancsnokának Melléklet:
1 db nyugta
 3
Iquitos, 1956. augusztus 26.
Kedves Chichi!

Bocsáss meg, amiért olyan régóta nem írtam, bizonyára

sokat szidtad a nővérkédet, aki pedig nagyon szeret téged, és
dühösen mondogattad, hogy ez az utálatos Pocha miért nem
számol be, hogy miként megy ott a sora, milyen is az
Amazonas– vidék. Az igazság az, Chichikém, hogy amióta itt
vagyok, sokat gondolok rád, és rettenetesen hiányzol, de nem
volt időm és kedvem se (ne sértődj meg!) ahhoz, hogy írjak
neked, és most elmesélem, hogy miért. Az a helyzet, hogy
Iquitos nem kényezteti el a nővérkédet, Chichi. Nem vagyok
túlságosan elragadtatva ettől a cserétől, kellemetlen és furcsa
dolgok történnek itt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ez
a város csúnyább, mint Chiclayo, ellenkezőleg. Igaz, hogy
kicsi, de vidám és kellemes, és persze a legszebb az őserdő
meg a hatalmas Amazonas folyó, amiről annyiszor hallotta
már az ember, hogy olyan hatalmas, mint a tenger, hogy nem
lehet ellátni a másik partjáig, meg ehhez hasonlókat
ezerszámra, de valójában el se tudod képzelni, hogy milyen,
amíg nem látod közelről: gyönyörű. Képzeld, már többször is
voltunk lélekvesztővel kirándulni (errefelé így hívják a kis
csónakokat), az egyik vasárnap egészen Tamshiyacóig
elmentünk, ez egy kis falu Iquitos fölött, egy másik vasárnap
egy aranyos nevű falucskába, Müncheni Szent Jánosba
mentünk, megint máskor lefelé a folyón egészen Indianáig,
amit néhány kanadai pap és apáca épített föl; hát nem
fantasztikus, hogy olyan messziről eljöttek ide, erre az őrjítően
meleg, jóformán lakatlan helyre, hogy civilizálják az őserdei
indiánokat? Az anyósom is velünk volt, de soha többé nem
visszük magunkkal, ha lélekvesztővel megyünk, mert mind a
három alkalommal az ijedségtől halálra váltan Pantába
kapaszkodva siránkozta végig az utat, hogy fel fogunk borulni,
„ti megmenekültök, mert tudtok úszni, de én elmerülök, és
fölfalnak a piranhák” (adná Isten, Chichikém, de azok a
szegény piranhák biztosan felfordulnának tőle). Visszafelé
jövet meg a csípések miatt sopánkodott, mert tudod,
Chichikém, itt valamennyi rossz közül a legrosszabb az a
rengeteg szúnyog és izango (mezei szúnyog, a fűben bújik
meg), amitől az ember csupa hólyag lesz, és egész nap csak
szitkozódik meg vakaródzik. Látod, kedvesem, mennyi bajjal
jár, ha az embernek finom a bőre és kék a vére, ami csípésre
ingerli a rovarokat (hihihihi).
Az viszont biztos, hogy ha nekem nem sok jót hozott is az
Iquitosba való költözésünk, az anyósom számára egyenesen
végzetes lett. Mert ott, Chiclayóban boldog volt, tudod,
mennyire bolondul a barátnőiért, ott társaséletet élhetett a
Tiszti Telep vén banyáival, minden délután kanasztázhatott,
végigzokoghatta, akár egy bűnbánó Magdolna, a
rádiódrámákat, teadélutánokat rendezhetett, de itt nem lesz
része abban a „zárdai életben”, amivel annyiszor
bosszantottuk, s amit ő annyira szeretett (jaj, Chichi, ha
Chiclayóra gondolok, meghasad a szívem), így hát arra
fanyalodott, hogy a vallásban, jobban mondva a
bűbájosságban keressen vigasztalást, így, ahogy mondom.
Mert fogódzkodj meg, ez volt számomra az első hideg zuhany:
nem fogunk a Tiszti Telepen lakni, és nem járhatunk össze a
tiszti családokkal. Óriási, mi? Ez kész tragédia Leonor asszony
számára, hiszen arról ábrándozott, hogy ő lesz az amazóniai
körzetparancsnok feleségének a kebelbarátnője, és majd azzal
henceghet, hogy ő Montes ezredesné legjobb barátnője,
Chiclayóban is ezt csinálta, már csak az hiányzott, hogy a két
öregasszony egymás mellé bújjon az ágyban (na, ne gondolj
semmi rosszra, csak azért, hogy pletykáljanak meg
nagyzoljanak a takaró alatt). Erről jut eszembe, emlékszel arra
a viccre, hogy Pepito azt mondja Carlitosnak: akarod, hogy a
nagymamám úgy csináljon, mint a farkas? Igen, akarom.
Nagymama, mióta nem csináltátok azt a nagypapával?
Uuuuu! Tény, hogy ezzel a paranccsal alaposan kibabráltak
velünk, mert Iquitosban modern, kényelmes lakások csak a
Szárazföldi Hadsereg vagy a Hadiflotta vagy a Légierők Tiszti
Telepén vannak. Benn a városban a lakások régiek és csúnyák
és nagyon kényelmetlenek. A Sargento Lores utcában vettünk
ki lakást egy olyan házban, ami a század elején, a gumiláz
idején épült, ezek a házak nagyon festőiek a portugál
csempével borított homlokzatukkal s a faerkélyeikkel; a lakás
nagy, az egyik ablakból a folyót is lehet látni, de azért össze se
lehet hasonlítani a Tiszti Telep leggyengébb lakásával se. Az
dühít a legjobban, hogy a Tiszti Telep strandjára se járhatunk,
se a tengerészekére, se a repülősökére, Iquitosban pedig
mindössze egyetlen strand van, a Városi, de az rémes,
mindenki oda jár, aki csak él és mozog: egyszer elmentem,
legalább ezren voltak, undorító volt, vérszomjas ábrázatú
pasasok tömege leste, hogy a nők a vízbe menjenek, hogy
aztán a zsúfoltság ürügyén… képzelheted! Soha többé, Chichi,
akkor már inkább a tus. Elönt a méreg, ha arra gondolok,
hogy bármelyik hadnagyocska felesége ott lehet most a Tiszti
Telep strandján, napozhat, rádiót hallgathat, lubickolhat, én
meg valósággal belebújok a ventilátorba, hogy meg ne süljek:
esküszöm, legszívesebben levágnám Scavino tábornoknak a
micsodáját (hahaha). Mert mindezek tetejében, nem
vásárolhatok a Katonai Áruházban, ahol minden feleannyiba
kerül, hanem az utcai boltokban kell vásárolnom, mint akárki
másnak. Még ezt se engedélyezik, úgy kell élnünk, mintha
Panta civil volna. Kárpótlásul fölemelték ugyan kétezer sollal
a fizetését, de ezzel nem sokra megyünk, Chichi, így hát látod:
ami a pénzt illeti, Pocha megizélheti (még rímel is, tiszta
szerencse, hogy nem vesztettem el a humorérzékemet, igaz?).
Képzeld, Pantának éjjel– nappal civilben kell járnia, az
egyenruháit ott rágja a moly egy bőrönd fenekén, soha nem
veheti fel, pedig menynyire szereti. És mindenkivel azt kell
elhitetnünk, hogy Panta kereskedő, aki üzleti ügyben jött
Iquitosba. A legmulatságosabb az egészben, hogy az
anyósomnak és nekem szörnyű bonyodalmaink támadnak a
szomszédokkal, mivel mindig kitalálunk nekik valamit,
egyszer ezt, máskor azt, de időnként hirtelen kicsúszik a
szánkon valami chiclayói katonai emlék, és ez alaposan
felcsigázza az érdeklődésüket, s máris az a hír járja rólunk a
kerületben, hogy különös és fölöttébb gyanús család vagyunk.
Szinte látom, hogyan fészkelődsz a kíváncsiságtól az
ágyadban, és azt gondolod, vajon mi ütött ebbe az idiótába,
miért nem árulja el végre, hogy mi ez a nagy titkolódzás. De az
a helyzet, Chichi, hogy nem mondhatok el neked semmit, ez
katonai titok, és annyira titkos, hogy ha megtudnák, hogy
Panta elárult belőle valamit, elítélnék hazaárulásért. Tudod,
Chichikém, egy nagyon fontos megbízatást kapott a
Titkosszolgálatnál, egy nagyon veszélyes munkát, s ezért nem
szabad senkinek se tudnia, hogy ő százados. Jaj, milyen
ostoba vagyok, már el is mondtam neked a titkot, de most
nincs erőm ahhoz, hogy összetépjem ezt a levelet, és újat
kezdjek. Esküdj meg, Chichikém, hogy erről egy szót se fogsz
szólni senkinek, különben megöllek, aztán meg remélem, nem
akarod, hogy a sógorkádat börtönbe csukják vagy agyonlőjék
miattad, ugye, nem? Ezért tegyél lakatot a szádra, és ne
meséld el Santanáéknak, azoknak a pletykás barátnőidnek!
Hát nem vicces, hogy Pantából titkos ügynök lett? Be kell
vallanom, hogy Leonor asszony és én majd meghalunk a
kíváncsiságtól, hogy megtudjuk, mi után kémkedik itt
Iquitosban, állandóan nyaggatjuk a kérdéseinkkel, hogy
kiszedjünk belőle valamit, de ismered, hogy milyen, inkább
hagyná magát megölni, de nem szól egy szót se. No de majd
meglátjuk, a nővérkéd is makacs, akár egy öszvér, hát majd
elválik, hogy ki lesz a győztes. De azt már most
megmondhatom, ha rá is jövök, hogy Panta miben sántikál,
nem fogom elpletykálni neked, még akkor se, ha összepisiled
magad a kíváncsiságtól.

Szóval, biztos nagyon megtisztelő, hogy a Hadsereg ilyen

feladatot bízott rá a Titkosszolgálatban, és lehet, hogy ez sokat
lendít majd a karrierjén, de ami engem illet, megmondom
őszintén, Chichikém, egyáltalán nem vagyok elragadtatva ettől
az ügytől. Elsősorban azért, mert alig látom Pantát. Tudod,
hogy milyen megszállottan lelkiismeretes a munkában,
mindent, amit parancsolnak, olyan komolyan vesz, hogy amíg
végre nem hajtja, nem alszik, nem eszik, nem él, de
Chiclayóban legalább pontosan meghatározott munkaideje
volt, és én tudtam, hogy mikor megy el, és mikor jön haza. De
itt az egész életét házon kívül tölti, sohase tudom, hogy mikor
jön haza, és – fogódzkodj meg – azt se, hogy milyen
állapotban. Mondom, képtelen vagyok megszokni, hogy
civilben látom, pólóingben, farmernadrágban és
zsokésapkában, újabban így öltözködik, úgy érzem, mintha
férjet cseréltem volna, és nem csak ezért (jaj, micsoda
szégyen, Chichi, ezt már igazán nem merem elmondani
neked). Ha csak nappal járna el hazulról, boldog lennék, hogy
dolgozik. De este is el kell mennie, néha késő éjszakáig
kimarad, és már három alkalommal olyan részegen jött haza,
hogy alig állt a lábán, úgy kellett levetkőztetni, és másnap
aztán a mamikája főzhette neki a mate teát, és borogathatta a
homlokát. Igen, Chichi, szinte látom az arcodon a
megrökönyödést, de akár hiszed, akár nem, Panta, az
antialkoholista, aki csak gyógyvizet ivott, amióta aranyere lett,
most tántorog, és alig forog a nyelve a részegségtől. Most már
csak nevetek rajta, ha eszembe jut, hogy milyen vicces volt,
amint fejjel nekiment mindennek, és keservesen nyöszörgött,
de akkor, abban a pillanatban olyan düh fogott el, hogy
legszívesebben neki is levágtam volna a micsodáját (vissza az
egész, magammal tolnék ki, hahaha) . Ő egyre csak esküdözik,
hogy a megbízatása miatt kell eljárnia esténként hazulról,
mivel olyan pasasokkal kell találkoznia, akik kizárólag a
bárokban tanyáznak, és ott kell lebonyolítania velük a
találkozóit, hogy ezzel hamis nyomra vezessenek valakit, és
lehet, hogy ez igaz is (így van a kémfilmekben is, igaz?), de
mondd, te nyugodtan tűrnéd, ha a férjed bárokban töltené az
éjszakáit? Hát, nem, kedvesem, én sem estem a fejem lágyára,
és nem hiszem el, hogy a bárokban csak a férfiakat nézi.
Biztosan vannak ott nők is, azok odamennek hozzá,
beszélgetésbe elegyednek vele, és Isten tudja, még mi mindent
csinálnak. Néhányszor iszonyatos botrányt rendeztem neki,
mire megígérte, hogy többé nem megy el esténként hazulról,
hacsak nem élethalál fontosságú ügyről van szó. Nagyítóval
átvizsgáltam a zsebeit, az ingét, a fehérneműjét, mert én
mondom neked, ha a legparányibb bizonyítékot megtalálom
arra, hogy nőkkel volt, jaj lesz Pantának. Még szerencse, hogy
az anyucikája legalább ebben a segítségemre van, nagyon le
van törve a fiacskája éjszakai kiruccanásai és ivászatai miatt,
mindig azt hitte róla, hogy templomi szentecske, és most
kiderült, hogy nem is olyan szent (jaj, Chichikém, belehalnál,
ha elmesélném).
Ezenkívül, amiatt az átkozott küldetése miatt olyan
pasasokkal kell összejárnia, akiktől végigszalad az ember
hátán a hideg. Képzeld, valamelyik nap elmentem egy esti
mozielőadásra az egyik szomszédasszonyommal, Aliciával,
akivel barátnők lettünk, a férje az Amazónia Banknál
dolgozik; Alicia nagyon rokonszenves nő, sokat segített
nekünk a berendezkedésben. Az Excelsior moziba mentünk,
egy Rock Hudson– filmet láttunk (fogj meg, mert
elgyöngülök!), a mozi után sétáltunk, levegőztünk egy kicsit,
és amikor elmentünk a „Camu Camu” bár előtt, megláttam
Pantát az egyik sarokasztalnál, de micsoda társaságban! A
szívbaj jött rám, Chichi, a nő úgy nézett ki, mint egy papagáj,
úgy ki volt mázolva, hogy már a fülén se fért volna el több
festék, hatalmas tőgyekkel és akkora fenékkel, hogy majd
lefolyt a székről, a pasas egy földszintes emberke volt, egy kis
vakarcs, akinek nem ért le a lába a földre, és ráadásul úgy
pöffeszkedett, mint egy ellenállhatatlan amorozó. És ott ült
köztük Panta, és olyan vidáman csevegtek, mintha egész
életükben puszipajtások lettek volna. Szóltam Aliciának, nézd,
ott a férjem, de ő idegesen megragadta a karomat, gyere,
Pocha, gyerünk, mondta, nem mehetsz oda. Végül is,
elmentünk onnan. Mit gondolsz, ki volt az a két személy? A
nőstény papagáj a legrosszabb hírű nő egész Iquitosban, a
családi otthonok első számú ellensége, Chuchupénak nevezik,
és nyilvánosháza van a Nanay felé vezető műúton, a kis törpe
pedig a szeretője, az ember megpukkad a nevetéstől, ha
elképzeli, hogy ez a nő azzal a kis madárijesztővel enyeleg,
micsoda züllött lotyó, de a pali még rosszabb. Na, mit szólsz
hozzá? Később elmondtam Pantának, kíváncsi voltam, milyen
képet fog vágni, persze, leesett az álla, és csak hebegni tudott.
De nem volt mersze tagadni, beismerte, hogy az a párocska az
alvilághoz tartozik. A munkája miatt kellett találkoznia velük,
és kérte, ha a társaságukban látom őt, soha ne menjek oda
hozzájuk, s ez a mamára még inkább vonatkozik. Én azt
válaszoltam, hogy engem nem érdekel, kikkel jársz össze, de
ha megtudom, hogy betetted a lábad annak a nőstény
papagájnak a házába Nanayban, a házasságod fogja
megsínyleni, Panta. Mert képzeld csak el, kedvesem, milyen
hírünk lesz, ha Panta ezentúl az utcán is mutatkozik ezzel a
népséggel. Még egy kínai férfival is össze szokott jönni, én
eddig azt hittem, hogy minden kínai finom ember, de ez egy
Frankenstein. Igaz, hogy Alicia szerint nagyon jóképű, de a
loretói nőknek kificamodott ízlésük van, húgocskám. Egyik
nap megint együtt láttam Pantát ezzel a kínaival, éppen a
Moronacocha Akváriumba mentem a díszhalakat megnézni
(nagyon szépek, én mondom neked, de elkövettem azt a
butaságot, hogy megérintettem egy angolnát, az meg a
farkából kibocsátott elektromossággal úgy megrázott, hogy kis
híján hanyatt estem), Leonor asszony szintén látta őt egy
kiskocsmában a kínaival, és Alicia is beléjük botlott egyszer,
amikor a Dísz téren sétált, és tőle tudtam meg, hogy a kínai
nagy gazember hírében áll. Nőkkel tartatja ki magát,
élvhajhász és dologtalan csavargó: képzeld csak el, ezek a
sógorkád barátai! Ezt nyíltan a szemébe is mondtam, és
Leonor asszony még rajtam is túltett, mert ő még nálam is
jobban szenved, amiért a fiacskája rossz társaságba
keveredett, különösen most, hogy azt hiszi, rövidesen ránk
szakad a világvége. Panta megígérte neki, hogy többé nem
mutatkozik az utcán se a nőstény papagájjal, se a törpével, se
a kínaival, de titokban azért továbbra is találkoznia kell velük,
mert ez a munkájához tartozik. Nem is tudom, Chichikém,
hová fognak vezetni az efféle kapcsolatok és ez az egész
küldetés, te bizonyára meg tudod érteni, hogy teljesen
kikészültem, és vitustáncot járnak az idegeim.
Pedig valójában nem kellene idegeskednem, úgy értem, a
félrelépés, a hűtlenség tekintetében, mert – elmeséljem,
húgocskám? – el se tudod képzelni, hogy Panta mennyire
megváltozott ezen a téren, mármint az intimitások terén.
Emlékszel, ő mindig olyan illedelmes és józan volt, amióta
csak összeházasodtunk, te is folyton ugrattál, azt mondtad:
biztos vagyok benne, Pocha, hogy Pantita mellett éhkoppon
maradsz. Nos, ebből a szempontból már nincs miért
gúnyolódnod a sógorkádon, te viperanyelvű, mert amióta
betette a lábát Iquitosba, olyan, mint egy ragadozó. Ez
rettenetes, Chichi, néha egészen megrémülök, és arra
gondolok, vajon nem valami betegség ez, mert azelőtt, erről
már meséltem neked, csak tíz– tizenöt naponként jött rá a
szerelmeskedhetnék (micsoda szégyen ilyesmiről beszélni,
Chichi), most meg minden második, harmadik nap kedve
támad rá a gazembernek, és nekem állandóan fékeznem kell a
hevességét, mert, ugye, ez sem vezet jóra ebben a hőségben és
tapadós nedvességben. Ráadásul, arra is gondolok, hogy
megárthat neki, hiszen azt mondják, megtámadja az agyvelőt,
és Pulpito Garrasco férjéről is az a hír járta, hogy a túlzásba
vitt enyelgéstől lett agyalágyult. Panta azt mondja, hogy a
klíma az oka, az egyik tábornok már Limában előre
megmondta neki, hogy az őserdő nagyon feltüzeli a férfiakat.
Komolyan mondom, nevetnem kell, ha látom, hogy a
sógorkád milyen heves, előfordul, hogy fényes nappal, ebéd
után támad rá kedve, a szieszta ürügyén, én persze nem állok
kötélnek, néha meg hajnalban ébreszt föl ezzel a bolond
ötlettel. Képzeld, valamelyik nap rajtakaptam, hogy közben
stopperórával méri az időt, és amikor rászóltam, nagyon
zavarba jött. Később bevallotta, hogy tudni akarta, mennyi
ideig tart az a dolog egy normális pár esetében: csak nem lett
kéjenc belőle? Hát ki hiszi el, hogy a munkája érdekében kell
neki ilyen disznóságokkal kísérleteznie? Meg is mondtam
neki, hogy nem ismerek rád, Panta, te mindig olyan jól nevelt
voltál, és most úgy érzem magam, mintha felszarvaználak egy
másik Pantával. No de, húgocskám, most már elég a
malacságokból, hiszen te még szűz vagy, de esküszöm, hogy
ellátom a bajodat, ha eszedbe jut, hogy bárkinek is elfecseged
ezeket a dolgokat, különösen azoknak a habókos Santana
lányoknak.
Persze ugyanakkor megnyugtató is, hogy Panta olyan
szörnyen mohó lett abban a bizonyos dologban, mert ez azt
jelenti, hogy tetszik neki a felesége (hm, hm), és nincs
szüksége arra, hogy az utcán keressen kalandokat. De csak
ennyit jelent, Chichi, semmi többet, mert az iquitosi nő, hát,
az vészesen komoly dolog. Tudod, hogy milyen ürügyet eszelt
ki a sógorkád, hogy hozzám bújjon az ágyba, valahányszor
kedve támad rá? Ifjabb Pantitát! Igen, Chichi, ahogy hallod,
végre rászánta magát, hogy kisbabánk legyen. Megígérte, hogy
amint megkapja a harmadik stráfot… és állja a szavát, de
most, hogy így megváltozott a temperamentuma, már nem is
tudom, hogy valóban nekem akar örömet szerezni, vagy
mindez csak arra jó, hogy éjjel– nappal szerelmeskedhessen.
Komolyan mondom, meg kell halni a nevetéstől, mert amikor
hazajön, olyan, mint egy lendkerekes kisegér, egyre csak ott
sündörög körülöttem, míg végre rászánja magát, és kiböki:
Pocha, nem rendelhetnénk meg ma este a kiskadétot? hahaha,
hát nem aranyos? imádom őt, Chichi (jaj, nem is tudom, hogy
jut eszembe, ilyen malacságokat mesélni, hiszen te még
hajadon vagy!). De ez ideig sehol semmi, te kis vakarcs, hiába
volt a sok megrendelés, éppen tegnap jött meg a bajom pontos
időben, micsoda méreg, pedig biztos voltam benne, hogy
ebben a hónapban már lesz valami. Chichi, eljössz majd
gondját viselni a nővérkédnek, ha már nagy pocakja lesz? Jaj,
bárcsak már holnap meglenne, bárcsak már holnap jönnél,
milyen jó lenne, ha már itt volnál, és kedvünkre
kipletykálhatnánk magunkat! Persze, biztosan csalódni fogsz
a loretói férfiakban, mert itt nehezebb találni egy jóképű
srácot, mint tűt a kazalban, de majd én körülnézek, keresek
valami jóravaló fickót, hogy ne unatkozz nagyon, ha majd itt
leszel. (Figyeled, ez a levél kilométer hosszúra sikerült.
Ugyanennyi oldallal kell majd válaszolnod, oké?) Csak nem
arról van szó, Chichi, hogy nem lehet gyerekem? Annyira félek
ettől, hogy mindennap kérem az Istent, büntessen bármivel,
csak ezzel ne, meghalok, ha nem lesz legalább egy kisfiam meg
egy kislányom. Az orvos azt mondja, hogy teljesen rendben
vagyok, így hát várom, hátha majd a következő hónapban. Te
tudtad, hogy valahányszor egy férfi szerelmeskedik,
TÖBBMILLIÓNYI ondósejtet bocsát ki, de csak egyetlenegy
jut el a női petesejtbe, és így jön létre a kisgyerek? Olvastam
egy brosúrát, az orvos adta, az mindent nagyon jól
megmagyaráz, az embernek tátva marad a szája az élet
csodáitól. Ha akarod, elküldöm neked, így majd szép lassan
megokosodsz, benő a fejed lágya, aztán férjhez mész, elveszted
a szüzességedet, és megtudod, hogy mitől döglik a légy, te
huncut vakarcs. Remélem, Chichi, nem fogok nagyon
megcsúnyulni, vannak nők, akik borzalmasan
elformátlanodnak a terhesség alatt, felfúvódnak, mint a
békák, visszeres lesz a lábuk, jaj, de undorító! Akkor már nem
fogok tetszeni a tüzes sógorkádnak, és lehet, hogy az utcán fog
magának szórakozást keresni, de akkor nem állok jót
magamért, én mondom neked. El tudom képzelni, hogy az
itteni párás melegben a terhesség milyen szörnyű lehet,
különösen, ha az ember nem a Tiszti Telepen lakik, hanem itt,
ahol mi lakunk, mi mázlisták. Ez megint egy olyan gond,
amibe beleőszülök: én boldogan vállalom a gyereket, de mi
lesz, ha arra hivatkozva, hogy elhíztam, az a nyomorult Panta
összeszűri a levet valamelyik loretói nővel, különösen most,
mikor az lett a hóbortja, hogy még alvás közben is izélni akar.
Meghalok az éhségtől, Chichi, órák óta írok neked, Leonor
asszony már tálalja az ebédet, képzelheted, milyen boldog az
anyósom az unoka gondolatától, most megyek, megebédelek,
aztán majd folytatom, tehát ne ess kétségbe, még nem
búcsúzom, szia, húgocskám.
Visszajöttem, Chichi, szörnyű sokáig elmaradtam, már
majdnem hat óra van, de kénytelen voltam délután aludni egy
kicsit, mert annyit ettem, mint egy óriáskígyó. Képzeld, Alicia
hozott nekünk kóstolóba egy lábos tacachó– t, ez egy tipikus
itteni étel, milyen kedves tőle, ugye?, még szerencse, hogy
találtam magamnak egy barátnőt Iquitosban. Annyit
hallottam beszélni a passzírozott zöld banánból és
disznóhúsból készült híres tacachó– ról, amit a beléni piacon,
az Aladdin Csodalámpája vendéglőben kell enni, mert a
szakácsa messze földön híres, úgyhogy addig rágtam Panta
fülét, míg a múltkor elvitt bennünket. Korán mentünk, mert a
piac hajnalban nyit, és korán zár. Belén a legfestőibb hely itt,
majd meglátod, egy egész városrész, amelynek apró faházait a
folyó vizére építették, az emberek kis csónakokon
közlekednek, igazán nagyon eredeti, az Amazonas– vidék
Velencéjének hívják, bár ijesztő szegénységet lehet mindenfelé
látni. A piac nagyon jó arra, hogy az ember nézelődjön,
gyümölcsöt, halat vásároljon, vagy csinos kis nyakláncokat,
karkötőket, amiket a bennszülöttek csinálnak, csak enni ne
menjen oda az ember. Majd szörnyethaltunk, amikor
bementünk az Aladdinba, el se tudod képzelni azt a mocskot
és rovarfelhőt! A tányérok, amiket kihoztak, feketék voltak,
mármint a legyektől, elhessegettük őket, de azon nyomban
visszaszálltak, berepültek a szemünkbe, a szánkba. Persze
nem tudtunk egy falatot se lenyelni, se én, se Leonor asszony,
émelygett a gyomrunk, de az a vadember Panta befalta mind a
három adagot, sőt még a sózott húst is, amit Aladdin úr
szerint a tacachó– hoz kell enni. Elmeséltem Aliciának, hogy
jártunk, s ő azt mondta, majd én csinálok neked valamelyik
nap tacachó– t, hogy megtudd, mi a jó, és ma délelőtt hozott
egy lábossal. Nagyon finom, húgocskám, olyasmi, mint a
chifle, amit Északon csinálnak, bár van különbség köztük,
mert az itteni banánnak más az íze. Csak az a baj, hogy nehéz,
mint a kő, le kellett dőlnöm egy kicsit ebéd után, az anyósom
meg kétrét görnyedt a gyomorfájástól és a szelek okozta
bélgörcstől, vörös volt a szégyentől, mert nem tudta
visszatartani, és aprókat durrogtatott előttem, majd csak
szétpukkad egyszer, és végre– valahára fölszáll az égbe. De
nem, milyen gonosz vagyok, szegény Leonor asszony,
alapjában véve olyan jó lélek, az egyetlen, ami bosszant, hogy
úgy bánik a fiacskájával, mintha még mindig szopós kisbaba
lenne, milyen agyalágyult vénasszony, ugye?
Meséltem már, hogy szegényke a babonában keres magának
szórakozást? Valóságos disznóólat csinált a lakásból. Képzeld,
néhány nappal azután, hogy ideérkeztünk, nagy izgalom volt
Iquitosban Francisco Testvér érkezése miatt, lehet, hogy már
hallottál róla, én nem, amíg ide nem jöttünk. Az Amazonas
vidékén híresebb, mint Marlon Brando, egy új vallást alapított
a Bárka Testvérei néven, mindenhová gyalog megy el, és
ahová eljut, ott hatalmas keresztet állít, és bárkákat szentel
föl, ezek a templomaik. Sok híve van, különösen a nép
körében, és úgy látszik, hogy a papok irtó dühösek rá, mert
konkurenciát csinál nekik, de ez ideig egy árva szót se szóltak.
Az anyósommal elmentünk Moronacochába, hogy
meghallgassuk. Rengeteg ember gyűlt össze, s az volt a
legmegdöbbentőbb, hogy keresztre feszítve beszélt, éppen
úgy, mint Krisztus. Megjövendölte a világ végét, arra kérte az
embereket, hogy adakozzanak, és mutassanak be áldozatokat
az Utolsó Ítélet tiszteletére. Nem sokat lehetett érteni belőle,
mert nagyon furcsán és nehezen beszél spanyolul. De az
emberek megbabonázottan hallgatták, az asszonyok sírtak, és
térdre borultak. Még engem is hatalmába kerített a
meghatottság, sőt a könnyem is kicsordult, de az anyósom, el
se tudod képzelni, úgy zokogott, hogy nem tudtuk
lecsillapítani, az a varázsló szíven találta, Chichi. Később,
otthon csodálatos dolgokat mesélt Francisco Testvérről, és
másnap visszament a moronacochai bárkába, hogy beszéljen a
„testvérekkel”, aminek az lett a vége, hogy az öreglány is beállt
„nővérnek”. Átesett a ló másik oldalára: ő, aki sohase vette
nagyon komolyan az igaz vallást, odajutott, hogy az
eretnekség odaadó híve lett. Képzeld, a szobája tele van kis
fakeresztekkel, s ez még csak hagyján, legalább elfoglalja
magát valamivel, de a dologban az a legutálatosabb, hogy
ennek a vallásnak a legkülönbözőbb állatok keresztre feszítése
a mániája, és ez már egyáltalán nincs ínyemre, mivel
reggelenként svábbogarakat, lepkéket, pókokat találok az apró
kereszteken, sőt a minap még egy egeret is, pfuj, de undorító.
Valahányszor a kezembe kerül egy– egy ilyen ocsmányság,
kihajítom a szemétbe, és emiatt már jó néhányszor alaposan
összekaptunk. Kínos dolgok ezek, mert valahányszor kitör a
vihar, és ez itt percenként megtörténik, az öreglány reszketni
kezd, azt hiszi, hogy itt a világ vége, és nap mint nap
rimánkodik Pantának, hogy állíttasson egy nagy keresztet a
bejárathoz. Látod, mennyi változás ilyen rövid idő alatt!
Miről is meséltem az előbb, amikor abbahagytam az írást,
mert ebédelni mentem? Ja igen, a loretói nőkről. Jaj, Chichi,
amit mesélnek róluk, az mind igaz, sőt a valóság még cifrább,
mindennap fölfedezek valami újat, csak úgy szédelgek tőle, és
azt kérdezem, ez meg mi? Az biztos, hogy Iquitos a
legromlottabb város egész Peruban, még Limánál is rosszabb.
Talán igaz, hogy az éghajlatnak is nagy szerepe van, mármint
abban, hogy a nők ilyen rémesek, látod, Panta is alighogy
betette a lábát az őserdei vidékre, olyan lett, mint egy
tűzhányó. Az a legbosszantóbb, hogy ezek a némberek
veszettül csinosak, a mandrók csúnyák és otrombák, de a nők
ragyogóak. Azt hiszem, Chichikém, nem túlzás, hogy Peruban
a legszebb nők az iquitosiak (persze e levél írója és húgocskája
kivételével). Egytől egyig, kezdve azokon, akiken látszik, hogy
jobb családból valók, egészen az egyszerű lányokig, sőt
szerintem a kis cselcsík a legcsinosabbak. Remek alakjuk van,
húgocskám, a járásuk szemtelenül kacér, kihívóan riszálják a
feneküket, és hátrafeszítik a vállukat, hogy a mellük jól
kidomborodjon. A szégyentelenek, olyan szűk nadrágot
hordanak, hogy majd szétreped rajtuk, és azt hiszed, hogy
zavarba jönnek, ha a férfiak megjegyzéseket tesznek rájuk?
Ugyan, kérem!, annál inkább kelletik magukat, és olyan
kacéran néznek a szemükbe, hogy az embernek kedve
támadna megcibálni a hajukat. El kell mesélnem valamit, amit
a saját fülemmel hallottam tegnap a Rekord Áruházban (ahol
bevezették a 3+ 1 rendszert, azaz veszel három dolgot, és a
negyediket ajándékba kapod, állati, mi?). Két csitri
beszélgetett, az egyik azt kérdezte a másiktól: „Csókolóztál
már katonával?” „Nem, miért kérdezed?” „Állatian tudnak
csókolni.” Nevetnem kellett, jellegzetesen loretói kántálással
mondta ezt, és hangosan, ügyet se vetve rá, hogy mindenki
meghallja. Ilyenek ezek, Chichi, a szemérmetlenségben nem
akad párjuk. És azt hiszed, hogy megállnak a csókolózásnál?
Micsoda naivitás, Alicia szerint ezek a kis boszorkányok már
az iskolában elkezdik a komolyabb dolgokat, megtanulják,
hogyan vigyázzanak magukra, meg minden, és amikor férjhez
mennek, a rafinált kis békák eljátsszák a nagyjelenetet, hogy
elhitessék a férjükkel, hogy ez az első fellépésük. Vannak, akik
fölkeresik a liánfőző asszonyokat (azokat a vén banyákat, akik
a liánfőzetet kotyvasztják, hallottál már erről, nem?, ez egy
olyan ital, amitől az ember nagyon furcsákat álmodik), hogy
rendbe hozassák az ártatlanságukat. Képzeld csak el!
Esküszöm, valahányszor elmegyek Aliciával vásárolni vagy
moziba, mire hazaérek, pirul az arcom azoktól a történetektől,
amiket elmesél. Ráköszön egy barátnőjére, én megkérdezem,
hogy ki volt ez, és ő azt válaszolja, hogy egy rémes nő; képzeld,
minden nőnek jó néhány szeretője volt már, és minden férjes
asszonynak volt már dolga katonával, repülőssel vagy
tengerésszel, de főleg katonákkal, akik irtó népszerűek a
tyúkok körében, húgocskám, még szerencse, hogy Pantának
nem engedélyezik az egyenruha viselését. Ezek a szukák
kihasználják a férjük legkisebb elővigyázatlanságát és puff,
máris ott vannak a szarvak. Reszketni kell tőlük, húgocskám.
És azt hiszed, hogy annak rendje– módja szerint, megvetett
ágyban csinálják a dolgot? Alicia egyszer azt mondta: ha
akarod, elmegyünk, és fordulunk egyet Moronacochában, és
majd meglátod azt a tömérdek autót, amikben a párocskák
éppen azt csinálják (és tényleg így volt), egyik a másik mellett,
mintha mi sem történne. Képzeld, egy nőt rajtakaptak,
miközben a Polgárőrség egyik hadnagyával hancúrozott a
Bolognesi mozi utolsó sorában. Azt mesélik, hogy elszakadt a
film, felgyújtották a villanyt, és rajtakapták őket. Szegénykék,
képzelheted, hogy megrémültek, különösen a nő, amikor
kigyulladt a villany. A padon feküdtek, mert a moziban székek
helyett padok vannak, és az utolsó sor üres volt. Óriási
botrány lett belőle, a hadnagy felesége majd megölte a nőt,
mivel az Amazonas Rádió egyik riportere, egy rémes alak, aki
minden disznóságot kitereget, a legapróbb részletekig leadta a
történetet, s a vége az lett, hogy a hadnagyot elhelyezték
Iquitosból. Én nem akartam elhinni, hogy ilyesmi
megtörténhet, de Alicia megmutatta az utcán a csajt, egy
nagyon vonzó kreol nő, olyan a pofikája, mint aki a légynek se
tud ártani. Megnéztem a nőt, és azt mondtam Aliciának, te
hazudsz! Tényleg azt csinálták a film kellős közepén, abban a
kényelmetlen pózban, kitéve magukat annak, hogy
rajtakaphatják őket? De úgy látszik, mégis igaz volt, mert
amikor meglepték őket, a lányon nem volt bugyi, a hadnagy
madárkája meg kint repdesett. Párizs után Iquitos a
legromlottabb város, húgocskám. Nehogy azt hidd, hogy Alicia
egy fecsegő nőszemély, én szedem ki belőle ezeket a dolgokat
kíváncsiságból és elővigyázatosságból, mert a loretói nők ellen
négy szemmel és nyolc kézzel kell védekezned, csak
félrefordulsz, és máris elhappolták a férjedet. Alicia nagyon
komoly kis nő, annak ellenére, hogy belevaló csaj, és néha ő is
felvesz olyan nadrágot, amit csak cipőkanállal lehet felhúzni.
De ő nem kezd ki a férfiakkal, és nem néz olyan kihívóan a
szemükbe, mint az itteni nők.
Milyen hülye vagyok, majdnem elfelejtettem elmesélni a
loretói nők rámenősségével kapcsolatos legviccesebb és
legjobb (azaz legrosszabb) esetemet. Nem is tudod elképzelni,
mennyire melléfogtunk egyszer, amikor még csak féligmeddig
voltunk berendezkedve ebben a kis lakásban. Hallottál már a
híres iquitosi „mosónőkről”? Tőlem mindenki azt kérdezte,
hol élsz, Pocha, melyik bolygóról csöppentél ide, az egész világ
tudja, hogy kik azok a híres iquitosi „mosónők”. Hát lehet,
hogy én ostoba vagyok, hogy most léptem le a falvédőről, de
sohase hallottam az iquitosi „mosónőkről” se Chiclayóban, se
Icában, se Limában. Képzeld, mindössze néhány napja
költöztünk be a lakásunkba, a hálószobánk a földszinten van,
egyik ablaka az utcára néz. Akkor még nem volt cselédünk –
most van egy, de megalszik a szájában a tej, bár különben
nagyon jóravaló teremtés – , és időnként, a legszokatlanabb
órákban kopogtattak az ablakon, és egy női hang azt kiabálta:
„Mosónő! Van mosni való ruha?” Én ilyenkor ki se nyitottam
az ablakot, csak kiszóltam, hogy nincs, köszönöm szépen.
Sohase jutott eszembe elgondolkozni azon, hogy milyen
furcsa, hogy Iquitosban annyi mosónő mászkál az utcán,
cselédet viszont nagyon nehéz szerezni, én is kitettem egy
cédulát: „Cselédet felveszek”, de csak hébe– hóba akadt
jelentkező. Aztán egy napon, kora reggel, még az ágyban
heverésztünk, hallom ám a kopogtatást az ablakon, „Mosónő!
Van mosnivaló?” Nekem akkorra már sok szennyesem gyűlt
össze, mert itt, ebben a rekkenő hőségben kegyetlenül izzad az
ember, naponta kétszer, sőt háromszor is kell fehérneműt
váltani. Így hát gondoltam, nagyszerű, kimosatom a ruhát, ha
csak nem kér érte túl sokat. Kiszóltam, várjon egy kicsit, aztán
fölkeltem, és hálóingben kimentem ajtót nyitni. Már ott
gyanítanom kellett volna, hogy valami nincs rendjén, mert az
a lány mindennek kinézett, csak mosónőnek nem, de én egy
holdban élő mamlasz vagyok. Egy kis cselcsi volt, a
mutatósabbak közül, persze alaposan befűzve, hogy az idomai
kellőképpen érvényesüljenek, festett körmökkel, jól
kicicomázva. Ő megrökönyödve végigmért, én meg azt
gondoltam, hát ennek meg mi baja, mit bámul úgy rajtam.
Mondtam, hogy jöjjön beljebb, ő meg egyenesen be a lakásba,
és mielőtt még bármit is szólhattam volna, mikor meglátta a
hálószoba ajtaját és Pantát az ágyban, egyenesen berontott, és
se szó, se beszéd, olyan pózba vágta magát a sógorod előtt,
hogy nekem fönnakadt a szemem, csípőre tette a kezét,
szétterpesztette a lábát, akár egy támadásra készülő kis kakas.
Panta egy szempillantás alatt fölült az ágyban, a nő
megjelenése úgy meglepte, hogy csak bámult, kigúvadt
szemmel. Es mit gondolsz, mit csinált a csaj, mielőtt még
Pantával észbe kaptunk és rászóltunk volna, hogy mit keres itt
a hálószobában, miért nem vár kinn? A tarifáról kezdett
beszélni, hogy dupla árat kell fizetnünk, hogy ő nem szokott
nőkkel foglalkozni, és – most kapaszkodj meg, húgocskám –
közben felém mutogatott, meg hogy az efféle szórakozásért le
kell tejelni, és már nem is tudom, mi minden disznóságot
hordott össze, s akkor hirtelen rájöttem, hogy mibe
keveredtünk, és a lábam remegni kezdett. Igen, Chichi, egy ká
volt, egy ká, az iquitosi „mosónők” az utcai kák, akik házról
házra járnak, és a szennyesről szóló szöveggel a szolgálataikat
kínálgatják. Hát mondd meg, húgocskám, nem Iquitos a világ
legerkölcstelenebb városa? Pantánál is leesett a tantusz, és
elkezdett ordítani, hogy ki innen, te cafat, mit képzelsz,
lecsukatlak! A csaj oltárian berezelt, rájött a tévedésre, és úgy
elinalt, mintha puskából lőtték volna ki, majd a kezét– lábát
törte. Képzelheted, húgocskám, milyen blamázs volt! Azt
hitte, hogy ferde hajlamúak vagyunk, és hogy én azért hívtam
be, hogy hármasban csináljuk. Ki tudja, tréfálkozott később
Panta, talán érdemes lett volna kipróbálni; ugye mondtam,
hogy nagyon megváltozott? Most, hogy túl vagyunk rajta, már
tudok viccelődni és nevetni az eseten, de hidd el, nagyon
csúnya és kellemetlen percek voltak azok, egész nap félholt
voltam a szégyentől, állandóan az a jelenet járt az eszemben.
Látod, húgocskám, ilyen ez a vidék, ez a város, itt az is kának
akar látszani, aki nem az, és ha csak egy percig nem vigyázol,
máris búcsút mondhatsz a férjednek, látod, milyen verembe
estem!
Már elzsibbadt a kezem, Chichi, és besötétedett, biztos
nagyon későre jár. Ezt a levelet csomagként kell elküldenem,
mert borítékban nem férne el. Majd meglátjuk, hogy gyorsan
válaszolsz– e, és hogy olyan hosszú levelet írsz– e, mint én, jó
sok pletykával. Még mindig Roberto a fiúd, vagy már mással
jársz? Írj mindenről, és ígérem, hogy ezentúl gyakrabban
fogok írni.
Chichikém, ezerszer csókol szerető nővéred, akinek nagyon
hiányzol!
POCHITA

1956. augusztus 29– ről 30– ra virradó éjjel

A megaláztatás és a kínzó, maró, lüktető bizsergés
történetének pillanatképei: a Nemzeti Lóbogó Napján a
pontos, mértani alakzatban felvonuló díszszázad soraiban,
éppen Francisco Bolognesi emlékműve előtt, a chorrillosi
Katona Iskola utolsó éves növendékét, a délcegen,
díszlépésben menetelő Pantaleón Pantoját hirtelen testestől–
lelkestől elragadja a pokol, mert végbele és ülepének nyílása
darázsfészekké változott: száz apró lándzsa kínozza nedvedző
és titkolt sebét, miközben ő fogát vadul összeszorítva nagy,
hideg verítékcsöppeket hullatva masírozik, és nem véti el a
lépést; a vidám, fényes ünnepségen, amit a chorrillosi Katona
Iskola igazgatója, Marcial Gumucio ezredes adott az Alfonso
Ugartéről elnevezett végzős évfolyam tiszteletére, a frissen
fölavatott fiatal zászlós, Pantaleón Pantoja hirtelen úgy érzi,
hogy lefagynak lábujjának körmei, éppen abban a pillanatban,
amikor fölcsendül a keringő dallama, és ő büszkén feszít
Gumucio ezredes veterán hitvesével a karján, miután
légiesnek éppen nem mondható párjával megnyitotta a bált,
egy izzó viszketés, egyre följebb kúszó zsibongás, lassú
kínszenvedés és éles bizsergés tágítja, duzzasztja és gyötri
végbelének legmélyét és ülepének nyílását: könnyektől
elhomályosuló szemmel, anélkül, hogy fokozná vagy
csökkentené a szorítást Gumucio ezredes hitvesének kövérkés
derekán és kezén. I’antoja, a Hadtápparancsnokság zászlósa
nem beszél, lélegzetet se vesz, csak rendületlenül táncol; a
chiclayói 17. ezred vezérkarának tábori sátrában a tarackok
dörgése, a géppuskák kelepelése és az év végi hadgyakorlatot
éppen megkezdő elővéd századok lövéseinek száraz böffenései
közepette Pantaleón Pantoja főhadnagy táblák és térképek
előtt állva, erős, érces hangon magyaráz a tisztikarnak a
készletekről, a géppark és az ellátmány tervezéséről, az
elosztás rendszeréről, amikor hirtelen, láthatatlanul elragadja
a földről és a közvetlen valóságból egy ijesztő, tüzes, fortyogó,
sistergő és mindent megolvasztó áramlat, amely égeti, marja,
óriásivá duzzasztja, megsokszorozza, gyötri, marcangolja az
ülep bejáratát és a végbélfolyosót, azután felkúszik, akár egy
pók, a farpofák között, de Pantoja hirtelen szederjessé vált
arccal, verejtéktől lucskosan, katonás elszántsággal titokban
összeszorítja a seggét, és a remegéstől enyhén fátyolos hangon
tovább ontja magából a számokat, vezeti le a képleteket, végzi
az összeadásokat és kivonásokat. „Meg kell operáltatnod
magad, Pantita”, súgja anyai aggodalommal Leonor asszony.
„Operáltasd meg magad, szerelmem”, ismételgeti halkan
Pochita. „Vágják csak ki belőled egyszer s mindenkorra, pajtás
– visszhangozza Luis Rengifo Flores hadnagy – könnyebb
megoperálni, mint egy fitymaszűkületet, és a helye se olyan
veszélyes a férfiasságra.” Antipa Negrón, a Katonai
Egészségügyi Szolgálat őrnagya teli torokból hahotázik:
„Egyetlen nyisszantással lefejezem ezt a három aranyérgumót,
mintha csak vajból gyúrt gyerekfejek volnának, kedves
Pantaleónom.”
A műtőasztal körül egy sor átváltozás történik, emberi
testrészek cserélnek gazdát, és ez sokkal jobban aggasztja őt,
mint a fehér papucsos orvosok és ápolónők nesztelen sürgés–
forgása vagy mint a mennyezeti műtőlámpákból rázúduló
vakító fényözön. „Nem fog fájni, Pantoja úr”, bátorítja
Collazos, a Tigris, akinek nemcsak a hangja, hanem ferde
vágású szeme, idegesen remegő keze és mézes– mázos
mosolya is olyan, mint a Kínai Porfirióé. „Gyorsabb, könnyebb
és kevesebb következménnyel jár, mint egy zápfog kihúzása,
Pantita”, bizonygatja Leonor asszony, akinek a csípője, a
tokája és a keble olyan hatalmassá és szétfolyóvá
terebélyesedett, hogy végül a megtévesztésig hasonló lett
Leonor Curinchilához. De a műtőasztal fölé hajolva – amelyre
őt nőgyógyászati pózban helyezték el, és széttárt lábai között
szikékkel, tamponokkal, ollókkal és tálakkal szorgoskodik
Antipa Negrón doktor – ott áll két nő, akik olyannyira
elválaszthatatlanok és egymásnak szöges ellentétei, mint azok
a bizonyos párok, amelyek most a fejében kavarognak, és
visszarepítik gyermekkorába, kamaszkora kezdetére (Laurel
és Hardy, Mandrake és Lotario, Zárzan és Jane): egy spanyol
mantillába burkolt hájtömeg meg egy koravén kislány blue
jeansben, frufruval és himlőhelyes arccal. Az a tény, hogy nem
tudja, mit keresnek ott, se azt, hogy kicsodák – de halványan
úgy rémlik neki, hogy már látta őket valamikor, futólag, egy
csomó ember között – , határtalan szorongást vált ki belőle, és
ő meg se próbálja visszatartani könnyeit, sírva fakad: hallja
saját mélyről jövő és hangos zokogását. „Ne féljen tőlük, ők a
Hölgyvendég Szolgálat első újoncai, hát nem ismeri meg a
Csöcsöst és Sandrát? Én mutattam be őket magának a
múltkor a Chuchupe Házában”, nyugtatgatja Juan Rivera, a
népszerű Szemölcs, aki még jobban összezsugorodott, és olyan
lett, mint egy kis majom, amely felkúszott a szomorú Pochita
gömbölyű, meztelen és gyenge vállára. Úgy érzi, meg tudna
halni a szégyentől, a dühtől, a csalódástól és a gyűlölettől.
Ordítani szeretne: „Hogy merészelted fölfedni a titkot az
anyám és Pocha előtt? Te törpe, te torzszülött, te elfuserált
embrió! Hogy merészelsz hölgyvendégekről beszélni a
hitvesem és elhunyt atyám özvegye előtt?” De ki se nyitja a
száját, csak verejtékezik és szenved. Negrón doktor végez a
munkájával, és felegyenesedik, kezéből néhány véres
húsdarab lóg, amit ő csak futólag egy pillanatig látott, mert
sikerült időben becsuknia a szemét. Percről percre betegebb,
megalázottabb és rémültebb.
Collatos, a Tigris harsogva nevet „Szembe kell nézni a
valósággal, és nevén kell nevezni a gyereket: a katonáknak
szükségük van arra, hogy kettyintsenek, és ezt maga fogja
biztosítani nekik, mert ha nem, akkor spermával töltött
ágyúkkal lövetjük főbe.” „A Hölgyvendég Szolgálat kísérleti
akciójának színhelyéül a horconesi Állomást jelöltük ki,
Pantoja”, veti oda hanyagul Victoria tábornok, s ő hiába int
kezével és szemével Leonor asszony és a törékeny, vékony
Pochita felé, így kérve tapintatot, kíméletet, haladékot,
feledést, Victoria tábornok kérlelhetetlenül folytatja: „Már
tudjuk, hogy a Csöcsös és Sandra mellé leszerződtette Irist és
Lalitát is. Eljen a négy testőrnő!” S ő újból sírva fakad, a
tehetetlenség tetőfokán.
 De most, kis idővel a műtét után Leonor asszony és Pochita
áll az ágya mellett, és gyöngéden néznek rá, a gyanakvás
legcsekélyebb jele nélkül, nyilvánvaló, csodálatos, balzsamos
tájékozatlanság tükröződik a szemükben: nem tudnak
semmit. Kaján öröm árad szét a testében, és jót nevet magán:
hogyan is tudhatnának a Hölgyvendég Szolgálatról, hiszen
még meg se valósult, hiszen még főhadnagy vagyok, és boldog,
hiszen még el se jöttünk Chiclayóból? De most belép Negrón
doktor, mögötte egy fiatal, mosolygós ápolónő (ő ráismer és
elpirul: Alicia az, Pocha barátnője!), aki, mint egy újszülöttet,
ringatja a karján az irrigátort. Pochita és Leonor asszony
kimegy a szobából, az ajtóból egy együttérző, szinte tragikus
istenhozzádot intenek feléje. „Térdet szét, a szája a matracot
csókolja, segget fölemelni!”, rendelkezik Antipa Negrón
doktor. És magyarázatként hozzáfűzi: „Már letelt a
huszonnégy óra, itt az ideje, hogy kitisztítsuk a gyomrot. Ettől
a két liter sós víztől életének összes halálos és bocsánatos
bűnét kiadja magából, főhadnagy úr.” Amikor a cső végét
bedugják a végbélbe, bár az vastagon be van kenve vazelinnal,
és az orvos is boszorkányosan ügyes, egy kiáltás szakad föl
belőle. De most már langyosan csordogál belé a folyadék, s ez
már nem fájdalmas, sőt inkább kellemes. Az alatt a perc alatt,
amíg a víz bugyborékolva csordogál belé, és felpuffasztja a
hasát, Pantoja főhadnagy behunyt szemmel szándékosan csak
arra gondol: „A Hölgyvendég Szolgálat? Nem fog fájni, nem
fog fájni.” Újból följajdul: Negrón doktor kivette a cső végét,
és egy kis vattát dugott a lábai közé. Az ápolónő kimegy,
kiviszi az üres irrigátort. „Ez ideig nem érzett semmiféle
fájdalmat a műtét után, igaz?”, kérdezi az orvos. „Nem, őrnagy
úr”, válaszol Pantoja főhadnagy, és nehézkesen forgolódik,
felül, talpra áll, egyik kezét a farába dugott vattára szorítja, és
elindul a vécé felé, szálegyenesen, akár egy deréktól lefelé
pucér Karnevál Herceg, rátámaszkodva az orvos karjára, aki
jóindulattal és némi szánakozással néz rá. Enyhe égés
lopakodik a végbelébe, elefántkóros hasát csikarások, hirtelen
görcsök kínozzák, és egy meglepetésszerű borzongás
villanyozza meg hátgerincét. Az orvos segít neki elhelyezkedni
a vécéülőkén, megveregeti a vállát, és filozofikusan megjegyzi:
„Vigasztalódjék meg attól a gondolattól, hogy amit most átél,
az után minden, ami az életében még történni fog, csak jobb
lehet.” Kimegy, halkan beteszi maga mögött a mosdó ajtaját.
Pantoja főhadnagynak már egy törülköző van a fogai között,
azt harapdálja teljes erőből. Lehunyja a szemét, kezét
összekulcsolja a térdén, és teste egész hosszában kétmillió
pórus nyílik ki, mint megannyi ablak, hogy verítéket és epét
okádjon magából. Mindazzal az elkeseredett dühvel, ami még
telik tőle, azt ismételgeti magában „Nem szarok
hölgyvendégeket, nem szarok hölgyvendégeket!” De a két liter
víz már elindult lefelé, elkezdett csurogni, zuhogni, kitörni,
maróan és ördögien, gyilkosan, baljósan és álnokul, magával
sodorva lángokból, pengékből és tűkből álló kemény
tömböket, amelyek égetnek, hasogatnak, perzselnek. Hagyta
kihullani szájából a törülközőt, hogy bömbölhessen, mint egy
oroszlán, höröghessen, mint egy vadkan, kacaghasson, mint
egy hiéna.
 4
Határozat a Perui Hadiflotta (PH) „Pachitea” nevű
hajójának átadásáról. Szigorúan bizalmas!
Pedro G. Carrillo ellentengernagy, az Amazonasi
Folyamhajózási Flotta parancsnoka FIGYELEMBE VÉVE:
1., hogy megkaptuk Pantaleón Pantoja PSZH századosnak
(Hadtápparancsnokság) a Helyőrségek, Határ– és Egyéb
Állomások Hölgyvendég Szolgálata (HHEÁHSZ) – amelyet a
Szárazföldi Hadsereg a közelmúltban hozott létre abból a
célból, hogy a távoli vidékeken szolgálatot teljesítő tisztesek és
közkatonák igen nagy mérvű biológiai– pszichológiai
problémáját megoldja – parancsnokának előterjesztését,
amelyben az Amazonasi Folyamhajózási Flotta segítségét és
hozzájárulását kéri a Hölgyvendég Szolgálat parancsnoksága,
szállítmányozási és ellátó központja, valamint az egyes
igénybevételi központok közötti szállítások rendszerének
megszervezéséhez; hogy az említett előterjesztést támogatólag
jóváhagyta a Hadsereg Igazgatási és Szolgáltatási
Parancsnoksága (Felipe Collazos tábornok) és az V. Körzet
(Amazónia) Főparancsnoksága (Roger Scavino tábornok);
3. hogy a Hadiflotta Vezérkarának Igazgatási Osztálya
kedvező véleményezést adott az előterjesztésről, egyszersmind
rámutatott arra, hogy célszerű lenne, ha a HHEÁHSZ
kiterjesztené a szolgáltatásait a Hadiflottának az
Amazonasvidék távoli tartományaiban levő támaszpontjaira
is, ahol a tengerész legénységi állomány ugyanazon nélkülözés
és vágyakozás miatt gyötrődik, mint a Szárazföldi Hadsereg
tisztesei és katonái, akik részére létrehozták a Hölgyvendég
Szolgálatot;
4. hogy a tárgyban megkérdezett Pantaleón Pantoja PSZH
százados (Hadtápparancsnokság) azt a választ adta, hogy a
HHEÁHSZ nem lát akadályt az említett javaslat
megvalósítását illetően, de jelzi annak szükségességét, hogy az
általa tervezett tesztet az Amazonasi Folyamhajózási Flotta
kitöltesse az őserdei támaszpontokon, hogy ily módon
meghatározható legyen a HHEÁHSZ feltételezhető
igénybevevőinek száma a Perui Hadiflotta (PH) részéről, és
hogy a felmérés a felelős tisztek gyors és körültekintő
munkájának köszönhetően a következő eredményt hozta: az
igénybevevők feltételezhető száma 327, az igénybevevők által
kívánt szolgáltatások havi átlaga 10, az egyszeri
szolgáltatások kívánt átlag időtartama 35 perc;
ELRENDELI:

a) hogy ideiglenes jelleggel bocsássák a Hölgyvendég

Szolgálat rendelkezésére a használatból kivont „I’achitea”
nevű egészségügyi hajót, abból a célból, hogy lebonyolítsa az
Amazonas– völgy folyóin a szállítmányozási és ellátó központ,
valamint az igénybevételi központok közötti forgalmat, négy
fő állandó legénységgel Carlos Rodríguez Saravia
főtörzsőrmester parancsnoksága alatt;
b) hogy mielőtt a Pachitea PHH elhagyná a Santa Clotilde
támaszpontot, ahol azóta állomásozik, mióta a Hadiflotta
szolgálatában eltöltött fél évszázados, megszakítatlan
működése után kivonták a forgalomból – amely szolgálatnak
első jelentős állomása a Kolumbiával kialakult konfliktusban
való kiemelkedő részvétel volt, 1910– ben – , fosszák meg
zászlóitól, felségjeleitől és egyéb jelzéseitől, amelyek a Perui
Hadiflottához való tartozását bizonyítják, fessék át a
Pantaleón Pantoja százados (Hadtápparancsnokság) által
megadott színre, amely azonban nem lehet se acélszürke, se
felhőfehér, mert ezek a PH hajóinak a színei, és változtassák
meg a hajó orrán és a parancsnoki hídján látható eredeti
Pachitea nevet a Hölgyvendég Szolgálat által kiválasztott Éva
névre;
c) hogy mielőtt átvenné új beosztását, Carlos Rodríguez
Saravia főtörzsőrmester és a parancsnoksága alá tartozó
legénység a feletteseitől kapjon kellő eligazítást a
végrehajtandó feladat kényes voltáról, valamint annak
szükségességéről, hogy a feladat végrehajtása során polgári
ruhában kell járniuk, el kell titkolniuk a Hadiflottához való
tartozásukat, a legszigorúbban titokban kell tartaniuk
mindazt, amit a szállítások során látnak és hallanak; általában
tartózkodniuk kell a legcsekélyebb mértékű bizalmas közléstől
és megnyilatkozástól is annak a Szolgálatnak a mibenlétére
vonatkozólag, ahová vezényelték őket;
d) hogy a szolgálatból kivont Pachitea PHH új
tevékenységéhez szükséges üzemanyagot a Szárazföldi
Hadsereg és a Hadiflotta arányosan biztosítsa a Hölgyvendég
Szolgálat igénybevétele arányában, ami a két intézménynek
havonta nyújtott szolgáltatások mennyisége alapján
határozható meg, vagy pedig a HHEÁHSZ céljaira kijelölt
PHH– nak a katonai helyőrségekre vagy folyami
támaszpontokra történő szállításainak számából;
e) hogy titkos jellegénél fogva ezt az utasítást ne olvassák fel
napiparancsban, ne függesszék ki a támaszpontokon, csak
azokkal a tisztekkel ismertessék, akikre a végrehajtása
tartozik.
Aláírás: PEDRO G. CARRILLO ellentengernagy,
az Amazonasi Folyamhajózási Flotta parancsnoka
 Santa Clotilde támaszpont,
1956. augusztus 16.
Másolat:
a Perui Hadiflotta Vezérkarának, a Szárazföldi Hadsereg
Igazgatási, Hadtáp– és Szolgáltatási Parancsnokságának és az
V. Körzet (Amazónia) Parancsnokságának

HHEÁHSZ 3. sz. jelentés

TÁRGY: Helyőrségek, Határ– és Egyéb Állomások
Hölgyvendég Szolgálata (HHEÁHSZ)
A bufeózsír, a chuchuhuasi, a cocobolo, a clabohuasca, a
huacapuruna, az ipururo és a viborachado sajátosságai,
hatásuk a HHEÁHSZ– ra, az alulírott személyén végrehajtott
kísérletek és az általa tett javaslatok
JELLEGE: Titkos

KELT: Iquitos, 1956. szeptember 8.

Alulírott, Pantaleón Pantoja PSZH százados
(Hadtápparancsnokság), a HHEÁHSZ parancsnoka
tisztelettel jelentkezik Felipe Collazos tábornoknál, a
Hadsereg Igazgatási, Hadtáp– és Szolgáltatási
parancsnokánál, köszönti őt, és jelenti:
1. Amazónia– szerte él az a hiedelem, hogy a bufeó vörös
válfaja (az amazóniai folyók delfinfajtája) jelentős nemi
potenciával rendelkező élőlény, s ez a tulajdonsága a démonok
vagy az ártó szellemek segítségével arra indítja, hogy
asszonyokat ragadjon el ösztönei kielégítésére, ahányat csak
tud, s e cél érdekében oly férfias és vonzó formát ölt, hogy
egyetlen nőnemű lény se képes ellenállni neki. Az említett
hiedelem révén általánossá vált egy másik babona is: a
bufeózsír növeli a férfierőt, és ellenállhatatlanná teszi a férfit a
nő szemében, ezért óriási a kereslet e termék iránt az
üzletekben és a piacokon. Alulírott elhatározta, hogy
személyesen fog kísérleteket végezni, annak eldöntése
céljából, hogy mennyire függ össze ez a népi hiedelem, babona
vagy tudományos megállapítás azzal a problémával, amely
életre hívta a Hölgyvendég Szolgálatot, s indokolja annak
létét, s hozzálátva a munkához, orvosi előírásra hivatkozva,
arra kérte szülőanyját és hitvesét, hogy egy héten keresztül
otthon minden ételt bufeózsírral készítsenek el, és ez az alábbi
eredményekkel járt:
2. A második naptól kezdve alulírott nemi étvágyának
hirtelen növekedését észlelte, s az elkövetkező napokban ez a
rendellenesség odáig fokozódott, hogy a hét utolsó napjaiban
kizárólag az elítélendő fogdosás és a férfiaktus gondolata
foglalkoztatta elméjét úgy nappal, mint éjszaka (álmok,
lidércnyomások), s mindez igen károsan befolyásolta
koncentrálási képességét, egész idegrendszerét és
munkájának hatékonyságát. Ennek következtében parancsoló
szükségét érezte annak, hogy a szóban forgó hét folyamán
átlagosan napi két alkalommal környékezze meg hitvesét, és
létesítsen vele intim kapcsolatot, amelyre ő kelletlenül és
meglepődve reagált, mivel alulírott Iquitosba érkezése előtt
tíznaponként egyszer szokott intim házastársi kapcsolatot
létesíteni, ideérkezése után pedig háromnaponként, mivel,
nyilvánvalóan a felettesek által már fölismert tényezők
(meleg, párás levegő) miatt, alulírott a nemi inger
növekedését észlelte attól a naptól kezdve, hogy Amazónia
földjére lépett. Ugyanakkor azt is sikerült megállapítania,
hogy a bufeózsírnak a nemi vágyat ösztönző hatása csak a
férfin észlelhető, bár nem tartja kizártnak azt a lehetőséget se,
hogy hitvese az őt hatalmába kerítő hevületet nagy
jellemerővel elfojtotta természetes szeméremérzete és
feddhetetlensége következtében, amely az úriasszony nevet
megérdemlő valamennyi nő sajátja, és alulírott büszkén
állíthatja, hogy ez vonatkozik az ő tiszteletre méltó hitvesére
is;
3. alulírott abbéli buzgalmában, hogy a felettesei által
rábízott küldetést eredményesen végrehajtsa, erejét nem
kímélve, egészségét és kiegyensúlyozott családi életét is
kockára téve, elhatározta, hogy ugyancsak saját magán
kipróbál néhány receptet, amit a loretói népi bölcsesség és
bujaság a férfierő visszanyerésére, illetve fokozására ajánl, s
amit közönségesen – elnézést a kifejezésért –
halottfeltámasztónak vagy uram bocsá’, lőcsállítónak
neveznek, de csak néhányat, mert a Haza ezen részében igen
alaposan és kimerítően foglalkoznak mindazzal, ami a
nemiségre vonatkozik, úgyhogy a szó szoros értelmében
ezerszámra léteznek efféle kotyvalékok, s ez lehetetlenné teszi,
még a legnagyobb jóakarat mellett is, hogy egy csupán
önmagára útalt egyén végigpróbálhassa a listát, még ha kész is
lenne egész életét a kísérletezéseknek szentelni. Alulírottnak
el kell ismernie, hogy népi bölcsességről van szó, nem pedig
babonáról; bizonyos növényi rostok, amelyeket alkohollal
fogyasztandó főzetek készítésére használnak, mint például a
chuchuhuasi, a cocobolo, a clabohuasca és a huacapuruna,
azonnali és maximális feszülést okoznak, amit a nemi aktus
kivételével semmi se tud lecsillapítani. A nemzőközpontra
gyakorolt szinte kozmikus gyorsaságú hatása miatt
különösképpen hatékony a pálinkával kevert ipururo, amely
közvetlenül az elfogyasztása után palástolhatatlan gerjedelmet
váltott ki alulírottból, fölöttébb nagy szégyenére, mivel
balszerencséjére, a kísérletre nem az otthonában került sor,
hanem a Nanay fürdőhely Fekete éjszaka nevezetű éjjeli
mulatójában. Még ennél is rosszabb, valósággal sátáni a
viborachado nevű bájital, az a pálinka, amibe egy mérges
viperát áztatnak, ennek az italnak még az előzőeknél is
végzetesebb a hatása, mert amikor egy másik iquitosi
mulatóban, az Őserdő nevű klubban, ezúttal véletlenül,
megkínálták vele e jelentés íróját, olyan vad, sürgető forróság
és merevedés kerítette hatalmába, hogy azóta se múló
fájdalmára, békéje és nyugalma visszanyerése érdekében az
említett mulató kényelmetlen mosdójában a magányos
bűnhöz kellett folyamodnia, amelyről pedig azt hitte, hogy
gyermekkora múltával már kiveszett belőle;
4. tekintettel az elmondottakra, alulírott bátorkodik
javasolni a feletteseknek, hogy adjanak ki parancsot
valamennyi helyőrség, határ– és egyéb állomás részére, amely
szigorúan megtiltja a tisztesek és közkatonák ételeinek
elkészítésénél a vörös bufeó zsírjának felhasználását, valamint
annak egyéni fogyasztását a legénység körében, és amely
azonnali hatállyal és szigorú büntetés terhe mellett ugyancsak
megtiltja a chuchuhuasi, a cocobolo, clabohuasca,
huacapuruna, az ipururo és a viborachado fogyasztását akár
tisztán, akár hígítva, szilárd állapotban vagy folyadék
formájában, mert ellenkező esetben a Hölgyvendég
Szolgálatot a jelenleginél is sokkal nagyobb igényekkel fogják
ostromolni, pedig már azok is csillagászati méretűek,
amelyekkel a Szolgálatnak ez idő szerint kell szembenéznie;
5. alulírott kéri, hogy ezen jelentésével kapcsolatban a
legszigorúbb titoktartással járjanak e1; ha lehetséges,
elolvasás után semmisítsék meg, mivel családi életéről
rendkívül bizalmas közléseket tartalmaz, amelyeknek
elmondására alulírott csak azért szánta el magát, mert arra az
összetett feladatra gondolt, amelyet a Hadsereg bízott rá, de
aggodalommal tette ezt és természetszerű félelemmel, tartva a
rosszmájúságtól és a tréfáktól, amelyekben tiszttársai részéről
minden bizonnyal része lenne, ha ezek a közlések
nyilvánosságra kerülnének.
 Isten óvja Önt!

FELIPE COLLAZOS tábornok

a Szárazföldi Hadsereg Igazgatási, Hadtáp– és Szolgáltatási
parancsnoka

Lima, 1956. szeptember 18.

Aláírás: PANTALEÓN PANTOJA
PSZH– százados (Hadtápparancsnokság)

Másolat:

Roger Scavino tábornoknak,

az V. Körzet (Amazónia) vezénylő tábornokának

FELJEGYZÉS

a) Pantoja százados javaslatát tekintsék szabályszerű

utasításnak, következésképpen közöljék az V. Körzet
(Amazónia) valamennyi laktanya– , tábor– és
állomásparancsnokával, hogy a mai naptól kezdve szigorúan
tilos a fenti jelentésben felsorolt italféleségek, alapanyagok és
fűszerek felhasználása az étkeztetésben.
b) Pantoja százados kérésének megfelelően a HHEÁHSZ 3.
sz. jelentését elégetés útján semmisítsék meg, mivel az
nevezett családi és magánéletéről kényes kitételeket
tartalmaz.

A 37. sz. Requena nevű Tűzérhidroplánra vonatkozó titkos

határozat
Andrés Sarmiento Segovia ezredes PLE, az Amazóniai 42.
sz. Repülőszázad parancsnoka FIGYELEMBE VÉVE:
 1. hogy Pantaleón Pantoja PSZH– százados
(Hadtápparancsnokság) felettesei egyetértésével és
támogatásával a 42. sz. Repülőszázad segítségét kérte a
közelmúltban létrehozott Hölgyvendég Szolgálat személyi
állományának rendszeres szállításához az Itaya partján levő
szállítmányozási és ellátó központból az igénybevételi
központokba – ezek közül jó néhány oly mértékben elszigetelt,
főleg az esős évszakokban, hogy a légi út az egyetlen számba
jöhető szállítási lehetőség – , valamint az említett pontokról a
szállítmányozási és ellátó központba;

2. hogy a Perui Légierők Vezérkarának Igazgatási és

Emlékvédelmi Parancsnoksága a Szárazföldi Hadsereg iránti
szolgálatkészsége jeléül egyetért a kérés teljesítésével,
azonban le kívánja szögezni, hogy fenntartásokkal él a
Hölgyvendég Szolgálat jellegét illetően, mivel szerinte kevéssé
összeférhető a Fegyveres Erők sajátos és természetes
feladataival, és veszélyezteti annak jó hírét és tekintélyét, de
ez csupán egyszerű véleménynyilvánítás a Parancsnokság
részéről, nem pedig kísérlet a testvéri intézmény
tevékenységébe való beavatkozásra,
ELRENDELI

a) hogy adják át ideiglenes használatra a HHEÁHSZ– nak a

már említett szállítási szolgálat ellátására a 37. sz. Requena
Vezérhidroplánt, miután az Amazóniai 42. Repülő Század
Műszaki Csoportja újból repülésre alkalmas állapotba hozta;
b) hogy a Moronacochai Légi Támaszpontról való felszállása
előtt a 37. sz. Vezérhidroplánt kellőképpen álcázzák, hogy
amíg a HHEÁHSZ részére teljesít szolgálatot, egyetlen
pillanatra se lehessen felismerni, hogy a Perui Légierők
kötelékébe tartozik, ennek érdekében fessék át a törzsét és a
szárnyait (kékről zöldre, piros szegéllyel), és változtassák meg
a nevét (Requená– ról Delilá– ra, Pantoja százados kívánsága
szerint);
c) hogy a 37. sz. Vezérhidroplán vezetésére a 42. sz.
Repülőszázadnak azt a tiszthelyettesét jelöljék ki, akinek a
szolgálati lapján az év eddig eltelt szakaszában a legtöbb
fenyítés és figyelmeztetés szerepel;
d) hogy a 37. sz. Vezérhidroplánt kifogásolható műszaki
állapotára való tekintettel, amely a sokéves szolgálatnak
tudható be, minden héten vizsgálja át az Amazóniai 42. sz.
Repülőszázad egyik szerelője, akinek ezen feladat
végrehajtására polgári ruhában és a feltűnést kerülve kell a
HHEÁHSZ szállítmányozási és ellátó központjába utazni;
e) hogy nyomatékosan felkéri Pantoja századost, hogy a
Hölgyvendég Szolgálat a legnagyobb óvatossággal és
körültekintéssel használja a 37. sz. Vezérhidroplánt, lévén az a
Perui Fegyveres Erők valóságos történelmi ereklyéje, mivel ez
volt az a nemes szerkezet, amellyel 1929. március 3– án Luis
Pedraza Romero hadnagy első ízben kötötte össze leszállás
nélküli repüléssel Iquitos és Yurimaguas városát;
f) hogy az üzemanyag, valamint a 37. sz. Vezérhidroplán
fenntartásával és használatával kapcsolatos minden költség
fedezése kizárólagosan a HHEÁSZ– t terheli;
g) hogy a jelen Határozatot kizárólag azokkal ismertessék,
akiket érint vagy akiket említ, és mivel e Határozat szigorúan
titkos, 60 napi szigorított elzárással büntessenek mindenkit,
aki elterjeszti vagy bárkinek – az említett, kivételt képező
személyen kívül – elmondja annak tartalmát.

Aláírás: ANDRÉS SARMIENT SEGOVIA PLE– ezredes

Moronacochai Légi Támaszpont, 1956. augusztus 7.
Másolat:
 a Perui Légierők Vezérkara, Igazgatási és Emlékvédelmi
Parancsnokságának
A Szárazföldi Hadsereg Igazgatási, Hadtáp és Szolgáltatási
parancsnokságának és az V. körzet (Amazónia)
Parancsnokságának

A Vargas Guerra Katonai Tábor Egészségügyi

Szolgálatának belső utasítása
Roberto Quispe Salas PSZH– őrnagy (Egészségügy), a
Vargas Guerra Katonai Tábor Egészségügyi Szolgálatának
parancsnoka az V. Körzet (Amazónia) főparancsnokságától
kapott bizalmas rendelkezések alapján az alábbi
intézkedéseket hozza:
1. Antipa Negrón Azpilcueta PSZH– őrnagy (Egészségügy) a
Fertőző Ragályos Betegségek
Osztályának ápolói és egészségügyi állományából
kiválasztja azt a személyt, akit szakmai és erkölcsi
szempontból a legalkalmasabbnak tart azon feladatok
végrehajtására, amelyeket az V. Körzet (Amazónia)
Parancsnokságának rendelkezései előírnak a Helyőrségek,
Határ– és Egyéb Állomások Hölgyvendég Szolgálata
(HHEÁHSZ) jövőbeni Egészségügyi Felcsere számára;
2. Negrón Azpilcueta őrnagy a hét folyamán gyorsított
elméleti– gyakorlati oktatásban részesíti a kiválasztott ápolót
vagy szanitécet, felkészíti őt a HHEÁHSZ– nál rá váró
feladatokra, amelyek lényegében a különítmények
hölgyvendég tagjainál a serkék, poloskák, tetvek, lapostetvek
és atkák előfordulási helyének, valamint a nemi betegségek és
a fertőző– ragályos hüvelygyulladások felismeréséből fognak
állni, amely vizsgálatokat közvetlenül a különítményeknek a
HHEÁHSZ igénybevételi központjaiba való elindulása előtt
kell elvégezni;
 3. Negrón Azpilcueta őrnagy kiutal az Egészségügyi Felcser
részére egy elsősegélyládát, kiegészítve azt egy katéterrel, egy
kaparókanállal és a vizsgálatokhoz szükséges gumi ujjvédővel,
valamint két darab fehér köpenyt, két pár gumikesztyűt és
megfelelő számú füzetet, amelyekbe hetenként jelentést kell
írnia a Vargas Guerra Katonai Tábor Egészségügyi Szolgálata
részére a HHEÁHSZ Egészségügyi Állomásának mennyiségi
és minőségi forgalmáról;
4. jelen utasítást csak az érdekelttel kell közölni, és „Titkos”
jelzéssel irattárba kell helyezni.
Aláírás: ROBERTO QUISPE SALAS
PSZH– őrnagy
(Egészségügy) Vargas Guerra Katonai Tábor
1956. szeptember 1.
Másolat:

az V. Körzet (Amazónia) Főparancsnokságának és

Pantaleón Pantoja PSZH– századosnak
(Hadtápparancsnokság), a Helyőrségek, Határ– és Egyéb
Állomások Hölgyvendég Szolgálata (HHEÁHSZ)
parancsnokának

Alberto Santana zászlós jelentése

az V. Körzet (Amazónia) Főparancsnokságának a

parancsnoksága alá tartozó horconesi Állomáson a
HHEÁHSZ által végrehajtott kísérleti gyakorlatról
A kapott utasításoknak megfelelően Alberto Santana zászlós
tisztelettel felterjeszti az V. Körzet (Amazónia)
Főparancsnokságához a parancsnoksága alá tartozó, a Napo
folyónál levő Állomáson történt eseményekről szóló jelentést:
Miután a felettesektől megkapta a tájékoztatást arról, hogy
a horconesi Állomást választották ki a Helyőrségek, Határ– és
Egyéb Állomások Hölgyvendég Szolgálata megnyitó
kísérletének színhelyéül, azonnal hozzálátott, hogy
mindennemű segítséget biztosítson a művelet sikeréhez, és
rádió útján megérdeklődte Pantaleón Pantoja századostól,
hogy milyen intézkedéseket kell foganatosítania Horconesben
a kísérleti gyakorlatok előtt, amire Pantoja százados azt
válaszolta, hogy semmilyet, mert ő személyesen át fog jönni a
Napo folyóhoz, hogy ellenőrizze az előkészületeket és a
kísérlet lefolyását..
Valóban, szeptember 12– én, hétfőn délelőtt, körülbelül
11.30– kor, az Állomással szemben, a Napo folyó vizére
leszállt egy zöld színű hidroplán, amelynek törzsére piros
betűkkel festették rá a Delila nevet, pilótája egy Dilis
csúfnévre hallgató egyén volt, és utasként a gépen
tartózkodott Pantoja százados, aki polgári ruhát viselt,
valamint egy Chuchupe nevű hölgy, akit karban kellett
lehozni, mivel ájult állapotban volt. Eszméletvesztésének oka
az volt, hogy az Itaya folyó– Napo folyó légi úton több ízben
nagyon megijedt, ami annak tudható be, hogy a szél
megdobálta a gépet, és hogy a pilóta, a fent nevezett hölgy
állítása szerint azzal a szándékkal, hogy növelje az ő
rémületét, és ily módon szórakozzon rajta, állandóan
kockázatos és fölösleges akrobatamutatványokat hajtott végre,
amiket a hölgy idegei nem tudtak elviselni. Amikor az említett
hölgy végre összeszedte magát, trágár szavak és mozdulatok
kíséretében tettlegesen rátámadt a pilótára, úgyhogy Pantoja
századosnak kellett közbelépnie, és véget vetnie az
incidensnek.

Amikor lecsillapodtak a kedélyek, egy könnyű uzsonna után

Pantoja százados és munkatársnője hozzálátott, hogy mindent
előkészítsen a kísérlet végrehajtásához, aminek másnap,
szeptember 13– án, kedden kellett lezajlania. Az előkészületek
két tényezőre vonatkoztak: a résztvevőkre és a helyszínre. Ami
az elsőt illeti, Pantoja százados alulírott segítségével
összeállította az igénybevevők névsorát, miután egyenként
megkérdezte az állomás huszonkét tisztesét és közkatonáját –
a tiszthelyettesek ki lettek zárva – , hogy igénybe óhajtja– e
venni a Hölgyvendég Szolgálatot, majd a kérdéshez
magyarázatot fűzött a Szolgálat mibenlétéről. A legénység első
reagálása a hitetlenkedés és a gyanakvás volt, válaszukban
mindannyian megtagadták a kísérletben való részvételt, mivel
azt hitték, hogy beugratásról van szó, mint amikor azt
kérdezik: ki akar önként Iquitosba menni, s aztán azokat, akik
kilépnek, elküldik latrinát takarítani. Végül is a már említett
Chuchupe kénytelen volt előállni és gúnyos megjegyzésekkel
illetni a katonákat, aminek következtében a gyanakvást és a
kétkedést harsány jókedv váltotta fel, majd rövidesen olyan
izgalom, hogy a tiszthelyetteseknek és alulírottnak a
legnagyobb eréllyel kellett fellépniük, hogy lecsillapítsák az
embereket. A huszonkét tisztes és közkatona közül
huszonegyen iratkoztak fel igénybevevő jelöltnek, az egyetlen
kivétel Segundo Pachas közlegény volt, aki közölte, hogy
kimarad a dologból, mivel az akció 13– án, kedden lesz, s ő
babonás lévén, biztos benne, hogy szerencsétlenséget hozna
rá, ha részt venne benne. A horconesi felcser javaslatára
töröltük az igénybevevő– jelöltek listájáról Urondino Chicote
őrvezetőt, aki rühkiütésben szenvedett, és félő volt, hogy a
fertőzés a hölgyvendégeken keresztül átterjed az alakulat
többi tagjára is. Ily módon elkészült a végleges lista a húsz
igénybevevőről, akik a megbeszélés során hozzájárultak
ahhoz, hogy térítésként a nekik nyújtott szolgáltatásért, a
zsoldfizetési jegyzéken levonják tőlük a HHEÁHSZ által
meghatározott összeget.
Ami a helyszíni előkészületeket illeti, azok lényegében abból
álltak, hogy berendeztek négy helyiséget a HHEÁHSZ első
különítményének hölgyvendégei számára, és ez a
Chuchupénak nevezett hölgy kizárólagos irányítása alatt ment
végbe. A hölgy kijelentette, hogy gondolni kell az esőre is,
ezért a helyiségeknek fedetteknek kell lenniük, és lehetőleg
egymástól távol legyenek, így nem kell tartani az áthallástól és
az ebből eredő versengéstől, de a hölgy kívánságának
sajnálatos módon nem sikerült teljes egészében eleget tenni.
Az állomás fedett helyiségeinek megszemlélése után,
amelyeknek száma csekély, amint azt a felettesek is tudják, a
választás az élelmiszerraktárra, a rádiósszobára és a
gyengélkedőre esett, lévén ezek a célnak leginkább
megfelelőek. Az élelmiszerraktárat tágassága miatt két részre
lehetett osztani, válaszfalként élelmiszeres ládák szolgáltak. A
már említett Chuchupe később azt kérte, hogy minden
helyiségbe helyezzünk el egy ágyat a hozzá tartozó matraccal
vagy szalmazsákkal, vagy ennek hiányában egy függőágyat,
viaszosvászon lepedővel, ami arra szolgál, hogy
megakadályozza a felszívódást és az anyag károsodását.
Azonnal megtörtént az intézkedés a négy ágy és a hozzájuk
tartozó matracok (kiválasztás sorshúzás útján) átszállítására
az egység hálókörletéből a szóban forgó helyiségekbe, de mivel
nem állt módunkban megszerezni a kért viaszosvásznakat, a
gépállomány és a fegyverzet esővédő ponyváival pótoltuk a
hiányt. Miután megtörtént a matracok ponyvával való
letakarása, sor került a szúnyoghálók felszerelésére is, hogy a
jelenlegi évszakban oly nagy számban hemzsegő rovarok ne
zavarják a szolgáltatást. Mivel nem állt módunkban a
helyiségeket felszerelni a Chuchupe asszony által kért
éjjeliedényekkel, nem lévén az Állomáson egyetlen darab se a
szóban forgó alkalmatosságból, négy darab takarmányosvödör
nyert elhelyezést a helyiségekben. Annak nem volt akadálya,
hogy minden helyiségbe egy– egy mosdótál kerüljön a hozzá
tartozó vizesedénnyel, valamint egy– egy szék, láda vagy pad a
ruhák elhelyezésére és két tekercs egészségügyi papír, amivel
kapcsolatban alulírott kéri a feletteseket, szíveskedjenek
utasítani a Hadtápparancsnokságot az utóbbi használati cikk
mielőbbi pótlására, mivel igen szűkösek a tartalékaink, és
ezen az eldugott helyen nincs semmi, amivel pótolhatnánk,
például újság– vagy csomagolópapír, és a falevelek használata
miatt a legénység körében előfordult már csalánkiütés és
súlyos viszketegség. Ugyancsak a Chuchupénak nevezett hölgy
kívánsága volt, hogy a helyiségek ablakára függönyök
kerüljenek, amelyek nem csinálnak teljes sötétséget, de
tompítják a nappali fényt, és némi félhomályt teremtenek, ami
az ő tapasztalatai szerint a legcélszerűbb a szolgáltatásokhoz.

Az a körülmény, hogy lehetetlen volt előteremteni a

Chuchupe asszony által tanácsolt virágmintás
ablakfüggönyöket, nem jelentett akadályt; Esteban Sandora
őrmester ötletesen kimódolta, hogy a legénység takaróiból és
köpenyeiből kell függönyöket rögtönözni, s ezek elég jól
megfeleltek a követelményeknek, vagyis biztosították a kívánt
félhomályt a helyiségekben. Ezenkívül arra az esetre, ha az
akció befejezése előtt beestelednék, Chuchupe asszony
beburkoltatta a helyiségek lámpáit vörös színű
kelmedarabokkal, mivel állítása szerint a vörös környezet a
legalkalmasabb az aktushoz. Végezetül, a nevezett asszonyság,
azzal érvelve, hogy a helyiségeknek bizonyos nőies jelleggel
kell rendelkezniük, saját kezűleg nekilátott csokrokat kötni
vadvirágokból, levelekből és egyéb növényekből, amelyeket
két katona segítségével szedett, s amelyeket művészien
elrendezve minden helyiségben az ágy támlájára helyezett el.
Ezzel befejeződtek az előkészületek, és már csak a
különítmény érkezése volt hátra.
Másnap, szeptember 13– án délután 14.15– kor a horconesi
Állomás kikötőjében lehorgonyzott a HHEÁHSZ első
különítménye. Alighogy feltűnt a láthatáron a szállító hajó –
nemrégiben festették át zöldre, és az Eva nevet nagy piros
betűkkel mázolták az orrára – , az egység tagjai abbahagyták
rendes napi tevékenységüket, lelkes ujjongásban törtek ki, és
üdvözlésképpen sapkájukat a levegőbe hajigálták. Pantoja
százados utasítása értelmében haladéktalanul megszerveztük
az őrszolgálatot annak megakadályozására, hogy polgári
személyek megközelíthessék az Állomást a kísérleti gyakorlat
tartama alatt, bár ennek a veszélynek kicsi a valószínűsége, ha
számításba vesszük, hogy a legközelebbi település, egy kecsua
indián törzs, Horconestől kétnapi hajóútnyira van a Napo
folyón fölfelé. A legénység hathatós közreműködésének
köszönhetően a partraszállás a legteljesebb rendben zajlott le.
Az Eva szállítóhajó Carlos Rodríguez Saravia (a Hadiflotta
civilbe öltözött tiszthelyettese) parancsnoksága alatt négytagú
legénységgel érkezett meg, akik Pantoja százados parancsára a
fedélzeten maradtak az Éva egész horconesi tartózkodása
alatt. A különítmény élén Pantoja százados két polgári
munkatársa állt: Porfirio Wong és egy Szemölcs gúnynévre
hallgató egyén. Ami a négy hölgyvendéget illeti, akiknek a
partra vezető lépcsőn való megjelenését a legénység
tapsviharral üdvözölte, a következő művésznevekre hallgatnak
(egyikük se volt hajlandó elárulni családi nevét): LALITA,
IRIS, CSÖCSÖS, SANDRA. A Szemölcs és a Chuchupe
nevezetű egyének azonnal az élelmiszerraktárba terelték őket,
hogy ott kipihenjék magukat, és átvegyék az utasításokat,
Porfirio Wong pedig az ajtó elé állt őrködni. Tekintettel a
nyugtalanságra, amit a hölgyvendégek jelenléte váltott ki az
Állomás legénysége körében, nagyon is indokoltnak látszott,
hogy a hölgyek az akció kezdetéig (délután öt óra) őrizet
mellett a helyiségben maradjanak, bár ez a döntés némi
nézeteltérésre adott okot a HHEÁHSZ kebelében. Ugyanis kis
idő múltán, amikor már kipihenték az utazás fáradalmait, a
hölgyvendégek el akarták hagyni a helyiséget, mondván, hogy
meg akarják ismerni a környéket, és sétálni szeretnének egy
kicsit az Állomás területén. Amikor a felelős személyek ezt
nem engedélyezték, zajosan tiltakoztak, malacságokat
kiabáltak, sőt megkísérelték erőszakkal kinyitni az ajtót. Csak
úgy sikerült együtt tartani őket, hogy Pantoja százados
személyesen ment be hozzájuk az élelmiszerraktárba. Mint
humoros eseményt megemlítjük, hogy Segundo Packas
közlegény a különítmény megérkezése után kérte, hogy őt is
vegyék fel az igénybevevők közé, és kijelentette, hogy kész
kihívni maga ellen a sorsot, azonban kérését elutasították,
mivel már elkészült a végleges névsor.
17 óra előtt öt perccel Pantoja százados kiadta a parancsot,
hogy a hölgyvendégek foglalják el a részükre kijelölt
helyiségeket, az alábbi elosztásban: élelmiszerraktár, LALITA
és CSÖCSÖS; rádiósszoba, SANDRA; gyengélkedő, IRIS. Az
ellenőrzés biztosítása érdekében Pantoja százados az
élelmiszerraktár ajtajában helyezkedett el, alulírott a
rádiósszoba előtt, és Marcos Maravilla Ramos tiszthelyettes a
gyengélkedő előtt, mindegyikünk stopperórával felszerelve.
Alighogy befejeződött a legénység számára a napi foglalkozás
és szolgálat, azaz pontosan 17 órakor, az őrség kivételével
minden igenybevevő – szám szerint húsz – parancsot kapott,
hogy sorakozzon fel, és jelölje meg az általa választott
hölgyvendéget. Ekkor jelentkezett az első komoly nehézség,
ugyanis a húsz közül tizennyolcan gondolkodás nélkül a
CSÖCSÖS nevezetű mellett döntöttek, a két fennmaradó pedig
IRIS mellett, s ily módon a másik két hölgyvendég
igénybevevő– jelölt nélkül maradt. A probléma megoldására
folytatott tanácskozás után Pantoja százados javaslatára
alulírott a következő megoldást foganatosította: azt az öt
katonát, aki a szolgálati lapja szerint a tárgyhó folyamán a
legjobb magatartást tanúsította, az általuk kiválasztott
CSÖCSÖS helyiségébe irányítottuk, azt az ötöt, akinek a
legtöbb fenyítése és figyelmeztetése volt, a SANDRA
nevezetűébe, mivel a négy hölgyvendég közül ő volt a
leghitványabb külsejű (éktelenül ragyás). A többieket két
csoportba osztottuk, és sorsolás útján IRIS, illetve LALITA
helyiségébe irányítottuk. Amikor kialakult a négy csoport,
rövid tájékoztatást kaptak, miszerint húsz percnél tovább nem
tartózkodhatnak a helyiségekben, mert ennyi a HHEÁHSZ
szabályzata szerint egy normális szolgáltatás maximális
időtartama, a kinn várakozók pedig azt a parancsot kapták,
hogy néma csöndben, fegyelmezetten viselkedjenek, ne
zavarják az éppen soron lévő társaikat. Ekkor lépett fel a
második probléma, mivel mindannyian dulakodni kezdtek,
hogy saját csoportjuk élére kerülhessenek, s ily módon
elsőként részésülhessenek az illető hölgyvendég
szolgáltatásában, végül is a jelenet verekedéssé és hangos
szitkozódássá fajult. Ismét rendet kellett teremteni, és a
sorshúzás módszerét kellett alkalmazni a sorrend
meghatározására, s ez mintegy tizenöt perces késést jelentett.
17.15– kor elhangzott az indítóparancs. Előre le kell
szögeznünk, hogy a kísérleti gyakorlat lényegében teljes
sikerrel zajlott le, hozzávetőlegesen az előre meghatározott
időn belül és nagyon kevés fennakadással. Az engedélyezett
idő, amit egy– egy igénybevevő a hölgyvendéggel tölthetett, és
ami Pantoja századosnak oly sok fejtörést okozott, mert attól
tartott, hogy rövid lesz egy kielégítő és tökéletes
szolgáltatáshoz, még túl hosszúnak is bizonyult. Peldául a
SANDRA csoportjához tartozó öt igénybevevő alulírott mérése
szerint az alábbi időmennyiséget használta fel: az első 8
percet, a második 12– t, a harmadik 16– ot, a negyedik 10– et
és az ötödik, aki ezzel rekordot állított fel, 3 percet. Hasonló
időket értek el a többi csoport katonái is. Azonban Pantoja
százados felhívta a figyelmet arra, hogy ezek az eredmények
csak fenntartásokkal tekinthetők általános érvényűeknek,
mivel Horcones elszigeteltsége miatt az itteni igénybevevők
férfitürelmetlensége oly hosszú idő óta van kaszárnyába zárva
(néhányuké már hat hónapja), hogy abnormálisan gyorsak
voltak a szolgáltatás aktusában. Számításba véve, hogy egy–
egy szolgáltatás közé néhány perces szünet volt beiktatva,
hogy Szemölcs és Chuchupe friss vizet vihessen a helyiségek
edényébe, megállapítható, hogy az egész művelet, a kezdettől
a befejezésig nem tartott tovább két óránál. A kísérleti
gyakorlat alatt előfordult néhány zavaró mozzanat, de egyik se
vált súlyossá, sőt némelyik szórakoztató és hasznos volt, mert
kissé levezette a sorban állók ideges feszültségét. Így például
az Állomás rádiósának mulasztásából, aki mindennap fogja az
iquitosi Amazonas Rádió adását a „Sinchi Hangja” című
műsor kedvéért, amit hangszórón közvetítünk pontban
délután hat órakor, a bemondó hangja váratlanul rázúdult
Horconesre, mivel a vevőkészülék automatikusan bekapcsolt,
és ez nagy derültséget és nevetést váltott ki az emberekből,
különösen, amikor meglátták, hogy a SANDRA nevű
hölgyvendég és Esteban Sandora őrmester, akik a
rádiósszobában éppen a szolgáltatással voltak elfoglalva,
amikor rájuk tört a zaj, fölöttébb rémülten, hiányos
öltözékben jelentek meg az ajtóban. Egy másik apró incidens
akkor történt, amikor Ameho Sifuentes közlegény,
kihasználva, hogy az élelmiszerraktárban egymás melletti
fülkében tevékenykedett CSÖCSÖS és LALITA, az utóbbi
hölgyvendégre várakozók sorából nagy ravaszul a CSÖCSÖS
nevezetű hölgyvendég fülkéjébe akart besurranni – neki volt a
legnagyobb sikere a horconesi férfiak körében, ahogy ezt már
bizonyára a felettesek is észrevették – , azonban Pantoja
százados leleplezte a ravaszkodó Sifuentes közlegényt, és
szigorúan megdorgálta. Ugyancsak az élelmiszerraktárban
történt meg az a visszaélés, amit alulírott csak a HHEÁHSZ–
különítmény távozása után fedezett föl. Nevezetesen, hogy a
szolgáltatásokra szentelt idő alatt vagy még előbb, amikor a
hölgyvendégek valamennyien a raktárban tartózkodtak, valaki
kihasználta a lehetőséget, felnyitott egy élelmiszer ládát, és
eltulajdonított hét db tonhalkonzervet, négy doboz
kétszersültet és két doboz kekszet, de mind ez ideig nem
sikerült megtalálni a bűnöst vagy bűnösöket. E kisebb
horderejű incidensektől eltekintve, elmondhatjuk, hogy a
művelet este hét órára a legteljesebb sikerrel befejeződött, és
az Állomáson nagy megelégedettség, béke és öröm uralkodott
a tisztesek és a közkatonák körében. Alulírott elfelejtette
megemlíteni, hogy több igénybevevő, miután részesült az őt
megillető szolgáltatásban, az iránt érdeklődött, hogy szabad–
e még egyszer sorba állni (ugyanannál a hölgyvendégnél vagy
egy másiknál) egy újabb szolgáltatás elnyeréséért, ezt azonban
Pantoja százados kereken megtagadta. Kifejtette, hogy majd
tanulmányozni fogják a szolgáltatás megismétlésének
lehetőségét, de csak akkor, ha a HHEÁHSZ már elérte
maximális operatív hatékonyságát.
Alighogy véget ért a kísérleti gyakorlat, a négy hölgyvendég
és a polgári munkatársak, Szemölcs, Chuchupe és Porfirio
Wong felszállt az Evá– ra, Pantoja százados pedig a Delilá–
val indult vissza az Itaya folyónál levő szállítmányozási és
ellátó központba. Bármennyire is fogadkozott a pilóta, hogy
rendesen fogja vezetni a gépet, és hogy nem fognak
megismétlődni az előző napi kellemetlenségek, a Churhupe
nevű hölgy nem volt hajlandó felszállni a repülőgépre. Mielőtt
a tisztesek és közkatonák hálás tapsa és integetése közepette
elhagyták Horconest, Pantoja százados köszönetet mondott
alulírottnak a HHEÁHSZ kísérleti gyakorlat sikeréhez való
hozzájárulásáért, a segítségért, és kijelentette, hogy ez a
rendkívül hasznos kísérlet lehetővé teszi számára, hogy
tökéletesítse és részletekre kiterjedően kidolgozza a
Hölgyvendég Szolgálat munka– , ellenőrzési és szállítási
rendszerét.
Már csak az maradt hátra, hogy ezzel a beszámoló
jelentéssel együtt, amely remélhetőleg hasznos lesz, a
felettesek elé terjesszük a horconesi Állomás négy
tiszthelyettese által aláírt kérelmet, mely szerint a jövőben a
közbenső rendfokozatúaknak is engedélyezzék a HHEÁHSZ
igénybevevőinek sorába való jelentkezést, s ezt a kérelmet
alulírott is támogatja, tekintettel arra az igen jó pszichológiai
és fizikai hatásra, amit a kísérlet a tisztesek és közkatonák
körében bizonyítottan elért.
Isten óvja Önt!
Aláírás: ALBERTO SANTANA
Zászlós a horconesi Állomás parancsnoka

1956. szeptember 16.

A SZÁRAZFÖLDI HADSEREG IGAZGATÁSI, HADTÁP–

ÉS SZOLGÁLTATÁSI PARANCSNOKSÁGA SZÁMVITELI ÉS
PÉNZÜGYI OSZTÁLY
069 sz. bizalmas határozat
A Hadtápparancsnokság kötelékébe tartozó tisztek,
valamint a szóban forgó tevékenységgel megbízott
tiszthelyettesek az V. Körzet (Amazónia) laktanyáiban,
táboraiban és állomásain a mai naptól, 1956. szeptember 14–
től kezdődően felhatalmazást kapnak arra, hogy a közkatonák
zsoldjából és a tisztesek járandóságaiból a zsoldfizetési
jegyzéken levonják a Hölgyvendég Szolgálat (HHEÁHSZ) által
juttatott szolgáltatásoknak megfelelő térítést. Az említett
levonásokat szigorúan az alábbi rendelkezések szerint kell
elvégezni:
1. A szolgáltatásonkénti díjszabás, amit a HHEÁHSZ a
felsőbb hatóságok jóváhagyásával állapított meg, minden
esetben és minden körülmények között kizárólag kétféle lehet,
úgymint
Közkatonák: szolgáltatásonként 20 (húsz) sol. Tisztesek
(őrvezetőtől őrmesterig): szolgáltatásonként 30 (harminc) sol.
2. A szolgáltatások számának engedélyezett felső határa
havonta nyolc (8), az alsó határ tetszés szerinti.
3. A levonásokból származó összeget a
Hadtápparancsnokság megbízott tisztje vagy tiszthelyettese
befizeti a HHEÁHSZ– nak, amely szervezet havonta, a
nyújtott szolgáltatások számának megfelelően folyósítja a
hölgyvendégeknek a fizetést.
4. Az elszámolási rendszer irányítása és ellenőrzése
érdekében az alábbi eljárást kell követni: a
Hadtápparancsnokság megbízott tisztje vagy tiszthelyettese a
jelen Határozathoz mellékelve kétféle, megfelelő mennyiségű
szelvényt kap, mindkettő a HHEÁHSZ jelképes színeit viseli,
minden felirat nélkül: a vörös színűek a közkatonáké,
következésképpen darabonként 20 (húsz) solt érnek, a zöld
színűek pedig a tiszteseké, ennek megfelelően egy– egy darab
30 (harminc) sol értéket képvisel. Minden hónap elsején az
egység valamennyi tisztese és közkatonája megkapja a neki
járó, a maximális számú szolgáltatásra jogosító szelvényeket,
szám szerint nyolcat (8). Az igénybevevő minden egyes
szolgáltatás alkalmával átad a hölgyvendégnek egy szelvényt.
A hónap utolsó napján a tisztes vagy közkatona visszajuttatja
a Hadtápparancsnokságra az általa fel nem használt
szelvényeket, így a havi levonás a vissza nem szolgáltatott
szelvények száma szerint történik (a szelvény elkallódása vagy
elvesztése esetén a kár a hölgyvendéget terheli, nem a
HHEÁHSZ– t).
5. Mivel a tisztesség és az erkölcs szempontjából
elengedhetetlenül fontos a legnagyobb titoktartás e könyvelési
eljárás természetét illetően, a laktanyák, táborok vagy
állomások könyveiben a HHEÁHSZ szolgáltatásai ellenében
eszközölt levonásokat különböző formulákkal álcázva kell
szerepeltetni. Ezért a Hadtápparancsnokság tisztje vagy
tiszthelyettese az alábbi minták közül választhat:
a) Levonás az egyenruhában okozott károk miatt
b) Levonás fegyverrongálás miatt c) Előleg a család
költözködésére d) Levonás sportolási tevékenységre e)
Levonás élelmezés– kiegészítésre
Ezt a 069 sz. Határozatot tilos az egységeknél kifüggeszteni,
és jelentésekben vagy Napiparancsban közzétenni. A
Hadtápparancsnokság tisztje vagy tiszthelyettese szóban
tájékoztassa e határozat tartalmáról egységének tiszteseit és
közkatonáit, s egyben hívja fel figyelmüket arra, hogy e
tárgyban a lehető legnagyobb titoktartást kell tanúsítaniuk,
mivel az ügy könnyen árnyékot vethet az intézményre, vagy
rosszindulatú kritikára adhat alkalmat.
Aláírás: EZEQUIEL LÓPEZ LÓPEZ
ezredes >

a Számviteli és Penzügyi Osztály parancsnoka

Végrehajtandó és szétküldendő
FELIPE COLLAZOS tábornok
Lima, 1956. szeptember 14.
 Avencio P. Rojas százados (TLT), a contanamai „Alfredo
Ugarte” 7. Lovassági Alakulat lelkészének levele az V. Körzet
(Amazónia) Tábori Lelkészek Testület (TLT) főnökségéhez
Contamana, 1956. november 23.
Godofredo Beltrán Calila őrnagy (TLT) Iquitos, Loreto

Őrnagy úr, kedves Barátom!

A kötelességemnek teszek eleget, amikor tájékoztatom Önt

arról, hogy a hónap folyamán egységem két, röviddel egymást
követő alkalommal fogadta az iquitosi prostituáltakból álló
csoport látogatását, melynek tagjai hajón érkeztek, a
laktanyában kaptak elhelyezést, és egészen nyíltan, a tisztikar
legteljesebb beleegyezésével árulták testüket a legénységnek.
Tudomásom szerint a nőcskék csapatát mindkét alkalommal
egy torz, gnómszerű egyén vezette, akit állítólag Szemölcs
(vagy Kenőcs) néven ismernek az iquitosi bordélyházi
körökben. Nem tudok részletesen beszámolni Önnek az
eseményről, mert csak hallomásból ismerem, mivel Zegarra
Avalos őrnagy mindkét esetben jó előre eltávolított a
helyszínről. Az első alkalommal, mit se törődve azzal, hogy
még nem hevertem ki azt a májgyulladást, ami olyan nagy
pusztítást vitt véghez a szervezetemben, mint Ön is tudja, az
őrnagy elküldött, hogy adjam fel az utolsó kenetet az egység
egyik beszerzőjének, egy állítólag halálán levő halásznak, aki
nyolc óra járásnyira lakik, egy bűzlő mocsarak között
kanyargó ösvény mentén, s akit részegen találtam, a karján
csupán egy shimbillo majom harapása okozta seb volt. A
második esetben az őrnagy azzal küldött el, hogy áldjak meg
egy tábori sátrat, ami a felderítők pihenőhelyéül szolgál,
tizennégy órányira a Huallaga folyón fölfelé, bizonyára Ön is
belátja, hogy ez a parancs teljességgel értelmetlen volt, hiszen
a Hadsereg fennállása óta sohasem áldatott meg ehhez
hasonló bizonytalan élettartamú létesítményt. Teljesen
világos, mindkét parancs csupán ürügy volt arra, hogy ne
lehessek tanúja, miként válik nyilvánosházzá a 7. Lovassági
Alakulat, de be kell vallanom, bármennyire is fájdalmas lett
volna számomra ez a látvány, nem okozott volna olyan fizikai
fáradtságot és lelki megrázkódtatást, mint amilyent ez a két
értelmetlen kirándulás jelentett.
Még egyszer bátorkodom megkérni Önt, kedves és tisztelt
Őrnagy úr, hogy nagy tekintélyével méltán elnyert
befolyásának súlyával szíveskedjék támogatni beadványomat,
amelyben áthelyezésemet kérem egy elviselhetőbb szellemű
egységhez, ahol több lelki haszonnal gyakorolhatom papi és
lelkipásztori hivatásomat. Még egyszer le kell szögeznem,
vállalva annak kockázatát, hogy untatom Önt ezzel, hogy
nincs az az erkölcsi erő, se idegrendszer, amely képes lenne
elviselni a tömérdek rosszízű tréfát, az állandó gúnyolódást,
amelynek itt ki vagyok téve, úgy a tisztek, mint a legénység
részéről. Úgy látszik, valamennyiüknek meggyőződése, hogy a
lelkész az alakulat bohóca és tréfáinak céltáblája, mert nem
múlik el nap, hogy valami aljasságot ne követnének el
ellenem, olykor valóságos kegyetlenségeket, például a mise
celebrálása közben ostya helyett egeret találok az
áldoztatókehelyben; általános derültséget keltek, mert egy
észrevétlenül a hátamra ragasztott obszcén rajzzal mászkálok;
meghívnak egy pohár sörre, amiről kiderül, hogy vizelet, és
egyéb megalázó, sértő, sőt az egészségemre is káros dolgot
művelnek velem. Az a gyanúm, hogy maga Zegarra Avalos
őrnagy szít és bujtogat ellenem ezekre agaládságokra, már
bizonyossággá vált.
Tudomására kellett hoznom Önnek ezeket a tényeket, és
arra kérem, szíveskedjék közölni velem, hogy feljelentést kell–
e tennem az V. Körzet Főparancsnokságánál a szajhák
látogatásáról, vagy okosabb, ha Ön veszi kézbe az ügyet, vagy
netán magasabb érdekek szempontjából jobb, ha fátyolt
borítunk a dologra.
Bölcs tanácsaira várva, jó egészséget és sok örömet kívánva
szívélyesen üdvözli alárendeltje és barátja
AVENCIO P. ROJAS SZÁZADOS (TLT)
a contamanai Alfonso Ugarte 7. Lovassági Alakulat lelkésze,
V. Katonai Körzet (Amazónia)

Godofredo Beltrán Calila őrnagy (TLT), az V. Körzet

(Amazónia) Tábori Lelkészek Testülete parancsnokának
levele
Avencio P. Rojas századoshoz (TLT), a contamanai
„Alfonso Ugarte”
7. Lovassági Alakulat lelkészéhez
Iquitos, 1956. december 2.
Avencio P. Rojas százados (TLT) Contamana, Loreto
Százados úr!

Ismét sajnálkoznom kell azon, hogy Ön mennyire a

fellegekben jár. Azok a női küldöttségek, amelyek
meglátogatták az „Alfonso Ugarte” 7. Lovassági Alakulatot, a
Helyőrségek, Határ– és Egyéb Állomások Hölgyvendég
Szolgálata (HHEÁHSZ) kötelekébe tartoznak, amelyet a
Szárazföldi Hadsereg létesített és tart fenn, s amelyről Önt és
a parancsnokságom alá tartozó összes lelkészt a 04606. sz.
Körlevélben (TLT) tájékoztattam jó néhány hónappal ezelőtt.
A HHEÁHSZ léte egyáltalán nem okoz örömet a Tábori
Lelkészek Testületének, még kevésbé nekem, de talán
fölösleges emlékeztetnem Önt arra, hogy a mi
intézményünknél a fejétől bűzlik a hal, következésképpen nem
tehetünk mást, mint szemet hunyunk, és könyörgünk
Istenhez, világosítsa meg feletteseink elméjét, hogy tegyék
jóvá mindazt, amit a katolikus vallás és a katonai erkölcs
fényében kizárólag súlyos tévedésnek lehet minősíteni.
Ami a levél fennmaradó részét kitöltő panaszokat illeti,
szigorúan meg kell rónom Önt. Zegarra Avalos őrnagy a
fölöttese Önnek, és az ő dolga, nem pedig a magáé, hogy az
Önre bízott feladatok hasznosságát vagy hiábavalóságát
megítélje. Az Ön kötelessége pedig az, hogy a lehető
leggyorsabban és leghatékonyabban végrehajtsa azokat. Az Ön
rovására elkövetett tréfákat természetesen elítélem, de ezekért
nemcsak a többiek gonoszságát, hanem legalább annyira, ha
nem jobban, az Ön jellemgyengeségét hibáztatom. Nekem kell
arra emlékeztetnem, hogy mindenekelőtt magán múlik, ki
tudja– e vívni azt az udvarias bánásmódot, ami papi és
katonai mivoltát megilleti? Lelkészi pályafutásom alatt
egyetlenegyszer voltak tiszteletlenek velem szemben,
körülbelül 15 évvel ezelőtt, de biztosíthatom róla, hogy az a
pimasz bizonyára még most is tapogatja a képét. Reverendát
hordunk, nem pedig szoknyát, Rojas százados, és nem tűrjük
meg a Hadseregben a nőies lelkületű papokat. Sajnálom, hogy
az evangéliumi jámborság eszméjének félreértésével vagy
egyszerűen csak gyávaságával Ön is hozzájárul annak a hazug
felfogásnak a fenntartásához, mely szerint mi, papok nem
vagyunk talpig férfiak, akik képesek arra, hogy Krisztus
példáját kövessék, aki korbáccsal támadt a templomot
meggyalázó kufárokra.
Több méltóságot és több bátorságot, Rojas százados!
Barátja
GODOFREDO BELTRÁN CALILA őrnagy (TLT),
az V. Katonai Körzet TLT parancsnoka
 5
– Ébredj, Panta – szól Pochita. – Pantita, már hat óra van.
– Megmozdult mál a kiskadét? – dörzsölgeti a szemét Panta.
– Hadd élintsem meg azt a dlága hasikádat!
– Úgy beszélsz, mint egy idióta, mi ütött beléd, hogy a
kínaiakat majmolod? – kapja föl a fejét ingerülten Pochita. –
Nem mozdult meg. Tedd ide a kezed, érzel valamit?
– Ezeket az őrült „testvéreket” végül is komolyan kell venni
– hadonászik Bacacorzo a Kelettel. – Látta, mit műveltek
Moronacochában? Golyót nekik, az istenfáját! Szerencsére, a
rendőrség szabályos hajtóvadászatot indított ellenük.
– Ébledjen fel, Pantojita kiskadét – tapasztja a fülét Pochita
köldökére Panta. – Nem hallotta a kültszót? Mile vál?
Ébledjen, ébledjen!
– Kérlek, ne beszélj így, nem látod, hogy milyen ideges
vagyok a moronacochai kisgyerek miatt? – duzzog Pochita. –
Ne nyomd olyan erősen a hasamat, még kárt teszel a kicsiben.
– De szerelmem, hiszen csak vicceltem – dörzsöli meg a
szemét Panta. – Az egyik munkatársamról ragadt rám ez a
beszédmód. Csak nem haragszol ezért az ostobaságért? Ugyan
már, gyere, adj egy puszit!
– Attól félek, meghalt a kiskadét – tapogatja a hasát
Pochita. – Tegnap este nem rugdalódzott, és ma reggel se
éreztem, hogy mozogna. Valami baj van vele, Panta.
– Még sohase láttam ilyen szabályos terhességet, kedves
Pantojáné – nyugtatja meg Arizmendi doktor. – Minden a
legnagyobb rendben van, ne aggódjon! Csak az idegeire kell
vigyáznia. Ezért, és ezt maga is tudja, nem szabad szóba hozni
a moronacochai tragédiát, de még gondolni sem szabad rá.
– Gyelünk, fölkelni és tolnászni, Pantoja úl – ugrik ki az
ágyból Panta. – Gyelünk, gyelünk! – Utállak, pusztulj el, nem
tudsz a kedvemben járni – vág hozzá egy párnát Pochita. – Ne
beszélj úgy, mint egy kínai, Panta!
– Az a helyzet, kisanyám, hogy jókedvem van, jól mennek a
dolgok – tárja szét, zárja össze a karját, hajlítja előre a törzsét,
egyenesedik föl Panta. – Sohase hittem volna, hogy tető alá
tudom hozni azt a feladatot, amit a Hadsereg rám bízott.
Rövid hat hónap alatt úgy meglódult a dolog, hogy magam is
csodálkozom rajta.
– Az elején viszolyogtál attól, hogy kém legyél, lidérces
álmaid voltak, és alvás közben nyöszörögtél, kiabáltál – ölti rá
a nyelvét Pochita. – De most, úgy veszem észre, hogy el vagy
ragadtatva a Titkosszolgálattól.
– Hogyne, tudomásom van erről a dologról – bólogat
Pantoja százados. – Képzelje, Bacacorzo, szegény anyám
szemtanúja volt az eseménynek. Mondanom se kell, hogy
elájult a látványtól, három napig benn volt a klinikán, orvosi
kezelés alatt, mert az idegei teljesen kikészültek.
– Nem fél hétkor kellett volna elindulnod, fiacskám? –
dugja be a fejét az ajtón Leonor asszony. – A reggelid már az
asztalon van.
– Egykettőre letusolok, mamácska – hajlítgatja a törzsét,
bokszol a levegőbe, ugrál egy kötéllel Panta. – Jó reggelt,
Leonol asszony!
– Mi ütött a férjedbe, hogy így viselkedik? – lepődik meg
Leonor asszony. – Téged meg engem lélekben teljesen
összetört, ami ebben a városban történt, ő meg olyan jókedvű,
mint egy kanárimadár.
– A Blazilka a titok nyitja – suttogja a Kínai Porfirio. –
Esküszöm neked, Chuchupe! Tegnap este ismelte meg az
Aladino Pandulóban, és fennakadt a szeme tőle. Nem tudta
eltitkolni az ellagadtatását, csak úgy folgott a szeme. Most az
egyszel levették a lábálól, Chuchupe.
 – Még mindig olyan csinos, vagy már veszített a
szépségéből? – kérdezi Chuchupe. – Azóta nem láttam, hogy
elment Manaosba. Akkor meg nem Brazilkának hívták, hanem
csak Olgácskának.
– Az embelnek kicsoldul a nyála, olyan jó nő, micsoda
szemek és didik, a lába meg világéletében kilakatba
kívánkozott, és az a gyönyölű segge – selypít, hadonászik a
Kínai Porfirio. – Nem csoda, hogy két pasas öngyilkos lett
miatta.
– Kettő? – ingatja kétkedve a fejét Chuchupe. – Tudtommal
csak a kis gringó misszionárius. – És a diák, mamy? – turkál
az orrában Szemölcs. – A prefektus fia, aki Moronacochában a
vízbe fulladt. Az is miatta lett öngyilkos.
– Nem, az baleset volt – húzza el a kezét az orrától, és nyújt
feléje egy zsebkendőt Chuchupe. – Az a taknyos lassan–
lassan megvigasztalódott, újból eljárt hozzánk, és derekasan
foglalkozott a lányokkal.
– De az ágyban mindegyiket Olgácskának hívta – fújja ki az
orrát, adja vissza a zsebkendőt Szemölcs. – Emlékszel, mamy,
mennyit nevettünk, amikor leselkedtünk. Letérdelt előttük, a
lábukat csókolgatta, s közben azt képzelte, hogy Olgácska
lába. Biztos vagyok benne, hogy öngyilkos lett, méghozzá
szerelmi bánatában.
– Én tudom, hogy miélt kételkedel, te jégszívű asszony –
teszi a kezét a mellére a Kínai Porfirio. – Melt belőled hiányzik
az amiből Szemölcsnél és nálam nincs hiány: a szív.
– Szegény Leonor asszony, sajnálom magát – rázkódik
össze Pochita. – Hiszen én csak hallomásból és az újságokból
ismerem a gyilkosságot, mégis lidérces álmaim vannak,
éjszakánként felriadok, mert azt álmodom, hogy keresztre
feszítik a kiskadétot, hát nem csoda, ha maga, aki a saját
szemével látta azt a csöppséget, félig beleőrült. Jaj, Leonor
asszony, komolyan mondom, ha csak beszélek erről, végigfut a
hátamon a hideg.
– Hajaj, az Olgácska egész életében csak bajt csinált –
bölcselkedik Chuchupe. – S alighogy visszajött Manaosból,
hát nem rajtakapták a Bolognesi mozi délutáni előadásán,
amint éppen a Polgárőrség egyik hadnagyán dolgozott. Mi
mindent művelhetett Brazíliában!
– Oltárian klassz nő, éppen az én esetem – harapdálja a
szája szélét Szemölcs. – Megvan neki mindene, itt is, ott is,
sudár, mint a jegenye, és úgy látszik, esze is van.
– Azt akarod, hogy a vízbe fojtsalak, te vakarék tetű? –
taszítja oldalba Chuchupe.
– Csak vicc volt, bosszantani akartalak, mamy – ugrik félre,
ad neki egy puszit, hahotázik Szemölcs. – Az én pici szívem
számára egyedül te létezel. A többieket csak a szakember
szemével nézem.
– És Pantoja úr már szerződtette? – kérdezi Chuchupe. – Jó
lenne, ha végre beleesne egy nő hálójába: a szerelmes férfiak
mindig engedékenyebbek. Ő túlságosan szigorú, jót tenne
neki.
– Szeletné, de nincs lá elég pénze – ásítozik a Kínai Porfirio.
– Jaj, de álmos vagyok, az állandó hajnali fölkelés az egyetlen,
ami nincs ínyemle ebben a Szolgálatban. Ott jönnek a lányok,
Szemölcs.
– Már akkor észre kellett volna vennem, amikor kiszálltam
a taxiból – verődnek össze Leonor asszony fogai. – De nem
vettem észre, Pochita, pedig láttam, hogy a Bárkában többen
vannak, mint máskor, és mindenki olyan, hogy is mondjam,
félig önkívületi állapotban van. Imádkoztak, jajongva
zokogtak, a levegő tele volt elektromossággal. És ráadásul az a
mennydörgés és villámlás.
– Jó reggelt, boldog és vidám hölgyvendégek – kántál
Szemölcs. – Gyerünk, sorakozzatok fel az orvosi vizsgálathoz!
Érkezési sorrendben, veszekedés nélkül. Mint a laktanyában,
ahogy Pan– Pan szereti.
– Milyen kalikás a szemed, Pichuza – csipkedi meg a lány
arcát a Kínai Porfirio. – Látszik, hogy neked nem elég a
Szolgálat.
– Ha továbbra is dolgozol a saját kontódra, nem sok jövőt
jósolok itt neked – figyelmezteti Chuchupe. – Pan– Pan már
ezerszer megmondta.
– Vagy hölgyvendég, vagy kurva, elnézést a kifejezésért, a
kettő nem fér össze – nyilatkoztatja ki Pantoja úr. – Maguk a
Hadsereg polgári alkalmazottai, nem pedig szexüzérek.
– De Chuchupe, hiszen nem csináltam semmit – mereszti a
körmét Porfirio felé, csap a saját fenekére, toporzékol Pichuza.
– Azért nézek ki rosszul, mert náthás vagyok, és éjszaka nem
tudok aludni.
– Ne bészeljen erről többé, Leonor asszony – öleli át
Pochita. – Jusson eszébe, az orvos mindkettőnknek
megtiltotta, hogy arra a gyerekre gondoljunk. Istenem,
szegény teremtés! Biztos, hogy már halott volt, amikor
meglátta? Vagy még agonizált?
– Megesküdtem, Szemölcs, hogy többé nem megyek orvosi
vizsgálatra, és nem is fogok menni – teszi csípőre a kezét
Csöcsös. – Az a felcser egy disznó, nem fog többé hozzám
nyúlni.
– Akkor majd én nyúlok hozzád – kiabál Szemölcs. – Nem
olvastad ezt a hirdetményt? Olvasd, tessék, olvasd, mi a szar
áll rajta?
– „A parancsokat ellenkezés és zúgolódás nélkül kell
teljesíteni” – olvassa Chuchupe.
– És ezt a másikat, ezt se olvastad? – kiabál a Kínai Porfirio.
– Mál több mint egy hónapja itt lóg.
– „Csak a végrehajtás után lehet a parancs ellen kifogást
emelni” – olvassa Chuchupe.
 – Egyiket se olvastam, mert nem tudok olvasni – vihog
Csöcsös. – És büszke vagyok erre.
– Csöcsösnek igaza van, Chuchupe – lép közbe Szőröske. Az
a piszkos felcser visszaél a helyzettel, az orvosi vizsgálat az ő
nagy lehetősége, és ki is használja. Azzal a mesével, hogy
betegségeket keres, egészen az agyvelőnkig benyúl.
– A legutóbb is nyakon kellett csördítenem – vakarja meg a
hátát Coca. – Megharapott, pont ott, a hogyishívjákomon,
ahol a görcs szokott belém nyilallni.
– Sorakozó, sorakozó, és ne ellenkezzetek, hiszen a
felcsernek is van szíve – paskol, mosolyog, tereli a lányokat
Chuchupe. – Ne legyetek hálátlanok, örüljetek, hogy a
Szolgálat megvizsgáltat benneteket; és állandóan óvja az
egészségeteket.
– Álljatok sorba, viperák, és indulás szaporán – vezényel
Szemölcs. – Pan– Pan azt akarja, hogy mire megérkezik, a
különítmények álljanak útra készen.
– Igen, azt hiszem már halott volt, hát nem azt mondják,
hogy akkor szögezték föl, amikor rákezdett a zápor? – reszket
Leonor asszony hangja. – Legalábbis, amikor én megláttam,
már nem mozgott, és nem is sírt. Pedig egészen közelről
láttam.
– Továbbította a kérelmemet Scavino tábornoknak? – céloz
az egyik fa ágán sütkérező kócsagra, tüzel, és téveszti el a célt
Pantoja százados. – Hajlandó fogadni?
– Délelőtt tíz órára várja a parancsnokságon – nézi a fák
fölött gyors szárnycsapkodásokkal távolodó madarat
Bacacorzo hadnagy. – De fogcsikorgatva állt rá, hiszen tudja,
hogy a Hölgyvendég Szolgálat sohase kapta meg az ő
jóváhagyását.
– De még mennyire tudom, hét hónap alatt mindössze
egyszer sikerült találkoznom vele – Emeli föl újra a puskát, lő
rá egy üres teknősbékapáncélra, bukfencezteti meg a porban
Pantoja százados. – Gondolja, hogy ez rendjén van így,
Bacacorzo? Nehéz feladatról van szó, és akkor még Scavino
görbe szemmel néz rám, sötét alaknak tart. Mintha én
találtam volna ki a Szolgálatot.
– Nem ön találta ki, százados úr, de csodákat művelt vele –
fogja be a fülét Bacacorzo hadnagy. – A Hölgyvendég
Szolgálat ma már valóság, és a helyőrségekben nemcsak
helyeslik, hanem lelkesednek is érte. Büszke lehet a művére.
– Még nem lehetek, hol van még az! – hajítja el az üres
patronokat, törli meg a homlokát, tölti meg a puskát, és
nyújtja oda a hadnagynak Pantoja százados. – Hát nem látja?
A helyzet drámai. Takarékoskodás és hatalmas erőfeszítések
árán hetenként 500 szolgáltatást tudunk biztosítani. De ettől
is kilóg a nyelvünk, nem bírjuk szusszal. Tudja, hogy mekkora
keresletet kellene kielégítenünk? Tízezret, Bacacorzo!
– Majd idővel – céloz hanyagul egy bokorra, tüzel, és lő le
egy galambot Bacacorzo hadnagy. – Biztos vagyok benne,
hogy a kitartásával és a módszeres munkájával el fogja érni
azt a tízezer löketet százados úr.
– Heti tízezer? – ráncolja a homlokát Scavino tábornok. Ez
esztelen túlzás, Pantoja.
– Nem, tábornok úr – pirul ki Pantoja százados arca – : ez
tudományos statisztika. Nézze ezeket a táblázatokat! Gondos,
nagyon is mértéktartó számításról van itt szó. Nézze csak: a
heti tízezer szolgáltatás megfelel az „alapvető biológiai–
pszichológiai szükségletnek”. Ha megkísérelnénk kiegészíteni
a tisztesek és közkatonák „abszolút férfiasságát”, a
végeredmény heti 53 200 szolgáltatást tenne ki.
– Igaz, hogy annak a szegény kis angyalnak még vérzett a
keze és a lába? – hebeg, nyitja tágra a szemét és a száját
Pochita. És hogy a „testvérek” meg a „nővérek” bekenték
magukat a parányi testből csorgó vérrel?
– Rögtön megüt a guta – liheg Beltrán atya. – Ki ültette el a
maga agyába ezt a beteg ötletet, ki mondta magának, hogy az
„abszolút férfiasságot” kizárólag paráználkodással lehet
elérni?
– A legkiválóbb szexológusok, biológusok és
pszichológusok, atyám – süti le a szemét Pantoja százados.
– Mondtam már, hogy őrnagy úrnak szólítson, az istenfáját!
– ordít Beltrán atya.
– Bocsánat, őrnagy úr – vágja össze a bokáját, jön zavarba,
nyit ki egy táskát, és veszi elő a papírjait Pantoja százados. –
Bátorkodtam elhozni önnek ezeket a tájékoztatókat. Freud,
Havelock Ellis, Wilhelm Steckel és hazánkfia, doktor Alberto
Seguin műveinek a kivonatai. Amennyiben tanulmányozni
óhajtja az irodalmat, megtalálhatja a szállítmányozási és ellátó
központ könyvtárában.
– Mert nemcsak nőket, hanem pornográfiát is visz a
laktanyákba – veri az asztalt Beltrán atya. – Tudom, nagyon
jól tudom, Pantoja százados. A borjai helyőrségben a maga
munkatársa, az a törpe, ezeket a mocskokat osztogatta: Két
gyönyörrel teli éjszaka és Maria, a Tarantella pók élete,
szenvedélye és szerelmei.
– Azért, hogy meggyorsítsuk a katonák erekcióját, s ezzel
időt nyerjünk, őrnagy úr – magyarázza Pantoja százados.
Rendszeresen csináljuk. Csak az a baj, hogy nincs elegendő
anyagunk. Nagyon gyenge minőségűek a kiadványok, alighogy
kézbe veszik őket, máris tönkremennek.
– A szeme zárva volt, a fejecskéje a mellére hullott, akár egy
piciny Krisztusé – teszi össze a kezét Leonor asszony. –
Messziről úgy nézett ki, mint egy kis majom, de a hófehér
teste felhívta magára a figyelmet. Lassan közelebb mentem, és
amikor odaértem a kereszt lábához, akkor döbbentem rá a
valóságra. Jaj, Pochita, még a halálos ágyamon is látni fogom
azt a szegény kis angyalt.
– Szóval, nem csak egyszer fordult elő, és nem is az a sátáni
törpe kezdeményezte – szuszog, izzad, fulladozik Beltrán atya.
– Maga a Hölgyvendég Szolgálat ajándékozza ezeket a
füzeteket a katonáknak.
– Csak kölcsönözzük, arra nincs költségvetésünk, hogy
odaajándékozzuk – javítja ki Pantoja százados. – Egy három–
négy főből álló hölgyvendég– különítménynek egy nap alatt
ötven, hatvan, nyolcvan klienst kell kiszolgálnia. A
könyvecskék jó eredményt hoztak, ezért használjuk őket. Az a
katona, aki a sorban állás közben ezeket a füzeteket
olvasgatja, két– három perccel rövidebb időre veszi igénybe a
szolgáltatást, mint az, aki nem olvasta. A Szolgálat jelentései
kitérnek erre, őrnagy úr.
– Hogy mi mindent kell hallanom, mielőtt még a sírba
tennének, édes istenem – matat a fogason, emeli le a sapkáját,
teszi a fejére, húzza ki magát Beltrán atya. – Sohase hittem
volna, hogy hazám hadserege ilyen fertőbe fog süllyedni. Ez a
megbeszélés nagyon fájdalmas volt számomra. Engedje meg,
hogy eltávozzak, tábornok úr!
– Csak menjen nyugodtan, őrnagy úr – bólint Scavino
tábornok. – Most már láthatja, Pantoja, milyen állapotba
került Beltrán az átkozott Hölgyvendég Szolgálat miatt. És
persze okkal. Kérem, hogy a jövőben kíméljen meg bennünket
munkájának sikamlós részleteitől!
– Nagyon sajnálom az anyósodat, Pochita – emeli le a fedőt
a fazékról, kóstolja meg az ételt, mosolyog, oltja el a tűzhely
lángját Alicia. – Szörnyű lehetett számára az a látvány. Még
most is „nővér”– nek vallja magát? És nem zaklatták? Úgy
hallom, a rendőrség letartóztatja a Bárka összes hívét, keresi a
bűnösöket.
– Miért kérte ezt a kihallgatást? Tudja jól, hogy nem
akarom magát itt látni – néz az órájára Scavino tábornok. –
Csak világosan és röviden.
– Teljesen elárasztottak bennünket – kínlódik Pantoja
százados. – Emberfeletti erőfeszítéseket teszünk, hogy a
feladataink magaslatán álljunk. De lehetetlen. Rádión,
telefonon, levélben ostromolnak a kéréseikkel, és mi
képtelenek vagyunk azokat teljesíteni.
– Mi az isten van maguknál, három hete egyetlen
hölgyvendég– különítmény se érkezett Borjába – dühöng,
rázza a telefonkagylót, ordít Peter Casahuanqui ezredes. –
Búskomorrá teszi az embereimet, Pantoja százados, panaszt
fogok tenni a feletteseknél.
– Én egy egész különítményt kértem, de csak egy kis ízelítőt
küldtek – rágja a kisujja körmét, köp ki, és méltatlankodik
Máximo Dávila ezredes. – Azt képzeli, hogy két hölgyvendég
el tud látni százharminc közlegényt és tizennyolc tisztest?
– Mit akarsz, mit csináljak, ha egyszer nincs több szabad
kapacitásom – hadonászik, fröcsköli tele nyállal a
rádiómikrofont Chuchupe. – Tojjak neked kurvákat, ahogy a
tyúkok tojják a tojást? Különben is, igaz, hogy csak kettőt
küldtünk, de az egyik Csöcsös volt, és az tízzel is fölér. Meg
aztán, mióta magázol te engem, Krokodil?
– Panaszt fogok tenni az V. Körzet Parancsnokságánál a
hátrányos megkülönböztetés és az Ön kivételezései miatt,
pont, folytatva – diktál Augusto Valdés ezredes. – A Santiago
folyónál lévő helyőrség minden héten kap egy különítményt,
én pedig havonta csak egyszer, pont. Ha azt hiszi, vessző, hogy
a tüzérek kevésbé férfiak, mint a gyalogosok, vessző, kész
vagyok bebizonyítani Önnek az ellenkezőjét, vessző, Pantoja
százados.
– Nem, az anyósomat nem zaklatták, de Pantának be kellett
mennie a rendőrségre, és el kellett magyaráznia, hogy Leonor
asszonynak semmi köze a bűntényhez – kóstolja meg Pochita
is a levest, és kiált fel, hogy remek, Alicia. – Hozzánk is eljött
egy rendőr, és kikérdezte arról, amit látott. Ugyan, dehogy
maradt „nővér”, hallani se akar a Bárkáról és Francisco
Testvérről, legszívesebben keresztre feszítené azokért a
szörnyű percekért, amiket átélt.
– Mindezt nagyon jól tudom, és nagyon sajnálom – bólint
Scavino tábornok. – De egyáltalán nem csodálkozom, aki
tűzzel játszik, az megégeti magát. Az emberek belekóstoltak,
és természetesen mindig többet és többet akarnak. A hiba ott
történt, hogy belekezdtek. Most már nem lehet megállítani a
lavinát, napról napra több kérés fog befutni.
– S én napról napra kevésbé tudom kielégíteni őket,
tábornok úr – szomorodik el Pantoja százados. – A
munkatársaim kimerültek, nem követelhetek tőlük többet, az
a veszély fenyeget, hogy elvesztem őket. Elengedhetetlenül
fontos, hogy a Szolgálatot bővítsük. Felhatalmazást kérek
öntől, hogy a hölgyvendég alakulat létszámát tizenötre
emelhessem.
– A magam részéről elutasítom – hördül fel, komorodik el,
vakarja meg kopasz feje búbját Scavino tábornok. – Sajnos, az
utolsó szó a limai stratégáké. Felterjesztem a kérését, de nem
támogatom. Tíz lotyó a hadsereg pénzéből több mint
elegendő.
– Elkészítettem önnek ezeket a jelentéseket, értékeléseket
és fejlesztési táblázatokat – tereget szét kartonpapírokat,
mutogat, érvel, buzgólkodik Pantoja százados. – Nagyon
alapos tanulmányok ezek, sok álmatlan éjszakámba kerültek.
Nézze, tábornok úr: a költségvetés 22%– os emelésével 60%–
kal dinamikusabbá tehetnénk az operatív hatékonyságunkat:
heti 500 helyett 800 szolgáltatás.
– Engedélyezve, Scavino – határoz Collazos, a Tigris. Nem
rossz befektetés ez. Olcsóbb és hatékonyabb, mint a bróm a
levesben, ami ráadásul sohase hozott eredményt. A jelentések
önmagukért beszélnek: amióta a HHEÁHSZ elkezdte a
működését, csökkent a túlkapások száma a falvakban, és a
legénység is elégedettebb. Egyezz bele, hogy fölvegye azt az öt
hölgyvendéget!
– De hát a Légierők, Tigris – fészkelődik a széken, áll föl, ül
le Scavino tábornok. – Nem látod, hogy a Légierők ellenünk
van? Többször is az értésünkre adta, hogy helyteleníti a
Hölgyvendég Szolgálatot. A Szárazföldi Hadseregben és a
Hadiflottánál is vannak tisztek, akiknek az a véleményük,
hogy ez a szervezet nem fér össze a Fegyveres Erőkkel.
– Szegény anyám, a szívébe zárta azokat a bárkás őrülteket,
felügyelő úr – ingatja a fejét szégyenkezve Pantoja százados.
Egyszer– kétszer elment Moronacochába, meglátogatta őket,
és ruhaneműt vitt a gyerekeiknek. Tudja, szokatlan dolog ez
tőle, mert azelőtt sohase törődött a vallás dolgaival. De
biztosíthatom, hogy ez az élmény kigyógyította őt.
– Add meg neki a pénzt, és ne akadékoskodj annyit, te
erénycsősz – nevet Collazos, a Tigris. – Pantoja jól csinálja a
dolgát, támogatnunk kell. És ne felejtsd el megmondani neki,
hogy jó nőkből válogassa össze az újoncait.
– Ezzel a hírrel óriási örömet szerzett nekem, Bacacorzo
sóhajt egy nagyot Pantoja százados. – Ez az erősítés nagyon
nehéz helyzetből rántja ki a Szolgálatot, a túlfeszített munka
miatt már az összeroppanás határán állunk.
– Na látja, minden a kívánsága szerint történt, még ötöt
szerződtethet – nyújt át neki egy értesítést, irat alá vele egy
elismervényt Bacacorzo hadnagy. – Mit számít, hogy Scavino
és Beltrán ön ellen van, ha egyszer a limai nagyfőnökök,
Collazos és Victoria a pártján állnak.
– Természetesen, nem fogjuk zaklatni az édesanyja
őnagyságát, legyen nyugodt, százados úr – Karol bele, kíséri
az ajtóhoz, nyújt kezet, búcsúzik el tőle a felügyelő. –
Bevallom, nehéz lesz megtalálni a keresztre feszítőket.
Százötven „nővért” és hetvenhat „testvért” tartóztattunk le, és
mind ugyanazt fújja. Tudod, hogy ki szögezte keresztre a
kisfiút? Igen. Kicsoda? Én. Egy mindenkiért, és mindenki
egyért, mint a Három testőr– ben, abban a Cantinflas–
filmben, látta?
– Ezenkívül lehetővé teszi, hogy minőségi változást
vezessek be a Szolgálatnál – olvassa el újra az értesítést,
simogatja végig ujjai hegyével, és tágítja nagyra orrlikát
Pantoja százados. – Ez ideig funkcionális tényezők alapján
válogattam össze a személyi állományt, kizárólag a hatásfok
kérdése számított. De most, végre először, az esztétikai–
művészi tényező is szerepet kap.
– A mindenit! – tapsol Bacacorzo hadnagy. – Csak nem azt
akarja mondani, hogy egy milói Vénuszt talált itt, Iquitosban?
Méghozzá ép karral és olyan pofikával, amitől még a halottak
is életre kelnek – köhécsel, pislog, gyűrögeti a fülét Pantoja
százados. – Bocsásson meg, mennem kell. A feleségem a
nőgyógyásznál van, és szeretném hallani az orvos véleményét.
Már csak két hónap van hátra a kiskadét megszületéséig.
– És ha a kiskadét helyett egy kis hölgyvendég fog születni,
Pantoja úr? – kacag fel, hallgat el, rémül meg Chuchupe. – Ne
haragudjon, ne nézzen így rám! Jaj, magával sohasem lehet
viccelni, maga túl komoly a korához képest.
– Nem olvastad ezt a feliratot, te, akinek jó példával kellene
elöljárnod? – mutat a falra Pantoja úr.
– „Szolgálatban tilos a játék és a tréfálkozás”, mamy –
olvassa Szemölcs.
– Az egység miért nem áll ellenőrzésre készen? – néz
jobbra, balra, cicceg elégedetlenül Pantoja úr. – Megvolt már
az orvosi vizsgálat? Mire várnak, miért nem sorakoznak
létszámellenőrzésre?
– Hölgyvendégek, sorakozó! – csinál tölcsért a kezéből
Szemölcs.
– Gyolsan, gyolsan, galambocskáim! – buzgólkodik a Kínai
Porfirio.
 – És most, neveket és számokat bemondani! – bokázik a
hölgyvendégek között Szemölcs. – Gyerünk, gyerünk, mi lesz
már?!
– Egyes, Rita!
– Kettes, Penelope!
– Hármas, Coca!
– Négyes, Pichuza!
– Ötös, Csöcsös!
– Hatos, Lalita!
– Hetes, Sandra!
– Nyolcas, Maclovia!
– Kilences, Iris!
– Tizes, Szőröske!
– Épek és egészségesek, Pantoja úl – hajol meg tisztelettel a
Kínai Porfirio.
– A babonát kiverte a fejéből, de most meg egyre ájtatosabb
lesz, Panta – rajzol keresztet a levegőbe Pochita. – Tudod– e,
hogy mi volt az úti célja a mamád kiruccanásainak, amelyek
olyan kíváncsivá tettek bennünket? A Szent Ágoston–
templom.
– Az orvosi szolgálat jelentését! – rendelkezik Pantaleón
Pantoja.
– „A vizsgálat megtörtént, a hölgyvendégek állapota
megengedi, hogy valamennyien bevetésre induljanak – betűzi
Szemölcs. – A Coca nevezetű hölgyvendég hátán és karján
néhány zúzódás okozta daganat észlelhető, ami feltehetően
károsan fogja befolyásolni a munka teljesítményét. Aláírás: a
HHEÁHSZ Felcsere.”
– Ez hazugság, az a nyomorult gyűlöl a pofonért, amit
lekentem neki, és bosszút akar állni – rántja le a cipzárját,
mutatja meg a hátát, a vállát, vet egy gyűlölködő pillantást a
Gyengélkedő felé Coca. – Néhány jelentéktelen karcolás az
egész, Pantoja úr, a kiscicám karmolt meg.
 – Annyi baj legyen, ez még mindig jobb, kisanyám – bújik a
takaró alá Panta. – Ha az évek múlásával kedvet kapott a
valláshoz, akkor már inkább az igaz hit megszállottja legyen,
mint holmi barbár hiedelmeké.
– Azt a kiscicát Juanito Marcanónak hívják, és kiköpött
Jorge Mistral – súgja Rita fülébe Csöcsös.
– És akit te is szerettél volna fölcsípni, legalább egy– egy
sátoros ünnepre – vonaglik Coca, akár egy vipera. – Te
disznócsöcsű!
– Tíz sol bírság Cocának és Csöcsösnek, amiért a sorban
beszélgettek – vesz elő egy ceruzát, egy füzetet, őrzi meg a
nyugalmát Pantoja úr. – Ha képesnek érzed magad, Coca,
hogy a különítménnyel tarts, megteheted, hiszen az
egészségügyi szolgálat engedélyezi, tehát ne hisztizz! És most
lássuk a napi munkatervet!
– Három különítmény, kettő 48 órás, egy pedig még ma
este visszajön – bújik elő a sor mögül Chuchupe. – Már
kisorsoltam őket a pálcikákkal, Pantoja úr. Egy háromtagú
különítmény a Morona partján levő Puerto América táborba
indul.
– Ki a parancsnoka, és kik a tagjai? – nyálazza meg a ceruza
hegyét, és jegyzi föl az adatokat Pantaleón Pantoja.
– Csekélységem a parancsnok, és Coca, Pichuza és Sandra
jön velem – jelenti Szemölcs. – A Dilis már cumiztatja a
Delilá– t, tehát tíz perc múlva indulhatunk.
– Szóljon a Dilisnek, Pan– Pan úr, hogy viselkedjen
rendesen, és ne idétlenkedjen a szokásos bravúrjaival – mutat
a folyón himbálózó hidroplánra és gépen lovagló apró figurára
Sandra.
– Vigyázzon, ha én kinyiffanok, maga fog rosszul járni.
Magára testálom a kislányaimat. És hat van belőlük.
– Tíz sol Sandrának, ugyanazért, mint a másik kettőnek –
emeli föl a mutatóujját, írja be Pantaleón Pantoja. – Szemölcs,
vezesd a különítményedet a kikötőhöz. Jó utat, lányok,
dolgozzatok tüzesen és odaadóan!
– Puerto América különítmény, már itt se vagyunk –
vezényel Szemölcs. – Táskákat kézbe! És most irány a Delila,
szaporán, kis viperák!
– A kettes és a hármas különítmény egy óra múlva indul az
Evá– val – jelenti Chuchupe. – A kettesben Barbara,
Szőröske, Penelope és Lalita. Én vezetem, az úti cél a Mazán
folyó melletti Bolognesi helyőrség.
– És ha a keresztre feszített gyerek okozta ijedtségtől a
kiskadét torzszülött lesz? – görbül le Pochita szája. – Micsoda
szörnyű tragédia lenne, Panta.
– A halmadik velem jön a folyón fölfelé, a Yavalí síkságig –
hasítja a kezével a levegőt a Kínai Porfirio. – Visszaélkezés
csütöltök délben, Pantoja úl.
– Jól van, szálljatok hajóra, és viselkedjetek úgy, ahogy az a
nagykönyvben meg van írva – int búcsút a hölgyvendégeknek
Pantaleón Pantoja. – Kínai és Chuchupe, ti gyertek az
irodámba egy percre. Beszélni akarok veletek.
– Még öt lányt? Micsoda nagyszerű hír, Pantoja úr –
dörzsöli a kezét Chuchupe. – Amint visszaérkezem ezzel a
különítménnyel, megszerzem magának. Nem lesz nehéz,
annyi a jelentkező, mint égen a csillag. Már mondtam, lassan
kezdünk híresek lenni.
– Nagyon helytelen, nekünk nem szabad kilépni az
ismeretlenségből – mutat Pantaleón Pantoja a feliratra, amely
így szól: „Ne szólj szám, nem fáj fejem.” – Jobb lenne, ha tíz
jelöltet hoznál ide, hogy én választhassam ki az öt legjobbat.
Illetve négyet, mert arra gondoltam, hogy az ötödik…
– Olgácska, a Blazilka lesz! – formáz kebleket, csípőt,
combokat a Kínai Porfirio. – Lagyogó ötlet, Pan– Pan úl. Ez a
csinibaba megtelemti a hílünket. Amint visszajövök az
utamlól, azon nyomban megkelesem.
 – Keresd meg most rögtön, és hozd ide – pirul el Pantaleón
Pantoja, és elváltozik a hangja. – Mielőtt még a Taknyos
beszervezi valamelyik kupijába. Még van egy órád, Kínai.
– Ó, de sürgős, Pantoja úr – negédeskedik, bájolog,
olvadozik Chuchupe. – Szinte nekem is kedvem támad újból
belenézni a szép Olgácska arcába.
– Nyugodj meg, szerelmem, ne gondolj erre többé – mondja
bátorítóan, pingál tele egy kartonlapot, vágja körül, és szögezi
ki Panta. – Mától kezdve szigorúan tilos ebben a házban a
keresztre feszített gyerekről és a bárkabeli őrültekről beszélni.
És hogy te se feledkezz meg erről, mama, ki fogok szögezni ide
egy feliratot. – Örülök, Pantoja úr, hogy újra láthatom – fal föl
mindent a szemével, riszálja magát, illatosítja be a levegőt,
csicsereg a Brazilka. – Tehát ez az a híres Pantiland. Már
annyit hallottam róla, de el se tudtam képzelni, hogy milyen
lehet.
– A híres micsoda? – kapja föl a fejét, tol közelebb egy
széket Pantaleón Pantoja. – Parancsolj, foglalj, helyet!
– Pantiland, így hívják az emberek – tárja szét a karját,
mutogatja borotvált hónalját, nevet a Brazilka. – Nem csak
Iquitosban, mindenütt. Manaosban is hallottam Pantilandról
beszélni. Milyen furcsa név, talán a Disneylandból származik?
– Attól tartok, hogy inkább a Pantából – nézi végig, tetőtől
talpig, jobbról balról, mosolyog, komolyodik el, aztán újból
mosolyog, izzad Pantoja úr. – De te perui vagy, nem pedig
brazil, igaz? Legalábbis a beszédedből ítélve.
– Itt születtem, s csak azért ragasztották rám ezt a nevet,
mert Manaosban éltem – ül le, csúsztatja fel a szoknyáját, vesz
elő egy púderdobozt, púderezi be az orrát, arcának
gödröcskéit a Brazilka. – De hát látja, mindenki visszatér a
szülőföldjére, ahogy a nóta mondja.
– Jobb lenne, ha leszednéd innen ezt a feliratot, fiacskám
takarja el a szemét Leonor asszony. – Annak, hogy állandóan
ott van a szemünk előtt, hogy „Tilos a mártírról beszélni!”, az
az eredménye, hogy egész áldott nap másról se beszélünk
Pochitával. Képtelen ötleteid vannak, Panta.
– És mi mindent mesélnek Pantilandról? – dobol az
íróasztalon, hintázik a széken, és nem tud mit kezdeni a
kezével Pantaleón Pantoja. – Mit hallottál arrafelé?
– Sokat túloznak, nem lehet hinni az embereknek – teszi
keresztbe a lábát, a karját; kelleti magát, forgatja a szemét,
nedvesíti meg az ajkát beszéd közben a Brazilka. – Képzelje,
Manaosban azt beszélik, hogy egy külön kis város, fegyveres
őrszemekkel.
– Azért ne keseredj el, még csak a kezdetnél tartunk –
mosolyog, mutatja magát kedvesnek, barátságosnak, kellemes
társalgónak Pantaleón Pantoja. – Egyelőre annyit elárulhatok,
hogy máris van egy hajónk és egy hidroplánunk. De ez a
nemzetközi hírverés egyáltalán nincs ínyemre.
– Azt mondták, itt mindenki számára akad munka,
méghozzá mesés feltételek mellett – emelgeti a vállát,
játszadozik az ujjaival, pillog, hajlítgatja hattyúnyakát, rázza a
hajfürtjeit a Brazilka. – Ezért engedtem a csábításnak, és
hajóra szálltam. Otthagytam Manaosban egy igen finom
házban nyolc barátnőmet, akik már szintén csomagolnak,
hogy Pantilandba jöjjenek. Éppúgy pofára fognak esni, mint
én.
– Kérlek, ha nem esik nehezedre, szállítmányozási és ellátó
központnak nevezd ezt a helyet, ne pedig Pantilandnak –
igyekszik komolynak, magabiztosnak, hivatalosnak látszani
Pantoja úr. – Elmondta Porfirio, hogy miért hivattalak ide?
– Hát mondott valamit – remegteti az orrát, a szempilláját,
ereszti le a szemhéját, villantja fel a szemét a Brazilka. – Igaz,
hogy van munkalehetőség a számomra?
– Igen, bővíteni fogjuk a Szolgálatot – büszkélkedik,
nézegeti a grafikonokkal teli táblát Pantaleón Pantoja. –
Néggyel kezdtük, aztán hatra, nyolcra, tízre növeltük a
létszámot, és most már tizenöt hölgyvendégünk lesz. Ki tudja,
egyszer talán sikerül elérnünk mindazt, amit mesélnek rólunk.
– Nagyon örülök, mert már azon gondolkoztam, hogy
visszamegyek Manaosba, mivel itt nagyon sötétnek láttam a
helyzetet – harapdálja az ajkát, törli meg a száját, nézegeti a
körmét, ráz le egy kis púdercsomót a szoknyájáról a Brazilka.
Már azt hittem, hogy nem keltettem jó benyomást, amikor
megismerkedtünk az Aladdin Csodalámpájában.
– Tévedsz, nagyon jó, rendkívül jó benyomást tettél rám –
rendezget ceruzákat, iratcsomókat, nyitogatja, csukogatja az
íróasztal fiókjait, köhécsel Pantaleón Pantoja. – Előbb is
szerződtettelek volna, de a költségvetés nem tette lehetővé.
– És hallhatnék valamit a fizetésről meg a
kötelezettségekről, Pantoja úr? – nyújtogatja a nyakát, fonja
össze virágformára a két kezét, trillázik a Brazilka.
– Heti három kiszállás, kettő repülővel, egy pedig hajón –
sorolja Pantaleón Pantoja. – És minimum tíz szolgáltatás
kiszállásonként.
– A kiszállás a laktanyákba való utazást jelenti? –
álmélkodik, tapsikol, kacarászik, kacsint hamiskásan, affektál
a Brazilka. – A szolgáltatás pedig biztosan a… jaj, de muris!
– Most pedig hadd mondjak neked valamit, Alicia –
csókolja meg a gyermek mártír képét Leonor asszony. – Igen,
olyan szörnyűséget követtek el, amire nem lehet szavakat
találni. De alapjában véve nem gonoszságból tették, hanem
félelemből. A rengeteg eső miatt rémület lett úrrá rajtuk, és
azt hitték, hogy az áldozat láttán Isten el fogja halasztani a
világ végét. Nem akartak rosszat neki, azt hitték, így
egyenesen az égbe küldik. Nem hallottad, hogy minden
bárkában oltárt emeltek neki?
– Ami a részesedést illeti, az a tisztesektől és közkatonáktól
a zsoldfizetési jegyzékben levont összeg 50%– a – írja fel egy
papírlapra, nyújtja át, magyarázza el részletesen Pantaleón
Pantoja. – A másik 50%– ot a fenntartásra fordítjuk. És most,
bár tudom, hogy a te esetedben ez fölösleges, hiszen így is
látszik rajtad, hogy hm… hm, mit érsz, mégis teljesítenem kell
az előírást. Légy szíves, vesd le a ruhádat egy pillanatra.
– Jaj, de sajnálom – ölt gyászos arcot, áll fel, lejt el előtte,
mint egy próbakisasszony, fintorog a Brazilka. – Most éppen
megvan a bajom, Pantoja úr, pont tegnap jött meg. Nem volna
kedve most az egyszer a hátsó bejáraton bemenni? Brazíliában
nagyon kedvelik ezt a módot a férfiak, sőt így szeretik jobban.
– Csak meg akarlak nézni, hogy megadhassam a
jóváhagyást – merevedik meg, sápad el, borzolja a
szemöldökét, tagolja a szavakat Pantaleón Pantoja. – Ez a
felvételi vizsga, amin minden jelöltnek át kell esnie. Nagyon
élénk a fantáziád.
– Akkor jó, már azon törtem a fejem, hogy hol fogjuk
csinálni, hiszen itt még egy szőnyeg sincs – toppant egyet a
padlón, mosolyog megkönnyebbülten, vetkőzik le, hajtogatja
össze a ruháját, vágja magát pózba a Brazilka. – Na, hogy
tetszem? Egy kicsit lefogytam, de egy hét alatt visszaszerzem a
súlyomat. Gondolja, hogy sikerem lesz a kiskatonáknál?
– Ez egy pillanatig se lehet kétséges – bámul, bólogat,
remeg, köszörüli a torkát Pantaleón Pantoja. – Nagyobb
sikered lesz, mint Csöcsösnek, a sztárunknak. Rendben,
megadom a jóváhagyást, felöltözhetsz.
– És nem csak ez, Leonor asszony – nézegeti a képet, vet
keresztet Alicia. – Képzelje, a képecskék és az imák mellett a
gyermek mártír szobrai is kezdenek feltünedezni. És azt
mondják, hogy a Bárka „testvéreinek” a száma nem csökken,
sőt most többen vannak, mint azelőtt.
– Maguk mit keresnek itt? – ugrik föl a székről, rohan a
lépcső felé, hadonászik dühösen Pantaleón Pantoja. – Ki adott
rá engedélyt? Nem tudják, hogy szigorúan tilos feljönni a
parancsnokságra, amikor vizsgáztatok?
– Az a helyzet, Pantoja úr, hogy egy Sinchi nevű úr keresi
önt – hebeg, s felejti tátva a száját Sinforoso Caiguas.
– Nagyon sürgős és fontos, Panta úr – bámul
megbabonázottan Palomino Rioalto.
– Ki innen, mind a kettő! – takarja el testével előlük a
látványt, csap ököllel a korlátra, nyújtja előre a karját
Pantaleón Pantoja. – Az az illető pedig várjon! Kifelé, tilos
bámészkodni!
– Ugyan, ne izgassa fel magát, engem nem zavar, ez nem
kopik el – veszi fel az alsószoknyáját, a blúzát, a szoknyáját a
Brazilka. – Szóval, magát Pantának hívják. Most már értem
azt a Pantiland dolgot. Nahát, micsoda ötleteik vannak az
embereknek!
– A keresztnevem Pantaleón, akár az apámé és a
nagyapámé, mindketten kiváló katonák voltak – érzékenyül
el, lép közelebb a Brazilkához, nyújtja a kezét a blúz gombjai
felé Pantoja úr. – Engedd, hadd segítsek!
– Nem tudnád felemelni a részesedésemet 70%– ra? –
dorombol, hajol oda, tapad hozzá, lehel az arcába, matat a
kezével, és szorítja meg a Brazilka. – A cég jó vásárt csinál
velem, és ezt be is bizonyítom neked, ha elmúlik a bajom.
Legyél nagylelkű, Panta, nem bánod meg!
– Eressz el, eressz el, ne tapogass! – ugrik hátra, vörösödik
el, jön zavarba, haragszik meg Pantaleón Pantoja. – Két
dologra kell felhívnom a figyelmedet: nem tegezhetsz, hanem
önöznöd kell, mint a többi hölgyvendégnek. És soha többé ne
forduljon elő hasonló bizalmaskodás!
– De hiszen egészen kidudorodott a nadrágja, én csak jót
akartam magának, nem akartam megsérteni – mentegetőzik,
sajnálkozik, rémül meg a Brazilka. – Bocsásson meg, Pantoja
úr, esküszöm, hogy soha többé!
 – Egészen kivételesen, megadom a 60%– ot, arra való
tekintettel, hogy a Szolgálat számára nem mindennapi
szerzemény vagy – engesztelődik meg, csillapodik le, kíséri a
lányt a lépcsőig Pantaleón Pantoja. – Na meg azért, mert
olyan messziről jöttél. De erről egy szót se, szörnyű helyzetbe
hoznál a társnőid előtt.
– Egyetlen szót se, Pantoja úr, a kettőnk titka marad, és
nagyon köszönöm – nevetgél, bájolog, kacérkodik, s indul
lefelé a lépcsőn a Brazilka. – Most elmegyek, látom, vendége
van. Ha senki sem hallja, hívhatom Pantita úrnak? Ez sokkal
kedvesebb, mint a Pantaleón vagy a Pantoja. Isten vele,
viszlát!
– Persze én is szörnyűnek találom, amit elkövettek, Pochita
– emeli fel a légycsapót, vár néhány percet, sújt le, és nézi a
földre hulló tetemet Leonor asszony. – De ha úgy ismerned
őket, mint én, belátnád, hogy nem természettől fogva
gonoszak. Tudatlanok, igen, de nem elvetemültek. Én
meglátogattam őket az otthonukban, beszélgettem velük:
cipészek, ácsok, kőművesek. A legtöbbjük még olvasni se tud.
Amióta „testvérek” lettek, nem részegeskednek, nem csalják
meg a feleségüket, és mértéket tartanak az evésben.
– Van szerencsém, örvendek, csapjon a tenyerembe! –
hajlong japán módra, vonul végig a parancsnoki szobán, mint
egy uralkodó, szopogatja a szivarját, és ereget füstmacskákat
Sinchi. – Állok szolgálatára, amiben csak kívánja.
– Jó napot – szaglászik a levegőbe, válik bizonytalanná, kap
köhögési rohamot Pantaleón Pantoja. – Foglaljon helyet!
Miben lehetek szolgálatára?
– Ettől a ragyogó nőtől, akivel az ajtóban találkoztam,
valósággal megszédültem – bök a lépcső felé, füttyent,
lelkendezik és pöfékel Sinchi. – A mindenit, azt beszélik, hogy
Pantiland a nők paradicsoma, és amint látom, így is van.
Micsoda pompás virágok nyílnak a kertjében, Pantoja úr!
 – Nagyon sok a dolgom, nincs elfecsérelni való időm, tehát
csak röviden – húzódik hátrább, emel föl egy iratcsomót, és
próbálja meg szétoszlatni vele az őt beborító füstfelhőt
Pantaleón Pantoja. – Ami pedig azt a Pantilandot illeti, előre
kijelentem, hogy nem tartom szellemesnek. Nincs
humorérzékem.
– Ez a név nem az én találmányom, hanem a népi fantáziáé
tárja szét a karját, szónokol Sinchi, mintha egy morajló
tömeghez beszélne – , a mindig oly csípős, zamatos és
szellemes loretói képzelete. Ne szívja mellre, Pantoja úr,
érteni és értékelni kell a népi leleményt.
– Szinte kezdek félni magától, Leonor asszony – teszi a
kezét a hasára Pochita. – Kilépett ugyan a Bárkából, de a lelke
mélyén továbbra is „nővér” maradt, hiszen milyen szeretettel
beszél róluk. Csak nehogy kedve támadjon keresztre feszíteni
a kiskadétot!
– Nem vezet maga egy műsort az Amazonas Rádióban? –
köhög, fuldoklik, törölgeti könnyes szemét Pantaleón Pantoja.
– Délután hat órakor?
– De igen, itt áll ön előtt személyesen a híres– nevezetes
Sinchi Hangja – öblösíti meg a hangját, ragad meg egy
láthatatlan mikrofont, szónokol ünnepélyesen Sinchi.– A
korrupt hatóságok réme, a megvásárolható bírák ostora, az
igazságtalanságot elsöprő forgószél, a hang, amely összegyűjti,
és az éter hullámain keresztül a nyilvánosság elé tárja a nép
szíve dobbanásait.
– Igen, néhányszor hallgattam a műsorát, gondolom, elég
népszerű lehet – áll föl, kapkod friss levegőért, lélegzik
mélyeket Pantaleón Pantoja. – Nagyon megtisztel a
látogatásával. Nos, mit óhajt?
– Én a mai idők embere vagyok, nincsenek előítéleteim,
haladok a korral, és azért jöttem, hogy segítő jobbomat
nyújtsam önnek – áll fel, veszi üldözőbe, borítja be füsttel, és
nyújtja feléje kövérkés ujjait Sinchi. – Ráadásul, ön
rokonszenves nekem, Pantoja úr, úgy érzem, hogy jó barátok
leszünk. Én hiszek az első látásra születő barátságban, az én
szimatom nem csal. Felajánlom önnek a szolgálataimat.
– Nagyon hálás vagyok – hagyja magát rángatni, vállon
veregetni, tér vissza megadóan az íróasztalához, hogy ott
tovább köhögjön Pantaleón Pantoja. – De az igazság az, hogy
nincs szükségem a szolgálataira. Legalábbis pillanatnyilag.
– Ezt csak hiszi, maga jámbor, ártatlan ember – öleli át az
egész teret egyetlen széles mozdulattal, botránkozik meg félig
komolyan, félig tréfásan Sinchi. – Távol él a világ zajától
ebben a buja kertben, és amint látom, nem szerez tudomást
bizonyos dolgokról. Nem tudja, hogy miket beszélnek az
emberek az utcán, nem ismeri a veszélyt, amely fenyegeti.
– Nagyon kevés az időm, uram – pillant az órájára, veszti el
a türelmét Pantaleón Pantoja. – Vagy megmondja végre, hogy
mit akar, vagy pedig legyen szíves, és távozzon.
– Ha nem parancsolsz rá, hogy bocsánatot kérjen tőlem,
többé nem teszem be a lábam ebbe a házba – zokog, zárkózik
be a szobájába, utasítja vissza az ételt, fenyegetőzik Leonor
asszony. – Még hogy keresztre feszíteni a születendő
unokámat! Azt hiszed, zsebre teszek tőle ilyen szemtelenséget,
csak azért, mert ideges a terhessége miatt?
– Ellenállhatatlan nyomás nehezedik rám – nyomja el a
hamutartóban a szivart, morzsolja darabokra, komorodik el
Sinchi. – Háziasszonyok, családapák, iskolák, kulturális
intézmények, az egyházak, valamennyi felekezet, sőt a vajákos
asszonyok és az ayahuasca– főzők is. Én is ember vagyok, az
én ellenálló képességemnek is van határa.
– Micsoda zöldségeket hord itt össze? – mosolyog
Pantaleón Pantoja, látva, hogy az utolsó füstgomolyag is
eloszlik. – Egyetlen szavát se értem, beszéljen világosabban,
és térjen végre a tárgyra.
 – A város azt kívánja, hogy Pantilandot taszítsam a
gyalázatba, önt pedig juttassam csődbe – foglalja össze
derűsen Sinchi. – Nem tudta, hogy Iquitos egy szívében
romlott, de a külsőségekben puritán város? A Hölgyvendég
Szolgálat kész botrány, és csak egy olyan haladó és modern
gondolkodású ember képes elfogadni, mint amilyen én
vagyok. Rajtam kívül a város minden lakóját fölháborította ez
a skandalum, és őszintén szólva, azt akarják, hogy tegyem
tönkre magát.
– Hogy engem tönkretegyen? – komorodik el Pantaleón
Pantoja. – Engem? Hogy tönkretegye a Hölgyvendég
Szolgálatot?
– Semmi se lehet olyan szilárd egész Amazóniában, hogy
Sinchi Hangja ne tudná a porba dönteni – zengi érces hangon
a légbe, fújtat, pöffeszkedik Sinchi. – Nem akarok dicsekedni,
de ha én egyszer célba veszem, a Hölgyvendég Szolgálat nem
ér meg egy hetet se, ön pedig kénytelen lesz eliszkolni
Iquitosból. Ez a szomorú valóság, barátom.
– Szóval azért jött ide, hogy megfenyegessen? – emelkedik
föl Pantaleón Pantoja.
– Dehogyis, épp ellenkezőleg – döfköd láthatatlan
kísérteteket, teszi a szívére a kezét, mint egy tenorista, számol
nem létező bankjegyeket Sinchi. – Mostanáig harcos
lelkületem és elvi meggyőződésem miatt ellenálltam az
erkölcsi nyomásnak. De a jövőben, mivel nekem is élnem kell,
és levegővel nem lehet jóllakni, egy jelentéktelen összegű
ellenszolgáltatás fejében fogom ezt tenni. Nem tartja
igazságosnak?
– Szóval azért jött, hogy megzsaroljon? – áll fel, borítja fel a
papírkosarat, rohan a lépcső felé eltorzult arccal Pantaleón
Pantoja.
– Hogy segítsek magának, ember, érdeklődjön csak, majd
megtudja, hogy milyen elemi ereje van az én műsoromnak –
mutogatja az izmait, áll fel, sétálgat, hadonászik Sinchi. –
Bírókat, alprefektusokat dönt meg, házasságokat dúl fel, amit
megtámad, az mind széthullik. Néhány rongyos solért
hajlandó vagyok a rádió hullámain védelmembe venni a
Hölgyvendég Szolgálatot és annak létrehozóját. Kész vagyok
megvívni a nagy csatát önért, Pantoja úr.
– Ő kérjen tőlem bocsánatot, az a vén boszorkány, aki nem
érti a tréfát – vagdos a földhöz csészéket, veti magát az ágyra,
karmolja összevissza Pantát, zokog Pochita. – Addig fogtok
gyötörni, te meg az anyád, hogy végül elmegy a gyerekem. Azt
hiszed, komolyan mondtam neki, te hülye? Csak vicc volt,
csak tréfa volt!
– Sinforoso! Palomino! – veri össze a tenyerét, ordít
Pantaleón Pantoja. – Felcser!
– Mi ütött magába?, ne idegeskedjen, nyugodjon meg –
csöndesedik le, lágyítja meg a hangját, néz körül ijedten
Sinchi. – Nem kell azonnal választ adnia. Fontolja meg a
dolgot, érdeklődjön utánam, és majd a jövő héten
megállapodunk.
– Vigyék innen ezt a hólyagot, és hajítsák a folyóba! – adja
ki a parancsot Pantaleón Pantoja az embereknek, akik
futólépésben érkeznek a lépcsőfeljárathoz. – És ne engedjék,
hogy még egyszer betegye a lábát a szállítmányozási és
ellátóközpontba!
– Vigyázzon, ne kövessen el öngyilkosságot, ne legyen
meggondolatlan, én nagy hatalom vagyok Iquitosban –
hadonászik, dulakodik, védekezik, veszti el az egyensúlyát,
távolodik el, merül el a vízben Sinchi. – Eresszenek el, mit
jelent ez?, hallja– e, ezt még megbánja, Pantoja úr, én azért
jöttem, hogy segítsek magának. A barátja vagyoook!
– Nagy hólyag, az igaz, de a műsorát még a kövek is
hallgatják – lapozgatja a Lucho Bár egyik asztalán felejtett
képeslapot Bacacorzo hadnagy. – Őszintén kívánom magának,
hogy az Itayában történt kényszerfürdőztetésből ne
származzon kellemetlensége, százados úr.
– Inkább vállalom a kellemetlenségeket, mint hogy
engedjek egy piszkos zsarolásnak – egy cím, „Tudja ön, hogy
kicsoda és mit csinál Yaracuna?” fölkelti Pantoja százados
érdeklődését. – Jelentettem az esetet Collazosnak, és biztos
vagyok benne, ő meg fogja érteni. Más dolgok aggasztanak
engem, Bacacorzo.
– A tízezer szolgáltatás, százados úr? – „A vizek hercege
vagy démona, aki előidézi a folyók örvényeit, veszélyes
sodrásait”, sikerül végre elolvasnia Bacacorzo hadnagy ujjai
között. – Tizenötezerre emelkedett a nyári meleg miatt?
– A sok szóbeszéd – „A kajmánok vagy a folyók
óriáskígyóinak a hátán lovagol”, mondja a képszöveg, amelyre
Pantoja százados ráhajtotta a fejét. – Ugye, sokat beszélnek?
Itt, Iquitosban. A Szolgálatról, az én személyemről.
– Tegnap éjjel megint arról álmodtam, Panta – szorítja
kezét a halántékára Pochita. – Ugyanarra a keresztre
feszítettek föl bennünket, téged az egyik, engem a másik
oldalára. Leonor asszony pedig odajött, és belénk döfte a
lándzsáját, nekem a hasamba, neked pedig a fütyidbe. Milyen
bolond álom, ugye, szerelmem?
– Ön a város leghíresebb embere, ez természetes – >
„Lábára teknőcpáncélt húz cipő helyett”, közli egy mondat,
amit Bacacorzo könyöke szakít félbe. – Akit az asszonyok a
legjobban gyűlölnek, és a férfiak a legjobban irigyelnek.
Pantiland pedig, elnézést, minden beszélgetés középpontja.
De ön úgysem találkozik senkivel, kizárólag a Hölgyvendég
Szolgálatnak él, hát miért törődik vele?
– Nem magam miatt törődöm vele, a családom miatt – ,
„éjszakánként pillangószárnyakból szőtt függöny védelme
alatt alussza álmát” sikerül végre elolvasnia Pantoja
századosnak. – A feleségem nagyon érzékeny, és ha a jelenlegi
állapotában a tudomására jutna a dolog, rettenetes hatással
lenne rá. Az anyámról nem is beszélve.
– Apropó, szóbeszéd – löki a képeslapot a földre, fordul
meg, csap a homlokára Bacacorzo hadnagy. – El kell
mesélnem önnek egy nagyon mulatságos esetet. Scavino
fogadott egy küldöttséget, Nauta tekintélyes polgárait, élükön
a bíróval. Egy memorandumot nyújtottak át neki, hahahaha!
– Törvénytelen kivételezésnek tartjuk, hogy a Hölgyvendég
Szolgálat igénybevétele a laktanyák és a tengerészeti
támaszpontok kizárólagos joga – teszi fel a szemüvegét, néz a
társaira, merevedik ünnepélyes pózba, és olvassa Paiva
Runhuí bíró. – Követeljük, hogy az elzárt amazóniai falvak
nagykorú és katonakönyvvel rendelkező polgárainak is joga
legyen igénybe venni ezt a Szolgálatot, mégpedig ugyanolyan
kedvezményes díjszabás mellett, mint a katonáknak.
– Az a Szolgálat csak a maguk lágyult agyában létezik,
barátaim – vág közbe, mosolyog rájuk, nézi őket jóindulatúan,
atyai szeretettel Scavino tábornok. – Hogy jutott eszükbe
kihallgatást kérni ilyen marhaság miatt? Ha a sajtó tudomást
szerezne erről a kérésről, nem sokáig viselné a bírói hivatalt,
Paiva Runhuí úr.
– Rossz példát adunk a polgári lakosságnak, kísértésbe
visszük a falvakat, amelyek eddig bibliai ártatlanságban éltek
– torzul el Beltrán atya arca. – Remélem, a limai stratégák
arca elvörösödik a szégyentől, amikor majd ezt a
memorandumot olvassák.
– Hallgass ide, Tigris, és kapaszkodj meg – markolássza a
telefont, olvassa fel tajtékozva a memorandumot Scavino
tábornok. – Már kiszivárgott a hír, és mindenfelé közszájon
forog, látod, milyen kéréssel álltak elő ezek a nautai fickók.
Nyakunkon a botrány, amire számtalanszor figyelmeztettelek.
– Milyen eredményt hoztak a számításai – emeli szájához a
csirkecombot, és harap bele Bacacorzo hadnagy. – Ahogy
Scavino mondja, önök, hadtáposok előbb– utóbb a
matematika megszállottjai lesznek.
– A mindenit az agyafúrt fickóinak, régebben azért
tiltakoztak, mert a katonák megizélték a feleségüket, most
pedig azért, mert keveslik a megizélni való nőket – játszadozik
a tapperral Collazos, a Tigris. – Nem lehet a kedvükre tenni,
ők kizárólag tiltakozni szeretnek. Rúgd ki őket, Scavino, és
máskor ne fogadjál ilyen balfácán kérelmezőket!
– A borzalmak borzalma – gyűri a gallérjába a szalvétát, önt
ecetet és olajat a salátára, markolja meg a villát, és lát hozzá az
evéshez Pantoja százados. – Ha kiterjesztenék a Szolgálatot a
civilekre is, Amazónia egész férfilakosságával számolva, a
kereslet tízezerről legalább havi egymillióra emelkedne.
– Külföldről kellene hölgyvendégeket hozatnia – végez az
utolsó falat hússal, teszi le a hófehérre lerágott csontot, iszik
egy korty sört, törli meg a száját, a kezét és ábrándozik
Bacacorzo hadnagy. – Az őserdő egyetlen hatalmas kupivá
lenne, és ön az itayai irodájában egymillió stopperórával
mérné a kettyintések áradatát. Vallja be, százados úr, ez
tetszene önnek.
– El se tudod képzelni, hogy mit láttam, Pochita – teszi le a
kosarat a tálalóra, emel ki belőle egy csomagot és nyújtja át
Alicia. – A „testvér” Abdón Laguna pékségében rátértek a
moronacochai– mártír– kenyér sütésére. Gyerek– kenyérnek
nevezték el, és az emberek tucatszámra vásárolják. Nézd,
hoztam neked egyet!
– Tizet kértem, erre te idehozol nekem húszat – nézegeti a
lépcsőkorlát mellől a sima, göndör, barna, vörös,
gesztenyebarna fejeket Pantaleón Pantoja. – Azt képzeled,
Chuchupe, hogy az egész napomat a jelöltek vizsgáztatásával
fogom tölteni?
– Nem én tehetek róla – megy lefelé a korlátba kapaszkodva
Chuchupe. – Elterjedt a hír, hogy van négy üres hely, s a nők
úgy özönlenek a város minden részéből, mint a legyek. Még
Müncheni Szent Jánosból és Tamshiyacóból is jöttek. Mit
akar, Pantoja úr, minden iquitosi lány szeretne nálunk
dolgozni.
– Tulajdonképpen nem értem – indul lefelé Chuchupe
mögött, nézegeti hurkás hátát, rengő fenekét, csomós
lábikráját Pantaleón Pantoja. – Nálunk kevés a kereset, a
munka meg sok. Miféle csemege vonzza őket ide? Talán a
jóképű Porfirio?
– A biztonság, Pantoja úr – int a fejével a tarka ruhák, a
méhkasként nyüzsgő csoportok felé Chuchupe. – Az utcán ezt
nem kapják meg. A „mosónőknél” egy jó napra három rossz
következik, nem mehetnek soha szabadságra, és nincs
vasárnapi pihenőjük.
– A Taknyos úgy bánik velük a kupijaiban, mint egy
rabszolgahajcsár – hallgattatja el a lányokat egyetlen
füttyentéssel Szemölcs, és int nekik, hogy jöjjenek közelebb. –
Halálra éhezteti őket, rosszul bánik velük, és az első baleset
után elkergeti őket. Nem ismer belátást, emberséget.
– Itt egészen más – negédeskedik, üt a zsebére Chuchupe. –
Mindig vannak vendégek, a munkaidő nyolc óra, és ön
mindent olyan nagyszerűen megszervez, hogy a lányok el
vannak ragadtatva. Nem vette észre, még a büntetéseket is
mukkanás nélkül tűrik?
– Való igaz, hogy először egy kis viszolygást ébresztett
bennem – vágja félbe, keni meg vajjal, lekvárral, harap egy
falatot belőle, és rágcsálja Leonor asszony – , de hát mit
csináljunk, a gyerek– kenyér a legízletesebb egész Iquitosban.
Neked nem ez a véleményed, fiacskám?
– Rendben van, válasszuk ki azt a négyet – határoz
Pantaleón Pantoja. – Mire vársz, Kínai, sorakoztasd őket!
– Álljatok egy kicsit távolabb egymástól, lányok, hogy
jobban szemügyle vehessünk benneteket – fog meg karokat,
taszigál hátakat, lökdösi a lányokat előre, hátra, oldalra,
rendezkedik, méricskél a Kínai Porfirio. – A tölpék előle, az
óliások hátla!
– Itt vannak a lányok, Pantoja úr – ugrál egyik oldalról a
másikra, int csendet, mutat példát komolyságával, állítja
sorba a lányokat Szemölcs. – Rendben, előírásszerűen. Lássuk
csak, lányok, forduljatok jobbra! Így, nagyon jó. Most balra,
mutassátok meg a szépséges profilotokat!
– Fölmenjenek egyenként az ilodába, ulam, a vetkőzős
vizsgálat? – lép közelebb, súgja a fülébe a Kínai Porfirio.
– Lehetetlen, az egész délelőttöm rámenne – néz az órájára,
töpreng, derül fel az arca, lép egyet előre, néz a lányok
szemébe Pantaleón Pantoja. – Időmegtakarítás céljából
kollektív szemlét fogok tartani. Mindenki figyeljen ide: ha
valakit feszélyez, hogy a nyilvánosság előtt kell levetkőznie,
lépjen ki a sorból, és őt majd később nézem meg. Senki?
Annál jobb.
– Férfiak, kifelé! – nyitja ki a kikötőre nyíló kaput,
hessegeti, tuszkolja kifelé a férfiakat Chuchupe. – Mozgás,
lusta fráterek, nem hallottátok? Sinforoso, Palomino, felcser,
Kínai! Te is, Szemölcs! Csukd be azt az ajtót, Pichuza!
– Kérem levetni a blúzokat, szoknyákat, melltartókat! –
teszi hátra a kezét, járkál szigorúan fel s alá, vizsgálgatja,
méregeti, hasonlítgatja össze a lányokat Pantaleón Pantoja. –
A bugyi maradhat, már akin van. Most pedig félfordulat
helyben! Ez az. Jól van, lássuk! Egy vörös hajú, te. Egy barna,
te. Egy keleti típusú, te. Egy mulatt, te. Kész, az üres helyek
betöltve. A többiek hagyják meg a címüket Chuchupénál,
lehet, hogy hamarosan újabb lehetőség adódik. Köszönöm, a
viszontlátásra!
– A kijelölteknek ugyanitt, holnap pontosan kilenc órakor
orvosi vizsgálat – jegyez fel utcákat, házszámokat, kíséri a
lányokat a kijárathoz, búcsúzik el tőlük Chuchupe. – Aztán
rendesen fürödjetek meg, kislányok!
– Gyorsan, gyorsan, egyetek, amíg meleg, hidegen már nem
jó – osztja szét a gőzölgő levessel teli tányérokat Leonor
asszony. – A híres loretói timbuche, végre rászántam magam,
és megcsináltam. Hogy sikerült, Pocha?
– Milyen jó ízléssel válogatta ki a lányokat, Pan– Pan úr –
mosolyog gonoszkodva, néz rá csillogó szemmel, énekel a
Brazilka. – Minden színből, minden fajtából. De árulja el
nekem, nem fél attól, hogy ha ennyi meztelenséget lát,
hozzászokik, és többé nem érez semmit a nőkkel szemben?
Azt mesélik, hogy egyik– másik orvossal megesik.
– Nagyon finom, Leonor asszony – kóstolja meg a nyelve
hegyével, hogy nem túl forró– e, nyel le egy kanálnyit belőle
Pochita. – Nagyon hasonlít arra, amit mi a partvidéken
chilcanó– nak hívunk.
– Gúnyolódni akarsz velem, Brazilka? – vonja össze a
szemöldökét Pantaleón Pantoja. – Figyelmeztetlek, ha egy
férfi komoly, ez még nem jelenti azt, hogy balfácán, ne ess
tévedésbe!
– Az a különbség, hogy ez a leveske amazonasi, nem pedig
csendes– óceáni halakból készült – meri tele újra a tányérokat
Leonor asszony. – Paiché– ból, palometá– ból és gamitanó–
ból. Jaj, de finom!
– Ön esett tévedésbe, hiszen én nem gúnyolódom, csak
tréfálok – ereszti le a szempilláját, ringatja a derekát, feszíti ki
a mellét, búgatja a hangját a Brazilka. – Miért nem akarja,
hogy a barátnője legyek? Ha csak szólok önhöz, rögtön
mogorva lesz, Pan– Pan úr. Vigyázzon, én olyan vagyok, mint
a rák, imádok az ár ellen haladni. Ha ennyire semmibe vesz,
még beleszeretek magába.
– Hű, de melegem lett tőle – legyezgeti magát a szalvétával,
tapintja meg a pulzusát Pochita. – Irányítsd rám a ventilátort,
Panta! Megfulladok.
 – Nem a timbuche, hanem a kiskadét miatt lett meleged
érinti meg Pochita hasát, simogatja meg az arcát Panta. –
Biztosan ásítozik, nyújtózkodik. Lehetséges, hogy már ma
éjjel, kisanyám? Jó dátum: március 14.
– Bárcsak ne jönne meg vasárnapig – pillant a naptárra
Pochita. – Előbb Chichi érkezzen meg, azt akarom, hogy
mellettem legyen a szülésnél.
– Az én számításom szerint még nincs itt az időd – izzad,
hajtja közelebb gutaütéses arcát a surrogó lapátokhoz Leonor
asszony. – Még legalább egy heted van.
– De mama, nem láttad a szobámban a grafikont?
Holnaptól kezdve várhatjuk egészen vasárnapig – szopogatja
le a halszálkákat, törli ki a tányérját egy darab kenyérrel, iszik
egy pohár vizet Panta. – Szót fogadtál az orvosnak, voltál ma
sétálni? Az elválaszthatatlan Aliciáddal?
– Igen, elsétáltunk egészen a Favoritáig, és ettünk egy
fagylaltot – piheg Pochita. – Igaz is, szerelmem, te tudod,
hogy mi az a Pantiland?
– Micsoda? – bénul meg Pantita keze, szeme, arca. – Hogy
mondtad, szerelmem?
– Azt hiszem, valami disznóság – élvezi sóhajtozva a
ventilátor fuvallatát Pochita. – A Favoritában néhány pasas
borsos vicceket mesélt azokról a nőkről, akik… nahát, milyen
muris, ez a Pantiland mintha a Pantából származna.
– Hapci, khhh, hrrr – fuldoklik, tüsszög, könnyezik, köhög
Pantita.
– Igyál egy kis vizet – simogatja meg a homlokát, nyújt
feléje egy zsebkendőt, emeli föl a karját Leonor asszony. – Ez
azért van, mert olyan mohón eszel, de hiába beszélek neked.
Várj csak, megveregetem egy kicsit a hátadat, na, még egy
korty vizecskét!
 6
HHEÁHSZ

Utasítás az igénybevételi központoknak

A Helyőrségek, Határ– és Egyéb Állomások Hölgyvendég
Szolgálata bátorkodik eljuttatni Önhöz ezt az utasítást, amely
szigorúan pontos betartás esetén lehetővé teszi az Ön egysége
számára a HHEÁHSZ szolgálatainak ésszerű és gyümölcsöző
felhasználását, ezen szervezet számára pedig a rábízott feladat
maradéktalan és gyors végrehajtását:
l. A különítmény érkezéséről szóló, a HHEÁHSZ– tól kapott
értesítés kézhezvétele után az egység parancsnoka
előkészítteti a hölgyvendégek helyiségeit, amelyekkel
kapcsolatban az alábbiakat kell figyelembe venni: fedett és
külön bejáratú helyiségekre van szükség, legyen bennük
függöny, amely védelmet nyújt a kíváncsi pillantások elől,
egyszersmind gyenge világítást vagy félhomályt biztosít,
valamint mécses, illetve piros ernyőjű vagy ilyen kelmével
vagy papírral letakart lámpa, arra az esetre, ha a
szolgáltatásokra éjszaka kerülne sor. Az egyes helyiségek
berendezése: tábori ágy, viaszosvászonnal vagy vízhatlan
ponyvával és lepedővel letakart afrik– vagy habszivacs
matraccal; szék, pad vagy egy szög a ruhadarabok
elhelyezésére; éjjeliedény vagy ezt helyettesítő más edény,
például vödör vagy egy nagyobb konzervdoboz; mosdótál meg
egy tiszta vízzel teli kancsó; egy darab szappan; egy törülköző;
egy tekercs egészségügyi papír; egy irrigátor gumicsővel és
toldalékkal. Javasoljuk a berendezésnek néhány nőies,
esztétikus tárggyal, pl. virágcsokorral, művészi metszettel
vagy rajzzal történő kiegészítését a vonzó hatás biztosítása
érdekében. Bár az a leghelyesebb, ha az alakulat előkészített
helyiségekkel várja a hölgyvendégeket, a berendezést illetően
a felelős tiszt tanácsot kérhet a különítmény parancsnokától
is, akitől minden szükséges segítséget meg fog kapni.
2. A felelős tisztnek gondoskodnia kell arról, hogy a
különítmény csak annyi ideig tartózkodjék az alakulatnál,
amennyi feladatának teljesítéséhez feltétlenül szükséges, s ezt
az időt nyomós ok nélkül ne hosszabbítsa meg. A különítmény
tagjainak a megérkezésüktől az elindulásukig az alakulat
körletén belül kell tartózkodniuk, semmiféle indokkal nem
engedélyezhető, hogy kapcsolatba lépjenek a szomszédos
települések polgári elemeivel, vagy hogy a szolgáltatás idején
kívül érintkezzenek a tisztesekkel és közkatonákkal az egység
területén belül. A szolgáltatás előtt és után a
hölgyvendégeknek a helyiségeikben kell tartózkodniuk, nem
étkezhetnek a legénységgel, nem beszélgethetnek a
katonákkal, és nem látogathatják a katonai térség
létesítményeit. Annak érdekében, hogy a különítmények
jelenléte észrevétlen maradjon a környék polgári elemei előtt,
ajánlatos megakadályozni idegen személyeknek az egység
területére való belépését a hölgyvendégek ott– tartózkodása
alatt. Az alakulat köteles ingyenes elszállásolást és háromszori
étkezést (reggeli, ebéd, vacsora) biztosítani a különítmény
valamennyi tagja részére.
3. Javasoljuk, hogy ne jelentsék be a tiszteseknek és
közkatonáknak a különítmény jövetelét, amíg az meg nem
érkezik, mivel a tapasztalatok azt bizonyítják, hogy
amennyiben a hír idő előtt ismertté válik, a legénység körében
nyugtalanság és idegesség lesz úrrá, és köztudott, hogy ez
károsan befolyásolja a kötelesség teljesítését. A különítmény
megérkezése után az egység parancsnoka haladéktalanul
elkészíti az igénybevevők listáját, amelyre kizárólag a
tiszteseket és közkatonákat veheti fel, akiknek
mindannyiuknak joguk van jelölésüket kérni. A feliratkozás
megtörténte után törli a listáról mindazokat, akik valamilyen
fertőző– ragályos betegségben szenvednek, különösen szem
előtt tartva a nemi betegségeket (gonorrhea, sanker), valamint
azokat, akiknél: atkájuk, poloskájuk, tetűjük, lapostetűjük és
egyéb élősdijük van. Ajánlatos a jelölteket orvosi vizsgálat alá
vetni.
4. A névsor elkészülte után az igénybevevők; megtekinthetik
a jelenlevő hölgyvendégeket,majd felszólítást kapnak, hogy
jelöljék meg választottjukat. A tapasztalatokból ítélve, a
szabad választás sohasem teszi lehetővé az igénybevevők
arányos elosztását a hölgyvendégek között, ezért javasoljuk,
hogy az egység parancsnoka az általa legjobbnak tartott
módszert (sorshúzás, a szolgálati lapon feltüntetett érdemek
és fenyítések) alkalmazza az igénybevevők egyforma
csoportokba való beosztáshoz, figyelembe véve, hogy minden
hölgyvendég köteles minden egységnél legalább tíz
szolgáltatást nyújtani. Kivételes esetben, ha az igénybevevők
száma meghaladja ezt a mennyiséget, el lehet tekinteni az
arányosság és egyenlőség elvétől, és a különítmény
legkapósabb vagy legkevésbé fáradt hölgyvendégéhez nagyobb
számú igénybevevőt lehet beosztani.
5. A csoportok kialakítása után sorshúzással meg kell
határozni az igénybevevőknek a hölgyvendégekhez való
belépési sorrendjét, és ellenőröket kell állítani az ajtóhoz. A
szolgáltatás maximális időtartama húsz perc. Kivételes
esetben, azoknál az egységeknél, ahol az igénybevevők
alacsony száma miatt nem használják ki a hölgyvendégek
minimális munkakötelezettségét (tíz), meg lehet
hosszabbítani a szolgáltatás időtartarnát harminc percre, de
csak ebben az esetben. Az előzetesen kiadott utasításban
figyelmeztetni kell az igénybevevőket, hogy a szolgáltatás
kizárólag az általában természetesnek tartott aktusra
korlátozódik, s a hölgyvendég nem kötelezhető semmiféle
szokatlan jellegű vagy beteges hajlamú követelések,
természetellenes vágyak, nemi eltévelyedések vagy fétisimádó
szeszélyek kielégítésére. Nem engedélyezhető egyetlen
igénybevevő számára sem a szolgáltatás megismétlése se
ugyanazzal, se egy másik hölgyvendéggel.
6. A hölgyvendégek helyiségeibe való belépésre várakozó
igénybevevők felkészítése és figyelmének lekötése érdekében a
különítmény parancsnoka fotókat és irodalmi jellegű, a célnak
megfelelő nyomtatványokat oszt szét a várakozók között,
amiket a hölgyvendégekhez való belépéskor az igénybevevők
kötelesek leadni az ellenőröknek, ugyanolyan állapotban, mint
ahogy átvették. A fotók vagy a szövegek megrongálása vagy
tönkretétele büntetésként pénzbírság kiszabását és a
HHEÁHSZ további szolgáltatásaiból való kizárást vonja maga
után.
7. A HHEÁHSZ igyekszik mindenkor úgy időzíteni a
különítményeknek az igénybevételi központokba való
érkezését, hogy a szolgáltatások a legmegfelelőbb órákban
mehessenek végbe (alkonyatkor vagy éjszaka), azaz amikor a
nappali szolgálat már befejeződött, azonban, ha ez időjárási
vagy távolsági okok miatt nem lehetséges, az egység
parancsnokának engedélyeznie kell a szolgáltatások
napközben történő lebonyolítását, és nem tarthatja vissza a
különítményt a sötétség beálltáig.
8. A szolgáltatások befejezte után az egység parancsnoka
gondosan ellenőrzött statisztikai jelentést küld a HHEÁHSZ–
nak a következő adatokkal: a) az egyes hölgyvendégek által
fogadott igénybevevők pontos száma; b) az egyes
igénybevevők családi és utóneve, szolgálati lapjának sorszáma
és az igénybevételi szelvénynek megfelelő levonás a
zsoldfizetési jegyzéken; e) rövid jelentés a különítmény
tagjainak (parancsnok, hölgyvendégek, szállítószemélyzet) az
egységnél töltött idő alatt tanúsított viselkedéséről; d) építő
kritika és javaslatok a HHEÁHSZ tökéletesítésére.
Aláírás: PANTALEÓN PANTOJA
PSZH– százados (Hadtápparancsnokság)
Jóváhagyta: FELIPE COLLAZOS
PSZH– tábornok a Szárazföldi Hadsereg Igazgatási Hadtáp
és Szolgáltatási parancsnoka

Statisztikai jelentés
Lagunas, 1957. szeptember 2.
Alberto J. Mendoza R. PSZH– százados tisztelettel
megküldi az alábbi jelentést a HHEÁHSZ– nak a 16. sz.
különítménynek a fent nevezett parancsnoksága alá tartozó
Lagunas– táborban (Huallaga folyó) tett látogatásáról:
A 16. sz. különítmény szeptember 1– jén, csütörtökön 15
órakor érkezett Iquitosból a Lagunas– táborba az Eva nevű
folyami szállítóhajón, és ugyanaznap 19 órakor indult tovább a
Puerto Arturo– tábor felé (ugyancsak a Huallaga folyón). A
különítményt Leonor Curinchila asszony, Chuchupe vezette,
és tagjai Cuki Mari, Lunita, Pichuza, Barbara, Penélope és
Rita hölgyvendégek voltak. A kapott utasításoknak
megfelelően hat csoportba osztottuk a 83 igénybevevőt (öt
tizennégy és egy tizenhárom fős csoportba), akik az előírt időn
belül a legteljesebb megelégedettségüket kiérdemlő
kiszolgálást kaptak az említett hölgyvendégektől. Mivel Cuki
Mari volt a legénység körében a legkevésbé kapós
hölgyvendég, őhozzá osztottuk be a legkisebb, tizenhárom
főből álló csoportot. Mellékelten megküldöm a 83
igénybevevő listáját, családi és utónevekkel, a szolgálati lapok
sorszámával és a zsoldfizetési jegyzéken levonandó
szelvényekkel. A különítmény magatartása lagunasi
tartózkodás alatt kifogástalan volt. Egyetlen rendkívüli
esemény fordult elő: a hajó megérkezésekor Reinaldo Chumbe
Quisqui közlegény fölismerte a hölgyvendégek között a vele
közös anyától származó egyik lánytestvérét (a Lunita
nevezetűt), és mielőtt még az őrség közbeléphetett volna,
becsmérelni és tettlegesen bántalmazni kezdte őt, amelynek
szerencsére csupán jelentéktelen következményei lettek.
Chumbe Quisqui közlegényt a szolgáltatásokból való
kizárással és hatnapi szigorított fogdával sújtottuk helytelen
viselkedése és eljárása miatt, később azonban a büntetés
második része alól felmentést kapott, Lunita nevezetű anyai
lánytestvére és a többi hölgyvendég közbenjárására. Alulírott
bátorkodik javasolni a HHÉÁHSZ– nak, amelynek munkáját
valamennyi tisztes és közkatona lelkesen dicsőíti, hogy
vizsgálja meg, volna– e lehetőség egy ismételten fölvetett
kérdés teljesítésére, nevezetesen, a szolgáltatásoknak a
tiszthelyettesekre való kiterjesztésére, valamint egy kiváló
színvonalú hölgyvendégekből álló különleges brigád
létrehozása a nőtlen tisztek és azon tisztek számára, akiknek
családja távol él a szolgálati hely körzetétől.
Tévedés és kihagyás esete fenntartva.
Aláírás:
ALBERTO J. MENDOZA R.
PSZH– százados

HHEÁHSZ 1 S. sz. jelentés

TÁRGY: Helyőrségek, Határ– és Egyéb Állomások
Hölgyvendég Szolgálata
Az első évforduló megünneplése, az eredmények
számbavétele és a Hölgyvendég Szolgálata
JELLEGE: Titkos
 KELT: Iquitos. 1957. augusztus 16.
Alulírott, Pantaleón Pantoja PSZH– százados
(Hadtápparancsnokság), a Helyőrségek, Határ– és Egyéb
Állomások Hölgyvendég Szolgálatának parancsnoka
tisztelettel jelentkezik Felipe Collatos tábornoknál, a
Szárazföldi Hadsereg Igazgatási, Hadtáp– és Szolgáltatási
parancsnokánál, köszönti őt, és jelenti:
1. Folyó hó 4– én, a HHEÁHSZ fennállásának első
évfordulója megünneplésére alulírott saját kezdeményezésére
az Itaya partján levő telepen a szervezet női és férfi
személyzete részére egy szerény, baráti ebédet adott, amelyet,
hogy ne terheljük meg túlságosan a Szolgálat sovány
költségvetését, egy hölgyvendégekből álló önkéntes csoport
készített el, személyzeti főnökük, Leonor Curinchila, alias
Chuchupe irányításával. A banketten a részvevők egészséges
vidámsággal és jókedvvel testvéri egységbe forrtak össze, az
amazóniai konyha különlegességeinek ízlelgetése közben – az
étrend a vidék híres mogyoróleveséből, Inchi Capi– ból,
juanei rizses csirkéből és kokona fagylaltból állt, italként sört
fogyasztottunk – , és még arra is felhasználtuk ezt az
ünnepséget, hogy visszapillantsunk a megtett útra, számba
vegyük a Szolgálat fennállásának első éve alatt elért
eredményeket, kicseréljük véleményünket, javaslatokat
tegyünk, és építő kritikát gyakoroljunk, miközben lelki
szemünk előtt szüntelenül a Hadsereg által ránk bízott feladat
minél tökéletesebb végrehajtása lebegett.
2. Röviden összefoglalva, a HHEÁHSZ első évének mérlege
– amit alulírott egy rövid beszédben ismertetett a
munkatársaival a bankett végén – összesen 62 160
szolgáltatás, amit a Szolgálat a határ menti egységeink
tiszteseinek és közkatonáinak, valamint az amazóniai
tengerészeti bázisok matrózainak nyújtott, s bár ez a szám
jóval kisebb a keresletnél, mégis bizonyos fokú sikert jelent a
Szolgálat számára: ez a szám bizonyítja, hogy a HHEÁHSZ
mindenkor maximális hatásfokkal használta ki operatív
teljesítőképességét – ami minden termelővállalat legfőbb
törekvése – , mint ahogyan ez világosan kimutatható, ha a 62
160 szolgáltatásból álló végösszeget arányos összetevőire
bontjuk. Ilyenformán az első két hónapban, amikor a
HHEÁHSZ mindössze négy hölgyvendéggel rendelkezett, a
szolgáltatások mennyisége 4320 volt, ami hölgyvendégenként
átlagosan havi 540 szolgáltatást jelent, vagyis napi húszat, s ez
a teljesítmény (a felettesek bizonyára emlékeznek az alulírott
által fölterjesztett l. sz. jelentésre) a maximális kapacitású
hölgyvendégeket jellemzi. A harmadik és negyedik hónap
folyamán, amikor a hölgyvendég állomány 6 tagból állt, a
szolgáltatások száma 6480– ra emelkedett, ami ugyancsak
mintegy átlagosan napi húsz szolgáltatást jelent munkavégző
egyedenként. Az ötödik, a hatodik és a hetedik hónap 13 560
szolgáltatást jelent, vagyis változatlanul átlagosan napi húszat
a HHEÁHSZ személyi állományát képező nyolc hölgyvendég
mindegyike részéről. A nyolcadik, a kilencedik és a tizedik
hónapban az egyéni teljesítmény változatlan marad – ez a
hatékonyság maximális szintje – , mivel ezen negyedév 16 200
szolgáltatása a HHEÁHSZ tíz hölgyvendégének változatlanul
húszas átlagából tevődik össze, míg a két utolsó hónapban
nyújtott 21 600 szolgáltatás ismét azt mutatja, hogy a jelenleg
rendelkezésünkre álló húsz hölgyvendég fenn tudta tartani
minden ingadozás nélkül ezt a magas átlagot. Alulírott azzal
fejezte be rövid ünnepi beszédét, hogy köszönetet mondott a
HHEÁHSZ alkalmazottainak jó magatartásukért és a
munkában tanúsított fegyelmezettségükért, és arra buzdította
őket, hogy a jövőben kettőzzék meg erőfeszítéseiket még
magasabb célok és teljesítmények elérése érdekében, úgy
mennyiségi, mint minőségi téren.
 3. A HHEÁHSZ– t éltető utolsó koccintás után egy kedves
gesztus következett, a hölgyvendégek elénekeltek alulírottnak
egy kis dalt, amit erre az alkalomra titokban ők maguk írtak,
és indítványozták, hogy fogadjuk el a Szolgálat indulójának.
Miután a hölgyvendégek szívből jövő lelkesedéssel többször is
elénekelték az indulót, alulírott engedett a kérésüknek, és
most várja, hogy a felettesek is megerősítsék ezt a döntést,
szem előtt tartva, hogy mindig célravezető ösztönözni azokat a
kezdeményezéseket, amelyek, mint ez is, az alkalmazottak
érdeklődését és vonzalmát bizonyítják a szervezet iránt,
amelyhez tartoznak, fejlesztik a közös feladatok
végrehajtásához nélkülözhetetlen testvéri szellemet, s magas
erkölcsiséget, fiatalos lelkületet és valamiféle leleményességet,
huncut játékosságot fejeznek ki, amely – természetesen csak
kis mennyiségben – sohasem fölösleges ahhoz, hogy az ember
érezze az elvégzett feladat ízét, zamatát.
4. Íme, az említett dal szövege, amit a világszerte ismert
„Csoszogó” dallamára kell énekelni:
A HÖLGYVENDÉGINDULÓ
Szolgáld, szolgáld, szolgáld A Nemzet Hadseregét,
Szolgáld, szolgáld, szolgáld! Oly nagy a lelkesedés. Boldoggá
tenni a kiskatonát, Lépés indulj, előre, kis viperák, A jó
őrmestert meg, a káplárt, Ez a nagy feladat, amely ránk vár.
Erdőn, folyón, réteken vágunk át, Nem féljük a tigrist, a
pumát, Mert a hazafiság lobog bennünk, És tudjuk, hogy jól
szerelmeskedünk. Szolgáld, szolgáld, szolgáld A Nemzet
Hadseregét, Szolgáld, szolgáld, szolgáld! Oly nagy a
lelkesedés.Szolgáld, szolgáld, szolgáld A Nemzet Hadseregét,
Szolgáld, szolgáld, szolgáld! Oly nagy a lelkesedés.Ezért
járunk vidáman és derűsen Szolgálatunk szép, jó
küldetésében, Nem veszekszünk, nem szítunk viszályt, Nem
okozunk senkinek se kárt. Hölgyvendégek, most hallgassatok!
Vár a munka, jól dolgozzatok! Delila már útra készen vár, S
Éva is fölszedte horgonyát. Szolgáld, szolgáld, szolgáld A
Nemzet Hadseregét, Szolgáld, szolgáld, szolgáld! Oly nagy a
lelkesedés.Viszlát, viszlát, viszlát Chuchupe, Porfirio. Viszlát,
viszlát, viszlát Urunk, Pantaleón.Földön, ágyban és virágos
réten, Laktanyában és gyakorlótéren, Csókot adok, ölelést
meg egyebet, Ha a főnök parancsolja, eleget.Szolgáld,
szolgáld, szolgáld A Nemzet Hadseregét, Szolgáld, szolgáld,
szolgáld! Oly nagy a lelkesedés.
Isten óvja Ónt!
Aláírás:
PANTALEÓN PANTOJA
PSZH– százados (Hadtápparancsnokság)
Másolat:

Roger Scavino tábornoknak,

az V. Körzet (Amazónia) Főparancsnokának

MEGJEGYZÉS: Közöljék Pantoja századossal, hogy a

Szárazföldi Hadsereg Igazgatási, Hadtáp– és Szolgáltatási
Parancsnoksága csak átmenetileg hagyja jóvá azt a döntését,
amellyel elfogadta a HHEÁHSZ női alkalmazottai által
szerzett Hölgyvendégindulót, mivel kívánatos lenne, hogy a
szóban forgó szöveget a gazdag hazai folklórkincs valamely
népdalának dallamára énekeljék, ne pedig egy olyan külhoni
dallamra, mint a „Csoszogó”, és javasoljuk, hogy ezt az
észrevételt a jövőben vegyék figyelembe.
Aláírás: FELIPE COLLAZOS
tábornok
A Szárazföldi Hadsereg Igazgatási, Hadtáp– és Szolgáltatási
parancsnoka
 Alberto Santana PSZH– zászlós, a Napo menti horconesi
Állomás parancsnokának rejtjeles rádióüzenete, amit az
iquitosi Vargas Guerra Katonai tábor vett és továbbított a
címzettnek
(másolat az V. Körzet, Amazónia Főparancsnokságának).
1. Engedje meg, hogy a horconesi Állomás tiszthelyettesei,
tisztesei, közkatonái, valamint a magam nevében legőszintébb
szerencsekívánatainkat és jókívánságainkat küldjem Önnek
kislánya, Gladys születése alkalmából, és hogy az újszülött
örökösnőnek boldogságban és sikerekben gazdag életet
kívánjak; gratulációnk késésének az az oka, hogy csak tegnap,
a HHEÁHSZ 11. sz. különítményének Horconesbe érkezésekor
szereztünk tudomást az örömteli eseményről.
2. Ugyancsak a magam és a parancsnokságom alá tartozó
valamennyi katona nevében tolmácsolom legtestvéribb
együttérzésünket, és kijelentem, hogy visszautasítjuk és
határozottan elítéljük azokat a galád rágalmakat és alattomos
célzásokat, amelyeket az Amazonas Rádió Sinchi Hangja című
műsora zúdít egy idő óta a Hölgyvendég Szolgálatra;
felháborodásunk bizonyítékaként a horconesi Állomás többé
nem fogja hallgatni ezt a műsort, helyette a Nemzeti Rádiónak
„A Tegnap Zenéje és Dalai” című adását közvetítik a
hangszórók a legénység, számára.
Kérem továbbítani Pantaleón Pantoja PSZHszázadosnak
(Hadtápparancsnokság), a Helyőrségek, Határ– és Egyéb
Állomások Hölgyvendég Szolgálata parancsnokának a
következő üzenetet:
Köszönettel:
ALBERTO SANTANA
PSZH– zászlós
a Napo menti horconesi Allomás parancsnoka
 Peter Casahuanqui PSZH– ezredesnek,

a borjai helyőrség parancsnokának feljegyzése a

Helyőrségek, Határ– és Egyéb Állomások Hölgyvendég
Szolgálatához

Borja, 1957. október 1.

Peter Casahuanqui PSZH– ezredes, a Borjai Helyőrség
parancsnoka sajnálattal közli a HHEÁHSZ– szal, hogy a
Szemölcs nevezetű egyén által vezetett és Coca, Szőröske,
Virág és Maclovia nevű hölgyvendégekből álló 25. sz.
különítménynek az egységnél való tartózkodása alatt, amely
nyolc napig elhúzódott a rendkívüli időjárás miatt, amely
lehetetlenné tette, hogy a Delila hidroplán felszálljon a
Maranón folyó vizéről, néhány rendkívüli esemény történt, és
ezekről az alábbiakban számol be részletesen:
1. Annak megakadályozása érdekében, hogy a szolgáltatások
befejeztével (amelyek a különítmény megérkezésének napján
szabályszerűen zajlottak le), a hölgyvendégek szabályellenes
kapcsolatba lépjenek a legénységgel, a tiszthelyettesek
megfelelően előkészített szobájában helyeztük el őket. Egy
bejelentésnek köszönhetően parancsnokságunknak még
időben tudomására jutott, hogy a Delila pilótája, alias Dilis
tiltott üzlet lebonyolítására készül, ugyanis felajánlotta a
borjai tiszthelyetteseknek a fent nevezett hölgyvendégek
szolgálatait készpénzfizetés ellenében. Az éjszakai órákban a
teljes gőzzel folyó műveletek közben ütöttünk rajtuk, az
egység három tiszthelyettese szigorú büntetést kapott, a Dilis
gúnynevű egyént a különítmény indulásáig fogdába zártuk, a
hölgyvendégek pedig dorgálásban részesültek.
2. A különítménynek a borjai Helyőrségben való
tartózkodása harmadik napján, annak ellenére, hogy a
hölgyvendégek körletét megerősített őrség vette körül,
bekövetkezett a Maclovia nevű hölgyvendég és a különítmény
védelmével megbízott őrség parancsnoka, Teófilio Gualino
őrmester együttes szökése. Haladéktalanul megtettük a
szükséges intézkedéseket a szökevények üldözésére és
elfogására, akik, mint később kiderült, a helyőrség egyik
csónakjával menekültek el, amit bűnös módon kaparintottak
meg. Kétnapi lankadatlan kutatás után ráakadtunk a
szökevényekre Santa María de Nieva helységben, ahol
menedéket és védelmet találtak a Bárka Testvéreinek egyik
titkos búvóhelyén, miután csodával határos módon, az ott
uralkodó időjárás és a folyó háborgása ellenére (a
szökevények naiv hite szerint a moronacochai gyermekmártír
isteni közbenjárása segítségével) sikerült átjutniuk a Maranón
veszélyes örvényein. A Bárka megszállottainak búvóhelyéről
tájékoztattuk a Polgárőrséget, mely körülvette a helységet,
sajnos eredménytelenül, mivel a „testvéreknek” és a
„nővéreknek” sikerült bevenniük magukat a hegyek közé. A
borjai katonaszökevényeket azonban sikerült kézre keríteni,
bár kezdetben kísérletet tettek az ellenállásra, de az üldöző
osztag, Camilo Bohórquez Rojas zászlós parancsnoksága alatt
könnyűszerrel megadásra bírta őket. Ekkor derült ki a
foglyoktól elkobzott iratokból, hogy aznap délelőtt a Santa
María de Nieva– i kormányzóhelyettes előtt polgári, a Misszió
lelkésze előtt pedig egyházi házasságot kötöttek. Teófilo
Gualino őrmestert megfosztottuk rendfokozatától, lefokoztuk
közkatonává, százhúsz napi szigorított fogdával büntettük, és
elítélendő tettét „súlyos fegyelemsértés” minősítéssel
rávezettük a szolgálati lapjára. Ami pedig Maclovia
hölgyvendéget illeti, őt átadtuk a szállítmányozási és ellátó
központnak, hogy a HHEÁHSZ szabja ki rá az általa jogosnak
tartott büntetést.
Isten óvja Önt!
 Aláírás:
PETER CASAHUANQUI
PSZH– ezredes, a Maranón menti Borja Helyőrség
parancsnoka

Iquitos, 1957. október 12.

Pantoja Barátom!
A türelemnek, mint minden emberi tulajdonságnak,
megvan a maga határa. Nem akarom azzal gyanúsítani, hogy
Ön visszaél a türelmemmel, de minden elfogulatlan szemlélő
azt mondaná, hogy Ön lábbal tiporja jóindulatomat, hiszen
hogyan is lehetne másként minősíteni azt a megátalkodott
hallgatást, amellyel az utóbbi hetekben a munkatársaival,
Szemölccsel, Chuchupéval és a Kínai Porfirióval küldött baráti
üzeneteimre válaszol? Értse meg, az ügy Önre nézve
gyászosan egyszerű, és tanuljon meg végre különbséget tenni
barát és nem barát között, mert különben, bocsásson meg,
Pantoja úr, az Ön virágzó vállalkozása hajótörést fog
szenvedni. Az egész város azt követeli, hogy indítsak támadást
Ön és az intézménye ellen, amit Iquitos minden erkölcsös
polgára példátlan és megbocsáthatatlan botránynak tekint.
Ön már tudja, hogy én mint a mai idők embere kész vagyok
mindent megnézni, kipróbálni és megtenni, amíg csak a halál
el nem ragad, és a haladás szent ügye érdekében hajlandó
vagyok elfogadni, hogy ezen a gyönyörű loretói földön, ahol
megláttam a napvilágot, egy olyan iparág virágozzék, mint az
Öné. De még én, a széles látókörű ember, se tehetek mást,
mint hogy megértem azokat, akik megrémülnek, keresztet
vetnek, és az égre kiáltanak. Kezdetben csak négyen voltak,
Pantoja barátom, most meg húszan, harmincan, ötvenen? És
Ön hozza, viszi a bűnös nőszemélyeket Amazónia egén és
vizein. Vegye tudomásul, a nép a fejébe vette, hogy az Ön
üzletét be kell zárni. A családok nem tudnak nyugodtan
aludni, mert tudják, hogy nem messze az otthonuktól, kiskorú
lányaik szeme előtt ott van a bűn és a kicsapongás eme
fekélye, s bizonyára Ön is észrevette, hogy az iquitosi gyerekek
legfőbb szórakozása, hogy kimennek az Itaya partjára, és
nézik, amint a hajó és a hidroplán megérkezik vagy elindul
sokszínű rakományával. Éppen tegnap beszélt erről könnyes
szemmel a Szent Ágoston Gimnázium igazgatója, José María
Atya, ez az éppoly szent életű, mint bölcs aggastyán. Lássa be
végre: milliós üzletének élete vagy halála az én kezemben van.
Mostanáig ellenálltam a rám gyakorolt nyomásnak, és csak
arra szorítkoztam, hogy a lakosság haragjának valamelyes
csillapítására időnként tapintatos figyelmeztetéseket röpítsek
világgá, de ha Ön továbbra is ilyen értetlen és nyakas marad,
és a hónap végéig nem kapom meg azt, ami jár nekem, a
vállalkozás és annak szellemi vezére, irányítója számára nem
marad más hátra, mint a könyörtelen, kegyetlen élethalálharc,
melynek következményei végzetesek lesznek.
Erről és még sok mindenről szerettem volna barátságosan
elbeszélgetni Önnel, Pantoja úr. De félek a természetétől, a
féktelenségétől, a rossz szokásaitól, és engedje meg, hogy
mosollyal az ajkamon megjegyezzem: két kényszerfürdő az
Itaya mocskos vizében a végső határát jelenti annak, amit az
Ön alázatos szolgája még tréfának képes felfogni, és
megbocsátani: a harmadikra férfiként fogok válaszolni, bár
én, Önnel ellentétben, nem szeretem az erőszakot.
Tegnap délután láttam Önt, Pantoja barátom, a González
Vigil sugárúton sétált, az Aggok Menhelye közelében. Oda
akartam menni, hogy üdvözöljem, de láttam, kellemes
társaságban van, és éppen lubickol a boldogságban, ezért
elálltam a szándékomtól, hiszen tudok én megértő és
tapintatos is lenni. Nagyon örültem, amikor fölismertem a
szép hölgyecskét, akinek épp a derekát ölelgette, miközben ő
szerelmesen aprókat harapott az Ön fülcimpájába. De hiszen
ez nem a Pantoja úr kedves felesége, mondtam magamban,
hanem az a dicső múltú, gyönyörű nő, akit ez a nagyipari
vállalkozó hozatott ide Manaosból. Remek ízlése van, Pantoja
úr, és remélem tudja, hogy a város valamennyi férfija, engem
is beleértve, irigyli magát, mert a Brazilka a legcsábítóbb és
legkívánatosabb lény, aki valaha is Iquitos földjére lépett,
boldog ember Ön és persze a kiskatonák is. Csak nem a szép
Morona tóhoz indultak, hogy megnézzék a naplementét, és
örök szerelmet esküdjenek egymásnak a szakadéknál, a
gyermekmártír keresztre feszítésének színhelyén, ahogy ez
most divatba jött az itteni szerelmesek között?
Baráti kézszorítás, Ön már tudja, kitől

HHEÁHSZ 18. sz. jelentés

TÁRGY: Helyőrségek, Határ– és Egyéb Állomások
Hölgyvendég Szolgálata
A 25. sz. különítménnyel 1957. szeptember 22. és 30. között
Borjában történt események JELLEGE: Titkos
KELT: Iquitos, 1957. október 6.
Alulírott, Pantaleón Pantoja PSZH– százados
(Hadtápparancsnokság), a Helyőrségek, Határ– és Egyéb
Állomások Hölgyvendég Szolgálatának parancsnoka
tisztelettel jelentkezik Felipe Collazos tábornoknál, a
Szárazföldi Hadsereg Igazgatási, Hadtáp– és Szolgáltatási
parancsnokánál, köszönti őt, és jelenti:
1. A borjai Helyőrségben történt súlyos eseményekkel
kapcsolatban, amelyekkel Peter Casahuanqui PSZH– ezredes
mellékelt jelentése foglalkozik, a HHEÁHSZ mindenre
kiterjedő vizsgálatot folytatott, amely az alábbi tények
megállapítását tette lehetővé:
a) A 25. sz. különítmény nyolcnapos borjai tartózkodása
alatt (szeptember 22– 30.) az időjárásra az egész körzetben
nem lehetett panasz, ragyogóan sütött a nap, egyetlenegyszer
sem esett az eső, és a Marunón vize teljesen nyugodt volt,
amint azt a Perui Légierők és a Perui Hadiflotta mellékelten
felterjesztett meteorológiai jelentése bizonyítja.
b) A 25. sz. különítmény valamennyi tagja vallomásában
egyöntetűen és határozottan állítja, hogy borjai tartózkodásuk
meghosszabbításának az volt az oka, hogy ismeretlen kezek
alattomosan leszerelték a Delila légcsavarját, azzal a
szándékkal, hogy megakadályozzák a repülőgép elindítását, és
a különítményt Borjában tartsák, ugyanis a nyolcadik napon a
légcsavar ugyanolyan rejtélyes módon visszakerült a gépre.
c) Hasonlókeppen a 25. sz. különítmény valamennyi tagja
egybehangzóan állítja, hogy a borjai kényszertartózkodás
nyolc napja alatt a Coca, Szőröske, Virág és Maclovia
hölgyvendégeket (ez utóbbit természetesen csak addig, amíg a
helyőrségen tartózkodott) rávették, hogy naponta és
ismételten szolgáltatásokat nyújtsanak az egység minden
tisztjének és tiszthelyettesének, megszegve ezzel a HHEÁHSZ
szabályzatát, amely kizárja a juttatásokból a tiszti és közbenső
rendfokozatú parancsnokokat, és ráadásul a szóban forgó
szolgáltatások anyagi díjazása is elmaradt.
d) A Delila pilótája azt hangoztatja, hogy a borjai fogdába
való bezárásának kizárólag az volt az oka, hogy ő igyekezett
megakadályozni, hogy a hölgyvendégek a tőlük követelt
szabályellenes ad honorem módon szolgáltatásokat
nyújtsanak, melyeknek száma a hölgyvendégek saját becslése
szerint igen magas, hozzávetőlegesen 247.
e) Alulírott szeretné leszögezni, hogy a nyomozás
eredményét nem azzal a szándékkal közli, hogy ellentmondjon
a Szárazföldi Hadsereg kiváló, általa nagyra becsült és tisztelt
parancsnoka, Peter Casahuanqui PSZH– ezredes
tanúvallomásának, hanem pusztán azért, hogy
együttműködésével hozzájáruljon a fönt említett parancsnok
jelentésének kiegészítéséhez, hogy fény derüljön a színtiszta
igazságra.
2. Másrészről, alulírott tisztelettel tudatja Önnel, hogy a
HHEÁHSZ által a Maclovia hölgyvendég és Teófilo Gualino
extörzsőrmester szökése és későbbi házasságkötése tárgyában
lefolytatott vizsgálat matematikai pontossággal megegyezik a
Peter Casahuanqui PSZH– ezredes feljegyzésében
foglaltakkal, Maclovia hölgyvendég mindössze annyit tett
hozzá, hogy ő és Gualino extörzsőrmester csak kölcsönvették a
helyőrség csónakját, mivel a folyó az egyetlen lehetőség Borja
elhagyására, és szilárd elhatározásuk volt, hogy az első adandó
alkalommal visszaszolgáltatják. Maclovia hölgyvendéget
felelőtlen magatartása miatt kizártuk a HHEÁHSZ
kötelékéből, ajánlólevél és kártérítés nélkül.
3. Alulírott bátorkodik felhívni a felettesek figyelmét arra,
hogy a HHEÁHSZ és az igénybevételi központok tisztjeinek
erőfeszítései ellenére megtörtént sajnálatos események
többségének eredendő oka a Szolgálat tényleges
állományának tragikus elégtelensége. A húsz (20)
hölgyvendégből álló alakulat [jelenleg csak tizenkilencből,
mivel a fent nevezett Maclovia helye még nem került
betöltésre) a HHEÁHSZ valamennyi munkatársának odaadó
munkája és jóakarata ellenére képtelen ellátni azt a mindent
elnyelő keresletet, ami az igénybevételi központok részéről
jelentkezik, és amelyekről nem tudunk úgy gondoskodni,
ahogyan szeretnénk, mert amit adunk, az mindössze egy
csepp a tengerben, és ez a szűkös adagolás nyugtalanságot,
csalódottságot és néha sajnálatos meggondolatlanságot idéz
elő. Alulírott bátorkodik újólag buzdítani a feletteseket, hogy
szánják el magukat egy merész és erélyes lépésre, és
engedélyezzék, hogy a HHEÁHSZ operatív létszámát húsz
(20) hölgyvendégről harmincra (30) emeljük, mert ez fontos
lépést jelentene a jelenleg még távoli cél felé, ami az
Amazóniában szolgálatot teljesítő katonáink, tudományos
kifejezéssel élve, „abszolút férfiasságának” kielégítése.
Isten óvja Önt!
Aláírás: FELIPE COLLAZOS
tábornok, a Szárazföldi Hadsereg Igazgatási, Hadtáp– és
Szolgáltatási parancsnoka
Aláírás:
PANATALEÓN PANTOJA
PSZH– százados (Hadtápparancsnokság)
Lima, 1957. október 10.
Melléklet: Peter Casahuanqui PSZH– ezredesnek, a
Maranón menti Borja Helyőrség parancsnokának feljegyzése,
valamint két (2) meteorológiai jelentés a Perui Légierőktől és
a Perui Hadiflottától.
Pedro G. Carrillo PH– ellentengernagynak, az Amazonasi
Folyamhajózási Flotta parancsnokának Bizalmas feljegyzése
Roger Scavino PSZH– tábornok,

az V. Körzet (Amazónia) fóparancsnoka részére

MEGJEGYZÉS:

Pantoja százados fenti jelentését továbbítani Roger Scavino

tábornoknak, az V. Körzet főparancsnokának, a következő
utasításokkal:
1. Haladéktalanul indítson részletes vizsgálatot annak
tisztázására, hogy mi történt szeptember 22. és 30. között a
HHEÁHSZ 25. sz. különítményével a borjai Helyőrségben, és
szigorúan büntesse meg a felelősöket.
2. Tegyen eleget Pantoja százados kérésének, és biztosítsa a
HHEÁHSZ részére a szükséges anyagi fedezetet az operatív
létszám húsz hölgyvendégről harmincra történő
felemeléséhez.

Santa Clotilde tármaszpont, 1957. október 2.

Tisztelt Tábornok Úr!

Van szerencsém tudatni Önnel, hogy a Hadiflotta

Amazóniában levő különböző támaszpontjairól úgy a
legénység, mint a tisztikar megrökönyödését és
felháborodását tükröző megnyilvánulások jutottak el hozzám
a Hölgyvendégindulóval kapcsolatban. Azok a férfiak, akik a
Tengerészet makulátlan egyenruháját viselik, rossz néven
veszik, hogy az említett induló szerzője úgy vélte, nem
szükséges egyetlenegyszer se megemlíteni a Perui Hadiflottát
és annak legénységét, mintha a mi intézményünk nem
támogatná a szóban forgó Szolgálatot, amelynek
fenntartásához pedig – szükséges– e fölemlegetnünk? – egy
szállítóhajóval, a hozzátartozó legénységgel és a működtetési
költségek arányos részével járulunk hozzá, ezenkívül mindig
pontosan és hiánytalanul kifizettük az igénybe vett
szolgáltatások fejében ránk kirótt összeget.
Meggyőződésem, hogy ez a mulasztás kizárólag
figyelmetlenségnek és véletlennek tudható be, és egyáltalán
nem volt benne olyan szándék, ami a Haditengerészet
megsértésére irányulna, vagy a mellőzöttség érzését akarná
kelteni matrózainkban a Szárazföldi Hadseregben szolgáló
bajtársaikkal szemben, ezért küldöm Önnek ezt a feljegyzést
üdvözleteim kíséretében, kérve, hogy amennyiben módjában
áll, orvosolja az általam említett sérelmet, amely bármilyen
jelentéktelen és banális, sértődöttséget és keserűséget
okozhat, és nem szabad, hogy ilyesmi megzavarja a testvéri
intézmények közötti kapcsolatot.
Isten óvja Önt!
Aláírás:
 PEDRO G. CARRILLO
PH– ellentengernagy, az Amazonasi Folyamhajózási Flotta
parancsnoka

MEGJEGYZÉS:

Tájékoztassák a fenti feljegyzés tartalmáról Pantoja

századost, vonják felelősségre a megbocsáthatatlan
tapintatlanságért, amit a HHÉÁHSZ a szóban forgó ügyben
elkövetett, és utasítsák, hogy adjon kellő és azonnali elégtételt
Pedro G. Carrillo ellentengernagynak és a Nemzeti
Hadiflottánál szolgáló bajtársaknak.
Aláírás:
Iquitos, 1957. október 4.

ROGER SCAVINO
tábornok,
az V Körzet (Amazónia) főparancsnoka

Hőss Lelkü Sinshi!

Kiálcsd világgá az „Amazonas Rádjóban”, az

igasságtalanságot ustorozó adásodban amit mink minnyájan
halgatunk és mindég tapsolunk neked, hogy a Szenterzsébet
Támasztponton a matrózok odahorgyák iquitosbul a
kurváikkat egy Éva nevű nagyúri halyón, és ott maguk közöt
lubickónak a fájintos vizben és nem haggyák hogy mások a
nőjikhő nyújjanak, és ugy kűdik vissza azokat, hogy mink
Requena haladó ifjúsága nem csinálhattunk velük semit.
Igasság ez Hőss Lelkü Sinshi? Már vótunk mink a falu
férfiajinak kűdőccsége, szeméjesen Teofilo Morey biró mentt
elől, panaszttenni a Szenterzsébet Támasztpont
parancsnokánál, de az a gyáva fickó mindentt letagadot, aszt
monta, hogyan engedném a requenaji fijataloknak hogy
mekkúrják a Tőgyvendégeket, ha eccer a Tőgyvendégek nemis
léteznek, és még megis esküdöt a gyerekmártirra az a
zistentagadó. Mindha bizony nekünk nemvóna szemünk meg
fülünk, mit szólsz ehhő a pimassághó Sinshi? A matrózok mér
igen és mi mér nem? Tán nekünk nincs fütyüllőnk? Aggy enek
hangott a te adásodban Hőss Lelkü Sinshi, hogy reszkesenek,
és súlydzsd üket a porba!!!
A te halgatójid

Ezel a levélel eggyüt küggyük neked ajándékba eszt a

papagájt akinek pontolyan Aranyszája van mint neked Sinshi.
ARTIDORO SOMA NEPOMUCENO QUILCA CAIFÁS
SANSHO

HHEÁHSZ 26. sz. jelentés

TÁRGY: Helyőrségek, Határ– és Egyéb Állomások
Hölgyvendég Szolgálata
Magyarázat a Hölgyvendéginduló szövegének szándékairól
és megváltoztatásáról
JELLEGE: Titkos

KELT: Iquitos, 1957. október 16.

Alulírott, Pantaleón Pantoja PSZH– százados
(Hadtápparancsnokság), a Helyőrségek, Határ– és Egyéb
Állomások Hölgyvendég Szolgálatának parancsnoka
tisztelettel jelentkezik Pedro G. Carrillo PH–
ellentengernagynál, az Amazonasi Folyamhajózási Flotta
parancsnokánál, üdvözli őt, és jelenti:
1. Mélységesen fájlalja, hogy egy megbocsáthatatlan
mulasztás miatt a Hölgyvendéginduló szövege nem tesz
kifejezett említést a dicsőséges Nemzeti Hadiflottáról és
tagjairól, a bátor tengerészlegénységről. Nem mentegetőzésül,
csupán tájékoztatásképpen kívánjuk tudatni Önnel, hogy ez az
induló a személyi állomány spontán alkotása, és nem a
HHEÁHSZ parancsnokságának megrendelésére készült, és
megfontolatlan, kissé felületes módon került elfogadásra,
anélkül hogy előzőleg formai és tartalmi szempontból kritikai
elbírálásban részesült volna. Azonban, ha a szövegében nem
is, de a szóban forgó induló szellemében, akárcsak a
HHEÁHSZ minden munkatársának gondolataiban és
szívében mindenkor jelen vannak a Hadiflotta támaszpontjai
és tengerészei, akik iránt e Szolgálatnál valamennyien a
legnagyobb szeretetet és tiszteletet tanúsítjuk;
2. Intézkedés történt az Induló hiányosságainak pótlására
és az alábbi változtatásokkal való gazdagítására:
a) A kórust vagy refrént, amit öt ízben énekelnek az egyes
versszakok között, a jövőben háromszor fogják az eredeti
formájában énekelni (az első, a harmadik és az ötödik
versszak után), vagyis:
Szolgáld, szolgáld, szolgáld A Nemzet Hadseregét, Szolgáld,
szolgáld, szolgáld! Oly nagy a lelkesedés!
A második és a negyedik versszak után a kórus vagy refrén
második sorát módosítva, a következőképpen fogják énekelni:

b) Az Induló első versszakát végérvényesen

megváltoztattuk, töröltük a harmadik sort, amely így szólt: „A
jó őrmestert meg a káplárt,” és a következővel
helyettesítettük:
Boldoggá tenni a kiskatonát, Lépés indulj, előre, kis
viperák! S a hős matrózokat a bárkán, Ez a nagy feladat,
amely ránk vár.
Isten óvja Önt!
 Aláírás:
PANTALEÓN PANTOJA
PSZH– százados (Hadtápparancsnokság)
Másolat: Felipe Collazos tábornoknak, a Szárazföldi
Hadsereg Igazgatási, Hadtáp– és Szolgáltatási
parancsnokának és Roger Scavino tábornoknak, az V. Körzet
(Amazónia) főparancsnokának.
Szolgáld, szolgáld, szolgáld A Hon Tengerészetét. Szolgáld,
szolgáld, szolgáld! Oly nagy a lelkesedés.
Statisztikai jelentés
Máximo Dávila PSZH– ezredes tisztelettel megküldi a
HHEÁHSZ– nak az alábbi összefoglaló jelentést a 32. sz.
különítménynek a Maranón menti Barranca helyőrségben tett
látogatásáról:
A 32. sz különítmény látogatásának ideje: 1957. november
3.
Szállítóeszköz és személyzet: Az Eva hajó. A különítmény
parancsnoka: Kínai Porfirio. Hölgyvendégek: Coca, Csöcsös,
Lakta, Sandra, Iris, Juana, Loreta, a Brazilka, Roberta és
Eduviges.
A helyőrségben eltöltött idő: hat (6) óra, 14 órától 20 óráig.
Az igénybevevők száma és a szolgáltatások lefolyása:
Százkilencvenkét (192) igénybevevő, elosztásuk és
kiszolgálásuk a következő módon történt: egy tíz (10) főből
álló csoport a Brazilka nevű hölgyvendéghez (annak ellenére,
hogy ő volt a legkapósabb az ezred katonái körében,
betartottuk a HHEÁHSZ utasítását, hogy ehhez a
hölgyvendéghez a szabályzatban megállapított minimális
számú igénybevevőt szabad csak beosztani); egy huszonkét
(22) főből álló csoport Csöcsös hölgyvendéghez (mivel
népszerűség tekintetében ő volt az ezredben a második) és
nyolc, egyenként húsz (20) főből álló csoport a többi
hölgyvendéghez. Ez a beosztás azután történt, hogy lezajlott
egy váratlan esemény, amire a későbbiekben fogunk kitérni.
Mivel az Évának még alkonyat előtt föl kellett szednie a
horgonyt a hirtelen besötétedés miatt, ami ebben az
évszakban Barranca vidékén természetes jeenség, az
igénybevevőknek a hölgyvendégek helyiségeiben való
maximális tartózkodási idejét húsz percről tizenötre
csökkentettük, hogy az egész művelet még napnyugta előtt
véget érjen, és ezt szerencsésen sikerült is keresztülvinni.
Értékelés: A szolgáltatásokat az igénybevevők igen
kellemesnek találták, csupán a már kifejtett okok miatt
bevezetett időcsökkentés miatt panaszkodtak néhányan; a 32.
sz. különítmény magatartása tökéletesen kifogástalan volt,
akárcsak az összes eddigi HHEÁHSZ különítményé, amelyet a
Barrancai Helyőrségben ez ideig volt szerencsénk fogadni.
Váratlan események: Az egység Egészségügyi Szolgálata
leleplezett egy szélhámost, aki csalárd módon nőnek öltözve
utazott a 32. sz. különítménnyel, és aki a laktanyaőrségnek
való átadása és kivallatása során Adrián Antúnez, alias
Ezerarcú nevű egyénnek bizonyult, s az is kiderült róla, hogy a
Csöcsös nevű hölgyvendég pártfogója, illetve stricije.
Bevallotta, hogy pártfogoltja segítségével került az Éva nevű
hajóra, és nem mindennapi vállalkozásának véghezviteléhez
fenyegetéssel csikarta ki a különítmény parancsnokának
hozzájárulását és a többi hölgyvendég hallgatását.
Kihasználva a női ruhák megtévesztő voltát, azt hazudták a
hajó legénységének, hogy egy új, Adriana nevű hölgyvendégről
van szó, és a fondorlatos csalás csak akkor lepleződött le,
amikor Barrancába érkezve, az állítólagos Adriana betegséget
színlelt első vendége, Rogelio Simonsa közlegény előtt, azzal a
céllal, hogy ne a szokásos helyen kelljen nyújtania a
szolgáltatást: helyette a szodomita vagy természetellenes
végrehajtást indítványozta. Simonsa közlegény gyanút fogott,
jelentette az esetet, az ügyeletes felcser erőszakkal
megvizsgálta az ál– Adrianát, és megállapította valódi nemét.
A szélhámos kezdetben azt bizonygatta, hogy azért eszelte ki
ezt a trükköt, hogy közelről ellenőrizhesse a Csöcsös
hölgyvendég bevételét (amiből 75%– ot kap), mivel azt
gyanította, hogy pártfogoltja hamisan számol el neki azért,
hogy az ő járandóságából lecsaljon. De később, amikor látta,
hogy kihallgatói nem hisznek neki, bevallotta, hogy már évek
óta passzív homoszexuális, és az volt a valódi célja, hogy a
legénység közreműködésével kielégítse szenvedélyét, és
egyszersmind bebizonyítsa önmaga előtt, hogy képes lepipálni
egy nőt a hölgyvendég szerepkörben. Mindezt megerősítette
élettársa, Csöcsös is.
Mivel a mi egységünknek nincs döntési joga ebben az
ügyben, Adrián Antúnez alias Ezerarcú nevű egyént
megbilincselve és őrizet mellett visszaküldtük az Éva hajón a
szállítmányozási és ellátó központba, hogy a HHEÁHSZ
parancsnoksága tegye meg a megfelelő lépéseket.
Javaslat: vizsgálják meg annak lehetőségét, hogy a
HHEÁHSZ különítményei gyakrabban jussanak el az
igénybevételi központokba, mivel a szolgáltatások nagyon jó
hatással vannak a legénységre.
Aláírás:
Melléklet: az igénybevevők listája, családi és utónévvel, a
szolgálati lapok számával és a levonási szelvényekkel,
valamint Adrián Antúnez, alias Ezerarcú, szélhámos.
MÁXIMO DÁVILA
PSZH– ezredes,
a Maranón menti Barranca Helyőrség parancsnoka

Iquitos, 1957. november 1.

Igen tisztelt Pantojáné asszony!
 Már sokszor eljutottam az Önök ajtajáig, hogy
bekopogtassak rajta, de mindannyiszor elbátortalanodtam, és
sírva mentem haza Rosita nénémhez, hiszen a férjed
nemegyszer mondta nekünk fenyegetőzve, hogy inkább
egyenest a pokolba menjetek, mint hogy a házam tájára
merészkedjetek. De kétségbe vagyok esve, már a pokolban
élek, asszonyom, essen meg a szíve rajtam, ma, a kedves
halottaink napján. Innen a punchanai templomba megyek,
hogy imádkozzam a halottaidért, Pantojáné asszony, légy
jóságos, én tudom, hogy maga az, láttam, hogy milyen
gyönyörű a kislányod, olyan szent az arcocskája, akár a
moronacochai gyermek– mártíré. Szeretném elmesélni
magának, hogy amikor megszületett a kislányod, mi
mindannyian nagyon örültünk ott Pantilandban,
megünnepeltük a férjedet, és leitattuk, hogy örüljön még
jobban a kisbabának, azt mondogattuk egymásnak, hogy
biztosan olyan, mint egy hófehér lelkű, földre szálit angyalka.
Biztosan így is van, én tudom, ezt súgja a szívem. Maga ismer
engem, egyszer már látott, van annak már egy éve, vagy még
több is, én voltam az a „mosónő”, akit tévedésből behívott a
házába, mert azt hitte, hogy ki fogom mosni a szennyes ruháit.
Igen, én voltam. Segítsen rajtam, legyen jó a szegény
Macloviához, az éhhalál küszöbén állok, szegény Teófilomat
meg kenyéren és vízen tartják ott Borjában a fogdában,
megírta egy levélben, amit egy barátjával küldött,
szegénykém, mindössze annyi a bűne, hogy szeret engem,
tegyen valamit érettem, hálás leszek neked halálom napjáig!
Hát, mit gondolsz, asszonyom, hogyan éljek meg, ha egyszer a
férje kirúgott Pantilandból? Azt mondta, csúnyán viselkedtem
Borjában, és hogy én vettem rá Teófilot, hogy szökjön meg
velem. Nem igaz, ő mondta, hogy szökjünk Nievába, és hogy
megbocsátja nekem, hogy kurva voltam, mert amikor
megérkeztem Borjába, és ő meglátott engem, a szíve
megszólalt,és azt mondta: „itt van előtted a nej, akit egész
életedben kerestél.” Hála Rosita néném jó szívének, van tető a
fejem felett, de ő is szűkösen él, nem tud eltartani engem,
kisasszony, ezt a levelet ő írja neked, mert én nem tudok írni.
Essen meg a szíve rajtam, az Isten ott fenn az égben meg fogja
jutalmazni érte, és a kislányodat is, láttam őt tipegni az utcán,
és azt gondoltam, hogy olyan, mint egy gyermek isten, milyen
szemei vannak. Feltétlenül vissza kell jutnom Pantilandba,
beszélj a férjeddel, hogy bocsásson meg nekem, és
szerződtessen újra. Tán nem dolgoztam neki tisztességesen?
Hát miféle kellemetlenséget okoztam én Pantoja úrnak,
amióta vele vagyok? Semmilyet, vagyis csak ezt az
egyetlenegyet, olyan sok ez egy egész év alatt? Nekem nincs
jogom ahhoz, hogy szeressek egy férfit? Miért, neki talán nem
csöppen el a nyála, amikor a Brazilka bűvöli őt? Vigyázz
magadra, asszonyom, gonosz az a nő, Manaosban élt, és az
ottani kurvák nagy zsiványok, biztosan valami főzettel eteti a
férjedet, hogy megbabonázza és a markába tartsa. Ráadásul
már két férfi megölte magát miatta, egy kis gringó, akiről azt
mondják, hogy szent volt, meg egy diák. Talán nem tartja
máris a markába Pan– Pan urat, hiszen mindent kicsal tőle,
amit csak akar. Vigyázz, ettől a nőtől kitelik, hogy elveszi tőled
a férjedet, és akkor szenvedni fogsz, asszonyom! Imádkozni
fogok, hogy ne így történjen. Beszélj vele, kérd meg, őt,
Pantojáné asszony! Az én Teófilómat még sok– sok hónapig
börtönben fogják tartani, és én szeretnék elmenni,
meglátogatni őt, mert nagyon hiányzik, éjszakánként, ha rá
gondolok, sírok álmomban. Isten előtt ő az én férjem,
asszonyom, egy öreg pap bácsi adott össze bennünket ott
Nievában. És az ottani Bárkában keresztre szögeztünk egy
kiscsirkét szerelmünk és hűségünk zálogául. Ő nem volt
„testvér”, csak én, azóta, hogy Francisco Testvér eljött
Iquitosba, áldja meg az Isten, elmentem meghallgatni őt, és
megtértem. Teófilót én térítettem meg, és ő „testvér” lett,
amikor látta, hogyan segítenek bennünket a „testvérek” ott
Nievában. Szegényeknek a hegyekbe kellett menekülniük,
mert enni adtak és ágyat kölcsönöztek nekünk, ott kellett
hagyniuk a házukat, az állataikat és minden holmijukat. Hát
igazságos dolog, hogy így üldözik ezeket a jóravaló embereket,
akik hisznek Istenben, és jót cselekszenek? Hogy fogom
meglátogatni Teófilót, ha nincs pénzem hajóra? És hol fogok
dolgozni, a Taknyos nagyon mérges, nem akar felfogadni,
amiért otthagytam őt Pantiland kedvéért. Nem akarok megint
„mosónő” lenni, ez kegyetlenül kimerítő, és a rendőrség
állandóan ott lóg az ember nyakán, és elszedi az egész
keresetét. Nincs hová mennem, asszonyom. Csókold meg őt,
légy ügyes, hiszen mi nők értünk ehhez, vedd rá, hogy
bocsásson meg nekem, és én térden csúszok eléd, hogy
megcsókoljam a lábadat. Ha az én Teófilómra gondolok, aki
ott van Borjában, legszívesebben megölném magam, egy
chambira tövist szúrnék a szívembe, mint a vad indiánok, és
akkor vége lenne a bánatnak, de Rosita néném nem engedi,
meg aztán tudom, hogy az Isten, a Mi Urunk és Francisco
Testvér, az ő földi helytartója nem bocsátaná meg nekem, ők
szeretnek minden teremtményt, még egy kurvát is tudnak
szeretni. Könyörüljön meg rajtam, és szerződtessen még
egyszer, soha többé nem fogom megharagítani, még egy kicsit
se, esküszöm a kislányod életére, és imádkozni fogok érette,
asszonyom, amíg csak hanggal bírom. Macloviának hívnak, ő
tudja.
Hálásan köszönöm, Pantojáné asszony, az Isten fizesse meg
a fáradozását, csókolom a kezét és a kislányodét is, szívből
jövő alázattal
MACLOVIA
 Godofredo Beltrán Calila őrnagynak (TLT), az V. Körzet
(Amazónia) Tábori Lelkészek Testülete parancsnokának
leszerelési kérelme

Iquitos, 1957. december 4.

Roger Scavino brigádtábornok,

Az V. Körzet (Amazónia) főparancsnoka Helyben

Tábornok Úr!

Fájdalmas kötelességemnek teszek eleget, amikor az Ön

közvetítésével kérem azonnali leszerelésemet a Perui
Szárazföldi Hadseregből, amelynek dicső soraiban immár
tizennyolc éve, vagyis pappá szentelésem óta szolgálok, és
ahol őrnagyi rangot értem el, szeretném hinni, hogy
érdemeim révén. Úgyszintén nagyon szomorú erkölcsi
parancsnak engedelmeskedem, amikor közvetlen felettesem,
az Ön révén visszajuttatom a Hadseregnek azt a három
kitüntetést és négy dicsérő oklevelet, amellyel a Fegyveres
Erők a semmibe vett és mellőzött Tábori Lelkészek
Testületében (TLT) teljesített szolgálatom hosszú évei alatt
tanúsított odaadó igyekezetemet akarta jutalmazni; egyúttal
szeretném kifejezni hálámat is.
Kötelességemnek érzem világosan leszögezni, hogy ezen
intézménytől, a kitüntetésektől és az oklevelektől való
megválásom oka a Hadseregünkben félig titkos
intézményként működő, úgynevezett Helyőrségek, Határ– és
Egyéb Állomások Hölgyvendég Szolgálatának átkos létezése,
amelynek szépen hangzó neve valójában egy tevékenyen
működő és egyre jobban fejlődő szajhakereskedelmet takar,
amely Iquitos és az amazóniai katonai táborok, illetve
tengerészeti támaszpontok között folyik. Nem tudok
beletörődni se mint pap, se mint katona, hogy Bolognesi és
Alfonso Ugarte Hadserege, amely nemes tettekkel és
halhatatlan hősökkel írta be nevét Peru történelmébe, odáig
süllyedjen, hogy keblén nevelje, saját költségvetésével
támogassa a pénzért árusított szerelmet, és annak
szolgálatába állítsa szállítási és ellátási rendszerét, Hadtáp
Testületét. Mindössze arra a megdöbbentő ellentmondásra
szeretném emlékeztetni, hogy amíg én tizennyolc évi makacs
könyörgéssel és kilincseléssel se tudtam elérni, hogy a
Szárazföldi Hadsereg létrehozzon egy mozgó papi alakulatot,
annak érdekében, hogy időnként eljuttassuk a gyónás és
áldozás szentségét a lelkésszel nem rendelkező távoli
helyőrségek (és a legtöbb ilyen) katonáihoz, addig az említett
Hölgyvendég Szolgálat jelenleg, alig másfél évvel a létrehozása
után egy hidroplánnal, egy hajóval, egy teherautóval és egy
egészen modern hírközlő berendezéssel rendelkezik, hogy
őserdeinkben széltében– hosszában terjessze a bűnt, a
paráznaságot és minden bizonnyal a szifiliszt.
Végül meg kívánom jegyezni, hogy ez a különös Szolgálat
pontosan akkor tűnik fel és virágzik, amikor Amazóniában a
katolikus hitet, Peru és a Perui Fegyveres Erők hivatalos
vallását egy babonás járvány fenyegeti, amely a Bárka
Testvérisége néven pusztít a falvakban és a községekben,
szerez nap mint nap új híveket a tudatlan és hiszékeny
emberek köréből, s amelynek a Moronacochában bestiális
módon meggyilkolt gyermek iránti nevetséges és
hátborzongató kultusza mindenfelé terjed, még az őserdei
laktanyákban is, ez bizonyított tény. Talán fölösleges
emlékeztetnem, tábornok úr, hogy alig két hónappal ezelőtt az
Ucayali partján levő San Bartolomé Állomáson a fanatikus
újoncok, akik titokban Bárkába szerveződtek, elevenen
akartak keresztre feszíteni egy piro indiánt, hogy ily módon
elűzzék a vihart, és a keresztre feszítést az egység tisztjeinek
pisztolylövésekkel kellett megakadályozniuk. És most, amikor
a Tábori Lelkészek Testülete vitézül harcol az amazóniai
ezredekben az istenkáromló és gyilkos csapás ellen, a
felettesek megengedhetőnek tartják, és elősegítik egy olyan
Szolgálat működését, amely kikezdi az erkölcsöt, és lazítja a
legénység fegyelmét. Az a tény, hogy Hadseregünk támogatja
a prostitúciót, és saját maga vállalja a kerítő lealázó szerepét,
olyan súlyos tünete a rothadásnak, hogy az ember nem
maradhat közömbös ennek láttán. Ha az erkölcsi romlás
hatalmába keríti országunk gerincét, a Fegyveres Erőket, az
üszkösödés bármely pillanatban szétterjedhet a szent és
sérthetetlen Haza egész szervezetére. És egy egyszerű katona–
pap nem kíván egy ilyen borzalmas Folyamatban bűntárs
lenni, se részvételével, se hallgatásával.
Bajtársi üdvözlettel
GODOFREDO BELTRÁN CALILA (TLT) őrnagy
az V. Körzet (Amazónia)
Tábori L.elkészekTestületének parancsnoka

MEGJEGYZÉS :
Továbbítsák a fenti kérvényt a Hadügyminisztériumhoz és a
Hadsereg Vezérkarához azzal a javaslattal, hogy:
1. Adjanak helyt Beltrán Calila (TLT) őrnagy leszerelési
kérelmének, mivel elhatározása megmásíthatatlan.
2. Részesítsék szóbeli figyelmeztetésben azokért a kissé
nyers kifejezésekért, amelyekkel kérelmét alátámasztotta.
3. Mondjanak köszönetet szolgálataiért
Aláírás: ROGER SCAVINO
tábornok,
az V. Körzet (Amazónia) főparancsnoka
 Az Amazonas Rádió 1958. február 9– i Sinchi Hangja című
adása
Amikor pontosan tizennyolc órát mutat a stúdiónk falát
ékesítő Movado óra; az Amazonas Rádió szeretettel
megajándékozza kedves hallgatóit adásának legnépszerűbb
műsorával:
A „Contamanai lány” című keringő hangjai; erősödnek,
elhalkulnak és zenei háttérként tovább szólnak.
A SINCHI HANGJA!
A „Contamanai lány”című keringő hangjai; erősödnek,
elhalkulnak, és zenei háttérként tovább szólnak.
Fél óra kommentár, kritika, anekdota, tájékozódás,
mindenkor az igazság és a jog szolgálatában. A hang, amely
összegyűjti, és az éter hullámain keresztül a nyilvánosság elé
tárja a perui Amazonas– vidék népének szívdobbanását. Élő
és melegen emberi műsor, az ismert újságíró, Germán
Láudano Rosales, azaz Sinchi olvassa fel írását.
A „Contamanai lány” című keringő hangjai; erősödnek,
elhalkulnak, és teljesen elhalnak.
Jó napot kívánok, kedves és nagyrabecsült hallgatóim!
Ismét jelentkezem az Amazonas Rádió, Kelet– Peru első
adóállomásának hullámain, hogy a kozmopolita nagyváros
emberéhez, a civilizáció útján az első lépéseket megtevő távoli
törzsek asszonyához, a sikeres kereskedőhöz és a végtelen
messzi tájak egyszerű földműveséhez, egyszóval mindazokhoz,
akik a mi szilaj Amazóniánk haladásáért fáradoznak és
dolgoznak, eluttassak harmincpercnyi barátságot,
kikapcsolódást, bizalmas leleplezéseket, magasröptű vitákat,
szenzációkat kiváltó riportokat és történelmi jelentőségű
híreket innen, Iquitosból, az őserdeink végtelen zöldjébe
foglalt peruiság fároszából. De mielőtt folytatnánk, kedves
hallgatóim, íme, néhány jó tanács a vásárláshoz:
Lemezre és hangszalagra rögzített hirdetések. 60
másodperc.
És most, mint mindennap, az EGY KIS KULTÚRA című
összeállításunkkal kezdjük műsorunkat. Nem győzzük
ismételni, kedves hallgatóim: nagyon fontos, hogy állandóan
emeljük szellemi és értelmi színvonalunkat, hogy elmélyítsük
ismereteinket, mindenekelőtt azokat, amelyek a bennünket
körülvevő környezetre vonatkoznak, a szülőföldünkre és a
mindannyiunknak otthont nyújtó városra. Ismerjük meg
titkait, a hagyományokat és legendákat, amelyekkel utcái
büszkélkednek, azoknak az embereknek az életét és dicső
tetteit, akikről utcáink a nevüket kapták, a házak történetét,
amelyekben lakunk, és amelyek közül jó néhány
köztiszteletben álló nagy emberek bölcsője vagy felejthetetlen
események színhelye volt, amelyeket vidékünk büszkeségei
között tartunk számon. Ismerjük meg mindezt, mert ha egy
kicsit belülről is megismerjük népünket és városunkat, jobban
fogjuk szeretni hazánkat és honfitársainkat. Ma Iquitos egyik
leghíresebb épületének történetét fogjuk elmesélni. Bizonyára
már ki is találták, hogy a mindenki által ismert és egyszerűen
csak Vasháznak nevezett épületről van szó, amely a Dísz téren
áll a maga eredetiségében, előkelően és elegánsan, és
amelyben jelenleg az úri és előkelő Társadalmi Klub működik.
Sinchi azt kérdezi: vajon hány loretói lakos tudja, hogy ki
építette a Vasházat, amely ámulatba ejti és elkápráztatja a
külföldieket, amikor Iquitos termékeny földjére lépnek?
Hányan tudják, hogy ezt a fémből épült csodálatos házat
Európa és az egész világ egyik legjobban dicsőített építésze
tervezte? Kik tudták a mai délutánig, hogy ez a ház annak a
zseniális franciának a teremtő képzeletéből született, aki a
század elején Párizsban, a fény városában fölépítette a
világhírű tornyot, amely az ő nevét viseli? Az Eiffel– tornyot!
Igen, kedves hallgatóim, jól hallották: a Dísz téren emelkedő
Vasház a merész és nagynevű feltaláló, Eiffel műve, s ennél
fogva felbecsülhetetlen értéknek számít nemcsak
országunkban, hanem a világ bármely részén. Ez azt jelentené,
hogy a híres Eiffel járt valamikor a forró Iquitosban? Nem,
soha nem járt itt. Hát akkor mivel magyarázható, hogy ez a
nagyszerű alkotás itt pompázik a mi kedves városunkban?
Erre fog önöknek választ adni ma délután Sinchi, műsorának
EGY KIS KULTÚRA című összeállításában…
Rövid futamok.
A guminak köszönhető fellendülés éveiben a nagy loretói
pionírok, akik északról dél felé és keletről nyugat felé törtek
maguknak utat Amazónia sűrűjében, az áhított kaucsuk után
kutatva, városunk nagy hasznára abban versengtek egymással,
hogy ki építteti a házát az akkori idők legművészibb és
legdrágább anyagaiból. Így jöttek létre azok a márványból
épített, mozaik burkolatú és homlokzatú, díszes erkélyű
rezidenciák, amelyek Iquitos utcáit ékesítik, felidézik
emlékezetünkben Amazónia aranykorát, és meggyőzően
bizonyítják, hogy mennyire igaza volt szülőhazánk költőjének,
amikor azt mondta, hogy „a letűnt idők mindig szebbek
voltak”. Nos, ezen pionírok, gumitermelők, kalandos életű
urak közé tartozott a nagy loretói hazafi, a milliomos don
Anselmo del Águila, akinek, akárcsak a többi hozzá hasonló
úrnak, az volt a szokása, hogy időnként Európába utazott,
hogy lelke nyugtalanságát és a kultúra iránti szomjúságát
csillapítsa. Ott van tehát a mi keménykötésű don Anselmo del
Águilánk a zord európai télben – hű, de vacogna ott a loretói
ember, ugye? – , amint éppen megérkezik egy német városba,
megszáll egy kis szállodában, amely rendkívüli módon
fölkeltette érdeklődését, ámulatba ejtette tökéletes
kényelmével, vonalainak merészségével és eredeti
szépségével, ugyanis teljes egészében vasból épült. Mit tett
ekkor a keménykötésű del Águila? Gondolt egy nagyot és
merészet, és szűkebb hazája iránt érzett rajongással, amely
ránk, e vidék lakóira olyannyira jellemző, azt mondta
magában: ennek a nagyszerű építészeti alkotásnak az én
városomban lenne a helye, Iquitos megérdemli, hogy emelje
előkelősége és tekintélye fényét. És se szó, se beszéd, a
nagyvonalú loretói megvásárolta a nagy Eiffel által épített
német szállodát, kifizette érte, amit kértek, egy fillért se
alkudott. Szétszedette darabokra, hajóra rakatta, és idehozatta
Iquitosba még a legutolsó csavarját is. Ez volt a történelem
első előregyártott háza, kedves hallgatóim. Itt aztán az
építményt aprólékos gonddal újból összerakták, del Águila
buzgó irányítása alatt. Most már önök is tudják, hogy ez az
érdekes és páratlan művészi alkotás mi módon került
Iquitosba.
A teljesség kedvéért el kell mondanunk azt is, hogy
rokonszenves cselekedetében és hazája urbanisztikai
kincseinek gyarapítására irányuló igyekezetében don Anselmo
del Águila elkövetett egy meggondolatlanságot is, amikor nem
számolt azzal, hogy az általa megvásárolt ház anyaga
tökéletesen megfelelő lehet a művelt Európa sarkvidéki
hidegében, de egészen más a helyzet Iquitosban, ahol egy
fémből készült épület az ismert hőmérsékleti viszonyok miatt
komoly problémát jelenthet. És sajnos, így is történt. Iquitos
legdrágább épülete lakhatatlannak bizonyult, mivel a nap
heve katlanná változtatta, nem lehetett megérinteni a falait
anélkül, hogy az embernek föl ne hólyagosodott volna a keze.
Del Águilának nem volt más választása, el kellett adnia a házat
egyik barátjának, Ambrosio Morales gumiültetvényesnek, aki
hitt abban, hogy kibírja a Vasház pokoli melegét, de neki se
sikerült. És így cserélt gazdát évről évre, míg végül
megszületett az ideális megoldás: Iquitos Társadalmi Klubját
kell elhelyezni benne, amelyet nappal, amikor a Vasház ontja
magából a hőséget, senki se látogat, de délután és este, amikor
a hűvös levegő barátságossá és kellemessé teszi a házat,
legbájosabb hölgyeink és legkiválóbb uraink jelenléte által
életre kel. De Sinchinek az a véleménye, hogy nevezetes
alkotójára való tekintettel a Városi Tanácsnak ki kellene
sajátítania a Vasházat, és múzeumot vagy valami hasonlót
kellene csinálni belőle, amit Iquitos aranykorának, a gumi
virágkorának szentelnének, annak a kornak, amikor a mi
drága fekete aranyunk az ország gazdasági fővárosává tette
Loretót. És ezzel, kedves hallgatóim, véget ért első
összeállításunk, az EGY KIS KULTÚRA.
Rövid futamok. Hirdetések lemezről és hangszalagról: 60
másodperc. Rövid futamok.
És most következik NAPI KOMMENTÁRUNK. Először is,
kedves hallgatóim, mivel a téma, melyet ma délután
érintenem kell (nem szívesen teszem, de feddhetetlen
újságíró, loretói polgár, katolikus hívő és családapa mivoltom
ezt kívánja tőlem), rendkívül komoly, és lehet, hogy sérteni
fogja az önök fülét, ezért kérem, hogy küldjék el a készülék
mellől leányaikat és kiskorú fiaikat, mert az őszinteség, amely
jellemző rám, és amely a SINCHI HANGJÁT az igazság
fellegvárává tette, amelynek védelmére valamennyi amazóniai
ököl készen áll, arra kényszerít, hogy a nyers tényekre utaljak,
és nevükön nevezzem a dolgokat, mint ahogy ezt mindenkor
meg is tettem. Annak az embernek a nyugalmával és erejével
fogom ezt tenni, aki tudja, hogy népe támogatásával emeli föl
szavát, és hogy a többség csöndes, de becsületes
gondolatainak ad hangot.
Rövid futamok.
Tapintatosan, hogy senkit meg ne sértsünk, hiszen nem ez a
célunk, már több ízben utaltunk ebben a műsorban egy
bizonyos dologra, amely megbotránkozás és felháborodás
okozója a becsületes és jóravaló emberek körében, akik
erkölcsösen élnek és gondolkoznak, s akik városunk lakóinak
többségét teszik ki. Nem akartuk közvetlenül és szemtől
szembe támadni ezt a szégyenletes valamit, mert – férfiasan
beismerjük – naiv módon abban reménykedtünk, hogy a
gyalázatért felelős személy majd elgondolkozik, és egyszer s
mindenkorra belátja, hogy felmérhetetlen erkölcsi és anyagi
kárt okoz Iquitosnak féktelen nyereségvágyával, kalmár
szellemével, amely nem ismer határokat, és nincs tekintettel
semmire, ha céljai eléréséről van szó, ami nem egyéb, mint a
vagyongyűjtés, a pénzesláda megtöltése, még akkor is, ha ez a
paráznaság és a megrontás tiltott fegyverével történik.
Nemrégiben, szembenézve az együgyűek értetlenségével, és
kockára téve saját testi épségünket, ezeken a hullámokon
felvilágosító kampányt indítottunk annak érdekében, hogy
megszűnjék Loretóban az a szokás, miszerint nagyszombaton,
a körmenet után megkorbácsolják a gyermekeket, hogy azok
megtisztuljanak. Azt hiszem, a magunk homokszemecskéjével
mi is hozzájárultunk ahhoz, hogy ez a kegyetlen szokás, amely
keservesen megríkatta gyermekeinket, s nem egyet lelkileg is
tönkretett, lassanként kivesszen Amazóniában. Más
alkalmakkor síkra szálltunk a babonás, ragály ellen, amely a
Bárka Testvérisége köntösében fertőzi Amazóniát, és
erdeinket keresztre feszített ártatlan állatok vérével szennyezi
be népünk egy részének ostobasága és tudatlansága miatt,
amivel a hamis messiások és ál– Jézus Krisztusok visszaélnek,
hogy megtömjék zsebüket, és kielégítsék a népszerűségre, a
tömegek fölötti hatalomra és a keresztényietlen szadizmusra
áhítozó beteges ösztöneiket. És megtettük ezt, nem ijedtünk
meg a fenyegetésektől, hogy keresztre feszítenek bennünket
Iquitos Dísz terén, mint ahogy ezt megjósolták azok a gyáva,
helyesírási hibáktól hemzsegő névtelen levelek, amelyeket
naponta kapunk azoktól a hősöktől, akik kővel dobálóznak, de
elrejtik kezüket, van bátorságuk sértegetni, de nem fedik fel
arcukat. Éppen tegnapelőtt történt, amikor elhagyni
készültem otthonomat, hogy elinduljak tisztességesen, arcom
verítékével megkeresni kenyeremet, hogy lakásom ajtajában
egy keresztre feszített kismacskába botlottam, amit barbár és
véres figyelmeztetésül tettek oda. De mélységesen tévednek
korunk e Heródesei, ha azt hiszik, hogy a megfélemlítés
rémével be tudják tapasztani Sinchi száját. Ezeken a
hullámokon tovább folytatjuk a harcot az őrült fanatizmus és
a szekta vallási rémtettei ellen, és kívánjuk, hogy a
hatóságoknak sikerüljön elfogni az úgynevezett Francisco
Testvért, Amazóniának ezt az Antikrisztusát, aki, reméljük,
hamarosan börtönben fog rothadni, mint a moronacochai
gyermekgyilkosságnak, valamint az utóbbi hónapokban az
őserdei vidék különböző, a Bárka által fanatizált
nyomorúságos falvaiban történt kereszt általi gyilkossági
kísérletnek és a múlt héten a Santa María de Nueva missziós
faluban az agg, Arévalo Benzason elkövetett hátborzongató
keresztre feszítésnek a tudatos és elvetemült értelmi szerzője.
Rövid futamok.
És ma, ugyanilyen eltökéltséggel, minden lehetséges
veszélyt vállalva, azt kérdezi Sinchi: meddig fogjuk még tűrni,
kedves hallgatóim, szeretett városunkban azt a szégyenteljes
látványt, amit az úgynevezett Hölgyvendég Szolgálat létezése
jelent, azé a szervezeté, amit az emberek inkább Pantiland
gúnynéven ismernek létrehozójuk után; mily nevetséges
tisztelettudás? Sinchi azt kérdezi: mi, a művelt Loreto
családapái és családanyái meddig fogunk még szorongva
gyötrődni, hogy miként akadályozzuk meg ártatlan,
tapasztalatlan és a veszélyt nem ismerő gyermekeinket abban,
hogy odafussanak és végignézzék, mint egy búcsújárást vagy
cirkuszi felvonulást, a hetérák, a szégyentelen nőszemélyek –
minek szépítsük – PROSTITUÁLTAK utazgatását, amint
szemérmetlenül indulnak útjukra abból a bűnbarlangból,
amelyet városunk kapujában emelt az a törvényt és elveket
nem ismerő egyén, aki Pantaleón Pantoja névre hallgat?
Sinchi azt kérdezi: miféle hatalmas és sötét érdekek
védelmezik ezt a személyt, hogy két hosszú éven át a
legteljesebb büntetlenségben irányíthatott a város minden
tisztes polgárának a szeme láttára egy éppoly tiltott, mint
jövedelmező és éppoly lealacsonyító, mint milliókat hozó
vállalkozást? Nem félemlítenek meg bennünket a
fenyegetések, senki nem vesztegethet meg minket, és semmi
sem tudja megakadályozni Amazónia haladásáért, erkölcséért,
kultúrájáért és hazafiságáért viselt keresztes háborúnkat.
Elérkezett a pillanat, hogy szembeszálljunk a szörnyeteggel, és
egyetlen suhintással levágjuk a fejét, mint ahogy az Apostol
tette a sárkánnyal. Nem tűrhetünk meg ilyen fekélyt,
Iquitosban, mindannyiunk arcát szégyenpír égeti, állandó
nyugtalanságban, szorongásban élünk annak a szajhaipari
komplexumnak a létezése miatt, amit a hírhedt Pantoja úr
irányít, mint egy modern babilóniai szultán, aki
meggazdagodási és kiszipolyozási törekvésében habozás
nélkül bemocskolja és lealázza a létező legszentebb dolgokat,
mint amilyen a család, a vallás és azok a laktanyák,
amelyekben a Haza felségjogának és területi
sérthetetlenségének védelmezői élnek.
Rövid futamok. Kereskedelelmi hirdetések lemezről és
hangszalagról: 30 másodperc. Rövid futamok.
Ez a história nem mai keletű, de nem is tegnapi, nem
kevesebb mint másfél éve tart, tizennyolc hónapja, s ezalatt
hitetlenkedve és megdöbbenve néztük, miként növekszik,
terebélyesedik a buja Pantiland. Nem a levegőbe beszélünk,
fáradságot nem kímélve, mindent kinyomoztunk,
kifürkésztünk, kiderítettünk, s most már Sinchinek módjában
áll feltárni önök előtt, kedves hallgatóink, a megdöbbentő
igazságot. Egy olyan igazságot, amelytől megremegnek a falak,
és megáll az ember szívverése. Sinchi azt kérdezi: mit
gondolnak önök, hány nő – ha ugyan megérdemlik ezt a
megtisztelő nevet azok, akik szégyentelenül áruba bocsátják
testüket – dolgozik jelenleg Pantaleón Pantoja úr gigantikus
háremében? Pontosan negyven. Se több, se kevesebb: még a
nevüket is ismerjük. Negyven örömlányból áll a női
személyzete ennek a motorizált bordélynak, amely az atomkor
minden technikai vívmányát a megnevezhetetlen kéjek
szolgálatába állítva, hajókon és hidroplánokon szállítja emberi
áruját Amazóniaszerte.
Ennek a haladó városnak, amely mindenkor vállalkozóinak
tetterejéről volt híres, egyetlen ipari létesítménye se
rendelkezik Pantiland technikai felszereltségével. Ha nem
hiszik, íme a bizonyítékok, a megcáfolhatatlan adatok: igaz
vagy nem, hogy ez az úgynevezett Hölgyvendég Szolgálat saját
telefonhálózattal rendelkezik, valamint egy Dodge márkájú,
„Loreto 78– 256” rendszámú billenős teherautóval, egy saját
antennájú rádió adóvevő készülékkel; amelynek látványa
sárga irigységgel töltené el Iquitos bármely rádióállomását,
egy vezérhidroplánnal (No. 37), amely stílszerűen egy bibliai
kurtizán, Delila nevét viseli, egy 200 tonnás hajóval, amit
cinikusan Eva névre kereszteltek, és az Maya partján levő
létesítménye minden igényt kielégítő, irigylésre méltó
kényelemmel van fölszerelve, például klímaberendezéssel,
ami igen kevés tisztességes iquitosi irodában található csak
meg. Ki ez a szerencsés Pantoja úr, ez a kreol Faruk, akinek
rövid másfél esztendő leforgása alatt sikerült megteremtenie
egy ilyen hatalmas birodalmat? Senki előtt nem titok, hogy
ennek a nagy hatalmú szervezetnek, amelynek Pantiland az
operatív központja, hosszúak a csápjai, elérnek a mi
Amazóniánk bármely részébe, és mindenhová eljuttatják az
örömtanyai nyájakat. Hogy HOVÁ, kedves rádióhallgatók?
Hogy HOVÁ, tisztelt hallgatóim? A HAZA LAKTANYÁIBA
Igen, hölgyeim és uraim, ebben áll a fáraói Pantoja úr zsíros
üzlete: az őserdei helyőrségekből és táborokból, a
támaszpontokból és a határ menti állomásokból megannyi kis
szodomát és gomorrát csinálni légi és folyami
bordélyházainak a segítségével. Így, ahogy hallják, így, ahogy
mondom. Nincs a szavaimban egy szemernyi túlzás se, és ha
meghamisítom az igazságot, hát jöjjön ide Pantoja úr, és
cáfoljon meg. A holnapi vagy a holnaputáni műsorban, vagy
amikor csak akarja, én demokratikusan annyi időt adok neki,
amennyit óhajt, hogy mondjon ellent Sinchinek, ha szerinte
Sinchi hazudik. De nem fog idejönni, persze hogy nem fog
idejönni, mert ő mindenkinél jobban tudja, hogy én az
igazságot mondom, semmi mást, csak a lesújtó igazságot.
De önök még nem tudnak mindent, kedves hallgatóink.
Vannak egyéb dolgok is, még súlyosabbak, ha ugyan ez
lehetséges. Ez a megátalkodott és lelkiismeretlen egyén, a
Gátlástalanság Császára nem éri be azzal, hogy becsempészi a
szexkereskedelmet a Haza laktanyáiba, a perui hazafiság
templomaiba, hanem mit gondolnak, milyen eszközökkel
szállítja a hetéráit? Miféle hidroplán az a Delilának csúfolt,
pirosra és zöldre mázolt gép, amit dühtől elszoruló szívvel oly
sokszor látunk Iquitos ragyogó egén átrepülni? Én tetemre
hívom Pantoja urat, jöjjön ide, és jelentse ki itt, a mikrofon
előtt, hogy a Delila hidroplán nem azonos azzal a 37. sz.
Vezérhidroplánnal, amelyen 1929. március 3– án, a perui
Fegyveres Erők e dicsőséges napján Luis Pedraza Romero
hadnagy, akire városunk oly szívesen emlékezik, először
repült Iquitosból Yurimaguasba leszállás nélkül, s e hőstette
boldogsággal és a haladás felett érzett lelkesedéssel töltötte el
Loreto minden polgárát. Igen, hölgyeim és uraim, az igazság
keserű, de a hazugság még rosszabb. Pantoja úr lábbal tipor és
galádul meggyaláz egy nemzeti, minden perui számára szent,
történelmi ereklyét, azzal, hogy utazgató szajhacsapatának
szállítóeszközéül használja. Sinchi azt kérdezi: tudnak– e erről
a nemzeti szentségtörésről az ország és Amazónia katonai
hatóságai? Hallottak– e erről a nemzetgyalázásról a perui
Légierők tiszteletre méltó parancsnokai, mindenekelőtt a 42.
sz. Repülőszázad (Amazónia) magas vezetői, akiknek
kötelessége, hogy odaadóan őrködjenek a repülőgép fölött,
amellyel Pedraza hadnagy végrehajtotta emlékezetes
hőstettét? Kételkedünk benne. Ismerjük a Szárazföldi
Hadsereg és a Légierők parancsnokait, tudjuk, hogy
feddhetetlenek, és hogy nagy áldozatkészséget kívánó
feladatokat hajtanak végre. Hisszük, szeretnénk hinni, hogy
Pantoja úr kijátszotta éber figyelmüket, otromba cselszövés
áldozataivá tette őket, hogy véghezvihesse ezt a borzalmat,
azaz, mozgó találkaházzá tegyen egy történelmi ereklyét a
ringyó– mágia ármányával. Mert ha nem így lenne, ha
Amazónia Nagy Kerítője nem csapta volna be, nem szedte
volna rá őket, hanem valamiféle cinkosság lenne közte és a
hatóságok között, akkor, kedves rádióhallgatóink, könnyekre
kellene fakadnunk, soha többé nem bízhatnánk senkiben,
soha többé nem tisztelhetnénk semmit. De nem lehet, nem
szabad hogy így legyen. Be kell zárni ennek az erkölcsi
fertőnek a kapuit, és el kell űzni Iquitosból és Amazóniából
Pantiland kalifáját a szerelmi árveréseket tartó odaliszkjainak
karavánjával egyetemben, mert mi, egyszerű és tiszta, dolgos
és becsületes loretóiak nem akarjuk itt látni őket, és nincs
szükségünk rájuk.
Rövid futamok. Kereskedelmi hirdetések lemezről és
hangszalagról: 60 másodperc. Rövid futamok. És most,
kedves rádióhallgatóink, térjünk át a SINCHI AZ UTCÁN:
INTERJÚK ÉS RIPORI~K című összeállításunkra. Nem
fogunk elszakadni a szóban forgó témától, nehogy Pantiland
cárja nyugodtan pihenhessen bordélyházi babérjain. Önök,
tisztelt hallgatóim, ismerik Sinchit, tudják, ha elkezd egy
hadjáratot Iquitos igazsága, jogai, kultúrája vagy erkölcse
védelmében, nem áll el szándékától, amíg célhoz nem ér, s ez
a cél nem egyéb, mint elősegíteni Amazónia haladását, ha
mással nem, hát azzal, hogy egy szalmaszálat dob a máglyára.
Íme, a ma délutáni NAPI KOMMENTÁRUNKBAN leleplezett
bűn képi és tárgyi kiegészítése, élő, drámai és mélységesen
emberi bizonyítékaként, Sinchi két különleges, áldozatok és
kockázatok árán elkészített hangfelvételt kínál fel önöknek,
amelyek önmagukban is leleplezik a sötét Pantilandot, és
képet adnak arról a személyről, aki létrehozta ezt az
intézményt, hogy ily módon csináljon szerencsét, és aki üzleti
gátlástalanságában nem habozik föláldozni azt, ami egy férfi
számára a legszentebb, azaz nevét, családját, tiszteletre méltó
hitvesét és kisleánykáját. Meztelen és fogcsikorgató
igazságában döbbenetes az a két bizonyíték, amit Sinchi önök
elé tár, kedves rádióhallgatók, azzal a szándékkal, hogy
megismerjék az erkölcstelen Pantiland mindennapos testi–
szerelmi üzelmeit, az egész belső, machiavellisztikus
mechanizmusával együtt.
Rövid futamok.
Itt ül velünk szemben egy még fiatal és csinos külsejű nő,
arcán zavar tükröződik, mivel még nem barátkozott meg a
mikrofonnal. A neve MACLOVIA. A családneve nem fontos,
egyébként ő maga is azt kívánja, hogy maradjon titokban,
mivel mélységesen emberi módon nem szeretné, ha
családtagjai felismernék és szégyenkeznének, amikor
megismerik az ő igazi életét, ami egyenlő, bocsánat, egészen
mostanáig egyenlő volt a PROSTITÚCIÓ– val. Ne vessen rá
senki követ, ne tépje meg senki a haját! Hallgatóink tudják jól,
hogy egy nő bármilyen mélyre is süllyedt, mindig fel tud
emelkedni, ha megadják neki a lehetőséget és az erkölcsi
támogatást, ha baráti kezek nyúlnak feléje. A Tisztességes
Életbe való visszatéréshez az első lépés, hogy akarni kell. És
Maclovia akar, erről néhány pillanat múlva önök is
meggyőződhetnek. „Mosónő” volt, „mosónő” természetesen
idézőjelben, és minden bizonnyal az éhség, a szükség, az élet
megpróbáltatásai vitték rá, hogy ezt a tragikus mesterséget
űzze: róni Iquitos utcáit és odaadni magát a legtöbbet
ígérőnek. De később, és ez az, ami érdekel bennünket, a bűnös
Pantilandban dolgozott. Így hát, ő fel tudja fedni előttünk,
hogy mi rejtőzik e cirkuszi név mögött. Az élet nyomorúsága
taszította Macloviát abba a bűnbarlangba, hogy X. úr
kizsákmányolja, és zsíros jövedelemhez jusson az ő női
méltósága árán. De jobb lesz, ha ő maga mondja el nekünk
mindezt az egyszerű nő őszinteségével, akinek nem adatott
meg, hogy tanulhasson, művelődhessen, azonban az élet
kegyetlensége révén mérhetetlen tapasztalatokra tehetett
szert. Gyere közelebb, Maclovia, és beszélj bátran! Ne félj, ne
szégyelld magad, az igazság nem aláz le, nem öl meg. Tessék a
mikrofon, Maclovia! Rövid futamok.
Köszönöm, Sinchi. Nézd, ez a dolog a családnevemmel nem
is annyira a családom miatt van, az igazság az, hogy Rosita
nénémen kívül nincs is rokonom, legalábbis közeli nincs. Az
anyám meghalt, még mielőtt dolgozni kezdtem volna abban a
szakmában, amit te már említettél, az apám vízbe fulladt,
amikor egyszer Madre de Diosba utazott, egyetlen
fiútestvérem pedig öt évvel ezelőtt a hegyekbe ment, hogy ne
kelljen bevonulnia katonának, s én azóta is várom, hogy
visszajöjjön. Inkább azért, nem is tudom, hogyan mondjam
meg, Sinchi, a Maclovia névnek csak a munkámhoz van köze,
azonban ez a keresztnév se valódi, az igazi nevem viszont
minden mással kapcsolatos, például a barátságaimmal. Te
pedig azért hoztál ide, hogy csak arról beszéljek, igaz? Olyan
ez, mintha két különböző nő lennék, mindkettő valami mást
csinálna, és mindkettőnek más volna a neve. Így szoktam
meg. Tudom, hogy nem világos, amit mondok. Hogyan? Ja,
igen, hogy mellékvágányra tértem. Jó, akkor most arról
beszélek, Sinchi. Szóval, mielőtt beálltam volna Pantilandba,
„mosónő” voltam, ahogy mondtad, aztán meg a Taknyosnál
dolgoztam. Vannak, akik azt hiszik, hogy a „mosónők” állati
jól keresnek, és nagy lábon élnek. Mennyire tévednek, Sinchi.
Rohadt munka ez, halálosan fárasztó, gyalogolni naphosszat,
az embernek így megdagad a lába, és sokszor minden hiába,
csak arra volt jó az egész, hogy lógó orral menj haza, anélkül
hogy csak egyetlen palit is fölcsíptél volna. S ráadásul a stricid
is eldönget, mert nem hoztál még cigarettát se. Most biztos azt
fogod kérdezni, hogy akkor minek a strici. Azért, mert ha
nincs, senki se tisztel, megtámadnak, kifosztanak,
védtelennek érzed magad, meg aztán, Sinchi, senki se szeret
egyedül, férfi nélkül élni. Igen, megint eltértem, most már
arról fogok beszélni. Csak azért mondtam, el, hogy megértsd,
miért tört ki az őrület a „mosónők” között, amikor egyszer
csak szárnyra kelt a hír, hogy Pantilandban szerződést
kínálnak, fix fizetés, vasárnap szabadnap és ráadásul az
utazások. Főnyeremény volt, Sinchi, hát nem érted? Biztos
munka, nem kell kuncsaftok után járni, mert annyi van, hogy
még el is ajándékozhatsz belőlük, s ráadásul rendesen bánnak
az emberrel. Olyan volt ez, mint egy álom. Hanyatt– homlok
rohant mindenki az Itaya folyóhoz. De akárhogy is rohantunk,
csak néhány nő számára volt szerződés, mi pedig annyian
voltunk, mint szar a harctéren, jaj, bocsánat! Ráadásul, mivel
Chuchupe volt ott a góré, lehetetlen volt bejutni. Pantoja úr
megfogadta minden tanácsát, és Chuchupe mindig előnyben
részesítette azokat, akik az ő nanayi házában dolgoztak. Akik a
konkurenciától jöttek, például a Taknyos kupijaiból, azokat
megtűrte ugyan, de minduntalan beléjük kötött, és állati nagy
jutalékot szedett tőlük. A „mosónők” még rosszabbul jártak,
azzal keserítette az életüket, hogy azt duruzsolta Pantoja úr
fülébe, nem szereti azokat, akik az utcáról jönnek, mint a
kóbor szukák, csak azokat kedveli, akik jónevű házakban
dolgoztak. Persze ezen a Chuchupe Házát értette. A nyomorult
legalább négy hónapig az utamat állta. Valahányszor szárnyra
kelt a hír, hogy felvétel van Itayában, én máris röpültem, de
mindannyiszor beleütköztem abba a sziklába, a Chuchupéba.
Ezért álltam be a Taknyoshoz, nem a régi kupijába, hanem
abba, amit Chuchupétól vett meg Nanayban. De alig néhány
hónapig maradtam ott, mert megint akadt hely Pantilandban,
rohantam, Pan– Pan úr megnézett a vizsgán, és azt mondta,
jól nézel ki, lányom, állj be a sorba! A jó alakom miatt esett
rám a választása. Így kerültem Pantilandba, Sinchi. Világosan
emlékszem arra, amikor először mentem ki Itayába, már
leszerződve, az orvosi vizsgálatra. Esküszöm, olyan boldog
voltam, mint az első áldozásom napján. Pantoja úr tartott egy
beszédet nekem meg annak a négy lánynak, akik velem együtt
léptek be. Megríkatott bennünket, hidd el, azt mondta, most
már más kategóriába tartoztok, hölgyvendégek vagytok, nem
pedig lotyók, küldetésetek van, a Hazát szolgáljátok,
együttműködtök a Fegyveres Erőkkel, és nem is tudom, még
mi mindent. Olyan szépen beszél, akárcsak te, Sinchi,
emlékszem, egyszer megríkattál bennünket, Sandrát,
Szőröskét és engem. A Maranónon utaztunk az Évá– val, te
meg a rádióban beszéltél a Kisgyermekek Háza piciny
árváiról, és nekünk potyogtak a könnyeink.
– Köszönöm, Maclovia, amit rólunk mondtál. Megindító
számunkra, az a tudat, hogy sikerül eljutnunk mindenkihez,
és hogy a SINCHI HANGJA képes megszólaltatni az
életkörülményeik miatt leginkább elkérgesedett lények
legbensőbb húrjait is. Amit mondtál, nagy elégtétel, és többet
nyom a latban, mint az a sok hálátlanság. Jól van, Maclovia,
tehát így kerültél Pantiland Kerítőjének a hálójába. Mi történt
azután?
 – Boldog voltam, Sinchi, elképzelheted. Azzal teltek a
napjaim, hogy utaztam, laktanyákat, támaszpontokat
ismertem meg, végig az őserdei vidéken, én, aki azelőtt
sohasem ültem repülőgépen. Az első alkalommal, amikor
föltettek a Delilá– ra, nagyon megrémültem, csiklandozást
éreztem a gyomromban, kirázott a hideg, és hányingerem volt.
De később, épp ellenkezőleg, teljesen föl voltam dobva,
amikor azt mondták, „önként jelentkezők egy légi
különítménybe”, mindig „én, Pantoja úr, én, engem!” És most
mondok neked valamit, Sinchi, visszakanyarodva az előbbi
témához. A te műsoraid nagyon szépek, csodálatos
hadjáratokat viselsz, mint például a kis árvákért, de azt senki
se érti, hogy miért támadod a Bárka Testvéreit, miért
rágalmazod és bántod őket folyton. Miféle igazságtalanság ez,
Sinchi, mi csak azt akarjuk, hogy a jó uralkodjon, és hogy
Isten elégedett legyen. Micsoda? Igen, máris arról beszélek,
bocsáss meg, de ezt meg kellett mondanom neked a
közvélemény nevében. Tehát, jártuk a laktanyákat, és a
katonák úgy fogadtak bennünket, akár a királynőket. Szívesen
ott maradnánk egész életünkön át, hogy elviselhetőbbé tegyük
számukra a szolgálatot. Kirándulásokat szerveztek nekünk,
csónakokat adtak kölcsön, hogy kimehessünk a folyóra,
meghívtak bennünket rablóhúst sütni. Olyan figyelmességek
ezek, Sinchi, amilyennel ritkán találkozik az ember ezen a
pályán. És ezenfelül az a megnyugtató tudat, hogy a munka
törvényes, nem kell rettegésben élni a rendőrség miatt, hogy a
zsaruk nyakon csípnek, és egy pillanat alatt megszabadítanak
attól, amit egy egész hónap alatt kerestél. Micsoda biztonságot
jelent a bakákkal dolgozni, érezni, hogy a Hadsereg oltalmaz,
nem így van? Ki merne belénk kötni? Még a stricik is kezes
bárányok lettek, kétszer is meggondolták, mielőtt kezet
emeltek ránk, féltek, hogy bepanaszoljuk őket a katonáknál, és
azok sittre vágják őket. Hogy hányan voltunk? Az én időmben
húszan. De most negyvenen vannak, boldogok ők, akik a
paradicsomban lehetnek. Képzeld csak el, Sinchi, még a
tisztek is epekedtek értünk. Igen, ez maga volt a boldogság,
jaj, Uramisten, elfog a kétségbeesés, ha arra gondolok, hogy a
hülyeségem miatt kerültem ki Pantilandból.
Az igazság az, hogy én voltam a hibás, Pantoja úr kirúgott,
mert az egyik utazás alkalmával megszöktem Borjából egy
őrmesterrel, és férjhez mentem hozzá. Ennek néhány hónapja,
de nekem olyan, mintha évszázadokkal ezelőtt történt volna.
Talán bűn férjhez menni? A hölgyvendég foglalkozásban ez az
egyik kellemetlen dolog, hogy a férjes asszonyokat nem veszik
fel, Pantoja úr azt mondja, hogy a kettő összeférhetetlen.
Szerintem ez egy nagy igazságtalanság. Most már azt
mondom, Sinchi, rosszul tettem, hogy férjhez mentem, mert
Teófilóról kiderült, hogy szegény egy kicsit habókos. De jobb,
ha nem mondok róla rosszat, szegény börtönben ül, és még
sok évig fog ülni. Sőt azt is mondják, hogy még főbe is lőhetik
őt meg a többi „testvért”. Te elhiszed, hogy képesek rá? Nézd,
én mindössze négyszer vagy ötször láttam szegény férjemet,
nevetni kellene ezen, ha nem volna olyan tragikus. Ha
elgondolom, hogy én csináltam belőle „testvért”! Ő még csak
nem is gondolt soha a Bárkára, Francisco Testvérre, se a
kereszt általi megváltásra, amíg engem nem is mert. Én
beszéltem neki a Bárkáról, én ébresztettem rá, hogy ez a jó
emberek ügye, valami, ami felebarátaink javát szolgálja, nem
pedig gonoszság, mint ahogy az ostobák mondják, és ahogy te
is hajtogatod, Sinchi. De végül is az győzte meg, hogy
megismerte a Santa María de Nieva– i „testvéreket”, akik
nagyon sokat segítettek nekünk, amikor megszöktünk. Enni
adtak, pénzt adtak kölcsön, megnyitották előttünk a szívüket
és a házukat, Sinchi. És később, amikor Teófilo már a laktanya
börtönében ült, meglátogatták, mindennap ennivalót vittek
neki. Ott tanították meg őt lassanként az igazságra. De
álmomban se gondoltam volna, hogy ennyire a vallás bolondja
lesz. Képzeld, amikor kiengedték a fogdából, én eget– földet
megmozgattam, hogy megszerezzem a jegyet, és el tudjak
utazni hozzá Borjába, de egy egészen új emberrel találtam
szembe magam. Azzal fogadott, hogy közölte velem: nem
nyúlhat többé hozzám, apostol lesz. Meg, hogy ha akarom,
együtt élhetünk, de csak mint „testvér” és „nővér”, az
apostoloknak tisztáknak kell lenniük. De ez csak szenvedést
jelentene mindkettőnknek, ezért jobb, ha mindegyikünk megy
tovább a maga útján, hiszen azok annyira eltérőek, és hogy ő a
szent életet választotta. Végül is, látod, Sinchi, kicseppentem
Pantilandból, és férj nélkül maradtam. És alighogy
visszatértem Iquitosba, megtudtam, hogy Santa María de
Nievában keresztre feszítették don Arévalo Benzast, és hogy
az egészet Teófilo irányította. Jaj, Sinchi, micsoda hatással
volt ez rám! Ismertem a kisöreget, ő volt a falu Bárkájának a
vezetője, ő segített nekünk a legtöbbet, és olyan sok jó
tanácsot kaptunk tőle. Nem hiszek az újságok meséjében,
pedig te is azt hajtogatod, hogy Teófilo azért feszítette
keresztre, hogy ő lehessen a Santa María de Nieva– i Bárka
vezetője. A férjemből szent ember lett, Sinchi, apostol akart
lenni. Egészen biztos, hogy igaz, amit a „testvérek” vallottak,
biztos vagyok benne, hogy a kisöreg, amikor érezte, hogy a
halálán van, magához hívta őket, és kérte, feszítsék keresztre,
hogy úgy haljon meg, mint Krisztus, s ők megtették, hogy a
kedvében járjanak. Szegény Teófilo, remélem, nem fogják főbe
lőni, úgy érezném, én vagyok az oka mindennek, hát nem
érted, Sinchi, én vittem bele az egészbe! Ki gondolta volna,
hogy ez lesz a vége, hogy a vallás ennyire beleeszi magát a
vérébe? Jó, jó, máris arról beszélek.
Szóval, ahogy már mondtam, Pantoja úr sohasem
bocsátotta meg, hogy megszöktem szegény Teófilóval, nem
vett vissza Pantilandba, bármennyire is könyörögtem neki, és
el tudom képzelni, hogy most, azok után, amit itt elmondtam,
végképp befellegzett nekem. De az embernek élnie kell, nem
igaz, Sinchi? Mert Pan– Pan megtiltotta nekünk, hogy
Pantilandról beszéljünk. Senkinek, még a családunknak és a
barátainknak se, és ha valaki kérdezősködik, tagadnunk kell
még a létezését is. Nem képtelenség ez is? Mintha nem tudnák
még a kövek is Iquitosban, hogy mi is az a Pantiland, és hogy
kik azok a hölgyvendégek. De hát így van ez, Sinchi,
mindenkinek megvan a maga bogara, és Pantoja úrnak több is
van. Nem, az nem igaz, amit egyszer mondtál, hogy sós vízbe
áztatott korbáccsal vezeti Pantilandot, akár egy
rabszolgahajcsár. Nem szabad igazságtalannak lenni. Mindent
nagyon alaposan megszervez, ez a másik bogara, a rend.
Mindannyian azt mondogattuk, hogy ez nem is kupi, inkább
egy kaszárnya. Sorakoztat, létszámellenőrzést tart,
mozdulatlanul és némán kell állni, amikor beszél. Már csak az
hiányzott, hogy kürtszóval ébresszenek és meneteltessenek
bennünket. De ezek a bogarai inkább viccesek voltak, és
eltűrtük őket, mert máskülönben igazságos, jó ember volt.
Csak amikor belehabarodott, beleesett a Brazilkába, akkor
kezdődtek az igazságtalanságok, a kedvébe akart járni, például
megparancsolta, hogy az utazások alatt ő kapja meg az Eva
egyetlen egyszemélyes kabinját. Esküszöm, az a nő teljesen a
hatalmában tartja. Hallod– e, ezt is felveszed? Jobb ha
kivágod, nem akarok összebalhézni a Brazilkával, azzal a
boszorkánnyal, még megver a szemével. Gondolj arra, hogy
már van egypár halott a számláján. Vágd ki, amit róla és
Pantoja úrról mondtam, elvégre minden férfinak joga van
ahhoz, hogy abba habarodjon, szeressen bele, aki leginkább a
kedvére való, és ugyanez érvényes a nőkre is, neked nem ez a
véleményed? Azt hiszem, Pantoja úr megbocsátotta volna,
hogy megszöktem Teófilóval, ha nem írtam volna azt a levelet
a feleségének, pedig nem is én írtam, én csak diktáltam Rosita
nénémnek, a tanítónőnek. Ez volt a legrosszabb dobásom, ez
adott be nekem, Sinchi, saját kezűleg adtam meg a
kegyelemdöfést magamnak. Tudod, el voltam keseredve, az
éhhalál szélén álltam, és bármit megtettem volna, hogy Pan–
Pan úr újból szerződtessen. És Teófilón is segíteni akartam,
akit a borjai börtönben tartottak étlen– szomjan. Igaz, Rosita
néném figyelmeztetett: „őrültséget csinálsz, húgom.” De hát
én másképp láttam. Azt gondoltam, meg tudom indítani a
felesége szívét, megsajnál, és beszél majd a férjével, és Pantoja
úr újból felvesz. Az volt az egyetlen eset, amikor olyan
dühösnek láttam, hogy azt hittem, megöl. Én hülye, azt
hittem, hogy a felesége már közbenjárt nála, hogy már
lecsillapodott, ezért fölkerestem Pantilandban, biztos voltam
benne, hogy azt fogja mondani, megbocsátok neked,
megbírságollak, menj orvosi vizsgálatra, aztán újra befelé!
Már csak az hiányzott, hogy revolvert rántson, Sinchi. Még
káromkodott is, ő, aki sohase szokott csúnya szavakat
használni. Vérben forgott a szeme, elakadt a hangja, habzott a
szája. Hogy tönkretettem a házasságát, hogy tőrt döftem a
felesége szívébe, hogy az édesanyja elájult. Futva kellett
menekülnöm Pantilandból, mert azt hittem, agyonüt. Még ez
is, szegény fejem, ugye, Sinchi? A felesége nem tudott az
égvilágon semmit, a levelemmel kerültek napvilágra Pan– Pan
úr viselt dolgai. Micsoda balfogás, de én nem vagyok jósnő,
honnan tudhattam volna, hogy a felesége olyan naiv, hogy
nem tudja, mivel keresi a férje a tejbe aprítani valót. Vannak
még ártatlan lelkek a világon, igaz? Úgy látszik, a felesége
elhagyta, és a kislányát is magával vitte Limába. Micsoda
felfordulás kerekedett az én hibámból. És most megint
„mosónő” vagyok. A Taknyos nem akar visszafogadni, amiért
otthagytam, és Pantilandba mentem. Ezt a törvényt vezette
be, mert különben a házai lányok nélkül maradnának: aki
egyszer beáll Pan– Pan úrhoz dolgozni, az soha többé nem
mehet vissza a Taknyos kupijába. Így hát megint ott vagyok,
ahol kezdtem, le– föl sétálgatok, és még egy stricit se tudok
fizetni. Ez mind rendben volna, ha ráadásul nem kaptam
volna visszértágulást is, nézd meg a lábamat, Sinchi, láttál
már ilyen dagadt lábakat? Vastag harisnyát kell hordanom
még ebben a melegben is, hogy ne lássák a kidagadó ereket,
különben egyetlen palit se tudnék fölszedni. Hát, többet már
nem tudok mesélni, Sinchi, vége a históriámnak.
– Jól van, Maclovia, igazán köszönjük az őszinteségedet és a
közvetlenségedet az Amazonas Rádió SINCHI HANGJA című
adásának hallgatói nevében, akik bizonyára megértik a
tragédiádat és szánakoznak a sorsodon. Nagyon hálásak
vagyunk bátor vallomásodért, amivel leleplezted az Itaya folyó
Kékszakálljának erkölcstelen tevékenységét, bár abban nem
adunk neked igazat, hogy azt hiszed, minden bajod abból
származik, hogy eljöttél Pantilandból. Mi azt hisszük, hogy az
a sötét Pantoja úr, persze anélkül, hogy ez szándékában állt
volna, nagy szolgálatot tett neked azzal, hogy elbocsátott, így
lehetőséget adott, hogy újjászüless, visszatérj a rendes,
becsületes életbe, és reméljük, te is ezt akarod, és hamarosan
sikerül is megvalósítanod. A viszontlátásra, Maclovia.
Rövid futamok. Lemezre és hangszalagra rögzített
kereskedelmi hirdetések: 30 másodperc. Rövid futamok.
E szerencsétlen nő, akinek tanúvallomását az imént tártuk
önök elé, kedves hallgatóim – Maclovia exhölgyvendégre
célzok – , utolsó szavaival drámai módon rátapintott egy
tragikus és fájdalmas ügy sajgó sebére, amely minden
fényképnél vagy színes filmnél pontosabban festi le annak a
személynek sajátos alkatát, akinek bűnlajstromán az a
gyalázatos hőstett ékeskedik, hogy létrehozta Iquitosban az
ország, sőt talán egész Dél– Amerika legkevésbé gyanúba
fogható és legnépesebb bordélyházát. Mert kétségtelen tény,
és hitelt érdemlően bizonyított, hogy Pantaleón Pantoja úrnak
van, jobban mondva volt családja, hogy kettős életet élt,
egyfelől elmerült a szexkereskedelem bűzös mocsarában,
másfelől becsületes és tiszteletre méltó családi életet színlelt a
titkolódzás fedezékében, mivel elhallgatta a szerettei, a
felesége és a kislánya előtt valóságos és zsíros jövedelmet
biztosító foglalkozását. De egy napon a szerencsétlen
otthonban fény derült az igazságra, és a feleség
tájékozatlansága rémületté, szégyenné és teljesen jogos
haraggá változott. Ez a tiszteletre méltó hölgy a megsértett
anya, a legszentebb becsületében megcsalatott feleség nemes
méltóságával arra az elhatározásra jutott, hogy elhagyja a
botránnyal bemocskolt családi otthont. Azért, hogy önök elé
tárhassuk fájdalmát, elkísértük őt egészen a modern Faucette
repülőgépig, amely majd elviszi őt a légen át a mi szeretett
városunkból. Az iquitosi „Teniente Bergerí” repülőtéren tehát
OTT VOLT SINCHI!
Rövid futamok, repülőgépzúgás, ami erősödik, elhalkul, és
mint hangháttér továbbra is hallatszik. – Jó napot kívánok,
igen tisztelt asszonyom. Ön Pantojáné asszony, nemde?
Nagyon örülök, hogy üdvözölhetem.
– Igen, én vagyok. Ön kicsoda? És mi az a kezében?
Gladycita, kislányom, hallgass már el, tönkre teszed az
idegeimet. Alicia, add oda a cucliját, talán attól elhallgat.
– Szolgálatára, tisztelt asszonyom, Sinchi vagyok az
Amazonas Rádiótól. Megengedi, hogy elraboljak néhány
percet a drága idejéből egy rövid interjúra?
– Interjú? Velem? De miért és miről?
– A férjéről, asszonyom. A híres és nevezetes Pantaleón
Pantojáról.
– Menjen, interjúvolja meg őt, uram, én nem akarok tudni
arról a személyről, se a hírességéről, amin nevetnem kell, se
erről az utálatos városról, amit remélem, többé nem fogok
viszontlátni, még képen se. Szabad, legyen szíves! Menjen
innét, uram, nem látja, hogy mindjárt rátapos a kislányomra?
– Megértem a fájdalmát, asszonyom, a hallgatóink is
megértik, tudnia kell, hogy számíthat a legteljesebb
rokonszenvünkre. Tudjuk, hogy csak a szenvedés lehet az oka
annak, hogy ilyen sértő módon nyilatkozik Amazónia
Gyöngyéről, amely nem bántotta meg önt. Inkább a férje az,
aki súlyos károkat okozott és okoz ennek a vidéknek.
– Bocsáss meg, Alicia, tudom, hogy te is loretói vagy, de
esküszöm, annyit szenvedtem ebben a városban, hogy tiszta
szívemből meggyűlöltem, soha többé nem jövök ide vissza,
neked kell majd meglátogatnod engem Chiclayóban. Látod,
megint csupa könny a szemem, és itt, mindenki előtt, jaj,
Alicia, micsoda szégyen!
– Ne sírj, Pochita, szépségem, ne sírj, uralkodj magadon!
Én hülye, nem hoztam magammal zsebkendőt. Add ide
Gladycitát, majd én tartom!
– Engedje meg, tisztelt asszonyom, hogy felajánljam a
zsebkendőmet. „Tessék, fogja, kérve kérem! Ne szégyenkezzék
a könnyei miatt, Pantojáné asszony, a sírás olyan a
hölgyeknél, mint a harmat a virágoknál.
– Maga még mindig itt van, hát mit akar, mit szólsz, Alicia,
micsoda kellemetlen fráter! Nem megmondtam már, hogy
nem adok semmiféle nyilatkozatot a férjemről? Egyébként
nem is lesz sokáig a férjem, mert esküszöm, Alicia, amint
megérkezem Limába, elmegyek az ügyvédhez, és megindítom
a válópert.
Azt szeretném: látni, hogy ne nekem ítéljék Gladycitát az
után a rengeteg disznóság után, amit az a nyomorult itt
művelt.
– Pontosan ezért bátorkodtunk egy nyilatkozatot kérni
öntől, Pantojáné asszony, legyen az akármilyen rövid is. Mert
amint látjuk, önnek tudomása van arról a szokatlan üzletről,
amelyet…
 – Menjen, menjen innen végre, ha nem akarja, hogy
rendőrt hívjak. Torkig vagyok magával, és figyelmeztetem,
hogy ebben a percben semmi kedvem pimaszságokat eltűrni.
– Jobb, ha nem sértegeted, Pochita, mert ha kirohan
ellened a műsorában, mit fognak szólni az emberek, még több
lesz a szóbeszéd. Uram, kérem, értse meg, a hölgy halálosan
kimerült, éppen elhagyni készül Iquitost, képtelen a
kálváriájáról beszélni a rádiónak. Meg kell értenie!
– Természetesen megértjük, igen tisztelt kisasszony. Annak
tudatában, hogy Pantojáné asszony elutazni készül a
dicséretesnek nem nevezhető tevékenység miatt, amit Pantoja
úr ebben a városban kifejt, és ami megérdemelten váltotta ki a
lakosság erőteljes tiltakozását, mi…
– Jaj, micsoda szégyen, Alicia, hiszen mindenkinek
tudomása volt róla, mindenki tudta, csak én nem, milyen
hülye, milyen ostoba voltam, gyűlölöm azt a gazembert, hogy
tehetett ilyet velem! Soha többé nem állok vele szóba,
esküszöm, nem engedem, hogy meglátogassa Gladycitát,
nehogy bemocskolja.
– Nyugodj meg, Pocha. Figyelj csak, már szólítanak,
mindjárt indul a géped. Milyen kár, hogy elmész, Pochita! De
igazad van, csúnyán viselkedett az az ember, nem érdemli
meg, hogy veled élhessen. Gladycita, csillagom, egy puszit
Alicia néninek, egy puszit! egy puszit!
– Mihelyt megérkezem, írok neked, Alicia. Ezer köszönet
mindenért, nem is tudom, mihez kezdtem volna nélküled, te
voltál az én vigasztalóm ezekben az iszonyatos hetekben.
Ahogy megállapodtunk, ne szólj semmit Pantának, se Leonor
asszonynak, legalább két– három óráig, nehogy rádión
keresztül felhívják, és visszarendeljék a gépet. Szervusz, Alicia,
szia!
– Jó utat, Pantojáné asszony! Kísérjék el útján hallgatóink
legjobb kívánságai, és szívből jövő együttérzésünk, amellyel az
ön tragédiája iránt viseltetünk, mert ez a tragédia bizonyos
értelemben a miénk is, a mi szeretett városunké.
Rövid futamok. Kereskedelmi hirdetések lemezről és
hangszalagról: 30 másodperc. Rövid futamok. – Mivel
stúdiónk Movado órája jelzi, hogy a pontos idő délután
tizennyolc óra harminc perc, be kell fejeznünk műsorunkat
ezzel a megrázó rádiódokumentummal, amely nyilvánvalóvá
teszi, hogy Pantiland ura a sötét odisszeiája során habozás
nélkül okozott fájdalmat és bánatot tulajdon családjának,
ugyanúgy, ahogy ennek a vidéknek is, amelynek egyetlen
bűne, hogy befogadta őt, és fölajánlotta vendégszeretetét. A
viszonthallásra, kedves hallgatóim!
A „Contamanai lány” című keringő hangjai; erősödnek,
elhalkulnak és zenei háttérként tovább szólnak.
A SINCHI HANGJÁT HALLOTTÁK!
A „Contamanai lány” című keringő hangjai; erősödnek,
elhalkulnak és zenei háttérként tovább szólnak.
Félóra kommentár, kritika, anekdota, tájékozódás,
mindenkor az igazság és a jog szolgálatában. A hang, amely
összegyűjti és az éter hullámain keresztül a nyilvánosság elé
tárja egész Amazónia szívdobbanását. Élő és melegen emberi
műsor, az ismert újságíró, Germán Láudano Rosales olvasta
fel írását, a SINCHI, aki hétfőtől szombatig mindennap
délután 6 és 6.30 között jelentkezik az Amazonas Rádió,
KELET– PERU első adóállomása hullámhosszán.
A „Contamanai lány” című keringő hangjai; erősödnek,
elhalkulnak, majd teljesen elhalnak.

1958. február l3– ról 14– re virradó éjszaka

Megszólal a gong, a visszhang tovább remeg a levegőben, és
Pantaleón Pantoja azt gondolja: „Elment, elhagyott, elvitte
magával a kislányodat.” Ott áll a parancsnoki irodában,
szigorúan, komoran, kezével a korlátra támaszkodva.
Igyekszik elfelejteni Pochitát és Gladyst, küszködik, hogy
elfojtsa könnyeit. Ráadásul most a rettegés is hatalmába
kerítette. Újból megszólal a gong, és ő azt gondolja: „Megint,
megint az átkozott Alakok felvonulása, megint.” Elönti a
veríték, reszket, szíve visszasírja azokat a nyarakat, amikor
odafuthatott Leonor asszonyhoz, és a szoknyája ráncai közé
rejthette arcát. Azt gondolja: „Itthagyott, nem fogod látni,
hogyan növekszik a lányod, nem fognak visszajönni soha
többé.” De összeszedi magát, igyekszik jó képet vágni a
dologhoz, és a látványra összpontosítja figyelmét.
Első pillantásra nincs ok a riadalomra. A szállítmányozási
és ellátó központ udvara annyira kitágult, hogy színház vagy
stadion céljaira is megfelelne, de felnagyított arányaitól
eltekintve azonos maradt önmagával: ott vannak a
jelszavakat, közmondásokat, utasításokat hirdető plakátokkal
teleragasztott magas deszkafalak, a jelképes vörös és zöld
színre mázolt gerendák, a hölgyvendégek függőágyai és
szekrényei, az Egészségügyi Szolgálat fehér spanyolfala és két
fából készült kapu, a leeresztett keresztrúddal. Sehol egy lélek.
De ez a barátságos és lakatlan táj nem nyugtatja meg
Pantaleón Pantoját. Gyanakvása nőttön– nő, makacs zúgás
ingerli a fülét. Mereven, rémülten ül, várakozik, közben azt
ismételgeti magában: „Szegény Pochita, szegény Gladycita,
szegény Pantita.” A gong tompa, elnyújtott hangjára szökken
egyet ültőhelyében: mindjárt kezdődik. Latba veti minden
akaraterejét, amelyet a nevetségességtől való félelem erősít, és
titokban segítséget kér Limai Szent Rózától és a moronacochai
gyermek– mártírtól ahhoz, hogy ne álljon fel, ne rohanjon le a
lépcsőn, és ne fusson ki a szállítmányozási és ellátó
központból, mint akit az ördög kerget.
Éppen most tárult ki (lassan, hangtalanul) a kikötő kapuja,
és Pantaleón Pantoja szeme előtt elmosódott emberi
körvonalak jelennek meg, vigyázzban állnak, parancsra
várnak, hogy beléphessenek a szállítmányozási és ellátó
központ területére. „Az Alakok, az Alakok” – gondolja, és
minden haja szála az égnek áll, érzi, hogy teste kezd kihűlni,
alulról fölfelé: a lábfeje, a bokája, a térde. De a felvonulás már
elkezdődött, semmi se indokolja rémületét. Mindössze öt
katonáról van szó, libasorban menetelnek a kaputól a
parancsnokság felé, mindegyikük egy láncot vonszol,
amelynek a végén üget, ugrál, vergődik, micsoda? Pantaleón
Pantoját szorongás fogja el, s ettől a keze izzadni kezd, a fogai
összeverődnek, előrenyújtja a fejét, kimereszti a szemét, és
mohón kutat: kutyák. A megkönnyebbülés sóhaja duzzasztja
fel, apasztja le keblét: visszatér a lélek a testébe. Nincs ok a
félelemre, rettegése ostobaság volt, nem az Alakok
közelednek, hanem az ember leghűségesebb társának
különböző képviselői. A katonák közelebb jöttek, de még
mindig távol vannak a parancsnoki épülettől. Pantaleón
Pantoja most már jobban meg tudja különböztetni őket: a
katonák között néhány méternyi távolság van, és az öt kis állat
gyönyörűen ki van csinosítva, mintha kiállításra vinnék őket.
Látszik, hogy megfürdették, megnyírták, lekefélték,
megfésülték, és beillatosították őket. Mindegyikük a
nyakörvén kívül kacér rozettákkal díszített, masnira kötött
vörös– zöld szalagot visel a nyakán. A katonák nagyon
komolyan lépkednek, előreszegezett tekintettel, nem sietnek,
nem is maradnak le, mindegyikük kis távolságra a gondjára
bízott állattól. A kutyák engedelmesen tűrik, hogy vezessék
őket. Színük, formájuk és nagyságuk különböző: dakszli, dán
dog, juhász, csau– csau és farkas. Pantaleón Pantoja azt
gondolja: „Elvesztettem a feleségemet és a lányomat, de így
legalább az, ami itt történni fog, nem lesz olyan iszonyatos,
mint máskor.” Látja közeledni a katonákat, piszkosnak,
gonosznak, sebzettnek érzi magát, és az az érzése, hogy egész
testén, tetőtől talpig rühkiütés terjed szét.
Amikor újból megszólal a gong – vibrálása ezúttal csípős és
hüllőszerű – Pantaleón Pantoja összerezzen, és nyugtalanul
fészkelődik a helyén. Arra gondol: „nevelj hollókat, és kivájják
a szemedet.” Erőt vesz magán, és figyel: szeme ugrál a
szemgödrében, a szíve olyan erősen ver, hogy majd
szétrobban, akár egy műanyag zacskó. Megragadja a korlátot,
az ujjai belesajdulnak, úgy szorítja a farúdat. A katonák már
nagyon közel vannak, ha jól szemügyre venné őket, fel tudná
ismerni arcvonásaikat. De szeme csak azt látja, ami a láncok
végén botladozik, gurul, vergődik: ott, ahol a kutyák voltak,
most hatalmas, izgő– mozgó, borzalmas testek vannak, olyan
lények, amelyek visszataszítóak és lenyűgözők. Szeretné
egyenként, alaposan szemügyre venni őket, emlékezetébe
vésni durva külsejüket, mielőtt még eltűnnének, de nem tudja
hová sorolni őket: pillantása egyikről a másikra ugrál, vagy
pedig egyszerre öleli fel őket. Alakjuk idomtalan, félig emberi,
félig majomszerű, farkuk a levegőben csapkod, szemük
dülledt, emlőik a földet csókolják, szarvuk hamuszürke,
pikkelyes bőrük remeg, csámpás csülkeik úgy csikorognak,
mint a fúró a kőlapon, pofájuk szőrös és nyálas, nyelvükön
legyek hemzsegnek. Nyúlszájukon véres pörk, orrukból
takonyszálak fityegnek, lábukat bőrkeményedések, bütykök, a
húsba benőtt körmök, tüskeszerű szőrszálak borítják, és
ezeken óriási tetvek hintáznak, ugrálnak, mint majmok a
fákon. Pantaleón Pantoja elhatározza, hogy a nyaka közé
szedi a lábát és elmenekül. A rémülettől kihullanak a fogai,
úgy potyognak a térdére, mint a kukoricaszemek: kezét– lábát
odakötözték a korláthoz, nem mozdulhat, amíg azok el nem
vonulnak a parancsnoki épület előtt. Könyörög, hogy lője le
valaki, röpítsen golyót a fejébe, hogy végre valahára véget
érjen ez a gyötrelem.
 De ismét megszólalt a gong – véget nem érő visszhangja ott
remeg minden egyes idegszálában – és most az első katona,
mint egy lassított felvétel, elhalad a parancsnoki épület előtt.
Pantaleón Pantoja gúzsba kötve, lázasan, fölpeckelt szájjal
nézi: se nem kutya, se nem szörnyeteg. A hamiskásan
rámosolygó megláncolt alak Leonor asszony, akinek
arcvonásai közé Leonor Curinchila arcvonásait ültették át, és
akinek csont– bőr soványságát felruházták – „már megint”,
gondolja Pantaleón Pantoja epét nyeldekelve – Chuchupe
mellével, fenekével, zsírpárnáival és ringó járásával. „Nem
számít, hogy Pocha elment, fiacskám, én majd gondodat
viselem”, mondja Leonor asszony. Mélyen meghajol, és
eltávolodik. Nem marad ideje a töprengésre, már ott van a
második katona: az arc Sinchié, és övé a hájas test, az állatias
szemtelenség, és a mikrofon is, amit a kezében szorongat. De
az egyenruha és a tábornoki csillagok Tigris Collazoséi,
úgyszintén a póz, ahogy felfújja mellkasát, ahogy pödörgeti
bajuszát, és az övé mosolyának derűs magabiztossága, és a
parancsnoki rátermettség, amely lerí róla. Egy pillanatra
megáll, pontosan annyi időre, amennyi ahhoz kell, hogy a
szájához emelje a mikrofont, és belebődüljön: „Föl a fejjel,
Pantoja százados: Pochita lesz a chiclayói Hölgyvendég
Szolgálat sztárja. Gladycitát pedig kinevezzük a
különítményeinkhez kabalababának.” A katona megrántja a
láncot, és Sinchi Collazos féllábon ugrálva eltávolodik. És
máris ott áll előtte a kopasz, apró termetű, zöld egyenruhás
Szemölcs Scavino tábornok, maróan gúnyos tekintete még
jobban csillog, mint a hüvelyéből kirántott kardja, amellyel
hadonászik. – Azt ugatja: „Özvegy, felszarvazott,
szoknyapecér! Hímringyó, fatökű Pantaleón!” Futólépésben
eltávolodik, feje vidáman izeg– mozog nyakörvében. De máris
ott áll sötét reverendájában figyelmeztetően és komoran,
kimérten áldást osztogatva egy mandulaszemű és mézesmázos
hangú Beltrán őrnagy: „A molonacochai máltíl nevében alla
ítélem Önt, Pantoja úl, hogy mindölökle megfosztassék
feleségétől és kislányától.” Reverendája szélében botladozva
és a nevetéstől pukkadozva Porfirio atya eltávolodik a többiek
nyomában. És itt jön az utolsó felvonuló. Pantaleón Pantoja
küszködik, harap, igyekszik kiszabadítani a kezét, hogy
bocsánatért esedezzen, megpróbál szabadulni a szájpecektől,
hogy könyörögjön, de: erőfeszítései hiábavalóak, és a kecses
alakú, fekete hajú, kreol bőrű és vérpiros ajkú lény, akit
szomorúság leng körül, ott álldogál lent. Azt gondolja:
„Gyűlöllek, Brazilka.” Az a lény szomorúan elmosolyodik, és
hangjába bánat vegyül: „Panta, már meg se ismered a te
Pochitádat?” Elfordul és eltávolodik, a katona elvonszolja,
tiszta erejéből húzza a láncot. A magánytól, a dühtől és a
rémülettől részegnek érzi magát, miközben a gong
észvesztően dübörög a fülében.
– Ébredj, fiacskám, már hat óra van – kopogtat az ajtón, lép
be a hálószobába, csókolja homlokon Pantát Leonor asszony.
– Ó, már föl is keltél.
– Már egy órája fürdöm és borotválkozom, mama –
ásítozik, tesz egy ingerült mozdulatot, gombolja be az ingét,
hajol le Panta. – Nagyon rosszul aludtam, megint azok az
átkozott lidérces álmok. Mindent előkészítettél?
– Három napra való fehérneműt csomagoltam be – bólogat,
megy ki, jön vissza, vonszol maga után egy bőröndöt, mutatja
az elrendezett holmikat Leonor asszony. – Elég lesz?
– Bőven, nem maradok tovább két napnál – tesz a fejére egy
zsokésapkát, nézegeti magát a tükörben Panta. – Huallagába
utazom, Mendozához, az egyik régi iskolatársamhoz. Együtt
jártunk a chorrillosi iskolába. Ezer éve nem láttam.
– Hát igen, mostanáig nem akartam fontosságot
tulajdonítani neki, mert úgy véltem, hogy nem is fontos –
olvas táviratokat, tanácskozik a tisztjeivel, tanulmányoz
okmányokat, vesz részt gyűléseken, ad le rádión üzeneteket
Scavino tábornok. – A Polgárőrség hónapok óta kéri a
segítségünket, nem boldogulnak azzal a töméntelen
megszállottal. Igen, azokkal a Bárkabeliekkel. Megkaptad a
jelentéseket? A dolog kezd komolyra fordulni. Két újabb
keresztre feszítési kísérlet ezen a héten. Puerto Américában és
Dos de Mayóban. Nem, Tigris, nem kapták el őket.
– De idd meg a tejet, Pantita – tölti tele a csészét, tesz bele
cukrot, szalad ki a konyhába, hoz be kenyeret Leonor asszony.
– És a pirítós, amit neked készítettem? Megvajazom, és kenek
rá egy kis lekvárt. Egyél valamit, fiacskám, nagyon kérlek.
– Egy kis kávét, semmi mást – iszik állva egy kortyot, néz az
órájára, veszti el a türelmét Panta. – Nem vagyok éhes, mama.
– Meg fogsz betegedni – mosolyog bánatosan, kezdi újra
kedveskedve, és nyomja le őt a karjánál fogva a székbe Leonor
asszony. – Nem eszel egy falatot se, csont és bőr vagy már.
Tönkreteszed az idegeimet, Panta. Nem eszel, nem alszol, csak
dolgozol egész áldott nap. Nem mehet így tovább, a végén még
tüdőbajos leszel.
– Hallgass, mama, ne légy csacsi! – adja be a derekát,
hörpinti ki a csészét, csóválja a fejét, eszik meg egy pirítóst,
törli meg a száját Panta. – Harminc fölött az egészség titka a
koplalás. Semmi bajom, ne aggódj! Itt hagyok neked egy kis
pénzt, hátha szükséged lesz rá.
– Már megint a „Csoszogót” fütyülöd – fogja be a fülét
Leonor asszony. – Nem tudod elképzelni, mennyire
megutáltam ezt az együgyű dalt. Pocha is majd megbolondult
tőle. Nem tudsz valami mást fütyörészni?
– Fütyörésztem? Észre se vettem – pirul el, köhécsel, megy
a hálószobába, néz rá szomorúan egy fényképre, fogja meg a
bőröndöt, megy vissza az ebédlőbe Panta. – Pocháról jut
eszembe, ha levél érkezne tőle…
– Nem szeretném belekeverni a hadsereget ebbe a zűrös
ügybe – tépelődik, aggodalmaskodik, habozik, próbál meg
elkapni egy legyet Collazos, a Tigris, de nem sikerül. –
Boszorkányok és megszállottak ellen hadakozni a papok
dolga, vagy legföljebb a rendőröké. Nem a katonáké. Olyan
súlyos lett az ügy?
– Elteszem neked, és nagyon fogok vigyázni rá, amíg haza
nem jössz, persze, tudom, ne adj nekem ostoba tanácsokat –
sértődik meg, térdel le, fényesíti ki Panta cipőjét, keféli le a
nadrágját, az ingét, simogatja meg az arcát Leonor asszony. –
Gyere, hadd áldjalak meg! Az Isten kísérjen utadon, fiacskám,
és igyekezzél, tegyél meg mindent.
– Jól van, tudom, nem fogok rájuk nézni, nem szólok
hozzájuk – hunyja le a szemét, szorítja ökölbe a kezét Panta,
és eltorzul az arca. – Hátat fordítok nekik, és írásban fogom
kiadni a parancsokat. Te se adj nekem ostoba tanácsokat,
mama!
– Mit vétettem az Isten ellen, hogy ezt a büntetést küldi
rám? – zokog, emeli az ég felé a kezét, gurul dühbe,
toporzékol Leonor asszony. – A fiam a nap huszonnégy óráját
züllött nők között tölti, és ráadásul a Hadsereg parancsára.
Rajtunk szórakozik egész Iquitos, ujjal mutogatnak rám az
utcán.
– Nyugodj meg, mamácska, ne sírj, könyörgöm, most nincs
időm erre – öleli át a vállát, cirógatja meg, ad egy puszit az
orcára Panta. – Bocsáss meg, amiért kiabáltam veled! Egy
kicsit ideges vagyok, ne törődj velem.
– Ha az apád és a nagyapád élne, szörnyethalnának a
kétségbeeséstől – törli meg a szemét a szoknyája szélével,
mutat egy elsárgult fényképre Leonor asszony. – Biztosan
forognának a sírjukban, ha látnák, hogy mit bíztak rád. Az ő
idejükben a tiszteket nem alacsonyították le ilyen dolgokkal.
– Nyolc hónap óta naponta négyszer mondod el ugyanezt –
kiabál, hunyászkodik meg, halkítja le a hangját, mosolyog
kényszeredetten, magyarázkodik Panta. – Katona vagyok,
teljesítenem kell a parancsokat, és amíg más utasítást nem
kapok, addig az a kötelességem, hogy jól végezzem ezt a
munkát. Mondtam már, hogy ha akarod, elküldhetlek Limába,
mamikám.
– Elég meglepő, igen, tábornok úr – matat az egyik
zsebében, vesz ki belőle egy csomó fényképet és papírlapot,
csomagolja össze, tesz rá viaszpecsétet Peter Casahuanqui
ezredes, és kiadja a parancsot, küldjék el Limába. – Az utolsó
ruhaellenőrzés alkalmával fölfedeztük, hogy a katonák fele
Francisco Testvér imáit vagy a gyermek– mártír képeit
rejtegeti. Elküldök önnek néhányat mutatóba.
– Én nem vagyok olyan, mint bizonyos személyek, akik az
első összekoccanás után elhagyják a családi otthont, ne
tévessz össze az ilyenekkel – húzza ki magát, fenyegetőzik a
mutatóujjával, vágja magát harcias pózba Leonor asszony.–
Én nem tartozom azok közé, akik estéről reggelre elköltöznek
otthonról, még csak el se búcsúznak, és elrabolják a lányt az
apjától.
– Ne kezdd most Pochával – megy végig a folyosón, botlik
bele egy virágállványba, káromkodik, tapogatja a bokáját
Panta. – Ez lett a másik kedvenc témád, mama.
– Ha ő nem rabolta volna el Gladycitát, te se volnál ilyen –
nyitja ki az utcára nyíló ajtót Leonor asszony. – Azt hiszed,
nem látom, hogy mennyire emészt a bánat a kislányod után?
Menj, indulj már!
– Nem bírom tovább, gyorsan, gyorsan – indul fölfelé az
Eva lépcsőjén, megy le a hajófülkébe, veti magát az ágyra,
suttog Pantita. – Tudod, ott, ahol szeretem. Hátul a
nyakamon, a fülecskémen. Ne csak csipkedj, harapdálj is,
aprókat, finoman. Gyerünk, mi lesz már?!

– Ezer örömmel, Pantita – sóhajt, néz rá kedvetlenül, mutat

a kikötő felé, húzza a függönyt a kerek ablak elé a Brazilka. –
De legalább addig várj, amíg elindulunk. Rodríguez
tiszthelyettes és a matrózok percenként ki– be járnak. Nem
miattam, hanem miattad, te ragadozó!
– Nem várok egyetlen percet se – rángatja le magáról az
inget, húzza le a nadrágját, a cipőjét, a zokniját, liheg
Pantaleón Pantoja. – Zárd be az ajtót, gyere! Csipkedj és
harapdálj!
– Jézusom, fáradhatatlan vagy, Pantita – tolja be a reteszt,
vetkőzik le, mászik föl az ágyra, kalimpál a Brazilka. – Te
egymagad több munkát adsz nekem, mint egy egész ezred. Jól
megjártam veled. Amikor először láttalak, azt hittem, még
sohasem csaltad meg a feleségedet.
– És úgy is volt, de most már hallgass – liheg, húzódik
melléje, mászik fölé, fekszik rá, teszi be, veszi ki, újrázik,
kapkod levegő után Pantita. – Mondtam már, hogy nekem ez
a kikapcsolódás, a teremtésit! A fülecskémen, a fülecskémen!
– Tudod, hogy a végén tüdőbajt kaphatsz, ha ilyen sokat
bolerózol? – nevet, dolgozik, unja el, nézegeti a körmét, áll
meg, görbíti össze magát, kapcsol rá a Brazilka. – Igaz is, az
utóbbi időben olyan sovány vagy, mint egy keszeg. De te rá se
rántasz, egyre tüzesebb leszel. Igen, tudom, elhallgatok, jól
van, a fülecskéden.
– Húúú, végre, húúú, jaj, de finom – robban ki, sápad el,
szuszog, élvez Pantita. – Majd kiugrik a szívem, szédülök.
– A legteljesebb mértékben igazad van, Tigris, én se
szívesen keverem bele a katonaságot a rendőrségi akciókba –
száll repülőgépre, száguld végig motorcsónakkal a folyókon,
tart szemlét falvakban és táborokban, követel részleteket, küld
üzeneteket Scavino tábornok. – Ezért tűrtem a dolgot
mostanáig. De a Dos de Mayó– i eset nyugtalanító. Olvastad
Dávila ezredes jelentését?
– Hetenként hányszor, Pantita? – kel föl, tölti tele a lavórt,
mosakszik meg, öblít, öltözik fel a Brazilka. – Biztosan
többször, mint egy hölgyvendég. Hát még ha felvételi vizsga
van, akkor össze se lehet számolni. Ez az újonnan fölvett
szokásod, ez a hogy is hívják, szakmai szemle? Milyen
agyafúrt vagy!
– Az nem szórakozás, hanem munka – nyújtózkodik, ül az
ágy szélére, szedi össze magát, csoszog a vécéhez, vizel Panta.
Ne nevess, ez így van. Különben is, te vagy az oka, te adtad
nekem az ötletet, amikor veled csináltam végig a felvételi
vizsgát. Azelőtt eszembe se jutott. Azt hiszed, hogy ez olyan
könnyű?
– Attól függ, kivel – dobja a földre a lepedőt, nézi meg a
matracot, dörzsöli meg egy szivaccsal, rázza föl a Brazilka.
Vannak olyan nők, akik mellett föl se szállna a madárkád.
– Persze hogy nem, azokat mindjárt az elején kiselejtezem –
szappanozza be, törli meg magát vécépapírral és húzza meg a
láncot Pantaleón Pantoja. – Ez a legmegbízhatóbb módszer a
legjobbak kiválasztására. A madárkát nem lehet becsapni.
– Indulunk is, az Eva már imbolyog – nyitja ki a
kabinablakot, taszigálja a matracot a Brazilka, hogy a nap a
nedves részét süsse. – Menj odébb, hadd nyissam ki az
ablakot, megfulladunk, mikor veszel már egy ventilátort? De
most nehogy elkezdj nekem lelkizni, Pantita!
– Dos de Mayo főterén keresztre feszítették az idős Ignacia
Curdimbre Peláez asszonyt éjszaka tizenkét órakor a falu
kétszáztizennégy lakosának jelenlétében – diktálja le, javítja
ki, írja alá, és küldi el a jelentését Máximo Dávila ezredes. Azt
a két polgárőrt, aki megpróbálta lebeszélni a „testvéreket”,
irgalmatlanul elpáholták. A szemtanúk szerint az öregasszony
hajnalig agonizált. A legszörnyűbb ezután következett,
tábornok úr. Az emberek bekenték arcukat és testüket a
kereszt vérével, sőt ittak is belőle. Most meg már kezdik
imádni az áldozatot. Már forgalomban vannak Szent Ignacia
képei.
– Pedig én nem voltam ilyen – ül az ágy szélére, támasztja a
kezére a fejét, emlékezik, panaszkodik Pantaleón Pantoja. –
Nem voltam ilyen, átkozott legyen a sorsom, nem voltam
ilyen.
– Sohase csaltad meg hűséges hitvesedet, és csak minden
két hétben egyszer szántad rá magad egy boleróra – lötyköli,
mossa, csavarja, teríti ki a lepedőt a Brazilka. – Már kívülről
tudom, Panta. Megérkeztél ide, és elzüllöttél. De alaposan, te
ragadozó, átestél a ló másik oldalára.
– Kezdetben az éghajlatot okoltam érte – veszi fel az
alsónadrágját, a trikóját, a zokniját, a cipőjét Pantaleón
Pantoja. – Azt hittem, a hőség és a pára lobbantja lángra a
férfit. De valami furcsa dologra jöttem rá. Ez a munka bűnös
abban, ami a madárkával történik.
– Mármint az, hogy nagyon közel vagy a kísértéshez? –
simogatja a csípőjét, nézegeti a mellét, páváskodik a Brazilka.
Miattam tanult meg csipogni? Micsoda bók, Panta!
– Te nem értheted, hiszen én magam se értem – nézi magát
a tükörben, simítja le a szemöldökét, fésülködik meg Panta. –
Rejtélyes dolog ez, valami olyan, ami sohase történt meg
senkivel. Kóros kötelességérzet, pontosan olyan, mint egy
betegség. Mert nem erkölcsi, hanem testi, biológiai eredetű.
– Tehát, amint látod, Tigris, ezekkel a megszállottakkal nem
lehet tréfálni – száll be a dzsipbe, vág keresztül mocsarakon,
vesz részt temetéseken, vigasztal meg áldozatokat, tart
eligazítást a tiszteknek, beszél telefonon Scavino tábornok. –
Nem kis csoportról van szó. Ezren és ezren vannak.
Valamelyik este Moronacochában a gyermek– mártír
keresztje felé vezetett az utam, és leesett az állam. Tengernyi
ember volt ott. Még egyenruhás katonák is.
– Azt akarod bemesélni nekem, hogy kötelességérzetből van
kedved hozzá egész nap? – áll megrökönyödve, tátott szájjal,
tör ki kacagásban a Brazilka. – Nézd, Panta, én sok férfit
ismertem, tapasztaltabb vagyok ezekben a dolgokban, mint te.
Épp ezért, biztosíthatlak, hogy az égvilágon egyetlen férfinak
se száll fel a madárkája pusztán kötelességből.
– Nem vagyok olyan, mint a többiek, ez az én
balszerencsém, velem sohasem az történik, ami másokkal –
ejti el a fésűt, merül gondolataiba, töpreng fennhangon
Pantaleón Pantoja. – Fiatal koromban még annyira se
szerettem enni, mint most. De alighogy megkaptam az első
feladatomat, egy ezred élelmezését, farkasétvágy ébredt fel
bennem. Azzal telt a napom, hogy ettem, recepteket olvastam,
megtanultam főzni. Új megbízást kaptam, és isten veletek
ételek, a szabászat kezdett érdekelni, a ruhák, a divat, a
laktanyaparancsnok azt hitte, homokos vagyok. Pedig, most
már tudom, csak az történt, hogy rám bízták a helyőrség
ruhaellátását.
– Nehogy egyszer egy elmegyógyintézet vezetését bízzák
rád, Panta, mert az első dolgod az lenne, hogy bediliznél –
mutat a kabinablakra a Brazilka. – Nézd, ezek a zsiványok
leskelődnek utánunk.
– Mars onnan, Sandra, Viruca! – fut az ajtóhoz, húzza félre
a reteszt, bömböl, hadonászik Pantaleón Pantoja. – Szemölcs,
ötven sol büntetést mind a kettőnek!
– De mire vannak akkor a papok, miért fizetjük a
lelkészeket? – rohangál az irodájában, ellenőriz
mérlegkimutatásokat, ad össze, von ki, háborog Collazos, a
Tigris. – Azért, hogy a hasukat vakarják? Hogy lehetséges,
hogy Amazónia helyőrségeiben egyre több lesz a „testvér”,
Scavino?
– Ne hajolj ki annyira, Pantita! – fogja át a vállát, húzza
vissza a kabinba, zárja be az ajtót a Brazilka. – Elfelejtetted,
hogy félig pucér vagy?
– Elfelejteni, téged? – lökdös félre matrózokat és katonákat,
rohan fel hatalmas léptekkel a fedélzetre, tárja szét a karját
Alberto Mendoza százados. – Hogy jut ilyesmi az eszedbe,
testvér? Gyere, hadd ropogtassam meg a bordádat! Annyi év
után, Panta!
– Micsoda öröm, Alberto! – lapogatja a hátát, hagyja el a
hajót, szorít kezet a tisztekkel, viszonozza a tiszthelyettesek és
a közkatonák tisztelgését Pantoja százados. – Ugyanolyan
vagy, mint voltál, az évek nem hagytak nyomot rajtad.
– Gyerünk a tiszti étkezőbe, iszunk egy kortyot – ragadja
karon, vezeti keresztül a táboron, lök be egy szúnyoghálóval
fölszerelt ajtót, választ ki egy asztalt a ventilátor alatt
Mendoza százados. – Te ne törődj a ketyintési
hadműveletekkel. Mi már mindent előkészítettünk, különben
is, itt mindig menetrendszerű pontossággal zajlik le a dolog.
Zászlós úr, ön fog felügyelni mindenre, és majd ha a
népünnepély befejeződik, szól nekünk! Így ni, amíg a katonák
ledolgozzák a keménységüket, mi felhörpintünk egy söröcskét.
Milyen klassz, hogy újra találkoztunk, Panta!
– Ide figyelj, Alberto, most jut eszembe – figyeli az ablakon
át a sátrakba bevonuló hölgyvendégeket, a sorban álló
katonákat, a helyüket elfoglaló ellenőröket Pantoja százados.
– Nem tudom, tudsz– e arról, hogy ahhoz a hölgyvendéghez,
akinek a neve hm, hm…
– A Brazilka, hogyne tudnám, csak a szabályzatban előírt
tízet, azt hiszed, nem olvasom az utasításaidat? – tesz úgy,
mintha oldalba akarná vágni, rendel, nyitja fel az üvegeket,
tölti tele a poharakat, emeli koccintásra a poharát Mendoza
százados. – Te is sört iszol? Kettőt, jó hideget! De hát ez
képtelenség, Panta. Ha egyszer tetszik neked az a csaj, és
bosszant, ha hozzányúlnak, miért nem mented föl teljesen a
szolgálat alól? Miért vagy parancsnok, ha még ezt se teszed
meg?
– Azt nem – krákog, pirul el, hebeg, iszik Pantoja százados.
– Nem akarok véteni a kötelességem ellen. Különben is,
biztosíthatlak, hogy az a hölgyvendég és én, valójában…
– Minden tiszt tudja, és rendjén valónak tartja, hogy van
egy szeretőd – szopogatja le a bajuszáról a habot, gyújt rá egy
cigarettára, iszik, rendel újabb söröket Mendoza százados. –
De senki se érti az okoskodásodat. Érthető, hogy nincs
ínyedre, ha a legénység a nőddel hentereg. Akkor meg minek
ez a nevetséges formaság? Tíz löket, testvér, ugyanannyi mint
száz.
– Tízet ír elő a szabályzat – látja kijönni a sátrakból az első
katonákat, bemenni a második, a harmadik turnust, nyeli a
nyálát Pantoja százados. – Hogyan szeghetném meg? Hiszen
én magam csináltam.
– Nem bírsz a lángelméddel, te elektronikus agy – veti
hátra a fejét, hunyja le a szemét, mosolyog elérzékenyülten
Mendoza százados. – Emlékszem, Chorrillosban te voltál az
egyetlen kadét, aki kifényesítette a bakancsát, hogy aztán
gyakorlatozás közben összesározza.
– Az az igazság, hogy amióta Beltrán atya a saját kérésére
leszerelt, a Tábori Lelkészek Testülete sok kívánnivalót hagy
maga után – vesz fel panaszokat, mérlegel javaslatokat,
hallgat miséket, ad át kitüntetéseket, ül lóra, kuglizik Scavino
tábornok. De végeredményben, Tigris, ez általános jelenség
Amazóniában, így a laktanyák se kerülhették el a fertőzést.
Akárhogy is áll a dolog, ne aggódj! Kemény kézzel kezeljük az
ügyet. A gyerek– mártír vagy Szent Ignacia képéért
harmincnapi szigorított fogda; Francisco Testvér fényképéért
negyvenöt.
– A múlt heti eset miatt jöttem Lagunasba, Alberto – látja
kijönni a negyedik, bemenni az ötödik, a hatodik turnust
Pantoja százados. – Hogyne, olvastam a jelentéseidet. De úgy
ítélem, elég súlyos az eset ahhoz, hogy idejöjjek a színhelyre
megnézni, mi is történt.
 – Ezért nem volt érdemes fárasztanod magad – ereszti ki a
nadrágszíját, kér egy sajtos szendvicset, eszik, iszik Mendoza
százados. – Nincs abban semmi különös, ami itt folyik.
Ezekben a kis falvakban mindig kitör az őrület a
hölgyvendég– különítmény érkezésének hírére. Már a puszta
gondolattól a környék valamennyi kakasának megmerevedik a
sarkantyúja. És néha ostobaságokra ragadtatják magukat.
– Behatolni egy katonai táborba, túl nagy ostobaság – nézi
Pantoja százados, amint Szemölcs összeszedi a katonáktól a
képeket és folyóiratokat. – Talán nem volt őrség?
– Méghozzá megerősített, mint most is, mert valahányszor
megérkezik a különítmény, mindig ugyanaz a helyzet –
tuszkolja kifelé, mutatja meg neki a kerítéseket, a szuronyos
őrszemeket, a fákról fürtökben lógó civileket Mendoza
százados. – Gyere, menjünk, nézzük meg! Na, mit szólsz
hozzá? A falu összes begerjedt hímje itt nyüzsög a tábor körül.
Nézz oda, látod? Fölmásznak a fára, s majd kiesik a szemük.
Mit akarsz, testvér, a gerjedelem emberi dolog. Hiszen még
téged is elkapott, pedig te kivételnek látszottál.
– A Bárka megszállottjainak nem volt benne a keze a
dologban? – látja kijönni a hetedik, bemenni a nyolcadik,
kilencedik, a tizedik turnust Pantoja százados, és azt
dünnyögi, végre! Ne a jelentésedet mondd fel nekem, Alberto,
inkább azt meséld el, hogy valójában mi történt!
– Nyolc lagunasi behatolt a táborba, és el akart rabolni
néhány hölgyvendéget – recsegteti a rádiót Scavino tábornok.
Nem, nem a „testvérekről” beszélek, hanem a Hölgyvendég
Szolgálatról, az őserdő másik istencsapásáról. Látod, hová
jutottunk, Tigris?
– Nem fog még egyszer megtörténni, testvér – fizeti ki a
számlát, teszi föl a sapkáját, a napszemüvegét, és engedi előre
Pantát Mendoza százados. – Most már a különítmény
érkezése előtti este megkettőzöm az őrséget, és körös– körül
őrszemeket állítok. A század harci készültségben áll, hogy a
katonák zavartalanul izélhessenek, a kurva anyját, de röhejes!
– Csillapodj le, és ne üvölts nekem! – hasonlít össze
jelentéseket, ad utasításokat a vizsgálatra, olvas el újabb és
újabb leveleket Collazos, a Tigris. – Ne rendezz jeleneteket,
Scavino! Mindent tudok, itt van előttem Mendoza jelentése. A
legénység kiszabadította a hölgyvendégeket, és kész. Jól van,
ettől még nem kell öngyilkosnak lenni. Egyszerű, hétköznapi
eset. A „testvérek” különb dolgokat művelnek, nem gondolod?
– Az igazság az, hogy nem először fordul elő ilyen eset,
Alberto – látja kijönni az egyik sátorból a Brazilkát Pantoja
százados, látja, amint füttykoncert kíséretében keresztülmegy
a gyakorlótéren, és felszáll az Evá– ra. – Napirenden vannak
az összetűzések a polgári elemekkel. Minden falun pokoli
izgalom lesz úrra, amikor megjelennek a különítmények.
– Irgalmatlan verekedés tört ki a katonák és a civilek között
azért a néhány nőstényért – veszi a telefonhívásokat, megy le
a fogdába, hallgat ki foglyokat, forgolódik álmatlanul, szed
nyugtatókat, ír, telefonál Scavino tábornok. – Érted? Ka– to–
nák és ci– vi– lek között. A támadóknak sikerült kivinniük a
nőket a táborból, és a verekedés a falu kellős közepén zajlott
le. Négyen megsebesültek. Bármelyik pillanatban
bekövetkezhet valami súlyos dolog, Tigris, e miatt az átkozott
Szolgálat miatt.
– Nem tréfadolog ez, testvér – mutat Mendoza százados a
leskelődőkre, a hölgyvendégekre, akik elhagyják a sátrakat, és
az őrök kíséretében visszamennek a kikötőbe. – Ezeknek a
vadembereknek a szemében, akik még Iquitost se ismerik,
ezek a nők olyanok, mint a mesebeli tündérek. A katonák is
ludasak ebben. Mindenfélét mesélnek a faluban, vadítják őket.
Megtiltottuk, hogy beszéljenek erről, de füryülnek rá.
– Bosszant, hogy ez éppen most történik, amikor már
majdnem kész van a Szolgálat kibővítését és színvonalának
emelését célzó tervem – vágja zsebre a kezét, sétál leszegett
fejjel, rugdos kavicsokat Pantoja százados. – Valami egészen
rendkívüli, többnapos töprengésembe, és számítgatásomba
került. És az én tervem, testvér, talán megoldaná a
megkanosodott civilek problémáját is.
– De megháromszorozná a másikat, Pantoja, az iquitosi
papokét és szentfazekakét, akik próbára teszik Scavino
türelmét – hívja a csicskását, küldi el cigarettáért, ad neki
borravalót, kér tüzet Collazos, a Tigris. – Nem, ez túl sok.
Ötven hölgyvendég elég. Nem tudunk többet fölvenni,
legalábbis pillanatnyilag nem.
– Egy száz hölgyvendégből álló operatív egység és három,
állandó jelleggel az amazóniai folyókon cirkáló hajó esetén –
figyeli az Éva indulásának előkészületeit Pantoja százados –
senki se tudná előre kiszámítani a különítményeknek az
igénybevételi központokba való érkezését.
– Ez egyre bolondabb lesz – gyújt meg egy öngyújtót, és
nyújtja Collazos, a Tigris felé Victoria tábornok. – A
Hadseregnek be kellene szüntetni a fegyvervásárlást, hogy
még több lotyót szerződtethessen. Nincs olyan költségvetés,
amely kibírná ennek a kielégíthetetlen pasasnak az ötleteit:
– Kérem, tábornok úr, tanulmányozza az általam beküldött
tervet – gépel két ujjal, végez számításokat, rajzol összefoglaló
táblázatokat, kínlódik éjszakákon át, radíroz, javítgat,
erőszakoskodik Pantoja százados. – Létrehoznánk egy
„szabálytalan, rendkívüli körforgási rendszert”. A
különítmény mindig váratlanul érkezne, sohase fordulnának
elő rendkívüli események. Csak az egységek parancsnokai
ismernék az érkezés időpontját.
– Ha meggondolom, hogy mennyi fáradságunkba került,
amíg rávettük, hogy fogadja el a megbízást a Hölgyvendég
Szolgálat megszervezésére – keresgél az irodában egy
hamutartót, és teszi le Collazos, a Tigris elé López López
ezredes. – Most aztán elemében van. Úgy fickándozik a
kurvák között, mint hal a vízben.
– Ez az, a rendszer hatásos ellenőrzésének egyetlen
lehetséges formája a légi ellenőrzés – rejtjelez
előterjesztéseket, készít kávét a termoszba, szoroz, oszt,
vakarja a fejét, postáz függelékeket Pantoja százados. –
Szükség lenne még egy repülőgépre. És legalább még egy
hadtápos tisztre. Megfelelne egy alhadnagy is, tábornok úr.
– Semmi kétség, meglazult az agyában egy csavar – olvassa
a Kelet– et, hallgatja a Sinchi hangját, kap névtelen leveleket,
késik el a moziból, és távozik el a film befejezése előtt Scavino
tábornok. – Ha most is engedsz neki, és jóváhagyod ezt a
tervet, figyelmeztetlek, hogy kérni fogom a leszerelésemet,
akárcsak Beltrán. A Bárka megszállottjai és Pantoja
hölgyvendégei kikészítenek. Már csak a valeriána tartja
bennem a lelket, Tigris.
– Sajnálom, hogy rossz hírt kell közölnöm, tábornok úr –
indul hadba, rohamoz meg egy elhagyott falut, szentségel,
segít áldozatokat leszedni a keresztről, ad újból parancsot
erőltetett menetre Augusto Valdés ezredes. – Tegnapelőtt este
Frailecillos faluban, kétórányi hajóútra a helyőrségemtől,
keresztre feszítették Avelino Miranda tiszthelyettest.
Eltávozáson volt, polgári ruhát viselt, lehetséges, hogy nem
tudták, hogy katona. Nem, még nem halt meg, de az orvosok
azt mondják, csak órák kérdése. Az egész falu, harminc vagy
negyven személy. Igen, bevették magukat a hegyek közé.
– Nyugodjon meg, Scavino, a dolog nem állhat olyan
rosszul – hallgat és mesél hölgyvendégekről szóló vicceket a
Tiszti Kaszinóban, igyekszik eloszlatni az anyja
nyugtalanságát az őserdei keresztre feszítések miatt Victoria
tábornok. – Valóban annyira tűzbe jöttek azok a derék
falusiak Pantoja lányaitól?
– Hogy tűzbe jöttek– e, tábornok úr? – tapogatja a
pulzusát, nézi meg a nyelvét, rajzol kereszteket az itatósra
Scavino tábornok. – Ma reggel itt járt nálam a püspök a
papokból és apácákból álló vezérkarával.
– Sajnálattal közölnöm kell önnel, hogy amennyiben az
úgynevezett Hölgyvendég Szolgálat nem szűnik meg,
kiátkozom mindazokat, akik részt vesznek a munkájában,
vagy igénybe veszik a szolgálatait – lép be az irodába, biccent
üdvözlésképpen, törli meg és nyújtja csókra a gyűrűjét a
püspök, és nem mosolyog, nem ül le. – Már túlléptek a
tisztesség és az illem legszélső határain is, Scavino tábornok.
Maga Pantoja százados édesanyja keresett fel, és mesélte el
sírva a tragédiáját.
– Teljes egészében osztom ezt a nézetet, s ezt ön is tudja,
Eminenciás Uram – áll fel, hajol meg, csókolja meg a gyűrűt,
válaszol szelíden, kínálja a kekszet, vesz búcsút a látogatóktól
az utcán Scavino tábornok. – Ha rajtam múlna, az a Szolgálat
meg se született volna. Egy kis türelmet kérek öntől. Ami
pedig Pantoját illeti, Monsignore, a nevét se akarom hallani.
Mi az, hogy tragédia? Nincs semmiféle tragédia. Az ön által
említett panaszkodó hölgy fiacskájának nagy és bűnös szerepe
van abban, ami itt történik. Ha legalább hanyagul, gyatrán
szervezte volna meg a dolgot. De ez az idióta a Hölgyvendég
Szolgálatot a Fegyveres Erők leghatékonyabb intézményévé
fejlesztette.
– Semmi kétség, Panta – megy föl a fedélzetre, nézelődik a
parancsnoki hídon, veszi szemügyre az iránytűt, babrál a
kormánnyal Mendoza százados. – Te vagy a kettyintés
Einsteinje.
– Hogyne, természetesen küldtem néhány rohamosztagot a
megszállottak üldözésére – megy a gyengélkedőre, bátorítja az
áldozatot, tűz zászlócskákat egy térképre, diktál utasításokat,
kíván szerencsét az induló tiszteknek Augusto Valdés ezredes.
– Azzal a paranccsal, hogy hozzák ide nekem az egész falut
kihallgatásra. Nem volt rá szükség, tábornok úr. Az embereim
fel vannak háborodva, Avelino Miranda tiszthelyettest mindig
nagyon szerette a legénység.
– Előbb vagy utóbb az lesz a vége, hogy Tigris elfogadja a
tervemet – mutatja meg Mendoza századosnak az Eva
kabinjait, a hajófenéket, a gépeket, köp egyet és tapos rá
Pantoja százados. – A Szolgálat fölfejlesztése elkerülhetetlen.
Három kis hajóval, két repülőgéppel, egy száz hölgyvendégből
álló operatív egységgel és két beosztott tiszttel csodákat fogok
művelni, Alberto.
– Chorrillosban mi azt hittük, hogy benned nem egy
katonatiszt szunnyad, hanem egy számítógép – indul lefelé a
kikötő lépcsőjén, megy vissza a táborba Pantába karolva
Mendoza százados, és megkérdezi – elkészült már a
statisztikai jelentéssel, zászlós úr? – Most már látom, hogy
tévedtünk. A te leghőbb vágyad, hogy Peru Nagy Kerítője légy.
– Tévedsz, amióta megszülettem, mindig katona akartam
lenni, de szervező, irányító katona, aki legalább olyan fontos,
mint a tüzér vagy a gyalogos. Én itt hordom a Hadsereget –
mutat a mellére, nézegeti a szegényes irodát, a
petróleumlámpát, a szúnyoghálókat, a padlóréseken kiütköző
fűszálakat Pantoja százados. – Te nevetsz ezen, és Bacacorzo
úgyszintén. De én mondom, egyszer még nagyon meg fogtok
lepődni. Kiterjesztjük a tevékenységünket az egész ország
területére, egy hajóflottával, autóbuszokkal és hölgyvendégek
százaival fogunk működni.
– A rohamosztagok élére a legerélyesebb tiszteket állítottam
– folytatja és irányítja rádión keresztül a hadműveleti
osztagok manővereit, rakja át a zászlócskákat a térképen,
beszél az orvosokkal Augusto Valdés ezredes. – Féken kell
tartani a katonákat, mert nagyon föl vannak hergelve, vigyázni
kell, nehogy meglincseljék útközben a megszállottakat. Ami
pedig Miranda tiszthelyettest illeti, úgy látszik, hogy túl van az
életveszélyen. Dehogynem, nyomorék lesz a keze, és sánta
marad.
– Egy új fegyvernemet kell majd létrehozni a hadseregen
belül – veszi át a statisztikai jelentést, olvassa el, javítja ki,
mutat a sliccére Mendoza százados. – Tüzérség, Gyalogság,
Lovasság, Műszaki Alakulat, Hadtáp, és Katonai Löketek?
Tábori Kupik?
– Valami kevésbé feltűnő név jobb lenne – nevet, hallgatja a
szúnyoghálón keresztül az étkezésre hívó kürtszót, nézi a fából
épült fészerbe bemenő katonákat Pantoja százados. – De
miért is ne, egyszer majd, ki tudja?
– Nézd, már véget ért az üzekedés, a csirkéid ott ácsorognak
és a „Csoszogót” éneklik – mutat az Evá– ra, a sivító kürtre, a
fedélzeten könyöklő hölgyvendégekre, a parancsnoki hídon
álldogáló Rodríguez tiszthelyettesre Mendoza százados. –
Valahányszor meghallom az indulójukat, összeszarom magam
a röhögéstől, testvér. Most rögtön visszamész Iquitosba?
– Most rögtön – öleli meg Mendozát, rohan föl két ugrással
az Evá– ra, zárja be a kabin ajtaját, ugrik fejest az ágyba
Pantoja százados. – A fülecskémen, a nyakamon, a mellemen.
Karmolj, csipkedj, harapj!
– Jaj, Panta, kibírhatatlan vagy – tiltakozik, toporzékol,
húzza le a függönyt, néz föl sóhajtozva a plafonra, vágja
földhöz a ruháját dühösen a Brazilka. – Nem látod, hogy
fáradt vagyok, hogy mostanáig dolgoztam? És már előre
tudom, hogy mi következik utána, a nagy féltékenységi jelenet.
– Csitt, fogd be a csőröd, tudod, egy kicsit följebb! – húzza
össze magát, nyújtózkodik, ringatózik, himbálózik, ájuldozik,
olvadozik a gyönyörtől Panta. – Ott, pontosan ott, jaj, de jó!
– Meg kell mondanom neked, Panta – mászik föl az ágyra,
guggol le, nyúlik el, simul Pantához, húzódik el tőle a Brazilka.
– Nagyon unom már, hogy nekem kell ráfizetnem arra a
rögeszmédre, hogy hozzám csak tízet lehet beosztani.
 – Hűűű – csillapodik le, verejtékezik, nyeli nagy kortyokban
a levegőt Pantita. – Még ilyenkor se tudsz hallgatni?
– Te vagy az oka, hogy kevesebbet keresek, és nekem is
védenem kell az érdekeimet – húzódik el tőle, mosakszik meg,
öltözik fel, nyitja ki a kabinablakot, dugja ki a fejét, és vesz
mély lélegzetet a Brazilka. – Ezek a dolgok, amiket te annyira
szeretsz, elmúlnak az évek során. És azután? A többiek ma
húszat csináltak, a dupláját annak, amit én.
 – Az istenfáját, mintha a Szolgálata nem jelentene máris
épp elég kiadást a Hadtápparancsnokságnak – veszi át a
távmondatot, olvassa el, lobogtatja a levegőben López López
ezredes. Mit gondol, tábornok úr, most mivel állt elő Pantoja?
Azzal, hogy tegyük vizsgálat tárgyává, hogy a hölgyvendégek
veszélyességi pótlékot kapjanak a különítménnyel való
kiszállás esetén. Úgy látszik, félnek a bárkásoktól.
– De te dupla százalékot kapsz, és ez kiegyenlíti a
különbséget, bebizonyítottam, kiszámítottam neked – megy
föl a fedélzetre, néz végig az arcát kenegető Virucán és
Sandrán, a hintaszékben szundikáló Szemölcsön Pantaleón
Pantoja.
– Jaj, de elfáradtam, hogy dobog a szívem! Elvesztetted a
táblázatot, amit neked csináltam? Talán elfelejtetted, hogy
ráadásul minden hónapban neked adom a fizetésem tizenöt
százalékát, hogy több legyen a bevételed?
– Tudom, Panta – könyököl a hajóorr korlátjára, nézi a
parti fákat, a földszínű vizet, a hajó mögött habzó barázdát, a
rózsaszínű felhőket Brazilka. – De a te fizetésed egy nagy szar.
Ne dühöngj, ez az igazság. Ráadásul a rögeszméd miatt
mindenki utál engem. Egyetlen barátnőm sincs a lányok
között. Még Chuchupe is kegyencnőnek nevez, mihelyt te
hátat fordítasz.
– Az is vagy, s ez az én életem nagy szégyene – sétál a
fedélzeten Pantoja úr, és megkérdezi, korán érkezünk
Iquitosba?, és hallja, amint Rodríguez tiszthelyettes válaszol,
természetesen. – Ne panaszkodj annyit, nincs rá okod. Nekem
kellene siránkoznom. Miattad megszegtem egy olyan
alapelvet, amit mindig, amióta csak az eszemet tudom,
tiszteletben tartottam.
– Na, látod, már el is kezdted – mosolyog a Brazilka
Szőröskére, aki a hajó tatján, egy ponyva alatt hallgatja a
rádiót, az egyik matrózra, aki a hajókötelet csavarja fel. –
Miért nem vagy őszintébb, ahelyett hogy alapelvekről
beszélsz, inkább valld be, hogy féltékeny vagy a tíz lagunasi
kiskatonára.
– Te azt hitted, hogy csökken a számuk? Szó sincs róla,
Tigris, úgy növekszik, ahogy a tűz terjed szét az erdőben –
öltözik civilbe, ténfereg az emberek között, áraszt hagyma– és
tömjénillatot, nézi a szikrázó mécseseket, érzi az áldozatok
bűzét Scavino tábornok. – Te nem tudod, hogy mi volt a
gyermek mártír évfordulóján. Olyan körmenet, amilyet még
sose láttak Iquitosban. A Moronacocha partját körös– körül
sűrűn ellepte a tömeg. És a lagúnát úgyszintén. Már egyetlen
csónak vagy ladik számára se lett volna hely.
– Én sohase mulasztottam el a kötelességemet, a fene egye
meg a fajtámat – köszön oda Csöcsösnek és Ritának, akik a
tűző napon kártyáznak, támaszkodik neki egy mentőövnek,
nézi a látóhatár szélén lenyugvó napot Pantaleón Pantoja. –
Mindig egyenes, becsületes ember voltam. Amíg te meg nem
jelentél az életemben, még ez a naplopóknak való éghajlat se
tudott rákényszeríteni, hogy szakítsak a szokásaimmal.
– Ha azt mondod, hogy sértegetni akarsz a tíz kiskatona
miatt, azt még elviselem – néz az órájára, fintorodik el,
mondja, megint megállt, aztán felhúzza a Brazilka. – De ha
továbbra is a szokásaidról beszélsz, le vagy szarva, én
lemegyek a kabinba pihenni.
– Ez a munka okozta a romlásomat, meg te – komorodik el,
hagyja viszonzás nélkül a Pichuzával beszélgető matróz
köszönését, fürkészi a folyót, a sötétedő eget Pantaleón
Pantoja. Ha ti nem lettetek volna, nem veszítettem volna el a
feleségemet meg a kislányomat.
– Elviselhetetlen vagy, Panta – karol bele, viszi le a kabinba,
nyújt oda néhány szendvicset, egy Coca– Colát, hámoz meg
egy narancsot, dobja a héját a folyóba, gyújtja fel a lámpát a
Brazilka. – Most meg rád jön a sírás, a feleséged és a
kislányod miatt? Valahányszor velem foglalkozol, olyan
bűnbánat tör rád, hogy nincs, aki ilyenkor el tudna viselni. Ne
hülyéskedj, te ragadozó!
– Hiányoznak, nagyon vágyakozom utánuk – eszik, iszik,
veszi fel a pizsamáját, fekszik le Panta, és elcsuklik a hangja. –
Olyan üres a ház Pocha és Gladycita nélkül. Nem tudom
megszokni.
– Gyere ide, te ragadozó, ne pityeregj! – fekszik le Panta
mellé, oltja el a lámpát, tárja szét a karját Brazilka. – Nincs
neked semmi bajod, csak féltékeny vagy a kiskatonákra.
Gyere, bújj ide hozzám, megvakargatom a fejecskédet!
– Sőt még azt is beszélték, hogy Francisco Testvér
személyesen meg fog jelenni – nézegeti a kereszt körül a
fehérbe öltözött apostolokat, a széttárt karú térdeplő hívőket,
a rokkantakat, a vakokat, a leprásokat, a törpéket, a
haldoklókat Scavino tábornok. – Jobb is, hogy nem jött el.
Nehéz helyzetbe hozott volna bennünket. Lehetetlen lett volna
letartóztatni ott, húszezer ember előtt, akik készek meghalni
érte. Hová a fenébe mehetett? Nem, nyoma sincs annak az
őrültnek.
– A hajó egy kis bölcső, én vagyok Pochita, te vagy Gladycita
– dúdol, ringatózik, nézi a kabinablakon bevilágító és az ágy
végét beezüstöző holdat a Brazilka. – Milyen alanyos
kisgyelek. Megvakalom a fejecskéjét, puszit adok neki. Akal
didikét?
– Most, ott van a fején, ott, ott, ejnye, elrepült – nyitja ki az
Amazónia Múzeum és Akvárium ajtaját, és engedi előre
Pantoja századost Bacacorzo hadnagy. – Csak nem csípte
meg? Azt hiszem, egy darázs volt.
– Lejjebb, lassabban! – megy bele a játékba, válik gyerekké,
ernyed el, enyhül meg, bújik hozzá Pantita. – A hátamat, a
nyakamat, a fülecskémet! Ott, a cimpáján, kisasszony.
– Na, agyonütöttem – törli a kezét a Tengeri Tehén vagy
Rozmár medencéjéhez Bacacorzo hadnagy. – Nem darázs
volt, hanem egy barna légy. Veszélyes rovar, az emberek azt
mondják, hogy a leprát terjeszti.
– Nekem alighanem savanyú a vérem, mert sohase csípnek
meg a rovarok – sétál el a Bolond Bufeó, a Szürke Bufeó és a
Piros Bufeó előtt, áll meg a Curhuin Hangya előtt Pantoja
százados, és olvassa: „éjszakai rovar, rendkívül kártékony,
egyetlen éjszaka alatt képes a földdel egyenlővé tenni egy
tanyát, több százezres csoportokban vándorol, kifejlett
korában szárnya nő, és nagy potrohot ereszt”. – Bezzeg,
szegény anyám, rettenetes, csak kilép az utcára, máris
felfalják.
– Tudja, hogy ezeket a hangyákat errefelé megsütik, aztán
sóval és banánnal megeszik? – húzza végig az ujját egy
kitömött iguána taraján meg a tukán tarka tollazatán
Bacacorzo hadnagy. – Vigyáznia kell magára, nagyon
lefogyott. Az utóbbi hónapokban legalább tíz kilót leadott. Mi
van magával, százados úr? A munka, a gondok?
– Egy kicsit mind a kettő – hajol le, és keresgéli sikertelenül
a hatalmas, ide– oda cikázó mérges Özvegy Pók nyolc szemét
Pantoja százados. – Ha már mindenki ezt mondja, biztosan
igaz. Hízókúrába kezdek, hogy visszaszerezzem az elvesztett
kilóimat.
– Nagyon sajnálom, Tigris, de kénytelen voltam parancsot
adni, hogy a legénység segítsen a Polgárőrségnek a
megszállottak kézre kerítésében – vesz át kérvényeket,
panaszokat, feljelentéseket, nyomoz, habozik, tanácskozik,
hoz döntést, ad tájékoztatást Scavino tábornok. – Hat hónap
alatt négy keresztre feszítés, ez már tűrhetetlen, ezek az
őrültek barbár földdé változtatják Amazóniát, itt az ideje, hogy
kemény kézzel nyúljunk a dologhoz.
– Nem használja ki a nőtlenség örömeit – markolja meg a
nagyítólencsét, és nagyítja meg vele a Huayranga Darazsat, a
Harang Darazsat, és a Shiro– shiro Darazsat Bacacorzo
hadnagy. Ahelyett hogy boldogan és elégedetten élvezné a
visszanyert szabadságát, olyan bánatosan mászkál, mint egy
denevér.
– Az a helyzet, hogy számomra a legényélet nem valami
óriási dolog – megy tovább a macskafélék felé, súrolja testével
a Fekete Tigrist, az Otorongót, vagyis az Őserdő Hercegét, az
Ocelotot, a Pumát és a Pöttyös Hiúzt Pantoja százados. –
Tudom, hogy a férfiak többsége bizonyos idő után torkig van a
családi élet egyhangúságával, és mindent megadna, hogy
megszabaduljon a feleségétől. Velem nem így történt.
Bevallom, nagyon bánt, hogy Pocha elment. És főleg az, hogy
elvitte magával a kislányomat.
– Nem is kell mondania, hogy bánkódik, az arcára van írva
„a kis kaméleonok a fákon élnek, a nagyok a vízben” –
hallgatja Bacacorzo hadnagy. – Hiába, ilyen az élet, százados
úr. Kapott már hírt a feleségéről?
– Igen, minden héten ír. A nővérénél, a Chichinél lakik
Chicluyóban – veszi sorra a kígyókat, a Yacumamát azaz a
Vizek Anyját, a Fekete Boát, a Mantonát, a Sachamamát,
vagyis az Őserdő Anyját Pantoja százados. – Nem haragszom
rá, sőt nagyon is megértem. Az én küldetésem nagyon kínos
volt az ő számára. Egyetlen tisztességes nő se bírta volna
elviselni. Mit nevet? Ez egyáltalán nem vicc, Bacacorzo.
– Bocsásson meg, de az a helyzet, hogy ön nem vesztette el
a szellemességét – gyújt rá egy cigarettára, fújja be a füstöt a
Paukár kalitkájának rácsai közé Bacacorzo hadnagy, és
olvassa: „más madarak énekét utánozza, úgy nevet és sír, mint
egy kisgyerek”. – Erkölcsi kérdésekben ön annyira mániákus,
annyira szigorú. A híre pedig, sötétebb már nem is lehetne.
Itt, Iquitosban mindenki elvetemült gonosztevőnek tartja önt.
– Már hogyne lett volna igaza, amikor elment, asszonyom,
ne legyen olyan elfogult – adja oda Leonor asszonynak a
motring fonalat, gombolyítja fel, kezd el kötni Alicia. – Az
anyák kulcsra zárt ajtók mögé rejtik a lányaikat, ha
észreveszik, hogy a maga Pantitája arrafelé megy, keresztet
vetnek, és varázsigéket mormolnak. Lássa be végre, és inkább
sajnálja Pochát.
– Azt hiszi, hogy nem tudom? – eteti a díszhalakat, nézi a
foszforeszkáló, színt játszó Neon Tetrát Pantoja százados.
– Szép kis szolgálatot tett nekem a Hadsereg azzal, hogy ezt
a munkát bízta rám.
– Ha az ember látja, hogy milyen lendülettel dolgozik ön a
Hölgyvendég Szolgálatban, igazán nem gondolná, hogy rágja
magát emiatt – figyeli az átlátszó Blue Tetrát, a sörtés
Üvegtisztítót és a húsevő Piranhát Bacacorzo hadnagy. – Igen,
tudom, a kötelességtudat.
– Az első két járőr visszaérkezett, tábornok úr – fogadja a
laktanya kapujában a hadműveleti egység tagjait, gratulál
nekik, hívja meg őket egy sörre, csendesíti le a kiabáló
foglyokat, záratja be őket a fogdába Peter Casahuanqui
ezredes. Hoztak magukkal vagy fél tucat bárkást, az egyiknek
harmadnapos hideglelése van. Ott voltak az öregasszony
keresztre feszítésénél Dos de Mayóban. Tartsam itt őket,
adjam át a rendőrségnek, vagy kísértessem őket Iquitosba?
– Hallja– e, Bacacorzo, még nem mondta meg, hogy miért
hozott ide, ebbe a múzeumba – méregeti a szemével a Paichét,
a Világ Legnagyobb ismert Édesvízi Halát Pantoja százados.
– Azért, hogy a hüllők és pókfélék között tudassak önnel egy
rossz hírt – pillant közönyösen az Angolnára, a Rájára, a
Charapákra, azaz a Vízi Teknősökre Bacacorzo hadnagy. –
Scavino sürgősen látni akarja önt. A Parancsnokságon várja,
tíz órára. Vigyázzon, figyelmeztetem, hogy tüzet fok okádni.
– Csak az impotensek, az eunuchok és az aszexuálisok
követelhetik – kiabál, suttog a futamok között, szónokol,
vitatkozik a Sinchi Hangja – , hogy a Haza bátor védelmezői,
akik áldozatot hoznak azzal, hogy ott, a vadonban, a
határokon szolgálnak, özvegyi szüzességben éljenek.
– Mindig tüzet okádik, legalábbis énrám – megy ki a
mólóra, nézi a gyilkos napsütésben szikrázó vizet, a beléni
kikötőbe érkező motorcsónakokat és tutajokat Pantoja
százados. – Maga tudja, hogy most mi az oka kicsinyke
haragjának?
– Annak az átkozott Sinchinek a tegnapi műsora – ereszti el
a füle mellett a köszönését, hagyja ott ácsorogni, tesz föl egy
szalagot, indítja el a magnetofont Scavino tábornok. – Az a
barom másról se beszélt, csak magáról, műsorának mind a
harminc percét magára szánta. Úgy gondolja, hogy ez
csekélység, Pantoja?
– Talán a testet– lelket sorvasztó onanizáláshoz kellene
folyamodniuk hős harcosainknak? – kételkedik, táncol a
„Contamanai lány” című keringő dallamára, vár válaszra,
kérdez újra Sinchi. – Talán vissza kellene térniük a
gyermekkori önkielégítéshez?
– A Sinchi Hangja? – hallja nyávogni, akadozni, bedögleni a
magnetofont Pantoja százados, látja, amint Scavino tábornok
rázza, püföli, végigpróbálja az összes gombot. – Biztos benne,
tábornok úr? Megint kirohant ellenem?
– A védelmébe vette, újból a védelmébe vette magát – jön
rá, hogy a villás dugó csúszott ki a konnektorból, morogja
magában, én hülye, hajol le, dugja be ismét a készülék dugóját
Scavino tábornok. – És ez ezerszer rosszabb, mintha támadta
volna. Nem érti? Ez nevetségessé teszi, egyszersmind be is
mocskolja a Hadsereget.
– Igen, az utolsó betűig teljesítettem az utasításokat,
tábornok úr – tanácskozik a Hadtápszolgálatot vezető
zászlóssal, ellenőrzi a raktári készleteket, állít össze
étrendeket a szakács őrmesterrel Máximo Dávila ezredes. –
Csakhogy súlyos ellátási probléma állt elő. Ötven megszállott
van itt letartóztatásban, és ha élelmeznem kell őket,
csökkentenem kell a legénység fejadagját. Nem tudom, mit
csináljak, tábornok úr.
– Szigorúan megtiltottam neki, hogy akár csak megemlítse
a nevemet – látja, hogy kigyullad egy apró sárga fény, hogy
forognak az orsók, hall fémes zörejeket, visszhangokat, gurul
méregbe Pantoja százados. – Nem találok rá magyarázatot,
biztosíthatom, hogy…
– Hallgasson, figyeljen! – torkolja le, teszi keresztbe a kezét
a lábát, néz gyűlölködve a magnetofonra Scavino tábornok. –
Az ember hányingert kap tőle.
– A Magas Kormánynak a Nap Érdemrenddel kellene
kitüntetnie Pantaleón Pantoja urat – dörög, sziporkázik a Lux
Szappan a Legfinomabb Illat, Pihenéskor Üdítő Coca– Colát,
és a Kolynos Fogpasztától Ragyogó a Mosolya között, szaval,
követelőzik a Sinchi Hangja. – Peru őrzőinek intim
szükségletei kielégítése érdekében kifejtett dicséretre méltó
tevékenysége elismeréséül.
– A feleségem is hallotta, és a lányaim kénytelenek voltak
repülősót szagoltatni vele – kapcsolja ki a magnetofont, járkál
fel s alá a szobában hátratett kézzel Scavino tábornok. – A
dicshimnuszaival Iquitos pojácáivá tesz bennünket. Nem
megmondtam magának, hogy tegye meg a szükséges
intézkedéseket, hogy a Sinchi Hangja többé ne foglalkozzon a
Hölgyvendég Szolgálattal
– Annak az alaknak csak két módon lehet betapasztani a
száját, golyóval vagy pénzzel – hallgatja a rádiót, nézi a
beszálláshoz készülődő, csomagjaikkal foglalatoskodó
hölgyvendégeket, a Delilá– ra felszálló Chuchupét Pantaleón
Pantoja. – Ha kinyiffantom, abból csak zűr lesz, tehát, nincs
más megoldás, meg kell kenni a markát néhány sollal. Menj,
szólj neki, Szemölcs! Jöjjön ide, amilyen gyorsan csak tud.
– Ez azt jelenti, hogy a Hölgyvendég Szolgálat
költségvetésének egy részét újságírók megvesztegetésére
fordítja? – méri végig tetőtől talpig, remegteti orrcimpáit,
ráncolja a homlokát, vicsorít Scavino tábornok. – Fölöttébb
érdekes, százados úr.
– Már itt vannak a szigorított fogdában mindazok, akik
keresztre feszítették Miranda tiszthelyettest – osztja föl egyre
kisebb egységekre a járőröket, emeli duplájára az őrszolgálat
idejét, függeszt fel eltávozásokat és szabadságokat, fárasztja
ki, tüzeli fel az embereit Augusto Valdés ezredes. – Igen,
majdnem mindegyiket fölismerte. Csak az a baj, hogy mialatt
az embereimet a Bárka Testvérei ellen mozgósítom,
őrizetlenül marad a határ. Tudom, hogy nincs semmiféle
veszély, de ha valamilyen ellenségnek eszébe jutna átjönni,
egészen Iquitosig elsétálhatna, tábornok úr.
– Nem, nem a költségvetésből, az számomra szent – pillant
meg Pantoja százados egy egeret, amint villámgyorsan
végigfut az ablakdeszkán, néhány centiméterre Scavino
tábornok fejétől. – Önnél van a pénzügyi jelentés másolata,
ellenőrizheti. A saját pénzemből. Föl kellett áldoznom a havi
jövedelmem öt százalékát, hogy elhallgattassam azt a zsarolót.
Nem értem, hogy miért csinálta.
– Szakmai lelkiismeretességből, erkölcsi fölháborodásból,
emberi együttérzésből, Pantoja barátom – ront be a
szállítmányozási és ellátó központba, bevágva maga mögött az
ajtót, vágtat föl szélvészként a parancsnoki iroda lépcsőjén,
próbálja megölelni Pantoja urat, veszi le a zakóját, telepszik le
az íróasztalra, nevet, mennydörög, lelkendezik Sinchi. – Mert
nem tudom elviselni, hogy itt, ebben a városban, ahol az én
szent életű anyám a világra pottyantott engem, akadnak olyan
emberek, akik lebecsülik az ön munkáját, és naphosszat
kígyót– békát kiabálnak önre.
– A megállapodásunk teljesen egyértelmű volt, és ön
megszegte – vág egy vonalzót a falhoz, csikorgatja a fogát
Pantaleón Pantoja, szája habzik, szeme szikrát szór. – Mi az
isten haragjáért kapja a havi ötszáz solt? Azért, hogy felejtse
el, hogy én létezem, hogy a Hölgyvendég Szolgálat létezik!
– De én is ember vagyok, Pantoja úr, és tudom, hogy mi a
kötelességem – bólogat, nyugtatgatja Pantoja urat,
hadonászik, hallja a légcsavar horkantását Sinchi, látja, amint
a Delila végigszáguld a folyón, két oldalán vízfüggönyt emelve
a magasba, ahogy maga is fölemelkedik és eltűnik a
levegőben. – Nekem is vannak érzelmeim, impulzusaim,
emócióim. Bárhova megyek, mindenütt azt hallom, hogy önt
szidalmazzák, s ilyenkor elönt a düh. Nem tűrhetem, hogy egy
ilyen talpig úriembert rágalmazzanak. Különösen, ha az illető
a barátom.
– A legkomolyabban figyelmeztetem, maga rohadt szarházi
– ragadja meg az ingénél fogva, rángatja jobbra– balra, előre–
hátra, látja megrémülni, elvörösödni, reszketni, ereszti el
Pantaleón Pantoja. – Ugye, tudja, hogy mi történt a múltkor,
amikor támadást indított a Szolgálat ellen. Úgy kellett
visszatartanom a hölgyvendégeket, mert ki akarták kaparni a
szemét, és keresztre akarták feszíteni magát a Dísz téren.
– Nagyon is jól tudom, Pantoja barátom – igazítja meg az
ingét, próbál mosolyogni, nyeri vissza a magabiztosságát,
gombolja be a gallérját Sinchi. – Azt hiszi, nem tudok arról,
hogy kiragasztották a fényképemet Pantiland kapujába, és
jövet– menet leköpdösték?
– Az igazság az, hogy óriási probléma ez, Tigris – lát lelki
szeme előtt lázadásokat, sortüzeket, halottakat és
sebesülteket, véres újságcímeket, elbocsátásokat, bírósági
pereket, ítéleteket és könnyeket Scavino tábornok. – Három
hét alatt körülbelül ötszáz bárkást csíptünk el az őserdőben.
De most nem tudom, mit csináljak velük. Ha elküldöm őket
Iquitosba, abból botrány lesz, tüntetések lesznek, hiszen
sokezernyi „testvér” mászkál szabadlábon. A vezérkarnak mi
az álláspontja?
– De most örülnek a lányok a bókoknak, amikkel az
adásomban halmozom el őket, Pantoja úr – veszi föl a zakóját,
megy a lépcsőkorlátig, int búcsút a Kínai Porfiriónak, megy
vissza az íróasztalhoz, veregeti meg Pantoja úr vállát, emeli
esküre az ujját Sinchi. – Ha meglátnak az utcán, csókot
dobnak felém. Ugyan, Pan– Pan barátom, ne vegye a szívére,
én csak jót akartam magának. De ha úgy kívánja, a Sinchi
Hangja soha többé nem fog említést tenni önről.
– Mert ha még egyszer a szájára veszi a nevemet vagy a
Szolgálatot, magára szabadítom mind az ötven hölgyvendéget,
és figyelmeztetem, hogy mindegyiknek hosszú a körme –
húzza ki az íróasztal egyik fiókját, vesz ki belőle egy revolvert,
tölti meg, üríti ki, forgatja meg a dobját, célozza meg a táblát,
a telefont, a gerendákat Pantaleón Pantoja. – És ha ők nem
végeznek magával, majd megyek én, és golyót röpítek a fejébe.
Megértettük egymást?
– Tökéletesen, Pantoja barátom, egy szót se többet róla –
bólogat szaporán, mosolyog, int búcsút, hátrál le a lépcsőn,
ered futásnak, tűnik el az iquitosi ösvényen Sinchi. – Világos,
mint a nap. Ki az a Pan– Pan úr? Nem ismeri senki, nem is
létezik, nem hallott róla senki. És a Hölgyvendég Szolgálat?
Mi az, eszik vagy isszák? Így megfelel? Természetesen, értjük
mi egymást. És az e havi öt piroshasú, úgy mint rendesen,
Szemölcsön keresztül?
– Nem, nem, ezt aztán nem – sugdolózik Aliciával, rohan az
Ágoston– rendiekhez, hallgatja meg a gyóntatója intelmeit,
érkezik haza lihegve, fogadja Pantát magából kikelve Leonor
asszony. – Az egyik elvetemült nőszeméllyel jelentél meg a
templomban. És ráadásul a Szent Ágoston– templomban!
José María atya mesélte.
– Először hallgass meg, és próbálj megérteni, mama –
dobja a sapkáját a fogasra, indul a konyhába, iszik egy jeges
papaya– levet, törli meg a száját Panta. – Nem szoktam ilyet
csinálni, sohase mutatkozom a városban egyikükkel se. Ez
egészen rendkívüli eset volt.
– José María atya látott benneteket, amint a legnagyobb
fesztelenséggel, karon fogva léptetek be – engedi tele a kádat
hideg vízzel, tépi le a papírt a szappanról, készít elő tiszta
törülközőket Leonor asszony. – Délelőtt tizenegy órakor, pont
amikor az összes iquitosi úrinő ott van a templomban.
– Mert akkor tartják a keresztelőket, nem tehetek róla,
engedd már, hadd magyarázzam meg! – veti le az ingkabátját,
a nadrágját, a trikóját, az alsónadrágját, vesz föl háziköntöst,
papucsot, megy be a fürdőszobába, vetkőzik le meztelenre,
merül bele a fürdőkádba, hunyja le a szemét Pantita, és azt
dünnyögi: milyen jó hűvös. – A Csöcsös az egyik legrégibb és
legjobb munkatársam, meg kellett neki tennem.
– Nem szabad mártírokat csinálnunk, elég belőlük annyi,
amennyit ők maguk csinálnak – nézi át a piros ceruzával
bekeretezett újságcikkek halmazát, tanácskozik az Elhárító
Szolgálat és a Bűnügyi Rendőrség tisztjeivel, terjeszt elő egy
tervezetet a vezérkarnak, hajtja végre a tervet Collazos, a
Tigris. – Tartsd ott őket a laktanyában egypár hétig kenyéren
és vízen. Aztán rájuk ijesztesz, és szélnek ereszted őket,
Scavino. Kivéve tíz– tizenkét főkolompost, azokat felküldöd
hozzánk Limába.
– A Csöcsös – kering a hálószobában, a hallban, dugja be a
fejét a fürdőszobába Leonor asszony, látja, hogy Panta a
lábával kalimpál, és telefröcsköli a követ. – Látod, hogy kikkel
dolgozol, kikkel jársz össze?! A Csöcsös! A Csöcsös! Hogy
jelenhetsz meg a templomban egy utcalánnyal, akinek
ráadásul ilyen neve van? Már azt se tudom, melyik szenthez
imádkozzak, még a gyermek– mártírhoz is elmentem, és
térden állva könyörögtem, hogy szabadítson ki téged abból a
bűnbarlangból.
 – Megkért, hogy legyek a kisfiának a keresztapja, és nem
tagadhattam meg, mama – szappanozza be a fejét, az arcát, a
testét, öblíti le magát a tussal, burkolódzik törülközőkbe,
ugrik ki a kádból, törülközik meg, dörzsöli be magát
dezodorral, fésülködik meg Pantita. – A Csöcsös és az
Ezerarcú azzal kedveskedett nekem, hogy az én nevemet adták
a kisgyereknek. Pantaleónnak hívják, és én magam tartottam
keresztvíz alá.
– Ó, micsoda megtiszteltetés a család számára – megy ki a
konyhába, hoz be seprűt és rongyot, törli fel a fürdőszoba
kövét, megy be a hálószobába, nyújt oda Pantának egy inget és
egy frissen vasalt nadrágot Leonor asszony. – Ha már ilyen
szörnyű munkát kell végezned, legalább tartsd be, amit ígértél
nekem. Ne sétálgass velük, ne mutatkozz az emberek előtt a
társaságukban!
– Jól van, tudom, mamácska, ne nyaggass, hopp, a
mennyezetig, hopp – öltözik föl, hajítja a piszkos
fehérneműjét egy kosárba, mosolyog, lép közelebb Leonor
asszonyhoz, öleli át, emeli föl a levegőbe Pantita. – Jaj,
elfelejtettem megmutatni! Nézd, levél érkezett Pochától!
Fényképet küld Gladycitáról.
– Hadd lássam, add ide a szemüvegemet! – igazítja meg a
szoknyáját, a blúzát, kapja ki Panta kezéből a borítékot, megy
közelebb az ablakhoz, a világossághoz Leonor asszony. – Ó, de
gyönyörű, milyen dundi lett az én szépséges kis unokám!
Mikor teljesíted a kérésemet, bagazáni Krisztus?
Átimádkozom a délutánjaimat a templomban, kilencedeket
tartok, hogy vigyél el bennünket innen, de te nem teszel
semmit.
– Szent életű asszony lett belőled itt, Iquitosban, öreglány,
Chiclayóban még misére se jártál, kizárólag kanasztáztál – ül
le egy fonott hintaszékbe, lapozgat egy újságban, fejt meg egy
keresztrejtvényt, nevetgél Panta. – Azt hiszem, azért nem
használnak az imáid; mert összekevered az egyházat a
babonával: a gyermek– mártírt, a bagazáni Krisztust, a
csodatevő Urat, Szent Ignaciát.
– Ne feledkezzék meg arról, hogy a Bárka őrültjeinek
üldözésére és visszaszorítására sok pénzt és sok embert kell
elpocsékolnunk – száll repülőgépre, dzsipre, motorcsónakba,
utazza keresztül– kasul Amazóniát, tér vissza Limába,
túlóráztatja a Számviteli és Pénzügyi Osztály tisztjeit,
fogalmaz jelentést, jelentkezik Collazos, a Tigris irodájában
López López ezredes.
– Ez igen súlyos kiadásokat jelent a hadseregnek. A
Hölgyvendég Szolgálat is nagy érvágás, tiszta ráfizetéssel
dolgozik. Nem is beszélve az egyéb apróbb problémákról.
– Itt van Pocha levele, néhány sor az egész, felolvasom –
hallgat zenét, sétálgat Leonor asszonnyal a Dísz téren,
dolgozik éjfélig a hálószobájában, alszik hat órát, kel föl a
hajnal első sugaraival Panta – , Pimentelbe utaztak Chichivel,
hogy a nyarat a tengerparton töltsék. Egy szóval se említi,
hogy visszajön, mama.
– A nullával egyenlő? – nyomja fejébe a sapkáját, engedi ki
maga előtt az iroda ajtaján Victoria tábornokot és López
López ezredest, ül be az autóba a sofőr mellé Collazos, a
Tigris, és adja ki a parancsot: a Rosita Ríosba, teljes gázzal! –
Igen, persze, ez az egyik lehetséges megoldás, Scavino rögtön
ezt választaná. De nem lenne ez kissé elhamarkodott? Nem
látom értelmét, és nem tartom sürgősnek, hogy beismerjük a
Hölgyvendég Szolgálat kudarcát. Végül is jelentéktelenek azok
a kellemetlenségek, amiket kiváltott.
– A Hölgyvendég Szolgálatnak nem a negatív vonásai
aggasztanak engem, Tigris, hanem a pozitívak – választ ki egy
asztalt a kerthelyiségben, ül az asztalfőre, lazítja meg a
nyakkendőjét, tanulmányozza figyelmesen az étlapot Victoria
tábornok. – Az elképesztő sikere az aggasztó. Szerintem ott
van a baj, hogy akaratlanul és tudtunkon kívül egy ördögi
gépezetet hoztunk mozgásba. López végigellenőrizte az
őserdei vidék összes helyőrségét, és a jelentése nagyon
nyugtalanító.
– Elengedhetetlenül szükségesnek láttam, hogy a
legsürgősebben további tíz hölgyvendéget toborozzak –
táviratozza Pantoja százados. – Nem a Szolgálat bővítése
érdekében, hanem azért, hogy a munkában tartani tudjuk az
eddigi mennyiségi szintet.
– Az igazság az, hogy Pantoja hölgyvendégei az összes
helyőrségben, táborban és határőrállomáson központi
kérdéssé váltak – rendel előételként rablóhúst főtt
kukoricával, utána vadasan elkészített kacsát sok paprikával
López López ezredes. – Egy szikrányit se túlzok, tábornok úr.
Higgye el, szinte nem is tudtam másról beszélgetni a
tisztekkel, tiszthelyettesekkel és katonákkal. Még a Bárka
bűntettei is háttérbe szorulnak, ha a hölgyvendégekről van
szó.
– Az ok a vallásos gyilkosok üldözésére és elfogatására
kivezényelt számtalan járőr és szakasz – rejtjelezi Pantoja
százados. – Amint azt a felettesek is tudják, ezek a
rohamosztagok benyomultak a hegyek közé, és ott elsőrendű
fontosságú polgári– rendőri akciót hajtanak végre.
– Ebben a táskában vannak a bizonyítékok, Tigris – dönt a
marinírozott korvinhal és a „veseszeletkék kreol módra rizs
körítéssel” mellett Victoria tábornok. – Találd ki, milyen
papírok ezek! Jelentések a légi, szárazföldi, folyami védelem
helyzetéről az ecuadori, kolumbiai, brazíliai és a bolíviai
határon? Hideg. Talán javaslatok és tervek az Amazóniában
meglevő védelmi és támadási felkészültségünk javítására?
Hideg. Vagy tanulmányok a távközlésről, a néprajzról, a
csapatirányítási, – szállítási és – ellátási technikáról? Hideg,
hideg!
 – A Hölgyvendég Szolgálat kötelességének tartotta, hogy
különítményeit eljuttassa ezeknek a rohamosztagoknak a
tartózkodási helyére is – jelenti rádión Pantoja százados. – És
a teljes személyi állomány lelkes erőfeszítéseinek
köszönhetően, ezt sikerült megvalósítanunk.
– Kizárólag a HHEÁHSZ– szal kapcsolatos kérvények,
tábornok úr – fejezi be az ebédet mézes süteménnyel, sós
mogyoróval és jó hideg pilseni sörrel López López ezredes. –
Amazónia valamennyi tiszthelyettese beadványt írt alá,
amelyben kérik, hogy engedélyezzék számukra a Hölgyvendég
Szolgálat igénybevételét. Itt van szépen összerakva; 172 darab.
– Ezért két, illetve három hölgyvendégből álló
repülőbrigádokat hoztam létre, azonban a személyi állomány
ily módon történő szétforgácsolása megakadályozott abban,
hogy az igénybevételi központok szabályszerű ellátottságát
biztosítsam – közli telefonon Pantoja százados. – Remélem,
nem léptem túl a hatáskörömet, tábornok úr.
– És López Lópeznek a tiszti állomány körében végzett
felmérése még elképesztőbb – mártogat kenyérdarabkákat a
tányérjába, öblít le minden falatot egy– egy korty sörrel, törli
meg a homlokát szalvétával Victoria tábornok. Századostól
lefelé a tisztek kilencvenöt százaléka szintén hölgyvendégeket
követel. Századostól fölfelé pedig az 55 százaléka. Mit szólsz
hozzá, Tigris?
– Azoknak a számadatoknak megfelelően, amelyeket López
ezredes közölt velem nem hivatalos felmérései alapján,
gyökeresen át kell alakítanom a HHEÁHSZ minimális
kibővítésének tervét, tábornok úr – riad fel, körmöl füzetekbe,
szed serkentőtablettákat, hogy kibírja hajnalig a parancsnoki
irodában, postáz vastag, ajánlott borítékokat Pantoja
százados. – Kérem, hogy tekintse semmisnek az általam
küldött tervezetet. Éjjel– nappal dolgozom egy új szervezeti
táblázaton. Remélem, hamarosan el tudom küldeni.
 – Mert ráadásul, sajnálom, hogy ezt kell mondanom,
Pantojának száz százalékig igaza van, Tigris, még ha őrült is –
rohamozza meg a vesét nagy lendülettel Victoria tábornok, és
tréfálkozik, igazuk van a franciáknak, ha az ember eltalálja a
megfelelő ritmust, képes végigenni akárhány fogást,
tizennyolcat– húszat. – Az érvelése megtámadhatatlan.
– Tekintettel az igénybevevők számának valószínű
megkétszereződésére, ha számításba vesszük a
tiszthelyetteseket és a közbenső rendfokozatúakat is –
veszekszik Chuchupéval, Szemölccsel és a Kínai Porfirióval,
szemléli meg a jelölteket, küldi el a „mosónőket”, tárgyal
stricikkel, veszteget meg kerítőket Pantoja százados – ,
közölnöm kell önnel, hogy a szabályszerű szolgáltatások
minimális tervéhez, ami még mindig nem éri el a
létfontosságú szexuális minimumot, négy, az Evá– éhoz
hasonló tonnaűrtartalmú hajóra, három Delila típusú
repülőgépre és egy kettőszázhetvenkét (272) hölgyvendégből
álló operatív alakulatra lenne szükség.
– Ha a tisztesek és a közkatonák számára engedélyezzük ezt
a szolgálatot, miért ne engedélyeznénk a tiszthelyettesek
számára is? – piszkálja félre a hagymát, a csontokat, tünteti el
a vadas kacsát néhány harapással, mosolyog, gusztál végig egy
arra haladó nőt, kacsint rá López López ezredes, és felkiált,
micsoda idomok! – És ha nekik igen, a tiszteknek miért nem?
Ez mindannyiuk javaslata. És valóban, nincs meggyőző
ellenérv.
– Természetesen, ha figyelembe vesszük a tisztekre való
kiterjesztést, becsléseimet új variációkkal kellene módosítani,
tábornok úr – keres fel varázslókat, iszik ayahuasca– főzetet,
nézi lázálmában a „Csoszogót”, éneklő nők Mars mezőn
felvonuló seregét, okádik, dolgozik, ujjong Pantoja százados. –
Egy előzetes tanulmányon dolgozom; mit lehet tudni. Egy
különleges részleget kellene létrehozni, természetesen egy
válogatott hölgyvendégekből álló csoportot.
– Természetesen – utasítja vissza a desszertet, rendel kávét,
vesz elő egy fiola szacharint, tesz két pasztillát a kávéba, issza
ki egy hajtásra, gyújt rá Victoria tábornok. – És ha annak a
Szolgálatnak a létezését a legénység biológiai és pszichológiai
egészsége szempontjából elengedhetetlennek ítéljük, minden
hónapban növelni kell a szolgáltatások számát. Te is nagyon
jól tudod, Tigris, hogy evés közben jön meg az étvágy. Ebben
az esetben a kereslet mindig magasabb lesz, mint a kínálat.
– Így igaz, tábornok úr – kéri a számlát, próbálja meg
elővenni a tárcáját López López ezredes, de azt hallja; ne
bolondozzon, ma a Tigris hívta meg önöket. – Be akartunk
tömni egy lyukat, és közben egy olyan csatornát nyitottunk
meg, amelyen keresztül elszivárog a Hadtápparancsnokság
egész költségvetése.
– És a katonáink minden energiája – utazik Limába
különleges küldetéssel, látogat meg politikusokat, kér
kihallgatásokat, ad tanácsokat, fondorkodik, áskálódik, tér
vissza Iquitosba Scavino tábornok.
– Az őserdei vidéken feltámadt hölgyvendég– éhséget még
maga Jézus Krisztus se tudja lecsillapítani, Tigris – nyitja ki a
kocsi ajtaját, száll be elsőnek Victoria tábornok, s azt
dünnyögi, kár, hogy nem dőlhetek le egy kicsit ez után az ebéd
után, és szól a sofőrnek, hogy vissza a minisztériumba. –
Vagy, hogy divatosabban fejezzem ki magam, még a gyermek–
mártír se. Erről jut eszembe, hallották, hogy ez az imádat már
Limába is eljutott? „Tegnap fedeztem föl, hogy a menyemnek
van egy kis házi oltára a gyermekmártír képével.
– Tíz válogatott hölgyvendégből álló, a tisztek számára
rendszeresített csoporttal kezdhetnénk, tábornok úr – beszél
magában az utcán, merül álomba az íróasztalára borulva,
képzelődik, ejti kétségbe Leonor asszonyt a soványságával
Pantoja százados. – Természetesen Limában toboroznánk
őket, hogy biztosítsuk az elsőrendű minőséget. Hogy tetszik
önnek a HHEÁHSZTER? A Hölgyvendég Szolgálat Tiszteket
Ellátó Részlege. Küldök önnek egy részletes tervezetet.
– Az istenfáját, azt hiszem, igazuk van – lép be az irodájába,
töpreng, bontja fel a postát, rágja a körmét Collazos, a Tigris.
– Ez a marhaság kezd komolyra fordulni.

A Kelet című napilap különszáma (Iquitos, 1959. január 9.)

a nautai súlyos eseményekről
A Kelet teljes szerkesztősége, Joaquin főszerkesztő szellemi
irányítása alatt kiszállt a helyszínre, és elkészítette ezt a
rendkívüli riportot, hogy Loreto megye olvasóihoz eljuttassa a
szép Brazilka tragikus esetének legfrissebb, legrészletesebb és
leghűbb krónikáját, amely magában foglalja a nautai
támadástól az iquitosi temetésig mindazokat az eseményeket,
amelyek felcsigázták a lakosság érdeklődését.

Könnyek és meglepetések a meggyilkolt szépség

hamvainak búcsúztatásán
Tegnap délelőtt körülbelül 11 órakor a város történelmi
köztemetőjében helyezték örök nyugalomra a hajdani Olga
Arellano Rosaura, a bűn világában a Manaos városában töltött
évei révén a Brazilka néven ismert nő (életrajzát lásd a 2. oldal
negyedik és ötödik hasábján) földi maradványait
munkatársainak, barátainak gyásza és részvéte mellett, ami
mélyen megindította a nagy számban összegyűlt jelenlevőket.
Kevéssel ezt megelőzően az elhunytat katonai tiszteletadásban
részesítette a Vargas Guerra katonai tábor gyalogos
díszegysége, s ez a szokatlan eljárás nagy megrökönyödést
váltott ki még azon személyek körében is, akiket a legjobban
megrendített az a tragikus mód, ahogyan életét vesztette ez a
fiatal, rossz útra tért loretói szépség, akit Pantaleón Pantoja
százados (sic!) gyászbeszédében „a kötelességteljesítés
szerencsétlen mártírjának és az emberi aljasság és bujaság
áldozatának” nevezett (a gyászbeszéd teljes szövegét lásd a 3.
oldal első hasábján).
Mivel ismeretes volt, hogy a szerencsétlen fiatal nő temetése
a délelőtti órákban lesz, már kora reggeltől gyülekezni kezdett
a kíváncsiskodók sokasága a temető környékén (az Alfonso
Ugarte és a Ramón Castilla utcában), és hamarosan ellepte a
főbejáratot és a Hazáért Elesett Hősök emlékművének
környékét. Körülbelül tíz óra harminckor a jelenlevők
láthatták, amint megérkezik a Vargas Guerra katonai tábor
egyik teherautója, és egy tizenkét főből álló díszegység száll le
róla sisakban, díszegyenruhában és puskával, a parancsnokuk
Luis Bacacorzo gyalogsági hadnagy volt, aki az embereit a
temető főbejáratának két oldalán sorakoztatta fel. Ez a
művelet fölkeltette a jelenlevők kíváncsiságát, mivel senki se
értette, hogy miért jelent meg a Hadsereg díszegysége ott,
akkor és olyan körülmények között. A rejtély néhány perc
múlva megoldódott. Bacacorzo hadnagy látva, hogy a
kíváncsiskodók tömege és a temetésre egybegyűltek teljesen
elállták a temető bejáratát, parancsot adott a katonáknak,
hogy távolítsák el a tömeget a kapuból, amit azok
haladéktalanul és gondolkodás nélkül végre is hajtottak.
Háromnegyed tizenegykor az Alfonso Ugarte út irányából
feltűnt a „Modus Vivendi”, Iquitos legnagyobb temetkezési
vállalatnak jól ismert luxusgyászkocsija csokrokkal és
koszorúkkal elborítva, mögötte számtalan taxi és magánautó.
A lassan haladó gyászmenet néhány perccel előbb indult el az
Itaya partján levő, Hölgyvendég Szolgálatnak nevezett, de
általánosan csak Pantiland néven ismert helyről, ahol a
munkatársai egész éjjel virrasztottak a fiatalon elhunyt Olga
Arellano Rosaura mellett. Egy pillanat alatt döbbent csend lett
úrrá az egész környéken, és az összesereglett tömeg
önkéntelenül utat nyitott a gyászmenetnek, hogy az
eljuthasson a temető bejáratához. A megfigyelők becslése
szerint sokan, mintegy százan kísérték el a szerencsétlen Olgát
az utolsó földi lakhelye felé vezető úton, legtöbbjük sötét
ruhában és a fájdalom jelével az arcukon, különösen a
munkatársnői, a hölgyvendégek és az iquitosi „mosónők”. A
gyászmenet soraiban ott volt az Itaya folyónál levő hírhedt
intézményben dolgozó valamennyi nő, és érthetően rajtuk
látszott a legnagyobb fájdalom, sűrű könnyeket hullattak
fátylaik és fekete mantilláik alatt. Megrázó és drámai
színezetet adott a jelenetnek, hogy a megjelent hölgyvendégek
között az első sorban ott volt az a hat nő, aki az elhunyttal
együtt átélte a súlyos nautai eseményeket, amelyeknek során a
Brazilka az életét vesztette, közöttük Luisa Cánepa is, alias
Csöcsös, akin, mint ahogy azt olvasóink tudják, igen komoly
sérüléseket és sebeket ejtettek a gyászos események során a
támadók (lásd a 4. oldalon a nautai rajtaütés és a véres
végkifejlet részletes összefoglalását.) De az összegyűlt
polgárok legnagyobb megdöbbenése akkor következett be,
amikor meglátták, hogy a halottaskocsiról a Hadsereg
századosi egyenruhájába öltözve, napszemüveggel a szemén
az úgynevezett Hölgyvendég Szolgálat megalapítója–
parancsnoka száll le, az igen jól ismert, de kevéssé tisztelt
Pantaleón Pantoja úr, akiről ez ideig, legalábbis a mi
tudomásunk szerint, senki se tudta, hogy a Hadsereg tisztje.
Ez természetesen a legkülönbözőbb találgatásokra adott okot
az egybegyűltek körében.
Amikor a kocsiról leemelték, a megjelentek láthatták, hogy
a koporsó kereszt alakú, miként ez megilleti az elhunytakat,
akik életükben a Bárka Testvériségéhez tartoztak, ami
bizonyára sokak szemében fölöttébb különösnek tűnt, hiszen
fennállt az a gyanú, hogy a Brazilka halála ezen vallási szekta
tagjainak tulajdonítható, azonban ezt a feltevést határozottan
cáfolta a Bárka legfőbb prófétája (lásd Francisco Testvér
„Levél a jóknak a gonoszokról” című írását, amelyet a 3. oldal
3. és 4. hasábján közlünk). A kocsiról leemelt koporsót a
vállukon vitték be a temetőbe a gyűlölt Hölgyvendég Szolgálat
szigorú gyászba öltözött munkatársai, élükön Pantoja
századossal: Porfirio Wong, akit a beléni kerületben a Kínai
néven ismernek, Carlos Rodríguez Saravia, a Perui Hadiflotta
főtörzsőrmestere (a nautai támadáskor ő volt az Eva nevű hajó
parancsnoka), Alonso Patinaya, a Perui Légierők
törzsőrmestere, alias Dilis, a műrepülés hajdani csillaga,
Sinforoso Caiguas és Palomino Rioalto közlegények, valamint
Virgilio Pacaya felcser. Egyetlen szál finoman előkelő orchidea
pompázott a koporsón, amelynek szalagjait a hírhedt Leonor
Curinchila, alias Chuchupe és az Itaya partján működő, bűnös
tevékenységet folytató központ néhány lakója vitte, úgymint
Sandra, Viruca, Pichuza, Szőröske és mások, valamint a
népszerű Juan Rivera, alias Szemölcs, testén kötésekkel és
sebekkel, amiket akkor szerzett, amikor jellegzetes loretói
bátorsággal megpróbálta visszaverni a nautai orvtámadást.
Rajtuk kívül még két idősebb, egyszerű származású asszony
fogta a koporsó szalagjait, mindketten rendkívül lesújtottan,
nem árulták el nevüket, nem fedték fel az áldozathoz fűződő
kapcsolatukat, de azt suttogták róluk, hogy Olga Arellano
Rosaura rokonai, akik jobbnak látták eltitkolni kilétüket azon
kétes foglalkozás miatt, amit a keresztre feszített fiatal nő az
életében folytatott. Amint a gyászmenet a már említett módon
felsorakozott, Pantoja százados jeladására Luis Bacacorzo
hadnagy érces hangon vezényelt a díszegység katonáinak:
Vigyázz! Puskával tisztelegj!, amit a katonák azonnal,
elegáns, begyakorlott mozdulatokkal végrehajtottak. Ily
módon, munkatársai és barátai vállán, a tisztelgésre emelt
fegyverek sorfala között vonult be az iquitosi temetőbe a
szerencsétlen sorsú Brazilka, aki a mi tenger– folyónk
születésének helyétől nem messze vesztette életét. A koporsót
egészen addig a kis emelvényig vitték, amely a Hazáért Elesett
Hősök Emlékműve közelében áll, és ahol egy tábla ezekkel a
komor szavakkal fogadja a látogatót: ,LÉPj BE IMÁDKOZZ,
>

NÉZZ SZERETETTEL ERRE A HELYRE; LEHET, HOGY EZ

LESZ UTOLSÓ FÖLDI LAKHELYED.” Az egybegyűltekből
ellenérzést váltott ki, hogy megmagyarázhatatlan rosszkedvvel
és utálkozással az arcán állt ott a Szárazföldi Hadsereg egykori
lelkésze, az iquitosi temető jelenlegi megbízott plébánosa,
Godofredo Beltrán Calila atya. A pap túlzott sietséggel mondta
el a halotti imákat, nem tartott gyászbeszédet, amit pedig
elvártak volna tőle, és a szertartás végét meg se várva,
eltávozott a helyszínről. Amint befejeződött az egyházi
szertartás, Pantaleón Pantoja százados az elhunyt Olga
Arellano Rosaura koporsója elé lépett, és elmondta
gyászbeszédét, amit lapunk másik részében közlünk (lásd 3.
oldal első hasábja), és amely a szertartás legfenségesebb és
legünnepélyesebb pillanatait jelentette. Pantoja századosnak a
gyászbeszéd alatt több ízben is elcsuklott a hangja a
zokogástól, amelyre szomorú visszhangként válaszolt a már
említett, munkatársak és az éjszakai pillangók kórusa.
Rögtön ez után ismét a vállukra emelték a koporsót
ugyanazok, akik behozták a temetőbe, a szalagokat azonban
mások vették át, többségükben hölgyvendégek és „mosónők”.
Így vonult végig a temetőn a gyászmenet, egészen a legdélibb
széléig, ahol a Szent Tamás Pavilon 17– es parcellájában, a
felső sírkamrában fognak nyugodni az elhunyt földi
maradványai. A koporsó betétele és az emléktábla elhelyezése
(rajta arany betűkkel mindössze ez állt: Olga Arellano
Rosaura, akit Brazilkának hívtak [1936– 1959]:
vigasztalhatatlan társaid) ismét érzelmi kitörésekre és
fájdalmas jajveszékelésre szolgáltatott okot, felidézve az
elhunyt távozásának véres körülményeit, a nők nagy része
kétségbeesett zokogásba tört ki. Egy miatyánk és egy
üdvözlégy után, amit Leonor Curinchila, alias Chuchupe
sugallatára mondtak el az elhunyt loretói nő örök
üdvösségéért, a gyászmenet szétszéledt. A résztvevők hazafelé
indultak, amikor hirtelen megeredt a zápor, mintha az ég is
osztozni kívánna a gyászban. Déli tizenkét óra volt.

Pantaleón Pantoja századosnak a szép Olga Arellano, a

Nautában keresztre feszített hölgyvendég temetésén
elmondott gyászbeszéde
Mivel úgy gondoljuk, hogy kihívó őszintesége és
megdöbbentő leleplezése miatt számíthat olvasóink
érdeklődésére, az alábbiakban szó szerint ismertetjük azt a
gyászbeszédet, amit a meggyilkolt Olga Arellano Rosaura,
alias Brazilka temetésén mondott el barátja és főnöke, az oly
sokszor emlegetett Pantaleón Pantoja úr, akiről tegnap óta
tudjuk, általános megdöbbenésre, hogy a Perui Szárazföldi
Hadsereg Hadtápparancsnokságának századosa.

EMLÉKEZETÜNKBEN ÖRÖKKÉ ÉLŐ Olga Arellano

Rosaura, felejthetetlen és kedves Brazilka, ahogyan egymás
között neveztünk téged szeretettel mi, akik ismertünk, vagy
kapcsolatban álltunk veled a mindennapi munkánk során.
Felöltöttük magunkra a Perui Szárazföldi Hadsereg
dicsőséges tiszti egyenruháját, hogy elkísérjünk téged ide,
utolsó földi lakhelyedre, mert kötelességünknek éreztük, hogy
a világ szeme láttára, magasba emelt homlokkal és
felelősségérzetünk teljes tudatában kijelentsük, hogy bátor
katonaként vesztetted életedet, Hazád, a mi szeretett Perunk
szolgálatában. Eljöttünk ide, hogy szégyenkezés nélkül,
büszkén kimondjuk, hogy társaid és feletteseid voltunk, nagy
megtiszteltetésnek érezzük, hogy megoszthattuk veled azt a
feladatot, amit a sors rótt ki ránk, honfitársaink és Hazánk
szolgálatát, ami egyáltalán nem könnyű, hanem
nehézségekkel és áldozatokkal járó feladat, ahogyan ezt te,
tiszteletre méltó barátnőnk, a saját testeden tapasztaltad. A
kötelességteljesítés szerencsétlen mártírja vagy, és bizonyos
emberek aljasságának és bujaságának áldozata. A gyávák, akik
az alkohol démonjától, a paráznaság alantas ösztönétől vagy a
legördögibb megszállottságtól sarkallva lesben álltak a
Cocamai Kacika Szorosban, Nauta közelében, hogy képmutató
hazugság mögé rejtőzve, aljas csalárdsággal kalóz módjára
megcsáklyázzák az Eva folyami szállítóeszközünket, és azután
állati kegyetlenséggel kielégítsék könyörtelen vágyaikat, nem
tudván, hogy te a belőlük bűnös gerjedelmet kiváltó
szépségedet nagylelkűen, kizárólag Peru hős katonáinak
szentelted.
EMLÉKEZETÜNKBEN ÖRÖKKÉ ÉLŐ Olga Arellano
Rosaura, felejthetetlen Brazilka, ezek a katonák, a te katonáid
nem felejtenek el téged. A mi Amazóniánk legzordabb
zugaiban, a szakadékokban, ahol a maláriát terjesztő
anopheles a leghatalmasabb úr, az erdő legfélreesőbb
tisztásain, ahol a Perui Szárazföldi Hadsereg a jelenlétével
bizonyítja és védelmezi függetlenségünket, s ahová Te habozás
nélkül elmentél, mit se törődve a rovarokkal, a betegségekkel,
a kényelmetlenségekkel, s elvitted szépségednek és őszinte,
mindenkit magával ragadó jókedvednek ajándékát Peru
őrzőinek; ott azokon a helyeken most is vannak férfiak, akik
könnyekkel a szemükben, a Te szadista gyilkosaid elleni
dühtől feszülő kebellel gondolnak rád. Ők sohasem fogják
elfelejteni a Te barátságodat, kedves csipkelődéseidet és azt a
Rád annyira jellemző módot, ahogyan megosztottad velük a
tábori élet megpróbáltatásait, amely, hála Neked, tiszteseink
és közkatonáink számára egyre elviselhetőbb és kellemesebb
lett.
EMLÉKEZETÜNKBEN ÖRÖKKÉ ÉLŐ Olga Arellano
Rosaura, felejthetetlen Brazilka, ahogyan mi neveztünk el
téged arról a testvéri országról, ahol éltél, s ahová fiatalkori
nyughatatlanságod vitt el, pedig – ezt le kell szögeznünk –
nem volt benned egy csöpp vér, nem volt egyetlen szál hajad
se, ami ne lett volna perui.
Tudnod kell, hogy az Amazónia– szerte szolgálatot teljesítő
búskomor katonák mellett megsiratnak téged és felidézik
emlékedet társnőid és társaid is, mindazok, akik együtt
dolgoztak veled a Helyőrségek, Határ– és Egyéb Állomások
Hölgyvendég Szolgálatában, amelynek az Itaya partján fekvő
Szállítmányozási és Ellátó Központjában mindenkor egy
gyönyörű, pompázatos virágszál voltál, amely gazdaggá tette,
és illatossá varázsolta azt a helyet, és siratunk mindnyájan,
akik csodáltunk, tiszteltünk és szerettünk Téged
kötelességtudásodért, kimeríthetetlen jókedvedért,
bajtársiasságodért, együttműködési készségedért és
megannyi, téged ékesítő erényedért. Erőt véve könnyeimen,
mindannyiunk nevében el akarom mondani neked, hogy
áldozatod nem volt hiábavaló: a Te kegyetlenül kiontott fiatal
véred lesz az a szent kötelék, amely mostantól kezdve még
erősebben összeköt bennünket, és az a példa, amely vezetni és
ösztönözni fog bennünket nap mint nap, hogy ugyanolyan
tökéletességgel és önfeláldozással teljesítsük kötelességünket,
ahogyan Te tetted. És végül saját nevemben hadd mondjak
Neked köszönetet lelkem legmélyéből, tiszta szívemből a
szeretet és megértés megannyi jeléért, azokért a meghitt
pillanatokért, amelyeket sohase fogok elfelejteni.
EMLÉKEZETÜNKBEN ÖRÖKKÉ ÉLŐ Olga Arellano
Rosaura, Felejthetetlen Brazilka: NYUGODJ BÉKÉBEN!
 A nautai támadás krónikája

A Cocamai Kacika Szorosban történt bűntény percről

percre: vér, szenvedély, hullagyalázó szadizmus és
fékevesztett indulatok
A Kelet a nyilvánosság előtt óhajtja kifejezni hálás
köszönetét Juan Amézaga Riofríónak, a Polgárőrség
ezredesének, az V Rendőrségi Körzet parancsnokának,
valamint a Bűnügyi Rendőrség (PBR) loretói főfelügyelőjének,
Federico Chumpitaz Fernándeznek – akiknek a hatáskörébe
tartozik a nautai tragikus események kivizsgálása – , amiért a
legnagyobb készséggel, sok órát feláldozva értékes idejükből,
hozzáférhetővé tették számunkra a fenti eseményekről ez
ideig rendelkezésre álló információkat. Szeretnénk itt például
állítani a Rendőrség ezen kiváló vezetőinek a szabad és
demokratikus sajtó iránt megnyilvánuló együttműködési
készséget, amelyet a megye többi hatóságainak is követniük
kellene.
(A Szerkesztőség)

A requenai összeesküvés
Ahogy a nautai események nyomozása előrehalad, egyre
több olyan tényező válik ismeretessé, amely megkérdőjelezi
azokat az első feltevéseket, amelyeket a sajtó és a rádió tett
közzé a történtekről. Így, percről percre gyengül az az állítás,
hogy a nautai támadás és Olga Arellano Rosaura, alias
Brazilka halála és keresztre feszítése egy „vér általi megtisztító
áldozat” rítusa volt, amelyet a Bárka Testvérisége rendelt el,
mely szektának a hét személy csupán eszköze volt. Ily módon
egyre inkább bebizonyosodik kollégánk, Germán Láudano
Rosales szenvedélyes kampányának igazsága, amelyet a Sinchi
Hangja című műsorában folytat a Bárka Testvériségének
védelmében, egyszersmind visszautasítva, mint valótlant, a
tetteseknek azt a vallomását, hogy Francisco Testvér
parancsának engedelmeskedtek. Úgy tűnik, hogy a tények
alátámasztják Sinchinek azt a feltételezését, miszerint a fent
említett vallomás csak ravasz csel a letartóztatottak részéről,
hogy enyhítsék vétküket. Úgyszintén az első kihallgatások,
amelyeknek a vádlottakat alávetették Iquitosban tegnap
érkeztek vízi úton Nautából, ahol január másodika óta voltak
letartóztatásban – , lehetővé tették a Polgárőrség és a PBR
illetékesei számára, hogy elejtsék a másik, közszájon forgó
feltételezést, amely szerint a nautai támadás az adott pillanat
sugallatának és az alkohol rossz tanácsának volt az
eredménye, és minden kétséget kizáróan bebizonyítsák, hogy
a támadást jó előre kitervelték a legapróbb és
leghátborzongatóbb részletekig.
Úgy tűnik, hogy mindez körülbelül tizenöt nappal a baljós
dátum előtt kezdődött, egy társasági összejövetelen – nem
pedig vallási összejövetelen, mint ahogy állították – , amelyet
a legártatlanabb szándékkal rendeztek a lendületesen fejlődő
Requena községben, baráti körben. Az ünnepség állítólag
december 14– én zajlott le a község volt bírójának, Teófilo
Moreynak a házában, abból az alkalomból, hogy a házigazda
az ötvenegyedik születésnapját ünnepelte. A lakomán,
amelyen az összes vádlott részt vett (Artidoro Soma,
huszonhárom éves; Nepomuceno Quilca, harmincegy éves;
Cuifás Sancho, huszonnyolc éves; Fabio Tapayuri, huszonhat
éves; Fabriciano Pizango, harminchét éves és Renán Márquez
Curichimba, huszonkét éves), jó néhány pohár italt
fogyasztottak el, amitől az összes fent nevezett egyén ittas
állapotba került. Az említett ünnepség alatt történt, hogy
maga Teófilo Morey, a volt bíró – aki Requenában közismert a
vérmes természetéről, a jó ételek és a szeszes italok iránti
vonzalmáról és hasonlókról – vetette fel néhány vádlott– társa
vallomása szerint az ötletet, hogy fogjanak el egy hölgyvendég
különítményt, amikor az éppen útban van valamelyik katonai
tábor felé, és erőszakkal szerezzék meg maguknak a rossz útra
tért nők kegyeit. (Olvasóink bizonyára emlékeznek rá, hogy
eleinte a támadók azt állították, hogy a támadás ötlete a
requenai Bárka egyik éjszakai miséjén született meg, amikor is
sorshúzás útján kijelölték a hét „testvért” annak a feladatnak a
végrehajtására, amit a jelenlevők együttesen, ahogy mondták,
több mint százan határoztak el.) A többi vádlott nagy
helyesléssel és lelkesedéssel fogadta az ötletet. Mindannyian
beismerték, hogy igen gyakran szoktak beszélgetni a
hölgyvendégekről az összejöveteleiken, több ízben írásbeli
tiltakozást nyújtottak be a Szárazföldi Hadsereg
parancsnokságához, követelve, hogy engedélyezzék az említett
rosszéletű nők számára, hogy mindazokban az amazóniai
falvakban, amelyeken átvonulnak, fogadhassanak polgári
ügyfeleket is, sőt egy alkalommal más requenai fiatalokkal
együtt küldöttségben jártak a Santa Isabel– i tengerészeti
támaszpont parancsnokánál, aki földijük volt, hogy
tiltakozásuknak adjanak hangot, amiért a Fegyveres Erők,
szerintük törvényellenesen, kizárólagos jogot formál ezekre a
pillangó– különítményekre. Ezeknek az előzményeknek az
ismeretében érthető, hogy Morey, a volt bíró javaslatát, amely
alkalmat kínált visszafojtott vágyaik kielégítésére, a
letartóztatottak örömujjongással és tomboló lelkesedéssel
fogadták. Mind ez ideig nem sikerült kideríteni, hogy a hét
összeesküvő Francisco Testvér követője volt– e, és hogy
gyakran részt vett– e a requenai Bárka titkos szertartásain,
ahogyan ezt állították, vagy pedig mindez teljesen valótlan,
amint ezt a szekta több apostola leszögezte azokban a
nyilatkozatokban, amelyeket rejtekhelyükről küldtek a
sajtónak, s amelyeket maga Francisco Testvér is aláírt (lásd a
3. oldal, harmadik és negyedik hasáb). Azt beszélik, hogy a hét
barát ott rögtön az összejövetelen körvonalazta az első
terveket, és megegyeztek abban, hogy nemtelen szándékukat
Requenától távol valósítják meg, hogy ne ejtsenek foltot a falu
jó hírnevén, és hogy nyomozás esetén hamis nyomra vezessék
a hatóságokat. Ugyancsak elhatározták, hogy fondorlatos
módon kipuhatolják a legközelebbi hölgyvendég–
különítmények Nautába vagy Bagazánba érkezésének
időpontját, mivel már kezdettől fogva e helységek környékét
tartották a legalkalmasabbnak a rajtaütés végrehajtására.
Maga Morey, a volt bíró ajánlkozott, hogy megszerzi az erre
vonatkozó adatokat, kihasználva azokat a szoros
kapcsolatokat, amelyeket hivatali megbízatása révén a Santa
Isabel– i támaszpont tisztjeivel tartott fenn.
A vádlottak munkához láttak, és a későbbi két– három
összejövetel során tökéletesítették tervüket. Teófilo Moreynak
különböző fortélyokkal valóban sikerült kiszednie Germán
Uriostéból, a Haditengerészet főhadnagyából, hogy egy hat
hölgyvendégből álló, Iquitosból induló folyami különítmény
január első napjaiban végig fogja látogatni a nautai, bagazáni
és requenai állomásokat, és hogy a Nautába való
megérkezésének időpontját másodikára, a déli órákra tűzték
ki. Az említett hét egyén ismét összegyűlt az egykori bíró
házában, elvégezték bűnös tervükön az utolsó simításokat is,
és elhatározták, hogy a különítményt Nauta környékén ejtik
csapdába, így elhitetik az áldozatokkal és a rendőrséggel, hogy
a szexuális gaztett elkövetői ennek a történelmi nevezetességű
helységnek a lakosai voltak. Feltehetőleg ekkor fogamzott meg
bennük az a gondolat, hogy a rajtaütés helyének a közelében
megtévesztésül egy keresztet fognak hagyni, rajta egy
felszögezett állattal, hadd higgyék azt az emberek, hogy a
gaztett a nautai Bárka „testvéreinek” műve volt. Ennek
érdekében magukhoz vették a szükséges szögeket,
kalapácsokat, és nem is gyanították – ők legalábbis ezt állítják
– , hogy a véletlen szörnyű módon segíteni fogja tervüket, és
nem egy állatot, hanem egy szép, fiatal örömlány testét kínálja
fel nekik a keresztre feszítéshez. A hét egyén elhatározta, hogy
két csoportra oszlik, és mindegyikük más és más
magyarázatot fog adni családjának és ismerőseinek arra
vonatkozóan, hogy miért hagyja el Requenát. Így hát az első
csoport, amelynek tagjai Teófilo Morey, Artidoro Soma,
Nepomuceno Quilca és Renán Márquez Curichimba voltak,
december 29– én elhagyta a falut egy segédmotoros csónakon,
amely a fent nevezettek közül az elsőnek a tulajdonát képezte,
és mindenkivel elhitették, hogy a Carahuite tó felé indulnak,
mert ott akarják tölteni az év végi ünnepeket, az orsóhal– és a
gumitanahalászat egészséges sportjának szentelve idejüket. A
másik csoport – Caifás Sancho, Fabio Tapayuri és Fabrizio
Pizango – csak január elsején hajnalban indult el a Fabrizio
Pizango tulajdonát képező lélekvesztővel, azt mondván
ismerőseinek, hogy Bagazán felé indulnak vadászatra, ahol
nemrégiben felfedeztek egy jaguárcsordát, amely a falutól
nem messze garázdálkodik.
Pontosan úgy, ahogy eltervezték, a két csoport elindult a
folyón lefelé Nauta irányába, de nem kötöttek ki, hanem
elhaladtak a falu mellett, ugyanígy Bagazán mellett is, mivel
az volt a céljuk, hogy észrevétlenül eljussának egy bizonyos
ponthoz, ami körülbelül három kilométernyire van a mi
hatalmas tenger– folyónk, az Amazonas megszületésének
helyétől, azaz a Cocamai Kacika Szoroshoz, ami egy legenda
nyomán kapta a nevét, miszerint azon a helyen, esős napokon
látni lehet, amint a part közelében lebeg don Manuel Pacaya
szelleme, a híres cocamai kacikáé, a pioníré, aki 1840. április
30– án a Maranón és az Ucayali találkozásánál lerakta Nauta
haladó községének az alapjait. A hét vádlott azért választotta
épp ezt a helyet, annak ellenére, hogy az említett babona
néhányukban félelmet ébresztett, mert a folyómeder egy
részét kitöltő buja vegetáció igen alkalmasnak mutatkozott
azon céljuk eléréséhez, hogy észrevétlenek maradjanak. A két
csoport január elsején alkonyatkor találkozott a Cocamai
Kacika Szorosban, tábort ütöttek, és az éjszakát rögtönzött
mulatsággal töltötték. Mert bölcs előrelátással nemcsak
revolvereket, karabélyokat, szögeket és takarókat vittek
magukkal az útra, hanem fejenként egy– egy üveg
ánizspálinkát és sört is, amitől lerészegedtek, s közben
bizonyára erősen felindultan összevissza fecsegtek, és szinte
önkívületbe estek az elkövetkező napra gondolva, amely majd
szemtanúja lesz beteges fondorkodásaik és vágyaik
beteljesülésének.

Kalóztámadás a Cocamai Kacika Szorosban

A hét személy már kora reggeltől éberen figyelte a fák
tetejéről az Amazonas vizét. Erre a célra előre beszereztek egy
prizmás távcsövet, amit kézről kézre adtak, hogy jobban
lássák a folyót. Itt töltötték a nap jó részét, mivel csak délután
négy órakor pillantotta meg a távolban Fabio Tapayuri a zöld–
piros színű Eva hajót, amely a tenger– folyó sárga vizén
közeledett áhított rakományával. Azonnal hozzáláttak ravasz
tervük végrehajtásához. Négyen közülük – Teófilo Morey,
Fabio Tapayuri, Fabriziano Piano és Renán Márquez
Curichimba – elrejtették a segédmotoros csónakot a parti
bozótban, és maguk is ott maradtak megbújva, míg a többiek,
Artidoro Soma, Nepomuceno Quilca és Caifás Sancho
csónakba szálltak, és elindultak a folyó közepe felé, hogy ott
eljátsszák ravaszul kiagyalt színjátékukat. Mivel az Éva
nagyon lassan haladt, sikerült a közelébe jutniuk, és akkor
Soma és Quilca integetni és kiabálni kezdtek, segítséget kértek
Caifás Sancho számára, akinek, mint mondták, sürgős orvosi
beavatkozásra van szüksége egy viperamarás miatt. Carlos
Rodríguez Saravia főtörzsőrmester, amikor meghallotta
kiáltozásukat, leállíttatta a motort, és felvitette a beteget az
Eva fedélzetére (mivel a hajón rendelkezésre állnak különféle
gyógyszerek), azzal a dicséretre méltó szándékkal, hogy
segítséget nyújtson a szimuláns Caifás Sanchónak.
Amint az említett fortély segítségével sikerült feljutniuk a
fedélzetre, ledobták békés álarcukat, előrántották a titokban
magukkal vitt revolvereiket, és fenyegetéssel kényszerítették
Rodríguez Saravia tiszthelyettest és négy emberét, hogy
engedelmeskedjenek a parancsaiknak. Eközben Artidoro
Soma arra kényszerítette a hat hölgyvendéget (Luisa Cánepa,
Csöcsös; Juana Barbichi Lu, Sandra; Eduviges Lauri,
Eduviges; Ernesta Sipote, Loreta; Maria Carrasco Lunchu,
Virág és a szerencsétlen Olga Arellano Rosaura, a Brazilka) és
Juan Riverát, Szemölcsöt, a csoport vezetőjét, hogy a
kabinjaikban maradjanak bezárkózva, Nepomuceno Quilca és
Caifás Sancho pedig trágár szitkokkal és életveszélyes
fenyegetésekkel arra kényszerítette az Éva legénységét, hogy
indítsák be újra a motort, és irányítsák a hajót a Szoros felé,
ahol a banda többi tagja állt lesben. Miközben ilyen
körülmények között végrehajtották a támadók által előírt
manővereket, a találékony Isidoro Ahuanari Leiva
kormányosnak sikerült egy leleményes hazugsággal
(szervezete természetes szükségletére hivatkozva) egy percre
elhagyni a fedélzetet, bement a rádiós fülkébe, és leadott egy
kétségbeesett SOS jelzést a nautai támaszpontnak, és bár az
nem értette pontosan az üzenetet, elhatározta, hogy azonnal
elindít a folyón lefelé egy csónakot egy révkalauzzal és két
katonával, hogy megnézzék, mi történt az Évával. A hajó
eközben horgonyt vetett a Cocamai Kacika Szorosban, a
stratégiailag kiválasztott helyen, ahol a sűrű bozót félig–
meddig eltakarta, ezért a folyó közepétől nehezen vehették
észre a mi tenger– folyónkon közlekedő halászcsónakok és
motorosok.

A gyáva orvtámadás: erőszak és sebesültek

A gonosztevők matematikai pontossággal hajtották végre
machiavellisztikus tervük akcióit, egyiket a másik után.
Amikor a hajó már benn volt a Cocamai Kacika Szorosban, a
parton maradt négy ember sietve fölment a fedélzetre, és
három bűntársukkal együtt kíméletlenül megkötözték
Rodríguez Saravia tiszthelyettest és a legénység négy tagját,
szájukat fölpeckelték, durván lelökdösték a hajófenékre, és ott
bezárták őket, majd minden teketória nélkül közölték, hogy a
Bárka parancsára jöttek példás büntetést kiróni a
Hölgyvendég Szolgálat bűnös tevékenységéért. A hét kalóz –
akiken az áldozatok vallomása szerint erősen alkoholos
állapot és ideges reszketés volt észlelhető – azonnal a bezárt
hölgyvendégek kabinjai felé indult, hogy kielégítse zabolátlan
vágyait. Ekkor történt az első véres esemény. Amikor a
támadók bűnös szándéka kiderült, a kalandornők erőteljes
ellenállást tanúsítottak, követték a derék Juan Rivera,
Szemölcs példáját, aki nem ijedt meg, hanem mit se törődve
alacsony termetével és testi gyengeségével, fejjel nekirontott a
kalózoknak, ütött, rúgott, lehordta őket aljas eljárásukért, de
sajnos Don Quijote– i küzdelme nem tartott sokáig, mivel
nagyon hamar leütötték, revolveraggyal ütötték– verték, és
addig rugdalták a földön, míg teljesen szétverték az arcát.
Hasonló sorsra jutott Luisa Cánepa, alias Csöcsös, aki szintén
rendkívüli bátorságról tett tanúságot, férfi módra szállt
szembe az emberrablókkal, karmolt, harapott, míg végül olyan
kegyetlenül megverték, hogy elvesztette az eszméletét. Amikor
végre megtörték az eltévelyedett nők ellenállását, a kalózok
lövésre emelt revolverrel és karabéllyal arra kényszerítették
őket, hogy elégítsék ki bűnös vágyaikat, s ehhez a támadók
mindannyian kiválasztottak maguknak egy– egy áldozatot, de
ekkor ádáz ökölharc tört ki közöttük, ugyanis valamennyien a
szerencsétlenül járt Olga Arellano Rosaurát akarták, aki végül
is Teófilo Moreynek jutott, annak idős korára való tekintettel.

Lövöldözés és megmenekülés: a szép hölgyvendég halála

Miközben a hét személy erőszakban tobzódva ünnepelte
nagy orgiáját, a nautai támaszpontról kiküldött csónak
átkutatta a folyó nagy részét, de nem sikerült az Eva nyomára
akadnia, s már éppen visszafordulni készült, amikor csodával
határos módon a lebukó nap sugarai megcsillantak a Cocamai
Kacika Szoros fái között a hajó piros és zöld színein. A csónak
azonnal elindult a hajó felé, de a legénység legnagyobb
megdöbbenésére, golyózápor fogadta, és az egyik golyó
megsebesítette Felicio Tanchiva közlegény bal combját és
ülepe alsó részét. Amint a katonák magukhoz tértek a hirtelen
meglepetéstől, viszonozták a tüzet, néhány perces lövöldözés
kezdődött, és ekkor kapott halálos sebet – a boncolás
megállapítása szerint a katonák golyóitól – Olga Arellano
Rosaura, a Brazilka. A katonák látván, hogy hátrányosabb
helyzetben vannak, úgy döntöttek, hogy visszamennek
Nautába erősítésért. A bűnözők a bekövetkezett haláleset
miatti páni rémületükben teljesen összezavarodtak, amikor
észrevették, hogy a járőr eltávolodik. Úgy tűnik, Teófilo Morey
volt az első, aki visszanyerte lélekjelenlétét, és arra buzdította
cimboráit, hogy őrizzék meg nyugalmukat, hiszen amíg a járőr
visszaérkezik Nautába, addig nekik nemcsak a menekülésre
lesz elegendő idejük, hanem arra is, hogy befejezzék tervüket.
Ekkor történt, hogy valaki – nem sikerült megtudni, kicsoda:
egyesek szerint maga Morey, mások szerint Fabián Tapayuri –
azt javasolta, hogy állat helyett a Brazilkát szögezzék a
keresztre. A gonosztevők hozzáláttak véres szándékuk
megvalósításához, kidobták a partra Olga Arellano holttestét,
és hogy időt nyerjenek, elhatározták, hogy nem ácsolnak
keresztet, hanem valamelyik fát fogják erre a célra
felhasználni. Éppen hátborzongató teendőjükkel foglalkoztak,
amikor négy, katonákkal teli csónak jelent meg a láthatáron. A
gonosztevők azon nyomban elmenekültek, bevették magukat a
bozót közé. Mindössze kettőt Nepomuceno Quilcát és Renán
Márquez Curichimbát – sikerült közülük azonnal elfogni.
Amikor a katonák fölmentek az Eva fedélzetére, iszonyatos
látvány fogadta őket: félmeztelen és halálra rémült nők
futkároztak föl s alá hisztérikus állapotban, néhányuk
(Csöcsös) arcán és testén kegyetlenkedés nyomai, és egy kicsit
távolabb, néhány lépésnyire a parttól Olga Arellano Rosaura
gyönyörű teste egy lupuna törzsére felszögezve. A
szerencsétlent a lövöldözés kezdetén találták el a golyók,
amelyek nemes szerveket értek, a szívet és az agyat, és azonnal
kioltották az életét. A boldogtalant levették a fáról, kendőkkel
letakarták, és a többi áldozat iszonyú rémülete és őrjöngő
zokogása közepette felvitték a hajóra.
Rodríguez Saravia főtörzsőrmester és a hajó legénysége,
mihelyt kiszabadultak, rádión értesítették a történtekről
Nautát, Requenát és Iquitost, és a körzet valamennyi
állomása, tengerészeti támaszpontja és helyőrsége azonnal
megindította a nagyarányú hajtóvadászatot az öt szökevény
ellen. Huszonnégy óra leforgása alatt valamennyiüket
elfogták. Hárman közülük – Teofilo Morey, Artidoro Soma és
Fabio Tapayuri – még az est folyamán fogságba esett Nauta
környékén; titokban akartak belopózni a faluba, miután
átvergődtek több kilométernyi bozóton, ami összeszaggatta
ruháikat, és véresre sebezte testüket. A másik kettőt – Caifás
Sanchót és Fabriciano Pizangót – a kora hajnali órákban
fogták el, amikor a nautai kikötőből lopott csónakkal
menekültek az Ucayali folyón. Egyikük, Caifás Sancho, elég
súlyosan megsebesült, a golyó letépett a szájából egy darabot.
A támadás áldozatait átszállították Nautába, ahol Luisa
Cánepa és Szemölcs kellő orvosi ellátásban részesült;
mindketten igen nagy bátorságról és lelkierőről tettek
tanúságot nyomorúságos helyzetükben. Ott rögtön
jegyzőkönyvbe vették az áldozatok első vallomásait az átélt
szörnyű eseményekről. A szerencsétlen Olga Arellano Rosaura
holttestét a hatósági eljárás miatt csak 4– én lehetett
Iquitosba szállítani, ami légi úton, a Delila hidroplánnal
történt, és a földi maradványok elkísérésére, valamint az első
nyomozás lefolytatására Nautába utazott az akkoriban még
csak Pantaleón Pantoja úr néven ismert személy. A többi
hölgyvendég folyami úton tért vissza Iquitosba, az Éva nevű
hajóval, amely nem rongálódott meg számottevően a támadás
során, a hét letartóztatottat még két napig Nautában tartották,
és a hatóságok alapos kihallgatásnak vetették alá őket. Tegnap
érkeztek Iquitosba erős őrizet alatt, a Perui Légierők egy
hidroplánján, és jelenleg a Sargento Lores utcai központi
börtön zárkáiban vannak, ahol minden bizonnyal még sok
időt fognak eltölteni gyáva és aljas tettük miatt.

Hányatott és botrányos volt az elhunyt hölgyvendég élete

1936. április 17– én született az akkoriban még
jelentéktelen Nanay faluban (akkor még nem volt meg a
fürdőhelyet Iquitosszal összekötő műút), anyja Hermenegilda
Arellano Rosaura asszony, apja ismeretlen. Ugyanazon év
május 8– án keresztelték meg a punchanai templomban, a
keresztségben az Olga nevet és anyja két vezetéknevét kapta.
Az anya Nanayban dolgozott, a környék lakói, akik még
emlékeznek rá, azt mesélik, hogy sokféle munkát végzett,
cselédeskedett a punchanai tengerészeti támaszponton, a
község kocsmáiban és vendéglőiben, de mindenhonnan
elbocsátották az ital iránt táplált szenvedélye miatt, ami olyan
hatalmas volt, hogy, amint mesélik, mindennapos látvány volt
a Piás Hermész alakja, ezt a gúnynevet ragasztották rá, ahogy
az emberek kacagása közepette végigtántorog a falun,
kislánya, Olgácska kíséretében. Nyolc– vagy kilencéves
lehetett a leányka, amikor kissé rámosolygott a szerencse,
mivel Piás Hermész eltűnt Nánayból, magára hagyta a
védtelen gyereket, akit aztán a jószívű hetednapos adventisták
befogadtak az árvaházukba, amely a Samanez Ocampo és a
Napo utca sarkán volt, ahol ma már csak a templom áll. A
szegény kislány, aki addig úgy nevelkedett, mint egy elvadult
kis állat, mocsokban és tudatlanságban, itt, ebben az
intézetben kapta meg az alapvető ismereteket, megtanult
olvasni, írni, számolni, és szerény, de egészséges és tiszta
életet élt, amit a felekezet szigorú erkölcsi előírásai
szabályoztak. („A kisasszony viselt dolgaiból ítélve, azok az
előírások bizonyára nem voltak olyan szigorúak, mint ahogy
mondják”, jegyezte meg a rá jellemző szigorúsággal egyik
szerkesztőnknek egy nemrégiben még a hadsereg kötelékébe
tartozó katolikus pap, aki híres az Iquitosban meghonosodott
számos protestáns felekezet elleni, mindig maróan gúnyos
prédikációiról, és aki arra kért bennünket, hogy ne áruljuk el a
nevét.)

Egy fiatal misszionárius tragédiája

„Nagyon jól emlékszem rá” – mondta az adventista
lelkipásztor, Abraham MacPherson tiszteletes, aki az árvaház
vezetője volt abban az időben, amikor még ott lakott a fiatal
Olga Arellano Rosaura. – Vidám, gyors felfogású és éles eszű,
barna bőrű kislány volt, engedelmesen megfogadta tanítóinak
és felügyelőinek intelmeit, és nagyon sokat vártunk tőle. A
vesztét kétségtelenül az a rendkívüli testi szépség okozta,
amellyel a természet már serdülő korában megáldotta. De
végül is, ahelyett, hogy szomorú és keserű dolgokon
töprengenénk, amelyek senkinek se válnak javára, és nem
vezetnek semmi jóra, inkább imádkozzunk érette, és okuljunk
az ő esetéből, hogy megjobbítsuk saját életünket.” Abraham
MacPherson tiszteletes burkoltan egy olyan esetre célzott,
amely annak idején nagy port vert fel Iquitosban: a szép,
tizenöt éves Olga Arellano Rosaurának a hetednapos
adventisták árvaházából történt, szenzációszámba menő
szökésére, amelyet egyik felügyelőjével követett el, a fiatal
adventista lelkipásztorral, ifj. Richard Jay Pierceszel, aki
azokban a napokban érkezett Iquitosba távoli hazájából,
Észak– Amerikából, hogy itt kezdje meg misszionáriusi
hivatása gyakorlását. A kaland tragikus véget ért, mint
ahogyan bizonyára a Kelet olvasói közül sokan emlékeznek rá,
hiszen ehhez az újsághoz – már akkor is ez volt a
legtekintélyesebb napilap Iquitosban – küldte el a meggyötört
misszionárius a loretói közvélemény megbocsátásáért
könyörgő levelét, mielőtt véget vetett volna életének,
kétségbeesetten a lelkifurdalástól, amiért nem tudott
ellenállni Olgácska ifjúi szépségének, és San Juan falu
közelében felakasztotta magát egy vízipálmára. (A Kelet 1949.
szeptember 20– án teljes terjedelmében közölte a lelkipásztor
félig angolul, félig spanyolul írt levelét.)

A viharos élet tobogánja

Ezután a korai és szerencsétlenül végződött érzelmi kaland
után Olga Arellano Rosaura elindult a rossz erkölcs és a
viharos élet lejtőjén, amiben kétségtelenül szerepe volt
elbűvölő megjelenésének és végtelenül rokonszenves
egyéniségének. Attól az időtől kezdve bájos alakja
rendszeresen látható volt Iquitos éjszakai mulatóiban, a Mao–
Maóban, a Vadonban és az azóta már megszűnt
bűnbarlangban, a Gyönyörök Kertjében, amelyet a hatóságok
annak idején kénytelenek voltak bezárni, mivel
bebizonyosodott, hogy a fent nevezett mulató, a nevéhez
híven, találkaház volt, ahol délután négy és hét óra között az
iquitosi középiskolák diáklányai vesztegették el erényüket. A
tulajdonos, a szinte már legendás Humberto Sipa, alias
Taknyos, jó néhány hónapot töltött börtönben, de később
sikeres karriert futott be az üzleti élet eme területén, ahogy ez
mindenki által ismeretes. Természetesen hosszú lenne a bájos
Olga Arellano Rosaura egész érzelmi életútját fölvázolni,
azokban az években a szóbeszéd és a pletyka
megszámlálhatatlan pártfogót és tehetős barátot tulajdonított
neki, közülük jó néhány házasember volt, a lány azonban nem
átallott a nyilvánosság előtt is mutatkozni velük. Az egyik
ilyen ellenőrizhetetlen híresztelés azt állítja, hogy 1952 végén
a megye akkori rendőrfőnöke, Miguel Torres Salamino úr
tapintatosan eltávolította Olgácskát Iquitosból, az ok az a
szenvedélyes szerelem volt, amelyet a rossz útra tért Olgácska
iránt táplált a rendőrfőnök egyik fia, Miguelito Torres
Saavedra mérnökhallgató, akinek a Quistococha lagúna
szennyes vizében lelt halálát sokan öngyilkosságnak
minősítették annak alapján, hogy a fiatalember a kedvese
távozása után többször is tanújelét adta elkeseredésének,
azonban a család erélyesen cáfolta ezeket a híreszteléseket.
Mindenesetre, az biztos, hogy a nyughatatlan Olgácska
elutazott a brazíliai Manaos városába, s ettől kezdve csak
annyit lehetett tudni róla, hogy ott– tartózkodása évei alatt,
ahelyett hogy megjavult volna, még jobban elzüllött, teljesen
belevetette magát a bűnös életbe, nyilvános helyeken –
találkaházakban és bordélyokban – kezdte el gyakorolni teljes
odaadással a prostitúció évezredes mesterségét.
Visszatérés a Hazába
Immár megedződve ebben a szégyenletes foglalkozásban,
Olga Arellano Rosaura, aki szebb lett, mint valaha, s akinek a
loretói lelemény azon nyomban a Brazilka ragadványnevet
adományozta, néhány évvel ezelőtt visszatért szülőföldjére,
Iquitosba, és a város ismert nőkufárja, a Belén kerületbeli
Kínai Porfirio révén szinte azonnal beállt a Hölgyvendég
Szolgálathoz, ahhoz az intézményhez, amely bűnös életű
nőket szállít a határ menti helyőrségeknek, mintha csak
szarvasmarhákat vagy használati cikkeket szállítana. De ezt
megelőzően a javíthatatlan Olgácska főszereplője volt egy
másik zajos botránynak is: a Bolognesi mozi esti előadásán, az
utolsó sorban rajtakapták, amint ölelkezett és egyéb illetlen
cselekedeteket követett el a Polgárőrség egyik hadnagyával,
akit a történtek miatt el kellett helyezni Loretóból. Amint
olvasóink bizonyára emlékeznek rá, sor került egy
tettlegességi kísérletre is a tiszt felesége részéről, aki egy
csütörtöki térzene alkalmával nekiment a Brazilkának, s a
Dísz tér gyepszőnyegén összeverekedtek, és szidalmakat
vagdostak egymás fejéhez.
Olga Arellano Rosaura, vonzó külsejének köszönhetően,
hamarosan az Itaya rossz hírű térségének hölgyvendégcsillaga
lett, és egyben szeretett barátnője a létesítmény cégvezető–
tisztviselőjének, akit tegnapig naiv módon egyszerű és
közönséges polgárnak, Pantaleón Pantoja úrnak hittünk, de
akiről sokak megdöbbenésére és ámulatára kiderült, hogy
nem kisebb személyiség, mint Hadseregünk századosa.
Ebben a városban senki előtt sem titok az a bensőséges és
szoros kapcsolat, ami az elhunyt szépség és Pantoja úr
(bocsánat), Pantoja tényleges százados között állt fenn, hiszen
gyakran lehetett látni őket a Július 28. téren, amint szorosan
egymáshoz tapadva andalogtak, vagy napnyugta után vadul
ölelkeztek a Tarapacá mólón. Azt mondják, hogy Olga
Arellano Rosaura, a csábos Brazilka, a tragédiák akaratlan
előidézője volt az oka annak a sajnálatos családi tragédiának
is, hogy Pantoja százados megcsalt felesége elutazott
Iquitosból, amely eseményt egyik munkatársunk, a város
kiváló rádióriportere hozta nyilvánosságra.

A tragikus vég
Így hát eljutottunk ennek az életnek a virágba borulásához,
amely még ifjúságának teljében, az 1959– es év második
napjának estéjén, Nauta környékén, a Cocamai Kacika
Szorosban találkozott a korai és szörnyű halállal az áruló
golyók bűne folytán, amelyeket talán megbabonázott a
szépsége, mint annyi sok férfit, és őt választották halált osztó
röppályájuk céljául. A „Modus Vivendi” Temetkezési Vállalat
első osztályú ravatalozót rendezett be az Itaya partján levő
rossz hírű helyen, és az a sok ember, aki megjelent ott, hogy
részt vegyen Olga Arellano Rosaura halotti virrasztásán, a
koporsó elé lépve, megcsodálhatta az áttetsző üveglapon
keresztül a díszgyertyák fényében tündöklő BRAZILKA
érintetlen, kreol szépségét.

A Kelet kizárólagos jogú első közlése

Francisco Testvér levele a jókhoz a rosszakról
Az alábbiakban kizárólagos jogú első közlésként
nyilvánosságra hozzuk a Szerkesztőségünkhöz tegnap este
érkezett szöveget, amit a híres– nevezetes Francisco Testvér
írt saját kezűleg, a Bárka Testvériségének prófétája és legfőbb
vezetője, aki után négy ország rendőrsége nyomoz, mível ő az
értelmi szerzője a keresztre feszítéseknek, amelyek az utóbbi
időben ezen a vidéken vérrel mocskolják be a mi szeretett
Amazóniánkat. A Kelet kezeskedik ennek a szenzációs
dokumentumnak a hitelességéért.

Az Atyának, a Szentléleknek és a FIÚNAK a nevében, AKI A

KERESZTFÁN HALT MEG, Peru és az egész világ
közvéleményéhez fordulok, hogy a JÓKAT váró ég hangjainak
engedelmével és sugallatára megcáfoljam és visszautasítsam a
ROSSZAK gonosz, hazug és minden igazságot nélkülöző
vádjait, amelyek kapcsolatba akarják hozni a BÁRKA
NŐVÉREIT ÉS TESTVÉREIT Olga Arellano Rosaura
kisasszony megerőszakolásával, halálával és halál utáni
KERESZTRE FESZÍTÉSÉVEL, ami Nauta környékén, a
Cocamai Kacika Szorosban történt. Távoli rejtekhelyemről,
ahol türelemmel viselem a KERESZTET, amit az Úr az ő
végtelen és nemes bölcsességével mért rám, távol azoktól az
istentelen kezektől, amelyek nem tudnak, és soha nem is
fognak tudni elfogni, és eltávolítani engem a Nővérek és a
Testvérek hívő, szent életű, jó népétől, a Nővérektől és a
Testvérektől, akik isteni frigyben egyesültek Isten
szeretetében és a Rossz gyűlöletében, fölemelem kezemet,
erélyesen nemet intek, és mozdulatomat kiáltással kísérem,
NEM! A Bárka Nővéreinek és Testvéreinek az a céljuk, hogy
JÓT cselekedjenek, hogy fölkészüljenek a mennybemenetelre,
amikor majd az Atya, a Szentlélek, és a FIÚ, AKI A
KERESZTFÁN HALT MEG, elhatározza, hogy ez a ROSSZ és
istentelen világ tűz és víz által pusztíttassék el, ahogy az meg
vagyon írva a Biblia JÓ könyvében, és ami hamarosan be fog
következni, így mondották nekem azok a hangok, amelyeket
hallani szoktam, s amelyek nem e világból jönnek; nem igaz,
hogy a Bárka Nővéreinek és Testvéreinek közük volt ahhoz a
gaztetthez: a ROSSZAK követték el, és most ránk akarják
hárítani, hogy bennünket tegyenek felelőssé az ő bűnükért, s
ezzel még vastagabbá és hegyesebbé tegyék SZÖGEINKET,
még érdesebbé a mi KERESZTJEINKNEK FÁJÁT. Az
Arellano kisasszony meggyilkolásával vádolt egyének közül
egyik sem tartozott soha a JÓ emberekből álló
TESTVÉRISÉGÜNK soraiba, egyikük sem vett részt még
néző– vagy kíváncsiskodóként se azokon a szertartásokon,
amelyeket a falujukban, Nautában, Bagazánban és
Requenában működő Bárkák tartottak, miként ezt a helybéli
BÁRKÁK JÓ Apostolai tudatták velem. Sohase látták a
vádlottakat azokon az összejöveteleken, amelyeket azzal a
céllal rendeztek, hogy dicsőítsék az Atyát, a Szentlelket, és a
FIÚT, AKI A KERESZTFÁN HALT MEG, bocsánatért
esedezzenek bűneik miatt, hogy megtisztult lélekkel várhassák
az UTOLSÓ PILLANATOT. A Nővérek és a Testvérek nem
gyilkolnak, nem követnek el erőszakot, nem támadnak meg
senkit, nem rabolnak, és egyedül a Rossz erőszakát gyűlölik,
mert erre tanította őket az ég az én ajkam által. Senki se tud a
szemünkre vetni egyetlen olyan tettet se, amely ellentétes
volna a jÓ– val, nem igaz, hogy a bűnt hirdetjük, miként ezt
felróják nekünk mindazok, akik üldöznek, és arra
kényszerítenek bennünket, hogy elrejtőzzünk és dúvadként
éljünk az erdők sűrűjében. De mi megbocsátunk nekik, mert
csupán egyszerű és engedelmes eszközei ők az égnek, amely
KERESZTként használja fel őket, hogy mi az örök dicsőség
halhatatlanságát nyerjük el általuk. És a szegény Olga
Arellanót, bár még nem hallotta meg a szót, mától fogva
imáinkba foglaljuk, és együtt emlegetjük mártírjainkkal és
szentjeinkkel, akik látnak, hallanak, oltalmaznak bennünket,
beszélnek velünk, és megérdemelten élvezik ott lenn az égi
békét az Atyával, a Szentlélekkel és a FIÚVAL, AKI A
KERESZTFÁN HALT MEG. FRANCISCO TESTVÉR
A Szerkesztőség megiegyzése. Valóban, az iquitosi
köztemetőben már a temetkezési szertartás alatt megjelentek
az Olga Arellano Rosaurát ábrázoló képek, amelyek hasonlóak
azokhoz, amik a Bárka többi keresztre feszítettjét, pl. a híres
moronacuchai gyermek– mártírt és Szent Ignáciát ábrázolják.

Erőszak egy loretói hírlapíró ellen (A Kelet 1959. január 6.

vezércikke)
A tegnapi számunkban kizárólagos jogú első közlésként
megjelentetett „Levél a jókhoz a rosszakról”, amit Francisco
Testvér, a Bárka „testvéreinek” vagy „keresztjeinek” vezére és
legfőbb lelki vezetője juttatott el szerkesztőségünkhöz
valahonnan az őserdőből, a titkos rejtekhelyéről, azzal a
következménnyel járt, hogy főszerkesztőnk, az ismert és
nemzetközi tekintélynek örvendő újságíró, Joaquín Andoa
ellen a Loreto megyei rendőri hatóságok minősíthetetlen
erőszakot alkalmaztak, amely a sajtószabadság áldozatainak
amúgy is terjedelmes listáját még tovább bővítette. Az történt,
hogy igazgatónkat tegnap reggel beidézte Juan Amézaga
Riofrío, a Polgárőrség ezredese, a Rendőrség V. Körzetének
(Loreto) parancsnoka, és Federico Chumpitaz Fernández, a
Perui Bűnügyi Rendőrség (PBR) főfelügyelője. A fent említett
hatóságok azt követelték, hogy árulja el, milyen módon kapta
meg a küldeményt a Kelet napilap Francisco Testvértől, akit
mint az Amazóniában történt többrendbeli keresztre feszítési
eset szürke eminenciását üldözi az igazságszolgáltatás.
Amikor főszerkesztőnk tiszteletteljesen, de határozottan azt
válaszolta, hogy egy újságíró számára a hírforrás hivatali
titkot képez, s ily módon éppoly szent és sérthetetlen, mint a
pap számára a gyónás pecsétje alatt történt közlés, a két
rendőrségi parancsnok példátlanul közönséges szitkokkal
illette Joaquín Andoa urat, még fizikai megtorlással is
megfenyegette („Majd jól megrugdosunk”, szó szerint ezt
mondták), ha nem válaszol a kérdésekre. Mivel igazgatónk
nem volt hajlandó megsérteni a szakmai etikát, nyolcórai
időtartamra, azaz este hét óráig fogva tartották a
rendőrkapitányság tömlöcében, ahonnan csak a megyei
rendőrfőnök közbenjárására engedték ki. A Kelet teljes
szerkesztősége a sajtószabadság, a hivatali titok és az
információs etika védelmében egy emberként tiltakozik e
kimagaslóan művelt ember és loretói újságíró ellen elkövetett
jogtalanság miatt, és közli, hogy táviratilag jelentette a
történteket a Perui Újságírók Országos Szövetségének és a
Perui Újságírók Országos Egyesületének, az országban
működő legmagasabb szakmai szervezeteinknek.

A Cocamai Kacika Szoros gyilkosai nem kerülnek katonai

bíróság elé
Iquitos, január 6. – Egy jól tájékozott és az V. Katonai
Körzet (Amazónia) Főparancsnokságához közel álló forrás ma
reggel megcáfolta az Iquitosban keringő makacs
híreszteléseket, amelyek szerint a hét nautai támadó ügyét
átadják a katonai törvényszéknek, hogy rövidített eljárással
hadbíróság ítélkezzen felettük. A fent említett forrás szerint a
Fegyveres Erők sohase támasztott igényt arra, hogy rábízzák a
bűnözők elleni eljárás lefolytatását és az ítélet meghozatalát,
így tehát a vádlottakat a polgári igazságszolgáltatás rendes
eljárásának fogják alávetni.
A megcáfolt hír eredete feltehetően az a kérvény volt, amit
Pantaleón Pantoja, a Hadtápparancsnokság századosa –
akinek tevékenysége közismert ebben a városban – nyújtott
be a Szárazföldi Hadsereg legmagasabb fórumaihoz,
javasolva, hogy a katonai törvényszék követelje magának a
nautai támadásért felelős személyek perének lefolytatását és
az ítélet kiszabását, azzal az indokkal, hogy az Eva nevű hajó
és legénysége a Haditengerészet kötelékébe tartozik, és az
örömlány– különítmény is egy katonai szervezet része,
tudniillik a hírhedett Hölgyvendég Szolgálaté, amelynek ez a
bizonyos tiszt a vezetője. A Fegyveres Erők elutasította
Pantoja százados „megalapozatlan” kérését – ezt a kitételt
használta a bennünket tájékoztató személy azzal az
indoklással, hogy az Eva szállítóhajó és legénysége, amikor
áldozatul esett a támadásnak, nem katonai, hanem szigorúan
polgári jellegű feladatot hajtott végre, és hogy az úgynevezett
Hölgyvendég Szolgálat nem katonai intézmény, semmiképpen
sem tartható annak, hanem polgári és üzleti vállalkozás,
amelynek a Hadsereggel csupán esetleges és eltűrt, de
hivatalosan sohasem támogatott kapcsolata volt. Hírforrásunk
még azt is közölte, hogy ezzel kapcsolatban jelenleg
folyamatban van egy kellő tapintattal folytatott vizsgálat, amit
maga a Szárazföldi Hadsereg Vezérkara rendelt el az említett
Hölgyvendég Szolgálat ellen, annak érdekében, hogy
tisztázzák az intézmény eredetét, összetételét, működését,
hasznosságát, hogy eldöntsék, nem ütközik– e törvénybe a
létezése, és hogy szükség esetén megállapítsák a felelősség
kérdését, és alkalmazzák a szervezetre vonatkozó büntető
rendelkezéseket.

– Ó, már fölkeltél, fiacskám – tölti az éjszakát riadt

nyugtalanságban Leonor asszony, álmában egy svábbogarat
megevett egy egér, azt megette egy macska, azt megette egy
óriásgyík, azt megette egy jaguár, azt keresztre feszítették, és a
tetemét felfalták a svábbogarak; hajnalban kel, a
félhomályban a kezét tördelve sétál le s föl a szalonban, és
amikor meghallja, hogy hatot üt az óra, bekopog Panta
hálószobája ajtaján. – Hogyan, megint az egyenruhádat vetted
föl?
– Egész Iquitos látott már egyenruhában, mama – állapítja
meg, hogy a zubbony kifakult, és hogy a nadrág lötyög rajta,
nézi magát elölről, hátulról a tükörben, és szomorodik el
Pantita. – Nincs értelme tovább folytatni ezt a Pantoja úrról
szóló komédiát.
– Ezt a Hadseregnek kellene eldöntenie, nem neked –
cseréli össze a konyha kulcsait, önti a pohár mellé a tejet, veszi
észre Leonor asszony, hogy kint felejtette a kenyeret, és nem
képes megakadályozni, hogy a tálca remegjen a kezében. –
Gyere, igyál legalább egy kis kávét! Ne menj el üres
gyomorral, ne makacskodj, mint egy öszvér!
– Jól van, de csak egy fél csészével – megy át nagy
nyugalommal az ebédlőbe, teszi a sapkáját és a kesztyűjét az
asztalra, ül le, iszik apró kortyokkal Panta. – Ugyan már, adj
egy puszit! Ne vágj ilyen képet, mamikám, még rám ragasztod
a szorongást!
– Egész éjszaka szörnyű lidérces álmaim voltak – dől le a
heverőre, emeli a kezét a szájához Leonor asszony, hangja
rekedt és elkínzott. – Most mi lesz veled, Panta? Mi lesz
velünk?
– Nem lesz semmi baj – vesz ki a pénztárcájából néhány
solt, dugja Leonor asszony pongyolájának a zsebébe, nyitja ki
a zsalugátert, nézi a munkába igyekvő embereket, a
tányérjával és furulyájával már készenlétben álló sarki vak
koldust Panta. – És különben is, ha lesz valami, az se érdekel.
– Hallottátok a rádióban? – hanyatlik hátra a
megdöbbenéstől a taxi ülésén, hallja, amint a sofőr felkiált, és
azt hajtogatja: lehetetlen, micsoda szerencsétlenség, aztán
fizet, száll ki a taxiból, megy be Pantilandba, vágja be a kaput,
és üvölt Iris. – Elfogták Francisco Testvért! A Napo mellett
bujkált, Mazán közelében. Jaj, de sajnálom! Ki tudja, mit
fognak csinálni vele!
– Nem bántam meg semmit, amit megtettem – látja kijönni
a házból a sírkőfaragót és Alicia férjét, nézi az elhaladó
autókat, a hónuk alatt könyveket szorongató egyenruhás
kisfiúkat, egy lottószelvényeket árusító öregasszonyt, érzi
magát mindezektől távol, gombolja be zubbonyát Panta. – A
lelkiismeretem szerint cselekedtem, és ez is hozzátartozik a
katona kötelességeihez. Bármi is jön, szembenézek vele. Bízzál
bennem, mama!
– Mindig is bíztam benned, fiacskám – keféli le, igazítja
meg Panta ruháját, törölgeti meg a cipőjét, tárja ölelésre a
karját, csókolja meg, szorítja magához a fiát, néz a régi kép
nagy bajuszú férfiaira Leonor asszony. – Vakon bíztam
benned. De ebben a dologban már nem tudom, mit gondoljak.
Te megőrültél, Panta. Katonaruhába öltözni, és így mondani
beszédet egy ká temetésén! Mit gondolsz, az apád és nagyapád
képes lett volna ilyesmire?
– Mama, légy szíves, ne kezdd újra – látja, amint a lottóárus
és a vak köszönnek egymásnak, lát egy férfit, aki újságjába
bámulva arra sétál, egy kutyát, amely hatalmas tócsát vizel,
fordul el, indul el az ajtó felé Panta. – Azt hiszem,
megmondtam neked, hogy egyszer s mindenkorra szigorúan
tilos ezt a témát szóba hozni.
– Jól van, elhallgatok, mert én tudok engedelmeskedni a
feletteseknek – áldja meg, búcsúzik el tőle a járdán, megy
vissza a hálószobába, veti magát végig zokogva az ágyon
Leonor asszony. – Adja Isten, hogy ne kelljen megbánnod,
Panta! Imádkozni fogok, hogy erre ne kerüljön sor, de ez az
esztelenség, amit elkövettél, bajt fog hozni ránk, biztos vagyok
benne.
– Hát, bizonyos értelemben igen, legalábbis rám –
mosolyog fanyarul, megy át a börtönkapu előtt tolongó, a
látogatási időre várakozó családtagok között, tol félre az
útjából egy teknősbékákat és kismajmokat kínálgató gyereket
Bacacorzo hadnagy. – Az már biztos, hogy nem fognak
előléptetni, pedig ebben az évben lenne esedékes. De most
már mindegy, a dolog megtörtént, nem lehet visszacsinálni.
 – Én adtam parancsot magának a díszegység vezetésére, az
én parancsomra tisztelegtek az előtt a szegény nő előtt – hajol
le, és köti meg a cipőfűzőjét, olvassa el az Amazónia Bank
bejárata fölött az „Amazónia pénzét Amazóniának”
jelmondatot Pantoja százados. – Minden felelősség az enyém,
egyedül az enyém. Ilyen értelemben tájékoztatom ebben a
levélben Collazos tábornokot, és ezt fogom mondani
Scavinónak is a személyes találkozásunkkor. Maga nem tehet
semmiről, Bacacorzo: a szabályzat teljesen világos.
– Aludt, amikor ráakadtak – ül le Sinforoso Caiguas ágyára,
meséli a körülötte álló hölgyvendégeknek Penélope. – Kibélelt
magának egy kis barlangot, faágyakkal és levelekkel, az egész
napját imádkozással töltötte, egy falatot se evett abból, amit
az apostolok vittek neki. Csak gyökereket és füveket. Szent
ember az, én mondom.
– Az az igazság, hogy nem kellett volna hallgatnom önre –
süllyeszti a kezét a zsebébe, megy be a „Paradicsom”
cukrászdába, rendel egy tejeskávét Bacacorzo hadnagy, és
hallgatja, amint Pantoja százados azt kérdezi: nem ez az a
bizonyos tanár, a varázsló? S ő azt feleli: de igen, ő az. –
Magunk között szólva, óriási marhaság volt az, amit kért
tőlem. Egy olyan ember, akinek kivan mind a négy kereke,
elment volna Scavino tábornokhoz, elmondta volna, hogy ön
mire készül, és kérte volna, hogy akadályozzák meg. Talán
most hálás lenne nekem érte, százados úr.
– Késő bánat – hallja Pantoja százados, amint a tanító azt
tanácsolja egy asszonynak: ha azt akarod, hogy az újszülött
hamar elkezdjen beszélni, dugjál pattogatott kukoricát a
szájába. – Ha ez volt a véleménye, akkor mi a francért nem
ment el, Bacacorzo? Megszabadított volna a lelkifurdalástól,
ami rám szakad, ha maga az én hibámból nem fogja megkapni
azt az új stráfot.
– Mert nekem eggyel kevesebb van itt – bök a homlokára,
issza meg a tejeskávéját, fizet, hallja, amint a tanító azt
tanácsolja a kliensének: ha a kisfiadat megmarja egy vipera,
majaz– epével töltött cuclival gyógyítsd!, és lép ki az utcára
Bacacorzo hadnagy. – A feleségem is mindig ezt mondja.
Komolyra fordítva a szót, láttam, mennyire megviselte annak
a hölgyvendégnek a halála, és megesett magán a szívem.
– A Kelet főszerkesztője kiteszi a lelkét, hogy elhitesse, nem
ő jelentette föl a Testvért, esküdözik és siránkozik, hogy nem
mondott el semmit a rendőrségen – érkezik utolsónak
Pantilandba, jelenti be: híreket hozok, ül le az ágyra, és hadar
Coca. – De hiába beszél, már felgyújtották az autóját, és kis
híján fölgyújtották az újságját is. Ha nem megy el Iquitosból, a
„testvérek” kinyírják. Ti elhiszitek, hogy Andoa úr ismerte
Francisco Testvér rejtekhelyét?
– Meg aztán az ötlet, hogy katonai tiszteletadásban
részesítsünk egy kurvát, éppen a képtelen ostobasága miatt
volt annyira lenyűgöző – röhög egy nagyot, járkál a Lima utca
mozgóárusai és zsúfolt üzletei között Bacacorzo hadnagy, és
veszi észre, hogy a „Modern Bazár” új cégtáblát akasztott ki :
„tartósságuk és tetszetős formájuk miatt közkedvelt cikkek”. –
Nem tudom, mi történt velem, talán rám ragadt a maga
őrülete.
– Az nem őrület volt, hanem higgadt és megfontolt döntés –
rugdal egy konzervdobozt, megy át az úttesten, ugrik félre egy
teherautó elől, áll be a Dísz téri yambó– fák árnyékába
Pantoja százados. – De ez már más história. Megígértem,
mindent el fogok követni, hogy magának ne származzon ebből
kára, Bacacorzo.
– Jó sztori, el fogom mesélni az unokáimnak, bár nem
fogják elhinni – mosolyog, támaszkodik a Hősök Oszlopának
Bacacorzo hadnagy, és veszi észre, hogy a neveket belepte és
olvashatatlanná tette a madárszar. – Vagy mégis, hiszen erre
jók lesznek az újságok. Tudja, hogy milyen szokatlan látványt
nyújt egyenruhában? Mintha más ember lenne.
– Én is így vagyok vele, furcsán érzem magam. Három év
nagy idő – kerüli meg a Hitelbankot, köp egyet a Vasház előtt
Pantoja százados, és látja meg az Imperiál Szálló tulajdonosát,
amint éppen egy fiatal lány nyomába ered. – Találkozott már
Scavinóval?
– Nem, nem találkoztam vele – nézi a Főparancsnokság
csillogó csempével keretezett ablakait, indul el a Tarapacá
Mólón, áll meg és nézi a Turista Szállóból kijövő,
fényképezőgépekkel felszerelt külföldiek csoportját Bacacorzo
hadnagy. Azt üzente, hogy véget ért a különleges
megbízatásom, vagyis az önnel való együttműködésem.
Hétfőn kell jelentkeznem az irodájában.
– Négy napja van, hogy összeszedje az erejét, és
fölkészüljön a viharra – lép rá egy banánhéjra, nézegeti az
öreg Szent Ágoston Gimnázium málladozó falait, a falakat
pusztító fűcsomókat, és tapos bele a porban egy levelet cipelő
hangyacsaládot Pantoja százados. – Szóval, ez az utolsó
hivatalos megbeszélésünk.
– Elmondok egy pletykát, ez majd megnevetteti – gyújt rá
egy cigarettára a Rotary Club emblémáját tartó oszlop mellett
és fedez föl a Sétány közepén néhány röplabdázó lányt
Bacacorzo hadnagy. – „Tudja, milyen szóbeszéd keringett
hosszú időn keresztül az emberek között, akik többször láttak
bennünket kettesben félreeső helyeken? Hogy buzik vagyunk,
képzelje! Na tessék, még ezen se nevet.
– Mazánban tartják fogva, és körülvették katonákkal a falut
– tapasztja a fülét a rádióra, adja tovább kiabálva a
hallottakat, fut a kikötőhöz, és mutat a folyóra Pichuza. –
Mindenki Mazánba igyekszik, Francisco Testvér
megmentésére. Láttátok? Mennyi csónak, ladik, tutaj.
Nézzétek, nézzétek!
– Ezekben a félig titkos beszélgetésekkel töltött években
nagyon megkedveltem magát, Bacacorzo – teszi a kezét a
vállára, nézi az ugrándozó, a labdát püfölő, szaladgáló intézeti
lányokat, és vakarja meg viszkető fülét Pantoja százados. – E
miatt a furcsa helyzet miatt, amiben élek, maga az egyetlen
barátom, akire szert tettem. Azt akartam, hogy ezt megtudja.
És azt is, hogy nagyon hálás vagyok magának.
– Ón is rokonszenves volt nekem az első pillanattól kezdve
– pillant az órájára, állít meg egy taxit, nyitja ki az ajtaját, száll
be, és tűnik el Bacacorzo hadnagy. – És az az érzésem, hogy én
vagyok az egyetlen, aki olyannak ismeri önt, amilyen
valójában. Sok szerencsét a Főparancsnokságon, ott nagy
vihar vár magára. Csapjon a tenyerembe, százados úr!
– Jöjjön csak, már vártam – áll föl, megy eléje, méregeti
kézfogás, gyűlölet és harag nélkül, kezd idegesen járkálni
körülötte Scavino tábornok. – És képzelheti, milyen
türelmetlenül. Halljuk, kezdjen hozzá, okádja ki a mentségeit
a hőstettével kapcsolatban! Gyerünk, kezdjen már hozzá!
– Jó napot kívánok, tábornok úr – vágja össze a bokáját,
tiszteleg Pantoja százados, és azt gondolja: „nem látszik
dühösnek, milyen különös.” – Kérem, hogy ezt a levelet
elolvasás után továbbítsa a feletteseinek. Ebben teljes
egészében magamra vállalom a felelősséget a temetőben
történtekért. Ezzel azt akarom mondani, hogy Bacacorzo
hadnagynak nem volt a legcsekélyebb…
– Állj, ne beszéljen nekem erről az alakról, mert felforr az
epém – áll meg egy pillanatra, emeli föl a kezét, folytatja
körsétáját, formálja kissé indulatossá a hangját Scavino
tábornok. – Megtiltom egyszer s mindenkorra, hogy a
jelenlétemben kiejtse a nevét. Azt hittem, olyan tiszt, akiben
megbízhatok. Neki kellett volna magát ellenőriznie és
fékeznie, ehelyett ő került a maga befolyása alá. De esküszöm,
még megkeserüli, hogy kivitte a díszegységet annak a
ringyónak a temetésére.
 – Nem csinált mást, csak az utasításaimnak
engedelmeskedett – áll továbbra is vigyázzban, beszél
szelíden, hangsúlyoz lassan minden szótagot Pantoja
százados. – Ebben a levélben mindent részletesen
megmagyarázok, tábornok úr. Én kényszerítettem Bacacorzo
hadnagyot, hogy a díszegységet felvonultassa a temetőben.
– Ne kezdjen másokat védelmezni, magának lenne szüksége
arra, hogy védelmezzék – ül vissza, méregeti súlyos és
diadalmas pillantásokkal, lapozgat az újságokban Scavino
tábornok. – Föltételezem, hogy már látta ragyogó ötletének az
eredményét. Bizonyára olvasta ezeket a cikkeket, persze. De
még nem ismeri a limaiakat, a Prensa és a Comercio
vezércikkeit. Mindenki tüzet okád a Hölgyvendég Szolgálat
miatt.
– Ha nem kapok erősítést, valami nagyon csúnya dolog fog
történni, ezredes úr – állít őrszemeket, vezényel „szuronyt
szegezz”– t, figyelmezteti az idegeneket: még egy lépés, és
lövök, babrál a hordozható rádióval, esik pánikba Santana
hadnagy. – Engedélyezze, hogy átszállíttassam Iquitosba ezt
az eszelőst. Percenként újabb és újabb emberek szállnak
partra, és itt Mazánban nincs megfelelő fedezékünk. Ön is
tudja. Bármelyik pillanatban megrohamozhatják a kunyhót,
ahol fogva tartjuk.
– Ne higgye, tábornok úr, hogy a vétkeimet akarom
kisebbíteni – áll pihenjbe, érzi, hogy
izzad a tenyere, kerüli Scavino tekintetét, helyette a barna
anyajegyekkel pettyezett kopasz fejét nézi, motyog Pantoja
százados. – De engedje meg, hogy emlékeztessem, a rádiók és
az újságok már a nautai eset előtt is foglalkoztak a
Hölgyvendég Szolgálattal. Nem követtem el semmiféle
indiszkréciót. Nem attól lepleződött le a Szolgálat, hogy én
megjelentem a temetőben. A létezése vox populi volt.
– Szóval maga szerint jelentéktelen eset, ha valaki a
Hadsereg tiszti egyenruhájában jelenik meg lotyók és kerítők
gyülekezetében – játssza meg a fennköltet, a megértőt, a
jóindulatút, sőt a kedélyest Scavino tábornok. – Szóval,
katonai tiszteletadásban részesíteni egy cafkát, mint…
– Egy csatában elesett katonát – emeli föl a hangját, mozdul
meg, lép előre Pantoja százados. – Sajnálom, de Olga Arellano
Rosaura hölgyvendég esetében pontosan erről van szó.
– Hogy merészel kiabálni velem? – üvölt, vörösödik el,
remeg a dühtől, túr fel mindent az asztalán, de nyomban le is
csillapodik Scavino tábornok. – Lejjebb a hanggal, ha nem
akarja, hogy a szemtelensége miatt lecsukassam! Mit képzel,
kivel beszél, a hétszentségit!?
– Kérem, bocsásson meg! – lép hátrább, áll vigyázzba, vágja
össze a bokáját, süti le a szemét, motyog Pantoja százados. –
Nagyon sajnálom, tábornok úr.
– A Parancsnokság ott akarta tartani, amíg más utasítást
nem kap Limából, de ha Mazánban ilyen csúnyán fest a
helyzet, akkor okosabb lesz átszállítani Iquitosba –
tanácskozik a segédtisztjeivel, tanulmányozza a térképet, ír alá
egy repülőgépüzemanyag– utalványt Máximo Dávila ezredes.
– Rendben van, Santana, küldök magának egy hidroplánt, és
elvisszük onnan a prófétát. Ne veszítse el a fejét, és
gondoskodjék róla, hogy ne kerüljön sor vérontásra!
– Szóval, a beszédében elmondott hülyeségeket komolyan
gondolja – tagolja a szavakat, nyeri vissza a higgadtságát, a
mosolyát, a fölényét Scavino tábornok. – Ugyan, én lassan
már kiismerem magát. Maga egy cinikus fráter, Pantoja. Azt
hiszi, nem tudom, hogy az a szajha a szeretője volt? Egy
elkeseredett, érzelgős pillanatában rendezte meg azt a
jelenetet, mert bele volt esve a nőbe. Most meg van pofája
csatában elesett katonákról mesélni nekem.
– Esküszöm, hogy a hölgyvendég iránti személyes
érzelmeim a legcsekélyebb mértékben sem befolyásoltak
ebben az ügyben – vörösödik el, érzi, hogy lángol az arca,
hebeg, mélyeszti körmét a tenyerébe Pantoja százados. – Ha
egy másik nő lett volna az áldozat, ugyanígy jártam volna el.
Kötelességem volt.
– A kötelessége? – rikkant vidáman, áll fel, sétál, áll meg az
ablak előtt Scavino tábornok, s látja, hogy szakad az eső, hogy
pára takarja el a folyót. – Nevetségessé tenni a Hadsereget?
Bohócszerepet játszani? Világgá kürtölni, hogy egy tiszt
kerítőként tevékenykedik, méghozzá nagyban? Ez volt a
kötelessége, Pantoja? Miféle ellenség fizeti magát? Mert ez
tiszta szabotázs, aknamunka.
– Látjátok? Ugye, lefogadtam, hogy a „testvérek”
megmentik – tapsol, szegez föl egy kisbékát egy kartonból
készült keresztre, borul térdre – nevet Lalita. – Éppen most
hallottam, a Sinchi mondta a rádióban. Föl akarták tenni
repülőgépre, hogy Limába vigyék, de a „testvérek” rávetették
magukat a katonákra, kiszabadították, és bemenekültek az
őserdőbe. Ó, micsoda boldogság! Éljen Francisco Testvér!
– Alig néhány hónappal ezelőtt a Hadsereg katonai
tiszteletadásban részesítette Pedro Andrade orvost, aki abba
halt bele, hogy a ló ledobta a hátáról, tábornok úr –
emlékezteti Scavino tábornokot, nézi az esőcsepp golyókkal
szitává lőtt üvegablakot, hallgatja a mennydörgést Pantoja
százados. – Ön személyesen olvasott fel egy csodálatos
gyászbeszédet a temetőben.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy a Hölgyvendég
Szolgálat kurvái ugyanolyan elbírálás alá esnek, mint a
Hadsereg kötelékébe tartozó orvosok? – hallja, hogy
kopognak az ajtón, mondja, hogy tessék, vesz át a küldönctől
egy nyomtatványt Scavino tábornok, és kiabál, hogy ne
zavarjanak! – Pantoja, Pantoja, térjen vissza a földre!
– A hölgyvendégek legalább olyan fontos szolgálatot
teljesítenek a Fegyveres Erőknél, mint az orvosok, az
ügyvédek vagy a papok – látja cikázni a villámot az ólomszínű
felhők között, várja a mennydörgést, és meg is hallja Pantoja
százados. – Engedelmével, tábornok úr, ez így van, be is
tudom bizonyítani.
– Még szerencse, hogy Beltrán atya nem hallja ezt – dől
végig a kanapén, lapozgatja a nyomtatványt, hajítja a
papírkosárba, néz Pantoja századosra megbotránkozva,
elhűlve Scavino tábornok. – Gutaütést kapott volna attól, amit
maga az imént mondott.
– A tiszteseink és közkatonáink jobban és hatékonyabban
látják el a szolgálatot, fegyelmezettebbek, és jobban tűrik az
őserdei életet, amióta a Hölgyvendég Szolgálat létezik,
tábornok úr – gondol arra, hogy Gladycita hétfőn lesz kétéves,
hatódik meg, szomorodik el, sóhajt Pantoja százados. –
Minden egyes vizsgálatunk és felmérésünk ezt bizonyítja. És
azok a nők, akik igaz önfeláldozással teljesítik ezt a feladatot,
sohasem kaptak elismerést a végzett munkájukért.
– Szóval maga komolyan elhiszi azokat az esztelen
agyrémeket – fortyan föl, sétál egyik faltól a másikig, beszél
magában, fintorog Scavino tábornok. – Valóban úgy véli, hogy
a Hadsereg hálával tartozik a kurváknak, amiért kefélni
méltóztattak a katonákkal?
– Szilárd meggyőződésem, tábornok úr – látja, amint az
örvénylő, zuhogó eső végigsöpri az elnéptelenedett utcát,
mossa a háztetőket, az ablakokat, a falakat, látja még a
legerősebb fákat is fűszálként hajladozni Pantoja százados.
Velük dolgozom, tanúja vagyok mindannak, amit csinálnak.
Lépésről lépésre követem nehéz, hősies, rosszul fizetett, és
amint láttuk, veszélyekkel teli munkájukat. A nautai eset után
a Hadseregnek kötelessége volt némi elismerésben részesíteni
őket. Valamilyen módon lelket kellett önteni beléjük.
– Nem tudok kellőképpen dühbe gurulni, annyira meg
vagyok rökönyödve – vakarja meg a fülét, homlokát, a kopasz
feje búbját, ingatja a fejét, von vállat, ölt mártírképet Scavino
tábornok. – Ennyi mindenre már nem futja a mérgemből. Úgy
érzem, mintha álmodnék, Pantoja. Maga elhiteti velem, hogy
minden valószínűtlen, lidérces álom, hogy meghülyültem,
hogy nem értek semmit abból, ami itt történik.
– Lövöldöztek, halottak is voltak? – rémül meg, teszi össze
a kezét, imádkozik, gyűjti maga köré a hölgyvendégeket a
Csöcsös, és kéri, hogy vigasztalják. – Szent Ignacia, csak
nehogy valami baja történjen az Ezerarcúnak! Igen, ott van,
elment Mazánba, mint mindenki, hogy lássa Francisco
Testvért. Nem mintha „testvér” lenne, csak kíváncsiságból
ment oda.
– Számítottam rá, hogy ez a kezdeményezés nem fogja
elnyerni a felettesek egyetértését, ezért cselekedtem a
szolgálati út mellőzésével – látja Pantoja százados, hogy eláll
az eső, kitisztul az ég, a fák zöldellnek, az utcák megtelnek
emberekkel. – Tudom, hogy büntetést érdemlek, ez
természetes. De nem magamra gondoltam, amikor
megtettem, hanem a Hadseregre. És főleg a Szolgálat jövőjére.
A történteknek könnyen az lehetett volna az eredménye, hogy
a hölgyvendégek szétszélednek. Le kellett csillapítani a
kedélyeket, egy kis erőt kellett önteni beléjük.
– A Szolgálat jövőjére – betűzi a szavakat, lép egészen közel
hozzá, néz rá szánakozva és diadalittasan Scavino tábornok, s
miközben beszél, szinte megcsókolja az arcát. – Szóval maga
azt hiszi, hogy a Hölgyvendég Szolgálatnak még van jövője.
Már nem is létezik, Pantoja, kimúlt az átkozott. Kaput, finis.
– A Hölgyvendég Szolgálat? – érzi, hogy testén végigfut a
hideg, hogy a föld megindul, látja, hogy fölragyog a
szivárvány, szeretne leülni, szemét behunyni Pantoja
százados. – Kimúlt?
– Ember, ne legyen naiv – mosolyog, keresi a tekintetét,
beszél kaján örömmel Scavino tábornok. – Azt hitte, hogy
túlélhet egy ekkora botrányt? A Tengerészet még a nautai
események napján visszavette tőlünk a hajóját, a Légierők a
repülőgépét, Collazos és Victoria pedig belátta, hogy végezni
kell ezzel a képtelenséggel.
– Parancsot adtam, hogy lőjenek, de nem
engedelmeskedtek, tábornok úr – lő kétszer a levegőbe,
káromkodik a katonákkal, látja eltűnni az utolsó „testvéreket”,
hívja a rádióst Santana hadnagy. – Túl sokan voltak a
megszállottak, főleg az asszonyok. Talán jobb is így, mészárlás
lett volna belőle. Még nem járhatnak messze. Amint
megérkezik az erősítés, utánuk indulok, és elkapom őket,
majd meglátja.
– Ezt a döntést minél előbb meg kell változtatni – dadogja
meggyőződés nélkül, érzi, hogy szédül, támaszkodik rá az
íróasztalra Pantoja százados, és látja, hogy az emberek
vödörszámra meregetik ki a vizet a házukból. – A
Hölgyvendég Szolgálat a pályája csúcspontján van, a
hároméves munka kezdi meghozni a gyümölcsét, ki fogjuk
terjeszteni a szolgáltatásokat a tiszthelyettesekre és a tisztekre
is.
– Kimúlt, eltemettük mindörökre, Istennek hála – áll fel
Scavino tábornok.
– Részletes tanulmányokat, statisztikákat fogok
felterjeszteni – dadog tovább Pantoja százados.
– A lehető legjobbkor jött annak a kurvának a
meggyilkolása és a temetői botrány – gyönyörködik a
napfényben ragyogó, de még csöpögő városban Scavino
tábornok. – Az átkozott Hölgyvendég Szolgálat már majdnem
végzett velem. De vége, újra nyugodtan sétálhatok Iquitos
utcáin.
– Szervezési táblázatokat, felméréseket – motyogja
hangtalanul, mozdulatlan szájjal Pantoja százados, és úgy érzi,
hogy minden elhomályosul előtte. – Ez nem lehet végérvényes
döntés, még van idő arra, hogy megváltoztassák.
– Mozgósítsd egész Amazóniát ha kell, de huszonnégy órán
belül fogd el nekem azt a messiást – kap szemrehányást a
minisztertől, tesz szemrehányást az V Körzet parancsnokának
Collazos, a Tigris. – Azt akarod, hogy Limában röhögjenek
rajtad? Miféle tisztjeid vannak, hogy néhány boszorkány ki
tud ragadni a kezük közül egy foglyot?
– Magának pedig azt ajánlom, hogy kérje a leszerelését –
látja Scavino tábornok, hogy a folyón megjelennek az első
csónakok, s a Padre Sziget kunyhóiból füst száll fel. – Ez
baráti tanács. A karrierjének befellegzett, a temetői tréfával
szakmai öngyilkosságot követett el. Ha a Hadseregnél marad,
ezzel a hatalmas folttal a szolgálati lapján századosként fog
megrohadni. Hallja– e, mi van magával? Csak nem sír?
Legyen férfi, Pantoja!
– Sajnálom, tábornok úr – fújja ki az orrát, zokog ismét,
törli meg a szemét Pantoja százados. – Az utóbbi napok
túlfeszítettsége. Nem tudtam uralkodni magamon, kérem,
bocsássa meg a gyengeségemet!
– Még ma be kell zárni az Itayánál levő helyiséget, és déli
tizenkét óráig le kell adni a kulcsokat a
Hadtápparancsnokságon – jelzi a kezével Scavino tábornok,
hogy véget ért a kihallgatás, és látja, hogy Pantoja vigyázzba
áll. – A holnapi Faucett géppel indul Limába. Collazos és
Victoria a minisztériumban várják magát délután hat órára,
hogy meghallgassák a hőstetteit. Ha nem veszítette el teljesen
az eszét, megfogadja a tanácsomat. Kérje a leszerelését, és
keressen magának valami munkát a polgári életben.
– Soha, tábornok úr, önszántamból soha nem fogom
otthagyni a Hadsereget – még nem nyerte vissza a hangját,
még nem emeli fel a tekintetét, még sápadt, még szégyenkezik
Pantoja százados. – Egyszer már beszéltem önnek arról, hogy
ebben az életben a Hadsereg a legfontosabb a számomra.
– Akkor magára vessen – fog vele kezet gyorsan,
leereszkedően, nyitja ki előtte az ajtót Scavino tábornok, s
nézi, amint eltávolodik. – Mielőtt kimegy, törölje meg még
egyszer az orrát és a szemét! Az istenfáját, senki se fogja
elhinni, hogy sírni láttam a Hadsereg egyik századosát, amiért
bezártak egy kuplerájt. Leléphet, Pantoja.
– Engedelmével, százados úr – rohan föl a parancsnoki
szobába, hadonászik egy kalapáccsal, egy csavarhúzóval, áll
vigyázzba mocskos, sáros overallban Sinforoso Caiguas. –
Leszedjem a nagy térképet is, amelyiken nyilacskák vannak? –
Azt is, de azt ne tépd össze! – nyitja ki az íróasztalt, vesz ki
belőle egy papírköteget, lapozgatja, tépi össze, dobálja a
földre, rendezkedik Pantoja százados. – Visszaadjuk a
térképészeti irodának. Végeztél a grafikonokkal és a tervezési
táblázatokkal, Palomino?
– Jaj, istenem, boruljatok térdre, zokogjatok, vessetek
keresztet – rázza a hajfürtjeit, formál keresztet a karjaival
Sandra. Meghalt, vagy megölték, nem lehet tudni. Igazán,
komolyan! Azt mondják, Francisco Testvért keresztre
feszítették Indiana mellett. Jaaaj!
– Igen, százados úr, már leszedtem – ugrik le egy
zsámolyról, emel föl egy tele ládát, megy a kapuban álló
teherautóhoz, teszi le a csomagját, indul vissza futólépésben,
rugdos egy göröngyöt Palomino Rioalto. – Már csak ez a
kupac kartoték, füzet és dosszié van hátra. Mit csináljak vele?
– Összetépni azokat is – oltja el a villanyt, szereli le a
rádióadót, helyezi bele a készüléket a tokjába, bízza a Kínai
Porfirio gondjaira Pantoja százados. – Vagy jobb lesz, ha
kiviszitek ezt a halom szemetet a rétre, és egy jókora máglyát
raktok belőle. De gyorsan, gyerünk, szaporán, szaporán! Mi
van, Chuchupe? Már megint pityeregsz?
– Nem, Pantoja úr, hiszen megígértem – csomagol fehér
kötényben, virágos kendővel a fején, hajtogat lepedőket,
rakosgat párnákat egy ládába Chuchupe. – De el se tudja
képzelni, milyen nehezen tudom türtőztetni magam.
– Néhány pillanat alatt semmivé lesz sok– sok órányi
munka, Pantoja úr – bújik elő a spanyolfalak, a ládák és a
bőröndök halmaza mögül, mutat a lángokra, a rét fölött
terjengő füstre Szemölcs. – Ha meggondolom, hogy hány
éjszakát töltött el ezeknek a szervezési táblázatoknak,
nyilvántartásoknak a készítésével.
– Én is olyan szomolú vagyok, hogy el se tudja képzelni,
Pantoja úl – vesz a hátára egy széket, egy köteg függőágyat,
egy tekercs plakátot a Kínai Porfirio. – Esküszöm, úgy
megszelettem ezt a helyet, mintha a saját otthonom lenne.
– Jó képet kell vágni a szomorú dolgokhoz – szerel le egy
lámpát, csomagol össze néhány könyvet, szed szét egy
állványt, emel föl egy táblát Pantaleón Pantoja. – Ilyen az élet.
Siessünk, segítsetek kivinni ezeket és dobjátok ki, amire már
nincs szükség. Déli tizenkét óra előtt át kell adnom a raktárat
a Hadtápparancsnokságnak. Gyerünk, vigyétek ezt az
íróasztalt!
– Nem, nem a katonák, maguk a „testvérek” voltak – zokog,
öleli át Irist, fogja meg Pichuza kezét, néz Sandrára a Szőröske
– , azok, akik kiszabadították. Ő maga kérte, ő parancsolta:
ne engedjétek, hogy újból a karmaik közé kerüljek,
feszítsetek meg, feszítsetek meg!
– Mondok önnek valamit, Pantoja úl – hajol le, számol: egy,
kettő, hólukk! és erőlködik a Kínai Porfirio. – Azt akalom,
hogy megéltse, milyen jól éleztem itt magam. Egyetlen
főnököt se bíltam elviselni, még egy hónapig se. És mióta
vagyok önnél? Hálom éve. És ha lajtam múlna, egész
életemben itt maladnék.
– Köszönöm, Kínai, tudom – fog egy vödröt, meszeli le nagy
ecsetvonásokkal a falakon a jelmondatokat, közmondásokat,
intelmeket, Pantoja úr. = Vigyázat a lépcsőn! Így ni, lépjetek
egyszerre! Én is megszoktam ezt a helyet, és benneteket is.
– Én mondom Önnek, Pantoja úr, hogy jó ideig még a
közelébe se jövök ennek a helynek, mert elbőgném magam –
tesz be a ládába irrigátorokat, biliket, törülközőket,
pongyolákat, cipőket és bugyikat Chuchupe. – Milyen hülyék,
az ember el se hinné, hogy képesek bezárni ezt a helyet, éppen
akkor, amikor a legjobban mennek a dolgok. Pedig milyen
gyönyörű terveink voltak.
– Ember tervez, Isten végez, Chuchupe, mit tehetünk? –
akasztja ki a zsalugátereket, göngyöl össze gyékényeket,
számolja meg a teherautón lévő ládákat és csomagokat,
kergeti el a szállítmányozási és ellátó központ bejáratánál
összecsődült kíváncsiskodókat Pantoja. – Gyerünk, Szemölcs,
elég erős vagy ahhoz, hogy kividd innen ezt az iratszekrényt?
– Teófilo Moley és a cimbolái az okai mindennek, ha ők
nincsenek, békén hagytak volna bennünket – próbálja
becsukni az utazóládát, de nem sikerül neki, ülteti a tetejére
Szemölcsöt, kattintja be a biztosítókarikát a Kínai Porfirio. –
A gazembelek, ők bántak el velünk, ugye, Pantoja úl?
– Igen, de csak részben – köti át az utazóládát egy
zsineggel, köt rá csomókat, igazgatja el Pantaleón Pantoja. –
Előbb vagy utóbb ennek így kellett történnie. Nagyon erős
ellenségeink voltak magán a Hadseregen belül is. Látom,
leszedték a kötéseket rólad, Szemölcs, már úgy használod a
karodat, mintha mi sem történt volna.
– Csalánba nem üt a mennykő – nézi a Kínai Porfirio
homlokán kidagadó ereket, Pantoja úr izzadó arcát a
Szemölcs. Ki érti ezt a dolgot? Ellenségek, miért? Sok
embernek mi jelentettük a boldogságot, a kiskatonák annyira
örültek, amikor megláttak bennünket. Valahányszor
megérkeztem egy laktanyába, úgy éreztem magam, mintha én
lennék a háromkirályok egyike.
 – Ő maga választotta ki a fát – kulcsolja össze a kezét,
hunyja le a szemét, issza meg a főzetet, veri a mellét Rita – ,
azt mondta, ezt vágjátok ki, és ácsoljatok belőle egy ekkora
keresztet. Ő maga választotta ki a helyet, egy szép kis helyet a
folyó partján. Azt mondta, állítsátok fel, itt kell megtörténnie,
így parancsolja nekem az ég.
– Az irigyek, akikből soha sincs hiány – hoz Coca– Colát,
osztja szét Chuchupe, és nézi, amint Sinforoso és Palomino
újabb és újabb papírkötegekkel táplálja a máglyát. – Nem
tudták lenyelni, hogy olyan nagyszerűen működött ez, Pantoja
úr, és hogy olyan szépen fejlődtünk, hála az ön ötleteinek.
– Ön valóságos lángész ezekben a dolgokban – iszik egy
üvegből, böfög, köp egyet a Kínai Porfirio. – A lányok mind
azt mondják: Pantoja úlnál csak Flancisco Testvél nagyobb.
– És ezek az irodaszekrények, Sinforoso? – veti le az
overallját, dobja a lángok közé, mossa le petróleummal a
kezéről és a karjáról a festéket Pantoja úr. – És a spanyolfal a
gyengélkedőből, Palomino? Gyorsan rakd föl az egészet a
kocsira! Gyerünk, fiúk, szaporán!
– Miért nem fogadja el az ajánlatunkat, Pantoja úr? – pakol
el vécépapírcsomagokat, alkoholos és jódos tégelyeket,
kötszert, és vattát a Szemölcs. – Hagyja ott a Hadsereget, ami
olyan rosszul fizeti meg a fáradozását, és maradjon velünk.
– Ezeket a padokat is, Kínai – állapítja meg, hogy a
gyengélkedőben nem maradt semmi, szakítja le a gyógyszertár
vörös keresztjét Pantoja úr. – Nem, Szemölcs, már mondtam,
hogy
nem. Csak akkor fogok megválni a Hadseregtől, ha a
Hadsereg válik meg tőlem, vagy ha meghalok. Ezt a kis képet
is, légy szíves!
– Meg fogunk gazdagodni, Pantoja úr, ne szalassza el a nagy
lehetőséget! – vonszol maga után seprűket, tollseprűket,
ruhafogasokat, vödröket Chuchupe. – Maradjon velünk! Ön
lesz a mi parancsnokunk, és önnek többé nem lesznek
parancsnokai. Mindenben engedelmeskedni fogunk, ön fogja
megszabni a jutalékokat, a fizetéseket, úgy, ahogy jónak látja.
– Gyerünk, fogjuk meg ezt az állványt, emeld meg, Kínai! –
liheg, látja, hogy a kíváncsiskodók már megint ott vannak, von
vállat Pantaleón Pantoja. – Már elmagyaráztam neked,
Chuchupe, hogy felsőbb parancsra szerveztem ezt meg, mint
üzlet nem érdekel. Különben is, nekem szükségem van arra,
hogy parancsnokaim legyenek. Ha nem lennének, nem
tudnám, mihez kezdjek, úgy érezném, rám szakad a világ.
– És bennünket, akik ott zokogtunk, az ő szent hangja
vigasztalt, ne sírjatok, testvérek, ne sírjatok, testvérek! –
törölgeti a könnyeit, csókolja meg a földet az Ezerarcú, és meg
se látja a Csöcsöst, akit Mónica és Penélope támogat. –
Mindent láttam, én ott voltam, ittam egy cseppet a véréből, és
ettől elszállt belőlem a hegyek közötti hosszú gyaloglás
fáradtsága. Soha többé nem nyúlok se férfihoz, se nőhöz. Jaj,
megint hallom, hogy hív, érzem, hogy emelkedek fölfelé, hogy
áldozatra kiválasztott vagyok.
– Ne foldítson hátat a szelencsének, ulam – látja, hogy a
kíváncsiskodók közelebb jönnek, fog egy botot a Kínai
Porfirio, de hallja, hogy Pantoja úr azt mondja, hagyd őket,
nincs itt már semmi titkolnivaló. – Lengeteg pénzt fogunk
kelesni azzal, hogy hölgyvendégeket szállítunk a katonáknak
és a civileknek.
– Csónakokat, motorcsónakokat fogunk vásárolni, és amint
lehet, egy kis repülőgépet is, Pantoja úr – sivít, mint a sziréna,
berreg, mint a légcsavar, fütyüli a „Csoszogót”, masírozik és
tiszteleg a Szemölcs. – Pénz se kell hozzá, majd Chuchupe és a
lányok befektetik a megtakarított pénzüket, s ez bőven elég
lesz a kezdethez.
– Ha kell, adósságot csinálunk, pénzt kérünk kölcsön a
bankoktól – veszi le a kötényét, a fejkendőjét Chuchupe, s a
feje hajcsavarhurkákkal van tele. – A lányok mind benne
vannak. Nem fogunk számlákat kérni öntől, azt csinálhat,
amit akar. Maradjon, segítsen nekünk, ne legyen szívtelen.
– A mi kis tőkénkkel és az ön kókuszával egy egész
bilodalmat fogunk létlehozni, Pantoja úl – mossa meg a
folyóban a kezét, az arcát és a lábát a Kínai Porfirio. – Ugyan,
hatálozza el magát!
– Már határoztam, nem – nézi a kopasz falakat, az üres
helyiségeket, rakja kupacba a kapu melletti sarokba az utolsó
fölösleges holmikat Pantaleón Pantoja. – Ejnye már, ne
vágjatok ilyen szomorú képet! Ha olyan nagy bennetek a
lelkesedés, csináljátok meg magatok azt az üzletet, őszintén
kívánom, hogy boldoguljatok. Én visszatérek a régi
munkámhoz.
– Nagyon bízom benne, remélem, hogy a dolog jól fog
sikerülni, Pantoja úr – húz elő a kebléből egy érmécskét, és
csókolja meg Chuchupe. – Fogadalmat tettem a gyermek–
mártírnak azért, hogy segítsen meg bennünket. Persze, más
lenne, ha ön velünk maradna nagyfőnöknek.
– Azt mondják, egyszer sem jajdult fel, egyetlen
könnycseppet se hullatott, nem érzett fájdalmat, semmit –
viszi Iris az újszülött fiát a Bárkába, kéri az apostolt, hogy
keresztelje meg, nézi, hogyan nyalogatja a kisfia a
vércseppeket, amit a keresztapja hint rá. – Azt mondta
azoknak, akik a keresztre szögezték őt, hogy erősebben,
testvérek, ne féljetek, testvérek, jót tesztek velem, testvérek!
– Ezt a tervet meg kell csinálni, mama – dob föl egy követ a
palatetőre a Szemölcs, és nézi, amint egy keselyű csapkodni
kezd a szárnyával, majd elrepül. – Ha nem csináljuk meg,
mihez kezdünk? Nyissunk újból egy kupit Nanayban?
Beledöglenénk, aTaknyossal már nem lehet versenyezni, túl
nagy előnyt szerzett.
– Egy másik házat Nanayban, ott kezdeni, ahol
abbahagytuk? – érint meg egy darab fát, mormol varázsigéket,
vet keresztet Chuchupe. – Újból eltemetkezni egy odúban,
újból az a nyomorúságos és unalmas üzlet? Újból gürcölni,
amíg bele nem gebedünk, hogy a rendőrkopók kiszívják az
utolsó csepp vérünket is? Még ha belepusztulok, akkor se,
Szemölcs.
– Mi itt megszoktuk, hogy nagyban dolgozunk, modern
emberekhez méltóan – öleli magához a levegőt, az eget, a
várost, az őserdőt Szemölcs. – Fényes nappal, emelt fővel.
Számomra az volt a klassz ebben, hogy mindig úgy éreztem,
valami jó cselekedetet hajtok végre, mintha alamizsnát adnék,
megvigasztalnék egy szerencsétlenül járt pasast, vagy
meggyógyítanék egy beteget.
– Csak azt kérte: siessetek, szögezzetek föl, szögezzetek föl,
mielőtt megjönnek a katonák, azt akarom, hogy már ott legyek
fönn, amikor megérkeznek – csíp föl 1 egy palit a Július 28.
téren, viszi föl a Requena Szállóba, kér tőle 200 solt, búcsúzik
el tőle Penélope. – És a zokogva vonagló „nővéreknek” azt
mondta, inkább örüljetek, ott ismét veletek leszek, nővérkéim!
– A lányok mindig ezt hajtogatják, Pantoja úr – nyitja ki a
teherautó ajtaját, száll be, helyezkedik el Chuchupe. – Ön
felébresztette bennünk azt az érzést, hogy hasznosak vagyunk,
és büszkék lehetünk a mesterségünkre.
– A lányoknak megállt a szívvelése, amikol megmondta
nekik, hogy elmegy – veszi föl az ingét, ül a kormány mellé,
gyújtja be a motort a Kínai Porfirio. – Bálcsak beléjük
tudnánk oltani ezt a szellemet, ezt az optimizmust az új
vállalkozásban is! Ez a legfontosabb, ugye?
– Hol lehetnek a lányok? Eltűntek – csukja be a kikötő
kapuját, illeszti a helyére a keresztrudat, vet egy utolsó
pillantást a szállítmányozási és ellátó központra Pantaleón
Pantoja. – Szerettem volna megölelni őket, köszönetet
mondani az együttműködésükért.
 – Elmentek a „Casa Mori”– ba, ajándékot akarnak venni
önnek – súgja, mutat Iquitos felé, mosolyog, érzékenyül el
Chuchupe. – Egy ezüst karkötőláncot, rajta arany betűkkel az
ön keresztneve, Pantoja úr. Ne mondja meg nekik, hogy
elárultam, tegyen úgy, mintha nem tudna róla, meglepetést
akarnak szerezni önnek. A repülőtéren fogják átadni.
– Az ördögbe is, micsoda dolog ez – pörgeti a
kulcskarikáját, zárja be a főkaput, száll föl a teherautóra
Pantaleón Pantoja. A végén még elérzékenyülök az ötleteiktől.
Sinforoso, Palomino! Gyertek ki, vagy bezárlak benneteket,
indulunk! Isten veled Pantiland, viszontlátásra, Itaya. Indíts,
Kínai!
– Azt beszélik, hogy abban a pillanatban, amikor meghalt,
elsötétült az ég, pedig még csak négy óra volt, minden
homályba borult, zuhogni kezdett az eső, az embereket
elvakította a villámlás, megsüketítette a mennydörgés –
szolgál fel a „Mao– Mao” bárban, utazik favágó táborokba
palit fogni, szeret bele egy vándorköszörűsbe Coca. – Az
állatok a hegyekben vonítani, bömbölni kezdtek, a halak
kiugráltak a vízből, hogy búcsút vegyenek a mennybe
emelkedő Francisco Testvértől.
– Már össze is csomagoltam, fiacskám – kerülgeti a
bőröndöket, csomagokat, a szétbontott ágyakat, leltároz, adja
át a lakást Leonor asszony. – Csak a pizsamádat, a
borotvakészletedet és a fogkefédet hagytam kinn.
– Jól van, mama – viszi el a bőröndöket a Faucett– irodába,
adja fel teheráruként Panta. – Sikerült beszélned Pochával? –
Egy vagyonba került, de sikerült – adja fel a táviratot Leonor
asszony a panziónak, hogy két szoba a Pantoja családnak.
Nagyon rosszul lehetett hallani. Jó hírem van: holnap Limába
utazik Gladycitával, hogy láthassuk.
– Odamegyek, hogy Panta megölelhesse a kicsit, de
figyelmeztetem, Leonor asszony, hogy ezt a legutolsó
disznóságát sohase fogom megbocsátani a fiacskájának –
hallgatja a rádiót, olvassa a folyóiratokat, a pletykákat
Pochita, és az az érzése, hogy ujjal mutogatnak rá az utcán,
úgy érzi, hogy rajta nevet egész Chiclayo. – Az itteni újságok
még mindig a temetőről írnak, és tudja, hogy minek nevezik
őt? Kerítőnek! Igen, igen, KERÍTŐNEK! Sohase fogok vele
kibékülni. tioha, soha!
– Nagyon boldog vagyok, úgy szeretném már látni a
kislányt – járja végig a Lima utca üzleteit, vásárol játékokat,
egy babát, partedliket, egy organdiruhát égszínkék szalaggal
Panta. – Biztosan nagyon megváltozott egy év alatt, ugye,
mama?
– Azt mondja, hogy Gladycita pompásan néz ki, pufók és
egészséges, mint a makk. Hallottam a telefonon keresztül,
ahogy játszott, jaj, az én gyönyörű kis unokám – megy el a
moronacochai Bárkába, öleli magához a „testvéreket”, vásárol
gyermek mártír érméket, Szent Ignacia– képeket, Francisco
Testvér– kereszteket Leonor asszony. – Pochita nagyon örült,
amikor megtudta, hogy áthelyeznek Iquitosból, Panta.
– Igen? Persze, logikus – megy be a „Loreto” virágüzletbe,
választ ki egy orchideát, viszi ki a temetőbe, teszi a Brazilka
sírjára Panta. – De biztosan nem örült neki annyira, mint te.
Húsz évet fiatalodtál azóta, hogy közöltem veled ezt a hírt.
Már csak az hiányzott, hogy dalra fakadj, és táncra perdülj az
utcán.
– Ellenben te egyáltalán nem úgy nézel ki, mintha örülnél –
másol amazóniai ételrecepteket, vásárol magvakból,
pikkelyekből, agyarakból készült nyakláncokat, madártoll–
virágokat, színes rostokból készült íjakat és nyilakat Leonor
asszony – , és ezt igazán nem értem, fiacskám. Mintha
sajnálnád itthagyni ezt a mocskos munkát, és nehezedre esne,
hogy újból igazi katona légy.
 – Akkor megérkeztek a katonák, és a gazemberek
sóbálvánnyá dermedtek, amikor meglátták őt holtan a
keresztfán – lottózik, kap tüdőbajt, cselédeskedik, koldul a
templomokban Pichuza. – A júdások, a heródesek, az
átkozottak! Mit csináltatok, ti őrültek, mit csináltatok, ti
őrültek, hajtogatta önkívületben az a horconesi férfi, aki azóta
már hadnagy. De a „testvérek” nem is figyeltek rá: térdre
borulva, a magasba emelt kezekkel imádkoztak, egyre csak
imádkoztak.
– Nem arról van szó, hogy sajnálom – tölti utolsó estéjét
Iquitosban, barangol egyedül lehorgasztott fejjel a kihalt
utcákon Pantita. – Utóvégre három év volt az életemből.
Nehéz feladatot bíztak rám, de én boldogultam vele. A
nehézségek, a meg nem értés ellenére jó munkát végeztem.
Létrehoztam valamit, ami önálló életet nyert, növekedett, és
hasznos volt. Most meg, egyetlen kézmozdulattal ledöntik az
egészet, és még csak annyit se mondanak nekem, hogy
köszönöm.
– Na ugye, mégiscsak sajnálod. Megszoktad, hogy
erkölcstelen nők és gazemberek között élsz – alkudozik egy
gyékény függőágyra, s határozza el, hogy kézben fogja vinni az
utazótáskával és a retiküljével együtt Leonor asszony. –
Ahelyett hogy boldog lennél, amiért elkerülsz innét, el vagy
keseredve.
– De azért ne táplálj túl nagy reményeket – hívja fel
Bacacorzo hadnagyot, hogy elbúcsúzzék tőle, ajándékozza oda
a régi ruháit a sarki vak koldusnak, beszéli meg egy taxissal
Panta, hogy délben jöjjön érte, és vigye ki a repülőtérre. –
Kétlem, hogy Iquitosnál jobb helyre küldenének bennünket.
– Boldogan megyek bárhová, az a lényeg, hogy ne kelljen az
itteni disznóságokat folytatnod – számolgatja az indulásig
hátralevő órákat, perceket, másodperceket Leonor asszony. –
Akár a világ végére is.
 – Jól van, mama – fekszik le hajnalban, de le se hunyja a
szemét, kel föl, tusol le, gondolja, még ma Limában leszek, de
nem érez örömet Panta. – Kimegyek egy percre, elbúcsúzom
egy barátomtól. Hozzak neked valamit?
– Láttam, hogy elment, s azt gondoltam, itt a kitűnő
alkalom, Leonor asszony – ad át egy Pochának szóló levelet,
ez a kis ajándék pedig Gladycitáé, kíséri ki a repülőtérre,
csókolja és öleli meg Alicia. – Kivigyem gyorsan a temetőbe,
hogy megnézhesse, hol van eltemetve az a ká?
– Igen, Alicia, ugorjunk el – púderezi be az arcát, veszi fel
az új kalapját, remeg a dühtől a repülőtéren, száll fel a gépre,
rémül halálra a felszálláskor Leonor asszony. – És utána kísérj
el
a Szent Ágoston– templomba, el szeretnék búcsúzni José
María atyától. Rajtad kívül ő az egyetlen a itteniek közül, akire
szeretettel fogok visszagondolni.
– Feje a mellére hanyatlott, szeme lecsukódott, arcvonásai
élesek lettek, és nagyon sápadt volt – könyörgi be magát a
Taknyoshoz, dolgozik heti hét napot, kap egy év alatt két ízben
trippert, cserél háromszor stricit Rita. – Az eső lemosta a vért
a keresztről, és a „testvérek” rongyokkal összegyűjtötték ezt a
megszentelt vizet, vödrökbe, tányérokba facsarták, megitták,
és megtisztultak a bűntől.
– Egyesek örömére, mások bánatára, a két pártra szakadt
lakosság gyűlöletétől és szeretetétől kísérve – rezegteti a
hangját, használja fel hangháttérként a repülőgépzúgást
Sinchi – ma délben légi úton elutazott Limába Pantaleón
Pantoja százados, aki körül nagy indulatok kavarogtak. Útján
édesanyja és a loretói lakosság ellentétes érzelmei kísérték. Mi
csak arra szorítkozunk, hogy hagyományos iquitosi
udvariassággal azt kívánjuk neki: jó utat és jobb erkölcsöket,
százados úr!
– Micsoda szégyen, micsoda szégyen – lát egy végtelen zöld
szőnyeget, sűrű felhőket, nézi a Cordillerák havas csúcsait, a
tengerpart fövenyét, a tengert, a meredek sziklapartokat
Leonor asszony. – Iquitos valamennyi kája a repülőtéren,
mindegyik bőg, mindegyik ölelget téged.
Ez a város gondoskodott róla, hogy még az utolsó
pillanatban is feldühítsen. Még most is ég az arcom.
Remélem, hogy az életben soha többé nem fogok találkozni
egyetlen iquitosival se. Nézd, mindjárt leszállunk!
– Bocsásson meg, kisasszony, hogy újból zavarom – fogad
taxit, megy a panzióba, vasaltatja ki az egyenruháját,
jelentkezik a Szárazföldi Hadsereg Igazgatási, Hadtáp– és
Szolgáltatási Főcsoportfőnökségén, ül három óra hosszat egy
karosszékben, hajol előre Pantoja százados. – Biztos benne,
hogy tovább kell várakoznom? Hat órára rendeltek ide, és már
kilenc óra van. Nem történt valami félreértés?
– Nincs semmi félreértés, százados úr – hagyja abba a
manikűrözést a kisasszony. – Valamennyien itt vannak, és azt
a parancsot adták, hogy várjon. Egy kis türelem, mindjárt
hívni fogják. Adjak még egy Corín Tellado– képregényt?
– Nem, köszönöm szépen – lapozza át az összes folyóiratot,
olvassa végig az összes újságot, nézi meg ezerszer az óráját
Pantoja százados, és melege van, fázik, szomjas, lázas, éhes. –
Az igazság az, hogy képtelen vagyok olvasni, egy kicsit ideges
vagyok.
– Hát, van is rá oka – kacsint rá a kisasszony. – Ott benn
most a maga sorsáról döntenek. Kívánom, hogy ne kapjon
súlyos büntetést, százados úr.
– Köszönöm, de nem csak erről van szó – pirul el Pantoja
százados, bukkan fel emlékezetében a zsúr, ahol megismerte
Pochitát, a jegyessége évei, a kardok diadalíve, amit az
évfolyamtársai emeltek neki az esküvője napján. – A
feleségem és a kislányom jár az eszemben. Bizonyára már
régen megérkeztek Chiclayóból. Nagyon régóta nem láttam
őket.
– Valóban, ezredes úr – fésüli át újra meg újra az őserdőt,
jut el Indianába, némul meg, hívja fel a feletteseit Santana
hadnagy. – Több napja halott, már oszlásnak indult, mállik,
mint a kukoricakása. Olyan látványt nyújt, hogy az embernek
minden haja szála az égnek áll tőle. Engedjem, hogy a
megszállottak magukkal vigyék? Vagy temettessem el itt
rögtön? Nincs olyan állapotban, hogy bárhová el lehetne
szállítani, két vagy három napja van itt, és a hullabűztől
felfordul az ember gyomra.
– Nem haragszik, ha még egy autogramot kérek? – nyújt
feléje egy bőrkötéses emlékkönyvet, egy töltőtollat, és
mosolyog rá rajongással a kisasszony. – Elfeledkeztem Charo
unokahúgomról, ő is gyűjti a hírességeket.
– Nagyon szívesen, ha már hármat adtam, mit számít a
negyedik – írja, Tisztelettel, sok boldogságot Charo
kisasszonynak, és írja alá Pantoja százados. – De
biztosíthatom, hogy téved, nem vagyok híres ember. Csak az
énekesek szoktak autogramot adni.
– Ön híresebb bármelyik művésznél, azok után, amiket
csinált, hahaha – vesz elő egy rúzst, festi ki magát, tükörként
az íróasztal üveglapját használva a kisasszony. Senki se hinné
magáról, százados úr, olyan, komoly embernek látszik.
– Megenged egy rövid telefont? – pillant újra az órájára, lép
az ablakhoz, nézi a villanyoszlopokat, a párás levegőben
elmosódó házakat, és szinte érzi az utca nedves levegőjét
Pantoja százados. – Fel akarom hívni a panziót.
– Mondja meg a számot, majd én felhívom magának –
nyomja meg a gombot, tárcsáz a kisasszony. – Kivel óhajt
beszélni? Leonor asszonnyal?
– Én vagyok, mamikám – veszi át a kagylót, beszél suttogva,
néz a szeme sarkából a kisasszonyra Pantoja százados. –
Megérkezett már Pocha és a kicsi? Hogy van a kislány?
 – Igaz, hogy a katonák puskatussal nyitottak utat maguknak
a kereszthez? – dolgozik Belénben, Nancyban, nyit saját házat
a Sant Juan– i országút mellett a Csöcsös, rengeteg a vendége,
jól megy a sora, és gyűjtögeti a pénzét. – Igaz, hogy a keresztet
baltával döntötték a földre? Hogy keresztestül és mindenestől
a folyóba hajították Francisco Testvért, hogy a piranhák
fölfalják? Mesélj, Ezerarcú, hagyd már abba az imádkozást!
Mit láttál?
– Halló, Panta? – búgatja a hangját mint valami trópusi
énekesnő, néz boldogan mosolyogva az anyósára, a játékokkal
körülbarikádozott Gladycitára Pocha. – Hogy vagy,
szerelmem? Jaj, Leonor asszony, olyan meghatott vagyok, azt
se tudom, hogy mit mondjak neki. Itt van mellettem Gladycita
is. Remekül néz ki, Panta, majd meglátod. Én mondom neked,
Panta, napról napra jobban hasonlít rád.
– Hogy vagy, Pocha, drágaságom? – érzi Panta, hogy
megdobban a szíve, és azt gondolja, szeretem, ő az én
feleségem, soha többé nem válunk el egymástól. – Egy csók a
kicsinek, és egy másik nagyon forró csók pedig neked. Majd
megőrülök, hogy láthassalak benneteket. Nem tudtam
kimenni a repülőtérre, bocsáss meg!
– Már tudom, hogy a minisztériumban vagy, a mamád
elmondta – énekli, hullat néhány könnycseppet, vált cinkos
pillantásokat Leonor asszonnyal Pochita… – Nem számít,
hogy nem voltál kinn, te buta. Mit mondjak, szerelmem, mit
fognak csinálni veled?
– Nem tudom, majd meglátjuk, egyelőre úgy érzem magam,
mint a siralomházban – lát árnyakat az üvegajtó mögött
Panta, s tér vissza a türelmetlensége, a félelme. – Amint
kijövök, repülök hozzád. Le kell tennem, Pocha, mert nyílik az
ajtó.
– Jöjjön be, Pantoja százados! – mondja szárazon López
López ezredes, és nem nyújt kezet, nem is biccent, egyszerűen
hátat fordít neki.
– Jó estét, ezredes úr – lép be, harapdálja az ajkát,
csattogtatja a bokáját, köszön Pantoja százados. – Jó estét,
tábornok úr, jó estét, tábornok úr.
– Azt hittük, hogy a légynek se tud ártani, aztán kiderült,
hogy maga egy hétpróbás gazember, Pantoja – csóválja a fejét
a füstfüggöny mögött Collatos, a Tigris. – Tudja, hogy miért
kellett olyan sokáig várakoznia? Mindjárt megmagyarázzuk.
Tudja, hogy kik mentek ki azon az ajtón néhány perccel
ezelőtt? Mesélje el neki, ezredes!
– A Hadügyminiszter és a Vezérkar Főnöke – szór szikrát
López López ezredes szeme.
– Lehetetlen volt a holttestet Iquitosba szállítani, mert már
dögszaga volt, és Santana meg az emberei pokoli fertőzést
szedhettek volna össze – láttamozza a jelentést, utazik
motoros hajón Iquitosba, tárgyal Scavino tábornokkal, vásárol
egy süldő malacot visszatérőben a helyőrségére Máximo
Dávila ezredes. Ráadásul azok a hibbantak minden bizonnyal
utánamentek volna, iszonyatos lett volna a temetés. Azt
hiszem, hogy a folyó volt a legokosabb megoldás. Nem tudom,
tábornok úr, ön hogy vélekedik erről?
– Találja ki, hogy miért voltak itt! – vicsorog, old fel egy
pasztillát egy pohár vízben, issza meg, rázkódik össze Victoria
tábornok. – Azért, hogy fenyítésben részesítsék a Szolgálatot
az iquitosi botrány miatt.
– És hogy lehordjanak bennünket, százados, mintha
zöldfülű újoncok volnánk, és gorombaságokat vagdaljanak ősz
fejünkhöz – tépkedi a bajuszát, gyújt rá a csikkről egy újabb
cigarettára Collazos, a Tigris. – Nem ez az első alkalom, hogy
van szerencsénk itt üdvözölni ezeket az urakat. Hányszor
vették maguknak azt a fáradságot, hogy idejöjjenek
megcibálni a fülünket, ezredes?
– Ez a negyedik eset, hogy a Hadügyminiszter és a Vezérkar
Főnöke megtisztel bennünket a látogatásával – önti a
hamutartóból a cigarettavégeket a papírkosárba López López
ezredes.
– És valahányszor megjelennek ebben az irodában, mindig
egy újabb köteg újságot hoznak nekünk ajándékba, százados –
törölgeti a fülét, az orrát egy kékesszürke zsebkendőbe
Victoria tábornok. – Természetesen olyanokat, amelyek meleg
szavakkal tesznek említést magáról.
– Pillanatnyilag Pantoja százados az egyik legnépszerűbb
ember Peruban – vesz kézbe egy kivágott újságcikket, bök a
címére Collazos, a Tigris, „A Hadsereg Századosa Dicsőíti a
Prostitúciót: Katonai Tiszteletadásban Részesítette a loretói
Örömlányt”. – Mit gondol, honnan jött ez a gúnyirat?
Tumbesből, ehhez mit szól? Semmi kétség, az ország
történelmében ez a legolvasottabb beszéd – forgatja, keveri,
szórja szét az újságokat az íróasztalon Victoria tábornok. – Az
emberek fejből idézik az egyes részleteket, az utcán vicceket
faragnak róla. Még külföldön is beszélnek magáról.
– Végre, végre, Amazónia két lidércnyomása egyszer s
mindenkorra megszűnt – gombolja ki a sliccét Scavino
tábornok. Pantoja leváltva, a próféta halott, a hölgyvendégek
köddé váltak, a Bárka feloszlófélben. Amazónia megint a régi
szép idők nyugalmas földje lesz. Jutalmul jó leszek hozzád,
Szőröske.
– Tábornok úr, nagyon sajnálom, hogy ezzel a
kezdeményezéssel kellemetlenséget okoztam a feletteseimnek
– nézi merően a Köztársasági Elnök fényképét Pantoja
százados, szeme se rebben, egy hajszála se rezdül, a lélegzetét
is visszatartja. – Egyáltalán nem ez volt a szándékom.
Helytelenül ítéltem meg a mellette és az ellene szóló
indokokat. Beismerem, hogy felelősség terhel. Elfogadom a
büntetést, amit a hibáimért rám fognak mérni.
– Csak az a baj, hogy nincs elég súlyos büntetés arra az
esztelenségre, amit maga ott Iquitosban méltóztatott
elkövetni – fonja össze a karját a mellén Collazos, a Tigris. –
Azzal a botránnyal akkora kárt okozott a Hadseregnek, hogy
még azzal se tudnánk elégtételt venni, ha főbe lövetnénk
magát.
– Sokszor végiggondoltam magamban ezt az ügyet, Pantoja,
de egyre kevésbé értem – támasztja az arcát a kezére, nézi őt
gúnyosan, meglepetten, irigykedve, gyanakvóan Victoria
tábornok. – Legyen őszinte, mondja meg az igazat! Miért
csinált ilyen ostobaságot? A szeretője halála miatti bánat
elvette az eszét?
– Esküszöm önnek az élő Istenre, tábornok úr, hogy a
hölgyvendég iránti érzelmeim egyáltalán nem befolyásolták a
döntésemet – áll továbbra is mereven Pantoja százados, meg
se mozdul az ajka, úgy számol meg hat, nyolc, tizenkét
kitüntetést az Ország Első Emberének frakkján. – Amit a
jelentésemben leírtam, az a legteljesebb igazság: azt hittem,
hogy azzal a kezdeményezéssel szolgálatot teszek a
Hadseregnek.
– Azzal, hogy katonai tiszteletadásban részesít egy kurvát,
hős lelkű asszonynak nevezi, és köszönetet mond neki a
Fegyveres Erőknek szolgáltatott kettyintésekért – fúj
füstfelhőket, köhög, néz gyűlölettel a cigarettájára Collazos, a
Tigris, és azt dünnyögi, gyilkolom magám. – Ne védelmezzél
bennünket, komám! Még egy ilyen szolgálat, és egyszer s
mindenkorra tönkretette minden tekintélyünket.
– Elhamarkodtam a dolgot, visszavonultam, ahelyett hogy
végigküzdöttem volna az ütközetet – hajtja fejét a függőágyra,
néz föl az égre és sóhajtozik Beltrán atya. – Bevallom neked,
hogy hiányzik a tábor, az őrség, a tiszti csillagok. Ezekben a
hónapokban állandóan kardokkal, az ébresztő kürtszavával
álmodtam. Azon gondolkozom, hogy újra fölveszem az
egyenruhát, és úgy látszik, menni fog a dolog. A golyókat is,
Szőröske!
– Női munkatársaimat mélyen megrázta annak a
hölgyvendégnek a halála – mozdul el egy millimétert Pantoja
százados szeme, s most Peru térképét vizsgálgatja, és az
őserdő zöld foltját. – Az volt a célom, hogy a jövő érdekében
lelket öntsek beléjük, bátorítsam őket. Azt föl se tételeztem,
hogy a Hölgyvendég Szolgálatot felszámolják. Éppen most,
amikor úgy működik, mint még soha.
– Arra nem gondolt, hogy az a Szolgálat csak a legteljesebb
titoktartás mellett létezhet? – járkál föl s alá a szobában,
ásítozik, vakargatja a fejét Victoria tábornok, hallja, hogy
harangoznak, s azt mondja, nagyon késő van. – Ezerszer
figyelmeztették magát, hogy munkájának alapfeltétele a
titoktartás.
– A Hölgyvendég Szolgálat léte és működése már jóval a
temetőben történtek előtt közismert volt Iquitosban – áll
szorosan összezárt lábbal, testhez szorított kézzel,
mozdulatlan fejjel Pantoja százados, igyekszik megtalálni
Iquitost a falitérképen, és azt gondolja, annak a fekete
pontnak kell lennie. – Nagy sajnálatomra. Biztosíthatom önt,
hogy minden óvintézkedést megtettem, hogy ez ne
következzék be. De egy kisvárosban ez keresztülvihetetlen,
néhány hónap elteltével az ügynek ki kellett pattannia.
– És ez elegendő ok volt arra, hogy a szóbeszédet
apokaliptikus valósággá változtassa? – nyitja ki az ajtót, int
Anitának López López ezredes, ha akar, elmehet, majd én
bezárok mindent. – Ha szónokolni támadt kedve, miért nem a
saját nevében, civil ruhában tette?
– Szóval, mindnyájatoknak hiányzik? Nekem is, hiszen jó
barátok voltunk, szegényt most bizonyára megveszi az isten
hidege – fekszik hanyatt Bacacorzo hadnagy. – De legalább
nem rúgták ki a Hadseregből, belehalt volna a bánatba. Igen,
ma így. Kezet csípőre, fejet hátra, és mozgás, Coca!
 – Mert tévesen ítéltem meg a következményeket, ezredes úr
– tartja egyenesen a fejét, néz előre Pantoja százados, és azt
gondolja, milyen távolinak tűnik mindez. – Állandóan az a
gondolat gyötört, hogy a nautai események után szétszóródik
a Szolgálat. És már egyre nehezebb volt hölgyvendégeket
toborozni, legalábbis első osztályúakat. Meg akartam tartani
őket, és újból föl akartam ébreszteni az intézmény iránti
bizalmukat és ragaszkodásukat. Nagyon sajnálom, hogy hibát
követtem el a számításaimban.
– A maga tévedése nekünk álmatlan éjszakákba és egyheti
dühöngésünkbe került – gyújt rá egy újabb cigarettára, szív
egy nagyot belőle, és fújja ki orrán– száján a füstöt Collazos, a
Tigris, haja zilált, szeme véres és fáradt. – Mondja, igaz, hogy
a Hölgyvendég Szolgálat valamennyi jelöltjét a saját
fegyverével próbálta ki?
– Ez hozzátartozott az alkalmassági vizsgához, tábornok úr
– vörösödik el, némul meg, tagolja kínlódva a szavakat, hebeg,
mélyeszti a tenyerébe a körmét, harapdálja a nyelvét Pantoja
százados. – A képességek megállapítása céljából. A
munkatársaimban nem bízhattam meg. Láttam, hogy
kivételeznek, hogy megvesztegetik őket.
– Csodálom, hogy nem kapott tüdőbajt – fojtja el a
nevetést, nevet, komolyodik el, nevet újból Collazos, a Tigris,
és a szeme megtelik könnyel. – Még mindig nem tudom
eldönteni, hogy maga egy ártatlan balfácán– e, vagy pedig egy
elképesztően cinikus fráter.
– A Hölgyvendég Szolgálatnak lőttek, a Bárkának lőttek,
többé nincs kit védelmezni, és senki se keni meg a tenyeremet
gyömöszöli a hasát, vonaglik összevissza Sinchi, és akadozik a
nyelve. – Összeesküdtek ellenem, mindenki azt akarja, hogy
éhen vesszek. Ez az oka, hogy nem tudok eleget tenni a
kívánságaidnak, drága Penélope, nem pedig a vonzerőd
hiánya.
 – Zárjuk le ezt az ügyet végre– valahára! – dobol az
asztalon Victoria tábornok. – Igaz, hogy nem hajlandó a
leszerelését kérni?
– Nem vagyok hajlandó, tábornok úr – nyeri vissza a
lelkierejét Pantoja százados. – Nekem a Hadsereg jelenti az
életet.
– Pedig egy kényelmes megoldást akartunk ajándékozni
magának – nyit ki egy irattartót, nyújt át Pantoja századosnak
egy géppel írt lapot, vár, amíg elolvassa, teszi el a papírt
Victoria tábornok. – Mert fegyelmi tanács elé is vihetnénk az
ügyet, és az ítéletet előre sejtheti: megalázó lefokozás,
kényszerleszerelés.
– De úgy döntöttünk, hogy nem tesszük meg, a múltjára
való tekintettel, és mert elég volt már a botrányból – fújja a
füstöt, köhög, megy az ablakhoz, nyitja ki, köp az utcára
Collazos, a Tigris. – Ha mégis a Hadseregnél marad, magára
vessen. Majd rájön, hagy a jelentés miatt, amit a szolgálati
lapjához csatolunk, hosszú idő fog eltelni anélkül, hogy a
stráfjai megfiadzanának.
– Mindent el fogok követni, tábornok úr, hogy
visszaszerezzem a becsületemet – vidul fel Pantoja százados
hangja, szíve, szeme. – Nincs olyan büntetés, ami rosszabb
lenne, mint a lelkifurdalás, amiért akaratomon kívül ártottam
a Hadseregnek.
– Rendben van, de máskor ne kövessen el ilyen baklövést –
pillant az órájára Victoria tábornok, és azt mondja, tíz óra van,
én megyek. – Találtunk magának egy új állomáshelyet, jó
messze Iquitostól.
– Már holnap odautazik, és legalább egy évig nem teszi ki
onnét a lábát, még huszonnégy órára se – veszi fel a
zubbonyát, szorítja meg a nyakkendőjét, simítja le a haját
Collazos, a Tigris. – Ha a Hadseregnél akar maradni,
feltétlenül fontos, hogy az emberek megfeledkezzenek a híres
Pantoja százados létezéséről. Aztán, ha már senki se emlékszik
az ügyre, majd meglátjuk.
– A karok szépen megkötözve, így, a lábak meg így, ni, a fej
lehanyatlik ide a didire – liheg, jön– megy, rendezi a
díszleteket, köt csomókat, méricskél Santana hadnagy. – Most
pedig hunyd le a szemedet, Pichuza, és csinálj úgy, mintha
halott lennél. Így, ni! Szegény kis hölgyvendégem, jaj, micsoda
fájdalom, keresztre feszítették az én szépséges Bárka– beli
„nővérkémet”!
– A pomatai helyőrségnek szüksége van egy hadtápos
tisztre – húzza össze a függönyöket, zárja kulcsra a
szekrényeket, csinál rendet az íróasztalokon, veszi kézbe a
táskáját López López ezredes. – Az Amazonas folyó helyett ott
lesz magának a Titicaca tó.
– És az őserdei hőség helyett a fennsík hidege – nyitja ki az
ajtót, engedi előre a többieket Victoria tábornok.
– És a hölgyvendégek helyett a lámák és a kecskék – teszi
fel a sapkáját, oltja el a lámpát, nyújtja a kezét Collazos, a
Tigris. Sose hittem volna, hogy maga ilyen fura madár,
Pantoja. Igen, már elmehet.
– Brrr, milyen hideg van, milyen hideg van – didereg
Pochita. – Hol a gyufa, hol az az átkozott gyertya, milyen
szörnyű dolog, villany nélkül élni. Panta, ébredj, már öt óra
van! Nem értem, hogy miért kell személyesen ellenőrizned a
katonák reggelijét, te mániákus. Nagyon korán van,
megfagyok. Jaj, te hülye, megint megkarmoltál ezzel a
karkötővel, miért nem teszed le éjszakára? Mondtam már,
hogy öt óra van. Ébredj, Panta!
 TARTALOM
1
2
3
4
5
6