Agatha Christie

Kicentizett gyilkosság

Rakéta Regényújság
1989/46. sz.

Csák István fordítása

Illusztráció: Hegedűs István
Miss Pollit megfogta a koppantót, és illedelmesen kopogott a
villa ajtaján. Kicsit várt, majd ismét kopogtatott. Eközben a
hóna alatt lévő csomag kissé elcsúszott, s ő megigazította. A
csomagban Mrs. Spenlow új zöld téli ruháját hozta, próbára.
Miss Pollit bal karján fekete selyemtáska himbálózott, benne
egy centiméter, egy gombostűpárna és egy szabászolló.
Miss Pollit magas, sovány, hegyes orrú, ősz hajú nő volt,
alsó ajka előrefittyedt. Habozott, mielőtt harmadszor is
használta volna a kopogtatót. Végignézett az utcán, és
meglátott egy gyorsan közeledő alakot. Miss Hartnell volt, egy
jókedélyű, ötvenöt éves vénlány, aki a tőle megszokott mély
basszus hangon ráköszönt: – Jó napot, Miss Pollit! – A
varrónő visszaköszönt. – Jó napot, Miss Hartnell! –
Finomkodó modorban, halkan beszélt. Pályáját komornaként
kezdte. – Megbocsásson – folytatta –, de nem tudja véletlenül,
Mrs. Spenlow nincs idehaza?
– Halvány fogalmam sincs róla – mondta Miss Hartnell.
– Tudja, meglehetősen kellemetlen helyzet. Úgy beszéltük
meg, hogy ma délután hozom próbára az új ruháját. Fél
négyre hívott ide.
Miss Hartnell a karórájára pillantott. – Már néhány
perccel elmúlt fél négy.
– Igen. Már háromszor kopogtam, de úgy látszik, senki
sincs itthon. Arra gondoltam, hogy Mrs. Spenlow esetleg
megfeledkezett róla, és elment hazulról. Általában betartja a
megbeszélt időpontokat, és ezt a ruhát három nap múlva
viselni szeretné.
 Miss Hartnell belépett a kapun, fölsétált a Laburnam-
villa ajtajához vezető ösvényen, hogy csatlakozzék Miss
Pollithoz.
– Vajon Gladys miért nem nyit ajtót? – kérdezte. – Hát
persze, ma csütörtök van – Gladys szabadnapos. – Mrs.
Spenlow valószínűleg elaludt. Talán nem elég hangosan
zörgött ezzel a vacakkal. – Azzal megfogta a koppantót, és
fülsiketítő rat-at-tat-tat-á-ba kezdett, és ráadásul még az
öklével is dörömbölt az ajtón. Mindezek tetejébe sztentori
hangon így kiáltott. – Hé! Van odabent valaki?
Semmi válasz.
Miss Pollit ezt mormogta: Mrs. Spenlow bizonyára
megfeledkezett a próbáról, és elment hazulról. Majd máskor
visszanézek. – És azzal igyekezett eloldalogni az ösvényen.
– Ostobaság – szólt határozott hangon Miss Hartnell. –
Nem mehetett el hazulról. Akkor találkoztam volna vele.
Majd benézek az ablakon, és meglátjuk, látom-e az
életnek valami jelét. – A tőle megszokott harsány hangon
felnevetett, ezzel is jelezve, hogy csak tréfáról van szó.
Felületes pillantást vetett a legközelebbi ablakra. Csupán
felületest, hiszen jól tudta, hogy az elülső szoba rendszerint
üres, mert Mr. és Mrs. Spenlow szívesebben tartózkodnak a
nappaliban. Bár pillantása csak futólagos volt, mégis
eredményes. Való igaz, életnek semmi nyomát nem látta.
Ellenkezőleg. Az ablakon bekukkantva Mrs. Spenlowt
pillantotta meg a kandalló előtti szőnyegen fekve – holtan.
– Persze – mondogatta Miss Hartnell, amikor később a
történetet elmesélte igyekeztem megőrizni a hidegvéremet. Az
ilyen Pollit-féle teremtéseknek halvány fogalmuk sincs, hogy
ilyen esetben mit tegyenek. „Meg kell őriznünk a
hidegvérünket”, mondtam neki. „Maga itt marad, én meg
elmegyek Palk közrendőrért.” Valamit motyogott, hogy nem
akar ott maradni, de ügyet sem vetettem rá. Az ember az
ilyesfajta személyekkel legyen határozott. Eddig úgy
tapasztaltam, hogy mindig csinálnak valami galibát. Tehát
éppen elindultam, amikor Mr. Spenlow fordult be a ház
sarkánál.

Ennél a résznél Miss Hartnell sokat sejtető szünetet

tartott, lehetővé téve hallgatóságának, hogy lélegzet-
visszafojtva megkérdezhessék: – Mondja, Ő hogy nézett ki?
Miss Hartnell ilyenkor tovább folytatta elbeszélését. –
Őszintén szólva én rögtön gyanítottam valamit! A férfi
túlságosan is nyugodt volt. Cseppet sem látszott
meglepettnek. És mondjon aki, amit akar, az már aztán
igazán nem természetes dolog, hogy egy férfi semmiféle
érzelmet ne tanúsítson, ha azt hallja, hogy a felesége meghalt.
Ezzel a kijelentéssel mindenki egyetértett.
Egyetértett vele a rendőrség is. Oly gyanúsnak találták
Mr. Spenlow szenvtelenségét, hogy nyomban vizsgálni
kezdték: milyen anyagi körülmények közé kerül a tiszteletre
méltó úriember a felesége halála révén. Mikor rájöttek, hogy a
pénzestárs Mrs. Spenlow volt, és hogy vagyona egy röviddel a
házasságuk után készített végrendelet értelmében a férjére
száll, gyanújuk csak fokozódott.
Miss Marple-t, ezt a kedves, szelíd arcú – némelyek
szerint csípős nyelvű –, idősebb vénlányt, aki közvetlenül a
parókia mellett lakott, kihallgatták a bűntény felfedezését
követő félórán belül. Palk közrendőr kereste fel, aki
hüvelykujjával fontoskodva lapozgatott jegyzetfüzetében. –
Ha nem veszi rossz néven, asszonyom, lenne néhány
kérdésem önhöz.
– Mrs. Spenlow meggyilkolásával kapcsolatban? –
kérdezte Miss Marple.
Palk meglepődött. – Szabad kérdeznem, asszonyom,
hogyan szerzett tudomást róla?
– Az orrom után mentem – mondta Miss Marple.
Palk közrendőr számára a válasz tökéletesen érthető volt.
Ugyanis azzal magyarázta a dolgot, hogy a hír a halkereskedő
kifutófiújától származik, aki Miss Marple vacsoráját is el
szokta hozni.
Miss Marple szelíden folytatta. – A nappaliban fekszik
megfojtva, feltehetően egy keskeny övvel. De bármivel
követték is el a cselekményt, azt a tárgyat már elvitték.
Palk arca a dühtől elvörösödött. – Honnan az ördögből tud
ez a fiatal Fred mindent.
Miss Marple röviden és leleményesen félbeszakította. –
Egy gombostű van a zubbonyában.
Palk közrendőr lenézett, és meghökkent. Majd így szólt. –
Tudja, a mondás is úgy járja: „Aki gombostűt talál, aznap
szerencsével jár.”
 – Remélem, beválik. Nos, mi is az, amit hallani akar
tőlem?
Palk közrendőr megköszörülte a torkát, fontoskodva
tekintett maga elé, s időnként jegyzetfüzetébe pillantott. –
Bejelentés érkezett hozzám Mr. Arthur Spenlowtól, az
elhunyt férjétől. Mr. Spenlow azt állítja, hogy Miss Marple –
amennyire visszaemlékszik – fél háromkor felhívta őt
telefonon, és megkérdezte, nem jönne-e át negyed négyre,
mert nagyon szeretne beszélni vele valamiről. Nos,
asszonyom, megfelel ez a valóságnak?
– Semmi esetre sem – mondta Miss Marple.
– Ön nem hívta fel Mr. Spenlowt fél háromkor?
– Sem fél háromkor, sem máskor.
– Aha – szólt Palk közrendőr, és közben elégedetten
nyalta meg bajusza szélét.
– Mit mondott még Mr. Spenlow?
– Mr. Spenlow azt állítja, hogy hazulról három óra tíz
perckor indult el, amint ön kérte, megérkezésekor pedig a
szolgálóleány azt mondta: – „Miss Marple nincs idehaza.”
– A dolognak ez a része igaz – szólt Miss Marple valóban
idejött, de én a Nők intézetében voltam egy gyűlésen.
– Aha – mondta ismét Palk közrendőr.
Miss Marple tiltakozó hangon szólalt meg. – Mondja,
maga Mr. Spenlowt gyanúsítja?
– A dolgok jelenlegi állása szerint ezt nem tehetem, de
ami azt illeti, valaki, hogy neveket ne említsünk, megpróbál
nagyon ravasz és agyafúrt lenni.
Miss Marple elgondolkodva mondta: – Mr. Spenlow?
Kedvelte Mr. Spenlowt. A férfi alacsony termetű, cingár,
beszédjében kimért és szertartásos ember volt, aki szigorúan
ragaszkodott a társadalmi formaságokhoz. Furcsának tűnt,
hogy egy ilyen ember, aki oly nyilvánvalóan egész életében a
városi élethez szokott, vidékre költözik a feleségével. Miss
Marple-t beavatta a titokba. Ezt mondta: Mindig, egész
életemben, már kisfiú korom óta arról ábrándoztam, hogy
egyszer majd vidéken élek, és lesz egy saját kertem. Mindig
nagyon szerettem a virágokat.
Amint tudja, a feleségemnek virágüzlete volt. Ott is
ismerkedtünk meg.
Száraz ténymegállapítás, de egy idill kezdetét jelentette.
Miss Marple lelki szemei előtt egy pillanatra feltűnt egy
csinosabb, fiatalabb Mrs. Spenlow, virágokkal a háttérben.
Mr. Spenlow nyugodt, békés természetű ember volt. Talán
éppen e jellemvonása keltette fel iránta a rendőrség
érdeklődését, amikor feleségét holtan találták. Türelemmel és
kitartással sok mindent megtudtak az elhunyt Mrs.
Spenlowról; és persze mindezt hamarosan megtudták St.
Mary Mead lakosai is.
Az elhunyt Mrs. Spenlow életpályáját
másodszobalányként kezdte egy nagyúri házban. Állását
otthagyta, mert férjhez ment a másodkertészhez, akivel
virágüzletet nyitottak Londonban. Az üzlet virágzásnak
indult, nem így a kertész, aki röviddel ezután megbetegedett
és meghalt. Özvegye továbbvitte az üzletet, és igen
célratörően bővítette. Egyedül is boldogult. Egy szép napon
aztán eladta az üzletét, és ismét belevágott egy házasságba –
most már Mr. Spenlowval, egy középkorú ékszerésszel, aki
atyjától egy kicsi és elég rosszul menő üzletet örökölt. Nem
sokkal később eladták az üzletet, és St. Mary Meadbe
költöztek.
Mrs. Spenlow jómódú asszony volt. A virágüzletéből
származó jövedelmeket – amint mindenkinek mondogatta, a
„szellemek tanácsára” – különböző vállalkozásokba fektette, s
ezek sorra gyümölcsözőnek bizonyultak.

Minden vállalkozása sikeres volt, egyik-másik egészen

rendkívüli módon. St. Mary Meadben sok időt töltött a
parókián, és buzgón látogatta az istentiszteleteket.
Rendszeres vásárlója volt a városka üzleteinek, érdeklődést
tanúsított a helyi események iránt, és részt vett a kisváros
bridzspartijain. Egyhangú hétköznapi élet, aztán – mint
derült égből a villámcsapás – gyilkosság.

Melchett ezredes, a rendőrség feje magához hívatta Slack

felügyelőt. Slack makacs, csökönyös ember volt, akinek ha
egyszer egy gondolat gyökeret vert az agyában, nem tágított
tőle. Most is teljesen biztos volt a dolgában. – A férj követte el
a tettet, uram – mondta.
 – Úgy véli?
– Teljesen biztos vagyok benne. Hiszen csak rá kell nézni.
Szinte lesír róla, hogy bűnös. Soha a gyásznak vagy
meghatottságnak a legparányibb jelét sem mutatja.
Nyugodtan visszament a házhoz, jól tudva, hogy a felesége
halott.
– Nem is próbálta meg eljátszani a megtört férj szerepét?
– Ez aztán nem, uram. Túlságosan elégedett önmagával.
Némely úriember képtelen rá, hogy színészkedjék. Ahhoz túl
merev.
– Nincs egy másik nő az életében? – kérdezte Melchett
ezredes.
– Képtelenek voltunk bárminek is nyomára bukkanni.
Persze szörnyen agyafúrt a fickó. Eltünteti maga után a
nyomokat. Ahogy én látom, már torkig volt a feleségével.
Megkaparintotta a pénzt – és bár nem lehetett könnyű együtt
élni egy olyan asszonnyal, aki mindig valami vallási izmusba
veti magát, hidegvérrel eldöntötte, hogy félreteszi az útból, és
éli kényelmesen a maga életét.
– Igen, lehet, hogy így van.
– Arra mérget vehet, uram, hogy így volt. Alaposan
kidolgozta a tervet. Még egy telefonhívást is megjátszott…
Melchett félbeszakította. – Nem történt telefonhívás?
– Nem, uram. Ez vagy azt jelenti, hogy hazudott, vagy azt,
hogy a hívás nyilvános telefonfülkéből történt. Ilyen pedig
csak kettő van az egész városkában. A vasútállomáson és a
postahivatalban. A postahivatalból semmiképpen sem
jöhetett hívás. Mrs. Blade minden belépőt lát. Tehát csak a
vasútállomáson lévő jöhet számításba. A vonat hét óra
huszonhét perckor érkezik, és ilyenkor ott elég nagy a sürgés-
forgás. De a lényeg az, hogy ő azt állítja, hogy Miss Marple
hívta fel telefonon, ez pedig biztosan nem igaz. A hívás nem
az ő házából jött, és ő maga ebben az időpontban a Nők
Intézetében volt.
– Nem is gondol arra a lehetőségre, hogy a férjet előre
megfontolt szándékkal távolította el valaki, aki meg akarta
ölni Mrs. Spenlowt?
– Ön az ifjú Ted Gerardra gondol, uram, ugye? Már
utánanéztem, de az ő esetében hiányzik az indíték. Neki
semmiféle haszna nem lett volna a dologból.
– Bár el kell ismerni, nem hibátlan jellemű férfi. Egész
csinos kis sikkasztás terheli a számláját.
– Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a fickó nem a
rossz fajták közé tartozik. De mégis, elment a főnökéhez, és
beismerte a sikkasztást. És a főnökei sem számítottak erre.
– Az Oxfordi Csoport tagjai – mondta Melchett.
– Igen, uram. A tagjuk lett, letért az egyenes útról, és
elcsórt egy kis pénzt. Ne feledje a szavam: nem azt mondom,
hogy ebben nem lehetett valami furfang. Lehet, hogy úgy
gondolta, hogy gyanúsítják (a gyilkossággal?), ezért úgy
döntött, hogy eljátssza az őszinte megbánást.
– Maga egy kétkedő elme, Slack – szólt Melchett ezredes.
Apropó! Beszélgetett már Miss Marple-lal?
– Neki mi köze ehhez az ügyhöz, uram?
– Óh, semmi. De tudja, hall dolgokat itt-ott. Miért nem
megy el hozzá, és beszélget el vele? Nagyon éles eszű idős
hölgy.
Slack témát változtatott. – Van egy dolog, uram, amivel
kapcsolatban szeretném kikérni a véleményét. Az áldozat Sir
Robert Abercombie palotájában kezdett háztartási
alkalmazottként dolgozni. Ott, ahol az az ékszerrablás
történt. Nagyértékű smaragdok tűntek el, amelyek szép
summát értek. Sohasem kerültek elő. Most lapozgatom az ügy
aktáit, és abban az időben kellett történnie, amikor Mrs.
Spenlow ott dolgozott, bár akkor még bizonyára egészen fiatal
lány lehetett. Nem gondolja, uram, hogy valami módon
belekeveredett? Spenlow, tudja, csak amolyan krajcáros
ékszerész volt.

Melchett tagadólag rázta a fejét. – Nem hinném, hogy

lenne ebben valami. – Akkor még nem is ismerte Spenlowt.
Emlékszem az esetre. Rendőrségi körökben az volt a
vélemény, hogy a ház egyik fia – Jim Abercombie egy
költekező életmódot folytató fiatalember keveredett bele a
dologba. Rengeteg adóssága volt, amit rögtön a rablás után
kifizettek, állítólag valami idősebb nő, de részleteket nem
tudok. Az öreg Abercombie az üggyel kapcsolatban kitérő
válaszokat adott, és megpróbálta a rendőrséget félrevezetni.
 – Ez az ötlet csak úgy felvetődött bennem, uram – szólt
Slack.

Miss Marple jóleső elégedettséggel fogadta Slack felügyelőt,

különösen, amikor megtudta, hogy Melchett ezredes küldte.
– Nos, ez valóban nagyon kedves Melchett ezredestől.
Nem is tudtam, hogy még emlékszik rám.
– De nagyon is jól emlékszik önre. Azt mondta nekem,
hogy amit ön nem tud a St. Mary Meadben történtekről, azt
már nem is érdemes tudni.
– Igazán kedves tőle, de valóban semmit sem tudok,
egyáltalán semmit. Úgy értem, erről a gyilkosságról.
– De hát azt csak tudja, mit beszélnek róla.
– Óh, hát persze, de mi értelme lenne üres szóbeszédeket
ismételgetni?
– Tudja, ez nem hivatalos beszélgetés. Inkább, hogy úgy
mondjam, bizalmas társalgás.
– Azt akarja mondani, hogy valóban tudni szeretné, miket
beszélnek az emberek? Függetlenül attól, van-e bennük
igazság, vagy nem?
– Igen, pontosan erről van szó.
– Nos, hát persze rengeteg szóbeszéd járja, s lényegében
az emberek két táborra oszlanak, ha érti, hogy mire célzok.
Vannak, akik szerint a férj a tettes. Egy ilyen esetben a férj
vagy feleség az első, aki gyanúsítható, nem gondolja?
– Lehetséges – szólt a felügyelő óvatosan.
– Tudja, látszatra. Aztán gyakran felmerül a pénz
gondolata is. Úgy hallom, hogy kettejük közül Mrs. Spenlow
volt a jómódú, s ezért Mr. Speniow a halála révén előnyös
anyagi helyzetbe kerül. Sajnos, ebben a gonosz világban
gyakran beigazolódnak a legrosszindulatúbb feltevések is.
– Mindenesetre egész csinos összeg üti a markát.
– Pontosan így van. Ugye egészen elfogadható és hihető,
hogy megfojtja a feleségét, maga mögött hagyja a házat,
keresztüljön a mezőn az én házamhoz, úgy tesz, mintha az én
telefonhívásomra jött volna ide, majd visszamegy, és
megtalálja a távollétében meggyilkolt feleségét – remélve
persze, hogy a bűntényt valamilyen csavargónak vagy
betörőnek a nyakába varrják.
A felügyelő egyetértően bólintott. – Ami a pénzt illeti… és
ha az utóbbi időben rossz viszonyban voltak…?
Miss Marple azonban félbeszakította: – Óh, de nem
voltak!
– Ebben biztos?
– Hiszen, ha veszekednek, arról mindenki tudott volna,
Gladys Brent, a szolgálólány már telekürtölte volna vele a
várost.
A felügyelő erőtlenül így szólt: – Lehet, hogy nem tudott
róla…
Miss Marple folytatta. – Aztán ott van a másik elmélet,
Ted Gerard. Jóképű fiatalember. Persze róla is jócskán
beszélnek. Gyakran jött az elhunythoz látogatóba. Bár Mrs.
Spenlow maga mondta nekem, hogy csak azért, mert ő is azok
közé tartozik, akiket, úgy hiszem, Oxfordi Csoportnak
neveznek.
– Egy vallási mozgalom. Ők mindenesetre őszintén
hisznek benne, és Mrs. Spenlowra ez nagy hatással volt.
Miss Marple mély lélegzetet vett, és folytatta. – Ami
engem illet, afelől biztos vagyok, semmi ok sincs feltételezni,
hogy ennél több lett volna közöttük. De hát tudja, milyenek az
emberek. Rengetegen meg vannak győződve arról, hogy Mrs.
Spenlow őrülten belegabalyodott a fiatalemberbe, s egy halom
pénzt kölcsönzött neki. S az is tökéletesen igaz, hogy a férfit
látták aznap a vasútállomáson. Azon a vonaton, amelyik két
óra huszonhét perckor indul a fővárosba. De hát persze mi
sem lenne könnyebb, ugye, mint a vonat másik oldalán
lelépni, keresztülvágni a töltésen, átugrani a kerítésen,
megkerülni az ösvényt, és így senki sem látná kijönni az
állomás épületéből. Tehát nem kellett, hogy lássák, amint a
házhoz megy. És persze az emberek azon is elgondolkodnak,
hogy az öltözék, amelyet Mrs. Spenlow viselt, meglehetősen
különös volt.

– Különös?
– Igen, pongyola volt rajta, nem ruha. – Miss Marple
elpirult. – Tudja, ez olyasfajta ruhadarab, amelyet egyesek
meglehetősen vonzónak találnak.
– A maga véleménye szerint ez különös volt?
– Óh nem, én nem így gondolom. Szerintem teljesen
helyénvaló volt.
 – Úgy véli, természetes volt?
– Az adott körülmények között igen. – Miss Marple hűvös,
elgondolkodó tekintettel nézett maga elé.
Slack felügyelő így szólt. – Ez új indítékot nyújthat
számunkra a férj ellen. Féltékenység.
– Óh nem, Mr. Spenlow sohasem lenne féltékeny. Nem az
a fajta ember, aki felfigyel dolgokra. Ha a felesége egy kis
cédulát hagyva a tűpárnán megszökött volna, akkor
bizonyára ez lenne az első, amit észrevenne, s nem a felesége
eltűnése.
Slack felügyelőt zavarba hozta az átható tekintet,
amellyel Miss Marple nézte. Végig az volt az érzése, hogy
burkoltan célozgat valamire, amit ő nem ért. Miss Marple
most hangsúlyozva a szavakat, megkérdezte: – Ön, felügyelő
úr, nem talált valami nyomot a helyszínen?
– Manapság, Miss Marple, az emberek nem hagynak
hátra ujjlenyomatokat és cigarettahamut.
– Nekem azonban az a véleményem – szólt az öreg hölgy,
– hogy ez egy régimódi bűntény…
Slack élesen felcsattant. – Ezzel meg mit akar mondani?
Miss Marple lassan, tagolva jegyezte meg: – Tudja, azt
hiszem, hogy Palk közrendőr segítségére lehetne. Ő volt az
első személy a „bűntett színhelyén”, amint mondani szokás.

Mr. Spenlow egy fotelben ült. Zavartan tekintett maga elé.

Pedáns, szabatos cérnahangján így szóit: – Persze, lehet, hogy
csupán csak képzelem, hogy így történt. De azt hiszem,
világosan hallottam, amint egy kisfiú utánam kiált: „Pfuj! Ki
a gyilkos?” És valahogy azt a benyomást keltette bennem,
hogy véleménye szerint én… én öltem meg a drága
feleségemet.
Miss Marple finoman lenyisszantotta egy elhalt rózsatő
virágát és közben így szólt:
– Kétségtelen, hogy ezt a benyomást akarta kelteni.
– De hát hogyan juthat egy gyermek ilyen gondolatra?
Miss Marple köhintett. – Valószínűleg a körülötte élő
felnőttek véleménye alapján.
– Ön… ön valóban úgy véli, hogy mások is ezt hihetik?
– Úgyszólván St. Mary Mead lakosainak a fele.
– De drága hölgyem! Hogyan támadhatott ilyen
gondolatuk? Én őszintén ragaszkodtam a feleségemhez. Ő
sajnos nem kedvelte annyira a vidéki életet, mint reméltem,
de az, hogy a házastársak mindenben tökéletesen
egyetértsenek, eleve lehetetlen. Biztosíthatom önt, hogy
nagyon fájlalom az elvesztését.
– Valószínűleg. De ha megbocsátja szavaimat, ez nem
látszik önön.
Mr. Spenlow peckesen kihúzta magát. – Drága hölgyem,
régebben olvastam egyszer egy kínai filozófusról, aki midőn
hőn szeretett hitvesét a halál elragadta tőle, továbbra is
hűvös nyugalommal ütögette az utcán a gongot – ez azt
hiszem, afféle kínai időtöltés pontosan úgy, mint azelőtt. A
város lakóira nagy hatással volt, hogy milyen nagy lelkiereje
van.
– Azonban St. Mary Mead lakói másképpen reagálnak a
dolgokra. A kínai filozófia nem tetszik nekik.
– Ön azonban megért?
Miss Marple igenlően bólintott. – Henry nagybátyám –
mesélte – szokatlanul nagy önuralommal rendelkezett.
Jelmondata ez volt: „Sose mutasd ki érzelmeidet.” Ő szintén
nagyon kedvelte a virágokat.
Mr. Spenlow szinte mohón kapott az ötleten. – Arra
gondoltam, talán építtethetnék egy lugast a ház nyugati
oldalán. Körülültetném rózsával, és befuttatnám Wisteriával.
Meg van egy csillag alakú fehér virág, mi is a neve…?
Hirtelen nem jut eszembe…
Miss Marple oly hangon, mintha csak hároméves
unokaöccséhez beszélne, így szólt: – Van egy jó kis képes
katalógusom. Talán szívesen átnézné – nekem most be kell
mennem a városba.
Ezzel magára hagyta a katalógussal a kezében a kertben
boldogan üldögélő Mr. Spenlowt, fölment a szobájába, nagy
sietséggel begöngyölt egy ruhát egy barna csomagolópapírba,
s a házat elhagyva, fürge léptekkel megindult a postahivatal
felé. Miss Politt, a varrónő éppen a postahivatal fölötti
szobákban lakott.
Miss Marple azonban nem ment föl mindjárt a lépcsőn.
Két óra harminc perc volt, és egy perccel később a benhami
autóbusz kanyarodott be a postahivatal elé. Ez mindennap
eseményszámba ment St. Mary Meadben. A postamesternő
csomagokkal megrakodva sietett ki, mert ez is a feladatai
közé tartozott. A postahivatal ugyanis édességeket, olcsó
könyveket és gyermekjátékokat is árusított. Mintegy négy
percen át Miss Marple teljesen egyedül volt a
postahivatalban. Megvárta, amíg a postamesternő visszatér,
aztán felment a varrónő lakásába vezető lépcsőn, és
elmagyarázta Miss Polittnak, hogy szeretné egy régi szürke
ruháját valami divatosabbra átalakítani, ha ez lehetséges.
Miss Politt azt válaszolta, majd meglátja, mit tehet.
A rendőrfőnök kissé meglepődött, amikor Miss Marplet
jelentették be neki. – Úgy sajnálom, igazán nagyon sajnálom,
hogy zavarom önt – mentegetőzött Miss Marple. – Tudom,
mennyire elfoglalt, de annak idején mindig oly nagyon kedves
volt hozzám, és ezért úgy éreztem, szívesebben jönnék el
magához, mint Slack felügyelőhöz. Tudja, elsősorban azért,
mert nem szeretném, ha Palk közrendőr bajba keveredne.
Igazság szerint talán semmihez sem lett volna szabad
hozzányúlnia.
Melchett ezredes kissé zavartan kérdezte: – Palk? Ez ugye
a St. Mary Mead-i közrendőr. Mit csinált?
– Tudja, felvett egy gombostűt. A zubbonyában volt. És
akkor hirtelen eszembe jutott, hogy ezt valószínűleg Mrs.
Spenlow házában találta.
– Tökéletesen így van. De végül is mit számít egy
gombostű? Az igazat megvallva valóban Mrs. Spenlow
holtteste mellett találta. El is mesélte a dolgot Slacknek. Ha
nem tévedek, maga vette rá, ugye? Persze semmihez sem
kellett volna hozzáérnie, de mint mondtam, mit számít egy
gombostű? Egy egyszerű, közönséges gombostű volt, olyasmi,
amit bármelyik nő használhat.
– Óh nem, Melchett ezredes. Persze férfiszemmel talán
egy közönséges gombostűnek látszik, de mégsem az. Ez egy
különleges, igen vékony gombostű, amelyet dobozonként
árusítanak, és rendszerint varrónők használják.
Melchett nagy szemeket meresztett rá, s halványan
derengeni kezdett neki valami. Miss Marple buzgó
fejbólintásokkal helyeselt.
– Igen, hát persze! Az asszonyon azért volt pongyola, mert
az új ruháját akarta felpróbálni, s átment az első szobába.
Miss Politt valamit magyarázott neki a méretekről, hátulról
hirtelen átvetette a nyakán a centimétert – aztán már mást
nem is kellett tennie, mint jól meghúznia –, amennyire én
hallottam, egészen könnyű dolog. Majd kiment a házból,
behúzta maga után az ajtót, megállt és kopogni kezdett,
mintha csak éppen akkor érkezett volna. A gombostű azonban
arra utal, hogy már korábban bent volt a házban.
– És Miss Politt volt az, aki Spenlownak telefonált?
– Igen, a postahivatalból. Két óra harminckor, pont akkor,
amikor az autóbusz megérkezik, és a postahivatal üres.
Melchett ezredes így szólt. – De drága Miss Marple, miért?
Az isten szerelmére, miért? Az ember nem ölhet meg valakit
csak úgy ok nélkül.
– Nos, tudja, Melchett ezredes, mindazok után, amit
hallottam, azt hiszem, hogy a bűntény a régmúlt időkre
nyúlik vissza. Tudja, ez az egész ügy eszembe juttatja két
unokaöcsémet, Antonyt és Gordont. Bármibe fogott is bele
Antony, minden sikerült neki, míg ezzel szemben szegény
Gordonnál pont fordított volt a helyzet. A versenylova
lesántult. Ha részvényt vásárolt, a tőzsdén bessz következett,
és vagyonának csökkent az értéke. Ahogyan én látom, a két
nő együtt követte el a dolgot.
– Miféle dolgot?
– A rablást. Még régen. Amennyire én tudom, rendkívül
értékes smaragdokról volt szó. A komorna és a szobalány
követték el. Mert egy dolgot még a mai napig sem
magyaráztak meg, mégpedig azt, hogy amikor a szobalány
férjhez ment a kertészhez, honnan lett egyszeriben annyi
pénzük, hogy virágüzletet nyissanak.
A válasz egyszerű. Ez volt a része a „szajréból”. Azt
hiszem, ez a megfelelő kifejezés. Bármibe kezdett is, jól ütött
ki. A pénz pénzt szült. De a másikat, a komornát balszerencse
üldözte. Leköltözött ide kisvárosi varrónőnek. Akkor aztán
ismét találkoztak. Kezdetben azt hiszem, minden rendben
volt, amíg csak Mr. Jed Gerard meg nem jelent a színen.
Tudja, Mrs. Spenlowt már régebben furdalhatta a
lelkiismeret, és hajlamos volt arra, hogy a vallásba
meneküljön. A fiatalember kétségtelenül sürgette, hogy
„nézzen szembe a tényekkel” és „tisztuljon meg”, és Mrs.
Spenlow talán már hajlott is rá, hogy megtegye. Miss
Polittnak azonban más volt a véleménye. Ő csak azt látta,
hogy börtönbe kerülhet egy olyan rablásért, amelyet hosszú
évekkel ezelőtt követett el.
Elhatározta tehát, hogy véget vet az egésznek. Tudja,
attól tartok, hogy mindig is gonosz nő volt. Nem hinném, hogy
akár a pillája is megrezdült volna, ha ezt a kedves és együgyű
Mr. Spenlowt felakasztják.
Melchett ezredes lassan, megfontoltan így szólt. – Nos…
ö… az elméletét valószínűsíteni tudjuk bizonyos pontig.
Addig, hogy Miss Politt azonos az Abercombie család egykori
komornájával, de…
Miss Marple sietve megnyugtatta. – Teljesen könnyű
dolog lesz. Ez az a fajta nő, aki ha szembekerül az igazsággal,
egyszeriben megtörik. És hát… tudja… megszereztem a
centiméterét. Én… ö… elcsórtam tegnap, amikor mentem
ruhát próbálni. Ha rájön, hogy hiányzik, és fölmerül benne a
gondolat, hogy esetleg a rendőrségnél van… nos ő egy
tudatlan asszony, és azt fogja hinni, hogy ez a tény valamiféle
módon bizonyítékul szolgálhat ellene a gyilkossági ügyben.
Miss Marple bátorítóan mosolygott a férfira. – Nem lesz
belőle semmi baja, biztosíthatom. – Volt valami a hangjában,
ami az ezredest legkedvesebb nagynénjére emlékeztette, aki
annak idején váltig azt bizonygatta néki, lehetetlen, hogy a
sandhursti akadémián a felvételi vizsgán kudarcot valljon.
És sikeresen levizsgázott.