Szex és nyugdíj

Jane Juska
+ (2008)

Értékelés: ★★★☆☆
Címkék: Irodalom, Szórakoztató irodalom
Irodalomttt Szórakoztató irodalomttt

Jane Juska 67 éves nõ, aki ha nyáron végigmegy az utcán, gyönyörûséggel nézegeti a rövidnadrágos
férfiakat. Aki imádja õket mindenestül, legyen a péniszük egyenes vagy görbe, hosszú vagy rövid,
vastag vagy vékony.

Jane Juska bátor asszony, aki 67. születésnapja küszöbén döbben rá: elég volt a sokéves magányból.
S mivelhogy nemcsak a szívében, de az ágyában is egyedül érzi magát, szexpartnert keresõ hirdetést
ad fel az egyik legnevesebb New York-i lapban.

Jane Juska gesztusa és könyve sokak szerint botrányos. Pedig csak õszinte. Ezért is oly sikeres szerte
a világban ez a szexéhes fiatal csõdörökrõl, házasságukból kikacsintó érett férfiakról, és
gyengédségre vágyó idõsödõ urakról, valamint az elveszettnek hitt és megtalált testi szerelemrõl
szóló humoros, egyben torokszorító kötet.
 JANE JUSKA

Szex és Nyugdíj
 Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2008
A fordítás alapjául szolgáló mű: Jane Juska: A Round-Heeled Woman
Copyright © 2003 by Jane Juska This translation published by arrangement with Villard Books,
an imprint of Random House Publishing Group, a division of Random House, Inc.
Hungárián translation © Loósz Vera,
2008 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2008
ISBN 978 963 254 142 6
Gene-nek
 Köszönetnyilvánítás

Jimnek és Gray-nek, meg a Bay Area Writing Projectnek, amiért olyan tanárt faragtak belőlem,
aki ír.

Mary Ann Smithnek, Jack Sayersnek, Bob Presnallnek és Susan Reednek - az ő türelmük és
bátorításuk tette lehetővé e könyv megjelenését.

Billnek, aki azt mondta, van elmondandó történetem, meséljem hát el.

Fiamnak, Andynek, és gyönyörű feleségének, Karennek, aki elviselte a furcsaságaimat, és azok

ellenére szeretett.

Elyse Greennek, a William Morris ügynökségnél, aki megóvott az érzelgősségtől, és tovább

irányított.

Ügynökömnek, Ginger Barbemek, aki új életet adott nekem.

Szerkesztőmnek, Susanna Portemek, aki jobb íróvá tett.

J.-nek, aki nem egyszer húzott ki a kétségbeesés mocsarából, és rávett, hogy munkához lássak.
 EGY

A moziban

A szerelem remek komédia, miként az élet is, amikor nem te játszod az egyik szerepet
LOUISE COLÉT, FLAUBERT-HEZ ÍROTT EGYIK LEVELÉBEN

- Nimfomániásnak tartja magát? - kérdezi Bili.

A díványomon ülünk, elég közel ahhoz, hogy elkapjon, ha a megfelelő választ adom.
Szemlátomást fölöttébb lehetségesnek gondolja ezt, mert közelebb húzódik. Bili hatvanegy éves,
vonzó férfi, hat évvel fiatalabb nálam. Jómódú. Zakója kasmírszövet, nadrágja finom fésűsgyapjú.
BMW-t vezet, és Alfa Rómeót, persze nem egyszerre. Egy üveg drága Chiantit hozott nekem, egy
könyvet, amely nagyon tetszett neki, meg egy teljes virágjában pompázó kaktuszt. Rövidesen
kisétálunk a College Avenue-ra, és kiválasztunk egy vendéglőt, ahol megvacsorázunk. Bili mindent
megrendel, ami az étlapon érdekesnek látszik, négy vagy öt előételbe és főfogásba is belekóstolunk
majd. Megosztozunk egy üveg francia boron. Ezután visszatérünk a házikómba, ahol Bili tovább
faggat a szexuális életemről.
Néhány hónappal ezelőtt töltöttem be a hatvanhetet. A hajam javarészt ősz, de itt-ott megcsillan
benne néhány olyan szál, amilyen valaha volt: szőke, barna, szürke. Arcomon kirajzolódtak a
bölcsesség... hm, redői, szememet, amely most is olyan kék, amilyen mindig is volt, bifokális lencse
segíti. Noha fogam már nem csillog úgy, mint egykor, azért amerikai maradt: erős, egyenes, tartós
használatra készült. A kor árulkodó jelei dacára felöltözve - amikor minden ruha rajtam van - egész
jól nézek ki. Levetkőzve már más a helyzet. A testem nem huszonöt, nem negyvenöt éves, még csak
nem is ötvenöt esztendős. Soha nem érintette plasztikai sebész kése, ezért ami egykor feszes volt,
most laza, ami valaha fölfelé állt, most lóg. Mindenütt meglátszanak a halandóság előjelei. Most
azonban teljesen felöltözve ülök Bili mellett, így akár vonzónak is tűnhetek. Láthatóan ő is így
gondolja. Mindamellett nem sok esélyem van a Miss Nimfománia címre. Hogyan kerülhettem
egyáltalán a versenyzők közé?
Még nem derült ki, hogy életemnek pozitív vagy negatív hőse leszek-e - ki tudja? - de egyet már
most biztosan tudok: könnyen izgalomba jövök. Ezt adom most töredékes válaszként Bili kérdésére.
Hogy izgalomba hoz a mezők látványa, a sebes folyású patak csobogása, a nyomtatott szöveg. Nem
is kell erotikus szövegnek lennie. Miközben a futonomon fekve mondjuk a Times-t vagy a The
American Scholar-t olvasom, néha figyelmes leszek arra az ismerős, csiklandós érzésre a lábam
között. De legtöbbször férfiak hoznak izgalomba, a férfiak bizonyos testrészei. Izgatónak találom
John nyakát, Bili alkarját, Sydney hangját, Róbert kezét és Graham lábát. A férfiaknak mesés lábuk
van: hosszú izmok és semmi háj. Ha nyáron végigmegyek az utcán, borzongató gyönyörűséggel tölt
el az a sok rövidnadrágos férfi. És imádom a péniszékét. Mindegyik más és más: van egyenes és
görbe, hosszú és rövid, vastag és vékony, és mindegyik lenyűgöző, akár pihenjben, akár vigyázzban.
Csodálatos dolgokat művelnek velem, ahogyan én is csodálatos dolgokat teszek velük. Azt írja
Freud, hogy a férfi a nőt, a nő pedig a férfi feléje sugárzó vágyát kívánja. Tegyük fel, hogy így van,
de szerintem sokat veszít az a nő, aki megelégszik némi lihegéssel és táguló orrlyukakkal.
A térdem nagyon könnyen elgyengül. Könnyen megkapható asszony vagyok. Egy könnyen
megkapható, hatvanhét éves asszony. Nem volt ez mindig így, miként az a továbbiakban kiderül.
A pszichológusok azt mondják, az ember életében minden jelentős változást megelőz egy
pontosan definiálható különleges esemény vagy tapasztalat. Velem is így történt.
1999 őszén, amikor még csak hatvanhat éves voltam, egy mozi sötétjében ültem. Malátatej
bonbongolyók lüktettek a kezemben tartott papírzacskóban, és a vásznat bámultam, ahol Eric
Rohmer nagy műgonddal öltözött hősnője hűvös mosollyal pillantott át az asztal fölött egy úrra, aki
nyilvánvalóan nem ért fel hozzá. Bekaptam egy golyót, és megint csak lemondtam feltett
szándékomról, hogy a film végéig kitartson a csemege. Malátatej bonbon ügyében heves és sürgető a
vágy, az önfegyelem pedig hiánycikk. Az idő múlásával elnyert bölcsességre támaszkodva már nem
Toppantom össze a golyóbisokat, mint tizenhárom éves koromban. Hogy tovább tartson, most addig
szopogatok minden egyes bonbont, amíg olvadni kezd. A megfelelő pillanatban ráharapok a kicsiny,
de finom, kemény belső részre (ilyet sose tennék egy férfival, annyira sérülékenyek azon a bizonyos
helyen), és somolygok a kis roppanáson. Mint sok egyéb, a malátatej bonbon is jobb volt
fiatalkoromban. A mai golyóknak krétaszerű ízük van, és esküszöm, hogy kisebbek. Persze a bonbon
nem tesz jót nekem, és ez a másik ok, amiért olyan nagyon szeretem. A golyók történésze lettem.
Megfigyelték, hogy az utóbbi időben az öregek, a bérből és fizetésből élők, az olyanok, mint
jómagam, a saját ennivalójukat hozzák a moziba? Ez snassz. És zajos. Az otthonról hozott
papírzacskók - bennük a mikrohullámú sütőben pattogatott, kihűlt kukoricával - recsegnek-zörögnek,
ahogy az öregek kotorásznak bennük. A profi mozis zacskók, mint az is, amelyikben az én malátatej
golyóbisaim vannak, puhább anyagból készülnek. A profi zacskók nem adnak hangot. Megesik, hogy
odafordulok, és csúnyán ránézek a bűnösre. A legtöbb esetben ellenségesen visszabámul, és tovább
zörög. Néha az az érzésem, hogy még hangosabban zörgeti a zacskót. S ahogy a mozi sötétjében
csendesíteni próbálom őket, visszanéznek rám, és a szemük vörösen világít, akár a farkasoké a
természetfilmekben, vagy mint a nagymamámé, amikor elfelejtettem megköszönni valamit. Ezek az
emberek egyívásúak velem, hasonló korúak vagyunk. Miért akarnak folyton kínos helyzetbe hozni?
Aztán itt van a beszélgetés, amelyet sokan akkor folytatnak, amikor éppen úri kedvük tartja.
Szeretném tudni, milyen korban jut oda az ember, hogy már nincs tekintettel senki másra, csakis
önmagával törődik. Mennyire kell öregnek lennie ahhoz, hogy durva legyen? A beszélgetés néha úgy
kezdődik, hogy a feleség magyarázza a filmet nagyothalló férjének, aki nem hajlandó viselni a
hallókészülékét. „Mit mondott?” - kiabálja a férfi, az asszony pedig válaszol (olyan hangosan, hogy
még otthon is hallják): „Azt mondta, hogy meg fogja ölni.” Aztán itt vannak a későn jövők. „Nem
látok semmit” - jelenti be egyikük, ámbár nem világos, kinek, mert nem felel rá senki. És ott vannak
azok, akik mintha nem vennék észre, hogy elkezdődött a film, és zavartalanul folytatják a parkolóban
megkezdett társalgást: „Mondtam neki, hogy hívja fel a lányát. Itt lakik az utcában. . .” Egyszer
délben mentem moziba, mert nem tudtam, hogy akkor siketek számára van vetítés. A legjobb
közönség volt, amelynek soraiban valaha is alkalmam adódott ülni. Tökéletes csönd uralkodott. Most
már kifejezetten keresem az ilyen előadásokat.
Ez a mostani film, Az ősz meséje, az első pillanattól lekötött. Észre se vettem, hogy az öregek
karmai a kukoricás zacskók fenekét kaparásszák. Szeretem a francia filmeket. Mindent szeretek
bennük. Érdekelnek a díszletek, a szereplők, még a cselekmény is érdekel. Lebilincselve figyelem,
hogy hol élnek a franciák, milyen egy középosztálybeli lakás, egy kávéház, egy hotelszoba, milyen
ruhákat hordanak Párizsban az emberek.
Bízom benne, hogy a francia filmkészítők megmutatják nekem a franciák életét. Abban viszont
nem bízom, hogy az amerikai filmkészítők hű képet adnak az amerikai életről. A vásznon többnyire
olyan kisvárost, farmot, börtönt látok, amilyennek az efféle helyeket Hollywood elképzeli. Szóval az
Ennyi!-ben egy tökéletes kisvárost kapunk, nem egy igazit. És nem tudok meg semmi újat, legfeljebb
Hollywoodról. Mátrix? Hatodik érzék? Traffic? Úgy tűnik, a francia filmek azt mutatják meg, ami az
átlagemberekben rendkívüli. Az amerikai filmekben pedig rendkívüli embereket látunk, akik
valójában egyszerű emberek. Franciaországban A nap szépe című filmben egy átlagos életet élő
gyönyörű (elvégre francia) asszony leleményes módon megszervezi, hogy legyen egy titkos és
nagyon szexi másik élete is. Amerikában itt van nekünk Júlia Roberts, aki a mocskos szájú,
szivacsbetétes melltartós Erin Brockovichot megszemélyesítve azt akarja, amire mindnyájan
törekszünk: biztonságot és egy kis igazságot mellé. Nekem inkább titkos szexi életem legyen. És lesz
is. Csak figyeljenek!
A franciák felnőttek. A franciák lazák. Nem túloznak el semmit, sőt. Az ősz meséje című filmben
egy esküvőt látunk, ahol egy piros ruhás, merész, fiatal teremtés kivételével minden vendég az ősz
színeit viseli. Kifinomultak. Elegánsak. A nők mind magasak és vékonyak. Ez is nagyon francia. A
férfiak? Egy sincs köztük, aki felérne a nőkhöz, pedig a hitveseikről van szó. Kifejezetten imponáló,
hogy a férfiakat mind tucatembereknek ábrázolja, a nőket meg eszesnek, akik a felszín alá tekintve
meglátják a biztonságot. Egyetlen jóképű sincs közöttük, gondoltam a filmvászonra bámulva. És
minden asszony szép. Ez nagyon tetszett.
A cselekmény, az életemet megváltoztató film története nem ismeretlen: két közeli barátnőről
szól, negyvenes éveik végét taposó asszonyokról; az egyik férjnél van, a másik nincs. A férjezett
titokban felad a barátnője nevében egy hirdetést a társkereső rovatban, és ebből bonyodalmak
származnak. A Rhőne völgyének szőlőskertjeiben (nagyon klassz hely, de még sosem jártam ott) a
film jól végződik, bár lehet, hogy mégsem. A franciák mindig nyitva hagynak egy ajtót a
„talányoknak. Szintén a felnőttség jele a kétértelműség, amelyhez nagyon értenek a franciák.
Bár csaknem húsz évvel idősebb vagyok, azonosulok az egyedülálló nővel, akinek nevében
titokban feladták a hirdetést. Az asszony független és makacs, büszke és magányos. Elvált és cinikus,
a munkájának él, esküszik rá, hogy semmiféle kapcsolatot nem akar férfiakkal. De látjuk a legörbülő
száját, idegesen vibráló kezét, a körmeire ránövő, beszakadt bőrt, a haját, amelyről lerí, hogy nem
törődik vele. Az én körmeim körül is megkapja a bőr a magáét a következő hónapokban. S mintha a
saját hangomat hallanám ki nyers, védekező szavaiból, amikor bizonygatja, hogy őneki tökéletesen
elég a munkája. A nézőtéren egyformán tudja mindenki - fiatal és öreg, lármás vagy csöndes hogy
ennek a nőnek férfi nélkül élni elviselhető bár, de nem kívánatos. Láthatjuk: egyszerűen retteg bármit
is tenni ez ügyben. Ismerős érzés.
Harminc esztendővel ezelőtt váltam el. Néhány férfiakkal folytatott és szomorúan végződő
csetepatétól eltekintve teljes és sok tekintetben kielégítő életet éltem. A tanítás volt a szenvedélyem.
Szerencse, hogy rátaláltam. Olyan munka ez, amely energiát és figyelmet követel. Egyedülálló szülő
voltam, és a fiam is ugyanezt igényelte: energiát és figyelmet. Arra az esetre pedig, ha netán mégis
kísértésbe esnék, meghíztam. Nem akadt férfi, aki rám nézett volna. Biztonságban voltam. Aztán
eljött 1993. Nyugdíjba mentem, nem tanítottam többé. A fiam felnőtt, és kirepült közös
otthonunkból. Én pedig már nem voltam kövér. Am mégsem ostromoltak csapatostul a férfiak.
Egyetlenegy sem ostromolt. A színpadom üresen állt. Osztályterem híján voltaképp nem is volt
pódiumom. Hatvanéves koromban nyugdíjba mentem, miután harminchárom éven keresztül élő
közönségnek - nappal százötven gyerek, este egy izgő-mozgó fiú - adtam elő a legnagyobb örömmel,
magas hőfokon. így hát jól voltam, köszönöm. Éppen csak nem akadt senkim, akit
megsimogathattam volna, és engem se cirógatott senki.
Garrison Keillor azt írta egyszer, hogy valamennyi ingerszegény állapot közül az érintés hiánya a
legsúlyosabb. Nos, hát én igen súlyos érintéshiányban szenvedtem. Nem mintha azelőtt nyakra-főre
megérintettem volna középiskolás diákjaimat, hiszen teljes mértékben a tudatában voltam, hogy ez
még előrehaladott korom és jó hírnevem mellett is helytelen volna. De ahogy az osztályomban
megforduló sok gyerek egymásnak ütközött, összesúrlódott, annyi élet volt körülöttem, hogy énrám
is ragadt belőle.
Persze akkor ezzel nem voltam tisztában. Tudtam, hogy nem élhetek meg a nyugdíjamból, de nem
tudtam, hogy egyszerre üresen maradt pódiumom a másik ok, amiért - alig néhány hónappal azután,
hogy középiskolai tanárként nyugalomba vonultam - részidős tanítást vállalok egy közeli főiskolán.
Nem tudtam, hogy a saját hiányérzetem miatt vállalom lelkesen azt is, hogy önkéntes tanár leszek a
San Quentin Állami Fegyintézetben, az öböl túloldalán. Egyáltalán nem tudtam erről a hiányról, sem
arról, hogy milyen súlyos, míg hatvanesztendős koromban egy gyakorlott pszichoanalitikus
segítségével meg nem kezdtem ötéves utazásomat a tudatalattimon át. Bár orvos volt, nem írt fel
nekem gyógyszert, akárhogy sírtam és jajongtam, hiába átkoztam teli torokból, hiába könyörögtem,
hogy küldjön kórházba. Operáció volt ez, méghozzá altatás és érzéstelenítés nélkül. Ahogy egy tudós
írta valahol, ez „nem vigasz, hanem a valóság józan és komplex felmérése”. Ez volt a legnehezebb és
legfontosabb dolog, amit valaha életemben tettem. De ne hallgassanak rám, hallgassanak Emily
Dickinsonra:
 Nem kell szobának lenned, kísértetnek,
Nem kell, hogy ház legyél;
Elméd folyosói felülmúlják,
Mit ember emelt.
Inkább kövektől űzve futni,
Boltívek alatt,
Mint felismerni holdtalan magányban Önmagad.
Az utóbbi időben sokan bírálják a pszichoanalízist, nemegyszer olyanok, akiknek a javukra válna.
A beszédterápia jó analitikus vezetésével - és sok ilyen van - felbecsülhetetlen. Pénzbe kerül, de az
is, ha a saját ágyán fekszik az ember kiterülve, és csak tompított fényben képes élni. Az analízis
megmentette az életemet, és gazdaggá tett. Meg kellett tanulnom olvasni abból a józan és komplex
könyvből, amely én magam vagyok. A legjobb tanító segítségével, akit valaha ismertem,
megtanultam értékelni, elemezni, és néha kritizálni magamat, megtanultam, hogy ne féljek
önmagámtól. S mire mindezt megtanultam, megváltozott a világ. Olyan hellyé vált, ahol bőven nyílt
számomra tér, ahol teljes életet élhetek.
Hatvanhat évesen, egy évvel az analízis után, jól éreztem magam. A pszichoanalízis kitakarított
elmémből egy csomó kacatot. Rávezetett, hogy megtanuljak gondolkodni, rákényszerített, hogy
abbahagyjam a nárcisztikus önsajnálatban való dagonyázást; felajánlott nekem egy díványt, és öt év
elteltével már elég erős voltam hozzá, hogy fölálljak és továbblépjek. Bárhogy próbáltam is
visszatérni az elfojtás egész életemben alkalmazott gyakorlatához, nem színlelhettem többé, hogy
teljes életet élek. Az egyik igazság, amelyet el kellett fogadnom a díványon töltött évek alatt, az volt,
hogy a gyönyör nem erkölcstelen, hogy az emberek örömvágya természetes, és hogy egészségtelen
megtagadni magunktól az örömet. Ez ellentétben állt mindazzal, amire anyám tanított, ellentétes volt
annak az ohiói kisvárosnak a szokásaival, ahol felnőttem, ahol a mennoniták örömtelen életmódja
alakította a közösségi életet. Nem volt hát könnyű feladat felismerni és elfogadni, hogy szeretem a
férfiakat. Mások, mint én. Általában erősebbek, a hangjuk mélyebb, legtöbbjük magasabb nálam. És
sok köztük a szexuálisan vonzó. Nekiláttam hát körülnézni, és ó, istenem... mindjárt sikertelenség és
elutasítás várt.
1998-ban sötét és viharos volt szilveszter éjszakája. Barátnőm, Nathalie ült a kormánykeréknél,
San Franciscóba tartottunk egy szingliknek szervezett ismerkedési estre. Ő tehetett az egészről.
- Figyelj - mondta bármikor eljöhetünk, ha szörnyű.
Meggyőzött róla, hogy minden jobb, mint még egy szilveszter este otthon, egyedül. Ott voltunk
tehát, úton az Arany Sas grillbárba. Bömbölt a szél, eső verte az ablakot. A természet is azt mondta,
menjünk haza.
Az Arany Sas grillbárban az elemekkel dacolva mintegy hétszázan gyűltek össze. Egy gombostűt
sem lehetett leejteni. De hol volt az én korosztályom? Szemlátomást harminctól ötvenig terjedt a
választék. És hova a csudába kellene leülnöm? Állnom? Lerogynom?
- Ugyan már - csitított barátnőm. Nathalie karcsú és fiatal, kis fekete párizsi ruhába öltözött. Ő
Franciaországban vásárolta a ruháit, én Berkeley-ben. Ő negyvenhárom éves volt, én hatvankettő.
Hosszú éjszaka lesz ez, gondoltam.
A bárban fehérbort kértem. Óriási pohárban, majdhogynem üvegtálban adták, színültig töltve.
Megittam két adagot, és máris szebbnek tűnt a világ. Azt tettem, amit máskor is nagy társaságban, ha
fűtött az alkohol. Beszerző körútra indultam, Nathalie számára.
- Ülj le oda - mondtam neki. - Egykettőre itt leszek.
S már mentem is, hogy bemutatkozzam fiatal férfiaknak, akiket elég elfogadhatónak ítéltem
ahhoz, hogy lovagi kíséretet adjanak Nathalie-nak a heteroszexuális világban. Számos férfival
ismerkedtem meg ilyen módon. Aztán megláttam egy korombeli férfit. A haja éppen úgy őszült, mint
az enyém, az arcán éppolyan barázdák húzódtak. Ő persze férfi volt, jobban nézett ki: nagyszerűen
nézett ki. Riadtnak látszott. Ott állt, hátát a falnak vetve, mialatt egy egész falka nő - itt voltak hát a
korombeliek - egyre közelebb és közelebb nyomult prédájához. A férfi arcára kiült a rémület. Ki
menti meg? Én ugyan nem. Elfordultam. Kínosan éreztem magam a nemem miatt, és szégyelltem a
bensőm legmélyén parázsló sóvárgást, amelyről tudtam, épp olyan erős, mint azoké a nőké.
- Menjünk - könyörögtem Nathalie-nak. Mentünk.
Hosszú időnek kellett eltelnie, mire újból rá tudtam venni magam egy újabb próbálkozásra. Hogy
kirándulni menjek a Sierra Clubbal, részt vegyek az öregdiákok szövetségének rendezvényein,
beleegyezzem egy ismeretlennel való találkozóba. Az efféle összejöveteleken minden férfira legalább
három nő jutott. Belefáradtam az érdekes asszonyokkal való társalgásba, és abba, hogy nézzem,
amint a nálam erőszakosabbak sarokba szorítják a jelenlévő néhány férfit. Végül feladtam. Inkább az
apácaélet, mint a megaláztatás.
Visszatértem hát régi szexuális partneremhez, önmagamhoz, és azzal vigasztalódtam, hogy
legalább megpróbáltam. Nem az én hibám, hogy egyedül vagyok. Még csak nem is voltam
különösebben magányos. Egyetlen dolgot kivéve. Néha az utcán járva, vagy amikor törülközőket
hajtogattam össze, vagy épp benzint töltöttem a kocsimba, teljesen hívatlanul egyszer csak beugrott
egy kérdés az agyamba, mielőtt elfojthattam volna: „Mi van, ha soha többé nem szexelhetek?”
Szédülni kezdtem, a gyomrom görcsbe rándult, és a gondolat olykor úgy ébren tartott, akár a
villámlás nyári éjszakákon.
Az Elmwood mozi sötétjében elhatároztam, hogy Az ősz meséjé-nek a magányos asszony számára
jó vége lesz. Gyalog mentem haza, és a hűvös este felfrissített. Hirtelen az ötlött eszembe, hogy én is
megtehetem pontosan ugyanazt, ami a filmben történt.
Feladhatok egy hirdetést. Már azt is tudtam, hova küldöm majd el. Mire az utcám sarkára értem,
már tudtam, mit írok.
Mielőtt hatvanhét esztendős leszek, jövő márciusban, szeretnék sokat szexeim egy férfival, aki
tetszik nekem. Ha beszélgetni akar előtte, Trollope remek téma.
Ez volt a kendőzetlen igazság.
 KETTŐ

A könyvtár

Olvass, olvass el mindent

WILLIAM FAULKNER
A hirdetés megfogalmazása utáni napon elmentem a könyvtárba, amely kétszázhuszonöt
lépésnyire van a kaliforniai Berkeleyben álló házikómtól. Miként Ann Arborban, Gainesville-ben,
Madisonban és az összes többi egyetemi városban, Berkeleyben is csodálatos lakni. Élnek itt
gazdagok és szegények, különféle bőrszínűek, fiatalok és öregek, hajléktalanok és mások. Én másfél
mérföldnyire lakom az egyetemtől, és úgy érzem, sokkal elegánsabb az életvitelem, mint amikor egy
villanegyedben laktam, abban a házban, ahol fölneveltem a fiamat. Orindai házam vörösfenyőből és
üvegből épült, olyannak, amilyennek egy kaliforniai háznak lennie kell. Kétholdas telek közepén állt,
rengeteg vadvirág, örökzöld tölgyek és babérfák között. A terasz mellett, amelyet egyetlen ajtó
választott el a hálószobámtól, patak folyt. A meder közepén magas szikla. Minden télen, amikor
bőségesen szakadt az eső, a víz átzuhogott a sziklákon és vízesést formált, az én saját vízesésemet. A
hetvenes években, amikor megvettem, éppen csak szűkén telt a házra. A kilencvenes évekre már
fogytán volt a pénzem, a házon pedig egyre több lett a javítanivaló, így hát eladtam. Néha hiányzik,
de többnyire nem.
Most bérlő vagyok. A ház ötödakkora, mint a régi volt, kétszáz négyzetméter helyett negyven. Itt
nincsen mosogatógép, nincs se szárító-, se mosógép, se patak, se deszkapadlós terasz. Viszont
franciaablak nyílik egy csodálatos kertre, melyet a háziasszonyom és a kertésze gondoz. Kőlapokkal
burkolt, kicsiny belső udvar is tartozik hozzá. Oda szoktam kiülni a napra keresztrejtvényt fejteni.
Hogy csupán bérlője vagyok a háznak, megszabadít a tulajdonosi élet olyan bonyodalmaitól, mint a
rothadó tető, az eldugult lefolyó, a hámló festék, a fellazult csempe, és a többi, ad absurdum, ad
nauseam. Egyúttal bizonytalanságot is jelent, mert mi történik, ha a tulajdonosnő eladja a házat, vagy
elköltözik vagy... vagy... vagy... Miután feladtam a hirdetést, idegeskedni kezdtem a lakóhelyem
miatt. Mi lesz, ha tényleg válaszol egy férfi? Mi lesz, ha eljön, hogy szavamon fogjon? Mi lesz, ha
tetszik nekem? Hol fogjuk csinálni? Voltaképp nem is ágy, amin alszom, inkább egy habszivacs
matrac a beépített tárolók tetején. Hosszabb és keskenyebb, mint egy szabályos ágy - ahogy
belegondolok, rájövök, hogy meglehetősen franciás. Nekem kényelmes; kettőnek, nos, talán ha
egymás tetejére lennénk pakolva. S mit szólna, mit gondolna a háziasszonyom? Családjával a nagy
házban lakik, a kert másik végében. Mit tenne, ha férfiakat látna jönni-menni? Akárcsak egy férfit
jönni-menni? Kidobna? Meg aztán valóban akarok én az otthonomban fogadni egy idegent? Ajjaj.
Máris ott tartottam, hogy „igen, de”. Az efféle gondolkodás emelt körém falat, ez tartott vissza
minden kockázattól, változástól, izgalomtól. A fenébe is, majd csak találok megoldást. „Ne emlegesd
a bajt” - szokta mondani a nagymamám, aki egyébként folyton ezt tette. Amúgy meg a kutya se fog
válaszolni arra a hirdetésre.
Mindenhova gyalog járok: hangversenyre, futballmeccsre, moziba, vendéglőbe. Mindennap
elmegyek a könyvtárba, és elolvasom a The New York Times-t. Ez rituális szükségletem, így táplálom
az életemet végigkísérő ábrándot: New Yorkban eltölteni egy hetet. Megnézni minden darabot a
Broadwayn és azon kívül, meghallgatni minden koncertet a Camegie Hallban, és knist enni az
utcasarki standokon. Egyáltalán, mi az a knis?
A könyvtár az én édességboltom. Itt megkaphatok mindent, amire éppen gusztusom van:
mindennapi kábítószeradagomat, a Times-t, verseket, regényeket, régit és újat. S miután
harminchárom éven keresztül tanítottam angol irodalmat közép-iskolásoknak, nem is mentem,
valósággal rohantam a könyvtárba, hogy képernyőre kapjam életem nagy szerelmét: „Anthony
Trollope”-t. És ott volt. Nyolcvannégy tétel! El voltam látva egy életre. Csakhogy nem sokkal
később, úgy két év múlva, kifogytam Trollope-ból. Elolvastam minden regényét, és mindegyiket
szerettem, jókat és kevésbé jókat egyaránt. Milyen bámulatos író! Egy férfi, aki csodálta és tisztelte
kora asszonyait, és együtt érzett velük, mert olyan sebezhetők voltak a viktoriánus férfivilágában.
Arra az esetre, ha azon gondolkodnának, hogy megbarátkoznak Trollope-pal, tudniuk kell, dickensi
értelemben véve nem okos, bár néha igyekszik az lenni (ám nem sikerül neki). Viszont sokkal
magabiztosabban és tehetségesebben ábrázolja a nőket mint élő, hús-vér embereket. S az olyan címek
láttán, mint Meg tudsz neki bocsátani'? - és Tudta, hogy igaza van, hogy is lehetne ellenállni neki?
Bocsánatot kérek, de az elsőre a válasz igen, csak a bolond nem bocsátana meg annak a nőnek, a
másodikra pedig Trollope azt mondja, nem, dehogy van igaza, nézzék csak meg azt a sok zűrt, amit a
pasas csinált.
Értik már, miért tűnt fel a hirdetésemben Trollope? Fontos férfiú volt az életemben. Hát nem
volna szép, ha egy eleven férfi ugyanúgy szeretné, mint én?
Egyik kedvenc helyem a könyvtárban az életrajzok gyűjteménye. Itt van ez a sok híres ember,
egyik híresebb, mint a másik, és még jó néhány meglepetés. Példának okáért Hadley Richardson,
Ernest Hemingway első felesége. Ott ült a polcon, és várt rám, várt, miként a való életben, amíg
Ernest Hemingway föl nem fedezte. „Bárcsak meghaltam volna - írta Hemingway -, mielőtt képes
voltam mást szeretni.” Na már most, ha Scott Fitzgerald netán Hadleyt veszi el Zelda helyett, tovább
élt volna, mint író és mint ember. Ernest azonban ejtette Hadleyt a számító Pauline kedvéért.
Valószínűleg Fitzgerald is dobta volna Hadleyt - túl rendes nő volt. Zeldától viszont nem lehetett
olyan könnyen megszabadulni. A könyvtáram tele van nagyszerű emberekkel. Margaret Fullerrel is
ott találkoztam. Ő is a hőseim közé tartozik.
Ebben a könyvtárban ültem most is, és a The New York Review ofBooks feküdt előttem kiterítve.
Odakint október végi eső verte a járdát. Idebent hajléktalanok gyülekeztek. Magukkal hozták az
utcák szagát, s megtoldották saját, orrfacsaró kipárolgásukkal. Hát nem éreztem magam Rohmer
filmjének Rhöne völgyében.
A The New York Review of Books a komoly olvasók folyóirata. Azt állítja magáról, hogy komoly
témákról írt könyveket ismertet, és ez így is van. Sőt mi több, nagyon intelligens emberek írnak bele
nagyon gondolatgazdag, nagyon hosszú esszéket sok mindenről, Freudtól egészen Jón Benet
Ramsey-ig. És drága. Ezért olvasom a könyvtárban. A legjobb részt hagyom utoljára, a társkereső
rovatot, Amerika legdisztingváltabb hirdetésrovatát. Mit szólnak hozzá? Hamarosan én is benne
leszek.
A legtöbb hirdetés nem éppen úgy hangzik, mintha nagyon okos ember írta volna. Például: „Kék
szemű diplomás nő, 49/168, keres nem dohányzó, zsidó diplomást, akivel szabadidejét megoszthatná
hangversenyektől kiállítás-megnyitókig. „ Miközben olvasom a hirdetéseket, figyelmem el-
elkalandozik a bérbeadó nyaralókhoz, és ilyesmikről kezdek fantáziáim: „Greenwich Viliágé. 1
hálószoba + dolgozószoba. Nagy zeneszóba, könyvtár, erkély. $ 4500/hó. „ No igen. Most azonban
feltett szándékom, hogy magam is hirdető leszek. Mivel biztos vagyok benne, hogy intelligens
emberek fognak válaszolni ezekre a hirdetésekre, azt akarom, hogy nekem is írjon valaki. Simogatást
akarok, és beszélgetést, inkább előbb, mint utóbb, most és nem holnap. Mert nemsokára hatvanhét
leszek.
A Review négy dollár ötvenöt centet számít fel minden szóért. Ez arisztotelészi fegyelmet követel.
A szövegnek rövidnek kell lennie. A célközönséget szem előtt tartva, tökéletes tömörséggel kell
megfogalmazni. A hirdetés, melynek szövege már készen áll a fejemben - Mielőtt hatvanhét
esztendős leszek, jövő márciusban, szeretnék sokat szexelni egy férfival, aki tetszik nekem - vajon elég
lesz? Mi lenne, ha kihagynám Trollope-ot? Nélküle a hirdetés 63 dollár és 70 centbe kerül. Trollope-
pal együtt 95,55! Nem kellene beletenni azt is, hogy hol lakom? Ez még két szóval többe kerülne.
Vajon elfogadnak Visa kártyát?
Hátam mögött, vörös barettjében a skizofrén járkál az ifjúsági részlegben. Megpörgeti a
forgóállványokat, és káromkodik a szeme előtt pörgő könyvekre. „Tetves szarok, nincs itt semmi
egetverő!” Az átázott, szakadt barett félrecsúszott a fején, de ő csak mondja a magáét. Van annyi
eszem, hogy ne szóljak rá. Egy alkalommal épp egy szatyor élelmiszert vittem hazafelé, amikor
szembejött velem az utcán. Sapkája vöröslött, mint egy jelzőlámpa, káromkodott, és rám kiabált: -
Van egy kis aprója? - Meglátta a szatyromból kiálló bagettet, és dühtől lángoló szemmel, egészen
közelről az arcomba üvöltötte: - Hát egy kis kenyér? Tud egy kis kenyeret adni? - Sietve elmentem
mellette, és azon gondolkodtam, felhívjam-e azt a telefonszámot, amelyet a rendőrség adott meg a
környéken lakóknak. „Ha ezek közül a csavargók közül bármelyik zaklatja önöket, hívjanak minket.
Azonnal ott leszünk” - ígérték egy lakossági gyűlésen. Sohasem hívtam fel a számot, és tudomásom
szerint egyik szomszédom sem. A környéken lakóknak elég bűntudatuk van már amiatt is, hogy
egész éjjel égetik a tornácon a lámpát, nehogy a hajléktalanok ott aludjanak. Mindannyiunknak
lelkiismeret-furdalása van, tehetetlen haragot érzünk a gyalázat miatt, amelyet a helyi, az állami és a
szövetségi kormányzat hozott a fejünkre azzal, hogy nem hajlandó törődni a szegényekkel és a
betegekkel. Azt hiszem, Thoreau mondta, hogy egy társadalom színvonalát az mutatja legjobban,
miként gondoskodik azokról, akik nem tudnak magukról gondoskodni. A mi színvonalunk nagyon
alacsony.
Tenyeremet a fülemre szorítva folytatom az olvasást. „Elvált FN keres intelligens, szexi,
szellemes, érzelmileg elérhető, erotikusán magabiztos, diplomás férfit... „ Ez az elvált fehér nő nem is
kíván sokat. Kíváncsi vagyok, mennyivel fogja beérni, mennyi idős lehet, „ ...hatvanas évei elején”.
Hát ennyivel, nem is reménytelen. „Egyedülálló fehér nő keres különleges idillt művelt,
gondoskodó... férfi oldalán”. Ostobaság. Megszámoltam a szavakat: harmincnégy. Négy ötvenöt
szavanként - ez a hirdetés 154 dollár 70 centbe került! Úgy tűnt, az enyémet kivéve itt minden
hirdetés csak kerülgeti az igazságot: „ ...hosszú séták a tengerparton... a természet szeretete...
opera... „ Azt olvastam valahol, hogy a társkereső hirdetések nem a hirdető valódi képét mutatják,
hanem azt, milyen szeretne lenni. A férfiak hirdetéseiben feltűnik a szabad természet, a nőkéiben a
családi tűzhely melege. A férfiak mintha a kifelé, a nők pedig a befelé vezető utat keresnék. Emellett
úgy láttam, inkább a nők hirdetnek, a férfiak meg válaszolnak nekik. Az előttem felevő számban
megjelent harminckét hirdetésből huszonnégyet nők adtak fel. Mit jelent ez? Valószínűleg nem sokat.
Mindössze annyit, hogy a nőknek keményebben meg kell dolgozniuk azért, hogy magukra vonják a
férfiak figyelmét, mint a férfiaknak, hogy magukhoz vonzzák a nőket. S azt is tükrözi, hogy
egyszerűen több van belőlünk, mint a férfiakból. Mi jóval azután is folytatjuk egymással a
versengést, hogy túljutottunk a gyermekszülés korán, és még azután is, hogy védelmet kerestünk a
férfinál. Talán igaza van Platánnak, amikor azt mondja (valójában Arisztophanész mondja a Lakomá-
bán), hogy „eredeti természetünk szerint teljes egészek voltunk. Egyesítettük magunkban a férfit és a
nőt.” Azután elbíztuk magunkat és megharagítottuk az isteneket. Zeusz ezért kettévágott bennünket:
egyik felünkből férfi lett, a másikból nő. Zeusz akkor azt mondta Apollónak, hogy formáljon meg
minket. „A ráncok nagy részét elsimította, a mellet egy olyasféle szerszámmal formálta ki,
amilyennel a vargák csiszolják simára a kaptafára húzott cipő ráncait; csak néhányat hagyott meg,
1
éppen a has meg a köldök táján, emlékeztetőül az ember hajdani viselt dolgaira.” Azóta bolyongunk
a világban a teljességet keresve. De, ó jaj, hiába keressük, kettévágott állapotra vagyunk ítélve, és a
testi vágy egyfajta kárpótlás. Ha igaza van, akkor a testi vágy mérhetetlenül fontos. Minden efféle
hirdetés mélyén pontosan ez a vágy munkál: megtalálni azt, akivel egészek leszünk. Hogy ez hol
történik, tengerparton vagy operában, lényegtelen. Hogy megtörténjék, életszükséglet. Elutasítani
annyi, mint elébe menni a halálnak.
Nekem tetszett a hirdetésem. Érződött benne a vágy. Nyitott volt minden érkezőnek. Trollope
pedig maradt. Ördög vigye, nem terveztem, hogy még egyszer elköltők ennyi pénzt.
Az asszony, aki attól kezdve, hogy megjöttek az esők, mindig ugyanarra a székre ült, s akinek
széltől cserzett, csinos arca ráncos volt a szabad ég alatt töltött élettől, mereven nézett. A People
magazint himbálta a kezében, aztán leejtette a rongyokkal, kalapokkal, sálakkal teletömött műanyag
szatyorra, amelyet mindig magával hordott. Visszanéztem rá, mosolyogtam, mire lesütötte a szemét.
Hosszú, fekete szoknyája alól kilátszó cipője nedves volt, ócska, fekete zubbonyáról ítélve bőrig
ázott. A nedvességtől begöndörödött, sötét haja csillogott a könyvtár fényében. Miféle
előreláthatatlan szerencsétlenség vetette ezt a csinos asszonyt az utcára? Láttam már máskor is, itt és
a környéken. Jártában ajka hangtalanul mozgott, szemét a járdára szegezte. Beteg volt, semmi kétség;
eltűnődtem, hogy a betegség azelőtt jött, hogy az utcára került, vagy utána. Alig észrevehetően
biccentettem. A nő a folyóiratállvány felé fordította a fejét.
Az asztal túloldalán, fejét karjára hajtva, egyik kezével az én Review-m fölső szegélyére
tenyerelve egy hajléktalan férfi hortyogott csöndesen. Sóhajtottam. Megkezdődött a tél, amikor a
hajléktalanok a könyvtárba jönnek a meleg és a vécé miatt, s mert itt megmosakodhatnak. Nemsokára
mindent betölt a rothadó hátizsákok, műanyag szatyrok, régi, mosatlan ruhák és öregemberek szaga.
De egyik könyvtáros sem tiltakozott ez ellen az időszakos hatalomátvétel ellen, és az olvasók sem
lázadoztak. Összekötött bennünket a bűntudat, a tehetetlenség, és az a ki nem mondható vágy, hogy
megérintsünk egy másik emberi lényt.
Kivettem a táskámból a jegyzettömbömet meg egy tollat, és nekiláttam, hogy megváltoztassam az
életemet. Annyit már kiszámítottam, hogy az ár, amit ezért fizetni fogok, messze túlszárnyalja majd
ezt a hitvány 95 dollár 55 centet. Miként az is, amit nyerni fogok rajta.
 HÁROM

Válogatás

Így hát elküldtem a szöveget e-mailben. Egyenesen a The New York Review of Books-nak. És
elutaltam a 95 dollár 55 centet is. Istenkém, mit fognak gondolni azok a nagyeszű emberek, akik a
Review-nek dolgoznak? Egyáltalán leközlik ezt a hirdetést? Van valami szabály a szex szó
használatáról a hirdetésekben? Nem fog felhívni valaki telefonon, hogy felszólítson, írjam át a
szöveget egy ilyen fennkölt folyóirathoz illő módon? Ott egye meg a fene! Ami történt, megtörtént,
már nem lehet meg nem történtté tenni. Erősnek éreztem magamat. Csodálatosnak. Magasra emelt
fejjel jártam. Szemébe, arcába néztem az embereknek, akár a lábuk közé is, ahová éppen kedvem
tartotta. Néha mintha barátságosan néztek volna vissza. A titkom - szexelni szeretnék egy férfival,
aki tetszik nekem - nem volt többé titok; nem volt többé erkölcstelen (ámbár sosem volt az), és nem
volt többé csak az enyém. Kikürtöltem egy fontos igazságot a nagyvilágnak, vagy - a Review
olvasótáborát nézve - kicsinek, és csodálatosan szabadnak éreztem magam, tisztának és, nos,
mondhatni, büszkének is. Akarok valamit, és tettem valamit azért, hogy megszerezzem. Úgy bizony.
Vagy mit szólnak ehhez: kezembe vettem az életemet. Ó, igen, kézbe vettem. Majd meglátjuk,
meddig tudom tartani ezt a tigrist a farkánál fogva.
S közben tovább éltem a megszokott életemet. Tanítottam a tankörömet a főiskolán.
Középiskolákba utaztam hospitálni, hogy segítsem a kezdő tanárokat. Péntekenként a családtervező
központba hajtottam, ahova önkéntes kísérőnek jelentkeztem az abortuszra váró nők mellé. És persze
ott volt a börtön. Oda szerdánként jártam. A főiskolára kedden és csütörtökön. Péntek: családtervező
központ, és igen, énekeltem egy kórusban is, ez volt hétfőn. Senki nem tudta, hogy titkos életet
teremtettem magamnak. Titkos Gyönyör beköltözött hozzám, és én szívesen fogadtam. Mit
gondolnának azok a szenteskedő, abortuszellenes tüntetők, ha tudnák, mit tettem? Átfestenék a
tábláikat, és most már én lennék a célpont? Csak rajta, seggfejek, hagyjátok békén a terhes nőket. Mit
szólnának a tanítványaim? A főiskolán az osztályomba járók? Az osztályom diákjai a börtönben? És
a barátaim? Továbbra is a barátaim lennének? Azon kaptam magam, hogy miközben megyek az
utcán, állok a tanítványaim előtt, elhaladok a demonstrálok mellett, mosolygok, és azt gondolom:
„Van fogalmatok róla? Egyáltalán el tudjátok képzelni, mit tettem? Tudjátok, hogy nem az vagyok,
akinek hisztek? Hogy több vagyok?” S magamban nagyon halkan trilláztam, csiripeltem, Gyönyör
csiklandozott egész idő alatt. Tele volt örömmel a világ. Akárcsak én magam.
Attól a pillanattól fogva, hogy elküldtem a hirdetést, tudtam, hogy fogok választ kapni,
valószínűleg nem is egyet, talán többet is, talán még tízet is. De még ha nem kapok egyet sem - mert
ez is benne volt a pakliban a lényeg az, hogy megtettem. Hogy meghirdettem magam szégyen nélkül,
lelkifurdalás nélkül, és egy csöppnyi elfogódottságot sem éreztem. Bármi legyen is a reagálás, a
nagyobb rész elvégeztetett. Sokat mosolyogtam azokban a napokban, mielőtt november elején
megjelent a hirdetés a lapban. És aztán egyszer csak ott volt. A társkereső rovatban. Nem
cenzúrázták. Habozás nélkül kinyomtatták, pontosan úgy, ahogy írtam. Messze kimagaslott a többi
közül.
1999. november 8-án tiszteletet parancsoló, nagy, barna borítékban megérkeztek a Review-tól a
válaszok: mocskosak és tiszták, romantikusak és kegyetlenek, pontosan tizenkét levél. Kiszáradt a
szám és reszketett a kezem, amikor kihúztam a csomagot a levélszekrényből. Lopva hátrapillantottam
a vállam fölött: a szomszédok biztosan röntgenszemet növesztettek, és bármelyik percben
szidalmakat zúdíthatnak rám. „Az ég szerelmére, ha félnél attól, hogy mit gondolhatnak a
szomszédok, nem adtad volna fel a hirdetést” - gondoltam. Én amolyan „mit szólnának a
szomszédok/az anyám/a nagymamám/az elsős tanító nénim?” típus voltam. A pszichoanalízis
sikeresen kimoslékolt, de a szükséglet néhány foszlánya - a környezet jóváhagyásának igénye, az
összes szabad-ok és a nem szabad-ok pár töredéke (melyeket a legfélelmetesebben nagymamám
személyesített meg) rögzült lelkem legmélyén. Félresöpörtem mindezt, megragadtam a borítékot, és
berohantam a házikómba.
Alig kaptam levegőt. Elkezdtem válogatni. Egymás után olvastam a leveleket, és három halomba
raktam őket: igen, talán, nem. Egyre kevesebbet tétováztam, úgy dobáltam a leveleket, mintha
kártyákat szórnék egy kalapba: egy csuklómozdulat, egy fanyar mosoly, egy felhúzott szemöldök,
mint Róbert Mitchum, amikor a leglezserebb. Gonosz örömmel hajítottam a nem megfelelő leveleket
a nem halomra. Ő, a hatalom, amelytől nincs messze a dicsőség. Ezzel együtt a nem halom lett a
legkisebb, a tetején ezzel: „Hívj fel az irodámban, hétfő-csütörtök 9-5. „ És egy telefonszám.
Egy másik nem Giorgiótól jött: „Hatvannyolc éves ifjonc vagyok, és alig várom, hogy kapcsolatba
kerüljek egy olyan egészséges, szexre éhes hölggyel, mint maga. „ Giorgio a Utah állambeli Leisure
World-ből, egy afféle nyugdíjas-szabadidőfaluból írt.
Wilson lakcíme - Gramercy Park, New York - mellette szólt, de nem úgy a szöveg: „Hetvenkettő
vagyok, és kemény a szarvam. „ Sohase szerettem a szarv szót. Eljátszotta a szerepét, amikor
Shakespeare megcsalt férjekkel kapcsolatban használta. De ma már nem használják ebben az
összefüggésben, és különben is, rondán hangzik. Egy szarv akár meg is sebezhet. Wilson korán is
eltöprengtem. Az ő hetvenkét éve jóval többnek tűnt az én hatvanhatomnál, és ennyi levéllel a
kezemben (meg ami még jön, gondoltam), megengedhettem magamnak, hogy válogatós legyek.
Elbíztam magam. Észreveszi Zeusz?
Mindazonáltal elhatároztam, hogy önmagában a kor nem lehet ok az elutasításra. Nem egyszer
éppen ezen az alapon utasítottak el engem is. A bank a korom miatt tagadta meg a kölcsönt, amikor
bérlői mivoltom első esztendejében találtam egy kis házat, amelyet meg akartam venni. A kölcsön,
amit jövendő keresőképességemre alapozva kaphattam volna, nagyon csekély volt, az előleg pedig
hatalmas. Az utcán a fiatalok és a nem is annyira fiatalok szeme el siklott fölöttem. Meglátszik rajtam
a korom. A nálam is idősebbeket kivéve senki sem akar annyinak látszani, amennyi én vagyok. Senki
se szeretne ennyi idős lenni. Túl közel van hozzám a halál, ezért a nálam fiatalabbak nem figyelnek
rám. Az emberek azt hiszik, nagy bókot mondanak azzal, hogy „Egyáltalán nem látszik rajtad a
korod.” Mégis minek kellene látszania? Ha meglátszana rajtam a korom, akkor elviselhetetlenül
ronda lennék? Életem hátralévő részében ki se tegyem a lábam otthonról? Már nem fogok jobban
kinézni, soha többé. Tényleg ugyanezt akarom tenni a férfiakkal, akik válaszoltak a hirdetésemre?
Nem. Az írója koránál komolyabb indok kell ahhoz, hogy egy levél a nem kupacban kössön ki. Herb
válasza - „ Van Viagra, utazom „ - is a rövidsége miatt került a nem halomba.
A következő napokban tiszteletre méltó külsejű, barna borítékokkal telt meg a postaládám. Rob
(harmincnyolc éves) fényképet is küldött, egész alakosat, szemből fotózva. A képen az orrára
biggyesztett napszemüvegen kívül nem viselt semmit. Magas volt, pucér, és mereven állt a pénisze.
Évek óta, csaknem tíz éve nem láttam meztelen férfit, és most csak az ujjaim között kukucskáltam.
Lefordítottam a fényképet. Hétszer tizenkét centis kártyákat is küldött, melyekre kék golyóstollal,
nyomtatott betűkkel egy verset írt, kétségtelenül a sajátját: „Az öregek igazából undorítanak, /nagyon
tudják, hogy hervasszanak le farkakat, / durvák, gorombák, szánalmasak és kövérek / de legfőképp
azt csípem, hogy volt ehhez képed. / Hirdetésed aztán vegytiszta romantika / Mi a titkod, amitől
duzzad már a gatya? ”
Larry Michiganből különleges gyönyöröket ígért: „Ha a feleségem volnál, orális szexben lenne
részed minden éjszaka többször is, valamint csókokban, ölelésekben, simogatásban és közösülésben
(amilyen módon csak akarod). Szopogatnám a csiklódat, és dörzsölném a farkammal a pinád
belsejét. Ezt tenném éjjel, reggel és napközben is. „ ígéreteit ezzel zárta: „A legnagyobb tisztelettel. „
Larryt a nem-ek feledésébe száműztem.
Hal sűrűn gépelt, két oldalba bezsúfolt levele éppolyan hangyásnak tűnt, amilyen valószínűleg ő
maga is lehetett. „Azért írok magának - így kezdődött -, mert szeretem a cukrot az én nagy, darált
fasírthús pástétomomon. - Majd így folytatta: - Az én hősöm a kis fekete Szambó: figyelem, amint a
2
nagyravágyás tigrisei vajjá köpülik magukat a fám tövében... Figyelmeztetem magát a politikámra:
szeretek minden rebellist, aki felkel a zsarnokság, az előjogok és a türelmetlenség ellen, aki elpusztul,
mielőtt megízlelné a győzelem és a hatalom mérges gyümölcseit: minden gyönge nép hajlamos rá,
hogy valamiféle felsőbbrendü erkölcsi érzék illúzióján csüggjön, azon bűnöknek megfelelően,
amelyeket nincs hatalmában elkövetni. - Aztán személyesebb hangot ütött meg: -
Egy levél magától, és több időt töltök majd meleg gleccserekkel és ölelgetni való jéghegyekkel. „
Hal a hetvenes évei elején járónak vallotta magát. így igaz, gondoltam. Egyenesen a hetvenes évek
elejéről való vagy, és ott meg is rekedtél.
Cári először a talán kupacba került. Első mondata mellette szólt: „Hirdetése rendkívül csábító,
célja pedig épp kiegészíti az enyémet. „ A harmadik már nem: „Nős, fehér férfi vagyok... „ Nem,
nem, nem. De aztán: „ Vietnam idején tengerésztisztként szolgáltam háborús vizeken. „ Hát, talán.
Nem, nem, Jane, hiszen házasember!
A talán halom összes levelére válaszoltam. Előadtam, hogy bár értékelem erőfeszítéseiket,
túlságosan messze lakom ahhoz, hogy javaslatot tehessek a következő lépésre. „Sajnos” - ügyeltem
rá, hogy minden levélben benne legyen ez a szó, megerősítendő a képet, amelyet kialakítottam
magamról mint olvasott, jól fogalmazó, alapvetően régi vágású hölgyről. Na jó, talán nem „hölgy”,
aki egy ilyen hirdetést felad. „Nő” - igen, az akartam lenni, mert nem voltam az. Az én elképzelésem
szerint ahhoz, hogy nő lehessen valaki, férfira van szüksége. Egyedülállóként lehetek személy,
lehetek felnőtt, lehetek anya, és mindez voltam is. S talán azt is állíthatom, hogy valamikor nő
voltam, hisz végül is házasságban éltem, bár ez a házasság nem olyan volt, hogy erősítette volna
nőiségemet. Végül is nem vagyok férfi, tehát nőnek kell lennem.
Gyönge, nagyon gyönge. Most már igazi nő akartam lenni. Ahhoz pedig férfira volt szükségem,
aki lefekszik velem.
Valamikor réges-régen, mikor a húszas éveimet tapostam, egy szombat délután a sausalitói
Nevenincs bárban söröztem. Hirtelen, mintha a semmiből bukkant volna elő, egy se fiatal, se öreg
férfi az asztalunk mellett elhaladva azt mondta nekem: „Maga gyönyörű nő.” Azzal elment. Soha
senki nem mondta többé ezt nekem, és annak a rövid pillanatnak a kivételével nem is éreztem ezt
soha többé. Lehetséges, hogy a férfiak, akiket életem folyamán később megismertem, gyönyörűnek
találtak, vagy nőnek, esetleg mindkettőnek, de egyikük se mondta ki ezt soha. így nem is voltam az.
De most, most úton voltam afelé, hogy nő legyek. Ahhoz már késő volt, hogy szép legyek, de hát itt
ez a sok levél! Ez a sok férfi! Egyikük biztosan nővé tesz majd. Befészkelődtem a futón párnái közé.
Íme, egy töredék Ted Kooser Kaszáspók című verséből:
...Ha az enyém, a titkos álom lenne, egyedül járni életem padlózatán kecsesen, könnyedén, és elég
szeretettel, hogy ott élhessek énem közepén.
Előfordult, hogy képes voltam erre: egyedül járni „...elég szeretettel/hogy ott élhessek énem
közepén”. Azt állítom, hogy egyedül járni és önmagam középpontjában élni: ez a vágyam, ha úgy
tetszik, a célom. Mégis mit csinálok, amikor palackpostát küldök több száz férfinak?
Olyan nő akartam lenni, amilyenné sosem tudtam válni, nő, aki örömét leli a szerelmi viszonyban
egy férfival, nem pedig fél tőle. Azt akartam, hogy érzelmileg és fizikailag megérintsenek. Mohó
voltam, tobzódni akartam a testi örömökben. Kövérre akartam hízni a férfibőségben. Szabadjára
akartam engedni a szenvedélyemet - becsszóra, ezt akartam. Ezeknek a pasiknak fogalmuk sem volt
róla, kit kaphatnak meg. S közben egész idő alatt tudtam, hogy amikor kinyújtom a kezem a teljes
élet felé, nem tudok majd válogatni. Nem csak a jó részeket kapom meg. A teljes élet éppen ez:
gyönyör és fájdalom, öröm és kétségbeesés. Ezt elejétől fogva tudtam. Csak azt nem, hogy milyen
formákat ölt majd mindez.
Az igen kupac volt a legnagyobb. El voltam ragadtatva. Ezek a férfiak tudják, hogyan kell írni.
Még azt is, hogy kell helyesen írni. Könnyedén a nagy halomra dobtam hát az ilyen mondatokat
tartalmazó leveleket: „Az sem kizárt, hogy Tapétában laksz, és valamilyen sorvasztó betegségben
szenvedsz. Hát légy szíves, mondd meg. „ Igen! És: „írtam verseket, építettem kőfalakat,
szerkesztettem könyveket, miniszterekkel álltam kapcsolatban... szabad ember vagyok, és
É
meglehetősen jó anyagi körülmények között élek. „ Igen! És kísértést éreztem, hogy igent mondjak
Bradnek, aki „ ...nyugalmazott sebész” volt, és tanácsadóként dolgozott a Cityben, de nem tudtam
elképzelni, hogy levetkőzzem egy negyven-egynéhány éves férfi előtt, hiába keres „kapcsolatot
(sokféle módon) egy idősebb asszonnyal”. írtam hát Bradnek, és a távolságra hivatkozva elhárítottam.
Döntésemet aztán megbántam, amikor néhány hónappal később New York Cityben találtam magam
az utcán, nem messze onnan, ahol Brad lakott, és az egyujjas kesztyűmbe sírtam egy férfi miatt,
akinek a levele igen volt, de akinek én lettem nem.
Legelőször egy nőtől érkezett levélre válaszoltam. „Nő vagyok én is - írta most múltam hatvan, s
emiatt borús perceim vannak. Az olyan hirdetések, mint a tiéd (nem sok akad belőlük), azzal
biztatnak, hogy még nincs mindennek vége. Sok szerencsét! Biztos vagyok benne, hogy ezzel a
bátorsággal megtalálod, amit keresel. „ Köszönőlevelemet így fejeztem be: „Nem az igényelt sok
bátorságot, hogy feladjam a hirdetést. Az majd a következő lépéshez kell. „ Fogalmam se volt róla,
mi lesz a következő lépés.
A második levél, amelyre válaszoltam, Angliából jött, az ötvenéves Paultól. Már épp a nem kupac
felé indítottam a levelet - ötven esztendejével Paul túlságosan fiatal volt, Anglia pedig túl messze
amikor megakadt a szemem egy mondatán: „A párom idén meghalt rákban. Sok évig éltünk együtt,
csodálatos, szeretetteljes kapcsolatban. Tizenöt évvel volt idősebb nálam, hatvannégy éves korában
ment el. Sokan helytelenítették a korkülönbséget, de nekünk teljes és energikus szexuális/szerelmi
életünk volt, amely a gyengülés legcsekélyebb jelét sem mutatta, míg feleségem betegsége olyan
súlyossá nem vált, hogy már nem élvezhette az ilyen örömöket. „ Paul két fényképet is mellékelt
magáról. Az egyiken zsúfolt könyvszekrénynek támaszkodva komolyan (és igen megnyerő módon)
nézett a kamerába. Éreztem, milyen szomorú, és így feleltem neki: „Sajnálom, hogy ilyen veszteség
érte. Annak alapján, amit a kapcsolatukról ír, bizonyosan szerencsések voltak, hogy egymásra
találtak. Azok, akik helytelenítették, egyszerűen irigyelték magukat. Szívből kívánom, hogy újra
boldog legyen. „ Aztán azzal a módszerrel, amit lassan kialakítottam és egyre finomítottam, mialatt
egyik férfinak írtam a másik után, bedobtam egy cseppnyi flörtöt. „Úgy tervezem, hogy jövő ősszel
Angliába utazom... Ha még akkor is szabad lesz, esetleg találkozhatunk. „
Mindez pompás szórakozás volt. Úgy határoztam, hogy az igen kupac leveleire adott válaszokat
kivéve senkinek nem adom meg sem a postai címemet, sem az e-mailemet, sem a telefonszámomat.
Minden levél végére csak a nevemet írtam.
Ezt tűnt a legjózanabb, legbölcsebb eljárásnak. A következő hetekben felbátorodtam.
A szelektálás feldobott. Estélyt adtam, és végre minden férfi rám figyelt! Kiemeltem egy hosszú,
kék borítékot, amelynek bal felső sarkában ismert név díszelgett. Ez biztosan igen lesz. Hoppá, újabb
fénykép. Egy teljes pompájában felálló pénisz meredt rám, amely a nagyon híres névhez tartozott.
Önarckép. Nos, itt van megint: egy mezítelen férfi, azaz egy része. Még mindig nem tudtam sokáig
nézni. Elolvastam, mit írt. „ Üzeneted a palackban kellemes meglepetés... Sok minden szórakoztat,
ami a világban folyik, s hajlok a szardonikus nézőpont felé, bár közben értékelem az élet iróniáit és a
véletlenül felbukkanó értékeket. „ Hát írni tud, az nem kétséges. De azért mégis a nem halomra
löktem Híres Embert. Ez volt a második döntésem, amelyet később megbántam. Nem tudhattam,
hogy néhány hét múlva már nem undorral, hanem vággyal fogok visszaemlékezni arra a fotóra.
Most azonban a diadal első mámorában ültem a futonomon, büszkébben, mint valaha, és fontolóra
vettem az alapelveket, melyeket az első körben fogalmaztam meg. Különlegesen okosnak éreztem
magamat, hiszen saját tapasztalataim és intelligenciám köréből gyűjtöttem össze ezeket a
szabályokat, hogy vezérfonalként szolgáljanak majd nekem és azoknak a szerencséseknek, akik a
szeretőim lesznek. Önhittség, önhittség, jaj, Jane, vigyázz! Hogy lehet az, hogy akik az önhittség
bűnébe esnek, sosem tudnak róla? S ha a hatalmába keríti az embert az arrogancia, akkor
automatikusan hőssé lesz? Automatikusan megvakul, hogy még a végén is valaki másnak kelljen
elmondania neki, mint egy kórusnak? Ha tudnánk róla, megszabadulnánk tőle? Persze ha így
cselekednénk, nem születnének meg a történetek, színdarabok, regények, versek. Lennének azért
persze versek, mindig voltak és mindig lesznek költők, nem az önhittség hordja méhében a költőket.
Én még csak kezdetén voltam az önhittségnek, jött még több is, a szabályok tehát könnyedén
sorakoztak.
1. Politikai hovatartozás
Republikánussal soha. Még akkor se, ha olyan jóképű, mint maga John McCain. Ez olyan lenne,
mint az ellenséggel hálni.
2. Személyi hovatartozás
Nős férfiak kizárva. Már felnőtt voltam, nem úgy, mint a házasságom első éveiben, amikor azt
gondoltam, hogy az a kis viszony majd életet visz letargikus házaséletembe. Tévedtem. Amit kaptam,
nem volt több egy letargikus viszonynál. Túl voltam már azon, hogy az ágyamban fekve a másik
oldalon kucorgó házas csődtömeg bűntudatos gyónásait, mentegetődzéseit és önvádjait hallgassam.
3. Szexuális hovatartozás
Semmi perverzió. Bármi legyen is az.
Mindegyik szabályt megszegtem.
Most viszont magasra emelt pohárral köszöntöttem magamat. „Énmagamra! Lobogjak még
3
soká! ” Diadalom első estéjének végén - tizenkét levél, bombasiker! - lefekvéshez készülődtem.
Hosszú ujjú trikó, derékban és bokában gumírozott flanelnadrág; ez aztán elbűvölő látvány.
Istenkém, mit veszek fel, ha... ha... Kinyitottam az üvegajtót a hűvös, tiszta kaliforniai levegő előtt. A
lehetőség illatát hordozta.
A következő hetekben még hat küldemény érkezett, összesen hatvanhárom levél.
 NÉGY

Ó, Danny boy

Útban Írország felé a városban leszek a december 2-i hétvégén. Találkozhatnánk ebédre?
DÁN

A szekrény előtt álltam. Semmi se tűnt jónak. Az összes ruhám régi volt, csaknem mind fekete
vagy fehér, és egyikhez sem akadt hozzáillő szoknya. Nos igen, a fekete-fehér minden alkalomra
megfelel. San Franciscóban mindenki örökösen feketét és fehéret hord: télen, nyáron, ősszel. Vasalni
nem fogok. Nem csinálok nagy ügyet a dologból.
Pedig nagy ügy volt. Nem randevúztam negyvenkét éve. Barátaim, Alison és Scott, 1983-ban
meghívtak vacsorára, hogy összeismertessenek Scott egyik teniszpartnerével, aki történetesen
egyedülálló volt. Ezt azonban nem számítom találkának. Inkább a katasztrófák közé sorolom. Alison
és Scott diszkréten távozott a vacsoraasztaltól, kettesben hagytak ezzel az elvált, hímnemű, szörnyen
jóképű és nálam fiatalabb férfival.
- Mivel foglalkozik? - kérdezte.
- Tanár vagyok - feleltem irodalomtanár.
- Abból voltam a legrosszabb. Diszlexiás vagyok.
- Ó, akkor nem lehetett könnyű dolga az iskolában - mondtam.
- Tulajdonképpen nem volt nehéz. Mindig akadt egy lány, aki segített, elcsórta vizsga előtt a
tesztlapokat, megírta a dolgozataimat. Egész jól teljesítettem.
Társalgásunk a hobbikra terelődött.
- Sokat olvasok - böktem ki, mielőtt lenyelhettem volna.
- Az én kedvenc időtöltésem az, hogy öt óra tájban kimegyek a San Franciscó-i banknegyedbe, és
a lányokat nézem, ahogy kijönnek az irodaépületekből. Nagyszerű látvány. - És mosolyogva
kérődzött a kedvenc időtöltésén.
Hosszan hallgattunk, mire Alison és Scott végre visszatért, és én jó éjszakát kívántam. Ennyi. Ez
nem számít randevúnak. A mostani viszont az. Igazi találka lesz.
Középiskolás koromban nem randevúztam. Az osztálytársaimmal, csaknem mind a harminckét
érettségizővel - a legnépesebb osztály volt a miénk, amely valaha elvégezte a tizenkettedik osztályt -
óvodától kezdve együtt jártunk. Már a szüléink közül is többen iskolatársak voltak. Ohio „bal felső”
sarkában - ahol a farmok zsíros földje szép termést garantált, ahol gabonaföldek alkottak természetes
határt a város körül, s ahol a gyerekek sokszor kimaradtak a tízedik osztályból, hogy segítsenek a
földeken - ez az ezerkétszázharmincnégy lakosú, Archbold nevű kisváros egyaránt virult az első
világháború, a gazdasági világválság, a második világháború, a recesszió és Rónáid Reagan alatt. Jól
megy nekik ma is.
Magam nem lévén ilyen életerős, minden fizikai kapcsolatot kerültem a fiúkkal. Mikor már
mindenki járt valakivel, én még akkor sem. Jórészt anyám tehetett erről. A nyolcadik osztályban
Dick nekem adta a dögcédulás karkötőjét. Ez azt jelentette, hogy egy pár vagyunk, hogy járunk,
ámbár soha nem mentünk sehová, soha nem voltunk kettesben, és igazából nem is beszélgettünk
egymással soha. Kedvelt engem, ezért odaadta a karkötőjét a legjobb barátnőmnek, hogy adja át
nekem. Én elfogadtam, ami azt jelentette, hogy én is kedvelem őt, a legjobb barátnőm pedig
visszament és megmondta neki. Karácsonykor, mikor az egyik órán az osztályban megajándékoztuk
egymást, én egy gyönyörűen becsomagolt fényképet adtam neki magamról. Anyám csomagolt a
legszebben a városban. Miss Nafzinger, akit Bicebócának hívtunk, mert járógépet viselt, amely
minden lépésnél zörgő hangot adott, azt mondta, mindenki csomagolja ki az ajándékát, és mutassa
fel, hogy a többiek is lássák. Dick kicsomagolta a fényképemet, és mindenki röhögött. Mindenki,
Dicket és engem kivéve.
Amikor megmutattam anyámnak a karkötőt, bosszúsan összeráncolta a homlokát.
- Nevetséges - mondta. - Még be se nőtt a fejed lágya, már rúzsozni akarod a szádat. Egy napon
meg majd baleset ér, mert magadat nézegeted a visszapillantó tükörben, amikor vezetned kéne.
- Anyám sokkal távolabbra látott a jövőbe, mint én, és ha rendes lány akartam lenni, abból a
jövőből inkább nem kértem.
Anyám irtózott az „ostoba dolgoktól, amiket a lányok művelnek”. Kiskoromtól fogva azon
buzgólkodott, hogy megóvjon a lányos dolgoktól. Nem szerette a lányokat. Érdektelennek, frivolnak,
haszontalannak tartotta őket. Neki ugyan egyik lányából sem lesz mazsorett. „Honnan szedted azt a
botot? Tüntesd el!” De a szurkolókórust biztató pomponos lánycsapatért sem lelkesedett. „Jól tudom,
lányok, mit műveltek odalent az alagsorban - mondogatta válaszul a mi »Hajrá, csapat« kiáltásunkra.
- Az alagsorban gyakorolhatjátok, de csak ott.” Szót fogadtunk. Amikor közelebb voltam a húszhoz,
mint a tizenöthöz, ezt tanácsolta: „Ha valaha elmész egy bulira, fiúkkal beszélgess, férfiakkal. Sokkal
hasznosabb társalgásban lesz részed.” További harminc esztendő és a nőmozgalom kellett hozzá, meg
a kísérő nélkül járó asszonyként szerzett tapasztalataim, hogy meggyőződjem róla: anyámnak nem
volt igaza.
Amikor a hatodik osztályban elsőként menstruálni kezdtem, anyám sóhajtott, az égre pillantott,
majd kivitt a fürdőszobába, ahol közölte velem, hogy utolért az Átok, hogy mostantól meg fog jönni
minden hónapban, tehát szokjak hozzá. A kezembe nyomott egy betétet, megmutatta, hogyan kell
rákapcsolni az undorító, hepehupás, gusztustalan homokszínű egészségügyi övre, amely megfeszült a
hasamon, aztán kiment. Amikor görcsök kísérték a „havibajomat”, amikor úgy éreztem magam,
„mint akit félig agyonvertek”, amikor „megjött a Piri néni”, anyám, aki láthatóan utálkozva fogadta,
hogy az ő lánya megadja magát egy ilyen női gyöngeségnek, rám parancsolt, hogy keljek föl az
ágyból és járkáljak. „A fájdalom csak a fejedben van” - mondta. Nos, félig-meddig igaza volt. A
tizenkettedik osztályban biológiaórán megtanultam, hogy a női vérzés „a méhbelhártya lehámlása”,
hogy reproduktív ciklus játszódik le a testemben, és őszintén meg voltam lepve. Nem anyám beszélt
nekem a fogamzásról és a születésről, meg minden egyébről, ami a kettő között van. Egy
középiskolai tankönyvből értesültem minderről, meg Normától, a legjobb barátnőmtől, aki egy
farmon élt.
„Ezt vissza kell adnod” - mondta Dick dögcédulás karkötőjére mutatva anyám. Hát visszaadtam.
Csupán a barátnőim csipkelődése vett rá, hogy borotváljam a lábamat, az is csak a tízedik osztály
után. Addig meg (már jó ideje) a mellem miatt kellett aggódnom. Egyszerűen óriási lett. Anyámé
normális méretű volt, de megereszkedett. Mikor egy alkalommal leskelődésen kapott, elmagyarázta,
hogy a húszas években, amikor az volt a divat, hogy a lányok is olyanok legyenek, mint a fiúk,
lekötötte. Anyámnak a melle is arra a sorsra jutott, mint az atletikus alakja. Bő blúzokat viseltem, és
magas nyakú ruhákat. Ilyen mellekre nem lehet tisztességes holmit húzni. Pulóvert sose hordtam.
Biztosan mindenki látja, milyen abnormális vagyok, gondoltam, hiszen szégyenem nyilvánvaló.
Kedvenc ruhadarabomból, egy XL-es melegítő felsőből, egész pontosan hatot birtokoltam.
Anyám ezzel együtt csodálatos asszony volt. Szeretett engem és a húgomat, mindannyiunkat,
főleg a fiútestvéreimet. Orvos apám túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy aktívan részt vegyen a
nevelésünkben. Anyám azonban néha kikövetelte tőle.
Egy nyári este - abban az évben történt ez, amelynek őszén elmentem otthonról és elkezdtem az
egyetemet - anyám felszólt az emeletre, ahol éppen olvastam. Állandóan olvastam.
- Tedd félre azt a könyvet, és gyere le! Apád megtanít táncolni.
Úgy tettem, mintha nem lennék ott. Úgy tettem, mintha süket lennék, mintha, meghaltam volna.
- Vedd le azt a melegítőfelsőt - anyámnak röntgenszeme volt -, vegyél föl blúzt meg szoknyát, és
gyere le!
 Még sose táncoltam se fiúval, se férfival. A várost és a környező gazdaságokat sűrűn benépesítő
amish mennoniták vallásos népek voltak, akik tiltották a táncot, a mozit, a lemezre vett zenét, és
amikor feltalálták, a televíziót is. Nekünk, minthogy nem voltunk mennoniták, volt lemezjátszónk és
televíziónk is. Amikor a tévét bekapcsoltuk, amish születésű és neveltetésű bejárónőnk ügyelt rá,
hogy mindig háttal legyen a készüléknek. Képes volt hátrálva átmenni a nappalin. Tizennégy éves
voltam, amikor a városban megnyílt az első mozi. Óriási változás volt ez. Na és a tánc? Egyszer, még
elsős gimnazista koromban, Sue Ellen, aki valamikor a messzi északon fekvő Toledóban lakott,
rábeszélte az igazgatót, hogy engedjen minket a tornateremben táncolni. Mintegy huszonnégy lány és
egyetlen fiú - Johnny - jelent meg. Mint kiderült, Johnny tudott szvingelni (örökbe fogadott gyerek
volt), és a toledói Sue Ellen is. így aztán ők ketten táncoltak, mi pedig korai kiképzést kaptunk
petrezselyemárulásból. A tornateremben tartott iskolai táncdélutánok ezután hamarosan feledésbe
merültek. Egyébként búcsúbált sem tartottak a végzősök, csak búcsúbankettünk volt.
Semmi tánc. Én Ohio állam egyetlen tizenéves meleg (fogalmam sem volt róla, mi az) ateistájával
(arról se) mentem a bankettre. Szegény is volt a fiú - ez szintén szokatlan állapotnak számított a mi
kis városunkban. A bejárati ajtajuk elé még tornác sem épült, egy cementtömböt használtak
lépcsőnek. Apja nem is volt, csak anyja, aki alig tette ki a lábát a házból, és mire kitette,
megöregedett. A banketten jól éreztük magunkat. Színházról beszélgettünk, művészetről, és
kinevettük az együtt járó párokat. A középiskola után a fiú New Yorkba költözött, aztán a
Metropolitan Múzeum kurátora lett, megnősült és öt fia született. Az ember sose tudhatja.
Itt volt hát anyám, aki megparancsolta, hogy táncoljak az apámmal. Beóvakodtam a könyvtárba,
ahol apám újságot olvasott.
- Apádat nem nehéz követni - mondta anyám.
- Mindig ugyanazt csinálja. - Ugyan mit? Figyeltem, ahogy anyám feltesz egy Bing Crosby-
lemezt, a „Kék szobá”-t. Ó, istenem, most egy lassú tánc következik az apámmal. Mennyire
vérfertőző ez? Szerencsére a vérfertőzés szót sem ismertem, így hát ahelyett hogy megszöktem volna,
szerencsétlen képpel megálltam a szoba közepén.
- Figyelj, Ed - szólt anyám. - Jane-nek tudnia kell, hogyan csinálja ezt.
Apám kelletlenül letette az újságját, előrejött, felvette a tánc kezdő testtartását. Mosolygott, bár
nem sokkal érezhette magát fesztelenebbül, mint én. Pedig szerette a zenét, különösen Bing Crosby
muzsikáját, így aztán hamar rátalált a ritmusra, és vezetni kezdett.
- Elnézést, sajnálom, hoppá...
- Lazíts - mondta apám.
- Ugyanazt csinálja, újra és újra - kibicelt anyám.
- Lazíts! - ismételte apám. - Hagyd, hogy vezesselek.
- Tedd a kezedet a vállára! - parancsolta anyám. - Ne a karjába kapaszkodj!
Nem ment. Megbotlottam a saját lábamban, ráléptem apa lábára, a karjába kapaszkodtam, egészen
addig, amíg nagy sokára véget ért a felvétel. Apám megkönnyebbülten sóhajtott, anyám egyszerűen
csak sóhajtott, én pedig iszkoltam föl az emeletre a könyvemhez.
Am fölkészítésemnek az egyetemi életre ezzel még nem volt vége. Meg kellett tanulnom
bridzselni. Anyám, apám, három évvel fiatalabb öcsém meg én minden este vacsora után
összegyűltünk a bridzsasztal körül a nappaliban. Mialatt megpróbáltam kecsesen keverni és osztani a
kártyát, ahogy anyám csinálta, apám újságot olvasott.
- Ed, tedd le azt az újságot! - szólt rá anyám. Apám pedig letette, amíg licitált vagy kijátszotta a
lapjait. Egyébként tökéletesen közömbös volt. Az újságján kívül semmi sem érdekelte. Szüleim jó
bridzsjátékosok voltak. A tanítás maga a pokol lehetett nekik, mert sose tanultam meg rendesen
bridzselni. Az öcsém azonban egészen jól haladt. Valójában azt tanultam meg, hogyan kell rosszul
játszani.
 Anyám következő egyetemi előkészítőjén viszont kiválóan teljesítettem. Ez arról szólt, hogyan
keverjünk italt.
- Soha, de soha ne keverd kanállal az italt - intett, mialatt elővette a koktélkészítés kellékeit. - Ne
feledd, a kanál ellensége a szódás whiskynek. - Ünnepélyesen bólintottam.
- Ha meg akarod keverni - folytatta -, ezt használd. - Feltartotta a mutatóujját. - A természet
keverőpálcája. Tessék. - És felém nyújtotta a szabályosan kevert whiskyt szódával. - Idd meg. -
Förtelmes íze volt. - Semmi baj, aranyom. Majd megszokod. Mint a kávét. - Azt se szerettem. - Még
valami. Amikor gin-tonikot iszol, mindig hagyd benne a citromkarikát a pohárban, mikor a
következőt megkevered. így tudni fogod, mennyit ittál.
- Ajaj, fogok én minderre emlékezni? Lelki szemeimmel már egyetlen nagy koktélpartinak láttam
az egyetemet, ahol a siker vagy bukás a mixernői szakértelmemen múlik.
Nos, anyám mindent megtett, ami tőle telt. Utolsó otthon töltött napomon felsóhajtott, és azt
mondta:
- Aggódom érted. Túl rendes vagy.
Másnap anyám és apám elvitt kocsival Ann Arborba. A második évet bridzseléssel töltöttem. Az
utolsó előtti évben már együtt tudtam inni a legjobbakkal, amitől a tánc már nem is tűnt olyan
szörnyűnek. Az első év első szemeszterében viszont olyasmit tettem, amiről anyám soha nem szólt
egy szót sem: csókolóztam. Végül is nem voltam túl rendes. Lány voltam.
És tessék, negyvennyolc évvel később eljött 1999, s én randevúra készültem. Kettesben leszek
egy férfival egy nyilvános helyen.
- Maga választ - mondta, amikor felhívtam, és közöltem, hogy elfogadom a meghívását.
A San Franciscó-i Zuni Kávéház menő hely. A városban ez a legalkalmasabb az emberek
megfigyelésére. No nem mintha tömve volna hírességekkel, de érdekes emberek járnak ide: amolyan
színpadiasak, nem mindennapi külsejűek, európaiak vagy punkok, esetleg afrikaiak, legtöbbször
mindezek vegyesen. Tény, hogy időnként Nicolas Cage is itt tanyázott, mielőtt szebb vonalú állat
csináltatott magának, és izomkötegeket gyúrt a hasára. A Zuniban úgy érzem magam, mintha idegen
földön járnék, ahol - bár messziről látszik, hogy turista vagyok - szívesen látnak a bennszülöttek.
Ráadásul itt szolgálják fel a város legjobb hamburgerét és a világ legjobb Cézár-salátáját.
Egy szó, mint száz, bárhogy alakuljanak is a dolgok, legalább annyi hasznom lesz az egészből,
hogy eszem egy jót.
Korán érkeztem, mindig idő előtt futok be. Talán onnan ez a szokásom, hogy tanár vagyok. így
hát az emeleten, a kávéházban vártam, minthogy a Zuni háromszintes, és az asztalunk a harmadikon
volt. Leültem, háttal a falnak, szemben a bejárattal. Már jött is.
Kiskakas, gondoltam. Figyelmesen néztem, mialatt közeledett. Mellkasa kidüllesztve, a lába
rövidebb, mint az enyém, görbébb is, az őszülő, göndör szőrpamacs a feje búbján tökéletes
kakastaréjt formáz. Peckesen lépdelt. Mosolyogva kezet nyújtottam. Mintha meg se látta volna, leült.
- Két éve nem iszom egy kortyot sem - mondta. - Kávét! - kiáltott a pincérnek.
Amikor megkapta, már a csészealjban csörömpölt a csésze, majd ahogy az ajkához emelte, olyan
vadul reszketett a keze, hogy a kávé kiloccsant a fehér asztalterítőre.
- Még egy csészével! - szólt a pincérnek. - Szóval maga tanárnő, igaz? - Mielőtt felelhettem
volna, folytatta: - Én is. Üzleti matek. Amikor bepereltek, összekaptam magam.
- Miért perelték be?
- Szexuális zaklatás. Persze szerettek volna elkapni ezen a címen. Naná hogy egy kiugrott papot
ilyen ostobasággal gyanúsítanak. Elnézést az abroszért.
Mindketten a térítőt néztük, amely teljesen átázott az ő oldalán, és a sötét kávéfolt már az asztal
közepe felé terjedt. A pincér odajött, ügyesen, gyorsan kicserélte az asztalterítőt, és felvette a
rendelésünket.

É Í
 - A lányom megért. De más senki - mondta Dán. Ezt azonnal elhittem. - És Írországban... - tette
hozzá. - Írországban tudják, hogyan kell velem bánni.
Nem is kakas, gondoltam, inkább manó. Épp olyan, mint az ír népmesék manói. Sose kedveltem
különösebben sem a manókat, sem általában az íreket, G. B. Shaw, James Joyce, W. B. Yeats és az
utóbbi időben Roddy Doyle kivételével. Semmi olyasmit nem éreztem, hogy felizzana a vonzalmam
ez iránt az ember iránt. Talán ha jobban igyekeznék. Előrehajoltam.
- Mondja el, milyen az, amikor az emberek nem értik meg magát. Mondja el, milyen volt, amikor
beperelték. Valóban megnyerte a pert? -Őszintén kíváncsi voltam. És megkönnyebbültem. Az már
biztos, hogy ezzel a férfival nem fogok lefeküdni, látni se fogom többé. Megnyugodtam. Csak
legalább a kávét bírná.
A szeme felragyogott, egy cseppet elhomályosult, amikor kilötyögtette a harmadik csésze kávét,
majd visszanyert fényéből valamit, amint nekilátott, hogy elmondjon egy történetet, amelyben ő volt
a hős, az áldozat, a vesztes és a győztes, a legagyafúrtabb fickó az egész egyetemen.
- Azt hiszem - summázta végül -, voltaképpen csak fel akarták használni ezt a szexuális zaklatási
ügyet, hogy így próbáljanak megszabadulni tőlem.
Amikor két kézzel emelt a szájához egy pohár vizet, összerázkódtam. Elképzeltem, amint
ugyanígy tart egy tele pohár whiskeyt (csakis ír whiskeyt, amit ugye másként írnak), kilötyögtet egy
jó adagot, de le is küld a torkán eleget, hogy megnyugtassa az idegeit, és a következő pohárnál már
ne reszkessen a keze.
- Tudja - folytatta -, mióta van ez a nőmozgalom, valami átkozott nőszemély mindig lesben áll,
hogy elkapja az olyan embereket, mint én vagyok. Pedig egyszerűen csak egy barátságos fickó
vagyok, aki megpaskolja a hátukat vagy a feneküket, esetleg átfogja a derekukat... - Átnyúlt az asztal
fölött, hogy megfogja a kezemet, de villámgyorsan az asztal alá dugtam, és a körmömet a tenyerembe
vájtam. - Akárhogy is, hatalmas összeget fizettek nekem, hogy nyugdíjba vonuljak. - Furamód
elpirult. - Ezért megyek most Írországba.
Elegem lett. De nem álltam föl és nem mentem el. Megtehettem volna. Azzal nem törődtem, mit
gondolnak rólam a helyiségben a többiek. Azzal meg végképp nem, hogy mit gondol rólam Danny.
Mégis maradtam. Napokkal később, amikor elmeséltem a történteket a barátnőmnek, és megkérdezte:
„Miért nem hagytad ott?”, így válaszoltam: „Kíváncsi voltam, mi lesz az egészből.” Fogalmam se
volt róla, mi vár rám.
- Remek humorérzékem van - szólt Danny. - Ezt figyelje!
Hirtelen hátrafordult a széken, előre-hátra rángatta a fejét, a pincérre nézett, aki a karján
hamburgereinket egyensúlyozva közeledett, és kétségbeeséstől remegő hangon azt mondta neki:
- Ki vitte el a gyógyszeremet? A gyógyszerem nélkül nem tudok létezni!
A pincér karjáról kis híján lefordultak a hamburgerek.
- Ó, uram - hebegte -, én nem tudom...
Danny fölemelkedett a székről, görcsösen rángatódzó kézzel-lábbal megpördült, és most már az
egész teremhez szólt:
- Ki vitte el? A gyógyszeremet! Mikor bejöttem, még nálam volt! Be kell vennem! Különben őrült
dolgokat csinálok! - Vadul körülnézett, és az asztalok között az ablakhoz szökdécselt. A pincér
elfehéredve tette le a hamburgereket, és elindult, hogy visszatartsa a halálugrástól. A többi asztalnál
ülő vendégek tátott szájjal, kerekre nyílt szemmel, dermedten nézték.
Kínos feszengésem egy pillanat alatt haragra váltott, és éppen amikor föltette az ablakpárkányra a
lábát, legjobb, legerősebb tanárhangomon ráüvöltöttem:
- Üljön le!
Szót fogadott. Elfordult az ablaktól, visszajött az asztalhoz, és leült.
- Látja? - mondta diadalmas vigyorral. - Mondtam, hogy remek humorérzékem van.
 Az őszülő pamacs a feje tetején most szanaszét meredt, mintha a műsor elektromossággal töltötte
volna fel. Egy szomszédos asztal vendégeihez fordult.
- Ez az első randevúnk - közölte. - Hogy haladok?
- Egye meg a hamburgerét! - dörrentem rá. - Nagyon nagy borravalót fog hagyni a pincérnek.
- Egyesek manapság egyszerűen nem értik a tréfát. Nem igaz? - A férfiak a szomszédos asztalnál
mosolyogva bólogattak. Ezek normálisak? A nők megdöbbenve, együtt érzőn néztek rám. Ezek a
férfiak és nők nem tartoztak össze. De persze mi sem. Danny, aki olyan büszke volt a
szellemességére, és én, aki rettentően dühös voltam.
Lenyeltem az utolsó falatot (sose hagyok veszendőbe menni egy jó hamburgert, és ez még a
kergemarhakór ideje előtt történt), s intettem a még mindig sápadt pincérnek, hogy hozza a számlát.
Az összeg felét letettem Danny elé.
- Kifizeti az ebédjét? - kérdezte.
- Igen, kifizetem.
- Ez remek. Maga remek asszony.
- Viszont maga ad borravalót - jelentettem ki.
Danny elővette a tárcáját, és kihúzott néhány bankót a pénzkötegből, amelyet valamilyen
főiskolából vasalt ki és most Írországnak szánt. Letett az asztalra három dollárt.
- Kevés - mondtam.
Engedelmesen további bankjegyeket rakott az asztalra, egyiket a másikra, amíg jókora halom nem
lett belőlük.
- Folytassa - mondtam, majd bólintottam. - Ennyi elég. - Hozzátettem én is némi borravalót, aztán
felálltam.
Mikor elmentem a bámészkodók asztala mellett, együtt érzőn csóváltam a fejem a fiatal nők felé,
akik - ha eddig nem vették észre - most már tudhatták, hogy bunkókhoz kötötték az életüket. Sose
tudtam meg, mi lett Dannyvel. Ott maradt a vendéglőben, és visszagyömöszölte a zaklatási pénzt a
tárcájába, beszélgetésbe elegyedett a szomszédos asztaloknál ülőkkel, vagy bánatosan utánam jött az
utcára? Úgy sejtem, póztalanul távozott, hiszen nem volt közönsége, amelyet elkápráztathatott volna
a humorával, nem voltak rajongói sem, legalábbis addig, amíg vissza nem tért ősei földjére, ahol
megértették. Gyanítom, a mi randevúnkat is úgy söpörte félre, mint újabb példáját annak, hogy az
Atlanti-óceán rosszabbik oldalán nem tudják méltányolni őt. Ah, megtörhetetlen emberi szellem!
Hazafelé menet eltöprengtem ezen az emberen. Azt hiszem, élete útján valahol elvesztette a
szívét, és sosem nyerte vissza. Talán azt hiszi, Írországban van. Ó, írhon, ímhol jön ő, épp amikor
már azt hitted, hogy megpróbáltatásaid végére értél.
 ÖT

Azok a mesés ötvenes évek

Ann Arbor titkaiért odahagytam kicsiny szülővárosom biztonságát, tele reménnyel, hogy
italkeverői szakértelmem átsegít majd az egyetemi éveken. Első szemeszteremet a Michigani
Egyetemen csókolózással töltöttem, és azzal, hogy megtanultam csúnyán beszélni. Előbbi meglepően
könnyen ment, meglepően könnyen olyasvalaki számára, akit a középiskolában a barátnői
„Jégkirálynő”-nek hívtak a háta mögött. A trágár beszéd elsajátítása valamivel tovább tartott. Első
évfolyambeli szobatársnőm Chicago egyik villanegyedéből jött. Addig ha káromkodni akartam, azt
mondtam, hülyeség. Ő azt mondta, bazmeg. Folyton ezt mondta. A kurva volt a másik szó, amit én
soha ki nem mondtam, jóformán nem is hallottam soha. Peggy viszont gyakran használta, s éppolyan
fesztelenül, ahogyan bazmegezett, amit nagyon természetesen csinált. Ő tanított meg erre a
dalocskára is, amelyet a barátaival költött a középiskolában. A habzó Ajax tisztítószer
rádióreklámjának közismert dallamára dudorászták. Énekeljék velem:
Bum bum bum pénisz (bum bum)
Ez a tejes ondó (ba ba b-b-b bum bum)
Pinába spermát sodor (so-so-so-so-so-so-dor)
De csak pisííííí,
A sárga húgy,
Ami neked
A német csókból jut (ju-ju-ju-jujuju-jut)
Többet tudtam meg ebből a dalocskából a szexről, mint egész addigi életemben. Széltében-
hosszában énekeltem a kollégium folyosóin, el voltam ragadtatva frissen felfedezett durvaságomtól,
és attól, amit úgy fogtam fel, mint bevezetésemet a vad szexuális szabadosságba. Peggy akkor Pali
Mailt szívott, következésképp én is. Az íróasztal, amelyen osztoztunk - Peggy az egyik oldalán ült,
én a másikon - tele volt hamuval, az óriási, ritkán kiürített és mindig mocskos hamutálból
kipotyogtak a csikkek. Szobánk egyetlen ablakán állandóan össze voltak húzva a füsttel átitatott
függönyök. Füst kígyózott a fejünk fölött, s állandó szürke köddé állt össze az emeletes ággyal
kétszemélyessé varázsolt kis szobánkban. Ujjaink megsárgultak, szájunk és leheletünk pállott, elégett
dohánytól bűzlött. Peggy szerette ezt a szobát, tehát szerettem én is. Az egyetlen dolog, amiben nem
követtem Peggyt... nos, őt beválasztották a Phi Béta Kappa diákszövetségbe. Nekem meg kellett
elégednem a dohányzással és a káromkodással. Ez elég is volt. Ó, igen, majd elfelejtettem. Peggy
tanított meg tanulni is. „Tüzet csiholj, szivi!”- mondta korán reggel, és én odatartottam egy szál
gyufát az első cigarettájához. Azután ő is az enyémhez. Rágyújtottunk, aztán nekifeküdtünk a
könyveknek. Évekkel később Peggy egyszer azt mondta nekem: „Többet vársz az élettől, mint bárki
más, akit ismerek.” Nem bóknak szánta, figyelmeztetés volt. A Phi Béta Kappa tudta, kiket válogat
be.
A dohányzás és a káromkodás jóval tovább tartott, mint a csókolózás. Az egyetemen randizott az
ember. Eljárt a társasági eseményekre, a barátnői összehozták fiúkkal. Eleinte csinosnak számítottam
- megint csak anyámnak köszönhetően, aki mindennap sovány marhahúst főzött, és ellátott
amfetaminokkal: az egyetem előtti hat hónapot szigorú diétán töltöttem. Mamut méretű mellemtől
eltekintve egészen jól néztem ki. Anyám még azt is megtette, hogy néhány finomabb ruháját,
amelyeket már nem hordott, átalakíttatta az én méretemre. így hát az ő kosztümjeiben és szoknyáiban
jártam sörözni meg futballmeccsekre a fiúkkal. A második randi végén - az elsőn soha - megálltam a
kollégium kapujában, és jóéjt-csókot váltottam Lance-szel, Dave-vel vagy Pete-tel. Még nyitott
szájjal is csókolóztam, ahogy Dave tanított. „Ne nyisd olyan nagyra”- mondta. Szerettem nyitott
szájjal csókolni. Megtanultam, hogy ez a francia csók. Úgy tűnt, a fiúk is élvezik, ha már túltették
magukat az aggodalmon, hogy elnyelem az arcukat. Aztán mindig elkezdett vibrálni a kinti égő: a
felügyelő tanárnő jelezte, hogy ideje véget vetni az efféle viselkedésnek. Majd meggyulladt a lámpa
és égve is maradt. Dyen helyzetben már nem lehetett helye semmiféle etyepetyének.
Siettem föl a szobába Peggyhez, aki már szintén visszatért a randevújáról, és összevetettük a
tapasztalatainkat. Életem legfontosabb, legbizalmasabb beszélgetéseit Peggyvel folytattam.
Ugyanattól szenvedtünk mindketten: nagy mellünk volt, és egyikünké sem állt hetykén. Szobánk
sötétjében, én a fölső, Peggy az alsó ágyon, hangosan töprengtünk a házasságról. Cigarettáink
parázsló vége volt az egyedüli fény az éjszakában.
- Mit mondunk majd a férjünknek?
- Te megmondod neki az esküvő előtt?
- Mi van, ha elszökik?
Aztán nevettünk, és a fejünkre húztuk a takarót, mint a gyerekek, hiszen még azok voltunk.
- Te megengednéd egy fiúnak valaha is, hogy odanyúljon? - kérdeztük egymást.
- Szó sem lehet róla! - válaszoltuk.
A küzdelem, hogy megőrizzem ártatlanságomat, az első félév decembere táján véget ért. Az
ártatlanság győzött. Híztam tíz kilót, és már nem voltam olyan csinos. Anyám ruháiba se fértem bele,
a mellem még nagyobb lett, és szégyelltem, amit tettem, és amilyen lettem. A telefon nem csörgött
többé, és a hátralévő három esztendőben - ritka kivételektől eltekintve - partner nélkül maradtam. Az
egyik ilyen kivétel Simon volt. Úgy tűnt, ő kövéren is kedvel. Zsidó mivoltát vonzónak találtam,
tekintettel apám figyelmeztetésére: „Lesznek majd hangoskodó stréberek az egyetemen, akiknek
soha be nem áll a szájuk.” Apám antiszemitizmusa megdöbbentett; ekkor ébredtem rá, hogy az
4
aranyképnek cserépből van a lába. Büszkén és bizonyos önelégültséggel küldtem hát haza a
kettőnkről a tavaszi bálon készült fényképet. Simon zsidós volt, jóképű volt. Kedveltem a
fesztelenségét. Ann Arborból egészen Detroitig autóztunk, hogy megnézzünk egy esztrádműsort.
Sört ittunk, pattogatott kukoricát ettünk, és néztük, amint a Kígyótestű Kacér Kátya különféle
dolgokat művel egy póznával. Gyönyörű volt. Szerettem volna olyan lenni, mint ő. Aztán elmentünk
még egyszer a családi estén. A pattogatott kukoricát ingyen adták, és azt hiszem, volt ott még egy
szamár is.
Simon meg akart csókolni, és akart volna még mást is, de én nem akartam. Valami nincs rendben
ezzel a fiúval, gondoltam, ha én tetszem neki. Harmadéves koromra divatszempontból maga voltam a
megtestesült szégyen. Rákaptam, hogy nap nap után ugyanazt a rakott szoknyát, ugyanazt a
nagyméretű kardigánt viseljem. Az egyetem lányklubjának bizalmas légkörében khaki nadrágot és -
úgy bizony - tréningfelsőt viseltem. Mi a baja ennek a magas, jóképű, helyes, szellemes zsidó fiúnak,
hogy én tetszem neki? Utáltam magam, és Simon fokozatosan elbátortalanodott. Végül barátok
lettünk.
Sok más barátom is lett, miután híre ment, hogy bírom az italt. Peggyvel ugyanabba a diák-
szövetségbe jelentkeztünk - őt az osztályzatai juttatták be, engem az anyám -, és szobatársnőm
jóformán felhagyott a randizással a tanulás kedvéért. Én meg idővel kiókumláltam, hogyan
szerezhetek jó osztályzatokat igen kevés munkával. Szabadidőmben minden filmet megnéztem, amit
1951 és 1955, a diplomám megszerzésének éve között Ann Arborban vetítettek. Gondoljanak csak
bele: szülővárosomnak egyetlen mozija volt, és az is csak akkor nyílt meg, amikor már nyolcadikos
voltam. Ann Arborban három nagy filmszínház működött, meg egy picike az Angell Hall
alagsorában, ahol valami filmrajongó olyan bizarr alkotásokat mutatott be, mint például Kafkától Az
átváltozás, amely tanulóéveim egyik meghatározó műve volt. Az Angell Haliba csak ritkán mentem
el. A közönségfilmeket jobban kedveltem, és szenvedélyes szerelembe estem Marion Brandóval
abban a motoros filmben, A vad-bán. Én voltam a kisvárosi lány, akit Brando megment a rossz
motorosoktól, akik már-már körülveszik, hogy kimondhatatlan dolgokat műveljenek vele. Nyolcszor
mentett meg, ennyiszer láttam a filmet. És egyetlen hokimeccset se hagytam ki a négy év alatt -
autogramos ütőt kaptam a csapattól, valamennyi játékos aláírta, mert elkaptam egy korongot -, és
olykor jutott idő néhány baseball- és kosárlabdamérkőzésre is. Az őszt természetesen a futballnak
szenteltem. Az úszóversenyek mindig jó szórakozást jelentettek. Ha már nem hálhattam és még csak
nem is csókol ózhattam fiúkkal, legalább néztem őket. És elkaphattam a korongjaikat. Ó, ifjúság, ó,
vad idők!
Hétvégén Peggyvel meg másokkal is, akiket nem kísértek unalmas partikra a fiúk, együtt mentünk
moziba, és azt találgattuk, vajon mit művelhet Ginny és Judy azokon az estéken, amikor kapuzárás
után kimásznak az ablakon. Engem, a feddhetetlenség fáklyáját, beválasztottak a fegyelmi tanácsba.
Ez a testület határozott a bűnösök sorsáról. Akkor lehettem a legrondább - és nem pusztán testileg
amikor arra szavaztam, hogy függesszük fel Judy tagságát próbaidőre, mert egész éjszakára kimaradt
egy diákszövetségi bulin. Kétségtelenül önelégült vigyorral figyeltem, ahogy Judy engedelmesen
leveszi a jelvényét. Nem lehet a Delta Gamma tagja olyan lány, aki fitogtatja a nemiségét. Lehetnek
Judynak hetyke mellei, de azok fölé nincs kitűzve a DG horgonya. Az enyém fölött ott díszelgett.
Anyám ebben is a segítségemre volt. Valójában sohasem beszélgettünk szexről, mármint arról,
hogy miként és miért csinálja az ember, ha a gyermeknemzés éppen nincs napirenden. Amennyi
tanácsot kaptam tőle, az akkor hangzott el, amikor ágyat húztunk, miután úgy gondolta, hogy már
megtanultam szabályosan összesarkítani a lepedőt. A középiskola utolsó osztályába jártam, és a
várost botrány tartotta lázban, mert Sally teherbe esett. Ő is végzős volt, kétségtelenül hajadon, és
szép lány. Egy Alvin nevű fiúval járt. Városszerte mindenki láthatta, ahogy nyalják-falják egymást.
Anyám eltökélte, hogy Sally balvégzetű viselkedését fogja felhasználni arra, hogy irányt szabjon
életemnek az egyetemen, ahol az első évfolyam is ötször népesebb volt, mint az egész város, ahol
felnőttem.
Feszesre húzta az alsó lepedőt, és azt mondta:
- Hallom, Sally bajba keverte magát.
Bólintottam. Sally a barátnőm volt.
- Valahányszor egy lány házasságon kívül teherbe esik, az az ő hibája. - Anyám teljes
száznyolcvan centijével kiegyenesedett, és rám nézett az ágy túloldaláról.
- Tényleg?
- Tényleg. - így folytatta: - A férfiaknak állati szenvedélyeik vannak. A nő feladata, hogy
megfékezze azokat. Ha ezt elmulasztja, nagyon könnyen előfordulhat, hogy teherbe esik. És akkor
csak magára vethet.
Hittem neki. Mindent elhittem, amit az anyám mondott. Úgy gondoltam, ő soha nem hazudik
nekem. Soha nem téved. Mindig igaza van. Elvégre ő az anyám.
Másrészt rengeteg könyvet olvastam. Persze nem az angolórákon. A gimnáziumban volt egy
szöveggyűjteményünk, és részleteket olvastunk a Hamlet-bői, valamint novellákat Salától és
O’Henrytől. A Michigani Egyetem angol szakán alighanem feltételezték, hogy a hallgatók már az
összes híres művet olvasták, ezért másod- és harmadrangú hírességeket adtak fel nekünk. Úgy
számítottam, legalább két évvel el vagyok maradva a többiektől, és hátralévő életem nagy részét
azzal kell majd töltenem, hogy utolérem magam az olvasásban, ami, ha meggondolom, igen kellemes
módja az élet eltöltésének.
A középiskolás koromban olvasott könyvek a városi könyvtárból származtak, ahol Sarah Levi,
ameddig csak tudott, eltérített a felnőtt könyvek polcaitól. Végül a könyvtárban és nagymamám
házában rábukkantam és rávetettem magamat azokra a szexuálisan szókimondó, romantikus
történelmi regényekre, amelyeket ma „fűzőszaggatók”-nak neveznek. Frank G. Slaughter volt a
kedvencem, legjobb könyve A frontsebész. Hőse a második világháborúban sebészként
tevékenykedett a harctéren. Az én papám is sebész volt, és a második világháború alatt minden
hónapban felutazott a megyeszékhelyre, hogy megtudja, behívja-e a sorozóbizottság hadszolgálatra.
Minden hónapban letörten jött haza. Négygyermekes apa volt és az egyetlen sebész három
megyében, ezért nélkülözhetetlennek ítélték a hazai fronton, amely nem is volt olyan vészesen
háborús állapotban, hiszen a legtöbb lakosa - mennonita lévén - lelkiismereti okokból megtagadta a
katonai szolgálatot. A frontsebész-ben a főszereplő igencsak jóképű, miként apám is az volt, és egy
bizonyos ápolónőt akar megkapni. Ám ő jó kislány, ellenáll, de mihelyt visszatérnek a harctéri
operációk után, ahol jelentőségteljesen egymásra néztek a műtőmaszkjuk fölött, egy éjszaka a
frontsebész hirtelen átöleli a nővér derekát, s mialatt mindenfelé bombák robbannak, a leány érzi a
nekifeszülő férfi keménységét. Az orvos pedig érzi az ő mellének halmait (!) a műtősruha alatt. A
szívük vadul ver, és elcsattan a csók. Szent Kleofás!
Aztán ott volt Frank Yerby. A Harrow rókái szintén remek történet (Rex Harrisonra gondoljanak a
főszerepben, a filmben ő játszotta). Ennek a regénynek a hőse mérhetetlenül férfias, ám hetyke,
fölényes viselkedése mögött, a szíve mélyén olyan gyöngéd, hogy a nő (Maureen O’Hara) képtelen
ellenállni neki. Nem is tiltakozik. Mint a frontápolónőt, őt is elsodorja, hatalmába keríti és legyőzi a
Férfiasság; nem lehet felelőssé tenni szenvedélyes viselkedése miatt.
Egyik karácsonykor a velünk szemben lakó nagymamám, aki tagja volt az Irodalmi Egyesületnek,
és Taylor Caldwell összes regényét elolvasta, amilyen gyorsan csak Caldwell asszony meg tudta írni
őket, anyámnak adta a saját Elfújta a .szél-példányát (hogy ne kérje folyton kölcsön tőle).
Elolvastam, zsenge tizenhat esztendősen. Uram teremtőm! Ashley, ó Ashley! Rhett, hogy tehetted?
Scarlett, az első mondatod ellenére csodaszép voltál! Megőrjítetted a férfiakat! S aztán, amikor Rhett
felvitt azon a lépcsőn, és te megtetted... akaratod ellenére tetted, és csak miután hozzámentél, és
szeretted a szexet. Ilyennek kellene lennie a szexnek!
Most már semmi sem állíthatott meg.
Janice Meredith romantikus története a függetlenségi háború idején játszódott. Közel sem volt
olyan viharos, mint az Elfújta a szél, amelynek polgárháborús háttere messze túlragyogta a Janice
függetlenségi háborús helyszíneit. Janice is megmentett egy sebesült katonát, tehát feleségül kellett
mennie hozzá, és boldog is volt, csak hát britként mi
egyebet tehetett volna, miután hagyta, hogy a katona megcsókolja a híd alatt? De legeslegjóbban
A sejk tetszett. Ahhh, A sejk! Majdnem annyiszor olvastam, mint anyám, bár erről neki fogalma sem
volt. Elküldött a könyvtárba, hogy hozzam el a Janice-szel együtt, én meg akkor surrantam be vele,
amikor ő a kisebb gyerekekkel foglalkozott, vagy apámmal, aki csak orvosi könyveket olvasott,
amelyekben az öcsém fényképeket és rajzokat talált meztelen szervekről, amiket aztán megmutatott
nekem. A sejk - amelyből 1921-ben egész estés némafilmet készítettek Rudolf Valentinóval és Ágnes
Ayresszel a főszerepben - a szex terén kenterbe verte az Elfújta a szél-t. Ágnes egy beképzelt, önfejű.
Lady Diana Mayo nevezetű angol szépséget játszik, aki elutazik a sivatagba, hogy kitörjön a
vagyonos vidéki hölgyek unalmas életéből. Elrabolják. Elragadja a sejk, maga elé emeli a lovára és
elviszi messze, a sivatag belsejébe. A Lady egész úton hallja a férfi szíve dobogását, és érzi, hogy
humusza a nyakához, a vállához tapad. S amikor megérkeznek, a sejk nem a saját selyemsátorába
viszi, hanem egy külön Diana számára felállított fényűző sátorba, ahonnan nincs menekvés,
merthogy ez itt a sivatag. Aztán egy éjszaka a férfi bemegy hozzá.
- Miért hozott ide engem? - kérdezi Lady Diana.
És a sejk így válaszol:
- Asszony vagy, nem tudod? - Letérdel, és csókokkal borítja az ajkát.
A nő ellenáll, apró ökleivel hasztalanul csapkodja a férfi izmos mellkasát, amelyen hamarosan
már nincs is ruha. Végezetül nincs más hátra, mint engedni a nagyobb erőnek és a férfiszépségnek,
hát enged. Megteszik, s a Ladynek tetszik a dolog - és még a felénél sem tartunk a könyvnek!
Nem csoda, ha Miss Levi nem akarta, hogy ilyesmit olvassak. Kétségtelenül tudta, hogy Scarlett,
Janice és Lady Diana valójában erőszak áldozatai lettek, hogy ezek a regények olyan nőket
ábrázolnak, akik örömüket lelik abban, hogy elgyöngülnek, hogy akaratuk ellenére tesznek ilyet
velük, hisz végül is melyik rendes lány tenné meg önként? Én ezt tanultam, és bár Miss Levi mindent
elkövetett, hogy tudatlanságban tartson, valószínűleg ő is tudta, hogy a szex oktatása otthon
kezdődik.
 A való életben legjobb barátnőm apja tűzoltó-parancsnok volt, és markánsan jóképű. Az anyja
törékeny szépség, aki hegedűn játszott. Az élet utánozza a művészetet, nem gondolják?
Szóval, amikor elmentem az egyetemre, az anyám által megszabott irányban indultam el, ámbár
arról, hogy milyen irány is ez, csak félelmetesen zavaros fogalmaim voltak. Mindazonáltal az erény
útja a biztonságos út. Egy-két csók megengedhető, de több... Nem, nem számított, hogy mit akar
Simon. Megfékeztem, és vele együtt magamat is. Pedig ha képes lettem volna levonni a kézenfekvő
következtetéseket, Simon a maga százkilencven centis magasságával - és ó, mennyire szeretett
engem! - tökéletes megtestesülése lehetett volna azoknak a regényhősöknek. De hát az anyám lánya
voltam, és azt az utat választottam, hogy nem vonok le semmiféle bárhol is fekvő következtetést.
A mesés ötvenes években jártunk. 1955-ben a fogamzásgátló még a jövő méhében pihent, és a
5
Roe kontra Wade-ügy végeredménye csak tizennyolc évvel később kavarta fel a kedélyeket.
Huszonkét esztendős voltam, szűz, és San Franciscóban laktam („Gondolom, nem találtál olyan
helyet, ami még ennél is messzebb van” - jegyezte meg epésen anyám). És szerelmes lettem.
Pesszáriumom nem volt. Családtervezésről sosem hallottam. Jackkel élveztem el életemben
először. Azt kívántam, hogy tegye meg újra és újra. Szerettem őt a testemben, és kényszerítettem
magam, hogy ne gondoljak rá, mennyire kívánom ezt és őt. Utáltam a kondomot, amelyet
legtöbbször viselt, mert gusztustalan volt, főleg utána, azzal a sok trutyival, ami benne maradt.
Nyomorúságosán csődöt mondtam Jack állati szenvedélyeinek megfékezésében, és ami még
rosszabb, be kellett ismernem, hogy én sem vagyok mentes tőlük. A pokolba vezető útra léptem.
Egyetlen megoldás maradt: összeházasodni.
Jack tanított meg az orális szexre. No nem mintha ő megtette volna nekem. Hogy én ügyködjek
őrajta, arra tanított. Ez volt a mi módszerünk a születésszabályozásra. így jobb volt neki, mintha ki
kellett volna húznia belőlem, mielőtt elélvez. Szerettem neki örömet okozni. Azonnal hozzáláttam,
amint megéreztem sürgető kezét a fejem búbján, és hallgattam, ahogy nyög, amikor lenyelem a
spermáját, amit minden alkalommal megtettem, amióta egyszer megfeledkeztem a papír
zsebkendőről. Életemben először óriási voltam. Azt is tudtam persze, hogy szajha vagyok. Tehát nem
gondolkodtam a dolgon. Miként azon sem, hogy milyen lenne, ha Jack viszonozná, amit teszek.
Ismertem a leszopni szót. Tudtam, hogy ezt fiúkkal csinálják. Sose hallottam róla, hogy lányokkal
megtörténne hasonló. Nyilván azért nem történt, mert nincs ilyen. Jack alázatos szolgáló- leánya
voltam. De én voltam a láng őrizője is.
Két szeretkezés között, és néha közben is, Jack berúgott. Néha betegre itta magát és hányt, nem
egyszer összehányt engem is, a párnámat, a lepedőmet, és ahogy az ágy fölé hajolt, belerókázott a
cipőjébe. És ez nem zavart engem! Túl gyakran fordult elő, pedig egyetlen alkalom után rá kellett
volna jönnöm, hogy valami nincs rendjén. Tudtam, hogy a férfi, akit szeretek, nem boldog. De hát
istenkém, őszintén hittem, hogy ha egyszer a felesége leszek, boldoggá fogom tenni, és minden jóra
fordul. A legcsekélyebb kétségem sem volt azzal kapcsolatban, hogy ha összeházasodunk, Jack
viselkedése megváltozik.
Mégis mi történt itt? Úgy állt a helyzet, hogy hozzá akartam menni Jackhez, hogy továbbra is
kefélhessen. Szerettem, ahogy szeretkezett velem. Valami nemtörődöm módon szexi volt. Hogy az
ágyamban tartsam, vagy az ő ágyában, vagy akármilyen ágyban énvelem, tűrtem a hányást, a hosszú
csöndeket, az alig érthető beszédet, már amikor egyáltalán megszólalt, és hogy részegen vezetett.
Feltakarítottam utána, kevertem a whiskyjét szódával, süteményeket sütöttem és pulóvereket
kötöttem neki (mindezt tényleg megtettem), mégpedig abban a hitben, hogy előbb-utóbb biztosan
megjön a jobbik esze, és a templom középső hajóján átvezető út végén fogunk kikötni. Szegény Jack.
Szegény Jane!
Öt így eltelt esztendő után egy napon belém hasított a gondolat, hogy Jack kezdi unni, hogy
mindig kihúzza, hogy a szám és nyelvem minden ékesszólása ellenére egyre jobban unja a dolgot.
Szereznem kellene egy pesszáriumot, mármint ha meg akarom őt tartani, ha azt akarom, hogy
feleségül vegyen, amit természetesen akartam, hiszen mi másért bűnöznék itt összevissza?
 Szexkalauzomhoz fordultam hát, Mary McCarthy A csoport című könyvéhez. Az 1954- ben
megjelent bestseller egy csoport egyetemista lányról és a szexuális életükről szól. Uramatyám,
mindegyiknek volt! Pedig jómódú családból való, rendes lányok voltak. Az egyik divatos, keleti parti
lányegyetemre jártak, ez lehetett a magyarázata annak, hogy fényévekre jártak középnyugati
szerénységem előtt. Amikor ezt a regényt olvastam, mintha hűvös levegő áradt volna a szobába. A
szex nyilvános lett. Mary McCarthy tette azzá. A szex nem volt mocskos többé. Hacsak nem
tisztátalan emberek művelték. Szeretkezett boldog-boldogtalan, így a szex néha csodálatos volt,
máskor meg nem. De határozottan olyasmi, ami rendes, normális fiúk és lányok között történt. És
nem mindig házasságban. Akkor pedig talán nem is voltam annyira rossz.
A könyvben az egyik lány, Dottie, azt csinálja, amit nekem a Jackkel folytatott viszonyom
legelején meg kellett volna tennem. Elmegy egy nőgyógyászhoz, hogy föltetessen egy pesszáriumot.
Az orvos biztosan megszidja, gondoltam, hogy hajadon létére ilyesmit akar, és nagyon valószínű,
hogy megtagadja a kérését. Dottie-t azonban nem gyötrik efféle aggályok, mert ő a fiatalember
kérésére megy el az orvoshoz, akit szeret. „Az a női fogamzásgátló, az a dugasz - magyarázza a fiú. -
Kéijél egy doktortól.”
Jack sose beszélt velem ilyen nyíltan. Egyébként se beszélt sokat, a szeretkezéseinkről pedig soha.
Az a gyanúm, hogy bűntudata volt, amiért szajhát csinált belőlem. Dottie a regényben azt hiszi, hogy
a kedvese csakugyan szereti őt, hogy szerelmes belé, hiszen azt akaija, hogy biztonságban legyen -
rettentően vágyik rá, hogy szeretkezzék vele. Ez nyilván Jack esetében is igaz, tűnődtem. Ha nekem
is lenne pesszáriumom, gondoltam, ha megengedhetném Jacknek, hogy a kellemetlen óvszer nélkül
is bennem maradhasson, hogy ne kelljen az utolsó pillanatban kihúznia, akkor velem élvezhetné a
szexet ahelyett, hogy az utolsó pillanatban felnyög, és az ágy másik oldala meg a papír zsebkendős
doboz felé veti magát.
Márpedig Mary McCarthy szerint pesszáriumot felrakatni törvényes. Az orvosnak joga van
fogamzásgátlót felírni betegség megelőzése vagy gyógyítása céljából. Az én esetemben a terhesség
betegség lenne, ha nem vagyok férjnél, a lehető legrosszabb betegség. Abortuszról szó sem lehet.
Még középiskolás koromban egyszer megkérdeztem anyámat, mi történne, ha teherbe esnék, mielőtt
férjhez megyek.
- Semelyik doktor nem segítene? - Orvos apámra gondoltam.
- Egyetlen jó hírű orvos se nyúlna hozzád - válaszolta anyám. - Azok pedig, akik elvállalnák,
mocskosak, és belehalnál a fertőzésbe.
Pontosan ez történt egy barátnőmmel, aki olasz szeretőjétől terhesen tért vissza Európából. Talált
New Yorkban egy magzatelhajtót, és persze fertőzést kapott. Kórházba került. Az anyja meglátogatta,
lenézett a lányára, és azt mondta: „Erről nem beszélünk többé.” Tudtam, hogy anyám is pontosan ezt
tenné.
Egy másik barátnőm, amikor felfedezte, hogy nős barátjától teherbe esett, Mexikóba utazott.
Testileg és lelkileg fertőzötten jött haza. Hosszú estéken át hallgattam, ahogy leírta a piszkos
helyiséget, benne a mocskos asztalt, az altatás nélküli kín borzalmait, a megaláztatást, mikor az
angyalcsináló a magzatot föltartva ráparancsolt: „Idenézzen! Szégyen!” „Fiú volt - mondta a
barátnőm és én megölettem.”
A babák és a szex tehát mindenképpen összetartoznak. Hacsak nem találnak valami más módot a
szerelmesek. A regényben Dottie orvosa - egy doktornő! - azt mondja: „Minden olyan módszer,
amely mindkét félnek gyönyört okoz, teljesen megengedhető és természetes. Nincs olyan módszer,
6
legyen az orális vagy manuális, amely helyteleníthető a szeretkezésben, ha mind a két fél élvezi.”
Libabőrös lettem. Ez az orvos azt akaija mondani, hogy az orális szex, amelyről tudtam, hogy
Jackkel csinálom, mindkét irányban működik? Hogy egy férfi odadugja a fejét? Jaj, nem! Soha nem
tennék ki ilyesminek senkit. Gondoljanak csak a szagra!
Nem mentem orvoshoz, és nem rakattam föl pesszáriumot. Egyszerűen képtelen voltam rá. Ha
ilyen vakmerő lépést teszek, szembe kell néznem a ténnyel, hogy tiltott szexet folytatok, mi több:
élvezem, hogy kurva vagyok, csak pénzt nem kapok érte. Olyan tökélyre vittem az önámítást -
leginkább abban a hitben ringattam magam, hogy Jack szerelmes belém hogy a Tudománnyal való
szembesülés, egy orvos személyében, a leleplezés veszélyével fenyegetett. Az öncsalás felszíne alatt,
nem túl mélyen, de ott lappangott bűnös titkom, hogy ha teherbe esnék, Jacknek feleségül kellene
vennie. S ez alatt még mélyebben ott rejtőzködött a vágy, hogy teherbe essek, hogy pontosan azt
tegyem, amitől anyám a legvérmesebben óvott. Bosszú, méghozzá milyen édes!
Máskülönben az olvasmányaimból tudtam, hogy már el kellett volna mennem nőgyógyászati
vizsgálatra. Noha magam még sosem jártam ilyenen, de egyet már láttam.
Harmadéves koromban a nyári szünetben apám rendelőjében voltam recepciós apa és a másik két
orvos mellett, akik az ő praxisában dolgoztak. Az egyik délután Jeanine Monroe, aki két évvel járt
fölöttem a középiskolában, terhességi vizsgálatra jött. Nem tudtam arról a törvényi előírásról,
miszerint minden nőgyógyászati vizsgálat alatt jelen kell lennie az orvoson kívül egy másik
személynek is. Apám ezt nem magyarázta el nekem. Kiszólt a vizsgálóból: „Gyere be!” Nem
emlékszem rá, hogy haboztam volna, de bizonyára így volt, mert aztán apám hangosabban azt
mondta: „Gyere már be, és viselkedj felnőtt módjára!”
Jeanine Monroe többnyire a drogéria hátsó bokszában üldögélt, és cigizett - amikor még
gimnazista volt! Kosárlabdaedzés után a fiúk bejöttek és körülállták, Jeanine pedig füstkarikákat fújt,
és itta a meggyes kólát, amit hoztak neki. Föl-fölpillantott hosszú pillái alól, s a füstfátyolon át olykor
rámosolygott a fiúkra, máskor egyszerűen csak nézett rájuk. Mérhetetlenül csodáltam. A fiúk a
csapatban - Babé és Paul, meg Guy és Roger, akikbe minden lány szerelmes volt az iskolában, engem
is beleértve - a sarkukon hintáztak, s ököllel lökdösték el egymást az útból, hogy bepréselődhessenek
a fülkébe Jeanine-nal.
De mindig történt valami, mondjuk bejött Rutheda Dimke egy átlátszó, lenge és giccses cuccban,
és vásárolt valamit Ray Klopfensteintől, aki az üzlet tulajdonosa, és a táncolni tudó, örökbe fogadott
fiú, Johnny apja volt. Minden beszélgetés elhallgatott, a fiúk csöndre intették egymást, és Jeanine
szünetet tartott a dohányzásban. Hegyeztük a fülünket, hogy halljuk, mit rendel Rutheda, aki
egyébként titkárnőként dolgozott a létragyárban. Ha egy doboz Kotexet kért Raytől, az azt jelentette,
hogy megjött a menstruációja, és nem találkozhattak az üzlet fölötti padlásszobában, ahol a
viszonyukat folytatták. A bolt padlásszobájában csinálta Stinky Burkholder is Lauretta Riegsecker-
rel, de aztán el kellett mennie katonának. Az üzletben, sőt a városban is mindenki tudta, mi folyik ott,
és igazából senki se hibáztatta Rayt. A felesége, Louella nem tartozott a világ legszebb asszonyai
közé. Mi persze Ruthedát hibáztattuk; megbotránkoztatott bennünket. Nem csoda, hogy nincs férjnél.
A drogéria csordultig volt szexszel.
Néhány röpke esztendővel később ott álltam az apám rendelőjében, Jeanine pedig immár
tisztességes, kisbabát váró férjes asszonyként a vizsgálóasztalon feküdt. Hátamat a falnak
támasztottam, szememet a plafonra szegeztem, apám pedig beledugta a kezét Jeanine-ba. Egy
örökkévalóságig tartott. Azt hittem, elhányom magam. Nem tudom, ez volt-e apám elképzelése a
szexuális nevelésről, vagy csak otrombán érzéketlen volt. Valószínűleg mindkettő.
S most, huszonkét éves koromban az orvos - aki természetesen férfi - föl dugj a majd belém az
ujját, mint egy nemi életet élő személybe, akinek pesszáriumra van szüksége? Elrémített a lelki
szemeim előtt megjelenő kép: ott fekszem szétterpesztett lábbal a vizsgálóasztalon, miközben egy
idegen férfi belém kukucskál. A szex sötét dolog volt: az éjszakához kapcsolódott, a drogéria hátsó
bokszához, az autó hátsó üléséhez, egy földre terített takaróhoz éjfél után. A szex lopott volt,
veszélyes, titkos és tilos, éppen ezért nagyon izgalmas. És mindezek mellett, tessék, mi történik
7
Dottie-val a könyvben: megkapja a pesszáriumát, felhívja a szeretőjét, akit találóan Dicknek hívnak ,
de a férfi nincs otthon, és az ő számára soha többé nem is lesz otthon. így jár az, aki házasságon kívül
megbolondul.
Szóval nem kell nekem pesszárium - de továbbra is bűnösnek éreztem magam, ahogy a
szeretkezéseink Jackkel egyre ritkultak. S továbbra is elfojtottam minden gondolatot arról, hogy mit
teszünk. Csak vártam és vártam, hogy Jack majd jobb belátásra tér, és elvesz feleségül. A házasság
majd visszatart attól, hogy nimfomániás legyek.
Amikor Jack megcsalt egy másik lánnyal, amikor ott találtam őket az ágyában, a mi ágyunkban,
megbocsátottam neki. Erre eltűnt. Elszökött. Elmenekült. A szexuális nyomorom, a vágyaim, a
kéréseim, minden, amiről anyám azt mondta, hogy helytelen - hacsak nem férfi érzi vagy teszi az
okozta ezt. Örökre elüldözte a férfit, aki feleségül vehetett volna és tisztességes asszonnyá tehetett
volna. így hát megint feladtam a szexnek még a reményét is, elástam mélyre, ne is lássam, ne is
tudjak róla. Amíg a biológiai órám - akkoriban még nem ismertük ezt a kifejezést - el nem kezdett
csörögni.
Azon kívül, hogy megismertetett az orgazmus élvezetével, Jack még egy nagyon fontos dolgot
tett értem. Bár általában szófián volt, nem sokkal a viszonyunk vége előtt azt mondta: „Miért nem
teszel valamit magadért?” Ezt meg hogy érti? Tenni magamért - ez az én olvasatomban azt jelentette,
hogy férjhez megyek, gyerekeket szülök, és mindenkit boldoggá teszek, ahogy a barátnőim. Mégis
mi lenne az, amit tehetnék magamért? Mit szerettem mindig is csinálni? A válasz nem késett soká.
Szerettem iskolába járni. Szerettem, amikor okos emberek, persze mind férfiak, tanítottak.
Visszamentem, hogy megkeressem őket. Berkeleyben, a Kaliforniai Egyetemen. Jacknek
köszönhetem, hogy elindultam azon az úton, amely életem legboldogabb időszakához vezetett.
Mármint egészen mostanáig.
 HAT

Az én saját zsidóm

Lengyel öntödei munkások lakta környéken nőttem fel, zsidóként A gyerekeik lépten-nyomon
csapatostul körülvettek, és azt kiáltozták: „Krisztusgyilkos! ” Mígnem elöntött a méreg, és
félelmetessé nőtt dühömmel és szorongásommal elkergettem őket, kicsit és nagyot mind.
JONAH

Berkeley legforgalmasabb kereszteződésében, a College és Ashby sarkán álltam, s figyelmesen

hallgattam a barátnőmet, Sandyt. Imádom ezt az utcasarkot. Szinte mindig zsúfolásig van sétáló és
beszélgető emberekkel, fiatalokkal és öregekkel, hajléktalanokkal meg másokkal. Egyetemi
utcasarok, más városban nemigen találkozhat az ember ilyen vitalitással, kivéve talán Firenzét,
Oxfordot, Ann Arbort, Cambridge-et, és folytathatnám a sort. Legyenek türelemmel, amíg kinövöm
kamaszos túlzásaimat.
A hálaadás, mely már nincs is olyan messze, kiüríti Berkeleyt, a fiatalok többsége - mintegy
harmincezer diák - hazamegy, most azonban sistereg a levegő a különböző korú emberek
energiájától, akik a gondolataikkal és egymással vannak elfoglalva. Hátralépek a járdaszegélytől,
mikor egy ósdi BMW dübörög el a kanyarban, sofőrje rá se hederít azokra, akik netán arra várnak,
hogy átmehessenek. A mindig érdekes Berkeley nem mindig barátságos.
Sandy chicagói akcentusú szavainak hangja túlharsogja az utca minden lármáját.
- Ez a Jonah nevű pasi mikor jön? Most hétvégén? Te viccelsz velem! - Szégyenlősen mosolygok.
Sandy folytatja: - Óvszer! Vettél gumit?
Egy arra haladó pár ránk néz, és mosolyog. Leszegem a fejem, és eltakarom az arcomat.
- Nem vettél! - kiáltja Sandy. - A te generációd sosem gondol ilyesmire. Épp ezért papolok neked.
Barátnőm úgy fest, mint Margaret O’Brien a Találkozz velem St. Louisban című filmben
Halloweenre öltözve. A ruhája nagy, hosszú és bő karcsú kis alakján. A fölsője zöld, a nadrág a
bíborvörös valamilyen árnyalata. A ruhaujj eltakarja a kézfejét, a nadrág szegélye teljesen elfedi a
cipőjét. Meg se kell szólalnia, Sandyt akkor is észreveszik. Minél izgatottabb lesz, annál erősebben
gesztikulál. Hajó ő, amelynek senki sem kaphatja el a vitorláit. Be van csípve, és még csak alkoholra
sincs szüksége hozzá.
- Igyunk egy teát. - A kávéházra mutatok az utca túloldalán. Már sajnálom, hogy megosztottam
vele örömteli titkomat. De muszáj volt. Képtelen voltam magamban tartani ekkora örömet. Ahogy
telt-múlt az idő, amióta megválaszoltam az első leveleket, egyre nőtt bennem a feszültség. Önnön
hallgatásomba zárva néha úgy éreztem, a rémület és a vágy egy gömbbe gyúrva búvik meg bennem.
Valahol deréktájon indul el, felgurul a mellkasomba, majd hirtelen olyan testrészeimhez pattan le,
amelyeket egyáltalán nem szoktam érezni. Valóban megtörténhet, talán valóban megérint egy férfi!
Olykor azt hittem, elájulok. így aztán elmeséltem néhány barátomnak, köztük Sandynek, ennek a
fiatal, piros haj végű nőnek.
Elemében van. Lendületesen széttárja a karját. Felröppennek a madarak.
- Az én generációmban persze a gumi a mindennapi élet része - mondja. - Kötelező. Eszünkbe se
jutna védekezés nélkül szexeim. - Lecsillapodik, a váltamra teszi a kezét. - De tudom, drágám,
tudom. Tisztában vagyok vele, hogy a korodbeli pasik nem fejlődtek, leragadtak azoknál az időknél,
amikor semmit sem használtak, vagy ha mégis, akkor a csajtól várták el, hogy gondoskodjon a
védekezésről, pesszáriummal vagy hasonlóval. Nemi bajok? Sosem hallottak ilyesmiről.
Visszafogom magam, nem tartok előadást neki a szifiliszről, meg arról, milyen pusztítást végzett a
penicillin előtti generációkban.
 Sandyvel egy közeli edzőteremben ismerkedtem meg, ahol törzsvendégek vagyunk. Akárcsak ő,
jómagam is lelkesem adózom a testgyakorlásnak. Mostanság. Nem volt mindig így. A múltban Mark
Twain véleményét osztottam: „Valahányszor késztetést érzek a testgyakorlásra, lefekszem, és
megvárom, míg elmúlik.” Nos, így lettem kövér.
1983-ban betöltöttem az ötvenet. Százhat kilót nyomtam. A fiam megszökött otthonról és
Berkeley utcáin élt. Minden este a nyakára hágtam egy jó adag whiskynek. Olyan házban éltem,
amelyet nem engedhettem meg magamnak, és heti hatvan órát dolgoztam. Tizenöt éve nem
szexeltem, csak önmagámmal, és ahogy a százhatvan centimre egyre újabb kilókat szedtem fel, egyre
kevésbé vonzott ez az aktus. Mindeközben sikeres angoltanár lettem egy kaliforniai állami
középiskolában. Egyvalamihez nagyon értettem: pokolian jól tanítottam. A tanítás megmentett attól,
hogy főállású alkoholista legyek, attól viszont nem, hogy egy hájas, boldogtalan, lökött és rémes
középkorú nőszemély váljon belőlem. Biztosan korai halál várt rám.
Az ötvenéves születésnapi bulimon az egyik barátom - nyilván nem ellenséges, hanem baráti
gesztusnak szánta - rengeteg fényképet csinált a vendégekről, akik összegyűltek megünnepelni ezt a
fontos születésnapot; a pazar büféasztalról, a bőséges italkészletről, a körbekínált
étvágygerjesztőkről, az ajándékokról és rólam. Nevezhetem intervenciónak, amit tett. Senki sem
tudta, hogyan mondja el nekem, hogy igencsak elszaladt velem a ló. No és mit tett Rob? Fogta a
képeket, és gondos válogatás után, hogy mindegyik felvételen rajta legyek, berakta őket egy
albumba, majd néhány nap múlva nekem adta a fotóalbumot. Ott virított a képem, minden egyes
lapon többször is, egyik oldalon a másik után. Förtelmes volt, tényleg förtelmes! Az arcom vöröslött
a magas vérnyomásom miatt, tripla tokám rábuggyant a ruhám gallérjára. (Igen, találtam egy ruhát a
8
molett nők boltjában, ott vásároltam, amikor nagyon rávitt a szükség. Az iskolába pedig mumuban
jártam be tanítani - az egyik barátnőm sebtében összedobott hármat a varrógépén.) A hasam akár egy
hordó, a mellem természetesen óriási - ezt már tudják szóval tényleg szörnyen festettem. Ezért aztán
sehova se néztem, ahol viszontláthattam volna a tükörképemet, se tükörbe, se kirakatüvegbe. Még a
szembejövő emberek arcába se az utcán; gyors pillantásuk, majd még gyorsabban elkapott tekintetük
mindent elárult, amiről nem akartam tudni.
A nyilvános megalázás mégiscsak a tudomásomra hozta. Még régebben egyszer elvittem a fiamat
- aki akkor úgy hétesztendős lehetett - a Tilden-parkba vonatozni. A kisvonat egy miniatűr szerelvény
volt, amelyben gyerekek és a szüleik utazhattak a keskeny vágányokon a park fái között. A fiammal
beültünk az egyik kocsiba, én valósággal kifolytam a két oldalán. Mögöttünk egy gyerek ült, aki
tudott már beszélni, meg énekelni, és be nem állt a szája. Én voltam a téma: „Néni, néni - dudorászta
újra meg újra kövér, öreg néni.” Életem leghosszabb utazása volt. A fiam nevetett - mégis mi mást
tehetett volna? Én viszont kiborultam. Amikor vettem a bátorságot, hogy szembenézzek hájas
mivoltom tényével, rádöbbentem, hogy a négy év alatt, amióta elhagytam a férjemet, harminc kilót
szedtem fel. A férfiaktól biztonságban voltam, az biztos, ám a gyerekektől és egyéb élőlényektől
semmiképp.
S nem voltam mentes a betegségektől sem. A negyvenes éveimtől kezdve eleinte csak olykor
olykor betegedtem meg, aztán már rendszeresen. Évente legalább egyszer - általában a karácsonyi
szünetben - számíthattam egy súlyos hörghurutra, amely megtámadta a tüdőmet, és hónapokig nem
tágított onnan. Hiányoztam az iskolából, betegen jártam be, s már jó ideje beköszöntött a tavasz, de
én még mindig kimerült voltam. Nem hagytam fel a dohányzással. Amikor júniusban véget ért a
tanítás, és sikerült rávennem magam, hogy visszatekintsek az elmúlt évre, többnyire be kellett
vallanom: pocsék volt. A felét azzal töltöttem, hogy bevonszoljam magam az iskolába, a másik felét
meg azzal, hogy felkészüljek az odavonszolódásra. És nem akarom ezzel mentegetni anyai
gondoskodásom minőségét.
Aztán egyik évben a bronchitisből tüdőgyulladás lett. Vért köhögtem fel, és ez nagyon
megijesztett. Bizony fontolóra vettem mindent - az egészségemet, a külsőmet, a túl hamar árvaságra
jutó fiamat -, és megváltoztattam az életemet.
 Az Alta Bates kórházban egy élelmezési szakember, egy pszichiáter, egy testedzéspszichológus és
számos aerobiktanár segítségével - egytől egyig emberfölötti és emlékezetes emberek - lefogytam,
mégpedig negyvenöt kilót. Három célom volt:
1. teljesíteni az öbölfutást. (Hét mérföld San Franciscón keresztül a Csendes-óceánig. Százezres
tömeg fut komoly szerelésben, megdöbbentő és röhejes kosztümökben, avagy pucéran.) 2. Beleférni
egy Levi’s 501-esbe. És 3. elmenni a Feketefehér bálba. (Ezt a színharmónia kedvéért San Francisco
közepén rendezik; a városi középületegyüttes - az operaház, a hangversenyterem, a városháza és a
könyvtár - által határolt óriási tér táncparketté változik, ahol dzsesszegyüttesek, polkazenekarok,
rockbandák és a San Franciscó-i Filharmonikusok játszanak, miközben fehér és fekete szmokingos
férfiak meg fekete és fehér estélyi ruhába öltözött nők hajnalig ropják.) Ez a város legromantikusabb
eseménye. Májusban teljesítettem az első öbölfutást, utána még hármat. Levi’s 501-est viselek,
miközben ezt írom. No és a bál? Háromból kettő, nem rossz arány.
Egy évvel később, 1984 márciusában ötvenöt kilót nyomtam. Az ötvenegyedik születésnapomon
egy barátom fényképeket csinált rólam. Rémesen festettem: sápadt és cingár voltam, beesett
mindenütt. Ezért aztán ismét felszedtem magamra egy keveset. Többé-kevésbé vigyáztam a
súlyomra, ámbár kellett hozzá a diétás központ meg a fogyókúraklub segítsége, no meg a saját
félelmem, hogy ismét kövér leszek.
Mindeme megszállottság középpontjában az edzőterem állt. Olyan voltam, akárcsak Az ügynök
háláló-bán Ben, aki ezzel dicsekszik: „Bementem a dzsungelbe, és amikor kijöttem, istenemre,
gazdag voltam!” Én pedig? Bementem a tornaterembe, és amikor kijöttem, istenemre, sovány
voltam! Csakhogy az ember sosem lehet elég gazdag vagy elég sovány, igaz? Tévedés. Igenis lehet.
Akár az egyik, akár mindkettő. De még soha nem ismertem olyan nőt, aki tökéletesen elégedett lett
volna önmagával. Akárhogy is, itt van nekem az edzőterem.
A nyolcvanas években a nagy hatású aerobik volt a divathóbort, még a kemény, testnevelés
szakos hallgatók is jónak tartották. Egyetemi oktatók kérték meg a sportolóikat, hogy iratkozzanak be
aerobiktanfolyamra, hogy ily módon fejlesszék az egyensúlyérzéküket és a koordinációs
képességükét. Orvosok és szenvedélybetegségekkel foglalkozó tanácsadók ajánlották az aerobikot
helyettesítő gyanánt, olyan módszerként, amellyel illegális szerek hatása nélkül is izzadni lehet.
Zsúfolásig megteltek az órák. Az újságok olyan aerobikozókról cikkeztek, akik erőszakosan
viselkedtek, amikor valaki a helyükre állt a teremben.
Mikor a legelső alkalommal beléptem a stúdióba, százhat kilósán és az egyetlen tornára alkalmas
cuccomban, amely feljött rám - tréningruhában az egyik edző elállta az utamat.
- Üdv - köszönt csupafog mosollyal. - Debi vagyok. Elnézést, de nálunk be kell mutatni az orvos
írásos engedélyét, mielőtt valaki órákat vesz.
Kicsi volt, és ravasz, rámenős, sőt pimasz. Nem az én súlycsoportom. Félretoltam, és a terem
közepére mentem.
- Indítsd el a zenét! - parancsoltam rá. És elindította.
A stúdióból hazafelé menet beugrottam egy sportboltba. Egy fiatalember megkérdezte, mivel
szolgálhat.
- Egy pár futócipőt szeretnék - feleltem.
- Kinek lesz? - kérdezte. (Berkeleyben így beszélnek az eladók.)
- Nekem.
A fiatalember kételkedve nézett.
- Milyen gyakran fog futni? - tudakolta.
- Naponta.
Az eladó arckifejezése azt sugallta: „Hagyd rá, egy hét múlva úgyis hulla lesz.”
De nem haltam bele. Azzal kezdtem, hogy postaládától postaládáig futottam. Az első hetekben a
második szomszédig jutottam el. Hamarosan felhagytam a postaládák számolásával, és nem telt bele
sok idő, már versenyezgettem is. Hegyen-völgyön át, közel és távol.
Felfedeztem a testemet. Nyújtózkodott, hajolt és hajlott, ugrott és szökdécselt, lendített és lépett,
mozgott - ritmusra, parancsra: „Hasat be! Lélegezz! Húzd be! Belégzés! Kilégzés!” Életre keltem.
Egyik este a stúdió első sorában találtam magam, alig egy lépésnyire a falat beborító tükörtől. Itt
volt az egyetlen szabad hely a zsúfolt teremben. Rendszerint korán érkeztem, hogy elfoglaljam a
hátsó sorban lévő helyemet. Ám azon az estén elkéstem egy kicsit, mert az iskolából mentem
edzésre, és egy ifjú óriás mellett találtam magam, aki csakis focista lehetett. A másik oldalamon egy
erős izomzatú, magas, jóval száznyolcvan centi fölötti fiatalember ugrándozott. Őrá már korábban
felfigyeltem, szemlátomást a napja jó részét a stúdióban töltötte, két, három, sőt több aerobikleckét is
vett. Később az egyik edzőtől megtudtam, hogy a drogtanácsadója küldte ide a srácot, hogy itt
kiizzadja a drogot meg az alkoholt, és olyasmire használja fel az idejét, amivel megmenekül a
kórháztól és a börtöntől. Az órák között odakint a járdán dühödten szívta az egyik bagót a másik
után.
Az „It’s Raining Mén” bömbölt a stúdióban, és mozogni kezdtünk makacs ritmusára. Balomon a
fiatalember hosszú, szőke haja egyik oldalról a másikra lengett, ahogy a zene testünkbe pumpálta az
ütemét. A másik oldalamon a focista a padlót döngette. Egy röpke pillanatig attól féltem, hogy
kettőjük közé préselődöm. Ám aztán elkaptuk a ritmust.
- Vissza, kettő, három, négy, fel, kettő, három, négy, fel azokkal a térdekkel!
Elnéztem hármunkat a tükörben, amint lengetjük a kezünket, emeljük a térdünket, és tudtam,
hogy ötvenkét évesen képes vagyok lépést tartani ezekkel a fiúkkal, akik aligha lehettek idősebbek
húsznál. Egymásra vigyorogtunk a tükörben, arcunkon patakokban folyt a veríték, és némán
gratuláltunk magunknak, mikor a Weather Girls száma véget ért. Halleluja és ámen.
Végül a fiúk felszívódtak, én viszont maradtam, és mindmáig ide járok. A nagy hatásfokú
aerobikot az ízületekkel barátságosabb kis hatásfokú követte. Nyugisabb lett az edzőteremben az élet.
Most a törzsvendégek reggel háromnegyed hétkor találkoznak, hogy csevegjenek egy kicsit, és
megizzadjanak az új nap előtt. Más időket élünk. Lenyugodtak az emberek, visszahúzódtak az
energiák, úgy tűnik, felnőtt a világ, ami összességében nem feltétlenül örömteli változás. Az új
évszázad komolysága miatt - minő sótlanság Sandyt rendkívül becsesnek találom.
- Mi a helyzet az orális szexszel? - Sandy figyelmesen kandikál át zöldkeretes bohócszemüvegén,
hajának vörös tüskéi átdöfik a kora reggeli ködöt.
- Figyelsz, Jane?
Most határozottan lelassítottak a járókelők. Kisebb csődület formálódik.
- AIDS! - üvölti Sandy. Türelmetlen, akár egy tanár, aki már túl sokszor tette föl ugyanazt a
kérdést. - Elkaphatod az AIDS-t orális szexnél? Ezt tudod, Jane? - Lassan tagolja a szavakat, mintha
egy nehéz felfogású gyerekhez beszélne. - Tervezel orális szexet? - Türelme a végéhez ért. -
Csináltok orális szexet, vagy nem?
Egy nő elmosolyodik, ahogy elhalad mellettünk. Bólint: igen.
- Figyelj - mondja Sandy. - Rohannom kell. Jelenésem van az agyturkászomnál. - Átölel. - Nyugi.
Jól fog menni. Őrült vagyok, én is tudom, mindenki tudja. Ne is hallgass rám. - Aztán az úttest
közepén visszafordul, pedig amúgy is tilosban megy át, és odakiáltja nekem: - Hívd fel a San
Francisco infóvonalat. Ígérd meg!
Hevesen bólogatok, bármit boldogan megtennék, csak már az utca túloldalán lássam,
biztonságban.
Sietek haza, hogy felhívjam a San Francisco infóvonalat. Naná, hogy tervezek orális szexet.
Legalábbis remélem, hogy lesz orális szex. Az emlékezetem homályában jól csináltam.
Az infóvonal másik végén a fiatalembernek kedves, megnyugtató hangja van. Az AIDS-fertőzés
veszélye orális szex során nagyobb, mint azt korábban gondolták. Elfacsarodik a szívem. A
százalékos arány mindazonáltal alacsony, háromról talán nyolc százalékra emelkedett azoknak a
száma, akik orális szex útján kapták el a betegséget. „Alig van félnivalója - mondja ha nincsenek
vágások vagy sebek a nemi szerven vagy a szájban.” Naná hogy nem lesznek. A fiatalember azt
tanácsolja, hogy ha nem ismerem behatóan a partneremet, jól teszem, ha kifaggatom a korábbi
szexuális életéről. Jól van, mindent megteszek, amit mondanak nekem. Tüstént írok Jonah-nak. Csak
úgy mellékesen felteszem neki a kérdést... Uramatyám, hogy venné ez ki magát: „Ó, csak úgy
mellesleg, érdekelne, izé... „ Jonah, ez az idegen, egy hét múlva itt lesz.
A neki küldött e-mailem a hisztéria határát súrolja:
„Hogy lehettem ennyire naiv? A barátnőm szerint a korombeli férfiak fütyülnek a nemi úton
terjedő betegségekre. - És a legincselkedőbb hangomon, amelyre nem vagyok büszke, hozzáfűzöm: -
Ha nem csókolhatlak mindenütt, mondd le az utazást, mert nem érem be hosszú tengerparti sétákkal
„ Nem kenyerem az ál szemérmeskedés.
Jonah máris válaszol, közli, hogy kétszer is csináltatott AIDS-tesztet, mindkét alkalommal negatív
lett az eredmény. Az orvosától nemrégiben kapott igazolást, miszerint teljesen egészséges, így fejezi
be: „Hallgass komolyzenét, sokat, és jól megleszünk. Csókolom a kezed. Jonah ” Micsoda pasas!
Jonah levele az egyes számú csomagban érkezett. Azonmód az igen kupacba tettem, amint
elolvastam ezt a mondatát: „Mihelyt visszatértem Sri Lanka-i teaültetvényemről, egyenesen a
9
vermonti Breadloaf Konferenciára mentem. „ Naponta írtunk egymásnak, néha többször is. Meg
akart ismerni. Hol nőttem fel? Hol hallottam először komolyzenét? Mi volt az? Hol voltam, amikor
hallottam? Ez végtelenül vonzó volt. Rajta kívül egyetlen férfit sem érdekeltem, sem én, sem pedig
valami számomra érdekes dolog, például a zene és a könyvek - az analitikusomon kívül, akinek az
volt a munkája, hogy rólam kérdezzen. Megírtam Jonah-nak azt az emlékemet, amikor egy téli estén
először, és csak véletlenül, meghallottam a rádióban Rahmanyinov első zongoraversenyét a házunk
északnyugati sarkában lévő emeleti hálószobámban, a kis ohiói városomban. Jonah válaszában arról
írt, hogy ő egy New York-i panzióban hallotta Rahmanyinovot, amikor végzős hallgató volt a
Columbián. Uramatyám, Columbia! Egyre jobban tetszett. Minden egyes dolog, amit elmondott
magáról, csak hozzátett az eszményi férfiról alkotott képemhez, egy olyan férfiéhoz, aki meg akar
ismerni, egy zsidó férfiéhoz, akinek én egy siksze lehetek. Philip Roth megértene. Persze az ő
regényeiben a zsidó és a siksze találkozása katasztrófához vezet. Ugyan már, mit tud Roth?
Fényképet cseréltünk. Engem a fiam kapott le tavaly hálaadáskor, olyan távolról, hogy ne
látsszanak a ráncaim és a megereszkedett testrészeim. Azután készült a kép, hogy kezdtek befutni a
válaszlevelek a hirdetésemre, és még azelőtt, hogy bárkivel is személyesen találkoztam volna.
Sugárzónak éreztem magam. Hova a csudába tettem ennek a fotónak a negatívját? Soha többé nem
fogok úgy kinézni, és csak Jonah-nak meg néhány másik férfinak van bizonyítéka arról, hogy ilyen
voltam.
Jonah egészen Mefisztó-szerű volt a fényképen hegyes, fekete szakállával és vöröses hajával.
Teljes mértékben idegennek tűnt. Elképesztően izgalmasnak látszott. Aztán valami megfejthetetlen
okból elmaradtak a levelei. Hosszú, az én számomra nagyon hosszú hallgatás következett. Végül
visszaküldtem a fényképét. Később elmondta, hogy az üzenet nélkül visszaküldött fotó késztette arra
a döntésre, átrepüli az országot, hogy lefeküdjön velem. „Nem áll szándékomban egyedül aludni”-
írta. Az utolsó levelét, melyet a felszállás előtt írt, így zárta: „Legyen határtalan a gyönyörünk. „
Barátaim, Bess, Celia, Jean, akik minderről tudtak, váltig óva intettek. Csupa józan és helyes
dolgot mondtak. „Honnan tudod, hogy nem őrült?” „És mi van, ha viszolyogsz tőle?” „Ugye nem
engeded, hogy nálad lakjon?” Meggyőztem őket, hogy figyelembe veszem a tanácsaikat, hogy
mindenképpen végigcsinálom, hacsak nem tapasztalok olyasvalamit Jonah-val kapcsolatban, ami
ellenkező döntésre késztet, s hogy képes vagyok vigyázni magamra. Végül azt mondták, élvezzem a
szexet.
Rengeteget gondolkodtam - hosszú órákat ébren és álomban - ezen a látogatáson. Amint Jonah
bejelentette, hogy megteszi az utat Virginiából (mielőtt én meghívtam volna), nem az elutasításon,
hanem a részleteken járt az agyam. Nem akartam a kicsi házikómban elszállásolni. Olyan hely
kellett, amelyik intimebb, egyszersmind nyilvánosabb is. Semleges helyet kerestem, ahol
eldönthetjük, kedveljük-e annyira egymást, ha egyáltalán, hogy megtegyük a következő lépést. Jonah
ezt írta válaszul az aggályaimra: „Mi ketten amolyan rendhagyó szerződést kötöttünk. Én minden
tőlem telhetőt megteszek, hogy amint vállaltam, rendelkezésedre álljak - szándékos a kétértelműség
—, és remélem, a viaskodásod nem befolyásolja a szándékodat, hogy betartsd a magad vállalását. „
Meglehetősen nyersen válaszoltam: „Semmiféle szerződést nem kötöttem, és fenntartom magamnak a
jogot, hogy másként határozzak, egészen az első intim pillanatig. „ Ura voltam a helyzetnek, és azt
terveztem, ez nem is változhat.
Jonah válaszában ezt ígérte: „ ...úgy engedlek el, hogy éppolyan ügyes leszel szexuális téren, mint
a harmadik nejem volt, amikor elváltunk”. Hm Azt is írta, hogy elhozza a kedvenc borát és pezsgőjét,
meg „néhány apró különlegességet, hogy még izgalmasabbak legyenek a dolgok”. A Románc jutott
eszembe. Ebben a francia filmben a főszereplő tanárnő összejön egy szadomazochistával. És tetszik
neki. Ó, azok a franciák! Hála nekik, legalább tudom, hogy néznek ki azok a szerszámok.
A Jonah érkezése előtti estén becsiccsentettem a saját boromtól, és elmentem sétálni.
Mindenkinek spiccesen kellene járkálnia. Vagy szerelmesen. Netán spiccesen és szerelmesen.
Mosolyogtak az emberek. Szépek voltak, megnyerőén mozogtak, szelíden beszéltek, és szemlátomást
senki se bánta, ha a járda egyik oldaláról a másikra tévedtem. Nem az utolsó alkalom volt ez, amikor
a borhoz menekültem, attól rettegve, ami megtörténhet, vagy a fájdalom elől, amit olyasmi miatt
éreztem, ami megtörtént.
A Claremont Szálló Berkeley szimbóluma.
1906-ban kezdték építeni, és 1915-ben készült el, ámbár azóta is szüntelenül toldozgatják.
Gyönyörű épület. Fehér, nyeregtetős, a közepén egy aranyozott toronnyal nyúlik el a dombvonulat
előtt, s az öbölre néz. Sokba kerül. Ezt a helyet szemeltem ki arra, hogy két, sőt talán három éjszakát
eltöltsek Jonah-val. Azután meglátjuk. Egyetlen éjszakát sem engedhetnék meg magamnak, nemhogy
hármat, de a fenébe is, ennek megadom a módját. S ekkor igencsak váratlan és csodálatos dolgok
történtek. Celia barátnőmnek nagyon tetszett a dolgokhoz való ilyetén hozzáállásom. Korombeli volt,
energikus, szellemes és jóindulatú. Egy nappal Jonah érkezése előtt odahívott az edzőterem előtt álló
kocsijához.
- Tessék, ez a tiéd - mondta.
A kezembe nyomott egy borítékot. Egy kártya volt benne: „ Olyan örömet szereztél a
bohóságaiddal, hogy szeretnék egy kis szerepet kapni bennük”, meg egy kétszázötven dollárról szóló
csekk.
- Nem engedheted meg magadnak a Claremontot - mondta. - Jó szórakozást!
Hazaérve egy csomag várt a házikóm lépcsőjén. A michigani Ann Arborból érkezett,
Bess barátnőmtől. Egy csodaszép Pierre Deux táska lapult benne, a táskában pedig egy olyan
gyönyörű hálóing, amilyet még életemben nem láttam: szatén volt, a nyakán és az alján
csipkeszegéllyel. Felpróbáltam. Celia csekkjére pillantottam. Be fogom váltani. Megnéztem magam a
tükörben. Levettem a hálóinget. Még nem. Majd egyszer, de most még nem.
Jean barátnőm néhány saroknyira lakott tőlem, neki mutattam be, amit a Macy’s-ben fedeztem fel,
ahol választ próbáltam találni arra a kérdésre, hogy mit is vegyek fel. Elővettem a szatyorból, magam
elé tartottam, és megkönnyebbültem sóhajtottam fel, amikor Jean azt mondta:
- Tökéletes! - Tűzpiros selyeming volt, alatta piros-fehér-kék csíkos pizsamasort. - Gondolod,
hogy szükség lesz rá? - kérdezte, s közben megrázta a fejét.
Tehát mindenről gondoskodtam. Holnap reggel, a reptérre menet beadom a Claremontba a
piknikkosarat, amelyet Berkeley legfinomabb csemegéiből állítottam össze: pástétom, brie sajt, egy
bagett, olajbogyó, szőlő, kis csirkecombok, egy üveg pezsgő. Megkértem a szállodát, hogy legyen a
szobában hűtőszekrény, és CD-lejátszó a zenének - Rahmanyinovot viszem, és Bruch
hegedűversenyét, mert Jonah szerint ez a világ valaha komponált legromantikusabb muzsikája.

É
Persze hogy megvettem. És pezsgőspoharakat is vásároltam. Szépek voltak, és amikor könnyedén
összekoccintottam őket, csilingeltek. Ha rajtam múlik, tökéletesen sikerülnek majd a dolgok. Ha
mégsem, arról nem én tehetek.
A repülőtéren - ahova korán érkezem - elszántan megyek a kapuhoz. Decembert írunk, legalábbis
hűvösnek kellene lennie. Ezzel szemben dög meleg van, én meg úgy öltöztem fel, mintha legalábbis
Minnesotában volnék. Azt viselem, amit később is mindig, amikor idegen férfiakkal találkozom:
nadrágot és nagyon bő pulóvert, egy garbó nyakú gyapjútunikát. Amíg csak lehet, elrejtem a
testemet, végül is nem vagyok szajha. Viszont melegem van. Hátamon csurog a veríték, kis patakba
gyűlik. Határozottan lépkedek, a pulóverem a hátamhoz tapad, a gyomrom összeszűkül, úgy érzem,
mintha biliárdgolyó méretű görcsök taszigálnák egymást bennem. Mindazonáltal tudom, hogy
magabiztosnak, összeszedettnek látszom. Valójában gőzöm sincs róla, hogy festek. Ha úgy járok,
ahogy érzem magam, akkor a falaknak, az emberekre, a padokra fogok zuhanni, bármire, ami az
utamba kerül. Kóvályog a fejem. Kiszárad a szám. Mégis mi a csudát művelek?
Kezdenek előszállingózni a gép utasai. Lehet, hogy ő Jonah? Egy faláda van nála, négyszögletes
és elég nagy, hogy elférjenek benne az ostorok, a láncok, a bilincsek és a maszkok. De nem, a férfi
továbbmegy. És akkor meglátom.
Na, húzd ki magad. A felém igyekvő férfi a fotón lévő Jonah kifehérített változata. Eltűntek a
színei; meg a haja is, és atyavilág, ez az ember öreg! Vászontáskát cipel, ami teljesen alkalmas
bőrszíjaknak és bilincseknek, meg rengeteg kulcsnak. Nehéznek tűnik. Szinte hallom, ahogy csörög.
Ez katasztrofális találka lesz. Aztán eszembe jut, mit válaszolt, amikor elmeséltem neki, hogyan
fedeztem fel a komolyzenét: „Amikor sok évvel ezelőtt ösztöndíjasként végzős voltam a Columbia
pszichológia szakán, a házban, ahol laktam, a New York-i WQXR állomásra volt hangolva a rádió,
amely egész álló nap komolyzenét és némi dzsesszt sugárzott. A reggeli ébresztőműsoruk
szignálzenéje éppen az a zongorahangverseny volt, amelyet először hallottál - amely, hogy úgy
mondjam, elvette a zenei szüzességedet. Ez egy életre romantikust faragott belőlem - ami azért nem
szükségszerűen jó dolog. „ Könnyebben lélegeztem. Aki szereti a szadomazót, írna ilyen
gyönyörűségeket? Persze még sosem találkoztam senkivel, akiről tudtam volna, hogy szadomazo-
rajongó. Pedig lehet, hogy mindenütt vannak.
Csoszogva felém tart, és amikor odaér, megszólítom:
- Jonah?
A szeme sarkából néz, pillantása gyanakvó és ravasz, akárcsak Shylocké. Azt kérdi: „Megúszom
én ezt?”
- Jane? - szólal meg aztán. - Szebb vagy, mint a fényképeden.
Oké. Menni fog.
A parkolóig vezető hosszú gyalogúton Jonah egyik kezéből a másikba teszi a súlyos táskát.
Büszke vagyok jól kidolgozott bőröndizmaimra (hivatalosan: tricepsz), no meg jóval fiatalabb is
vagyok, felajánlom hát, hogy viszem a táskáját.
- Nem, nem - hárítja el. - Boldogulok.
Nyilván nem akarja felfedni előttem a kellékeit, itt, nyilvános helyen. Én megyek elöl, és hirtelen
a fenekemen érzem a kezét. Jó lesz ez. No de mi van, ha akad nála néhány apró kínzóeszköz? Igazán
lehetek annyira udvarias, hogy meghallgatom, amíg elmeséli, mit csinál ezekkel a holmikkal, már
amennyiben megengedem neki, ami persze eszemben sincs. És különben is szállodában leszünk. Jaj,
mennyire bántam már, hogy „nagyon különálló” szobát kértem!
A kocsiban Jonah azt kérdi:
- Milyen autó ez? Nagyon flancos. - Elmesélem neki, hogy használtan vettem, és már nyolc éve
használom. - Megy a ruhádhoz - mondja. - Szép. Főleg a nadrágod tetszik. - Becsúsztatja kezét a
lábaim közé, és a combom belsejét simogatja. A kocsi kifarol, Jonah erre visszahúzza a kezét.
- Észrevetted, hogy nem kapcsoltam be a biztonsági övét?
 - Kapcsold be - mondom.
Nem köti be magát, a nevetése olyan, mint a fényképen.
- Amíg nem kerülök zárt ajtó mögé, tökéletes úriember vagyok - jelenti ki.
A kocsi újra megcsúszik, épp csak egy kicsit, de ahhoz eléggé, hogy a szembejövő rám dudáljon.
Olyan ellenségesek manapság az emberek.
Amikor rákanyarodom a Claremont kocsifelhajtójára, Jonah azt mondja:
- Nem érzem jól magam olyan helyeken, ahova nem tartozom. - Ezzel meg mit akar?
- Oda tartozol, ahol vagy - felelem.
Alázatosan követ a recepciós pulthoz, ahol az ő nevére foglaltam le a szobát. Ettől jobban kellene
éreznie magát, főleg amikor megtudja, hogy már ki is fizettem.
A folyosón lépkedünk a szoba felé a boy mögött, akinek nagyon jó feneke van, és Jonah ismét
megfogja az enyémet, amely mintha még alacsonyabban állna, mint amikor reggel felébredtem.
Eszembe villan egy réges-régi nap, amikor meleg barátaim egyike a legnagyobb bókot súgta nekem:
„Szerintünk állati klassz feneked van.” Nem túl kerek, kemény és magasan álló, a fenébe is, tényleg
kemény fenekem volt. Ó, de mindegy is, bármit művel, jólesik. Kissé lelassítom a lépteimet.
A boy kinyitja a szobát, beviszi a csomagjainkat, és kipattintja a pici ablakot, amely kívánságom
szerint az öbölre nyílik. Egy csíkot valóban látni lehet belőle. Körülnézek: se hűtőszekrény, se CD-
lejátszó, és hol van a piknikkosaram? Látom, hogy Jonah borravalót ad a boynak - egy dollárt.
Kettesben maradunk. A telefonhoz megyek. Sorolom a szoba hibáit, és a piknikkosaramat
követelem. Perceken belül - hála istennek egy kicsit tovább húzhatom az időt - kopognak az ajtón.
Egy ugyancsak szabadkozó, főnöknek tűnő férfi elvezet bennünket a hotel másik végébe, és kinyitja
egy lakosztály ajtaját, ahol megvan minden. Lenyűgöző kilátás az öbölre, sőt a piknikkosaram is.
- Gondolom, elégedettek a cserével - mondja a férfi. - Erezzék jól magukat!
És most egyedül vagyunk. Jonah az ágy felé tol, keze a mellemen, ajka nem túl mohó, nem túl
nedves, nem túl száraz. Megcsókol, és elfog a vágy. Egy hús-vér ember mellett fekszem, egy férfi
mellett, akinek láthatólag tetszik, ahogy érzek. Meleg, bizonyos helyeken kemény, máshol puha,
bársonyos és durva. Megérintem, mindkét kezemmel cirógatom. Megérint. Belevonaglok. Ő nevet, és
alámerül. Perceken, talán másodperceken belül elélvezek. Aztán rajta a sor.
- Beszélj csúnyán! - parancsol rám.
- Nem tudok - felelem.
- Majd én megtanítalak. Mondd, hogy pina.
Nem akarom, és nem tetszik a stílus, amit ő csúnya beszédnek titulál.
- Mondd: kurva pina. Az vagy? Egy kurva pina vagy?
- Fogd be! - mondom.
El is hallgat, és belém hatol. Ezt már szeretem. Imádom a szexnek azt a részét, amikor a férfi
először hatol belém. Tudom, állítólag teljes egész vagyok önmagam is, de igazából szeretem, ha
betöltenek. Végtére is van nekem ez a nyitott terem. És az a sok feminista duma, hogy a szex
erőszak, az én esetemben sosem volt igaz, ámbár talán csak azért nem, mert sosem kaptam belőle
eleget ahhoz, hogy tudjam.
- Ne hagyd abba - utasítom Jonah-t. Folytatja. - Élvezz belém - mondom. Belém élvez.
Nos, ehhez mit szólnak? Amúgy katonamódra: parancs és engedelmeskedés, küldetés minimális
idő alatt teljesítve, igenis, uram. Nem fogok újabb orgazmust átélni ezzel a Jonah nevű férfival. De
ezt még nem tudom, ezért próbálkozom hát, mert azt hiszem, kellene. Azt hiszem, a sikeres szexhez -
az igazi szex közben - a nőnek a vaginában kell orgazmushoz jutnia. Majdnem olyan ostoba vagyok,
mint negyven éve, amikor Doris Lessing Az arany jegyzetfüzet-ét olvastam, és először láttam leírva
az orgazmus szót, és egy szereplő azt mondta: „tampon” és „menstruáció”. A regényben két nő, két
„szabados” asszony azt panaszolja fel, hogy a férfiaknak „akkor is van erekciójuk, ha egy olyan
nővel vannak, akit nem szeretnek, de nekünk csak akkor van orgazmusunk, ha szeretjük a férfit”. Hát
én ezt nem akarom elhinni. Én érékei ót akarok és orgazmust, csupán a puszta örömért. Nekem
logikusnak és helyesnek tűnik, hogy ebben a tekintetben ugyanolyan legyek, mint egy férfi. Ráadásul
itt van ez a G-pont. A vaginában található, és feltehetően van nekem is. A hetvenes években
hallottam először a klitorisz szót, és olyan nők igazítottak el az újságcikkeikben, akik azt írták, hogy
felejtsük el a vaginát, és menjünk biztosra. Ez megkönnyebbülés volt, ámbár emlékeztem rá, hogy a
házasságom alatt volt egy orgazmusom, amelyben egészen biztosan szerepet játszott a vaginám,
úgyhogy amikor Shere Hite előjött ezzel a G-ponttal, be kellett látnom, hogy alighanem nekem is van
egy. Nem ezt veszik célba a műhímvesszőkkel? (Ez nem költői kérdés.)
Tehát ebben a pillanatban van egy igazi, élő vibrátorom, vagyis ha mindent jól csinálok, ez a
pasas eléri a G-pontomat (egy karneváli mutatványos-bemutató, ahol az én csengettyűm
megszólaltatása a feladat), és beleremeg a világ. Már amennyiben jól csinálom. Vagyis Jonah-é az
első oldal a tesztkönyvemben. Íme, a ponttáblázat: egyidejű orgazmus elérése: 1500 pont (tökéletes
eredmény); vaginális orgazmus: 1200; klitorális, ha ő csinálja: 1000; klitorális, ha én csinálom: 700;
ő elmegy, de én nem: 500; senki nem megy el: 0-10. (Tíz pont azért jár, ha mind a ketten
próbálkozunk.) Jonah-nak biztosan nincsenek problémái, legalábbis ami az ő örömét illeti, úgyhogy
az 500 pontunk biztosan meglesz, ami elég ahhoz, hogy bejussunk a következő fordulóba. Ebben a
pillanatban ő az egyetlen, aki nem csupán hajlandó folytatni, hanem lelkesen folytatja is a
próbálkozást. Engem pedig szinte csordultig eltölt a gyönyör. Sosem voltam oda a kísérletekért, de
ez... Egyetértek Bush elnökkel: rendszeresen kell kísérletezni.
Órák, vagy talán egy óra múlva az ablaknál állva kinézek az öbölre. Lemenőben a nap a Golden
Gate mögött. A piros selyem pizsamafelső visszaveri a naplemente ragyogását, mely oly simogató a
testemen, mint Jonah keze volt - és lesz.
- Jonah, mi van a táskádban? - kérdezem.
Nevet, és kinyitja a bőröndjét.
- Hoztam néhány különlegességet, ahogy ígértem. - Egy palack pezsgőt vesz elő. - Aztán még
egyet: minden estére egy üveg.
- Megijedtem, azt mondtad, arra céloztál...
Jonah megint nevet.
- Csak azt akartam, hogy izgulj.
- Ez nem vicces - mondom.
- De igen. - Azzal beleharap egy csirkecombba.
A második nap végén - amely nagyjából olyan, akár az első, azzal a kivétellel, hogy Jonah nem
fúrja ismét a combom közé a fejét, ezért én nem is megyek el, de jól van ez így - kipakolom az
asztalra mindazt, ami a piknikből megmaradt, és beteszem a Rahmanyinov-felvételt. Jonah kinyitja a
második üveg pezsgőt, pontosabban spanyol habzóbort.
- Olcsó - szabadkozik, én pedig megfordulok, hogy hozzam a pezsgőspoharakat. Nem találom
sehol.
- Most szóljak le a portára reklamálni, vagy várjak reggelig? - kérdem.
- Addig üsd a vasat, amíg meleg - feleli Jonah.
Rettentően dühös vagyok. Hihetetlen, hogy tolvajok lehetnek egy ilyen neves szálloda
személyzetben. A nő a vonal túlsó végén megígéri, hogy gondosan ellenőrzi a készletet.
- Addig is óhajtja, hogy felküldjek két poharat? - És már küldi is. Tüstént.
Másnap pihenünk. Sétálgatunk. Alig tűnik fel Jonah csoszogása. Az út menti növényekről beszél.
Rügyeket és szirmokat vesz a kezébe, megmutatja a részeiket, addig sosem hallott neveket említ.
Miközben a leveleket és bimbókat fogja, észreveszem, hogy az ízületek között megfeszül a bőre, s
annyira kisimul, hogy szinte üvegszerűen áttetsző. Az öregemberek bőre ilyen. Vajon hány éves
lehet? De számít ez? Karonfogva kószálunk a házamhoz közeli utcákon, és legszívesebben
odakiáltanék az embereknek: „Nézzetek meg! Nézzetek rám! Normális nő vagyok! Itt van egy férfi,
aki megérint! Hát nem én vagyok a leginkább irigylésre méltó nő, akit ismertek? Szeretnétek a
helyemben lenni? Ugye jól tettem, hogy feladtam egy hirdetést, és lefekszem egy férfival, akit alig
ismerek? Nem kívánjátok, hogy bárcsak ti is megtettétek volna? Kérlek, örüljetek az örömömnek!”
No de azért hallgatok és szerénykedem, mert tudom, hogy még nem sikerült rendesen: nem volt
vaginális orgazmusom. Jesszusom, néha csodálkozom magamon.
Jonah mesterien sztorizik. Történeteket mesél a Srí Lanka-i nehéz időkről, három, immár felnőtt
gyerekéről, a három exnejéről, akik már nincsenek, a munkájáról az UNESCO-ban, ami már szintén
a múlté. Vicceket mesél, de nem rövid csattanósakat, hanem sztoris vicceket, amelyek hosszú lére
vannak eresztve, és az ő előadásában megkapóak. Néha olyan hosszúra sikerednek, hogy már azelőtt
sejtem a befejezést, hogy heherészve belelendül a poénba.
- Te vagy az eddigi legjobb közönségem - mondja. - Csodálatos hallgatóság vagy. - El vagyok
ragadtatva.
A harmadik nap estéjén - Celia csekkjét már régen felhasználtam - Jonah pezsgőt tölt a hotel
kelyheibe. A Bruch-hegedűverseny második tétele felpezsdíti a szobát. Jonah-ra mosolygok,
szemben ül velem az asztalnál.
- Voltaképpen hány éves vagy? - tudakolom.
- Megírtam az e-mailemben - feleli.
- Azt írtad, hogy néhány évvel idősebb vagy nálam. De mennyivel?
- Néhánnyal.
- Idősebbnek látszol, mint a fényképeden. Azt hiszem, félrevezettél, Jonah.
- Sosem hazudtam. - A tányérján lévő olajbogyómagokra és csirkecsontokra mered.
- Hány éves vagy?
Elnéz mellettem, ki az ablakon, ahol ismét lefelé hanyatlik a nap a Golden Gate mögött, sugarai
elnyúlnak rajta, ahogy én szeretném, hogy Jonah elnyúljon rajtam, és talán meg is tenné, ha nem
volnék túl szégyenlős, és kérném.
- Nyolcvankettő. De sosem hazudtam.
Aznap este az ágyban benedvesedem. Érzem a nedvességet a piros-fehér-kék pizsamasortomban.
Átnyúlok Jonah-hoz. A hátán fekszik, a szeme tágra nyitva.
- Nem kívánlak - mondja, és hátat fordít nekem.
Nem emlékszem, hogy lett volna valaha is ennél hosszabb éjszakám. Az ágy szélén fekszem,
rosszul vagyok a megaláztatástól, fohászkodom, hogy jöjjön már a reggel. Mit követtem el? Miért
nem akart engem? Jonah alszik, mozdulatlan, mint a halál, a takaró az álláig felhúzva.
Reggel fogmosás közben eldöntőm, mitévő legyek. A hálószobából hallom, amint Jonah
megkérdi:
- Akarod, hogy elmenjek?
- Igen - felelem, s a kezébe adom a légitársasága telefonszámát.
A repülőtérig csaknem egész úton hallgatunk. Végül azt mondom:
- Ezt amolyan tanuló szituációnak tekintem, amelyből nekem is okulnom kell. Van véleményed
ezzel a fiaskóval kapcsolatban?
Erre Jonah egyenesen előre meredve így felel:
- Vegyél magadnak síkosítót. Még száraz vagy, mikor én már készen állok, és nem tudom elég
soká keményen tartani ahhoz, hogy benedvesedj.
Mi a szösz! Vizsgáztam, bár nem is tudtam róla, nem csoda hát, hogy megbuktam.
Biztos kézzel tartom a kormányt, az autó egyenesen halad. Belefogok egy viccbe.
 - Egy nyilvánosházban a tulaj elhatározza, hogy emeli a hely színvonalát. Profikat alkalmaz. A
földszintre telefonkezelőket rak. - Szakállas vicc. - Az első emeletre titkárnőket. A legfelsőre
tanárokat. - A hangom csodálatra méltóan határozott, és árad belőle a neheztelés. - Egy hónap múlva
ellenőrzi a könyvelést, és látja, hogy a két első színt veszteséges. A második emelet viszont, ahol a
tanárok vannak, ragyogóan teljesített. A tulaj tudni akarja az okát, ezért a kulcslyukaknál hallgatózik.
- Jonah a forgalomba bámul, a biztonsági öve ezúttal sincs bekapcsolva. Ellenálok a késztetésnek,
hogy kinyissam az ajtót, és kilökjem rajta. Folytatom a viccet. - A földszinten, ahol a telefonkezelők
vannak, ezt hallja: „Sajnálom, letelt a három perce.” Nos, gondolja a tulaj, ez a magyarázat. Az elsőn,
ahol a titkárnők vannak, ezt hallja: „Elnézést, most kávészünetem van.” Oké, már értem, gondolja.
Végül felmegy a második emeletre, ahol a tanárok szorgosan keresik a pénzt. A kulcslyukra tapasztja
a fülét, és ezt hallja: „Addig csináljuk, amíg jól nem megy!”
A reptérnél Jonah kirángatja a hátsó ülésről immár üres táskáját - én legalábbis üresnek gondolom
majd behajol a kocsiba, és azt mondja:
- Remélem, megtalálod, amit keresel. Megérdemled.
Bárcsak visszavághatnék valami okossággal, mondjuk ezzel: „Baszd meg!” De nem megy.
Túlságosan dühös, zavart és sértett vagyok ahhoz, hogy bármit is szavakba öntsek. Mégis mit
kerestem?
Otthonról felhívom a hotelt, és a szállodavezetésen töltöm ki a haragomat. Hol a pokolban vannak
azok a pezsgőspoharak? Tudni akarom. Amikor a nő biztosít róla, hogy mindenütt megnézték, de
hiába, azt mondom:
- Szeretném, ha kifizetnék azoknak a poharaknak az árát. Szeretnék másikat venni helyettük.
A nap úgy araszol, mint moha a sziklán. Kimerültén hálát adok annak, bármi legyen is az, ami
elhozza az este nyolc órát. Hála az égnek, lefekhetek aludni, és holnap minden... szóval minden...
Kinyitom a táskámat, és mindet beszórok a szennyeskosárba: a piros pizsama felsőt meg a...
Hé, hol a pizsamasortom? Felforgatok mindent, keresem a fehérnemű és a zoknijaim között, a
padlóra dobom a cipőimet. A nadrág sehol. Hol a csudában lehet? Talán belegabalyodott az
ágyneműbe. Hívom a szállodát. Nincs meg, nem maradt ott a piros- fehér-kék csíkos sort.
És akkor leesik a tantusz. Nem a szálloda személyzete vitte el a pezsgőspoharaimat. Jonah volt az.
És ő vitte el a pizsamanadrágomat is. Senki más nem lehetett. A pénztárcámért futok - megvan az
összes pénzem. Mit akarhatott ez a hazudós, ez a nyolcvankét éves öregember, aki úgyahogy
visszahozott az életbe? Végül, persze nem akkor, hízelgőnek találtam a dolgot. A maga módján Jonah
emlékezni akart az ország túlsó felén lezajlott kalandjára egy olyan asszonnyal, akinek az éteren át
udvarolt, ám aki a helyszínen túl sok volt a lelkének. Szerintem nincs ezzel semmi baj.
Jóval később, hónapok múlva, amikor már sírás és szégyenkezés nélkül tudtam Jonah-ra
gondolni, a kornak, a szenvedélynek és a vágynak tulajdonítottam a történteket. Bármibe lefogadom,
Jonah arra volt kíváncsi, vajon megy-e még neki; én pedig egy lehetőség voltam arra, hogy megtudja.
Sőt mi több, hozzám hasonlóan teret keresett a szenvedélyének. A világ nem sok hasznunkat veszi:
öregek vagyunk, mi dolgunk a szenvedéllyel? így aztán egymásra találtunk, és ki fogja megtudni? Kit
érdekel? Öreg emberek, óhatatlanul kiszáradtak. Csakhogy mi még nem.
Azon az első estén csöppet sem józanul ülök a futonomon régi, bő pizsamámba burkolódzva, és a
hirdetésemen tűnődöm: Na, érdemes volt? Sokat szexeltem egy férfival, aki tetszik nekem?
Olyasformán, többé-kevésbé, talán. De aztán visszautasított. Nem számít, mit lopott el, csak az, hogy
nem kívánt. Kiszáradtam, csúnya lettem, vagy valami olyan, ami miatt nem kívánt. „Nem kívánlak” -
ezt mondta. Ó, istenem, mennyire megsebzett! Csak hosszú idő után tudtam elképzelni, hogy Jonah-
nak szintén fájt. Azt hiszem, az, amit mondott, pusztán annyit jelentett: többé nem kívánlak. Nem
tettem semmi rosszat; ahogy ő sem. Több mint két napig kívánt engem, és csodálatosan bánt velem.
Gyanítom, ezért repült háromezer mérföldet - a védekezéssel kapcsolatos konokságom ellenére, s
annak dacára, hogy ellenmondást nem törően faggattam a múltja felől - : hogy tisztában legyen
önmagával. Az idős férfiak számára a szexuális partnerek nyilvánvalóan éppoly félelmetesek, mint az
idős nők számára. S ott volt a hirdetésem, amely kertelés nélkül, merészen hívott fel a szexre. Ha
megírta volna e-mailben a tényleges korát, buzdítottam volna, hogy tegye meg ezt az utat?
Elémegyek a reptérre, ha megírja? Nem. Szégyellem magam, de nem.
Hosszú ideig nem higgadtam le. Azon az estén csakis önmagámra gondoltam. Kinyitottam egy
palack bort, melyet Jonah érkezése előtt vettem. Talán azt reméltem, olyan remekül kijövünk majd
egymással, hogy eltöltünk egy órácskát a házikómban. Talán akkor is tetszem neki, gondoltam, ha
kiderül, nem is vagyok olyan jómódú, mint a Claremont szobája alapján hihetné. Nézz szembe a
tényekkel, mondtam magamnak. Nem kíván.
Az egész üveggel megittam.
 HÉT

Újra a díványon

Azt gondolhatnák, máris abba akartam hagyni az egészet. Súlyos veszteségek az első két
menetben. Csapnivaló teszteredmények. Fájdalmas, ámbár nem végzetes lelki sebek. Én azonban az
esély-egyenlőség híve vagyok. Egy katolikus, egy zsidó, következzen hát egy episzkopális, egy
muzulmán, vagy - ez bizony vonzó - egy ateista? De mindenekelőtt irány a járóbeteg-rendelés, hogy
bekötözzék a sebeimet. Vissza Mr. V.-hez.
Az öt év alatt, melyet önmagam átformálásával töltöttem dr. V. díványán, azt tettem, amit egy
pszichoanalitikai vizsgálat és kezelés alatt álló személynek tennie kell. (Ez vitathatatlanul általánosan
elfogadott.) Érzelmeimet átvittem az apám helyett az orvosomra, s ezáltal lehetőséget kaptam
(kényszer útján) ezeknek az érzelmeknek a megvizsgálására és valamiféle ésszerű kiértékelésére. Ez
jó hatást gyakorolt ugyan rám, ám túllőttem a célon, és beleszerettem dr. V.-be. Legalábbis azt
hiszem. S ha én úgy vélem, hogy beleszerettem, akkor így is volt. Azok az emberek, akik azt
mondják: „Csak képzeled, hogy szerelmes vagy”, nem tudják, mit beszélnek.
Dr. V. tökéletes volt számomra. (Kinevetnek?) Megértett engem. (Most megint nevetnek.) Olyan
volt, mint én (többé-kevésbé), na jó, a csudába is, hasonló volt az érdeklődési körünk. Például Bach.
S még rejtélyesebb módon: Trollope. Ezt nem onnan tudom, hogy dr. V. elmesélte nekem, hanem...
Nos, figyeljenek!
Dr. V. rendelője kicsi, barna zsindelyes ház, amely egy takaros kocsifelhajtó végében áll. Bent egy
kis várószoba van, egy fürdőszoba, és a rendelő. A rendelő falai mentén könyvek sorakoznak. Az
asztalon gyönyörű afrikai, dél-amerikai, vagy alaszkai miniatűrök, fogalmam sincs, honnan valók.
Freud asztalán is hevertek mindenféle leletek, régiek, kicsik, érdeklődést felcsigázok, ámbár nem
annyira színesek, mint ezek. Mindkét rendelőben ott voltak, ahol az orvos láthatta őket. Alighanem
ezek segítettek nekik, hogy erőt vegyenek magukon, és ne fojtsák meg a pácienseiket, vagy
egyszerűen csak ne aludjanak el.
A helyiségben kandalló áll. Egyszer a téli hidegben nem volt fűtés, és dr. V. begyújtott a
kandallóba. A díványról figyeltem ezt a rendkívül szexis férfit (ő), amint halszálkamintás,
bőrkönyökvédős zakójában fadarabokat (én) ösztökél, hogy lángra lobbanjanak (ő meg én). Ehhez
szóljanak hozzá.
Egy másik ötvenperces órában ott fekszem azon az átkozott díványon, amely nagyon is hasonlít
Freudéhoz, és a Miss MacKenzie egyik epizódjáról kesergek. Abban a részben Miss MacKenzie a jó
külseje elmúltát siratja. Öregszik. Negyvenesztendős. Én hatvanévesen panaszkodom. És akkor dr. V.
ezt az elképesztő dolgot mondja:
- Úgy gondolom, megfeledkezik a jelenet befejezéséről. Azzal végződik, hogy Miss MacKenzie
meglátja magát a tükörben, és megcsókolja a tükörképét.
Nahát, persze hogy igaza van! De gondoljanak csak bele! Alig térek magamhoz. Trollope
regényei hosszúak, ez meg pláne az. Hogyan emlékezhet valaki egy bizonyos jelenet végére? Minket
egymásnak teremtettek, dr. V.-t és engem. (Legyen velem elnéző, kedves olvasó, főként ha
történetesen maga dr. V.)
Nem csoda hát, ha ezt a férfit, ezt a doktort, ezt a tudóst, a zene és az irodalom szerelmesét
tökéletesnek találtam a magam számára. Ráadásul zsidó! És nagyon is biztos voltam benne, hogy
olvassa a New York Review-t Az egyetlen gond, hogy nem szűrné össze velem a levet. Végül el
kellett fogadnom a tényt, hogy ő az orvosom. Pont. Átkozott hivatástudat, mindig az ember útjába
áll! Ot év után még mindig szerelmes voltam ebbe a férfiba, aki nagyszerű időzítéssel maga is elvált,
mialatt hozzájártam. Meggyőződésem volt, hogy miattam történt. (Belepirulok, miközben ezt írom.)
De nem vette rá magát, hogy színt valljon, még átvitt értelemben sem. Végül rájöttem, hogy az
analízis már mindent megtett értem, amit csak lehetett - nagyon sokat -, és ha folytatom, azzal csak a
szenvedésemet hosszabbítanám meg egy viszonzatlan szenvedély miatt.
Egy évvel később őmiatta írtam azt a hirdetést. Egy év telt el a terápia vége óta, és nem
gyógyultam meg. Miután elküldtem az apróhirdetést a Review-nak, ezt írtam a naplómba: „Még
mindig keresem a hozzád hasonlót” És most visszamentem. Mert nem tudtam, hova máshova
mehetnék, mi mást csinálhatnék, és szörnyen fájt valami.
Tehát fekszem a díványon - ismét -, fiaskónak érzem az életemet, és beszélek neki a hirdetésről.
Elmondom, hogy hatvanhárom választ kaptam, és hirtelen fojtott hangokat hallok a hátam mögül, dr.
V. felől, aki mögöttem ül a székében. Nevet!
- Bocsásson meg - dadogja. - Természetesen olvastam a hirdetést. Gyanítottam, hogy maga adta
fel. Trollope miatt is. Kíváncsi voltam, mi sül ki belőle. És lőn. - Gyakorlatilag csuklik a röhögéstől. -
Nem is emlékszem, mikor élveztem jobban egy történetet. - Hangosan nevet. Én pedig vele nevetek.
Abban a pillanatban barátok lettünk.
A szerelem zsarnok. Rabszolgaságban tartja az embert, olyan dolgokra készteti, amilyeneket
józan ésszel sosem tenne, olyan helyekre űzi, ahova nemigen akar elmenni. Felkavarja a
gondolkodását, a gyomráról nem is beszélve. „A szerelem egyetemes migrén” - írta Auden. Igaza
van. Szabaddá tett, hogy nem vagyok már szerelmes.
Csakhogy félig-meddig újra szerelmes lettem, ismét útra keltem a rabszolgaság, a sebezhetőség, a
szenvedély izgalma felé. Roberttel. Ő, állhatatlan - mármint én.
Dr. V. segített megszabadulni az anyámtól, a nagymamámtól és önmagámtól, akit mindezekben az
években idegenként kezeltem. Éppen azon a traumatikus élményen segített át, amely ellen a
pszichoanalízis kritikusai hevesen kikelnek: a visszanyert emlékezeten. Alaptalan vád. Miközben
analízisbejártam, a New York Review telides-tele volt a pszichoanalízis rossz célra való
felhasználásáról szóló cikkekkel, az alkalmazói által elkövetett sarlatánságokkal, visszaélésekkel,
magának Freud-nak a szemfényvesztésével. Olvastam a New York Review-t. Hírből ismertem
némelyik cikknek a szerzőjét is. Makulátlan volt a hírnevük. Halálra rémültem. Mibe fog belevinni
engem ez a Svengali, ez a Raszputyin? Mit művel majd velem dr. V.?
Akárhogy is, ezen át kellett esnem. Egy napon hazafelé vezettem az ötvenperces analízis után, és
szokás szerint azon tűnődtem, mi tudódott ki dr. V. rendelőjében. Anyámról beszéltem, a viktoriánus
nézeteiről a szex terén, nagymamám szomorú kimenetelű házasságáról, a szexualitással kapcsolatos
minden témát körülölelő csendről. A neveltetésemben szó sem esett szexről. Viszont a heti három
analízis során rá kellett ébrednem, hogy a szex - beszélnek róla, vagy sem, bátorítják, vagy sem,
titkolt vagy szemmel látható - valamilyen formában minden férfi, nő és gyermek életében szerepet
kap. „Vajon - morfondíroztam szórakozottan - mit csinált szexügyben Wemer?”
Werner a mindenesünk volt, anyámé és a nagymamámé. Szellemileg visszamaradt, sovány
testalkatú, meghatározhatatlan korú férfi volt, arcát az évek sora vagy tán a fájdalom barázdálta.
Kerékpárral járt be a városba elintézni a családom megbízásait. Fát vágott, bútort tologatott, lemosta
a kocsikat, megetette apám lovait, füvet nyírt, havat lapátolt, elvégezte mindazt, amire egy retardált
ember képes, mindazt, amire apámnak, anyámnak és nagymamámnak nem jutott ideje, vagy
éppenséggel nem volt ereje hozzá. Werner nagyon keveset szólt, sosem folytatott igazi beszélgetést.
A hátsó zsebében, egy barna papírzacskóban vanília- vagy juharszirup-ízesítésű mogyorócukorkát
tartott, amit a drogériában vásárolt. Öt-, tán hatéves lehettem, nem sokkal az öcsém születése után,
örökké Wemer nyomában jártam, amikor komissiózott, amikor dolgozott. Néha megkínált
mogyorócukorral. Nagymamám házában lakott, egy kicsi szobában, a padlástérben.
Dr. V. díványán kezdtem visszaemlékezni Wemer szobájára, a hintaszékre, az apró ablakra, mely
a főutcára és a szemközti oldalon álló házunkra nézett. Szerettem Wemer szobáját. Valahogy inkább
nekem való volt a mérete. Aztán kezdtek felmerülni a képek: Wemer csíkos munkásoverallja, a slicce
épp a szemmagasságomban van, ahogy felém fordul, és - végtelen, gyötrelmes órák után dr. V.
díványán - előbukkan a pénisze. Olyan volt, akár egy vízcsap, és Wemer megmutatta, hogyan kell
föl-le pumpálni és inni belőle. Dr. V. rendelőjének díványán eltakartam a szemem, és zokogtam. Dr.
V. nem szólt egy szót sem. Aztán munkához láttunk.
Ha eddig nem jöttek volna rá, közhelyes a múltam. Szexuális erőszak áldozata voltam, és mindezt
egy orvos díványán fedeztem föl, ástam elő elfojtott emlékezetem pokoli mélységéből, miközben
szerelmes lettem az analitikusomba. Hát valahol el kell kezdeni.
Nos, a következőt értettem meg: az élmény valószínűleg undort keltett bennem, de le is
nyűgözött, kíváncsi voltam, és rémült. Mindössze egyetlen ilyen incidensre emlékeztem, többre nem,
arra viszont igen, hogy amikor Wemer átköltözött a nagymamám garázsa fölötti szobába,
lábujjhegyen fellopakodtam oda. És arra is emlékszem, menynyire rettegtem a lépcsőn attól, hogy
Wemer odafönt lesz, és milyen megkönnyebbülést vagy csalódást éreztem, esetleg mindkettőt, mert
nem volt ott.
Hatvan esztendővel később tudtam meg, hogy bizony a kislányoknak is vannak erotikus érzései.
Megtudtam, hogy az emlékeim és a tapasztalataim igazak voltak, nem pusztán a képzeletem
szüleményei, és nem is a Review-bán olvastam róluk. Megtanultam, hogy bízzam magamban.
Megértettem, hogy nem az élmény gyakorolt rám maradandó hatást, hanem a hallgatás. Hogy nem
beszéltem róla senkinek. Márpedig 1939-ben egy ohiói városkában, ahol mindenki ismert mindenkit,
ahol mindenki figyelte a másikat, az égvilágon senki, se szülő, se nagyszülő, se szomszéd nem volt rá
kíváncsi, hova megy ez a kislány, hogy hova mehettem, amikor Werner után keresztülcaplattam az
utcán, és bementem a nagymamám házának hátsó ajtaján. Senkit nem érdekelt, hogy Wemer hol
keresi a szexet. A szexszel kapcsolatban nem érdeklődött senki. Mégis, valahol abban a hallgatásban,
megtanították nekem, hogy a szex tiltott. Rossz. Csúnya dolgot műveltem. Tehát örökre hallgattam
róla. Wemer még harmincöt évig dolgozott a családunknak.
Az elhallgatás életforma lett számomra. Színlelve, önmagámnak is füllentve, s főként nem
gondolkodva, olyan tökélyre vittem az önáltatást, hogy mire szexeim kezdtem - Jackkel; Tómmal, a
jövendő férjemmel -, szinte bármiről meg tudtam győzni magam, még arról is, hogy nem is feküdtem
le senkivel, csupán kempingezni mentem, vagy egy parkban pihentem éjfélkor a pokrócon egy
barátommal. Profi voltam a nem gondolkodásban. Pedig, te jó ég, mennyire szükségem lett volna rá,
hogy érezzék! És nem sikerült, mert valósággal elnémultam ezen a téren.
Jóllehet, próbálkoztam.
1962-ben, amikor harmadik éve tanítottam irodalmat középiskolában, szörnyen elfoglalt voltam.
Szenvedélyesen eljártam minden olyan előadásra, amely a gyerekek hasznára válhatott. És ott volt az
a rengeteg könyv, amelyeket újra el kellett olvasni és megszeretni. Örökösen fáradt voltam, de
boldog. Hogy miért kezdtem el magányosan eljárni esténként? Huszonkilenc éves voltam, a
vénlányság felé araszoltam.
Egy ablak melletti asztalnál ültem a Little Joe’s kávéházban, North Beachben. Az iskolám távol
volt, bérelt kis házam az öböl túlsó oldalán. A kávézó hátsó fertályában hatnyolc fiatalember
biliárdozott. A szomszédos asztaloknál ült néhány fiatal pár, de ahhoz képest, hogy felkapott hely
volt, és péntek este, a kávézó szinte kongott az ürességtől. Sokszor jártam itt, kezdetben a
barátaimmal, aztán alkalmanként egyedül, miután a barátnőim meg a szobatársaim férjhez mentek, és
gyerkőcöket meg bevásárlókocsikat maguk után húzva szétszóródtak a világban. Már ismertem a
Little Joe’s csaposát és a szakácsot is. Egy sört meg egy Hangtown omlettet rendeltem.
Ő a bárpultnál állt, egyedül. A bárhoz mentem, és rendeltem még egy sört. Napbarnított volt. Rám
pillantott, elmosolyodott, és bemutatkozott. Tómnak hívták. Clevelandből jött. A Berkeieyre járt,
matek szakra. Apám díjazná. Tökéletes. Tóm sportrajongó volt. Anyám díjazná. Tökéletes.
A következő hétvégén kempingezni mentünk. Ki se tettük a lábunkat a sátorból. Vasárnap este
kimerültén hagytuk el a táborhelyet, és a legközelebbi hétvégén újra odamentünk.
Néhány hónap múlva eldöntöttem, hogy menthetetlenül szerelmes vagyok Tómba. Mi más
mentséget találhattam volna a viselkedésemre? A mezítelen Tóm valahogy más volt: a felsőteste
olyan gyönyörű, akár a görög szobroké - gondoljanak Michelangelo Dávidjára. Noha magamat
olyannak láttam, mint egy ősi faragott szobrot, a tömzsi, kerekded willendorfí Vénuszt, egyre
kevésbé hozott zavarba a testem. Fekvő helyzetben azért nem voltam annyira kurta és zömök. A
fekvés lett a kedvenc testhelyzetem. Rajtam pedig Tóm feküdt. Tökéletesen összeillettünk.
Ohióban anyám már feladta a reményt velem kapcsolatban. „Mindenkinek azt mondom, aki kérdi:
»0, Jane-ről már lemondtunk. Nem hisszük, hogy valaha is férjhez megy.«„ A húgomnak azt mondta:
„Nyugtalanít, hogy Jane kempingezni jár azzal a fiúval. Aggódom, hogy történhet ott valami.” A
húgom így felelt: „Huszonkilenc éves. Remélem, hogy történik valami.”
A messzi Kaliforniában, az utolsó szalmaszálba kapaszkodva, meg kellett volna ragadnom a
lehetőséget, amikor 1963 decemberében, épp a harmincadik születésnapom előtt Tóm megkérte a
kezemet. Fel kellett volna lélegeznem, örömmámorban úszva hálásnak lennem - csakhogy nem
szerettem. Nagyon sokszor még csak nem is kedveltem. Megszégyenített, amikor rám csettintett, ha
körömrágáson kapott. A frász kerülgetett, amikor esztelenül és hebehurgyán vezette a kocsimat a
szűk utcákban, alig néhány centi távolságra a többi járműtől, keresztül a sárgán, s közben
egyfolytában azt hangoztatta, hogy ő semmilyen törvényt nem szeg meg, nem az ő hibájából történne
baleset. Felpaprikázott, amikor minden beszélgetésből vitát kavart, és lejáratott, mikor a többi
bridzsjátékos előtt számon kérte, hogy miért licitáltam négy treffre és játszottam ki elsőként kört.
Nem volt kedves hozzám. Gyötrődtem, mert tudtam, hogy nem akarok hozzámenni. Ellenben a rám
váró jövő olyan sivárnak, olyan sötétnek, annyira magányosnak tűnt, hogy azt feleltem:
- Kaphatok gondolkodási időt?
Tóm erre megcsípte az arcomat, és azt mondta:
- Persze, amennyit csak akarsz. - Azzal elügetett a panziójába, amely tele volt hozzá hasonló
végzősökkel.
Nem sokkal később ráébredtem, hogy nem jött meg a menstruációm - ilyen még sosem történt
velem. Elmentem az orvoshoz, életem első nőgyógyászati vizsgálatára, és a teszt eredménye
eldöntötte a jövőmet. Terhes voltam. Felhívtam Tomot. Rögtön átjött hozzám.
- Végiggondoltam, és nagyon szívesen hozzád megyek - mondtam.
Ő majd mindent elrendez. Beharangozza anyámnak. Boldogok leszünk. Mindenki boldog lesz. Én
is boldog voltam. Kisbabám lesz! Elbőgtem magam.
- Állapotos vagyok - zokogtam. - Igazán annyira sajnálom!
Tóm nagyon komolyan rám nézett, és azt mondta:
- Akkor mielőbb meg kéne tartani az esküvőt.
Azon a nyáron össze is házasodtunk. A ruhám elrejtette a pocakomat. Tóm öltönyt viselt, én
vettem neki a Brooks Brothersnél. Apám odarepült a szertartásra. Anyám nem érezte magát elég jól
ahhoz, hogy vállalja az utazást. A fogadást a házam előtti kocsibejárón tartottuk meg, Berkeleyben.
Hihetetlenül meleg volt. Azt nem tudom, hogy a férfiaknak mivel kellett megbirkózniuk, de a nők
tűsarkai belesüppedtek a kátrányba, és pillanatokra kínosan odacövekelték őket.
Nászutamon a terhességem szűzies életre kényszerített: semmi szex, semmi szeretkezés,
érinthetetlen voltam. A fiam nem volt nagyobb a hasamban egy borsóhüvelynél, mégis, amikor útnak
indultunk a Középnyugatra, hogy meglátogassuk Tómmal a szüléimet, végigvéreztem az országot. A
nevadai Lovelockban kezdtem el vérezni, házasságunk első, szemérmesen együtt töltött éjszakáján, s
ez így folytatódott, mialatt keresztülhajtottunk az országon. Mihelyt elmondtam a szüleimnek, hogy
terhes vagyok, tüstént abbamaradt a vérzés. Andy hat hónappal később rendben megszületett.
Archbold szemlátomást nem változott. A szüleim se. Én lettem más. A vacsora alatt mindvégig
magamon éreztem anyám tekintetét. Lelkesen csevegett Tómmal a Cleveland Browns csapatának
esélyeiről a jövő évadban. Apám, akitől tanácsot kértem a vérzéssel kapcsolatban, figyelte, amint
vajtól csöpögő sült krumplit, rózsaszín és szaftos vesepecsenyét s a nagymamám kertjéből származó
friss zöldborsót tömök magamba. Anyám rosszalló tekintettel nézett. Nagyot nyeltem, és kiböktem:
- Gondolom, csodálkoztok a megvastagodott derekamon.
 - Mindened megvastagodott - felelte anyám.
- Kisbabám lesz! - rikkantottam büszkén. Valamiért úgy gondoltam, csuda klassz, ha gyereke lesz
az embernek. Boldog voltam. Gyereket vártam és férjhez mentem; anyám mindig is ezt a sorsot
szánta nekem, csak nem ebben a sorrendben. Vajon miért hajtja össze a szalvétáját, és miért löki hátra
a székét?
Szikrázott a szeme.
- Attól még nem kell meghíznod! Mit mondok majd az embereknek? - Azzal kiment a szobából.
Késő este Tóm becsusszant mellém az ágyba.
- Hol voltál? - kérdeztem.
- A mamáddal beszéltem. Hívatott.
A méhkirálynő - gondoltam. Nem Tóm volt az első barátom, aki anyámat választotta. Amikor
Frank elhagyott, azt mondta: „Voltaképp az édesanyádba szerettem bele.” Nem csoda, én is jobban
szerettem anyámat, mint önmagamat. Akárcsak az apám.
- Miről beszéltetek?
- Én alig szólaltam meg. Többnyire ő beszélt.
- És mit mondott?
- Bocsánatot kért.
- Miért?
- Miattad. A viselkedésed miatt. - Abból, ahogy mondta, már tudtam, anyám győzött. Tóm hitt
neki. Megrémült, hogy elkapta egy lány, aki immár a felesége, aki csapdába csalta. És ezt kell
előadnia majd a saját anyjának. Valahogy meg kell védenie ezt az állapotos idegent a katolikus
anyjától, és meggyőzni őt, hogy nem hever romokban a fia élete. - Szerettél engem valaha is? -
kérdezte.
- Most szeretlek - feleltem. És valóban szerettem. Terhes voltam, s amíg megérkezik a baba, csak
ő volt nekem. Kétségbeesetten szerettem.
Másnap reggel összecsomagoltunk és elköszöntünk. Anyám soha többé nem beszélt velem.
Természetesen beszélt volna. Természetesen imádta volna az én gyönyörű kisfiámat. Ringatta volna,
és amikor idősebb lett, fogócskázott volna vele, és megmutatta volna neki, hogyan fogja a teniszütőt.
És elmondta volna nekem, az elsőszülöttjének, hogy miként legyek jó anya, hogyan kell
lecsendesíteni a babát, ha sír, és hogyan különböztessem meg a hasfájást bármi mástól, ami egész
éjszaka nem hagyja aludni, és hogyan hessegessem el a bűntudatot, amikor vissza kell mennem
dolgozni, pedig Andy még olyan kicsi. Anya beszélt volna velem. Mindent nagyon jól csinált volna.
Csakhogy anyám négy hónappal a fiam születése után meghalt. Senki sem tudta, hogy ennyire beteg,
még az orvos apám sem, sőt a clevelandi klinika sebészei sem, ahol megoperálták a szívét, s mint
mondták, a műtét sikerült.
- Ugye meg fogok halni? - kérdezte apámat.
- Dehogy - hangzott a válasz. - Jók a kilátások.
Anyám másnap reggel hat órakor meghalt. Teljesen egyedül volt. Hogy is hagyhattam egyedül
meghalni? Hogyan hagyhatott ennyire magamra? Mi lesz velünk nélküle?
 Nyolc

Egy sokoldalú asszony

Anyám figyelemre méltó asszony volt. A szexszel kapcsolatosan meglehetősen viktoriánusok

voltak a nézetei, amint az eddigiekből már kiderülhetett. Ellenben minden másban megelőzte a korát,
és mindenkit elbűvölt, aki megismerte.
Szörnyű csalódást okoztam neki. A legrosszabb dolgot műveltem, amit csak el tudott képzelni.
Hogyan engedhette meg a lánya, hogy ez megtörténjék, mikor a felnőtté válása éveiben nem csupán
anya és leánya voltak, hanem a legjobb barátnők is? Ez árulás volt, amelyen nem tudta túltenni
magát.
A barátságunk idején, tizenöt éves koromban, mielőtt a nemiségem idegenné tett, anyám
bemutatta nekem New Yorkot. Akkoriban annyira félszeg voltam, amennyire csak egy túlsúlyos,
pattanásos kamaszlány lehet. Kettesben felszálltunk a vonatra, és nekivágtunk. Úgy gondolom, azt
forgatta a fejében, hogy a város, amelyet ő és apám oly nagyon szeretett, kisöpör belőlem némi
pórságot. Gyanúm szerint már akkor amiatt aggódott, hogy sosem leszek elég vonzó egy olyan
fiúnak, akihez nőül szánt. Még sosem járt apám nélkül New Yorkban, úgyhogy volt ebben az
utazásban némi szorongás. Bármi motiválta is, anyám megmutatta nekem a várost, amelybe egy
életre beleszerettem.
Anyám magas volt - csaknem száznyolcvan centi hosszú karú, hosszú lábú. Orrát eltörte a
kosárlabdapályán, amikor a gimnáziumi csapatban játszott. Szerencséjére igencsak szép, klasszikus
formájúra forrt össze. Elegánsan, kecsesen mozgott, egy golfjátékos könnyed lépteivel. Amikor
megláttam Glenn Close-t a filmvásznon Az Őstehetség-ben, leesett az állam. Anyám éppolyan
gyönyörű volt.
Apám mindig így tréfálkozott: „Elvettem anyádat, hogy legyen időm legyőzni valamiben.” Noha
maga is remek sportoló volt, ez sosem sikerült neki. Anyám a tenisz vagy a golfpályán volt a
legboldogabb. Úgy játszott, akár egy férfi. Gyönyörűség volt nézni. Mikor beköltöztünk az archboldi
házba, amelyet nekünk építettek az apai nagyszüleim házával pontosan szemközt (ez külön megérne
egy regét), apám megvásárolta a ház mögötti telket, és csináltatott egy teniszpályát, az elsőt egész
Fulton megyében. 1938-at írtak. Jó messziről odacsődültek az emberek, és annyira lelassítottak a
kocsijukkal, hogy szinte megálltak, csak hogy lássák a rendkívüli látványt: egy nő, a városi orvos
sortot viselő hitvese, mindig visszaüti a labdát a háló fölött, mégpedig éppolyan erősen, ahogyan a
férje adogat neki. Győzelmi serlegek díszítették a kandallópárkányt.
Miután a televízió elérte a városunkat, anyám nézett hokit, baseballt és focit. Futball-
vasárnapokon tíz óra tájban betett valamilyen cserépedényben készülő ételt a sütőbe, kislángon
persze, és bejelentette: „Ez úgy kettőre megsül, ne zavarjatok.” Azzal letelepedett a szinte mindig
mákos képernyő elé meccset nézni.
Baseballt a rádióban hallgatott. Gyerekkorától kezdve a Detroit Tigers volt a kedvenc csapata. A
házunk alagsorában, a mángorló előtt ült, a kimosott, fehérített, kékített lepedőket meg
párnahuzatokat adagolta a hengerek közé, majd a hátsó udvarban kifeszített kötélre teregette a ruhát,
de nem hagyta teljesen megszáradni, épp csak annyira, hogy végigküldhesse a mángorlón anélkül
hogy megégne. A mángorló egyik sarkán egy üveg kóla állt. A másikra anyám a hamutartóját
biggyesztette, s abból egy Lucky Strike füstje fodrozódott az égre. Anyám a vasalás megszállottja
volt. Ágynemű, konyharuhák, a fivéreim trikói, apám ingjei és sortjai - semmi sem menekült meg a
mángorlótól. A közeli polcon trónolt a rádió. Baseballt közvetítettek, a Tigers játszott. Anyám
boldogságának ilyenkor nem volt híja.
Fociban a Detroit Lionsnak szurkolt. A Cleveland Brownst szenvedélyesen gyűlölte. „Az egyetlen
csapat a bajnokságban, ahol nem a hátvéd irányítja a játékot” - hívta fel keserűen a figyelmünket.
Mikor egy clevelandi játékos lesérült, és összegörnyedve feküdt a gyepen, mindig ezt mondta:
É
„Remélem, komoly.” Mi is megtanultuk utálni a Brownst. És az Ohio State-et. A Red Wings volt a
kedvence hokicsapata. A hokiszezonban példát mutatott, hogyan kell rühellni Kanada legnagyobb
részét.
A régi szép időkben együtt hallgattam vele az indianai középiskolás kosárlabdabajnokság
mécseseinek közvetítését, főleg a nagyobb rangadókat. Anyám tanított meg, hogyan kell a pontokat
kiszámolni, mennyit ér egy kosárra dobás, egy elhibázott, egy bedobott kosár, egy pontot vagy kettőt.
Együtt követtük nyomon a csapatokat, egészen a döntőig, melyet a messzi Indianából közvetítettek, a
pálya széléről. Gyakran volt recsegős a vétel, úgyhogy egészen közel kellett hajolnunk a rádió-
készülékhez, s a recsegésen keresztül kihámoznunk, mi is történik éppen. Aztán gyorsan megnéztük a
fogadószelvényeinket. Félidőben arról beszélgettünk, ki fog szabálysértést elkövetni.
Meleg tavaszi és nyári estéken, alkonyaikor kiültünk a ház előtti lépcsőkre, s az elhaladó autókat
figyeltük. Amikor leszállt a sötétség, anyám megtanított arra, hogyan ismerhetem fel a reflektorok
fénycsóvájából a kocsik típusát: Oldsmobile - széles, Pontiac - keskeny. A kocsik között mindig
rábökött a hetednapos adventistákat szállító autóbuszra. „Ezek nem esznek húst - mondta. - Azért
olyan tésztaszínű a képük.” És ítélkezett: „Na ja, katonák nem lehetnek, de a kocsijukat vezethetik,
mint a szélvész.” A mennonita fiúkra utalt, akik a háború idején lelkiismereti okból megtagadták a
katonai szolgálatot, és szerencsétlenségükre anyám fürkész tekintete előtt vezették a kocsijukat.
A háború alatt megtanított kötni. Sálakat és szvettereket kötött az angoloknak, én pedig mellette
ültem, és hosszú sorokat kötögettem. Önkéntes kisegítő ápolónőként dolgozott a kórházban.
Csokoládét meg cigarettát rendelt a chicagói feketepiacról. Sima, barna papírba csomagolva érkeztek
meg, anyám egy fiókba rakta őket, amelyhez tilos volt hozzányúlnunk.
Megtanított arra, hogyan kell rendesen összehajtogatni a törülközőket, és összesarkalni a
lepedőket. Megtanított rá, hogy ne szeressem a főzést, a pomponlányokat, a zöldpaprikát, a tekézést
és a spanyol nyelvet. Megtanított rá, hogy micsoda öröm tavasszal hason fekve négylevelű lóherét
keresni. Elmondta, hogy Loretta Young felvarratta az arcát a michigani Grand Rapidsben, és hogy
Spencer Tracy sosem veszi feleségül Katharine Hepburnt, mert katolikus. Elmondta, hogy a négerek
egy különleges kék színű öltönyt viselnek, amelyet acélkéknek neveznek. Megtanított rá, hogy ne
törődjem vele, ha a nagymamám epés dolgokat mond nekem. Megmutatta, hol találok ibolyát.
Anyánk fiatalon, ötvenöt esztendősen halt meg, és élete utolsó tíz évében képtelen volt teniszezni,
golfozni, vagy mást sportot űzni. Egy darabig arra gondoltak, hogy a pollen- és vadrepce-allergiája
miatt lett nehéz a légzése, de aztán már a téli hónapokban is kimerült, és csak nehezen kapott levegőt.
Az Ann Arbor-i egyetemi kórházban végül kimutatták, hogy a tüdeje fekete a kátránytól, és a
tüdőtágulás hamarosan kiszívta belőle az energiát, amely egész életében olyannyira természetes volt
számára. Biztosan nagyon haragudott. Néhány évvel ezelőtt a húgom, akiből szintén jó sportoló vált,
azt mondta: „írj valamit anyuról.” írtam, s mivel a húgom is tanár, írásomnak ezt a címet adtam: „A
legjobb tanár széles e világon”. Most itt elolvashatják. A legszebb ajándékról szól, amelyet anyámtól
kaptam.
A LEGJOBB TANÁR SZÉLES E VILÁGON
Anyám konyhájában tanultam latinul. Egyik korai emlékemben tízéves vagyok, az öcsém nyolc,
1943-at írunk. Messze a tengereken túl bombák robbannak, ám itt, Ohio legészakibb részén, az
öcsém meg én unatkozunk. Anyánk körül lábatlankodunk késő délután, miközben készíti a vacsorát.
- Nincs mit csinálni - panaszkodunk.
- Akkor ragya és ejha - mondja anyánk.
Toporzékolunk és pofákat vágunk. Ezzel egy csöppet sem segít, hiába magyarázza, hogy az ő
mamája, a mi távoli nagymamánk is ugyanezt mondta neki és a nővéreinek - ragya és ejha amikor
nyavalyogtak.
- Legyetek kicsit kreatívabbak - mondja aztán.
- Mi az, hogy kreatív? - kérdezi az öcsém.
 - A latin creo szóból származik. - Anyám fölnéz a mosogatóból, ahol krumplit hámoz, és kitekint
az ablakon, túl a mezőkön, a messzi michigani egyetemig, ahol valamikor ő volt a gyephokicsapat
kapitánya, és irodalomból szerzett diplomát. - Azt jelenti: teremteni, alkotni, létrehozni... creo,
creare: csinálni, létrehozni.
Elkezd egy helyben járni:
- Ragya és ejha, csináld és teremtsd, a latinból ered, csakis neked.
Azzal felnyalábolja az öcsémet, a magasba emeli, majd a hóna alá kapja, és csoszogva táncolni
kezd vele ott, az ohiói konyhájában, miközben a gyerekei visítoznak a gyönyörűségtől, hogy milyen
csodálatos ez az asszony, aki hozzájuk tartozik.
Én már túl nagy vagyok ahhoz, hogy magasan a föld fölött táncoljak anyámmal, ezért egy
kérdéssel véget is vetek a sületlenségüknek:
- Mi volt ennek a krea... izé szónak a másik fele?
Beválik. Öcsém kinyújtja rám a nyelvét, amikor anyám visszalendíti őt a földre.
- Kreatív. Latin - mondja anyám. - A kreatív a latin szóból ered, a creo-ból, ami azt jelenti,
teremteni. Creo teremt, creatura teremtmény. A kreálni tehát annyit tesz: alkotni, létrehozni valamit.
Kiötölni.
Ezzel meg is vagyunk, visszatér a házimunkához.
- Ideje megteríteni az asztalt - mondja.
Boldogan indulunk, hogy teljesítsük a parancsát.
- Több nyelven is tudsz? - kíváncsiskodom.
- Villa balra, a kés élét fordítsátok a tányér felé. Igen, beszélek görögül, meg konyítok valamit a
franciához.
Milyen művelt a mi anyukánk! Tud konyítani, meg minden! Hogyan lett ilyen okos?
Kilencedik osztályban felvettem tantárgyként a latint. Mrs. Bourquin, a tanárnőnk, a legjobbaknak
megtanította a névszó- és igeragozást. Ám ez mégsem volt ugyanolyan.
Mrs. Bourquin remekül végezte a munkáját, de a tekintete sosem révedt el úgy, ahogy anyámé. Ő
sosem táncolt a nyelv ritmusára. „A latin holt nyelv” - hajtogatta. Ezt hetente legalább egyszer
elmondta. Mindig másként adta elő, de a homlokát ugyanúgy ráncolta hozzá. „Ma már senki sem
beszél latinul” - szajkózta, miközben előhalászta zsebkendőjét a ruhája mély dekoltázsából - a
kebléből. („Nem a kebleiből” - vitatkoztam később a vihogó fiúk derültségére, akik gyakorlatra
jártak az asztalosműhelybe.) Mrs. Bourquin tendenciózusan befolyásolt minket. A latin teneo, vagyis
tartani szóból. Teneo, tenere, tenavi, tanatus, tartani. Valaki ahhoz tartja magát, hogy elfogult. Nos,
igen, ez Mrs. Bourquin. A latin nyelv talán halott volt, de nem nekem, addig semmiképp, amíg
anyám úgy dobogott végig a konyha linóleumpadlóján, hogy léptei ritmusára ragozott.
- Amo, amas, amat. - Kip-kop, kip-kop, kip-kop. - A lányomat szeretem, de nagyon. Ama-mus,
amatis, amant. - Kip-kop-kip, kip-kop-kip, kip-kop. - Odalesznek érte a fiúk, bizony.
- Anya!
Miközben arra vártunk, hogy apám betoppanjon, kitalálósdit játszottunk.
- Jól van, figyeljetek - mondta anyám. Elővett egy gyertyát. - Mi ez?
- Gyertya - feleltem, miközben jégsalátát tépkedtem egy tálba. - Az angol candle szó a latin
candelá-ból származik. - Kezdett viszketni a talpam.
- Helyes. És miben tartjuk a gyertyát? Négybe vágd a paradicsomot, ne karikára!
- Gyertyatartóban. - Jobb lábamat a bal mögé csúsztattam.
- Úgy van. És hogyan mondjuk régies szóval a gyertyatartót?
- Kandeláber, ami a latin candelabrum szóból származik. - Hinta, lépés, lábváltás.
- Helyes - mondta anyám. - Ötöst kapsz.
 Lelkesen gyorsítottunk a tempón, és beszteppeltünk a kamrába.
Az iskolában is ötöst kaptam latinból, és ez jelentette számomra a hivatalos oktatás végét abból a
nyelvből, melyről a tanáromnak sosem sikerült meggyőznie, hogy halott. Otthon időnként
mindnyájan latinul beszéltünk. Orvos apám felboncolta nekünk a szakmája nyelvét, s közben
rámutatott sajátos szépségére.
- Az - itis toldalék? - dobta be a vacsoraasztalnál. - Na, mit jelent?
- Gyulladás! - kiáltottuk egyszerre.
- Appendicitis?
- Vakbélgyulladás.
- Ötöst kapsz! - rikkantotta mindig. - Te meg pláne. - Azzal a legkisebb húgunk homlokára tette a
kezét, akinek mindig volt valamilyen - itise.
Hébe-hóba észrevettem, amint apám és anyám egymásra mosolyog az asztal két végéről.
Elégedettek voltak a gyermekeikkel, s mi tudtuk ezt. Mindig jelest kaptunk tőlük. Csak sok év múltán
értettem meg, hogy a szüleim egymással voltak elégedettek, s a maguk nagyon is titkos módján egy
olyan nyelvhez táncoltak el, amely még jóval azután is összetartotta a családunkat, miután
kidobogtunk annak az ohiói konyhának a melegéből, jóval azután is, hogy kialudt a tűz.
Amint emlékezhetnek rá, én vetettem véget a családi idillnek. Teherbe estem, pedig még nem
voltam férjnél. Ezért a fenti írásom befejezése vágyálom csupán.
Anyám imádta volna a fiamat, az első unokáját. Végtére is elfogult volt a fiúkkal.
 KILENC

A San Quentin Állami Fegyintézet

Szerencse, Öröm, Fájdalom meg én Együtt indultunk el az életben.

Szerencse búcsút vett, Öröm elinalt,
Am Fájdalom meg én továbbmegyünk.
ISMERETLEN PERZSA SZERZŐ

Két jókora pofonnal a tarsolyomban úgy döntöttem, egy időre elnapolom az esedékes
találkozókat, még az is meglehet, hogy örökre. Csakhogy lassan tanulok, és végül persze ringbe
szálltam megint. Közben pedig éltem az életemet, a nagyon is dolgos életemet. Hétfőn dalolok,
kedden és csütörtökön tanítok. Szerdán áthajtok a hídon a börtönbe.
A San Quentin Állami Fegyintézet a társadalmi kudarc félelmetes emlékműve. Kalifornia
legrégebbi börtöne, hatezer férfi lakja. Közülük hatszázharmincnégy él a halálsoron. Régebben az
10
elítéltek folyamodhattak Pell-segélyért , és abból a pénzből fizettek egy közeli felsőoktatási
intézmény tanárainak, hogy eljöjjenek a börtönbe. Clinton elnök második hivatali időszakában
jóváhagyott egy törvénymódosítást, amely megtiltotta, hogy a bebörtönzöttek Pell-segélyben
részesüljenek. Így hát Naominak, a veszett ügyek bajnokának vezetésével, aki rábeszélt minket erre a
programra, ingyen tanítunk. Mi magunk és a tanársegédeink a Berkeley meg a Davis Egyetemről és a
St. Mary’s Főiskoláról vagyunk. Eleinte még osztályzatokat is adtunk, de nincs használható apparátus
a megszerzett tanulmányi kreditpontok intézéséhez. A valóság talaján maradva be kell látnunk, ez
csupán egy képzeletbeli főiskola. Az oktatók olyan tárgyakat tanítanak, melyeket a mindennapi
életben nem engednek meg nekik. Naomi például, aki nappal a Davis vallástudományi karát
igazgatja, keleti filozófiát tanít; John, a Berkeley történelemprofesszora, Shakespeare-t; jómagam,
noha rendes körülmények között a pedagógiai szakon dolgozom, írásművészetet; Sue pedig, aki a
gyereknevelés kedvéért lemondott vegyészdoktorátusa megszerzéséről, természettudományt. A
kurzus, melynek anyagát én magam állítottam össze, az óra, mely összes eddigi kurzusom legjobb
elemeit egyesíti, ezt a nevet kapta: Angol 234: Olvasás, írás, történetmesélés. Sikeres óra. Ám a többi
kurzushoz hasonlóan, ahol oktattam, én tanulok a legtöbbet, hiszen mialatt a diákjaim megtanulnak
történeteket olvasni, írni és elmondani, jómagam a börtönfalak mögötti szeretettől, szexről és
nyelvezetről tanulok, a diákjaim ottani életéről.
Induljunk el, te meg én,
Ha már kiterült az éj a város egén,
11
Mint az elkábított beteg a műtőn
T. S. EUOT
A San Quentin a kaliforniai Marin megye keleti határán áll. Az öbölre néz, ahol nem is olyan
messze az Alcatraz tornyosul pompás elkülönültségben a saját szigetén, amely most szövetségi park
és kedvelt turistalátványosság. Noha a San Quentin a világ egyik legszebb tengeri kilátását nyújtja,
működő börtön - turisták nem nyernek bebocsátást.
Télen süvít a szél az öböl felől. Amikor esténként idejövünk, eső korbácsol bennünket, mialatt a
főkaputól - ahol végigfuttatják rajtunk a fémkereső pálcát, és átkutatják az aktatáskánkat -
végigmegyünk a drótkerítés mellett a második kapuhoz, ahol újra bejelentkezünk, kinyitjuk az
aktatáskánkat, megmutatjuk barna névkártyánkat, majd folytatjuk az utat. Fázom, és csurom víz
vagyok, a sárga esőkabátom odahaza lóg a szekrényben. Sárgát ugyanis tilos viselnünk, az a foglyok
vízhatlan köpenyének színe, és megmondták nekünk, hogy ha sárgába öltözünk, esetleg rabnak
néznek és lelőnek. Kéket sem szabad viselnünk, mert az a foglyok nadrágjának és ingj ének a színe.
Figyelmeztettek bennünket, hogy ne fussunk.
 A második őrbódé falán hatalmas tábla tudatja velünk, hogy beléptünk a túszmentes zónába, ami
azt jelenti, hogy ha egyet vagy többeket foglyul ejtenek közülünk, a börtönőrök nem egyezkednek a
biztonságos átadásunkról. Parancsba adták, hogy sípot viseljünk a nyakunkban. Megszabták, hogy jól
látható helyen legyen, mert így mindig láthatják a fegyőrök.
Miután zöld utat kapunk, az őr jelez egy másiknak a magasban lévő üvegkalitkában, hogy nyissa
ki a vaskaput. Magasra tartjuk barna kártyánkat, és megborzongunk - sosem tudtunk hozzászokni -,
ahogy mély, érces döngéssel kinyílik a kapu. Ez a hang semmihez sem hasonlítható: áthatol a
testünkön, főbe kólint, páncéling-hang. Újabb ajtó - nem olyan magas, nem is annyira széles, de
nagyon nehéz acél -, és belépünk a börtönudvarra.
Balra egy épület ajtaja fölött ez olvasható: „Átmeneti központ”. Az átmenetis őr elmondta, hogy
akadnak olyanok, akik bekerülnek a San Quentinbe, és nincsenek felkészülve az életre a Soron, ezért
itt töltenek el valamennyi időt. A diákjaimtól megtudom, hogyan nevezik másként ezt a központot: a
Verem. Némelyik tanulóm, Hectare például, eltölt majd itt némi időt. Magánzárkában. „Arra ne
számítson, hogy hamar visszajön” - mondják a diákjaim Hectare-ről.
Az átmeneti központ mögött a halálsor tornyosul a többi börtönépület fölé. Éjjel-nappal égnek a
lámpák.
Minden, amit valaha a börtönökről hallottam, igaz. És még csak a felét sem hallottam a teljes
igazságnak.
Ma késtünk a vihar miatt. Diákjainknak ott kell lenniük az oktatás címén elrendelt hatórás
gyülekezőn. Néha késnek. Ezt az egyik diák ezzel magyarázza: „Késett a kaja, mert késett a
számlálás, a számlálás meg azért késett, mert túl sok volt a narancssárga.” Az újonnan érkezők a
narancssárgák: a minősítésükre várnak, amely majd eldönti, hogy a San Quentinben maradnak-e,
vagy máshová mennek - ők viselnek narancssárga overallt. De ma este legalább nincs lezárás. A
lezárás azt jelenti, hogy senki nem megy sehova, a foglyoknak a cellájukban kell maradniuk, aki
pedig kívülálló, az odakint marad. Azt jelenti, hogy valami veszélyes történt a börtönben: gyilkosság
vagy fegyvereket találtak. Bármi legyen is az oka, ha lezárás van, akkor a többi tanárral együtt vissza
kell térnem az öböl túloldalára, és egy másik estére várni.
Ma este nincs lezárás, és a diákjaink sem késnek. Mivel nélkülünk nem léphetnek be a
tantermekbe, az épület falánál kuporognak, fejüket leszegik az eső elől, sárga köpenyük víztől
fénylik, így fogadnak: „Már azt hittük, nem is tudnak jönni”, meg: „Köszönjük, hogy eljöttek.”
Örülnek, hogy látnak bennünket. Ez kölcsönös. Hosszú és vesződséges volt az utunk idáig.
Kurzusom legtöbb tagja az északi blokkban van elhelyezve, ezt őrzik a legjobban a halálsor után
(a börtönhivatalnokok úgy instruáltak minket, hogy siralomháznak nevezzük). A soron lévők, ha
hozzájárulok, videoszalagon kapják meg az írókurzusomat. De nem járulok hozzá. Abból, ami a
diákjaimnak értékes, túl sok mindent kapnak kölcsönhatás útján, élőben, ha úgy tetszik. Diákjaim
régóta a San Quentin lakói. Akik nem az északi blokkból valók, a Ranchről jönnek (minimális
őrizet), vagy a H blokkból (közepes őrizet). Csak nagyon keveset, alig néhányat bocsátanak szabadon
az alatt az öt esztendő alatt, amíg a börtönben tanítok.
Frederick más. A San Quentinben van egy speciális szállás az odakint női ruhát viselők, operáció
előtt álló transzszexuálisok, hivalkodó melegek számára. Az 5-ös tömb. Úgy hallottam, egyfajta
pokol. Frederick onnan jön. Ő más, mint a diákjaim, egyetlen férfihoz, voltaképp senkihez sem
hasonlít, akivel a börtönben vagy azon kívül életemben találkoztam. Ahogy mondani szokták: éget.
Hivalkodik a homokosságával. Frederick nem jár, sasszézik. Nem sétál, finomkodik. Nem leül,
dobálja a tagjait. Csuklója ernyedt, a körmei hosszúak, csípője olyan ritmusra rumbázik, melyet csak
ő hall. Hetente új frizurával vág fel: szőkére festett, ondolált; rövid, feketére festett; tüskés, platinára
festve. Amúgy fekete, vagyis afroamerikai. Igencsak magányos az osztályomban.
Mikor arra kérem a diákjaimat, hogy olvassák fel az írásukat egy társuknak, Fredericknek nem jut
pár. Mikor arra kérem őket, alkossanak csoportokat, Fredericknek nem jut hely. Amikor Frederick
kiválaszt magának egy széket, ahova le akar ülni az esti tanfolyamon, a többiek elhúzódnak tőle. De
Frederick marad. Nem úgy, mint az előző félévben, amikor szexuális zaklatás miatt kilépett a
szövegszerkesztés kurzusról. Elvégzi a feladatát, megtartja magának, és többé-kevésbé elégedettnek
tűnik azzal, hogy én vagyok a társa és a csoportja. Az osztályban senki nem szól hozzá egy szót sem,
és nem is beszélnek róla. Egy magába forduló sziget. Bámulatosan viseli.
A szemeszter elején - mikor még jórészt az öböl túlsó oldalán végzett munkámon járt az eszem - a
következő hétre az egyik kedvenc novellámat adtam fel olvasni, a Legjobb amerikai novellák
antológiasorozat 1994-es kötetéből, amely a Houghton Mififlin kiadónál dolgozó jószívű emberek
adománya volt. Carolyn Ferrell Saját könyvtár című novellájának története a káprázatos
előadásmódja miatt emlékezetes. Fekete dialektusban meséli el Lomé, egy tizennégy éves fiú, aki egy
kísérleti lakótelepen nő fel. Szellemes elbeszélés, szomorú, és tele van szeretettel. Számomra ez
elegendő indok, hogy feladjam a diákjaimnak, akikről a szemeszter folyamán majd kiderül, hogy
szellemesek, szomorúak, és teli vannak szeretettel. Akkor azonban ezt még nem tudom, abban
viszont biztos vagyok, hogy nem kell magyaráznom a történetet ezeknek az embereknek, akik azért
iratkoztak fel a kurzusomra, hogy megpróbáljanak elmenekülni a börtönélet unalmából és
brutalitásából, még ha csak heti három órára is. A fal másik oldalán történelemóra zsongását hallani;
az ellenkező oldalról pedig a matematikakurzus fel-felharsanó zúgolódását. A fal mellett sziszegnek
és kattognak a radiátorok.
Azon az estén, az óra megkezdése előtti néhány percben újra átfutom a Saját könyvtárat. Egy
dologra számíthatok: a diákjaim megcsinálták a házi feladatukat, elolvasták a novellát. Ma este a
férfiak feltűnően vonakodnak elfoglalni a helyüket. Aztán meglátom a második bekezdésben a
„seggbe baszás” szót. Elfelejtettem, hogy Lőnie, az irodalom egyik legszeretetreméltóbb és
legkedveltebb alakja meleg. Hol van Frederick?
A legtöbb diák csöndesen helyet foglal a körben, amelyet Mike a „Királyok Köre plusz Egy”-nek
nevezett el. Az Egy én vagyok. Az ajtóban álló négyfős csoportból D. C. azt mondja:
- Úgy gondoljuk, hogy az itteni környezetünk miatt... izé... - A padlót nézi csaknem százkilencven
centis magasságából.
Homer folytatja helyette:
- Szerintünk ez nem megfelelő olvasmány számunkra, ilyen... ööö... az itteni körülmények között.
Székemről fél szemmel az ajtót lesem. Frederick biztosan késik, és mert gőzöm sincs, mit
mondhatnék, elismétlem a címet: Saját könyvtár, és kinyitom a könyvemet. Az osztályterem
mennyezetig érő ablakain kívül bömböl a szél az öböl felől, s téli eső veri a golyóálló üveget.
Odabent sem lakályos éppen. Odaszólok az ajtónál álldogálóknak.
- Azt mondják, nem beszélhetünk róla?
Bamey szólal meg a székéről.
- Beszélhetünk róla, elemezhetjük, csak azt nem engedhetjük meg magunknak, hogy véleményt
alkossunk.
Végre mindenki beül a körbe, és kiderül, hogy a novella senkinek, tényleg senkinek nem tetszik.
Marcellus belelendül a magyarázatba.
- Végigolvasom ezt a csomó kaját a bekezdésben, és elérek a... - Nem mondja ki, hogy „seggbe
baszás”, hanem folytatja - és az mondom, hoppá! Hát ez meg mit keres itt? - Néhányan heherész-nek.
Marcellus felolvas a novellából. - „Bostoni krémes pite és palacsinták, pulykasült”, itt még tetszett,
de aztán jött... az. - Röhögcsélés. - Azután még két oldal, és akkor a gyerek anyja azt mondja: „Ha az
a fiú odateszi a micsodáját, nyisszantsd le.” És akkor megértettem. Ez a srác köcsög!
- Igen! - veti közbe Cameron. - Egészen addig rendben voltam a sztorival, de onnan sehogyan se
bírok zöldágra vergődni ezzel a fiúval.
Mindegyik fej egyetértőn bólogat. Barny ezt írja később az olvasónaplójába: „képtelenség
érzelmileg azonosulni a témával”.
 A körön kívül, a hátsó sarokban álló szék, amelyen Frederick szokott ülni, most üres. Kicsit
megkönnyebbülök.
- Lapozzanak a száztizennegyedik oldalra - mondom. Felolvasom azt a bekezdést, amelyben a fiú,
Lorrie, ez a „köcsög”, a biológiatanárára gondol, akibe szerelmes. - „A szerelem pite, és én nagyon
szerencsés vagyok, mert az enyémben szinte minden zamat megvan... És Mr. D’Angelo, tudja... bármit
megadnék, ha arra kéme, hogy üljek az ölébe, és ha arra kéme, hogy harapjak a fülébe, hogy
csöngjön, mint a csengő, amely őrült hévvel hajt be az órájára. Bármit megadnék. A szerelem pite.
Nem tudta? Mr. D’Angelo, némán szeretek egy üvöltő testben. Hát ne forduljon el! Az fáj. „ -
Végignézek a körülöttem ülő gyilkosokon, erőszaktevőkön, rablókon és narkósokon - némelyikük
mindez együtt -, és elismétlem: - „.. .némán szeretek egy üvöltő testben”. — Majd így szólok a
diákjaimhoz: - Ha én így tudnék írni, igencsak szerencsés írónak tartanám magam.
- De hát ez egyszerű, hétköznapi nyelv! - kiált fel Dávid.
- Ez benne a szép - mondja Fatim.
- Egyébként mit csinál ez a srác a híd alatt? - tudakolja Homer.
- Azzal a Rakeem majommal találkozik - feleli D. C.
Fennhangon olvasom:
- „Nyugodt helyre vitt, ahol a két keze volt az evező, s én álomba sodródtam.„
- De nem marad ott - jegyzi meg Marcellus. - Visszamegy tanulni a szavakat arra a fontos városi
vizsgára.
- Tehát van választása - mondja Fatim. - Nem kell köcsögnek lennie.
Ez most beszélgetés.
- Tudomásom szerint, meg annak alapján, amit ebben az írásban olvastam - mondom - , ez a fiú
természettől fogva homoszexuális. Melegnek született.
- Melegnek született? - ismétli Dávid. - Hyet még nem hallottam.
Többen egyetértőn bólintanak.
Csak később, hazafelé tartva eszmélek rá, hogy ezek az emberek kétségbeesetten kapaszkodnak a
heteroszexualitásukba, a férfi mivoltukba - nem számít, hogy a jelenlegi körülmények között
egyikük-másikuk valakinek a „ribije”, a „bulája”, a „macája”. Hinniük kell, hogy a börtön
kényszerítette őket olyan viselkedésre, amilyet maguktól sosem választanának, hogy semmiképp sem
köcsögnek születtek. Muszáj hinniük, hogy Lorrie-nak igenis van választása, és ha ők itt, a börtönben
„kijöhetnek ez alól a híd alól”, akkor könnyedén és természetesen visszatérnek alapvető
heteroszexualitásukhoz.
- Annak a Lorrie-nak - mondja Marcellus - nem kell elmennie oda a hídhoz.
Nem kezdek vitatkozni. Boldog tanár vagyok. A beszélgetésünk, a kifejezésmódunk és Carolyn
Ferrell nyelvezete mérsékelte a börtönélettől oly elválaszthatatlan dühöt és depressziót. Legalábbis
egy időre.
És Frederick? Ő is elvégezte a házi feladatát. Nem jött órára.
Egyik este a levélírásra terelődik a szó. írnak-e levelet, és ha igen, akkor kinek. Azok közül, akik
írnak, szinte mindenki a gyerekeinek ír. Virgil senkinek.
Virgilt a Ranchen helyezték el, a börtön területének északnyugati sarkában, az udvartól messze -
itt minimális az őrizet ugyebár. Ebben a szemeszterben a börtönhatóság valamilyen
fegyvercsempészési ügy miatt nem engedélyezte a Ranchen lakó foglyoknak, hogy a főépületbe
jöjjenek, ahol mi vagyunk. Noha még nem tudunk róla, Virgilnek szűkre szabott az ideje a
kurzusomon.
A húszas évei elején jár, alig leplezi malíciáját. Egyik este mindenki „bemelegítőt” ír. Most
például azt mondom:
- Egy színt kérek... Valamilyen időjárást... Kérek egy testrészt... írjanak!
 A végén aztán kiderül, mit produkálunk hét-nyolc perc alatt. Felolvassuk az anyagunkat.
Általában én is velük együtt írok. Ma azonban csak járkálok, meg-megállok, átnézek egyik-másik
válla fölött. Virgilhez érek, odahajolok, hogy megnézzem az írását, és véletlenül súrolom a vállát.
Villámgyorsan megpördül, szikrázik a szeme, felemelkedik ültéből, aztán egyszerre észbe kap. Csak
én vagyok az. Eszébe jut, hol van, visszaül, és folytatja az írást. Ettől fogva odafigyelek, hogy
megtartsam a kettőnk közti távolságot.
Az összes férfi közül, akiket az öt esztendő alatt a börtönben tanítottam, Virgil az egyetlen, akiről
bizton állíthatom, hogy megerőszakolták. Nem azért, mert beszélt róla, hanem mert annyira
gyanakvó minden érintésre. Kezdetben nem akart csatlakozni egyik írócsoporthoz sem, úgy döntött,
inkább külön ül, egyedül - hozzá kell tennem, hogy a helyiség másik oldalán, nem ott, ahol
Frederick. Egyik férfi sem tűnik erőszaktevőnek a tanítványaim közül, mindazonáltal semmi
kétségem afelől, hogy némelyik az, vagy az volt. Csakhogy ezek az emberek nagyon régóta vannak
börtönben, s a többségüknek még annál is hosszabb ideje van hátra, mint amennyit már letöltött.
Óhatatlanul arra a következtetésre kell jutnom, hogy kialakítottak maguknak valamiféle szexuális
életet, egyesek önkéntesen - ámbár a börtönben semmiről sem lehet azt mondani, hogy önkéntesen
csinálja az ember másokkal erőszakoskodtak. Az órai beszélgetéseink közben azonban sosem
kerültünk közelebb a szex, a választás, az erőszak és a behódolás témájához, mint a Saját könyvtár
megbeszélésének esetében. Legalábbis közvetlenül nem. Homer egyszer azt mondta nekem:
„Akárhogy is, én egész emberként megyek ki innen.” Addig is a kurzusunk biztonságos hely, egy
rövid szünet számukra.
Célozgatások azért elhangzanak. Ahogy telnek-múlnak a hetek, Virgil felenged, úgyhogy mire a
levélíráshoz jutunk, intelligens és lelkes közreműködő lesz belőle. Beviszem órára Emily Dickinson
versét, amely így kezdődik: „Együtt összes levelem.
Együtt összes levelem Sem oly szép, mint ez;
Minden szótag bársony,
Minden mondat plüss,
Rubintszín mélyü láp,
Rejtett ajak, neked.
Kolibri játszott véle,
12
S megszívta... engemet...
- Ez nagyon érzéki - jelenti ki Virgil.
- Tényleg?
- Nézze meg a szavakat - mondja. - Ez a vers nem egy levélről szól.
- Olvassa fel újra - kéri Bamey.
Felolvasom. Virgilnek nyilvánvalóan igaza van, és forróság önti el az arcomat.
- Te olvasd, Virgil! - mondja D. C. Virgil olvas, valósággal izzik a levegő.
- Ez az Emily nem semmi - jegyzi meg Marcellus.
Virgil sugárzik.
„Némán szeretek egy üvöltő testben” - mondja Ferrell történetében Lőnie. Üvölt a diákjaim teste.
Büszkén fedik fel a testüket, mezítelen testük kidolgozott. Tetoválásai alatt kidomborodik Eddie
bicepsze, D. C. vállán megfeszül a rabruha szövete. Mialatt a börtönben tanítottam, a vezetőség
célszerűnek látta elvitetni az összes testépítő felszerelést. Eddie magyarázata: „Nyilván nem akarnak
fizikailag fitt gyilkosokat a felügyeletük alatt.” A hangulat komorabb, kevésbé üvöltenek a testek. A
néma szeretet azért ott van.
Lionelnek népes, szerető családja van odakint.
A felesége látogatja, és amikor teheti, elhozza a fiukat is. A legfiatalabb még csak ötéves, a börtön
által adott lakókocsiban lezajlott egyik hitvesi hétvége gyümölcse. (Az életfogytiglani fegyházra ítélt
rabok „hitvesi látogatásait” éppúgy száműzték a börtönhatóságok, mint a testépítő felszerelést.)
Ma este Lionel ül az asztalomnál, arra vár, hogy véleményt mondjak az írásáról. A legtöbb
története afrikai helyszínen játszódik, és a legkisebb fiának íija.
- Lionel, ez jó - dicsérem. - Honnan való?
Papírfecniket vesz elő az ingzsebéből.
- A bemelegítésekből, amiket csináltat velünk.
Csakhogy én egy jól megszerkesztett írásművet látok magam előtt.
- Honnan tudta, hogyan kell ezt egy teljes írássá összeilleszteni?
Lionel a tanfolyam legtartózkodóbb, legkedvesebb és legszelídebb diákja, szinte sosem néz rám,
most is a padlóra meredve felel:
- Hát, megcsináltam azt... azt az írást itt az osztályban, azután elolvastam a cellatársamnak, és ő
mondta nekem, hogy tegyek hozzá dolgokat, meg változtassak ezt- azt. - Mocorog a székén, és
halkan kérdezi: - Csináljak még? Mi a véleménye?
- Szerintem hallgasson a cellatársára. Okos fickó.
Lionel mélyen lehajtja a fejét, de aztán egyenesen rám néz, és elmosolyodik.
- Ja, a cellatársam. Szerencsés vagyok.
Visszamosolygok. Lionel szereti ezt az embert, a cellatársát. Nem tudni, hogyan, csak annyit,
hogy szerencsések, mert egymással zárták be őket egy két méterszer két és fél méteres börtöncellába.
És ott vagyok én. A tanár. Egy nő.
- Félt idejönni? - kérdi egy este az óra végén Dávid.
- Tényleg - toldja Homer -, mondták magának, milyen rettenetes, reménytelen fazonok vagyunk,
akik bármit megtennének, hogy kijussanak innen? - Nevet.
- Most min röhögsz? - kérdezi D. C.
- Rettenetes, reménytelen fazonok vagyunk, akik bármit megtennének, hogy kijussanak innen -
erősíti meg Dávid. - Szóval félt?
- Nem. Valamikor gimnáziumban tanítottam - vágom rá gondolkodás nélkül.
Mindnyájan nevetünk.
A félév közepén már gyakran nevetünk. Steve, az északi blokk régi lakója az egyetlen kivétel, aki
ha tudott is nevetni valamikor, már elfelejtette, hogyan kell. Egyik este Steve arca vadul eltorzul.
- Jól van? - kérdezem, attól tartva, hogy kitört rajta valamilyen betegség.
- A mosolygást gyakorlom - feleli -, hátha hallok majd valami vicceset. Ez az egyik célom.
Steve ugyancsak komolyan veszi a célkitűzéseit, és a szemeszter végére képes lesz valamiféle
grimaszra, amit ő csökönyösen mosolynak nevez. „Hát ez vicces volt” - mondja valamiről egy
történetben, ami egyébként csöppet sem vicces. Nagyon komolyan ügyel rá, hogy rendesen bánjanak
velem. A kurzus egyik alapfeltétele, hogy a diákok elküldjenek egy általuk írt novellát, cikket vagy
verset egy irodalmi kiadványnak. Az én kiadói kézikönyvemet böngészve választják ki a címeket. A
feladást viszont egyszerűbb, ha rám bízzák, mert a tizenhét centes órabérükből még akkor sem
tudnának megfelelő borítékot vásárolni, ha hozzájutnának. Csakhogy a postaköltség meg a
felbélyegzett válaszborítékok, amelyeket mellékelni kell, már sokba kerülnek ahhoz, hogy én
fizessem, elvégre a borítékokat már megvettem. így aztán felteszem a kérdést:
- Lehetséges volna, hogy maguk gondoskodjanak a bélyegekről? Bármennyi jól jönne.
Steve válaszol:
- Nem gond. - Az osztály többi tagja szemlátomást zavarban van. Steve feláll, csípőre teszi ökölbe
szorított kezét, és így szól a többiekhez: - A bélyegeket mi fizetjük.
Azon az estén, mikor a diákok odaadják nekem az írásaikat, a kísérő leveleket meg a
válaszborítékokat, Steve bélyegeket varázsol elő a zsebéből, sorra az összesből. Gyűröttek, beszakadt
szélűek, ősrégiek, de vadonatújak is vannak közöttük, és mindegyik gyönyörű.
- Tessék - mondja. Megköszönöm neki és a többieknek, akik csak bólintanak: Szívesen.
A következő történt: a felső cellasortól a legalsóig, az északi blokk valamennyi szintjén a rabok
egész álló éjszaka cigarettát cseréltek bélyegre, vagy pedig pénzre, hogy bélyeget vegyenek.
„Hihetetlen nyugi volt a múlt éjjel” - meséli Marcellus. Steve - azt hiszem - mosolyog.
Nagyon is üvöltő testükben ezek a férfiak némán és józanul szerettek engem a maguk módján.
- Látta, mit csináltam? - kérdezi Mike. - Levettem a cipőmet. Maga is levette a cipőjét, hát én is.
- Miért vágatta le a haját? - tudakolja fanyalogva Homer. - Egyszer az asszony is lenyíratta a
haját. De aztán hozzászoktam. Végül még tetszett is - Homer tizenöt éve nem látta a feleségét.
- Gyűlölöm ezt a kibaszott helyet! - rikkant fel egyik este Willie.
Steve rápirít.
- Vigyázz a szádra! Hölgy jelenlétében nem beszélhetsz így.
- Elnézést, megfeledkeztem magamról - szabadkozik Willie.
Udvariasságuk részben abból ered, hogy kell nekik ez a kurzus, meg a többi is, ahova
beiratkoztak. Tudják, ha akár csak egy közülük elveti a sulykot, ha bármilyen mértékben megsértik a
viselkedési szabályokat, a börtönhatóságok véget vetnek a programnak. Ezt nem akarják. Ámíthatom
magam nagy élvezettel, hogy milyen észbontó vagyok, tudom, valójában miből fakad a lovagias
viselkedésük. De mindezek dacára szeretnek, és azért szeretnek a legjobban, mert kifejezésmódot,
stílust viszek az életükbe. Olyan ajándék ez, amelyről azt hitték, számukra örökre elveszett.
Egyik este a szomszéd osztályban egy fiatal vendégelőadó nő beszél, és áthallatszik, ahogy
mondja, egyre csak mondja.
- Mit csinál ez odaát? - kérdezi Virgil. A melle elé emelve összeilleszti a tenyerét. - Misét poin-
tí... Nem, izé... ponto... A csudába! - Dühösen a levegőbe csap. - Valamikor két lábon járó
szinonimaszótár voltam! Most meg semmi sem jut az eszembe!
- Pontifikái - segítek.
- Ez az! Akár a pápa. - Virgil az oldala mellé ejti a kezét. - Ez annyira frusztráló! - mondja. - Attól
félek, idebent mindent elveszítek.
- Amikor szüksége lesz a nyelvtudására, ismét rátalál - hazudom.
Egy másik estén Homerből kibukik:
- A kibasz... - Majd: - Bocsánat, elfelejtettem. De meg kell értenie, professzor. - Nem vagyok
professzor, de ha nekik az kell, hát legyen. - Itt csak az udvari dumát halljuk. Az meg nagyon is...
csúnya. Egyszerű és közvetlen nyelv, ha érti, mire gondolok. - Szabadkozva mosolyog, és leszegi a
fejét. - Szóval amikor bejövünk ide, meg kell értenünk, amit maga mond, és... hát az eltart egy ideig.
De képesek vagyunk rá, igen. - Körös-körül mindenki bólint.
Így hát felolvasok. Dickensből olvasok nekik, a Szép remények-bői.
- „Egy félelmetes férfi, talpig durva szürkében, lábán irdatlan vassal. Kalapja nincs, a cipője
szakadt, fején koszlott, régi rongy. Csurom vizes, merő sár férfi, aki lesántult a sziklákon,
összekaristolták a kövek, megcsípte a csalán, és megszaggatta a tüskebokor; aki húzta a lábát,
didergett, megbámult és morgott; s akinek vacogott a foga, amikor megmarkolta az államat. „
- Meséljenek erről az emberről - mondom.
- Egy fegyenc az erdőben.
- Szánalomra méltó.
- Csavargó.
- Olvasson még belőle!
Olvasok.
Egy másik alkalommal Kareem a metaforáról kérdez.
 - A történelemprofesszor azt mondta, Nietzsche metaforákat használ. - A „professzor” egy fiatal
doktorhallgató a Berkeleyről, aki épp szakállat növeszt, hogy leplezze ifjonti báját. - Talán ezért
vannak nehézségeim a megértésével.
Felírom a táblára: „Apám egy medve.”
- Ó - mondja Kareem. - Egész életemben metaforákat használtam. Csak nem tudtam róla.
Egy este az egyik novella kapcsán szóba kerül a predetermináció, vagyis az eleve elrendeltség.
Felkapják a fejüket, megvillan a tekintetük.
- írja fel a táblára! - kérik.
Felírom, mégpedig kettéválasztva: „pre-” és „determináció”, és el is magyarázom a szót.
- Mint a prepozíció! - kiáltja Dán. Sietve firkálják új tudományukat a jegyzetfüzetükbe.
- Vagy a prekoncepció - írok föl egy újabb szót. - Az mi lehet?
- A koncepció... az olyan gondolat, elgondolás.
- Igen, például alapkoncepció. - Kezdenek belejönni.
- Akkor hát mi lehet az az „előgondolat”?
- Előítélet! - harsogják többen is.
- Nagyon jó! - dicsérem őket, pedig még nem végeztek.
- Prevenció! Az meg azt jelenti: megelőzés - kiáltja Marcellus.
- Írja föl ezt is! - Felírom, ők pedig lemásolják a füzetükbe. Zsong az osztály az örömtől.
Megint máskor az empátia szó fekteti két vállra a társaságot. Felírom a táblára. Ez az, amit a
történeteik írásakor szem előtt kell tartaniuk. Össze vannak zavarodva. Megmagyarázom. Oda
vannak az örömtől.
Mégis vita kerekedik.
- Te nem élheted bele magad az én helyzetembe - mondja Kareem mert fogalmad sincs a
gondjaimról.
- De igen - feleli Mike. - Pontosan együtt tudok érezni veled - bizonygatja.
Kareem csökönyös.
- Neked nincsenek gyerekeid - mondja Mike-nak. - Ha nincs gyereked, nem ismerheted a
problémáimat, tehát nem is élheted bele magad. - Úgy hajolnak előre ültükben a kör közepe felé,
mint két birkózó.
Közbeszólok.
- Mike igenis beleélheti magát - mondom. - Együtt érezhet magával.
Az eddig hallgatag Steve szólal meg.
- Ez volt velem a gond, ilyen voltam. Egész életemben nem éreztem empátiát. Senkinek az
érzéseivel nem törődtem... nem számított, ha fájdalmat okoztam valakinek. Aztán két évvel ezelőtt,
mikor egy igazán remek könyvtárosunk volt, odaadta nekem azt a könyvet. A Nyomorultak-at. Victor
Hugótól. Hogy kell kimondani? - Bizonytalanul elismétli utánam a nevet. - Az a könyv
megváltoztatta az életemet. Érzéseket keltett bennem, empátiát. Hogy is mondta a nevét?
- „Viktor Ügó” - ismétlem.
Steve szelíden folytatja:
- Nyomorultak, írta Victor Hugó. - Összecsomagol, és magához szorítja ezt az ajándékot. Örökre
az övé.
Ami az írásaikat illeti, olvassák el Dávidét:
„Az első kocsimotorom egy International Harvester DT4656-os volt, egy párhuzamos
elrendezésű, hathengeres dízel... Olyan volt, akár az első csajom. Ha egyszer mélyen benne voltam
abban a motorban, egészen lent, a dugattyúkig, és a kezemben tartottam őket, és... megtisztítottam
minden egyes részét, és gondosan összeraktam minden darabját, azt remélve, hogy jól sikerül és
örökké tart, hát az olyan volt, mint egy intim kapcsolat. Ha a motor jól fut, nem robban le, akkor
sikeres a kapcsolat, és az ember nem akarja visszaadni a kocsit a tulajnak, mert az nem tudja, hogy
viselje gondját. Mikor a kamionjaimat látom az országúton gurulni... az olyan, mintha egy-egy régi
barátnőmet látnám. Felidézem az együtt töltött hosszú, bensőséges éjszakákat, akár a nőket, akiket
igazán szerettem, de nem birtokoltam, és nem tarthattam meg. Minden jót kívánok a kocsiknak, és az
útjukra küldöm őket.”
Ami pedig engem illet, a tanárukat, sosem szerettek ilyen sokan és ilyen üdvös okból.
Frederick írása eltér a többiekétől. Szinte mindenki novellán, versen vagy újságcikken dolgozik, ő
viszont regényt ír. Műve két kebelbarátnőről szól, Harriet és Evelyn nagyáruházak próbafülkéiben
ütik el boldogan az idejüket, ruhákat próbálgatnak. Ruháik egy igencsak képzeletgazdag író termékei:
tunikák, fodrok, pettyek csíkokkal keverve - a nők kuncognak a merészségükön -, és betétes
melltartók, amelyeken olyan hangosan nevetnek, hogy az odacsalja a boltvezetőt.
A beszélgetésünk közben megkérdezem Fredericktől, mi regényének a konfliktusa.
- A boltvezetővel lesz gond?
- Ó nem - válaszolja. - Ő nagyon élvezi a dolgot, főként Harriet tetszik neki. - Eltűnődik. - Nincs
konfliktus.
Elmondom neki, hogy a történet előrehaladásához nagy segítség a konfliktus, és a legtöbb
regénynek bizony van konfliktusa.
- Esetleg gondok? - kérdezem. - Vannak Harrietnek és Evelynnek gondjai?
- Nincsenek. Nagyon is jól érzik magukat.
- És mi történik a bolti jelenet után?
- Hazamennek a pasijukhoz, és felpróbálják az új cuccaikat.
- A férfiak mérgesek, amiért sokat költöttek?
- Dehogy. Szeretik, ha a hölgyük jól néz ki. -
A jövőbe pillant. - Aztán elmennek otthonról. Táncolni.
Legközelebb.
Az olvasás, írás, történetmesélés tanfolyam utolsó estéjét a történetmesélésnek szenteljük. Ez a
záróvizsgájuk fontos része. Mindenki elmond az osztálynak egy sztorit, amelyet ő maga írt, olvasott
vagy hallott. A félév során átvettük a jó történetmesélés követelményeit. E kritériumok szerint
minősítik majd egymás előadásait. Egyestől ötösig osztályoznak. Kaptak rá lehetőséget, hogy
elpróbálják a társaik előtt a történetüket.
- Én aztán nem fogom elpróbálni! - tiltakozik Lionel. - Ez egyszeri muri lesz.
Nem hibáztatom. Én elpróbáltam a sztorimat az osztály előtt, és négyest adtak.
- Mégis hogy gondolják, hogy négyest kapok? -csattantam fel. - Én vagyok a tanár!
- Csak őszinték vagyunk, ennyi.
Vibrálnak az idegeim. Vajon sikerül nekik? Mi lesz, ha mégsem? A ma esti vendégek - egy
hivatásos mesemondó, a két tanársegédem, a börtön oktatási igazgatója -, akiket a diákok
engedélyével hívtam meg, csak növelik a feladat tétjét. Teli a terem. Akárcsak a hold.
Jól alakulnak a dolgok. Lionel elmondja a fiának írt történetét; Willie arról regél, hogyan tanult
meg olvasni Jamaicában; Bamey egy hosszadalmas faviccet mesél el, amelyet Minnesotában hallott
még gyerekkorában. Steve heves kirohanást olvas fel az igazságtalan és törvénytelen megfélemlítés
ellen, haragjának tárgya Javert felügyelő a Nyomorultak-ból. Végül Frederick kerül sorra.
Ma este a haja barnával színezett szőke, semmi ondolálás, mindössze egy bronzszínű sapka
ékeskedik a fején. Hosszú körmei csillognak ugyan, de ruhatárát a börtönkékre korlátozta, különleges
figyelemmel öltözött ezen a különleges estén. A terem elejébe sasszézik.
- Egy perc türelmet - selypegi. Remélem, ehhez már mindnyájan hozzászoktunk. - Mindjárt
visszajövök. - Azzal kimegy.
 Hová ment? Visszajön? Jobban teszi, különben lelövik.
Hirtelen kivágódik az ajtó, és ő lép be, olyan csípőriszálással, hogy Tempest Storm, Gypsy Rose
Lee és Hollywood aranykorának sztriptízsztárjai is megirigyelhetnék. Dobpergésre - amelyet csak ő
hall - jobbra-balra fordul a színpadon, feltartott tenyérrel előrenyújtja a jobb karját, és égővörös
körmökkel int közönségének.
- Húúúúú - süvíti. Most a színpad közepén áll, előrehajol, megrázza kis fenekét, és így folytatja: -
Üdv, fiúk, lányok! - Ajkához kapja a kezét, és kuncog. - Hoztam nektek egy történetet ma estéré.
Előbb azonban jó lenne, ha kicsit feldobnánk a hangulatot. Énekeljünk el egy dalocskát. Készen
álltok?
Uramatyám! Mi van, ha valaki nem bírja tovább, és egyszerűen ellátja Frederick baját? Hol a síp,
amelyet viselnem kellene vészhelyzet esetére? Az ujjaim között kukucskálok. A helyiségben
mindenki az ámulattól dermedten ül (reménykedjünk, hogy csak attól).
Többen tátott szájjal bámulnak. Frederick ezt biztatásnak veszi, énekelni kezd, és vezényel
nekünk.
- Fenn a falon, fenn a falon van egy kicsi bolha... - dalolja. Csípőrázás, vezénylés. - Rajta,
mindenki! Énekeljetek!
A deus ex machina a tanársegédem, Josh alakjában érkezik. A Kaliforniai Egyetem szociológia
szakán tanul Berkeleyben, és ebben a pillanatban minden további nélkül kiérdemelné a doktorátusát,
s ha úgy akarja, minden kétséget kizáróan a mennyországba jut. A diákjaim kedvelik. Josh énekelni
kezd, és néhányan csatlakoznak hozzá. Én is beszállok.
- Oké, akkor az elejéről - szól Frederick.
Mielőtt még észbe kapnánk, mindnyájan énekelünk - így vagy úgy. Steve-nek gondjai vannak,
hiszen csak nevetni tanult meg, énekelni nem. Cameron, aki mindig két oldalról válj a a lengőütést,
olyan aggodalmasan énekel, ahogy csak ő tud. Willie pedig a maga jamaicai akcentusával és dörgő
basszusával mindnyájunkat túlszárnyal hangerőben és lelkesedésben is. Frederick fürdik az örömben.
Miután a dalocska véget ér, föl-alá lejt a teremben, és azt mondja:
- Most pedig elmesélek nektek egy történetet. Egyszer volt, hol nem volt, élt az erdőben három
medve. - Frederic verziójában Mama Maci cuki fodros köténykét visel tengerészkék pöttyökkel, és
amikor csak megszólal, főleg ha ilyeneket mond: „Valakicske nagyon...”, kidugja a picike hátsóját,
riszálja a csípőjét, és végigkacarássza a teljes hanglétrát. Amikor pedig Mama Maci ezt mondja: „Ó,
istenem”, mégpedig háromszor, ragyog a manikűrözött keze, miközben behajlítja és kinyújtja, hajlít,
nyújt. A történet végén Frederic bejelenti: - És most elmesélek egy másik mesét, a három
kismalacról.
- Ülj le, Fred - mondja Marcellus.
- Ja, lépj le, amíg jól állsz - így Cameron.
Frederick helyet foglal. Odáig van az örömtől, amikor hármasra értékeli az osztály. Feláll.
- Mindnyájatoknak köszönöm - mondja, és pukedlizik.
Az előző heti megbeszélés után odasúgta nekem: „Egyvalamit tudok. Amikor kijutok erről a
helyről, visszamegyek heterónak.”
A nyelv csodája.
 TÍZ

Az új évezred, amelyben hatvanhét leszek

Sosem vagyunk olyan védtelenek a fájdalommal szemben, mint amikor szeretünk, soha olyan
kétségbeejtően boldogtalanok, mint amikor elveszítjük szerelmünk tárgyát, vagy a szerelmét.
SIGMUND FREUD: ROSSZ KÖZÉRZET A KULTÚRÁBAN Tedd szét a lábad, édesem.
RÓBERT

Anyám, akit élete végén ágyhoz kötött a betegség, amely végzett is vele, mikor már nem tudta
ellátni hitvesi kötelességét, azt javasolta apámnak, keressen valakit, egy másik asszonyt, aki vigaszt
nyújt neki és gondoskodik a testi kényelméről. Apám nem volt hajlandó erre. Végtelenül szerették
egymást. Noha engem is nagyon szerettek, egyikük sem értette volna meg, nem fogadta volna el,
vagy - uram bocsá’ - bátorította volna, hogy olyasvalakit keresek, aki testi vigaszt nyújtana nekem.
Anyám elborzadt volna, apámat pedig jobban zavarba hozta volna, mint bármi más. Mindketten azt
gondolták volna: ki mint vet, úgy arat - bár sosem foglalták volna szavakba. Avagy modern, jóllehet
kevésbé színes kifejezéssel élve: a viselkedésnek megvannak a maga következményei. Vagy ismét a
tudományhoz fordulva: minden cselekedet egyenlő és ellentétes reakciót vált ki. S még egy
aranyigazság, amely mellett kitartok: mindenki százszázalékosan felelős azért, ami történik vele. A
gyermekek természetesen kivételek. Nos, mindezzel tisztában voltam. Amikor belevágtam ebbe,
tudtam, hogy megsérülhetek. Összeverhetnek, felpofozhatnak mindkét parton, megtámadhatnak és
fojtogathatnak, bántalmazhatnak az egész országban, olyan sérüléseket szenvedhetek, amelyekből
sosem gyógyulok ki. Még meg is halhatok. Amikor eldöntöttem, hogy teljessé teszem az életemet,
tudtam, hogy nem választhatom csak a jó részét. És mégis megtettem. Nem azért vágtam bele ebbe a
kalandba, hogy férjet, hosszú távú kapcsolatot (milyen ocsmányul hangzik), egy társat keressek.
Szeretem a helyet, ahol élek, és többnyire az életet is, amelyet itt élek. Épp csak az érintés hiányzott
belőle. Majd meglátom, mi történik, gondoltam. Amikor cselekszem, nemigen veszem fontolóra a
reakciót. Mindig vetek, s ki tudja, mit fogok learatni. De úgy éreztem, immár túl régóta halódom.
Gondolom, a hirdetés feladása volt a lázadásom ez ellen. Abban pokolian biztos vagyok, hogy nem
lépek csöndben az éjszakába át. Dugj, dugj, ha megszakad a napvilág.
Az előjátékra nem gondoltam. A New York Review-bán közzétett hirdetésemben ugyan
felkínáltam a beszélgetés lehetőségét Trollope-ról, amolyan nyitányként a szexhez, de többé-kevésbe
a félszeg férfiakkal szembeni udvariasság gyanánt. A magam részéről szívesen a lényegre tértem
volna egy kibabrálgatás után a kellő helyeken, így aztán készületlenül ért, ami történt, a képernyőmet
e-mail formájában elárasztó, s a postaládámat megtöltő levelek alakjában érkező intenzív csábítás.
Nem gondoltam volna, hogy Trollope ilyen könnyen feledésbe merül. Ez figyelmeztetés vagy
észrevétel, tekintsék, aminek akarják. Az embernek nem lenne szabad beleszeretnie valakibe pusztán
az írásai alapján. Főleg akkor kell óvatosnak lenni, hajó az írás, mert feltehetően az író is jó,
szellemes, okos, mélyenszántó, érzékeny, eszes, bölcs, kedves és őszinte. Tisztességtelen az íróval
szemben és veszélyes az olvasóra nézve, ha a művei alapján ítéljük meg az írót, ugyanis az írásaiban
a legjobbat nyújtja önmagából. Személyesen azonban halandó ember, és mindannyian tudjuk, hogy
ez mit jelent. Na jó, nem mindannyian. Számtalan író-olvasó találkozón vettem részt - ahol egy-egy
elképesztően vonzó férfi, az író kecsesen ült székén, egyik kezét a támlára vetve, kordnadrágba
bújtatott lábát könnyedén keresztbe téve, és néha olyan merész volt, hogy bőrkönyökvédős
tweedzakót viselt -, és ugye mondanom sem kell, hogy a közönség nőkből állt? Ó, persze mindig
akadt egy-egy férfi - vajon meleg? -, aki ott ült köztünk, és irtóra figyelt. Ne nézzék meg ezeknek a
nőknek az arcát! Aki nő, úgyis csak zavarba jön a saját neme miatt. A férfiak pedig csak megvetést
éreznek. A kérdések: „Honnan veszi az ötleteit?” „Délelőttönként ír?” Vagy a kedvencem: „Fontos
szerepet játszik az írásaiban az álombéli élete?” Jesszusom! Persze nem ezek a valódi kérdések. Az
igazi kérdés az: „Hogy szerezhetnélek meg?” Vagy: „Akarsz az ágyamba bújni?” Tessék, íme, az
É
igazság. Gondoljanak csak Tóm Stoppardra: meg kell dögleni érte. Richard Ford: klassz. Én már nem
járok efféle rendezvényekre; minek gyötörjem magam? Mi jó van abban, ha megbámulunk egy férfit
és elalélunk tőle, miközben ő az élete javát magányosan tölti, egy olyan nyelvet kiagyalva, melyet
mi, többiek, még csak meg sem kísértünk elérni. Olvassák el Kafkától Az éhezőmüvész-1 Menjenek
ki az állatkertbe, ott sokkal jobbak az esélyek. Ha feltétlenül el kell menniük az ilyen felolvasásokra,
vegyék meg a könyvet. Ez a legkevesebb, amit megtehetnek. Elvégre az írók, zeneszerzők, festők és
poéták a művészetükbe szerelmesek, úgyhogy miközben táplálják ugyan közönségükben azt az
illúziót, hogy szeretik őket és velük együtt dolgoznak, leginkább csak az alkotásukhoz maradnak
hűek, és nem hagynak annyi helyet nekünk, amennyit megérdemlünk. Sok szerencsét hozzájuk.
Mivel a tárgyalt terep teli van taposóaknákkal, csak idő kérdése volt, hogy rálépjek egyre. Miért is
gondoltam, hogy megúszom? Robertnek hívták. Bámulatosan írt. Beleszerettem.
Eleinte, amikor válogattam azt a rengeteg levelet, Róbert csak egy gyönge talán volt. Egy
üdvözlőlap belső oldalára szép, olvasható kézírással igencsak keveset írt ahhoz, hogy felkeltse az
érdeklődésemet. Hetvenkettőnek mondta magát, az ő szavaival élve: tévébambuló (bugyuta), az előző
nyáron kirándult a Grand Canyon mélyére (kétségbe vonható). Mindazonáltal professzor volt
(nyugalmazott) az orvosi fakultáson Michigan-ben, és ugyebár tudják, mennyire odavagyok az
egyetemi titulusokért. Kétszer nősült, mindkét házassága húsz évig tartott és válással végződött. S
leírta a mágikus szavakat: „Szeretném jobban megismerni.” így aztán 1999 decemberében, egy esős,
hideg szerdai napon felhívtam a lap szélére írt telefonszámot. Nem emlékezett rám (gyengülő
memória), majd mégis, és úgy hallottam, örül (magányos). A hangja erőtlen volt, és tétova.
Összefüggéstelenül fecsegtünk semmiségekről, végül - csak hogy letehessük a telefont -
megígértem, hogy néhány nap múlva újra felhívom. Egy héttel később ő jelentkezett. „Azt mondta,
telefonál” - mondta kétségkívül csalódottan. Szörnyen éreztem magam. Szabadkoztam, amiért nem
tartottam be az ígéretemet, és beszélgetni kezdtünk.
Sokkal életerősebbnek hangzott, csöppet sem öregnek, magányosnak vagy betegnek, és a
csevegés végén e-mail címet cseréltünk. S már benne is voltam a slamasztikában.
Ki hitte volna, hogy ilyen sok e-mail telik ettől az öregembertől? Indulásra készen állt a
hullámvasút. Én pedig siettem beszállni. Miért is nem alkalmazta a nyomorult vidámpark a
mérőlécet, amelynél a gyereknek magasabbnak kell lennie, hogy felülhessen a hullámvasútra - ámbár
az én esetemben amolyan tapasztalat- és szívósságmércére lett volna szükség. A feléig sem értem
volna föl. Valakinek haza kellett volna küldenie. Akkor jöjjek vissza, ha idősebb leszek. Mondjuk
százéves.
December eleje és január közepe között legalább kétszáz oldalnyi e-mailt küldünk egymásnak.
Felhagyok az evéssel, viszont rákapok az ivás-ra. Öt kilót leadok. Kitanulom a telefonszex örömeit.
Róbert ezt írja: „Ha felhívnál éjszaka, ne aggasszon, hogy felébresztesz. „ Telefonálok. Felébresztem.
Hangja meleg, nyelve lassan forog az álomtól. Úgy siklik végig a testemen, ahogy majd a keze, s a
legelejétől fogva oltalmazást, megnyugvást és nagy-nagy melegséget érzek.
- Mi van rajtad? - súgja.
- Egy pillanat - felelem. Aztán: - Semmi.
Orgazmusba cirógat a hangja.
Tőle hallom életemben először: „Csodállak.” Első ízben szólít egy férfi „édesenf’-nek. De még
nem vesztem el teljesen. Figyelmeztetést küldök neki. Lőrinc barát Rómeóhoz intézett szavait:
„Szilaj gyönyörnek vége is szilaj, / Lázába pusztul el, mint tűz s a lőpor, / Mely csókolódzva hal
13
meg... Lassan szeress, s szeretni fogsz sokáig. ,, Úgy viselkedünk, akár a tinédzserek, s ezt meg is
írom neki. Persze ez is a móka része. Nekem azért, mert kamaszkoromban sosem viselkedtem igazi
tinédzserként. Ami pedig Róbertét illeti, kiderül, hogy belém szeretni és ezt szavakba önteni zavarba
ejtő számára, olyasmi, amit inkább elfelejt, akár az ifjúkorát. Én viszont nem tudom, hogy ő ennyire
felnőtt, még nem. Nos, amikor amiatt aggódom, hogy mire jó ez a lázas sietség, és azt javaslom, ne
hagyjuk figyelmen kívül, miként láthatnak bennünket mások - egész éjszaka a telefonon lógunk, a
nappal java részét a számítógép előtt töltve csevegünk, s olyan dolgokat mondunk el a másiknak,
amilyeneket, legalábbis én, még soha senkinek Róbert ezt írja nekem: „ ...tegnap este a tévében
láttam egy interjút egy csinos, negyvenes nővel, aki kétszer is átevezte az Atlanti-óceánt. Lefogadom,
hogy az anyja és a barátai megpróbálták lebeszélni róla. „ Hát nem elegáns? Róbert e-mailjeiben
elegáns mondatok sorakoznak, de eszembe jut, hogy halott anyám és nagymamám, no meg az élő,
értelmes barátaim intelmeire kellene hallgatnom. Dehogy. Róbert így ír nekem: „Az apróhirdetésed
olyan asszonyt ígért, aki tisztában van az intellektusával, pontosan tudja, mit akar, és igazi
kalandvággyal veti bele magát. „ Aha, szóval ez vagyok én. Átevezek majd az egész Amerikai
Egyesült Államokon, és nem kétszer, hanem többször.
Karácsonyra szerelmesek lettünk. Istenem, alig tudom leírni. Még most, amikor a világ minden
utólagos bölcsességével a tarsolyomban írom ezt, még most sem bánom. Nem magyarázkodom, még
csak zavarba sem jövök. Egy kicsit talán mentegetőzöm, de a legkevésbé sem sajnálkozom. Rögtön
azt kaptam, amit akartam: szexet egy férfival, aki tetszik nekem, és szerelmet egy olyan embertől, aki
engedi, hogy viszontszeressem. Hogy is kívánhatná bárki, hogy ez ne történt volna meg? Szerelembe
esni csodálatos, hány vers és dal szól erről. S amikor a másik is szerelmes, és velem van, az
semmihez sem fogható. Hányszor voltak szerelmesek? Én háromszor. Szerettem a szerelmet:
könnyen nevettem, könnyen sírtam, pezsgett az egész testem, egyedül táncoltam a holdfényben (a
szomszédaim tanulmányi szabadságon voltak) Sztravinszkij Tavaszi áldozat-ára, Jim Croce A
csúnya, rossz Leroy Brown-jára, és az Előbb vagy utóbb-ra Madonnával, a változatosság kedvéért.
Minduntalan gyönyörűnek éreztem magam. Szerencsés voltam. A poharam örökösen tele volt. De
túlcsordult, én pedig, sajnos, annyira szomjas voltam, hogy nem éreztem a bokámat nyaldosó, intő
vizeket, és kis híján megfulladtam. Azt hiszem, beléd szerettem ” - írta. Akár azt is közölhette volna,
hogy egy rakás hullát ásott el a háza alá, pörköltet főzött az utolsó hódításai holttestéből, és már alig
válj a, hogy megnyúzza az esti találkája áldozatát. Ez sem számított volna. Szerelmes voltam. Milyen
fiatal voltam akkor! Hatvanhat éves.
- Miről fantáziálsz?
Elmesélek neki mindent. Elmondom a titkomat, hogy odáig vagyok az Ó története elejétől. Ó egy
taxi hátsó ülésén teljesíti szeretője parancsát: „Túl sok rajtad a ruha - mondja a férfi. - Kapcsold ki a
harisnyádat...” Már közel járnak a célhoz, amikor kigombolja a nő blúzát, „kitapogatja, s egy
zsebkéssel elnyisszantja a melltartó pántját... Most a blúz alatt, amelyet visszagombolt, mezítelen és
szabad a nő melle, miként a teste is deréktól térdig.” Végtelenül felajzónak tartom ezt a fejezetet. A
könyv egyébiránt nem tetszik. Nyilván tudják, hogy a szeretője megalázza, kétségbeesésbe kergeti a
nőt, aki a végén mintha még a szado-mazót is megszeretné. Marhaság. Viszont az etye-petye a
taxiban... Volt az a film, a címére nem emlékszem, az első jelenete egy taxiban játszódott. Tóm
Berenger, azt hiszem, és egy szép, fiatal nő a taxi hátsó ülésén vannak, és úgy emlékszem,
szeretkeznek, pedig még csak nem is ismerik egymást. Ettől a taxi-dologtól el gyöngül a térdem.
Elküldöm Robertnek Elise Paschen Taxi című versét.
Times Square és dél, tömör dugó.
Bájadnak ellenállni ó, ki tudna álló taxiban?
Ölelnélek már boldogan.
Tetszik neki a vers. Pempős leszek, mikor az Ó-nak azt a bizonyos fejezetét olvasom, meg amikor
az ő leveleit, s ezt el is árulom neki. Azt válaszolja, hogy szereti a pempő ízét és illatát, és el tudna
időzni a két combom között. Istenem! És azt is megírja, hogy várni fog a repülőtéren január 18-án, és
taxival megyünk a lakásához.
Róbert fényképen nem annyira vonzó, mint az e-mailjeiben. Menyétképű. Széles arc, közel ülő,
sötét szempár, telt felsőajak, több fog, mint amennyi elfér a szájában. Csak napokkal az első
találkozásunk után látom majd az arcát végtelenül elbűvölőnek, határtalanul szexinek, és néha,
amikor rám néz, szerelemtől sugárzónak. Én azt a fényképet küldtem el neki, amelyet a fiam készített
rólam, amelyen nem látszanak a ráncaim, a pocakomat elrejti a kardigánom, ősz hajam pedig lehetne
akár szőke is. Magabiztos vagyok a képen. Amikor kiszállok a gépből a Kennedy reptéren,
korántsem vagyok az, de azért gond nélkül kiszúrom Róbertét a tömegben. Elindulok felé, ő átnéz a
fejem fölött, és a mögöttem jövő utasokat pásztázza.
- Róbert? - kérdezem.
Igencsak meglepetten néz le rám, és azt mondja:
- Ó, szia, édesem! Nem ismertelek fel. Nem úgy nézel ki, mint a fényképeden.
Hogy elfacsarodik-e a szívem? Dehogy. Na jó, talán egy kicsit, csak egy pillanatra. A taxiban
Róbert a karjába von, és megcsókol. A visszapillantó tükörben egyre tágabbra kerekedik a sofőr
szeme. New York, New York - mesés város.
Még decemberben telefonon azt kérdezte:
- Mit szeretnél csinálni New Yorkban? Bármit lehet, amit csak akarsz.
Egy másik délelőtt ezzel hívott fel:
- Itt ülök a számítógép előtt, a Metropolitan Opera nézőtere van a képernyőmön. Honnan akarod
nézni a Pillangókisasszony-t?
- Az öledből.
Róbert nevetett.
- Jó, így legalább megspórolok egy jegyet.
És megmutatja nekem New Yorkot: operát, balettet, színházat, a Frick-gyűjteményt, a
Metropolitant, a Guggenheimet. A város mindenestül az enyém, Róbert ajándéka - ő is egész
életében imádta New Yorkot, akárcsak én.
Mindazonáltal nem bízom meg teljesen sem Robertben, sem önmagámban, sem a
körülményekben, amelyek összehoztak bennünket és megkövetelik, hogy osszuk meg egymással a
garzonját, írok hát Caroline-nak, csodás, gyönyörű és sikeres harminchárom éves unokahúgomnak,
aki Midtownban lakik. Elmesélek mindent az apróhirdetésről, a sok válaszlevélről, Róbertról, a
tervezett utamról. El van bűvölve, örvendezik. „Ha akarod, vagy úgy alakulnak a dolgok, lakj nálam”
- válaszolja. Ő a hátországom, a hátsó ajtóm, a vészkijáratom. No meg a barátom is, akinek a
következő hónapokban számítok majd a nagylelkűségére, s a végsőkig próbára teszem a türelmét és
tűrőképességét. Még nem, de hamarosan.
Róbert elegáns férfi: magas, karcsú, a mozdulatai komótosak, beszéde megfontolt. Mióta
orvosként nyugdíjba vonult, regényeket ír, persze orvosi témákról. Az ötödik könyvén dolgozik. Az
íróasztalánál ülve, szemben velem, azt mondja nekem:
- Hálás volnék, ha szerét ejtenéd, hogy elolvasd a kéziratomat és elmondd róla a véleményedet.
Elolvasom, tetszik a könyv, hozzáfűzök néhány megjegyezést, és fölteszek néhány kérdést.
- Eszményi olvasóm lehetnél - mondja. - Mesélj a saját írásaidról. - Valóban figyelmesen hallgat,
nem csupán udvariasságból, mialatt a főiskolai munkámról beszélek, a börtönbeli írókurzusról, a
tanításról a gimnáziumban. Rám néz, komolyan vesz, okosnak tart. Persze hogy szeretem. Hogy is
lehetne másképp?
Amikor Róbert fájós háta megengedi (a derekától a bal lábába sugárzik ki a fájdalom, L4, L5
porckorong, diagnosztizálom némán, laminektómiára számíthat), elmegyünk otthonról. Bárhol
vagyunk is, beszélgetünk. Ágyban és ágyon kívül. A konyhában és a fürdőszobában. A liftben,
taxiban és a Broadwayn, Steve könyves pultjánál. A hideggel meg a hóförgeteggel mit sem törődve
állunk a könyvekkel teli asztalok előtt, és beszélünk.
- Olvastál Margaret Atwoodot?
- Nem vagyok annyira oda érte, mint te. Ó, nézd csak, itt az új Updike!
- Updike-nak kellene Nobel-díjat kapnia.
- Meg Philip Rothnak.
 - Melyik a kedvenc Roth-regényed?
- A Sabbath színháza.
Tátva marad a szám.
- Az ösztön-én sok ostobaságot követ el.
Néha vásárolunk is Steve könyveiből, és hozzátesszük szerzeményeinket a Róbert lakásában a
falak mellett emelkedő kupacokhoz. (Erre valók a falak: megtámasztani a könyveket.) Otthon
folytatjuk a beszélgetést a könyvekről meg zenéről, politikáról és filmekről, férfiakról és nőkről.
- Van valami különleges a nőkben - tudakolja Róbert -, ami arra készteti őket, hogy megvessék az
ágyat?
Éppen ezzel foglalatoskodom. Megvetem az ágyat. Keresztülmászom Róbert óriási matracain, és
a Central Parkra néző ablaknak támaszkodva felállók. A lepedőt huzigálva lenézek a padlóra, és egy
pormágnesért fohászkodom.
- Igen - felelem. - Ez az evolúciós adaptív viselkedést példázza. Fészekrakásnak nevezik.
Róbert nevet az íróasztala mögött.
- Minden fajnál a nőstény a fészekrakó? - kérdezem. Ez tetszik; szeretek belelátni abba a hűvös és
kristálytiszta agyába.
- Biztos vagyok benne, hogy léteznek fajok, amelyeknél a hím és a nőstény is részt vesz a
fészekrakásban. A mi fajunk hímjei kétségtelenül leszoktak az ágy megvetéséről, mert tudják, hogy a
nőstények elvégzik a feladatot. - Hosszú ujjaival az állát simogatva a komputer képernyőjét szemléli,
ahol regénye legújabb fejezete a legteljesebb figyelmét igényli.
- Ez azt jelenti, hogy a hím nem foglalkozik többé a fiókák otthonának elkészítésével?
Róbert feláll, és odajön hozzám. Épp a takarót simítom el.
- A mi esetünkben azt - feleli. - Nekünk már senkinek sem kell fészket csinálnunk, csak
önmagunknak. Hagyd ezt abba. - Lehúz az ágyra. - Minek van rajtad ennyi ruha?
Utána a matracon térdelek, és nézem, amint hull a hó New Yorkra. Meseország.
Amikor Robertnek nagyon sajog a háta, amikor a járástól erősödik a fájdalom, hagyom, hadd
pihenjen, és egyedül mászkálok. Megtalálom a könyvtáramat, a New York-i Könyvtárszövetség
egyik fiókját, nem messze a Metropolitantől. Rögtön elfogadják San Franciscó-i könyvtáram, a
Műszaki Intézet tagságiját. Örök hálával tartozom mindkét könyvtárnak a nyugodt kikapcsolódásért.
Januárban a New York-i könyvtár meleg, a könyvtárosok szívélyesek, a fő katalógus számítógépes,
de van azért fiókos is; hangtalanul csúsznak ki-be azok a gyönyörű kis tölgyfa fiókok az aranyszínű
fogantyúkkal. Az emeleten, ahol a legtöbb időt töltöm, ott hevernek az asztalokon az általam csodált
folyóiratok - The Paris Review, Sewanee Review, Partisan Review, The American Scholar-, és várnak
rám. Csak úgy falom őket, és elalszom a védőhuzattal borított, hatalmas karosszékben, melyek
mintha egyenesen a nagymamám nappalijából kerültek volna oda. Otthon vagyok.
Mindeközben felbukkant Walter és Sidney, meg egy kicsit Graham, ámbár az ő esetében nincs
olyan, hogy „egy kicsi”. Johnnak pedig, aki a New England-i tanyavilágban lakik, várnia kell. Róbert
csudára élvezi a kalandozásaimat. Egy csöppet sem féltékeny, és bár szeretném, ha kicsit az lenne,
tökéletesen tudatában vagyok a szerencsémnek.
- Róbert - mondom neki egy Walterral folytatott rövid csevegés után. - Úgy érzem magam, mint a
stricije lakásában ügyködő kurva. - Nevet, és újra közli, hogy a második nejével nyitott házasságban
élt. Oké, gondolom, ha te mondod. Ezt én úgysem fogom soha megérteni, de Robertben szemernyi
hamisság sincs - ó, nincs, egy csöppnyi sem... na jó, egyetlen csöppnyi. Megmondja az igazat, már
ahogy ő látja, bármilyen nehéz is lehet annak, aki hallja. Nos, Walter, akkor hát jövök.
Walter a New School szociológiaprofesszora. A fényképen, amelyet küldött, éppen tanít. A jobb
kezével gesztikulál egy asztalnak támaszkodva. Szakállas. Magas. Az egészben az a legjobb, hogy
szemlátomást szereti, amit csinál: a tanítást. „Ha a városban jár - írja -, hívjon fel. ” Fel is hívom.
 - Jöjjön egyre az irodámba - mondja.
- Rendben - felelem, és arra gondolok, ez klassz, még sosem jártam a New Schoolban. Jó móka
lesz. Buszra pattanok, s már úton is vagyok.
A január hideg New Yorkban. Piros kötött sapkát viselek fehér „NY” hímzéssel (egy utcai árustól
vettem), Róbert anorákját, alatta pedig a legmelegebb, legbővebb szvetteremet, gyapjúnadrágot, meg
a hegymászó bakancsomat. Az orra le-horzsolódott, a sarkát félig lejártam, de az egész világot
bebarangolhatom benne. Bakancsban meg az államtól a térdemig érő szvetterben kétségkívül csábos
látványt nyújtok.
A társadalomkutatási tanszék pontosan olyan, amilyennek lennie kell - mint egy nagy, régi épület,
amely már ledőlt volna, ha okos emberek nem mentik meg festékkel, szögekkel és cementtel az
alapját, hogy állva maradjon a következő nemzedéknek. Walter irodája az első szinten van.
Az egész első szint Walter irodája. Az a gyanúm, hogy Walter fontos ember. Kréta ízét érzem a
számban.
Az íróasztal mögött ül, az előtte álló székre mutat, s én helyet foglalok. Felületesen végigmér, a
szociológusok gyorsan megvannak ezzel. Kezd melegem lenni.
- Meséljen a börtönbeli munkájáról - mondja.
Ez a kedvenc témám, nem gond beszélni róla, így aztán mesélek neki. Amolyan helyeslő
mosolyfélével figyel - „-félével”, ugyanis a New York-iak igazából nem mosolyognak -, aztán azt
mondja:
- A megrögzött bűnözők rehabilitációja a területem. Gyakran adok tanácsot Berkeleyben.
- Huh - mondom rövid szünet után.
- Vegye le a kabátját. Meleg van idebent.
Leveszem. Walter kiszól a titkárnőjének, hogy csukja be az ajtót. A hangja erőteljes. Ha visszaeső
bűnöző volnék, tüstént újra munkaképessé válnék.
Ismét végigmér, ezúttal lassabban, és pontosan ott áll meg a tekintete, ahol a nyavalyás New
York-i légköri zavarok miatt a szvetterem olyan szorosan simul a mellkasomra, mint valami kötszer.
- Káprázatosak a mellei, úgy sejtem, szép nagyok - mondja.
Ott helyben eldöntőm, hogy nem kapom magam elé a kezem. Elvégre a pasas érdekes és éles
eszű.
- Az utóbbi időben a férfiak szexualitása foglalkoztat - mondom főleg az idősödő férfiaké. Milyen
lehet elveszíteni a potenciát, kiváltképp ha valaki a szexuális kurázsija terminológiáival definiálhatta
magát? - Nem ismerek önmagámra. - Walter, maga hogy van ezzel? - Tyűha!
Walter előrehajol, úgy felel.
- A vágy nem csökkent. A potencia hanyatlása nem jelenti az örömök végét. - Hallod ezt, Róbert?
Figyelj! Homlokráncolásom láttán Walter így folytatja: - Nincs melege? Vegye le a kardigánját.
Eszemben sincs.
- Voyeur vagyok - mondja Walter.
Ó! Egy leskelődő.
Még ha akarnám, akkor se tudnám levenni a szvettert, de nem is akarom. A felsőtestem merő víz;
verítékpatakok csörgedeznek medreimben, eláztatják pamuttrikóm gumírozott derekát, lefutnak a
fenekemig - ha Walter túl közel jön, még megfullad. Hirtelen elképzelem, mi történne, ha levenném a
szvettert. Folytassa, mondaná Walter, és ha mondjuk levenném a melltartómat is, hát amennyiben
tényleg voyeur, talán elég lenne a vetkőzés. Esetleg olyan lehetnék, mint a vetkőző lányok, akik
annyira elbűvölték apámat. No de aztán? Mit tenne Walter, mialatt én leveszem a ruháimat? Az
asztala mögött csinálná, vagy kijönne ide, ahol... és magáévá tenne itt, a széken? Hopp, eltűnik a
fantáziálás. A térdem alá húzom a kardigánt.
Walter felsóhajt.
 - Legközelebb, amikor Berkeleyben járok, felhívom.
- Hmmrendbnn.
Az interjú véget ért, Walter feláll, az asztala mellett kotorászik, és egy mankót húz elő, mint Pici
Tim a Karácsonyi ének-ben. Hóna alatt a mankóval kihintázik a szobából, s amikor elhalad
mellettem, szembekerülök üres nadrágszárával.
- Jaj! Mi történt a lábával? - Felkiáltásom mindkettőnket lesújt.
Walter nem jelentkezett. Nyilvánvalóan reménytelennek tűnt a rehabilitációm.
Otthon együtt nevettünk Roberttel. Csakhogy nem puszta kíváncsiskodásból kérdeztem Waltert az
öregedésről és a szexualitásról. Robertnek lankadóban volt az érdeklődése.
Szaggatott a háta, a fájdalom lesugárzott a lábába. És ivott - tagja volt az Anonim Alkoholisták
nevű egyletnek. Az absztinencia első hetének végén tartott. Ha nem adom fel a tisztánlátásomat a
romantikus dagonya kedvéért, ha csak egy kicsit is engedek a józan észnek, felkészülhettem volna az
elkerülhetetlenre. Tudtam volna, hogy Róbert érzelmei irántam egyre lankadnak. De nem, nem
akartam, hogy vége legyen. Szerelmet akartam, éspedig ezzel a férfival, aki minden figyelmével
elhalmozott, aki úgy érintett meg, mint férfi még soha. Nem tudnám elviselni, nem viselném el, ha
már nem szeretne, vagy ha kiderülne - amire végül is rájöttem -, hogy az interneten még szeretett, de
attól fogva, amikor saját valómban megpillantott a repülőtéren, már nem. Nem bírnám ki, hogy
megint visszataszító legyek, jaj, Róbert ne tégy visszataszítóvá! Megjátszottam hát, hogy nem
vagyok az. S elhitettem magammal, hogy a hátfájás akadályozza meg Róbertét a szeretkezésben. Az
ivás pedig... nos... az ital az ő saját problémája, semmi köze én hozzám. A vágyakozás elvette a józan
eszemet. Úgyhogy maradtam, és egyre közelebb kúsztam a saját térfelemhez, az ágy túlsó oldalára,
az ablak felőli oldalára, a hideg oldalára.
Róbert lakásában van egy óriási gardróbszoba. Abban ismerkedtem meg Sidneyvel. „Egy jó nevű
befektető cég főnöke vagyok — írta, és épp beteg. Szörnyen megfázott - ... minden januárban
elkapom — ezért nem tud találkozni velem. - De talán telefonon megismerhetnénk egymást egy kicsit.
„ Úgy hallom, valóban beteg, ámbár ez nem gátolja meg abban, hogy szinte óráknak tűnő ideig
mondja a magáét.
A leveleinkből kiderült, hogy mindketten szeretjük a musicalt. Ifjúkorában Sidney fel is lépett
zenés játékokban. Irtózunk Lloyd Webbertől és a dallamtalan borzadályoktól, amelyek meggyalázzák
a Broadway színpadait. A Macskák-at gyűlöljük. Szeretjük viszont a Csodák városá-1, a Csókolj
meg, Katám-at, a Bloomer lány-t, Rogers és Hart összes darabját, s Sondheimtől bármit.
Nagyon meleg van Róbert gardróbjában. Meg is mondom Sidneynek.
- Ideje, hogy kimenj onnan. - Rekedtes köhögésbe fullad a nevetése.
Igencsak belefáradtam az ácsorgásba.
- Várj - mondom behozok egy széket.
Róbert halkan kuncog a szófán, annak a keresztrejtvénynek a végén tart, amelyről azt ígérte,
együtt fogjuk megfejteni.
Behúzok egy széket a konyhából a gardrób szobába, és helyet foglalok.
- Menj már ki a gardróbból! - mondja ismét Sidney.
Nem lehet. Ez az egyetlen hely a lakásban, ahol magamban lehetek, és nem akarom, hogy Róbert
hallja, amint Nanette Fabrayről, Ethel Merman-ről és Jerome Kernről locsogok, meg az összes
zenéről, amelyet valaha is szerettem. Mellesleg jól éreztem magam ezzel a náthás emberrel, akinek
akkor lettem rokonszenves, amikor elmondtam, hogy Ohióból származom. Sidney sosem járt ott.
Soha nem volt még Pennsylvaniától nyugatra.
Nem repül, nem is akar repülni, New York Cityben élte le az egész életét. Én voltam számára a
vidéki lány.
- Te Ruth vagy Eileen vagy a Csodák városában? - kérdezi. Ruth és Eileen testvérek, Ohióból
érkeznek New Yorkba, és eléneklik a „Miért, ó, miért, ó, mért is hagytam el Ohiót?” kezdetű dalt.
 - Sidney, mondd, miért velem beszélgetsz? - kérdem valamikor az első óra vége felé. - Miért nem
azokkal a finom, szép nőkkel, akiket a New York-i utcákon látok?
- Tapasztalataim szerint a New York-i nők túl sok problémás csomagot cipelnek - feleli. - Az
ilyesmi megsebzi az embert.
- Eileen vagyok - mondom, a fiatalabb testvérre utalva, aki édes, csacska és gyönyörű. Úgysem
találkozom soha ezzel a Sidney nevű pasassal.
- A hangod alapján én is úgy gondolom. Mondd, drágám, szerepel a terveid közt, hogy ismét
tiszteletedet teszed gyönyörű városunkban?
Ebben a stílusban beszélt, és amolyan szexi, New York-i akcentussal, amelyben nem szerepel az r
hang. A következő hónapokban jól fogja kimondani, hogy „drágám”. Most suttogva felelem a
kagylóba:
- Nem tudom. A vendéglátómon múlik.
- Értem - mondja. - Ha visszajössz, hívj fel itthon vagy az irodámban.
Istenem, egy újabb ok, hogy visszajöjjek.
A következő héten Róbert szex iránti érdeklődését továbbra is a hát- és lábfájása lohasztja.
Tylenol kodeinnel és olykor egy skót whisky segít ugyan valamicskét, annyit azonban mégsem, hogy
kielégítse a bennem továbbra is erősen lüktető vágyat, hogy kívánjanak és megérintsenek. Még
sosem volt részem olyan szexben, mint Roberttel. Többet akartam. A moziban, az operában, a
balettelőadáson mellette ülve legszívesebben lecsúsztam volna a földre. Érints meg! Azt akarom,
hogy megérints. Szoknyát viselek, hosszú, magasan felsliccelt szoknyát. Dugd be a kezed a résen,
könyörgök némán, érints meg, Róbert. És néha, a sötét színházteremben, meg is teszi. Otthon az
mondja:
- Tedd szét a lábad, édesem. - S egy örökkévalóságig elidőzik annál, ami a középpontommá vált. -
Csodásán rózsaszínű vagy. Tudtad?
- Csupa pina vagyok - mondom.
- Igen, az vagy. - És addig simogat, amíg bevadulok, s végül megnyugszom.
Minden délután négy órakor felhívja Sylviát. Sosem hazudott vele kapcsolatban.
Rögtön a legelső levelében megírta, hogy csaknem két éve van egy párja, de nem élnek együtt, az
érdeklődésük egyre kevésbé azonos, egyre gyakrabban ingerlékenyek. Ennek dacára figyelmeztetett,
hogy nem áll készen a szakításra. „És ezért mesterkednem kell, amíg együtt vagyunk New Yorkban.
Sylvia e-mail-ezni fog, olykor telefonál. Kedvesnek kell lennem vele. Óhatatlanul hallani fogod,
amikor azt mondom neki: szeretem.” És minden délután négy órakor Róbert bizony ott ül a
gardróbfülke falánál álló íróasztala mellett. Kit akartam becsapni azzal, hogy nem izgat, ha a férfi,
akibe szerelmes vagyok, gyöngéden cseveg egy nővel? Lehetetlen ilyenkor csak úgy nyugodtan
ücsörögni a díványon, és rejtvényt fejteni. Hova menjek? Hova bújhatnék el?
A fürdőszoba. Minden délután négy órakor bementem a fürdőszobába. Ütközésig megnyitottam a
mosdó csapját, hadd zubogjon a víz, és a vécé tetején ültem, amíg meg nem hallottam Róbert
szólítását: „Már kijöhetsz, édesem.” Elkezdtem felsikálni a fürdőszobát. Négykézláb súroltam a
követ a csésze mögött, a csészét, a kádat, a csempét, a mosdókagylót. A vécén egyre szívósabban
próbáltam megszabadulni a felgyülemlett szartól, s már annyi volt, hogy úgy éreztem, szétdurranok.
Végül szétdurrantam. Szakadást éreztem, valami félelmetes repedést a belsőmben, és amikor
belenéztem a csészébe, a víz a véremtől vöröslött.
A futballbajnokság döntője vasárnap van, ezen a napon mérkőznek meg a reklámozók.
Egyikünket sem izgatja különösebben, ki győz, a Madison Avenue vagy az NFL. Róbert meghív az
Allstate bárba a nyugati Hetvenkettedik utcába, egy ugrásra a lakástól. Káprázatos hely, régi kettős
lépcső vezet le az utcaszintről. Odabent ódivatú faborítás és melósok, az egyik asztalnál New York-i
nők, akik úgy festenek, mintha rengeteg fájdalmas csomagot cipelnének. Róbert martinit iszik, én
skót whiskyt jéggel és szódával. Alig beszélünk. Visszaidézem, mikor a látogatásom elején a hosszú,
felsliccelt szoknyámat és egy piros kasmírpulóvert viseltem az operába készülődve, és azt kérdeztem
Róberttól:
- Hogy festek?
- Úgy nézel ki, mint akit tudnék szeretni - válaszolta.
Két hét elképzelhetetlen intimitás után immár nyilvánvaló, hogy nem szeret.
Másnap reggel a taxiban, amely kivisz a reptérre, lenézek a kezemre. Az összes körömágyam
vérzik.
 TIZENEGY

Felsőfokú oktatás

Azt akarom bizonyítani a diákoknak, hogy megvan bennük az erő ahhoz, hogy megbirkózzanak
mindazzal az igazsággal, amit észlelnek...
Meg akarom mutatni nekik, elég erősek ahhoz, hogy megküzdjenek a komplexitással és
paradoxonnal anélkül, hogy tagadnák a létezését.
STEPHEN BOOTH, ÁLLAMI DÍJAS TANÁR,
KALIFORNIAI EGYETEM, BERKEUEY

Kérdés: Mit tanít?

Válasz: Szüntelen kétértelműséget.
JANE JUSKA
A LEGJOBB TANULMÁNYI KIRÁNDULÁS DÍJAZOTTJA,
YGNACIO VALLEY GIMNÁZIUM

Robertnek, New Yorknak és viszonzatlan szerelmemnek tulajdoníthatóan lemaradtam a tavaszi

szemeszter elejéről. Nem először vagyok hálás a szakmámnak, amiért oly elnéző, egyszersmind sokat
követelő. Teljes figyelmemet igényli. Arra kényszerít, hogy minden egyebet hanyagoljak az életben,
tegyem félre a szükségleteimet, az igényeimet, ne könyörögjek figyelemért, és csak azokra figyeljek,
akik alighanem fontosabbak nálam.
A diákjaim, akiket a St. Mary’s főiskolán tanítok, középiskolai és kisgimnáziumi tanárok lesznek.
Ezért még nem is találkoztunk, máris kedvelem őket. Mi a csuda szállhat meg férfit vagy nőt, hogy a
tanári hivatást válassza manapság, ebben a században? Az elmúlt években akadtak idősebb diákjaim
is, akik a kereskedelmi, informatikai, újságírói vagy katonai pályát hagyták el. „Meg akarjuk
változtatni a világot” - mondják. Larry, aki azelőtt kereskedelmi ingatlanfejlesztő volt San
Franciscóban, arról beszél, hogy azokban az években, amikor rengeteg pénzt keresett, hiányzott neki
a történelem. Egyre-másra elsomfordált olvasni, mígnem egy napon kiszállt az ingatlanfejlesztésből,
és idejött, hogy megtanuljon tanítani. Paula két évet töltött Koszovóban a Békehadtesttel. „Nem
tudok eleget az angoltanításról - mondta. - Tanulni akarok, hogy jól csináljam. Azután visszamegyek.
- Elbizonytalanodik. - Hacsak a vőlegényem nem akar ismét Vietnamba menni, mert akkor vele
tartok.” Az én feladatom az, hogy felkészítsem őket az életre - az osztályteremben. Minden tőlem
telhetőt megteszek. Tudományos cikkeket olvasunk a nemek közötti hátrányos megkülönböztetésről,
finanszírozásról, bizonylatokról. Dolgozatokat írnak. Felolvasom az írásaikat. Azonkívül beavatom
őket némely dolgokba, melyeket a gyerekekkel eltöltött harminchárom esztendő alatt tanultam. Félre
ne értsenek: nem kezdeményezek szexelőadást az osztályban, de a félév folyamán fokozatosan, a
diákjaim kérdései és az aggályaikra adott válaszok nyomán - ahogy egyre inkább átlátják az órai
munka felelősségét, úgy sokasodnak a kérdések - megmutatkozik, milyen fontos szerephez jut a szex
az osztályban. A középiskola és a kisgimnázium, és általában az iskola mint olyan, minden kétséget
kizáróan az első naptól fogva meg van spékelve szexszel, és nincs a világon olyan tanár,
igazgatóhelyettes, tanfelügyelő vagy elnök, aki ragaszkodna ahhoz, hogy a gyerekek az ajtó előtt
hagyják a szexet, és el is várná, hogy ez így történjen.
Anyám próbált lebeszélni a tanári hivatásról, mondván, a diákok megfigyelik, mit visel a tanáruk.
Természetesen úgy döntöttem, nem leszek tanár, hiszen anyám valójában azt közölte velem, hogy a
gyerekek a testünket nézik. Fürkészik a saját testüket meg egymásét, s miközben felnőnek,
természetes kíváncsiságukat visszafogják a szabályok. Nos, huszonhét esztendős koromra úgy
ráuntam az orvosi titkárnő szerepére, hogy nem érdekelt, ki vizslatja a testemet. Amikor

Ó
bejelentettem anyámnak, hogy továbbtanulok és megszerzem a diplomát, így válaszolt: „Ó, Jane,
ennél jobbat vártunk tőled.” Ő maga egy évig volt tanár, amíg apám nem sietett a megmentésére.
Az osztályteremben véletlenül és akarattal egymásnak ütköznek a gyerekek. A fiúk verekednek,
lökdösődnek, taszigálják egymást identitásuk amolyan homoszexuális kibontakozásaként. A lányok
egyre inkább szintén ezt a nyílt fizikai szamárságot művelik; oly módon juttatjuk kifejezésre
kiemelkedésünket a szolgasorból, hogy úgy viselkedünk, mint a fiúk. Tehát a lányok elkezdtek
káromkodni, éspedig jó hangosan, az osztályban meg azon kívül is, bunyóznak, és egészében véve
nem foglalkoznak többet a diáktanáccsal, mint egy lányok közötti balhéval ebédidőben.
„Lánybunyó!” - üvölti valaki, és olyankor mindenki odarohan, kört formálnak a harcban állók köré,
hogy megvédjék őket egy tanártól vagy más felnőttől, aki esetleg megpróbálna véget vetni a
verekedésnek. A lányok a körmüket használják, ezért a lánybunyók gyakran véresebbek a fiúkénál. A
balhé mindig fiúk miatt tör ki.
A lányok nyílt szexualitása leginkább kétségtelenül a divatban mutatkozik meg, s ez olyasvalami,
amelyhez mindenkinek - tanárnak és diáknak egyaránt - alkalmazkodnia kellett, mihelyt véget ért a
hippikorszak a maga képzeletre hatóan szexi, nyaktól bokáig takaró lepleivel. Az öltözködési
szabályok sosem voltak hosszú életűek: az iskola nem küldhette haza a tanulók felét az olyan
előírások megsértése miatt, mint mondjuk: „Tilos a spagettipánt.” A nyolcvanas évek elejétől
egészen 1993-ig, amikor nyugdíjba mentem, sok osztályteremben patkóformába helyezték el a
padokat. A lányok úgy ültek - s erről némelyiknek sejtelme sem volt, mások viszont nagyon is
tudatában voltak hogy amikor erre-arra elterpeszkedve aprócska szoknyájuk egészen felcsúszott,
bárki (fiú, lány, tanár) bepillantást nyerhetett olyasmikre, amiknek egyáltalán nem lett volna szabad
iskolában feltárulniuk. A tanárok többsége megtanult mélyen a lányok kifestett műszempillái alá
nézni, hátha az élet általunk ismert formája is felcsillan ott valahol. A szétvetett lábbal ülő lányok
némelyike persze nagyon is tisztában volt vele, mit művel, s ezt a játékot sokkal érdekesebbnek
találták, mint Huckot és Jimet, Hamletról meg Opheliáról nem is beszélve. A tanáriban azzal
szórakoztunk, hogy kitaláljuk azt a tökéletes párt, akik az osztály előtt közösülve egy percnél
hosszabb ideig lekötnék a gyerekek figyelmét. Madonna és valaki az osztályból? Keanu Reeves és
Cher? Fúúj! Sosem találtuk meg a tökéletes párt, de ha most tippelnem kellene, hát, talán Britney
Spears és Ricky Martin? Britney és Madonna? Ricky és... Ricky?
A lányok immár jó néhány éve a mellüket hangsúlyozzák. Még a legszerényebb is sztreccs-felsőt
visel, a mellek kikandikálnak vagy kibuggyannak a V kivágásokból, a merészebbek egyszerű pántba
csomagolják a mellüket, amely épphogy a bimbókat takarja, nem sokkal többet. Jelenleg a lányok
körében az a divat, hogy közszemlére bocsátják mezítelen törzsüket - a széles szabad bőrfelület
közvetlenül a mell alatt kezdődik és valahol a köldök alatt ér véget, amelyben lehet piercing is. Ehhez
a mezítelenséghez gyakran viselnek Doc Martenst, nehéz, fekete, veszélyesen kinéző bakancsot vagy
cipőt, melyből az abszolút divatos az acélorrú. Az üzenet? „Figyu - nem tehetsz róla de ha hozzám
érsz, tökön rúglak.” Manapság a fiúkkal rokonszenvezem. A legendás edző, Knute Rockne egy
anekdota szerint a futball szezon idejére megtiltotta játékosainak a szexet. Azt tanácsolta nekik:
„Viseljetek kordnadrágot, és járjatok gyorsan.” Milyen kár, hogy a kord kiment a divatból!
Mindez persze a tanárokat sem hagyja hidegen. Hallottunk már szerelmi viszonyról diák és tanár
között. Ámbár kevés az ilyen szerencsétlen ügy. Olykor hallani egy-egy tanár botrányos
viselkedéséről; az egyik kollégám például az osztály előtt fel-alá járkálva azt mondta a diákjainak:
„Nézzetek meg, és találjátok ki, szexeltem-e tegnap este.” A gondot az okozta, hogy süket fülekre
talált - nem érdekelte a gyerekeket. Kész röhej volt a fickó.
Egy másik kolléga elhatározta, hogy kipakol az osztályai előtt. Felvette videóra, amint
szenvedélyes beszédet tart az első órán, majd a többi négy osztályában lejátszotta a kazettát. Azt
akarta, hogy kirúgják. Azt akarta, hogy a legfelsőbb bíróságra kerüljön az ügye. Azt akarta, hogy
legyen belőle valaki. A gyerekek a kritikus helyen egyszerűen kikapcsoltak. Csak vállat vontak, és
amikor este megkérdezték tőlük odahaza, mi történt az iskolában, újabb vállvonogatás kíséretében azt
felelték: „Semmi.” A gyerekek lazák.
 Nem ennyire drámai ugyan, de a diákok és tanáraik között létezik egy másfajta, nehezen
megfogható, nem teljesen intellektuális üzenetváltás. Ez természetes, hiszen szexuális lények
vagyunk. A probléma abban rejlik, hogy a szexről nem volna szabad beszélni az órán. A tanárok
bajba kerülhetnek, ha elismerik, hogy ilyesmi történt, hacsak nem valamilyen irodalmi mű kapcsán
került szóba a szex - a Rómeó és Júlia tökéletesen biztonságos, hiszen Shakespeare, és A skarlát betű
sem okozhat gondot, mert senki nem olvassa el -, de még ilyenkor is jobb, ha ezekről a könyvekről
rövid az órai diskurzus. Ez nagy baj, mert pontosan az osztályterem az a hely, ahol fontos, értelmes
beszélgetést lehet folytatni egy szenvedélyeket ébresztő témáról. Hol másutt tanulhatnák meg a
gyerekek ésszel eloltani a túlzott lobbanékonyság lángjait? A felnőtt társadalom állítólag azt akarja,
hogy mi (tanárok) tanítsuk meg a gyerekeket gondolkozni. Nagyfokú kétségeim vannak ezzel
kapcsolatban, mivel a felnőtt társadalom állandóan mindenféle akadályokat gördít a gondolkodás elé
(az egységesített feladatlapos vizsgáztatás kézenfekvő példa erre). Az egyik korlát már jóval az előtt
létezett, mielőtt belőlem tanár lett, és megmaradt azután is, hogy abbahagytam a tanári pályát: a szex
mint órai téma: tabu. Szerencsétlen tiltás ez, mert egyszerűbben, gyorsabban és hatékonyabban lehet
gondolkodásra oktatni a gyerekeket, ha érdekli őket, amiről gondolkodniuk kell. Márpedig a szex
mindig kenterbe veri az egyenlőszárú háromszöget.
Persze nem szabad megfeledkezni a tanárok szexualitásáról sem; akad köztük igazán szexi. Az a
csinos kis történelem-tanárnő jut eszembe, aki az osztálya előtt állva almát eszik, és issza a kávéját.
A segédtanár hozta neki. A nő mellett áll, szintén kávézik, ez a jutalma, amiért kiment az iskolából
oda, ahol finom lattét kapni. A tanárnő rápillant és kacsint, ez a másik jutalom. A tanárnő Kaliforniai
Egyetem, Santa Barbara feliratú, szürke felsőt visel, amely kiemeli szőke haját, alul feszes Levi’st és
Rebookot. Aranyos. És kihozza a helyzetből a maximumot. A cukisága, ha úgy tetszik, a szexualitása
hozzátartozik a tanítási módszeréhez. A gyerekek odafigyelnek rá, mert szeretnek ránézni, mert
flörtöl velük, ők pedig vele. Mindeközben pedig megtanulják a történelmet.
Én sem vagyok érzéketlen az ilyesmire. Rövid ideje tanítottam középiskolában, amikor
belehabarodtam egy fenékbe, melynek tulajdonosa tizenhat esztendős volt, nevezetesen Ben Jones.
Olyannyira megigézett, hogy korábban mentem be az iskolába, és „véletlenségből” azon a folyosón
lézengtem, amelyről tudtam, hogy Ben ott halad el az első órájára menet. Alig bírtam magammal,
mikor Ben a diákom lett. Kihasznált, és később adta be vagy el sem készítette a házi feladatait. Tudta,
hogy megbocsátom a hiányzásait, mert boldog leszek, ha látom őt (vagy a fenekét). Eljátszotta velem
a kis játékait - de attól még közepest kapott.
Jó pár év múlva egy különösen magas hangon rikácsoló kilencedikes fiúra rádörrentem, hogy egy
mukkot se, „amíg le nem szállnak a heréid”. A srác hallgatott, mígnem egy szép tavaszi napon
belépett az osztályba, s azt dörögte: „Jó napot, tanárnő!” Férfivá serdült. Nem bocsátottak el emiatt;
de az évek során finomítottam a módszereimen. Az utolsó középiskolai éveimben bizony
felhasználtam a szexualitásomat, jobban mondva, női mivoltomat; a gyerekek ugyanis azt hiszik,
hogy a negyven fölötti nőkre már rá se nyitja az ajtót a szex. Fúúj! A patkó nyitott részében ülve
többnyire csöndet parancsoltam, és magamra vontam a sok kilencedikes osztatlan figyelmét - a
puszta tekintetemmel. Elég volt rájuk néznem, ámde mindig akadt egy-egy haszontalan, akit nem
varázsolt el hipnotikus nézésem, és olyankor azt mondtam: „Ha nem hagyod abba a beszélgetést,
odamegyek és megcsókollak.” És ha a fiú (mindig fiú volt) nem hallgatott el, hatvan esztendőm teljes
pompájában felálltam a székemről, és elindultam felé. A szerencsétlen taknyos karját, kezét az arca
elé kapta, mintha magát az ördögöt hárítaná el, és azonnal megígérte, hogy soha többé nem beszél
órán. Ezután elegendő volt egy ajakbiggyesztés, hogy rendet teremtsek a káoszból.
Íme, egy másik trükkös fogás, amelyet nem tanítanak a tanárképzőkben: nézz a rosszalkodó
gyerekre, és némán artikulálva mondd: „Szeretlek”. Nos, ő ezt aligha veszi észre, hiszen vérlázítóan
viselkedik a körülötte lévő haverjai szórakoztatására, viszont a mellette ülők látják, amit mondok, és
böködni meg lökdösni kezdik az illetőt, miközben jobbra-balra dőlnek, úgy röhögnek rajta. Ha a
bűnös lány, elég csak annyit mondanom: „Szíveskednél elhallgattatni az osztályt?” Erre ő elüvölti
magát: „Kuss legyen, vazze!” Mindenki elhallgat, nagyon köszönöm, tanuljunk hát valamit.
 Ezek a trükkök a kicsikkel és a végzősökkel nem válnak be, és akkor sem, ha a tanár még nem
múlt el ötven. A veszély abban rejlik, hogy a felsősök így válaszolnak a csókkal való fenyegetésre:
„Éljen, csináljuk!” Elhihetik. Megtörtént. Ezt hangsúlyozom jövendő tanáraimnak. „Várjanak, amíg
letöltenek némi szolgálati időt” - teszem hozzá.
Bármennyivel bölcsebb és tapasztaltabb is az ember, néha a gyerekek ütnek először. Ha tanárként
észreveszem, hogy egy gyerek megböki a padtársát, tudom, hogy valami készül, és előreláthatólag én
leszek a célpont. Egyik reggel, mikor mindenki elhallgatott, az egyik fiú - szándékosan elfelejtettem
a nevét - azt mondta, nem is, felemelte a kezét, aminek már gyanúsnak kellett volna lennie, és egy
kígyó kedvességével azt kérdezte:
- Tanárnő, milyen volt az élet a tűz felfedezése előtt?
- Hideg, mint a lelked. - Szünet. - És sötét, mint az elméd.
A pajtásai megveregették a fiú vállát, és röhögcséltek.
- Ezt megszívtad, haver jói megszívtad.
Nagyszerű érzés győzelmet aratni tizennégy évesek fölött.
A végzősök szemináriumán végül felvetődik a magánjellegű közlések kérdése. A gyerekek
természetesen kíváncsiak az előttük tanárként megjelenő emberre, nem volna hát helyes kielégíteni a
kíváncsiságukat? A válasz: akár beszélünk önmagunkról, akár nem, tudnunk kell, miért tesszük. Ha
megválaszolok olyan kérdéseket, mint hogy „Férjnél van?”, vagy „Vannak gyerekei?”, ez vajon segíti
a tanulást? Természetesen nem. Mindazonáltal olykor-olykor órai beszélgetés keretében meg lehet
osztani magánjellegű információkat. Például látom az oldalba bökést, a „na ezt figyeld” pillantást, és
a gyerek azt kérdi tőlem: „A tanárnő drogozott már?” - Vihognak. Nos, a válasz, mint tudják, igen.
Csakhogy adódik a kérdés, tanulnak-e abból, ha elmondok nekik egy kis történetet a huszonöt
esztendeig tartó gyógyszerfüggőségemről? Talán. Ezért kockáztatok. „Igen - felelem -,
tulajdonképpen igen. Akkor kezdtem, amikor annyi idős voltam, mint ti. - Na persze hirtelen minden
szempár rám mered, a teljes figyelmük az enyém, de nem, nem lehet... - Vár a munka. Esetleg ha
gyorsan végzünk, elmesélem. Majd meglátjuk.” Hajrá. Mindent bele. Néha beszélek nekik az
amfetaminokról meg a nyugtátokról, és azokról a törvényekről, amelyek 1970-ben sújtottak le a
hozzám hasonlókra, és hogy milyen volt, amikor felébredtem azon az első reggelen, és nem volt
tablettám, nem tudtam mit lenyelni. Máskor nem mesélek. De bármiről beszélek is nekik, az agyam
hátsó fertályában mindig felbukkan a kérdés: „Hogyan használhatom ezt fel arra, hogy rávegyem
őket a tanulásra?” Nyughatatlan vagyok.
Néha viszont - s ezt is elmondom tanárjelölt diákjaimnak - az ember veszíthet is, mint például
amikor egy gyerek kerek perec kibökte: „Miért olyan unalmas ez az óra?” - Azt feleltem: „Azért,
mert te itt vagy.”
Az elsősök és a végzősök jobban értik a csíziót, és sokkal merészebbek is. íme: az ötödik óra ebéd
után következik. Egy végzős osztályt tanítok ilyenkor, amelyikben van egy szerelmespár: Brian és
Maxi. Brian csak elüti itt az idejét - a tengerészet akkor hajlandó felvenni, ha előbb kidolgozza a
felsőtestét, és rendszeresen látogatja az iskolát; mindkét feltételhez ragaszkodnak. Maxi pedig csak
Maxi. Szinte mindennap késve jöttek be az órára, az ebédidőt Brian lakásában töltötték egy gyors
numerával. Minden alkalommal egymást átkarolva léptek be a terembe, egymás mellett álló székekre
ültek le, némelykor ugyanarra a székre, és összegabalyodtak. Lábak, karok, ajkak - elképesztő.
Nekünk, többieknek tátva maradt a szánk, egyeseknek a megrökönyödéstől, másoknak a testi
vágytól. Én mindig rájuk szóltam, hogy hagyják abba, fejezzék be, és szót is fogadtak - öt percig
majd folytatták. Végül azt mondtam nekik:
- Ezt tisztességtelen a többiekkel szemben. Mégis, szerintetek hogy érezzük magunkat, amikor itt
ülünk a partnerünk nélkül? - Ezt megértették; pillanatnyi szünetet tartva együtt érzőn néztek ránk. -
Ezért, azt hiszem, nem ülhettek együtt - folytattam. - Olyanok vagytok, akár a mágnes. - Ezt is
felfogták. - Te, Brian, ott maradsz, ahol vagy, te pedig, Maxi, ülj át oda. - Tudtam, hogy Briant
képtelen volnék elmozdítani. Maxit azonban sikerült... Ő átült. Attól fogva nem értek egymáshoz.
Szemközt ültek, és a nyelvükkel társalogtak. Ki, körbe, vissza, kinyíló száj, félig zárt, összehúzott
szemek, hátravetett fej, Maxi nyaka ívbe feszült, akár egy dürrögő madáré a párzási időszakban.
Brian és Maxi megtanította nekünk, hogy a szex nem hagyja magát, utat talál.
Értik, miért hiányzik ez az egész?
Valamennyi főiskolásomnak elmesélem ezt a sztorit. Tanárnak készülnek, és érdekli őket a
valósághű iskola. Főleg azt a véleményemet osztom meg velük, amelyben nálam tekintélyesebbek is
osztoznak: hogy vitás ügyeknek van helyük az osztályteremben. Elmondom nekik, hogy miért, és azt
is, hogy nagyon óvatosnak kell lenniük, és talán várniuk kell, amíg tapasztalatot szereznek, mielőtt
megkockáztatnák, hogy elveszítik az állásukat, amiért gondolkodni tanítják a gyerekeket.
A gimnáziumi osztályaimban tartott dumanapról mesélek nekik. Mit várunk a gyerekektől, mit
csináljanak? Ezt kérdezem. Olvassanak, írjanak, figyeljenek és beszéljenek. Mindezek a gondolkodás
eszközei, de ezt nem kell terjesztenünk. Szóval péntekenként vagy keddenként, vagy amelyik napot a
gyerekek kiszemelik erre, dumanapot tartunk. Kidolgoztuk a szabályait, hogy jól működjön a
dumanap: nincs obszcenitás, nincs verekedés, nem illetjük egymást csúnya nevekkel, nem ugrálunk
fel a helyünkről. Tíz perccel az óra vége előtt leírjuk, amiről beszélgettünk. Ez utóbbi, mondanom
sem kell, az én feladatom. A vitatémákat a gyerekek dobják fel. Egészen a dumanapig betehetik a
témájukat egy cédulán a dumakosárba. Megegyeztünk, hogy nem lesz cenzúrázott téma, és minden
kimondott szó az osztály falai közt marad. A főiskolásaim ezt kockázatosnak tartják.
- Megengedi nekik, hogy bármiről beszéljenek, amiről csak akarnak? - kérdezi az egyik jövőbeli
tanár.
- Én magam bátorítom őket - felelem.
Bárcsak lenne valamilyen statisztikai adatom, hogy pontosan elmondhassam, milyen arányban
vonatkoztak a kérdések a szexre. Igen nagy, annyi biztos. Például a kilencedikben. A diák, akit
kijelöltem, hogy húzzon kérdést a kosárból, feltart egy papírdarabot, és olvassa: „Óvszerek”. Ebben a
témában mellesleg nem vagyok otthon. Eleinte én irányítok, ám ahogy múlnak az évek, a diákok
átveszik a vita vezetését. Haladás. Az „Óvszerek”-et csönd fogadja. Aztán a vakmerő Jeremy szólal
meg:
- A bátyám azt mondta, ha tizenkét gumit használsz, biztonságban vagy.
Ez megteszi a magáét.
- Hét is elég - mondja Cal.
- Hülyék vagytok, fiúk, tiszta... - így Sue, és már formálja a „seggfejek” szót, mikor a vitavezető
komor pillantása elhallgattatja.
Most vagyok bajban, középkorú félszűz létemre nehéz nem beleszólni. De hallgatok. Ez az egész
nem a felvilágosításról szól. Mégis, talán leállíthatnám Jeremyt... Következő téma:
- Pénisz.
Uramatyám!
- A lányoknak is van péniszük - jelent ki Mike.
- Dehogy! - mondja Amy.
Nem kellene közbeavatkoznom?
- De igenis van - erősködik Mike csak nagyon kicsi.
Ebből bőven elég ennyi. Áttérünk a következőre: „Tej”.
A végzős osztályomban a téma a „Mell”. A nagymellűek hallgatnak, a kismellűek úgyszintén.
Egyetlen fiú sem mukkan. Végül a közepes mellméretű Shannon szólal meg:
- Én azt utálom, amikor beszél hozzám egy tanár, és lefelé kalandozik a tekintete... én meg hiába
próbálok szemkontaktust teremteni...
- Több ilyen tanár is van? - kérdezi Brad.
- Naná - mondja Jennifer.
 - Hetedik óta - teszi hozzá Laure.
Valamennyien hallgatunk, a fiúk a nemük miatt feszengnek, én a hivatásom miatt vagyok
zavarban, a lányok mindnyájunk miatt. A következő téma: „Szarás”.
- Azt javaslom, ugorjunk - mondja Rob. Újra húz. - „Menzakaja”.
Nagyot fújunk.
Miért mondják, hogy „A szex felüti ocsmány fejét”? A szex nem ocsmány, egyszerűen csak szex.
De az ütés igaz, és előfordult, hogy nem úsztam meg sebesülés nélkül. A hetvenes évek közepén egy
fakultatív tárgyat tanítottam a gimnáziumomban: „Nők az irodalomban”. Újdonság volt ez az
iskolában, nekem is, a gyerekeknek is - harminckét „nő” és két fiú. Jó móka volt. A tanterv
kiegészítéseként - amelyben egyébként szerepelt a Jane Eyre, a Büszkeség és balítélet, továbbá Kate
Chopintől az Ébredés - megrendeltettem az iskolakönyvtárral a Ms. magazint. Egy alkalommal az
egyik „nő” az osztályból hazavitte az egyik példányt. Az anyja megtalálta nála. A lap végén
szexapróhirdetések voltak, meg közöltek benne egy novellát, amelyben szerepelt a baszás szó, nem is
egyszer. Kezében a mocskos magazinnal az anyuka beviharzott az igazgató irodájába. Az igazgató
elrendelte, hogy tüntessék el a könyvtárból az összes Ms.-t. Behívatott magához.
Thoreau azt írja valahol, hogy minden ember életében létezik egy vonal, amelyet nem lép át.
Amikor sok-sok évvel ezelőtt ezt olvastam, azt kérdeztem magamtól: vajon az én életemben is
feltűnik majd egy ilyen vonal, és ha igen, csakugyan nemet mondok-e arra, hogy átlépjek rajta? Hát
ez volt az a vonal.
Valahogy elfajultak a dolgok. Anyukák egy csoportja - mindnyájan attól a szervezettől, amely a
környék nevét (Ördög-hegy) Királyok völgyére akarta változtatni - mozgolódni kezdett. Azt
követelték, hogy a Ms. magazint a körzet mind a nyolc középiskolájának könyvtárából távolítsák el.
Külön ezért összehívták az iskolatanácsot. Elmentem a gyűlésre. Ahogy rajtam kívül vagy
négyszázan. A hallgatóság soraiból egymás után léptek a mikrofonhoz az emberek, és heves
kirohanást intéztek az ellen, hogy a gyerekeket kitegyük annak az erkölcstelenségnek, amelyet az a
szörnyű nőszemély, Glória Steinem írt. A megbeszélés végén a tanács egyhangúlag megszavazta,
hogy az iskolákat szabadítsák meg a Ms.-től. Ülés berekesztve. Kifelé tartva az iskolatanács egyik
tagja azt morogta az orra alatt: „Még a gatyánkat is leperlik rólunk.” Bizony ám.
Nos, a történelemcsoport elnökével, két szülővel és két diákkal együtt én pereltem be őket. Az
ACLU, ez a civil szabadságjogokat védő nonprofit szervezet foglalkozott az üggyel, és nyertünk. A
magazin is segített. A Ms. szerkesztőségében, amelyet gyakran felkerestem, hogy beszámoljak az
eseményekről, ujjongtak, az ACLU pedig partit adott, ahol maga Glória Steinem volt a díszvendég,
aki New Yorkból utazott ide, és nagyon kedvesen elbeszélgetett velem. Amikor hősies magatartással
„vádolt”, tagadtam a vádat, és elmagyaráztam, hogy egyetlen pillanatig sem tartottam attól, hogy
elveszíthetem az állásomat. „Olyan vagy, mint Rosa Parks” - mondta. Én és Rosa Parks!
Szerencsére sosem derült ki, hogy ugyanezen az órán a Hustler, a Playgirl, a Playboy és a
Penthouse is terítékre került, valamint a Ladies ’ Home Journal, a Good Housekeeping és a Vogue.
Arra voltunk kíváncsiak, hogyan mutatják be ezekben a magazinokban a nőket, és uram bocsá’,
milyenek azok a nők a fényképeken? Senki sem köpött be minket. A gyerekek jó fejek.
Mindezekről sokat beszélgetünk a főiskolás diákjaimmal azokban a hetekben, miután
visszatértem New Yorkból. Azon tűnődöm, vajon mit gondolnának, ha tudnák, mi járatban voltam.
Némelyeknek tetszene, másoknak nem. A főiskolának határozottan nem. Mellesleg attól, hogy
ismerik a szexuális életemet, nem lesznek jó tanárok, pedig azért vagyunk itt.
A postámban egy e-mail vár Róberttól: „ Örömmel várom, hogy veled töltsem a születésnapodat.
Gyere, aludj nálam. „
Nyomorultul éreztem magam Róbert nélkül. Kemény megpróbáltatás volt, hogy ne írjak neki;
rávettem magam, hogy lerakjam a kagylót, mielőtt megcsörren a telefon New Yorkban. Boldogtalan
voltam; egyfolytában az járt a fejemben, ahogy súrolom a fürdőszobáját, és hallom, amint az én
nevemen szólítja Sylviát: „édesem”. S most itt ez a két elegáns mondat a képernyőmön. Miért ír?
Miért hív meg? Talán magányos, és hiányzik neki egy barát. Azt biztosan tudja, hogy ha nem tesz
burkolt ígéretet a szeretkezésre, nem utazom. Nem lenne szabad odamennem, de nem érdekel; újra
szerelmes vagyok, elképzelem magamon a kezét és az ajkát; hajlandó vagyok elölről kezdeni az
egészet.
A tanszékvezetőm beleegyezik, hogy átvegye a tankörömet. A segédtanárom hajlandó megtartani
a börtönkurzusomat. Mikor a távolmaradásomat magyarázom a diákjaimnak a börtönben -
születésnapom lesz, és New Yorkba utazom megünnepelni visszamosolyognak az én ostoba
vigyorgásomra. Az óra végén kifelé tartva mindegyikük megáll, kezet ráz velem, és boldog
szülinapot kíván, érezzem jól magam, el ne felejtsek visszajönni. Steve az utolsó. Nagyon, de nagyon
komoly, pedig, mint mondta, erősen igyekszik kifejleszteni magában a humorérzéket. Megfogja a
kezemet, végtelen komolysággal a szemembe néz, és azt mondja: „Vigyázzon magára! New York
megrágja, és apró darabokban köpi ki.” Steve próféta. Csakhogy nem New Yorktól kell félnem.
 TIZENKETTŐ

Szex a könyvtárban

Szerfölött hitelképes vagyok.

SIDNEY

Róbert harmadik gyönyörű mondata így szólt: „Boldog Valentin-napot, édesem, attól a férfitól,
akinek hiányzol. „ Hogy is mehetnék? Mennyi fájdalmat bírok el, vagy mennyire van szükségem?
Milyen mértékben vezeti tévútra a józan eszemet a gerjedelmem? Mennyire szelektív az
emlékezetem? Ezt kiválasztotta: „Feküdj az oldaladra, édesem” - mondta mindig Róbert, amikor
egymás mellett feküdtünk az ágyán. Akkor végigcirógatott az ujjbegyével, követte a testem vonalát, a
fejem búbjától egészen a lábujjamig, lassan, a legfinomabb érintéssel. Lehetséges volna hát, hogy ne
menjek el?
2000. március 7-én, a születésnapomon, helyi idő szerint délután négykor szállók le a Kennedyn.
Ezúttal, immár igazi New York-i csajként, egyedül utazom taxival a házig, s megyek fel a liften
Róbert lakásához. Nyílik a liftajtó, és ott áll Róbert mosolyogva, széttárt karral. Odabent átölel,
megcsókol, s miközben érzem, hogy karja menedéke a tökéletes hely számomra, érzékelem, hogy
valami megváltozott, és bár fogalmam sincs, mi az, nem tetszik.
Aznap este a Café des Artistes-ban vacsorázunk. A kaliforniai konyha szülőhelyének, az „ínyenc
gettó”-nak is nevezett Berkeleynek lelkes lakójaként nem voltam elragadtatva a New York-i
ételektől, a hot dog, a knis és a sült gesztenye kivételével, amelyek az utcasarkokon vártak rám. Ez az
étterem azonban talán... nem, bizonyosan a legprímább hely, ahol valaha is jártam, ehhez képest a
San Franciscó-i falatozók ooolyan nouveau-k. A Café des Artistes a húszas években festett freskóiról
híres, amelyeken pucér nimfák szökellnek kecsesen pasztellszínekben és rengeteg sifonnal. Ooolyan
romantikus, annyira édes, oly szép, pontosan, amilyennek én mímelem magam, amint Róbert a
könyökömnél fogva finoman odavezet - egy bokszhoz! Intimitás a szerelmeseknek, ezek mi vagyunk.
Még nem tudom, de ez a hely biztosan híres a kiszolgálásáról: a pincérünk sokkal kifinomultabb
nálam, egyúttal segítőkész, elbűvölő és egy csöppet sem lekezelő. San Franciscóban nekem mindig
úgy tűnik, hogy az utamba kerülő pincéreket az asztalomhoz igyekezve kevésbé érdekli a kiszolgálás,
mint a szereplőválogatás, amely messze és örökre elrepíti az olyanoktól, mint én. Másrészt viszont,
valaki megmondta a pincéreknek, hogy barátságosnak kell lenniük - „Jó napot, Ken vagyok, ma én
szolgálom ki önöket...” És mert ez Amerika, ők egyenrangúak, ami azt jelenti, hogy lehurroghatnak,
ha nem úgy viselkedik az ember, ahogy egy törzsvendéghez illik; sőt akadnak, akik a tudomásomra is
hozzák, hogy ha volna igazság, ők ülnének az asztalnál, és én szolgálnék föl. A tisztesség kedvéért
azt is el kell mondanom, hogy az utóbbi években, mióta a felszolgálószakma olyan jövedelmező lett,
a pincérek jóval magasabb fokú profizmusról tesznek tanúbizonyságot. Miként New Yorkban, ebben
a salle á manger magnifique-ben14 is, ahol - esküszöm - egyetlen turista sem akadt rajtam kívül, és
mostanra már persze én is beteltem a bámészkodással.
14
- Édesem - szól Róbert nézd meg az étlapot.
- Most ne fordulj hátra - mondom de majd ha nem feltűnő, nézd meg azt a nőt a bárpult végében.
Kétségtelenül gyakran jár ide. Végtelenül karcsú asszony, szemrevaló a fekete-szürke blézerben,
hozzáillő szoknyával, ősz csíkokkal tarkított haját amúgy istenigazából fortélyosan fésült, szabályos
kontyban viseli, és egy hidegtől párás pohárból martinit kortyolgat. Már kettőt is megivott. Egy
mosoly a pultosnak, aki finoman fejet hajt (úgy bizony!), és a nő tűsarkúban, biztos léptekkel kisétál
a helyiségből. Mintha én magam lettem volna - húsz, esetleg tizenöt, uram bocsá’, tíz esztendeje,
tiszteletet parancsoló, s épp csak egy kicsit spicces. Mellesleg hány esztendős vagyok?
- Köszönöm, Róbert, csodás születésnap volt.
 Hazafelé tartva belekarolok, mire azt mondja:
- Ezt nem szeretem. Légy szíves, ne karolj belém. Ettől olyan érzésem van, mintha tulajdon
volnék. - Ha megüt, az sem okozott volna nagyobb fájdalmat. Zsebre vágom a kezem.
A lakásban, Róbert hatalmas ágyában, kilátással a Central Parkra, felé fordulok, hogy
megcsókoljam, és ezt hallom:
- Jaj, ugyan, édesem, igazán... - És meg is magyarázza: - Egyszerűen nem passzol a
szenvedélyünk. A te életedben nincs állandó partner, mint nekem Sylvia, ezért jössz hozzám
kiéhezetten. - Ezzel nem tudok vitatkozni, miként az irtózatos, szörnyű nyomással sem, amely a
hatalmába kerít. Egy dobbanással kezdődik valahol középtájon, Róbert „Jaj, ugyan...” szavaira, és
gyorsan szétterjed az egész testemben. Kába vagyok.
- Miért hívtál meg magadhoz? Miért mondtad, hogy szeretsz?
Kővé dermedve fekszem az ágyon. Mellettem Róbert azt mondja:
- Elismerem, hogy talán alkalmanként félreérthetően viselkedtem. Nagyra értékelem a
barátságodat.
- Félreérthetően!? - Amennyire csak lehet, elhúzódom tőle a Central Park felé. Most mégis mitévő
legyek?
Másnap, az álmatlanul töltött éjszaka után, Róbert gardróbszobájából felhívom Sidneyt, és
megszervezem a találkozót.
- Ma benézek a Morgan Könyvtárba - mondom neki. - Kettőkor ott leszek. Oda tudsz jönni
kettőre? - Átkozottul meleg van a gardróbban, ámbár az is meglehet, hogy a frusztrációtól izzad a
homlokom. Sidney hímez-hámoz, arról mesél valamit, hogy festik a lakását, satöbbi, satöbbi. -
Figyelj - mondom -, én kettőkor a Morganben leszek.
- Miről ismerlek meg? - kérdezi.
- Küldtem neked fényképet.
- Elvesztettem. - Olyan kesergőn mondja, akár egy kisfiú.
- Piros kötött sapka lesz rajtam. És alacsony vagyok.
- Olyan ostobán érzem magam. Kötés van az orromon. A szekrényt takarítottam, tudod,
mindenkinek van afféle „ki ne nyisd, mert rád borul az egész” szekrénye, és tényleg rám esett valami.
Csak tegnap történt, és... - Hangja rekedtes, hanglejtése New York-i módra szexis.
Sidney kötése jól jön, ugyanis mialatt New Yorkba készülődtem, hogy kellő hatással legyek
Robertre, sikerült egy pattanást varázsolnom a szemem alá, a bal oldali táskám sarkába. Idővel
bevörösödött, megduzzadt, kifakadt, és próbált ugyan begyógyulni, csakhogy piszkáltam, és most
vérzik, egy nyavalyás nyitott seb. Amikor mosolygok, lüktet. Ha csodálkozom, húzódik.
- Akkor hát kettőkor - közlöm. Mi a manó. A pasas szerepel a listámon. Találkozni fogok vele. És
nem menekül.
Róbert nem tiltakozik. Kedvesen átkarol.
- Figyelj csak - mondja fölém tornyosulva. - Nem kötelezted el magad ennek a férfinak. Bármikor
faképnél hagyhatod. - Zsebkendőjével felitatja a pattanásomból szivárgó váladékot. - Ugye tudod, hol
kell felszállnod a buszra? - Bólintok. Megpuszil. - Itt ne felejtsd a kulcsodat. - Teljesen össze vagyok
zavarodva.
Egy esős vasárnap délután New Yorkban. Hol esik, hol nem, és Róbert ernyője alatt - melyet a
nap végére elveszítek - a világ egyik legpazarabb könyvtára felé igyekszem. Szó, ami szó, végül
egyáltalán semmit nem látok a könyvtárból. Kizárólag Sidneyt látom. Mivelhogy megjelenik.
Pontban két órakor.
A Morgan Könyvtár tekintélyes épület. A keleti Harminchatodik utca és a Madison sarkán áll, egy
fél utcahossznyit foglal el New York szívében.
 Valaha Pierpont Morgan otthona volt, egy komoly emberé, akinek a kollekciója „vetekedett
Európa számos jelentős könyvtárának gyűjteményével”. Nem éppen kihívó épület: komor
homlokzata, a sötét fával burkolt belső terek sora nem tűr el a belépők részéről semmi frivolitást,
semmi könnyedséget. Ezen a bizonyos New York-i vasárnapon a Morgan Könyvtár azt mondja: „Ülj
egyenesen, csak akkor szólj, ha kérdeznek, és mindenekelőtt vigyázz a kezedre!” Nagymamám
otthonosan érezné magát a Morganben.
Sidney a könyvtár kávézójába irányított, hogy ott találkozzunk. Odamegyek. Korán érkezem.
Őgyelgek. Ha letartóztatnak, fogdába visznek, ki fogja letenni értem az óvadékot? Róbert? Talán
igen, talán nem. Kiszáradt a szám. Már megint. Arra gondolok, hogy milyen keveset tudok erről az
emberről, ámbár ez nyilvános hely, rengetegen vannak itt, nem fog meggyilkolni. Szörnyű melegem
van ebben a kabátban, amelyet egyáltalán nincs szándékomban levenni, mert a statikus
elektromosság ebben a városban rám tapasztja a szvetteremet, a rendszerint nagy, bő
gyapjúpulóveremet, amely olyan jó szolgálatot tett, amikor Walterral találkoztam. Miért akarok olyan
elszántan megismerkedni ezzel a pasassal? Otthon maradhattam volna Roberttel, bár ez pillanatnyilag
egyikünk számára sem túlzottan csábító. „Szerfölött hitelképes vagyok” - írta magáról első levelében
Sidney. Még sosem találkoztam férfival, aki az lett volna. Se férfival, se nővel. Gazdag? Meglehet.
És egyszerűen kimondja, ahelyett hogy a „jó körülmények között élek” kifejezéssel élne - a legtöbb
férfi ez állítja magáról a levelében. Nagyon kíváncsi vagyok.
Meglátom. Feléje indulok, piros sapkám úgy vörösük, akár a pattanásom. Sidney később
egyáltalán nem utal a pattanásomra, hanem így emlékszik: „az a vicces piros sapka, amit viseltél”. A
kötése pici, olyan diszkrét, amennyire egy sebtapasz egy orrnyergen lehet. Tökéletlenségünkben
remek pár vagyunk. Eljátszom a magabiztos nőt. Bemutatkozáskor kezet nyújtok, a balommal
leveszem a sapkámat, s a New York Citytől feltöltődött hajam szanaszét áll, úgy festek, akár egy
felfordított seprű. Amennyire tudom, lesimítom. Sidney mosolyog, azt kérdi: „Mehetünk?” - és
derékból kissé meghajolva egyik karját a kávéház felé lendíti. Máris szerelmes vagyok. Nem, nem
igazán, de istenkém, Sidney annyira New York-i. Mellényt visel.
A haja sötét, borzas és őszes, rengeteg kandikál ki belőle széles karimájú kalapja alól, amelyet
levesz, ahogy felé tartok. Bátortalanul mosolyog, meggyőződésem, hogy nincs ennél szexisebb száj
egész Észak-Amerikában. Szemüvege alighanem bifokális - kétségtelenül az, hiszen Sidney
hatvannyolc esztendős, de nincs vonal a lencséjén, mint az enyémen -, s mögötte a szeme sötét.
Szürke. Nem ismertem eddig szürke szemű embert. És hol vannak a ráncai? Bármilyen erősen nézem
is, a bőre olyan sima, akár egy kisbabáé. Feltűnően vonzó férfi. Mégis az öltözéke az, ami feltüzel.
Egész életemben imádtam a férfiruhákat. Apám úgyszintén, és rengeteget költött ruházkodásra.
Pontosan úgy nézett ki, mint Scott Fitzgerald, csak magasabb kiadásban. Sportos alkata volt,
akárcsak anyámnak, szépen, elegánsan mozgott. Nem hasonlított középmagas, rokonszenvesen
gyűrött apjához, nem tűnt amolyan kisvárosi orvosnak. Nem ám, apám a Sulka nyakkendőivel,
halszálkacsíkos sötét öltönyeiben, tükörfényes cipőivel a férfidivat csúcspontja, zenitje volt. Imádtam
ránézni. Ahogy mindenki más.
Amikor negyven évvel ezelőtt San Franciscóba költöztem, eljött az Amerikai Sebészorvosok
Konferenciájára. A Clift Hotel báljában találkoztunk; akkor már felhagytam a titkárnői munkával
(apám jónak tartotta azt a szakmát). Ott, abban a vörösfenyő borítású, pazar szőnyegekkel díszített
helyiségben orvosok álldogáltak a bárpultnál, elegánsan férfias pompájukban, vagy az asztaloknál
ülve időnként keresztbe vetették drága kelmébe bújtatott lábukat. Legszívesebben végigsimítottam
volna a hajtókáikat, a zakóik puha hátát és vállát. De sose merészeltem, ahogy apámat se mertem
volna megérinteni. Most és itt, a Morgan Könyvtárban, New Yorkban, újra találkoztam egy
végtelenül finom ruhát viselő férfival. Végül talán csak eljutok oda, hogy megtapogathatok néhány
finom férfiruhát.
Sidney tartja a székemet, várja, hogy leüljek, és ekkor kibújik belőlem a rosszlány. Leveszem a
kabátomat. Lassan. Közben nyújtózom egy kicsit, és érzem, ahogy a szvetterem a mellemre simul.
Szemérmetlen némber vagyok. A kabátomat leejtem a földre. Nem szándékosan.
- Majd én - lép oda derűsen, de egyébként közönyösen Sidney.
Az asztal túloldalán ülve figyelem, igazából nem is őt, hanem a ruháját: könnyű, kék pamutingét,
a nyakkendője sötétzöld gyapjúszövetét, aranybarna mellényét s a zakója barna és fekete kockáit. Ez
bizony nem Brooks Brothers, hanem saját válogatás. A divatos zsargonnal élve, mégis „összeáll”.
Olyan jól néz ki, hogy zabálnivaló.
Sidney kávét rendel, és eszembe jut, hogy a bemutatkozáskor, amikor szerfölött hitelképesnek
titulálta magát, azt is megírta, hogy nem iszik. Én bort rendelek. Amikor kihozzák, felemelem a
poharamat, és vidáman - igen, majdnem biztos, hogy vidáman -, azt mondom:
- A találkozásokra.
A jobb fülét felém fordítva hajol előre, ez a romló hallás biztos jele. Kávéscsészéjével koccint, és
azt mondja:
- Gyönyörű a melled. - Walter szelleme. Nahát, talán mégis igaz.
- Csshhh - csitítom, a közeli asztalokra pillantok. Mindegyiknél ülnek, végtére is esős vasárnap
délután van New Yorkban. A terem túlsó végén ott a nagymamám, sokatmondóan engem néz,
miközben rosszallóan anyám felé rázza az ujját, aki hűvös biccentéssel üdvözli a sógornőmet, ő
visszabiccent az életemben szerepet játszó nők közé odacsapott székéről. Nekik több eszük van;
figyelik, ahogy rosszul viselkedem.
- Húzd közelebb a székedet - kéri Sidney.
Közelebb húzom.
Tenyerébe fogja és maga felé húzza mindkét kezemet. Simogatni kezdi, egészen a csuklómig
cirógatja. Megszédülök e váratlan melegségtől.
- Szeretném, ha tudnád, hogy csodálatosnak gondolom, amit csinálsz - mondja. - Hangja szexisen
érdes, beszédmódjából kicseng Manhattan előkelő világa és a Columbia.
- Tessék? - Már megint az a pattogó visszavágásom.
- Az apróhirdetés, az, hogy férfiakkal találkozol. - Aztán hirtelen így folytatja: - Kedves az arcod.
Megnyerőnek tűnsz.
- Az is vagyok.
- Engedd a melledet az asztalra.
Megteszem.
- Ó, milyen nagyok a melleid - mondja olyan simogatni valók. - És megfogja a mellemet!
Ez botrányos! Felegyenesedem, s mire a mellem ismét a saját térfelemre kerül, megtalálom a
hangomat.
- Nyilvános helyen vagyunk, Sidney. - Nem nézek se jobbra, se balra, félek attól, amit látnék.
Mindazonáltal hallok. Ketten nagyon gyorsan beszélnek, minden kétséget kizáróan norvégok, majd
skandináv kuncogás következik.
- Ez New York, ránk se bagóznak - mondja Sidney.
- Ez New York, turistákkal - vágok vissza. - Mindenki odafigyel.
Újra megfogja a kezem.
- Mesélj, milyen Ohióban felnőni!
Jól van, mesélek. Elmondom neki azt a történetet, amikor végzős főiskolásként pincérkedtem egy
New Hampshire-i üdülőhelyen, s az egyik vendég, miután végigmustrált, azt mondta: „Szóval így
néznek ki a középnyugatiak.”
Sidney nevet, elkomolyodik, majd így szól:
- Én nem látok az arcodon ítélkezést, annyira kedves vagy, olyan elfogadó.
 Mi a fene folyik itt? Valóban annyira különböznék azoktól a nőktől, akikkel eddig volt dolga?
Aztán eszembe jut, amit a telefonbeszélgetésünkkor a New York-i nők sebeket okozó csomagjairól
mondott, és már tudom, hogy ezzel az elegáns férfival többször is csúnyán elbántak. Nekem tetszik,
akár hitelképes, akár nem.
- Mesélj a munkádról - kérem. - Mikor mész nyugdíjba?
A szomszéd asztalnál franciák váltották fel a norvégokat. Megnyugszom. A franciák számára nem
szokatlan a botrányos viselkedés.
Sidney két kezébe fogja a kávéscsészét. Ez is jó, mert a csuklócirógatástól, főként a belső felén,
igencsak felhevültem. Úgy tűnik, a pattanásom nem vette el az étvágyát.
- Egy-két év múlva visszavonulok. Feltehetően nem lesz más választásom. - Tudja, hogy én évek
óta nyugdíjas vagyok, és azt kérdi: - Mit csinálnak az emberek, miután nyugdíjba mennek?
Fogalmam sincs róla.
- Utaznak - felelem. - Világot látnak. Te is megteheted.
- Nem vagyok oda a repülésért.
- Félsz a repüléstől?
- Nem, csak idegesít. - Aztán meglehetősen unszoló hangnemben azt mondja: - New Yorkba kell
jönnöd, ide kell költöznöd. Csússz közelebb!
Közelebb húzódom, a mellem dettó, az ő keze úgyszintén, és nagyon, nagyon jó érzés.
- Hagyd abba - könyörgök. - Beszélgessünk egy kicsit. - Olvadozom, mindjárt csak egy tócsa lesz
belőlem. A franciákat biztosan nem zavarja ez a nyilvános enyelgés, de talán mégis. Netán gall
vihogást hallok? Törődöm is vele!
- Ahogy akarod. - Végigsimít a mellemen, és visszatér a csuklóm cirógatásához. Mindjárt
elájulok. Borzasztó meleg van itt, és fülledt a levegő. Sidney teljesen normális, semleges hangon azt
kérdi: - Mondd csak, hogy állnak a dolgok azzal a pasassal, akinél laksz, azzal a Roberttel?
Tudom, ha sírok, a könnyek belecsurognak a kifakadt pattanásomba, és fájni fog, vagy ami még
rosszabb, újra vérezni kezd.
- Hát, vannak gondjaim - felelem, s közben kötelet sodrok a szalvétámból.
- Személyes jellegű gondok? - Nem felelek, félek, hogy elbőgöm magam. Ám Sidney nem hagyja
magát. - Úgy érzed, hogy a problémának hozzád van köze, vagy...
- Lélektani - mondom, de semmiben sem vagyok biztos.
- Akkor meg miért sírsz? Add ide a kezed!
- Tudod, Sidney, egy bizonyos fokú kielégítetlenség hozott ehhez az asztalhoz.
- Engem is. Gyere, Jane, megmutatok neked egy titkos bejáratot, a Morgan család használta. És
aztán meg foglak csókolni.
Szófogadóan követem. Sidney megkerüli az ajándékboltot, s egy hátsó ajtón át betessékel egy kis
üvegezett előtérbe, amely az utcára néz. Kora este van, eső dobol a járdán. Sidney hátulról átkarol, és
ringatja a mellemet.
- Hogy tetszik New York?
Az utca túloldalán álló hatalmas lakóházra pillantok, amelynek nagyon sok ablaka tekint le ránk.
- Nézz oda fel, Sidney...
- Le merem fogadni, hogy abból az épületből senki sem figyel bennünket. - Megfogja és a slicce
felé húzza a kezemet. - Te nézd meg, mi történt. Érezd, hogy mit tettél velem.
Miért is ne? Utóvégre nő vagyok. Én, csakis én inspiráltam ezt az igazán lenyűgöző erekciót, és
igenis büszke vagyok rá.
- Érintsd meg - kéri Sidney. - Csak egy kicsit, hogy emlékezhessek a kezed érintésére.
 A zakója érdes szövetét érzem, a puha inganyagot, és alatta azt a részét, amelyet én keltettem
életre. Jó érzés, mint minden más vele. Elveszem onnan a kezem. Az a tömérdek szemközti ablak, a
redőnyök, a függönyök, a sötétítők mögül kandikáló emberek. Nagymamám kijött a kávéházból, és
odakint járkál valahol.
- Mondd el, mit fogsz csinálni - unszol a cipzárjával vesződve. És tudják mit? Annyira
megkönnyebbülök, olyan átkozottul boldog vagyok, amiért kíván valaki, hogy az sem érdekel, ha az
egész város, ha egész New York meghallja, amit mondani és tenni fogok. Pucér péniszére teszem a
kezem, úgy lüktet, ahogy az olvasmányaim szerint egy tüzes fasznak lüktetnie kell.
- A csúcsánál kezdem, megszívom, épp csak egy picit - mondom -, aztán végignyalom, és
gyöngéden birizgálom a nyelvemmel.
- Igen! - Biztos, hogy a fél város hall minket.
Nem ajz fel az érékei ója, bármennyire méretes.
Az viszont igen, hogy őt képes voltam felajzani. Folytatom:
- És tudod, mit csinálok azután?
- Mit? - nyögi.
- Nagyra tátom a számat, és bekapom az egészet. Meg tudom ám csinálni.
- Tényleg?
- De most mennem kell. - Elveszem a kezem. Igazi szajha lennék, ha folytatnám. De
Sidney nem is engedné. Később rájövök, hogy túl kedves, túlságosan szeretetteljes ahhoz, hogy
bármi mássá tegyen, mint ami valóban vagyok, a legkedvesebb formámban. Most azonban - most,
amikor messze van Róbert, aki azt mondta, szeret, aztán mégsem, de azért nagyra értékeli a
barátságomat, és közölte: „Talán csak egyszerűen összebújhatnánk”, végül még azt sem akarta -,
most tehát itt ez a Sidney nevű idegen, aki kívánatosnak tart, aki szinte le sem tudja venni rólam a
kezét, aki nem törődik a pattanásommal, az óriási, átizzadt szvetteremmel. Róbert esetében csakis
arról lehetett szó, hogy a puszta látványomat nem bírta elviselni. Sidney jól viselte a látványomat.
- Látod azt a rolettát? - kérdezi, és a szomszédos háztömb egyik épületére mutat. - Ott lakom. -
Magához húz.
- Menjünk - mondom -, hazakísérlek.
Egyik kezében az ernyőt tartja fölénk, a másik a tarkómon pihen.
- Nem fekszel le velem, igaz?
Nem, nem fogok lefeküdni vele. Nem is tudom biztosan, miért. Talán Róbert miatt, aki
megnehezítette az életemet. Talán a mohósága miatt, mely annyira sürgető és unszoló.
- Nem - felelem. - Most nem.
Csak képzelődöm, vagy valóban egy csöppet megkönnyebbültnek látszik?
- Hát... valószínűleg megőrjítenénk egymást - mondja. Szétnyitja a kabátomat, a derekam köré
csúsztatja a kezét, és magához von. - De ha New Yorkban laknál, le nem szállnék rólad. - Megállunk
az épület előtt, amelyben lakik. - Ez az.
Benézek a hideg, csontszínű előcsarnokba, a portáspulton odaillő virágdísz, a falon egyetlen
festmény, nem kicsi, de is nem túlzottan nagy. Szemlátomást olyan hely, ahol egy szerfölött
hitelképes férfiú lakhat.
Csöndben áll a járdán, felnéz a ház üres ablakaira.
- Festik a lakásomat - mondja. - Máskülönben...
Itt valami nem stimmel. Ha ennyire tűzbe jött a hosszú délután alatt, miért hagyná, hogy egy kis
festék meghiúsítsa a következő stációt? Valamit eltitkol ez a szerfölött bámulatos férfi. Úgy sejtem,
együtt lakik valakivel. Bármi legyen is az ok, nem fog behívni, és ha mégis megtenné, akkor se
mennék. Túl sok ez így, túl gyors, túl titokzatos, talán túlságosan hitelképes.
- Hívnál nekem egy taxit?
 Mikor a kocsi a járdaszegélyhez ér, Sidney felé fordulok, két kezembe fogom az arcát, és
megcsókolom azt a gyönyörű szájat.
- Újra eljössz New Yorkba? - kérdezi.
- Igen. És akkor lefekszem veled.
- Legközelebb.
- Igen.
Legközelebb lefekszem vele.
Női önérzetem helyreáll. Visszamegyek Róbert lakásába, ahol látom, amint egyre inkább kiszeret
belőlem. Életem egyik legfájdalmasabb élménye ez. Róbert ezúttal diszpepsziás; a háta és a lába nem
fáj annyira, ellenben a rossz emésztése kínozza. A Viagrától meg különösen émelyeg a gyomra, és
amióta a libidója elillant, semmi értelme bevennie a tablettát. „Ahogy öregszik az ember, állandóan
más dilemmák merülnek fel” - mondja. Nem értek egyet vele. Meg is akarom mondani neki: „Róbert,
te nem foglalkozol mással, csak az öregedéssel, a szerinted állandóan változó dilemmák
megválaszolásával” - de mégsem teszem, hiszen még egy teljes hetem van hátra ebből a barátságból.
Egyetlen dilemma azért mégiscsak van, és az sosem változik: Mihez kezdjek az életerővel?
Megtalálom a helyét? Letagadjam? Elfojtsam? Ne vegyek róla tudomást? „Ó, Róbert - ezt akarom
mondani neki -, én vagyok az életerő, és neked még csak fogalmad sincs erről. Bolond vagy, ha
elengedsz.”
New York csodálatos hely a sírásra. Bőgök a folyó menti parkban, a ház mögött, az egész
városban, és senki sem figyel oda. Köszönetét kell mondanom Robertnek, aki nem látott sírni, erre
vigyáztam. New York nem csekély ajándék. Keservesen törnek elő a szívfájdalom okozta könnyek.
Sosem apadnak el.
De eldöntöttem valamit. Úgy határoztam, azt teszem, amihez egész életemben értettem: barát
leszek. Ehhez igazán értek. Ezt írtam a naplómba: „Robertben otthonra talált minden
hasznavehetőségem, amelyet csoportoknak, magánembereknek, ügyeknek adtam »bérbe«.” Irány a
fedélzet, Jane! Ne muzsikálj el egy ingyen kéglit New Yorkban!
Istennek hála a kosárlabdadöntőkért! A sport az én barátságszövőm. A szüleimtől tanultam ezt.
Apámmal élete vége felé felfedeztük a beszélgetés egy új módját. Az egyetemi kosárlabda-
bajnokságról és a profi futballról diskuráltunk. A húgom a golfot meg a teniszt vállalta magára -
mindkettőt űzte -, így apám sokat társalgott velünk a halála előtti években. Persze nem mi voltunk
húgommal a kiválasztottak. Apám sokkal szívesebben beszélgetett a fivéreimmel, ám ők előtte
távoztak az élők sorából, miként anyám is, aki a sportok királynője volt a pályán és azon kívül. Apám
harmadik felesége serényen közreműködött házak vásárlásában és belső felújításában, ez a hobbi
zavarba hozta és anyagi csődbe vitte apámat. A húgom és én tehát a többiek távolmaradásával csak
nyertünk: jó nevelést kaptunk, azaz mindenről tudtunk beszélni és véleményt alkotni, ami sporttal
kapcsolatos volt, és ami a legfontosabb: apánk életének ebben az időszakában még életben voltunk.
Elvált férjem a kapcsolatunk elején óriási szívességet tett nekem, amikor megismertetett a
férfifenék szépségének élvezetével. Tóm régi és lelkes focirajongó volt. 1963-ban a San Francisco
49-esek a Kezar Stadionban játszottak. Kicsi stadion volt ez, mintegy harmincezer ülőhellyel. Nem
keltek el a meccsekre a jegyek, még nem tartott ott a világ, hogy csak az egész éves bérlet
megvásárlásának örökölhető joga tízezer dollárba kerüljön. Akkoriban a célterület nyitott volt,
közvetlenül a kezdőrúgás előtt és után még lehetett jegyeket kapni, és nem kerültek sokba. Gyakran
jártunk ki Tómmal
Az alapokkal tisztában voltam: a mezőnygól, a szerelés, a blokkolás A szórakoztatóbb részét
azonban nem ismertem a játéknak. A legérdekesebb a játékosok felépítése volt, ami attól függött,
hogy milyen pozícióban játszottak. Ezt Tómtól tanultam meg.
- Figyeld meg a húszas számokat viselő játékosokat - mondta, és a kezembe adta a távcsövét. - Ők
a futók. A seggüket nézd.
 Néztem.
- Most olyanokat keress, akiknek nyolcassal kezdődik a szám a mezén. Ok a szélső elfogok. Nézd
a hátsójukat? Mit látsz?
Acélzsömléket láttam, akár az ágyúgolyók a futókon: az elfogóknak hosszú lábuk volt, hosszú
izmuk, és viszonylag kicsi fenekük. Mindnyájan gyönyörűek voltak. Még soha, de soha nem néztem
meg egy férfitestet, sem ruhában, sem pedig anélkül. Mindig elfordultam Jacktől és Tómtól is, mert
úgy gondoltam, tiszteletben kell tartanom a magánszférájukat. Igazából rémült is voltam. Leoltott
lámpánál akartam szeretkezni, behúzott függönyök mögött. S ha alkalmanként nappal szeretkeztünk,
és a nap besütött az ablakon, hát csukott szemmel csináltam. Hy módon ők sem láthattak engem,
aminek örültem, mert annyira rondának tudtam a testem - no nem mintha valaha is megnéztem volna.
Egyszer, még nagyon fiatal koromban, elmentem apám öltözőjének nyitott ajtaja előtt, és ő
mezítelenül állt odabent. Gyorsan eltakarta magát. Nekem úgy tűnt, hogy nem csupán meglepődött,
hanem zavarba jött, sőt szégyenkezett. így aztán én is magammal hoztam ezt a szemérmességet - azt,
hogy nem ismerem a testemet. De hurrá! Itt, a Kezarban a férfi, akihez majd feleségül megyek,
nemcsak hogy engedélyt ad olyan mezbe bújtatott férfitestek megbámulására, amely mindent kiemel,
de még egy látcsövet is ad hozzá. Mindmáig érdekel a futball.
A kosárlabdával nőttem fel. Anyám játszott is - egy sztárcsapat irányítója volt, mi más lett volna
-, és Ohióban, egy kisvárosban, oly közel Indiana állam határához, a középiskolás kosárlabda volt a
király. Michiganben az összes focimeccsre kimentem, a lehető legtöbb kosárlabdameccsre, hokira,
satöbbi. És most, itt New Yorkban, kifizetődött a hobbim. Nagy pillanat.
Néha elmentünk Robettel moziba meg vacsorázni, de főleg a kosármeccseket néztük. Miután a
michigani csapat kiesett a versenyből, Róbert a Duke-nak drukkol. (A következő évben már egyedül
nézem a Duke győzelmét.) Amúgy általánosságban eleget tudok a Duke múltjáról ahhoz, hogy
színvonalas társaság legyek, úgyhogy velem és némi skót whiskyvel, amelyet Róbert dél óta
kortyolgat, óriási lesz ez a torna.
A legfontosabb baráti érzékem az, hogy tudom, mikor kell befogni a számat. Hosszú életem alatt
megtanultam, hogy férfiak társaságában mikor hallgassak (az idő java részében), mikor tegyek
megjegyzést („Most kéne cserélnie!”), és mikor ugráljak fel (nem gyakran). A férfiak azt képzelik, a
nők semmit nem értenek a sporthoz, nem is méltányolják, ezért az égvilágon semmi keresnivalójuk a
sport meg a sport iránt érdeklődő férfiak körül a sportesemények alatt. Ez éppannyira igaz a
huszonegyedik században, mint az ötvenes években volt, nem számít, hány női sportújságíró harcolta
végig és nyerte meg az öltözői csatákat. Az ember azt gondolná, hogy férfiak és nők nyugodtan
osztozhatnának a sportszenvedélyükön, és kívülről még olybá is tűnhet, mintha ez így volna. Fiúk és
lányok, férfiak és nők együtt ülnek a kanapén meg a stadionban. „Mit gondolsz, Williams az
egyetemen marad, vagy átigazol az NBA-be?” Nos, ezt a kérdést bármelyik nem képviselője
fölteheti, és a másik továbbgondolhatja. Ámde amikor technikai kérdések merülnek fel - ember
ember ellen a célterületen, a dobás sebessége, meg effélék -, a fiúk a fiúkhoz, a férfiak a férfiakhoz
fordulnak. A hölgyek meg türtőztessék magukat. Nem kell mellre szívni. És mégsem fogom soha
elfelejteni, amikor 1963-ban Tómmal a Kezar Stadionban, a célterület mögött álltunk (ez a legjobb
hely, mert jól megfigyelhetjük, ahogy kibontakozik a játék), mennyire bosszantott, hogy irányít a San
Francisco hátvédje, John Brodie.
(Akkoriban nem az edzők parancsoltak, kivéve a clevelandi Paul Brownt; akkor még a hátvédek
irányították a játékot.) „Miért kér passzolást a második vonalon?” - Dühösen dobbantottam, és
szitkozódtam is. Tovább kritizáltam Brodie-t, aki nyilvánvalóan semmit sem hallott abból, amit
mondtam, mert a 49-esek változatlanul vesztésre álltak. Végül, valamikor a negyedik negyedben, az
előttünk lévő sorban egy férfi megfordult, és hátraszólt Tómnak: „Öregem, bárcsak az én nejem
értene ennyit a focihoz!” Bók volt. A sírig elkísér.
Csakhogy most New Yorkban vagyunk, 2000-et írunk, és átkozottul igyekszem lezser lenni, ami
nem könnyű feladat, mivel a meccsek között - egy kis skót whisky hatására, mely hozzájárul a
könnyedséghez - Róbert felidézi a nemi életét. Stacy, a professzor - „Istenemre, komolyan
szerettem!” Judith, a „duci, de elragadó”. Ruthie, aki a férjével párt cserélt Roberttel meg az első
feleségével egy strandon, a Riviérán. Aztán ott volt Sharon, a második feleség, az egykori
orvostanhallgató, akit még mindig szeret: „Minden reggel szeretkeztünk, és gyakran éjszaka is.”
Hogy egyeseknek mekkora szerencséjük van!
Javaslom neki, hogy írja meg az emlékiratait, még címötletet is mondok: „Közbenső asszonyok”.
A két fix pont az első és a második felesége, a többi nő pedig egy időre kitölti az űrt, ahogy én is,
ámbár nekem voltaképp nincs itt helyem.
Róbert nem veszi észre, mennyire bántok a történetei, nem is érdekli, bár persze az sem kizárt,
hogy pontosan tudja, és éppen igyekszik kibokszolni az életéből. Törődik a jelenlétemmel vagy sem,
remekül eldagonyázik múltjában, a nők mezőnyében, akik vágytól vezérelve, parancsra szétnyitották
lábukat a kérésére. Neki pedig érékei ója lett, és megdugta mindet. Ó, ifjúság, ó, vad idők!
Ámde felnőtt vagyok, és van önérzetem. Nem kell a díványán ülnöm és végighallgatnom mindezt.
Megtehetem... megtehetem, hogy... a legcsekélyebb méltóságérzetem sincs. Bárki voltam is, eltűnt;
bármilyen erős jellemem, humorérzékem, önbecsülésem volt is, most szottyadt zűrzavar, amely
beszennyezi a Róbert ágyának lábához gyömöszölődött ágyneműt.
- Róbert, meglátogathatlak máskor is? - Szinte könyörgök.
- Majd meglátjuk.
- Júniusban?
- Még azt sem tudom, itt leszek-e júniusban.
- Értesítesz róla? Azt akarod, hogy olyankor jöjjek, amikor itt vagy?
Haragra lobban.
- Forgatókönyvet írsz nekem! Olyan dolgokat akarsz a számba adni, amelyeket nem akarok
kimondani! írnom kell! Nem tudok dolgozni, ha itt vagy!
Elnémulok, bár magamban sikoltok.
A hét végén összecsomagolom, ami az életerőmből megmaradt, és hazautazom. A repülőgépen
megfájdul a gyomrom az elfojtott zokogástól. Könnyek csorognak végig az arcomon. Mégis mit
gondolhat a többi utas? Azt gondolják, temetésen voltam. Azt gondolják, egy szerettem halálát
siratom. Igazuk is van.
Otthon várnak a főiskolásaim. Várnak a diákjaim a San Quentinben. És vár a kórusomban Johann
Sebastian Bach meg a h-moll mise. Valahol Iowa fölött megtorlóm a szemem, és a pilótát hallgatom,
aki elmondja, hogy Kaliforniában szép az idő, és három óra múlva fogunk megérkezni.
Amint hazaérek, e-mailezek Robertnek: „A lelki egyensúlyom visszaszerzése érdekében nem fogok
sem telefonálni, sem írni neked. Kérlek, ne hívj, és ne is írj. „
Az idő és a távolság a legjobb gyógyír. No meg a jó szó.
 TIZENHÁROM

Visszafelé

Leégett a házam,
De nem számít, immár Lehullottak a virágszirmok.
TACSIBANA HOKUSI (KB. 1665-1718)

Ha apám élne, a mostani életemet pontosan ugyanazzal az értetlenséggel szemlélné, mint régen,
amikor középiskolás majd felnőttkorba léptem. Saját állítása szerint soha nem értette meg a tanításról
írt, lapokban leközölt cikkeimet. Soha nem értette meg, miért költöztem el az unokájával kétezer-
ötszáz mérföldre az otthonától. El sem tudta képzelni, milyen nehéz egyedülálló szülőnek lenni -
anyagi értelemben és egyéb tekintetben is. Sosem tett fel kérdéseket. Arra nem sikerült rájönnöm,
hogy azért-e, mert nem akarta tudni a válaszokat, vagy inkább azért, mert fogalma sem volt, hogyan
kérdezzen. Ami anyámat illeti: ha még beszélne velem - természetesen miután vetett egy pillantást az
unokájára -, minden bizonnyal motyogna valamit a bánatról, meg arról, hogy már amúgy is épp elég
van belőle a világban, semmi szükség rá, hogy a lánya tovább szaporítsa a bajt. A gyerekneveléstől, a
tanítástól, a szégyentől, no meg a kudarctól való félelemtől veszi el az időt, ha - mint mondani
szokták - élni kezdek. Vajon mit szólnának a szüleim az apróhirdetéshez, melyet a Review-bm adtam
fel? Tippeljenek! Talált.
- Még sosem láttam ekkora tömeget - mondta Reuben Short, a temetkezési vállalkozó. -
Mindenfelől érkeztek, jól sejtem?
Anyám 1965 áprilisában halt meg. A nagyszüleim szomszédságában állt a ravatalozó, épp
átellenben azzal a házzal, ahol a gyermekkoromat töltöttem. A pincéjében Mr. Short fia mindenféle
prémes állatot tartott ketrecben és kikötve, melyiket hogy. „Nem tudom, miért csinálja - mondta
annak idején Mrs. Short úgy látszik, Jimmy szereti az élőlényeket.”
A gyászolók sora az ajtón túl, a járdán folytatódott. Az egész város ott volt, és mások is eljöttek
leróni kegyeletüket az asszony emléke előtt, akit olyan hosszú ideig csodáltak. Szédelegve álltam a
helyemen, olyanokkal fogtam kezet, akik végignézték, ahogy felnövök, akiknek apám segítette
világra a gyerekeit, akiknek ő vette ki a vesekövét, ő gyógyította meg a sérvét, ő operálta ki a
manduláját, vagy gipszelte be a törött csontjait. És igen, jöttek más városokból, meg az összes
farmról is, ahol apám valaha megfordult. Rhonda, a városi fodrász következett a sorban.
- Láttad, hogyan fésültem a haját? - kérdezte. - Azt hiszem, igazán jó lett.
Mivel féltem, ha kinyitom a számat, sikítani kezdek, inkább csak bólintottam. Anyám nem
messze tőlünk feküdt a nyitott koporsóban. Mindennél jobban utálta, ha bámulják. És most mindenki
őt nézte. Egy csokor ibolyát tűztem a kosztümkabátjára, azon a titkos helyen szedtem, amelyet ő
mutatott meg nekünk minden tavasszal, s az idén szerencsére a szokásosnál előbb borult virágba.
Nagymamám nem volt elégedett.
- Biztosan jobban is csinálhatnánk - mondta.
Nem, gondoltam, nem csinálhatnánk jobban.
A családi sorban a fivéreim rezzenéstelen, krétafehér arccal mosolyogtak a vendégekre. A húgom
úgy nézett ki, ahogy érezte magát; kimerült volt, és rettenetesen szomorú. Cara nénikénk állt
mellette, az egyik oldalon őt támogatta, a másikon pedig engem.
- Istenem, Fergusonék is itt vannak. Egészen Fort Wayne-ből jöttek el idáig - mondta a húgom.
Megvonaglott a szája, a könnyeivel küszködött, s nekem is remegett az ajkam.
Nagynéném, a gyakorlott temetésre járó még jobban megszorította a karunkat.
- Ne merészeljetek sírni! - mondta.
 Eljött Harriet is, aki a legjobb barátnőm volt a gimnáziumban, Cleveland-ből utazott ide a
temetésre. Megragadta a kezemet, és azt mondta:
- Jessica Mitfordnak igaza volt.
Elmosolyodtam. Végre valaki más is észrevette, mennyire ízléstelen ez az egész. „A
kisvárosokban mindig nyitott koporsóban ravataloznak - mondta a nagybátyám, amikor később
méltatlankodtam. - Egy zárt koporsó túl sok szóbeszédre adhat okot.” Harriet minden bizonnyal
felhúzta volna az orrát erre a magyarázatra, de én többé-kevésbé megértettem. Ámbár nem örültem,
hogy anyám egy olyan hagyomány középpontjába került, amely nem szól másról, mint a
pletykálkodásról.
Apámhoz fordultam, a karjára tettem a kezem, és azt mondtam:
- Az ott nem anya. Annak őhozzá semmi köze.
Apám egy szót sem szólt. Ő is tudta.
Jobb kezdetet is el tudok képzelni egy házasságnak annál, mint hogy valaki az anyja háztartását
vezesse. De ez volt az utolsó lehetőségem arra, hogy megnyerjem magamnak apámat. Annyit kellett
csak tennem, hogy a saját anyámmá változom. Olyan esély volt ez, amelyet nem mulaszthattam el.
Akkor, harminckét évesen Oidipusz már nem volt több számomra, csak egy görög sorstragédia
főszereplője. Természetesen hallottam az Ödipusz-komplexusról, és gyakran felismerni véltem
másoknál: ezzel magyaráztam Sara örökös csatározását az anyjával, meg Dick küzdelmeit az apjával.
Engem azonban mindez nem érintett. Velem nem volt semmi baj. Igazán problémamentes
gyermekkort tudhattam a hátam mögött, egy problémamenetes családban, egy problémamenetes
városban. Nyugalom és béke, mint egy Rockwell-képen: ez volt az életem.
Még az egyetemen is - ahol pedig, azt gondolhatná az ember, túl vagyunk már az önteltség idején
- némi felsőbbrendűséggel néztem a diáktársaimat. Csodálkoztam azon, hogy olyan embereknek,
akik ilyen magas szinten foglalkoznak irodalommal, és ilyen szoros kapcsolatban állnak több ezer
évnyi bölcsességgel és tudással, ennyire elfuserált életük lehet. Sajnáltam őket. Nyilvánvalóan nem
adatott meg számukra, hogy egy kisváros védelmező biztonságában, szerető szülők mellett nőjenek
fel.
Nem, az ok, amiért úgy döntöttem, visszatérek ebbe a védelmező kisvárosba (és ehhez a
családhoz meg ehhez a gyerekkorhoz), az volt, hogy apám egyedül maradt, és kellett valaki, aki
gondoskodik róla. Ráadásul a legfiatalabb öcsém is éppen akkor készült visszaköltözni a szülői
házba, hogy a helyi problémamentes középiskolában kezdje meg a tanári pályafutását. Őróla is
gondoskodnia kellett valakinek. A férfiak képtelenek egyedül boldogulni. Előfordulhat, hogy nem
vasalják ki az ingüket, vagy dobozból isszák a tejet. Aztán ott volt még az is, hogy a férjem szülei
Clevelandben laktak. Nem tudtak eljönni az esküvőre, még az unokájukat sem látták, szerették volna,
ha közelebb költözünk, s ezt naponta hangoztatták. Cleveland meg az én kisvárosom, Archbold
legalább ugyanabban az államban volt. Végül pedig, Tóm nem sokat tudott kezdeni Berkeleyben a
matematikusi végzettségével, ezért elhatározta, hogy átvált a pszichológiára. S miért is ne vághatna
bele a Középnyugaton? Otthagytam tehát a tökéletes munkahelyemet - az irodalomtanároknak tartott
továbbképzéseket felügyeltem kivettem az összes pénzemet a nyugdíjalapomból, és eljöttünk.
Micsoda zűrzavar!
Apám, mint már említettem, fölöttébb jó megjelenésű férfi volt; mai kifejezéssel élve érzelmileg
megközelíthetetlen, és nagy valószínűséggel alkoholista. Biztos vagyok abban, hogy szeretett
bennünket, de az egész életem kevés volna rá, hogy megértsem, miért nem tudta ezt kimutatni. Egy
ritkán előforduló, meghitt pillanatában azt mondta nekem, aki akkor az anyám szerepét játszottam:
„Ennyi év praktizálás után sem tudtam hozzáedződni az asztalom túloldalán ülő, síró nők
látványához. Pokolian feszélyez.”
Zsenge koromban, miután elkerültem Ann Arborba, és kiokosodtam, úgy döntöttem, valójában
nem szeretem az apámat. A konzervatív, republikánus értékrendje, a külsőségeknek szentelt
megkülönböztetett figyelme, az ivás, a golf, ahogy a feleségével bánt - mindez fényévekre volt attól,
É
amit én gondoltam az életről. És mindig, de tényleg mindig elfoglalt volt. Húszéves lehettem, amikor
egyszer megkérdeztem anyámat:
- Amikor kisbaba voltam, több időt töltött velem apa?
- Ó, igen, kicsim, persze - felelte. - Olyan büszke volt rád! Fel s alá tologatott az utcán a
babakocsiban. Te voltál számára a legcsodálatosabb kisgyerek a világon.
Milyen kár, hogy ezekből a nagyszerű alkalmakból semmire sem emlékszem.
Akkor éreztem magam a legjobban apámmal, amikor gyerekkoromban - legfeljebb kilencéves
lehettem - rendszeresen elkísértem a vidéki betegeihez. Minden este, vacsora után beszálltunk a
legújabb típusú Buickunkba, és kikocsiztunk a városból a farmokra, ahol a betegei laktak. Néha,
amikor valamelyik betegnek súlyos volt az állapota, kint kellett maradnom az autóban, de
legtöbbször kiszállhattam és bemehettem vele a házba. Ott aztán megvizsgálta a beteget, és felém
fordult:
- Tíz Seconalt, légy szíves.
Olyankor kinyitottam a táskáját, kivettem az üveget a piros tablettákkal, és egy fehér borítékba
leszámoltam tíz pirulát.
- Köszönöm - mondta ilyenkor az apám, és ráírta a borítékra a gyógyszer szedésével kapcsolatos
tudnivalókat.
A társa voltam. Kétszemélyes csapatának másik tagja.
Nem tudom pontosan, mikor és miért csúsztam le a másodosztályba. Gyanítom, hogy akkor
kezdte magát kínosan érezni, amikor nagylánnyá cseperedtem, s ez zavarba ejtően korán megtörtént.
Talán nem tudta, mihez kell kezdeni a lányokkal, különösen azokkal, akik szemlátomást képtelenek
az olyan tisztességes szabadidős tevékenységekre, mint a tenisz, a golf meg a zongorázás.
- Játssz valamit - parancsolt rám számtalanszor.
- Mit játsszak?
- Bármit, amit hibátlanul végig tudsz játszani.
Mindig kötelességtudóan leültem a zongora elé, és játszani kezdtem Bach valamelyik kétszólamú
invencióját, egészen az első melléütésig, ami rendszerint elég hamar bekövetkezett. Apám ilyenkor
jókorát sóhajtott. Csalódást okoztam neki, hatalmas csalódást. Mikor a fivéreim megszülettek,
apának az a kevés figyelme, amely a hosszú kórházi és irodai munkanap végén megmaradt, mind
őfeléjük irányult. Nem mintha ezzel sokra mentek volna.
Váratlanul ért hát, amikor egyszer csak örömet leltem apám társaságában. Nyári este volt,
lehajtott tetővel hajtottunk a Buickjában hazafelé a tóparti házunkból, ahol a nyarakat töltöttük, s ahol
apám a nyarait töltötte, amikor még kisfiú volt. Negyven mérföldes út, senki más nem volt a
kocsiban, csak ő meg én - se a húgom, se az öcséim, se anyám. Elöl ültem, apám mellett. Ez mindig
anyám helye volt. A csillagokat néztem. A rádióban Sammy Kaye, Tommy Dorsey vagy Glenn
Miller (aki meghalt a háborúban, de a szelleme örökké velünk marad) énekelte a Stella
csillagfényben című dalt, a Csillagpor-1 vagy a Hogy múlik az idő-t, esetleg mindegyiket sorra
lejátszották, egymás után, de az is lehet, hogy egyszerre. Mindegy, a lényeg, hogy a szaxofon és a
gitárok hangja messzire szállt a nyári estében, amely a fejünk felett ragyogó csillagok ellenére olyan
sötét volt, hogy senki nem láthatta - én magam sem, hogy a mellem túl nagy, a lábam túl rövid, s
hogy érett pattanások pettyezik az arcomat meg a homlokomat. Tizennégy évesen fogalmam sem volt
róla, mi okozhatja a mellemben, a hasam környékén és a combom belső felén azt a kellemes
melegséget. Csak annyit tudtam, hogy ez maga a boldogság. Azt hiszem, nincs annál jobb szex, mint
amikor az érzés csak úgy megtalálja az embert, és csak úgy átadja magát neki.
Nem minden ilyen szexre emlékeztetőén örömteli az apám és köztem. Egy nyári napon én voltam
a legénység Comet kishajóján. Természetesen ő volt a kapitány, s az úti célunk a barátai nyaralója a
tó túloldalán, ahol gyakran felhajtott egy-két italt, inkább többet. „A helyzet az - mondta mindig
magasra emelve a whiskyspoharat -, hogy valahol most biztosan öt óra van.” Féltem vitorlázni vele.
„Egy hajón, csak egy kapitány lehet - közölte, valahányszor segíteni akartam. - A legénységnek az a
dolga, hogy végrehajtsa a parancsot, mégpedig kérdezősködés nélkül és villámgyorsan.” Rettegtem,
hogy nem tudom majd elég gyorsan behúzni a vitorlát, nem tudok elég fürgén átszaladni a hajó másik
oldalára, ha kell, s végül bajt csinálok az orrvitorlával. Féltem, hogy láb alatt leszek, féltem, hogy
apámat, a kapitányt, taszítani fogja az ügyetlenkedésem, a sutaságom, a tudatlanságom. Nem csoda
hát, hogy jobban szeretett anyámmal vitorlázni.
Anyám többször is elmondta nekem, milyen szerencsés, hogy apám éppen őt vette feleségül. De
ha kellett, bátran szembeszegült vele. Apám szemében az egész világ egy nagy műtő volt, és elvárta,
hogy a körülötte élők úgy viselkedjenek, mint a nővérek a kórházban: gyorsan, hatékonyan, ugrásra
készen várva a következő utasítást. Anyám gyakran kifakadt emiatt: „Én nem a beosztott ápolónőd
vagyok, Ed!” Dyenkor apám lehiggadt, és másként szólt hozzá.
Azon a napon a lehető legközelebb hajóztunk apám barátainak partszakaszához. Apám szélbe
fordította a hajót, én pedig a megfelelő pillanatban meglazítottam a köteleket és felhúztam az
uszonyt. Kiugrottunk a hajóból, s a maradék távolságot gyalog tettük meg a vízben. A parton apám
barátai egyik kezükben martinivel, a másikat napellenzőnek használva üdvözöltek minket. „Nocsak,
Ed! - kiáltották, amikor fölléptünk a stégre -, már azon törtük a fejünket, ki lehet veled ez a lány! Azt
hittük, szereztél egy új barátnőt!” Mindenki nevetett, csak apám meg én nem. A fürdőruhám
förtelmes volt, kinyúlt a hájas hasamtól és hatalmas mellemtől, no meg attól, hogy minden áldott nap
viseltem, egész nyáron. A hajam kusza kóc lett az úszástól, de amúgy sem törődtem vele. Miért is
nem tudta apám előre megmondani, hogy átjövünk Morrisékhoz? Akkor magammal hoztam volna a
régi inget, amelyet még a nagybátyámtól kaptam (apámnak nem voltak régi ingei), s most nem
kellene fürdőruhában állnom ezek előtt az emberek előtt. De nem volt se ing, se álca, se semmi,
ahová elbújhattam volna, s most ezek a szörnyű emberek a parton azzal vádolnak minket, hogy egy
pár vagyunk. Apám miatt voltam zavarban. Ő sem talált semmi vicceset ebben az egészben, de nem
az „új barátnő” szöveg miatt. Egyszerűen csak zavarba jött. Ami engem illet, titokban, valahol
mélyen a sértés alatt, egy kis boldogságot is éreztem. Még a végén kiderül, hogy belőlem is lehet
igazi nő.
Alkalmanként megláttam apámban az embert, az orvost, akit a betegei láttak. Egy másik nyáron,
amikor már titkárnőként dolgoztam San Franciscóban, kivettem a szabadságomat, amelyet
Mexikóban, a Tahoe-tónál, a Shasta-hegyen vagy bárhol másutt kellett volna eltöltenem, csak nem a
családommal - elvégre huszonöt éves voltam, az isten szerelmére. A házunk tornácán állva a
szúnyoghálóknak hasztalan nekirepülő lepkéket figyeltem, s a hullámok monoton mormolását
hallgattam, mely kiskoromban olyan könnyen álomba ringatott. A kisöcsém a tinédzseréveit taposta,
és anyám szerint túl sok időt töltött a szobájában. A középső szoba volt a legrosszabb az egész
házban: kicsi, forró, fülledt, igazi büntetés, amiért valaki négy gyerek közül a legkisebbnek születik.
A nappali közvetlenül a középső szoba alatt helyezkedett el. Ezen az estén anyámnál betelt a pohár.
- Már megint fent van! Ed, csinálj valamit!
Az öcsém meglehetősen sokat maszturbált akkoriban. Anyám szerint egyáltalán nem lett volna
szabad ilyesmit művelnie. Nem hagyhattam szó nélkül a dolgot:
- Inkább ejtsen teherbe valakit a drogériában?
Anyám kirohant a szobából, és a seprűvel tért vissza.
- Véget vetek ennek!
Fogta a söprűt, s a nyelével teljes erőből döngetni kezdte a plafont.
- Ed! - visította. - Csinálj már valamit!
Apám nagyon szelíden elvette tőle a seprűt, és kivezette őt a tornácra. Nem mondott semmit -
ritkán szólalt meg -, de az, ahogyan megóvta anyámat önmaga lealacsonyításától, megértette velem,
mire gondolt anyám, amikor azt mondta, ő a legszerencsésebb asszony a világon. Végül anyám
megbékélt az öcsém házasság előtti szexuális életével, ámbár amikor néha-néha együtt vetettük be az
ágyakat, nem tudta megállni, hogy ne dohogjon egy sort: „Legalább a vazelint elrakhatná.” Néhány
évvel később őszinte örömmel újságolta: „Egy Chaucer-kötetet találtam a fürdőszobában. Ez azért
fejlődés!”
1961-et írtunk, meghalt a királynő, éljen a királynő, én pedig ide jöttem újdonsült férjjel,
újdonsült gyerekkel, és a régi fogyatékosságaimmal: továbbra sem tudtam főzni, vasalni, teniszezni,
golfozni, sőt már zongorázni se. Ahhoz azonban továbbra is értettem, hogy mindent elrontsak.
Az egész város azt hitte rólam, hogy valamiféle szent vagyok.
A frissen mosott lepedők miatt volt. Minden hétfőn délelőtt ágyneműt mostam, aztán kiterítettem
száradni a hátsó udvarra, s amikor már kellőképpen nyirkosak voltak, leszedtem őket, és
belehajtogattam mindet egy kosárba. A lepedőkből a mezőknek, az égnek, a napnak és annak az
iszapos földnek az illata áradt, amelyből az egész város kinőtt. Sokfelé jártam azóta a világban, sok
előkelő szállodában megszálltam, de egyetlen hotelszobának, egyetlen drága parfümnek, egyetlen
szállodai lepedőnek nem volt olyan csodálatos illata, mint annak az ágyneműnek, amelyet anyám
szárítóköteléről szedtem le hétfőnként, otthon, Ohióban. Leszedtem mindent, majd átvágtam az utcán
a kosárral, hogy levigyem az ágyneműt a nagymamám házának alagsorába. A városban mindenki
engem nézett ilyenkor.
Kezdetben anyám mángorlóján vasaltam az ágyneműt az alagsorban, ahol annak idején oly sok
órát töltött el; szívta a Lucky Strike-ot, itta a kólát, és a Tigerst hallgatta a rádión. Ez a mángorló
azonban túlságosan kicsinek bizonyult: sem a türelmem, sem az ügyességem, sem az időm nem volt
elég hozzá. Az utca túloldalán azonban, nagymamám alagsorában, egy jóval nagyobb mángorló állt
kihasználatlanul.
Nagymamám mángorlója (a nagyi ekkor már jó pár éve meghalt) úgy nézett ki a nedves, hideg
alagsori fal előtt, mint valami templomi orgona. Szállodára méretezett masina volt. Gázzal működött.
Csak egy szál gyufa kellett, és máris belobbantak a lángok. Mindig halálra rémültem attól a hangtól.
De lassanként megszerettem a magas padot, a lepedők simítgatását, a kart, amelyet ha meghúztam, a
forró fémfelület hozzápréselődött a lepedőkhöz. Szerettem az érzést, ahogy a térdem nekinyomódik a
kapcsolónak, amellyel a henger forgását lehetett szabályozni: amilyen erősen nyomtam, olyan
gyorsan forgott. Figyelnem kellett, hogy egyenesen, és feszesen haladjon az anyag, hogy felemeljem
a kart, mielőtt megégne a textil. A mángorlóból kiáradó gőztől és a működtetésével járó büszkeségtől
begöndörödött a hajam. Karmester voltam, és zeneszerző. A lepedőkön, melyeket simára
varázsoltam, olyan férfiak feküdtek, akiknek szükségük volt rám.
Mögöttem a gyümölcspincében sok-sok üveg barackbefőtt, görögdinnyebefőtt, alma- és
eperlekvár várta, hogy elfogyasszák. Haláláig nagymamám főzte, gőzölte, cukrozta és rakta befőttes
üvegbe a gyümölcsöket, majd miután meghalt, a házvezetőnőjére, Annre hárult a lekvárkészítés
feladata. Ann majdnem ötven évig élt a házban, ő gondoskodott mindenkiről, aki betévedt hozzánk, ő
sütötte a legfinomabb mazsolás jutalomsütit, amelyet egy gyerek jó magaviseletéért csak kaphat. Én
magam meglehetősen tehetségtelen szakács voltam, ezért olykor-olykor, miután végeztem a
vasalással - kárpótlásul az előző este készített, nem valami jól sikerült vacsoráért -, megajándékoztam
magam valamelyik befőttel. Istenem, pedig annyira igyekeztem megállni!
Aztán ismét átcammogtam az úttesten, immár a tökéletesen kivasalt és összehajtogatott
lepedőkkel, párnahuzatokkal meg az apám rengeteg zsebkendőjével megtöltött kosárral. Mrs. Plettner
a sarki házból lesett, a tüllfüggöny mögül, éppen úgy, mint harminc esztendeje, ötéves koromban.
Mrs. Leichty, aki a nagymamám mellett lakott, úgyszintén. Miközben figyeltek - s biztos vagyok
benne, hogy mosolyogtak nekem szárnyaim nőttek, és glória kezdett ragyogni a fejem fölött.
Hamarosan az egész város erről beszélt: „Ez a Janey, a doktor lánya, hát az egy szent.” A
szomszédban, a Short Temetkezési Vállalat alagsorában, amely semmiben sem hasonlított a
nagymamáméhoz, Jimmy továbbra is az élőlényei társaságában töltötte az idejét.
A fiam közben erős, hangos legénykévé cseperedett. Rendszeresen kirámolta az összes edényt és
serpenyőt a konyhaszekrényből, és püfölte őket. Mikor betettem a járókájába, ordítani kezdett.
Kivettem. Ettől még hangosabban ordított. Ilyenkor beültettem a kicsi, piros játék vonatába, és addig
húztam magam után körbe-körbe az ebédlőben, amíg szédülni nem kezdtem. Ettől rendszerint
elcsendesedett kissé. Viszont mihelyt megálltam, még hangosabban kezdett üvölteni. Húztam tehát
tovább, még fürgébben, s a kanyarokban gyorsítottam, hátha kiesik, és soha többé nem akar beleülni
ebbe az átkozott vonatba. A csecsemők és a kisgyerekek minden bizonnyal azért olyan imádni valóan
édesek és gyönyörűek, mert ha nem lennének azok, nem sok érné meg közülük az óvodáskort.
Rejtélyes baleseteknek esnének áldozatul. A fiam természetesen gyönyörű kisgyerek volt; a nagyapja
is így gondolta.
Apám általában hat körül vagy még később ért haza. Ilyenkor rendszerint a tűzhely mellett álltam,
a fiam pedig a földön ordibálva ütögette egymáshoz az edényeket és a fedőket. Apám ezt
mulatságosnak találta. Nagyon tetszett neki. Imádta a gyereket. Hangosan nevetett, miközben én
kétségbeesetten próbáltam nem üvölteni. Apám körbe- körbe tologatta a szobában azt az átkozott
vonatot, és egyetlen percig sem jutott az eszébe, hogy ha a fiam végre kiesne belőle és rövid időre
elvesztené az eszméletét, akkor talán lenne egy kis nyugalmunk. Igazán boldogok voltunk így
hármasban. Még az sem zavarta meg az összhangot, mikor az öcsém késő délután hazaért az
iskolából, ahol tanított. Nagy, boldog család voltunk.
Igen ám, de ott volt még a féljem is. Uram-atyám! Apám szerzett neki munkát. Floyd és Dalé
utakat épített. Apám barátai voltak. Tóm az egyik útépítésen kapott munkát. Jó felépítésű volt, izmos
és férfias, talán nem túlzók, ha azt mondom, hogy olyan volt a teste, mintha Pheidiasz faragta volna.
Még Berkeleyben elkezdett érdeklődni a buddhizmus iránt, és rászokott a rendszeres meditálásra. A
hatvanas években Berkeleyben igencsak divatba jött a meditálás. Mindenki meditált, többé-kevésbé
sikeresen. Ezzel szemben az ohiói Archboldban 1965-ben még senki nem hallott ilyesmiről. így aztán
mikor a férjem meditálni kezdett ebédszünetben, mikor fejen állt - te jó ég! a többi útépítő munkás
besokallt. A doktor veje volt, ezért természetesen nyílt összetűzésre nem került sor, de a szükségesnél
semmiképp sem érintkeztek volna többet ezzel a kaliforniai földönkívülivel. Kiutálták. Biztos vagyok
benne, hogy borzasztóan magányos volt, de hát én honnan tudhattam volna? Sosem szeretkeztünk,
mindketten túlságosan fáradtak voltunk; sosem szeretkeztünk, elfelejtettük, hogyan kell. Rám nézve
szégyen, ránk nézve nagy kár; egyszerűen ügyet sem vettem rá.
De így állt a helyzet. Nagyon, nagyon, nagyon sok dolgom volt. Szentnek lenni halálosan
kimerítő foglalatosság. Apránként megfeledkeztem a férjemről és rettenetes életéről. Kiköltözött a
hálószobánkból (amely a szüleim hálószobája volt még a házasságuk legelején), és valami
búvóhelyfélét kezdett kialakítani magának a ház hátsó részében lévő hálóban. Sötétkék függönyt
szerelt az ablak elé, amelytől sötét lett a szoba, olyan sötét, hogy soha nem ment be senki, én
legalábbis nem. Vacsora után, melyet rendszerint néma csendben költött el, bevonult a
menedékhelyére. Egyre kevesebbet beszéltünk. Soha nem mentünk együtt sehová: se egy vacsora, se
egy mozi, se egy buli. S ez engem egyáltalán nem zavart. Napközben serkentőn éltem, éjszaka
nyugtátokon. És ez így ment, nap nap után. Mindez egy szempontból előnyömre szolgált: életemben
először és utoljára lefogytam 38-as konfekcióméretre. Végre karcsú voltam. Kár, hogy senki sem
vette észre.
Azon a nyáron kiköltöztünk fiammal a tóhoz, ahogy anyám is velünk, amikor gyerekek voltunk.
Apám a szabadnapjain és hétvégenként csatlakozott hozzánk. Néha a férjem is kijött, bár nem olyan
gyakran, nem olyan kedvesen és nem olyan netten, mint az apósa. Amikor eljött, kiült a stég végére,
és a vizet bámulta. Nehéz volt felismerni benne azt a férfit, akihez feleségül mentem.
Augusztusban apám csúnyán elárult. Egyik éjszaka autó állt meg a nyaralónál, majd botorkálás
zaját hallottam, azután apám hangját:
- Jane! Ébredj!
Feltápászkodtam az ágyból, és hálóingben megálltam a lépcső tetején. Ő odalent állt, kissé
imbolyogva, boldogságtól ragyogó arccal.
- Találkoztam a nővel, akit feleségül fogok venni - jelentette be izgatottan. - Addig hallani sem
akar a dologról, amíg le nem telik az egy év, de utána...
 - Gratulálok, most menj aludni.
- Marynek hívják! - kiáltotta utánam.
Úgy éreztem, megdermed a szívem. Az összes idevágó régimódi, kisvárosi előítélet feltámadt
bennem. Túl korai még. Ismerjük ennek a nőnek a családját? Van saját jövedelme, vagyona?
Menynyi idős? Vajon szép, szebb-e, mint én, én, én... Hát így félrelök megint, hogy teheti ezt? Apám
ötvenkilenc éves volt ekkor.
Tanulságos nyár.
Életem során még egyszer próbáltam elnyerni apám kegyeit. A kerítőnője lettem. Miután elváltam
- a házasságom természetesen kezdettől fogva válságban volt -, és visszaköltöztem a fiammal
Kaliforniába, apám egy napon meglátogatott, hogy lássa az unokáját és a lányát. Ez az után történt,
hogy a második felesége, Mary is meghalt, aki egyébként, el kell ismerni, nagyszerű asszony volt.
Apám látogatása egybeesett a kiváló sztriptíztáncosnő, Tempest Storm nagy San Franciscó-i
visszatérésével.
Apámat világéletében lenyűgözték a meztelen nők, a gyönyörű meztelen nők. A húszas évektől
kezdve, amikor Chicagóban töltötte a szabadságát („A lányok pucéron táncoltak az ember orra előtt a
bárpulton” - mesélte egyszer), a Playboy összes számáig, amelyeket az anyámmal közösen használt
fürdőszobában tartott, sok mindent az magyarázott, hogy apámnak, az orvosnak a hobbija volt a
meztelen nők csodálása. Egyszer az öcsém nekiszegezte a kérdést: „Hogyan képesek felajzani ezek
az újságok azok után, hogy az egész napodat meztelen nők között töltőd?” Apám így válaszolt: „Az
más.” Voltaképp ez kimerítőbb magyarázat volt, mint amit rendszerint kaptunk tőle bármire, amit
nem értettünk. Általában annyival intézte el az ilyesmit: „Menj, és nézz utána!” Ennek persze nem
tudtunk volna utána nézni.
Második özvegysége idején pornográf könyveket küldtem neki karácsonyra. Bevetettem magam
San Francisco szexshopjaiba, és összevásároltam néhány szörnyű könyvet: A főnővér, A tanítvány, A
szobalány. Mikulás-mintás papírba csomagoltam őket, és postára adtam Ohióba. Aztán az egyik
telefonbeszélgetésünk alkalmával - ohiói idő szerint reggel hét órakor, kaliforniai idő szerint hajnali
négykor folytattuk - közölte, hogy „cselekményesebb” könyvekre lenne szüksége. Nem tudom, mi
szólt közbe - a nőmozgalom, az, hogy váratlanul felnőttem és megkomolyodtam, vagy csak a józan
ész -, de nem kerestem neki új könyveket. Mi az ördögért vennék bárkinek is, főleg az apámnak,
durva, rosszul megírt (jó néhányba ugyanis beleolvastam), egysíkú pornót? Istenem, csak jó kislány
szerettem volna lenni, és igyekeztem apám kedvében járni. Próbáltam elhitetni magammal, hogy
vicces ez az egész, de nem volt az. Még most is kínos leírni. Még most is zavarba jövök. Istenem,
ennyire gátlástalan lennék?
Akárhogy is, apám eljött, és megbeszéltük, hogy San Franciscóban fogunk randevúzni, ami jó
alkalom volt arra, hogy megnézzük Tempest visszatérését. A fiam ekkor hétéves lehetett, és egy
pótmama gondjaira bíztam. Ezek voltak aztán a régi szép idők a North Beachen: a „Topless”, a
„Vetkőző fiúk”, az „Egyetemista lányok a színpadon!” És a „Buja percek” végig a Broadwayn. Na jó,
talán valójában nem is voltak szép idők, de mintha mindenki kitűnően szórakozott volna, beleértve a
félmeztelen lányokat is, akik az üzleti negyedből ebédidőre kiszabadult hivatalnokok orra előtt
vonaglottak. Feltételezem, ezeket a lányokat egytől egyig kizsákmányolták, de ők ezt szemlátomást
egyáltalán nem bánták. Feltételezem, hogy a férfiak legalantasabb vágyait szolgálták ki, azok pedig
behódoltak nekik; és szemlátomást ők sem bánták. A felháborító csak az volt, hogy a táncosokat
rosszul fizették meg, de aztán fokozatosan ez is megváltozott, és Carol Doda, az akkori
toplesskirálynő már tonnaszámra kereste a pénzt.
A Pussycatben ültünk apámmal a Broadwayn, a szódás whiskynket kevergettük, és vártuk, hogy
elkezdődjék Tempest műsora. A zene egyre hangosabb lett, míg végül: „íme, hölgyeim és uraim: az
igazi, az egyetlen... Tempest Storm!” Cintányérok csattantak. Tempest Storm gyönyörű volt.
Csodálatos hosszú combja a teste többi részéhez és a hajához hasonlóan selymes, sápadt
barackszínben ragyogott. Storm végiglejtett a színpadon, semmit sem fedett fel, mégis mindent
megmutatott.
- Te jó ég - súgtam apámnak -, nem néz ki többnek harmincötnél!
Apám, az orvos, a pornórajongó, a meztelen nők szakértője odahajolt, és azt mondta:
- Ötvennégy éves.
Az út túloldalán található Keselyű nevű hely lett Carol Doda székhelye, aki egyebek között
százhat centiméteres mellbőségének köszönhette hírnevét. Carol Doda nem volt sem harmincöt, sem
ötvennégy éves; a virágkorát élte, hacsak valaki nem a túl fiatal lányokért rajongott - márpedig apám
nem. A terem végében állva néztük, amint leereszkedik közénk a mennyekből egy
hangversenyzongorára. Először az ékszerektől ragyogó lábfeje tűnt elő, majd karcsú, jól
karbantartott, mezítelen lába, ékköves fűzőben ragyogó, ötvennyolc centis dereka, majd - cintányér -
a melle. Két túlméretezett, aránytalan, hatalmas szilikonmelle. Apám megbabonázva bámulta.
Uramatyám, ha jól játszottam volna ki a lapjaimat... Egy asztalhoz kísértek bennünket. Az első sorba.
Hogy odajussunk, közvetlenül Carol Doda előtt kellett elmennünk, aki épp a feltöltött ajkát
nyalogatta, apró kezével mintha a mikrofont akarta volna kielégíteni. A színpadi világítás erős volt, a
terem pedig sötét, apámat egy pillanatra elvakították a reflektorok, s úgy torpant meg, akár a
csapdába esett denevér. Doda rámosolygott, és lehajolt a színpadról, megkockáztatva, hogy a százhat
centis dudák kibuggyannak a fűzőből. Hoppá! Már ki is buggyantak. Cintányér. A nő lekapta apám
szemüvegét, s a fény felé tartva azt mondta: „Nem csoda, hogy nem látsz!” - Majd fogta a trifokális
szemüveget, és föl-le, jobbra-balra húzogatta a mellén. Amikor visszabiggyesztette a helyére, apám
orrára, hozzátette: „További jó szórakozást!”
Apám a hetedik mennyországban érezte magát. Csodásán mulatott. Mosolygott. Nevetett.
Nagyszerű estéje volt. És nekem is. Végre hasznossá tettem magam. Micsoda randevú!
Mindez jóval azután történt, hogy lemondtam az archboldi mártíromság trónjáról. Bár talán
pontosabb lenne úgy fogalmaznom, hogy letaszítottak. Marynek hívták a trónkövetelőt. Maryt
hasnyálmirigyrák vitte el apámmal kötött boldog házasságának nyolcadik évében. Addigra már
nagyon megkedveltem. Tiszteltem és szerettem.
Nos, nem sokkal azután, hogy apám bejelentette, feleségül veszi a számomra akkor még
ismeretlen Maryt, leléptem nagymamám mángorlójáról, és - életemben utoljára - otthagytam a
szülővárosom nyújtotta biztonságos menedéket. Elindultam a féljem után Minneapolisba, ahol
15
ösztöndíjjal végezte a pszichológia szakot. Mert a hova te mégy, oda megyek. Úgy terveztem,
Minneapolisban levetem az angyalszárnyakat és a velük járó glóriát, s magamra öltöm a hűtlenség, a
kétszínűség köpönyegét, és piában fogom tisztára mosni. Apám házában tettem azt a felfedezést,
hogy ha öt óra körül iszom egy italt, az újraélesíti a reggel bevett amfetamint. Ha nyugalomra volt
szükségem... bárki mondta is, hogy az alkoholt nem szabad gyógyszerrel keverni, biztosan nem
próbálta a whiskys Valiumot. Ha aludni akartam, ott volt a Seconal. Anyám már évekkel korábban
megmutatta, hogyan törjem szét, úgy sokkal gyorsabban hatott. Mindenből jókora mennyiséget
csentem el apám patikaszekrényéből, s a szerek feledtetni tudták az észak hidegét, a szerencsétlen
férjemet, a hitvány életemet. A titkos gyógyszertáram átsegített a télen, akármilyen hideg volt is
odakint.
Márpedig hideg volt, kegyetlenül hideg. Minneapolisban a féljem - gondolom, pusztán haragból,
hiszen sosem beszéltünk róla - szándékosan megvonta tőlem a szexet. Annak idején apám házában
egyszerűen csak túlságosan kimerült volt hozzá. Ha pénze lett volna, azt vonja meg tőlem, s akkor
talán lehetett volna egészséges szexuális életünk, bár kétlem. Mindenesetre az egészséges szexuális
élet talán visszatartott volna bennünket attól, hogy rosszul viselkedjünk. Tóm úgy tett, mintha bejárna
az egyetemre, ahová az ösztöndíja szólt. Viszonyai voltak. A tanári fizetésemet pszichológusra
költötte. Nem bírta ki a közelemben, ami, mindent figyelembe véve, érthető reagálás volt
mindkettőnk viselkedésére.
 „Mindannyian iskolába járunk - mondtam a fiamnak, aki ekkor kezdte megutálni a nevezett
intézményt. - Mama is elmegy az iskolába, a papa is, és te is elmégy. Mama és papa szereti az iskolát,
úgyhogy te is szeretni fogod.” Már ilyen fiatalon elveszítjük a gyerekek bizalmát. Az igazat
megvallva, hármunk közül én voltam az egyetlen, aki szerette az iskolát. Számomra a minneapolisi
iskola igazi menedék volt. Mindennap emlékeztetett arra, hogy van valami, amihez értek, és amit
senki nem vehet el tőlem, valami, ami a nap minden órájában igénybe veszi a tudásomat és leköti a
figyelmemet. Útban az iskola felé mindig biztos lehettem abban, hogy sokat fogunk nevetni aznap,
mert az iskolában jó néhány jópofa gyerek akadt. Előfordult, hogy nekem kellett kimennem az óráról,
és a folyosó hűvös csempéjének nyomva forró homlokomat valamelyest visszanyerni az
önuralmamat. Itt még az igazgató is szellemes volt. Ezzel fejezte be az évnyitó beszédét: „Szeretném,
ha mindnyájan megjegyeznék, hogy ha bármi gondjuk akad, az én ajtóm mindig zárva áll maguk
előtt.” Vigyorogtam. Kedveltem a fickót, és nem tudtam rájönni, miért dugott be egy raktárból
átalakított osztályterembe harmincöt gyerekkel, akik közül néhánynak az ablakpárkányokon és a
radiátorokon kellett ülnie, mert nem volt elég hely a padoknak. Kollégáim kiokosítottak, elmondták,
hogy ha az igazgató csakugyan nem kedvelne, akkor öt osztályt kaptam volna, mindegyik órára
másikat, éspedig az épület más-más emeletén, hogy megállás nélkül róhassam a lépcsőket az öt
emelet és az alagsor között, ahol az ablakokat télen félig befedte a hó, a többi évszakban pedig a
magas fű állta el a fény útját. így aztán egy darabig befogtam a számat, de egy napon nem bírtam
tovább, bekopogtattam az ajtaján - amelyet, ígéretének megfelelően, zárva találtam -, és másik termet
követeltem.
- Sorban állnak a tanárok, akik szívesen átvennék a munkáját - mondta az asztala mögül, a
tarkóján összekulcsolt kézzel.
- Felhívom az egészségügyi minisztériumot - feleltem.
Másnap megkaptam az új termet.
Otthon nem voltam ilyen határozott és tetterős. Nem főztem többé. Minden áldott nap öt órakor
készítettem magamnak egy whiskyt szódával, mint az apám, és megkevertem az ujjammal, ahogy
anyámtól tanultam. A kanapén ülve, a Marlboro füstje alól hallgattam, hogy a konyhában a férjem
megsüti a pizzát vagy a tacót, vagy amit éppen hazafelé jövet vásárolt. Eközben a fiam
párhuzamosan kifejlesztette magában az egész életre szóló iskolaundorát és a gyorskaják iránti
vonzalmát. Miután az ohiói kék szobát maga mögött hagyta, féljem a fürdőszobát használta
búvóhelyül. Ami engem illet, nekem elég volt a cigaretta meg az alkohol, néha megfejelve egy-egy
Valiummal.
Lefeküdtem Henryvel. Emlékeznek a Miss Brooks című filmre? Ő volt az az angoltanárnő, aki
őrülten beleszeretett Mr. Boyntonba, a biológia-tanárba. Persze soha nem történt köztük semmi; a
biológiatanár túlságosan félénk volt. Henry is biológiát tanított az iskolában, de őt aztán egyáltalán
nem lehetett félénknek nevezni. Henryvel és Gunnerrel, a matematikatanárral mindennap együtt
ebédeltünk a tanári menzán. Gunnemek egyébként nagy tiszteletben tartottam a véleményét, amióta
megtudtam, hogy egyszer olyan elegánsan vezetett le egy bizonyítást a diákjainak (ő nem gyerekeket
tanított, hanem diákokat), hogy utána az ablaknál állva kellett lehűtenie magát. Nos, Gunner
szorgalmazta, hogy üljek be Henry valamelyik órájára. így aztán egyik nap be is mentem a kis
előadóterembe, ahol úgy helyezték el a padokat, mint egy amfiteátrumban, lejtősen egészen le a
pódiumig, ahol Henry diafilmmel, vetítővel, diapozitívekkel - az alacsonyabb rangú tanárok
rendelkezésére álló összes segédeszközzel - megtámogatva egy romantikus történetet adott elő
porzókról, bibékről és méhekről. Szavai vibráltak az élvezet és a beteljesülés ígéretétől. Én is
vibráltam, és enyhe bizsergést kezdtem érezni az altestemben, miközben néztem a tizedikes
gyerekeket, akiket megbabonázott Henry dallamos hangja és varázslatos története. Nem sokkal
ezután a könyvtáros bölcs tanácsa ellenére, aki a menza túlsó végéből is pontosan látta, mi van
kibontakozóban, Henry meg én már szövögettük az Együttlét terveit.
 Egy vasárnap délután rendkívüli tanári értekezletre hivatkozva kimentettem magam otthonról, a
családtól. Elmentem a Henry által megadott helyre, ahová értem jött autóval, és elvitt magához. Ő is
házas volt, ezért meg se lepődtem, amikor arra kért, hogy bukjak le a kocsiban, amíg beáll a
garázsba. A felesége és a gyerekek hokimeccsre mentek, de a szomszédokkal sosem lehet elég óvatos
az ember ezen az előkelő környéken. Eleinte kicsit feszélyezve éreztem magam, de ez hamar elmúlt,
ráadásul jót nevettem Henryn, akinek nem volt szabad nevetnie, nehogy meglássa valamelyik
szomszéd.
Néhányszor csókolóztunk Henry Mercedesé-ben. Egyszer egy domboldalon állt meg a kocsival,
és már a fülemig feltűrte a szoknyámat, én meg éppen a sliccét próbáltam lehúzni, amikor
kopogtattak az ablakon. Egy rendőr volt. Kihúztam magam, Henry pedig letekerte az ablakot. A
rendőr azt nehezményezte, hogy lejtőn álltunk meg. „Legurulhatnak - aggodalmaskodott. -Jobb, ha
arrább állnak.” Ahol csak tudtuk, folytattuk egymás hergelését. Tanítás után, mielőtt elhoztam a
fiamat a templomból meg a biblia-napköziből, amely akkortájt az egyetlen megfizethető napközi volt
a városban.
Zsarukkal és lutheránusokkal körülvéve Henry szaunájába kényszerültünk. Mégis mi mást
tehettünk volna? Hova máshova mehettünk volna?
Óráknak tűnt, mire végre izzadni kezdtem. Még sosem voltam szaunában, csak olvastam róla,
meg a svédekről, akik utána kifutnak a hóba, és nyírfaággal csapkodják magukat. Soha nem értettem,
mi lehet ebben a jó. Erre itt ülök egy szaunában Henry-vel, meztelenül. Hála istennek, végül
megjelentek az első verítékcseppek. Kötelező volt izzadnom, ahogy kötelező volt lelapulnom a
Mercedes padlójára. Eddig minden követelménynek megfeleltem, még ha nem is olyan gyorsan és
halkan, ahogy a tanár úr szerette volna. - Azt hittem, már soha nem fogsz izzadni - mondta Henry.
Igyekezett leplezni a csalódottságát. Egy pillanatra kedvem lett volna kifutni a hóba nyírfavesszőért.
Körbevezetett a házában. Mindkettőnkön csak egy szál törülköző volt, és nagyon ügyeltünk rá,
hogy ne csöpögtessük össze a szőnyeget. Az egész ház világos színben pompázott. Henry elmondta,
hogy minden egyes bútornak megvan az eredetije a New York-i Modem Művészetek Múzeumában.
Világos, dán bútorok mindenütt. Az egész házról sütött a lutheránus jelleg. Nagyon északi volt, jól
illett Henry szőke feleségéhez, akinek bekeretezett fényképe a zongora tetején állt; jól illett Henry
birkózóbajnok fiához, meg a kislányához, akit a nyolcadikosok farsangi bálján királynőnek
választottak. Henry iskolai életének bibéi és porzói éppúgy nem voltak itt jelen, mint az én erkölcsi
álszenteskedés elleni parázs kirohanásaim, amelyekben bőven lehetett részük tanítványaimnak. Talán
egy iskolai szauna, legalább a tanárok étkezőjében, sok problémát megoldana, mielőtt
házasságtöréssé fajulnak a gondok.
A dolgozószobájában Henry már előre leterített egy plédet a földre, pont az óriásképernyős
televíziókészülék elé. Egy pillanatra eltűnődtem, nem a laboratóriumában vagyok-e, hogy ez a
vasárnap délután talán csak egy kísérlet, és hamarosan a pokrócra leszek gombostűzve, ahol
megfigyel, lejegyez, beír egy biológianaplóba. Lefeküdtem, és Henry csókolgatni kezdte a testemet.
Mindketten meztelenek voltunk, amikor valami furcsát művelt. - Fordítsd ide a fejed - kérte, és a
televízió felé irányította az arcomat.
Úgy tettem, ahogy kérte. Mögém feküdt, s miközben csókolóztunk és egymáshoz dörgölőztünk,
időnként fölemelte a fejét, és a bekapcsolt képernyőre pillantott. Még nem volt titkos viszonyom
senkivel, arra gondoltam hát, egyáltalán nem szükségszerű, hogy minden úgy történjék, ahogy én azt
elképzeltem. Ha már egyszer sutba dobtam háziasszonyi kötelességeimet, jobb, ha mindenre
felkészülök, és zokszó nélkül tűrök. Tiszta szerencse, hogy nem vagyok börtönben, és senki nem
vágott még fejbe egy hokiütővel.
Nemsokára választ kaptam ki nem mondott kérdésemre:
- Figyelem a meccset. El kell tűnnöd, amikor megkezdődik a harmadik negyed. A feleségem a
gyerekekkel nem sokkal azután hazaér, talán még hamarabb is, ha nem túl szoros az eredmény. Hát
ezért nézem. Gyere, fordulj ide!
 Soha nem szexeltünk, legalábbis úgy nem, hogy a férfiúi szerszám behatolt volna a vaginába.
Henry úgy tartotta, amíg ez nem történik meg, nem követ el házasságtörést. Ha nincs Bili Clinton, ez
az igazán bölcs vezető, aki egy egész nemzetet tanított meg olyan szexuális praktikákra, melyeket
egy szigorú erkölcsű ember soha nem vetne papírra, még azt hihettem volna, hogy Henry egyedül
van ezzel az őrültséggel. így viszont, hasonlóan az ország nyilvánossága előtt vallomást tett Clinton
elnökhöz, ő is nyugodt szívvel mondhatta: „Soha nem feküdtem le ezzel a nővel.” A harmadik félidő
kezdetéig hemperegtünk a dolgozószoba padlóján, s Henry fél szemét mindvégig a tévé képernyőjén
tartotta. Végül felöltöztem, Henry úgyszintén, én lebuktam a kocsijában, ő vezetett. Visszatértem a
lakásba, ahol a férjemmel és a fiammal laktunk.
Szomorú voltam. Borzasztóan vágytam arra, hogy valaki megöleljen, és ha nem is szerelmes
belém, legalább nagyon kedveljen és törődjön velem. Amikor másnap reggel felébredtem, arra
gondoltam, voltam én már boldog életemben. S akkor elhatároztam, hogy újra boldog leszek. Úgy
döntöttem, fogom a fiamat és a könyveimet, a férjemet a pszichológusa gondjaira bízom, s
visszamegyek Kaliforniába, ahol olyan munkám volt, amelyet szerettem, voltak barátaim, akiket
szerettem, és talán lesz valaki, aki egy napon majd szeretni fog.
Június 12-én, szüleim házassági évfordulójának napján, öt hónappal a Henryvel folytatott
viszonyom után, a tanítási szünet második napján beültettem fiamat a Volkswagen hátsó ülésére,
magam mellé vettem egy hatos karton dobozos kólát, kikészítettem a térképet a műszerfalra, a
táskámat teletömtem nyugtátokkal meg serkentőkkel, és nekivágtunk. Felerősítettem Jimi Hendrix
dalát, aki azt énekelte: Tapasztalt vagy? Egy kicsit.
Ez volt a vég. Ez volt a kezdet.
 TIZENNÉGY

Andy mamájának tanulóévei

Vajon én magam leszek-e saját élettörténetem hőse, vagy ezt a tisztet másvalaki tölti be: majd
elválik - az itt következő lapokból kell kiderülnie.
16
CHARLES DICKENS: COPPERFIELD DÁVID

De azt hiszem, mégiscsak el kell lépnem nemsokára az indián föld felé

17
MARK TWAIN: HUCKLEBERRY FINN KALANDJAI

Miután megegyeztünk a férjemmel, hogy fogom a gyereket, és még a hét vége előtt elmegyek
vele, a hálószobámból végignézhettem, ahogy Tóm nap nap után egyre apróbb darabokra szedi a
Volkswagent. Amikor nem ezt csinálta, akkor szeretkeztünk. Állva a nappaliban, ülve a mosogatónak
támaszkodva; a zuhany alatt, az ágyon, szőnyegen, csempén; döngettük a kemény hajópadlót és a
puhább felületeket egyaránt. Azt a szexmennyiséget, amelytől eddig megfosztott, most mind
szabadon engedte, én pedig nem tudtam betelni vele. Nagyon jókat dugtunk. Tisza, érzelemmentes,
dühtől és veszteségérzéstől hajtott szex volt ez. Tóm beszélt a viszonyairól, én is beszéltem a
magaméról, és erre az egy hétre olyan szeretők lettünk egymás számra, amilyenre mindketten
vágytunk. Micsoda hét volt! Majdnem harminc évnek kell eltelnie, mire újra lesz egy ilyen.
Andy - akit összezavart a pakolás, a sok doboz és bőrönd, a szétszerelt családi autó, no meg
persze hogy szülei a lakás legkülönbözőbb pontjain, egy-egy kapkodva becsapott ajtó mögött
közösülnek - fel s alá szaladgált a hallban, dörömbölt az ajtókon, ki-be rohangált a lakásból,
nekihajtott háromkerekű biciklijével a lakás falának és a járdán szanaszét heverő autóalkatrészeknek.
Péntekre az ülések, a kerekek és az egykor alighanem a motorhoz tartozó dolgok szinte teljesen
beborították a járdánkat.
- Csak biztosra akarok menni, hogy nem lesz semmi gond - mondta Tóm, és valóban, vasárnapra
minden alkatrész visszakerült a helyére. Elindultunk.
- Szervusz, fiam, kellemes szünidőt! Ősszel találkozunk! - kiabálta Tóm a kocsi mellett futva
Andynek.
Micsoda? Mit mondhatott a fiamnak, amikor négyszemközt beszéltek?
Miként nemrég az autó, Andy lelke is darabokban volt, csakhogy én nem tudtam olyan ügyesen
összeszerelni. Elszakítottam az apjától, akit szeret, s egy olyan helyre viszem, amelyet még csak el
sem tud képzelni. Az egyetlen ember, akiben bízhat, az anyja lesz, aki nem tartozik éppen a
legmegbízhatóbb személyek közé - az utat is amfetaminokkal tettem meg. Egy oklahomai motelban
megfeledkeztünk róla, hogy nem tud úszni, és hirtelen elsüllyedt a medence végében. Hoppá!
Kihúztam a hajánál fogva, de akkor is. Mi lesz velünk? Újra úton voltunk, amikor megkérdezte:
- Mi ez a szag?
- Trágya - feleltem, és elkezdtem egy dalt komponálni.
Andy mondta mindig az első sort, én a másodikat. Ő azt énekelte:
- Hé, mi ez a szag?
Mire én:
- Trágya, trágya, trágyaszag.
Mindenféle zajok hallatszottak a hátsó ülésről: nevetés, csuklás, a vezetőülés rugdosása, az apró
test padlóra zuhanása, levegőért kapkodás, majd:
- Hé, anya, mi ez a szag?
 Minden államban másik dalt énekeltünk. „Michinganben születtem”, „Oooooookla- homa!”, „Egy
ládában születtem / a Princess Színházban, / az idahói Pocatellóban”, míg el nem értünk Nevadába,
ahol kissé tanácstalanul végül a „Jövünk már, Kalifornia” mellett döntöttünk, amit megtoldottunk
ezzel: „San Francisco, nyisd fel arany hidadat!” Énekeltünk, nevettünk, és kényelmesen hajtottunk az
üres autópályán. Élveztük új, kalandos életünket.
Amikor Kalifornia határában megpillantottuk az előttünk elterülő, gyönyörű Tahoe- tavat, a
megkönnyebbüléstől és a látványtól elsírtam magam. Leállítottam a kocsit, kiemeltem Andyt a hátsó
ülésről, közel nyomtam az arcát az egyik hegyi patakhoz, és ünnepélyesen kijelentettem, hogy soha
többé nem lesz asztmás. Ez hamis próféciának bizonyult. ígértem neki egy hátsó udvart is. Lett is
hátsó kertünk, bár Andyt ez egyáltalán nem érdekelte. Orindában volt ez a kert, Berkeley dombjainak
keleti oldalánál. Orinda felkapott település volt, ma is az, főleg fehér republikánusok lakták, és akadt
köztük sok rendes ember is. Az egyik legszebb város, amelyet valaha láttam: nagy és ronda házak is
álltak benne, de a legtöbb kicsi volt, és elbűvölő. Megbújtak a tölgyek és a kaliforniai szamócafák
között, beborították a dombok lankáit, némelyik még meg is csúszott a lejtőn, amikor télen az esőtől
fellazult a föld. Annak ellenére, hogy sem republikánus, sem jómódú nem voltam, találtam egy
kicsiny kiadó házat az egyik domb oldalában. 1970-ben az orindai ingatlanárak alacsonyabbak
voltak, mint Berkeleyben, így aztán sok tanár lakott ugyanazon a dombon, ahol mi, és onnan jártak
be dolgozni a tíz percre lévő egyetemre. A dombot Vörös dombnak hívták. A név még McCarthy
szenátor idejéből eredt, amikor a vörös veszedelem idején sok tanárt vádoltak meg azzal, hogy
komcsiszimpatizáns. Büszke voltam arra, hogy ezen a dombon lakhatom. Szerettem a házunkat. A
hátsó kertet hatalmas fenyők szegélyezték, melyektől az egész házban friss és illatos volt a levegő.
Ezek a fák voltak a kert ékkövei.
Míg a szabad természet demokratikus - mindenkit hív -, a jövedelmekről ez nem mondható el,
ezek igencsak megosztanak. Nagyon kevés pénzem volt, ezért alsó középosztálybeliként a zene felé
fordultam, mely a szabad levegőhöz hasonlóan mindenkit magához enged. Egy nap az orindai
vegyesbolt kellős közepén álltunk Andy-vel, amikor írtam egy dalt. A ritmusa olyan volt, hogy egy
icipicit mozgatnom kellett a csípőmet, miközben fel-alá járkáltunk a boltban.
Strófa:
Orindai jó asszony (risza)
Talpig szép teniszfehér (vicsor)
Álló nap csak ütöget,
S késő este hazatér.
Refrén:
Orindai jó asszony (va-va-va-vum)
Orindai jó asszony (ismétlés, és suttogásba halkul)
Éjszakánként átöleltük egymást az ágyamban, úgy aludtunk. Általában. Olyan volt a fiammal
aludni, mint egy pónilóval. Kézzel-lábbal dögönyözte a sötétet, és gyakran ébredtem arra, hogy egy
apró, de erős sarok találja el a gyomorszájamat. Ezenkívül ott motoszkált a fejemben a gondolat,
hogy egy ekkora kisfiúnak már nem kellene az anyjával aludnia, bármennyire megnyugtató is ez
mindkettejük számára. Úgy éreztem, Szophok- lész és Freud is ezen a véleményen lenne, ezért
mindketten a saját ágyunkban tértünk nyugovóra, csakhogy rendszerint amint elaludtam, Andy
átmászott az enyémbe, bebújt a paplanom alá, és egy kis idő elteltével úgy ébresztett, hogy a
könyökével teljes erőből torkon vágott. Ilyenkor felkeltem, és kötelességtudóan átcipeltem a saját
ágyába. Visszafeküdtem, elaludtam, mígnem egyszerre csak arra ébredtem, hogy... Ez így nem
működött. Megpróbálkoztam hát a pénzzel.
- Egy hónapon át minden éjszaka kapsz egy dollárt, ha az ágyadban maradsz.
- Oké.
Huszonkilenc dollár múlva önálló fiú vált belőle, én pedig végre átaludhattam az éjszakát.
 Mindenféle komolytalanság közepette, amikor épp nem San Franciscóban tüntettünk több ezer
hasonlóan gondolkodó társunkkal együtt a vietnami háború ellen, iskolába jártunk. Andy és az iskola
az első pillanattól kezdve utálták egymást, éppen úgy, mint Minneapolisban.
- Mi volt a suliban? - kérdeztem.
- Semmi.
- Holnap majd...- kezdtem volna lelkesen, de a fiam arcára kiült döbbenet belém fojtotta a szót.
- Ezt már mondtad - szólt közbe, mint aki képtelen megbirkózni a gondolattal, hogy az iskolának
nincs vége, hogy az iskola nem egy egyszeri, esetleges kényszer, ami csak néha gyötri, hanem bizony
rámegy az egész napja, és akadályozza olyan dolgokban, amelyeket igazából csinálni szeretne, és
hogy az anyja szereti ezt az intézményt, és ez az intézmény teszi lehetővé, hogy fenntartsuk
magunkat.
Haragudott az anyjára. Az apja szavai visszhangzottak a fülében: „Ősszel találkozunk.” Már ősz
volt, a szünidő véget ért, és arra várt, hogy a mamája visszavigye oda, ahol a papája van. Ehelyett
hova vitte? Iskolába. Mi történt a papájával?
Az iskola nem pótolhatta az apját, de legalább állandóságot vitt az életünkbe: akármi történt,
mentünk. Télen aztán, egy hideg, esős napon, munkából hazatérve Andyt ott találtam a küszöbön.
Kabátjára a következő cédula volt tűzve: „Ne küldje iskolába a gyereket, amíg meg nem gyógyult!”
Lenéztem a kisfiámra: folyt az orra, és könnyezett. Megfogtam a homlokát: tűzforró volt. Elsírtam
magam. Ő is. Dühös lettem. Hogy merészeli Miss McDougal azt sugallni, hogy rossz anya vagyok,
olyan anya, aki betegen küldi a gyerekét iskolába? Az igazság persze az, hogy bizony rossz anya
voltam, és fogalmam sem volt, mitévő legyek.
Másnap beteget jelentettem, és otthon maradtam a fiammal. Ápolgattam, ami nagy öröm volt,
olyan öröm, melyet csak a dolgozó anyák ismernek. Harmadnap viszont már mindenképpen be
kellett mennem dolgozni, pedig Andy nem gyógyult meg. Jó esély volt rá, hogy a tanár megint
hazaküldi, egy újabb üzenet kíséretében: „Még nem. „ Előző lakóhelyünkön, Minneapolisban, este
hatig volt napközi. Az emberek kedvesek voltak, reformátusok vezették, mi baj történhetett volna?
Semmi, egészen addig, amíg Andy egy nap megkérdezte:
- Az fáj, ha felszögeznek egy keresztre?
Bibliai történetek egész oldalas illusztrációkkal; a fenébe ezekkel a lutheránusokkal!
- Igen - mondtam az tényleg fáj, de ma már nem létezik ilyesmi.
Nem, de a gyerekeket azért halálra rémítik vele. Itt viszont, Kaliforniában, 1970-ben, egyetlen
napközit sem találtam, sem iskolában, sem templomban, sem magánintézményben. így aztán mikor
Andynek fájt a feje, folyt az orra, vagy lázas volt, kénytelen voltam átvinni a szomszédokhoz, a bájos
kis házakba, melyek között nem akadt két egyforma. Igazán nagyszerű emberek voltak a
szomszédaink, de egyikük sem lehetett Andy mamája, hiszen az én voltam, és utáltam magamat,
amiért képtelen vagyok úgy gondoskodni a fiamról, ahogyan rólam gondoskodott annak idején az
anyám.
Azért persze nem mindig volt ennyire nehéz. Néha átaludtam mindent. A gyerekek kőerődítményt
építettek a dombunkon, mérges szömörcét ettek, és indiánosdit játszottak. Éjszakánként a macska,
Bessie, erdei patkányra vadászott a sötétben. A rágcsáló nagy volt, és ronda, majdnem olyan nagy,
mint Bessie, neki azonban mégis sikerült bevonszolnia egyet Andy szobájának ablakán át a házba. A
nappaliban Tépáz, a kutya csöndben rágta a jogosítványomat, s közben legfeljebb arra vette a
fáradságot, hogy a szőnyegre kakáljon. Szüksége is volt az energiára, hiszen a nap jó részét azzal
töltötte, hogy az utcába tévedő autósokat és kerékpárosokat üldözte, illetve - hogy formában tartsa
magát - alkalmanként kisgyerekeket harapott meg. A ház valamelyik másik pontján a kuckójából
váratlanul kihajított hörcsög várta rettegve a hirtelen halált, vagy az ismételt, életfogytig tartó
bebörtönzést. Almomban hallottam, ahogy egy darabig ide-oda rohangál, majd olyan zajok
hallatszottak, amelyek minden bizonnyal a haláltusáját kísérték. De hol? Andy szobájában? Aludtam
tovább, a legmélyebb álomban, az öntudatlanok álmával. Reggelre az erdei patkányból csak az a
néhány testrész maradt meg, amelyek nem ízlettek Bessie-nek. Tépáz büszkén feszített a nappali
szőnyegén heverő kakakupacok mellett. A hörcsög a ruhásszekrényben várta, hogy rálépjek. Mivel
Andy már negyedik éve tanult biológiát, igen tájékozott volt a rágcsálók testrészeit illetően.
- Nézd, anya! - mutatott egy nyálkás, gömbölyű valamire az ágya mellett. - Ez a mája.
Lehajolt, hogy alaposabban szemügyre vegye a kutya ürülékét.
- Nézd, anya, Tépáz valami olyat evett meg, amin betűk voltak.
Valahol az ötödik osztály táján aztán kezdtem elveszíteni az érdeklődésemet. Persze, tudom,
tudom, szülői részvétel meg minden, de az isten szerelmére, túlságosan fáradt és kövér voltam.
Ahhoz is túlságosan fáradt voltam, hogy lefogyjak. Meg persze féltem volna lefogyni. így, hogy
meghíztam, nem kellett aggódnom a szex, vagyis a hiánya miatt. A szex nélküli élet persze oda
vezetett, hogy vég nélkül szedtem a mindennapokon valamennyire átsegítő tablettákat. Milyen
mélyre süllyedtem! Gátlás nélkül zabáltam. Ekkoriban történt, hogy Andy - egy kómaközeli
állapotban lévő anya minden támogatását maga mögött tudva - megtudta, mi az a szex. Nem
tudományos könyvekből, hanem úgy, ahogy a legtöbb kamasz: a barátaitól. Egyik nap munka után a
kanapén heverésztem, mint mindig. Egyszer csak Andy, mintha puskából lőtték volna ki, bevágódott
a szobába, egy szempillantás alatt átszelte az ajtó és a kanapé közötti távolságot, és egyenesen rám
vetette magát. Dörgölni kezdte hozzám a kilencéves kis micsodáját.
- Így kell csinálni? - kérdezte.
Mit tegyen ilyenkor az ember? Elnevettem magam.
- Nagyjából így - feleltem.
- Miért csinálják ezt az emberek? - tudakolta.
- Mert jó érzés. Ha a megfelelő emberrel csinálod.
Zavarban volt, de látszott, hogy szeretné összebékíteni az újonnan szerzett információkat a
korábbi tudásával.
- Tudom ám, hogy a papával hányszor csináltátok. Egyszer - mondta, majd diadalittasan lemászott
a hasamról, és rohant a szomszédba, hogy elújságolja Michaelnak, hogyan kell csinálni, és hogy
Michael szülei négyszer csinálták.
Hozzám hasonlóan a fiam is úgy nőtt fel, hogy egyik szülője sem beszélt neki nyíltan a szexszel
kapcsolatos fontos dolgokról. Például arról, hogy a vágyakozás teljesen természetes dolog, hogy
törődni kell a másikkal, s hogy miként lehet megelőzni a nemkívánatos következményeket. Hogyan
is beszéltem volna neki a szexről, amikor még csak rágondolni sem akartam? így aztán hallgattam.
Egy nap aztán - úgy tizenkét éves lehetett - megkérdeztem tőle:
- Gondolom, már mindent tudsz a szexről, igaz?
Amikor kimondtam ezeket a szavakat, mintha a saját anyámat hallottam volna. A saját szülői
kompetenciámba vetett hitem végül akkor omlott össze teljesen, amikor Andy ugyanazt válaszolta,
mint annak idején én:
- Hát persze.
Jobb tanár voltam, mint amilyen szülő. Andy számára az iskola egyre rosszabb hely lett; velem
viszont épp fordítva történt. A hetvenes években jártunk, ekkoriban történtek a nagy dolgok az
iskolákban. Ekkoriban volt pénz könyvekre, a tanárokban megbíztak annyira, hogy eldönthették, mit
akarnak tanítani, a gyerekeknek pedig Philip Larkin jelentette a költészetet. A tanárok felelősségre
vonták a gyerekeket, ők pedig a tanárokat. S ez igazi, valódi felelősségre vonás volt. Gyakran a fél
osztály befüvezett. Az orosz irodalommal foglalkozó óráimon a Bűn és bűnhödés-t olvastuk, és
megvitattuk a Szonja előtt álló lehetőségeket (zéró). Az angolóráimon arra jutottunk, hogy senki,
még maga a radikális feminista Andrea Dworkin sem tudott volna ellenállni Mr. Darcy vonzerejének
(„Elizabeth és Darcy teljesen egyenlőek voltak, akárki megmondja!”). A Sport az irodalomban
órámon Az őstehetség című Malamud-regény szimbolikáját elemeztük, pontosabban én elemeztem a
szimbólumokat, a fiúkat inkább Roy kiérdemelt pontátlaga izgatta. A „Nők az irodalomban”
fakultáción Playboy-1, Hustler-1, Penthouse-1 olvastunk, és a képeket meg a kihajtható posztereket
vetettük alá elemzésnek.
- Nézze csak, tanárnő - szólt Lóri, és a magasba tartott egy Hustler-1 ez itt egy premier plán erről
a muffról?
Na tessék, már megint.
Igazán nem panaszkodhattam. Glória Steinem és Betty Friedan felszabadított, és tudatták velem,
hogy a női testvériség nagyszerű és hatékony eszköz, annyi önbecsülést zúdítottak a nyakamba, hogy
csak néztem, nem beszélve arról a jogos dühről, amelyet apám patriarchális birodalma iránt éreztem.
Körülöttem a nők a melltartójukat égették, kézitükör segítségével nőgyógyászati vizsgálódásokat
végeztek önmagukon egymás konyhaasztalán, szedték a tablettát, és házasság előtt, alatt vagy helyett
legalább két férfival létesítettek szexuális kapcsolatot. Törvényesen vetethették el a gyerekeiket, az
anyjuknak meg közben hallgass volt a neve. A történelem betoppant az életünkbe, és igen nehéz lett
volna ellenállni a sodrásának. Meglovagoltam a hullámokat. Bűntudat nélkül maszturbáltam a
kádban. Magányosan.
Új, feminista életemet azzal kezdtem, hogy abbahagytam a főzést. Nem dühből, mint
Minneapolisban. Ezúttal valami félreértett kötelességtudatból. Hogy mi iránt is éreztem ezt a
kötelességtudatot, arról fogalmam sem volt. Mindennap öt órakor megcsináltam az Andy által csak
„Swanson-sasszé”-nak nevezett figurát (igen muzikális család voltunk). A még mindig rajtam lévő
iskolai ruhámban - általában otthon is azt viseltem - és dr. Scholl márkájú klumpámban kivonszoltam
XXL-es mumusba rejtett, napról napra terjedelmesebb testemet a konyhába. Az öltözéket hidegebb
napokon térdzokni és flaneling egészítette ki. „Mit kérsz, Andy? - kiáltottam be mindig a konyhából.
- Sült csirkét, borjút vagy marhaszeletet? Melyik legyen?”
Választott, én pedig betettem a két adag vacsorát a sütőbe, kevertem magamnak egy újabb szódás
whiskyt, s amikor pittyegni kezdett a tűzhely, kivettem a húst, és abban az ellenállhatatlan
alumíniumcsomagolásban felszolgáltam a nappaliban. Evés közben rajzfilmeket néztünk a tévében.
Nos, igen, minden este együtt vacsorázott a család, ahogy az a jó családoknál szokás, csak mi egy
kicsit másként csináltuk. Andyvel jó család voltunk mi ketten, csak kicsit más, mint a többi. Egyik
hangos veszekedésünk után elém állt, és megkérdezte: „Szerinted elváljunk?”
Soha, soha, soha; némán megöleltem, és letöröltem a könnyeket az arcáról. Lehet, hogy kicsi a
családunk, de legalább egészséges. Nukleárisabb és oszthatatlanabb már nem is lehetett volna, bár
ezzel kapcsolatban később még folytatnak kísérleteket, jól mondom, fiam?
A középiskola még nagyobb megpróbáltatás és szenvedés volt Andynek. Igazi rémálom
következett, amely minden idejét és energiáját felemésztette. Tanulási zavara lehet? Gondolkodóba
estem. Tud egyáltalán olvasni?
- Andy - szóltam egy alkalommal olyan fesztelenül, ahogy csak tudtam felolvasnád nekem ezt a
cikket?
Kivette a kezemből a Time magazint, és folyékonyan felolvasta a többoldalas írást.
- Nem egészen világos - mondtam. - Miről szólt tulajdonképpen ez a cikk?
Elmondta. Jó hír a tesztrajongó törvényhozóknak: nem nehéz eldönteni, hogy egy gyerek tud-e
olvasni, érti-e, amit olvas, és el tudja-e mondani, miről olvasott. Csak oda kell rá figyelni. A fiam
tudott olvasni. Mégis minden negyedév kilencedik hetében hozta haza a figyelmeztetéseket, amelyek
arról tájékoztattak, hogy Andyt a bukás veszélye fenyegeti. Természetesen nekem mint tanárnak
nagyon is ismerősek voltak ezek a figyelmeztetések, hiszen én is ilyeneket szoktam küldeni a bukásra
álló diákjaim szüleinek, akik többnyire úgy reagáltak, ahogyan én: kiabáltak, szidták a gyereket,
könyörögtek, zsaroltak, drága ajándékokat ígértek, a telefon, a különböző engedmények, az étel, a
ruhák, a fedél és a műkaja megvonásával fenyegetőztek. Mindezt teljesen hiába. Andy nem volt
hajlandó elkészíteni a házi feladatát, földrajzórára fogpiszkálókból csinálta meg a cseppkőmodellt, A
vörös póni-ból írt olvasónaplóját - a könyvet el se olvasta - egy gyűrött fecnin adta be. Orindában
ekkoriban senkit nem buktattak meg, így aztán ő is elverekedte magát a felső tagozatig. Micsoda
kínszenvedést jelenthetett neki, hogy be kellett tartania az egyetlen szabályunkat: történjék bármi, be
kell mennünk az iskolába. Hogyan lesz képes elviselni a középiskolát?
Ilyen előzményekkel a hátunk mögött még csak meg sem lepődtem, mikor az első év közepén egy
nap kopaszra borotvában állított haza. Odavolt a gyönyörű, aranybama haja: ronda sörték
éktelenkedtek a fején; és odavolt a sütőben felmelegíthető készételek iránti étvágya is. Fogta a kutya
nyakörvét, magára csatolta, és bejelentette: mostantól ő egy vegetáriánus bőrfejű. Átmentem a
szomszédba, és leittam magam.
Így kezdődött a mi nehéz és hosszú küzdelmünk. Tizenhét éves korában ért véget, amikor
befejezte volna a gimnáziumot, ha már korábban nem tanácsolják el, amiért művészi szintre
fejlesztette a passzív-agresszív ellenállást. Az új órarendjében helyet kapott egy önismereti óra -
ekkorra, húszesztendei tanítással a hátam mögött, pontosan tudtam, ez mit jelent ahova soha nem járt
be, illetve két óra iskolai munkagyakorlat, amit azoknak a gyerekeknek találtak ki, akik képtelenek
végigülni öt tanítási órát, és odafigyelni a tanárra. Andy a menzán töltötte a munkagyakorlatát, ahol a
szakácsoknak kellett volna segítenie, de megtagadta az engedelmességet, mivel az edények,
amelyeket hurcolnia kellett volna, csirkedarabokkal voltak tele. Mindennap volt két szabadtéri
munkagyakorlat is, amikor a pedellusoknak kellett volna segédkeznie az iskolaudvar takarításában,
ám ehelyett a patakparton lézengett és valamit szívott. Tudtam, hogy ebből így nem lesz érettségi.
Miután elérte az iskolaköteles kor végét, Andy kezdett úgy viselkedni, mint annak idején
Bartleby: nem óhajtotta megcsinálni a dolgokat. Inkább nem végzett házimunkát, nem vállalt állást,
nem igényelt segélyt, se társadalombiztosítási számot, és jogosítványt sem szerzett. Inkább
gördeszkázott a dombok körül, és le, Berkeleybe, ahol gyakran fellépett a zenekarával, a
Kalapácsfejjel. A dalokat az alagsorban írta; kedvencem a „Bazdmeg anyád” című szám volt. A
Mabuhay Gardens nevű punkkocsmában egyszer beugrott a színpadról a közönség közé;
Berkeleyben az egyetemi kollégium tetején bujkált, és drogokkal, alkohollal, meg szexszel
kísérletezett, továbbá azzal, hogyan tud megszökni a zsaruk elől. Érzelmek iskolája a nyolcvanas
években. Mit szólna ehhez Flaubert?
Tanácstalan és tehetetlen voltam. Csupán annyi telt tőlem, hogy bejártam dolgozni, s közben
aggódtam a fiam jövője miatt, a múltbeli hibáim miatt, és amiatt, hogy éppen merre van és mit csinál
Andy. Nem voltam teljesen hülye; megértettem, hogy a fiam azért van ennyire az iskola ellen, mert
tudja, hogy számomra mennyire fontos a tanítás. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Végül végső
kétségbeesésemben felhívtam az apját, aki ekkor a messzi Atlantában élt, és a különválásunk óta
csupán néhányszor látogatta meg Andyt. A fiammal kettesben töltött első néhány évben komolyan
gondolkodtunk azon, hogy megváltoztatom a nevemet. A Juska név a féijemé volt, és az égvilágon
semmi közösséget nem éreztem vele.
- És mi lenne akkor az én nevem? - kérdezte Andy, amikor erről beszéltem vele.
- Te ezután is Juska maradnál.
- Kimehetek játszani?
Néhány nappal később egyszer csak beviharzott a nappaliba, ahol szokás szerint magamba
zuhanva feküdtem a kanapén.
- Ha megváltoztatod a neved - mondta könnyek között -, egyedül maradok.
És sírt. Én is sírva fakadtam. A vezetéknevem pedig nem változott, még most is Juska, és Andy
meg én együtt maradtunk, amíg az úgy volt jó.
- Tóm - mondtam a telefonba -, nem bírom már cérnával. Andy egyszerűen... - Azzal elsoroltam,
mi az, amit Andy inkább nem szeretne megtenni és végiggondolni. - Azt hiszem, most te következel.
Hebegések, ühümök, ahák.
 Hetek teltek el anélkül hogy bármi történt volna. Egyik este aztán megvártam, amíg Andy
hallótávolságon belül kerül, és felhívtam Tomot.
- Vettem Andynek egy jegyet Atlantába. Kimész elé a reptérre?
Arról fogalmam sem volt, hogyan fogom ezt a nagyfiút bepakolni egy autóba, aztán meg egy
repülőbe. A vonal túlsó végéről néma csend volt a válasz, ezért újra megkérdeztem:
- Ott leszel a reptéren?
Másnap reggel Andy már nem volt a házban. Egy üzenetet hagyott: „Ne aggódj, anya. Minden
rendben lesz. „
Ekkor kezdődött el az igazi pokol. November volt, rettenetes november, a véget nem érő esők és a
fagyos hideg novembere. Se napfény, se remény, csak a félelem, hogy jól van-e a fiam. A fiam, az én
gyönyörű, jó humorú, okos fiam most Berkeley utcáin tengődött. Hajléktalan lett. Nincstelen. Vagy
húsz másik hajléktalannal együtt élt - akik közül sokan őrültek voltak, néhányan pedig egyenesen
közveszélyes őrültek - a Telegraph Avenue-n. 1982-t írtunk, és istenem, egyfolytában szakadt az eső.
Veszélyes idők voltak ezek: a szerelem nyarát már magunk mögött tudtuk, csak a veszélyes berkeieyi
éjszakák maradtak. Hol fog aludni? Nem fog megfagyni?
Időről időre megcsörrent a telefon, és amikor felvettem a kagylót, ezt hallottam:
- Beszélj hozzám, anya. Csak beszélj hozzám.
- Hol vagy? Érted megyek.
- Boldogulok. Nincs semmi baj. Csak beszélj hozzám.
- Kérlek szépen, hadd hozzalak haza!
- Kibírom, mondom, boldogulok.
- Nem fázol?
- Már jobb. Találtam egy vizespalackot az egyik szemetesben, és a csatorna fölé tartottam, a
gőzbe, aztán beraktam a pólóm alá, úgyhogy ...
- Hol vagy? Viszek valami meleg ruhát.
Letette.
Otthoni magányomban még több whiskyt ittam. Bezuhantam az ágyba, és azt álmodtam, hogy a
rendőrök kijönnek a házamhoz, rettentő dolgokat akarnak mondani a fiamról, és amikor nem akarom
beengedni őket, nehéz láncokkal kezdik verni a ház falát, és csak verik, verik, egészen addig, amíg
bőgve föl nem ébredek.
Karácsony délelőttjén hazajött egy órára. Lefogyott. Átfázott. Minden ereje elhagyta. Boldog
karácsony. Mit ad az ember a gyerekének, ha az hajléktalan, nincstelen, fázik, fáradt és éhes? Pénzt?
- Nincs szükségem pénzre.
Meleg zoknikat?
- Van zoknim.
Hol?
- A stadionban alszom. Ott van a zoknim is.
A stadionban?
- Ott nem találnak meg a zsaruk.
Reggeli? Tojás, sajt? Még mindig vegetáriánus?
- Ja, ennék valamit.
Aztán:
- Megyek.
Kérve kérem, ne menjen. Fogok főzni, lesz pénzünk, fogok...
- Indulnom kell. Minden rendben lesz.
 Azzal elment. Tejó ég! Boldog karácsony!
Soha többé nem jött haza. Később megszabadult a hidegtől, a nedvességtől és az
iskolázatlanságtól. Megszabadult az utcától, lett munkája, lakása, és egy napon, egy újsághirdetés
révén, lett jövője is. Elment a Sierra-hegységbe, bekönyörögte magát az egyik csodás kis völgyben
megbúvó főiskolára, ahol az egyik tanára - egy erdész, aki minden nyáron megcsinálta a John
Muirról elnevezett túrát - mindent megtanított neki az erdőkről. Mosogatásból tartotta fönt magát,
szemetet szedett a turistautakon, felmosott a helyi pizzériákban, a tandíjat pedig az ösztöndíjából
fizette. Soha, de soha nem kért pénzt.
Hálás voltam azért, hogy biztonságban van. Egyúttal össze is voltam zavarodva: mit fog ott fent
csinálni, háromezer méterrel a tengerszint felett? Hálaadáskor meglátogattam. Ültünk hárman: a
fiam, én meg a legjobb barátja, Al, és egyik videofilmét néztük a másik után. Al már a legelején
tájékoztatott, hogy ő „nem valami beszédes”. Mikor elfogytak a filmek, megkérdeztem:
- Szerinted mit csinál Andy idefent?
- Azt hiszem, rá akar jönni, hogyan válhat belőle igazi férfi - felelte a nem túl beszédes Al.
S valóban így volt. Andy azt akarta megtudni, hogyan lehet olyan önálló, erős, független ember,
mint az emlékeiben élő apja.
Aztán elbúcsúztunk. Kegyetlen volt. De nem is lehetett más a búcsú, mint erőszakos és fájdalmas,
mindkettőnk számára. Addigi életünk nagyobb részét együtt töltöttük, szerettük egymást. Együtt
nevettünk és énekeltünk. Ahhoz azonban, hogy önmaga lehessen, kellett találnia egy világot, amelyik
semmiben sem hasonlít az iskola és az anyja világára. A fiam lett a saját életének hőse.
Aztán jött a hepiend.
A hegyekben Andy azoktól az emberektől tanulta ki az erdészetet, akik maguk is az erdőben
dolgoztak: a favágóktól, a rönkvágóktól, akik köteleket rögzítenek a kivágott fákra, a
rönkvontatóktól, a felügyelőktől. Utána a Kaliforniai Egyetemre került, Berkeleybe, ahol másként
tanult tovább az erdőkről, és végül diplomázott. Mintha a föld fölött lebegne, mikor a fákról beszél.
Egy nagynevű cég megbecsült alkalmazottja lett. Szellemes, okos és még mindig nagyon sovány.
Kedves. Jó. Csodálatos menyem, Karen szerint „Andy megéli a saját teljességét”. Övé a legetikusabb
láncfűrész az egész nyugaton.
Ha még Trollope-ot is olvasna, egyenesen tökéletes lenne. De nem olvas Trollope-ot, és nem is
szándékozik kiköszörülni ezt a csorbát. De hát istenem, nem lehetek ennyire telhetetlen.
 TIZENÖT

A férfi, aki eltűnt, avagy:

Mibe kerül Trollope?

Mint Trollope nagy rajongója, bizonyára jól ismeri a Berg-gyűjteményt.

MATT

Matt jól ismerte Trollope-ot. Ezért Észak-Wisconsinból, ahol élt, egyszerre csak sorsszerű
találkozásaim listájának élére szökkent. A postaládámat elárasztó levelek közül az övé volt az
egyetlen, amely némi tájékozottságot árult el Trollope-pal kapcsolatban. Sok levélíró természetesen
beismerte, hogy semmit nem tud róla - „annál izgatottabban várom, hogy tanulhassak egy jó
18
tanártól”. Voltak, akik gépelési hibára gyanakodtak, és voltak, akik szexuális utalásnak vették.
„Remélem - írta egyikük az vagy, akinek vallód magad. Alig várom, hogy találkozzam veled, és
Vénusz ihletet adjon nekünk, ahogy nekem adott, mikor a hirdetésedet megláttam.” Ami a Berg-
gyűjteményt illeti: egyáltalán nem ismertem, sőt soha életemben nem hallottam róla.
Azonnal válaszoltam Mattnek. Megírtam a címemet, a telefonszámomat, és hogy nagyon
szeretnék többet megtudni róla. Azt is megkérdeztem, van-e e-mail címe. Nincs, válaszolta kézzel írt
levelében, ki nem állhatja a gépeket, valóságos luddita, nincs számítógépe - bár néha a régi
Underwood írógépén pötyögte le a leveleit -, se tévéje, ha filmet akar nézni, elmegy a moziba,
kivéve, ha éppen ő maga forgat. Szakmáját tekintve ugyanis operatőr volt, gyakran megfordult New
Yorkban, olykor Los Angelesben is, megígérte hát, hogy beugrik, ha erre jár. De nem ugrott. „Jöjjön
el Brentwoodba a hétvégén” - írta aztán. Brentwood Los Angeles egyik nagyszerű városrésze, ahol
okos emberek élnek és dolgoznak. Édes istenem, nem tudtam menni, mivel egész hétvégén az
Oktatásügyi Tesztszolgálat sivár irodáiban kellett külföldiek förtelmes dolgozatait olvasnom, akik azt
várták a jó eredményeiktől, hogy majd eljutnak Amerikába, vagy ha oda nem is, legalább otthon
följebb kerülnek a ranglétrán. Utáltam ezt a munkát, de most, hogy nyugdíj előtt csökkentett
munkaidőben dolgoztam, minden korábbinál inkább kellett a pénz. A sok évig használt ETS után jött
a SAT, a GRF, az MCAT, a GMAT és az AP - hogy a TOEFL-t, a TEW-t és a CHSPE-t (ejtsd:
csiszpi) már ne is említsem, amelyek mind nagyszerű elfoglaltságot jelentettek azoknak a tanároknak,
akik szeretik iszonyatos irományok olvasgatásával tölteni a hétvégéiket. így aztán bármennyire vonzó
volt is Matt ajánlata, no meg a fényképe, nemet kellett mondanom a meghívásra. Majd egy másik
hétvégén. S valóban, eljöttek azok a hétvégék, csak épp Matt nem jött velük.
Időnként felhívott telefonon. Szexis hangja volt: közepesen mély, változatos hangszínű, s úgy
bánt vele, akár egy színész. Értett hozzá, hogyan csábítsa el a nőket a hangjával. Sok mindenről
beszélgettünk: sokáig házas volt, de már elvált, csodálatos lányai felnőttek; szeretem-e Roethke
verseit (nagyon), hogy tervezem, hány férfival fogok még lefeküdni (nyolccal, őt is beleértve),
mennyivel feküdtem már le - „Egész életemben?” „Igen.” - (néggyel), és tudom-e, mennyire
különleges vagyok (hát aztán).
Sorra jöttek a kézzel írt levelei. Szép volt a kézírása, szemmel láthatólag örömét lelte abban, hogy
billentyűzet helyett töltőtollat, monitor helyett pedig vastag levélpapírt használhat. Erősek és
lendületesek voltak a betűi. Minden levél után egyre jobban megszerettem. írt New Yorkról, arról,
hogy hova kell elmenni - a Rendeli Galériába, a Morgan Könyvtárba -, hol kell enni - kis
éttermekben, ahol finom és olcsó az étel -, hol kell megszállni - az egyik bájosan elhanyagolt
belvárosi szállodában és mit kell megnézni - a Sargenteket a Metropolitanben, a Stoppard-darabot a
Circle in the Square-ben, és persze a Trollope-ot a Berg-ben. A vége az lett, hogy mindezeket
megnéztem, de a listámat a Berg vezette, hiszen az volt Trollope jelenlegi otthona.
Januárban, első New York-i utam alkalmával magára hagytam Róbertét - aki azzal igyekezett
csillapítani a hátfájását, hogy egész nap sajgó testrészen feküdt -, fölvettem a kabátját, a kötött
kesztyűjét és a sapkámat, s a New York-i Közkönyvtár felé vettem az irányt.
A New York-i Közkönyvtárat a filmekből jól ismert kőoroszlánok őrzik az épülethez és a magába
a könyvtárba vezető széles lépcsősor két oldalán. Mint New Yorkban oly sok mástól, ezektől az
oroszlánoktól is elállt a lélegzetem. Ugyanazt éreztem, mint amikor megpillantottam a WALL
STREET feliratú utcatáblát, a Szabadság-szobrot, az Empire State Buildinget és a többi
nevezetességet, amelyekről már oly sokat olvastam, s amelyeket már annyi filmben láttam. Egyszerre
csak megelevenedtek, megteltek színnel, és örömmel nyugtáztam, hogy jól festenek, pontosan úgy,
ahogy a filmvásznon és a könyvek lapjain annak idején. Megbénult körülöttem a forgalom, amikor
földbe gyökerezett a lábam az úttest vagy a járda kellős közepén - uramatyám, ott a Bloomingdale... a
Rádió Music Hall... a Szent Patrik-katedrális... a Battery Park! Az emberek és az autók lelassítottak
vagy megálltak, volt, amelyik majdnem elütött, sokan rám kiabáltak, aztán a Madison Avenue-n
megjelentek New York rendjének kiváló őrei, lóháton, vigyázó tekintettel. Kiguvadt szemmel
tobzódtam a város színeiben és zajaiban. „Hoppá, elnézést, bocsánat... hát nem csodálatos? Nézze!
Ott jön egy hintó! Az pedig minden bizonnyal a Ritz!”
Végül azokat a helyeket szerettem meg a legjobban, amelyeket korábban nem ismertem, se
filmekből, se könyvekből: a New York-i Könyvtárszövetség épületét, a Red Ball Bar & Grillt, a
Coliseum könyvesboltot, a Morgan Könyvtárat. És a Berget.
Az ember azonban nem sétálhat be csak úgy a Bergbe. Azt ki kell érdemelni. A túrabakancsom és
a készséges mosolyom eddig minden ajtót megnyitott előttem: London, San Francisco, Firenze a
lábam előtt hevert. Biztos voltam benne, hogy a New York-i Közkönyvtár is örömmel fogad majd.
Az ajándékboltban még minden a terv szerint haladt; most is, amikor e sorokat írom, az a 17,95
dolláros (piros) baseballsapka van rajtam, amelyet voltak olyan kedvesek és felajánlottak cserébe a
Visa kártyámért. Éppenséggel a Metropolitan Opera feliratú (fekete) baseballsapkát is viselhetném
most, írás közben, ami nekem, a nem helyi lakos, állandó jövedelemmel bíró támogatónak csupán
hatvan dollárba került. New Yorkban felvettem azt a szokást, hogy nem a teljes nevemmel írom alá a
csekkjeimet, hanem csak a monogramomat és a vezetéknevemet kanyarintom oda. A rövidebb
aláírással hamarabb elkészülök, ennélfogva több idő jut ajándékvásárlásra. Még nem láttam várost,
amelyik ilyen könnyedén, mosolyogva húzza ki az ember zsebéből a pénzt. Boldogan szabadulunk
meg olyan összegektől, amelyekről nem is tudtuk, hogy a birtokunkban vannak. A San Franciscó-i
boltok is veszélyesek, de ott mindig akad valami, ami kicsábíthat az üzletből: a dombok, az ég vagy a
víz; Firenzében a művészet tart távol a vásárlástól, Londonban pedig a színház. New York viszont
nem esik ebbe a hibába: itt minden a pénzről szól. A kényelmes élethez teljesen szükségtelen tárgyak
fölhalmozását azután is folytattam, hogy hazatértem New Yorkból.
Januárban azonban még tisztán és ártatlanul kocogtam fel a negyedik emeletre, ahol a Berg-
gyűjteményt őrzik. Ingyenes a belépés, nem került semmibe.
Viszont be volt zárva. A vasrácson és az üvegen keresztül beleshettem egy kicsi szobába, ahol
négy asztal állt, akkorák, hogy mindkét hosszanti oldalukon három-három szék fért el. Papírok és
könyvek hevert az asztalokon. A hátsó fal kivételével üveges ajtajú könyvespolcok szegélyezték a
szobát. A hátsó falat a két Mrs. Bergről készült olajfestmények díszítették. Ezt csak később tudtam
meg, miután hazugsággal és csalással visszaszereztem a büszkeségemet, az önbecsülésemet, a
tisztességemet.
Embereket is láttam a szobában. Körülülték az asztalokat, előttük könyvek és papírok szanaszét,
ők pedig fejüket előrehajtva vadult írtak. De hát hogyan lehet ilyen sötétben írni? Meg fognak
vakulni, suttogta nagymamám. Az egyik férfi egyedül ült az asztalánál. Minden bizonnyal ő a
könyvtáros! Megzörgettem a kilincset, kopogtattam a rácson, és intettem felé, ő pedig készséges
mosolyom láttán ezt a szót formálta: „Nem.” Tenyérrel fölfelé széttártam a karomat, vállamat kissé a
fülem irányába emeltem, és egy kérdést tátogtam felé némán: „Miért?” Válaszul az ajtó jobb alsó
sarkában kifüggesztett apró táblára mutatott: BELÉPÉS CSAK ENGEDÉLLYEL. „Hol?”- formáltam
meg az újabb kérdést. Jobbra mutatott. Vállamra vettem a hátizsákomat, és vonszolni kezdtem
magam a folyosón a megadott irányba.
Tágas helyiségbe értem. A közepén egy könyvtári asztalnak tűnő bútorral pont úgy festett, mint
egy könyvtárterem. Az asztal mögött egy könyvtárosforma férfi ült.
- Hogy mehetnék be a Berg-gyűjteménybe? - kérdeztem.
- Sehogy - felelte. - Oda nem lehet csak úgy bemenni - tette hozzá.
Az arcomra kiülő értetlenség szemlátomást nagyon mulattatta. Tapasztalt utazóként - legalábbis
akkor így gondoltam magamra - már találkoztam ilyesmivel a British Libraryben, az újban. Ott
megbízólevél kell hozzá, hogy az ember bejusson az olvasótermekbe, oda, ahol a könyvek vannak.
Hitelesített olvasónak kell minősíteniük, ám arra nem sikerült rájönnöm, hogy a hitelesítés kinek a
hatásköre. Ez viszont Amerika! Benjámin Franklin, Thomas Paine és az Átlagember hazája! Itt
mindenki, aki tud olvasni, olvashat is!
- Kell egy könyv címe, amit meg akar nézni. Legfeljebb négyet kérhet - közölte a férfi az asztal
mögül, és a falakra mutatott, melyeket tengerzöld kötésű egyforma kötetek borítottak, gerincükön
arany betűkkel. - Kire kíváncsi? - kérdezte mogorván.
Senki nem képes mosolyogni New Yorkban?
- Trollope-ra - mondtam.
- Melyikre? - kérdezte, és közben gúnyos mosolyra húzódott a szája sarka.
- Anthonyra.
- Természetesen - mondta, és ezt már csak gondolatban tehette hozzá: „Honnan is ismerhetné ez a
nő a többit?”
- Ott fenn - mutatott az egyik felső polc felé.
- Köszönöm.
Legalább szóba állt velem.
A felső polc sokkal, de sokkal magasabb volt nálam, én pedig se létrát, se kosaras darut, se
gyümölcsszedő rudat, se semmi mást nem láttam, aminek a segítségével levehettem volna a polcról a
megfelelő kötetet. Ekkor észrevettem egy széket. Ha ráállnék, és kinyújtanám a kezem... Ismét
ledobtam a hátizsákom a földre, és az illendőség kedvéért levettem a bakancsomat. Ahogy fölléptem
a székre, és azért imádkoztam, hogy meg ne csússzak az ülőkén az összeizzadt zoknimban, a hátam
mögül visszafojtott horkantás és fújtatás zaját lehetett hallani. Majd a pult mögötti férfi lépteit.
- Hagyja - mondta majd én.
Felnyúlt, és könnyedén levett egy zöld könyvet.
- Ez az, amire szüksége van. Vigyázzon, nehogy leessen.
Hogy hálás voltam-e? Azt meghiszem! A Berg-gyűjtemény immár több lett, mint egy hely, ahol
láthatom Trollope-ot. Számomra ez volt a cause célébre, a raison d’étre, a célvonal. Kinyitottam a
könyvet: az életmű jegyzékének egyik kötetét tartottam a kezemben. Nem tudtam, melyik művet
kérjem ki. Egyszerűen csak szerettem volna látni az egyik kéziratot. Szerettem volna látni, hogy
milyen, vajon látszik-e rajta az a gyorsaság, amellyel Troliope a műveit írta? Szerettem volna
megnézni, igaza volt-e Mattnek, amikor azt mondta, hogy Trollope első vázlatai többnyire egyben az
utolsók is voltak. Szerettem volna együtt lenni az írással, amelyet oly rég óta oly nagyon csodálok.
De mivel szükségem volt négy címre, hát kimásoltam négyet a könyvből, majd odaléptem a
kölcsönzői asztalhoz, és diadalmasan a könyvtáros orra alá dugtam a cédulákat.
- Nem - mondta. - Ekkor már nem mosolyogtam, a könyvtáros arca viszont jeges vigyorba torzult.
- Nem én engedélyezem a belépést - folytatta. - Menjen tovább a folyosón. Kopogjon. Sok sikert.
Nem tudtam eldönteni, mosolyog-e, vagy gúnyosan vigyorog. Egy New York-inál ezt sosem lehet
tudni.
 A jegyzetekkel a kezemben és a hátizsákkal a hátamon - kezdtem úgy érezni magam, mint egy
nepáli teherhordó, egy serpa, aki kimaradt az egész életen át tartó kiképzésből - végigvonszoltam
magam a folyosón, és kopogtattam az újabb ajtón.
- Jöjjön be! - szólt ki egy hang odabentről.
Benyitottam, és igyekeztem ismét mosolyt erőltetni az arcomra.
- Ezzel nem jöhet be - mondta a Hang.
- Mivel nem jöhetek be? - kérdeztem.
- A hátizsákkal. Minden csomagot le kell adni a földszinti ruhatárban, vagy bezárni az ott
található szekrényekbe.
Azzal a Hang felállt, és kiment a szobából.
Ekkorra már nagyon melegem lett. Ez a baj azokkal a helyekkel, ahol ilyen az időjárás, mint New
Yorkban. Nagyon hideg a tél, így aztán mindenhol rettentően befűtenek. Nem tudom, miért nem elég
nekik, ha csak meleg van. De nem elég, az egyszer biztos. Először jólesik a forróság, de hamarosan
patakokban kezd folyni az ember arcáról a veríték. Velem is ez történt, és közben azon aggódtam,
nem büdösítem-e össze a garbónyakú gyapjúruhámat, mely az itt-tartózkodásom alatt gyakorlatilag
az egyetlen rendelkezésemre álló téli ruhadarab volt, s amely Róbert kabátja alatt már teljesen
átnedvesedett az izzadságtól. Megindultam hát a lépcsőházban az első emeletre, hogy betegyem a
holmimat az egyik szekrénybe. (Megjegyzem, a New York-i Közkönyvtárban van lift, ámde mindig
az ellenkező irányba közlekedett, mint amerre én tartottam: felfelé, ha lefelé akartam menni, és
fordítva. Azonkívül úgy tekintettem a lépcsőmászásra, mint a Szent Grál megszerzéséhez szükséges
stációk egyikére.)
Hova teszi az ember az apró, ámde nélkülözhetetlen dolgait, miután berakta a holmiját egy
szekrénybe? Nem izzadtam már annyira, ellenben zseb híján nem volt nálam se papír, se ceruza, se
igazolvány - mi van, ha meghalok? Hogy fognak azonosítani? És a szekrénykulcs: mégis hova
tegyem? Csupasznak éreztem magam, a tolvajok és a jogi csűrés-csavarás könnyű prédájának.
Könnyen elveszíthetem a személyazonosságomat, és elképzelhetetlenül ádáz elemek leselkednek
rám, bármikor lecsaphatnak. A kulcsot végül a bakancsomba rejtettem, a túrabakancsomba, amelyet
szerencsére magamon hagyhattam. A péppé gyűrt könyvtári címleírásokat még mindig a kezemben
szorongattam.
Miután földi terheim nagy részétől megszabadulva felértem a negyedik emeletre, jóval
magabiztosabban léptem be az újabb terembe, amely közelebb volt ugyan a Berghez, mint az
eddigiek, de azért még mindig távol. A Hang - ő parancsolt le a szekrényekhez - most egy nagyon
hosszú asztal mögött ült. És volt belőle még egy: a nagyon hosszú asztal túlsó végében. Arra
készültek, hogy kifaggassanak.
Az 1954-es diákszövetségi felvételik óta nem láttam ilyen halszálkamintás öltönyöket, és ilyen
selyem nyakkendőt sem. A két fiatalember mintha egy John Cheever-novellából lépett volna ki. Két
barát, akik a Yale-en nem igazán tudták megcsinálni a szerencséjüket, ezért úgy döntöttek,
könyvtárosnak állnak. A melegek ugyanolyanok, mint a heterók, belőlük is sokféle van, mint ahogy a
nőkből is, akik közül sokan voltaképp még csak lányok. Mégis meg lehet különböztetni kétféle meleg
férfit: az egyik szereti a nőket, a másik nem. Az asztal mögött ülő férfiú kétségkívül ez utóbbi
csoportba tartozott. A balján, három székkel odább ülő másik férfiban mintha felfedezhető lett volna
a szimpátia halvány jele.
- Visszajöttem - jelentettem be, mintha ez érdekelhetné.
A férfi, aki nem szerette a nőket, állával egy szék felé bökött. Oda kellett leülnöm. Ő fog
kihallgatni.
- Miért szeretne bejutni a Bergbe? - kérdezte, miközben valahová a hátam mögé szegezte a
tekintetét.
 Na tessék. A színlelt közönyömön kívül csak a Shirley Temple-féle gödröcskéimben bízhattam,
hátha azok majd lefegyverzik.
- Régóta nagy rajongója vagyok Trollope-nak. Anthony Trollope-nak - pontosítottam. - És úgy
tudom, a Berg-gyűjteményben talán van egy kézirat, és nagyon-nagyon szeretném megnézni, mert...
Nyakkendő 1 és Nyakkendő 2 egymásra pillantottak, s majdnem elmosolyodtak. Megrázták a
fejüket, mintha azt kérdeznék egymástól: „Te elhiszed, amit ez a nő mond?”
- Kaliforniából jöttem, csak ezért - mondtam, mivel a háromezer mérföldre hivatkozva egyszer
már sikerült szereznem egy ülőhelyet a Metropolitan Operába egy teltházas Rózsalovag-ra, máskor
pedig egy tárlatvezetőt a Metropolitan Múzeum lezárt Sargent- számyába.
- Attól tartok, ezt az indoklást egyszerűen nem tudjuk elfogadni - szólalt meg
Halszálka 1.
Most már leplezetlenül vigyorogtak egymásra, nem törődve azzal, hogy New York mit szól az
ilyen leplezetlen jókedvhez. A legnagyobb egyetértésben csóválták a fejüket: Nem.
A francba!
- A kutyafáját! - mondtam. - Gondolom, hazudnom kellett volna valamit.
- Már késő, nem igaz? - felelte mosolyogva Ketteske, megcsillogtatva végre az egyéniségét.
Látszott rajta, mennyire magával ragadja a derültség.
Szemetek.
- Hadd egészítsem ki, amit mondtam. - Már nem voltak meg a gödröcskéim. Előrehajoltam hát, és
elkezdtem hazudni. - A Kaliforniai Egyetemen, Berkeieyben tanítok szépírást. Trollope a szöveg
korrekciója miatt érdekel, vagyis hogy milyen mértékben javította és írta át a saját szövegeit. A
kéziratok megvilágíthatnák diákjaim számára a többszöri javítások és átírások fontosságát a saját
írásaikban is. Mint az eljövendő nemzedék íróinak és tudósainak, erre igazán nagy szükségük van.
Mire a hazugságfolyam végére értem, arcom csupán pár ujjnyira volt Egyeske képétől.
Egyértelművé vált, hogy nem tágítok innen. Nyakkendő 1 ekkor Nyakkendő 2-re pillantott. Némán
lehajtották a fejüket, majd újra felemelték. Mélyen egymás szemébe néztek, és bólintottak. Igen.
Egyeske átnyújtott az asztal fölött egy bejelentkezési lapot. A lap alján volt egy rubrika, ahová két
egyetemi dolgozó nevét kellett beírni, akik szükség esetén kezeskedhetnek tudásszomjam
valódiságáról. Kértem egy ceruzát, és kitöltöttem az űrlapot. Az említett rovatba olyan barátaim
nevét írtam, akik minden bizonnyal ott vannak az egyetemen, hiszen régen ott dolgoznak, nyilván
még most is, és persze nincs jobb dolguk, mint hogy a telefon mellett ülve ennek a kétfejű
Cerberusnak a hívását várják. Egyes számú Nyakkendő átnyújtott egy kártyát, amelyen ez állt:
„Érvényes egy napig, illetve visszavonásig: 2000. január 21.” Odakanyarintottam a nevemet a papír
aljára, ünnepélyesen megesküdve, hogy az igazat, csakis az igazat írtam a lapra. Kitámolyogtam a
teremből, és a Berg felé vettem az irányt.
A cetlijeim a feljegyzésekkel már szinte a felismerhetetlenségig szétrongyolódtak, mégis amikor a
belépőkártyámmal együtt megmutattam őket a Berget őrző férfinak, szó nélkül beengedett. Ez a férfi
nem az a férfi volt, akit korábban láttam. Mellesleg kezdett feltűnni, hogy immár négyórás itt-
tartózkodásom óta egyetlen nővel sem találkoztam. Ez a férfi nagyon-nagyon magas és széles volt.
Nem tudtam elképzelni számára megfelelőbb munkát New Yorkban. Mintha Lenny lépett volna elő
az Egerek és emberek-bői, azzal a különbséggel, hogy ez a Lenny - Lenny de Berg, ahogy magamban
elneveztem - egyáltalán nem beszélt. A céduláimra mutatott, majd a katalógusra. Kikövetkeztettem,
hogy azt akarja, keressem ki a katalógusból a cetliken szereplő könyvek jelzetét, majd adjam oda
neki, és így tovább. Istenem, patakokban folyt a hátamon a verejték.
- Nézze, én csak szeretnék megnézni egy eredeti kéziratot. Nem tudna esetleg utánanézni, van-e
ilyenjük, és ha igen... - próbálkoztam.
- Négy cím kell - közölte, és a katalógusra mutatott.
- De nekem már megvan a négy, itt vannak... - mondtam a hátának.
 Remek. Találtam egy tételt a katalógusban, amelyik kéziratnak tűnt. Egy földön talált ceruzával
leírtam a jelzetét a Lennytől kölcsönkért papírfecnire, és átnyújtottam neki a cetlit. Megfordult, és
eltűnt. Leültem, homlokomat az asztal hűs lapjának nyomtam. Esteledett. Most eldől, enyém lesz-e a
Szent Grál vagy sem. Hiábavaló volt-e az eddigi életem. Visszanyerem-e a hazudozással és csalással
eljátszott emberi méltóságomat. Talán diadalmasan hagyhatom el a Berg-gyűjteményt, talán...
Lenny már jött is vissza. Egy könyv méretű, vörös tokot hozott magával. Letette elém az asztalra,
majd újra elvonult. Akármit talált is, az itt hevert előttem egy aranycsatos, vörös bőrtokban. Óvatosan
kinyitottam a csatot, és felnyitottam a tokot. Vörös selyembe csomagolt valamivel találtam szemközt
magam. Széthúztam a selymet - akár a függöny a színházban -, és ott feküdt előttem... a Miss
MacKenzie eredeti kézirata. A leggyönyörűbb dolog, amit valaha láttam. Elbőgtem magam. A
szipogásom - mivel se zsebem, se zsebkendőm nem volt, igen jól hallatszott - megzavarta az asztalok
fölé görnyedő tudósokat, úgyhogy természetesen le lettem pisszegve. Beletöröltem az orromat a
pulóverembe, amelynek így már mindenképpen a tisztítóban kellett végeznie, és olvasni kezdtem a
Miss MacKenzie-t. Lenyűgözött a kézírás olvashatósága, szépsége és a javítások szinte teljes hiánya.
Oldalanként legfeljebb egykét szót húzott ki Trollope. Nincs annál csodálatosabb kiváltság, mint
oldalról oldalra végigkövetni a zseni munkáját, úgy olvasni a lapokat, ahogy ő megírta. Ez a könyv
lényege. Bárcsak lenne egy osztályom, hogy megoszthassam a diákokkal ezt az élményt. Vagy itt
lenne dr. V., hiszen azon a lapon, amelyet éppen olvasok, Miss MacKenzie öregedő tükörképe fölött
sajnálkozik, majd odamegy a tükörhöz, hogy megcsókolja a képmását. Nem akartam összekönnyezni
a lapokat, ezért a szememet is a pulóverem mostanra már igencsak gusztustalan ujjába töröltem, majd
ismét a kézirat fölé görnyedtem. Faltam az oldalakat. Többféle templom létezik: az enyém ez volt.
Elég sok idő eltelt, mire Lenny újra felbukkant. Pironkodva néztem fel rá, és mosolyogva (ki
tudja, talán most hat) közöltem vele:
- Bármit megadnék, ha csak egyetlen oldalt is lemásolhatnék Mr. Trollope kéziratából.
Válasz helyett az asztalán álló táblára mutatott: „Fénymásolás: 50 cent/oldal”.
- Rögtön jövök - mondtam. - Lent van a pénzem a szekrényben. Egy perc és itt vagyok, mindjárt...
- Melyiket? - kérdezte Lenny.
- Tessék?
- Melyik oldalt akarja lemásolni?
- Ó, bármelyiket. Bármelyik jó lesz.
- De melyik?
Belelapoztam a kéziratba, és ráböktem az egyik oldalra:
- Ez.
Fogta a kéziratot, és eltűnt. Kezében a másolattal jött vissza. Odanyújtotta.
- Jaj, köszönöm, nagyon köszönöm! Leszaladok a pénzért, és...
- Tessék - mondta, és a kezembe nyomta a papírt. - Ajándék.
New Yorkban is akad, ami ingyen van. Egészen a buszmegállóig sírtam.
Berkeieyben lefénymásoltam a Lenny de Bergtől kapott ajándékot, a Miss MacKanzie 247.
oldalát, és elküldtem Mattnek. A telefonbeszélgetéseink egyre bensőségesebbek, egyre sűrűbbek és
egyre alkoholgőzösebbek lettek. Néha én hívtam, de többnyire ő telefonált. Olykor kora reggel, de
inkább késő este. Néha be volt rúgva, néha nem. Ha a beszélgetés elején józanok voltunk is mind a
ketten, általában mire letettük a kagylót, jócskán eláztunk. Beszélgetéseinkben egyaránt érintettük
Ionesco dramaturgiájának gyengeségeit, és azt, ki hogyan szeret elélvezni. Én borral oldottam a
gátlásaimat, Matt pedig martinival és marihuánával, amit egy idő után már csak mint az ő M & M-jét
emlegettünk. Soha nem veszítettük el az eszméletünket, legalábbis amíg tartott a beszélgetés,
biztosan nem. Élénken hallgattam, ahogy Matt kétségbe vonja a szexuális partnerek szükségességét,
mondván, neki a napi önkielégítés teljesen megfelel, sokkal jobb, mint lefeküdni a kövér és legtöbb
esetben buta wisconsini nőkkel.
É
 - Én nem vagyok kövér - mondtam és buta sem. Gyere ide, és dugj meg, vagy én megyek oda, és
nálad fogunk dugni.
Mindez logikus lépésnek tűnt, tekintve a telefonbeszélgetéseink fokozódó gyakoriságát és
bensőségességét. Nagyon megkedveltem.
- Találkozzunk New Yorkban - noszogattam. - Remekül éreznénk magunkat.
Igen, remekül éreznénk magunkat, helyeselt. Mégsem találkoztunk. Egyfolytában máshol járt.
Vagy forgatott Vancouverben, vagy egy ügynökkel találkozott Chicagóban, vagy a lányait látogatta
meg Missouriban.
- Matt - kérdeztem egyszer, úgy hajnali egy körül mikor voltál utoljára nővel?
- Kábé tizenkét évvel ezelőtt - felelte.
Hallottam, ahogy beleszív a füves cigijébe, és kortyol egyet a martiniból.
- Egy New York-i hotel bárjában találkoztunk. Ahogy kiment a bárból, az ölembe ejtette a kulcsát,
én pedig megkerestem a szobáját.
- Milyen volt?
- Jó. Nagyon jó.
Jesszusom, újabb Cheever-novella.
- Találkozzunk New Yorkban, egy szálloda bárjában - javasoltam és oda ejtem a kulcsomat, ahova
csak akarod.
Matt kezdett a Berg-gyűjtemény köteteire hasonlítani: csak a kitartók és a kiválasztottak juthattak
hozzá. De mivel még mindig a listámon tartottam, ráadásul az eleje felé, eszembe sem jutott, hogy
föladjam. Istenem, annyira jókat beszélgettem vele! Olyan sok mindent tudott a költészetről, a
színházról. Vicces volt, és szexi.
- De, Jane - tiltakozott mindig olyan öreg vagy már!
Ő hatvankét éves volt, én pedig hatvanhat - majdnem hatvanhét de ez nem érdekelt. Szexeim
akartam ezzel a férfival, akit nagyon kedveltem. Nem számított, hogy öregebb vagyok, és valójában
neki sem számított, ezt csupán tréfából mondta, ürügyként, hogy kitérjen a személyes találkozás elől.
Véget kellett vetnem ennek. Egy csodálatos júniusi napon elrepültem a Wisconsin állambeli
Madisonba - ez az a hely, ahol Berkeleyn kívül még el tudnám képzelni az életemet. Berkeieyhez
hasonlóan Madisonban is jórészt demokraták élnek, és a kevés republikánus is meglehetősen eszes.
Réges-régi barátaim élnek Madisonban, akiket most fölkereshetek.
- Megyek Madisonba - közöltem Mattel. - Meglátogatlak.
Meglehetősen rövidre sikerült beszélgetés volt.
Madisonból aztán újra felhívtam.
- Bérelek egy kocsit, és itt töltöm a hétvégét. Tudsz ajánlani egy helyet, ahol megszállhatnék?
Azt akartam hallani: „Aludj nálam.” Logikus lett volna, a fenébe is.
- Miért jöttél ide? - kérdezte.
- Hogy megismerjelek.
Letaglózott a hangjából áradó hűvösség. Még reggel volt, túl korán az M & M- pároshoz.
- Gondolom, nem tudom megakadályozni, hogy ide gyere. Van pár motel a külvárosban.
- Nem vagy valami lelkes.
- Nem tudom, miért kellene találkoznunk. Semmi dolgunk egymással. Semmi olyan, amit
telefonon ne lehetne megbeszélni.
- Megvan mindkét kezed és lábad? Van valami, amit nem árultál el? Együtt élsz valakivel? Egy
férfival, vagy egy kutyával, netán olyan helyen, amit titokban akarsz tartani? - firtattam.
- Az istenit, nem értem, miért nem elég neked, ha telefonon beszélünk? - tört ki dühösen. A
hangjából kiveszett minden báj és kellem. - Kurvára elrontod az egészet az erőszakoskodásoddal? -
üvöltötte teli torokból. - Felőlem aztán oda mész, ahova akarsz. Csak engem hagyj békén!
- Mindegy, akkor is megyek.
Kati.
Mostanra már bizonyára tisztában vannak vele, hogy bár sok pénzem nincs, igencsak eltökélt
tudok lenni. A kíváncsiság makaccsá tesz. Meg persze a düh is. Senki nem beszélt így velem 1962
óta, amikor gimnáziumi tanári pályám elején George Swinton elküldött a pokolba, én pedig páros
lábbal rúgtam ki az osztályból, amit akkor még többé-kevésbé büntetlenül megtehetett egy tanár. Itt
van ez a Matt, ez a háromnegyed részt csodálatos ember, aki egyszer csak minden ok nélkül így kezd
viselkedni. Ezt nem hagyhattam annyiban. Találkozni fogok vele, és a lehető legjobb arcomat
mutatom majd neki: elfogadó és csodálatos leszek, minden, csak nem fenyegető.
- Tudod, hogy nem kell lefeküdnünk - mondtam neki a telefonban. - Iszunk egy kávét vagy egy
martinit, aztán ha úgy látjuk jónak, fogom magam, és elmegyek.
Hogyan is tudna ellenállni nekem? Igaz, eddig sikerült, de most új időszámítás kezdődik. A
madisoni vendégszobámban összecsomagoltam a holmimat, még egyszer megnéztem a térképet, és
beállítottam az ébresztőórát. Hétkor fogok kelni, ami azt jelenti, hogy délre már Mattnél leszek.
Csupán öt rövid órácska. A felkelő nap sugarai fogják melegíteni a bőrömet.
Hétkor berregni kezdett az óra, és ezzel egy időben valamiért a fejemben is ugyanilyen berregést
éreztem. Mi történhetett az éjjel? Mintha útonállók foglalták volna el az arcüregemet, hogy onnan
vegyék ágyútűz alá az autóvezetésért is felelős homloklebenyt. Kétségbeesettem kaptam az óra után,
lenyomtam, majd kikászálódtam az ágyból.
Elhatároztam, hogy mindjárt jobban leszek, akármilyen aggasztók is a tünetek. A zuhany alatt azt
gyakoroltam, hogyan köszönök majd Mattnek. Azt akartam begyakorolni, hogy „Szia, mi újság?”, de
nem jött ki hang a torkomon. Gégegyulladásom volt. Elment a hangom. Égett a torkom.
A telefonban Matt hangjából együttérzést és megkönnyebbülést lehetett kihallani.
- Majd máskor - mondta. - Vigyázz magadra!
Egyedül bújtam ágyba, és ennek akkor még örülni is tudtam.
Feladtam, hazarepültem Berkeleybe, és éltem tovább az életemet. Hiányzott Matt. Ekkor már
barátként, a lelki társamként gondoltam rá. Intelligens szellemi partner volt, igazi szórakoztató
személyiség, akit a Középnyugat köhögött és nevelt fel, olyasvalaki, akit felismertem a saját
időmből, a szülőföldemről, annak gyerekkoromat sanyargató pocsék vonásai nélkül. Olyasvalaki
volt, akivel biztonságban éreztem magam.
Néhány hét múlva megcsörrent a telefon. Este kilenc múlt. Matt hívott.
- Meggyógyultál?
A vonal túlsó végéről hallatszó jégkocka-csilingelés már előre jelezte a fokozódó vidámságot.
Meggyógyultam, úgyhogy tréfálkoztunk, nevettünk és vitatkoztunk, Arthur Millerről, Edward Albee-
ról, Eric Rohmerről és Peter Bogdanovich-ról beszélgettünk, meg a zuhany alatti szexről és a szexről
a földön, majd végül megkérdezte:
- Mit gondolsz, mi lenne, ha találkoznánk?
- Nem tudom. Kicsit feszült és ideges vagyok. Eléggé megijesztettél - feleltem.
Erre újra dühöngeni kezdett.
- Az istenit, nem hiszem el, hogy te is olyan nő vagy, aki a legapróbb neki nem tetsző megjegyzés
után rögtön visszavonulót fúj!
- Nem, nem olyan nő vagyok. Csak olyan nő vagyok, aki óvatosabb veled, mint korábban volt...
- A kurva életbe, hát mi baja van a kisasszonynak? Mi az istenért nem tudunk normálisan
beszélgetni!? Ide hallgass, le ne tedd, nehogy le merd tenni!
Letettem.
 Eltűnt. Sem az eltökéltségem, sem a vonzerőm, sem a hajlandóságom, hogy hatalmas
távolságokat tegyek meg, vagy hogy ott legyek, amikor megérkezik a repülője, a vonata, az autója -
mindez együttvéve sem volt elég ahhoz, hogy meggyőzzem - miről is? Mégis miről kellett volna
meggyőznöm? Mi adhatott rá okot, hogy így viselkedjen? Hogy ennyire dühbe guruljon? Hogy olyan
durván beszéljen és kiabáljon velem, hogy önkéntelenül is eltartsam a fülemtől a kagylót? Hogy
megremegjek a döbbenettől és az ijedtségtől? Én biztosan nem adtam rá okot, de hogy akkor mi, azt
sosem tudtam meg. Néha még most is reménykedem, hogy talán egyszer megcsörren a telefon,
amikor itt, Kaliforniában kilenc óra van, Wisconsinban pedig tizenegy. De nem csörren meg. És talán
jobb is így. Neki köszönhetem, hogy megtaláltam Trollope-ot a Bergben, és ezért életem végéig hálás
leszek.
 TIZENHAT

Kyrie Eleison

Sok zenerajongó hajlamos összetéveszteni Bachot Istennel

JAN SWAFFORD A VINTAGE KOMOLYZENEI KALAUZ-BAN

Matt telefonhívásai elviselhetőbbé tették, hogy távol voltam New Yorktól. Beszélgetéseink a
színházról, költészetről, szexről mintha közelebb hozták volna New Yorkot, mintha ott magasodott
volna a vonal túlsó végén, a távoli Wisconsintól messze. Egy telefonhívás azonban, legyen bármilyen
hosszú vagy heves, nem New York. És úgy találtam, hogy ha sokáig vagyok távol ettől a várostól,
vigasztalan lelkiállapotba kerülök. Mintha itthon, Kaliforniában üres tankkal döcögnék, és végül
vissza kellene mennem New Yorkba, hogy feltöltsem. A fiam számára mindez érthetetlen.
Andynek tetszik, hogy börtönben tanítok, és önkéntesként kísérem az abortuszra kényszerülő
nőket. Egy kicsit azért aggódik: „Mért pont neked kell ezt csinálni?” Egyetért velem abban, hogy
azoknak a nőnek, akik abortuszra mennek, fontos, hogy útban az orvosi rendelő felé ne molesztálják
őket obszcén táblákat lengető, üvöltöző tüntetők. Egyetért azzal is, hogy mindenkinek, börtönön
kívül és belül, szüksége van oktatásra. Jóllehet szeretne egy kicsit kevesebbet aggódni értem, én
pedig egy életen át aggódtam őérte, szenvedélyesen támogatjuk egymást.
Nem féltem hát, hogy elfordul vagy eltávolodik tőlem, amikor beszámoltam neki a hirdetésről.
Elmondtam, mit írtam. Elmondtam azt is, hogy hatvanhárman válaszoltak, és hogy megyek New
Yorkba, ahol találkozom néhánnyal a jelentkezők közül. Még a Danny fiúval esett fiaskóról is
beszámoltam neki, abban a reményben, hogy ez majd megnyugtatja, nem ment el teljesen a józan
eszem. Egy kicsit mulattatta a dolog, egy kicsit aggódott, és végül azt mondta: „Menj, kapd el őket,
mama! Most rajtad a sor.”
Persze azért egy kicsit tanácstalan volt - s még ma is az - velem és azzal kapcsolatban, amit
művelek. Miért pont az ő anyjának kell New Yorkba mennie és őrült dolgokat csinálnia?
„Egyszerűen képtelen vagyok megérteni téged” - vallotta be egyszer apám. Jó lenne tudni, mikor tett
le arról, hogy tovább próbálkozzon. A fiamnak nem szükséges megértenie engem, és ezt tudja is.
Arra van szükség, hogy vészhelyzetben elérhető legyen, hogy megnevezhessem mint legközelebbi
hozzátartozómat. Arra van szükség, hogy ráhagyhassam minden földi javamat, bár ez nem sok, és
lehet, hogy mire meghalok, semmi se lesz. Ő tudomásul veszi mindezt, kérdés és panasz nélkül. Így
hát amikor e- mailben megírom neki, hogy megint megyek New Yorkba, és május végén jövök
vissza, ezt írja vissza: „Érezd, jól magad. „ Majd röviddel utána: „Már megint? Hát nem most voltál
ott? ”
Nos, igen, nemrég voltam ott, de ez alkalommal le fogok feküdni Sidneyvel. Ezt ugyan nem
említem a fiamnak, amiről tudnia kell, azt már tudja. No már most, arra valószínűleg még tudnék
várni, hogy Sidneyvel háljak, de New York ismét a bűvkörébe vont. A Csodák városa lesz május
elején a „Hogy volt!” sorozat utolsó előadása a City Centerben. Amikor fiatal volt, Sidney táncolt és
énekelt a Csodák városá-ban. És most, ebben a felújításban Ruth és Eileen megint végigtáncolja és
énekli az útját Ohióból New York City szívébe. Éppen úgy, mint én. Már tervezzük, hogy elmegyünk,
megnézzük. Randizunk.
Addig azonban még három eseménynek is tanúja lesz ez a május, amelyeken részt kell vennem,
mielőtt New Yorkba repülök. Azoknak a projekteknek a végeredményéről van szó, amelyeket tavaly
januárban indítottam el: a tanárképzőseim záróünnepsége (akik mind állásajánlatokat lobogtatnak,
amikor végigparádéznak a padsorok között); utolsó órám a börtönben, ahol Frederick elbűvöl minket
a Fenn a falon, fenn a falon van egy kicsi bolha előadásával; és a kórusom. Szívügyem mind a
három.
 Amikor fiatal voltam, nemigen vettem hasznát Bachnak. Soha nem tudtam elég jól eljátszani -
sem apámnak, sem a zongoratanárnőmnek - a kétszólamú invencióit, bár az utóbbi akaratom és jobb
belátásom ellenére benevezett egy vizsgabizottság előtti szólójátékra. Ez Toledóban, az ötven
mérföldnyire fekvő nagyvárosban történt, ahol a zsűri szeme láttára belesültem a darabba, még
mielőtt az első invenció közepére értem volna. Csüggedten hagytam el a szobát, de csalódottságomat
össze sem lehetett hasonlítani zongoratanárnőm lelkiállapotával, aki az előcsarnokban ült elnyúlva
egy széken, üveges szemmel, tátott szájjal. Jól megmutattam neki, mit tudok. Bach és Haydn művei,
meg azok a Czemy-darabok, mind az a sok zene azokban Schirmer-kiadásokban, csupán feladatok
voltak, amelyeket elvállaltam, mert ezt csinálják a lányok. A lányok zongorázni tanulnak, ugyanúgy,
ahogy száz évvel korábban, és ugyanabból a célból: hogy megfelelőbb társai legyenek a férfiaknak,
akik eleve megfelelnek a nőknek, pusztán mert férfiak. Akkor persze még mit sem tudtam erről. Csak
annyit tudtam, hogy gyakorolnom kellene, de nem gyakoroltam, s ezt a tanárnőm spinétje mellett
töltött fél óra hétről hétre hibák sorozatával demonstrálta, amelyek száma és változatossága igencsak
megközelítette mindkettőnk tűréshatárát. Néha a tanárnő ült a helyemre, és eljátszotta azt a Bach-
darabot, amelyet már rég tudnom kellett volna. Megmutatta, hogyan kellene hangzania, megmutatta,
hogy milyen rosszul játszom. Tizenöt évesen abbahagytam, miután kilenc évig különösebb lelkesedés
nélkül próbálkoztam valamivel, ami nemigen érdekelt. A tanárnő nem sokkal ezután nyugdíjba ment.
De valami mégis lekúszhatott a tudatalattimba, valami gyökeret ereszthetett. Tizenhat éves
koromban egy hideg téli estén a hálószoba sarkában ülve bámultam kifelé a sötétségbe, a
jégvirágokra az ablakon, a hóra a földön, s az ágyam mellett recsegő rádiót hallgattam. Hirtelen
kitisztult a levegő, és az én kicsi rádiómból áradni kezdett a Philadelphiai Filharmonikusok
vonósainak muzsikája: Rahmanyinov első szimfóniája. Átéltem az első orgazmusomat - csak még
nem ismertem ezt a szót. Korábban soha nem hallottam egy egész szimfóniát. Apám ízlése Benny
Goodmanig terjedt, amit a buta fejemmel cikinek mondtam volna, ha ismerem a szót. Nagymamám
házában, az utca túloldalán, a nagy-nagybátyám vörös vinillemezeket gyűjtött. Szépek voltak. Ha a
fény felé tartotta őket az ember, át lehetett látni rajtuk. Néha, amikor tudtam, hogy a nagymamám
elment kézimunkázni, vagy éppen egy csirke nyakát tekeri ki a hátsó udvaron vasárnapra,
átsomfordáltam, és föltettem Rossinitől A tolvaj szarka nyitányát a nagy Stromberg Carlson
hifilemezjátszóra. Lefeküdtem a padlóra, és vártam, amíg a nyitánynak már csaknem a végén
megváltozik a ritmus, szexi lesz, és vadul eleven: bátor. De a családomban senki nem hallgatott zenét
- még a nagynagybátyám sem, aki valószínűleg csak gyűjtötte, de sosem hallgatta a lemezeit -, ahogy
a kisvárosomban és a határán túli farmokon sem, senki az ismerőseim közül. A zene helye a
templomban volt, ám Bach zenéje nem talált utat Archbold templomaiba. Az olyan egyházi énekek,
mint például „Az Úr mellettem jár, és szól hozzám” (ez a szentimentálisán szexuális szerelmi dal
Jézushoz), azok igen, ahogy „A régi kereszt” is, amely mindannyiunkat állhatatosságra int. De Bach?
Még csak nem is hallottak róla.
Természetesen játszottam a középiskolai zenekarban. Mindenki játszott a zenekarban és énekelt a
kórusban, aki nem szigorúan mennonita családban nevelkedett. A fiúk játszottak a kosárlabda-, a
futball- és a baseballcsapatban is. Olyan városka volt a miénk, ahol a futballozó fiúk az első félidő
végén összegyűltek az oldalvonalnál, átöltöztek a zenekari egyenruhájukba, fölkapták a kometteket,
harsonákat és dobokat, s előadták a két félidő között szokásos műsort. Egyszerűen nem voltunk
elegen mindenhez. Én fuvolán játszottam, ami szabadtéren nem volt elég hangos. Ott pikolón kellett
volna játszanom, de föladtam, mikor „A csillagossávos lobogó”-ra került a sor, amelynek a pikoló-
szólója pedig mindig viharos sikert arat. Mikor ehhez a részhez értünk a próbákon, az egész zenekar
a karmesterrel együtt pillanatnyi szünetet tartott, mindenki rám nézett, és halkabban játszott, hogy az
elmaradhatatlan, kényes pikolószóló úgy szárnyalhasson, ahogyan azt John P. Sousa megálmodta.
Sosem sikerült így, mivel jóformán sosem gyakoroltam. Egyszer belekezdtem, de mielőtt a közepéig
jutottam volna, belesültem. A karmester jóval kitartóbb volt, mint a zongora-tanárnőm, talán azért,
mert sokkal több gyereket kellett eltartania, és világosan értésemre adta, hogy sokaknak okoztam
csalódást, nem csak Sousának. A fiúk a futballcsapatban különösen rossz néven vették a dolgot.
 Az egyetemen beléptem a kórusba, és körülbelül öt percig maradtam a tagja. A zene nehéz volt, a
karvezető órákon át próbált velünk. Még arra is célzott, hogy vannak köztünk olyanok is, akiknek
javára válna, ha otthon is gyakorolnának. Viszlát. A zenei spektrum másik végén megvetően
elutasítottam Frank Sinatrát, Jo Staffordot és Peggy Lee-t. A Hajózz velem Kínába című sikerszámot
is. Tényleg.
Már közel jártam a hatvanhoz, amikor beengedtem Bachot az életembe. Az évek során
Mendelssohn átmelegített, Schubert pedig elbűvölt.
De Bach darabjai, főleg az énekhangra írt művei, teljesen hidegen hagytak. Különösen a vokális
darabjai tűntek mesterkéltnek, fölöslegesen komplikáltnak és hosszúnak. Nem értem rá. De
Orindában a szomszédnőm ráért. Minden hétfőn este autóba ült, és kóruspróbára ment. Egy
szeptemberi napon azt mondja Laura:
- Eljöhetnél egyszer te is. Szerintem jól éreznéd magad.
- Vannak meghallgatások? - kérdeztem.
- Igen - felelte -, de ne izgulj, mindenkit bevesznek.
Mi történhet? Legfeljebb megint belesülök, és megalázó helyzetbe hozom magam. Akkor épp az
analitikusom, dr. V., szerelmem aktuális tárgya, Bach-rajongó volt. Csak gyanítottam, hogy az,
valójában sose mondta, de hát sohase mondott semmit, ami a személyiségére bármi fényt vethetett
volna. Én azonban eleget olvastam lélekelemzésről, hogy tudjam, az analitikusok, főleg az
idősebbek, Bach-rajongók. Leültem hát, hogy figyelmesebben meghallgassam a Goldberg-
variációkat meg a Brandenburgi versenyeket, és valahányszor meghallgattam őket, mindig egyre
jobban tetszettek. Ezt jelnek tekintettem. Lám, egyre inkább értékelem Bach zenéjét, s ez csakis azt
jelentheti, hogy lassan az analitikusomhoz méltó asszony válik belőlem. Ha érdekfeszítő, szívhez
szóló módon tudok beszélni erről a zenéről, hamarosan felismeri majd, hogy minket a sors
egymásnak rendelt. De jaj, bár szerelmem Bach és az analitikusom iránt egyre nőtt, hogy az utóbbi
csodálna engem, nem derült ki! Bach viszont tízszeresen meghálálta szenvedélyemet.
Laurával az oldalamon a próbateremben kitöltöttem egy kártyát, amelyen felsoroltam minden
zenei tapasztalatomat. Hogy kitöltsem a mintegy hétszer tizenkét centis kartonlapot, leírtam mindent,
ami csak eszembe jutott, még azt is, hogy tagja voltam a Michigani Egyetem vegyes kórusának.
Olyan kérdés nem szerepelt a nyomtatványon, hogy mennyi ideig, csak az, hogy hol.
Utoljára 1970-ben énekeltem, mikor házasságomból menekülve hosszú órákon át vezettem.
Ezután már csak azokat a fura dalocskákat dudorásztam, amelyeket Andynek találtam ki. Azelőtt
1955-ben hagyta el az utolsó zenei hang a számat. Most 1997-et írtunk, s én újra készen álltam arra,
hogy énekeljek.
A karvezető leült a zongora mellé, és lejátszott egy hangsort, amely végigfutott az egész skálán.
Nekem utána kellett volna énekelnem.
- Nem énekelhetnék inkább egy doxológiát? - kérdeztem. - Egy közepeset. - A doxológia, mint
talán tudják, rövid egyházi versének, mely körülbelül hét hangból épül fel, mindegyik közepes
magasságú. A karvezető bólintott, zavarában beleegyezett. Rázendítettem. A végén azt mondta:
- A hangterjedelme nem valami nagy, a hangja éles, és egyáltalán nem tud Mattolni. Lássuk a
kartonját. - Megnézte a kártyát. - A Michigani Egyetemre járt? - Bólintottam. - Mikor?
- 1955-ben diplomáztam.
- Akkor Maynard Klein kórusában énekelt. - Megint bólintottam. Szóval így hívták. A karvezető
felmosolygott rám a zongoraszékről. - Én is. Föl van véve.
Vannak dolgok, melyek mindig igaznak bizonyulnak. Nem az ember ismeretei számítanak.
Hanem az ismeretségei.
Azok szerint, akik ismerik, és akik közé ma már én is tartozom, Bach h-moll miséje a valaha
komponált legpompásabb mise. Közülünk sokan még tovább is mennének, és egyenesen azt

É
állítanák, hogy az egész nyugati zene csúcsteljesítménye. És én ezt fogom énekelni. Nemsokára,
2000 májusában.
A mise szövege könnyű. Többnyire latin, és egyáltalán nem nehéz kiejteni, mert senki se tudja
pontosan, hogyan is kellene hangzania. A h-moll misében (és még egy csomó misében meg
rekviemben) az ember sok-sok „kyrie”-1 énekel (ejtsd: kííírie). Azután mindig van egy „glória”,
többnyire „in excelsis”, amit bárki képes kimondani, ha a karvezető megmondja, hogy exelszisznek
vagy excelzisznek kell ejteni. Amit meg is tesz. Nem bocsátja szavazásra, annyit mondhatok, mivel a
kórusok - és valószínűleg a zenekarok is - a legkevésbé demokratikus szervezetek a Kissinger család
után. A muzsikusok kiegyeznek ezzel a diktatúrával, mert mi (kórustagok) és ők (zenészek) a
karmesterekkel és karvezetőkkel egyetemben egyetértünk abban, hogy valamennyien egy urat
szolgálunk, ez esetben Bachot. Akárhogy is, a glória az, ahol hangosan és gyorsan kell énekelni, s
ahol ha az ember eltévedt a fugában, kiszámíthatja, hogy mivel ez egy glória, dúr akkordban fog
végződni. Szóval ha semmi más nem segít, ne ess kétségbe, ne szállj ki, várd meg az utolsó akkordot,
és énekeld ki teli tüdőből a hangokat. Jó érzés. A végéhez közel jön a hozsanna. Ez aztán remek!
Egész idő alatt csak azt a három szót énekli az ember - „hosanna in excelsis” és így a tizenhatod
hangjegyekre koncentrálhat, amelyek gyakorlatilag olvashatatlanná teszik az oldalt, s amiket
egyszerre kellene énekelni a szólam többi tagjával, és nélkülük soha. Sokszor csak tátogtam, a
próbák és az előadás alatt is. No nem végig, de tudják, Bach igen sokat vár az embertől, a
karvezetőről nem is beszélve, aki sosem bocsátott meg teljesen, amiért nem ütöttem meg Maynard
Klein mércéjét.
A h-moll mise felemelő élmény hívőnek és ateistának egyaránt, s én hálás vagyok Bachnak meg a
karvezetőnek, hogy újonc létemre részese lehettem. A legtöbb kórustag rendszeresen énekelt egész
életében, ahogy - gondolom - nemi életet is élt rendszeresen egész életében, velem ellentétben. Mivel
éppolyan kezdő voltam a Bach-éneklésben, mint a szexuális életben, először nem tudtam biztosan,
mit is kell csinálni a kórusban, vagy hogyan kell csinálni, ki irányít, kinek kell fölül lennie, és
rendben van-e, hogy csak úgy teszek, mintha énekelnék, amikor már fáradt vagyok, és nem tudom,
hol tartunk, s a dolgok egyszerűen átcsapnak a fejem fölött. Az alt kettő, a szólamom tagjai kedvesek
voltak hozzám. Hangosan a fülembe énekeltek, megmutatták a kottában, hol tart rajtam kívül
mindenki, és bátorítottak, hogy próbáljam meg újra, miként a férfiak is az új életemben. Philip Roth
A haldokló állat című könyvében az öregedő Dávid Kepesh Bachot játszik a zongoráján. Arra
használja a zenét és zeneismeretét, hogy elcsábítson egy fiatal nőt. Egyszersmind arra is használja a
zenét, hogy elcsábítsa önmagát: Beethoven, Mozart, Haydn (Bach nem kerül föl a listára), Schumann
és Schubert muzsikájára maszturbál, ami nem lehet könnyű, ha belegondolunk, hogy az ilyen zenét
két kézzel kell zongorázni. A szexről azt mondja: „Mert kizárólag a baszással állhatsz bosszút, ha
csak egy percre, mindenen, amit utálsz, és mindenen, ami legyőzött. Csupán akkor vagy a
19
legtisztábban élő, a legtisztábban önmagad.” Én úgy érvelnék, hogy a h-moll mise éneklésével
„állhatsz bosszút... mindenen, amit utálsz” az életben.
Mikor a Sanctusban a basszusok oktávokban szállnak alá a skálán, és közben azt éneklik: „San-
tus Dominus”, hát az igencsak szexuális töltetű zene. Állítom, hogy részvételünk a művészetben és a
szexben lehetővé teszi számunkra, hogy felülemelkedjünk saját halálunk bizonyosságán, valamint
mindannak az elpusztításán, ami szép és jó. A művészet kárpótol az életért.
2000 tavaszán még sok mindenen felül kellett emelkednem. Május harmadikán felajánlottuk
magunkat és Bach zenéjét a hallgatóságnak. Másnap elutaztam New Yorkba.
Mikor nem gyakoroltam az alt kettes szólamot a h-moll misében - és igen sokat gyakoroltam -, a
tanítványaimat készítettem fel a börtönben a záróvizsgájukra. Ismerősöket és barátokat hívtam meg,
hogy jöjjenek el az osztály utolsó estéjére, amikor a diákok elmondják a történetüket. Nem vártam,
nem várhattam olyan drámai fejleményt, mint hogy Frederick vezessen minket a Fenn a falon, fenn a
falon van egy kicsi bolha előadásában; nem vártam tehát, hogy ez az este felér majd a mindenkori
legjobb utolsó esténkkel, a három évvel ezelőttivel, amikor Randy elmesélte az életét.
 Azon az estén a „Királyok Köre plusz Egy”-ben Randy valamennyiünket elvarázsolt hangja
zeneiségével és a szavai erejével, ahogy elmondta az élettörténetét. Akárcsak a h- moll mise, Randy
Wethers előadása is felemelő élmény volt.
Randy akkor negyvenhat éves múlt. Harminckét esztendőt börtönben töltött. Középmagas volt,
teste egy olyan férfié, aki sokat sportol: erős, izmos, arányos. Szabadulása az utolsó óránk utáni
szombaton volt esedékes, bár néhány nappal korábban a börtön azzal vádolta meg őt és cellatársát,
hogy új vallást akarnak alapítani, és a cellatársát belökték a Verembe. Randy mondta el utoljára a
történetét. Nem volt szüksége jegyzetekre, a memóriája jól szolgálta őt is és minket is.
- Azt mondják, annak a történetét mondd el, amit a legjobban ismersz. Elmondom hát nektek az
életem történetét.
Randy basszus hangja mélyen zengett, úgy hömpölygött át rajtunk, mint a Jordán vize.
- Mikor kétéves voltam, végignéztem, ahogy az anyám megkéseli az apámat: negyvenkét
szúrással. Az apám anyja vett magához, a nagyanyám. A házában három kivételével minden szoba
zárva volt. Az egyik szobában, ahová néha beküldött, mindenhol ruhák hevertek a padlón nagy
halmokban, a falon meg egy Jézus-kép lógott, ami világított a sötétben, a tekintete követett, bármerre
mentem. Nagyanyám számtalanszor elmondta, hogy az anyám gyilkos, és egy napon majd eljön
értem és elvisz. Mikor hétéves voltam, el is jött. Elvitt egy Trailways buszon, és azóta sem tudom,
miért panaszkodnak az emberek, ha a buszon hátul kell ülni. Az ülés nagy volt, széles, és sokkal
jobban ki lehetetett látni, mint elöl.
Randy hangja nyugodt volt, megnyugtató, olyan emberé, aki uralja magát, az életét, a
hallgatóságát.
- New Yorkba vitt, ahol a lakásban a mellettem lévő ágyban fogadta a kuncsaftjait. Néha adott egy
dollárt. A földalatti tizenöt centbe került, és nekem egy egész dollárom volt. Fölfedeztem Coney
Islan-det, a vidámparkot. Szerettem Coney Islandet. Figyeltem, tanultam és láttam, így amikor
elfogyott a dollárom, már tudtam, hogyan szerezzek pénzt.
Ahogy nőttem, senki se tudta, mit csináljon velem, olyan vad voltam. így hát beraktak a
20
Creedmore Állami Kórházba. Mire betöltöttem a tizennyolcat, megjártam minden fogdát, minden
bíróságot, minden intézetet New Yorkban és az államban. Gyűlöltem az anyámat. Hosszú időbe telt,
mire megtanultam becsülni, amit értem tett. Etetett és ruházott, nem drogozott soha, és a kuncsaftok,
akiket szórakoztatott, mindig a függöny túloldalán voltak. Ő tanított meg erre: „Sose feledd, hogy
minden valóság mögött ott van egy árnyék! Csak mert a buszmegállóban látsz egy ácsorgó nőt, még
nem jelenti azt, hogy a buszra vár. A csukott szem nem jelent alvást. Az isten-veled nem jelent
távozást.”
Sorra mindegyikünkre ránézett a körben, és azt mondta:
- Imádkozzatok értem szombaton.
És mi valamennyien, hívők és nem hívők, lehajtottuk a fejünket.
Beszélik, hogy Randyt szabadon bocsátották, de nem ment el igazán. Rendszeresen visszatér a
San Quentinbe meglátogatni a fiát, aki ott ül.
New Yorknak igencsak ki kell tennie magáért, ha versenyezni akar ezzel. De mit tudhatja az
ember: amint megérkezem, a védőtető a Camegie Hall bejárata fölött Bach h- moll miséjét hirdeti a
New York-i Kórustársaság előadásában. Természetesen elmegyek. Szóval így kell ennek hangzania.
Fenséges.
A Creedmore Állami Kórház, ahol Randy a kamaszkorát töltötte, Queensben van. Néha eszembe
jut, hogy el kellenene látogatnom oda, de Queens és a Creedmore nagyon távolinak tűnik, de nem
elég távolinak.
 TIZENHÉT

Savanyú cukor

Az sem kizárt, hogy Tupelóhan laksz, és valamilyen sorvasztó betegségben szenvedsz.

JOHN

New Yorkban május a legcsodálatosabb hónap. Csak májusban látogassanak oda. Az idő szép, az
emberek boldogok, hogy a tél utolsó leheletét szívhatják be, a rendőrök lóháton járnak, kacsák
úszkálnak a Central Parkban, a világban minden tökéletesen a helyén van, és a világ a maga egész
tökéletességében New York City. New Yorkban a járdaszéli standoknál olcsón kosztolhat az ember:
egy hot dog másfél dollár, egy zacskó sült gesztenye egy dollár. San Franciscóban 3,75 dollárért lehet
kapni egy hot dogot az utcán. Igaz, San Franciscóban egész sor Aidell-féle kolbászkából válogathat
az ínyenc: almás-csirkés, bazsalikomosparadicsomos, korianderrel fűszerezett. A zsemle pedig nagy
és ropogós, de nem túlságosan, és a választható ízesítők listája hosszú: hagyma, ketchup, mustár,
csili, savanyú káposzta, paradicsom, fűszeres zöldség- vagy gyümölcsszósz, ecetes savanyúság, sajt.
A hot dog San Franciscóban igazi vacsoraélmény. Én kedvelem a New York-i hot dogokat is:
belecsapják a virslit egy édeskés, gőzölt kiflibe, esetleg némi mustárt kennek rá, talán tesznek bele
egy kis savanyú káposztát, de többnyire semmit. Ez táplálja a gyomrot. S néha az árus, akitől
vesszük, táplálja a lelket.
Első New York-i látogatásom idején, januárban, a Broadway és a Hatvannyolcadik utca sarkán
ettem az első knisemet. Az árus, egy öreg, nálam idősebb, hajlott hátú asszonyka, felmosolygott rám.
- Egy hot dogot, legyen szíves - mondtam.
Vörös orromat, könnyező szememet látva eltűnődött.
- Azt hiszem, magának knisre van szüksége.
- Még soha nem ettem knist - feleltem a kegyetlen hidegben toporogva.
- Mindjárt gondoltam. Ezt most magának csinálom.
Fogta a hasészerű tésztát, amelyet, mint mondta, krumpliból készítenek és olajban sütnek meg, s
felhasította az egyik végét.
- Szereti a hagymát? - kérdezte.
Bólintottam. Tett bele sült hagymát.
- Szereti a mustárt? - Megint bólintottam.
- Szereti az almaszószt?
Igen. De mustárral? Jól van, oké.
- Ez zsidó étel,jó zsidó étel - mondta az öregasszony, és átnyújtotta életem első knisét.
Felséges volt, igazán felséges.
- Mindjárt gondoltam - mondta. - Látszik magán, hogy javára válna a jó zsidó étel. - Kinyújtotta
kezét a másfél dollárért. Ötöt adtam neki.
- Nem kérek vissza - mondtam. - Köszönöm ezt az első, csodálatos knist.
Az öregasszony boldogan mosolygott, naná, hogy mosolygott, én pedig visszamosolyogtam. New
Yorkban sokan mosolyognak rám, vagyis majdhogynem mosolyognak, olyan derűsen, amilyen derűs
egy New York-i valaha is lehet, azaz épphogy csak. Gyanúm szerint ennek az az oka, hogy én rájuk
mosolygok, és nagy borravalót adok.
Sorba állnak előttem a taxisofőrök. A portás futva jön, hogy szélesre tárja az ajtót. Hordárok
versengenek egymással, hogy vihessék a csomagjaimat. Ebben a városban boldog vagyok.
De hát az isten szerelmére, csak nemrég jártam itt, márciusban! Egy hónapot töltöttem otthon, és
már vissza is jöttem.
 Három okom volt erre:
1. Sidney jegyeket szerzett Leonard Bemstein musicaljére, a Csodák városé-ra;
2. Még találkoznom kell Johnnal, a New England-i Johnnal, akinek levelei és telefonhívásai
kíváncsivá tettek. Nyelvezete mind papíron, mind telefonon különleges: valamiképp formális,
mondattanilag változatos - a változatos szintaxistól borzongás futkos föl-alá a gerincemen és
érdeklődik irántam, ami olyan csábtaktika, mellyel szemben védtelen vagyok; és
3. itt van Graham, akinek a decemberi első jelentkezése óta egyre érdekesebbek lettek a levelei, s
akinek ebédmeghívásait januárban, februárban és márciusban egyre nagyobb örömmel fogadtam el.
A nálam több évvel fiatalabb Grahamet persze csak afféle ráadásnak tekintettem, aki nem
különösebben fontos, de elszórakoztat, aki mellett vibrálni kezdek, és kiszárad a szám - ilyesfajta
szórakozásra gondolok. Tizenöt éve nem voltak hőhullámaim. Ezeken az ebédeken visszatértek, mert
az asztal túloldaláról Graham mindig olyan furcsán néz rám, mintha nem csupán beszélni akarna
velem. Egyfajta priaposzi tekintet ez, ha értik, mire gondolok, és ezt alig tudom elhinni. Az effajta
dolgok azonban felkeltik az ember érdeklődését.
Ezen a látogatáson végül valami okosat is tettem. Elfogadtam unokahúgom meghívását, hogy nála
szálljak meg, midtowni lakásában. Caroline az, aki szívesen lennék, ha korszakot, személyiséget,
külsőt, intelligenciát kellene választanom. Harminchárom éves, és kedvel engem. Önálló, szellemes,
független, művelt, olvasott, világot látott, és jól öltözött. Úgy gondolja, hogy ezek a kalandjaim jó
balhék - nos, ebben nem vagyok egészen biztos, de érdekesnek találja őket. Előző két látogatásom
alkalmával találkoztunk egy italra vagy villásreggelire. Egyik este Arthur bárjába mentünk. Ez a
kedvenc kocsmám a Village-ben. Patinás, régi, Caroline legtöbb barátja számára nem elég tiszta. Egy
sör fölött azt mondja Caroline:
- Tudod, a férfiak hazudnak.
- Hazudnak? Többet, mint a nők?
El vagyok bűvölve, és tökéletesen megbízom unokahúgom ítéletében, mivel elszigetelt életem
igencsak szűk korlátok közé szorította saját meglátásaim körét. Aznap este már beszéltem neki
Sidney csodáló szavairól, arról, hogy az első perctől fogva nagyra értékelt engem. Most tehát különös
figyelemmel hallgatom őt.
- Igen, szerintem hazudnak. Nekik persze eszükbe sem jut, hogy nem mondanak igazat. Amikor
kimondják, el is hiszik.
Bólintok. Ez meglehetősen valószerűnek tűnik.
- Egy idő után azonban elfelejtik, amit mondtak. Vagy beismerik, hogy azt mondták, csak éppen
közben meggondolták magukat. - Caroline áthatóan néz rám. - Talán óvatosabban kellene fogadnod
Sidney hízelgését.
Egyszerre nagyon fiatalnak és nagyon ostobának érzem magam. Különben az is lehet, hogy nincs
igaza. Elvégre januárban találkozott Roberttel, és fölöttébb rokonszenvesnek tartotta.
Amióta New Yorkban lakik, Caroline többször is mondta: „Ha bármikor szállásra van
szükséged...” Hát most van. És nem is okozok gondot. A vizit egy részét New Englandben töltöm,
Caroline pedig Ázsiában lesz egy darabig, így nem fogom zavarni, nem tolakszom be a
magánéletébe, nem fogok szégyent vallani előtte. Természetesen nem.
Am „alvás előtt mérföldnyi út” vár rám. Találkoznom kell Johnnal. Leveleiben és telefonon
világossá tett három dolgot: 1. Utazásra nincs pénze. 2. Régóta fennálló kapcsolata van egy nővel.
Nem élnek együtt, de a hétvégét mindig együtt töltik, olyankor tehát ne telefonáljak. 3. Örömet
okozna neki, ha találkozhatna velem. Miért vezetek hát egy bérelt autót a repülőtérről ebbe a
jelentéktelen kisvárosba valahol New Englandben? Miért is nem maradtam New Yorkban?
Először is a levelei miatt. Novemberben: „Látogatásodat, kölcsönösen kellemes körülmények
között, igen remélem.” Azután decemberben: „Ha itt volnál, etetnélek, itatnálak, elvinnélek várost
nézni, és mindent megtennék azért, hogy többszörös orgazmusod legyen.” Telefonálok a
légitársaságnak. Januárban: „Ha megteszed az utat Kaliforniától idáig, kötelességem előre, tiltakozás
és neheztelés nélkül elfogadni, hogy talán kedvedre való vagyok, talán nem.” Ez az ember elegánsan
ír. „Májusban - írom vissza májusban ott leszek.”
Addig John, aki esküdt ellensége televíziónak, automata sebességváltónak és számítógépnek,
telefonon beszélget velem. John az, akinek telefonálok baj idején, mint akkor is, amikor - épp ebben
a hónapban - Sidney érthetetlenül kezd viselkedni.
- Normális az - kérdezem könnyes hangon -, hogy valaki nem akar csókolózni? - Össze vagyok
zavarodva, és nem először. Nem is tudom, talán sokan vannak, akik nem szeretnek csókolózni, de
nem hiszem. Az egyetlen dolog, amire olvasmányaim alapján gondolni tudok, az az, hogy a
prostituáltak nem engedik magukat megcsókolni. Vajon Sidney azt akarja, hogy prostituált legyek?
Nem tudom, egyszerűen nem mondja meg, nem akar velem erről beszélni, s ezzel az őrületbe kerget.
Másrészt viszont kétségtelenül nagyon is kedvel, és nagyra értékeli a gyönyört, amit nyújtok neki.
Azt mondja, okos vagyok, és szexi.
- Olyan sok megnyerő tulajdonságod van. - Épp az irodája tárgyalótermében szeretkeztünk, azt
hiszem, csókolózás nélkül, ámbár erre nem mernék megesküdni, és mondom neki, hogy holnap már
New Englandben leszek, találkozom Johnnal.
- Hiányozni fogsz - így Sidney.
Erre én:
- Szanaszét hagyom a fülbevalóimat meg a fésűimet az irodádban, így majd pici darabkákat
találsz belőlem, amikor nem leszek itt. - Mosolyog, és azt feleli:
- Már van egy darabom belőled. - Ez igaz is. Lesimítom a nadrágját, lekaparok egy foltot a
nyakkendőjéről, megdörzsölöm a zakója vállát, megérintem kötött mellényét, az inge selymét, és
hallgatom, ahogy elősorolja, miféle szörnyűségekkel jár majd Bush elnöksége (jóslatai később egytől
egyig beigazolódnak). A huszonötödik emeletről lefelé a liftben két kezem közé fogom az arcát, és
azt mondom:
- Ne mozdulj. - Megcsókolom azt a szép száját. - Erre vágytam, amióta csak megláttalak. -
Éppolyan élvezetes, amilyen mozdulatlan. Magához húz, és a fülembe dörmögi:
- Imádnivaló vagy.
Mi hát olyan ellenállhatatlan Johnban? Telefonos bömbölésemre Sidney csókellenességéről ezt
válaszolta:
- Tudod, Jane, nem kell mindig érzékinek lenni. Menj el a Whitneybe.
Ez tűnt a legjobb tanácsnak, amit valaha kaptam. A fejem kitisztult, vállizmaim ellazultak.
Másnap elmentem a Whitney Múzeumba. Minden egyes szobor vagy fallikus vagy vaginális volt,
esetleg mindkettő. Soha életemben nem láttam ennyi érzéki konstrukciót. Ami nem állt, az
barlangszerű volt, ami nem meredt kifelé, az befelé örvénylett. Aznap este felhívtam Johnt. Nevetett.
21

- Azt hiszem, az lesz az első dolgom, amikor találkozunk, hogy megcsókollak.

Oké. „Várj reám holdas estén; / jövök majd holdas estén, a poklok tüzén is át!” A valóságban nem
idéztem hangosan Noyes szavait. Csak ennyit mondtam:
- Kedden délben.
S van még valami, ami ellenállhatatlan Johnban. Egy késő éjszakai telefonbeszélgetésben -
telefonra, úgy látszik, bőségesen van pénze - tréfásan megemlíti, hogy a könyvtárakból lehet lopni is.
Én persze meg vagyok döbbenve, de aztán kíváncsi leszek.
- Milyen könyveket lopnál, ha valóban megtennéd, amit persze nem tennél meg?
És akkor John meglepő dolgot mond.
- Van Margaret Fullernek egy kis kötete, amire mindig vágytam.
 Mérföldek ezreit tenném meg (és tettem is meg), hogy találkozzam valakivel, aki ismeri és
értékeli Margaret Fullert, a feminista írót és újságírót, ezt az értelmiségi nőt, akit még az 1830-as és
1840-es években is tiszteltek, még a massachusettsi Concordban is, méghozzá nem kisebb szellemek,
mint Ralph Waldo Emerson körének férfiúi. Egy asszonyt, akit hatalmas elméje, meg a szükség, hogy
a kenyerét megkeresse, hazájából Olaszországba vitt, mikor ott háború dúlt. Hosszú ideig ő volt a
hősöm, példaképem. És most itt ez a John nevű férfi, aki teljesen váratlanul azt mondja, hogy ő is a
csodálói közé tartozik. Az ilyen emberekre oda kell figyelni; ritkák, és egyre ritkábbak. John
nemcsak hogy behatóan ismeri Margaret Fullert, az asszonyt és az írót, de a Margaret Fuller Elemi
Iskolába járt a távoli Észak-Minnesotában, egy olyan korszakban, amikor a névadó eszméi és
vívmányai követendő példaként magasodtak az ifjúság előtt. Oly régóta éheztem az ilyen emberekre,
mint John, akik a szívemhez közel álló, szívemnek kedves dolgokról beszélgetnek velem. A
telefonban John megkérdi, mi az, amit Margaret Fullerben vonzónak találok.
- Sok szenvedést viselt el méltósággal és elegánsan - válaszolom.
- Úgy sejtem, nem lesz nehéz beszédtémát találnunk - mondja John.
Margaret Fullert nem lehet szépnek nevezni abban az értelemben, ahogy George Eliot (mellesleg
Fuller nagy csodálója) szép volt - néha mindkettőjüket lóarcúként írják le ám nagyon is bátor volt.
Mint a The Diai-nek, a transzcendentalista filozófusok egyfajta házi orgánumának szerkesztője,
vonakodott leközölni Thoreau munkáit, mert őt magát értéktelennek, az írásait pedig érzelgősnek
ítélte. A Brook Farm kísérleti kommunáját ostobaságnak tartotta. Úgy gondolta, a nőknek meg kell
tanulniuk gondolkodni, méghozzá önmagukért. Mint nő, a mindörökre házas Ralph Waldo Emersont
szerette, mint entellektüel egyenlő volt vele, s a férfi egy idő után annak is tekintette. Miután nem
kapott elég bátorítást a romantika terén, csalódottságából eredő energiáit az írásnak szentelte, ám
csekély honoráriumért, sőt nem ritkán fizetség nélkül. Horace Greely újságjának tudósítójaként
Itáliába utazott, ahonnan megfigyeléseket és elemzéseket küldött az olaszok függetlenségi harcáról a
pápaság ellen. Beleszeretett egy elszegényedett és nálánál sokkal fiatalabb olasz nemesbe, egy
szabadságharcosba. A férfi is szerelmes lett belé, s fiuk született. Nem sokkal azután, hogy
összeházasodtak - erről máig vitáznak az irodalomtörténészek -, elindultak Amerikába, mert itt
akartak letelepedni. S itt jön a drámai csúcspont: már látták New England partjait, amikor hajójuk
zátonyra futott a sziklákon. A hajón utazók mind vízbe fulladtak.
Margaret Fuller legjobb tudása szerint helyesen és bátran cselekedett egy olyan korban, amely a
nők fizikai szépségét ünnepelte, ám alig fizetett valamit a tehetségükért. Meg kell vallanom az igazat:
Fuller esszéit olvashatatlannak találom. A transzcendentális szerzők szokása szerint tele vannak
utalásokkal a klasszikusokra. Olyannyira tele, hogy kiszorítják az értelmét annak, amit mondani
akarnak, és végül kifárasztják a modern olvasót; habár mint modem olvasók, pirulhatunk a
tudatlanságunk miatt. A görög és római szerzők ismerete egykor a művelt ember számára természetes
és nélkülözhetetlen volt. A naplójában kevésbé tudományos hangot üt meg, s én a naplója és az élete
alapján tanultam meg csodálni őt. „Az eszemmel, mely állandóan velem van, mindig felül fogok
kerekedni, de ez csupán kisebbik része a munkának. Az élet, az élet, ó, istenem! Az élet sosem lesz
szép?” Pcz ő sóvárgása az enyém is. így ír a férfinak, aki elmenekült a lángolása elől: „A baj talán
az, hogy a megfelelő időben nem voltam eléggé gyermek, most pedig túlságosan gyerekes vagyok. De
hát nem tudná ezt eltűrni? ” Szívemből szól.
Bármilyen lelkesítők voltak is beszélgetéseink a hősömről Johnnal, a fényképe habozásra
késztetett. „Az egész házban keresgélnem kellett, hogy megtaláljam”- írta. El is hiszem, gondoltam.
Ha én ilyen lennék, magam is kerülném a fényképezőgépet. A fotón John a konyhájában áll, és lopva
pillant hátra az egyik válla fölött, amely mintha valamivel magasabb volna, mint a másik. Sötét haja,
már az a néhány csomó, ami maradt belőle, zsírosán tapad a fejbőrére. Látni engedi homlokát, amely
nem sejtet intelligenciát, sőt bizalmat se gerjeszt, vágyról nem is beszélve. Mintha a tanúvédelmi
program egyik résztvevőjét látnám. Vagy Ül. Richárdot. Maga a tény, hogy ennyi mérföldet
megteszek egy ismeretlen helyre, hogy csókot kapjak, talán ettől az ürgétől a fényképen,
maradéktalanul meg kell hogy győzzön bárkit Margaret Fuller iránti odaadásomról, s lelkes
igyekezetemről, hogy találjak valakit, aki ismeri.
Ismét úton vagyok tehát, ezúttal bérelt kocsiban, és az ismerős tünetek újból jelentkeznek:
kiszáradt száj, kapkodó lélegzet, elhomályosuló tekintet. Mit keresek én egy autó volánja mögött?
Már hozzá kellett volna szoknom, elvégre John nem az első, inkább a negyedik vagy az ötödik. De
nem tudom túltenni magamat a félelmen, hogy a férfi, akárki legyen is, első látásra öregnek,
kövérnek, egyszerűen nem megfelelőnek talál majd, ráadásul olyan okokból, amelyeket sosem fog
megmagyarázni. Nem tudok szabadulni a képzeletbeli férfitól, aki a cipője orrát nézi, és valamiféle
kifogást keresgél. „Sajnálom, hogy megtette ezt a hosszú utat, de...”
Eddig kitartott a szerencsém - bár Róbert igencsak próbára tette. A nagy számok törvénye
azonban nem sok jót ígér. Ahogy az idő múlása sem, ami ugye, ahogy mondani szokás, csakis idő
kérdése. Inkább vissza kellene mennem New Yorkba, ott biztonságban vagyok.
Csakhogy nem mehetek, mert a legnagyszerűbb város e legszebb hónapjában Róbert megtalált.
Telefonált az unokahúgomnak, aki elárulta neki, hol vagyok. Boldog vagyok? - kérdezte. Nem
tudom. Egy kicsit. Vagy egy kicsit inkább. Azt mondja, heves és végleges veszekedésük volt
Sylviával, s most végre szabad. Mire? Róbert pompásan csókol, de az utolsó találkozásunk óta eltelt
hat hétben, mint írja, impotens lett. Egy újabb szervezet került padlóra. A Viagrától még mindig
hányingere van, még Sylvia sem tudta helyreállítani a szóban forgó funkciót - pedig őbelé szerelmes
volt, mint azt valamikor márciusban bevallotta. Ami még ennél is rosszabb, legalábbis rám nézve:
nem érez vágyat. És mégis... Volna-e kedvem a Times keresztrejtvényét együtt megfejteni vele a
lakásában? Igen. Volna-e kedvem a kedvenc vendéglőnkben reggelizni? Igen. Volna-e kedvem a
Lincoln Centerben megnézni a balettet? Persze. Borzasztó, milyen gyönge vagyok. Felkóválygok a
lakására. Szemben ül velem a szoba másik végében a vasárnapi rejtvénnyel. Félénken kérdezem:
- Megakadályoz az impotencia abban, hogy örömet adjál?
Sértetten felel:
- A szexet mindig kölcsönös dolognak tekintettem.
Ahogy azt Róbert mellett már megszokhattam, össze vagyok zavarodva. A világon mindennél
jobban szeretném, hogy ágyba vigyen. Csakhogy ez egyáltalán nem áll szándékában, egyenesen meg
is mondta, miért: mert nem áll az ágyékában. Szégyellemmagam, kínos helyzetben vagyok, és
szűkölködöm. Koldusnak érzem magam. Csakugyan könyörögnék is alamizsnáért, ha hihetném, hogy
nagylelkű lesz. De tudom, hogy nem. Örülök, hogy van okom magam mögött hagyni Róbertét.
Megríkat.
A tavasz szokatlanul esős volt New Englandben, így minden gyönyörűen zöldellt. A kerítések
mögött tehenek és lovak, s ami különösen üdítő New York után, szabad tér mindenfelé: mezők és
szántóföldek, egyik a másik után. Kinyitom az ablakot, és mélyen beszívom a levegőt. John
útbaigazított a kis falu közepén álló kicsi bevásárlóközpontig. A falun kívül, az erdőben lakik egy
22
házban, amelyet túl bonyolult volna egyedül megtalálnom. Ted Kaczinskynek volt erdei háza. John
megígérte, hogy elém jön a parkolóba. Ez biztonságos. Régen, amikor testgyakorlás céljából
futottam, valahányszor harapós kutyák rohantak felém, sikítottam, hogy felhívjam magamra a
gazdájuk figyelmét. Ezt a sikítást tökélyre vittem. Jobb, mint a gázspray, amelyre mindig
emlékeztetnie kell magát az embernek, hogy ne felejtse el bedugni a sortjába. A sikítás viszont
„beépített”, eddig sosem mondott csődöt. Ezt magyarázom magamnak, amikor elhagyom a legelőt, és
behajtok a faluba, mely mintha egyenesen egy képeslapról pottyant volna ide. „Figyelj - mondom
magamnak -, aki ezen a tündérszép helyen lakik, nem lehet gyilkos, de még csak egyszerű,
közönséges degenerált sem. Én készen állok. Lássuk a medvét!”
Egy autó áll be az enyém mellé. A sofőr egy férfi, aki még csak nem is hasonlít a fényképre.
Kiszáll, és odajön a kocsimhoz.
- Jane?

É Á
 Én is kiszállok. A férfi magas, remekül néz ki, és szívből mosolyog. Átölel és megcsókol. Ott,
mindenki előtt, nyilvánosan.
- Kövess hazáig - mondja. Naná.
John háza egy patak mellett áll, amely egy mezőn folyik keresztül. Nagyon kicsi, nagyon öreg
ház, 1832-ben épült, kétszintes, emelet és földszint, meg pince is van. Nagyon kellemes hely. Semmi
különleges, hacsak nem számítjuk annak (s én annak számítom), hogy könyvek borítanak minden
falat. John ír. Nagyon lassan ír régimódi írógépén, olyan lassan, hogy már öt éve semmije sincs
publikálásra készen, pedig mindennap dolgozik.
Leül a nappaliban velem szemben, s egyik elegáns lábát átveti a másikon. Nemsokára nadrág
nélkül is láthatom! Ezt a lábat ki kellene tömni (most még nem), és múzeumban mutogatni mindenki
örömére.
- Remélem, a lányod örökölte a lábadat - mondom neki később, a hálószobában.
- Szerencsére igen, és méltányolja is - válaszolja.
Isten bizony meg vagyok döbbenve. Próbálok nem nézni rá a derékszíj alatt, a férfiak ama részére,
amelyet leginkább kedvelek: rögtön a csat alatt, a csípőcsontok közötti lapos, széles síkságra. Az öv
fölött mutatkozik meg, meddig és mennyit evett-ivott a férfiember egészségtelen dolgokat. Alatta,
ahol én cipelem a fölösleges kilókat, a legtöbb férfi irigylésre méltóan kemény és lapos marad. John
fölötte is, alatta is szikár. Ujjammal megérintem a szám sarkát, nem csorog-e a nyálam.
- Harminc esztendeje nem ittam - mondja John, miközben átnyújt nekem egy poharat - , de
tudom, hogy értékeled a jó bort.
Uramatyám, még gondolatolvasó is.
- Teniszezem - mondja válaszul arra, hogy mereven nézem nem létező pocakját. Mosolyogva
figyeli, hogyan izgek-mozgok a széken, melynek a szélén ülök, hogy le tudjam tenni a lábam.
Miképpen várható el tőlem, hogy kecses legyek, elegáns, vagy hűvös, mikor a világ csaknem minden
székén ülve ügyeskednem kell, hogy a lábam nemeredjen egyenesen előre, mint Lily Tomiin
teremtményének, annak az ördögfióka Edith Annek a hatalmas hintaszékben?
- Ez az igazság - hadarja Edith Ann, aki most én vagyok.
John még mindig mosolyog.
- Olyan elevennek látszol - mondja.
Eleven. Életemben nem jutott volna eszembe ez a szó. De nem kedves, ha az emberről azt
mondják: „eleven”?
- Az vagyok - sikerül kinyögnöm, és ismét meglep a nyelvi leleményességem.
John folytatja.
- Azt vártam volna, hogy ez a te odisszeád kifáraszt valamelyest. Tapasztalataim szerint a nők az
aktus után egy darabig szeretetre vágynak. Nem tetted ki magad egy csomó fájdalomnak is? -Isten
bizony érdekli, mit gondolok. - Mondd el, mit tudtál meg rólunk, férfiakról!
Ez az ember ellenállhatatlan. Megtalálom a hangomat.
- Nem vontam le semmiféle általános következtetést a férfiakról - felelem -, és igen, sebezhetővé
tettem magamat, igen, szenvedtem is valamennyit.
- A valamennyit választom a sokat szó helyett, bár ez utóbbi közelebb állna az igazsághoz. - De
soksok öröm is ért. Nemcsak fizikai, hanem szellemi örömök is, teljesen váratlanul, és ezek éppoly
csodálatosak voltak, mint a hús örömei, talán annál is csodálatosabbak. - Nem látszik rajta, hogy
kételkedne. Úgy néz rám, mintha kedvelne, mintha érdekesnek találna. Még én is kezdem érdekesnek
találni magamat. Folytatom. - Úgy döntöttem, hogy azt becsülöm a férfiakban, amik, és nem törődöm
azzal, hogy mik nem. - John szkeptikusnak tűnik. Megmagyarázom. - Úgy döntöttem, azért becsülöm
a férfiakat, amit meg tudnak tenni, és nem nyűgösködöm olyasmik miatt, amire képtelenek. - Késő
éjszakai telefonhívásaim fényében Johnnak tudnia kell, milyen nehezen jutottam el ehhez az új
filozófiámhoz. De még hitetlenkedik.
- Te arra pályázol, hogy szentté avassanak!
Már minden figyelme az enyém, izgatottan válj a, mit felelek.
- Nem - válaszolom csak gyakorlatias vagyok. Túl sok energiát, túl sok időt rabol el egy-egy
csalódás. - Mennyire szeretném, ha igazat mondanék! Bizonyos szempontból igazat mondok.
Mindezt valóban elhatároztam, mégpedig Sidneyvel kapcsolatban. Miért csináljak nagy ügyet abból,
hogy nem csókol meg? Csodálatos fickó, kedvel, csodálatos dolgokat mond nekem, „drágámnak” hív
azzal a szexi New York-i akcentusával. Hát akkor mit számít, hogy nem csókol meg? No de Róbert?
Nem tudom, lehetek-e vele egy helyiségben úgy, hogy ne azt akarnám, vetkőztessen le, és vigyen
ágyba. Nem tudom, képes lennék-e a hosszú, tompán végződő ujjait figyelni, amint a szakállábán
motoznak, éppoly lassan, megfontoltan, ahogy a testemen mozogtak - anélkül hogy csak őt
kívánnám, semmit és senki mást. Róbert azt akarja, hogy a barátja legyek, csak a barátja. Nem tudom
képes leszek-e rá.
John rám mosolyog.
- Jó dolog olyasvalakivel beszélgetni, aki nem akar mindenen vitatkozni. - Kedvelem ezt az
embert. - Mi a véleményed a temetőkről? - kérdezi.
- Nagyszerű dolog odalátogatni, de ott lakni nem volna kedvem.
John mosolya most elnéző.
- Úgy gondoltam, egyet-kettőt meglátogatunk ma délután, hazajövünk, hogy megetethesselek, és
azután, ha van kedved hozzá, felderítjük a hálószobát.
- Rendben.
Szürke ég alatt állunk a fejfák előtt, cipőnk nyirkos a nedves fűtől, és történeteket találunk ki
azokról az emberekről, akiknek a nevét odavésték a sírkövekre. „Hepzibah
Fulsome Bullard, sz. 1612, m. 1644.” Úgy véljük, Hepzibah gyermekszülésben halhatott meg. így
kellett lennie, mert ott van mellette három kicsi kő is, mint három kis szögletes cukorka: „Clara”,
„Thomas” és „Anna”. Ó, szegény, elveszítette mind a hármat. Kettőt járványban, a harmadikat
születésekor. Mi legalábbis így képzeljük. John történész. Tudja, hogy a járvány influenza vagy
diftéria lehetett. Történeteink születésről és halálról egyre reálisabbak lesznek.
„Elizabeth Holmes, Albion felesége”, olvassuk egy kőről. „Truthfull Holmes, Albion társa”,
olvassuk a mellette lévőről. „Reliance Holmes, Albion özvegye”, tudatja egy harmadik. S végül:
„Albion Holmes, sz. 1613, m. 1689”. Úgy határozunk, hogy a nők gyermekszülésben haltak meg, és
Albion rögtön elvett egy-egy újabbat. Egymás mellett állunk, fejünket a kövek felé fordítjuk, és
elmondjuk, hogyan képzeljük az egymás utáni feleségek életét, a növekvő számú gyermekeket,
akiket neveltek, amíg maguk is meg nem haltak, miközben életet adtak egy újabb gyermeknek,
akinek már Albion következő asszonya viselte gondját.
- Nehéz idők voltak - mondom.
- Egyszerűbb idők voltak - feleli John.
- Egyetlen kor sem egyszerű.
- Én szívesebben éltem volna akkor.
-Mondj valamit, ami most jobb.
- Az orvoslás - mondja John. - Az nagyot lépett előre. - A hangja nyers.
A házba visszatérve curryvel kínál, amit maga készített, és felbont egy üveg sauvignon blanc-t.
Azután sokáig csókol, majd követem az emeletre, amely olyan, mint a földszint: egyszerű,
kényelmes, és mindenütt könyvek. Három nagyszerű éjszakából ez lesz az első.
Még sosem szexeltem olyasvalakivel, aki cukorkát szopogat, mialatt a szőlőskertemben
munkálkodik. John megmagyarázza. Három napja hagyta abba a dohányzást. Csak még három,
mondta neki a doktor, és a fizikai függés alábbhagy. John nem hiszi, hogy valaha is alábbhagy.
- Megjósolom, hogy cukorkát fogok szopogatni, amíg meg nem halok, vagy ki nem hullanak a
fogaim. Amelyik előbb bekövetkezik.
- Aha - mondom, és folytatom erőfeszítéseimet egy orgazmus irányába. Végül imitálok egyet,
nem úgy, mint John, és most ott fekszünk egymás mellett.
- Rendkívüli asszony vagy - mondja. - Legalább tíz évvel fiatalabb a korodnál.
- Ha te mondod. - Ez természetesen jólesik, de pillanatnyilag jobban foglalkoztat az orgazmusom,
pontosabban a hiánya: a kudarcom. Ahányszor John belém merült... biztosan el kellett volna
élveznem. Mi hát a baj velem? Te jóisten, most, hogy ennyi férfival találkoztam, és jó néhánnyal le is
feküdtem, éppen annyira nyugtalanít a hüvelyi orgazmus problémája, mint a kezdetek kezdetén, fél
évvel ezelőtt. A lámpaláz és a kudarctól való rettegés - mint azt valószínűleg tudják, s nekem is már
rég tudnom kellett volna - nem korlátozódik a hímnemre. Az evolúció értelmében termékeny
éveinkben a szex eredménye a terhesség és a faj fennmaradása, az öröm nem része az egyenletnek. A
változás kora utáni években a szex - a Cosmopolitan szerint - orgazmushoz vezet, és állítólag ennek
eredménye a gyönyör, amelyből állítólag sokat kell kapnunk, és nem szabad, hogy emiatt
bűntudatunk legyen. Tehát mit jelent az, ha nincs orgazmusom? Ha nem tölt el gyönyör? Ugyan már,
hiszen sok örömömet leltem a dologban. John kedves és szórakoztató. Kívül-belül melegséget
sugároz. Jó hozzáérni. Akkor hát kit csaptam be, amikor megjátszottam magam? Attól tartok, még
ennyi idő után is ostoba önmagamat. Itt egy férfi, aki meghallgat. Egy férfi, akinek rengeteg
tapasztalata van, aki kedvel, okosnak tart, még csodál is... „Csodállak azért, amit teszel” - mondta
találkozásunk első perceiben. Hozzáhajolok, megcsókolom, becsülöm azért, amire képes, és azt
mondom:
- Mesélj nekem.
- Emily Dickinson bátyja, Austin, hosszú és viharos viszonyt folytatott a nagyon is férjezett
Mabei Loomis Todd-dal, többnyire délben, Emily házának kandallója előtt.
Boldog vagyok.
Másnap kis falvakban sétálunk, ahol a temető lakói többen vannak, mint az élők, ahol a
könyvtárak a kőművesség emlékművei, ahol már az ötödik nemzedék nyúl be jégkrémért a bolt
kétszáz esztendős fagyasztójába, ahol a gyerekek ugyanabba az épületbe járnak iskolába, ahova már
a szüleik és a nagyszüleik is jártak, s ahol a régi, olajozott ébenfa padló megsüllyed a gyermeki lábak
nyomán, és újra megemelkedik a padlóhoz és háttal egymásnak is csavarozott padok alatt.
- A James fivérek - kezdi John. Ó, remek, most elmond nekem egy sztorit Frankról és Jesse-ről. -
23
Henry és Williams - folytatja tudod. - Nevetek, és megmagyarázom a félrekapcsolásomat. John
lemosolyog rám, és elmond egy történetet Frank Jamesről és Colé Youngerről. - Miután
visszavonultak a törvényen kívüli élettől, megegyeztek, hogy soha többé nem láthatják őket együtt
egy bankban. Nem számít, hogy nem lesznek bűnös szándékaik, egyetértettek abban, hogy egyiküket
vagy mindkettőjüket lelőnék.
Ez a John csodálatos ember. Amikor mosolyog, s ez nem ritka, elmélyülnek a barázdák az arcán.
Néha felnyúlok, és végigfuttatom rajtuk az ujjamat. Úgy látszik, nem bánja.
Ezen az éjszakán fájdalmat érzek. Csak néhány másodperc után kiáltok fel, mert nem
elviselhetetlen, és először arra gondolok, nem szólok semmit, mert remélem, hogy John elhajt az
akadály mellett, bármi legyen is az, amit a testem elébe állít.
A betegségem neve - a sorvasztó betegségé, melyet John a legelső levelében említett beszivárgó,
kóros mártíromság. Anyámnak is volt, meg is próbálta továbbadni nekem. Dühös vagyok magamra,
amikor fölfedezem a jeleket és a tüneteket, amelyek között első helyen áll a szótlan szenvedés. De
most aztán nem. Felkiáltok.
- Auú! Azt hiszem, megnyomtál valamit bennem.
John megáll.
Ó
 -Ne haragudj. Talán a méhnyakat találtam el. Óvatosabb leszek.
Az is lett, lassúbb és gyöngédebb, de én már kiszáradtam; a fájdalom nem jó olajozó.
- Talán pihenhetnénk egy kicsit. Különben bennem rekedsz.
- Bánnád?
- Nem. - S ezúttal igazat mondok. Szeretem, amikor bennem van. És szeretem, hogy szeret
bennem lenni. Hogy nekem szenteli minden figyelmét. Azt is, hogy közben nem beszél, utána viszont
igen.
- Mikor vesztetted el a szüzességedet? - tudakolja.
Elmesélem neki, hogy átkozottul későn; beszélek Jack szomorúságáról.
- Miért mentél hozzá a férjedhez? - Erre is kíváncsi.
- Teherbe estem.
- Nehéz idők voltak azok - mondja. Aztán: - Van kéznél egy kis síkosítóm, ha szükség lenne rá. A
húszas években ezt Johnson-féle gyönyörzselének hívták.
Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy bolondja vagyok a tanulásnak. Milyen kellemes
osztályteremről gondoskodott John, és milyen remek tanár! Aztán elmondok neki egy történetet.
Megfogom a péniszét, és gyöngéden a kezemben tartom.
- Volt egyszer egy szeretőm.
John nevet.
- Igazán? Volt egy szeretőd? - Mintha hancúrozással töltöttem volna egész életemet. Finoman
meghúzom a péniszét.
- Jó leszek - ígéri.
- Ennek a férfinak volt egy kis görbület a péniszében, a makkjánál. - Föltartom a mutatóujjamat,
és behajlítom a legfölső ízületnél. - Valahogy így. - John pénisze kiegyenesedik. Fel kell gyorsítanom
a történet tempóját. - Én ezt hercignek tartottam, de ő zavarba jött, nem akart beszélni róla, el se
akarta ismerni.
- Merre görbült? - kérdezte John.
- Lefelé, éppen csak egy picit - felelem kissé bizonytalanul, nem tudom, jól emlékszem-e arra,
amit oly sok évvel ezelőtt láttam a tévé előtt, a pokrócon, Minnesotában.
- Igazából ha felfelé görbül, az jó. Nagyobb a valószínűsége, hogy eltalálja a G-pontot.
- Ha te mondod - válaszolom, és elengedem a péniszét, hogy odataláljon, ahol a legboldogabb. De
ettől a G-pont dologtól még ma is a falra mászom. A G-pontnak kellene lehetővé tennie a hüvelyi
orgazmust. A hüvely az a hely, ahol orgazmushoz kellene jutnom, igaz? A másik fajta, a klitorális
orgazmus is jó, ha nincs kéznél férfi, akitől megkaphatom a szabályos fajtát. S John éppen azon
igyekszik, hogy a szabályos fajtával ajándékozzon meg.
- Simogass közben - suttogom. Nagyon finoman simogat. - Ne hagyd abba - mondom -, és veled
együtt el fogok menni. - De olyan halkan, olyan félénken suttogok, hogy nem hallja. Abbahagyja, és
rám fordul. Odacsúsztatja a péniszét, ahol szerinte a legtöbb jót fogja tenni mindkettőnknek. Nem
téved: csakugyan jót tesz. Abbahagyom ezt a buta aggodalmaskodást, hogy hol és miként élvezek, és
hogy egyáltalán sikerül-e. A helyzet az, hogy mindent szeretek a szexben: a csókot, az érintést, a
suttogást, a behatolást, ahogy betölt engem, ahogy rám rogy. Ha nem hüvelyi orgazmusban éri el a
csúcspontját, amit Johnnal művelünk itt az ágyban, hát akkor nem. A gyönyöre annak, amit teszünk
ebben a hálószobában, kölcsönös. Ennyi világos. Egy olyan férfi közelsége, akit kedvelek - se
percben John az, aki szeret közel lenni hozzám -, néha magával ragad, máskor egyszerűen hálás
vagyok érte. Szóval nem foglalkozom tovább a G-pontommal. Túlságosan sokáig szunnyadt, de az is
lehet, hogy G-pont nélkül születtem - ki tudja? Ha megtörténik, jó, ha nem, annyi más van még.
Utolsó esténkén John elvisz a faluba vacsorázni, és elmond nekem egy történetet, most azonban
nem a múltból, nem történelmi alakokról. Ez a történet a jelenben játszódik, és róla szól. John
társnőjét, aki egy közeli városban lakik, Sheilának hívják.
- Mikor válaszoltam a hirdetésedre, elhatároztam, hogy ha találkozunk, és jól kijövünk egymással,
lemondok a többi asszonyról, és hű maradok Sheilához.
-Ésjól kijöttünk?
- Igen, egyértelműen.
Zavarban vagyok.
- És mi lett volna, ha nem jövünk ki?
- Továbbra is találkoztam volna más asszonyokkal.
Ezt nem értem. Ebben a három napban semmi sem készített fel erre. Szerintem ez a
megerőszakolása mindennek, ami logikus. Az egész annyira ésszerűtlen, hogy még csak érvelni sem
lehet ellene.
- Nos - mondom -, szóval mérföldkő vagyok.
John örül a reakciómnak. Én nem. Nem akarok mérföldkő lenni, sem neki, sem Jonah- nak, sem
Robertnek.
- Nahát - folytatom ki kellene tennem egy emléktáblát, egy történelmi emléktáblát. Hová tegyem,
ide? - Megveregetem az alhasamat.
John nevet, azt hiszi, komédiázom.
- Szerintem mérföldkőnek lenni megtiszteltetés - mondja. Aztán meglátja a könnyeimet. -
Meglepsz. Alig ismerjük egymást. Csak három nap...
Persze.
- Nem te vagy az oka - mondom, és ez csakugyan így van. Az az oka, hogy jóformán minden
férfinak, akivel a hirdetés révén találkozom, hattyúdal vagyok, vagy kísérleti nyúl, egy utolsó hurrá,
az utolsó felvonás... „Az utolsó felvonás végére érkeztél” - mondta Róbert. Szerettem volna
olyasvalakit megismerni, aki meg is akar tartani. Vele maradtam volna? Nem tudom. De az az
igazság, hogy senki sem akar engem állandó társának. Kanyar vagyok az úton, poros kőrakás az út
mentén, amely egy baleset helyszínét jelöli. Jeltelen sír vagyok a temetőben. Sajnálom magamat. Mi
a csudát vártam velem egykorú vagy idősebb férfiaktól? Végül is ezt vártam, de egyre inkább
vágyom arra, hogy ne csak három napra kívánjon valaki, s ha meg kell mondanom az igazat, arra is,
hogy ez a valaki Róbert legyen. Kiszeretni valakiből sokkal nehezebb, mint beleszeretni.
A vendéglőből kilépve elmondom mindezt Johnnak. Átölel, és most először nincs a számomra
története.
Ezen az éjszakán megérintem John hasán a sebhelyet.
- Ez mitől van?
Gyöngéden rám ereszkedik, és azt mondja:
- Eredetileg valamivel hosszabb volt a vastagbelem.
Felemelkedik rólam, és újra ügyködni kezd. Én pedig észreveszem, hogy az arcán laza a bőr,
megereszkedett, leválik a csontról, éppen úgy, ahogy nekem a felsőkaromon és a combom belső
felén. Halódik a testünk. Hamarosan már egyáltalán nem lesz húsunk, csont és bőr leszünk.
Felnyúlok, hogy magamhoz vonjam, hogy védőn átöleljem, feledtessem mindkettőnk haldoklását. De
nem vagyok elég ügyes, és puff, John rám esik. Kis roppanást érzek, de ez nem igazi fájdalom, nem
olyasmi, amitől felsikolt az ember.
Úgy tűnik, a cukorka már a rejtett belső zugaimat célzó ritmikus behatolásokkal egy ütemre jár
körbe John szájában. Egy különösen mély döféssel egy időben - a méhnyak időközben alkalmasabb
helyet foglalt el - kettéharapja a cukrot. Mikor el élvez bennem, a darabkák halkan ropogó hangokat
adnak, mint a kavicsok, amelyek körbe-körbe gurultak a gömbölyű akváriumban, amelyet
mindenáron meg akartam kapni, amikor kicsi voltam.
Másnap reggel John korán felöltözik.
 - Nem akarlak sürgetni - mondja -, de időre kell mennem.
- Mi lehet fontosabb nálam? - kérdem. A keserűség bátorrá tesz.
- Egy komputertomográfiás vizsgálat. Az orvos tudni akaija, rákos-e a májam.
- Vannak tüneteid?
- Igen.
- Értesítesz majd az eredményről?
-Nem.
Odahaza Berkeieyben az orvos biztosított róla, hogy a bordám - jobb oldalon a harmadik, a
kulcscsont közepétől lefelé húzott képzeletbeli egyenes vonalában - nem tört el, csak zúzódást
szenvedett, és néhány hét alatt meg fog gyógyulni. A bordák már csak ilyenek, mondta, és vállat
vont, ahogy John orvosa is, amikor azt mondta neki: „a vastagbélrák váratlanul támad.” John nem
tudta, ettől jobban kellett volna-e éreznie magát. Én nem éreztem jobban magamat. Nekem csak
akkor fájt, amikor átfordultam az ágyban, melltartót hordtam, vagy lélegzetet vettem.
 TIZENNYOLC

Egy vidám öreg lélek

Tudatában vagyok annak, hogy meglehetős korkülönbség van köztünk (nem egészen Harold és
Maude, de majdnem)...
GRAHAM, 2000. JANUÁR

Graham igazi ajándék, boldog vagyok, hogy elfogadtam. Öröm, gyönyörűség és kincs. Pontosan
rá volt szükségem, amikor visszatértem New Englandből. Ő majd vigyázni fog a bordámra.
Öt hónapja otthon, Berkeleyben még azon igyekeztem, hogy elállítsam a lerágott körmeim mellől
és a szívemből folyó vért, ezért ismét dr. V. díványán feküdtem, és a fogamat csikorgattam Danny, a
pap, Jonah, a tolvaj, Róbert, a hazug, Sidney, a bizarr és legújabban Graham, a fiatalabb miatt.
Márciusban, második New York-i körutazásom után még mindig csikorgattam a fogamat, s még ma
is csikorgatnám, ha dr. V. nem megy nyugdíjba. Megvannak a határai annak, amit egy ember el tud
viselni. Addigra már találkoztam Grahammel a maga testi valóságában. És ez a test volt az, ami
elvette a bátorságomat.
Lényegében a következőket mondtam dr. V.-nek:
A Róbert körüli Sturm und Drang, a mindkettőnkre zúdított szégyen és az érzelmek cunamija
közepette, melyek sodrásában levegőért kapkodtam, elfogadtam Graham egy korábbi e-mailben
küldött ebédmeghívását. Kezdetben voltak a szavak, és Graham igen jól bánt velük. „Tudatában
vagyok annak, hogy meglehetős korkülönbség van köztünk (nem egészen Harold és Maud, de
majdnem), ám nem törődöm a korral, amikor olyan emberekről van szó, akik érdekelnek. „ Ezt a
legelső levelében írta, még január elején. Én akkor már szerelmes voltam - hm - Robertbe, és
érzéketlen minden könyörgésre, még Graham levele után is, mely az utolsó, a hetedik borítékban jött.
így hát elhatároztam, hogy nem válaszolok. Talán emlékeznek rá, ekkor már kezdett sok lenni a
jóból.
A rá következő napokban újra és újra eszembe jutott a levél vége. „Remélem, hamarosan hallok
felőled. Bizonyosan jól szórakozunk majd. „ Nincs ezzel semmi baj. Egy ilyen mondat is volt benne:
„ Tudnod kell, hogy a szex rendkívül fontos számomra, és egészen jól értek hozzá. „ Erre inkább nem
reagálok. Egyszerűen csak levelezni fogunk, netán még találkozunk is valamikor, bár feltehetően
nem, addig pedig mulattatni és szórakoztatni fognak a levelei. Könnyebbé teszik a Roberttel váltott
buja e-mailek terhét, amely alatt már igencsak tántorogtam. így hát végül mégis írtam neki.
Számítógépemen hízni kezdett a levelezésünket tartalmazó dokumentum, s lassan már a Roberté-
vel vetekedett. Megvallottam neki, hogy szeretem Sargent portréit, s Graham megvallotta, hogy ő is.
Csehovról kérdezősködtem, amire provokációval válaszolt: „Alakjai a fecsegés betegségében
szenvednek, ostobán eldumálják az életüket; s persze ez az író mondanivalója, de ó, mily unalmas
kihüvelyezni! „ Vitatkoztam vele, de félig- meddig egyet is értettem. Abban viszont teljesen
egyetértettünk, hogy Graham élvezettel ír nekem, és én is neki. „Az étlapokon, ahol számmal jelölnek
minden fogást, (gondolj csak a kínai, bangladesi, uruguayi éttermekre), az 1. nem nagyon érdekes. Az
5.-ig vagy még tovább kell nézni (néha akár 15.-ig), hogy vonzóbb legyen. Miért van ez?” És
ilyesmiket tudott: „Szeretnélek elvinni Scott és Zelda sírjához, a marylandi Rockville-be. Ez a
legtalálóbban ironikus hely Amerikában, s így tökéletes Fitzgeraldék számára”. És olyan érdekes
dolgokat csinált! „A Yale után a szülőhelyemen, Indiában töltöttem a vándorévemet. Csak Proustot
vittem magammal. ” Tudom, ez szörnyen elitistának hangzik - de minthogy Amerikában vagyunk,
nincs ezzel semmi gond. Ám Graham igazából nem ilyen. Egyetlen igazi elitista sem írna egy
hatvanhat éves nőnek, aki hirdetés útján keres szexet. Graham, mondjuk jó ítélőképességű. Ámbár
miért is írna egy jó ítélőképességű fiatalember egy...? Kíváncsi. És bátor. Ugyan mire gondolhatott,
mikor a hirdetésemet olvasta?
 „Márciusban New Yorkba megyek” írtam. „ Csodálatos! - válaszolta. - Hadd hívjalak meg ebédre.
Akár az egész hetet Jane születésnapi hetévé változtathatnánk, seregnyi mulatsággal és tűzijátékkal.
” És: „Azt hiszem, ahhoz aligha férhet kétség, hogy nem fogunk kifogyni a szóból. ” Mindenesetre
hosszú listát mellékelt a lehetséges témákról, melyek többnyire valamelyik páratlan egész számhoz
kapcsolódtak: „Milyen voltál hétéves korodban?” Meg: „A kilenc múzsa közül melyiket kedveled
leginkább? Melyiket a legkevésbé?” Ellenállhatatlan. Ráadásul csupán egy ebédről volt szó, és a
vendéglátás az Upper West Side-on kezdett hűvössé válni.
Így hát a megbeszélt napon Graham instrukcióit forró kezemben szorongatva (Róbert az egyujjas
kesztyűmre tűzte volna, ha lenne olyanom) felültem a belváros felé tartó 9-es földalattira.
Kibukkantam egy nagyon zsúfolt utcán, és tekintetemet az utcatáblára emeltem, melyen ez állt:
WALL STREET - a csudába is, erről olvastam. Becsuktam a számat, bementem egy felhőkarcolóba,
és megálltam a mozgólépcső aljánál. Egy teljes órával korábban érkeztem, bőven lesz hát időm
elájulni és magamhoz térni, mielőtt Graham megjelenik. Ha megjelenik. Biztosan nem jön el.
Könyörgök, Graham, ne gyere el! Ha nem jössz el, fölmegyek egyenesen az irodádba, nem, dehogy
megyek föl, a víznek megyek, az óceánnak odakint, s beleugrom, de akkor is, ha eljössz.
Átkoztam a napot, amikor elküldtem neki azt a hülye fényképet, tudják, amelyiken egyetlen
nyavalyás ráncot se lehet látni az arcomon. Körülbelül harminchárom évesnek látszom rajta, pont
annyinak, amennyi ő, és amennyinek látszik is a fotón, amit beszkennelt és elküldött nekem. Egy
hegyoldalon áll Spanyolországban: ragyogó vörös hajtömeg, kék ing, hanyagul kigombolva a
nyakánál, amely - már akkor láttam - hosszú és vonzó. Aztán a képernyőmön feltűnt a második fotó:
ez Graham csupasz lábát ábrázolta a khaki sorttól lefelé. „Küldök neked egy képet a lábamról is - írta
amelyre joggal vagyok büszke. ” Az egyszer biztos. Az a pasas, aki ekkora önbizalommal küldi el a
képét e-mailen, biztosan el fog jönni. Mindjárt megjelenik, egy pillantást vet rám, és rögtön az arcára
lesz írva, mekkora bakot lőtt, mintha a Times Square fényreklámjain villogna: ÖREG! ÖREG!
Imádkoztam, hogy kapjak inkább szívrohamot. De most se volt szerencsém. íme, itt jön, és
mosolyog. No de meddig?
A leghalványabb emlékem sincs arról, hogyan jutottunk el a vendéglőbe, sem magáról a
vendéglőről, kivéve, hogy számos televízióképernyő lógott a falon, amelyeken közömbösen vonultak
át a piac eseményei, és az éttermi asztaloknál számos szempár tapadt a képernyőkre. Helyes, legalább
nem ránk tapadnak.
Szerencsére senki nem követett el bűncselekményt. Ha ilyesmi történik, teljesen használhatatlan
tanú lettem volna; csakis önnön feszélyezettségemnek és Graham zavarának voltam tudatában - ez
utóbbit biztosan éreztem. A kosztümkabátom folyton szétnyílt, és Graham tekintete egyre a kilátszó
negyvenöt dolláros trikóingemre tévedt, melyet azért vettem, mert bő, és reméltem, hogy elrejti a
mellemet, de nyilvánvalóan nem rejtette el. (Azt persze tudják, hogy ami azelőtt L volt, vagyis nagy,
az most XL, ami pedig S volt, azaz kicsi, az most XS. Óh, világ asszonyai, megint kitoltak velünk!)
Állandóan összehúztam magamon a kosztümkabátot, ám Graham így is egyfolytában nézett. Tetőtől
talpig végigvizsgált, a pillantása meg-megállt a kezemen. Azok májfoltok, akartam mondani. Amikor
pedig a számra nézett: öregségtől megsárgult fogak. De nem mondtam. Nem kellett mondani.
Mindenféle segítség nélkül tisztába jött velem. Magához vett, és emésztett. Eddig még nem kérődzött
vissza. Hamburgert rendeltem, és egy pohár fehérbort. Príma. Graham spenótsalátát kért, és teát. Ez
nem fog menni, egyszerűen nem. A gyomrom forgott és spirálba csavarodott, csomót kötöttem a
szalvétámra, s azt kívántam, bár elég hosszú lenne ahhoz, hogy a nyakam köré tekerjem. Akkor
Graham segítségével megfojthatnám magamat, legalább volna mit csinálnunk. Elővett a hátizsákjából
egy üveg pezsgőt, átnyújtotta az asztal fölött, és azt mondta:
- Boldog születésnapot, Jane! Legyen még sok sok születésnapod, és mind ilyen sokat ígérő. Mit
olvastál a repülőn?
- Köszönöm. A „Bartleby”-t - suttogtam. - Tudod, Melville-től ...
- Te is úgy gondolod, hogy ez a legtökéletesebb elbeszélés, amit valaha írtak?
 Egyetértettem, és egymásnak estünk, beszélgetésre kiéhezetten. Lakomáztunk a banketten,
amelyet mi tettünk fényűzővé, mi töltöttünk föl újra, a miénk volt ingyen, bármikor, és hordozható
volt, tehát magunkkal vihettük, bárhova mentünk. Sose laktunk jól vele. Boldoggá tett bennünket.
A vendéglőből kilépve Graham azt mondta:
- Mutatni akarok neked valamit. - Engedelmesen követtem, és menet közben Graham széles ívben
körbemutatott: - Nézd ezt a rengeteg embert! Túlságosan sok az ember.
- És mind itt élnek, vagy Kaliforniában, ahol én lakom - mondtam.
- Ez így nincs jól. Valamit tenni kell.
Azt javasoltam, hogy mivel a Középnyugat északi része folyamatosan bocsátja ki a szülötteit,
mindent meg kell tenni, ami csak szükséges ahhoz, hogy azt az országrészt vonzóvá tegyük, s ezáltal
rábírjuk a keleti és a nyugati partra emigráltakat, hogy hazatérjenek.
- Ez így szép és jó is lenne - felelte Graham de akkor még mindig ott van az időjárás problémája.
- Van fedettpályás baseball, kosárlabda, futball, miért ne fedhetnénk le Észak-Dakotát is?
Graham gondolkodott.
- A probléma egyre csak súlyosbodik az észak-amerikai kontinensen. Nekem más javaslatom van.
- Zsebre vágta a kezét. - Megszabadulhatnánk a kanadaiaktól.
Már a Vámház előtt jártunk. Odabent a hatalmas, kerek terem falai mellett vagy száz íróasztal állt.
A vámügynökök asztalai. Ezek egyikénél ült Melville, és a külföldről beérkező árut könyvelte.
- Mit gondolsz, melyik volt Melville asztala? - kérdeztem.
- Biztosak lehetünk benne, hogy mindig ugyanannál az asztalnál ült? Mindenkinek kijelölték az
asztalát? Nem lehet, hogy egyik asztaltól a másikhoz ment?
- Ha ugyanannál az asztalnál ült mindennap - makacskodtam -, melyik lenne az?
- Az ott - mondta Graham, és egy tőlünk messze álló íróasztalra mutatott. A hatalmas, kerek,
kupolás mennyezetű, minden léptünket visszhangzó márványteremben egyetlen ember sem volt
rajtunk s a több száz kísérteten kívül, akik ezek fölé az íróasztalok fölé görnyedve töltötték napjaikat.
Úgy éreztem magam, mint amikor Lenny de Berg letette elém Trollope Miss MacKenzie-]ét
Tisztelettel meghajtottam a fejemet. Nem ez volt az utolsó ilyen eset Graham társaságában.
Kifelé menet elhaladtunk a recepció előtt, ahol néhány túlságosan lezser indián ült, készen arra,
hogy válaszoljon az azt firtató kérdésekre, miképpen lett ez az irodalomtörténeti műemlék, az
építőművészeinek ez a diadala a bennszülött amerikai tanulmányok központjává. Nem mondtam meg
a pult mögött ülő bennszülött amerikaiaknak, mit gondolok: Üljetek egyenesen, gomboljátok be az
ingeteket, ügyeljetek a hangos szátokra. Mutassatok valami tiszteletet, ha nem a fehér társadalom
iránt, amely kijátszott benneteket, akkor önmagatok és a munka iránt, amit vállaltatok. Szótlanul
megróttam magam, amiért úgy gondolkodom, mint a nagymamám, aki állhatatosan mindig a
legrosszabb pillanatokban jelentkezik.
Többször megfigyeltem, és most a víz felé sétálva, amelybe alig egy órája még bele akartam
ugrani, ismét eszembe jutott: a nagyon eleven eszű emberek előretolt homlokkal járnak. Graham
nagyon okos, ergo, amikor megy, a homloka megelőzi a többi részét. Nem tűnik fel azonnal, hogy
alighanem száznyolcvanöt magas és karcsú, mint a nád. A gondolatok fékevesztett sebességgel
törnek rá, lenyeli őket, és meg-megakadnak a torkán, amikor felkérődznek belőle.
- Mit gon.. .dőlsz, milyen könyvek maradnak veled mindörökre? Nem úgy értem, hogy mit vinnél
magaddal, mondjuk egy la...katlan szigetre, hanem hogy mik azok, amelyek már a ré... szeddé váltak.
- Igazán elbűvölő.
Nehéz kérdés.
- A Canterbury mesék... és a Lear király. - S még mielőtt ki tudnám mondani, Graham már fut,
rohan, olykor fel-felugrik, megpördül a levegőben, és mondja, mondja, örömteli, és, mondanom se
kell, ifjonti lendülettel az Általános élőbeszéd-bői: „Ha március fagyának erejét / április langy esője
 24 25 26
veri szét”, egészen addig, hogy „Egy lovaggal nyitom meg hát a sort.” Régi angol kiejtése
kifogástalan. Színtiszta gyönyörűség. Megmosolyogtat. Hangosan megnevettet.
Graham regényt ír. Állásban volt, amit utált, de legalább jól megfizették, aztán körülbelül két év
múlva kilépett, hogy csak az írással foglalkozhasson.
- Patrónusra lenne szükséged - mondom. - Ha lenne elég pénzem, én lennék a patrónusod.
- A pénzes emberek ma már nem az írókat és a művészeket támogatják. Az egyetemeknek adják a
pénzüket, ahol aztán elneveznek róluk egy épületet.
Graham egész idő alatt efféle kijelentéseket tesz, és ezek legtöbbször igazak. Én pedig
elgondolkodom rajtuk, néha vitatkozom egy kicsit, de csak... nos, így valahogy:
- Mit gondolsz, vannak abszolútumok? - kérdem.
- Igen - feleli. - A kegyetlenség rossz. Kant-rajongó vagyok. Kant, nem cunt
Egy kicsit vitatkozom.
- Azt tudnod kell, hogy a kategorikus imperatívusz egy filozófiai szita.
- Kant csupán annyit akar, hogy legyünk kedvesebbek egymáshoz. Akkor jobb hellyé válna a
világ. Én teljes mértékben amellett vagyok, hogy az emberek legyenek kedvesebbek egymáshoz. -
Lenéz rám. - Te nem?
Hümmögök. A szeme mandulaformájú, zöld pettyek vannak benne.
Máskor azt mondja:
- Ahhoz, hogy fennmaradjunk, szükség van az irónia méltányolására.
Tökéletesen egyetértek, de folytatni akarom a beszélgetést.
- Ó, az irónia idejétmúlt dolog! Kiment a divatból a hatvanas évekkel együtt.
Ez a fiú olyan komoly.
- Az irónia sosem avul el - mondja. - Az irónia él és lélegzik. Életeket ment.
- Vannak, akik azt mondják, hogy Kaliforniában iróniahiány van.
- És a Középnyugaton?
- A Középnyugat maga az irónia.
- Beszélj nekem középnyugatiasan - kéri. Kilencszer látta a Fargo-1.
- Oké. - Fölidézem a középnyugati magánhangzó tisztaságát. Ezt a hangot nem befolyásolták a
brit kiejtés maradványai, nem cifrázta ki Kalifornia műhold útján való országos terjesztésre. Eveket
töltöttem azzal, hogy megszabaduljak tőle, mert sokszor kínos helyzetbe hozott, megbélyegzett mint
falusi bugrist. Ez most mind felidéződik bennem, itt, a városok eme legműveltebbjében, s a
legműveltebb emberek egyikének társaságában, és ahogy azt mondom: ,,Há’ ,„ aztán: ,,Há’ ja”,
mintha máris újra ott lennék a farmon. Graham elbűvölten nevet.
Máskor is beszélek még Grahamnek középnyugati táj szólásban, és ő további határozott
kijelentéseket tesz. De ez már hosszabb idő alatt történik. Még négyszer ebédelünk együtt és
folytatunk ilyen agycsiklandozó társalgást. Ez a fiú olyan, mint egy kutyakölyök, amelyik játszani
akar: kicibál a poros sarokból, magasra dob a levegőbe. Megtelek vidámsággal, elevenséggel, boldog
vagyok.
Azonban ezen a hideg és szeles márciusi napon, első találkozásunk alkalmával, egy sürgősebb
kérdésem akad.
- Van valami, ami nem hagy nyugodni, mióta megérkeztem New Yorkba. Mintha megnéznének az
emberek. Nem hiszem, hogy csak képzelődöm. Sidney azt mondta erre: „Persze hogy megnéznek. A
New York-iak mindig felkészülnek arra az eshetőségre, hogy egy idegen kirabolja vagy bántalmazza
őket.” Róbert így válaszolt: „Biztos vagy benne?” Nem sokkal később dr. V. így felelt: „Az emberek
felismerik a libidót, ha látják.”
Graham azt mondja:
 - Egy New York-inak a megjelenés, az öltözködés az egyetlen eszköze, amellyel jelezheti a
státusát. Nekünk nincsen sem autónk, sem házunk, tehát a ruhánk az, amely tudatja másokkal, hogy a
társadalmi ranglétra melyik fokán helyezkedünk el. Ami engem illet - teszi hozzá -, én cinikus
vagyok.
- Még nem vagy elég öreg ahhoz, hogy cinikus légy.
- Oké. Akkor hát csalódott romantikus vagyok. Egyébként minden barátom azt mondja, hogy öreg
lelkem van.
Újra kint a Wall Streeten, Graham mozgólépcsőjénél, kinyújtom a kezemet, és - hogyan is
mondhat köszönetét az ember egy nagyszerű óráért? - előrehajolok, könnyedén megpuszilom az
arcát. Graham vigyora egyértelművé teszi, hogy megvan minden foga.
- írjál majd - mondom.
- Imi fogok.
Az alatt a rövid idő alatt, amíg együtt voltunk, Graham öregebb lett, én pedig fiatalabb. Mire
visszaér a felhőkarcolójába, csaknem egyidősek vagyunk.
- Figyel rám, dr. V ? - kérdezem, ide-oda csúszkálva a Freudéhoz hasonló valódi bőrdíványon. Dr.
V. mestere a különféle hallgatásoknak: az egyik az, amikor kiállítja a számlámat, egy másik, amikor
visszafogja magát, nehogy kitekerje a nyakamat, ez a mostani pedig az, amikor figyelmesen
hallgatja, amit mondok. Folytatom hát: - Graham igazán csodálatos... - Nem mondhatom, hogy
„férfi”. Nem mondhatom, hogy „fiú”. Végül kibököm: - ...személy. De harminchárom évvel fiatalabb
nálam, harminchárom esztendős, az isten szerelmére, ez nevetséges! Ráadásul - itt jön a gyónás -, azt
hiszem... lehet, hogy le akar feküdni velem. - Ez persze lehetetlen, de megtanultam, hogy itt, ezen a
tiszteletre méltó díványon, kimondjam, amit gondolok.
Dr. V. megszólal:
- Kedveli Grahamet?
- Igen.
- Graham kedveli magát?
- Igen.
- Akkor nem értem, mi a probléma.
- Hallotta, amit mondtam? Lehet, hogy hálni akar velem.
- Mint mondottam...
-Jól van, jól van.
Az akkor volt. Ez most van. Az március volt, most május van.
Azt a feladatot adtam magamnak, hogy ennivalót hozzak egy piknikre. Graham gondoskodik a
desszertről. Vagy hagyjuk ezt a csudába, és kezdjük a szállodával? Ugorjunk egyenesen oda, amikor
már szeretkezünk?
Kinn a kikötőben fehér vitorlák siklanak a kék vízen. A fű még sohasem volt ilyen zöld. Ma
kirándulni megyünk, francia pikniket - déjeuner sur l’herbe — rendezünk. E célból Graham barettet
öltött, fekete garbót és baszk pásztorzoknit. Próbálok nem nézni a középső részére, inkább a
zoknijára szegezem a tekintetemet.
- Ó, igen - mondja -, látom, érdekel a zoknim. Egészen hosszú. - Fölhúzza a nadrágszárát, hogy
megmutassa, milyen hosszú, és meddig ér föl. A fénykép, amelyet Spanyolországban készített a
lábáról, meg sem közelíti a valóságot. Miközben bort tölt a poharamba, a sajátjába pedig vizet, azt
mondja:
- Öröm neked írni. - Motyogok valamit, hogy az öröm kölcsönös, mire megkérdi: - Hogy ment
eddig a látogatásod?
Valahányszor találkozunk, Graham felteszi ezt a kérdést, és ilyenkor mindig elfutják a szememet a
könnyek. Egyszerűen kicsordulnak attól, hogy valaki jó hozzám, meg attól, hogy New York-i
látogatásaim reményt és kétségbeesést, jókedvet és csalódást keltenek - egy csöppnyi traumával
együtt, amit aztán megenyhít az eksztázis. Szipogok. Alig merek ránézni. Graham üzleti ügyben
Mallorcán járt, és remek színe van. Egyre jobban néz ki, én meg pokolian, ki se sminkeltem
magamat. Minek bármit is rejtegetni ez elől a fiatalember elől? Elbőgöm magam, hangosan zokogni
kezdek. Átnyújtja a zsebkendőjét.
- Nagyapám mindig hármat hord magánál, de én úgy találom, hogy egy is elég.
A nagyapja! Uramisten, valószínűleg öregebb vagyok, mint a nagyapja! Nem érdekel.
Mikor Graham nem szed szét apró darabokra a szemével, mikor a távolba néz, és Nabokovról
beszél meg a lepkékről, olyankor én is megnézem őt: hosszú, ovális, e pillanatban halványbama
arcát, nagyon vörös haját, mely úgy örvénylik a feje körül, mint egy glória, nagyon egyenes orrát,
tökéletes formájú ajkát, hosszú, karcsú nyakát, és eltöprengek, mi járhat az eszében, amikor rám
gondol. Miféle mentális, érzelmi és esztétikai csavarok következtében akarja most velem tölteni az
idejét? Hogy tudott megszabadulni a valóságtól, attól, hogy én öreg vagyok, annak is látszom, ő
pedig fiatal, és annak is látszik; ő szép, én pedig nem vagyok az? Miféle tekervényes utakon jutott
arra a gondolatra, hogy le akar feküdni velem? Mert le akar. Olykor rápillantok, és rajtakapom, hogy
másképp néz rám. Az arca kéj sóvárrá válik. Azokra a festményekre emlékeztet, amelyeken egy
szatír ólálkodik a templom mögött. Mikor ezt meglátom, mélységes zavart érzek, rettenetesen félek,
és soha nem érzett, hatalmas izgalom vesz rajtam erőt.
A kedvességétől megnyílók. Belesírom a zsebkendőjébe bánatos történetemet, hogy talán
prostituált vagyok, mert Sidney nem akar megcsókolni, és hogy Róbert elmondta, vett Viagrát, de hát
hol is van az most, és hogy John talán már nem is él. A végén kifújom az orromat - ó, istenem, nem
adhatom vissza neki ezt a használt zsebkendőt... de elveszi tőlem, és azt mondja:
- Legalább kétszer kell látnom valakit, hogy elhiggyem, csakugyan létezik. Te határozottan
létezel. - Elővesz valahonnan két aprósüteményt. -Une petit gáteau, madame.
Miközben visszasétálunk az irodájába, belém karol, és azt mondja:
- Szabad vagyok minden hétvégén, munka után és ebédidőben.
Tessék, most mit tegyek?
A sors közbeszól. Caroline telefonál, és bejelenti, hogy már másnap visszatér Malajziából.
Influenzás lett. Nyomorúságosán érzi magát. Egyetértünk abban, hogy a narancslé és sok-sok alvás
rendbe fogja hozni. Egy pillanatig sem tiltakozik, amikor felajánlom, hogy szállodába megyek.
Megszületik a terv. Este aztán ha be nem rúgok is, de ahhoz eléggé a fejembe száll a bor, hogy
felhívjam Grahamet egy kis csevegésre.
- Szerinted Fred Astaire szexelt valaha is? - kérdezem.
- Alkalmilag - válaszolja Graham. - De sosem élvezte. - Aztán ő kérdez: - Megpofoztál már
valaha valakit?
Őszintén kimondom:
- Nem, de egyszer egy fiúnak a képébe öntöttem egy tányér krumplisalátát.
- Ez sokkal jobb.
Aztán meghívom a szállodába. Alig tudom elhinni, hogy ilyet teszek, de a fenébe is, senki se nyúl
hozzám, ezzel az erővel akár Kaliforniában is lehetnék, ahol óránként tesznek és szegnek meg
ígéreteket. Azonkívül hogyan utasíthatnék vissza olyasvalamit, ami akár rendkívüli közjátéknak is
bizonyulhat, méghozzá egy olyan férfival, akinek - mindeddig rejtve maradt, mindazonáltal
fantasztikus - feneke a gyönyör legmagasabb fokát ígéri? Graham már a kezdetek kezdetén így írt:
„Bizonyosan jól szórakozunk majd. ” Eddig igaza volt. Mi lenne, ha nem tenném meg? Mi lenne, ha
kihagynám? Mi lenne, ha megérném a kilencvenet, és egyébre se tudnék gondolni, mint arra, hogy
milyen bolond is voltam fiatalkoromban. Telefonbeszélgetésünk végén azt mondom:
- Graham, a testem tetőtől talpig annyi idős, amennyi én vagyok. Minden porcikám hatvanhat
éves.
 - Számos különböző szinten talállak érdekesnek. Holnap fél hét és hét között találkozunk.
Három órával korábban érkezem a szállodába, van hát időm bőségesen, fel is hajtok egy félliteres
doboz Sapporót, hogy felfrissítsem a leheletemet. Graham nem iszik, és sosem kábítószerezett.
„Nincsenek gátlásaim - magyarázta nincs hát mit feloldanom.” Ha igazán komolyan igyekszem
(eddig úgy tűnt, semmi nem veszi el a kedvét, sem a könnyeim, sem a borisszaságom, sem a sok ránc
az arcomon, a foltos kezem, fogaim sárgasága, sem orromon a bifokális szemüveg), talán ez a japán
sörtől szagló lehelet majd elriasztja. Ha nem, sose féljünk. Hátravan még titkos és leginkább
elrettentő hatású fegyverem: átestem.
Háromnegyed hétkor kopog. Ajtót nyitok, és Graham atyaian rosszalló ábrázattal kezembe adja a
szobakulcsot, amelyet kívülről benne hagytam a zárban.
Hotelszobámban van egy ágy, egy szék, egy zsámoly, s a túlsó falnál egy íróasztal. Helyet
foglalok, és felhajtok némi Sapporót. Graham odahúzza a zsámolyt, leül velem szemben, figyeli,
ahogy vergődöm, és azt kérdi:
- Mitől félsz? - Arcán az a bizonyos kifejezés.
- Attól félek, hogy nem tetszem majd neked. Mi lenne, ha csak... - Előrehajolok, hogy valami
csókfélét adjak, talán az arcára. Ö is előrehajol, s úgy fordítja a fejét, hogy az ajkam elsiklik az arca
mellett, és a szája közepén köt ki. Visszacsókol, kiemel a székből és villámgyorsan az ágyra fektet.
Mielőtt észbe kaphatnék, a ruháim lehullanak.
- Szexi vagy - mondj a.
Hogy vetkőzött le ilyen sebesen? Szétterpesztett lábakkal fölém térdel, s nekem eláll a lélegzetem.
- Ó, istenem! - Grahamet tékozló bőkezűséggel látták el az égiek.
- Tudom - mondja -, kicsi a kezem. A régi bölcsesség, hogy a kéz árulkodik egy férfi intim
testrészéről, nem érvényes, igaz?
Most aztán megkapja a magáét a méhnyak.
- Gyere.
Kinyúlok érte. Nem zuhan rám. Egyszer sem okoz fájdalmat. Valamikor az első örömteli órában
felsóhajtok:
- Ó, Graham, ez csodálatos! - Olyan, mintha figyelmesen meghallgatta volna minden bánatomat,
és mindet meg akarná gyógyítani, most rögtön, itt az ágyban. S aztán, mikor elérkezik az ideje,
úriember módjára célba terel. Megnyitja előttem az ajtót, és épp a megfelelő pillanatban gyöngéden
előretuszkol.
- El élvezhetek veled? - suttogja.
- Légy szíves - mondom, s néhány pillanat múlva végez is.
Egy ideig - számunkra hosszú ideig - csöndben vagyunk. Végül megszólalok:
- Tudom, hogy nem kellene hálásnak lennem, de...
- Szívesen, máskor is. - Felkönyököl az ágyban, és lenéz rám. - Számomra az a legnagyobb öröm
a szeretkezésben, hogy a másiknak örömet adok.
Egy zseniális szeretővel fekszem az ágyban. Lehet, hogy az egyetlen valódi probléma az, hogy ez
a férfi túl jó ahhoz, hogy igaz legyen. Ha bizonyságra van szükségük, ezt hallgassák meg: egész idő
alatt égett a lámpa!
Az ágyban fekve beszélünk és beszélünk és beszélünk. Elmondom neki, mennyire tisztelem
Margaret Fullert.
- Mesélj róla.
- Túl hosszú lenne - tiltakozom.
- Mesélj! - makacskodik. Hátradől a párnán, összekulcsolt kezét a feje alá teszi, és figyel.
Viszonzásul George Eliot kéziratáról beszél a Morgan-ben. - El kell menned oda.
- Mesélj nekem a könyvről, amit írsz - kérem.
 Beszél róla, azután így szól:
- Most te mesélj a tiédről. - Felém fordul az ágyban, és kisimítja homlokomból a hajamat. - El
sem tudod képzelni, milyen régen volt alkalmam igazi beszélgetésre. Aztán a fülembe súgja: - Mit
szólnál még egy fordulóhoz?
Utána azt mondja:
- Azt hiszem, épp az imént lett sokkal érdekesebb a könyved.
- Nem vagyok én elég jó író ehhez. - Érzem, hogy mosolyog.
- Gondolkodó ember vagy. Mondd meg, mit gondolsz.
- Egy árva gondolat sincs a fejemben. Ez csodálatos.
- Nem tudtad? Ezért szexeinek az entellektüelek.
- Nem vagyok entellektüel.
Graham nevet.
- De igen, az vagy.
Későre jár.
- Hemingway azt mondja, neki csak háromszor rengett meg a föld életében - mondja.
- Én már nem is számolom.
Másnap reggel az arcomon buta mosollyal tértem vissza Caroline-hoz, és azon méláztam, vajon
Graham idejében beért-e a munkahelyére. Caroline már jobban érezte magát. Még influenzásán is
gyönyörű volt. A konyhai mosogató előtt állt, és meleg vizet folyatott a Steuben borospoharaira.
Haját lófarokba fésülte, most smink nélküli arca természetes szépségében ragyogott. Rózsaszínű és
fehér kombinéruhát viselt - olyan volt, mint az a kicsi lány, akit egész életében szerettem.
- Roberttel voltál az éjjel?
Miután találkozott Roberttel villásreggelinél, „jóképű, rokonszenves ember”-nek nyilvánította.
Akár folytathatta volna, mondhatta volna, hogy „megfelelő korú”, ami igaz is, és „megbízható”,
minthogy Róbert csakugyan annak látszik. Még ahogy beszél, az is ezt sugallja. Gyöngédnek és
kedvesnek mutatkozik. Engem is elbolondított.
Gondolkodás nélkül rávágtam (ebben nagyon jó lettem az utóbbi időben):
- Grahammel voltam.
Caroline mosolya grimasszá torzult, az arca elsápadt.
- Kérlek, Jane, csak azt ne mondd, hogy lefeküdtél Grahammel!
Fölösleges lett volna mondanom. Caroline undora kiült az arcára. Maró gúnnyal kérdezte:
- Na és milyen volt?
Mondhattam volna, hogy egyszeri alakalom volt, hogy Graham becsípett, hogy én erőltettem a
dolgot. A pokolba is, füllenthettem volna: „Igen, Roberttel voltam.” Mi lehetett az bennem - a
képzelőerő súlyos hiányán kívül -, ami arra késztetett, hogy az igazat mondjam?
- Graham a legnagylelkűbb... - A fenébe, ezt jól megcsináltam.
Caroline föl-alá kezdett járkálni, és közben a konyharuhát facsargatta. Ereztem, hogy összeszorul
a torkom, éreztem a konyharuhát a nyakam körül.
- Na és mit gondolsz, hova vezet ez? - faggatott.
„Mintha bárhova is vezethetne” - olvastam
Caroline gondolataiban, melyek közt már csak egy vén bolond voltam, nem a nagynénje többé.
- Nos - feleltem nem gondolom, hogy hazavisz bemutatni a szüleinek. - Ez nem segített. Egyikünk
sem nevetett.
Caroline háttal állt nekem, amíg kiürítette a mosogatót. Hirtelen felém fordult.
- És mit gondolsz, a fiad, a harminckét éves fiad mit fog ehhez szólni?
 - Semmit. Hajói neveltem, semmit.
- Ó, én azt hiszem, bőségesen lesz mondanivalója! - Caroline felemelte a hangját, én pedig
szerettem volna a fülemre szorítani a kezemet. Uramatyám, teljes a zűrzavar: ki öreg és ki nem, ki
tett rosszat, ki nem, szégyellnem kellene magam, de nem szégyellem. Caroline a szék hátára dobta a
konyharuhát, és bedübörgött a nappaliba; útközben még a konyhaajtóba is belerúgott. Jaj!
Még nem fejezte be.
- Na és szerinted Graham fel fog hívni? - kiáltott ki a nappaliból. Megint olvastam az agyában:
„Mi a baja ennek a Grahamnek? Ha egy csöpp esze van, nem telefonál, éppúgy undorodik, mint én.
Perverz ez a pasas? Vagy bolond?” - Jane - folytatta Caroline lásd be, borzasztó fiatal hozzád! -
Unokahúgom a konyhaajtóban állt.
- Igazából nagyon is öreg.
Caroline felháborodása elért a szája sarkáig, s lefelé húzta, az álla felé. Ahogy a szája legörbült,
úgy emelkedett a hangja.
- Elég okos? Nem vagy te okosabb nála? - Csakúgy rezgett az ablak.
- Nem, Graham sokkal okosabb nálam. Igazából mindenkinél, akit ismerek. - Aztán a kérdésére
válaszoltam: - Ha ő nem hív, majd hívom én. - Caroline bevágta maga mögött a hálószoba ajtaját.
Nahát, ezt tényleg jól megcsináltam. Szerencsétlen módon megzavarodott aggyal azt képzeltem,
hogy Caroline - és mindenki más is, racionálisan gondolkodó vagy sem - osztozhat velem abban az
örömben, abban a csodában, abban a vidámságban, amit Graham jelent. Pár hónapja, amikor
megmondtam Caroline anyjának, a húgomnak, akit imádok és csodálok, hogy írok ennek a fiatal,
nagyon fiatal férfinak, azt mondta: „Küldök neked pénzt pszichiáterre. Vagy inkább neki.
Tulajdonképpen ő az, akinek segítségre van szüksége.” Nemegyszer előfordul ez velem.
Természetesnek tartom, hogy ha én szeretek valamit vagy valakit, azt mindenki más is szeretni fogja.
Jellemző rám ez a naivitás. Mikor azokat a középiskolás gyerekeket tanítottam, azt hittem, tetszeni
fog nekik A velencei kalmár. Mert én szerettem, gondoltam, biztos majd nekik is tetszeni fog. Lassan
tanulok.
Pedig hát sok-sok időm volt, hogy felzárkózzam az értelmes emberekhez. Már tudnom kellene,
hogy nem csak a józan ész súgja meg, mikor fogjuk be a szánkat, mikor maradjunk nyugton, ez
udvariasság kérdése is. Gondoljunk másokra is. Nem mindenki kíváncsi rád, Jane; az igazat
megvallva, sokan egyáltalán nem. Ezt most alaposan elszúrtam. Hetvenöt dollárba kerül, hogy átírják
a repülőjegyemet egy korábbi járatra. Jó lesz mielőbb elintézni.
Ehelyett moziba mentem. Megnéztem Ethan Hawke Hamlet-jét. Ez a legjobb Hamlet, amit valaha
láttam. A film alatt mindvégig mosolyogtam. Ahogy sétáltam vissza exunokahúgom lakásába, az
jutott eszembe, hogy Caroline nem is Grahamet találja gusztustalannak - nyilván csak engem. Hát
persze. Biztosan még rusnyább vagyok, mint gondoltam. Fontolgattam, hogy visszamegyek a
szállodába, de a bankszámlám mostanra már biztosan lenullázódott, mit számít akkor egy kis letolás?
Egyszerűen befoghatnám a számat. Megpróbálom.
Caroline ezúttal nyugodtabb volt, de nem túl barátságos. Hiányzott, hogy nem Jane néninek szólít.
Nem vagyok többé néni, az én hibám, az én hibám. Letottyant mellém a díványra, és azt mondta:
- Meg kell néznünk a kedvenc műsoromat. Sose mulasztom el, ha lehet. Imádnivaló benne a pasi,
majd mindjárt meglátod. - Dávid Duchovny az Xakták-bán. - Tessék, már itt is van.
Én pedig, miután megígértem magamnak és a világnak, hogy felnőttként viselkedem, azt mondom
erre:
- Akarod látni, milyen Graham? - Azzal Dávid Duchovnyra bökök a képernyőn.
Caroline az égre emeli a tekintetét. Sose lesz már vége ennek a látogatásnak?
Késő éjszaka Caroline nappalijában, a felfújható matracon fekve hallgattam, New York hogyan
kattog, zümmög, dong a reggel felé. Töprengtem. Ért annyit egyetlen Grahammel töltött éjszaka,
hogy elveszítsem miatta az unokahúgomat, valószínűleg a húgomat, s talán még a fiamat is?
Emlékeim közül felmerült Edna St. Vincent Millay, a hírneves költő, aki nem is olyan régen féktelen
és gyönyörű életet élt nem messze innen, Greenwich Village- ben.
Egyszer talán ha súlyos perc szorít...
Eladnám békéért szerelmedet,
5 ez éj emlékét: legyen kenyerem.
Talán. De megtenném-e? Nem hiszem.
A szoba sarkából, közvetlenül a bal fülem mögül egy másik hang jött. Ejha, egyre zsúfoltabb ez a
hely! A mély és zengő hang összefonódott az enyémmel, mely a múltban olyan siránkozó és habozó
volt, ám most annyira szilárdan és biztosan hangzott, hogy alig lehetett megkülönböztetni őket
egymástól. „Kedveli Grahamet?” „Igen.” „Graham kedveli magát?” „Igen.” „Akkor nem értem, mi a
probléma.”
Graham fiatal testében öreg lélek lakik. Nálam pont fordított a helyzet. Tökéletesen összeillünk.
 TIZENKILENC

Kacsintás és mosoly

Nyakunkat rágja az idő', mint kutya a csontot Fehér fogával lefarigcsál,

Utunkra indít, nyomunk se marad az út porában.
Ez az egyik nézőpont.
Nyelvünkön aranypénzként fekszik az idő, ez a másik.
Fogunk közt kicsúsziatjuk a fekete vízre, készen arra, ami következik.
Charles Wright:
ÉNEK A YAAK RIVERRÖL KILENC KÉPBEN

Így hát otthagytam Bachot a Camegie Hallban, Sidneyt a huszonötödik emeleti irodájában,
Grahamet a Battery Park gyepén, és mindenki mást, mindenki mást. Kérdezniük sem kell, hogy
sírtam-e a United Airlines 91-es járatán, amely reggel kilenckor indult a Kennedy repülőtérről, és
délután kettőkor szállt le a San Franciscóban.
A probléma a hazaérkezéssel az, hogy nincs senki a szomszéd szobában. Ó, igen, az tetszik az
embernek, hogy valamennyi szekrényfiók csak az ő fehérneműjére vár, hogy olyan tiszta lepedőn
alszik, amilyenen aludni szeret, és olyan fürdőszobában kakálhat, ahol minden fanszőr az övé. De
aztán eljön az este hét óra. Addig lefoglalom magam. De hét órakor egyedül vagyok, és szörnyen
magányos. Mit csináljak, amíg el nem alszom? Egy barátom, fiatal férj és apa, egyszer megkérdezte:
„Milyen egyedül élni? Nem lehet könnyű.” „Olyan, mint egy másik emberrel élni - feleltem csak az a
másik személy is én vagyok. Legtöbbször jól kijövünk egymással, máskor vitatkozunk, dühbe
gurulunk, de a végén kibékülünk.” A barátomnak tetszett ez a válasz, és nekem is, most azonban én
magam és én is, mindketten külön-külön és együttvéve is magányosak vagyunk. Hogyan öregszik
meg egyedül az ember? Betegségében és egészségében, gazdagságában és szegénységében,
holtomiglan-holtodiglan.
Megszoktam, hogy egy másik ember körül jövök-megyek. Tetszett, hogy Róbert háta mögött kell
átcsusszannom, ha ki akarok jutni a konyhába. Örömmel siettem a Wall Streetre Grahammel
ebédelni. Szerettem, ahogy Caroline bejött a lakása ajtaján, és szerettem Sidney késő esti
telefonhívásait, érdes, mély hangját, ahogy azt mondja: „Mesélj, milyen volt a napod!” Nyilvánvaló,
hogy sajnálom magam, pedig tulajdonképpen egyikük sem hagyott el. Sidney minden héten telefonál.
Politikáról beszél, színházról és a „pompás” mellemről. Roberttel barátokként gyakran naponta
kétszer-háromszor is váltunk levelet. És ír Graham, bárhol jár is a világon. De a kutyafáját, bár
mindez egyfajta érintés, mégsem az igazi. Talán meg kellett volna próbálnom férjhez menni. Akkor
ehhez az egészhez másképp láttam volna hozzá. Graham biztosan kimarad - micsoda kár lett volna! s
persze a hirdetés másképp szólt volna a The New York Review-bm, tartós kapcsolatról írtam volna. De
én nem férjhez menni akartam. Pontosan azt akartam, amit írtam, és meg is kaptam: sok szexet egy
férfival, akit kedvelek. Ki gondolta volna, hogy ebből többes szám lesz? Talán pontosan meg kellett
volna határoznom a régiót: „San Francisco környékén”. Ez úgy tizenhárom dollárral megemelte
volna a hirdetés árát, de talán akadt volna egy férfi a szomszéd szobába. Ámde akkor nem
kezdhettem volna meg életem legtovább tartó szerelmi viszonyát - New Yorkkal. „Miért nem
költözöl New Yorkba?” - kérdezte Sidney. Mert a fiam itt van Kaliforniában, a munkám is itt van, a
pénzem nem elég a New York-i kényelemre, és - egy-két dolgot nem számítva - szeretek itt élni.
Így hát csetlek-botlok a házikómban, olvasok, írok, ellátogatok a barátaimhoz, és azon töprengek,
van-e belőlem bármi haszna bárkinek, mert itt a nyár, vége a tanításnak, nincsenek kóruspróbák, s én
munka és játék nélkül maradtam. A barátaimhoz ellátogatni érdekes. Néhányan tudják, mit művelek,
mások nem. Néha egy-egy unalmassá lett emberekkel folytatott unalmas társalgás kellős közepén
(vajon miért kíséri oly gyakran az öregedést a kíváncsiság elmúlása? - már várom a kérdést: „Hát
meséld el nekünk, Jane, mit csinálsz mostanában?” Válaszom hallatán felhúzódnak a szemöldökök,
kinyílnak a szájak, és elhangzik a kérdés (mindig nő teszi fel): „No és megtaláltad az igazit?” Mire
azt felelem: „Igen, megtaláltam, csak épp négy különböző testben.” A férjek többnyire hallgatnak, de
ettől kezdve más szemmel néznek rám. Kíváncsiak rá, milyen is lenne... S hazainduláskor a búcsúzás,
amely egykor csak arcunk összeérintését vagy a másik hátának megveregetését jelentette, most
melegebb hangú, s néha egy-egy elmormolt elismeréssel is megtoldják: „Csodállak azért, amit tettél.”
Alig néhány barátom tudott kezdettől fogva arról, mit csinálok - mindegyikük nő. Bátorítottak,
érdekelte őket az új élet, amelyet éltem, most pedig igen kíváncsiak. Igaz történeteket mesélek nekik,
de kihagyom a szomorú részeket. Csak egynek vagy kettőnek gyónom meg a teljes igazságot. Nem
sírok, de a hangom sokszor reszket. Repülőjegyre gyűjtök. És sokat maszturbálok. Nem Philip Roth
zenéjére, aki Schubertét, Mozartot meg hasonlókat hallgat közben. Mr. Roth elit onanista, bár elég
maszatos művelet lehet végigfröcskölni magjával a zongorája billentyűit. Én megelégszem a Csodák
városa élő felvételével, a Metropolitan és a Morgan jelvényeivel, amelyeket a szagelszívó ernyőjére
erősítettem, Bob Herbert rovatával a Times-bán és néha - gyakrabban, mint az összes többivel
együttvéve - Róbert érintésének emlékével a Tosca zenéjére. Azt beszélik, azok a legintenzívebb
orgazmusok, amelyeket saját magának okoz az ember. Én biztosan kitüntetést érdemelnék.
Mint oly sok másban, Willa Cathemek ebben is igaza van: „Az emberi kapcsolatok életünk
tragikus szükségletei. Ám soha nem lehetnek maradéktalanul kielégítők, hiszen olykor minden én
mohón törekszik rájuk, máskor pedig kitér előlük.”
Amikor mindez elkezdődött, úgy gondoltam, hogy az életemet nem egyszerűen boldogabbá,
hanem teljesebbé is teszem. Azt hittem, a szenvedélyem, amely sokakat olyan jól szolgált, mikor
tanítottam, talán helyet talál magának, mielőtt az öregség „boldog elégedettségébe” süllyed. Jól
gondoltam: azt kaptam, amit reméltem. Ám ami éppoly messze van, mint korábban volt, az a boldog
és elégedett öregkor. S kétlem, hogy valaha is eljön. Az energiák hanyatlása nyilván elkerülhetetlen,
biztos, hogy lelazul a hús a csontról, és néhányunknak a kedélye is elborul. Ezt haldoklásnak hívják.
Boldog elégedettség? Béke? Azt hiszem, egyszerűen elfáradunk, és akik szamárságokat írnak rólunk,
mert a boldog elégedettségről csinosabb üdvözlőlapokat lehet írni, összetévesztik a kimerültséget az
alkonyderűvel.
Én jóformán egyáltalán nem vagyok fáradt, örömömet lelem hát annak emlékében, hogy ott
feküdtem egy férfi mellett, aki tudta, mit tegyen velem. Ugyanilyen örömmel idézem föl
beszélgetéseimet intelligens férfiakkal, akik elevenek voltak, és kíváncsiak, tele gondolatokkal, és
szívesen váltottak szót velem. Ez meglepett. Egy pillanatig se gondoltam, hogy valóban
„beszélgetni” fogunk „előtte”, ahogy a hirdetésemben ajánlottam. Mégis így történt. Előtte és utána,
s néha még közben is. Minden részemet táplálták ezek a férfiak. Gazdaggá tettek. Csakhogy a
gazdagság nem jelent teljességet, s bármilyen gazdag vagyok is, az életem nem teljes.
A nagy kérdés az, hogy miután az ember sokat szexeit egy férfival, aki tetszik neki, hogyan érheti
el, hogy ne kívánja többé.
Egy különösen nyugtalan éjszakán föl ébredtem. Hálóingem nyirkos volt az állandó forgolódástól,
karom beleakadt a takaróba, melynek széleit hiába tűrtem be este a matrac alá. Az óra 4.35-öt
mutatott. Fölkeltem, megtettem három lépést a számítógépemig, leültem, és írni kezdtem. „Kedves
Graham! Béreltem egy kunyhót, egy nyaralót, egy házat az egyik tó partján a Sierra-hegységben.
Augusztus első hetében az egész családom ott lesz, a másodikban viszont csak én. Hegyeket és
tavakat tudok ajánlani neked, s magamból annyit, amennyi boldoggá tesz. ” Aztán beírtam a
dátumokat, majd visszatértem az ágyba, és mély álomba merültem.
Az élet folyton ránk veti magát. Ne tévedjünk, mindig lesben áll, hogy elkapjon minket, és a
végén el is kap. De néha megfoghatjuk egy-egy darabkáját, és rávehetjük, hogy azt csinálja, amit mi
akarunk. Legalábbis egy darabig. Ám résen kell lennünk. Vigyáznunk kell, hogy ne lephessen meg
készületlenül, vagy ha mégis, hát vigye ördög, ez még nem az utolsó esély - amíg aztán egyszer
mégis az.
Az új nap meghozta Graham válaszát: „Szerszámozd a lovakat, jövök.”
 Megjegyzések

[←1]
Telegdi Zsigmond fordítása.
[←2]
A Kis Szambó sok kiadást megért mesekönyv. Hőse kimegy a dzsungelbe, ahol a ruhadarabjait egyenként oda kell adnia bősz tigriseknek, amelyek aztán
irigységükben egymásra rohannak, olyan gyorsan, hogy vajjá olvad valamennyi. (A ford.)
[←3]
Howard Schnaubernek az amerikai lobogó nevében írt hazafias verséből. (Aford.)
[←4]
Bibliai utalás: Dániel könyve 2,31-40.
[←5]
A legfelsőbb bíróság mérföldkőnek számító 1973-as döntése, amellyel legalizálta az abortuszt. (A szerk.)
[←6]
Dezsényi Katalin fordítása.
[←7]
Az angol dick szó egyik jelentése: farok, fütykös. (A szert)
[←8]
Kismamaruhához hasonlatos hawaii öltözék. (A ford.)
[←9]
A vermonti Middleburyben közel száz éve működő neves irodalmi akadémia. (A ford.)
[←10]
Claibom Pell szenátor javaslatára 1965-ben bevezetett oktatási támogatás. (Aford.)
[←11]
Kálnoky László fordítása.
[←12]
Kemenes Inez fordítása.
[←13]
Kosztolányi Dezső fordítása.
[←14]
Fenséges étkező.
[←15]
Ruth 1,16-17 (Károli Gáspár fordítása).
[←16]
Szirmai Tivadar fordítása.
[←17]
Koroknay István fordítása.
[←18]
A trollop angol szó jelentése: lotyó. (A ford.)
[←19]
Sóvágó Katalin fordítása.
[←20]
Ebben az intézményben pszichiátriai, pszichológiai és biokémiai kísérleteket folytattak gyerekeken. (A ford.)
[←21]
Róbert Frost: Havas este megállók az erdő mellett (Jánosy István fordítása).
[←22]
Dr. Theodore Kaczinsky, a Unabomber néven elhíresült amerikai terrorista. (A ford.)
[←23]
Jesse James és bátyja hírhedt banditák. Henry és William James híres regényíró, valamint filozófus-pszichiáter öccse. (A ford.
[←24]
Vas István fordítása.
[←25]
Kormos István fordítása.
[←26]
Cunt: pina.
TARTALOMJEGYZÉK

EGY
A moziban
KETTŐ
A könyvtár
HÁROM
Válogatás
NÉGY
Ó, Danny boy
ÖT
Azok a mesés ötvenes évek
HAT
Az én saját zsidóm
HÉT
Újra a díványon
Nyolc
Egy sokoldalú asszony
KILENC
A San Quentin Állami Fegyintézet
TÍZ
Az új évezred, amelyben hatvanhét leszek
TIZENEGY
Felsőfokú oktatás
TIZENKETTŐ
Szex a könyvtárban
TIZENHÁROM
Visszafelé
TIZENNÉGY
Andy mamájának tanulóévei
TIZENÖT
A férfi, aki eltűnt, avagy:Mibe kerül Trollope?
TIZENHAT
Kyrie Eleison
TIZENHÉT
 Savanyú cukor
TIZENNYOLC
Egy vidám öreg lélek
TIZENKILENC
Kacsintás és mosoly
Megjegyzések
 TARTALOMJEGYZÉK
EGY
A moziban
KETTŐ
A könyvtár
HÁROM
Válogatás
NÉGY
Ó, Danny boy
ÖT
Azok a mesés ötvenes évek
HAT
Az én saját zsidóm
HÉT
Újra a díványon
Nyolc
Egy sokoldalú asszony
KILENC
A San Quentin Állami Fegyintézet
TÍZ
Az új évezred, amelyben hatvanhét leszek
TIZENEGY
Felsőfokú oktatás
TIZENKETTŐ
Szex a könyvtárban
TIZENHÁROM
Visszafelé
TIZENNÉGY
Andy mamájának tanulóévei
TIZENÖT
A férfi, aki eltűnt, avagy:Mibe kerül Trollope?
TIZENHAT
Kyrie Eleison
TIZENHÉT
 Savanyú cukor
TIZENNYOLC
Egy vidám öreg lélek
TIZENKILENC
Kacsintás és mosoly
Megjegyzések